Eve Ainsworth

7 NAP
 Fordította: Demény Eszter

Apámnak. Örökké.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Seven days

Scholastic Childrens Books, Euston House, 24 Eversholt Street,
London, NW1 1DB.UK
Text Copyright © Eve Ainsworth, 2015

Magyar kiadás © Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.),

2015
www.tilosazakonyvek.hu
https://www.facebook.com/tilosazakonyvek
Fordította © Demény Eszter
Felelős kiadó: Banyó Péter
Felelős szerkesztő: Péczely Dóra
Szerkesztette: Kovács Eszter
Borító © Kelényi Gabriella
Műszaki vezető: Pais Andrea
Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.
Produkciós vezető: Mészáros Gabriella
 TARTALOM
HÉTFŐ
JESS
KEZ
KEDD
JESS
KEZ
SZERDA
JESS
KEZ
CSÜTÖRTÖK
JESS
KEZ
PÉNTEK
JESS
KEZ
SZOMBAT
JESS
KEZ
JESS
KEZ
VASÁRNAP
JESS
KEZ
 Ha ezt olvasod, sikerült. (Ez jó. Végre valamit jól
csináltam!
Régóta tervezem már, ne gondold, hogy hirtelen
döntés volt. Csak a szánalmas gyávaságom tartott vissza
eddig. De tudtam, hogy végül megteszem. Nem olyan
nehéz, pláne ha már nincs lejjebb. És nekem nincs,
elhiheted.
Nem nagyon tudok miről írni. Legalábbis nem neked.
El fogod egyáltalán olvasni?
Te tudni fogod, miért tettem. (Egyébként mindenki
más is.
Néha, a sötétben, egyszer csak mindent kitisztul.
Innen tudom, hogy
a) a zaklatás szemétség,
b) a családnak melletted a helye, amikor szükséged
van rá,
c) gyenge vagyok és ezt érdemlem.
Remélem, nem tart soká. Remélem, olyan lesz, mint
elaludni, csak a hülye álmok nélkül.
Remélem, megtaláljátok, és elmondjátok neki is, mit
tettem.
x
Kez Walker: Anyám, hogy bír ennyire nem törődni
azzal, hogy néz ki. Még a sulin kívül sem…
5 órával ezelőtt
Like Comment Share

Lois: ??
Kez: LOL. Ja… láttam ma a tehenet… szegény én.
Bántja a szemem
Marnie: Kicsoda? Ja, értem… LOL. Mi is láttuk
Kez: A haja, anyám! Mossa egyáltalán?
Lois: ;o)
Marnie: Kez, te vagy a tuti!
Kez: De tényleg, mekkora gáz már! És a cipője!
Honnan szedi? Adományból?
Marnie: Adomány, ja! Úgy öltözik, hogy már fáj
Kez: Adhatnánk neki leckét divatból!
Kez: Vagy bármilyen leckét
Hannah: Hagyjátok már, nincs semmi baj Jess-szel
Marnie: Honnan veszed h Jess-ről beszélünk?
Kez: Lol! Na te hány tehenet ismersz még?
Hannah: Csak azt mondom, hogy nincs vele semmi
baj
Kez: Ja, mer ő a te kis édibédi barinőd, mi?
Marnie: Vicces
Kez: Mindegy… a tehén megszívja. Rosszul vagyok
tőle. Bántja a szemem
Lois: Komoly? Mikor
Kez: Hamarosan…
HÉTFŐ
 JESS

Nincs már szükségem ébresztőórára. Még

szerencse, mert Hollie leöntötte narancslével a
régi, csillogós- tündéreset. A kijelzője csupa folt,
olyan, mint valami soha nem múló horzsolás. Hiába
dörzsölöm a popsitörlővel, akkor is ragacsos
marad. De kidobni nem fogom. Apától kaptam
négy évvel ezelőtt. Még biztos rajta van az
ujjlenyomata, így legalább egy kis része velem
lehet – lehorzsolva vagy sem. Ott ücsörög az
ágyamnál, a pohár víz mellett, és úgy pislogja a
törött idejét az éjszakába, mint valami
világítótorony a ködbe.
Nincs már szükségem ébresztőórára, mert
megvan a magam módja, hogy felébredjek: a
bénító, elviselhetetlen hányinger.
Menetrendszerűen. Minden reggel. Felnyílik a
szemhéjam, aztán a testem felfogja, hol vagyok. A
gyomrom görcsbe rándul és kavarog, a lábaim
reszketnek, mint a puding, a torkomban gyűlik a
gombóc. Minden egyes porcikám, minden egyes
csontom, idegem és izmom külön-külön harcol a
rettegett felismerés ellen: újabb nappal kell
szembenéznem.
Ma sincs másképp.
Átvetem a lábaimat az ágy szélén, a mozgástól
rezegnek a hatalmas hústornyok. Gyűlölöm, ahogy
fodrozódnak. Gyűlölöm, ahogy kinéznek –
csirkehús, pukkadásig felpumpált háj. A trikómat
húzogatva takargatom a bugyimra csüngő
hájhurkákat, aztán lassan feltápászkodom.
A szoba egy kupleráj, és ez idegesít. Hollie
használhatatlan a rendrakásban: a rombolás
nyomait hagyja maga mögött – babák, könyvek,
fura fejű, vicces, műanyag szörnyek szerteszét.
Óvatosan kell lépkednem, nehogy rátapossak
valamelyikre. Egy trollszerű figurát véletlenül
átrúgok a szobán, nézem, ahogy visszapattan a
könyvespolcomról. A fejére érkezik, gonosz kis
szemével rám bámul.
– Fordulj föl! – mondom neki, de bámul rám
tovább, vigyorogva.
Hollie a kiságyon alszik, az ablak alatt, szokás
szerint teljesen kifacsarodva: a lábai lelógnak a
matracról, karjai a feje fölött könyékben behajlítva.
Furán néz ki. A szája tárva, haja izzadt csomókban
tapad az arcára. Az egyik szeme félig nyitva van.
Azon gondolkodom, vajon miről álmodhat.
– Hollie! – finoman megrázom. Várom, amíg
felnyög és összegömbölyödik. – Ébresztő,
álomszuszék! Iskola!
– Neeee! Még tíz perc – nyögi, közben vaksin
magára húzza a paplant, és jól belém rúg.
– Bocs, nincs idő. Gyerünk, mosdás, öltözési
Körülnézek a szobában, de anya nem készített
ki semmit. Felszedem a tegnapi ruhákat Hollie ágya
mellől. Megnézem, nem koszosak-e, de egy
festékfoltot leszámítva a pulóverén, amit a
körmömmel lekaparok, rendben vannak. A
harisnyája kicsit kicsi, úgyhogy meghuzigálom,
hogy megnyúljon. Mintha valami fura
tornagyakorlatot végeznék.
– Lyukas a pólóm – mondja Hollie lassan
kikecmeregve az ágyból. – Jack tegnap azt
mondta, hogy tök béna.
– Mondd meg neki, hogy ő a béna.
Hollie foghíjas vigyort ereszt meg felém. Szőke
haja még mindig az arcához tapad.
– Vicces vagy.
Megfogom a kezét, és fürdőszobába viszem,
közben igyekszem ügyet sem vetni a tükörre és
benne magamra.
– Ja, vicces vagyok – mondom.
De nem úgy értem, ahogy Hollie.

Épp a maradék rizspelyhet öntöm a tányérjainkba,

amikor belép anya. Kint esik, a haja csapzottan
tapad az arcába. Az arca vörös és csillog, az orra
végéről csöpög a víz. Új esernyő kéne neki.
Eszembe jut, ahogy a régit kifordította a szél,
amikor vásárolni mentünk. Rendesen küzdött vele,
mielőtt káromkodva bedobta volna a sövény alá.
Azon gondolkodom, vajon még mindig ott van-e.
– Jut nekem is tej? – kérdi, közben lerázza az
esőkabátját, a táskáját meg ledobja a konyha
sarkába.
A szeme olyan beesett és karikás, mintha ott
helyben, álltában el tudna aludni. Nem bírom
sokáig nézni; az aggodalom túl mélyen mar belém.
Nem is emlékszem, mikor mosolygott utoljára.
– Egy kicsi – felelem. Reméltem, hogy nekem is
jut egy kis pohárral, de mindegy, szemmel
láthatóan neki most nagyobb szüksége van rá.
Bekapcsolom a vízforralót, és keresek egy tiszta
bögrét. A mosogatóban halomban áll a mosadan
edény. Semmi kedvem bedugni a kezem a tegnapi
edényekben felgyűlt hideg, nyálkás vízbe. Inkább
leveszem a csorba, „I love England” feliratú bögrét
a kenyérkosár mellől, és beledobok egy zacskó
teát. Meglátok egy csomag kekszet a száraz kenyér
mögött. Kibontom, és két csokisat a számba tolok.
Az íze egyszerre áporodott és édes. Látom, hogy
anya engem néz, a szeme rosszallóan
elkeskenyedik.
– Tegnap még tele volt – mondja.
Elfordulok. Ég az arcom.
– Nagyon álmos vagy, anya? – kérdi Hollie a
tányérja fölül, és tágra nyílt szemmel bámul
anyánkra.
– Igen – feleli anya. – Óvatosan leül a szemben
lévő székre; mintha a csontjai ólomból lennének.
Lerúgja a cipőjét és kinyújtóztatja a lábát. A
harisnya a lábujján sötét a nedvességtől. Sóhajt. –
Kemény volt.
 Anya azután indul, hogy mi lefeküdtünk.
Általában néhány óra múlva már itthon is van, de
ezen a héten dupla műszakban dolgozik, mert az
egyik takarító beteg. A telefonszám, hogy éppen
hol takarít, ki van téve a hűtőre, biztos, ami biztos.
Nem mondom neki, hogy már a gondolatától, hogy
tényleg történik valami, elfog a pánik. A kitűzött
szám, és az elmotyogott „biztos, ami biztos” csak
fokozzák ezt az érzést.
– Miért nem akkor alszol, amikor mi is? – kérdi
Hollie, táncra keltve az apró rizsszemeket, ahogy a
kanalával böködi őket.
– Te is tudod. – A válasza nyersen és élesen
hasít a levegőbe. A falat bámulja. – Muszáj
dolgoznom. És nem kapok mást. Majd alszom, ha
elmentetek.
De nem fog. Tudom, mert már volt olyan, hogy
korábban jöttem haza, és láttam, hogy ott ül az
internet előtt, és mindenféle fórumokon csetel. Egy
csomószor, amikor hazajövünk, így találjuk. Velem
nem tud beszélni, de több ezer láthatatlan
kiberemberrel simán megosztja a gondolatait.
Nekem meg olyan, mint egy hét lakat őrzött
kincsesláda. Bárcsak tudnám, mit nem mond el!
Odaadom neki a teát, és én is leülök a száraz
rizspelyhemmel. Kevesebb van a tányéromban,
mint Hollie-nak. Szinte csak a morzsalék a doboz
aljáról. De Hollie boldogan kanalazza a sajátját, a
tej lecsurog az állán. Nem hallatszik más, mint
Hollie csámcsogása és az óra ketyegése a
szomszéd szobából.
– Hollie-nak már alig van ruhája. Tegnap sem
mostál – mondom.
– Oké – bólint.
– Van itthon mosópor?
A homlokát ráncolja.
– Nem tudom… Lehet… Vagy nem… meg kell
nézni. – A halántékát dörzsöli, felgyűri a bőrt.
– Mert… csak mert ezer éve nem vásároltál.
Megfordul, és végre rám néz, a szeme úgy
csillog, mint a kristály.
– Mert nincs pénzem, Jessica.
A többit nem mondja ki, de én hallom. A szavak
úgy lebegnek közöttünk a levegőben, olyan
valóságosan, hogy csak ki kéne nyúlnom, és
megérinthetném őket.
Ha nem zabálnál fel mindent, Jess…
Meredten néz rám, várja, ellentmondok-e, de
persze nem tehetem. És ezt ő is tudja. Annyi
minden van a fejemben, amit szeretnék elmondani
anyának. A borzalmas gondolatokat, amiket
csapdába csaltam legbelül, és nem tudom
kiengedni őket. El akarom magyarázni neki, milyen
nehéz, hogy én én vagyok.
De újra belenézek a fáradt szemébe, és az
ajkam nem nyílik szóra.
Ugyanolyan lesz ez a hét is.

Hollie-val együtt megyünk az iskola felé. Most már

nem esik, a nap rendesen küzd, hogy kipréselje
magát a felhők mögül. Hollie előttem ugrándozik.
Rászólok, hogy vigyázzon a pocsolyákkal; nem
vagyok benne biztos, hogy a cipője vízálló.
Óvatosan lépkedek, kerülöm a repedéseket.
Eszembe jut, hogy anya mindig a krokodilokról
mesélt, akik a repedéseken dugják ki a fejüket,
hogy leharapják a gyerekek lábujját. Hogy
hihettem el ilyen butaságot? Eleve hogy férnének
be a repedésbe? És hogyan tudnának megélni a
járdakövek alatt? De hiába vagyok tizennégy, még
mindig nem szeretek rájuk lépni – biztos, ami
biztos, már megint ezek a szavak. Mert tényleg azt
hiszem, hogy valami rettenetes dolog fog történni
velem, ha csak a szélüket is súrolom a lábammal.
De talán ma, ha el tudom kerülni a repedéseket,
talán ma minden más lesz. Csak egy nap, csak
ennyit kérek.
Először a visítást hallom, csak utána látom,
hogy Hollie hasra esett. Biztos megbotlott. Ahogy a
földön kapálózik, olyan, mint egy kisgyerek egy
hisztiroham kellős közepén. Hangosan és
színpadiasán visít, és látom, hogy az emberek
felhúzott szemöldökkel néznek ránk a túloldalról.
Egy idősebb nő, kezében nagy nejlonzacskóval alig
néhány centivel előttem áll meg, és rám mered. A
fejét csóválja, és az orra alatt motyog valamit.
Ahogy elmegy mellettem, furán félrerántja a karját,
mintha megijedne, hogy hozzám kell érnie. Gyűrött
arcába bámulok, mielőtt a húgomhoz szaladnék.
– Hollie, nincs semmi baj! – próbálom ölbe
venni. De már nagy, és ahogy bánatában el is
engedi magát, sőt fájdalmában egyenesen nekem
támad, alig férek hozzá. Igyekszem felhúzni, de túl
nehéz. Suttogok a fülébe, hogy megnyugtassam,
közben attól félek, hogy túl erősen húzom. Végre
megnyugszik, elernyed, és hagyja, hogy
magamhoz vonjam. Látom, hogy kiszakadt a
harisnyája és vérzik a térde. Hollie tekintete követi
az enyémet. És jön megint a hiszti.
– Vérzik! Haza akarok menni! Anyát akarom!
Magam elé képzelem anya arcát, amint
megjelenek otthon Hollie-val.
– Anyának pihennie kell, Hol… ez csak egy kis
karcolás, semmiség. – Finoman megpaskolom a
sebet az ujjammal. – Látod, a varázspor
elmulasztja. És még rengeteg varázsporom van.
Érzem, ahogy a bámészkodók pillantásai égetik
a hátam. Miért olyan gyanakvók? Mintha az utóbbi
időben mindenki gyanakodna a telepen; bárhová
megyek, lenéző pillantásokkal találkozom. Nem
maradhatunk itt egy helyben; érzem, ahogy már
gyűlik az izzadság, a hónaljam tiszta víz. Muszáj
elindulnunk.
– Na, gyere! Csak érjünk be az suliba, ott kapsz
valami különleges tapaszt.
Felállok, és látom, hogy a térdem csupa sár.
Megpróbálom lesöpörni, de csak beledörzsölöm a
nadrágba. Hollie megfogja a kezemet, elindulunk.
Kicsi, ragacsos keze izzadt tenyeremben nyugszik.
Még mindig szipog, de már nem olyan hangosan. A
gyomromban érzem az idegességet, mintha egy
turmixgép lapátjai forognának körbe-körbe. Ahogy
kiérünk a föútra, már tudom is, miért. Attól félek,
hogy az iskolából valaki meglát, ilyen izzadtan,
lucskosan. Undorítóbban nézek ki, mint valaha.
Tudom, hogy nincs túl sok időm, mielőtt
tömegesen megjelennének. Sietnem kell.
Hollie-t magam után rángatom az úttesten,
amitől megint hangosan nyüszít:
– Ne rángass, fáj tőle a kezem! Haza akarok
menni…
– Cssss, nem lesz semmi baj! Te sem akarsz
elkésni, ugye?
A Southwood Általános Iskola egy eldugott, kis
mellékutcában áll. A járdán alig van hely. A parkoló
autók között kell átpréselnünk magunkat, hogy
eljussunk a bejáratig. A kapu félárbócra eresztve
lóg, néhány hete egy csapat fiú kirúgta, és azóta
sem jutott eszébe senkinek, hogy rendesen
megcsinálja. Lefelé nézek, hagyom, hogy a hajam
az arcomba hulljon; a tökéletes fátyol.
A játszótér, most, hogy nem szaladgálnak a
gyerekek, olyan, mint egy hatalmas, hideg,
elhagyatott tó. Már megint elkéstünk. Néhány
anyuka jön kifelé a kapun, mély beszélgetésbe
merülve. Soha nem vesznek észre minket. Amikor
még anya hozta Hollie-t, akkor is tartották a
távolságot, nem engedték be a köreikbe. Anya csak
úgy hívta őket, „játszótéri párducok”. Azt mondta,
nem érdekli, de tudtam, hogy ez nem igaz. Az alsó
ajkát babrálta, amikor ezt mondta. Mindig így tesz,
ha hazudik.
Anyának szerintem egyáltalán nincsenek
barátai. Legalábbis én még nem találkoztam eggyel
sem.
Bent az iskolában meleg van és festékszag.
Hollie egyik színes rajza kint lóg a falon, pont
szemben, ahogy belépünk. Szerintem kutya akart
lenni, de hat lába van.
Ms. Matthews az elsősök ajtajánál vár. Ránk
mosolyog, amikor elmegyünk mellette, csak aztán
veszi észre Hollie arcát.
– Ajjaj! Mik ezek a könnyek?
– Elesett – felelem a harisnyájára mutatva. –
Van ragtapasz?
Ms. Matthews mosolyog. Kedves, kerek az arca;
egy linzer jut róla eszembe. Nem kérdez túl sokat,
de valahogy mindig tudja, mit kell tennie.
– Hát persze! Keresünk valami csinosat! És
szerintem egy pár harisnyanadrág is akad valahol!
Hollie széles mosolya enyhíti a bensőmben
egyre növekvő pánikot. De amint megpuszilom
könnytől nedves arcát, és felnézek a nagy, piros
órára, a szívem zakatolni kezd.
Most már tényleg elkések.

Csak egy rosszabb van annál, mint elkésni a

Perryfield Gimnáziumból. Úgy késni el, hogy Kez,
Lois és Marnie szépen végignézik.
Izzadságban úszva rohanok, és éppen azon
izgulok, nehogy Mr. Ramon legyen az ügyeletes
tanár, aki büntetésből délután tovább tartja bent a
későn jövőket, amikor meglátom őket: ott állnak a
főkapunál, cigarettával a kezükben, a képükre
tapasztott önelégült vigyorral.
Megpróbálok elsurranni mellettük, igyekszem
természetesen viselkedni. Na persze. Mintha nem
látták volna a sprintemet felfelé, ahogy rengő
hurkáimat próbáltam gyorsabb mozgásra
ösztökélni. Úgy zihálok, mint egy vénasszony,
hányingerem is van, és akkor sem néznék ki
ziláltabban, ha egy kád forró vízbe ugrottam volna
fejest.
– Csini! – mondja Kez felvonva tökéletesre
szedett szemöldökét.
Rá se nézek, csak tántorgok tovább.
– Boáá, hozzád ért a tehén?
Nem tudom, ki mondta ezt, valószínűleg Marnie.
Görcsbe rándul a gyomrom. Nem akarom, hogy
Kez megint rám szálljon – most nem.
Lassan megfordulok. Kez is közelebb jött,
szemben áll velem. Tetőtől talpig végigmér, lassú
mosoly terül el az arcán. Utálom, hogy olyan
gyönyörű. Nem igazság. Sötétbarna haját a feje
tetején kötötte lófarokba, látszanak benne a vörös
csíkok. Nagy szemét gondosan kihúzta. Csodaszép
kék lenne, ha a tekintete nem lenne olyan kemény
és hideg.
– Nem akarsz mondani nekem valamit? –
lágyan, szinte kedvesen ejti a szavakat.
 Zavarodottan pislogok. Izzadság csurog végig a
hátamon, a szívem dübörög a mellkasomban.
– Ööö… nem… nem tudom, mire gondolsz…
– Nekem jöttél. Ilyenkor illik valamit mondani.
– Nem mentem neked – mondom. — Hozzád
sem értem.
– De igen, hozzá értél – lép felém Marnie.
Ő alacsonyabb, hosszú szőke haja van és lefelé
biggyedő szája. Kutyára emlékeztet. Narancslében
pácolt kutyára.
– Belénk jöttél az izzadt hurkáiddal.
– Blöő, undorító – mondja Lois, aki hátrábbról
figyel. Lois néha egész rendes velem, de csak
néha. Ő is ugyanolyan csinos, mint Kez, de
valahogy máshogy, sokkal természetesebben.
Gyönyörű, vörös haja szétterülve hullámzik a
hátán.
– Nem értem hozzátok – motyogom, de a
szavak vattaként gyülekeznek a számban. Látom,
hogy Kez már felspannolta magát, szeme
összeszűkült, nem mosolyog. Nem kellett volna
ellentmondanom.
– Hozzám értél! – vicsorogja az arcomba. – A
közelemben sem akarlak látni, megértetted? –
Kinyújtja a kezét, és hátralök, mintha ott sem
lennék. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja.
Azért bólintok, a lábfejemet nézegetem. Nem
akarok itt lenni.
– Hallod, amit mond? – kiáltja Marnie. – Tessék,
kérj bocsánatot!
 Bocsánatot? Miért? Mert nem értem hozzá?
Mikor lett az élet ilyen igazságtalan? Ő miért
böködhet engem a hosszú körmével?
– Bocsánat – suttogom.
– Hogy mondod? – Kez újra vigyorog. – Nem
hallom!
– Bocsánat. Bocsánat, hogy hozzád értem.
Bocsánat, hogy egyáltalán a közeledbe mentem.
– Térdelj le, és úgy mond! – ez Marnie.
Könyörögve nézek rájuk. Kérlek, ne tegyétek ezt
velem! Kez és Marnie önelégülten vigyorognak.
Lois nem néz oda; a telefonját babrálja.
– Na, mi lesz? – mondja Kez, és a cigarettájába
szív. – Gyerünk, a földre, úgyis ott a helyed!
Megteszem. Lassan letérdelek a kemény, hideg
betonra. Alacsonyabban lenni náluk félelmetes. Úgy
érzem magam, mint egy állat, vagy ami még
rosszabb, mint egy rovar, amit a cipőjük sarkával
eltaposhatnak. Néhány centire tőlem a földön egy
kupac kutyakaka, mellette hangyák masíroznak. A
düh hátul, a fejemben ég, lüktet, és bármikor
kitörhet. A kemény földre koncentrálok, úgy
legalább nem látom, ki megy el mellettünk. Nem
kell tudnom, ki lesz szemtanúja
megaláztatásomnak.
– Bocsánat! – mondom újra. – Kérlek,
engedjetek el! Elkések.
Tudom, hogy a késésért tovább kell maradnom
délután, és nem tudom, mi lesz Hollie-val. Annyira
utálja, ha kések.
 – Hogy elengedjünk? – kacag fel Kez. – De hát
az azt jelentené, hogy együtt megyünk be! És
mondtam, tehén, nem hallottad? A közelemben
sem akarlak látni!
Nem felelek. A hangyákra koncentrálok, ahogy
egy sorban vonulnak át a járdán, az egyik egy kis
sárga magot cipel. Tökéletes a sor, teljes az
egység.
– Itt maradsz, amíg be nem léptünk a kapun,
értetted? – mondja Kez.
– Igen.
– Akkor jó – rúg a lábamba a tornacipőjével. –
Szerintem addig is gondolkodhatnál valami
fogyókúrán. A kövérség manapság nem divat, ha
nem tudnád.
Nem, nem az – értek egyet magamban.
Kacaraszva elvonulnak – menet közben
agyontapossák kis hangyáimat.
 KEZ

Megint megszólal a telefonom, finoman rezeg

mellettem az ágyon. Nem nyúlok érte. Miért nem
érti már meg? Lehet, hogy fel kéne vennem, és
belelalázni a kagylóba?! Akkor végre befogná,
hülye tyúk! Már legalább egy órája ébren vagyok,
és úgy érzem, mintha semmit nem aludtam volna.
Marnie a tükör előtt aprólékosan vizslatja az
arcát. Szerintem elég gázul néz ki mostanában; túl
sok alapozót használ – nem mintha ezt meg
merném mondani neki. Figyelem, ahogy még
többet ken magára, az arca már valami narancsos
fényben ragyog.
– Anyád? – kérdi, hátra sem fordulva.
– Ja – felelem, és azt kívánom, sötétüljön már el
a képernyő. Végre abbahagyja a rezgést, és a
szobában megint csend lesz. Azon veszem észre
magam, hogy visszatartom a lélegzetem.
Marnie szobájában elképesztő állapotok
uralkodnak; gyakorlatilag a teljes ruhatárát a
földön, vagy legfeljebb az íróasztal székére pakolva
tartja. Amíg együtt laktak a nővérével, kicsit
rendezettebb volt, de amióta Jodie kiköltözött,
teljes a káosz. De legalább Jodie ágya tiszta volt;
nem vagyok jóban a mocskos ágyneművel.
Undorodom és viszketni kezdek, ha meglátok egy
foltot.
Megint rezeg a mobilom. Anyám csak nem
hagyja abba. Ilyen hangulatban van. Vonakodva
megnézem az SMS-t.
Beszélnünk kell! Nem maradhatsz ki egész
éjszaka! Legközelebb hívom a rendőrséget!

Na persze, mintha fel merné hívni. Hacsak nem

akarja magára húzni a szociális szaglászókat.
– Nem örül – mondom Marnie-nak –, a hülye
tyúk. Mondtam neki, hogy itt alszom. Biztos
elfelejtette, és most halálra van rémülve.
Marnie vállat von.
– Tudja hol vagy. Csak stresszel.
– Nem tehetek róla, ha soha nem figyel.
A mobil újra megrezdül a kezemben. Ha nem
lenne akkora szükségem rá, a falhoz vágnám.
Ma este beszelünk. 3-an. Oké?
– Kész vagy már? – vakkantok Marnie-ra, és a
mobilt bevágom a táskámba. Anyám rezeghet ott
benn amennyit akar, úgysem hallom. Válaszolni
tutira nem fogok.
– Asszem. Olyan rücskös a bőröm – nyögi, és az
egyik szemét lehúzza az ujjúval. – Tiszta piros,
nézd meg. Undorító, gusztustalan! Utálom a hétfőt!
– Csak aludnod kéne. Talán nem kellett volna
egész éjjel Benről dumálnunk.
Marnie nyelvet ölt rám, mindketten vihogunk. A
nappaliból edénycsörömpölés és vízzubogás
hallatszik.
 – Úgy látszik, anyu fent van. Kimegyünk
reggelizni?
Nem vagyok éhes, de felkelek, hogy kimenjek
vele. Sajog a testem, a nyelvem száraz és dagadt,
mint egy óriási molylepke. Ahogy elmegyek a tükör
mellett, holtsápadt tükörképem néz vissza rám.
Meglepődöm. Karikás a szemem, a bőröm pedig
olyan száraz, mint egy papírzsepi.
Egyre jobban hasonlítok rá. Az anyámra.
Gyorsan elfordulok, gyűlölöm még a gondolatát is.
Marnie egy bérházban lakik a Macmillan lakótelep
sarkán, a B épület hatalmas tömbjében, amit csak
az A épület egy fokkal sötétebb árnyéka nyom el.
Tegnap éjjel felmásztunk a tetőre. Elképesztő volt,
ahogy az egész város, mint valami hatalmas
játszószőnyeg terült el a lábunk alatt. Órákig
bámultam volna az autók csillogó fényeit: az apró
piros pöttyöket, amint kivonulnak ebből a
patkányfészekből. Nem utálom a telepet; sőt, talán
itt érzem magam a legjobban. Nehéz
megmagyarázni, miért, de valami szabad
őszinteség árad a Mac-en. Senki nem próbálja
másnak tettetni magát, mint aki; nem úgy, mint a
város többi részében. Isten bizony úgy érzem,
lassacskán megfulladok otthon. Egy nap
megszököm. Folyton ezt ígérgetem magamnak.
Egy nap.
Marnie szeret a telepen lakni. Kettesben élnek
az anyjával, Julie-val, és egész jól kijönnek
egymással. Julie fantasztikus. Az út túloldalán
dolgozik egy kocsmában, kacagása a fél utcát
felébreszti. Olyan laza, hogy szinte már szétesik.
Még arra sem szól semmit, hogy a lánya cigizik.
Odadob Marnie-nak egy tízest, és arcon
csókolja.
– Egyél valami finomat ebédre! – mondja, és
közben végig rám mosolyog.
Fura, de valahogy mindig kényelmetlenül érzem
magam Julie mellett, ahogy ott ül a
selyemköntösében, kivillantva bronzbarna lábait.
Marnie olyan jóban van az anyjával, hogy szinte
már barátnők. Szerintem Marnie ezért olyan
magabiztos: még soha nem láttam dühösnek vagy
megbántottnak – esküszöm, kőből van ez a csaj.
Az jó lehet.
– Hogy van anyád, Kez? – kérdi Julie, ő nem
eszik, valami magazint lapozgat. Megáll egy
cikknél, egy nő igaz történeténél, akinek a karja
beszorult valamibe egy autós McDonald’snál. –
Úristen, ezt láttátok? Szegényke, csak egy kis
tojásos McMuffint akart venni!
– Pfuj, de undorító! – mondja Marnie az orrát
ráncolva. – Muszáj ilyeneket mutogatnod, amíg
eszem?
– Jaj, bocs, tündér! – és Julie a földre dobja a
magazint. – Olyan borzasztó életek vannak, nem?
Szóval, hogy van anyád, Kez?
Julie kedvesen mosolyog, én meg nem hagyom,
hogy elöntsön a düh. Nem az a fajta, aki felhúzza
az embert.
 – Jól – felelem, a narancslébe kortyolok, és
megpróbálom elnyomni magamban a lelkiismeret
furdalást. Tudom, hogy anya izgul, és ez nem fair.
– És apád? Ő is jól van?
Gyorsan Marnie-ra pillantok. Lehet, hogy
elmondott neki valamit? De Marnie csak vállat von,
és majszolja tovább a pirítóst. Arcán révedező
pillantás, biztos megint Benről álmodozik.
– Igen, jól – felelem, és érzem, ahogy
bezárulok. Nem akarom, hogy kérdezgessenek. A
körmömet piszkálom, erre koncentrálok, remélem,
Julie megérti az üzenetet.
– Van már munkája? Tudom, milyen nehéz ez! –
mondja, és hosszú, frissen lakkozott körmével
végigsimít a csésze peremén. – Folyton ott ül a
kocsmában, tudod, ugye?
Felállok. Színpadiasabbra sikeredik, mint
szerettem volna, a szék hangosan karcolja a
padlót. Marnie felnéz, készen, hogy közbeszóljon.
Julie nagyokat pislog, a szája kinyílik, mint egy
partra vetett aranyhalnak.
– Elkésünk – mondom inkább. – Kösz, hogy ¡tt
aludhattam, Julie!
Julie mereven bólint.
– Részemről a szerencse!
Felemelem a táskám, a testemhez szorítom, és
kimegyek a szobából. A kabátom az előszobában
van. Ügyetlenül emelem le a fogasról. Hirtelen az
egész lakás olyan kicsinek tűnik, friss levegőre van
szükségem; hatalmas, mély szippantásokra.
 Visszamegyek, hogy megnézzem, Marnie
elkészült-e már, de ahogy visszalépek, suttogó
hangokat hallok a konyhából.
– …csak azt mondtam… (Julie)
– Hát akkor ne mondd! Nincs szüksége rá!
(Marnie)
– Szegény boci, csak azt próbáltam…
Belépek a szobába, és élvezem, ahogy próbálják
adni az ártatlant. De Marnie lángoló arca elárulja,
hogy tudja, rajtakaptam.
– Menjünk – mondom vidáman. – Még dolgunk
van.
Gyorsan átmegyünk a túloldalra, és átvágunk a
parkon. Nem igazi játszótér ez – két hinta meg egy
ütöttkopott mászóka –, de legalább valami,
gondolom. A kölykök itt gyakorolják a farolást a
biciklijükkel, meg fociznak a letaposott részen.
Amikor Lois-zal még kisebbek voltunk, hanyatt
feküdtünk a füves foltokon, ujjainkkal a sarat
piszkáltuk és az eget bámultuk, próbáltunk
formákat látni a felhőkbe. Én minden alkalommal,
kivétel nélkül, egy hosszú orrú férfit láttam
bennük. Vicces, mert ha most felnézek, nem látok
mást, mint fehér, formátlan gombolyagokat. Mindig
is jobban szerettem itt kint lenni, a nyílt téren.
Nem mintha mostanában áthívhatnám Loist
magamhoz. Régóta nem „vendégszerető” ház a
mienk.
Persze Marnie akkoriban még nem volt velünk,
csak Lois és én. Csak mi ketten, és szinte
kihívásnak tekintettük, hogy a telep közelébe
merészkedjünk. Úgy csigázta fel a fantáziánkat,
mint valami idegen ország. Olyanok akartunk lenni,
mint a telepi kölykök. Marnie-nak persze már akkor
is ciki lett volna csak úgy az eget bámulni.
Másodperceken belül elunta volna magát. Marnie
valószínűleg menőnek született.
– Hova rohansz? – kérdi Marnie kissé
lemaradva, a kabátját igazgatva. – Lois-zal a
sulinál talákozunk, nem?
– Felteszem.
– Akkor mér’ rohantál így el?
– Nem szeretem, ha kérdeznek. Pont, mint
otthon.
Marnie felhorkant.
– Miért nem mondod meg neki egyenesen? Anyu
nem bánja. Elég idegesítő néha.
– Igen, mindegy. Túl vagyunk rajta.
De másik oka is van, amiért indulni akartam, és
ahogy átmegyünk a kapun, keresztül a kiszáradt
mezőn, már látom, hogy nem hiába siettünk. A
boltok mögött már ott dekkol Lyn a haverjaival. Ott
szoktak találkozni, cigivel csencselnek, amit aztán
eladnak a nyolcadikosoknak.
Marnie hirtelen felébred.
– Értem már!
Lynnel már egy pár hónapja járunk. Minden oké,
de valahogy mégis az az érzésem, mintha Lyn nem
lenne teljesen benne. Nem szereti a tapadós
csajokat. Az a laza típus, akiről soha nem lehet
pontosan tudni, éppen mire gondol. Csak remélni
tudom, hogy rám.
– Nem is tudtam, hogy itt lesz – mondom
rezzenéstelenül, befelé mosolyogva.
– Persze.
Marnie vigyorogva oldalba bök. Most vette észre
Bent, ahogy a fal tetején ücsörög. Tényleg azt
hiszi, van nála esélye, pedig Ben valami gazdag
csajszival kavar egy másik suliból. Nem is értem,
mit eszik rajta. Mindig kócos, és sokkal
alacsonyabb nála, pedig Marnie sem egy
égimeszelő. Úgy látszik, rossz az ízlése. A többi
srác – Joel, Dean, Sean, Callum – is mind
tizenegyedikes. Nem igazán ismerem őket,
olyanok, mintha egyetlen pasiba olvadnának össze:
hangosak, gúnyosak, és folyton flörtölnek. Csak
Lyn más egy kicsit. Olyan kisugárzása van, hogy
nem kell beállnia a sorba.
Úgy tűnik, Lyn megérzi, hogy közeledünk, mert
megfordul. Úgy hordja az egyenruháját, mint
valami stréber, mégis szexi és menő benne. Fekete
haja rövidre van nyírva, a bőre sötét, a szeme
pedig a legmelegebb barna, amit valaha láttam:
mint a csokitorta. Pazar. Néha még a lélegzetem is
eláll.
– Kez – mondja –, micsoda meglepetés!
– Marnie-nál aludtam.
Lyn bólint. Neki ez teljesen normális. Nem sok
dolgot tud rólam, de azt igen, hogy időről időre el
kell menekülnöm. Itt szoktunk lógni Lynnel is a
parkban, a telep mellett, meghittebb pillanatokban
lent, a tónál. Magamhoz nem vihetem.
Előre nyúl, megérinti az arcom, ez pedig igen
ritka, nyilvános érzelemnyilvánítás. Érzem, ahogy
egész testemen végigbizsereg az izgalom.
Kezemmel a kezéhez nyúlok, hátha még tovább ott
tarthatom. Karjával lazán átkarolja a vállam;
érzem, ahogy átjár a meleg. Az egyik haverja, Joel
– asszem – felvihog, de én ügyet sem vetek rá.
Idióta.
– Épp a szombati bulimról beszélgettünk a
srácokkal. Jöttök, csajok? – kérdi Lyn.
Nem tudtam a buliról. Igyekszem sem túl
értetlenül, sem túl lelkesen nézni.
– Lehet, még nem biztos.
Marnie lép oda mellém.
– Király! Ki megy?
– Kábé mindenki. Apa nincs otthon, miénk lesz a
kéró egész éjjel.
Jólesett volna, ha külön hív meg, csak engem.
Olyan nagy kérés, hogy külön kezeljen engem?
Mint aki különleges? Azokra a pillanatokra
gondolok, amikor csak magunk vagyunk;
összebújunk a csúszda alatt, csókolózunk, sétálunk
a telepen, fogjuk egymás kezét. De miért nem
gondol mindig úgy ránk, mintha egy pár lennénk?
– Elmegyünk, Kez, nem? – bök oldalba Marnie.
– Aha, persze – mondom, és próbálok közönyös
lenni. – Na, gyere, Marnie, menjünk, ne várjon
ránk Lois!
 Lerázom Lyn karját, és amikor szembe fordul
velem, kikapom a cigarettát a szájából. Igazából
nem is szeretem, de gyorsan a számba dugom,
hiszen egy pillanattal ezelőtt még Lyn ajka tapadt
rá.
Rám vigyorog, és én úgy érzem, meghalok.
Lois már vár ránk a suli kapujánál. Ahogy
odaérünk, látni, hogy Loist valami bántja. Soha
nem tudta elrejteni az érzelmeit. Évek óta
ismerem. Ha valami zavarja, megnyúlik az arca;
ettől kemény, sőt félelmetes lesz. Az igazság az,
hogy Lois nagyon csinos – az a fajta, aki után
megfordulnak az utcán, és ezt tudja is. Csak úgy
árad belőle a magabiztosság. El tudom képzelni,
amint modellként vagy színésznőként pózol valami
magazin fényes címlapján. Ha nem lenne a
barátnőm, valószínűleg gyűlölném.
– Lo! Mi történt? – kérdez rá Marnie rögtön.
Lois csak bámul. A telefonja elöl van, SMS-ezik
valakivel. Nem tudom, kivel. Hannah-val, talán.
Ezek ketten az utóbbi időben állandóan együtt
lógnak.
– Jól vagy? – kérdezem tőle. A kialvatlanság
most már teljes értékű fejfájássá nőtte ki magát,
be akarok menni, és bevenni valamit. Egy doboz
gyógyszert.
Lois felnéz.
– Igen, persze, jól vagyok! – Sóhajt egyet, és a
táskáját felrántja a vállára. – Csak azt hittem… úgy
volt, hogy nálad leszünk tegnap.
 Rám néz, belém hasit a bűntudat. Tényleg úgy
volt, hogy feljön hozzám. Megnézünk egy DVD-t,
lazulunk. Totál elfelejtettem lemondani.
– Jaj, bocs! Ott voltál?
A szívem gyorsabban ver. Jaj, csak mondja azt,
hogy nem jött.
– Kopogtam, de senki nem nyitott ajtót. – Tutira
kész van, csak bámul rám. – De láttalak a
Facebookon, és egy szót sem szóltál, hogy nem
leszel otthon. Aztán Hannah szólt, hogy Marnie-nál
alszol.
Honnan tudja Hannah?
Marnie rám néz, észreveszi értetlen
tekintetemet.
– Az anyja a kocsmába jár. Anyámat meg
ismered, mekkora pletykafészek.
Olyan dühös vagyok, legszívesebben ordítanék,
de nem engedhetem el magam, amikor Lois ilyen
gyilkos pillantásokkal méreget – és ő az utolsó, akit
szeretnék felbosszantani.
– Ne haragudj! Az utolsó pillanatban változott a
terv, és elfelejtettem szólni – mondom.
Lois elszomorodik. A fejét csóválja.
– Csak szólnod kellett volna. Hozzám is jöhettél
volna. Végül is ott lakom a szomszéd utcában.
Erre nem tudok mit felelni, nincs rá jó válasz.
Hogy is mondhatnám el neki, hogy nem érzem jól
magam náluk. Nehéz megmagyarázni, miért, pedig
igazán kedves a családja, de valahogy nem tudom
elengedni magam. A házuk belülről a miénk
tükörképe: ugyanaz az elrendezés, ugyanazok a
szagok. Valahogy még az élete is ugyanolyannak
tűnik, mint az enyém, de mégsem az. Soha nem is
lesz az.
– Az én ötletem volt. Bocs Lois, neked is
szólnom kellett volna – szól közbe gyorsan Marnie.
Felvont szemöldökkel rám néz, olyan „mi olyan
nagy ügy?” - tekintettel.
Lois vállat von.
– Oké, túl vagyunk rajta. Csak egy kicsit… úgy
érzem… valahogy…
Keresi a szavakat, de pontosan tudom, mit akar
mondani. Kiszorítva. Feleslegesnek. Otthagyottnak.
Egyik sem valami jó. Egy pillanatra összeszorítom a
szemem, próbálom visszatartani az egyre erősödő
nyomást. Gyűlölöm, hogy dühös. Gyűlölöm
magamat, hogy elcsesztem a dolgokat, de
egyszerűen nem bírtam hazamenni. A házunk
közelébe se.
Kinyitom a szám, hogy újra bocsánatot kérjek,
hogy azt mondjam, majd bepótoljuk, de Marnie
megállít, ahogy elém ugrik.
– Úristen, azt nézzétek!
Odanézek, ahová mutat, és beletelik egy pár
másodpercbe, hogy felfogjam a látványt. Jess
Pearson fut – ha ezt egyáltalán futásnak lehet
nevezni – felfelé az úton, felénk. Mint aki
megtébolyodott. Karjával a levegőt csapkodja,
vastag lába mintha fordítva hajolna –megrogyva a
súlya alatt –, az arca pedig vörös, izzadt massza.
Még a haja is, amit általában hátrafésül,
kiszabadult a copfjából, és most lucskos
farkincákban tapad az arcára. Elképesztő látvány.
Általában tehénnek hívjuk, mert – őszintén
szólva nála tramplibb nincs még egy. Ha lenne
verseny ebben a sportban, csont nélkül nyerné a
fődíjat. A ruhái régiek és kopottak, a haja zsíros,
de eszméletlenül. Ám ma még a szokásoson is
túltesz, és az már valami. Nem is értem, hogy
lehet hozzá bárki kedves. Menthetetlen.
Lihegve, köhögve, fulladozva ér oda hozzánk.
Hátrébb lépek, konkrétan attól félek, hogy a
cipőmre csulázik. Vagy valami még rosszabb.
– Csini! – mondom. Nem bírok magammal.
Belehalnék, ha így néznék ki.
Ránk bámul, aztán gyorsan elmegy mellettem.
Tudom, hogy utál minket, az arcára van írva. De ez
nem érdekel, miért nem csinál magával valamit.
Nincs otthon egy tükre, vagy le se szarja?
– Boáá, hozzád ért a tehén? – öklendezik
Marnie.
Gyorsan szembefordulok Jess-szel. Tényleg
hozzám ért? Mert ha igen, az gáz. Csöpög róla az
izzadság, ezt nem akarnám magamon. Ránézek
erre a ziháló kupacra, aki úgy meg van rémülve,
Hogy válaszolni sem mer Marnie-nak. Szánalmas.
Ha annyira utálja, mér’ nem szól be neki? Érzem,
ahogy tovább erősödik a nyomás a fejemben, de ez
most valahogy más érzés. Az égető forróság a
fejemben végigzsong lefelé, a testemen.
 Szánalmas. Hogy lehetsz ilyen szánalmas?
– Nem akarsz mondani nekem valamit? –
kérdem.
A szavak nyugodtan bújnak elő, meghazudtolva
a gondolataimat. Azt akarom, hogy harapjon
vissza. Látni akarom, ahogy lángra gyúlnak a
csüngő hurkái.
De csak néz rám, enyhén eltátja a száját.
Úgyhogy folytatom.
– Nekem jöttél. Ilyenkor illik valamit mondani. –
Provokálom. Tudom, hogy provokálom. Látom,
ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, amitől csak a
szokásosnál is üvegesebb lesz a tekintete.
Azt mondja, nem jött nekem. Tiltakozik,
halványan. Mindjárt kitör belőle a hisztérikus
zokogás. Érzem, ahogy a düh egyre jobban éget.
Miért nem tud kiállni magáért? Miért hagyja
magát?
– Térdelj le, és úgy mond! – ez Marnie.
A másodperc töredékéig megdöbbenek. Ez azért
egy kicsit sok. Látom Lois arcát, neki nem tetszik.
Megfordul, és újra a telefonját kezdi babrálni. De
tudom, Marnie elvárja, hogy mellé álljak. Most
engem néz, bólint is felém: én jövök.
– Na, mi lesz? – slukkolok bele a cigibe, aminek
utálom az izét. – Gyerünk, a földre, úgyis ott a
helyed!
De ahogy kimondom, arra gondolok, ezt azért
nem fogja megtenni, ugye? Senki nem térdel le a
földre! Ha egy cseppnyi méltóság szorult belé.
 Ami csak azt bizonyítja, hogy Jess Pearsonnak
nincs méltósága, hiszen szó nélkül térdel le a
földre, és esedezik a bocsánatunkért. Egész végig a
földet bámulja.
Csak azt bizonyítja ezzel is, milyen alávaló kis
béka. így aztán ott hagyjuk, pontosan ott, ahol a
helye.
Nincs lelkiismeret-furdalásom.
Nincs.
Kez Walker: Keep smiling;-) Kitartás;-) Előttünk a
pálya!
2 órával ezelőtt
Like Comment Share

