COLLEEN HOOVER

ÉS TARRYN FISHER

NEVER
soha, de soha. 3

Never

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Colleen Hoover – Tarryn Fisher
A mű eredeti címe: Never Never Part III
Copyright © 2016 by Colleen Hoover and Tarryn Fisher
All rights reserved.

Fordította: Matyola Melinda

A szöveget gondozta: Kamper Gergely

Cover Designer: Sarah Hansen, Okay Creations,

www. okaycreations. com

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 300 5
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo. hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Deák Dóri, Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Jo Poppernek
 A SZÍVEM KALAPÁLÁSA TŰNIK FEL ELSŐKÉNT. Olyan gyorsan
ver, hogy az már szinte fáj. Miért kell ilyen vadul dübörögnie?
Mélyen beszívom a levegőt az orromon keresztül, kilégzéskor
kinyitom a szemem.
Aztán hanyatt dobom magam.
Szerencsére egy ágyon vagyok, és a matracra zuhanok.
Elgördülök a srác mellől, aki átható tekintettel néz rám, és talpra
ugróm. Miközben hátrálok, rajta tartom a szemem. Engem néz,
de nem mozdul. Ettől kicsit enyhül a dübörgés a mellkasomban.
Egy kicsit.
Fiatal. Férfinak talán még nem mondanám, a tízes évei végén,
a húszas évei elején járhat. Késztetést érzek, hogy elfussak. Egy
ajtó... kell találnom egy ajtót, de ha leveszem róla a szemem,
akkor...
– Ki a franc vagy? – kérdezem. Valójában tök mindegy, ki ő.
Csak el kell terelnem a figyelmét, amíg egérutat nyerek.
Pár pillanatig csendben méreget.
 – Ugyanezt akartam én is kérdezni.
Amikor megszólal, egy pillanatra megtorpanok, nem araszolok
tovább az ajtó felé. Mély, nyugodt a hangja. Borzasztóan nyugodt.
Lehet, hogy túlreagálom. Nyitom a szám, hogy válaszoljak neki
– ami logikusnak tűnik, ha az embertől megkérdezik, kicsoda –,
de nem tudok.
– Én kérdeztem először – szólok. Miért nem ismerem fel a
saját hangom? A torkomhoz kapok.
– Én... – Elbizonytalanodik. – Nem tudom.
– Nem tudod? – kérdezem hitetlenkedve. – Hogyhogy?
Észreveszem az ajtót, és szememet a srácon tartva közelebb
lopakodom. Az ágyon térdelve is látszik, hogy magas. Széles
vállán feszül a póló. Ha megtámad, kétlem, hogy meg tudnám
védeni magam. A csuklóm vékonynak tűnik. Mi az, hogy „tűnik”?
Miért lepődöm meg ezen?
Na most. Meg kell tennem.
Rohanvást indulok az ajtó felé. Csak pár lépésnyire van. Ha ki
tudom nyitni, elfuthatok segítségért. Futás közben üvöltök.
Vérfagyasztó, belesajdul a fülem. Megragadom a kilincset, és
hátranézek, hogy lássam, hol van a srác.
Ugyanott ül felhúzott szemöldökkel.
– Mit vonyítasz?
Ledermedek.
– Miért... miért nem jössz utánam?
Az ajtó előtt állok. Simán kinyithatnám, és elfuthatnék, mielőtt
lekászálódik az ágyról. Ő is tudja, én is tudom, de akkor miért
nem próbál megakadályozni?
A tenyerébe temeti az arcát, megrázza a fejét, és mélyet sóhajt.
– Mi a neved?
Már nyitom a szám, hogy közöljem vele, semmi köze hozzá,
amikor rájövök, hogy nem is tudom, ki vagyok. Fogalmam sincs,
mi a nevem, basszus.
Jobb híján...
– Delilah.
– Delilah...?
Elég sötét van, de mérget vennék rá, hogy mosolyog.
– Ja. Mi van, nem tetszik?
Megrázza a fejét.
– A Delilah csudi klassz név. Figyu, Delilah! Nem tudom
biztosan, hogy mit csinálunk itt, de pont a fejed mögött egy cetli
van az ajtóra ragasztva. Levennéd, és elolvasnád?
Félek, hogy ha elfordulok, megtámad. Hátranyúlok inkább, és
körbetapogatózom. Leveszem a papírcetlit, és olvasni kezdem.

Charlie! Még ne nyisd ki az ajtót! Bízhatsz ebben a

srácban. Menj vissza az ágyhoz, és olvasd el a jegyzeteket!
Mindent megmagyaráznak.

– Szerintem ez neked szól! – mondom. – Charlie-nak hívnak?

– Ránézek az ágyon térdelő srácra.
Ő is olvas valamit. Felpillant, és egy kis fehér téglalapot nyújt
felém.
– Nézd meg!
Lépésről lépésre közelítek. Egy jogosítvány. Először a képet
tanulmányozom, majd az arcát.
– Ha te vagy Silas, akkor kicsoda az a Charlie?
– Te vagy.
– Én?
– Aha.
Előrehajol, hogy felvegyen egy lapot az ágyról.
– Ez itt mindjárt megmondja a frankót. – Felém nyújtja, én
meg visszaadom a jogsiját.
 – A Charlie nem lánynév. – Elkezdem olvasni, mi van a lapra
írva, és minden más elhalványul. Az ágyra vetem magam.
– Mi a franc?
A Silas nevű srác is olvas. Az előtte lévő lapot pásztázza a
tekintete. Miközben olvas, rásandítok, amitől a szívem egy kicsit
hevesebben kalapál.
Tovább olvasok. Egyre jobban összezavarodom. A feljegyzések
vélhetően tőlem és ettől a sráctól származnak, de szemernyi
értelmük sincsen. Olvasás közben megragadok egy tollat, és
lemásolom a szöveget, amit az ajtóra tűzve találtam, hogy lássam,
tényleg én írtam-e.
A kézírás tökéletesen egyezik.
– Azt a rohadt! Ez kész agyrém! – Leteszem a papírt, és a
fejemet csóválom. Hogyan lehet ebből bármi is igaz? Olyan,
mintha valami regényt olvasnék. Elveszett emlékek, családjaikat
eláruló apák, vudu. Jesszusom! Hirtelen rám tör a hányinger.
Okádni tudnék.
Miért nem emlékszem rá, hogy ki vagyok? Hogy mit csináltam
tegnap? Ha igaz, ami ezekben a feljegyzésekben áll...
Épp hangosan is kimondanám ugyanezt, amikor Silas egy
másik lapot nyújt felém.

Csak 48 órátok van. Ne azon agyaljatok, hogy miért

nem emlékeztek, vagy hogy mennyire bizarr ez az egész.
Arra koncentráljatok, hogy megoldjátok a problémát,
mielőtt megint elfelejtetek mindent.
Charlie

Már megint az én kézírásom.

– Elég meggyőző vagyok.
Bólint.
 – Nos... hol vagyunk?
Körbefordulok, és feltűnik a frissen elfogyasztott kaja az
asztalon. Silas egy odakészített levélpapírra mutat az
éjjeliszekrényen. Egy hotel. New Orleansban. Pazar.
Az ablakhoz lépek, hogy kinézzek, amikor valaki kopog.
Mindketten ledermedünk, és odakapjuk a fejünket.
– Ki az? – kiált ki Silas.
– Én vagyok! – hangzik a válasz.
Silas int, hogy húzódjak a szoba másik felébe, messze az
ajtótól. Nem teszem. Makacs vagyok, az biztos.
Silas kihúzza a reteszt, és résnyire kinyitja az ajtót. Egy zilált
barna fej tűnik fel az ajtóban.
– Hé! – szól a srác. – Visszajöttem. Pontban 11.30, ahogy
mondtad.
Kezét zsebre teszi, az arca úgy kipirult, mintha futott volna.
Silasre nézek, majd ismét a jövevényre. Hasonlítanak.
– Ismeritek egymást? – kérdezem.
Silas fiatalabb kiadása bólint.
– Testvérek vagyunk – mondja, miközben először Silasre,
majd magára mutat. – A testvéred vagyok – ismétli meg Silasre
nézve.
– Oké, ezt már mondtad – mondja Silas halvány mosollyal a
szája sarkában.
Rám néz, aztán az öccsére.
– Megnézhetném a személyid?
A fiú a szemét forgatja, de előhúzza a tárcáját a farzsebéből.
– Nagyon menő, ahogy a szemedet forgatod – jegyzi meg Silas,
miközben kinyitja a srác tárcáját.
– Mi a neved? – kérdezem.
Félrebillenti a fejét, és összehúzott szemmel néz rám.
 – Landon. – Úgy mondja, mintha ezt tudnom kéne. – A
jóképűbb Nash tesó.
Erőtlenül mosolygok, ahogy Silas Landon irataival
foglalatoskodik. Jó gyerek. A szemén látszik.
– Szóval – mondom Silasre pillantva – te sem tudod, hogy ki
vagy? És együtt próbáljuk kideríteni, mi történik? És kétnaponta
mindent újra elfelejtünk?
– Aha. Valami ilyesmi.
Olyan, mintha álmodnék, és ez nem is a valóság lenne.
Aztán hirtelen leesik a tantusz. Álmodom. Nevetésben török ki,
pont, amikor Landon egy hátizsákot nyom a kezembe. Azt
hiszem, meglepődik rajta.
– Mi ez? – kérdezem, ahogy kinyitom.
– Arra kértél, hogy hozzak neked egy váltás ruhát.
A rajtam lévő köntösre nézek, majd a ruhákra.
– Miért van ez rajtam?
Vállat von.
– Ezt viselted tegnap este, amikor Silas rád talált.
Silas kinyitja előttem a fürdőszobaajtót.
Letépem a ruhákról az árcédulát, és nekiállok átöltözni. Egy
cuki fekete, hosszú ujjú felső és egy farmer, amit mintha rám
öntöttek volna. Ki kap új ruhákat álmában?
– Bírom ezt az álmot! – kiabálom az ajtón át.
Amikor végzek az átöltözéssel, kinyitom az ajtót, és
összecsapom a tenyerem.
– Oké, fiúk, indulás! Hová menjünk?
 GYORSAN ELLENŐRZŐM A SZOBÁT, míg Charlie és Landon
kivonul. Kiveszem az üres szemeteszsákot az asztal alatti
dobozból, és beledobom a jegyzeteinket. Amikor
megbizonyosodom róla, hogy minden megvan, követem Charlie-t
és Landont.
Charlie még mindig mosolyog, amikor az autóhoz érünk.
Tényleg azt hiszi, ez csak álom, nekem meg nincs szívem
elmondani neki az igazságot. Hogy ez nem az. Hogy valójában ez
egy egy hete tartó rémálom.
Landon bemászik a kocsiba, de Charlie megvár a hátsó ajtónál.
– Előre akarsz ülni az öcséd mellé? – kérdezi, ujjaival
idézőjelet formálva a levegőben.
Megrázom a fejem, és nyúlok, hogy kinyissam neki az ajtót.
– Nem, ülhetsz te előre.
Megfordul, amikor elkapom a karját. Lehajolok a füléhez, és
belesuttogom:
– Nem álmodsz, Charlie. Ez a valóság. Valami történik velünk,
és komolyan kell venned, hogy megbirkózzunk vele, oké?
Amikor felegyenesedek, elkerekedik a szeme. A mosoly eltűnik
az arcáról. Nem bólint. Csak beszáll a kocsiba, és becsukja az
ajtót.
Beülök hátra, és kihúzom a telefonomat a zsebemből. Van rajta
egy emlékeztető, azt megnyitom.

Először a rendőrségre menjetek! Szerezzétek meg a

hátizsákot, és minden jegyzetet meg naplóbejegyzést
olvassatok el... Olyan gyorsan, ahogyan csak tudjátok.

Becsukom az emlékeztetőt, tudván, hogy a következő két

órában még öt ilyet fogok kapni. Tudom, mert... emlékszem, hogy
én magam állítottam be mindegyiket tegnap este.
Emlékszem rá, hogy én írtam tele ezeket a lapokat itt a
nejlonzacskóban, amit a kezemben szorongatok.
Emlékszem rá, hogy a kezem közé fogtam Charlie arcát éppen
tizenegy óra előtt.
Emlékszem, hogy azt suttogtam a fülébe: „soha, de soha”, majd
megcsókoltam.
És emlékszem, hogy tíz másodperccel azután, hogy az ajkunk
összeért... hátrálni kezdett, és fogalma sem volt róla, ki vagyok.
Nem emlékezett az elmúlt negyvennyolc órára.
Én pedig... Nos, én emlékeztem az előző két nap minden egyes
percére.
Képtelen voltam elmondani neki az igazságot. Nem akartam
megrémíteni, és az tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak, ha
elhitetem vele, hogy hasonló cipőben járunk.
Nem tudom, nálam ezúttal miért maradt el az emlékezetkiesés,
vagy nála miért nem. Meg kellene könnyebbülnöm, hogy bármi is
történik velünk, nálam vége szakadt. Mégsem ezt érzem.
Csalódott vagyok. Szívesebben vesztettem volna el az
emlékezetemet megint vele együtt, mintsem hogy egyedül
hagyjam ebben a slamasztikában. Amikor mindketten
ugyanabban a helyzetben voltunk, legalább tudtuk, hogy együtt
találunk majd megoldást.
A feltételezett minta megtört, és úgy érzem, ez még inkább
megnehezíti, hogy rájöjjünk a titok nyitjára. Miért maradtam ki
ezúttal, és ő miért nem? Miért van az az érzésem, hogy nem
lehetek vele őszinte? Mindig ennyi bűntudat nyomta a vállam?
Még mindig nem tudom, ki vagyok, vagy ki voltam. Csak az
elmúlt negyvennyolc órából tudok kiindulni, ami nem sok. De
még mindig jobb, mint az a fél óra emlékezés, ami Charlie-nak
jutott.
Őszintének kellene lennem vele, de nem megy. Nem akarom,
hogy megijedjen, és úgy érzem, most egyedül az a tudat adhat
biztonságot neki, hogy ezt az egészet nem egyedül kell
végigcsinálnia.
Landon még mindig engem néz, aztán Charlie felé fordul.
Tudom, hogy azt hiszi, elment az eszünk. Voltaképpen valami
ilyesmi történt, csak nem úgy, ahogyan ő gondolja.
Bírom. Nem vettem rá mérget, hogy reggel megjelenik, ahogy
kértem, tekintve, hogy még mindig kételkedik. Tetszik, hogy tele
van kétségekkel, de mégis ennyire kitart mellettem. Biztos, hogy
nagyon kevesen tennék ezt meg.
A rendőrség felé tartva jobbára csendesek vagyunk, míg
Charlie Landonhoz nem fordul.
– Honnan tudod, hogy nem kamuzunk neked? Miért segítenél
nekünk, hacsak nem azért, mert közöd van ahhoz, ami történik
velünk? – Charlie sokkal gyanakvóbb Landonnal szemben, mint
velem.
Landon megszorítja a kormányt, és rám néz a visszapillantó
tükörből.
 – Nem tudom, hogy nem hazudtok-e. Szerintem ti élvezitek ezt
az egészet. Kilencven százalékban azt gondolom, hogy csak
vetítetek, mert nincs jobb dolgotok. Öt százalékban azt
gondolom, talán igazat mondtok.
– Az még csak kilencvenöt százalék – szólok közbe a hátsó
ülésről.
– Ez azért van, mert a maradék öt százalékban azt hiszem,
nekem ment el az eszem.
Charlie ezen felnevet.
Begurulunk az őrshöz, és Landon parkolóhelyet keres. Mielőtt
leállítaná a kocsit, Charlie megszólal:
– Csak hogy tiszta legyen, mit kell mondanom? Hogy vissza
szeretném kapni a hátizsákomat?
– Bemegyek veled – ajánlom fel. – A feljegyzés szerint
mindenki azt hiszi, hogy eltűntél, és engem gyanúsítottak. Ha
együtt bemegyünk, nem lesz okuk a további kutakodásra.
Charlie kiszáll a kocsiból.
– Mi lenne, ha elmondanánk, hogy mi történik? Hogy nem
emlékszünk semmire? – veti fel, miközben a rendőrség felé
sétálunk.
A kezem megáll a kilincsen.
– Azért, Charlie, mert kifejezetten figyelmeztettük magunkat a
jegyzetekben, hogy ne tegyük. Inkább bízom magunkban, még ha
nem is emlékszünk rá, kik vagyunk, mint olyan emberekben,
akiket egyáltalán nem ismerünk.
Bólint.
– Jó meglátás. – Egy pillanatra elhallgat, fejét oldalra billenti.
– Azon agyalok, vajon okos vagy-e.
Csak kuncogok a megjegyzésén.
Senki sincs az előcsarnokban, amikor belépünk. Az üvegablak
felé indulok. Senki sincs az asztal mögött, csak egy hangszórót
látok. Megnyomom a mellette lévő gombot, recsegést hallok.
– Hahó! Van itt valaki?
– Jövök! – kiabál egy nő.
Kis idő múlva megjelenik az asztal mögött. Tekintetében
riadalmat látok, amikor meglát minket.
– Charlie?
Charlie bólint, idegesen tördeli a kezét.
– Igen. A cuccaimért jöttem. Van itt egy hátizsákom, azt
hiszem.
A nő Charlie-ra bámul, és a kezére pillant.
Ahogy Charlie ott álldogál, idegesnek tűnik... mintha
rejtegetne valamit. A nő azt mondja, megnézi, mit tehet, és
megint eltűnik az asztal mögött.
– Próbálj megnyugodni – súgom Charlie-nak. – Ne keltsd azt a
látszatot, mintha én kényszerítettelek volna, hogy ide gyere. Már
így is gyanakodnak.
Charlie karba fonja a kezét, bólint, hüvelykujját a szájához
emeli. Rágcsálni kezdi a körmét.
– Nem tudom, hogy tűnjek nyugodtnak. Nem vagyok az.
Pokolian össze vagyok zavarodva.
A nő nem jön vissza, de balra tőlünk egy ajtó nyílik, és egy
egyenruhás tiszt tűnik fel a küszöbön. Ránk néz. Int, hogy
kövessük.
Egy irodába lép be, leül az asztala mögé. A szemben lévő két
szék felé biccentve kínál hellyel bennünket. Nem tűnik éppen
boldognak, ahogy előrehajol, és megköszörüli a torkát.
– Kisasszony, tudja, hány emberünk keresi magát?
Charlie mozdulatlanná merevedik. Érzem, hogy kattog az agya.
Még mindig próbálja megérteni, mi történt az elmúlt órában, így
helyette válaszolok.
– Nagyon sajnáljuk.
 A tiszt kis ideig Charlie-t nézi, majd engem.
– Veszekedtünk – folytatom. – Úgy döntött, eltűnik egy időre,
hogy feldolgozza a történteket. Nem gondolta, hogy bárki is
keresni fogja, vagy hogy jelentik majd az eltűnését.
Úgy tűnik, untatom a tisztet.
– Méltányolom, hogy képes felelni a barátnője helyett, de
nagyon szeretném hallani Miss Wynwood mondandóját. – Ahogy
feláll, jócskán fölénk magasodik. Az ajtó felé mutat. – Várjon kint,
Mr. Nash! Egyedül szeretnék vele beszélni.
Basszus.
Nem akarom Charlie-t egyedül hagyni a rendőrrel. Tétovázok,
de Charlie nyugtatóan megfogja a karomat.
– Minden rendben. Várj meg kint!
Mélyen a szemébe nézek, de magabiztosnak látszik. Kicsit túl
vehemensen állok fel, a szék lába csikorog, ahogy visszatolom a
helyére.
Nem nézek a tisztre. Kisétálok, behúzom magam mögött az
ajtót, és elindulok az üres előcsarnokon át.
Pár perccel később felbukkan Charlie, vállán a hátizsákjával,
önelégülten vigyorogva. Visszamosolygok rá, és tudom, hogy
sosem szabadott volna kételkednem benne, hogy remekül kezeli a
helyzetet. Ez a negyedik alkalom, hogy elölről kezdi, és mindig jól
vette az akadályokat. Most sincs másképpen.
Ezúttal nem előre ül. Ahogy a kocsihoz közeledünk, így szól:
– Üljünk hátra, hogy átnézhessük ezeket a cuccokat.
Landon már zabos, azt hiszi, eleve csak szívatjuk, most meg
még furikáztatjuk is magunkat vele.
– Hová? – kérdezi.
– Csak kocsikázzunk, amíg ki nem találjuk, hova akarunk
menni – válaszolom.
Charlie kinyitja a táskát, és elkezdi átkutatni.
 – Szerintem a börtönbe kéne mennünk. Az apám talán meg
tudja magyarázni.
– Már megint? – kérdezi Landon. – Silasszel tegnap már
próbáltuk. Nem engedtek be.
– De én a lánya vagyok – mondja Charlie.
Úgy néz rám, mintha a jóváhagyásomra várna.
– Egyetértek Charlie-val. Menjünk el az apjához!
Landon mély levegőt vesz.
– Alig várom, hogy ennek vége legyen – mondja, majd éles
jobbkanyarral kihajt a rendőrőrs parkolójából. – Nevetséges. –
Felhangosítja a rádiót.
Nekilátunk kipakolni a táskából. Emlékszem, hogy pár napja,
amikor először néztem át ezeket a holmikat, két kupacot
csináltam. Az egyik hasznos számunkra, a másik nem. Odaadom
Charlie-nak a naplókat, én pedig a leveleket kezdem el
szétválogatni. Remélem, Charlie nem veszi észre, hogy átugrok
néhányon, amiről tudom, hogy már olvastam.
– Ezek mind tele vannak. Ha ilyen sokat és ilyen gyakran írok,
nem lehetséges, hogy naplót vezetek? Egyet sem találok ebből az
évből.
Igaza van. Amikor a padlásán jártam, hogy elhozzam a dolgait,
nem találtam semmi olyasmit, amiről úgy tűnt, épp aktívan
használja. Megvonom a vállam.
– Lehet, hogy nem vettük észre, amikor ezeket felkaptuk.
Előrehajol, és megérinti Landon vállát.
– El akarok menni a házunkba – mondja neki.
Hátradől, a táskát a mellkasához szorítja. Abbahagyja a levelek
és a naplók átvizsgálását. Csak némán bámul kifelé az ablakon,
amíg a környékükre nem érünk.
Amikor a házukhoz érünk, habozik, mielőtt kinyitja a
kocsiajtót.
 – Itt lakom?
Biztos vagyok benne, hogy nem erre számított, mégsem tudom
megnyugtatni vagy figyelmeztetni, mi vár rá odabent, mert még
mindig azt hiszi, hogy én is elvesztettem az emlékezetemet.
– Akarod, hogy bemenjek veled?
Megrázza a fejét.
– Nem tűnik jó ötletnek. Az áll a jegyzeteinkben, hogy távol
kéne tartanod magad az anyámtól.
– Valóban. A feljegyzések szerint ezeket mind a padlásodon
találtuk. Most megnézhetnéd a szobádat. Ha esetleg van olyan
naplód, amit éppen vezetsz, annak valószínűleg valahol ott kell
lennie, ahol alszol.
Bólint, kiszáll a kocsiból, és elindul a ház felé. A tekintetemmel
követem, amíg eltűnik a házban.
Landon gyanakvóan figyel a visszapillantó tükörből. Nem
nézek rá. Tudom, hogy már egy szavunkat sem hiszi, de ha
rájönne, hogy emlékszem az elmúlt két napra, akkor már egészen
biztosan azt hinné, hogy hazudok. Márpedig akkor nem segítene
nekünk.
Találok egy levelet, amit még nem olvastam, és éppen
kinyitom, amikor kinyílik a hátsó ajtó. Charlie egy dobozt dob a
kocsiba, én pedig megkönnyebbülten nyugtázom, hogy sok
mindent talált, többek közt más naplókat is. Becsusszan, amikor
nyílik az első ajtó is. Az anyósülésre bámulok, és látom, hogy
Janette is csatlakozik a bulihoz.
Charlie előredől, amíg össze nem ér a vállunk.
– Azt hiszem, a testvérem – súgja. – Úgy tűnik, nem nagyon
bír engem.
Janette becsapja az ajtót, rögtön hátrafordul az ülésén, és rám
bámul.
– Kösz, hogy szóltál, hogy a tesóm életben van, seggfej.
Visszafordul, én pedig azon kapom Charlie-t, hogy a nevetését
próbálja visszafojtani.
– Ez most komoly? – kérdezi Landon, Janette-re meredve.
Nem nagyon örül, hogy Charlie húga ránk akaszkodott.
Janette a szemét forgatva nyög fel.
– Jaj, ne már! Egy éve, hogy szakítottunk. Nem fogsz
belehalni, ha egy kocsiban ülsz velem. Amúgy sem fogok egész
nap otthon ülni az anyasárkánnyal.
– Szent ég! – mormogja Charlie, és előredől. – Ti jártatok?
Landon bólint.
– Aha. De nagggyon régen. És kábé egy hétig tartott.
Rükvercbe teszi a kocsit, és kitolat a felhajtóról.
– Két hétig – pontosít Janette.
Charlie rám pillant, felhúzza a szemöldökét.
– Bonyolódik a helyzet.
Szerintem Janette jelenléte inkább zavarni fog, mint segíteni.
Landon legalább tudja, mi történik velünk. Janette nem olyannak
tűnik, aki az ilyesmit túl jól kezeli.
Szájfényt szed elő a táskájából, és az oldalsó tükröt használva
bekeni vele az ajkát.
– Nos, hová megyünk?
– Meglátogatjuk Brettet – válaszol Charlie mintegy
mellékesen, miközben a dobozban keresgél a hátsó ülésen.
Janette hátrafordul.
– Brettet? Vagyis apát? Meglátogatjuk apát?
Charlie bólint, közben előveszi a naplóját.
– Igen. Ha ez gond, hazavihetünk.
Janette összeszorítja a száját, és lassan megfordul.
– Nem gond. De nem szállok ki a kocsiból. Nem akarom látni.
Charlie felhúzott szemöldökkel néz rám, aztán hátradől az ülésén,
és kinyitja a naplót. Egy összehajtott levél esik ki belőle. Ezt nézi
meg elsőként. Nagy levegőt vesz, rám néz, és így szól:
– Jó. Gyerünk, Silas bébi! Ismerjük meg egymást!
Kinyitja a levelet, és olvasni kezd.
Fogok egy levelet, amit még nem olvastam, és én is hátradőlök.
Hadd menjen, Charlie bébi!
 Charlie bébi!

