A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Stephanie Garber: The Ballad of Never After

Flatiron Books, New York, 2022

Ez a mű kitalált történet. A regény összes szereplője, minden

szervezet és esemény a szerző fantáziájának szüleménye, illetve a
fikció részeként jelennek meg.

Fordította Sepsi László

Copyright © 2022 by Stephanie Garber

Hungarian translation © 2023 Sepsi László
Magyar kiadás © 2023 Kolibri Kiadó, Budapest
A Kolibri Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Térkép © Virginia Allyn
Borítóterv © Erin Fitzsimmons
Borítófotók © Shutterstock

ISBN 978 963 599 305 5

Felelős kiadó Pap Zoltán

Felelős szerkesztő Garamvölgyi Katalin
Szerkesztette Horváth Annamária
A szöveget gondozta Kalocsai Judit
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera
A borítót az eredeti felhasználásával készítette Váraljai Viktória

Elektronikus változat
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette Ambrose Montanus
 Mindenkinek, aki valaha is félt attól,
hogy nem találja meg az igaz szerelmet
 Figyelmeztetés

Kedves Evangeline!
Végül újra találkozni fogsz vele, és amikor ez
bekövetkezik, ne hagyd, hogy a bolondját járassa
veled. Ne hagyd, hogy megvezessenek arcának
elbűvölő gödröcskéi, nem e világi kék szeme, vagy
összeránduló gyomrod, amikor Kisrókának nevez –
ezt nem becézgetésnek szánja, csupán újfent
manipulálni akar.
Lehet, hogy Jacks szíve valóban megdobbant, de
attól még nem érez semmit. Ha kísértésbe esnél,
hogy újra megbízz benne, emlékezz vissza rá, hogy
miket tett.
Ne feledd, hogy ő mérgezte meg Apollót, hogy rád
kenhesse a gyilkosságot, és valóra váltson egy rég
elveszett jóslatot – a jóslat szerint te nem vagy több
egy kulcsnál, amely képes kinyitni a Valorok
Kapuját. Jacks egyetlen vágya, hogy kinyissa a
Kaput. Valamikor a jövőben feltehetően kedves lesz
 veled, és próbál majd befolyásolni, hogy kinyisd. Ne
engedj neki!
Ne feledd, mit mondott neked aznap a hintóban – ő
egy Fátum, és te puszta eszköz vagy a számára. Ne
feledd, hogy Jacks valójában micsoda, és ne hagyd,
hogy újra együttérzésre csábítson.
Ha szükséged van valakire, akiben megbízhatsz,
bízz Apollóban, amikor felébred. Mert fel fog
ébredni. Meg fogod találni a módját, hogy
meggyógyítsd, és amikor megteszed, bízz abban,
hogy ti ketten boldogan fogtok élni, amíg meg nem
haltok, Jacks pedig azt kapja, amit érdemel.
Sok sikert,
Evangeline
Evangeline jókorát sóhajtott, amikor befejezte a magának
írt levelet. Aztán lezárta egy bőséges adag aranyszínű
viasszal, és ráírta a következőket: Arra az esetre, ha
elfelejtenéd, mit tett a Szívek Hercege, és kísértésbe esnél, hogy
újra megbízz benne.

Egyetlen nap telt el azóta, hogy tudomást szerzett Jacks

legutóbbi árulásáról: az esküvőjük éjszakáján megmérgezte
Evangeline új férjét, Apollót. Ez az álnok húzás még
mindig fájt neki, és Evangeline kizártnak tartotta, hogy
valaha még egyszer képes lesz megbízni Jacksben. Viszont
a szíve mélyén a legjobbakban reménykedett. Hitt abban,
hogy az emberek képesek megváltozni; hitt abban, hogy az
élet egy olyan történet, amelynek a befejezését még nem
írták meg, ezért a jövőnk végtelen számú lehetőséget
tartogat.

Viszont Evangeline nem engedhette meg magának,

hogy Jacksbe vesse a reményeit, és azt sem bocsáthatta
meg neki, amit vele és Apollóval tett.

És kizárt, hogy valaha segítsen neki kinyitni a Valorok

Kapuját.

A Valorok, a Fenséges Észak első királyi családja

építette a kaput, amely a Valoria nevű helyre nyílik. Senki
sem tudta, mit rejt ez a hely, mivel egy átoknak
köszönhetően az északi történetek nem igazán
megbízhatóak. Néhány mesét leírni sem lehet, mert tüzet
fognak, más történetek nem hagyhatják el Északot, és
számtalan közülük minden egyes alkalommal módosul, ha
elmondják őket, és minden újrameséléssel egyre
megbízhatatlanabbá válik.

Valoria kapcsán két egymásnak ellentmondó elbeszélés

keringett. Az egyik szerint a hely egy kincsesláda, amely a
Valorok legerősebb varázsholmijait rejtette. A másik
szerint bűvös börtön, amelyben a legkülönfélébb
varázserejű lényeket tartották fogva, köztük egy förtelmes
szörnyeteget, amelyet a Valorok hívtak életre.

Evangeline nem tudta, melyik változatnak higgyen, de

nem állt szándékában segíteni Jacksnek, hogy az rátegye a
jeges mancsát a varázsholmikra vagy a varázsszörnyekre.

A Szívek Hercege már így is elég veszélyes. Ráadásul

Evangeline borzasztóan dühös rá. Tegnap, miután gyanút
fogott, hogy Jacks mérgezhette meg Apollót, három szó
jutott eszébe: Tudom, mit tettél.

Ezután az őrök kikísérték Jackset a Farkasok

Csarnokából. Evangeline legnagyobb meglepetésére
ellenkezés nélkül távozott. Viszont a lány tudta, hogy
vissza fog térni. Jacksnek lezáratlan ügye volt vele, ő
viszont nem szándékozott többet közösködni a Fátummal.

Evangeline fogta a magának írt sorokat, átvágott a

királyi lakosztályán, és lerakta a levelet a
kandallópárkányra, a lepecsételt oldalával kifelé – hogy
biztosan lássa a figyelmeztető feliratot, ha újra szüksége
lesz rá.
 1
Á a Farkasok Csarnokának királyi
könyvtárában, amelyet évszázadok óta senki sem nyitott
ki. Próbálták felgyújtani, fejszével szétverni és
varázskulccsal feltörni a zárját. De senki még csak
megkarcolni sem tudta a makacs ajtót. Egyesek szerint
gúnyt űz belőlük. Koronás farkasfej díszíti a faajtó közepét,
és az emberek esküsznek rá, hogy a farkas kineveti a
kudarcra ítélt próbálkozásaikat, sőt, kivicsorítja éles fogait,
ha valaki akár csak a közelébe jut a kinyithatatlan ajtó
feltárásának.

Evangeline Fox egyszer megpróbálta. Húzta, rángatta és

tekergette a vasfogantyút, de az ajtó meg sem moccant.
Most sem, és korábban sem. De a lány reménykedett
benne, hogy ezúttal máshogy alakul majd.

Evangeline mesterien tudott reménykedni.

Ugyanakkor mesterien ment neki az ajtók kinyitása is.

Egyetlen csepp önként fakasztott vérével bármilyen zárat
képes kinyitni.

Először meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem

figyeli, követi vagy leskelődik utána az a köpenyegforgató,
almazabáló gazember, akinek a nevére gondolni sem
hajlandó.
 Evangeline hátranézett. Lámpása okkersárga fénye
elűzte a közeli árnyakat, de a Farkasok Csarnokának
könyvtárpolcai fátyolos fényben fürödtek.

Ideges mozdulatot tett, mire a lámpás fénye

meglobbant. Evangeline eddig nem félt a sötétben. A
sötétség a csillagoké és az álmoké volt, a nappalok közé
beférkőzött mágiáé. A szülei elvesztése előtt az apjával
nézte a csillagképeket, és hallgatta, ahogy az anyja
gyertyafénynél meséket mond. És sosem ijedt meg tőlük.

De nem is konkrétan a sötétségtől vagy az éjszakától

félt. Hanem az enyhén csiklandós érzéstől, mintha
póklábak másznának a lapockái között. Azóta érezte, hogy
kilépett a királyi lakosztályból, és elindult kinyitni az ajtót,
abban reménykedve, hogy megszerezheti a gyógymódot, és
megmentheti a férjét, Apollót.

A kísérteties érzés olyan halovány volt, hogy először azt

hitte, puszta paranoia.

Senki sem követte.

Nem hallott lépteket.

Ám ekkor…

Evangeline belesett a sötét könyvtárba, és egy nem

emberi szempár nézett vissza rá. Kéken csillogott, mint az
ezüst, fényesen, mint a hullócsillagok. Evangeline arra
gondolt, hogy a szempárt azért ragyog, hogy csúfolódjon
rajta. De tudta, hogy hiába fénylik ez a szempár, hiába
világít a sötétben, és csábítja arra, hogy leengedje a
lámpást, nem bízhat benne. Ahogy abban a másikban sem
bízhat.

Jacksben. Még gondolatban sem akarta kimondani ezt a

nevet, de erre esélye sem volt, amikor látta, ahogy
hanyagul, de jóképűségének teljes tudatában,
magabiztosan, mint mindig, előlép a félhomályból. Úgy
mozgott, mintha az éjszakának kellene tartania őtőle.

A bizsergés Evangeline lapockáiról átköltözött a

karjára, a nyugtalan cirógatása elérte az összetört szívet
ábrázoló utolsó megmaradt sebhelyét. A seb szúrt, aztán
lüktetett, mintha Jacks megint belemélyesztette volna a
fogát.

Evangeline kardként szorította a lámpást.

– Menj innen, Jacks! – Csak két nap telt ez azóta, hogy

az őrökkel kidobatta a palotából, és remélte, hogy ennél
tovább marad távol. Lehetőleg örökre… – Tudom, mit
tettél, és látni sem akarlak.

Jacks a nadrágzsebébe dugta a kezét. Füstszürke inge

lazán be volt tűrve, az ujjait feltűrte izmos karján, a
gallérjáról hiányoztak a gombok. Kócos haja most
aranyszínű volt csábító éjkék helyett, inkább tűnt
szemtelen istállósfiúnak, mint számító Fátumnak. De
Evangeline tudta, hogy nem felejtheti el, valójában
micsoda Jacks. Megszállott volt, és eltökélt, ráadásul
teljességgel hiányzott belőle az erkölcs és a lelkiismeret.

A mesék szerint a csókja halált hoz mindenkire, kivéve

az egyetlen igaz szerelmét, és miközben Jacks ezt a lányt
kereste, hullák szegélyezték az útját. Evangeline valamikor
kellőképpen naiv volt ahhoz, hogy azt higgye, ezek szerint
a Szívek Hercege érti a szívfájdalmat, mert az ő szívét is
újra meg újra összetörték, miközben a szerelmet kereste.
Ám mostanra napnál is világosabbá vált – a saját szívét ő
maga törte össze, mert fogalma sem volt, hogyan kell
szeretni.

– Megértem, ha zaklatott vagy… – szólalt meg halkan

Jacks.

– Mi az, hogy ha? – vágott a szavába Evangeline. –

Megmérgezted a férjem!

Jacks közönyösen vállat vont.

– Nem halt bele.

– Ezért nem jár jó pont. – Evangeline-nek küzdenie

kellett, hogy ne remegjen meg a hangja.

Eddig nem tudatosította magában, hogy valahol a lelke

mélyén még mindig haloványan abban reménykedik, hogy
Jacks ártatlan. Viszont a Fátum meg sem próbálta tagadni
a tettét. Nem érdekelte, hogy ami Apollóból maradt, az alig
több egy holttestnél, mint ahogy az sem zavarta, amikor
Evangeline kővé változott.

– Tegyél le róla, hogy emberi normák szerint mérsz –

morogta Jacks. – Fátum vagyok.

– Pontosan ezért nem akarlak látni sem. Amióta

megismerkedtünk, az első szerelmem kővé változott, én is
kővé változtam, aztán menekülnöm kellett a törvény elől,
többen próbáltak meggyilkolni, aztán megmérgezted a
férjem…
 – Ezt már mondtad.

Evangeline ölni tudott volna a tekintetével.

Jacks sóhajtott, és nekidőlt az egyik közeli

könyvespolcnak, Evangeline érzelmei nem jelentettek
számára többet egy tüsszentésnél – valami, amin gyorsan
túl kell esni, vagy egyszerűen elkerülni azáltal, hogy az
ember félreáll az útjából.

– Nem fogok bocsánatot kérni azért, ami vagyok. És

kényelmesen elfelejted, hogy a megismerkedésünk előtt
szomorú, összetört szívű árva voltál, akit egy gonosz
mostoha sanyargatott. Amióta én feltűntem a színen,
Valenda szeretett megmentője lett belőled, feleségül
mentél egy herceghez, és hercegnévé váltál.

– Ezek csak azért történtek, mert a beteges céljaidat

szolgálták – fortyogott Evangeline. Jacks mindent csak
azért tett érte, hogy kihasználja, és kinyittassa vele a
Valorok Kapuját. – A gyerekek a játékaikkal jobban bánnak
annál, mint ahogy te bántál velem.

Jacks összevonta a szemöldökét.

– Akkor miért nem szúrtál le, Kisróka? A múltkor a

kriptában odadobtam neked a tőrt, és elég közel voltam
hozzád, hogy használd. – Ahogy Evangeline nyakára
siklott a pillantása, tekintetében újfent derűs fény csillant.
Pontosan arra a helyre fókuszált, ahol három éjszakával
ezelőtt a száját pihentette.

Evangeline elpirult, ahogy akaratlanul rátört az emlék,

milyen volt a bőrén érezni Jacks fogait és nyelvét. A Fátum
jobbik eszén a vámpírméreg kerekedett felül, a lányén meg
az ostobaság.

Evangeline Jacksszel maradt aznap éjjel, hogy

lefoglalja, nehogy a Fátum embervért igyon, és maga is
vámpírrá változzon. Ezt sikerült elkerülni, viszont Jacks
kihasználta az együttérzését. Elmesélte neki a lány
történetét, Donatella hercegnőét, akitől újra dobogni
kezdett a szíve. Elvileg a hercegnő volt Jacks egyetlen igaz
szerelme, ám ahelyett, hogy betöltötte volna ezt a szerepet,
Donatella másik férfi mellett döntött, és tőrt döfött a
Fátum mellkasába.

A történet után Evangeline annak a rokonszenves

Szívek Hercegének kezdte látni Jackset, akit először
keresett fel segítségért. Ám Jacks a szíve nélkül is eléggé
megtört volt, Evangeline-nek pedig fel kell hagynia a
reménykedéssel, hogy több lehet a számára.

– Hibát követtem el aznap éjjel a kriptában. –

Evangeline eltüntette a pírt az arcáról, és egyenesen Jacks
embertelen tekintetébe nézett. – De ha adsz még egy
esélyt, habozás nélkül leszúrlak.

Jacks önelégülten elmosolyodott, megvillantva

gödröcskéit, amiket meg sem érdemelt volna.

– Csábító, hogy tegyek veled egy próbát. De ha meg

akarsz szabadulni tőlem, nem lesz elég, ha megsebzel. –
Jacks elővett egy rikítóan fehér almát a zsebéből, és
dobálni kezdte. – Ha tényleg azt szeretnéd, hogy örökre
eltűnjek az életedből, segíts megtalálni a hiányzó köveket,
nyisd ki a Valorok Kapuját. Megígérem, hogy utána soha
többé nem látsz.

– Bármennyire örülnék is neki, ha eltűnnél, nem

fogom kinyitni neked a kaput.

– És mi lesz Apollóval?

A herceg neve hallatán éles fájdalom nyilallt

Evangeline-be, és újra fellobbant benne a harag Jacks iránt.

– Ne merészeld a szádra venni a nevét!

Jacks még szélesebben elvigyorodott, furcsa módon

örömét lelte a lány haragjában.

– Ha segítesz, felébresztem a tetszhalott állapotából.

– Nem vagy eszednél, ha azt hiszed, hogy megtenném a

kedvedért. – Az egész őrületet Evangeline első alkuja
indította el Jacksszel. Soha többé nem köt alkut vele, nem
fognak szövetkezni, kizárt dolog. – Nincs rád szükségem
Apollo megmentéséhez. Találtam rá más módot. – A lány a
könyvtár bezárt ajtaja felé bökött az állával. Az ajtó félig
takarásban volt, de esküdni mert volna, hogy a koronás
farkasfej vigyorgott, mintha tudta volna, hogy végül
Evangeline lesz az, aki kinyitja rajta a zárat.

Jacks vetett egy pillantást az ajtóra, felhorkant, majd

halkan gúnyolódva azt mondta:

– Szerinted odabent találsz gyógymódot Apollónak?

– Tudom, hogy találok.

Jacks ezúttal komorabb nevetést hallatott, majd

derűsen az almájába harapott.
 – Szólj, ha meggondolnád magad, Kisróka!

– Ne számíts rá…

Jacks kámforrá vált, mire a lány befejezhette volna a

mondatot. Nem maradt nyomában más, mint baljós
nevetésének visszhangja.

De Evangeline nem hagyta magát felbosszantani. Egy

öreg könyvtáros azt mondta neki, hogy ez az ajtó a
Valorokról szóló elveszett könyvekhez és legendákhoz
vezet. Bár az Észak első királyi családja halandókból állt,
széles körben elfogadott nézet, hogy a tagjai rendkívüli
képességekkel bírtak. Honora Valor, Észak első királynéja
állítólag korának leghatalmasabb gyógyítója volt. És
Evangeline jó okkal vélte úgy, hogy az ajtó mögött
fellelhető legendák Honora Valor gyógyításairól szólnak,
amelyek remélhetőleg annak módját is tartalmazzák,
hogyan hozzunk vissza valakit a tetszhalálból.

Evangeline elővette a tőrét, egy ékköves markolatú

pengét néhány hiányzó kővel. Valójában a tőr Jacksé volt –
ugyanezt a fegyvert dobta oda neki a kriptában együtt
töltött éjszaka során. Jacks reggelre otthagyta a tőrt, és
Evangeline még most sem értette teljesen, ő miért hozta
magával. Nem akarta megtartani – már nem –, de egyelőre
nem volt ideje lecserélni, és ez volt a legélesebb szerszám a
birtokában.

Egyetlen szúrás a tőrrel, és vörösen előbuggyant a vére.

Az ajtóra nyomta az ujját, és elsuttogta a szavakat:

– Kérlek, nyílj ki!

A zár azonnal kattant. A kilincs könnyedén elfordult.

Évszázadok óta először az ajtó kitárult.

És ekkor Evangeline megértette, Jacks miért nevette ki.

 2
A E az ajtón, és a föld
megremegett a talpa alatt, mintha a topánjával petárdákra
taposott volna kövek helyett. A hely olyan volt, mint
minden reménye: épp sebesen darabjaira hullott.

A teremben elvileg könyveket kellett volna találnia a

Valorokról, bennük pedig válaszokat a kérdéseire, és
gyógymódot Apollo bajára. Ehelyett csak borús fuvallat
köszöntötte, amely a lehengerlő faragott márvány boltív
körül kavargott.

Evangeline lehunyta a szemét, és újra kinyitotta,

mintha egy pislantással eltüntethetné a boltívet, és drága
könyvek bukkannának fel a helyén. Ám sajnálatos módon
Evangeline pislantásai nélkülözték a varázserőt.

De így sem adta fel.

A Középbirodalomban, ahonnan származott, ez a boltív

csak egy díszítésül szolgáló faragott szikladarab lett volna,
amely épp elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy ajtó.
Ám itt, a Fenséges Északon a boltívek egészen másként
működtek. Itt a Valorok által épített mágikus átjárók
voltak.

Ennek a boltívnek az oszlopaira fenséges páncélos

angyalokat véstek, mint harcosokat egy végtelen csata két
oldalán. Az egyik angyal lehajtotta a fejét, a szárnya törött
volt; szinte szomorúnak tetszett, míg a másik dühösnek
tűnt. Mindketten kivont karddal törtek a boltív közepe
felé, elijesztve bárkit, aki be szeretne lépni.

Ám Evangeline nem egy bárki volt. Sőt, attól, hogy

tiltották, még inkább be akart nézni a boltív mögé.

Talán ez a boltív volt a könyvekhez és az Apollo

gyógyulásához vezető kapu. Ha a könyvtáros igazat
mondott azzal kapcsolatban, hogy ebben a teremben
megtalálható az összes történet a Valorokról, akkor az
angyalok talán a történeteket sújtó átoktól védelmezik a
könyveket, hogy azok sértetlenek maradjanak. Talán
Evangeline-nek csak annyit kell tennie, hogy az egyikük
kardjához érinti a vérét, és az udvariasan oldalra húzódik,
hogy beengedje.

Tett még egy lépést, reményteli izgalom töltötte el,

ahogy újra megszúrta az ujját a tőrrel, és a kibuggyanó vért
az egyik angyal kardjához nyomta.

A kard fényleni kezdett, akár egy gyertya. Ragyogó

aranyszálak szőtték át a kőkardokat, az angyalokat, az
egész boltívet. Élénk volt, fényes és varázslatos. Evangeline
bőre bizsergett, ahogy a boltívről felszállt a por, és úgy
csillogott körülötte, akár az apró hullócsillagok. Az eddig
hűvös levegő most felmelegedett. Evangeline tudta, az a
sorsa, hogy belépjen ebbe a terembe, megtalálja a boltívet,
kinyissa a…

Hirtelen kiszorult a levegő a tüdejéből, ahogy a

gondolat eszébe juttatta Apollo öccse, Tiberius
figyelmeztetését: Arra születtél, hogy kinyisd. A mágikus
holmik mindig beteljesítik, amire alkották őket.

És Tiberius hitt benne, hogy Evangeline azért jött

világra, hogy kinyissa a Valorok Kapuját.

Hátratántorodott, újra eszébe jutott Jacks nevetése.

Ezúttal egyáltalán nem komornak hangzott. Sokkal inkább
vidámnak, mint amikor valaki élvezi a helyzetet és
remekül szórakozik.

– Ne! – suttogta a lány.

A kövek még mindig csillogtak az oszlopokat átszövő

aranyszálaktól. Evangeline nézte, ahogy terjednek a teteje
felé, sorban fénylő szavak gyúltak rajta, amelyek eddig
láthatatlanok voltak.

Északon fogant, de délen született, felismeritek e kulcsot,

mert koronája rózsaszín és arany lesz.

Egyszerre nincstelen és hercegnő, szökevény, kit hamisan

ért gyanú, és önként adott vérétől nyílik a kapu.

Evangeline ereiben elhűlt a vér.

Ezek nem puszta szavak voltak. Ez a… de gondolni sem

akart rá. Viszont a színlelés nem változtat semmin. Ez a
jóslat a Valorok Kapujáról, és Jacks csellel rávette, hogy
beteljesítse. Ami azt jelenti, hogy ez nem egy egyszerű
boltív. Hanem maga a kapu.

A pánik minden egyéb érzést elnyomott benne.

Nem lett volna szabad megtörténnie. A boltív elvileg

darabokban volt. Bár két egymásnak ellentmondó legenda
keringett arról, milyen varázslatokat rejt Valoria,
egyvalamiben mindenki egyetértett: a Valorok Kapuját
darabokra törték, és szerte Északon elrejtették, hogy
eltitkolják a próféciát az emberek elől, és
megakadályozzák, hogy bárki összerakja a kaput.

– Nem, nem, nem, nem, nem… – Evangeline eszét

vesztve próbálta letörölni a vérét a kövekről, mielőtt Jacks
vagy bárki más felfedezné, mit tett. Az angyalok nem
változtattak a testtartásukon, viszont Evangeline attól
tartott, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet mögöttük
még egy ajtó, vagy maguk az angyalok engednek utat neki.
Ráköpött a köpenye csücskére, és azzal dörzsölte. Ám a
világító boltív nem lett haloványabb.

– Tudtam, hogy te ki tudod nyitni az ajtót.

A reszelős hang túl idős volt ahhoz, hogy Jacksé legyen.

De Evangeline szíve így is megállt, amikor meghallotta.

– Elnézését kérem, Őfelsége. Úgy látom, megint

megijesztettem.

– Megint?

Az ajtóban álló férfi alig volt magasabb egy

gyermeknél, ám jóval idősebb lehetett Evangeline-nél,
hosszú, ezüstszínű szakállába aranyszálak keveredtek,
amelyek illettek fehér köpenyegének fényes szegélyéhez.

– Maga… – Egy pillanatra Evangeline túl ideges lett,

hogy kimondja a szavakat. – Maga a könyvtáros, aki
először megmutatta nekem ezt az ajtót.
 – Hát nem felejtettél el! – Bár egyértelműen
elégedettnek tűnt, az öregember mosolya egyáltalán nem
nyugtatta meg Evangeline-t. A boltívhez hasonlóan mintha
ő maga is világított volna, szakálla hétköznapi szürkéből
átváltozott irizáló ezüstszínűvé. – Örömömre szolgálna, ha
lenne időnk cseverészni, de sietned kell, hogy megtaláld a
hiányzó köveket.

A férfi felnézett a boltívre, amelynek tetejéről négy kő

hiányzott. A lyukak Evangeline tenyerénél is kisebbnek
tűntek – nem olyan nagy, letört szikladarabok, mint
amilyeneket elképzelt. De Evangeline azonnal tudta, hogy
ezeket a darabokat kell megtalálnia, ha ki akarja nyitni a
Valorok Kapuját.

A vére kevésnek bizonyult. Megkönnyebbülés öntötte

el.

– Meg kell keresned a köveket – ismételte az öreg

könyvtáros. – Egyet a szerencsének. Egyet az igazságnak.
Egyet a boldogságnak. Egyet az ifjúságnak. – De óvatosnak
kell lenned. A kövek nagy erejű, csalóka holmik. És a
fordítás…

– Nem! – vágott a szavába Evangeline. – Nem keresem

meg a köveket. Nem fogom kinyitni a boltívet. Hiba volt
rákenni a vérem.

Az öregember fáradtan összevonta a szemöldökét.

– Nem hiba volt, hanem a sorsod… – A hangja

elcsuklott, ahogy szavak helyett füst pö ent ki a száján.
 Összevonta a szemöldökét, és megint próbált
megszólalni, de csak még több szürkésfehér füstpamacs
gomolygott ki a száján. A füst ezúttal az Ó, a fene vigye el
szavakat formálta, mintha ez folyton előfordult volna vele.

A könyvtáros szakálla mostanra teljesen füstté vált,

akárcsak a szavai. A keze hirtelen áttetsző lett, egyúttal a
köntöse és a ráncos arca is, amely immár olyan átlátszó
volt, akár egy fátyolfüggöny.

– Mi vagy te? – suttogta Evangeline, próbálta

megérteni, mit lát. Találkozott már vámpírokkal és
Fátumokkal, a mostohanővére pedig boszorkány, de még
így sem értette, miféle szerzet áll előtte.

– Könyvtáros vagyok – nyögte ki végül a férfi, de a

szavait mintha a szél hozta volna, kásásan és távolról
szóltak. – Tudom, ez meglehetős gyanakvásra ad okot, de
hadd nyugtassalak azzal, hogy bár ismernéd az igazságot.
Bár elmondhatnám neked… – Teljesen eltűnt, mielőtt
befejezhette volna a mondatot, magára hagyva Evangeline-
t a vékony csíkban felszálló füsttel és a nyugtalanító
érzéssel, hogy talán nem a Szívek Hercege az egyetlen
természetfeletti erő, amivel szemben óvatosnak kell lennie.
 3
E még napokkal később is kalapált.
Nem akart azon gondolkodni, mit rejt a Valorok Kapuja.
Nem akart a titkain tűnődni. Nem akart visszaemlékezni
rá, milyen elkeseredettnek tűnt az öreg könyvtáros, amikor
azt mondta, bár ismernéd az igazságot.

– Kifutunk az időből – mondta Havelock mogorván,

miközben a hintójuk végigzörgött egy újabb kékesfehér
hóval lepett macskaköves utcán.

Havelock Apollo testőre volt, de most Evangeline

kísérőjeként szolgált, miközben kettesben gyógymódot
kerestek Apollo állapotára. Az elmúlt héten misztikusokat
és patikáriusokat kerestek fel, a test és a lélek orvosait.
Korábban zárva tartott ajtókat nyitottak ki, és mesékkel teli
könyvtárakba léptek be, de ezek egyike sem jelentett
segítséget. Honora Valor kora óta senki sem került tetszhalott
állapotba – szólt az unásig ismételgetett válasz, majd ezt
gyors távozásra sarkalló, gyanakvó tekintetek követték.

Senki sem tudta, hogy Apollo herceg még életben van,

és nem hagyhatták, hogy elterjedjen a hír. Jelenlegi
állapotában Apollo túl sebezhető volt. A nyilvánosság úgy
tudta, Tiberius herceg, Apollo öccse meggyilkolta a
herceget. Evangeline-t nyomasztotta a bűntudat, mivel
tudta, hogy ez hazugság. Ám Tiberius megpróbálta
megölni, úgyhogy akkora lelkiismeret-furdalása azért nem
volt miatta.

– Lehetséges, hogy ez az utolsó esélyünk, hogy

megmentsük – mondta Havelock.

Evangeline tudta, hogy nincs teljesen igaza. Még

mindig beleegyezhet, hogy kinyitja Jacksnek a Valorok
Kapuját – de ezt nem említette Havelocknak. Még mindig
reménykedett benne, hogy van más mód Apollo
megmentésére.

– Láttad a legfrissebb pletykalapot? – kérdezte

Havelock.

– Igyekeztem elkerülni – felelte Evangeline. De azért

elvette az összetekert újságot, amelyet Havelock átnyújtott
neki a hűvös hintóban.

A tervek szerint holnap érkezik Valorfellbe a legújabb

trónörökös, Lucien Jareth az Acadian-házból, és már most
alig bírom követni a rengeteg szóbeszédet. Azt hallottam,
hogy amikor nem a nincstelenek számára épít otthonokat
vagy nem kóbor kutyák és macskák számára keres
családot, árvákat tanít olvasni.

Királyi forrásunk a Farkasok Csarnokában azt is

megerősítette, hogy megkezdődtek a következő Végtelen
Éj előkészületei.

Evangeline abbahagyta az olvasást, nem bírta gyomorral.

Ez megy legalább egy hete. Amint tisztázta nevét a
gyilkosság vádja alól, a lapok ontani kezdték a híreket az új
trónörökösről, Apollo távoli rokonáról, Lucien Jareth
Acadianról. Csupa szirupos történetet, amiktől ez a Lucien
inkább tűnt szentnek, mint hús-vér embernek.

– Vajon mennyi igaz mindebből? – tűnődött

Evangeline.

– Fogalmam sincs – felelte Havelock. – Abban az

egyben lehetünk biztosak, hogy holnap érkezik.

Holnap.

A szó hirtelen fenyegetően hangzott. Még ha tényleg

Lucien volt is az erény mintaképe, aki imádta az árvákat és
kiskutyák mentésével töltötte az idejét, holnap így is
elfoglalja Apollo trónját. Hacsak Evangeline nem gyógyítja
meg a herceget még ma.

– Ne aggódj! – mondta magabiztosabban annál, mint

amilyennek érezte magát. – LaLa tud nekünk segíteni.

A hintó elérte a tornyokat, és megállt. Evangeline úgy

érezte, mintha a lakások és boltok tekergő tornyai
egymásra dobált, behavazott tündérmesék lennének.

Itt lakott Ariel „LaLa” Lagrimas. A Pártában Maradt

Menyasszony néven is ismert LaLa Jackshez hasonlóan
Fátum volt – csak éppen barátságosan viszonyult
Evangeline-hez. Amikor Evangeline-t megmérgezte
Tiberius, LaLa gyógyította meg, és Evangeline
kétségbeesetten remélte, hogy Apollóért is megteszi
ugyanezt.
 Valójában azonnal LaLát akarta felkeresni, de a lakása
előtt egy Kalandozni mentem! tábla fogadta. Evangeline nem
tudta, hová indult kalandozni a barátja, de királyi
katonákat küldött, hogy figyeljék, mikor tér vissza – ami a
katonák szerint ma reggel megtörtént.

Evangeline kerekded fehér felhőt sóhajtott, miközben

felment a lépcsőn LaLa házához. Eddig nem tűnt fel neki,
de a lépcsőkorlátba mesékből származó sorokat véstek.
Ilyeneket, hogy:

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, akinek
szőrös farka rángatózni kezdett, akárhányszor havazás
közeledett.

Illetve: Egyszer volt, hol nem volt egy ház, amelynek

kéményéből rendre nevetés gomolygott füst helyett.

LaLa lakása valójában pont olyan otthonnak tűnt,

amelyből kéretlenül árad a nevetés. Az utcafront vidám
pettyes sárga volt, rajta kerekded ajtóval és sárkányfejes
kopogtatóval.

– Ó, drága barátom! – nyitott ajtót LaLa, mielőtt

Evangeline bekopoghatott volna. Fülig ért a barátságos
mosolya, miközben úgy ölelte meg Evangeline-t, mintha
egész életükben ismerték volna egymást, nem csak pár
hete. – A legjobbkor kerestél fel. Annyi mesélnivalóm van!

Míg Havelock kint őrködött, LaLa mondhatni lelkesen

szökellve beterelte Evangeline-t a lakásba, viszont az
otthona már nem tűnt annyira vidámnak. Amint átlépte a
küszöböt, Evangeline látta, hogy ez már nem ugyanaz a
barátságos és szívélyes hely, mint korábban. A kandalló
üresen állt. Az élénk színű bútorok megmaradtak, de a
falak kopárak voltak és az asztalok üresek. Még Lala kis
madárkalitka-lámpásai is eltűntek, eltekintve
egyetlenegytől, amely az ajtó mellett várakozott egy halom
tömött utazóbőröndön.

– Elköltözöl? – kérdezte Evangeline, miközben

fájdalmas csalódottság nyilallt belé. Remélte, hogy
félreérti a helyzetet, de mintha LaLa ruhái is ezt igazolták
volna. A Fátum általában flittereket, tollakat vagy csillogó
hableányszoknyát viselt, de a mai öltözetét a friss tejszín
visszafogott színe uralta, és hosszú ujjai eltakarták a barna
karjára tetovált sárkánytüzet. A ruha az északi divatnak
megfelelően a földig ért, de amikor tett egy lépést a pamlag
irányába, Evangeline egy pár magas sarkú utazócsizmát
pillantott meg a szegélye alatt.

– Alig vártam, hogy elmondjam… Eljegyeztek! – Lala

kinyújtotta a karját, hogy megmutassa a vaskos eljegyzési
karperecét, amely aranylón csillogott, és ugyanolyan szép
volt, mint a LaLa szájára kiülő örömteli mosoly. – Robin
Slaughterwood nagyúrnak hívják. Tudom, elég ijesztő
családnév. Viszont úgysem fogom felvenni. De te is tudod…
– Lala hangja váratlan nevetésbe torkollt.

LaLa korábban elmesélte Evangeline-nek, hogy a

Fátumok mindig küzdenek a késztetés ellen, hogy azzá
váljanak, amire teremtették őket. LaLa a Pártában Maradt
Menyasszony, ezért a legfőbb vágya, hogy találjon valakit,
aki szereti, bár mindig az a sorsa, hogy faképnél hagyják az
oltár előtt, majd olyan erős könnyeket sír, hogy ha egy
halandó megissza őket, belepusztul a szívfájdalomba. De ő
mégis itt állt egy új eljegyzési karpereccel, és szép
szeméből sütött a reménykedés.

– Annyira örülök neked! – mondta Evangeline. És

kissé meglepetten vette tudomásul, hogy őszintén
gondolja. Ha hónapokkal ezelőtt kerül ugyanebbe a
helyzetbe, megkérdezte volna LaLát, hogy ez a rövid ideig
tartó boldogság megéri-e, hogy elkerülhetetlenül
összetörjék a szívét. Az emberek összetört szíveket
emlegetnek, de Evangeline úgy vélte, a szerelem nem csak
az ember szívét töri össze. Amikor elvesztette az első
szerelmét, az az egész életét romba döntötte. És mégis, az
összes fájdalom ellenére eljött idáig, nemcsak abban
reménykedett, hogy megmentheti Apollo életét, de abban
is, hogy újra esélye nyílik vele a szerelemre.

– Remélem, hogy a Slaughterwood-kastély nincs

messze – mondta Evangeline. – Örülnék neki, ha meg
tudnálak látogatni.

– Az nagyon jó lenne – csillant fel LaLa szeme. – A

Slaughterwood-kastély csak egynapi útra van, és hosszú
jegyességet kértem, úgyhogy remélhetőleg sok bált
rendezhetek.

LaLa csizmája kopogott a fapadlón, miközben odament

az egyik utazóládájához, és kivett belőle egy méhkastortát
– mert nyilván csomagolt magának süteményt is –
evőeszközökkel és szív alakú aranytányérokkal.

Evangeline tudta, hogy rá kell kérdeznie, miként

gyógyíthatják meg Apollót. Mint Havelock felhívta rá a
figyelmét, szorítja őket az idő. De a másik ember örömének
megünneplése is fontos dolog, és LaLa volt az egyetlen
barátja Északon.

Evangeline adott magának néhány percet, hogy

kiélvezze a süteményt és a barátja boldogságát, miközben
LaLa elmesélte neki, hogyan ismerkedett meg Robinnal és
a férfi hogyan jegyezte el néhány nap leforgása alatt.

– Ha újra akarsz házasodni, nekem itt Északon mindig

bevált, ha veszélybe került nőnek adtam ki magam.

Evangeline nevetett, de nem lehetett túl meggyőző.

LaLa arca azonnal elkomorult. A tekintete Evangeline
ruhájára siklott. A lány levette a köpenyét, megmutatta az
alatta viselt északi gyászruhát – tiszta fehér selyem,
amelyet finoman megmunkált fekete bársonymintázat
díszített.

– Jaj, sajnálom, barátom… Elfelejtettem, hogy még

mindig Apollót gyászolod. Ez elég érzéketlen dolog volt
tőlem, igaz?

Fátumként LaLa nem érezte az érzelmek ugyanolyan

széles skáláját, mint az emberek, de éppenséggel ez volt az
egyik olyan dolog, amit Evangeline kedvelt a barátjában.
Míg az emberség hiánya Jackset hidegvérű, gátlástalan
istencsapásává tette, LaLa mintha őszintébb és nyíltabb
lett volna tőle.

– Kérlek, ne érezd rosszul magad! Valójában nem

gyászolok – vallotta be Evangeline, és mintha ömleni
kezdett volna belőle a szó. – Apollo életben van. A
történetek, amiket arról hallottál, hogy a fivére
megmérgezte, nem teljesen fedik a valóságot. Valójában
Jacks tette… ő juttatta Apollót tetszhalott állapotba, hogy
engem manipuláljon. – Evangeline-nek fogalma sem volt
róla, LaLa mennyit tud a Valorok Kapujáról. Apollo egyszer
azt mondta neki, hogy az északiak inkább tündérmesének
tartják, mintsem valóságnak, és nagyon kevesen tudják,
miként szól a prófécia. Úgyhogy szinte mindent
elmagyarázott LaLának. – Jacks azt hiszi, a jóslat szerint én
vagyok a kulcs, amely kinyithatja a kaput, és csak akkor
hajlandó meggyógyítani Apollót, ha megkeresem neki a
köveket, és kinyitom.

– Jaj nekem! – sápadt el LaLa, a bőre elszürkült, és

riadt őzikepillantást vetett a barátjára.

Evangeline most látta rajta először a félelem jeleit.

– Ne aggódj! – hadarta. – Nem áll szándékomban

kinyitni a kaput Jacksnek. Azért jöttem, hátha meg tudod
gyógyítani Apollót.

– Annyira sajnálom, barátom! Bár tudok egyet s mást a

varázsitalokról és a bűbájokról, általában nem a jó ügy
érdekében használtam őket, és még senkit sem juttattam
tetszhalott állapotba. Ez nagyon régi varázslat. Úgy tudom,
Honora Valor használta a háborúk idején, amikor túl sok
embert kellett ellátnia. Tetszhalott állapotba juttatta
azokat, akiken sem ő, sem a többi gyógyító nem tudott
azonnal segíteni.

Evangeline próbált úrrá lenni a csalódottságán.

Nagyjából a többi gyógyító is ezt mondta neki.

– Biztosan csak ennyit tudsz? Bármilyen információ

jól jönne. Az új trónörökös holnap érkezik, és…
 – Jobb lenne, ha kinyitnád a kaput Jacksnek – vágott a
szavába LaLa.

– Micsoda? – Evangeline azt hitte, rosszul hall.

Pillanatokkal ezelőtt esküdni mert volna rá, hogy LaLa
megriadt. De a tekintete mostanra kitisztult.

Vajon Evangeline akkor értette félre, vagy most?

– Nem akarod megmenteni Apollót? – kérdezte LaLa.

Evangeline beleborzongott a bűntudatba. Néha ő is

feltette magának ugyanezt a kérdést. Meg akarta menteni a
herceget, de olykor félt tőle, hogy nem akarja eléggé. Nem
mondhatja, hogy Apollóval szerelmesek voltak egymásba,
viszont érez egyfajta kötődést. Kapcsolat van közöttük. Azt
sem tudja pontosan, hogy ez Jacks szerelmi bűbájának
utóhatása, az esküvői fogadalmuké, vagy a sors egyszerűen
egymásba fűzte az útjukat, de tudta, hogy a jövőjük
összefonódik.

Eszébe jutott a zsebébe dugott levél, amelyet szóról

szóra megtanult, annyiszor elolvasta.

Kedves Evangeline!
Bárcsak ismerted volna a szüleimet! Úgy vélem,
szerettek volna téged, és azt mondanák, hogy
nem érdemellek meg.
Nem ismerjük túl jól egymást. Tisztában
vagyok ezzel.
 De meg akarlak ismerni – és boldoggá
akarlak tenni.
Ezen a héten talán túl görcsösen
próbálkoztam. De még sosem csináltam ilyet,
és nem szeretném elszúrni.
Biztos vagyok benne, hogy valamikor a
jövőben el fogom. Viszont egyvalamit
megígérek neked, Evangeline Fox: bármi
történjék, sosem adom fel.
Csak tőled is ugyanezt kérem.
Édesanyám azt mondogatta: „A kitartó
szerelem titka, hogy a másik mindig elkap,
amikor kezdenek múlni az érzéseid”, és
megígérem,
hogy el foglak kapni.
Örökké hűséges híved,
Apollo

Evangeline akkor találta ezt a levelet Apollo szobájában,

amikor tisztázta magát a gyilkosság vádja alól. Az első
szavak után elsírta magát. Aztán amint folytatta,
reménykedni kezdett.

Amikor eljegyezték egymást, Apollo mindvégig

szerelmi bűbáj hatása alatt állt, de Evangeline esküdni
mert volna rá, hogy bizonyos pillanatokban érződött valódi
vonzalom kettőjük között. Ez a levél megerősítette ebben.
Valódinak hatott, és még inkább meggyőzte a lányt, hogy
Apollónak voltak olyan pillanatai is, amikor nem állt bűbáj
hatása alatt. A levél nem olyan érzést keltett, mintha egy
elvarázsolt fiatal férfi írta volna, inkább vethetett általa egy
pillantást a valódi hercegre – a hercegre, aki ugyanazt
érezte, mint Evangeline.

– Bármit megteszek, hogy megmentsem Apollót, de a

kaput nem nyitom ki Jacksnek. Nem gondolhatod
komolyan, hogy ezt kellene tennem.

LaLa lebiggyesztette a száját, mintha egy pillanatra

tépelődött volna. De amikor újra megszólalt, a hangja
határozott volt, egyértelmű és mélységesen felkavaró.

– A Valorok Kapuja nem azt rejti, amit hiszel. Én a

helyedben kinyitnám.

– Te tudod, mi van mögötte? – kérdezte Evangeline.

– Valoria, vagy egy kincsesláda, amely a Valorok

legértékesebb varázstárgyait rejti, vagy egy elvarázsolt
börtön, ahová mágikus lényeket zártak, köztük egy Valorok
által létrehozott borzalmat… – LaLa elharapta a mondatot,
és dühösen felvonta a szemöldökét. – Utálom ezt a
meseátkot.

Egy hirtelen mozdulattal levágta a félig megevett

süteményét az asztalra, és láthatóan nagyon erősen
koncentrált, ahogy megfogta Evangeline kezét. De amikor
megpróbálta elmondani Evangeline-nek, szerinte mit rejt
a kapu, csak zagyvaságok jöttek ki a száján.
 4
E , Liana régen mindig felkelt pirkadat
előtt. Felvette a csinos virágmintás köntösét, amelyet
Evangeline mindig olyan romantikusnak tartott. Aztán
lábujjhegyen lement a lépcsőn, és csendben beosont a
dolgozószobájába, ahol leült a kandalló ropogó tüze elé
olvasni.

Liana Fox hitt abban, hogy minden napot egy mesével

kell kezdeni.

Kislány korában gyakran Evangeline is korán kelt. Nem

akart lemaradni egy szemernyi varázslatról sem, amely
mintha mindig körüllengte volna az anyját, követte a
dolgozószobájába, bekucorodott az ölébe, és rögvest
visszaaludt.

Végül túl idős lett ahhoz, hogy az anyja ölébe feküdjön,

ugyanakkor egyszerűbb volt ébren maradnia. És ekkor az
anyja elkezdte hangosan felolvasni a történeteket. Néhány
mese rövid volt, másoknak napokig vagy hetekig tartott a
végére érni. Az egyik könyvet – egy aranyfüstbe burkolt
vaskos kötetet, amely egészen a Déli-szigetektől utazott
idáig – hat hónapba telt elolvasni. És amikor Liana elért a
történetek utolsó oldalára, sosem mondta, hogy Itt a vége,
fuss el véle. Ehelyett Evangeline-hez fordult, és azt
kérdezte: Szerinted ezután mi történt?
 Evangeline általában kijelentette, hogy boldogan éltek,
amíg meg nem haltak. Úgy gondolta, hogy azok után,
amiken keresztülmentek, a legtöbb szereplő ezt érdemli.

Az anyja viszont nem így gondolta. Úgy vélte, a legtöbb

szereplő boldogságra lelt, de ez az állapot nem tart örökké.
Aztán elkezdett rávilágítani dolgokra, amelyek bizonyosan
belerondíthatnak a jövőjükbe – a főgonosz segédje még
mindig életben van; hiába bocsátottak meg a gonosz
mostohatestvérnek, ő csak az alkalomra várt, hogy újra
lecsaphasson; a valóra vált kívánságnak egyelőre nem
fizették meg az árát; elültették a magot, de még nem
szökkent szárba.

Szóval szerinted mindenkinek meg van pecsételve a sorsa?,

kérdezgette Evangeline.

Az anyja csak mosolygott, kedvesen és melegen, akár a

friss cukros pite. A legkevésbé sem, egyetlen kislányom.
Szerintem mindenkire vár valahol egy boldog befejezés. Viszont
ezek a befejezések nem mindig tartanak ki a könyv utolsó
oldala után, és nem is mindenki élhet garantáltan boldogan,
amíg meg nem hal. A boldog befejezéseket könnyű elcsípni, de
nehéz megtartani. Ezek álmok, amelyek éjjelente meg akarnak
szökni. Kincsek szárnyakkal. Vad, megszelídíthetetlen,
nyughatatlan dolgok, amelyeket folyamatosan hajszolni kell,
különben biztosan elszöknek.

Evangeline akkoriban nem akart hinni az anyjának, de

most hajlott arra, hogy igaza volt.

Amikor kilépett LaLa otthonából, esküdni mert volna,

hogy hallja, amint a saját boldog befejezése fürge lábakon
elszalad előle.

A nyomába akart eredni, de egy pillanatra megállt,

beszívta a hideg északi levegőt, és azt kívánta, bárcsak még
egyszer összekucorodhatna az anyja ölében. Még mindig
elviselhetetlenül hiányzott neki. Eltűnődött rajta, vajon az
anyja mit tanácsolna, mit tegyen.

Evangeline megfogadta, hogy sosem fogja kinyitni a

Valorok Kapuját Jacksnek, de LaLa szavai hallatán kezdett
elbizonytalanodni. A Valorok Kapuja nem azt rejti, amit
hiszel. Én a helyedben kinyitnám.

Egyértelműnek tűnt a számára, hogy a barátja a

történetnek abban a változatában hitt, hogy Valoria egy
mágikus kincsesláda. Ám még a kincsek is lehetnek
veszélyesek.

És ha LaLa téved? Voltak mások is, mint Apollo fivére,

Tiberius, aki annyira elszántan zárva akarta tartani a
Valorok Kapuját, hogy még Evangeline-t is megpróbálta
megölni – Tiberius konkrétan kétszer is az életére tört! De
ő tudta egyáltalán, mi van a kapu mögött, vagy csak félt
tőle, mert inkább a történetnek abban a változatában hitt,
miszerint a kapu egy szörnyeteget rejt?

Feltehetően Evangeline-nek is félnie kellett volna, de

ha őszinte akart lenni magához, már nem az rémisztette
meg a legjobban, hogy mit rejthet Valoria. Hanem a
gondolat, hogy összefogjon Jacksszel Apollo megmentése
érdekében.

Képtelen lenne rá, és nem is akart még egyszer így

tenni.
 Sosem csókolta meg a Szívek Hercegét, de azt
megtanulta, hogy a vele kötött alkuk halálosabbak, mint a
csókjai – varázserejűek, és végtelenül pusztítók. Bárki
mással hamarabb üzletelne, mint hogy még egyszer
Jacksszel szövetkezzen.

– Szerencsével jártál? – kérdezte Havelock, amikor

már biztonságban elhelyezkedtek a hintóban.

Evangeline a fejét rázta.

– Talán meg kellene fontolnunk, hogy beszámolunk az

új trónörökösnek Apollo állapotáról, hogy időt nyerjünk a
gyógymód keresésére. Ha csak a fele igaz a Lucienről
keringő történeteknek, hajlandó lehet várni, mielőtt
hercegként Apollo helyébe lép.

Havelock felhorkant.

– Senki sem lehet olyan jótét lélek, mint amilyennek

ezt a Lucient lefestik. Ha elmondjuk neki az igazságot,
legjobb esetben a saját biztonsága érdekében elzárja
Apollót, és sosem látjuk többet. Legrosszabb esetben, ami
messze valószínűbb, az új herceg csendben megöleti
Apollót, majd ugyanezt teszi veled is.

Evangeline vitába szállt volna vele, de félt, hogy

Havelocknak igaza van. Egyedül úgy menthetik meg
biztosan Apollót, ha megtalálják a módját, hogy holnap
reggel előtt felébresszék.

Tikk. Takk. Tikk. Takk. A hintóban nem volt óra, de

Evangeline szinte hallotta, ahogyan telik az idő. Vagy talán
az Idő Jacks barátja volt, és szintén őrajta gúnyolódott.
A Farkasok Csarnoka, a Fenséges Észak híres királyi
kastélya részben erődnek tűnt, részben mesebeli
várkastélynak, mintha Észak első királya és királynéja nem
tudott volna megegyezni, hogy melyik legyen.

Rengeteg súlyos, védelmező sziklából épült fel,

ugyanakkor festmények díszítették és tették derűsebbé a
kapualjakat, néhány kőbe pedig a kastélykertben növények
és virágok bonyolult rajzait vésték, azt is odaírva, mire
használatosak:

Pegazushere – a felejtéshez

Angyalfű – a nyugodt álomhoz

Szürke selyemfű – búbánatra

Szellemhibiszkusz – gyászra

Unikornismagyal – ünnepléshez

Télfonya – ünnepléshez

Amikor Evangeline reggel eljött a kastélyból, mindenhol

szürke selyemfű ágait és szellemhibiszkusz csokrait látta,
ám ezek helyét mostanra átvették az unikornismagyal
élénkpiros koszorúi.

A látványuktól elszorult a gyomra. A Fenséges Északon

a gyász ideje véget ér, amint hivatalosan megnevezik az új
trónörököst, ami másnap feltehetően meg fog történni. A
Farkasok Csarnokának díszei ellenére úgy érezte, mintha
az új trónörökös máris átvette volna Apollo helyét.

Hallotta, ahogy dalnokok énekelnek a Nagy Lucienről,

és a szolgálók patyolatfehér kötényekre cserélték a fekete
gyászruhájukat. Pár vele egykorú szobalány ünnepi
magyalágakat tűzött a copfjába, és kifestette az arcát és a
száját. És mintha mind sugdolóztak volna:

– Úgy hallottam, fiatal…

– Úgy hallottam, magas…

– Úgy hallottam, még Apollo hercegnél is jóképűbb!

Evangeline gyomra minden szótól egyre jobban

elszorult. Tudta, nem hibáztathatja ezeket a fiatalokat – az
embereknek szükségük van arra, hogy ünnepelhessenek. A
gyász is fontos, de nem tarthat örökké.

Csak azt kívánta, bár több ideje lenne. De legalább

maradt még egy napja Lucien érkezéséig, bár ez is túl
közelinek érződött.

Borzongva sóhajtott, miközben a folyosó, amelyen

Havelockkal haladtak, félhomályosabb és hűvösebb lett.
Pillanatokkal később elérték az Apollóhoz vezető törött
csapóajtót.

Mindig nyugtalanította Evangeline-t, hogy az ajtót nem

őrzik közvetlenül, de gyanús lett volna egy magányos
katonát állítani az üres folyosó közepére. Ehelyett a lépcső
alján a palotaőrség egy megbízható tagja várakozott.

Az apró, eldugott szoba kellemesebb volt, mint amikor

először itt járt. Evangeline-nek fogalma sem volt róla, hogy
Apollo tudatában van-e, hol van, de arra az esetre, ha így
lenne, megkérte az őröket, hogy némileg dobják fel a
helyiséget. A hideg padlóra vastag, bordó szőnyeget
terítettek, eleven erdei tájképek lógtak a falakról, és
betettek egy bársonyfüggönyös, magas baldachinos ágyat.

Evangeline örült volna neki, ha Apollo a saját

hálószobájában fekhetne, ahol a tűz elűzi a hideget, és
résnyire ki lehet nyitni az ablakot, amikor állottá válik a
levegő. Ám Havelock figyelmeztette, hogy ez túl kockázatos
lenne.

A lépcső alján várakozó őr főhajtással üdvözölte

Evangeline-t, majd halkan beszélgetni kezdett
Havelockkal, kettesben hagyva a lányt a herceggel.

Evangeline-nek pillangók verdestek a gyomrában.

Reménykedett benne, hogy ma másképp alakulnak a
dolgok, de a herceg mit sem változott.

Apollo mozdulatlanul feküdt, akár egy tragikus északi

ballada befejezésében. A szíve nagyon lassan vert, és
olajbarna bőrének hűvös volt az érintése. Nyitva tartotta
barna szemét, de valamikori izzó tekintetéből most
teljességgel hiányzott az elevenség, kifejezéstelen volt, és
üres, akár a tengeri üvegszilánkok.

Evangeline közelebb hajolt, és elsimította a sötét

hajtincseket a herceg homlokáról. Tiszta szívből azt
kívánta, bár megmozdulna, pislogna vagy felsóhajtana.
Csak egy apró jelre vágyott, hogy Apollo visszatér az életbe.

– A leveledben azt ígérted, mindig próbálkozni fogsz.

Kérlek, gyere vissza hozzám! – suttogta, miközben a herceg
fölé hajolt.
 Nem lelte örömét az élettelennek tűnő herceg
megérintésében. De Evangeline emlékezett rá, milyen volt,
amikor ő változott kővé, és elkeseredetten vágyott egy
másik ember érintésére. És ezt az egy dolgot megadhatta
Apollónak.

Evangeline a tenyerébe fogta a herceg halovány arcát,

és csókot nyomott mozdulatlan ajkaira. A szája puha volt,
de az íze kellemetlen, akár a boldogtalan befejezések és a
rontások, és mint mindig, a herceg most sem moccant
meg.

– Nem értem, miért csinálod ezt minden áldott nap –

csendült fel Jacks nemtörődöm hangja a szoba másik
végéből.

Evangeline érezte, ahogy végigsöpör a bőrén – lassú

tűz, amelytől billogként izzott fel csuklóján az összetört
szív alakú sebhely. Próbált nem tudomást venni sem a
sebhelyről, sem Jacksről. Igyekezett nem megfordulni, nem
odanézni, tudomást sem venni Jacks jelenlétéről, de
valószínűleg még gyanúsabb lett volna, ha továbbra is
Apollo mozdulatlan szájával próbál csókolózni.

Lassan kihúzta magát, és amikor Jacks közelebb lépett

hozzá, úgy tett, mintha nem bizseregne együtt a
sebhelyével bőrének minden centimétere.

A szokásosnál nagyobb gonddal öltözött fel. Ezüstlánc

rögzítette a vállán az éjkék köpenyt. Bársonyzekéje
ugyanebben a sötétkék színben pompázott, eltekintve a
füstszürke hímzéstől, amely illett a kifényesített
bőrcsizmájába elegánsan betűrt, méretre szabott
nadrágjához.

Evangeline Havelock és a lépcső tövénél álló másik őr

felé kapta a tekintetét, ám azok nem tettek semmit. Jacks
bizonyára bűbájt bocsátott rájuk. A legtöbben úgy vélték,
hogy a Szívek Hercegének hatalma kimerül a halálos
csókjában, pedig Jacks engedelmes bábokká tudta
változtatni az embereket. Fátumereje Északon
korlátozottabb volt, de így is képes volt egy időben több
ember érzéseit és szívét irányítani.

Szerencsére ez a képessége azt nem tette lehetővé, hogy

Evangeline-t is az irányítása alá vonja. Már próbálkozott
vele, de a lány egyszerűen csak hallotta a gondolatait. Jacks
is képes hallani Evangeline gondolatait, ha a lány feléje
irányította őket. Viszont most a legkevésbé vágyott rá, hogy
megossza a Fátummal, mi jár a fejében.

– Azért csókoltad meg a herceget, mert tényleg

élvezted? – kérdezte Jacks. – Vagy azért, mert őszintén
hiszed, hogy a varázserőddel feltámaszthatod?

– Talán azért, mert tudtam, hogy téged zavarni fog –

felelte Evangeline pajkosan.

Jacks inkább gonosz, mintsem szívélyes mosolyt

villantott.

– Örülök, hogy rám gondolsz, amikor a férjeddel

csókolózol.

Evangeline arcára forróság kúszott.

– De nem szép dolgokat gondolok rólad.

 – Még jobb. – Jacks szeme felcsillant, élesen, akár egy
drágakő ezüstös erekkel. Túl szép volt, hogy ilyen
szörnyetegé legyen. A szörnyetegeknek… szörnyetegnek
kellene kinézniük, nem úgy, mint Jacks.

– Csak azért jöttél, hogy piszkálj?

Jacks lassan, színpadiasan sóhajtott.

– Nem vagyok az ellenséged, Kisróka. Tudom, hogy

dühös vagy rám, de mindig is tisztában voltál vele, mi
vagyok. Nem is próbáltam másnak kiadni magam, csak te
hitetted el magaddal az ellenkezőjét. – A pillantása
fémszürkévé és felettébb érzéketlenné vált. – Nem vagyok
a barátod. Nem valami emberkölyök vagyok, aki bájos
hazugságokkal hiteget, meg virágokkal és ékszerekkel
halmoz el.

– Nem is hittelek annak – felelte Evangeline. Talán egy

kis része mégis. Nem élte bele magát, hogy Jacks virágokat
vagy ajándékokat hozna neki, de kezdett a barátjaként
gondolni rá. Még egyszer nem követi el ezt a hibát.

– Mit keresel itt? – kérdezte Jackstől.

– Emlékeztetlek rá, hogy könnyedén megmenthetnéd.

– Jacks lezseren zsebre vágta a kezét, mintha újra üzletet
kötni vele ugyanolyan egyszerű lenne, mint pár érmét adni
a péknek egy darab kenyérért.

Talán eleinte így is tűnne. Ha azt mondaná Jacksnek,

hogy kinyitja a Valorok Kapuját, Apollo még ma este
felébredne. Nem kellene aggódniuk az új trónörökös miatt.
De Jacks továbbra is itt maradna – addig nem menne
sehová, amíg meg nem találta a kapuból hiányzó köveket.
És Evangeline azt akarta, hogy Jacks eltűnjön az életéből,
legalább annyira vágyott erre, mint arra, hogy felébressze a
herceget. Amíg Jacks része az életének, addig rendre romba
fogja dönteni.

Próbált gyógymódot találni Apollónak, de ehelyett

talán arra kellene rájönnie, hogyan szabadulhatna meg
Jackstől.

– A válasz nem, és ez sosem fog változni.

Jacks karba tette a kezét, és nekidőlt az ágy

tartóoszlopának.

– Ha tényleg így gondolod, nincs semmi fantáziád.

Evangeline dühbe gurult.

– Nem fantáziám nincs, hanem elszánt vagyok.

– Én úgyszintén. – Gonosz fény csillant Jacks

szemében. – Ez az utolsó lehetőséged, hogy meggondold
magad.

– Különben mi lesz? – kérdezte Evangeline.

– Különben igazán meg fogsz gyűlölni.

– Lehet, hogy alig várom.

Jacks mérgező szájának sarka megrándult, mintha

valamelyest szórakoztatónak találná ezt a gondolatot.
Valahol felettük felcsendült egy óra. Hét hangos kongatás.

– Tik-tak, Kisróka. Kedves akartam lenni veled, és időt

adtam rá, hogy megfontolhasd a könyvtárban tett
ajánlatomat, de belefáradtam a várakozásba. Ma estig volt
időd meggondolni magad.

Evangeline próbált nem tudomást venni az

összeránduló gyomráról. Ha Jacks azzal akarta kedvesen
meggyőzni, hogy tetszhalott állapotba hozta Apollót,
rettegett tőle, mi mást tartogathat még erre az estére. De
még így sem tudta elképzelni, hogy jobban járna, ha
szövetséget köt vele.

Megfordult, hogy távozzon a helyiségből.

Egy kéz ragadta meg a csuklóját.

– Jacks…

Ám nem Jacks keze nyúlt érte. Az ő bőre hűvös és sima,

akár a márvány. Ez a kéz tűzforró volt.

Apollo?

Evangeline visszafordult a herceghez, elöntötte az

izgalom. Apollo…

Nem volt rendben.

Pillanatokkal ezelőtt a szeme még fénytelen volt, akár a

tengeri üveg, ám most vörösen izzott, akár a rubintok és az
átkok.

Evangeline Jacks felé fordult – pontosabban

megpróbálta. Nehéz volt úgy mozogni, hogy Apollo
vasmarokkal szorította a csuklóját.

– Azt hittem, az éjszaka még az enyém – mordult rá

Jacksre.
 – Nem én csinálom. – Jacks pillantása a herceg
vörösen izzó szeméről Evangeline fogságba ejtett
csuklójára siklott.

A lány próbálta kiszabadítani magát, de Apollo ujjai

még nagyobb erővel szorították.

Még erősebben megrántotta.

Apollo fájdalmasan megszorította, amitől a lány

felsikoltott, és tovább rángatta a kezét.

A herceg szeme még mindig abban a borzalmas

vörösben izzott, de nem úgy tűnt, mintha ébren lenne –
hanem mintha valami megszállta volna, vagy elszántan
küzdene, hogy felébredjen.

Evangeline mellkasa elszorult a pániktól.

– Apollo…

– Nem hall téged. – Jacks egy csillogó fekete pengéjű

tőrt húzott elő.

– Mit…

– El fogja törni a csontodat! – Jacks megvágta Apollo

csuklóját a tőrrel.

Vér fröccsent Evangeline szoknyájára, ahogy a herceg

elengedte a kezét, és a vörösség eltűnt a szeméből.

A lány a sérült csuklóját dédelgette – Apollo vasmarka

kék és lila zúzódásokat hagyott rajta, akár egy karkötőt.

Csöpp.

Csöpp.
 Csöpp.

Evangeline is vérzett. Ám a vér nem abból a kezéből

származott, amelyiket a herceg megfogta, hanem a
másikból. Vér buggyant elő az átlós vágásból a kézfején,
mintha Jacks, aki az imént ejtett sebet Apollón, őt is
ugyanúgy megvágta volna. Próbálta letörölni, hátha csak
ráfröccsent Apollo vére. De a vérzés nem állt el a kezén.

Jacks viharosan komor tekintettel nézte a vérző sebet.

Átkozódva előrántott egy kendőt a zsebéből, és sietve a seb
köré tekerte.

– Tartsd magad távol ettől a helytől, és ne csókold meg

még egyszer!

– Miért… mi történt? – kérdezte Evangeline.

Jacks az összeszorított foga között szűrte a szavakat.

– Valaki már megint elátkozott a hercegeddel együtt.

 5
M .
– Tükörátoknak tűnik – mondta Jacks.

Evangeline próbált nem pánikba esni, de az idegei

kezdték felmondani a szolgálatot. Akár egy könyv, amely
érzi, ahogyan a lapjait lassan kitépdesik a kötésből.
Megsérült, vérzett, a férjét megátkozták, és most úgy tűnt,
hogy őt magát is. És Jacks még mindig fogta a kezét.

Elhúzódott Jacks jeges szorításából, de ettől fikarcnyit

sem érezte jobban magát. Sőt, újra libabőrözött.

Jacks kísértetiesen nyugodt és elszánt hangon beszélt.

– Amíg a tükörátok működik, Apollo érez minden

sérülést, amit szerzel, és te is érezni fogod az ő összes
sérülését. De leginkább a halála miatt aggódhatsz. Ha ő
meghal, vele együtt neked is véged. – Jacks tekintete a
kendőre ugrott, amelyet a lány kezére tekert. Abban a
pillantásban nem volt semmi emberi. A nyugalom
elpárolgott az arcáról, amely így bosszúszomjasnak és
elvetemültnek hatott.

Más helyzetben Evangeline örült volna neki, hogy

érzelmeket lát a Szívek Hercegének arcán. Mégsem volt
meggyőződve Jacks reakciójának őszinteségéről. Azok után
nem, hogy épp az imént figyelmeztette, hogy egy éjszakája
maradt újra üzletet kötni vele.

– Ez a te műved? – kérdezte Evangeline.

Jacks mérges tekintetet vetett rá.

– Ne tegyél úgy, mintha eddig nem ártottál volna

nekem azért, hogy manipulálj. Épp most mondtad, hogy
akkor foglak igazán meggyűlölni, ha nem nyitom ki neked
a Valorok Kapuját.

– Én mindenkinek ártok, Kisróka. De ahhoz életben

kell maradnod, hogy gyűlölhess. – Ridegen a lányra
pillantott. – Nem örülnék neki, ha meghalnál, és megölök
bárkit, aki az életedre tör.

Ezzel kivonult a helyiségből.

Az őrök azonnal kiszabadultak a Szívek Hercegének

irányítása alól, és újra megmozdultak a lépcső tövénél.
Ömlött belőlük a szó, ahogy fel-alá járkálva felmérték a
megváltozott helyiséget.

– Mi folyik itt… az ott vér?

A katonák gyorsan összegyűltek Evangeline körül,

kitisztult a fejük és épp időben tértek vissza a posztjukra
ahhoz, hogy elállják a lány útját, aki válaszokat követelve
Jacks után szaladt volna a lépcsőn.

A magasba tartotta a kezét, mindkét őrnek megmutatta

a kötését, majd rögtönzött egy hazugságot:

– Egy új módszerrel próbáltam felébreszteni Apollót,

de nem vált be. Később részletesebben elmagyarázom, de
most mennem kell.

Muszáj volt Jacks után sietnie. Abból, ahogy Jacks

kiviharzott a szobából, Evangeline gyanította, hogy a
Fátum tudja, ki bocsátott átkot rá és Apollóra, vagy
legalábbis azt hiszi, hogy tudja.

– Kérlek, mindketten maradjatok a herceg mellett, és

lássátok el a sérült kezét! Neki nagyobb szüksége van a
védelemre, mint nekem.

Havelock mintha ellenkezni akart volna, de Evangeline

nem hagyta szóhoz jutni. Fürgén, akár egy nyúl,
leiramodott a lépcsőn.

Félúton járt, amikor tárárá!

Hangosan és ünnepélyesen temérdek harsona hangja

töltötte be a palotát.

Evangeline léptei elbizonytalanodtak. Miért szóltak a

harsonák? Nem kellett volna foglalkoznia vele; alig maradt
ideje, ha követni akarja Jackset. Aztán meghallotta a
nevetgélést. Léptek a folyosón, két fiatal szobalány dugta
össze a fejét.

– Tudja valamelyikőtök, miért szólnak a harsonák?

A magasabb lány sanda pillantást vetett Evangeline-re,

de az alacsony udvariasabb volt. Bocsánatkérő mosollyal
azt felelte:

– Azt hiszem, Lucien herceg fogadása alkalmából.

Mindenkit meglepett, hogy korábban érkezett.
 Evangeline-nel forogni kezdett a helyiség. Miért nem
szóltak neki, hogy a herceg korábban érkezik? Elfoglalt
volt, de valaki megkereshette volna.

– Valaki biztosan tájékoztatott volna – mondta a

törékeny szobalány, mintha olvasott volna a
gondolataiban. – De úgy hallottam, Lucien herceg
aggódott, hogy érzéketlen dolog lenne elvárni tőled, hogy
végignézd, ahogy átveszi a szerelmed helyét a trónon. Ezért
siettette a szertartást.

– Olyan figyelmes! – vetette közbe ábrándosan a

magasabbik szobalány.

– Máris megkedveltem – értett egyet az alacsonyabb.

Lekennék neki egy pofont, gondolta Evangeline.

Nemcsak arról volt szó, hogy a trónörökös korábban

érkezett, hanem hogy ilyen alattomosan tette. Evangeline-t
meg kellett volna hívniuk a szertartásra.

Lucien miért hagyta ki őt? Egy percig sem hitte el, hogy
az érzéseit akarta tiszteletben tartani. Persze most
Evangeline-nek nem volt ideje emiatt aggódni. Követnie
kellett Jackset.

– Evangeline hercegné! – szólalt meg mögötte valaki.

Kísértést érzett, hogy meg se forduljon, ám ekkor két

katona tűnt fel az oldalán. Mindketten Acadian királyi
színeket viseltek – bronz, arany és gesztenyebarna –, de
Evangeline egyiküket sem ismerte fel.

– Hívatják a télikertbe – mondta a jobbján álló őrszem.

– Lucien herceg kéri, hogy azonnal járuljon a színe elé.
Evangeline próbálta optimizmussal felvértezni magát,
miközben követte az ismeretlen őröket, ám a lelkében csak
növekvő ürességet érzett. Nyugtalanította, hogy nem
hívták meg Lucien megkoronázására, most meg szó szerint
odavonszolják, hogy találkozzon vele.

Ahogy közeledett a télikerthez, a levegő melegebb lett,

édesen úszott benne a forralt bor és a rosszul időzített
ünnepélyek illata. A kertet ritkán használták esti
találkozásokhoz. Elnyúló magas ablakaival, amelyek
beengedték a fényt, nappali órákra szánták, esetleg alkonyi
fogadásokhoz. Ám a trónörökös erről bizonyára nem
tudott. Ma este a kinti váróterem megtelt élettel és
fényekkel, gyertyák olvadoztak a csillárokon, festett arcú
vendégek társalogtak, és szinte részegnek ható hangos
nevetések törtek fel.

Úgy tűnt, nem Evangeline volt az egyetlen, akit Lucien

magához hívatott, viszont vele akart találkozni először. A
katonák elterelték a többiek mellett két őrhöz, akik
azonnal kinyitották a télikert boltíves ajtaját.

Evangeline mosolyt öltött, a szoknyája mögé rejtette

bekötött kezét, és bátran előrelépett. Nem számított rá,
hogy a napilapokban lefestett szentet fogja itt találni, de
készen állt rá, hogy az elvárásoknak megfelelően örömöt
színleljen, amiért találkozhat a fiatalemberrel, aki átveszi
Apollo helyét a trónon.