Marnie: Akkor jobban vagy?

Kez: Ja, gondolom
Lyn: Én megmosolyogtatlak…
Marnie: Jó neked
Kez: Rosszabb is lehetne
Marnie: Aha, lehetnél te Jess Pearson
Kez: Inkább ölj meg!
Marnie: Már töltöm a puskát
Kez: Gyerünk! Borzalmasabbat elképzelni sem
tudok
Marnie: Inkább mégsem
Lyn: Na… Jess-szel nincs semmi baj
Marnie: Add fel, Lyn, tök gáz
Lyn: Bunkók vagytok, csajok
Marnie: Ne már! Igazunk van
KEDD
 JESS

Újabb nap…
A tegnap esti üzenetek járnak a fejemben. Nem
tehetek róla. De egész közömbösen tűröm, mintha
nem is rólam szólnának. Vagy csak megszoktam.
Végül is az olyanokat, mint én, nem arra tervezték,
hogy szeressék vagy tiszteljék őket. Hibáztatom
Kezt, hogy nem akar én lenni? Egyáltalán nem!
Én sem akarok én lenni.
A fürdőszobába megyek, hogy gyorsan
megfürödjek. Bárcsak lenne zuhanyunk, akkor nem
kéne ennyit néznem a testem. Félig eresztem a
kádat, aztán beleöntök Hollie habfürdőjéből,
remekül takarják a hájhurkákat. Leveszem a
hálóingem, közben feltartom a fejem – igyekszem
nem lenézni, hacsak nem muszáj. Aztán lassan,
óvatosan beleereszkedem a meleg vízbe.
Igazából nem tudom, miért vagyok ilyen kövér.
Nem eszem annyira sokat, de tényleg. Anya azt
mondja, hogy nem a megfelelő dolgokat eszem, és
talán igaza van. Pedig igyekszem! Néha arra
gondolok, lehet, hogy nem is érdemes
küszködnöm; hiszen egyszerűen gyenge jellem
vagyok, aki képtelen ellenállni egy falat csokinak,
vagy a csípsz csábításának. Ha erősebb lennék,
jobb ember, tudnék nemet mondani. Anya néha
vesz nekünk ezt-azt Hollie-val, aztán meg nekem
támad, hogy az egészet felfalom. De nem tehetek
róla. Jobban érzem magam tőle.
Ha jobb ember lennék, vékonyabb lennék. És
menő.
A buborékok a hasam dombja fölött lebegnek,
aztán lecsúsznak a csillogó lejtőn. Homorítok,
eltúlzom, hogy mekkora. Olyan hatalmas és fehér –
szinte elveszek benne. Ezüstös csíkok szabdalják a
csípőmet, mintha csigák hagyták volna ott a
nyálkájukat. A vonalakat követve végigfuttatom
rajtuk az ujjaimat, a nyomokon, hogy a testem
harcol. Ha még többet eszem, vajon egyszerűen
megnyílnak? És úgy folyik majd ki rajtuk a hájam,
mint a csiga bele?
Elképzelhető, hogy ez a rengeteg hús tart
fogva? Lehetséges, hogy alatta szép, fehér
csontocskák rejtőznek?
Segítség. Foglyul ejtett a bálnazsír! Menekülni
próbálok…
Megfogom a fürdőkád szélén heverő borotvát.
Óvatosan végighúzom a hasam sápadt bőrén.
Izzadok, és lüktet a fejem. Erősebben odanyomom,
és nézem, amint egy vörös kis buborék bújik elő a
penge alól.
Felemelem a borotvát, és egy pillanatig
meredten bámulom. Milyen éles, milyen erős!
Magam előtt látom, ahogy végighúzom a bőrömön,
és hagyom, hogy az összes szenny kifolyjon
belőlem. Dühös karmazsinvörössé változtassa a
vizet.
Semmit sem érek. Ezt érdemlem…
Magamhoz nyomom a borotvát, visszatartom a
lélegzetem. Aztán elengedem. A borotva ártatlanul
lebeg a buborékok között, finoman neki-neki ütődik
a lábamnak.
Nem tudom megtenni. Nem tudom bántani
magam. Nem tudom…
A könnyek pedig csorognak, mielőtt
megállíthatnám őket. Halkan sírok, kezemet a
számra szorítom. Nem akarom, hogy Hollie
meghallja. Nem akarom, hogy anya aggódjon.
Anya vékony. Hollie vékony. Csak én lógok ki. A
fölösleges kerék.
A tévedés.
Ma nem kések, ami jó. Minden gond nélkül
áthaladok a főkapun, és még a könyvtárba is van
időm bemenni. Ott minden csendes.
Lenyugodhatok, egy kicsit olvasgathatok. Vagy
találkozhatok Phillippel.
Phillip valószínűleg a legjobb barátom. Annyira
örülök, hogy egy csomó közös óránk van. A
legtöbben nem értik meg; kerülik, furcsán néznek
rá. Igazság szerint én sem voltam biztos benne az
elején. De hát ki lenne? Öltönyben jár, amikor
senki más, a legcikibb szemüvegeket hordja, és
neonnarancssárga hátizsákkal közlekedik.
Úgy tűnik, Phillip szeret egy kicsit más lenni, és
ez király. Tetszik, hogy a haja mindig simára van
fésülve (senki nem érhet hozzá), az egyenruháját
pedig mintha skatulyából húzták volna ki. Imádom
a tényt, hogy megtanított sakkozni (pedig
reménytelen eset vagyok). Iszonyú okos, és
érdekesebb vele beszélni, mint bárki mással az
évfolyamból.
Belépek a könyvtárba. Phillip ott ül a középső
asztalnál, és valami listát készít. Felnéz, aztán
gyorsan elkapja a tekintetét. Ritkán mosolyog.
– Helló, Jessica!
Leülök mellé.
– Az mi?
– A legjobb Shakespeare-idézetek listája – felém
tolja a papírt, hogy megmutassa. Néhányat kiemelt
sárgával. – Ezek a kedvenceim.
– Aha – bólintok –, tök jó!
Phillip kicsit elvörösödik, és finoman megrázza a
fejét
– Csak szórakoztattam magam.
Szemmel láthatóan teljesen lefoglalja, úgyhogy
békén hagyom, és inkább az Üvöltő szeleket
lapozgatom irodalomra. Kicsit le vagyok maradva,
igyekszem pótolni, amikor csak tudok.
Phillip felnéz.
– Ezek szerint még nem olvastad el?
– Nem. Akartam, de Hollie utálja, ha este
felkapcsolom a lámpát, én meg nem szeretek a
nappaliban olvasni.
Értetlenül néz rám. Bizonyos dolgokat képtelen
felfogni, mint például, hogy esténként utálok
egyedül lenni, és inkább lefekszem Hollie-val
együtt. Úgy legalább csak fele olyan magányosnak
érzem magam. Ahogy anya kilép az ajtón, a lakás
hirtelen megnő, megtelik furcsa zajokkal és
leselkedő árnyakkal. Nem tudok nem arra gondolni,
hogy egyetlen sor tégla választ el a külvilágtól.
– Elolvashatod a 111 híres regényben, de az
semmi az eredetihez képest – mondja Phillip.
– Mindegy, muszáj még egy kicsit olvasnom az
óra előtt, különben gáz lesz.
Phillip rám pillant; látom, hogy ellágyul a
tekintete. Valamennyire tudja, mi megy nálunk
otthon.
– Az utolsó óra, ugye? Találkozzunk ebédnél,
elmesélem.
– Tényleg?
– Persze, nem gond. Gyere az ebédlőbe, közben
megbeszéljük.
Bólintok, és visszateszem a könyvet a
táskámba. Apró kis pánikgombóc kezd gyűlni a
gyomromban. Először is azért, mert kénytelen
leszek valaki előtt enni. Ebédnél általában
félrevonulok – ki akarná végignézni, ahogy a
dagadék még dagadtabb lesz?
Másodszor pedig azért, mert az ebédlő dugig
lesz. És ő is ott lesz, Kez.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy
szembe tudok ma nézni vele.
Egész délelőtt hordozom magamban ezt a feszült
előérzetet. Persze rosszabb is lehetne: minden
órám lehetne velük. De csak bioszon és tesin
vagyunk együtt, bár az is elég baj. A biosz még
oké, általában előttük ülök, és egyszerűen nem
veszek tudomást a vihogásukról, de a tesi maga a
pokol. Remélem, anya hajlandó felmentést írni –
már megint.
Szünetben újra a könyvtárba megyek. Phillip
nincs ott, ilyenkor a számtech terembe megy, de
örülök, amikor meglátom Hannah-t az ajtóban.
Hannah általában kedves velem, annak ellenére,
hogy Lois-zal is jóban van. Asszem azért, mert
általánosban barátnők voltunk, és Hannah ezt nem
felejtette el. Néhány utcányira lakik tőlünk. Néhány
éve még együtt ugróiskoláztunk a járdán. Nem is
volt olyan régen, amikor bármit elmondhattam
neki. De aztán ide jöttünk, ebbe a suliba, és
minden megváltozott.
– Gondoltam, hogy itt megtalállak — mosolyog.
– Mindig ide jössz a szünetben?
– Igen, általában – mosolygok vissza. Hannah
tökéletes alakja mellett kényelmetlenül érzem
magam a testemben. Bármit odaadnék hosszú
szőke hajáért, ami olyan egyenes, mint egy
Disney-hercegnőnek. Az arca azt hiszem, erre
szokták mondani, hogy olyan átlagos. A szeme
kicsi, erősen ki van sminkelve, az orra széles, a
bőre sápadt és dudoros, ahogy a pattanásokat
próbálja elrejteni az alapozó rétegek alatt. Azt
hiszem, ő is igyekszik megfelelni.
– Láttad a Facebookot? – suttogja, arca
meggyűrődik az aggodalomtól.
 Bólintok, és lehajtom a fejem, hogy ne lássam a
szánalmat a szemében.
– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom,
hogy így viselkednek. Ez nem szép. – Közelebb lép.
– Anya azt mondja, jelentened kéne. Ez zaklatás.
Talán tényleg szólnod kéne.
Legszívesebben az arcába nevetnék. Komolyan,
van róla bármi elképzelése, hogy milyen lenne?
Elég rossz, ha az ember egy undorító hájpacni, de
egy undorító, árulkodó hájpacni még rosszabb.
– Szerintem Loisnak sem tetszik – mondja
lágyan. –De el ne mondd neki, hogy én ezt
mondtam. Szerintem retteg tőle, hogy Kez
megtudja, és vele folytatja.
Felnézek. Nem tudom megállni. Kez és Lois úgy
tapadnak egymásra, mintha összeragasztották
volna őket. Miért ne tetszene neki?
– Miért? Mit mondott? – kérdezem.
– Nem sokat. De szerintem úgy érzi, túl
messzire mentek. Tegnap este azt mondta, hogy
békén kéne hagyniuk.
– És gondolod, hogy békén hagynak? –
kérdezem.
– Nem tudom. Talán. Őszintén: gőzöm sincs. –
Kellemetlenül érzi magát, folyton az ajtó felé
pislog. –Mennem kell, Lois-zal találkozom.
– Persze, rajta ne kapjanak, hogy velem
beszélgetsz – sziszegem. De a szavak túl hangosan
jönnek, egy hetedikes srác fel is néz a polcok
közül, értetlenül.
 – Ne haragudj, Jess. Nem úgy értem. Csak
segíteni akarok. Tényleg.
Még rám villant egy mosolyt, mielőtt kislisszolna
ajtón. Azt hiszem, „veled vagyok”-mosoly akart
lenni, de úgy is érthettem: „inkább téged, mint
engem”.
A legtávolabbi sarokba megyek, el akarok bújni.
De aztán eszembe jut: nem taszíthatom el magam
mellől a Hannáh-kat.
Minden lehetséges barátra szükségem van.
Kicsöngetnek franciáról. Ügyetlenül bedobálom a
könyveket a táskámba. Általában rohanok az
ebédlőbe, hogy gyorsan megkapjam a kaját, és
elbújhassak. De most nincs értelme. Phillipnek
tesije van, úgyis később jön. Gondolni sem bírok
rá, hogy túl hosszan kelljen egyedül ácsorognom az
ebédlőben. Ott van persze Hannah, de azt is
tudom, hogy valószínűleg ő sem szívesen ülne
mellém. Talán találok néhány kevésbé népszerű
nyolcadikost, akik hajlandóak elviselni a
társaságomat.
Amikor kimegyek, Ms. Noble rám mosolyog.
Azzal a fajta együtt érző mosollyal, ahogy a
felnőttek mosolyognak az áldozatokra. Már
hozzászoktam. Mint amikor megveregetik a
karomat, és együtt érzően mormognak felém
valamit. Amikor hetedik végén először csúfoltak a
súlyom miatt – akkoriban még főleg a fiúk –,
rendszeresen szóltam. Őszintén hittem benne,
hogy előbb-utóbb megértik, és abbahagyják.
Megnyitottam a szívem az iskolai ápolónőnek,
Janice-nek, aki – bár nagyon kedvesen és örömmel
hallgatott végig –, általában valamilyen fogyókúrát
vagy egészséges étrendet és életmódprogramot
javasolt. De hát mit is tudhat erről az egészről?
Olyan vékony, mint a nádszál.
Az ebédlőben beállok a sorba néhány idősebb fiú
mögé. Hangosak és félelmetesek, úgyhogy
legszívesebben azonnal kimennék. Az egyik
hátralép, és meglök a könyökével. Véletlen, de
azért felnevetnek. Hátrébb húzódom, ég az arcom.
Elfordulok, ne is lássanak. Ilyenkor azt kívánom,
bárcsak fel tudnék szívódni.
– Hé, Ben, ne olyan közel, zavarba hozod!
Mégis odanézek, és látom, hogy Lyn az. Azért
nem ismertem meg rögtön, mert háttal állt nekem.
Elmosolyodom, akaratlanul. Mindig ilyen hatással
volt rám, amikor kicsik voltunk, akkor is.
– Minden rendben? Valami vicceset mondtam? –
ezt hangosan mondja, a barátai nevetnek. A
gyomrom a padlóig süllyed. Ez nem lesz jó.
Tényleg úgy tesz, mintha nem ismerne?
– Nem… igen… semmi… – dadogom.
Mosolyog, és hirtelen egészen hátra pördül, az
arca szemtől szembe kerül az enyémmel. Érzem a
cigiszagú leheletét, hátra akarok húzódni, de
mégsem teszem.
– Ne légy hülye, Jess! Olyan piros vagy, mint
egy paradicsom. Biztos, hogy minden oké?
Végigsöpör rajtam a megkönnyebbülés. Évek
óta nem beszéltünk normálisan. Egészen más
irányba mentünk, az utóbbi időben pedig
kifejezetten kerülöm, amióta összejöttek Kezzel.
Általában lehajtott fejjel megyek el mellette,
kitérek a szemkontaktus elől. Végül is miért is
akarná, hogy velem lássák?
– Hogy van a családod? – kérdi.
Megrántom a vállam.
– Nem túl jól. Anyám tiszta stressz. Apám
elköltözött.
Lyn finoman bólint.
– Igen, hallottam. Apám mondta. Épp a múltkor
mesélte, hogy már nem látja apádat a kocsmában.
Nagyon sajnálom.
– Ne sajnáld, nem te tehetsz róla.
Lyn bólint.
– Hát igen, ez van. Még most is abban a nagy
házban laktok, a telep végén? Emlékszel, mennyit
játszottunk nálatok a kertben? Hatalmasnak tűnt.
Mindig irigyeltelek érte.
Újra lehajtom a fejem, ahogy eszembe jut,
amint félmeztelenül pancsolunk a medencében.
Úristen, képzeld el ezt most! Hány éves lehettem?
Négy? Irtó rég. Imádtam azt a házat. Ott volt az is,
a telepen, de sokkal nagyobb volt, rendes kerttel
meg minden. Akkoriban mindenki sokkal
boldogabbnak tűnt. Esküszöm, ha most
visszagondolok, még a nap is fényesebben sütött.
De aztán persze apa elment, és minden
beborult.
 – Ki kellett költöznünk – felelem. – Egy kisebb
lakásban lakunk a Bevan Courton.
– Az nem rossz. Szerencséd van. Legalább nem
azokba a horror tornyokba mentetek, mint mi.
Ezek szerint nem járt még a kétszobásokban.
Annyi hely sincs, hogy az ember lehajoljon a
cipőjét megkötni.
Ezt persze nem mondom hangosan.
Lyn ajkán apró mosoly játszik.
– Akárhogy is, közülünk való vagy. Telepi csaj!
Felragyog az arcom, szó szerint. Bólintok, és
megpróbálok közönyösen nézni, mintha ez nem
lenne nagy ügy.
A barátja, Ben hajol oda hozzánk. Az arca
ragyás és gonosz. Megint kényelmetlenül érzem
magam. Tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz
legyen.
– Csodálom, hogy egyáltalán beférsz egy
ekkorka lakásba! Nem repül minden szerteszét, ha
megfordulsz?
Egy pillanatig úgy érzem, el akarok rohanni.
Ahogy mindig. Vagy legalább behúzni a nyakam.
Vagy úgy tenni, mintha nevetnék, mintha a „kövér”
viccek rendben lennének, nem zavarnának. Hé,
haver, ezt még nem is hallottam! De aztán
meglátom az arcát, a buta, patkány arcát, és
egyszer csak valami kattan bennem.
– Ha. És mondja mindezt Frodó! Te valami
hobbit- üregben laksz, vagy mi?
Nem vártam, hogy a barátai felröhögnek. Pedig
de. Jó hangosan. Nekem meg megint ég az arcom.
– Frodó! Ez nagy! Tényleg úgy néz ki, mint az a
szőrös kiscsávó. Király!
Most Ben/Frodó vörösödik el. Nem én. Rám
bámul. De nem érdekel.
– Mindig jó humora volt – mondja Lyn, és
megveregeti a vállam. – Legalábbis jobb, mint
ennek a csürhének.
– Kár, hogy a teste nem olyan jó, mint a
humora motyogja Ben/Frodó. A többiek kuncognak.
Érzem, ahogy a korábbi magabiztosságom
elpárolog.
– Ajjj! – mondja Lyn rosszallóan. – Visszafordul
hozzám. – Ne törődj velük. Baromságokat
beszélnek. Tök jól nézel ki!
Csak azt kívánom, bárcsak hangosabban
mondta volna, hogy a barátai is meghallják. Csak
azt kívánom, bárcsak hinnék neki. Meglátok
valamit a szemében. Szánalom lenne? Tudja
egyáltalán, mit mondanak rólam a többiek? Azt
csak tudnia kell, mit gondol rólam Kez. Amikor még
barátok voltunk, minden más volt. Kicsik voltunk.
Disney-filmeken vitatkoztunk, és óriás
jégkrémeken osztoztunk. És különben is, akkor
mindketten pufik voltunk…
A sor lassan halad előre, én pedig nem merek az
előcsarnok felé nézni. Attól félek, megjelenik Kez,
és megtöri a varázst. Imádkozom, hogy jöjjön már
Phillip, és tűnjünk el együtt a könyveink mögött
egy rejtett sarokban!
 Lyn következik az ebédkiosztónál. Mielőtt a
pulthoz lépne, hátrahajol, és úgy súgja:
– Fel a fejjel, kislány! Gyakrabban kéne
találkoznunk, de komolyan! Tök rég dumáltunk!
Hiába küzdök, belehalok a boldogságba.
 KEZ

Mindjárt éhen pusztulok, de az ebédlő olyan

zsúfolt, hogy majd’ felrobban. Jellemző.
Rosszkedvűen végigpásztázom a sort, és meglátom
Lynt, pont a legelején. A szivem megdobban, de
ettől ideges leszek. Nem tudom a higgadtat
játszani.
Talán elhozza az én ebédemet is. Megment a
sorban állástól. Utálok egyedül állni, védtelennek
érzem magam. Igyekszem felhívni magamra a
figyelmét, de persze nem sikerül. Néha azt
gondolom, ha bikiniben lennék, és tetőtől talpig
beborítana a tündérfény, még akkor sem tűnnék fel
neki.
Elindulok, amikor meglátom, hogy valakivel
beszél. Egy pillanatra az agyam fel sem fogja, amit
lát. Egy lánnyal kacarászik. A lány vele nevet. Jess
az. A tehén.
Lyn pontosan tudja, hogy ki nem állhatom.
Azért csinálja, hogy felhúzzon, vagy mi?
Megdörzsölöm a halántékom. Tudom, hogy
ingerült, sőt ideges vagyok. Ez így nem oké.
Bárcsak itt lenne Marnie, de színjátszón van, az
meg még legalább húsz perc. Nem mehetek oda
Lynhez. Biztos hűvösen viselkedne velem Jess
előtt. Azt pedig nem bírnám ki.
 El sem hiszem, hogy a tehén így kacag. Még
soha nem láttam ilyen lazának és vidámnak.
Mintha más ember lenne. Szinte fölényesnek tűnik.
Tudja, hogy Lyn velem jár? Valószínűleg. Ez csak
valami beteg vicc.
Kicsit még álldogálok, előszedem a telefonomat,
pötyögök rajta. Ülhetnék Lois-zal, de még dühös
rám. Pippa integet. Jó fej, de igazi pletykafészek.
Visszaintegetek, de közben rájövök, milyen
idétlenül állok ott egyedül. Oda akarok menni
hozzájuk, de a pillantásom visszatéved Lynre.
Lyn Bennel és a többiekkel már a pultnál áll,
Jess még a sorban várakozik. Hátba döföm egy
igazi gyilkos pillantással. Hogy sikerült így
megnevettetnie Lynt? Velem miért nem kacag soha
ilyen önfeledten?
Lyn végre megkapja a tálcáját, egy asztalhoz
megy, mély beszélgetésbe merülve a mellette
lépkedő Bennel. Elképzelésem sincs, mit lát benne
Marnie. Elteszem a telefonom, és szinte mellékesen
feléjük indulok. Kifejezetten azt szeretném, hogy
véletlennek tűnjék, mintha csak kereszteznék az
utamat.
– Hellóka! – mondom, ahogy közeledem feléjük.
Lyn felemeli a fejét, és rám mosolyog, kicsit
öntelten, de azért kedvesen.
– Helló! – mondja. – Mi az ábra?
– Nem rossz. Alakul.
Legszívesebben bokán rúgnám magam. Ez gáz.
Ha Marnie itt lenne, már dugná is le az ujját a
torkán. Lyn csak pofákat vág. Néha elég
nagyképűnek tűnik, ahogy ott áll, meg ahogy az
ajka felfelé kunkorodik, amikor beszélek hozzá, de
pont ez tetszik benne. Tetszik, hogy egy kicsit
távolságtartó, ettől úgy érzem, érdemes küzdeni
érte. Mintha egy díj lenne, amit igazán meg akarok
szerezni. Nem csoda, hogy Jess annyira élvezte,
hogy beszélhet vele, annyival jobb, mint azok a kis
stréberek, akikkel amúgy lenni szokott.
– Te nem eszel? — kérdi Lyn.
A sorra pillantok. Még mindig nagyon hosszú.
Órákig ott kéne állnom, tök egyedül, mint a
legnagyobb lúzer. Jess már a pultnál áll, pakolja a
csipszeket a tálcájára, ahogy mindig, nem kérdés.
Szemmel láthatóan nem zavarja, hogy kövér. Gáz.
– Nem igazán vagyok éhes — mondom, de a
tányérjáról azért elcsenek egy sült krumplit. Lyn
felhúzza a szemöldökét.
– Odaülök a srácokhoz – mondja. Én pedig
látom, hogy a haverjai minket néznek, hirtelen
nagyon érdekli őket a beszélgetésünk.
– Én is odaülhetek? – kérdezem.
Lyn nek egy pillanatra megakad a tekintete,
mintha szánakozna vagy ilyesmi.
– Hol van Marnie? Nem vele szoktál lógni
ilyenkor?
– Színjátszón.
– Nem lenne jobb a barátnőiddel? Mindig elunod
ha velünk ülsz.
Mintha a világ minden levegőjét kiszívná
belőlem. Nem fogja fel, hogy vele akarok lenni?!
Alaktalannal; és feleslegesnek érzem magam. Miért
nem akar velem lenni hirtelen?
– Oké – felelem, és igyekszem lazának tűnni. –
Akkor majd később beszélünk.
– Persze, majd hívlak, vagy valami.
Elmondhatod, hogy milyen szexi leszel szombaton!
Hátat fordít, és az asztalukhoz sétál. Indulni
akarok, de a lábam mintha gyökeret eresztett
volna.
Eltelik pár másodperc, a szívem a fejemben
kalapál. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy
tovább lépjek. Ekkor meglátom Jesst, amint az
egyik hátsó asztalnál ül egyedül. Apró szemével
engem bámul. Azon gondolkodom, vajon mennyire
gyűlöl?
Visszabámulok rá, mielőtt kiügetnék az
ebédlőből.

– Gúnyolódik – mondja Marnie.

