A tavalyi bankett óta a legjobb barátokból lett ellenségek, Zorie és Lennon

mesterfokon űzik egymás elkerülését, családjaik pedig napjaink

Kaliforniájának Montague-ivá és Capuletjeivé váltak.
Egy túra alkalmával azonban a fiatalok váratlanul az erdőben rekednek.
Egyedül. Kettesben.
Mi jöhet még?
Egymás kizárólagos társaságaként nincs más választásuk, mint hogy
szellemes piszkálódások és sértegetések kíséretében megvitassák ügyes-bajos
dolgaikat, miközben megpróbálnak biztonságba kerülni. Az egymással és a
természet erőivel folytatott küzdelem során azonban egyre valószínűtlenebbé
válik, hogy épségben jutnak ki a rengetegből.
Ahogy Zorie és Lennon egyre mélyebbre keveredik Kalifornia zord
vadonjában, úgy kerülnek felszínre titkaik és rejtett érzéseik. De vajon
megmarad-e helyrehozott barátságuk odakint, a való világban? Vagy minden
csak a friss erdei levegő és a ragyogó csillagok pillanatnyi varázsának volt
köszönhető?
 Fordította
Balogh-Auer Zita
L&L Kiadó
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jenn Bennett: Starry Eyes
SIMON PULSE, 2018
An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division
1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020

Copyright © jenn Bennett, 2018

Belső illusztrációk © Jenn Bennett

Hungarian translation © Balogh-Auer Zita, 2018

Ez a könyv a képzelet szüleménye. A benne szereplő alakok,

események és párbeszédek a szerző képzeletének termékei,
nem pedig valósak. Minden élő, vagy korábban létezett személyhez
vagy eseményhez való hasonlóság a véletlen műve csupán.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az L&L Kiadó Kft., 2018

2011 Budakalász, Bokros utca 28.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.llkiado.hu
www.alexandrapiac.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Nagy Mátyás
A kiadványt Tóth Gábor tördelte
A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 615 5653 46 9

 Bátyámnak és sógornőmnek, akik azt követően
házasodtak össze, hogy egy kempingezés során eltévedtek
éjszakára a vadonban. Semmi nem fűszerez meg annyira
egy nagyszerű románcot, mint egy kis halálfélelem.
Első rész
 I.

A spontaneitás túlértékelt. A filmek és tévéműsorok

próbálják elhitetni velünk, hogy sokkal jobb életük van
azoknak, akik egy bulin ruhástul a medencébe mernek
ugrani. A színfalak mögött azonban minden gondosan
megrendezett. A víz éppen megfelelő hőmérsékletű. A
megvilágítás és a kameraállás alaposan átgondolt. A
párbeszéd betanult. És pontosan ezek azok a dolgok,
amelyek oly tetszetőssé varázsolják az egészet – az, hogy
valaki az egészet aprólékosan megtervezte. Ha pedig az
ember mindezt észreveszi, az egész élete sokkal könnyebbé
válik. Az enyém legalábbis azzá vált.
Én megrögzött tervező vagyok, és nem érdekel, hogy
kinek mi erről a véleménye.
Én hiszek a napirendekben, az ütemezésben, a
dekortapasszal teleragasztgatott határidőnaplókban, a
milliméterpapíron rögzített listákban és a gondosan
kidolgozott tervekben. A tervekben, melyek nem hiúsulnak
meg, hiszen alapos átgondolás és a lehetőségek mérlegelése
után születtek, nem pedig csak úgy kutyafuttában, érzésre.
Mert úgy csak tragédiák történhetnek.
De nem velem. Én aprólékosan tervezem meg az
életemet, és tartom magam az elképzeléseimhez. Vegyük
például a nyári szünetet. Az iskola három hét múlva
kezdődik, nekem pedig, mielőtt betöltöm a tizennyolcat, és
végzőssé válok, a következő terveim vannak a nyár
hátralévő részére:
Első terv: Hetente kétszer délelőtt a szüleim
munkahelyén, az Everhart Wellness Klinikán dolgozom. A
recepcióst helyettesítem, aki egy nyári kurzuson vesz részt a
Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben. Anyukám akupunktőr,
apukám pedig masszázsterapeuta, a klinika pedig az ő
tulajdonukban van, ami számomra azt jelenti, hogy
húspogácsák forgatása helyett, és ahelyett, hogy
vadidegenek üvöltenék le a fejemet a gyorskiszolgáló
ablakán keresztül, egy meditatív hangulatú recepción
dolgozhatok, ahol lehetőségem van mindent tökéletes
rendben tartani, és azt is pontosan tudom, mikor melyik
vendég sétál majd be az ajtón. Meglepetések és felhajtás
nélkül. Kiszámíthatóan, ahogy szeretem.
Második terv: Képeket készítek a Perseidák meteorrajról
a csillagászklubban. Élek-halok a csillagászatért. A
csillagokért, bolygókért, holdakért és a világmindenségért. A
NASA jövendő asztrofizikusa, ez vagyok én.
Harmadik terv: Minden létező kapcsolatot kerülni a
szomszédainkkal, a Mackenzie családdal.
Öt perccel korábban még mindhárom terv tökéletesen
kivitelezhetőnek tűnt. Most viszont az összes nyári tervem
ingatag lábakon áll, mert anyám megpróbál rábeszélni egy
kempingezésre.
Kempingezésre. Engem.
Csakhogy nekem fogalmam sincs a túrázás mibenlétéről.
Még abban sem vagyok biztos, szeretek-e egyáltalán kint
lenni. Egyébként is nagyon úgy látom, hogy a társadalom
van már elég fejlett ahhoz, hogy elkerülhessük a friss
levegőt, a napfényt, és a többi ehhez hasonló dolgot. Ha
vadállatokat akarok látni, majd megnézek egy
dokumentumfilmet a tévében.
Anya jól tudja ezt. Most mégis minden erejével azon van,
hogy rábeszéljen valami Henry David Thoreau-féle
idealizmusra a természet nagyszerűségét illetően, miközben
a wellness klinika recepcióján üldögélek. És persze
egyébként is mindig a természetes egészség és a
vegetarianizmus előnyeiről szónokol, de most egyenesen
költői magasságokba emelkedve dicsőíti nagyszerű
Kalifornia államunk fenséges szépségét, „egyedülálló
lehetőségnek” nevezve, hogy még az iskolakezdés előtt
megismerhetem a vadont.
– Válaszolj őszintén! Tényleg el tudsz képzelni engem,
amint épp kempingezek? – kérdezem a fülem mögött
kunkorodó sötét fürtöket csavargatva.
 – Ez nem kemping, Zorie – válaszolja. – Mrs. Reid
glampingezni hív téged. – Szürke köpenyében, melyen ott
virít a klinika lógója, áthajol a recepciós pult felett és
izgatott, de fojtott hangon mesélni kezd a gazdag ügyfélről,
aki épp a hátsó szobában fekszik az akupunktúrás asztalon,
és élvezi Enya gyógyító dallamait, aki világszerte az
egészségügyi központok alternatív védőszentje.
– Glampingezni – ismétlem meg bizonytalanul.
– Mrs. Reid azt mondja, lefoglaltak néhány luxussátrat a
Sierra-hegységben, valahol a Yosemite és a Kings Forest
Nemzeti Park között – magyarázza anya. – Glamúros
kempingezés. Érted? Glamping.
– Folyamatosan ezt ismételgeted, de én továbbra sem
tudom, ez mit jelent – mondom neki. – Milyen az a
luxussátor? Hogy nem sziklákon alszik az ember?
Anya egy kicsit közelebb hajol.
– Mrs. Reid és a férje az utolsó pillanatban meghívást
kaptak egy kollégájuk svájci nyaralójába, ezért kell
lemondaniuk a kempingezést. Lefoglaltak egy elegáns sátrat.
Ez a glamping-dolog…
– …nem valami őrült hippi szekta, ugye?
Anya drámaian felsóhajt.
– Nézd! A szakácsuk csupa ínyencséget készít, van kültéri
kemencéjük, és forró vízben lehet zuhanyozni. Szóval van
minden.
– Forró vizes zuhany! – mondom nem kevés gúnnyal a
hangomban. – Mondj még ilyeneket!
Anya mintha meg sem hallaná.
– A lényeg, hogy valójában nem kerülsz nomád
környezetbe, mégis úgy fogod érezni, mintha oda kerültél
volna. A hely annyira népszerű, hogy minden évben előre
kisorsolják a férőhelyeket. És már minden ki van fizetve, az
ellátás és a szállás is. Mrs. Reid szerint nagy kár lenne
veszni hagyni egy ilyen lehetőséget, éppen ezért is engedi
meg Reagannek, hogy elmenjen a barátaival egy hétre, még
utoljára kiengedni a lányokkal a gőzt, mielőtt megkezdődik
az utolsó tanév.
Reagan Reid Mrs. Reid lánya, sztár atléta, az osztályunk
méhkirálynője, és olyan barátnőfélém. Tulajdonképpen
fiatalabb korunkban nagyon jó barátnők voltunk Reagannel.
Aztán a szülei pénzhez jutottak, onnantól kezdve pedig már
másokkal kezdett együtt lógni. Ráadásul folyamatosan az
olimpiára készült. Eltávolodtunk egymástól, mielőtt
észrevettem volna.
Múlt ősszel aztán ismét beszélgetni kezdtünk az egyik
ebédszünetben.
– Jót tenne neked, ha eltöltenél egy kis időt a szabadban
–mondja anya sötét hajával játszadozva, miközben továbbra
is arról győzköd, hogy vegyek részt ezen az őrült
kiránduláson.
– A Perseidák meteorraj a jövő héten lesz látható –
emlékeztetem.
Tudja, hogy szigorú tervező vagyok. A váratlan
fordulatok és meglepetések teljesen kizökkentenek, ami
pedig ezt a kempingezést – elnézést, glampingezést – illeti,
egyenesen szorongok, komolyan szorongok még a
gondolatától is.
Anya tűnődő hangon szólal meg.
– Magaddal vihetnéd a teleszkópodat. Éjszaka csillagok,
nappal túraösvények.
A túrázás pontosan olyasminek tűnik, amiért Reagan
lelkesedik. Kőkemény combjai és mosódeszkához hasonlatos,
kockás hasa van. Én már attól kimerülök, ha el kell sétálnom
a kéttömbnyire lévő kávézóba, és erre anyát is
figyelmeztetni szeretném, de ő taktikát vált, és kijátssza a
lelkiismeret-kártyát.
– Mrs. Reid azt mondja, hogy Reagan nehéz időszakon
megy keresztül ezen a nyáron – érvel. – Aggódik érte. Azt
hiszem, azt reméli, hogy ez a kirándulás majd
megvigasztalja azok után, ami a júniusi versenyen történt.
Reagan eltanyált (úgy értem, placcs, az arcára), és nem
került be az olimpiai válogatóra, pedig ez lett volna a nagy
lehetősége az előrelépésre. Így most lényegében nincs esélye
bekerülni a legközelebbi nyári olimpiára, és még négy évet
várnia kell.
A családja teljesen le van sújtva. De még így is meglep,
hogy az anyja aggódik érte.
Majd ekkor hirtelen eszembe jut valami:
– Mrs. Reid magától hívott meg a kirándulásra, vagy te
vetted rá, hogy meghívjon?
Szégyenlős mosoly jelenik meg anya arcán.
– Jutott egy csipetnyi ebből is és abból is.
Csendben az asztalra ejtem a homlokom.
– Ne csináld már! – rázza gyengéden a vállam, amíg
ismét fel nem emelem a fejem. – Meg volt lepve, hogy
Reagan még nem kérdezett meg, így egyértelmű, hogy
maguk között már megbeszélték, hogy te is mész. Talán
neked és Reagannek is épp erre lenne szükségetek. Ő
próbálja összeszedni magát, te pedig mindig azt mondod,
hogy kívülállónak érzed magad a barátai között. Most itt a
remek lehetőség, hogy az iskolán kívül tölts el velük egy kis
időt. Térdre kellene borulnod előttem – cukkol anya
valahogy így: Köszönöm neked, világ legmenőbb anyukája,
hogy kidumáltál nekem egy helyet a nyár legszuperebb
eseményére. Te vagy a hősöm, Joy Everhart! – mondja, majd
drámaian a szívére tapasztja a kezét.
– Fura vagy – motyogom, és megpróbálok közönyösnek
mutatkozni.
Anya csak vigyorog.
– Hát nem mekkora mázlista vagy, hogy vagyok neked?
Tulajdonképpen igen. Tudom, hogy őszintén a javamat
akarja, és bármit megtenne értem. Pedig Joy valójában csak
a nevelőanyám. A vér szerinti anyám nyolcéves koromban
halt meg verőértágulatban, amikor még San Franciscóban
éltünk. Akkor apám hirtelen úgy döntött, hogy
masszázsterapeuta szeretne lenni, és az egész
életbiztosításra félretett pénzét engedélyekre költötte. Ő
már csak ilyen impulzív személyiség. Aztán egy alternatív
orvoslással kapcsolatos konferencián megismerkedett Joyjal.
Pár hónap múlva összejöttek, és mindannyian Melita Hillsbe
költöztünk, ők pedig kibéreltek egy helyet a klinikájuknak,
meg egy lakást a hely szomszédságában.
Persze a maga harmincnyolc évével Joy jó pár évvel
fiatalabb apámnál, és mivel koreai származású, nem ritkán
futok össze olyan begyepesedett lángelmékkel, akik nem
tudják megállni, hogy ki nem mondják a nyilvánvalót: hogy
Joy nem az igazi anyám. Mintha magamtól nem tudnám,
hogy ő ázsiai, én pedig fehér vagyok, ráadásul olyan sápadt,
hogy csak úgy ordít rólam a D-vitamin-hiány. Őszintén
szólva úgy érzem, hogy Joy igenis az anyám. A Joyt megelőző
életemről őrzött emlékeim igen halványak. Az évek során
közelebb kerültem hozzá, mint az apámhoz. Joy mindenben
támogat, és mindig bátorít. Bárcsak kevesebbet nyaggatna
az egészséges táplálkozással és a mozgással!
Ám ezúttal, még ha fáj is bevallanom, a glampingezés
iránti lelkesedése jogos. Értelmes dolgokkal tölteni az
iskolán kívüli időt Reagannel és a barátaival valóban a
segítségemre lenne társadalmi rangom megerősítésében,
melyet mindig veszélyeztetve érzek, ha olyan emberekkel
töltöm az időt, akik nálam gazdagabbak vagy népszerűbbek.
Szeretnék magabiztosabban mozogni köztük, és szeretnék
öntudatosabb lenni, mikor Reagannel vagyok. De azért jó
lett volna, ha ő hív meg, és nem az anyja.
A klinika ajtaja kitárul, és apám viharzik be a váróba.
Arca frissen borotválva, haja gondosan hátrafésülve.
– Zorie, telefonált már Mr. Wiley?
– Lemondta a mai masszázst – tájékoztatom. – De
lefoglalt egy fél alkalmat csütörtökre.
A fél alkalom fél óra hosszú, a fél óra pedig feleannyi
pénzt jelent, de apám jól leplezi csalódottságát. Ha azt
mondanák neki, hogy meghalt a legjobb barátja, sarkon
fordulna, és raketball-klubbéli találkozójára sietne anélkül,
hogy akár egyetlen csepp könnyet is ejtene.
– Mondta, miért nem tud jönni? – kérdezi.
– Vészhelyzet van az egyik éttermében – jelentem. –
Beugrik valami tévés szakács felvenni egy epizódot.
Mr. Wiley apa egyik legjobb ügyfele. Mint a legtöbb
embernek, aki ide jár, egy rakás pénze van, és megengedheti
magának az átlagon felüli masszázs- és akupunktúraárakat.
A mi wellness klinikánk a legjobb egész Melita Hillsben,
anyámat pedig még a San Francisco Chronicle-ben is
megemlítették, mint az öböl egyik legjobb akupunktőrét:
„megéri átkelni miatta a Bay Brigde-en”. A szüleim pedig
ennek megfelelő árat szabnak az ügyfeleiknek.
Csakhogy az ügyfelek száma az elmúlt évben lassan, de
biztosan apadozni kezdett. Ennek a legfőbb oka, és egyben
apa haragjának kiváltója a szomszédban nyílt üzlet.
Mindannyiunk legnagyobb szégyenére a klinika most egy
olyan üzlet szomszédságában üzemel, ahol felnőtteknek való
játékokat árusítanak.
Igen, olyan játékokat.
Elég nehéz figyelmen kívül hagyni a bejárat feletti
hatalmas, vagina alakú táblát. A mi jómódú ügyfeleinknek
legalábbis nem sikerül. A jól öltözött emberek általában nem
akarnak egy szexshop előtt parkolni, amikor
masszázsterápiára igyekeznek. Ez pedig a szüleimnek is elég
hamar feltűnt, mihelyst a régi ügyfelek elkezdték
lemondogatni szokásos heti időpontjukat. Azok pedig, akik
nem menekültek el egyébként rendkívül kívánatos
környékünkről és a Mission Street előkelő üzleteitől, túl
fontos vendégek ahhoz, hogy elveszítsük őket, figyelmeztet
apa minden adandó alkalommal.
Innen tudom, hogy igenis lelombozza, hogy Mr. Wiley
lemondta az időpontját – ráadásul a mai volt az egyetlen,
előre lefoglalt alkalom! –, de mikor apa az irodájába indul,
hogy egyedül búslakodjon, anya nyugodt marad.
– Szóval – mondja – megmondhatom Mrs. Reidnek, hogy
elmész Reagannel glampingezni?
Mintha bármi esély is lenne arra, hogy azonnal
válaszolok, anélkül, hogy jól átgondolnék minden tényezőt!
Ugyanakkor viszont utálom elvenni a kedvét, amikor ilyen
lelkes.
– Ne óvatos legyél, hanem elővigyázatos! – emlékeztet. –
Az óvatos emberek félnek az ismeretlentől, és kerülik. Aki
viszont elővigyázatos, az azért tervez, hogy magabiztosan
kezelhesse a váratlan helyzeteket.
Mindig ezt mondja, amikor túlságosan ragaszkodom a
terveimhez.
– Majd mindennek utánanézünk.
– Még meggondolom – válaszolom diplomatikusan. –
Megmondhatod Mrs. Reidnek, hogy ráírok Reaganre a
részletekért, és majd utána döntök. Szép munkát végeztél,
dr. Pokenstein.
Anya győzedelmesen mosolyog.
– Jut eszembe, jobb is, ha megyek, és kiszedem belőle a
tűket, mielőtt elalszik a kezelőasztalon. És majdnem
elfelejtettem: járt már itt a FedEx?
– Nem. Csak a postás jött.
Anya a homlokát ráncolja.
– E-mail-értesítést kaptam arról, hogy kézbesítettek
nekem egy csomagot.
A fene essen belé! Tudom, hogy ez mit jelent. Újabban
sok gondunk van a rosszul kézbesített küldeményekkel. A
kézbesítő rendszeresen a mellettünk lévő szexshopban adja
le a csomagokat. Márpedig a szexshop szorosan kötődik a
jegyzetfüzetemben vázolt hármas számú tervhez: hogy
minden kapcsolatot kerüljek Mackenzie-ékkel.
Anya lebiggyeszti ajkát, és tágra nyitja a szemét.
– Nagyon kérlek! – könyörög mézesmázosan. – Át tudnál
menni hozzájuk megkérdezni, megkapták-e a
küldeményemet?
Felsóhajtok.
– Átmennék érte magam, de tudod, Mrs. Reid tele van
tűkkel – érvel, miközben hüvelykujjával a hátsó szoba felé
mutat. – Az életerejét próbálom kiegyensúlyozni, nem
kínozni szeretném. Nem hagyhatom őt örökre magára.
– Nem tudnád ebédszünetben elhozni? – A hét folyamán
egyszer már elkirándultam dildóföldjére, egynél több
alkalmat pedig nem vagyok képes elviselni.
– Egy óra múlva nagyanyáddal ebédelek, emlékszel?
Ez igaz. Mármint, hogy Joy a saját anyjával ebédel.
Esther nagyi gyűlöli a késést, mellyel én teljesen egyet is
értek. Ez mégsem változtat azon, hogy inkább húzatnám ki
egy fogam, mint hogy átmenjek a szomszédba.
– Egyáltalán miért olyan fontos ez a csomag?
– Hát pont ez az – mondja anya, kontyba csavarva
hosszú, egyenes haját. – Az értesítést egy bizonyos Catherine
Beatty küldte, én pedig nem ismerek ilyen nevű személyt, és
nem is rendeltem semmit. De az értesítés a munkahelyi e-
mail-címemre érkezett, a címünk pedig benne van a
telefonkönyvben.
– Egy titokzatos csomag.
Anya szeme csillog.
– Szeretem a meglepetéseket.
– Kivéve, ha valaki egy pókokkal teli csomagot, vagy egy
levágott kezet küldött. Lehet, hogy túlságosan erősen
szurkáltál meg valakit.
– Vagy pont megfelelően szurkáltam meg valakit, és most
csokoládét küld nekem. – Felemel egy tollat az asztalról, és a
hajába döfi, hogy megerősítse a kontyát. – Zorie, kérlek!
Amíg még apád mással van elfoglalva.
Az utolsó szavakat fojtott hangon ejti ki. Apa kiakadna,
ha meglátna a szomszédban.
– Rendben. Megyek – mondom, de cseppet sem örülök.
Viszlát, nyári tervek, szerettelek titeket!
Egy kézzel írt RÖGTÖN JÖVÖK! feliratú táblát állítok a
pultra, kivánszorgok az ajtón a reggeli napfénybe, és
felkészülök a végzetemre.
 2.

A Mission Street sarkán található Játékok a padláson – avagy

Cicik és popsik, ahogy anya vicceskedve nevezi egészen
addig, míg apa egy hűvös pillantással le nem inti őt – egy
nőkre specializálódott szexbutik. Tiszta és jól bevilágított,
nem úgy, mint a város másik végében található koszos és
elsötétített ablakú Szerelmi rakéta, ahová csak balfácánok
járnak, és a nap huszonnégy órájában nyitva van. Nyilván
azokra az esetekre, ha valakinek hajnali háromkor hirtelen
bolyhos bilincsre lenne szüksége.
A mi szomszédságunkban lévő bolt kirakata minden
hónapban új dekorációt kap, amiről maga a tulajdonos
gondoskodik. Ebben a hónapban egy erdőt láthatunk, ahol a
műfűből gondosan válogatott gumidildók meredeznek
mérges gombák módjára. Lehet, hogy ez vicces, de sajnos túl
sok ember látja, nekem pedig sziporkázó beszólások sorát
kell végighallgatnom miatta az iskolában.
Egymással harcban álló üzleteink és közelükben lévő
otthonaink egy fákkal körülölelt bevásárlóutca végében
találhatók, helyi gyártású termékeket kínáló butikok,
bioéttermek és galériák szomszédságában. Zsákutcánk
legtöbb épülete olyan viktoriánius stílusban épült ház,
melyet lakásokra osztottak, és társasházzá alakítottak. Nem
éppen az a hely, ahol szexuális segédeszközöket árusító
boltra számítana az ember.
Apa szerint, „nem fiatal lányoknak valók” az olyan
helyek, melyek „házassági kellékeket” árusítanak. Az üzlet
két női tulajdonosa gyakran hervasztja le apa arcáról a
ragyogó mosolyt. Ha apa McCoy, akkor ők a Hatfieldek közé
tartoznak. Ha pedig Burr, akkor ők olyanok, mint két
Hamilton. Szomszédaink az Ellenségeink, és mi nem
barátkozunk Mackenzie-ékkel. Nem, a legkevésbé sem.
Anya jóban volt velük, így nem egészen ért egyet apával.
És én? Én nem tudok dönteni. Ez az egész szituáció kiakaszt.
Mert az egész bonyolult. Nagyon, nagyon bonyolult.
Rózsaszín falak és műanyagszag burkol magába, amint
az üzletbe lépek. Még dél sincs, és csupán néhány vásárló
nézelődik odabent – micsoda megkönnyebbülés! Elfordítom
tekintetem egy bőr lovaglóostorokkal teli vitrinről és az
üzlet közepén álló pulthoz sietek, ahol két, a negyvenes évei
elején járó nő cseveg egymással. Most már az ellenség
térfelén vagyok. Reméljük, nem kapok golyót.
– Nem Alice Cooper volt – mondja egy vállig érő, sötét
hajú nő, miközben egy kartondobozt emel a pultra. – Az a
fickó volt az, aki a vörös hajú műsorvezetőt vette el. A
hogyishívják. Osbourne.
A mellette álló zöld szemű, világos bőrű nő a pultnak
támaszkodik, és erősen szeplős orrát vakarja.
– Ozzy? – kérdezi az amerikai és skót akcentus lágy
elegyével. – Nem hinném.
– Fogadok egy muffinban! – Barna szemei
végigpásztáznak a pult fölött, és az enyémbe kapcsolódnak.
Hosszúkás arcán mosoly tűnik fel. – Zorie! Rég láttalak!
– Szia, Sunny! – mondom, majd a szeplős felesége felé
fordulok: – Mac!
– Csini szemüveg – dicséri Sunny a kék retró cicás
szemüvegemet.
Van még egy tucatnyim belőle, mind eltérő színű és
stílusú. Piszok olcsón veszem őket egy webshopban, és a
ruháimmal kombinálom őket. A világító rúzsok és a skót
kockás dolgok mellett a menő szemüvegekért vagyok oda
leginkább. Lehet, hogy okostojásnak látszom bennük, de
egyben stílusos is vagyok.
– Köszi – válaszolom, és komolyan is gondolom. Nem
először fordul elő, hogy igazán bánom, hogy apu harcban áll
ezzel a két nővel. Nem olyan régen még a második
családomnak éreztem őket.
Amióta csak Sunnyt és Jane „Mac” Mackenzie-t ismerem,
akik már akkor is a zsákutca másik oldalán laktak, amikor
mi ideköltöztünk, mindig is ragaszkodtak ahhoz, hogy
Sunnynak és Macnek nevezzem őket. Nem Mrs.-nek vagy
Missnek, vagy bármi hasonlónak. Mindketten tősgyökeres
kaliforniaiak. Tudják, csak olyan átlagos valamikori punk-
feminista leszbikus szexbolttulajdonosok.
– Segíts nekünk! „Városi legendák rocksztárokról”-t
játszunk – mondja Mac, lángvörös haját arcából
félresöpörve. – Melyik heavy metál zenész harapta le egy
denevér fejét a színpadon még a hatvanas években?
– A hetvenes években – javítja ki Sunny.
Mac játékosan forgatja a szemét.
– Tök mindegy. Figyelj, Zorie! Szerintünk vagy Ozzy
Osbourne vagy Alice Cooper volt az. Szerinted?
– Hát, nem igazán tudom – válaszolom azt remélve, hogy
feladják, én pedig megkaphatom amiért jöttem, és
eltűnhetek. De mindketten úgy tesznek, mintha semmi nem
változott volna, és továbbra is átjárnék hozzájuk
vasárnaponként vacsorázni. Mintha az apám nem fenyegette
volna meg őket, hogy szétveri a boltot egy baseballütővel,
amiért elriasztják a vendégeit, és mintha ők nem azt
válaszolták volna, hogy csessze meg, miközben egy tucat
ember bámulta őket az utca túloldaláról, és rögzítette a
jelenetet a mobiljával. A felvétel egy órán belül felkerült a
YouTube-ra.
Na ja. A régi szép idők. Apa sosem kedvelte Mackenzie-
éket, akkor sem, amikor még csak a „fura” szomszédok
voltak az utcából. De amióta múlt ősszel megnyílt a
szexboltjuk, a klinika pedig elkezdett népszerűtlenné válni,
az ellenérzései felerősödtek.
Na de mindegy. Ha Sunny és Mac úgy akar tenni, mintha
minden rendben lenne, felőlem legyen. Belemegyek a
játékukba, ha ezen múlik, hogy hamarabb kiszabadulhatok
innen.
– Talán Alice Cooper – válaszolom.
– Kizárt. Ozzy Osbourne volt az – állítja magabiztosan
Sunny, miközben papírvágóval vágja fel az asztalon álló
dobozt. – Nézz utána, Mac!
– Tönkrement a telefonom.
Sunny csettint egyet a nyelvével.
– Na persze. Vagy egyszerűen csak nem akarod
elveszíteni a fogadást.
– Lennon tudni fogja.
A gyomrom hirtelen összerándul. Több okom is van arra,
amiért nem szeretek idejönni. A dildóerdő. Az aggodalom,
nehogy meglásson valaki, akit ismerek. Apám viszálya a pult
mögött álló két nővel. De amiért a leginkább azt kívánom,
bár láthatatlanná válnék, az a raktárból hanyagul kisétáló
tizenhét éves fiú.
Lennon Mackenzie.
Monster pólóban. Fekete farmerben. Fekete, térdig érő
bakancsban. Fekete, oldalra fésült, tépett hajjal, mely
egyszerre kócos és gondosan rendezett.
Ha egy gonosz anime hős életre kelne, hogy sötét
sikátorokban bujkáljon, miközben a világ elpusztítását
tervezi, valószínűleg úgy nézne ki, mint Lennon, aki
tökéletes megtestesítője mindennek, ami furcsa és
kísérteties. Annak is ő az oka, hogy nem akarok az iskolai
menzán a csőcselékkel enni.
Egyik kezében egy zombis képregényt tartva, másik hóna
alá pedig valami beazonosíthatatlan dolgot szorítva pillant
kék kockás ingemre, majd tekintete feljebb kúszik, és
megállapodik az arcomon. Tartása hirtelen megmerevedik és
jegessé válik, amikor pedig sötét szemei találkoznak a
pillantásommal, tökéletesen megerősítik, amit eddig is
tudtam: nem vagyunk barátok.
A helyzet az, hogy régebben azok voltunk. Jó barátok. Na
jó, legjobb barátok. Rengeteg közös óránk volt, és mivel
szemben lakunk egymással, iskola után is együtt lógtunk.
Fiatalabb korunkban együtt bicikliztünk el a városi parkba.
Középiskolában biciklizés helyett együtt sétáltunk végig a
Mission Streeten a helyi kávézóba – a Sajtkukacba –
Andromédával, a fehér huskymmal.
Aztán ezek késő esti, öböl ment sétákká váltak. Ő
Medúzának hívott sötét, zabolátlan tincseim miatt, én pedig
őt Zordnak a gót stílusa miatt. Mindig együtt lógtunk.
Elválaszthatatlan barátok voltunk.
Aztán tavaly minden megváltozott.
Minden bátorságomat összeszedve és szemüvegemet
megigazítva udvariasan elmosolyodom, és köszönök neki.
Válaszul felszegi a fejét. Ez minden. Korábban rám bízta
a titkait, most pedig még szóbeli üdvözlésre sem méltat. Azt
hittem, eljön az idő, amikor ez nem bánt többé, de a
fájdalom épp olyan erős, mint volt.
Új terv: egy szót sem szólni hozzá. Tudomást sem venni a
jelenlétéről.
– Szívem – mondja Sunny Lennonnak, miközben valami
síkosítófélét csomagol ki. – Melyik rocksztár harapta le egy
denevér fejét? A másik, kevésbé menő anyád szerint Alice
Cooper volt az.
Mac úgy tesz, mintha megsértődne, és rám mutat:
– Zorie szerint is ő volt!
– Akkor Zorie téved – mondja Lennon elutasítóan.
Hangja olyan mély és karcos, mintha egy sötét, mély kútból
szólna. Ez a másik, amely megőrjít Lennonban. Nem csak
hogy jó hangja van; vonzó hangja van. Erőteljes, magabiztos,
és túl szexi ahhoz, hogy aki hallja, közömbös maradhasson.
Olyan hangja van, mint egy gonosz szinkronszínésznek vagy
egy sátáni rádióbemondónak. Az egész testem libabőrös lesz
tőle, és be kell ismernem, hogy Lennon még mindig hatással
van rám.
– Ozzy Osbourne volt az – tájékoztat minket.
– Megmondtam! – sandít Sunny Macre győzedelmesen.
– Csak tippeltem – mondom Lennonnak, hangomban egy
kicsivel több haraggal, mint szeretném.
– Rosszul tippeltél – válaszolja hangjában leplezetlen
unalommal.
– Miért kéne a rocktörténet denevérkínzásainak
szakértőjének lennem?
Ez sokkal inkább az ő terepe.
– Ez nem valami bennfentes információ – mondja,
miközben egyik kezével félresöpri szeméből a mesterségesen
kócolt haját. – Ez a popkultúra része.
– Nyilván. Nélkülözhetetlen tudás ahhoz, hogy
bekerüljek arra az egyetemre, amelyikre szeretnék.
Feltétlenül fejben tartom a felvételiig.
– Az élet több holmi felvételiknél.
 – Nekem legalább vannak barátaim – válaszolom.
– Ha azt hiszed, hogy Reagan és a klikkje tényleg a
barátaid, akkor sajnálatos módon ki kell hogy ábrándítsalak.
– Jóságos ég, ti ketten! – mondja Sunny. – Menjetek
szobára!
Az arcomat elönti a forróság.
Na nem. Ez nem egy titokban tetszel-féle veszekedés. Ez
egy titokban utállak-dolog. Persze szép az ajka, a haja meg a
bariton hangja, és nem vagyok vak: Lennon nagyon is vonzó.
De azzal az egy alkalommal, amikor a barátságunk egyetlen
lábujjai is átlépte a határt – abban az időszakban, melyet a
Nagy Kísérlet időszakának neveztünk –, végül hüppögve
találtam magam az év elejei banketten, és azon tűnődtem,
mit ronthattunk el.
Soha nem jöttem rá, de ötleteim azért vannak.
Lennon szenvedő tekintettel néz az anyjára, mintha csak
azt kérdezné, végzett-e a monológjával, majd Machez fordul.
– Ozzy denevéres történetét eltúlozták. A közönségből
valaki felhajított egy döglött denevért a színpadra, ő pedig
azt hitte, műanyagból van. Amikor leharapta a fejét, teljesen
ledöbbent. A koncert után kórházba kellett szállítani, és
kapott egy veszettség elleni oltást.
Sunny Mac csípőjéhez üti a sajátját.
– Nem számít. Attól még igazam lett, szóval tartozol
nekem egy muffinnal. Kókuszosat szeretnék. És mivel nem
reggeliztünk, most azonnal kérem. Tízóraira.
– Ez nem is hangzik rosszul – mondja Mac. – Zorie, te is
kérsz egyet?
Megrázom a fejem.
Mac Lennonhoz fordul:
– Édesem, édeském – mondja hízelgő, kedélyes hangon –,
el tudnál szaladni a pékségbe? Nagyon kérlek!
– Anyám, anyácskám, fél óra múlva a munkahelyemen
kell lennem – válaszol Lennon, engem meg halálra idegesít,
hogy lehet ilyen kedves a szüleivel, amikor egy pillanattal
korábban még olyan hűvös volt velem. Mikor a pultra teszi a
könyvet, meglátom, mit tart a könyöke hajlatában: egy vörös
szakállas-agámát, mely nagyjából olyan hosszú, mint az
alkarom. Pórázon van, mely egy fekete bőr hámhoz
kapcsolódik apró karjai körül. – Vissza kell tennem Ryukot a
terráriumába, mielőtt elmegyek.
Lennon imádja a hüllőket, nyilván. Egy egész
hüllőkolónia él a szobájában: kígyók, gyíkok, és az egyetlen
kivétel: egy tarantula. Részmunkaidőben dolgozik a Mission
Street-i hüllőkereskedésben, ahol kedvére rajonghat együtt
magához hasonló kígyóimádókkal.
Mac átnyúl a pulton, megsimogatja az állat pikkelyes
fejét, majd gyerekes hangon gügyögni kezd:
– Rendben. Győztél Ryuk. Ó, kedvesem,
megszabadulhatsz a hámtól.
Lennon a manga könyv tetejére ereszti az agámát. Ryuk
megpróbál megszökni, és majdnem leesik a pultról.
– Nem túl hatékony módja a menekülésnek – mondja
neki Lennon. – Ha végezni akarsz magaddal, inkább adagold
túl magad hüllővitaminnal.
– Lennon – inti le lágyan Sunny.
Lennon ajka sötét vigyorra húzódik.
– Bocs, mama.
Fiatalabb korunkban kegyetlenül kigúnyolták őt a
többiek az iskolában: Tudod, melyik anyád melyik? Lennon
Sunnyt mamának, Macet anyának szólítja. És habár Mac
adott neki életet, az ő szemében egyikük sem kevesebb a
másiknál.
Sunny a száját csücsöríti, és rámosolyog. Minden meg
van bocsátva. A szülei mindig mindent megbocsátanak neki.
Meg sem érdemli őket.
– Ki vele, Zorie, mi szél hozott? – kérdezi Mac, miközben
Lennon a hüllő apró hámját igazgatja.
Lennon mellé kell lépnem, hogy ne a háta mögül
válaszolgassak. Mégis mikor nőtt ez a fiú ilyen magasra?
– Anyám a FedEx csomagját keresi.
Mac Sunnyra néz. Szemük szinte egyszerre villan.
– Valami baj van? – kérdezem gyanakodva.
Sunny megköszörüli a torkát.
– Semmi, drágám. – Egy pillanatig habozik. – Illetve de –
mondja, miközben a pult alá nyúl, és előhúz egy
kartonborítékot, majd bocsánatkérőn átnyújtja. –
Tévedésből kibontottam. De nem olvastam el anyád levelét.
Csak akkor vettem észre a címet, amikor már nyitva volt.
– Semmi baj – mondom. Korábban is előfordult ilyesmi,
és apám vérnyomása az egekbe megy tőle, de anyámat nem
érdekli a dolog. Csakhogy Mac ezúttal szokatlanul
kellemetlenül érzi magát. Még Lennont is távolabb érzem
magamtól, mint rendesen. A kisugárzása hűvösből
egyenesen fagyossá vált. Fejemben megkondulnak a
vészharangok. – Most vissza kell mennem – mondom úgy
téve, mint akinek az egészből semmi sem tűnik fel.
– Üdvözöljük Joyt – mondja Mac. – Ha anyukád szeretne
meginni egy kávét… – majd elhallgat, és szélesen rám
mosolyog. – Nos, tudja, hol talál minket.
Sunny bólogat.
– És te is. Ne légy olyan távolságtartó!
Most én érzem magam kényelmetlenül. Úgy értem, még
kényelmetlenebbül, mint ebben a boltban általában.
– Persze. Köszönöm – tartom fel a csomagot, miközben
megfordulok, és majdnem a pulton lévő hatalmas kék
vibrátorba ütközöm. Ösztönösen kinyújtom a karom, hogy
megfogjam a billegő műanyagdarabot, majd hirtelen
tudatosul bennem, mit is fogok valójában. Te jó ég!
Irány kifelé. Gyerünk!
Miközben kifelé igyekszem, majdnem megbotlom a saját
lábamban, és hosszan sóhajtok, mikor ismét a friss levegőre
jutok. Most pedig gyorsan vissza a klinikára.
Mikor már a recepciós pult védelmében ülök, tekintetem
a Mackenzie-éktől kapott borítékra csúszik. Egy San
Franciscó-i címről érkezett, és Joy Everhartnak címezték.
Fogalmam sincs, hogy nézhették nekik szóló küldeménynek,
de mindegy.
Miután szétnézek az előtérben, és meggyőződöm róla,
hogy senki nincs a közelben, belesandítok a borítékba.
Egy kézzel írt levél és egy kisméretű fotóalbum van
benne. A márkáját felismerem az internetes reklámokból:
csak fel kell tölteni a képeket, és néhány nap múlva meg is
érkezik postán a fotóalbum. A borítékra míves betűkkel a
következőt írták: A bahamai nyaralásunk.
Kinyitom az albumot, és egy csomó vakációs fotót találok
benne. Óceán. Tengerpart. Apám sznorkelezés közben.
Apám, amint átölel egy fürdőruhás nőt.
Várjunk csak!
Hogy mi?
Gyorsabban lapozok, és a fényes lapokat bámulom,
melyek csupa hasonló képpel vannak tele. Vacsorák és
trópusi italok. Apám az elbűvölő mosolyával. Csakhogy nem
anyámra, hanem valami idegen nőre mosolyog. Egy arany
karpereces és meghosszabbított szempillájú idegen nőre.
Apa átkarolja őt, az egyik képeken pedig a nyakát csókolja.
Mi ez az egész? Valami kis kaland anyám halála után?
Valaki Joy előtt? Előhúzom a levelet.

Joy,
nem ismersz engem, de nőként azt gondoltam, erről
tudnod kell. A képek a tavalyi nyaralásunkon készültek.

Minden jót,
valaki a sok közül

Ujjaim zsibbadni kezdenek. Múlt nyáron? De hát apa itt

volt, és egész nyáron a klinikán dolgozott. Nem, várjunk
csak. Egy hétre Los Angelesbe utazott egy masszázsterápia
konferenciára. Aztán megdöbbentően lebarnulva jött haza…
Azt mondta, minden délután a hotel medencéjénél napozott.
– A francba! – suttogom.
Apámnak szeretője van.
 3.

Kizárólag erre tudok gondolni. Este, miután anya hazaér a

nagyitól az oaklandi találkozóról, és kölcsönadja az autóját,
a Melita Hills-i csillagvizsgáló sötét előadótermében ülök a
csillagászati klub havi találkozóján. Néha kimegyünk a
tetőre a teleszkópokkal, de ebben a hónapban csak
információs megbeszélés van. Most viszont a Bahamákról
szóló fotóalbumnak köszönhetően a legkevésbé sem tudok
odafigyelni dr. Viramontesra, a Berkeley nyugdíjazott
tanárára, aki a helyi csoportunk elnöke, dr. Viramontes a
pódiumon állva beszél a csoporthoz – egy tucatnyi
emberhez, akiknek a többsége nyugdíjas, velem egykorú
diákból csak kevés van –, közel a kapcsolókhoz, melyek
éjszakai égbolttá alakítják a plafont. Már negyedórája
elvesztettem a fonalat, mikor arról beszélt, hogy hová
megyünk majd megnézni a Perseidák meteorrajt.
Helyette azt a képet látom magam előtt, melyen apa egy
idegen nőt csókolgat.
Hazudott anyának. Hazudott nekem.
Sőt, arra kényszerített, hogy én is hazudjak, hiszen azt
mondtam anyának, hogy semmiféle levelünket nem
kézbesítették Mackenzie-éknek. Eszemben sem volt
kézbesíteni anyám fájdalmainak időzített bombáját. Főleg
nem most, amikor csak úgy ragyog a vidámságtól, és arra
bátorít, hogy menjek el Reagannel kempingezni. Sőt, talán
soha. Nem tudom. Ez tönkre fogja tenni a családunkat.
Még soha nem voltam olyan helyzetben, hogy olyan
fotókat kellett volna rejtegetnem apámról, melyeken
anyámat csalja. Ráadásul talán többször is megcsalta.
Három, esetleg négy nővel is. Vajon mit értett ez a nő az
alatt, hogy „valaki a sok közül”? A képek múlt nyárról valók,
és kétlem, hogy a nő apára akarná haragítani a feleségét, ha
még mindig együtt lennének. Vajon mikor ért véget a
kapcsolatuk, és hányan voltak rajta kívül? Vagy hányan
vannak?
Csak úgy felszedi az akupunktőröket az alternatív
orvoslási konferenciákon?
Vagy mind helyiek?
Ismerem bármelyiküket is?
Aú! Csak belegondolok, és megfájdul a fejem. Ami pedig
a leghátborzongatóbb az egészben, az az, hogy az idegen nő
a képeken nagyon hasonlít a szülőanyámra. Persze
egyértelműen nem ő az, és ez az idegen fiatalabb, mint
amennyi idős az anyám volt, amikor meghalt, de a
hasonlóság akkor is nyugtalanító, és ez megőrjít engem.
Az apám szeretője úgy néz ki, mint a halott felesége. Ez
nem normális.
De hát miről beszélek? Az egész úgy nem normális,
ahogy van, mit számít, hogy néz ki az a nő? Anya ma reggeli
mosolyára gondolok. Fogalma sincs róla, hogy apám
megcsalta őt. A gondolattól ismét megfájdul a gyomrom.
Hála Istennek, a rendes recepciós ebédidőben leváltott
engem. Nem lettem volna képes apa szemébe nézni.
Fáj a hasam. Összeszorul a szívem. Ez az egész dolog
egyszerűen helytelen, helytelen, helytelen.
A hab a tortán pedig, hogy Mackenzie-ék tudják. Sunny és
Mac látták, mi van a borítékban. Látniuk kellett. Legalábbis
abból ítélve, ahogy viselkedtek, és hogy felajánlották a
kávét, ha beszélgetni akarunk. Nem hibáztatom őket azért,
hogy belenéztek a borítékba. Ha tényleg véletlenül nyitották
ki, akkor is felülkerekedett rajtuk a kíváncsiság. Ahogy
rajtam is.
Óriási hiba volt.
Jóságos ég! Vajon Lennon is tudja?
– Mi a baj?
Összerezzenek, és észreveszem, hogy időközben vége lett
a találkozónak. Aki pedig hozzám szólt, az a mellettem ülő
barna hajú lány. Avani Desai-t azóta ismerem, amióta
Lennont és Reagant. Mindketten hetedikes korunkban
bolondultunk bele a csillagászatba. Teljesen odavoltunk a
bolygókért. Avani és én együtt jártunk át Reagenhez aludni,
maradtunk fent sokáig, hallgattunk zenét és a pletykáltunk,
míg Reagan szülei aludtak. De amikor én követtem Reagant
a suli elit klikkjébe, Avani nem tartott velünk. Jól érezte
magát a saját társadalmi helyzetében, és ezért mindig is
irigyeltem. Most már csak a csillagászklubban beszélgetek
vele.
– Nincs semmi baj – mondom. Eszemben sincs
megosztani vele az apám szeretője miatt érzett
szégyenemet. – Csak elgondolkodtam.
– Azt észrevettem – mondja mosolyogva, és karját
keresztbe fonja a Neil deGrasse Tysont ábrázoló pólója
fölött, melyen egy felirat is látható: NEAL A SZÍVEMBE. –
Egész idő alatt „gondolkodtál”, míg Viramontes a
meteorrajjal kapcsolatos terveiről beszélt.
A klubtagok többsége már szivárog kifelé, de néhányan
még dr. Viramontes pódiuma körül sertepertélnek. Avani
magyarázatra várva néz rám, én pedig, hogy kíváncsiságát
kielégítsem, mondom, ami először eszembe jut.
– Meghívtak Reagannel kempingezni – mondom.
Legnagyobb meglepetésemre felderül az arca:
– Ó, hallottam róla.
Várjunk csak! Szóval ő tudott róla, én pedig nem? Mióta
beszél újra Reagannel egyáltalán?
– Hallottam Brett Seagert erről beszélni – magyarázza
izgatottan fordulva felém, miközben keresztbe teszi a lábát.
– Az illatszerüzletben futottam össze vele és a nővérével.
– Micsoda? – most már kíváncsi vagyok. Nagyon
kíváncsi.
Avani szaporán bólogat.
– Mögötte álltam a kasszánál. Valakivel telefonált, és
arról beszélt, hogy kempingezni megy a King’s Forest
közelébe néhány iskolatársunkkal. Csak Reagan nevét
tudtam kivenni. Próbálta meggyőzni a vonal másik végén
lévő akárkicsodát, hogy tartson vele.
Brett Seager kisebb híresség az iskolánkban. Habár a
szülei nincsenek túlságosan eleresztve, valahogy mégis
állandóan olyan dolgokban vesz részt, mint például az
ejtőernyőzés. Rendszeresen bemegy a színpad mögé a
legmenőbb koncerteken, és a gazdag haverjai villájának
tetejéről ugrál luxusmedencékbe. Mégis több van benne,
mint egy menősködő partiarcban. Jack Kerouacot és Allen
Ginsberget olvas, és ismer minden amerikai beatköltőt,
ellentétben a legtöbb sráccal, akik azt sem tudják, milyen
egy könyvesbolt belülről.
Szóval igen, helyes és népszerű, de azért nem erről szól
élete minden másodperce. Titkon már általános iskola óta
odavagyok érte. A vonzalom akkor változott kisebb
megszállottsággá, mikor a tavaszi szünetben csókolózni
kezdtünk egy buliban. A rákövetkező napon Brett
természetesen megint összejött a volt barátnőjével, akivel
folyamatosan hol együtt vannak, hol nem. Reagan próbált
azzal felvidítani, hogy a kerítőnőt játszva bemutatott néhány
srácnak. Azt hiszem, nem ez volt élete legjobb ötlete, mert
egyik sráccal sem voltam egy hullámhosszon, aztán a nyáron
Brett is szakított a barátnőjével.
De a lényeg az, ha igaz, amit Avani hallott, akkor úgy
tűnik, Brett is részt vesz Reagan kempingezésén. Ettől pedig
mindjárt sokkal izgalmasabbá válik az egész program.
És természetesen stresszesebbé is, mert nem számoltam
Bret-tel. Reagan anyja azt mondta, csak lányok lesznek, és
kizárt, hogy a szüleim olyan helyre engedjenek felügyelet
nélkül egy hétre, ahol fiúk is vannak. Apám teljesen
kiakadna.
Ez az információ valószínűleg csak pult alatt terjed.
– Biztos vagy benne, hogy Brett azt mondta, jönni fog? –
kérdezem Avanit.
– Aha – mondja, és felhúzza vállait, hogy izmosnak
tűnjön, mint Brett. – Haver, velem kell jönnöd. Muszáj
beugranom abba a durva vízesésbe. Majd feltöltjük a
videókat Instagramra.
Gyengén utánozza őt, én pedig grimaszolok.
Avani megvonja a vállát.
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Kivel telefonált? – kérdezem.
– Fogalmam sincs. Talán a legújabb legjobb haverjával.
Állandóan váltogatja a barátait, és rendszerint mindig
azokkal van jó viszonyban, akiknek éppen nincsenek otthon
a szülei, és akiknek elég nagy a háza valamelyik újabb
legendás attrakciójához.
– Csak játssza az agyát – mondom. – Valójában nem
ilyen.
Avani arca megenyhül.
– Elnézést. Tudom, hogy te kedveled őt, főleg az után a
buli után.
Azt kívánom, bár soha ne meséltem volna neki arról a
csókról. Gyengének érzem magam tőle.
– Egyébként is, azt hiszem, ezen a nyáron jelentősen
kibővült a baráti köre. Katy azt mondta, hogy néhány hete
Lennon kocsijának anyósülésén látta őt.
Hogy mi? Lennon és Brett barátkozik egymással? Ez már
a vég kezdete.
– Erősen kétlem.
– Talán nem így volt. Lennon egy kicsit nagyobb
súlycsoportban játszik, mint Brett.
– Azt hiszem, ezt egy kicsit eltúlzod – mondom durcásan.
– Én pedig azt hiszem, bármi történt is közted és Lennon
között…
– Avani – szólok közbe. Nem szeretek Lennonról
beszélni. Avani nem tud a Nagy Kísérletről. Avani csak azt
tudja, hogy találkoznom kellett volna vele a banketten, de
azt nem tudja, miért nem értem rá végül. Senki sem tudja.
Igazából még én magam sem. De már nem próbálom
megérteni, mit miért csinált Lennon.
Könnyebb egyáltalán nem gondolni rá.
– De inkább hagyjuk – mondja Avani. – Elnézést, hogy
felhoztam a témát. Nem rám tartozik.
Néhány pillanatig hallgatok, majd Avani oldalba bök a
könyökével.
– Szóval… kempingezni mentek. Az erdőbe, egyedül.
Lehet, hogy most összejönnek a dolgok Brettel. Mikor is
mentek?
Kis idővel ezelőtt írtam Reagannek, de csak annyit
válaszolt, hogy majd később leírja a részleteket. Normális
esetben megőrülnék az ilyesmitől, de jelen esetben jobban
lekötött az, hogy megfelelő helyre rejtsem az apám
kapcsolatát feltáró fotóalbumot. Most azt kívánom, bár
kicsikartam volna Reaganból valami érdemi választ. A falra
mászom ennyi lehetőségtől és ismeretlen tényezőtől.
– Azt hiszem, néhány nap múlva – mondom. – Azt viszont
biztosan tudom, hogy egész hétre maradni akar.
Avani álla leesik.
– De hát akkor lesz a meteorzápor! Reméltem, hogy te is
a csoporttal tartasz majd a hétvégi kiruccanásra.
– Milyen csoporttal?
– A mi csoportunkkal. Az East Bay Csillagászati Klubbal –
mondja a homlokát ráncolva. – Egyáltalán nem figyeltél?
Hát nem.
Avani felvilágosít.
– Ahelyett, hogy az obszervatóriumban találkoznánk, dr.
Viramontes elvisz minket egy csillagoségbolt-parkba Condor
Peak környékére, hogy onnan nézhessük a meteorrajt.
A Condor Peak Nemzeti Park. Ők rendezik az éves észak-
kaliforniai csillagpartit.
– A környék összes többi csillagászati klubja is jelen lesz
– teszi hozzá Avani.
A Halál-völgy mellett Condor Peak a legközelebbi
csillagoségbolt-park. Ez annyit tesz, hogy a terület védett a
mesterséges fényszennyeződéstől, ezért ott több csillagot
lehet látni. És habár rendeztünk néhány kisebb csillagbulit a
mi csillagvizsgálónkban, még soha nem voltam ilyen nagy
eseményen más csillagászati klubokkal. Ez hatalmas dolog.
Mérlegelem a lehetőségeimet. Egyfelől a bennem lakozó
okostojás igazán szeretne eljutni a csillagbulira. Na de most
komolyan! A Perseidák meteorraj évente csak egyszer
látható! Másfelől viszont ott van Brett Seager.
Kétkerekű laptoptáskáját maga után húzva dr.
Viramontes tűnik fel a széksorok között. Amint meglát
minket, megáll. Szeretem, ahogy a szeme sarkában
összegyűlnek a ráncok, amikor mosolyog.
– Nos, hölgyek, csatlakoznak a Condor Peak-i
zarándoklathoz? Fantasztikus fotókat fogunk készíteni. Jól
jöhet majd az egyetemi jelentkezéseknél, ráadásul más
csillagászprofesszorok is jönnek majd, valamint az Éjszakai
Égbolt Program egyéb kitűnő kutatói is jelen lesznek.
Ráadásul, igaz, ezt nem akartam az egész csoport előtt
mondani, de még arra is van esély, hogy felbukkan Sandra
Faber.
Sandra Faber a Santa Cruz-i egyetemen tanít
asztrofizikát. Természettudományos kutatásaiért Nemzeti
Tudományos Éremmel tüntették ki. Nagyon fontos ember.
Ha megismerkedem egy ilyen emberrel, az egyenesen a
Stanfordba repíthet, ahová majd járni akarok, hogy
csillagászatot tanuljak.
Avani izgatottan sóhajt, és megböki a vállam.
– Na, most már igazán jönnöd kell.
– Kempingezésre vagyok hivatalos a Sierra-hegységbe –
mondom a professzornak, habár tele vagyok kétséggel. Miért
nem lehetnek egyszerűbbek a dolgok?
dr. Viramontes átveti vállán hosszú, ősz varkocsát,
melyet egy gyöngykapocs tart egyben a fonat végén. A helyi
Ohlone indián törzsből csinálhatta neki valaki.
– Nagy kár. Merrefelé?
Megosztom vele, amit anyámtól tudok a kemping
fekvéséről.
dr. Viramontes az állát vakarja.
– Azt hiszem, tudom, melyik kempingről van szó. Nincs
messze Condor Peaktől. – Előhúz egy papírt a gurulós táska
elülső zsebéből, és átnyújtja nekem. Tájékoztató a
kiruccanásról. A térképre bök, és megmutatja, nagyjából hol
található a kemping King’s Foresthez és Condor Peakhez
képest. – Talán néhány óra az autópályán. Esetleg
beugorhatna. Három éjszakán át ott leszünk.
– És akkor találkozhatnánk – mondja Avani bátorítóan.
– Nem tudom, hogyan utazunk oda, de feltétlenül
megérdeklődöm majd – mondom a papírt összehajtogatva.
– Örülnénk, ha eljönne. Majd értesítsen, hogy döntött! –
Két ujját a homlokához emelve szalutál, miközben
emlékeztet, hogy figyelmesen vezessünk hazafelé.
– Ugye jössz? – kérdezi Avani izgatottan, miközben a
professzor távolodik.
 Teljesen össze vagyok zavarodva. Görcsöl a gyomrom.
– Nagyon szeretnék!
– Akkor gyere! Találkozzunk Condor Peaken! Ígérd meg,
Zorie!
– Megpróbálom – mondom bizakodón, habár nem vagyok
egészen biztos abban, hogy valóban sikerülni fog.
– Vigyázz, csillagbuli, jövünk! – kiáltja Avani, én pedig
egy pillanatra úgy érzem magam, mint régen.
De amikor elhagyjuk az előadótermet, és végigsétálunk a
parkolón, eszembe jut, mi vár otthon.
Elhessegetem a borzalmat magamtól, és élvezem, ahogy
elhagyom a domb tetején található csillagvizsgálót, és a
város felé veszem az irányt. Tökéletes nyári éjszaka van,
csillagok borítják az égboltot. Az én csillagjaim. Minden
egyes pislákoló fehér pont hozzám tartozik. A csillagok
csodálatosak, a városban csend van és sötét, én pedig jól
érzem magam.
Kár, hogy ez nem igaz.
Normális körülmények között imádom anyám autóját
vezetni, még akkor is, ha már kissé régi, és enyhén
pacsuliszagú. A hangszórók basszusa nagyon jól szól, én
pedig élvezem a hazavezető hosszú utat az autópálya és a
sötétkék víz között. A távolban San Francisco fényei
pislákolnak. Azon a néhány alkalmon kívül, amikor a
szupermarketbe megyünk, ez az egyetlen lehetőségem, hogy
anya kocsiját vezessem. De végül is, ő legalább megbízik
bennem annyira, hogy néha átengedi a szedánt. Nem úgy,
mint apa, aki soha nem hagyná, hogy a régi sportkocsiját
vezessem. Túl sokat ér.
Most viszont képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a
bizonyos „valaki a sok közül” megfogalmazást a levél
végéről, és azon tűnődöm, vajon apa más nőket is beültetett-
e a hülye kocsijába. És ha igen, hányat? Mindig is azt hittem,
hogy apám rendes ember, még ha kicsit műanyag és
mesterkélt is, amikor túltolja a Divat Dani szerepét. Most
viszont egyenesen Hugh Hefnerként képzelem el őt, egy-egy
karcsú nővel a két oldalán.
Hánynom kell tőle.
 Vékony pálmafák sötét körvonalai fogadnak, mikor
bekanyarodok az utcába, és leparkolom az autót apa
Corvette-je mögé, a házunk melletti keskeny beállóra. A
rendelőben sötét van, így tudom, hogy már senki nem
dolgozik. Habozva szedem a lépcsőfokokat a házunk
bejáratáig, majd óvatosan kinyitom a bejárati ajtót.
Négylábú fehér szőrpamacs üget végig a nappalin, hogy
üdvözöljön. Androméda öregszik, de még mindig imádnivaló
és szép. Senki nem tud ellenállni barna és kék
huskyszemeinek. Ujjaimat befúrom a nyakörve alá, és
alaposan megvakargatom, miközben puszit nyomok a feje
tetejére.
– Szia, édesem – mondja anya. A kanapén ejtőzik egy
takaró alatt, és egy magazint olvasgat a gyenge
lámpafénynél, míg a tévében hang nélkül váltják egymást a
reklámok. – Milyen volt ma a csillagászklubban?
– Jó volt – adom át neki a kocsi kulcsait. – Apa hol van?
Anya a konyhából nyíló erkély felé bök az állával, ahol
egy sötét foltot veszek észre.
– Telefonál.
Összeszorul a gyomrom, amikor meghallom apa hangját.
Túl halkan beszél ahhoz, hogy bármit is kivegyek belőle.
Állandóan telefonál, ráadásul általában zárt ajtók mögött.
Eddig azt hittem, csak udvarias, mert anya nagyon régimódi
a telefonálást illetően; ki nem állhatja, ha valaki nyilvánosan
intézi a telefonügyeit.
Most viszont azon tűnődöm, vajon ki van a vonal másik
végén.
Remélve, hogy nem tűnik fel neki idegességem, gyorsan
elmondom anyának, hogy dr. Viramontes meghívott a
csillagbulira. Az újságját lapozgatja, hümmög, láthatóan
mással van cl foglalva. Látom, ahogy az erkélyajtó felé néz,
és egy pillanatra egy apró vonal jelenik meg a homloka
közepén.
Vagy talán csak képzelem az egészet.
Annyit mindenesetre biztosan tudok, hogy nem vagyok
képes mosolyt erőltetni az arcomra, ha apám belép, ezért
fáradtságot színlelve jóéjt puszit nyomok Joy arcára, és
Andromédával a sarkamban felmenekülök az emeletre.
A szobám tulajdonképpen a padlás átalakítva. A szüleim
hálószobája a földszinten van, így az egész emelet egyedül
az enyém. Csak én, egy ősi fürdőszoba zuhanyzó nélkül, és
egy tároló tele fölösleges dolgokkal a rendelőből.
Zavarba ejtő módon a szobám alig változott valamit a
gyerekkorom óta. A plafont továbbra is sötétben világító
csillagok fedik, melyek már évek óta nem világítanak. A
csillagocskákat lelkiismeretesen valódi csillagképekké
rendeztem, de a Pegazus lábát kitevő csillagok egy kisebb
földrengés során lepotyogtak. Az egyetlen, ami az elmúlt
évekből származik, az a sok kézzel készített naptár – vagy
ahogy én hívom őket, tervrajzok. Minden évszakra
készítettem egyet, az egyes tevékenységeket pedig színkódok
jelzik. Ezenkívül kinyomtatva és bekeretezve függenek a
falon a legjobb galaxisfotóim. Az Orion-köd különösen jól
sikerült. A csillagvizsgálóban készítettem egy speciális
felszereléssel, melyet dr. Viramontestól kaptam kölcsön. A
lilás ragyogást egy csillagászati képszerkesztő programmal
erősítettem fel.
Miután bezárom az ajtót, a bekeretezett csillagtérképek
mellett elhaladva átbújok egy naprendszer-modell alatt,
mely az asztalom fölött lóg. A fényképalbumot az egyik fiók
mélyére rejtettem, és most ellenőrzöm, hogy még ott van-e a
több halomnyi milliméterpapírral teli tervezőnaptár, egy
csomag színes szövegkiemelő és a mintás dekortapaszok
alatt. A szüleim soha nem nyúlnak a holmimhoz – mert
mindent gondosan rendszerezek –, ezért nem is igazán
értem, miért aggódom. Valószínűleg csak lelkiismeret-
furdalásom van.
A legjobb nem is gondolni rá.
– Amíg ki nem találom, mit csináljak, ez a mi kis titkunk
marad – mondom Andromédának, aki felugrik az ágyamra,
és golyóvá gömbölyödik. Nagyszerűen tud titkot tartani.
A szobám egyetlen ablakának franciaerkélye van, mely az
utca végére néz. Nincs elég hely arra, hogy kiálljak rá, de a
teleszkópom, melyet Nancy Grace Románról, az első vezető
beosztású női NASA-csillagászról neveztem el, pont odafér.
Kinyitom az erkélyajtót, és kiveszem a teleszkópot a
tokjából, hogy felállítsam. Valójában két teleszkópom van:
ez, meg egy kisebb, hordozható darab. A hordozhatót nem
igazán használom, de arról álmodozom, hogy majd
magammal viszem a csillagbuliba Condor Peakre.
Kíváncsi vagyok, vajon tényleg összejön-e a kempingezés
és a meteorraj-megfigyelés.
Sok tervezést igényel a dolog.
Gyorsan bepötyögök egy üzenetet Reagannek:
Szóval, a glamping kirándulásról. Ki megy? Te vezetsz? Melyik nap indulsz?
Szinte azonnal válaszol:
Nyugi már. Ágyban vagyok, rohadt fáradtan. El akarsz jönni velem holnap
délután bevásárolni? Akkor majd mindent megbeszélünk.
Egyszerre érzek megkönnyebbülést és csalódottságot.
Megkönnyebbültem, mert úgy érzem, rendben van, hogy én
is megyek. Viszont csalódott vagyok, mert hiába kell annyi
mindent előre megterveznem, Reagan csak úgy csípőből
csinálja a dolgokat. Mindig azt mondja, hogy jobban kéne
értékelnem a spontaneitást.
Kiütéses leszek a spontaneitástól.
Szó szerint.
Krónikus urtikáriától szenvedek. Ez a krónikus
csalánkiütés jobban hangzó neve. Idiopátiás, mely azt
jelenti, hogy az orvosok nem tudják pontosan megmondani,
mi váltja ki, és meddig tart. Bizonyos élelmiszerek
elfogyasztásakor, vagy ha allergén anyaggal érintkezem, és –
főként – ha nagyon szorongok, viszkető, halványpiros
dudorok jelennek meg a könyökhajlatomban és a hasamon.
Ha nem nyugszom meg, és nem veszek be antihisztamint,
hatalmas hurkákká fejlődnek, és napokra, sőt, akár hetekre
is rajtam maradnak. Már hónapok óta nem jöttek elő, de a
mostani, Reagannel és apával kapcsolatos aggodalmak után
már szinte érzem, hogy újra viszketni kezdek.
Válaszolok Reagan üzenetére, és a holnapi találkozás
részleteiről kérdezem. Majd összeszerelem a teleszkópomat,
és az erkély közepére állítom az állványt.
Beállítom az objektívet, és körbenézek vele az
utcánkban. Innen fentről a zsákutca egy hatalmas
esőcseppnek tűnik, mely nyilvános parkolóhelyek tucatjával
van töltve. Éjszaka a parkoló többnyire üres, így
meglehetősen jól látom az utca másik oldalát, és kiszúrom
Lennon autóját. Nehéz nem észrevenni. Egy nehézkes,
ötvenes évekbeli Chevyje van, amely úgy néz ki, mint egy
halottaskocsi. Két uszonyszerű vezérsík mered hátra a
csomagtartó két oldaláról, a köztük domborodó csomagtartó
ajtó pedig mintha csak koporsók elnyelésére szolgálna. Vagy
bármi más hitványságéra, melyet a csomagtartóban tárol. Ez
az autó pedig jelenleg a halványkék duplex ház előtt parkol:
Mackenzie-ék háza előtt.
Nem tudom pontosan megmondani, melyik volt az a
pillanat, amikor Lennon a képregényimádó szomszédfiúból
egy csupa feketébe öltöző zombihasonmássá vált, de ha
belegondolok, valamennyire mindig is kilógott a sorból.
Lehet, hogy a körülmények miatt, melyek közt felnőtt.
Biológiai apja – Adam Ahmed, Mac volt barátja – egy San
Franciscó-i radikális punkformáció gitárosa volt. A banda
nagyon népszerű volt a környéken a kilencvenes években, a
púnk újjáéledésének idejében. A hároméves Lennont anyja
magával hurcolta a turnékra, míg apja a Geen Day
előzenekarában játszott.
Hát igen, nem mindig volt normális élete. De ő mindig
normálisnak tűnt.
Egészen tizenegyedik osztályig. A bankettet követően
napokig nem szóltunk egymáshoz. Már nem mentünk le a
Sajtkukacba kávézni iskola után. Nem sétáltunk
éjszakánként. Hetek teltek el így. Néha láttam őt az
iskolában, de rövid beszélgetéseinket feszültség lengte
körül, ő pedig másokkal kezdett barátkozni.
Meleg fény szüremlik ki a Mackenzie-ház egyik szélső
ablakán. Lennon szobája az. Pontosan tudom. Az ablakból
adtunk jelet egymásnak, mielőtt késő éjjel kiszöktünk, hogy
bejárjuk a környéket Andromédával.
Útvonalakat terveztünk, és nevet adtunk nekik, Lennon
pedig lerajzolta őket. Apró vázlatok és megjelölt utcák
Lennon gondos kézírásával. Gyerekkorunk óta mindig
térképeket rajzolt. Néhány képzeletbeli térkép volt, és
könyvek alapján rajzolta őket; Középföldét például vagy
hússzor újrarajzolta. És Melita Hillst is néhányszor.
Tulajdonképpen a barátságunk is így kezdődött. Én új
voltam Melita Hillsben, nem ismertem a környéket, ő pedig
készített nekem egy térképet a Mission Street környékéről.
Tavaly születésnapomra ennek egy nagyobb, aktuális
verzióját kaptam tőle. Egy olyat, melyen kedvenc éjszakai
sétaútvonalunkat is feltüntette. Még az öböl körül kanyargó
bicikliút is rajta volt. Vicces kis rajzokkal jelölte meg a
számunkra fontos helyeket, és jelmagyarázatot is mellékelt
hozzá.
A térkép most lefelé fordítva hever ugyanabban a
fiókban, ahová apám hülye fotóalbumát is rejtettem. Ki
akartam dobni, amikor megszakítottuk a kapcsolatot, de
nem sikerült rávennem magam, mert a Nagy Kísérlet is
pontosan ezen a megrajzolt sétaútvonalon kezdődött.
Ki gondolta volna, hogy egy kis sétálás ilyen
fájdalmakhoz vezet majd?
Kíváncsiságból felcsavartam egy kis teljesítményű
lencsét, és Mackenzie-ék háza felé irányítottam a távcsövet.
Csak egy rövid pillanatra. Nem mintha szokásom lenne a
szomszédok utáni kémkedés. Gyorsan Lennon szobájára
fókuszálok. A szoba üres. Hála istennek. Egy kis igazítás
után egy bevetetlen ágyat látok, mögötte pedig a
terráriumokat. Mikor legutóbb a szobájában jártam, csak
kettő volt, de most legalább hat van belőle a polcokon, egy
nagyobb méretű pedig a földön. A szobája kész dzsungel.
Végigjáratom a távcsövet a szobán. Van egy tévéje, és
vagy ezer DVD-je, ingatag tornyokba rendezve, tokok nélkül.
Biztos mind horrorfilm. Az asztala fölött egy hatalmas
térkép lóg. Nem tudom, milyen térkép, de profi munka,
biztos nem ő rajzolta – és biztos nem az éjszakai útvonalaink
egyikét ábrázolja. Butaság még csak gondolni is rá, hogy
akár az is lehetne.
Hirtelen egy árnyékot pillantok meg, ahogy az ajtó nyílik
és csukódik. Lennon sétál be a képbe. Egyenként kapcsolja le
a terráriumok lámpáit és hősugárzóit, majd az ágy szélére
ül, és elkezdi kifőzni a bakancsát.
Itt az ideje letennem a távcsövet.
 De nem teszem le.
Figyelem, ahogy leveti a bakancsát, és a szoba közepére
hajítja. Majd felhúzza a pólóját, és kibújik belőle. Felsőteste
most meztelen, csak egy fekete farmert visel. El kéne
néznem, mielőtt tizennyolcas karikássá válik a dolog. De
jézusmária, mióta ilyen… kidolgozott a felsőteste? Persze
nem úgy néz ki, mint egy futballista, vagy ilyesmi. Túl
vékony ahhoz, hogy kigyúrt legyen. Most hátradől az ágyon,
hanyatt fekszik, karjait kiterjeszti két irányba, és a plafont
bámulja. Én pedig őt bámulom.
És bámulom…
Megizmosodott, és a mellkasa is szélesebb lett. Vajon
gyúrni jár? Kizárt. Ő egyáltalán nem olyan. Ő utál sportolni.
Inkább elrejtőzik a sötétben valami képregénnyel.
Legalábbis azt hiszem, így tenne. Hirtelen úgy érzem,
hogy már egyáltalán nem ismerem őt.
— Hát persze, hogy nem – suttogom magamnak.
Megváltozott.
Én is megváltoztam. Illetve nem is. Máskülönben nem
érdekelne továbbra is olyasmi, amihez már semmi közöm
sincsen.
Élesítem a fókuszt, és több sornyi izmot látok gyúródni a
basán, ahogy felül. És…
Az arcára pillantok. Egyenesen felém néz.
De nem csak úgy az én irányomba, hanem EGYENESEN
RÁM.
A szívem hevesen dobogni kezd, elhátrálok a
teleszkóptól, és a földre vetem magam. Sima mozdulat.
Mintha nem is látta volna, mit csinálok. Bár inkább ott
maradtam volna, az ég felé irányítva a teleszkópot.
Megőrizhettem volna a hidegvérem, és úgy tehettem volna,
mintha nem is igazán utána kémkedtem volna. De most?
Teljesen meg vagyok alázva.
Szép munka, Zorie!
A padlón fekszem, haldoklom. Azt kívánom, bár
visszacsinálhatnám az elmúlt pár percet.
Azt hiszem, ezt is hozzáadhatom azoknak a dolgoknak a
listájához, melyek ma elromlottak. Androméda leugrik az
ágyról, és az orromat nyalogatja.
Új terv: Elmegyek a glampingtúrára – és a csillagbulira
Condor Peakre –, még ha belehalok is. El kell tűnnöm erről a
helyről. El a hűtlen apámtól. El a mindennapos
megaláztatástól, melyet a szomszédos szexshop jelent.
Messzire, jó messzire Lennontól.
 4.

– Hé, ezt figyeld! Remekül fog kinézni rajtad! – mondja

Reagan erős, érdes hangján, miközben egy Barbie-rózsaszín
hátizsákot akaszt le a kampóról. Nagyjából tíz perce
vagyunk a túraboltban, és Reagan már egy egész
bevásárlókocsit megtöltött túrakellékekkel, mintha
túlélőtúrára készülne. A bolt tulajdonosa valószínűleg a
végösszeget számolgatja a fejében, és gondolatban új házára
teszi le az előleget. Reagan megkapta az anyja hitelkártyáját,
aki azzal eresztette el őt, hogy nyugodtan tombolja ki magát.
Jó lehet.
– Jézusom! Nézd csak meg az árát! Túl drága – mondom
neki. Egy igazi túrazsákról van szó, mely fejtől fenékig
beborítja az ember egész hátát, és elbír mindent, amire egy
túrázónak szüksége lehet: hálózsákot, sátorcövekeket,
ilyesmit.
– Anya azt mondta, ebben a boltban bármit megvehetünk
– ellenkezik Reagan cinkosan kacsintva rám, míg lófarkát
átveti a válla fölött. – De meg fogja bánni. Apám viszont
pont most keresett egy valag pénzt a tőzsdén. Mit gondolsz,
miért döntöttek hirtelen úgy a szüleim, hogy Svájcba
repülnek? Néhány hátizsákot gond nélkül ki tudnak fizetni.
– Már négy is van belőle a bevásárlókocsiban – mutatok
rá.
Négy hátizsák. Három sátor. Túrabotok. Hálózsákok.
Fejlámpák. És egy zománc főzőszett, mert olyan „cukin” néz
ki.
– Szükségünk lesz rájuk – mondja Reagan hanyagul.
– Azt hittem, glampingezni megyünk – ellenkezem. –
Anyukád azt mondta az anyukámnak, hogy a sátrak már fel
vannak állítva, és főznek is ránk.
Reagan a túraruházat irányába tolja a kocsit.
– Igen, tavaly ott ünnepeltem a tizenhatodik
születésnapomat. Csinos kis jurták vannak ott.
– Jukkák?
– Jurták – mondja erősen artikulálva, és úgy tesz, mintha
megharapná az orromat. – Hatalmas, kerek sátrak. Akkorák,
hogy bulizni lehetne bennük. De mindegy is. A sátrak,
amiket most veszünk, a túrára lesznek.
Hát ez nem hangzik valami jól.
– Túrázásról nekem senki nem szólt.
– Csak egy kis séta, Zorie. Bárki meg tudja csinálni.
Felhorkantok.
– Mondja az atléta, aki hajnalok hajnalán kel, hogy
eddzen.
Reagan fájdalmas tekintetet vet rám. Vajon az olimpiai
kudarcára gondol? Eszembe jut, amit anya mondott arról,
hogy mennyire szenved Reagan, és azonnal megbánom, hogy
ugrattam vele.
– Azt hiszem, igazad van – teszem hozzá gyorsan. – Csak
egy kis séta.
Reagan lenéz skót kockás szoknyámra, majd a csupasz
lábaimat mustrálja.
– Jót fog tenni neked egy kis túrázás.
Nem tudom, mire céloz ezzel, de úgy döntök, nem
veszem magamra a dolgot, és más irányba terelem a
beszélgetést.
– A vadonban akarsz sátrat állítani? Mármint vadállatok
között, meg ilyenek?
Reagan eldurrant egy rágóbuborékot, és a túracipőkhöz
gurítja a kocsit. A közeli falon egy hatalmas poszter van
csodaszép modellekkel flanelingben, amint tökéletes
mosollyal élik túl a fotózás veszélyeit, úgy téve, mintha
vérbeli kalandorok lennének.
– Ezer kemping van King’s Forestben. Biztos vagyok
benne, hogy beférünk valamelyikbe – érvel Reagan. –
Legalábbis azt hiszem. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy
az úti célunk néhány óra gyaloglásra van a glampingünktől.
Az átlagos szilícium-völgyi műmájerek nem tudnak róla. Le
fogunk térni a túraösvényről, bébi.
Ez a letérősdi borzasztóan hangzik. Reagannel
ellentétben nekem nincsenek kimeríthetetlen
energiaforrásaim, sem acél-vádlijaim. Ahol én vagyok, ott
legyen elérhető közelségben koffein, és ne kelljen medvékkel
meg szúnyogokkal hadakozni. Pofákat vágok Regannek.
– Olyan hangosak lehetünk, amilyenek csak akarunk, és
nem lesz vadőr, aki ránk szólna – mondja Reagan erős,
reszelős hangján. – A glamping működtetői kedves emberek,
de ismerik a szüleimet. Nem igazán engedhetjük el
magunkat a közelükben. Semmi szükség rá, hogy jelentsenek
anyáméknak.
Azon tűnődöm, mégis mit forgat a fejében.
Reagan a túrázó modellekre bök.
– A vadonban… jól fognak jönni a cuccok, amiket ma
megveszünk. Van egy rejtett vízesés King’s Forestben, és
nincs is messze a glampingtől. A bakancslistáról beszélek.
Tudod, hány ember lett híres az interneten azzal, hogy menő
helyekre utazik, és fotókat készít?
Eszembe jut Avani története arról, hogy hallotta Brettet
telefonálni, és a pulzusom gyorsulni kezd.
– Még mindig nem mondtad el, ki jön.
– Azt hittem, már elmondtam – szól szórakozottan. –
Summer.
Tagja Reagan csapatának. Summer néha velünk ebédel az
iskola udvarán.
– És? – sürgetem. – Még ki?
– Kendrick Taylor.
Az Alameda Akadémiára jár, egy privát suliba a város
másik oldalán. Oda járna Reagan is, ha megfelelő
atlétikatagozatuk lenne. De mivel nincs, sok gazdag kölyök
jár állami iskolába velünk, a csőcselékkel.
– Summer néhány hete kezdett Kendrickkel randizni –
magyarázza mielőtt rákérdezhetnék, majd motyogva
méltatlankodik: – Miért ilyen ronda minden túrabakancs?
– Talán mert senkit nem érdekel, hogy néz ki az ember,
amikor épp izzadtan küzdi fel magát a hegyoldalon?
– Figyelj, ha úgy érzed, nem fogod bírni a túrázást, ne
gyere!
Úgy érzem magam, mint akit felpofoztak. Nem tudta
volna még hangosabban mondani? Harsogó hangja
visszhangzik az üzletben, az egyik vásárló pedig kérdőn
pillant ránk. Imádom a nyilvános megszégyenítést.
– Bocsánat – mondja bűntudatosan összeszorítva az
ajkát. – Nem úgy értettem, ahogy hangzott.
Úgy teszek, mintha nem lennék megbántva. Az olimpiai
válogató óta Reagan felvette azt a szokást, hogy letol más
embereket, ezáltal pedig jobbnak érzi magát, szóval bármi is
legyen az, ami zavarja, lehet, hogy semmi köze hozzám.
Mégis azon tűnődöm, vajon bírni fogom-e a kiruccanást.
– Ne vakard a karod! – pirít rám Reagan.
Észre sem vettem, mit csinálok. Hülye kiütések! Be kell
vennem a gyógyszert.
Nagyot sóhajtok, próbálom megnyugtatni magam, és a
fontos dolgokra koncentrálni.
– Ki jön még? – erősködöm. – Nem lehet, hogy csak
Summer és Kendrick jönnek.
Reagan megvonja a vállát.
– Brett Seager és valami haverja.
Bingó!
– Ó, tényleg?
– Igen. De ne ájulj el!
– Nem fogok – mondom.
– Csak tudom, hogy vagy vele – mondja. – Teljesen
megszállottá és lökötté válsz, én pedig nem akarom, hogy
kínos legyen a dolog.
– Miért lenne kínos? Azt hiszed, majd ráugrom az
erdőben?
Reagan kuncog.
– Sosem lehet tudni. Ami az erdőben történik, az erdőben
is marad.
Megköszörülöm a torkom, és próbálok közömbösnek
látszani.
– Hallottam, hogy épp nincs senkije.
Reagan semmitmondó hangon válaszol.
– Azt hittem, már túltetted magad rajta.
– Így is van.
Többnyire.
 – Nagyon jó. De most komolyan: én drámamentes túrát
tervezek. Nem akarok kellemetlenségeket.
– Nem lesznek kellemetlenségek.
– Kitűnő. – Egy bólintás után az evezők felé veszi az
irányt. Színes kajakok lógnak mellettük, zöldek, pirosak és
lilák.
– Szóval ez a vízesés, ahová kirándulunk, csak néhány
órára van a glampingtől? – kérdezem.
– Brett azt mondja, igen. Azt akarja, hogy a srác, aki
mesélt neki róla, vezessen oda minket. Jut eszembe: bikini!
Úszni is fogunk. Vajon árulnak itt ilyesmit? – Nyakát
kifordítva kémlel körbe az üzletben.
Kizárt, hogy bikinit húzzak Brett előtt. Nincs az az isten.
Egyre idegesebb leszek, de próbálok lecsillapodni, és arra
összpontosítani, amit mondani akartam.
– Jó lenne tudni, hol van ez a vízesés pontosan. Van
néhány ember, akik a Condor Peaken lesznek, és arra
gondoltam, megpróbálok csatlakozni hozzájuk egy éjszakára.
Reagan az orrát ráncolja.
– Kiket ismersz te, akik a Condor Peaken találkoznak?
Várj csak! Ez valami csillagászati klubos izé?
– Meteorraj – mondom. – Hatalmas csillagbuli lesz.
Reagan elgondolkodik.
– Nincs messze a kempingtől, és biztos találsz
lehetőséget, hogy odajuss. A Sierra busztársaságnak van egy
járata, amelynek közel van a megállója. De fogadni mernék,
hogy Uber-sofőrt is találsz, ha elég pénzt ajánlasz.
Ez ígéretesen hangzik, de alaposabban is utána kell
járnom a dolognak. Nem akarok semmit az utolsó pillanatra
hagyni.
– Írhatnék a kempingnek, és kérhetnék tőlük tanácsot.
– Avani is ott lesz? – kérdezi. – Mármint a Condor
Peaken?
Bólogatok. Néha azt gondolom, Reagan talán féltékeny az
Avanival közös szenvedélyemre. Ami nevetséges, mert
Avanival csak a klubban találkozom. Reagannel pedig
mindennap összefutottam a nyári szünet előtt.
Próbálom nem vakarni a karom, és közben úgy teszek,
mintha a széles szájú kulacsokat nézegetném, majd hirtelen
beugrik egy ötlet.
– Eljöhetnél velem a csillagbulira. Biztos vagyok benne,
hogy Avani is szívesen találkozna veled.
Reagan egy pillanatig nem válaszol, majd megrázza a
fejét.
– Nem hívhatok embereket kempingezni, hogy aztán
magukra hagyjam őket.
Zavartan kuncogok.
– Hát persze, hogy nem.
Kényelmetlen feszültség támad köztünk, de nem tudom,
miért. Talán eszébe jutott, mennyivel jobb barátok voltunk
korábban. Lehet, hogy igazán szeretne velem jönni a Condor
Peakre, csak egy kis noszogatásra van szüksége. Ha
bátorítom, néha leereszti a fegyvert és a másik arcát mutatja
– azét a lányét, aki fiatalabb korunkban volt. Az olimpiai
tréningek feszültségei előtt. Mielőtt a szülei
meggazdagodtak.
Hátba vág, én pedig megriadok. Néha mintha nem lenne
tisztában az erejével.
– Ne aggódj már ennyire! Minden rendben lesz – mondja
vidám hangon. – Mindkettőnknek össze fog jönni a terve.
Egy kicsit glampingezel velünk, aztán elmész a csillagászati
izédre Avanival.
– Szükség lesz egy kis körültekintésre – mondom,
továbbra is bizonytalanul.
– Á, minden rendben lesz – válaszolja viccesen
kidüllesztett szemekkel, majd nyelvet ölt rám. – Csak engedd
el magad, Zorie! Hagyd, hogy megtörténjen veled az élet!
Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy ez Brett mottója.
Állandóan ezt mondogatja.
Lehet, hogy ideje lenne megfogadnom a tanácsot.