Lucien gondoskodott arról, hogy a télikertben sötétebb

legyen, mint a nyüzsgő előcsarnokban. A hold belesett a
magas ablakokon, fogyó félhold, amely csak a hangulathoz
járult hozzá, a fényhez kevésbé. Gyertyák égtek a
gyertyatartókban, de több füstöt árasztottak, mint
világosságot, ködbe burkolták a helyiséget, ami másokat
lázba hozott volna, de Evangeline inkább csak lassított a
léptein. Minden félhomályos volt, eltekintve a lobogó tűz
előtti szűkös területtől, ahol a trónörökös elterpeszkedve
ült egy füles karosszéken, és egy aranykoronát pörgetett.

– Jó estét! – köszönt a lány erőltetett vidámsággal, és

tett még egy lépést a borostyánszínű lángok felé. Ám amint
odaért, földbe gyökeredzett a lába.

Ez a fiatalember nem a trónörökös volt – pontosabban

nem is igazán volt fiatalember. Természetfelettien jóképű
volt, a szeme túlságosan ragyogott, állának vonala egy
gyémántot is kettévágott volna, és aranybarna bőre
konkrétan világított.

Egy vámpír.

És Evangeline életének első szerelme.

 6
L , miközben még mindig az
aranykoronát pörgette az ujjai körül, akár egy
gyerekjátékot.

– Helló, Eva!

Evangeline ökölbe szorította a kezét.

Volt idő, amikor odaszaladt volna hozzá. Idő, amikor

sírt volna miatta. Most csak dolgokat akart hozzávágni.
Éles, fájdalmat okozó dolgokat.

Valaha Luc volt a fiú, akiről azt hitte, hozzá fog

feleségül menni, de legutoljára egy ketrecbe zárva
találkozott vele, amikor Luc részt vett egy szertartáson,
hogy vámpírrá változzon. Jacks figyelmeztette, hogy ne
engedje ki a ketrecből – ám Evangeline inkább a szívére
hallgatott. Segített Lucnek kiszabadulni, és ő azzal hálálta
meg, hogy a torkába akarta mélyeszteni a fogát.

– Mit keresel itt? – kérdezte Evangeline.

Luc lebiggyesztette a száját.

– Még mindig haragszol a múltkori miatt?

– Mármint amikor megpróbáltál megenni?

– Nem is igaz. Na jó, egy kicsit talán. – Elvigyorodott,

kivillantotta az agyarait, mintha egy fényes új zsebóra
megfelelői lennének, kiegészítők, amelyek illenek
sötétvörös hímzéssel díszített fekete felöltőjéhez.

– Ez nem vicces, Luc. Mit keresel itt?

– Ó, ugyan már! Okos lány vagy, legalábbis az voltál.

Azt hittem, már rájöttél. – Megint többször megpörgette a
koronát az ujján. Egyszerű diadém volt, de aranyból
készült, és ragyogása áttört a füstködön, egyértelművé téve,
amit Evangeline-nek abban a pillanatban sejtenie kellett
volna, ahogy belépett a helyiségbe: Luc azonos Luciennel.

– Te indítottad el a nevetséges pletykákat Lucien

Acadianről?

Evangeline gyanította, hogy amit Lucienről hallott, túl

szép, hogy igaz legyen, de azt nem gondolta volna, hogy
Luc lehet a fiatalember, aki gyerekeket tanított olvasni, és
otthont adott a kóbor kiskutyáknak. Sok mindent el lehet
mondani Lucről, de ahhoz nem volt elég ravasz, hogy egy
birodalmon uralkodjon, pláne ahhoz, hogy elorozzon
egyet.

Hogy sikerült ezt véghez vinnie? Evangeline ismert

vámpírokat, akik vonzerővel rendelkeztek, ami lehetővé
tette, hogy megbabonázzák a halandókat, ha azok a
szemükbe néztek. Viszont Lucnek ennél többre lehetett
szüksége, hogy trónörököst csináljon magából. Még csak
nem is a Fenséges Északról származott.

Bárcsak megtalálta volna a módját, hogy felébressze

Apollót, akkor mindez sosem történt volna meg!
 – Azt hittem, jobban lenyűgöz majd, hogy most már
herceg vagyok! – Luc lezseren a magasba dobta a koronát,
ami visszaesve a feje tetejére érkezett.

Evangeline elborzadt.

Luc összevonta a szemöldökét, a grimasz eltorzította

vonzó arcvonásait.

– Nem értem, hogyan és miért jutottál idáig, Luc, de

nem fog sikerülni. Nem találhatsz ki magadnak egy nevet,
hogy bejelentsd az igényedet a trónra.

– Ne aggódj annyit, Eva. Csak a név a hazugság. –

Megint játszani kezdett a koronával, hagyta, hogy a fejéről
az ujjaira csússzon. – Káosz azt mondta, hogy a nevem
megváltoztatása révén az emberek könnyebben elfogadják
majd az igazságot… mint kiderült, egy halott herceg rég
elveszett, távoli rokona vagyok.

Evangeline összerezzent a halott herceg hallatán, és

ellenállt a késztetésnek, hogy megrázza a fejét. Egy
pillanatig sem hitte el, hogy Luc Apollo rég elveszett
rokona. De természetesen Luc hitt benne. Mindig is kicsit
fenn hordta az orrát. Evangeline régen figyelmen kívül
hagyta ezt a kis jellemhibáját, de hirtelen nem tűnt
annyira ártatlannak. Emberként Luc úgy vélte, alanyi
jogon járnak neki a szép dolgok, most pedig vámpírrá
változott, és egyértelműen úgy gondolta, hogy sokkal
többet érdemel.

A kérdés az volt, hogy miért akarná Káosz nekiadni a

trónt. Evangeline többször találkozott már Káosszal. Az
első két alkalommal, amikor az útjaik keresztezték
egymást, a királyi őrség tagjának adta ki magát, de később
kiderült, hogy a Kémek és Orgyilkosok Rendjének vámpír
nagyura.

Talán azért emelte a trónra Luc-Lucient, mert Káosz azt

feltételezte, hogy zöldfülű vámpírként könnyen
befolyásolhatja. Ámbár Evangeline ezt is nehezen hitte el.
Luc túlságosan lobbanékony természetű volt. Még ha a
törvények és szabályok vonatkozásában meg is teszi, amit
Káosz kér tőle, Evangeline gyanította, hogy Luc nem lenne
képes uralkodni vámpírösztönei felett. Ha őt képes volt
megtámadni – valakit, akihez elvileg gyengéd érzelmek
fűzték –, el sem tudta képzelni, hogy mással kapcsolatban
visszafogná magát.

Evangeline-nek hirtelen bevillant a Farkasok

Csarnokának borzalmas látványa, teli vérző udvaroncokkal
és szolgálókkal, akik vagy meghaltak, vagy vámpírrá
változtatták őket.

Az katasztrófa lenne. Majdnem kicsúszott a száján, de

kételkedett benne, hogy Luc jó néven venné. Ehelyett azon
kezdett gondolkodni, hogy Luc miért hívatta ide egyedül.
Az egykori ember valójától nem félt volna – még szerelmes
is volt belé –, ám az a fiú eltűnt, amint Lucöt megfertőzték
vámpírméreggel.

– Miért nem jössz kicsit közelebb? – Evangeline

irányába döntötte a fejét, mire a lány fülig elvörösödött, és
érezte a forró tekintetet a nyakán.

– Fejezd be, Luc!

 – Micsodát? – Egy újabb mosoly, ám Luc szeme nem
mosolygott – sötét volt, barna és éhes.

Evangeline-nek mennie kellett – mihamarabb meg kell

találnia a gyógymódot Apollónak, hogy letaszítsa Lucöt a
trónról –, ám tartott attól, mire képes Luc, ha magára
hagyja. Kit haraphat még meg?

– Luc, kérlek…

Léptek kopogása fojtotta belé a szót.

Közvetlenül az ajtó elől hallatszottak, majd halk női

hang szűrődött be.

– Lucien herceg hívatott, hogy csatlakozzak hozzá

vacsorára.

Evangeline egész testében megfeszült a szavak hallatán.

– Mondd, hogy rendes ételre gondol!

– Ő biztosan rendes ételre érti.

Evangeline gyomra görcsbe rándult.

– Ha féltékeny vagy, helyette boldogan elfogyasztalak

téged vacsorára. – Luc Evangeline-re mosolygott,
feltehetően játékosnak szánta, de ijesztően sok fogát
kivillantotta közben.

Evangeline elvörösödött, kellemetlenül égett az arca.

– Ez nem vicces.

– Nem is viccnek szántam. – Luc orrlyukai kitágultak.

Kinyílt a télikert ajtaja.

 Evangeline felkészült rá, hogy megpillantsa a vacsorára
érkezett lányt. Viszont nem egy lány lépett be a télikertbe.
Hanem Havelock.

– Te meg ki vagy? – Luc szája vicsorra húzódott.

Havelock eleresztette a kérdést a füle mellett, és

Evangeline-re szegezte a tekintetét.

– Hercegné, valamit azonnal látnia kell.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb időzítés.

– Evangeline aggódva Lucre pillantott. Nem hagyhatja itt,
hogy kiszívja valami szerencsétlen lány vérét. Havelock
természetesen nem tudott róla, valójában micsoda Luc.
Evangeline abban sem volt biztos, Havelock tud-e
egyáltalán a vámpírok létezéséről, és ebben a pillanatban
talán nem is érdekelte. Havelock arcát feszült ráncok
barázdálták, és amikor újra megszólalt, a hangja szinte
rémülten rekedt volt.

– Sürgős a dolog!

Evangeline ekkor érezte meg a nedvességet a kézfején.

Egyetlen csepp vér szivárgott ki az Apollóval közös,
bekötözött sebéből.

Luc sóhajtott a sötét terem másik felében. Morgáshoz

hasonlatos hang tört fel a torkából. Aztán egy
szempillantás alatt mozgásba lendült. Evangeline szinte
már el is felejtette, milyen gyorsak lehetnek a vámpírok.

Luc egy lendülettel, szemmel követhetetlen tempóban

átvágott a termen, és két könyörtelen kezével megragadta
Evangeline-t. Mielőtt a lány elszaladhatott volna, az egyik
kezével átfogta a derekát, mélyen belevájta az ujjait, míg a
másikkal belemarkolt a hajába, és hátrahúzta a nyakát a
nyitott szájához.

Evangeline felsikoltott.

Ám Luc szája nem ért hozzá a bőréhez. Az egyik

pillanatban még ott volt, az éles fogaival meg a vadállati
éhségével. A következőben elrántották tőle, és már valaki
más tartotta a karjában. A durva kezek helyett valaki
kedvesen, védelmezőn karolta át, és a hideg, kemény
mellkasa felé húzta. Evangeline alma és kegyetlenség
illatát érezte, de túlságosan remegett ahhoz, hogy eltolja
magától Jackset, miközben az kivezette a sötét télikertből.

– Megölöm azt a kölyköt – fortyogott Jacks.

Körülöttük a folyosó fényei vakítóak voltak,

elbódították Evangeline-t, aki már az ájulás határán járt.
Lucnek nem sikerült megharapnia, ám a sebe megint
felszakadt a kezén, és forgott vele a világ.

– Havelock…

– Kutya baja – mondta Jacks.

Aztán pár méterre mellettük ott teremtek az őrök,

kábának látszottak – feltehetően Jacks irányította őket –,
de szerencsére nem látszott, hogy véreznének vagy
megsérültek volna.

– De Luc…

– Ártalmatlanná teszik. – Jacks szorosabbra vonta a

karját Evangeline körül, még távolabbra húzva magával a
télikerttől a vakítóan fényes folyosón.
 – Várj…

Evangeline megvetette a lábát, és kiszabadult Jacks

öleléséből.

– Ki teszi ártalmatlanná Lucöt?

– Valaki, aki nem tudja örökre kordában tartani. –

Jacks összeszorította a száját. Próbálta magával rángatni a
lányt, de Evangeline elhúzódott tőle.

Hálás volt Jacksnek, amiért megakadályozta, hogy Luc

vacsorája legyen, de attól, hogy egyszer megmentette, még
nem lesz a megmentője. Ő még mindig a gonosztevő a
történetben, nem pedig a hős.

– Nem megyek veled sehová.

– Itt nem vagy biztonságban – mondta Jacks

higgadtan, mintha Evangeline kóbor macska lenne, akit
próbál terelgetni. Mégis feltűnt neki, hogy Jacks ökölbe
szorította a kezét, és egy izom lüktet dühösen a nyakán.

– Elnézést – szólalt meg egy vékony hang a télikert

előtti folyosón. – Lucien herceg elkészült a vacsorára?

Evangeline megfordult, és újra megriadt, ahogy

tekintete megakadt a tőle alig pár méterre álló csinos
lányon. Az arca finom vonású volt, a ruhája virágrózsaszín,
és a látványa újult iszonyattal töltötte el Evangeline-t.
Marisol volt az. A mostohatestvére.

Evangeline azon a reggelen látta utoljára, amikor

letartóztatták miatta Apollo meggyilkolásáért. Marisol
tudta, hogy Evangeline ártatlan, de a negédes külső
féltékeny és romlott szívet takart, ami arra késztette
Marisolt, hogy egy olyan bűn miatt adja az őrök kezére
Evangeline-t, amit nem is követett el.

Most, ahogy meglátta, csinosan, akár egy hercegnő, a

látványa nyomán feltörő emlékek késként döftek
Evangeline-be, felnyitva az összes sebet, amiket az
árulásával Marisol ejtett rajta.

Marisol gaztettei eleinte annyira fájtak Evangeline-nek,

hogy fontolóra vette, hogy királyi hatalmánál fogva kitiltja
a mostohanővérét a Farkasok Csarnokából – vagy akár az
egész Fenséges Északról. De bármennyire vágyott is arra,
hogy megszabaduljon Marisoltól, nem volt képes
elküldeni. Evangeline bonyolult érzésekkel viseltetett
mostohanővére iránt. Meg akart bocsátani neki. Jobb akart
lenni hozzá, mint amilyen Marisol volt őhozzá. De talán
Evangeline sem volt jobb. Mert bármennyire utálta
bevallani, kész lett volna hagyni, hogy Marisol belépjen a
télikert ajtaján, szemtől szembe kerüljön Luckel, és
learassa a fájdalmat, amelynek magjait elvetette.
 7
E volna, hogy a
kisujját sem mozdítja. Hagyja, hogy Marisol belépjen a
télikertbe anélkül, hogy figyelmeztetné. Marisol magának
köszönheti, hogy Luckel így alakultak kettőjük között a
dolgok. Ő bocsátott szerelmi bűbájt Lucre, amikor
megpróbálta lecsapni Evangeline kezéről. Majd amikor
Lucöt megtámadta egy farkas, és megsérült, Marisol
visszautasította és kidobta. Lucnek járt egy lehetőség, hogy
számonkérje a lányt.

Ám Evangeline tudta, hogy a vámpír nem

számonkérésre vágyik.

Elszorult a gyomra.

– Tudom, mi jár a fejedben – mondta Jacks –, de

egyesek azt kapják, amit megérdemelnek.

Evangeline tudta, hogy igaza van. Marisol nem volt

ártatlan. Borzalmas dolgokat tett, de ettől még nem fogja
hagyni, hogy Luc megölje.

Mielőtt meggondolta volna magát, Evangeline elindult

keresztül a királyi csarnokon. Marisol elsápadt, ahogy
közeledett felé. Majd a lány szeme elkerekedett, amint
Jacks lépett oda mellé. Lassan, centiről centire végigmérte,
a kifényesített csizmától hetyke pelerinjén át a szájának
kegyetlen vonaláig.
 Marisol a Végtelen Éjen ismerte meg Jackset, és a
Fátum azonnal megbabonázta. Jacksnek akkoriban
sötétkék haja volt, nem aranyló hajkoronája, mint most, de
Marisol egyértelműen felismerte. Elakadt a lélegzete az
izgatottságtól. Aztán szigorú tekintetet öltött, és dühös
pillantást vetett Evangeline-re, feltehetően eszébe jutott,
hogy a lány figyelmeztette rá, hogy tartsa magát távol
Jackstől.

– Micsoda képmutató vagy.

Megmondtam, hogy rászolgált, üzente gondolatban Jacks

Evangeline-nek.

A lány nem vett róla tudomást, elengedte a füle mellett,

ahogy mostohanővére szavainak csípős élét is. Csak annyit
kell tennie, hogy figyelmezteti. Aztán remélhetőleg nem
látják egymást többet.

– El kell tűnnöd innen! – mondta Evangeline. – Távozz

a Farkasok Csarnokából és Északról!

– Nem tudsz engem elküldeni – horkant fel Marisol. –

Csak egy földönfutó vagy, akinek meghalt a férje. Lehet,
hogy a szolgálók hercegnének szólítanak, de a legtöbbjük
még így is azt gondolja, hogy te ölted meg a herceget.

Evangeline arca megrándult.

Jacks a fogát csikorgatta.

– Sunyi egy nőszemély vagy te.

– Csak az igazat mondom.

– Én úgyszintén – felelte Jacks.

 Marisol arca élénkvörösbe fordult, de egy gőgös
horkantással felszegte az állát.

– Most megyek, és találkozom Lucien herceggel.

– Ha belépsz azon az ajtón, soha többé nem jössz ki –

mondta Evangeline.

Marisol elhúzta a száját.

– Tényleg ennyire futja tőled?

– Ez az igazság. – Evangeline üvölteni akart, hogy

Lucien herceg valójában Luc, és vámpírrá változott, de félt
tőle, hogy a vámpír szó kiejtése többet árt, mint használ.
Jacks egyszer azt mondta neki, hogy a vámpírokról szóló
történetek el vannak átkozva, de ellentétben a többi
elátkozott északi mesével, amelyek eltorzítják az igazságot,
a vámpírmesék az emberek érzéseit befolyásolják.
Mindegy, mint mondanak nekik a vámpírokról, az
emberek mindig érdeklődni kezdenek irántuk, nem pedig
rettegni.

Marisol sarkon fordult, és elindult a télikert ajtaja felé.

Evangeline egy pillanatra elbizonytalanodott, majd

Jackshez fordult.

Eddig úgy gondolta, hogy bonyolult érzésekkel viseltet

Marisol iránt, pedig az érzései valójában nagyon is
egyszerűek voltak. Csak egy bocsánatkérést várt volna a
mostohanővérétől. Azt szerette volna, ha Marisol
megbánást és bűntudatot érez önző tettei miatt. De azt
nem akarta, hogy meghaljon.
 És kizárólag úgy tudta megmenteni, ha Jacks segítségét
kéri.

Evangeline nyelt egy nagyot. Fémes ízt érzett a nyelvén.

Olyan íze volt, akár az árnak, amit nem akar megfizetni.
Emlékeztette rá magát, hogy nem bízhat meg Jacksben.
Nem hitetheti el magával, hogy Jacks a barátja, és nem
szokhat rá, hogy tőle kér segítséget. Csak most az egyszer.

– Kérlek – suttogta a Fátumnak –, használd rajta az

erőd, és állítsd meg!

Jacks zsarnokian felvonta az egyik szemöldökét.

– Szívességet kérsz tőlem?

– Arra kérlek, hogy légy emberséges. – Ez legalább

annyira veszélyesnek érződött. Ha Jacks ellenszolgáltatás
nélkül a kedvében jár, könnyen másnak hiheti, mint ami
valójában. Viszont érzelemmentes arckifejezéséből ítélve
ez nem lesz probléma.

– Nem ezt kellene kérned tőlem – felelte a Fátum.

Az őrök a télikert kilincse felé nyúltak.

Evangeline szíve elszorult. Ha Jacks nem állítja meg

Marisolt, akkor neki kell újra megpróbálnia. Nem tudta,
mihez kezdjen, de elindult a télikert felé a mostohanővére
után.

– Ne tedd! – ragadta meg a kezét Jacks, a szorítása

határozott volt, és hűvös.

Evangeline próbált elhúzódni tőle.

 Ám ekkor meglátta Marisolt. Az egyik pillanatban a
mostohanővére ott állt az ajtóban, aztán hátrálni kezdett, a
magasba szökkent, akár egy ijedt kismadár, miközben
vékony szálú, barna haja csapkodott az arca körül.
Megbotlott a szoknyája szegélyében, bukdácsolt a
kőpadlón, majd az ellenkező irányba kezdett rohanni a
kastély folyosóján.

Végül Jacks mégis használta rajta az erejét.

Ez levette a terhet Evangeline válláról, de a szíve még

jobban elszorult. Várta, hogy Jacks közölje vele, hogy most
már tartozik neki. A Fátum már elengedte a kezét, de
közben nem vette le a tekintetét az utolsó összetört szívet
ábrázoló sebhelyről Evangeline csuklóján. A másik adósság
mementójáról, amelyet még nem fizetett meg – még
tartozik egy utolsó csókkal.

Jacks egy ideje már nem hozta fel a tartozását, de

Evangeline-nek újra pattanásig feszültek az idegszálai,
miközben arra gondolt, hogy hamarosan behajthatja –
talán erre az utolsó csókra gondolt, amikor azt mondta,
ezután fogja igazán meggyűlölni.

Havelock megköszörülte a torkát.

– Elnézést, Őfelsége!

A meglepett Evangeline még távolabb szökkent

Jackstől. Nem értette, az őr mikor osont a közelébe. De elég
volt egyetlen pillantást vetnie Havelock búbánatos képére,
és tudta, hogy nem akarja hallani, amit közölni készül vele.

Most nem.
 Nem hitte volna, hogy képes még többet elviselni.
Abban sem volt biztos, hogy jól kezelte az addigi helyzetet.
Ha nincs Jacks, Marisol most halott lenne. Evangeline nem
bánta, hogy a segítségét kérte a mostohanővére
megmentéséhez, de még egyszer nem kérheti. Meg kell
szabadulnia a Fátumtól és ettől az egésztől. Annyira
szeretett volna helyesen cselekedni, nemes döntéseket
hozni, hősnek lenni, de kimerítette a dolog.

Jacks gyakran mondogatta Evangeline-nek, hogy a

hősöknek nem jár boldog befejezés, de ebben a pillanatban
a lány nem boldogságra vágyott. Csak meg akart pihenni.
Egy kis békét szeretett volna, mielőtt újabb katasztrófával
kell szembenéznie. Olyan nagy kérés ez?!

Lenézett a befáslizott kezére. Az Apollóval közös sebe

már nem vérzett, és a többi testrésze – eltekintve a
megviselt szívétől – sértetlen volt. Vagyis Apollo nincs
közvetlen életveszélyben. Bármit szándékozott is közölni
Havelock, ráér a dolog.

– Elmegyek – jelentette be Evangeline. – És nem

szeretném, ha bárki követne. – Egyelőre nem egészen
tudta, hová készül, de ezt majd később kitalálja. Talán
meglátogatja LaLát és az új vőlegényét, és addig falja a
sütit, amíg a világ újra meg nem édesedik, vagy csak
felpattan egy ló hátára, és elvágtázik egy új történetbe.
Mindössze annyiban volt biztos, hogy ki kell jutnia a
Farkasok Csarnokából.

Mindig is úgy gondolta, hogy a nagy északi kastély

varázserővel bír, és ez így is volt – viszont rosszféle mágia
töltötte meg. Evangeline-nek szinte az összes itt szerzett
emlékét beszennyezte valamilyen átok vagy árulás.

Fekete-fehér szoknyája suhogott a bokája körül, ahogy

elfordult Havelocktól és Jackstől.

– Őfelsége – ment utána Havelock. – Nem hagyhat itt

mindent…

– Sajnálom – fojtotta belé a szót Evangeline. – Nagyra

értékelem, Havelock, de itt és most nem bírnék elviselni
még egy rossz hírt. Szóval, hacsak nem azt szeretnéd
közölni, hogy egyszarvúak érkeztek, amelyek teljesítik
minden kívánságomat, szeretnék némi időt egyedül
tölteni.

Megszaporázta a lépteit, szinte már futott. A szoknyája

nehéz volt, de a csizmája áldásosan strapabíró, könnyű
volt lemenni benne a lépcsőn, és végigsietni a folyosón a
szabadba vezető ajtóig. Arcul csapta a hideg levegő, ahogy
kirontott az északi éjszakába. Odakint az égboltot
ismeretlen csillagjegyek díszítették, amelyeket még meg
kellett tanulnia.

Talán egyszerűen hazamehetne délre, a

Középbirodalomba. Hátrahagyhatná Északot az összes
átkával együtt. De még ha meg is fordult a fejében,
Evangeline tudta, hogy nem erre vágyik. Nem egy másik
történetet akart, hanem ezt helyrehozni. Meg akarta
menteni Apollót. Akart egy esélyt, hogy úgy ismerje meg a
herceget, hogy az nem áll bűbáj hatása alatt. Hinni akart
abban, hogy a történetük még nem ért véget. A boldog
befejezését akarta, amelyért Északra jött.
 Evangeline beljebb merészkedett a kertbe, fagyott
virágszirmok ropogtak a cipője alatt. Megint lépéseket
hallott – könnyebbek voltak, mint a sajátjai, de egyre
közelebb értek hozzá.

Égni kezdett az összetört szívet ábrázoló tetoválás a

csuklóján. Néha figyelmen kívül tudta hagyni az érzést, de
most erősebb volt a szokásosnál, mintha Jacks tudatni
akarta volna vele, hogy nem menekülhet előle.

Evangeline megszaporázta lépteit, remélte, hogy

lerázhatja Jackset a sötét kert árnyai között. Ám a Fátum
tovább követte, és a lányon úrrá lett az az érzés, hogy ez
nem fog sikerülni.

Majdnem elnevette magát azon, hogy azt képzelte,

elszaladhat előle. Hogy Jacks egyszerűen elengedi.

Evangeline erőt vett magán, és megállt egy lehajtott

fejű virágot idéző kerti lámpás borostyánszín fénye alatt. A
hideg belemart az arcába és a kezét nyaldosta, Jacks
viszont egyáltalán nem didergett, miközben felé tartott. Őt
nem zavarta a csípős levegő, amely megfagyasztotta a
hajvégeit és a szempilláját. Lassan lehulló csillagként
vágott át a jeges éjszakán, a tekintete földöntúli volt, a
mozdulatai pedig kecsesek.

Evangeline karba tette a kezét, ami feltehetően nem

volt olyan tekintélyt parancsoló, mint szerette volna, mivel
Jacks kendője még mindig a kezére volt tekerve; újabb
mementójaként annak, hogy Jacks segített rajta, bár egy
olyan problémában, amelyet talán a Fátum maga hozott
létre.
 – Jacks, hagyj békén!

A Fátum tett egy újabb óvatos lépést.

– Kicsit ijesztő vagy, tudsz róla?

Evangeline ölni tudott volna a tekintetével.

– Ezt bóknak szántam, Kisróka. – Jacks a lány felé

nyúlt, és pihekönnyű érintésével a füle mögé simította egy
hajtincsét.

Pillangók verdestek Evangeline gyomrában. Nem

olyanok, mint amilyeneket Apollo láttán érzett. Mert Apollo
nem rémítette halálra.

– Mit művelsz? – nyafogta.

– Ha tudtam volna, hogy egy apró érintéssel

megijesztelek, hamarabb megpróbálkozom vele –
kuncogott Jacks. Ujjai a lány fülcimpájával játszottak.

Evangeline elhúzódott tőle, majdnem megcsúszott a

fagyott földön. Utálta, hogy ilyen bizonytalan lábakon áll.
Hogy egyetlen apró érintés így hat rá.

Másodpercekkel később a föld még mindig remegett.

Nem igazi földrengésnek érződött, inkább a kerten
végigfutó borzongásnak, és Evangeline hirtelen megijedt
tőle, hogy ezt nem a reszketeg lába miatt érzi.

A felettük lógó kerti lámpások fénykörén kívül a világ

sötétebb volt. Köd gomolygott a bokrok és fák helyén.
Ahogy Evangeline körülnézett, rátört ugyanaz a viszkető
érzés, amelyet közel egy hete érzett, amikor Jacks követte a
könyvtárba.
 Valaki figyeli.

– Szerintem van itt valaki rajtunk kívül – suttogta.

Meresztette a szemét, majd meglátott egy alakot a
távolban. Elég messze volt tőlük ahhoz, hogy csak az
árnyékok játsszanak vele, de Evangeline úgy látta, mintha
egy lovas lenne lóháton.

– Biztosan az a pletykafészek a magazintól – vonta

össze a szemöldökét Jacks.

Evangeline nem értett vele egyet. A lovas

termetesebbnek, erősebbnek és ismerősebbnek tűnt. Tett
egy lépést az árny irányába.

– Mit művelsz? – kérdezte Jacks.

– Ne aggódj! – vágta rá Evangeline. – Biztos vagyok

benne, hogy bárki is legyen, nálad nem veszélyesebb.

Ám igazság szerint valami vonzotta a lovas felé. Jacks

volt az egyetlen, aki iránt még hasonlóan érzett. Az
összetört szívet ábrázoló tetoválás a csuklóján összekötötte
a Fátummal, bizsergett, égetett és emlékeztette rá, hogy
nem menekülhet Jackstől.

A lovas esetében más érzés fogta el. Hiányzott belőle a

bizsergés. Sokkal inkább köteléknek érződött, amely
láthatatlan madzagként húzza felé. Hópelyhek kavarogtak
a válla körül, miközben folytatta útját a holdfényes
ösvényen.

Levelek zörögtek, a ló nyerített, és a holdfény egyik

pászmája eléggé megvilágította a lovast ahhoz, hogy
Evangeline tisztán ki tudja venni a vonzó arcvonásokat.
Apollo.
 8
M , de lehet, hogy csak Evangeline szíve
nem vert tovább. Apollo felébredt. Teljesen felébredt.
Havelock bizonyára ezt akarta közölni vele.

Evangeline-t elöntötte a remény.

A herceg szemébe nézett, de az már nem volt vörös.

Ellentétben a legutóbbi alkalommal, most úgy tűnt, Apollo
teljesen ura a tetteinek.

Jacks teljesen lefagyott, akár egy rémálomban, és

Evangeline önkéntelenül elmosolyodott. Mivel Apollo
felébredt, Jacks semmivel sem tudja a markában tartani.
Nem kell kinyitnia a Valorok Kapuját sem. A
borzalmaknak leáldozott. Legalábbis Evangeline szeretett
volna hinni ebben.

Apollo mozdulatlansága azonban teljességgel

értelmezhetetlen volt. Nem távolodott Evangeline-től, de
nem is közeledett felé. És hirtelen a lányban felötlött egy
másik emlék – egy olyan emlék, amelyet szeretett volna
örökre eltemetni magában. Közvetlenül azután, hogy
levették róla Jacks szerelmi bűbáját, de a méreg még nem
kezdett hatni, Apollo dühöngött, és maga alatt volt, és
valószínűleg azóta sem bocsátott meg a lánynak.

Kisróka, hallotta a fejében Jacks hangját, szerintem

indulnunk kellene.
 Még ne!, üzente vissza a lány. De te elmehetsz.

Jacks a fogát csikorgatta. Aztán Evangeline ismét

meghallotta a hangját, ezúttal halkabban, mintha arra
próbálná használni az erejét, hogy meggyőzze. Ez
borzalmas ötlet. Veszélyes. Most azonnal el kell hagynod a
kertet.

Evangeline kizárta a fejéből. Elszántan reménykedett a

legjobbakban – előfordulhat, hogy Apollo nem bocsátotta
meg neki a szerelmi bűbájt, ám abból, hogy itt volt, arra
következtetett, hogy talán szándékában áll.

– Annyira örülök, hogy felébredtél!

Apollo nagy levegőt vett, és kifújt egy kis, fehér

pamacsot.

– Az istenekre, de gyönyörű vagy!

Sosem áradt még ilyen nagy erő ilyen kevés szóból.

Evangeline puhatolózva közelebb lépett.

– Ne! – rivallt rá Apollo.

Evangeline szíve elszorult.

Apollo beletúrt a sötét hajába.

– Sajnálom. T-tényleg nem akarlak bántani. Csak…

Apollo elhallgatott, és a holdfényen át Evangeline látta,

hogy a fájdalomtól eltorzulnak az arcvonásai. Nyers volt,
és sebzett, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek
korábban látta az arcát.

Ez nem ugyanaz a herceg volt, akihez feleségül ment.

Az a herceg burokban született. Testőrök védelmezték,
gondját viselte az alattvalóinak, és talán túlságosan is
szerette magát. Az első találkozásuk alapján Evangeline
lovagiasnak és kifogástalannak írta volna le. Ám Apollót
kísértette a múlt: egy szerelmi bűbáj a feje tetejére állította
az életét, egy másik átok majdnem az életébe került.
Valahogy szembeszegült a második átokkal, és diadalt
aratott, de az arckifejezése alapján nem szabadult meg tőle
teljesen.

Apollo nagy levegőt vett, és láthatóan az érzései közt

őrlődve azt mondta:

– Nem tudom, mennyi időm van hátra, de szeretném,

ha tudnád, hogy hallottalak. Minden egyes nap, amikor
bejöttél a szobámba… hallottam a hangod a ködön
keresztül, és hogy arra kérsz, ne adjam fel.

A lova tett egy lépést feléjük.

Evangeline előtt újra felcsillant a remény. Ekkor

döbbent rá, hogy Apollo ugyanúgy néz ki, mint azon az
éjszakán, amikor megkérte a kezét. Akkor is lóháton ült, és
ugyanolyan ruhát viselt, mint most, kissé marconán,
eltekintve a hátára erősített elegáns arany nyílvesszőkkel
teli tegeztől. Aznap éjjel Apollo volt az íjász, és Evangeline
a róka – Az Íjász és a róka balladájából, ami a lány kedvenc
gyerekkori meséje volt –, és a lánynak merészen
megfordult a fejében, hogy talán újra ez a helyzet. Talán
Apollo újabb látványos gesztust tesz az irányába,
megpróbál tiszta lappal kezdeni.

– Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz nekem? – kérdezte

a hercegtől.
 – Szeretnék – felelte Apollo, ám furcsán szűkszavúnak
tűnt.

Kisróka, hallotta Jacks morgását a fejében, de

Evangeline nem tudott figyelni a folytatásra, mert Apollo
hangja elnyomta.

– Szeretném, ha újra megpróbálhatnánk… de

szerintem távoznod kellene.

– Micsoda?

– Menj innen, Evangeline! – Fájdalom ült ki Apollo

arcára, beesettnek tűntek tőle a vonásai, és ráncokat rótt a
homlokára. – Nem akarlak bántani.

– Mi a baj? – A lány tett egy lépést Apollo felé.

– Ne közelíts! – bődült el a herceg. – Menned kell. –

Apollo arany nyílvesszőt húzott elő a tegezből. Holdfény
csillant a kezében tartott vessző hegyén.

Evangeline ledermedt.

– Mit művelsz?

– Kisróka… menj be a kastélyba! – Jacks durván

megtaszította a háta mögül.

Apollo szeme vörösbe fordult, ugyanolyan élénk

árnyalatba, mint amikor megragadta a csuklóját.

Majd Jacks azt kiáltotta:

– Menekülj!

Evangeline még mindig nem értette, mi történik, de

felkapta a szoknyáját, és szaladni kezdett, csak épp nem
elég gyorsan.

Nyílvessző szelte a levegőt, és a combjába fúródott.

Evangeline felsikoltott, és megtántorodott, ahogy a nyíl

a testébe hatolt. Ördögien fájt, a fájdalmon kívül mindent
tompán érzékelt, miközben próbált visszajutni a
biztonságos kastélyba.

Tántorogva folytatta útját, miközben a vér hamar

átáztatta a szoknyáját.

Egy újabb nyílvessző suhant el mellette, ez jócskán

elvétette, elhúzott a karjánál, és egy virágzó bokrot talált el.
Ám Evangeline így is borzalmas fájdalmat érzett a
vállában, mintha meglőtték volna.

Nem tudta, hogyan sikerült elérnie a Farkasok

Csarnokának ajtaját. Vér csöpögött egy mély sebből a
vállán, lecsorgott a karján a tenyeréig. Forró volt, és
ragacsos, vörös maszatot hagyott maga után, miközben a
lány elfordította a kilincset, és betámolygott a meleg
csarnokba.

Fényfoltok táncoltak a szeme előtt. A látása

elhomályosult, ahogy lenézett a szoknyája véres
szakadásából kiálló nyílvesszőre.

A vállában nem látott másik vesszőt, de a seb ugyanúgy

fájt. És rengeteg vért vesztett, átáztatta a ruha fehér
mellrészét.

Gondolatai a rátörő pánik, fájdalom és zavarodottság

hármasában kezdtek széthullani, miközben leroskadt egy
fapadra, és összevérezte a gondos hímzéssel díszített
párnát. Krémszínű volt, és kis piros virágok pettyezték, de
most Evangeline vére nagyobb, sötétebb szirmokat festett
rá.

Segítséget kell szereznie.

Próbált felállni a padról.

Kifordult alóla a lába, amelyikbe belefúródott a vessző,

és Evangeline visszarogyott a padra, ahogy még
hevesebben vérzett.

Segítség! Olyan halkan ejtette ki a szót, hogy abban sem

volt biztos, hogy kimondta. Talán csak a fejében hallotta.
Körülötte kezdtek elmosódni a kastély vonalai. A szemhéja
elnehezült, és most még több pislákoló fénypont villant fel
látómezeje ködös peremén.

Csak egy pillanatra lehunyja a szemét. Csak egy

pillanatra lepihen.

– Evangeline…

Mintha Jacks hangját hallotta volna. Viszont a nevén

szólította, nem Kisrókának. Jacks nem szokta kimondani a
nevét. Aztán motyogott valami mást is. Egy szót, amit még
sosem hallott tőle.

– Sajnálom – mondta a férfihang, és Evangeline előtt

minden elsötétült.
 9
E igyekezett kinyitni a szemét,
de a szemhéja kibírhatatlanul nehéz volt. Azt sem tudta,
ébren van-e, vagy alszik. Eszébe jutott, hogy Jacks vele volt,
mielőtt minden elsötétedett. Ám most tűzforró karok
ölelték át – vagy talán az ő teste lángolt.

Beszélgetést hallott, de csak foszlányokban. Többnyire

két vitatkozó hang halk szavai és mordulásai, csak pár szót
tudott kivenni.

– …méreg…

– …halandó… kockázat…

– …akarom… meghaljon…

– Nem…

Az a valaki erősebben szorította, szinte hozzápréselte a

bőrruhájához, amely fémtől és füsttől szaglott.
Egyértelműen nem Jacks volt az.

Evangeline hirtelen megriadt.

– Engedj… el – nyögte ki.

– Nyugalom – felelte egy ismeretlen hang. – Nem

akarlak bántani.

– Nem. – Evangeline próbálta megkarmolni az

elrablóját, de nem bírta mozdítani az ujjait. A teste nem
engedelmeskedett. Mintha hasznavehetetlen végtagokból
és leragadó szemhéjakból állt volna. Bőre, akár a száradó
vér. Gondolatai elszürkültek.

Ám egy gondolata fényesen és rémisztően kiemelkedett

a többi közül. Ha ő megsérült, akkor Apollo is. A herceg
valahol máshol vérzik, feltehetően odakint, a sötét kertben.

– Apollo – nyögte ki végül Evangeline. – Apollo

hercegnek… segítségre van… szüksége.

Fogvatartója enyhített a szorításán. Majd Evangeline

másik hangot hallott, olyan halkan, hogy tudta, csak a
fejében szól. Sajnálom, Kisróka. Ne Apollo miatt aggódj!
Apollo…

Evangeline érezte, hogy mindjárt megint elveszti az

eszméletét, mielőtt meghallhatná Jacks további
gondolatait. Bár tudta, hogy a Fátum mit akar közölni vele.
Hogy a sérüléseit Apollo hercegnek köszönheti.

A másodpercek óráknak tűntek. Evangeline nem bírt

sokáig ébren maradni, de amikor sikerült neki, a fájdalom
minden pillanatot évszázadokká nyújtott, egy
gyötrelemben töltött emberöltővel fizetett egy
másodpercnyi ébrenlétért.

Épp annyira volt magánál, hogy érezze az őt ringató

hűvös karokat. Jacks karját. Minden elmosódott volt, és
távoli, de Evangeline tudta, valahogy tudta, hogy ez a két
kar erősebben tartotta, mint a forró karok bármikor…

De mégis…
 Evangeline azon kapta magát, hogy elbóbiskolt, és az
ölelésből átkerült egy álomba, amely olyan volt, akár egy
mese kortól megsárgult lapjai: Az Íjász és a róka balladája.

Mindig szerette ezt a mesét, bár most visszatérve hozzá

olyan szomorúság csúfította, amelyre korábbról nem
emlékezett.

A mese ugyanúgy kezdődött, mint mindig, a

legügyesebb vadásszal a Fenséges Északon. Fiatal volt,
jóképű, és sokan szerették, aztán felfogadták, hogy ejtsen el
egy rókát.

A legravaszabb róka volt, akivel a vadász valaha

találkozott, és hetekig járt utána. A róka rajtaütött, amikor
elaludt – megharapta a fülét, összerágta a cipőjét és
megkeserítette az életét –, de az Íjásznak mégsem sikerült
elkapnia.

A rókavadászattal töltött napjaiban az Íjász számára az

jelentette az egyetlen örömet, amikor meglátta a lányt.
Eleinte a nevét sem tudta – csak egy csinos parasztlány
volt, aki az erdőben élt –, ám a vadász azon kapta magát,
hogy a lányt akarja becserkészni a róka helyett.

A lány rébuszokban beszélt vele, és amikor az Íjásznak

sikerült megfejtenie a találós kérdéseit, a lány kis
ajándékokat vitt neki.

Az Íjász elhúzta a rókavadászatot, indokot keresett,

hogy az erdőben maradhasson a parasztlánnyal. A lány
okos volt, és kedves, megnevettette a vadászt.
 Ám a parasztlánynak volt egy titka. Képes volt rókává
változni – azzá a rókává, amelynek a megölésére
felfogadták a vadászt.

Miután az Íjász ezt megtudta, arra jutott, hogy a

megbízói hibát követtek el. Visszaadta a fizetségét, és
elmondta, hogy a róka valójában egy lány.

Ám az urai már tisztában voltak ezzel, és rosszul

fogadták a hírt, hogy az Íjász nem hajlandó tovább
vadászni a rókára. Úgyhogy elátkozták, és az átok arra
kényszeríti, hogy vadásszon a lányra, akibe beleszeretett.

Ennél a résznél Evangeline szíve szaporábban kezdett

verni. Akárhányszor az anyja elmesélte neki ezt a
történetet, mindig elfelejtette, hol tartott közvetlenül a
vége előtt. És Evangeline most közeledett a befejezéshez.

Érezte az Íjász félelemmel vegyes magabiztosságát,

ahogy az erdőben üldögélt a szerelme házikója előtt.

Az Íjász mindig nagyon bízott magában és a

képességeiben. Sosem kapott még olyan feladatot, amit ne
tudott volna teljesíteni. Nem volt olyan vadállat, amelynek
ne akadt volna a nyomára, nem volt olyan célpont, amelyet
ne talált volna el. Képes volt egy almát kilőni a barátja
kezéből száz lépés távolságról – még úgy is, ha feldobták a
gyümölcsöt! Legenda volt, ő volt az Íjász, de mindezt
feláldozta volna azért, hogy megmentse a lányt.

Ám miközben az Íjász ezen gondolkodott, lenézett, és

meglátta, hogy máris egy nyílvesszőt hegyez, készen arra,
hogy lelője a szeretett lányt, amint az kilép a faházából.
 Eldobta az íjat, és kettétörte a vesszőt a térdén, azt
kívánta, bárcsak ezt a gonosz átkot is ilyen könnyű lenne
megtörni. Azt mondták neki, csak akkor múlik el az átok,
ha megöli a lányt. Kizárólag úgy mentheti meg, ha távol
marad tőle. De képtelen volt elhinni, hogy sosem lehetnek
együtt. Lennie… kell… más… m…

Az álom szertefoszlott, ahogy az esőcseppek mossák el

a járdán a kofák krétarajzait. Evangeline küszködve
próbált az álomba kapaszkodni. Tudni akarta, miként ér
véget. De bármilyen erősen próbált az álomban maradni,
az annál inkább elhalványult, és végül már arra sem
emlékezett, hogy egyáltalán mit álmodott.

Fájt mindene, amikor felébredt. Már nem ölelték sem

forró karok, sem hideg karok… A hátán feküdt, a teste
mindenütt égett, fájt, hiába fektették puha ágyba. A
szempillája megrebbent, lassan kinyitotta a szemét, és
hozzászokott a fényhez. Épp annyi világosság volt, hogy
meglássa az egymást keresztező, ketrecre emlékeztető
súlyos vasrácsokat maga felett.

Azonnal felült.

Fájdalom hasított a sérült vállába, és Evangeline

esetlenül visszazuhant a matracra.

– Isten hozta, hercegné! – A hang sima volt, mint a

bársony, és Evangeline-nek nem sokáig tartott azonosítani
a forrását.

Káosz, a Kémek és Orgyilkosok Rendjének vámpír ura

dőlt neki az ágy egyik sötét oszlopának, egy olyan
teremtmény nyugalmával, akinek nincs mitől félnie.
 Evangeline igyekezett összeszedni a bátorságát, de
azonnal érezte, hogy mozdulni sem tud. Most már értette,
miért vannak ketrecre emlékeztető rácsok az ágya felett.
Káosz föld alatti kastélyában volt.

Még csak egyszer járt itt korábban, de élénken

emlékezett az ember méretű ketrecekre, amelyek az óvilági
eleganciával bíró csarnokok felett lógtak. Megborzongott,
ahogy belegondolt, miért hozhatták ide.

Eszeveszetten kutatott az emlékei között. Az elmúlt

néhány óra eseményei összefolytak, majd elért addig a
pillanatig, amikor elvesztette az eszméletét. A Farkasok
Csarnokában volt, mindene vérzett, és Jacks kimondta a
nevét. Evangeline, nem Kisróka. Majd azt mondta, sajnálja.
Micsodát? Hogy átadta Káosznak?

– Fogoly vagyok? – kérdezte a lány.

– Bármikor elmehetsz – felelte Káosz. – De kétlem,

hogy a sérült lábaddal messzire jutnál. – A lány sebesült
combja felé biccentett.

Lehetetlen volt bármit leolvasni a vámpír arcáról, mert

elátkozott rézsisak takarta. Körbefogta a homlokát és az
állkapcsát, elfedte a száját, hogy ne tudja megharapni a
lányt. De Evangeline ennek ellenére távolról sem érezte
magát biztonságban a kastélyában.

A fogát csikorgatta, és kiutat keresve körülnézett a

helyiségben. Nagyjából ugyanakkora volt, mint a
lakosztálya a Farkasok Csarnokában, a kandalló telerakva
gyertyákkal, sötét bársonyfotelek üldögéléshez és egy
öltözőszekrény ruháknak és ékszereknek. Továbbá volt egy
nagy, kerek ajtó a helyiség másik végében, de ez a sérült
lábával leküzdhetetlen távolságnak tűnt. De nem
maradhat az ágyban. Ki kell jutnia innen. Rá kell jönnie,
miért támadta meg Apollo.

Nem gondolta, hogy Apollo bántani akarta volna. Ezt

most már tisztábban látta. Úgy tűnt, a herceg szenved,
elgyötört. Azt mondta neki, hogy meneküljön. Próbálta
megmenteni, mielőtt megpróbálta megölni. Rá kell jönnie,
miért.

Evangeline megpróbálta lerugdosni magáról a

takarókat, de felhagyott vele, amikor rájött, hogy a ruhái
nincsenek rajta. Lényegében meztelen volt. Ösztönösen
még erősebben kapaszkodott a takaróba. Bele sem mert
gondolni, vajon ki vetkőztette le. Nem viselt semmit, csak
egy rövid, vékony selyemkombinét, illetve a sérült válla és
combja köré tekert kötéseket.

Így nem kelhet fel az ágyból. Lehet, hogy Káosz

megharapni nem tudja, de ha itt tanyázik a többi vámpír
is, akkor ők megharaphatják… és feltehetően meg is teszik.
Ha egy szál selyemben jár-kel, az felkérés harapásra.

– Ha tényleg elmehetek, akkor szeretnék ruhát és cipőt

kérni – mondta.

Káosz halkan felnevetett, megtévesztően fiatalos volt a

hangja. Mintha csak pár évvel lett volna idősebb
Evangeline-nél, pedig Jackstől már tudta, hogy Káosz
vénséges vén, akár maga Észak.

– Előfordulhat, hogy túloztam, amikor azt mondtam,

bármikor elmehetsz.
 A kerek ajtó nyikorogva nyílt ki, ami sokat elárult a
koráról.

Ekkor Jacks lépett be a szobába.

A tekintetük találkozott a helyiség két végéből. Jacks

pillantása lassan a takaróra siklott, amelyet Evangeline a
leheletnyi hálóruhája fölé húzott. Ám ekkor, mielőtt
Evangeline egyáltalán elpirulhatott volna, Jacks elkapta a
tekintetét.

Evangeline különös csalódást érzett, amikor Jacks

dobálgatni kezdett egy csillogó fekete almát.

Már nem viselte a korábbi köpenyét. A lány emlékezett

rá, hogy Jacks a karjában vitte, de a selymes szürke
felöltőjén most nem látott vért.

– Elmondtad neki a jó hírt? – kérdezte Jacks derűsen.

– Még nem – felelte Káosz.

Evangeline előbb az egyikükre, majd a másikra nézett.

A zavarodottság enyhe kifejezés arra, hogyan érezte magát.
Jacks ki nem állhatta a vámpírokat – legalábbis a lány ezt
hitte. Jacks minden pillanatát gyűlölte, amikor utoljára itt
járt vele. Most viszont mintha teljesen elengedte volna
magát, és olyan gondtalanul csevegett Káosszal, mintha
barátok lennének.

– Mi folyik itt? – kérdezte Evangeline.

De amint feltette a kérdést, a kirakós darabjai a

helyükre kerültek. Jacks korábban azt mondta, hogy ha a
lány nem hajlandó egy napon belül kinyitni a kaput,
nagyon meg fogja gyűlölni őt.
 Hát bizonyára ezért. Jacks összedolgozott Káosszal.

Evangeline felidézte a beszélgetését Luckel, aki

elárulta, hogy Káosz segített neki elorozni a trónt. Bizarr
elképzelés, hogy Jacks is kivette a részét ebből a
szemfényvesztésből. De miután megtudta, hogy Luc a
trónörökös, Evangeline első gondolata az volt, hogy
minden korábbinál fontosabb, hogy felébressze Apollót.
Talán ha több ideje lett volna, Jackshez fordul.

Még így is szélsőséges gondolatnak tűnt, de Jacks képes

volt elképesztő erőfeszítéseket tenni azért, hogy
megszerezze, amit akar.

– Elvesztette a fonalat – mondta Káosz.

Jacks abbahagyta az almadobálást, és Evangeline felé

fordult.

– A férjed majdnem meggyilkolt. Miatta kiment a

vállad, és mély sebet ejtett a lábadon. Halandó
módszerekkel a válladnak hetekbe telne, hogy
meggyógyuljon. A lábadnak még több idő kellene, és
valószínűleg sosem lenne a régi. És fennáll a kockázata,
hogy elfertőződik, és belehalsz. De Káosz volt olyan kedves,
és felajánlotta, hogy segíti a gyógyulásodat.

Egy sötét hajú, vörös ajkú vámpírnő lépett a

hálóterembe, és az ágyhoz ment, amelyben Evangeline
feküdt.

– Ne! – A lány még szorosabban markolta takaróját.

Amint a vámpírnő kivillantotta a szemfogait, megértette,
mire készül.
 Kétféle vámpírharapás létezik: az egyikkel a vámpírok
pusztán táplálkoznak, a másikkal megfertőzik az
áldozatukat vámpírméreggel. A vámpírméreg hihetetlen
gyógyító erővel bír, ugyanakkor képes a fertőzött személyt
vámpírrá változtatni. Ha valakit megharapnak, az nem
szükségszerűen változik át – ahhoz, hogy egy
vámpírméreggel fertőzött ember vámpírrá változzon,
pirkadatig embervért kell innia.

Ám Evangeline látta, mit tesz a vámpírméreg az

emberekkel, olyannyira mindenre elszántakká válnak,
hogy egyetlen harapásért ketrecekből törnek ki, és zárakat
tépnek fel. Esze ágában sem volt vámpírrá válni, de mi
lesz, ha a fertőzés után ez megtörténik?

– Ideje munkához látnunk – mondta Káosz. – Nem

lesz könnyű, de béklyókkal kordában tudunk tartani. – A
falra mutatott. A bársonyfüggönyök között Evangeline két
láncot látott bilincsekkel. – Vagy jobban örülnél, ha
ketrecbe zárnánk?

– Nem. – Evangeline hevesen rázta a fejét. –

Egyáltalán nem akarom ezt végigcsinálni. Hadd gyógyuljak
meg magamtól! – Kérlelőn Jacksre pillantott.

Jacks lezseren az almájába harapott, és Káosz felé

fordult.

– Szerintem ketrecet használjunk.

Amint Jacks ezt kimondta, Káosz egy falba süllyesztett

fogantyúért nyúlt. Azonnal rácsok ereszkedtek le az ágy
körül, csapdába ejtve Evangeline-t.
 – Ne! – Az egész nagyon gyorsan történt, Evangeline
csak akkor fogta fel, hogy sikít, amikor meghallotta a
hangját visszhangozni a szobában.

Próbálta megragadni az acélrudakat, de ezzel hibát

követett el. Káosz elkapta a csuklóját a rácson keresztül.

– Ezzel szívességet teszek neked.

Miközben szorosan fogta Evangeline-t, felajánlotta a

lány karját a vámpírnőnek.

Evangeline küszködött, és újra felkiáltott.

Fogak villantak, majd Evangeline érezte, hogy fájdalom

hasít a csuklójába.
 10
E minden lángra lobbant.
Evangeline az ágyra hanyatlott.

Majd… a fájdalom elmúlt. Nemcsak a harapásé, de

sebeinek fájdalma is, amelyek szinte azonnal
begyógyultak. Evangeline pislantott, és mintha fellebbent
volna a fátyol a szeme elől.

Amikor először felébredt, a szoba félhomályosnak tűnt

– füst és árnyak uralták. De most gyertyafény csillogott
benne. Életében nem látott még ilyen szép csillogást.
Mintha minden ragyogott volna a szobában – az
aranyozott képkeretek, a polírozott asztallábak, még azok a
borzasztó bilincsek is a falon.

Aztán ott volt az ágy, amely még fényűzőbbnek tűnt. A

párnája, a matraca, a teste köré csavart takarók sokkal
puhábbak voltak, mint korábban. Fehér selyemből
készültek, és Evangeline esküdni mert volna, hogy érzi a
színük illatát – ropogós, fehér és élénk, akár a ködös eső
után az ablakon beszűrődő napsütés.

Herss.

Jacks az almájába harapott, amivel magára vonta a lány

figyelmét. Úgy állt az ágy lábánál, akár az örök
szívfájdalom. A bőre enyhén ragyogott, szeme csillogott,
akár a lopott csillagok, a haja göndör aranyszőke, és
kegyetlen metszésű arca olyan mély sóvárgással töltötte el
a lányt, hogy szinte fájt.

Evangeline elgondolkodott rajta, hogy Jacks vajon

mindig így nézett-e ki, csak emberi szemével képtelen volt
meglátni, netán a Fátum eddig valamiféleképpen torzított
a megjelenésén, de most, hogy a lánynak vámpírméreg
keringett az ereiben, annak ellenére látta Jackset a maga
valójában, hogy a Fátum próbálta elrejteni. Egyetlen
pillantás feltüzelte a vérét, és Evangeline élvezte, ahogy
lángol.

Próbált sóhajtani egy nagyot, de amikor beszívta a

levegőt, kizárólag Jacks sötét, édes illatát érezte, és
elgondolkodott rajta, milyen lehet az íze. Hűvösnek érezné
a nyelvén? Ha az ajkaival végigsimítana a nyakán, az
megállítaná forrongó vérét és szaporán verő szívét?

Jacks harapott még egyet az almából.

Evangeline szemfogai máris megnyúltak. A nyelvével

kitapogatta őket, próbálta visszatolni éles hegyüket, és
megállítani a hirtelen lüktetést a szájában. Tényleg nem
akarta megharapni Jackset – a vére eléggé emberi volt, és
Evangeline vámpírrá változna, ha megharapná. De
beleborzongott a harapás és Jacks együttes gondolatába, és
ez a borzongás egyáltalán nem volt kellemetlen.

– Óvatosan! – mondta Jacks vontatottan. –

Éppenséggel nem úgy nézel rám, mintha gyűlölnél.

– Pedig gyűlöllek – felelte a lány. De ez rosszul csengett

a szájából, a hangja rekedt volt, elfúló… és éhes.
 A szemfogait az ajkába mélyesztette, elég erősen ahhoz,
hogy vért fakasszanak. Jacks a kiserkenő vércseppre
szegezte a tekintetét.

Megfejthetetlen kifejezés suhant át hibátlan arcán.

Majd a hangja betöltötte Evangeline gondolatait. Ne feledd,
mi történik, ha a mai este rosszul sül el. Nem lenne jó, ha te is
olyanná válnál, mint ők.

Jacks szavaiból sütött a megvetés. Lehet, hogy

összebarátkozott Káosszal, de úgy festett, a Szívek Hercege
továbbra sem szíveli a vámpírokat.

A padlóra dobta a fekete almáját, és elindult a kerek

ajtó felé.

– Ne menj! – mordult fel Evangeline, a szavak

kiszaladtak a száján, mire észbe kaphatott volna. Tudta,
hogy jobb, ha Jacks távozik – ha nem tud vért szerezni,
nem fog átváltozni vámpírrá. De nem fért a fejébe, hogy
Jacks képes lenne egyszerűen kisétálni az ajtón.

Amikor Jackset fertőzték meg vámpírméreggel,

Evangeline egy egész éjszakát töltött vele, vigyázott rá,
hogy senkit ne harapjon meg, és ne változzon vámpírrá. De
ezen az estén Jacks csak pár percet szánt rá.

Evangeline megragadta a rácsokat, elég erősen ahhoz,

hogy elgörbítse őket. Ekkor elborzadva elhúzódott a
ketrectől. Azt sem vette észre, hogy megmozdult. Bár
elengedte a rácsot, olyan szorosan ökölbe szorította a kezét,
hogy a bütykei elfehéredtek, mintha a teste még mindig
szabadulni akarna.
 Káosz egy szempillantás alatt ott termett előtte,
nekitámaszkodott a rácsoknak, amiket Evangeline még
mindig meg akart markolni.

– Kell némi idő, hogy egy vámpír megtanuljon

uralkodni magán – mondta. – Részben azért mozgunk
ilyen gyorsan, mert a fizikai testünket olyan ösztönök
irányítják, amelyek az emberekből hiányoznak.

A vámpír – ha ez lehetséges – még veszedelmesebbnek

és halhatatlanabbnak tűnt, mint Jacks. Evangeline eddig
nem figyelt a ruházatára, de most azt is megfigyelte. Káosz
nem úgy öltözött, mint egy katona. Méretre szabott fekete
nadrágot viselt, finom inget és egy elátkozott bronzsisakot,
amelyről a lánynak csak most tűnt fel, hogy milyen
kifinomult metszetek díszítik. Az arccsontjánál kiálló
tüskéket apró tövisek borították, amelyek Káosz hipnotikus
erejű szeme felé mutattak.

Evangeline általában kerülte a tekintetét – ha valaki a

vámpírok szemébe nézett, a vámpírok ezt engedélynek
tekintették arra, hogy megharapják, vagy irányításuk alá
vonják az illetőt. De most Evangeline nem egészen volt ura
önmagának. Pontosan az történt, amit Káosz mondott –
minden gondolata azonnal mozdulatok formáját öltötte.
Káosz szemére gondolt, és hirtelen egymásba fonódott a
tekintetük.

Ám Káosz szeme nem olyan volt, mint amilyenre

emlékezett. Evangeline esküdni mert volna rá, hogy Káosz
szeme smaragdzöld, de most csak egy árnyék volt. Sötét és
végtelen, elemésztett mindent. Nem olyan érzést keltett,
mint belenézni egy halhatatlan szempárba: inkább mintha
magával a Halállal szemezett volna.

Káosz gyilkos, mondta egyszer LaLa. És most Evangeline

ezt látta a tekintetében. A sisak nem abban akadályozza
meg, hogy megharapjon valakit, hanem azt, hogy öljön.

Evangeline próbált elhátrálni tőle, a gerince a ketrec

másik oldalának ütődött.

Káosz felnevetett, halkabban és selymesebben, mint

amilyenre a lány emlékezett.

– Nem jelentek rád veszélyt, hercegné. Sőt, azért

jöttem, hogy gondoskodjak róla, semmi rossz nem történik
ma este.

Evangeline ekkor megérezte az almaillatot, édes volt, és

élénkítően hűs. Abból a gyümölcsből áradt, amelyet Jacks
dobott a padlóra. Kiment a szobából, de Jacks puszta
gondolatára megint éles fájdalom töltötte meg a száját, és a
lelke mélyén Evangeline tudta, hogy egyvalami állíthatja
meg ezt az érzést…

– Ne morogj! – figyelmeztette Káosz.

Evangeline a közvetlenül Káosz előtt lévő

ketrecrácsokra szorította a kezét. Újfent nem emlékezett
rá, hogyan jutott át az ágyon. De ezúttal nem engedte el a
rácsokat. A fémre szorította a kezét – érezte, hogy az
meghajlik az erejétől –, és ez segített elterelni a
gondolatait a lüktetésről a szájában és a sajgó ínyéről,
ahogy a szemfogai tovább nőttek.
 – Óvatosan! – Káosz rámarkolt Evangeline kezére. Erős
szorításával akár el is törhette volna a lány ujjait, ha
Evangeline szervezetében nem kering vámpírméreg. De ez
még nem jelentette azt, hogy Káosz szorítása nem okozott
neki fájdalmat.

– Eressz el! – Evangeline próbálta elrántani a kezét,

küszködött, hogy kiszabaduljon, miközben zihálva
kapkodta a levegőt.

Eközben Káosz cseppet sem erőltette meg magát. Csak

mintha az árnyékba borult tekintetében égett volna
valamiféle izgalom, miközben még erősebben szorította a
lány ujjait.

– Én bírom egész éjjel, hercegné.

Ekkor Evangeline ösztönei átvették az irányítást. Lehet,

hogy Káosz erősebb nála, de ez nem jelenti azt, hogy
kizárólag neki van hatalma.

A lány szája már nem vérzett, de egy apró szúrás után a

fogával újra vért fakasztott az ajkából. Előrehajolt, a
ketrechez nyomta a száját, és azt mondta:

– Kérlek, nyílj ki!

A rácsok azonnal felemelkedtek.

Meglepetés csillant Káosz halott tekintetében.

Evangeline-t elöntötte az örömmámor, de Káosz teljes

erejével az ágyra szorította.

A levegő kiszökött a lány tüdejéből, hiába küzdött

Káosz ellen. A vámpír nehéz volt, és rajta feküdt. Esküdni
mert volna, hogy küszködés közben még forróbban égett.
De még így sem bírta rávenni magát, hogy feladja a harcot.
Nem volt benne biztos, hogy a vámpírméreg teszi, vagy az
emberi ösztönei reagáltak arra, hogy a halál egyik
megtestesülése az ágyhoz szorítja.

Körmével a sisakot kaparta, de Káosz könnyedén

elkapta a csuklóját, és a feje felett leszorította a karját.

– Miért csinálod ezt? – zihálta a lány.

– Jacks megkért, hogy vigyázzak rád, hogy ember

maradj.

– Nem kell vigyáznod rám! Eszem ágában sincs

átváltozni!

– De nem vagy ura a testednek!

– Mert rajtam fekszel!

Káosz áthelyezett valamennyit a súlyából, bár továbbra

is vasmarokkal szorította Evangeline csuklóját, és a lábát
határozottan az övéhez nyomta.

Evangeline a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy így

a legjobb. Káosznak igaza volt, nem teljesen ura
önmagának, de sosem érezte még magát életében ennyire
reménytelen helyzetben. Már a ketrec is elég kényelmetlen
volt, de ez még rosszabb. Ahogy Káosz hozzápréselte
magát, attól nemcsak a szája égett, hanem az egész teste
tüzet fogott. A bőre kipirosodott, a szíve szaporábban vert,
amin csak rontott a Káoszból áradó forróság.

Jacksre gondolt, és hogy hűvös bőre azonnal az övét is

megnyugtatta. Felidézte, hogyan érintette meg azon az
éjszakán a kriptában – Jacks szája a nyakán, a mellkasa az
övéhez préselődött. Nem harapta meg, csak megérintette.
Semmi másra nem vágyott.

– Jackset nem érdekli, ha elengedsz – erősködött. –

Csak az számít neki, hogy képes vagyok kinyitni bármilyen
zárat.

– Ebben tévedsz, hercegné. Jacks nem akarja, hogy

ilyen életed legyen. – Káosz újra a szemébe nézett, halálos
pillantásában lángok keveredtek az árnyakkal.

Evangeline nem ellenkezett tovább. Egy pillanatra

hinni akart a vámpírnak. Tetszett neki a gondolat, hogy
Jackset érdekli, mi lesz vele. De sokkal valószínűbb, hogy
Jacks mindezt csak azért akarta elhitetni vele, hogy
manipulálja.

– Ő kért meg rá, hogy ezt mondd?

– Jacks nekem nem parancsol.

– Arra mégis rávett, hogy vigyázz rám, hogy ember

maradjak. – Próbált megint belerúgni Káoszba.

Káosz újra teljes erejével ránehezedett.

– Ezt lojalitásból teszem meg Jacksért. De nem csupán

emiatt vagyok itt.

– Mi a másik ok? – kérdezte Evangeline csípősen.

– Szomorú, hogy meg kell kérdezned. – Káosz oldalra

döntötte a fejét. Sisakjának bronz állkapcsa súrolta a lány
arcát, és egy pillanatra megperzselte a bőrét.
 Verejték gyöngyözött Evangeline homlokán, és közben
ragyogni kezdett a sisakra írt felirat, amelyet már
korábban is észrevett. Egy ősi nyelven íródott, amellyel
már találkozott korábban, felismerte, de kiolvasni nem
tudta – a Valorok nyelve.

– Mi van odaírva?

– Egy átok, amely megakadályozza, hogy levegyem a

sisakot.

És Káosz szabadulni akar a sisaktól. Nem csoda, hogy

ilyen forrón simult a lány bőréhez – ilyen éhesen.
Evangeline elképzelni sem tudta, milyen régóta
akadályozta a sisak abban, hogy táplálkozzon, de úgy hitte,
kínszenvedés lehet egy vámpírnak vér nélkül élni. Őt
magát nem olyan régen fertőzték meg vámpírméreggel, és
máris úgy érezte, hogy mindjárt megőrül.

– Hadd találjam ki… szeretnéd, ha a véremmel nyitnám

ki a sisakot.

Káosz olyan sebzett hangot hallatott, hogy aligha

lehetett nevetésnek nevezni.

– Sajnos a véred nem képes megtörni ezt az átkot. De

minden átokból van… kibúvó. – Káosz tétován ejtette ki az
utolsó szót, mintha valami mást akart volna mondani, de a
szavai varázslatos módon eltorzultak volna.

Evangeline-nek az jutott róla eszébe, amikor LaLa

próbálta elmondani, szerinte mit rejt a Valorok Kapuja, de
a történeteket sújtó átok összekuszálta a szavait.
 Hirtelen rádöbbent, mit akar Káosz. Ugyanazt, mint
Jacks. Ezért dolgoztak össze.

– Szeretnéd, ha kinyitnám a kaput. Szerinted Valoria

rejti a kulcsot, amellyel kinyithatjuk az elátkozott sisakod.

– Ez nem hit kérdése. Tudom, hogy ott van – felelte

Káosz, és mintha fájdalom hatotta volna át a hangját. Nagy
levegőt vett, a mellkasa megmozdult Evangeline-én, a lány
bőre újra hevesen felforrósodott.

– Mi az ördögöt művelsz? – mordult fel Jacks.

Evangeline a hang irányába fordult, verejték csorgott le

az arcán, miközben meglátta az ajtóban álló Jackset. Egy ér
lüktetett dühösen sima, márványszerű nyakán. A bőre
olyan hűs volt, a lány pedig olyan forró… Mást sem akart,
csak a nyakára nyomni a száját, és csak egyszer megnyalni.

A gondolattól felpezsdült a vére, és a szemfogai

növekedni kezdtek.

– Menj ki innen, Jacks! – parancsolta Káosz. – Hacsak

nem akarod mégis vámpírrá változtatni.

Káosz még határozottabban szorította Evangeline

csuklóját, és a lányt még erősebben tartotta az ágyon.
Evangeline vergődött a szorításában; Káosz teste teljes
súlyával nekifeszült.

Valami hangosan reccsent a bejáratnál.

Evangeline Jacks felé kapta a tekintetét, aki most az

ajtó szilánkokra tört peremét markolta. Ezt a kezével
csinálta?
 Meglehetősen dühösnek tűnt. Ezüstkék tekintete
éjsötétté változott, miközben figyelte, hogyan küszködik a
lány Káosz szorításában.

Evangeline homályosan tudatában volt annak, hogy

abba kellene hagynia a csapkodást. Ha kiszabadul, és
sikerül megharapnia Jackset, az élete – amelyhez
ragaszkodott – véget ér. Ugyanakkor vágyott is rá. Vágyott
arra, hogy Jacks vessen véget a küzdelemnek. Le akarta
lökni magáról Káoszt, hogy helyette Jacks szoríthassa az
ágyhoz.

Evangeline reszelős hangon sóhajtott, majd újra

találkozott a tekintetük Jacksszel.

A Fátum megdörzsölte az állát. Felfokozott

érzékszerveivel Evangeline hallotta a sercegést a tenyere
alatt. Aztán Jacks csizmájának surrogását is, ahogy a férfi
sarkon fordult, majd eltűnt a folyosón.
 11
E , hogy eljött a
hajnal. A végtagjai, amelyek addig emberfeletti erővel
bírtak, most úgy elgyengültek, hogy mozdítani sem tudta
őket. Újra egy hétköznapi lánnyá vált, átlagos érzékekkel és
metszőfogakkal, aki felettébb kellemetlen helyzetben
feküdt Káosz alatt, és fájdalmasan tudatában volt, hogy
hálóruhája felcsúszott a combján egészen a csípőjéig.

Elöntötte a szégyen, ha arra gondolt, hogy egész éjjel

így feküdtek – és Jacks is látta őket.

Eddig annyira melege volt, hogy fel sem tűnt neki,

mennyire meztelen, de most érezte, hogy hideg levegő
borzolja a bőrét, ahogy Káosz végül elengedte a csuklóját,
és felnyomta magát az ágyról.

Evangeline szorosan lehunyta a szemét, és próbálta

lelassítani a légzését. Gyerekes dolog volt úgy tenni,
mintha aludna, de nem bírt Káosz szemébe nézni – és az
az igazság, hogy senkiébe. Előző éjjel nem volt önmaga.

Érezte, hogy Káosz ott áll felette, és valamiért őt nézi,

de a lány nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, miért.
Érezte, hogy a tenyerével lesimítja a kombinéját, hogy az
újra eltakarja a térdét.

Egész teste libabőrös lett. Teljesen mozdulatlan maradt,

amíg azt nem érezte, hogy Káosz távozott. Próbálta kinyitni
a szemét, de csak annyira futotta az erejéből, hogy
megrebegtesse a szempilláját. Mivel elmúlt a vámpírméreg
hatása, nemcsak emberré lett újra, de teljesen ki is merült.