Az udvarban sétálunk. Már csak tíz perc van
hátra az ebédszünetből, és Marnie nagy zacskó
csipszét eszegetjük. Legalább a gyomrom már nem
korog.
– Szerinted tudja, hogy járunk? – kérdezem.
– Nem éppen féltve őrzött titok. A nyelved a
térdedig lóg, ha csak meglátod.
Felnevetek.
 – Ez csak azt jelenti, hogy tetszik. Mert tetszik
is, kinek nem?
Marnie megrántja a vállát.
– Hát… nekem. Túl szeszélyes. De asszem, a kis
barátunknak igencsak.
A padok felé bök, az udvar túlsó végében. Jess
(tehénarc) és az egyik kis barátja gubbaszt a
padon, egy könyvet néznek. Dögunalom.
– Ki az? – kérdem.
– Phillip „köcsög” Thomas. Nem ismered meg a
vézna szörnyszülöttet?
Bólintok, hát persze. Elég furcsa pár, ahogy ott
gubbasztanak. Úgy látszik, az ellentétek vonzzák
egymást.
– Gyere! – indul el Marnie feléjük.
Jess rögtön felnéz, ahogy közeledünk. Látom,
hogy azonnal elsápad. Csak azon csodálkozom,
hogy nem kezd el rázkódni a teste ott helyben. Az
alsó ajka elnyílik, és látom, ahogy az álla meg az
arca megremeg. Édes isten, milyen állapotban van!
Phillip viszont olvas tovább. Nem tudom eldönteni,
hogy egyszerűen nem vett észre, vagy annyira sem
zavartatja magát, hogy felnézzen.
– Ideültök? – kérdezi unottan anélkül, hogy
letenné a könyvet.
Gúnyosan nézem. Hülye kis stréber, mit képzel
magáról?
– Nem éppen – feleli Marnie könnyedén. – Csak
Jess-szel akartunk dumcsizni.
Dorombolva ejti a szavakat, csöpög belőlük a
hátsó szándék.
– Talán ő nem akar dumcsizni veletek – lapoz
Phillip, feje még mindig lehajtva.
– Ha így van, ő is meg tudja mondani, nem? –
folytatja Marnie mézesmázosan, és Jessre szegezi
a tekintetét. Jess a földet bámulja, és az ajkát
harapdálja. Lefogadom, hogy csurog róla az
izzadság. Undorító.
– Láthatóan szívesen dumcsizott Lynnel az előbb
–mondom.
Jess felemeli a fejét. Pislog néhányat,
egyenesen rám mered.
– Lyn? – mondja, mintha ízlelgetné a szót. –
Lyn. De hát gyerekkori barátok vagyunk. Csak
beszélgettünk, ennyi. Semmi nem volt, esküszöm.
– Mi van? – lököm oda, érzem, hogy megy fel a
pumpa.
– Csak… csak azt mondtam, hogy ismerem…
most már dadog. – Én… az apám… meg az ő apja
legjobb barátok voltak. Ennyi. Semmi több.
Mindketten a telepen lakunk, és együtt játszottunk.
Régen. De természetesen ő a te pasid, nem?
Esküszöm, csak beszélgettünk. – Pislog és nyel. –
Semmi több.
– Naná – mondom, és közelebb hajolok. –
Velem van. Úgyhogy csak tartsd távol tőle a hájas
mancsodat!
Még mindig rám bámul. Az arca most már
lazacrózsaszín. Megrázza a fejét.
– Én csak…
 – Már bocsánat – vakkantja hirtelen Phillip, és
lecsapja a könyvét. – Pontosan mi a bajod
Jessicával? Hogy beszélt a barátoddal? Talán tilos?
Fókuszt váltok. Phillip most már rám néz, totál
kifejezéstelen arccal. Minden kockafejnél
borzalmasabb a lenyalt hajával, a frissen vasalt
öltönyében, béna hátizsákjával.
– Nem tetszik, ha a pasimmal flörtöl, egyáltalán
nem – mondom.
Jess újra lehajtja a fejét, tiltakozik.
– Nem flörtöltem. Nem arról van szó. Tényleg.
Kérdezd meg tőle!
– Meg is fogom, ne aggódj!
– Valószínűleg sokkhatás alatt áll – kuncog
Marnie.
– Azt akarod mondani, hogy ennyire bizonytalan
vagy saját magadban, hogy rögtön fenyegetőznöd
kell, ha valaki beszélget egy kicsit a barátoddal? –
kérdi Phillip. – Nem hallottad, mit mondott Jessica?
Régebb óta barátok, minthogy ti ketten
megismerkedtetek volna!
– Nem vagyok bizonytalan — vágok közbe. –
Viccnek is rossz, két ilyen különc szájából.
– Lehet, hogy különc vagyok — áll fel Phillip –,
de veled ellentétben legalább jól érzem magam a
bőrömben. Gyere, Jessica, menjünk be az órára.
Mintha végszóra tenné, megszólal a csengő, éles
erőszakosságával betölti a teret. Mindenki befelé
indul. Egy tanár ránk kiált, hogy induljunk már.
Megvárom, amíg Jess hórihorgas barátja után siet.
 – Jobb lesz, ha vigyázol magadra! – sziszegem
utána és látom, ahogy szavaim hatására megfeszül
a háta és a válla.
Marnie megragadja a karom, és elindulunk a
főépület felé, szokás szerint késésben. Hallgatom,
ahogy a színjátszóról duruzsol, a szerepéről az új
Olivér! előadásban.
Bárcsak ki tudnám verni Phillip szavait a
fejemből. De hát mit tudhat ő egyáltalán?
Lúzer.

Otthon. Istenem, mennyire gyűlölök már itt lenni.

Kívülről nézve minden rendben. Az emberek azt
gondolják, hogy milyen szerencsés vagyok, egy
ilyen szép teraszos házban, ahol növények díszítik
a bejáratot. Vicces, mennyire be lehet zárni a
problémákat. Eldugni mások szeme elől. Néha azt
gondolom, ez a legrosszabb. Nem mintha ki
akarnám teregetni az életemet valami béna
tévéműsorban, de jó lenne, ha legalább egyszer
félretennénk a színjátszást.
Benyitok a bejárati ajtón. Nincs késő, alig múlt
nyolc. Nem lehetnek dühösek, megtettem, amit
kértek.
Azonnal megüt a zene, ahogy belépek a
halványan megvilágított nappaliba. Ugyanaz a
szemét, amit mindig hallgat, ha egy kicsit jobb
hangulatban van; valami indie szarság akkoriból,
amikor annyi idős volt, mint én most. Ha a zenére
lépek be, valószínűleg rendben lesznek a dolgok.
Egy kissé megkönnyebbülök.
Nincs értelme kikerülni, úgyhogy bemegyek a
nappaliba. Elterülve fekszik a kanapén, a hifi
távirányítója vészesen billeg hatalmas hasán. Egyik
szőrös karja lelóg, a szőnyeget súrolja. Énekel a
zenére. Hangos, dallamtalan szavak.
Belépek.
– Apa! Hol van anya?
Nem fordul meg, a fáradságot sem veszi, hogy
rám nézzen. Volt idő, évekkel ezelőtt, amikor
felemelt, úgy kérdezte, milyen napom volt. Én nem
felejtettem el. De vajon ő? Asszem, mindketten
más emberek lettünk.
– Kiugrott valamiért, mindjárt jön.
Ácsorgok egy helyben, haszontalannak érzem
magam. A zene vibrál a talpam alatt. Azon
gondolkodom, vajon Mrs. Fletscher a szomszédból
megint feljelent-e minket. Amikor utoljára
megtette, apa órákig őrjöngött, mi meg
hallgathattuk a végtelenségig. Remélem, nincs
otthon.
– Ne csak állj ott! Hozz egy bögre teát! –
mondja, és újra énekelni kezd.
Átmegyek a konyhába és bekapcsolom a
vízforralót. Minden makulátlan, mint mindig. Egy
koszos kanalat sem mernék a mosogatóban
hagyni. Kinyitom a hűtőt. Anya teletömte
mindenféle egészséges kajával – salátával meg
ilyenekkel. Már megint fogyózik. Az alsó polcon
dobozos sörök hevernek az oldalukon, mint nagy,
hideg gránátok. Nem mindig iszik. De ha igen,
akkor általában sokkal rosszabb minden.
Nagy gonddal készítem a teáját. Kedvenc
Chelsea-s bögréjébe töltöm. Negyvenszer
megforgatom a teafiltert, nem többször és nem
kevesebbszer. Figyelem, ahogy a sötét víz a
nedves tasak körül kereng. Két púpozott kanál
cukor, és egy leheletnyi tej. Azt mondja, úgy
szereti a teát, ha „megáll benne a kanál”. Nekem
csak sötétnek és dühösnek tűnik, pont mint ő.
Azon gondolkodom, vajon hagy-e rajta foltot belül.
Egyszer túl tejesre csináltam: a falhoz vágta a
bögrét. Órákig tartott, míg eltüntettem a foltot a
szőnyegről. Az különösen rossz nap volt.
Azon gondolkodom, lehet, hogy igazából utálom.
Óvatosan leteszem a bögrét mellette az
asztalra, figyelek, hogy tegyek alá alátétet.
Szombaton kilöttyintettem egy kicsit. Nem volt
vége a monológnak.
Kétbalkezes, figyelmetlen tyúk…
Felnéz rám, és bólint, lassan, haragosan. Az
ajka gúnyos mosolyra húzódik. Egy medvére
emlékeztet, de nem a cuki fajtára, mint Micimackó.
Loisnak olyan az apja, mint egy játékmaci,
barátságos, ölelni való. Az én apámat ketrecbe
kéne zárni. Behunyja a szemét, és visszatér a
zenéjéhez. Már nem érdeklem.
 Épphogy meghallom, amikor nyílik a bejárati
ajtó, és megjön anya. De aztán meglátom az ujjai
között szorongatott coop-os bevásárlószatyrot, és
már tudom, miért küldte. A cigarettájáért és még
több dobozos sörért. Körülötte éljük az életünket.
– Ez szánalmas – sziszegem anyámnak, és
meglököm, ahogy elmegyek mellette.
Megtántorodik.
– Hová mész? – kérdi. Rám néz azzal a nagy,
kék szemével, ami egészen elfoglalja apró, csontos
arcát. Esküszöm, napról napra elvesztek belőle egy
kicsit. A legkisebb szél kifordítja, mint egy
hasznavehetetlen esernyőt. Már a haja sem
göndörödik, úgy áll, mint a vattacukor szálai.
– El – felelem, és újra megragadom a táskám.
Levegőre van szükségem. Tudom, hogy nem
maradhatok itt.
– De csak most értél haza, nem? – A hangja
nyávog, könyörög. Szüksége van itt rám, tudom,
de akkor sem bírom ki. Leteszi a szatyrot. A fény
visszatükröződik a zacskóban heverő dobozokról.
Legszívesebben az egészet keresztülrúgnám a
szobán. Minek kell neki még? A több sör csak több
baj.
– Mi értelme lenne beszélni? Így is elég rossz
állapotban van – mutatok a nappali felé –, te pedig
csak ráteszel egy lapáttal.
Lesüti a szemét.
– Csak annyit mondott, hogy majd később kér.
Nehéz napja volt.
 – De hát van elég a fridzsiderben. Minek kell
még?
– Ezt te nem érted – mondja ügyefogyottan.
– Nem, nem értem! – A szemébe fúrom a
tekintetem. Miért hagyja, hogy így legyen?
– Mi folyik ott? – apa hangja túlharsogja a
zenét.
– Semmi, Stu! – kiabál vissza anya. Hozzám
fordul. –
Keren, kérlek! Gyere be! Nem mehetsz mindig el.
De már fogom a dzsekim, és kimegyek, hallom,
ahogy apa kiabál, amikor bevágom az ajtót.
Ahogy mondtam: a problémákat könnyű
bezárni.

– Helló, Lyn!
Hallom finom lélegzetét a vonal túlsó végén.
– Szia! Hol vagy?
Nem hiszem, hogy megmondhatnám, hogy ott
vagyok a telepen. Furcsának találná, mintha
követném vagy valami. Pedig nem. A lábam
automatikusan hozott ide. Állok és bámulom a
Macmillan lakótelep durva, összegraffitizett
épületeit. Tudom, hogy a főépület valamelyik
lakásában lakik. Még azt is tudom, hogy a
tizenhetediken, elmondta egyszer, amikor a
kilátással dicsekedett. De még soha nem vitt fel.
Nem tudom, felvisz-e valaha.
– Egy kicsit kiszellőztetem a fejem – mondom.
Eljöttem a rendezett kis házunkból, a rendezett
kis utcácskából, amerre Lyn soha nem jár.
Átmentem a kovácsoltvas kapun, el apám
lehasznált Audija mellett, végig a fákkal és szépen
nyesett bokrokkal szegélyezett utcánkon. Nem
gondoltam semmire. Tíz perccel később itt vagyok.
Anya pokolnak hívja. Én a valóságnak.
– Tényleg? Nem fagysz meg? Bár inkább te,
mint én!
Azon gondolkodom közben, vajon mit csinál.
Biztos Xbox-ozik vagy csetel. Mit csinálsz még,
Lyn, ha egyedül vagy? Miért érzem úgy, hogy
igazából nem is ismerlek?
– Csak a hangodat akartam hallani – mondom
lágyan, és a torony fényesen világító ablakaira
hunyorgok. Elképzelem magamnak a családokat
odabent: ülnek a tévé előtt, összebújva, melegen.
– Jó is a hangom – dörmögi, én pedig nevetek.
Tényleg hideg van, a könnyű dzsekimnek nem
sok hasznát veszem. Szökdécselek egy kicsit,
figyelem, ahogy az utcai lámpák elmosódott
hullámokat alkotva táncot járnak a szemem előtt.
Szeretek ilyenkor kint lenni, a sötét és világos
peremén. Valahogy minden puhábbnak tűnik, a
sarkok elmosódnak, mintha az erős vonalakat
radírral simítanák el.
– Láttam, amikor Jess-szel beszéltél – nem
akartam ezt mondani. A szavak maguktól buknak
ki a számból.
– Jess? Igen, mögöttem állt a sorban. Ezermillió
éve nem beszéltem vele.
 – Valami vicceset mondott, ugye?
Hallgatás.
– Nézd, Kez, tudom, hogy nem nagyon bírod
vagy mi, pedig helyes lány, érted? Talán egy kicsit
félénk. Igazán nem akarom, hogy belerángass a
csajos belharcaitokba, de nem értem, mi ütött
belétek.
Felhorkanok.
– Nem csajos belharc. Gusztustalan. Ránéztél
egyszer is? Tudom, hogy együtt játszottatok a
homokozóban, vagy mi, de komolyan – a közelébe
mennél most?
Hallom, ahogy gépel, biztos a hülye
számítógépén.
– Durva vagy, Kez. Nincs semmi baj vele.
Marnie-val messze túllőttök minden határon. Csak
mert nem piszkafa. – Sóhajt. – Hú, de utálom néha
a csajokat!
– Nem érted, miről van szó – mondom. – Igazán
tehetne egy kis erőfeszítést.
– Mindegy, tedd túl magad rajta. Amúgy nem
fűztem vagy ilyesmi. Csak mondott valami
vicceset. Azért még beszélhetek más lányokkal,
nem?
Persze, persze… csak nem vele! Még mindig
hallom, ahogy gépel. Azt hiszem, elvesztettem a
figyelmét.
– Akkor szombatra minden megvan? –
kérdezem, és igyekszem nem dideregni.
– Aha, persze, szuper lesz. Te is szuper leszel!
Mert mindig szuperjól nézel ki, tudod, ugye?
A vér a fülemben lüktet.
– Tényleg?
– Igen, persze. Veled fogok hencegni.
Hencegni? Ez azt jelenti, hogy valami többet
érez irántam. Ezernyi gondolat harcol a
figyelmemért a fejemben, de mély levegőt veszek,
és felnézek a tejes égre. A fejem fölött néhány
csillag világít. Tudom, hogy ennek a pillanatnak
még nagy jelentősége lehet.
Vagy az is lehet, hogy semmi…
Eszembe jut apa, amikor pókerezik. Egyike azon
kevés dolgoknak, amit még mindig élvez. A
kezében a kártyákat egészen közel tartja az
arcához, ami éppúgy semmit nem árul el, mint a
kártyák hátlapja.
Soha ne add ki magad, Kez! Soha ne mutasd ki
a gyenge pontodat.
Érzem a füstöt a leheletemen. Összeszorítom a
fogam.
– Mennem kell! – mondom. – Csak beszélni
akartam veled.
– Jó éjt, bébi! – feleli, én pedig várok, amíg a
telefon képernyője elsötétül. Elment.
Én mégsem indulok azonnal. Mintha gyökeret
eresztettem volna, csak nézek fel a sötét
tornyokra.
Azt kívánom, bárcsak más leosztást kaptam
volna!
Kez Walker: Nem szabad hagynom, hogy a kis
dolgok így hassanak rám…
1 órával ezelőtt
Like Comment Share

Marnie: Vagy a NAGY dolgok. Lol

Kez: Ó, je ;o)
Lois: ???
Marnie: A tehén ma felhúzta Kezt
Kez: Á, semmi. Csak idegesít
Lyn:… Bébi, ne stresszelj! Elcsúfítja a szép pofidat
Kez: Aj
Lyn: Már mondtam, nincs min aggódni. Légy jó!
Kez: Tudom. Csak idegesít. Láttátok ma a haját?
Fésülködik egyáltalán?
Marnie: Vademberben nyomja
Lois: Ja, már megint ez
Marnie: Bocs, Lois, untatunk?
Kez: Mi legalább megmondjuk, mit gondolunk
Lois: Aha, persze
SZERDA
 JESS

– Miért nem ehetek megint rizspelyhet?

Hollie folyamatosan nyafog. Már most megőrjít,
pedig még csak a reggelinél tartunk. Az üres doboz
úgy áll közöttünk, mint egy leharcolt barikád. Hollie
úgy ütögeti az oldalát, mintha azzal bele tudna
varázsolni néhány adagot.
– Pirítós? – próbálkozom. – Van elég kenyér a
pirítóshoz.
Legalábbis neked.
Két száraz szeletet bedugok a pirítóba. Bűzlik az
égett morzsától. Esküszöm, egyszer agyonvág az
áram emiatt a vacak miatt. Kábé száz éves, és az
oldalán úgy kúszik fel a rozsda, mint valami inda.
Azon kapom magam, hogy az ujjaimat
végigfuttatom a rücskökön. Szeretem ezt az érzést.
De igazából nem erre figyelek. Fél szemmel anya
számítógépét bámulom, ami a szoba túlsó végéből
pislog felém. Tudom, hogy hülyeség volt felmenni
az internetre tegnap éjjel. Miért csinálom ezt
magammal?
– Nem akarok pirítóst. Nem szeretem a pirítóst
fanyalog Hollie. Honnan van ilyen gyönyörűen telt
ajka? Ez nem igazság.
– Akkor ne egyél! – mormogom, és elnézem a
vöröslő drótokat, amint égetik a kenyeret. Nekem
viszont korog a gyomrom, és a piruló kenyér
szagától csak rosszabb lesz. Átkutatom a szekrényt
a fejem fölött, és találok egy kis mogyoróvajat. Ez
jó lesz. Jó vastagon megkenem vele a kenyeret.
Hollie közben folytatja a műsírást, és
nekikeseredetten böködi a rizspelyhes dobozt.
Neki jár a rendes reggeli, én meg érjem be pár
kanál mogyoróvajjal és száraz keksszel. De a
táskámban van egy szelet Mars. Majd megeszem
suliba menet.
Minek mentem fel? Mintha direkt kínozni
akarnám magam, hogy Kez üzeneteit olvasom. És
aztán Lyn válasza… Úgy látszik, tényleg nagyon-
nagyon szereti. Lehet, hogy rajtam röhögnek a
hátam mögött? Igen, most már értem…
Lent csapódik az ajtó, meghallom anya lépteit.
Ma reggel gyorsabban jön.
Megáll az ajtóban, és pár másodpercig csak néz
minket. A bőre még mindig szürke, de legalább a
homlokát nem ráncolja. Az ajkát elkenődött rúzsfolt
színezi rózsaszínűre.
– Ne haragudjatok! – mondja, amikor meglátja,
hogy a kanalat szopogatom. – Kaptam fizetést,
veszek ezt-azt.
– De nem baj? – mondom. – Mert már majdnem
mindenből kifogytunk.
– Rizspelyhet akarok – kotyogja Hollie, de azért
pár falatot eszik a pirítósból. Nem hülye.
Anya rám bámul, a szeme merev és hideg.
– Mondtam, hogy veszek, úgyhogy veszek. Sőt,
mondok még valamit: ma este halat eszünk sült
krumplival. Na, mit szóltok?
Megint megkordul a gyomrom. Az agyam
viszont lázasan számolja, mennyi zsír van a sült
krumpliban. Ami majd szép egyenletesen szétterül
a hasamon. De valamit azért csak kell ennem,
nem? A sült krumpli pedig olyan finom!
Hollie már ugrál örömében, és anyával pacsizik.
Mi mást tehetnék, mint én is bólintok.
Ilyen leszek, most már örökre.
– Gyerünk akkor, induljatok! – mondja anya, és
rám néz.
Bólintok, igen, persze. De előbb ki kell lépnem a
számítógépből. Ismerve anyát, rácuppan, amint
kitesszük a lábunkat – és nem akarom, hogy lássa,
miket irkálnak rólam. A képernyőre pillantva látom
a piros üzenetet: megint meg lettem jelölve. Kiráz
a hideg. Kez volt? Olyan gyorsan kattintok a linkre,
mintha attól félnék, kiugrik és belém harap.
Egy fotó jelenik meg; beletelik egy-két
pillanatba, mire felfogom, amit látok. Két kisgyerek
elmosódott képe, amint szappanbuborékokat
fújnak a nap felé. Az egyik én vagyok, pufi
karokkal és lábakkal, beleszuszakolva egy rég
kinőtt sortba, és egy fiús, kék pólóba. Rövidre nyírt
hajam csatakos az izzadságtól. Úgy nézek ki, mint
egy fiú. Förtelmes.
A másik gyerek Lyn, szintén sortban, de sokkal
aranyosabb, természetesen. Magas, bőre karamell
színű, és egyenesen a kamerába mosolyog.
Emlékszem, amikor az apja lefényképezett minket.
Emlékszem, ahogy mindketten nevettünk, amikor a
buborékok belementek a szemünkbe meg a
szánkba. Az egy jó nap volt.
Felnézek, és látom, hogy Lyn posztolta néhány
perccel ezelőtt. A kép fölött az üzenet: régi
emlékek.
Újra a képre meredek: a kövér, kipirult arcú
kislányra, akinek nagy igyekezetében, hogy a
legnagyobb buborékot fújja, majd’ szétrobban a
feje. Csak hogy lenyűgözze a legjobb barátját a
világon.
Minek tette ezt ki?
Mit gondol rólam igazából?

Korán megyek be bioszra, és leülök az első sorban,

mint mindig. Kez és Marnie oda soha nem ülnének.
Ahogy a többiek lassacskán beszivárognak, kutatni
kezdek a táskámban, könyveket szedek elő,
igyekszem elfoglaltnak tűnni. Nem akarom látni
őket. A fejemben bugyognak a negatív gondolatok.
Amikor Hollie kicsi volt, imádott bújócskázni.
Neki elég volt, ha pufók kis kezét az arca elé
tartotta.
Én nem látlak téged, úgyhogy te se látsz
engem.
Bárcsak igazából is így lenne!
De a hangokat persze hallom. Ki ne hallaná? Kez
gurgulázva kacag, amúgy is elég erős hangja van.
Nem is tudom, tisztában van-e a hangja erejével. A
hátam megfeszül, de igyekszem minél erősebben a
leckére koncentrálni. Újra átnézem, hogy minden
rendben legyen. Felteszem, mindjárt elmennek
mellettem, és leülnek hátul, távol Mr. Jones
vizslató tekintetétől. Nem sok erőfeszítést tesznek
az órákon.
De ehelyett Kez leveti magát a mellettem lévő
székre. A táskáját ledobja a padra. Nem a véletlen
műve, hogy éppen a könyvemen landol.
– Bocs, Jess – mondja mézesmázos hangon. –
Épp ezt olvastad?
Elhúzom a könyvet. Ez tényleg nem nagy ügy.
– Igen, csak ellenőriztem valamit.
Kez fölém hajol. Érzem a kölnije illatát: édes és
nehéz.
– Ó, hát nézzétek: minden lecke kész! Te aztán
hajtasz, mi?
Vállat vonok.
– Igen.
– Lemásolhatom, ugye? – A válaszomat sem
várja meg, csak felkapja a könyvet, és Marnie-hoz
fordul: –Nézd, Jess a megmentőnk! Nem fognak
bent tartani délután!
A jó öreg Jess. Aki mindig rendes, ugye?
Figyelem, hogy kuncognak, míg a válaszokat
másolják. Arra sem veszik a fáradságot, hogy
legalább egy kicsit átírják. Mr. Jones nem hülye, rá
fog jönni. Mindannyian bajba kerülünk, és erre a
legkevésbé sincs szükségem.
Amint Mr. Jones belép, Kez felém hajítja a
könyvet. Az ölemben landol, és ahogy
megpróbálom elkapni, kicsúszik, és leesik a földre.
– Béna… – sziszegi Kez.
Legyűröm a késztetést, hogy rábámuljak,
inkább megpróbálom olyan gyorsan felszedni a
könyvet, amilyen gyorsan csak tudom. Ahogy
kihajolok, lökést érzek oldalról. Nem nehéz
felborítani ezeket a szedettvedett székeket.
Az oldalamra esem, a szoknyám felcsúszik.
Olyan hangosan harsan fel a röhögés, mintha az
egész osztály rázendített volna. Be akarom fogni a
fülem, és menekülni. Olyan megalázva érzem
magam, hogy moccanni sem bírok. Mintha oda
lennék ragasztva, amikor a gúnyos, rosszindulatú
arcok fölém hajolnak.
És az övé van a legközelebb.
– Jess, mit csinálsz ott lenn? – kérdi Kez
tettetett aggodalommal.
– Mintha érdekelne – morgok vissza.
Mr. Jones az osztály előtt áll. Látom a fényes
cipőjét. Biztos órákig suvickolja.
– Mi ez a hangzavar? – dörgi.
– Jess leesett a földre, tanár úr – mondja
Marnie.
– Mit csinálsz ott lenn, Jessica? Azonnal kelj fel!
Ez egy tudományos labor, nem játszótér!
Összeszedem magam, közben hallom a
kuncogást. Nehezebbnek érzem magam, mint
valaha, egy örökkévalóságig tart, mire visszaülök a
székemre. Fáj a csípőm, ahol ráestem.
 – Hogy kerültél oda?
– Mint a kismalacok, te is imádsz dagonyázni a
mocsokban, ugye? – suttogja Kez. A szeme csillog,
áthatóan bámul rám. Azt várja, hogy visszaszóljak.
Elfordulok.
– Leestem, tanár úr – motyogom.
– Akkor vigyázz jobban – veti oda, de már a
fénymásolatokkal van elfoglalva. Ülök, és csak
bámulom a vén hülyét. Miért nem veszi észre, mi
folyik valójában? Miért nem veszi észre senki?
– Lefogadom, otthon érezted magad a földön –
sziszegi Kez. – Látszik is rajtad, hogy trágyában
élsz!
Tüzel a gyomrom, aztán a tűz átterjed a
karomra, lemegy a lábamba – úgy égeti végig a
testem, mintha áramot vezettek volna belém. Az
ajkamba harapok, és érzem a vér meleg, fémes
ízét. Az éles fájdalom jólesően hasít belém.
Erősebben harapom. Mit tudhat Kez a tökéletes kis
házukban, a tökéletes kis életével? Ahogy lenézek
a formátlan, agyonhordott szoknyámra, a lyukas
könyökű iskolai pulóveremre, én is látom, amit ő
lát. Egy merő trágyadomb körülöttem minden.
– Kezdhetnéd egy hajvágással – teszi hozzá
Marnie. – Néztél mostanában tükörbe?
Nem nézek rájuk egyenesen, de érzem, ahogy
éget a mosolyuk. Azt várják, hogy elsírjam magam.
Döfnek és szúrnak, és várják a reakciót. Olyan
vagyok, mint egy gumiszalag, amit pattanásig
feszítenek az ujjaik között.
 – Lehet, hogy egyszer visszajön a divatba ez a
stílus is – mondja Marnie. – Bár erősen kétlem.
Írni kezdek, másolom az anyagot a tábláról. Mr.
Jones csak mondja a magáét, néz egyenesen előre,
az osztályra. A tekintete üveges és távoli.
MIÉRT NEM LÁTJA?
– Szegény kis húgodnak esélye sincs, mi? –
kérdi lazán Kez.
A gumiszalag elpattan.
– Mi van? – fordulok szemtől szembe vele. Ég az
arcom. A lángok belém marnak. Szédülök.
Kez vigyorog, gyönyörű arca olyan hideg, mint
egy jégcsap.
– Azt mondtam, szegény kis hugicádnak esélye
sincs egy ilyen nővérrel, mint te. Nem csoda, hogy
apád lelépett.
A vér a fejembe tolul, nem bírom tovább,
felállok. A szék fájdalmas csikorgással karistolja a
padlót. Mr. Jones mondat közepén megáll,
észrevesz.
– Jessica, mit csinálsz?
Kezt bámulom. Már jönnek a könnyek. Kez
nyuodt. Figyeli a reakciómat, az arcát mintha kőből
véstek volna. Marnie unottan néz.
– Nos? – kérdi Kez negédesen.
Átcsörtetek mellette, és kirohanok az osztályból.
Csendesen csusszanok be az orvosi szobába.
Szerencsére ma alig vannak. Egy vérző orrú,
hetedikes fiú ül az együk sarokban; zsebkendőt
szorít az arcára. Úgy pillant föl rám, mint valami
szörnyszülöttre. De nekem legalább nem lóg
papírgalacsin az orromból.
Janice az asztalánál ül. Rám mosolyog.
– Szia, Jess, rég láttalak.
– Fáj a fejem, rettenetesen.
Janice a szék felé int.
– Ülj le, hozok egy kis vizet. Hazatelefonáljak?
Anyára gondolok, ahogy aludni próbál. Nem
szereti, ha megzavarják, de ma nem tudok ezzel
törődni.
– Igen, nem érzem jól magam.
Janice a számítógépbe pötyög, előkeresi az
aktámat. Az arca semmit nem árul el, de
lefogadom, hogy azt hiszi, megjátszom magam.
Kivételesen igaza is van.
– Vettél be gyógyszert? – kérdi, és még mindig
nem néz rám.
Megrázom a fejem. Feláll, a gyógyszeres
szekrényhez lép. Kihúz egy dobozt, abból kivesz
két kis tablettát, és a kezembe nyomja. Némán
figyelem, amint hideg vizet vesz a csapból.
Hányszor csináltuk ezt már végig?
– Történt valami? – kérdezi, miközben odaadja
a műanyag poharat. Ujjaimat ráfonom a pohárra, a
másik kezemben úgy szorítom a két tablettát, hogy
a húsomba vájnak.
– Nem – mondom színtelenül. – Csak haza
akarok menni.
– Tudod, hogy nekem elmondhatod…
elmondhatod, ha valami bánt. – Arcára kiül az a
hülye, figyelmes kifejezés, de engem nem ver át.
Annyiszor ültem már ebben a szobában. Csak azt
látja, amit látni akar. A düh, amit belül érzek,
engem is meglep. Pedig már hozzászokhattam
volna, nem?
– Nincs mit elmondanom. Csak haza akarok
menni. Pocsékul érzem magam. – A mondataim
rövidek, ropognak. Látom, hogy a vérző orrú fiú
még mindig erősen figyel, őt is el akarom lökni.
Igazság szerint az egész világot el akarom lökni
magamtól.
Janice halkan felsóhajt, és visszamegy az
asztalához.
– Én is voltam fiatal, ne feledd. Tudom, hogy
milyen nehéz tud lenni.
– Kövér is volt? – kérdem.
– Nem, de valami mindig van, nem? Mindig
megtalálják a gyenge pontot.
Felnézek rá, és azon gondolkodom, mi lehet a
gyenge pontja. Nem éppen áldozat típus. Talán túl
hosszú az orra? Vagy tömpék az ujjai? Vagy ő is
közéjük tartozott? Egy Kez volt?
– Felhívná az anyámat, kérem?
Figyelem, ahogy beüti a számokat, látom, ahogy
elvörösödik, amikor anyám felveszi – nem fog
örülni, pláne, ha felébresztették. El tudom képzelni,
ahogy a vonal túlsó végén nyögdécsel.
Hogy érti, hogy nincs jól? Nem maradhatna ott?
Janice a helyére teszi a kagylót.
– Minden rendben. Csak azt kérdezi, hogy azért
később el tudod-e hozni Hollie-t?
Fogom a táskám, és bólintok.
– Persze.
– Egyenesen haza menj! – szól rám Janice. –
Anyád azt mondta, lefekszik, de kulccsal be tudsz
menni.
– Rendben.
– És ne felejtsd el, én itt vagyok, ha szükséged
van rám. Meglepődnél, mennyit tud segíteni egy
beszélgetés.
Nem válaszolok. Csak egy olyan „ha maga
mondja”-pillantást vetek felé. A többiek is mind ezt
csinálják, én miért ne tehetném.
Amikor kimegyek, látom, hogy a hetedikes fiú
még mindig engem bámul. A középső ujjammal
beintek neki, és arra sem veszem a fáradságot,
hogy becsukjam az ajtót.
A folyosók hosszúak és kihaltak. Furcsa, amikor
mindenki órán van, mintha egy másik hely lenne.
Nyugisabb. A diákokra csak a padlón itt-ott elszórt
szemét és a falakra kiakasztott rajzok
emlékeztetnek.
Amikor befordulok a sarkon, majdnem
beleütközöm két fiúba, akik a zeneterem lépcsőin
jönnek lefelé. Megáll bennem az ütő, amikor
észreveszem, hogy az egyik Lyn.
– Helló! – mosolyog rám.
Gyors, „most-nem-érek-rá”-mosolyt villantok
felé, és igyekszem elmenni mellette. Nem akarom,
hogy lássa, milyen dühös vagyok. Nem akarom,
hogy bármi visszajusson Kezhez.
– Ez ki volt? – hallom, ahogy a haverja kérdi a
hátam mögött.
– Á, csak egy régi ismerősöm.
Megyek tovább, ég az arcom.
Egy régi ismerősöm…
Ezen a részen főleg az én évfolyamom képei
vannak kitéve. Pillantásom akaratlanul is a nevekre
siklik. Egy virágos kép Hannah-tól. Phillip valami
számítógépes grafikát csinált egy csomó színes
négyzetből. Középen egy gyönyörű önarckép
Ishrattól – valószínűleg a legtehetségesebb diák az
egész iskolában. És aztán jön Kez rajza.
Megállok, és megnézem, mert teljesen meglep.
Azelőtt nem vettem észre, és egészen
rácsodálkozom, hogy képes ilyesmire. Nagyon
egyszerű, sőt szinte sivár: egy vasúti sínekre néző
híd. A lépcsőt, mint hosszú, kitekert karok, csalán-
és szederindák fonják körbe, a barna és rozsdás
fém szinte belerohad a földbe.
Felismerem. Ez a vasúti átjáró a város másik
végében. Évek óta nem használják, amióta
megszüntették a kis állomást. Néha gyerekek
játszanak rajta, de elég veszélyes, a híd bármikor
beomolhat, csak arra vár, hogy végleg
ledózerolják.
Vajon mi késztette Kezt, hogy ezt fesse meg?
Nem éppen idilli hely. Aztán észreveszek még
valamit. Egy kislány arcát, aki a rácsok között néz
lefelé a sínekre. Arcomat egészen a kép közelébe
nyomom.
Esküszöm, hogy a lány sír.

Nem megyek egyenesen haza. Mi értelme lenne?