Másnap reggel hagyom, hogy megtörténjen velem az élet,

azon az egyetlen módon, melyet ismerek: a recepciós pult
mögött ülve még egyszer végigveszem részletes, ötvenöt
pontos listámat a kempingezésről. Holnap indulunk, így nem
sok lehetőségem van rá, hogy megbizonyosodjak róla, vajon
minden megvan-e, amire szükségem lehet. Kissé aggódom,
hogy elfelejtek valamit.
Hogy pontosan mit, azt nem tudom. Még soha nem
kempingeztem. De körbenézek a glampingünk weboldalán,
ahol többnyire csak magazinba illő fotókat találok a
környező tájról. Az egyetlen információ, melyet találok, a
szakácsukról és a borajánlatukról szól. Ráakadok még egy
őrülten elszállt árlistára is. Az ember azt hinné, nem is egy
sátorról, hanem egy négycsillagos szállodáról van szó.
Majdnem egy óra hosszát telefonáltam Avanival.
Megbeszéltük, hogy találkozunk a csillagbulin, és segített
nekem a buszjáratok felkutatásában, melyek
keresztülmennek a Sierrán – és nem járnak túl gyakran.
Napi két lehetőségem van elkapni a Condor Peakre tartó
buszt. De most legalább tudok tervezni, és ez minden, amit
akartam.
Kinyílik a klinika ajtaja, én pedig felpillantok a
számítógép képernyőjéről, és anyám következő páciensére
számítok. Apához senki nem jön már délelőtt, és pár perccel
ezelőtt elment, hogy elintézzen néhány dolgot a városban.
Felőlem rendben. Alig váltottam vele két szót. Nem tudom,
mit mondhatnék neki. Mi újság, apa, akadt új szerető a
hétre? Vagy talán: mi keresnivalód van a Bahamákon azon
kívül, hogy megcsalod a feleségedet, és tönkreteszed a
családunkat?
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és udvarias,
szolgálatkész arckifejezést öltök. A mosoly azonban azonnal
az arcomra fagy, amint meglátom, ki tart a pult felé.
A Sötétség Ura maga, Lennon Mackenzie.
Mi a jó fenét keres itt? – gondolom.
Soha nem jön be a klinikára. Soha, soha, soha. Talán egy
éve is megvan már, hogy utoljára betette a lábát ebbe a
váróba.
A következő gondolatom: ÉDES ISTENEM! LÁTOTT
ENGEM TÁVCSŐVEL KÉMLELNI A HÁLÓSZOBÁJÁT!
Ha van Isten odafent, most megajándékoz az időutazás
képességével, hogy visszaforgathassam az óra mutatóját, és
elkerülhessem ezt a rémálmot. Lassan pislogok egyet,
remélve, hogy mire újra kinyitom a szemem, Lennon
eltűnik, de sajnos nem. Ő, és az a túlságosan hórihorgas
alakja továbbra is túl sok helyet foglalnak a recepciós pult
túloldalán. Ne merészelj a meztelen mellkasára gondolni! –
figyelmeztetem magam.
– Helló! – mondja bizonytalanul. Köszönése szinte
kérdésnek hangzik.
Arra gondolok, hogy felszegem az állam, és nem szólok
egy szót sem, ahogy ő tette múltkor, de aztán úgy döntök,
hogy ennél elegánsabban fogok viselkedni.
– Jó reggelt! – mondom hűvösen. Semmi mosoly. Nem éri
meg az erőfeszítést.
Lesüti a szemét. Ökölbe szorítja a kezét, és lassan,
finoman megkopogtatja a pultot, miközben nagy levegőt
vesz. Mintha nem tudná, mit mondjon. Vagy tudja, de
valójában nem szeretné kimondani.
– Szóval… – mondja végre.
– Szóval – értek egyet.
Tényleg kerüli a tekintetemet? Mintha dinamitot
készülne a pultra dobni, hogy aztán elmenekülhessen. Most
már tudom, mire mondják, hogy vágni lehet a feszültséget.
Mást nem fog mondani?
Azért jött, hogy szembesítsen vele?
Mégis mit kéne tennem?
– Nem kémkedtem utánad – fakadok ki védekezőn. –
Csak beállítottam a teleszkópomat. Meg kellett javíttatnom.
Most kaptam vissza. Mostanra javították meg. Megnéztem,
rendesen működik-e.
Most ő bámul engem. Valami borzalomhoz hasonlító
kifejezés fut át az arcán. Vagy döbbenet. Vagy azt gondolja,
egy idióta vagyok. Miért nem tudom értelmezni a gesztusait?
És miért nem szól egy szót sem?
– Alig láttam valamit – folytatom.
Lassan bólogat.
– Szinte semmit, komolyan – javítom ki magam. – Csak a
teleszkópot teszteltem.
– Már mondtad – hunyorog rám összehúzott szemmel.
 – Bocsánat. Mármint nincs is miért bocsánatot kérnem,
mert nem csináltam semmit.
– Persze.
– Baleset volt.
– Értem.
Tekintetem a karjára esik. Rövidujjút visel, és az izmait
bámulom. Máshová nézni! Máshová nézni! Túl késő.
Észrevette, hogy bámulom. Már megint.
MI A FENE VAN VELEM?
– Mindenesetre – mondja, miközben egy köteg borítékot
pakol az asztalra, mintha mi sem történt volna –, azt
mondták, hozzam át a postátokat. A mi boltunkba
kézbesítették őket.
Ó!
Alig tudom visszafojtani a torkomból kínomban feltörni
készülő fájdalmas nyögést. Bár meg se szólaltam volna!
– Ööö… köszi. – Magam felé húzom a borítékokat, és
próbálom visszaállítani megcsorbult büszkeségemet. – Úgy
tűnik, le vannak zárva. Ezek szerint ezúttal nem bontottátok
fel őket véletlenül.
Meghúzza a fülcimpáját. Feketére lakkozott körmök
villannak a fényben.
– Tényleg nem akarta kibontani. Ott voltam, mikor
történt.
Szent szar! Tudja! Hát persze, hogy tudja! Nem mintha
nem számoltam volna ezzel az eshetőséggel. Ez mégsem
akadályoz meg abban, hogy most teljesen megsemmisülve
érezzem magam. Elfoglalom magam a levelek
rendezgetésével, és próbálom kerülni a tekintetét.
– Hé! – mondja szokatlanul gyengéd hangon.
Felnézek, és furcsa kifejezést látok az arcán. Nem tudom,
sajnálat vagy gyengédség-e, vagy esetleg valami egészen
más. De úgy érzem magam tőle, mintha tudna valamit, amit
én nem, ez pedig tovább fokozza kétségbeesésemet.
A klinika ajtaja hirtelen kicsapódik, és apám siet be
rajta.
– Elfelejtettem a… – Megpillantja Lennont, és
megtorpan. Szemöldökei sötét ponttá sűrűsödnek. – Mi a
francot keresel itt?
Lennon mindkét kezét a magasba emeli, mint aki
megadja magát, de tekintete dacos.
– Csak a leveleket kézbesítem, öregem.
– Nem vagyok az „öreged” – mondja apa, hangja
haraggal teli.
– Hálát adok érte az istennek.
– Tanúsíts több tiszteletet!
– Majd ha maga is több tiszteletet tanúsít – mondja
Lennon, majd hozzáteszi: – Uram. – Mindennek hallatszik,
csak illedelmesnek nem.
Nem tudom, mit tegyek. Először is, miért jött ide
Lennon? Tudja, milyen az apám. Hogy megelőzzem a
katasztrófát, közbeavatkozom:
– Lennon áthozta a rosszul kézbesített leveleket.
Apám mintha meg sem hallaná. A földre mutat, és így
szól:
– Nem léphetsz a házamba.
Lennon vállat von.
– A maga háza? A legutóbbi értesüléseim szerint maga is
éppen úgy bérlő, mint mi mindannyian.
– Ne okoskodj!
– Jobb nagyokosnak lenni, mint nagy baromnak.
Ezt kár volt mondania. Apám most aztán igazán dühbe
gurul.
– Kifelé!
Lennem sötéten vigyorog.
– Már indulok is.
– Azt nagyon jól teszed – sziszegi apám.
Lépések hallatszanak a folyosón a pult mögül, és anya
tűnik fel kifulladva és a fejét forgatva, miközben
szemrevételezi a tetthelyet.
– Mi folyik itt? – suttogja hangosan. – Ügyfél van nálam!
– Mrs. Everhart – bólint Lennon udvariasan. – A férje
épp most dobott ki.
– Dan! – kiáltja anya.
Apa nem törődik vele.
– Ne gyere vissza! – kiáltja Lennonnak.
 – Viszlát, Zorie! – mondja Lennon, és lenyomja az
ajtókilincset.
– Ha még egyszer a lányomhoz mersz szólni, hívom a
zsarukat – fenyegeti apám.
Az isten szerelmére!
Lennon megfordul az ajtóban, és másodperceken át
rezzenéstelenül bámulja apámat, majd a fejét ingatja.
– Magával mindig öröm találkozni, Mr. Everhart. Maga
az előzékenység és lovagiasság szobra. Egy igazi kincs.
Apám arcából kifut a vér, és egy pillanatig attól tartok,
megüti Lennont. Vagy ami még rosszabb, Lennon esetleg
megemlíti a Bahamák-fotóalbumot.
De Lennon először rám pillant, majd anyára, majd
anélkül, hogy bármit is szólna, távozik. Az ajtó becsukódik
mögötte, és figyelem az árnyékát, ahogy eltűnik a járdán.
– Dan – szól újra anya, ezúttal csendes elkeseredéssel.
Mint aki vereséget szenvedett.
Csend tölti be a szobát. Apa elnyomja a haragját, és
összes vibráló energiája feloszlik a napsugárban, mely a
bejárati ajtón keresztül áramlik a váróba. Felém fordul, és
nyugodtan kérdezi:
– Miért volt itt? Azt hittem, nem beszéltek egymással.
Meglobogtatom a borítékokat, melyeket Lennon hozott.
– Nem is beszélünk. Az igazat mondta.
Vajon felfogja, mennyire megalázva érzem magam azok
után, ami történt? Bármilyen gondjuk is van egymással
Lennonnal, elegem van abból, hogy mindig belekeveredem
apa perpatvaraiba. Mindegyikbe: a Mackenzie-ékkel
folytatott viszálykodásába, és abba, amit anyával művelt. Ha
tudná, mit rejtegetek az asztalom fiókjában…
Lehet, hogy meg kéne mutatnom neki az albumot,
amikor kettesben vagyunk, és megnézni, hogyan reagál.
Vajon megpróbálná kimagyarázni magát? Vagy
felvállalná a tettét?
Nem hinném, hogy lesz gyomrom megpróbálni
kideríteni.
Apa kifejezéstelen tekintettel mered rám, de tudom, hogy
a kerekek forognak a fejében. Vajon sejti, mire gondolok? Az
övéhez hasonló arckifejezést öltök.
Egy pillanat múltán megszívja az orrát, és megcsörgeti a
kocsikulcsokat.
– Zorie, ha ismét zaklat téged, kérlek, szólj nekem!
Azonnal!
Próbálkozhat, de nem hiszem, hogy egyhamar képes
leszek megbízni benne.
Talán soha többé.
 5.

Ez volt minden, ami elhangzott köztem és apa között,

mielőtt bocsánatot kért volna anyától, amiért jelenetet
rendezett a klinikán. Majd egy pillanatra a szobájába lépett,
és ismét kisietett az ajtón. Mintha mi sem történt volna.
Néhány óra múlva telefonál, hogy ebédeljünk nélküle. Azt
mondja, egy ügyfelével raketballozik. Nem vagyok biztos
benne, hogy hinni tudok neki.
Lehet, hogy semmit nem fogok többé elhinni neki.
Anya bezárta a klinikát ebédidőre, és miután
benyomtunk egy zöldséges biotacost a kedvenc vegetáriánus
éttermében, hazafelé sétálunk a Mission Street-i
bevásárlónegyedben.
A szikomorfákkal övezett sétányon ételen és kávén kívül
semmi olyasmit nem lehet kapni, amire bárkinek is túl nagy
szüksége lenne, viszont minden beszerezhető, amire az
ember vágyik. Svéd fogkefékkel, kézműves szakéval,
egzotikus kézbábokkal és újrahasznosított fából készült
játékokkal tömött boltok és különböző üzletláncok boltjai
váltják egymást. A boltok előtti járdán kismamák és tetovált
punkok osztoznak a padokon, és egy diákokból álló dzsessz-
zenekart hallgatnak, mely a Sajtkukac kávézó előtt játszik
adományokért.
– Alig szólaltál meg az étteremben – mondja anya, aki a
megmaradt ebédünket cipeli egy fehér műanyag zacskóban.
– Tudom, hogy tömeg volt és hangzavar, de legalább egy
viccet mindig elsütsz a vegetáriánusokról.
Mert igazán könnyen megy. A tacóhoz hozzátartozik a
hús. A vegetáriánus éttermek egyszerűen szembeszállnak a
természettel. Az odajáró emberek fele pedig vashiányos.
– Csak a túrán gondolkodtam – hazudom.
– A túrán… vagy inkább azon, hogy apád hülyét csinált
magából Lennon előtt?
 – Lehet, hogy mindkettőn – ismerem be a szemem
ráemelve. – Divat Dani egy kicsit begurult.
– Divat Danit néha elragadják az indulatai – sóhajt
mélyet anya a rendelőben viselt felsőjének varrását
gyűrögetve. – Soha nem tetszett, ahogy Lennonnal bánt. Ha
Mackenzie-ék valaha is így viselkednének veled…
– De nem viselkednek így.
Anya bólogat.
– Tudom. És habár nem kifogás semmire, tudnod kell,
hogy apád nagyon stresszes mostanában, amiért nem megy
jól az üzlet. Rengeteg ügyfelet veszített. Több sebből is
vérzünk jelenleg, és nem tudom, hogy lehetne betapasztani a
sebeket, amíg újra be nem indul a bolt.
Egy pillanatra elgondolkodom.
– Felhívhatnád Sam nagypapát. Adna nektek kölcsön.
Sam nagypapa anyám apja. A legkedvesebb ember a
világon. Anya szülei akkor érkeztek Amerikába, amikor ő
még csecsemő volt, és van egy szállítmányozó cégük, a Moon
Import és Export – Moon a koreai vezetéknevük –, mely
gépeket szállít Dél-Koreából. A Moon család nem gazdag, de
azért elég jól megy nekik. Nancy Grace Románt is Sam
nagypapa vette nekem, meg a többi csillagászati felszerelést
is. Minden hónapban elküldöm neki a csillagokról készült,
legjobban sikerült fotóimat, ő pedig egy szót sem ír, csak
lelkes emojik sokaságával válaszol. Korábban csak
mosolygós arcokat küldött, de az utóbbi időben már a felfelé
mutató hüvelykujjak és a csillagok is szerepelnek a
repertoárján.
– Nem, nem fogunk még több pénzt kérni a szüleimtől –
jelenti ki anya. – Már épp eleget tettek értünk.
Csendben araszolunk előre, miközben azon
gondolkodom, amit mondott.
– Te miért nem veszíted el az ügyfeleidet?
– Tessék?
– Ha Mackenzie-ék szexshopja elriasztja apa
masszázsklienseit, hogyhogy a te klienseid még megvannak?
Anya megvonja a vállát.
– Ki tudja? Lehet, hogy mert több masszázsterapeuta van
Melita Hillsben, mint akupunktőr. Én hiánycikk vagyok.
– Lehet, hogy apának is akupunktúrával kéne
foglalkoznia.
– Hidd el, apád és én már tucatnyi lehetőséget
végiggondoltunk. Az elmúlt hónapokban a legapróbb
részletekig kielemeztük a helyzetet.
Mikor a tömb végére érünk, egy ékszerekkel teleaggatott
nő próbál beavatni a pszicho-neuroimmunológia előnyeibe,
miközben egy kopott öltönyt viselő férfi a megváltásról szóló
röpiratot próbál a kezünkbe nyomni. Egyetlen mozdulattal
intem le mindkettőjüket. Mikor átkelünk az úttesten, így
szólok:
– Kérdezhetek valamit? Boldog vagy apával?
Anya felém fordítja a fejét.
– Miért kérdezel ilyeneket?
– Nem tudom – mondom, és azt kívánom, bár ne tettem
volna fel a kérdést.
– Hát persze – mondja anya.
Nem tudom, mit gondoljak az egészről. Hogy lehet
boldog, amikor apa más nőkkel dorbézolja körbe a földet?
Nem kéne feltűnnie anyának, hogy valami nincs rendben?
Azt hiszem, én tudnám, hogy valami nem stimmel, ha a
partnerem megcsalna. Legalábbis remélem, hogy tudnám. Az
én egyetlen párkapcsolati tapasztalatom Andre Smithhez
fűződik. A bankett után kezdtünk találkozgatni, de a
második randinkat követően az anyja Chicagóban kapott
munkát, és elköltöztek. A búcsúbulija volt egyben a
harmadik randink is, és mivel tudtuk, hogy többé sosem
találkozunk, kicsit… elragadtattuk magunkat. Rossz döntést
hoztunk. Miután elment, három terhességi tesztet csináltam,
hogy háromszorosan is biztosra menjek, majd mindent
bevallottam anyának, és az ő tanácsát is kikértem, hogy
négyszeresen is biztos lehessek benne, hogy nem történt baj.
Az egész rettentően lelombozó volt. Nekem legalábbis. Andre
még hetekig küldözgette az e-maileket, és próbálta életben
tartani a dolgot, nekem pedig végül nem maradt más
választásom, mint hogy spamként jelöljem meg az e-mail-
címét.
 Ez történik, ha az ember nem tartja magát a terveihez.
Teljes és merő katasztrófa. Soha többé ilyet.
Anya végigsimít a hajamon.
– Az anyagi gondok minden párt megviselnek. De túl
leszünk rajta. A rossz időszakokat mindig jók követik. Csak
ki kell tartani, amíg el nem tűnnek a felhők a fejünk fölül.
Csakhogy fogalma sincs, mennyire rossz ez a mostani
rossz időszak. Ami pedig a legjobban zavar – apa ma
délelőtti dühkitörése mellett –, az az, hogy nem én vagyok az
egyetlen, aki ismeri apa kis magánakcióinak titkát.
Mackenzie-ék is tudják. Lennon is tudja. Vajon menyi idő
kell ahhoz, hogy kiszivárogjon, és anya fülébe jusson a
dolog?
Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.
– Azok ott kiütések? – Anya megáll, és a karomra mered.
– Jézusom, Zorie. Tele vagy velük. Garnélát ettél?
– Nem. – Néha kiütéses leszek a rákféléktől, de többnyire
a stressz és a mindenféle allergének okozzák a problémát.
Teljesen kiszámíthatatlan, mikor jönnek elő. A testem egy
rejtély.
Anya a homlokát ráncolja, aggodalom ül ki az arcára.
– Kezdj el újra antihisztamint szedni! És a homeopátiás
krémet is újból be kell szereznünk Angela boltjából.
Utálom azt a krémet, de nem szólok egy szót sem. Anya
azt mondja, még beugorhatunk, ha sietünk, de én hirtelen
megpillantok valamit az utca másik oldalán. Lennon
hatalmas, sátáni hullaszállítója parkol a járda mentén.
Nagyjából fél tömbre vagyunk a munkahelyétől, így
feltételezem, hogy most is épp dolgozik. A reggeli
veszekedésre gondolva pedig eszembe jut, hogy én elmegyek
egy hétre, de Lennon itt marad. Ha csak egyetlen újabb
nézeteltérésre is sor kerül közte és apa között, Lennon talán
megemlíti az albumot.
Meg kell ígértetnem vele, hogy tartja a száját.
– Figyelj csak, nem kell elkésned miattam a következő
kezelésről – mondom anyának. – Egyedül is el tudok menni
Angelához, hogy megvegyem a kiütés elleni krémet.
Elgondolkodik, mielőtt beletúr munkaruhája zsebébe, és
pénzt nyom a markomba.
– Rendben van. De kérdezd meg tőle, hogy odaadná-e
cserébe egy ingyenes köpölyözésért. Néha nyitott az ilyen
típusú cserékre.
– Ez valami belsős szokás a gyógyítók között?
– Valami olyasmi. Vegyél be antihisztamint, mikor
hazaértél, és majd beszéljünk, rendben?
– Így lesz.
– Komolyan beszélek. Ne akard, hogy elvigyelek a Szent
Szívbe!
– Csak azokhoz a szörnyetegekhez ne! – mondom
drámaian. – A hagyományos orvoslás balekoknak való.
Anya belebök az oldalamba, én pedig nevetek.
– Figyelj a kiütéseidre, kisasszony!
Megnyugtatom őt, hogy figyelni fogok.
Miután elválunk egymástól, lelépek a járdáról, hogy
átkeljek az úttesten, majd elmegyek Lennon autója mellett.
A sarki üzlet felé tartok.
A Hüllősziget az egyik legrégebbi hüllőbolt
Kaliforniában. A téglafalat a bejárat mellett hatalmas,
esőerdőt ábrázoló rajz fedi, gyíkokkal, teknősökkel és
kígyókkal. Hatalmas darab uszadékfák és trópusi növények
mellett haladok el, melyek a süllyesztett bejáratot
szegélyezik, majd lenyomom a kilincset.
Míg a szemem hozzászokik a szórt fényhez, erős,
pézsmával kevert földszag tölti be az orromat. A falakon
akváriumok és terráriumok százai sorakoznak, melyekben
UV-lámpák és hősugárzók keltenek trópusi hangulatot. A
legtöbb hüllőt eladásra szánják, de a bolt tulajdonosai
tenyésztők is egyben, és ismeretterjesztő foglalkozásokat is
tartanak.
A kassza a bejárat melletti hatalmas pultban van, de nem
Lennon ül mögötte, így körbenézek az üzletben. Teszek egy
kört az akváriumhoz való termosztátokkal, etetőedényekkel
és a gyíkoknak szánt függőágyakkal teli sorok között. Fejem
fölött gerendák keresztezik egymást. Az üzlet közepén, egy
hatalmas terráriumban egy öreg fa élettelen törzse áll,
csupasz ágain rengeteg hüllőknek készült pihenőhellyel. A
terrárium tetejéről trópusi növények lógnak, a földtől pedig
virágzó futónövények kapaszkodnak felfelé a hálófalakon.
Itt találom meg Lennont.
A ketrecben áll, vállain egy hatalmas zöld leguánnal.
– Mariának hívják – mondja Lennon a kisgyereknek, aki
a terrárium másik oldalán áll, és az orrát az üvegnek
nyomja. – Costa Ricáról származik.
– Mennyi idős? – kérdezi a kislány.
– Ötéves – mondja Lennon.
– Te is ennyi idős vagy – emlékezteti a kislányt az
anyukája.
A lány ennek megfelelően lenyűgözött arcot vág.
– És itt lakik?
– Van egy saját terráriuma – mondja Lennon. – Több
mint egy méter hosszú, így sok helyre van szüksége, hogy
mozoghasson. Szeretnéd látni a farkát?
A háló másik oldalára lép, hogy a kislány jobban láthassa
az állatot.
A lány szemei hatalmasra nyílnak. Tekintetében
egyszerre tükröződik ámulat és óvatosság.
– Meg fog harapni?
– Ha fél, akkor igen – mondja Lennon, és a hatalmas
gyíkot egy pihenőre helyezi, ahol egy cserepes növény mögé
bújik. Csak néhány embernek engedi, hogy hozzáérjenek.
Időre van szüksége ahhoz, hogy új embereket is közel
engedjen magához. De ha csak onnan kintről figyeled, az
nem zavarja.
– Lehet ő a háziállatom?
Lennon úgy tesz, mintha elgondolkodna.
– Rengeteg helyre van szüksége, mi pedig szomorúak
lennénk, ha nem láthatnánk őt mindennap. Ha szereted a
gyíkokat, egy zöld anoliszt vagy egy leopárdgekkót
ajánlanék. Könnyű róluk gondoskodni, már ha anyukád
beleegyezik, hogy élő rovarokat vásároljon nekik… –
mondja, és az asszonyra pillant, aki határozottan rázza a
fejét. – Vagy eljárhatnál ide meglátogatni Mariát – teszi
hozzá gyorsan.
A kislány mélyen elgondolkodik, míg anyukája Lennonra
kacsint. Lennon szája meleg mosolyra húzódik. Rég láttam
őt így mosolyogni. Mosolya édes és kisfiús. Hirtelen
melegség áramlik végig a mellkasomon.
Hát ez nevetséges – figyelmeztetem magam.
Egy seregnyi fölösleges érzést küzdök le magamban,
mialatt a nő köszönetét mond Lennonnak, és kislányával
együtt a teknősök felé indul. Amint Lennon egyedül marad,
aggodalommal telve lépek oda hozzá.
– Szia! – köszönök.
Lennon megfordul, és észrevesz engem. Arcán
meglepetés tükröződik, és óvatosan néz körül, mint a
kislány, aki a leguánharapásról érdeklődött. Mintha rejtett
kameráktól tartana.
– Mi újság?
– Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam az
autódat – mondom, mintha teljesen szokványos lenne, hogy
beugrom a munkahelyére. Mintha nem tartottam volna
hónapokon át még azt is kizártnak, hogy az utcának ezen az
oldalán közlekedjek, megelőzve egy esetleges véletlen
összefutást.
Védekező testtartást vesz fel, karját összefonja maga
előtt.
– Biztos, hogy nem egy letartóztatási parancsot hoztál,
amiért a klinikátok területére mertem lépni?
Összerezzenek.
– Az apám…
– Egy faszfej?
– Szorong.
Lennon megszívja az orrát.
– Szóval így hívják az ilyesmit.
– Nézd, te is ki lennél akadva, ha az üzlet, amelyet
felépítettél, éppen romokba dőlne, mert az ügyfeleid
gyorsabban iszkolnak el, mint patkányok a süllyedő hajóról.
Lennon mély hangon hümmög, a hang pedig, mely
keresztüldübörög a hálón, szétzilálja a gondolataimat, és
furcsa, fölösleges érzéseket ébreszt a mellkasomban. Olyan
érzés, mint mikor egy hatalmas kamion halad végig az
utcán. Az ember nem látja, de érzi, és minden ok nélkül
furcsa érzései támadnak.
– Ez ebben a formában tulajdonképpen helytelen –
mondja. – Az eredeti mondás szerint az összeomló házat
minden egér elhagyja.
– Tényleg? Hát, tulajdonképpen jobban teszed, ha
reménykedsz, hogy ez nem történik meg, tekintve, hogy
mindkettőnk családjának ugyanabban az épületben van
üzlete – mondom, és hirtelen irritálni kezd a mindentudó
okoskodása. – A terméskő maga alá temetheti a boltotokat,
akkor pedig honnan fogják a környék perverzei beszerezni
az análkúpokat?
– Hallod, fogalmam sincs. – Kezeivel a terrárium
fakorlátjára markol, és lehajol annyira, hogy az arcunk egy
vonalban legyen, homlokát pedig a közöttünk lévő hálónak
nyomja. A tiszta, könnyű illat, mely a ruháiból árad,
fájdalmasan ismerős. Lennon illata. – Lehet, hogy
ugyanabba az üzletbe fognak járni, ahol apád is vásárolja az
análdildóit. Azt hiszem, a Játékok Felnőtteknek
szomszédságában van.
Hirtelen elönt a méreg.
– Te… – mondom, aztán észreveszem, milyen hangosan
szólaltam meg. Közelebb hajolok a hálóhoz, és halkabbra
fogom a hangom. – Senkinek nem beszélhetsz a
fotóalbumról.
– Szerintem, akiben működik a hülyeségmérő, már rég
tudja, hogy apád egy szemétláda.
– Anyám nem tudja! – üvöltöm suttogva abba az idióta
képébe.
Éles tekintete az enyémbe kapcsolódik.
– Nem adtad át neki a csomagot – mondja halkan.
– Mert tönkretenné a házasságukat – suttogom. – Ezt
nem tehetem meg anyámmal. Belehalna.
Lennon nem válaszol, csak a tekintetemet
tanulmányozza.
– Nem szólhatsz anyámnak egy szót se! – esedezem. – És
az anyukáidnak is meg kell mondanod, hogy tartsák a
szájukat, amíg ki nem találom, mitévő legyek.
– Nem tudom befolyásolni, hogy mit mondanak
anyukádnak. Ha még emlékszel, régebben barátok voltak.
Sőt, most jövök rá, hogy mi is azok voltunk, mielőtt te úgy
nem döntöttél, hogy a társadalmi ranglétrán való feljebb
kúszás fontosabb neked.
– Hogy mi? – De hát nem így romlottak el a dolgok. Ő
taszított el engem.
– Őszintén szólva meg vagyok lepve, hogy meg mered
kockáztatni, hogy velem lássanak – mondja. – Minden velem
töltött másodperccel egyre esik a menőségi indexed. Jobb, ha
vigyázol, máskülönben az életerőd nullára csökken.
– Azt sem tudom, miről beszélsz.
– Mert túl régóta lógsz együtt azzal a nyomorék Reagan
Reiddel.
– Mondja a srác, aki egyedül ül otthon a kígyói között.
– Te aztán csak tudod, kémtábornok asszony.
Ismét a hálónak feszítem a fejem.
– Már mondtam, hogy véletlen volt.
Sötét szemeit alig néhány centi választja el az enyémtől.
– Az volt?
– Hatalmas baki.
– Ha te mondod…
– Gigantikus.
– Ez hízelgő.
– Én… – Várjunk csak! Miről is beszélünk egyáltalán?
Szája lassú és öntelt vigyorra húzódik.
Visszahúzom a fejem a hálótól. Hirtelen olyan érzés önti
el a füleimet, mintha valaki forrasztólámpát tartana a
fejemhez. Kunkorodó tincseimet igazgatva próbálom
leplezni arcom árulkodó vörösségét. Remélem, hogy elmúlik,
mielőtt a nyakamat is elöntené.
– Fenébe az egésszel! – mondom. – Bocsánatot akartam
kérni apám viselkedéséért, de most örülnék, ha leharapná a
fejedet. Remélem, te is kapsz tetanusz injekciót.
– Most a denevér vagyok, vagy Ozzy? Mert ha apád
harap, akkor az injekciót is neki kéne kapnia.
– Annyira utállak.
– Tudom – mondja, majd rövid, gúnyos kacajt hallat.
Őszintén sajnáltalak. Tényleg, kerek két másodpercig.
Valószínűleg hülye voltam, mert most már látom, hogy
semmi nem változott. Ugyanolyan hűvös vagy, mint
korábban. Pont, mint az apád. Ezt ugye tudod? Neked
fontosabb a külső, mint az igazi értékek. Lehet, hogy neked
is a véredben van a hazudozás.
Hirtelen különböző érzelmek sokasága önt el. Zavar.
Fájdalom. Meg valami, amit nem tudok azonosítani. Düh. Az
kell, hogy legyen, mert minden előjel nélkül könny lepi el a
szememet.
Tilos sírnom előtte! – figyelmeztetem magam.
– Zorie – mondja Lennon mély és goromba hangon. –
Én…
Nem fejezi be, de nem számít. Nem érdekel, mit gondol
Lennon Mackenzie. Se most, se máskor.
– Azt hittem, bejöhetek ide, és értelmesen beszélhetek
veled – mondom a lehető leghiggadtabb és
kiegyensúlyozottabb hangon, miközben ellépek a
terráriumtól. – De tévedtem. Csak annyit kérek, hogy ha te
és a szüleid csak egy kicsit is tisztelitek anyámat…
– Zorie…
Felemelem a hangom, hogy túlkiabáljam őt.
– …hogy maradjatok ki ebből a dologból, és hagyjátok,
hogy én döntsem el, hogyan alakuljon! Ha valakinek tönkre
kell tennie az életét, inkább legyek én az, és ne egy idegen,
akit nem érdekelnek az érzései.
Ezzel elhagyom az üzletet.
Alig várom, hogy holnap legyen.
 6.

– Megvan minden? – kérdi anya, miközben megemeli a

hátizsákomat. Már majdnem tíz óra van, és Reagan néhány
pillanat múlva érkezik, hogy felvegyen. Épp csak beugrottam
a klinikára, hogy elbúcsúzzam a szüleimtől. – Te jó ég, ez
aztán nehéz!
– A hordozható teleszkópom és a fényképezőgépem van
benne. Ki gondolta volna, hogy öt kiló ilyen nehéz tud lenni?
Sok helyet foglalnak a zsákban, így a Reagan által vásárolt
sátrat leg-alulra tettem. Ezenkívül van nálam egy hálózsák,
szépen összegöngyölt ruhák – mert így kevesebb helyet
foglalnak – néhány energiaszelet, mogyoróvajas csészék és
csokoládéval bevont kávébabszemek. Egyszóval csak a
legszükségesebbek.
És lehet, hogy eltettem egy négyzetrácsos tervezőnaptárt
is. Egy kisméretűt. És néhány zselés tollat.
– Nálad van a pénz, amit vészhelyzetre adtam?
Megpaskolom a lila kockás sortom zsebét. Pont illik a lila
Converse-emhez, amely pedig passzol a lila keretű
szemüvegemhez. És említettem már a csillogó, lila
körömlakkomat? Elég dögös vagyok. Valakinek fizetnie kéne
a külsőmért. Egy modellszerződést, pronto!
– Hordozható mobiltöltő?
– A táskámban van – hazudom. A töltőnk már régi, és egy
tonnát nyom, a nehéz tárgyak küzdelmét pedig a
teleszkópom és a fényképezőgépem nyerte. Egyébként is lesz
áram a kempingben. Majd egyszerűen csak bedugom a
telefonomat tölteni.
Anya megvizsgálja a karjaimat.
– Kiütés elleni krém?
– Van, eltettem a homeopátiás krémet. Hol van apa?
Mindjárt indulnom kell.
– Dan! – kiált anya a hátsó szobák felé kezeiből tölcsért
formálva, majd ismét felém fordul. – Siet, a bankba akar
menni. Próbáltam kibővíteni a hitelkeretet a klinika
számláján, de azt mondták, nem vagyunk eléggé
hitelképesek, mert már túl sokkal tartozunk. Ami
nevetséges, mert ez az egyetlen hitelszámlánk, én pedig már
tavaly visszafizettem a kölcsönt, amit apád az autóra felvett.
Biztos, hogy tévednek. Majd apád kideríti. Ó, itt is vagy! –
mondja, mikor apa kulccsal a kezében feltűnik a recepción.
– Egy szempillantás, és már itt is vagyok! – mondja, és
egyenesen a kijárat felé tart.
– Dan, Zorie indul kempingezni – mondja anya, és a
hangja pont olyan elkeseredetten cseng, ahogy érzem
magam.
Apa megfordul, és rám pillant, láthatóan csak most veszi
észre a hátizsákomat.
– Hát persze – mondja a botlását elbűvölő mosollyal
palástolva. – Izgulsz már a Reid-lánnyal való kirándulás
miatt?
– Reagan – mondom.
– Reagan – ismétli apa. Most még jobban mosolyog. Majd
anya felé fordul, és így szól: – Mindennek utánanéztél a
kempinggel kapcsolatban, ugye? Biztonságban lesznek a
lányok?
– Van biztonsági őrük, meg minden – mondja anya. –
Mondtam már, nem emlékszel? Mrs. Reid beszélt a
tulajdonossal, és szemmel fogják tartani őket.
– Jól van, jól van – mormolja apa, és lelkesen bólogat.
Majd rám mosolyog, és kitárja karjait, mintha meg akarna
ölelni, ami furcsa, mert már régóta nem ölelgetjük egymást.
Aztán meggondolja magát, és megpaskolja a fejem búbját. –
Érezd jól magad, kölyök. Majd írj Joynak, és tedd el a
paprikaspray-t arra az esetre, ha valami arra vetődő fiú
tapogatni próbálna!
Fiúk éppenséggel lesznek arrafelé, én pedig kifejezetten
remélem, hogy tapogatni is megpróbálnak majd. De kizárt,
hogy ezt válaszoljam apának, így csak nevetek, nevetésem
pedig épp olyan üresen cseng, amilyen üres az ő mosolya.
Mereven bólogat, amit furcsának találok.
 – Sietnem kell a bankba. Találkozunk, ha visszajöttél –
mondja, és mielőtt válaszolhatnék, már kint is van az ajtón.
Amint eltűnik, kifakadok:
– Hahó! Egy egész hétre elmegyek! Felfogta egyáltalán?
Anya elkeseredetten emeli mindkét kezét a magasba.
– Tudja. Felajánlottam neki, hogy elintézem a bankot az
ebédszünetemben, de ragaszkodott hozzá, hogy már most
történjen valami. Ő csak…
– Stresszes – mondom lemondóan. – Igen.
Egyáltalán mi ez a hitel-dolog a bankban? Gyanúsan
hangzik. Vagy lehet, hogy csak én gyanakszom mindenre,
amihez apának köze van?
– Na, feledkezz meg róla, én azért itt vagyok – mondja
anya, arcomat két kezébe szorítva. – És őrülten hiányozni
fogsz nekem. Mindennap aggódni fogok érted, ezért kérlek,
ha csak lehetőséged van rá, telefonálj, vagy írj egy üzenetet!
– „Akadozó mobilszolgáltatás” – idézem fel a glamping
oldalán olvasottakat.
Anya bólogat.
– Nem fogom azonnal értesíteni a nemzeti gárdát.
Kivéve, ha nem állsz itt előttem délben a következő
pénteken. Egy darabban, teszem hozzá.
– Az egy darabot nem tudom garantálni, de itt leszek.
Reagannek vissza kell érni valami idény előtti eligazításra a
távfutó csapatával – emlékeztetem. – És ha már itt tartunk,
ideje kimennem. Nem árt pontosnak lenni.
Anya elkapja a karomat, az órámra pillant, és
összerezzen.
– A francba! Elő kell készítenem a szobát a következő
páciens érkezésére.
Ez remek, mert nem igazán szeretném, ha Joy kikísérne,
csak hogy köszönhessen Reagannek. Apához hasonlóan ő is
azt hiszi, hogy egy csupa csaj kirándulásra megyek, és
szeretném, ha megmaradna ebben a hitében.
– Meggondoltam magam. Ne menj! – mondja anya,
miközben szorosan és drámaian magához szorít.
– Anya – mondom nevetve. – Kiegyensúlyozatlanná
teszed az életerőmet.
 – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
– Ma még nem. De vettél nekem füstölt
pulykaszeletkéket, és ha ez nem a szeretet jele, akkor nem
tudom, mi az.
– Szeretlek, édesem.
– Én is szeretlek – felelem.
Mikor végre utamra enged, felcsapom az egyik vállamra
a hátizsákot, és szalutálva búcsúzom.
– Ne felejts el vacsorát adni Andromédának! –
emlékeztetem. Ez ugyanis általában az én dolgom; anya eteti
reggelente, én pedig este.
– Nem felejtem el – biztosít anya, én pedig kinyitom az
ajtót.
– Ne pisilj a cipődre, és ne provokáld a medvéket!
– Ha meglátok egy medvét, félelmemben azonnal
elájulok, így azt fogja hinni, hogy meghaltam.
– Ez elég észszerűen hangzik. És Zorie?
– Igen?
– Ne óvatos legyél, hanem elővigyázatos! Érezd jól
magad, rendben?
Megnyugtatóan bólintok, és elindulok kifelé.
Tökéletes nyári nap van. Nincs se túl hideg, se túl meleg.
Az ég kék. Aggodalom és bizonytalanság furcsa elegyét
érzem, miközben az utcán egy parkolni tilos tábla elé húzom
a hátizsákomat.
Reagannek nyoma sincs, ezért úgy döntök, még egyszer
ellenőrzőm a hátizsákomat. Felpróbáltam, amikor üres volt,
de most tele van, nekem pedig le kell guggolnom, ha
mindkét vállamra fel akarom emelni. Amikor végre sikerül,
ügyetlenül megingok, és majdnem hátrabukom. Hogy a
fenébe fogok a sárban túrázni ezzel az izével? Úgy érzem
magam, mintha egy túlsúlyos lajhár kapaszkodna a
nyakamba. Talán ha meghúzom a szíjat a derekam körül…
– Rosszul pakoltál be – szólal meg egy hang.
Lassan fordulok meg, nehogy valóban hátraessek – ami
tényleg kihívás, nem viccelek! –, és egészen pontosan egy
másodpercembe telik, míg megpillantom a hang
tulajdonosát: fekete magas szárú Converse, fekete farmer
mesterségesen szaggatott lyukakkal a két térde körül, és
póló, rajta egy csontváz mellkasának röntgenképe szívbe
foglalva.
Lennon a hullaszállítójának motorháztetején ül, mely egy
nyilvános parkolóhelyen parkol, mindössze néhány méterrel
odébb.
– A nehéz cuccot a közepére kell pakolni, a hátadhoz
közel. A súlyt a derekadnak kell cipelnie, nem a vállaidnak.
Ha jól pakolsz be, nem fogsz úgy kinézni, mint a Pisai ferde
torony.
– Én nem… – Megemelem a lábamat, enyhén
előrehajolok, és alig tudom megakadályozni, hogy a testem
lavinaként zúgjon alá. A fenébe!
Lennon mosolya győzedelmes és idegesítő. Sötét
napszemüveget visel, így nem látom a szemeit. Duplán
idegesítő. Miért szólt egyáltalán hozzám? Nem megmondtam
neki tegnap, hogy utálom?
– Mi van benne? Aranytömbök? – kérdezi.
– A teleszkópom.
– Bepréselted Nancy Grace Románt?
Meg vagyok döbbenve, hogy emlékszik.
– Nem, a hordozható teleszkópomat tettem el.
– Értem. Mindenesetre rosszul pakoltad be.
– Nekem pedig hallgatnom kéne rád, mert akkora
túraszakértő vagy… – mondom idegesen.
Hátradől, arcát a nap felé fordítja.
– Tulajdonképpen az vagyok.
– Mióta?
– Mindig is. Tizenhárom évesen Európában túráztam
anyáimmal…
Tényleg. Erről meg is feledkeztem.
– De akkor szállodákban aludtatok.
– És kempingekben.
Hát jó.
– Idén pedig háromszor túráztam. Háromszor? Várj csak,
volt az négy is – mondja, sokkal inkább saját magának, mint
nekem. Enyhén megrántja a vállát. – Az egyik nem számít,
de mindegy.
 – Idén jártál Európában? – kérdezem meglepve.
– Nem. Itt Kaliforniában túráztam. A szüleimtől
karácsonyra nemzeti park belépőt kaptam, nyáron pedig
elvittek kempingezni a Halál-völgybe. Egy túlélőtanfolyamra
is beiratkoztam.
Nem értem. Ez egyáltalán nem vall Lennonra. A fiú, akit
én ismertem, nem ment ki soha a természetbe. Persze
nyilván sétálással töltöttük az időnk nagy részét, és ehhez ki
kellett mennünk a házból, de mindig a városban maradtunk.
Mielőtt értelmezni tudnám ezt a Lennonnal kapcsolatos
fejleményt, a Titokzatos Férfi újra megszólal.
– Segíthetek rendesen bepakolni, ha szeretnéd – mondja,
még mindig az eget bámulva, melyen a reggeli köd húzódik
épp vissza az öböl felé. Ezüstcsíkok a kékségen.
Hogy Lennon Mackenzie hozzáérjen a dolgaimhoz? Nem
hinném, haver.
– Nem, köszi. – Leengedem a hátizsák pántjait a
vállamon, egészen a földig, majd, hogy végre
elhallgattassam, hozzáteszem: – Hamarosan jönnek értem.
– Tudom. Most kaptam üzenetet.
Hogy mii Álljunk csak meg egy pillanatra!
Hátizsákos tanács. Kempingezés a Halál-völgyben. Látták
Brett-tel…
Na, ne. Ne, ne, ne…
Nem lehet, hogy ő Brett legújabb haverja. Nem lehet,
hogy ő az „a srác”, aki elvezet minket a titkos, félreeső
vízeséshez a Sierrákban. Ez nem lehet igaz! Reagan tudja,
hogy kerülöm őt. Nem tudja, miért, de attól még szólnia
kellett volna. Miért nem szólt? Biztos valami tévedésről van
szó.
Pánik önti el a végtagjaimat, ahogy meglátom a sötétkék
utcai terepjárót bekanyarodni a parkolóba. Lennon lazán
leugrik autója motorháztetejéről, és puhán a talajra érkezik.
Lehajol, és felvesz valamit az egyik első kerék mellől.
Amikor újra felegyenesedik, egy piros hátizsákot emel a
vállára. A felső zseb vintázs punk-rock kitűzőkkel, és régi
nemzeti parkos felvarrókkal van tele. A zsák aljára egy
felgöngyölt polifoam matrac van erősítve.
 Jóságos ég!
A kék utcai terepjáróból harsogó elektronikus zene szól,
és megcsikordul, ahogy lefékez mellettünk. Majd Reagan
világosbarna haja tűnik fel a kormány felőli ablakban.
– Ideje glampingezni, ribik! – kiáltja túl a zenét vidáman.
– A csomagokat a felső csomagtartóba tegyétek! Gyorsan!
Képtelen vagyok józanul gondolkodni. Már akkor hülyén
indul az egész, amikor Brett kiszáll a kocsiból, hogy
hangosan hátba verje Lennont.
– Lennon, haver! – kiáltja, és hangja tele van
boldogsággal. – Beteg ez a póló! Nagyon tetszik! Segítek
kinyitni a csomagtartót. A retesz elromlott. – Majd Brett
engem is észrevesz.
A gyomrom összeszorul.
Szokták mondani, hogy az embert elvakítja a szerelem.
Velem pontosan ez történik, amikor meglátom Brettet. Úgy
néz ki, mint egy celeb. Barnára sült lábak, napszítta, barna
tincsek, és az az arc, mely túl tökéletes ahhoz, hogy egy
halandó középiskolás fiúé legyen. És akkor a fogairól még
szót sem ejtettem. A fogai felfoghatatlanul tökéletesek. Soha
nem gondoltam volna, hogy fogak is lehetnek ennyire
vonzók.
Most pedig kápráztató mosoly kíséretében villantja felém
ezeket a fogakat.
– Zorie! Még mindig szexi tudósként tolod? – mondja,
miközben kezéből pisztolyt formálva a szemüvegemre
mutat, majd közelebb int magához, hogy megölelhessen. –
Mizújs, kislány, ezer éve nem láttalak!
Hűha! Fűszeres arcszesz illata telepszik az érzékeimre.
Egy kicsit olyan illata van, mint apának, ami viszont elég
furcsa összevetés. Gondolatok, csend legyen! Minden Lennon
hibája, amiért így meglepett. Jelenléte kizökkent a
szerepemből. Brett pedig elenged, és az ölelésének mind a
két másodpercét arra fecséreltem, hogy: (A) az apámra, (B)
a rémálmaim férfijára gondoltam.
Szörnyű.
– Mivel töltötted eddig a nyarat? – kérdezi Brett
könnyedén.
 Most mondanom kéne valamit. Nem szúrhatom el.
– Tudod… dolgoztam.
Dolgoztam? Ez a legjobb, ami eszembe jutott? Heti
kétszer dolgozom a recepción, akkor is alig néhány órát,
akkor meg miért teszek úgy, mintha pénzért robotolnék egy
igazi munkahelyen? Ki akarom magam javítani, de Brett
figyelme ismét az autó tetején lévő műanyag csomagtartóra
irányul. Lennon viszont hátranéz rám – nem, valójában
egyenesen az arcomba bámul –, és fogalmam sincs, vajon
mit gondol, mert továbbra is napszemüveg takarja a szemét.
Mindenesetre helytelenítenek érzem a tekintetét.
Ez tényleg a valóság? Tényleg velünk jön Lennon?
Brett felpattintja a csomagtartó tetejét, és segít Lennon-
nak feltenni a csomagját, a többi közé ékelve. Lennon
kinyújtott kézzel és oldalra billentett fejjel jelzi, hogy
segítene feltenni a csomagomat. Megpóbálkozom egyedül, de
végül mégis Lennon és Brett segítségére van szükségem.
Nagyon kínos.
– Szia! – mondom Kendrick Taylornak, miközben
becsukom magam mögött az ajtót, és elhelyezkedem az
ülésen.
Kendrick családja egy sikeres borászat tulajdonosa,
melyet az újságokban Sonoma megye legjobb borászataként
emlegetnek. Mivel magániskolába jár, korábban csak
egyszer találkoztam vele, amikor Reagan magával hurcolt
egy buliba.
– Zorie, igaz? – kérdezi Kendrick hunyorogva. A nyakánál
kigombolt farmeringet visel olívazöld sorttal, mely
tökéletesen illik sötét bőréhez. Jobban néz ki, mint
amilyenre emlékeztem, és barátságos, magabiztos fellépése
van.
Az anyósülésen egy magas, hosszú és napszítta hajú lány
ül: Summer Valentino. Ha valaki valakiről informálódni akar
a suliban, az hozzá fordul. Summer minden pletykát ismer.
És habár a jegyei olyan rosszak voltak, hogy meg kellett
volna ismételnie a tizenegyedik osztályt, benne van az
évkönyvszerkesztő bizottságban és az online iskolaújság
szerkesztőségében, ez pedig szemmel láthatóan
megmentette őt.
– Zorie imádja az asztrológiát – mondja Summer
Kendricknek.
– Az asztronómiát – javítom ki.
– Jaj! – mondja Summer mosolyogva. – Mindig
összekeverem a kettőt. Melyik a horoszkópos a kettő közül?
– Az asztrológia – világosítja fel Kendrick, úgy téve,
mintha a fejére suhintana, melyen Summer idiótán vigyorog.
Brett megszólal mögöttem, és bemutatja Kendricket
Lennonnak.
– Ő itt az én spanom – mondja, és durván megrázza Len-
non vállát. – Nagyon durva a gyerek. Igaz, John Lennon?
Lennon Kendrick mögött ül, így jobban látom őt, mint
Brettet.
– Ha te mondod – válaszolja szenvtelenül.
– Tényleg ez a neved? – kérdezi Kendrick.
– A Johnt leszámítva – mondja Lennon. – De ez Brettet
semmiben nem akadályozza meg.
Normális körülmények között most eltűnődnék, ez vajon
fricska volt-e. De Brett úgy nevet, mintha a világ legjobb
viccét hallotta volna.
Na jó. Mi folyik itt?
– Lennon apja Adam Ahmed az Orphans of the State-ből –
teszi hozzá Summer. – A Green Day előzenekara voltak ezer
évvel ezelőtt. Az ő apja az az egyiptomi-amerikai dobos
csávó.
– Gitáros – javítja ki Lennon halkan, de nem hiszem,
hogy bárki is hallaná rajtam kívül.
– Nem volt ott az egyik anyád Billie Joe Armstrong
házában pár hete? – kérdezi Reagan, miközben beállítja az
útvonalat az utcai terepjáró navigációs rendszerén. – Ismeri
a feleségét, nem, vagy valami ilyesmi?
Mielőtt Lennon egyáltalán válaszolhatna, Summer is
beszáll:
– Igaz, hogy anyukáid egyidőben voltak együtt apáddal?
–Egy pillanatra elhallgat, majd halkabban hozzáteszi: –
Mármint együtt, hármasban.
– Értem, mire gondolsz – mondja Lennon.
 – Csak ezt hallottam az iskolában – mondja Summer
bocsánatkérőn. Annyira viszont mégsem bocsánatkérőn,
hogy egyúttal le is zárja a témát.
– Én is hallottam az iskolában – mondja Lennon.
– És? – sürgeti Summer.
– A szüleim sok mindent csináltak – válaszolja Lennon
titokzatosan.
Az autóban virágzik az intrika. Botrány! Zihálás! A
helyzet az, hogy Sunny és Mac a legszerelmesebb,
legelkötelezettebb pár, akiket valaha is láttam. Bármit is
csináltak vagy nem csináltak a múltban, ahhoz senkinek
semmi köze. Már éppen szóra nyitnám a szám, aztán
eszembe jut, mi a francért is kéne nekem Lennont
megvédenem, amikor ő maga sem próbálja megvédeni
magát. Tudom, hogy korábban zavarta, hogy ennyi pletyka
terjed az iskolában a háta mögött. Mindenki a családja
szerelmi életéről beszélt. Még apám is szentségtöréssel
vádolta Sunnyt és Macet.
De lehet, hogy Lennont ez már nem érdekli. Lehet, hogy
beletörődött.
– Száz százalék rock and roll – mondja Brett. – Annyira
tetszett volna Kerouacnak! Tudtátok, hogy ő is, és a legjobb
barátja, Neal Cassady is lefeküdt Carolyn Cassadyvel, Neal
feleségével? Durva, mi? Lefogadom, hogy őrült történeteid
vannak a gyerekkorodból. Egy punk-rock családban
nevelkedni!
– Nagyon őrültek – mondja Lennon laposan.
Brett összeüti a tenyerét, és így szól:
– Ennek a srácnak itt legendás vér folyik az ereiben. A
San Francisco-i punkok a nyolcvanas és kilencvenes évek
beatköltői voltak.
Aha. Most már értem. Brett azt hiszi, hogy Lennon nagy
emberek leszármazottja. Ezért is döntött úgy, hogy Lennon
olyan „durva srác”.
Rendben, szóval Lennon durvának tűnik. Legalább olyan
durva, mint egy depressziós hulla.
– Na, gyerekek, mind itt vagyunk, és mindannyian
ismerjük egymást – mondja Reagan. – Indulhatunk?
 – Őrülten jól fogjuk érezni magunkat ebben az egy
hétben – mondja Brett, karját Lennon vállán átvetve, majd
gyorsan elkattint egy szelfit. Lennon továbbra is morcos
fejet vág, Brett viszont a képernyőre ölti a nyelvét. – Igaz?
Lennon hátradől az ülésen, és megismétli korábbi
szavait:
– Ha te mondod!
– Igaz, Reagan? – kiált Brett előre.
– Persze! – kiált vissza Reagan, és elindítja az autót. –
Sierrák, jövünk!
Miközben végighajt a Mission Streeten, Reagan
elmondja, hogy a kempingig négyórás út áll előttünk. Az első
néhány percben az autóban hangzavar és káosz uralkodik;
mindenki egyszerre próbál beszélni. Reagan a kemping
felszereltségéről beszél Kendricknek, Summer pedig saját,
coloradói glamping-élményeiről beszél, melyeket akkor
szerzett, mikor a szülei a házassági évfordulójukat
ünnepelték. Brett arról próbál beszámolni Reagannek, hogy
melyik közeli helyek bukkannak fel Jack Kerouac Úton című
regényében, Reagan pedig meglepő módon érdeklődik a
téma iránt. Ez nekem újdonság, mert általában azonnal
unatkozni kezd, amint Brett a beatköltőkről kezd el áradozni
az iskolában. Mindig megpróbálja rávenni az embereket,
hogy hajtsanak át a Bay-hídon San Franciscóba egy délutáni
kiruccanásra a beatbarát City Lights könyvesboltba. „Az a
hely egy történelmi mérföldkő” – mondja mindig, Reagan
pedig arról panaszkodik, milyen unalmas is a költészet.
Lennon mindeközben egy szót sem szól.
Lehet, hogy könnyű lesz megfeledkeznem róla.
Körülnézek az autóban, és megállapítom, hogy Lennont
kivéve az iskola legnépszerűbb embereivel fogom tölteni a
hetet. Anyának igaza volt. Szükségem volt erre, hogy
kevésbé érezzem magam kívülállónak. Minden rendben lesz.
Lennon jelenléte sem rondíthat bele a dologba.
És határozottan nem fogom vakargatni a karom. Ha
bármi ronthatna a kiütéseim állapotán, az tuti Lennon lenne.
Nem engedhetem neki. Mély levegő. Jól vagyok. Teljesen jól
vagyok.
 Kifelé tartunk a Keleti Öbölből, és a beszélgetés
ugyanolyan egyhangúvá válik, mint a kinti táj.
Gazdaságokat, gyümölcsfákat, és széles, kék eget látok az
ablakon túl, néha pedig egy-egy kisváros is felbukkan. Az
autópályán olykor feltűnik egy kamionmegálló vagy egy
gyümölcsárusbódé, utastársaim pedig a telefonjukért
nyúlnak, hogy szórakozásra leljenek. Kicsivel az út felének
megtétele után Kendrick kiszúrja Buliion s Bluffot, egy apró,
történelmi bányavárost, mely pont az autópálya mellett
fekszik.
— Elég nagy borászatuk van – mondja. – A szüleim
elhoztak egyszer. A belváros teljesen úgy néz ki, mint a
tizenkilencedik században, az aranyláz idején. Régi
westernkocsmák és vegyesbolt. Aranyláz múzeum. Ócska, de
azért jó buli.
Mivel Summer arról panaszkodik, hogy mosdóba kell
mennie, mert megivott egy hatalmas üveg üdítőt, Reagan
úgy dönt, hogy lehúzódik az autópályáról. Miután elhajtunk
egy lepukkant benzinkút mellett, könnyen megtaláljuk a
belvárost.
Kendricknek igaza volt: pont úgy néz ki, mint egy
westernfilm díszlete. Kint is van egy tábla, hogy az egyik
filmet itt forgatták a nyolcvanas években.
Az Aranyláz múzeum elég kopottnak tűnik, és ingyenes a
belépés. Úgy döntünk, kihagyjuk, és inkább elindulunk a bolt
felé. Leparkolunk egy sor lakókocsi mellé. A lakókocsik egy
kaktuszokkal teleültetett itató és egy fakorlát előtt
sorakoznak, melyhez – micsoda meglepetés! – egyetlen ló
sincs kikötve.
A tágas üzlet tömve van turistákkal és mindenféle
ajándéktárggyal a régimódi cukorkától és barna üveges
sarsaparilla italoktól az aranyozott ékszereken át a csiszolt
kövekkel tömött bányakocsiig. Mogyoróvaj és vajkaramella
illata száll a levegőben, amelytől megéhezem. A mogyoróvaj
a gyengém.
Az édességpultnál hatalmas a sor, így míg Summer és
Reagan a mosdót keresik, a fiúk pedig egy
bányászcsákányokkal teli vitrin elé tapadnak – melyet egy
embernagyságú, kartonból készült aranyásó tesz teljessé –,
addig én korzózom a sorok között, amíg a túrafelszereléshez
nem jutok. Hirtelen egy „medvetartály” felirat ragadja meg
a figyelmem. Vagy talán inkább a hatalmas, kitömött medve,
mely két lábra emelkedve, feltartott kezekkel áll a polc
mellett. Nyakában egy tábla hirdeti, hogy ő KINGSLY, A
MEDVE.
– Durva – suttogom látva, hogy poros bundája egyes
helyeken már feslik. A szaga is furcsa. De őszintén szólva az
itteni összes szag elegyét is száz százalékkal jobban
viselném, mint azt, amely az autóban uralkodik. Kezd
megfájdulni a fejem Brett arcszeszétől.
– Neked is van egy, ugye? – kérdezi egy mély hang.
Lennon szellemként lép elő az árnyékból.
– Jesszusom, mindenkihez settenkedve közelítesz? –
mormolom az orrom alatt. – Mim kéne, hogy legyen?
Lennon a fapolcon sorakozó dobozokra mutat. Ruhájából
kellemes illat árad.
– Medvetartályod – mondja.
– Nem tervezek medvét fogni. Tehát nincs.
– Ezek ételek tárolására vannak, te lökött!
Rápillantok a szemem sarkából. Egy csomag kocka alakú
bonbont tart a kezében. Amikor bekap egy darabot,
rádöbbenek, miért van olyan jó illata: mogyoróvajas
cukorkát eszik.
– Annyira finom – csámcsogja. Tudja, hogy mogyoróvaj-
függő vagyok. Legalábbis régen tudta. Lehet, hogy már
elfelejtette, és fogalma sincs róla, hogy kész ételpornó
néznem, ahogy eszik.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni eksztatikus
nyögdécselését.
– Még mindig nem tudom, miről beszélsz.
Igyekezve, hogy cukorkái szét ne szóródjanak, Lennon
levesz a polcról egy felpattintható fedelű, hordó alakú
dobozt.
– A medvetartály ételek tárolására szolgál. A medvék
kilométerekről kiszagolhatják az ételt. Nem viccelek.
Leszakítják a faházak ajtaját, és betörik a kocsik ablakait,
hogy megszerezhessék, amit kiszagoltak. A vadonban
mindent ilyen hordócskákban kell tartani. Ételt. Illatszert.
Bármit, aminek olyan erős szaga van, mint Brett kölnijének.
Mérges pillantást vetek Lennonra. Brett arcszeszt
használ, nem kölnit. Legalábbis azt hiszem. Különben is, ki
használ manapság kölnit? Mármint John nagypapán kívül. O
apa homofób és enyhén rasszista apja, aki szerint
„mindenkinek tudnia kéne angolul”. Sam nagypapa nem tud
angolul, de tuti, hogy nem használ kölnit.
– Biztos vagyok benne, hogy a kempingben tudják,
hogyan tartsák távol a medvéket – mondom Lennonnak.
– Persze, hogy tudják, éppen ezért nem lehet ételt vinni a
sátrakba, kivéve, ha medvetartályban tárolod – mondja a
zsírpapírral csörögve, hogy újabb bonbonhoz jusson.
Láthatatlan telefont tartok az arcom elé, és úgy teszek,
mintha belebeszélnék.
– Hé, Siri, ugye, hogy Lennon összevissza beszél? Hogy
mi? Á, szóval igen. Szuper. Köszi.
– Hé, Siri, ugye, hogy igaz, amit mondtam? – kérdezi
Lennon beszállva a játékba. Úgy tesz, mintha a válaszra
várna, majd beleszól a medvetartályba. – Hát persze,
Lennon. Tökéletesen igaz. Medvezónában vagyunk. Állami
törvény tiltja az élelmiszer szabadon való tárolását.
– Nekem úgy hangzik, mintha ez csak egy kitalált
törvény lenne – mondom.
– Nem olvastad el a szabályokat?
Milyen szabályokat?
Lennon a szemét forgatja.
– Elküldtem Brettnek egy listát azokról a dolgokról,
amikre szükségünk lesz a túrán. Azt mondta, körbeküldi.
Milyen lista? Hirtelen aggódni kezdek, hogy kimaradtam
a körlevélből. Hogy megfeledkeztek rólam. Ez pedig ismét
szorongással tölt el azt illetően, vajon szívesen látnak-e a
túrán. Lennonnal viszont nem osztom meg az
aggodalmaimat.
– Reagan egy csomó cuccot vásárolt a hétre – mondom
neki. – De medvetartályokra nem emlékszem. Ő már
kempin-gezett itt máskor is, így talán tud valamit, amit te
nem. Lehet, hogy nincs szükségünk medvetartályokra.
Lennon érthetetlen átkot mormol az orra alatt.
– Garantáltan szükségünk lesz rá, amikor a hátizsákos
túrára indulunk. – Illusztrációként a nyakára helyezi a
dobozt, mely nagyjából akkora, mint a feje, tehát túl nagy. –
Felcsatolhatod a hátizsákod tetejére, vagy esetleg az aljára is
erősítheted. Utóbbi talán jobb választás olyanoknak, akiknek
gondjuk van az egyensúlyuk megtartásával – mondja, és a
szája önelégült vigyorra húzódik.
Arról álmodozom, hogy fejbe vágom a hülye
medvetartállyal.
– Miért vagy itt?
– Miért van itt bármelyikünk is, Zorie? Az élet csupa
rejtély.
Felsóhajtok.
– A kiránduláson.
– Ja! – kiáltja ártatlan arccal. Nem mosolyog, de a szemei
huncutságot tükröznek. – A kölnibandita hívott meg. Úgy
tűnik, én vagyok „a legmenőbb” – mondja, és idézőjelet
formál kezei mutató- és középső ujjaiból, majd bekap egy
újabb bonbont.
Megint ez a szarkazmus. Miért lóg Brett-tel, ha ennyire
utálja?
– De tudtad, hogy jövök? – puhatolózom.
– Igen.
– Akkor miért nem szóltál?
Lennon megrántja a vállát.
– Csak nemrég döntöttem úgy, hogy eljövök.
Vajon ez igaz? Emlékszem, amikor Reagan és én először
beszélgettünk a túráról, és nem volt biztos benne, hogy Brett
„barátja”, akitől a rejtett vízesésről tud, csatlakozik-e
hozzánk.
– Miért? – kérdezem.
– Megvan rá az okom.
– Mégpedig?
Lennon hosszú időn át a bonbonos zacskóba bámul.
Aztán, mint aki meggondolta magát a mondanivalóját
illetően, a kezembe nyom egy ételtárolót.
 – Vedd meg! És talán egy medvecsengőt is! – mondja a
hátizsákra erősíthető ezüstcsengettyűkre mutatva. – A
medve így hallja, hogy közeledsz, és nem leped meg őt. A
meglepett medve védekezni kezd, a védekező medve pedig
öl.
Vajon komolyan beszél? Azt hiszem, igen, de nem vagyok
benne teljesen biztos. De mielőtt megkérhetném, hogy
magyarázza el jobban, vagy rámutathatnék, hogy nem
válaszolt a kérdésemre, előhúz valamit a zsebéből, és a
nyitott tartályba ejti, majd odébbáll.
Belenézek a tartályba. Egy mogyoróvaj-kocka lapul az
alján, zsírpapírba csomagolva.
Ezt most hogy értelmezzem?
Kihúzom a karamellát, majd visszateszem a tartályt a
polcra, és magára hagyom Kingslyt, a medvét, hogy
csatlakozzak a többiekhez. Csak mert Lennon ételtárolót
kiált, nem fogom azonnal megvenni. Borzasztóan drága.
Ráadásul Lennon imádja a túlzott gyakorlatiasságot, és a
részletek megszállottja. Azt hiszem, eltúlozza a medvék
elleni védekezés fontosságát.
Talán.
Az utolsó pillanatban visszafordulok, és megragadok
egyet a polcon sorakozó csengők közül.
Jobb félni, mint megijedni.
Második rész
 7.

Ahogy nyugatnak tartunk, az egyhangú gyümölcsösöket

fenyőkkel benőtt egyenetlen hegyláb váltja fel. Az
autópályáról lekanyarodva szürke gránitsziklák szegélyezik
a nemzeti park felé kanyargó utat. Fatáblába vésett fehér
felirat tudatja a látványosságok távolságát és irányát,
valamint a leglényegesebb tudnivalókat:
CANYON WALK, 6 KM. 3,5 ÓRA GYALOGLÁS.
SCEPTER PASS, 4 KM FEGYVEREK BEVITELE
SZIGORÚAN TILOS!
BLACKWOOD LAKE, 10 KM. HÁZIÁLLATOK BEVITELE ÉS
TŰZRAKÁS SZIGORÚAN TILOS! A SÁTOROZÁSHOZ
ENGEDÉLY SZÜKSÉGES.
És végül a mi úti célunk:
MUIRKEMPING, 2 KM. 1 ÓRA GYALOGLÁS. KEREKES
JÁRMŰVEK CSAK A PARKOLÓIG KÖZLEKEDHETNEK.
Várjunk csak! Hogy micsoda?
– Ez a mi kempingünk – jelenti Reagan. Eszembe jut a
buszmegálló, és azon tűnődöm, vajon ezen az úton jutok-e
majd el a Condor Peak-i csillagbulira.
A kavicsos behajtó végén egy apró, kövezett parkolót
találunk. Nagyjából egy tucatnyi autó parkol itt, a legtöbb
luxusjármű. Találunk egy szabad helyet egy falépcső mellett,
mely a sűrű erdőbe vezet. A lépcső mellett újabb tábla jelzi,
hogy az ösvény magánterülethez tartozik, és csak a kemping
vendégei használhatják. Aki használni akarja, annak ki kell
töltenie egy űrlapot és bedobnia egy lezárt dobozba.
A parkolón túl megszűnik az út.
– Vegyetek elő mindent, amire szükségetek lesz! –
mondja Reagan. – Mármint ha nem akarjátok az egész napot
a kemping és az autó közötti ingázással tölteni. A visszaúttal
nincs semmi baj, de a kempingig hegynek felfelé jutunk el.
– Gyalog megyünk a kempingig? – kérdezem a táblára
bámulva.
Reagan fásultan néz rám.
– Ne kezdd újra, Everhart! Figyelmeztettelek a túrázással
kapcsolatban.
Pedig nincs is semmi bajom a dologgal. Csak egyszerűen
nem számítottam rá, ez minden.
– Én nem…
– Mennyi két kilométer? – kérdezi Brett.
– Semmiség – válaszolja Reagan vidáman.
– Egy kicsivel több, mint egy mérföld – világosítom fel.
– A, király! – mondja, de mosolya Reagannek szól.
Reagan pedig visszamosolyog.
– Egyszerű, mint az egyszeregy.
Min vigyorognak ennyire? Lemaradtam a poénról? És
most még egymás tenyerébe is csapnak, éppen elég
erőteljesen ahhoz, hogy hallani lehessen tenyerük
csattanását. Ez annyira… ostoba.
Lennon feje az én irányomba fordul, és habár egy tincs
eltakarja az egyik szemét, látom, ahogy szabadon maradó
szemöldöke magasra húzódik az idióta pacsi láttán.
Vagy talán nekem szánja a rosszalló pillantást.
Mindannyian kitöltjük az ösvény használatára vonatkozó
kérdőívet arra az esetre, ha valakit megölnének, vagy
eltűnne út közben – így tudni fogják, ki a legközelebbi
hozzátartozója. Majd miután Brett és Lennon mindenki
cuccát leszedik az autó tetejére szerelt csomagtartóból,
hamarosan eszembe jut, hogy egy élő keljfeljancsi vagyok,
aki alig képes talpon maradni a hátizsákja súlya alatt. De a
parkolóban nem pakolhatom újra a táskámat, így megteszek
minden tőlem telhetőt, hogy a lehető legszorosabban
csatoljam magamra a zsákot, és megtaláljam a helyes
egyensúlyt.
– Csapat, nyeregbe! – kiáltja hangosan Reagan. – Az út
végén vár a luxus!
„Csak két kilométer az egész” – nyugtatom magam.
Ráadásul az erdő csodálatos, csupa árnyék, és fenyőillat. A
madarak csicseregnek, és nincs túl meleg. Túl fogom élni. De
aztán nagyjából öt perccel azután, hogy elindulunk a
meredek emelkedőn, kétségeim támadnak. Majd tíz perc, és
egy még meredekebb emelkedő után elképzelem Reagant az
egyik bolti bányászcsákánnyal a koponyájában. Mire
eljutunk az út utolsó szakaszához, azt kívánom, bárcsak
magzatpózba gömbölyödhetnék a földön.
Feltűnik a Muir Kemping táblája, és majdnem elsírom
magam boldogságomban, amikor megpillantom a fák közti
nagy épületet. A fejem izzad, és túl sokáig gyalogoltam
fölfelé meggörnyedve. Százéves, csontritkulásos
öregasszonynak érzem magam.
De nem számít. Az ígéret földje itt terül el a lábam előtt,
és hála istennek, megérte a sok szenvedés, mert a kemping
egyszerűen bámulatos. A bejáratnál modern cédrusfa épület
áll: hatalmas üvegablakok, vastag gerendák, és kövekből
rakott kémények. Mindent buja növényzet ölel körül. A
távolban hegyek magasodnak. Ez egész olyan, mintha csak
álom lenne. Belépünk.
Meleg napfény áramlik be a magas ablakokon, mi pedig
végigmegyünk a csiszolt folyami kövekből rakott padlón, és
a recepcióhoz lépünk. Cédrus és frissen vágott virágok illata
tölti be a teret, a recepcióspulton pedig drága cukorka van a
vendégeknek kirakva. Megállom, hogy telepakoljam vele a
zsebeimet, ellentétben Brett-tel. Mutatóujját a szájához
emeli, rám kacsint, és suttyomban teletölti hátizsákja
zsebeit. Közben Reagan informálja a középkorú recepciós
nőt arról, hogy ki is az ő anyja.
A nő kitűzőjén a CANDY név olvasható. Oxigénhiányos
agyammal először azt hiszem, ez valami arra vonatkozó
figyelmeztetés, hogy Brett lebukott, de aztán rájövök, hogy
egyszerűen csak ez a neve.
– Te vagy Belinda lánya? – kérdezi Reagantól. – Alig
ismerek rád. Nem jártál itt tavaly is?
– De igen – mondja Reagan vidáman. – Anyám szólt a
vendéglista változásáról, ugye?
Candy végigfuttatja rajtunk a tekintetét.
– Azt hittem, csak lányokból fog állni a csoport…
Mindketten azt hittük, Candy. Ahogy még egyszer
végignézi a listát a számítógépen és a régimódi
vendégkönyvben is, érzem, hogy egy alaposan tervező
rokonlélekkel van dolgom. Reagan biztosítja Candyt, hogy
semmi gond nincs a listával, és felsorolja neki
mindannyiunk nevét. Én körbesétálok a helyiségben, amikor
pedig a falakon lógó, beállított fotókat veszem szemügyre,
Brett csatlakozik hozzám.
– Lennon azt mondta, őrülten jó fotókat készítesz a
csillagokról. Azt hittem, csak megfigyeled őket.
Nyugtalanság tölt el, mint mindig, amikor Brett a
közelemben van. Miért nem tudom átlagosan érezni magam
a jelenlétében?
– Figyelem őket, és fotózom is. A csillagokat. A
fényképezőgépemmel.
Te jó ég. Zorie, az előember.
Brett könnyedén és jóindulatúan nevet.
– Nem az agyaddal?
– Nem – mondom abban reménykedve, hogy nem
pirultam el.
– Csak ráerősítesz egy fényképezőgépet a teleszkópra, és
ráközelítesz a csillagokra?
– Valahogy úgy. De nem egészen. Van a dolognak egy
csomó bonyolult, technikai része. Nehéz elmagyarázni.
Brett lágyan mosolyog.
– Esetleg engem is megtaníthatnál. Szeretnék fotókat
készíteni az éjszakai égboltról. Különösen a holdról. Az
annyira klafa lenne.
Most komolyan beszél? Érdekli az asztrofotózás?
MEGTANÍTALAK! ANNYIRA MEGTANÍTALAK! – szeretném
üvöl-teni, de Kendrick odaszól neki, Brett pedig megfordul,
hogy válaszolhasson. Mire válaszra nyithatnám a számat,
már el is tűnik, és Kendrickkel együtt röhög egy fából
faragott szobron, mely úgy néz ki, mint két szexelő mókus.
A francba!
Nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel.
Ugyanaz a kellemetlen érzés, melyet az autóban is éreztem,
és megint szorongani kezdek tőle. Körbepillantok, és a
tekintetem azonnal találkozik Lennonéval. A tekintete
intenzitása megrémiszt.
 Az isten szerelmére, mi a fenét akarsz?! Mintha vádolna
valamivel. Egy szót sem szóltam hozzá az aranyásós bolt óta,
és fogalmam sincs, mi lehet a baja. Régebben tudtam
értelmezni a gesztusait, de most olyan, mint az a középszerű
pantomimos a Sajtkukac előtt a Mission Streeten, akiről
képtelenség megmondani, hogy egy üvegkalitkából próbál
kijutni, vagy egy taxit próbál leinteni. Vajon Lennon
köszönetét vár a karamelláért? Vagy csak próbál
elbizonytalanítani?
Ha az utóbbiról van szó, akkor jól csinálja.
De soha nem fogom neki elárulni. Gyorsan elfordulok,
majd elindulok Brett, Kendrick és a párosodó mókusok felé.
Miután bejelentkezünk, Candy elvezet minket
négyszögletű sátrainkhoz, miközben röviden tájékoztat a
tudnivalókról, és megválaszolja a felmerülő kérdéseket. A
főépületben több társalgó is van, és egy szúnyoghálóval
ellátott étkezőpavilonhoz csatlakozik, ahol később majd
felszolgálják a vacsorát. Kint kanyargós utak vezetnek egy
tucatnyi kabinsátorhoz, melyek a fák között bújnak meg.
Néhány közülük szögletes, mások – a jurták – kör alapúak,
de mindegyik vajszínű. Madarakról elnevezett csoportokba
vannak rendezve, és minden sátorcsoport mindössze rövid
sétára van a következőtől. Nagyjából tíz percbe telik, hogy a
mi területünkre, a Bagoly táborba érjünk, ahol két
négyszögletű sátor áll egymás mellett, közel a sűrű erdőhöz.
Reagan nem örül.
– Jurtát kellett volna kapnunk – mondja völgyre nyíló
kilátással.
– Sajnálom, de a Sólyom tábort véletlenül túlfoglalták.
Egy hattagú családot helyeztem el az utolsó jurtában ma
délelőtt.
– Ez nem járja – mondja Reagan duzzogva. – Már múlt
nyáron lefoglaltuk. Anyám nem fog ennek örülni.
– Ida akarod, felhívom őt, és elmagyarázom neki –
mondja Candy. – De azt hiszem, így jobb lesz nektek. A
lányok alszanak az egyik sátorban, a fiúk pedig a másikban.
Az utalás egyértelmű. Candy felhívja Mrs. Reidet, és
elmondja, hogy a lánya három fiút is hozott magával.
Reagan csendesen háborog, de beleegyezik. Nem igazán van
más választásunk.
– Hagyd, hogy megtörténjen veled az élet! – mondom
Reagannek.
– Pontosan! – kiáltja Brett lelkesen. – Így van, Zorie! Az
én igémet hirdeted, és ez nagyon bejön!
Reagan tekintetévek az acélt is vágni lehetne.
A két sátor pontosan ugyanolyan: fényezett betonpadló,
vászonfalak fakeretek közé erősítve, szúnyoghálós ajtó,
rácsos ablakok, melyeken keresztül nappal
kiszellőztethetjük a sátrat, éjszakára pedig bezárhatjuk,
hogy bent tartsuk a meleget, melyet egy üvegajtajú
tűzhellyel is biztosíthatunk. A tűzhely körül kanapék
vannak, világos színű navahó szőnyegekkel. A sátor végében
két emeletes ágy található tollakkal töltött matracokkal,
luxuságyneművel és tollakkal töltött párnával.
Az ágyak mögött egy vászonfallal elválasztott vécé és
csap található. Zuhanyzó nincs. Azok a vizesblokkban
vannak, és a Bagoly tábor másik hat sátrával kell osztoznunk
rajta, tudjuk meg Candytől.
Candy más dolgokat is elárul:
– Olyan területen vagyunk, ahol medvék élnek, és igen,
megtörtént már, hogy átjutottak a nemzeti park kerítésén,
és bejöttek a kemping területére. Éppen ezért, mindenki
biztonsága érdekében, az ételeket elzárva kell tartani,
amikor nem fogyasztjátok őket – mondja, és a sátor előtt
található zöld fémdobozra mutat, mely egy árnyékoló alatt
áll, két hintaszék között. – Vagy ebben, vagy hordozható
ételtárolóban, amin persze az olyan medvebiztos tárolót
értem, melynek használatát a Yosemite Nemzeti Park és a
King’s Forest is jóváhagyta.
Lennon lassan felém fordítja a fejét.
Miért, istenem, miért kell, hogy igaza legyen? A
karamella nyomni kezdi a gyomromat.
Candy az ujjain számlálva sorolja, mit kell az
ételtárolóban tartani:
– Kibontatlan élelmiszert, még a konzervet is.
Rágcsálnivalókat, italokat, vákuumzárású tasakba csomagolt
ételeket. Az összeset. Az illatszereket. Testápolót,
sminktermékeket, dezodort.
– A kölnit is? – kérdezi Lennon.
– Igen – válaszolja Candy.
– De én erős kölniről beszélek. Extrém illatúról.
– A lehető leghatározottabban – válaszolja a nő zavartan.
Lennon tekintete Brettre siklik, aki viszont oda sem
figyel.
Éppen vizesüvegeket próbál piramisalakba rendezni a
kanapé mögötti konzolasztalon.
Candy a fürdőszoba felé mutat.
– Ha bármire szükségetek lenne, vízre, borotvára,
törülközőre, csak szóljatok a recepción. Természetesen
telefonálhattok is, de a térerő nem túl jó idefent. Ha
vészhelyzetből adódóan mégis telefonálnotok kellene,
használhatjátok a vezetékes telefont. Este tíz után Bundy és
én a faházban leszünk, a főépülettől jobbra.
– Mi van a King’s Forest-i túraengedéllyel? – kérdezi
Lennon. – A weboldalon azt olvastam, hogy meg tudják
szerezni és elhozni a sátrunkba.
– Térítés ellenében – mondja Candy. – El kell mennünk
érte, hogy elhozhassuk.
– Vonja le a hitelkártyámról! – mondja Reagan hűvösen.
Candy lesújtó pillantást vet rá.
– Gyertek el a recepcióra, amikor ráértek, és töltsétek ki
az űrlapot!
Király!
– A sátrakban tilos zenét hallgatni – mondja Candy
mindannyiunknak. – Tilos hangosan beszélgetni naplemente
után. Más vendégek lehet, hogy aludni akarnak, a sátor falai
pedig átengedik a hangot. A csendespihenő este tíztől reggel
hétig tart.
– Jesszus! – mormogja Summer a közelemben. – Ez kész
diktatúra.
Candy a főépület irányába mutat.
– Van egy kis bolt, ahol lehet kapni pulóvert és
esőfelszerelést, valamint ételtárolót és tábori tűzhelyet.
Amit levesztek a polcról, azért pénzt kell tennetek a
perselybe, vagy felírnotok a sátratok számát és a neveteket,
hogy hozzáadhassuk a végösszeghez. És…
Brett piramisa összeomlik. A műanyag palackok
szétgurulnak a padlón.
– Hoppá! Bocsi… – mondja Brett.
Candy szünetet tart, és türelmével folytatott belső harca
egy pillanatra kiül összehúzódó szemöldökei közé. Végül
megköszörüli a torkát, és befejezi a tájékoztatást.
– Az esti összejövetel hatkor kezdődik. Italokat
szolgálunk fel, majd pedig egy négyfogásos vacsorát.
Bátorítanálak titeket, hogy keveredjetek a többi vendéggel
az utána következő tábortűznél. Az étterem kilenckor zár.
Ha kérdésetek van, megtaláltok minket a recepción.
És ha nekem már most vannak kérdéseim? Senki nem
figyel Candyre, de én azt kívánom, bár minden információ
fent lenne a weboldalukon, vagy hozzá lehetne jutni
szórólap formájában, hogy még egyszer átnézhessem, és
memorizálhassam az egészet. Alig tudom megállni, hogy
meg ne kérjem, hogy mindent elismételjen. Szeretnék
mindent felírni. Rám jön a viszketés, de ellenállok a
késztetésnek, hogy vakarózni kezdjek. Lennon a karomat
bámulja, én pedig úgy érzem, tud a viszketésről, melytől
tovább erősödik.
Ha túlélem ezt a hetet idegösszeomlás nélkül, azt
győzelemként fogom elkönyvelni.
 8.