Anyám látta a tetoválásomat. Azt hittem, pár évig el

tudom majd titkolni, de a rohadt életbe, hát nem akkor
kellett levennem a kötést reggel, amikor kopogás nélkül
benyitott a szobámba?
Három éve nem csinált ilyet! Biztos azt hitte, nem
vagyok otthon. Látnod kellett volna, milyen képet vágott,
amikor rájött, mit tettem. Már maga a tetkó is épp elég
volt. Elképzelni sem tudom, mi történt volna, ha rájön,
hogy téged jelképez.
Amúgy köszi. Jó ötlet volt, hogy egymás nevének rejtett
jelentését tetováltassuk magunkra, ne csak úgy simán a
neveket. Azt mondtam anyámnak, hogy a gyöngysor a
mennyország kapuját szimbolizálja, vagy valami hasonló
baromságot. Persze lelkes templomba járóként ebbe már
nem tudott belekötni.
Tudni akarta, ki csinálta meg nekem a tetkót, mivel
csak tizenhat éves vagyok, de nem árultam el. Csodálom,
hogy nem jött rá, mert egészen biztos vagyok benne, hogy
a múlt hónapban említettem neki Andrew bátyját, aki
tetoválóművész.
Na mindegy. Kiakadt, de megígértem neki, hogy mást
nem varratok magamra. Azt mondta, ügyeljek rá, hogy
soha ne vegyem le a pólómat apa előtt.
Még mindig a hatása alatt vagyok, hogy ezt együtt
csináltuk végig. Félig viccből mondtam, hogy meg kéne
tennünk, de amikor rápörögtél a dologra, rájöttem,
milyen komolyan is gondoltam. Tudom, azt mondják, sose
varrass magadra olyan tetkót, ami az aktuális csajodra
utal, és azt is vágom, hogy csak tizenhat évesek vagyunk,
de nem tudom elképzelni, hogy bármi olyasmi történjen
ebben az életben, ami miatt el akarnám tüntetni az
emlékedet is a bőrömről.
Soha senkit sem fogok úgy szeretni, ahogy téged.
Ha netán meg is történik a legrosszabb, és szakítunk,
akkor sem fogom megbánni ezt a tetoválást. Tizenhat éve,
amióta csak élek, nagyon fontos része vagy az életemnek,
és akár együtt maradunk, akár nem, én emlékezni akarok
erre az időszakra.
Amúgy is, talán ezekkel a tetoválásokkal inkább
emléket állítunk a kapcsolatunknak, semmint azt fejezzük
ki, hogy életünk végéig együtt maradunk. Bárhogyan is,
de remélem, tizenöt év múlva majd ránézünk ezekre a
tetkókra, és hálásak leszünk életünk ezen fejezetéért, és
szemernyit sem fogjuk bánni. Akár együtt leszünk, akár
nem.
 Azt kell mondjam, sokkal keményebb vagy nálam. Arra
számítottam, hogy én foglak téged nyugtatgatni, és
mondogatni, hogy a fájdalom csak átmeneti. Pont
fordítva történt. Talán nekem jobban fáj, mint neked. ;)
Na, késő van. Készülök, hogy felhívjalak, és jó éjszakát
kívánjak, de szokás szerint először ki kell írnom
magamból a gondolataimat.
Tudom, már mondtam, de szeretem, hogy még mindig
leveleket írogatunk egymásnak. Az üzeneteket kitöröljük,
a beszélgetéseket elfelejtjük, de esküszöm, hogy halálom
napjáig megőrzőm minden egyes leveledet. #Csigaposta
mindörökké
Szeretlek. Épp eléggé, hogy a bőrömön viseljelek.
Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts!

Silas

Silasre pillantok, de nagyon bele van merülve az olvasásba.

Szeretném látni azt a tetkót élőben, de nem érzek kellő
magabiztosságot, hogy megkérjem rá, vegye le a pólóját.
Több levelet is átlapozok, amíg meg nem találom azt, amit én
írtam erre válaszul. Kíváncsi vagyok, vajon akárcsak egy kicsit is
olyan szerelmes lesz-e, mint az övé.

Silas!

Állandóan azon az estén jár az eszem, amikor

csókolóztunk. Meg a leveleden, amiben elmagyarázod,
milyen érzés volt a számodra.
Még sosem csókolóztam korábban. Nem csuktam be a
szemem. Nagyon féltem. A filmekben mindig becsukják a
szemüket, de én nem tudtam rávenni magam. Tudni
akartam, te vajon becsukod-e a szemed, és hogy milyen az
ajkad, ahogy az enyémre tapad. És azt is tudni akartam,
hány óra van, hogy mindig tudjam, mikor csókoltuk meg
egymást először. (Este tizenegy órakor, amúgy.) És neked
végig csukva volt a szemed.
Miután leléptem, hazamentem, és egy órán keresztül
csak a falat bámultam. Még úgy is érzem az ajkad az
ajkamon, hogy már nem is vagy velem. Őrület volt, és
nem tudom, ennek így kell-e történnie. Bocs, hogy nem
válaszoltam a hívásaidra. Nem akartam, hogy aggódj,
csak időre volt szükségem. Hisz ismersz. El kell
rendeznem magamban a történteket, és ezt egyedül kell
megtennem. Márpedig a csókod olyasmi, amit
egyértelműen a helyére kell tennem. Régóta szerettem
volna, hogy ez megtörténjen, de biztos vagyok benne,
hogy a szüleink azt fogják gondolni, megőrültünk.
Hallottam anyámtól, hogy az ember a mi korunkban nem
lehet igazán szerelmes, de szerintem ez nem igaz. A
felnőttek szeretnek úgy tenni, mintha a mi érzéseink nem
lennének olyan mélyek és fontosak, mint az övéik, mintha
mi túl fiatalok volnánk ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk.
Szerintem mi ugyanarra vágyunk, mint ők. Hogy
találjunk valakit, aki hisz bennünk. Aki mellettünk áll, és
aki miatt kevésbé érezzük magunkat magányosnak.
Nagyon félek, hogy valami történik majd, és többé nem
leszel a legjobb barátom. Mindketten tudjuk, hogy sok
olyan ember mondja magát a barátunknak, aki aztán
mégsem ehhez tartja magát, de rád eddig ez nem jellemző.
Totál csapongók. Nagyon bírlak, Silas. Talán a zöldalmás
vattacukornál, a rózsaszín Nerds cukorkánál, de még a
 Sprite-nál is jobban.

Charlie

Ez édes. Édes voltam. Egy csaj, aki életében először szerelmes.

Bárcsak emlékeznék, milyen volt az első csók! Vajon több is volt
egy csóknál? Újabb levelekbe nézek bele. Az egyikben megakad a
szemem egy szón.

Kedves Silas!

Már fél órája próbálom megírni ezt a levelet, de azt

sem tudom, mit mondjak. Pedig ki kéne böknöm végre
valamit, mi? Te mindig olyan nagy dumás vagy, én meg
általában kukulok.
Még mindig az jár a fejemben, amit a minap
csináltunk. Amit a nyelveddel műveltél... Már a
gondolatától is elájulok! Túl őszinte vagyok? Túlságosan
nyílt lapokkal játszom? Apa mindig azt mondja nekem:
„Ne teregesd ki a lapjaidat mások előtt, Charlie!” Előtted
egyetlen lapomat sem akarom rejtegetni. Úgy érzem,
minden titkomat rád bízhatom. Silas, alig várom, hogy
újra úgy csókolj. Tegnap, miután elmentél, dühös voltam
a bolygó összes csajára. Tudom, hogy ez hülyeség, de nem
akarom, hogy valaha mással csináld azt a nyelveddel.
Nem jellemző rám, de féltékeny vagyok mindenkire, aki
után előttem vágyakoztál. Nem akarom, hogy őrültnek
gondolj, de ha valaha is úgy nézel más lányra, ahogyan
rám, kiskanállal vájom ki a szemedet. Talán ki is nyírom
a csajt, és az egészet rád kenem. Szóval ha nem akarsz
vak börtöntöltelék lenni, azt javaslom, tartsd rajtam a
 szemed! Ebédnél találkozunk!

Szeretlek!
Charlie

Ezen a ponton elpirulok, és Silasre sandítok. Akkor mi, akkor

én... A levelet a lábam alá teszem, hogy ne tudja elolvasni. Milyen
kínos! Ilyet csinálsz valakivel, és nem emlékszel rá. Különösen
mivel minden jel szerint ügyesen használja a nyelvét. Mit? Megint
lopva ránézek, és most ő is engem néz. Azonnal elönt a forróság.
– Mi van? Miért vágsz ilyen arcot?
– Milyen arcot? – kérdezem, és félrenézek. Ekkor jövök rá,
hogy azt sem tudom, milyen az arcom.
Jó rám nézni? Addig kutakodok a hátizsákban, míg
megtalálom a tárcám. Kiveszem a személyimet, és mereven
bámulom. Okés vagyok. Elsőre a szemem tűnik fel, mert
pontosan olyan, mint Janette-é. Janette kicsit talán szebb nálam.
– Szerinted anyura vagy apura hasonlítunk? – kérdezem
Janette-et.
Felteszi a lábát a műszerfalra, és így válaszol:
– Anyura, hál’ istennek. Beledöglenék, ha olyan sápadt lennék,
mint apa.
Ez a válasz kicsit letaglóz. Abban reménykedtem, hogy apára
hasonlítunk, így amikor nemsokára találkozunk, kicsit
ismerősebb lesz. Felkapom a naplót. Gondolni sem akarok rá,
hogy nyomokban sem emlékszem azokra az emberekre, akiknek
az életemet köszönhetem.
A legutolsó bejegyzéshez lapozok a naplómban. Ezt kellett
volna először elolvasnom, de érteni akartam az összefüggéseket.
Ezen a napon két bejegyzést is írtam, az elsővel kezdem.
 OKTÓBER 3., PÉNTEK

A nap, amikor elütik a kutyádat.