Eszébe jutott, hogy Jacks ugyanilyen állapotban volt,

miután őt is megfertőzték. Azt hitte, csak színjáték, amikor
a Fátum sírköveknek támaszkodott, és mindenféle
kapualjakban rogyott össze. De most csodálta, hogy
egyáltalán maradt ereje megmozdulni.

Evangeline nem tudta, mennyit aludt. De ahogy

kidörgölte a szeméből az álmot, és remegő lábbal
kimerészkedett az ágyból, úgy képzelte, egy egész nap
lehetett.

A gyomra korgott, és kiszáradt a torka. Hálásan fogadta,

hogy valaki bekészített neki pár dolgot: egy étellel
megpakolt tálcát, egy ruhát és egy rézlavórt a mosdáshoz.
A víz hideg volt, de Evangeline örült, hogy levakarhatja a
vért meg a mocskot a bőréről és a hajáról.

Miután végzett a tisztálkodással, annyit evett, amennyi

csak belé fért. Volt tápláló kenyér, drága sajtok, hideg
hússzeletek és a kedvenc fügelekvárja. De túl sok gondolat
kavargott a fejében, ami megakadályozta, hogy élvezze az
étkezést.

Amint megfertőződött vámpírméreggel, a gondolatai

elterelődtek Apollóról. De most azon járt az esze, vajon a
herceg is felgyógyult-e a sérüléseiből. Evangeline remélte,
hogy Apollo meggyógyult, és biztonságban van. Még
mindig nem igazán hitte, hogy ez az ő hibája. Valaki
kényszerítette rá.
 Ki kell derítenie, ki volt az, és miért tette. Kezdheti
azzal, hogy visszamegy a Farkasok Csarnokába, és
kikérdezi Havelockot. A legutóbb, amikor találkozott vele, a
testőr híreket hozott. Evangeline azt hitte, Apollo tért
magához, de Havelock aggodalmasnak tűnt, nem pedig
megkönnyebbültnek. Talán azért, mert tudott valamit.

Evangeline kissé tartott attól, hogy egyedül térjen

vissza a Farkasok Csarnokába. De kizárt, hogy önként itt
maradjon Jacksszel és Káosszal.

Megint eszébe jutott, hogy talán Jacks vette rá valahogy

Apollót, hogy rálőjön. De Jacksnek élve volt rá szüksége.
Nem tett volna ilyesmit… legalábbis Evangeline nem tudta
róla elképzelni. Csak éppen Jacks megbízhatatlan, ami egy
újabb ok arra, hogy miért kell minél hamarabb
kiszabadulnia innen.

Felvette a neki kikészített ruhát. A habos-babos, virágos

összeállítás ragyogott, akár a napsütés, de jobban
emlékeztetett egy pongyolára, mint rendes öltözékre:
vékony és lenge volt, a vállát szabadon hagyó buggyos ujjak
és a mély dekoltázs szinte könyörgött a vámpíroknak, hogy
harapják meg.

Meg sem lepődött rajta, hogy egy vámpír őrködött a

szobája bejáratának túloldalán – ugyanaz a vörös szájú
vámpír, amelyik az előző éjjel megharapta.

– Meg tudnád mondani, hol találom a kijáratot? –

kérdezte udvariasan Evangeline.

A vámpírnő úgy nézett Evangeline-re, akár egy

gyerekre, miközben nem különösebben kedveli az e ajta
szerzeteket.

– Nem szabad…

– Ki ne mondd… – vágott a szavába Evangeline. Tudta,

hogy a vámpír pusztán az ujjaival képes lenne eltörni a
nyakát, de azzal is tisztában volt, hogy Káosz nem
egyszerűen élve akarja, hanem az önként adott vérére van
szüksége ahhoz, hogy kinyissa a Valorok Kapuját, úgyhogy
Evangeline kételkedett benne, hogy bármelyik őrnek
szabad lenne eltörnie bármelyik testrészét. – Ha azt
mondod, nem mehetek el, összeakasztom a bajszom
Káosszal, ő pedig összeakasztja a bajszát veled. Úgyhogy
inkább kerüljük el a bajuszakasztgatást. Csak engedj ki, és
kérlek, áruld el, merre találom a kijáratot.

A vámpírnő önelégülten mosolygott, és ellépett a lány

útjából, egyértelművé téve, hogy kiengedi Evangeline-t, de
útba igazítással nem segít neki.

Semmi gond. Evangeline járt már itt korábban. Biztos

volt benne, hogy magától is kitalál. Amikor utoljára itt járt
Jacksszel, a fenti temetőbe vezető lépcsőn keresztül
menekültek meg.

Evangeline bátran kipróbált minden lépcsőt, amit

talált. Rengeteg üres ketreccel és béklyóval találkozott, és
többször szednie kellett a lábát, amikor lépteket hallott.
Mire elért a legfelső csarnokba, kifulladt, és kissé erőt vett
rajta az izgalom.

Itt nem voltak béklyók, sem ketrecek, csak

megtévesztően díszes dekorációk – arany gyertyatartók,
bársonypamlagok, leheletvékony függönyök. Végül talált
egy ajtót – nehéz fémajtó volt, bezárva.

A tőréért nyúlt, de az természetesen nem volt nála.

Nem kapta meg a ruhával együtt. Bizonyára éjjel
elvesztette valahol a kertben, de nem bánta. Utálta volna,
ha Jacks megtalálja nála, és rájön, hogy magánál tartja a
régi tőrét.

Szerencsére Káosz hitt abban, hogy a fegyverek

kiválóan alkalmasak dekorációra, úgyhogy Evangeline
könnyedén talált egy másik tőrt, amellyel megszúrhatta az
ujját.

Gyorsan, mielőtt a vámpírok megérezhették volna a

vérszagot, cseppentett egy keveset az ajtóra. Evangeline
még így sem akart kulcs vagy egy jóslat része lenni, de
tagadhatatlan, hogy élvezte az ebből fakadó egyetlen
előnyét. Hatalmasnak érezte magát, amikor azt mondta,
„Nyílj ki, kérlek”, és az ajtó azonnal kitárult.

A szabadság hűvös szellőként csapott az arcába.

A világ sötétbe borult, akár a féltve őrzött titkok, és

Evangeline azt kívánta, bár megpróbált volna elcsenni egy
köpenyt, mielőtt elindult. Amikor felébredt az ablaktalan
szobában, azt hitte, nappal van, pedig valójában éjszaka
volt. És ehhez az éjszakához nem illettek a leheletvékony
ruhák és a drága selyemtopánok. A hó bizonyára elolvadt,
amíg ő a föld alatt volt, mert csak gallyakat és sarat érzett a
talpa alatt, ahogy elindult a Káosz föld alatti királysága
felett elterülő régi temetőben.
 A temetőben több fa volt, mint amennyire emlékezett,
kopár lombjuk eltakarta a holdfényt, és mindent
félhomályba borított, miközben Evangeline próbálta
felidézni, melyik út vezet Valorfell felé.

Habozott egy pillanatig. Most, hogy kijutott, és úgy

érezte, eltévedt az éjszakában, könnyebben rátört a
félelem, hogy hibát követett el. Talán mégsem a
legbölcsebb döntés visszatérni a Farkasok Csarnokába. De
a másik lehetősége az, hogy visszamegy Jackshez és
Káoszhoz.

Evangeline nagyot sóhajtott, és elindult. A levegő olyan

hideg volt, hogy égette a tüdejét. Mintha látta volna a
kriptát, ahol Jacksszel töltötte azt az éjszakát. Egy
pillanatra libabőrös lett a válla az emlék hatására. A szúrós
érzés végigfutott egészen a csuklójáig és az összetört szívet
formáló sebhelyéig, és a lány megijedt, hogy talán Jacks a
közelben van. De amikor kapkodva körbenézett, a fáktól
eltekintve az erdő üres volt. Milyen sok fa!

Evangeline nem emlékezett rá, hogy az erdő ilyen sűrű.

A fák olyan szorosan sorakoztak egymás mellett, akár a
gyufák a dobozban. Megfordult, de bizonyára megint rossz
irányba indult, mert egy szakadék szélén találta magát,
amely a tajtékozó óceánra nézett.

Átkarolta magát, és visszafordult arra, amerről jött. A

levegő még hűvösebb lett, és Evangeline azzal próbálta
átmelegíteni magát, hogy megszaporázta a lépteit. Nem
örült neki, hogy ilyen hangosan lépdel. Olyan zajjal járt,
hogy beletelt egy percbe, mire észrevette a másik hangot az
erdőben.

Klakk. Klakk. Klakk.

A kopogás inkább állatra utalt, mintsem emberre. Úgy

hangzott, mintha egy ló eltévedt volna a sírkövek között.

Evangeline ledermedt, eszébe jutott, mikor hallott

utoljára patadobogást.

Óvatosan visszahúzódott a fák közötti árnyékba.

Majd hátrált még egy lépést. Esküdni mert volna, hogy

egy pisszenést sem hallatott, egy pillanattal később mégis
meglátta a lovat, hátán a lovasával. Válla széles volt, háta
egyenes, és bár Evangeline nem látta tisztán az arcát,
tudta, hogy Apollo az.

Ránézésre ő is teljesen meggyógyult. Erősnek és

egészségesnek tűnt, és Evangeline-nek le kellett gyűrnie az
irányába érzett különös, felfoghatatlan vonzódást,
miközben a rejtekéből figyelte. A ló lassú poroszkálása
alapján egyértelműnek tűnt, hogy Apollo nem tart sehová.
Sokkal inkább keres valamit.

Evangeline-t.

A lelke mélyén ebben biztos volt. De honnan tudta

Apollo, hogy itt találja?

– Evangeline! – A neve könyörgésnek hangzott,

kísértésbe esett, hogy válaszol rá, de erőt vett magán, hogy
a rejtekhelyén maradjon. – Ha itt vagy, menekülj! –
folytatta Apollo a korábbinál is elgyötörtebben. – Ha most
elindulsz, nem foglak üldözőbe venni… egyelőre ura
vagyok önmagamnak. De nem tudom, meddig bírom. –
Apollo remegő hangon sóhajtott. – Nem szeretnélek
megsebesíteni, de valami erőt vett rajtam. Hogy
megkeresselek… elfúlt a hangja. – Csak arra tudok
gondolni, hogy vadásznom kell rád.

A felhők eloszlottak a hold előtt, és Evangeline újra

megpillantotta Apollo arcát a fák között. Az egész
arckifejezéséből sütött a szívfájdalom, valami olyan nyers
érzés, akár egy valódi seb. Evangeline optimista akart
lenni, és meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz –
ha Jacks bűbájából felébredt, akkor Apollo azt is képes
legyőzni, ami most erőt vett rajta, de Evangeline mégsem
értette, mi történik. Egyre inkább úgy érezte, hogy
mindkettőjük sorsa megpecsételődött.

Próbálta visszatartani a lélegzetét, de látta, hogy az

vékony, fehér gomolyagokban kiszökik a szájából, és
remélte, hogy ezzel nem árulja el magát.

– Lehet, hogy nem is vagy itt. Hogy valójában csak

valami nehezen megfogható vonzerőt érzek. De ha hallasz
engem, Evangeline, segíts! – Apollo hangja ellágyult a lány
nevének kiejtésekor, de megint úgy hangzott, mintha
érzések között őrlődne. – Találd meg a módját, hogy
megtörjem az átkot, amely arra késztet, hogy vadásszak
rád, és megígérem, mostantól csakis védelmezni foglak.

A tegezéért nyúlt, és előhúzott egy arany nyílvesszőt. A

vessző ragyogott a holdfényben, remegve megcsillant a
herceg kezében. Evangeline próbált teljesen mozdulatlan
maradni. Apollo egyértelműen küzdött valami ellen, ami
próbálta irányítása alá vonni.

Vagy valaki ellen.

Korábban hamar elvetette az ötletet, hogy ezért Jacks a

felelős. Ugyanakkor nem is zárta ki teljesen, és most, ahogy
a sötét erdőben vacogott, újra elgondolkodott rajta, hogy
mindezt talán Jacks rendezte meg, hogy gondoskodjon
róla, kizárólag tőle függ…

Egy kéz tapadt a szájára, és erős kar fogta át a karját és

a mellkasát.

Meg ne nyikkanj, Kisróka!

 12
E a földről, ahogy
Jacks elrángatta Apollo közeléből, vissza a fák közé.

Engedj el!, gondolta a lány dühösen. Csak mert Apollo

veszélyt jelent rá, attól még Jacksszel sincs biztonságban.
Ficánkolt Jacks szorításában, és a topánja a földre esett.

Már nem akarsz megharapni?, gúnyolódott vele

gondolatban Jacks.

Evangeline hirtelen elpirult, de ez nem akadályozta

meg abban, hogy a tarkójával Jacks arcába fejeljen.

Jacks szorítása egy pillanatra enyhült, majd újra

szorosabban markolta, és még erélyesebben a mellkasához
szorította.

Ne ellenkezz, különben a herceg meg fog ölni!, üzente

Jacks gondolatban. A szájára szorított kezével elfordította a
lány fejét, aki látta, hogy Apollo keresztüllovagol egy távoli
holdfénykörön. Úgy festett, akár egy életre kelt
tündérmese, egy fess sziluett – amíg a lány meg nem
pillantotta vörösen izzó szemét. Ugyanolyan borzalmas
vörösben izzott, mint amikor Apollo legutóbb rátámadt.

Evangeline nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy nincs

biztonságban Jacks karjában, de ebben a helyzetben a
Fátum tűnt a kisebbik rossznak. Mit tettél vele?
 Szerinted ezt én tettem?, üzente gondolatban Jacks.
Evangeline a nyakán érezte a szíve lüktetését, akár a
dühödt szavait aláfestő haragos szimfóniát.

Mire ez a felháborodás?, üzente gondolatban a lány.

Többször elmondtad, hogy egy szörnyeteg vagy, és
figyelmeztettél, hogy ha nem teljesítem a kérésedet, meg foglak
gyűlölni.

Jacks még erősebben a mellkasához szorította, és

ezúttal nem csak gondolatban közölte vele:

– Megmondtam, hogy életben kell maradnod ahhoz,

hogy gyűlölni tudj. Nem átkoztam meg a férjedet, hogy
vadásszon rád és meg akarjon ölni – mondta összeszorított
szájjal. – Vállalom, hogy az egyik első sebedet miattam
szerezted. Kést állítottam Apollo vállába, hogy ne tudjon
lelőni. Hazudhatnám azt, hogy nem jutott eszembe a
tükörátok, de teljességgel tisztában voltam vele, hogy
Apollo minden sérülése neked is ártani fog. Csak úgy
gondoltam, inkább szerezz egy szúrt sebet, mint hogy
meghalj.

Jacks szinte ellökte magától.

Evangeline előretántorodott. Jacks elkapta a karját,

talpra állította, majd gyorsan elengedte.

– Az átokról nem tehetek, de tudom, mi ez – morogta

Jacks. – És szerintem te is.

Evangeline Apollo felé pillantott, és ezúttal nemcsak a

vörös szempárt látta, hanem a herceget teljes egészében –
lóháton, az egyik kezében egy íjjal, a hátán tegezzel, az
elszántságtól megfeszülő állkapoccsal. Újfent olyan ruhát
viselt, mint az Íjász Evangeline kedvenc gyermekkori
meséjében.

Evangeline mindig is imádta Az Íjász és a róka

balladáját, mert az ő neve is rókát jelentett, bár sok
mindenben különbözött a mesebeli lánytól. De a neve így
is rókát jelentett, és hirtelen megértette, miért vadászik rá
Apollo.

– Ő az Íjász… – suttogta.

– Nem! – vágta rá Jacks. – Apollo nem az Íjász. De úgy

fest, valaki felélesztette az Íjász átkát, és ráragasztotta
Apollóra. Ezért akar megölni téged, és addig fog
próbálkozni, amíg sikerrel nem jár. Valaki holtan akar
látni. Esküszöm, Kisróka, hogy ez a valaki nem én vagyok.
De ha nem hiszel nekem, legalább menjünk beljebb az
erdőben.

Evangeline érezte a fülében doboló vért, bár egy vékony

hang azt súgta neki, hogy hibát követ el. De mi számít
hibának – ha megbízik Jacksben, vagy ha elmenekül tőle?

Tudod, hogy igazam van, Kisróka.

De valóban tudja?

Felettébb csábította, hogy megbízzon Jacksben. Tudta,

hogy a Fátum nem akarja holtan látni. De emlékeztetnie
kellett rá magát, hogy Jacks már korábban is becsapta.
Lehet, hogy ezt nem ő rendezte így, de Evangeline akkor is
esküt tett rá, hogy soha többé nem fog megbízni benne.
 Tett még egy lépést a fák közé, távolodott Apollótól és
Jackstől egyaránt.

Jacks szeme megvillant. Mintha meg akarta volna

állítani. De csak állt ökölbe szorított kézzel. Fájdalmas
élmény volt cipő nélkül gyalogolni. De Evangeline
kitartóan lépdelt tovább, egyre távolabb mindkét fiatal
férfitól. Folytatta útját a temető sűrű erdővel benőtt része
felé, ahol csak alvó sárkányok és gallyak…

Reccs.

Valami kettétört a talpa alatt, jóval hangosabban, mint

egy gally.

Majd minden egyszerre történt. Evangeline nem látta,

hogy Apollo felé fordult; csak hallotta, hogy a lova ádázul
vágtat felé.

Fuss, Kisróka!

De már eleve futott, amilyen gyorsan csak megviselt kis

lába bírta, de ez sem volt elég gyors. Apollo egyre
közeledett.

– Evangeline! – Hangja mélyen zengett, inkább volt

könyörgés, mint fenyegetés.

Evangeline-nek eszébe jutott, Apollo vajon tudja-e,

hogy ha megöli őt, akkor abba ő is belehal.

Megtorpant egy töredékmásodpercre, hátranézett, és

látta, hogy Apollo törődött pillantást vet rá, és egy
nyílvesszővel egyenesen a szívére céloz.

Evangeline még gyorsabban futott.

 A vessző elzúgott mellette, de a lány érezte, hogy
horzsolta az arcát. És a lehető legrosszabb irányba tartott, a
tenger fölé nyúló sziklaszirt felé, amely alatt dühödt
hullámok nyaldosták a partot.

– Ugorj! – kiáltotta Jacks. Derült égből ott termett

mellette.

– Nem tudok úszni! – kiáltotta a lány.

– Akkor kapaszkodj! – Jacks erős karjával átfogta a

derekát, és mindketten a mélybe vetették magukat.
 13
E levegőt.

A jeges víz kemény volt, mintha talajra érkezett volna.

Ösztönösen csapkodni kezdett, de Jacks erősen fogta. Karja
nem eresztette, keresztülvonszolta a lányt a
hullámverésen. Sós víz kúszott fel az orrába, a hideg átjárta
az ereit. Köhögött és köpködött, alig jutott levegőhöz,
miközben Jacks vele együtt partra úszott. Magához
szorította, és kivitte az óceánból, mintha nem a lány élete
múlna rajta, hanem az övé.

– Nem hagyom, hogy meghalj. – Egy csepp víz hullott

le Jacks szempillájáról Evangeline ajkára. Puha volt, akár
egy esőcsepp, ám a Fátum tekintetéből egy vihar ereje
sütött.

Elvileg túl sötét volt ahhoz, hogy Evangeline lássa Jacks

arcát, de a félhold minden másodperccel fényesebben
világított, és kirajzolta a Fátum járomcsontját. Jacks
túlságosan is átható tekintettel nézett le a lányra.

Az óceán hullámverése hirtelen csendesnek hatott

Evangeline kalapáló szívéhez képest, de lehet, hogy a férfi
szívdobogását hallotta.

Jacks mellkasa süllyedt és emelkedett, a ruhái átáztak, a

haja kócosan hullott az arcába – és ebben a pillanatban
Evangeline megértette, hogy Jacks nem csak a jéghideg
vízből mentené ki. Ha kell, átvinné a tűzön is, kiemelné a
háború markából, leomló városokból és összedőlő
világokból. És egy törékeny szívdobbanás erejéig
Evangeline tudta, miért halt meg annyi lány Jacks
csókjától. Ha a Fátum nem árulta volna el, ha nem kent
volna rá egy gyilkosságot, ő is egy kicsit belebolondult
volna.

– Eressz el! – Ficánkolt Jacks karjában, nem volt

hajlandó engedni a vonzerejének.

– Nem elrabolni akarlak – morogta Jacks. – A sziklák a

tengerparton megvágnák a lábad, és nem szeretném, ha
véreznél, amikor visszaérünk a vámpírokhoz.

– Nem akarok visszamenni – zihálta a lány.

– Oda senki sem akar visszamenni. De Apollo addig

fog rád vadászni, amíg meg nem öl.

Evangeline küszködve levegőt vett.

– Ha nem is te átkoztad meg, a hatalmaddal nem

tudod megállítani?

– Nem. – Evangeline hozzábújt Jacks nedves

mellkasához, aki vitte tovább a tengerparton. – Az átok
akkor törik meg, amikor az Íjász megöli a prédáját. De… –
Víz csöpögött Jacks aranyhajából, ahogy elgondolkodott. –
Minden átokból… van kibúvó. Ha kinyitod a Valorok
Kapuját, Apollóról is le lehet venni az átkot.

Evangeline összevonta a szemöldökét. Jacks nagyjából

ugyanazt mondja, amit Káosztól is hallott, viszont…

– Ez elég kényelmes megoldásnak hangzik.

 – Egyértelműen félreérted a helyzetet – felelte Jacks
hevesen. – A Valorok Kapuja azért maradt évezredeken
keresztül zárva, mert csaknem lehetetlen kinyitni. Ha
lenne más mód levenni Apollóról az átkot, és megvédeni
az életed, azt használnám. Mert még ha bele is egyezel,
hogy kinyitod a kaput, sokkal valószínűbb, hogy Apollo
hamarabb elkap. Az Íjász átka miatt nem nyugodhat, amíg
nem végez veled.

Evangeline ellenkezni akart. Utálta, ha igazat kellett

adnia Jacksnek. Ugyanakkor egyre nehezebben hitte el,
hogy Jacks ekkora veszélybe sodorta volna, főleg, amikor
érezte, hogy a szíve ugyanolyan ádázul ver, mint a sajátja.
Bár ha Jacks igazat mond, és nem ő átkozta meg Apollót,
akkor valaki más tette…

Ez kijózanító gondolat volt.

Evangeline felidézte, ki volt az utolsó ember, aki Apollo

előtt megpróbálta meggyilkolni: Tiberius. Úgy tudta, őt
jelenleg bezárva tartják a Toronyban, és nem is sejti, hogy a
fivére életben van. Úgyhogy kételkedett benne, hogy ezért
Tiberius a felelős. De talán a Protektorátus egy másik tagja
tette.

Evangeline nem sokat tudott a Protektorátusról – ez

egy titkos társaság volt, amelyet a legtöbben legendának
tartottak. Annyit tudott róluk, hogy elsődleges
feladatuknak azt tekintették, hogy senkinek se hagyják
kinyitni a Valorok Kapuját, és Tiberius ezért próbálta
megölni őt.
 Evangeline-nek fogalma sem volt róla, hány
megmaradt tagja lehet még a Protektorátusnak.
Lehetséges, hogy többen is tudtak róla, hogy ő a kulcs. Bár
ha tényleg holtan akarták látni, egyszerűen megölhették
volna Apollót, miután rábocsátották a tükörátkot. Nem sok
logikát látott abban, hogy ezt tegyék. Kivéve, ha valaki más
bocsátotta rá a tükörátkot, ami szintén meglehetősen
valószínűtlennek tűnt.

– Ki kell kérdeznünk az őröket, akik Apollóra

vigyáztak.

– Már megtettem, amíg te aludtál – felelte Jacks. – Azt

mondták, rajtam és rajtad kívül nem kereste fel senki.

– Lehetséges, hogy valaki törölte az emlékeiket? –

Evangeline először Marisolra gondolt, mert róla tudta,
hogy boszorkány. Viszont Marisol nem tudott róla, hogy
Apollo életben van.

– Kétlem, hogy bárki emlékeit kitörölték volna. Annyit

tudok, hogy már az előtt rábocsátották az átkot, hogy
megmérgezték. A bál sok féltékeny lányt és csalódott szülőt
hagyott maga után.

– Szerinted így történt? – nézett fel Evangeline Jacksre.

Víz csöpögött Jacks aranyszínű hajáról, a lehulló

cseppeken megcsillant a holdfény. Még az után is, hogy
leugrott egy sziklaszirtről és az óceánba zuhant, Jacks úgy
festett, akár egy könyörtelen tündérmese – a bukott
herceg, aki nem hajlandó megtörni.
 – Nem hiszem, hogy számít. Időpocsékolás
megkeresni, kitől származik az átok, mert azzal nem lehet
megtörni. Senki sem tud róla, hogy létezne ellenszere.
Csak úgy mentheted meg magadat és Apollót, ha kinyitod
a Valorok Kapuját.

Evangeline még egy pillanatig figyelte Jacks

kérlelhetetlen vonásait. Vonakodva bízott meg benne, de
azt nem hitte, hogy az átokért ő a felelős.

– Káosz bocsátotta rá az átkot?

– Nem – felelte Jacks. – Káosz sem sodorna téged

ténylegesen veszélybe. Nem kockáztatná meg, hogy még
egy kulcsot elveszítsen.

Jacks tökéletes szája sötét, gúnyos vigyorra húzódott.

– Azt hitted, te vagy az egyetlen?

Evangeline nem felelt. Ami azt illeti, így gondolta.

– Káosz szerint a legutóbbi kulcs húzta a legtovább –

folytatta Jacks. – Sikerült megszereznie a kapu négy
hiányzó darabjának egyikét, mielőtt a Protektorátus
lefejezte.

Evangeline már eleve fázott és vacogott az éjszakai

úszástól, de hirtelen úgy mellbe vágta a halandóság tudata,
mintha vasból átváltoztatták volna vékony üveglappá.
 14
A L megjelent Evangeline ágyában. A fiatal
férfi az oldalára támaszkodva feküdt, barna haja egyik
szemébe hullt, és úgy mosolygott, akár egy csintalan kisfiú,
aki életében először osont be valaki szobájába.

– Szia, Eva!

Evangeline próbált arrébb húzódni, de a fáradtságtól

mozdítani sem bírta a végtagjait.

Luc kivillantotta éles, fehér fogait. Majd a nyakába

harapott, feltépte a húsát és megitta a vérét. Ivott és ivott
és ivott, nyögdécselt a gyönyörtől, miközben Evangeline
felkiáltott a fájdalomtól… majd egy szempillantás alatt
átkerült egy másik álomba.

Újra az erdőben volt, levelek recsegtek meztelen talpa

alatt, és köd borította fedetlen vállát. A nyaka már nem
vérzett, de szaporábban vert a szíve a fehér kanca hátán
ülő Apollo láttán.

– Bárcsak ne kellene ezt tennem! – Mély hangja

elcsuklott, ahogy felajzotta íját, és mellkason lőtte a lányt.

Evangeline érezte, hogy a nyílhegy átüti a szívét,

kettészakítja, miközben a teste olyan karok közé zuhan,
amelyek nem voltak ott korábban.

Jacks karja ölelte hűvösen, miközben az ölében tartotta.

 – Vigyázok rád – mondta. Olyan kedvesen szólt hozzá,
olyan idegen volt ez Jackstől, hogy erről a lánynak megint
eszébe jutott, hogy álmodik. Az lepte meg, hogy ez
kellemes volt. Hogy biztonságban érezte magát ennyire
közel Jackshez.

A szerelmet keresve érkezett a Fenséges Északra. De

talán csak nem akart egyedül lenni, nem akart
mindenkitől elszakadni. Nem akart olyan emberré válni,
akinek az eltűnését senki sem veszi észre. Fontos akart
lenni valakinek. Azt akarta, ha megáll a szíve, érezze valaki
más is – mint ahogy most ő érezte Jacks szívverését, ahogy
a mellkasán pihentette a fejét.

Jacks egyszerre gyönyörű és elfajzott mosolyt villantott

rá.

– Elszomorító, hogy ilyen könnyen elfelejted, mi

vagyok.

Ezzel elengedte.

Evangeline felriadt.

Felpattant a szeme.

Jacks a sötét éjjeliszekrényen ült, és lenézett a lányra.

Hosszú lábát hanyagul átvetette a bútor szélén, miközben
egy almával és egy késsel játszott.

– Beszélsz álmodban – mondta vontatottan. –

Sokszor… kimondtad a nevem.

Evangeline érezte, ahogy a forróság felkúszik a nyakán.

– Nyilván rémálmom volt.

 – Nekem nem úgy tűnt, Kisróka, és egész éjjel itt
voltam.

A lány szíve zabolátlanul verdesett, ahogy belegondolt,

hogy Jacks nézte alvás közben. Ezért álmodott róla?

– Ne félj, nem árulom el a férjednek, hogy nem bírsz

engem kiverni a fejedből. – Jacks feldobta a fehér almát, és
a tőre hegyével elkapta a gyümölcsöt. Evangeline
felismerte a kést, és megint elöntötte a szégyen. A kék és
lila drágakövekkel díszített penge volt, amelyiket ellopta
Jackstől, majd elvesztette.

– Remélem, nem bánod, hogy ezt visszavettem. – Jacks

elfordította a kést, az ékkövek megcsillantak a
gyertyafényben. – És ne aggódj! Azt sem árulom el, hogy
rajtakaptalak, hogy nálad van a késem. Elvégre barátok
vagyunk, és nem szeretném féltékennyé tenni.

Evangeline felhorkant.

– Honnan tudod, hogy barátok maradtatok azok után,

amit tettél?

– Mi rosszat tettem? – kérdezett vissza Jacks.

– Ó, nem is tudom… például többször megátkoztad.

– A hercegeket folyton megátkozzák. Egy herceget, aki

nincs elátkozva, elfeled a történelem, és nekem elhiheted,
Apollo szeretné, ha emlékeznének rá. Nos… – Jacks az ágy
végére terített női ruha felé biccentett. Ugyanaz az ágy volt,
amelyiken előző éjjel ketrecbe zárták. – Ideje felöltöznöd.

Evangeline a homlokát ráncolva nézett a ruhára, hiába

volt az álomba illő. Olyan hosszú, hasított ujja volt, amit
mindig is szeretett volna, romantikus, leheletvékony
anyaga nagyon finom rózsaszín árnyalatban játszott. A
mellrész valamivel sötétebb színű volt, és bonyolult
mintázatú rózsaarany fonott szalagok borították, amelyek
leértek egészen a derekáig, ahol a hihetetlenül vékony,
csillámokkal meghintett szövet szoknyát formálva
kibővült.

De csak mert Jacks tegnap éjjel megint kisegítette egy

szorult helyzetből, attól még nem lesznek szövetségesek.
Egyértelműen tévedés volt az álom, miszerint
biztonságban érezheti magát a karjában.

Evangeline karba tette a kezét.

– Be kéne fejezned a parancsolgatást.

Jacks eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

– Ha felöltöztél, indulhatunk megkeresni a kapu

hiányzó köveit. – Leugrott az éjjeliszekrényről, felvette a
lány ruháját, és Evangeline arcába dobta.

– Jacks! – A lány elkapta a ruhát, ami csodásan puha

volt az ujjai között, és messze tisztább, mint amilyennek a
lány magát érezte. De akkor sem fogja hagyni, hogy Jacks
erőszakoskodjon vele. Az ágyra dobta a finom darabot. –
Továbbra sem egyeztem bele, hogy segítek neked kinyitni a
kaput.

Jacks olyan pillantást vetett rá, mintha ezt a

megjegyzést egyáltalán nem találta volna viccesnek.

Ám a lány nem viccelt.

– Tudni akarom, miért szeretnéd annyira kinyitni.

 Jacks szédítő mosolyt villantott rá, görbe volt, tökéletes
és végtelenül kegyetlen.

– Hízelgő, hogy ilyen érdeklődéssel viseltetsz az iránt,

mit akarok. De helyettem tényleg inkább a férjeden járjon
az eszed. – Tekintete pengeélesen megvillant. – Ha
elfelejtetted volna, Kisróka, Apollót az Íjász átka sújtja. Ha
nem vagy hajlandó kinyitni a Valorok Kapuját és megtörni
az átkot, a herceg meg fog ölni. Ahogy az Íjász is megölte a
rókáját.

Jacks lehúzta az almát a késéről, és perverz derűvel a

magasba dobta.

Evangeline a fogát csikorgatta: tudta, hogy nincs

értelme vitába szállni Jacksszel. De a Fátum már annyi
mindent tönkretett, nem fogja hagyni neki, hogy a
kedvenc tündérmeséjébe is belerondítson.

– Ezt nem tudhatod – mondta Evangeline. – Senki

sem tudja biztosan, hogy az Íjász megölte-e a rókát.

Jacks hangosan felnevetett, gonoszan, mint ahogy

mosolygott.

– Egyértelműen megölte.

– Szerintem meg nem. Le is győzhette az átkot. Vagy a

róka megtalálhatta a módját, hogy levegye róla. Senki sem
tudja, hogy végződik a mese, úgyhogy bármi történhet.

– De nem történt – csattant fel Jacks. – Mindenki

tudja, hogy a balladák sosem boldogan érnek véget.
Valójában senki sem olvasta a teljes történetet, és senki
sem tudja, hogy az Íjásznak végül tapad-e vér a kezéhez.
Nyisd ki a kaput, Evangeline, vagy meghalsz, mint a róka.

Jacks abbahagyta az alma dobálását, és átdöfte a

tőrjével.

Evangeline homlokráncolva nézte, ahogy a gyümölcs

sötét leve a padlóra csöpög.

Tényleg nem akart engedni Jacksnek, a kijelentés, hogy

nem hajlandó kinyitni a kaput, azonban inkább hangzott
konok, mintsem bölcs dolognak. És azok után, amiket LaLa
elmondott neki, Evangeline már nem félt annyira, hogy
Valoria valami borzalmasat tartogat, viszont így sem
akarta, hogy a titkos tartalma Jacks kezére jusson. Nem
akart összefogni a Fátummal, esze ágában sem volt
közösködni vele. Az Íjász átkát viszont meg akarta törni –
muszáj megtörnie, különben egész életében menekülhet
Apollo elől, aki az egész életét azzal tölti majd, hogy rá
vadászik.

Ez is egyfajta boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Az átkok elválaszthatatlanul összekötötték kettőjüket, azt
ígérve, hogy az életük örökre összefonódik, de Evangeline
nem így akart együtt lenni Apollóval.

– Rendben – mondta.

– Ezt úgy érted, hajlandó vagy kinyitni a kaput? –

vonta fel a szemöldökét Jacks. Apróság volt, de Evangeline
ebből is érezte, hogy Jacks őszintén boldog.

Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy tovább vitatkozzon

vele, de mostanra eldöntötte a dolgot, készen állt rá, hogy
belevágjanak. Minél hamarabb megtalálják a kapu
kinyitásához szükséges köveket, annál hamarabb
megszabadul Jackstől.

– Igen, segítek neked kinyitni a kaput – mondta. – De

nem fogok előtted felöltözni.

– Kár… – morogta Jacks.

Azzal távozott a szobából.

És Evangeline hálás volt érte, mert így nem láthatta,

hogy hirtelen elpirult.
 15
J , miközben Evangeline-
nel átvágtak a gyéren megvilágított folyosón, hogy
találkozzanak Káosszal. A lány még sosem hallotta Jackset
fütyörészni. Gyanította, hogy most azért teszi, mert ő végre
beleegyezett, hogy kinyitja a Valorok Kapuját. De valamiért
nem számított rá, hogy ez ilyen pofátlanul boldoggá teszi.

Jacksnek fülig ért a szája, és Evangeline kíváncsiságát

nyugtalanítóan felcsigázta ez a fene nagy boldogság. Mi
lehet a kapu mögött, amit Jacks ennyire meg akar szerezni?

Jacks talált magának még egy almát, miközben

Evangeline felöltözött – az alma kék volt, és érintetlen,
Jacks egy ritmusban dobálta a vidám dalával.

– Ne bámulj!

– Csak azon gondolkodtam, miért van nálad mindig

alma.

Jacks halkan kuncogott.

– Hidd el, Kisróka, jobb, ha nem tudod.

Beleharapott a gyümölcsbe, a tekintete elsötétült,

ahogy lassan a lány szájáról a nyakára siklott, követve
fedetlen kulcscsontjának vonalát, majd onnan áttért a
mellére. Evangeline légzése elnehezült, miközben Jacks
elidőzött a keble köré tekert zsinórok bonyolult
mintázatán, a pillantása végigsiklott az aranyvonalakon,
amitől Evangeline úgy érezte, mintha szorosabbá váltak
volna a fonott zsinegek, mintha Jacks a hűvös ujjaival még
feszesebbre húzta volna őket, amitől kicsit nehezebben
kapott levegőt.

– Te kezdted a bámulást – duruzsolta Jacks.

Ez már jobban emlékeztetett a régi Jacksre, gúnyos volt,

és kicsit kegyetlen.

– Hallottál valamit Apollóról? – kérdezte a lány

hűvösen.

– Nem – felelte Jacks. – Káosz vámpírokat küldött ki

tegnap este, hogy megkeressék, melléjük néhány embert
rendelt, akik maradhatnak napkelte után is, de a herceget
senki sem látta, és a pletykalapok sem említik. Ha van
esze, próbál minél távolabb kerülni tőled, hogy könnyebb
legyen legyőzni az átkot. Viszont – tette hozzá Jacks
komoran – ezt nem fogja az örökkévalóságig bírni.

– És Havelock? – kérdezte Evangeline.

– Mi van vele?

– Kihallgatták, hátha tudja, ki átkozta meg Apollót?

Jacks rásandított.

– Már megmondtam, nem segít rajtunk, ha rájövünk,

ki átkozta meg.

– De én akkor is tudni szeretném. Lehet, hogy te

hozzászoktál, hogy meg akarnak ölni, de én nem.
 – Kár, mert Havelock is eltűnt. Próbáltuk megkeresni,
miután kikérdeztük Apollo testőreit, de a Farkasok
Csarnokában senki sem tudja, hová lett. Szerintem
ugyanott van, mint Apollo.

Jacks megállt a Káosz dolgozószobájába vezető ősrégi

faajtónál. Elfordította a vas kilincsgombot, de az ajtó meg
sem moccant. Bekopogott, de a vámpír nem nyitotta ki.
Úgy tűnt, még nem ért oda.

– Nyisd ki! – adta ki az utasítást Jacks.

– Legalább hozzátehetnéd, hogy kérlek – vágta rá

dühösen Evangeline.

– Lehet, de akkor azt hinnéd, kedves vagyok, és eszem

ágában sincs összezavarni téged.

Jacks villámgyorsan előkapta a tőrét, megszúrta a lány

ujját, és vigyorogva nézte, ahogy kicsordult a vére.

– Siess, nehogy ideérjenek a vámpírok!

Evangeline komisz pillantást vetett Jacksre, de gyorsan

kinyitotta az ajtót. Bár kételkedett benne, hogy a vámpírok
rátámadnának – legalábbis addig, amíg Káosz ki akarja
nyittatni vele a Valorok Kapuját, hogy levehesse a sisakját.
Lehet, hogy Káosz vámpír, Jacks pedig Fátum, de úgy tűnt,
mindkettőjüknek kétségbeesetten szükségük van rá.

A gondolat felbátorította annyira Evangeline-t, hogy

kicsit szétnézzen, amikor Jacksszel beléptek az üres
dolgozószobába. Eltekintve a láncoktól és a székekhez
rögzített béklyóktól, akár azt is könnyen el tudta volna
képzelni, hogy a Farkasok Csarnokában járnak. A padló
ősrégi, csiszolt kőből készült, a székeket drága bőr
borította, és a márvány sakktábla Káosz asztalán
műalkotásként is megállta volna a helyét. A bábuk
nagyobbak voltak az átlagosnál, és így könnyebben észre
lehetett venni, hogy nem hétköznapi királyokat és
királynőket, lovakat, bástyákat és gyalogokat ábrázolnak.
Úgy faragták ki őket, hogy hasonlítsanak a Valorokra, és
mint a hatalmas szobrokét a valorfelli kikötő előtt, az
összes bábu fejét eltávolították.

Jacks még egyet harapott az almájából, édes illattal

töltve meg a félhomályos helyiséget, miközben Evangeline-
t figyelte az asztalnál.

– Nem hinném, hogy jó ötlet itt szaglásznod – mondta.

– Nem hinném, hogy érdekel – vágott vissza a lány. –

A vámpírnak túlságosan is szüksége van rám ahhoz, hogy
bántson.

Evangeline valamivel lendületesebb léptekkel

megkerülte az asztalt.

Nem tudta pontosan, mit keres, csak abban volt biztos,

hogy lehetősége nyílt következmények nélkül szétnézni.

Amióta megérkezett Északra, mindig ő bírt a

legkevesebb hatalommal a körülötte lévőkhöz képest, de ez
mostanra megváltozott. Ő volt a lány a próféciából. Ő volt
a kulcs – mágikus teremtmény, aki varázslatos dolgokra
képes! Nem muszáj az ajtóban álldogálnia, akár egy ijedt
kiscica, vagy udvariasan ülni egy székben és várakozni.
 Épp kinyitotta volna az asztalfiókot, amikor meglátott
valamit az asztal sarkán – drágakő egy üvegbúra alatt.

Evangeline felemelte a búrát, mire alatta a drágakő

még élénkebben ragyogott, rózsaszín és aranyszínű
csillogással töltve be a helyiséget. Akár egy kívánság,
amelyet szívesen viselt volna a nyakában. Vagy mintha egy
varázslónő fogott volna egy maréknyi csodát, és
valamiféleképp a nyakláncba ültette volna, bár a nyaklánc
méltatlanul hétköznapi szónak tűnt ehhez a kincshez.

Az ujjai bizseregtek, ahogy megérintette az ékszert.

– Szerinted Káosz nekem szerezte ezt az ékkövet?

– Nem. – A vámpír sötét villanással mellette termett,

és kikapta a lány kezéből a nyakéket.

– Add vissza! – kapott a lány ösztönösen az ékszer

után, de Káosz megfogta a csuklóját.

– Ez nem a tiéd.

Káosz tévedett. Evangeline biztos volt benne, hogy

téved. A drágakő a vámpír kesztyűs kezében nem csillogott
olyan fényesen. Nála volt a helye. A szabad kezével Káosz
felé kapott. Nem számított, hogy a vámpír erősebb és
termetesebb nála, az sem, hogy feltehetően jóval nagyobb
kárt tud tenni benne, mint a lány azzal, hogy a mellkasára
csapott. Meg kellett szereznie a nyakéket.

– Az nem a tiéd! – lendült Káosz felé.

– Ez rossz ötlet, Kisróka. – Jacks átfogta a karjával, és

durván elrángatta a vámpírtól és a drága nyakéktől.
 – Eressz, te szörnyeteg…

Evangeline megpróbálta a fejével orrba vágni.

Jacks elvette az egyik kezét a derekáról, és a nyakát

fogta át, mozgásképtelenné tette, miközben Káosz az
asztalához ment, és egy vasdobozba zárta az ékszert.

Evangeline rögvest úgy érezte, mintha hideg vízbe

dobták volna. Amint a doboz fedele bezárult a drágakő
felett, egy szempillantás alatt eloszlott a merészsége,
hihetetlen magabiztossága, a késztetés, hogy a puszta
körmével kaparja ki Káosz szemét.

Elernyedt Jacks szorításában.

– Mi történt? – A bőre elpirult, szabálytalanul

kapkodta a levegőt, miközben Jacks még mindig szorosan
fogta.

– Tudsz uralkodni magadon, ha elengedlek? – kérdezte

a Fátum. – Vagy egy székhez kell kötözzelek? – Megint úgy
hangzott, mintha nevetne, mert Jackset természetesen
mindig szórakoztatta, ha megalázhatta a lányt.

– Jól vagyok. – Evangeline küzdött Jacks szorítása ellen.

A Fátum lassan elengedte, de a lány érezte, hogy a kézfeje
alulról gyengéden hozzáér a melléhez.

Elszorult a gyomra. Ám Jacks olyan érdektelen arcot

vágott, hogy a lány úgy gondolta, hogy az érintés csak
véletlen volt.

A fejét ingatta, miközben bizonytalan léptekkel

távolodott Jackstől és a nyaklánctól, amelyet Káosz elzárt
előle.
 – Mi volt az az izé? – kérdezte a lány.

– Az az izé a szerencse köve – felelte Káosz. – Egyike a

kapu négy hiányzó varázskövének.

Evangeline-nek eszébe jutott, hogy Jacks említette az

előző kulcsot, aki meghalt, miután megtalálta az egyik
hiányzó követ. Bizonyára a nyakláncon lévő ékkő volt az.

Káosz ellépett az asztaltól, de mintha a szokásosnál

feszültebben mozgott volna. Ökölbe szorította, majd
kiengedte a kezét, mint aki épp végzett egy nagy kihívást
jelentő feladattal.

– A kő rátok is hat? – kérdezte.

– Mindenkire – felelte Káosz.

– Rám a legkevésbé sem – vágott közbe Jacks.

– Csak mert a szerencse köve meggondolatlanná teszi

az embereket, te pedig már eleve meggondolatlan vagy –
felelte Káosz.

– Mi értelme halhatatlannak lenni, ha úgy élsz, akár

egy halandó? – vont vállat Jacks.

– Rosszul hittem, hogy te is meg tudsz halni? –

kérdezte Evangeline.

– Miért? Meg akarsz gyilkolni? – csillant fel Jacks

szeme.

– Ne adj neki ötleteket! – Káosz szinte felnyársalta a

tekintetével.

– Nyugalom… – Jacks eljátszott az egyik szék karfáján

lógó béklyóval. – Egyszer esélyt adtam rá neki, hogy
ledöfjön, de még akkor sem tudta rávenni magát.

– És életem végéig bánni fogom – mondta Evangeline.

De beleborzongott, hogy a szavai egyáltalán nem érződtek
olyan őszintének, mint szerette volna. Emlékeztette rá
magát, hogy nem bízhat Jacksben. Miatta keveredett ebbe a
galibába. Csak éppen a szavai akkor is őszintétlenül
csengtek. Ezúttal nem Jacks átkozta meg Apollót.

Eszébe jutott, milyen volt érezni Jacks szívverését,

ahogy dühösen vert az övé mellett, miközben a Fátum a
karjában vitte a tengerparton, miután elmenekültek
Apollo elől. Most az egyszer nem úgy érződött, hogy Jacks
irányítja a helyzetet. Inkább egy felbőszült harcosnak
hatott egy tündérmeséből, aki elszánta rá magát, hogy
bármit megtesz a lány megmentéséért. Evangeline tudta,
hogy Jacks a legkevésbé sem nemes indokok miatt akarja
megmenteni az életét. De néha az okok eltörpülnek az
érzések mellett. Azzal győzködte magát, hogy messze
jobban jár, ha utálja Jackset, csak éppen nem tudta rávenni
magát.

Káosz megköszörülte a torkát.

Evangeline felnézett az asztala előtt karba tett kézzel

álló vámpírra, aki mintha aggódva figyelte volna őt. Az
arcát elrejtő sisak miatt nehéz volt megállapítani, de
Káosznak nem volt miért aggódnia. Lehet, hogy Evangeline
nem utálta Jackset, de annál több esze volt, hogy
megbízzon benne.

– Még három követ kell megtalálnunk – magyarázta

Káosz. – Mindegyik más-más erővel bír. Evangeline, mivel
te vagy a kulcs, mindegyik kő varázserejét te érzed majd a
legerősebben, és ezért te tudod a legkönnyebben
azonosítani őket. Ám mint az a szerencse köve kapcsán
már kiderült, az erejük veszélyessé teszi őket.

– Mi a többi kő ereje? – Eszébe jutott, hogy az eltűnt

könyvtáros említette a nevüket, de nem emlékezett rá, mi
volt az.

Jacks leült a szék karfájára, és gúnyosan számolni

kezdett az ujjain:

– Egyet a szerencsének. Egyet az igazságnak. Egyet a

boldogságnak. Egyet az ifjúságnak.

– Ez nem hangzik olyan rosszul – mondta a lány.

Jacks csúnya pillantást vetett rá.

– A boldogság köve még veszélyesebb az ép elmédre,

mint a szerencséé. Az emberek képesek ölni azért, hogy
megőrizzék a fiatalságukat. És kiválthat féltékenységet és
éretlen viselkedést is, úgyhogy nehéz lesz megszerezni. És
az igazság… – Jacks önelégülten elvigyorodott. – Az igazság
sosem az, amit szeretnél, Kisróka.
 16
E - volna figyelnie a titkos
átjárót.

Káosz egy olyan helyre vezette őket Jacksszel, ahol

elmondása szerint megkezdhetik az eltűnt kövek keresését.
De ahelyett, hogy a lába elé nézett volna vagy a sötét
falakon lévő szavakat olvasta volna, Evangeline-nek csak
Jacks szavai jártak a fejében: Az igazság sosem az, amit
szeretnél.

Ezt figyelmeztetésnek szánta, mintha Jacks igazsága

ugyanolyan pusztító lenne, mint a csókjai. Ugyanakkor a
szavai gondolkodóba ejtették a lányt: Mi lehet Jacks
igazsága? Mit akarhat Valoriából, és miért nem akarja,
hogy a lány megtudja?

Persze Jacks láthatóan élvezte, ha kínozhatja, szóval

talán ezért tartotta titokban. Evangeline nem volt róla
meggyőződve, hogy ez a valódi magyarázat, de legalább
újult reménnyel töltötte el, hogy az igazság kövének
megszerzése után mindent kiszedhet Jacksből.

– Megérkeztünk. – Káosz megállt egy ajtó előtt: az ajtót

egy farkasfej díszítette, amelyet középen egy fenevad vagy
hatalmas karmok hasítottak ketté. A vámpír átnyújtott
Evangeline-nek egy bársonyszalagon függő vaskulcsot. –
Tudom, hogy ki tudod nyitni az ajtót, de jobban teszed, ha
amíg itt vagy, nem fakasztod ki a véred.

Evangeline tudta, hogy valamiféle félelmet kellene

éreznie. De vagy a vámpírmeséket sújtó átok akadályozta
ebben, vagy csak konok hangulatában volt. Egyetlen
különleges képessége volt egy halhatatlanokkal teli
világban, és nem örült neki, ha azt mondták, hogy ne
használja.

Persze ezt nem mondta ki, amikor elfordította a

Káosztól kapott kulcsot.

Az ajtó túloldalán ősrégi kötetekkel megrakott vaskos

és strapabíró könyvespolcok sorakoztak az ívelt falak
mentén, egészen a mennyezetig, amely olyan magasan
volt, hogy több létra kellett az eléréséhez. Szerencsére
valóban álltak koros rózsafából készült létrák a
könyvtárban, illetve számos kisebb balkon pettyezte a felső
polcokat, akár a vascsillagok.

Amint belépett, Evangeline arcába csapott a huzat, régi

papírlapok illatát hozta, hívta a lányt, akár egy sziréndal.
Mint a tündérmesék minden szerelmese, Evangeline egész
életében imádta a könyvek illatát. Szerette a papírport a
levegőben, ahogy kavarog a fényben, akár a varázslat apró
cseppjei. De leginkább azt szerette, hogy a tündérmesék
mindig az édesanyjára és a végtelen lehetőségekre
emlékeztették.

A padlót a topánja alatt csomózott szőnyeg borította,

egy boltív képét hímezték rá, amely mellett kétoldalt két
páncélos lovag állt, és az egyiknek hiányzott a feje. A
szőnyegen egy kerek asztal állt, rajta egy lámpával és
néhány újsággal, előtte két sötét bársonyfotel, amelyekhez
hála az égnek nem tartoztak béklyók.

– Nagyon szemrevaló ez a hely, de hogy fog segíteni

abban, hogy megtaláljam a többi követ? – kérdezte
Evangeline. – Azt hittem, a könyvek megbízhatatlanok a
történeteket sújtó átok miatt.

Ez persze korábban sem akadályozta meg abban, hogy

könyvtárban keressen válaszokat, bár sosem talált bennük
semmi hasznosat. Amikor átkutatta a királyi könyvtárat, a
Valorokról akart információkat szerezni, de róluk nem
talált könyveket. Evangeline azt feltételezte, hogy a
történeteket sújtó átok miatt. Ám úgy tűnt, nem az átok
tüntette el a róluk szóló könyveket – hanem Káosz.
Ránézésre az összes Valorokról szóló könyvet elrejtette a
könyvtárában.

A könyvek gerincén ilyesmiket lehetett olvasni:

Dicsőséges történelem: Hogyan vált Észak fenségessé

A Farkaskirály

A Valorok udvarának csodái

Wolfric és Honora: Észak első eposzi románca

Voltak továbbá a Nagy Házakról szóló kötetek, de a

könyvek többsége a rejtélyes Valorokat tárgyalta.

– Ezt mindet te gyűjtötted össze, csak hogy megtaláld a

kapu hiányzó köveit?
 – Úgy gondoltam, úgy tudhatom őket biztonságban, ha
elhelyezem őket a könyvtáramban. A történeteket sújtó
átok miatt a legtöbb kötetben kissé mindig megváltoznak a
szavak, ha valaki elolvassa őket. – Káosz végigsimított
kesztyűs ujjával egy bőrkötéses régi könyv gerincén, és
Evangeline látta, hogy a cím megváltozik: Castor Valor:
Hercegek hercegéről Castor Valor: A pusztítás hercegévé. –
Viszont mivel ritkán engedélyezem, hogy bárki elolvassa
őket, a legtöbb történet a könyvekben megmaradt eredeti
formájában.

Evangeline a fejét rázta, miközben felnézett a

számtalan bőrkötéses könyvgerincre. Némelyiken már
attól táncolni kezdtek a szavak, hogy rájuk mert pillantani.

Azt sem tudta, hol kezdje.

– Talán újra elővehetnénk a szerencse kövét, hogy…

– Kizárt – felelte Káosz és Jacks egyszerre.

– És ha csak arra használnánk, hogy megkeressük a

megfelelő könyvet?

Jacks mintha fontolóra vette volna a dolgot, de Káosz a

fejét rázta.

– A legutóbbi kulcs magánál tartotta a szerencse kövét,

miután rátalált. Úgy vélte, szerencsét hoz neki, és hozott is.
Viszont a lány túl meggondolatlan lett miatta, és ez a
vesztét okozta.

– És ha Jacks használná a követ? – A lány a Fátum felé

fordult. – Azt mondtad, rád nincs hatással.
 – Tényleg nincs. De sok hasznát sem veszem. Csak a
jóslatban szereplő kulcs találhatja meg és egyesítheti a
négy hiányzó követ.

Evangeline arra gondolt, hogy Jacks bizonyára túloz –

vagy talán csak nem akart több időt tölteni a könyvtárban.
De aztán eszébe jutott az útjuk Fortuna kincseskamrájába,
ahogy Jacks rajta tartotta a szemét, miközben a rengeteg
kincs között sétáltak, és figyelte a reakcióit. Azt is
gyanította, tekintve, hogy Káosznak felettébb meggyőző
oka van rá, hogy ki akarja nyitni a kaput, hogy már eddig is
szánt időt a hiányzó kövek felkutatására – és tekintve,
hogy milyen régóta él, rengeteg ideje lehetett. Mégis csak
egyet tudott megszerezni, amit az előző kulcs talált meg.

Most Evangeline-nek kell megkeresnie a másik

hármat. Elgondolkodott rajta, vajon tényleg elhiszik-e,
hogy képes rá… vagy csak tesznek vele egy próbát, hogy
neki mennyit sikerül összegyűjtenie, mielőtt ő is meghal.

Másnap, amikor Evangeline felébredt a

kölcsönszobájában, kicsit arra számított, hogy Jacks ott ül
majd az ágya szélén, készen arra, hogy egy ruhát dobjon az
arcába, miközben közli vele, hogy ideje munkához látni, és
megkeresni a köveket.

Ehelyett egy üzenőkártya várt rá a reggelizőtálcáján,

bedugva a teáskanna mellé.
 – Próbálj nem meghalni… – suttogta. Nem is értette,
miért lepődött meg akár Jacks érzéketlen szóhasználatán,
akár azon, hogy szinte azonnal eltűnt, amint a lány
beleegyezett, hogy megteszi, amit kér tőle. Mégis
meglepődött – és egy kicsit talán fájt is neki.

Milyen fontos dolga akadhatott? Evangeline tudta,

hogy a kövek felkutatásában Jacks nem lesz a segítségére,
de azzal is tisztában volt, hogy a Fátum milyen
elkeseredetten vágyott rájuk. És hogy milyen elszántan
életben akarta őt tartani, mégis egyszerűen itt hagyta,
egyedül egy vámpírkastélyban.

Lehet, hogy tegnap ráérzett a lényegre: Jacks és Káosz

talán csak a lehető legtöbb követ meg akarja szerezni,
mielőtt a küldetés Evangeline életébe kerül.

Miután felvette a számtalan ruha egyikét, amelyeket a

Farkasok Csarnokából hoztak el neki, Evangeline
végigment a rejtekalagúton Káosz titkos könyvtárába. A
levél ellenére továbbra is arra számított, hogy a Fátum
halkan odalép mellé, vagy megjelenik egy falon nyíló
titkos ajtóban. De Jacks nem bukkant fel.
 A Fátum gúnyolódása, nevetése és almadobálása nélkül
a könyvtár csendes volt. Az egyedüli zajt a világító
lámpások elszórt sercegése jelentette, amelyek meleg,
szirupszerű fénnyel töltötték meg a titkos termet.

Evangeline próbált a könyvekben vigaszt találni.

Mindig úgy érezte, hogy a történetek a barátai. Ám ezek a
történetek mintha csak távoli rokonai lettek voltak
azoknak, amiket ő ismert.

Káosznak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy a

könyvekben olvasható történetek változnak. Szinte
minden könyvben, amibe Evangeline belelapozott, a szeme
láttára rendeződtek át a szavak. Általában apróságok. Látta,
hogy Honora Valor szemének a színe a leírásban
mogyoróbarnáról barnára változik. A Wolfricról szóló
történetekben Wolfric haja aranyszínűből vörös lett.

De néhány dolog változatlan maradt, például a Valorok

gyermekeinek neve és pár meghatározó jellemzőjük.
Aurorát kedvesnek tartották, és a legszebb lánynak, akit
hátán hordott a föld, utána következett Castor, akit igen
nemesnek írtak le. Vesper a jövőbe látott. Tempest és
Romulus – megint egy ikerpár – komoly feltalálók voltak,
akiknek a mágikus kapuk köszönhetők. Dane valamiféle
cselszövő volt, Lysander az emlékekkel kapcsolatos
adottsággal rendelkezett. Minden történet szerint szépek
voltak, kedvesek és nagylelkűek. A család tagjai közel álltak
egymáshoz, védelmezték és szerették egymást, mígnem…

Valami borzalmas dolog történt.

 De Evangeline nem tudta kideríteni, mi lehetett ez a
tragikus esemény. A következményeit ismerte… A Valorok
megépítették Valoriát, bezártak oda valamit, és
mindannyiukat lefejezték, amivel véget ért a Valorok Kora
és elérkezett a Nagy Házak ideje.

A két korszak között történt, hogy megalkották és

elrejtették a köveket. Sajnos Evangeline kevés
információra bukkant a rejtélyes köztes időszakról.

A mesék csak szőrmentén érintették a történteket.

Talált történeteket a korábbi időszakról, a Valorok

Koráról, amikor a lovagok mindig győztek, a jó
győzedelmeskedett a gonosz felett, a becsület megkapta
méltó jutalmát és a tündérmesék mindig boldog véget
értek.

Majd következtek az ez utáni időszakról szóló

történetek – a Nagy Házak koráról, amelynek neve olvasás
közben gyakran vibrálni kezdett, és átváltozott a Nagy
Átkok korára.

Az egyik kötet, amely A híres lefejezések története címet

viselte, egy egész fejezetet szentelt a Valorok halálának, de
a kaput nem említette.

Egy részlete így szólt:

Köd hullott Valorfellre, akár a könnyzápor,

sötétségbe és hidegbe vonta az utcákat,
miközben az emberek csendesen sírtak
otthonaikban. A legtöbbjük a nagy Valor
 családot siratta, de kevesen mutatták ki, mert
a Nagy Házak velük is végeztek volna.

A szerző azzal folytatta, hogy név szerint megátkozta az

összes eredeti Nagy Házat: a Fortunát, a Slaughterwoodot,
a Merrywoodot, a Redthorne-t, a Hawkleafet, a Casstelt, a
Bloodgrave-et, a Veritát, a Ravencrosst, a Darlingot, a
Havokot, a Bellflowert és az Acadiant.

Az Acadian Apollo családneve volt, és miközben

Evangeline olvasott róla, elképzelte maga előtt, ahogy ül a
vadászatra felszerelt lován, küzd az átok ellen, és
elgondolkodott rajta, most vajon merre jár a herceg.
Evangeline nem talált magán sebet, így feltételezte, hogy
Apollónak sem esett baja, legalábbis fizikai értelemben.
Érzelmi szempontból vajon mindez milyen hatással volt
rá? Már akkor sem annak a hercegnek tűnt, akihez
feleségül ment, amikor a felébredésének éjszakáján a lány
meglátta a kertben. Sebzett volt, és megszállott. Persze
egyből ebbe nem hal bele. De mi lesz, ha az átok túl sokáig
húzódik? Akkor mivé válik Apollo?

Másnap Evangeline úgy döntött, még többet olvas a Nagy

Házakról. Eredetileg tizenhárom volt belőlük, és ők
nyerték a legtöbbet a Valorok bukásával, ami
gondolkodóba ejtette: vajon lehetett-e közük a kapu
lezárásához és a kövek elrejtéséhez. Főleg, hogy a kövek
varázserővel bírtak, és feltehetően biztosítottak bizonyos
javakat annak, aki birtokolta őket.

Úgy döntött, először a Slaughterwood-háznak néz

utána, mivel LaLa Robin Slaughterwood nagyúrhoz készült
feleségül menni. Sajnos nem talált olyan könyvet,
amelynek a gerincén szerepelt volna a ház neve, vagy ha
létezett is ilyen, a történeteket sújtó átok változtatott rajta.
Gyakran előfordult.

A második ház, amelyiknek utánaolvasott –

Merrywood-ház –, Bitterwooddá változott olvasás közben, a
vidámság kicserélődött a nevében keserűségre. Pedig sem
a Nagy Ház, sem a nevét viselő falu nem tűnt keserűnek.
Merrywood állítólag egy erdőben épült elbűvölő település
volt varázslatos vásárokkal, mágikus rózsákkal és egy
mondhatni hírhedt csirkefogókból álló hármas fogattal,
akik állítólag elragadóak, jóképűek és igen zűrösek voltak.
A hármas fogatot Castor Valor herceg, Lyric Merrywood –
Merrywood nagyúr fia – és egy pökhendi íjász alkotta.

Az íjásznak nem írták le a nevét, de Evangeline rögtön

arra gondolt, hogy ez ugyanaz az íjász, mint Az Íjász és a
róka balladájában.

– Találtál valami érdekeset?

Meglepte a bársonyos hang, és kiejtette a kezéből a

könyvet. Az hangos pu anással zuhant a padlóra.

– Sajnálom, ha megijesztettelek. – Káosz lezseren

nekitámaszkodott a szemben lévő széknek, bőrpáncélt
viselt, amely kifogástalanul kirajzolta szoborhoz illő
tökéletes vámpírvonalait, és Evangeline tudta, hogy
egyáltalán nem sajnálja. Jól szórakozott azon, hogy ő
felugrott ijedtében. Halovány, szokatlan ránc volt a szeme
mellett, amitől egy hajszálnyit emberibbnek tűnt.
 De Evangeline emlékezett rá, milyen volt, amikor a
szeme egyáltalán nem tűnt emberinek, amikor belenézett,
és nem látott mást, csak halált.

A vámpír oldalra döntötte a fejét, tekintete a lányról az

asztalon heverő könyvhalomra siklott.

– A Nagy Házakról olvasol?

– Igen, de az egyikről nem találok semmit. Van

könyved a Slaughterwood-házról?

– A Slaughterwood-házról nem éri meg olvasni. Csak

egy rakás gerinctelen barbár. – Káosz a könyvespolchoz
lépett, és levett egy poros, levendulaszín borítójú könyvet.
– Talán próbáld meg ezt. – Átnyújtotta a könyvet
Evangeline-nek.

Vékony kötet volt, vastag fekete szalag fogta körül és

aranyozott dombornyomás díszítette.

A Valorok tündöklése és bukása: a Fenséges Észak első

szeretett királyi családja.

A cím eltorzult, miközben Evangeline olvasta, a lány

beleszédült egy kicsit, hogy néhány betű ágakká változott,
mások pedig fegyverekké.

A könyv első lapja ugyanígy viselkedett. A betűk és

szavak vibrálva változtatták az alakjukat, mintha a könyv
annyira fellelkesült volna azon, hogy valaki kézbe vette,
hogy nem tudja, mit mondjon.

– Ez kissé túlbuzgó könyvnek tűnik… – Evangeline

elharapta a mondat végét, amikor felnézett, és látta, hogy
Káosz már távozott. De nem csak a vámpír tűnt el a
könyvtárból. Miután félrerakta a tőle kapott kötetet – mert
a szavak nem voltak hajlandók megállapodni benne –,
kinyújtotta a kezét, hogy megkeresse a könyvet, amelyet
letett Káosz érkezésekor.

Ám a könyv a vámpírral együtt eltűnt.

Csak egy papírdarab lebegett a helyén.

 17
K a könyvet, vagy az egyszerűen
eltűnt? Evangeline nem tudott róla, hogy a kámforrá váló
könyvek is részei lettek volna a történeteket sújtó átoknak.
Logikusabbnak tűnt, hogy Káosz orozta el.

Óvatosan felvette a papírlapot a padlóról, azon

tűnődött, hogy talán az eltűnt könyvből hullott ki.

A lap régi volt, és megsárgult. Nem ismerte fel a

kézírást, de a szavakat fejből tudta.

Alaposabban szemügyre vette a lapot. Egy kis sárkányt

rajzoltak az Egyet a szerencsének sor alá, amit áthúztak –
feltehetően azért, mert a szerencse kövét már megtalálták.
Az Egyet az igazságnak alatt egy halálfej volt látható. Az
Egyet a boldogságnak alatt egy csillagfényben tündöklő,
tavaszi virágokkal teli kert. Az Egyet az ifjúságnak alatt egy
pajzsnak lángok nyalogatták az alsó részét.
Evangeline fejében megfordult, hogy ezt talán a legutóbbi
kulcs írta. A szimbólumok bizonyára arra utaló nyomok,
hogy szerinte hol találhatók a kövek.

De mit jelenthetnek?

Az ezt követő hét lassan csordogált, akár az olvadó

gyertyaviasz. Evangeline minden napot a könyvtárban
töltött, próbálta megérteni a legutóbbi kulcs listáján talált
szimbólumokat. A halálfej és a virágok túl hétköznapiak,
és bár a pajzs és a lángok egyedibbek, egyetlen utalást sem
talált rájuk a könyvekben. Káosz sem ismerte fel a képet. A
vámpír mindennap megnézte, hogy halad, de mindig
hamarjában távozott. És Jacks…

Evangeline próbált nem gondolni Jacksre. Nem örült,

hogy ekkora fájdalmat érez, amiért Jacks ilyen egyszerűen
itt hagyta.
 Napjainak fénypontja a napi pletykalap volt, amelyet a
reggelijével együtt szállítottak neki. Eleinte azért kezdte
olvasni, hátha írnak benne valamit Apollóról, és talán egy
kicsit kíváncsi volt, hátha Jacks nevét is említik. De most
már azért lelte örömét a pletykalapokban, mert kizárólag
ezek jelentették a kapcsolatát a Káosz föld alatti kastélyán
kívüli világgal.

Ma a főcím kicsit maszatos volt. Evangeline nem bírta

kiolvasni az első szavát, de a másik kettő elégnek is tűnt a
cikkhez.

Mindenki szereti a jelmezbálokat, de nem annyira, mint a

leendő LaLa Slaughterwood úrnő és vőlegénye, az ifjú
Robin Slaughterwood nagyúr. Hogy megünnepeljék igen
friss és igen váratlan eljegyzésüket, a pár világra szóló
jelmezbált rendez. A pletykák szerint a Nagy Házak összes
tagja hivatalos az eseményre.

Bizonyára az én meghívóm elkeveredett a postán, mert

egyelőre nem érkezett meg, de mint megtudtam, a bál egy
teljes hétig tart majd, belépni pedig kizárólag jelmezben
lehet.

Evangeline úgy gondolta, hogy egy meghívó rá is vár a

Farkasok Csarnokában, és vágyakozást érzett, hogy
elfogadja, elmenjen erre a bálra, és együtt ünnepeljen
mindenkivel. Mondhatni jelentéktelen érzés volt, de a
szívét máris annyira marta a magány, hogy egy pillanatra
azt hitte, darabokra töri ez a szúrós kis fájdalom.
 Komolytalannak érezte magát, amiért szomorú egy
kihagyott fogadás miatt. De akkor is szívesen látta volna
LaLát, ha éppen nem tart fogadást. Evangeline akkor is
mellette akart volna lenni, ha a barátja éppenséggel
gyászol. Csak el akart menni valahová. Találkozni
valakivel.

Még Jacks társaságának is örült volna. Megint

fájdalmasan elszorult a szíve a gondolatra, hogy a Fátum
még mindig nem ért vissza. De elfojtotta az érzést, ahogy
tekintete a következő újságcikkre vándorolt.

Soványka cikk volt, inkább csak találgatott a szökéssel

kapcsolatban, konkrét információkkal nem szolgált. De
Evangeline karján így is felállt a szőr, ahogy Tiberiusról
olvasott.

Nem a félelem miatt. Pedig amiatt kellett volna.

Tiberius kétszer próbálta megölni. A Protektorátus
tagjaként Tiberius úgy vélte, Evangeline rászolgált a
halálra, mert képes kinyitni a Valorok Kapuját, és a
szervezet többi tagjához hasonlóan a herceg arra tette fel
az életét, hogy soha ne hagyja kinyitni a kaput.

Ám Evangeline váratlanul elgondolkodott rajta, hogy

talán a Protektorátus tagjának lenni nem csupán annyit
jelent, hogy az ember megöl minden útjába akadó
rózsaszín hajú lányt. Előfordulhat, hogy a szervezet rejtette
el a hiányzó köveket.

Persze már a gondolat vakmerő volt, hogy felkeresi

Tiberiust a börtönben, és megkérdezi, mit tud a kövekről.
Ha Jacks mellette lett volna, kétségkívül azt mondja, hogy
ez túl veszélyes ötlet. De Jacks nem volt mellette, és
Evangeline-ben a remény mindig fényesebben izzott, mint
a félelem.
 18
E patadobogás, léptek
és egyéb zajok után, amelyek arra utalnának, hogy Apollo
visszatért, és rá vadászik.

A lehullott levelekkel teli ösvény az északi erdőben

csendes volt, akár a lány bokáját nyalogató köd, de azért
Evangeline megszaporázta a lépteit, csizmái alatt
kellemetlenül hangosan recsegett a fagyott talaj. Talán
nagyobb biztonságban lett volna, ha megkéri Káoszt, hogy
csatlakozzon hozzá, de félt, hogy a vámpír nem értékelné
az ötletet, hogy felkeressék a férfit, aki megpróbálta
meggyilkolni. Úgyhogy egy szóval sem hozta fel a terveit,
és napközben surrant ki a kastélyból, amikor a vámpírok
aludtak.

Egy régi ösvény vezetett a Toronyhoz, amelyben

Tiberiust fogva tartották. De Evangeline nem igazán
szorult rá az ösvényre. Az épület olyan magas volt, hogy
még a temetőből is látta Káosz kastélya felett.