Már késő délután van, így nincs időnk bármibe is

belekezdeni vacsora előtt. A fiúk visszavonulnak a sátrukba,
és mindannyian kipakolunk. Minden ételemet és
tisztálkodási szeremet a kint található élelmiszertartályba
zárom, és megvizsgálom a teleszkópomat, hogy megtudjam,
megérkezett-e egy darabban. Aztán megpróbálom felhívni
anyát, hogy tudassam vele, hogy én is egy darabban
érkeztem meg, de a sátorban nincs térerő. A főépületben van
wifi, így nekilátok az üzenetek megírásának – Avaninek is
írok egyet –, és reménykedem, hogy sikerül elküldeném
őket.
Reagan eltűnik, így Summerrel kettesben fedezzük fel a
Bagoly tábort. A fiúk sátra és a miénk között piknikasztal áll,
mögöttünk pedig keskeny ösvény húzódik egy jelzéssel,
miszerint az ösvény az erdőbe vezet: a Muir Kemping
tudatja, hogy nem vállal felelősséget az elöl hagyott
értéktárgyakért. Valószínűleg nem lehet túl veszélyes az
ösvény, mert épp egy csoport vadóc, felügyelet nélküli
gyerek fut rajta befelé az erdőbe.
Kikerüljük a kiáltozó gyerekeket, és egy gondosan
tervezett ösvényen megyünk tovább: krémszínű kövek,
kétoldalról helyenként virágzó cserjékkel körbeültetve,
mellettük pedig világító lámpák. Az ösvény a cédrusokkal
körülölelt vizesblokkba vezet.
– Hűha! – suttogja Summer elismerően, mikor belépünk,
és tökéletesen egyetértek vele. A vizesblokk tulajdonképpen
inkább egy gyógyfürdő, melyet a gyönyörű környezethez
illőre terveztek, és még szebb élőben, mint az interneten
talált képeken: lakkozott fafelületek, kőből készült padok, és
tükrök melletti vaskampókról lógó lámpások. Ellentétben a
sátrunkkal, itt van áram, egy nő épp a telefonját tölti,
miközben a haját szárítja. A hátsó részben még egy kis
szauna is található.
– Az biztos, hogy később beülök ide Kendrickkel
meztelenül – mondja Summer, mikor kilépünk a helyiségből.
– Túl sok információ – válaszolom.
Summer felnevet.
– Ha te szeretnél levetkőzni valaki előtt, engem nem
zavarna. Még mindig buksz Brettre?
– Öhmm…
– Azt mondta, egymásba gabalyodtatok.
Hogy mi?
– Nem. Nem úgy – hebegem. Csak egy csók volt, az isten
szerelmére!
– Annyira könnyű zavarba hozni téged – mondja Summer
vigyorogva. – Tudtad, hogy még a füled is elvörösödik?
Olyan cuki!
Jézusom!
– Na, csak ugrattalak – mondja, és játékosan a karomra
üt. – Brett édes. És tetszik, hogy mindenkivel tök jól kijön.
Én például soha életemben nem kezdtem volna Lennonnal
lógni, mert fogalmam sem volt róla, hogy ennyire menő.
Nem tudom, hogy értsem ezt. Azt hiszem, értem, mire
gondol, és azt hiszem, valahol komolyan is gondolja. Viszont
úgy érzem, ez egyben azt is jelenti, hogy Lennon nem volt
értékes, amíg Brett nem döntött úgy, hogy az.
– Lennon és te együtt voltatok, ugye?
A testem megmerevedik.
– Ki mondta ezt?
– Csak emlékszem, hogy állandóan együtt láttalak titeket
a suliban.
– Csak barátok voltunk – válaszolom. – Semmi több.
Hazugság.
De legalább az olyan fajtából, melyet Summer elhisz.
Megrántja a vállát, és így szól:
– Azt hiszem, jó pár lenne belőletek.
– Nem! – kaffantom, mint egy feldühödött kutya. –
Egyáltalán nem. Már nem is vagyunk barátok.
Summer megadóan emeli a magasba a kezeit.
– Ami a szívemen, az a számon! Gondolkodj rajta, Miss
Asztrológia!
Nem fogok. És ahhoz sincs kedvem, hogy újra kijavítsam
őt: sem az asztrológiával, sem Lennonnal kapcsolatban. Az
igaz, hogy az iskolában ugrattak minket, amiért legjobb
barátok voltunk – amelyet sokszor egy kacsintás is kísért,
vagy idézőjelet formáltak két-két ujjúkból –, sőt, arról is
pletykáltak, hogy együtt vagyunk. Pontosan ez az egyik oka
annak, hogy úgy döntöttem, titokban akarom tartani a Nagy
Kísérletet. El szerettem volna kerülni az iskolai pletykákat.
Legfőképpen pedig azt, hogy apám rájöjjön. Mert az kizárt,
hogy Divat Dani megengedje a lányának, hogy a két
szentségtörő nő fiával járjon.
Egyébként nem is tudom, miért érdekel, hogy Summer
azt feltételezi, volt köztünk valami. Azt hiszem, jobban kéne,
hogy foglalkoztasson, hogy Brett elmondta neki, hogy
kavartunk. Lehet, hogy Summer rosszul hallotta, vagy csak
tippelt. Summer úgy beszélt, mintha Brett hencegett volna,
de nem kéne rögtön a legdurvább dolgot feltételeznem.
Lehet, hogy csak azt mondta, hogy jó fejnek tart, vagy mit
tudom én.
Minden lehetséges. De mivel zavarban vagyok a vörös
füleim miatt, szeretném inkább lezárni az egész témát. A
hajamat diszkréten a fülemre söprőm, így rejtve el a
pirosságot, és nem fűzök semmit a dologhoz.
Mire körbeérünk a sátrunk környékén, meglátjuk
Reagant és a fiúkat, amint épp a sátraink közötti
piknikasztalnál lazulnak. Egy kissé aggódom, hogy Summer
megpróbál majd az egész csoport előtt is Brett-tel heccelni,
de Kendrickhez rohan, köré fonja karjait, és könyörög neki,
hogy vigye a hátán. Mintha az egész, Brettről és Lennonról
szóló beszélgetésről megfeledkezett volna.
Remek.
Lassan vacsoraidő van, és úgy döntünk, visszamászunk a
főépülethez. Nem mi vagyunk az egyetlenek. A táborozok
egy kisebb csoportja ugyanabba az irányba tart, és mire az
étkezőpavilon látótávolságba kerül, már több tucat ember
csatlakozott hozzánk. Rattan- és faragott bútorokon
ücsörögnek borospohárral a kezükben, plüsspárnák között.
Alattuk az épületet körülfogó terasz húzódik, mely a sziklás
völgyre néz. Minden arany színben ragyog a naplementében.
Igazán festői látvány. Szó szerint. Brett előhúzza a
telefonját, hogy fotózzon, miközben egy pincér egy tálca
előétellel járja körbe a teraszt.
Brett nagyot Rittyent.
– Ezeknek aztán van mit a tejbe aprítani.
– Na ja – mondja Kendrick, miközben tekintetével egy
bárra mutat, melyet az étkező területén kívül, a terasz
oldalán állítottak fel, távol a csodálatos kilátástól. – A bor,
amit felszolgálnak, nem éppen az olcsóbbik fajta.
– Gondolod, hogy minket is kiszolgálnának? – kérdezi
Brett fondorlatos mosollyal.
– Ugyanez a pultos dolgozott itt tavaly is – mondja
Reagan, miközben a fejét ingatja. – Egy faszfej. Azt hiszem,
Candy unokatestvére, vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy
emlékszik rám.
– Megpróbálom én – mondja Summer. – Engem nem
ismer, és elég idősnek nézek ki.
Summer lazán a bárhoz sétál, és a pultosra mosolyog.
Néhány percnyi csacsogás után megfordul, és üres kézzel tér
vissza.
– Na ne! – mondja Brett csalódottan. – Nem ad?
– Igazad volt Reagan. Tényleg egy faszfej – jelenti
Summer. – Azt mondja, Candy figyelmeztette, hogy ma
bejelentkezett egy csoport fiatalkorú, akiknek nem
szolgálhat fel alkoholt.
– Majd meglátjuk – mondja Brett, és Lennonhoz fordul. –
Szükségünk van egy tervre, hogy megszerezzük azt a bort.
– Már rajta is vagyok az ügyön – mondja Lennon
rezzenéstelen arccal.
Brett nevet. Vagy nem törődik Lennon szarkazmusával,
vagy fel sem tűnik neki. Brettet soha nem aggasztja semmi.
Mindig olyan gondtalan, és elégedett az életével. Azt
kívánom, bár én is hasonló lehetnék!
Egy csoport tökéletes túraruhát viselő nyugdíjas és
befektetési bankár között haladunk el. Reagan kiszúr egy
helyet a pavilonban, ahol leülhetünk, mi pedig követjük őt a
hatalmas, kerek asztalhoz. Rusztikus-modern kínai
készlettel van terítve, a szokatlan mennyiségű pohár és
evőeszköz látványa pedig rögtön zavarba hoz. Brett és
Lennon között ülök, ami szintén nyugtalanít. Izgalommal
tölt el, hogy ilyen közel vagyok Éretthez, ő pedig úgy tesz,
mintha átdöfné a kezemet egy villával. Vidám, játékos
hangulatban van, de nekem nincs elég önbizalmam ahhoz,
hogy könnyedén vegyem a dolgot.
Aztán meg Lennon is ott van. Bárcsak képes lennék
tudomást se venni róla! Míg Brett jelenléte könnyed és
fesztelen – most már Reagant szurkálja, aki rekedt hangon
nevet –, Lennon olyan… merev. Súlyos. Nem vagyok képes
elfeledkezni róla, hogy a lába alig néhány centire van az
enyémtől. Ha Brett a Szíriusz, mely minden más csillagnál
fényesebben ragyog az égen, akkor Lennon a Hold: sötét és
rejtőzködő, mégis közelebb van minden más csillagnál.
Mindig jelen van.
Lassan minden asztalnál felszolgálják az első fogást:
valamilyen cukkinis-bazsalikomos levest. Amikor elém
kerül, rádöbbenek, hogy egész nap csak a Lennontól kapott
karamellát ettem, és az összes hülye evőeszközről
elfeledkezve kebelezem be a levest. Az sem érdekel, hogy a
megfelelő kanalat használom-e. A második fogás fésűkagyló
valami csilivili szósszal és egy apró adag salátával. Imádom
a fésűkagyló illatát. Ezzel megnyertek maguknak.
– Valaki meglehetősen vakmerő itt – jegyzi meg Lennon,
és késével a tányérom felé bök. – A kiütések tekintetében.
– A fésűkagyló az egyik olyan kagylóféle, amit megehetek
– válaszolom rezzenéstelen arccal. A garnéla és a tengeri rák
necces, de a puhatestűek családjának más tagjai nem
jelentenek kockázatot.
– Tényleg, igaz – bólogat Lennon lassan.
Néhány másodpercig csendben eszünk.
Majd így szól:
– Emlékszel, amikor garnélás tésztát ettünk?
– Az ember nem felejti el csak úgy, ha a sürgősségire
kerül.
Tizenöt éves voltam, és akkoriban megszokott dolog volt,
hogy Mackenzie-éknél vacsorázom vasárnaponként.
Általában az egyik gyorsétteremből hoztunk valamit, amit
filmezés közben fogyasztottunk el a nappaliban. Sunny a
Mackenzie család szakácsa; Mac nem igazán tud főzni.
Éppen ezért számított nagy dolognak, amikor Mac úgy
döntött, összedob nekünk valamit. Az étel nagyon jól
sikerült, de nekem allergiás reakcióim támadtak. Az arcom
feldagadt, a torkom elzárult, alig tudtam levegőt venni,
szóval minden összejött. Mac teljesen kiakadt, és saját
magát hibáztatta. A szüleim éppen vacsorázni voltak, ezért
Sunny vitt be a sürgősségire a kocsijával.
– A garnéla árt, a garnéla árt! – kiabálja Lennon, Sunny
magas hangját utánozva.
Sunny a sürgősségin várakozók szeme láttára üvöltözött
az ápolóval. Hangosan. Mi pedig hónapokon át ismételgettük
a szavait, ez volt a mi kis belsős poénunk. Ha bármi
elromlott, azt az „ártó garnélára” fogtuk. Soha nem untuk
meg.
Tulajdonképpen még mindig vicces. Halkan kuncogok,
számban a kagylóval, és majdnem megfulladok.
Lennon tekintete összekapcsolódik az enyémmel.
Megremeg a szája széle, mintha egy mosolyt próbálna
elnyomni.
Na jó, most hivatalosan is piros hó esik nyáron.
Cigánygyerekek potyognak az égből. Égszakadás,
földindulás. Ez mind tényleg megtörténik, mert Lennon és
én egymásra mosolygunk. Valódi mosollyal!
Mégis mi folyik itt? Először a mogyoróvajas karamella,
aztán meg ez!
Csak nyugi! – mondom magamnak. Ez még semmit nem
jelent. Néha az ellenségek is nevethetnek együtt valamin. A
tányéromra szegezem a tekintetemet, és megpróbálok
hétköz-napian viselkedni. De amikor a harmadik fogás is
megérkezik, valamiféle párolt hús – bárányláb, azt hiszem –,
Brett pedig az egész csoport figyelmét a pultosra irányítja,
felemelem a tányérom mellől a következő villát, kezem
pedig véletlenül Lennon kezébe ütközik. Lennon balkezes,
így jobb keze az asztalon pihen, és azután is ott marad, hogy
én visszahúzom a kezemet.
– Bocsánat – motyogom.
Lennon elutasítóan ingatja a fejét.
– Mennyi villa! És miért van egyáltalán két kanálra
szükségünk? Egyet már felhasználtam a leveshez.
Pótkanalak is vannak?
– Egy pár csilivili evőpálcika rengeteg mosogatástól
kímélné meg őket – mondom.
– Így van.
Anyám tanította meg őt evőpálcikával enni. A koreai
fajtával, amely rozsdamentes acélból készül.
– Mit is mond Jet Li a Kínai történetben, amikor meglátja
a nyugati terítéket? – kérdezem Lennont.
– „Miért van ennyi kard és tőr az asztalon?” – idézi
Lennon.
– Pontosan. Te jó ég, teljesen megszállottja voltál a
különféle harcművészetekről szóló filmeknek!
– Jet Li a király – válaszolja Lennon, mielőtt belekortyol
a poharába.
– Azt hittem, Bruce Lee az.
– Bruce Lee az isten.
– Ó, igaz – mondom. – Milyen sok hasonló filmet
mutattál nekem!
– És a legtöbbje tetszett neked.
Tényleg tetszettek.
Lennon hozzálát a párolt bárányhoz.
– Arra is emlékszem, amikor elviselhetetlenül sok gyenge
Star Trek epizódot kellett megnéznem, mert valakinek
tetszett egy bizonyos klingon.
Ez igaz. Worf volt a mindenem. Még mindig figyelemmel
kísérem az őt játszó színész, Michael Dorn karrierjét az
interneten. És valószínűleg az összes Worf-mémet ismerem.
– Emiatt nem szégyenkezem.
Mielőtt mást is mondhatnék, Brett karja lő ki az
irányomba. Hátra kell dőlnöm, ő pedig megkocogtatja
Lennon vállát.
– Haver, látod ezt? – kiáltja.
– Tudod, hogy Zorie is itt ül, ugye? – kérdezi Lennon
visszasüllyedve komor, morcos hangulatába.
Brett rám pillant.
– Bocsi, Zorie – kuncog Brett, és erőltetetten rám
mosolyog, majd ismét Lennonhoz fordul. – Figyelj már! A
pultos felügyelet nélkül hagyta a bárt, az üvegek meg csak
ott állnak.
Lennon érdektelenül bámul rá, de úgy tűnik, ez Brettet
nem zavarja.
– Bárki elveheti őket – magyarázza.
– Több száz ember ül itt – válaszolja Lennon.
Brett felsóhajt, és egy pillanatra visszafordítja a fejét.
– Nem most. Majd később. Nem ülhetnek örökké itt az
emberek.
– Mindenki a napozóteraszra megy majd a tábortűzhöz –
erősíti meg Reagan.
– A pultos visszamegy a bárhoz – jegyzi meg Lennon.
– Majd módot találunk rá, hogy eltereljük a figyelmét –
mondja Brett. – Csak arra van szükségünk, hogy az emberek
a tábortűzzel legyenek elfoglalva, és akkor kitaláljuk, hogy
vegyük rá, hogy elhagyja a pultot. És akkor bumm!
Kifosztjuk a készleteit.
Nem tetszik ez a terv. Emberekkel vagyunk körülvéve. Ez
nem ugyanaz, mint megszívatni a tanárokat, mint amikor
Mr. Soniak kiment angolóráról a mosdóba, és anélkül hagyta
a telefonját az asztalon, hogy lezárta volna. Brett felugrott a
helyéről, és fotókat készített a seggéről, mielőtt Mr. Soniak
visszatért volna. Később Brett azt mondta, megérte az
elzárást, amit kapott érte.
Kendrick bizalmatlanul néz rá.
– Lehet, hogy őrültnek tartasz, de nem lopás ez
véletlenül?
– Abszolút kimeríti a lopás fogalmát – morogja Lennon.
– Te aztán csak tudod – vágja rá Brett felhúzott
szemöldökkel.
Lennonra pillantok, és olyan mintha… szégyenkezne.
Kíváncsi vagyok, Brett mire célozhatott.
– Figyeljetek! Itt nem árulják a bort – érvel Brett. – A
fogyasztás minden vendég számára ingyenes. Ha repetát
kérnék ebből a párolt borjúból…
– Bárány – javítja ki Lennon fáradt hangon.
– …kihoznák nekem. Minden benne van az alapárban.
Már mindent kifizettünk.
– Anyám fizette ki – mondja Reagan.
– A dögös anyád – vigyorog Brett.
– Undorító vagy – mondja Reagan, és megpöcköli Brett
vállát. És habár tényleg undorító, amit mondott, Reagan nem
tűnik mérgesnek. Sem emiatt, sem Brett kétes ötlete miatt.
Brettnek még Kendricket is sikerült meggyőznie, pedig őt
józan embernek gondolom. Lehet, hogy csak az én
aggodalmam indokolatlan.
Reagan tájékoztat bennünket, hogy holnap lovagolni
megyünk, Brett pedig egész vacsora alatt a borlopás
ötletével van elfoglalva. A desszert következik. Valamiféle
furcsa eper-sörbet balzsamecettel, melyet kihagyok, mert az
eper tiltólistán van, amikor kiütéses vagyok. Amikor pedig a
vendégek elkezdenek kiszivárogni a teraszra, ahol égő fa
illata terjeng és akusztikus gitár hangja tölti be a teret, a
lehetőség, hogy a pultos figyelmét eltereljük, egyre kisebb.
– Majd kitalálok valamit – mondja Brett. – Még korán
van.
Reagan megragadja a karjánál fogva.
– Gyere, sétáljunk egyet!
Brett rávillantja kápráztató vigyorát, és engedi, hogy
Reagan elvezesse az asztaltól. Egy rövid ideig kart karba
öltve sétálnak, miközben Brett elsüt valami viccet, melyet én
nem hallok. Annyira kötetlenül viselkednek, olyan finomak
és könnyedek! Azt kívánom, bár olyan vakmerő lennék, mint
Reagan! Azt kívánom, bár Brett velem is összekarolna!
Amit viszont még ennél is jobban kívánok, az az, hogy ne
érezzem Lennon tekintetét az arcomon. Az egész
emlékidézés összekapcsolódik a fejemben Summer korábbi,
a kapcsolatunkról szóló feltételezéseivel.
A pletyka Brettről és rólam eljutott Summer fülébe.
Vajon Lennonhoz is elért?
A lehetőség, hogy ő is hallotta, zavar, de az is zavar, hogy
egyáltalán törődöm ezzel. Habár a gond soha nem azzal volt,
ahogy én viszonyultam Lennonhoz. Hanem azzal, ahogy ő
viszonyult hozzám. Egy kis mogyoróvajas karamella és
garnélás emlékidézés pedig nem elegendő ahhoz, hogy
meggyőzzön arról, bármi is megváltozott volna.
 9.

Brettet és Reagant követve mindannyian elindulunk a

lámpásokkal körbefogott teraszra. Igazán szép itt kint. A nap
még mindig nem nyugodott le, de egyre közelebb van
hozzánk, a fenyőfák sötét körvonalai mögött pedig narancs-
és rózsaszínben tündökölnek a hegyek. Mindent betölt a
nappal és az éjszaka közötti átmenet, mely valahogy sokkal
izgalmasabbnak tűnik itt a vadonban, mint a városban.
Mintha épp születni készülne valami.
A terasz gyorsan megtelik emberekkel. Vannak, akik a
korlátnál állnak, és a naplementét nézik, mások a méretes
kültéri bútorokon foglalnak helyet, hogy hallhassák a
gitárból felcsendülő dallamokat. A pincérek vacsora után
teát és kávét kínálnak. Elsétálunk Candy mellett, aki néhány
vendéggel cseveg, majd megpillantja Reagant, és magához
inti, hogy bemutassa nekik. Mi pedig lesietünk a széles
teraszlépcsőn, és a tábortűz felé indulunk.
A tűz hatalmas, és minden oldalról rusztikus, félbevágott
fatörzsből készült padok veszik körül. Néhány vendég
pillecukrot sütöget a tűzön, az asztalon pedig minden
hozzávaló megtalálható, amiből csokoládés-pillecukros
kekszszendvics készíthető. A közelben, egy lámpásokkal teli
cédruslugas alatt három homokos patkóhajító pálya van.
– Akarsz játszani? – kérdezi Kendrick Lennont. – De
figyelmeztetlek, hogy elég profi vagyok, úgyhogy lehet, hogy
kikapsz.
– Komolyan?
– Legendás – erősíti meg Kendrick. – Legalábbis amikor
úgy tízéves korom körül először és utoljára játszottam,
nagyon jól ment a dolog.
Lennon kuncog.
– Ez olyan, mint karikákat dobálni egy cölöpre a
vásárban. Király vagyok benne. Gyerünk! – kiáltja, majd rám
pillant. – Te is jössz?
– A szem és a kéz összehangolása nem igazán az
erősségem – mondom neki. Ahányszor olyan játékot
játszottam, ahol ki kell állni a többiek elé, és
reflektorfényben kell bizonyítani, legyen az bowling vagy
activity, sokkal jobban leköt, hogy ne tűnjek bénának azok
előtt, akik figyelnek, mint maga a játék. – Talán először csak
kibicelek, és megnézem, hogyan kell játszani.
– Csak el kell dobni a patkót, és eltalálni a cölöpöt –
mondja Lennon.
– Úgy beszélsz, mintha az olyan könnyű lenne.
– Nem, inkább te csinálsz úgy, mintha nehezebb lenne,
mint valójában – válaszol Lennon száját az egyik oldalon
felhúzva. – Néha csak azt kéne mondanod, hogy egye fene,
és belekezdened.
Summer bejelenti, hogy ő is játszani akar, és csak most
veszem észre, hogy Brett nincs velünk. Lehet, hogy
Reagannel maradt, hogy beszéljen Candyvei. Vagy épp a
pultost figyeli. Ki tudja. Én mindenesetre azt kívánom,
bárcsak itt lenne, hogy újra a hold fotózására terelődjön a
szó – és talán hogy természetes lökhárítóként működjön
köztem és Lennon között.
Amíg beszélgettünk, az összes patkóhajító-pályát
elfoglalták, így a lugas szélén álldogálunk, és miközben a
játékot nézzük, arra várunk, hogy az egyik cölöp
felszabaduljon. Majd hirtelen valakinek a kezét érzem a
vállamon.
Felnézek, és egy anyámmal nagyjából egykorú nőt látok.
Bőre világosbarna, a haját pedig feszes lófarokba fogva
hordja.
– Nem Dan Everhart lánya vagy véletlenül?
– De igen. – A vállam megmerevedik. Majd felismerem.
Razan Abdullah. A klinikán láttam. Egy videókészítő cége
van, és apám páciense volt.
– Ismerős voltál – mondja mosolyogva. – Itt van a
családod is?
– Nem, a barátaimmal nyaralok – mondom Lennon és
Kendrick felé bökve.
 Lennon a nő felé bólint.
– Értem – mondja. – Gyönyörű hely, nem igaz? Az elmúlt
néhány napban egy promóciós videót forgattunk egy kis
csapattal.
– Jól hangzik.
A nő bólogat.
– Remek forgatás volt. Holnap reggel megyünk haza.
Hogy van az édesapád? Nem láttam, amióta tavasszal rendbe
tette a hátamat.
– Jól van – válaszolom. Úgy érzem, valami vidámabbat
kéne mondanom, de nehezen találom a szavakat.
– Jaj, elnézést – mondja a fogát csikorgatva. – Még
mindig együtt vannak édesanyáddal?
Meg vagyok döbbenve.
– Hát persze. Miért ne lennének?
– Akkor valószínűleg… összekevertem őket egy másik
párral. – Gyorsakat pislog és más irányba fordítja a
tekintetét, mintha gondolkodna valamin. – Tudod, hogy van
ez. Annyi emberrel találkozom a munkám miatt. Néha mind
eggyé mosódnak.
– Értem – mondom, de furcsa, csendes pánik önt el.
Vajon tényleg összekeverte apámat valakivel, vagy hallott
valami pletykát? Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm, csak
nehogy apa egyik szeretője legyen! Úgy emlékszem, férjnél
van, de nem vagyok benne biztos.
Mielőtt kiszedhetnék belőle bármit is, bekapcsol a
telefonja képernyője, ő pedig elnézést kér, és odébb megy.
Figyelem, ahogy elsétál. A fejemben teljes a káosz, aztán
rádöbbenek, hogy ha üzenetet kapott, akkor valószínűleg
wifi-közelben vagyunk. Megnézem a telefonomat, és
meggyőződöm róla, hogy működik az internet. Több
üzenetet is kaptam. Kettőt anyától. Miközben távolabb
megyek a többiektől, hogy megválaszoljam őket, Razan
kérdésére gondolok. Nem tart sokáig, míg a gondolatból
bizonyosság lesz, és már el is képzelem, amint elválnak a
szüleim.
Az egész nem tart sokáig. Brett üget felém Reagannel a
sarkában, elterelve a gondolataimat.
 – Kezdődik – mondja izgatottan, és sürget, hogy
kövessem, míg Reagan a többiekhez siet. – Mennünk kell…
Most!
– Nem értem – mondom.
Lennon leporolja a kezeit.
– Mi kezdődik?
– A bár – mondja Brett. – Meggyőztem egy vendéget,
hogy rendeljen három kevert italt.
– És?
– Ami azt jelenti – folytatja Brett –, hogy a pultos
visszamegy a konyhába a hozzávalókért. A bár pedig
őrizetlenül marad. Ez a mi nagy esélyünk. Itt maradunk
ücsörögni, és vasdarabokat dobálni a vén trottyosokkal, vagy
szórakozni akarunk?
– Szórakozni! – kiáltja Summer.
– Akkor gyerünk! – mondja Brett széles vigyorral, majd
rám kacsit. – Gyerünk, Everhart!
Elindul, én pedig követem a pavilon hátoldalához.
Summer és Reagan keresztülfutnak a sötétedő gyepen, és
amikor egy rövid lépcsőhöz érnek, mely egy kisebb teraszra
vezet, megállnak egy kis időre, majd Summer felmutatja a
hüvelykujját.
Óvatosan felmegyünk három lépcsőfokot a pavilont
övező keskeny terasz felé, és próbálunk észrevétlenek
maradni. Az erős fényben fürdő bár csak néhány méterre
van tőlünk. Ahogy Brett megjósolta, úgy tűnik, a pultos a
konyhába indul, és vált néhány szót a kiszolgáló személyzet
két tagjával, akik éppen felmossák a padlót, miközben a
székeket az ülőkéjükkel lefelé fordítva pakolják az
asztalokra.
– A vendég, akit meggyőztél, hogy rendeljen italokat, a
napozóteraszra ment a barátaival – jelenti Summer
hangosan suttogva. – Azt hiszem, szólt a pultosnak, hogy oda
kéri az italokat.
– Kitűnő – vigyorog Brett, maga mögé intve Reagant és
Summert.
– Hol van a segédem?
Leesik, hogy Lennonról beszél, és körülnézek. Nem látom
őt sehol.
– Nincs időnk megvárni – mondja Brett. – Zorie, te
veszed át a helyét. Maradj itt, és figyeld, hogy tiszta-e a
levegő! Mindenki más pedig kövessen, amikor Zorie jelt ad!
Hogy én őrködjek? Miért én? Kétségbeesetten nézek
körül, míg a többiek az oldalsó teraszhoz sietnek. Mégis
mire figyeljek? Szemmel tartom a terepet. A tábortüzet nem
igazán látom innen. Az egyetlen ember, aki a látókörömben
van, az a gitáros. Vajon lát minket? Fogalmam sincs.
– Tiszta a levegő? – kérdezi Brett suttogva.
Túl nagy rajtam a nyomás. Még egyszer szemügyre
veszem a pavilont, és megvárom, míg a felszolgáló hátat
fordít.
– Minden rendben!
Brett felkapaszkodik a felső lépcsőfokra, és tesz három
lépést a pultig, majd óvatosan becsusszan mögé. A győzelem
jeleként a levegőbe bokszol, majd eltűnik a pult mögött.
Mikor újra felbukkan, két üveg bor van nála. Summer kezébe
nyomja őket, aki megpróbálja az üvegeket Kendricknek
továbbadni, Kendrick viszont leinti őt – legalábbis először.
Summer mond neki valamit, amit nem hallok, majd Kendrick
hasának nyomja az egyik üveget. Kendrick beadja a derekát,
és elveszi az üveget.
Még több üveg bukkan fel. Nehéz üvegek csörrenése tölti
be a bárt. Mikor végeznek már? És miért kuncognak? Valaki
meg fogja hallani. És mégis hány üveg borra van szükségük?
Summernél máris három üveg van.
Hirtelen sült pillecukor illata csapja meg az orrom.
– Őrségbe állítottak? – dörmögi a fülembe egy mély
hang.
Halk sikoly hagyja el a számat, majd belebokszolok
Lennon karjába.
– Au! – panaszkodik a karját masszírozva.
– Fejezd be a settenkedést! – suttogom. – Szívrohamot
kapok.
Fehér fogai megvillannak a félhomályban.
– Kihívást szimatolok.
– Örömmel hallom, hogy ennyire lelkes vagy a korai
kimúlásomat illetően.
– Régebben szeretted, ha hozzád sompolyogtam a
sötétben.
Tavaly őszi emlékek kavarognak a fejemben. Kilopózom
a házból, és egy pálmafa mögött találom őt a lépcső aljában.
Keze a számra tapad, hogy ne tudjak nevetni. Annyira
vágyom rá, hogy átkaroljon, hogy majd’ kiugrik a helyéről a
szívem.
Tilos erre gondolnom. Válaszolni is tilos. Úgy kell
tennem, mintha nem is mondott volna semmit. Csak lazán!
– Egyébként is, hol voltál? – nyögöm ki.
– Nem vagyok benne ebben a baromságban. És ráadásul
– mondja, majd feltart egy laposra nyomott pillecukros-
csokoládés kekszet – ezt találtam. Soha ne hagyj magára egy
sült pillecukrot! Bűn lenne.
– Ó, igazán? – suttogom zavartan, mert a szívem még
mindig hevesen ver. Nem azért, amit mondott, hanem mert
rám ijesztett. Vagy mert olyan közel áll, hogy érzem a füst
illatát a pólóján. Tényleg, miért áll ennyire közel?
– Azt hiszem, erről beszélt a prédikátor is múlt vasárnap
a templomban.
Meg mindig eljársz a templomba Mackel?
A New Walden kápolnába. Az istentiszteleteket egy kis
szabadtéri amfiteátrumban tartják, és mindenféle vallású
ember eljár rájuk. Azt hiszem, a fő tevékenységük a
hajléktalan emberek etetése, de másféle jótékonysági
munkákat is végeznek az öböl mentén. Mac maga is
hajléktalan volt, amikor annyi idős volt, mint mi, és gyakran
kapott enni az ingyenkonyhájukon. Apa azt mondja, ez nem
is igazi templom, de hát mit tud ő a teológiáról?
– Nincs sok választásom. Azt mondja, túl sok feketét
viselek.
Felhorkantok.
– Ha jól értem, Mac elhiszi, hogy isten megbocsát neki,
amiért árulja azokat a…
– …péniszgyűrűket? – kérdezi Lennon.
Nem pont ezt akartam mondani. Közönyössége irritál, és
kezdek érzékennyé válni.
 – Azt viszont nem bocsátja meg Isten, hogy annyi
hátborzongató horrormangát olvasol? Meg a véres
zombifilmeket, amiket nézel?
– Igazából szeretném azt gondolni, hogy megbocsátja.
Felkészülni a zombiapokalipszisre józan paraszti észre vall.
– Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy erről én is
olvastam már a Bibliában – mondom gúnyosan.
– Ez a tízparancsolat egyik kiegészítése – válaszolja
Lennon. – A tizenhármas számú: „És vegyétek magatokhoz
machetéiteket és puskáitokat, és ne feledjétek, hogy mindig
a fejre kell célozni!”
Megfordulok, hogy szemmel tartsam Brettet.
Lennon átnyúl a vállam fölött, feltartva a pillecukor
felét.
– Kérsz?
Hangja sötét és bársonyos, és olyan közel hajol a
fülemhez, hogy libabőrös lesz a nyakam. Akaratlanul is
megborzongok, és abban reménykedem, hogy Lennon nem
veszi észre.
– Nem.
– Biztos? – kérdezi még a korábbinál is mélyebb hangon.
Csábítóan.
Nem. Nem csábítóan. Érzéki csalódás az egész. Pontosan
ezen csúsztam el a múltkor is. Csak mert valaki érez
valamit, az még nem jelenti, hogy a másiknak szándékában
állt épp azt az érzetet kiváltania. Csak mert a testem lassan
meg akar fordulni, és meglátni, ahogy Lennon engem bámul,
és azt akarom, hogy egymásba kapcsolódjon a tekintetünk,
és…
Mi a fene van velem?! Abba kell hagynom ezt. Az isten
szerelmére, több büszkeséget, Everhart!
– Nem, köszi – mondom határozottabban.
– A te bajod – válaszolja Lennon, hangja unottan cseng.
Visszahúzza a karját.
Most én fordulok felé. Lassan. Nem mintha bármire is
számítanék. Csak látni akarom, vajon tényleg unott-e, vagy
csak…
Nem engem néz. Persze, hogy nem. A távolba bámul.
 – Oda nézz! – mondja lazán. – Jack Kerouac mindjárt
lebukik.
Micsoda?
Megfordulok, és meglátom a pultost a pavilonban, amint
éppen feléjük indul. A francba, a francba, a francba!
– Brett! – suttogom hangosan.
Nem hall engem.
– Srácok! – mondom hangosabban, pánikolva.
Summer körülnéz, mintha meghallotta volna a
suttogásomat, de egészen biztos nem lehetek benne. Most
mit csináljak? Ha kilépek a fénybe, a pultos meglát. De ha
nem tudom Bret-tet figyelmeztetni…
Lennon füttyent egyet.
Brett felnéz.
Kétségbeesetten a pavilon irányába mutatok.
Végre megérti. Egy kis bizonytalanság támad a
borosüvegek körül, majd mindannyian felénk rohannak. A
baj csak az, hogy ha a lépcsőhöz érnek, a pultos lehet,
hogy…
Aztakurva!
Észrevették őket!
– Futás! – kiáltja Brett.
Négy üveg borral zsonglőrködve fut végig a gyepen.
Ösztönösen rohanok utána. Vágott fű és fenyőtüskék illata
áramlik az orromba, ahogy cipőmmel a pázsitot taposom.
Úgy rohanunk, mintha az életünk múlna rajta. Mint egy
kétségbeesett bivalycsorda, rohanunk az árnyék felé.
Teljesen elvesztem. Merre vannak a sátraink? Nem
emlékszem ezekre a fákra és bokrokra.
Brett pont akkor változtat irányt, amikor megpillantom a
fő ösvényt. Apró, aranyfényű lámpákkal van kivilágítva.
Brett és Reagan átugrik a virágzó cserjék felett, hogy
hamarabb az ösvényre érjenek. Valami összetörik.
– Jézusom! – sikítja Summer.
Üveg csikorog a cipőm alatt, és borszag csapja meg az
orromat.
– Tovább! – kiáltja Brett. A mellkasa lüktet. – Ne álljatok
meg!
 Visszanézek a pavilonra. Nem tűnik úgy, mintha bárki is
a nyomunkban lenne. Otthagyjuk a törött üveget, és tovább
rohanunk az ösvényen, amíg fel nem érünk a meredek
domboldalon. Megpillantjuk az első sátorcsoportot. Brett
lelassít, hogy megálljon, mi pedig mind levegőért
kapkodunk, miközben lefelé bámulunk a völgybe.
Az egész kemping csak jurtákból áll, melyek mintha
cirkuszi sátrak lennének. Hihetetlenül aranyosak, mind
meleg, körömvirág-színben ragyog. Szentélyek a sötétedő
erdőben, mely kettéválik, hogy elfedje a fekete eget. És az
égen mindenhol – mindenhol – csillagok.
Az én csillagaim.
Mintha a semmiből bukkantak volna fel. Mintha otthon
egy egészen másik ég lenne felettünk. A Melita Hills-i
csillagvizsgáló felett is meglehetősen tiszta az ég, de az öböl
menti városok elég nagy fényszennyezést okoznak.
Itt viszont nincsenek városok.
Micsoda fotókat készíthetnék a teleszkópommal!
– Zorie! – kiáltja Lennon.
A fenébe! A csoport többi tagja továbbhalad, és rajtunk
kívül már mindenki félúton jár.
– Bocsánat – mondom. Elkezdem szedni a lábamat,
miközben magyarázkodom. – Majdnem elájultam –
kuncogok, miközben hevesen kapkodom a levegőt. – A
látványtól.
Micsoda briliáns vicc. Ettől a kemény fizikai terheléstől
teljesen elrohad az agyam.
– A csillagokra gondolsz? – kérdezi Lennon felpillantva
rám. – Csodálatos, igaz? Tudtam, hogy tetszeni fog.
Felgyorsítja lépteit, hogy beérje a többieket, én pedig
sietek, hogy a nyomában maradhassak, fejemben pedig az
elhangzott szavak visszhangzanak. De nem sokáig, mert
amikor már csak pár méterre vagyunk a sátrainktól, Reagan
megáll.
– Mi van? – kérdezi Kendrick.
– Az úton, a harmadik jurtánál – válaszolja Reagan.
Előrenézek, és megértem, mire céloz. Egy sötét dzsekit
viselő, hatalmas ember áll nekünk háttal, és néhány
kempingezővel beszélget. A dzseki hátulján a MUIR felirat
olvasható fehér betűkkel.
– Mr. Randall – mondja Reagan. – A kemping biztonsági
őre. Ha a pultost egy idiótának gondoljátok, el kell, hogy
áruljam, hogy ő maga a Télapó Mr. Randallhez képest. Nem
láthat meg minket a borral. Valószínűleg ránk hívná a
rendőrséget.
Summer körbenéz.
– Most mit csináljunk? Menjünk vissza?
– Oda, ahonnan mindenki látott minket elrohanni? –
kérdezi Lennon. – Persze, térjünk csak vissza a tett
helyszínére.
– Mit tudom én! – kiáltja Summer kétségbeesetten. –
Esetleg elbújhatnánk, amíg ez a Mr. Randall elhalad
mellettünk.
A jurták felé intek.
– Nem ő jelenti az egyetlen veszélyt. Nézzétek azokat a
sátrakat! Mindenütt emberek császkálnak.
– A vendégek is jönnek visszafelé a tábortűztől – mondja
Lennon a hátunk mögé pillantva, ahonnan nevetés és
beszélgetés zaja száll felénk.
– Csapdába estünk – nyögi Summer. – Mekkora szívás! A
lábaim ragadnak a bortól, és most meg lesittelnek.
– Vagy egyszerűen elrejtjük valahol az üvegeket –
mondja Lennon nyugodt hangon. – És tudod, akkor talán
nem kerülünk börtönbe. De a te terved is működőképes.
Kendrick az egyik kukára mutat. Fémből készült, és a
medvék sem tudják kinyitni. A földhöz van betonozva, és egy
vicces retesz van rajta.
– Nem hiszem, hogy ma éjjel kiürítenék őket.
Elrejthetjük benne a bort, és majd visszajöhetünk érte, ha
már mindenki alszik.
– Az én srácaim! – áradozik Brett, miközben segít
Kendricknek kinyitni a kukát. – Zseni vagy. Lennon, azt
hittem, elárultál, amikor nem fedeztél a bárnál, de most
visszafogadlak segédemmé.
– Minden álmom valóra vált – mondja Lennon, és hangja
gúnnyal teli.
 Míg Reagan amiatt aggódik, hogy az üvegek ételmaradék
közé kerülnek, a többiek helyet csinálnak a kukában egy
tucatnyi üvegnek. Az utolsó nem fér be, ezért azt Brett a
nadrágjába rejti. Közönséges viccek hangzanak el. Nem
foglalkozom velük, főleg, mert az őrt figyelem.
– Srácok – mondom –, zárjátok le a kukát! Jön!
Nem hiszem, hogy túl jól látna minket, habár én elég jól
látom őt. Amikor pedig Lennon rámutat, mennyire
nyilvánvaló, hogy rejtegetünk valamit, ha tovább ácsorgunk
egy kuka mellett, mindannyian továbbmegyünk, és
elindulunk az ösvényen lefelé. Lassan. Nyugodtan. Nehogy
feltűnjünk neki. Igyekszem fegyelmezett maradni, ahogy
egymás felé közelítünk.
– ’Estét! – mondja Mr. Randall, és végigmér minket. –
Eltévedtetek, kölykök?
– Nem, uram – válaszolja Brett. – A sátrainkhoz tartunk.
– Melyik az?
– A Bagoly tábor – mondja Reagan.
A férfi ráhunyorog.
– Ismerősnek tűnsz.
– A szüleim gyakran járnak ide – válaszolja Reagan.
– Ha ez igaz, akkor nem kell figyelmeztetnem titeket,
hogy a csendespihenő hamarosan kezdődik. Tervezzetek
ennek megfelelően!
– Köszönjük – mondja Reagan.
Mr. Randall bólint, majd félreáll, hogy továbbmehessünk.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha a levegőben
szimatolna. Most attól félek, hogy megérezte rajtunk a bor
szagát. Végül is a földbe döngöltünk egy törött üvegnyit.
De még ha gyanít is valamit, nem állít meg minket.
Amikor hátranézek, és látom, hogy túlmegy a kukán, majd a
főépület felé tart, nagyot sóhajtok.
– Azt hiszem, tiszta a levegő – mondom a többieknek,
ahogy végigmegyünk az ösvényen egy jurtás tábor mellett.
– Szerencsénk van – mondja Lennon kevés
meggyőződéssel.
Most az egyszer egyetértek vele.
 10.

Mint kiderül, a „csendespihenő” valóban csendet jelent.

Habár a Bagoly tábor sátrai távol vannak egymástól, amikor
odakint koromsötét lesz, és a város fehér zaját – a
forgalomét, a légkondicionálókét és a televíziókét – tücskök
helyettesítik, akkor az ember tényleg mindent hall.
Úgy értem, tényleg m-i-n-d-e-n-t.
A vécé öblítését. A távoli nevetést. A kavics csikorgását,
amikor valaki odakint jár. Még a leggyengébb neszek is
mintha fel lennének erősítve. Így amikor összegyűlünk a
lányok sátrában, és megtárgyaljuk, hogyan szerezzük vissza
az elrejtett bort, nem telik sok időbe, hogy eldöntsük, Brett
és Lennon lesz az, aki majd korán felkel, és hátizsákjukban
csempészik tovább a bort. Tulajdonképpen Brett önként
jelentkezik Lennon nevében is, Lennon pedig csak annyit
mond szárazon, hogy mindig is arról álmodott, hogy egy nap
alkoholcsempész váljon belőle.
A fiúk visszavonulnak a sátrukba, mi pedig lefekvéshez
készülődünk. Sok idő telt el azóta, hogy legutóbb emeletes
ágyban aludtam, sátorban pedig még soha életemben. De
miután feljegyzem a nap történéseit a naplómba, és néhány
órát teljes éberségben töltök az ágyban a tábor zajait
figyelve, végül sikerül nyugtalan, felületes álomba
merülnöm, és csak időnként ébredek fel.
Mikor pirkadni kezd, feladom a nehézkes alvást, és
kimászom az ágyból.
Furcsa érzés ennyire korán ébren lenni. De Reagan
koránkelő típus, és amikor lelépek a földre, arccal a
párnájába fúródva találom őt a megvetett ágy tetején. Be
sem takarózott? De hát őrülten hideg van! Egy kicsit
aggódom, hogy valami baja van, ezért megrázom a vállát.
— Hagyjál! – morogja Reagan a párnájába. Mérgesnek és
feldúltnak tűnik, így magára hagyom. Amilyen csendesen
csak lehetséges, összeszedem a ruháimat. Még Summer is
alszik, és félek, hogy felébresztem őket, ha a sátor
fürdőszobáját használom, ezért inkább a fürdőház felé
indulok.
Kint sokkal hűvösebb van, mint a sátorban, de más
jurtákban is látok fényt és mozgást, tehát nem én vagyok az
egyetlen, aki már felkelt. Találok egy szabad zuhanykabint,
és nem sietem el a borotválkozást és a hajmosást, mert így
tovább tudom tölteni a telefonomat. Mikor kész vagyok a
hajszárítással, visszamászom a sátorhoz, és sokkal
emberibben érzem magam, mint korábban. A fiúk sátrában
sötét van, a lányok sátrában pedig még mindig alszanak. Ha
nem akarok itt ülni, és hallgatni, ahogy Reagan horkol, a
legjobban teszem, ha elindulok a főépületbe reggelizni.
Ahogy az ösvényen kaptatok felfelé, a fenyők között
átszűrődő kékesszürke fényben gyönyörködöm. Az egész
kemping másmilyennek tűnik ebben a fényben, így nem
könnyű rátalálnom a kukára, amelybe a bort rejtettük.
Lehet, hogy Brett és Lennon már visszaszerezték az
üvegeket. Gondolatban szorítok nekik, és folytatom az
utamat lefelé a lejtőn.
A pavilonba belépve gazdag reggeliválasztékot találok a
büféhez felállított asztalokon. Tojás, szalonna, sütemények.
Müzlispult is van, legalább tucatféle feltéttel, melyek körül
többen is rajzanak. Rejtély, hogy miért választja bárki is a
müzlit, amikor kolbászt is ehet. Megragadok egy tányért,
felemelem az ezüst virslisedény tetejét, és homályos
pillantást vetek a férfira, aki a müzlispult fölé hajol. Magas,
sötét hajú, vonzó, és…
TE JÓ ÉG, Lennont stírölöm.
Ez éppen olyan, mint amikor a teleszkópon keresztül
néztem őt, csak még rosszabb, mert csupán egy méterre áll
tőlem, és nem tudom magam a földre vetni, hogy
elrejtőzzek. De ezúttal legalább nem félmeztelen.
– Te ilyenkor ébren? Eljött a világ vége! – mondja huncut
mosollyal a szája sarkában.
– Nem tudtam aludni. Kukorékoltak a kakasok.
Lennon felnevet.
 – Azt hiszed, egy farmon vagy.
– Figyelj, én csak annyit tudok, hogy madárnak
hallatszott, és zavaróan hangos volt – mosolygok rá röviden.
– Szóval nekem valami hegyi kakasnak hallatszott.
– Azt hiszem, sólyomnak hívják őket – mondja Lennon
vidáman.
– Ugyanaz – válaszolom, miközben telepakolom a
tányéromat virslivel és szalonnával. – Szóval te zabpelyhet
eszel. Ez most komoly? Otthon nem tudsz zabpelyhet enni?
– Szeretem a zabpelyhet. A zabpehelyben van élet. – Egy
kanálnyi mandulát szór a zabpelyhe tetejére. – Tudod, én
hiszek abban, amit Samuel Johnson a hírhedt, tizennyolcadik
századi lexikonjában írt arról, hogy amíg az angolok a
lovaikat etetik a zabbal, addig a skótok az embereiket.
Magamban mosolyogva ingatom a fejem.
– Te meg a te őrült tudományos tényeid.
– Te pedig csak azért vágysz ennyire a húsra, mert Joyjal
élsz – mondja a tányérom felé bökve.
Ez igaz. Nem mintha Joynak baja lenne azzal, hogy
húsevő vagyok. De ha főz, mindig valamilyen
gyorsfagyasztott vegán étel kerül az asztalra.
– Ezen a héten tegnap ettem először húst – vallom be. –
Úgyhogy amíg itt vagyunk, ősemberként fogom nyomni.
Csak hús és kávé. Meg talán egy kis cukor – mondom,
miközben egy hatalmas egész fahéjat ejtek a virslihalmom
tetejére. A müzlifeltétek között barna cukrot is látok, és egy
pillanatra elgondolkodom, vajon azt is szórjak-e a
szalonnára.
– Ó, a jó öreg paleo diabétesz-diéta.
– A modern táplálkozás mintapéldánya vagyok –
mondom.
– Egészséges ragyogást kölcsönöz az arcodnak – mondja,
és ma reggel először néz igazán a szemembe. Valóban rám
figyel, én pedig érzem, ahogy vörösödnek a füleim.
– Csak a jó öreg félelem okozza – mondom, miközben a
reggelizőasztalt fixírozom, ismét kinyitva a virslis edényt,
melyet már egyszer szemügyre vettem. – Nem aludtam túl
jól az éjszaka. Túl sok ismeretlen zajt hallottam.
 – Egészen más, ugye? Bent vagy a sátorban, mégis az
egész olyan… vad.
Határozottan vad.
Lennon szalvétába csavart ezüst evőeszközöket nyújt át
nekem.
– Mit szólnál, ha a teraszon ennénk, miközben a
napfelkeltében gyönyörködünk? Hősugárzók is vannak, és
kávét szolgálnak fel.
– Egy szót se többet! – mondom, és reménykedem, hogy
a hangom közömbösnek tűnik, nem pedig olyannak, mintha
határtalanul boldog lennék attól, hogy vele reggelizhetek.
Kivisszük a tányérjainkat, és találunk egy helyet kissé
távolabb a többi koránkelőtől, mégis közel a hősugárzóhoz.
A hősugárzó lágyan hömpölygő melege és a csípős hajnali
hideg kettőse tökéletesen tükrözi az érzéseimet, melyet az
ébreszt bennem, hogy kettesben vagyok Lennonnal.
Egyszerre ismerős és idegen, én pedig folyamatos
bizonytalanságban vagyok, amikor kettesben maradok vele.
– Elég erős ma a szerelésed – mondja Lennon egy röpke
pillantást vetve rám.
Piros-fekete kockás nadrágot viselek. Szűk, kissé punkos,
és meglehetősen merész, legalábbis nekem. Nem hiszem,
hogy csak ugrat, de ezt sokszor elég nehéz eldöntenem.
– Köszi…
Lennon bólint, én pedig megnyugszom.
– Szóval – mondom, miközben nekilátok a tányéromon
nyugvó húshegynek – sikerült Brett-tel visszaszereznetek a
bort?
– Nekem nem – mondja Lennon. – Azt akarta, hogy
Kendrickkel együtt vele tartsunk, miután az éjjel
visszamentünk a sátrunkba. Mindketten visszautasítottuk őt,
így egyedül ment, de nem tudom, hogy gondolta, hogy
hátizsák nélkül hoz el egy tucat palackot. Mindenesetre,
amikor felkeltem, Brett úgy bűzlött, mint egy francia
étterem. Ami őszintén szólva még mindig jobb, mint az az
undorító baltás gyilkos-spray, amit tegnap fújt magára.
– Egyedül rúgott be?
– Vagy csak utánozta Summert, és ő is elejtett egy üveget
– válaszolja Lennon, és megrántja a vállát. – Mindenesetre,
amikor felcaplattam ide ma reggel, benéztem a kukába, és az
üvegek már nem voltak ott, szóval azt hiszem, sikerült
megmentenie őket.
Egy ideig néma csöndben eszünk. Nincs kedvem Brettről
tárgyalni vele, ő pedig nem áll elő újabb információkkal.
Végül a zsebét megpaskolva így szól:
– Megszereztem a túraengedélyt Candy férjétől, úgyhogy
ezzel már nem lesz gond. A főépületben lévő boltba is
benéztem. Vannak bérelhető medvetartályaik. Ha elkapnak
étellel tartály nélkül, megbüntetnek. Rajta áll a King’s Forest
információs szórólapján, amit az engedélyhez kaptunk. Ha
akarod, megnézheted.
Kutatni kezd a zsebében, de leintem.
– Hiszek neked.
– De…?
– De… nem tudom – mondom, miközben egy darab
ropogós szalonnába harapok éppen. – Azzal viccelődtünk
anyámmal, hogy mi lesz, ha majd vadállatok közé
keveredem, de nem gondoltam komolyan, hogy bármilyen
veszélyt is rejt az erdő.
Lennon kuncog.
– A veszély mindenhol ott ólálkodik. Halálosan komolyan
beszélek.
– Szörnyű – motyogom.
– Ráadásul nem csak a vadállatokról van szó. Sokan
haltak meg a vadonban sziklaomlás következtében, voltak,
akik megfulladtak, vagy lezuhantak egy szikláról, vagy
szívrohamot kaptak túrázás közben, esetleg rájuk dőlt egy
fa…
– Jézusom!
– …vagy szélütést kaptak, kihűlt a testük, megfőttek egy
forró vizű forrásban, őrült sorozatgyilkosok áldozatai lettek,
mérgező növényt fogyasztottak, vagy elkapták a hantavírust.
– Hanta micsodát?
– Az őzegér ürüléke hordozza.
– Hahó! Éppen reggelizni próbálok – panaszkodom.
– Csak azt mondom, hogy elég sok mindenbe bele lehet
halni odakint. De nem ez a legizgalmasabb része a dolognak.
– Nem csodálom, hogy így gondolod.
– Nem úgy értem, hogy élvezem a veszélyt. Úgy értem,
hogy csodálatos dolog megtanulni észrevenni a veszélyes
helyzeteket, és óvatosan, felelős módon elkerülni őket. Ki
kell ismernünk a környezetünket. Tisztelnünk kell azt.
Gondolod, hogy elengednének a szüleim túrázni, ha nem
bíznának abban, hogy kezelni tudom a helyzetet? Megbíznak
bennem, mert tudják, hogy komolyan veszem a túrázást.
Pontosan ezért akarták, hogy eljöjjek. Tudod, hogy nem
egyeznének csak úgy bele, hogy etessék a hüllőimet, ha nem
fontos dologról lenne szó.
Ez igaz.
– Várj csak – mondom. – Az anyukáid azt akarták, hogy
gyere?
Lennon megrántja a vállát.
– Attól tartottam, hogy Brett valami baromságot csinál,
ha egyedül próbálja megkeresni a rejtett vízesést. Márpedig
mindketten tudjuk, mekkora idióta az a gyerek. Nem
hántásként mondom. Tudom, hogy bele voltál zúgva. Vagy
még mindig bele vagy… – Lesüti a szemét, majd egy
pillanatra rám néz.
Nem tudom, mit mondjak. Azt sem tudom, mit kéne
éreznem. Az utóbbi huszonnégy óra érthetetlen volt. Azt
gondoltam, ennél izgalmasabb lesz az iskolán kívül
találkozni Brett-tel, de alig váltottunk pár szót. Talán ha
kettesben maradhatnánk, levenné ezt a menősrác álarcot.
Tudom, hogy csak mások figyelmére játszik, és hogy van egy
másik arca is. De végül is még csak most érkeztünk.
Meg itt van Lennon is. Egyáltalán nem terveztem vele.
Éjjel pedig, amikor nem az erdei állatok hangjai tartottak
ébren, akkor Lennon miatt forgolódtam az ágyamban. Újra
végigpörgettem magamban a beszélgetéseinket, és
próbáltam rájönni, hogy vajon most újra barátok vagyunk-e.
Vagy hogy egyáltalán szeretnék-e Lennon barátja lenni. Nem
jutottam semmilyen következtetésre.
Most viszont mintha leesett volna valami.
– A szüleid Brett miatt akarták, hogy gyere? – kérdezem.
– Tudták, hogy itt lesz?
Lennon megvonja a vállát.
– Igen.
– Azt is tudja Sunny és Mac, hogy én itt vagyok?
Miközben a tányérjában kanalazva az utolsó csepp
zabpelyhet is kikaparja, felélénkül a szél.
– Ezért akarták, hogy jöjjek. Hogy… te biztonságban
legyél.
Egyszeriben érzések ezrei törnek rám. Rendszerezni sem
tudom őket, így kibököm az első mondatot, mely a nyelvem
begyére tolul.
– Tudod, nem vagyok fogyatékos. Tudok vigyázni
magamra. Lehet, hogy nem vagyok olimpiai formában, mint
Reagan, de egy idióta túrával azért csak elboldogulok.
– Hát persze.
– Csillagok ezreit tudom beazonosítani, így abban is
biztos vagyok, hogy tudok térképet olvasni.
– Soha nem mondtam, hogy nem tudsz. Közel s távol te
vagy itt a legértelmesebb ember.
– Akkor miért csinálsz úgy, mintha nem lennék alkalmas
a túrázásra?
Lennon felsóhajt.
– Persze, hogy alkalmas vagy rá. Több mint alkalmas.
Milliószor jobban bízom benned, mint bárkiben ebben a
kempingben.
Tényleg? Azok után is, hogy hónapokig nem beszéltünk?
Egészen furcsa érzés kerít hatalmába.
– Mondjuk úgy – magyarázza Lennon –, hogy ha azt
szeretném tudni, valódi bolygó-e a Plútó…
– Nem az.
–…akkor téged kérdeznélek. De ha azt szeretném tudni,
hogyan készítsek bongot, Brettet kérdezném. Mindannyiunk
másban jó. Én a vadonbéli túrázásban.
– De én erről sosem tudtam! – mondom elkeseredetten. –
Neked ahhoz kellene értened, hogyan kell túlélni egy
éjszakát egy kísértetházban.
– Tulajdonképpen a kettő nem is különbözik olyan
nagyon.
 Ideges vagyok, ő meg viccelődik. Nem tudok kiigazodni
rajta.
– A fotóalbum miatt van az egész? – kérdezem hirtelen
kishitűen.
– Mi?
– Ezért jöttél? A szüleid erőltették, hogy gyere? Ha te és
az anyáid sajnáltok engem, mert apám megcsalta anyámat,
azt tartsátok meg magatoknak. Nem kérek a sajnálatotokból.
Jól vagyok.
– Nem sajnállak. Mérges vagyok apádra. Le akarom vágni
a karjait egy rozsdás sövénymetsző ollóval. Le akarom
fűrészelni a lábait. Le akarom…
– Rendben! Értem már, értem.
Jézusom! Mégiscsak az apámról beszél! Habár be kell
vallanom, titokban örülök a felháborodásának.
– Ha valaki legyilkolja egy láncfűrésszel, az Joy lesz.
És azt hiszem, nem a lábát fogja választani, hanem
valami mást.
Lennon egy pillanatig nem szól.
– Senki nem kötelezett rá, hogy eljöjjek erre a túrára.
Szerettem volna jönni. Abban reménykedtem, hogy… – majd
hirtelen elhallgat, felsóhajt, és megrázza a fejét.
– Miben? – kérdezem. – Miben reménykedtél?
Lennon habozik.
– Soha nem hiányoztunk neked?
A szavai gyomron vágnak. Kész csoda, hogy nem esem le
a székről.
DE IGEN! – akarom kiáltani. Hány éjszakán át
forgolódtam álmatlanul, Lennon miatt sírva. Nem miattam
ment tönkre a barátságunk. A Zorie-Lennon show egészen a
bankettig hasított, a vége pedig könnyedén összefoglalható
négy egyszerű pontban. Nem vicc. Szó szerint százszor is
felvázoltam a tervezőnaptáramban.
(1) A nyári szünet utolsó hetében, az egyik éjszakai
sétánk során Lennon és én véletlenül megcsókoltuk egymást.
Mielőtt felmerülne a kérdés, hogyan lehet véletlenül
csókolózni, szeretném leszögezni, hogy nagyon is lehet. Egy
kis nevetés és birkózás egy könyvért váratlan dolgokhoz
vezethet. (2) Úgy döntöttünk, hogy senkinek nem beszélünk
a Nagy Kísérletről, mely leginkább arról szólt, hogy szokásos
barátságunkba szenvedélyes csókcsatákat iktattunk. Úgy
gondoltuk, hogy a fejlemények titokban tartásával
megelőzhetjük, hogy tönkremenjen a barátságunk, ha
mégsem működnek megfelelően a dolgok, ráadásul a
pletykáktól és szüléink beavatkozásától is megkímélhetjük
magunkat. Főleg apámtól, aki mindig is utálta Mackenzie-
éket. (3) Mivel a kísérlet láthatóan jól alakult, néhány hét
múlva úgy döntöttünk, felfedjük titkunkat, és a banketten
már egy párként veszünk részt. (4) Lennon nem jött el a
bankettre. Nem árulta el, miért. Nem válaszolt az
üzeneteimre. Jó pár napon át iskolába sem jött. Így
végződött a történetünk. Az éveken át tartó barátságunk. És
a több héten át tartó több mint barátságunk. Elmúlt.
Ő vetett nekünk véget.
És a szülőanyám halála után ez volt a második
legnagyobb veszteség, melyet el kellett viselnem. Most pedig
azt akarja… Mit? Mit akar tőlem pontosan?
Fejben többször is végigbukdácsolok lehetséges
válaszaimon. Nekilátok, majd megállók, elbizonytalanodva,
mit is mondhatnék, mert egy idiótának érzem magam.
– Én…
Felbukkan egy jókedvű pincér egy fedett kávésbögrékkel
teli tálcával, mi pedig elveszünk egyet-egyet, míg
semmiségekről csevegünk vele. Hálás vagyok a
közbeavatkozásáért, viszont így nincs elég időm, hogy
megfogalmazzam Lenonnak adandó válaszomat.
Hát persze, hogy hiányoztok. Az ember éveken át törődik
valakivel, aki egyszer csak úgy dönt, hogy lelép. De az
érzések nem múlnak el varázsütésre. Hidd el nekem,
megpróbáltam. De erős érzelmek szövődnek egybe a
barátság érzetével. Legalábbis az én részemről. Ettől pedig
minden bonyolulttá és zavarossá válik.
Szeretem, ha valaminek van értelme. Ha a dolgok
beazonosítható minták alapján működnek. Ha a
problémáknak van megoldásuk. De a Lennonnal kapcsolatos
érzelmeimre a fentiek közül egyik sem húzható rá. De
hogyan mondhatnám el ezt neki anélkül, hogy szóba hoznám
a bankettet? Sehogy. Pontosan így. Egyszer már összetört a
szívem. Soha többé.
De mégis…
A remény borzalmas dolog.
– Ne is foglalkozz vele! – mondja Lennon, és feláll. –
Nem kellett volna semmit se mondanom.
– Várj! – kiáltom, és felugrom, hogy megállítsam őt.
Ő megfordul, és hirtelen közelebb van hozzám, mint
szerettem volna.
Hatalmas lélegzetnyi levegőt fújok ki a tüdőmből, és
magam elé bámulok.
– Esetleg… eljönnél velem a főépületben található
üzletbe beszerezni a medvebiztos ételtárolót?
A hallgatás pillanata egyre nyúlik, a pulzusom pedig az
egekbe szökik. Dzsekim ujján keresztül vakarom a karomat.
– Rendben – mondja végül Lennon, én pedig
megkönnyebbülten sóhajtok.
Rendben, ismétlem magamban.
Attól még, hogy nem lehet az enyém, amit akarok, talán
visszajuthatok abba az állapotba, amikor még egyszerűbb
volt minden. Amikor még csak barátok voltunk.

Végül több dolgot is beszerzek az üzletben: medvebiztos

ételtárolót, zsebre erősíthető víztisztítót, és egy
többfunkciós eszközt, mely egy apró lapáttal is el van látva.
Lennon azt mondja, szükségem lesz rá a tűzrakó hely és a
pottyantólyukak kiásásakor. Nem vagyok benne biztos, mit
ért Lennon pottyantólyuk alatt, de rosszat sejtek.
Szótlanul ballagunk vissza a sátorhoz, de a csend nem
válik kínossá. Még mindig csípős hideg van, de a nap már
megkezdte a köd feloszlatását, és Lennon szerint szép időnk
lesz. A reggeli alatt teljesen kiment a fejemből, hogy
kihasználjam a wifi közelségét.
Bekanyarodunk, hogy a Bagoly tábor területére lépjünk,
amikor Lennon figyelmeztet:
– Várjunk csak!
Tekintetem követi az övét, és azonnal meglátom, mi a
gond. Candy és a biztonsági őr, akit tegnap este láttunk,
éppen a lányok sátra felé vezető lépcsőn tart lefelé. Majd
megfordulnak, és észak felé indulnak, épp az ellenkező
irányba. Megvárjuk, amíg eltűnnek a fák mögött, majd a
sátrak fele indulunk.
– Mit gondolsz, mi történt? – kérdezem Lennont.
– Nem tudom, de nem hangzik túl jól. Hallgasd!
Ekkor én is meghallom Reagant. Érdes hangja
kifejezetten idegesen cseng. A sátorhoz sietünk, és egy
veszekedés közepén találjuk magunkat.
– Nem, nem nyugszom meg – mondja Reagan
Summernek. – Van fogalmad róla, mi vár rám, ha anyám
megtudja?
Kendrick és Brett nem csinál semmit, így Lennon a két
lány közé furakszik.
– Mi a fene folyik itt?
– Minden tönkrement – mondja Reagan ellépve Summer
mellől. A kanapéra hanyatlik, arcát a tenyerébe temetve. –
Ez az, ami történt.
– Megtalálták a bort – magyarázza Kendrick, míg Brett a
kanapé mögé lép. – Ki vagyunk rúgva.
– Azt hittem, éjszaka visszamentél a borért – fordulok
Bretthez.
Arcán zavar tükröződik. Ahelyett, hogy válaszolna,
megköszörüli a torkát, és öklével az asztalra üt.
– Annyira nevetséges ez az egész! Visszakapták a
borukat. Nincs semmi gond. Nem tudom, miért kell ilyen
seggfejnek lenniük.
– Mert lepisiltél egy jurtát! – üvölt rá Reagan.
Hogy… micsoda?
– Az isten szerelmére – mormogja Lennon, lassan ingatva
a fejét.
– Részeg voltam, oké? – mondja Brett Reagannek
könyörgő hangon. – Mindketten azok voltunk.
– Ti együtt voltatok múlt éjjel? – kérdezem
aggodalommal telve.
Reagan keményen masszírozza a fejét.
– Megittuk a bort, amit Brett be tudott csempészni.
Gondolom, azt, amit a nadrágjában rejtett el.
– És vissza akartunk menni, hogy a többit is
megszerezzük, de…
– Be voltunk nyomva – mondja Brett védekezőn. –
Elfelejtettünk hátizsákot vinni az üvegeknek, ezért csak
kettőt hoztunk el, és…
– Vissza akartunk menni a többiért – mondja Reagan. –
Csak éppen… másra terelődött a figyelmünk.
Ez nem az a Reagan, akit én ismerek. Ő nem iszik sokat.
Többször is voltam vele bulizni, beleértve azt a bulit is,
amikor Brett megcsókolt, de ő soha nem ivott. Befolyásolta
volna a távfutó teljesítményét, márpedig ő folyamatosan az
olimpiára készült.
Azt hiszem, mostanra kissé megváltoztak a dolgok.
– Mindannyian ittatok? – kérdezem azon tűnődve, vajon
ez magyarázat lehet-e a tegnap éjjel hallott zajokra. És
egyben az is zavar, hogy engem kihagytak. De azt hiszem,
Lennont is.
– Ne rám nézz! – mondja Summer. – Elmentünk
Kendrickkel a szaunába, majd visszajöttem a sátorba, és
bezuhantam az ágyba.
– Dettó – mondja Kendrick.
– Mit számít az? – kérdezi Brett kezeit a magasba
lendítve.
– Vakációzunk, Reagan és én pedig csak kiengedtük a
gőzt. Ettől még nem vagyunk bűnözők.
– Gyakorlatilag, mivel mindketten fiatalkorúak vagytok…
– szólal meg Lennon.
– És magántulajdont rongáltatok – teszi hozzá Kendrick
alig próbálva elrejteni az undorát. – Tudod, rápisiltél egy
sátorra.
Brett mélyet sóhajt.
– Nem erre vagyok a legbüszkébb, az igaz. De ami
történt, megtörtént. – A kanapéra veti magát Reagan mellé,
és a fejét masszírozza. – Akkora hülyeség az egész!
– Hát, ezzel tökéletesen egyetértek – Lennon hangja tele
van megvetéssel. – Mit mondott Candy pontosan? – fordul
Kendrickhez.
 – A kemping elveszítheti az alkoholárusítási engedélyét,
ha nem tesznek semmit ilyen esetekben. Azt mondta, ha a
takarítók találták volna meg az üvegeket, talán annyiban
hagyták volna a dolgot. De az egyik kempingező jelentette.
Gondolom, a családból, akik a jurtában aludtak.
Te! Jó! Ég! Bent volt egy család, amikor Brett…?
– Vagy azok, akik hajnali kettőkor a zajra panaszkodtak –
mondja Summer.
Reagan felnyög, és a halántékát dörzsöli.
– Szóval ez elég kínos a kempingre nézve – összegzi
Kendrick. – Nekünk pedig délig el kell hagynunk a sátrakat,
máskülönben hívják a rendőrséget.
– Anyám meg fog ölni – mondja Reagan.
– Lehet, hogy Candy nem mondja el neki – vigasztalja
Summer bátorító hangon.
– Hát nem fogod fel? – kiáltja Reagan. – A szüleim csak
holnap indulnak Svájcba! Ha ma este fülemet-farkamat
behúzva hazakullogok, el kell mondanom nekik, miért
jöttem máris vissza.
Senki nem szól semmit. Gyászos hangulat ereszkedik a
sátorra. Legalább én nem voltam benne, így anya rám nem
lesz mérges. Viszont őszintén sajnálom, hogy hirtelen
mindennek vége. Az összes tervemen módosítanom kellett,
hogy időt szakíthassak erre a túrára. Ráadásul nem
szeretnék máris hazamenni, és megint apa hűtlenségével
foglalkozni. És mi lesz így a csillagbulival? Csak négy nap
múlva kezdődik, így nem utazhatok máris a Condor Peakre.
Nem lesz ott senki.
És ha mindez nem lenne elég, az sem hagy nyugodni,
hogy Brett és Reagan együtt töltötték az éjszakát. Nem
furcsa ez? Nem mondták, hogy bármi is történt köztük, és
lehet, hogy ez igaz is. Próbálom emlékeztetni magam, hogy
mindig is barátok voltak- és csak barátok. Ráadásul Reagan
tudja, mit érzek Brett iránt.
Akkor meg miért nyugtalankodom?
Lehet, hogy mert korábban mi is „csak barátok” voltunk
Lennonnal, egy nap mégis elkezdtünk kiszökdösni éjjelente.
– Akkor tényleg vége? – kérdezi Summer. – El kell
mennünk? Nem lesz lovaglás, sem túrázás?
– Mi ketten elmehetnénk az autómért, és kimehetnénk a
családom faházába Napa Valley-be – mondja neki Kendrick
csendesen. – Most nem használja senki. Legalább
megmenthetnénk valamennyit a vakációból. – Amint
meglátja, hogy Reagan feje feléje fordul, mentegetőzni kezd.
– Szívesen meghívnék mindenkit, de csak egy szoba van. Ez
a szüleim menedéke. Annyi hely sincs, hogy a földön
aludjatok. Sajnálom.
– Hé, srácok! Teljesen hülyék vagyunk! – kiált Brett
hirtelen erőre kapva. – Miért mennénk haza? Azt terveztük,
hogy elmegyünk a King’s Forest-i vízeséshez, akkor meg
miért nem csináljuk ezt? A hét hátralévő részét ott töltjük
majd.
– A mi tervünk az volt, hogy pár éjszakát a vízesésnél
töltünk – mondja Lennon. – Ez azért kicsit más, mint hat
éjszaka. Sokkal több mindenre lesz szükségünk, ha tovább
maradunk. Az étel háromszorosára. Ráadásul zuhanyzók és
vécék sincsenek odakint. Hozott bármelyikőtök is olyan
alapvető dolgokat, mint vécépapír? Készítettem egy listát,
hogy mire lesz szükségünk, de nem törődtetek vele.
– Én törődtem! – tiltakozik Brett. – Továbbküldtem
Reagannek.
– Akkor miért nincs egyikőtöknél sem medvetartály és
víztisztító szűrő? Azt hiszitek, vannak csapok az erdőben? A
folyóból kell kiszűrnünk a vizet, ha inni akarunk.
– Nálam van víztisztító – mondja Reagan. – És nem
hiszem, hogy száz darab kéne belőle. És zacskós ételeket is
vettem – néz rám megerősítésre várva. Az én táskámban
négy is van. – Brett pedig azt mondta, hogy egyszerűen
felakasztjuk az ételeket a fára.
– Az nem hatékony – mondja Lennon.
– Haver, évszázadokon át működött a dolog – érvel Brett.
– Mintha kissé paranoiás lennél.
– A nemzeti park szabályzata kimondja, hogy akinél
nincs medveálló ételtartály, az nem túrázhat a vadonban.
– Tök mindegy – mondja Brett. – És állj le azzal, hogy a
részleteken rugózol! Őrülten jól fogjuk érezni magunkat!
 – Csak részben van igazad – mondja Lennon.
Brett a homlokát ráncolja.
– Mi van?
– A főépület üzletében lehet ételtárolókat bérelni –
mondom gyorsan, mielőtt Brett és Lennon egymásnak esik. –
És zacskós ételük is van.
– Felmehetünk még oda egyáltalán? – kérdezi Summer. –
Nem vagyunk kitiltva a főépületből?
Reagan fellöki magát a kanapéról.
– Leszarom. Délig adtak időt. Tankoljuk fel, amire
szükségünk van! Brettnek igaza van, megváltoztak a
terveink. Nagy ügy. Majd alkalmazkodunk. Egyébként is
sokkal királyabb lesz ott kint.
– Altkor most tényleg ezt csináljuk? – kérdezi Lennon. –
Kint akarjátok tölteni a hetet a vadonban?
– Miért ne? – válaszolja Reagan. – Jobb, mint hazamenni.
Ha Candy szól a szüleimnek, én amúgy is halott ember
vagyok. Akkor inkább jól érzem magam, amíg tudom. Szóval
én azt mondom, vágjunk bele. Ki tart velem?
Lassacskán mindenki beleegyezik. Még Lennon is, pedig
nem hiszem, hogy túlságosan tetszik neki az ötlet.
Új terv: Csak semmi pánik! Minden rendben lesz. Minden
a tervek szerint megy, csak néhány nappal többet töltünk a
vízesésnél. Aztán majd visszajövök ide, és felszállok a Condor
Peakre tartó buszra. Nem igaz?
Reagan rám néz.
– Zorie, te is benne vagy, ugye? Csak mert nem akarom,
hogy hazamenj fecsegni, hogy aztán minden anyám fülébe
jusson.
Szeretnék behúzni neki egyet.
Ráadásul tele vagyok aggodalommal. Félek az erdőben
sátorozni. Zavar, hogy Reagan és Brett együtt ittak a múlt
éjjel.
Zavar a Lennonnal folytatott ma reggeli beszélgetésem.
Úgy érzem magam, mintha hatalmas kérdőjelek köröznének
a fejem körül.
De mindent összevetve van egy vitathatatlanul döntő
tényező.
 Reagan nagy szerencséjére semmi kedvem a szüleimmel
találkozni.
– Benne vagyok – mondom.
Reagan először mosolyog, mióta beléptünk.
– Rendben. Tehát a vadonban fogunk kempingezni. De
először lezuhanyozom és megreggelizek. Szénhidrátra van
szükségem. Kegyetlenül másnapos vagyok.
 11.

– Merre tovább, haver? – kérdezi Brett Lennontól egy

kereszteződésnél, miközben a hátizsákját igazgatja. –
Nincsenek jelzések.
– Tökéletes meghatározása ez a jelöletlen ösvénynek –
válaszolja Lennon.
Brett felnevet.
– Na ja. Azt hiszem, igazad van. Hogy találtál rá erre a
rejtett vízesésre, ha nincs is megjelölve az útvonal?
– Olvastam róla. A vízesés nem szerepel a parkról szóló
hivatalos anyagokban, mert vannak nagyobb vízesések is,
melyeket könnyebb megközelíteni – magyarázza Lennon. –
Ez az útvonal viszont nem az átlagos, egynapos túrákra való.
Ráadásul amikor rátaláltam, pont az ellenkező irányból
jöttem, ezért most időre van szükségem, amíg megtalálom a
déli ösvényt.
Már délután van. Az utolsó percig vártunk az indulással.
A pavilonban feltankoltunk szendvicsekből, az üvegjeinket
pedig megtöltöttük vízzel. Aztán vissza kellett mennünk
Reagan autójához, és ijesztő, kanyargós hegyi utakon tenni
meg néhány órát, mire a nemzeti park parkolójába értünk.
Innen indultunk a vízesés felé.
És csak mentünk…
Már három órája úton vagyunk. Még soha életemben
nem gyalogoltam ennyit. De nem is ez a legnagyobb baj.
Kezdek aggódni, hogy jutok majd vissza egyedül, hogy
felszálljak a csillagbuliba tartó buszra.
– Ennek az útnak nem kelet felé kellene kanyarodnia –
mormogja Lennon egy GPS-alapú térképet tanulmányozva a
telefonján.
– Honnan van egyáltalán térerőd? – kérdezem. Az út
alatt többször is megnéztem a telefonomat, hogy
megbizonyosodjam róla, hogy anya megkapta-e az
üzenetemet, amelyben megmagyarázom, miért ne aggódjon,
ha nem hall felőlem pár napig. De semmi. Akár egy téglát is
cipelhetnék magammal, kábé annyi haszna van, hogy nálam
a telefonom.
– A GPS térerőtől függetlenül működik – magyarázza
Lennon. – A térképeket letöltöttem a telefonomra. De ez
most pont egy problémás eset. Néha egyszerűen nem lehet
bízni a technológiában. Szerencsére vész esetére is van
megoldás – mondja a zsebébe süllyesztve a telefonját. Majd
egy kis, bőrkötéses határidőnaplót húz elő, melynek fekete
borítása tele van dudorral. Ellentétben az én tökéletes
állapotban lévő, nagy becsben tartott naplóimmal, az övé…
másmilyen. Leakasztja a fedélről a lapokat összetartó
gumiszalagot, és különféle dolgok gazdag gyűjteményét
pillantom meg: összehajtogatott térképeket, nemzeti parkok
szórólapjait, Lennon tipikus, nyomtatott betűs kézírásával
teleírt oldalakat, és néhány rajzot: fákat, vadvirágokat,
turistajeleket, mókusokat. Még egy anime-stílusú, Sunnyt és
Macet ábrázoló vázlat is felsejlik.
Eszembe jutnak a térképek, melyeket gyerekkorunkban
rajzolt. És az a térkép, melyet nekem készített, és amely
most a fiókom mélyén hever. Magával ragad a nosztalgia
érzése.
Annyira sok mindenben megváltozott, de ebben a
dologban maradt, amilyen volt.
Ez az a Lennon, akit én ismerek.
Lennon rajtakap, hogy a naplóját nézem, és gyorsan
kiránt egy összehajtogatott lapot, majd hangosan becsapja a
füzetet.
Hülyeség, de megbántva érzem magam. Pedig semmi
közöm ahhoz, amit azok a lapok rejtenek. Most már semmi.
Lennon egy hatalmas sziklára teríti a térképet.
Topográfiai vonalak gubancait szétbogozva láthatatlan
ösvények mentén húzza végig az ujját.
– Várjunk csak. Értem már! Balra! Balra kell mennünk.
– Honnan tudod egyáltalán, hogy nem fejjel lefelé nézed?
– kérdezi Brett. – Biztos vagy a dologban?
– Olyan biztos, mint amennyire te voltál biztos abban,
hogy a jurta egy piszoár, „Ott-vizelek-ahol-rám-jön” uraság
–mondja Lennon miközben összehajtogatja a térképet, és
visszadugja a naplójába.
– Ez gyenge volt, haver – válaszolja Brett.
– Csak szólok. Ha a sátramra pisilsz, kibelezlek.
Brett vigyorog.
– Imádom, amikor ilyen hátborzongató vagy.
– Nyomás balra! – mondja Lennon nyugodt hangon, de a
tekintete kemény, mint az acél. – Egy óra múlva ott leszünk.
– Csoport, balra fordulunk! – kiáltja Brett vidáman,
kezéből tölcsért formálva. Előremennek Reagannel. Summer
és Kendrick követi őket, Lennonnal mi vagyunk a
sereghajtók.
A hátizsákom még helyes súlyelosztással is nehéz, és
állandóan lejjebb csúszik a hátamon. Teljesen kicsinálja a
lábaimat. Csak annak örülök, hogy Reaganhez hasonlóan
nem vettem én is túrabakancsot, mert ő máris panaszkodik
az új cipő okozta hólyagok miatt. Ráadásul észreveszem,
hogy Lennon még mindig a magas szárú Converse-ét viseli a
lyukas fekete farmerrel, így arra gondolok, talán túlzás is
lenne a túracipő.
– Meg kéne erősítened a pántot a derekad körül –
mondja Lennon, amikor megpróbálom magasabbra igazgatni
a zsákot a hátamon.
– Azt hittem, már meghúztam – válaszolom, és megállok
a csatokkal szenvedni. Valahogy úgy érzem, az egyik
beragadt.
– Szabad? – ajánlja fel a segítségét.
– Hát… oké.
Közelebb lép hozzám, orromat pedig megcsapja a frissen
mosott ruhák kellemes illata. Hosszú, kecses ujjak sürögnek
a derekam fölötti pánt körül. A kezei inasabbak, mint
amilyenre emlékeztem. Régebben egy barát kezei voltak, de
most egy fiú kezei. És fura érzés, hogy megint hozzám
érnek. Nem mintha nem örülnék neki, csak éppen nem
vagyok hozzászokva, hogy egy srác hozzám ér, és a mellem
alatti részen foglalatoskodik. Még csak rá sem néz. Nem
mintha azt akarnám, hogy odanézzen. Legalábbis nem kéne
akarnom. A fenébe ezekkel a hiperaktív hormonokkal!
Nyugi, Everhart! – figyelmeztetem magam. Nem
engedhetem szabadjára a képzeletemet Lennonnal
kapcsolatban. Mikor legutóbb ez történt, annak az lett a
vége, hogy az ölében ültem a parkban egy pádon, kezével a
pólóm alatt.
A pánt meglazul.
– Sikerült – mondja Lennon. – Hogyan csomóztad
ennyire össze?
– Sok mindenben jó vagyok – válaszolom.
Mintha szórakoztatná, amit mondok.
– Akkor a te feladatod lesz a sátrak hurkairól
gondoskodni.
– Nincs rá szükség. Reagan hurokmentes sátrakat
vásárolt. Lényegében felállítják önmagukat. Legalábbis ezt
mondta a pasas az üzletben. Habár azt hiszem, tetszett neki
Reagan. Vagy csak túl izgatott volt, mert Reagan annyit
költött.
– El tudom képzelni. A felszerelésetek egy része tényleg
elég pöpec. Egészen le lennék nyűgözve, ha egy percig is azt
hittem volna, hogy Reagan tudja, mit csinál.
Egy erős rántással megszorítja a derekamon a pántot,
belőlem pedig kiszakad a levegő.
– Túl szoros? – kérdezi.
– Csak meglepődtem. Minden rendben.
– Feszesnek kell lennie, de nem kényelmetlennek. –
Megnézi a vállpántokat is. – Ezeket is szorosabbra kell
venni. Itt nem kéne résnek lennie, látod? – Forró ujjak
csusszannak a lapockám és a pánt között. Lennon
megmozgatja az ujjait, hogy érezzem, mire gondol, nekem
pedig libabőrös lesz a karom.
– Húzd meg – mondom neki. Furcsa módon ez a
módszeres érintés arra emlékeztet, amikor a hajamat
vágják. Már majdhogynem érzéki, de mégsem egészen az.
Vagy legalábbis nem akarom, hogy az legyen. A norvég férfi,
aki a hajamat vágja, idősebb apámnál, és az összes ujján
gyűrűt visel, melyek minden nyisszantásnál nyugtalanító,
mégis kellemes módon koccannak össze. Igazán nem
szeretnék szexuális izgalmat érezni Einar közelében, Lennon
közelében meg aztán végképp nem. A legjobb, ha még csak
nem is gondolok erre.
– Nos, az a helyzet – terelem másfelé a figyelmemet –,
hogy amióta tudom, hogy a tegnap éjjel hallott furcsa
hangok valószínűleg Reagantól és Brett-től származtak,
ahogy végigtrappoltak a kempingen, már jobban érzem
magam azzal kapcsolatban, amiről korábban beszéltünk.
Tudod, a vadállatokkal kapcsolatban. Úgy értem, tudom,
hogy itt kint más lesz, de…
– Ó, totál más lesz – mondja Lennon, miközben a másik
vállpántomat ellenőrzi.
– Annyira mégsem lehet szörnyű, ha te nem aggódsz.
– Tulajdonképpen halálra voltam rémülve, amikor
először sátoroztam egyedül az erdőben. Annyira biztos
voltam benne, hogy a farkasok el akarnak kapni, hogy majd’
összevizeltem a hálózsákomat.
Meglepett nevetés szakad ki belőlem.
– És mondd csak, hogy szabadultál meg ettől a
félelmedtől?
– A tudás csodálatos dolog. Rájöttem, hogy Kaliforniában
nincsenek farkasok.
– Tényleg?
– Néhány kóbor szürkefarkason kívül csak egy falkát
ismernek: a Shasta falkát. Ők pedig az oregoni határ
közelében élnek. – Mindkét vállamat ellenőrzi. – Milyen
érzés most? Jobb?
Tulajdonképpen igen. Sokkal jobb. A hátizsák most
inkább mintha a meghosszabbításom lenne, nem pedig
büntetés. Még mindig nehéz, de elbánok vele.
– Egyébként is – mondja – farkasok tekintetében itt
tökéletes biztonságban vagyunk. Nagyobb esély van rá, hogy
vérfarkasokkal fussunk össze.
– Örülnél neki, mi, Bram Stoker?
– Ő vámpírokról írt.
– Az ugyanaz.
– Élvezed, hogy nincs igazad? – kérdezi.
– Azt élvezem, hogy ekkora szenvedéllyel védelmezed a
kitalált lényeket.
Lennon kuncog.
– Örömmel védelmezek minden kitalált erdei lényt. A
vérfarkasokat, a jetiket, és a wendigókat is természetesen.
De jó hírem van. Szerencsére a wendigók sem őshonosak
Kaliforniában, így nem kell attól tartanod, hogy kannibál
szörnyetegek falnak fel az éjszaka közepén.
– Hát ez remek beszélgetés volt – mondom. – Nagyon
köszi, hogy enyhítetted a félelmeimet.
Lennon rám mosolyog – azzal a meleg, kisfiús
mosolyával, melyet olyan jól ismerek –, a gyomromban
pedig elszabadul egy maréknyi pillangó.
– Életem értelme, hogy rád ijesszek, Zorie.
– Hé! – panaszkodom könnyed hangon. – Ez igazán nem
kedves tőled.
– Egyáltalán nem – válaszolja, és továbbra is mosolyog.
Majd megfordul, hogy csatlakozzon a csoporthoz, de még
sokáig érzem a mosolya melegét.
Néhány perccel azután, hogy újra nekiindulunk, a
jelöletlen ösvény felfelé fordul, és most hegynek felfelé
kapaszkodunk.
A hegy sziklás és száraz, ráadásul kényelmetlenül meleg
is; minél feljebb jutunk, annál magasabbra emelkedik a
hőmérséklet. De félúton fölfelé egy vörösfenyő erdőbe
jutunk. Az ágak tele vannak tobozokkal, és kellemes
árnyékot adnak… de a lejtőn sajnos nem tudnak javítani.
Egyenes talajon túrázni nem olyan rossz; de a lejtők szikláit
a cipőn keresztül is érezni a kínok kínja. Igyekszem Lennon
csengettyűjére figyelni. Ahogy az ő csilingelésére az enyém
válaszol, furcsán ellazulok, a megnyugtató ritmus pedig
segít egyik lábamat a másik után rakni.