A nap, amikor apád sittre megy.
A nap, amikor ki kell költöznöd gyerekkori otthonodból
egy koszfészekbe.
A nap, amikor anyád nem hajlandó többé rád nézni.
A nap, amikor a pasid behúz egyet valaki apjának.
Életem legszarabb napja. Nem akarok róla még
beszélni sem. Jövő hétre úgyis csak ez lesz a téma. Minden
egyre rosszabb. Annyira próbálom rendbe hozni a
dolgokat. Távol tartani a családomat a nyomortól, még
ha egyenesen afelé is haladunk. Olyan, mintha szemben
úsznék ezzel a hatalmas árral, és esélyem sem lenne
győzni. Az emberek a suliban máshogy néznek rám. Silas
azt mondja, ezt csak én beszélem be magamnak.
Csakhogy neki egyszerűbb ezt hinnie. Neki van apja. Az ő
élete nincsen darabokban. Talán nem tisztességes ezt
mondanom, de megőrülök, amikor azt mondja, hogy
minden rendbe jön. Mert nem. Egyértelmű, hogy nem.
Szerinte az apja ártatlan. Szerintem meg nem. Hogyan
lehetek valakivel, akinek a családja megvet engem? Nincs
már itt az apám, hogy őt utálják, így az egészet kivetítik
rám. Az én családom befeketítette az ő drágalátos
családjukat. Apám a börtönben rohad, míg ők
jönnek-mennek, élik az életüket, mintha apám mit sem
számítana. Nagyon is számít, hogy mit tettek a
családommal, és semmi sem lesz rendben. Apám utálja
Silast. Hogy lehetnék annak az embernek a fiával, aki
börtönbe juttatta? Felfordul a gyomrom. Ennek ellenére
mégis nehéz szakítanom vele. Amikor bepipulok, mindig
tudja, mit kell mondania. De a szívem mélyén biztos
vagyok benne, hogy ez egyikünknek sem jó. Silas annyira
makacs. Ha meg is próbálnék szakítani vele, nem hagyná.
Kihívásként tekint a helyzetre.
Úgy teszek, mintha nem érdekelne? Ő is úgy tesz.
Megcsalom a halálos ellenségével?
Ő megcsal a halálos ellenségének a nővérével.
Meghallja, hogy az étteremben vagyok a
barátaimmal? Ő is beállít a barátaival.
A kapcsolatunk ingatag. Nem volt ez mindig így.
Minden akkor kezdődött, amikor apáink összetűzésbe
keveredtek. Azelőtt, ha bárki azt mondta volna nekem,
hogy mindent meg fogok tenni, hogy megszabadulhassak
tőle, kiröhögtem volna. Ki gondolta, hogy a kis tökéletesen
összepasszoló életünk szinte egy éjszaka alatt fenekestül
felfordul?
Silas és Charlie élete többé nem passzol össze. Most túl
nehéz. Sokkal több erőfeszítést igényel, mint amire
képesek vagyunk.
Nem akarom, hogy Silas gyűlöljön. Csak azt akarom,
hogy ne szeressen többé.
Szóval... Másképp viselkedem. Nem is olyan nehéz,
hiszen tulajdonképpen a történtek után valóban más
vagyok. De ahelyett, hogy titkolnám, hagyom, hadd lássa.
Gonosz vagyok. Nem is tudtam, hogy ilyen gonosz is
tudok lenni. És rideg vagyok. Hagyom, hadd lásson más
fiúkkal flörtölni. Pár órája behúzott Brian apjának,
amikor a férfi azt mondta egy másik vendégnek, hogy
Brian barátnője vagyok. Nem is tudom, veszekedtünk-e
korábban is így. Azt akartam, hogy kiabáljon velem. Azt
akartam, hogy lássa, milyen vagyok valójában.
 Azt akartam, hogy lássa, megy ez neki sokkal jobban is.
Ehelyett, közvetlenül azelőtt, hogy kidobták az
étteremből, odalépett hozzám. A fülemhez hajolt, és
belesuttogott:
– Miért, Charlie? Miért akarod, hogy gyűlöljelek?
Sírás szorongatta a torkomat, ahogy elráncigálták.
Farkasszemet néztünk, mialatt kivezették. Úgy nézett,
ahogyan még soha azelőtt. Borzasztó... közönyösen.
Mintha végleg elveszítette volna a reményt.
És az SMS alapján, amit kaptam tőle, mielőtt elkezdtem
ezt a naplóbejegyzést... Azt hiszem, elege van abból, hogy
értünk harcoljon. Ezt írta:
„Feléd tartok. Tartozol nekem egy rendes szakítással. ”
Végleg betelt nála a pohár. Vége. Tényleg vége. És
nekem örülnöm kéne, hiszen végig ez volta tervem,
ehelyett azonban nem tudom abbahagyni a bőgést.
 CHARLIE NAGYON CSENDESEN OLVAS. Nem jegyzetel, nem
mond semmit, ami hasznos lehet számunkra. Egyszer láttam,
hogy megtörölte a szemét, de ha az könnycsepp volt, hát nagyon
jól titkolta. Kíváncsi lettem, mit olvas, így átkukucskáltam, és
próbáltam belelesni a naplóba.
A szakításunk estéjéről olvasott. Hogy mi történt köztünk alig
egy héttel ezelőtt. A legszívesebben odabújnék hozzá, hogy együtt
olvassunk tovább, ehelyett azonban szól Landonnak, hogy
pisilnie kell.
Lekanyarodunk egy benzinkúthoz, kábé egyórányira a
börtöntől. Janette a kocsiban vár minket. Charlie mellettem
marad, ahogy belépünk az üzletbe. Vagy talán én maradok
mellette. Nem tudom biztosan. Még mindig nem csillapodott
bennem a vágy, hogy megvédjem. Sőt, egyre inkább eluralkodik
rajtam. Így, hogy mindenre emlékszem az elmúlt két – vagyis
majdnem három – napból, nehezebben felejtem el, mennyire
nem ismerhetem őt. Vagy hogy menynyire nem szerethetem.
Csak a reggeli csókunkra tudok gondolni, amikor azt hittük, nem
fogunk emlékezni egymásra, ha vége lesz. Amikor megengedte,
hogy megcsókoljam, és öleljem egészen addig, míg már nem volt
többé Charlie.
Nehéz volt megállnom, hogy ne nevessek, amikor eljátszotta,
hogy tudja a nevét. Delilah? Még az emlékei nélkül is ugyanaz a
makacs Charlie maradt. Elképesztő, hogy a személyiségének
milyen sok oldalát mutatta meg ma, csakúgy, mint tegnap este.
Azon tűnődöm, vajon én ugyanaz az ember vagyok-e, mint
mielőtt ez az egész elkezdődött.
Megvárom, míg kijön a mellékhelyiségből. A hűtőszekrényhez
megyünk, és leveszek egy vizet a polcról. Ő egy Pepsit választ, én
meg majdnem szólok neki, hogy tudtommal a Coca-Colát jobban
szereti, mert olvastam az egyik tegnapi levélben, de hát elvileg
nem emlékezhetek a tegnapi napra. A kasszához megyünk.
– Azon filózom, hogy egyáltalán szeretem-e a Pepsit – súgja.
Nevetek.
– Én ezért veszek vizet. Biztosra megyek.
Fog egy zacskó chipset, és a pultra teszi. Aztán egy zacskó
Cheetost. Meg egy Funyunst. Meg Doritost. Felhalmozza a
chipseket a pénztárnál. Rám néz, és ránt egyet a vállán.
– Biztosra megyek.

Mire visszaérünk a kocsihoz, tíz különböző zacskó chipset és

nyolc különböző típusú üdítőt cipelünk. Janette egy pillantást vet
Charlie-ra, amikor meglátja a töménytelen sok kaját.
– Silas nagyon éhes – mondja Janette-nek.
Landon beül a volán mögé, térde fel-le jár. Ujjaival a
kormányon dobol.
 – Silas, emlékszel, hogy kell vezetni, ugye?
Követem a tekintetét, és meglátok két rendőrt velünk szemben
lehúzódva az út szélén. El kell haladnunk mellettük, de nem
értem, miért idegesíti ez Landont. Charlie-t már nem körözik
eltűntként, tehát nincs okunk tartani tőlük.
– Miért nem vezethetsz te? – kérdezem Landont.
Megfordul, hogy a szemembe nézhessen.
– Épphogy betöltöttem a tizenhatot. Csak oktatóval
vezethetek. Még nem jelentkeztem a jogsira.
– Remek – morogja Janette.
Jelen állás szerint nem a jogsi nélküli vezetés az első, amiért
aggódom.
– Szerintem nagyobb problémánk is van annál, hogy
megbírságolnak – mondja ki Charlie hangosan a gondolataimat.
– Silasnek nem kell vezetnie. Segít átrágni magam ezen a sok
szarságon.
– Régi szerelmes levelek olvasgatása aligha lehet olyan fontos
– okvetetlenkedik Janette. – Ha Landont megbírságolják, amiért
nincs jogsija, később már nem is fog kapni.
– Akkor ne állítsanak meg! – mondom neki. – Még két óra oda
és három vissza. Nem pocsékolhatok el öt órát, csak mert aggódsz
a jogsid miatt.
– Miért viselkedtek mindketten ilyen furcsán? – kérdezi
Janette. – És minek olvastok régi szerelmes leveleket?
Charlie a naplóba mélyedve, hányavetin válaszol Janette-nek:
– Az amnézia egy különleges esetében szenvedünk, és nem
tudjuk, kik vagyunk. Még azt sem tudom, te ki vagy. Fordulj előre,
és törődj a saját dolgoddal!
Janette a szemét forgatva dúl-fúl, aztán előrefordul.
– Zakkantak – dünnyögi.
Charlie rám mosolyog, és a naplóra mutat.
 – A legutolsó bejegyzést készülök elolvasni.
Felhajtom a kettőnket elválasztó karfát, és közelebb húzódom
hozzá, hogy együtt olvashassuk.
– Nem fura érzés megmutatni nekem a naplódat?
Finoman megrázza a fejét.
– Nem igazán. Valahogy úgy érzem, mintha ezek nem is mi
lennénk.