A Torony egy öreg erdőből emelkedett ki, amely

közvetlenül a temető mögött terült el. A mesék alapján
csak a Valorok Kora után épült. Uralkodásuk állítólag
olyan csodálatos volt, hogy nem kellett amiatt aggódniuk,
kit börtönözzenek be, mert amíg ők voltak hatalmon, nem
fordultak elő veszélyes bűntettek.
 Mindez nehezen hihető volt, főleg, ha az ember vetett
egy pillantást a Toronyra. A kövei olyan régiek és
megviseltek voltak, hogy a színüket sem lehetett
megállapítani. Hiányoztak róla az ablakok. Hiányoztak
róla az ajtók. A Toronyból ki sem lehetett látni a körülötte
húzódó erdőségre.

Evangeline bizonyos fokig szánta Tiberiust. Azzal

győzködte magát, hogy botorság sajnálni valakit, aki
megpróbálta megölni, de amikor utoljára találkozott
Tiberiusszal, a férfi nem tűnt vérszomjasnak, csak
elkeseredettnek.

Zokogva vallotta be, hogy véletlenül megölte a fivérét,

és Evangeline ezért reménykedett benne, hogy ma
hajlandó segíteni neki.

És bár Evangeline tényleg sajnálta a börtön

barátságtalan körülményei miatt, úgy gondolta, ez talán
hasznára válhat abban, hogy információkat húzzon ki
Tiberiusból. Csak rá kellett jönnie, hogyan jusson be.
Amellett, hogy a Toronynak nem volt egyértelmű bejárata,
úgy tűnt, őrök sem strázsáltak előtte, akik beereszthetnék.

Szerencsére Evangeline-nek megvoltak az eszközei

ahhoz, hogy túltegye magát a látható ajtónyílás hiányán.

Belenyúlt a kenyereskosárba, amelyet Tiberiusnak

hozott, és elővett belőle egy tőrt. A vámpírok meglepően
könnyelműen tárolják a fegyvereiket, úgyhogy egyszerűen
talált másik tőrt annak a helyére, amelyiket Jacks
visszavett tőle. Ez a tőr aranyból készült, a nyelét szép
rózsaszín drágakövek díszítették, és csillogott a hegye.
 Egyetlen érintés, és vér buggyant ki Evangeline ujjából.

Miután bocsánatot kért Apollótól, aki most ugyanígy

vérzik, Evangeline a vérével megjelölte a köveket,
miközben ezt ismételgette:

Kérlek, nyílj ki!

Kérlek, nyílj ki!

Kérlek, nyílj ki!

Azt sem tudta, hány kőhöz szól ez a kérés. Úgy érezte,

mintha a Torony egész alapzatához beszélne, mígnem az
egyik segítőkész kőszikla megmozdult, és kitárult egy
rejtekajtó.

Evangeline nagy levegőt vett, mire azonnal köhögni

kezdett. A benti levegő csontok szagát őrizte.

Azonnal felpattant két őr, akik addig láthatóan

kártyáztak. Az egyik döbbentnek tűnt, felborította a
faszékét, amely hangosan koppant a nyirkos kőpadlón.

– Nem lenne szabad itt lenned – mondta, miközben a

másik őr szájtátva megbámulta, nyilvánvalóan felismerte
Evangeline rózsaszínes aranyhaját.

– Elmondom, mi lesz – közölte Evangeline derűsen. –

Nem árulom el senkinek, hogy olyan trehányul őriztétek
ennek a helynek a bejáratát, hogy egyszerűen
besétálhattam, ha megengeditek, hogy váltsak pár szót
Tiberiusszal. – Végezetül megrázta rózsaszín hajkoronáját
az őr előtt, aki láthatóan nem jött rá, kivel áll szemben.
 Még mindig úgy nézett rá, mintha ellenkezni akarna,
vagy a legszívesebben bedugná Evangeline-t egy cellába,
ám a másik őr bokán rúgta, és azt mondta:

– Sajnáljuk, őfelsége, de Tiberius nem fogadhat

látogatókat.

– Akkor ne áruljátok el senkinek, hogy erre jártam –

felelte Evangeline. És mielőtt a két őr vitába szállhatott
volna vele, elindult felfelé a hideg kőlépcsőn.

Amint a csizmája hozzáért az első lépcsőfokhoz,

Evangeline meghallotta a fejében Jacks hangját. Ez életed
legrosszabb ötlete, Kisróka.

Olyan tisztán hallatszott, hogy Evangeline megállt, és

hátranézett, de csak a két őr csukta be mögötte az ajtót,
miután belépett.

Várt még egy pillanatot arra az esetre, ha Jacks kopogna

vagy átsurranna a résen, mielőtt az ajtó bezárul. De Jacks
nem bukkant fel, és Evangeline a hangját sem hallotta
többet.

Megrázta a fejét, és folytatta útját felfelé a lépcsőn,

elhatározta, hogy száműzi a gondolataiból Jackset. Tiberius
egy bezárt cellából nem árthat neki. Megkínálja kenyérrel.
Váltanak pár szót. Közli vele, hogyan segíthet megmenteni
a fivérét. Tiberius cserébe elmondja, hol rejtették el a többi
követ. És a Fenséges Északon minden jóra fordul.

Evangeline felment még egy lépcsősoron. Most már a

harmadik szinten járt, és még mindig nem látta nyomát
Tiberiusnak. Senki másnak sem. Minden cella üres volt,
ami mellett elhaladt, csak a réseken át süvített be néha a
szél.

Egy pók mászott át a csizmáján. Evangeline felugrott,

majdnem hátraesett a lépcsőn.

– Bevégzett egy királyi családot, de fél a pókoktól. – A

megjegyzést gúnyos kuncogás követte.

Evangeline válla megfeszült, majd ahogy újra biztos

lábakon állt, végignézett a folyosón, ahol végre megtalálta
Tiberius Acadiant. Elpirult, miközben Tiberius tovább
nevetett. Még a börtönben sem veszítette el hercegi
tartását. Úgy fogott a kezében egy vizespoharat, mintha
boroskupa lenne.

– Szívesen megkínálnálak – mondta Tiberius –, de

nincs mivel megmérgeznem.

– Azt hittem, megtanultad a leckét, hogy ne akarj

embereket megmérgezni.

– Igen, de te nem ember vagy. Hanem kulcs. – Tiberius

elhúzta a száját, miközben a rácsokhoz lépett. – Mit
akarsz?

Evangeline felé nyújtott egy vekni kenyeret a

kosarából.

Tiberius gyanakodva méregette az ételt. De azért

Evangeline látta az éhséget a szemében. Azt hitte, herceg
lévén jobban gondját viselik majd. De szerencséjére úgy
tűnt, nem ez a helyzet. Tiberius rangja itt nem számított,
és a Protektorátus nyilvánvalóan sorsára hagyta. A cellája
huzatos volt, és sötét, csak néhány bűzös faggyúgyertya
világította meg.

Evangeline letört egy darabot a kenyérből, és lassan

rágni kezdte.

– Látod, teljesen biztonságos. Nem vagyok az

ellenséged, Tiberius. Sőt, jó híreket hoztam. A fivéred,
Apollo életben van.

Tiberius megdermedt. Aztán gúnyosan felnevetett.

– Hazudsz.

– Kétszer próbáltál megölni – emlékeztette rá

Evangeline. – Szerinted eljönnék ide csak azért, hogy a
szemedbe hazudjak? Apollo tényleg életben van. –
Elhallgatott, hagyta, hogy a szavai leülepedjenek, és a gúny
maszkja legalább annyira lecsússzon Tiberius arcáról,
hogy kiderüljön, hisz neki – nem azért, mert hinni akart,
hanem mert Evangeline tapasztalatai alapján ritkán fedi
egymást, amit az emberek érezni akarnak, és amit valóban
éreznek.

– Tisztában vagyok vele, ha lehetőséged nyílik rá, így is

megpróbálnál megölni, de abban is hiszek, hogy fontos
neked a fivéred, és ezért jöttem el hozzád. A méreg
tetszhalott állapotba taszította Apollót, de életben hagyta.
Nagyjából két héttel ezelőtt én ébresztettem fel, de még
mindig nem önmaga. Egy másik átok sújtja.

– Miféle átok?

– Egy nagyon régi rontás. Ugyanezt bocsátották a

vadászra Az Íjász és a róka balladájában.
 – Hadd találjam ki: a fivérem számára te vagy a róka –
vigyorodott el Tiberius. – Hibátlan. Apollo életben van, te
pedig hamarosan meghalsz. – Tiberius végre elfogadta a
felé nyújtott veknit, és önelégülten beleharapott.

– Valamit elfelejtettem mondani – folytatta

Evangeline. – Ha a fivérednek sikerül megölnie engem,
abba ő is belehal. Összeköt minket valami Apollóval.
Bármilyen sérülés ér, az neki is árt.

– Nem az én bajom – felelte Tiberius.

De Evangeline nem akarta elhinni, hogy a herceg olyan

kőszívű, amilyennek mutatja magát. Tudta, hogy fontos
neki Apollo. Látta, hogy zokogásban tör ki és összeomlik a
testvére miatt.

Evangeline letette a kosarát, és elővette az aranytőrét.

Félrehúzta a köpenyét, és feltűrte a karján ruhájának
hosszú ujját.

– Mit művelsz? – kérdezte Tiberius, aki elkerekedett

szemmel nézte, ahogy Evangeline a karjára illeszti a
pengét, és három szót ír a bőrébe.

HOL VAGY, APOLLO?

Nem voltak mély vágások, épp annyira karcolta

magába a szavakat, hogy ne fakasszon vért. Ha fájt is, nem
érezte az elszoruló mellkasa miatt, miközben várt, és
reménykedett, hogy Apollo válaszolni fog, és Tiberius
hinni kezd neki.

– Megőrültél? – kérdezte Tiberius.

 – Csak figyelj! – Evangeline levegőért kapott, ahogy
megjelent az első betű. Apollo nem csak megkarcolta a
bőrét: olyan mélyen vágta bele a szavakat, hogy vért
fakasztott.

NE KERESS!

Minden egyes szó éles fájdalommal járt. Majd

Evangeline a másik karján is szúrást érzett, ahogy további
szavak bukkantak fel.

NEM AKARLAK MEGÖLNI

Tiberius elsápadt, és végighúzta a tenyerét az arcán.

Evangeline-en nyugtalanító borzongás futott végig

Apollo szavainak láttán, ugyanakkor érzett némi diadalt is.
Tiberius úgy nézett rá, mint aki végre hisz neki, és
láthatóan elborzadt.

– Ha Apollónak sikerül elkapnia, ő is meghal, ezúttal

ténylegesen… és te örökre elveszíted a fivéredet. De ha
segítesz megtörni az átkot, visszakaphatod a fivéredet, és
gondoskodom róla, hogy szabadon engedjenek. – Az utolsó
félmondatot meggondolatlanul tette hozzá, és valahol meg
is bánta, de minél meggyőzőbb akart lenni.

Tiberius a nyakát dörgölte, és még mindig a lány

karjából a börtön mocskos padlójára hulló utolsó
vércseppeket nézte.

– Tegyük fel, hogy hiszek neked: miért lenne rám

szükséged?

– Áruld el, hol rejtőznek a Valorok Kapujának kövei!

Tudom, félsz attól, amit Valoria rejt, de úgy vélem, ott
találhatjuk meg a módját, hogy levegyem az átkot
Apollóról, és megmentsem az életét. Csak segíts
megkeresni a hiányzó köveket. Kérlek, áruld el, hol találom
őket! Segíts megmenteni a fivéredet!

Tiberius lassan, elgyötörten sóhajtott.

– Nem…

– Hogy érted, hogy nem?

– Nem teljesítem a kérésedet. Elutasítom az ajánlatod.

Mindez semmin sem változtat, Evangeline. Inkább látlak
holtan, mint hogy segítsek megkeresni a köveket.

A lány nem hitt a fülének.

– Hogy mondhatsz ilyet? A fivéred életéről van szó.

Tiberius szeme könnybe lábadt, de a hangja

határozottan csengett.

– Már meggyászoltam a halálát, és inkább ő haljon

meg egyedül, mint még számtalan ember, és elpusztuljon
az általunk ismert Fenséges Észak, mert pontosan ez fog
történni, ha kinyitod a kaput, Evangeline Fox.

– Ezt nem tudhatod.

– Többet tudok, mint te. Tudsz egyáltalán bármit is a

kövekről, amiknek a nyomára szeretnél akadni? Azok nem
egyszerű kődarabok. És nem csak azért rejtették el őket,
hogy zárva tartsák a kaput. Ezek a kövek képesek hívni
egymást. Vágynak rá, hogy újra egyesüljenek, és a
legutóbbi alkalommal, amikor mind a négyet
összegyűjtötték, elpusztult a Nagy Házak egyike. Láttam a
romokat… éreztem a borzalmas, mindent felemésztő
mágiát. Pusztán az katasztrófával járhat, ha egy helyre
kerülnek a kövek. – Tiberius Evangeline szemébe nézett a
rácsokon keresztül, a tekintete üveges volt, és komor. –
Tényleg szeretem a fivéremet, de a megmentése nem éri
meg a kockázatot. Ha van szíved, hagyd, hogy megöljön egy
nyílvesszővel. Változzatok át egy újabb tragikus északi
balladává, és mentsetek meg mindannyiunkat a Valoriába
zárt erőktől.
 19
E , hogy ez egy varázserdő.
Korábban is észrevehette volna – a buja zöld fák illata
kissé túlságosan is édes volt, mintha cukrot kevertek volna
a tűleveleket és leveleket megülő hóba.

Igen kellemesnek találta az illatot, de boldogan

elcserélte volna egyszerű, varázstalan hóra, ha ettől az erdő
nem rendeződik át még egyszer.

Evangeline nem tudta, mióta halad az ösvényen.

Ugyanezen az úton ment a Toronyba, de most ahelyett,
hogy visszavitte volna Káosz föld alatti kastélyába, az
ösvény csak tovább kanyargott a fák között. Az égbolt a fák
felett kezdett bíbor színt ölteni. Hamarosan teljesen leszáll
az éjszaka, és a lány beleborzongott, hogy akkor milyen
elveszettnek fogja érezni magát.

Attól csak még rosszabbul érezte magát, hogy semmit

sem ért ezzel az utazással. Hatalmasat tévedett. Még most
is nehezére esett elhinni, hogy Tiberiusnak fontosabb a
félelme egy régi jóslattól, mint a fivére iránti szeretete.

Ezt sosem fogja elárulni Apollónak – ha egyáltalán

sikerül megmentenie.

Halovány sávokban látszott a lehelete, ahogy lenézett a

karjába karcolt szavakra: NEM AKARLAK MEGÖLNI.
 Levelek zörögtek a háta mögött, egy madár károgott, és
megijesztette a lányt.

Gyorsan előkapta az aranytőrt a kosarából, megpördült,

és maga elé tartotta.

– Szia, Eva! – lépett elő Luc két behavazott fa közül, és

szinte kisfiús mosolyt villantott rá, alig látszottak ki a
vámpírfogai.

– Mit keresel itt? – kérdezte Evangeline.

Megkönnyebbült, hogy nem Apollo az, de nem engedte le a
kést. Lehet, hogy Lucöt nem kényszeríti rá átok, hogy
levadássza és megölje, de a legutóbbi két alkalommal,
amikor találkoztak, meg akarta harapni.

– Elteheted azt a tőrt – biggyesztette le ívelt száját Luc.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, sajnálom a múltkorit.
Tényleg nem akartalak megharapni. Vagyis… meg
akartalak, de nem akartalak bántani. Hiányoztál… – A
szempillái mögül Evangeline-re lesett, a sötétben
aranypettyek csillogtak a szemében.

Megdobbant a szíve, és Evangeline utálta, hogy még

mindig Lucért dobog. Bár gyanította, hogy a vámpírok
vonzereje tehet róla, és nem magának Lucnek van rá ilyen
hatása.

Nem tudta pontosan, mikor szeretett ki Lucből. Sőt,

abban sem volt egészen biztos, hogy valaha kiszeretett-e
belőle. Inkább úgy érezte, maga mögött hagyta a Luc iránti
szerelmét önmaga azon változatával együtt, aki korábban
volt. Akkoriban hitt abban, hogy az első szerelem, az igaz
szerelem és az örök szerelem egy és ugyanaz.
 Régen úgy képzelte el a szerelmet, akár egy házat. Ha
egyszer felépült, az embernek benne kell leélnie az egész
életét. De most eltűnődött azon, hogy a szerelem talán
inkább olyan, mint a háború, ahol rendszeresen újabb
ellenfelek bukkannak fel és váratlan csaták törnek ki. A
győzelem a szerelemben nem azt jelentette, hogy valaki
sikert arat a hadszíntéren, hanem inkább azt, hogy
folytatja a harcot, és újra meg újra kiválasztja azt az
embert, akit szerethet, és akiért meghalni is kész. Számára
sokáig Luc volt ez az ember. Bár mára ez elmúlt, miközben
Evangeline felnézett rá, el tudta képzelni, hogy újra az
legyen.

Luc tett felé egy lépést, szája görbe mosolyra húzódott,

ami olyan ismerős volt, hogy Evangeline-nek belesajdult a
szíve. Mostanában semmit sem érzett ismerősnek. Olyan
sok időt töltött egyedül Káosz könyvtárában, hogy Luc
közelsége még egy sötét erdőben is meglepő melegséggel
töltötte el.

– Tudod – szólalt meg halkan Luc –, a harapás

valójában olyan, mint a csókolózás, de ha ügyesen
csinálod, azon is túltesz. – Luc oldalra döntötte a fejét, és
Evangeline nyaka felé hajolt.

– Ne! – Evangeline határozottan Luc mellkasára tette a

kezét, és elszakította tőle a tekintetét, az éjszakára, a
csillagokra és a fák csúcsára koncentrált, miközben próbált
szabadulni a vámpír bűvköréből. – Akkor sem haraphatsz
meg, Luc. Nem harapnivaló vagyok.

– És ha megelégszem egy kis kóstolóval?

 Evangeline szúrós tekintettel meredt rá.

– Teljesen túltetted magad kettőnkön, Eva?

Evangeline egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. Arra

gondolt, hogy ez csak a harapásról szól. De ahogy most
Lucre nézett, mintha magányt látott volna halhatatlan
arcán. A vámpírlét kétségkívül nem olyannak bizonyult,
amilyennek várta.

Luc felnézett az éjszaka sötétjébe. Most, hogy vámpír,

egész életében csak ezt az égboltot fogja látni. Volt rajta
néhány elszórt csillag, akár egy elszakadt nyaklánc
drágakövei, de többnyire csak a viaszos holdsarló gúnyolta
pengeéles mosolyával, amely sosem ad majd neki
napmeleg fényt. Evangeline elképzelni sem tudta, milyen
lehet, ha valaki nem láthatja többé a napot, nem sétálhat
többé a nappalok éles fényében. Eltűnődött rajta, mit
akarhat Luc valójában. Nem őt, hanem egy darabka
napsütést. Valamit a múltjából, amibe kapaszkodhat.

A lány azt hitte, az majd boldoggá teszi Lucöt, ha

herceg lehet – legalábbis egy időre. De feltehetően ez túl
sok munkával és kevés szórakozással járt. Bár el sem tudta
képzelni, hogy a királyi tanács bármi fontosat Lucre bízna.

– Mit keresel itt, Luc?

– Hallottam, hogy néhány őr látott téged a Toronynál,

úgyhogy alkonyatkor azonnal kisurrantam. Meg akartalak
keresni, hogy megkérdezzem, eljössz-e velem egy bálba.

– Nem mehetek.

– Azt sem tudod, milyen bálról van szó.

 Luc benyúlt a hátsó zsebébe, és elővett egy aranyszínű
meghívót, rajta olyan élénken csillogó fehér tintával, hogy
el lehetett olvasni a holdfényben.

A Boldogság, vidámság, házasság szavakat nyomtatták a

tetejére.

– Jelmezbál lesz – mozgatta meg a szemöldökét Luc. –

Az összes Nagy Ház ott lesz, ha lelkesít az ilyesmi… – Luc
beszélt tovább, de Evangeline a LaLa eljegyzési báljára
szóló meghívót nézte. Reggel, amikor megtalálta az
újságcikket a bálról, a cím első szava elmosódott volt, de
most, ahogy újraolvasta a meghívót, rájött, hogy a
boldogság szót írták oda.

A szó önmagában nem győzte volna meg arról, hogy a

boldogság köve is ott lesz, de szöget ütött a fejébe, mit
mondott neki Luc a meghívott Nagy Házakról, és vad
ötlete támadt.

Tekintve, hogy a Nagy Házak mennyit nyertek a

Valorok bukásával, Evangeline gyanította, hogy ők rejtették
el a Valorok Kapujának hiányzó köveit, és megfordult a
fejében, hogy talán magukkal hozzák őket a bálra. Eszébe
jutottak Tiberius szavai: Ezek a kövek képesek hívni egymást.
Vágynak rá, hogy újra egyesüljenek.

Talán LaLa bálján a hiányzó kövek újra egymás

közelébe kerülnek. Fényesen felszikrázott benne egy
gondolat. És Evangeline tudta, hogy el kell mennie a bálra.

– Köszönöm. – Megpuszilta Luc arcát.

Luc csibészes mosolyt villantott.

 – Ezt vehetem igennek?

Egy pillanatra csábító gondolat volt – leginkább azért,

mert ha Jacks megtudja, egyértelműen bosszankodni fog
miatta. De végül Evangeline azt felelte Lucnek:

– Nem… de köszönöm a meghívást.

Mielőtt Luc ellenkezhetett, vagy megint egy harapásért

könyöröghetett volna, Evangeline elsietett, remélve, hogy
az erdő végre szabadon engedi.
 20
K otthon, amikor Evangeline visszatért a
föld alatti kastélyba. A lány tartott attól, hogy a vámpír őt
indult el megkeresni, bár a kastélyban senki sem erősítette
meg a gyanúját.

Sejtette, hogy Káosz figyelmeztette a vámpírokat, hogy

következményei lesznek, ha bármi baja esik. Az első napját
leszámítva, Evangeline egyetlen vámpírt sem látott
Káoszon kívül. Persze nem is gyakran indult neki
megkeresni őket. Csak Káoszt kereste, mert közlekedési
eszközre volt szüksége, hogy eljusson LaLa báljára. De ez
talán ráér holnapig.

Miután Káoszt nem találta a dolgozószobájában,

Evangeline lefeküdt aludni.

Valamivel később, amikor épp az álom és az ébrenlét

határán járt, mintha hallotta volna, hogy valaki belép a
szobájába – egyértelműen hallott valakit. De amikor
kinyitotta a szemét, senkit sem látott.

A szobája üres volt, és hideg, de így sem tudott

szabadulni az érzéstől, hogy másodpercekkel korábban ott
járt valaki.

Másnap, amint beesteledett, Evangeline Káosz

dolgozószobája felé vette az irányt. Lelkesen lépdelt a
gondolatra, hogy hamarosan elhagyja ezt a helyet, és ha
minden jól megy, megtalálja a köveket, amelyekkel
leveheti az átkot Apollóról.

Ahogy eszébe jutott Apollo, megdörzsölte a csuklóját,

ahol a bőrébe karcolt szavak kibukkantak a ruhaujja alól. A
felszínes vágások már nem fájtak, a mellkasában viszont
enyhe sóvárgás költözött, ahogy befordult a sarkon a belső
udvarba, és meglátta őt…

Jacks.

Evangeline ügyetlenül megtorpant, a topánja

megcsúszott a kőpadlón.

Jacks pár méterre ült tőle egy fényesre csiszolt

faasztalnál, az asztalon egy kockás táblával, amelynek felét
vörös és fekete bábuk borítottak. Felette egy ketrec lógott
teli csöpögő viaszgyertyákkal, amelyek okkerszínű fényt
vetettek a dámatáblára és a csinos lányra is, akivel Jacks
játszott.

A lány a körmével dobolt az asztalon, elragadóan

beharapta az ajkát, miközben tekintete az egyszerű
táblajátékról Jacksre ugrott.

A Fátum úgy festett, akár egy kéjenc herceg, aki a

fekete bársonyfoteljában pihenget. Aranyszínű haja
csillogott a gyertyafényben, a tincsei kócosak, mintha a
lány az imént túrt volna bele az ujjaival.

Evangeline-be belé hasított a… nem is igazán tudta,

micsoda. Egyértelműen nem féltékenység volt. Jacks
inkább unottnak tűnt, ahogy lépett az egyik vörös bábuval.
De akkor is, ha annyira unatkozik, miért nem indult el
megkeresni őt? Tervezte egyáltalán, hogy szól Evangeline-
nek a visszatértéről?

Evangeline nem akarta, hogy ez rossz érzéssel töltse el.

Tényleg nem baj, hogy Jacks nem indult a keresésére. És
mégis, attól, hogy itt látta a Fátumot, aprónak és
jelentéktelennek érezte magát. Azt hitte, Jacks mindennél
jobban ki akarja nyitni a Valorok Kapuját, de először
elszökött, és magára hagyta, most meg itt ül, és dámázik.

Jacks csak egy futó pillantást vetett rá.

– Sakkozni is szoktam.

Evangeline arca égett a szégyentől. Nem akarta

elküldeni Jacksnek a gondolatait a dámáról.

– Csak meg vagyok lepve. Nem tudtam, hogy olyasmit

is szoktál játszani, ami nem okoz fájdalmat másoknak.

– Ó, van a másik játék! – vágott közbe a lány. – Az,

amelyikben…

– Most már elmehetsz – mordult rá Jacks.

A lánynak torkán akadt a szó.

– De te… én… – hebegte a lány, duzzogva fújtatott egy

kicsit, majd kerek arca kifejezéstelenné vált.

Egy pillanattal később felállt, és szó nélkül távozott az

udvarról.

– Ezt nem kellett volna – mondta Evangeline.

– Miért nem? – Jacks hátradőlt a székében, és lustán

felnézett a lányra. A ruhái ugyanolyan lezserek voltak,
mint a tartása, félig kigombolt sötétkék bársonyzeke, lazán
lógó öv, viharszürke nadrág és kopott bőrcsizma csattal az
oldalán. – Szeretnéd, ha visszahívnám?

– Nem – felelte Evangeline, de túl hamar vágta rá.

Jacks szája mosolyra húzódott.

– Féltékeny vagy, Kisróka?

– A legkevésbé sem… Csak nem szeretem, amikor arra

használod a képességed, hogy embereket irányíts.

– Korábban te magad kértél meg rá.

– De jó okkal.

– Őszintén szólva azt hiszem, hatalmas szívességet

tettél volna Északnak, ha megszabadítod a
mostohanővéredtől, de ezt a hibát később még
orvosolhatjuk. – Jacks a tenyerével ide-oda görgetett egy
fekete almát az asztal szélén. – Nos, mit szeretnél? Vagy
csak a figyelmemre vágytál?

Megvillantotta egyik gribedlijét, és gúnyosan

elvigyorodott.

Evangeline-nek ez egyáltalán nem hiányzott.

– Rossz lányt faggatsz, Jacks. Vele ellentétben én

tudom, hogy nem egy isten vagy.

– Pedig te imádkoztál a templomomban. – Jacks

feldobta csizmás lábát az asztalra. – Hogy is mondtad?
Tudom, hogy ismered a szívfájdalmat. – Halkan felnevetett.

Evangeline érezte, hogy arca foltokban elvörösödik,

amitől persze Jacks csak még hangosabban nevetett.
 – Egyértelműen tévedtem – felelte a lány.

Abban is borzasztó naiv volt, amikor azt hitte, hogy

Jacks képes megérteni az emberi érzéseket, vagy törődik
bárki más érzelmeivel a sajátjain kívül. Evangeline ezt
nem mondta ki hangosan. Csak sarkon fordult, hogy
távozzon. Előfordulhat, hogy a távollétében Jacks hiányzott
neki egy kicsit, de az egyértelműen bolond gondolat volt.

– Várj! – pattant fel Jacks a székből, és megragadta a

karját.

A lány próbált elhúzódni tőle, de Jacks ügyes ujjai

gyorsabbak voltak. Feltűrte a lány ruhájának ujját, és
leleplezte Apollo durván a bőrébe vágott szavait: NEM
AKARLAK MEGÖLNI.

Jacks orrlyukai kitágultak.

– Úgy látszik, a férjed egyre rosszabb szerelmes

leveleket ír.

– Semmiség. – Evangeline elrántotta a karját. De Jacks

sokkal erősebb volt nála.

Egyetlen gyors rántással magához vonta a lányt. Olyan

közel, hogy Evangeline hirtelen korábban nem látott
részleteket vett rajta észre. Az ing a felöltő alatt
hihetetlenül gyűrött volt, és fáradt karikák sötétlettek a
szeme alatt, aminek láttán elgondolkodott rajta, hol
tölthette Jacks az elmúlt tíz napot.

– Hol voltál? – kérdezte a lány.

– Ártatlan szobalányokat gyilkoltam és kiskutyákat

rugdostam.
 – Jacks, nem vagy vicces.

– Az sem vicces, amit a karodba karcoltak. – Szúrós

pillantást vetett Apollo írására. – Mikor történt?

Evangeline lebiggyesztette az ajkát.

Jacks begurult a seb látványától, Evangeline nem akarta

megtudni, hogyan reagálna, ha elmondaná neki, hogy a
látogatása során szerezte Tiberiusnál. Jacks valószínűleg az
egyik falhoz bilincselné, nehogy még egyszer megszökjön.

Valamivel el kellett vonnia a figyelmét. Evangeline

végül kiszabadította csuklóját a szorításából, elővette a
pletykalapot, amelyben LaLa eljegyzési ünnepségéről írtak,
és Jacks kezébe nyomta.

Jacks egyetlen pillantást vetett az újságra, majd szigorú

ábrázatot öltött.

– Nem. Nem mehetsz el a Slaughterwood-ház báljára.

– Ezt nem te döntöd el. – Evangeline a lapra tette az

ujját. – Tudom, hogy az első szó maszatos, de az van
odaírva, hogy boldogság, mint a boldogság kövében!

– Ebből még nem következik, hogy a kövek ott lesznek.

– Dehogynem! Látod, hogy a cikk szerint a Nagy Házak

összes tagját meghívták? Szerintem a kapu köveit a Nagy
Házak maguk között rejtették el, és el fogják hozni őket a
bálra.

Jacks ellentmondást nem tűrő pillantást vetett

Evangeline-re.
 – Még ha az elméleted helyes is azzal kapcsolatban,
hogy a Házaknál vannak a kövek, miért hoznák magukkal
őket?

– Amíg nem voltál itt, megtudtam, hogy a kövek

szólítják egymást… vágynak rá, hogy újra együtt legyenek.
Amikor Káosz megmutatta nekem a szerencse kövét,
éreztem az erejét, és semmire sem vágytam még ennyire az
életemben. Úgyhogy bárkinél legyenek is a kövek, magával
fogja hozni őket a bálra, mert nem tudja elviselni, hogy ne
legyenek szem előtt.

Jacks megmasszírozta az állát. Már nem igazán

ellenezte az ötletet, de nem is volt túl vidám a gondolattól.

– Káosz nem tudhatja meg, hogy elmegyünk a

Slaughterwood-házhoz.

– Miért nem?

– Mert nem engedne el minket. – Jacks összegyűrte az

újságot. És Evangeline nem volt benne biztos, de mintha az
ujjai remegtek volna.

– Mi a baj a Slaughterwood-házzal?

– Miattuk keveredtünk ebbe a zűrbe, Kisróka.

 21
E , Jacks mit hazudott Káosznak a
terveikről. De a következő este a szobáját elegáns ruhákkal
és cipőkkel, kalapokkal, köpenyekkel és ékszerekkel
telepakolva találta. Megannyi rózsaszín selyem, krémszínű
szatén és kézzel hímzett virág a ruhák uszályán.

A látványuktól váratlanul bűntudat tört rá Evangeline-

re, amiért elhallgatta az igazságot Káosz elől.

Amikor megfertőzték vámpírméreggel, Káosz mellette

volt, és vigyázott rá, hogy ne igyon senki véréből, és ezzel
ne teljesedjen be az átalakulása vámpírrá. A lány sosem
köszönte meg neki, mert még mindig szégyellte magát,
amiért úgy összegabalyodtak azon az éjszakán. És azt sem
tudta hová tenni, ahogy Káosz lesimította a kombinéját a
távozása előtt. Káosz kétségkívül egy szörnyeteg volt,
ugyanakkor úriember is. Egy úriember szörnyeteg.

Vajon miért ellenezte ennyire, hogy felkeressék a

Slaughterwood-házat? Evangeline megint megpróbált
utánaolvasni a könyvtárban, de eszébe jutott, hogy a
Slaughterwoodokról nem talált könyvet, és amikor először
rákérdezett Káosznál, a vámpír elterelte a beszélgetést.

Próbált Jacksből is többet kiszedni arról, amit mondott

neki: A Slaughterwood-ház miatt keveredtünk ebbe a zűrbe.
Viszont a Fátum nem volt hajlandó többet nyilatkozni a
témáról, és Evangeline-nek az a meglepő benyomása
támadt, hogy ez a Káosz iránti lojalitása miatt lehet így.
Kellemetlen volt elképzelni, hogy Jacks képes lehet
lojalitásra és barátságra. Sokkal egyszerűbb volt úgy
gondolni rá, mint aki nem ismeri a becsületet. Bár
tekintve, hogy Jacks milyen elszánt, Evangeline el tudta
képzelni, hogy haláláig hűséges.

A gondolatra borzongás futott végig a gerincén, és

Evangeline folytatta a pakolást. Másnap reggel indul
Jacksszel a Slaughterwood-házhoz, és még be kell
csomagolnia a bőröndjeit.

Egy fehér szőrmével szegélyezett rózsaszín

bársonyruhát választott, arra gondolt közben, hogy
kényelmes lesz a kocsiúthoz, amikor észrevette a
levendulaszínű könyvet az ágy végében. A Valorok
tündöklése és bukása: a Fenséges Észak első szeretett királyi
családja.

Legalábbis egykor ez volt a címe. Az aranybetűk

tűzijátékként robbantak szét. A könyv azóta nem nyugszik,
hogy több mint egy hete Káosz először a kezébe adta;
mindennap próbálta elolvasni, de a betűk túl
nyughatatlanok voltak. Csak éppen most nem csupán pár
betű – az egész cím darabokra hullott és átrendeződött egy
olyan mese címévé, amelyet Evangeline behatóan ismert.

Lerakta a bársonyruhát, és kezébe vette a könyvet.

Most Az Íjász és a róka balladája cím csillogott a könyv

borítóján, mellette egy íjászt és egy rókát ábrázoló képpel.
Evangeline felkészült rá, hogy a cím tovább változik, de
ezúttal a szavak a könyv elején mozdulatlanok maradtak.

– Miféle játékot űzöl?

A borító nem változott. Bár mintha úgy látta volna,

hogy az íjász rákacsintott, mintha próbálná elkápráztatni,
hogy kinyissa a könyvet. Evangeline egy pillanatra
elgondolkodott, hogy talán nem csak a könyv borítója
változott meg. És ha a könyvbéli történet is átrendeződött?

Ha ez a varázskönyv tényleg átváltozott Az Íjász és a

róka balladájává, akkor találhat benne információkat az
Íjász átkáról?

Evangeline el sem hitte, hogy ez eddig nem jutott

eszébe. Jacks annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem létezik
gyógymód Apollo számára a Valorok Kapujának kinyitásán
kívül, hogy a lány nem is vette a fáradságot, hogy
utánanézzen. És ha az eredeti tündérmesében egyszerűbb
megoldást talál rá, hogyan törje meg az Íjász átkát?

Evangeline önkéntelenül is reménykedni kezdett,

miközben leült az ágy végébe, és kinyitotta a könyvet.

Sajnos a borító megtévesztőnek bizonyult. A könyv első

oldala egy zord fiatal férfit és egy kecses fiatal nőt ábrázolt.
Lentebb a következő szöveg volt olvasható: Vengeance
Slaughterwood és gyönyörű jövendőbelije.

A könyv egyértelműen tréfát űzött vele, de Evangeline

azért sem rakta le. Percekkel ezelőtt a Slaughterwood-
házon gondolkodott, és most a könyv mintha megadta
volna neki a választ.
 Tovább tanulmányozta a képet. Vengeance
meglehetősen jóképűen festett a portrén, de az
arckifejezése barátságtalanságot sugallt. Jövendőbelije
rendkívül szép volt, de a könyv nem írta le a nevét.

Evangeline lapozott, és talált egy második portrét

Vengeance-ről. Még gonoszabbnak és idősebbnek tűnt,
mint az első képen, és egy másik nővel, Glendora
Redthorne-nal ábrázolták. Közel sem volt annyira csinos,
mint az előző lány, de a kép alá ugyanazt írták: Gyönyörű
jövendőbelije.

Evangeline elgondolkodott rajta, miért kellett

Vengeance-nek két menyasszony.

Mi történhetett az elsővel?

Megint lapozott, remélte, hogy több információt

olvashat Vengeance-ről és a többi Slaughterwoodról, de
csak újabb portrét talált, amelynek nem volt köze az
előzőekhez: A Darling-ház engedelmes lányai.

A következő oldalon fiatal nemesek egy csoportja volt

látható.

Úgy tűnt, a könyv végül nem csak a

Slaughterwoodokról szólt. Valamiféle arcképgyűjtemény
volt.

Evangeline csalódottan arra gondolt, hogy folytatja a

pakolást. Viszont a következő oldalon három fiatal férfi
képét látta egy fa mellett, amelyre egy céltáblát rögzítettek.
Az egyikük barátságosnak tűnt, a másik előkelő
származásúnak, a harmadik pedig pontosan úgy nézett ki,
mint Jacks.

Felállt a szőr a karján. Jacks szokatlan ruhákat viselt,

egy letűnt kor stílusának megfelelőket, amiről Evangeline-
nek az az időszak rémlett fel, amikor még nem készültek
térképek az utakról és a világ nagy részét még nem
fedezték fel, viszont a Fátum jóképű vonásait ezer közül is
felismerte volna.

Tekintete a lap aljára ugrott.

Azon kapta magát, hogy Jacks nevét keresi, de a kép

alatti feliraton csak az állt: A Merrywoodi Hármak.

A Merrywood szó vibrálni kezdett, és átváltozott

Bitterwooddá, majd hirtelen Evangeline-nek eszébe jutott,
hogy találkozott már egy korábbi utalással is a hármas
fogatra. Abban a könyvben, amelyik eltűnt, amikor
elejtette.

Az a könyv csirkefogóknak titulálta a Merrywoodi

Hármakat. Castor Valor herceg, Lyric Merrywood –
Merrywood nagyúr fia – és egy névtelen íjász, aki
Evangeline szerint ugyanaz az íjász lehet, mint Az Íjász és a
róka balladájában.

Újra szemügyre vette a képet, próbált rájönni, a három

jóképű fiatal közül melyik lehet Jacks.

A Jacks mellett álló, barna bőrű fiatal férfi tűnt a

legbarátságosabbnak – az övé volt a legkedvesebb mosoly,
amelyet Evangeline valaha látott, és a kezében lévő
nyílvesszőről a lánynak rögtön az jutott eszébe, hogy
bizonyára ő az Íjász. De aztán arra gondolt, hogy az itteni
történetek mind el vannak átkozva. Nem volt benne biztos,
hogy az átok a képekre is vonatkozik, de úgy döntött, nem
zárja ki a lehetőséget.

A másik fiatalember magasabb volt a barátságosnál,

nagyjából egymagas Jacksszel. Felszegett álla miatt
Evangeline úgy vélte, hogy felsőbbrendűnek gondolta
magát a többieknél, és a lány valahol értette is, hogy miért.
Ez a férfi szinte fájdalmasan jóképű volt. Az a fajta, akinek
esetében az is megfordul a fejében, hogy talán nem is
ember.

Normális körülmények között Jacksre is így gondolt, de

ezen a képen Jacks embernek tűnt, nem halhatatlannak.
Evangeline-nek eddig meg sem fordult a fejében, hogy
Jacks korábban ember lehetett, de ha a Merrywoodi
Hármakhoz tartozott, akkor valaha egyértelműen ember
volt. Jól állt neki a halandóság – vagy talán csak azért, mert
boldognak tűnt.

A képen Jacks egy hétköznapi piros almát dobált, és

úgy nevetett, hogy az egész arcáról sütött a derű. Manapság
sosem tűnt boldognak, és Evangeline önkéntelenül is
elgondolkodott rajta, mi változott meg.

– Kisróka! – kopogott be az ajtaján Jacks.

Evangeline megriadt, és majdnem leesett az ágyról,

ahogy a Fátum belépett a szobába. Kísértetiesen
emlékeztetett a képre, de ahogy most ránézett, Evangeline-
ben teljesen más érzést keltett. Mintha egy szobrász fogott
volna egy tőrt, és kivésett volna belőle minden korábbi
lágyságot.

– Ne bámulj! – Jacks szája mosolyra húzódott.

Evangeline rögtön elpirult.

– Betörtél a szobámba.

– Kopogtam, és a neveden szólítottalak… – Elharapta a

mondatot.

Tekintetét a lány kezében lévő könyvre szegezte.

Felcsillant a szeme, sötéten és ezüstösen. Egy pillanatig
tartott az egész, lehet, hogy csak a fény játszott vele. Vagy
talán Jacks meglátta a képet, csak éppen a kép hirtelen
eltűnt. A könyv lapjai üresek voltak.

A borítója is üres volt, eltűnt róla minden aranyozott

felirat, amitől Evangeline elbizonytalanodott, hogy Jacks
valójában mit láthatott.

– Félóra múlva érkezik a hintónk – közölte Jacks

feszülten. – Felejtsd el a szomorú meséket, és fejezd be a
pakolást.

Szomorú mesék. Tehát Jacks nem ugyanazt a képet látta,

mint Evangeline.

– Várj! – A lány feltartotta a könyv üres lapját, mintha

a rajz újra feltűnhetne. – Láttam a képed ebben a
könyvben.

Jacks kék szeme résnyire húzódott a nevetéstől.

– Most már a tündérmesékben is engem látsz. Kezdjek

aggódni, hogy megszállott lettél?
 – Nem – felelte a lány makacsul, csak azért sem
szégyellte el magát. – Te voltál az. Egyike voltál a
Merrywoodi Hármaknak.

Jacks sóhajtott, derültsége kezdett aggodalomba

fordulni.

– Bármit láttál is abban a könyvben, szemfényvesztés

volt. A Merrywoodi Hármak réges-rég meghaltak, és sosem
tartoztam közéjük.

– Tudom, mit láttam.

– Azt elhiszem. De ettől még nem bízhatsz meg

bennük. Ezek a mesék, ezek a képek, mind hazudnak.

– Ahogy te is – vágott vissza Evangeline.

Bármennyire utálta is bevallani, Jacksnek igaza volt.

Konkrétan ez a könyv kétszer is a szeme láttára változtatta
meg a borítóját, és a tartalma teljes egészében eltűnt,
amitől kissé gyanúsnak tartotta a történteket.

De ha Jacks igazat mond, akkor miért lettek olyan

fehérek a bütykei, akár a kezében az alma?
 22
J utazott, akár egy mesebeli
főgonosz. Kívül fénytelen, színtiszta fekete volt,
tökéletesen beolvadt a sötét sikátorok és árnyékok közé,
ugyanakkor a kerekek és az ablakok aranyszegélye
meglepően csábítóvá tette.

Korábban, amikor Evangeline abban a hiú reményben

találkozott Jacksszel, hogy levetesse az átkot Apollóról,
amit a Fátum bocsátott rá, nem ugyanezzel a hintóval
utaztak.

A hintó belsejében puha fekete szőnyeg fedte a padlót,

vaskos fekete bársonypárnák voltak az üléseken, lakkozott
fekete fatáblák szolgáltak falak gyanánt, és aranyló
díszítésként örvénylő tövises indamintázat szegélyezte a
jégvirágos ablakokat.

Evangeline kiváltképp derűs kedvében volt, az előző

este választott rózsaszín bársonyruhát viselte.

A Slaughterwood-kastély egynapi útra magasodott

Valorfelltől keletre, és minél távolabb értek Jacksszel,
annál hidegebb lett. Az ablakon túli táj fehér, jég borította
mesevilág volt, teli haloványkék jégmadarakkal,
amelyeknek a szárnya zúzmarás orgonaszínűvé változott
repülés közben.
 Evangeline megkérdezhette volna Jackset a
madarakról, vagy hogy most az ország melyik részén
járnak, de a Fátum elaludt.

Aranyhajú fejét nekitámasztotta az ablaknak, csak

akkor mozdult, amikor a hintó bukkanón haladt át az
úton. A lány próbálta nem megbámulni – mert nem
lepődött volna meg rajta, ha Jacks ezt álmában is megérzi
–, majd visszatért a Káosz könyvtárában talált nyomra
vezető pergamen tanulmányozásához.

Jacks mocorgott a hintó másik felében.

Evangeline még időben lassan felpillantott a lapról, és

látta, hogy a Fátum válla megremeg – mintha rosszat
álmodott volna.

A lány egy pillanatra eltűnődött rajta, miféle dolgok

kísérthetik Jackset. Egyszer elmesélte neki a lány
történetét, akinek hatására újra verni kezdett a szíve – az
egyetlen lány, aki túlélte a halálos csókját. Elvileg ő volt az
egyetlen igaz szerelme, ő mégis szíven szúrta egy tőrrel, és
valaki más szerelmét választotta. Akkoriban Evangeline
úgy gondolta, hogy ez Jacks legnagyobb tragédiája, de most
gyanította, hogy még súlyosabb sebeket rejteget a múltja.

Újra eszébe jutott a kép, amit a Merrywoodi Hármakról

látott. Tudta, hogy Jacks azt állította, hogy mind
meghaltak, és a mesekönyvek nem mondanak igazat.
Ugyanakkor nem tudta teljesen elhessegetni a gondolatot,
hogy Jacks tagja volt a hármas fogatnak.

Bár többet tudott volna róluk! Csak annyit hallott, hogy

Lyric Merrywood egy nagyúr fia volt.

Az íjásznak nem írták ki a nevét, de Evangeline-t

továbbra is csábította a gondolat, hogy ő az íjász az Az Íjász
és a róka balladájából.

És végül ott volt a herceg, Castor Valor.

A történetek szerint az összes Valort lefejezték. De ha

valaki, akkor Jacks képes a halál torkából is
megmenekülni. És ha ő az egyetlen életben maradt Valor,
ha a szeme láttára ölték meg az egész családját, akkor abba
egyértelműen beleroppanhatott. Ez megmagyarázza, miért
akarja kinyitni a Valorok Kapuját – Valorként
mindenkinél jobban tudja, mit rejt Valoria.

Jacks a nyakát tekergette, és valahol a sóhaj és a nyögés

közti hangot hallatott. Ébredezett.
 Evangeline kinézett az ablakon, mielőtt Jacks kinyitotta
a szemét, és rajtakaphatta volna, hogy bámulja.

Odakint megváltozott a táj. A lány elgondolkodott rajta,

hogy talán rossz helyen fordultak le. Eltűntek a hófúvások
és a téli madarak. Borongós szürkeség vette át a kék égbolt
helyét, a hó alattuk pedig latyakká olvadt.

Az apja régiségboltjában Evangeline egyszer kinyitott

egy drágának tűnő ládát, amely a Jégpart-szigetekről
importált mesekönyvekkel volt tele. A borítójuk imádni
való mentazöld bőrből készült, eperszínű
dombornyomással és páratlanul szép fóliamintázattal. Alig
várta, hogy fellapozza őket, és meglássa, milyen meséket
rejtenek. De csak hamut talált, mintha valaki gyufát tartott
volna az oldalak közepéhez, és kiégetett volna minden szót.

Ez a hely azokra a könyvekre emlékeztette, de a szavak

helyett a színeket, érzéseket és a reményt számolták fel – a
fák zöld tűleveleit, a pirosra festett ajtókat és a kék
macskaköveket. Még a hó színét is kilúgozták, és
nyomasztó szürkévé változtatták.

A távolban talán valaha egy falu állt, de most csak

élettelen házikók csontvázai és egy település elhagyatott
részletei látszottak. Az út is megváltozott, hepehupás lett,
és sziklás, rázta a hintót, ahogy haladtak a levéltelen,
csontvázszerű fák között.

Evangeline egész teste libabőrös lett. Eddig fel sem tűnt

neki, hogy a hintóban egyre hidegebb lett. A lábánál
kihűltek a fűtéshez használt téglák, és most jéghidegek
voltak. Próbálta összehúzni magán a köpönyegét, de az
sem használt. Mintha a hideg maga is élőlény lett volna.
Köd szivárgott be a hintó ajtaja körüli réseken, és romlás
enyhe szagát hozta. Elborította a csizmáját és
megdermesztette a lábujjait, miközben a hintó rázkódva
áthaladt egy jókora kátyún, amitől Evangeline majdnem
leesett az ülésről.

– Ne aggódj, Kisróka, ez csak egy ilyen hely – mondta

Jacks, de a hangjából hiányzott a szokásos könnyedség.

– Hol vagyunk? – kérdezte Evangeline. Sebezhetőnek

hangzott – egy félénk kis valaki, aki szeretné behúzni a
függönyöket és másfelé nézni. De így sem tudta levenni a
tekintetét a nyugtalanító látványról.

Miközben a hintó zörögve továbbhaladt, a falu eltűnt a

szemük elől, és egy szakaszon keresztül nem láttak mást,
csak fák elszenesedett maradványait. Evangeline mintha
megpillantott volna egy épségben megmaradt fogadót, de
túl messze volt tőlük, aztán közelebb értek a táblához,
amelynek láttán a lélegzete is elakadt.

Üdvözöljük a pompás
Merrywood-birtokon!
A tábla ugyanolyan lepusztult volt, mint körülötte
minden, lepattogzott, megfakult és szomorú, mint az
Evangeline-ben növekvő érzések. A lány arcát könnyek
áztatták. Még sosem járt itt, de a felirat eszébe juttatta,
milyennek írta le a könyv a Merrywood-házat – a
Merrywoodok állítólag vidám, nagyvonalú emberek voltak,
otthonukat melegség és szeretet töltötte meg. Ebből a
házból viszont csak egy valaha tüneményes lépcsősor
romjai maradtak, amelyek egy nagy halom hamuból
vezettek a semmibe.

– Íme a válasz a kérdésedre a Merrywoodi Hármakról

– mondta Jacks komoran.

– Ezt ők tették? – kérdezte Evangeline.

– Nem. De itt haltak meg. – Elfordult az ablaktól. Nem

nézett a lány szemébe, de Evangeline tudta, hogy a
tekintetében minden fény kihunyt. A pillantása immár
szürke volt, akár az ablakon túli világ.

Evangeline nem tudta, hogy Jacksnek valójában

vannak-e emberinek mondható érzései, vagy ez csak a
borzalmas hely hatásának tudható be.

Aztán eszébe jutottak Tiberius szavai a kapu köveiről:

Láttam a romokat… éreztem a borzalmas, mindent felemésztő
mágiát. Pusztán az katasztrófával járhat, ha egy helyre gyűjtik
a köveket. Evangeline akkor nem akart hinni Tiberiusnak.
A kezében tartotta az egyik követ. Nagy erejű volt, de nem
fenyegetett katasztrófával. De akkor mi okozta ezt a
pusztítást? Mi rendelkezik akkora erővel, hogy nemcsak
egy helyet, de minden reményt és örömöt is elpusztít?

– Pontosan mi történt itt? – kérdezte. – Ezt a Nagy

Házat döntötték romba a Valorok Kapujának kövei?

Jacks felé kapta a tekintetét.

– Ezt hol hallottad?

– Biztos egy könyvben olvastam.

 – Hazudsz! – Keskeny vonallá szorította össze a száját.
– A Protektorátus szokott így beszélni. Ez nem a kövek
műve. Nagy hatalommal bírnak, de ez a pusztítás nem az ő
felelősségük.

– Honnan tudod?

– Mert én tényleg tudom, mi történt itt.

Evangeline kitörölgette a könnyeket a szeméből, és

mindent megtett, hogy Jacksre figyeljen.

A Fátum halovány nevetéssel reagált rá.

– Bármennyire szeretem is a színpadiasságot, ha nem

hiszel nekem, elég, ha megkérdezel róla, mi történt.

A lányban erre még erősebben felhorgadt a

bizalmatlanság. Jacks sosem osztott meg vele szívesen
információkat. Viszont nem fogja kihagyni a lehetőséget,
hogy kikérdezhesse.

– Szóval valójában mi történt?

Jacks visszafordult az ablak felé. Evangeline egy

pillanatra azt hitte, nem fog válaszolni. Aztán meglepően
halkan megszólalt:

– Lyric Merrywood, Merrywood nagyúr fia volt olyan

balszerencsés, hogy beleszeretett Aurora Valorba.

Evangeline már hallotta Lyric Merrywood nevét. És

természetesen a híres Aurora Valorét is, aki a legszebb lány
volt, akit hátán hordott a föld.

– Lyric – folytatta Jacks ugyanolyan visszafogott

hangon – Merrywood nagyúr egyetlen fia volt, de túl
jószívű volt ahhoz, hogy rájöjjön, mekkora hiba
beleszeretni Aurora Valorba.

– Miért volt hiba? – kérdezte Evangeline. – Azt hittem,

Aurora gyönyörű volt, bájos és kedves, olyan, amilyennek
egy hercegnőnek lennie kell. – Az utolsó szavai kissé
keserűnek hangoztak, és Evangeline rájött, hogy
megmagyarázhatatlan módon viszolyog a hercegnőtől,
pedig amennyire tudta, Aurora Valor nem tett semmi
rosszat azon kívül, hogy a mese alapján hibátlannak tűnik.

– Te nem kedveled a hercegnőt – találta ki Jacks.

– Csak túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen.

– Lyric egyértelműen nem így gondolta – felelte Jacks

olyan hangon, amiből nem derült ki, egyetért-e a lánnyal.
– Olyan menthetetlenül beleszeretett, hogy még azzal a
veszedelmes ténnyel sem törődött, hogy a lány Vengeance
Slaughterwood jegyese.

– Aurora volt a jövendőbelije! – kiáltott fel Evangeline.

Jacks rosszallón rásandított.

– Nem ezt mondtam?

– De igen… csak kicsit fellelkesültem, mert egy

könyvben láttam egy képet Vengeance-ről, de az nem
derült ki, ki a menyasszonya.

Jacks ezen mintha kissé meglepődött volna, majd

folytatta:

– Lyric azt mondta, az eljegyzés nem számít, mert nem

szerelmen alapult: Aurorát és Vengeance-t a hercegnő
születésekor eljegyezték egymással. Bane, Vengeance apja,
Wolfric Valor legnagyobb barátja és szövetségese volt.
Úgyhogy amikor Wolfricot királlyá koronázták,
megfogadta, hogy az egyik lányát hozzáadja Bane
legidősebb fiához. Aurora próbálta felbontani az eljegyzést,
hogy hozzámehessen Lyrichez, de az apja nemet mondott.
Wolfric egy buta kislánynak tartotta Aurorát, aki semmit
sem tud a szerelemről. – Jacks elfintorodott, és Evangeline
újfent nem tudta, ez vajon az érzéseit tükrözte-e. – Aurora
tudta, hogy még soha senki nem nyert vitát Wolfric ellen.
Úgyhogy azt mondta az apjának, hogy belemegy a
házasságba Vengeance-szel. Ám az esküvő reggelén
megszökött. Vengeance ekkor szerzett tudomást a
viszonyáról Lyric Merrywooddal, és mondhatjuk, hogy a
neve nem hiába jelent vérbosszút…

A hintó tovább zörgött, miközben Jacks hangja

elcsuklott. Maguk mögött hagyták a szürkeséget és a
romokat, visszatértek a patyolatfehér hó világába. Újra
látszott a nap, derűsen ontotta a fényét, a jég
szivárványszínekben játszott tőle a fákon.

Jacks elfordult az ablaktól, mintha az egésznek a

látványát sem bírná elviselni.

Vagy talán az előttük magasodó táblát nem akarta

látni.

Ön ezennel megérkezett
a Slaughterwood-ház birtokára
 Isten hozta, ha a vendégünk!
Óvakodjon, ha nem az…
Evangeline kételkedett benne, hogy bármilyen
körülmények között megmelengette volna a szívét ez a
felirat. De Jacks története után ez az üdvözlés felettébb
nyugtalanítónak hatott.

Emlékeztette rá magát, hogy talán a meséket sújtó átok

Jacks történetét is eltorzította. Viszont az elbeszélése
megmagyarázta, miért két különböző eljegyzési képet
látott Vengeance-ről, és Jacksnek nem esett nehezére
mesélni róla. Halk hangja visszafogott magabiztosságot
sugallt, mintha maga is átélte volna, nem pedig csak
hallotta volna valahol.

Jacks többször elmondta Evangeline-nek, hogy őt nem

érdekli senki és semmi. Ám ezt most nehéz volt elhinni
neki. Talán ezért fordult el a fénytől – hogy ne ragyogja be
és ne világítsa meg a valódi érzéseit.

A gondolatra Evangeline-be fájdalom hasított. Mielőtt

észbe kapott volna, áthajolt a hintón, és Jacks kezére tette a
kezét.

Jacks sóhaja csalódottságot sugallt.

– Te csak ne sajnálj engem, Kisróka. Már mondtam, ez

a hely mindenkit elszomorít. – Rosszalló pillantással
elhúzta a kezét. Viszont a mélyen a tekintetében rejlő
keserűséget nem bírta elrejteni.

Evangeline önkéntelenül is együttérzett vele. Megint

eljátszott a gondolattal, hogy Jacks fájdalmának oka abban
rejlik, hogy egykor ő volt Castor Valor. Az utolsó a Valorok
közül, a királyi család egyetlen túlélője, akiket Észak népe
láthatóan eleinte imádott, majd könyörtelenül
lemészárolt, és a szintén meggyilkolt fiatal férfi barátja.
Viszont Castor Valor nem szerepelt a történetben, és a
Merrywoodi Hármak másik tagja, az Íjász sem.

Evangeline úgy gondolta, talán jobb, ha nem feszegeti a

dolgot. Viszont Jacks egyértelművé tette, hogy nem tart
igényt a pátyolgatásra. És minél többet gondolkodott a
történeten, annál inkább hajlott afelé, hogy Jacks csak
azért mondta el neki, hogy úgy érezze, megnyílt előtte, és
ne tegyen fel több kérdést.

– Nem említetted Lyric barátait, Castor Valort és az

Íjászt. Vengeance Slaughterwood őket is megölte?

– Csak Castort – felelte Jacks érzelemmentes hangon.

– Ő volt a legnemesebb a csapatban. Próbálta
figyelmeztetni Lyricet a támadásra, de végül vele is
végeztek.

Evangeline le sem vette a tekintetét Jacks vonzó

arcvonásairól, hátha hazugságon foghatja – egy rezzenés
vagy bármi, ami elárulja, hogy valójában ő Castor –, de
Jacksen olykor nehéz volt eligazodni. Evangeline csak
annyit érzékelt, hogy Jacks valahol illett ebbe a történetbe,
és ennek köze lehet ahhoz, hogy miért akarja kinyitni a
Valorok Kapuját.

– Ha nem voltál tagja a Merrywoodi Hármaknak, akkor

honnan tudod mindezt?
 – Mindenki, aki akkoriban élt, ismerte ezt a történetet.
Aurora Valor hercegnő volt, Castor herceg, Lyric és
Vengeance pedig nagyurak fiai.

– És az Íjász?

– Ő egy senki volt – felelte Jacks –, talán csak a róka

tartotta valamire. De már elmondtam, hogy végződött az a
történet. – Fülig érő mosolyt villantott a lányra, mintha
ezzel akarná elijeszteni.

Egy pillanatra Evangeline eltűnődött, hogy talán

tévedett Castorral kapcsolatban. Talán Jacks valójában az
Íjász volt, és azért akarja kinyitni a Valorok Kapuját, hogy
valamiképp megmentse a rókát. Ez távolról romantikus
gondolatnak tűnt, de Evangeline inkább hamisnak érezte.

– Nos – csattant fel Jacks –, most én kérdezek, és tudni

szeretném, hol hallottad azt a nevetséges történetet, hogy a
kapu kövei romba döntötték az egyik Nagy Házat.

Evangeline habozott.

– Ugyan már, Kisróka! Ne várd el, hogy meséljek neked,

ha te nem mondasz nekem semmit.

– Elmentem Tiberiushoz – vallotta be a lány.

– Hogy mit csináltál? – horkant fel Jacks.

– Na ne… ne kapd fel a vizet. Nem voltál itt. Írtál

nekem egy levelet, ami lényegében két szóból állt, és
egyedül hagytál egy vámpírokkal teli kastélyban.

– És emiatt úgy érezted, el kell cseverészned az

emberrel, aki kétszer is próbált megölni.
 – A könyvtárban nem jártam szerencsével. Azt hittem,
talán ő tudja, hol rejtőznek a kövek.

Jacks válaszul úgy nézett rá, mintha meg akarna állni a

hintóval, bezárni őt egy félreeső toronyba, és eldobni a
kulcsot.

– Börtönben van – folytatta a lány. – Teljesen

biztonságos.

– Holtan akar látni téged. Ez elég erős motiváló erő a

szökéshez.

– De nem szökött meg – tartott ki Evangeline. – Mi

mást tehettem volna? Te magad mondtad, hogy a könyvek
mind hazugságok.

Jacks vadul beletúrt a hajába.

– Tiberius javasolta, hogy jöjjünk el a bálra?

– Nem, ő nem volt hajlandó segíteni, hiába mondtam

neki, hogy a fivére élete is az enyémtől függ.

– Elmondtad neki? – Jacks orrlyukai dühösen

kitágultak. – Ha ezt Tiberius továbbadja valakinek a
Protektorátusból, megkeresik és megölik Apollót, csak
hogy veled is végezzenek.

Egy pillanatig úgy tűnt, valakinek Jacks is szívesen

kitekerné a nyakát.

– Nyugodj le, Jacks! Amikor felkerestem a Toronyban,

úgy festett, Tiberiust magára hagyta a Protektorátus.
Lehet, hogy tévedek, de nem hinném, hogy még egyszer
veszélybe akarná sodorni a fivérét. Nem volt hajlandó
segíteni a kapu kinyitásában, de láthatóan tépelődött rajta.
Nem hiszem, hogy tényleg meg akarja ölni a fivérét.

– Túl sokat nézel ki az emberekből – mondta Jacks. –

És ezt már akkor el kellett volna nekem mondanod.

– Miért, hogy megölhesd Tiberiust?

– Igen.

– Nem, Jacks. Nem ölhetsz meg csak azért embereket,

mert problémát jelentenek.

– Nem menthetsz meg mindenkit és magadat is.

Szerinted hogy fogod megszerezni azokat a köveket? – A
hangja szigorú és kissé gonosz színezetet öltött. –
Szerinted a gazdájuk majd egy szép mosolyért cserébe
odaadják neked? Ha a kövek ott lesznek, emberek fognak
meghalni a bálon.

– Nem… nem ölök meg senkit azért, hogy

megszerezzem őket. És te sem.

– Akkor egyáltalán miért vagyunk itt? – horkant fel

Jacks.

A hintó átgördült a Slaughterwood-kastélyhoz vezető

hatalmas felvonóhídon, és Evangeline szemügyre vette a
hidat, hogy addig se Jackset kelljen néznie. Pontosan ezért
emlékeztette rá magát mindig, hogy nem bízhat benne.
Nyilván azt hiszi, hogy az egyetlen módja, hogy
megszerezzék, amit akarnak, ha gyilkolnak érte.

Evangeline nem hagyhatja, hogy Jacks tönkretegye a

bált. Tisztában volt vele, hogy a Fátum megkeseredett a
múltja miatt, és nem is hibáztatta érte. Azon is eltűnődött,
hogy talán Jacks úgy gondolta, hogy LaLa eljegyzése nem is
számít, mert a Pártában Maradt Menyasszony úgy sem fog
megházasodni. De Evangeline ezt nem volt hajlandó
elfogadni. Egy Fátumokkal, varázslattal, átokkal és
jóslatokkal teli világban csak azért is hitt benne, hogy
mindenki előtt ott áll a lehetőség, hogy boldogan éljen,
amíg meg nem hal.

Kihúzta magát, és még elszántabban fordult vissza

Jacks felé.

– LaLa a barátom, ez az ő eljegyzési ünnepsége, és

varázslatos lesz. Senki sem fog meghalni a bálon. Nem
ölhetsz embereket, amíg itt vagyunk.

Jacks hátradőlt a székében, megfogta az almáját, szája

duzzogva legörbült.

– Ez pocsék terv, Kisróka. – Nagyot harapott az

almából, éles fogai feltépték a gyümölcshúst. – Valaki meg
fog halni. Vagy ők, vagy mi.
 23
A barátságosabb volt, mint amilyenre
Evangeline számított – kiváltképp egy olyan családhoz
képest, amelynek neve mészárlásrautal, mint a
Slaughterwoodoké. Olyan volt közeledni a kastélyhoz, mint
belépni egy mesébe, amelyet egy bárd oszt meg a tűz körül,
miközben az utazók sört isznak és ragut esznek.

Ódon hely volt. Olyan ódon, hogy megváltozott

körülötte a levegő illata. Evangeline még mindig a
hintójában ült, de ahogy közelebb ért a föléjük tornyosuló
kastélyhoz, érezte a régi csaták porának szagát és a
századokkal ezelőtt begyújtott kandallók tüzének füstjét.
Még a megszámlálhatatlanul sok ablakból áradó szemcsés,
lensárga fény is olyan volt, mintha a múltból maradt volna
vissza.

A hintó megállt, és Evangeline Jacksszel együtt kiszállt.

Nem tudhatta, hogy a kapu hiányzó köveinek bármelyike
megérkezett-e már a bálba – valamelyik vendég
ékszereként. De nem érezte a boldogság kövének nyomát,
miközben Jacksszel közelebb értek a várakozó
szolgálókhoz. Dísznek szánt katonákként sorakoztak a
beállón makulátlan ezüstkabátjukban, amelyet
összeöltöttek, hogy páncélra emlékeztessen.
 Két szolgáló lódult a hintó felé, hogy magához vegye a
poggyászukat. Többen a bejárónők és lovászlegények közül
Jacksre mosolyogtak és biccentettek; Jacksnek még a
savanyú ábrázatával is sikerült elbűvölnie őket. Evangeline
nem váltotta ki ugyanezt a hatást. Mosolygott mindenkire,
de még az a néhány szolgáló is, aki legalább egy pillantásra
méltatta, megvetéssel, összevont szemöldökkel és
összeszorított szájjal nézett rá.

Igyekezett nem magára venni a dolgot – könnyen

előfordulhat, hogy a szolgálók fáznak, vagy épp az ő idegei
kezdik felmondani a szolgálatot. De aztán meghallotta a
szavakat is, olyan hangosan mondták ki őket, hogy nem
lehetett ráfogni, hogy suttogás.

– Szerintem ő ölte meg a herceget.

– Nem tudom, miért vannak annyira oda a hajáért.

– Visszamehetne oda, ahonnan jött.

Jacks súlyos karjával átfogta a vállát, és közel húzta

magához Evangeline-t, amitől a lány teljesen megdöbbent.

– Megöljem neked őket?

– Nem kell, csak pletykálkodnak.

– És ha csak rávenném őket, hogy kivágják a saját

nyelvüket? – kérdezte, megvillantva az egyik gödröcskéjét.

Evangeline elnyomott egy kuncogást, bár tudta, hogy

ezt nem lenne szabad viccesnek találnia. Kétsége sem volt
afelől, hogy Jacks komolyan beszélt a nyelvkivágással
kapcsolatban.
 – Ne merészeld…

– Biztos? Megérdemelnék. – Az egész ház megérdemelné.

Ez olyan halk gondolat volt, hogy Evangeline abban

sem volt biztos, hogy Jacks neki szánta. De mielőtt
megjegyzést tehetett rá, ott termett LaLa, sárkánypikkely
alakú aranyflitterek szívélyes forgatagában, széttárt karral
kirontott a kastély dupla ajtaján.

– Jó újra látni, barátom! – Átölelte Evangeline-t, amitől

mindent elöntött a melegség. Evangeline csak most érezte
át, mennyire hiányzott neki egy ilyen ölelés. Mikor ölelte
meg utoljára valaki?

Feltehetően az is LaLa volt, amitől Evangeline még

szorosabban kapaszkodott a barátjába.

– Annyira örülök, hogy itt lehetek!

– Én még annál is jobban. A legtöbb vendég Robin

barátja, úgyhogy majd kiugrottam a bőrömből, amikor
visszaírtál, hogy el tudsz jönni. – LaLa ragyogó mosollyal
bontakozott ki az öleléséből. – Ti érkeztetek utoljára.
Mindenki más épp átöltözik vacsorához. Kivéve azok, akik
elmentek becserkészni azt a szegény állatkát, köztük
Robin. Úgyhogy csak később tudlak bemutatni neki.

– Még mindig nem hiszem el, hogy eljegyezted vele

magad – morogta Jacks.

LaLának az arcára fagyott a csinos mosoly.

– Nincs jogod bírálni a döntéseimet, Jacks. Evangeline

elmesélte, mit tettél. Tudok róla, hogy rákentél egy
gyilkosságot, és megmérgezted Apollót.
 Jacks közönyösen vállat vont.

– Azért tettem, mert ki akartam nyitni a kaput. Azt

hittem, nincs ellene kifogásod. Vagy…

– Csss… – hurrogta le LaLa. – Ilyesmikről nem

beszélhetsz ebben a házban.

– Először nem ölhetek meg senkit, aztán senki nyelvét

nem vághatom ki… – morgolódott Jacks.

– Kinek a nyelvét akartad kivágni? – szakította félbe

LaLa.

– Csak a vőlegényed némelyik szolgájáét.

– Igazából ez nem olyan rossz ötlet – felelte LaLa, és

Evangeline-nek az a borzalmas érzése támadt, hogy a
barátja sem viccel.

Szerencsére LaLa újra elmosolyodott, miközben

beterelte Jackset és Evangeline-t a kastélyba.

A kastély forralt bortól illatozott, és azt a

grandiózusságot árasztotta magából, amit Evangeline
elvárt az Északi Nagy Házaktól. A boltíves mennyezet
lehengerlően magas volt, a padlót mozaikcsempe borította,
amely harcoló nőket és férfiakat ábrázolt, akik kardokat és
pajzsokat emeltek a magasba, esetleg véres, levágott
fejeket.

A Slaughterwood-ház láthatóan méltó volt a nevéhez.

Könyvek helyett a polcokon ősrégi fegyverek sorakoztak –
harci pörölyök, csatacsillagok, buzogányok, számszeríjak
és csatabárdok.
 A falakon lógó festményeken egy szem nő kivételével
mindenki páncélt viselt. A nőnek kellemes vonásai voltak,
nagyon barátságosan mosolygott, és meglehetős
gyakorisággal bukkant fel a portrékon, ahogy LaLa
felvezette Jackset és Evangeline-t a nagy lépcsősoron.

Evangeline-nek beletelt egy percbe, mire felismerte,

hogy a nőt előző éjjel már látta egy képen – Glendora.
Vengeance Slaughterwood második menyasszonyjelöltje,
aki Aurorával ellentétben tényleg feleségül ment hozzá.

Szörnyen igazságtalannak tűnt, hogy Vengeance

elpusztított egy egész dinasztiát, majd saját családot
alapíthatott. Evangeline megjegyzést is akart tenni rá, de
nem szerette volna azzal elszomorítani LaLát, hogy
múltbéli ocsmányságokat emleget.