A helyzet lehetne rosszabb is. Legalább nem vagyok

másnapos, mint Reagan, aki folyamatosan a fejfájására
panaszkodik, és egyszer már meg kellett állnia és
lefeküdnie, mert félt, hogy elhányja magát. Ráadásul Brett is
idegesíti, aki azt állítja, hogy teljesen jól van, és
folyamatosan ugratja Reagant. A távolból figyelem, ahogy
beszélgetnek, és próbálom megállapítani, vajon másképp
viselkednek-e az ivással töltött éjszaka után. Nehéz
megállapítani.
Előhúzom a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Lennon „mindössze háromórás” útja már lassan négy órája
tart. Az ösvény most megint vízszintesen halad, ennek
örülök. Nem kell többé felfelé mászni. A combjaim viszont
égnek a fájdalomtól, és hamarosan pisilnem is kell. Amikor
már úgy érzem, egyetlen lépéssel sem bírom tovább, Lennon
felemeli a fejét.
– Állj! – szólítja meg az egész csapatot. – Figyeljetek!
Mindannyian elhallgatunk.
– Halljátok ezt? – kérdezi.
Egymásra nézünk. És akkor meghallom.
– Víz – mondom.
– Vízesés – javít ki Lennon, és győzedelmes mosoly terül
szét az arcán.
Követjük őt egy ligeten át, mely mintha egyre sűrűbbé
válna. Olyan sűrűvé, hogy alig hinném el, hogy víz van a
közelben, ha nem hallanám a saját fülemmel. De amikor a
fák szétválnak, egy folyó zöld partján találjuk magunkat. És
ott van.
Lennon vízesése.
Homályos, fehér vízsugár ömlik le a szürke sziklákról, és
gyűlik zöldeskék tóvá. A medret hatalmas, kerek kövek
szegélyezik, és ugyanilyen kövek pettyezik a tavat is,
természetes hidat képezve a túlpartra. A fák törzse körül
húsos páfrányok nőnek, a kövek oldalán pedig világoszöld
moha ül.
A vízesés nem nagy, de élénk, kedves, és csak a miénk.
– Hűha! – néz körül Brett elragadtatottan. – Ez még jobb,
mint amilyenre számítottam.
– Gyönyörű – mondja Summer. – Nézzétek csak a vizet,
mennyire tiszta!
– A mi kis magánparadicsomunk – bólogat Reagan. –
Cseszd meg, Munir Kemping!
Kendrick egy keskeny ösvényre mutat, mely a vízesés bal
oldalán vezet felfelé.
 – Úgy tűnik, fel lehet menni, és leugrani. Annyira király!
– Mit szólsz? – kérdezi Lennon mögöttem állva.
– Álomszerű – válaszolom őszintén.
– Igen – mondja, és hangja elégedetten cseng. – £n is
pontosan ezt gondoltam.
Kimerülten pakoljuk le hátizsákjainkat, míg Lennon
felvilágosítást ad a területről. Mivel már korábban is járt itt,
minden bokrot és hasadékot ismer. A víz túlpartján, a folyó
északi oldalán van a legjobb tűzifa lelőhely. A hely, ahol
állunk, tökéletes a sátrak felállítására, tábortüzet pedig egy
sziklamélyedésben rakhatunk, melyet hatalmas természetes
falak védenek.
– Nézzétek! – mondja Lennon szinte izgatottan. De csak
szinte. Nem jellemző rá, hogy túlzottan elragadtatná magát.
Odébb rugdossa a sziklamélyedésben fekvő törmeléket, mely
alól hamu kerül elő. – Nem kell lyukat ásnunk, már van itt
egy. Csak telepakoljuk fával és gyújtóssal, és voilà. Kész is a
konyha.
– Csúcs! – mondja Brett.
A dolgunkat végezni pedig abba a ligetbe fogunk járni,
amelyen az imént keresztüljöttünk. Lejjebb van, mint a
forrás, amelyből inni fogunk, viszonylag rejtett helyen van,
és megfelelően puha a talaja ahhoz, hogy pottyantólyukat
ássunk, amely egészen pontosan az, aminek sejtettem. Az
ember lyukat ás, elvégzi a dolgát, majd betemeti a lyukat. Ez
is a vadon túrázói egyezményének, más néven a Ne Hagyj
Nyomot megállapodásnak a része. Az embernek olyan
állapotban kell hagyni a helyet, ahol felverte a sátrát,
amilyen állapotban találta. Tilos bármit is tönkretenni és a
fákat kivágni, a tábortüzet mindig el kell oltani, és nem
szabad szemetet hagyni magunk után. Semennyit.
Lényegében még a használt vécépapírt is magunkkal kéne
hurcolni egy lezárt tasakban egész addig, amíg el nem
hagyjuk a parkot, vagy találunk egy szemetest. Ezt hívják
úgy, hogy „kipakolás”. Mikor Reagan akadékoskodik, Lennon
elmagyarázza, hogy a szemetet az erdőben hagyni illegális.
De én egyetértek Reagannel. Nem fogok használt vécépapírt
cipelni egy zacskóban, az pedig egészen biztos, hogy nem
fogom a papírt falevelekkel helyettesíteni. Nem vagyok
vadember. Lennon beismeri, hogy habár nem teljesen
törvényes, de a biológiailag lebomló papír használata jó
megoldás lehet, ha az ember mélyre temeti, és alaposan
befedi földdel. Nekem ez is megfelel.
Brett körbejár a telefonjával, és videót készít a látottakat
kommentálva. Mikor végez, Lennon indítványozza, hogy
állítsuk fel a sátrakat, de senkinek sincs kedve hozzá.
Reagan csak pihenni akar, Brett úszni szeretne, Summer és
Kendrick pedig alig várja, hogy felfedezze, mi van a vízesés
fölött. Lennon mintha a falnak beszélne. Ezért mikor úgy
dönt, hogy feladja, és elindul helyet keresni a sátrának,
hirtelen nem tudom, kivel tartsak. Tudom, hogy igaza van,
mert már öt óra is elmúlt, és csak néhány napos óránk
maradt, hogy mindent elintézzünk. Ugyanakkor kimerült
vagyok, és mindenem fáj. Ráadásul nagyon meleg van. Olyan
meleg, hogy Brett már sortra is vetkőzött, és begázol a vízbe.
– Srácok, ez fantasztikus! – jelenti, miközben barna
fürtöket söpör ki az arcából. Figyelem őt, ahogy a bokáig érő
vízben gázol. Nem bámulom, mert már korábban is láttam.
Annak ellenére, hogy kirúgták a focicsapatból, még mindig
szép, izmos teste van, melyet szívesen mutogat az egész
világnak. Szó szerint. Az Instagramjának hetvenöt százalékát
félmeztelen Brett Seager-szelfik teszik ki. Most pedig arról
tájékoztat minket, hogy leveszi a sortját, és bokszeralsóban
fog úszkálni.
– Végül is mindannyian barátok vagyunk, nem igaz? –
vigyorog rám fél lábon állva, és próbálja úgy lehúzni a
sortot, hogy ne legyen nedves. – Bejössz, Zorie?
– Nem tudom – válaszolom. Hoztam fürdőruhát, de hol
vehetném át? Az erdőben?
– Én megyek – kiáltja Reagen, és leül, hogy kifűzze a
bakancsát. Majd így szól: – Láttam, hogy közelebb kerültél
Lennonhoz az út során. Talán jobb lenne, ha vele maradnál.
Hangja játékosan cseng. Olyannyira, hogy egészen
összezavarodom tőle. Tudja, hogy Lennon és én nem
beszélünk egymással. A Nagy Kísérletről viszont nem tud.
Ráadásul Lennon és én csak beszélgettünk, nem flörtöltünk.
Csak beállította a hátizsákomat! Akkor meg miért van
lelkiismeret-furdalásom Reagan szavai miatt? Körülnézek,
hogy megbizonyosodjam róla, Lennon hallótávolságon kívül
van-e. Azt hiszem, igen. Már talált is egy egyenletes felszínű
területet a sátrának, és éppen a zsákját pakolja ki.
– Nem igaz, Brett? – kérdezi hangosan Reagan.
Brett a füle mögé tartja a kezét.
– Mi igaz?
– Hogy Zorie segíthetne Lennonnak! – kiáltja Reagan
még hangosabban.
Te! Jó! Ég! Fogd már be, kérlek!
– Ha Lennon a jó cserkészt akarja játszani, hát játssza.
Még egy csomó időnk van felállítani a sátrat. Én most éppen
Kerouac mondataira gondolok, melyeket a Dharma hobókban
olvastam: „Boldog voltam. Ott álltam az úszógatyámban,
mezítlábasán, kócos hajjal, a vörösen lobogó tűz előtt a
sötétben, és énekeltem, bort ittam, köpködtem,
ugrándoztam, rohangáltam… én mondom, ez az igazi élet!” –
Brett feltartja a sortját, és rám mutat. – Kapd el!
Idétlenül ugrom fel, és még a levegőben elkapom a
nadrágot. Brett üdvrivalgásban tör ki, majd megfordul, és a
vízesés felé indul.
– Az isten szerelmére, kocsányon lógnak a szemeid, húzd
vissza őket! – szól rám Reagan.
Figyelmem visszakanyarodik hozzá.
– Nem is…
– Dehogynem. – Leveszi a bakancsát, majd halkan
hozzáteszi: – Még indulás előtt megmondtam neked, hogy
nem akarok kínos helyzetet. Te pedig megígérted, hogy nem
lesz ilyen.
– Nem én kértem, hogy vágja hozzám a sortját! –
suttogom.
– Csak viselkedj!
Ideges vagyok, és gyanakszom. Vajon mit csináltak
pontosan tegnap éjjel, amikor úgy kódorogtak, mint két
kamasz alkoholista? Szeretném megkérdezni, de végül
megelégszem egy egyszerűbb kérdéssel:
– Miért zavar ez téged?
 Reagan leveszi a pólóját. Bikinifelsőt visel alatta.
Hosszan, fáradtan sóhajt. Azt hiszem, még mindig
másnapos.
– Rosszul értelmezed a dolgokat. Pocsék reggelem volt,
és még annál is pocsékabb nyaram.
Kifújom a tüdőmből a levegőt.
– Tudom, Reagan. És együttérzek az olimpiai selejtező
miatt.
Arca elsötétül.
– Nem kell a sajnálatod. – Szinte azonnal észreveszi,
hogy rám rivallt, egy pillanatra lehunyja a szemét, és lágy
hangon folytatja. – Csak azt szeretném, ha mindenki élvezné
ezt a vakációt, oké?
– Én is azt szeretném – mondom zavartan. – De mi köze
ennek Bretthez?
– Nézd, nem te vagy az egyetlen, aki összekavart vele.
Summer is együtt volt Brett-tel.
– Hogy mi?
Ez… új nekem. Eszembe jut a Summerrel folytatott
kényelmetlen beszélgetésem Brettről és Lennonról, és azon
gondolkodom, vajon ezt miért nem említette.
– Csak nem szeretném, ha ki akarnád őt sajátítani, hogy
aztán összetörjön a szíved, mint tavasszal az után a buli
után.
Vajon Reagan most megvédeni akar, vagy fájdalmat
okozni? Mert ha az utóbbi a célja, az elég jól megy neki.
Mikor akartam én Brettet kisajátítani, az isten szerelmére?
Reagan már a vízesés felé szalad, én pedig ott maradok
egyedül megbántva és összezavarva, bűnösen valami
olyasmi miatt, amit el sem követtem. Ráadásul
észszerűtlenül féltékeny vagyok a Summer-féle kaland
miatt.
Visszapillantok Lennonra, aki a kövek elhordásával
foglalatoskodik, hogy helyet csináljon a sátrának, mialatt
Brett hangosan ujjong a vízesés párája mögött, és esedezik,
hogy Reagan fotózza le őt.
Egész idő alatt a vadállatoktól féltem, pedig lehet, hogy
jobban tettem volna, ha egy nagyobb veszélyre
koncentráltam volna: annak kiderítésére, hogyan
illeszkedjek be a társadalomba.
 12.

– Mesélj nekünk kísértettörténetet! – kéri Summer

Lennont a tábortűz túlsó oldaláról.
A nap fél órája kezdett lebukni a horizont fölött, mi pedig
összegyűltünk a tűz körül a sziklamélyedésben, és Lennont
figyeljük, aki óvatosan újabb ágat helyez a tűzre. Igaza volt a
kövekkel kapcsolatban: remek ülőalkalmatosságként
szolgálnak. Az elmúlt órában mindannyian itt üldögéltünk.
Szárítkoztunk az úszás után, és zacskós ételt ettünk. Én még
mindig éhes vagyok, és többet is tudnék enni. De akkor újra
vizet kéne forralnunk, és már túl sötét van ahhoz, hogy
eltaláljak a folyópartra. Nem éri meg a vesződséget.
– Miért gondolod, hogy ismerek kísértettörténeteket? –
kérdezi Lennon.
Visszhangkórus válaszol, mikor mindannyian kérlelni
kezdjük.
– Tutira tudsz egyet, haver – mondja Brett. – Ne kéresd
magad!
Lennon felnéz a tűzből.
– Lehet, hogy igazad van.
– Na látod! – mondja Summer. – Tudtam! Mesélj nekünk
gyilkos hegyi őrültekről!
– Inkább ne! – mondom.
– És kampókezű mumusokról se, akik parkoló autókban
egymást nyaló-faló emberekre támadnak – teszi hozzá
Kendrick. – Utálom a kampókat.
Summer nevet, és megpróbálja megcsikizni.
Mindenki jó hangulatban van, legalábbis viszonylag.
Reagan megpróbálta a maga módján jóvátenni azt, hogy
megbántott. Hozott magával egy kis kalapácsot – valamit az
ezer vacak közül, amit a túraboltban szerzett be és segített
beleverni a földbe a sátram kampóit. Megkérdezte, jól
vagyok-e, én pedig azt hazudtam, hogy igen. Erre ő
megveregette a hátam a szokásos erővel, és ez volt minden.
Béke van. Azt hiszem. Ugyanazon a kövön ült, mint én,
amikor Brett közénk csússzam. Ez akár izgalmas is lehetne,
hiszen összeér az oldalunk, mégsem tudom élvezni. Még
mindig azon gondolkodom, mit értett kisajátítás alatt, hogy
miért akar távol tartani minket egymástól.
Miért?
– Ne kéresd magad! – mondja Reagan Lennonnak. – Te
meg az őrült gót fétised… Biztos, hogy ismersz egy jó kis
kísértet-történetet.
– Ráadásul tökéletes hangod van az ijesztő történetekhez
– teszi hozzá Summer. – Olyan, mint a horrorfilmek
színészeié a régi fekete-fehér filmekben. Farkasember,
Drakula, meg ilyenek.
– Vincent Price – mondja Kendrick.
– Nem, a másikra gondoltam. Drakulára, aki A Gyűrűk
Urában is szerepelt.
– Christopher Lee – javítja ki Lennon.
– Pontosan! – helyesel Summer. – Ijessz ránk, Christoper
Lee!
Lennon felemelkedik a guggolásból, és leporolja a kezeit.
– Na jó – mondja. – Néhány hónappal ezelőtt hallottam
egy történetet. De az nem csak mese volt. Valaki az igazi
élményeit mesélte el nekem. Tényleg akarjátok hallani?
Nem, köszönöm, nem akarom hallani. Nem szeretek
félni. Ráadásul már sötétedik, és megint aggódni kezdek
amiatt, hogy a földön kell aludnom. A sátrak, melyeket
Reagannel választottunk, meglehetősen jónak tűnnek,
legalábbis annyira, amennyire egy sátor jó lehet. Kicsik,
mégis kétszemélyesek, ami azt jelenti, hogy ha az ember
egyedül alszik benne, van egy kis mozgástere. Ahhoz
mégsem elég magasak, hogy állni lehessen bennük. A tudat
pedig, hogy egy ilyen apró térbe leszek bezárva, és csak egy
vékonyka nejlonréteg választ majd el az éjszakai állatoktól,
melyek a vízesést használják itatónak, teljesen kiakaszt.
De láthatólag mindenki más ezerszer bátrabb nálam, és
csak arra vágynak, hogy Lennon rájuk ijesszen.
– Készen állok – mondja Summer.
 – De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Hosszú
lábát behajlítva Lennon egy szikla szélén ül és előrehajol,
alkarjait a combján nyugtatva. – Szóval még a tanév vége
előtt részt vettem egy túlélőkurzuson a Mount Diablo másik
oldalán. A kurzust volt katonák szervezik, együtt egy
nyugdíjas katasztrófavédelmi mentőtiszttel, aki a
Yellowstone parkban dolgozott, és Vargnak hívják.
– Varg? – ismétli meg Summer.
– Svéd – válaszolja Lennon. – És nem épp olyan fickó,
akivel ujjat akarnál húzni. Százkilencvenöt centi magas,
igazi égimeszelő, és tele van sebhelyekkel. Embereket
mentett földcsuszamlások és barlangomlások után. Tűzből.
És nagyon sok holttestet talált. Az emberek folyton eltűnnek
a vadonban, és ha elvesznek, néha étel nélkül maradnak és
éhen halnak, vagy megtámadja őket valami állat, vagy
zuhanó sziklák zúzzák őket halálra. Esetleg forró gejzírbe
esnek.
– Jézusom! – hüledezik Reagan.
– Télen pedig megfagynak. Varg azt mondta, hogy
egyszer egy egész halálra fagyott családot talált a
hegyekben. Amatőr hegymászók voltak. Már egy hete ott
voltak egy sziklapárkányon ragadva. A férj lábát lerágták az
állatok.
– Pfuj! – mondja Summer.
Magamban megjegyzem, hogy soha, de soha nem szabad
télen kempingezni mennem.
Lennon lazán összekulcsolja a kezeit.
– Varg azt mondta, hogy habár több tucat holttestet talált
pályafutása során, ami nagyon sok halottat jelent, soha
életében nem hitt a kísértetek létezésében. Egészen addig,
míg Venezuelába nem utazott.
– Mi van Venezuelában? – kérdezi Brett a telefonját
feltartva.
– Te most ezt felveszed? – kérdezi Lennon.
– Hát persze. És ezt a részt majd ki kell vágnom.
Lennon mögött méltóságteljesen zubog a vízesés, ő pedig
hosszú, szigorú pillantást vet Brettre.
Brett zárolja a képernyőt, és a zsebébe dugja a telefonját.
 Lennon folytatja:
– Amikor Varg Caracasban volt, hogy mentőkurzust
tartson a helyi vadőröknek, a hegyekben töltötték az
éjszakát. Telihold volt. Semmi különleges nem történt. Tüzet
raktak, ettek, beszélgettek. Ilyesmik, gondolom – mondja
Lennon. – De amikor már későre járt, és mindenki elvonult
éjszakára, Varg a tűznél maradt, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy a parázs teljesen kialszik. Ahogy ott ült, érezte,
hogy feláll a szőr a tarkóján. Hirtelen az az érzése támadt,
hogy valaki nézi őt.
– Uhhh – nyögi Kendrick.
Lennon a szikla mellett álló fára mutat.
– Varg felnézett a közelben álló fára, és egy nagyjából
velünk egyidős fiút pillantott meg egy ágon ülve.
Meglehetősen magasan volt, a törzsön pedig nem voltak
ágak kisebb magasságban, így Varg el sem tudta képzelni,
hogyan jutott fel oda. Felszólt a fiúnak, de az nem válaszolt.
Mivel sötét volt, Varg nem látta túl jól, de az elméje
megpróbált racionális magyarázatot adni a fiú jelenlétére.
Azt hiszem, mivel ez volt a munkája, Varg aggódni kezdett,
hogy a fiú nem tud lejönni. Értitek, hogy bajban van. Hogy
segítségre van szüksége.
– Nem tetszik nekem a történet folyása – mondja
Summer közelebb húzódva Kendrickhez.
Lennon folytatja:
– Mikor közelebb ment hozzá, és egyenesen az ág alatt
állt, a hold fényében jobban látta a fiút. Furcsa ruhákat
viselt. Vargnak beletelt néhány percébe, mire rájött, hogy
katonai egyenruha van rajta… a tizennyolcadik századból.
– Bakker – suttogja Reagan.
Brett átöleli a vállát, Reagan pedig nekidől. Mikor Brett
észreveszi, hogy őket nézem, másik karját az én vállamra
teszi, és közelebb húz magához:
– Gyere, kislány, jut belőlem mindenkinek.
Nem tudom, mit gondoljak. Kényelmetlenül érzem
magam. Igen, ez a jó kifejezés. Nagyon, nagyon
kényelmetlenül. Főleg, mikor tekintetem Reagan becsmérlő
tekintetével találkozik. Ráadásul Lennon sem folytatja a
mesélést, így ránézek. Gyilkos tekintet. Úgy néz ki, mint aki
gyilkolni akar. Nem engem, hanem Brettet. A tábortűz
támasztotta ugráló árnyékok elmélyítik a vonásait, az arca
pedig még markánsabbnak látszik, mint máskor.
Soha nem hiányoztunk neked?
Te jó isten! Mielőtt végiggondolhatnám a dolgot, úgy
döntök, hogy köhögést imitálok. Így kibújhatok Brett karja
alól, kezemmel pedig a mellkasomat kezdem ütögetni, hogy
köhögőrohamom hihetőbbnek tűnjön.
– Jól vagy? – kérdezi Brett őszintén aggódva.
Élénken bólogatok, és még egyet köhintek, miközben alig
észrevehetően távolabb csúszom Brett-től. Nem próbál ismét
átkarolni, én pedig annyira megkönnyebbülök, mint még
soha azelőtt. Az agyam azt mondja, ez visszalépés: hát nem
pontosan az ilyen élményekért jöttem ide? Hogy több időt
tölthessek vele? De a testem azt mondja, még távolabb kéne
húzódnom.
Mégis mi a fene van velem? Vajon csak az zavar össze,
amit Reagan mondott?
– Ez a történet vége? – kérdezi Summer Lennont.
Mielőtt válaszolna, Lennon érthetetlen tekintetet vet
rám.
– Tényleg hallani akarjátok a végét?
– Igen! – mondja Summer és Kendrick egyszerre.
Lennon bólint.
– Szóval Varg megrémült, amiért egy ilyen öltözetű fiút
talált egy fa tetején, de megpróbált racionálisan
gondolkodni. Ismét felszólt neki, de a fiú továbbra sem
válaszolt. Varg eltűnődött, vajon tud-e egyáltalán angolul,
majd visszarohant a néhány méterre lévő sátrakhoz, és
felébresztett egy helyi férfit, aki tolmácsolhat. Mire
visszaértek a fához, a fiú eltűnt.
– Húúú! – mondja Summer.
Karom libabőrös lesz. Lehúzom pulóverem feltűrt ujjait,
és karjaimat összeszorítom a hasam előtt.
– Természetesen Vargot megrázta az eset – mondja
Lennon. Nem tudta eldönteni, hogy vajon szellemet látott-e,
vagy csak képzelődött. Lehet, hogy elaludt a tűznél, és az
egész csak álom volt. Megpróbált különböző magyarázatokat
keresni. De ez volt az utolsó éjszakája a hegyekben, másnap
pedig mindannyian visszamentek a városba, és Varg
visszarepült az Egyesült Államokba. Mire visszatért
Wyomingba, előbb sötétedett be, mint hogy Yellowstone-ba
ért volna. A nemzeti parkban lakott, egy kollégium típusú
épületben, együtt más vadőrökkel. Mikor pedig felért a
második emeleti szobájába, és kinyitotta az ablakot, hogy
friss levegőt eresszen be, egy lehetetlenül magas faágon
megpillantotta a katonát. Hazáig követte öt.
Szemem bepárásodik. Nem akarok hazudni: száz
százalékosan meg vagyok rémülve.
– Kemény – suttogja Brett.
– Ez nem lehet! – mondja Summer. – Uramisten! És mit
csinált Varg?
Lennon előrehajol, közelebb a tűzhöz.
– Hát, ő…
– Ő mi? Mit csinált? – kérdezi Summer.
Lennon félrefordítja a fejét.
– Halljátok ezt?
– Hagyd abba! – suttogja Reagan szemmel láthatóan
idegesen. – Ne szórakozz, Lennon!
– Félsz? – kérdezi tőle Brett, még jobban magához húzva
őt. – Ó, istenem! Halálra rémültél!
– Hé! – kiabál Lennon. – Komolyan beszélek!
Hallgassátok!
A tűz csendesen ropog. Minden, amit hallok, az a vízesés
csobogása. És…
Jesszus!
– Mi a franc ez? – suttogja Brett.
A sátrak felől hallatszik, és olyan, mint…
Mintha valaki a holmink között kutatna.
Lennon mindenkit maradásra int, majd felkattintja a
fejlámpáját a homlokán, és kilép a sziklahasadékból.
Ezernyi eshetőség ötlik eszembe, de egyik sem végződik
jól. Meg vagyok rémülve, de nem maradok ülve, mikor
Lennon épp a halálba masírozik. Felugróm, és utánarohanok
a sötétben, fejlámpája fényét követve.
 – Maradj mögöttem! – suttogja.
Hallom, ahogy a többiek azon vitatkoznak, kövessenek-e
minket, majd hamarosan a nyomunkba erednek, és pont
annyi zajt csapnak, mint a titokzatos betolakodó.
A sátor felé tartó lépteink hangját túlságosan hangosnak
találom. Gallyak ropognak, lehullott levelek zörögnek a
talpunk alatt. A felé a fa felé tartunk, mely kempingünk
külső határát jelöli. Sátraink egymástól kényelmes
távolságban állnak. Néhány közelebb a folyóhoz, mások
közelebb az erdőhöz. Az első Lennoné. Az enyém az övétől
balra van, egy nagy szikla mellett. Minden lépésünkre
ügyelve lopakodunk be a két sátor közé. Hallok valami neszt,
de a vízesés zubogása megzavar. Riadtan nézek körül,
próbálva beazonosítani a veszély forrását, amikor Lennon,
anélkül hogy megfordulna, hátranyújtja a kezét, hogy
megállítson.
Szívem összevissza ugrál a bordáim mögött. És ekkor
megpillantok valamit a folyó mellett.
Méterekkel előttünk Reagan és Brett sátrainak sötétkék
körvonalat fest a hold. Úgy néznek ki, mint két iglu a
folyóparton. De az egyik sátor nem néz ki túl jól. Valami
történt vele. Úgy néz ki, mint egy hatalmas, félig leeresztett
futball-labda. Mikor pedig Lennon fejlámpájának fénye
megvilágítja, hatalmas, sötét alak fordul felénk, és néz
szembe a fénnyel.
 13.

Egy fekete medve.

Egy hatalmas fekete medve.
Egy hatalmas fekete medve, amint éppen Brett sátrát
tépázza.
Borzongás fut végig a testemen, ahogy a többiek beérnek
minket. Reagan a hátamba ütközik, amitől majdnem
előrebukom. Summer rémült hangot hallat.
– Jézusom! – suttogja Brett, amint meglátja a medvét. –
Jézusom, Jézusom!
A fejem üres, és a testem minden idegszála megfeszül.
Mintha hallaná pánikkal teli gondolataimat, a medve
felemeli a fejét, és a levegőbe szimatol. Apró szemei zölden
villannak Lennon fejlámpájának fényében.
– Ne mozduljatok! – szól vissza Lennon a válla fölött. –
Ne fussatok el! Utánatok eredhet!
Akkor meg mi a francot csináljunk? A szél a mi
irányunkba fújja a medve szagát, a lábaim pedig Lennon
figyelmeztetése ellenére is menekülőre akarják fogni.
Csendben állunk. Bámulunk. A medve is minket bámul.
Újra beleszagol a levegőbe, és rózsaszín nyelvével megnyalja
a pofája oldalát. Kíváncsi ránk, és egyáltalán nem fél.
Bárminek a szagát is érezte meg, az még bátrabbá tette őt.
Imbolyogva kilép Brett sátrából. Mancsai felhasítják a
ponyvát, ahogy megfordul.
Ránk fog támadni.
Meg fogunk halni. Ha féltem is Lennon története közben,
most kővé vagyok dermedve. Rettegve kapkodom a levegőt.
Igazán azt kívánom, bár Androméda is velünk lenne. Az ő
ugatása elriasztaná a medvét.
Vagy behúzná a farkát, és elmenekülne, ahogy én is
legszívesebben tennék.
– Hé! – kiáltja Lennon mennydörgő hangon, én pedig
összerezzenek. – Takarodj innen a francba! Tűnés! – Úgy
integet a kezeivel a feje fölött, mintha vámpírnak öltözött
volna halloweenra, és kisgyerekekre próbálna ráijeszteni.
Csakhogy az ő hangja is idegesen cseng. Mély hangja egész a
folyó túloldaláig száll, ott a szikláknak ütközik, és a
visszhang visszadübörög hozzánk.
A medve most ránk figyel. Hirtelen megáll, egyik mancsa
a levegőben, mozdulatlanul fülel.
Lennon egyetlen hosszú lépéssel előbbre tör, és közben
még egyszer a medvére ordít. Már szinte látom, ahogy ráveti
magát. Vér. Ordítás. Horror. Látom, ahogy mindez
bekövetkezik, de túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz,
hogy bármit is tegyek.
– Azt mondtam, takarodj! – ordítja Lennon, kezeit
hangosan összeütve. Hirtelen felkap valamit a földről, és a
medve irányába hajítja. Egy követ? Nem tudom. De bármi is
az, eltalálja a medve orrát.
MIÉRT CSINÁLOD EZT?
A medve lerázza magáról a lövedéket. A testem készen
áll a menekülésre. És akkor…
A hatalmas, szőrös test lassan megfordul. A medve
lassan elcammog, összetaposva maga alatt a sátrat.
Lennon újra összeüti a tenyerét, és lassan megindul felé.
Úgy kiabál, mintha egy lovat akarna galoppozásra bírni. A
medve gyorsabban szedi a lábait, és eltűnik az erdőben.
Elment.
Addig bámulom az erdőt, míg meg nem fájdulnak a
szemeim. Vajon tényleg elment? Vagy csak átver minket,
megfordul, és felénk rohan a hátsó lábain? Várjunk csak, a
fekete medvék hátsó lábra emelkednek egyáltalán? Vagy azt
csak a grizzly medvék csinálják? Nem tudom. Miért nem
tudom?
– A veszély elmúlt – mondja Lennon. Tenyere ijesztően
melegnek érződik a nyakamon. – Semmi baj. Elment.
Kábultan nézek rá. Jó pár pillanatba beletelik, mire
visszatér a hangom, mikor pedig végre beszélni tudnék,
lassan gördül a nyelvem.
– Biztos vagy benne?
 – Teljesen biztos – mondja Lennon, válla fölött az erdő
felé pillantva. – Hallgasd csak! Lehet hallani, ahogy
távolodik. A tobozok recsegnek a lábai alatt.
Alig hallok valamit, és ennek örülök. Nem akarom a
medve lépteinek hangját hallani.
– Te jó ég, ez necces volt – mondja Kendrick. – Tényleg
elment?
– Egyelőre igen – feleli Lennon.
– Hogy érted ezt? – kérdezi Reagan. – Vissza fog jönni?
Lennon a feldúlt sátorra irányítja lámpáját.
– Ha keres valamit, akkor lehet. Kinek a sátra ez?
– Valószínűleg Bretté – mondja Summer, és felkattintja
az elemlámpáját.
Igaza van. Reagan és Brett is a folyó közelében vertek
sátrat.
Lennon magában morog, és vigyázva indul a szétesett
sátor felé, mi pedig követjük, hogy felmérjük a kárt. Azt
gyanítom, hogy elég rossz állapotba került. Lennon felemeli
a ponyva egyik oldalát. Nem lehet megjavítani. Ez nem
egyszerű szakadás. Hatalmas hasíték tátong az egyszemélyes
sátor teljes hosszában. Lennon lehajol, és benéz a
sátorponyva alá.
– Ez most komoly?
– Mi a baj? – kérdezem.
Lennon egy csomag csokis keksz maradékát emeli a
magasba. A zacskóból morzsák potyognak. Ez is teljes
hosszában fel van hasítva, és még más is. Mikor Summer a
sátorra irányítja elemlámpája fényét, az egy zacskó tonhalra
esik. Cukrokra. Perecekre.
Brett egész élelmiszerkészletére.
Egy nyitott ételtartóból ömlött ki minden – abból, melyet
Lennon erőltetett Brettre. A tartály teteje egy kicsivel
messzebb hever, ételmaradékok alá temetve.
– Ennek nem is lett volna szabad a sátorban lennie –
mondja Lennon. – A tűznél gyűjtjük őket. És miért van
egyáltalán nyitva?
– Lehet, hogy a medve nyitotta ki – találgat Summer.
– A medve nem tudja kinyitni – válaszolja Lennon. – Épp
ez a lényege.
Körbenézek.
– Izé… Hol van egyáltalán Brett?
– Itt vagyok – hallatszik egy hang. Brett csigás feje egy fa
mögül bukkan elő. Kezét a szeme fölé tartja, Lennon és
Summer lámpájának fénye elleni védekezésképpen.
– Nem zártad el az ételedet? – kérdezi Lennon a haragtól
sápadtan.
– Dehogynem – válaszolja Brett, miközben telefonját a
feldúlt sátor felé irányítja. Mindent felvesz videóra. – Te jó
ég! Ez a medve tényleg kitett magért, nem igaz?
– Nem vicces – mondja Lennon. – Te pedig nem zártad le
a tartályt, máskülönben a medve nem érezte volna meg az
ételszagot.
Brett szemei tágra nyílnak.
– Mondtam már, hogy lezártam. A tartály hibás volt.
– Hmm – mondja Kendrick a sátorra sandítva. – Nem
tudom. Úgy értem, a tartály teteje csavarozós. Hogy lehetne
hibás?
– Nem az. Csak elfelejtette rácsavarni – mondja Lennon.
Brett dühbe gurul.
– Szóval hazugnak nevezel?
– Nem tudom – mondja Lennon. – Az vagy?
– Na jó – szól közbe Reagan. – Mindenki nyugodjon meg!
Lennon, ha Brett azt mondja, hogy hibás volt, akkor az volt.
Lennon csak áll, és Brett arcába világít.
– Hol voltál?
– Ne világíts már a szemembe azzal a rohadt lámpával! –
kiáltja Brett.
– Most az előbb. Nem voltál a csoporttal. Hol voltál?
Elrohantál a medve elől?
– Ööö… nem.
Lennon mozdulataiból idegesség árad.
– Mondtam, hogy nem szabad rohanni. Meglátja benned
a zsákmányt, és utánad ered. A fekete medve gyorsabban
fut, mint az ember.
– De nem gyorsabban, mint Reagan – próbálja a
hangulatot oldani Brett.
 – De igen, még Reagannál is gyorsabban fut – mondja
Lennon. – Még a kibaszott Usain Boltnál is gyorsabban. Ha a
medve mérges, teljes sebességre kapcsol. Ez a példány pedig
meglehetett száznegyven kiló is. Bármelyikünket megölhette
volna.
– Haver, nyugodj már le! – mondja Brett, akit kezd
idegesíteni a vita. – Kezd bűzleni az álszentséged.
– Majd abbahagyom a prédikálást, ha rám figyelsz, és
nem veszed viccnek a dolgot.
– Nem csináltam semmit.
– Csak elfelejtetted rázárni a tartályodra a tetejét –
mondja Lennon, és ujjával Brett felé bök. – Aztán elrohantál,
amikor megmondtam, hogy tilos futni.
Brett keményen taszít egyet Lennonon.
– Tudod, mit? Semmi közöd hozzá, haver.
Lennon meglöki Brett vállát.
– Mindannyiunkat veszélynek tettél ki, haver.
– Na jól van – mondja Kendrick kettejük közé állva és
szétválasztva őket. – Ezt nem csináljuk. Nyugodjunk meg, és
gondoljuk végig, mi történt!
– Nincs mit végiggondolni – mondja Lennon.
Reagan belép a körbe.
– Hé! Talán megfontolhatnád azt az eshetőséget is, hogy
Brett igazat mond.
– Köszönöm, Reagan – mondja Brett továbbra is dühösen.
– Örülök, hogy valaki hisz nekem.
Mindenki egyszerre beszél. Kendrick azt akarja, hogy
mindenki nyugodjon meg. Lennon azt akarja, hogy Brett
elismerje, hogy hibázott. Reagan azt akarja, hogy Lennon
hagyja békén Brettet. Summer tudni akarja, hogy visszajön-e
a medve – amire egyébként én is kíváncsi vagyok. Ezért
elkezdjük Brett ételének maradékát a tartályba pakolni, én
pedig a kekszmorzsákat gyűjtöm a tenyerembe. A maradék
között hirtelen megpillantom a tartály tetejét.
Átfut a fejemen, hogy csak annyit kéne tennem, hogy
feltekerem a tartályra, és megnézem, Brett hazudott-e azt
illetően, hogy nem működik rendesen. De akarom én ezt
tudni? Ha Brett hazudott, mindenki idiótának fogja tartani.
Lennon pedig talán megöli. Ellentmondásos érzelmek
kavarognak bennem, ezért csak folytatom a munkát anélkül,
hogy a tartály tetejéhez érnék.
– Teljesen tönkrement – mondja Summer amikor elül a
veszekedés, ő pedig felemeli a szakadt sátor egy darabját. –
Tudom, hogy vadállatokat emlegettünk, de esküszöm, soha
nem igazán hittem, hogy egyet is látok majd. Néhány nyulat
és mókust leszámítva. De nem ezt!
Akkor már ketten vagyunk.
Lennon morogva mellém térdel, és felemeli a horpadt
tartályt.
– Láttál medvét, amikor korábban itt jártál? – kérdezi
tőle Summer. – Ezért tudtad, mit kell tenni?
Lennon a fejét rázza.
– Az erdő más részein, nagyobb ösvények mentén láttam
már őket, de mindig tartották a távolságot. Ez viszont
túlságosan jól viseli az emberek közelségét. Azt hiszem,
jelentenem kell, hogy a vadőrök szemmel tarthassák ezt a
területet. De most az összes ételt össze kell szednünk, hogy
biztosak lehessünk benne, hogy a medve nem jön vissza.
– És ki kell találnunk, mit csináljunk ezzel a sátorral –
mondom Brettre pillantva. – Nem hinném, hogy lehetne
benne aludni.
Summer megvonja a vállát, és Brett felé fordul.
– Aludhatsz Reagan sátrában. Végül is úgyis ott kötnél ki,
nem igaz? Nem nagy ügy.
A testem hirtelen megmerevedik.
– Ó-ó – mondja halkan Summer. – Sajnálom, srácok.
Tudom, hogy nem lett volna szabad elárulnom.
Először Summerre nézek, majd tekintetem Reaganre és
Brettre siklik.
– Ti ketten… együtt vagytok?
Brett megfordul, és valamit suttog Reagannek, amit én
nem hallok, majd tesz néhány lépést a folyó irányába.
– Reagan – mondom. – Igaz ez?
– Zorie… – Reagan szorosan becsukja a szemét.
Te jó ég! Ezek szerint igaz.
– Együtt vagytok? Miért nem mondtad el?
 Reagan felemeli a kezét, majd hagyja maga mellé hullani,
és megrázza a fejét.
– Nem tudom. Csak.
– Csak miért?
– Mert kiakadnál, érted? – mondja hirtelen védekező
hangon.
– Nem is…
– Éppen azt csinálod. Nem veszed észre? Mindig
kiakadsz, ha nem pontosan úgy mennek a dolgok, ahogy
megtervezted őket a határidőnaplódban meg a listáidon. És
lehet, hogy én egyszerűen csak nem akarok ezzel bajlódni.
Megalázva érzem magam. És össze vagyok zavarodva. Ha
Brett-tel jár, miért bátorított arra, hogy nyomuljak rá az
után a csók után?
– Mennyi ideje… Mióta?
– Számít az?
– Talán igen.
– Miért? – kérdezi Reagan elkeseredetten. – Hát nem
érted? Próbáltalak kímélni, ügyeltem az érzéseidre. Ezért
döntöttünk úgy Brett-tel, hogy Lennont is elhívjuk.
– Mégis miről beszélsz?
– Tudom, hogy tavaly ősszel jártatok. Summer egyik
barátja látott titeket, ahogy nyaljátok-faljátok egymást a
gördeszkapálya mellett. Mindenki tudja!
Te jó isten! Meg akarok halni. Rá sem tudok nézni
Lennonra. Halálosan megalázva érzem magam.
– És a helyzet az – folytatja Reagan –, hogy akkor is
ragaszkodtál hozzá, hogy csak barátok vagytok, amikor
egyenesen rákérdeztem a dologra. Még Avaninél is
puhatolóztam, mert a fene tudja, miért, de több titkodat
árulod el neki, mint nekem valaha is, de ő falazott neked, és
azt mondta, nincs köztetek semmi.
Ez képtelenség. Avaninek sem árultam el semmit, ezért
nem is volt miért „falaznia”.
Reagan keresztbe fonja a karját.
– Úgy tűnik, nem tartozom többé a társaságodba. Csak
kihasználsz engem, amikor kényelmes neked. Például
amikor le szeretnél ülni valakihez ebédelni.
 – Ez nem igaz!
Ugye? Nem használom ki Reagant. Legalábbis nem
jobban, mint ő engem. Ő másolja le a megoldásaimat
dolgozatírásnál. Ő kéri a segítségemet a házifeladatok
elkészítésekor. Hát nem szoktam neki segíteni?
– Nyilvánvaló, hogy nem bízol meg bennem annyira,
hogy megoszd velem a titkaidat – mondja. – Akkor én miért
osztanám meg veled az enyémeket?
Válaszolni szeretnék, de képtelen vagyok. Csak bámulok
idiótán.
– Reagan… – próbálkozik Summer.
– Te meg képtelen vagy csendben maradni ugye? –
mondja Reagan Summerhez fordulva. – Néhány nap múlva
elhúzott volna a hülye csillagásztalálkozójára. Csak azt
kértem, hogy ne szólj Brettről és rólam, amíg le nem lép, de
képtelen voltál parancsolni magadnak, mi?
– Én…
– Csak egyetlen jó dolgot akartam átélni ezen a nyáron.
Egyetlenegyet! – Reagan szeme megtelik könnyel. –
Fogalmatok sincs, min megyek keresztül! El sem tudjátok
képzelni, milyen éveken át mindennap edzeni. Éveken át!
Aztán a lábam egy másodperc töredékére megcsúszik, és fel
kell adnom az álmaimat.
– Nem te vagy az egyetlen, akinek vannak álmai –
mondom neki.
– De én vagyok az egyetlen, akinek elég tehetsége van
ahhoz, hogy megvalósíthassa őket!
– Jézusom! – mondja Kendrick. – Hallod te magadat,
Reagan?
– Nem érdekel, mit gondolsz rólam – mondja Reagan,
miközben megrántja a vállát, és kitöröl néhány csepp
könnyet a szeméből. – A családodnak van pénze, nagy ügy.
Az enyémnek is van. De nem látom, hogy bármit is próbálnál
kezdeni az életeddel. Én az olimpiára készültem, érted? Az
istenverte olimpiára!
– Tudjuk, hogy mire készültél – mondja Summer lágyan.
– És nagyon sajnáljuk.
– Nem kell a sajnálatotok! – válaszolja Reagan. – Az
egyetlen ok, amiért érdekled Kendricket, az az, hogy
idegesítheti veled a szüleit.
– Hé! – mondja Kendrick mérgesen.
– Ez az én kirándulásom – veri a mellkasát Reagan. –
Mindenért én fizettem, és mindent én szerveztem meg.
Ennek kellett volna felvidítania. Egyáltalán nem rólatok szól
ez az egész.
– Tudod, hogy egy hatalmas nagy seggfej vagy, ugye? –
kérdezi tőle Lennon.
– Komolyan beszélek – válaszolja Reagan. – És ha már
mindent kiteregetünk, engedd meg, hogy megemlítsem,
milyen faszfej voltál Brett-tel az egész kirándulás alatt. Ő
akarta, hogy gyere.
– Valóban? Vagy csak részesülni akart apám hírnevéből?
Vagy esetleg velem akarta elterelni Zorie figyelmét arról,
hogy együtt vagytok, mert tudta, hogy mennyire fájna neki,
ha megtudná? Csak mert bármelyikről is van szó, mindegyik
elég szar indok.
– Hát ez elég kínos, haver – mondja Brett. – Csak segíteni
akartam Reagannek Kupidót játszani. Mindenki tudja, hogy
teljesen rá vagy izgulva Zorie-ra, akkor meg mit
panaszkodsz?
Hogy mi? Kizárt, hogy ez igaz legyen.
Reagan Lennonra mutat.
– Látod? Brett kedvel téged, te pedig egy szemét voltál
vele, amióta csak elhagytuk Melita Hillst. Hálásnak kéne
lenned, amiért elismeri a te valaha menő punk-rock apádat.
Lennon ajka elkeskenyedik.
– Ne vedd a szádra apám nevét!
Jó párszor láttam már Lennont mérgesen. De most majd’
megüti a guta. Soha nem reagált még ilyen érzékenyen, ha
az apját említették. Ha az anyjairól volt szó, akkor igen. De
ha valaki az apját emlegeti, mintha esőfelhők gyülekeznének
a feje fölé.
– Mindenki nyugodjon meg! – könyörög Summer.
Brett előrelép.
– Nézzétek, most mindannyian olyan dolgokat
mondtunk, amiket magunk sem gondolunk komolyan. Zorie,
sajnálom, hogy nem szóltunk a kapcsolatunkról. De ez még
nem jelenti, hogy ne érezhetnénk jól magunkat együtt.
Reagan és én ugyanazt akarjuk: hogy mindenki jól érezze
magát. Olyan nagy baj ez?
– Jól érezni magunkat? – kérdezi Lennon. – Majdnem
megölettél minket ma este!
– Szeretnéd, ha mindenki ezt gondolná, igaz? Lehet, hogy
az a bajod, hogy te hoztál minket a medvék közé. Lehet, hogy
egyszerűen szar túravezető vagy.
Ez kiveri nálam a biztosítékot. A dolgok, melyek az
elmúlt percekben a felszínre kerültek, térképek
koordinátáiként kapcsolódnak össze a fejemben:
Nemhogy Reagan titokban tartotta, hogy összejött Brett-
tel, de ráadásul megpróbált összehozni Lennonnal, csak
hogy Brett az övé lehessen.
Megsértődött rám, mert jóban vagyok Avanivel.
Summer pletykákat terjesztett rólam és Lennonról az
iskolában.
Brettet a legkevésbé sem érdeklem.
És engem sem érdekel Brett. Már nem. A vonzalom
elmúlt.
Mindez a szemét a már meglévő szeméthegyre rakódik,
amely jelenleg az életem. Mert ha hazamegyek, ismét
szembe kell néznem a hűtlen apámmal, és anyámmal, akinek
fogalma sincs semmiről. Na meg Mackenzie-ékkel, akik
mindent tudnak a családi gondjainkról.
Na és itt van Lennon. Amióta a közelében vagyok,
felébredt bennem az alvó remény, erre kiderül, hogy az
egész a lehető legaljasabban meg volt rendezve. Azt hittem,
újra kezdem élvezni a társaságát, de vajon valóban így volt?
Vagy csak Reagan bábjátékának forgatókönyve szerint
cselekedtünk? Visszanézve már azt sem tudom
megállapítani, mi volt valódi, és mit erőltettek ránk.
Valami hirtelen kattan a fejemben.
Felveszem a tetőt, és a tartályra csavarom, amíg kettőt
nem kattan. Majd Bretthez sétálok, és a kezébe nyomom.
– Nem hibás – mondom.
Brett a tartályra néz, aztán pedig rám. Egy hosszú
pillanatig senki nem szól, majd Reagan hangja töri meg a
csendet.
– Ennyire piti tempóban nyomod? – kérdezi. – Hát jó.
Elfelejtheted, hogy velem lógj az iskolában. Végeztünk. Menj
vissza Avanihez!
Megfordulok, és mérges könnyekkel a szememben nézek
vele farkasszemet.
– Avani soha nem feledkezett meg rólad. Valamilyen
hülye okból még mindig kedvel téged! Te vagy az, aki
magánsulisokkal kezdtél együtt lógni, miután a szüleid
meggazdagodtak. Te vagy az, aki úgy gondolta, hogy az
olimpiára való edzés fontosabb a barátaidnál. És mit hozott
mindez neked? Egy csomó olyan barátot, akik csak
sajnálatból vagy társadalmi kötelességből vannak veled.
Ébredj fel, Reagan! Senkit nem érdekel, hogy nem sikerült az
idióta olimpiai selejteződ. A futáshoz még csak tehetség sem
kell. Csak a lábaidat mozgatod!
– Zorie – mondja Lennon csendesen.
Körülnézek, és látom, hogy mindenki úgy néz rám,
mintha őket bántottam volna meg. Beletelik egy kis időbe,
mire rájövök, hogy talán így is történt. És tudjátok, mit?
Nem érdekel! Lehet, hogy nem kellett volna Kendricket is
belerángatnom, de a többiek elmehetnek a fenébe. Gyűlölöm
Brettet, amiért megcsókolt, és reménykedni kezdtem.
Gyűlölöm Summert, amiért megpróbált manipulálni. És
határozottan gyűlölöm Reagant, amiért tönkretette a
nyaramat.
Egész addig, míg rá nem nézek.
Egy rövid pillanatig úgy tűnik, mintha menten elsírná
magát. Én pedig ettől… szörnyen érzem magam. Én nem
ilyen vagyok. Én nem keveredem csúnya vitákba senkivel. A
veszekedéstől viszketni kezdek.
Bocsánatot akarok kérni tőle.
Azt szeretném, ha ő is bocsánatot kérne tőlem.
Vissza szeretnék menni az időben addig a reggelig,
amikor anyám erről a kirándulásról kezdett beszélni, és
nemet szeretnék mondani neki.
Amikor éppen bocsánatkérésre nyitnám a számat,
Reagan megelőz:
– Köszi, hogy tönkretetted a kirándulást. – Majd
Lennonra mutat. – Mindketten megbaszhatjátok! –
Megfordul a tengelye körül, mintha el akarna futni, majd
megáll. – Ja, egyébként a tavaszi olimpiai adománygyűjtő
bulin az ízléstelen apád megpróbálta lefektetni Michelle
Johnson anyját. Nem mondtam el anyámnak, mert akkor
nem támogatta volna többé az idióta klinikátokat. De biztos
lehetsz benne, hogy most elárulom neki.
Az idő megáll. Nem mozdulok, nem lélegzetű, még csak
nem is pislogok. Egészen addig nem, míg forró könnyeket
nem érzek végigcsorogni az arcomon. Rájövök, hogy sírok.
És egy pillanatig tovább állok megdermedve, és próbálok
valamiféle választ megfogalmazni. De képtelen vagyok rá.
A fejem üres. Azt akarom, hogy minden tűnjön el.
Reagan. Brett. Lennon. Ez az egész katasztrofális kirándulás.
Az apám.
A szavak fájdalmasan a torkomra forrnak, és nem
szabadulnak onnan. Úgy érzem, mintha fuldokolnék,
miközben piranhák kapaszkodnak a bőrömbe, büszkeségem
maradékát is lerágva. És mivel itt vagyunk kint a semmi
közepén, éjszaka, egy éhes medvével és a fene tudja még
mivel a sarkunkban, az egyetlen dolog, amit tehetek, az az,
ha visszahúzódom a sátramba.
Alig találok oda a hold fényénél. Sokkal sötétebb van itt
kint, mint a városban. Miután farönkökön és köveken
keresztülbukdácsolva majdnem kitöröm a nyakam, végül
mégis visszajutok a sátorhoz, behúzom a cipzárt, és elzárom
magam a többiektől. Az egész nem ugyanaz, mintha egy
hatalmas „ezt nektek” csapással magamra vágnám az ajtót,
ráadásul feltűnik, hogy még mindig hallom a többiek hangját
a távolban. Nem tudom kivenni, miről beszélnek, de így a
magány illúziója is a semmibe foszlik.
Ha eddig zavartak a kiütéseim, most egyenesen
megőrülök tőlük. Felforgatom a táskámat antihisztaminért,
és beveszek két szemet. Szárazon, víz nélkül nyelem le őket.
Hatalmasat sóhajtva végigfekszem a hálózsákomon, és a
semmibe bámulok. A talaj hideg és kemény alattam, és egy
éles követ érzek a derekamban.
A veszekedés még visszhangzik a fejemben, és mély
sebeket ejtettek rajtam a történtek. És ott van apám is.
Vajon mindenki tud róla Melita Hillsben? Anya és én
vagyunk az egyetlenek, akik a sötétségben éltek? Jézusom!
Hát mennyire vagyunk hülyék? Fájdalom nyilall a
mellkasomba, és azt kívánom, bár velem lenne anya, és
beszélhetnék vele. Vagy csak ő beszélne hozzám.
Szél zörgeti a sátor oldalát, mikor leveszem a
szemüvegem és bekuckózom a hálózsákomba. Az egész
sátorból szintetikus szag árad, leginkább nejloné és
műanyagé. Lehet, hogy túlságosan felhúztam a cipzárt.
Vajon nyissak rajta egy lyukat, ahol bejöhet a levegő? De mi
lesz, ha visszajön a medve, és kiszimatolja, hogy a sátorban
vagyok, úgy, ahogy Brett kekszét is kiszimatolta?
Úgy döntök, hogy nem foglalkozom vele. Hirtelen
halálosan fáradtnak érzem magam. Múlt éjjel alig aludtam.
Korán keltem. Egész nap az erdőben túráztunk. Ráadásul az
antihisztamin is hatni kezd. Érzem, hogy egy hajszál választ
el attól, hogy elaludjak, és egy idő után feladom a harcot.
Engedem, hogy maga alá gyűrjön az álom.

Mikor felébredek, szürke és hűvös a sátor belseje. Az orrom

és ujjaim jégcsappá fagytak, és mikor megpróbálok
megmozdulni, észreveszem, hogy ruhástul aludtam el. A
kővel sem foglalkoztam, mely a sátor alatt fekszik, ezért
most úgy érzem magam, mintha eltörött volna valamim.
Ráadásul furcsa dolgokat álmodtam Lennonról. Nagyon
elcseszett, nagyon erotikus dolgokat. Megölt egy medvét, és
ó istenem, miért van ilyen káosz a fejemben? Valószínűleg
köze lehet ahhoz, amit Brett mondott tegnap este arról, hogy
Len-non rám van izgulva. Ami hülyeség, mert Lennon
egyáltalán nincs rám izgulva. Hogy is lehetne, amikor én
vagyok az, akinek viszonzatlanul maradtak az érzései. Én
vagyok az, akiben ég a láng. Lennon hagyott ott engem.
Semmit nem szeretnék jobban, mint ott maradni a
hálózsákomban begubózva, és újra elaludni. Akkor talán újra
álmodhatnám az álmaimat erotikus jelenetek nélkül. De
felülök, hogy megnézzem a kiütéseimet – ott vannak, de az
állapotuk nem olyan szörnyű –, majd hamarosan rájövök,
hogy pisilnem kell. Méghozzá nagyon. A sátorban elég hely
van ahhoz, hogy guggoljak, de felállni nem igazán tudok,
ezért miután átkutatom a táskámat szemüveg és egyéb
szükséges dolgok után, kitekeredek a hálózsákból, és
kicipzározom a sátor ajtaját.
Odakint csend van és szürkeség, de a keleti fákon
aranyló lény ragyog keresztül. Minden nyirkos,
orrcimpáimat pedig fenyőillat tölti meg. Még soha
életemben nem voltam éberebb. A medvére gondolva
idegeim megfeszülnek, fejemet pedig minden
madárcsicsergésre és levélsusogásra felkapom. Nincsenek
medvék, sem emberek. Csak Brett sátrának ponyvája hever
szétszakadva Reagan sátra mellett.
Egy rövid erdei séta után könnyítek magamon, majd
visszavánszorgok a táborba. Hirtelen mozgást pillantok meg
a folyó másik partján. Eltölt a múlt éjjelről maradt félelem,
és rettegek, hogy Reagannel vagy Brett-tel találkozom. Több
pánikkal teli pillanatba is beletelik, mire tisztul az
antihisztamin okozta köd, és felismerem Lennon fekete,
csuklyás pulóverét. A derekára erősített tokban egy
fejszével, karjában tűzifával tart vissza a túloldalról a
köveken át. Mikor észrevesz, röviden felemeli a fejét, én
pedig csodálkozom, milyen felszabadító érzést vált ki
bennem, hogy látom őt.
Csak az erotikus álmokra ne gondoljak.
A sziklahasadék felé indul, én pedig csatlakozom hozzá.
A tűzifát a hamu mellé ejti. Ahogy hátat fordít nekem,
szemügyre veszem a farmer mellényt, melyet pulóvere fölött
visel. Tele van horrorfilmes fel varrókkal, és sírköveket és
levágott testrészeket ábrázoló zománc kitűzőkkel. Van, ami
soha nem változik.
– Szia! – mondom. – Azt hiszem, mi vagyunk csak ébren.
Nem igaz?
– Igen is meg nem is. – Leguggol a tűzrakó hely mellé, és
elrendezi a taplókat, kérgeket és száraz faleveleket.
– Hogy érted azt, hogy igen is meg nem is?
 – Másnapos vagy? – kérdezi hunyorogva. – Lassan
beszélsz.
– Az antihisztamin miatt.
– Értem. Kemény drogok. Erősödtek a kiütéseid?
– Valami olyasmi. Hogy érted azt, hogy igen is meg nem
is? – ismétlem meg körülnézve.
Lennon felsóhajt.
– Ott, az ételtárolóknál.
Az ételtárolók a tábori edényekkel együtt sorakoznak
egymás mellett a köveknél, melyeket padként használtunk.
Hirtelen megpillantok egy lap vécépapírt egy kő alá szorítva.
Szemceruzával írtak rá valamit. Felismerem Reagan
kézírását. Felemelem a követ, és elolvasom az üzenetet:
Menjetek haza egyedül!
 14.

Újra és újra elolvasom Reagan üzenetét, de még mindig nem

értem. Ők mind…? Akkor mi…?
– Itt hagytak minket – mondja Lennon.
– Mindannyian?
– Mindannyian.
– Nem értem – mondom. – Hová mentek?
Lennon gallyakat rendez el a tapló körül gúla alakban.
– Vissza a glampingbe.
– Ezt ők mondták?
– Reagan és Brett veszekedtek múlt éjjel, miután te
visszamentél a sátradba. – Lennon próbálja a tekintetét a
gallyakon tartani, de testtartása zavarról árulkodik. – A
lényeg, hogy Brett azt mondta, neki ez a túra túl sok
felhajtással jár. Reagan egyetértett. Úgy döntöttek,
hazamennek.
Ez most valami vicc. Az kell, hogy legyen. Ugye?
Óvatosan nagyobb ágakat támaszt a gallyaknak.
– Reagan már az éjjel el akart menni, ami őrültség lett
volna. Kendricknek és nekem kellett meggyőznünk, hogy
maradjon, amíg elég világos nem lesz az induláshoz, és
akkor majd együtt megyünk. Ma reggel mintha hallottam
volna valami zajt, de nem volt túl hangos, ezért
visszaaludtam. Mikor újra felébredtem és felöltöztem, már
eltűntek.
Komolyan beszél. Nem viccel.
Szédülök, így leülök egy kőre.
– Itt hagytak minket? Summer és Kendrick is?
Mielőtt elmentem volna aludni, arról beszéltünk
Kendrickkel, hogy vajon mennyibe kerülhet autót bérelni a
glamping területén, és elmenni Summerrel a szülei faházába
Napa Valley-be. – Lennon leporolja a kezeit, és előtúr egy
öngyújtót a zsebéből. – De nem hittem volna, hogy csak úgy
elmennek.
– Nélkülünk?
– Brett hagyott nekem egy üzenetet a kekszesdoboz
belsejében, amiből a medve falatozott. Azt írta, hogy a
legjobb, ha különválunk, így kerülve el a további drámát, és
hogy tudja, hogy kijutunk innen. Utána találtam meg Reagan
neked írt üzenetét a sátrad előtt.
Menjetek haza egyedül!
Lennon a folyópart felé mutat.
– Itt hagyták Brett szétszakadt sátrát, és egy csomó más
felszerelést is. Azt hiszem, Reagan hivatalosan is végzett a
kempingezéssel. Kedves tőle, hogy ekkora felfordulást hagy
maga után, amit majd nekünk kell összetakarítanunk.
– Mikor mentek el? Utol tudjuk még érni őket?
Hogy lehet, hogy Lennon ilyen nyugodtan rak tüzet?
– Zorie – mondja. – Ha őket hallottam, amikor először
felébredtem, akkor már jó pár órája elmentek. Soha nem
érjük őket utol.
– Felkelthettél volna! Siethettünk volna!
– Én is még csak tizenöt-húsz perce keltem fel. Hát nem
érted? Már egy órája is túl késő lett volna. Mire a parkolóba
érünk…
Már rég elhajtottak.
Rendben. Pánikra semmi szükség. Gondolkodni kell. Új
tervet szőni. Mit csinálunk most? Négy óránkba telne, hogy
leérjünk ide a parkolóba. Egy órába, hogy visszamenjünk a
glampinghez, ahol foghatnánk egy taxit, vagy
felszállhatnánk egy buszra. De nincs autónk.
– Mennyi idő alatt érünk a parkolóból a glampinghez
gyalog?
– A hegyi úton, amin idehajtottunk, nincsenek
turistaösvények. Az út nem túrázásra készült. Még csak nem
is annyira járműveknek! Emlékszel, milyen volt idáig eljutni
azon a kanyargós úton.
Több szembe tartó járműbe is majdnem beleszaladtunk
egy-egy kanyarban. Elég ijesztő volt, és egészen biztosan
nem szívesen hajtanék azon az úton esőben vagy ködben.
Gyalog meg pláne nem.
 Lennon a fejét ingatja.
– Jobban tesszük, ha egy igazi turistaösvényen megyünk
vissza a hegyeken át, de az lehet, hogy… tovább fog tartani.
– Mennyivel tovább?
– Egy nappal.
– Egy egész nappal?
– És egy éjszakával. Valahol útközben fel kell vernünk a
sátrat. Nincs egyenes út innen a kempingbe.
Te jó ég! Komolyan beszél?
– Ez nem lehetséges – mondom neki, miközben fel-alá
járkálva azon gondolkodom, mit lehetne tenni. Teljes
pánikban vagyok, és leplezni sem akarom. – Itt hagytak
minket a semmi közepén? De hát ez csak egy veszekedés
volt!
– Reagan meglehetősen zaklatott volt.
– Reagan? Én vagyok az, akit megaláztak!
– Múlt éjjel sok mindenkit megaláztak. Mindenki
rosszkedvű volt. Miután elmentél, Reagan sírt… egy csomót.
És sokat kiabált. Azt hiszem, az olimpiai bukása jobban
elkeseríti, mint amennyit kifelé mutat belőle.
Lennonra nézek.
– Te az ő pártját fogod?
Lennon feltartja a kezeit.
– Nem fogom a pártját. Még csak nem is kedvelem
Reagant, és őszintén szólva nem is értem, Avani és te miért
barátkoztatok vele egyáltalán. Tudod, hogy viszonyultam
hozzá. Ez pedig semmit nem javult az idők során, főleg, hogy
láttam, hogy viselkedik Avanivel. Csak azt mondom, hogy
Reagan eljátssza, hogy jól van, pedig nincs. Akármilyen
hülye is Brett, ezt még ő is tudta. Reagan mindent
megpróbál, hogy jobban érezze magát, és ehhez Brett is
hozzá tartozik. Miután tegnap lenyugodtak a kedélyek, Brett
elmondta, hogy tavasz óta tartották a kapcsolatot, és ő még
visszament a volt barátnőjéhez. De azt hiszem, hivatalosan
az olimpiai ügy után gabalyodtak egymásba.
Jézusom! Várjunk csak! A tavaszi szünet óta?… A buli,
amelyen Brett-tel csókolóztunk, a tavaszi szünetben volt…
– Tudtad, hogy ők ketten egy pár? – kérdezem. – Brett és
Reagan.
Lennon a fejét rázza.
– Előlem is eltitkolták. Ha nem vetted volna észre,
Reagan görcsösen kézben akarja tartani a dolgokat. Azt
hiszem, amikor te és Brett összejöttetek azon a bulin…
ISTENKÉM! HÁT TUDJA!
– Nem jöttünk össze – mondom. – Nem úgy.
– Nem tartozik rám.
Honnan tud Lennon a csókról? Brett elmondta neki? Hát
persze, hogy elmondta. Nem tudom, miért keserít ez el
ennyire, de úgy érzem magam… mint akit lelepleztek.
– Mit mondott Brett pontosan?
Lennon elfordítja a tekintetét, és nem válaszol.
– Hát ez fantasztikus – motyogom. – Lehet ez még
rosszabb? Csak egy csók volt az egész! És hidd el, már
nagyon bánom.
– Egyébként sem adok túl sokat arra, amit mond –
válaszolja Lennon. – Tudom, hogy nagyobb a szája, mint az
agya. Persze nem mintha nem tudnám, hogy randiztál az
elmúlt évben. Az élet megy tovább, nem igaz? Én is jártam
valakivel.
Tényleg? Ezt nem is tudtam. Meg szeretném kérdezni, ki
volt az, és mikor. Vajon még mindig járnak? Azt mondta,
„jártam”, nem igaz? Múlt időben.
– Nem mintha a két dolognak köze lenne egymáshoz –
teszi hozzá gyorsan. – Tűz és víz a kettő.
– Igen – mondom csendben. – Tűz és víz.
Lennon megrázza a fejét.
– Azt hiszem, Reagannek súlyos problémái vannak.
Sebesült és megalázott, és nem tud logikusan gondolkodni.
Ha valaki érzelemből cselekszik, gyakran csinál hülyeséget.
– De én semmi rosszat nem csináltam!
Lennon felhúzza a szemöldökét.
– Legalábbis semmi olyasmit, amiért itt kéne hagyni –
helyesbítek.
– Egyikünk sem csinált olyasmit. Én például tudtam,
hogy nem jó ötlet beleegyezni ebbe a kirándulásba, mégis
eljöttem, így bizonyos szempontból én is hibáztam. Viszont
az összes intrikus lelépett, én pedig pontosan ott vagyok,
ahol lenni akarok, szóval lehet, hogy tulajdonképpen minden
pontosan úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.
– Teljesen megőrültél? De hát ez egy katasztrófa! Mit
fogunk most csinálni? Lehet, hogy van másik megoldás is a
visszajutásra, amivel elkerülhetjük az egésznapos túrázást.
Esetleg egy buszmegálló a parkoló közelében? A sierrai
tömegközlekedésnek kell, hogy legyen erre valamilyen
csatlakozása. Biztos, hogy találunk erre egy buszt, vagy
valamit, ami Melita Hillsbe tart.
– Már én is gondoltam erre. Van is egy térképem a
buszútvonalakról. A legközelebbi nyolc fárasztó órányi
gyaloglásra van innen. Szünet nélkül. Olyanoknak pedig,
akik nincsenek túrázáshoz szokva…
Rám céloz.
– …a legjobb tíz-tizenegy órával számolni. Hegynek fel és
hegynek le visz az út, kivételesen meredek lejtőkön. Olyan
túrázóknak való, akik kihívásra vágynak. A térképen az
ösvény nehéz útvonalként szerepel.
Most viccelsz?
– Nem hiszem, hogy volt róla fogalmuk, milyen
skolasztikában hagynak minket azzal, hogy nélkülünk
mentek el – folytatja Lennon. – Reagan egy seggfej, de nem
kegyetlen. Brett egyszerűen abból indult ki, hogy minden
rendben lesz, és valószínűleg ő győzte meg Kendricket és
Summert is. Legalábbis remélem.
Újra kézbe veszem Reagan üzenetét, és üres tekintettel
bámulom, míg Lennon meggyújtja a tüzet, majd a taplót
fújja, és a gallyakat igazgatja.
– Lemaradok a csillagbuliról – mondom inkább
magamnak, mint neki. Ennek kéne az utolsó dolognak
lennie, amiért aggódom, de nehezemre esik mérlegelni. Az
agyam túl gyorsan kattog, próbálva minden apró részleten
átrágni magát ahhoz, hogy a legjobb megoldáshoz jusson el.
Lennon felnéz a tűzből.
– Ez az a találkozó, amit Reagan tegnap este említett?
– Igen – mondom. – Néhány nap múlva buszra kellett
volna szállnom, és a Condor Peakre utaznom. A csillagászati
klub tagjaival találkoztam volna. dr. Viramontesékkal,
emlékszel? – Lennon anyukái néha elfuvaroztak a
csillagvizsgálóba a találkozókra, így természetesen Lennon
is tudja, miről van szó. Mikor bólint, gyorsan összefoglalom
a csillagbulival kapcsolatos tudnivalókat. – Úgy volt, hogy
ott találkozom Avanivel.
Hirtelen megértem, miért ragaszkodott hozzá Reagan
annyira, hogy elmenjek. Akkor végre megszabadult volna
tőlem, és nyilvánosan élvezhette volna Brett társaságát.
Istenem, mekkora idióta voltam!
– Majd írok Avaninek, ha olyan helyre érkezünk, ahol
lesz térerő – mondom merengve. Itt kint egyetlen hálózat
sem elérhető. – Értesülnie kell róla, hogy nem számíthat
rám.
– Vagy egyszerűen elmehetnél a bulira, ahogy eredetileg
is tervezted – mondja Lennon, és valami ördögi villanás fut
végig a tekintetén.
Egy távoli ágon hangosan énekel egy madár.
– Túl korán van ahhoz, hogy buszra szálljak –
magyarázom. – Még senki nem lesz a Condor Peaken. Nem
ülhetek ott az ujjaimmal malmozva, míg a többiek fel nem
bukkannak néhány nappal később.
– Nem azt mondtam, hogy szállj buszra. Condor Peak
egyáltalán nincs olyan messze innen.
– Nincs?
Benyúl a mellénye zsebébe, és előhúz egy jegyzetfüzetet.
Néhány percnyi lapozgatás után megtalálja a térképet, és
kihajtogatja.
– Látod? – mondja egy sziklára terítve a hatalmas papírt.
– Itt vagyunk most. Ez pedig a Condor Peak. – Valamit
lemér, majd gyors számolásba kezd halkan mormolva a
számokat. –Néhány nap túrázás a King’s Forestben. Talán
három.
Jó adag levegőt fújok ki a számon.
– Az őrülten messze van.
– Nem igazán. Az ösvények sokkal könnyebben járhatók,
mint az, amely a legközelebbi buszmegállóba vezet, ráadásul
nem kéne folyamatosan gyalogolnunk. Tarthatnánk
szüneteket, és éjszakára lesátorozhatnánk.
– Mi ketten?
– Igen. Te meg én – mondja Lennon tárgyilagosan. –
Elvinnélek oda.
– Kettesben túrázni a Condor Peakig? Egyedül?
– Nem gondoltam rá, hogy a medvét is meghívom, de ha
gardedámra van szükséged…
Idegesen kuncogok és a térképre nézek.
– Komolyan beszélsz?
– Teljesen.
– Miért tennéd ezt meg értem?
Lennon megvonja a vállát.
– Még nem akarok hazamenni. Ha te szeretnél, vissza
tudunk menni a buszmegállóhoz. Lehet, hogy holnap sikerül
elérned egy buszt. Az is lehet, hogy lesz térerő, és fel tudod
hívni anyukádat, hogy érted jöjjön. Vagy talán stoppolhatsz
is.
Egyáltalán nem tetszik nekem ez a túl sok „talán”.
– Másrészt viszont – mondja –, ha szeretnél a Condor
Peakre menni, meg tudok tervezni egy sokkal kevésbé
veszélyes túrát egy sokkal könnyebb útvonallal a nemzeti
parkba.
– Nem is tudom – mondom, és próbálom kitalálni,
hogyan utasíthatnám el az ajánlatát úgy, hogy ne hangozzon
túl bunkónak. Mármint nekem ez így túl sok. Mégiscsak
Lennon-ról van szó. Az ellenségemről. A volt ellenségemről.
És a volt legjobb barátomról. Fogalmam sincs, mik vagyunk
most egymásnak egyáltalán. Csak most kezdtünk el újra
beszélni egymással, a testem pedig olyan idióta, hogy máris
erotikus álmokat pumpál a fejembe, pedig pontosan így
kezdődtek a bonyodalmaink. Nem akarok az újrakezdésben
reménykedni. Egyáltalán, semmiben sem akarok
reménykedni!
– Hogy terveztél hazajutni a csillagbuli után? – kérdezi
Lennon.
– Avani autóval jön – válaszolom. – Követi dr.
Viramontest és még néhány embert. A csillagbuli három
éjszakán át tart, azt hiszem. Amikor vége, hazavezet. Úgy
terveztük, hogy péntek reggel indulunk, és délre otthon
leszünk.
– Akkor visszamehetek veletek Melita Hillsbe – mondja
Lennon, mintha ez lenne a világon a leglogikusabb dolog. –
Avani jó fej. Biztos vagyok benne, hogy nem bánná a dolgot.
Valóban nem. Avani kedveli Lennont. Hirtelen eszembe
villan, hogy Avani azt mondta, Brett nem Lennon
súlycsoportjába tartozik. Te jó ég, mit szólna, ha tudná, mit
össze szerencsétlenkedett Brett ez alatt a kirándulás alatt!
Lehet, hogy kárörvendően azt mondaná, hogy ő szólt előre.
Vagy mégsem. Ő ehhez túl rendes.
Nem ez volt a tervem. De ha jobban belegondolok, az
eddigi események egyike sem szerepelt a terveimben. Semmi
nem úgy történt, ahogy terveztem. A legkevésbé sem.
Hogy romolhatott el minden ilyen nagyon?
– Nézd! – mondja Lennon. – Azt gondolom, ha hazamész,
Reagan nyer. Mert most saját magát is megalázta azzal, hogy
elveszítette az irányítást a tökéletes vakációja felett, és azt
akarja, hogy mindenki vele szenvedjen. Amikor elkezdődik
az iskola, a köreiben mindenkinek úgy adja majd elő a
történetet, hogy az őt a lehető legjobb színben tüntesse fel.
És ha tetszik, ha nem, te leszel a történetében a főgonosz.
Nem gondolod, hogy boldog lenne, ha elmondhatná, hogy
távolsági busszal és egy csomó átszállással jutottál haza?
Vagy hogy irdatlan összegeket kellett kifizetned az
autóbérlésért? Vagy ami még rosszabb: anyukád érted jött?
– Próbálod elérni, hogy úgy érezzem, mintha tévedni
kivételes dolog lenne.
– Vagy – emeli magasba az ujját – te mondhatnád el
mindenkinek, hogy ő rohant úgy haza, mint egy
elkényeztetett gyerek, aki nem kapta meg, amit akart, te
pedig nagyszerűen érezted magad, és a suli legmenőbb
srácával túráztál.
Feljebb tolom a szemüvegemet.
– Ráadásul azt is elmondhatnád, hogy elmentél a
csillagbulira – folytatja. – Az emberek azt kérdeznék, hűha,
az meg micsoda? Te pedig mondhatnád, hogy semmiség, csak
végigtúráztam egy nemzeti parkot, hogy találkozhassak
néhány másik csillagásszal, hogy megnézzük a… mit is?
– A Perseidák meteorrajt.
– A Perseidák meteorrajt, amelyet valószínűleg nem
láthat túl gyakran az ember.
– Évente egyszer látható.
– Háromszázhatvanöt naponta egyszer – mondja Lennon
rejtélyes hangon, miközben karjaival színpadiasan
végigszánt a levegőben.
– Fogd be! – szólok az irtózatos helyzet ellenére
mosolyogva.
– Tudom, hogy nem edzésként cipelted fel ide a
teleszkópodat.
A sátram irányába nézek. Még nem is nyílt alkalmam
használni a teleszkópot.
– Tedd, amit szeretnél! Ne hagyd, hogy Reagan
megakadályozzon benne! Csessze meg! És csessze meg Brett
is a tettetett Kerouac-imádatával. Kerouac halálra itta
magát, Neal Cassady pedig megbaszott mindent, ami
mozgott, és igazi nőgyűlölő volt, éppúgy, mint a
beatnemzedék legtöbb tagja, akik egyszerűen éretlen
faszfejek voltak. Cassady altató-túladagolásban halt meg.
Lényegében egyikük sem élt tovább a negyvenes éveinél.
Még hogy nemzeti kincsek, a tököm!
Hűha! Valakit elragadtak az indulatai.
– Nem tudtam, hogy ilyen jártas vagy az irodalomban –
mondom.
– Még a végén megleplek, Zora May Everhart.
Már sikerült neki.
– Sajnálom a Brett-tel történteket – közli gyengédebben.
–Komolyan. Főleg, ha tetszett neked.
– A vicc az, hogy nem is vagyok biztos benne, hogy
tetszett. Azt hittem, hogy kedvelem őt, egészen addig,
amíg…
– Eltöltöttél vele egy kis időt?
– Talán.
– Ezzel én is így vagyok. Amikor el akart kezdeni velem
lógni, azt gondoltam… Nem is tudom. Mégiscsak Brett
Seagerről volt szó. Akit mindenki szeret. De miatyánk, ki
vagy a mennyekben, esküszöm nem tudtam úgy eltölteni
vele egy órát, hogy ne imádkozzam azért, hogy ránk
zuhanjon egy atombomba, mert így legalább nem kellett
volna egy másodperccel sem többet elviselnem abból, hogy
az Üvöltésből vagy az Útonból idéz.
Eszembe jut, hogy Brett azt mondta, szeretné megtanulni
az asztrofotózást, és eltűnődöm, vajon komolyan gondolta-e,
vagy csak előzetesen is a fájdalmamat szerette volna
csillapítani.
– De – mondja Lennon – mindannak ellenére, ami
köztünk történt, én csak… azt szeretném, ha boldog lennél.
És ha Brett az a srác, aki boldoggá tesz…
– Nem az – válaszolom gyorsan.
– Ennek örülök – mondja Lennon csendesen. – Annyira,
de annyira örülök, hogy ezt hallom.
Tekintetünk összetalálkozik. Lennon tekintete
határozott. És túl komoly. Nehezemre esik hosszan állni,
ezért inkább a tűzbe nézek.
Hosszú csend áll be. Lennon egy gallyal böködi az új
lángnyelveket, hogy életre kapjanak. Múlt éjszaka
megfigyeltem, amint ugyanilyen, piramis alakú tábortüzet
rak, és láttam, ahogy a külső gallyak elégnek, és középre
hanyatlanak. Igazán elbűvölő látvány. Fogalmam sem volt,
hogy a tűzrakás is lehet művészet.
Sok mindenről nem volt fogalmam.
– Fogadok, hogy megteszed – mormolja.
Eddig a combjaimat dörzsöltem, hogy felmelegedjenek,
de most Lennonra pillantok.
– Mit teszek meg?
– Fogadok, hogy elmész a Condor Peakre. Engedd meg,
hogy elvigyelek! Meg tudom csinálni. Tudom, hogy sikerülni
fog. Régebben bíztál bennem.
– Régebben adtál rá okot.
– Mindig is adtam rá okot. Csak te nem voltál rá
fogékony többé.
Most veszekszünk? Nem hiszem, de a köztünk lévő
feszültség tapintható. És éppen olyan gyúlékony, mint
Lennon gallyrakása.
 Mégis mit csináljak? Lehet, hogy igaza van, és
hazamenni olyan lenne, mint megadni magam. És végül is
nem azért jöttem, hogy megszabaduljak a családi
problémáktól? Nem akarok csak úgy visszatérni hozzájuk,
ülni a klinika recepcióján, és úgy tenni, mintha minden
rendben lenne, míg az apám hazugságfelhőbe burkolózva
közlekedik fel-alá.
De milyen lehetőségeim vannak? Túrázzak a világ végén
az ellenségemmel?
Vagyis a volt ellenségemmel.
Istenem, teljesen össze vagyok zavarodva!
Lennon leguggol a tűz mellé, és összeszerel egy
hordozható grillsütőt. Hasonlóan minden eszközhöz,
amelyet magunkkal hoztunk, ez is pihekönnyű és
összecsukható, és minden alkatrészével együtt elfér egyetlen
fémcsőben. Mikor Lennon összepattintja az alkatrészeket,
négy lábon áll. Óvatosan a tűz fölé állítja, és szűrt vízzel teli
serpenyőt helyez rá. A lángok a serpenyőt nyaldossák.
Mindketten úgy bámuljuk a melegedő vizet, mintha ez
lenne a világ legérdekesebb dolga.
– Gondoljunk mindent végig logikusan! – indítványozza
Lennon.
– Az jó lesz. – A logika jó. A logika biztonságot jelent. És
az arcáról leolvasva azt is tudom, hogy a logikát ellenem
fogja felhasználni, mert túlságosan jól ismer. De olyan
ideges vagyok, hogy ez sem érdekel. Csak szeretnék rendet
tenni a fejemben.
Sötét haját kisöpri a szeméből, és ujjain számlálva
sorolja érveit.
– Egy: a csoport itt hagyott minket. Hogy rendesen
átgondolták-e a dolgot, és tudatában voltak-e annak, ez mit
jelent, ebből a szempontból lényegtelen. Megfeneklettünk.
Kettő: durva lejtőkön gyalogolhatunk egész nap abban a
reményben, hogy elcsípünk egy buszt, vagy találunk egy
olyan, nem gyilkos hajlamú irgalmas szamaritánust, aki
vállalja, hogy felvesz az autójába két stoppoló tinit, hogy
kivigye őket a Sierrákról…
– Te jó ég!
 – … vagy egész nap könnyű turistaösvényen gyalogolunk,
és holnapra félúton leszünk a Condor Peak felé. Három:
neked sem kell lemondanod a programodat Avanivel, aki
egyébként is sokkal jobb barát, mint amilyen Reagan valaha
is volt. Négy: van egy tökéletesen megfelelő túravezetőd, aki
elvisz téged, ahova csak akarod, és van elég időd odaérni.
Öt: mit veszíthetsz?
– Sokat.
– Például? Félsz, hogy Joy elfelejti megetetni
Andromédát?
Okostojás.
– Nem – válaszolom.
– Haza kell menned kivasalni a skót kockás szoknyáidat,
mielőtt elkezdődik a suli? Vagy esetleg egy nagyobb
szállítmány importált dekorszalag kiszállítására vársz, és
időre van szükséged, hogy szín és minta szerint rendezd
őket?
– Hahaha. Te született Bill Murray.
– Akkor mit veszíthetsz?
– Nem tudom. Apám mindkettőnket megöl, ha megtudja,
hogy te is tagja voltál Reagan csapatának. El sem tudom
képzelni, mit csinálna, ha megtudná, hogy azt fontolgattam,
hogy napokat töltök veled kettesben.
– Remek észrevétel. Kettesben. – Halkan füttyent, és
kinyitja az egyik ételtárolót. – Nehéz lesz uralkodni a
kezeinken.
– Nem úgy értettem. – Úgy hangzóm, mint egy
viktoriánus tanár, aki már az illetlenség szó hallatán is
sokkot kap. Szinte hallom magamat Szentségei ég, Betsy!-t
és Hogy merészeli, uram!-ot kiáltani.
– Nem? – kérdezi csalódottságot színlelve.
Most flörtöl velem? Ez nem lehet igaz. Kezdem
elveszíteni a józan eszemet.
– N-nem – dadogom, majd magabiztosabban is
megismétlem: – Nem.
– Hadd vigyelek el a Condor Peakre! Mutass fel apádnak
egy nagy, képzeletbeli középső ujjat! Zorie és Lennon
felfede-zőtúrán. Mint a régi szép időkben.
 – Régi szép idők – dörmögöm. – Figyelj csak, Lennon!
– Igen?
– Igazából nem is nagyon van más lehetőségünk, nem
igaz? Úgy értem, a buszmegállóig túrázni… nem is volt soha
opció.
Lennon szélesen elmosolyodik, és megrázza a fejét.
– Minden rendben lesz. Megígérem. Egy darabban
juttatlak el Avanihez. Ha pedig meggondolod magad, végső
esetben elvihetlek egy vadőrállomásra.
A víz forrni kezd. Lennon óvatosan tölti át a serpenyő
tartalmát a fémtálba, mielőtt rátenné a hálós fedőt. Aztán
beállítja a telefonján az időzítőt.
– Mi ez? – kérdezem.
– Dugattyús kávéfőző.
– A kávénknak?
– Bizony.
– Igazi kávénak? Nem instantnak?
– Zorie, mi itt épp kempingezünk, és nem egy disztópikus
rémálmot élünk át.
– Majd próbálok erre gondolni, miközben a
pottyantólyukakat ásom.
Lennon két kék színű zománcbögrét tart a magasba.
– Lehetne rosszabb is. Lehetne tél is.
Vagy akár a vadonban is ragadhattam volna,
kilométerekre a civilizációtól, egy olyan fiúval, aki
összetörte a szívemet.
Vagyis várjunk csak!
De hát pontosan ez történt.
Harmadik rész
 15.