OKTÓBER 3., PÉNTEK

Negyedórája írtam utoljára a naplómba. Ahogy

befejeztem, Silas SMS-ezett, hogy odakint vár. Mivel
anyám többé nem engedi be a házunkba, kimentem, hogy
meghallgassam, mit akar mondani.
Elállt tőle a lélegzetem, és rögtön meg is utáltam
magam érte. Beleborzongtam, ahogy a Land Roverének
támaszkodott keresztbe vetett lábakkal, zsebre dugott
kézzel, de a spagettipántos pizsama felsőmre fogtam.
Még akkor sem nézett fel, amikor odaértem a kocsihoz.
Én is az autónak dőltem mellette, és karba fontam a
kezem. Kis ideig néma csendben álltunk.
– Kérdezhetek még valamit? – szólt.
Ellökte magát a kocsitól, és megállt előttem.
Mozdulatlanná dermedtem, amikor felemelte a karját, és
átölelt. Kicsit behúzta a nyakát, amíg a szeme nagyjából
egy magasságba került az enyémmel. Nem volt ebben a
testhelyzetben semmi új. Milliószor álltunk már így,
csakhogy ezúttal nem úgy nézett rám, mintha meg akart
volna csókolni. Most úgy nézett rám, mintha azt
találgatná, ki a franc vagyok. Úgy vizslatta az arcom,
mintha egy totál ismeretlen emberre nézett volna.
 – Charlie–szólt érdes hangon. Alsó ajkába harapott,
miközben azt fogalmazta, mit mondjon. Sóhajtott egyet,
és lehunyta a szemét. – Biztos, hogy ezt akarod?
– Igen.
Tágra nyílt a szeme a határozottságomtól. Megfájdult
a szívem, látván, hogy mit próbál leplezni a tekintetében.
A döbbenetét. A felismerést, hogy ebből most nem foga
kidumálni magát.
Öklével kétszer az autóra csapott, és eltolta magát
tőlem. Azonnal elhúzódtam, be akartam menni a házba,
de még mindig nem volt erőm elengedni. Emlékeztettem
magam, miért is csinálom ezt. Nem vagyunk jó párosítás.
Ő azt hiszi, apám bűnös. A családjaink gyűlölik egymást.
Már mások vagyunk.
Amikor a bejárati ajtóhoz értem, Silas még mondott
valamit, mielőtt beszállt a kocsiba.
– Nem fogsz hiányozni, Charlie.
Ez a beszólás megdöbbentett. Megfordultam, és
ránéztem.
– A régi éned fog hiányozni. A régi Charlie, akibe
beleszerettem. De ez az akárki, akivé lettél. – Nyeglén
végigmutatott rajtam. – Ez nem fog hiányozni.
Beszállt a kocsijába, és becsapta az ajtót. Kitolatott a
kocsifelhajtóról, és elhúzott, a kerekek csikorogtak a
lepukkant környék utcáin.
És most elment.
Egy apró kis részem dühös, amiért nem próbált többet
tenni. A többi megkönnyebbült, hogy végre vége.
Végig megtett mindent, hogy felidézze, milyen volt
régen. Meggyőzte magát, hogy egy napon lehet még
ugyanolyan.
 Miközben ő minden idejét azzal tölti, hogy emlékezzen,
én azzal, hogy felejtsek.
Nem akarok rá emlékezni, milyen volt megcsókolni.
El akarom felejteni Silas Nasht és mindent, ami rá
emlékeztet.
 A BÖRTÖN NEM OLYAN, MINT VÁRTAM. Mire is számítottam?
A szürke égbolt és a kietlen föld háttere előtt megjelenő sötét és
düledező valamire? Arra nem emlékszem, hogy én hogy nézek ki,
de arra igen, hogy egy börtönnek milyennek kellene lennie.
Nevetve kászálódom ki a kocsiból, és lesimítom a ruhámat. A
vörös tégla fényesen ragyog a kék ég előtt. Virágok nőnek a fű
szélén, szellő táncoltatja őket. Az egyetlen rondaság ebben a
környezetben a kerítés tetején futó szögesdrót.
– Nem is olyan rossz ez – jegyzem meg.
Silas, aki mögöttem száll éppen ki, felvonja a szemöldökét.
– Nem te vagy ide bezárva.
Az arcomat elönti a forróság. Azt talán nem tudom, ki vagyok,
de azt igen, hogy hatalmas ökörség volt ezt mondanom.
– Ja – bólintok. – Azt hiszem, Charlie seggfej.
Felnevet, és elkapja a kezem, mielőtt tiltakozhatnék.
Visszapillantok a kocsira, ahonnan Janette és Landon az oldalsó
ablakon át minket figyel. Olyanok, mint két szomorú, pici
kölyökkutya.
– Velük kellett volna maradnod. A tiniterhesség nem a
legtutibb.
Silas kuncog.
– Szórakozol velem? Nem láttad, hogy az egész úton hogy
veszekedtek?
– Szexuális feszültség – trillázom, ahogy kinyitom a váróterem
ajtaját.
Izzadságszag leng odabent. Fintorogva lépek az ablakhoz. Egy
nő áll előttem, egy-egy gyerek rángatja mindkét kezét.
Szitkozódik, mielőtt a nevét kiáltja a recepciósnak, és átadja a
személyijét.
Basszus! Hány évesnek kell lenni, hogy meglátogathass itt
valakit? A jogsimat keresgélem, és a soromra várok. Silas
megszorítja a kezem, én feléje fordulok, és erőtlenül
rámosolygok.
– Következő! – szólít egy hang.
Az ablakhoz lépek, és közlöm a szigorú arcú nővel, hogy kihez
jöttem.
– Szerepel a listán?
Bólintok. A levelek arra engednek következtetni, hogy már
többször is meglátogattam az apámat, mióta bebörtönözték.
– És ő? – Fejével Silas felé bök, aki felmutatja a jogsiját.
A nő visszaadja, és a fejét rázza.
– Ő nincs rajta a listán.
– Ó! – Néhány percig eltart, amíg mindent bepötyög a gépbe,
aztán odaadja a látogatókártyámat. – A táskáját hagyja a
barátjánál. Itt kint megvárhatja magát.
Sikítani tudnék. Nem akarok egyedül bemenni, és beszélni
valakivel, aki állítólag az apám. Silas ura a helyzetnek. Azt
akarom, hogy velem jöjjön.
 – Nem tudom, végig bírom-e csinálni. Még azt sem tudom, mit
kérdezzek tőle.
Silas mindkét kezével megragadja a vállam, és lehajtja a fejét,
hogy a szemembe nézzen.
– Charlie, a manipulatív levelei alapján elég nagy seggfejnek
tűnik. Ne dőlj be a trükkjeinek! Szedd ki belőle a válaszokat, és
húzz ki onnan, jó?
Bólogatok.
– Rendben. – Körbenézek a koszos várótermen, a sárga
falakon és a terem díszítésére tett szánalmas próbálkozásról
tanúskodó cserepes virágokon. – Megvársz itt?
– Aha – feleli gyengéden.
A szemembe néz, szája sarkában apró mosoly játszik. Úgy
érzem, mintha meg akarna csókolni, és ez megrémiszt. Veszélyes
idegen. Kivéve, hogy már tudom, milyen csókolózni vele. Csak
éppen nem emlékszem rá.
– Ha elhúzódna, várj a kocsiban Landonnal és Janette-tel! –
mondom. – Tudod, tiniterhesség és egyéb szarságok.
Biztatóan rám mosolyog.
– Rendben. – Hátralépek. – Találkozunk a másik oldalon.
Próbálok tökösnek látszani, ahogy átsétálok a fémdetektoron,
és egy őr megtapogat. Remeg a térdem. Visszanézek Silasre, aki
zsebre tett kézzel ácsorog, és engem figyel. Biccent, hogy induljak,
ettől kicsit összeszedem a bátorságomat.
– Meg tudom csinálni – dörmögöm az orrom alatt. – Csak egy
röpke látogatás apucinál.
Egy szobába kísérnek, és azt mondják, várjak. Húsz asztal van
szanaszét szórva. A nő, aki előttem állt a sorban, egy asztalnál
ücsörög, arcát a tenyerébe temeti, míg a gyerekei egy sarokban
építőkockákkal játszanak. Leülök olyan messzire tőlük,
amennyire csak lehet, és az ajtót bámulom. Az úgynevezett apám
bármelyik percben beléphet, és én még csak azt sem tudom, hogy
néz ki. Mi van, ha nem ismerem meg? Azon gondolkodom, hogy
lelépek, egyszerűen elfutok, és majd azt mondom a többieknek,
hogy nem akart engem látni. Ebben a pillanatban egyszer csak
belép. Tudom, hogy ő az, mert azonnal rám talál a tekintete.
Mosolyogva sétál át a termen. A „sétál” szó nem is fejezi ki igazán,
amit csinál. Poroszkál. Nem állok fel.
– Helló, Mogyi! – Esetlenül megölel, amíg én mereven ülök.
– Szia, apa!
Leül velem szemben. Még mindig mosolyog. Látom, milyen
könnyű lenne imádni őt. Még a rabruhájában is kirí erről a
helyről. Valami nagyon nem stimmel, ahogy itt ücsörög a
vakítóan fehér fogaival és a jól fésült szőke hajával. Janette-nek
igaza volt. Biztosan anyura hasonlítunk, mert egyáltalán nem úgy
nézünk ki, mint apa. Az hiszem, a számat tőle örököltem, de a
sápadt bőrszínét biztosan nem. A szemét sem. Amikor először
láttam a képem, ez volt az első, amit észrevettem. Szomorú a
szemem. Apámé mosolygós, bár most talán nincs min nevetnie.
Kezd érdekelni.
– Két hete nem jártál erre. Már kezdtem azt hinni, hogy
hagytok itt megrohadni.
Lerázom magamról a kisugárzását, amit egy perce éreztem.
Nárcisztikus pöcs! Már tudom is, mi a titka, pedig csak most
találkoztam vele. Nevető szemmel és mosolyogva beszél, de a
szavai ostorcsapásként ütnek.
– Otthagytál minket a nyomorban. Az autóval gondok vannak,
szóval nehéz ilyen messzire elkocsikáznom. Anyám meg
alkoholista. Azt hiszem, ki vagyok rád bukva ezért, de nem
emlékszem.
Mereven néz egy percig, mosolya az arcára fagy.
– Sajnálom, hogy így érzel.
 Összefonja a kezét az asztalon, és előrehajol. Kezdek
feszengeni, úgy vizslat, mintha többet tudna rólam, mint én
magam. Ami, mondjuk, jelen esetben talán még igaz is.
– Reggel telefonon kerestek – közli, és hátradől a székében.
– Igen? És kicsoda?
A fejét ingatja.
– Lényegtelen, hogy ki. Az a lényeges, amit mondott. Rólad.
Nem szolgálok neki több információval. Nem tudom, hogy ez
csapda-e.
– Nem akarsz elmondani valamit, Charlize?
Oldalra billentem a fejem. Milyen játékot játszik?
– Nem.
Aprót biccent, aztán csücsörít a szájával. Álla alatt tornyot
formál az ujjaival, miközben az asztalon keresztül bámul rám.
– Azt mondták, elkaptak illetéktelen behatolásért. És emiatt
feltételezhető, hogy kábítószer hatása alatt állsz.
Nem kapkodom el a választ. Illetéktelen behatolás? Ki
mesélhette el neki, hogy illetéktelenül behatoltam valakihez? A
tarotkártyajós? Az ő házában voltam. Tudomásom szerint
senkinek sem beszéltünk a történtekről. A feljegyzéseink szerint
egyenesen a hotelbe mentünk tegnap este.
Annyi minden kavarog most a fejemben. Megpróbálom
elrendezni őket magamban.
– Miért voltál a régi házunkban?
Felgyorsul a pulzusom. Felpattanok.
– Van itt valami innivaló? – kérdezem körbefordulva. –
Szomjas vagyok.
Kiszúrom az üdítőautomatát, de nincs egy vasam sem. Apám
matat a zsebében, előhúz egy maroknyi negyeddollárost, és az
asztalra csúsztatja.
– Lehet itt bent pénz nálad?
 Bólint, gyanakvóan néz egész idő alatt. Felkapom az aprót, és
odasétálok az üdítőautomatához. Bedobálom a
negyeddollárosokat, és visszafordulok felé. Ő nem engem néz. Az
asztalon összekulcsolt kezére szögezi a tekintetét.
Várom, hogy a gép kiadja az italomat, és még utána is húzom
az időt, míg kinyitom és belekortyolok. Idegesít ez az ember, és
nem tudom, miért. Nem tudom, Charlie hogyan nézhetett rá fel
úgy. Azt hiszem, ha lenne róla emlékem, mint apáról, talán
máshogy éreznék. De hát nem emlékszem. Csak arra
hagyatkozhatok, amit látok, és jelen pillanatban éppen egy
bűnöző ül velem szemben. Egy gombszemű, sápadt, férfinak is
alig nevezhető valaki.
Majdhogynem eldobom az italomat. Minden izmom elernyed a
felismeréstől. Visszaemlékezem valamire, amit vagy én, vagy Silas
jegyeztünk fel. A Rák leírása volt az. Coráé.
„Ráknak hívják a mélyen ülő szeme és a bőre miatt, ami a
rózsaszín árnyalataiban játszik, amikor beszél. ”
Basszus, basszus, basszus!
Brett Cora apja?
Rám bámul, talán azon tűnődik, miért tart ennyi ideig
visszamennem hozzá. Felé tartok. Amikor az asztalhoz érek,
mélyen a szemébe nézek. Miután leülök, előrehajolok, és nem
hagyom, hogy az izgatottságom átszűrődjön a
magabiztosságomon.
– Játsszunk egyet! – javasolom.
Szórakozottan felvonja a szemöldökét.
– Oké.
– Tegyünk úgy, mintha elvesztettem volna a memóriámat. Egy
üres lap vagyok. Pakolászom össze a dolgokat, amiket amúgy
korábban a rajongásomtól talán nem vettem észre. Tudsz
követni?
 – Nem igazán.
Keserűen néz rám. Azon gondolkodom, vajon akkor is ilyen-e,
ha az emberek nem törik magukat hanyatt-homlok, hogy a
kedvében járjanak.
– Nincs neked véletlenül egy másik lányod is? Nem is tudom,
talán egy őrült anyától, aki fogva tartott akaratom ellenére?
Elsápad. Azonnal tagadni kezd, elfordul tőlem, és őrültnek
nevez. De látom a kétségbeesést az arcán, és tudom, hogy
beletrafáltam valamibe.
– Hallottad a mondatom második felét, vagy csak úgy
csináltál, mintha figyelnél?
Felém fordul, tekintetében már nyoma sincs lágyságnak.
– Elrabolt engem. Bezárva tartott egy szobában a házában, a
mi régi házunkban.
Ádámcsutkája fel-le mozog, ahogy nyel. Azon gondolkodik, mit
mondjon.
– Birtokháborításon ért téged, a saját házában. Azt mondta,
dühös voltál. Fogalmad sem volt róla, hogy hol vagy. Nem akarta
hívni a rendőrséget, mert meg volt róla győződve, hogy drogoztál,
így ott tartott, hogy segítsen méregteleníteni. Az én
engedélyemmel tette, Charlie. Azonnal hívott, ahogy rád talált a
házban.
– Nem kábítószerezem. És különben is, épeszű ember senkit
sem tartana fogva akarata ellenére.
– Jobban örültél volna, ha rád hívja a rendőrséget?
Összevissza beszéltél! És betörtél a házába az éjszaka közepén!
Nem tudom, mit gondoljak. Az egyetlen emlékem erről a
magamnak írt feljegyzésekben van.
– És az a lány a féltestvérem? Cora?
Az asztallapot bámulja, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
Amikor nem válaszol, úgy döntök, az ő játékát fogom játszani.
 – Saját érdeked, hogy őszinte legyél velem. Silasszel
megtaláltuk az aktát, amit Clark Nash annyira kétségbeesve keres
a tárgyalásod óta.
A szeme sem rebben. A pókerarca túl tökéletes. Nem kérdezi
meg, milyen akta van nálam. Csak ennyit mond:
– Igen. Ő a féltestvéred. Évekkel ezelőtt viszonyom volt az
anyjával.
Mintha az egész egy tévéműsor szereplőjével történne. Azon
gondolkodom, vajon az igazi Charlie hogy bírná ezt. Könnyekben
törne ki? Felpattanna és elrohanna? Pofán vágná ezt az embert?
Azok alapján, amiket olvastam róla, talán az utóbbi.
– Pfú! Ó, pfú!... Anya tud erről?
– Igen. Rájött, miután elvesztettük a házat.
Milyen szánalmas ez az ember! Először is megcsalja az
anyámat. Teherbe ejt egy másik nőt. Majd ezt eltitkolja a felesége
és a gyerekei elől, míg el nem kapják.
– Jesszusom! Nem csoda, hogy anya alkoholista.
Hátradőlök a széken, és felnézek a mennyezetre.
– Elismerted valaha, hogy az apja vagy? Tud róla?
– Tudja.
Mérhetetlenül dühös vagyok. Charlie miatt, emiatt a szegény
lány miatt, akinek egy iskolába kell járnia Charlie-val, és végig
kell néznie, hogy azt az életet élheti, amit ő emiatt a hülye helyzet
miatt nem.
Pár perc alatt összeszedem magam, miközben ő némán ül.
Bárcsak mondhatnám, hogy bűntudat gyötörte, de nem hiszem,
hogy ennek az embernek lenne lelkiismerete.
– Miért laknak abban a házban, ahol felnőttem? Te adtad oda
nekik?
Ettől elpirul. Összeszorítja a száját, a pillantása ide-oda
cikázik. Olyan halkan beszél, hogy alig hallom.
 – Az a nő az ügyfelem volt, Charlie. És egy tévedés. Évekkel
ezelőtt szakítottam vele, egy hónappal azelőtt, hogy rájött volna a
terhességére. Kötöttünk egy egyezséget. Jobb volt ez így
mindenkinek.
– Szóval azt mondod, megvetted a hallgatását?
– Charlie... Hibáztam. Hidd el, százszorosan megfizettem érte.
Abból a pénzből vette meg az aukción a házat, amit éveken át
küldözgettem neki. Csak azért tette, hogy engem bosszantson.
Szóval a nő bosszúszomjas. És talán egy picit őrült. És az apám
a hibás ezért?
Jézusom! Ez egyre rosszabb.
– Megtetted, amit mondanak rólad? Ha már őszintén
beszélgetünk, jogom van tudni.
Körbejáratja tekintetét a termen, hogy lássa, figyeli-e valaki.
– Miért kérdezel ilyeneket? – suttogja. – Ez nem vall rád.
– Tizenhét éves vagyok, talán változhatok, nem?
Ezt a pasast! A szemem forgatnám, de először még több választ
kell kiszednem belőle.
– Clark Nash rángatott ebbe bele? – Előredől, szavaiból és
arckifejezéséből is vád süt. – Megint Silasszel kavarsz?
Próbálja a dolgot ellenem fordítani. Többé nem hat meg.
– Igen, apu – mosolygok édesen. – Megint járunk. Szeretjük
egymást, és nagyon boldogok vagyunk. Köszi az érdeklődést.
A halántékán kidudorodnak az erek. Kezét mérgesen ökölbe
szorítja.
– Charlie, tudod, mi a véleményem erről.
Feldühít a reakciója. Felpattanok, a székem csikorogva lódul
hátra.
– Hadd mondjam el, én mit gondolok. – Hátrébb lépek, és
rámutatok. – Egy csomó életet tettél tönkre. Azt hitted, a pénz
majd pótolja a felelősséged. Anyám a te döntéseid miatt iszik. A
lányaidat otthagytad minden nélkül, még példaképük sincs az
életükben. Nem is beszélve azokról az emberekről a cégednél,
akikből pénzt csaltál ki. És másokat hibáztatsz. Mert egy igazi
szar alak vagy. És még szarabb apa! Nem ismerem túl jól
Charlie-t és Janette-et, de szerintem jobbat érdemelnek.
Megfordulok, és elsétálok, vállam fölött hátravetek néhány
szót búcsúzóul.
– Viszlát, Brett! Szép életet!
 KERESZTBEVETETT LÁBBAL, a szélvédőnek dőlve ücsörgök a
motorháztetőn, és jegyzeteket körmölök, amikor Charlie
visszatér. Több mint egy órát volt odabent, így azt tettem, amit
mondott, és kint vártam rá, szemmel tartva a testvéreinket.
Amikor megpillantom, felegyenesedek ültömben. Nem kérdezem
meg, hogy rájött-e valamire, csendben várom, hogy mondjon
valamit. Pillanatnyilag nem úgy néz ki, mintha bármit is meg
akarna osztani velem.
Egyenesen a kocsi felé tart. Ahogy elmegy mellettem, vet rám
egy futó pillantást. Elfordítom a fejem, és figyelem, ahogy fürgén
az autó hátsó részéhez sétál. Aztán előre, majd megint hátra.
Fel-le.
Ökölbe szorítja a kezét a teste mellett. Janette kinyitja az ajtót,
és kiszáll a kocsiból.
– Mit mondott a világ legnagyszerűbb sittes apukája?
Charlie elállja az útját.
 – Tudtál Coráról?
Janette behúzza a nyakát, és a fejét rázza.
– Cora? Ki?
– A Rák! – szól hangosan Charlie. – Tudtad, hogy ő az apja?
Janette álla leesik a döbbenettől, én rögtön leugrom a
motorháztetőről.
– Na várj csak! Micsoda? – kérdezem Charlie felé közeledve.
Kezével az arcát dörzsöli, majd összeérinti az ujjait, ahogy lassan
kifújja a levegőt.
– Igazad volt, Silas. Nem álmodunk.
Minden porcikájából árad a félelem. A félelem, amit már jó pár
órája nem érzett. Most azonban mellbe vágta, ami történt.
Lassan előrelépek, és kinyújtom a kezem.
– Charlie, minden rendben van. Kitalálunk valamit.
Gyorsan hátralép, és a fejét rázza.
– Mi van, ha nem? Mi van, ha mindig ez történik?
Megint mászkálni kezd, most a tarkóján kulcsolja össze a
kezét.
– Mi van, ha életünk végéig újra és újra ez történik?
A mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy mély levegőt vesz.
– Neked mi bajod? – érdeklődik Janette. A következő kérdését
nekem szegezi. – Lemaradtam valamiről?
Landon most mellettem áll, így felé fordulok.
– Elviszem Charlie-t egy kis sétára. Elmagyaráznád
Janette-nek, hogy mi történik velünk?
Landon összeszorítja a száját, és bólint.
– Igen, de azt fogja hinni, mind kamuzunk.
Megragadom Charlie karját, és szinte magammal vonszolom.
Könny folyik végig az arcán, mérgesen letörli.
– Kettős életet élt. Hogy tehette ezt vele?
– Kivel? – kérdezem. – Janette-tel?
 Megáll, úgy válaszol.
– Nem, nem vele. Nem Charlie-val. Nem az anyámmal.
Corával. Hogy volt képes ellökni magától egy gyereket, akiről
tudta, hogy ő az apja? Ez egy rettenetes ember, Silas! Hogy nem
látta ezt Charlie?
A Rák miatt aggódik? Amiatt, aki egy teljes napi fogva
tartásához asszisztált?
– Lélegezz mélyeket! – tanácsolom, majd megragadom a
vállát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Valószínűleg
sosem láttad apádnak ezt az oldalát. Jó volt hozzád. Szeretted őt,
az alapján, aminek mutatta magát. És nem sajnálhatod azt a
lányt. Segített az anyjának fogva tartani téged.
Lázasan rázza a fejét.
– Sosem bántottak, Silas. Kínosan ügyeltem rá, hogy ezt
hangsúlyozzam a levélben. Bunkó volt, persze. De hát én törtem
be a házukba! Biztos követtem őt azon az estén, amikor nem
szálltam be a taxiba. Azt hitte, be vagyok drogozva, mert nem
emlékeztem semmire, és nem hibáztatom érte! Később megint
elfelejtettem, ki vagyok, és talán pánikba estem.
Hangosan fújja ki a levegőt, és egy kis szünetet tart. Amikor
megint rám néz, nyugodtabbnak tűnik. Összeszorítja a száját,
aztán megnedvesíti a nyelvével.
– Nem hiszem, hogy köze lenne a velünk történtekhez. Csak
egy őrült, megkeseredett nő, aki utálja az apámat, és talán
valamilyen beteges bosszút akart állni azért, ahogy a lányával
bántam. De mi lépre csaltuk. Végig másokkal foglalkoztunk,
megpróbáltunk másokat hibáztatni. De mi van, ha... – Nagy
levegőt vesz, úgy folytatja: – Mi van, ha ezt mi csináltuk
egymással?
Elengedem a vállát, és hátralépek. Leül a járdaszegélyre, arcát
a kezébe temeti. Képtelenség, hogy szándékosan ezt tettük volna
magunkkal.
– Az lehetetlen, Charlie. – Leülök mellé. – Hogy tehettük
volna? Hogyan veszítheti el két ember egyszerre az emlékezetét?
Valami olyasminek kellett történnie, amire mi nem is vagyunk
képesek.
– Ha ez túlmutat rajtunk, akkor apám is kevés volt hozzá. És
Cora is. És Cora anyja is. És az én anyám is. És a te szüleid is. Ha
mi nem okozhatjuk ezt, akkor más sem.
– Tudom – bólintok.
Egy pillanatra a szájához emeli a hüvelykujját.
– Szóval ha nem mások miatt történik ez velünk, akkor mi
lehet ez?
Érzem, ahogy az izmok megmerevednek a nyakamban. A
tarkómra teszem a kezemet, és felnézek az égre.
– Valami komolyabb?
– Milyen komolyabb? Az univerzum? Isten? Ez az apokalipszis
kezdete? – Feláll, és fel-le kezd járkálni előttem. – Szerinted
hittünk Istenben, mielőtt ez megtörtént?
– Fogalmam sincs. De többet imádkoztam az elmúlt néhány
napban, mint egész életemben.
Felállok, elkapom a kezét, és a kocsi felé húzom.
– Mindent tudni akarok, amit az apád mondott. Menjünk
vissza, és amíg vezetek, leírhatod, amit mondott neked.
Ujjait az enyéim közé csúsztatja, és visszasétál velem a
kocsihoz. Amikor odaérünk, Janette az ajtónak dől. Minket
bámul.
– Szóval ti komolyan semmire sem emlékeztek? Egyikőtök
sem?
Figyelme most kizárólag Charlie-ra irányul.
Intek neki és Landonnak, hogy most hátra üljenek. Éppen az
ajtót nyitom, amikor Charlie válaszol neki:
 – Nem. Nem emlékszünk. És esküszöm, nem poénból találtam
ki, Janette. Nem tudom, milyen nővéred voltam, de esküszöm,
nem találnék ki ilyet!
Janette pár pillanatig Charlie-t nézi, és így szól:
– Az elmúlt pár évben nagyon pocsék testvér voltál. De ha
tényleg minden igaz, amit Landon mesélt nekem, és tényleg nem
emlékeztek semmire, akkor ez megmagyarázza, hogy miért nem
kívánt nekem boldog szülinapot egyik seggfej sem közületek.
Kinyitja a hátsó ajtót, bemászik, és becsapja maga után.
– Jaj! – mondja Charlie.
– Ja! – nyugtázom. – Elfelejtetted a kishúgod szülinapját? Ez
elég önző húzás tőled, Charlie.
Játékosan mellkason üt. Elkapom a kezét, és esküszöm, egy
pillanat alatt történik köztünk valami. Egyetlen másodpercig úgy
néz rám, mintha azt érezné, amit régen.
Aztán pislant egyet, kihúzza a kezét az enyémből, és beszáll a
kocsiba.
 IGAZÁN NEM AZ ÉN HIBÁM, hogy az univerzum büntet engem.
Vagyis minket.
Silast és engem.
Mindig elfelejtem, hogy Silas is ugyanúgy benne van a
slamasztikában, ami alighanem azt jelenti, hogy önző vagyok.
Remek. A hátsó ülésen kuksoló húgomra gondolok, akinek igazán
elcseszett egy szülinapja van. És a féltestvéremre, aki az én régi
házamban él a pszichopata anyjával, és akit a naplóm szerint vagy
tíz éve gyötrök. Rossz ember vagyok, és még rosszabb nővér.
Vissza akarom én egyáltalán kapni az emlékeimet?
Kifelé bambulok az ablakon, és nézem, ahogy elhaladunk az
összes többi hülye autó mellett. Semmire sem emlékszem, de
arról legalább gondoskodhatok, hogy Janette-nek emlékezetes
legyen a mai nap.
– Te, Silas! Bepötyögnél valamit a GPS-be a kedvemért?
– Persze. Mit?
Nem ismerem a lányt a hátsó ülésen. Még az sincs kizárva,
hogy odáig van a videojátékokért.
Egy játéktermet.
Landon és Janette érezhetően felélénkül hátul. Ez az!
Gratulálok magamnak. Minden serdülőkorú szereti a
videojátékokat. Ez alap.
– Kissé furcsa időpont ez a játékhoz – veti közbe Silas. – Nem
kéne...
– Szerintem meg játsszunk – szakítom félbe. – Mert ma van
Janette születésnapja.
Meregetem a szemem, hogy felfogja, itt nincs helye vitának.
Látom, hogy lassan leesik neki a tantusz, végül nagyon bénán
felmutatja a hüvelykujját. Teste spontán reakcióiból ítélve Charlie
viszolyog a feltartott hüvelykujjaktól.
Silas talál egy játéktermet nem messze onnan, ahol járunk
éppen. Amikor megérkezünk, előveszi a pénztárcáját, és addig
kutat benne, amíg végül kerít egy bankkártyát.
Janette úgy néz rám, mintha zavarban lenne, de vállat vonok.
Alig ismerem ezt a srácot. Mit számít, hogy ránk költi a pénzét?
Mellesleg egy vasam sincs. Apám elvesztette az összes lóvénkat,
Silas apjának meg még van, szóval minden okés. Nemcsak önző
vagyok, de a kifogások kereséséhez is értek.
A zsetonjainkat papírpohárba tesszük, és amint belépünk,
Janette meg Landon már indulnak is a saját dolgukra. Együtt.
Silasre nézek, és némán mozgatom a számat.
– Nézd!
– Ugyan már! – szerel le. – Gyere, együnk egy pizzát! Hagyjuk
a gyerekeket játszani.
Rám kacsint, én próbálok nem mosolyogni.
Találunk egy asztalt, ahol megvárjuk a pizzánkat, én
becsusszanok egy bokszba, és a térdemet átkarolva ülök.
– Silas – kezdem. – Mi van, ha huzamos ideig ez fog történni
velünk, ez az állandó felejtés? Mit fogunk csinálni?
– Nem tudom – válaszolja. – Felfedezzük egymást újra meg
újra Ez nem olyan rossz, nem?
Rápislantok, hogy lássam, viccel-e.
Nem olyan rossz. De a szitu az.
– Ki akarja az egész életét azzal tölteni, hogy nem tudja,
kicsoda?
– Én szívesen töltenék minden egyes napot azzal, hogy újra és
újra megismerjelek, Charlie, és nem hinném, hogy meg tudnám
unni.
Elönt a forróság, és gyorsan másfele nézek. Ne nézz rá, ne nézz
rá, ne nézz rá – kábé így állok most Silasszel.
– Hülye vagy! – szólalok meg végül.
De nem az. Romantikus, és a szavainak ereje van. Charlie nem
ilyen, bizton állíthatom. De ilyen szeretne lenni, az is tuti.
Kétségbeesetten arra vágyik, hogy Silas bebizonyítsa neki, nem
minden hazugság. Ahányszor csak Silasre néz, vonzalmat érez
iránta. Valami húz hozzá, de minden egyes alkalommal
elhessegetném ezt az érzést.
Sóhajtok, és az asztalra öntök egy tasak cukrot. Tinédzsernek
lenni kimerítő. Silas csendesen nézi, ahogy mintákat rajzolok a
cukorba, míg végül meg nem fogja a kezem.
– Meg fogjuk ezt oldani – ígéri. – Jó úton járunk.
A nadrágomba törlöm a kezem.
– Oké – felelem.
Még ha tudom is, hogy nem így van. Épp olyan elveszettek
vagyunk, mint amikor felébredtünk reggel a szállodában.
Tehát még hazug is vagyok. Egy önimádó, önigazoló, hazug
gazember.
Janette és Landon épp akkor talál ránk, amikor megérkezik a
pizza. Kipirulva, nevetve telepednek le a bokszunkban.
Ismeretségünk egyetlen napja alatt Janette eddig még csak el sem
mosolyodon:. Most még jobban rühellem Charlie apját. Mert
tönkretette egy tinilány életét. Kettőét, ha magamat is számolom.
Vagyis háromét... most, hogy már tudok Coráról.
Figyelem, ahogy Janette beleharap a pizzájába. Nem szabadna
így lennie. Ha ki tudnék keveredni ebből az... izéből...
gondoskodhatnék róla. Jobb testvér lehetnék. Mindkettőnk
kedvéért.
– Charlie! – szólal meg a húgom, és leteszi a pizzaszeletét. –
Eljönnél velem játszani?
– Persze. – Rámosolygok.
Felragyog az arca, a szívemet elönti a boldogság. Amikor
Silasre pillantok, üveges tekintettel engem bámul. Szája sarkában
apró mosoly bujkál.
 MÁR SÖTÉT VAN, amikor ráfordulunk Charlie-ék
kocsifelhajtójára. Most jött el az a kínos pillanat, hogy az ajtóhoz
kellene kísérnem Charlie-t, de az alapján, ahogy Landon és
Janette flörtöl a hátsó ülésen, nem tudom, hogyan
kivitelezhetnénk ezt négyen egyszerre.
Janette kinyitja a kocsi ajtaját, Landon is a másik oldalán, így
Charlie-val várunk.
– Telefonszámot cserélnek. De cuki! – jegyzi meg.
Csendben figyeljük az incselkedésüket, amíg Janette el nem
tűnik a házban.
– Mi jövünk – közli Charlie, és kinyitja az ajtót.
Lassan sétálok vele a járdán, remélve, hogy az anyja nem lát
meg. Ma este nincs erőm azzal a nővel foglalkozni. Rosszulesik a
tudat, hogy Charlie-ra ez vár.
Idegesen tördeli a kezét. Tudom, hogy az időt húzza, mert nem
akarja, hogy egyedül hagyjam éjszakára. Kettőnkön kívül semmi
másról nincsenek emlékei.
 – Mennyi az idő? – kérdezi.
Előhúzom a telefonom a zsebemből, hogy megnézzem.
– Tíz múlt.
Bólint, és a válla fölött a házra pillant.
– Remélem, anyám alszik. Silas...
Félbeszakítom, bármit is készül mondani.
– Charlie, nem hinném, hogy ma éjszakára el kellene válnunk.
Pillantása megint találkozik az enyémmel. Mintha
megkönnyebbült volna. Végtére is én vagyok az egyetlen, akit
ismer. A legkevésbé arra van szükségünk, hogy idegenek
eltereljék a figyelmünket.
– Jó. Én is ezt akartam javasolni.
Az állammal az ajtó felé bökök.
– Úgy kell tennünk, mintha itthon lennél. Menj be! Csinálj
úgy, mintha lefeküdnél aludni! Én hazaviszem Landont, aztán egy
órán belül visszajövök érted.
Bólint.
– Az utca végén találkozunk. Szerinted hová menjünk?
Elgondolkodom. Talán az lesz a legjobb, ha elmegyünk
hozzánk, így láthatjuk, nem kerülte-e el a figyelmünket a
szobámban valami, ami segíthet nekünk.
– Felosonunk a szobámba. Sok mindent át kell néznünk.
Charlie a földet vizslatja.
– Fel a szobádba? – kérdezi kíváncsian. Mély levegőt vesz,
hallom a levegőt kiáramlani összeszorított fogai között. – Silas?
Összehúzott szemmel néz rám. Vádló a tekintete, nem tudom,
mivel provokáltam ki.
– Ugye nem hazudnál nekem?
Félrebillentem a fejem, nem vagyok biztos benne, hogy jól
hallottam.
– Ezt hogy érted?
 – Észrevettem ezt-azt. Apróságokat – mondja.
A szívem majd kiugrik a helyéből. Mit mondtam?
– Charlie... Nem értem, miről beszélsz.
Tesz egy lépést hátra. Kezével eltakarja a száját, majd rám
mutat.
– Honnan tudod, hogy a szobád az emeleten van, ha még nem
jártál a házatokban?
A francba! Azt mondtam, „fel”.
Fejét csóválva folytatja:
– Tettél korábban egy megjegyzést a börtönben. Hogy az
elmúlt napokban milyen sokat imádkoztál, de mindketten csak a
mára emlékezhetünk. És ma reggel, amikor azt mondtam, hogy
Delilah a nevem. Próbáltál nem mosolyogni. Mert tudtad, hogy
kamuzok.
Hangja hol gyanakvó, hol ijedt. Felemelem a kezem, hogy
megnyugtassam, de még egy lépést hátrál a ház felé.
Baj van. Nem nagyon tudok mit felelni erre. Nem rajongok a
gondolatért, hogy inkább bemenekülne egy házba, ami öt perce
még megrémítette, mint hogy a közelemben legyen. Miért
hazudtam neki reggel?
– Charlie, kérlek, ne félj tőlem!
Látom, már késő. Megindul az ajtó felé, így gyorsan odalépek
hozzá, átkarolom, és magamhoz húzom. Kiabálni kezd, a
tenyeremet a szájára tapasztom.
– Nyugi! – súgom a fülébe. – Nem bántalak.
A legkevésbé arra van szükségem, hogy elveszítsem a bizalmát.
Mindkét kezével megragadja a karom, és próbál kiszabadulni a
szorításomból.
– Igazad van, Charlie, igazad van. Hazudtam. De ha picit
lenyugszol, elmagyarázom, hogy miért tettem.
Felemeli az egyik lábát, miközben még mindig fogom hátulról.
Amilyen erősen csak tudja, ellöki magát a ház falától, mire
mindketten hátrazuhanunk. Lazul a szorításom, elmászik tőlem,
de újra elkapom, és a földre teperem. Tágra nyílt szemekkel néz,
de nem üvölt. A földhöz préselem a karját.
– Hagyd abba! – szólok rá.
– Miért hazudtál? – kiált. – Miért játszottad el, hogy veled is
megtörtént?
Kicsit még küzd, ezért szorosabban tartom.
– Nem csak eljátszottam, Charlie! Korábban ugyanúgy kiestek
az emlékeim, ahogy neked. Csak ma nem. Fogalmam sincs, miért.
De csak az utolsó két napra emlékszem. Ennyi. Garantálom.
A szemébe nézek, ő állja a tekintetem. Még mindig erőtlenül
hadakozik, de látom, hogy hallani akarja a magyarázatomat.
– Nem akartalak megijeszteni reggel, ezért úgy tettem, mintha
én is elvesztettem volna az emlékeimet. De esküszöm, hogy
korábban mindig mindkettőnkkel megtörtént.
Abbahagyja a küzdelmet, oldalra fordítja a fejét. Behunyja a
szemét. Teljesen kimerült. Testileg-lelkileg.
– Miért történik mindez? – suttogja megtörtén.
– Nem tudom, Charlie – felelem, és elengedem az egyik karját.
– Nem tudom. Most elengedlek. Miután hazaviszem Landont,
visszajövök érted, jó?
Bólint, de nem nyitja ki a szemét. A másik karját is elengedem,
és lassan felállok. Amikor már nem szegezem a földhöz, gyorsan
ülő helyzetbe tápászkodik, és hátrébb kúszik, mielőtt felállna.
– Azért hazudtam, hogy megvédjelek, nem azért, hogy
bántsalak. Ugye hiszel nekem?
Azt a helyet dörzsöli a karján, ahol megszorítottam. Kiprésel
magából egy szelíd „igen”-t. Aztán megköszörüli a torkát.
– Legyél itt egy órán belül! És soha többé ne hazudj nekem!
Megvárom, míg bemegy a házba, mielőtt a kocsihoz indulok.
 – Mi a fene volt ez? – kérdezi Landon.
– Semmi – felelem, és kinézek az ablakon, ahogy elhaladunk a
házuk mellett. – Csak jó éjszakát kívántam neki. – Hátranyúlok a
hátsó ülésre a cuccainkért. – Visszamegyek Jamais Jamaishoz a
Land Roveremmel.
Landon felkacag.
– Picit összetörtük tegnap este. Legyaktunk egy kaput.
Emlékszem. Ott voltam.
– Talán mégis működőképes. Megér egy próbát, különben sem
használhatom... Kinek a kocsija ez amúgy?
– Anyué. Küldtem neki egy SMS-t reggel, hogy a tied
szervizben van, és ma szükségünk lesz az övére.
Tudtam én, hogy bírom ezt a kölyköt.
– Szóval Janette, mi? – kérdem.
Az ablak felé fordul.
– Pofa be!