– Itt is volnánk – mondta LaLa nem sokkal azután,

hogy felértek a negyedik emeletre. – Ez az egyik kedvenc
lakosztályom. – LaLa széttárta a karját, miközben derűs
lendülettel kinyitott egy ajtót.

A lakosztály kiugró ablakfülkéin túl varázslatosan esett

a hó, némi szeszélyességgel járulva hozzá a kora estéhez és
a szobához, amelyet vastag szőrmeszőnyegek, egy gyönyörű
ablak alatti szék és egy döbbenetes baldachinos ágy töltött
meg, utóbbin a gyöngyöző bor színében pompázó hatalmas
bársonytakaróval. A hatalmas kandallóban tűz lobogott.

– Pompás a kilátás! – mondta LaLa. – Reggel

megnézheted Glendora Slaughterwood híres télikertjét. És
íme néhány ajándék a bálhoz – mondta csilingelő hangon,
és egy nagy halom csomagra mutatott. – Ma estére is
bekészítettem egy ruhát, arra az esetre, ha a holmid
nagyon összegyűrődött volna, és itt egy holnapra is, ha
esetleg megfeledkeztél volna a jelmezről.

– Nagyon kedves – mondta Jacks, de az ő szájából ez

valahogy sértésnek hangzott, miközben odament az ősrégi
asztalhoz, és felemelte az apró sárkányt formáló
könyvtámaszt.

LaLa arcáról lehervadt a mosoly.

– Rakd azt le, Jacks! A te szobád a másik szárnyban van.

– Nem. – Jacks ledobta magát a bőrfotelbe, és feltette

csizmás lábát az asztalra. – Az Evangeline-nel szomszédos
szobában maradok.

– Nem maradhatsz! – tiltakozott LaLa. – Ott a

Darlingok laknak.

– Akkor költöztesd át őket! Akárhányszor magára

hagyom, valaki megpróbálja megölni. – Jacks továbbra is
barátságos hangon beszélt, de a tekintete jeges volt. – Most
éppen megátkozták a férjét, aki az ocsmány rontás miatt el
akarja ejteni, akár egy rókát.

LaLát mintha pofon vágták volna.

– Evangeline…

– Kérlek, ne aggódj, barátom! Azért nem említettem a

levelemben, mert nem akartam elrontani az eljegyzésedet.
– Evangeline szúrósan Jacksre nézett.

Jacks vállat vont, és alma helyett a kis sárkányt

dobálgatta.
 – Mintha tényleg össze is házasodna vele.

– Jacks… – sziszegte Evangeline.

– Csak az igazat mondom. Mind tudjuk, kicsoda

valójában LaLa… legalábbis én biztosan. – Magasabbra
dobta a sárkányt.

Az nem kifejezés, hogy Evangeline porig alázva érezte

magát.

– Sajnálom – mondta LaLának. – Jacks biztosan a

hintóban felejtette a jó modorát. Nem muszáj a
szomszédos szobában elszállásolnod. Rakhatod a csűrbe…
vagy a tömlöcbe, ha az is van.

– Nem, Jacks igazat beszél – felelte LaLa. – Ha

veszélyben vagy, jobb, ha a közeledben marad.

Megint elmosolyodott, de a mosolya gyűröttnek tűnt,

akár egy ruhadarab, amelyet túl sokszor vettek le és tettek
vissza a szekrénybe. Még ruhájának aranyflitterei sem
tudták ragyogással bevonni.

Evangeline részben felelősnek érezte magát a

helyzetért.

– LaLa… sajnálom, hogy magammal hoztam a

drámámat.

– Kérlek, ne kérj bocsánatot! Nem is igazi egy bál egy

kis drámázás nélkül. Valójában hálával tartozom neked. –
LaLa talán túlságosan is szélesen mosolygott Evangeline-
re.
 A lány úgy tett, mintha hinne neki. Visszamosolygott,
mintha átkok és gyilkos hercegek csak a mesékben
léteznének. És egy különös pillanatra úgy tűnt, Jacks az
egyetlen, aki maradéktalanul őszinte a helyiségben. Egy
koppanással letette az asztalra a sárkányt, és kisétált az
ajtón. Bár megnyerte a vitát, még boldogtalanabbnak tűnt,
mint előtte.

– Az ő nevében is bocs – mentegetőzött Evangeline.

LaLa legyintett, mintha semmiség lenne.

– Hozzászoktam Jacks szeszélyes

hangulatváltozásaihoz. És mindig is utálta a
Slaughterwood-házat.

– Nekem azt mondta, Káosznak volt problémája a

családdal – felelte Evangeline, bár miután meghallgatta
Jacks történetét a hintóban, egyértelművé vált, hogy ő sem
szíveli a Nagy Házat. De most már kíváncsi is lett, hogy
hihet-e Jacks elbeszélésének. Nem akarta elmondani –
Vengeance Slaughterwood véres meséje aligha tűnt
megfelelő beszédtémának LaLa eljegyzési bálján –, de
mégis fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon a barátja alá
tudja-e támasztani a történetet. – És azt is említette, hogy
a Slaughterwood-ház miatt keveredtünk ebbe a zűrbe.

LaLa nagyot sóhajtott.

– A Slaughterwood-ház borzalmas dolgokat követett el,

de mind tettünk borzalmas dolgokat a szerelemért.

Ekkor elvigyorodott, amitől Evangeline gyanítani

kezdte, hogy LaLa kicsit ugyanúgy határozza meg a
borzalmas dolgokat, mint Jacks: valójában nem
számítanak, amíg az ember megkapja, amit akar.

Másodpercekkel később távozott, arcon puszilta

Evangeline-t, és megjegyezte, hogy ideje gyorsan átöltözni
a vacsorához.

Miután egy napig utaztak a hintóban, Evangeline

szívesebben vett volna egy forró fürdőt átöltözés helyett,
de fogalma sem volt róla, mikor fog Jacks visszatérni, és
nem szerette volna, ha rányit öltözködés közben.

Elkezdte átnézni a ruhákat, amelyeket LaLa hagyott.

Aztán suttogást hallott.

– Óvatosan…

– Az Íjász átka… vadászik rá… majdnem megölte…

A szavak halkan szűrődtek át a szomszéd szobából.

Evangeline-nek nem lett volna szabad hallania őket, és
végképp nem lett volna szabad lábujjhegyen közelebb
osonnia, hogy jobban hallja – de úgy hangzott, mintha
Jacks és LaLa beszélgetne, és egyértelműen ő és Apollo volt
a téma.

Evangeline tölcsért formált a kezéből, és a falon át

tisztán hallotta, hogy Jacks azt kérdezi:

– Le tudod venni az átkot?

A lánynak elakadt a lélegzete. Biztosan nem arra az

átokra gondolt. Kizárólag az Íjász átka miatt egyezett bele,
hogy kinyissa a kaput.
 Még közelebb hajolt. LaLa suttogását alig lehetett
hallani.

– Sajnálom. Semmi sem változott azóta, hogy múlt héten

felkerestél. Semmit sem tehetek.

– Megpróbálhatnád.

– Tudod, hogy nincs ellenszere.

– Segíthetnél találni egyet – szűrte a fogai között Jacks. –

Akár meg is halhat.

– Úgysem hagynád.

– Én… – Jacks felmordult. Dühös hangjába a fal is

beleremegett.

Egy pillanatra nem hallatszott más, csak Evangeline

szívének súlyos dobogása. Vagy Jacks beszélt túl halkan,
vagy a saját kavargó gondolataitól a lány nem hallotta a
szavait. Jacks azt mondta neki, hogy ne keressen ellenszert
az Íjász átkára. Többször elismételte, hogy reménytelen. De
mintha ő pontosan ezt tette volna. Az alapján, amit LaLa
mondott neki a múlt hétről, úgy tűnt, Jacks ezzel
foglalatoskodott a távollétében.

Evangeline emlékeztette magát, hogy akkor sem bízhat

Jacksben. Tudta, hogy ő csak egy eszköz a Fátum számára,
és mint LaLa mondta, mind meghaltak, akik túl közel
kerültek hozzá. Még ha Jacks próbálja is megtörni az Íjász
átkát, kétségtelenül újabb borzalmas tervet főzött ki,
amivel ráveheti a lány, hogy kinyissa a kaput. Evangeline
nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy Jacks kutatása a
gyógymód után azt jelenti, hogy érdekli, mi lesz vele.
Tudta, hogy ez a helyzet, mégis nehezére esett valóban
hinni ebben. Mert őt viszont érdekelni kezdte, mi lesz
Jacksszel.

– Milyen közel jársz ahhoz, hogy megtaláld a köveket? –

kérdezte LaLa.

– Háromra van szükségünk.

Hatásszünet… majd semmi.

Aztán LaLa nagyon halkan megszólalt:

– Remélem, hoztál elég almát.

 24
L , E sok mindennel kapcsolatban
bizonytalan volt, de arról az egyről meg volt győződve,
hogy sosem látott még olyan pompás ruhát, mint amilyet
LaLától kapott a vacsorához.

Az öltözettől úgy érezte, mintha egy boldog befejezést

öltött volna magára. Begöndörítette rózsaszín haját, és
lazán felkötötte, ékköves, virágmintás csatokkal tűzte fel,
hogy jobban megmutassa a ruha kihívó dekoltázsát.
Többnyire szabadon hagyta a vállát, eltekintve a finom
pántoktól, amelyek V alakban vezettek a nyak körül. A
finom szövetet mintha csillagok könnyeiből szőttek volna.
Rózsaszín, kék és ibolyaszín árnyalatban játszó
drágakőszilánkok díszítették a mellrészt, majd lassan
megfogyatkoztak a combig felvágott, bő szoknya derekánál.
Merész ruha volt, és Evangeline kalandvágyónak érezte
magát tőle, ahogy megpördült a ruhásszekrény tükre előtt,
és addig pörgött, amíg a drágakövek szilánkjai csillogni
nem kezdtek, mintha életre keltek volna.

– Egész pontosan mit művelsz? – mordult fel Jacks.

Evangeline mellkasa elszorult, és az összetört szívet

ábrázoló sebhely a csuklóján sajgón felizzott. Nem is
hallotta, hogy Jacks belépett a szobába. Evangeline megállt
pörgés közben, a szoknyája még suhogott, ahogy
megpillantotta Jacks fess képmását a tükörben.

A szíve ostoba módon meglódult. Próbált lassítani

rajta. Bár Jacksnek sok borzalom volt a rovásán, az
tagadhatatlan, hogy fájdalmasan jóképű. Az aranyszőke
haja tette. Bizonyos megvilágításban úgy festett, akár a
valódi arany, csillogott a szeme felett, amely olyan fényt
árasztott, amilyenre emberi tekintet képtelen. Úgyhogy
talán a szemén is múlt. És talán a száját is hibáztathatjuk
egy kicsit. Természetesen az is tökéletes volt, és Jacks most
álmélkodva mosolygott.

– Szóval ezzel foglalatoskodsz, amikor én nem vagyok a

közelben?

Evangeline hirtelen késztetést érzett, hogy elbújjon a

ruhásszekrényben, de elnyomta magában, ahogy
megfordult, és szintén mosolyogva Jacks szemébe nézett.

– Sokat gondolkodsz rajta, mit csinálok, amikor nem

vagy itt?

– Vigyázz, Kisróka! – Jacks tett felé egy lépést. –

Mintha felizgatna téged a gondolat.

– Biztosíthatlak róla, hogy a legkevésbé sem izgat fel –

felelte a lány, és azt kívánta, bár ne hangozna olyan
feszültnek. – Csupán tetszik, hogy legalább annyira
gyötörlek, mint te engem.

Jacks megvillantotta az egyik gödröcskéjét, és

megtévesztően elbűvölőnek tűnt.
 – Szóval te gondolkodsz azon, mit csinálok, amikor
nem vagy a közelemben?

– Csak mert tudom, hogy rosszban sántikálsz.

– Rosszban. – Jacks nevetve mondta ki a szót. –

Remélem, tisztában vagy vele, hogy a „rossz” nem
kifejezés. – Belekarolt a lányba.

Evangeline-nek elszorult a gyomra. Elhúzódhatott

volna a Fátumtól, de nem akarta elárulni, hogy mekkora
hatással van rá. Bár gyanította, hogy Jacks már tudott róla,
különben nem karolt volna belé, és húzta volna ilyen közel
magához.

– Ne feledd – mondta inkább a lány –, itt nem ölhetsz

meg senkit.

Jacks látványosan összevonta a szemöldökét.

– Tudod, egyesek rászolgáltak a halálra.

– De nem LaLa bálján.

Jacks olyan pillantást vetett rá, mint aki vitatkozni

akar. Igazából lenyűgöző volt, hogy az arcáról nem olvadt
le a rosszallás, miközben lementek a lépcsők során a
Slaughterwood-kastély nagy ebédlőcsarnokába.

– Legalább megpróbálhatnál mosolyt erőltetni

magadra – kérte a lány.

Jacks kivillantotta a fogait.

– Mint egy hiéna.

– Hiéna vagyok. Mint itt mindenki más is – suttogta

Jacks.
 Az ajtónál a teljes páncélzatot viselő lovagok üdvözlés
gyanánt szétnyitották, majd újra keresztbe tették
lándzsáikat, és Evangeline megint úgy érezte, mintha egy
régi mesébe lépett volna be.

Egy kisebb erdőt kiirthattak ahhoz, hogy megépítsék

ezt az ebédlőt. A boltíves mennyezet legalább négy emelet
magas volt, és Evangeline azonnal meglátta, miért.

Egy ostromgép állt közvetlenül a bejáratnál, és

meglehetősen borzalmas látványt nyújtott. Az ebédlőt
egyértelműen az irdatlan fegyver köré építették – sőt,
lehet, hogy az egész birtokot.

Jackset mintha nem hatotta volna meg a masina, egy

pillantásra is alig méltatta, ahogy beljebb haladtak a
csarnokban.

Az ostromgéptől eltekintve minden ízléses volt. A

falakat koros ólomüveg táblák fedték, amelyek csillogtak a
felékszerezett virágokkal díszített faágakat formáló
hatalmas csillárok alatt. És voltak valódi virágok is. Faltól
falig aranyszínű és fehér virágfüzéreket aggattak fel, édes
virágillattal töltve meg a levegőt, miközben a szirmok
hópelyhekként szálltak a levegőben, és megültek a
vendégek vállán, akik kezdtek beözönleni a
végeláthatatlannak tetsző terembe.

LaLa még nem érkezett meg, de a csarnokban

nyüzsögtek a hímzett felöltőt viselő férfiak és a fejdíszt
viselő hölgyek, a fülükben csecsebecsék, a csuklójukon és a
nyakukon drágakövek csillogtak. Mennyi drágakő! És
bármelyik lehetett a kapu hiányzó darabja. De egyelőre
Evangeline nem érezte a mellette elhaladó embereken a
mágia lüktetését. Szeretett volna beszélni néhányukkal, de
látványosan senki egy pillantásra sem méltatta.

Ez a bál egyáltalán nem úgy alakul, ahogy eltervezte.

Fejben olyan eseményt képzelt el, amelyet átjár a
boldogság kövének varázslata, teli örömmel és
mosolyokkal. De úgy festett, egyedül Jacks mosolyog.

Az elhaladó vendégek odabiccentettek neki,

megdicsértek a ragyogó új hajszínét, vagy intettek, és azt
mondták:

– Jó estét, Jacks nagyúr!

Evangeline-t viszont nem üdvözölte senki. Még a

húsokkal megrakott tányérokat és súlyos kupákkal teli
tálcákat cipelő szolgálókat is nagyobb megbecsülés övezte,
mint őt.

– Azért, mert nem valamelyik Nagy Házból származol

– mondta halkan Jacks. – Lehetnél a királyné is, akkor sem
kedvelnének.

– Téged mintha mind szeretnének – suttogta a lány.

Ekkor két lány haladt el mellettük. Az egyikük

megnyalta az ajkát, mielőtt Jacksre mosolygott, a másik
pedig még kihívóbban viselkedett. Evangeline figyelte,
ahogy merészen Jacks szemébe néz, majd a kebléhez emel
egy boroskupát, és a kupa szegélyét végigvezeti sötétlila
ruhájának dekoltázsán.

– Te irányítod őket? – kérdezte Evangeline.

– Nem szorulnak rá – kacsintott rá Jacks a két lányra.

 Azok válaszul összenevettek.

Evangeline-nek nem tetszett a nevetésük.

Kihúzta a karját Jackséből. A terem melegnek és

zsúfoltnak érződött, messze nem varázslatosnak.

– Talán kimehetnénk a teraszra, hátha ott vannak a

kövek – ajánlotta.

De Jacks már nem is figyelt rá. A tekintetét az ajtóra

szegezte, amelyen épp belépett egy másik fiatal nő. Egy
felettébb gyönyörű lány testhez simuló, mélyen kivágott,
hollófekete ruhában és hosszú, fekete kesztyűben, amely
elütött a hosszú, csillogó függönyként hátára omló
holdfényszínű hajától.

– Ismered? – kérdezte Evangeline.

– Ismerősnek tűnik – mondta halkan Jacks. A

tekintetét továbbra sem vette le a fiatal lányról, miközben
az végigsuhant a csarnokon, és fogott egy borral teli
ónkupát.

Evangeline-nek nem volt rá oka, hogy ellenszenvet

érezzen a lány és a holdfényszínű haja iránt. Ugyanakkor
valami elfacsarodott benne, miközben látta, hogy Jacks a
pillantásával követi a lányt. A lány két jól öltözött fiatal
férfival haladt keresztül a tömegen, akik felettébb
boldogan flörtöltek vele.

Szerencsére Evangeline nem látott rajta nyakláncot,

sem karperecet. Bár akkor sem szívesen társalgott volna
vele, ha ékkövekkel kirakott vaskos láncot visel a
nyakában.
 Evangeline végighordozta a tekintetét a hatalmas,
tűzzel megvilágított termen, és folytatta a keresést.
Többnyire a nőket és a nyakukban viselt ékköveket nézte
meg. Viszont akadt jó pár férfi is ékszeres gombokkal a
felöltőjén és ékköves medállal a nyakában. Ráadásul
néhány medál még pajzsra is emlékeztetett, bár sajnos az
egyik pajzson sem voltak olyan lángok, mint amilyeneket a
nyomra vezető papírlapon látott.

A terem másik feléből rámosolygott egy fiatal férfi,

amikor észrevette, hogy kémkedik.

A férfi jóképű volt, és Evangeline nem sütötte le a

tekintetét. Nem viselt medált, viszont ékkövek díszítették
az ezüstszínű felöltőjét.

A kövek csillogtak, ahogy a férfi elfogadott még egy

kupát a szolgálótól, és a magasba tartotta, mintha
köszöntené vele. Üdvözlet, formálta a szájával.

Evangeline gyorsan Jacksre pillantott.

A Fátum figyelmét még mindig elterelte a

holdfényszőke lány. Evangeline kihasználta az alkalmat, és
átvágott a termen az italozó úriemberhez.

Közelről már nem tűnt annyira vonzónak, sem

fiatalnak. Ám zafír kabátgombjai nagyon fényesen
csillogtak, és igen kedves hangon beszélt.

– Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Almond

Froggly.

Feltartotta az italát.
 Jacks lecsapott a borra, mielőtt a lány elfogadhatta
volna.

– Hess innen, Almond! Evangeline nem fog feleségül

menni hozzád.

Almond arca céklavörös lett, és egy további szó nélkül

engedelmeskedett Jacksnek.

– Jacks… – sziszegte Evangeline. – Épp ki akartam

szedni belőle, hogy nála van-e valamelyik kő.

– Nincs – felelte Jacks. – Egy ilyen unalmas pacáknál

nem lehet mágia. És nem is Nagy Házból származik.

– Ez még nem jelenti azt, hogy csak úgy irányíthatod.

– Nem irányíthatok senkit, nem ölhetek meg senkit.

Teljesen elrontod ezt a bált, Kisróka. – Jacks belekortyolt a
boroskupába. – Mivel varázsköveket keresünk, olyan
emberekkel kell beszélnünk, akik ránézésre varázslatosak.

Három lány felé döntötte a kupáját, akik csodálatos

erdőzöld ruhákat viseltek, és a fejdíszük drága kincsként
csillogott.

– Ők mind a Darling-házból származnak.

Egyúttal gyönyörűek is voltak. Ránézésre

nyilvánvalóan testvérek. Kecsesen mozogtak és lágyan
mosolyogtak, miközben az italukat kortyolták, és
elhessentették a szolgálókat a húsos pitékkel és a lépes
mézben úszó sajtokkal megrakott tálcáikkal.

Evangeline igyekezett felidézni, mit olvasott a Darling-

házról, miközben a három lány közelebb ért hozzájuk, és
mosolyuk igazi vigyorrá szélesedett Jacks láttán.

– Pompázatos, hogy újra találkoztunk, Jacks nagyúr. –

A legmagasabb nővér Jacks arcára tette a kezét, és
Evangeline-ben megint borzalmasan elfacsarodott valami.

Érzékelsz rajtuk mágiát?, hallotta a fejében Jacks

hangját.

Evangeline a fejét rázta. Remélte, hogy ez azt jelenti,

hogy faképnél hagyják a lányokat. Bár Jacks általában
senkivel nem volt kedves, ezekkel a lányokkal udvariasan
viselkedett.

– Miért nem látogattál meg minket? – kérdezte tőle az

a lány, amelyik megérintette az arcát. – És mikor
változtattad meg a frizurád?

Felemelte a kezét, és beletúrt Jacks szőke fürtjeibe.

Evangeline hirtelen kínosan érezte magát, és az alkalmat
kihasználva hátrább lépett. És ekkor…

Nekiütközött egy magas, sűrű fekete hajú és

bronzbarna bőrű férfi sima mellkasának, és a férfi
mosolyától elgyengült a térde.
 25
E rá büszke, hogy ilyen könnyen el
lehetett csavarni a fejét. Szerette a szép történeteket és a
szép holmikat, de ez a fiatal férfi messze nem csak szép
volt.

– Sajnálom – mondta, és még szégyenkezést sem

érzett, amiért kapkodja a levegőt.

A férfi mély hangon beszélt, és halovány mosoly ült ki

vonzó arcára, miközben azt mondta:

– Teljes egészében az én hibám. Reméltem, hogy

összefuthatok magával, és talán túlbuzgó voltam.

Evangeline kezéért nyúlt, és a lány hirtelen

megborzongott. A férfi egy gyűrűt viselt! Egy csillogó,
csiszolatlan fekete ékkövet. Nagy erejű holmit, amelyet
ránézésre mintha megbűvöltek volna.

Evangeline várta, hogy megérezze a gyűrűből áradó

varázslatot, miközben a férfi megfogta a kezét, és az
ajkához emelte, de csak finom bizsergést érzett, mint
amikor az embert végigméri valaki, akit vonzónak talál.

– Merrick vagyok a Redthorne-házból – mondta a

férfi.

– Evangeline.
 – Én pedig Jacks – szólt közbe Jacks, miközben
felbukkant Evangeline mellett, és már nem ült az arcán a
mosoly, mint amikor a Darling lányokkal beszélt. – Hogy
van az új feleséged, Merrick?

A fiatal férfi elsápadt.

– Tavaly ősszel jobblétre szenderült.

– Milyen tragikus! – Jacks hangjából áradt a

megjátszott meglepettség. – Az előző feleséged nem egy
ősszel korábban szenderült jobblétre?

– De igen. Rám jár a rúd – motyogta Merrick.

– Nos, talán jobb, ha Evangeline-t nem kevered bele. –

Jacks megragadta a lány karját. Evangeline ellenkezett, de
mire befejezte, Merrick Redthorne már eltűnt.

Zord pillantást vetett Jacksre.

– Szívesen – mondta Jacks öntelten.

– Nem kellett volna elijesztened. Nem akartam

feleségül menni hozzá.

– Helyes, mert akkor jövő ősszel már nem lennél az

élők sorában. – Elengedte a lány karját.

Evangeline a fogát csikorgatta. Jacks természetesen

flörtölhetett lányokkal, de ő nem beszélgethetett egy
férfival sem.

– Már házas vagyok, Jacks. Azért társalogtam

Merrickkel, mert egy ékköves gyűrűt hord!

– Itt mindenki hord gyűrűt.

 – Te nem.

– Ha elfelejtetted volna, én nem olyan vagyok, mint

mindenki, Kisróka. – Jacks tekintete a lány szájára siklott,
egyetlen szúrós pillantással a torkára fagyasztotta a szót, és
azonnal emlékeztette rá, hogy mire képes egyetlen csókkal.

Evangeline az ajkába harapott, csak hogy ő is

incselkedjen Jacksszel.

Vadállatias fény villant Jacks tekintetében – vagy

kéjvágy, vagy harag, Evangeline nem bírta eldönteni. Csak
azt tudta, hogy a szája mintha megduzzadt volna Jacks
tekintetének erejétől, és a lerázhatatlan érzéstől, hogy azt
kívánta, bárcsak a Fátum harapna az ajkába. Egy pillanatra
elgondolkodott rajta, hogy az milyen lehet. Elképzelte,
hogy ott helyben Jacks ajkára préseli az ajkát, a bálterem
kellős közepén, beletúr a hajába, közel vonja magához,
miközben mindenki őket nézi.

Próbálta elhessegetni a gondolatot, de úgy tűnt, nem

volt elég gyors.

Jacks szája mosolyra húzódott, mintha tudná, mi jár a

lány fejében, majd a tekintete lejjebb siklott, a lány szájáról
a nyakára, majd megállapodott keblének domborulatán. A
lány szíve hirtelen szaporábban vert.

Nevetés csendült fel a háttérben, és poharak koccantak

egymásnak, de sokkal távolabbinak hangzott a kelleténél.
Evangeline nem érezte a vendégtömeg fullasztó melegét.
Számára csak Jacks létezett. A Fátum úgy nézett a lányra,
ahogy nem illendő olyasvalakire tekintgetni, aki tudja,
hogy figyelik – merészen, szégyentelenül és felettébb nem
helyénvaló módon.

– Mintha meleged lenne, Kisróka. Talán kimehetnél a

szabad levegőre, amíg én tovább keresem a köveket. –
Elszakította tőle a tekintetét, és újra a holdfényszőke fiatal
nőre pillantott, akit immár fél tucat fiatal férfi vett körül,
akiknek gyakorlatilag csorgott a nyáluk. – Ő kissé
varázslatosnak tűnik. Azt hiszem, vele kezdem.

– Nála nincsenek kövek – mondta Evangeline

feszülten. – Mi lenne, ha…

A fejét elfordította a másik irányba, és ebben a

pillanatban megérkezett LaLa, karján egy fiatal férfival, aki
bizonyára Robin Slaughterwood nagyúr maga. Zabolátlan
vörös haja volt, két kardot viselt a derekára szíjazva, és a
nevetése ünnepi muzsikaként zengett a teremben.

– Üdvözöljük Robint és LaLát!

Jacks pillantása azonnal elkomorult.

– Tovább kell keresnünk a köveket.

– Tudom… ezért kellene odaköszönnünk. Nézd, hogy

reagálnak az emberek Robinra. Nála lehet a boldogság
köve.

Evangeline valójában semmilyen követ nem látott

Robinnál – még a családi pecsétgyűrűje is mintha fémből
készült volna drágakövek helyett –, viszont széles mosolya
fertőzőnek bizonyult. Miközben LaLával átfurakodtak az
összeverődött tömegen, kacagás jelezte az útjukat. A bál
pillanatok alatt felpezsdült. A beszélgetések hangosabbak
lettek, a mosolyok szélesebbek, a kupák szinte a vendégek
kezébe ugrottak a tálcákról.

– És az udvariasság is ezt kívánja – mondta

Evangeline.

Jacks vonakodva sóhajtott.

Evangeline úgy gondolta, ennél határozottabb igenre

nem számíthat. Egy pillanattal később sorban álltak, hogy
üdvözöljék a boldog párt. LaLa természetesen azonnal
megölelte Evangeline-t.

– Tudtam, hogy meseszép leszel ebben a ruhában!

Lehengerlően festesz, barátom!

– Mint ahogy te is! – mondta Evangeline.

LaLa mindig tüneményesen festett, és a ma este sem

volt kivétel. Egy sor aranyszínű, gyöngyökkel kirakott
fejpántot viselt még több gyönggyel és arannyal díszített
tengermélyi kincsre emlékeztető hosszú fekete hajában. A
szemét is aranyszínnel húzta ki. Viszont a ruhája
meglepően egyszerű volt. Szédítő flitteres öltözete helyett
visszafogott bordó ruhát viselt, amelynek hosszú,
hagyományos ujjai eltakarták a karján lévő feltűnő
sárkánytűz-tetoválást.

Evangeline arra gondolt, hogy ennek Robinhoz lehet

köze – talán ellenzi a tetoválásokat. Viszont nem úgy tűnt,
mintha elutasítóan állna hozzájuk, mivel az ő alkarját is
egy kard díszítette. Szóval lehet, hogy nem ezen múlt.

– Ő a vőlegényem. – LaLa rajongva pillantott fel

Robinra, és a férfi egy hősszerelmes gyengéd figyelmével
nézett le rá. Nem úgy tűnt, mintha ennek bármi köze lenne
egy varázskőhöz. Most, hogy közelebb értek, Evangeline
úgy látta, Robin biztosan nem visel drágaköveket.

Ahogy Evangeline-hez fordult, Robin mosolya

szeretetteliből derűssé változott.

– Végre, a hírhedt Evangeline Fox! LaLa már elmondta,

hogy a rólad szóló történetek nem igazak, de imádtam
hallgatni őket. – Robin egy pillanatra maciölelésbe fogta a
lányt, kiszorította belőle a szuszt, majd visszaengedte a
lábát a padlóra. – Örömmel látunk az otthonomban.

– Köszönöm a meghívást, és gratulálok az

eljegyzésedhez. Nagyon örülök a boldogságotoknak.

– Úgyszintén – szólt közbe vontatottan Jacks.

Robin felé fordult.

– Úgy vélem, mi még nem ismerjük egymást.

– Ő Jacks nagyúr – vetette közbe LaLa.

– Jacks nagyúr – ismételte Robin, még mindig

mosolygott, de kissé mintha megrökönyödött volna. –
Melyik házból származik?

– Egy nagyon régiből. – Jacks belekortyolt a kupájába.

– A családom réges-rég kihalt.

LaLa arcáról lehervadt a mosoly. Egy pillanatra úgy

tűnt, mintha az apró kezével képes lenne megfojtani
Jackset, de ehelyett belekarolt Evangeline-be.

– Indulhatunk a vacsoraasztalhoz? Nem tudom, ti

hogy vagytok vele, de én éhen halok.
 Ettől visszaköltözött a mosoly Robin arcára, de
Evangeline nyugtalanságot érzett, ahogy LaLával együtt
elindultak az egyik, pazar lakomával megpakolt hosszú
asztal felé. Volt ott sült hattyú, töltött kecskefej és valami,
ami leginkább egy főtt disznó hátán lovagló sült kakasnak
tűnt. Evangeline menet közben szem elől tévesztette
Jackset, de nem bírta kiverni a fejéből az imént hallottakat.
Egy nagyon régiből. A családom réges-rég kihalt.

Akár a Valorokra is gondolhatott. Mind meghaltak, de

ez igaz a Merrywood-házra is.

Kísértésbe esett, hogy rákérdezzen LaLánál a

megjegyzésre, de a barátja meglehetősen nyugtalannak
tűnt. Evangeline-nek nem volt szíve felhozni a dolgot. És
talán jobb is, ha ma este a hiányzó kövek felkutatására, és
nem Jacks múltjára koncentrál. Viszont nem bírt
szabadulni az érzéstől, hogy Jacks a rejtélyes múltja miatt
akarja kinyitni a Valorok Kapuját.

Vacsora alatt Evangeline elszakadt Jackstől.

A Fátum az asztal másik végében ült, az egyik Darling

nővér mellett. Úgy tűnt, visszatért a jókedve, egy almát
dobált, és a legmagasabb Darling lányra kacsintott, aki
korábban megsimogatta az arcát. A lány hangosan
kuncogott.

Evangeline elkapta a tekintetét, és elhatározta, hogy

folytatja a kövek keresését. De mintha semmire sem tudott
volna koncentrálni a Darling lány nevetésén kívül. Olyan
fesztelenül és derűsen csilingelt a hangja az asztal
végében, hogy Evangeline esküdni mert volna, hogy
megcsendültek tőle az üvegedények. És valami
borzalmasan elfacsarodott tőle Evangeline-ben. Nagyon
emlékeztetett a féltékenységre.

Vagy talán tényleg féltékenység volt, csak éppen

Evangeline nem szívesen vallotta be magának.

Nem akarta úgy érezni, hogy irigyli Jacks figyelmét.

Nem akarta azt kívánni, hogy Jacks őt próbálja
megnevettetni, ahelyett, hogy folyamatosan gyötri. Viszont
az érzés olyan hatalmas, olyan erős volt…

Hirtelen eszébe jutott, mikor törtek rá utoljára ilyen

erős érzések. Amikor a szerencse kövének közelében volt.
Talán ez azt jelenti, hogy a kapu egy másik köve is a
közelben van. Ekkor felidézte, hogyan figyelmeztette Jacks
a kövekkel kapcsolatban: Az emberek képesek ölni érte, hogy
megőrizzék a fiatalságukat. És kiválthat féltékenységet is.

Erről van szó! A közelben lehet az ifjúság köve.

Megkönnyebbülés öntötte el Evangeline-t; valójában nem
féltékeny volt, csak az ifjúság kövének hatásait érezte.
Feltehetően ezt érezte Jacks is, ezért lépett közbe, és
akadályozta meg, hogy más fiatal férfiakkal beszélgessen.

Evangeline végignézett a körülötte lévő embereken.

Mellette ült Almond Froggly, aki a mézsörére koncentrált,
egy pillantást sem vetett a lány felé.

A tőle balra lévő szék még mindig üres volt. Csak egy
fatábla állt előtte Petra Youngblood felirattal.

– Ez én leszek. – A holdfényszőke fiatal nő suhant oda

az üres székhez.
 Evangeline ledermedt.

Azonnal rátört a bűntudat. Semmi oka nem volt

ellenszenvvel viseltetni Petra Youngblood iránt. A
kicsinyes féltékenység kétségkívül a fiatalság kövének egy
másik mellékhatása. Mindent megtett, hogy elhessegesse
az érzést, amikor megszólalt:

– Örülök, hogy megismerhetlek. Evangeline vagyok.

– Úgy vélem, itt ezzel mindenki tisztában van – felelte

Petra, és cinkosan rákacsintott.

Barátságosabb volt, mint amire Evangeline számított.

Ahogy szóba elegyedtek, könnyebb volt szabadulni a
maradék féltékenységtől. Sőt, néhány perc múltán
Evangeline-re hirtelen rátört a furcsán ismerős érzés, hogy
már találkoztak Petrával, legalábbis nem először
keresztezik egymást az útjaik.

– Ott voltál az esküvőmön?

– Dehogyis! – nevetett halkan Petra. – Youngblood

vagyok.

– Elnézést, nem ismerem ezt a nevet.

– Erről van szó – mondta Petra fintorogva. – Az

olyanokat, mint én, akik nem a Nagy Házak egyikéből
származnak, nem hívják meg a királyi esküvőkre
Valorfellbe. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ide
kaptam meghívót.

– Az urak reakciója alapján nekem nem így tűnt. –

Evangeline rögtön megbánta a kicsinyes megjegyzést.
 De Petra mosolya csak szélesebbre húzódott.

– Úgy tűnik, mégsem vagy te olyan naiv. Bár talán

kicsit jobban kellene figyelned arra az úrra, akivel érkeztél.
– Petra lassan végighordozta a tekintetét a nagyurakon és
úrhölgyeken az asztalnál, mígnem elért az asztal
távolabbik végébe…

Jacks eltűnt. A széke üres volt; csak egy almacsutka

maradt az egyébként szintén üres tányérján. A mellette
lévő szék ugyancsak üres volt – korábban az egyik Darling
lány ült rajta.

Evangeline-nek elszorult a gyomra. Remélte, hogy Jacks

nem osont ki a lánnyal, hogy azt tegye vele, amitől
Evangeline hirtelen félteni kezdte.

De Jacks nem tenne ilyet. Nem teheti. Megígérte, hogy

nem öl meg senkit.

Evangeline idegesen körbenézett a teremben.

Talán csak elmentek megnézni az ostromgépet.

Esetleg…

– Vess inkább egy pillantást a portré mögötti ajtóra. –

Petra kesztyűs kezével lassan egy aranyozott keretre
mutatott, amely résnyire elvált a faltól, és elárulta a
mögötte lévő ajtót.

Evangeline felpattant a székéről.

– Várj… – A lány megfogta Evangeline csuklóját. Egy

pillanatra meglepően aggodalmasnak tűnt. – Hadd
menjenek, hercegné! Csak kínos helyzetbe hoznád magad.
 Valóban, mások is elítélő pillantást vetettek
Evangeline-re a kupájuk pereme felett. Dúlt benne a
büszkeség, hogy visszaüljön. Lehetséges, hogy téved, és
Jacks máshová ment. De kételkedett benne. Ha Jacks
titokban megszökött egy másik lánnyal, bizonyára nem
azért tette, hogy dámázzon vele. Meg fogja csókolni, és
megöli.

Evangeline otthagyta az asztalt. A gyomra elszorult,

ahogy elérte a lármás ebédlő szélét, és az aranykeret felé
nyúlt, amelyet elhúztak a faltól. A portré Glendora
Slaughterwoodot ábrázolta, aki kettétört szívekkel díszített
hímzett vörös ruhát viselt, és a mosolya szomorúnak tűnt,
ahogy Evangeline becsusszant a rejtekajtón.

Az ajtó túloldalán nyíló félhomályos folyosót pókháló

borította, titkos találkozók illatát árasztotta, a falból kiálló
fáklyák miatt pedig pézsmaszagú és meglehetősen füstös
volt. A lángok között Evangeline újra meg újra a sziklába
vésett szavakat vett észre. Dicsőség a halálban. Dicsőség a
halálban. Dicsőség a halálban.

Karba tette a kezét. Fogalma sem volt, mi ez a hely, de

nem tetszett neki, hogy mintha még a falak is Jackset
biztatták volna.

Jacks!, kiáltotta gondolatban.

Nem kapott választ.

Jacks!, próbálkozott megint. Ha hallasz, kérlek, fejezd be,

bármit csinálsz is.

Semmi. Csak az ősrégi kövekhez súrlódó topánja.

 És ekkor meghallotta Jacks csábító duruzsolását, ahogy
halkan beszél a sötétségben. Elszorult a mellkasa. Nem
tudta kivenni, Jacks mit mond. Viszont felismerte
hangjának lejtését.

Gyorsan befordult a sarkon, a nagy sietségben

majdnem eltépte a szoknya hasítékát.

A fáklyák fényesebben kezdtek lobogni, és a füst

sűrűbbé vált, kavargott Jacks aranyhaja körül, ahogy a
Fátum a Darling lány felé hajolt. A lány kinyújtotta a
nyakát, lehunyta a szemét.

Evangeline vére a fülében dobolt, miközben nézte,

ahogy Jacks végigfuttatja ujját a lány alsó ajkán, és…

– Állj! – kiáltotta.

A lány felsikoltott, és kinyitotta a szemét.

Jacks lassabban reagált. A lány nyitott száján hagyta az

ujját, beletelt egy kis időbe, mire Evangeline-re emelte
árnyékba borult pillantását.

– Pocsékul tudsz időzíteni, Kisróka.

Nem hiszem el, hogy meg akartad csókolni!, fortyogott

magában Evangeline.

Jacks hetykén vállat vont, és gondolatban felelt, hogy

csak Evangeline hallja: Kezdtem unni a vacsorát.

– Nincs neked szerencséd a szerelemben, igaz? – A

Darling lány nem valami meggyőzően összevonta a
szemöldökét, ami valahogy inkább mosolyra emlékeztetett,
mintha tetszene neki a gondolat, hogy Evangeline-nek
borzalmas balszerencséje van a fiúkkal.

Egy pillanatra csábítónak tűnt a gondolat, hogy sarkon

forduljon, és itt hagyja a lányt Jacksszel, hátha kiderül,
valójában kinek nincs szerencséje a szerelemben, mivel a
lánynak láthatóan fogalma sem volt róla, hogy kivel akart
épp csókolózni.

Evangeline azonnal elszégyellte magát, hogy ez

egyáltalán megfordult a fejében. Ugyanakkor nem is volt
könnyű a lány szemébe nézni, és azt mondani:

– Jobb lesz, ha most távozol.

– Jól érzem itt magam. Neked nincs itt keresnivalód,

hercegné. – Kuncogva Jacks mellkasára tette a kezét, és
merészen kigombolta a Fátum egyik gombját.

Evangeline-nek megint elszorult a szíve. Nem akarta

ezt érezni. Nem akart érezni semmit Jacks iránt, és pláne
nem akart féltékeny lenni erre a lányra, akit mindjárt meg
fog ölni. Ám a féltékenység nem egy racionális érzés, csak
annyit lát, hogy Jacks kíván egy másik lányt, és meg is
érinti.

Azzal győzködte magát, hogy az ifjúság köve tehet róla,

de most messze jártak a bálteremtől, és a lány nem viselt
ékköveket. Korábban egy fejdísz volt rajta, de azt is levette.

Indulnod kellene, visszhangozta Jacks Evangeline

fejében. Majd elrendezem, ha végeztem.

Evangeline Jacks szemébe nézett, amely a

fáklyafényben inkább fekete volt, mint kék, és a pillantása
alapján a legkevésbé sem érdekelte, hogy a Darling lány
még egy gombot kigombolt az ingén.

Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?, üzente gondolatban

Evangeline.

Jacks megsimogatta a Darling lány arcát, közben

továbbra is Evangeline szemébe nézett.

Hogy hihetsz olyasvalakinek, akit ez meghat?

Akkor hajrá!, tette karba a kezét Evangeline. Ha Jacks

lehet elviselhetetlen, ő is lehet makacs. Lássuk, hogy
megéri-e meghalni a csókjáért!

A fáklyák lángja meglobbant, és Jacks pillantása

elkomorult.

– Mit keres még mindig itt? – nyögte a lány. A

következő gombért nyúlt Jacks ruháján.

Jacks megragadta a lány csuklóját, és eltolta magától.

– Mit művelsz? – rikoltotta a lány.

Jacks felsóhajtott.

– Menj vissza vacsorázni, Giselle! Flörtölj valaki

mással, amíg nem találsz egy rendes férjet.

– De azt mondtad…

– Hazudtam – vágott a szavába Jacks.

A lánynak leesett az álla, arca rózsaszín pírbe borult, és

Evangeline érezte, hogy enyhe szánalom önti el, ahogy
Giselle szaporán elcsoszogott mellette, eltűnt a
félhomályos folyosón, és kettesben hagyta őket Jacksszel.
 – Most örülsz? – Jacks tett egy fenyegető lépést
Evangeline felé.

A lány ellenállt a késztetésnek, hogy elhátráljon tőle.

Azt hitte, meg sem moccant, de hirtelen a fal hidegét
érezte a hátán, és Jacks túl közel ért hozzá – sokkal
magasabb volt, mint emlékezett rá –, fel kellett szegnie az
állát, hogy belenézhessen a szívtelen pillantásába.

– Azt ígérted, nem ölsz meg senkit.

– Ez nem igaz – felelte Jacks. – Te mondtad, hogy ne

öljek meg senkit, amire én azt feleltem, hogy ez borzalmas
terv.

– De nem szorultál rá, hogy megöld – ellenkezett

Evangeline.

– Honnan tudod te azt, mire szorulok rá? – Jacks a

hosszú ujjaival végigsimított a lány szoknyájának
hasítékán.

Evangeline levegőért kapott volna, de elnyomta az

érzést. Az érintés lehetett véletlen is.

Jacks megvillantotta egyik gödröcskéjét, az ujjai

mozogtak a szöveten, a lány csupasz combját cirógatta,
közben gyengéden széthúzta szoknyájának hasítékát.

Egyértelműen nem véletlenül történt.

Az ujjbegyei puhák voltak, megtévesztően puhák,

miközben egyre fentebb… és fentebb kúsztak a combján.
Evangeline győzködte magát, hogy húzódjon el tőle – ez
Jacks, Jacks gonosz és egyértelműen gonosz dolgot művel a
kezével. De szaporán verő szívével ekkor nem csupán
félelmet érzett. Felpezsdült vére és a bizsergő bőre jó érzést
keltett. Jól érezte magát.

Jacks érintésétől egyértelműen tévképzetekbe ringatta

magát.

Tényleg el kellett volna tolnia magától. De Jacks

ehelyett megragadta a szoknyáját, és szorosan
megmarkolta.

Rámosolygott, de a legkevésbé sem kedvesen. Olyan

volt, akár egy tündérmese gonosz befejezése, megannyi
éles fog csillogott a fáklyák fényében. Ez hiba volt.
Veszélyes hiba. Evangeline emlékeztette rá magát, hogy
Jacks az imént még egy másik lányt simogatott. De nehéz
volt ezzel törődni, amikor Jacks pontosan tudta, hogyan
érjen hozzá. Hogyan éreztesse vele, hogy ő az, akire
mindvégig vágyott.

A másik kezével lassan a lány csípőjéhez nyúlt, és az

ágyékához vonta.

Evangeline-nek elakadt a lélegzete.

– Azt hiszed, tudod, mire van szükségem? – Jacks

közelebb nyomta hozzá magát, az ajka súrolta Evangeline
állkapcsát, aki beleborzongott, ahogy a Fátum azt suttogta:
– Nem halandó vagyok, Evangeline. És nem vagyok sem a
barátod, sem a férjed, sem a szeretőd.

– Sosem állítottam ilyet – zihálta a lány.

– Akkor ne akarj rávenni, hogy úgy viselkedjek. Nem

lenne jó vége. – Az érintése durvábbá vált a szoknya alatt,
és elvetemültség csillant a szemében. Elég ahhoz, hogy
Evangeline-ben felcsapjon a félelem. – Mint ahogy ennek
sem. – Még erősebben szorította az ujjaival.

Evangeline levegőért kapott, és végre sikerült eltolnia

magától.

– Nem tudom, miről beszélsz… házas vagyok.

Jacks gúnyosan vigyorgó szájához emelte az ujját.

– Mondogasd csak, Kisróka, azt hiszed, érdekel?

Egy szívdobbanással később már nyoma sem volt.

 26
E azonnal kezdtek kitisztulni,
amint Jacks magára hagyta az árnyékos folyosón. Eszébe
jutott a levél, amelyben saját magát figyelmeztette arra,
hogy ne bízzon benne. Eszébe jutott minden, amit Jacks
tett. Aztán eszébe jutott Apollo.

Evangeline lehunyta a szemét. A lába még mindig

remegett Jacks érintésétől, és most a gyomra is elszorult a
bűntudattól. Ami a folyosón történt, nem fordulhat elő
még egyszer.

Az Íjász átka a feje tetejére állított mindent Apollóval.

Nehéz közös jövőben reménykedni valakivel, aki épp meg
akarja ölni. De még ha nem is lenne Apollo, Jackset akkor
sem választaná.

Ő nem Jackset akarta. Evangeline szeretetet akart adni,

szeretetet akart kapni és szeretetet akart érezni valakinek a
puszta látványától. Pillangókat akart, és csókokat. Annyira
vágyott rá, hogy néha azt hitte, felrobban tőle a szíve. És
néha követett el hibákat, mint ma este, amikor hagyta,
hogy Jacks simogassa. De nem fogja hagyni, hogy még
egyszer hozzáérjen.

Hamarosan meg kell találnia az ifjúság kövét, de nem

akart visszamenni a vacsorára. Szívesebben táncolt volna
mezítláb a hóban, mint hogy visszaüljön az asztalhoz
szemben Petra Youngblooddal.

Evangeline remélte, hogy a vacsorán elég nagy

nyüzsgés lesz ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel, amikor
visszaoson a portré mögötti ajtón. Az ebédlőterem
egyértelműen hangosabb lett, amióta távozott. Zengő
beszédhangok keveredtek kissé pityókás nevetéssel és
ügyetlenül egymásnak koccintott poharak zajával.

– Fox kisasszony… – A megszólítása után valami

könnyű tárggyal, talán egy tollal megtapogatták a vállát.

Evangeline megfordult.

Kristof Knightlinger állt előtte mosolyogva a Betevő

Pletykától. Mint mindig, most is fekete bőrnadrágot viselt,
és inget fodros zsabóval.

Evangeline gyomra elszorult, amint meglátta.

– Micsoda öröm, hogy itt találom! – Kristof fogta a

lúdtollát, amellyel az imént ütögette meg a lány vállát, és
izgatottan meglegyezgette. – Ragyogóan fest! Jó látni, hogy
visszatért a szín az arcába. Természetesen meg kell
kérdeznem, egy konkrét személy miatt pirult-e el…

Kristof kérdőn a portré mögötti ajtó felé pillantott,

amelyen keresztül a lány épp most érkezett meg.

– Ugyan, dehogy! – felelte Evangeline. Már csak az

ronthatna ezen az estén, ha Kristof Knightlinger megírná
az újságban, hogy Evangeline Jacksszel randevúzgat. Ha
Apollo olvassa a lapokat, lehet, hogy az átok nélkül is le
akarná nyilazni.
 – Csak felfedeztem néhány titkos átjárót. Határozottan
szóra sem érdemesek… – Evangeline habozott, félt, hogy
kezd túl messzire menni.

Nem ismerte elég jól Kristof Knightlingert, bár a

pletykalapok általában jóindulatúan viszonyultak hozzá.
Még akkor is, amikor Evangeline-t gyilkosság miatt
körözték, Kristof mintha kételkedett volna a
bűnösségében. Nem hitte, hogy az újságíró rosszindulatú
lenne. Viszont nem derítette fel az összes tényt, mielőtt
lehozott egy sztorit – valójában mintha élvezte volna, hogy
inkább pletykákat közöl, nem pedig tényeket.

Evangeline nem hagyhatta, hogy bármit lehozzon róla.

Mivel Apollo most vadászik rá, halálos következményei
lennének, ha Kristof megírja a lapban, hogy itt tartózkodik,
még akkor is, ha Jackset nem említi.

Szerette volna nyíltan megkérni rá, hogy ne térjen ki a

jelenlétére, de félt tőle, hogy azzal csak felcsigázná az
újságíró kíváncsiságát.

– Nem jutottam messzire. Zajokat hallottam, és arra

gondoltam, hogy talán zavarnék másokat. Kicsit kínosan is
érzem magam, úgyhogy nagyon hálás lennék, ha ez
kettőnk között maradna.

– Ugyan, kedvesem! Természetesen egy szót sem ejtek a

titkos felfedezőútjáról. – Kristof végighúzta a száján a
lúdtollat, mintha azzal lepecsételné. De Evangeline tartott
tőle, hogy ennyi nem lesz elég.

Fontolgatta, hogy megemlíti Jacksnek, hogy összefutott

Kristo al – és hogy előfordulhat, hogy írni fog róla az
újságban. De végképp nem kívánta megkeresni a Fátumot.

Csak arra vágyott, hogy bemásszon egy ágyba, és

aludjon egyet. Hihetetlenül hosszú napja volt, és kimerült
tőle. Visszajutni a vendégszobájába a negyedik emeleten
felért egy hegymászással.

És mégis, miután végzett a tisztálkodással, hálóinget

vett fel, és lefeküdt, Evangeline nem bírt elaludni.
Akárhányszor lehunyta a szemét, bevillant előtte Jacks a
folyosón. A bőrét elöntötte a forróság, és teljesen éberré
vált.

Nem tudta, meddig feküdt így, de végül letett az

alvásról. Meggyújtott néhány gyertyát, és az
utazóbőröndjéhez lépett, amelybe bepakolt néhány
könyvet, köztük A Valorok felemelkedését és bukását.

Amikor utoljára látta a kötetet, a borítója üres volt, de

ma este mintha újra életre kelt volna. Evangeline figyelte,
ahogy a levendulaszínű szövet elsötétedik, majd az egész
könyv érett szilvalila színt ölt. Pillanatokkal később újabb
ezüstszínű szavak csillantak fel a borítón: A Slaughterwood-
ház dicstelen története.

Evangeline megborzongott a szavak láttán, de mivel

tudta, milyen cseles tud lenni egy könyv, igyekezett nem
túl nagy reményeket fűzni hozzá, amikor visszament az
ágyába, és kinyitotta.

Ősrégi újságkivágás hullott ki a kötetből.

Olyan réginek tűnt, hogy Evangeline tartott tőle, hogy

túl cirádás lesz, és nehezen tudja majd elolvasni, viszont a
fejlécen szereplő szavak meglehetősen ismerősek voltak.

Figyelem, kedves északiak! Újabb szörnytámadás történt!

Múlt éjjel a hatalmas Bane Slaughterwoodnak tépték fel a
torkát.

A Valorok továbbra is esküsznek rá, hogy ők nem

hoztak létre semmiféle szörnyeteget. Akik esetleg nem
számolták: ez volt a harmadik erőszakos támadás a
Slaughterwood-ház ellen. És a támadássorozat a szeretett
Castor Valor sajnálatos halála után kezdődött – amiről
sokan úgy vélik, Vengeance Slaughterwood lelkén szárad,
aki a Merrywood-ház tragikus lemészárlása során
Castorral is végzett.
De még így is lehet véletlen egybeesés, hogy ez a
szörnyeteg a Slaughterwood családot tizedeli. Történtek
más ádáz támadások is, amelyek nyomán egyesek arra a
gondolatra jutottak, hogy a vérgőzös gyilkosságoknak
nincs konkrét célpontja. De sokan attól tartanak, hogy
ezek a támadások kizárólag azért fordulhatnak elő, mert a
Valorok képtelenek irányításuk alatt tartani a förtelmes
szörnyeteget, amelyet életre hívtak.

A cikk ezután halandzsázással folytatódott, kétségkívül a

történetet sújtó átok miatt. De szerencsére az eredeti
szöveg változatlan maradt az után is, hogy Evangeline
újraolvasta.

A cikken nem szerepelt dátum, de Evangeline úgy

képzelte, hogy a hírben leírtak azok után történtek, amiket
Jacks mesélt neki a hintóban – és láthatóan alá is
támasztott mindent, amit Jacks mondott. Kitért a
Merrywood-ház tragikus lemészárlására és Castor Valor
halálára egyaránt.

Evangeline igyekezett nem elhamarkodott

következtetéseket levonni – ez elvégre egy pletykalap volt
–, de önkéntelenül is arra gondolt, hogy talán ezeket az
információkat kereste. Tudni akarta, hogy Észak miért
fordult a Valorok ellen, és ez mintha magyarázattal
szolgált volna. A fiukat meggyilkolták, és ők bosszúból
teremtettek egy szörnyeteget. A cikk még a förtelmes
szörnyeteg kifejezést is használja.

Ez lehet ugyanaz a förtelem, amelyet sokak szerint

bezártak Valoriába?

De mindez Evangeline szemében nem tűnt logikusnak.

Az alapján, amit a Valorokról olvasott, varázserejűnek és
nagy hatalmúnak tűntek – valószínűleg nem szorultak rá,
hogy bosszúból teremtsenek egy szörnyeteget. De talán a
szörnyetegről elterjesztett pletyka elegendő volt, hogy az
emberek ellenük forduljanak.

Evangeline a saját bőrén tapasztalta, milyen nagy ereje

lehet a pletykáknak. És egy olyan családról, mint a
Slaughterwoodok, el tudta képzelni, hogy pletykákat
terjeszt – főleg, ha Aurora Valor az oltárnál faképnél
hagyta Vengeance-t egy másik férfiért.

Megint lepillantott az ölében lévő könyvre. A

tartalomjegyzéknél volt nyitva, amelyet mintha a
Slaughterwood család tagjainak neve alkotott volna.

Bane Slaughterwood
 Vengeance Slaughterwood

Venom Slaughterwood

Ruin Slaughterwood

Malice Slaughterwood

Torment Slaughterwood

Belladonna Slaughterwood

Glendora Slaughterwood

A lista még oldalakon keresztül folytatódott.

Evangeline Vengeance-szel folytatta, remélve, hogy

válaszokat kap a Valorokkal kapcsolatos kérdéseire, és
összevetheti a könyv elbeszélését azzal a történettel,
amelyet Jacks mesélt neki a hintóban.

Sajnos az oldalak üresek voltak.

Visszalapozott a tartalomjegyzékhez, és ezúttal

Glendora nevén akadt meg a tekintete. Ő nem szerepelt
Jacks történetében, viszont Vengeance felesége volt, és
szerte a kastélyban hatalmas, őt ábrázoló portrék lógtak,
úgyhogy talán a róla szóló részből Evangeline többet
tudhat meg.

A Glendoráról szóló fejezet egy képpel indult, amely a

koporsójában ábrázolta. A szeme le volt hunyva, és az arcát
számtalan ránc öregítette.

A Dicsőség a halálban szavakat írták a kép alá, az

évszámok alapján nyolcvanhat évet élt. A bejegyzés a
következő oldalon meglepően részrehajló módon idézte fel
a történelmet, és Evangeline eltűnődött rajta, hogy a
meséket sújtó átok esetleg megfűszerezte a szövegezést.

Glendora Slaughterwood, más

néven
Jóságos Glendora. Sokak
édesanyja.
Vengeance felesége.
Szinte mindenki szerette.
Szegény, szegény Jóságos Glendora, mindenki
imádta, kivéve a férjét, Vengeance-t. Glendora csupa
jóság, öröm és őszinteség volt – és oly sok
gyermeknek adott életet. Glendora nélkül nem
maradt volna több Slaughterwood. Ám Vengeance-
nek mindez nem számított.

Úgy tett, mintha szeretné Glendorát, szobrokat

és festményeket rendelt róla, dalnokokkal dalokat
íratott felesége jóságáról, mindezt azért, hogy
elrejtse, Glendora a második választása volt, és közel
sem olyan szépséges, mint az első, a lány, aki faképnél
hagyta az oltárnál: Aurora Valor.

A szépséges, szépséges Aurora Valor. Amikor

eljegyezték egymást, Vengeance beleszerelmesedett
Aurora szépségébe. Méregként szívta magába,
mígnem tönkretette őt mindenki más számára.

Glendora gyermekeket szült, bálokat és

vadászatokat szervezett, és a kis Slaughterwood-
birtokot buja virágoskertekben és boldogsággal teli
szobákban bővelkedő dicsőséges nagybirtokká
 változtatta, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elnyerje
Vengeance szívét. Vengeance örökké szerelmes
maradt a lány szellemébe, aki…

Evangeline félbehagyta az olvasást, és visszatért a

virágokról és a boldogságról szóló sorhoz. Az ujjai
izgatottan remegtek, ahogy sietve elővette az előző kulcs
által írt nyomra vezető papírlapot.

Mint ahogy emlékezett rá, a virágokat az Egyet a

boldogságnak felirat mellé rajzolták. Tudta, hogy ez
véletlen egybeesés is lehet – sokan ültettek virágokat. De
mintha LaLa mondott volna valamit arról, hogy
Glendorának volt egy híres télikertje. A bekezdés arról is
írt, hogy Glendora milyen nagyvonalú, jóságos és vidám
volt. Talán csak egy kedves személyiség – mint ahogy
Robin Slaughterwood is annak tűnt –, vagy valamiféle
varázslat tette ilyenné Glendorát…

Evangeline újra megnézte a Glendorát ábrázoló képet.

Fekete-fehér volt, megfakult a kortól, de elég jól kivehető
volt ahhoz, hogy meglássa a hosszú, nehéz nyakláncot a
rajta lógó ékkővel.

Lehet, hogy ez a boldogság köve?

Izgatottság tört rá Evangeline-re, majd elöntötte a

remény, hogy talán Glendorát ezzel a kővel temették el –
mivel a rajz a koporsójában ábrázolta.

Megfordult a fejében, hogy elmondja Jacksnek a

felfedezését, de még mindig nem kívánta Jackset a háta
közepére sem.
 Újra megborzongott, majd fogta a köntösét, és felvette.
Fogalma sem volt róla, mennyi az idő, de úgy gondolta,
még órái lehetnek pirkadatig, amivel elég időt nyer ahhoz,
hogy titokban felkutassa Glendora sírját, ráadásul
pontosan tudta, hol keresse.

Dicsőség a halálban – a Glendora képe alatt olvasható

szavakat írták a titkos folyosó falára is, ahová Evangeline
elkóborolt ezen az estén. És a festmény mögötti nyíláson
keresztül érte el, amelyet Glendora portréja rejtett.
 27
A ostromgép sötétben még
utálatosabban festett – egy hatalmas, alvó fenevad, amely
félő, hogy követi Evangeline-t Glendora festményéhez, és
elragadja a teremből, mielőtt a lány bejuthatna a titkos
folyosóra.

Megmarkolta a köpenyéhez erősített aranytőrét.

Mintha mozgást hallott volna, de az ostromgép
mozdulatlan maradt, miközben ő topános lábával elsietett
előtte Glendora Slaughterwood sírját keresve.

Mivel csak a holdfény világított az ebédlő ólomüveg

ablakain keresztül, kihívást jelentett megtalálni a
megfelelő festményt. Evangeline csak Glendora még
mindig szomorú szemét látta, amikor kinyitotta a
képkeretet.

Megtorpant, mielőtt belépett, egy pillanatra eltűnődött

Glendora szomorúságán. Ha a birtokában volt a boldogság
köve, sokkal boldogabbnak kellett volna lennie, de talán a
kép készültekor még nem szerezte meg.

Evangeline ebben a reményben lépett be a folyosóra.

Szerencsére a fáklyák még mindig égtek, és a fényük
mutatta neki az utat, miközben az este során másodjára is
bejárta az útvonalat.
 Elszorult a gyomra, ahogy elérte a helyet, ahol rátalált
Jacksre és a Darling lányra. A poros levegőn enyhe
almaillat érződött, és a lány félig-meddig arra számított,
hogy Jacks lép elő az árnyékból.

Megint azt hitte, hogy hallott valamit.

De csak pókokat látott, amint a Dicsőség a halálban

szavakon másznak a falon.

A levegő megváltozott, ahogy befordult a sarkon.

Gyertyatartók bukkantak fel a fáklyák között – szikkadt
növényszárakkal és száraz szirmokkal teli piszkos
üvegedények. Az almaillat elillant, és Evangeline csak az
állott por szagát érezte, amelyről száraz csontok és hervadt
virágok jutottak az eszébe.

A nyugtalanító illat szerencsére enyhült, ahogy

közelebb ért a síremlékhez. A hatalmas építményt két
könnyező angyalt ábrázoló szobor őrizte, és porréteg fedte,
amiről Evangeline-nek az jutott eszébe, hogy nagyon
régóta nem járhatott erre senki.

Visszatartotta a lélegzetét, ahogy közelebb ért, és

felkészült rá, hogy megérzi a boldogság kövének
varázserejét. De lehet, hogy a koporsó leárnyékolta?

A koporsó ránézésre márványból készült, és Evangeline

meg is bizonyosodhatott erről, amikor megpróbálta arrébb
tolni a fedelét, ám az meg sem moccant.

– Segítsek?

Evangeline megugrott, ahogy Luc előbukkant az

árnyékok közül, vékony koronát viselt a fején és álló nyakú
kabátot, amelyet mintha színtiszta eleganciából varrtak
volna.

– Luc, mit keresel te itt? Követtél engem?

– Hallottam, hogy végül eljössz a bálra, ezért úgy

döntöttem, csatlakozom hozzád. – Görbén elmosolyodott.
– Be akartam osonni a szobádba, de megláttam, hogy
éppen kiszöksz, úgyhogy mondhatjuk, hogy követtelek.

– Ezt be kell fejezned.

– Miért? Régen is mindig ezt csináltam. Mármint nem

követtelek, csak beosontam a hálószobádba. – Hosszú,
imádni való szempillái mögül nézett Evangeline-re. De a
lány nem hagyta, hogy magával ragadja a pillantása, mint
a legutóbbi alkalommal.

– Az zavar, hogy vámpír vagyok? – erősködött Luc. –

Vagy még mindig a halott férjedet gyászolod? – Hirtelen
Luc felült a koporsóra, lóbálta a lábát, és messze
ártalmatlanabbnak tűnt, mint amilyennek Evangeline
tartotta.

Bár azt nem hitte róla, hogy képes lenne megharapni.

Amikor rászánt pár másodpercet, hogy átlásson hercegi
hencegésén, Luc inkább magányosnak tűnt, mintsem
éhesnek, éppúgy, mint amikor utoljára találkoztak.
Evangeline nem értett a vámpírokhoz, de megfordult a
fejében, hogy vámpírnak lenni nem csak annyit tesz, hogy
vérre szomjaznak. A vámpírok nem öregszenek.
Változatlanok maradnak, miközben telik az idő. Talán ez
nem csak testi dolog, talán a szívükben sem változnak, és
így nehezebben szakadnak el a múltbéli dolgoktól.
 – Nem azért, mert vámpír vagy – nyugtatta meg Lucöt.
– Sőt, valamit meg kellene oldanom még napkelte előtt, és
ami azt illeti, jól jönne a vámpírerőd.

Ez mintha felvidította volna Lucöt. Levigyorgott a

koporsó tetejéről, miközben Evangeline a nehéz
márványfedelet szemrevételezte.

Evangeline-hez hasonlóan Luc is nagyon kíváncsi volt.

Beletelt néhány pillanatba, mire megkérdezte:

– Mit keresel a koporsóban?

– Segíts kinyitni, és megtudod.

Luc leugrott a sírkőről, félretolta a nehéz fedelet, és

miközben a márvány pu ant a padlón, elégedett mosollyal
a lány felé fordult.

– Most már megharaphatlak?

– Nem, Luc, sosem hagynám, hogy megharapj.

– Soha ne mondd, hogy soha, Eva. – Reménykedve

csupa fog mosolyt villantott a lányra, majd belesett a
koporsóba. – Biztos, hogy ezt a koporsót kerested?

– Biztos – felelte Evangeline. Ugyanakkor belé hasított

az aggodalom, ahogy követte Luc tekintetét. Glendora
Slaughterwood holtteste porból és fogakból állt. Olyan
régen meghalt, hogy nem maradtak utána csontok, ruhák,
sem nyakékek. És továbbra sem érezte mágia nyomát.
Hiányzott a bizsergés, a szúrás, a hirtelen rátörő boldogság.

De Evangeline-nek hinnie kellett abban, hogy mást is

talál.
 Feszülten nagy levegőt vett, és beledugta a kezét a
sötétszürke porba, amely valaha Glendora Slaughterwood
volt.

– Eva! Mit művelsz?! – Luc nyilvánvalóan azt hitte,

hogy a lánynak elment az esze. Megragadta a vállát,
elrántotta a koporsótól, de szerencsére ekkorra Evangeline
már megfogott valamit, amit egy nyakláncnak sejtett.

Kiszabadult Luc szorításából, és lerázta a port a lánc

végén himbálózó kőről, majd feltartotta a vajkaramella-
színű ékszert, amely úgy festett, mintha csillogó
napfényből gyúrták volna.

Luc gyanakodva méregette, nyilvánvalóan nem tartotta

olyan szépnek, mint Evangeline.

– Ennél én is szebb ékszereket szerzek neked.

Nyúlt, hogy elvegye a lánytól.

Evangeline még szorosabban fogta a láncot, rátört az

ismerős védelmező kényszer, amelyet a megkönnyebbülés
hullámai követtek. Ez a boldogság köve. Talán azért nem
érezte olyan erősen, mert már eleve reményekkel telve
érkezett.

– Köszönöm, Luc. – Lábujjhegyre állt, megpuszilta Luc

arcát, és elindult visszafelé a folyosón.

– Várj! – kiáltott utána Luc. – Holnap este jelmezbált

tartanak. Leszel a partnerem?

Evangeline félúton megállt a folyosón. Ha Luckel megy,

elkerülheti Jackset. Legalábbis amíg a Fátum fel nem
bukkan, és meg nem látja őket együtt.
 Persze azért is találta csábítónak ezt a gondolatot, mert
úgy sejtette, Jacks nem örülne, ha Luc oldalán látná, főleg,
ha az ifjúság köve is a közelben van, és varázserejével
felerősíti a féltékenységet.

– Bár igent mondhatnék… – felelte Evangeline. – De

félek, hogy nem lenne bölcs ötlet. – Bármennyire örömét
lelte is benne, ha bosszanthatja Jackset, ez LaLa bálja volt,
és nem akart jelenetet rendezni. – De egy táncot
tartogatok neked.

Evangeline a hálóinge alá dugta a boldogság

napsugárszínű kövét, érezte, hogy az ékszer biztonságban
simul a mellkasára, majd felment a lépcsőn a
vendégszobájába. Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy
a kő nem érződött erősebbnek. Azok után, hogy izzó
irigységet érzett az ifjúság kövének hatására, kissé
nyugtalanította, hogy a boldogság köve mire veheti rá.

Félt, hogy megrészegül miatta a boldogságtól, vagy

annyira beleszédül az örömbe, hogy szem elől téveszti a
fontos dolgokat.

De egyelőre csak nyugtalanságot tapasztalt. A bőre

kísértetiesen bizsergett, aminek nyomán lassított a léptein,
ahogy elérte a Slaughterwood-kastély negyedik emeletét.

Csend volt, úgyhogy szinte hallotta a gyertyák

lobbanásait a gyertyatartóban. Aztán meglátta –
holdfényszőke árnyalak sietett végig a folyosón. Petra.

Evangeline-re rátört ugyanaz a kellemetlen érzés, mint

minden alkalommal, amikor meglátta a lányt. Megint ezt
érezte, és eltűnődött rajta, hogy vajon Petra Jacks
szobájából érkezik-e.

Evangeline inkább elszaladt a folyosó másik végébe, és

belesett a sarkon, amelyen Petra az imént befordult.
Viszont a folyosó már üres volt.

Hajlott afelé, hogy talán csak képzelte. Olyan későre

járt, hogy szinte már hajnalodott. És Evangeline-re újra
rátört a kimerültség. A boldogság kövének megtalálása
felett érzett izgalom kezdett alábbhagyni, és csak a
fáradtság maradt a nyomában. De akkor is tudta, mit
látott. Azt nem értette, miért látta. Hová lopózik Petra ilyen
késői órán?

Evangeline visszagondolt a korábban történtekre. Jacks

azt mondta, ismerősnek találja Petrát. Aztán Petra
figyelmeztette Evangeline-t Jacksszel kapcsolatban; ő
árulta el Evangeline-nek, hogy Jacks megszökött egy másik
lánnyal.

Petra láthatóan nem kedvelte Jackset, de Evangeline

akkor sem bírt szabadulni az érzéstől, hogy a lány épp
Jacks szobájából jött ki.

Megfordult a fejében, hogy maradhatna gondolkodni a

folyosón, amíg fel nem jön a nap, vagy egyszerűen
bekopoghatna Jacks ajtaján.

Háromszor koppantott rajta a kézfejével. Először

halkan, de amikor Jacks nem nyitott ajtót, bekopogott még
egyszer, hangosabban.

Jacks, üzente gondolatban.

 Jacks megint nem válaszolt.

Vajon aludt? Vagy szándékosan nem vett róla

tudomást?

Ha Petra felkereste, akkor bizonyára ébren van.

Evangeline arra gondolt, hogy megint bekopog, de a

zajongással másokat is felébresztett volna. Viszont…

Lenézett az ujjára. Ha megvágná magát, nem kellene

kopognia.

A tőrével megszúrta az ujjbegyét, és kinyitotta Jacks

ajtaját.

Rögtön tudta, hogy Jacks nincs a szobában.

A tűz kialudt, és odakint már pirkadt, a nap besütött a

zúzmarás ablakon, és elárulta, hogy a baldachinos ágyban
nem aludt senki. A krémszínű ágynemű még csak gyűrött
sem volt.

Viszont Jacks valamikor egyértelműen járt a szobában.