A kávé és pár csomag vízben oldható, ínyenc zacskós étel

mellett, melyet Reagan hagyott hátra, Lennon kiteríti a
környéket ábrázoló hatalmas térképet, valamint előszed egy
fém iránytűt, melyből több számlapot, órát és vonalzót is ki
lehet hajtani. Méréseket végez, és számokat jegyez fel egy
töltőceruzával. Az egész olyan bonyolultnak tűnik.
– Hogy érzed magad? – kérdezi állával a karom felé
bökve, melyet éppen vakarok.
– Egy kicsit viszket – vallom be. A múlt éjszakai
veszekedés és a medvetámadás után megint a kiütések
poklában érzem magam. – Van, amit rákenhetnék, de…
– De mi?
– A cucc Miss Angelától van.
Lennon fintorog.
– Te jó isten! A gyógyfüves csodabalzsam, mely úgy
bűzlik, mint ha lebombáztak volna egy illatgyertyagyárat?
Mutatóujjammal felé bökök.
– Igen, az. És nemcsak az a gond, hogy a szemem
könnyezik tőle, hanem a múlt éjszaka óta kicsit félek itt kint
használni. Nem akarom felkelteni a medvék figyelmét.
– Hm – mondja. – Az aggodalmad jogos. Próbálok
kitalálni valamit. Addig is, itt az útvonal, amelyre
gondoltam.
Felém fordítja a térképet, majd kinyitja a noteszát, és a
térkép tetejére fekteti. A notesz két egybefüggő oldalára egy
nem méretarányos térképet rajzolt, apró kis jelekkel, melyek
különféle pihenőhelyeket jeleznek. Észreveszek egy vízesést
az alsó sarokban, és rámutatok.
– Ezek vagyunk mi?
– Ezek vagyunk mi – feleli Lennon.
– Ezek a sátrak pedig…
– Lehetséges kempinghelyek. Két hegygerincen is át kell
vágnunk ahhoz, hogy a Condor Peakre jussunk.
– Sziklát kell másznunk? – kérdezem ijedten.
– Nem. Nyugi, tücsök! Ha errefelé megyünk – húzza
végig egy pontozott vonalon az ujját –, keresztül tudunk
menni egy barlangrendszeren, hogy a hegyek alatt jussunk
át. A barlangoknak négy kijáratuk van, egyikük a hegy déli
oldalán található. Ha átérünk a túloldalra, egy sátorozáshoz
kiváló völgybe érkezünk, ahol ott éjszakázhatunk.
– Várj csak! Lassan a testtel! Barlangászat?
– Egy barlangon végigmenni nem barlangászat, hanem
gyaloglás.
– A sötétben.
– Lesz nálunk fejlámpa – mondja, majd felmutatja a
telefonját. – Lementettem egy túrakönyv PDF-változatát,
melyben a hegyi utakról is esik szó. Azt írják, hogy több
nagy barlang is található ez alatt a hegy alatt, de a miénk a
leghosszabb. Ha átérünk a másik oldalra, rátérhetünk egy
nagyobb ösvényre.
Arra nézek, amerre az ujja mutat a térképen.
– Három sátrat is látok. Három éjszakát jelöl?
Lennon bólogat.
– Ha élve akarunk a Condor Peakre jutni. Ha pedig
meggondolnád magad, ez itt a legközelebbi vadőrház. Útba
esik, és holnap érjük el. Bármi történik is, nem hagylak
cserben. Ha úgy gondolod, régebben cserbenhagytalak…
– Nem gondolom.
Maximálisan úgy gondolom.
Lennon összeszorítja ajkát, majd egy pillanat múlva
folytatja:
– Sikerülni fog, ígérem. Amennyiben betartjuk a
szabályokat, nem kell többé a medvéktől tartanunk.
Nagyobb biztonságban leszünk, mintha a civilizált világban
töltenénk el három napot. Nagyobb esély van rá, hogy
autóbalesetben halsz meg, mint annak, hogy egy nemzeti
parkban.
– Na tessék! Máris halált emlegetsz – mondom szárazon.
– Már egészen el is feledkeztem róla, de most ismét
befészkelte magát az elmémbe. Köszönöm.
 – Nagyon szívesen – mondja Lennon vigyorogva. –
Csomagoljunk, és vágjunk neki! Kilométereket kell
gyalogolnunk, mire nyugovóra térhetünk.
Oké, képes vagyok rá. Nem pont az, amit elterveztem, de
legalább terv. Egy gondosan kiszámított, megrajzolt terv. Ez
jó. Nagyobb biztonságban érzem magam tőle. Csak azt
kívánom, bár az én tervem lenne, és nem Lennoné!
A készülődés tovább tart, mint képzeltem. A csapat nem
csak Brett sátrának csontvázát hagyta hátra. Itt hagyták
Reagan és Summer sátrát is, együtt egy csomó
kempingfelszereléssel, melyeket Reagan vett a túrára. Azt
hiszem, nem szándékozik többé használni őket, de szent
isten, micsoda arrogáns módja a pénzszórásnak! Lennon
mérges, mert a sok itt hagyott kacat teljesen ellentmond a
nemzeti park szabályzatának. Ráadásul teljességgel
lehetetlen, hogy mindent magunkkal cipeljünk. Az egyetlen,
amit tehetünk, az, hogy annyi ételt pakolunk az
élelmiszertárolóinkba, amennyi csak beléjük fér, és
elpakolunk néhány olyan dolgot, amire még szükségünk
lehet. Egy tábori gázfőzőt. Egy további Nalgene kulacsot.
Egy tartalék öngyújtót. Környezetbarát nedves
törlőkendőket. Reagan víztisztítóját. A teleszkópom miatt
nem fér be sok minden a zsákomba, ezért Lennon cipeli a
holmi nagy részét, a hátizsákjához erősítve őket. Mindent,
amire nincs szükségünk, Reagan sátrában halmoz fel.
– Majd jelentjük ezt a holmit, amikor a vadőrállomásra
érkezünk – mondja. – Majd küldenek valakit, aki összeszedi.
– Ha a medve nem jön vissza addig és rombolja le.
– Igen – sóhajt Lennon.
Mire elkészülünk, késő reggel van. Tiszta ruhát veszek
fel, megmosom a fogam, és próbálom megzabolázni a
fürtjeimet. Mikor elkészülök, megpróbálom összecsomagolni
a sátramat. Nehezebb, mint kicsomagolni. Miután Lennon
már eleget nézte a küszködésemet, és „nem” meg „fordítva”
hozzászólásokkal járult hozzá a boldogulásomhoz, végül
megsajnál, és odajön segíteni. Ezek után már csak a
hátizsákomba kell tuszkolnom, és készen is állok az
indulásra.
 Már amennyire készen állhatok.
Felmászunk a vízesés tetejéhez, ahonnan Kendrick és
Brett ugráltak előző nap. Még mindig nem hiszem el, hogy
elmentek. És hogy kettesben maradtam Lennonnal. Őrület. A
helyzet ráadásul fizikailag is megterhelő. Hegyes ösvényen
haladni, mint tegnap, egészen más, mint hatalmas sziklákon
húzódzkodni fel nehéz hátizsákokkal. Tovább tart, mint
Lennonnak, de nagyjából félúton felfelé ráérzek a mászás
ízére. Van a dolognak egyfajta ritmusa, mely óvatosságot és
türelmet diktál. Megkeresni a megfelelő kapaszkodót,
felnyomni magamat a lábammal, átadni magamat a
mászásnak. Mire felérünk a tetejére, nehezen lélegzőn, de
felvillanyozottnak érzem magam.
– Viszlát, Mackenzie-vízesés! – mondom letekintve az
alattunk lezúduló víztömegre.
Lennon felnevet.
– A könyv, amiben rátaláltam, Névtelen Vízesés 2-ként
hivatkozik rá, de Greaves folyami vízesésnek is nevezik.
– Ezek szörnyű nevek.
– A Mackenzie-vízesés sokkal jobban hangzik – erősíti
meg Lennon. – Ha majd a túrázós könyvemet írom, így
fogom nevezni.
– Nahát, most már író is vagy? És mikorra várható a
Zord rendkívül gót kalauza a sötét vadonba megjelenése?
– Még emlékszel a fedőnevemre – mosolyog Lennon.
– Persze, hogy emlékszem. Én találtam ki.
Lennon elégedett hangot hallat, és egymásra
mosolygunk. Kicsit talán hosszabban, mint kéne, ezért
gyorsan más irányba nézek. Mielőtt bizarrá válna a dolog.
Illetve még bizarrabbá.
Átvágunk a bozótoson, és megpillantjuk Lennon
ösvényét. Nagyon hasonlít arra, melyen idejutottunk, de
olyan keskeny, hogy szinte alig látszik. Én akár egy
szarvascsapással is összetéveszteném, sőt, tulajdonképpen
bármilyen állat vágta ösvénnyel. Kissé aggódni kezdek, de
Lennon megnyugtat, hogy ez egy valódi ösvény, valódi
embereknek. De legalább többnyire fák szegélyezik, aminek
örülök, mert lassan dél van, és egyre melegebb lesz.
Szerencsére felkészültem rá: leveszem a hosszú ujjú pólót,
mely alatt egy rövid ujjút viselek. Fontos a réteges
öltözködés.
Nagyjából fél óra csendes gyaloglás után már az ösvény
és Lennon közelsége sem zavar annyira. Lennon eltökélt és
csendes, megingathatatlanul baktat mellettem, szemével
folyamatosan az erdőt pásztázva. És a farmerdzsekijét
díszítő zombik, láncfűrészek és anarchiajelek ellenére a
külseje… nem is tűnik annyira nem idevalónak.
– Mikor kezdődött a kempingezés iránti rajongásod? –
kérdezem.
Sötét tincset simít ki az arcából.
– Azt hiszem, múlt évben. Akkor… keresztülmentem egy
s máson, és Mac azt ajánlotta, menjünk el egy családi túrára
a Halál-völgybe. És egyszerűen csak megmozgatott bennem
valamit. Mindent élveztem benne.
– A köveken alvást is? – Még mindig fáj a derekam a múlt
éjszakai kiálló kő miatt.
– Nem, de ha pokrócot teszel a hálózsákod alá, az sokat
javít a helyzeten – mondja, és megpaskolja a hátizsákja
aljához erősített, felcsavart pokrócot.
Bárcsak én is tudtam volna erről a trükkről!
– Egyszerűen üdítőnek éreztem az erdei kempingezést –
magyarázza Lennon. – Azt, hogy az ember egyedül marad a
gondolataival. Nincs stressz és semmi nyomás. Nincs
időbeosztás. Ha az ember akar, egész nap csak olvas. Csak
felállítja a sátrát, és azt csinál, amit akar. Én pedig
élveztem, hogy mindent magamnak csinálok. Otthon az
ember mindent megkap. Az iskolában órarendünk van, a
vacsorát elénk tolják. Ha az ember bekapcsolja a tévét,
minden be van programozva. De itt semmi nem történik, ha
nem gondoskodom róla. És lehet, hogy furcsán hangzik, de
élvezem, hogy olyan valódi dolgokat csinálok, mint a
tűzrakás és a főzés. Úgy értem, ha eljönne a világvége,
tudnám, hogyan vészeljem át. A legtöbb gyerek a suliból
egy-két hét után meghalna a vadonban, miközben azért
szenvedne, hogy melegen tartsa magát, ehető ételt
szerezzen, vagy' igyekezne elkerülni, hogy a vadállatok
áldozatául essen.
– Elég meggyőző volt, amit tegnap este a medvével
csináltál – ismerem be. – Ha nem szólsz előre, lehet, hogy
elmenekülök, és medvevacsoraként végzem.
– A medvetámadás nem túl gyakori, és ha betartasz
néhány alapszabályt, nem eshet bántódásod. Ha egy
anyamedvével acsarkodtál volna, amikor a bocsai is a
közelben vannak, nagyobb esélyed lett volna rá, hogy
megtámad. De ez lényegében csak józan paraszti ész
kérdése.
– Mégis. Tudtad, mit kell tenni.
– A trükk az, hogy teljesen elkerüljük őket. De ha ezt
nem teheted meg, mert akikkel együtt kempingezel,
fafejűek…
– Nem mindannyiunk az – mondom.
– Nem – ért egyet Lennon, és mosolyra húzza a száját. –
De ha nem sikerül elkerülni a vadállatokat, akkor valódi
veszélyként kell rájuk gondolni, és tiszteletben tartani, hogy
ők az erősebbek.
Ez logikus.
– Szóval azért szerettél bele a kempingezésbe, mert
szeretsz tüzet rakni, és medvék eszén túljárni?
– Úgy érzem, mintha teljesítenék valami mérhetőt. El
tudom látni magam…
Rájött, hogyan kell igazi kávét készíteni a vadonban,
mely számomra a főzés netovábbja.
– …és bárhová eltalálok anélkül, hogy egy géphang
megmondaná, merre kanyarodjak. Ismerem az
elsősegélynyújtás alapelveit. Tudom, hogyan jussak vízhez,
ha nincs folyó a közelben. És tudom, hogyan kell menedéket
építeni az erdőben. Ez pedig…
– Nem semmi.
– Hát nem – mondja ő. – Ez életrevalóságot jelent, ami
azt hiszem, mára sok emberből kiveszett.
– Tehát azért jössz ki ide, hogy egy férfias férfinak érezd
magad – mondom.
– Így igaz – mondja Lennon gúnyosan. – Egy nagy,
termetes favágónak. Ez vagyok én.
 Hát, a dolog nagy része már megvan. Mikor mellette
haladok, a termete megvéd a napsütéstől.
– Az egészért magáért szeretek ide kijönni. Nézz csak
körül! – mondja, és körbemutat. – Minden olyan derűs.
Amikor Ansel Adams azt mondta, hogy hisz a szépség
erejében, itt volt kint, a Sierrákon. Lehet, hogy pontosan
ugyanezen az ösvényen gyalogolt.
Furcsa déjá vu érzésem van, mert ez úgy hangzik, mintha
az a Lennon mondaná, akit én ismerek. Az, aki homályos
idézetekben beszél a San Franciscó-i öböl feletti fényekről,
mintha az egész csak varázslat lenne. Lehet, hogy mégis
értem, miért szeret annyira túrázni.
Lennon zavarba jön, és halkan felnevet.
– Emellett pedig soha nem tudhatod, mi fog történni. Ez
a dolog izgalmas része. Ezernyi dolog romolhat el.
Felnyögök.
– Ez az, amit nem szeretnék hallani. Én szeretem, ha
rendben mennek a dolgaim.
– A világ nem így működik.
– Így kéne működnie – mondom. – Szeretem a
kivitelezhető terveket. Én ennek a szépségében hiszek.
Semmi nem jobb annál, mint ha tudom, pontosan mire
számíthatok.
– Tudom, hogy ezt szereted – mondja Lennon, és a naptól
hunyorítva néz le rám. – És ez kétségkívül megnyugtató
dolog. De az is megnyugtató, ha tudod, hogy akkor is képes
vagy a túlélésre, ha minden darabjaira hullik. Az
elképzelhető legrosszabb dolog is megtörténhet. De te mégis
túléled. Ezért szeretek horrortörténeteket olvasni. Nem a
szörnyek bennük a lényeg. A lényeg a hős, aki legyőzi őket,
és elmeséli a történetet.
– Jó, hogy így gondolod – mondom. – Nem vagyok benne
biztos, hogy én is ugyanekkora biztonságban érzem magam.
Nem mindenki ítéltetett túlélésre.
– Túlélted, hogy a többiek magunkra hagytak bennünket.
– Egyelőre. De még csak néhány óra telt el. Én gyenge
vagyok. Lehet, hogy az éjszakát sem élem túl.
Lennon kuncogni kezd.
 – Azért vagyok itt én. Ha egyedül nem tudsz életben
maradni, bérelj segítséget!
– Remélem, tudod, hogy az Everhart család szegény,
mint a templom egere, és nem fogsz jutalmat kapni, ha élve
hazajuttatsz.
– Élve vagy halva. Kitűnő! Ez azért elég nagy nyomástól
szabadít meg – mondja Lennon sátáni vigyorral. – Á, nézd
csak! Ez az az ösvény, ami a barlangokhoz vezet. Jó vagyok,
vagy jó vagyok?
Ahol az ösvényünk egy szélesebb úttal találkozik, egy
jelekkel függőlegesen telekarcolt oszlop áll. Ezek szerint a
barlangrendszer röpke öt óra távolságra van. Déli nap tűz
fölöttünk. És felfelé kell tartanunk. Nagyszerű. Minden
sokkal egyszerűbbnek és kedvesebbnek tűnt Lennon kézzel
készített térképén.
Kora délutánig megyünk, néha azokról a tájékozódási
pontokról váltva egy-két szót, melyeket Lennon már ismer
korábbi túráiról. De amikor elfelejtek válaszolni, mert túl
erősen bámulom a sziklás ösvényt attól tartva, hogy
hamarosan elájulok, Lennon úgy dönt, itt az ebédidő.
Levesszük a dzsekinket, hogy ráüljünk, és miután
víztartalékaim felét lecsapolom, felbontom az anyámtól
kapott füstölt pulykaszeletkéket, Lennon pedig pörkölt
földimogyorót és szárított gyümölcsöket vesz elő. Úgy
döntünk, hogy osztozunk. Lennon elmondja, hogy a magas
kalóriatartalmú, erősen sós ételek a legjobbak, ha az ember
túrázik. Nekem ezek a kedvenc ételeim. Lehet, hogy a végén
mégis működni fog ez a túrázás-dolog.
Ebéd után újratöltjük kulacsainkat szűrt vízzel az egyik
közeli pataknál, majd visszatérünk az ösvényre. A vidék itt
sziklásabb, ami szívás, mert elég egy óra gyaloglás ahhoz,
hogy újra fáradtnak érezzem magam. Folyamatosan
megbotlom a kavicsokban, melyek a homokos talajból
kandikálnak ki. Olyan, mintha az ember aknák ezreit
próbálná elkerülni. Arra gondolok, hogy jól jönnének most
azok a túrabakancsok.
– Már nem sok van hátra – biztat Lennon, mikor úgy
megcsúszom, hogy majdnem elesem.
 Nem hiszem, hogy kibírom addig. Komolyan nem. A nap
alacsonyan áll az égen, és már órák óta úton vagyunk.
Egyetlen csúszós kavicsra vagyok attól, hogy minden
büszkeségemet félretéve könyörögni kezdjek neki, hogy újra
álljunk meg, ám ekkor felérünk a domb tetejére, és
megpillantunk egy ösvényt, mely a miénkből ágazik kifelé.
Felnézek, mély levegőt veszek, és meglepve pillantok meg
egy hatalmas gránithegyet egy tisztás túloldalán. Egy
pillanattal ezelőtt még messze volt, most pedig itt van az
orrunk előtt.
– Ez az – mondja Lennon, izgatottan mutatva a
keskenyebb ösvényre. – A barlang egyik bejáratának ott kell
lennie az ösvény végén.
– Istenem, azt hittem, soha nem érünk ide – mondom új
erőre kapva, és elindulok az ösvényen. A legkevésbé sem
számít, hogy végre vízszintesen haladunk. – Nem érzem a
lábaimat. Aggódnom kéne?
– Nem. Élvezd a zsibbadást! – válaszolja Lennon. –
Később, amikor kegyetlenül fájni fognak, és könyörögni
fogsz nekem, hogy vágjam le őket, nosztalgiával fogsz
visszagondolni a mostani állapotra. Na de nézd! Látod ezt?
Látom. Egy hatalmas száj nyílik a barlang belsejébe.
Ahogy átvágunk a tisztáson, és egyre közelebb kerülünk
hozzá, egyre jobban megdöbbenek a nyílás méretén.
Hatalmas. Az ösvény pedig véget ér, mindenféle
figyelmeztetések és turistajelzések nélkül.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy már bejárták ezt a
barlangrendszert – jegyzem meg. – Nem kéne valamilyen
jelzésnek lennie a bejáratnál?
– Olyasmi csak a turistacsalogató barlangoknál van.
Néhányban még lámpákat is felszereltek a kirándulóknak.
De ebbe inkább barlangkutatók járnak.
– Barlangkutatók?
– Emberek, akik felfedezik a barlangokat.
– Azt hittem, azok a barlangászok.
– A barlangászok között egy csomó idióta van, akik
elvesznek a barlangokban, és a profi barlangkutatók mentik
meg őket – Lennon az arcomra pillant. – Brett például
nagyszerű elveszett turista lenne.
A szememet forgatom, de titokban azt gondolom,
valószínűleg igaza lehet.
– Szóval mi a terv? – kérdezem, amikor megállunk a
barlang bejáratánál, hogy kinyissuk a hátizsákunkat és
előkeressük a fejlámpáinkat. Úgy döntöttem, hogy elhozom,
amit Reagan otthagyott, mert Lennon szerint ez több száz
dollárral drágább lehetett, mint az én egyszerű modellem, és
kár lenne veszni hagyni.
– Nagyjából három kilométerre van a túloldalra vezető
kijárat – mondja Lennon, és felkattintja a fejlámpáját. –
Teljesen biztonságos, nincs miért aggódnod. Több ezren
jártak már bent előttünk.
– Rendben – mondom, és érzem, ahogy a bőrömet
megcsapja a sötét barlang hűvös levegője. Természetes
légkondicionálás. Jólesik. – És hol az átvágás? Le kell
győznünk egy barlangi trollt?
– Zorie, ez nem Mória. Nem a Ködhegységen vágunk
keresztül.
– Akkor ne számítsak gonosz törpebányász-hadakra?
– Úgy érted, orkokra. A törpék nem gonoszak. Hát nem
néztük meg minden karácsonykor A Gyűrűk Ura trilógiát?
– De, sajnos igen.
– Te is élvezted.
Ez igaz.
– Rendben, Gandalf, szóval mi az átverés ezzel a
barlanggal kapcsolatban?
– Nem kell balroggal megküzdeni. Nincs átvágás.
Legalábbis semmi olyan, amiről nekem tudomásom lenne.
De még én sem jártam ebben a barlangban.
– De más barlangokban már jártál, nem igaz?
– Csak a Melita Hills-i barlangrendszerben – mondja, és
szája mosolyra húzódik.
– Az iskolai kiránduláson?
– Amikor Barry Smith elhányta magát a buszon a
drótkötélpályán való lecsúszás után.
– Én is csak azokban a barlangokban jártam – mondom
aggódva. Ráadásul az leginkább egy ajándékboltból állt, ahol
millió dollárért árulták a kólát. – Talán mégsem kéne
bemennünk.
– Minden rendben lesz – biztosít Lennon. – A könyv
szerint a trükkös része a dolognak az, hogy az alagutak
összeköttetésben állnak. Az egész egy hatalmas barlangi
útvesztő. Állítólag van benne két kötél, ami felvezet a felső
alagutakba, és pontosan ez az, amit mi keresünk.

– Köteleken fogunk függeszkedni? – Már megint a

tesiórák horrorja!
– Nem.
– Hála istennek – motyogom
– A kötelek csak a tájékozódásban segítenek. Több kijárat
is van, és amelyikre nekünk szükségünk van, azt kötél jelöli.
Ez vezet el az északi kijárathoz, ahonnan egy tágas ösvény
vezet tovább a völgybe, amiről beszéltem. – Lennon felteszi
a fejére a kapucnit. – Fel kéne venned a dzsekidet. Odabent
hideg lesz, és legalább egy óránkba telik majd, hogy
keresztüljussunk rajta. Van egy könnyű útvonal, mely a
völgybe vezet. Ott letáborozhatunk egy pataknál, és
megvacsorázhatunk.
Egy óra. Képes vagyok rá. Jobb, mint felfelé mászni a
magunk mögött hagyott köveken. És legalább nem tűz ránk a
nap. Kalapot kellett volna hoznom, ahogy anya mondta. Azt
hiszem, a választék mentén megégett a fejbőröm, és
valószínűleg az arcom is. De legalább most már egészen
biztosan nincs D-vitamin-hiányom.
Ahogy átlépünk a barlang száján, felkattintom Reagan
fejlámpáját. Egy nagy, kerek teremben találjuk magunkat.
Körülöttünk mindenütt sziklatörmelék-halmok és néhány
üres vizespalack, meg valami, ami leginkább egy köteg
vécépapírnak néz ki. Ennyit a Ne Hagyj Nyomot
mozgalomról.
A terem végéből széles alagút vezet a hegy belsejébe, és
mi is ezen az alagúton indulunk tovább. Ahogy haladunk
befelé, a napfény a nyomunkban elapad, és a fejlámpánk
fénye helyettesíti a napot. Idebenn sokkal hűvösebb van, a
levegő pedig nyirkos és dohos – gondolom, mint a sziklák
általában. Soha nem hittem volna, hogy a szikláknak ilyen
erős illatuk van. Ez az illat pedig a legkevésbé sem
kellemetlen, a tüdőmbe áramló hűvös levegő pedig
kifejezetten jólesik. Minden tiszta. Egyszerű. Olyan, mint
maga az útvonal. A járat elég széles ahhoz, hogy ketten
egymás mellett sétáljunk benne, a plafon pedig több
méterrel magasodik a fejünk fölé. Színes erek futnak végig a
kőfalak mentén – Lennon szerint márvány –, és habár a talaj
sziklás, jobb itt gyalogolni, mint odakint.
– Ez nem is olyan rossz – mondom fejlámpám fényét
végigjártam a falakon.
– Mondtam én.
Hamarosan egy újabb alagútba érkezünk. Vagyis
tulajdonképpen a jobb és a bal oldalunkon is van egy.
Mindkettő nagyjából ugyanolyan széles, mint az, ahonnan
jövünk.
– Most mi legyen? – kérdezem.
– Zorie, nem kell suttognod.
– De hát minden visszhangzik.
– Visszhang, visszhang, visszhang – mondja Lennon azon
a mély hangján, miközben tölcsért formál a tenyeréből. – Ki
hallja a visszhangot, ha egy erdő közepén lévő, elhagyatott
barlangban csendül fel?
– Befejezted?
– Egyelőre. – Lennon leakasztja a fekete iránytűt
farmerja övtartójáról, és kinyitja. – Délnek tartunk. Úgy
tűnik, ez az az útvesztő, amelyet említettem.
– De nem olyan lesz, mint a sövényes labirintus a
Ragyogásban, ugye?
– Őszintén remélem. Nagyon szeretem azt a filmet –
mondja Lennon. – Tudtad, hogy a könyvben állat alakúra
nyírt bokrok serege kel életre?
– Kérlek, ne beszélj ilyesmiről, amíg egy sötét
barlangban vagyunk a vadon közepén, és senki nem tud
megmenteni minket! – mondom. – És kísértettörténeteket
sem szeretnék hallani, az isten szerelmére. Tényleg a
túlélőoktatód mesélte azt a történetet? Várj! Mindegy. Nem
akarom tudni.
– Kísértettörténet-mesélésből kellene megélnem –
mondja.
– Jó móka volt. Amíg fel nem bukkant a medve. Mondjuk
igazából az is jó móka volt. A veszekedésig. – Fejlámpája
fénye az arcomra esik. – Túl korai?
Felemelem a karom, hogy eltakarjam a szememet.
– Megtennéd, hogy nem világítasz az arcomba?
Lennon elfordítja a fejét, és az útra irányítja a fényt.
– Bocsánat.
– Nem vagyok szomorú Brett miatt, ha erre vagy kíváncsi
– mondom.
– Akkor jó. Nem érdemli meg a könnyeidet. De csak a
jegyzőkönyv kedvéért: szörnyű ízlésed van.
– Elnézést kérek – mondom lágyan megsuhintva iránytűt
tartó kezét.
Lennon kuncog.
– Elnézem. És megbocsátok neked. És feloldozlak bűneid
alól. De most összpontosítsunk arra, hogy mielőbb
keresztüljussunk a barlangon, mert éhen halok. – Ismét az
iránytűjét tanulmányozza. – Szóval, ahogy az imént
említettem, az összes alagút egy nagy terembe vezet. Ha ott
lyukadunk ki, az azt jelenti, hogy túlságosan nyugatnak
mentünk. Szóval azt hiszem, egyszerűen választanunk kell
egy alagutat, és megpróbálni tartani az északi irányt.
– Akkor jobbra megyünk, ugye? – kérdezem.
– Az a másik észak. Ismertebb nevén dél. Balra kell
mennünk.
Hihetetlenül örül olyasvalaki tévedésének, akinek csak
homályos elképzelései vannak arról, hova tartunk. Balra
indulunk, és folytatjuk utunkat a barlang belseje felé.
Perceken át szó nélkül haladunk. A távoli alagutakban egy
hang visszhangzik, melytől megemelkedik a pulzusom.
Lehet, hogy érdeklődnöm kellett volna a denevérekről. De az
is lehet, hogy jobb, ha semmit sem tudok.
Miközben éles kanyart veszünk, felidézem korábbi
szavait.
 – Bűnök? – kérdezem.
– Micsoda?
– Azt mondtad, feloldozol a bűneim alól. Pontosan mire
gondoltál?
– Csak ugrattalak.
Nem hiszem, hogy ez igaz.
Egy hosszabb szünet után Lennon ismét megszólal.
– Tudod, mit gondolok Brettről. De hogy Andre Smith is
megvolt? Az arrogáns szépfiúk az eseted, vagy mi? Mi volt
vele?
A beszélgetés olyan dolgok irányába tart, melyeket nem
szeretnék felfedni.
– Andre kedves volt velem, amikor barátra volt
szükségem.
– Igen, azt láttam. Láttam, milyen kedves volt hozzád. –
Egy pillanatra elhallgat, majd így szól: – De azt nem tudtam,
hogy komolyan együtt voltatok. Brett egyszer elkapott, és
elmondta, hogy… szóval többet, mint amennyiről tudnom
kellett volna.
Hirtelen megtorpanok.
– Mit mondott Brett?
– Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezi Lennon.
– Semmi esetre sem. Ha Brett rólam pletykált, azt
hiszem, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit mondott.
Lennon elgondolkodik, majd továbbmegy, nekem pedig
nem marad más választásom, mint hogy utánafussak,
máskülönben egyedül maradok az útvesztőben.
– Mondd el! – erősködöm.
– Na jó – adja be végre a derekát. – Brett azt mondta,
hogy Andre és te… tudod… testhőt cseréltetek.
Vicces, ahogy ezt mondja. Valahogy rosszabbul hangzik
az egész, mint valójában. Főleg Lennon szájából, aki
mindenféle szexuális játékszereket nézegethet egész nap, és
mégsem meri kimondani, hogy mit csináltunk Andréval.
– Andre és Brett szoktak dumálni – teszi hozzá. –
Multizás közben.
– Mikor?
– Online játék közben. FIFA, Madden, vagy valami
hasonló sportjáték. Fogalmam sincs. Én csak
horrorjátékokkal játszom. Néha egy kis Minecraftot. Na jó,
meg Final Fantasyt, de ne mondd el senkinek!
– Nem érdekel.
– Figyelj, nem én kérdeztem – mondja. – Brett magától
mondta el.
– Csak néhány hétig jártam Andréval.
– Egyszer láttalak titeket a Thai Palotában.
– Kémkedtél utánunk?
– Az étterem szemben van a munkahelyemmel, az utca
másik oldalán – mondja Lennon idegesen. – Tehát nem
kémkedtem. Nekem nincs teleszkópom.
Au! Reméltem, hogy nem kerül szóba ez a baklövésem.
Lehetőleg soha többé.
– És ha szeretnéd tudni az igazat – folytatja rekedt
hangon –, azt gondoltam, elég nagy szemétség, hogy ezt a
képembe nyomod.
Igazából maximálisan igaza van. Szándékosan
választottam azt az éttermet. Még mindig Lennont
gyászoltam, és hát igen. Azt akartam, hogy együtt lásson
valakivel. Tudom, hogy sekélyes voltam, de szenvedtem.
Ami most igazán elgondolkodtat, az az, hogy ezt szóvá
teszi. Úgy hangzik, mintha mérges lenne rám, amiért
Andréval randiztam, de hát miért lenne az? Lehet, hogy
mégis van valami igazság Brett Lennonnal kapcsolatos
megjegyzésében?
Lehet, hogy meggondolta magát kettőnkkel
kapcsolatban? Miért? Mi változott?
Az út ismét kétfelé ágazik, de az egyik alagút ezúttal
kelet felé tart. Lennon habozik, megnézi az iránytűjét, és
végignéz az alagúton, melyben eddig haladtunk. Úgy tűnik,
mintha arra fordulna, amerről jöttünk, így Lennon végül a
keleti alagútra mutat.
Itt még több a hely, és a falak is másmilyenek. A finomra
csiszolt sziklák eltűnnek, helyüket reszelős felületű kövek
veszik át, és a belmagasság is sokkal nagyobb. Ráadásul
olyan, mintha emelkednénk.
– Érdekes, hogy te mindent tudsz rólam – mondom
néhány perc séta után –, mert én egyáltalán nem tudtam
róla, hogy jársz valakivel.
Hallom a saját hangomat, és a szavaim gúnyosan
csengenek. Mi a fene van velem? Lehet, hogy a hűvös levegő
tesz durcássá. Az ujjaim mintha jégcsapok lennének. Azt
kívánom, bár ne rövidnadrágban lennék!
– Valószínűleg nem figyeltél oda. – Ezt már korábban is
mondta, és fogalmam sincs, miért. Lemaradtam valamiről?
Mielőtt megkérdezhetném, Lennon így szól: – Jovana
Ramirezzel jártam.
Ó!
Jovana. Ő az egyik újemós lány, aki a füvesekkel szokott
lógni a gördeszkapályánál. Nem tudok róla túl sokat. És
főleg fogalmam sem volt, hogy együtt volt Lennonnal.
– Mikor?
– Pár hónapja kezdtünk találkozgatni. Ugyanazokat a
bandákat szeretjük.
Az elmúlt év során felhúzott védelmi bástyák úgy
omlanak össze, mint egy rosszul felépített Jenga torony, és
szörnyű forróság önti el a mellkasomat.
Mi ez a furcsa érzés? Féltékenység?
– Még mindig együtt vagytok? – kérdezem, és azonnal
meg is bánom. Visszaszívni, visszaszívni, visszaszívni! Csak
nem tudom, hogyan.
Mikor nem válaszol azonnal, a legrosszabbtól kezdek
tartani.
És ekkor esik le a tantusz.
Nem vagyok túl Lennonon.
Annyira próbáltam! Nem foglalkoztam vele.
Megszabadultam mindentől, ami rá emlékeztetett. Nem
jártam többé azokra a helyekre, ahová együtt jártunk. Addig
sírtam, amíg már nem volt az a könnymennyiség, mely
megakadályozhatta volna, hogy mérges legyek rá. Aztán
továbbléptem.
Csak sajnos ez nem igaz.
Hogyhogy eddig nem tűnt fel?
Valami a vállamnak ütközik. Felfelé irányítom a
fejlámpámat, és látom, hogy Lennon az utamat állja. A
szerteágazó alagút felé mered. Követem a tekintetét, és a
sötétségbe hunyorítok. Oda, ahová már nem ér el a
fejlámpám fénye. Hirtelen megmozdul egy árnyék.
– Nem vagyunk egyedül – suttogja Lennon.
A pulzusom felgyorsul, de nem igazán értem, miért. A
barlang mindenki előtt nyitva áll. Lehet, hogy csak egy
másik túrázó az. Semmi ok az aggodalomra.
– Hahó! – kiáltja Lennon. Mély hangja visszapattan a
falakról.
Semmi válasz.
Na jó, most már igazán aggódni kezdek. Semmi gond
nem volt a sötétséggel, amíg csak ketten voltunk. Sőt,
kifejezetten megnyugtató volt. Békés. De most valami
fenyegeti a békénket.
Lennon a kezével jelzi, hogy lépjek vissza egy lépést,
majd lehajol, és a fülembe suttog:
– Azt hittem, hogy látok valakit. De lehet, hogy tévedtem.
– Akkor miért suttogsz? – Valami a karomra csöppen, én
pedig megriadok. Csak a csöpögő víz a sztalagmitról. Vagy a
sztalaktitról. Mindig összekeverem őket. Valamelyik,
amelyik a plafonról nő.
Lennon a fejét ingatja, nevetése pedig erőltetetten
hangzik.
– Egy kissé megijedtem.
Hát én is. Egy percig hallgatózunk. Nem hallok semmit.
Kényelmetlenül mély a csend. Gyilkos, csákányos bányászok
képe tolul lelki szemeim elé.
– Nem kellett volna már kiérnünk innen? – kérdezem.
– A kijáratnak itt kell lennie a közelben.
– Ez az az útvonal, amin haladnunk kell? – kérdezem. –
Ahol az ember nem találkozik árnyékból előbukkanó
trollokkal?
Lennon az iránytűjét tanulmányozza, és szétnéz.
Hunyorítok. Azt hiszem, még két alagutat ki tudok venni
előttünk a sötétben. Akár hármat is. Ez az útvesztő egyre
bonyolultabbnak tűnik.
Lennon is látja az alagutakat.
– Maradj itt! Megyek, és megnézem őket.
 A hátát nézem, ahogy a fejlámpám fényében eltűnik.
Nem tetszik ez nekem. Egyáltalán nem. Enyhe
klausztrofóbia vesz rajtam erőt, ezért kényszerítenem kell
magam, hogy megnyugodjak. Ismét víz cseppen a vállamra.
Odébb lépek, hogy elálljak a csöpögő cseppkő alól, és
véletlenül belerúgok egy nagy, imbolygó kőbe. A kő a falnak
ütközik.
Összerezzenek, és lenézek. Valami mozog. Egy fekete-
fehér csíkos labda. Csakhogy a labda kitekeredik, mint a
fonál. Mint a fénylő fonál.
Egy kibaszott kígyó az.
Megdermedek.
 16.

A kígyó most még gyorsabban tekereg. Megzavartam a

búvóhelyén, és most felemeli a fejét, azt az embert keresve,
aki felmerte ébreszteni.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Gyors pillantást vetek a
szemben lévő alagútra, de nem látom Lennon fejlámpájának
fényét, és túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz, hogy
levegyem a kígyóról a tekintetemet.
Lehet, hogy mozdulatlannak kéne lennem, ahogy Lennon
a medvés eset kapcsán mondta. Vajon jó a látásuk a
kígyóknak? Nem érzi a szagomat, igaz? Lehet, hogy
megtévesztem őt, és ha kellőképpen mozdulatlanul állok…
A fejlámpám villogni kezd. A kígyó felfigyel rá.
HOL VAN LENNON?
– Ártó garnéla – suttogom, ahogy a kígyó feje
felemelkedik. A farka rezeg, és a köves talajnak csapódik.
Ez… nem túl biztató.
– Ártó garnéla!
A kígyó lecsap.
Félreugrom.
A fejlámpám kialszik.
Kétségbeesve hátrálok, és a mögöttem lévő falnak
ütközöm. Úgy érzem, mintha a lábam beleakadt volna
valamibe. Megrázom, de nem segít. Az a valami nehéz és…
Édes istenem! A lábamon vonszolom a kígyót! A bokám
köré tekeredett, és nekem fogalmam sincs, mi fog most
történni. Összevissza rázom a lábam, és ekkor azt érzem,
hogy a kígyó belém harap. A szája összezárul a lábam körül,
én pedig még jobban megriadok. Alig érzek valamit. Miért
nem érzem? Eltompított a mérge?
Felsikoltok.
Lennon lámpája tűnik fel az alagútban. Felém rohan, és
látom, hogy a csíkos kígyó a bokám köré tekeredett. De hát
ez hatalmas! Meg fogok halni.
– Ajaj, ajaj, ajaj! – mondja Lennon feltartott kezekkel. –
Minden rendben van. Csak nyugodj meg! Ne rugdalózz!
Szipogva lélegzem, kis híján összerogyok.
– Ez csak egy királysikló – mondja Lennon nyugodt,
határozott hangon. – Csak egy kaliforniai királysikló. Már le
is szedem. Semmi baj. Csak meg van ijedve. Csak ne
mozdulj, amíg rá nem veszem, hogy eleresszen.
Fogalmam sincs, mit jelentenek a szavak, amiket mond.
Tőlem akár halandzsázhatna is. Lehet, hogy ezt ő is
észreveszi, mert gyengéden rám pisszeg – vagy inkább a
kígyóra, nem tudom. Ujjai a kígyó szorosan összetekeredett
csigájában matatnak a fejet keresve, mely szorosan a
lábamra tapad.
– A francba! – morog Lennon.
– Mi van?
– Várj! – válaszolja. – Fáj?
– Lehet. Igen. Nem tudom – mondom. Valahogy szúr. És
nyom. Mintha lassan zúzná össze a bokámat. – Vedd le
rólam Lennon, kérlek!
– Próbálom, de nem enged. Muszáj lesz…
– Megölnöd!
– Nem ölöm meg – mondja, majd lecsatolja a hátizsákját,
és egy nyögés kíséretében lerázza a válláról. – Le tudom
szedni. Csak tarts ki! Szükségem van valamire.
Gyorsan felpattintja az ételtartó tetejét, és addig kutat,
míg rá nem talál egy apró műanyag palackra, tele kék
folyadékkal. Még vissza sem tekeri a tartály tetejét, máris
rájövök, mi az: szájvíz.
A palackot a lábamhoz szorítva Lennon egy kis
folyadékot csorgat a kígyó szájára. Erős menta- és
alkoholszag tölti meg a levegőt. Semmi nem történik.
Megpróbálja felfrissíteni a kígyó leheletét? Mi a fene folyik
itt?
Újabb adagot önt a kígyóra. És akkor hirtelen megérzem,
hogy az állat szája engedni kezd szorításából. Fekete-fehér
csíkjai megmozdulnak, és idegesen letekeredik a bokámról,
míg Lennon a feje mögötti részt szorítja, ezzel terelve a
kígyót a megfelelő irányba.
Felsóhajtok, és gyorsabban kezek lélegezni. Sokkal
gyorsabban. Úgy hangzik, mintha szülni készülnék, de nem
érdekel. Annyira meg vagyok könnyebbülve! Abban a
pillanatban, amikor Lennon felemeli, és távolabb tartja a
kígyót, szörnyű, állati hang szakad fel a torkomból.
– Semmi baj – mondja. – Elkaptam.
Vérszagot érzek. Vért látok. Végigcsorog a bokámon, le a
zoknimra, világospirosra festve azt.
El fogok ájulni.
– Nem fogsz – mondja Lennon.
Hangosan mondtam volna?
– Csak hiperventilálsz – mondja. – Ülj le, és lélegezz
lassabban! El kell vinnem a kígyót és letennem valahol,
máskülönben nem tudok segíteni.
Vidd minél messzebb! Habár jobb, ha inkább engem
viszel, a kígyót meg itt hagyod.
– Lélegezz lassabban! – mondja Lennon ismét.
Egy pillanatra becsukom a szemem, és próbálok
megnyugodni. Visszatartom a lélegzetem, míg úgy nem
érzem, hogy majd’ kidurran a tüdőm. Néhány nehézkes
levegővétel után ismét ura vagyok önmagámnak.
– Jól vagy? – kérdezi Lennon.
Bólintok.
– Mi történt a fejlámpáddal? – kérdezi.
– Nem tudom. Kialudt.
– Kapcsold ki, aztán újra be! – mondja.
Ujjaim a kapcsoló után kutatnak.
– Nem működik – mondom.
– Nem baj. Van egy pótlámpád.
– De az a táskámban van – mondom, bár nem igazán
foglalkoztat a dolog. Azt akarom, hogy a kígyó ne tekeregjen
többé a kezében.
– Rendben. Előveszem neked, ha visszaértem. –
Megmozdítja a karját, mert a kígyó próbál rátekeredni. –
Csak egy pillanatra megyek el. Itt leszek balra az első
alagútban. Látod?
Látom. Csakhogy amennyire azt szeretném, hogy
eltűnjön a szemem elől a kígyó, olyan kevéssé szeretném
Lennont is szem elől veszíteni. Újabb pánikhullám fut
keresztül rajtam, ahogy az alagút, melyben állok, sötétségbe
burkolózik. Képtelen vagyok csak belegondolni is. Mint
ahogy abba se, hogy mi van, ha egy anyakígyóval volt
dolgom, és hamarosan rengeteg kiskígyó rajzik ki a sötétbe.
Így csak lassan lejjebb csúszom a fal mentén, míg fenekem el
nem éri a hideg, köves talajt. Nekidőlök a hátizsákomnak, és
figyelem, miként mozog Lennon fejlámpájának fehér kis
fénye. Amikor befordul a másik járatba, a fénynek azonnal
nyoma vész.
Teljes lesz a sötétség.
Gondolatok cikáznak a fejemben, és hirtelen eszembe jut,
amikor gyerekkoromban felébredtem a sötét házban, és nem
tudtam, hol vagyok. Másodperceken át pánikoltam, próbálva
rájönni, hogy merre lehet az ajtó, és hogy hogyan kerültem
oda. Ennél már csak az a pillanat volt rosszabb, amikor
rájöttem a válaszra. A szülőanyám néhány nappal korábban
halt meg, és apám elvitt a szüleihez – emberekhez, akiket
alig ismertem. Idegenekhez. Fogalmam sem volt, mikor jön
értem az apám, már ha egyáltalán visszajön, és soha nem
éreztem magam magányosabbnak, mint akkor.
Semmi baj. Minden rendben van – nyugtatom magam. –
Egy barlangban vagyok, és Lennon visszajön értem.
Mikor Lennon visszafordul, és hozzám siet, a fejlámpája
fénye mintha napsütés lenne, én pedig ettől már nem is
lehetnék hálásabb.
– Soha többé ne hagyj egyedül! – mondom.
– Nem foglak egyedül hagyni – válaszolja.
– Pedig mindig ezt csinálod! Mindenféle magyarázat
nélkül hagysz magukra másokat! – kiáltom kissé kábultan.
Hülyén érzem magam a gyávaságom miatt, és haragszom rá,
amiért magával hurcolt a hülye barlangjába.
– Itt vagyok – mondja, mindkét karomat kezébe szorítva.
– Semmi baj. Csak megijedtél. Ez normális, és minden
rendben lesz. Megígérem.
– Nem tudhatod.
– De igen. Megnézhetem a harapást? Fáj?
 – Igen – felelem dühösen. – Azt hiszem.
Meleg keze a lábamon matat. Hogy lehet, hogy az ő ujjai
nem olyan hidegek, mint az enyémek, amikor egy
jégveremben vagyunk? Hogy tud a fiúk teste mindig ilyen
meleg maradni? Apa mindig megpróbál hibernálni minket
anyával, amikor a légkondicionálót nulla fok alatti
hőmérsékletre állítja a lakásban.
Lennon lehúzza a zoknim szárát, hogy letörölje a vért.
– Fáj?
Sokkal kevésbé, mint képzeltem. Ahhoz képest, hogy
belém mart egy sátáni kígyó…
– Egy kicsit csíp… – mondom.
– Szépen elkapott téged.
– Szükségem lesz ellenméregre?
Lennon kuncog.
– A kaliforniai királysiklónak nincs mérge.
Igaz. Ezt én is tudtam. Azt hiszem.
– Biztos vagy benne?
– Ez az egyik legnépszerűbb siklófajta a Hüllőszigetben.
Több százzal volt már dolgom. Több meg is mart.
– Tényleg?
– Ráadásul még ennél is csúnyábban. Pontosan tudom,
mit érzel most, és ígérem, el fog múlni. Le kell
fertőtlenítenünk, de nem fogsz belehalni. A hátizsákomban
van elsősegélycsomag.
Úgy néz végig az alagúton, mintha tartana valamitől.
Ekkor jut eszembe az árnyéktroll, amelyet Lennon látni vélt
a barlangban.
Lennon szemmel láthatóan ugyanerre gondol.
– Vigyél ki innen! – mondom remegő hangon.
Lennon fejlámpája ismét az arcomba világít. Mozdulatlan
vonásai nyugalmat és erőt sugároznak a lámpája fénye alatt.
– Fel tudsz állni?
Igen. Sőt, hamarosan rájövök, hogy járni is tudok. Azt
hiszem, igaza volt Lennonnak: nem haldoklom. De nagyon
szorongok, mert Lennon lámpájára vagyok utalva. Az
izmaim megfeszülnek, fájdalmaim vannak. Az, hogy nem
látom, hová lépek, jelentősen lelassít.
 – Megtaláltam a kijáratot – mondja. – Csak ezen az
alagúton kell továbbmennünk.
– Láttad a köteleket? – Az északi kijárathoz vezető
jelzésre gondolok.
– Nem, de besüt a nap. Látod?
Látom. Ez még jobb, mintha a hülye köteleket
pillantottam volna meg. Szó szerint látom a fényt az alagút
végén. Meggyorsítom az esetlen lépteimet. Meg tudom
csinálni. Megszabadulunk ettől a pokoli lyuktól a kígyóival
és a leselkedő, nem létező trolijaival együtt.
A kijárat sokkal kisebb, mint az, amelyen bejöttünk ide.
Egyszerre csak egy ember fér át rajta, Lennon pedig
megtisztítja az utat a régi pókhálóktól, hogy átjuthassunk.
Mikor kijutunk a késő délutáni napfénybe – milyen meleg,
milyen életteli! –, olyan boldog vagyok, hogy meg tudnám
csókolni a földet.
Csakhogy nem sok csókolni való akad itt.
– Hűha! – mondom hunyorítva.
Egy délutáni fényben fürdő keskeny sziklán állunk.
Mindössze néhány méter választja el a kijáratot a halálos
zuhanástól. Messze, nagyon messze vagyunk az alattunk
terpeszkedő, fákkal szegélyezett völgytől. Minden oldalról
hegyek vesznek minket körül. Némelyik gránitból van,
némelyik pedig zöldellő fákkal van tele.
Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam.
El vagyok bűvölve. Tökéletesen és maximálisan el vagyok
bűvölve.
Majd körbenézek a szikla körül, és csodálatom félelembe
fordul. A talaj, melyen állunk, alig több egy sziklaerkélynél,
mely a szikla fala fölé nyúlik. Nő rajta néhány fa és cserje,
de semmi más. Nincs patak. Nincsen völgybe vezető ösvény,
ahogy Lennon ígérte. Egy hatalmas madár vijjog a fák fölött,
és addig köröz, míg el nem tűnik a távolban.
– Hogy jutunk le innen? – kérdezem.
Lennon nem szól semmit, ami nem jó előjel. Körbesétál a
szikla körül, majd elindul egy magányos fenyő felé, és
végigpásztáz a tájon. Lehet, hogy a völgybe vezető ösvényt
jól elrejtik a fák. De még ha így is van, akkor is nagyon
magasan vagyunk.
– A francba! – morog Lennon.
– Mi az? – kérdezem.
Mikor összetalálkozik a tekintetünk, már tudom, hogy
baj van.
– Azt hiszem, rossz úton jöttünk.
 17.

Nehezen tudnék rosszabbat elképzelni. Szeretném tudni,

hogy (A) mennyire téves az az út, amelyen jöttünk, és (B),
hogy jutunk vissza a saját ösvényünkre?
Lennon előhúzza a telefonját, hogy megnézze a könyvet,
amelyet elmentett. Szemei a képernyőn ugrálnak, majd
csendesen nyafogni kezd.
– Tudtam! Tudtam, hogy nem ez a jó kijárat. Valahol
rossz irányba kanyarodtunk. Éreztem, hogy felfelé haladunk.
Csak éppen…
– Hol vagyunk most?
– A keleti kijáratnál. Délen kéne lennünk, egy lentebbi
magaslaton. Egy sokkal lentebbin.
Csak semmi pánik!
– Van térképed a barlangról? – kérdezem.
– Ha lenne térképem a barlangról, nem itt állnánk most,
nem igaz?
Jézusom! Minek hisztériázni? Én vagyok az, akit
megmart a kígyó. A kígyóra gondolva visszanézek a sötét,
pókhálókkal borított kijáratra.
– Nem megyek vissza oda. Felejtsd el!
– Nem hiszem, hogy vissza kéne mennünk – mondja Len-
non, és egy másik oldalra navigál a telefonján, hogy még
egyszer elolvassa. – Ez a szikla körbevezet ahhoz a
kijárathoz, ahol ki kellett volna lyukadnunk. Csak éppen…
– Csak éppen mi?
Előveszi a zsebéből az iránytűt.
– Ez egy kerülőút. A másik kijárat pontosan ott volt, ahol
a völgyi ösvény halad. Az pedig légvonalban másfél
kilométerre van innen az északi kijárat irányába. De ha a
sziklán megyünk körbe, az további három-négy kilométert
jelent. Utána pedig még másfél kilométert kell gyalogolnunk
a völgyig.
 – Ami mennyi időt vesz igénybe?
– Két órát. Egy kicsivel többet. És nem lesz egyszerű.
Nincs valódi ösvény.
Lennon lenéz a véres bokámra. Kezd feldagadni.
Körbenézek a szikla körül. Hogy lehet, hogy egy ilyen
gyönyörű hely ennyi galibát okoz?
– Nézd! – mondom valami sötétre mutatva a sziklafalon,
néhány méterre a kijárattól. Lehet, hogy Lennon téved.
Lehet, hogy jó helyen vagyunk. Lehet, hogy az ott a déli
kijárat.
De ahogy felé indulok, és Lennon bevilágít a
fejlámpájával, elvesztek minden reményt. Ez egy másik
bejárat, az igaz, de nem abba a barlangrendszerbe vezet,
ahonnan kijöttünk. Mindössze egy nagy, tágas barlang van
benne. Mintha a természet fogott volna egy nagy
dinnyevájót, és kivájt volna egy gombócot a hegyből.
– Ez nem egy állat barlangja, ugye? – kérdezem
elképzelve, hogy egyenesen egy alvó medvecsalád otthonába
sétálunk.
– Üresnek tűnik – jelenti Lennon.
Le kell hajolnunk, hogy bejussunk a barlang bejáratán,
de bent már magasan fölöttünk van a plafon, így
felállhatunk és körbesétálhatunk. Az egész nagyjából három
méter széles, és kétszer olyan mély. Nincsenek benne alvó
állatok. Nincs forrás. Nincsen egyáltalán semmi, csak egy
mélyedés a köves talajban a bejárat közelében, mely égett
tűzifa maradékát rejti.
– Valakik itt kempingeztek – mondja Lennon, és lehajol,
hogy alaposabban szemügyre vegye a mélyedést. –
Valószínűleg nem mostanában. De nézd csak! – Egy eldobott,
üres konzervdobozt rúg a sarokba. A doboz már koszos, és
csontszáraz, jó ideje itt heverhet. – Szemetek! A „ne hagyj
nyomot”-nak vajon melyik része nem világos?
Nehezemre esik most ezzel foglalkozni. Az apró barlang
félhold alakú szája felé fordulok, és a fákkal borított völgyet
nézem. Mintha egy bekeretezett festményben
gyönyörködnék.
– Figyelj, nem pont ezt terveztem, de azt hiszem, itt kéne
éjszakáznunk – mondja Lennon. – A talaj egyenletes, és
védve vagyunk. Elég biztonságosnak tűnik, és nyilvánvalóan
más túrázók is használták már. Elég hely van mindkét sátor
felállítására, és tűzrakásra is.
– És mi lesz a vízzel?
– Én épp csak egy nagyobb kortyot ittam az enyémből.
Neked mennyi maradt?
Az egész kulacs. Hozzá sem nyúltam, amióta ebédkor fel-
töltöttem.
– Elég lesz – biztosít Lennon. – Úgy értem, nem fogunk
hajat mosni, vagy ilyesmi, és ha eléggé figyelünk, kihúzzuk
ennyivel, amíg le nem érünk a patakhoz. De ha kedved van,
most is lemehetünk. – Megnézi az időt az iránytű egyik
kijelzőjén. – Majdnem hat óra van. Kilenckor sötétedik.
Elvileg elég időnk van leérni, de nagyon ki lesz centizve a
dolog. Az ösvény keskeny, és elképzelhető, hogy kissé nehéz
dolgunk lesz a félhomályban. Ráadásul a lábadra is
vigyáznunk kell.
Ezzel nem értek egyet. Szeretnék friss vízhez jutni.
Aggodalommal tölt el, hogy összes folyadékunk az a kevés,
amit a kulacsunkba töltöttünk. De mikor lenézek a bokámra,
hirtelen kétszer olyan nehéznek érzem a hátizsákomat, mint
korábban.
Fáradt vagyok, éhes és sebesült.
Meg akarok állni.
– Maradjunk itt! – mondja Lennon bátorítóan.
– És mi van a térképeddel? Nem ez volt a tervünk.
– Nem, de attól még működhet. A térkép csak egy
általános tájékoztató volt. Itt kint bármikor történhet
olyasmi, amihez alkalmazkodnunk kell.
Alkalmazkodásban nem vagyok túl jó.
– Ez a kis barlang eléggé rendben van – mondja. – És
fogadok, hogy csillagok ezreit láthatod majd erről a
szikláról.
Lehet, hogy igaza van. Felnézek a hegyek fölött elterülő
tiszta égre.
– Na, gyerünk, vedd le a zsákodat! – mondja. – Tegyük
rendbe a sebedet, jó? Aztán jöhet minden szép sorjában.
 Lehet, hogy igaza van.
Tanácsát megfogadva leszenvedem a zsákot a hátamról,
és ledobom a földre kicsi barlangunk bejáratának közelében,
miközben Lennon az elsősegélydobozt keresi. Bekémlelek
kék Naglene kulacsomba, és ettől hirtelen halálos szomjúság
tör rám, de ellenállok a kísértésnek, hogy azonnal inni
kezdjek. Takarékoskodni kell! Azon tűnődöm, vajon a sebem
kitisztítására is félre kell-e tennünk vizet, de Lennon
felbontotta az alkoholos fertőtlenítőkendőket, és lehajol a
lábamhoz, hogy nekilásson a seb fertőtlenítésének.
– Hideg – rándulok össze. – Aú!
– Ne mozgasd, és engedd, hogy kitisztítsam! – válaszolja.
– De csíp.
– Innen tudod, hogy használ. – Kezébe veszi a sarkamat,
és kitisztítja a sebet. – Egyszer megmart egy kutyafejű boa.
Gyönyörű állatok, de hallod, a marásuk elég kemény. –
Feltartja és kifordítja az egyik karját, hogy megmutassa a
sebhelyet. Egy U alakú heg húzódik a csuklója és a tenyere
között.
– Szent ég! Mikor történt?
– Nagyjából fél évvel ezelőtt. Két és fél méter hosszú
volt, és ilyen vastag – mutatja a kezeivel. – A sürgősségire
kellett mennem, és több öltéssel varrták össze. A kígyó
dühös volt, amiért új terráriumba kellett költöznie. Öreg
volt, és szerette a régi helyét. A munkahelyemen sok hasonló
marást szerzek, de a legtöbb nem fáj. Ez viszont jól rám
ijesztett. Annyira megrázott az egész, hogy napokig féltem
felvenni a kígyókat.
– Én látni sem akarom őket többet, nemhogy felvenni
őket. Ha tudtam volna, hogy a barlangban kígyókra is
számítanom kell, nem egyeztem volna bele, hogy
bemenjünk.
– Senki sem számít a spanyol inkvizícióra.
– Ne idézgess nekem Monty Pythont! Haragszom rád.
Lennon nevetni kezd.
– Dehogy haragszol. Csak nyűgös vagy a fájdalom miatt.
– Azért vagyok nyűgös, mert egy gonosz kígyó fészkébe
vezettél!
 – A kígyóknak rossz a megítélésük – mondja Lennon. –
Pedig csak akkor támadnak, ha félnek vagy éhesek. Az ő
szemükben mi vagyunk a szörnyetegek. A kígyó pedig,
amelyik megmart téged, nem is kellett volna, hogy a
barlangban legyen. A benti hőmérséklet ennek a fajtának túl
alacsony. Eltévedhetett odabent. Remélem, sikerül
kikeverednie.
– Csak amíg nem idejön az egyik repedésen keresztül.
Mert ez a mi barlangunk, hallasz engem, kígyó? – kiáltok. –
Kíváncsi vagyok, hogy alakult ki ez a barlang. Több ezer
évvel ezelőtt történhetett, vagy mifene.
– Nem tudom, de a The Enigma of Amigára Fault jut
eszembe róla.
– Az meg mi?
– Hát, Miss Everhart, kérem, örülök, hogy megkérdezi –
mondja Lennon jókedvűen. – Egy japán horror manga
történet…
– Krisztusom! – morgom.
– …melyben egy földrengést követően több ezer ember
alakú lyuk tűnik fel egy hegy oldalában. Az emberek
hamarosan rájönnek, hogy mindenki számára kialakult egy
lyuk, amelybe tökéletesen illeszkedik a testük. Az emberek
teljesen megőrülnek, és megpróbálnak felkapaszkodni a
sziklákon, hogy bemásszanak a lyukukba.
– Ez… furán hangzik. És mi történik, amikor bemásznak?
– Biztos, hogy tudni akarod?
Megrázom a fejem.
– Nem, egyáltalán nem. Nem akarok több ijesztő
történetet hallani. Főleg, ha itt kell aludnunk ma éjjel.
Lennon kuncog.
– A megbízatásom itt véget ért. És igen, azt hiszem,
feltétlenül itt kéne aludnunk ma éjjel. Kikiáltom hivatalos
tervünknek, oké?
– Rendben. – Hátradőlök, amíg ő végez a sebem
kitisztításával. Eléggé be van dagadva a lábam, azt hiszem.
Lennon azt mondja, holnapra jobb lesz. Elővesz néhány
ragtapaszt, és leragasztja velük a marás nyomait, hogy el ne
fertőződjenek.
 – Egyébként nem – mondja csendesen, miközben lehúzza
a ragtapasz hátoldalán található papírt.
– Mi nem?
– Már nem vagyunk együtt Jovanával. A nyári szünet
kezdete előtt szakítottunk. Illetve ő szakított velem.
Ó!
Nem számítottam rá, hogy újra felhozza ezt a témát. És
egy kicsit zavarban is vagyok attól, hogy mekkora
megkönnyebbülést jelent számomra, hogy ezt mondta.
– Sajnálom – mondom. – Úgy értem, ha szomorú voltál
miatta.
Milyen ostobaság. Még szép, hogy szó…
– Nem voltam – közli meglepetésemre. Tekintete a
bokámon nyugszik, ahogy a kötést igazgatja el rajta. –
Először minden okés volt Jovana és köztem. De igazából…
soha nem passzoltunk. Én próbálkoztam. Tényleg
próbálkoztam. De valami hiányzott. Ő azt mondta, hogy
távolságtartó vagyok, és valami eltereli a figyelmem, és hogy
lélekben még mindig valaki mással voltam.
A szívem majd’ kiugrik a mellkasomból.
– És tényleg így volt?
– Igen.
Visszatartom a lélegzetemet. Nem vagyok biztos benne,
hogy tudom, mire céloz. Egy részem azt súgja, át kéne neki
adnom egy cetlit a következő felirattal: Tetszem neked?
Húzd alá: IGEN vagy NEM. De túl gyáva vagyok ahhoz, hogy
valóban megtegyem. Túlságosan félek, hogy ki fog nevetni.
És akkor kellemetlenül fogjuk érezni magunkat a kirándulás
egész hátralévő ideje alatt.
– És te meg Andre? Komoly volt a kapcsolatotok? –
kérdezi.
Hosszú időbe telik, mire válaszolni tudok.
– Lélekben még mindig valaki mással voltam.
Neki pedig még ennél is hosszabb időbe telik
visszakérdezni:
– Még mindig így érzel?
Vajon tudja, hogy ő az, akire gondolok? Vagy azt hiszi,
hogy Brett az? Fogalmam sincs, vajon egyszerűen csak
kíváncsi-e a magánéletemre, vagy esetleg csak társalogni
próbál. Udvariasan viselkedni. Kifejezéstelen arca és
monoton beszéde alapján megtippelni sem tudom. Vajon
szigorúan csak barátként beszélget velem, mint mikor
tizennégy éves korunkban odavolt Yolanda Harrisért, és
nekem állandóan az áradozását kellett hallgatnom, és
segíteni neki, hogy meg merje szólítani.
A remény ismét felüti a fejét, ha akarom, ha nem.
Válaszolnom kéne.
De nem válaszolok. És ő sem mond semmit. Csak
összegyűjti a ragtapaszok hátuljáról leszedett papírt, és
feláll.
– Nem tudom, te hogy állsz vele, de én éhes vagyok. Ideje
felverni a sátrakat.
A következő fél órát a sátraink felállításával tölti a
barlangban, én pedig helyet keresek az ételtárolóknak
valahol a barlangon kívül, messzebb pedig, a cserjék mögött,
felfedezek egy helyet, mely tökéletesen megfelelő kültéri
vécének. A sziklaszirt keskeny, de hosszú – több kilométer
hosszú –, és most, hogy a saját szememmel látom ezt,
örülök, hogy nem megyünk tovább, mert a bokám lázadni
kezd.
Találok néhány száraz ágat, és visszaviszem a
barlanghoz. Lennon egymás mellett állította fel a sátrainkat,
és elővesz egy csavaros végű LED lámpát, mely olyan kicsi,
hogy a tenyerében is elfér. Megmutatja, hogyan kell
bekapcsolni, és a sátram plafonjára erősíteni. Az apró
lámpások alaposan megvilágítják sátraink belsejét, így pedig
már kevésbé félek a közelgő sötétedéstől.
Míg kiterítem a hálózsákomat, és feltúrom a táskámat,
Lennon még több fát és gyújtóst gyűjt. Kicsi köveket is talál,
és körberakja velük a régi tűzrakó helyet, nehogy a tűz a
kelleténél tovább terjedjen. Megtanít, hogyan kell a
gallyakat piramisalakba rakni, mely bonyolult dolognak
tűnik, mert ezer szabályra kell figyelni a tapló
meggyújtásával és a gallyak vastagságával kapcsolatban.
Viszont Lennon aprólékossága és precizitása tetszik. Az
enyém a megtiszteltetés, hogy meggyújthatom a taplót, és
néhány sikertelen próbálkozás után – több oxigénre van
szükség – végre fellángol a tábortűz. Az érzés… kielégítő.
Mikor a gallyak megfelelően égnek, Lennon előveszi a
hordozható grillsütőt, és a serpenyővel együtt a lángok fölé
állítja, majd vigyázva kimérjük a pontos vízmennyiséget,
melyre a zacskós ételek elkészítéséhez szükségünk lesz.
Soha nem hozott még ennyire lázba a Sztroganoff bélszín
gondolata. Sőt, korábban egyáltalán nem hozott lázba a
Sztroganoff bélszín gondolata. De most, mikor a zacskók
tartalmát a lobogó vízbe öntjük, ínycsiklandó illatok csapják
meg az orromat.
Itt nincsenek nagy sziklák, mint a vízesésnél, ezért a
sátraink esővédőjét terítjük a földre a tűz közelébe, és az
ételhordókat használjuk asztalnak. Amikor végzünk az
evéssel, nedves törlőkendőkkel tisztítjuk meg az
evőeszközöket, hogy így is vizet spóroljunk. Lennon ismét
fát tesz a tűzre, és csak ülünk és nézzük, ahogy lemegy a
nap. A csillagok már látszanak, és örülök, amiért Lennon a
maradás mellett kardoskodott.
– Hogy érzed magad? – kérdezi a lábamra pillantva,
melyet magam előtt kinyújtva pihentetek. Nem egyszerű
kényelmesen elhelyezkedni a földön.
– Még mindig fel van dagadva. És fáj – válaszolom.
Kezével a combja felé integet.
– Tedd fel ide, hadd nézzem meg!
Habozok, majd a cipőm sarkát a combjára támasztom, ő
pedig ellenőrzi a kötést a bokámon.
– Azt hiszem, rendben lesz. Csak hagyd itt! – mondja,
kezét lágyan a térdemre nyomva, mikor el akarom húzni a
lábam. – A polcolás segít lehúzni a duzzanatot.
– Vagy segíti a baktériumokkal teli kígyónyálat, hogy a
véráramomba kerüljön.
– Az már megtörtént.
– Akkor jó.
– Tulajdonképpen ez a legnagyobb veszélye a méreg
nélküli kígyómarásnak. A baktériumok. Soha nem lehet
tudni, mit ettek utoljára. Lehet, hogy valami rohadt vagy
halott dolgot nyelt le.
 – Most próbálsz rám ijeszteni?
Lennon vigyorog.
– Valami olyasmi. Szeretem az arcodat figyelni, ahogy
hirtelen rémült kifejezést ölt. Minden érzelem tükröződik az
arcodon. De ezt te is tudod, nem igaz?
– Ez nem igaz.
– De igen. Az arcod, mint egy nyitott könyv.
Ez kissé zavarba hoz. Különben is, miért tartja a kezét
továbbra is a térdemen? Nem mintha bánnám. Jó érzés.
– Hát, én viszont nem tudok az arcodból olvasni, mert
olyan kifejezéstelen.
– Ez az én pókerarcom.
Ezen nevetnem kell.
– De hát szörnyű pókerjátékos vagy! Emlékszel, amikor
apukád megtanított minket játszani? Egy csomó Oreódat
elnyertem azon az estén. – Nem töltöttem együtt túl sok időt
Adammel, Lennon apjával, mert többnyire Lennon utazott el
hozzá, San Franciscóba, és nem Adam jött Melita Hillsbe. De
azért néha-néha ő is eljött látogatóba, és azon a nyáron
hozott magával kártyát, és egy óriási csomag Oreót tétnek.
Körülültük Mac és Sunny ebédlőasztalát, és éjfél utánig
texas hold’emet játszottunk. Anyának át kellett jönnie a
szemben lévő házból, hogy hazavigyen, mert lenémítottam a
telefonomat, és nem vettem észre, hogy már milyen későre
jár. Végül ő is leült velünk játszani, és egészen addig
maradt, míg apa fel nem hívta őt hajnali kettőkor, és akkor
már mindketten bajba kerültünk.
Lennon mosolyog.
– Az jó volt. Emlékszem, annyira nevettem, hogy
meghúzódott az oldalam.
– Utána még jobban nevettünk.
– Végül anyád nyert el mindent, nem? Vitte az egész
boltot. Ki gondolta volna, hogy ilyen ördögi pókerjátékos?
Engem is meglepett. Annyira harsány volt, amikor nyert!
Valószínűleg a fél szomszédságot fölébresztette a
győzelemkiáltásaival.
– Apád tök vicces volt, amikor osztónak öltözve jelent
meg azzal a zöld szemellenzővel. Ha valamit csinál, azt teljes
gőzzel csinálja, nem igaz?
Lennon homloka ráncokba gyúródik.
– Igen – feleli halkan.
Sunny és Mac házának előszobájában több bekeretezett
fotó is látható Lennonról és Adamről, amint különféle jól
kitalált halloweeni kosztümökben pózolnak. Batman és
Robin. Mario és Luigi. Szörfös és cápa. Luké Skywalker és
Yoda. Minden évben megismételték, Lennon
csecsemőkorától egészen addig, míg oda nem költöztünk a
Mission Streetre. Akkor Lennon már túl idős volt ahhoz,
hogy cukorkákért járja a házakat, Adam pedig valami
újraalakuló punkegyüttes turnéján vett részt.
– Soha nem jöttem rá, honnan szedte azt a hatalmas
oreós csomagot. Több száz darab volt benne!
– Azt hiszem, ellopta a munkahelyéről. Vagy
„kölcsönvette”, ahogy ő mondaná – válaszolja Lennon, és
szája egyik sarka felszalad. – Mac pokollá tette az életét,
amikor rájött. Tudod, mit gondol a lopásról.
A legkisebb mértékben sem tolerálja. Azt hiszem, ennek
köze van ahhoz, hogy hajléktalan volt kamaszkorában. Isten
kegyelmezzen annak, aki megpróbál vibrátort lopni a
szexshopjukból. Nemcsak a rendőröket hívja ki rá, de egy
kiadós lelkifröccsben is részesíti.
Lennon szomorúnak tűnik. Nem tudom, mit mondtam,
amitől ennyire rossz kedve lett, de mielőtt
megkérdezhetném, elhesseget egy molylepkét, mely a fényre
szállt ide, és most a tűz körül repked, majd megmarkolja a
térdem, hogy magára vonja a figyelmemet.
– Most jut eszembe, hogy van nálam kártya.
Pasziánszhoz. Akarsz pókerezni?
– És miben játszunk? Nincs nálunk keksz. Joy pedig
megölne, ha felhasználnám a vészhelyzetre kapott
pénzemet.
Lennon elgondolkodik egy pillanatra.
– Kiszedhetnénk az M&M’s-t a diákcsemegédből.
Ez igaz.
– Csak néhány menet, mielőtt besötétedik – mondja. –
Akkor felállíthatod a teleszkópodat, és kémlelheted az eget.
 Kuncogok.
– Rendben. Ahogy akarod, haver. Készülj fel, hogy
veszíteni fogsz!
Már túl sötét van ahhoz, hogy elég jól lássunk a tűz
fényénél, az ételtárolók pedig nem elég nagyok ahhoz, hogy
rajtuk játsszunk, ezért úgy döntünk, hogy mindkettőnk
cuccát bedobjuk Lennon sátrába, és az enyémben játszunk –
ez a nagyobb a kettő közül ahol rendesen ki tudjuk teríteni a
lapokat. A tenyér nagyságú LED lámpa, amelyet Lennon
adott nekem kölcsön, elég fényt biztosít, a külső ponyvát
pedig kinyitjuk, és csak a szúnyoghálót zárjuk be, hogy
mozogjon a levegő, de ne jöjjenek be a bogarak. Beletelik
egy időbe, míg az összes M&M’s-t kiszedem a
diákcsemegéből, majd ahhoz is kell néhány
kártyakombináció, hogy eszembe jusson, hogyan kell
játszani. Folyamatosan összekeverem a színsort a fullal,
Lennon pedig a szabályok feléről megfeledkezik.
Valószínűleg rosszul játszunk, de egyikünket sem érdekel.
Sokkal fontosabb, hogy megállás nélkül nevetünk.
Ez pedig természetesnek hat. Könnyűnek.
Addig játszunk, míg fel nem kel a hold, és csillagok
pettyezik a fekete eget. A tábortűz kialszik. Még a
kígyómarásomról is megfeledkezem, míg Lennon véletlenül
a bokámba nem rúg, majd a bocsánatomért esedezik, mikor
felordítok. Aztán masszírozni kezdi a lábamat, és a
kiütéseimről kérdez. Az ebédhez bevettem egy kis
antihisztamint, így annyira nem rossz a helyzet, de az is
lehet, hogy csak az tereli el a figyelmem, hogy forró tenyerét
a bőrömön érzem. Ettől ismét teljesen elfeledkezem a
kígyómarásról. Sőt, tulajdonképpen minden másról is
megfeledkezem, beleértve a kezemben tartott
kártyakombinációt is. Lennon elnyeri tőlem az összes
M&M’s-t.
Annak ellenére, hogy a lábmasszázsnak vége, boldog
vagyok. Magamban mosolyogva gyűjtöm össze a lapokat, és
szépen egyetlen pakliba rendezem őket.
– Ez nem fair, azt azért tudod? – Elterelte a figyelmemet.
– Teljesen fair – mondja óvatosan összesöpörve az összes
M&M’s-t, hogy betegye őket az ételtárolóba. – Holnap
unalmas, csak mogyorófélékből álló diákcsemegét fogsz
enni, és azt gondolod majd, én hülye, miért mentem bele
mindenféle őrült licitekbe? Bárcsak maradt volna egy kis
csokim! Én pedig csak kacagok majd, mint egy gonosz
hűbérúr. – Azzal be is mutatja a kacagást azon a mély
hangján.
– Rendben van – mondom a vállát meglökve –, apád
büszke lesz rá, amiért felhasználtad a benned szunnyadó
pókertehetséget. Ha újra találkoztok, el kell újságolnod neki,
hogy végre nyertél.
Lennon megszívja az orrát, majd orrcimpáit dörzsöli,
sötét szempillái rebegnek. Szemét mereven a kártyapaklira
szegezi, míg én közelebb csúszom hozzá.
– Az nehéz lesz – mondja.
– Miért?
A szemembe néz.
– Mert meghalt.
 18.

Megdermedek.
– Hogy mi van?
– Meghalt az apám.
– Mikor?
– Múlt ősszel.
Az meg hogy lehet? Múlt ősszel?
– De… – Szóhoz sem jutok. – Hogy érted ezt? Hogyan?
– Megölte magát.
Minden előjel nélkül ömleni kezdenek a könnyek a
szememből.
– Nem. Az nem lehet.
Lennon becsúsztatja a kártyákat a kartontokba.
– Egyszer már megpróbálta, de nem sikerült neki. A
barátnője rátalált, és időben kórházba vitte, így még ki
tudták mosni a gyomrát. Azt mondta, csak túl sok
fájdalomcsillapított vett be, és esze ágában sem volt megölni
magát, de a barátnője nem hitt neki. És igaza volt. Mert
néhány nap múlva ismét megpróbálta. Ezúttal sikerrel járt.
Most már tényleg sírok. Hangtalanul. Égő könnycseppek
gördülnek végig az arcomon, melyek végül a sátor
nejlonpadlójára cseppennek.
– Nem tudtam.
Lennon komor arckifejezéssel néz rám.
– Tudom, hogy nem tudtad. Az iskolában szinte senki
nem vette észre. Azt gondoltam, esetleg hallottál róla…
Benne volt az újságban. És néhány órán át a vezető hírek
között volt az interneten.
Finoman a fejét ingatja.
– Nem hallottam – suttogom, és felemelem a
szemüvegem, hogy letörölhessem a könnyeimet. – Nagyon
sajnálom. Egyszerűen nem értem, hogy nem jutott el hozzám
a hír. És azt sem értem… Apukád olyan boldog volt.
Állandóan viccelődött, nevetett. Mégis hogy…?
– Néhány éve antidepresszánsokat szedett, és senkinek
nem szólt, amikor felhagyott vele. Megszállottá vált amiatt,
hogy véget ért a zenei karrierje. Depresszióssá tette, hogy
senki nem emlékezett rá, és nem törődött vele.
– Ez nem igaz! Az emberek még mindig veszik az
együttese albumait.
– Alig. És elég meredek elképzelése volt a sikerről. Úgy
értem, hány ember mondhatja el magáról, hogy a rádió a
számait játszotta? De ő nem így látta a helyzetet. Már alig
folyt be valami a jogdíjakból, az együttes megítélése pedig
soha nem volt olyan óriási, mint más bandáké. Nem is
tudom. Azt hiszem, az, hogy napi nyolc órában kellett
dolgoznia, túl sok volt neki. Nem tudott mit kezdeni egy
normális élettel.
– Ó, Lennon!
Lennon lesütött szemmel bólogat.
Vajon a csapatunkból senki sem tudta? Ahogy Brett és
Summer Lennon apjáról beszélt, mikor Reagan a glampingbe
vitt minket – és ami az utolsó közös éjszakánkon elhangzott
róla majdnem biztossá teszi, hogy fogalmuk sem volt.
Tudom, hogy Lennon nem mindennap látta az apját – sőt,
esetenként még havonta sem –, mégis közelebb állt hozzá,
mint én a saját apámhoz. Sunnyra és Macre gondolok.
Menynyire gyászolhattak ők is! És nekem soha nem tűnt fel.
Vajon mit gondolnak rólam, miféle szörnyetegnek tartanak?
– Mikor volt a temetés? – kérdezem.
– Múlt októberben.
Amikor minden tönkrement köztünk. A bankett. A
szexshop nyitása. Apa vitái Sunnyval és Mackel.
Vajon ezért távolodott el tőlem?
De hát ennek semmi értelme. Miért zárt volna ki az
életéből?
– Ott kellett volna lennem a temetésen.
Fájdalommal teli szemmel néz rám.
– Igen.
– Miért nem szóltál?
Arca megkeményedik, és megragadja a diákcsemege
csomagját.
– Nem akarok róla beszélni.
– Én viszont akarok! Ott kellett volna lennem. Nem
akartad, hogy ott legyek?
– De igen, azt akartam, hogy ott legyél! – kiabálása
megriaszt. – Meghalt az apám! Életem legrosszabb időszakát
éltem át! Persze, hogy azt akartam, hogy ott legyél, de… –
Szorosan becsukja a szemét, és halkabbra fogja. – Késő van,
és mindketten nagyon fáradtak vagyunk. Nem akarok erről
beszélgetni.
– Lennon!
– Azt mondtam, nem akarok beszélni róla. A fenébe is,
Zorie! Mit nem értesz ezen?
Ez fáj. Már remegek, és a könnyeimmel küszködök.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Lennon lehúzza a
szúnyogháló cipzárát, és kimászik a sátramból, még mielőtt
megtalálnám a megfelelő szavakat.
Kábult vagyok. Próbálom végiggondolni a tavalyi év
eseményeit és egésszé gyúrni őket. Próbálom megérteni
Lennon haragját. A nyári szünet utolsó hetében
csókolóztunk. Majd titokban elvégeztük a Nagy Kísérletet.
Úgy döntöttünk, először a banketten jelenünk meg
hivatalosan is egy párként. Lennon nem jött el, és többé nem
állt szóba velem. Mackenzie-ék megnyitották a szexshopot.
Apa emiatt utálkozni kezdett.
Új információ: Lennon apja meghalt, de nem mondta el
senkinek.
De hogyan illeszkedik ez a barátokból ellenségek
útvonalba?
Egész végig azt gondoltam, hogy hirtelen begolyózott a
bankett előtt, és úgy döntött, nem akarja a nyilvánosság elé
tárni a kapcsolatunkat. Hogy a kísérletünk kudarcba fulladt,
és túl gyáva volt ahhoz, hogy a szemembe mondja.
És akkor hirtelen a szememre hányja, hogy nem voltam
ott az apja temetésén. Most úgy érzem, hogy keserűséget
érez a szakításunk miatt, mintha az én hibám lett volna az
egész.
Mit hagytam ki?
 Kimászom a sátorból, de Lennon nincs a közelben. A
sátrában égő lámpa fényében csak a hátizsákja körvonalai
rajzolódnak ki. Az én zsákomat a sátram elé dobta, annak
jeléül, hogy mára befejeztük a társalgást.
Hát, híreim vannak számára. Nem fejeztük be.
Túlságosan is nyuszi vagyok ahhoz, hogy utánaosonjak a
sötétben, és még véletlenül sem szeretném meglepni, ha épp
a természet hívásának engedelmeskedik. Inkább az izzó
hamunál várok átölelve magam, hogy távol tartsam
magamtól a hideget. Lennonnak igaza volt. A csillagok
csodálatosak idekint. Megtalálom a Hattyú csillagképet,
majd közvetlenül mellette a Lantot is, de túlságosan rossz a
kedvem ahhoz, hogy értékeljem azt, ami máskülönben
örömmel töltene el.
A percek telnek, és Lennon csak nem jön vissza. Most
már aggódom, és egy kicsit mérges is vagyok. Szükségünk
van valamilyen rendszerre. Meg kell mondania nekem, hová
megy, hogy ne ücsörögjek itt azon tanakodva, vajon
utánamenjek-e. Mi van, ha megtámadta egy medve, vagy
leesett egy szikláról?
Szorongva és idegesen húzódom be a sátramba, és
kigöngyölítem a hálózsákomat. Leveszem a cipőmet. Majd
újra felveszem. Ismét leveszem, mert a bokámnak jobb, ha
nincs rajtam cipő, majd úgy döntök, hogy alváshoz
készülődve átöltözöm melegítőbe. Vetkőzés közben eszembe
jut, hogy a sátorban függő lámpa fényénél minden látszik,
ezért lekapcsolom a lámpát, és sötétben folytatom.
Azt hiszem, végül mégis az övé az utolsó szó.
Akkor hallom meg Lennont, mikor már a hálózsákomba
cipzározva fekszem azt kívánva, bár puhább talajon
aludhatnánk, és nem a barlang kövein. Hallgatom Lennon
mozdulatait, és hallom, hogy csinál valamit a parázzsal –
gondolom kioltja az izzást –, majd a sátrába megy.
A barlang minden hangot felerősít. Cipzár húzódik. A
sátor műanyaga gyúródik. Kotorászás hangjait hallom.
Lennon megköszörüli a torkát, mire összerezzenek. Majd
kihuny a fény, és egy kis zörgés után csend támad.
Mindent elöntő néma csend.
 Ez borzasztó. Nem tudok aludni, ha szomorú vagyok. Ami
pedig még ennél is rosszabb, az agyam egyre több
szorongásra való okot talál. A bedagadt bokám. A kígyók. A
mozgó barlangi árnyékok. Lennon hülye manga története az
ember alakú lyukakról a hegy oldalában. Egy idő után már
nem bírom tovább.
– Lennon – mondom halkan.
Semmi válasz.
Ismét megpróbálom, ezúttal hangosabban.
– Lennon!
– Már az első alkalommal is hallottalak. – Hangja fojtott,
mégis közeli. Elképzelem, milyen távolságra fekszik tőlem,
és azon tűnődöm, vajon kinyújtott karral elérném-e őt, ha
nem lenne köztünk a sátorponyva.
– Emlékszel, amikor azt hitted, hogy árnyékot láttál a
barlang falán? Mi van, ha tényleg ott ólálkodott valaki, és az
illető most idejön?
– Valószínűleg már idejött volna, ha ez lenne a terve.
– Vagy arra vár, hogy álmunkban gyilkolhasson le
minket.
– Vagy az.
– Komolyan beszélek – mondom.
– Mit szeretnél, Zorie, mit csináljak?
Nem lenne szükséges ennyire mogorvának lennie.
– Nem tudom.
– Akkor majd szólj, ha kitaláltad.
Hosszan eresztem ki a levegőt a tüdőmből.
– Figyelj, Lennon!
– Még mindig hallak – mondja.
– Biztos vagy benne, hogy nincsenek apró lyukak ennek a
barlangnak az oldalán?
– Miről beszélsz?
– Olyan lyukakról, melyeken keresztüljöhetnek a kígyók.
Hallom, ahogy magában átkozódik.
– Nincsenek lyukak. Biztos vagyok benne. Aludj inkább,
Zorie!
Pontosan erre vagyok képtelen.
– Figyelj, Lennon! – suttogom.
 – Jézusom!
Összerezzenek, és a fogamat csikorgatom a sötétben.
– Azon gondolkodtam, hogy mivel megvan rá a lehetőség,
hogy barlangi trollok kúsznak be hozzánk meggyilkolni
minket, lehet, hogy magadnál kéne tartanod a fejszédet. A
biztonság kedvéért.
– Mindig magam mellett tartom alváskor.
– Tényleg?
– A biztonság kedvéért.
– Ettől nem érzem magam jobban – mondom. – Azt az
érzetet kelti bennem, hogy tényleg veszély leselkedik ránk.
– Hát persze, hogy veszély leselkedik ránk. Látsz valahol
zárható ajtót? Teljesen védtelenek vagyunk itt kint. Bármi
megtörténhet.
Felülök a hálózsákomban.
– Figyelj!
– Nem hinném, hogy lenne más választásom – morogja.
Nem foglalkozom vele.
– Azt hiszem, itt kéne aludnod.
Másodperceken átívelő csend.
– Hogy micsoda? – kérdezi Lennon.
– A sátram kétszemélyes – válaszolom. – Nem tervezem,
hogy testhőt cseréljünk, ahogy olyan ékesszólóan
megfogalmaztad. Csak jobban érezném magam, ha itt lennél
velem, amikor meggyilkol egy barlangi troll.
Semmi válasz.
– Lennon!
– Hallottam.
– És?
– Gondolkodom.
Kalapáló szívvel várok. Egy kis zizegés után hallom a
cipzár hangját, majd egy árnyék jelenik meg a sátram előtt.
Kicipzározza a bejáratot, és Lennon sötét feje bukkan fel.
– Add ide a zsákodat!
Keresztülhúzom a sátor padlóján, és az ajtó felé lököm.
Tompa hang kíséretében tűnik el. Azt hiszem, a saját sátrába
dobta. Újabb cipzárhang. Majd szétnyílik a szúnyoghálós
bejárat, és valami kigöngyölődik mellettem. A polifoamja
lehet. Az, amely napközben felgöngyölve lóg a hátizsákja
aljához kötve. Kisvártatva a hálózsák is követi, melyet
ráterít.
Lennon bemászik a sátorba, és visszacipzározza az ajtót.
És mielőtt kettőt pislantanék, már be is bújik a hálózsákjába,
egy pillanatra felvillantva fekete bokszeralsóját és izmos
lábait.
Most mellettem fekszik. A sátor hirtelen sokkal
kisebbnek tűnik.
– Most boldog vagy? – kérdezi kissé mogorván.
Magamban elmosolyodom. Igen.
– Attól függ. Hoztad a fejszédet?
Lennon felsóhajt.
– Majd az utolsó szuszt is kipréselem a barlangi trollból.
Megfelel?
– Jó lesz, malac – válaszolom, és megpróbálom a lehető
leghitelesebben utánozni James Cromwellt. – Jó lesz.
Lennon hálózsákjának kapucnijába bokszol, hogy párnát
csináljon belőle. Puhábbnak tűnik, mint az enyém. Lennon a
hátára fekszik, egyik karját a feje fölött behajlítva.
Összegömbölyödöm vele szemben, és addig nézem őt a
sötétben, míg hozzá nem szokik a szemem, és ki nem veszem
orrának egyenes vonalát és borzas haját.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott – suttogom a sötétben.
– Szükségem volt rád – suttogja Lennon. – Annyira
szörnyű volt, és nekem szükségem lett volna rád.
Lennon apja jelenik meg lelki szemeim előtt, majd
hirtelen eszembe jut a szülőanyám. Az arca. A mosolya.
Hogy milyen üresnek éreztem magam, amikor meghalt.
Pontosan tudom, hogy érez Lennon, ez pedig még
fájdalmasabbá tesz mindent. Mert soha, de soha nem
akarnám, hogy ennyire fájjon neki.
Furcsa, fojtott hang tölti be a sátrat, és beletelik egy
percbe, míg megértem, hogy sír. Lennon sose sír. Soha.
Gyerekként sem sírt, és akkor sem, amikor idősebbek
lettünk. A hang, amelyet hallok, szívszaggató.
Ösztönösen felé nyúlok. Mikor kezemet rázkódó
mellkasára helyezem, jeges ujjakkal ragad meg. Fogalmam
sincs, hogy el fog-e lökni magától, és egy pillanatra
megdermedünk, valami felé félúton.
Feszült bizonytalanságot érzek.
Lennon felém fordul, közelebb húzom magamhoz, ő
pedig a nyakamba temeti a fejét, és csendesen szipog. Forró
könnyeket érzek legördülni a bőrömön. A karomba zárom.
Orrom megtelik az illatával: sampon, nap, fafüst, egy kevés
izzadság, és a tűlevelek illata. Keményebb, erősebb, és
sokkal férfiasabb, mint mikor utoljára öleltem. Olyan,
mintha egy téglafalat szorítanék magamhoz.
Lassanként a csendes sírás alábbhagy, és Lennon
elernyed a karomban.
Egy barlangban vagyunk, kissé elveszve. A tervtől és az
úttól is eltértünk.
Mégis, mióta eljöttem otthonról, most először vagyok
nyugodt.
 19.