Belépni a kicsi, zsúfolt lakásba, ahol aztán olyan
csendben kéne lennem, mint egy kisegérnek? Anya
sem akarná, hogy ott legyek. Én sem akarok ott
lenni.
Inkább sétálok. A délutáni levegő friss és tiszta,
és azon veszem észre magam, hogy szedem a
lábam. Nem gondolkodom rajta, hová megyek.
Hagyom, hogy vigyen a lábam. Elmegyek a telep
mellett, szinte észre sem veszem.
Ez az a telep, ahol felnőttem, de semmit nem
érzek iránta. A megrongált, összefirkált falak rideg
karokként tartják össze a házakat. Emlékszem,
amikor labdát rugdostunk a falnak, krétával
rajzoltunk az ütött-kopott téglákra. Valaha büszke
voltam rá, hogy ide tartozom. Amikor gyerekek
voltunk, középen, az üres telken találkoztunk, és
órákon keresztül fogócskáztunk vagy játszottunk
Adj király katonát, szüleink pedig a szürke téglás
házakból vagy a lakásokból néztek minket.
Akkor még nem számított, mekkorák vagyunk.
A telephez tartoztunk, és ez jelentett valamit. Sőt,
ez jelentett mindent.
De aztán megnőttünk, és ez már nem fontos. A
srácok fele bármit odaadna, hogy kitörjön a szaros
falak közül, és valahol máshol folytassa.
Itt nincs hely a magamfajtáknak.
 A parknál élesen balra kanyarodom, és
folytatom a sétát. Elmegyek a kocsma (ahol Marnie
anyja dolgozik), a művház és a templom mellett. A
templom szinte megrémít a hatalmas, fenyegető
keresztjével meg az ablakaival, amik olyanok, mint
valami mindent látó szemek. Egy plakátot tűztek ki
a kapujánál a hirdetőtáblára. Vöröslenek a betűi.
A gyűlöletet rejtve tartja az igaz ajak, bolond,
aki terjeszti a rágalmakat.
Szorosra zárt szájat képzelek magam elé, ami
alig tudja visszatartani a kifelé igyekvő szavakat.
Én lennék? Aztán Kez képmása úszik a szemem
elé, amint úgy köpködi a mérget, mint egy kígyó.
Ki a rosszabb? Bárcsak letéphetném az egész
plakátot, haszontalan szavaival együtt!
Megyek tovább. Magam mögött hagyom a
telepet; az ikertornyoknak – a fenyegető A és B
épületnek már csak az árnyéka látszik. Elértem a
város jobbik részébe, ahol az autók már tűrhetőek,
az előkertek ápoltak. Néhány háznak még neve is
van, mint „Fűzfa” vagy „Kismajor”. Hogy neveznék
a mi házunkat, ha meglátnák? „Bolhalyuk”?
Kez is itt lakik valahol. Szereti megjátszani a
kemény csajt, mintha a telepről jönne, pedig nem
az. Helyes, középosztálybeli kiscsaj, rendes kis
élettel. Bárcsak tudnám a címét! Bekopogtatnék az
ajtajukon, és elmondanám a helyes kis anyjának,
mekkora egy szemétláda a lánya.
Kivéve persze, hogy nem tenném, ugye? Mert
gyáva féreg vagyok.
 Gyorsabban megyek, már fáj a mellkasom és
szúr a tüdőm. A talpam kemény, éles hangot ad,
ahogy a járdának csapódik.
Addig megyek, amíg a Beaches Rise 32-ig nem
érek, akkor megállok.
Minden ugyanolyan, mint a múltkor, amikor erre
jöttem. A kiakasztott kis kosárkák, a felhajtón
parkoló Mini. Megállok a kapunál, és szuggerálom
őket, hogy moccanjanak, hogy jöjjenek ki, és
vegyenek észre. És akkor megtörténik: nyílik a
bejárati ajtó, és kilép rajta. Az apám barátnője.
Néhány pillanat múlva pedig kijön mögötte az
apám.
A kezében mózeskosár.
 KEZ

– Gyerünk, felkelni!
Olyan fenyegetően áll az ajtóban és bámul le
rám, mint valami halálosztó. Magamra húzom a
takarót, egyszerre van melegem és fázom. A
telefonom az ágy mellett villog. Rápillantok. Még
nincs is késő. Mit rémisztget?
– Hallottad, mit mondtam? Kelj fel, most!
Rosszul vagyok, ahogy itt lustálkodsz.
– Nem lustálkodom. Hét óra van. Most
ébredtem.
– Mikor jöttél haza tegnap éjjel? – A szeme
éget, mint a lézer. Olyan erővel szorítja az
ajtófélfát, hogy az ujjvégei egészen elfehérednek.
Ez nem jó. Egyáltalán nem jó.
– Sétáltam. Aztán felmentem Marnie-hoz. – A
szám kiszárad, a szavak elmosódnak.
– Szóval, mikor jöttél haza?
– Már aludtál. Fél tizenegy, asszem. Te sem
akartad volna, hogy felkeltselek, nem? –
Rábámulok. Nem bírom megállni.
– Anyád halálra aggódta magát.
– Nem mondott semmit – mondom most már
idegesen. – Anya még ébren volt, amikor
megjöttem, beletemetkezve a hülye könyvébe.
Szinte fel sem nézett.
 – Egész este a telefonját nézegette. Úgy jársz itt
ki-be, mint egy kibaszott hotelben.
Felkászálódom. Az iskolai ruháim a széken
hevernek a szoba másik végében. Felmarkolom
őket, és az ajtó felé indulok.
– Kiengednél? – kérdezem, és egy kicsit
meglököm.
– Hozzád beszélek! Nehogy azt hidd, hogy csak
úgy kisétálhatsz!
– Fel kell öltöznöm. így mégsem mehetek
iskolába – mutatok a kopott pólómra.
Apa arca egyre vörösebb. Tudom, hogy
túlfeszítem a húrt.
– És a tisztelet hol marad, he? – sziszegi.
– Ez az én szobám. – Végre sikerül elmennem
mellette. – Nincs jogod becsörtetni és nekem
támadni!
Bemegyek a fürdőszobába, becsapom magam
után az ajtót, és ráfordítom a kulcsot.
Megkönnyebbülés fut végig az ereimen. Meg
vagyok lepve, hogy mennyire leizzadtam és
kifulladtam.
Hallom, ahogy trappol lefelé a lépcsőn. A
hangja, mintha hangosbeszélőből ordítana. Ráülök
a vécére, és hallgatom.
– Tanuljon már egy kis tisztességet! Elegem van
ebből a stílusból!
Nem hallom anya elfojtott válaszát. Elképzelem,
ahogy nyugtatni próbálja.
– Nem érdekel, mit hadoválsz. Ha gyilkosságot
követne el, te azt is hagynád, hogy megússza.
Nincs benned tartás. Semmire nem vagy jó!
Csörömpölés hallatszik, mintha üveg törne
össze. Beszívom a levegőt. Már hozzászokhattam
volna, de mégsem. Anya visít.
– Ezt miért kellett?
– Azt csinálok, amit akarok! Ez az én kurva
házam!
A zuhanyhoz lépek, megnyitom a csapot. A víz
vadul és hangosan zubog. Ügyetlenül levetkőzöm,
belépek az üvegfal védelmébe. Itt legalább úgy
tehetek, mintha a szüleim nem gyilkolnák egymást
odalent. Itt úgy tehetek, mintha minden rendben
lenne. Arcomat felfelé tartva a víz alá állok, és
hagyom, hogy a zuhatag a bőrömet csapkodja.
Csíp, de jólesik. Csukott szemhéjam alól könnyek
bújnak elő. Nem próbálom visszatartani őket. Jobb,
ha itt sírok most, mint később, mindenki előtt.
A bezárt fürdőszoba biztonságában
megtörölközöm és felöltözöm, halkan dudorászom
az orrom alatt. Hosszan elidőzöm a tükörnél,
gondosan felteszem az alapozót, hogy elrejtsem a
fekete karikákat, aztán a szempillafestéket, már
nyitott szemmel. Folytatom a dalolást, csak hogy
ne halljam lentről az ordítozást. Csak azt sajnálom,
hogy az iPodot nem hoztam be magammal.
Utoljára jön a rúzs, sötét, gazdag szín, amitől
erősnek látszom, mintha kézben tartanám a
dolgokat. A hajamat kifésülöm az arcomból, szoros
lófarokba kötöm. És aztán, amikor végre minden
elcsendesedik, kilopakodom, és lemegyek a
lépcsőn.
Nem nézem meg, melyik szobában vannak.
Biztos vagyok benne, hogy anyát hallom, ahogy
halkan szipog valahol. Semmi újdonság, ezek
szerint. Hál’ istennek a sulicucc ott van
összekészítve az ajtónál. Kinyitom a bejárati ajtót
és kilépek, az ajtót behúzom magam után.
Nem hinném, hogy egyáltalán észrevették, hogy
elmentem.

Utálom a biológiát – főleg azért, mert ostoba

vagyok és egy mukkot sem értek belőle. Nem is
tudom, egyáltalán hogy kerültem ide. Biztos
mázlim volt valami dolgozatnál. Nem az eszemből
élek, az már biztos; egyszerűen nem így működik
az agyam. De adjatok egy ecsetet!
Elég ránéznem az ábrákra a táblán, és már el is
vesztem. Ébresszetek, ha vége, vagy még jobb;
öljetek meg most! Bármi, csak ezt ne kelljen
végigcsinálnom!
Legalább Marnie mellettem ül. Úgy tesz, mintha
nem értené, de ő sokkal okosabb nálam. Marnie
nem szereti, ha ezt tudják róla, mert okosnak lenni
nem menő. Mellette ülni azt jelenti, hogy
röhögcsélünk, és esetleg meg is csinálunk ezt-azt –
már ha úgy adódik.
Ahogy belépünk a terembe, megrántja a karom.
– Üljünk tehén kisasszony mellé!
Kitör belőlem a röhögés, nem tehetek róla.
Viccel ugye? Miért tenném az órát önszántamból
még unalmasabbá? De persze nem viccel, és már
rángat is oda, ahol Jess ül. A teremben mindenki
beszélget vagy a telefonjával játszik, kivéve Jesst.
A könyvébe mélyed, és megállíthatatlanul körmöl
valamit.
Mikor megkérdezem, mit csinál, az arca
belesápad. Kicsit odébb húzódik a székével, mintha
büdös lennék vagy mi. Azt feleli, a leckét írja, hogy
behozza a lemaradást. Az ujját végighúzza a
könyvébe tűzött munkalapon.
Leckét? Jaj, ne, tényleg volt? Annyira le vagyok
maradva, hogy Mr. Jones be is irt a füzetembe a
szüleimnek, hogy mekkora seggfej vagyok. Ahogy
ez eszembe jut, összeszorul a gyomrom. Sikerült
eltitkolnom egyelőre. A következő lépés, hogy
felhívja a szüleimét, na, apa attól kikészül. Erre
aztán nincs szükségem.
Elveszem Jess könyvét, és azt mondom, le kell
másolnom a házit. Megadóan bólint. Csak nem fog
nemet mondani, nem? Pedig néha azt kívánom,
bárcsak mondana! Ne legyen már mindig ekkora
balek! Akkor talán kicsit jobban tisztelném. Marnie
is lemásolja, pedig neki igazán nem lenne rá
szüksége. Épp csak lusta, hogy egyedül csinálja.
Aztán bejön Mr. Jones, arca borús és
kiismerhetetlen. Visszadobom a könyvet Jessnek;
ha rajtakapnak, meghaltam. Jess valami kapkodó
mozdulatot tesz, és sikerül az ölébe ejtenie a
könyvet. Még egy kapkodó mozdulat, és a könyv
már a földön hever. Istenem, ekkora barmot!
– Béna – sziszegem. Szívesen hozzátennék még
valamit, de visszafogom magam.
Jess arcára kiül a pánik – lehajol, hogy felvegye
a könyvet. Annyira szerencsétlenül néz ki, ahogy
félig lelóg a székről, nem tudom megállni, hogy
meg ne lökjem egy kicsit, túl nagy a kísértés.
Szinte lassított felvételben esik ki oldalra. Még
szerencse, hogy ekkora darab, különben rendesen
megütötte volna magát. Egy pillanatra
megsajnálom. Annyira szánalmasan terül el ott
lent, és olyan fura, szinte meg sem moccan –
mintha helyben bele akarna halni a szégyenbe. Egy
részem azt kívánja, pattanjon már fel, ahelyett
hogy ilyen bénának tetteti magát a padlón.
– Mit csinálsz ott lenn? – igyekszem, hogy a
kérdés könnyednek hasson. Elviccelem.
Feltételezem, mindjárt felkel, elmosolyodik, és
leporolja magát.
– Mintha érdekelne – sziszegi vissza.
Bámulom ezt az izzadt, szerencsétlen kupacot a
földön, és érzem, ahogy megy fel bennem a
pumpa. Nehogy már rajtam töltse ki a mérgét!
Tehetek én róla, hogy a hülye, pufók kezével még
kapaszkodni sem bír?
Mr. Jones észreveszi, hogy valami történt, és
Jessre förmed, hogy keljen már föl. Azt hiszi, ő
csinálja a balhét. Asszem, Mr. Jones nem igazán
bírja a kamaszokat; úgy néz mindannyiunkra,
mintha egy kutya hátsó fertályából bújtunk volna
elő. Jess feláll. Az egyenruhája tiszta por a földtől,
de már eleve elég gáz volt. A szoknyája mint egy
sátor, és amúgy is túl hosszú, a pulóvere tiszta
lyuk. Úgy néz ki, mintha a Vöröskereszt tervezné a
ruháit, és akkor még kedves voltam.
– Lefogadom, otthon érezted magad a földön
mondom. – Látszik is rajtad, hogy trágyában élsz.
Marnie kuncog mellettem. Örülök, hogy tetszik
neki, amit mondtam. Általában nem vagyok olyan
jó a spontán beszólásokkal, mint ő.
Most, hogy felkeltettem az érdeklődését, ő is
marni kezdi Jesst. Megjegyzést tesz a hajára, hogy
milyen szörnyű (tényleg az), meg az öltözködésére,
hogy mekkora gáz (tényleg az). Jess meg csak áll,
és nyel. Szemével Mr. Jonest keresi. Gondolom,
abban reménykedik, hogy közbelép. Amekkora kis
spicli, csodálom, hogy nem tartja fel a kezét, és
kezd el árulkodni. Vagy zokogni.
– Szegény kis húgodnak esélye sincs, mi? –
mondom. Tudom, hogy ez hatni fog. Imádja a
húgát, ezt mindenki tudja.
Az arca megváltozik: eltorzul és
megkeményedik.
– Mi van? – mondja. És szemtől szembe fordul
velem, amit szinte soha nem tesz. Üveges
tekintettel, meredten bámul.
Felsóhajtok, minta már unnám az egészet, pedig
most kezd érdekes lenni. Látni akarom, meddig
mehetek el.
– Azt mondtam, szegény kis hugicádnak esélye
sincs egy ilyen nővérrel, mint te. Nem csoda, hogy
apád lelépett.
Még néhány másodpercig meredten néz rám;
igazából meglepődöm, milyen hosszan állja a
tekintetem. Meg azon is, milyen zöld a szeme. Ezt
eddig észre sem vettem. Kár, hogy nem csinál vele
semmit. Akkor meg minek neki?
Aztán egyszerűen elmegy, összeszedi a cuccait,
és kiviharzik a teremből, szó nélkül otthagyja az
elképedt Mr. Jonest. Még egy kicsit belém is jön – a
tehén. Gondolom, rohan a vécébe vagy az
orvosiba, hogy kisírja magát. Végül is, amíg nem
árul be minket, nem nagyon érdekel, hol van.
Addig sem kell a puffadt arcát néznem.
– Talán mi mondtunk valamit? – suttogja Marnie
vigyorogva.
– Oly gyönge, mint egy… – suttogom vissza, de
közben észreveszem, hogy otthagyta a füzetét. –
Gondolkodás nélkül magamhoz húzom. Az elejére
nagy buborékbetűkkel írta fel a nevét – mint egy
óvodás. Alá pedig egy szép kis virágot rajzolt, egy
rózsabimbót, asszem. Elég jó.
– Blöö… – Marnie a karom fölött kukucskál a
füzetbe. – Milyen gáz már a csaj!
– Tudom.
Fogom a fekete tollam, és a rózsabimbó köré
kezdek rajzolni. Nem tart soká, hogy a béna kis
rózsabimbóját csinos sírkővé alakítsam. Kiegészítve
a felirattal: JESS – R.I.P
Érteni fogja az üzenetet.
A ház csendes, amikor belépek. Valami nem
stimmel. Apa mostanában mindig otthon van. Hol
máshol lenne?
Ledobom a táskám az ajtónál, és érzem, hogy
az egész testem megfeszül. Talán nincs semmi baj
– valószínűleg alszik. Vagy hátha állásinterjúra
ment. Már hónapok óta nem volt.
Elsurranok a nappali ajtaja mellett. Tárva-
nyitva. Először azt hiszem, nincs ott senki, és
tovább megyek. De aztán meglátom,
összegömbölyödve a kanapén.
– Anya?
Lassan lépek be, suttogok. Anya háttal fekszik
nekem. Halkan felsóhajt, és megfordul. Meglátom
az arcát, és úgy érzem, mintha egy láthatatlan ököl
vágna gyomorszájon.
– Ne! Már megint! – mondom. – Felé lépek, de
nem akarom látni a felduzzadt ajkát, a piros orrát,
a szemét, amit ki sem bír nyitni. Borzalmasan néz
ki: tarkabarka színek, amik annyira nem illenek a
bőrhöz. Vissza akarok menni, ki a bejáraton.
Bárcsak meg se láttam volna.
– Jól vagyok – mondja. – A hangja tompa,
mintha ronggyal tömték volna be a száját. –
Rosszabbul néz ki, mint amilyen.
– Hol van?
Megpróbál felülni, a jó szemével erősen pislog.
– Nem tudom. Réges-rég elviharzott.
– Jaj, mama! – úgy érzem, mindjárt hányok. –
Hozzak neked valamit? – az orra felé nyúlok a
kezemmel, de rögtön vissza is húzom, ahogy
hátrálni kezd előlem. – Meg kéne nézetnünk, nem?
Lehet, hogy eltört.
– Jól vagyok. Mondtam. Ne csinálj belőle ügyet!
Egy-két nap, és el is felejtjük. Volt már rosszabb is.
Persze, mint a törött karod, arra emlékszel?
Akkor is azt mondtad, hogy a te hibád volt –
mintha bárki azt érdemelné, hogy a csontjait
kettétörjék.
A zúgás a fejemben megőrjít. Ez minden, amit
tehetek, hogy ne menjek oda hozzá, rázzam meg,
és ordítsam le a hülye, összevert fejét.
– Nem az ő hibája, Kez. Te nem is tudod, milyen
stresszes időszakon megy át. Mindkettőnknek
igyekeznünk kell segíteni neki.
– Segíteni?! – köpöm ki. – Most viccelsz, ugye?
Ripityára törte az arcod!
Anya elfordul tőlem.
– Nem akarok erről többet beszélni. Minden
szülő veszekszik egymással. Ez az élet része. Majd
egyszer te is megérted.
Hátralépek, remegek. Nem tudok mit mondani.
Már minden el lett mondva. Mindketten tudjuk,
hogy nyelünk és továbblépünk. Mindketten tudjuk,
hogy apa újra megteszi.
Összeszorul a szívem, ahogy hirtelen eszembe
jut, ahogy az apám reggel ott állt az ágy lábánál.
Ahogy az ökle az ajtófélfára szorult.
– A reggeli veszekedésért kaptad, ugye? –
mondom. – Az én hibám, megint.
Anya nem válaszol, de ez épp elég válasz
magában.
Kimegyek a szobából és halkan becsukom
magam mögött az ajtót. Úgy teszek, mintha nem
hallanám, hogy az anyám sír. Mostanában mindig
sír.
Már egész jó vagyok benne, hogy úgy tegyek,
mintha ez az egész mit sem számítana.
Kez Walker: Mindjárt buli! Alig várom! Már csak azt
kell kitalálnom, mit vegyek fel…
23 perccel ezelőtt
Like Comment Share

Marnie: Ó, yeah! Szuper lesz! Úgyis gyönyörű vagy,

bármit veszel fel
Kez: Ja, persze ;o(
Lyn: Alig várom, skacok! Éjjel nem alszik a telep!
Kez: Yeah!
Marnie: Király lesz! Alig várom
Lyn: Nagyban játszunk
Kez: Te vagy nagy
Lyn: Vagy őrült… ;o)
Kez: Alig várom, Lyn Roberts. A világ legjobb
éjszakája lesz
Lyn: Úgy legyen
CSÜTÖRTÖK
 JESS

Na jó, nem éppen itt kéne lennem reggel kilenckor.

Igazából azt sem tudom, hogy kerültem ide.
Elvittem Hollie-t, szokás szerint, aztán csak
mentem tovább. Elmentem az iskola mellett,
bejöttem a városba, és most itt állok, a Smithys
Greasy Spoon előtt. Lehet, hogy
idegösszeroppanásom van. Vagy valami más
agybajom, de egyszerűen nem emlékszem, hogy
idejöttem volna.
Apa hozott mindig ide, amikor kicsi voltam. Az
ablaknál ültünk, péksüteményeket ettünk, és
néztük, ahogy elvonul előttünk a világ. Azt
mondogatta, egy kávézóban mindenféle „fazon”
megfordul. Azt is mondta, hogy egy nap elhozza a
jegyzetfüzetét, csak leírja, amit lát, és „bankot
robbant”. Aha, persze. Apa soha nem arról volt
híres, hogy nekiüljön, és végigcsináljon bármit is.
Mindig előkerült valami sokkal izgalmasabb, ami
elterelte a figyelmét, a régi pedig rövid úton el is
lett felejtve.
Azt hiszem, itt találkoztunk utoljára rendesen.
Három évvel ezelőtt. Teát vett nekem, és azt
mondta, hogy most már nagylánynak kell lennem,
és hogy ő „továbblép”.
– Sally nem annyira kedveli a gyerekeket, érted
ugye? – mondta a teáját kavargatva. – Úgyhogy
nem fogunk tudni annyit találkozni.
Azt akartam mondani neki, hogy már nem
vagyok gyerek. Azt akartam mondani neki, hogy
szükségem van rá, talán még Hollie-nál is jobban,
aki még kicsi, cuki és boldog. Azt akartam mondani
neki, hogy végtelenül igazságtalan, Sally pedig egy
szemét alak. De nem mondtam, csak ittam a teám,
és bután bólogattam.
Most már egyértelmű, hogy Sally csak azokat a
gyerekeket nem kedveli, akik nem a sajátjai.
Benyitok a Smithy’s-be. Pont olyan az illat, mint
amire emlékeztem: vaj és kávé. Monoton zene
üvölt a hordozható rádióból a hátsó polcokról. Egy
nő, szoros lófarokba kötött szénfekete hajjal az
asztalokat törölgeti. Olyan gyorsan mozog, mint
egy megbolondult lódarázs, az arca beesett,
arccsontjai kiállnak, szeme alatt fekete karikák.
Rám mosolyog, amikor belépek.
Az idegességtől összeszorul a gyomrom. Nem
kéne itt lennem. Lógok a suliból. Anyára komoly
pénzbüntetést szabhatnak. Ha megtudja, elevenen
megnyúz, vagy még rosszabb. De nem állok meg.
A pulthoz lépek, és felnézek a sárga, világító
táblára, ahol felsorolják a lehetőségeimet, öt font
van nálam az ebédre; a zsebembe nyúlok, hogy
ujjaimmal érezzem a pénzt.
A nő odajön. A mozdulatai darabosak, mintha
fájná a háta. Mintha csak meg akarná erősíteni a
gondolatomat, kezével a derekát simogatja.
 – Ez a hely lesz a halálom – nyögi. – Mit
adhatok?
– Teát… – mondom, de olyan cincogva, mint egy
kisegér. – Meg egy kis pirítóst.
– Lekvárral?
– Igen, az jó lesz.
Anya nem ment vásárolni, úgyhogy reggel nem
volt mit enni. Hollie-nak rizspelyhet adtam, meg
egy szelet sajtot. Anya megesküdött, hogy ma
elmegy. Ha mégsem… ha mégsem, akkor nem
tudom, mit csinálok. Még szerencse, hogy
megtaláltam ezt az ötfontost a kenyértartó mögött.
Megyek, és leülök az ablaknál. Ugyanoda, ahol
apával ültem három évvel ezelőtt. Az asztalok
repedezettek és foltosak. A kezemet a hideg
műanyagra teszem, és arra gondolok, hogy
egyszer az ő bőre is itt ért hozzá. Bárcsak
belekarcolta volna a nevét; annyira jó lenne látni
valamit, ami tényleg az övé volt. A törött
ébresztőórán, néhány könyvön és vacak fényképen
kívül semmim nincs apától. Néha olyan, mintha
soha nem is létezett volna. Vagy mintha szép
lassan kiradírozódna az életemből. Szorosan
behunyom a szemem, és magam elé képzelem,
ahogy itt ül a borotvált fejével, ragyogóan kék
szemével, vaskos karjával. Van egy tetoválás a
kezén, egy kismadár. Amikor kicsi voltam, azt
hittem, a kismadár éjszaka életre kel, és ide-oda
röpköd a szobában.
A kismadarának hívott, amíg meg nem nőttem.
 Nincs most sok ember, apa csalódott lenne. Egy
öregember ül a sarokban, újságot olvas, és
időnként az orrát piszkálja. Egy magas, fiatal férfi
tetőtől talpig farmerben ül a pultnál, és a telefonján
pittyeg. Folyton rákiabál valamiért a pincérnőre.
Hamar kiderül, hogy Lorraine-nek hívják. Lorraine
visszabámul a fiatalemberre, és rövid, csattanós
válaszokat szór felé. Nem hinném, hogy kedvelné.
Lorraine kihozza a teámat és a pirítóst, és még
kedvesen rám is mosolyog, pedig látszik, hogy a
farmeres fickó eléggé idegesíti, pláne, amikor
ilyeneket kiabál neki, hogy „még főzni sem tudsz
rendesen”.
– A pasim – suttogja, miközben elém teszi a
tányért. – Meg se halld!
Vállat vonok. Szegény. Én biztos nem járnék
egy ilyennel.
– Nem kéne iskolában lenned? – kérdezi halkan.
Érzem, ahogy elvörösödök, de beleharapok a
pirításba.
– Orvoshoz kellett mennem, van igazolásom,
hogy később megyek. Csak előbb muszáj ennem
egy falatot.
– Hát persze – mosolyog. – Őszintén szólva, túl
rendesnek is nézel ki, nem mint az igazi
iskolakerülők. Azok később jönnek, kint az ajtó
előtt lógnak, ott blázolnak.
Visszamosolygok.
Igen, túl rendes.
– Maga pedig túl rendesnek, hogy vele legyen –
mondom.
A szavak maguktól jönnek, már nem tudom
visszaszívni őket. Lorraine keskeny arca elpirul, és
én már érzem is, ahogy összerándul a gyomrom,
hogy most valami nagyon rossz fog történni. De
ehelyett apró kis mosoly terül szét az arcán, amitől
rögtön fiatalabbnak is látszik.
– Tudod mit, tökéletesen igazad van!
Nézem, ahogy visszamegy a pulthoz. Amikor
elmegy a farmeres pasas mellett, felmutatja a
középső ujját. Aztán megy tovább, hátra. A férfi
úgy tátja el a száját, mint a napon hagyott kutya.
Lassan eszem a pirítóst, kiélvezek minden
falatot. Közben azt képzelem, hogy apa még
mindig ott ül velem szemben, kavargatja a teáját
és hozzám beszél. De most nem mondja, hogy
elhagy. Most itt marad, szemben velem.

Nem tudom, merre induljak. Úgy érzem, muszáj

visszamennem a suliba. Egészen a kapuig
elmegyek. A harmadik óránál tarthatnak, nekem
matek lenne. Azzal nincs bajom. A lábam a kintet
és bentet elválasztó vonal fölött lebegett. Át
tudnám lépni? Szembe tudnék nézni velük? Akarok
egyáltalán?
Aztán arra a pontra esett a pillantásom, ahol
letérdeltettek. A kutyakaka még mindig ott volt,
szépen rothadozott a gyep szélén. A hangyák már
rég elmentek. A gondolataim egyszerre törtek a
felszínre, hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt.
A nyakamhoz nyúltam, hogy meglazítsam a
nyakkendőmet. Végül teljesen levettem, és
begyömöszöltem a táskámba. Aztán megfordultam,
és egyszerűen elsétáltam. Nem tudtam megtenni.
Az egész testem küzdött ellene.
De hová a fenébe mehetnék?
Először a könyvtár felé veszem az utam.
Szerencsére nincs messze, így eltöltök néhány órát
az olvasóteremben, kiírom a történelem házit, és
megpróbálok haladni az Üvöltő szelekkel. Aztán
észreveszem, hogy az egyik könyvtáros furán
méreget. Azonnal rám tor a paranoia. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy panaszt
tegyenek rám iskolakerülés miatt. Kapkodva
felállok, de aztán igyekszem nyugodtan,
természetes tempóban távozni.
Ez normális. Csak kivettem egy pihenőnapot –
ez minden. Nem csinálok semmi rosszat.
Nem mehetek messzire. Már így is feltörte a
cipő a sarkam, húzom a lábam. Ahogy a dombon
caplatok felfelé, vissza a telep felé, kifejezetten
sántikálok. Azon gondolkodom, vajon furcsának
tűnök-e, nem oda valónak. Nem mintha amúgy
nem tűnnék annak.
Visszajönni a telepre talán nem a legjobb ötlet.
Megvan az esélye, hogy anya meglát. Bár ez nem
túl valószínű, hisz ki sem lép a házból. Ahogy
közeledem a beszürkült legókockaként felém
magasodó toronyházak felé, úgy döntök, a parkba
megyek. Ott legalább csend lesz.
 Egy kutyát sétáltató férfit leszámítva a park
teljesen elhagyatott. A férfi óvatosan lépked, úgy
mozgatja a csípőjét, mintha ólomból lenne. A kutya
ugatós kis vakarék, csak néz rám értelmes
szemével, aztán fojtottan rám vakkant. A férfi a
pórázát rángatja, és valamit mormog az orra alatt.
Úgy megy el mellettem, hogy még csak rám sem
pillant. így megy ez itt. Senki nem néz senkire.
Leülök a játszótérre néző padra. Régi, kopott,
már a fa is rég kiszilánkosodott a szélein.
Mindenhová monogramokat véstek bele, örökre
megjelölve a padot. Ahol ülök, valaki azt véste
bele: HOLTFEJEK – nagy, kihívó betűkkel. Ujjamat
végigfuttatom a barázdákon. Ha lenne nálam kés
vagy valami hegyes szerszám, én is kísértést
éreznék, hogy belevéssem a saját szavaimat.
De mit írnék amúgy? Miért reked meg bennem
minden, legbelül?
– Helló, kislány!
Meglepetten nézek föl, ki a fene lopózhatott így
mögém. Igazán nem számítottam rá, hogy Lyn fog
rám mosolyogni, keze a farmerja zsebébe dugva.
Szinte olyan, mintha zavarban lenne, kínosan
érezné magát. A szeme fáradtnak tűnik, nem olyan
csillogó. Azon gondolkodom, vajon aludt-e
egyáltalán.
– Szia! – köszönök vissza. Mintha elektromos
szikrák futkároznának a karomon és a hátamon.
Megborzonganék, de visszafogom magam. – Te
meg mit keresel itt?
 – Épp ezt akartam kérdezni én is – mondja, és
leül mellém. – Soha nem gondolnám rólad, hogy
lógsz a suliból.
– Nem is. De ma egyszerűen nem bírtam volna
elviselni. – Nem nézek rá. Tekintetemmel az
elhagyatott játszóteret fixálom. Olyan furán néz ki,
amikor senki nincs ott.
– Én meg soha nem bírom elviselni. A tanárok
rám szálltak, azt hiszik, meg fogok bukni a
vizsgákon. – Vállat von. – És akkor mi van?
– Nem érdekel? – kérdezem.
– Hát nem. Nagyobb dolgokon kell aggódni, nem
az iskolai vizsgákon. Amúgy meg, mire mennék
velük? Örülök, ha átmegyek.
– Kiszabadíthatnak innen – mondom, és abban a
pillanatban meg is bánom. – A telep az univerzum
központja a legtöbb itt élőnek.
Lyn csak bámul rám, a szeme szinte kigúvad.
– Tényleg ezt akarod? Megszabadulni innen?
– Igen – mondom. – Sajnálom, de igen.
– Nem kell sajnálnod. Csak remélem, hogy
eléred, amit akarsz. – Edzőcipője sarkával a főidet
turkálja. –Talán neked van esélyed. Te okos vagy,
nem?
– De, gondolom.
– Na hát akkor! Ne lógj a suliból!
– Mondod te!
– Mondom én! – felnevet. – De nekem jó okom
volt, el kellett intéznem valamit.
Meg akarom kérdezni, hogy mit, de hirtelen úgy
érzem, megváltozott a hangulat. A válla előreesik,
az ajkát harapdálja. A sarkával egyre vadabbul
kapirgálja a földet.
– Az egész város egy szarkupac – jelenti ki
végül.
– Na, ebben igazad van – felelem, és egy kicsit
hátrébb húzódom.
A zsebébe nyúl és egy csomag cigarettát vesz
elő.
– Kérsz?
– Kösz, nem.
– Ja, persze, hisz te jó kislány vagy! – De
miközben rágyújt, már újra mosolyog. – Az azért
nem zavar, ha én rágyújtok, ugye?
Megrázom a fejem.
– Sokat csesztetnek a suliban, ugye? – kérdi, és
rám néz. Mélyen leszívja a füstöt, közben
grimaszol, mintha rossz íze lenne. Nem felelek. Mit
mondhatnék?
– Tudom, hogy egy csomó mindent beszélnek
rólad. Láttam az interneten — mondja kedvesen. –
Nem értem, miért.
– Mindenki látta. Lassacskán megszokom.
– Nem kéne beletörődnöd. Nem ezt érdemled. –
Megrázza a fejét. – Esküszöm, néha nem értem
az embereket.
Felvonom a szemöldököm.
– De tudod, hogy az egész mögött a barátnőd
áll?
Lyn fészkelődik helyén.
 – Igen, ez is a bajom. Mármint igen, járunk.
Elég helyes csaj. De az ilyenek teljesen
összezavarnak. Még abban sem vagyok biztos… –
elhallgat, úgy bámul bele a levegőbe, mintha
valamit látna a távolban. – Beszélhetek vele, ha
szeretnéd.
Rögtön magam elé képzelem, hogyan reagálna
Kez, ha Lyn a szemére hányná, mit tesz velem.
Már az ¡s elég rossz volt, amikor a múltkor
rajtakapott, hogy beszélgetünk. Érzem, ahogy
egész testemben megfeszülök.
– Ne, ne beszélj vele! Minden oké. Kezelem.
– Jó, de csak ha biztos vagy benne, oké? Mert
megteszem. Bármikor.
Biztos? Persze hogy nem vagyok biztos benne,
de inkább nem felelek. Az életem jelenleg egy
végtelenített játék, ami arra megy ki, hogy
elkerüljem a bajt. Amíg meg tudom győzni az
embereket, hogy az ilyenek nem zavarnak, talán el
is múlnak maguktól.
Na persze, mondogasd csak magadnak, Jess. Kit
akarsz most becsapni, úgy igazából?
– Az apámmal voltam ma – mondja hirtelen
Lyn, még mindig elfordított fejjel. — Nincs valami
jól.
– Aha – mondom, mert nem jut eszembe semmi
értelmes. – Tudom, Lyn milyen közel áll az
apjához. –Sajnálom. Jobban van már?
– Nem igazán. Kórházban van. Mindenféle
vizsgálatokat csinálnak, keresik, hogy mi a baja.
Folyton hány meg ilyenek.
– Az nem jó.
Lyn kiveszi a szájából a cigarettát, és hosszasan
tapossa el a földön.
– Ez az élet, nem? Megszületsz, beteg leszel,
meg…
– …meggyógyulsz – fejezem be előtte. Mielőtt
felfognám, mit teszek, odanyúlok, és megérintem a
kezét. Hideg és érdes. Azt várom, hogy elhúzza, de
nem teszi. Tovább bámul maga elé. – Szóval, nem
tudjátok, hogy mi baja?
– Nem, szerintem senki nem tudja. Mondom,
folyamatosan vizsgálják. De persze cigizik, iszik, és
mindenféle szart eszik. Nem csoda, hogy a teste
feladta.
– Anyád nem jött vissza?
Megrázza a fejét.
– Nem. Pam néni jön át segíteni, ő most a B
toronyban lakik. De az nem ugyanaz; azt akarom,
hogy apa hazajöjjön.
Emlékszem, Lyn anyja még akkor hagyta el
őket, amikor Lyn egészen kicsi volt. Az apja
áthozta hozzánk, amikor dolgozni ment. Anyámnak
akkoriban nem volt munkája, úgyhogy tudott
vigyázni mindkettőnkre.
– Jól elvoltunk akkor egymással, ugye? – kérdi
Lyn, most már egyenesen rám nézve, mintha csak
olvasna a gondolataimban. A tekintete mély és
átható; a szívem egy kicsit gyorsabban kezd verni.
– Gilisztát tettél a hajamba – mondom, és
meglököm a lábát. – És egyszer megnyalattál
velem egy csigát, emlékszel? Hogy meg merem-e
tenni?
– Úristen, még szép! De te voltál az igazi
gonosz. Direkt összetörted az autóimat! Esküszöm,
azok voltak a legszebb napok!
– De aztán a suliban belazultál, és itt volt vége
– cukkolom. – Nincs több lófrálás a kövér lánnyal.
A szeme elkerekedik.
– Ezt ne így vedd, Jess! Idősebb voltam. Más
dolgok is érdekeltek. De soha nem feledkeztem
meg rólad.
Érzem, ahogy elpirulok, úgyhogy gyorsan
elfordítom a fejem. Hülye vagyok, hogy így érzem
magam Lyn mellett. Mindig olyan volt, mintha a
bátyám lenne. Miért kell ilyen népszerűnek, ilyen
jóképűnek lennie?
– Mind megváltozunk – mondom.
– Igazából nem. Belülről nem. Mert erről van
szó, nem? Rájössz, hogy egy ember többet jelent,
mint száz réteg makeup meg a tuti dizájner
cuccok.
– Gondolom.
Csak nézek rá, és azon gondolkodom, vajon
Kezről beszél-e. De megkérdezni nem merem.
– Láttad a képet, amit feltettem? Rólunk? –
kérdi.
– Aha! – megcsóválom a fejem, az arcom
lángol. –Szörnyen néztem ki.
– Egyáltalán nem! Tök cuki voltál! Hogy
nézhetnél ki szörnyen ezekkel a szemekkel?
Nem tudom, mit mondjak, de elmosolyodom.
Nem tehetek róla. Lyn egy pillanatig még a
szemembe néz, aztán odébb húzódik, az ajkát
rágcsálja.
– Igazság szerint elég szarul érzem magam a
buli miatt, de apa azt mondja, csináljam csak. Azt
akarja, csak tegyem a dolgom, mint rendesen.
– Hát akkor, rajta! – mondom.
Megfordul, a szeme fénylik, könnycseppek
maradékát látom a sarkában.
– De eljössz, ugye? – kérdi. – Azt akarom, hogy
ott legyél!
Visszabámulok rá, és szinte hallom, ahogy a vér
a fülem felé száguld.
– Viccelsz? Senki nem örülne nekem.
Hirtelen megragadja a kezemet, és jó erősen
megszorítja.
– De, örülnének! Mondd, hogy jössz!
Kezre gondolok. Utálni fog ezért. Ki fog csinálni.
Lenézek a kezemre a kezében.
– Rendben – mondom.
Rám mosolyog.
– Nem lenne szabad hagynod magad! Állj ki
magadért egy kicsit! És ne félj!
Bólintok, butának érzem magam. De hát ő
könnyen beszél.
– Muszáj indulnom – felelem inkább. – Össze
kell szednem a húgomat a suliból.
– Oké – áll fel, és nyújtózkodik egyet. – Nem
baj, ha elkísérlek? Jól esne a társaság.
Kísértést érzek, hogy körülnézzek, és
ellenőrizzem, nem rejtőzik-e valahol a bokrokban
Kez és Marnie, hogy levideózzák ezt az egészet.
Lehet, hogy csak trükk? Jó kis röhögés a káromra?
De Lyn nyugodt arckifejezése valahogy azt mondja,
bízzak benne.
– Persze – mondom.
Rám vigyorog. Esküszöm, valami villanást látok
a szemében, mintha ellágyulna.
A baj csak az, hogy elképzelni sem tudom,
szánalomról van-e szó, vagy valami többről.