Almacsutkák hevertek egy kupacban az asztalán. Illetve a
székekre és a fotelekre ruhák halmait dobálták.

Ránézésre Jacks több ruhát hozott magával, mint ő.

Bricseszeket, öveket és több pár csizmát. Evangeline tudta,
hogy jobb lenne, ha nem nyúlna semmihez, mégis
önkéntelenül végigfuttatta az ujjait egy halom felöltőn,
amelyek a kék, a fekete és a szürke különféle árnyalataiban
játszottak. Puhák voltak, és kellemesen illatoztak.

Jacksnek sosem vallotta volna be, de már kissé fáradt

volt ahhoz, hogy hazudjon önmagának, és muszáj volt
belátnia, hogy imádja Jacks illatát, az alma és a varázslat
illatát, amelyben hideg éjszakákon össze lehet kucorodni
egy takaró alatt.

Odament az ágyhoz. Nem olyan illata volt, mint

Jacksnek, de puhának érződött, ahogy leült a szélére. És a
párnáknak csodás volt a tapintásuk – bolyhos és pihe-
puha –, és csak attól, hogy nekik dőlt, az egész teste
ellazult.

Lehunyta a szemét, egyetlen pillanatra. Vagy esetleg

egy percre…

Evangeline mélyebbre akart bújni a takaró alá, és nem

törődni a rávetülő árnyékkal. Nem volt kedve árnyakkal
foglalkozni, főleg nem bosszantó jelenésekkel. Ez az árny
hűvös volt, és közeli, Evangeline érezte rajta, hogy cudar
hangulatban van.

Talán ha csukva tartja a szemét, távozik.

– Meddig szeretnél még úgy tenni, mintha aludnál? –

kérdezte gúnyosan az árnyalak.

Evangeline kedvetlenül kinyitotta a szemét.

Az árny közelebb állt hozzá, mint gondolta, mintha ő is

be akarna feküdni mellé az ágyba. A felöltőjét már levette:
az ingét félig kigombolta, aranyhaja kissé kócos volt, és
ezüstkék szeme fenyegetőbbnek tűnt a szokásosnál,
mintha még így is csatlakozni akarna hozzá az ágyban.

A szíve kihagyott egy ütemet a gondolatra, majd újra

szabálytalanul vert, ahogy Jacks lentebb eresztett
szemhéjjal végignézett a testén. A tekintete végigsiklott
rajta, ahogy összekucorodva hevert az ágyban, az egyik
keze a feje alatt, a másikat a mellkasához húzta, szétnyíló
hálóingéhez szorítva a takarót.

Jacks szája vigyorra húzódott.

– Most már az ingeimnek is a megszállottja vagy?

Evangeline ekkor megérezte a gombokat a takaróján –

pontosabban Jacks ingén, amelyet takaróként szorongatott.

Az arca azonnal rózsaszín pírbe borult.

Jacks szemében ámulat csillogott.

– Hiányoztam múlt éjjel? – Nekidőlt az ágyoszlopnak,

és az egyik kezével lassan fel-alá simogatta a fát, miközben
a tekintete visszatért Evangeline lábához és a szétnyílt
hálóingéhez.

A megalázottság nem kifejezés arra, amit érzett.

Evangeline félredobta a ruhadarabot, és feltérdelt, hogy
mindketten közel egy vonalba kerüljenek. A pulzusa
szabálytalanul verdesett, ahogy Jacks szemébe nézett.
Közelről kissé túlságosan is átható volt a Fátum tekintete,
de a lány azért sem sütötte le a szemét.

– Láttam Petrát az ajtód előtt, és bejöttem, hogy

megkeresselek.

– Ki az a Petra?

– A lány a tegnap esti vacsoráról, akinek holdfényszőke

a haja. Ki ő neked, Jacks?

Jacks összevont szemöldökkel rázta a fejét.

– Nem ismerem.
 Evangeline óvatosan végigmérte. Hajlott arra, hogy
higgyen neki. De annál több esze volt, hogy Jacks kapcsán
bízzon a helyzetmegítélésében.

– Tegnap este azt mondtad, ismerősnek tűnik. És ő

árulta el nekem, hogy megszöktél a vacsoráról.

Jacks maradék derültsége is azonnal eloszlott.

– Nem tudom, ki ez a lány, de tartsd magad távol tőle.

– Miért? Ha nem is ismered…

– Nem szimpatikus – vágott a szavába Jacks.

– Miért? Mert nem kedvel téged?

– Engem senki sem kedvel – vágta rá Jacks.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – ellenkezett

Evangeline. – Úgy tűnt, tegnap elég sok lány kedvelt téged.

– Jacks nagyurat kedvelték. De mint te is tudod,

Kisróka, én nem Jacks nagyúr vagyok. – Egy pillanatra az
egész arca megváltozott, és olyan élettelen tekintettel
meredt a lányra, mint Káosz. – Én az vagyok, aki megöli ezt
a Petrát, ha még egyszer a közeledbe megy. Úgyhogy tartsd
magad távol tőle, ha nem szeretnéd holtan látni.
 28
A mindenkitől elvárták, hogy beöltözzön az
északi történelem valamelyik híres párjának. Evangeline-t
lelkesítette a téma és a beöltözés gondolata, aztán
megtalálta a jelmezt, amit LaLa hagyott neki.

A ruha csinos volt, akár egy parasztlányé, édes

nyakkivágással, buggyos ujjal és térdig érő szoknyával,
amelyet a derekánál hátul vidám masniban megkötött,
széles rózsaszín szalaggal fogtak össze. Az egyszerű sárga
csipkét rózsaszín és fehér virágok pettyeztek, illetve
táncoló rókák, ami egyértelművé tette, kire utal ez az
öltözet. A rókára.

Tekintve, hogy Evangeline-t milyen viszony fűzi

Apollóhoz, kissé morbidnak tűnt a rókának öltözni Az Íjász
és a róka balladájából. Viszont próbálta megőrizni az
optimizmusát. A ruhát LaLától kapta ajándékba – más
körülmények között figyelmességnek számított volna. És
az igazat megvallva, bár némi feszültséggel töltötte el, a
ruha tényleg arra emlékeztette, miért jött ide: hogy
megtörje Apollón az Íjász átkát, és megkeresse a hiányzó
köveket. Remélhetőleg a fiatalság kövét már ma este meg
fogja találni. Utána már csak az igazság kövét kell
felkutatnia.
 Evangeline erre koncentrált, miközben befűzte a
topánját, amelynek rózsaarany szalagjait egészen a
lábszáráig fel kellett tekerni. Majd fogta a boldogság kövét,
és hogy biztonságban tudja, bedugta a fűző alá.

Kételkedett benne, hogy Jacks egyetértene a kő

viselésével, de ez nem számított, mivel nem árulta el neki
– egyelőre nem. Valószínűleg említhette volna, amikor
Jacks szobájában járt, de nem akarta, hogy elvegye tőle a
követ, és egy dobozba zárja.

A kő nem tűnt veszélyesnek. Nem érezte tőle magát

meggondolatlannak, mint a szerencse kövétől, vagy
irigynek, mint az ifjúság kövétől. Ha nem féltené annyira
attól, hogy Luc talán megpróbálja elorozni tőle, még az is
megfordulna a fejében, hogy egyáltalán nincs varázsereje.

A régi óra a kandallópárkányon egyre közelebb járt az

este nyolchoz. Hivatalosan is megkezdődött a bál, de Jacks
nem érkezett meg, hogy levigye.

Evangeline az ajkába harapott. Valójában nem

beszélték meg, hogy együtt mennek a bálra. Úgyhogy lehet,
hogy Jacks nem is tervez vele. Talán az egyik Darling lánnyal
megy? Evangeline-nek egyáltalán nem tetszett az ötlet.

Talán még mindig alszik? Fáradtnak tűnt, amikor rátalált

az ágyában. Evangeline arra gondolt, hogy utána
elszunyókált, és tapasztalatból tudta, Jacks milyen mélyen
tud aludni.

Úgy döntött, vet rá egy pillantást. A szobája az övétől

balra volt, és rögtön látta, hogy résnyire nyitva az ajtaja.
 Valószínűleg illett volna kopognia, de felülkerekedett a
kíváncsisága. Inkább belesett a résen.

Jacks ébren volt, és indulásra készen. Bár azt

Evangeline nem tudta eldönteni, hogy a bálra vagy csatába
készül.

Két kardot viselt a füstszürke ingének hátára szíjazva,

az ingét a könyöke fölé tűrte. Evangeline látta az izmokat
az alkarján, majd eltakarta előle a sötét bőrből készült
kesztyű, amely illett magas szárú csizmájához és
alacsonyan álló nadrágövéhez. Az övön nem volt fegyver,
de amikor Evangeline tekintete a testhez álló fekete
bricsesz combrészére siklott, meglátott két bőrszíjat,
amelyekbe egy sor csillogó tőrt tűztek.

Evangeline nem tudta, Jacks kinek öltözött, de kalapált

a szíve, ahogy figyelte a kandalló előtt álló alakot. A Fátum
az egyik kezében egy fehér almát fogott: a másik keze
elfehéredve ökölbe szorult.

Evangeline ekkor jött rá, hogy Jacks nincs egyedül a

szobában.
 29
L L Evangeline látóterébe.

Élénk ellenpontja volt Jacks komorságának,

hableánynak öltözött flitteres zöldeskék szoknyában,
amely a térdéig a lábához simult, majd szétnyílt a lábfeje
körül. A karját is flitterek borították az ujjaitól egészen a
válláig, amelyet gyöngyökkel kirakott pánt rögzített a
kagylóhéjat formázó felsőrészhez.

Barna hasrészét további gyöngyök és ékkövek

díszítették igazán elbűvölő hatást keltve. Sütött róla a
Fátumvarázslat. Mégis úgy festett, mintha valami nagyon,
nagyon nem lenne rendben. Az egyik kezében gyűrött
újságot tartott, a másikban egy kupát, amelyből nagyot
kortyolt.

– Miért nem vagy a bálon? – kérdezte Jacks vontatott

hangon.

– Olvastam valamit, amire vethetnél egy pillantást. –

LaLa Jacks ökölbe szorított kezébe nyomta az újságot.

Jacks komiszan ránézett.

– Nem olvasok pletykalapokat.

– Ezt olvasd el! – LaLa megint idegesen az italába

kortyolt. – Kristof egy cikkben megírta, hogy Evangeline is
itt van. Nem írta le a nevét, de rózsaszín hajú hercegnéként
hivatkozik rá.

Evangeline gyomra elszorult az iszonyattól. Közelebb

hajolt, rettegett, hogy mi állhat még a cikkben. Remélte,
hogy a találkát nem említi, de az is elég baj, hogy elárulta a
tartózkodási helyét. Ha maradnak, bizonyosan Apollo is
ide fog érni, de ha elmennek, nem fogják megtalálni az
ifjúság kövét, pedig biztosan az is itt van.

– Egy körözési felhívást is közzétettek, miszerint

Tiberius megszökött a börtönből – folytatta LaLa. –
Feltehetően ő is úton van ide, Apollóval együtt.

Jacks gyilkos pillantást vetett LaLára.

– Ez kinek a hibája?

– Én tettem, amit tennem kellett. – LaLa hangja

karcosabbá vált. – Nem akarta kinyitni a kaput.

Evangeline hátratántorodott. Bizonyára rosszul

hallotta. LaLa a barátja volt. Biztosan nem ő bocsátotta az
Íjász átkát Apollóra.

Viszont azt is mondta Evangeline-nek, hogy nyissa ki a

kaput. És Jacks megkérte, hogy vegye le az átkot Apollóról.
Lehet, hogy ezért tette – mert az átok épp LaLától
származik?

Evangeline lenézett a rókalányjelmezére. Talán nem

véletlen, hogy LaLa ezt a ruhát szánta neki. Lehetséges,
hogy célzatosan?

Nem akarta elhinni, hogy LaLa képes lenne elárulni őt.

Eszébe jutott az első nap, amikor felkereste LaLa otthonát.
Egy alkalommal LaLa megfogta a kezét, és halandzsázni
kezdett. Evangeline arra gondolt, hogy a meséket sújtó
átok kuszálta össze a szavait, de mi van, ha LaLa ekkor
átkozta meg őt és Apollót?

Evangeline a résnyire nyílt ajtón keresztül figyelte,

ahogy Jacks a kandalló felé fordul. Egy pillanatig csak a
vállának dühös ívét látta, ahogy a lángokhoz beszél.

– A te hibád lesz, ha meghal.

– Nem fog meghalni, ha most azonnal elviszed innen.

– LaLa kiitta a pohárból a maradék borát. – Tudsz
vigyázni rá?

Jacks szúrós pillantást vetett felé.

– Ne nézz így rá! Láttam, hogy néztél rá, amikor a vállát

átkarolva megérkeztetek.

– Hogy néztem?

– Mint aki ölni tudna érte.

– Sok mindenért ölni tudnék.

– Csak arra vigyázz, hogy őt ne öld meg! – felelte LaLa.

– Azt is láttam, hogy néztek egymásra. Amikor tegnap este
beléptem az ebédlőbe, megállt bennem az ütő, hogy képes
leszel a bálterem közepén megcsókolni.

– Azt hittem, ennél jobban ismersz. – Jacks rosszalló

pillantása mosollyá fakult, majd tekintetében ugyanaz a
vadállati fény villant, mint előző este, amikor Evangeline-t
nézte. – Csak megadom neki, amit szeretne. De ne aggódj,
én nem őt akarom! Csak annyit szeretnék tőle, hogy
megtalálja a köveket.

– És még engem tartasz kegyetlennek! – LaLa cipője

dühösen kopogott a padlón, amikor az ajtó felé fordult, és
elindult kifelé.

Evangeline hátrált egy lépést, majd elmenekült, mielőtt

bármelyikük rájöhetett volna, hogy kihallgatta őket. Ha a
nyakában lógó kő rendelkezett is boldogságmágiával, az
most nem működött, mert fájt neki a dolog – fájt minden.
A barátjának tartotta LaLát. Azt hitte, ő is fontos LaLának,
de LaLa ugyanolyan volt, mint Jacks – csak ki akarta
nyittatni a kaput.

Zihált a mellkasa, mire elérte a Slaughterwood-kastély

báltermét.

A nyitott ajtóban a szolgálók sötétvörös borral és édes

mézsörrel teli kupákat osztogattak. Bölcsebb lett volna, ha
egyiket sem fogadja el – meg kellett találnia az igazság
kövét és a boldogság kövét, mielőtt Apollo vagy Tiberius
találja meg őt.

De Evangeline csak inni akart, hogy jobban érezze

magát, vagy amíg már nem zavarja, hogy hirtelen minden
rosszra fordult – hogy valójában senkiben sem bízhat.

Felkapott egy kupát, és gyorsan lehúzta a tartalmát.

Aztán szerzett egy másik teli kupát, hogy biztosan elég
legyen.

Ezen az estén a kupák fából voltak, szárukon koros

bronzindák és tölcséres virágok tekeregtek, amelyek
almáktól és vértől illatoztak.

Lassított a léptein.

Az illat eszébe juttatta a Szívek Hercegének templomát,

de szerencsére Jacks egyelőre nem érkezett meg a zsúfolt
bálterembe. Evangeline látni sem akarta.

LaLa megsebezte. De gondolni sem bírt arra, amit Jacks

mondott.

Csak megadom neki, amit szeretne. De ne aggódj, én nem

őt akarom! Csak annyit szeretnék tőle, hogy megtalálja a
köveket.

A szavak hallatán annyira naivnak érezte magát.

Ismételten azzal győzködte magát, hogy ne bízzon benne,
hogy Jackset ő nem érdekli. De valahol tényleg kezdte
elhinni, hogy Jacks nem csak azért akarja életben tartani,
hogy kinyittassa vele a kaput.

Még most is, azután, hogy hallotta, amint közli LaLával,

hogy őt nem érdekli Evangeline, nem vágyik rá – nem
fenyeget az a veszély, hogy megöli, mert csak színleli, hogy
vonzódik hozzá –, ő még így is szerette volna abba a hitbe
ringatni magát, hogy Jacks hazudik.

Evangeline megint nagyot kortyolt a kupájából, és

mélyebbre merészkedett a jelmezes tömegben, elhatározta,
hogy eltűnik benne.

Szerencsére ma este nem ő volt az egyetlen róka. Több

más vendég is rókának öltözött pasztellszínű paraszti
ruhában, mások szőrös füleket és sárgásbarna ruhájukhoz
rögzített farkat is felvettek. Az Íjász-jelmez ugyanilyen
népszerű volt. A többi párt Evangeline nem ismerte fel
ilyen könnyen, de látott több Honorát és Wolfricot,
Vengeance-t és Glendorát, hableányokat – és pár férfisellőt
– buggyos inget viselő elcsábított tengerészekkel, akik úgy
festettek, mintha egyenesen az Északra vezető boltív
faragványairól léptek volna le. Volt még egy Napnak
öltözött lány, aki egy Holdnak öltözött másik lánnyal
táncolt. És az egész kellős közepén egy sárkánynak öltözött,
jóképű fiatal férfi pörgetett egy lányt, aki drágakőként
csillogott.

Lehet, hogy csak az elfogyasztott bor tette, de egy

pillanatra Evangeline úgy érezte, nem egy bálteremben,
hanem száz meg száz történet közepén jár. Szerelmi
történetek, tragédiák és mesék, amelyeknek befejezése
feledésbe merült. És hirtelen mintha az aggodalma is
eloszlott volna, elsöpörte az érzés, hogy a saját élete is ezek
közül a történetek közül való. Ennek homályosan korábban
is tudatában volt, de csak most érezte át a dolog horderejét.

Feleségül ment egy herceghez, részese egy próféciának,

és most éppen varázsköveket keres, amelyek
megváltoztatják a világ sorsát. Persze az emberek
történeteket fognak mesélni róla – sőt, már most meséltek
–, csak éppen Evangeline-ben sosem merült fel, hogy ezek
a történetek valami nagyobb, az épp alakuló történelem
részeit alkotják.

De ellentétben a körülötte táncoló, megpecsételt sorsú

karakterekkel, Evangeline-nek még mindig volt rá esélye,
hogy boldog befejezést találjon a történetéhez.
 Az lényegtelen, hogy az átkok, árulások és gyilkos,
hazug hercegek miatt nem túl jók az esélyei. Mindez még
nem jelentette azt, hogy a sorsa megpecsételődött.
Evangeline még mindig hitt benne, hogy minden
történetnek végtelen számú befejezése lehet, és ő meg
fogja találni a jó befejezéseket – amint megszerzi a
következő két követ.

Izgatott hangok töltötték be a báltermet.

– Nézd, ki van itt… – suttogták az emberek. Ezt olyan

szavak követték, mint a fiatal, vonzó, szabad.

Majd hangosan azt hallotta:

– Eva!

Egy pillanattal később Luc lépett oda hozzá, a kalapjába

madártollat tűzött, a hátán pedig egy aranyhegyű
vesszőkkel teli tegezt viselt.

– Tudtam, hogy a rókának öltözöl majd.

Evangeline önkéntelenül elmosolyodott. Luc

természetesen az Íjász jelmezét öltötte magára, és ezt a
gesztust hónapokkal ezelőtt borzasztó romantikusnak
találta volna – és a lelke mélyén még most is el kellett
ismernie, hogy nagyon édes tőle. Hiába átkozta el Marisol,
hiába változtatta kővé Jacks, és hiába változott vámpírrá,
Luc megőrzött valamennyit az emberségéből. Ellentétben
Jacksszel.

– Azt hiszem, tartozol nekem egy tánccal – mondta

Luc.

– Nem ma este, vámpírkám.

 Evangeline ledermedt Jacks sziszegése hallatán. Aztán
libabőrös lett, ahogy a Fátum belépett a látóterébe. Úgy
festett, akár egy angyal, aki kardokat szíjazott a hátára.

– Ez a tánc már foglalt.

– Igen, az enyém – villantotta ki a fogait Luc.

Jacks csak nevetett rajta. Dallamos volt a hangja, és

erős kontrasztban állt azzal a tónussal, amit Evangeline a
fejében hallott. Választhatsz: vagy táncolsz velem, vagy
megnézheted, ahogy a kardommal levágom a fejét.

Evangeline a fogát csikorgatta, és bosszús pillantást

vetett Jacksre.

– Mindig így szerzel táncpartnereket? Megfenyegeted

őket, hogy megölsz mindenkit, aki felkéri őket?

– Ma este ne húzgáld a bajszom, Kisróka. – Jacks

olyasféle mozdulatot imitált, mintha kardot akarna
ragadni. De ehelyett inkább birtoklón átkarolta Evangeline
derekát.

Evangeline mellkasa elszorult, és a szíve szaporábban

vert, de tudta, hogy nem Jacks, hanem a bor miatt. A bor és
a boldogság köve tehet róla, és a nem múló harag, amiért
Jacks annyiféleképpen elárulta.

– Eressz el!

– Az kizárt. – Jacks mintegy véletlenül a szemébe

nézett, mintha tartani akarta volna tőle a távolságot, de
önkéntelenül mégis húzta volna maga felé. – Megint
veszélyben vagy. Mennünk kell!
 – Nem, Jacks… nem megyek veled sehová. Hallottam,
miről beszéltetek LaLával. Tudom, mit tett Apollóval.
Tudom, hogy elhallgattad előlem. És tudom…

Azt akarta mondani, hogy tudja, hogy Jacks most sem

akar hozzáérni. Ám torkán akadtak a szavak. Ehelyett Jacks
mellkasára tette a kezét, és ellökte magától.

Aztán sarkon fordult, és elszaladt.

 30
F . A zenészek a mennyezeten
hegedültek. Táncosok lebegtek a borgőzös levegőben. És
mindent beterítettek LaLa flitterei. Így érezte magát
Evangeline, amikor megszökött a táncparketten Jacks elől.

Egy pillanatra látta LaLát Robin karján. Mintha örült

volna Evangeline érkezésének. Amióta eljött Jacks
szobájából, LaLa egy háromágú szigonyra cserélte a
kupáját, idegességét pedig mosoly váltotta fel. De
Evangeline-nek megfordult a fejében, hogy az egész talán
csak színjáték, mint ahogy az egész barátságuk. Vajon LaLa
tényleg olyan, mint Jacks, és kihasználta Evangeline-t,
hogy a Valorok Kapuján túlról megszerezze, amit akar?

Evangeline nem akart hinni ebben – nem érezte, hogy

fedné a valóságot. Viszont pityókás volt a bortól, a
mellkasa elszorult a fájdalomtól, és nehezére esett tisztán
gondolkodni. Csak azt tudta, hogy nem viselne el még egy
árulást. Olyasvalakire vágyott, akiben megbízhat. Olyan
nagy kérés ez?

– Úgy festesz, mint akire ráfér egy kis friss levegő –

szólalt meg Petra. Mire Evangeline bólinthatott volna, már
bele is karolt.

Evangeline nem ismerte fel, Petra kinek öltözött.

Mélyen kivágott, fehér láncinget viselt, és finom
ezüstdiadém koronázta holdfényszínű haját.

– Gyere velem! – győzködte Petra. – Ismerek egy titkos

kijáratot.

Evangeline gyomra elszorult, ahogy Petra a gyöngyöző

mézbort ontó szökőkút felé terelte. Továbbra sem kedvelte
a lányt, és nem is bízott benne. De ha a bálteremben
marad, Jacks utoléri. Azt sem tudta, egyelőre mi
akadályozta meg benne. De nem mert hátranézni, hogy
kiderítse. Majd beszél vele, ha már nem forog vele a világ,
és biztosabban áll a lábán – egyelőre Jacks túl könnyen
kirúghatta volna alóla.

– Hol ez a titkos átjáró? – kérdezte.

– Rögtön odaérünk.

Evangeline úgy érezte, minden túl gyorsan történik. Az

egyik pillanatban még a tánctér szélén állt. A
következőben a félrehúzódó vendégeknek szánt padnál –
amely üres volt, mert ez nem olyan bál, ahol bárki
petrezselymet árult volna.

– Azt hiszem, ez lesz az. – Petra megragadta az egyik

pad lábát, elhúzta a faltól, és ezzel kinyitott egy rejtekajtót.
– Erre! – hadarta, mintha ő maga is szökésben lenne.

Nyugtalanság hasított Evangeline-be. De penészes

kövek és pókhálók helyett az ajtó túloldala megnyugtatóan
fényes volt. A fáklyákkal megvilágított, fehérre vakolt
falakat régi idők Slaughterwoodjainak faragványai
díszítették.
 Legalábbis Evangeline remélte, hogy szobrok. Néhány
faragvány túlságosan is élethűre sikerült. Könnyen el tudta
képzelni, hogy ezek valójában befalazott holttestek.

Lassított a léptein, de Petra megint belé karolt, és

siettette, hogy haladjon.

– Honnan tudsz erről az átjáróról? – kérdezte

Evangeline.

– Ó – felelte halkan Petra –, már százszor jártam itt!

– Mintha azt mondtad volna, szerencséd volt, hogy

meghívtak a bálra.

– Hazudtam – rezzent meg Petra arca. – Mármint…

csak… – Dadogni kezdett, ami felettébb furcsának hatott a
szájából, mintha ritkán fordult volna elő, hogy nem találja
a szavakat. – Már akkor ilyen bálokra jártam, amikor te
még meg sem születtél.

Evangeline-nek megint elszorult a gyomra. Aztán

megérezte, hogy a boldogság köve égeti a fűzős ruhája alatt.
Csak éppen most egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
ez a boldogság köve. Korábban nem tapasztalta ilyen
erősnek, de most mintha felébredt volna; szinte érezte,
hogy megtelik energiával. Ám ez az energia nem örömmel
töltötte el, mint ahogy számított volna rá. Égető igazságot
érzett – az igazság kövét viselte –, és úgy érezte, ki kell
mondania, hogy tűnés, meneküljön, fusson az életéért.

A világ végre nem forgott vele tovább, és már bánta,

hogy meggondolatlan volt.
 Persze Evangeline gondolkodott korábban a helyzeten
– csak éppen az egyik gondolata az volt, hogy micsoda
diadalt érezne, ha Jacks végül rátalálna, és egyben rájönne,
hogy olyasvalakivel van együtt, akivel kapcsolatban
figyelmeztette. De most ez a figyelmeztetés kissé
indokoltabbnak tűnt.

Elhúzta a karját Petrától.

– Visszamegyek a bálba.

– Nem, Evangeline… Sajnos nem mehetsz vissza. –

Petra kezében kés villant, és egyenesen Evangeline szíve
felé döfött.

Evangeline hátraszökkent, alig tudta kikerülni a

pengét.

– Mit művelsz?

– Nem vagyok rossz ember… de nem akarok meghalni.

– Petra megint felé lódult, és akár el is találhatta volna, de
a láncinge egyértelműen hátráltatta.

Evangeline félreugrott a penge elől, és a lány csuklója

felé kapott. Inkább megkockáztatja, hogy a kezét vágja el,
mint a torkát. Ám Petra haja útban volt. A penge vagy a
csuklója helyett Evangeline-nek egy marék holdfényszőke
tincset sikerült elkapnia.

Megrántotta a tincseket. Egyetlen rántás volt, de az

egész csillogó sörény a kezében maradt.

Evangeline levegőért kapott. Paróka volt. Petra valódi

haja halovány rózsaszín volt, eperszőke tincseibe aranyló
árnyalat vegyült.
 – A hajad! Pont…

Evangeline azt akarta mondani, hogy pont olyan, mint

az övé, de Petra nem hagyott rá időt.

Ruhájának redőiből előrántott egy másik kést.

Evangeline Petra arcába dobta a parókát, amivel nyert

magának egy szívdobbanásnyi időt. A jobbik esze azt súgta,
hogy meneküljön. Viszont kezdett belefáradni, hogy valaki
folyton meg akarja ölni. Futás helyett Petrára vetette
magát, megragadta a csuklóját, miközben a lány még
mindig nem nyerte vissza a látását.

– Miért akarsz megölni?

A kő Evangeline nyakában megint felforrósodott.

Petra csapkodott, még mindig a kezében tartotta

mindkét kését, és kirázta a parókát az arcából. A verejtéktől
a homlokára tapadt eperszőke haja, és a haragtól foltok
ültek ki az arcára, miközben egyszerre küzdött Evangeline
és az igazság kövének ereje ellen.

– Tudom, hogy te is egy kulcs vagy. És ha nem öllek

meg, te ölsz meg engem a kövemért.

– Melyik kő van nálad?

– Az igazság köve… ááá… – Petra dühös pillantást vetett

az Evangeline nyakában lógó nyakláncra. – Ne
kérdezősködj!

– Ne akarj megölni… nem vagyok az ellenséged.

– De az vagy. – Petra válla elernyedt, és egy rövid

pillanatig nem küzdött tovább. – Olyan vagy, mint én
voltam valamikor. Feleségül mentem egy herceghez, majd
egy olyan bűnnel vádoltak meg, amit nem követtem el.
Aztán tudomást szereztem a próféciáról, és azt hittem,
különleges vagyok… minden okkal történt velem. Én
voltam a kulcs… az eperszőke lány, aki képes kinyitni a
Valorok Kapuját. – A fejét rázta, és örömtelenül felnevetett.
– De egyikünk sem különleges, Evangeline. Csak eszközök
vagyunk mások kezében. Fogadok, hogy azt sem engedik,
hogy használd a köveket, amiket megtaláltál. Káosz nekem
sem hagyta.

Evangeline próbált nem reagálni. Káosz azt mondta

neki, hogy a legutóbbi kulcs meghalt – a szerencse köve túl
vakmerővé tette. Viszont Evangeline nem tartotta
valószínűnek, hogy ilyen közel az igazság kövéhez Petra
képes lenne hazudni.

– Honnan tudtad, hogy összedolgozom Káosszal?

– Onnan, hogy én is összedolgoztam vele. Én találtam

meg neki a szerencse kövét, de nem merte rám bízni.
Elzárta, hogy biztonságban tartsa, ahelyett, hogy rám
vigyázott volna. Úgyhogy amikor megtaláltam a fiatalság
kövét, és rájöttem, hogy fiatal maradhatok, és örökké
élhetek, megrendeztem a saját halálomat, és eltűntem. –
Diadalmas mosoly ült ki a lány arcára. – Csak ekkor
jöttem rá, mire képes együtt a négy kő. De úgy sejtem, ezt a
részt neked nem árulták el.

– Ezért akartál megölni? Hogy mind a négy követ

megszerezd?
 – Nem! – Petra hátrakapta a fejét, és olyan arcot vágott,
mint akit vérig sértettek. – Csak meg akarom tartani a
kövemet. Azért mondom ezt neked, hogy tudd, nem
bízhatsz bennük. Viszont… látom, hogy ezt a hibát már
elkövetted. – Petra szemében szomorú fény csillant, majd
azonnal minden súlyával Evangeline kezének feszült, és a
szemben lévő falhoz lökte a lányt.

Evangeline feje nekikoppant az egyik szobornak.

– Kérlek, fejezd ezt be…! – kiáltott fel Evangeline,

miközben még mindig küzdött Petrával. Nem akarta
bántani, de Petra nem adta fel a harcot. Vergődött
Evangeline szorításában, és majdnem megvágta az arcát az
egyik késével, mire Evangeline összeszorította a fogát, és
erősen a falnak csapta Petra kezét, hogy mindkét fegyverét
elejtse.

A kések csörögve hullottak le, az egyik jobbra, a másik

balra siklott tovább a padlón. Evangeline nem akarta
megszerezni egyiket sem, de Petra habozás nélkül rávetette
magát az egyik késre, és üldözni kezdte Evangeline-t. Nem
adta fel. Evangeline eltűnődött rajta, hogy miért látta előző
éjjel Petrát a folyosón lopakodni – lehet, hogy nem is Jacks
szobájából jött ki, hanem Evangeline-éből, mert álmában
akarta megölni.

A fáklyák Petra minden egyes lépésére meglobbantak,

füst gomolygott a kettőjük között zsugorodó távolságban.

– Kérlek, ne tedd! – Evangeline keze csúszott a

verejtéktől és a rettegéstől, elszántan szorongatta a saját
kését, és pajzsként tartotta maga elé.
 – Valójában nem vagyok rossz ember – ismételte Petra,
és egy pillanatra igazi sajnálat csillant a szemében, de nem
torpant meg, és a fegyvereit sem engedte le. – Nem
akarom ezt tenni, de amint megláttam, tudtam…

Evangeline ekkor Petra mellkasába döfte a kést,

közvetlenül a láncing felett.

Petra olyan hangot hallatott, amilyen borzalmasat

Evangeline még sosem hallott, vagy talán csak a füle
csengett olyan rettenetesen. Abban a pillanatban elöntötte
az iszonyat és a megbánás, hogy döfött a késsel. Nem ezt
akarta. Ki akarta húzni a kést. Vissza akarta csinálni.

Petra hörögve felkacagott, miközben vér szivárgott a

mellkasából.

– Egykor olyan voltam, mint te… de most… te lettél

olyan, mint én.
 31
K Evangeline arcát, ahogy elengedte a
kést, és elhátrált Petra holttestétől. A mozdulatlan lány egy
vértócsában hevert. Evangeline még sosem látott ennyi
vért. Amikor azt hitte, Apollo meghalt, ott nem volt vér. A
herceg egyszerűen csak nem mozdult többé.

Petra vére viszont itt volt. Sűrű, vörösen terhelő

bizonyítékként. Még a mellkasába szúrt késsel is szivárgott
a vér a fehér láncingén keresztül, és a padlóra csöpögött.

Evangeline remegni kezdett, de lehet, hogy már eddig

is remegett.

Megölte. A saját életét választotta Petráé helyett. Jacks

előre megmondta, hogy ez fog történni. Megölt valakit a
kövekért. Megesküdött, hogy sosem fog megölni senkit, de
amikor úgy hozta a helyzet, mégis megtette.

Igen, Petra támadt rá, de ő nem döfött a tőrével, amikor

Evangeline leszúrta. Az arcához emelte a kezét, de megállt,
amikor meglátta, hogy az is véres. A szoknyájába törölte,
de attól szinte csak rosszabb lett, mintha nemcsak a vért
próbálná letörölni magáról, hanem a tettét is.

– Kisróka! – Jacks sürgető kiáltását szapora léptek

hangja követte.
 Evangeline még erősebben remegett. Nem akarta, hogy
Jacks most találjon rá, főleg nem így. Reszketett és vérben
ázott, túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy
szembenézzen vele. Ugyanakkor sosem érzett még ekkora
megkönnyebbülést Jacks láttán.

– Jacks…

Zokogva ejtette ki a nevét. Tudta, hogy Jacks nem a

megmentője, de ebben a helyzetben nem is megmentőre
vágyott. Nem azt akarta, hogy valaki a karjában tartsa,
amíg kisírja magát, és megnyugtatja, hogy minden
rendben lesz. Haragra vágyott, dühöngésre, egy
gonosztevőt akart, aki meggyőzi arról, hogy pontosan azt
tette, amit tennie kellett.

– Mi történt? – Jacks lassított a léptein, ahogy közelebb

ért hozzá, dühödten hol a vértócsára, hol Petrára, hol pedig
Evangeline-re pillantott.

– Megöltem… – sírta el magát Evangeline. Attól, hogy

kimondta, a dolog még valóságosabbá vált, és hirtelen nem
bírta elviselni a bűntudatot. A mellkasa elszorult. Nem
kapott levegőt. Alig bírt talpon maradni. Aztán Jacks
magához szorította. Szorosan tartotta, akár egy titkot, közel
húzta dobogó szívéhez. Evangeline-nek eszébe jutott a
fogadalma, hogy nem hagyja, hogy megérintse. De úgy
érezte, ha elhúzódik tőle, ezrével záporozni kezdenek a
könnyei.

Evangeline hozzábújt a Fátumhoz, miközben Jacks az

egyik kezével a hajába túrt, és gyengéden a vállára vonta a
fejét. A másik kezét a csípőjén tartotta, megmarkolta a
derekára kötött szalagot, mintha azt is tudná, hogy ha
elengedi, a lány darabokra hullik.

Evangeline próbálta visszafojtani a könnyeit, de

annyira sírt, hogy eláztatta Jacks ingét.

– Gyilkos vagyok.

– Kés van a kezében – felelte Jacks. – Egyértelműen

megölt volna, ha nem állítod meg. Nem csináltál semmi
rosszat.

– De nem jó érzés.

– Sosem az… – Jacks óvatosan kioldotta a szalagot

Evangeline derekán, és kezével lassan fel-le masszírozta a
lány hátát.

Evangeline bizonytalanul levegőt vett. Arra gondolt,

hogy nem vágyik megmentőre, de talán valahol a lelke
mélyén szüksége van egyre. Vagy talán pont Jacksre van
szüksége. Más helyzetben bűntudatot érzett volna a
gondolatra, de ma este meggyilkolt valakit. Ehhez képest
aligha tűnt rossznak, hogy arra vágyik, hogy Jacks
szorosabban húzza magához, amíg maguk mögött nem
hagyják a folyosót, a holttestet és ezt a borzalmas éjszakát…
Míg csak ők ketten maradnak.

Jacks keze mozdulatlanná dermedt.

– Jobban teszed, ha most visszamész a szobádba. Pakolj

be egy táskát, amit elbírsz. Hamarosan én is megyek.

– De… vele mi…

– Gondoskodom a holttestről.
 Jacks elengedte a lányt.

Evangeline bénultságot érzett, amikor Jacks már nem

karolta át. Csábító volt újra magába roskadni, amikor
vetett egy pillantást a még mindig a padlón heverő Petrára,
akinek eperszőke haja pontosan olyan volt, mint az övé.
Petra testéből már nem szivárgott a vér, és meg se
moccant, de Evangeline továbbra is hallotta vádló hangját:
Valamikor olyan voltam, mint te, de most te lettél olyan, mint
én.

– Ne legyen miatta bűntudatod – mondta Jacks.

Végighordozta a holttesten szigorú tekintetét, szeme
inkább volt ezüstszürke, mint kék. – Vannak hősök és
vannak gonosztevők. Petra eldöntötte, melyik akar lenni,
és azt a befejezést kapta, amelyik ezzel jár. – Jacks
összeszorított fogai között szűrte a szavakat, és Evangeline-
re hirtelen rátört a félelem, hogy nem Petráról, hanem
saját magáról beszél.

– Ideje indulnod – mondta Jacks.

Most az egyszer Evangeline azt akarta tenni, amit Jacks

mondott neki, de még nem mehetett el. Tett egy
bizonytalan lépést a holttest felé.

Jacks felvonta a szemöldökét.

– Ő is kulcs volt – mondta Evangeline.

– A hajából rájöttem.

– És neki is volt egy köve… legalábbis azt mondta, hogy

van. – Evangeline nem nézett fel, hogy Jacks vajon miként
reagál a hírre, vagy figyeli-e, amikor lehajol a halotthoz.
Helytelennek érezte egy kődarab miatt átkutatni Petra
holttestét. De Evangeline és Apollo élete is azon múlt, hogy
megtalálják.

Ügyetlennek érezte az ujjait, ahogy levette a kesztyűt

Petra kezéről. Evangeline remélte, hogy talál egy gyűrűt
vagy karkötőt, de Petra karján nem voltak ékszerek.

– Mit mondott, melyik kő van nála? – kérdezte Jacks.

– Az ifjúság köve. – Evangeline lehúzta Petra másik

kesztyűjét, és a karja libabőrös lett.

Csillogó arany karkötő fogta át a csuklóját, és a közepén

olyan makulátlan kéken ragyogott egy kő, mint Jacks
túlvilági szeme.

Evangeline nem akart hozzáérni. Úgy vélte, veszélyes

volt tegnap éjjel, amikor majd beleőrült miatta a
féltékenységbe. Most eszébe jutott, miként figyelmeztette
Jacks, amikor megérkeztek: Ha a kövek ott lesznek, emberek
fognak meghalni a bálon.

Immár valaki tényleg meghalt, de nem a kövek

tehetnek róla, hanem ők, amiért ki akarják nyitni a kaput.
Evangeline megint elgondolkodott rajta, mit rejthet
Valoria. Mi lehet olyan értékes és olyan veszélyes, hogy
egész életekre kiható jóslatokkal és olyan varázskövekkel
szükséges védeni, amelyeknek a megszerzéséhez gyilkolni
kell?

– Evangeline – szólította meg Jacks halkan, de

sürgetően. – Itt nem maradhatunk. Pakolj össze. Én
vigyázok a kőre.
Túl sok vérfolt éktelenkedett Evangeline fűzős ruháján. Az
egyik hímzett rókát jókora vörös folt borította. Le kellett
volna vennie, átöltözni és összepakolni. Megölt valakit, és
Kristof cikke miatt Apollo és Tiberius már úton lehetnek
ide, hogy megöljék őt.

Evangeline úgy érezte, összecsapnak a feje felett a

hullámok.

Melyikhez fogjon hozzá először? Vegye le a véres

ruháját? Mossa le az arcáról a vércsíkokat és a vérfoltokat
a kezéről? Vagy pakoljon? És mit pakol be az ember,
amikor az életéért fut?

Mennyi ruhát hozott LaLa fogadására, most mégsem

veszi hasznukat.

Egy köpenyre és egy csizmára van szüksége…

Az öltözőszekrény tükrében meglátta, hogy résnyire

nyitva maradt a bejárati ajtó.

Evangeline mozdulatlanná dermedt, de a végtagjai

megint remegni kezdtek, ahogy meglátott egy bőrcsizmás
lábat – de ez nem Jacks lába volt.

– Eva, itt vagy? – Luc dugta be a fejét az ajtón. – Már

aggódtam…

Ledermedt, ahogy meglátta a lányt, a szeme

elkerekedett, és a lány ruháján és arcán lévő vér láttán
előbukkantak a szemfogai. Evangeline mellkasát
elszorította a pánik.

– Luc, menned kell…

 – De vérzel! – Aggodalmasnak hangzott, viszont
tekintetében éhség lángolt. – Mi történt?

– Nem az én… – Mielőtt befejezhette volna a mondatot,

borzalmas fájdalom hasított a hátába. – Ááá! – Annyira
fájt, hogy levegőhöz sem jutott. Előregörnyedt, alig bírt
talpon maradni, a hátán mintha széthasadt volna a bőr.

– Eva! – Luc egy szempillantás alatt átkarolta a

derekát, hogy ne zuhanjon a padlóra. De ez nem szüntette
meg a fájdalmat.

Égetett. Fájt. Vérzett.

Evangeline egy pillanatra látta a növekvő szemfogakat,

de semmit sem tehetett, hogy eltaszítsa magától Lucöt –
csak a fájdalomra bírt gondolni. Eleinte nem tudta, mi
történik vele. Azt hitte, talán ez a büntetés azért, hogy
megölte Petrát. Aztán eszébe jutott Apollo és a tükörátok.
Valaki bizonyára kínozza Apollót, és vele együtt őt is.
Érezte, hogy átüt a vér a ruháján, és újra felkiáltott.

– Ááá…

– Istenem, Eva… a hátad! – Luc hangjából sütött az

éhség, és a karja a lány derekán szinte fájdalmasan égetett.

– Takarodj a közeléből! – bődült el Jacks az ajtóban.

Evangeline próbálta elmondani, hogy ezt nem Luc tette

vele – Apollót épp megkínozzák, és meg kell menteniük –,
de csak egy nyögésre tellett tőle. Csak a kardot látta Jacks
kezében – túl nagy erőfeszítésébe került, hogy nyitva
tartsa a szemét.
 – Hé… nem én voltam! – ellenkezett Luc, de a hangja
gyengének és távolinak tűnt. – Valami megszállta.

– Apollo – suttogta Jacks.

– Megszállta a halott férje? – Luc a padlóra ejtette a

lányt.

Jacks felmordult.

Evangeline összegömbölyödött, annyira fájt a háta,

hogy az esést meg sem érezte.

– Nézz rám, vámpírkölyök, és jól nyisd ki a füled,

különben Evangeline meg fog halni – szűrte Jacks az
összeszorított fogai között. – Meg kell keresned Káoszt.
Azonnal.

– Ó, Káosz most éppen nem lelkesedik értem! Elvileg

távol kellett volna tartanom magam Evától…

– Nem érdekel – vágott a szavába Jacks. – Evangeline

meghal még az éjjel, ha nem adod át Káosznak, hogy
keresse meg Apollót, szabadítsa ki a veszélyből, és
gyógyítsa be a sebeit. Képes vagy rá?

– Igen.

– Akkor mit keresel még itt? – fröcsögte Jacks.

A megjegyzést Luc távolodó lépteinek hangja követte.

Jacks halk beszéde távolinak tűnt, de bizonyára

Evangeline mellett volt, mert a lány érezte a közelségét.
Érezte, hogy gyengéden a lába és a nyaka alá csúsztatja
hűvös karját, majd a mellkasához szorítja.

– Fáj, Jacks…
– Tudom, szívem. Biztonságos helyre viszlek.
 32
Ú Evangeline hátába,
mire a lány felkiáltott. Égetett, akár a pokoltűz.
Homályosan tudatában volt, hogy ráharap valamire, és félt,
hogy Jacks nyaka az.

– Semmi gond – mondta rekedten Jacks. – Vigyázok

rád. Csak maradj velem, Kisróka! – Tovább győzködte
Evangeline-t, hogy maradjon ébren, miközben a lány
egyedül arra vágyott, hogy elájulhasson.

Bizonyos percekben a gyötrelem olyan elviselhetetlen

volt, hogy Evangeline levegőhöz sem jutott. Fájdalom
hasított a hátába. Megroggyant a lába. Összecsattantak a
fogai. Az egész létezését betöltötte a fájdalom. Aztán érezte,
hogy Jacks kisimítja nyirkos haját a homlokából, és az
arcára szorítja hűvös kezét.

A vállán pihentette a fejét. Egy szánban voltak, és Jacks

ölében ült. Jacks a mellkasához szorította, és olyan
alacsonyan fogta a derekát, hogy az már nem is a dereka
volt. Viszont a háta égett, mint a tűz – perzselt minden
érintés.

– Már majdnem ott vagyunk – suttogta Jacks.

Meg akarta kérdezni, hogy hol, de a torka fájt a

kiabálástól. Csak annyira volt képes, hogy résnyire
kinyissa a szemét. A világ elszürkült. Nem nappal vagy
éjszaka, csak szürkeség. Szürke, akár a halál, és füstízű köd
borította.

Megfordult a fejében, hogy ez talán azt jelenti, hogy

meg fog halni. Aztán a szán bukdácsolva továbbsuhant,
száguldott a megtépázott úton, el egy megviselt tábla
mellett, amelyen az állt: Isten hozta a pompás Merrywood-
birtokon.

El sem hitte, hogy Jacks idehozta. Nem emlékezett rá,

miért. Túlságosan fájt mindene, nem bírt tisztán
gondolkodni. De Evangeline tudta, hogy ez nem egy boldog
hely, főleg nem Jacks számára.

A ráfröccsenő jeges hótól vacogni kezdett, miközben

Jacks még gyorsabban és keményebben hajtotta a szánt,
elszáguldott a birtok maradványai mellett, és mélyebbre
hatolt az elátkozott Merrywood-erdőben. Evangeline
akárhányszor résnyire kinyitotta a szemét, csak
csontvázszerű fákat látott, és reménytelen szürkeséget.

Az első zöld levél, amely élni merészelt a komor tájban,

megtévesztésnek érződött, bomló elméje játékának. De
azért előbukkant még egy és még egy. Csoda szép zöld
lombkorona. Bárhová nézett, napfényt látott, behavazott
fákat és csiripelő kék madarakat, majd kissé félni kezdett,
hogy elvesztette az ép eszét.

Ezután a virágok következtek, a sárga, a rózsaszín és a

hableánykék delíriumos árnyalataiban. A lejtős utat
szegélyezték, amely egy völgybe vezetett, benne egy
fogadóval és egy folyóval. Egy régi táblán egy felirat volt
olvasható: Üdvözöljük a Pagonyban!
 Evangeline-nek nem csengett ismerősen a név.
Biztosan nem a Nagy Házak egyikének birtoka, vagy talán
csak nem emlékszik rá.

A szán még több faragott tábla mellett húzott el, olyan

helyek felé mutattak, amelyek nevét nem igazán tudta
kiolvasni, majd megállt egy hihetetlen fogadó előtt.
Evangeline azt hitte, álmodik.

A tetőt hatalmas, vörös kalapú, vidám gombák fedték,

amelyeken apró sárkányok szunyókáltak. A virágok kisebb
gyerekméretűre nőttek, élénk szirmaik a szivárvány összes
színében játszottak, és mintha felemelték volna a fejüket,
ahogy Jacks és Evangeline megérkezett.

Jacks egy lendülettel a karjába kapta Evangeline-t, és

bevitte a fogadóba.

A lány bőre azonnal bizseregni kezdett a melegtől, arra

ösztökélte, hogy nyitva tartsa a szemét. Küzdenie kellett –
sérült teste könyörgött, hogy hagyja pihenni –, de tudni
akarta, miért érzi fűszeres almabor és frissen sütött kenyér
illatát, és miért érzi otthon magát, amikor még jelenlegi
állapotában is biztos volt benne, hogy sosem járt itt.

Az ajtó mellett egy élénk színűre festett állóóra

tornyosult ékszerekkel kirakott ingával. Ám időjelölés
helyett ételek és italok nevei álltak rajta, mint Hús
gombóccal, Halászlé, Titokragu, Pirítós és tea, Zabkása,
Gyömbérsör, Sör, Mézsör, Bor, Almabor, Mézes pite,
Szederszirom és Erdei torta.

Evangeline valahol arra számított, hogy egy nagy

szakállú fogadós jókedvű nevetéssel üdvözli majd őket,
amikor belépnek. De csak Jacks nehéz csizmája kopogott a
durva padlódeszkákon.

Mi ez a hely?, gondolta a lány.

Jacks nem felelt, és úgy tűnt, nem is hallotta a

gondolatban felé küldött kérdést, miközben elindult felfelé
a lépcsőn. Vagy valamilyen varázslat vágta el a kettőjük
közötti kapcsolatot, vagy csak túlságosan meggyengült.

Fénylő gyertyák lobogtak, a kandallókban pedig égett a

tűz, de egyetlen ember sem bukkant fel. Tündérmesébe illő
képek fedték a csukott ajtókat a második emeleten: egy
megkoronázott nyúl, egy csillag alakú kulcsot tartó lovag,
egy édességeket dobáló sütőmanó.

Jacks sietve elvitte előttük Evangeline-t. Felment vele

még két lépcsősoron, majd elért két régi üvegajtót, ezek egy
még régebbi boltozatos hídra nyíltak, amely a behavazott
lombú fák sűrű ligetébe vezetett.

– Még egy kicsit maradj velem… – suttogta Jacks, majd

kinyitotta az ajtót.

Evangeline a mellkasához szorította a fejét, felkészült

rá, hogy visszatér a hideg, de a borzongást csillámoknak
érezte a bőrén, amitől kissé megkönnyebbült.

Majd az is feltűnt neki, hogy bár még mindig átjárta a

fájdalom, azóta nem érzett új vágást vagy csapást, hogy
megérkeztek erre a helyre. Elgondolkodott rajta, hogy talán
valamiféle újfajta mágia okozhatja, amely csak itt létezik,
vagy Apollónak is gondját viselték. Emlékezett rá, hogy
Jacks azt mondta Lucnek, kérje meg Káoszt, hogy juttassa
biztonságba Apollót, és Evangeline remélte, hogy most ez
történik.

Még több hósármány csiripelt vidáman, miközben a

híd egy kerek ajtónál ért véget magasan egy fa ágai között.

Jacks nagy levegőt vett, és Evangeline érezte, hogy

mozog a mellkasa, miközben belépett az ajtón egy kisebb
lombházba. Itt nem égtek tüzek vagy gyertyák, de a hely
valahogy így is meleg volt, és fényes, mivel a nap besütött
számtalan ablakán. Olyan sok ablak bújt meg az ágak
között, hogy nehezen lehetett eldönteni, hol kezdődik az
üveg és hol ér véget a fa.

Akadt néhány bútor, de Evangeline olyan homályosan

látott, hogy nem lehetett benne egészen biztos.

Az ágy alig tűnt többnek egy halom kopott mintás régi

paplannál. Jacks óvatosan letette a lány fejét egy párnára,
és hasra fektette. A takarók pont olyan puhák voltak, mint
ránézésre elképzelte, de Evangeline még így is felszisszent
a sérült hátába hasító fájdalomtól.

– Bocs, Kisróka! – Hátrasimította a lány homlokába

tapadó haját, olyan érzés volt, akár egy lázálomban. Vagy
talán Evangeline tényleg haldokolt, és Jacks ezért volt vele
ilyen kedves. – Mindjárt visszajövök – mondta halkan.

Evangeline szeme lassan lecsukódott, majd hallotta

Jacks pihekönnyű lépteit, mintha a Fátum nem akarná,
hogy felébredjen.

Rebegve kinyitotta a szemét. Arra számított, hogy Jacks

valamiféle gyógyítóval tér vissza. Viszont egyedül jött, a
karja teli volt az ellátásához szükséges holmikkal.

Lerakta őket a fapadlóra az ágy mellé, majd óvatosan

elsimította a lány haját a hátáról és a válláról.

– Le kell vágnom a ruhádat.

Evangeline nem kapott több figyelmeztetést, rögtön

hallotta a kés nyisszanását, ahogy az felhasította rajta a
véráztatta ruhát a lapockájától derekának völgyéig.

Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett.

Még jobban megszédült, amikor Jacks elkezdte

gyengéden lehámozni a ruhát a hátáról. Gyötrelmesen
lassú eljárás volt. Jacks többször sziszegett összeszorított
fogán keresztül, és Evangeline csak elképzelni tudta,
mennyire rossz állapotban lehet a háta. De Jacks nem tette
szóvá. Azzal folytatta, hogy gyengéden kitisztította a sebeit,
és hűvös, nedves ruhával megtörölgette őket. Minden
alkalommal csípett, akárhányszor a ruha egy sebhez ért.
De aztán Jacks ujjai megnyugtatták, ahogy bordájának
sértetlen oldalához értek, néha a kézfeje, máskor az
ujjbegyei, és ő csak arra tudott koncentrálni, hogy fel ne
sóhajtson.

– Jó vagy ebben – suttogta a lány. – Gyakran utazol

megnyúzott lányokkal?

Erre Jacks halkan felnevetett.

– Nem. – Miközben egy ronggyal végigsimított a háta

alsó részén, közvetlenül a derekának völgye alatt,
csendesen megkérdezte: – Féltékeny lennél, ha így lenne?
 Nem vagyok féltékeny alkat, akarta mondani Evangeline,
de ehelyett csak annyit válaszolt:

– Nyilván.

Jacks ezúttal még hangosabban felnevetett.

A lányt elöntötte a szégyen.

– Nem ezt akartam mondani.

– Semmi gond! Valószínűleg megölném az illetőt, hogy

egy másik férfival találnálak ilyen helyzetben. – Jacks
keményebben leszorította, ahogy rátért a vállára, és
egymás után letépte a jelmez ujjait, így a maradék ruha is
teljesen lecsúszott róla. Evangeline olyan hangot hallatott,
ami átmenet volt a sikkantás és a sóhaj között.

– Ezt muszáj volt?

– Nem, de életében egyszer mindenkinek át kellene

élnie, milyen, amikor letépik róla a ruhát.

Evangeline arra gondolt, hogy Jacks valószínűleg a

fájdalomról akarja elterelni a figyelmét, de így is elpirult
az arcától a mellkasáig.

A szeme sarkából mintha mosolyt látott volna

megjelenni Jacks arcán.

És egy pillanatig nem érzett fájdalmat.

Jacks ellépett Evangeline-től, majd pár másodperccel

később egy halom összehajtott ruhával tért vissza, amely
kicsit erdőillatot árasztott, tiszta volt, üde, és a fákra
emlékeztetett.

– Jobb, ha ezen megtámaszkodsz.

 – Miért?

– Mert most be kell kötözzelek.

A lány gyomra elszorult, amikor rájött, hogy ez mit

jelent: ahhoz, hogy újra felöltöztesse, ruhát kell tekernie a
meztelen hasára és mellkasára.

– Becsukhatom a szemem – folytatta Jacks –, de akkor

ki kell tapogatnom a testedet.

Evangeline újra pillangókat érzett a hasában azzal a

különös bizonyossággal egyetemben, hogy Jacks a korábbi
megjegyzésével ellentétben most nem viccelt. Kissé
beleszédült a gondolatba, ahogy felkönyökölt a
ruhahalmon.

Egy kis időre lehunyta a szemét, de ettől csak még

inkább érezte Jacks leheletét a nyakán, ahogy a háta fölé
hajolt, és hűvös kezét a meztelen hasa alá tette. Jacks
segített neki felemelkedni a matracról, de Evangeline csak
arra tudott gondolni, hogy az ujjai szétterülnek a csupasz
bőrén.

– Ne felejts el levegőt venni, Kisróka, különben túl

szoros lesz a kötés.

A lány levegőt vett, és próbált a hóra koncentrálni,

amely tollpiheként hullott az ablak túloldalán,
álomszerűen lebegtek a pelyhek, miközben Jacks elkezdte
köré tekerni a ruhát. Gyengéden kötözte be, de nem
vigyázott a kezére – akárhányszor köré tekerte a szövetet,
érezte, hogy hűvös ujjbegyei megsimítják a hasát és a
bordáit, néha még a mellét is.
 Minden érintésével mintha elektromosság bizsergette
volna a bőrét, és Evangeline azon kapta magát, hogy
közelebb akar húzódni hozzá. Nevetséges volt – megsérült,
és Jacks csak a sebeit látta el. De akkor sem egyszerű
sebkötözésnek érződött, hanem többnek. Vagy csak
Evangeline szerette volna, hogy több legyen – talán Jackset
akarta.

Azonnal megpróbálta kiűzni fejéből a gondolatot. Nem

akarhatta Jackset. De nehezére esett arra gondolni, milyen
borzalmakat tett, miközben ápolta. Érezte a leheletét a
nyakán, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak másként
érne véget kettőjük története.

A gondolatra azonnal tüzes bűntudat hasított belé, és

eszébe jutott Apollo, aki azt mondta, szeretné megpróbálni.

De aztán megint érezte magán Jacks érintését, és azt

kívánta, bár Jackset próbálná megmenteni Apollo helyett.

Lehunyta a szemét, megtiltott minden Jacksszel

kapcsolatos gondolatot, és rávette magát, hogy csak
Apollóra gondoljon – vagy bármire Jacksen kívül. Amikor
újra kinyitotta a szemét, a girbe-gurba ágakra koncentrált,
amelyek részben az otthonos lombház falait alkották.
Ekkor tűntek fel neki a fába vésett vízszintes rovátkák. A
gyerekek magasságát szokták így mérni. A jelek szerint öt
éven keresztül vezették a méréseket, mellettük öt név állt:

Aurora

Lyric

Castor
 Jacks

Nem tudta, miért hagy ki egy ütemet a szíve – Jacks

neve miatt a falon, vagy a másik miatt, amelyet legfelül
pillantott meg, az utolsó évhez írva: az Íjász.
 33
E szédült, de most forogni kezdett
vele a világ. Ha Jacks neve ott szerepel a falon, együtt a
Merrywoodi Hármak többi tagjával, akkor mindvégig
igazat mondott. Nem tartozott közéjük.

Megdöbbent, hogy Jacks ennyire őszinte volt vele.

Viszont csalódottság kavargott benne, amiért ekkorát
tévedett. De talán nem tévedett mindenben. Még ha Jacks
nem is volt a Merrywoodi Hármak tagja, egyértelműen a
barátjuk volt. Bizonyára mind ide jártak pihenni. És talán
a múltban történteknek köze lehet ahhoz, miért akarja
kinyitni a Valorok Kapuját.

Jacks a feje tetejére állította az életét azért, hogy

kinyittassa vele a kaput, elhozta Északra, megátkozott
valakit, hogy Evangeline férjhez menjen, szökevénnyé
tette, és kétségkívül még számtalan dolog száradt a lelkén,
és Evangeline tudni akarta, hogy mindezt miért.

Jacks eddig sem adott neki egyenes választ, úgyhogy a

lány kételkedett benne, hogy most hajlandó lenne rá. De
talán ki tud szedni belőle valami használható információt
a szándékait illetően.

– Mesélsz nekem ezekről a fába vésett nevekről?

Jacks ujjai mozdulatlanná dermedtek.

 – Kiment a fejemből, hogy ezek itt vannak.

Durvábban folytatta a kötözést. Evangeline arca

megrezzent, ahogy Jacks szorosabbra húzta a ruhát.

De ezzel nem fogja visszariasztani.

– Miért vannak felírva ezek a nevek? – erősködött.

– A magasságunkat mértük a falon.

– Erre rájöttem, Jacks. Arra vagyok kíváncsi, hogy kik

voltatok egymásnak. Azt mondtad, nem voltál tagja a
Merrywoodi Hármaknak, de azt nem említetted, hogy
barátok voltatok.

– Csak Lyrickel és Castorral voltunk barátok.

– És Aurorával és az Íjásszal?

– Aurora egy istencsapása volt, és nem mondanám,

hogy az Íjász a barátom lett volna. – Jacks befejezte a
kötözést, olyan szorosan meghúzta, hogy Evangeline
levegőért kapott.

– Miért…

– Ideje aludnod – vágott a szavába Jacks.

– Már nem vagyok fáradt – hazudta a lány.

Jacks lesújtó pillantást vetett rá.

– Most nyúztak meg.

– Pontosan, ez kiűzte a szememből az álmot. –

Valójában rátört a kimerültség. Mivel Jacks már nem ért
hozzá, nem pezsgett benne annyi adrenalin. De egy
mosollyal sikerült elnyomnia az ásítást. – Ha szeretnéd,
hogy aludjak, mesélj nekem egy esti mesét.

– Ez nem esti mese, Kisróka.

– A legtöbb tündérmese nem az.

A rosszalló ráncok elmélyültek Jacks szája körül.

– Ez nem is tündérmese. A tündérmesékben vannak

hősök. De ebben a történetben minden hős meghalt aznap
a Merrywood-birtokon. – Jacks a falba vésett rovátkákra
pillantott, a tekintete kissé elveszetten a távolba révedt,
amiről Evangeline-nek az jutott eszébe, hogy ritkán
gondolhatott a múltjára. – Akkoriban mind fiatalok
voltunk, és elég ostobák ahhoz, hogy azt higgyük, ha
helyesen cselekszünk, az jól fog elsülni. Lyric jóságos volt,
Castor nemes, én pedig…

Elhallgatott, és komoran megrázta a fejét, mintha nem

sokra tartaná korábbi énjét.

– Hősködtem aznap, amikor Vengeance megtámadta a

Merrywood-birtokot. Nem voltam ott, amikor megtörtént.
Mire odaértem, Castor kivételével mindenki meghalt.

Evangeline látta, hogy megbánás ül ki Jacks arcára.

– Hátba szúrták, és voltam olyan bolond, hogy azt

hittem, megmenthetem. Az anyja, Honora volt a
legnagyobb gyógyító egész Északon. És azt hittem, ha elég
gyorsan eljuttatom hozzá, el tudja látni. Viszont… –
Elakadt a hangja. Evangeline látta az arcán, hogy nem volt
elég gyors. – Az élet nem egy kedves mesemondó. És
nekem nem az a sorsom, hogy megmentő legyek.
 Jacks elindult kifelé a szobából.

– Tévedsz. – Evangeline felé nyúlt, és megfogta a kezét.

A szorítása nem volt olyan erős, mint szerette volna. A
kimerültség kezdte jobban a hatalmába keríteni, de így is
olyan szorosan fogta, amennyire csak bírta. Emlékeztetni
akarta rá Jackset, hogy a karjában tartotta, amikor sírt, a
karjában hordozta, amikor vérzett, bekötözte a sebeit.
Viszont elnehezült a feje, és csak annyit bírt mondani: –
Ma este megmentettél.

– Nem, megakadályoztam, hogy meghalj. Nem

ugyanaz. – Jacks elhúzódott tőle, és szó nélkül távozott.

Evangeline nem emlékezett rá, hogy lehunyta volna a

szemét, de amikor újra kinyitotta, sötét volt a lombházban,
és félni kezdett, hogy egyedül maradt. Nem tudta, hogy
Jacks egyáltalán visszajött-e megnézni, hogy van, miután
elvitte az ápolószereket. Szerette volna azt gondolni, hogy
nem hagyná itt ilyen sérülten, de már korábban is tett
hasonlót.

– Jacks – suttogta.

Amikor Jacks nem felelt, hangosabban próbálkozott:

– Jacks!

Megnyikordult alatta a padló, de mást nem hallott.

Csak ő volt, egy halom takaró és a kitartó fájdalom.

Óvatosan feltolta magát a két karjával. Az egész hátába

szúró fájdalom hasított a mozdulattól, de el lehetett
viselni, és nem bírta figyelmen kívül hagyni a feszítő
érzést, hogy ki kell mennie a mosdóba.
 A térdével is feltolta magát…

És eszébe jutott, hogy nincs rajta ruha, csak a kötés a

mellkasán és a takaró, amely most csúszott le a derekáról.

Jacks valamikor nyilvánvalóan visszajött. Teljesen

megszabadította a véráztatta ruhájától, amíg aludt. Nem
hibáztatta érte. Viszont hirtelen nagyon megkönnyebbült,
hogy Jacks nem volt itt, miközben az ágyneműt ügyetlenül
átkutatva talált valami puha ruhadarabot, ami leginkább
egy ingnek érződött. Biztosan Jacks hagyta itt. Az ő illatát
érezte rajta; almák, varázslat és hűvös, holdfényes éjszakák.

Nagyon jó illata volt.

Lassan felvette az inget, majd remegve lábra állt. Nem

égtek gyertyák, hogy utat mutassanak neki, de szerencsére
odakint csillagfényes volt az éjszaka. A csillagok nem adtak
sok fényt, csak aranyszínű halovány derengést, de ez is elég
volt, hogy Evangeline kiérjen a lombház szélére, ahol egy
régi kötéllétra egy másik lenti sötét szobába vezetett.

Jobban érezte magát, mint számított rá, de még így is

borzalmas fájdalmai voltak, és messze nem volt elég erős
ahhoz, hogy lemásszon egy lengedező létrán.

Maradt a kinti híd, amelyen Jacks áthozta.

Evangeline felkészült a meztelen lábához érő hideg

hóra, az éjszakai sötétségre és az iszonyatra, hogy át kell
kelnie egy égig érő hídon, amelyet alig lát. Viszont arra a
csodára nem volt felkészülve, amit a csillagoknak tűnő
apró fények jelentettek. Csillámok éjféli hada.
Felmelegítették a levegőt, csiklandozták a bőrét, és úgy
érezte magát tőlük, mintha kalandra indulna.

Remélte, hogy ez a kaland nem kerüli el a mosdót, mert

fogalma sem volt róla, merre tart, amikor elérte az ajtót a
híd végében.

A lombházzal ellentétben a fogadóban továbbra is égett

a pilács, és ugyanolyan meleg volt, mint amilyenre
Evangeline emlékezett. Gyertyafény táncolt boldogan a
falakon, és ő érezte a kandallóban lobogó tűz erősödő
melegét a tágas előtérben a sokemeletnyi szoba alatt.

Nem tudta, hogy a hely tette, az odakint csillogó

fények, vagy a tűz megnyugtató ropogása, de minden egyes
lépéssel úgy érezte, elhagyja a nyomasztó történet lapjait,
amely az eddigi élete volt, és belép egy elfeledett
tündérmese világába, ahol az idő és a kihívások is
megszűntek.

Tudta, hogy nem maradhat itt örökké. De egy különös

pillanatra örült neki, hogy megsérült, és pihenésre van
szüksége – mert nem állt rá készen, hogy elmenjen innen.

Evangeline még jobban érezte magát, miután könnyített

magán a mosdóban. Hihetetlen érzés volt megmosni a
kezét és az arcát, és kifésülni a haját, bár az nem sokat
használt, hogy megszelídítse rózsaszínes aranyszőke
loboncát. De aligha volt oka a haja miatt aggódni, amikor
egy szál ingben mászkált. Mintha Jacks ugyanezt az inget
viselte volna a jelmezbálon. Bár sötét ujjai, amelyeket Jacks
feltűrve hordott, lelógtak a kezére, az alja épp csak leért a
combjáig.
 Vissza kell mennie a lombházba, mielőtt Jacks meglátja
hiányos öltözetben – mert bizonyára jár ide valaki, aki
vigyáz a kandallókra.

A mosdó előtti folyosó megint fűszeres almabortól és

meleg kenyérvekniktől illatozott, amitől Evangeline-nek
megkordult a gyomra. Az illat a lenti bejárat melletti
borozóból szökött fel.

Evangeline az ajkába harapott. Bár jobban érezte

magát, fájdalommal járt fel- és lemenni négy lépcsősoron
– arról nem is beszélve, hogy lényegében meztelen volt. De
a kenyér és az almabor elég csodásan illatozott ahhoz,
hogy félretegye a fenntartásait.

Miután lassan lement a lépcsőn, talált egy meseszép

bejáratot a földszinten. Látta a kerek ajtót, amelyen Jacks
keresztülhozta előző éjszaka. Gombafaragványokkal
díszítették, mint amilyeneket a tetőn is látott. Valaki
ezeket a szavakat véste a bejárat fölé: A Pagony: Fogadó
Utazóknak és Kalandoroknak.

Az ajtótól balra kezdődött a lépcső, amelyen lejött.

Mellette volt a fal és a fentről látott lobogó tűz. Voltak még
faág alakú lyukak és kampók, ahová az utazók a
köpenyüket és a fegyvereiket akaszthatták – úgy tűnt,
kardokat és tőröket tilos volt behozni a főbejárattól jobbra
kezdődő borozóba. A bejárat nyitva állt, és Evangeline
érezte az almabor édes, fűszeres illatát.

Először a különös állóórához lépett oda, amely előző

este is feltűnt neki. Azt hitte, csak kábultan képzelte, de
pont olyan volt, amilyenre emlékezett. Élénk színű, a
számlapján ételekkel és italokkal a számok helyett. Az
arany óramutató a Gombócra mutatott, a percmutató az
Almaborra, a másodpercmutató pedig a Mézes pitére.

Evangeline hirtelen megkívánta a mézes pitét, de

megint másvalami vonta magára a figyelmét. Az
étkezéseket mutató óra mellé két nevet véstek a fába:
Aurora + Jacks.

Minden porcikáját átjárta a szorongás.

– Élvezed, hogy szaglászhatsz?

 34
E Jacks hangjának hallatán.
Azt akarta mondani, hogy csak kenyeret és almabort
keresett – és egyáltalán nem zavarta, hogy Jacks neve
mellett Auroráé szerepelt –, de a szavak nem jöttek ki a
száján.

Jacks állt előtte a sötét nadrágban, amely botrányosan

lecsúszott a derekáról. Evangeline elpirult, hogy felső
nélkül látja. Kockás hasa sima, akár a márvány. Tökéletes
volt – eltekintve a vöröslő harapásnyomoktól a nyakától a
válláig.

– Azt én csináltam? – Elöntötte a szégyen, eszébe

jutott, hogy megharapta Jackset, de azt hitte, csak egyszer.

– Tényleg nem emlékszel? – Jacks oldalra döntötte a

fejét, és Evangeline esküdni mert volna, hogy csak azért
csinálta, hogy még inkább láthatóvá tegye a fognyomokat a
bőrén.

Azt akarta mondani, hogy nem emlékszik rá, hogy

megharapta volna Jacks nyakát, nem törtek rá lehengerlő
emlékek, hogy a vállába mélyesztette a fogát, de megint
torkán akadtak a szavak.