Már jó néhány órája gyalogolunk, és még csak most hagytuk

el a barlangunk alatt húzódó völgyet. Annak ellenére, hogy
Lennon a reggelinél adott Ibuprofent, a hátam és a lábaim is
sajog. Mire felkeltem, kitette a tablettát az ételtárolóm
tetejére, mellé pedig egy kék kávéscsészét állított.
Fogalmam sincs, hogy mászott ki a sátorból anélkül, hogy
észrevettem volna. Csak azt tudom, hogy akárhányszor
felébredtem az éjjel, magamon éreztem a karjait. Majd
hajnal felé homályosan érzékeltem, hogy hűvösebb lett. Mire
felkeltem, ő már tüzet gyújtott, és mindent előkészített a
reggelihez. Az elmúlt éjszaka viharos érzelmeit a forró kávé
és az új nap ígérete váltotta fel.
Nem rossz így ébredni. Azt kivéve persze, hogy a testem
úgy sajog, mintha elütött, majd szándékosan többször is
visszatolatott volna rám egy kamion.
A túrázás fájdalmas dolog.
És még jobban fáj, amikor meredek emelkedőn
kaptatunk. De nem számít, mert látni szeretném, hová
tartunk. Lennon új térképet készített. Ma reggel rajzolta a
noteszébe, és a távolságot is újrakalkulálta, én pedig
próbáltam nem a sötét borostát bámulni, mely az arcán
kezdett növekedni, mert ha túl sokáig bámulom, az olyan
érzéseket ébreszt bennem, melyeket nem lenne szabad
éreznem. Miután tegnap a rossz irányba kanyarodtunk a
barlangban, Lennon azt mondta, hogy egy biztosabb
útvonalon fogunk haladni, mely nekem is jobban fog
tetszeni. Szerepel a Kings Forest hivatalos térképén, és nem
csak hogy a vadőrállomáshoz visz, de valamilyen különleges
helyszínt is érint. Sajnos ragaszkodik ahhoz, hogy a helyszín
meglepetés maradjon.
Tudja, hogy utálom a meglepetéseket, de rábeszél, hogy
törődjek bele. Azzal nyugtatom magam, hogy csak amiatt
lágyulok el, amit előző este feltárt előttem, de lehet, hogy
valójában minden csak a borosta miatt van. Igazán jól áll
neki.
Egy elágazásnál vagyunk, ahol kettéválik az út. Egy
útjelző tábla szerint a szélesebbik út neve Császár ösvény. A
cédrusfák között pedig most fehérség borította
hegycsúcsokra látunk, melyek csak úgy ragyognak a szikrázó
napsütésben.
– Hűha! – suttogom.
– Na látod – mondja Lennon. – A barna csúcs bal oldalon
a Topáz-hegy, az egyenetlen felszínű, szürke pedig a
Mennykő-hegy. Egy csomó hegymászó hal meg rajta.
Pedig nem is néz ki félelmetesnek. Igazság szerint
nagyon is gyönyörű. Fenséges. Már értem, miért mondják
ezt az emberek a hegyekről. Kinyújtom a kezem, és
teletöltöm friss levegővel a tüdőmet. Valami megszúr. A
karomra csapok.
– Szúnyogokkal teli területre értünk – mondja Lennon,
majd megfordul, és a hátára mutat. – Túrd fel a második
zsebet! Van benne egy kis üveg rovarriasztó.
Kicipzározom a zsebet, és megtalálom a szóban forgó
üveget. Felváltva kenjük be magunkat a citrusillatú olajjal,
melytől elered a könnyem. Miután bekentük magunkat, és
szúnyogállók lettünk, elindulunk az ösvényen, mely a
cédrusligeten vezet keresztül. Rövid idő múlva két dolog is
történik: (1) más túrázókat pillantunk meg magunk előtt, és
(2) látjuk őket felmászni egy magasba vesző gránitlépcsőn,
melyet a hegy oldalába véstek.
– Mi az ördög ez? – kérdezem,
– A Császár lépcső – mondja Lennon a szemöldökét
emelgetve. Bő, fekete kötött sapkát visel koponyadíszítéssel,
mely alól csak szúrós hajvégei kandikálnak ki. Azt kívánom,
bár nálam is lenne sapka, hogy eltakarhassam azt a
katasztrófát, mely zabolátlan, csigás fürtök formájában ül a
fejemen. A természet igazán könyörtelen tud lenni.
– Mi is felmászunk a sziklalépcsőn? – kérdezem.
– Ez nem sima sziklalépcső, Zorie. Ez a természet nemes
lépcsője – mondja Lennon mély hangon. – Több mint
nyolcszáz lépcsőfokot véstek ezekbe a sziklákba a
tizennyolcadik század végén. Három ember meghalt az
építése közben, és azóta majdnem minden évben meghal
valaki ezen a lépcsőn. Az elmúlt tíz évben tizenöten
vesztették életüket. Jelenleg ez a leghalálosabb útvonal az
Egyesült Államok nemzeti parkjainak útvonalai között.
– Hogy mi? – kérdezem aggodalommal telve.
Lennon vigyorog.
– Ne aggódj! Azok az emberek, akik itt meghalnak,
általában idióták, akik lezuhannak, miközben hülyeségeket
próbálnak csinálni. Megérted, ha feljebb érünk. Ha Brett itt
lenne, ötven százalék esélyt adnék neki a túlélésre, mert
nem lenne képes ellenállni a halál hívásának. Szinte azt
kívánom, bár itt lenne velünk.
– Ez nem szép tőled – mondom, mégis apró mosoly fut át
az arcomon.
– De – mondja – te és én nem fogunk a felelőtlen
emberek sorsára jutni.
– Hát… remélem.
– Minden rendben lesz. Több ezer, a józan eszére
hallgató ember mássza meg ezeket a lépcsőfokokat évente,
és adják tovább a jó hírét. Ez a nemzeti park egyik
legnépszerűbb látványossága. Megígérem, hogy nagyon fog
tetszeni. Hatalmas meglepetés vár a tetején.
– Forró fürdő és pizza?
Lennon kuncog
– Nem egészen, de azért örülni fogsz neki. Félúton felfelé
megállunk ebédelni. Gyerünk, Everhart! – kiáltja Lennon
lelkesen, arcán ragadós vigyorral.
Megkezdjük utunkat felfelé.
Nagyjából fél órán át kell felfelé másznunk, mielőtt a
lépcsőhöz érnénk. A lépcsőfokok szélesek, felületük durva,
és két oldalukon gyönyörű vadvirágok nőnek. A lépcső lazán
kígyózik felfelé a hegyoldalban, a legfelső, a csúcs
hátoldalához vezető fokok pedig rejtve maradnak. A
lépcsőfokok néhol meredekek, és kissé billegnek, de a
vádlimban érzett húzódáson kívül nem igazán értem, miféle
veszélyt jelenthetnének. Ahogy egyre magasabban járunk,
egyre erősödik a zubogó hang, ezért azt feltételezem, hogy
egy folyó folyik a közelben, melyet egyelőre nem látunk.
Mászás közben észreveszem, hogy fizikailag jobban
érzem magam. Nem tökéletesen, de Lennon azt mondja,
időbe telik, míg a szervezet hozzászokik a túrázáshoz. Ez
nem verseny, hanem lassú, egyenletes terhelés. A fenséges
környezet pedig kétségkívül segít a motivációm
megőrzésében.
A túrázással az a baj, hogy mindentől megszabadít. Nem
tudom elterelni a figyelmemet az online hírfolyamok
nézegetésével. Nincs tévé. Nincs napirend, amelyhez
tarthatnám magam. Csak én vagyok, kettesben a
gondolataimmal, míg a lábaim egyenletes tempóban
tapossák a sziklás talajt. És habár próbálom tisztán tartani a
fejem, mégis folyamatoson kattogok valamin, próbálom
megérteni a dolgokat, amiket nem is szeretnék megérteni.
Lennont.
Magamat.
Minket.
Nem beszéltünk az elmúlt éjszakáról. Nem említettük,
hogy egy sátorban aludtunk, és még véletlenül sem hoztuk
szóba az apját. Kérdések sokasága tolul fel bennem, de arra
várok, hogy Lennon valamilyen módon jelezze, ha kész
megválaszolni őket.
De lehet, hogy nem is állok készen a válaszaira.
Utálom a bizonytalanságot.
Nagyjából harminc perc lépcsőzés után úgy érzem, a
fejem és a lábaim is közel állnak ahhoz, hogy
felrobbanjanak. Nincs az a mennyiségű gondolkodás és
természeti szépség, mely elterelhetné a figyelmemet
fájdalmaimról.
– Egy lépéssel sem bírom tovább – mondom Lennonnak
levegő után kapkodva. – Ez a legrosszabb lépcsős
erősítőgyakorlat, melyet valaha próbáltam. Utálom ezeket az
idióta lépcsőket! Utálom, utálom, u…
– Nyugi! Már majdnem a felénél vagyunk. Nézd csak, ott
fent! – mondja, és megpillantom a pihenőhelyet. Eljöttünk
már néhány pihenőhely mellett a hegyi utunk során, de ez
egy sima felületű gránitterasz több, sziklába vésett paddal.
Az egyiket egy egynapos túrára érkező család foglalja el: két
gyerek, anya és apa. Elég hangosak, hogy túlkiabálják a
láthatatlan folyó folyamatos morajlását. Emberi hangot
hallani ijesztő azok után, hogy tegnap egyetlen lélekkel sem
találkoztunk.
Lennon ledobja a zsákját egy árnyékos padra a szikla
oldalában, én pedig mellé rogyok, és egy pillanatig a pad
szélén ülök, mielőtt levenném hátamról a zsákomat. Részben
elzárt, védett helyen vagyunk, így a folyó hangja sem
annyira zavaró.
– Izzadok – mondom Lennonnak. – Nem emlékszem,
mikor izzadtam utoljára ez előtt a túra előtt.
Lennon kinyitja az ételtárolóját, és ugyanolyan ételt vesz
elő, amilyet tegnap is ettünk.
– Jót tesz neked.
– A túrázástól izmosodtál meg ennyire?
Hunyorogva néz rám.
– Nem vettem észre, hogy megizmosodtam volna.
– Pedig nagyon is megizmosodtál – mondom, és meleg
kúszik fel a nyakamon. Lassan a testtel, Everhart!
Túlságosan közel merészkedem ahhoz, amikor a
teleszkópommal figyeltem, és úgy döntök, gyorsan ejtem a
témát.
– Nem is figyelted a csillagokat múlt éjjel – mondja
Lennon egy pillanatnyi szünet után.
Jesszus! Neki is eszébe jutott, hogy teleszkóppal
figyeltem. Borzasztó.
– Nem baj – mondom.
– Ígérem, hogy ma éjszaka nagyszerű lehetőséged nyílik
majd a csillagokkal foglalatoskodnod – mondja, és rövid
gondolkodás után megköszörüli a torkát. – Ma még meg sem
kérdeztem, hogy szeretnél-e továbbmenni a Condor Peakre.
A vadőrállomás, amiről beszéltem, a hegy másik oldalán van.
Délutánra odaérünk. Szóval csak feltételeztem, hogy itt
leszel ma éjjel, hogy a csillagokat tanulmányozhasd, de ha
inkább autót hívnál a vadőrállomáson…
Nahát. Az igazat megvallva, egyáltalán nem
gondolkodtam ezen.
– Nem kell azonnal döntened – mondja. – Csak
gondolkodj rajta, és majd szólj! Hogy minden eshetőségre
legyen egy tervem.
Bólogatok, és ezzel le is zárjuk a témát. Csendben
eszünk, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
több dolgot csináljak egyszerre. A rágás minden, amire
képes vagyok. Mire összepakolunk, a turista család már
továbbment, és egyedül vagyunk a sziklán. Ekkor veszem
észre, hogy Lennon lába úgy rázkódik, mint egy légkalapács.
Akkor rázza a lábát, ha erősen koncentrál – például
dolgozatíráskor –, vagy ha nyugtalan valami miatt.
Mikor észreveszi, hogy a lábát figyelem, abbahagyja a
rángatózást, és felsóhajt:
– Ez hülyeség. Beszélnünk kell róla.
– Parancsolsz?
– A múlt őszről. Nézd, én beszéltem neked az apámról,
most te következel.
– Beszéljek az apámról?
Szemei összeszűkülnek, és tekintete az enyémbe
kapcsolódik.
– Szeretném tudni, mit mondott neked a bankett után.
Mert gondolom, mondott valamit. Csak szeretném tudni,
mennyi volt igaz belőle.
– Nem tudlak követni – mondom a fejemet rázva.
– Bankett után. Mit mondott neked?
Rámeredek.
– Hát, egyszerűen beszélni akart velem, és azt mondta,
hogy jobban járok, ha távol tartom magam tőled. Hogy a
legjobb lenne, ha mindent elfelejtenék, és továbblépnék,
mert ettől csak… stresszes leszek.
– Ez minden?
Nem tudom, mit akar hallani.
– Igen. Nem beszéltem neki… tudod… a kísérletről.
Lennon rám néz.
– És ő sem hozta fel?
– Miért tette volna?
Már válaszra nyitná a száját, de aztán meggondolja
magát. Előbb az alsó ajkába harap, majd ismét rázni kezdi a
lábát, végül így szól:
– Próbálok rájönni, miért hagytál ki az életedből, és
miért kezdtél Andréval randizni.
– Te dobtál engem a bankett előtt!
– Írtam neked.
– Igen. Egyszer. „Sajnálom.” Ennyi. Ez minden, amit
mondtál. Ezer üzenetet írtam, de nem válaszoltál rájuk.
– Bocsánat, de lefoglalt, hogy apám megpróbált
öngyilkos lenni.
Testem megmerevedik.
– Ez… a bankettkor történt?
– Ez volt az egyik a sok borzalom közül, ami aznap ért.
– Hát… Akarsz beszélni róla?
Úgy bámulja a távoli hegyeket, mintha lábat
ereszthetnének, és elgyalogolhatnának.
– Éppen ezért kérdezlek apádról. Nem mondta, mi
történt aznap a hotelben?
– Milyen hotelben?
Lennon becsukja a szemét, valamit motyog magában,
majd lejjebb csúszik a pádon.
– Nem számít.
– Na nem, ezt nem csinálod! – Kezdem felhúzni magam.
–Még véletlenül sem. Te kezdtél bele, akkor fejezd is be!
Miféle hotelről beszélsz?
Lennon a szemére tapasztja a kezét, és felnyög.
Ettől több fokkal jobban aggódom, mint korábban. Ha
Lennon szerint rossz, ami történt, akkor sokkal rosszabb
lehet, mint amilyennek elképzelem.
– Mondd már el! – könyörgöm.
Mindkét kezét a térdére csapja, könyökét behajlítja, és
hangosan fújja ki a levegőt.
– Múlt ősszel, a dolgok, hát, megváltoztak köztünk.
Belevágtunk a Nagy Kísérletbe.
– Én is ott voltam – emlékeztetem.
– Azt hittem, minden jól megy. Elég jól ahhoz, hogy
megbeszéljük, hogy a kapcsolatunkat feltárjuk a szüleink és
a nyilvánosság előtt – mondja, miközben hátradől, lejjebb
csúszik, és karjait összekulcsolja a mellkasán. – És azt
hiszem… kicsit túlságosan lelkesedtem azért, amit a
bankettre terveztünk. Azt gondoltam… na, tudod… hogy
túlléptünk a barátságon. Hogy szakértő barátok lettünk.
Aztán amikor… úgy értem… basszus. Amik a park padján
történtek…
– Azért nem történt meg minden – mondom, és érzem,
hogy forróság önti el a fülem.
– Nem, de attól még jó volt. Úgy értem, nagyon, nagyon
jó volt. Nem igaz?
Fantasztikus volt. Néha kínos is, főleg a legelején. Fura
érzés a legjobb barátunkkal csókolózni. Közben meg
egyáltalán nem fura. Nagyon is kellemes. Olyan kellemes,
hogy nem is tudok rá gondolni, mert idegessé válók tőle.
Ettől az egész beszélgetéstől idegessé válók. Azt hiszem, már
megint izzadok.
Mikor habozva bólintok, Lennon megnyugszik.
– Szóval igen. Jól haladtak a dolgok. Megbeszéltük, hogy
mindenki előtt felvállaljuk a kapcsolatunkat. Jó érzés volt.
Aztán, mikor közeledett a bankett, te pedig kissé idegessé
váltál amiatt, hogy el kell mondanod apádnak…
Ujjaim lassan zsibbadni kezdenek.
– …de nem hibáztatlak érte. Nem egy barátságos ember,
és nem is túl könnyen megközelíthető. És mint tudod, soha
nem kedvelt engem.
Nem javítom ki, mert igaza van. Amikor kicsik voltunk,
apának nem volt véleménye Lennonról. Egészen addig, amíg
meg nem tudta, hogy Lennonnak két anyja és egy muszlim
apja van. Ekkor kezdett ellenségesen viselkedni Mackenzie-
ékkel.
Lennon folytatja:
– Csak azt mondom, hogy el tudtam képzelni, miért nem
akarod elmondani neki, de igazán csak akkor értettelek meg,
amikor az a bizonyos dolog történt a bankett napján.
– Mi volt az pontosan?
Lennon mélyet sóhajt.
– Tudtam, hogy néhány végzős szobát foglal a bankett
éjszakájára.
 Ez minden évben így van, bankettkor és ballagáskor is.
Néha a szobákat olyanok foglalják le, akik bulizni akarnak,
néha pedig csak egy-egy páré a szoba.
– Arra gondoltam, hogy lefoglalhatnék egy szobát.
Kettőnknek – mondja Lennon.
Fojtott hangot hallatok. Ez nem az, amire számítottam.
Egyáltalán nem.
– Visszatekintve – folytatja – tudom, hogy ez úgy
hangzik, mintha túlságosan sokat feltételeztem volna arról,
hogy milyen irányba tart a kapcsolatunk. És azt hiszem, ez
így is volt. De hogy őszinte legyek, azt gondoltam,
egyetértünk. Legalábbis magamnak ezt mondogattam.
Fogalmam sincs, mit érzek pontosan. A bőröm egyszerre
ég és zsibbad.
– Nem tudtál volna engem is megkérdezni? – Komolyan,
annak idején talán kiugrottam volna a bőrömből, de most
furcsa ilyesmit hallani. – Úgy értem, megbeszélhetted volna
velem is.
– Azt hittem, romantikus lesz, ha megleplek.
– Azzal, hogy lefoglalsz egy szobát, ahol szexelhetünk?
Lennon összehúzza a szemét.
– Hát, ha így fogalmazol, tényleg elég sikamlósan
hangzik. De nem erőltettem volna. Ezt azért tudod. Ugye?
– De nem ez volt a célod?
– Ahogy mondtam, azt hittem, egyetértettünk a
kérdésben. Akkor.
Na jó, lehet, hogy így volt, ez igaz. Csak olyan sok
extrém, „hova tűnt a melltartóm?”-féle csókcsatát lehet
vívni, mielőtt az ember tényleg elveszíti a fejét…
– Kérlek, folytasd! Meséld el, mi történt a romantikus
hotelterveddel! – mondom szárazon.
Lennon újra felsóhajt. Ez rossz jel. Ha gyakran
sóhajtozik, az azért van, mert olyasmit fog kimondani, amit
nem szeretne.
– Szóval, bár lehet, hogy nem emlékszel, de a bankett
napján nem mentem ebédelni.
Bólogatok.
– Kiszöktem az iskolából, hogy szobát foglaljak.
Csakhogy aggódtam, hogy a hotel nem ad majd szobát, mert
csak tizenhat voltam, és tudtam, hogy mások a szüleik
hitelkártyáját használják, ezért… mondjuk úgy, hogy
kölcsönvettem Macét.
– Te…
– Na jó – ismeri el –, azt hiszem, elloptam.
– Jesszus!
– Tudom. Hülyeség volt. Nem gondolkodtam logikusan.
Azt hittem, lefoglalom a szobát, a kártyát visszacsempészem
Mac pénztárcájába, megszerzem a számlát, amikor
megérkezik, és kifizetem, mielőtt Mac észrevenné. Ráadásul
Ina Kipling unokatesója az Edgemont Hotel recepcióján
dolgozott…
– Hűha! Ez…
– Menő. Tudom. Ina beszélt róla néhányunknak
drámaórán. Azt mondta, hogy az unokatesója eltekintene az
alsó korhatár betartásától, így kiszöktem a suliból, és az
Edgemont Hotelhez mentem a bankett napján. Már ott
voltam a recepción, és épp Ina unokatestvére volt
műszakban. Megkérdezte, milyen névre foglaljon, de én nem
akartam az igazi nevünket használni. Kétségbeestem, és
apám nevét használtam. Amikor az Ahmedet betűztem, Ina
unokatesója megkérdezte, hogy beszélek-e arabul, ami kissé
felidegesített, mert először is nincs akcentusom, másrészt
úgy csinált, mintha valami terrorista lennék.
A kezemmel jelzem, hogy várom a folytatást. Nyögd már
ki, haver!
– És ahogy beszélgettünk, bevallottam, hogy az Ahmed
valójában apám vezetékneve, és akkor azt mondta, hogy el
kell árulnom az igazi nevem, máskülönben bajba kerülhet
miattam. Szóval megmondtam a nevem, és a te nevedet is,
és akkor egyszer csak apád bukkant fel a semmiből, és
oldalba lökött.
Várjunk csak! Micsoda?
– Az én apám?
– A te apád – ismétli meg Lennon nehezteléssel a
hangjában.
– Mi a jó fenét csinált ott?
 – Úgy tűnik, mögöttem állt a sorban, és végighallgatta az
egész beszélgetést. Mert hatalmas jelenetet rendezett. Egy
luxushotel kellős közepén álltunk, körülöttünk londineres és
aranyozott bőröndszállító kocsik, ő pedig ordított, hogy ha
még egyszer rá merek nézni a lányára, a szart is kiveri
belőlem.
Lennon folytatja, én pedig magamat összehúzva, eltakart
szemmel hallgatom.
– Aztán megfenyegette Inát, hogy kirúgatja a szállodából,
amiért szobát ad ki fiatalkorúaknak, és… – Lennon nagyot
sóhajt – szörnyű volt. Meg akartam halni. Aztán apád
felkapta Mac pulton heverő hitelkártyáját, és tudni akarta,
hogy anyámék jóváhagyták-e, hogy használjam. Istentelen
homiknak nevezte őket.
– Ó, Jézusom!
– Na igen – mondja Lennon. – Ekkor veszítettem el a
türelmemet.
– Mi történt?
– Behúztam neki.
MICSODA? Csak bámulok Lennonra, és nem hiszek a
fülemnek.
– Igen – mondja Lennon, megállás nélkül dobolva a
combján. – Állkapcson vertem. Iszonyúan fájt. Napokig
véraláfutásos volt az öklöm.
A múlt őszre gondolok. Apa arca be volt dagadva,
állkapcsa pedig véraláfutásos volt. Azt mondta, hogy egy
zuhanó állvány csapódott az arcának, amikor egy építési
területen haladt el.
– Miután behúztam neki – folytatja Lennon –, utánam
kapott, de a hotel dolgozói közbeléptek. Aztán Ina elrohant,
hogy szóljon a főnökének. És… hogy rövidre zárjam, apád
kihúzott a szálloda elé, és azt mondta, nem hívja ki a
rendőröket és tartóztattat le bántalmazásért és testi
sértésért, ha távol tartam magam tőled. Szó sem lehet
táncról a banketten. Sem egymáshoz való átmászkálásról.
Nem beszélhetek veled az iskolában. Nem hívhatlak, és nem
írhatok üzenetet. Azt mondta, ellenőrizni fogja a
telefonodat.
 – Jézusom! – mondom döbbenten. Ellenőrizni tudja a
telefonomat? Megtette már? A szüleim mindig elég
szabadságot biztosítottak nekem. Soha nem gondoltam
volna, hogy beleavatkoznak a magánéletembe.
– Ennyi volt – mondja Lennon. – El szerettem volna
neked mondani. Legalábbis miután keresztülautóztam az
egész városon, és megnyugodtam. Ekkor írtam Avaninek, és
megkértem, mondja meg neked, hogy majd találkozunk a
banketten, mert a tervünk, hogy felbukkanjunk a
házatoknál, és elmondjuk a szüleidnek, hogy együtt
vagyunk… nem fog megtörténni. Szóval úgy gondoltam,
hogy egyszerűen csak elmondom neked a banketten, mi
történt apáddal, és majd együtt kitaláljuk, mit tehetünk.
Aztán felhívott Sunny, és elmondta, hogy apám megpróbált
öngyilkos lenni, és mindannyian a városba siettünk, és a
kórházban várakoztunk, mert nem tudtuk, meghalt-e
egyáltalán, vagy még él.
Lennon nagyot nyel, ádámcsutkája fel-le liftezik.
– Apa túlélte a hétvégét. Anyáim gondoskodtak róla, hogy
a barátnője otthon ápolhassa. Bevásároltak meg minden.
Egyébként is kimerültek voltunk. Nem értem vissza egészen
vasárnap estig. Következő nap beszélni akartam veled az
iskolában, hogy bocsánatot kérjek a bankettért, és
elmagyarázzam, mi történt. De apám ismét
megpróbálkozott, és ezúttal senki nem volt vele, aki
megállíthatta volna.
– Jaj, Lennon!
– Hát igen. – Kényszeredetten mosolyog rám, majd
mosolya lehervad. – Ekkor írtam neked utoljára.
Sajnálom.
Olyan tisztán látom magam előtt az üzenetet, mint
aznap, amikor megkaptam.
– Azt hittem… arra célzol, hogy nem akarsz járni velem.
Hogy féltél szemtől szemben megmondani.
– Attól féltem, hogy apád ellenőrzi az üzeneteidet,
ráadásul egy rémálom kellős közepén találtam magam. Nem
tudtam józanul gondolkodni. Azt mondtam magamnak, hogy
amikor visszaérkezem a temetés után, mindent elrendezünk.
Az utolsó dolog, amire számítottam, az volt, hogy amikor
visszamegyek az iskolába, Andréval látlak majd.
Jézusom!
Lassan minden a helyére kerül a fejemben.
Tökéletesen emlékszem arra a hétfőre. Egész hétvégén
sírtam, azt gondoltam, hogy Lennon úgy döntött, túl fura
lenne, ha többek lennénk, mint barátok, és hogy dobott
engem. Nem akartam iskolába menni. Anya kényszerített,
hogy menjek, miután mindent bevallottam neki a Nagy
Kísérletről. Azt mondta, beszélnem kéne Lennonnal, hogy
kiderítsem, mi történt. Adjam meg neki a lehetőséget, hogy
bebizonyíthassa ártatlanságát. És…
– Apám leült velem beszélni – mondom, és felpattanok a
padról, mert túl izgatott vagyok ahhoz, hogy ülve maradjak.
Fel-alá járkálok a sziklateraszon. – Azt mondta, anya
elmondta neki, hogy szomorú vagyok, és jobb lesz nekem, ha
nem beszélek veled. Hogy engedjelek el, hogy minden
kapcsolat változik, és jobb annak, aki büszkén viseli a
helyzetet, mint annak, aki könyörög. Ó… – Hirtelen
elhallgatok, és csípőre teszem a kezem, hogy stabilabban
álljak a lábamon. Az hiszem, hányni fogok. – Azt hittem,
csak aggódó apa volt. Miért érdekelte volna, hogy mit
csináltunk, és mit nem?
Lennon feltartja a kezét.
– Látod? Én sem értettem. Úgy értem, az én szüleim elég
rugalmasan állnak a szexhez…
Te jó ég! Érzem, hogy elvörösödöm.
– …de akkor is fura volt, hogy majd’ felrobbant a dühtől.
– Ez igaz, ő fel szokott robbanni – mondom, és újra
járkálni kezdek. – Olyan, mint egy hordó dinamit.
– És kicsinyes is. Megtartotta Mac hitelkártyáját. Azt
mondta, motivációként. Amikor Mac mindent felforgatott,
hogy megtalálja a kártyát apa temetése után, nem voltam
képes hazudni neki. Mindent bevallottam. Nagyon dühös
volt rám. Tudod, mit gondol a lopásról.
– Tudom.
– De később apádra volt mérges. Az a sok szarság, amit a
szexshopról mondott… Ekkor volt az első hatalmas üvöltözés
a szüleink között. Miattunk veszekedtek. Mac átment a
szüleid klinikájára, amikor mi iskolában voltunk, és szóban
alaposan elfenekelte apádat.
– Miattunk volt? Emiatt kezdődött a viszálykodás a
családjaink között?
Lennon bólogat.
– Mindenről beszélni akartam veled apám temetése után,
aztán bementem az iskolába, és ott csókolóztál Andréval a
szekrényed előtt.
– Azt hittem, szakítottunk! Borzasztóan éreztem magam,
bőgtem a banketten, ő pedig kedves volt hozzám. Ő ott volt,
te pedig nem, és azt hittem, hogy te… Soha nem tettem
volna, ha tudtam volna az igazságot! Nem tudtam, hogy
apád meghalt. El kellett volna mondanod!
– Azt hittem, rájössz. Benne volt a hírekben. De te
semmit sem szóltál, én pedig nem mehettem a közeledbe,
mert apád kinyírt volna. Az egyetlen alkalom, amikor
beszélhettem volna veled, az iskolában adódott, de ott meg
Andréval voltál. Andréval! És még csak felém se néztél. Úgy
éreztem magam, mint valami leprás. Ebédelni az udvarba
mentél Reagannel és Andréval, aztán láttalak titeket
randizni a Thai Palace-ban…
– Azt hittem, utálsz. Azt hittem, már nem vagyunk
együtt.
Leveszi a sapkáját, és ujjaival a hajába túr, majd még
jobban a fejébe húzza, egészen a homlokáig.
– Össze voltam zavarodva apám miatt. Nem tudtam, mit
csináljak. Minden teljesen el volt baszva, és azt hittem, már
te sem akarsz tőlem semmit. Össze voltam törve, Zorie.
Össze voltam törve.
Hallom a fájdalmat a hangjában, és ugyanezt érzem én is
a szívemben.
Tele vagyok fájdalommal. A sziklaterasz szélére sétálok,
és lenézek a kanyargó lépcsőre. Másviláginak látszik, mint
egy tibeti templom lépcsője. De ez csak Kalifornia, itt semmi
szent dolog nincs. Nincsenek szerzetesek. Se szentélyek.
Csak a hegy, a nap, meg mi ketten, összes fájdalmunkkal
a közepén.
 A távolban egy csoport túrázó halad felfelé a lépcsőn.
Úgy néznek ki, mint a hangyák. Teszek néhány lépést a
padok irányába, melyek egy rövid fakorlátot fognak közre,
majd végigjáratom a tekintetem a hegyvidéki tájon. Azon
tűnődöm, vajon ez az egyik olyan helyszín lehet-e, ahol az
emberek lezuhannak a hegyről. Semmi esetre sem néz ki
olyan helynek, ahol bárkinek is meg kéne halnia. Ahhoz túl
szép.
Hallom, ahogy Lennon közeledik felém, de nem fordulok
meg. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom megemészteni a
hallottakat. Próbálom, de mérges vagyok, és összetört a
szívem. Minden olyan nyersnek érződik.
Vajon minden az én hibám, mert Andre vállán sírtam ki
magam, és a legrosszabbat feltételeztem Lennon
indítékairól?
Vagy minden Lennon hibája, mert a legrosszabbat
feltételezte rólam?
És akkor ott van apám is…
– Minden, ami a hotelben történt… – Végre képes vagyok
megszólalni, de inkább a hegyeknek beszélek, mint Lennon-
nak. – Úgy értem… Ez szinte zsarolás, amit apám csinált
veled.
– Lényegében az volt. Látod, valami nem hagyott
nyugodni. Miért volt ott a hotel recepcióján? Még csak dél
volt. És kinek kell hotelszoba a saját városában, amikor csak
húsz percre lakik a szállodától? Nem igazán gondolkodtam
rajta, miután minden olyan pokolian alakult. Egészen addig,
míg azt a csomagot a szüleim boltjába nem kézbesítették a
múlt héten.
Testem megmerevedik, a szívem pedig vadul kalapál.
– Miért? – kérdezem szinte suttogva. Nem is vagyok
benne biztos, hogy hallani akarom a választ.
– Mert a nő azokon a képeken… Rájöttem, hogy már
korábban is láttam. Ott volt a hotelben, és a recepciós pult
közelében várakozott. Aztán újra láttam. A forgóajtón nézett
kifelé, mikor apád kihurcolt. – Lennon szünetet tart, majd
így folytatja: – Mikor később ezen tűnődtem, az jutott
eszembe, hogy talán azért rendezett ekkora jelenetet, hogy
elterelje a figyelmemet, és ne vegyem észre azt a nőt.
Ez az utolsó csepp a pohárban. Fel szeretném tartani a
kezem, és megadni magam. Meghaltam, már nem kell
tovább lőnöd, légyszi, köszi. Már semmivel nem lehet
fájdalmat okozni nekem. Túl vagyok a fájdalmakon.
Zsibbadok.
A padunk felé lépek, és belebújok a hátizsákom pántjába,
a vállamra emelve.
– Mit csinálsz? – kérdezi Lennon.
– Gondolkodnom kell – válaszolom. – Csak… végig kell
gondolnom a hallottakat.
 20.

És pontosan ezt is teszem. Amint egyedül maradok a

gondolataimmal, végigveszek mindent, ami az utóbbi száz
lépcsőfok megtétele alatt történt. Azon tűnődöm, vajon
képes leszek-e valaha megbocsátani apának, és hogy vajon
Lennonra is mérges vagyok-e. Annyira lefoglalnak saját
magammal kapcsolatos gondolataim, hogy alig veszem észre
a víz egyre erősödő dübörgését. Pedig egyre csak erősödik.
Mikor a lépcső hirtelen jobbra kanyarodik, meglátom, miért.
Vízesés. Kettő is. Nem olyan kicsik és nyugodtak, mint a
Mackenzie-vízesés volt. Úgy morajlanak, mintha maga Isten
szólna hozzám. Meglehetősen indulatos hangon.
Kék vízsugár zúdul le a szikláról, és válik a több
emeletnyi mélységben dühöngő fehér habbá. Annyira vadul
áramlik, hogy a vízesés jó harmada nem más, mint
fátyolszerű köd. Még a lábamon is érzem a permetet, pedig a
hely, ahonnan lezúdul, jó fél kilométernyire lehet.
Feljebb lépek néhány fokot, és egy, az előbbinél kétszer
nagyobb sziklateraszra jutok. Senki nincs fent. Hogyan
lehetséges ez? Néhány újabb sziklalépcsőfokra leszek
figyelmes, melyek a legfelső sziklához vezetnek. Innen
ösvény vezet körbe a vízesés körül, a vízesés fölött pedig jó
pár turista fotózkodik és nézelődik a távcsöveken keresztül.
Ha nem tévedek, van itt fent egy felvonó és néhány vécé. Azt
hiszem, a legtöbb ember inkább felutazik ide, ahelyett, hogy
megmászná a világ legveszélyesebb lépcsőjét.
A kilátó széléhez lépek, hátizsákomat egy száraz sziklára
dobom, és lenézek a mélybe a vízesésekre.
– Császár- és Császárnő-vízesés – szól Lennon hangosan
oldalról, zsákját az enyém mellé hajítva. – Ugyanabból a
folyóból fakadnak, de a középen kiálló szikla szétválasztja
őket. Százhét méter magasak.
És gyönyörűek. Őszintén meg vagyok döbbenve. A
vízesés miatt, és a korábban elhangzott beszélgetésünk
miatt. Azon tűnődöm, vajon megtehetem-e, hogy csak
bámulok tovább a vízesések irányába, úgy téve, mintha mi
sem történt volna, egészen addig, míg ki nem találok
valamit…
– Zorie – könyörög Lennon. – Mondj valamit! Kérlek.
Ahhoz, hogy túlkiabáljam a vízesést, hangosabban kell
beszélnem, mint egyébként, beszédem pedig kiabálásba
fordul.
– Ha mindent bevallottál volna a szüleidnek, apámnak
nem lett volna mivel sakkban tartania! – Megfordulok, hogy
szembenézzek vele. Hangomban keserűség cseng. – És
nekem miért nem mondtad el?
– Nem beszéltél velem.
– Mert abban a hitben voltam, hogy utálsz!
– Soha nem utáltalak. Mérges voltam, amiért kizártál az
életedből, és őrülten dühös voltam Andréra. Mikor
megláttalak vele a szekrényed előtt, az életem egyik
legrosszabb napja volt. És hidd el, elég sok rossz napom volt
az elmúlt évben.
– Csak azért voltam Andréval, mert túl akartam tenni
magam rajtad! – Most már sírok. Részben mérgemben,
részben fájdalmamban. Úgy érzem, a mellkasom menten
felrobban, én pedig átrepülök a kilátó korlátján, és a vízesés
ködében lelem halálomat. Mert nem csak az jut eszembe,
hogy mit csináltam Andréval, hanem az is, hogy Lennon is
ugyanezt tehette Jovana Ramirezzel. És nem tudom
eldönteni, melyik kép tetszik kevésbé.
– Aztán – kiáltja – Brettet kellett hallgatnom, pont a
kibaszott Brettet minden ostoba idióta közül, amint azzal
dicsekszik, hogy majdnem „megvoltál neki”!
Jesszus! Mit láttam abban a srácban?
– De hát csak egy csók volt! – mondom Lennonnak. –
Egyetlen csók, és még csak nem is volt jó. Andrével sem volt
jó, Brett-tel pedig még minimálisan sem. Ezt akartad
hallani?
– Őszintén szólva nem bánom, ha ilyesmit hallok –
válaszolja Lennon, arcán pedig felháborodás tükröződik.
 – És mi van Jovanával? Én egyszer feküdtem le Andréval.
Egyszer! Te pedig lehet, hogy hónapokon át kefélted
Jovanát!
– Én nem fogok ezzel hencegni. Jovana jó ember.
– Aha! – mondom. – Kikerülted a kérdést.
– Á, hogy kérdés is volt? Mert én csak a vaktában
repkedő golyók hangját hallottam. De igen, lefeküdtünk
egymással. Viszont nem voltam szerelmes belé.
– Mi a különbség?
– Nem hallottad, mit mondtam? Nem voltam szerelmes
belé.
– Hallottalak.
– Azért hagyott ott, mert még mindig rád gondoltam.
– Akkor miért nem beszéltél velem? – kérdezem.
– Mert nyilvánvalóvá tetted, hogy nem akarod. Mert
Brett-tel smároltál a bulikban. Mert új barátaid lettek, és
engem kerülni kezdték. Mert apád folyamatosan figyelt.
– Harcolnod kellett volna értem! – kiabálom. – Miért
nem harcoltál értem?
– Mert otthagytál! – kiabál most már Lennon is. – Hogy
harcoljak valakiért, aki úgy tesz, mintha nem is léteznék?
– Csak próbáltam megvédeni magam. Megbántottál. Az
egész világom darabokra hullott.
– Az. Enyém. Is.
Most már remegek. De legalább már nem sírok a dühtől.
– Ennek nem így kéne lennie – mondom.
– Minek?
Mérgesen mutatok őrá, majd magamra.
– Ez! Ha így lenne elrendelve, minden könnyebb lenne.
Talán az univerzum valamit mondani próbál nekünk.
– Tényleg? – Lennon közelebb lép, és arcával egészen az
én arcomba hajol. Fölém tornyosul. – Úgy gondolod?
– Igen – mondom kevésbé magabiztosan.
– Nagyon kíváncsi vagyok, Zorie. Mit gondolsz, mit
próbál tudtunkra adni az univerzum?
– Hogy mi… – A szám tátva marad, nem tudom befejezni
a mondatot. Túl közel van hozzám. Alig néhány centire. A
fejem üres, a szavak elpárologtak a nyelvem hegyéről. Nem
tudom, mit akartam mondani. Hogy mit érzek. De az a
gyanúm, hogy döntő pillanathoz érkeztünk, és valami nagyot
fog koppanni. Mintha a kettőnk közötti feszültség a
tetőfokára hágott volna, és vibrálna a levegő. Mint a
mögöttem lévő tábla, mely így figyelmeztet: TARTSA TÁVOL
MAGÁT A SZAKADÉK SZÉLÉTŐL! A KÖVEK CSÚSZÓSAK.
– Akarod tudni, én mit gondolok? – kérdezi Lennon. Fejét
lejjebb hajtja, hogy szemünk egy vonalban legyen. – Azt
gondolom, hogy ha az univerzum távol akar minket tartani
egymástól, akkor elég pocsék munkát végez. Máskülönben
nem lennénk itt együtt.
– Bár ne is lennénk!
– Nem ezt kívánod – mondja Lennon határozottan.
– De igen. Azt kívánom, bár soha ne jöttem volna el erre
a túrára. Azt kívánom, hogy ne tudjak semmiről, és azt
kívánom…
Szája minden figyelmeztetés nélkül az enyémre tapad.
Keményen csókol. Makacsul. Kezeit a fejem hátuljának
nyomja, hogy ne tudjam elhúzni. Egy hosszú, végtelennek
tűnő pillanatig dermedten állok, és nem tudom, vajon
ellökjem-e magamtól. Majd hirtelen elönt a forróság, és
felolvadok.
Visszacsókolok.
És istenem, jólesik.
Kezei elernyednek, ujjai a hajamba túrnak, puha nyelve
az enyém körül köröz. Mikor kifogyok a szuszból, és
hátrahúzom a fejem, a szám sarkát csókolja. Majd az
arcomat. A homlokomat. Végigcsókolja az állkapcsomat. Le a
nyakamon. Majd a fülcimpámat – én pedig majd’ elájulok a
gyönyörtől. Még a pólóm gallérját is hátrahúzza, hogy száját
végigjárassa az eddig rejtett bőrfelületen. Ajka forró,
borostája pedig a lehető legideálisabban érdes. Csókjai
hosszúak, lassúak, megfontoltak, és nagyon, nagyon
magabiztosak. Úgy érzem, mintha térképet rajzolna a
testemen, követve a tájékozódási pontokat, melyeket fejben
jelölt meg.
Felfedezőútján könyörtelen, én pedig fura, nyögő
hangokat hallatok, melyek kissé zavarba ejtők. De nem
tudom abbahagyni. Próbálkozom a számat ismét a bőrére
tapasztani, bármilyen bőrfelületre, amit csak elérek.
Karjaim köré fonódnak, közelebb húzom őt magamhoz,
ajkam pedig visszatalál az ajkához, és ISTENEM, ANNYIRA
JÓ!
Hogy tudtam megfeledkezni róla?
Vajon jobban csinálja, mint régen? És én?
Mert te jó ég.
Vízesés permete száll a lábamra, térdeim pedig lassan
elernyednek. Csontjaim nem látják el a feladatukat. Mintha
Lennon egy titkos gombot nyomott volna meg, melytől a
testem kiszolgáltatottjává válok. Márpedig a testem nagyon
is szereti az övét, és a földre szeretne vetődni, hogy megadja
magát Len-non bűnös játékainak – egyenesen Isten Hangja
előtt. És én is benne lennék a dologban. Egy lotyó vagyok.
Egy szégyentelen szajha. Érzések és testi vágyak tüzében
égek, és nem vagyok képes kioltani őket.
Tyűha! Nem jutok lélegzethez. Azt hiszem, meg kell
tanulnom a cafkaság fortélyait. Vagy legalábbis meg kell
tanulnom az orromon át lélegezni, miközben csókolózom.
Próbálom megkeményíteni magam, és ekkor meghallom
a fejemben duruzsoló hangot. Elhagyott téged. Megbántott
téged.
A közeledő túrázók zaja fokozza a bizonytalanságomat.
Elhúzódom Lennontól.
Ő visszahúz magához.
– Valakik jönnek – figyelmeztetem.
– Zorie – mondja Lennon, kezei pedig a hátamon
vándorolnak. – Újra meg akarom próbálni. Nem akarom,
hogy ellenségek legyünk. Vagy barátok. Azt akarom, hogy…
mindent. Te és én. Már nem érdekel az apád. Harcolni fogok
értünk, ha erre van szükség. Majd együtt kitalálunk valamit.
Mondd, hogy te is ezt akarod!
Egy szempillantásig majdnem megadom magam és
beleegyezem, de aztán az egyik túrázó felnevet – sokkal
közelebb vannak, mint feltételeztem –, ez pedig megzavarja
a pillanatot, és olyan, mintha egy vödör jeges víz zúdulna a
kettőnk között izzó parázsra. Majd hirtelen tűhegynyi
pontossággal idézem fel, hogy Lennon pontosan ugyanezt
mondta a bankett előtt is, mikor úgy döntöttünk, hogy
nyilvánossá tesszük a Nagy Kísérletet.
Képesek lennénk újra együtt lenni?
Akarom én ezt egyáltalán?
Megváltoztatta a múlt ősszel kapcsolatos érzéseimet az,
amit most felfedett?
Miért nem tudok dönteni?
És végül: Mi bajom van?
– Végig kell gondolnom a dolgokat – válaszolom.
Az arcára kiülő kín félreérthetetlen.
Lehunyja a szemét, gyorsan pislog párat, összeszedi
magát. Majd bólogat, és hátrébb lép, így most távolabb
állunk egymástól.
– Sajnálom – mondom. – Csak… ez nagyon sok így
egyszerre, és…
Nem tudok úgy viselkedni, mint egy normális ember.
Lennon bólogat.
– Tudom. Megértem.
– Lennon…
A közeledő túrázók a sziklateraszra érnek. Egy csapat
főiskolás korú fiú. Nevetésük kizökkent
gondolatmenetemből, és láthatatlan falat húz Lennon és
közém.
– Gyere! Menjünk innen! – mondja a hátizsákjainkra
mutatva. Hangjából és testtartásából minden érzelem
eltűnik, és most ismét képtelen vagyok olvasni a
tekintetében.
Üvölteni akarok. Könyörögni akarok, hogy jöjjön vissza
hozzám. Egyedül akarok lenni, hogy az imént történtek
minden részletét végiggondolhassam. Nem akarok többé
gondolkodni.
De egyiket sem tehetem, így szótlanul térünk vissza az
ösvényre, mindketten gondolatainkba mélyedve. Soha nem
álltunk még ennyire közel egymáshoz, és soha nem volt
köztünk ekkora a távolság.
 21.

Miután elhagyjuk a vízesést, a délután hátralévő részében a

Smaragd ösvényen megyünk tovább. Csak akkor
kommunikálunk, ha szükséges, és csak biztonságos
témákban mélyedünk el. A nemzeti park szabályzatáról
beszélgetünk. Az időjárásról. Illedelmes távolságot tartunk
egymástól, mintha csak két ismerős lennénk, akik
ugyanazon az ösvényen haladnak. Mintha nem az imént
faltuk volna fel egymás arcát. Mintha nem fordult volna meg
velem az egész világ, mint egy hátára fordult, csapkodó
teknőssel.
Habár több túrázó mellett is elmegyünk, mire kora este
az ösvény végére érünk, kellemetlen érzéssel tölt el, hogy
nem csak a vadőrállomást látom, hanem egy egész
kempinget, tele emberrel. Egy utat. Autókat. Grillezett hús
illata száll. Valamelyik lakókocsiból zene szól.
– Ezüst tábor – tájékoztat Lennon. – Itt ér véget az
ösvény. Ha valaki az Ezüst ösvényen akar továbbmenni, az
évnek ebben a szakaszában előre helyet kell foglalnia. Így
próbálják szabályozni az emberek mennyiségét, hogy ne
legyen olyan zsúfolt a környék.
– Nekem így is eléggé zsúfoltnak tűnik ez a hely –
járatom végig tekintetemet a kempingen.
– Mindenki oda akar eljutni, ahol Ansel Adams is fotózott
– mondja Lennon. – Az ösvény a Korona felé tart, mely a
nemzeti park felett húzódik.
Azt hiszem, már hallottam róla. Ismerősen hangzik, híres
turistacsalogató hely lehet.
– Az út mentén mindenhol kempingek vannak azok
kedvéért, akik szeretik a modern kényelmet. De azt hiszem,
ez a legnagyobb mind közül. És itt a vadőrállomás, amiről
beszéltem.
Az állomás egy kicsi, sötétbarna faház a kemping szélén.
Az ajtó mellett egy tábla áll, rajta kinyomtatott
figyelmeztetésekkel: az időjárásról, a kempingek
telítettségéről, és arról, hogy mely útvonalak vannak
lezárva. Egy pumáról szóló figyelmeztetés is van, több
ember eltűnt, egy kisrepülőgép pedig lezuhant a hegyekben.
A túrázóknak távol kell maradniuk a romoktól, míg a park el
nem szállíttatja.
– Mi a fene? – motyogom a tájékoztatást olvasva. Nem
tudom, melyik figyelmeztetés rosszabb.
Lennon nem aggódik a puma miatt, helyette a lezuhant
repülővel foglalkozó hírre mutat, és halkan füttyent egyet.
– Hallottam már ilyesmit. Az egész Sierra Nevada egy
repülőgép-temető. Nevada-háromszögnek is nevezik.
– A Bermuda-háromszög mintájára?
– Pontosan. Fresnótól Las Vegasig az egész egy nagy
halálzóna Kalifornia és Nevada határán. A gépek
lezuhannak, és nyomtalanul eltűnnek. – Hangja egyre
vészjóslókban cseng.
– Van, aki azt mondja, hogy a hirtelen változó időjárás
okozza, az erős szelek és a rejtett hegycsúcsok. De az egész
hegyláncot körüllengi az 51-es körzet mítosza. Több mint
kétezer repülő zuhant itt le 1960 óta. Néhány pedig
egyszerűen csak eltűnt a radarról, és soha nem találták meg.
– Hűha! – mondom megfelelően lenyűgözött hangon.
Ajka egy pillanatra lágy mosolyra görbül. Majd észhez
kap, és elhallgat.
– Akkor ez az Ezüst ösvény… – kérdezem, próbálva
felidézni a térképét – az az ösvény, amely a Condor Peakre
vezet?
Lennon a fejét rázza.
– Nem foglaltunk helyet az útvonalra, és egyébként is
délnek tart. A mi utunk innen nyugatra vezet. Van egy
kisebb ösvény, mely az erdőn visz keresztül. Már túráztam
rajta, így nem érhetnek olyan meglepetések, mint tegnap a
barlangban.
– Értem.
Lennon a vadőrállomás felé mutat.
– Hacsak úgy nem döntöttél, hogy hazamész.
 Úgy döntöttem volna? Egész délután ezen gondolkodtam.
Meg azon a sok mindenen, amit a bankettről mondott. És a
csókon.
Igen, főleg a csókon.
Tudnám folytatni az utat. (De mi lenne, ha veszekedésbe
fulladna az egész?)
És taxit is hívhatnék. (De mi van, ha megbánom, hogy
nem maradtam?)
A hangulat nehézkesnek, erőltetettnek tűnik, és kissé
kínos is. De Lennon türelmes, nem sürgeti, hogy döntsék, és
ezért hálás vagyok neki. A telefonjára pillant.
– Még mindig nincs térerő. De az állomáson lennie kell
telefonnak.
– Legalább anyámat fel kéne hívnom – mondom. – Hogy
tudja, hogy még élek.
Tekintete áthatóvá válik. Az arcomat tanulmányozza, és
próbál rájönni, mit fogok csinálni. Ha tudnám,
megmondanám neki.
– Nekem is – mondja végül. – És jelentenem kell Reagan
és Brett hátrahagyott holmiját. Mehetünk?
Bólogatok, és mély lélegzetet veszek, ahogy az állomás
ajtaja felé indulunk, majd belépünk
Az egyszobás faház homályos és otthonos. Habár az
alapterülete kicsi, a magas plafonon fagerendák futnak
keresztül, amitől az egész ház nagyobbnak érződik. A
bejáratnál van egy kis asztal, a polcon pedig eladó
útikönyvek sorakoznak. A szoba közepén néhány szék áll egy
régi fűtőtest körül, hátul a nemzeti park hatalmas térképe
lóg a falon, mellette pedig egy régi, fizetős telefonkészülék
áll.
– Estét! – mondja a vadőr halvány mosollyal. – Épp zárni
készülünk.
– Gyorsak leszünk – mondja Lennon, majd a telefon felé
mutat és a szemembe néz. – Akarsz kezdeni?
Átmegyek a székek között, Lennon pedig beszámol a
vadőrnek Reagan és Brett elhagyott felszereléséről.
Aggódom, hogy a nemzeti park rossz szemmel nézi majd,
hogy két kamasz egyedül túrázik. De úgy tűnik, minden
rendben van, mert Lennon hangja magabiztosan cseng, a
vadőr pedig komolyan veszi. Rám nem figyelnek, így marad
időm, hogy nagy levegőt vegyek, és összpontosítsak.
Maradni vagy menni?
Menni vagy maradni?
Ha maradok, kevés esélyt látok rá, hogy Lennon és én
csak úgy megfeledkezünk arról, ami történt, és ismét
barátok leszünk. Ebben biztos vagyok. Túl sok mindenen
vagyunk már túl együtt, és ez a csók az elmúlt év minden
próbálkozását eltörölte, mely régi érzelmeim elfelejtésére
irányult. Most megint ott vagyok, ahol voltam, bordák
feltörve, szív szabadon.
Azt kívánom, bár kikérhetném anya tanácsát, de ha
tudná, hogy itt vagyok kint Lennonnal… Nem is miatta
aggódom igazán, hanem apa miatt. Mert előbb-utóbb
rájönne. Azt kívánom, bár lenne időm pontosan
végiggondolni, mit mondok majd neki. Esetleg előre
megírhatnám a szöveget. De az állomás hamarosan bezár, és
ha fel akarom hívni anyát, vagy most teszem, vagy soha.
Eltart egy ideig, míg rájövök, hogyan kell használni az
ősöreg fizetős telefont, de miután elolvasom a kifüggesztett
használati utasítást, előkotrok pár negyed dollárost, és
bedobom őket. Majd tárcsázom anya mobiljának számát.
– Joy Everhart – hallom anya hangját a szakadozó
vonalban.
– Anya?
– Zorie? Te vagy az? Jól vagy? – Hangja idegesen cseng.
– Teljesen jól vagyok – mondom neki, miközben a falon
lógó hatalmas térképet tanulmányozom. – A King’s
Forestben vagyok.
Anya hangosan sóhajt.
– A fenébe, Zorie! Annyira aggódtam! Nem válaszoltál az
üzeneteimre!
– Itt nincs térerő – válaszolom. – Beszéltünk róla,
emlékszel?
– Igen, igazad van – mondja. – Hatalmas
megkönnyebbülés hallani a hangodat. Várj csak! Azt
mondtad, a nemzeti parkban vagy? Miért nem vagy a
glampingben?
– Hát… – Elmondjam neki, hogy mi történt? Utálok
hazudni neki. De ha itt maradok Lennonnal, nem
mondhatom el neki az igazságot. Most, hogy kénytelen
vagyok dönteni, behunyom a szemem, és hagyom, hogy
annak megfelelően döntsék, ami először hagyja el a számat.
Egy, kettő, három…
– Emlékszel, mondtam, lehet, hogy túrázni megyünk –
mondom. – Most ezen a túrán vagyok. Elmegyek a csillagbuli
helyszínére.
Úristen, megteszem! Tényleg Lennonnal maradok?
Igen.
Megkönnyebbülés fut végig rajtam. Vállaim és
végtagjaim ellazulnak.
– Alig hallak. Azt mondtad, hogy a Condor Peakig
túrázol? – kérdezi anya, és a hangja egy oktávval feljebb
kúszik. – Azt hittem, busszal fogsz menni. Egyedül vagy?
– Nincs olyan messze, és nem vagyok egyedül –
nyugtatom őt. – dr. Viramontes és Avani is ott lesznek a
csillagbulin, velük találkozom, amikor odaérek.
– Jó, de kivel vagy most?
A fene essen belé! Miért nem írtam meg előre a
szöveget?
– Megváltoztak a terveink. Egy túravezetővel vagyok,
nincs mitől félned.
– Egy túravezetővel?
– Valakivel, aki jól ismeri a vadont. Most egy
kempingben vagyunk, egy vadőrállomáson.
– Zorie…
– Hidd el, minden rendben van. Családok kempingeznek
itt, és itt a vadőr is. Teljesen biztonságos. Kérlek, bízz
bennem! Muszáj, hogy megbízz bennem, máskülönben nem
tudom élvezni a túrát. Te mondtad, hogy elővigyázatos
legyek, és ne óvatos. Emlékszel?
Anya sóhajt.
– De okosan viselkedsz, ugye?
– Amennyire csak lehetséges. A hátizsákomra esküszöm.
– Rendben van. Oké. Minden rendben. – Hallom a
hangjában a megkönnyebbülést. – És a kiütések?
– Figyelek rájuk.
– Akkor jó. Van elég kajád?
– Igen. És még a pénz is megvan, amit vésztartaléknak
adtál.
Anya egy pillanatra elhallgat.
– Na és, jól szórakozol?
Visszanézek Lennonra. Jó pár centivel magasabb a
vadőrnél, és épp a pulton fekvő laminált térképen mutogat
valamit. Elképesztően jól néz ki. Nem hiszem, hogy az
utóbbi évben hasonló gondolatokat engedélyeztem volna
magamnak, de most csak erre gondolok, és pillangók
repkednek tőle a gyomromban.
A hangja, az ajka, a…
– Zorie!
Ó, a francba!
– Hogy mi? Ööö… igen. Jól szórakozom. – Megmart egy
kígyó, ránk ijesztett egy medve, és részem volt életem
legnagyszerűbb csókjában. – Mindenem fáj a túrázástól, és
szeretnék lezuhanyozni végre, de egyébként minden nagyon
gyönyörű idekint.
– Ennek örülök. Ez remek – mondja anya, és igazán
boldognak hangzik. Szeretem, amikor örül. Jobbat érdemel a
szemét apámnál. Hirtelen eszembe villan Lennon szállodai
története, a titkos viszony pedig egyre nagyobb súllyal
nehezedik rám. De még mindig túl gyáva vagyok ahhoz, hogy
apáról beszéljek neki. Telefonon keresztül nem megy, így
biztos nem. Félek, hogy fájdalmat okozok neki, és még annál
is jobban félek, hogy elveszítem őt. Ezért csak azt mondom
el, melyik nap érek majd a Condor Peakre, és még egyszer
biztosítom róla, hogy minden rendben van.
Önző ember vagyok.
– Szívem! – szól anya, és a hangja szokatlanul cseng. –
Van valami, amiről esetleg beszélni szeretnél?
A pulzusom felgyorsul.
– Mire gondolsz?
– Úgy értem, tudod, hogy nem szeretem a titkokat.
– Tudom.
 – És ha valaki nem árul el valamit, ott általában valami
rossz dolog áll a háttérben.
Ó, istenem. Vajon tudja, hogy Lennonnal vagyok itt?
Vagy apa viszonyáról beszél? Az nem lehet. Csak paranoiás
vagyok.
– Tudom, hogy néha úgy tűnik… – Anya egy pillanatra
elhallgat, majd folytatja: – Zorie, fontosabb vagy nekem,
mint sejtenéd. De…
– De mi?
Mégis mi ez a de?
– Szeretném, ha tudnád, hogy bármit elmondhatsz
nekem – mondja magabiztosabban.
– Tudom.
– Rendben. Ez minden.
Ez minden? Mi folyik itt? Miért titokzatoskodik? Lehet,
hogy beszélnem kéne neki Lennonról. De ha elmondom, félő,
hogy továbbadja apának, és akkor idejönnek, hogy
hazavigyenek. Én pedig már döntöttem. Tudom, hogy sok
időbe telt, de most, hogy döntöttem, igazán nem akarok
visszamenni Melita Hillsre.
Utálok hazudni neki.
De szeretnék itt maradni Lennonnal.
Miért nem lehet minden egyszerűbb?
A telefon lejátszik egy előre rögzített üzenetet. Ismét
pénzt kéne bedobnom.
– Nincs több apróm, le kell tennem – mondom anyának.
–Csak életjelet akartam adni, és elmondani, hogy
biztonságban vagyok, és… ahogy mondtam, nagyon jó
túravezetőm van. Nincs miért aggódnod.
– Várj! Mikor érsz a Condor Peakre?
– Holnapután. Este.
– Ígérd meg, hogy írsz nekem, ha ott vagy!
– Megígérem. És szeretlek.
– Én is szeretlek, édesem. – Hangjában szomorúság
bujkál. Vagy inkább csalódottság? – És hiányzol. Kérlek,
vigyázz magadra!
Fáj őt szomorúnak hallanom. És még arra sincs
lehetőségem, hogy bármit válaszoljak, mert a telefon
észreveszi, hogy nem dobok bele több pénzt, és szétkapcsol
minket. Leteszem a kagylót, és homlokomat a telefonnak
támasztom.
– Minden rendben? – kérdezi Lennon mély hangja a
hátam mögött.
– Azt hiszem. Remélem.
– Hogy döntöttél?
Megfordulok, és mélázva vakarom a karom.
– Remélem, nem gondoltad meg magad azzal
kapcsolatban, hogy a Condor Peakre viszel, mert most már
nem tudsz levakarni.
Lennon sóhajt. Kétszer is. A harmadik sóhajtáskor kezét
bizonytalanul az arcom felé nyújtja, és lágyan kisimít
arcomból egy kóbor fürtöt.
– Örülök. Nagyon örülök.
– Tényleg?
– Igen. És nem szőttem szemtelen terveket sem. Nem
foglaltam hotelszobát, vagy ilyesmi.
Halkan, és kissé zavartan kuncogok.
– Túl korai? – kérdezi Lennon bujkáló mosollyal.
Megrázom a fejem, és visszamosolygok.
Keze lehull a hajamról, és egy kellemetlen pillanatig
szótlanul próbálkozom nem „ránk” gondolni.
– Aggaszt, hogy talán el kellett volna mondanom
anyának, amit arról a nőről mondtál, akit a hotelben láttál
apámmal. És a fotóalbumról is beszélnem kellett volna. De
nem voltam rá képes.
– Lehet, hogy így a legjobb. Van, amit az ember nem
mond csak úgy el telefonon keresztül, higgy nekem. Például
azt sem, hogy hé, egy idióta vagyok, aki megpróbált szobát
foglalni, mert fogalmam sincs, hogyan kell együtt járni
valakivel, ja igen, és apádnak is behúztam egyet, ezért nem
találkozhatunk. Szóval tudod, ilyesmit.
Halkan nevetek.
– Még mindig nem tudom – suttogja.
– Mit nem tudsz? – suttogok vissza.
– Hogy hogyan kell kapcsolatban lenni valakivel.
– Akkor jó, mert én sem tudom.
 – Majd rájövünk együtt. Ha szeretnéd.
– Azt hiszem, szeretném – suttogom.
Mosolya szinte félénk, és mikor utoljára sóhajt, és a
levegő kiáramlik az orrán, elégedettnek tűnik. Én pedig
kevésbé aggódom.
Lennon megköszörüli a torkát.
– Szóval… Béreltem nekünk egy sátorhelyet – mondja, és
egy apró, számmal ellátott, perforált kártyát tart elém. –
Mindenféle hátsó szándék nélkül. Ha elmentél volna, attól
nekem még szükségem lett volna egy helyre ma éjszakára, és
igazán nem…
– Nyugi! Hiszek neked.
– Rendben – mondja, és egymásra mosolygunk.
Összpontosíts, Zorie!
– Szóval sátorhely. Nem a vadonban fogunk sátrat verni?
– A kempingekben minden egyszerűbb, és arra
gondoltam, miért ne használnánk ki a kényelem adta
lehetőségeket egy éjszaka erejéig? Szerencsések vagyunk,
hogy egyáltalán megkaptuk. Minden le volt foglalva, míg ki
nem ütött a pumapánik, amiről odakint olvastunk. Az egyik
puma megpróbált megtámadni egy kisgyereket egy másik
kempingben.
Hirtelen elfog az aggodalom, de Lennon megnyugtatóan
int a kezével.
– A pumák általában távol tartják magukat a zsúfolt
helyektől, de ha mégis megpróbálnak támadni, a
kisgyerekeket szemelik ki, mert ők áldozatnak tűnnek a
szemükben. Mi viszont nem vagyunk gyerekek. Nem lesz
semmi baj, főleg így, körülvéve más kempingezőkkel. A
jelentés egyébként egy innen több kilométerre fekvő
táborról szólt, a kisfiú pedig sértetlenül megúszta.
Engem továbbra sem hagy nyugodni a dolog…
– De most mozgás! – mondja Lennon, és kezével jelzi,
hogy álljak odébb. – Fel kell hívnom a szülői osztagot,
mielőtt a vadőr kidob bennünket.
Furcsán érzem magam, amiért hallanom kell, hogyan
telefonál, ezért inkább az állomáson kívül foglalom el
magam. Magamhoz veszek egy ingyenes térképet a nemzeti
parkról, melyet egy fedett műanyag dobozban tárolnak. A
nap lenyugvóban van, és meleg, narancssárga fénnyel süt
keresztül a fákon. Mikor Lennon feltűnik, arcán hatalmas
mosoly terül el, és szinte lebeg az elégedettségtől. Bármi is
hangzott el közte és a szülei között, jelentősen jobb kedvre
derítette. De mielőtt megkérdezhetném, meglebegteti orrom
előtt a sátorozási engedélyt.
– Gyerünk, Medúza! Valahol ott lenn kell lennie a
sátorhelyünknek. Verjünk tábort! Ráadásként pedig a
vécéket és a zuhanyzót is használhatjuk.
(A) Már ezer éve nem szólított ezen a becenéven, és (B)
zuhanyzó. ZUHANYZÓ!
– Te tényleg tudod, hogy nyerd el egy lány szívét –
mondom vigyorogva.
– Megteszem, ami tőlem telik – válaszolja, én pedig
érzem, hogy a szívem kihagy egy ütemet.
Végigmegyünk a kempingen keresztülvezető ösvényen,
és az idegenek felé bólintunk, akik üdvözlésként felemelik a
kezüket. Ez valami kempingezés szokás lehet. Nem vagyok
hozzászokva, hogy idegenek ilyen nyíltan kedvesek legyenek
egymással. Hát nem tudják ezek a hippik, hogy így könnyen
kirabolhatják őket? Fejet leszegni, szemeket lesütni a járda
felé – ez az én mottóm. De az is lehet, hogy azért ilyen
vidámak, mert mind autóval jöttek, és vagy a sátruk mellé
parkoltak, vagy a közeli parkolóba. Az autós kempingezés
egy merőben másfajta játéknak tűnik. Ezeknél az
embereknél hűtőtáska van, melyben igazi ételt tárolnak –
nem zacskós leveseket –, és kempingszékeket szednek elő a
csomagtartójukból. Mégis mióta vagyok irigy egy székre és
egy csomag olcsó hot dogra? De esküszöm, ínycsiklandónak
tűnik.
– Bingó! – mondja Lennon egy elhagyatott, poros
területre mutatva. – Rob vadőr azt mondta, hogy két
sátorhely van, és választhatunk. Az egyik a vécék mellett
van, de én már kempingeztem mosdók közelében korábban.
Olyan, mint a vécék közelében ülni a repülőgépen, csak
rosszabb. Sokkal rosszabb.
– Ne mondj többet! Ez itt kinézetre és szagra is
tökéletesnek tűnik. – Na jó, ez túlzás. A fű kissé ki van
kopva, és a szomszédos sátorhelyek kicsivel közelebb
vannak, mint ahogy szeretném. Másrészről viszont a talaj
egyenletes, nincsenek kövek és gallyak, melyeket odébb kéne
piszkálni, és egy piknikasztal is tartozik hozzá, meg egy
ételtároló és egy rozsdás grillező. – Király. Bárcsak lenne hot
dogunk!
– Van nálam zacskós sajtos makaróni, és ha kedves
leszel, megengedem, hogy egyél az M&M’s-emből is.
– Megegyeztünk – mondom.
Hirtelen furcsán érzem magam, mikor az asztalra dobjuk
a táskáinkat, hogy felállítsuk a sátrakat. Nem tudom, mire
gondol Lennon, de nekem eszembe jut, ahogy az elmúlt éjjel
egymás mellett aludtunk el. Csak most…
Igen. Felnézek, és a tekintetében megerősítést látok. Ő is
ugyanerre gondol.
Most minden más.
– Ööö… egymás mellett verjük fel a sátrakat? – kérdezi
Lennon néhány feszült másodperc múlva.
– Ez jó ötlet.
Nem telik sok időbe, és a sátrak már állnak is, Lennon
pedig a kempinget körülvevő erdős részt kémleli.
– Itt tudnék tűzifát gyűjteni, de beletelhet egy kis időbe,
főleg, ha más kempingezők is rendszeresen innen hordják.
Szeretnél lezuhanyozni, amíg én nézlek? – Lennon hunyorít,
és a magasba emeli mutatóujját. – Akarom mondani, nézek.
Tűzifa után nézek. Az erdőben.
Halkan kuncogok.
– Vagy mégis inkább az előbbi legyen? – kérdezi.
– Csak menj azért a fáért!
Lennon játékosan mosolyog.
– Szólj, ha meggondoltad magad!
– Igenis, kapitány!
Mielőtt elindul az erdőbe, figyelmeztet, hogy itt a remek
lehetőség kimosni a szennyest, majd előkotor egy kis
flakonnyi biológiailag lebomló mosószappant. A kígyómarta,
vérben áztatott zoknimra kétségkívül ráférne a mosás,
csakúgy, mint az alsóneműmre és néhány topomra.
Összegyűjtöm őket, előszedem a tisztálkodási szereimet és a
váltóruhát, majd elindulok a vizesblokk felé, mely szintén
fából épült, és meglehetősen hasonlít a vadőrállomás
épületére. Miután észreveszem, hogy más kempingezők
fürdőköpenyben és papucsban slattyognak végig a
kempingen, megállapítom, hogy ez a hely igazi hippiföld, és
itt senkit sem érdekel az illendőség.
Nem olyan, mint a glampingünk volt.
Az egyik lécfából készült ajtón a NŐI felirat áll. Bedugom
a fejem, és bent zárható szekrényeket találok a ruháknak, és
nagy, hosszú csapokat a tükrök előtt. Itt a víz hideg, ha
pedig meleg vízhez akar jutni az ember, pénzt kell dobnia a
zuhanykabinba szerelt kis gépbe. Elég apróm van ötpercnyi
melegvízhez, és habár sietek a samponozással, a
mosakodással és a borotválkozással, mégis elfogy, mire a
kötést húzom lefelé a kígyómarásról. Meglepetésemben
felkiáltok, mert a víz hirtelen jéghidegbe vált. Végül mégis
sikerül elég sokáig elviselnem a hőmérsékletét ahhoz, hogy
mindennel végezzek, és megtörölközzek a kicsi, mikroszálas
kempingtörölközővel, melyet még Reagan vásárolt. Majd
megmosom a fogam, és kimosom a ruháimat a
mosdókagylóban.
Az egyik gond a sátorozás alatti hajmosással az, hogy
nincsenek hajszárítók, odakint a hőmérséklet pedig
csökkenni kezd, ahogy lemegy a nap. Nincs hideg, de ha az
ember fején nedves fürtök tekeregnek, kifejezetten
melegnek sem érzi a levegőt. Szerencsére mire visszaérek a
sátorhoz, Lennon már tüzet rakott, a sátra és a piknikasztal
közé pedig kifeszített egy kötelet a vizes ruháknak. Furcsán
érzem magam, hogy ország-világ előtt ki kell teregetnem a
fehérneműmet, de más kempingezők is ezt csinálják, szóval
azt hiszem, eljött az ideje, hogy félretegyem a
büszkeségemet, és azt mondjam, egye fene. Mindent
kiteregetek, majd leülök az egyik ételtárolóra a tűz mellé, és
hagyom, hadd száradjon a hajam, míg Lennon is
lezuhanyozik.
A kempingben most igazán nagy a nyüzsgés. Mindenki
visszatért a túrázásból, és vacsorához készülődik. Furcsa
ennyi ember között lenni. Egy egész életnek tűnik az idő,
mely azóta telt el, hogy Reagan magunkra hagyott minket,
én pedig majd’ megőrültem a gondolattól, hogy kettesben
kell maradnom Lennonnal. Figyelem, ki mit csinál, és azon
tűnődöm, vajon honnan jöttek ezek az emberek, és miért
döntöttek úgy, hogy itt akarnak kempingezni. Határozottan
másmilyenek, mint a glampingezők. Nem tudom, ez vajon
jó-e vagy rossz, vagy csak egyszerűen az, ami. De legalább
nem érzem magam kényelmetlenül, amiért azon tűnődöm,
melyik villát mihez használjam a négyfogásos vacsora alatt.
Ráadásul itt mintha mindenki jobb hangulatban lenne. És
habár kissé aggódom az anyával folytatott
telefonbeszélgetés miatt, azt hiszem, nekem is jobb lett a
kedvem.
Néhány7 perce göndör fürtjeimet próbálom fejjel lefelé
kifésülni a tűznél, amikor halk füttyentést hallok.
Felnézek, és Lennont pillantom meg, ahogy hosszú lábain
a sátraink felé tart.
– Tyűha! Figyeled, hogy lengedeznek a textilek a
szélben? Kész francia fehérnemű bemutató, pedig őszintén
szólva skót kockákra számítottam.
– Jézusom! – kiáltom, és a lábába rúgok. – Foglalkozz
mással, perverz!
Saját fehérneműjét az enyém mellé teregeti. Törölközője
a vállán keresztülvetve, haja nedves, és a lehető legcukibban
áll szét minden irányba.
– Majd foglalkozom mással, ha te is.
– Nekem mi néznivalóm lenne? A fekete bokszerek? Már
láttam ilyesmit a múlt éjjel, amikor bemásztál a sátramba.
– Hmm, ez igaz. És ma egész nap a gatyámról
fantáziáltál?
– Hallgass már el!
– Egyáltalán meg se szólaljak, vagy csak…? – Lennon
nevet, majd félreugrik, amikor ismét megpróbálom
megrúgni. Borotvakrém illata csapja meg az orromat, és
észreveszem, hogy megszabadult a borostájától. – Na jó.
Próbálj uralkodni magadon, és én is így teszek. Vannak
fontosabb dolgok is, amikkel foglalkozhatunk. Az én
gyomrom például már saját magát próbálja felzabálni.
Készítsünk sajtos makarónit, mit szólsz?
Előveszi a főzéshez szükséges felszerelést, míg én a többi
sátorozót nézem. Figyelem, ahogy felnőttek és gyerekek
jönnek-mennek. Az egyik sátornál több tini is összegyűlt,
egy fiú pedig épp a gitárját szedi elő. Lennon azt mondja,
minden kempingben vannak nagyra vágyó gitárművész-
jelöltek. Gyakorlatilag elvárás, hogy mindenhol legyen
legalább egy.
Míg a víz melegszik a vacsoránkhoz, Lennon megnézi a
kígyómarásomat, új kötést tesz rá, és azt mondja, máris
sokkal jobban néz ki. Majd elfogyasztjuk a nem is annyira
nagyszerű makaróninkat az émelyítő sajtszósszal, melyben
szárított marhahús is van, ami azért elég érdekes
kombináció. Vágyakozva úgy teszünk, mintha mi is azt a
grillezett hamburgert fogyasztanánk, melynek illata a
mellettünk lévő kempingezőktől érkezik. Az étkezés alatt
eléggé besötétedik ahhoz, hogy Lennon felkapcsolja kis
tábori lámpánkat, megvilágítva az alsóneműket. Viccelődik,
míg hozzá nem vágom az evőeszközömet. Épp úgy tesz,
mintha megsérült volna, mikor a tini kempingezők a gitáros
gyerekkel templomi énekeket kezdenek énekelni. Méghozzá
hangosan.
– Na ne – suttogom. – Ez egy rémálom. Még csak nem is
éneklik tisztán.
– És ez nem is egy jó ének. Hol marad a Szentséges,
szentséges, szentséges? Na azzal már lehetne mit kezdeni.
– Aha! – mondom. – Most esik csak le, miért kényszerít
téged Mac a templomba járásra. Nem a fekete felsőid sátáni
hangulata miatt. Hanem mert elloptad a hitelkártyáját, hogy
lefoglald azt a hotelszobát.
Lennon szégyenlős tekintetet vet rám.
– Eltaláltad. Habár végül feladtam magam, ami azért
javított a helyzeten. De igazad van, büntetésként kényszerít,
hogy végigüljem a himnuszokat.
– Most már mindent értek.
– Szóval azt kell, hogy mondjam, a dolog alapvetően a te
hibád.
 – Az enyém? – kérdezem.
– Csábító lány vagy, Zorie. Ha nem csókoltál volna meg
tavaly, soha nem akartam volna hotelszobát foglalni, és…
– Én csókoltalak meg? De hát az csak véletlen volt!
– Egy csók soha nem lehet véletlen. A csókolózás
történetében soha nem fordult elő, hogy egy csók véletlenül
csattant volna el.
– Megcsúsztam, amikor leültem a padra!
– A szád pedig az enyémen landolt?
– Androméda húzta a pórázát, mert megpróbált elkapni
egy mókust!
– Nyugodtan hazudj csak magadnak! Én időközben
megbékéltem a saját részemmel, és teljesen ártatlannak
tartom magam.
– Ha nem baleset volt, akkor mindketten hibásak
vagyunk.
– Nem, az evangélikusok szerint nem. – Hirtelen egy
utcai igehirdető hangnemére vált. – És akkor a
paradicsomban megkísértett a bűnös, démoni asszony…
– Hékás! Nálatok van dildókert a kirakatban.
– Dildóerdő, Zorie. Értsd meg! Egyébként segítettem a
berendezésében. Még egy fotót is csináltam Ryukról, amint a
kirakatban sétál.
– Meg kell majd mutatnod – mondom, de szavaimat
elnyomja az ösvény másik oldaláról felhangzó ének. – A
fenébe ezekkel az emberekkel – panaszkodom. – Bárcsak a
vadonban kempingeznénk! Mármint ne érts félre, a
zuhanyzó nagyszerű, és sokkal egyszerűbb ivóvízhez jutni a
csapból, mintha az embernek a folyóvízből kellene kiszűrnie.
De Jézusom, hangos egy dolog a civilizáció!
– Nocsak, nocsak, nocsak. Valaki megfertőződött –
mondja Lennon rám mutatva.
– Mivel fertőződtem meg? – pillantásom gyorsan a sérült
bokámra villan.
– Nem úgy értem. A túrázással – mondja, és nevet. –
Jobban tetszik a béke és a csend. Nálam is így kezdődött.
Egyszerűen távol akartam kerülni az emberektől, és
gondolkodni akartam.
 – Hát, azért egyelőre nem állok rá készen, hogy
rendszeresen ezt csináljam, de kezdem látni a dolog
kellemes oldalát.
Lennon a tábor hátulja felé mutat.
– Tudod, mit? Mikor a tűzifát gyűjtöttem, lesétáltam
arról a nagy dombról, ott. Az egész csupa füves mező, de
fogadok, hogy remekül látszanak a csillagok. Legalább távol
van a kemping fényeitől. Szeretnéd odavinni a
teleszkópodat, mielőtt még belefognak a Kumbayába?
Igen. Igen, szeretném. Miután mindent elmosunk és
elpakolunk, Lennon pedig eloltja a tüzet, összeszedjük a
sátorról az esővédőt és a teleszkópomat. Kidobjuk Reagan
tönkrement fejlámpáját a kukába, és minden szükséges
felszerelésünkkel elindulunk kifelé a táborból, lefelé a
dombon.
Nem tart sokáig megfelelő helyet találni, ahol a kemping
fényei a hátunk mögé kerülnek. Még mindig halljuk az
embereket, de nem annyira hangosan. Lennon kiteríti a
sátor esővédő ponyváját, és úgy ülünk rá, mintha
piknikeznénk. Lekapcsolom a fejlámpámat. A csillagok
csodálatosak! Nem hiszem, hogy valaha is ilyen tisztán
láttam volna őket, a város fényszennyezése nélkül. Ezer és
ezer csillag ragyog, mindegyik egy világló fénypont. Mintha
egy egészen másik eget néznék.
– Nézd! – mondom egy keskeny, fehér csíkra mutatva. –
A tejút. Otthon nem látszik teleszkóp nélkül. Még a
csillagvizsgálóból sem.
Lennon leveszi a fejlámpáját, és kezeit a feje alá téve
hátradől.
– Olyan valószerűtlennek tűnik. Tudom, hogy igazi, de az
agyam nem akarja elfogadni, hogy nem valami kivetített
fény az.
Nincs az a kivetített fény, amely így nézne ki. Egy hosszú
pillanatig mindketten az eget bámuljuk.
– Azt hiszem, nincs is szükségem a teleszkópra –
mondom. – Szeretném szabad szemmel nézni őket. Nem
fura?
– Egyáltalán nem. Nem mindennap lát ilyet az ember.
 A telefonom akkuja még mindig nem merült le teljesen,
így előveszem, hogy bekapcsoljam rajta az elemlámpa
funkciót, és helyet keressek a teleszkópomnak, majd hirtelen
észreveszek valamit.
– Van térerő!
– Akkor nézzük csak! – mondja Lennon, és előveszi a
telefonját. – Ezt figyeld! Üzenetek Brett bátyótól!
– Komolyan? – Én csak anyától és Avanitől kaptam
üzenetet.
– Bocsánatot kér, amiért otthagyott minket. Illetve ez
nem is annyira bocsánatkérés. Várjunk csak. Visszavonja.
Nem… Most ismét bocsánatot kér. Nincsenek Reagan szülei
Svájcban?
– De igen. Miért?
– Mert semmi értelme annak, amit ír. Most Reagant
hibáztatja, amiért dobott minket. Azt hiszem. De szörnyű a
helyesírása.
– Hány üzenetet küldött? – kérdezem a képernyőjére
meredve.
– Egy, kettő, három, négy… nyolcat. Az utolsóban újra
arra kér, hogy szerezzek neki füvet.
– Újra?
– Egyszer már megkért rá. Azt képzeli, hogy mert apám
egy együttesben játszott, korlátlan hozzáférésem van a
drogokhoz. Esküszöm, Brettnél nincs rosszabb. Nem is
válaszolok.
Avani csak megerősíti, hogy holnap indul a csillagbulira,
és majd ott találkozunk. Hirtelen úgy döntök, elárulom neki,
hogy Lennonnal vagyok, és gyalog jövünk keresztül a
nemzeti parkon – csak úgy lazán, anélkül, hogy beavatnám a
részletekbe –, majd megkérdezem, hogy rendben van-e, ha
csatlakozik hozzánk a hazaúton. Miután igent mond,
megírom neki, hogy mikor érkezünk, majd elolvasom anyám
üzenetét:

Örülök, hogy telefonáltál. Kérlek, vigyázz magadra, és írj, ha megérkeztél a

Condor Peakre! Ha beszélni szeretnél valamiről, tudod, hogy bármikor
rendelkezésedre állok, ugye?
 Vajon miért ismételgeti ezt? Fejben újrajátszom a
telefonbeszélgetésünket, és valami zavarni kezd.
– Az asztalom fiókjában hagytam a fotóalbumot.
– Tessék? – kérdezi Lennon, és kikapcsolja a telefonját.
– Aggódom, hogy anyám megtalálta. Folyamatosan azt
kérdezgeti, van-e valami, amiről beszélni szeretnék, mintha
azt várná, hogy bevallják valamit. Ami pedig vagy a
fotóalbummal van kapcsolatban, vagy tudja, hogy veled
vagyok itt.
– Honnan tudná?
– A te szüleid tudják, hogy egyedül vagyunk?
Lennon habozik.
– Tulajdonképpen igen. És örülnek neki.
Tényleg?
– Figyelj! – mondja. – Tudják, hogy a szüleidnek
fogalmuk sincs róla, hogy velem vagy itt, és nem fognak
rohanni, hogy elújságolják anyádnak. Tudják, hogy
biztonságban vagyunk, és ez a legfontosabb.
– Akkor biztos a fotóalbumról van szó.
– Joy feldúlt volt?
– Nem különösebben. Inkább… csalódottnak hangzott.
Lennon egy ideig semmit sem szól.
– Figyelj, ha a véleményemre vagy kíváncsi, én fogadnék
rá, hogy már rég tudta, hogy valami nem klappol apáddal.
Szóval, ha megtalálta a fotóalbumot, akkor megtalálta.
Semmit sem tehetsz ellene.
Tudom, hogy igaza van. Az aggódás nem tesz jót nekem.
Csak nehéz leállítani magamat. Nem szeretem a
bizonytalanságot.
De megpróbálok nem gondolni rá, kikapcsolom a
telefonomat, és a zsebembe csúsztatom. Majd a hátamra
fekszem, és felnézek a csillagokra.
Lennon mellém fekszik, válla a vállamhoz ér.
– Ugyanaz alatt a csillagos ég alatt fekszünk – mondom.
– Mindig ugyanaz alatt fekszünk.
– De nem együtt – vitatkozom.
– Azt hiszem, mindig együtt voltunk, akkor is, mikor nem
beszéltünk egymással – mondja, és megfogja a kezem.
 – Tudom, hogy közhelyes, de néha felnéztem az égre, és
azon tűnődtem, vajon néha te is felnézel-e ugyanabban a
pillanatban – vallom be.
– Amikor felnéztem a csillagokra, magunkat láttam. Te
voltál a csillagok, én pedig a sötét ég mögötted.
– Sötét ég nélkül nem látszanak a csillagok.
– Mindig is tudtam, hogy hasznos vagyok – vágja rá
Lennon.
– Nélkülözhetetlen vagy.
Lennon boldog hangot hallat, és karját a feje alá teszi.
– Amikor nem voltunk együtt, mindig megpróbáltam
csillagképeket találni, és elképzeltem, ahogy róluk beszélsz.
Például a Nagy Macskáról.
– Nagy Macska? A Nagy Medvére gondolsz… vagy az
Oroszlánra?
– Melyiket hívják Felis Majornak?
– Nincs Felis Major. Ursa Major van, az pedig a Nagy
Medve. Ez az, ami egypár csillaggal együtt a Göncölszekeret
alkotja.
– Meg mertem volna esküdni, hogy van macska
csillagkép. A Nagy Kandúr.
– Kandúr? – kérdezem elkeseredve.
– Meg mertem volna esküdni, hogy van egy kandúr
csillagkép hosszú farokkal. Ott, ni!
– Hol?
Lennon felfelé mutat.
– Ott áll a kerítésen.
– A Taurusra gondolsz?
– A Taurus egy macska – kérdezi?
– Nem, az egy bika!
– Tudom! – mondja ő, felém fordulva. – Csak hallani
akartam, ahogy a csillagokról magyarázol.
– Egy szemét vagy, ugye tudod? – kérdezem nevetve,
miközben a bordáját böködöm.
Felül, és megpróbálja megragadni a kezem.
– De még milyen szemét! Ha te lennék, nem tűrném el
ezt a szart.
– Valóban? Akkor mit kéne tennem? Itt kéne, hogy
hagyjalak a macska csillagképet keresni, míg én visszatérek
a kempingbe?
Úgy teszek, mint aki felkel, de megragadja a karomat, és
visszahúz a földre.
– Neeem!
– Össze fogom törni miattad a teleszkópomat.
Lennon felveszi, és maga mögé teszi.
– Így jobb?
– Így nem tudom használni.
– Egyébként sem használod. Hacsak nem tervezel a
bibliatáboros gyerekek után kémkedni. De kétlem, hogy
bármi mocskosat láthatnál, márpedig mindketten tudjuk,
hogy szereted az elővillanó bőrfelületeket, amikor
kémkedesz… Hé! – Egyik karját maga elé tartva védi magát,
és nevet. – Aú! Ne üss! Nem én kémkedtem utánad, amikor
meztelen voltál. Én vagyok az áldozat!
– Nem is voltál meztelen.
– Öt másodperc múlva az lettem volna. Félrenéztél volna,
ha nem kaplak rajta?
Túl sokáig várok a válasszal.
Lennon megragad a derekamnál fogva, és közelebb húz
magához. Sokkal közelebb. Melleim a mellkasának
feszülnek.
– Vagy fotóztál volna?
– Uram, maga sérteget engem. Nem kukkolásra
használom a teleszkópomat.
Többnyire.
– És ezt el is kéne hinnem? Minden, amit tudok, az, hogy
már előfordult, hogy titokban lefényképezett a kémkedésre
használt távcsövén keresztül – mondja az ajkamhoz egészen
közel. – Talán aggódnom kéne?
– Az alapján, amit láttam, nincs miért aggódnia.
– Ön megdöbbent, hölgyem. Akkor is engem nézett,
amikor helytelen dolgokat csináltam a szobámban?
– Mindig lehúzza a redőnyt. Maga ünneprontó!
Lennon azon a mély hangján kuncog, mellkasának
vibrálása pedig az én mellkasomon is érződik.
– Zorie!
 – Igen?
– Annyira hiányoztál!
– Te is hiányoztál.
– Most véletlenül meg foglak csókolni.
– Rendben.
Ajka lassan és puhán az enyémre tapad. Szája puha,
kezei pedig felfelé vándorolnak a hátamon. Remegő
lélegzetet veszek, ő pedig megcsókol.
Először csak röviden.
Melegség fut végig a mellkasomon.
Másodszor hosszabban.
Olvasztó forróság ereszkedik lefelé a hasamban.
Harmadszor is megcsókol, és akkor…
Elvesztem.
Elsüllyedek benne. Libabőr, endorfin és gyönyör fut
végig a bőrömön. Ajka összekapcsol minket, ujjhegyeim
pedig felkúsznak pólóján, és háta kemény síkjára indulnak
felfedezőútra. Karjai meleg takaróként csavarodnak körém.
Az egész tökéletes. Mintha évek óta csinálnánk. Mintha
pontosan tudná, hogyan érje el, hogy beleborzongjak az
érintésébe, és mintha pontosan tudnám, mit tegyek, hogy
felnyögjön. Bátor felfedezők vagyunk. A legjobb felfedezők.
Lewis és Clark. Ferdinand Magellán és Sir Francis Drake.
Neil Armst-rong és Sally Ride.
Zorie és Lennon.
Annyira jók vagyunk ebben.
És mielőtt kettőt pislognék, már oldalra is hemperedünk,
félig a sátorponyván maradva, fél testünk az éjszakai fuvön.
A szemüvegem valahol elveszett, keze a szoknyám alatt
kúszik felfelé, és olyan, észveszejtőn sokkoló és bensőséges
dolgokat sorol fel, melyeket velem csinálna, hogy bele kéne
pirulnom, de ebben a pillanatban minden költészetnek hat.
Ujjaim az öve csatja felé tartanak, és…
Egy üvöltés.
Nem én üvöltök. És nem is Lennon. Az erdőből jön.
Mintha egy nő lenne az, aki bajban van.
 22.