– Tessék, gyönyörű! – mondom.

A rózsaszín paca két pár kilógó kézzel és lábbal
elfoglalja a fő helyet a fridzsideren. Úgy tűnik, ez
én lennék. Hollie gondoskodott róla, hogy a hasam
szép nagy legyen, szinte tökéletes kör. Mi mást
tehetnék, mint megdicsérem, még ha a megalázás
égeti is a szemem. Hollie, megelégedve, hogy
tetszett a rajza, már rohan is kifelé a barátnőjével,
Lucyval játszani. Egészen elkeserít, hogy az ötéves
húgomnak több barátja van, mint nekem.
Az ablaknál állok, hogy szemmel tudjam tartani.
Krétával rajzolnak a ház melletti járdára. Remélem,
nem engem. Anya az asztalnál ül, és engem néz.
Még a szokásosnál is fáradtabbnak tűnik.
– Sikerült aludnod? – kérdezem.
– Egy kicsit. – A karját dörzsölgeti. Kék-zöld
foltok díszítik mindenütt. Úgy néz ki, mint egy
rothadó gyümölcs. Az arca sápadt és gondterhelt.
Nem törődik magával. Azt kívánom, bárcsak
adhatnék neki egy hét szabadságot. Vagy egy
hónapot.
– Ezt hogy csináltad?
– Folyton beverem a karom a munkában –
mondja a fejét csóválva. – Semmiség. Jó lett Hollie
rajza, nagyon szép, nem?
Újra ránézek a nagy, kerek masszára. Csak
annak örülök, hogy legalább Lyn nem látta. Elment
a boltok felé, mielőtt összeszedtem volna Hollie-t.
– Állítólag én vagyok – mondom.
– Szép mosolyt rajzolt neked – feleli anya. –
Milyen volt a napod amúgy?
A lelkiismeret-furdalástól szinte eláll a
lélegzetem. Nem bírok a szemébe nézni. Mi van, ha
a tekintetemből rájön, hogy lógtam? Hogyan
tudnám megmagyarázni, miért nem megyek suliba,
miközben ő olyan keményen dolgozik, hogy majd
összeesik.
– Semmi különös – felelem, és aztán
hozzáteszem, mert tudom, hogy ez boldoggá fogja
tenni: – Meghívtak egy buliba.
– Egy buliba! Hát ez nagyszerű! – Felcsillan a
szeme; a belső fény újra felkapcsolódott. – Mikor
lesz?
– Szombaton, asszem. – Sötét felleg kúszik
fölém. Esküszöm, Kez árnyéka az, hogy
figyelmeztessen, csak ne reménykedjek. – De nem
biztos. És lehet, hogy el sem megyek.
 – El sem mész?! – A szeme most már ragyog.
Felém hajol. – Mi az ördögért ne mennél el? Alsó
óta most hívtak meg először. Ezek nagyon fontos
dolgok, Jess. Segít az önbizalmadnak.
– De nincs mit felvennem – mondom sután.
– Csak találunk valamit! Mi van azzal a ruhával,
amit Ken bácsi esküvőjére kaptál?
– Az évekkel ezelőtt volt. Biztos kicsi. – És gáz.
Akár egy táblát is kitehetnék a nyakamba: ÖLJ
MEG MOST! –Egy sátor kell nekem.
– Sátor? Ne butáskodj! – mondja anya, de látom
az arcát, azt a villanásnyi rebbenést, hogy végül is
igen, tényleg kövér vagy. – Majd én kitalálok neked
valamit. Gyere!
Vonakodva elindulok utána, kintről hallom Hollie
kurjongatását, és arra gondolok, bárcsak én lennék
ilyen gondtalan.
Anya a hálószobájába megy. Az övé a kisebb
szoba, amit még az előttünk lakók festettek élénk
rózsaszínre. – Egyszer majd átfestem –
mondogatja anya, de nem teszi meg. Mindig
elszomorodok, ha ide bejövök, látva az
egyszemélyes ágyat, bevetetlenül a sarokba
szorítva. Emlékszem a régi házunkra: nagy
szobákkal, szép bútorokkal, apa és anya
duplaágyán a puha ágytakaróval. A bútorok nagy
részét eladtuk, és anya azt mondja, szerencsénk
van, hogy legalább ezt a lakást megengedhetjük
magunknak.
Kinyitja a nagy, fehér ruhásszekrényt. Az
oldalán lepattogzott festék felfedi a sötét fát.
Mintha korhadna.
– Van néhány felsőm – mondja anya. –
Felpróbálhatod őket.
Anya csontsovány, maximum 36-os, nem is
értem, minek csinálja ezt. De kiszedegeti mindet,
és az ágyra dobálja őket. Kihúzok egyet. Fekete,
hosszú ujjú, dekoltált. Egész jól néz ki.
– Nagyon jól megy egy farmerhez – lelkendezik
anya.
– A farmerjaim borzalmasak – felelem, és
megint úgy érzem magam, mint egy rakás szemét.
De a felső tényleg tetszik, és úgy tűnik, még bele is
férek.
– Talán vehetünk valamit szombaton – mondja.
– Van egy kis spórolt pénzem, és leárazások is
lesznek.
– De hát a pénz kajára kell – ingatom a fejemet.
–Csak találok valamit, ami illik hozzá. Legalább a
top tényleg különleges lesz.
– Oké, ha biztos vagy benne. Csak szeretném,
hogy a kislányom jól nézzen ki!
– Biztos vagyok – mondom, pedig nem vagyok
az. Igazából azt akarom, hogy minden pénzét rám
költse. A rettenetes, komisz énem egy egész új
ruhatárat követel. Csak jobban akarom érezni
magam.
Anya sóhajt és leül az ágy szélére.
– Tudom, hogy most nehéz nektek. Ha legalább
rendszeres gyerektartást fizetne az apád, kicsit
kényeztethetnélek mindkettőtöket.
– Jaj, mama! – húzom magamhoz, és hallom,
ahogy zihálva veszi a levegőt. Érzem a csontjait,
ahogy a karomban tartom. Olyan törékeny, mint
egy játék baba. A topot még mindig a kezemben
szorongatom. – Csak azt nem értem, hogy volt ez
jó rád valaha?
– Akkor hordtam, amikor Hollie-val voltam
terhes – tol el magától finoman. – Nagyon csinos,
ugye?
Remek. Egy top terhes nőknek. A nekem való
top.
A vékony lány ott bent már megint zokog.
Hogy tetszenék én bárkinek?
 KEZ

Marnie szemben ül velem, magára öltve a „mikor-

fogja-már-be” arckifejezést. De én nem bánom,
amikor Julie csak mondja a magáét. Erős,
barátságos hangja van, ami mosolyra késztet
(általában). Vagyis addig, amíg rám nem száll.
Mindenesetre örülök, hogy maradhattam még egy
éjszakát.
– De Marnie, én csak annyit próbálok mondani,
hogy igyekezhetnél egy kicsit jobban – magyarázza
Julie, miközben a konyhában tesz-vesz, kávét főz.
– Tudom, tudom. – Marnie a konyhaasztalra
hajtja a fejét.
– Utálom, amikor felhívnak az iskolából. És ezt
te is tudod. Az osztályfőnököd tényleg aggódik. Azt
mondja, sokkal több van benned.
Több mint bennem, az biztos. Azon
gondolkodom, vajon hozzánk is telefonáltak-e.
Anyám szerintem csak a saját számát adta meg. Ki
tudja, mi lenne, ha egyszer apámat hívnák. Már a
gondolattól fészkelődni kezdek a helyemen.
– Csak annyit kérek, hogy legalább próbálj
igyekezni. Nem akarod úgy végezni, mint én, nem?
– Vékony, bronzbarna testére mutat. – Öt este a
kocsmában meg az Avon-katalógus. Nem éppen
fényes példája a sikernek…
 – Teljesen rendben vagy, anya – mormolja
Marnie.
– De te többre is vihetnéd – Julie rám pillant, és
esküszöm, látok valamit abban a pillantásban. De
nem tudom, mit. Neheztelést? Vádat? Gyorsan
elfordulok, és a telefonomra nézek. Még mindig a
kezemben van, üresen bámul vissza rám. Nincs
üzenet Lyntől. Miért nem válaszol? Ahogy
felébredtem, küldtem egy cuki SMS-t, de semmi
válasz.
– Amúgy merre jártatok tegnap este? – kérdi
Julie tettetett jókedvvel.
– Sehol – feleli Marnie továbbra is lehajtott
fejjel.
– Csak sétáltunk – mondom.
– De nem túl későn, remélem. Tele van a
környék sötét alakokkal. Az a Terry, a 12-esben
évek óta nem mosta ki a függönyeit. És a szeme
sem áll jól.
– Ettől még aligha lesz pedofil – jegyzi meg
Marnie.
– Akkor is. Szaladhattok majd hozzám, ha egy
méterrel a beton alatt lesztek a hátsó kertjében.
– Ööö, anya, ez szánalmas.
Megrezzen a telefonom. Az apró kis hangtól a
remény szikrái futnak végig a gerincemen.

Ez nem mehet tovább. Apád tombol. Haza kell

jönnöd ma.
Csak bámulom a szavakat. Érzem, ahogy a pánik
görcsbe rántja a gyomrom.

Nem birok szembenézni vele.

Elküldöm az üzenetet, mielőtt végiggondolhatnám.

Magam elé képzelem, ahogy otthon, valami
csendes helyen bujkál, mondjuk a lenti vécében, és
az SMS-t olvassa. Reménykedik, hogy megteszem,
amit akar. Már küldi is a választ.

Muszáj. Rendezni kell a helyzetet. Kerlek.

Ez a kérlek tesz be, újabb görcs a gyomromban.

Tudom, hogy valószínűleg sír, gondolatban
könyörög, hogy tegyem helyre a dolgokat. De hogy
mehetnék haza, amikor azt sem tudom, mi vár
rám? Hogy nézhetnék apám szemébe, és tehetnék
úgy, mintha minden rendben lenne?
– Minden oké, tündér? – Julie gombszeme rám
mered. Semmi nem kerüli el a figyelmét. Marnie
még mindig a karjára hajtott fejjel fekszik az
asztalon. Néha már azt gondolom, hogy egy
atombombát sem venne észre, ha felrobbanna
mellette.
– Jól vagyok – mondom, és rányomok a törlés
gombra.

Belépni a terembe olyan, mintha egy eszeveszetten

tomboló méhkasba lépne az ember. A zaj
egyszerűen őrjítő. A hátul ülő fiúk valami béna
focimeccsről vitar koznak. Rosie és Jade a
sminkjükkel vannak elfoglalva. A stréberek,
akiknek a nevét sem vagyok hajlandó megjegyezni,
az első sorokban írják a leckéjüket.
Lerogyok a székemre az ablaknál. Olyan szürke
kint minden, igazi álmosító idő: nedves és nyálkás.
Kibámulok az ablakon, a látvány egy téglafal,
aminek egyhangúságát néhány mohacsomó töri
meg. Falak határolnak ¡tt mindent, az iskolát, a
bevásárlóközpontot és a telepet. Egyetlen hatalmas
téglakerítés. Szép lassan megfulladok.
– Kez?
Felnézek. Lois áll mellettem. Nem ebben a
teremben kéne lennie.
– Mit keresel itt? Elkésel – mondom.
Miss Welsh bármelyik pillanatban bejöhet.
Mindjárt betipeg szokás szerint eszméletlenül
magas sarkú cipőjében, és rákezdi az álpozitív
áradozását, hogy „milyen remek napunk lesz ma”.
Na persze…
– Nem fog sokáig tartani. – Lois nem néz a
szemembe, ráadásul az ajkát nyalogatja. Látszik
rajta, hogy aggasztja valami; ezzel az erővel nagy,
világító betűkkel is kiírhatná a feje fölé.
– Akkor halljuk! – Unott arckifejezést öltök
magamra, pedig ha őszinte akarok lenni, távolról
sem így érzek. Fáj a fejem, és folyton anya SMS-e
villan az agyamba. Ráadásul apa előtt ott van az
egész nap, hogy rajtam töprengjen, ez pedig nem
jó. Majd szétvet az ideg. Egyszerűen tudom, hogy
valami be fog ütni.
– Hát… csak, oké. – Kihúzza magát és sóhajt. –
Jessről van szó. Aggódom érte. Láttam, ahogy
simán elsétált az iskolakapu mellett.
– És?
– És? Jess soha nem lóg, ő nem olyan. Aggódom
miatta, Kez. És Hannah is. Tudod, ők ketten régen
barátok voltak.
– Aggódni? Miatta? – felköhögök valami
röhögésszerűt. – Most viccelsz, ugye? Elég
nagylány, hogy vigyázzon magára – szó szerint.
– Csak mondom.
– És mit mondasz pontosan? – Látom apám
arcát a fejemben, villogó szemét. Magam elé
képzelem otthon, ahogy felcsavarja a zenét, fel-alá
járkál a szobában. A fájdalom most mar
közvetlenül a szemem mögött éget. – És mit
akarsz tőlem, Lois, mit tegyek? Szaladjak utána?
Hozzam vissza?
– Már mások is látják – sziszegi Lois, és felém
hajol. Hannah meg a többiek már mondogatják is,
hogy ez nem oké, amit csinálunk. Túl messzire
mentünk.
– Aha, szóval most az a fontos, amit Hannah
mond, Miss Gerinctelen?
– Ez nem fair, Kez! Hannah csak aggódik! – Lois
arca lángol. Felkapja a táskáját. – Ez tiszta
időpocsékolás.
– Pontosan.
 Lois megmarkolja a táskája szíját, és egészen az
arcomba hajol. Látom az apró, zöld pettyeket a
szemében, a kis anyajegyet az ajka fölött.
– Nem lesz ekkora szád, ha Jess szól a
tanároknak –mondja. – Le kéne szállnod róla. Nem
is tudod, milyen károkat okozhatsz.
Nézem, ahogy kivonul a teremből. Mintha
hirtelen magasabb lenne.
Nem is tudod, milyen károkat okozhatsz…
A kép a fejemben kicserélődött. Anyát látom a
feldagadt, lila képével.
Öklömmel a falba vágok, és felkiáltok a
fájdalomtól.
Aztán követem Loist, ki a teremből, igyekszem
kizárni a susmogást magam körül.

– Csak aggódunk, Keren.

Mr. Booth hangja az az idegesítő fajta, tisztára
mint egy drón. Hátradől a székében, kezét
összekulcsolja maga előtt. Öreg, ráncos arcával
próbál aggodalmasan nézni, de látom, hogy
figyelme a képernyőn pittyegő e-mailek felé
kalandozik. Egy egész évfolyam vezetőjének lenni
nem lehet valami nagy buli.
– Miért? Nincs semmi baj – mondom, nem
törődve a fájdalommal a kezemben.
– Ököllel beleütöttél a falba, Keren. Nem
hinném, hogy ez semmi. Miért csináltad?
– Csak felhúztam magam.
– Azt gondolom. És azt is gondolom, hogy
nagyon fáj. Menjél egyenesen az orvosiba, hogy
megnézzék.
– Tudom mozgatni az ujjaimat – mondom. –
Nincs semmi baj.
– Azt mondták, Lois Dobbs-szal beszélgettél
előtte. Barátnők vagytok, nem? Akarod, hogy
beszéljek vele?
A kopasz fejét bámulom. Világít a fényben.
Látom az elszáradt bőrpikkelyeket. Azon
gondolkodom, vajon samponnal mossa-e.
Megdörgöli az orrát, közben továbbra is engem
néz, a mozdulattal kibillenti a szemüvegét. Most
még furábban néz ki.
– Keren, ha beszélsz velem, tudok segíteni.
– Jól vagyok. Nincs szükségem a segítségére.
Az ülés kemény, fészkelődésre késztetne, de
mozdulatlan maradok. Nyugodtnak akarok látszani,
nyugodtnak, aki kézben tartja a dolgokat. A kezem
az ölemben nyugszik, letakarja a kabátom.
Igyekszem tudomást sem venni a lüktetésről;
legalább elvonja a figyelmemet a fejemről.
– Azt hiszem, fel kéne hívnom anyádat, Keren.
– Nem kell felhívnia az anyámat! – A szemébe
nézek, és azt akarom, hallgasson már el. – Majd
megmutatom neki, amikor hazaérek.
– Biztonsági intézkedés, Keren: az iskolának
kötelessége értesítenie a szülőket.
Minek ismételgeti állandóan a nevemet?
Legszívesebben ráordítanék, hogy fogja már be.
Minden izmom megfeszül. Úgy érzem, mindjárt
felrobbanok, itt és most, Mr. Booth orra előtt.
Megint a kopasz fejét bámulom, és elképzelem,
ahogy apró kis darabok terülnek szét rajta a
testemből.
Mindig ilyen mérges voltam?
– Csak azt mondd meg, miért tetted! – Tolla
hegye készenlétben áll egy darab papír fölött. Az
óra ketyeg. Szemmel láthatóan válaszra vár.
Valamire, amit leírhat és aztán szépen,
biztonságosan beletehet az aktámba.
– Lois felidegesített – mondom végül. –
Megjegyzést tett a barátomra. Hülyeség.
Túlreagáltam. Nincs semmi gond, tényleg.
Inkább ezt gondolják, minthogy Jessről
kezdjenek el kérdezgetni. Vagy ami még rosszabb:
a családomról.
– A barátod pedig… ? – Most összezavarodott.
Úgy tűnik, ezen is fennakad.
– Lyn, Lyndon Roberts. Tizenegyedikes.
Bólint. Megvan a kapcsolat. Felvonja a
szemöldökét.
– Értem. Nos, erről a tényről is értesítenem kell
a szüleidét, Keren.
– Ahogy gondolja, tanár úr.
Felveszem a táskám, és kimegyek.

Általában nem egyedül megyek haza. Egyszerűen

nem így szoktam. De most, hogy Lyn nem válaszol
az üzeneteimre (ráadásul nem is láttam a suliban),
Marnie pedig színjátszón van, nincs más
választásom.
A hosszabb utat választom, képtelen vagyok
még hazamenni. Tudom, hogy a telefonhívás
megtörtént. Tudom, hogy apa még idegesebb lesz.
A lábaim egyre nehezebbek, mintha iszapon
gázolnék keresztül.
Vonz a telep, mint mindig. Az összefirkált
téglafalak és a szétszaggatott drótkerítések olyan
ismerősek. Meg a kiégett autó, ami már több mint
egy hónapja áll a kocsma parkolójában. A helyi
templom a hatalmas „mintha szívesen látna”
táblájával. Az általános iskola a kitört, élénksárga
kapujával és foltos betonfalaival. A házak
keskenyek, szürkék és fáradtak. A kerteket elöl-
hátul fal határolja. Mintha mindenki karámban
lenne, elzárva. Elsárgult fűcsomók terpeszkednek a
háztömbök között – Lyn csak kutya-klotyónak hívja
őket, mert mindet ellepi a szemét, a kutyakaka,
meg az eldobált játékok.
És persze mindent beárnyékolnak az ágaskodó
toronyházak. Apa „látványtalanságnak” hívja őket.
Szerinte úgy kéne lerombolni őket, ahogy vannak,
mert az egész várost elcsúfítják, szegényessé
teszik. Nem tudom, apa mit gondol magáról, de
tényleg. Felteszem, minden más volt, amikor
felvette az öltönyét és a menő autójában munkába
indult. Felteszem, azt gondolta, hogy a többiek
fölött áll. A gond csak az, hogy hiába nem vette fel
az öltönyét évek óta, hiába tölti napjai nagy részét
a kanapén fekve, még most is azt gondolja, hogy ő
más.
Engem személy szerint nem zavarnak a tornyok.
Az eget súrolják, messze, nyújtózkodva. Mintha ők
felügyelnék a várost. Ők a telep.
Jess is itt lakik, az egyik zsebkendő méretű
lakásban. Tudom, láttam már itt sunnyogni,
miközben próbált elkerülni minket. Marnie mesélte,
hogy az anyjának valami undorító melója van;
vécét sikál az egyik városi klubban. A jelek szerint
egész éjjel dolgozik. Nem lehet könnyű nekik,
felteszem.
Azon gondolkodom, találkozom-e vele. És ha
igen, mit mondanék? Sajnálom? Túl messzire
mentünk?
Továbbindulok, a park felé. Olyan zűrzavar van
a fejemben, hogy a legszívesebben kiürítenék
magamból mindent, és elölről kezdeném az
egészet. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen
fáradtnak és zavarodottnak éreztem volna magam.
Először a hangokat hallom meg, az éles
nevetést a park melletti ösvény felől. Arrafelé
sétálok tovább. Bárki legyen is, boldognak tűnik.
Aztán meglátom őket.
Mindkettőjüket.
Mintha hirtelen kiszívták volna belőlem az életet.
Újra és újra oda kell néznem, hogy
megbizonyosodjam, nem tévedek. De hogy
tévedhetnék? Tudom, hogy Lyn az. A másikat meg
hogyan is téveszthetném el?
Együtt sétálnak. Ő és Jess. Beszélgetnek,
nevetgélnek, és, úristen!, átkarolja a derekát!?
Igen! Hozzáér!
Asszem, mindjárt elhányom magam.
Asszem, most azonnal meg kell ölnöm.
– Picsa! – sziszegem az orrom alatt, mielőtt
elsliszszolnék, kezem készenlétben, hogy hívjam
Marnie-t.

Addig maradok Marnie-nál, ameddig csak bírok, de

tudom, hogy a végén haza kell mennem. Nem
rejtőzködhetek örökké.
Annyira kész vagyok, annyira pattanásig
feszültek az idegeim, hogy szinte gondolkodás
nélkül lépek be a házba. Ezt az egészet Lynnel és a
tehén Jess-szel úgy játszom le a fejemben újra és
újra, mint valami mocskos álmot. A bejárati kapu
nagy robajjal csapódik be mögöttem, mielőtt még
felfognám, hol is vagyok.
A táskámat a fal mellé csúsztatom, a kulcsomat
a tálkába teszem a kisasztalon. Persze van rá
esély, hogy nem hallott meg. Az is lehet, hogy
alszik. Egy kis szerencsével akár észrevétlenül
elmenekülhetek.
Ellopakodni egy nyitott ajtó mellett a saját
házadban valószínűleg a legszomorúbb,
legtragikusabb dolog, ami valaha történhet az
emberrel. Nálam, úgy tűnik, állandó szokássá vált.
Visszatartom a lélegzetem, befeszülök. Minden
idegszálammal azért imádkozom, nehogy
meghalljon. De persze hiába.
 – Keren. Gyere be, légy szíves! – A hangja
higgadt. A földbe gyökerezik a lábam. Moccanni
sem bírok. Olyan, mint amikor gyerekkoromban
zenére játszottunk szobrosat, csak most persze
senki nem kap jutalomcsokit.
– Keren! Gyere be, légy szíves! – Most már
erősebb, érdesebb a hangja.
Bemegyek. Igyekszem lezseren viselkedni,
hiszen mi értelme máshogy? Az arcom nyugodt,
még ha belülről fel is emészt a rettegés. Meg
tudom csinálni. Nem fog megtörni.
Arccal felém ül, a kanapé szélén, kihúzott háttal,
furán. Anya szemben vele, a kisebb kanapén.
Elfordul, egy füzetbe írogat. Valószínűleg a
bevásárlólistát, vagy valami hasonló hülyeséget.
Miért nem néz rám?
Aztán meglátom a tányért a dohányzóasztalon.
Virsli krumplipürével. Látom, hogy a zsír, mint
valami sáros zselé összegyűlt a tetején. A virslik
szürkék és puffadtak a hideg zsírtól. A kés és a villa
néma katonákként fekszenek mellettük.
– A vacsora három órával ezelőtt volt – mondja
apa, és tovább bámul rám.
– Tudom, sajnálom, közbejött valami.
– Nem akarok kifogásokat hallani – mondja
ajkát biggyesztve. – A vacsorádat három órával
ezelőtt megfőzték neked. Legalább annyi tisztesség
lehetne benned, hogy hazajössz megenni.
A hangom továbbra is közömbös, a szavak
lassan, kimérten buknak elő.
 – Ahogy mondtam, valami közbejött. Sajnálom.
Mit csináljak? Az időt nem tudom visszaforgatni.
– Mit csinálj? – a szeme most szó szerint villog.
Felnevet, mániákusan, gusztustalanul, amitől
megfagy bennem a vér. – Hallottad ezt, Mel? Azt
akarja tudni, mit csináljon… NOS, ELŐSZÖR IS
HAZAJÖHETNÉL IDŐBEN! ÉS MUTATHATNÁL
FELÉNK EGY KURVA KIS TISZTELETET!
Öklével az asztalra csap, látom, hogy anya
összerezzen, de nem pillant fel. Esküszöm, motyog
valamit az orra alatt. Nekem a szemem sem
rebben. Nem adom meg neki ezt az örömöt.
– Most pedig, megeszed azt a vacsorát.
– Öö, most viccelsz, ugye?
– Nem. Egyáltalán nem. Megeszed a vacsorád.
Az utolsó falatig.
Újra odanézek a kihűlt kupacra. Melegen sem
vagyok oda a virsliért.
– Legalább megmelegíthetem a mikróban?
– Nem.
– Gyomorrontást kaphatok vagy valami. Ez már
megromlott. Anya, te nem szólsz semmit? –
könyörgök.
– Csak tedd, amit mond! – suttogja, még mindig
lehajtott fejjel. – Nem fogsz belehalni.
– Nem. – Érzem, ahogy újra gyűlik bennem a
düh. Az apám, Jess, Lyn – ez már túl sok így
együtt. Nem lehet mindent tűrni. – Ez képtelenség.
Nem eszem meg.
– De még hogy megeszed!
 És mielőtt felfoghatnám, mit is csinál,
megmarkolja a hajamat és tolja a fejemet előre.
Próbálok kiszabadulni, de esélytelen, a harag
megtízszerezi az erejét. Az egész testemet nyomja
előre. Látom, ahogy a tányér egyre közeledik, még
egy szánalmas pillantást vetek rá, aztán apám
teljes súlyával belenyomja az arcomat.
A hajamnál fogva rángatja előre-hátra a fejem,
ki-be, a hideg, büdös ételbe. Csak a pépet érzem
az arcomon.
– Zabálj! – sziszegi a fülembe.
Szorosan összezárom a szám. Nem fog nyerni.
– Zabálj!
Gyorsabban rángatja a fejem. Hideg, műanyag
ízű hús hatol a számba. A püré, mint a darabos tej
felcsúszik az orromba, lekúszik a torkomon. Meg
fogok fulladni. Öklendezem, aztán sikerül
felordítanom. A könyökömmel próbálom eltaszítani.
Végre elereszt, a padlóra zuhanok, csöpög rólam
az ételmaradék. A homlokom lüktet. Apa liheg
mögöttem. Anya szipog.
– Rád fért egy kis lecke! – üvölti, mielőtt
kiviharzik a szobából. Bevágja az ajtót.
Megtörlöm az arcom, egy nagy adag krumplit
söpörve a szőnyegre. Remélem, ott marad a
nyoma.
Anyára nézek, és a legszívesebben ráordítanék.
Egyszer sem sírtam, és most sem fogok.
Soha nem leszek olyan, mint ő.
Soha.
Kez Walker: HATALMAS változások. Többé nem törli
belém a lábát a senki… ;o(
3 órával ezelőtt
Like Comment Share

Marnie: Minden oké, Kez?

Kez: NEM!
Marnie: Ne parázz! Rendbe tesszük
Kez: Aha. Muszáj. Nem csinál belőlem hülyét senki!
Lois: Bocsi, ha még mindig haragszol rám… De
kellett valamit mondanom
Kez: Nem rád haragszom, de már más a helyzet. A
tehén húzott fel… meg mások
Lois: Komolyan? Elmondod?
Kez: Majd
Lyn: Minden oké?
Kez: Beszélnünk kell
Lyn: Oké, holnap
PÉNTEK
 JESS

– Miért nem találkozunk már apával soha?

Hollie ma nagyon lassan vánszorog, a táskáját
maga után húzza a földön kellemetlen, sercegő
hangokat hallatva. Felkelés óta folyamatosan
nyafog. Reggel szó szerint ki kellett ráncigálnom az
ágyából, aztán úgy csuklott össze a földön, mint
egy nagy, forró, zokogó kupac. Ilyenkor
képtelenség szeretni, mintha egy horrorfilm-figurát
próbálna az ember babusgatni.
– Nem ér rá – felelem.
– Miért, mit csinál? Találkozni akarok vele!
Rajzoltam neki.
– Dolgozik, gondolom.
Utálom, ha hazudnom kell. Legszívesebben
megragadnám a piszkos kis mancsát, és
elmasíroznék vele a Beaches Rise 32-be, és
bekopognék. Tessék, íme az apánk. Itt lakik alig tíz
percre, épp csak nem veszi a fáradságot, hogy
meglátogasson minket. Ja, az a sírás a szomszéd
szobában? Azzal ne is törődj, az az új gyereke, a
húgunk vagy az öcsénk – menj, köszönj neki!
– De Tyler papája is dolgozik, mégis
találkoznak.
Tyler Hollie legjobb barátja. Kez a kézben
sétafikálnak a játszótéren, és bogarakat keresnek a
sárban.
Kicsit olyan, mint nekem régen…
– Nem tudom, Hollie, ezek bonyolult dolgok.
Ezt mondja anya is, ha le akar rázni, úgyhogy
ebben a helyzetben valószínűleg ez a helyes válasz.
Látszólag Hollie is megelégszik ezzel; bólint, és
már szökdécsel is előre. Nem is baj, legalább
dagonyázhatok egy kicsit a saját bajomban,
vagyis:

1. Lógás után bemenni az iskolába igazolás

nélkül.
2. Bemenni az iskolába, és szembenézni Kezzel.
3. Bemenni az iskolába, tornaórára, felmentés
nélkül.
A legjobban a 3. pont aggaszt, mert tegnap kértem
anyát, hogy mentsen ki a POKOLBÓL, vagyis a
tornaóra alól, de elfelejtette. Vagyis muszáj lesz
alávetnem magam a vetkőzés tortúrájának a
tökéletesen karcsú lányok szeme láttára, aztán
meg futkározhatok előttük rövidnadrágban, ami
ráadásul rég kicsi rám. Nem arról van szó, hogy a
tornatanárok annyira borzalmasak. A szőke hajú,
hosszú lábú Miss Gregory kifejezetten kedves;
egyszerre rekedtes és csilingelő hangjával betölti
az egész termet. A jóval idősebb Miss Frazer még
Miss Gregorynál is sportosabb, de ő még biztat is,
azt mondja, remek hokijátékos lennék, ha egy
kicsit felpumpálnám az önbizalmam. A baj csak az,
hogy igazából egyikőjük sem tudja még elképzelni
sem, mekkora kínszenvedés a tornaóra egy
magamfajtának. Mert nem csak az óráról van szó.
Hanem arról, ami előtte és utána történik. A
folyamatos megalázásról.
Nem lenne olyan borzalmas, ha nem lennék
ilyen löttyedt.
Nem lenne olyan borzalmas, ha a bőröm nem
lenne ilyen fehér, tele lila foltokkal meg a
tetoválásként kidagadó ereimmel.
Nem lenne olyan borzalmas, ha én lennék
egyedül a teremben.
– Jess! Jess!
Hollie a karomat rángatja. Már az iskola
kapujában állunk. Egy rakás gyerek próbál
egyszerre benyomulni.
– Megálltál – mondja. – Miért álltál meg?
Megzavarodva néz rám. Észre sem vettem, hogy
megálltam.
– Bocsánat – mondom, és megfogom a kezét –,
gyere!
– Olyan szomorúnak tűntél. Mint anya.
Elkerekedett szemébe nézek. Néha elfelejtem,
milyen kicsi még. Ő is meg lehet rémülve nem
egyszer.
– Nem vagyok szomorú – mondom, olyan
határozottan, ahogy csak tudom. – Egyáltalán nem
vagyok szomorú.
Bekísérem a suliba, aggodalmaimat pedig
igyekszem az agyam hátuljába szorítani.
Butaság. Nincs jelentősége.
 Minden rendben lesz. Muszáj.
– Szóval ez a Lyn… Milyen név ez egyáltalán?
Phillip ma különösen értetlen. Úgy vizslat, mint
valami bogarat, amit most talált a széken. Elég
lehangoló.
– A Lyndon becézve.
– Értem. Szóval ez a Lyn úgy döntött, hogy
meghív a bulijába, amúgy pedig azzal a lánnyal jár,
akit a legjobban utálsz? – Phillip az orrát ráncolja.
– Érdekes.
– Így is megfogalmazhatod, de régen jóban
voltunk, barátok, igazából.
Phillippel a könyvtárban ülünk, a matek
kiselőadását csinálja. Ma valahogy lazábbnak tűnik.
Nem tudom, miért. Talán mert összeborzolta kicsit
a haját. Jól áll neki.
– Gondolom, elmész – mondja, de nem néz
rám, csak rója a sorokat. Gondosan.
– Hát, azt mondtam, hogy igen, de abban a
pillanatban bele sem gondoltam. Most már nem
vagyok benne biztos.
– Miért? – int felém Phillip a vonalzójával. – A
házigazda hívott meg. Elég bunkóság lenne nem
elmenni.
– Bah. Ott lesz Kez. És Marnie! Vagy ezt
elfelejtetted? Ha ott meglátnak, darabokra
szaggatnak. Nem hinném, hogy Lyn szeretné, ha a
nappalijuk a testem darabkáival lenne kidekorálva.
Phillip szemmel láthatóan megfontolja, amit
mondtam. A homlokát ráncolja, és valahogy olyan,
mintha éppen transzba esne.
– De csak nem csinálnának ilyesmit Lyn előtt?
– Miért ne?
– Mert akkor rossz fényben tűnnének fel előtte.
Ha megtudja, hogy meghívott téged, akkor vagy
elfogadja Lyn döntését, vagy azt kockáztatja, hogy
maga ellen fordítja őt is. Te Lyn barátja vagy;
lassacskán felfoghatná, nem?
– De, gondolom.
– Szóval szerintem saját önös érdeke, hogy
kedvesen viselkedjen veled. Vagy legalább
elviseljen. – Phillip a szemöldökét ráncolja. – Ami,
elismerem, elég nehéz néha.
– Ezt hogy érted? – kérdem kissé döbbenten.
– Nézz csak magadra, úgy magadba vagy
roskadva, mint egy legyőzött féreg. Húzd ki
magad! Mosolyogj! Lazulj el!
Csak bámulok rá, meg sem tudok szólalni. De ő
csak újra felém legyint a vonalzójával. Mosolyog,
én pedig tudom, hogy nem akar durva lenni, csak
az őszintesége néha túl nyersen bukik ki belőle.
Önkéntelenül kihúzom magam.
– Máris jobb. Sokkal jobb – mondja vigyorogva.
– Jó vagyok ebben.
– Talán. De abban egyáltalán nem vagyok
biztos, hogy Kez olyan boldogan száll majd le
rólam.
– Meg fogsz lepődni. Anyám mindig azt mondja,
hogy még a leglassabb csiga is meg tud fordulni.
Megrázom a fejem.
 – Nem hinném, hogy ő képes lenne rá.
– Pedig ez lehetne a tökéletes bosszú.
– Hogy érted?
Phillip mosolyog, úgy tűnik, egyenesen élvezi
ezt az egészet.
– Mert ha arra készteted, hogy elveszítse az
önuralmát miattad, a végén a barátját fogja
elveszíteni.
Akaratlanul is elvigyorodom.
– Kösz. Ezért még azt is megbocsátom, hogy
féregnek neveztél.
Phillip vállat von, és visszasüpped a
kiselőadásába.
– Szerintem rá fogsz jönni, hogy a férgek
végtelenül hasznos lények.
Nem tehetek róla, imádom Phillipet!
*
A tornaórán egyetlen vágyam, hogy láthatatlanná
váljak.
Az öltözőben a padok hidegek és könyörtelenek,
akárcsak a foltos padló. Ebben a teremben a lányok
hangosabbak és kegyetlenebbek. Mintha a zárt,
ablaktalan falak a legrosszabbat hoznák ki belőlük.
Általában ugyanott ülök, a sarokban, távol a
tükröktől. A csinos lányok gyülekeznek ott, Kezzel
és Marnie-val az élen. Torna előtt fésülködnek,
torna után sminkelnek. A tükör megtelik
szemfestékés rúzsfoltokkal. Én is odamennék, hogy
megfésülködjek, hogy lássam, minden rendben, de
inkább a közelükbe sem merészkedek. Ülök a
helyemen és azon töprengek, hogyan tudnék
beleolvadni a fal szürkeségébe.
Bárcsak féreg lennék. Akkor legalább senki nem
látna.
Próbáltam már mindenhogy: lassan és
félrehúzódva, vagy gyorsan, hogy mielőbb túl
legyek rajta. Mindkettőnek megvan a hátulütője.
Ha lassan csinálom, én irányítom az eseményeket.
Mindig van nálam valami ruhadarab, amivel le
tudom takarni a petyhüdt részeket, elrejteni a
hibákat, de ez azt is jelenti, hogy én készülök el
utolsónak. Ilyenkor önelégült vigyorral bámulnak
rám. Ha gyorsan csinálom, akkor én készülök el
elsőnek, de nem irányítok: megvan az esélye, hogy
megpillantják a meztelen hasamat vagy a lötyögő
combomat.
Ma a gyorsat választom, és persze hogy
kiszúrnak maguknak.
– Blöö. Mekkora már a hasad, de komolyan?
Esküszöm, hogy egyre nagyobb.
Kez közvetlenül előttem áll. Félig már átöltözött,
sortban és melltartóban feszít. Mintha direkt engem
gúnyolna a gyönyörű, karcsú testével. Nem tudom
levenni a szemem a hasáról; olyan feszes és
rózsaszín, mintha műanyagból öntötték volna.
– Mit bámulsz? – lép közelebb fölényeskedve.
Magára mutat. – Úristen, Jess, csak nem a
cickóimat próbálod meglesni?
– Nem… én… – Lángol az arcom. Látom, hogy
sikerült mindenki figyelmét magára vonnia, az
egész öltöző elcsendesült. Imádkozom, hogy Miss
Gregory jöjjön már vissza. Általában itt van,
felügyeli a dolgokat, de egy pár perce kiment
valamiért.
– Pedig de, láttam. Vagyis nem csak dagadt
hájpacni vagy, hanem leszbi is! – Édes mosolyt
villant rám. – Kemény lehet. Nem mintha egyetlen
csávó is rád izgulna.
Elfordulok. A táskámban kotorászok a pólóm
után. Szinte érzem, ahogy a hájam teljes súlyával
húz lefelé. Az egész testem merev és hideg.
Hallom, ahogy Marnie a hátam mögött kacarászik.
– Na, nem is mondasz semmit? – kérdi Marnie.
– Meg sem próbálod tagadni?
Lelki szemeim előtt látom Phillipet;
megpróbálom elképzelni, ő mit tenne a helyemben.
– Nem kell tagadnom semmit – felelem olyan
nyugodtan, ahogy csak bírom, és áthúzom a
fejemen a pólót. Egy pillanatra, a sötétben,
behunyom a szemem, és imádkozom, hogy érjen
már véget ez az egész.
– Akkor pont ezt bizonyítod – vág vissza Marnie
önelégülten. – Ha valaki ilyet mondana nekem,
behúznék neki. Ököllel.
– Én nem vagyok te – mondom, de a hangom
remeg. – És nem vagyok leszbikus.
Kez arca hidegebb, mint valaha, mintha jégből
faragták volna ki. Mindig azt gondoltam, hogy
csodaszép, de így közelről nem látok mást, csak a
kemény vonásokat és az erős sminket.
 – Engem méregettél. Láttam. Meg azt is, ahogy
körülöttem meg a pasim körül szaglászol. Most már
mindent értek, te szerencsétlen kis torzszülött.
– Nem szaglászom senki körül. Kerüllek, ahogy
tudlak. Lyn jött oda hozzám. Régi barátok
vagyunk.
Kez arca megdermed. Átdöf a pillantásával. Nyel
egyet.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy Lyn jött oda hozzám.
Nem tudom, honnan jön ez a hangszín.
Akaratlanul húzom ki magam, ahogy Phillip
mondta.
– Nem szaglásztam. Beszélgettem Lynnel. Jóban
vagyunk, mindig is jóban voltunk. Tegnap
véletlenül összefutottunk. Kérdezd csak meg tőle!
Még mindig csak bámul, de látom, hogy valami
megmozdul benne. Kétely? Aggodalom?
– És meghívott holnap estére. Szeretné, ha
elmennék – teszem hozzá lágyan.
– Mi van?!
– Lyn szeretné, ha ott lennék a buliján.
Mozgolódást hallok hátulról. Hannah furakszik
előre.
– Kez, hagyd békén! – mondja. De Kez nem
hallgat rá.
– Már mér’ akarná, hogy ott legyél? – sziszegi.
Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Magam
sem tudom a választ.
Olyan gyorsan támad, hogy reagálni sincs időm.
 Csak a szúró, égető fájdalmat érzem, ahogy a
keze az arcomnak csapódik.
– Kurva! – ordítja.
Újra nekem esik, hosszú körmei felhasítják a
bőröm.
Miss Gregory visítozásra és üvöltözésre lép be; a
lányok vért akarnak. Lerántja rólam a még mindig
ordító Kezt, én pedig visszarogyok a padra.
Ólomból vagyok.
A fájdalom az arcomban nem érdekel. Csak Kez
tekintete számít, ahogy rám néz, míg elvezetik.
Ha eddig utált, most már gyűlölni fog.
– El sem hiszem, hogy ilyen történik az iskolában.
Konkrétan felsebezte az arcodat!
Anya kezébe fogja a fejem, és éles mozdulattal
maga felé fordítja. Megrándulok.
– Semmiség, tényleg. Minden oké.
– Nem semmiség, és semmi nem oké. –
Leereszti a karját, és odébb lép. – Hívom az
iskolát. Ilyen nem történhet. Ez nincs rendben.
– Már foglalkoztak vele. Anya, kérlek, ne csinálj
belőle ügyet! Csak még rosszabb lesz minden.
– Hogy foglalkoztak vele?
– Tényleg semmi az egész. Mondtam a
tanárnak, hogy felhúztam a csajt. Nem akarok
ennél tovább menni.
Anya megáll, és megfordul.
– Ez az a lány, aki már zaklatott, ugye? Aki
miatt már korábban is aggódtál?
Félig-meddig megrántom a vállam. Olyan fáradt
vagyok. Ehhez most semmi kedvem. Csak le
akarok feküdni az ágyamra, és a fejemre húzni a
takarót. Olvasni. Elfelejteni az egész napot.
Anya az arcát dörzsöli.
– Annyira sajnálom, Jess! Oda kellett volna
figyelnem rád, már korábban. Azt hittem, ez olyan
lányok közötti adok-kapok. Tudod, butaság. Soha
nem gondoltam volna, hogy tényleg neked esik.
– Most megtette, ettől lett rosszabb? – kérdem
csendesen.
– Nem, persze hogy nem. – Úgy hangzik, anya
is össze van zavarodva. Leül mellém a kanapéra.
Hosszú ujjait nézem, amint a szoknyája szélével
babrál, a szoknya alól kilógó fehér lábát, amin úgy
dudorodnak ki az erek, mint megannyi tekergő
kukac. A lábfeje hosszú és csontos, a lábujjai
összevissza hajlanak. Azon tanakodom, vajon a sok
járkálástól van-e.
– Mit bámulsz ennyire? – kérdezi, és
visszahúzza a lábát a kanapé alá. – Tudom, hogy
borzalmasan néznek ki. Mindig is gusztustalan
lábaim voltak.
Eszembe jut, ahogy Kez azzal vádol, hogy a
mellét bámulom, és érzem, hogy ugyanattól a
szégyentől kap lángra az arcom.
– Nem bámultam – suttogom.
– Jess, Jess, mi a baj? – Magához húz. Az illata
aranyira ismerős; a pólójába fúrom a fejem, az
arcomat dörzsöli a durva anyag. Megsimítja a
fejem; lassú, finom mozdulatokkal, és én
behunyom a szemem.
– El fog múlni. Csak fóléjük kell emelkedned –
motyogja bele a hajamba.
– Gyűlölnek.
– Hogy lehet téged gyűlölni? Olyan gyönyörű
vagy. Csak féltékenyek.
Elhúzódom tőle, megdörzsölöm könnyes
arcomat.
Talán nem lát a szemétől?
– Most viccelsz, ugye? Undorító vagyok.
Elsápad.
– Ne mondj ilyet, Jess! Ez nem igaz!
– Kövér vagyok, ügyetlen és csúnya. És most
már azt is mondják, hogy leszbikus.
– Ki mond ilyet?
– Nem számít. És azért nem mondom el, mert
nem akarom, hogy még rosszabb legyen minden.
Anya felsóhajt. Mintha az egész teste
leeresztene.
– Csak segíteni szeretnék, Jess.
– Nem kell a segítséged! – mondom
közönyösen. Ezt mondtam az iskolában is. Hogy
semmiség az egész. Nem éri meg az utána
következő nyomorúságot, ha felfújom.
– De Jess, nem hagyhatod, hogy ezt tegyék
veled! Tényleg azt gondolod, hogy ezeknek a hülye
lányoknak van igazuk?
Felugrom. Esküszöm, az egész testem lötyög a
mozdulattól.
– Csak nézz rám! Hát persze, hogy igazuk van!
 Anya ültében bámul még rám néhány pillanatig.
Aztán feláll, megfogja a karom, de még mindig
nem szól egy szót sem. Levisz a nappaliba,
elmegyünk a szobánk mellett, ahol Hollie játszik
csendesen, be a fürdőbe. Szembeállít a tükörrel.
– Nézz bele, és mondd meg, mit látsz! –
mondja.
A rózsaszínű pacát bámulom. Ezt a formátlan,
szalonnaszerű, alaktalan masszát, ami betölti a
teljes üveget. Legszívesebben ököllel csapnék bele.
– Egy kövér gömböcöt látok.
– Én pedig szép, sima bőrt látok. Nagy,
világoszöld szemeket. Hosszú szempillákat. Telt
ajkakat. És a legszebbet: hosszú, sötét hajat olyan
természetes hullámokkal, amiért ölni tudnék. –
Anya odapréseli saját arcát az enyém mellé. —
Mindig is utáltam a keskeny számat, az apró
szememet, a fakó hajamat… hál’ istennek, hogy az
apádra ütöttél!
– Az apámra, aki szintén utál – suttogom.
– Nem utál. Csak… csak egy kicsit semmirekellő.
– Az arcomra nyom egy puszit. – Mint egy kicsit én
is az utóbbi időben. Sajnálom. De nem sokára
minden könnyebb lesz, megígérem.
– Csak beszélni szeretnék vele. Nem értem,
miért vágott el minden kapcsolatot közöttünk.
– Talán megpróbálhatnád felhívni – mondja
anya. –Nem ígérek semmit, engem sem hív vissza
soha, de egy próbát megér, nem?
– De – mondom, és egyszerre fut végig rajtam a
félelem és az izgalom hulláma. Nem is gondoltam
volna hogy anya ennyire jó fej tud lenni.
– Remélem, ettől jobban érzed magad.
– Egy kicsit. De attól még kövér vagyok.
– Igen, egy kicsit túlsúlyos. De nem vészes, és
ha ennyire zavar, nézzük meg, hogyan
segíthetnénk. Vehetnénk például egészségesebb
kajákat. Vagy elmehetnénk együtt tornázni, vagy
futni. Az még vicces is lenne.
Nézem az arcunkat a tükörben. Anyáé fáradt,
sápadt és olyan sovány, hogy szinte eltűnik az
enyém mellett. Én meg olyan vagyok, mint egy
elefánt. De a szememmel kapcsolatban, asszem
igaza van. Tényleg nagyok.
– Emelkedj föléjük, Jess, ne alájuk süllyedj! –
suttogja anya. – Szebb vagy, mint gondolnád.
Később, mielőtt lefeküdnék, felmegyek az
internetre.
Meglepődöm, hogy privát üzenetem érkezett.
Soha nem kapok ilyeneket. Amikor látom, hogy Lyn
küldte, még jobban elképedek.
Rákattintok.
Helló Jess
Hallottam mi történt. Ez nem oké. Végeztem Kezzel,
csak hogy tudja merre az arra.
Holnap jössz ugye? Remélem! Nagyon szeretnélek
látni!
Fel a fejjel
Lyn
Azonnal megírom a választ, a szívem hangosan
kalapál.
Hl!
Ott leszek. Alig várom!
Sajnálom, hogy szakítottatok Kezzel.
J
Életemben először küldött nekem üzenetet egy srác
ráadásul egy nagyon-nagyon menő srác. Plusz
szakított Kezzel, ami azt jelenti, hogy Kez holnap
nem lesz ott a buliban. Ezt kell hogy jelentse,
ugye?
Néhány perc múlva újabb üzenet érkezik.
Kinyitom, a szívem majd kiugrik a helyéből az
izgalomtól. De ezt most nem Lyn küldte.
Alig várom, hogy találkozzunk holnap a buliban – te
kis dagadék szörnyszülött. És ha most nem jössz a
el, majd elkaplak máskor, úgyhogy jobb lesz, ha
odatolod az ocsmány pofádat.
Köpj csak bele az életembe, meglátod, én hogy
köpök a tiedbe.
Eljött a bosszú órája.
K

Kikapcsolom a számítógépet. Nem bírnám újra

olvasni. Ez a rémálom csak egyre rosszabb lesz, én
meg nem tudom, mit tegyek.
 KEZ

Lehetséges bárkit még annál is jobban gyűlölni,

mint amennyire már gyűlölöd? Nem hiszem,
tényleg nem hiszem. Azt hiszem, a gyűlöletszintem
telítve van. Azt mondják, a szeretet és a gyűlölet
között keskeny a határ. Ez azt jelentené, hogy újra
megszeretem? Mert nem hinném, hogy képes
lennék rá.
Ott ülök szemben vele, az apámmal, mert anya
még korábban belopódzott hozzám, és könyörgött.
Azt mondta, szüksége van egyetlen reggelre,
amikor minden normális. Hát nem látja, hogy ez az
egész egyetlen, hatalmas vicc? Mintha színdarabot
játszanánk valaki másnak a kedvéért. Azt várom,
hogy megfordulok, és ott ül mögöttem a közönség,
ölükben a pattogatott kukoricával, és csak isszák a
hazugságaimat.
Apa kínos lassúsággal eszi a pirítóst, minden
falatnál elidőzik. Az újság kiterítve hever előtte, de
nem néz bele. Engem néz. Gondosan, kimérten
eszem a kukoricapelyhet. Nem akarok beszélgetni
vele. Nem akarok tőle semmit. Anya úgy tesz-vesz
a konyhapultnál, mintha dolga lenne, de látom,
hogy ugyanazt a bögrét mosogatja már öt perce –
szerintem rekordot fog dönteni.
– Milyen óráid lesznek ma? – kérdi apa.
 – Irodalom. Művészet. Ének. Matek. Torna. –
Közönyösen, hangsúlytalanul köpöm rá a szavakat.
Újabb kanál ázott lucskot tolok a számba. Azt
hiszem, lassan elvesztem minden érzékelő
képességemet, ennek is olyan az íze, mint a
kartonpapírnak.
– Remélem, kész van minden leckéd.
A biológiára gondolok, és majdnem elpirulok. Az
irodalom sem valami fényes – de ha egyszer nem
bírom a romantikus regényeket.
– Kész – mondom.
A kávéjába kortyol, még mindig engem néz.
– Anyád azt mondja, a telepi kölykökkel lófrálsz.
Anyára nézek: kezei szorgosan dolgoznak a
szappanos vízben. Nem tudtam, hogy érdekli,
merre járok. Nem is értem, ennek meg mi köze
van bármihez.
– Azt hiszem, újra kéne gondolnod a baráti
körödet. Igen éles váltást tapasztaltam a
viselkedésedben az utóbbi időben.
Azóta tapasztalsz igen éles változást a
viselkedésemben, amióta elkezdted szétverni a
lakást, apa. Anyát pedig bokszzsáknak használod.
Én leszek a következő?
Természetesen ezt nem mondom hangosan,
csak ülök és rágom a kukoricapelyhet. Képtelen
vagyok lenyelni a falatot.
– Mi történt azzal a lánnyal, akivel régen sülve-
főve együtt voltatok?
– Lois – csipogja közbe anya. – Nagyon helyes
lány volt.
– Most is megvan – mondom. – De Marnie-val is
jóban vagyok.
Apa magához húzza az újságot, gondosan
összehajtja, aztán lassan feláll. Olyan megfontolt
minden mozdulata, mint egy éppen kitekeredő
óriáskígyónak.
– Ahogy mondtam, alaposan újra kéne
gondolnod a baráti körödet — mondja azon a lágy,
rosszindulatú hangján –, ha ebben a házban akarsz
maradni.
Kimegy, csendesen behúzza maga mögött az
ajtót. Végre lenyelem az utolsó falat ázott
kukoricapelyhet. Úgy karcolja végig a torkomat,
mintha a gravitáció ellen küzdene.
– Nem te mondod meg, mit csináljak! —
sziszegem a zárt ajtó felé.
Anya meg csak mosogat tovább. Ugyanazt a
bögrét.

– És mit fogsz csinálni? — kérdi Marnie, de csak

félig ügyel rám. A kezében a telefonja, és az
üzeneteit csekkolja már megint. Tudom, hogy Ben
SMS-ét várja a holnap estével kapcsolatban.
Annyira rá van fixálódva, hogy már fáj.
– Nem tom’. Azt sem tudom, mivel akarok előbb
foglalkozni, az apámmal vagy Lynnel.
Mintha elállt volna az eső, pedig vigasztalanul
zuhogott egész nap. Megragadjuk az alkalmat,
hogy egy kis friss levegőt szívjunk. Marnie
becsempészett egy zacskó édességet, most azt
csámcsogjuk mohón.
– Azt azért csak nem tilthatja meg az apád,
hogy velem legyél? Egyáltalán, mit vétettem neki?
– Lenyalom a cukrot a számról. Az a savanyú fajta,
égeti a nyelvem. Nem tudom, mit válaszolhatnék.
Mégsem mondhatom, hogy az apám egy
munkanélküli tahó, aki azért hiszi feljebbvalónak
magát, mert nem a telepen lakik. Attól még, hogy
én ki nem állhatom, azt azért nem akarnám, hogy
mások is megtudják, hogy milyen.
– Semmit nem csináltál. Rossz passzban van.
Majd elmúlik – mondom.
Marnie bólint.
– Neked legalább van apád. Én az enyémről
annyit tudok, hogy kopaszodott és bajusza volt. És
csak remélem, hogy nem rá hasonlítok!
Kuncogunk. Marnie a lábát lógázza.
– Én Lyn miatt sem paráznék. Az azért nem
valószínű, hogy rákapcsolna Jessre. Most
komolyan, őt választani helyetted?
– Láttam őket együtt, nevettek. – Elhallgatok
egy pillanatra. – Tudod, Marnie, egész csinos.
– Mi? Ki? Jess? A tehén? Ugyanarról az emberről
beszélünk?
– De csak ha a rendesen megnézed. Ha venné
magának a fáradságot. Nagyon szép az arca. Tök
természetes.
– Lehet. De akkor is dagadt.
– Igen, tudom. De lehet, hogy Lyn a másik felét
látja.
Marnie úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
Talán tényleg megőrültem. Csak azt tudom, hogy
nekem
tonnányi smink kell, hogy olyan legyen a bőröm
meg a szemem, mint Jessnek.
– Nem hiszem, hogy aggódnod kéne – mondja
Marnie. – De ki kell állnod magadért! Senkinek
nem hagyhatod, hogy keresztülgyalogoljon rajtad.
– Marnie merőn néz rám, szinte szuggerál, hogy
mondjak valamit. Látom azt a kemény villanást a
szemében, amit akkor ereszt meg felém, ha azt
akarja, vele értsek egyet valaki mással szemben.
– Lehet, de van abban a csajban valami, csak
azt mondom.
– Abban a pillanatban, hogy hinni kezdesz
ebben a baromságban, az emberek lábtörlője
leszel! – mondja.
Apára gondolok. A tegnap esti vacsorára. A
zsírra az orromban, a krumplira a hajamban – ha
eléggé koncentrálok, még az ízét is érzem. Vajon
nem törlik már réges-rég belém a lábukat?
– Azt akarod, hogy gyengének higgyenek? –
folytatja Marnie. A megfelelő gombokat
nyomogatja. Mintha belelátna fejembe.
Nem, nem akarom. Nem vagyok gyenge. Épp
elég baj, hogy hagytam, ami otthon történt.
– Nem. De mit tehetnék még? Megmondtam
neki, hogy tartsa távol magát. Nem hallgat rám.
– Mondd meg neki újra! Úgy, hogy hallgasson
rád.
– Oké – bólintok. – Megmondom.
– Tornánk lesz. A legjobb pillanat, hogy
szembesítsd a tehént, hol is a helye. Le fog szállni
Lynről.
Rámosolygok. Hát persze. A tökéletes pillanat.
Nekimegyek.
De ahogy visszafelé sétálunk, és a Benről
duruzsoló Marnie-t hallgatom, akaratlanul is arra
gondolok, miért érzem hirtelen úgy, hogy minden,
de minden végtelen erőfeszítésembe kerül.
Talán már nem érdekel? Vagy olyan gyenge
lettem, hogy harcolni sincs erőm?
Mint anyának.

Mindig ő megy be elsőnek az öltözőbe. Nem tudom,

miért. Azt hiszi, elbújhat vagy mi? Elég nehéz nem
észrevenni. Csak a saját helyzetét rontja, ahogy ott
ül egyedül a sarokban, és teljes bemutatót csinál
abból, hogy átöltözik. Amint belépünk, oldalba
bököm Marnie-t.
– Nézd már, ott van, még csak be sem
takargatja magát, mint máskor!
Megfigyeltem, hogy néha a ruhája alatt vetkőzik
le. A saját holmijából épít sátrat maga köré. Mintha
azt hinné, hogy ha nem látjuk a bőrét, nem is
tudjuk, milyen kövér.
Vetkőzni kezdek a tükör előtt. Marnie valami
krémmel van elfoglalva. Julie-é, de Marnie
rendszeresen használja abban a hitben, hogy
megakadályozza a ráncokat. Szerintem betegesen
fél az öregedéstől. Vetkőzés közben a saját
arcomat nézem a tükörben. Utálom, amit látok;
annyira rohantam, hogy nem is sminkeltem ki
magam rendesen. Úgy nézek ki, mint saját magam
mosott-szar változata, mindenem fakó és fásult.
– Jól vagy? – kérdi Lois, aki a szemben lévő
padon ül. Úgy látszik, feltűnt neki, milyen pocsékul
nézek ki.
– Jól vagyok – mondom, miközben felhúzom a
rövidnadrágom.
– Csak azért, mert olyan… nem is tudom… egy
kicsit… – makogja esetlenül.
– Szomorú! De nem vagyok szomorú! –
mondom tettetett vidámsággal. – Megmondom
neked, ki szomorú…
Jessre nézek. Most már gyorsabban mozog.
Szerintem tudja, hogy észrevettem. A combjai úgy
rezegnek, mint az állott lekvár. Közelebb lépek
hozzá.
– Mekkora már a hasad, de komolyan?
Esküszöm, hogy egyre nagyobb! – A szavak
kilövellnek a számból, és úgy csapódnak belé, mint
a rakéták. Hátrahőköl.
Telitalálat!
De csak áll ott, a pólóját markolva takargatja a
hasát. Gyorsan lélegzik, szinte zihál. Nagyon furán
les rám, méreget fentről lefelé, majd a mellemre
néz. És a tekintete ott is marad, én pedig hirtelen
védtelennek érzem magam; kellemetlen,
nyugtalanító érzés. Ki akarok bújni zöld szemének
pillantása alól.
– Mit bámulsz? Úristen, Jess, csak nem a
cickóimat próbálod meglesni?
Csak ne tátsa már így a száját! Hangosabban
mondom, mint akartam, és most már minden szem
ránk szegeződik. A tömeg megmozdul mögöttem,
látni akarják, mi történik. Hallom, hogy az egyik
lány azt suttogja, „Jess bajban van!”. Akaratlanul is
elmosolyodom. Újra nálam az irányítás.
Jess hebeg-habog, majdnem sír. A fejét rázza
felé, tiltakozik, de nem igazán hallom, mit mond.
Kinyitja és becsukja a száját, makog valamit, buta,
hasztalan szavakat. Én meg csak arra tudok
gondolni, miről beszélgethetett tegnap Lynnel.
Hogy lehet, hogy te meg tudod nevettetni?
Nekem nem sikerül. Ez nem igazság. Mit csinálsz
azzal a csinos kis száddal?
– De igen. Láttam. Vagyis nemcsak dagadt
hájpacni vagy, hanem leszbi is! – mondom, és
belülről éget a düh. – Kemény lehet. Nem mintha
egyetlen csávó is rád izgulna.
Mert az én pasimat nem kapod meg. Nem fog
rád izgulni. Nem hagyom!
Marnie jön oda, átpréselte magát a tömegen. Az
arca ragyog, minden ízében élvezi a helyzetet.
Jesshez lép, cukkolja, miért nem tiltakozik, hogy
nem leszbikus.
– …és nem vagyok leszbikus.
Most már tényleg dühös vagyok. Már az kikészít,
ahogy a szánalmas, puffadt arcára nézek. Mintha
direkt csinálná. Nem is értem, hogy ha olyan
természetességgel tud dumálni Lynnel, akkor most
hogy lehet ilyen tutyimutyi? Csak azt akarja elérni,
hogy mindenki őt sajnálja, ebben biztos vagyok.
– Engem méregettél. Láttam. Meg azt is, ahogy
körülöttem meg a pasim körül szaglászol. Most már
mindent értek, te szerencsétlen kis torzszülött.
– Nem szaglászom senki körül. Kerüllek, ahogy
tudlak. Lyn jött oda hozzám. Régi barátok
vagyunk.
Mintha hirtelen minden belassulna körülöttem.
A fülemben, mint néma dobokat hallom a saját
szívverésem.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy Lyn jött oda hozzám. –
Mintha megváltozott volna a hangja. Hirtelen
hűvös és nyugodt lett. De ezzel csak még jobban
felhúz. – Nem szaglásztam. Beszélgettem Lynnel.
Jóban vagyunk, mindig is jóban voltunk. Tegnap
véletlenül összefutottunk. Kérdezd csak meg tőle!
És meghívott holnap estére. Szeretné, ha elmennék
– teszi még hozzá lágyan.
– Mi van?! – A dobogás egyre hangosabb.
Megsüketít.
– Lyn szeretné, ha ott lennék a buliján.
A kezem az arcába csap, mielőtt egyáltalán
belegondolnék. Aztán újra. A karom lendületét a
gyomromban égő tűz adja. A körmeim alatt érzem
a bőrét. Rá akarok repülni, kikaparni azokat a
nagy, zöld szemeket, de leráncigálnak róla, mielőtt
újra belemélyeszthetném a körmöm.
– Szép volt! – sziszegi Marnie, miután belépett
Miss Gregory, engem pedig kitoloncoltak.
De én nem érzek semmit.

– Megint itt!
Mr. Booth összefont karral ül velem szemben. Ez
most komolyabb: látom a homloka ráncolásáról, a
kezében tartott jegyzetfüzetről, az asztalra kitett
aktámról.
De én csak ülök a széken, és Mr. Booth háta
mögött bámulok kifelé az ablakon. Erősen zuhog, a
cseppek az ablaküvegnek csapódnak, már a
látványtól megborzongok. A csontjaim olyanok
belülről, mint a jégtömbök: nehezek és merevek.
– Elmondod, miért tetted? – kérdi.
– Nem teljesen mindegy? – kérdezek vissza.
– Talán nem. Hátha meg tudom érteni, miért
támad rá egyik lány a másikra, mindenféle
szemmel látható ok nélkül.
– Nem kedvelem.
– Ez nem ok, Keren.
Bámulok kifelé. Elképzelem, hogy kint állok,
bőrig ázom. Vajon mélyebbre hatolna a hideg, mint
ahol most tart?
– Azt hiszem, nem fogod fel, Keren, milyen
komoly a helyzet. Beszélnem kell Jess-szel, aztán a
tanárral. És a szüleiddel. A múltkor szemet
hunytam, de most nem fogok. Ha kiderül, hogy
tényleg ok nélkül tetted, ki is rúghatunk.
Összerezzenek.
El tudja képzelni, mit tesz velem az apám, ha
most kirúg? Felfogja, milyen elviselhetetlen lesz
minden? Ne tegye!
– Van valami, amit el akarsz mondani? – kérdezi
lágyan, felém hajolva. – Bármi, ami segíthetne?
– Nincs – mondom. – Megérdemelte.
És ennél még jóval többet érdemel.

Muszáj beszélnem Lynnel.

A hátsó teremben kellett volna megvárnom
anyát, hogy hazavigyen a suliból, de ez nem fog
megtörténni. Szerencsére Ms. Ralph, az iskolatitkár
figyelmét – akit megbíztak vele, hogy felügyeljen
rám – elvonta valami szállító ember, úgyhogy
sikerült észrevétlenül kisurrannom. Olyan
bébikönnyű volt, hogy szinte kacagnom kellett.
Lyn ma sem jött iskolába, ami elég furcsa. Nem
tudom, mi dolga lehet. Nem értem, miért nem
hívott, vagy legalább küldött üzenetet, hogy mi a
helyzet. Mintha már nem is lennék a barátnője.
Mintha egy senki lennék.
A házuk felé indulok. Más nem jut eszembe.
Még mindig esik, rajtam pedig csak egy szűk kis
farmerdzseki van az egyenruha fölött.
Buta liba, soha nem tud normálisan felöltözni.
Apa szavai cikáznak a fejemben. Úgy érzem,
mintha a maradék helyet is elfoglalnák az
agyamban. Összeszorítom a szemem, és magam
előtt látom rosszindulatú, vádló tekintetét. Miért
olyan dühös rám mindig? Miért csalódott bennem?
Bárcsak újra boldoggá tehetném, de azt sem
tudom, hol kezdhetném. Olyan mintha egyszeriben
ment volna tönkre minden, mint egy doboz legó,
aminek a darabjai szerteszét hevernek a földön.
Meg kell találni a használati útmutatót, hogy újra
össze tudjuk rakni. De mi van, ha a darabkák is
összetörtek? Mi van, ha valamelyik örökre
elveszett? Akkor már nem lehet újraépíteni?
Gyorsan megyek, igyekszem elkerülni a járda
mélyedéseiben felgyülemlett, hatalmas tócsákat; a
sárosszürke tavak elfoglalják az egész utcát.
Ügyetlen, elnyújtott léptekkel haladok előre. A
farmerdzsekim egyre nehezebb, és lassacskán
olyan a szaga, mint egy ázott kutyának. Vizes
hajam az arcomra tapad. Borzalmasan nézhetek ki.
Lefogadom, hogy a szemfestékem is lefolyt. Olcsó
darab, Marnie adta kölcsön.
Természetesen alig vannak járókelők. Ilyen
időben mindenki a biztonságos vackába húzódik.
Egy busz húz el mellettem, látom az ablakára
tapadó arcokat, amint engem bámulnak. Szeretnék
velük lenni, szeretnék én is sietni valahová – nem
itt lófrálni az esőben. Egy esernyős, magas nő
majdnem nekem jön. Látom az arcán végigfutó
undort, ahogy rám néz. Úgy nézhetek ki, mint egy
ázott patkány, aminek még az érintésétől is
undorodik. Kísértést érzek, hogy rávicsorogjak,
mocskos disznó.
 Lehajtom a fejem, és azért imádkozom, nehogy
anya és apa erre jöjjenek az autóval. Ha kiszúrnak,
végem. Game over. Remélhetőleg a hátsó úton
mennek, és apát ismerve, gondolom, el akarja
kerülni a forgalmat.
Apát ismerve… De ismered? Még most is?
Megyek tovább. A vizes kabát a nyakam köré
tapad. A lábam cuppog a beázott cipőben.
A toronyház fölém magasodik, ideges
félelemmel nézek fel rá. Az ablakok sötétek,
mintha szemellenzővel zárkóznának be előlem. Az
eső sötétre festette a téglafalakat, most valahogy
sokkal fenyegetőbbnek tűnnek.
Lyn az A épületben lakik, átlósan szemben
Marnie-val. Benyomom a kaput. Egy csapat fiú áll a
bejáratnál. Nem érdekel, mit csinálnak, úgyhogy
rájuk sem nézve elmegyek mellettük. Az egyik
odakiált valamit. Meg sem hallom, nem érdekel.
A liftre nézek. Ott vár, működik – de aztán a
mögöttem gyülekező bandára gondolok. Még
mindig hallom a röhögésüket. Elképzelem, ahogy
benyomulnak utánam a liftbe. Csuromvizes
vagyok, fázom, undorítóan nézek ki, és most még
védtelennek is érzem magam. Gyorsan a lépcső
felé veszem az irányt, elejét véve minden további
habozásnak.
Tizenhét emelet kemény. A nyolcadik után már
lihegek. Pihennem kell, az ablaknak dőlök. Arra
gondolok, felhívom Lynt, hogy itt vagyok, de
valami visszatart. Inkább bámulok kifelé a sárgára
színeződött ablakon. Anyáék mostanra már beértek
az iskolába. Beszámolnak nekik Jessről. Tudom,
hogy nem leszek képes hazamenni ma este.
Kinyitom a táskám, és kiveszem a zsebtükröm.
Fekete karikákat látok a szemem alatt. Úgy nézek
ki, mint egy emo valami béna harc után. A táska
alján találok néhány zsebkendőt, letörlöm,
amennyire tudom. Tisztábbnak tűnik az arcom,
üresebbnek.
A hátralévő lépcsőfokokat lassabban szedem.
Azt sem tudom, mit akarok mondani Lynnek, ha
felérek. A tizenhatodikon majdnem visszafordulok,
arra gondolok, mi az ördögnek kergetem
egyáltalán, de a hülye lábaim csak visznek tovább.
Ahogy befordulok a sarkon, ott az ajtajuk. A
kereten lepattogzott az élénkzöld festék. Csengő
nincs, a fán kell dörömbölnöm, amit meg is teszek,
mielőtt megállíthatnám magam. Hangosabbra
sikerül, mint szeretném, mintha türelmeden és
mérges lennék.
Lyn nyit ajtót. Pár pillanatába kerül, hogy
leessen neki, ki is az.
– Kez! Mit keresel te itt?
– Látni akartalak.
Egy pillanatig csak áll és néz rám. Aztán vállat
von, és szélesebbre nyitja az ajtót. Merevnek és
barátságtalannak tűnik.
Belépek a lakásukba. Tágasabb, mint
amilyennek képzeltem, de nagyon sötét. Azon
gondolkodom, ő kapcsolta-e le a lámpákat, és ha
igen, miért. Az előszoba hosszú és sötét. A
fűtőtesteken ruhák száradnak. A legtávolabbi
szobába vezet, a nappaliba. Elég nagy, a túlsó
felén hatalmas ablakkal. Meglepődöm, mennyire
nincsenek se bútorok, se semmi. Csak egy kanapé,
egy szék, a tévé és néhány egymásra pakolt doboz
a sarokban. Nincsenek könyvespolcok. Nincsenek
képek. Nincsenek párnák.
– Csak én meg az apám lakunk itt – mondja,
mintegy magyarázatként.
– Nem is tudtam – mondom. – Anyád nincs
itthon?
Hülye egy mondat, úgy is lebeg közöttünk. A
homlokát ráncolja.
– Nincs. Elment, nem sokkal azután, hogy
megszülettem. Nem tudom, hol van.
– Sajnálom, nem tudtam.
– Soha nem kérdezted – feleli közönyösen.
Aha, mintha te kérdeznél rólam bármit is…
Bámulok rá. Ez kellemetlen. Ő meg csak áll,
keresztbefont karral. Nem kínál semmivel, nem
kérdez semmit. Nem akarja, hogy itt legyek, ez
nyilvánvaló.
– Hallottam, mi történt ma – szólal meg
hirtelen.
– Igen? És mit hallottál?
– Hogy felpofoztad Jesst. Nekimentél minden ok
nélkül. Elég csúnyán.
– Ki mondta el? – sziszegem. Elképzelem Jesst,
ahogy már mekeg is a telefonba, könyörögve, hogy
Lyn tegyen érte valamit.
– Nem számít. – Sóhajt. – És amúgy sem ez a
lényeg. Nincs szükségem féltékenykedésre, hogy a
csajom megverje, akivel jóban vagyok. Nem
akarok együtt lenni valakivel, aki ilyen… ilyen
gonosz.
– Nem kéne hozzá hasonlókkal barátkoznod.
Megvillan a szeme.
– Mit nem kéne? Most már azt is meg akarod
mondani, hogy mit csináljak és mit ne?
– Nem! Csak azt mondom, hogy Jess totál lúzer.
Lyn felnevet. Lágy, kérlelhetetlen nevetéssel.
Hallottam már ilyet azelőtt, egy másik férfitól. Úgy
érzem, meghalok.
– Te vagy az egyetlen lúzer, Kez; nézz néha
tükörbe. És most menj innen. Nem akarlak itt látni.
– Azt akarod mondani…?
– Azt akarom mondani, hogy nem akarok veled
lenni. Sajnálom, Kez. Azt hiszem, így jobb lesz.
Aztán elfordul és kisétál a szobából.

Ahogy kilépek az ajtón, a düh könnyei csorognak

az arcomon. A bensőmben tűz tombol, pusztító tűz.
Még nincs vége.
Nem hagyom, hogy nyerjen.
Kez Walker: Kezdődjék a móka és mulatság…
58 perecel ezelőtt
Like Comment Share

Marnie: Lol. Hűűűű de fel van spannolva valaki!