– Eltakarom. Ha visszaadod az ingemet. – Jacks szeme

csillogott, ahogy a tekintete lentebb kalandozott, túl
felsőjének kevéske gombjain, le egészen a meztelen lábáig.
 Evangeline-nek eddig is melege volt, de a bőre most
felforrósodott. Nem hitte volna, hogy Jacks elveszi tőle az
inget, de nála sosem lehetett tudni.

Jacks játékos mosolyra húzta a száját, és határozottan

lépett egyet felé.

– Ha már felmerült, hogy ki mit felejtett el, szeretnék

kérdezni valamit. – Az ujjával végigsimított a lány nyakán,
és megfogta a nyakláncát.

Mintha bedobták volna egy hordó jeges vízbe. Annyi

minden történt, hogy Evangeline elfelejtette, hogy nála
van az igazság köve.

– Ne! – kiáltott fel.

De Jacks ujjai gyorsabbak voltak. Benyúlt az ing alá, és

Evangeline levegőért kapott, ahogy előhúzta a ragyogó,
aranyszínű követ.

– Mid van itt neked, Kisróka? – A hangjának gúnyos

éle volt. – Ajándékba kaptad Luctől?

– Nem! – vágta rá Evangeline, és majdnem elnevette

magát a megkönnyebbüléstől, hogy Jacks nem tudja, mi ez,
és milyen feldúlt arcot vág. – Féltékeny vagy Lucre?

– Szerintem ezt már tegnap megbeszéltük. Mindig

féltékeny vagyok. Mint ahogy te is – tette hozzá
vigyorogva. Majd tekintete a lány mögött a falra írt
nevekre ugrott: Aurora + Jacks.

És Evangeline képtelen volt tagadni. Az érzés nem volt

olyan erős, mint a fiatalság kövének jelenlétében, inkább
bizsergetett, nem pedig égetett, de tagadhatatlan volt. Nem
lett volna szabad féltékenynek lennie. Aurora Valor
meghalt, és az alapján, amiket Evangeline megtudott,
tragikus körülmények között hunyt el. De minden
könyvben úgy írtak Auroráról, hogy ő volt a valaha élt
legszebb lány. Lehet, hogy múlt éjjel Jacks azt mondta,
hogy Aurora egy istencsapása volt, de itt egymás mellett
szerepelt a nevük.

– Szerelmes voltál Aurorába? – kérdezte a lány.

– Nem. Azt sem tudtam, hogy ez itt van. – Komoran

összevonta a szemöldökét, és ettől Evangeline kicsit
megkönnyebbült. Amitől megint ostobának érezte magát.

Még ha Jacks szerette is Aurorát, ennek nem lett volna

szabad zavarnia. De úgy tűnt, az eszelős vonzalom, amelyet
tegnap olyan erősen átélt, nem tűnt el nyomtalanul.

Talán csak amiatt, mert Jacks még mindig kicsit túl

közel állt hozzá az egy szál nadrágjában, miközben ő csak
egy inget viselt – illetve a nyakláncot, amit Jacks még
mindig nem engedett el.

Valószínűleg el kellett volna neki mondania, hogy

valójában mi az az ékkő. De akkor biztosan bedugta volna
még egy vasdobozba, pedig Evangeline annyi kérdést fel
akart még tenni.

Bár feltehetően jobb megvárni, amíg Jacks már nem

szorongatja a követ. Evangeline nem tudta biztosan, hogy
működik a kő, de emlékezett rá, hogy amikor Petrát
kérdezgette, és a lány nem akart neki válaszolni, a kő
felizzott, és Petra kénytelen volt igazat mondani. Ha a kő
most is felmelegszik, Jacks megtudja, hogy varázserejű, és
elveszi tőle.

– Éhes vagyok – jelentette be a lány. Aztán lefeszegette

Jacks ujjait a kőről, és elindult a borozó felé.

A Pagony borozója ugyanolyan barátságos volt, mint a

különös fogadó többi része, rengeteg fával és gyertyával, és
egy tóra néző egész falas ablakkal, amely úgy festett,
mintha csillagokkal lenne tele víz helyett. Még éjszaka is
szikrázott és csillámlott, Evangeline rögtön elgondolkodott
rajta, hogyan festhet napközben.

Az érkezésük idején nem tűnt fel neki a tó, de tekintve,

hogy milyen állapotban volt, sok más dologra sem figyelt.

A Pagony többi részéhez hasonlóan a borozóban sem

voltak emberek, de minden asztalon friss ételek
sorakoztak. Evangeline látta a tálakból felszálló gőzt,
miközben Jacksszel leült egy kellemes sarokban, egy
háromszögletű ablak közelébe, amely a csillagfényes tóra
nézett.

Az ételek azok voltak, amikre az óra mutatói is

mutattak. Két edényben hús és gombóc, mellette két vastag
szelet kenyér, korsóban fűszeres almabor egy kanál
tejszínnel és tányéron mézes pite.

Csodálatos illata volt, mint az otthon legszebb

részeinek és a legédesebb emlékeknek. Evangeline tudta,
hogy bizonyos kérdéseket mindenképp fel kell tennie, de
nem bírt ellenállni neki, hogy bele ne kortyoljon a fűszeres
almaborba és ne harapjon az egyik tökéletes gombócból.
 Jacks rámosolygott, ritkaságszámba ment, hogy
mosolyra húzódó szája őszintén boldognak tűnt.

– Ízlik?

– Igen – mondta teli szájjal a lány, és ennél jobban már

nem is szégyellhette volna magát. Még az első gombócát
sem ette meg, és máris úgy érezte, hogy el akar csenni még
egy tállal egy másik asztalról.

– Ezt mindet te főzted?

Jacks aggodalmasan felvonta a szemöldökét.

– Szerinted én tudok főzni?

– Nem, nem hinném. – Tényleg nem volt túl logikus,

miért készítene Jacks ennyi ételt. – Csak próbálok rájönni,
mi ez a hely. – Harapott egyet a mézes pitéből, olyan íze
volt, akár az álmoknak. – Miért tűnik itt minden annyira
másnak?

– Réges-rég, még a Valorok bukása előtt, bűbájt

bocsátottak a Pagonyra, hogy megvédjék a veszélyektől.
Ám a mágia gyakran előre nem látható következményekkel
jár. Ebben az esetben a Pagonyt a bűbáj nem egyetlen
veszélytől védte meg, hanem minden átoktól, és
változatlanul megtartotta az idők során.

– Ezért vannak étellel megterítve az asztalok.

– Óraműpontossággal – mondta Jacks fintorogva,

miközben hosszú ujjaival letört egy darab kenyeret, és a
szájába dobta.
 Evangeline nem hitte volna, hogy valaha is látta mást
enni almán kívül. Sőt, amióta ideértek, még almát sem
látott a kezében. Emiatt megint elgondolkodott azon, amit
Jacks az imént mondott, hogy a Pagony védelmet élvez az
összes átokkal szemben. Nem tudta, ennek mi köze lehet
Jacks almáihoz, de valami más is az eszébe jutott róla.

– Azért hoztál ide, hogy védve legyek az átoktól,

amelyik Apollóhoz köt? Azért maradtak abba az
ostorcsapások, amint megérkeztem?

Jacks bólintott.

– Úgy gondoltam, a tükörátok nem hat rád, amíg itt

vagyunk. És reméltem, hogy gyorsabban gyógyulsz majd. A
Pagony varázserejét az idő működteti: ami óráknak tűnik,
máshol napokat tesz ki, úgyhogy az emberek itt általában
gyorsabban gyógyulnak.

– Miért nem hoztál rögtön ide, amikor tudomást

szereztél az átokról?

Jacks tört még egy darab kenyeret.

– Nem szoktam ide járni. A Pagony régen az otthonom

volt. – A szeme fagyoskék árnyalatot öltött.

Evangeline-re rátört a késztetés, hogy bocsánatot

kérjen, de nem tudta, miért. Csak annyit tudott, hogy
elszorult a szíve, amikor Jacks kimondta az otthon szót.

Mitől siklottak ki a dolgok? Hogyan változott át egy fiú,

akinek volt családja és barátai, Fátummá? És miért nem
akart többé idejönni? Számára a Pagony barátságosnak és
csodálatosnak tűnt, de Jacks számára egyértelműen nem
volt az.

– Mikor jártál itt utoljára?

– Közvetlenül azután, hogy Fátummá változtam. –

Jacks arckifejezése megváltozott, ahogy ezt kimondta.

Mintha Evangeline szeme láttára oszlott volna el egy

bűbáj.

A tűz ropogott, és a borozóban melegebb lett, ahogy

Jacks egész teste megfeszült. Lerakta a kenyeret, összevont
szemöldökkel Evangeline-re nézett, majd háborgó
tekintete a láncra siklott a lány nyakában. És ezúttal nem
kérdezte meg, hogy Luctől kapta-e ajándékba.

– Azt hiszem, rossz kislány voltál, Kisróka. – Ciccegett

a nyelvével. – Hol találtad meg az igazság kövét?

– Elhoztam Glendora Slaughterwood sírjából. – A

szavak önkéntelenül csúsztak ki a száján.

És mielőtt visszakérdezhetett volna, Jacks még egy

kérdést szegezett neki:

– És nem gondoltad, hogy illene elmondanod?

Nehéz volt eldönteni, hogy sértettnek vagy dühösnek

tűnik.

Bűntudat hasított Evangeline-be, de hamar enyhült

benne az önvád, amikor rájött, hogy Jacks épp használja
rajta az erejét, és arra kényszeríti, hogy kimondja a választ:

– Megfordult a fejemben, hogy elmondom, de nem

akartam, hogy elvedd a követ.
 Jacks villámgyorsan átnyúlt az asztal felett, és a
markába fogta a drágakövet. Evangeline egy pillanatra arra
gondolt, hogy egyszerűen letépi a nyakából.

– Kérlek, ne… – Az egész teste megfeszült, és egy másik

igazság is kicsúszott a száján, bár nem akarta: – Csak meg
akarlak érteni, Jacks.

Jacks úgy nézett rá, mintha hibát követne el, az

arcvonásai ellágyultak a szánakozástól, majd leszakította a
követ a láncról.

– Jacks! – Evangeline felállt, hogy a távozó Jacks után

eredjen, de a Fátum túl gyorsan elhagyta a borozót, őt
pedig még mindig hátráltatták a sérülései. Sosem érné
utol. És a lelke mélyén nem is akarta utolérni, amikor
Jacks ennyire zaklatott.

De nem hagyhatja, hogy elmenjen. Nem tudta, milyen

közel kell lennie az igazság kövének ahhoz, hogy
működjön, de még mindig maradtak megválaszolatlan
kérdései. Utánakiáltott Jacksnek.

– Miért akarod kinyitni a Valorok Kapuját?

Jacks bosszúsan, torokhangon felmordult. Megállt

közvetlenül a küszöbön. Majd szinte alig hallhatóan azt
felelte:

– Egyáltalán nem akarom kinyitni.

 35
J kinyitni a Valorok Kapuját.
Evangeline csak erre tudott gondolni, ahogy a Fátum
eltűnt a lépcsőn.

A felfedezés váratlan és felfoghatatlan volt. Evangeline

lerogyott a legközelebbi székbe. A háta megint lüktetett, és
forgott vele a világ a hírek hallatán.

Jacks általában kiforgatta az igazságot, nem pedig

hazudott, de most tisztán és egyértelműen közölte vele,
hogy nem akarja kinyitni a Valorok Kapuját. Nem igaz?

Evangeline esküdni mert volna, hogy ezt hallotta, de

aztán eszébe jutott, amikor legutóbb erről kérdezte Jackset,
és milyen választ kapott: Hízelgő, hogy ilyen érdeklődéssel
viseltetsz az iránt, mit akarok.

Visszagondolt régebbre, amikor először hallott a

Valorok Kapujának létezéséről. Megkérdezte Jackset, mi az,
és a Fátum közölte vele, hogy nem kell aggódnia miatta. De
azt sosem mondta, hogy konkrétan ki sem akarja nyitni.
Amiből megint adódott a kérdés: valójában mit akar Jacks?

Az előtérben megkondult az ételeket ábrázoló óra, és a

mutatója, amelyik eddig az Almabornál állt, nyikorogva
továbblépett a Mézsörre. Az agyagkorsó Evangeline szeme
láttára változott át aranyszínű folyadékkal teli magas
pohárrá, amely ugyanolyan színű volt, mint a kő, amelyet
Jacks az imént vett el tőle. És ez villámcsapásként érte, éles
volt, felvillanyozó és fájdalmas. Jacks nem akarta kinyitni a
Valorok Kapuját – csak a négy kő kellett neki.

Tiberius azt mondta, a Valorok Kapujának kövei

együttesen nagy hatalommal bírnak, és Petra utalt rá, hogy
amikor mind a négy egymás mellé kerül, hihetetlen
dolgokra lesznek képesek. Jacks bizonyára mindvégig erre
a hatalomra vágyott.

Egyáltalán hagyta volna Evangeline-nek, hogy

használja a köveket, kinyissa a kaput és megmentse
Apollót?

Tekintve, hogy milyen hamar magához vette a köveket,

miután a lány megtalálta őket, Evangeline hirtelen
kételkedni kezdett abban, hogy szándékában állt hagyni,
hogy használja őket. Valójában ezért nem akarta elárulni
Káosznak, hová mennek? Mert meg akarta tartani a
köveket magának?

Evangeline a borozó ívelt ajtaja felé pillantott.

Gyanította, hogy Jacks nem tér vissza egyhamar, de nem
akart ölbe tett kézzel várni rá.

A legutóbbi felfedezése több kérdést vetett fel, mint

ahányat megválaszolt, de egy dolgot megtudott: a Pagony
volt Jacks korábbi otthona. Ha valahol válaszokat találhat
azzal kapcsolatban, hogy Jacks valójában mit akar elérni,
ez lesz az a hely.

És nem lenne rossz találni még néhány ruhát.

 Bár senki sem volt a fogadóban, Evangeline így is kissé
meztelennek érezte magát Jacks ingében, ahogy felment az
emeletre, ahol az ajtókat tündérmesék képei díszítették.
Máris elfáradt, és borzasztóan fájt mindene.

Az első ajtóra, amelyet kinyitott, egy édességeket

dobáló sütőmanó képét vésték. A szoba az ajtó túloldalán
még vidámabb volt, színes cukorkákkal teli patikárius
üvegcsék díszítették. Az ágyakon lévő párnákat szintén
édességekről mintázták – becsomagolt karamellák,
zselégolyók és puha mályvacukrok. Csábítónak tűnt
legalább egy pillanatra lepihenni. Szinte hallotta, ahogy az
ágy azt mondja neki, ha itt térsz nyugovóra, az álmaid is
édesek lesznek.

De Evangeline válaszokat – és ruhákat – akart, nem

pedig aludni.

Miután nem talált mást, csak egy üres ruhásszekrényt

és egy üres asztalt, átvonszolta magát a szomszéd szobába.
Ezen az ajtón egy csillag alakú kulcsot tartó lovag volt
látható, és odabent még több csillag várta, lógtak a
mennyezetről, elborították az ágyneműt és a szőnyegeket.

Evangeline belesett a ruhásszekrénybe – amelynek

csillag alakú fogója volt –, de sajnos nem talált benne sem
ruhákat, sem válaszokat a rejtélyekre.

– Sosem adod fel, mi? – kérdezte Jacks.

Evangeline megpördült, és meglátta Jackset karba tett

kézzel az ajtóban, ahogy vállával az ajtókeretnek dőlt.
 Visszajött, hogy megkeresse őt – a lány erre nem
számított. Zaklatottnak tűnt, amikor távozott. Evangeline
azt hitte, megint magába zárkózik, és eltűnik. De mégis itt
volt, az ajtóból nézte őt.

Felvett egy tiszta inget – haloványkék volt, az ujját

könyékig feltűrte, és a legfelső gomb kivételével végig
begombolta – így tisztán látszottak a halványuló
harapásnyomok a nyakán. Korábban Evangeline rosszul
érezte magát miattuk, de most úgy gondolta, Jacks
megérdemelte.

– Hazudtál nekem. – Utálta, hogy ő sebzettnek és

dühösnek hangzik, Jacks rideg arckifejezése viszont
változatlan.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Jacks vontatott

hangon.

– Nem is akarod kinyitni a Valorok Kapuját. – Szúrós

pillantást vetett rá, remélte, hogy ez leplezi, mennyire fájt
neki az árulása. – Csak a köveket akarod megszerezni.

Jacks megbánás nélkül vállat vont.

– Azt hittem, ennek örülni fogsz, úgyis annyira féltél

kinyitni a kaput.

– De ki kell nyitnom, hogy megtaláljam az ellenszert az

Íjász átkára. Egyáltalán megengedted volna?

Jacks nem felelt, ami lényegében azt jelentette, hogy

nem.

Nem lett volna szabad fájnia. Még ha igent mond is,

Evangeline azt sem hitte volna el neki.
 Újult erővel tört rá a kimerültség, ahogy elindult az ajtó
felé.

Jacks a karjával zárta el előle az utat az ajtókeretben,

csapdába ejtve a lányt, mielőtt az kimehetett volna.

– Eressz ki, Jacks!

– Pihenned kellene, Kisróka. Fáradtnak tűnsz.

– Fantasztikusan érzem magam – mondta Evangeline.

Legalább hazudhatott, mivel a kő már nem volt nála. És ha
meg is tántorodott, miközben ezt kimondta, az csak a
harag miatt történt, nem pedig azért, mert gyengének
érezte a lábát, akár a harmat.

Tett még egy lépést, és megingott.

Jacks felmordult, és felnyalábolta, az egyik erős karjával

a lába, a másikkal pedig a nyaka alá nyúlt.

Evangeline hirtelen úgy érezte, cseppfolyóssá válnak a

csontjai. Tudta, hogy ellenkeznie kellene Jacksszel, de a
teste nem engedelmeskedett, azt hitte, Jacks karja
biztonságot jelent. Utálta, hogy Jacks egyszerre képes
ennyire gyengéd és őrjítő lenni. Tudta, hogy élve kell neki
ahhoz, hogy megtalálja az utolsó követ, de attól még nem
kellene a karjában hordoznia; itt hagyhatta volna a
vendégszobában, vagy egyszerűen hagyhatta volna a
padlóra rogyni. Korábban az sem zavarta, ha kővé vált.
Most miért nem tud érzéketlen maradni? Nem lenne
muszáj a mellkasához szorítania, és megvédenie a
hidegtől, miközben kilépnek az ajtón.

– Még mindig haragszom rád – morogta Evangeline.

 Jacks sóhajtott, ahogy átvágtak a hídon.

– Ha jól tudom, ez nem szokott elmúlni.

– Tegnap este már majdnem megbocsátottam.

– Az egyértelműen téves helyzetértékelés lett volna.

– Haldokoltam, és… – Evangeline elharapta a

mondatot, miközben Jacks felvitte a lombházba.

Nem értette, miért vitatkozik vele. Jacksnek igaza volt:

amit korábban mondott a kövekről, alátámasztotta, hogy
nem bízhat benne. De annak ellenére, hogy dühös rá a
hazugságai miatt, amiért megint átverte, még mindig
hihetetlenül vonzódott hozzá; nem számított, hogy ez nem
vezet sehová. A tegnap éjszakai vágy sem tűnt el. Sőt, talán
még erősebb lett. És Evangeline nem tudta elhinni, hogy
ezt a könyörtelen vonzást csak ő érzi.

Jacks kifürkészhetetlen szemébe nézett, ahogy a Fátum

letette őt az ágyra.

– Még mindig csak eszközként gondolsz rám?

Jacks a homlokát ráncolta.

– Próbálok sehogy nem gondolni rád.

Evangeline álmában Jacks az árnyékban ült egy fából épült

régi móló végén, amely ugyanarra a tóra néz, amelyet a
borozóból is látni lehetett. A tó, amely teli volt csillagokkal.
Csak éppen most hiányoztak a csillagok, csak az ékkőként
ragyogó égbolt látszott, csapdába esve a naplemente utolsó
pillanataiban. Megannyi rózsaszín felhő, ragyogó
narancssárga és rózsaszín sávok.
 Nézte, ahogy Jacks egy követ kacsáztat a tükörsima
vízfelszínen. Plukk. Plukk. Plukk. Plukk. Plukk. Amikor a kő
elmerült, dobott még egyet.

Nem nézett fel, ahogy a lány odaért a közelébe. Egy

cölöpnek vetette a hátát, a haja kócos volt, és sötétbarna.

Evangeline lassított a léptein.

Távolról nézve azt hitte, hogy Jacksre árnyékok

vetülnek, de most már egyértelműen látta, hogy a fiatal
férfi a móló végén nem Jacks.

– Nem könnyű a nyomodra akadni. – A fiatal férfi

elfordult a tótól, és amikor Evangeline meglátta az arcát,
elakadt a lélegzete.

Először ismerősnek hitte, de talán csak hihetetlenül

vonzó vonásai tették, határozott vonalú állkapcsa, a
hipnotikus szempár fölött húzódó sötét szemöldöke és az
elbűvölő mosolya, amelytől a lány szíve izgatottan
kihagyott egy ütemet.

– Ki vagy te?

A jóképű idegen eleresztette a füle mellett a kérdést, és

egyetlen fürge mozdulattal talpra ugrott. A ruházata durva
és rongyos volt, az a fajta, amelyik erdei kalandokra való,
viszont kecsesen, kissé ragadozószerűen mozgott.

Evangeline egy pillanatra megriadt. Azzal győzködte

magát, hogy ez csak álom, de ez a Fenséges Észak, és tartott
tőle, hogy itt az álmok olyanok, akár a tündérmesék, egy
kicsit igazak, mégsem egészen megbízhatóak.
 Az idegen ragyogó tekintete a lány igencsak meztelen
lábára siklott. Evangeline még mindig csak Jacks ingét
viselte, és tetőtől talpig elpirult. De nem akarta, hogy ez a
hangján is kiütközzön, miközben újra megkérdezte a
jóképű idegent:

– Ki vagy te?

Mosoly csillant az ismeretlen szemében.

– Maradjunk annyiban, hogy a Jóképű Idegen.

Evangeline elszégyellte magát amiatt, hogy szíve

rögtön szaltót vetett.

– Olvasol a gondolataimban.

– Nem, de az az igazság, hogy hihetetlenül jóképű

vagyok. – Lépett felé egyet, oldalra döntötte a fejét, ahogy a
meztelen lába helyett Evangeline arcát szemrevételezte. –
Értem már, mi tetszik benned Jacksnek. Kicsit hasonlítasz
rá, tudtad?

– Kire? – kérdezte Evangeline.

A Jóképű Idegen megdörgölte az állát.

– Nem örülne, ha megtudná, hogy ezt mondom, de ha

nem vigyázol, úgy végezheted, mint ő.

– Mint kicsoda? – kérdezte Evangeline.

– Az első rókája.
 36
C és sütött a nap, de Evangeline
csak vissza akart aludni, és többet megtudni az első
rókáról.

Lehunyta a szemét, de túlságosan éber volt, és rátört az

érzés, hogy már eleve tudta, ki a másik róka. Ha hihet a
Jóképű Idegennek az álmából, akkor valójában Jacks az
Íjász.

Evangeline-nek ez már korábban is megfordult a

fejében, de elvetette az ötletet, még azelőtt, hogy meglátta a
Jacks és az Íjász neveket a falba vésve. Emiatt szintén
kételkedett a Jóképű Idegentől hallottakban.

Megkérdezhette volna Jackset, de ő nem volt a

lombházban. És biztos akart lenni a dolgában, mielőtt
felhozza a kérdést. Egyelőre csak a Jóképű Idegen szavaira
támaszkodhatott.

A legutóbbi „segítőkész” idegen, akivel találkozott –

Petra –, megpróbálta megölni. És tekintve, hogy rajta kívül
hányan szomjaztak még a vérére, észszerű gondolat, hogy a
Jóképű Idegen ugyanerre pályázik – bogarat tesz a fülébe,
hogy ne bízzon Jacksben.

Evangeline úgy döntött, teljes egészében elveti az

ötletet, és félreteszi a Jóképű Idegennel kapcsolatos összes
gondolatát, miközben felkelt az ágyból, és lement az
otthonos borozóba reggelizni. Valahol arra számított, hogy
a Pagonynak ez a része is egy álom. De ugyanúgy, mint
tegnap, leült az asztalhoz, és az étel óraműpontossággal
megjelent előtte.

Csupán Jacks hiányzott.

Evés közben folyamatosan arra számított, hogy felnéz,

és meglátja az ajtófélfának támaszkodva.

Közel járt a pánikhoz, amikor befejezte az étkezést, és

Jacks még mindig nem bukkant fel. De a Pagony olyan hely
volt, ahol nehezére esett az embernek pánikolni.

A szeszélyes fogadóban minden inkább kíváncsiságra

sarkallt, mintsem félelmet keltett volna. A harmadik
emeleti fürdőszobában Evangeline talált egy elragadó
rézkádat, amely az előtérben álló órára emlékeztetett.
Ékkövekkel kirakott csodás kapaszkodói voltak, a csapból
pedig különböző színű és illatú vizek folytak.

Rózsaszín lonc

Halványlila rózsa

Fenyőtűzöld

Ezüst eső

Összekeverte az esőt és a loncot, és most olyan illata

volt, mint egy édes zivatarnak. Nem számított rá, hogy
vehet egy fürdőt, de a háta teljesen meggyógyult.

Ami azt illeti, némi csalódottságot is érzett. Most, hogy

meggyógyult, valószínűleg Jacks el akarja majd vinni
innen, amint visszatér. Egy követ még mindig nem találtak
meg.

De Evangeline nem igazán érzett rá motivációt, hogy

megkeressék. Mint korábban megfigyelte, a Pagony nem az
a hely volt, ahol könnyen kitartott a pánik és a félelem.
Most éppen nem félt. Sőt, nem is emlékezett rá, mikor
érezte ilyen békésnek magát. És valahogy tudta, hogy
Apollo is biztonságban van.

Arra számított, hogy Jacks vagy bárki más nélkül

egyedül fogja érezni magát a Pagonyban. De furcsa módon
nem érzett sem ürességet, sem magányt. A Pagony volt a
legbiztonságosabb hely, ahol valaha járt. Azt kívánta,
bárcsak megoszthatná ezt az elvarázsolt helyet a szüleivel.
Az apja imádta volna a mágikus csodáit, és az anyja
rajongott volna a tündérmesés szobákért.

A negyedik emeleten Evangeline végre talált egy

ruhásszekrényt teli ruhákkal, amelyekről a kertben
szálldosó pillangók jutottak eszébe, és az érzés, amikor
fogja valakinek a kezét.

Egy puha, krémszínű ruhát választott aranyszínű

hímzéssel és vastag rózsaszín szalaggal, amelyet a dereka
köré kellett tekerni, és illett a cuki, buggyos ruhaujjak
szegélyéhez.

Már csak cipőre volt szüksége.

Elképzelte, hogy talál egy pár varázscipőt, miközben

áttúrta a ruhásszekrény alját. Meglepő módon nem talált
pókhálókat vagy porcicákat, csak kesztyűs dobozokat és
szalagokat, illetve egy furcsa kis könyvet.
 Az első könyv volt, ami elé került a Pagonyban, de a
fedele oldalt le volt lakatolva. Evangeline egy darabig
keresgélte a kulcsát, aztán eszébe jutott, hogy a vérével is
kinyithatja.

A zár egy kattanással kinyílt. Az első oldalon régimódi,

kézzel írt szöveget talált.

Aurora Valor tulajdona

Aki elolvassa, rövidesen halálnak halálával fog halni!
Megátkoztam ezt a könyvet!
Ne olvasd tovább, ha kedves az életed.
Ez rád is vonatkozik, Castor!

Evangeline megborzongott a szavak olvastán. Megtalálta a

rejtélyes Aurora Valor naplóját. Talán ebből több nyomra
akad Jacks múltjával kapcsolatban – mivel a Fátum
egyértelműen ismerte Aurorát.

Egy pillanatra habozott, amikor azt olvasta, hogy a

könyv el van átkozta, a kiolvashatatlan szavakat a lap alján
mintha a Valorok nyelvén írták volna. De az alapján, amit
Jacks mondott, az átkok nem árthatnak neki ezen a helyen.
A szöveg ráadásul kissé gyerekesnek hatott, amiről
Evangeline úgy sejtette, hogy a könyv valójában nincs
elátkozva.

Levitte a naplót a földszintre, hogy a kandalló tüze előtt

olvassa el.

A napló első oldalait panaszkodás töltötte meg Aurora

fivéreiről, mellé kitérőkkel az időjárás, az étkezés és az
öltözködés területeire, ami alapján Evangeline úgy
képzelte, Aurorának igencsak eseménytelen élete lehetett,
vagy az olvasót akarta eltántorítani azzal, hogy kizárólag
unalmas részleteket osztott meg róla.

Jacks nevével nem találkozott a naplóban.

Előrelapozott, hátha talál rá utalást, majd egy idő után a
kézírás kifinomultabbá vált, és a tartalma is érdekfeszítőbb
lett.

Apa kitűzte az esküvő napját. Nem hiszem el, hogy erre

kényszerít. Dane-t, Lysandert, Romulust vagy Castort
s em venné rá ilyesmire – és Castor, ha még mindig ezt
olvasod, fejezd be! Nem vicceltem az átokkal.
Vengeance elég jóképű, de nem érzek iránta semmit,
csak undort, amikor magáról és a kardgyűjteményéről
henceg.
Próbáltam elmondani anyának és apának, hogy nem
szeretem őt, de anya megígérte, hogy meg fogom szeretni, apa
pedig azt mondta, hogy semmit sem tudok a szerelemről.
Pedig tudok. Olyan mélységesen sokat tudok, hogy
nehezemre esik nem a legigazabb szerelmem iránti
érzéseimmel megtölteni ennek a könyvnek a lapjait. De nem
merek róla írni, mert bár elátkoztam a könyvet, félek, hogy
valaki elolvasná, és mielőtt az átkom végezne vele, továbbadná
apámnak vagy Vengeance-nek.
LaLa folyamat an azt hajtogatja, hogy csak menjek
hozzá Vengeance-hez. De szerintem LaLa s em kedvelt
igazán. Nem tart elég jónak a fivéréhez, amivel nincs semmi
gond, mert én sem tartom elég jónak a saját fivéremhez.
A naplóbejegyzés itt véget ért. Evangeline átlapozta a
könyvecskét. Sajnos csak néhány oldal tartalmazott
további szöveget, de egyik sem volt annyira érdekes, mint
amit ez az oldal elárult.

A napló alátámasztotta a történetet, amelyet Jacks

mesélt Auroráról és Vengeance-ről. Viszont Evangeline-t
az döbbentette meg, amit LaLáról árult el. Nem említette
LaLa fivérének nevét, de Evangeline-t nyomasztotta az
érzés, hogy tudja, kicsoda LaLa fivére, mert azzal is
tisztában volt, kicsoda Aurora igazi szerelme – Lyric
Merrywood.

Éles fájdalom hasított Evangeline-be, ahogy eszébe

jutott, milyen borzalmas sorsra jutott a Merrywood család.
Tudta, hogy haragudnia kellene LaLára, amiért Apollóra és
rá bocsátotta az Íjász átkát, és haragudott is – viszont a
szíve megszakadt amiatt, hogy LaLa nemcsak a fivérét, de
az egész családját elveszítette.

Nehezen tudott napirendre térni felette. Kissé

meglepte, hogy Jacks nem említette ezt korábban, amikor
mesélt neki a Merrywood család pusztulásáról, de tekintve,
hogy Jacks mennyire titkolózott a múltjával kapcsolatban,
megértette, hogy mások múltját is bizalmasan kezeli.
Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy gonoszkodjon
LaLával a vőlegénye kapcsán.

Annyira borzasztó logikus volt az egész, hogy

beleszédült.

Evangeline eltűnődött rajta, hogy talán ennek a

történetnek köze lehet ahhoz, hogy LaLa ki akarja nyitni a
Valorok Kapuját. Még mindig nem tudta, mik LaLa
szándékai, csak azt, hogy annyira ki akarta nyitni a kaput,
hogy megátkozta őt és Apollót.

Az óra a földszinti folyosón elütötte a Zabkását.

Evangeline leejtette a naplót – részben a váratlan zaj

miatt, részben a döbbenet miatt, hogy olvasás közben eltelt
egy nap és egy éjszaka, mire elgondolkodott a Pagonyon.

Jacks azt mondta, itt másként működik az idő. De nem

az a baj, hogy ilyen gyorsan telt, hanem hogy Evangeline-
nek fel sem tűnt. És Jacks még mindig nem tért vissza.

Ekkor kitárult a Pagony ajtaja.

Evangeline gyorsan abba az irányba fordult, arra

számított, hogy Jacks fog belépni rajta.

De úgy tűnt, az ajtót egy fuvallat tárta ki. Csak egy

elveszettnek tűnő kis sárkány lépett be rajta, aki apró,
aranyszínű szikrákat köhögött, ahogy beljebb ugrált.

Kéken és imádni valóan csillogott, Evangeline

önkéntelenül elmosolyodott rajta, ahogy kíváncsian
körülnézett.

A sárkányok nem lakásba való állatok, de ez a csillogó

kis fickó nem akart kimenni. Evangeline egy egész jeges
percig nyitva tartotta neki az ajtót, de a kis sárkány mégis
az óra felé repült, és beütötte a kis fejét, ahogy próbálta
elérni az ékköves ingát – újra meg újra. Evangeline a
karjába vette, és magával vitte a tavernába.

Az asztalok újra varázslatosan megterültek gőzölgő

tányér zabkásával és friss csokoládés bögrékkel, amiket az
apró sárkány kedvesen melegen tartott Evangeline-nek.
Úgy sejtette, a sárkány nem szeretné, ha kirakná a szűrét,
ezért próbálja hasznossá tenni magát a szemében.

Láthatóan minden alkalommal aggodalom töltötte el,

valahányszor Evangeline tekintete az ajtó felé siklott.
Pedig meg sem fordult a fejében, hogy kidobja kis barátját
a hidegre. Jackset várta. És most már kezdett kissé ideges
lenni.

Az ebéd nagyjából ugyanígy zajlott. A falatok között

Evangeline azon kapta magát, hogy Jackset várva sandít a
bejárat felé.

Emlékeztette rá magát, hogy Jacks Fátum. Képes

irányítani az emberek érzéseit. Ölni tud egy csókkal. Tud
vigyázni magára.

De vacsoránál megint aggódott, hogy valami

történhetett vele. Most már közel két napja volt távol.
Korábban eltünedezett – tíz napra magára hagyta Káosz
kastélyában –, de hagyott neki üzenetet, hogy elmegy.
Ezúttal egyszerűen kámforrá vált.

Eszébe jutott, mit mondott neki utoljára: Próbálok

sehogy nem gondolni rád.

Azért ment el, hogy ezt az orra alá dörgölje?

Akár így volt, akár nem, a Pagony kedvessége ellenére

nyugtalanság és émelygés töltötte meg a gyomrát.
Evangeline nem félt, de feszült lett. Meglögybölte az
almabort, és tologatta az ételt a tányérján.
 Az étkezés felénél járt, amikor az apró sárkány hirtelen
elbújt az almaboros korsó mögé. Az utolsó összetört szívet
ábrázoló sebhely bizseregni kezdett Evangeline csuklóján,
mire a lány a fogadó bejárata felé pillantott, és látta, hogy
Jacks visszatért.

Lélegzetelállítóan festett, pedig nem is törekedett rá,

miközben szélfútta aranyhajával és féloldalas pelerinjével
az ajtófélfának támaszkodott.

– Merre… – Szinte azonnal elharapta a mondatot.

Jacks nem nekitámaszkodott az ajtónak, hanem

belekapaszkodott.

– Jacks! – Evangeline átszaladt a fogadón, elborzadva

látta, hogy a pelerin lecsúszik Jacks válláról, és alatta
csillogó aranyszínű és vörös vérfolt tűnik fel.
 37
–M – kapkodott levegőért Evangeline.

– Csak magamat adtam – tántorodott hátra Jacks, és

félig-meddig lerogyott a bejárat melletti padra.

Havas levegő fújt be a résnyire nyitott ajtón. Evangeline

tudta, hogy be kellene csuknia, de előbb Jackshez lépett.
Sosem látta még sérülten, és meglepően borzasztó élmény
volt.

– Jacks… – rázta meg a Fátum vállát gyengéden, de

határozottan. Nem sokat tudott a sérülések ellátásáról, de
eszébe jutott, hogy amikor ő vérzett, Jacks nem hagyta,
hogy elveszítse az eszméletét. – Kérlek, maradj velem!
Nem tudom, mit csináljak.

Csillogva terjengett a vér Jacks felöltőjén, és vörösre

festette a füstszürke anyagot. Evangeline mellkasa
elszorult a látványára; azt kívánta, a tétlenkedés helyett
bárcsak kiment volna megkeresni Jackset. Fátum lévén
Jacks nem öregedik, de meghalhat, ha súlyos sérülés éri.

Evangeline-nek gyorsan el kell látnia. Le kell vennie a

felöltőjét, kitisztítani a sebet, aztán összevarrni.

– A fegyver még ott van? – A köpenyéért nyúlt, hogy

félretolja az útból.
 – Semmi gond. – Jacks megfogta a csuklóját, nem
hagyta, hogy jobban megnézze. – Csak egy takaró kell… és
némi alvás.

Magához vonta a lányt, mintha őt akarná takarónak

használni.

– Na ne… nem vagyok én ágynemű. – Evangeline a

szabad kezével megtámaszkodott a falon, elszorult a
gyomra, ahogy Jacks kábult kék szemébe nézett. – Előbb
rendbe teszlek.

Kétszer kellett megrántania a csuklóját, hogy ki tudja

szabadítani. Jacks még sérülten is hihetetlenül erős volt.
Magán érezte hideg ujjainak nyomát, ahogy beviharzott a
fogadóba.

A pult mögött talált alkoholt és több rongyot is.

Elszántan reménykedett abban, hogy egyelőre megteszik
ezek is. Előbb kitisztítja a sebet, és utána keres tűt és
cérnát.

– Az idődet vesztegeted, Kisróka. – Jacks az ajtónak

támaszkodott, és a szélébe kapaszkodott. – Csak egy kés
súrolta a bordámat.

– Vagyis magától be fog gyógyulni?

– Mint a te sebeid is.

– Miután elláttad őket.

Jacksnek mosolyra rándult a szája.

– De csak mert le akartam venni a ruháidat.

 Evangeline előtt bevillant, milyen is volt, amikor Jacks
kezét érezte a bőrén.

Persze szinte biztosra vette, hogy Jacks viccel.

Félrebeszélt. A tekintete homályos volt, és bizonytalanul
állt a lábán.

Evangeline nem tudta, hogyan sikerült felvinnie a

lépcsőn. Szerencsére végtelen mennyiségű szoba volt a
Pagonyban. Besegítette Jackset a legközelebbibe, egy
lakosztályba, amely friss fenyőtűktől illatozott. A
szőnyegek sötétzöld árnyalatban pompáztak, az ágy vastag
falécekből készült, az ágynemű fehér volt, és patyolattiszta.
Amint Jacks félig az ágyra zuhant, fellobbant a tűz a
kandallóban.

A vérzése elállt, de kimerültnek tűnt. Mielőtt lehunyta

a szemét, Evangeline látta, hogy még kék
szivárványhártyáját is vörös hajszálerek szövik át.
Elgondolkodott, Jacks mennyit alhatott az elmúlt néhány
napban.

Különös érzés volt aggódni Jacks miatt, de kételkedett

benne, hogy bárki más megtette volna, magát is beleértve.
A mellkasa alig láthatóan süllyedt és emelkedett,
miközben feküdt egy halom hófehér ágynemű között.

Evangeline kisietett egy lavór vízért.

Mire visszaért, Jacks lerúgta a csizmáját a fapadlóra, de

a köpenye és a véres felöltője még mindig rajta volt.

– Elárulnád, mit művelsz? – mordult rá Evangeline.

 – Már elmondtam – motyogta Jacks. – Magamat
adtam. Mások is borzalmas valójukat adták, és mint
láthatod, nem lett jó vége.

– Hol jártál?

– Ne kérdezz ilyen nehezeket!

Jacks felnyögött, a szeme még mindig csukva volt,

ahogy Evangeline levette róla a köpenyt, hogy hozzáférjen
a sebhez. Nedves volt a hótól, és Evangeline úgy képzelte, a
vér is átáztatta, bár a szövet túl sötét volt ahhoz, hogy
látsszon rajta.

Jacks felöltője világosabb színű volt, puha

galambszürke, eltekintve a bordarésztől, amelyet vérfolt
szennyezett. Levágta Jacksről a ruhát.

A Fátum mellkasa lassan hullámzott fel és le.

Evangeline lehámozta róla a felöltőt, ügyelt rá, hogy

ujjaival ne érjen hozzá a férfi meztelen bőréhez. Mégis úgy
érezte, mintha visszatartaná a lélegzetét, miközben
elkezdte kitisztítani a tépett, véres sebet a bordáinál.

Össze kell majd ölteni. Vagy össze kellene…

Evangeline abbahagyta a ténykedését, és nézte, ahogy

Jacks bőre a szeme láttára forr össze. Még mindig
haragvörös volt, és gyanította, hogy nyomás hatására
könnyen felhasadna, de a seb begyógyult; nem fog végezni
Jacksszel.

Irdatlan megkönnyebbülés öntötte el.

 Mire befejezte a sebkötözést, úgy tűnt, Jacks elaludt,
lehunyt szemét félig elfedte kócos aranyhaja. Evangeline
kicsit tanakodott magában, hogy Jacksszel maradjon-e,
amíg az pihen.

Megkönnyebbült, hogy visszatért, és biztonságban van.

Sokkal jobban megkönnyebbült, mint azt a helyzet
indokolta. Emlékeztetnie kellett rá magát, hogy Jacks
veszélyes. De most nem tűnt annak – úgy festett, akár egy
alvó angyal, és valószínűleg ezért kellene magára hagynia.

Beletúrt a puha hajába, de csak egyszer.

Jacks hozzábújt a kezéhez.

– Ez jó – motyogta. – Jó érzés, hogy itt vagy. –

Átkarolta a derekát, és magához vonta az ágyba.

– Jacks… mit művelsz?

– Csak ma estére. – Jacks karja megfeszült körülötte,

még közelebb tartotta magához, amíg meztelen bőre hozzá
nem ért Evangeline melléhez.

– Megsérültél – zihálta a lány.

– Ettől jobban érzem magam. – Jacks a nyakához bújva

beszélt, és zárásként megnyalta, amitől Evangeline-nel
forogni kezdett a világ.

Most már épp ideje volt szabadulnia Jacks öleléséből. A

Fátum szája az ütőeréhez közelített a nyakán.

Próbálta közölni vele, hogy ez rossz ötlet, de csak egy

halk sóhajra futotta tőle. Ha a Fátum ajka ilyen érzést kelt
a nyakán, eltűnődött rajta, hogy a száján milyen lehet.
 Lehunyta a szemét, pihegve szedte a levegőt. Nem
lenne szabad arra gondolnia, hogy Jacks a szájához érinti
az ajkát. De önkéntelenül így is arra gondolt, hogy talán
megcsókolhatná Jackset itt, a Pagonyban, az egyetlen
helyen, ahol az átkok nem érik el őket. Fájdalmasan
csábító gondolat volt. De még ha Jacks nem is öli itt meg,
ez még nem jelenti azt, hogy más értelemben nem tenné
tönkre.

– Nem lenne szabad ezt csinálnunk – mondta

Evangeline.

– Csak arra kérlek, hogy maradj éjszakára. – Az ajka

elhagyta a lány nyakát, miközben duruzsolt. – Emlékezni
sem fogsz rá.

Evangeline teste megfeszült az ölelésében.

– Hogy érted, hogy nem emlékeznék?

– Végül is… egyetlen éjszakáról van szó – suttogta Jacks.

– Reggelre elfelejtheted. Továbbra is játszhatod azt, hogy
nem kedvelsz, én pedig játszhatom, hogy nem érdekel. De
ma este játsszuk azt, hogy az enyém vagy.

Evangeline elolvadt az enyém szó hallatán. Egy szédítő

másodpercig gondolkodni sem bírt. Nem tudta rávenni
magát, hogy elhúzódjon, mégsem volt képes közölni
Jacksszel, hogy nem marad mellette.

– Ha úgy könnyebb, te is színlelhetsz – suttogta Jacks.

– Játszhatod azt, hogy én még mindig Pagonybéli Jacks
vagyok, és az enyém akarsz lenni. – Újra a nyakára
szorította a száját, és lassú, örömteli vonalban
végigcsókolta egészen a füléig. Majd aprót harapott a
fülcimpájába.

Evangeline levegőért kapott. A harapás szúrós volt és

kicsit fájt, mintha Jacks egyszerre akarta volna őt a
karjában tartani és megbüntetni. Pedig nem kellett
megbüntetnie. Ez már eleve felért számára egy kínzással,
mert olyannyira vágyott rá. Akarta, hogy Jacks akarja őt,
még ha közben nincs is egészen magánál.

– Magamnál vagyok. – Fátyolos hangon beszélt,

mintha félálomban lenne, de amikor lenézett a lányra, a
tekintete tiszta volt, és átható.

És Evangeline úgy érezte, elveszik ebben a pillantásban.

Gyerekkorában az anyja elmesélt neki egy történetet

egy fiatal lányról, aki az erdőben bújócskázott a
szerelmével. A lány szaladt a fák között, búvóhelyet
keresett, amikor belezuhant egy repedésbe az időben. Apró
hasadék volt, hajszálrepedés, amelynek pár másodperccel
előre kellett volna küldenie a lányt a jövőbe – vagy vissza a
múltba. De az Idő a fiatal lány láttán azonnal szerelembe
esett. Így ahelyett, hogy a jövőben vagy a múltban találta
volna magát, a lány tovább zuhant az Időben. És zuhant és
zuhant, az idők végezetéig csapdába esve az Időben.

Evangeline most már ismerte ezt az érzést. Több mint

két hét telt el azóta, hogy leugrott Jacksszel a sziklaszirtről,
és valahogy úgy érezte, mintha még mindig zuhanna,
alábukna valami irányíthatatlan felé, miközben egyedül
Jacksbe kapaszkodhat.
 Tudta, hogy Jacks túl veszélyes ahhoz, hogy szerelembe
essen vele. De többé nem tagadhatta, hogy ez a helyzet.
Nem tagadhatta, hogy vágyik Jacksre. Pont eléggé ahhoz,
hogy ne húzódjon el, amikor hozzáért. Pont eléggé ahhoz,
hogy a nyelve hegyén legyen a neve, amikor nincs mellette
a helyiségben. A testi vonzalom mindig megvolt köztük, és
csak erősödött az éjszaka óta, hogy együtt leugrottak a
sziklaszirtről.

Mert Evangeline azóta is zuhant tovább.

Felpezsdült a vére, és a szíve szaporán verdesett.

Próbált nem mozdulni, remélte, hogy Jacks nem látja majd
rajta, miközben feküdtek az ágyban, a mellkasuk
egymáshoz préselődött és a lábuk összegabalyodott.
Minden törékenynek hatott kettőjük között, mint ahogy
egy esőcsepp is megszűnik létezni, amikor földet ér.
Viszont a Pagony olyan hely volt, ahol az esőcseppek sosem
érnek földet.

Jacks lassan végigsimított a gerincén.

– Úgy döntöttél, maradsz?

– Azt hittem, hallod a gondolataimat – suttogta a lány.

– Szeretném, ha kimondanád hangosan. – Halkan és

visszafogottan beszélt; Evangeline nem hallotta volna, ha
nincs ilyen közel hozzá. És belé hasított, milyen intimmé
válnak a szavak, hogy egyszer lehet kimondani őket, csak
egy embernek, és soha többé nem hallja őket senki,
eltűnnek, akár a pillanat, semmivé válnak, amint
meghallják őket.
 Evangeline szíve még mindig szaporán vert, és ő azon
gondolkodott, hogy nem fél és nem is ideges, de mintha
csak próbálta volna utolérni a pillanatokat, mielőtt azok
eltűnnek – mielőtt Jacks is eltűnik.

Evangeline tudta, hogy meg fog történni; mindig

megtörtént, Jacks mindig köddé vált, amitől még nagyobb
ostobaságnak érezte az egészet, de most valahogy mégsem
akart okos lenni. Jacksnek akarta adni magát. Ki akarta
mondani, hogy ma este a tiéd vagyok, de csak annyi jött ki
a száján:

– A tiéd vagyok.
 38
E a Jóképű Idegen a Pagony
fogadójában várta, pár méterre állt tőle, dobónyilakkal
célzott egy festett táblára a falon, és mindig eltalálta a
céltábla vörös közepét.

– Tudom – mondta. – Nehéz elhinni, hogy ilyen

jóképű és tehetséges vagyok.

Huss.

Megint eltalálta a tábla közepét, egy olyan fiatalember

könnyedségével, aki vagy hihetetlenül ügyes, vagy
hihetetlenül hozzászokott, hogy a dolgok úgy történnek,
ahogy ő akarja.

– Miért kísérted az álmaimat?

– A kísértés azt feltételezi, hogy halott vagyok. Neked

halottnak tűnök? – A mellkasára tette a kezét, és
elbűvölően a lányra mosolygott.

A lány még mindig vonakodott megbízni benne, de

megint ismerősnek érezte az idegent. Az kihívó pillantást
vetett rá, és Evangeline ettől még inkább úgy érezte, már
találkoztak korábban. A neve a nyelve hegyén volt, de
mégsem jutott eszébe. Egy érzés, amelyet nem volt képes
megnevezni.

– Ki vagy te, mi a neved? – kérdezte a lány.

 – Továbbra is ragaszkodnék a Jóképű Idegenhez.

Evangeline egy fanyar grimaszt küldött felé.

– Miért nem árulod el?

Az idegen megvakarta a tarkóját.

– Elárulnám, de Jacks kissé féltékeny lenne, és

tekintve, hogy milyen közel kerültetek egymáshoz, az nem
lenne szerencsés. Viszont az sem okos dolog, ha
összemelegszel Jacksszel.

Az idegen leereszkedően összevonta a szemöldökét.

– Semmi közöd hozzá, mit csinálok Jacksszel –

förmedt rá Evangeline.

A Jóképű Idegen a homlokát ráncolta.

– Nem felbosszantani szeretnélek, Evangeline, hanem

megmenteni az életed.

– Mit érdekel téged az életem? – kérdezte a lány

gyanakodva.

A Jóképű Idegen eldobott még egy dobónyilat, elég

erősen ahhoz, hogy kettéhasítsa a másikat a tábla közepén.

– Legyél óvatos Jacksszel! Nem hiszem, hogy most

tiszta fejjel gondolkodik.

– Igaza van. – LaLa lépett be a fogadóba, ujjatlan felsőt

viselt, amely mintha kincsekből készült volna, az öv a
derekán egy koronára emlékeztetett, bő szoknyáját pedig
csillogó ékkövek díszítették.

– Mit keresel te itt? – kérdezte Evangeline.

 – Igen… ez az én álmom! – A Jóképű Idegen egy
dobónyilat hajított LaLa felé.

A lány a homlokát ráncolva félreütötte.

– Egy oldalon állunk, tökfej! – Aztán bűntudatos

arckifejezéssel Evangeline felé fordult. – Azért jöttem,
hogy bocsánatot kérjek… Apollo miatt. Szörnyű
lelkiismeret-furdalásom van. Mielőtt elmenekültél a
bálról, reméltem, hogy megbeszélhetjük, és
elmagyarázhatok mindent. Jacks megígérte, hogy nem
árulja el neked, mit tettem…

– Nem árulta el – vágott a szavába Evangeline, túl

fáradt volt ahhoz, hogy olyasvalakivel udvariaskodjon, aki
átkot bocsátott a férjére, hogy az levadássza és megölje őt.
– Jacks egy szóval sem említette. Kihallgattam kettőtök
beszélgetését.

– Ó! – LaLa aggódva beharapta az ajkát. – Azt hiszem,

akkor bocsánatkéréssel tartozom neki, amiért ledöftem a
kenőkéssel.

– Te szúrtad meg? – Evangeline irigykedett, lenyűgözte

a hír. Nagy erőre és elszántságra volt szükség ahhoz, hogy
komoly sebet ejtsünk valakin egy kenőkéssel.

LaLa vállat vont.

– Valószínűleg túlreagáltam, de nem csak azért, mert

azt hittem, elmondott neked mindent. Gonoszkodott az
eljegyzésemmel kapcsolatban…

– Az alapján, amit hallottam, megérdemelted – vágott

a szavába a Jóképű Idegen.
 – Ne merészelj te is kioktatni! – förmedt rá LaLa. –
Részben miattad kerültünk ebbe a zűrbe. Ha te nem…

LaLa elharapta a mondatot, mert a Jóképű Idegen

kámforrá vált. Pu ! Egyszerűen eltűnt, nem maradt a
nyomában semmi, csak a padlóra hulló dobónyíl.

– Mi történt vele? És miért mondtad, hogy részben az ő

hibája ez az egész?

– Nem hiszem, hogy van elég időnk elmagyarázni

mindent. – LaLa összevonta a szemöldökét, ahol a nyíl a
földre hullott. – Jacks feltehetően kiűzte az álmodból, és
azt hiszem, hamarosan velem is ezt fogja tenni. Úgyhogy
jól figyelj ide!

– De ez az én álmom – ellenkezett Evangeline.

LaLa felsóhajtott.

– Nincs időm elmagyarázni, hogyan befolyásolják a

Fátumok az álmokat. Egyszerűen muszáj megbíznod
bennem.

– Miért bíznék benned azok után, amiket tettél?

LaLa rágta az ajkát, szokatlanul idegesnek tűnt.

– Nem akartam, hogy Apollo megöljön téged. Tényleg a

barátom vagy, Evangeline. Elhamarkodott döntést hoztam
aznap, amikor megtudtam, hogy bár képes lennél kinyitni
a Valorok Kapuját, mégsem akarod megtenni. Borzalmas
hibát követtem el. De tényleg nem akartam, hogy meghalj.
Ezért bocsátottam rátok a tükörátkot is – azt hittem, ha
Apollo árt neked, akkor őt is sérülés éri, és így nem
vadászhat rád tovább. Mindenki tudja, hogy borzalmasan
céloz, úgyhogy egy percig sem hittem, hogy eltalálná a
szíved egy nyílvesszővel.

Evangeline életében nem kapott még ilyen szép

bocsánatkérést, és még őszintének is érezte. LaLa könyörgő
tekintettel nézett fel rá, és Evangeline látta, hogy a szemét
vörös karikák és szétkent sötét szemfesték keretezi. LaLa
ragyogónak és tökéletesnek tűnt, amikor először belépett
az álomba, de Evangeline minél tovább nézte, annál
tisztábban látta a gyötrelem jeleit a szépséges arcán.

A Jacksszel való tapasztalataiból tudta, hogy a

Fátumoknak máshol húzódnak az erkölcsi határaik, mint
az embereknek, amitől könnyebben megbocsátott
LaLának. De Evangeline még így is gyanakvón tekintett a
barátjára. Elhitte, hogy LaLa nem akarta a halálát, de
nyugtalanító volt tudni, hogy az sem zavarja, ha vadásznak
rá.

– Tudni szeretném, miért tetted. Mit rejt Valoria, amire

annyira vágysz?

– Evangeline, nincs erre időm – mondta LaLa. Beszéd

közben drágakövek hullottak a szoknyájáról a padlóra. –
Az álom máris kezd felfesleni.

– Nem érdekel – felelte Evangeline. – Megbocsátom,

amit tettél, de ha azt akarod, hogy valaha még megbízzam
benned, tudni akarom, miért tetted.

– Valoria vagy egy kincsesláda, amely óvja a Valorok

legértékesebb mágikus holmijait, vagy egy varázserejű
börtön, amely a Valorok által teremtett förtelemnek ad
otthont. – LaLa elhúzta a száját, ahogy összekuszálódtak a
szavai. – Hülye meseátok – morogta. – Sajnos, mivel
valójában nem tartózkodom a Pagonyban, nem
mondhatom el neked, mit rejt a kapu.

– Pedig valamit mondanod kell! – felelte Evangeline.

Nem volt benne biztos, hogy LaLa egyetlen szavát is
elhinné, de valamiféle magyarázatot várt.

– Egy történetet talán el tudok neked mondani. – LaLa

elkezdett fel-alá járkálni a fogadóban, csillogó csizmája
kopogott a fapadlón. – Volt… egyszer valaki, akit
mindennél jobban szerettem. Ő át tudott változni
sárkánnyá… nagy sárkánnyá – nyögte ki végül. – Mint
tudod, a sárkányok szeretnek kincseket gyűjteni, én pedig
mindig szerettem csillogó dolgokat viselni, és így talált
rám. Sárkányalakban repült, és felkapott a földről, azt
hitte, kincs vagyok.

LaLa sóvárgó arckifejezést öltött, ahogy levett egy

drágakövet a csillogó szoknyájáról. És Evangeline-nek
eszébe jutott a sárkány külsejű férfi LaLa bálján, aki egy
kincsnek öltözött lánnyal táncolt.

– Voltak vendégek a bálon, akik olyannak öltöztek,

mint te és a sárkány?

– Igen. Ez régi történet – mondta LaLa. – A legtöbben

Északon azt a részt ismerik, amit most elmondtam, de nem
emlékeznek rá, ki volt a sárkány… – LaLa szája megint
eltorzult, cserben hagyták a szavak, mire végül folytatta: –
Az első szerelmem miatt vagyok valójában a Pártában
Maradt Menyasszony. Nem a vőlegényeim szoktak
elhagyni. Én szoktam lefújni az esküvőt, mert nem tudok
túllépni a szerelmemen. Azért döntöttem úgy, hogy Fátum
leszek, mert a Fátumok elvileg képtelenek a szerelemre, és
nem akartam többé szerelmet érezni iránta. El akartam
engedni. De nem megy.

LaLa végighúzta a tenyerét barna karján, amelyet egy

gyönyörű sárkánytűz tetoválás díszített. Evangeline
mindig is úgy gondolta, hogy a tetoválás LaLa tüzes
temperamentumára utal, de most már tudta, hogy a
legelső szerelmének állít emléket.

– Próbáltam beleszeretni másokba. De nem számított,

milyen közel kerültem a szerelemhez, csak egyetlen
embernek adnám oda a szívemet. És egyetlen mód van rá,
hogy ez megtörténjen.

LaLa abbahagyta a fel-alá járkálást, és Evangeline-re

nézett, szemében könnyek csillogtak. LaLa egyszer
bevallotta neki, hogy olyannyira vágyott a szerelemre, hogy
mérgező könnyeket sírt. Akkoriban Evangeline azt hitte,
megérti. Ő is elkeseredetten vágyott a szerelemre. Viszont
ha valaki megtalálta az igaz szerelmet, és maradt egy
halovány remény, hogy visszaszerezheti, az egy teljesen
másfajta gyötrelem.

– A szerelmed Valoriában van – tippelt Evangeline.

LaLa nem felelt, mintha a kérdést sem hallotta volna.

De Evangeline úgy gondolta, beletrafált – egy alakváltó
sárkány bezárása Valoriába illett a történetnek abba a
változatába, miszerint Valoria egy bűvös börtön, ahová
varázslényeket zártak.
 – Miért nem mesélted el ezt akkor, amikor
felkerestelek az otthonodban? – kérdezte Evangeline.

LaLa arca még jobban elszomorodott.

– Nem szoktam elmesélni ezt a történetet. És el

akartam hitetni magammal, hogy végre beleszerettem
valaki másba. Magamnak sem akarom bevallani, hogy a
csillogó-villogó eljegyzésem egy újabb hazugság, amivel
azért hitegetem magam, mert nem bírok túllépni a
gyerekkori szerelmem elvesztésén. De aztán hirtelen rám
tört a félelem, hogy elveszítem az egyetlen lehetőségem,
hogy újra lássam a szerelmemet… a többit már tudod. –
Bűntudatos ráncok ültek ki LaLa homlokára. – Remélem,
meg tudsz bocsátani, amiért megátkoztalak téged és
Apollót.

Evangeline habozott. Még mindig nagyon fájt neki,

amit LaLa tett, ugyanakkor átérezte a fájdalmát amiatt,
amin keresztülment.

– Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet még egyszer.

– Evangeline kinyúlt felé, és barátian megölelte. – Mind
követünk el hibákat a szerelemért. Én olyan elszántan
kapaszkodtam az első szerelmembe, hogy alkut kötöttem
Jacksszel, és ő az egész násznépet kővé változtatta.

Erre LaLa felkacagott.

– Nem is tudtam, hogy Jacks képes kővé változtatni az

embereket.

– Nem képes rá. Méreg tartozott neki egy szívességgel,

és Jacks megkérte rá.
 LaLa elhúzódott tőle, és furcsa pillantást vetett
Evangeline-re.

– Ha már Jacksnél tartunk, félek, hogy veszélyben vagy.

A föld megremegett, ahogy kimondta a veszély szót.

LaLa káromkodott, majd amikor folytatta, ömlött

belőle a szó.

– Figyelj rám nagyon! Hetekkel ezelőtt eltűntél,

Evangeline. Mind halottnak hittünk, mígnem pár napja
felbukkant Jacks. Azt hiszem, megszerezte a boldogság
kövét, és a kő elhomályosítja az ítélőképességét.

Repedés futott végig a padlón. LaLa felugrott, és még

több drágakő hullott a ruhájáról a növekvő hasadékba.

– Az álom alapján a Pagonyban rejtett el – hadarta

LaLa. – Biztos vagyok benne, hogy most menedéknek
érzed, de amíg Jacksszel vagy, nem érezheted magad
biztonságban. – Még jobban megremegett a föld. – Ha azt
hiszed, biztonságban vagy… csak azért érzed így, mert a
boldogság köve rád is hat. De muszáj küzdened ellene.
Találd meg a boldogság kövét, szerezd meg Jackstől, és
menekülj a Pagonyból, mielőtt…
 39
E ébredt, amelynek
hideg varázslatíze volt. A nyakán érezte Jacks száját. Rátört
a pánik, majd lépésről lépésre összerakta az előző éjszaka
eseményeit.

Jacks visszatért. Sebesülten. Meggyógyult. Majd arra

kérte, hogy maradjon vele. Magához húzta az ágyon.
Szorosan átölelte. Majd azt mondta, játsszuk el, hogy az
enyém vagy.

Evangeline újra olvadozni kezdett az emlék hatására,

ahogy Jacks kimondta az enyém szót. Elvileg egy éjszakára
szólt, de a színlelés nem ért véget. Fény szűrődött be az
ablakokon, napsütésben fürdette őket, ahogy egymás
mellett feküdtek, összegabalyodott karokkal és lábakkal.
Jacks védelmezőn a lány dereka köré fonta az egyik kezét, a
másik felkúszott egészen a szoknyája alá, úgy ölelte,
mintha az érintés olyan lenne, mint a levegővétel.

Közelebb húzódtak egymáshoz alvás közben, mintha

valami vonzotta volna őket, és a lány gyanította, hogy
egyszerűen egymást vonzzák.

A gondolattól könnyed lelkesedés töltötte el a szívét.

Vagy talán azért érezte így, mert ilyen közel ébredt fel
Jackshez. Erre bármilyen kőnél jobban vágyott. Egyszerűen
itt akart maradni Jacksszel, és minden mást elfelejteni.
 És már kezdesz is felejteni, gondolta.

Volt még valami más is. Érezte, közvetlenül a felszínes

boldogság alatt.

Ne foglalkozz vele!, gondolta.

De minél inkább próbálta figyelmen kívül hagyni,

annál inkább elé tolakodott. Az álom a fogadóról. A Jóképű
Idegen, a dobónyilak, LaLa. A figyelmeztetés Jacksszel
kapcsolatban, a figyelmeztetés a boldogság kövével
kapcsolatban. Borzalmas módon hirtelen minden az
eszébe jutott. Megszerezte a boldogság kövét, és a kő
elhomályosítja az ítélőképességét.

Evangeline lehunyta a szemét, és azzal győzködte

magát, hogy az egészet csak álmodta. Nem akart úgy
gondolni az előző éjszakára, hogy Jacks csak a kő miatt
vágyott rá.

Nem lehetett csupán a kő miatt. A kő nincs Jacksnél.

Tegnap éjjel levette az ingét, Evangeline látta a mellkasát.
Nem a mágia miatt feküdt le az ágyba.

Kivéve, ha a nadrágzsebében tartja.

Evangeline idegesen beszívta a levegőt. Még mindig

nem hitte, hogy Jacksnél van a kő – nem akarta, hogy nála
legyen, de erről könnyen meggyőződhet. Az egyik kezét
Jacks hátán tartotta. Csak annyit kellett tennie, hogy kicsit
lejjebb csúsztatja…

Ujjai óvatosan végigsimítottak Jacks bőrén. Érintése

még mindig hűvös volt, sima és puha, és egy pillanatra
Evangeline majdnem elfelejtette, mit csinál. Könnyedén
végighúzhatta volna ujjait a gerince mentén vagy hasának
izmain. De ő hagyta, hogy a nadrágja felé kalandozzanak.

Az ajkába harapott, ahogy ujjai lejjebb csúsztak…

És ekkor Jacks halkan felnyögött.

Evangeline szíve kihagyott egy ütemet. Az ujjai alig

érték el a zsebét… Evangeline fájdalmas lassúsággal lejjebb
csúsztatta őket. A nadrág anyaga puha volt, a zsebe pedig…

Üres.

Nincs nála a kő. Majdnem elsírta magát a

megkönnyebbüléstől.

Aztán rájött… hogy nincs miért megkönnyebbülést

éreznie. Arra kellett volna vágynia, hogy megtalálja a
boldogság kövét. Az egyetlen hiányzó kő volt. Amint
rátalálnak, kinyithatja a Valorok Kapuját, és megtörheti az
Íjász átkát.

De nem igazán az Íjász átka és Apollo járt a fejében. És

amióta itt volt, nem akarta a boldogság kövét keresni. Nem
akart elmenni. Túl elégedett volt, túl boldog. Még amiatt
sem érzett bűntudatot, hogy megölte Petrát. Tudta, hogy
önvédelemből tette, de éreznie kellett volna valamit.
Próbált szomorúságot erőltetni magára, de még az sem
ment. Voltak más gondolatok is, amiket félresöpört; már
nem is emlékezett rájuk, de tudta, hogy léteznek.

De nem csak azért érezte így, mert a boldogság köve

elhomályosította az ítélőképességét? Vagy a Jacks iránti
vonzalma homályosította el?
 Evangeline az ajkába harapott, lassan kivette a kezét
Jacks zsebéből, és mielőtt meggondolhatta volna magát,
elhúzódott tőle, és ügyetlenül felkelt az ágyból. Amint
kiszabadult Jacks öleléséből, úgy érezte, hibát követett el.
Vissza akart menni hozzá – újra hozzábújni. A vonzása
erősebb volt, mint valaha.

Ahogy távolodott az ágytól, minden egyes lépésnél úgy

érezte, rosszul cselekedett. De Evangeline nem tudta, hogy
megbízhat-e az érzéseiben.

Erőt vett magán, és kiment a szobából a folyosóra.

Az óra az előtérben elütötte a Pirítós és teát.

A hangja derűs és fényes volt, akár a nyitott fogadóba

beszűrődő délelőtti napsütés, amely megvilágította az óra
ékköves ingáját és az érte nyújtózkodó kis kölyöksárkányt
– utóbbi apró mancsával tapogatta az üveget, nyalogatta,
simogatta, remélve, hogy megszerezheti a drágaköveket.

– Nana, kicsikém… – Evangeline elindult, hogy karjába

vegye a sárkányt, de azon kapta magát, hogy kinyitja az
üveget, és inkább az egyik ékköves inga felé nyúl. Igen
szemrevaló volt, és…

Evangeline elrántotta a kezét, és hátratántorodott…

ismerte ezt az érzést.

Ez nem csak egy ékkő. Érezte a benne lüktető energiát,

édes volt, és lágy, akár a sziréndal. Az ékkő volt a boldogság
köve.
 40
A szorította Evangeline mellkasát,
levegőt is alig kapott. LaLa igazat mondott. A boldogság
köve tényleg itt volt. Mindvégig elhomályosította Jacks
ítélőképességét – és az övét is. Minden érzése hamis volt. A
biztonságérzet és a boldogság, a növekvő érzései Jacks
iránt, mindet a boldogság köve idézte elő.

Ezt megkönnyebbüléssel kellett volna fogadnia. Ő

Apollo felesége volt, és Jacksszel nem lehetett volna közös
jövőjük. Jacks már megtalálta a lányt, akitől verni kezdett a
szíve, és az nem Evangeline. Ő nem Jacks igaz szerelme. De
azt kívánta, bárcsak az lenne.

Lehunyta a szemét, próbált tisztán gondolkodni, bár

valójában csak arra vágyott, hogy visszacsukja az óra
üvegajtaját, és elfelejtse, amit talált. Azért jött Északra,
mert boldog befejezésben reménykedett, és itt a
Pagonyban került hozzá a legközelebb. Jacksszel. Amióta
ideértek, Jacksben már nem az ellenséget látta, otthon
érezte tőle magát.

Evangeline beharapta az ajkát. Nem lenne szabad

ezekre a dolgokra vágynia, mert ezek nem valóságosak. De
mi tesz valamit valóságossá? Ha a mágia hiánya, akkor
Északon semmi sem teljesen igazi.
 Evangeline felvette a kis sárkányt. Aztán becsukta az
óra ajtaját, és biztonságba helyezte az ékkövet az üveg
mögött.

Tudta, mit kell tennie – csak még nem állt rá készen.

A borozóban Evangeline nagy halom pirítóst talált, mellé

kovácsoltvas csuprokban ínycsiklandozó pagonybéli
lekvárt, északi citromkrémet, merrywoodi áfonyadzsemet
és valami sűrű csokoládékrémet. Apró sárkánya azonnal
kisajátította a csokoládés csuprot.

Evangeline némi citromos vajkrémet kent egy szelet

kenyérre, de nem bírta a szájához emelni. A gyomra
összeugrott, ahogy a vidáman az órában ketyegő boldogság
kövére gondolt. Most, hogy már tudta, hogy itt a kő,
darabokra tört eddigi lelki békéje.

Viszont a Jacks iránti vonzalmának ez nem vetett véget.

Abban a pillanatban megérezte a jelenlétét, hogy

belépett a fogadóba. A levegő megtelt feszültséggel, mintha
a szikrák elhasználták volna az oxigént. Az összetört szívet
ábrázoló sebhely a csuklóján kellemesen bizsergett, és
Evangeline azon kapta magát, hogy elmosolyodik.

– Szia! – köszönt Jacks szinte félénken, ahogy

megközelítette az asztalt. Mezítláb volt, és nem viselt
felsőt, a haja imádni valóan kócos, aranyszőke tincsei
csillogó szemébe hullottak, amely úgy festett, mintha még
mindig csak ébredezne.

– Szia! – Evangeline hangja is különösmód félénknek

hatott, amin Jacks elmosolyodott.
 – Nem lett volna muszáj kiosonnod az ágyból –
mondta.

– Nem osontam.

– Akkor miért nem maradtál? – Lezseren leült az egyik

székbe a lány mellé, és farkasmosolyt villantott rá. Olyan
mosoly volt, akár egy tündérmesében, részben gonosztevő,
részben hős, részben örökkön örökké tartó lehetetlenség.

Evangeline szinte elviselhetetlenül imádta.

De aztán eszébe jutott a kő. Úgy képzelte, másként

érezné magát, ha a mágikus kő egy vasdobozban lenne, és
tartott tőle, hogy ez Jacksre is vonatkozik. Hogy akkor nem
úgy nézne rá, mintha őt akarná felfalni a reggelije helyett.

– Holnap nem hagyom, hogy ilyen könnyen kiszökj az

ágyból. – A szemében csintalanság csillant, ahogy csent
egy harapást a lány pirítósából.