Újabb üvöltés követi, ezúttal valahonnan máshonnan. Majd

egy újabb üvöltés érkezik válaszképpen.
Nem emberi üvöltés. Valamilyen állattól származhat?
– Mi a franc ez? – suttogom. Kezem még mindig Lennon
izmos, meztelen hasán nyugszik. Valaki illetlenül feltűrte a
pólóját. Ja, én voltam.
– Semmi baj. Csak egy kis puma. Nem veszélyes –
suttogja Lennon, lejjebb terelve a kezem.
Ó!
Hűha!
Kétségkívül izgatott a puma miatt.
Cserébe én is még izgatottabbá válók.
Várjunk csak! Puma?
– Puma? – suttogom hevesen.
– Macskanyervogás. Valószínűleg párt keres – mondja
Lennon megrészegült hangon. – Istenem, annyira jó érzés
magamon érezni a kezedet!
– Meg fog támadni minket? – Az én hangom is tompán
cseng. Tudom, hogy el kéne húznom a kezem a farmeréről,
de nehezemre esik kiadni az utasítást az ujjaimnak, melyek
igazán maradni szeretnének, és folytatni szeretnék a
kalandozást. A testem így kiált: Ahoj! Elhagyatott tengereken
hajóztam hónapokon át, és most végre szárazföldre
bukkantam. Termékeny szárazföldre. Jobb, mint amilyenre
emlékeztem. Kizárt, hogy most megfordítsam a hajót.
– Micsoda? – suttogja Lennon.
– Hangosan mondtam volna?
– Ez valami mocskos kalózszokás? Csak mert Anne
Bonnyt igazán csípem.
Újabb üvöltés töri meg a csendet.
– Jézusom! – kiáltom dobogó szívvel, de nem a szó jó
értelmében. – Ez úgy hangzott, mint egy ember!
– Ráadásul nagyon közelinek hallatszik – mondja
Lennon, és hangja lassan kijózanodik. – Bármennyire is
szeretném, hogy soha, soha, soha, soha ne hagyjuk abba…
Azt hiszem, ideje lenne…
Ismét egy üvöltés. Úgy hat rám, mint egy vödörnyi jeges
víz. Őszintén meg vagyok ijedve, és elképzelem, amint
valami kiugrik a sötétből, és foszlányokra szaggatja az
arcomat. A természet olyan, mint egy horrorfilm. Mi pedig
itt vagyunk kint egy mező közepén, és gyilkos állatok
leselkednek ránk.
Pánikomban alig találom a szemüvegemet és a
fejlámpámat, de Lennon észreveszi őket. Nem siethetünk
eléggé a holmink összeszedésével. Felfelé rohanunk a
dombon, és kanos vadmacskák üvöltenek a hátunk mögött.
Mire a táborba érünk, több kempingező is kint ácsorog
hosszú alsónadrágjában, és az üvöltést hallgatja. Minden
szem ránk szegeződik, és én – borzasztó! – úgy iszkolok,
mint aki bűnös. Végül is gyakorlatilag bűnös vagyok, de
most hirtelen én lettem a kemping ringyója is.
Lennon viszont nyugodtan viselkedik, és összeszedett
nyugalommal beszél a többi kempingezővel. A sátorponyvát
maga után vonszolva jelenti, hogy igen, valószínűleg két
puma van lent a fák vonalában a domb alján, de nem, nem
valószínű, hogy feljönnének ide. Egy középkorú, jamaicai
akcentussal beszélő férfi, aki Gordonként mutatkozik be, azt
mondja, több pumával is találkozott ebben a nemzeti
parkban az évek során, és egyetért Lennonnal. Figyelmezteti
a többi kempingezőt, hogy ne hagyják a gyerekeiket egyedül
kódorogni, és legyenek elővigyázatosak.
Mivel a vadőr éjszakára elment, több ember, köztük
Lennon is vállalkozik, hogy őrt áll egy kis ideig. Miután
elpakoltuk a holminkat, még egy tenyérnyi méretű lámpát
keres elő a hátizsákjából, és kiteszi a piknikasztalra.
Egy ideig a tábor a csendben elmormolt szavaktól zúg, és
néhány kempingező tüzet gyújt a sátra előtt. Lennon M&M’s
tartalékát dézsmáljuk késő esti aggodalmunkban, és már a
második maréknál tartok, mikor Lennon hatalmas
szemekkel rám mered.
– A francba!
– Mi az? – kérdezem riadtan, megfordulok, és a
szememmel a vadállatot keresem.
– Nem, nem – mondja Lennon, és visszafordít. –
Kiütések.
Lenézek oda, ahonnan gyengéden húzza lefelé a pólóm
nyakát. Rózsaszín hurkák borítják a nyakamat és a
mellkasomat. Felhúzom a pólómat. A hasam és a karom is
tele van velük.
Az első gondolatom, hogy allergiás vagyok Lennonra. Hát
persze, hogy az univerzum megbüntet azért a sok
hempergőzésért az idézőjeles szénában! Végül is, én vagyok
a kemping lotyója. Meg vagyok átkozva. Lennon
következtetése viszont kevésbé paranoid.
– A hosszú fű a domboldalon. Bármilyen fajta is, a
kiütéseid nem igazán szeretik. – Végigméri a testem, és
megkérdezi, nincs-e baj a légzésemmel. Nincs. És a
látásomat sem veszítettem el. Nincs feldagadva a torkom.
Nincs semmi, amiért a 911-et kéne tárcsázni.
– Van nálad EpiPen? – kérdezi.
– Igen, de nem hiszem, hogy annyira rossz lenne a
helyzet. Ilyen már korábban is történt, emlékszel?
– Amikor fémet kerestünk annál az elhagyatott
raktárépületnél – mondja Lennon.
Tizennégy évesek voltunk, és valaki adott Lennon
apjának egy használt fémdetektort, ő pedig továbbadta
Lennonnak. Biztosak voltunk benne, hogy ráakadunk a
kalózok rejtett kincsére, és meggazdagodunk. Végül csupán
egy régi névtáblát találtunk, mely úgy tűnt, hogy egy
pincérnőé volt, egy negyeddollárost, melynek lyukat fúrtak a
közepébe, meg egy meghajlított állatorvosi fecskendőt. Mind
értéktelen kacat volt. Lennon megtartotta a névtáblát – a
„Dorothy” név volt belegravírozva –, én pedig a
negyeddollárost.
Ja igen, én pedig hihetetlen gyorsasággal lettem kiütéses
a túl magasra nőtt pitypangoktól.
– És a Benadryllal mi a helyzet? – kérdezi.
 Bólogatok.
– Abból sok van.
– Akkor vedd be a megengedett legnagyobb mennyiséget!
– tanácsolja Lennon. – Mondjuk most azonnal!
Így teszek, sőt, a biztonság kedvéért még néhány
szemmel többet is bekapok. Rosszul néznek ki ezek a
kiütések. Nemrég még éppen életem legjobb csókcsatáját
vívtam, most pedig úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg.
Cseszd meg, univerzum! Cseszd meg!
A hálózsákom még mindig fel van tekerve, így párnaként
használom, amikor a sátor padlójára hemperedem. Próbálok
megnyugodni, mert az idegesség csak tovább rontja a
helyzetet. Homályosan emlékszem az antihisztamin
leírásából arra, hogy álmosságot okozhat, de hamarosan
kiderül, hogy egészen biztos lehetek a mellékhatás
jelentkezésében, ha dupla adagot veszek be. A következő
dolog, ami eljut a tudatomig, az az, hogy Lennon próbál
felébreszteni, és szörnyen fáj a nyakam.
– Már reggel van? – kérdezem részeg hangon.
– Nem, még csak éjfél múlt. Már vagy egy órája
horkoltál.
– Jézusom!
Lennon kuncog.
– Nagyon édes volt. Nem horkoltál hangosan. Nyitva volt
a szád.
Felnyögök, és kinyújtom a nyakam.
– Hülye antihisztamin.
Lennon felhúzza a pólóm alját.
– De legalább hatásos. A kiütések máris múlnak. Fáradt
vagy?
– Nagyon fáradt – suttogom.
– A pumák elmentek. Szunyáljunk!
Egy lépéssel előtted járok, haver.
De nem engedi, hogy visszazuhanjak a földre. Gyengéden
kiküld a hűvös éjszakai levegőre, amitől morcossá válok, míg
meg nem látom, min ügyködik. Hálózsákjainkat egyetlen
nagy zsákká cipzározza össze. Nem pontosan ugyanaz a
méret a kettő, így az egész kissé ferde, és nem illeszkedik
tökéletesen, de Lennon kigörgeti a polifoamját, és ráhelyezi
az egybenyitott szuperzsákot. Ruháinkból hosszú párnát
készít, és mostanra megszáradt törülközőinkkel takarja le.
Lennon egy igazi kempingzseni.
Ha jobban magamnál lennék, és nem lennék ilyen
kótyagos, szívesen megmutatnám neki, mennyire nagyra
értékelem az ügyességét. Folytatnám, ahol abbahagytuk
tevékenységünket, amikor felhangzottak azok az üvöltések.
Csakhogy alig bírom nyitva tartani a szemem. Míg Lennon
elrendezi a holminkat a saját sátrában, én bemászom a
dupla hálózsákba, és csak akkor bújok ki a farmeremből,
amikor már benne fekszem. Majd Lennon is bemászik, teste
forró és feszes. Egymás irányába húzódunk, én pedig hozzá
bújok, fejemet a mellkasán nyugtatva. Karjai körém
fonódnak, nekem pedig különféle gondolatok cikáznak a
fejemben.
Először is: Ez mennyei.
Majd: Nem akarom, hogy vége legyen.
Az utolsó gondolatot hangosan is kimondom.
– Az egyetlen módja, hogy apát rávegyem, hogy engedjen
találkozni minket, az az, ha szembesítem azzal, hogy tudok a
viszonyáról.
Lennon válasza egy hosszú sóhajtás után dübörög
keresztül a mellkasomon.
– Tudom.
– A szüleim szét fognak menni.
– Ezt soha nem akarnám. Soha az életben. Ha az én
szüleim mennének szét, nem is tudom, hogy viselném.
– Akkor mit csináljunk?
Lennon végigfuttatja kezét a karomon.
– Majd kitalálunk valamit. Megígérem. Csak ne aggódj!
Nem aggódom. Túlságosan fáradt vagyok. Valahol, a
tudatom egy eldugott zugában mégis ott rejtőzik a
bizonyosság, hogy az időnk egyre fogy, és ha hazaérünk,
lehet, hogy minden darabokra hull. Ki kell eszelnem egy
bombabiztos tervet. Létre kell hoznom egy lelki
menedékhelyet arra az esetre, ha szétesik a világom.
Egészen idáig azt gondoltam, hogy az életem könnyebb
így, hogy Lennon nem a részese. De csak félig volt igazam.
Most, hogy visszatért, minden ezerszer bonyolultabb. Most
jövök csak rá, milyen nehéz is tud lenni az a bizonyos „mi”.
Következő reggel korábban távozunk a kempingből, mint
ahogy terveztük.
Arra ébredek, hogy a hálózsákban hideg van, Lennont
pedig odakint találom, már felöltözve. Tele van negatív
energiával. Először attól tartok, még mindig a pumagondról
van szó, de megnyugtat, hogy már rég elmentek. Most
valami más miatt kell aggódni.
Egy nyári vihar közeleg. Egy nagy vihar. Egy trópusi
óceáni frontból nőtt ki, mely Dél-Kalifornia partjain vonult
végig, most pedig újult erővel tart észak felé.
Ha oda akarunk érni a csillagbulira, még ma át kell
jutnunk a Queen’s Gapen – egy keskeny szurdokon két hegy
között.
A szurdok mentén folyó folyik, mely vihar esetén
megárad, és elönti az egész szurdokot.
– Beszéltem a vadőrrel. Figyelmeztetett, hogy nem
ragadhatunk itt – magyarázza Lennon. – Szóval vagy
keresztül kell rajta jutnunk estig, vagy még egy éjszakát itt
kell töltenünk. De esélyes, hogy ha így teszünk, még egy
további napot várnunk kell, mire a szurdok ismét járható
állapotba kerül.
– Biztos vagy benne, hogy ki akarjuk tenni magunkat
ennek az egésznek?
– Ha a vihar abba az irányba halad, amerre eddig is,
akkor nem lesz gond. De hamarosan indulnunk kell. Egy
órán belül.
– Hűha!
– Hogy vannak a kiütéseid? – Lennon a karomat
vizsgálja, felhúzva a felsőm ujját. – Nem olyan ijesztő, de
ezért még ott vannak.
– Legalább most nem viszketnek annyira.
Minden, amit tehetek, az az, hogy szemmel tartom őket.
Kímélem magam a stressztől, és figyelek rá, hogy beszedjem
a gyógyszereimet. Még mindig kótyagos vagyok a
Benadrytől, de azért a reggelihez beveszek a receptre
kapható, nem álmosáé hatású antihisztaminból. Merthogy
van reggeli, Lennon már mindent kikészített, beleértve a
legfontosabbat, a kávét is.
– Amint visszaértem a mosdóból, már szükségem is lesz
a koffeinre – mondom neki. – Annyira, amennyiről csak le
tudsz mondani a javamra.
– Extra erősre főzöm. Olyan lesz, mint az iszap. Olyan
sűrű lesz, mint a turmix.
– Egészen el is felejtettem, mennyire csíplek.
Szája egyik sarka felszalad.
– Még jobban fogsz csípni, ha eljuttatlak a csillagbuliba
anélkül, hogy belefulladnánk a viharba. Úgyhogy csipkedd
magad!
– Sietek!
Sietnünk kell az evéssel és a cuccunk összeszedésével,
hátizsákunkra pedig szemeteszsákot húzunk, hogy megvédje
az esőtől. Mikor elkészülünk, néhány másik nyomorulttal
együtt hagyjuk el a tábort, akik szintén már hajnalok
hajnalán fent vannak. A többiek hamarosan leválnak rólunk,
és az Ezüst ösvény felé indulnak. A mi nyugati ösvényünk
sokkal kisebb. Nincsenek rajta más túrázók, ami jó, viszont
egyben azt is jelenti, hogy visszatérünk a vadonba.
Se turistajelzések, se fürdőszoba, se térerő.
Egyedül vagyunk.
Ahogy egy kis, sárgafenyővel borított hegyláncolat felé
tartunk, a köd lassan felszáll. Egy rövid felfelé tartó szakasz
után vízszintesen tudunk haladni, az erdő mögött pedig
felbukkan egy folyó, mely a hosszú szurdokon keresztül
kígyózik végig: ez a Queen’s Gap.
A szurdok meglehetősen szűk, és buja páfrány és moha
borítja. A folyó partján kanyargó ösvény túl keskeny két
embernek, ezért olykor-olykor lemaradok, hogy ne ütközzem
a bokrokba. De minden megpróbáltatást megér – a durva
ösvényt, a pókhálókat, és azokat a mélyre lógó faágakat,
melyek majd’ kiszúrják a szememet –, mert különlegesen
lélegzetelállító minden. A szurdokban csobogó folyó lágyan
permetez ott, ahol csiszolt folyami kövek kis halmaira bukik,
a túlvilági szépségű páfrányok pedig, melyek az egész
szurdokot beborítják, mintha egyre nagyobbra és dúsabbra
nőnének, ahogy befelé haladunk. Bujaságuk szinte zavarba
ejtő. Mintha a természet így szólt volna: tessék,
megérdemelsz egy kis ráadást.
Nagyszerűen érezzük magunkat, én pedig örülök, hogy
megszabadultunk a gitározó táborlakóktól és a csábító
grillhúsaiktól. Annak is örülök, hogy magamra maradhatok a
gondolataimmal. Először is, ahelyett, hogy a szüleim miatt
aggódnék, vagy terveket szőnék a mai napra, a szurdokban
töltött időmet azzal töltöm, hogy Lennont figyelem.
Lennonra gondolok. Gondolatban ismét előző esti
csókcsatánkon veszek részt, és további fantáziálgatással
egészítem ki a képzelgéseimet, melyek ettől vagy ötven
százalékkal mocskosabbá válnak.
De dél körül elfogy az energiám. Már a mocskos
gondolatok sem adnak erőt. Mindenem fáj, fáradt vagyok, és
szeretnék egyszerűen a földre rogyni és aludni.
– Meg kell állnom – mondom Lennonnak.
Rám néz, és összevonja a szemöldökét.
– Jól vagy?
– Csak túl fáradt vagyok.
– Tulajdonképpen én is. Gyere ide! – mondja, és közelebb
int magához. – Szeretném megnézni a kiütéseidet.
– Csak meg akarod bámulni a torzulásomat – mondom
neki, miközben felemelem a pólómat, és felfedem a hasam
egy részét. A bőröm tele van dagadt, piros duzzanatokkal, a
nagyobbak viszont már apadnak. – Nagyon szexi, igaz?
– A lehető legszexibb – mondja Lennon, és végigjáratja
ujjait a puffadt hurkákon. – Viszket?
– Nem tudom. Nehéz kellemetlen érzésekre koncentrálni,
amikor simogatnak.
Ajka felszalad.
– Azt mondod, varázskezeim vannak, mint Jézusnak?
– Azt mondod, leprás vagyok?
Pólóm szélét visszarántja a helyére.
– Igen. Pontosan ez az, amit mondok. Tartsd távol magad
tőlem, és még véletlenül se csókolj meg!
– Vettem az adást.
 – Ez fordított pszichológia akart lenni.
– Tudom. Csak éppen az imént döbbentem rá valamire.
– Igazán? Áruld el, mire!
– Joy mellett te vagy az egyetlen ember, aki nem fél
megérinteni a kiütéseimet.
– De hát nem fertőzők. És egyébként is, ha azok után,
ami tegnap este történt, azt hiszed, hogy néhány folt majd
visszatart attól, hogy megérintselek a varázskezeimmel,
nagyon tévedsz.
– Jó. Úgy értem…
– Elég jó volt, nem? – kérdezi.
Vajon elpirulok? A füleimet forrónak érzem. És néhány
másik testrészemet is.
Múlt ősszel nem igazán flörtöltünk egymással. Nem
olyan volt, mint most. Napközben barátok voltunk, este
pedig intimebb vizekre eveztünk, és úgy tartottuk titokban a
kapcsolatunkat és ezt a furcsa, új világot, melyet együtt
fedeztünk fel, hogy élesen elhatároltuk egymástól a kettőt.
Most egészen más van a levegőben. Izgató feszültség.
Tudom, hogy nem csak én érzem ezt az új feszültséget
kettőnk között. Többször is rajtakaptam, ahogy a szeme
sarkából figyel, mintha méregetne, tanulmányozna engem.
Ez egyszerre izgató és idegőrlő, és úgy érzem, szívrohamot
kapok, ha nem történik hamarosan valami.
Újra ez a mosoly.
– Amúgy a kiütéseid sokkal jobban néznek ki, mint múlt
éjjel, úgyhogy ne törődj annyit a testeddel!
– Szóval ez az ön tudományos állásfoglalása, Mr.
Mackenzie? – Na jó, lehet, hogy még maradt egy kis
energiám mocskos gondolatokra, és feltétlenül szeretnék túl
sokat törődni a testemmel, ha Lennon is besegít.
– Gordon azt mondta, hogy múlt nyáron egy kiütésektől
szenvedő hapsit mentőhelikopterrel kellett kiemelni innen.
– Gordon? – Beletelik egy kis időbe, mire leesik, hogy a
jamaicai férfiról beszél, akivel múlt éjjel találkoztunk a
kempingben.
– Dumáltunk ma reggel.
– Nocsak, nem is vagy annyira antiszociális.
 Lennon viccesen forgatja a szemeit, majd folytatja:
– Gordon azt mondta, hogy a túrázónak soha nem voltak
kiütései korábban, legalábbis semmi komoly. Kissé allergiás
volt a mogyoróra, és időnként megevett belőle egy kisebb
adagot, a túrán viszont csak úgy tömte magába a mogyorós
drazsét. Ez pedig, együtt a kimerültséggel… A torka annyira
feldagadt, hogy elvesztette az eszméletét.
Angiödéma. Az ember arca úgy feldagad tőle, mint egy
lufi. Számos krónikus kiütésektől szenvedő embernél előjön.
Szerencsére nekem eddig még sikerült elkerülnöm.
Hallom, amit Lennon mond, de sokkal jobban érdekel a
történet helikopteres része.
– Beszéltél Gordonnak a kiütéseimről?
– Gyakran sátorozik erre, én pedig próbáltam kideríteni,
milyen fű nő ott a domboldalon. Pelyhes selyemperje és réti
margitvirág.
– Ez az! Ez a réti margitvirág gaz a kerülendő dolgok
listáján van. Nagy eséllyel allergénfajta.
Tekintetével mintha csak azt mondaná: na tessék!
– Sajnálom azt a túrázót, aki úgy döntött, hogy pont
Snickerst kell falnia mászás közben, de én nem vagyok
allergiás a mogyoróra – mondom. – Mármint… el tudnád
képzelni a világot mogyoró nélkül?
Lennon viccesen húzza el a száját.
– Horror lenne. Te pedig lehet, hogy nem vagy allergiás a
mogyoróra, de nézd meg, milyen sok minden más kiüt. –
Ujján számlálja a felsoroltakat. – Stressz, margitvirág,
garnéla, melyet Sunny készít…
– Ártó garnéla – mormogom vidáman.
– Ártó garnéla – ismétli meg Lennon Sunny hangján. – Ja,
és el ne felejtsem Mr. McCroy kutyáját. Emlékszel?
Megnyalta a kezedet, és öt perccel később…
– Az bizarr volt. Androméda csókjaira nem vagyok
allergiás. Honnan tudhattam volna, hogy annak a pokoli
kutyának mérgezett a nyála?
– Lehet, hogy margitvirágot rágcsált.
– Vagy garnélát.
– Magad vagy egy anomália, Zorie Everhart.
 – Egyszerűen csak határtalanul eredeti vagyok.
– Rendben nagymenő, most etessük meg azt a kiütésektől
elkínzott testedet egy kis ebéddel, hogy átérjünk a
szurdokon, mielőtt még megérkezne a vihar.
Miután találunk egy megfelelő helyet, ahol leülhetünk,
gyorsan bekapunk valamit az ételtartályból, majd indulunk
tovább. A testem már nem fáj annyira, mint korábban. Vagy
a szünet tett jót neki, vagy a gyógyszerek, amelyeket
bevettem, de az is lehet, hogy egyszerűen csak lassan
hozzászokom a túrázáshoz. Bármelyik is igaz ezek közül,
képes vagyok kényelmes tempót felvenni. Egyik lábamat
teszem a másik után, nézelődöm, lélegzem.
Tiszta fej, határozott lépések. Haladok előre.
A délután folyamán még egy szünetet tartunk, ekkor
kezdem el érezni, hogy valami megváltozott a levegőben.
Más illata van. Szinte édes. Tiszta és friss, és egyre erősödő
szél szállítja.
Lennon az ég felé néz.
– Látod ezeket? Gomolyfelhők. Hamarosan egymásra
torlódnak, és felhőtornyokat alkotnak. Akkor jön majd a
vihar.
– Óha…
Telefonján megnézi a GPS-t.
– Lassan kint vagyunk a… A francba! Lemerült. Mutasd
csak a tiédet!
Előhalászom a telefonomat, de már az is kikapcsolt. A
fenébe! Nem tudok írni anyámnak. Biztos megérti majd, és a
rossz térerőnek rója fel.
Lennon hosszasan bámul a fekete képernyőre, mielőtt
visszaadná.
– Nem számít. Tudom, hol vagyunk. Fél óra múlva
kijutunk a szurdokból. Nem baj, ha tovább megyünk?
– Ha ez azt jelenti, hogy nem ázunk el, akkor egye fene.
Indulás!
Néhány percen át felfelé haladunk, de a szél most már
igazán erősen fúj a szurdokban. Elég erősen ahhoz, hogy a
hajamat az arcomba fújja. Lennon folyamatosan az eget
kémleli. Azt hiszem, egyre sötétebb lesz. Azt kívánom, bár
több mindent kérdeztem volna tőle a viharról! Ez egyáltalán
nem jellemző rám, de arra koncentráltam, hogy túljussak a
szurdokon anélkül, hogy élve felfalnának a szúnyogok, és
nem gondolkodtam azon, ami majd utána történik. Hogy mi
van, ha a vihar még sem jutalmazza azt, hogy időben
átjutunk a szurdokon. Mondjuk így: Átverekedtétek
magatokat a szurdokon? Szép munka! Akkor elkerüllek
titeket!
Mit csinálunk, ha esni kezd?
– Jó vagyok, vagy őrülten fantasztikus vagyok? – kérdezi
Lennon néhány lépéssel előttem.
Mikor felzárkózom hozzá a hegytetőn, meglátom, amit ő.
Egy árnyékos erdőt hatalmas fákkal.
 23.

A szurdok feltárul, és egyenesen az erdőbe vezet minket,

amelynek közepén kígyózik keresztül a folyó.
– A Fenséges liget – mondja Lennon, és megáll, hogy
felnézzen a hatalmas törzsek mentén. – Óriás mamutfenyők.
A világ legnagyobb fái. Több ezek közül a gyönyörűségek
közül már majd’ ezeréves. Az öbölbéli vörösfenyők
magasabbra nőnek, de ezek itt a Sierrákon terebélyesebbek.
Már láttam vörösfenyőket a csillagvizsgáló környékén,
de még soha nem láttam egy egész erdőnyi ennyire hatalmas
fát. Néhány ezek közül olyan terebélyes, mint egy autó,
szinte nem is látszik tőlük az ég. A szurdokbéli páfrányok
ehhez képest semmik. Halványzöld szőnyeget képeznek az
erdő talaján, és leveleik annyira hatalmasak, mintha
versenyre akarnának kelni a mamutfenyőkkel, hogy
melyikük nő nagyobbra.
– Őskorinak tűnik – suttogom.
– A Jedi visszatér evokokról szóló, Endoron játszódó
részeit az öbölben forgatták, egy olyan erdőben, amilyen ez
is. Nagyon adja, mi?
– Lenyűgöző – mondom, amint belépünk az őserdőbe, és
felnézek a gigantikus fákra. A talaj szivacsszerű, és furcsa
szag terjeng. Olyan dohos, mint egy szabadtéri könyvtárban.
De jó értelemben dohos. És csendes. Ami furcsa, mert a
szurdokot megtöltötte az éneklő madarak, és a folyó
sziklákról visszapattanó visszhangjának zaja. A folyó
továbbra is itt csörgedezik, de most sokkal halkabban
csobog, hangját elnyelik a hatalmas fák.
Odalépek egy mamutfenyőhöz, és kezemet áhítattal
simítom végig a puha, redős kérgen, majd kinyújtom a
karom, és megpróbálom átölelni.
– Vajon hány ember kell, hogy körbeérjék ezt a hatalmas
törzset?
 – Nagyon sok. – Lennon mellettem áll, és ő is
megpróbálja átölelni a fát. Még a negyedét sem érjük át
ketten.
– Tetszik ez a hely – mondom, és komolyan is gondolom.
– Ez a kedvenc helyem a parkban – válaszolja Lennon
csillogó szemmel. – A katedrálisom.
Meg tudom érteni.
Lennon balra mutat.
– Arra van egy nagyobb ösvény, mely az erdő északi
oldalán vezet kilométereken át. Senki nem jár erre. Teljesen
elzárt. Emberektől és állatoktól is. Kevesebb a rovar és a
madár, és a csend is nagyobb.
– Akkor nincsenek szúnyogok sem.
– Kevesebb szúnyog van – javít ki.
– Akkor azt választom. Bármiféle fejlődés jó dolog –
mondom, és körbenézek. – Szürreális az egész. Bárcsak itt
maradhatnánk!
– Itt maradhatunk – mondja. – Itt fogjuk felverni a
sátrakat.
– Ma este?
– Most azonnal. Ma korábban befejezzük a túrázást.
– Tényleg?
– Komolyan. Az egyik oka ennek az, hogy szeretek itt
lenni. Tudom, hogy furán hangzik, mert olyan sötét van itt,
de nekem valahogy mégis jó hangulatom lesz ettől a helytől.
Mikor először megtaláltam, az egyik gondolatom az volt,
bárcsak itt lennél, és mindezt megoszthatnám veled.
A szemébe nézek, és megolvad a szívem.
– Most lehetőségem nyílik rá – mondja gyengéden.
A távolban dörögni kezd az ég.
Lennon felfelé mutat.
– Az ott fent pedig a másik ok, amiért maradunk. A vihar
kegyetlen lesz, nekünk pedig muszáj találnunk egy helyet,
ahol letáborozhatunk. Menjünk egy kicsivel messzebb a
szurdoktól, és keressünk egy jó sátorhelyet! Gyorsan!
Itt nincs ösvény, így egyszerűen választanunk kell egy
utat a fák és a páfrányok között, melyen követhetjük a folyó
irányát, és beljebb kerülhetünk a mamutfenyők közé. A vihar
egyre hangosabbá válik, amely megrémiszt, de akárhányszor
mutatok egy sátorverésre megfelelő helyet, Lennon mindig
felnéz, és csak a fejét rázza.
– Miért? – kérdezem végül idegesen, miután harmadszor
is leint. – Közel van a folyóhoz, de nem túl közel, egyenletes
a talaj, és…
– Ott – mondja előremutatva. Ugyanúgy néz ki, mint
amit én találtam. Talán egy kicsivel több a hely. Elegem van
a keresésből, így egyszerűen csak követem, és
megkönnyebbülök, amikor végre megállunk, és a földre
dobhatom a hátizsákomat.
Lennon felnéz a lombkoronára.
– Igen, itt jó lesz. Ezekhez a fákhoz közel állítjuk fel a
sátrakat. Feleolyan magasak, mint a többi fa. – Már nyitja is
a hátizsákját, és szedi ki a sátrát, mikor először villámlik a
fák fölött. Lennon megáll és hallgatózik.
Újabb dörgés a távolban.
– Tizenöt másodperc – mondja Lennon. Két kilométer öt
másodperc. A vihar hat kilométerre van tőlünk.
– Az rossz?
– Ezek a fák megvédenek, bár elég magasak, a magas
dolgok pedig vonzzák a villámokat. Ezért akartam
alacsonyabb fák alá állítani a sátrakat – mutat a körülöttünk
álló két fára. – így a nagyobb fák majd elnyelik, ha valami
lecsapna. Ez nem olyan, mint az otthoni viharok. Az
emberekbe itt belecsap a villám, és meghalnak.
– Mindenki meghal idekint – mondom. – Lényegében az
egész egy nagy tragédia.
Lennon szája felszalad.
– Tudom.
– De…
– Állítsd a sátrat, a duma ráér később! – mondja
kihajtogatva a sátrát.
Sietve előszedem a sajátomat, és mire nekiállok, az ő
sátra már áll. Leterítem a sátram padlóját az övé mellé,
ahogy korábban is csináltuk, de ő a fejét rázza.
– Állítsuk szembe egymással az ajtókat.
Nem kérdezem, miért, csak megbízom a tervében.
Megnéz valamit a sátramon, kiméri a helyet, és megmutatja,
hol kezdjem. Szél süvít keresztül az erdőn, az ég pedig olyan
sötét, mintha leszállt volna az éj a lombok fölött.
Összekapcsolom a cölöpöket, és felállítom a sátrat, de még
az esővédő ponyvát is rá kell tenni. Egy örökkévalóságig
tart, pedig sietek, hogy elkészüljek a sátorral, mielőtt elfújja
a szél. Lennon végez a sajátjával, és segít nekem felállítani a
kis napellenzős előteret, mely a bejárat fölé nyúlik. Pontosan
számolt, így egy apró lyukat leszámítva az ellenző lefedi a
két sátor közötti helyet, így biztosítva köztük a fedett
átjárást.
A holminkat, a hálózsákoktól eltekintve a saját sátrába
húzza.
– Mindent elrendezek a nagy sátorban – mondja. – Te
addig töltsd meg a kulacsokat! Az enyém már majdnem üres,
és szükségünk van vízre a főzéshez is. De maradj
látótávolságban, és siess!
A vihar egyre közelebbről morajlik. Megragadom a
kulacsokat és Lennon vízszűrőjét, mert gyorsabb, mint az
enyém. Van egy kis ösvény, mely a folyóhoz vezet a hatalmas
mamutfenyők között. A sodrása erős, és habár talán néhány
lépéssel már a túlparton is lennék, elég mélynek tűnik.
Lehajlok a víz mellett, vigyázva, hogy biztos talajon vessem
meg a lábam, majd pumpálni kezdem a vizet a szűrőn
keresztül.
Mikor az első Nalgene kulacs megtelik, újabb dörgés
rengeti meg az erdőt. Magamban számolom a
másodperceket, és a fákat figyelem. Egy, kettő, három, négy,
öt…
Villámlik.
Öt másodperc. A villám két kilométerre innen csapott le?
– Siess! – hallom Lennon hangját a sátrak felől, és
megriadok.
– Nem tudom felgyorsítani a vízszűrőt – morgom
magamban.
Végre megtelik az első kulacs. Ráteszem a kupakot, és
beteszem a szűrőt a másodikba, majd pumpálni kezdek.
Valami a fejemre esik. Esőcsepp lenne? Felfelé fordítom
az arcom. Határozottan esőcsepp volt. Kettő. Négy. Húsz.
Hülyeségnek tűnik ennyit foglalatoskodni a vízszűréssel,
amikor mindjárt ránk szakad az ég.
Fülsiketítő dörgés hangzik fel, és majdnem közvetlenül
utána világosság önti el az eget. És ekkor zuhogni kezd.
Erősen. Hallom, hogy Lennon a nevemet kiáltja, de próbálok
a szűrőre koncentrálni.
– A francba, a francba, a francba! – kiáltok, és
gyorsabban pumpálok.
De nem elég gyorsan.
Most az egész erdőt világosság önti el, és akkora dörgés
hangzik fel, amilyet még soha nem hallottam.
Rohamléptekkel távolodom a folyótól. A második kulacs
a vízbe esik a szűrővel együtt. Egy pillanatra
összezavarodom, nem hallok semmit. Az üveg bugyborékol,
és eltűnik a habokban. Megpróbálok utánanyúlni, de egy
jeges kéz ragadja meg a karom.
– Hagyd! – kiáltja Lennon, és elhúz a folyótól.
Megfogja a kezem, és abból, ahogy maga után húz a fák
között, tudom, hogy nem viccel. Bajban vagyunk.
A szívem kalapál, ahogy rohanok utána az esőben. Moha
és mezei sóska zöld illata verődik fel a cipőm nyomán. És
egy másik illatot is érzek: olyan, mintha egy karácsonyfa
égne. A villámlás. Belecsapott a lombba.
A szag megrémiszt.
Sima, ruganyos talajon száguldók keresztül, és
megpillantom a sátrakat. Mielőtt odaérnénk, ismét villámlik.
Életemben először tökéletesen megértem a villámokat
dobáló Zeusz-dolgot, mert pontosan úgy néz ki ez is. Mintha
egy mérges isten hatalmas lézerpisztollyal célozná a Földet.
Olyan hangja van, mint egy bombának, és az egész föld
beleremeg. A cserjék, a hatalmas fák, mi… minden.
Attól tartok, hogy összepisilem magam félelmemben.
Egészen össze vagyok zavarodva. Sírni akarok, de
túlságosan meg vagyok riadva. Merő félelem vagyok, és
biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni.
Mindenütt ezek a hatalmas fák, és nincs semmi, ami
megvédene minket. Nincs menedék. Nincs ajtó, amit
becsukhatnánk, ami mögött elrejtőzhetnénk. Nincs autó,
amiben átvészelhetnénk a vihart. Ettől pedig kicsinek és
védtelennek érzem magam.
Mielőtt a sátorhoz érnénk, Lennon leránt a földre, és rám
veti magát.
Bumm!
A világ elfehéredik előttem.
Valami olyasmiben térdelek, mely sem porra, sem sárra
nem hasonlít. Bőrig áztam, az eső pedig tovább ömlik ránk,
míg az orromat égett fa szaga tölti meg. Úgy érzem, soha
nem lesz vége. „Csak ölj meg minket!” – gondolom. Gyerünk,
essünk túl rajta!
Lennon izmai megmerevednek, mikor ismét lesújt a
villám. De egyszerre érzem azt is, hogy ő is megremeg.
Mintha egy háborús övezet kellős közepén lennénk. Néhány
másodperc múlva újabb villám csap az erdőbe.
De.
Ez már nem jár akkora dörgéssel. A dörgés és a villámlás
ismét szétválnak. Csak várunk. Hogy másodperceken, vagy
perceken át, azt nem tudom. Egyszer csak már nem érzem
úgy, hogy ránk szakad a világ, és Lennon izmai is ellazulnak.
Vége van? A távolban még mindig hallom a vihart.
– Megmenekültünk – hallom Lennon szavait a fülemben.
– Mondtam, hogy nagy vihar jön, igaz? És ezt figyeld! Egyre
lassul. Még mindig számolom a másodperceket. A lassú
vihar sok esőt jelent, de a villámlás már elvonult. Gyerünk,
keljünk fel!
Felhúz a földről, de alig látok.
– A szemüvegem – mondom.
Lennon körbenéz.
– Valahol elvesztetted.
– És a kulacsokat is.
– Az egyik a folyóparton van. Majd később
visszaszerezzük. Vízszűrőből pedig van még egy.
Legrosszabb esetben majd felforraljuk a vizet.
Néhány napot kibírok a szemüvegem nélkül. Ráadásul
túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy aggódni tudjak.
Lennon felemeli a fejem az államnál fogva.
 – Minden rendben van. Jól vagy?
– Igen – mondom, és bólogatok.
– Erős vihar volt.
– Az nem kifejezés… – nevetek. Nem tudom megállni.
Nem tudom eldönteni, nevetésem idegességből vagy
felszabadultságból fakad-e, de kisimítom arcomból a vizes
tincseket, és csak nevetek tovább. – Majd’ kirepültünk a
cipőnkből. Majdnem meghaltunk.
– Nem, Zorie, éppen, hogy élünk! – Lennon győztes
módjára emeli kezeit a magasba. – Élünk! Nyertünk!
Igaza van. Élünk. A túlélés nagyszerű dolog. Ismét
nevetek, és felemelem koszos kezeimet, engedve, hogy addig
zuhogjon rá az eső, míg le nem mossa az összes sarat. Az
adrenalin még mindig az ereimben kering, és
legyőzhetetlennek érzem magam.
Lennon kisöpri szeméből sötét haját. Ruhái a testéhez
tapadnak, kiemelve alakját. Minden kemény felületet.
Minden egyes izmot. Lényegében felnőtteknek való tartalom,
amit látok. Lehet, hogy pontosan erről van szó, mert ahogy
kipislogom szememből az esőt, látom, hogy ő is végigmér
engem. És semmi udvariasság nincs a tekintetében.
Lehet, hogy a vihar mindkettőnk fejében kivert egy
biztosítékot.
Élesen lélegzem. Lennon torkából mély hang szakad fel.
Tekintetünk egybekapcsolódik.
Egyszerre csapunk le egymásra.
Lennon magához húz, egyik karját a vállamon veti át, a
másikkal pedig a fejem hátulját tartja. Esőáztatta ruhái
hidegek, de szája forrón tapad az enyémre. Keményen
csókol. Türelmetlenül, mohón. Falánkan. Amikor dörgés
hallatszik a távolból, összerezzenek, de nem engedem el.
Hátam a mamutfenyő sima, vizes törzséhez ér, Lennon
pedig egész testét az enyémhez nyomja. Teste feszes és
kemény, izmai, mint egy téglafal. Felemel, míg cipőm hegye
a fa kitüremkedő gyökereit nem súrolja. Mikor csípőjét az
enyémnek nyomja, visszanyomok, és összetéveszthetetlen
keménységet érzek kettőnk között. Kiráz a hideg a
gyönyörtől.
 Lábaimat összekulcsolom a dereka körül, ő pedig a fának
nyom engem, miközben forró csókokkal borítja a nyakam.
Érzem a haja illatát, mely a fa törzsének illatával keveredik.
Olyan erősen zuhog, hogy kezem lecsúszik a válláról.
Mindkét karomat átvetem a nyaka körül, és testének
feszülök.
– A sátor – suttogja a fülembe Lennon. Nem tudom, ez
kérdés vagy állítás-e, de igent mondok. Azt mondja,
kapaszkodjak jó erősen belé, de nem hiszem, hogy
bármennyivel is erősebben tudnám szorítani anélkül, hogy
összetörném a csontjait. Hátam eltávolodik a fától, és
Lennon tesz velem néhány lépést. Csúszunk a sárban, és
amikor Lennon leereszt a földre a sátor előtt, annyira erősen
szorítom, hogy majdnem mindkettőnket a sárba rántom.
Fejünk összekoccan.
– Aú!
Mindketten nevetünk, és egy kissé részegnek érzem
magam.
– Tökkelütöttek vagyunk – mondom.
Lennon vizes fürtöket simít ki az arcomból.
– Igen.
– Nedves lesz a hálózsákunk.
– Lehet, hogy egyszerűen… nem is tudom… – vonja meg
a vállát Lennon. – Le kéne vetkőznünk, mielőtt bemászunk.
Pulzusom a fülemben dobol.
Meztelenül.
Lennon.
Én.
Mi.
– Elég praktikus lenne – mondom, és próbálok lazának
tűnni.
De ez az egész annyira nem mindennapi, és ezzel
mindketten tisztában vagyunk.
Egymáshoz lépünk, és Lennon lehúzza a pólómat.
Karjaim beakadnak, ő pedig nevetve próbálja lehámozni
rólam a nedves anyagot. Mikor enged a húzásnak, Lennon
karjai visszahullanak, pólóm pedig hangos toccsanással
landol a sátor ponyváján.
 Lennon megáll egy pillanatra, lenéz rám, és szája
mosolyra húzódik.
– Tényleg megtesszük? – Hangja kábult.
Kissé zavarban vagyok, de nem eléggé ahhoz, hogy
abbahagyjam.
– Igen, megtesszük.
Cipőnket és zokninkat a sárba dobjuk, majd lehúzom
Lennon pólóját, és mindketten egymás farmerének esünk,
mintha magukat számolnák fel, ha nem előzzük meg őket.
Na jó, a vizes bokszeralsó látványa kétségkívül pornóba illő.
MINDENT LÁTOK, és képtelen vagyok máshová nézni. Az
sem érdekel, hogy egy szál melltartóban és bugyiban
vacogok az erdő közepén.
– Várj, várj, várj! – teszem a mellkasára a kezem. Kezem
gyorsabban mozog, mint az agyam. – Nem ejthetsz teherbe –
mondom határozottan.
Lennon arca eltorzul, ahogy átviharzanak rajta az
érzelmek.
– A srácok nem szeretnek ilyesmit hallani.
– Mármint tudom, hogy teherbe tudnál ejteni, ami
probléma. Egyszerűen nem számoltam ezzel. Ez minden. –
Mekkora idióta vagyok, gondolom önbizalmamat hirtelen
elveszítve. Eszembe jut, mi történt Andréval, és hogy
mennyire hülyék voltunk. Most pedig mindenféléket
feltételezek, csak mert levetkőzünk. Egyáltalán jogosak a
feltételezéseim? Most már teljesen össze vagyok zavarodva.
– Felejtsd el! – mondom.
Lennon válaszra nyitja a száját, majd megáll, és így szól:
– Várj csak!
Bemászik a két sátrat összekötő előtérbe, kicipzározza a
saját sátra ajtaját, majd eltűnik. Fogalmam sincs, mit
csináljak. Állok az esőben félpucéran és megalázva, és…
Lennon felbukkan. Keresztülmászik a két sátrat
összekötő előtéren egészen a nagyobbik sátorhoz,
kicipzározza az ajtaját, és bedobja a törölközőinket. Majd
feltart egy hosszú csomagolású, fémesen csillogó
óvszercsomagot, és azt is behajítja a sátorba.
– Lehet, hogy te nem számoltál ilyesmivel, de én igen –
mondja mosolyogva. – Cserkész jelmondat: Légy résen!
– Te jó ég! – Vajon mennyi van belőle?
– Nevezd nyugodtan vágybeteljesítő jóslatnak. Azt
hiszem, semmit nem tanultam a hotelszobás történetből. A
Játékok a padláson egyik hatalmas előnye pedig a
kimeríthetetlen óvszerkészlet. Gyere ide!
Dobogó szívvel hajolok le a bejárathoz, majd Lennon
kinyújtott kezét elfogadva gyorsan a sátorba mászom.
Odabent félhomály van, és erős nejlonszag keveredik az
esőillattal. Tisztában vagyok vele, milyen kicsi a hely, és
mennyire hosszúak Lennon lábai. Hogy milyen tisztán
látszik a csupasz bőrünk. Az övé és az enyém is. Az a
pornóba illő bokszer pedig… NE BÁMULD!
Túl késő. Azt hiszem, ő nem aggódik.
De engem hirtelen elfog az aggodalom. Erős aggodalom.
Miért?
Lenézek magamra, és tisztán látok minden egyes, a
hasamon éktelenkedő kiütést. Hát ez nem segít sokat.
Remélem, elég sötét van ahhoz, hogy Lennon ne lássa őket,
de azért gyorsan eléjük rántom a karomat.
– Na! – mondja Lennon gyengéden, és elhúzza a karomat
a hasamról, ujjait az ujjaimmal összefűzve. – Csak én vagyok
az.
– Csak?- rázom a fejem. – Pontosan ez a baj. Te vagy az.
És én. És csak most kaptalak vissza. Még nincs is rá tervünk,
mit csináljunk, amikor hazaértünk. Minden darabjaira
hullhat. Lehet, hogy külön kell költöznöm apámmal.
– De minden alakulhat akár jól is.
– Pontosan ez a gond. Az élet kiszámíthatatlan, és ez
benne a legrosszabb. Fogódzókra van szükségem. Kell
valami, amivel számolhatok. És ha ez a dolog szörnyű, vagy
furcsa, akkor…
– Akkor mi? Mennyire lehet szörnyű? Azt hiszem, az
alapokat ismerem.
– Neked könnyebb. Te fiú vagy. A te tested nem egy
rejtély.
Lennon elgondolkodik egy pillanatra.
– Szeretem a rejtélyeket. Nagyon jó vagyok a rejtélyek
megoldásában.
Habozom egy pillanatig.
– Mennyire jó?
– Nagyon, nagyon jó. Nem nyugszom, amíg meg nem
oldottam a rejtélyt. Én vagyok kibaszott Nancy Drew.
Zihálva nevetek.
– Ó!
– Emlékszel Mr. Henry eltűnt cirmosára? Ki jött rá, hogy
az utca végében lakó náci rabolta el?
– Te. De ne nevettess tovább!
Vidáman néz rám, majd szétnyit egy törülközőt, és
rámutat. Előrehajolok, és hagyom, hogy szárazra dörzsölje a
hajam.
– És amikor a Sajtkukac vezetője a magas
villanyszámlákra panaszkodott, ki jött rá, hogy a fodrászat
lopja az áramukat?
– Te – mondom előrehajtott fejjel. Jó érzés a hajamon
érezni a kezét, ráadásul tökéletesen látom a mellkasát és a
karjait. – Várj csak! Ezt a rejtélyt ketten oldottuk meg. Én
voltam az, akinek először gyanús lett, hogy valaki lopja az
áramot.
– De ki nézett utána az interneten, hogyan kell áramot
lopni, és buktatta le a fodrászatot? Ki mondta, hogy várj a
sikátorban, és figyeld, jön-e valaki, amíg én ellenőrzöm a
mérőórákat? Aztán leüvöltötted a fejem, mert nem
engedtem, hogy kávét szerezz, amíg kész nem voltunk.
– Nem is üvöltöttem.
– Dehogynem – mondja, miközben lehúzza a törülközőt a
fejemről, és átdörzsöli vele a saját fejét, míg borzasan fel
nem áll tőle a haja. – És felidegesítettél vele. Akkor
akartalak először megcsókolni.
– Várj csak, az nem lehet. Akkor még csak…
– Tizennégy évesek voltunk.
– Tizennégy éves korunkban meg akartál csókolni?
– Sok mindent akartam veled csinálni, amikor tizennégy
évesek voltunk. Meg amikor tizenöt. Tizenhat. Mire
megcsókoltál, egy egész veled kapcsolatos szexuális
fantáziakincstáram volt, nagyobb, mint a Fort Knox. Azt
hittem, soha nem érsz utol.
Nem jutok szóhoz. Le vagyok nyűgözve, és próbálom az
új információt összeilleszteni azzal, ami egykor voltunk.
Ami most vagyunk.
– Tudom, hogy utálod a szüleim boltját, sőt, néha én is
utálom – mondja Lennon, és a sátor sarkába hajítja a
törülközőt. – De vannak előnyei is.
– Az ingyen óvszeren kívül?
– Igen, azon kívül is – mondja száját mosolyra húzva. –
Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent tanultam. A vásárlók
meglepően szabatosan fejezik ki magukat, és el sem hinnéd,
mennyire kemény dolgokat tudnak mondani. Bármi, amiről
el tudod képzelni, hogy rosszul mehet, vagy akár jól, biztos,
hogy már megtörtént valakivel.
– Aha…
– Ezzel azt akarom mondani, hogy minden test fura.
Állok elébe bármiféle rejtélynek. Engedd, hogy megoldjam!
– Jobb, ha tudod, nem arról van szó, hogy magamtól nem
tudnám megoldani.
– Egyébként ez a legjobb beszélgetés, amelyet valaha
folytattunk. A rólad szóló fantáziaképet pedig, melyen
egyedül oldod meg a rejtélyeidet, elraktározom a jó öreg
kincstárban későbbre…
– Te jó ég! – morgom kissé gondterhelten.
– De nem lenne jobb, ha most inkább együtt bogoznánk
ki a dolgokat?
– Félek, hogy rossz vagy zavarbaejtő lesz – mondom
halkan.
– Ettől én is féltem – mondja Lennon, és kezét
végigsimítja a vállamon, majd lekúszik a karomon, szemével
kísérve keze útvonalát. – Ez nem semmiség. Nem
komolytalan dolog. Ez nagy dolog. Legendás dolog.
– Te és én – mondom.
Lennon bólogat.
– A tegnap esti élmény után itt és most újra…
– Annyira jók vagyunk együtt! – mondom, és széttárom a
tenyerem, mikor ujjai a kézfejemhez érnek. – Nem igaz?
– Őrületesen fantasztikusak vagyunk. Egy rakéta
vagyunk, tele rejtett energiatartalékokkal. Vagy
elpusztulunk egy tüzes lángban mielőtt elhagynánk a Föld
atmoszféráját, vagy elérünk egészen a holdig.
– Ha űrdumával akarsz levenni a lábamról, tudd, hogy
tökéletesen működik a terved.
Isteni a mosolya.
– Igazán?
– Igen.
– Szeretnéd kipróbálni?
Lassan bólogatok.
– Azt hiszem.
– Biztos vagy benne?
Igen. Tulajdonképpen biztos vagyok.
– Repíts a holdra!
Az eső a sátron dobol, ő pedig közelebb húz magához, és
a hálózsákokba süllyedünk. Száj a szájon, csípő a csípőn,
szív-dobbanás a szívdobbanáson. Kevésbé vagyunk mohók,
mint odakint, és sokkal jobban figyelünk egymásra.
Figyelmünk egyszerre fakad idegességből és élvezetből, és
mikor utolsó ruhadarabjainktól is megszabadulunk, Lennon
határozott, nyugodt, mély hangon beszél hozzám, én pedig
követem őt, mint a világítótorony fényét.
Lennon vezet. Gondoskodik róla, hogy biztonságban
érezzem magam. Hogy ne zuhanjak a sötét mélységbe, és
törjem szilánkosra magam.
Majd én vezetem őt, ő pedig figyel. Követi az
utasításomat. Új útvonalakon jár.
Egy szép új világot hozunk létre.
Egy mindent felemésztő egységet. Készen állok rá, hogy
mindent, amit tanultam, kihajítsak az ablakon, mert Lennon
nem találja az óvszereket, és ez engem a legkevésbé sem
érdekel. Nagyon is kéne, hogy érdekeljen, de egész kulturált
létezésemet készen állok feladni, hogy ebben a sátorban
éljek, mint a hontalan hippik, és…
– De hát itt voltak! – Lennon mindjárt pánikrohamot kap.
– Várj csak, ez meg mi? – húzok elő valamit a hátam alól.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mormolja.
– Gyorsan!
 – Ne, ne mondd ezt! Higgy nekem, egyetlen hajszálon
függ minden.
– Tessék? – suttogom.
– Megőrjítesz, Zorie.
Minden alkalommal, amikor a nevemen szólít azon a
mély hangján, úgy érzem, belehalok. Teljesen el vagyok telve
gyönyörrel, és itt, valami gyönyörűségnek a párkányán
igazán, igazán nem akarom, hogy abbahagyja. De aztán…
megtörténik. Tényleg megtörténik. Jó érzés, és egyben egy
kicsit kellemetlen is, néha vicces, mert te jó ég, az emberi
testek tényleg furák. Ez pedig több mint amire számítottam,
vagy amit remélni mertem volna.
Csak ő van, és csak én vagyok, és ami a legfontosabb,
csak mi vagyunk. Mi, mi, mi.
 24.

– Mondtam, hogy megoldom a rejtélyt – közli Lennon,

mikor már egy ideje egymás karjában fekszünk, és az egyre
csendesedő esőt hallgatjuk. – Kétszer is.
A mellkasába mosolygok.
– Ebben soha nem kételkedtem. Végül is egy kibaszott
Nancy Drew vagy.
– Te pedig egy kibaszott Sherlock Holmes.
– Ha saját magánnyomozó irodát nyitunk, szeretném, ha
mindkét név ebben a formában szerepelne az ajtón.
– A szüleimnek Magánnyomozó irodának kellett volna
nevezniük a boltjukat.
Kuncogok, ő pedig úgy tesz, mintha megharapná a
nyakam, mire én felsikoltok. Lennon szorosan magához ölel.
Felőlem rendben van, úgysem tudom levenni róla a kezem. A
borosta az állán. A sűrű szemöldöke. A kanyarodó izom a
csípője fölött. Még soha nem voltam ennyire közel hozzá, és
még annyi mindent kell felfedeznem.
De mikor megkordul a gyomrom, rájövünk, milyen
későre jár. Nem tudjuk pontosan, mennyi az idő, mert
mindkettőnk telefonja lemerült, Lennon mindentudó
iránytűje – mely egyetlen eszközünk maradt az idő mérésére
– pedig kint hever a sárba temetve Lennon nadrágzsebében.
De már jó ideje nyomozással töltöttük az időt, és lassan
szükségem lesz néhány dologra a másik sátorból. Például
kajára. Nedves törlőkendőkre. Száraz ruhákra. Na jó, lehet,
hogy nincs rájuk égető szükségem, de Lennon vállalkozik rá,
hogy átbújik a kisebbik sátorba az előtér ponyvája alatt, és
bátran kiszabadítja magát a hálózsákból.
A másik sátor csak itt van közvetlenül mellettünk, és
butaság, de haragszom rá, amiért ilyen messzire megy.
Mikor visszahajtom a szúnyoghálót, hogy kinyissam az ajtót,
Lennont látom magam előtt, ahogy meztelenül mászik át a
másik sátorba.
– Izgalmas látvány – mondom neki az ajtóból.
– A célom, hogy gyönyörködtessek – válaszolja.
Kétszer is át kell másznia, és pár percre kibújik az esőre.
Meztelen Lennon az erdőben. Most kéne fényképezni. Mikor
visszatér, nála van az egyik kulacs, melyet reszketve benyújt
az ajtórésen, majd visszamászik a másik sátorba. Ezúttal
bokszerben tér vissza, és odadob nekem egy pólót. És a
kajánkat is magával hozta, éljen!
A hasunkon fekszünk, fejünket kidugva a sátorból, és az
esővédett előtérben felállítjuk a tábori főzőt. Az egész főző
nem több egy kicsi gázpalacknál, melyre lábast lehet
helyezni. Vizet melegítünk, hogy forró kakaót főzzünk, mely
a két barna csomag egyikéből kerül elő, amit Lennon hozott,
és katonai ételcsomagot rejt. Mindkét csomagban akad egy
csomó minden más is: süteményszelet, sós keksz, szárított
gyümölcs, és minden étel legszentebbike, egy csomag
mogyoróvaj.
– Gondoltam, tetszeni fog – mondja Lennon mosolyogva,
mikor végignézzük a csomag tartalmát. Vannak kanalak,
szalvéták, gyufák, sőt, még egy kis üveg tabasco szósz és
cukorka is. Az előételt egy melegítőtasakban készítjük el,
melyet forró vízzel kell feltölteni, hogy felmelegedjen az
étel. Nincs olyan jó íze, mint Reagan ínyenc zacskós
ételeinek, de majd’ éhen halok, a mogyoróvaj és a sós keksz
pedig amúgy is képes minden ételt feldobni.
Miután ettünk és mindent megtisztítottunk, Lennon
kinyitja a noteszét és előveszi a térképeket, én pedig az
oldalamra fekszem, és figyelem őt, amint újraszámolja a
Condor Peakre tartó út hátralévő szakaszának hosszát.
– Hat óra gyaloglás – mondja. – Esetleg hét, ha hosszú
szüneteket tartunk.
– Az nem olyan rossz.
– Nem.
– Szerencse. Azt hittem, messzebb van. – Mindketten a
térképet nézzük, amelyet a notesze tetején hajtogatott ki. –
Biztos vagy benne, hogy el akarsz jönni velem a
csillagbulira?
 – Miért ne akarnék?
– Egy csomó ember lesz ott, akit nem ismerek, és
néhány, akikkel a csillagászklub havi gyűlésén szoktam
találkozni.
– És Avani.
– Az ő teleszkópját kell majd használnom, ha megfelelő
képeket akarok készíteni, a beállításokkal pedig majd sok
idő elmegy. Lehet, hogy unalmasnak fogod találni az
ácsorgást, míg a sok csillagmániás lencséken keresztül
kémleli az eget, és próbál Sandra Faber közelébe férkőzni.
– Fogalmam sincs, ki az a Sandra Faber, de a reszketés a
hangodban arról árulkodik, hogy fontos ember lehet.
– Mindössze egy csillagászati tételt neveztek el róla, és ő
jött rá, hogyan kell megbecsülni a galaxisok közötti
távolságot. Nem nagy ügy az egész.
Lennon vigyorog.
– Nem semmi.
– Mindegy is, a lényeg, hogy lehet, hogy utálnád a
csillagbulit.
– Ne aggódj, nem fogok unatkozni. Veled leszek. Emellett
pedig minden érdekel, amit szeretsz.
– Tényleg?
– A csillaghullás menő dolog. Egy csomó király fotót
készíthetsz, és galaxisokról beszélgethetsz, meg ilyenek –
mondja.
– Amikor pedig úgy érzed, hogy szeretnél eljönni,
visszamegyünk a civilizációba. Nem csak Avanivel
utazhatunk.
– Van busz naponta többször is – erősítem meg. –
Tudom, mert utánanéztem.
– Van itt valahol egy buszmenetrend – mondja Lennon
végiglapozva a papírokon, melyeket a notesze lapjai közé
dugdosott. – Tavalyi, de nem hiszem, hogy túl sok minden
változott volna azóta.
Ahogy keresgél, megpillantok valamit két lap között, és
odadugom az ujjam, hogy könyvjelzőként szolgáljon.
– Mi ez?
– Ööö… ne foglalkozz vele! – mondja, és a kezével
eltakarja a füzetet.
– Miért?
– Mert zavarba hoz.
– Hát akkor most már biztos, hogy csak úgy
megfeledkezem róla – ugratom, miközben próbálom lefejteni
az ujjait. – Mutasd már!
Lennon felsóhajt, és elhúzza a kezét. Átsandítok a karja
fölött, és emberekről készült rajzokat látok. Anime
figuráknak látszanak. Kissé stilizáltak, egyszerű, tiszta
vonalakkal, és nagy szemekkel. Beletelik egy kis időbe, mire
rájövök, hogy mindannyian lányok. Sőt, ugyanaz a lány. Újra
és újra lerajzolva, különböző szögekből. Asztalnál ülve, házi
feladat fölé görnyedve. Amint egy piknikasztalnál eszik. A
lépcsőn olvas. Kávét iszik a kávézóban. Többnyire hátulról
látszik, így arcának csak egy része látható, de…
De…
Sötét, göndör haja van, szemüveges, és skót kockás
ruhákat visel.
Lassan lapozok, és újabb rajzokat találok. Ugyanaz a
lány, még vagy tucatszor lerajzolva. Minden rajz Lennon
gondos, szép kézírásával írt dátummal van ellátva. Tavaly
őszről származnak. És a legutóbbi tavaszról. Meg nyár
elejéről.
A legutóbbi múlt héten készült. A lány az erkélyen áll, és
lefelé irányított teleszkópba néz.
A rajzok hízelgők. És szomorúak. Tele vannak
vágyódással. Lennon szíve ott van ezeken az oldalakon.
Gyengédség és fájdalom szorongatja a torkomat.
Keserédes fájdalom, melyet elhomályosítanak az elmúlt év
mindkettőnk számára szörnyű történései. Annyira sokáig
próbáltam eltaszítani magamtól minden, iránta érzett
érzést! Próbáltam mindent elrejteni egy kis dobozba, melyet
a tudatom egy sötét sarkába száműztem. Mindent
megtettem, hogy felejtsek.
Lennon pedig mindent megtett, hogy emlékezzen.
Könnyek gördülnek le az arcomon és cseppennek a
papírra. Próbálom letörölni az ujjammal, de a tinta
elkenődik.
 – Sajnálom – suttogom. – Gyönyörűek voltak, én pedig
tönkretettem őket.
Lennon becsukja a noteszt, és közelebb húz magához,
hogy hüvelykujjával letörölje arcomról a könnyeket.
– Semmi baj – mondja, és megcsókolja a szemhéjamat. –
Már nincs rájuk szükségem. Már az enyém vagy.

Következő nap könyörgöm Lennonnak, hogy töltsünk még

egy napot a mamutfenyő-katedrálisunkban. Rengeteg időnk
van megérkezni a csillagbuli utolsó estéjére, mely amúgy is
a legjobb nap arra, hogy megnézzük a csillaghullást. A
telefonjaink lemerültek, így nem tudok szólni Avaninek,
hogy csak egy nappal később számítson ránk, de kit érdekel?
Úgyis ott lesz. És nagy valószínűség szerint el lesz foglalva
azzal, hogy a bulit élvezze, így fel sem fog tűnni neki, hogy
nem vagyok ott. Az egyetlen gond anya, mert neki
megígértem, hogy azonnal írok, amint megérkeztem a
csillagbuliba. Viszont azt is mondtam neki, hogy ma éjjel
érkezünk, és végül is mi a különbség? Emellett pedig a
túrázás nem olyan, mint egy buszmenetrend. Egészen
biztosan megérti, hogy ez nem valamiféle egzakt tudomány.
Majd felhívom Avani telefonjáról, rögtön abban a percben,
mikor holnap megérkezünk a Condor Peakre.
Mindezt előadom Lennonnak, de őszintén, nem igazán
van szükségem arra, hogy győzködjem. Tökéletesen egyetért
velem, és maradunk.
A vihar elmúlt, így gyakorlati dolgokkal töltjük a napot.
Ruháinkból kimossuk a sarat a folyóban. Tűzifát gyűjtünk,
és kitesszük a napra száradni. Megkeressük a
szemüvegemet.

Kevéssé praktikus dolgokra is szakítunk időt. Együtt

fürdünk a folyóban. (Kevésbé fürdünk, inkább egymást
kényeztetjük.) Manga könyvet olvasunk, melyet Lennon
hozott magával a hátizsákjában. (Kevésbé olvasunk, inkább
egymást kényeztetjük.) Szundikálunk. (Kevésbé alszunk,
inkább szexelünk, Lennon pedig majdnem megvakul, mikor
a sátor egyik rúdja rázuhan.)
 A kiütéseim még megvannak, de nem vakarom őket
annyit. Részben mert figyelek a gyógyszerek beszedésére,
részben pedig mert Lennon beken a Miss Angelától származó
büdös kenderkenőccsel. Azt hiszem, még soha nem sikerült
ennyire ellazulnom. Lennon szexkúrának nevezi, és azt
mondja, vagyonokat fog keresni azzal, hogy a stressz és az
allergia ellenszereként reklámozza majd.
De minden jónak véget kell érnie, és mikor kifogyunk az
óvszerből, tudjuk, hogy ideje továbbállnunk.
Viszlát, szextábor!
Ahogy mindent összecsomagolunk, ellenőrzöm, hogy
működik-e még a fényképezőgépem, és csak ekkor döbbenek
rá, hogy egész út alatt egyetlen fotót sem csináltam. És nem
csak ez maradt el. Nem ellenőriztem megszállott módjára az
üzeneteimet, és figyeltem a közösségi média hírfolyamait.
Nem érdekelt, hogy ki mit nézett meg, lájkolt, jelölt
kedvencnek, vagy reblogolt. És fogalmam sincs a hírekről.
– Lecsatlakoztunk a hálózatról – mondom Lennonnak.
– Tudom. Hát nem nagyszerű?
Tulajdonképpen az. Lehet, hogy nem akarnám, hogy
örökre így maradjon, de azért bele sem halnék a dologba.
Addig vártunk, amíg csak lehetett, és ebéd után indulunk
tovább. A hátizsákom nehezebbnek tűnik, pedig pontosan
ugyanannyi holmi van benne, mint korábban. Valószínűleg
neki sincs kedve továbbmenni, mint ahogy én sem
szeretnék.
De ideje indulni.
Egész délután tisztásokon át haladunk, majd az Egyesült
Államok egyik legnagyobb hegyi tavának partján
vacsorázunk. Nagyjából ezerötszáz méteres magasságban
vagyunk, és a tó vize túl hideg az úszáshoz, de látványa
megnyugtató. De mint rámutatok, nem olyan megnyugtató,
mint a szexkúra. Lennon ismét ellenőrzi: tényleg kifogytunk
az óvszerből.
Mikor továbbmegyünk, kattogni kezd az agyam. Nem
beszéltük meg, mi lesz apámmal, ha hazaértünk. Sőt, semmi
mást sem a jövővel kapcsolatosan. Nem akarok erre
gondolni. Itt akarok maradni. Tudom, hogy lehetetlen, de
mikor eszembe jut, mi vár ránk: a szülők, az iskola, az
úgynevezett barátok, akik magunkra hagytak minket, apám
viszonya… kétségek árasztják el elmémet. Kétségek,
aggodalom, és a rettegés egyre erősödő érzése.
Mikor a túra utolsó szakaszánál tartunk, és felfelé
haladunk a hegy oldalában, besötétedik. Rátértünk egy
hivatalos túraútvonalra, melyen turistajelzések
tájékoztatnak bennünket a legközelebbi látnivalókról. A
Condor Peak kívül esik King’s Foresten, egy állam által
fenntartott területen. Több turistacsalogató látnivaló is akad
a hegy körül és a hegyen, de ahová mi tartunk, az Északi
kilátó, pontosan előttünk fekszik, fél kilométer távolságban.
A csillagbuli egy alatta lévő kis kempingben kap helyet, a
nemzeti park határával szemben, az út másik oldalán.
Egy igazi út mellett. Melyen valódi autók süvítenek
végig.
Soha nem gondoltam volna, hogy vonakodva térek majd
vissza a civilizációba.
Minden aggodalmam a háttérbe húzódik, mikor
megpillantjuk a csillagbuli tábláját egy parkoló bejáratánál,
mely egy kis kempinghez tartozik. A tábla figyelmeztet, hogy
hamarosan védett, csillagoségbolt-parkba érkezünk, és a
fényszennyezés elkerülése érdekében csak vörös fény
használata megengedett. A csillagvizsgálásra elkülönített
terület néhány száz méterrel odébb található, egy felfelé
kanyargó ösvény végén. A csillagászok számára már egy kis
mennyiségű fehér fény is kifogásolható lehet, így sok autó és
lakókocsi piros szalaggal leragasztott lámpákkal közlekedik.
Én is felkészültem, és hoztam magammal egy kis, piros
fényű elemlámpát.
– Hűha! – mondja Lennon. – Mennyi ember! Ez aztán
tényleg nagy buli, mi?
Nagyobb, mint amire számítottam.
– Lehet, hogy körül kéne néznünk, Avani itt van-e lent,
mielőtt felmegyünk oda, ahonnan a csillagokat nézik. A
meteorok úgysem fognak látszani még legalább fél óráig, így
még van időnk.
Keresztülmegyünk a parkolón, mely tele van autókkal. Az
emberek teleszkópokat pakolnak ki az autójukból. Némelyik
profi teleszkóp, némelyik nem. Több család is
kisgyerekekkel érkezett. Szememmel csillagászati klubom
tagjait keresem, de sötét van, és túl nagy a káosz.
A parkolót egy cédrus léckerítés választja el a
kempingtől, mely csupán feleakkora, mint ahol mi
éjszakáztunk három nappal korábban, így a sátorozók
teljesen össze vannak zsúfolódva. A legtöbben lakókocsival
érkeztek. Mikor belépünk a területére, elmegyünk egy tábla
mellett, amely szerint a kemping már megtelt.
A középen vezető úton megyünk keresztül a kempingen,
és félúton járunk, mikor valaki futva közeledik felénk, és
integet.
– Zorie! – Avani az, és pont időben lassít ahhoz, hogy
karjait átvesse a nyakamon. – Életben vagy!
– Persze, hogy életben vagyok – mondom. – Sajnálom,
hogy késtünk.
Avani tágra nyílt szemmel bámul Lennonra.
– Hűha! Tényleg itt vagy. Mármint szia, Lennon! Furcsa
újra együtt látni titeket. De örülök!
– Téged is jó látni – mondja Lennon mosolyogva.
Gyorsan megöleli Avanit, nekem pedig eszembe jut, hogy az
elmúlt évben több időt töltöttek együtt az iskolában, mint
amennyit én bármelyikükkel is.
Avani szóhoz sem jut, egyikünkről a másikunkra néz.
Mikor légzése egyenletessé válik, összehúzza a szemöldökét.
– Figyeljetek, olyan nagyon sajnálom!
Ráhunyorgok.
– Mit?
– Nem volt választásom. Soha nem árultam volna el
semmit, de ragaszkodott hozzá.
Most meg miről beszél?
– Rossz érzés – mondja, és elfordítja a fejét. – Mintha az
egész az én hibám lenne.
– Lassíts le, és mondd el, mi történt! – kéri Lennon.
Avani visszapillant a válla fölött.
– Abból, amit nekem mondtak, annyit tudok, hogy
Reagan anyja felhívta a te anyukádat, Zorie. Minden ezzel
kezdődött.
Uramisten! Nem, nem, nem…
– Reagan apja megbetegedett – mondja Avani és nem
tudtak elutazni Svájcba, majd Reagan hazaérkezett Brett-tel
együtt, holott veletek kellett volna glampingeznie. De
kidobtak titeket, vagy mi?
Hatalmas követ érzek a gyomromban.
– Brett hibája volt – mondja Lennon.
– Értem – feleli Avani, és egy pillanatra elgondolkodik,
majd a fejét csóválja. – Na de aztán apukád felhívta dr.
Viramontest tegnap, és téged keresett.
– Hogy micsoda? – kérdezem idegesen.
Avani bólogat.
– Apukád nagyon mérges volt, és azt mondta, hogy ő és
anyukád próbált kapcsolatba lépni veled, de nem válaszoltál
az üzenetekre…
– Lemerült a telefonunk – érvelek, de csak az anyámmal
folytatott, pár nappal ezelőtti telefonbeszélgetés jár a
fejemben. Mindent tudott!
– …és azt hiszem, amikor anyukád utoljára hallott rólad,
azt mondtad, hogy már tegnap megérkezel a csillagbulira,
ezért apukád kiakadt. dr. Viramontes megkérdezte, hogy
tudok-e valamit, mert apukád a rendőrséget akarta hívni,
hogy bejelentse az eltűnésedet. És akkor… – Avani szorosan
becsukja a szemét – …elmondtam neki, hogy írtál nekem
néhány nappal ezelőtt. Hogy Lennonnal túrázol. És hogy
tegnap kellett volna megérkezned.
– Uramisten! – motyogom.
– dr. Viramontes visszahívta apukádat, és elmondta neki,
amit tőlem hallott. És biztosította, hogy felhívja, amint
megérkezel. De nem érkeztél meg múlt éjjel…
– Egyszerűen késésben voltunk! – mondom rémülten.
Avani bólogat, és Lennonra pillant, aki halkan átkozódik.
– Mi történt? – kérdezem.
– Épp csak meghallottam néhány dolgot – mondja. –
Apukád elég hangos, amikor ideges. Mackenzie-ékről
mondott különböző dolgokat, például, hogy engedték, hogy
Lennon elraboljon téged.
 – Hogy mi? – kiáltok fel kezemet a halántékomhoz kapva.
– Próbáltam közbeavatkozni, és megvédeni téged és
Lennont – mondja ismét átpillantva a válla fölött –, de Mr.
Everhart… hát… rám üvöltött, és azzal vádolt, hogy én is
bűnrészes vagyok…
– Az isten szerelmére! – mondom. – Várj, várj, várj! Azt
mondtad, meghallottad… aztán azt, hogy rád kiabált. A
telefonban?
Avani összeharapja ajkát, és megrázza a fejét.
– Sajnálom, Zorie. Írtam neked, és hívni is próbáltalak
pár órával ezelőtt, hogy figyelmeztesselek, de nem értelek
utol.
Ekkor arra fordítom a fejem, amerre ő néz. Kinyílik egy
lakókocsi ajtaja, és három ember száll ki belőle, dr.
Viramontes az első. Aztán a szüleim következnek.
– Zorie! – kiáltja anya a kempingen át. Hangjában
megkönnyebbülés rejlik. Előresiet, és átölel. – Jól vagy!
– Anya… – mondom, és remélem, hogy megtalálom a
megfelelő szavakat, de lefoglal az aggodalma és a balhé,
amely ezután következik.
Hátrébb lép, és két kezébe fogja arcomat.
– Akkor jól vagy!
– Igen, jól vagyok.
Egyik kezét Lennon arcára teszi.
– Te is jól vagy?
Lennon bólogat. Arckifejezése feszültségről árulkodik.
– Mi a jó isten folyik itt? – mennydörög apám anya háta
mögül. Nem hozzám beszél. Alig pillant rám. Tekintetét
Lennonra szegezi, és odébblöki anyát, hogy Lennon arcába
beszélhessen. – Elragadod a lányomat, és az erdőbe viszed?
– Nem ragadtam el senkit – mondja Lennon összehúzódó
szemekkel.
– Én kértem, hogy vigyen magával – mondom apának. –
Reagan otthagyott minket. Neki kellett volna minket
hazavinnie. Lennon pedig ismeri ezt a nemzeti parkot…
– Leszarom! – mondja apa. – Reagan öt nappal ezelőtt
jött haza. Öt napja! Te pedig egyedül voltál a vadonban a
lányommal. Az én lányommal! – üvölt rá Lennonra.
 – Dan – szól anya, és megpróbálja őt félrehúzni
Lennontól.
dr. Viramontes megköszörüli a torkát.
– Zorie, örülök, hogy ön és Mr. Mackenzie jól vannak.
– Nem is volt miért aggódni – mondom, és szélesen
rámosolygok. – Sajnálom, hogy magát is belerángattuk ebbe.
dr. Viramontes a fejét ingatja.
– Én csak örülök, hogy jól van. Én hívtam meg az
eseményre, így felelősnek érzem magam.
– Azt nagyon jól teszi, mert felelős is – csattan fel apám.
– Mert ezek itt fiatalkorúak!
– Úgy gondolom, hogy klubunk tagjainak többsége
öntudatos, önálló ember, akiknek nincs szükségük
bébiszitterre.
Apám felhorkan.
– Akkor maga biztosan nem szülő, mert ezek a gyerekek
még a seggüket sem tudják megkülönböztetni az arcuktól.
dr. Viramontes megadóan feltartja a kezét.
– Már mondtam magának, hogy nem fogok vitába
bonyolódni. A klubom tagja sértetlenül megérkezett, és
elszámolt késése okával, így most magukra hagyom önöket,
a többit tisztázzák egymás között. Csak arra kérem, legyen
tekintettel a többi kempingezőre! Azért vagyunk itt, hogy
megfigyeljük a természetet, és nem azért, hogy
megzavarjuk.
dr. Viramontes sajnálattal teli tekintettel néz rám, majd
megfordul és elmegy.
Anya gyengéden Lennon és apa közé áll.
– Beszéljük meg a dolgot kulturáltan!
– A kulturált beszélgetések ideje lejárt – mondja apám.
Hirtelen valami bekattan a fejemben. Hátranézek, és
meggyőződöm róla, hogy dr. Viramontes hallótávolságon
kívül van, majd apám felé fordulok.
– Teljes mértékig – mondom neki. – Akkor múlt el,
amikor ősszel megfenyegetted Lennont a hotelben. Igen, így
igaz. Tudok róla. Mindent tudok.
– Milyen hotelről van szó? – kérdezi anya.
Apám vonásain düh fut át.
 – Ó, valóban? Azt is elmondta, hogy rajtakaptam, amint
épp egy lopott hitelkártyával akart fizetni, és hogy behúzott
nekem?
– Igen, és ez volt az a sérülés, amiről anyának és nekem
azt mondtad, hogy egy építési területen szerezted! –
kiabálom. – Hazudtál! És Lennonról is hazudtál! Ahelyett,
hogy elmondtad volna a szüleinek, te akartál igazságot
szolgáltatni, pedig semmi jogod nem volt hozzá!
– Miről beszéltek? – kérdezi anya. – Dan, mi a fene
folyik?
– Rajtakaptam Lennont, amint szobát akart foglalni
kettőjüknek – mondja apa.
Anyám sűrűn pislog. Mikor szóra nyitja a száját,
fuldokláshoz hasonló hang jön ki rajta.
– Így van, ezt tette! A szerelmi életem pedig egyedül rám
tartozik! – kiáltom apámnak. – Elvetted tőlem a legjobb
barátomat! Mindkettőnk életét tönkretetted, csak hogy a
mocskos kis titkodat megőrizhesd!
Feszült csend következik. Alig hiszem el, hogy ezt
mondtam. Ez egyszerűen… csak kijött, és anya most kérdőn
húzza össze a szemöldökét. Azt kívánom, bár mindent
visszaszívhatnék.
Körülnézek, hogy lássam, van-e bárki is a közelben, aki
hall minket veszekedni. Nem tűnik úgy, mintha bárki is ránk
figyelne, kivéve Avanit, aki mintha nem tudná eldönteni,
hogy menjen-e vagy maradjon.
– Zorie – mondja anya nyugodt hangon. – Milyen
mocskos kis titok?
– Semmi. – Képtelen vagyok apára nézni. Miért is
nyitottam ki a számat?
– Zorie – ismétli meg anya határozottabban.
– Lennon a bankett miatt volt a hotelben – mondom, és
könnyek gördülnek le az arcomon. – Apa pedig azért, mert…
egy másik nővel találkozott.
Anya rám mered, majd teljes nyugalommal apám felé
fordul.
– Molly volt az?
Apa gyorsan bólint.
 – Értem – mondja anya.
Micsoda?
– Ez minden? – nézek rájuk hitetlenkedve.
– Tudok róla – mondja anya. – Nehéz időszakon mentünk
át, de túl vagyunk rajta.
Most én bámulok tátott szájjal. Mikor végre képes
vagyok megszólalni, úgy hangzóm, mint egy idióta.
– Hogyan…? Mikor? Te tudtad? Nem mondtad el nekem.
Te tudtad?
Anya Avanire néz, aki még mindig a közelben ácsorog, és
úgy tesz, mintha az éjszakai égboltot fürkészné.
– Ez nem olyasmi, amit nyilvánosan szeretnék
megtárgyalni. De igen, apád beszélt erről a… másik nőről. És
szakított vele. Rendeztük a problémáinkat.
– De hát megcsalt – suttogom.
– Ezt most nem fogom veled megvitatni – mondja anya
csendesen.
– Egyáltalán nem vitattad meg velem!
– Mert nem rád tartozik – mondja anya mérgesen. Sötét
szeme csak úgy csillog az erős érzelmektől. – Ez csak rám
tartozik. Rám és apádra.
– Én nem vagyok tagja ennek a családnak? – kérdezem. –
Nem érdemlem meg, hogy tudjak róla, hogy az apám egy
szarkupac?
– Hékás! – kiáltja anya.
– Nem fogsz velem így beszélni – mondja apám. – Joynak
igaza van. Nem rád tartozik.
Lennon karba teszi a kezét.
– Mégis belevonta, amikor hazudott neki.
Apa mutatóujjával Lennon felé bök.
– Na, ide figyelj…
– Nem, nem fogok – válaszolja Lennon. – Meg akar ütni?
Hajrá, öregember! Régebben túl hülye voltam, hogy leessen,
de nem fogok félni a fenyegetéseitől. Egy egész tábornyi
szemtanúnk van. Meg akar ütni egy fiatalkorút? Akkor a
bíróságon látja viszont a szüleimet.
– Senki nem üt meg senkit – kiabálja anya mérgesen
tolva hátra apámat. – Ez nevetséges. Most senki nem tud
uralkodni az érzésein, ezért nem ez a legmegfelelőbb hely és
idő arra, hogy megbeszéljük a dolgot. Az egyetlen, ami ma
este érdekel, az az, hogy Zorie és Lennon jól vannak.
Hazamegyünk, és a többit megbeszéljük később.
– Én nem viszem haza ezt a punkot – mondja apa anya
feje fölött nézve Lennonra, és mérgesen mutatva rá. – Te
szépen hazatalálsz egyedül. Éppen eléggé felnőttnek érzed
magad ahhoz, hogy keresztültévelyegj az erdőn a
lányommal. Akkor hívj taxit, szállj fel egy buszra, vagy hívd
fel a saját szüléidét! De az én autómmal nem jössz.
– Dan – kezdene vitatkozni anya.
– Semmi gond – mondja Lennon a fogai között. –
Egyébként sem gondoltam, hogy szívességet fogadnék el
tőle. Gondoskodom a saját hazautamról.
– Mindketten gondoskodunk róla – mondom megragadva
Lennon kezét. – Mert én sem szállok veled egy kocsiba, apa.
Itt maradok Lennonnal.
– A nagy francokat! – válaszolja apám. – Hazajössz
velünk!
Új tervet!
Új tervet!
Új tervet!
Nem tudok új tervet kitalálni! Sírok, és halványan
tisztában vagyok vele, hogy a kemping fele minket bámul.
Ráadásul lehet, hogy közülük néhány embert ismerek is.
Akikkel találkoztam. Sandra Faber! Istenem, az elismert
asztrofizikus láthatja ezt a sok ocsmányságot, és mindenki
más is, aki segíthet bejutnom a Stanfordra!
De ez most mind nem számít, mert a szívem össze van
törve. A családom egy szégyen, én pedig éppen újfent
elveszítem Lennont.
– Még soha nem utáltalak annyira, mint most – mondom
apámnak.
Fájdalom cikázik keresztül a tekintetén, de ahelyett,
hogy hozzám szólna, Lennonra mutat.
– Te csináltad ezt! A te hibád, rossz hatással vagy a
lányomra. És tudod, mit, nagyágyú? Semmi nem változott.
Továbbra sem találkozhatsz Zorie-val.
 – Nem parancsolgathat nekem – mondja Lennon.
– Neked talán nem, de Zorie-nak igen – bök felém az
állával. – És ha elfelejtetted volna, bizonyítékom van arra,
amit tavaly ősszel csináltál.
Lennon megrántja a vállát.
– A szüleim tudnak a hitelkártyáról, és a hotelszobáról is.
Azt is tudják, hogy itt vagyok Zorie-val, és nem látom, hogy
kiakadtak volna.
Apám meg fogja ölni. Most azonnal. Komolyan
elgondolkodom rajta, vajon hívjak-e segítséget, majd látom,
hogy kényszeríti magát, hogy lenyugodjon. Mélyen lélegzik.
Összeszorítja az állkapcsát. Tekintetét a földre szegezi.
– Zorie, hazajössz velünk! Téma lezárva.
Komolyan beszél. Most mindennek vége.
Mit fogok csinálni?
– Nem hagylak itt – mondom Lennonnak könnyeimen
keresztül, elfordulva a szüleimtől. – Nem fogom engedni,
hogy ezt tegye velünk. Nem foglak elveszíteni. Nem foglak
elveszíteni! – ismétlem meg elkeseredetten kezeimmel a
pólójába kapaszkodva.
Lennon arca kőkemény, a vállam fölött néz apámra. Majd
lehajtja a fejét, és a fülembe suttog.
– Menj haza velük! Én megleszek. Majd kitalálunk
valamit.
Hogyan? Hogy találunk ki bármit is? Fogalmam sincs,
hogy működhetne bármi is. És ami még ennél is fontosabb,
nem tudom elképzelni az életemet Lennon nélkül. Egy éven
keresztül próbáltam így élni, de az nem élet volt, csak
túlélés.
Gondolkodás nélkül lábujjhegyre állok, és megcsókolom
őt. A csók rövid és kemény, és még mindig sírok. Lennon
visszacsókol, mintha elköszönne.
– Joy – mondja apám hűvösen –, térítsd magához Zorie-t,
mielőtt olyasmit mondok, amit magam is megbánok! Három
perc múlva indulunk.
– Azért jöttem, hogy a csillaghullást fotózzam –
tiltakozom erőtlenül. Pedig ez már nem is számít, és olyan
harcot vívok, melyet már rég elvesztettem. – Találkozni
akartam Sandra Faberrel.
Apám a fejét rázza.
– Erről a kiváltságról lemondtál, amikor hazudtál nekünk
azt illetően, hogy kivel jössz ide.
– Reagannel jöttem a Sierrákra! Nem mondta el, hogy
Lennon is velünk tart, azt meg pláne nem mondta
egyikünknek sem, hogy majd lelép a barátaival. Lennon és
én nem tudhattuk előre, hogy a vadon közepén ragadunk.
Nem így terveztük!
– Az élet kegyetlen – mondja apám, és gorombán elfordul
a másik irányba. – Senki nem azt kapja, amit eltervezett.
Az autóban a hangulat csendes és nyomasztó, ahogy
apám kikanyarodik a kemping parkolójából. Megfordulok a
hátsó ülésen, és a csillagbuli vörös fényeit látom. Lennon
szinte elveszik a tömegben, így nem tudok még egy utolsó
pillantást vetni rá. Az egyetlen, amit látok, az az, hogy éppen
elveszítem a szabadságomat, miközben fehér meteor húz
keresztül az égen. Por és részecskék, melyek némelyike alig
nagyobb egy homokszemnél, leválnak egymásról, ahogy
áthatolnak a Föld atmoszféráján. Ilyen apró dolog, és
ennyire csodálatos fénycsóvát húz maga után. Olyan, mint
egy csoda. Túlvilági.
Hullócsillagok.
Nem csoda, hogy az emberek kívánnak valamit, mikor
meglátják őket.
És bár tudom, hogy igazából nem is csillagok, és
értelmetlen bármit is kívánni, csak bámulom a fehér
csíkokat, amint elhúznak a hegyek felett, és kívánok valamit.
Mindenemet beleadom a kívánságba. Ne hagyd, hogy ismét
elveszítsem őt!
 26.