Örülök, hogy az én oldalamon állsz, bébi!
Lois: Jól vagy?
Kez: NEM!!! De lesz ez még másképp
Marnie: Harcra fel – juhéééééjjjj
Kez: TEHÉNTÁMADÁS!
Lois: Ja, értem
Hannah: Nem unjátok még?
Marnie: Fogd be, Hannah
Hannah: Csak azt mondom
Kez: Persze, de nem ismered a részleteket.
Hamarosan mindent megtudsz
Hannah: Nagy részét ismerem. Én mondtam el
Lynnek, mi volt ma
Kez: Nagy hiba, Hannah
Hannah: Ahogy gondolod. Ez már dögunalom
Marnie: Cseppet sem. Most kezd érdekessé válni
SZOMBAT
 JESS

Nem megyek el este, el van döntve. Most írtam

Hannahnak, mert úgy volt, hogy átjön értem. Még
mindig jobb, ha távol tartom magam. Egy normális
napon sem tudok szembeszállni Kezzel, nemhogy
akkor, amikor eleve fel van spannolva. A jéghideg
tekintetének a gondolatára is elfog a pánik.
– Miért vagy megint olyan szomorú? – kérdi
Hollie, ahogy a park felé sétálunk. – Általában oda
megyünk szombat délelőttönként, hogy anya
pihenhessen egy kicsit. Ma legalább kisütött a nap.
Hollie minden szemétbe belerúg, ami csak a lába
elé kerül. Imád ráugrani az üres fémdobozokra,
szereti az összeroppanó fém hangját. Néha még
kifolyik belőlük pár csepp ital, ragacsos tócsákat
alkotva.
– Nem vagyok szomorú – hazudom. Minden
lépés nehéz. Azon gondolkodom, hogy ha valaki
rám néz, ők is a kövér lányt látják-e. A hatalmas,
gusztustalan lányt. A legnagyobb kabátomat
vettem fel, ami teljesen betakar. Anya utálja,
szerinte úgy nézek ki benne, mint valami
vénasszony. De nincs semmi alakja, vagyjs épp
nekem való.
– Hallottam, hogy sírsz éjszaka – mondja Hollie,
felszed a földről egy elszáradt levelet és nekem
adja. –Nézd, teljesen háromszög alakú.
– Néha nehéz nekem – mondom. – De mindenki
sír, Hollie, te is.
– Csak akkor, ha megütöm magam, vagy Ben
Langdon elveszi a kedvenc ceruzámat. Ő a
legszemetebb az összes fiú közül.
– Az én osztályomban is van egy szemét csaj.
És velem különösen szemét – mondom. Azon
veszem észre magam, hogy összemorzsolom a
levelet és elhajítom.
– Szólnod kéne a tanárnak. Majd ők visszaveszik
a ceruzát – mondja Hollie lágyan bólogatva
magának, mintha most oldotta volna meg minden
problémámat.
Beletúrok a hajába; olyan finom az ujjaim alatt,
mint a puha pamut. Rámosolygok, és arra
gondolok, mihez is kezdenék nélküle. Napsugaram.
– El kéne mondanod anyának. Anya mindent
megold.
– Lehet, Hollie. Lehet, hogy ezt kéne tennem.
Hollie boldogan ugrabugrál, örül, hogy ezt ilyen
jól megoldotta. Figyelem, amint átszalad a kapun,
egyenesen a hintákhoz, mint mindig. Ha tehetné,
egész nap hintázna – előre, hátra. Próbálok oda
sem nézni a padra, ahol Lynnel üldögéltünk. Egy
pillanatra arra gondolok, vajon hogy van az apja.
Remélem, minden rendben; olyan gondterheltnek
tűnt. Hirtelen összerándulok, és azt kívánom,
bárcsak megint Lynnel lehetnék.
De mégha tetszenék is neki, úgyis otthagyna, ha
megtudná, hogy Kez nekem esett. Elmondaná
mindenkinek az igazat, hogy micsoda egy
szörnyszülött vagyok.
Senki nem izgulna rám.
Megállok a kerítés mellett, nekidőlök a szálkás
fának. Ott van a zsebemben a szám, egy papírfecni
szélén. Anya ma reggel firkantotta le, a kezembe
nyomta, és könyörgött, ne reméljek túl sokat.
Benyúlok a zsebembe, ujjammal kitapintom az
újság behajtott szélét. Kihúzom. A számokkal újra
kapcsolatba léphetek apával. Örülne, ha hallana
rólam? Három év után, mindenféle kapcsolat
nélkül? Egy kicsit azért csak hiányzunk neki?
Hollie integet felém, miközben beütöm a
számokat. Óvatosan csinálom, nem akarom
elszúrni. Visszaintegetek, miközben a telefont a
fülemhez szorítom és reménykedve hallgatom a
szinte gúnyolódó csörgést.
– Halló?
Nem apa hangja. Egy nőé. Visszatartom a
lélegzetem.
– Halló! Eric ott van?
– Eric? Ki keresi? – A hangja mogorva.
Barátságtalan. Mint egy felém ugató kutya a póráz
végén.
– Jessica.
– Ki?
– Jessica. A lánya.
– Mije? Ja… igen. Egy pillanat.
Úgy mondja azt a „ja”-t, mint valamit, amiről
már beszéltek, talán viccelődtek is rajta.
Szánnivalónak tart? „Ja, igen, igen, az. Tudod, mi,
ugye?” Erősebben szorítom a fülemhez a telefont,
szinte már fáj, de fülelek, próbálom kivenni az
elfojtott hangokat a túloldalról. Beszélgetés talán?
Valami ilyesmit lehet, emelkedő, elhaló hangok.
Rólam beszélnek?
– Jess?
Ő az. A hangja nem változott. Mély, krákogó,
mintha köhögnie kéne.
– Apa. Én vagyok. Remélem, nem bánod, hogy…
– Öö. Most nem alkalmas.
– Sajnálom, csak…
– Nem telefonálhatsz rám csak úgy. Nem így
kéne. Ez olyan kellemetlen – a hangja
elhalványodik, szinte suttog.
Kinyitom a szám. Nem tudom, mit mondjak.
Hollie kacag a hintán, apró lábaival vadul rúgja a
levegőt.
– Visszahívlak majd valamikor, jó? – mondja.
Olyan távolinak tűnik. Azt hiszem, mindig is az
volt. Tényleg.
– És az mikor lesz? – én is suttogok.
– Nem tom’. Most elég sűrű minden. De hívlak
mindenképp, jó?
Elveszem a telefont a fülemtől. Rányomok a
piros gombra.
Bye-bye, apa.

Nincs apám. Nincs szükségem rá az életemben. Azt

hiszem, soha nem is volt. A csillogó, tündéres
ébresztőóra fejjel lefelé hever a szemetesben,
ahová való. Néhány használt teafilter csücsül a
tetején, sötét levet eresztve a megfáradt
műanyagra.
Anya az asztalnál ül, az álláshirdetéseket
böngészi.
– Mit dobtál ki az előbb? – kérdi.
– Az ébresztőórámat. Elromlott.
– Aha. – Rövid szünet. – Tőle kaptad, ugye?
– Igen. És?
Rám néz, a homlokát ráncolja, aztán újra az
újságba temetkezik.
– Nincs itt semmi, soha, semmi.
Jelentkezhetnék erre a takarítói állásra, gondolom,
az legalább nappal van. Nem lennék mindig olyan
fáradt. De a pénz kevesebb…
Bólintok, csinálom tovább a teát. Ahogy
kinyitom a konyhaszekrényeket, látom, hogy több
minden van itthon, beleértve a zabpelyhet. Ez
legalább azt jelenti, hogy anya fizetést kapott.
Talán megoldhatnánk. Bármit, csak anya ne legyen
mindig ennyire fáradt.
– Úgy látom, a beszélgetés nem sikerült valami
jól –mondja anya, és közben még mindig úgy tesz,
mintha olvasna.
– Faszkalap – vágom le a tejet a pultra; egy
kicsi ki is löttyen és végigfolyik az oldalán. Az
orrom alatt szitkozódom. – Semmit nem akarok
tőle.
 – Gyenge. Soha nem volt jó benne, hogy
másoknak segítsen – sóhajt. – Pedig nem rossz
ember, csak gyáva nyúl.
– Ha te mondod! De a jelek szerint azért csak
van egy új családja.
Tiszta konyharuhát keresek, hogy feltöröljem a
tejet, de persze nincs semmi. A nedves rongy a
mosogatóban olyan, mintha mindjárt saját életre
kelne.
– Új családja? – anya értetlenül néz rám. –
Tényleg?
– Láttam a barátnőjét a házuk előtt egy
babakocsival. Egy szép autó is állt ott – mondom.
Azt nem mondom, miért leselkedtem a házuknál,
mint valami szánalmas perverz. – Valamelyik nap
arra jártam.
– Hát ez érdekes – mondja anya, de az esze
már máshol jár. – Azt hiszem, el kell intéznem egy-
két hívást, Jess.
Felkel, hogy kimenjen, az arca feszült, az
újságot még mindig a kezében szorongatja.
– Különben nem kéne már készülődnöd? Múlik
az idő – mutat az órára.
– Nem megyek – mondom. – Nincs kedvem.
– Az isten szerelmére, Jess, ne mondd, hogy
most hátrálsz meg! – az újsággal vádlón felém int.
Olyan, mint egy hatalmas, kinyújtott ujj. – Jess, a
pokolba is, mikor növesztesz már gerincet? Mikor
ütsz már végre vissza?
Kisétál, becsapja maga mögött az ajtót, de
olyan erősen, hogy az óra a falon meginog, kis
híján le is esik. Megnézem az időt. Igaza van: ha
mennék, már készülnöm kéne. A buli egy fél órán
belül kezdődik. Nyolc óra múlt húsz perccel; még
az óra mutatói is lekonyulnak.
Ahogy a percmutató tovább vánszorog,
megszólal a bejárati csengő – élesen, váratlanul.
Anya kikiabál, hogy nyissam ki. Senkit nem
várunk, úgyhogy összerándul a gyomrom. Biztos
ránk akarnak sózni valamit, én pedig utálom
elküldeni a házalókat. Anya azt mondja, túl kedves
vagyok, de nem bírom elviselni a csalódottságukat.
Ahogy kinyitom az ajtót, megcsap a kinti világ
fényessége és hangja.
– Eljössz ma este, és kész. Nincs vita!
Hannah áll az ajtóban, és csípőre tett kézzel néz
a szemembe. De még nála is jobban meglepődöm
a háttérben settenkedő figurán.
– Phillip? Te meg mi az ördögöt keresel itt?
Phillip nagyot pislant.
– Igazat szólva, Hannah-nak konkrétan hátra
kellett csavarnia a karom, hogy eljöjjek. Tudod, a
buli nem éppen az én műfajom…
– De azt mondtam neki, szükséged van az
erkölcsi támogatásunkra – vág közbe Hannah –,
úgyhogy most itt vagyunk.
Megrázom a fejem.
– Nagyon kedves, hogy eljöttetek, de sajnálom,
én már döntöttem. Nem megyek.
Hannah egészen közel hajol.
 – Figyelj, én voltam az első, aki
figyelmeztettelek Kez miatt. De tudod, mit?
Tévedtem. Miért kéne neked bujkálnod? Lyn
meghívott a bulijába. Ez az ő bulija – ott kell
lenned. Azt akarja, hogy elgyere. Mi meg itt
vagyunk, hogy elvigyünk.
– Ez olyan, mint a Hamupipőke – mondja Phillip
szárazon –, azzal a különbséggel, hogy én nem
vagyok jótündér.
Akaratlanul is felnevetek, ahogy elképzelem
Phillipet a jótündér szerepében.
– Na, bejöhetünk vagy mi? – kérdi Hannah
egyik lábáról a másikra ugrálva. – Hideg van, és
mindjárt bepisilek.
Kuncogva beengedem őket.
– Anya! Változott a terv…

Együtt megyünk a buliba, hármasban. Phillip

folyamatosan panaszkodik. Utálja a hideget (lefagy
a füle); utálja a rosszul megvilágított utcákat
(elrejti a szatírokat); utálja a liftet Lynék házában
(húgyszagú). Mielőtt belépnénk a bejárati ajtón,
Hannah-nak kell oldalba böknie, hogy legalább
„próbáljon meg normálisnak tűnni”.
Normálisnak tűnni. Elgondolkodom, vajon azok
vagyunk-e. Hannah mindenképpen. Szűk, fekete
nadrágot visel laza, fehér toppal, ami épphogy
érinti feszes testét. Phillip már esetlenebbül néz ki
a kicsit túl magasan gombolódó farmerjában és a
kicsit túl élesre vasalt ingében. Olyan, mint egy
kirakatbaba megspékelve az arcára fagyott
műanyag mosollyal. Ami engem illet, csak a
szokásos formámat hozom. Anya megnyugtatott,
mielőtt elindultunk, hogy csodálatosan nézek ki,
sőt, Hollie kölcsönadta az egyik műanyag
karkötőjét is. De tudom, hogy az előásott farmer
gáz. A fenekemen tapad, a hasamnál kidudorodik.
Bárcsak mégis elmentünk volna vásárolni! Anya
topja legalább elrejti a legjobban gyűlölt részeket,
és szép a dekoltázsa.
Talán mégsem úgy nézek ki, mint egy született
szörnyeteg.
Amikor megérkezünk, az ajtó félig nyitva áll,
úgyhogy nem kell kopognunk. Hannah lép be
elsőnek, mi pedig követjük. A zene már szól a
hátsó szobából, és emberek jönnek-mennek
mindenütt. Özönlenek befelé, megtöltve a
szobákat, amik mellett elhaladunk.
– Ez a pokol – sziszegi Phillip a fülembe.
Nem válaszolok, de félelem kúszik fel a
hátamon. Nem vagyok hozzászokva a bulizáshoz. A
meztelen karomat védtelennek érzem, a szobában
lévő forróság ellenére tiszta libabőr leszek.
Megyünk Hannah után hátrafelé, a nappaliba,
ahonnan a zene is jön. Nagy szoba, és egyáltalán
nincs benne bútor, csak egy kanapé, amit
hátratoltak a falhoz.
– Ott van – mutat befelé Hanna.
A sarokban álló csoporthoz lépünk. Lyn az
ablakpárkánynak dől, sört iszik. Fantasztikusan néz
ki, teljesen laza a farmerjában meg a sötét
pólójában; lenyűgöző. Próbálom nem túl feltűnően
bámulni.
– Helló! – mondja, és hozzánk lép. – Jess!
Eljöttél!
Rámosolygok. Látom, hogy a haverjai rám
vigyorognak. Nem tudom eldönteni, barátságos
vigyor vagy sem. A kisebbiket, Ben/Frodót
kifejezetten szórakoztatja a jelenlétem.
– Látom, elhoztad a kis társaidat is! – mondja
Ben/Frodó, és merőn Phillipre néz; a fejét csóválja.
Suttog valamit a mellette álló srác fülébe, aztán
dőlnek a röhögéstől.
– Ne is törődj velük. Idióták – mondja Lyn, de
láthatóan kellemetlenül érzi magát. – Kérsz
valamit?
– Nem, jól vagyok – mondom. – Rájövök, hogy
Phillip közvetlenül mögöttem toporog. – Egy
barátom, Phillip, ő pedig Hannah.
Teljesen védtelennek érzem magam, mintha
mindenki minket bámulna. Phillip úgy áll ott, mint
aki karót nyelt. Hannah néhány tizedikessel
beszélget. Végtelenül kínos az egész.
– Örülök, hogy megismerhetlek – szólal meg
Lyn mosolyogva. Phillip csak bámul vissza rá. Mint
egy macska, aminek hirtelen a szemébe
világítottak.
– Oké, akkor hagylak, hogy elvegyüljetek egy
kicsit –mondja Lyn és megérinti a karomat. – Majd
később dumálunk, jó?
 Visszamegy a barátaihoz. Ben/Frodó megint
mond valamit, mindhárman kuncognak. A
vészcsengő beindul a fejemben, és nem tudom,
hogyan kapcsoljam ki.
Philliphez fordulok.
– Iszunk egy kólát?
Kimegyünk a szobából, és nagy nehezen
megtaláljuk a kicsi és zsúfolt konyhát. Egy
párocska smárol a fridzsider mellett. Egy lány
törökülésben ül a földön és SMS-ezik. El kell
manővereznem mellettük, hogy a kólához jussak.
– Vigyázhatnál! – kiált rám a (csókolózó) lány. A
rúzsa szétkenődött az egész arcán.
– Ez remek – motyogja Phillip, míg a töredezett
bögrére bámul a kezében. Végigsimít a szélén, a
homlokát ráncolja.
– Talán jobb lesz – mondom, de igazság szerint
pont így érzek én is. Tényleg azt hittem, hogy Lyn
szeretné, hogy eljöjjek, de most szemmel
láthatóan kellemetlenül érzi magát mellettem. És
miért kuncogott? Vicc az egész?
– Jess!
Felnézek, és Loist látom az előszobában, elállva
a nappali felé vezető utat. Körbepásztázok a
szememmel, vajon Kez is vele van-e, de úgy tűnik,
Lois egyedül jött.
– Örülök, hogy eljöttél! – mondja kedvesen. –
Már úgyis beszélni akartam veled.
Akaratlanul hátrébb lépek. Olyan erővel
kapaszkodom a kólámba, hogy az ujjhegyeim
egészen elfehérednek.
– Beszélhetünk most?
– Oké – felelem, és érzem, ahogy egész
testemben megfeszülök. Iszonyú melegem van, az
izzadság szúrja a tarkómat. A hónaljam tiszta víz.
Bezárva érzem magam. A falak összenyomnak. –
Kimegyünk? – kérdezem, és a nappali felé
mutatok. Levegőre van szükségem.
Lois bólint.
– Persze.
Átmegyünk a nappalin, ami mostanra szintén
megtelt. Igyekszem nem nézni Lynre, pedig a
szemem vágyakozva próbál arra pillantani. Látom,
hogy az erkélyajtót közben kinyitották, a vékony
függönyt ide oda lengeti a gyenge szél. Arrafelé
megyek, és a testem azonnal hálásan reagál a friss
levegőre.
Miért van ilyen melegem? Mindenki más olyan
nyugodtnak, lazának tűnik.
– Így már jobb – mosolygok Loisra, és
igyekszem a laza magamat mutatni. Aki mindent
kézben tart.
Lois a homlokát ráncolja. Felém hajol.
– Csak azt akartam…
– Jaj, nézd, ott van!
Lois körbefordul, és ugyanolyan meglepettnek
tűnik, mint én. Mellettem Phillip köhécsel esetlenül.
Nem mondok semmit, de ott helyben
megdermedek. Kez pedig csak áll, fél kézzel a
falnak támaszkodva. Fantasztikusan néz ki, tetőtől
talpig izgatóan szűk feketében. Ördögi. A tekintete,
mint egy kék jégfuvallat fúródik belém. A szája
felfelé görbül.
– Lois! Látom, bepótoljátok a lemaradást az én
régi barátommal – mondja hangosan, és elindul
felém. Látom mögötte Marnie-t, kaján vigyorral a
képén.
– Csak beszélni akartam vele – mondja újra
Lois.
– Most már rám hagyhatod – feleli Kez. – Ez az
én ügyem.
Elmasírozik Lois mellett, egyenesen felém. Soha
nem állt még ilyen közel hozzám. Őrültnek tűnik. A
szeme szinte kifordul a helyéből, és ilyen közelről
már látszik, hogy a sminket is csak sebtében dobta
fel. A szemfesték elkenődött, az álián látszik az
alapozó.
– Mit akarsz? – kérdezem.
– Itt vagyok, hogy együtt ünnepeljünk.
Megünnepeljük, hogy micsoda egy szomorú,
szánalmas kis szörnyszülött vagy — mondja.
Ujjával előrenyúl, és a hasamba bök. Fáj, ahogy a
hegyes körme belém fúródik, de igyekszem nem
összerándulni. – Gratulálok! Elnyerted az Év Lúzere
Díjat.
Nem moccanok. Phillip mögöttem toporog.
– Menjünk? – suttogja a fülembe. Megrázom a
fejem. Nem mehetek. Most nem.
– Nézz magadra: háj, háj, háj. Hogy
süllyedhettél ilyen mélyre?
 – És akkor mi van? – mondom, de a hangom
remeg.
Két ujja közé csippenti a pólómat.
– Mi ez egyáltalán? Nem éppen dizájner darab!
Lefogadom, hogy a sátorboltban vetted! – Mielőtt
felfognám, mire is készül, az ujjai már felkúsztak a
nyakamhoz, és kifordították a címkét. – Úristen,
Marnie, ezt nézd! Terhes póló!
Marnie csatakiáltásszerű kacagást hallat. Azt
hiszem, megnyílt az űr a szívemben: félelemmel és
szégyennel töltődik fel. Látom, hogy mindenki
engem bámul, próbálják visszatartani a röhögést.
Tényleg? Tényleg terhes pólóban van? Milyen
kövér lehet már?
– Szóval most már kismamaboltban kell
vásárolnod, tehén? Istenemre, tényleg mélyre
süllyedtél!
Nem felelek. Látom, hogy Lois is engem néz, a
fejét csóválja. Phillip mögöttem felháborodva
motyog, de Kez ereje a helyünkre szögez. És még
nem fejezte be.
– Tudod mit? Mondok én neked valamit, segítek
rajtad, ne mondd, hogy meg sem próbálom. Ben
elmondta Marnie-nak, hogy csak szánalomból
hívtak meg ebbe a buliba. Ez az igazság – most
olyan közel tolja az arcát az enyémhez, hogy
érzem a leheletét –, Lyn megsajnált. Azt akarta,
érezd jobban magad a bőrödben, hát meghívott.
Milyen szánalmas már? Te szegény kis tehén. Elég
szomorú, ha belegondolsz.
 Felnevet. Bele az arcomba. Kegyetlen, vad
nevetése a húsomba vág.
– Ez nem igaz! – suttogom, de könnyek
csurognak le az arcomon.
– Legjobb lesz, ha hason csúszva elmenekülsz,
aztán felfordulsz. Az ilyeneknek jobb, ha nem is
élnek –sziszegi, még mindig a pólómat markolva. –
Kár a helyért, amit elfoglalsz!
– Hagyj békén! – mondom, de szinte nem is
hallani. – Ne érj hozzám! – próbálom lerázni
magamról. Nem akarom, hogy megérintsen. Kez
megremeg, zihál, de a szorításán nem enged.
Valami megváltozik a szemében, mintha kihunyna
belőle a szikra. Mintha kövek lennének a helyén.
– Mit mondtál? – kérdi.
– Azt mondtam, NE ÉRJ HOZZÁM! – most már
ordítok, nem érdekel. – Hülye, süket picsa!
Eltaszít magától, hirtelen, erővel. Nagyon erős.
A hideg, halott tekintetét egy pillanatra sem veszi
le rólam. Hátratántorodom, neki az ajtónak, ki az
erkélyre. Már nincs melegem, a hideg éjszakai szél
a pólóm alá söpör, át a mellkasomon, végig a
gerincemen. Alig állok a lábamon. Legszívesebben
a földre rogynék, de nem enged ki a karmai közül.
– Kez, kérlek! – könyörgök neki. – Ne haragudj!
A testemet a beton falnak nyomja. Próbálom
visszalökni, de mintha meghatszorozódott volna az
ereje. A hátam a kemény korlátnak feszül; érzem,
ahogy még hátrább dőlök. Látom az égen ragyogó
csillagokat.
Micsoda gyönyörű éjszaka.
Önelégült vigyor ül az arcán. Még tovább nyom.
– Semmi vagy – sziszegi. – Semmi.
Átdobhatnálak, és senkit nem érdekelne. Szart sem
érsz.
Lök rajtam egyet, a testem megbillen, a nyakam
hátrabicsaklik. A talpam felemelkedik a földről.
Valaki hangosan levegő után kapkod, nem tudom,
ki lehet. Nem látok, a szemem elhomályosodott.
Könnycseppek futnak végig az arcomon, mint egy
szökőkútban.
– Kérlek, kérlek, kérlek! – könyörgök.
Hollie-ra gondolok. Anyára gondolok. A
büszkeség morzsája is elszállt belőlem. A
zuhanásra gondolok. Gyors lesz és kemény? Fájni
fog? Érzem az idő dobolását a fejemben, a vérem
ritmikus lüktetését, ahogy a fejembe száll. BUMM,
BUMM, BUMM.
– Kez! Engedd el!
Lyn hangját hallom, valahonnan hátulról.
Mozgolódást, kiabálást hallok. Egy rántást. A
szorítás hirtelen enged, és az erkély burkolatára
rogyok. Egy kövér, ázott halom. Térden csúszva
elindulok, félrelökök mindenkit, aki az utamba áll.
Elérek az ajtóhoz, feltápászkodom. Remegek, de
megyek tovább. Nem fordulhatok vissza. Nem
nézhetek senkire. Hallom, hogy valaki a nevemet
kiáltja, de nem állok meg.
Futok.
 KEZ

Nem aludtam. Legalábbis nem sokat. Az esti bulira

gondolok, zakatol az agyam. Marnie ágya
egyenetlen; mindenhol van valami dudor, akárhogy
is helyezkedem. Majdnem egész éjjel nyitott
szemmel feküdtem, a fura foltot bámultam a
plafonon, és mindenféléket beleképzeltem: Mr.
Booth arcát oldalról, egy nyújtózkodó macskát,
zuhanó testet.
Marnie tízkor ébreszt, és a délelőtt nagy részét a
lakásban töltjük. A telefonom ki van kapcsolva.
Nem mondtam meg anyának, hol vagyok, majd
kitalálja magától. De azt tudom, hogy nagy bajban
vagyok. Apa be fogja nyújtani a számlát. De nem
biztos, hogy érdekel, teljesen érzéketlen vagyok.
– Magad alatt vágod a fát – mondja Marnie,
mintha olvasna a gondolataimban.
– Felteszem. De akkor sem tudtam volna
szembenézni vele. Legalábbis nem tegnap este.
Még mindig abban reménykedem, hogy az iskola
csak anyával beszélt. Még mindig abban
reménykedem, hogy apa túl részeg volt, észre sem
vette, hogy nem mentem haza tegnap éjjel. Még
mindig abban reménykedem, hogy ez az egész
eltűnik, úgy ahogy van.
Marnie a laptopjával van elfoglalva. Mindenki az
esti buliról beszél. Bennel SMS-ezett egész reggel.
– Nézd, örül, hogy megyek! – mutat az utolsó
üzenetre. – Tudtam, hogy eljutunk ide!
Arca kipirul az izgalomtól. A fürdőszobába
szalad, és kirámolja a teljes sminkkészletét.
– A legjobban kell kinéznem este! Lehet, hogy
ma végre összejövünk!
– Jó neked!
– De azért örülsz nekem, ugye? – kérdi vádlón.
Felkelek és keresztülmegyek a szobán. Nem
tudom kiverni a fejemből, amit Lyn mondott tegnap
este, ahogy rám nézett. Biztos vagyok benne, hogy
utál. Engem utál és őt szereti.
– Még szép, hogy örülök neked. Csak én nem
érzem valami fényesen magam.
Az ablakból kinézve látom az A tornyot. Azon
gondolkodom, vajon Lyn is olyan izgatott-e a ma
esti bulival kapcsolatban. Azon gondolkodom, vajon
egyáltalán gondol-e rám.
– Nem értem, mit vagy így kiakadva. Lyn is csak
egy csávó, aki néha kiereszti a gőzt. Ben azt
mondta, egyáltalán nem is bírja Jesst.
Megpördülök.
– Mi van?
– Tényleg. Most írt SMS-t. Lyn csak sajnálja
Jesst, hogy hogy néz ki meg ilyenek. Meg szerinte
nagyon durva vagy vele. Lehet, hogy épp ezért
szakított veled.
– Aha, persze. Mér, mit vár? Az idegeimre megy
az a csaj – szipogok egyet.
 – És akkor, mit akarsz csinálni? Itt ülni és
sajnálni magad?
– Nem…
Az üzenetre gondolok, amit tegnap éjjel küldtem
Jessnek. Tomboltam dühömben, egyszerűen nem
bírtam magammal, de érzem, hogy a parázs még
most sem aludt ki teljesen. Hogy is engedhetném,
hogy egy olyan, mint ő, egy pillanatra is fölém
kerekedjen? Ha ez megtörténne, vajon mindennek
vége szakadna? Már nem Kez lennék; a vagány
csaj a suliból. Én lennék az, aki vesztett a kövér
tehénnel szemben.
– Igazad van – mondom –, de el kell hoznom a
cuccaimat, átöltöznöm.
– Jöjjek veled? Erősítésként?
Bólintok. Arra számítok, hogy ha Marnie is ott
van, apa engedékenyebb lesz.
Nem igaz. Erre nem számítok, ebben csak
reménykedem.

– Azta, Kez, de gyönyörű helyen laksz! – mondja

Marnie, mikor már a kocsifelhajtón bandukolunk.
Elhúzom a szám.
– Látod, ennyit számít néhány felaggatott kosár
meg egy pár olcsó, kerti cucc.
Marnie-nak elkerekedik a szeme.
– Meg vagyok lepve, hogy állandóan nálunk
lógsz. Cipőskatulya ehhez képest.
A zárba csúsztatom a kulcsot, és óvatosan
elfordítom a kilincset, a gyomrom szokás szerint
görcsben áll. Belépünk. Isteni a szag, virág- és
parfümillat mindenütt. Úgy tűnik, anya takarított.
Mintegy végszóra ugrik elő a nappaliból,
kezében a porolóval. Tetőtől talpig végigmér,
közben enyhén a homlokát ráncolja.
– Szóval visszajöttél? – kérdi.
– Látod – a kezemmel Marnie felé intek. –
Megint Marnie-nál aludtam. Bocsi.
– Szólnod kellett volna. Annyira nehezedre esik
szólni?
Madárszerű feje enyhén rángatózik, mint
mindig, ha ideges vagy valami bosszantja. Isten
bizony magam elé tudom képzelni, ahogy
madáreledelt csipeget a bejáratnál. A sebek az
arcán már majdnem meggyógyultak. Vastag
alapozóval próbálja elfedni őket, de én még látom
a sárgászöld árnyalatokat – mint a kimoshatatlan
foltokat egy régi ruhán.
– Nem, ne haragudj! – motyogom. Érzem,
ahogy mögöttem Marnie kényelmetlenül ácsorog.
Csak szabaduljunk már!
– Nincs itthon – mondja anya. – A kocsmába
ment. Későn jön.
Bólintok, megkönnyebbülés bizsereg végig a
bőrömön.
– Felmegyek készülődni. Elmegyünk este.
Anya rám néz, mintha valami mást is akarna
mondani, valószínűleg a suliról, de aztán csak
bólint. Azt hiszem, feladta a velem való küzdelmet.
A lépcsőn felfelé Marnie oldalba bök:
 – Nézd, mit csempésztem ki otthonról!
A táskájában egy üveg cider van. Megcsillan a
lámpa fényénél. Apára gondolok, amint a dobozait
dönti magába – dühe tüzelőjét, örök ellenségemet.
– Menő! – mondom, pedig egyáltalán nem az.
Gyűlölök mindent, amit jelképez.
De ma este felejteni akarok. Mint apa.

Halálos nyugalommal indulok Lynhez. Arcomat csípi

a hideg levegő, a gondolataim elcsitultak. Marnie
kacarászva bukdácsol előttem. Túl sokat ivott, de
én viszszafogtam magam. Kézben akarom tartani a
dolgokat.
– Fú, haver, de rosszul vagyok – kuncogja.
Semmit nem szólok. Fura, olyan, mintha géppé
változtam volna. Mintha valaki megnyomott volna
rajtam egy gombot, és megmondta volna, mit
tegyek. Elszántan menetelek tovább. A szemem
szinte már szemellenzősen fókuszált. Nem is hallok
magam körül semmit.
De Jessre azért tudok gondolni – ó igen, a
tehenet kristálytisztán, élesen látom magam előtt.
A sétámnak célja van, tudom, hogy mindjárt újra
élőben is megpillanthatom szétmálló pofáját.
– Ez kemény lesz! Asszem, erre az éjszakára
sokáig fogunk emlékezni! – mondja Marnie,
miközben belöki az A torony nehéz kapuját. Az
elhanyagoltság éles bűze belém hasít, ahogy
belépünk. Hányingerem lesz tőle, nagyokat kell
nyelnem, hogy visszatartsam.
 A liftet választjuk, esélytelen, hogy idétlen
magassarkúnkban megbirkózzunk a tizenhét
emelettel. Három fiú már az ajtónál áll, nem
ismerem őket, de úgy nyomkodják a gombot,
mintha attól egy pillanattal is előbb jönne. Idióták.
– A buliba mentek? – kérdezi az egyik.
Idősebbnek tűnik nálunk, talán tizennyolcnak,
borotvált fejjel és szép, mogyorószín szemmel. Az
iskolából nem ismerem, úgyhogy a telepről lehet,
gondolom.
– Aha, ti is? – feleli Marnie. Közelebb lép
hozzájuk. A szokásosnál is magabiztosabb ma. Én
hátramaradok, onnan nézem Marnie-t, amint a
falnak dőlve fecseg tovább. Semmi nem hozza
zavarba. Milyen fura, hogy ilyen magabiztos mindig
mindenkivel, totál idegenekkel is. Vajon
elbizonytalanodik-e valaha?
Lynre gondolok. Gyönyörű, sötét szemére, telt
ajkaira. Ahogy az arcomat simogatta. Arra sem
emlékszem már, hogy kerültem ebbe az egész
hülyeségbe.
Ja, igen, a tehén…
– Gyere már, Kez! Mit csinálsz? – sürget Marnie.
A fiúk nevetnek. Felnézek, és látom, hogy
megjött a lift; kelletlenül szállok be velük.
– Ne vágj már ilyen fancsali képet! – mondja
Marnie, ahogy benyomulunk a liftbe. Alig férünk el,
a bűz még borzalmasabb, a torkom még jobban
öszszeszorul. Mintha egy erős kéz szorongatná.
– Csak érjünk már oda! – mondom.
 Csak érjünk már a tehénhez!
– Úgy tűnsz, mint akinek dolga van – mondja a
borotvált fejű srác. Merőn néz rám. Visszanézek.
Nem akarok beszélni. Csak azt akarom, legyen már
vége ennek.
Kinyílik az ajtó, dohos levegő áramlik be.
Először a fiúk szállnak ki, hangosan röhögcsélve.
Előre engedjük őket. Marnie megrántja a karomat.
Kilépünk a folyosóra. Már hallatszik a zene, a
folyosó túlsó végéről jön.
– Jól nézek ki? – arca összeráncolódik az
aggodalomtól.
– Tök jól – mondom, bár nem biztos, hogy jelen
pillanatban a legjobb bíra vagyok. Olyan nehéznek
érzem magam, mintha irdatlan súlyokat cipelnék a
vállamon.
– Na, akkor gyerünk! – Marnie megragadja a
kezem és magával ránt.
Lynék lakásajtaja nyitva áll, a zene most már
sokkal hangosabb. Egy pillanatra megtorpanok,
eszembe jut, amikor tegnap itt jártam. A szívem
hangosan dübörög, a basszus ütemére ver.
– Jól vagy? – kérdi Marnie.
– Persze – csattanok fel, és benyomulok
mellette.
Eleinte nehezen tudom kivenni, ki kicsoda az
előszobában ácsorgó tömegben. Alig van fény, és
iszonyatos a meleg. Ügyetlenül megyek előre,
igyekszem ismerőst találni. Először Loist látom
meg, háttal állva beszélget valakivel. Aztán
észreveszem, kivel. Végigfut rajtam az adrenalin;
hozzájuk furakszom. Érzem, hogy úgy árad szét
bennem az erő, mint az elektromosság.
Nézem, ahogy Lois megpördül. Gomolygó arcok
bámulnak rám, de egyet sem tudok kivenni. Az
egész fejem, az egész testem duzzad az energiától.
Mondok valamit – mérges, keserű szavakat.
Nem emlékszem, mit, az agyam elborult. Nézem,
ahogy Lois hátrál. Utál, amikor ilyen vagyok;
tudom, hogy menekülni akar. Azon veszem észre
magam, hogy Jess felé megyek. Úgy áll ott, mint
egy rakás szerencsétlenség. Szeretném
megragadni, a magassarkúban majdnem neki is
esem, de sikerül megtartanom magam.
Inkább feléje nyúlok. Az ujjaim a hasa hurkáin
landolnak, olyan puhák, mint valami szivacsos
torta. Újra és újra beleszúrok, olyan puha. Még
több szó hagyja el a számat, mind vastag és
nehéz. Elvesztettem a kontrollt. Felhúzható játék
vagyok; felhúztak, és most ki kell öntenem minden
gyűlöletemet. Tudom, hogy bántom, minden
szavamnak súlya van.
Megragadom a pólóját. Csinos. Őrjítő, hogy
egész jól néz ki benne. Ügyetlen ujjaimmal
megtalálom a cédulát; kismama póló. Ez valami
rossz vicc, ugye?
– Úristen, Marnie, ezt nézd! Terhes póló! –
kiáltom.
Azért ez vicces, nem? Úgy értem, ki vesz már fel
kismamáknak való trikót? Jess arca elváltozik.
Leesik az álla. Mindjárt megríkatom.
Az jó.
Úgyhogy megmondom neki. Megmondom neki,
hogy Lyn csak szánalomból hívta meg, mert
megsajnálta. Hallom a dühöt a szavaimban, azt is
tudom, milyen hatásuk van, de csak dobálom őket
tovább. Itt az ideje, hogy ez a délibábkergető
tehén tanuljon valamiből.
Lyn nem lehet a tiéd! Soha nem fogod érdekelni.
Ő az enyém.
Most már remegek, kifogyok a szavakból, de
lassan célt érek. Látom. Jess csak áll, nem moccan.
Olyan sápadt, mint egy kísértet. Csak egy
másodpercre villan fel, de az pont elég, az anyámat
látom – a szánalmasan gyenge és gyáva anyámat.
Kérlek, jó leszek, megígérem, csak ne bánts
többet…
Azt mondom Jessnek, jobb lenne, ha nem is
élne. Mert a gyáváknak ez jár, nem igaz? Látom,
mennyire megdöbben. A szeme elkerekedik. Aztán
hirtelen megnyílik a szája.
– Azt mondtam, NE ÉRJ HOZZÁM! – ordítja az
arcomba. – Hülye, süket picsa!
A nyála az államra fröccsen. Robbanok. Hogy
merészel ilyet mondani? Tomboló düh. Forróság az
arcomban. Vegytiszta méreg. Meglököm. Olyan
erőm van, amiről soha nem tudtam, olyan
könnyűnek tűnik, mint egy játék baba. A feje felém
bicsaklik, eltátja a száját. Undorító.
Megcsap a hideg levegő, ahogy kinyomulunk az
erkélyre, máris könnyebbnek érzem a fejem. Azt
akarom, hogy tűnjön el mellőlem. Undorodom tőle.
Mindazt képviseli, ami soha nem akarok lenni. A
kemény falnak nyomom. Erővel. Figyelem, ahogy
megbicsaklik, elönt a nem is tudom micsoda. Le
sem tudom írni talán energia? Izgalom? Bűn?
Beszélek, de minden le van tompítva. Csak az
arcára tudok koncentrálni. A kerek, megfélemlített,
buta pofájára.
Át tudom lökni.
Át fogom lökni.
Puffanással fog leérni. Krátert üt a földbe.
Örökre eltűnik.
Könyörög. Feleslegesen mozog a szája. „Kérlek,
kérlek, kérleld” Suttogás a szélben.
Megint meglököm, csak egy kicsit. Látom a
rémületet, a puszta rettenetet a szemében. A
szorításom enyhül. El fogom engedni.
– Kez! Ne!
Lyn áll mögöttem. Honnan került elő? Durván
hátraránt, erős karok a derekamon. Levegőért
kapkodok. Még mindig markolom Jesst. Az erkély
padlójára rogy.
Át tudtam volna lökni.
Át tudtam volna.
Át akartam.