A Land Rover eleje összeroncsolódott romhalmaznak

bizonyult, de a jelek szerint csak felületes sérülések keletkeztek az
autón, mert egyből beindult.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ellenálljak a
kísértésnek, és ne menjek be újra, hogy leüvöltsem annak az
elmebeteg nőnek a haját, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe
keveredtünk miatta. Charlie apja elég sok bajt kevert már.
Nyugodtan elautózom Charlie házához, és az utca végén
várom, ahogy ígértem. SMS-t írok neki, hogy tudja, másik autóval
jöttem.
Amíg várok, elkezdek elméleteket gyártani.
Nehéz elvonatkoztatnom a valóságtól, hogy megmagyarázzam
a helyzetünket, de csak természetfeletti dolgokkal tudok
előhozakodni.
Átok ül rajtunk.
Elraboltak a földönkívüliek.
Időutazás.
Ikeragydaganatok.
Nos, egyiknek sincs semmi értelme.
Jegyzetelgetek, amikor kinyílik az utasoldali ajtó. Ahogy
Charlie beszáll a kocsiba, fuvallat követi, én pedig azt kívánom,
bárcsak felém lökné. Haja nedves, és másik ruhát visel.
– Szia!
– Helló! – Beköti magát. – Mit írogattál?
Odaadom neki a jegyzetfüzetet a tollal, és kitolatok a feljáróról.
Elolvassa a jegyzeteimet.
– Egyiknek sincs értelme, Silas – szól, amikor befejezi az
olvasást. – Veszekedtünk, és szakítottunk is, mielőtt ez
elkezdődött. Másnap semmire sem emlékeztünk, csak
véletlenszerű dolgokra, például könyvekre és fényképekre. Egy
hétig így ment, aztán te nem vesztetted el az emlékezetedet, csak
én. – Felhúzza a lábát az ülésre, és a füzeten dobol a tollal. – Mit
nem vettünk észre? Kell, hogy legyen valami. Ma reggel előttről
semmi emlékem nincsen. Mi történt tegnap, ami miatt te
emlékszel? Történt valami tegnap?
Nem válaszolok neki rögtön. Elgondolkozom a kérdésén.
Milyen sokáig feltételeztük, hogy mások tehetnek az egészről. Azt
hittük, köze van hozzá a Ráknak vagy az anyjának. Egy ideig
Charlie apját akartam hibáztatni. De talán egyikük sem felelős.
Talán senki és semmi sem tehet róla.
Úgy érünk a házunkhoz, hogy semmivel sem kerültünk
közelebb az igazsághoz, mint reggel. Mint két napja. Mint egy
hete.
– A hátsó ajtón menjünk be, hátha a szüleim ébren vannak.
 Más sem kell, mint hogy lássák Charlie-t belopózni a
szobámba. Így nem kell elmennünk apám dolgozószobája mellett.
Az ajtó nyitva, előremegyek. Amikor látom, hogy tiszta a
levegő, megfogom Charlie kezét, és átsietek vele a házon a
lépcsőfeljáróhoz, onnan pedig a szobámba. Mire bezárom
magunk mögött az ajtót, mindketten zihálunk. Felnevet, és az
ágyamra dobja magát.
– Ez jó móka volt. Fogadok, hogy már csináltunk ilyet!
Felül, nevetve félresöpri a haját a szeméből. Körbenéz, mintha
először látná a szobámat. Mellkasomban azonnal érzem a
vágyódást. Ahhoz hasonlót, amit tegnap éreztem a
hotelszobában, amikor elaludt a karjaimban. Az érzést, hogy
bármit megtennék azért, hogy emlékezhessek, milyen volt
szeretni őt. Istenem, azt akarom visszakapni. Miért szakítottunk
egyáltalán? Miért hagytuk, hogy mindaz, ami a családjaink közt
történt, közénk álljon? Kívülről szemlélve majdhogynem azt
hinném, lelki társak voltunk, mielőtt hagytuk az egészet
darabokra hullani. Miért gondoltuk, hogy szembeszállhatunk a
sors akaratával?
Mozdulatlanná dermedek.
Amikor Charlie rám néz, tudja, hogy valamin kattog az agyam.
Az ágy szélére gördül, oldalra billenti a fejét.
– Eszedbe jutott valami?
Leülök az íróasztal melletti székbe, odahúzom hozzá. Mindkét
kezét az enyémbe fogom, és megszorítom.
– Nem. De... talán van egy elméletem.
Felegyenesedik.
– Milyen elmélet?
Tudom, hogy kimondva még nagyobb őrültségnek fog
hangzani, mint amilyennek a gondolataimban zakatolva tűnik.
– Oké. Talán hülyeségnek tűnik, de tegnap este... amikor a
hotelben voltunk...
Charlie bólint, várja a folytatást.
– Az egyik utolsó gondolatom, mielőtt elaludtunk, az volt, hogy
amíg nem tudtam, hol vagy, mennyire nem éreztem magam
egésznek. És amikor megtaláltalak, először éreztem, hogy Silas
Nash vagyok. Egészen addig a pontig semminek éreztem
magamat. Emlékszem, közvetlen elalvás előtt megfogadtam, hogy
soha többé nem fogok eltávolodni tőled. Szóval azon
gondolkodtam...
Elengedem a kezét, felpattanok. Párszor körbejárom a szobát,
míg ő is fel nem áll. Nem kellene zavarban éreznem magam,
amiért szavakba öntöm azt, ami ezután jön, mégis így van.
Nevetséges. Bár jelenleg minden az.
A tarkómat dörzsölve igyekszem nyugtatni magamat.
Egymásra nézünk.
– Charlie, mi van, ha... amikor szakítottunk... a sorssal
szórakoztunk?
Arra várok, hogy nevetésben törjön ki, ehelyett libabőrös lesz a
karja. Megdörzsöli, hogy elmúljon, közben lassan visszaül az
ágyra.
– Ez nevetséges – motyogja minden meggyőződés nélkül. Ez
azt jelenti, hogy a lelke mélyén talán megfontolásra érdemesnek
tartja a felvetést.
Visszaülök a székemre, elhelyezkedem vele szemben.
– Mi van akkor, ha nekünk muszáj együtt lennünk? És az, hogy
ezzel szembeszálltunk, valamiféle... nem is tudom... hasadást
okozott.
A szemét forgatja.
– Szóval arra célzol, hogy az univerzum kitörölte az
emlékeinket, mert szakítottunk? Ez kissé egoista feltételezésnek
tűnik.
 Megrázom a fejem.
– Tudom, hogyan hangzik. De igen. Tételezzük fel... mi van ha
léteznek lélektársak? És ha egyszer összekeverednek, nem
válhatnak el?
Összekulcsolja a kezét az ölében.
– Ebből hogyan következik az, hogy te most emlékszel, én meg
nem?
Még egy kicsit sétálgatok.
– Hadd gondolkozzam!
Türelmesen vár, míg a padlót koptatom. Felemelem az ujjam.
– Na figyu!
– Hallgatlak.
– Gyerekkorunk óta szeretjük egymást. Nyilvánvalóan egész
életünkben megvolt köztünk ez a kapcsolat. Addig, míg külső
tényezők az utunkba nem álltak. Az apáink közti ügy, a
családjaink gyűlölködése. Nehezteltél rám, mert azt hittem, apád
bűnös. Van ebben valamilyen minta, Charlie.
Fogom a korábban írt jegyzeteket, és átnézem, mi az, amire
könnyedén emlékezünk, és mi az, amire nem.
– És az emlékeink... Arra emlékszünk, amit nem erőltettek
ránk. Arra, amit szenvedélyesen szeretünk. Te a könyvekre
emlékszel. Én arra, hogyan kell fényképezni. Emlékszünk a
kedvenc dalaink szövegére. Emlékszünk bizonyos történelmi
eseményekre vagy véletlenszerű sztorikra. De azokat a dolgokat,
amiket mások erőszakoltak ránk, elfelejtettük. Mint a focit.
– Mi a helyzet az emberekkel? – kérdezi Charlie. – Miért
felejtettük el az összes embert, akivel találkoztunk?
– Ha emlékeznénk rájuk, lennének egyéb emlékeink is.
Emlékeznénk rá, hogyan találkoztunk velük, milyen hatást
gyakoroltak az életünkre. – Megvakarom a tarkómat. – Nem
tudom, Charlie. Ennek alapvetően továbbra sincs semmi értelme.
De tegnap este megint éreztem a kapcsolatot veled. Például azt,
hogy évekig szerettelek. És ma reggel... Nem vesztettem el az
emlékezetemet, ahogy te. Ennek jelentősége van.
Charlie felkel, és most ő kezd el járkálni a szobában.
– Lélektársak? – mormolja. – Ez majdnem olyan nevetséges,
mint egy átok.
– Vagy hogy két embernél egyidejűleg jelentkezik amnézia.
Áthatóan néz rám. Hallom, ahogy a fogaskerekek kattognak az
agyában, miközben a hüvelykujját rágcsálja.
– Nos, akkor magyarázd meg nekem, hogyan szerettél megint
belém csupán két nap alatt! És ha lélektársak vagyunk, akkor én
miért nem zúgtam újra beléd? – Abbahagyja a járkálást, a
válaszomra vár.
– Sok időt töltöttél a régi házatokba bezárva. Az idő alatt végig
téged kerestelek. Elolvastam a régi szerelmes leveleinket,
átnéztem a telefonodat, elolvastam a naplóidat. Mire tegnap rád
találtam, úgy éreztem, mintha már ismernélek. Ahogy mindent
átolvastam a múltunkból, valami újra hozzád kötött... mintha a
régi érzések részben visszatértek volna. De számodra... alig
voltam több egy idegennél. Megint együtt ücsörgünk.
Gondolkodunk. Annak a lehetőségén merengünk, hogy esetleg
most járunk a legközelebb bármiféle mintához.
– Szóval azt feltételezed, hogy... lelki társak voltunk, de aztán a
körülmények szétszakítottak minket, és kiszerettünk egymásból.
– Aha. Talán. Azt hiszem.
– És ez addig így fog folytatódni, míg újra rendbe nem tesszük
a dolgokat?
Vállat vonok, mert nem vagyok biztos a dolgomban. Ez csak
egy elmélet. De jobban összeáll, mint bármi, amivel eddig
előálltunk.
Öt perc telik el anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalna.
Charlie végül mély sóhajjal hátradől az ágyon.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezi.
– Nem.
A könyökére támaszkodik, és rám néz.
– Ha ez igaz... harminchat órán belül el kell érned, hogy beléd
szeressek.
Nem tudom, hogy tartunk-e valamerre, vagy a maradék
időnket zsákutcában készülünk eltölteni, de mosolygok, mert az
elkövetkezendő harminchat órát szívesen beáldozom ezért az
elméletért. Az ágyhoz sétálok, és ledőlök Charlie mellé. A plafont
bámuljuk, amikor megszólalok.
– Hát, Charlie bébi, jobb lesz elkezdeni.
Egyik karját a szemére teszi, és felnyög.
– Nem nagyon ismerlek, de már látom, hogy jó móka lesz ez
veled.
Mosolygok, mert igaza van.
– Késő van – mondom. – Kéne aludnunk egy kicsit, mert a
szívedre holnap nehéz edzés vár.
Beállítom az ébresztőt hatra, hogy felkelhessünk, és
leléphessünk a házból, mielőtt bárki más felébred. Charlie a fal
mellett mínusz percek alatt bealszik. Nem érzem, hogy záros időn
belül képes lennék én is követni a példáját, úgyhogy kihúzok egy
naplót a hátizsákból, és azt olvasgatom kicsit elalvás előtt.