Apám egész úton száguld, majd egyenesen a szüleim

hálószobájába megy, anélkül hogy egy szót is szólna hozzám.
Mintha nem tudna elég gyorsan menekülni előlünk. Nekem
mindegy. Nincs mit mondanom neki. Nem akarok
veszekedni. Nem akarok semmit jóvátenni.
Úgy érzem, soha többé nem akarom látni.
Felmegyek a lépcsőn Andromédával a sarkamban, és
olyan erővel csapom be az ajtót, hogy az egyik fluoreszkáló
csillagom leesik a plafonról. Furcsa újra itt lenni. A szobám
mindig biztonságos helynek számított, de most valahogy
szennyezettnek érzem. Mindennek furcsa szaga van. Poros
és mű. Azt hiszem, túl sokáig voltam kint az erdőben, mert a
szobám börtönnek érződik, nem menedéknek. Androméda az
egyetlen vidám dolog a házban. Úgy tűnik, legalább neki
hiányoztam.
Éjjel egy óra van, én pedig kimerült vagyok, de nem
fáradt. Rá sem tudok nézni a falinaptáraimra. A nyár egy
katasztrófa, és a naptárak most ahelyett, hogy segítenének
megnyugodni, egyre arra emlékeztetnek, hogy minden
elromlott. Úgy döntök, hogy azzal foglalom el magam, ami
felett még van hatalmam, és elkezdem kipakolni a
hátizsákomat. Éppen egy halomba gyűjtöm a szennyest,
hogy beindítsak egy mosást, amikor gyengéd kopogást
hallok az ajtón.
– Nyitva van – mondom tárgyilagosan.
Anyám arca bukkan fel az ajtórésben.
– Bejöhetek egy pillanatra?
– Hogy akadályozhatnálak meg?
Anya felsóhajt, becsukja maga mögött az ajtót, és leül az
ágyra a hátizsákom mellé.
– Tudom, hogy most mérges vagy ránk.
– Be kell látnod, elég jó okom van rá.
 Szeme alatt sötét karikák látszanak.
– És nekünk is megvan rá az okunk, hogy haragudjunk
rád. Hazudtál nekünk, Zorie. Amikor néhány nappal ezelőtt
beszéltünk, elmondhattad volna, hogy Lennonnal vagy.
– Már tudtatok róla?
A hátizsákomon lévő egyik cipzárral játszik.
– Felhívott Reagan anyukája. Reagan hamar hazaért
Brett Seagerrel együtt, de nem mondta el az anyjának, hogy
magukra hagytak titeket a nemzeti parkban. A glamping
lépett kapcsolatba Mrs. Reiddel, és ők mondták el neki, mi
történt valójában. Kirúgtak titeket borlopásért?
– Ez nem volt a terv része – mondom. Többnyire nem
volt az. – Brett ötlete volt.
Anya sóhajt, és megcsóválja a fejét.
– Ettől függetlenül a galmpingből érkező hír lyukat ütött
Reagan történetének szövetén, és ekkor vallotta be Reagan,
hogy ott hagytak téged és Lennont. Mrs. Reid aggódva hívott
fel néhány órával azelőtt, hogy telefonáltál. Apád nem volt
itt, úgyhogy átmentem a szomszédba, és beszéltem
Mackenzie-ékkel.
Halkan morgok.
– Hááát igeeen – húzza el a szavakat anya, és szélesen
rám mosolyog. – Nem esett jól megtudni, hogy ők tudnak
róla, hogy túrázol. Lennon elmondta nekik, de te nem
mondtad el nekem. Úgy éreztem, rossz szülő vagyok.
– Őszintén nem tudtam, mielőtt elindultam. Minden,
amit tudtam… – Egy pillanatig habozom, de mi értelme
volna hazudni? – Hogy Brett és a többiek ott lesznek. De
nem tudtam, hogy Lennon is jön, míg el nem indultunk.
– Egyértelműen közel kerültél hozzá. Az a csók nem
éppen baráti puszi volt.
– Hát nem.
Anya szipog.
– Mindig is tudtam, hogy csak idő kérdése, és a
barátságotok átalakul. Ahogyan rád nézett. És ahogy te
néztél őrá…
– Mi ezzel a gond? Örülnöd kéne. Régebben kedvelted
Lennont.
 – Még mindig kedvelem. Nem is kicsit.
– Akkor mi a baj?
Anya nem válaszol, csak Andromédát simogatja, aki
felugrott az ágyra, és próbálja bevonni magát a társalgásba.
Rendben. Nem akar beszélgetni. Én sem akarok.
Felemelem a hordozható teleszkópot, és a padlóra állítom.
Minden alkatrészét ellenőrzöm. Idegesítő belegondolni, hogy
napokon át cipeltem keresztül a hegyeken, és egyszer sem
használtam.
– Lennon és te sok időt töltöttetek kettesben – mondja
végül anya. – Remélem, biztonságban voltatok.
– Igen.
Anya hosszan felsóhajt.
Nem akarok most erről beszélni. A teleszkópom mellé
állítom a fényképezőgépet, és más irányba terelem a
beszélgetést.
– Rengeteg időnk volt megbeszélni a titkokat, amiket
mindenki rejtegetett előlem.
– Zorie…
– Tudtad, hogy múlt évben meghalt az apja? – kérdezem
mérgesen.
Anya csak pislog.
– Adam?…
Ő sem tudta. Ez valahogy még rosszabb, mintha tudta
volna. Annyira el voltunk foglalva a piti kis gondjainkkal,
hogy fel sem tűnt, hogy a szomszédainknak szükségük van
ránk? A gondolattól ismét fájdalmaim támadnak.
– Igen – válaszolom. – Adam meghalt. Így is lehet
mondani. Megölte magát tavaly októberben. Egyikünk sem
tudta, mert apa szétszakította a családjainkat.
Anya eltakarja a szemét, majd felkel az ágyról, és
járkálni kezd a szobában.
– Nem tudom elhinni.
– Hidd csak el! – mondom. – El tudod képzelni, milyen
érzés volt ez Lennonnak? Ő ott volt nekem, amikor
ideköltöztünk, és én gyászoltam. Ő pedig egész végig
egyedül volt, és próbált megbirkózni a dologgal. Mennyire
igazságtalan ez! – A hangom magasra kúszik, és el kell
hallgatnom egy pillanatra. – Egyikünk sem tudta, mert apa
túlságosan el volt foglalva azzal, hogy valami libát keféljen.
– Ne beszélj így a jelenlétemben! – mondja anya
szigorúan.
– Apa bezzeg csinálhat mindenfélét, és mintha mi sem
történt volna, de én nem beszélhetek róla?
– Terápiára jártunk.
Abbahagyom a pakolást.
– Terápiára? Terápiára? Nemcsak azt felejtetted el
megemlíteni, hogy apám egy hűtlen gazember, de titokban
még terápiára is jártatok?
– Ez a mi gondunk volt, nem a tiéd.
– Azt hittem, barátok vagyunk.
Anya álla leesik.
– De hát barátok is vagyunk! Zorie, többet jelentesz
nekem, mint bárki más ezen a bolygón. Többet, mint… –
Hirtelen elhallgat, majd elölről kezdi. – Egyben akartam
tartani a családot. Nem akartalak apád ellen hergelni.
– Túl késő. Megtette saját maga.
– A párkapcsolatok bonyolultak – mondja ő. – Ha idősebb
leszel, megérted. A dolgok nem mindig fekete-fehérek. Az
emberek hibáznak, mert sérült a lelkűk, de ez nem jelenti
azt, hogy nem érdemelnek megbocsátást. És nem jelenti,
hogy nem tudnak megváltozni.
– Szóval apa sérült. Hát rendben – motyogom. – Csak azt
nem értem, hogy lehet a megbocsátás fontosabb, mint a
tisztelet, amelyet érdemelnél. Hogyhogy ő többet ér? A fene
se tudja, hány nővel csalt meg…
– Csak egy volt, és még mindig anyádat gyászolta.
– Az én anyámat? De hát már évek óta halott! Még csak
nem is láttam sírni a halála miatt! Soha! Egyszer sem!
– Így próbált megbirkózni a fájdalommal. Megpróbált
nem gondolni rá. Betenni egy dobozba és elfeledkezni róla.
Nem tudom, a bolond apjától tanulta-e, de állandóan ezt
csinálja. Azt hiszi, ha letagadja a problémákat, akkor
maguktól el fognak múlni.
Igaza van. Tényleg ezt csinálja. Mindig.
Mint ahogy én is.
 Joy felsóhajt, és kinéz az erkélyajtón.
— A gyász alattomos dolog. Néha az ember azt hiszi, túl
van valamin, de valójában csak hazudott önmagának. Ha
nem nézünk szembe a gyásszal, folyamatosan körülöttünk
ólálkodik, és beeszi magát életünk legkisebb részleteibe is.
Mi pedig azt sem tudjuk, mi történik.
Ezt is értem.
A szülőanyám halála váratlanul ért. Az egyik nap még ott
volt, a másik nap pedig már nem. Ez volt életem legrosszabb
meglepetése. Az egész világom a feje tetejére állt. Még csak
el sem tudtam búcsúzni tőle. A hirtelen veszteség pedig
szorongást váltott ki belőlem, és attól kezdve másképp
viszonyultam a problémákhoz. Ha tervet készítek valamihez,
ami stresszel jár, ha minden eshetőséget alaposan
mérlegeltem, akkor ura vagyok a helyzetnek. Én irányítok.
Semmi nem bukkanhat fel csak úgy, semmi nem érhet
meglepetésként, mert gondosan terveztem, és felkészültem
minden eshetőségre.
Csakhogy ez nem igaz. Nem tudok mindent irányítani.
Néha az ember megpróbálkozhat a saját dolgával törődni,
miközben az apjának viszonya van. Néha az ember minden
részletét megtervezheti a barátaival töltött vakációnak, és
egyszer csak kiderül, hogy az illetők soha nem is voltak
igazán a barátai. Néha az ember még a kijelölt erdei
ösvényen is pumákkal találkozhat össze.
És néha, néha feladod a legszorosabb barátságodat, mire
kiderül, hogy a barátod viszont soha nem adta fel.
– Nem tudtam, hogy apa anya halála miatt küszködött –
mondom Joynak. – De tudod, mit? Amikor rossz döntést
hozok, meg kell fizetnem érte. Apa felnőtt, ezért megússza?
Szerintem ez szörnyű. És azt hiszem, jobbat érdemelsz nála.
Mindketten jobbat érdemlünk.
– Zorie – kérlel anya gyengéden.
– Annyira féltem, hogy mi történne, ha te és apa
elválnátok, mert nem tudtam elviselni a gondolatát annak,
hogy vele kelljen élnem. Elképzeltem, mi mindent megtettél,
hogy felnevelj egy gyereket, aki nem is igazán a tiéd. Az én
életem pedig ismét darabjaira hullana. Megint elveszíteném
az anyukámat.
– Ez soha nem fog megtörténni – mondja Joy, és
megragadja a vállamat. – Hallod? Miattad mentem bele a
terápiába. Miattad, és nem apád miatt.
– Hogy micsoda? – kérdezem zavartan.
– Miattad maradtam itt. Mert szükséged volt rám, és
nekem szükségem volt rád. – A kezébe fogja az arcomat. –
Igenis a saját gyerekemet nevelem. Az én lányom vagy. Nem
én adtam életet neked, de szeretlek, édesem.
Most már sírok, és azt hiszem, ő is sír. Suttogva kérünk
bocsánatot egymástól, ő pedig úgy ölel meg, mint mindig:
olyan erősen, hogy fájjon.
Ez pedig kellemes fájdalom.
Mikor a könnyeim már nem potyognak, elenged, és a
hátamat simogatja.
– Sajnálom azt, ahogy a mai este alakult. A meteorrajt, és
a jelenetet… és azt, ami Lennonnal történt.
– Nem tudom elhinni, hogy otthagytuk. Ő soha nem
hagyna ott engem.
– Felhívtam Sunnyt, és bocsánatot kértem, mielőtt
feljöttem volna hozzád.
– Mérges?
– Nem örül. Nem árultam el neki sok mindent, de úgy
hangzott, mintha már mindent tudna arról, ami történt –
mondja, majd a szemembe néz. – Szerelmes vagy Lennonba?
Az vagyok?
Istenem!
Az vagyok!
Szerelmes vagyok a legjobb barátomba!
Könnyáztatta szemekkel pislogok anyára.
– Azt hiszem… már régóta szerelmes vagyok belé.
Anya bólogat, és gyengéden mosolyog.
– Beszélek apáddal. Most még az érzelmei befolyása alatt
áll, de talán rájön, mennyire makacs. Nem ígérem, hogy már
holnapra meggondolja magát, de végül jobb belátásra kell
térnie. Rendben?
Nem, nincs rendben. Nem akarok úgy élni, mint egy
koldus, és apám engedélyéért könyörögni, hogy
találkozhassak Lennonnal. De nem mondok semmit. Tudom,
hogy Joy próbálkozik.
– Későre jár – mondja –, neked pedig eseménydús estéd
volt. Pihend ki magad, és holnap beszélünk. Jó?
Bólogatok, ő pedig fáradtan rám mosolyog, majd kilép a
szobámból.
Tessék, én önző módon csak arra gondolok, hogy
szerelmes vagyok, mintha anyának nem lennének meg a
saját gondjai az életnek ugyanezen a területén. Csak
sejtéseim lehetnek, min is megy keresztül apámmal. Arra
gondolok, milyen tárgyilagosan ejtette ki apa szeretőjének a
nevét, mintha valami olyasmiről lenne szó, amibe
belenyugodott.
Molly.
Ezt a nevet mondta anyám.
Csakhogy a fotóalbum borítékán egy másik név állt.
Catherine Beatty.
Egy a sok közül.
Ugyanaz a nő volt? Lehet, hogy álnévvel adta fel a
csomagot. Csak azt tudom, hogy Lennon felismerte a nőt a
fotókönyvből, mert már látta őt a hotelben apámmal. És ott
volt Reagan vádja is, hogy apám megpróbálta lefektetni
Michelle Johnson anyját az olimpiai adománygyűjtő buli
után. Nem tudom, mi az igazság, de anya azt mondta, hogy
terápiára jártak a múlt télen. Az olimpiai adománygyűjtő
buli viszont tavasszal volt. Valami nem klappol.
Most mit csináljak?
Az ágyam szélére ülök, és mérlegelni kezdem a
lehetőségeimet. Elmondhatnék anyának mindent, amit
tudok, azt kockáztatva, hogy veszekedést robbantok ki –
vagy akár valami rosszabbat. Vagy kettesben is
szembesíthetném apámat mindezzel, és… mit is
remélhetnék? Hogy annyira megszégyenítem, hogy mindent
bevall? Vagy mit? Esetleg megtarthatnék magamnak
mindent, remélve, hogy minden visszaáll a rendes
kerékvágásba.
Hát nem pont ezt szeretném? Elkerülni a fájdalmat?
Ragaszkodni a normális élet látszatához? Különböző képek
tolulnak a fejembe a szüléimről. Némelyiken együtt vannak,
némelyiken külön. Próbálom rendezni a gondolataimat, de
más dolgok is a gondolataim közé férkőznek. A múlt hét
eseményei. A medve, mely megtámadja Brett sátrát. A
kígyómarásom. A pumák. A villámlás a mamutfenyők között.
Ahogy elalszom Lennon karjában.
Előreláthatatlan végkifejletek. Némelyik rossz, némelyik
jó.
Hirtelen rádöbbenek, hogy el kell engednem a tervezést.
Azt, hogy mindent kézben akarok tartani. Ez egyszerűen
nem így működik. Még a lehető legalaposabb tervek is
katasztrófába torkollhatnak.
Vajon elkerülhettem volna néhány kiütést és egy kis
körömrágást, ha egyszerűen átadtam volna a fotóalbumot
anyának? Mert a sok aggódás semmit sem ért. Még mindig
ugyanott vagyok, továbbra is tudom, hogy apám egy hazug,
de nem tudom, mi fog történni. Még mindig a családom
végzetén töprengek, továbbra is képtelenül arra, hogy
megelőzzem a katasztrófát.
Nem lehetek folyamatosan résen, próbálva megelőzni
minden egyes szörnyűséget, mérlegelve és irányítva minden
elvárást.
Emellett Lennonnak igaza van. Senki sem számít a
spanyol inkvizícióra.
Mostantól nincsenek új tervek. Nem próbálom irányítani
életem minden apró részletét. Az ember bebiztosíthatja
magát, hogy megérkezzen oda, ahová indult, de nem
tudhatja előre, mi vár rá az úton. Ezért mostantól csak
engedem, hogy megtörténjen velem az élet, és szembenézek
azzal, amit hoz.
Most kezdem.
A fotóalbum még mindig ott hever a fiókban, ahová
tettem. A levéllel együtt előveszem. Nem az én titkom van
benne, hogy megtartsam magamnak. Soha nem is volt az
enyém.
A kézitáskám a szekrényben van, ahol a túra előtt
hagytam. Belegyömöszölöm a mobiltöltőmet és néhány
tiszta ruhát. Majd elindulok a földszintre, és szólítom
Andromédát, hogy kövessen, és feküdjön be a kutyaágyba a
lépcső aljában. Minden lámpa le van kapcsolva, kivéve a
konyhai csap fölöttit. Anya épp egy pohár vizet iszik. Apa
nincs a közelben.
– Tessék – mondom csendesen, mikor felnéz rám. – Ez az
a csomag, amit el kellett hoznom Mackenzie-éktől a túra
előtti héten. Azt mondtam, nem volt náluk, pedig náluk volt.
Véletlenül felbontották, én pedig belekukkantottam, amikor
átvittem a rendelőbe. Aztán elrejtettem előled. Bocsánat.
Anya habozva elveszi a csomagot, és szétnyitja a levelet.
Kezei remegnek. Gyors egymásutánban pislogni kezd. Majd
összehajtja a levelet, és a fotóalbumba csúsztatja.
– Apa hazudott neked. Nem csak ez a Molly volt a
képben, vagy ez a Catherine. Reagan egy másik esetről is
tud. Én pedig találkoztam Razan Abdullahhal a glampingben,
és azt kérdezte, együtt vagytok-e még apával.
Anya döbbenten bámul rám.
– Az emberek beszélnek – mondom. – Lehet, hogy ezért
veszíti el apa a klienseit, míg te nem. Mert mindenki tudja,
hogy egy szemétláda.
Csak állunk szótlanul, és egy hosszú pillanatig egyikünk
sem néz a másikra.
– Bocsánat – mondom. – Szeretlek, és bocsánatot kérek.
Mindenért.
– Reggel találkozunk – mondja anya csendesen, és
elindul a hálószobájuk felé. Egy másodperccel később
eltűnik, és becsukja az ajtót maga mögött.
Nem tudom, mi fog most történni, de a rettegéstől
összeszorul a gyomrom, és hirtelen úgy érzem, utána kéne
rohannom, és visszavenni a fotóalbumot.
De már túl késő. Csinálhatok bármit, az idő kerekét nem
tudom visszaforgatni. Mély levegő! Gyorsan egy üzenetet
firkantok anyának, és a konyhapulton hagyom. Ahogy
szüleim veszekedésének hangja egyre erősödik, csendesen
kilépek a ház ajtaján.
Odakint hideg van. Gyenge szél zörgeti a házunk előtt
álló pálmafa leveleit. Lesietek a lépcsőn, és feljebb húzom a
vállamon a retikülöm pántját. Mennyivel könnyebb, mint a
hátizsák! Szinte hiányzik a súlya. Szinte.
A csillagok fele eltűnt az égről. Mintha az univerzum
végigsimított volna rajta, és letörölte volna őket. De ahogy
sétálok, feltűnik egy halvány, fehér vonal, és remélem, hogy
Lennon Avanivel éppen ezt nézi. Kilométerekkel messzebb,
ugyanazok alatt a csillagok alatt.
A házunkkal szembeni ikerház bal oldali lakása felé
tartok. Az ablakokban még ég a fény. Mackenzie-ék mindig
is éjjeli baglyok voltak, melyet apám a hedonizmusuk egyik
jelének bélyegzett. De most nem gondolok apámra, csak
becsöngetek, és várok. Semmit nem gondolok, semmit nem
is tervezek, és mikor Sunny hosszúkás feje feltűnik az
ajtóban, és a veranda lámpájának fényétől pislogni kezd, azt
mondom, ami először eszembe jut.
– Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok. Itt aludhatnék ma
éjjel nálad és Macnél? A szüleim veszekednek.
Sunny meglepetten bámul rám, ahogy kis
szörnyetegekkel teli pizsamanadrágjában áll az ajtóban.
– Persze, hogy itt aludhatsz, drágám. Gyere be, mielőtt
halálra fagysz!
Megragadja a kezem, áthúz a küszöbön, végig az
előszobán, ahol a Lennonról és az apjáról készült halloweeni
képek sorakoznak. A házuk illata még mindig a régi,
vaníliakrém és öreg könyvek illatának a keveréke. Mikor
meglátom Macet az elnyűtt kanapén kucorogni a tévé előtt,
amint meleg tekintettel néz rám, úgy érzem, végre otthon
vagyok.
 27.

Mikor másnap reggel felébredek, fogalmam sincs, hol

vagyok. Több pillanatba is beletelik, mire rájövök, hogy nem
a sátorban fekszem Lennonnal, hanem az üres ágyában
alszom, és az ágyneműnek van olyan illata, mint neki:
frissen mosott és napos. Annyira jó! De csak egy pillanatig.
Utána megpillantom a hüllőkkel teli falat Ryukkal, aki
egyenesen engem bámul a terráriumából.
– Sajnálom, haver – mondom a kis sárkánynak. – A sötét
fejedelmed még nincs itt.
És még jó pár órán át nem is lesz. Mac tegnap este,
mielőtt felbukkantam volna, üzenetet kapott Avanitől. Úgy
tűnik, Lennon telefonja még mindig le van merülve, de
Avani szólt nekik, hogy Lennon jól van, és vele jön haza a
mai nap folyamán.
Remélem, minden rendben van.
A hátborzongató képregények tetejére állított óra Lennon
éjjeliszekrényén fél tízet mutat. Szalonna és kávé illatát
érzem, és a gyomrom megkordul örömében. Habár itt
zuhanyoztam múlt éjjel, mielőtt Lennon ágyába zuhantam
volna, nem ettem semmit, a testem pedig mostanra teljes
bizonyossággal tudja, hogy legutoljára a tegnap délutáni
zacskós ragut ettem, mikor Lennonnal a Condor Peak felé
tartottunk.
Egy részem Lennon szobájában akar maradni a horror
képregények és DVD-k között, de tudom, hogy nem
időzhetek itt örökké. Ellenőrzöm a kiütéseim állapotát –
nem tökéletes, de nem is siralmas –, majd felveszem a
ruhákat, melyeket előző éjjel a táskámba gyömöszöltem, és a
rövid előszobán keresztül elindulok Mackenzie-ék nappalija
felé. Sunny és Mac már fel van öltözve, és az étkezőasztalnál
ülnek, egy repedt képernyőjű tableten böngészve a híreket.
– Jó reggelt! – köszönt Sunny vidáman. – Hogy aludtál?
 – Mint egy hulla.
– Kitűnő – válaszolja, majd feláll, és a konyhába indul. –
Mit szólnál egy kis tápanyaghoz?
– Köszönöm. Majd’ éhen halok.
Mac rám hunyorít.
– De ugye nem lettél allergiás a tojásra és a sertésre?
– Minden rendben van, amíg senki nem készít garnélát.
– Jaj – mondja Mac, és úgy tesz, mint aki el van
keseredve. – Elfelejtitek ezt valaha is?
– Ártó garnéla! – kiált Sunny vidáman a tűzhely mögül.
Mélyet sóhajtok, és leülök Mac mellé.
– Hiányoztatok.
– Te is hiányoztál nekünk – biztosít Mac, vállával az
enyémnek dőlve.
Sunny behoz egy tojással, szalonnával és pirítóssal
megrakott tányért, én pedig töltök magamnak egy
kávéskannából, mely az asztalon áll.
– Van hír Lennonról? – kérdezem reménykedve. Az
éjszaka feltöltöttem a telefonomat, de továbbra sem kaptam
tőle üzenetet.
Mac felemeli a csészéjét.
– Avani azt mondta, ír, amikor elindulnak. Megkértem,
hogy mondja meg Lennonnak, itt vagy velünk.
Örülök, ugyanakkor úgy érzem, kihagytak valamiből, és
hogy el vagyok vágva tőle. Furcsa érzés a térerőprobléma
másik végén lenni. Jobban tetszett, amikor én voltam az,
akinek nem működött a telefonja.
Nem tudom, hogyan befolyásolja ezt a civilizáció, de
amióta itt vagyok, a késztetés, hogy kapcsolatot tudjak
tartani a telefonomon, visszatért. Ha nem lehet mellettem
Lennon, legalább írni tudjunk egymásnak!
Ellenállok a késztetésnek, hogy még egyszer, és
harmadszor, és negyedszer is megnézzem a telefonomat, és
helyette Sunny és Mac kirándulással kapcsolatos kérdéseit
válaszolom meg. Kíváncsiak, kérdezgetnek, én pedig sok
mindent elmondok nekik… de nem mindent. Az az érzésem,
hogy pontosan tudják, mit csináltunk Lennonnal az erdőben.
Sokat mosolyognak, amitől egy kissé kényelmetlenül érzem
magam, így csak a túra élet-halál részéről beszélek, a
szexkúrát kihagyva az élménybeszámolóból. Mikor a
viharról mesélek, megszólal a csengő. Sunny kinyitja, beszél
valakivel, majd csendben az előszobába hív.
– Hozzád jöttek – suttogja.
Az előszobán keresztül a repedt bejárati ajtó felé nézek.
– Anyukám az?
Sunny a fejét rázza.
– Menj csak! Minden rendben lesz. Ha szükséged lesz
ránk, itt vagyunk pár lépésnyire.
Felindultan az ajtóhoz sietek, és kitárom. Az arc, mely
visszanéz rám, ismerős, de váratlan: egy jóképű, ötvenes
koreai férfi, rövid, ősz hajjal a halántéka körül, és fekete
hajjal a többi részen.
– Sam nagypapa? – mondom zavartan.
– Zorie – mondja óvatosan ejtve ki a nevem. Majd
érthetetlen mondatok sokaságába bonyolódik, melyek
sürgetően és határozottan hangzanak.
– Tudod, hogy nem értek koreaiul – mondom neki.
Minden, amit mondani tudok, az a szia (Annyeong-haseyo)
és a kérlek (juseyo), meg néhány olyan szó, melyet anya
használ, amikor a Pizza Delight tulajdonosa megpróbál túl
sokat számlázni az extra feltétekért. Néha, ha már több részt
is megnéztünk egymás után, ki tudom találni, mit mondanak
a színészek anya kedvenc koreai sorozataiban, de ez minden.
Sam nagypapa viszont szinte mindent ért angolul. Csak
épp nem beszél túl jól. Az „oké”, az „igen” és a „nem” megy
neki, de mással nem is próbálkozik, éppen ezért is választja
az emojikat a velem való kommunikációban.
Most felemeli a fejét, és az ég felé motyog valamit. Aztán
mélyet sóhajt, és int, hogy tartsak vele.
– Oké? – kérdezi.
– Oké, csak egy perc. – Visszarohanok a házba,
összeszedem a cuccomat, és amikor Mac megkérdezi, mi
történik, azt válaszolom, hogy:
– Fogalmam sincs.
Azt mondják, minden rendben lesz, én pedig kilépek a
verandára, ahol Sam nagypapa várakozik.
 Csendben átkísér az utcán, egyik kezét gyengéden a
hátamon tartva. Még mindig koreaiul beszél hozzám, de már
kevésbé hangzik szomorúnak. Próbál valamiről biztosítani,
de mikor meglátom anyát a házunk előtt várakozó csillogó-
villogó Audi hátsó ülésén, szörnyű érzésem támad.
– Mi folyik itt? – kérdezem anyát, aki a másik irányba
néz. Próbálja kerülni a tekintetemet? És a múlt éjjeli
ígéretekkel mi lesz? Azt mondta, nem hagy itt.
Sam nagypapa a bejárati ajtónkra mutat, és koreaiul
utasít valamire, majd így szól:
– Oké?
– Nem, nem akarok itt maradni! – mondom neki
elkeseredetten. – Vigyetek magatokkal!
– Igen – mondja zaklatott hangon.
– Mit értesz az alatt, hogy igen? Igen, jöhetek? Mi igen?
Mielőtt újabb elkeseredett monológba kezdhetne,
káromkodások özöne közepette kicsapódik a bejárati ajtó, és
ezúttal minden szót megértek. A szavak apró koreai
nagyanyám szájából ömlenek, melytől még rosszabbnak
hangzanak, mint valójában. Többségük állatneveket is
magában foglal.
Esther Moon soha nem káromkodik. És soha nem kiabál,
innen tudom, hogy feltérképezetlen területre tévedtünk.
Kezében Androméda pórázát tartja, és dühből gügyögésbe
vált, hogy lecsalogassa őt a lépcsőn. Nem tudom, kinek okoz
több nehézséget lejutni a lépcsőn: az öreg huskynak, vagy a
nőnek tűsarkú cipőben és dizájner szoknyában, mely úgy
feszül rajta, mint egy kesztyű.
Nagyapám odaszól neki, ő pedig felemeli a fejét.
– Zorie! Hála istennek! Csomagolj össze, és búcsúzz el
attól a semmirekellő, kutyapiszok apádtól!
Ahogy említettem, Sam nagypapával ellentétben ő
kitűnően beszél angolul.
– Esther nagyi – mondom. – Mi történik?
– Joy és te nálunk töltötök pár napot – válaszolja
vidáman, Androméda fejét vakargatva, aki próbálja
megnyalni a kezét. Esther nagyi a koreai kutya suttogó. Van
két francia buldogja és egy boston terrierje, amik imádattal
követik őt a házban, mintha a testőrei lennének. Most
Andromédának turbékol.
– Nagyon jól fogod magad érezni a lánykáimmal, nem
igaz, édesem?
Próbálom feldolgozni az új információkat.
– Oaklandbe megyünk?
– Nem, a hétvégi házunkba Balira – mondja gúnyosan.
– Hát persze, hogy Oaklandbe megyünk. Minden
rendben? – Elszakítja magát a kutyától, és finom ujjait
végigfuttatva a hajamon alaposan végigmér.
– Nem tudom – mondom őszintén.
– Majd eljön annak is az ideje. Készítek neked csirkés-
rizses levest.
Be kell vallanom, ez elég erős motiváció. Esther nagyi
nagyszerű szakács. Azt is magassarkúban csinálja.
Sam nagypapa valamiért könyörgőre fogja. Nem értek
semmit, túl gyorsan beszél.
Ide-oda nézek hol rá, hol nagyanyámra.
– Micsoda?
Esther nagyi nagyapámra ölti a nyelvét.
– Ne foglalkozz vele! Sietni akar, hogy le ne maradjon a
focimeccsről. De ez ne zavarjon téged! Itt várunk az
autóban. – Ismét gügyögni kezd Andromédának, miközben
elindul az autó felé, majd kedvesen hátraszól a válla fölött: –
Ha az a disznószar apád megpróbál rávenni, hogy maradj,
mondd meg neki, hogy máris indíthatja a pert a felügyeleti
jogokért.
Te jó isten!
Sam nagypapa magában kuncog, megveregeti a hátam,
majd követi őt az autóhoz. Egyedül maradtam, és azt
kívánom, bár ne így lenne. Úgy érzem magam, mintha egy
kísértetházba gyalogolnék be, ahol gúlok várják, hogy
lecsaphassanak rám.
Megkeményítem magam, majd belépek a nappaliba.
Apám ott ül, szemei vörösek, tekintete zavaros. Úgy néz ki,
mint akivel most közölték valakinek a halálát. Meg van
döbbenve. Üres. Mint aki képtelen felfogni, mi történik
körülötte.
 Az önbizalommal teli, elbűvölő Divat Daninak nyoma
sincs.
– Szia! – mondom aggódó hangon.
– Ó! – mondja, és leül a kanapéra. – Zorie.
– Mi történik?
Apa a fejét masszírozza.
– Nagyon jó kérdés. Én magam sem tudom. Mit mondott
neked Esther?
– Hogy pár napig náluk maradok.
– Ez minden?
– Ez minden.
Bólogat, kezét a térdére helyezi, összeszedi a gondolatait,
majd visszafogottan rám mosolyog.
– Lehet, hogy anyád és én elválunk. Még nem döntöttük
el. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, és úgysem akarod
hallani őket. Na jó, néhány dolgot már amúgy is hallottál a
múlt éjjel, így azt hiszem, nem ér meglepetésként, hogy…
– Apa, az elmúlt két hetem nem állt másból, csak
meglepetésekből.
– Nos, értem.
Ez minden? Mást nem is akar mondani? Semmi
folyamatosan félrekúrtam, ez a család meg csak merő
látszata egy valódi családnak, upszi Most komolyan. Mondj
már valamit!
Mély csend.
– Miért? – kérdezem végül.
Apa lassan ingatja a fejét.
– Úgysem értenéd.
– Többet értek, mint gondolnád.
Miközben elfordítja a fejét, eszembe jut, amit anya
mondott arról, hogy apámnak még mindig nehezére esik
túltennie magát a szülőanyám halálán. A múlt éjjel ez még
csak kényelmes kifogásnak tűnt, de most a fotóalbumra
gondolok, és arra, hogy az a nő egy kicsit tényleg hasonlít a
szülőanyámra.
– Nem tudod visszahozni őt – mondom. – Meghalt, és
csak egy volt belőle. Nem tudod őt feltámasztani.
– Tudom – válaszolja akadozó hangon.
 – Beszélned kellett volna velem, ahelyett hogy kizársz.
Én is gyászoltam őt, érted? Az anyám volt!
– Tudom, hogy az volt.
– Akkor miért nem beszéltél róla velem soha?
Egyik válla kissé megemelkedik, majd ismét lehull.
– Nem voltam rá felkészülve, hogy egyedül neveljelek.
Úgy éreztem, mindent elrontok. Aztán végig kellett néznem,
ahogy Joy beúszik a képbe, és mindent megad neked, amire
én képtelen voltam. Olyan természetes volt! Hogyan
csinálhatta jobban, mint én, amikor az én testem és vérem
voltál? A szülei elkényeztettek téged…
– Elkényeztettek? – Nem hinném. Nem mintha Sam
nagypapa állandóan ajándékokkal halmozna el. Csak
időnként vesz nekem valamit, amire szükségem van.
– Istenem, még Mackenzie-ék is jobban neveltek téged,
mint én – mondja. – Anyád forogna a sírjában.
Nem emlékszem, hogy anyám homofób lett volna, de
lehet, hogy csak nem akartam észrevenni.
– Nincs szükséged rám – mondja apa csendesen és
csüggedten.
– Apa…
– Ez az igazság – mondja. – Tudom. Mindenki tudja. Jobb
neked nélkülem.
Nem tudom, sajnálata őszinte-e, vagy csak megpróbál
manipulálni, hogy sajnáljam őt. Vagy esetleg próbál még
messzebbre taszítani, de esélyt adok rá, hogy hihessek neki.
– Sok időbe fog telni, míg megbocsátok neked azért, amit
tettél – mondom. – Azért, amit anyával tettél, és azért, amit
velem. De… mégis csak te vagy az apám. Mindig szükségem
lesz rád. Azt hiszem, egyszer majd te is rájössz, hogy neked
is szükséged van rám. És amikor ez a nap elérkezik, én ott
leszek neked.
Felnéz rám, arcán fájdalom tükröződik.
– De ma – mondom neki, és elfordulok –, anyámnak
nagyobb szüksége van rám.
 28.

A hétvégét Oaklandben töltjük a nagyszüleim házában. Egy

kicsi házban laknak egy felső-középosztály által lakott
környéken, ahol mindenki kertészt fogad, hogy rendben
tartsa a gyepet. Ez lehet, hogy jól hangzik, de unalmas is
egyben, és nem sok idő kell hozzá, hogy bizonytalanná és
nyugtalanná váljak. Mintha az életem visszafelé haladna
ahelyett, hogy előretartana.
Mintha háborúztunk és veszítettünk volna.
Esther nagyi folyamatosan etet minket, és úgy tűnik, ez
jót tesz anyának. Nem esik szét annyira, amennyire féltem,
hogy szét fog, de sokat sír, amitől nekem is sírnom kell. A
sok beszélgetésben pedig, melyet Sam nagypapával folytat
koreaiul, haszontalannak érzem magam.
Minden egy hatalmas káosz. Nincs otthonom. A családom
tönkrement. Az egész jövőm a levegőben lóg. Ráadásul
szörnyen hiányzik Lennon. Annak ellenére, hogy rendben
megérkezett a Condor Peakről, és folyamatosan írunk
egymásnak, sőt, időnként telefonon is beszélünk, ha el tudok
szakadni a többiektől, ez azért mégsem az igazi.
Úgy hiányzik, mint még soha.
Hiányzik a mély hangja és a sötét humora. Hiányzik az
arca, és a biztonság, melyet akkor érzek, ha a közelemben
van. Hiányzik, ahogy átölel, és ahogy az ujjai lefelé kúsznak
a hátamon. Annyira hiányzik, hogy betegnek érzem magam.
Nem akarok több ételt, délutáni szunyókálást és
filmnézést. Csak haza akarok menni, és találkozni akarok
Lennonnal. Csakhogy nem tudom többé, hol is van az
otthonom. Arra gondolok, hogy Lennon és én egész múlt
évben kerültük egymást, és hogy micsoda időpazarlás volt
mindez. Nem fogtuk fel, mennyire kivételesen jó volt,
amikor olyan közel voltunk egymáshoz. Hülyék voltunk. Azt
kívánom, bár kitörölhetném az elmúlt évet, és elölről
kezdhetném! Megakadályoznám, hogy szobát foglaljon.
Megakadályoznám, hogy apa megcsalja anyát, és
tönkretegye a klinikánkat és kimerítse a hitelkeretünket,
mert Esther nagyi most azt mondja, hogy miatta voltak
gondjai anyának a bankkal, mielőtt elmentem túrázni. Apám
titokban elköltötte az összes, közösen megtakarított
pénzüket és hitelüket a szeretőire. Utazásokra.
Hotelszobákra. Drága éttermekre. Ajándékokra. Nagy lábon
élt, míg anya mindent megtett, hogy megmentse a klinikát.
A nagyszüleim azt mondják, be fogják perelni azért a
pénzért, amit arra adtak neki, hogy az üzletbe fektesse.
Esther nagyi biztos benne, hogy a bíró anyának ítéli a
gyámságomat, ha esetleg apám megpróbálna harcolni értem.
De szerencsére nem fog. Nem tudom, mit is kéne éreznem,
és túl fáradt és kimerült vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak
rájönni. Valaminek történnie kell.
És kedden történik is.
Minden megváltozik.
Nyugtalan és kissé depressziós vagyok, és Andromédát
figyelem, ahogy kedvetlenül fekszik a kutyaágyban, amely
túl kicsi neki. Esther nagyi energikus kutyái
eredménytelenül próbálják bevonni a játékba. Az ajtóban
anya tűnik fel, és azt hiszem, hogy a kiütéseimet akarja
ellenőrizni, mert az elmúlt napokban már-már orvosinak is
beillő megfigyelés alatt tartott.
De anyát most nem érdekli az allergiám. Arckifejezése
furcsa. Mintha boldog lenne, ugyanakkor kicsit mérges is.
Boldogan mérges. Bolges.
– Szedd össze a cuccodat! – mondja. – Hazamegyünk.
– Apához?
– Apád az egyik szeretőjéhez költözött San Franciscóba.
Mi ketten pedig hazamegyünk, kicseréljük a zárakat, és
megpróbálom kitalálni, hogyan vezessem a klinikát nélküle.
Túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.
– Képes vagy erre?
– Zorie, rohadtul képes vagyok mindenre, amire csak
képes akarok lenni – mondja, hirtelen meglepően
önbizalommal teli és magabiztos hangon. – Márpedig vissza
akarok menni a Mission Streetre, és a keleti öböl legjobb
akupunktőre akarok lenni, miközben leendő asztrofizikus
lányomat nevelem. És pontosan azt is fogom tenni,
punktum!
– Talán majd magabiztosabb leszel, ha már ott tartasz –
motyogom vigyorogva.
Anya pedig, amióta minden felrobbant körülöttünk,
először mosolyodik el. Csak egy pillanatra.
– Nem is tudom – vallja be. – Még nem vagyok biztos
semmiben. De hiszem, hogy egy nap elérjük a célunkat.
Megcsináljuk. Tervet készítünk, és cselekszünk. Így fogjuk
kezdeni.
Szavai hatására valami kattan a fejemben, és rádöbbenek
egy nagyon fontos dologra.
A tervezés nem mentheti meg az embert mindentől. A
változás elkerülhetetlen, a bizonytalanság pedig adott. Ha az
ember annyit tervez, hogy a végén már nem tud tervek
nélkül meglenni, az egyáltalán nem szórakoztató. A világ
összes naptára, notesze és listája sem fog megmenteni, ha
ránk szakad az ég. És az is lehet, de tényleg csak lehet, hogy
nálam a tervezés nem is annyira a túlélés eszköze volt,
hanem csak egy kifogás arra, hogy elkerüljek mindent, amit
nem tudok irányítani.
Ez persze nem jelenti, hogy felkészülni valamire rossz
dolog lenne. A tervezés hasznos lehet, ha az ember a barlang
rossz végén lyukad ki, és ki kell találnia, hogyan juthat
vissza az eredeti útvonalára.
Amikor a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy egyik lábunkat
a másik után tesszük, és előretörekszünk.
– Minden rendben lesz – mondja anya, és hiszek neki.
– Jól van – válaszolom. – Akkor gyerünk, készítsünk
tervet!

Minden, amit akartam, az volt, hogy hazatérhessek, és

viszontláthassam Lennont. Naná, hogy Mackenzie-ék pont a
mai napot választották, hogy boltvezető helyettesükre bízzák
az üzletet, míg ők elmennek a városba meglátogatni a régi
barátaikat: néhány régi punkzenészt, akik ismerték Lennon
apját. Sikítani akarok. Muszáj látnom Lennont. Nem bírom
tovább. Muszáj! Tudom, hogy az egész évet külön töltöttük,
így semmit se kéne számítania néhány napnak. De számít.
És fáj.
Lennon egy ideig azt fontolgatja, hogy vonatra száll, és
átjön az oaklandi hídon, hogy találkozhassunk, de aztán úgy
döntünk, legjobb, ha megvárjuk, hogy hazaérkezzen
csütörtökön, és akkor elmehetünk egy igazi randevúra.
Vicces, hogy korábban soha nem randiztunk.
Lennonnak emellett jegye van valami darkos és
kétségbeejtő banda San Franciscó-i koncertjére, én pedig
amúgy is borzasztó elfoglalt vagyok. Esther nagyi nálunk
tölt néhány napot, hogy segítsen valamiben, amit
Tisztogatásnak nevez. Ez nem egy horrorfilm címe, de akár
az is lehetne, mert hosszú órákon át tartó munkáról van szó,
melynek célja, hogy megszabaduljunk mindentől, ami nem
visz minket előre.
Pontosan olyan durva, ahogy hangzik. Nagyon szeretem
Esther nagyit, de kezd az idegeimre menni. És szemmel
láthatóan anya is így van ezzel.
– Meg fogom ölni – mondja, amikor kettesben maradunk.
– Kérlek, ne tedd! – válaszolom. – A holtteste csak egy
újabb dolog lenne, amit a verandára kéne cipelnünk.
Könnyűnek tűnik, de azok a cipősdobozok is annak néztek ki,
amiket épp az előbb vittem le.
– Jól van. Igazad van. Megvárjuk, amíg kimegy. Te
elgáncsolod őt, én pedig az autók elé lököm.
– De ki fog akkor főzni?
– A fenébe veled, Zorie! Épp egy gyilkosságot próbálok
megtervezni!
– Nem hinném, hogy meg tudnád ölni. Túl sok energiája
van. Természetellenesen sok.
– Képzeld el, milyen volt felnőni mellette – mondja anya.
– Kész csoda, hogy nem vagyok börtönben.
Mire elkészülünk a Tisztogatással, biztosra vehetjük,
hogy Melita Hills extra szemétszállítási díjat fog számlázni a
zsákjaink után. A ház előtti járdán túlcsordul a fekete
műanyag zacskókba gyűjtött szemét. És akkor a helyi
jótékonysági szervezetnek adományozott dolgokról még szót
sem ejtettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi
tényleges kacatunk van. Még a régi, sötétben világító
csillagokat is leszedem a plafonról, anya pedig segít vidám,
napsárga színűre festeni a falakat, melyen igazán jól
mutatnak az éjszakai égboltról készült fotóim.
És hogy mi történt a házi készítésű naptáraimmal?
Kidobtam őket a kukába. De arra azért még nem állok
készen, hogy teljesen lemondjak a tervezésről. Ahelyett,
hogy több különböző naptárban is megszállottan pontokba
szedném az év minden napjának minden részletét,
csillagmintás dekorszalaggal leválasztok egy részt a parafa
táblámon, ahová különböző papírokat tűzök ki a főbb
ünnepekről és csillagászati eseményekről.
Apró lépések.
Szerdán Avani átjön az anyukájával. Hoznak hummuszt
és házi készítésű banánkenyeret, meg egy szendvicsekkel
megrakott tálcát. Olyan az egész, mintha valaki meghalt
volna, amikor pedig erre rámutatok, anya viccelődni kezd,
hogy gyakrabban kéne elválnia.
Védelmére legyen mondva, hogy a banánkenyér tényleg
nagyon jó.
Míg anyukáink beszélgetnek, Avani részletesen elmeséli,
mi történt, miután eljöttünk a Condor Peakről, és azt is, ami
az érkezésünk előtti két napban történt. Úgy tűnik, hogy
egyszerre maradtam le mindenről és jóformán semmiről.
Csak akkor érzek egy kis irigységet, amikor megmutatja a
meteorrajról készült fotóit. De lesznek más meteorhullások
és más csillagbulik is.
Csak most fogom fel igazán, hogy ha Lennon és én nem
maradunk a mamutfenyők között egy további éjszakára,
senki nem kezdett volna aggódni, hogy eltűntünk, és nem
indítottuk volna be az események láncolatát, melyek ide
vezettek.
De a legfontosabb, hogy semmit sem bánok.
Mikor elérkezik a csütörtök, Esther nagyi elutazik,
miután lakásszentelő ajándék gyanánt alaposan bevásárolt
nekünk vécépapírból és mosószerből. Azt mondja, koreai
hagyomány, és szerencsét hoz. Sajnálom, hogy elmegy, mert
nagyszerű a házi kosztja, de ugyanakkor örülök is, mert
gyilkos fantáziáim kezdtek kontrollálhatatlanná válni.
Ráadásul jobb dolgom is van, mint kedves idős hölgyeket
leütni.
Itt van például Lennon.
Annyira várom, hogy visszatérjen, hogy lassan
szorongani kezdek. Már egy hete nem láttuk egymást
(életem leghosszabb és legfurább hete volt), és annyi
minden megváltozott. Mi van, ha mindez megváltoztatta az
egymás iránti érzéseinket? Mi van, ha a hét, melyet
mindentől és mindenkitől távol töltöttünk, csak kivétel volt?
Persze a vadonban ismét egymásra találtunk, de mi van, ha a
való világban mégsem fog működni a kapcsolatunk? Félek,
hogy a finom egyensúly a barátságunk és a több-mint-
barátságunk között nem állja ki a mindennapok próbáját.
A szüleimnek sem sikerült, pedig ők házasok voltak.
Akkor nekünk hogyan működhetne jobban?
Minél tovább vagyok tőle távol, annál jobban nyomaszt
egy gondolat: mi van, ha csak a természet jelenléte hatott
ránk? A csillagok varázsa. A mamutfenyők illata. A fenséges
hegyek.
Mi van, ha ez befolyásolta Lennont, és ezért csókolt meg
ott a gránitlépcsők tetején? Ha itthon lettünk volna, és nem
olyan helyen, ahol csábítóan zúdulnak alá a vízesések, akkor
is megtette volna az első lépést?
És én vajon nyitott lettem volna rá?
Vajon a természetnek is lehet olyan hatása, mint a
söröskorsóknak?
A csillagos ég alatt csókolózni egy takarón határozottan
romantikusabb, mint egy park padján tapizni egymást,
miközben Androméda figyel.
Az a helyzet, hogy lett volna lehetőségünk tavaly
helyrehozni a kapcsolatunkat, de egyikünk sem akarta
eléggé ahhoz, hogy megpróbálja. Engedtem apámnak, hogy
rábeszéljen, hogy kerüljem Lennont. Ahelyett, hogy a
fájdalmamban dagonyáztam, fel kellett volna emelnem a
seggem, és kihúzni Lennonból, hogy mi történt a bankett
napján. Neki pedig el kellett volna mondania, hogy mi
történt. Ha elég bátor volt ahhoz, hogy bevallja Macnek a
hitelkártyalopást, velem is szembe kellett volna tudni
néznie.
De nem tette.
És én sem.
Az erdőben töltött idő alatt egyikünk sem volt képes
előhozakodni egy tervvel a civilizációba való visszatérést
illetően. Semmit sem ígértünk egymásnak. Nem suttogtuk
egymásnak a sötétben, hogy szeretlek. Vajon még mindig
ugyanazt érzi irántam most, hogy itthon vagyunk?
Vajon sikerülni fog valódi párként boldogulnunk a való
világban? Vagy jobban tesszük, ha barátok maradunk?
A vadonban, ahol minden gyönyörű, és az óvszerrel teli
sátor csak néhány lépésre van, könnyű azt hinni, hogy
szerelmesek vagyunk. Vajon csak egy egyhetes kalandban
volt részünk?
Honnan tudom, hogy ami velünk történt, az múlandó
vagy maradandó?
Valószínűleg az sem segít, hogy alig hallottam róla az
elmúlt napokban. Mindössze néhány rövid üzenetet
váltottunk a randinkről, melyet a visszaérkezése napjára
tervezünk. Próbálom nem engedni a bizonytalanságnak,
hogy erőt vegyen rajtam, és próbálom elnyomni az olyan
kósza gondolatokat, melyekben megismer valaki nálam
menőbbet a városban, és úgy dönt, hogy nem éri meg belém
ölnie az energiáját. Tudom, hogy túl sokat kattogok, de
nyugtalan vagyok, és képtelen vagyok koncentrálni. De
amikor üzenetet küld, hogy el kell halasztania a randit
vacsora utánra, megelevenednek a tavalyi emlékek.
Mi van, ha megint dob?
Tudom, ez nem logikus, és anya azt mondja, nyugodjak
meg, mielőtt a talpamtól a fejem búbjáig elborítanak a
kiütések. De én már felöltöztem, és készen állok. A
legmeggyőzőbb piros-fekete kockás ruhámat viselem. A nap
lemenőben, Len-non pedig még mindig nincs sehol.
Nyolc óra van.
Fél kilenc.
 Háromnegyed kilenc.
Megszólal a csengő.
Majdnem arcra bukom, annyira rohanok, hogy kinyissam
az ajtót. O áll előttem. Fekete haj. Fekete farmer. Kisfiús
mosoly.
Lennon.
Érzelmeim megkergülnek, és annyira boldog vagyok,
hogy látom őt, hogy nem jön ki hang a torkomon. Csak
állunk ott hülyén, én pedig azt szeretném, ha valaki
mondana valamit. Bármit!
– Késtél – mondom végül.
Lennon kábultnak tűnik.
– El kellett intéznem valamit. Te jó ég, gyönyörű vagy!
Mellkasomban mintha tűzijáték zajlana. Úgy érzem,
elájulok, ha nem ér hozzám.
Mikor már nem bírom tovább, átölel, és én is átölelem,
karja forró és kemény, és olyan illata van, mint a frissen
mosott, napon szárított ruháknak. Elönt a megkönnyebbülés.
A hála. Az öröm.
Azonnal tudom, hogy nem csak a csillagok miatt történt.
Nem akarom, hogy Csak Barátok legyünk. Vajon ő hogy van
ezzel?
– Szia! – dörmögi a hajamba.
– Hiányoztál – mondom, és még erősebben szorítom őt,
míg a végén már hallom a szívét a mellkasában dobogni.
Meg szeretném neki mondani, hogy annyira hiányzott,
hogy majd’ belehaltam.
Azt akarom, hogy ugyanezt mondja nekem.
De mindketten hallgatunk, és egyszer csak érzem, hogy
karja megmerevedik. Kissé elhúzódik tőlem, és átnéz a
vállam felett. Anya áll mögöttünk, kezei karba téve.
– Szia, Lennon! – mondja. – Jó látni téged.
– Téged is.
Anya átad neki egy zacskót, melyben szemmel láthatóan
van valami.
– Tessék.
– Kösz – mondja Lennon mosolyogva.
Egyikükről másikukra pillantok.
 – Mi folyik itt, valamiféle drogkereskedelem?
Lennon megemeli a szemöldökét.
– Majd meglátod.
Anya és Lennon szövetkeztek? Ez kétségkívül érdekesen
hangzik.
Lennon szégyenlősen néz anyára.
– Neked az… Úgy értem, nem baj, ha elmegyünk?
– Persze, hogy nem. Engem nem zavar – mondja anya,
majd hessegető mozdulatot tesz az irányomba. – Kifelé,
fiatalok! Alig várom, hogy egy kis nyugalmam legyen. De
azért viszonylag normális időpontban érkezzetek haza.
– Úgy lesz – ígéri Lennon, felemelve a zacskót, melyet az
imént kapott.
Ahogy lefelé indulunk a lépcsőn, anya utánunk szól:
– És Lennon! Vigyázz Zorie-ra!
– Ne aggódj! – szól vissza Lennon. – Mindig így teszek.
Az autója felé vezet, melyben azóta nem ültem, hogy
múlt nyáron megkapta. A nehéz ajtók hangosan
nyikorognak, bent pedig régi bőr és motorolaj illata terjeng.
Még csak nem is kellemetlen.
– Nincsenek hullák a csomagtartóban, ugye? – kérdezem,
mikor becsusszan mellém a vezetőülésre.
– Ezen a héten nincsenek – mondja mosolyogva, én pedig
úgy érzem, az ülésbe olvadok.
Az isten szerelmére, szedd össze magad, Everhart!
– Most kapcsold be a biztonsági övet – mondja Lennon –,
hogy eleget tehessek az utasításnak, és vigyázhassak rád!
– Hová megyünk?
– Az titok, Medúza.
Apró elektromosság fut át rajtam, mikor a becenevemen
szólít.
– Nem szeretem a titkokat – emlékeztetem.
– Ez a titok tetszeni fog. Azt hiszem. Remélem. Derítsük
ki!
Végighajt a Mission Streeten, és egyetlen apró részletet
sem árul el, miközben keresztülhajtunk a városon. Próbálok
rájönni: Moziba megyünk? Étterembe? Kávézni a
Sajtkukacba? De mindig csak nemmel válaszol. Őszintén
szólva annyira örülök, hogy csak egy karnyújtásnyira van
tőlem, hogy nem is igazán érdekel, hova megyünk. De
amikor ismerős területre érünk, az autó pedig a városszéli
dombon küszködi magát felfelé, úgy érzem, már tudom,
merre tartunk.
A csillagvizsgálóba.
Lennon a parkolóba hajt, ahol a miénk az egyetlen autó.
Nem túl meglepő, mert fél órája volt záróra. Lennon mégis
leparkol, és magával vonszol a parkolón át, keresztül egy
cikkcakkos cementúton, egészen az épület jobb oldaláig,
mely a közönség előtt is nyitva álló tető felé vezet. Egy
festett fémkorlát mentén haladunk felfelé, míg meg nem
érkezünk a bezárt kapuhoz. Lennon beüti a kódot.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezem.
– Azt hiszem, szerencsém volt.
– Lennon – mondom komolyan.
– Zorie – mondja ő komolytalanul. – Nem törvénytelenül
jutottam a kódhoz, és nem is ígértem érte semmi
törvénytelent cserébe. Parancsoljon, Miss Everhart… –
kitárja a kaput, és invitáló mozdulatot tesz a kezével.
Ráhunyorgok, és belépek.
A kilátó körüli alacsony korlát mentén vörös lámpák
égnek. Alattunk, a hegy tövében a város az öbölbe torkollik.
Fehér és sárga fények láncolata rajzolódik ki, és úgy csillog,
mint csillagok a fekete talajon. A távolban San Francisco
horizontja ragyog, és egyszerre látjuk a Golden Gate-et és az
öböl hídjait a sötét víz felett terpeszkedni. Fúj a szél, és
eukaliptuszok illatát szállítja felénk.
A látvány csodálatos. Lélegzetelállító.
Ráadásul csak a miénk; teljesen egyedül vagyunk.
Mikor a csillagvizsgáló látogatható, egy nyitva álló,
rozsdás, zöld kupola mögül lehet az eget figyelni egy nagy
teljesítményű, profi teleszkóppal. A kupola most zárva van,
de a két kisebb, bárki által használható teleszkóp, melyet
más esetben elpakolnak éjszakára, még mindig kint áll.
– Mi ez? – kérdezem.
– Nem vagyok biztos benne – mondja Lennon az állát
vakarva –, de azt hiszem, egy csillagvizsgáló.
 Szigorú pillantást vetek rá.
Rám mosolyog.
– Avani segített lezsírozni a dolgot dr. Viramontesszel.
Hosszan beszélgettünk, miután te eljöttél a Condor Peakről.
Azt hittem, utálni fog apád nagyjelenete miatt…
Felnyögök. Annyira megalázó!
– De dr. Viramontes meglepően lazán vett mindent.
– Jó fej pasas – mondom.
– És nagyon kedvel téged – teszi hozzá Lennon. – Szóval
már ketten vagyunk. Tessék. Erre szükséged lesz.
Elveszem a zacskót, melyet anya adott neki, és
belenézek. A fényképezőgépem az.
– Anya is benne volt?
– Biztos akartam lenni benne, hogy megengedi, hogy
eljöjjünk ide. Furcsán alakultak a dolgok az utóbbi időben,
és nem akartam, hogy ugyanúgy utáljon engem, ahogy az
apád.
Megrázom a fejem.
– Ő mindig kiállt melletted.
– Jól vagy? Úgy értem, apád kiköltözött. Tudom, nem
egyszerű az ilyesmi… sem neked, sem anyukádnak.
– Furcsa érzés – vallom be. – De nem tudom, felfogtam-e
már egyáltalán.
– Azt kívánom, bárcsak másképp alakultak volna a
dolgok! Hiába fantáziáltam arról, hogy szörnyűségek
történnek apáddal, soha nem akartam volna látni, hogy
mindez fájdalmat okoz neked vagy Joynak.
– Tudom – mondom, és meggyűröm a papírzacskót,
melyben a fényképezőgépem van. – De legalább valami jó is
kisült belőle.
– Micsoda?
– Nem vagyok eltiltva tőled – mondom
megmagyarázhatatlanul félénken.
– Még nem – mondja Lennon vidám szemekkel. – De még
fiatal az éjszaka.
A fényképezőgépemet rejtő zacskót a betonkorlátra
teszem az egyik teleszkóp mellé.
– Nem hiszem el, hogy ezt mind megszervezted.
 – Pfff. Csak a kódot kaptam meg – válaszolja Lennon. –
dr. Viramontes azt mondta, tudni fogod, hogyan használd a
fényképezőgép keretét vagy állványát, vagy hogy is hívják
azt az izét. Mindenesetre a raktárban kell, hogy legyen. Csak
mindent el kell pakolnunk, mielőtt elmegyünk. Fejvesztés
terhe mellett. Vagy feljelentésé mellett. Nem tudom, melyik
a rosszabb a kettő közül.
– Valószínűleg a feljelentés – mondom, majd körülnézek.
– Még soha nem jártam itt fent egyedül.
– Ma este holdfogyatkozás van – mondja Lennon.
Tényleg. Igaza van. Holdfogyatkozás. Most már
emlékszem.
Lennon gyengéden rám mosolyog.
– Tudom, hogy nem olyan érdekes, mint egy meteorraj,
és a kilátás sem fogható a Condor Peak-ihez, de megígértem,
hogy elviszlek megnézni a csillagokat. Most próbálom
bepótolni.
Elakad a lélegzetem. Keresem a szavakat, és miután
idiótán körbenézek a tetőn, Lennonra pislogok.
– Nem is tudom, mit mondhatnék. Ez az egyik
legnagyszerűbb dolog, amit valaha is értem tettek.
– Nem tudom… Azt gondolnám, hogy azért az is megér
néhány pontot, hogy megmentettelek attól a mérges
medvétől.
Kuncogok.
– Ez igaz. De én meg hagytalak nyerni pókerben, és
neked adtam majdnem minden M&M’s-emet. Ha ez nem a
szeretet jele, akkor nem tudom, mi az.
Hirtelen rádöbbenek, mit is mondtam.
Ő is felfogja.
Még mindig a kezemet fogja, másik karját pedig a
derekamra fonja, és közelebb húz magához.
– Annyira örülök, hogy ezt mondod.
– Tényleg? – suttogom.
– Igen. Mert én is szeretlek.
A karom libabőrös lesz.
– Tényleg?
– Mindig is szerettelek – duruzsolja. – És valószínűleg
örökké szeretni foglak. Te vagy a legjobb barátom és a
családom. Az elmúlt év, mikor rád vártam, életem
legrosszabb éve volt, de minden pillanata megérte. Ha ismét
végig kéne csinálnom, hogy a karomban tarthassalak, újra
végigcsinálnám.
– Hát, én nem – mondom zavaros tekintettel. – Mert én
is szeretlek téged, és nem bírom ki, hogy akár egyetlen
percet is nélküled töltsék. Szóval ne fesd az ördögöt a falra!
– Szeretsz engem! – mondja Lennon, és idiótán vigyorog.
Lejjebb hajtja a fejét, és orra az orromhoz ér.
– Persze, hogy szeretlek. Az enyém vagy, és nem akarok
ismét csak a barátod lenni. Ha az erdőben kell éjszakáznunk,
vagy meg kell küzdenünk a családjainkkal, akkor ezt fogjuk
tenni. Nem akarok nélküled élni.
– Ismételd meg! – kéri Lennon, miközben a nyakamat
csókolja a fülem alatt.
Forróság önti el a testem.
– Nem tudok gondolkodni, ha ezt csinálod.
– Akkor abbahagyom.
– Ne merészeld!
– Mondd újra! – ismétli az államat csókolgatva.
– Az enyém vagy.
– A másikat.
– Szeretlek.
Hátrébb húzódik, hogy jobban lásson engem, majd
összeszorított ajakkal nagy levegőt fúj ki. Szélesen
mosolyog.
– Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Sokszor
kell még ezt a mondatot hallanom. Törékeny az egóm.
Nevetve morzsolok el egy könnycseppet a szemem
sarkában.
– A te egód soha nem volt törékeny.
– De ha veled vagyok, azzá válik.
Megcsókolom őt az álla alatt, mire beleborzong az
élvezetbe.
– Én sem tudok gondolkodni, ha ezt csinálod.
– Remek. Akkor ne gondolkozzunk! A gondolkodás túl
van értékelve.
 – Tudom, hogy azt ígértük anyukádnak, hogy tisztességes
időpontban érkezünk haza, de a holdfogyatkozásra éjfélig
várnunk kell…
– Azt mondtad, nincsenek hullák a halottaskocsidban.
– Egyetlen test sincs ott – biztosít Lennon. – És bár egy
autó nem egy erdő közepén álló sátor, de azért ott is el lehet
bújni. Lehet, hogy még párna és takaró is van benne. Tudod,
tartom magam a cserkész jelmondathoz: Légy résen!
– Ezt szeretem benned a legjobban.
– Mikor a sátorban voltunk, valami mást mondtál –
mormolja, és vigyorogva közelebb húz magához.
– Éhes voltam, meg voltam rémülve, és nem voltam
észnél. Sok mindent mondtam. Lehet, hogy emlékeztetned
kell az elhangzottakra.
– Igen? Tulajdonképpen rejtélymegoldó kedvemben
vagyok. Mit szólsz, van kedved egy kis nyomozósdihoz a
fiúval, akit szeretsz?
Van. Nagyon is van.
 29.

– Én mondom neked, a KISS tagjai a saját vérüket

keverték a piros tintába, amit aztán az első KISS képregény
nyomtatásához használtak – mondja Sunny. – Fogadok egy
muffinban, hogy igazam van.
Odakint már majdnem sötét van, én pedig Sunny mellett
állok a Játékok a padláson üzlethelyiségében. Épp egy
dobozban matat, mely a kirakat mellett áll. Teljes átéléssel
beszél hozzánk.
– A hetvenes években az egyik nagy kiadó, a Marvel vagy
a DC Comics megjelentetett egy KISS képregényt. Tudjátok,
Gene Simmons és Paul Stanley agyonsminkelt
szuperhősökként, vagy valami ilyesmi. A tintához pedig
hozzákeverték a banda tagjainak vérét. Esküszöm, hogy így
történt.
Mac a szemét forgatja.
– Kitől származnak az ilyen őrült pletykák? – kérdezi
skót dallamossággal. – Ez egy akkora hazugság! Ráadásul
gusztustalan is.
Anya összefonja a karját, és bólogat.
– El tudjátok képzelni, mennyi nemi betegsége volt
azoknak a hapsiknak? Ki akarna képregényt nyomtatni a
fertőzött vérükkel?
– Szemmel láthatóan sokan, mert ez egy tény – erősködik
Sunny. – Kérdezzétek meg Lennont!
Megrángatok egy övtartót Lennon fekete farmerén.
Éppen előrehajolva, a bolt kirakatában tevékenykedik,
néhány halloweeni tök, egy boszorkánykonyhát idéző,
óvszerekkel és síkosítókkal teli üst társaságában. Halloween
tegnap este volt, így a töklámpásokat hálaadás napi
bőségszarura cseréljük.
– Hallottad? – kérdezem.
Lennon feltápászkodik a kirakatból, és kiegyenesedik.
 – Sunnynak igaza van. Egy ápoló vett tőlük vért, majd
New Yorkba repültek, és lefényképezkedtek a Marvel
nyomdájában, ahol a vérrel teli fiolák tartalmát tintával teli
üstbe öntötték. Egy közjegyző is jelen volt, és igazolta az
esetet.
– Pfuj! – mondjuk kórusban.
Lennon megrántja a vállát.
– A KISS mindig hülye és sokkoló viccekkel állt elő, hogy
eladják a rajongóknak szánt termékeiket. Jobban érdekelte
őket a pénz, mint a zenélés.
– És ezért te most tartozol nekem egy muffinnal –
mondja Sunny Macnek száját élvezettel teli vigyorra húzva.
Mac az öklét rázza a plafon felé.
– Légy átkozott, „Városi legendák rocksztárokról” játék!
Nem értem, miért áll ki még mindig Sunny ellen, hiszen
állandóan veszít. Az is lehet, hogy pont ez a lényeg. Csak azt
tudom, hogy a muffin most nagyon jól hangzik, és azt
kívánom, bár a kirakat valódi cukorkákkal lenne tele, és nem
óvszerrel. Azt hiszem, túl sok gyorsételt ettem az utóbbi
időben, márpedig soha nem gondoltam volna, hogy ez
megtörténhet. De anya és én túlságosan elfoglaltak voltunk
az utóbbi időben ahhoz, hogy igazi ételeket vásároljunk. Az
egyetlen házilag készült étel, amelyet ettem, Mackenzie-ék
vasárnapi vacsorája volt.
Már eltelt néhány hónap, mióta apa elment. Még mindig
San Franciscóban van, és ismét Divat Dani fokozatra
kapcsolt; csak úgy buzog benne a tetterő. Beiratkozott egy –
nem viccelek! – lómasszázsterapeuta képzésre. Bizony,
Sonomába akar költözni, és lovak hátát masszírozni. De
végül is az ő élete. Néhányszor beszéltem vele telefonon, de
nem találkoztunk. Ami azt hiszem, jól van így. Már nem
vagyok rá olyan mérges, mint voltam, de nincs szükségem
több zavarra az életemben.
Mint ahogy anyának sincs. Ő is nagyon elfoglalt. Az
Everhart Wellness Klinika neve most már Moon Wellness
Spa. Igen, ő maga döntött úgy, hogy a leánykori nevére
kereszteli a spát, én pedig azt javasoltam, legyen a lógón egy
valódi hold. Sunny és Mac új masszőrt talált neki: egy
ismerősük ismerősét, aki épp csak most költözött ide East
Bayből, mert már nem tudta fizetni a városi lakbért. San
Francisco elragadta apát, és Annát adta nekünk helyette, egy
fiatal, lila hajú latin-amerikai nőt, aki szereti a kutyákat.
Mindenki jól járt.
Míg anya megújítja az üzletét, én az iskolára
koncentrálok. Kezdetben minden energiámat az egyetemi
jelentkezésekre fordítottam, de most azon gondolkodunk
Lennonnal, hogy tartunk egy év szünetet a középiskola és az
egyetem között. Lenne időm kibővíteni az asztrofotó-
portfóliómat, és tanulhatnék koreaiul a helyi közösségi
iskolában, hogy könnyebben kommunikálhassak Sam
nagypapával. Lennon teljes munkaidőben akar dolgozni,
hogy félretegyen egy kis pénzt. Azt szeretné, ha hátizsákkal
Európába utaznánk. Engem aztán meg lehet győzni!
Azon is komolyan gondolkodunk, hogy megpróbálunk
végigtúrázni Amerika egyik leghosszabb túraútvonalán. Az
út több mint négyezer kilométer hosszú, és keresztülvezet
egész Kalifornián, Oregonon és Washingtonon – Mexikótól
fel egészen Kanadáig. Ela az ember az egész túrát meg
akarja csinálni, hat hónapig tart az út. Nem vagyok benne
biztos, hogy már készen állok rá – vagy hogy valaha is
készen fogok állni –, de ha jövő júniusban indulunk, egy
részét teljesíteni tudjuk. Elindulhatunk a Magas-Sierrán, fel
a Cascade-hegységen, és befejezhetjük Kalifornia határában.
Majd meglátjuk. Mostanában minden második hétvégét
sátorozással töltünk. Csak rövid, két éjszakás túrákra
megyünk, és többnyire a kijelölt túraútvonalon maradunk.
Következő hétvégén felmegyünk a part mentén a Redwood
Nemzeti Parkba, mely Humboldt megyében található. Nem
fogok hazudni: a túrázás izgalmának felét a szexkúrára nyíló
lehetőség adja. De azt is élvezem, hogy a természetben
lehetek, távol a várostól. Lennon, térképészeti tehetségét
felhasználva segít, hogy eljussak mindazokra a közeli
helyekre, ahol tiszta az égbolt; én pedig végre fényképezésre
kezdtem használni a hordozható teleszkópomat, ahelyett
hogy értelmetlenül cipelném magammal.
– Sajnálom, hogy el kell keserítenem titeket, de
magatoknak kell beszereznetek a muffinokat – mondja
Lennon a szüleinek. – Nekem szenvedélyes randim lesz egy
asztrofizikussal a Sajtkukacban.
– Rólam beszél! – integetek. – Velem lesz szenvedélyes
randija!
– Nincs már túl késő a koffeinhez? – kérdezi anya.
– Lehet ahhoz túl késő? – kérdezek vissza.
– Kérlek, inkább gyógyteát igyál! – mondja.
– Meggondolom.
– Tulajdonképpen házifeladatot írni megyünk – ismeri be
Lennon. – A jól működő wifi és az alkalmazottaknak szóló
kedvezmény csábító kombináció.
Néhány héttel ezelőtt kezdtem ott dolgozni, iskola után,
részmunkaidőben. Mostanra gyakorlatilag ott élek, mert (1)
mindig is szerettem a kávéjukat, (2) most még fizetnek is
érte, hogy igyam. Az ott keresett pénzre is szükségem van,
mert a túrázás drága dolog, ha az ember le van égve.
– Tízre gyertek haza! – mondja anya. – Holnap iskola
van.
Lennon szalutál neki, én pedig megragadom Androméda
pórázát. Mindenkinek jó éjszakát kívánunk, és kilépünk a
boltból a hűvös, esti levegőre. Kellemes érzés, és nem
haladunk olyan gyorsan, nehogy Androméda elfáradjon. Heti
több alkalommal is sétálunk vele, ami láthatóan jó hatással
van rá, mintha új lehetőséget kapott volna az élettől. Talán
így is érez. Azt hiszem, hiányoztak neki a nagy séták
Lennonnal. Anya azt mondja, az állatok időnként
depressziósak lesznek, ha a gazdájuk is az. De lehet, hogy
csak túl gyakran találkozik Esther nagyi élénk kutyáival, és
úgy érzi, alkalmazkodnia kell.
Lennon átveszi a pórázt, Androméda pedig előremegy, és
felderíti az utat. Ahogy a sarokra bandukolunk, és várjuk,
hogy a lámpa zöldre váltson, Lennon átkarolja a vállamat.
– Na jól van, hölgyem – mondja. – Mindketten tudjuk,
hogy nem fogunk házifeladatot írni a kávézóban.
– Én már megírtam a sajátomat a nagyszünetben –
közlöm.
– Én pedig a munkahelyemen készültem el vele,
miközben a gekkók ketrecét takarítottam. A multitasking a
megmentőm.
– Annyira jók vagyunk – mondom, és felemelem a kezem,
hogy összeüthessük öklünket.
– A legjobbak – helyesel, és az enyémhez érinti öklét,
miközben másik karja még mindig a vállamon pihen.
Nem könnyű egyszerre iskolába járni, dolgozni, és
fenntartani a kapcsolatunkat. Sokat segít, hogy mindennap
együtt ebédelünk az udvaron. Általában Avanivel és a
barátjával ülünk együtt, és sajnos néha Brett is csatlakozik.
Amióta bocsánatot kért Lennontól azért, amit ma már a
Mackenzie-vízesés csatájaként tartunk számon, nem tudunk
megszabadulni tőle. Reagan viszont átment egy
magániskolába. A hivatalos indoklás szerint már nem készül
az olimpiára, így nincs szüksége a mi testnevelés tagozatunk
támogatására. Valójában azonban Reagant a szülei
kényszerítették, hogy menjen át máshová, miután lebukott a
glampinges malőr miatt.
Azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám, hogy
kibékültünk, de ez sajnos még nem történt meg. Én készen
állok megbocsátani neki, de ehhez neki is lépéseket kellene
tennie. Elmúltak már azok az idők, amikor a nyomában
loholtam.
– Merre menjünk ma este? – kérdezi Lennon. – A Mission
és a Western Avenue, vagy a Mission és a Euclid Street?
Négy különböző sétaútvonalunk van. Az egyik a régi
útvonalunk azokból az időkből, amikor még gyerekek
voltunk. Ez a termelői piacon vezet keresztül, mely olyan
kihalt éjszakánként, hogy az már romantikus. El lehet
képzelni, mi mindent kezdhet egymással két perverz a
szalmabálákon. A két útvonal két különböző irányban vezet
végig az öböl mentén, de a kedvencem a parkon kígyózik
keresztül, ott, ahol fel tudunk mászni a dombra, és egy nagy,
öreg tölgy alól bámulhatjuk a várost. Itt nincs elég sötét a
csillagvizsgáláshoz, de eléggé rejtve van ahhoz, hogy
csókcsatákat vívjunk.
Hát igen, jó pár helyet felfedeztünk útvonalainkon,
melyek tökéletesek egy-egy csókcsatára.
 – Az öböl menti útvonalak túl bonyolultak – mondom. –
Androméda morcos lesz.
– Felmehetnénk a Wick Boulevard-on, egészen a
raktárterületig, majd átvághatnánk a síneken fent a
dombon.
– Gyanúsan úgy hangzik, mint egy ötödik útvonal.
– Valóban, nem de?
Az első hónapfordulónkra Lennon készített nekem egy
térképet. Közös életünk minden fontos helyszíne rajta van. A
hely, ahol találkoztunk. Az este, amikor az apjával együtt
pókereztünk. Az első veszekedésünk. Az első csókunk. A
bankett utáni bukás. A mamutfenyő-katedrális. Az éjszaka,
amikor először vallottunk szerelmet a csillagvizsgálónál.
A kettőnk térképe.
Több év élményei, melyek néha zavarosak és
bonyolultak, sőt, egyenesen tragikusak voltak. Mégsem
változtatnék az útvonalon, mert együtt tettük meg az utat,
akkor is, amikor külön jártunk rajta. A legjobb része a
dolognak pedig az, hogy befejezetlen. A bizonytalanság nem
mindig rossz. Néha szokatlan lehetőségeket rejt magában.
– Szóval melyiket válasszuk? – kérdezi Lennem, mikor a
lámpa zöldre vált. – Egy régi útvonalat, vagy az újat?
– Lepj meg! – válaszolom.
Lennon rám mosolyog, és ujjaimmal átkulcsolom az
ujjait. Egyik lábunkat a másik után tesszük. Fejünk tiszta,
lépteink magabiztosak. Előrehaladunk.
 Köszönetnyilvánítás

A kemény munkájáért:
Laura Bradfordnak, Taryn Fagernessnek
Nicole Ellulnak, Lucy Rogersnek, Sarah Creechnek
A teljes Simon Pulse and Simon UK csapatnak

A bátorításért:
Karennek, Ronnak, Greggnek, Heidinek, Hanknek
Briannek, Patsynek, Donnak, Ginának, Shane-nek, Sephnek
A visszajelzésért:
Aya Sharifnak

Az inspirációért:
A Yosemite, a Sequoia és a Kings Kanyon Nemzeti Parkoknak
A kaliforniai Berkeley városának
Nancy Grace Romannak, Neil DeGrasse Tysonnak, Carl Sagannak
Tsugumi Ohbának, Takeshi Obatának
Kimberly Saulnak

A létezéséért:
Minden egyes könyvtárosnak
Minden könyvárusnak
És neked
 A nyomtatás és kötészet a debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 27,1 (A/5) ív terjedelemben