A falnak dőlök. Emberek mozognak, kiabálnak. A

köd oszladozik a fejemben. Látom, hogy egy
csomóan a bejárati ajtó felé futnak, Jess nevét
kiáltozzák. Rákiáltanak, hogy jöjjön vissza.
Nevethetnékem támad. Ez olyan őrült esztelenség.
Meg tudtam volna tenni. Meg akartam…
Hunyorítok, és meglátom Lynt, a tömeg élére
furakszik. Kiáltani akarok neki, amikor valaki
megrántja a karom.
– Mi az ördögöt műveltél, he?
Lois nyomakszik elém. Az arca lángvörös.
– Mi van? Csak szórakoztam egy kicsit –
mondom, de a hazugság sántít. – Te sem voltál
jobb!
Ez megállítja egy pillanatra; az ajkába harap, de
aztán megrázza a fejét.
– Nem, Kez, ezt nem kened rám! Túlléptél
minden határt. Belétapostál. Amit mondtál, az
maga volt a gonosz. És ott kint, ott kint, kis híján
átlökted a párkányon!
– Gonosz – horkantok. Mintha ő tudná, mi az a
gonosz. A tökéletes kis Lois.
– A gonoszság maga! Mi lett belőled?
Kihúzom magam, igyekszem visszanyerni az
önuralmam. Csak ne lenne ilyen hányingerem!
– Nem akartam átlökni – mondom, de tudom
hogy ez nem hangzik túl meggyőzően. Újra és újra
a kezemre nézek. Tudom, mit tettem.
– Ki tudja, milyen hatással lesz rá. Hetek óta
rettenetesen néz ki, nagyon aggódtam érte.
Mondtam, hogy megtörténhet. Mondtam, hogy
hagyd abba.
– Na persze! – mondom. – Nézd csak, ki beszél!
Ki volt éppen rászállva, amikor beléptem a
szobába?
– Úristen! – Lois szinte kacag. – Ezt meg hogy
érthetted ennyire félre? Tudni akartam, jól van-e.
Olyan rosszul éreztem magam, hogy mit műveltünk
vele. Te és Marnie mit műveltetek vele…
A szavai a levegőben lógnak.
– Csak szórakoztunk egy kicsit – motyogom. A
fejem most már lüktet. Látom, hogy az emberek
visszajönnek a lakásba. Lyn is köztük van,
egyenesen rám bámul. A többiek is engem néznek.
A fejüket rázzák. Gyűlölnek.
– De ez nem vicc, ugye? Ez émelyítő. És
pontosan azt teszed, amit a kis barátnőd mond
neked. Tudod, ugye, hogy pontosan az történt,
amit Marnie akart? –Lois hangja egyre élesebb.
– Mi van? – Ezt már nem bírom felfogni, a
szememet meg nem tudom levenni Lynről. Felém
jön.
– Marnie imádja, ha felhúzod magad, aztán meg
elnézegeti, ahogy támadásba lendülsz. Játékszer
vagy a kezében. De ha szar kerül a ventillátorba,
na, akkor hol van?
Hátrapillantok, feltételezve, hogy ott lesz a
tömegben mögöttem, de nyoma sincs.
– Néhány perce lelépett Bennel – mondja Lois
lágyan. – Miután Jess elrohant, már nem érdekelte
az ügy. Csak a drámát akarja, Kez. Nem a
barátnőd. Észrevette egyáltalán, mi folyik nálatok?
– Mi van? – sziszegem.
 – Azt hiszed, hülye vagyok? Láttam anyádon a
kék foltokat. És most te is ezt teszed, Kez? Ütsz és
terrorizálsz, mint az apád?
Megdermedek. Lois csak néz rám, bólogat.
Tudja.
– Nem teszem – suttogom, de a szavak
erőtlenek, meg sem hallják őket. Gondolkodni sem
tudok. Remegek. Újra a kezemre nézek, aztán
megint fel. Ki vagyok én? Lyn áll előttem; alig
ismerem meg. Az arcát mintha gránitból faragták
volna. Kemény és hideg.
– Igazi picsa vagy – mondja.
– Sajnálom.
Felé nyúlok, szeretném megérinteni az arcát,
elmondani neki, hogy én igazából nem vagyok
ilyen. Könnyek szúrják a szememet.
– Miért tetted? – kérdi, hátrálva. – Egyszerűen
nem értem. Meg is ölhetted volna. És most elment,
eltűnt, hála neked!
– Marnie azt mondta, téged nem is érdekel, csak
sajnálod. Megérdemelte, hogy megtudja az
igazságot.
Azt hiszem, összefolynak a szavak. Mindketten
undorodva néznek rám.
– Azt érdemelte, hogy meghaljon?! – Lois üvölt.
–Mert ezt mondtad neki!
– Nem ezt mondtam… – suttogom. – Ugye nem
ezt?
Szavak. Szavak. Szavak. Mit mondtam? Azok
csak szavak, betűk összekapcsolva. Nem is
emlékszem. De csúnyán bántottam. Majdnem…
– Soha nem sajnáltam. Ben és Marnie kavarják
a szart, te meg elég hülye vagy, hogy bedőlj nekik.
– Szóval tetszik neked? – bugyog fel a
szemrehányás.
– Igen, talán. Jobb ember, mint te valaha is
leszel mondja. – Féltékeny vagy, Kez. Egy
féltékeny kis zsarnok. Szánalmas.
Hátrálok. Nem bírok ránézni. Minden olyan
valószerűtlennek tűnik. Mindjárt fel fogok ébredni,
talán ez az egész hét csak egy betegesen rossz
álom volt. Marnie-t akarom. El kell mennem innen.
A nappaliba futok. Mindenütt emberek vannak,
mindet gyűlölöm. Ellököm őket magamtól.
Nyomakszom. Könyökölök.
Marnie Ben ölében ül a kanapén. Csókolóznak.
Megszerezte az emberét.
– Marnie, indulnunk kell – érintem meg a karját.
Elhúzza magát.
– Nem, Kez, én most nem megyek.
Lynre gondolok az előszobában. Jess-re
gondolok, ahogy fut előlem. Jess arcára gondolok,
ahogy könyörögve rám nézett. Apára gondolok,
ahogy vár rám a tiszta, hideg házunkban.
– Szükségem van rád – esedezem. – Minden
rossz!
– Szar ügy, de azért csak kimászol belőle – és
már fordul is vissza Benhez.
Végre látok.
 JESS

Azt mondom Phillipnek és Hannah-nak, hogy

menjenek vissza a buliba. Nem akarom őket
magam körül. Senkit nem akarok magam körül.
Egyedül akarok lenni. De persze nem hallgatnak
rám – soha nem teszik.
Szinte teljes csendben sétálunk hazafelé.
Mondanak mindenfélét, de én nem felelek, minden
bezárult. Zsibbadtnak és nyugodtnak érzem
magam, túl nyugodtnak.
A házunk előtt Hannah átölel. Ujjal a bőrömet
markolják.
– Jól leszel, ugye? – kérdi.
Rámosolygok. Gyenge, vékonyka mosoly, de
ennyi telik tőlem.
Nézem őket, és integetek nekik, ahogy
elmennek. Amint eltűnnek a szemem elől,
bemegyek.
Még dolgom van.
 KEZ

Soha nem ijedtem meg attól, hogy egyedül

vagyok, de ma este igen. Késő van. Ez nem tetszik.
Lynék házánál buszra szállok, hátul,
összekuporodva leülök. Szinte nincs is más rajtam
kívül. Egy öregember kalapban, egy fekete nő, aki
halkan dudorászik magában, egy piros ruhás nő,
aki valami szakadt könyvet olvas.
Talán fenn maradhatnék a buszon, és csak
mennék vele. Hová lyukadnék ki? Hová mehetnék
onnan? Meg tudok-e birkózni a helyzettel egyedül?
Az ülés huzatát piszkálom, már egy egész kis
lyukat fúrtam. Belefér az ujjam.
Ebben jó vagyok. Hogy tönkretegyem a
dolgokat.
Az apám vagyok.
Kez Walker: Már rájöttem, mi vagyok. Nem jó
ember. Ezt így nem folytathatom. A baj csak az,
nem tudom, hogy hagyjam abba, de Jessica
Pearson nem ezt érdemelte.
1 perccel ezelőtt
Like Comment Share
0 komment
VASÁRNAP
 JESS

Hollie-nak rémálma volt, tényleg borzalmas.

Üvöltve, izzadva, rúgkapálva ül fel. Anya otthon
van, be kell jönnie, hogy megnyugtassa Hollie-t, de
Hollie nem tud szabadulni. A falra mutogat, azt
mondogatja, hogy ott van valami. A szemével nem
lát bennünket. Szavaink nem képesek
megnyugtatni. Végül visszazuhan a gyűrött
lepedőre, valamit motyog magában, miközben a
szeme ide-oda jár a csukott szemhéja alatt.
– Rémálom – suttogja anya. – Valamin nagyon
aggódhat.
– Aggódhat? Még csak ötéves!
– A gyerekek ráéreznek dolgokra. – Anya rám
pillant. – De te is borzalmasan nézel ki. Aludtál
egyáltalán?
Automatikusan az ébresztőórára nézek, de az
persze már nincs ott.
– Hány óra van?
– Mindjárt hét. Én is most keltem – anya
megérinti a karomat. — Gyere ki a konyhába,
valamit el kell mondanom.
Fürdőköpenybe bújok, és végigmegyünk a sötét
nappalin. Anya felkapcsolja a lámpát, mindketten
hunyorgunk. Leülök az asztalhoz, elájulok a
fáradságtól; az utóbbi néhány órát azzal töltöttem,
hogy a tegnapi eseményeken gondolkoztam. Nem
tudom elfelejteni az eget, amint hátrafelé hajlik. A
félelmet a zuhanástól. Minden megváltozott.
Anya a mosogató körül babrál.
– Igyunk egy forró csokit. Imádtad, amikor kicsi
voltál.
Bólintok.
– Rendben.
Nézem, ahogy a kakaóport a csészébe
kanalazza, és a hideg tejben kevergeti. Teljesen
rosszul csinálja, így csak összecsomósodik.
– Nem vállalok több éjszakai műszakot –
mondja anya, és a kanalat nekikocogtatja a
porcelánnak. – Ez egyikünknek sem jó. Cseréltem
Debs-szel, neki kell a pluszpénz. Nappal leszek
beosztva, magánházaknál fogok takarítani a
Gearton-lakóparkban.
– Szuper! – mondom. – De nekünk nem kell a
pénz?
– Erről van szó. Tegnap beszéltem apáddal.
Vagyis hogy beszéltem, az túlzás… Kicsit régóta
játssza nekünk az ártatlant. Hogy le van égve,
hogy olyan beteg, hogy az ágyból sem tud kikelni.
Annyira azért csak jól van, hogy gyereket
csináljon…
– Mit mondott erre?
– Nem sokat. Amint kiejtettem a számon, hogy
ügyvédhez fordulok, azonnal beleegyezett a
rendszeres fizetésbe, azért az segít egy kicsit. –
Elhallgat, a kanál megáll a kezében, félúton. – És
Jess, téged is megemlítettelek… de nem tudom…
halvány gőze sincs.
– Miről beszélsz?
– Úgy értem, nem ért a gyerekekhez, sem az
apasághoz. Részben ezért is ment el innen. Csak
azt a kis pockot sajnálom, az új kölykét. El kell
fogadnunk, Jess, hogy vannak emberek, akik
egyszerűen nem valók szülőnek.
– Értem.
– Persze megváltozhat – teszi hozzá, bár a
hangja nem ezt mondja.
Hallgatunk, nézzük a csészéket a mikróban. Az
egyetlen hang a gép halk berregése. Ülök, és
Hollie-ra gondolok. Mit láthatott a falon mászni?
Jobb lenne, ha el tudná mondani, mi rémítette meg
ennyire. A mikró felpittyeg.
– Írtam valamit, anya – mondom hirtelen.
– Hm? – Anya elém teszi a gőzölgő csészét. – És
mi lenne az?
Benyúlok a köntösöm zsebébe, és kihúzok egy
darab papírt. Gondosan össze van hajtva.
– Leírtam, hogy pontosan mi történt, mindent.
Szeretném, hogy csinálj valamit. Meg akarom
állítani.
Lassan olvassa, az arca enyhén elsápad.
– Úristen, ezt tette veled? Ez borzasztó! A
rendőrséget kéne hívnunk. Mióta ilyen veled Kez?
Soha nem gondoltam volna, hogy így elfajultak a
dolgok!
Érzem, hogy belül valami megmozdul. Már nem
egyedül kell megbirkóznom a dolgokkal. Bólintok.
Könnyebbnek érzem magam. Nyugodtabbnak.
– Soha többé – suttogja anya. – Soha többé.

Tíz óra van, semmi kedvem felmenni az internetre,

az ágyba akarok visszabújni, de anya azt mondja,
muszáj. Le kell tiltanom Kezt és a barátait, hogy ne
is lássam a csúfondáros bejegyzéseiket. Úgyhogy
bejelentkezem. Azonnal meglátom, hogy Kez
betaggelt egy kommentben. Összeszorul a szívem.
Hát nem volt még elég? De azért rákattintok.
Nem férsz hozzám, Kez. Már nem. Többé nem.
Elolvasom az üzenetét egyszer, aztán még
egyszer. Hideg, sivár és teljesen rossz.

KEZ: Most már rájöttem, mi vagyok. Nem jó ember.

Ezt így nem folytathatom. A baj csak az, nem tudom,
hogy hagyjam abba, de Jessica Pearson nem ezt
érdemelte.

Hirtelen minden a helyére kerül. Rossz előérzet

söpör végig rajtam.
Gyorsan rákeresek az egyeden emberre, aki
segíthet.
Hál’ istennek, ott van. Már várt.
Lyn.

– Biztos vagy benne, hogy ezt kell tennünk? –

kérdezem.
– Nem tudom. De a telefonját nem veszi fel.
Meg kell néznünk, minden rendben van-e, nem?
Kez háza előtt állunk. Olyan szép, amilyet csak
tévésorozatokban lát az ember, minden tiszta,
rendezett, tökéletes.
– Soha nem voltam még bent, távol tartott –
magyarázza Lyn a hálós ablakokra hunyorogva. –
De egyszer elsétáltam erre. Nem tudott róla. De
látni akartam, hol lakik.
– Gyönyörű, nem?
– Érthetetlen, miért lóg állandóan a telepen.
Miért menekül innen?
A bejárati ajtóhoz lépek és becsöngetek.
Kedvesen, barátságosan csilingel. Mintha ránk
várna. Mindketten hátralépünk, és várunk. Lyn
zsebre dugja a kezét, a sarkán hintázik. Olyan
esetlenül néz ki, annyira, nem idevalónak. Talán
épp ezért tartotta távol Kez? És az baj, hogy
szeretném megérinteni? De aztán eszembe jut, mit
mondott Kez, inkább távolabb lépek.
Soha nem érdekeltem.
Az ajtó lassan kinyílik, és egy vékony kis nő
bámul ki rajta. Rövid, sötét haja van, és szögletes,
éles arca. Észreveszem, hogy nagy zúzódás
húzódik az arcán, a szeme alatt pedig olyan sárga
a bőre, mintha nikotin fogta volna be. Próbálja
elfordítva tartani a fejét, hogy ne vegyük észre,
ebben biztos vagyok. De ragyogó, kék szeméről
bármikor megmondanám, hogy ő Kez anyja.
– Jó napot! – mondom. – Kez itthon van?
A szemét forgatja.
 – Kez azt teszi, amit jónak lát. Egy félórája
ment el. Tegnap éjjel későn jött haza, de már a
tyúkokkal kelt.
– Ó – mondom, és habozok, mielőtt folytatnám.
– És úgy tűnt, hogy jól van?
– Nem láttam, csak az ajtó csapódását
hallottam. –Pislog egy párszor. – Valami baj van?
Mert elég ritka, hogy ilyen korán felkelne. Jól van?
Lyn előrelép.
– Bocsánat, hogy így magára törtünk, de egy
kicsit aggódunk Kezért. Hagyott üzenetet vagy
valamit? Mondta, hogy mikor jön vissza?
Kez anyja megrázza a fejét.
– Jobb lesz, ha bejöttök. Felmegyek,
megnézem.
Belépünk a nappaliba. Hatalmas és minden
csillog-villog, mintha most polírozták volna. Nem is
merek beljebb menni, attól félek, nyomot hagyok.
Kez anyja int, hogy ott várjuk meg, ő pedig
felrohan az emeletre.
– Ki az?
A hang fentről dörren. Látom, hogy Kez anyja
egy pillanatra megdermed a lépcsőn, aztán felszól:
– Senki, drágám, csak Kez barátai.
– Akkor mondd meg nekik, hogy húzzanak
innen; Keren nem hozhatja ide a barátait, hülye
liba.
Lynhez fordulok, aki pofát vág. Ez az egész kezd
nagyon kellemetlenné válni. Léptek puffanását
hallom, ajtócsapódást, majd egy férfi jelenik meg
a lépcső tetején. Nagydarab, az arca vörös, kék
fürdőköntösét szorosra húzta a nagy hasa körül.
– Keren apja vagyok – dörgi. – Mit akartok?
– Csak látni akartuk, Kez jól van-e – feleli Lyn
nyugodtan.
– Miért ne lenne jól? – A hangja mint a jég
robog felénk. – Megtudhatnám?
– Valószínűleg semmi az egész… – kezdek bele,
de a másik szobából egy velőtrázó sikoly szakít
félbe. Mindannyian odafordulunk.
Kez anyja botorkál kifelé. Mintha nem tartanák
meg a lábai.
– Ezt te tetted! – visítja a férje felé. Odarohan,
és tiszta erejéből megüti a karját.
Kez apja úgy tűnik, őszintén meg van döbbenve.
– Mit?
– Ezt! – ordítja, és egy levelet nyom a férje
kezébe.

Lassacskán elszabadul a pokol. Kez anyja a

nappaliban zokog; Kez apja fel-alá járkál, és az
orra alatt motyog. Mintha transzban lenne. Aztán
kinyitja a kertbe vezető ajtót, megáll és rágyújt.
– Takarodj innen! – üvölti Kez anyja, de a férfi
nem hallgat rá. Nem is válaszol. A cigarettafüst
bemegy a szobába, de a jelek szerint nem érdekli.
Mintha kiment volna a talaj a lába alól.
Lyn tartja a levelet és újra elolvassa.
– Azt mondja, ha ezt olvassuk, akkor sikerült.
Vagyis eltervezett valamit. Igyekeznünk kell.
 – De hová? Mit tervezett? – Kez anyja szipog.
Kezre gondolok, ahogy a búcsúlevelet írja, rója
a szavakat egymás után. Nem tudtam, hogy ilyen
borzalmas állapotban van. Hogy lehet ez ugyanaz a
Kez, akitől annyira rettegtem.
– Megpróbálom Marnie-t – mondja Lyn. – Hátha
tud valamit.
Kimegy a szobából a kezébe szorított telefonnal,
aggódva néz rám.
– Hívom a rendőrséget – mondja Kez anyja. –
Nem várhatunk tovább.
Ülök és hallgatom, a hangja megbicsaklik a
telefonban; alig tudja végigmondani a részleteket.
Furcsa, hörgő hangokat hallat. Legszívesebben
megölelném, de a teste merev, hátat fordít nekem.
Leteszi a telefont, és láthatóan megremeg, mielőtt
átmenne a szobán. A hátsó kertajtóhoz lép, és
bámul kifelé, mintha onnan megláthatná Kezt.
– Nem tudtam, hogy így érez – motyogja Kez
apja. – Nem hinném, hogy hozzánk beszél. Megint
a szobát rója, úgy bámul maga elé, mint egy
zombi. – Soha nem tűnt depressziósnak vagy
ilyesmi.
– Nem… – felelem. – Ki tudhatta?
Lyn visszajön a szobába. Kez anyja
reménykedve, nagy szemeket meresztve fordul
felé.
– Semmi – mondja. – Marnie még ágyban volt,
nem beszélt Kezzel.
És lefogadom, nem is érdekli.
 Lyn leül mellém a kanapéra. Az arca beesett.
– Borzalmas dolgokat mondtam neki – suttogja.
– De hát azok után, amit veled tett…
Vállat vonok.
– Én jól vagyok.
– De hát utánad ment az erkélyre. És
szörnyűségeket mondott neked. – Olyan
sápadtnak, szinte betegnek tűnik. – És amit rólam
mondott, Jess, az hülyeség. Soha nem szántalak.
Hanem nagyon-nagyon bírlak!
Melegség önt el. Nem tehetek róla.
– Tényleg? – kérdezem.
Bólint, és a szája szélén halvány mosoly jelenik
meg.
Kez anyja felugrik, amikor megszólal a csengő.
– Ez gyors volt! – mondja keresztülszaladva a
szobán, becsapva maga mögött az ajtót. Elfojtott
beszélgetést hallunk az előszobából. Körülnézek a
hatalmas nappaliban, rettentő kellemetlenül érzem
magam. Tudom, egyáltalán nem is kéne itt lennem.
Még csak nem is kedvelt engem.
A pillantásom hirtelen egy festményre esik a
kandalló fölött. Nyersessége ellenére egész szép.
Végtelen pipacsmező. A távolabbi sarkába egy
nevet firkantott valaki.
Kez apjához fordulok.
– Kez festette a képet? – kérdezem.
Abbahagyja a járkálást, és a képre néz.
– Igen. Imád festeni. Mindig a kedvenc helyeit
festi. Ez a mező Wales-ben van, ahol nyaraltunk. –
Úgy bámulja a képet, mint akit hipnotizáltak.
Hirtelen eszembe jut valami; nem is értem,
eddig miért nem gondoltam erre.
– El kell mennem valahová – suttogom Lynnek.
– Azt hiszem, tudom, hol lehet Kez.
Lyn aggódva fordul felém.
– Akkor mondd meg a rendőröknek! Vagy
legalább én hadd jöjjek veled!
– De lehet, hogy tévedek. Merész gondolat. –
Megszorítom a kezét. – Falazz nekem, jó? Mondd
azt, hogy hazaugrottam, vagy valami. Nem fog
soká tartani, ígérem.
Lágyan bólint. Kez apja még mindig transzban
van, észre sem veszi, amikor kisurranok a hátsó
kapun.
Jólesik a hideg reggeli levegő, ahogy kilépek az
utcára. Futni kezdek.
Imádkozom, hogy ezt végre jól csináljam.

Ott vagy? Kérlek, könyörgök, legyél ott…

A növényekkel benőtt híd fura, kísérteties hely,
egyszerre ronda és gyönyörű. Vadvirágokkal és
gazzal benőtt üres pajzs magasan a hasadék fölött,
amit valaha a vonatsíneknek vájtak. Kez meglátta
a szépségét, ezért festette le. Épp csak egy másik
festményét kellett megpillantanom, hogy eszembe
jusson.
Az egyik kedvenc helye…
Ott áll a hídon, látom, amint befordulok a
sarkon. Maga a híd olyan, mint egy fejjel lefelé
fordított száj, benne a rothadó fogak. Ahol a
rudaknak kéne lenniük, csak nagy nyílások
tátognak. Kez az egyik ilyen nyílásban áll. Olyan,
mintha egy hatalmas, csorba ablakon nézne kifelé.
Csupán a vékony korlátot markoló keze tartja
vissza, a korlátot, ami valaha az egész építményt
egyben tartotta.
Csak a fejét kell lehajtania. Csak ki kell nyitnia a
tenyerét, és úgy fog keresztülzuhanni azon a
nyíláson, mint egy apró, szárnyaszegett madár.
Óvatosan közeledek felé, átvágva magam a
szúrós szedrek, foszladozó csipszes zacskók,
fennakadt nejlonszatyrok között. Mire a lépcső
aljába érek, a lábszáram csupa karcolás és seb. A
fémlábak alján még ott a pirosfehér szalag.
Leszakadt sorompó jelzi, hogy nem kéne itt
lennünk – ez a hely nem biztonságos.
Voltak pletykák, hogy az egészet le fogják
rombolni. Nagy üvegablakos irodaépületeket
építenek helyette. De aztán beütött a válság, és
szerintem, sok más dologgal együtt a hídról is
megfeledkeztek. Senki nem jön már ide. Kinek
lenne kedve? Halálcsapda.
Tökéletes hely meghalni.
De eddig fel sem tűnt, milyen rettenetes lett ez
a hely. Csöndesen omladozott a háttérben, az élet
pedig ment tovább. Annyi minden tűnik el,
feledkezünk meg róla.
Átlépek a szalagon, és óvatosan megindulok a
lépcsőn. A fém olyan rozsdás, hogy néhol teljesen
szétmállott. Attól félek, beszorul a lábam egy törött
részbe. Gyakorlatilag lábujjhegyen kell lépkednem.
De Kez még nem vett észre. Olyan lassan mozgok,
ahogy csak bírok, szinte lélegezni sem merek;
szememet a mozdulatlanul álló alakra szegezem.
Kérlek, ne ugorj! Kérlek, ne ugorj! Kérlek…
A gondolataim egy pillanatra elkalandoznak.
Igazából mit érdekel? Mi a fenének kéne segítenem
azok után, amit velem tett? Megállok, és hosszan,
remegve beszívom a levegőt. Hollie képe villan fel
az agyamban; finom arca, kedves szemei. Ha itt
lenne velem, most a karomat ráncigálná, húzna
magával.
– Segítened kell, Jess! A helyes utat kell
választanod!
Hosszan pislogok, és megyek tovább.
Hamar elérem a tetőt. És most? Nem
mondhatni, hogy szakértő lennék ezekben a
dolgokban. Most még jobban félek tőle, hogy az
egész híd össze fog omlani a súlyom alatt.
Teszek egy lépést. A híd megreccsen. A
visszatartott levegő hirtelen, egyetlen süvítéssel
szakad ki belőlem.
Kez feje megpördül, meglát, és elkerekedik a
szeme. A lecsorgó szemfesték fekete csíkot húz az
arcán.
– Menj innen! – kiáltja. – Menj innen, különben
esküszöm, leugrom!
Előre dől a testével, de a korlátot nem ereszti.
Isten bizony, az egész híd beleremeg a
mozdulatba. Elfog a rosszullét.
– Kez, kérlek, maradj ott! Nem jövök közelebb.
– Megteszem! Meg fogom tenni!
Leülök a földre.
– Látod? Nem moccanok. Csak egyet lépj hátra.
Kemény, érdes lent a föld. A lábamat horzsolja a
fém. Látom, hogy Kez habozik, a vállai
elernyednek.
– Kez, kérlek! Csak hallgasd meg, amit mondani
akarok.
Úgy áll ott, mint egy megfagyott szobor. A szellő
belekap a hajába, úgy emelgeti, mintha füst lenne.
– Szerintem te sem akarod ezt – mondom. –
Tényleg véget akarsz vetni mindennek?
– Igen… – a hangja szinte csak lehelet. Alig
ismerek rá.
– De az életednek akarsz véget vetni? Vagy a
szarnak? Meg akarsz halni, vagy azt akarod, hogy
minden más legyen?
A karja enyhén megremeg. A kezére, apró kis
kezére koncentrálok. A kezére, amivel néhány
órával ezelőtt kis híján kilökött az erkélyről. Ne
engedj a szorításon, kérlek…
– Mert én is azt akarom, hogy minden más
legyen. És ez nem lehetetlen, tudod? Még nem
késő. Soha nem késő – könyörgök.
Nem válaszol, de látom, hogy valami
megváltozik az állásában. Enyhül a merevség.
Szinte olyan, mintha elindulna felém, pedig egy
centit sem mozdul.
 – Eszembe jutott az iskolában kitett rajzod.
Azért gondoltam, hogy talán itt vagy – mondom. –
Gyönyörűek a rajzaid.
Lassan felhúzom magam, és elindulok felé.
Minden reccsenésbe beleborzongok, de most már
eltökéltem magam. Szememet a hátára tapasztom,
és imádkozom, hogy maradjon ott, ahol van, ne
moccanjon.
Így… Meg se moccanj… Maradj ott, kérlek,
maradj ott…
– De miért, Kez? – folytatom. – Mi olyan
különleges ebben a hídban?
– Apa hozott ide régen – mondja közömbösen. –
Tábortüzet raktunk a híd alatt. Akkor még jó volt,
tudod? Amikor kicsi voltam. Boldog. De mintha már
nem is emlékeznék azokra az időkre. Néha
idejövök, hogy eszembe jusson.
– De nem akarsz leugrani – mondom. Nem
kérdezem. Imádkozom, hogy jól értelmeztem a
szavait. Újra leülök, közvedenül mellette. A lába
néhány centire van az enyémtől. Érzem a kölnije
illatát. Édes, émelyítő.
Most nem mehetsz el. Itt vagyok, itt, melletted.
Maradj velem!
– De le akartam. Aztán ideértem, és eszembe
jutott… újra… Jaj, nem is tudom. Szánalmas, hogy
még ezt sem tudom rendesen végigcsinálni. –
Halkan szipogni kezd. – Tényleg ennyire rossz
ember vagyok?
– Nem. De valami nagyon rosszat tettél.
 Bólint.
– Pedig nem is utálsz, ugye? – kérdezem.
– Nem. – Felém fordítja az arcát. – Egyszerűen
halálra idegesítesz, annyira emlékeztetsz rá: az
anyámra. Ahogy hagyod, hogy bántsanak, nap nap
után, alá fekszel, mint egy kutya. Emiatt néztelek
le. Gondolom. Nem volt igazam.
– De minek kellett gúnyolnod, tehénnek
nevezned?
– Csak belekapaszkodtam – mondja. – Ha
őszinte akarok lenni, bármi lehetett volna. Erre
ugrottál. Sajnálom. Nem tudom, miért szakadt el a
cérna. Szörnyű volt, csak belegondolni, hogy
majdnem… – zihál.
– De nem! – mondom.
Felnézek rá. A smink teljesen letörlődött, nincs
Marnie, nincs hatalom. Ez az igazi Kez.
– Szörnyűséget csináltam – zokogja.
– Most már minden rendben – mondom.
– Szörnyeteg vagyok.
– Nem, nem vagy az.
– Olyan vagyok, mint ő.
– Igen, Kez. Olyan vagy, amilyen lenni akarsz.
– Szerinted el fogja hagyni az anyám valaha? –
kérdezi hirtelen.
Az anyja felsebzett arcára gondolok, meg a
kiabálásra, amikor megérkeztünk.
– Nem tudom – mondom. – Talán.
Finoman felnevet.
– Legalább őszinte vagy.
 – Több bennünk a közös, mint gondolnád –
mondom. – Én éppen most törődtem bele, hogy az
apám egy szemétláda.
– Tényleg?
– Igen. Nem könnyű, de elfogadtam, hogy
valószínűleg látni sem fogom. Ez van. Van viszont
egy fantasztikus anyám.
– Erősebb vagy, mint gondoltam – mondja Kez.
– Igazából nem. Néha én is megremegek. – Az
utolsó telefonhívásra gondolok apával, és még
most is érzem a szorítást a gyomromban. – De
egyre könnyebb.
– Nem hiszem, hogy haza tudnék most menni –
suttogja.
– De hát hová mennél? – kérdezem. – Nem
menekülhetsz örökké. Vagy rejtőzködhetsz.
– Hogy tudsz továbblépni, amikor mindenki rád
mászik? – kérdezi. – De komolyan? Azt hittem,
gyenge vagy, de most már látom, én vagyok a
gyáva. Semmivel nem tudok szembenézni.
– Nincs csodaszerem. Minden napot úgy veszek,
ahogy alakul. – Ujjaimmal végigsimítom a korlátot;
a durva, érdes fém kis híján felhasítja a bőröm.
Bepréselem magam Kez mellé, a rudak közötti
nyílásba. Kilógatom a lábam. Sokkal jobb innen,
szabadabbnak érzem magam. Kez lenéz rám,
figyel. Aztán nagyon lassan leereszti magát
mellém. Guggol, mintha bizonytalan lenne, hová is
tegye le magát.
– Nem éreznéd jobban magad, ha a világon sem
lennék? – kérdezi olyan vékony hangon, hogy
szinte elfogy a levegőben.
– Így nem – sóhajtom. – Azt akartam, hogy
véget érjen. A gúnyolódás, a megaláztatás; ez
minden.
– Véget ért – suttogja. – Muszáj.
– És mi lesz Marnie-val?
– Nem tudnám megmondani. Jó volt vele lenni,
annyi mindenről elvonta a figyelmemet, de… nem
tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg a
barátnőm volt.
Bólintok.
– Azt hiszem, magam is el tudok vele bánni.
– Szerintem Lynnek tényleg tetszel – mondja
Kez. –Lassacskán be kell ismernem, hogy soha
nem volt értem annyira odáig. De benned tényleg
lát valamit.
– Vagy a dagikra bukik!
Kez elképedve néz rám. De aztán észreveszi,
hogy nevetek. Lassú mosoly jelenik meg az ő arcán
is.
– Az is lehet – mondja.
Kez leül, kidugja a lábát a nyíláson, úgyhogy
most ott ülünk egymás mellett, a lábunk szabadon
lóg a szakadék fölött. De maradt közöttünk hely,
néhány centi. Azt hiszem, ez így is marad.
– Így már jobb – mondja.
Lenézek a sínekre, figyelem a bokrok és sziklák
fölött lógázó lábunkat. A gaz és a moha között apró
virágok ütötték fel a fejüket. Hosszú szőlőindák
tekergőznek felfelé a híd rozsdás lábán, fényesen
vibrálnak.
Talán most már rendben lesz minden.
Talán.
 KEZ

Néha, a sötétben, egyszer csak minden kitisztul.

Innen tudom, hogy:
a) a zaklatás szemétség,
b) a családnak melletted kell lennie, amikor
szükséged van rá,
c) gyenge voltam, és azt hittem, ezt érdemlem.
De közben arra is rájöttem:
d) a zaklatók megváltozhatnak,
e) a család is csinálhatja rosszul,
f) a fájdalom nem gyengeség. Az erő abból jön, ha
továbbmegyünk.
Remélem, egy nap el tudom mondani Jessnek,
mennyire bánom az egészet.
De addig, amíg eljön ez a nap, kimozdulok a
sötétből, vissza a fény felé.
Talán most végre valamit jól csináltam.
Megváltozom. Megpróbálok.
Új hét, új kezdet.