Silas zakkant.
De úgy frankón. De istenem, olyan mókás vele! Párszor
rám erőltetett egy játékot, az a neve, hogy „Silas mondja”.
Pont ugyanaz, mint a Simon mondja, csak... az ő nevével
a Simon helyett. Vagy mi. Ő menőbb, mint Simon. Ma a
Bourbon Streeten jártunk, olyan meleg volt, hogy ömlött
rólunk az izzadság és nyomorultul éreztük magunkat.
Fogalmunk sem volt róla, hová tűntek a barátaink, és egy
óránk volt még a megbeszélt találkozásig. Kettőnk közül
én vagyok a nyafogósabb, de ma annyira meleg volt,
hogy még Silas is nyervákolt egy kicsit.
Elmentünk egy ember mellett, aki egy hokedlin állt, és
ezüstszínűre festette magát, mint egy robot. A hokedlinek
támasztott táblán ez állt: „Tegyél fel egy kérdést. Igaz
választ kapsz rá. Csak 25 cent.’’ Silas adott egy
negyeddollárost, én meg bedobtam a bödönbe. „Mi az élet
értelme?” – kérdeztem az ezüst embert. Mereven felém
fordította a fejét, és a szemembe nézett. Nagyon
lenyűgöző robothangon így felelt: „Az az élettől függ,
aminek az értelmét keresed.”
Silasre néztem. Csak egy újabb kamu attrakció a
turisták átverésére. Pontosítottam a kérdésem, hogy
legalább az a negyed dollár ne vesszen kárba. „Jó” –
mondtam. „Mi az én életemnek az értelme?”
Ingatag mozdulattal lelépett a hokedlijéről, és
derékszögben lehajolt. Ezüst robotujjaival kivette a
negyeddollárost a bödönből, és a tenyerembe tette. Silasre
nézett, majd rám, és elmosolyodott. „Kedvesem, már
megtaláltad. Nincs is más hátra, mint... táncolni.”
Az ezüst csávó elkezdett táncolni. De úgy rendesen.
Egyáltalán nem robotstílusban. Ott ült az arcán az a
nagy, bamba vigyor, úgy tartotta a kezét, mint egy
balerina, és úgy táncolt, mintha senki sem nézné.
Ezen a ponton Silas elkapta a kezem, és szaggatott
robothangon azt mondta: „Táncolj... velem!” Próbált
magával húzni, hogy táncoljak vele, de egy nagy francot.
Kínos lett volna. Eltoltam magamtól, de átölelt, a száját a
fülemre tapasztotta. Tudja, hogy azt rohadtul szeretem,
 szóval ez nem volt tőle tisztességes. Azt suttogta: „Silas
mondja: táncolj!” Nem tudom, mi járt a fejében abban a
pillanatban. Nem tudom, azért-e, mert őszintén nem
érdekelte, hogy néz-e minket valaki, vagy mert még
mindig azon a hülye robothangon beszélt, de bármi is
tette, elég biztos vagyok benne, hogy ma belezúgtam.
Már megint. Mintegy tizedszer.
Szóval azt tettem, amit Silas mondott. És tudod mit!
Vicces volt. Nagyon vicces. Körbetáncoltuk a Jackson
Square-t, és még akkor is táncoltunk, amikor a barátaink
megtaláltak minket. Úsztunk az izzadságban, kifogytunk
a szuszból. Ha kívülről néztem volna magunkat a
járdáról, valószínűleg én lettem volna az a csaj, aki
fanyalogva jegyzi meg az orra alatt, hogy: „undorító”.
De én nem vagyok olyan csaj. Sosem akartam olyan
lenni. Életem hátralévő részében az a lány akarok lenni,
aki Silasszel táncol az utcán.
Mert ő őrült. És ezért szeretem.

Becsukom a naplót. Ez tényleg megtörtént? Tovább szeretnék

olvasni, de attól tartok, ha folytatom, olyan dolgokra bukkanok,
amikre nem akarok emlékezni.
Az éjjeliszekrényemre teszem a naplót, és átfordulok a másik
oldalamra, hogy átkarolhassam Charlie-t. Ha holnap
felébredünk, csak egy napunk marad. Azt akarom, hogy képes
legyen elengedni, ami köztünk zajlik, hogy őszintén rám és a
kapcsolatunkra figyelhessen, semmi másra.
Charlie-t ismerve nem lesz könnyű menet. A teljesítéséhez
szükség lesz pár őrületes képességre.
De szerencsére őrült vagyok. És ezért szeretett valaha Charlie.
 – HOGYAN IS MŰKÖDIK EZ PONTOSAN? – kérdezem, ahogy a
kocsija felé sétálunk. – Leevezünk a deltán egy csónakkal, közben
apró élőlények duruzsolják, hogy „Csókold meg a lányt”?
– Ne játszd itt az okostojást! – vigyorog Silas. A kezemnél
fogva visszahúz, megállít, mielőtt az autóhoz érnénk. Meglepetten
nézek rá.
– Charlize! – Először a számra néz, csak utána a szemembe. –
Ha egy fikarcnyi esélyt adsz nekem, elérem, hogy belém ess.
Megköszörülöm a torkom, és próbálok nem másfele nézni,
pedig szeretnék.
– Na, egészen jó irányba tartasz. Ez az!
Nevet. Nagyon kényelmetlenül érzem magam, nem tudom,
mihez kezdjek, tüsszentést színlelek. Még azt sem mondja:
„egészségedre”. Csak mosolyog, mintha tudná, hogy kamu
tüsszentés volt.
– Hagyd abba! – szólok rá. – Bámulsz.
– Ez a lényeg, Charlie. Nézz a szemembe!
Nevetésben török ki.
 Ott a pont, Silas Nash – mondom, miközben átmegyek az autó
másik oldalára.
Miután becsatoltuk magunkat, Silas felém fordul.
– Az egyik levél szerint, amit nekem írtál, akkor szexeltünk
először, amikor...
– Ne! Nem akarok erről beszélni. Hol találtad azt a levelet? Azt
hittem, eldugtam.
– Hát, nem elég alaposan – vigyorog Silas.
Azt hiszem, bírom a flörtölős Silast. Még akkor is, ha holnapra
mindent elfelejtünk. Legalább egy napra megfeledkezhetek a
bajainkról.
– Menjünk el valahova szórakozni! – javaslom. – Nem is
emlékszem, mikor rúgtam ki a hámból utoljára.
Egyszerre nevetünk fel. Kedvelem, tényleg. Jó vele lenni, olyan
laza. Talán túl sokat nevet. Most is itt állunk a slamasztikában, és
még mindig röhög. Kicsit aggódhatnál, csórikám. Megnevettet,
még akkor is, ha paráznom kéne.
– Oké – bólint, és rám néz. – Bár szívesebben idézném fel a
levélnek azt a részét, ahol csináltam valamit a nyelvemmel, de...
Amint ezek a szavak elhagyják a száját, ösztönösen a karjára
csapok – ezek szerint Charlie már csak ilyen. Megragadja a
kezem, mielőtt el tudnám tolni magamtól, és a mellkasára teszi.
Nagyon is ismerős ez a mozdulat, pedig az övék, Charlie-é és
Silasé, nem pedig az enyém és ezé a srácé.
Nagyon fárasztó ellenállnom neki, még ha csak a kezemről van
is szó. A fáradtság nagy luxus számomra, így inkább elhúzódom
mellőle, és kinézek az ablakon.
– Keményen megküzdesz az érzéseiddel. Ezzel éppenséggel
ellenünk dolgozol.
Igaza van. Megfogom a kezét.
– Én így szeretek beléd. A lelkem legmélyéből.
 – Vajon ha mindenre emlékszel, kevésbé vagy nevetséges?
Szabad kezemmel bekapcsolom a rádiót.
– Kétlem – felelem.
Szeretem megnevettetni. Nem kell sok hozzá, hogy a szája
sarka mosolyra húzódjon, de most nagyon oda kell tennem
magam. A szája most már valódi mosolyra görbül, ahogy behajt a
forgalomba. Nézhetem anélkül, hogy ő is nézne engem. Úgy
teszünk, mintha ismernénk egymást, holott igazából egyáltalán
nem. Mi lehet erre a magyarázat?
A hátizsákért nyúlok, hogy megkeressem a választ a levelekben
vagy a naplókban.
– Charlize, azoktól nem leszel okosabb. Csak figyelj rám! Ne
foglalkozz a levelekkel!
Ledobom a zsákot. Nem tudom, hová tartunk. Nem tudom,
Silas tudja-e, hová tart, de egy parkolóban kötünk ki, éppen,
amikor elered az eső. Egyetlen autó sincs errefelé, és még csak
nem is sejtem, mi lehet a körülöttünk lévő épületekben.
– Hol vagyunk?
– Fogalmam sincs – feleli Silas. – De ki kellene szállnunk.
– Esik.
– Igen. Silas mondja: szállj ki a kocsiból!
– Silas mondja...? Mint a Simon mondja...?
Várakozással telve mered rám, én pedig vállat vonok. Most
komolyan, mi veszítenivalóm van?
Kinyitom az ajtót, és kilépek az esőbe. Meleg.
Felfele fordítom az arcom, hagyom, hogy rám essen.
Ajtócsapódást hallok, aztán Silas megkerüli az autót, és megáll
előttem.
– Silas mondja: fusd körbe a kocsit ötször!
– Furi vagy, tudod?
Rám mered. Megint rántok egyet a vállamon, és elkezdek futni.
Jólesik. Minden lépéssel enyhül a bennem lévő feszültség.
Nem nézek rá, amikor elfutok mellette. Arra koncentrálok,
hogy ne bukjak fel. Talán Charlie sportoló vagy valami ilyesmi. Öt
körrel később megállok előtte. Mindketten bőrig áztunk.
Esőcseppek gördülnek le a szempillájáról és futnak végig
napbarnított nyakán. Miért érzek késztetést, hogy a nyelvemmel
kövessem a víz útját?
Ja, igen. Szerelmesek voltunk. Vagy mert rohadtul dögös.
– Silas mondja: menj be abba boltba, és kérj egy hot dogot!
Amikor azt mondják, nem tartanak, dobbants egy nagyot, és
sikíts, ahogy ma reggel a hotelben.
– Mi a jó...
Karba fonja a kezét.
– Silas mondja.
Mi a fenéért csinálom én ezt? Olyan csúnyán nézek Silasre,
ahogyan csak tudok, és elrobogok az üzlet irányába. Egy
biztosítótársaság. Kinyitom az ajtót, és három mogorva felnőtt
emeli fel a fejét, hogy megnézze, ki jött be. Az egyikük van olyan
vakmerő, hogy felhúzza rám az orrát. Mintha nem lennék vele
tisztában, hogy folyik rólam a víz.
– Egy hot dogot kérek, mindennel.
Üveges szemekkel néznek ki a fejükből.
– Részeg vagy? – érdeklődik a recepciós. – Szükséged van
segítségre? Hogy hívnak?
Dobbantok, és vérfagyasztóan sikítok, amitől mindhárman
eldobják, ami a kezükben van éppen, és összenéznek.
Kihasználom a meglepetésüket, és kirohanok. Silas a
parkolóban vár. Kétrét görnyed a röhögéstől.
Belebokszolok a karjába, és a Roverhez szaladunk.
Hallom, ahogy a nevetésem az övével keveredik. Ez jó móka
volt. Beugrunk a kocsiba, és lepattanunk, épp, amikor Morcos
Egy, Kettő és Három kijön megnézni bennünket.
Pár kilométer után Silas egy másik parkolóba húzódik le.
Ezúttal látom a ragyogó hirdetést:
A LEGJOBB KÁVÉ ÉS FÁNK LOUISIANÁBAN!
– Bőrig áztunk – közlöm. Képtelen vagyok letörölni a vigyort
az arcomról. – El tudod képzelni, mi lesz, ha még fánkkal is
összekenjük magunkat?
– Silas mondja: egyél meg tíz fánkot! – utasít szenvtelenül.
– Brr! Miért kell ilyen gépiesnek lenned, ha ezt játszod? Kiráz
tőle a hideg.
Nem felel. Egy ablak melletti asztalhoz ülünk, kávét rendelünk,
és két tucat fánkot. A pincérnőt nem igazán hatja meg a vizes
ruhánk, vagy hogy Silas robothangon beszél.
– Cukinak tart minket – mondom.
– Azok vagyunk.
A szememet forgatom. Ez vicces. Vajon Charlie is annak
tartaná?
Mire kihozzák a fánkokat, olyan farkaséhes vagyok, hogy a
vizes hajammal meg ruhámmal mit sem törődve nekik esek, és
kéjesen felnyögök, amikor a meleg süti a nyelvemhez ér. Silas
vigyorogva figyel.
– Neked ez tényleg bejön, mi?
– Valójában baromi rossz. Csak nagyon belejöttem a játékba.
Annyit eszünk, amennyi csak belénk fér, míg tiszta porcukrok
nem leszünk. Mielőtt távozunk, Silas letöröl egy keveset az
arcomról és a hajamról. Hogy ne maradjak le, viszonzom a
szívességet. Istenem, hogy ez a srác milyen szórakoztató! Talán
kezdem kapiskálni, mit lát benne Charlie.
 TETSZIK NEKI. Az elmúlt pár napban alig mosolygott, most
meg nem bírja abbahagyni.
– Innen hová megyünk? – kérdezi, és tapsol egyet.
A szája sarka még mindig porcukros. Odanyúlok, és letörlöm a
hüvelykujjammal.
– A Francia negyedbe. Sok romantikus helyet találni ott.
A szemét forgatja, és a telefonját nézegeti.
– Mivel szórakozhattunk? A szelfizés mellett?
– Ezek legalább jó szelfik voltak.
Lesajnáló pillantást vet rám.
– Ez ellentmondás. Olyan nincs, hogy jó szelfi.
– Hadd jegyezzem meg, végignéztem a galériádat.
Behúzza a fejét, és kinéz az ablakon, de látom, hogy rózsaszín
arca egyre pirosabb.

Miután leparkolunk, semmiféle tervem nincs. Úgy jóllaktunk a

fánkokkal reggelire, hogy nyilván Charlie sem akar még ebédelni.
 A délután első felét fel-alá sétálgatással töltjük, megállunk
majdnem minden boltnál. Mintha mindketten annyira le lennénk
nyűgözve a látványtól, hogy meg is feledkeznénk a célunkról.
Muszáj elérnem, hogy odáig legyen értem. El kell alélnia, és
belém kell szeretnie.
Vissza a rendes kerékvágásba, Silas.
A Dauphine Streeten elsétálunk egy magát könyvesboltként
hirdető üzlet mellett. Charlie megfordul, és karon ragad.
– Gyere! – Már húz is be a boltba. – Érzem, hogy itt
megtalálod az utat a szívemhez.
Minden irányban könyvek tornyosulnak a padlótól a
mennyezetig. Oldalt, fentről lefelé, könyvek szolgálnak polcként
további könyveknek. Egy férfi ül jobbra a pénztárgép mögött, őt is
könyvek veszik körül. Amikor belépünk, köszönésképpen felénk
biccent. Charlie az üzlet hátsó részébe vonul, amihez nem kell
nagy távolságot megtennie. A bolt kicsi, mégis több könyv van itt,
mint amennyit egy ember egész életében elolvashat. Charlie
végigfuttatja az ujjait a gerinceken, ahogy elmegy mellettük,
minden irányban nézelődik. Amikor a sor végére ér, megpördül.
Nagyon elemében van, akár emlékszik a valódi énjére, akár nem.
Az egyik sarok felé fordul, levesz egy vörös könyvet a polcról.
Mögé lépek, és újabb feladatot eszelek ki neki.
– Silas mondja... nyisd ki a könyvet valahol találomra, és
olvasd fel az első pár sort, amin megakad a szemed!
Kuncog.
– Ez könnyű.
– Még nem végeztem – folytatom. – Silas mondja: teli torokból
olvasd fel a mondatokat!
Szembefordul velem, tágra nyílt szemmel. Pajkos vigyorra
húzza a száját. Jól kihúzza magát, a könyvet maga elé emeli.
– Rendben. Te akartad.
 Megköszörüli a torkát, és amilyen hangosan csak tudja, olvasni
kezdi a sorokat:
„Azon nyomban feleségül akartam venni. Venni akartam neki
egy bűvös repülőgépet, és elrepülni vele valahová, ahol többé
semmi rossz nem történhet velünk! Valami ragacsosat akartam a
mellkasomra önteni, és ráfeküdni, hogy összetapadjunk, és a
poklok poklát álljuk ki, ha valaha megpróbálnánk elszakítani
magunkat egymástól!”
Charlie kacagva fejezi be az olvasást, aztán amikor a szavak
kezdenek eljutni a tudatáig, elhalkul a nevetése. Végigfuttatja az
ujjait a sorokon, mintha jelentenének valamit a számára.
– Ez nagyon édes volt.
Végigpörgeti a lapokat, amíg ujja meg nem áll egy másik
bekezdésnél. Alig hallhatóan, suttogva megint olvasni kezd.
„A sors lelkünk mágneseként vonzza hozzánk azokat az
embereket, helyeket és dolgokat, amelyekhez tartozunk.”
Elréved kicsit a könyv fölött, aztán becsukja. Visszateszi a
polcra, de két másikat elmozdít, hogy ez jobban kitűnjön közülük.
– Te elhiszed ezt?
– Melyik részt?
Egy könyvekkel teli falrésznek dől, és átnéz a vállam fölött.
– Hogy a lelkünk azok felé húz minket, akikhez tartozunk.
Felé nyújtom a kezem, megfogok egy tincset a hajából.
Végigfuttatom rajta az ujjam, és köré tekerem.
– Nem tudom, rendes körülmények között hiszek-e a
lélektársakban – válaszolom neki. – De a nyakamat rá, hogy a
következő huszonnégy órában hinni fogok bennük.
Hátát a könyvfalnak támasztja, és rám néz. Most tényleg az
életemet is feltenném rá, hogy van sors. Nem tudok uralkodni az
érzéseimen.
És mindennél jobban vágyom rá, hogy ő is hasonlóképpen
érezzen. Hogy ugyanarra vágyjon. Ami ebben a pillanatban a...
szám az övén.
– Charlie...
Elengedem a haját, kezemet az arcához emelem. Gyengéden
megérintem... végigfuttatom az ujjamat a vonásain. Kapkodva
veszi a levegőt.
– Csókolj meg!
Könnyedén nekidől a kezemnek, a szempillája rebeg. Egy
röpke pillanatig azt hiszem, talán tényleg megteszi. Végül
azonban mosoly váltja fel az izgatottságot az arcán.
– Silas nem mondta.
Kibújik a karom alatt, és eltűnik a következő sorban. Nem
követem. A kezembe veszem a könyvet, amiből olvasott, és a pult
felé tartva a hónom alá csapom.
Tisztában van vele, mit csinálok. Egész idő alatt, amíg a
pénztárnál állok, a sor végéről figyel engem. Miután megveszem a
könyvet, kimegyek, hagyom, hogy az ajtó becsukódjon mögöttem.
Várok pár percet, hogy lássam, egyből kijön-e utánam, de nem. A
jó öreg, makacs Charlie.
A hátizsákba dobom a könyvet. Előveszem a fényképezőgépet,
és bekapcsolom.
Charlie még fél órát a könyvesboltban marad. Nem törődöm
vele. Tudom, hogy tudja, hogy még itt vagyok kint. Csak
kattogtatok, az elhaladó emberekre koncentrálok, meg arra,
hogyan vet árnyékot az épületek mögé lebukó nap még a
legkisebb dolgokra is. Mindent lefényképezek. Mire Charlie végre
előkerül, majdnem teljesen lemerül a gépem aksija.
Odasétál hozzám.
– Hol a könyvem?
A vállam fölé emelem a hátizsákot.
– Nem neked vettem, hanem magamnak.
 Nagyot fúj, és követ az utcán.
– Ez nem volt jó húzás, Silas. Figyelmesnek kell lenned, nem
önzőnek. Beléd akarok zúgni, nem pedig kiakadni rád.
Felnevetek.
– Miért érzem úgy, hogy a szerelem és a bosszúság nálad kéz a
kézben jár?
– Hát, te régebb óta ismersz engem, mint én saját magamat.
Elkapja a karomat, hogy megállítson.
– Nézd! Folyami rák! – Az étterem felé rángat. – Szeretjük mi
a rákot? Olyan éhes vagyok!

Kiderül, hogy nem szeretjük. Szerencsére az étlapon találunk

csirkecsíkokat. Láthatóan mindketten szeretjük a csirkét.
– Ezt le kéne írnunk valahová – tanácsolja Charlie, hátrafelé
sétálva az utca közepén. – Hogy utáljuk a folyami rákot. Nem
akarom, hogy újra át kelljen élnem ezt a megrázkódtatást.
– Várj! Bele fogsz...
Charlie a fenekére huppan, még mielőtt befejezhetném a
mondatot.
– ...lépni egy kátyúba.
Felsegítem, de a nadrágjáért már nem tehetek túl sokat. Végre
megszáradtunk a korábbi eső után, erre most megint csurom víz
lett. Most a sáros pocsolyától.
– Minden oké? – kérdezem, és próbálok nem hangosan
felnevetni. A „próbálok” a kulcsszó. Mert jobban nevetek, mint
egész nap bármikor.
– Ja, ja – feleli, miközben megkísérli letörölni a sarat a
nadrágjáról és a kezéről.
Még mindig nevetek, amikor összehúzza a szemét, és a
pocsolyára mutat.
 – Charlie mondja: ülj a kátyúba, Silas!
Megrázom a fejem.
– Nem. Az kizárt. A játék neve Silas mondja, nem Charlie
mondja.
Felhúzza a szemöldökét.
– Ó, valóban? – Közelebb lép. – Charlie mondja, Charlie
megteszi, amit csak Silas mond.
Ez csak nem felhívás keringőre? Bírom a kacérkodó Charlie-t.
Lenézek a kátyúra. Nem különösebben mély. Megfordulok, és
leereszkedek, míg keresztbe tett lábakkal nem ücsörgök a sáros
pocsolyában. Charlie arcán tartom a szemem, nem akarok azzal
foglalkozni, hogy minden járókelő bennünket bámul. Charlie
magába fojtja a nevetését, de látom rajta, mennyire tetszik neki ez
a helyzet.
Ülve maradok, amíg már Charlie kezd zavarba jönni. Pár perc
múlva a könyökömre támaszkodom. Valaki elkattint egy képet
rólam a pocsolyában ülve, akkor Charlie felém nyújtja a kezét,
hogy segítsen felállni.
– Gyere! – Körülnéz. – Siess!
Megrázom a fejem.
– Nem tehetem. Charlie nem mondta.
Nevetve megragadja a kezem.
– Charlie mondja: kelj fel, te majom!
Segít feltápászkodni, megfogja a pólómat, a mellkasomhoz
nyomja az arcát.
– Atyaég, mindenki minket bámul!
Köré fonom a karomat, és elkezdek előre-hátra billegni vele.
Valószínűleg nem éppen erre számított. Felnéz rám, még mindig
a pólómat markolja.
– Mehetünk? Induljunk!
Megrázom a fejem.
 – Silas mondja: táncolj!
Összevonja a szemöldökét.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
Már több ember is megállt az utcán, néhányan bennünket
fényképeznek. Nem hibáztatom őket érte. Valószínűleg én is
lekapnám azt az idiótát, aki hajlandó beleülni egy sáros
pocsolyába.
Kirángatom a pólómat Charlie szorításából, megfogom a kezét,
és szinte kényszerítem, hogy táncoljon a nem létező zenére.
Kezdetben merev, de aztán úgy tűnik, beletörődik a helyzetbe, és
feloldódik. Ringatózunk és táncolunk végig a Bourbon Streeten,
haladtunkban beleütközünk az emberekbe. Charlie végig úgy
nevet, mint akinek semmi gondja a világon.
Pár perc múlva szünetet tartunk a tömegben. Nem forgatom
tovább, inkább a mellkasomhoz húzom, és finoman előre-hátra
ringatózunk. A fejét ingatva rám néz.
– Őrült vagy, Silas Nash.
Bólintok.
– Remek. Ezt szereted bennem.
A mosolya egy pillanatra elhalványul, a tekintete arra késztet,
hogy abbahagyjam a ringatózást. A tenyerét a szívemre teszi, és a
kézfejére mered. Már tudom, hogy nem a szívverésemet érezte a
mellkasomból. Inkább egy dobszólót.
Pillantásunk megint találkozik. Szétnyitja az ajkát.
– Charlie mondja... csókold meg Charlie-t!
Akkor is megtettem volna, ha nem kéri. Az ujjaimmal egy
pillanatra a hajába túrok, mielőtt összeér az ajkunk. Mikor
szétnyitja az ajkát, úgy érzem, mintha lyukat ütne a
mellkasomon, és a szívemet szorongatná. Fáj, de mégsem,
csodás, rémisztő. Azt akarom, hogy örökké tartson, de
megfulladok, ha egy perccel is tovább tart ez a csók. Átkarolom a
derekát, és amikor közelebb húzom magamhoz, halkan belenyög
a számba. Jesszusom!
Ebben a percben minden kétséget kizáróan szilárd
meggyőződésem, hogy létezik végzet. Végzet... lélek... társak...
időutazás, akárhogy is hívjuk. Mindezek léteznek. Mert Charlie
csókja ilyen. Maga a létezés.
Egy pillanatra kizökkenünk, amikor valaki belénk ütközik.
Ajkaink szétválnak, de erőlködnünk kell, hogy kiszabaduljunk
egymás öleléséből. Újra a nyitott ajtókon az utcára kiszűrődő
zenére figyelünk. A fényekre, az emberekre, a nevetésre. Visszatér
minden külső körülmény, amit a csókja tíz másodpercre
elfeledtetett. A nap lemenőben van, az éjszaka megváltoztatja a
világot. Másra sem tudok gondolni, csak hogy elvigyem innen
Charlie-t.
Valamiért mégis mintha képtelenek lennénk mozdulni.
Amikor a kezéért nyúlok, úgy érzem, mázsás súlyok húzzák a
karomat. Ujjait az ujjaim közé fonja, és csendben sétálunk vissza
a kocsihoz a parkolóba.
Menet közben egyikünk sem szól egy szót sem. Mikor
mindketten bent ülünk az autóban, várok egy kicsit, mielőtt
beindítom a motort. Minden olyan nehéz. Nem akarok elindulni,
amíg meg nem beszéljük azt, amit kell. Az efféle csókokról muszáj
beszélni.
– És most? – kérdezi kifelé bámulva az ablakon.
Egy darabig figyelem, de nem mozdul. Mintha lefagyott volna a
legutóbbi és a következő csókunk között, a valóságból kiszakadva.
Becsatolom a biztonsági övét. És most? Fogalmam sincs. így
akarom csókolni még milliószor, de minden csókunk után
ugyanazt érezném. Rettegnék, hogy holnap nem fogok rá
emlékezni.
– Haza kellene mennünk, és aludnunk egy nagyot – vetem fel.
– És még több feljegyzést kell készítenünk arra az esetre, ha... –
Félbehagyom a mondatot.
Maga elé húzza a biztonsági övét.
– Arra az esetre, ha nem léteznek lélektársak – fejezi be a
gondolatomat.
 MIALATT SILASÉK HÁZA FELÉ TARTUNK, végig azon
gondolkodom, amit ma megtudtam. Az apámon jár az eszem,
meg hogy mennyire nem jó ember. A lelkem mélyén attól tartok,
hogy a jóság velünk születik. Éppen eleget olvastam arról, hogy
mennyire nem bántam jól másokkal. Silast is beleértve.
Csak remélni tudom, hogy a helyzetem miatt váltam ilyenné,
nem pedig azért, mert eleve ilyennek születtem. Bosszúszomjas,
csaló, hitvány embernek.
Kinyitom a hátizsákot, és amíg Silas vezet, én nekiállok tovább
olvasgatni. Rábukkanok valamire egy aktáról, amit Silas lopott el
az apjától. Úgy tűnik, gyanítottuk, hogy az én apámnak is köze
lehet a dologhoz. Miért lopta volna el Silas az aktát? Ha apám
bűnös, amit én amúgy el tudok hinni, vajon miért segített Silas
eltussolni a dolgot?
– Miért gondolod, hogy te loptad el azt az aktát az apádtól? –
kérdezem.
Vállat von.
– Nem tudom. Nem tudok elképzelni más magyarázatot, mint
hogy talán azért dugtam el őket, mert lelkifurdalásom volt
miattad. Nem akartam, hogy apád még hosszabb időre börtönbe
kerüljön, mert az összetörte volna a szívedet.
Ezt el is tudom képzelni Silasről.
– Még mindig a szobádban van?
Silas bólint.
– Azt hiszem. Valahol mintha azt olvastam volna, hogy az
ágyam közelében tartom.
– Ha odaérünk hozzátok, szerintem vissza kéne adnod őket
apádnak.
Silas rám pillant.
– Biztos vagy te ebben?
Bólintok.
– Apám sok életet tönkrevágott, Silas. Megérdemli, hogy
megfizessen érte.

– Charlie nem tudta, hogy ezek nálad vannak?

Silas apjának dolgozószobája előtt ácsorgok. Amikor beléptünk
az ajtón, és meglátott engem Silasszel, azt hittem, meg fogja ütni.
Silas arra kérte, adjon neki öt percet, hogy megmagyarázza.
Felrohant, megszerezte az aktát, és lehozta az apjának.
Nem hallom az egész beszélgetést. Silas erősködik, hogy engem
akart védeni, azért rejtette el az aktát. Bocsánatot kér. Az apja
néma marad. Aztán...
– Charlie, bejönnél?
Silas apja megrémít. Nem úgy, mint az enyém. Clark Nash
félelmetes, de nem tűnik gonosznak. Nem úgy, mint Brett
Wynwood.
Belépek a dolgozószobába, ő int, hogy üljek le Silas mellé.
Engedelmeskedem. Néhányszor elsétál az íróasztala mellett,
majd megáll. Amikor felénk fordul, egyenesen rám néz.
– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Biztosan látja az ijedtséget az arcomon.
– Igen?
Bólint.
– Túl szigorúan bántam veled. Amit apád tett velem, illetve a
cégünkkel, ahhoz neked semmi közöd. Mégis téged hibáztattalak,
amikor az akta eltűnt, mert tudtam, milyen ádázul védted őt. –
Silasre néz, majd folytatja: – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
nem csalódtam benned, Silas. Beleavatkozni egy szövetségi
nyomozásba...
– Tizenhat éves voltam, apa. Nem tudtam, mit teszek. De most
már tudom, és Charlie is meg én is szeretnénk helyrehozni a
dolgokat.
Clark Nash bólogat, megkerüli az íróasztalát, hogy leüljön.
– Tehát ez azt jelenti, hogy gyakrabban fogunk itt látni,
Charlie?
Silasre nézek, majd az apjára.
– Igen, uram.
Halványan elmosolyodik, és így nagyon hasonlít Silasre.
Gyakrabban kellene mosolyognia.
– Akkor jó.
Silasszel ezt mindketten úgy értelmezzük, hogy távozhatunk.
Ahogy haladunk felfelé a lépcsőn, Silas színpadiasan összeroskad
a lépcső tetején, és a mellkasához kap.
– Jézusom, ez az ember rémisztő!
Nevetek, és felhúzom a földről.
Legalább, ha holnap nem a mi javunkra sülnek el a dolgok, lesz
egy jó cselekedetünk.
– Charlie, ma igazi sportember voltál – mondja Silas, és felém
dob egy pólót.
 Törökülésben ülök a szobája padlóján. Elkapom a pólót, és ki
simítom, hogy lássam, mi van az elején. Közönséges reklámpóló.
Nadrágot nem kapok.
– Te így flörtölsz? – kérdezem. – A bókjaidba belekevered a
sportot? Silas vág egy grimaszt.
– Nézz körül ebben a szobában! Látsz bármit, aminek köze van
a sporthoz?
Jogos. Úgy látszik, sokkal inkább odavan a fényképezésért,
mint bármi másért.
– Benne vagy a focicsapatban – hívom fel rá a figyelmét.
– Na jó, de nem akarok benne lenni.
– Charlie mondja: hagyd ott a csapatot!
– Talán az lesz – bólint, és kinyitja az ajtót.
Idáig hallatszik, hogy kettesével veszi a fokokat, úgy rohan
lefelé. Várok egy kicsit, hogy lássam, mire készül, aztán nem
sokkal később megint előkerül. Az ajtó kinyílik, ő mosolyog.
– Épp most mondtam meg az apámnak, hogy végeztem a
focival – jelenti be büszkén.
– Mit szólt?
Vállat von.
– Nem tudom. Biztos félek tőle, mert ahogy megmondtam
neki, felspuriztam a lépcsőn. – Rám kacsint. – És te mivel végzel,
Charlize?
– Az apámmal. – Nem kell gondolkodnom a válaszon. –
Charlie-nak el kell távolodnia azoktól a dolgoktól, amik
akadályozzák az érzelmi fejlődését.
Nem tudom, mit csinál éppen Silas, de abbahagyja, és rám néz.
Furcsa a tekintete. Nem ismerős.
– Mi az? – Hirtelen úgy érzem, meg kell magam védenem.
Silas a fejét rázza.
– Semmi. Csak eszembe jutott valami jó, ennyi.
 Átkarolom a térdem, és a szőnyeget bámulom. Vajon amikor
bókolt, miért indult be az egész testem? Biztos vagyok benne,
hogy Charlie nem ad különösebben a véleményére. Vagyis én.
Biztosan emlékeznék, ha adnék rá. Egyébként is, kinek a
véleménye lenne igazán fontos? A szüleinké?
Az enyémek elfuseráltak. A pasinké? Ha nem egy olyan
szenttel randizol, mint Silas Nash, akkor rosszul sülhet el a dolog.
Elmélázok, mit válaszolnék, ha Janette tenné fel ezt a kérdést.
– Bízz az ösztöneidben! – mondom ki hangosan.
– Miről beszélsz? – kérdez vissza Silas.
Egy dobozban kutakodik, amit a ruhásszekrényében talált, de
hátradől, hogy láthasson.
– Bízz az ösztöneidben! Ne a szívedben, mert az mindig
másoknak akar a kedvében járni, és ne is az agyadban, mert az
meg túlságosan is a logikára támaszkodik.
Lassan bólint, a szemét nem veszi le rólam.
– Charlize, nagyon szexis, amikor a dolgok mélyére ásol, és
ilyeneket mondasz. Szóval hacsak nem akarsz játszani még egy
kör Silas mondjál, akkor inkább felejtsd el a mély gondolatokat!
Leteszem a pólót, és ránézek. A mai napon tűnődöm. A
csókunkon és azon, hogy mekkora hazugság lenne, ha azt
állítanám, hogy nem várom, hogy ma este megint megcsókoljon.
Ezúttal bizalmasan, anélkül, hogy tucatnyi szempár csüngene
rajtunk. A szőnyeget tépkedem. Érzem, hogy forróság önti el az
arcomat.
– Mi van akkor, ha szeretnék játszani még egy kör Silas
mondját?
– Charlie... – Úgy ejti ki a nevem, mintha figyelmeztetni
szeretne valamire.
– Mit mondana Silas?
Feláll, és én is követem. Nézem, ahogy megvakarja a tarkóját.
A szívem úgy kalapál, mintha megpróbálna kitörni a helyéről,
aztán kimenekülni a szobából, mielőtt Silas elkaphatná.
– Biztos, hogy játszani akarsz? – kérdezi, miközben tetőtől
talpig végigmér.
Bólintok. Miért is ne? A leveleink tanúsága szerint nem ez lesz
az első alkalom, hogy ilyesmit csinálunk. És lehetséges, hogy
holnap nem is fogunk rá emlékezni.
– Tuti – válaszolom, és próbálok sokkal magabiztosabbnak
tűnni, mint amilyennek érzem magam. – Ez a kedvenc
foglalatosságom.
Silas hirtelen határozottan néz rám, magára talált. Izgalmas
így figyelni.
– Silas mondja... vedd le a pólódat!
Felvonom a szemöldököm, de megteszem, amit kért. A pólóm
szegélyét áthúzom a fejemen. Hallom a légzését, de képtelen
vagyok a szemébe nézni. A melltartóm egyik pántja lecsúszik a
vállamról.
– Silas mondja: húzd lejjebb a másik pántot!
Kissé remegő kézzel engedelmeskedem. Silas lassan tesz felém
egy lépést, a mellemre szorított karomat nézi. Szája sarka felfelé
húzódik. Azt hiszi, ki fogok szállni a játékból. Látom rajta.
– Silas mondja... kapcsold ki!
Elöl kapcsos melltartó van rajtam. Ahogy kicsatolom, mélyen a
szemébe nézek. Ádámcsutkája fel-le mozog, ahogy
megszabadulok a melltartótól, és az ujjam végén lóbálom.
Zavaromban legszívesebben elfordulnék. Silas pillantása követi a
földre hulló melltartót. Mikor ismét rám néz, mosolyog. Pedig
nem is. Nem tudom, hogyan tud ilyen vidám és ilyen komoly
lenni egyszerre.
– Silas mondja: gyere ide!
Képtelen vagyok elfordulni, ha egyszer így néz rám. Elindulok
felé, és amikor már egészen közel érek, felém nyúl. Kezét a
tarkómra teszi, ujjaival beletúr a hajamba.
– Silas mondja...
– Fogd be, Silas! Csak csókolj meg!
Lehajtja a fejét, és a szánk forró csókban tapad össze. Hátra
kell döntenem a fejem, hogy elérjem. Három gyengéd csók után
az ajkaim közt érzem a nyelvét. Úgy csókolom Silast, mintha nem
csak egyetlen délutánunk lett volna rá, hogy megismerjük
egymást. Ahogyan erősen markolja a hajamat, elgyengül a
térdem. Zihálva kapkodom a levegőt, a tekintetem elhomályosul.
Hogy bízom-e benne?
Igen.
– Charlie mondja: vedd le a pólódat! – suttogom.
– Ennek a játéknak Silas mondja a neve.
Végigfuttatom az ujjaimat hasa meleg bőrén.
– Többé nem.
 – CHARLIE BÉBI! – suttogom, és átkarolom. Ajkamat a válla
ívéhez érintem. Mocorog, fejére húzza a takarót. – Charlie, ideje
felkelni!
Átfordul, hogy velem szemben feküdjön, de nem bújik elő. Én
is követem a takaró alá, míg mindketten el nem tűnünk alatta.
Charlie kinyitja a szemét, és homlokát ráncolva néz rám.
– Finom az illatod. Ez nem igazság.
– Lezuhanyoztam.
– És fogat is mostál?
Bólintok, Charlie a szemöldökét ráncolja.
– Mondom, hogy nem igazság. Fogat akarok mosni.
Felemelem a takarót a feje fölül, ő a kezével eltakarja a szemét,
és nagyot sóhajt.
– Akkor siess, moss gyorsan fogat, hogy visszajöhess és
megcsókolhass.
Kimászik az ágyból, és elindul a fürdőszobába. Hallom a víz
csobogását, de gyorsan elnyomják a lentről jövő zajok. Edények
és lábasok csörömpölnek, konyhaszekrényajtók csapódnak.
Mintha valaki takarítana. Az órára pislantok, majdnem kilenc.
Még két óránk van.
Nyílik a fürdőszoba ajtaja, Charlie odarohan hozzám, az ágyra
ugrik, gyorsan magára húzza a takarót.
– Hideg van kint – mondja reszkető ajkakkal.
Magamra húzom, számat a szájára tapasztom.
– Mindjárt jobb – motyogja.
Így folytatjuk tovább, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
elveszítsük az időérzékünket. Smárolunk.
– Silas – súgja, ahogy a nyakát puszilgatom. – Mennyi az idő?
Az éjjeliszekrény felé nyúlok, és megnézem a telefonomat.
– Negyed tíz.
Sóhajt egyet, és pontosan tudom, mire gondol. Arra, amire én.
– Nem akarom elfelejteni ezt a részt – mondja, és a szemén
látszik, hogy a szíve majd megszakad.
– Én sem – felelem halkan.
Gyengéden újra megcsókol. Érzem, hogyan kalapál a szíve, és
tudom, hogy nem azért, mert a takaróm alatt csókolózunk. Azért,
mert fél. Szívemből kívánom, hogy ne legyen oka félni semmitől,
de erre egyelőre semmi esély. Magamhoz húzom, és átkarolom.
Örökké így tartanám, de tudom, hogy most ennél fontosabb
dolgunk is akad.
– Bízhatunk a legjobban, de fel kell készülnünk a
legrosszabbra is – mondom.
Ráhajtja a fejét a mellkasomra.
– Tudom. Még öt perc, oké? Maradjunk még itt a takaró alatt
öt percig, és képzeljük azt, mintha úgy szeretnénk egymást, mint
régen.
Sóhajtok.
 – Ebben a pillanatban nem igazán kell színlelnem, Charlie.
Mosolyog, ajkát a mellkasomhoz nyomja.
Adok neki tizenöt percet. Öt nem elég.
Amikor lejár az idő, kikászálódom az ágyból, és őt is talpra
segítem.
– Meg kell reggeliznünk. így ha tizenegy óra lesz, és megint
kibukunk, pár óráig nem kell a kajával foglalkoznunk.
Felöltözünk, és lefelé vesszük az irányt. Amikor belépünk a
konyhába, úgy tűnik, Ezra épp a reggeli maradványait takarítja el.
Látja, hogy Charlie az álmosságot dörzsöli ki a szeméből, és
összevont szemöldökkel néz felém. Azt hiszi, csak a bajt keresem
azzal, hogy behoztam a házba Charlie-t.
– Ne aggódj, Ezra! Apa már megengedi, hogy szeressem.
Ezra viszonozza a mosolyomat.
– Éhesek vagytok?
Bólintok.
– Igen, de tudunk kaját készíteni magunknak.
Ezra egy mozdulattal elhessegeti a gondolatot.
– Kizárt dolog. Elkészítem a kedvenceteket.
– Köszönjük, Ezra! – szól mosolyogva Charlie.
Enyhe meglepetés suhan át Ezra arcán, mielőtt belép a
kamrába.
– Jézusom – motyogja maga elé Charlie. – Szerinted tényleg
ilyen rettenetes voltam? Ennyire meglepő, ha megköszönök
valamit?
Ekkor lép be a konyhába anyám. Egy pillanatra megtorpan,
amikor meglátja Charlie-t.
– Itt töltötted az éjszakát? – Anyám láthatólag nem lelkesedik.
– Nem – hazudom Charlie helyett. – Csak ma reggel vettem fel.
Anyám szeme összeszűkül. Nem kell emlékeznem rá ahhoz,
hogy tudjam, gyanakszik.
 – Miért nem vagytok a suliban?
Kis ideig mindketten csendben maradunk, végül Charlie szólal
meg.
– Laza napunk van.
Anyám kérdés nélkül bólint. A kamrába megy, és Ezrával kezd
beszélgetni.
– Mi az a laza nap? – kérdezem halkan.
Charlie vállat von.
– Fogalmam sincs, de jól hangzott. – Felnevet. – Hogy hívják
anyukádat?
Válaszra nyitom a számat, de köpni-nyelni nem tudok.
– Fogalmam sincs. Nem tudom, leírtam-e bármelyik
jegyzetben.
Anyám kidugja a fejét a kamrából.
– Charlie, velünk vacsorázol ma este?
Charlie rám néz, aztán anyámra.
– Igen, asszonyom. Ha nem felejtem el.
Nevetek, Charlie mosolyog, és a pillanat törtrészére
megfeledkezem arról, mi is fog velünk történni megint.
Rajtakapom Charlie-t, hogy a tűzhely kijelzőjét bámulja.
Látom az aggodalmat nemcsak a szemében, de minden egyes
porcikájában. Elkapom a kezét, és megszorítom.
– Ne gondolj erre! Legalábbis még egy órát.

– Nem tudom, hogy felejtheti el bárki is, hogy ez milyen

mennyei – mondja Charlie, miközben az utolsó falatot majszolja
abból, amit Ezra készített nekünk. Egyesek lehet, hogy reggelinek
hívják, de az efféle ételek saját kategóriát érdemelnének.
– Mit is mondott, mi ez? – kérdezi Charlie Ezrától.
– Nutellás bundás kenyér – válaszolja a házvezetőnő.
 Charlie leírja egy lapra, hogy nutellás bundás kenyér, és mellé
rajzol két szívet. Aztán hozzáír még egy mondatot: Utálod a
folyami rákot, Charlie!
Mielőtt távoznánk a konyhából, és visszamennénk a szobámba,
Charlie odasétál Ezrához, és jól megölelgeti.
– Köszönöm a reggelit, Ezra!
Ezra megdermed egy pillanatra, mielőtt viszonozza az ölelést.
– Szívesen, Charlize.
– Megcsinálná nekem ezt legközelebb is reggelire? Akkor is, ha
nem emlékszem, hogy ma ezt ettem?
Ezra vállat von, úgy válaszol.
– Miért ne?
Miközben felfelé tartunk, Charlie hirtelen megszólal.
– Tudod mit? Szerintem a pénz tesz minket hitvánnyá.
– Ezt hogy érted?
Megérkezünk a szobámba, és becsukom magunk mögött az
ajtót.
– Csak úgy tűnik, mintha hálátlanok lettünk volna. Kissé
elkényeztettek. Nem vagyok biztos benne, hogy a szüleink
megtanítottak minket arra, hogyan legyünk tisztességes emberek.
Tehát bizonyos értelemben... hálás vagyok, hogy ez történt
velünk.
Leülök az ágyra, és a hátát a mellkasomhoz húzom. Fejét a
vállamra hajtja, arcát az enyémnek dönti.
– Szerintem te mindig kicsit kedvesebb voltál nálam. De
egyikünk sem lehet büszke arra, aki volt.
Gyors puszit nyomok a szájára, és a falnak támaszkodom.
– Szerintem a környezetünk termékei voltunk. Lényegünknél
fogva jó emberek vagyunk. Esetleg megint elveszítjük az
emlékeinket, de attól még odabent ugyanazok maradunk. Valahol
mélyen jót akarunk cselekedni. Jók akarunk lenni. Mélyen belül
szeretjük egymást. Nagyon is. És bármi is az, ami történik éppen
velünk, ezt nem érinti.
Ujjait az enyéim közé fonja, és megszorítja a kezemet. Kis ideig
csendben ülünk. Időnként a telefonomra pillantok. Körülbelül tíz
percünk maradt tizenegy óráig, és egyikünk sem tudja, mivel
töltsük el ezt az időt. Már több jegyzetet írtunk, mint amennyit
képesek leszünk megérteni a következő negyvennyolc órában.
Nincs mit tenni, várunk.
 OLYAN HEVESEN VER A SZÍVEM, hogy kizökken a ritmusból. A
szám kiszáradt. Elveszem a vizespalackot Silas éjjeliszekrényéről,
és nagyot kortyolok belőle.
– Ez egyszerűen rettenetes – mondom. – Bárcsak
felgyorsíthatnánk a következő öt percet, és túl lennénk rajta!
Silas feljebb ül az ágyon, és megfogja a kezem.
– Ülj le velem szemben!
Megteszem. Mindketten keresztbe vetett lábakkal ülünk az
ágyon, hasonló testhelyzetben, mint a hotelben két nappal
ezelőtt. Kikészít, ha arra a reggelre gondolok. Belegondolni sem
akarok, hogy néhány percen belül talán megint fogalmam sem
lesz róla, kicsoda Silas.
Ezúttal bíznom kell. Nem tarthat a végtelenségig, ugye?
Lehunyom a szememet, és próbálok mélyeket lélegezni. Érzem,
ahogy Silas kinyúl, és félresimítja az arcomból a hajamat.
– Mi az, amit a legkevésbé szeretnél elfelejteni? – kérdezi.
Kinyitom a szememet.
– Téged.
 Hüvelykujjával megérinti a számat, és előrehajol, hogy
megcsókoljon.
– Dettó. Szeretlek, Charlie.
– Én is szeretlek, Silas – vágom rá gondolkodás nélkül.
Amikor az ajka az enyémhez ér, nem félek többé. Mert tudom,
hogy bármi történik is velem a következő pár percben, annak
Silas is a részese lesz, és ez megnyugtat.
Összefűzi az ujjainkat.
– Tíz másodperc.
Mindketten mélyet lélegzőnk. Érzem, hogy remeg a keze, de
feleannyira sem, mint az enyém.
– Öt... négy... három... kettő...
 NEM HALLOK MÁST, CSAK A SZÍVEM ZAKATOLÁSÁT. A világon
minden más dermesztően csendes.
Ajkam még mindig gyengéden Charlie-éra tapad. A térdünk
összeér, a szemünk csukva, a lélegzetünk egymáséval keveredik,
ahogyan a következő mozdulatomra várok. Biztosan tudom, hogy
ezúttal nem vesztettem el az emlékeimet. Immár másodszor
egyhuzamban. .. Viszont nem tudom, mi a helyzet Charlie-val.
Lassan kinyitom a szemem, hogy lássam. Az ő szeme még
mindig csukva van. Kis ideig nézem őt, várom, mi lesz az első
reakciója.
Emlékezni fog rám?
Nem fogja tudni, hol van?
Lassan elkezd hátrálni, óvatosan kinyitja a szemét. Félelem és
ijedtség keveredik a tekintetében. Még hátrál pár lépést, közben
az arcomat tanulmányozza. Elfordítja a fejét, és körülnéz a
szobában.
 Amikor újra rám néz, összeszorul a szívem. Fogalma sincs, hol
van.
– Charlie?
Könnyes szemmel néz rám, és gyorsan a szája elé kapja a kezét.
Nem tudom eldönteni, sikítani fog-e. Egy cetlit kellett volna az
ajtóra akasztanom, mint legutóbb tettük.
Lenéz az ágyra, kezét a mellkasára teszi.
– Feketét viseltél – suttogja. Pillantását a mellettem lévő
párnára veti. – Azt mondtam, úgy nézel ki benne, mint Simon
Cowell. Az ágyhoz szorítottál, aztán... – Találkozik a pillantásunk.
– ...Aztán megcsókoltál.
Bólintok, mert valami miatt... ennek minden egyes
másodpercére emlékszem.
– Ez volt az első csókunk. Tizennégy évesek voltunk –
emlékszem vissza. – De tizenkét éves korom óta így akartalak
csókolni.
A kezét megint a szája elé kapja. Egész testét zokogás rázza.
Előredől, a karját a nyakam köré fonja. Lehúzom magammal az
ágyra, és hirtelen hullámokban törnek ránk az emlékek.
– Az este, amikor rajtakaptak, hogy belopóztál? – idézi fel
Charlie.
– Anyukád egy övvel üldözött. Egyenesen a szobád ablakán
kergetett ki.
Charlie-nak folynak a könnyei, közben mégis nevet.
Megragadom a vállát, arcomat a nyakának nyomom. Behunyt
szemmel kutatok az emlékeim között. A jók és a rosszak között is.
A számtalan éjszaka emlékei között, amikor a karomban sírt
amiatt, ahogyan a szülei közt alakultak a dolgok.
– A telefonhívások – szól csendesen. – Minden egyes este.
Pontosan tudom, miről beszél. Minden este felhívtam, és vagy
egy órát csüngtünk a telefonon. Amikor cserbenhagytak
bennünket az emlékeink, nem tudtunk rájönni, miért beszéltünk
minden este olyan sokáig, ha a kapcsolatunk már darabokra hullt.
– Jimmy Fallon – mondom neki. – Mindketten szerettük
Jimmy Fallont. Minden este azelőtt hívtalak, hogy elkezdődött
volna a műsora, és együtt néztük.
– De sosem beszélgettünk. Csak szó nélkül megnéztük együtt,
és mentünk is aludni.
– Mert imádtam hallgatni a nevetésedet.
Ebben a pillanatban már nemcsak az emlékek árasztanak el, de
az érzések is. Minden előtör, amit valaha is éreztem iránta, és egy
pillanatig nem is vagyok benne biztos, hogy az egészet be tudom
fogadni.
Szorosan tartjuk egymást, ahogy átbogarásszuk egy élet
emlékeit. Sok idő telik azzal, hogy a jó emlékeken nevetgélünk, de
még több azzal, hogy átadjuk magunkat a nem olyan jóknak. A
fájdalomnak, amit a szüleink tettei okoztak nekünk. A
fájdalomnak, amit egymásnak okoztunk. A fájdalomnak, amit
másoknak okoztunk. Hirtelen minden apró részletét átérezzük.
Charlie megmarkolja a pólómat, arcát a nyakamba fúrja.
– Fáj, Silas. Nem akarok megint az a lány lenni. Hogyan
bizonyosodhatunk meg róla, hogy nem ugyanazok vagyunk, mint
a történtek előtt?
Végigfuttatom a kezem a tarkóján.
– De hát ugyanazok vagyunk. Nem tagadhatjuk meg azokat az
embereket, akik a múltban voltunk, Charlie. Az viszont rajtunk
múlik, hogy kik leszünk mostantól.
Felemelem a fejét a vállamról, és a két kezem közé fogom az
arcát.
– Charlie, meg kell ígérned valamit. – Hüvelykujjammal
letörlöm a könnyeket az arcáról. – Ígérd meg, hogy soha többé
nem szeretsz ki belőlem! Mert nem akarlak megint elfelejteni.
Egyetlen veled töltött percet sem akarok elfelejteni.
Megrázza a fejét.
– Ígérem. Mindig szeretni foglak, Silas. És soha nem felejtelek
el. Lehajtom a fejem, amíg találkozik a szánk.
– Soha, de soha.

Vége
 SILAS HOZZA MA A VACSORÁT. A konyhaablaknál várom,
közben pedig úgy teszek, mintha a salátának való zöldségeket
mosnám. Szeretem színlelni, hogy a mosogatónál dolgozom, csak
hogy lássam bekanyarodni a kocsifelhajtóra.
Tíz perccel később meg is jelenik, ujjaimat már kiáztatta a víz.
Konyharuháért nyúlok, és érzem a gyomromban azt a hülye
bizsergést. Nem akar elmúlni. Pedig úgy hallottam, ez ritkaság
ilyen hosszú házasság után.
Először a gyerekek szállnak ki a kocsiból. Jessa, a lányunk,
aztán a barátja, Harry. Rendes körülmények között ezután Silasre
néznék, de valami miatt elidőzik a tekintetem Jessán és Harryn.
Jessa ugyanolyan, mint én. Makacs, nagyszájú és
távolságtartó. Ha veszekednék, a legtöbbször megnevettet a
beszólásaival. Kedvelem Harryt. Kilencedikes koruk óta járnak,
és azt tervezik, hogy ugyanarra az egyetemre mennek, miután
jövőre leérettségiznek.
Általában ők a diákszerelem mintaképei; homályos tekintetű,
érzékeny fiatalok, mint amilyenek mi voltunk Silasszel. És
amilyenek még mindig vagyunk. De ma Jessa karba font kézzel áll
a kocsifeljáró mellett.
Harry is kiszáll, és odahúzódik mellé. Biztosan összevesztek,
gondolom. Jessa néha szeret flörtölni a szomszéd sráccal, Harry
meg olyankor kiakad.
Egy perccel később besétál Silas. Hátulról elkap, átölel,
megcsókolja a nyakam.
– Szia, Charlie bébi! – mondja, és beszívja az illatomat.
Odadőlök hozzá.
– Mi van velük? – kérdezem, még mindig az ablakból figyelve a
gyerekeket.
– Nem tudom. Nagyon furcsán viselkedtek idefelé jövet. Alig
beszéltek.
– Ajaj! Biztos megint a dögös szomszéd.
Hallom csapódni a bejárati ajtót, és behívom Jessát a
konyhába.
– Jessa, gyere ide!
A lányom beténfereg hozzám, Harry ezúttal nincs a sarkában.
– Mi történt? – kérdezem. – Látom, hogy nagyon ki vagy
borulva.
– Tényleg?
Silasre nézek, ő vállat von.
– Hol van Harry?
Jessa hüvelykujjával a háta mögé bök.
– Ott.
– Oké, készülődjetek a vacsorához! Ahogy a saláta elkészül,
eszünk.
Bólint, és esküdni mernék, hogy rögvest sírni fog.
– Hé, Jessa! – szólok utána, amint megfordul, hogy kivonuljon
a konyhából.
 – Igen?
– Azon gondolkodtam, hogy elugorhatnánk Miamiba a
szülinapodra, a jövő hónapban. Jól hangzik?
– Aha. Király.
Miután elmegy, Silasre nézek. A szemöldökét ráncolja.
– Nem tudtam, hogy Miamiba utazunk. Nem tudom ilyen
gyorsan elintézni a szabadságomat.
– Silas! – szólok rá élesen. – Csak hat hónap múlva lesz a
szülinapja. A ráncok kisimulnak a szemei között, el tátja a száját.
– Ó, tényleg!
Aztán belécsap a felismerés.
– Jaj, jaj! – A tarkójához kap. – Basszus, Charlie! Nehogy már
megint!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönjük az olvasóinknak.
A világot jelentitek számunkra.

Tarryn és Colleen
 COLLEEN HOOVER

www.colleenhoover.com
www. facebook. com/AuthorColleenHoover
http://twitter.com/colleenhoover
http://instagram.com/colleenhoover

TARRYN FISHER

www.tarrynfisher.com
www.facebook.com/authortarrynfisher
http://twitter.com/Tarryn_Fisher
http ://instagram. com/tarrynfisher