A gesztus olyan köznapi és fesztelen volt, hogy

Evangeline csak arra tudott gondolni, milyen könnyű
lenne itt maradni.

– Azt hittem, csak egy éjszakára szólt…

– Azt hittem, egy szavamat sem hiszed el. – Jacks

szemrehányón csóválta a fejét, és az ölébe vonta a lányt.

– Jacks… – Evangeline a Fátum mellkasára tette a kezét.

Érezte, hogy ver a szíve, és ez meglepte. Jacks kívülről
lezsernek és fesztelennek tűnt, de most Evangeline arra
gondolt, hogy ugyanolyan ideges, mint ő. Ettől közelebb
akarta húzni magához, a mellkasára tenni a fejét, és
megosztani vele az összes érzését, amelyektől inkább
szabadult volna.

Átkarolta Jacks nyakát, és egy pillanatra szorosan fogta.

Úgy kapaszkodott belé, mintha Jacks az övé lenné, ő pedig
Jacksé, és semmi sem állhatna kettőjük közé. Sem átkok.
Sem hazugságok. Sem hibák, sem sebek. Evangeline úgy
kapaszkodott belé, mintha csak az itt és most létezne, és
semmi más nem számítana. Aztán elengedte. Ügyetlen
kézmozdulattal felkelt az öléből, és még ügyetlenebben
megtántorodott, ahogy próbált elhátrálni tőle.

– Evangeline… mi a baj? – Árok jelent meg Jacks két

szemöldöke között.

– Ez nem a valóság, Jacks. Mindketten a boldogság

kövének hatása alatt vagyunk.

– Azt hiszed, csak egy kő miatt érzel így irántam? –

Jacks összeszorította a száját. Egy pillanatra dühösnek
tűnt, de amikor Evangeline a szemébe nézett, csak
fájdalmat látott.

Vissza akarta vonni a szavait. Nem akart fájdalmat

okozni Jacksnek. Nem akarta ezt az egészet. De tudta, hogy
nem maradhatnak itt egy nappal sem tovább, mert félt
tőle, hogy egyetlen nap nem lenne elég – semmi sem lenne
elég. Ha itt maradna Jacksszel, olyan lenne, mint Petra, úgy
kapaszkodna belé, mint ahogy Petra kapaszkodott az
ifjúságába és a varázskövébe, készen arra, hogy bármit
megtegyen, hogy megtartsa.

– Nem hiszem, hanem tudom. – Kezébe vette a

kovácsoltvas csokoládés csuprot a fedelével együtt. – Ma
reggel megtaláltam a boldogság kövét. Az állóórában van
az előtérben.

– Evangeline…

Hallotta, hogy Jacks felpattan a székről, de nem fordult

meg. Minél hamarabb megteszi, annál jobb lesz
mindkettőjüknek. Az előtérbe sietett.

– Várj… – Jacks megragadta a kezét, és elrántotta az

órától. Az arca sápadt volt, a tekintete üveges, a szeme
vörös.

A lány utálta, hogy fájdalmat okozott neki, de elfojtotta

az érzést. Egy percen belül mindketten másképp fogják
érezni magukat. Jacks mindennél jobban vágyott a
kövekre, ő pedig meg akarta menteni Apollót. Boldog
befejezésre vágyott – azt akarta, hogy valódi és igaz legyen,
ne pedig varázslat.

– Bármi legyen is az, Jacks, egy perc múlva nem így

fogod érezni magad.

Jacks nagyot nyelt, és megfeszítette az állkapcsát.

– Fogalmad sincs róla, hogy érzem magam.

Jacks a lány szájára nézett, és Evangeline sosem látta

még ilyen elgyötörtnek az arckifejezését.

Ha Jacks akart valamit, azt olyan erővel akarta, ami

világokat döntött romba és birodalmakat épített fel. Ez az
energia áradt most belőle, mintha egyszerre akarta volna
elpusztítani a lányt és királynéjává tenni örökre.
 És oly csábító volt, hogy Evangeline engedjen neki.
Varázslat vibrált kettőjük között. Aranyszínű, feszültségteli
és eleven. Olyan érzés volt, akár egy tündérmese
befejezése, amikor egy csók nagyobb erővel bír, mint ezer
háború és száz bűbáj.

Evangeline elképzelte, hogy közelebb húzza magához,

Jacks szájára szorítja az ajkát, és az örökkévalóságig időzik
a soha véget nem érő csókban.

– Ez nem a valóság, Jacks. – Fájt kimondani ezeket a

szavakat, de Evangeline tudta, hogy bár fájdalmat okoznak,
legalább igaz szavak. – Ez a hely egy tündérmesébe illő
bűbáj az átkok és a szörnyek nélkül. De a világban attól
még léteznek átkok és szörnyek. Apollo is létezik…

– Apollónak kutya baja – vágott a szavába Jacks.

Dühödten ejtette ki a herceg nevét. – Káosz megkereste…
találkoztam vele, amíg távol voltam. Apollót Káosz
kastélyának kényelmében tartják fogva, ott senki sem
árthat neki, és ő sem árthat neked.

– De akkor sem élhet így. És mi sem. – Evangeline

elhúzta a kezét Jacksétől, és mielőtt a Fátum megállíthatta
volna, az óra felé fordult. Kinyitotta az ingák előtti ajtót,
megragadta a boldogság kövét, és a vascsuporba dobta.
 41
A a boldogság kövét, megállt az óra. A
Pagony elnémult, a levegő hűvös lett, akár a katakombák
éjszaka.

Evangeline tudta, hogy a helyek valójában nem élnek,

mégis úgy érezte, mintha a Pagony haldokolna. A gyertyák
kialudtak. Repedések tépett sebekként futottak végig a
padlón. Por tűnt fel a lépcsőkön, amelyek eddig csillogtak
és villogtak.

Lehet, hogy a Pagonyt elvarázsolták, hogy kívül

tarthassák az átkokat, de úgy tűnt, a mágia többi része a
boldogság kövéből származott.

Még a kis sárkány is megváltozott. A mancsával

piszkálni kezdte a kilincset, mintha alig várta volna, hogy
távozhasson.

Evangeline szerette volna megtartani, de kinyitotta az

ajtót, és hagyta, hogy a sárkány kirepüljön a hidegbe. A
bejárat túloldalán már nem csillogott a hó. Ehelyett
nyirkos volt, és jeges, csípte az arcát, ahogy becsapta az
ajtót.

Elszorult a gyomra.

Ránézni sem akart Jacksre. Ha a Pagony ennyire kihűlt,

elképzelni sem merte, Jacks mivé változott vissza. Bár a
lelke mélyén remélte, hogy semmi sem változott, hogy bár
a Pagony már nem a régi, Jacks ugyanaz maradt.

– Megfordulhatsz, Kisróka. – A hangjából ítélve kiégett

belőle a remény szikrája. – Nem kell aggódnod amiatt,
hogy még egyszer kéretlen kinyilatkoztatásokat teszek.

És igazat beszélt; amikor Evangeline megfordult, már

nem látott vörösséget a szemében. Az állkapcsa még
mindig megfeszült, de inkább tűnt bosszúsnak, mintsem
elgyötörtnek.

– Mondtam, hogy másként fogod érezni magad –

jegyezte meg a lány. Fájt kimondani ezeket a szavakat, de
próbálta elnyomni magában. Káosztól tudta, hogy rá
erősebben hat a kövek ereje. Úgy tűnt, még mindig érzi a
boldogság kövének hatását, de remélhetőleg ennek a
maradéka is hamarosan eloszlik. Jacksből egyértelműen
eltűnt.

– Igazad volt – mondta a Fátum. – Máris indulnunk

kellene. Hozom a másik két követ. Keríts magadnak egy
köpenyt.

Evangeline talált egy aranyszínű köpenyt vastag

szőrmeszegéllyel ugyanabban a ruhásszekrényben, mint
amelyikben Aurora Valor naplójára is rálelt. Felvette a
köpenyt, és átöltözött hozzá illő fehér ruhába, hímzett
aranyvirágokkal és alkonyrózsaszín összefogott
felsőrésszel. Úgy döntött, hogy a naplót is bepakolja. Nem
igazán tudta, miért – elolvasta az utolsó bejegyzést, és
utána szinte az összes többi oldal üres volt. És ahhoz sem
volt szüksége a könyvre, hogy megtalálja a többi követ.
Most már megszerezték a boldogság, az igazság és a
fiatalság kövét, a szerencse köve pedig már eleve Káosz
birtokában volt.

Evangeline-en mintha izgatott remegés vett volna erőt,

ahogy eszébe jutott, mit mondott neki Petra a halála előtt.
Csak ekkor jöttem rá, mire képes együtt a négy kő. De úgy
sejtem, ezt a részt neked nem árulták el…

– Készen állsz? – kérdezte Jacks.

Megpördült, és az ajtóban találta a Fátumot, kihúzta

magát, akár egy katona, hosszú, sötét utazókabátot viselt,
amely ugyanolyan félelmetes volt, mint az arckifejezése.
Evangeline tudta, hogy a boldogság kövével együtt minden
öröm is kiveszett ebből a helyből, de azt hitte, legalább egy
kicsit örülnek majd neki, hogy megtalálták mind a négy
követ. Ehelyett Jacks szinte haragvó pillantást vetett rá.

– Azon kívül, hogy kinyitják a kaput – kérdezte –, mire

képes még együttesen a négy kő?

– Ezen már késő aggódni – felelte Jacks harapósan. A

hangszíne nem volt ridegebb, mint az ezt megelőző száz
meg száz alkalommal, Evangeline mégis odaszúrásnak
vette. Jacks az ajtó felé fordult.

A szán indulásra készen várta, amikor Evangeline

kilépett a szabadba. A hideg téli levegő az arcába fújta a
haját, miközben ő körülnézett a Pagonyban. Az utat
szegélyező virágok, amelyek olyan élénk színűek voltak az
érkezésükkor, mostanra elhervadtak, és zúzmara borította
őket. Eszébe jutottak a vidám gombák és a virágok a tetőn,
de most csak egy sor deszka virított a helyükön, amelyek
úgy festettek, mintha az első vihar letéphetné őket.

– Ideje indulnunk – mondta Jacks.

Evangeline felült mellé a szánra. A szán hófehér volt,

széles ülésén még egy harmadik utas is elfért volna. Ennyi
hely maradt közte és Jacks között. És a lány fájdalmasan
tudatában volt a távolságnak.

Nem akart folyton Jacks felé pillantani, és azt remélni,

hogy a Fátum visszanéz rá. Egyáltalán semmit sem akart
érezni, főleg nem az érzéketlen változata iránt. De a szíve
így is sajgott.

Folyamatosan arra gondolt, hogy a Jacks iránti

vonzalma majd elmúlik, hiszen elzárták a boldogság kövét.
Mégsem tudott szabadulni az érzéstől.

A visszaút Valorfellbe embertelen volt – rideg és

szótlan, eltekintve a szánhúzó lovak patájának
dobogásától.

Evangeline eltűnődött rajta, hogy Jacks vajon tényleg

nem érzett-e semmit, vagy csak próbálta elrejteni előle a
gondolatait. A lány ragaszkodott hozzá, hogy kivegye a
boldogság kövét az órából, induljanak haza és nyissák ki a
kaput. És újra megtenné.

Nem bánta a döntését.

Csak utálta, hogy ennyire fáj. Utálta, hogy másra sem

vágyott, mint hogy átnyúljon az ülés másik felére, és
megfogja Jacks kezét. De moccanni sem mert.
 Még ha Jacks érzett is iránta bármit, úgy döntött, nem
mutatja ki.

A temetőkapunál leszálltak a szánról, hogy az út

maradékát gyalogosan tegyék meg Káosz kastélyáig.
Jacksnek két kő volt a zsákjában, Evangeline pedig még
mindig a kovácsoltvas csuporban hozta a boldogság kövét.

Meglepődött, hogy Jacks hagyta, hogy magánál tartsa.

Hacsak Jacksben valóban nem maradtak érzések, és a
puszta gondolatuk annyira taszította, hogy még elzárva
sem akarta magánál tartani a követ.

Két szomorú márványangyal őrizte Káosz föld alatti

kastélyának bejáratát – az egyik törött szárnyait gyászolta,
míg a másik egy hárfa szakadt húrjain játszott. Evangeline
már többször látta őket, viszont általában éjszaka. Most
még sütött a nap, szemcsés fénybe borította a szobrokat, és
most először eszébe jutottak róluk a Valorok Kapuját őrző
angyalok. Megfordult a fejében, hogy itt lehetséges
valamiféle kapcsolat, amit eddig nem vett észre.

– Most, hogy visszaértünk, nyilván alig várod, hogy

találkozz a férjeddel – mondta Jacks –, de ne kezdd el
keresni. Amíg az Íjász átkát le nem vették, Apollo veszélyt
jelent rád.

– Én is tudom.

– Nos, tudom, mennyire vonz a halál, úgyhogy inkább

felhívom rá a figyelmedet – mordult rá Jacks.

Evangeline a fejét csóválta, és a vérével kinyitotta az

ajtót.
 Emiatt Jacks megint szúrós pillantást vetett rá, ahogy
beléptek.

– Most meg mi bajod? – kérdezte a lány.

– Hiányzik belőled az életösztön. Nem figyeltél, amikor

Káosz elmondta, hogy ne fakaszd ki a véred egy
vámpírkastélyban?

– Még nappal van. A vámpírok alszanak.

– Vagyis óráid maradnak meghalni, mielőtt kinyitnád

a kaput.

Evangeline dacosan felszegte az állát. Majdnem

hozzátette, hogy csaknem két hétig lakott itt egyedül –
nem szorult rá Jacks figyelmeztetéseire. Viszont a lelke
mélyén önkéntelenül is elgondolkodott, hogy Jacks nem
csak a kapu miatt aggódik.

– Azt hittem, nem érdekel, sikerül-e kinyitni a kaput.

Azt hittem, csak a köveket akarod.

– Így is van – vágta rá Jacks habozás nélkül. – De a

szavamat adtam Káosznak, hogy nem használom őket
addig, amíg ki nem nyitotta a kaput, és le nem vette a
sisakját, ezt pedig csak sötétedés után tudja megtenni.
Úgyhogy legyél rendes kis kulcs, és zárd be magad a
biztonságos lakosztályodba.

Evangeline magában fortyogott. Jacks talán azért

piszkálta, mert így próbálta leplezni a megmaradt érzéseit,
de ha így volt is, sikerrel tette.

– Ne aggódj, Jacks! Sosem okoznék neked

kellemetlenséget azzal, hogy meghalok. – A lány elvonult a
szobája felé. Csábító volt csak azért Apollo nyomába
eredni, hogy Jackset dühítse. Az is megfordult a fejében,
hogy ha újra látja a herceget, akkor majd ki tudja verni a
fejéből a Fátumot. Mert most éppen ez lehetetlennek
érződött.

Elhaladt a belső udvar mellett, ahol Jacks korábban

dámázott, és eszébe jutott a kihallgatott beszélgetése
LaLával, amiből úgy hangzott, mintha távollétében azzal
töltötte volna az idejét, hogy ellenszert keressen az Íjász
átkára. A beszélgetés hallatán arra gondolt, hogy ő fontos
Jacksnek, de most azt kívánta, bár csak játszadozott volna
vele. Sokkal könnyebb volt nem kedvelni, amikor önzően
viselkedett.

Könnyek csiklandozták a szeme sarkát.

Letörölte őket, nem volt hajlandó Jacks miatt sírni. De

olyan rossz volt. Fájt az egész. Fájt, hogy vágyik rá. Fájt,
hogy Jacks elutasította. Fájt levegőt venni. Fájt sírni. Még
jobban fájt, amikor próbált nem sírni.

Lüktetett a feje, és nehéz szívvel ért a szobájához. Hideg

volt, és sötét, de meggyújtott néhány gyertyát, mielőtt az
ágyba zuhant.

Magához szorította a vascsuprot, benne a boldogság

kövével. Olyan könnyű lenne levenni a fedelét! És tényleg,
mit árthat? A kő elűzi a fájdalmat, és neki annyira fájt
minden.

Evangeline keze megállt a fedél felett. Aztán gyengéden

leemelte.
 42
A az édes megkönnyebbülés. A válla
elernyedt, a szemhéja lecsukódott, a mellkasán érezte,
hogy végre nem nyomja az a sok súly, és kap levegőt.

A vágyakozás nem tűnt el. Amikor lehunyta a szemét,

azon kapta magát, hogy az ajtó felé fülel, hátha kopogást
hall és Jacks halk hangját. De ahelyett, hogy magába
zuhant volna a csend miatt, a éle békés reményt érzett.
Nem hitte el, hogy Jackset nem érdekli, mi van vele. Nem
hitte el, hogy az iránta való érzéseit csak a kő idézte elő.
Viszont…

Téveszméket kerget.

Erőt vett magán, és visszatette a vascsupor fedelét.

Aztán bedugta a párnája alá, hogy ne legyen szem előtt.
Bármennyire szeretett is volna enyhíteni a szívfájdalmán,
az nem megoldás, ha hazugságban éli az életét. Hamarosan
jobb lesz… Amint kinyitja a kaput, és megtöri az Íjász átkát,
a dolgok megváltoznak köztük Apollóval – legalább ennyi
garanciát kapott. De mit fog hozni ez a változás?

Remegés rázta meg a testét. Kísértésbe esett, hogy

benyúljon a párnája alá, és újra elővegye a követ. Csak
amíg maradt ideje használni. De talán át kell élnie a
fájdalmat ahhoz, hogy túl legyen rajta.

Evangeline átölelte a párnáját, és lehunyta a szemét.

 Olyan lassan telt az idő, hogy úgy tűnt, mintha megállt
volna. Aztán mégis megváltoztak a fények és a
hőmérséklet. A levegő nehezebb lett, érezte, hogy pihe-
puha ujjak simítják félre az arcából a haját.

– Jacks… – Evangeline szíve kihagyott egy ütemet, és

rebegve kinyitotta a szemét. Majd benne rekedt egy sikoly.

Apollo hajolt az ágya fölé. A kezét az arcán, de az is

lehet, hogy a nyakán tartotta. Meg akarta fojtani?

Egy pillanatra megbénult a rémülettől. Majd

ügyetlenül feltérdelt. Ki kell szabadulnia innen!

– Ne félj… nem akarlak bántani, Evangeline. – Kérlelőn

ejtette ki a lány nevét, miközben egyik, majd a másik
lábával felmászott az ágyra, és végül ott térdepelt
Evangeline előtt. A szeme kellemesen barna volt, nem
vörös. Evangeline tudta, milyen gyorsan megváltozhat a
pillantása, de most megszállottnak tűnt, magányosnak,
elkeseredettnek, sebzettnek.

Kicsit olyan volt, mint amikor az ember tükörbe néz, és

a saját érzéseinek képmását látja.

Evangeline tudta, hogy menekülnie kellene, de nem

akart több fájdalmat okozni Apollónak, mint amennyi már
eddig is kijutott neki.

Apollo óvatosan két kezébe fogta az arcát. Evangeline

mozdulatlanná dermedt, de nem húzódott el tőle. Apollo
állta a szavát. Nem bántotta. Sőt, az érintése enyhített
valamennyit a lány fájdalmán.

Apollo megsimogatta az állát.

 Az érintése meleg volt, és kedves. Bár az ujja enyhén
remegett, mintha ő maga is félne.

Jó érzést keltett a mozdulata, de talán ez mégsem volt

bölcs ötlet.

– Apollo… ez nem biztonságos.

A herceg hangosan, de bizonytalanul felnevetett.

– Semmi sem biztonságos azóta, hogy először

megpillantottalak. És nem bírom rólad levenni a szemem.

Ekkor Apollo megcsókolta a lányt.

Egy pillanatra Evangeline azt is elfelejtette, hogyan kell

levegőt venni – és azt is, hogyan kell csókolózni. De Apollo
türelmes volt. Ajkai áhítatosan mozogtak a száján,
gyengéden cirógatta az ajkát, majd Evangeline elengedte
magát, és közelebb húzódott hozzá.

Már korábban is csókolózott Apollóval, de nem így.

Amikor Jacks bűbájának hatása alatt állt, a csókjai
lázálomszerűek voltak, forrók és éhesek, mintha nem csak
a szájába akarna belekóstolni. Ez a csók inkább tűnt
felkérésnek egy táncra.

És Apollo nagyon jól táncolt. Lassan a hajába túrt,

oldalra döntötte a lány fejét, miközben az résnyire nyitotta
a száját. Evangeline hasában pillangók verdestek, és
átkarolta Apollo nyakát.

Apollo elmosolyodott csók közben.

– Nem is sejted, mennyire vágytam erre. – A fogai közé

vette az ajkát, megint megcsókolta, majd megharapta, elég
durván ahhoz, hogy vért fakasszon. – Sajnálom – suttogta.

– Nem kell… jó érzés. – Jacksre emlékeztette. De

elhessegette a gondolatot. Finoman viszonozta a harapást.
Apollo megint elvigyorodott, és erőteljesebben
megcsókolta, miközben lehámozta róla az aranyszínű
köpenyt.

Evangeline-nek elakadt a lélegzete, ahogy lehullott róla

a ruha.

Tudta, hogy ez rossz ötlet, de Apollo minden érintése

olyan érzést keltett, mintha istennőként imádná őt. Amint
a köpeny lekerült róla, Apollo elkezdte kioldani a
szalagokat a mellén, miközben az ágyra döntötte.

– Szólj, ha túl gyors vagyok.

Apollo gyengéden megcsókolta, egyszer a száját, majd

az állkapcsát, meleg csókokkal borította el a nyakát,
miközben megszorította a mellét, majd a nyakát.

A lány szeme azonnal felpattant.

– Sajnálom… – mondta rekedten Apollo. A szavait

ezúttal nem követte csók.

Evangeline-ben felhorgadt a rettegés, ahogy Apollo

szeme barnáról vörösre változott, és a keze szorosan a
nyaka köré zárult.
 43
E elöntötte a pánik.
Apollo lába közé rúgott, de a férfi teljes súlyával
ránehezedett, a rúgás nem ért célt. Az ágyhoz szegezte a
lány testét.

Próbált sikoltani, miközben Apollo ujjai fájdalmasan

szorongatták a torkát.

Aztán Apollo is fuldokolni kezdett – köhögött és

köpködött, és a tükörátoknak köszönhetően enyhült a
szorítása.

Evangeline alig kapott levegőt, de ahogy Apollo

elhúzódott tőle, sikerült megragadnia a boldogság kövét
tartalmazó csuprot, és kimásznia a herceg alól.

Ügyetlenül legördült az ágyról. A szeme előtt minden

összemosódott. Forgott vele a sötét szoba, a gyertyák
egyszerre lobogtak és füstöltek. Evangeline zihált,
tántorgott. De valahogy eszébe jutott a kar az ágy mellett.

Minden erejével megrántotta. A mozdulatra egy ketrec

zuhant le Apollo köré. A rácsok hangosan a helyükre
kattantak, és csapdába ejtették a herceget.

Morogva megragadta a ketrec rúdjait. Arca vadállatias

volt, a szeme még mindig vörösen ragyogott, de a szavait
könyörgőre fogta.
 – Sajnálom, Evangeline… Tényleg nem akarlak bántani.

– Tudom. – Evangeline hátrált. És nekiütközött…

Jacksnek.

Az erek lüktettek a nyakán; a Fátum gyilkos tekintettel

mérte végig Apollót.

– Menj innen! – utasította Evangeline-t.

– Nem bánthatod – zihálta a lány, miközben

megrángatta Jacks ingét, hogy távozzon. – Ha bántod, azzal
nekem is ártasz, emlékszel?

Jacks valami olyasmit morgott, hogy:

– Egy napon meg fogom ölni. – Átkarolta Evangeline-t.

– Vedd le a kezed a feleségemről! – üvöltötte Apollo.

Jacks közelebb húzta magához, és az ajtó felé terelte.

Evangeline borzasztóan őrlődött. Nem mehet vissza
Apollóhoz – addig nem, amíg ilyen állapotban van –, de
az, hogy kettesben maradjon Jacksszel, másfajta
gyötrelmet okozott. Jacks mindig a megmentésére sietett,
aztán mindig faképnél hagyta.

Jacks durván kirángatta a lányt a szobából, csak addig

állt meg, hogy becsapja maguk mögött az ajtót, majd újra
Evangeline-hez fordult.

– Mit művelt veled? – Jacks állkapcsa megfeszült,

miközben látta a vérfoltokat a lány ajkán.

– J-jól vagyok… csak… – Csak azt szeretném, ha a

karodban tartanál. Nem volt képes kimondani. Abban sem
volt biztos, hogy felé küldte a gondolatot.
 De Jacks a karjába vette. Evangeline belé kapaszkodott,
és a vállába fúrta a fejét.

Jacks olyan szorosan fogta, hogy az már fájt, de nem

zavarta. Hagyja, hogy összeroppantsa, összetörje, ha soha
többé nem engedi el. Erre vágyott, és nem volt hajlandó
elhinni, hogy Jacks nem ugyanígy érez.

Miközben Jacks átvitte a szomszéd szobába, szorosan

összesimultak, és Evangeline érezte, hogy a Fátum szíve
szinte dobolt a mellkasában. A szobában felfordulás volt.
Almák és almacsutkák hevertek az asztalon. Az ágynemű
összegyűrve. A kandallóban nem csak fadarabok égtek.
Egyértelműen nem csak Evangeline-t zaklatta fel, hogy
visszajöttek a Pagonyból.

Jacks berúgta az ajtót, és az ágyhoz vitte a lányt.

– Kisróka, amikor megláttalak, azt hittem…

Elcsuklott a hangja, ahogy letette az összegyűrt

ágyneműkre. Aztán megmarkolta Evangeline haját, és
hátrahúzta, hogy a lány a szemébe nézzen. Az arca
elgyötört volt, akár egy hullócsillag, megtört és gyönyörű,
az összes többi szín szürkének tűnt mellette.

Jacks pillantása szándékosan a lány ajkára siklott.

Evangeline kapkodta a levegőt, és megint azt kívánta,

bárcsak Jacks megcsókolná.

A Fátum közelebb hajolt hozzá, gyengéden megcsavarta

a haját, hátradöntötte a fejét, és hihetetlenül közel vitte a
száját a lány szájához.
 – Még mindig vérzel. – Puhán és gyötrelmesen lassan
megnyalta az ajka közepét. A nyelve érintése olyan volt,
akár a menny és a pokol. Minden, amit Evangeline valaha
akart, és sosem lehet az övé. Nem szabad még közelebb
hajolnia hozzá, bár úgy sejtette, Jacks nem is hagyná. Még
mindig érezte az ujjait a fején, egy helyben tartották,
hajszálnyira az ajkait az övétől.

De talán ez is elég közel volt. Talán nem kell

összeérinteniük. Képes lenne örökre így maradni, ha Jacks
mellett lehet.

Aztán Jacks elengedte. Eleresztette a haját, és ellépett az

ágytól. Evangeline hirtelen libabőrös lett.

– Mi a baj? – kérdezte. Látta, hogy Jacks megint

magába zárkózik, letörli az arcáról az érzéseket, a haragot,
a vágyat, a félelmet, a fájdalmat, a sóvárgást. Ugyanolyan
volt, mint a Pagonyban. Ezt történt akkor is, amikor
visszarakta a boldogság kövét a csuporba. Jacks kioltott
magában minden érzést. Úgy tett, mintha minden a kő
miatt történt volna.

Evangeline sejtette, hogy ezt történt, de eddig nem volt

benne biztos.

– Mennem kell – mondta Jacks ridegen.

– Ne… – Evangeline feltolta magát az ágyról. Ezúttal

nem fogja hagyni, hogy Jacks kizárja. – Mitől félsz
ennyire?

Mintha megbánás villant volna a Fátum szemében.

– Mi az? – erősködött a lány.

 Jacks beletúrt a hajába.

– Még mindig tudni akarod, mire képesek együtt a

kövek?

– Igen – felelte a lány. De hirtelen nyugtalanság tört rá.

Erre a kérdésre várt. Ezért könyörgött. Mindvégig majd
meghalt, hogy megtudja, Jacks mire vágyik valójában. Egy
ideig félt tőle, mert nem akart ártani senkinek. De ahogy
Jacks ránézett, hirtelen attól kezdett tartani, hogy egyedül
neki fog fájni.

Jacks az asztalához ment, és felvett egy fehér almát.

Feldobta, és azt mondta:

– Ha valaki összeilleszti a négy követ, olyan hatalomra

tesz szert, amellyel bárhová visszatérhet a múltba. De csak
egyszer. Ha valaki erre használja a köveket, utána soha
többé nem működnek.

Elsőre ez nem hangzott olyan rosszul. Sokan szívesen

megváltoztatnának bizonyos pillanatokat. Csak ebben az
egy napban is több olyasmi volt, amit Evangeline másként
csinált volna.

– Melyik pillanatba akarsz visszamenni?

Jacks az almára nézett a kezében, miközben válaszolt:

– Oda, amikor megismerkedtem Donatellával.

– A hercegnővel, aki ledöfött?

Jacks feszülten bólintott.

Evangeline-nek egy pillanatra elakadt a szava. Sokféle

válaszra számított, de erre nem. Azonnal eszébe jutott a
Jacksszel töltött éjszaka a kriptában, amikor végre
elmesélte neki Donatella hercegnő történetét – hogy
megcsókolta, a csókjának végeznie kellett volna vele, de
ehelyett verni kezdett tőle a szíve. Elvileg Donatella lett
volna az egyetlen igaz szerelme, de a hercegnő helyette
mást választott, és szíven szúrta Jackset.

– Miért akarsz visszamenni érte?

Jacks megmasszírozta az állát.

– Elvileg ő az egyetlen igaz szerelmem… adni akarok

neki még egy esélyt.

– De ennek semmi értelme – mondta Evangeline. –

Miért vesződsz annyit egy lányért, akit nem szeretsz? –
Mert Evangeline tudta, hogy Jacks nem szereti Donatellát.
Lehet, hogy korábban, amikor először hallotta a
történetüket, hitt neki, de most nem fért a fejébe.

Jacks sosem beszélt róla, és azon ritka alkalmakkor,

amikor felhozta, akkor sem úgy hangzott, mintha szeretné
a lányt.

– Csak mert nem ölted meg? Vagy tényleg vele akarsz

lenni?

Jacks orrlyukai dühösen kitágultak.

– Ez értelmetlen vita. – Az almájába harapott. – És

amúgy sem fogsz rá emlékezni.

Újult erővel tört Evangeline-re a pánik. Jacks

másodjára mondta ezt. A Pagonyban először úgy hangzott,
mintha nem gondolná komolyan, de most Jacks hangja
tisztán és szigorúan csengett.
 – Miért hajtogatod, hogy nem fogok rá emlékezni? –
Bár tartott tőle, hogy már tudja a választ. Ha Jacks
visszautazik az időben, az nemcsak az ő életét változtatja
meg, hanem Evangeline-ét is. Ezért mondogatja, hogy el
fogja felejteni, mert ha Jacks egy új valóságot hoz létre,
mindebből semmi sem fog megtörténni. Ez a vita sem fog
lezajlani köztük soha.

Minden, ami kettőjük között történt azóta, hogy

Evangeline Északra jött, annak a következménye volt, hogy
Jacks meg akarta szerezni a kapu köveit. De ha sikerül
használnia a köveket és újraírni a történelmet, nem kell
még egyszer megkeresnie őket – nem lesz szüksége a
lányra.

Hirtelen Evangeline-nek felfordult a gyomra.

Jacks úgy festett, mint akit ez egyáltalán nem érdekel.

– Ha visszamész az időben, az én életem mennyire fog

megváltozni?

Jacks megint az almába harapott.

– Nem lesz teljesen más az életed. Az idő nem szereti a

változást. A legtöbb dolog visszaáll az eredeti állapotába,
kivéve, ha valaki tevékenyen küzd a változásukért. Az
alapján, amit megtudtam, még így is el fogsz jutni
Északra… csak nem rajtam keresztül. Gyanítom, Káosz el
fogja érni, hogy egymaga idehozzon. Úgyhogy ne aggódj,
cicám, még így is hercegné leszel, és Apollót is
megtarthatod.

– És veled mi lesz? Találkozunk valaha?

 – Nem. – Ha Jacks érzett is ezzel kapcsolatban valamit,
nem mutatta ki.

– Emlékezni fogsz rám?

– Igen – felelte Jacks ugyanilyen szenvtelenül. – De

teszek róla, hogy az utunk ne keresztezze egymást.

– De azt mondtad, nem fog megváltozni az életem.

– Nem is. – Még egyet harapott az almából. – Találsz rá

más módot, hogy megakadályozd Luc esküvőjét. Méreg
segítségével, azt hiszem.

– Nem erről beszélek. – Könnyek marták a szemét. El

sem hitte, hogy Jackset nem zavarja, ha elfelejti őt. Hogy
törlődik az összes közös pillanatuk. Hogy Káosz és Méreg
egyszerűen átveszi a helyét – abban az esetben, ha
helytálló az elmélete, hogy az élete többnyire ugyanaz
marad. Ha Jacks téved, Evangeline élete számtalan irányt
vehet.

Bár most nem emiatt aggódott. Csak arra tudott

gondolni, hogy el fogja felejteni Jackset. Kapkodta a
levegőt, és kalapált a szíve – félt, hogy bármelyik percben
feladhatja. Jacks meg csak állt, és ette az almáját.

De Evangeline tudta, hogy a Fátum érez valamit. Már

nem hitte el, hogy a Pagonyban minden a boldogság köve
miatt történt. A boldogság köve nem teremt örömet, csak
begyógyítja a sebeket és elveszi a félelmet.

Mitől félt Jacks? Mi sebezte meg?

Elvileg ő az egyetlen igaz szerelmem… adni akarok neki

még egy esélyt. Ezt felelte Evangeline-nek, amikor az
megkérdezte, miért akar visszamenni Donatellához. Nem
mondta, hogy szereti a lányt. Csak azért akarta, mert azt
hitte, ő az egyetlen esélye a szerelemre. Valójában azért
érzett így, mert ezzel az egy lánnyal nem végzett a csókja.

– És ha tévedsz? Ha Donatella hercegnő nem az

egyetlen esélyed a szerelemre? Azt mondtad, ha kinyitom a
Valorok Kapuját, találunk mögötte valamit, ami leveszi az
átkot Apollóról. És ha van valami, ami rajtad is segítene?
Talán van rá mód, hogy találj még egy igaz szerelmet.

Jacks megdörzsölte az állát, és a kandallóba dobta az

almát.

– Ez nem így működik.

– Legalább miért nem próbálod meg? Miért az az

egyetlen megoldásod, hogy visszamész az időben a
lányhoz, aki nem szeret?

Jacks tekintete villámokat szórt.

Evangeline-nek valószínűleg itt be kellett volna

fejeznie, de ez volt az utolsó esélye. Ha Jacks végigcsinálja
ezt a borzalmas tervet, arra sem fog emlékezni, hogy
valaha találkoztak. Lassan odasétált hozzá, és oldalra
döntött fejjel felnézett rá.

– Hazudsz magadnak, ha tényleg azt hiszed, hogy ezt

akarod.

– Nem hazudok magamnak – horkant fel Jacks.

– Akkor áruld el, mit akarsz valójában. Esküdj meg,

hogy mindennél jobban vágysz erre, és soha többé nem
hozom fel.
 Jacks a vállánál fogva megragadta a lányt, és egyenesen
a szemébe nézett. Egy pillanatig Evangeline szóhoz sem
jutott. Jacks csak nézte őt, az ajkán maradt vért és az arcára
száradt könnyeket.

– Esküszöm, hogy tényleg ezt akarom. – Úgy ejtette ki a

szavakat, akár egy fogadalmat. – El akarok törölni minden
veled töltött pillanatot, minden szót, amit hozzám intéztél,
és minden alkalmat, amikor megérintettelek, mert ha nem
teszem, téged is megöllek, ahogyan a rókát is megöltem.

Evangeline-nek megállt a szívverése.

Jacks tekintetét fürkészte, de csak sötétséget látott

benne, és csak kezének szorítását érezte. Úgy kapaszkodott
belé, ahogy egy ember egy szakadék szélébe kapaszkodik,
tudván, ha egyszer elengedni, soha többé nem talál újra
fogódzót.

És Evangeline többé nem tudta elkerülni az igazságot,

amellyel nem akart szembenézni. Jacks volt az Íjász Az
Íjász és a róka balladájából. Ezért tudott olyan sokat az Íjász
átkáról, és ezért tartott ki amellett, hogy lehetetlen
megtörni, ezért mondta, hogy nem voltak barátok az
íjásszal. Mert ő maga volt az Íjász.

Evangeline már akkor tartani kezdett tőle, hogy ez igaz

lehet, amikor a Jóképű Idegen szóba hozta az első rókát. De
elhessegette a gondolatot, mert nem akarta, hogy igaza
legyen. Nem akarta, hogy ez legyen Jacks története – ő
akart lenni a története.

Könnycsepp gördült le az arcán, ahogy próbálta

elképzelni Jackset az íjászként, ahogy küzdött azért, hogy
ne bántsa a lányt, akibe szerelmes, és kudarcot vallott.
Nem csoda, hogy ilyen sebzett és kegyetlen. Nem csoda,
hogy tökélyre fejlesztette a közöny művészetét.

– Sajnálom, ha belerondítottam a tündérmesédbe,

Kisróka, de a balladák nem érnek boldog véget, és
kettőnknek sem ezt szánta a sors.

Levette kezét a lány válláról, és elindult az ajtó felé.

– De én nem az a róka vagyok! – kiáltott fel Evangeline.

– Nem érted… – Jacks komor pillantással nézett hátra.

– Minden lány egy újabb róka. Tudni akarod, hogyan ér
véget a történet. Meg akarod ismerni azt a részét, amit
mindenki elfelejt?

Evangeline győzködte magát, hogy tagadóan rázza meg

a fejét. Sokáig meg akarta ismerni a történet végét, de most
el akarta felejteni.

Egyszerűen azt szerette volna, hogy újra Jacks legyen a

Szívek Hercege – a nehéz szívű Fátum, aki az igaz
szerelmet keresi –, nem pedig egy bukott hős, aki
megtalálta élete szerelmét, de megölte.

– Nem most árultad el, hogy ért véget a történet? –

kérdezte a lány.

– Azt elmondtam, hogy megöltem a lányt, de azt nem,

hogy hogyan. – Jacks hangja fenyegetően feszültté vált. –
Nem mondtam el, hogy elfutottam, próbáltam
elmenekülni, hogy ne ártsak neki. Nem tudtam, hogy
tényleg szeretem-e, vagy az összes érzésem az átokból
fakadt, mert nem bírtam kiverni a fejemből. De ő jobban
hitt bennem, mint én magamban. Üldözött. Meg volt
győződve róla, hogy tényleg szeretem, és fel kell vennem a
harcot az átok ellen. És fel is vettem. Soha egy ujjal sem
értem hozzá. Felülkerekedtem az Íjász átkán. De ez nem
számított, mert amint megcsókoltam, a lány meghalt. –
Jacks szája keserűen megrándult. – Azóta akárhány lányt
megcsókoltam, egy kivételével mind meghaltak. És az a
lány nem te vagy.
 44
E félni, hogy az időt
érzelmek hajtják, és az olyan dolgoktól, mint a rettegés, a
percek gyorsabban telnek. Egy tömzsi fekete üvegóra állt a
kandallópárkányon Jacks szobájában, amit csak akkor vett
észre, amikor a Fátum már távozott a helyiségből. Most le
sem tudta venni a tekintetét az óráról. A tenyere izzadni
kezdett, miközben nézte a másodpercmutató mozgását,
amely percről percre egyre gyorsabban forgott.

Hamarosan beesteledik. Hamarosan el fogja felejteni

Jackset. El fogja felejteni életének ezt a változatát. Lehet,
hogy teljesen más élete lesz, és arról sem fog tudni, hogy ez
a változat létezett valaha.

Tudni fog róla, hogy Jacks létezett, de többé nem Jacks

lesz a számára, csak egy mitikus alak: a Szívek Hercege.
Elfelejti, hogy ő Pagonybéli Jacks, az Íjász, és egy éjszaka
erejéig az övé volt.

Hogy veheti el tőle mindezt? Egy kicsit utálta miatta,

ami hajszálnyit könnyített a helyzeten. De még így sem
tudott napirendre térni felette. Evangeline mindig hitt
benne, hogy minden történet végtelen számú befejezés
lehetőségét hordozza magában, és úgy érezte, az ő
történetüknek nem így kellene véget érnie. Nem azért
találkozott Jacksszel, hogy csak úgy elfeledkezzen róla.
 A lelkére kell beszélnie, mielőtt használja a köveket.

Nyikorogva kinyílt a szoba ajtaja. Evangeline

elszakította tekintetét az órától, és meglátta Káoszt az
ajtónyílásban.

Inkább herceghez illő ruhát viselt, mintsem egy

harcosét, sötét borvörös bársonyfelöltőt választott, alatta
krémszínű inggel. A kesztyűje barna bőrből készült, a
nadrágja sötét volt, a kard az oldalán pedig aranyszínű. A
fegyver inkább tűnt dísznek, mint szükséges holminak,
mintha ez az este valamiféle különleges alkalom lett volna.
Evangeline gyanította, hogy Káosznak tényleg az.

Egy kis vasládát tartott a kezében, amely bizonyára a

szerencse, az ifjúság és az igazság kövét rejtette. Evangeline
még mindig a kezében fogta a boldogság kövét rejtő
csuprot, és egy borzalmas pillanatig azt kívánta, bárcsak
elvesztette volna.

– Készen állsz, hercegné?

– Nem – fortyant fel Evangeline. Sosem fog készen

állni arra, hogy eltöröljék és kicseréljék az életét. – Nem
kellene megvárnunk Jackset?

Szándékai szerint lopott pillantást vetett a folyosóra a

tévelygő Szívek Hercegét keresve.

– Jacks nem csatlakozik hozzánk – mondta Káosz. –

Elviszem neki a köveket, ha kinyitottam a kaput.

– Még elköszönni sem akar? – Evangeline úgy érezte,

mintha a reményei galacsinba gyűrődtek volna, akár a
papírszárnyak, amelyekről balgán elhitte, hogy képessé
teszik a repülésre.

– Azt mondta, amúgy sem fogsz emlékezni rá – tette

hozzá Káosz halkan, mintha tudta volna, hogy ez a
legkevésbé sem vigasztalja a lányt.

– Szerinted jó ötlet, amit csinál?

A vámpír megdörgölte a sisak állrészét.

– Szerintem indulnunk kellene.

– Ezt nemnek veszem.

Káosz sóhajtott, részben türelmetlenül, részben

bosszúsan.

– Az időutazást sosem tartottam jó ötletnek. Eleget

éltem ahhoz, hogy tudjam, a múlt nem szereti, ha
megváltoztatják. Jacks azért hiszi, hogy a terve be fog válni,
mert csak egy dolgot akar megváltoztatni. De nem
gondolkodik tisztán, amikor ilyen erősen akar valamit. Azt
hiszem, az időutazás csak akkor működik, ha a múltnak
nincs ideje leülepedni. Minél visszább megy az ember, az
idő annál inkább küzd a változás ellen. És tekintve az idő
bosszúálló természetét, még ha Jacksnek sikerül is
megváltoztatnia valamit a múltban, az idő kétségkívül tesz
majd róla, hogy valami mást veszítsen el, és megfizessen
érte. Szóval igazad van, szerintem hibát követ el.

– Akkor segíts lebeszélni róla!

Káosz szomorúan ingatta a fejét.

 – Te sem vagy jó választás, hercegné. Jacks inkább ezt a
hibát kövesse el, mint azt, hogy téged választ. Ha melletted
maradna, megölne, és a halálod vele is végezne. Bízz
bennem, Evangeline! Ha fontos neked Jacks, a legjobb,
amit tehetsz, ha elengeded.

– Ez nem úgy hangzik, mint egy legjobb megoldás –

felelte a lány. De a lelke mélyén nem tudta tagadni, hogy
Káosznak talán igaza van. Hónapokkal ezelőtt úgy érezte,
Luc az az ember, akivel együtt kell lennie. Egyértelműen
tévedett ezzel kapcsolatban, és ha Jacks ügyében is téved,
annak sokkal súlyosabb következményei lesznek.

– Készen állsz? – kérdezte Káosz.

Evangeline kelletlenül bólintott.

Miközben Káosszal végigmentek a folyosón, abban

reménykedett, hogy meghallja Jacks csizmájának
kopogását, vagy a roppanást, ahogy beleharap egy almába.

De csak a topánjának koppanása hallatszott, és néha

egy nyíló ajtó nyikordulása. Egyre inkább erősödött benne
a tudat, hogy talán soha többé nem látja Jackset. Jacks nem
fogja meggondolni magát. Végig fogja csinálni a tervét,
hogy megváltoztassa a múltat, és vele együtt mindkettőjük
életét.

Evangeline zsibbadtságot érzett, ahogy beült a sötét

hintó bársonyülésére, amely úgy festett, mintha sosem
használták volna. Gyanította, hogy egy vámpír
természetfeletti gyorsaságához képest a hintó
gyötrelmesen lassú, de az ő számára az utazás lehetetlenül
gyorsnak érződött.
 Közvetlenül az előtt, hogy elérték a Farkasok
Csarnokát, a hintó elgördült egy sor fej nélküli szobor
előtt, amelyekről Evangeline-nek a Valorok jutottak eszébe,
és libabőrös lett. Még mindig nem tudta, mit rejt Valoria.

Amikor LaLa elmesélte neki az alakváltó sárkány

történetét, arról Evangeline-nek az jutott eszébe, hogy igaz
tehát a mese, miszerint Valoria egy börtön. Jacks szerint
Valoriában megtalálják az Íjász Apollóra bocsátott átkának
ellenszerét, de feltehetően Jacks halálos csókjára itt sincs
gyógymód.

Káoszra nézett a hintó másik felében, aki úgy vélte,

Valoria segítségével leveheti az elátkozott sisakját. A
vámpír jelenleg a sisak állrészét simogatta, végighúzta a
kezét a belevésett bonyolult képeken és szavakon.

Ekkor valami piszkálni kezdte Evangeline-t, ahogy

eszébe jutott, hogy Káosz mit mondott korábban ezekről a
szavakról – a Valorok nyelvén íródtak. Egy átok, amely
megakadályozza, hogy levegyem a sisakot.

– Furdal a kíváncsiság – szólalt meg Evangeline. – Ha

a Pagony védve van minden átoktól, és a te sisakod
elátkozott, miért nem mentél oda, hogy levedd?

Káosz egy kis kihagyás után válaszolt.

– Ha beteszem a lábam a Pagonyba, én is megszűnök

létezni. A Pagonyra konkrétan azért bocsátottak bűbájt,
hogy engem távol tartsanak.

– De azt hittem, ti barátok vagytok Jacksszel.

 – Azok vagyunk, de amikor először átváltoztam
mostani lényemmé, nem voltam ura a tetteimnek.

Evangeline-nek bevillant a Slaughterwood-kastélyban

olvasott újságkivágás: De sokan attól tartanak, hogy ezek a
támadások kizárólag azért fordulhatnak elő, mert a Valorok
képtelenek irányításuk alatt tartani a förtelmes szörnyeteget,
amelyet létrehoztak.

Levegőért kapott, ahogy hirtelen minden összeállt.

– Te vagy a szörnyeteg, akiről mindenki azt hiszi, hogy

a Valorok hozták létre.

– Ők tették.

– Tényleg?

– Azt hitted, olyan bűntelenek, mint a mesék állítják?

– Káosz felnevetett, de a legkevésbé sem boldogan. – A
Valorok számtalan hibát követtek el. De ne aggódj,
Evangeline! Már régóta nem vagyok szörnyeteg. Csak ki
akarom nyitni Valoriát, és megszabadulni a sisaktól.

A hintó pillanatokkal később megérkezett a Farkasok

Csarnokának hó csókolta kertjébe.

Majd mintha Evangeline egy szempillantás alatt a

királyi könyvtárba került volna, ahol kinyitotta a Valorok
Kapujához vezető ajtót.
 45
A volt, mint emlékezett rá:
repedezett padló, szürke falak, ősrégi levegő, amely kaparta
a torkát, és egy hatalmas boltív, amelyet két harcos angyal
őrzött, az egyik szomorú volt, a másik dühös. Mindketten
kivont kőkardot tartottak a bejárat közepe elé.

Amikor Evangeline utoljára itt járt, az angyalok nem

mozdultak, de ezúttal esküdni mert volna, hogy
megrezzentek, amikor Káosz belépett a terembe.

Egy kattanással kinyitotta az első három követ

tartalmazó kis vasládát.

A levegő azonnal megváltozott, csillogás kavargott a

teremben, akár a por.

A kövek világítottak, csillogtak, ragyogtak, szinte

pompázva dalra fakadtak. Ugyanígy a boldogság köve
Evangeline kezében. Eddig fel sem tűnt neki, hogy levette a
fedőt a csuporról, de a kő most a kezében volt.

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, és

Evangeline elgondolkodott, mi történne, ha nem rakná be
a követ a kapuba, hanem a többi kő mellé tenné a dobozba,
és arra használná, hogy visszamenjen az időben.

Jacks azt mondta, csak egyszer lehet őket erre a célra

használni. Ha ő tenné meg először, Jacksnek nem lenne rá
esélye.

Káosz figyelmeztette rá, hogy az idő bosszúálló

természetű, és nem szereti, ha megváltoztatják, de a
boldogság kövével a kezében Evangeline-nek nehezére
esett igazi félelmet érezni. A bőre bizsergett a varázslattól,
ahogy elképzelte, hogy visszamegy az időben, és még
Donatella hercegnő előtt megismeri Jackset. Aztán látta a
szüleit. Elképzelte, hogy visszamegy, és mindkettőjük
életét megmenti. Ha az anyja életben maradt volna, talán
az apját sem viszi sírba az összetört szíve. Újra teljes lenne
a családja.

Egy szédítő pillanatra látta maga előtt, hogy a szülei

élnek és mosolyognak. Látta, hogy a régiségboltjuk nyitva
áll, és Jacks tartja őt a karjában. Elképzelt egy boldogabb
életet, ahol nem volt mostohaanyja, sem mostohanővére.
Egy életet, ahol nem ment Északra a szerelmet keresni.
Ahol Apollót nem átkozták el, és őrá sem vadászik. Ahol
Luc nem változott vámpírrá. Megváltoztathatja az életét, és
megtalálhatja a hite szerinti számtalan befejezés egyikét.

– Ne felejtsd el, miért jöttünk! – mondta Káosz.

– Ne aggódj! – Evangeline erősebben markolta a

boldogság kövét. Még mindig érezte a kísértést, de
bármennyire utálta is Jacks döntését, nem akarta elvenni
tőle. Ehelyett azt remélte, utolsó lehetőségével jó döntést
hoz.

Nagy levegőt vett, és bedugta a boldogság kövét a

kapuba. Egy pillanatig várta, hogy történjen valami
csodálatos, a kövek fényesebben ragyogjanak vagy rájuk
támadjanak az angyalok, de minden olyan maradt,
amilyen volt.

Utána a szerencse kövét illesztette a helyére. Megint

nem változott semmi. A tenyere izzadni kezdett, ahogy
betette az ifjúság kövét a boltívbe, de csak a csillogó por
kavarodott fel.

– Nem hiszem, hogy működik – mondta Evangeline.

– Működni fog. – Káosz elharapta a mondatot, és

merev ujjakkal átnyújtotta az utolsó követ.

Evangeline-nek minden idegszála megfeszült. Minden,

amit Északon tett és átélt, ehhez a pillanathoz vezetett. Ha
hitt volna a sorsban, elhitte volna, hogy az egész élete ide
vezetett. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, mégsem
tudta tagadni, hogy az elkerülhetetlenség érzése töltötte be
az ősöreg termet, mintha a Sors valahogy szótlanul ott állt
volna mögötte, visszafojtva a lélegzetét, miközben arra
várt, hogy Evangeline lezárja a történetet, amely
évszázadokkal korábban lendült mozgásba.

A boltívbe illesztette az utolsó követ.

Végre.

Csak a fejében hallotta a suttogást a kapu irányából.

Érezte, hogy lélegzik, szél simogatja a bőrét. Felébredt.
Működik.

Káosz feltartott egy kis aranytőrt, és Evangeline

óvatosan megszúrta az ujját.

Amint a vére a kőhöz ért, fény töltötte be a termet,

fényesebben, mint amikor először érintette meg a boltívet.
Az angyalok úgy ragyogtak, akár a Nap egy darabkája.
Evangeline-nek a szeme elé kellett tennie a kezét, amíg
gyengült a fényük.

Mire újra látott, a harcos angyalok leengedték a

kardjukat, mögöttük pedig egy vastag faajtó várta, rajta egy
farkasfejet formázó kopogtatóval.

Káosz az ajtóra nyomta kesztyűs kezét, mintha azt

próbálgatná, hogy valódi-e. Aztán visszafordult a lányhoz.

– Köszönöm, Evangeline.

Elővette a tőrét, és levágott egy tincset a lány rózsaszín

hajából.

Evangeline hátrahőkölt.

– Ezt miért csináltad?

– Ne aggódj, te vagy az utolsó, akit most bántanék. –

Gyorsan visszatette a tőrt az övére. – A hajad csak arra kell,
hogy levegyem az átkot rólad és Apollóról – csak várj meg
idekint, amíg bemegyek.

– Mi van a kapu mögött? – kérdezte Evangeline.

De Káosz már ki is nyitotta az ajtót, és átlépett

Valoriába.

A kőangyalok a kapu két oldalán megremegtek, ahogy

belépett. Evangeline-nek megint eszébe jutott, hogy Káosz
volt a förtelmes szörnyeteg, amelyet sokak szerint a boltív
mögé zártak.

Elgondolkodott rajta, hogy ha így állt a helyzet,

valójában mi lehet odabent. A súlyos ajtó még mindig
nyikorgott. Káosz nem csukta be rendesen maga mögött.
Egyértelműen nem tartott tőle, hogy valami kiszökik, és
elkapja Evangeline-t.

Közelebb lépett, csak hogy belessen. Miközben a kapu

még mindig nappali fénnyel világított, a túloldala eleinte
félhomályosnak tűnt, a szépiaszínű árnyak világának.

Beletelt egy pillanatba, mire Evangeline szeme

hozzászokott. Félig-meddig ketrecekre és rabokra
számított, de csak egy kupolás homokkő előcsarnokot
talált, ahol a sárgásvörösen lobogó fáklyák sora több
folyosót is megvilágított. Úgy festett, akár egy ősrégi
templom bejárata, de lehetett volna akár kincseskamra is.
Elvégre lehetséges, hogy mégis igaz a mese, miszerint a
Valorok a legértékesebb varázskincseiket rejtették a kapu
mögé.

Jacks nem hitt benne, hogy lehet bármi Valoriában,

ami újabb esélyt adhatna neki a szerelemre. De Evangeline
feltette a kérdést: és ha téved?

Tett még egy lépést befelé.

Értette, hogy Káosz miért figyelmeztette korábban

Jacksre – egy pillanatra látta Jacks szívfájdalmát, amikor a
halott barátairól és a róka megöléséről beszélt. Evangeline
nem akarta, hogy miatta törjön össze megint a szíve, és
meghalni sem szeretett volna. De nem volt hajlandó
beletörődni, hogy el kell engednie Jackset. Lennie kell más
megoldásnak.

Ahogy Valoria bejáratában állt, elöntötte a várakozás.

Ránézésre az előcsarnokból kanyargó folyosók
egyformának tűntek – ősrégi vörös téglából épült boltíves
ajtók, a padlón meglepően vastag, aranyfonálból szőtt
szőnyegek.

Ez egyértelműen nem börtön volt. Evangeline befülelt

minden egyes folyosóra. Kettő csendes volt, de a
harmadikban léptek visszhangját hallotta. Bizonyára erre
ment Káosz.

Halkan előrébb osont, követte a hangot. Félúton a

folyosón a gyertyatartók vasból arannyá változtak,
festmények tűntek fel a falon, majd meglátott egy ajtót.

Az ajtó magas volt, és széles, tündérmesébe illő

ragyogás áradt ki rajta, így amikor a lány belesett a résen,
könnyedén meglátta a túloldalt.

Közelebb araszolt, készült teljesen kitárni az ajtót,

amikor meglátta Káoszt a túloldalon. Épp lenézett egy sor
padlón heverő emberre, akik egymás kezét fogták. Az
öltözetük ősréginek tűnt, mintha egy mesekönyvből léptek
volna elő – festett gyapjúkelmék és fonott aranyszínű
kötelek, ón mellvértek és tüskés vállvédők.

Evangeline nem tudta hová tenni a dolgot, mígnem

észrevett köztük egy arcot, amelyet korábban egy
festményen látott. A lány még annál is szebb volt, mint a
portrén, és Evangeline azonnal felismerte Aurora Valort.

Aztán feltűnt neki az aranykorona egy törékeny

asszony fején Aurora mellett. A nő bőre sötétebb olajbarna
volt, haja csillogó ezüst, arca pedig derűsen nyugodt.
Bizonyára ő volt Aurora anyja, Honora Valor.
 A Honora mellett fekvő ember inkább tűnt
harcedzettnek, mint jóképűnek. Szintén koronát viselt, és
Evangeline úgy sejtette, ő biztosan Wolfric Valor.

A Valor család tagjai feküdtek a padlón.

Ők maguk voltak bezárva Valoriába, nem a kincseik

vagy a foglyaik. Evangeline majdnem hátratántorodott,
ahogy erre rádöbbent. Nem számított rá, hogy ezt fogja
találni. Viszont teljesen logikus volt – és valójában illik
mindkét történethez, amit Valoriáról meséltek neki. Ha a
Valorok estek itt csapdába, akkor Valoria tényleg a éle
börtön volt, amely a Valorok legértékesebb varázskincsét
zárta el – mivel őket magukat ejtette foglyul.

Nem csoda, hogy Káosz ki akarta nyitni. Ha a Valorok

átkozták meg, hogy viselje a sisakot, akkor logikus, hogy ők
tudják levenni róla. Evangeline elgondolkodott, hogy akkor
talán Honora meg tudná törni az Apollóra bocsátott átkot
is. Jacks azt mondta, ő a világ legnagyobb gyógyítója.

Teljesen logikus volt – Jacks csak abban az egyben

tévedett, hogy Valoria az ő bajára nem nyújthat megoldást.
Ha Honora le tudja venni Apollóról az Íjász átkát, akkor
talán Jacksen is tud segíteni.

Ekkor a királyné mocorogni kezdett a padlón. Még

bizonytalanul talpra állva is kecses volt. Káosz mintha
visszafojtott lélegzettel figyelte volna, mintha Honora
bármelyik pillanatban eltűnhetne.

És Evangeline azon kapta magát, hogy ő is ugyanezt

teszi.
 – Tényleg te vagy az? – Honora furcsa kiejtéssel
beszélt, amely régmúlt időkről árulkodott, és a hangja
ugyanolyan kifinomult volt, mint a megjelenése. – Castor?

Evangeline közelebb hajolt, nem volt benne biztos,

hogy jól hallotta. Castor meghalt. Jacks ezt mesélte. Csak
éppen visszagondolva Jacks nem fejezte be a történetet.
Azzal zárta le, hogy neki nem az volt a sorsa, hogy
megmentő legyen.

Evangeline nézte, ahogy Honora megöleli Káoszt.

– Mennyi idő telt el? – kérdezte a királyné.

Káosz túl halkan válaszolt, és Evangeline nem hallotta.

De mintha néhány szót elkapott volna.

– Hiányoztál, anya.

Honora sírni kezdett.

Evangeline borzalmas betolakodónak érezte magát, de

így sem tudta levenni a tekintetét a jelenetről. Ha jól rakta
össze, a Valorok nem azért hoztak létre egy szörnyeteget,
hogy megbosszulják Castor halálát – ő maga vált
szörnyeteggé. Káosz volt Castor Valor. Valójában ezért
akarta kinyitni a kaput. Nem csak azért, hogy levegye a
sisakját. Meg akarta menteni a családját. Hiányoztak neki.
Szerette őket.

Ekkor Evangeline felfogta, hogyan menthetné meg

Jackset. Olyan egyszerű volt, átkozta magát, hogy korábban
nem jutott eszébe. A szerelem erejével megmentheti. Nem
egyszerűen fontos volt számára Jacks, vagy vágyott rá.
Szerette. Csak el kell mondania neki.
 Kicsit elborzadt a gondolattól. Jacks egyszer már
visszautasította; kissé tartott tőle, hogy még egyszer meg
fogja tenni. De épp ez a baj: a félelem. Jacks csak azért
utasította vissza, mert félt tőle, hogy megöli. De ha
elmondja neki, hogy szereti, remélhetőleg az meggyőzi,
hogy maradni akarjon, és ne elégedjen meg annyival, ami
most adatott.

Lehet, hogy néhány elképzelése megváltozott a

szerelemről, amióta Északra jött, de még mindig hitt
benne, hogy a legnagyobb erő a világon. Ha két ember
tényleg szereti egymást, és hajlandók küzdeni a
szerelemért, akkor mindegy, mivel kerülnek szembe. A
szerelem mindig győz, amíg nem adják fel érte a harcot.

Ha Jacks úgy szerette őt, mint ő szerette Jackset,

megtalálják a módját, hogy működjön a dolog.

Nem számít, ha Jacks örökre elátkozott marad. Bár

Evangeline a lelke mélyén remélte, hogy talán a szerelem
elég ahhoz, hogy megtörje az átkot. Tudta, hogy a
történetek szerint Jacksnek egy igaz szerelme volt – és már
megtalálta azt a lányt –, ám a történetek el is torzították az
igazságot. Erre Valoria a bizonyíték.

Evangeline megfordult: olyan erővel tört fel benne a

remény, mintha szárnyakat növesztett volna, amelyek
elrepíthetik a holdra, a csillagok közé és még azokon is túl.
Meg kell keresnie Jackset, el kell mondania neki, mit érez.
De…

Megtorpant, ahogy vakító fény tört fel a Valorokkal teli

teremből.
 Káosz elgyötört és mély, sírásra emlékeztető hangot
hallatott.

Evangeline visszafordult a résnyire nyitott ajtó felé,

épp időben, hogy lássa, hogy az elátkozott sisak Káosz fején
mostanra kettétört.

Káosz egy bődüléssel letépte magáról, és

keresztülhajította a termen. A fal megrepedt a sisak
nyomán, ahogy az lepattant róla és a földre hullott.

– Végre! – mondta valahol a sírás és az üvöltés között.

És most először Evangeline meglátta, hogy néz ki. Az
arcától elszorult a mellkasa. Csillogó szempár, markáns
vonalú áll, sima, olajbarna bőr, és egy mosoly, amelytől a
szíve kihagyott egy ütemet.

– A Jóképű Idegen – kapott levegőért.

Honora és Káosz egyaránt felé fordult.

Evangeline ledermedt az ajtóban.

– Úgy fest, vendégünk van – mondta Honora,

miközben oldalra döntötte a fejét, ami egyszerre
jelenthetett kíváncsiságot és bizalmatlanságot.

– Anyám, ő Evangeline – mondta Káosz. A hangja

megváltozott a sisak nélkül, bársonyos volt, de már füstös
hatás nélkül, jobban hasonlított arra a hangra, amin a lány
álmában szólt. – Ő nyitotta ki a kaput.

Hirtelen Káosz az ajtónál termett, szélesebbre tárta, és

úgy mosolygott a lányra, ami az összes halhatatlanon
túltett, akikkel Evangeline eddig találkozott.
 – Tényleg nem lehetek elég hálás neked. – Megfogta a
lány kezét, és gyengéden megcsókolta.

A sisak hiánya másféle szörnyeteggé tette Káoszt:

rendelkezett egy herceg minden vonzerejével, és egy
vámpír hatalmával. Evangeline-nek kissé elakadt a
lélegzete, ahogy a férfi lemosolygott rá. A szeme
döbbenetes zöld színben játszott, ezernyi árnyalatban, és
mindből sütött a varázslat, majd pillantásában fellobbant a
hév.

Evangeline túl későn jött rá, hogy hibát követett el –

nem lett volna szabad a szemébe néznie. Mielőtt
sikolthatott volna, szemfogak bukkantak elő Káosz
mosolya mögül, és a lány máris a nyakán érezte őket,
ahogy a torkába martak.
 46
C és a fájdalmat érzékelte a világból,
levegőt sem kapott.

Evangeline menekülni próbált. Próbált kiáltani.

Mintha Honora kiabálását is hallotta volna. De Káosz nem
eresztette. Az egyik kezével a nyakát fogta, miközben a
vérét itta. Csak ivott és ivott, szájával, nyelvével szívta ki
belőle erőszakosan, néha újra belé mart a fogával, átdöfte a
bőrét, és még több vért fakasztott.

Evangeline érezte, hogy vére az ereiből Káosz szájába

árad, olyan gyorsan hagyja el a testét, hogy a szíve képtelen
tartani a lépést.

Honora könyörögni kezdett.

Evangeline próbálta megütni Káoszt, de mozdulni sem

maradt ereje. Még a szemét sem bírta kinyitni. Káosz teste
ránehezedett, Evangeline pedig szédült. Csak a fogakat
érezte, ahogy még mélyebbre hatolnak…

– Castor, ne! – kiáltotta Jacks.

A vámpírt elrángatták Evangeline-től.

A lány már majdnem összeesett, de Jacks ott termett

mellette. Evangeline szemhéja elnehezült, alig bírta tartani
– de érezte Jacks közelségét. Olyan erővel kapaszkodott
belé, mint amikor valaki olyasmire vágyik, ami nem
egészen az övé.

Viszont ő Jacksé volt. Csak el kell mondania neki, hogy

szereti.

– Evangeline… – szólította Jacks rekedten. – Gyere

vissza hozzám!

Nem haltam meg, próbált felelni Evangeline. De valami

nem volt rendben a torkával. És úgy tűnt, Jacks nem hallja
a gondolatait.

Szótlanul közelebb vonta magához, a fejéhez nyomta a

homlokát. Evangeline nem tudta eldönteni, hogy Jacks sír
vagy ő, de nedvességet érzett az arcán. Aztán nem érzett…

Semmit.
VÉGE
Elgyötört üvöltés hasított pengeként az éjszakába. Az
égbolt vérzett, a csillagok helyébe sötétség ereszkedett, és
Fenséges Észak szerte kioltott minden fényt.
A és balladát sújtó átok már
lesben állt. Ebből a tragédiából is bizonyára mese lesz egy
nap – és ahogy a dolgok állnak, ez a mese máris elátkozott.

A lány meghalt. Ha élettelen teste nem lett volna elég

bizonyíték, akkor egyértelművé tette a Fátum borzalmas
üvöltése, aki a karjában tartotta. Az átok ismerte a
fájdalmat, de ez gyötrelem volt, olyan nyers gyász, amilyen
évszázadonként csak egyszer születik. A Fátum maga volt
az összes könnycsepp, amit valaha az elveszített
szerelemért hullattak. A testet öltött fájdalom.

– Sajnálom, Jacks. Én… – A vámpír lenézett a lányra,

akivel az imént végzett; megdörgölte az állkapcsát, majd
elmenekült.

A Fátum nem mozdult. Nem engedte el a lányt. Úgy

nézett rá, mintha sosem lenne képes elengedni. Továbbra
is a karjában tartotta, mintha az akaraterejével vissza
tudná hozni az életbe. Szeme nedves volt a vértől. Vörös
könnycseppek csorogtak le arcáról a lány arcára. Ám a
lány nem mozdult.

A többi alvó halhatatlan ébredezni kezdett, ám a lány

mozdulatlan maradt. Halott. De a Fátum továbbra is a
karjában tartotta.

– Hozd vissza… – mondta halkan.

– Sajnálom – mondta a királyné, aki az imént ébredt

fel. Törékeny asszony volt. Hiába próbálta elhúzni a fiát a
lánytól, hiába igyekezett megakadályozni a természet ellen
való táplálkozását, a keze nem volt elég erős. A királyné
nem testi erejével harcolt a halhatatlanokkal, hanem
bátorságból és elkövetett hibákból kovácsolt vasakaratával.
– Tudod, hogy nem áll módomban.

A Fátum végül felnézett.

– Hozd vissza! – ismételte. Ő is kikezdhetetlen

akaraterővel bírt. – Tudom, hogy képes vagy rá.

A királyné bűnbánóan ingatta a fejét.

– Megszakad érted a szívem… ennek láttán. De nem

tehetem. Visszahoztam Castort, és amikor láttam, mivé
vált, megesküdtem, hogy soha többé nem használok e éle
mágiát.

– Evangeline más lenne – vetett dühödt pillantást a

Fátum a királynéra.

– Nem – ismételte a királyné. – Nem megmentenéd a

lányt, hanem kárhozatra ítélnéd. Mint ahogy Castorral is
ez történt. Nem akarná azt az életet.

– Nem érdekel, mit akarna! – bődült el a Fátum. –

Nem akarom, hogy meghaljon. Ő megmentett téged, most
te mentsd meg őt!

A királyné remegve sóhajtott.

Ha a történeteket sújtó átok lélegzett volna, most

visszatartotta volna a levegőt. Remélte, hogy a királyné
igent mond. Igent arra, hogy visszahozza a lányt, hogy még
egy borzalmas halhatatlanná változtatja. Bármit hitt is a
Fátum, a lányra szörnyű sors várna – végül a
halhatatlanoknak mindig szörnyű sors jutott.
 – Ezzel mentem meg – mondta halkan a királyné. –
Jobb hagyni meghalni egy embert, mint feláldozni a lelkét
a halhatatlanságért.

És ahogy a feláldozni szót kimondta, valami megcsillant

a Fátum szemében. Még szorosabban tartotta a lányt,
vérfoltos karjába vette, és felállt, végignézett az ősrégi
folyosón.

– Mit művelsz? – Riadtság tűnt fel a királyné

kérlelhetetlen arcán.

– Helyrehozom a dolgot. – A Fátum menetelt tovább,

karjában a lánnyal, és kivitte a kapun.

A kaput őrző angyalok sírtak. Kőkönnyek hullottak az

arcukról, ahogy a Fátum lerakta a lányt a lábukhoz, és
elkezdte egyenként kifeszegetni a köveket a boltívből.

– Pagonybéli Jacks – szólt rá a királyné. – Azokat a

köveket egyszer lehet időutazásra használni. Nem arra
valók, hogy számtalanszor visszatérjünk a múltba.

– Tudom – mordult fel Jacks. – Visszamegyek, és

megakadályozom, hogy a fiad megölje.

A királynénak leesett az álla. Egy pillanatra kiütköztek

rajta az évek, amelyeket tetszhalott állapotban töltött.

– Ez túl nagy hiba ahhoz, hogy kijavítsd. Ha megteszed,

az Idő elvesz tőled valami ugyanilyen értékeset.

A Fátum egy átkoknál is ádázabb pillantást vetett a

királynéra.

– Nincs semmi, ami értékesebb lenne számomra.

 44
E félni, hogy az időt
érzelmek hajtják, és az olyan dolgoktól, mint a rettegés, a
percek gyorsabban telnek. Egy tömzsi fekete üvegóra állt a
kandallópárkányon Jacks szobájában, amit csak akkor vett
észre, amikor a Fátum már távozott a helyiségből. Most le
sem tudta venni a szemét az óráról. A tenyere izzadni
kezdett, miközben nézte a másodpercmutató mozgását,
amely percről percre egyre gyorsabban forgott.

Hamarosan beesteledik. Hamarosan el fogja felejteni

Jackset. El fogja felejteni életének ezt a változatát.

Nyikorogva kinyílt a szoba ajtaja. Evangeline

elszakította tekintetét az órától, és meglátta Káoszt az
ajtónyílásban.

Inkább harcoshoz illő ruhát viselt, mintsem hercegit,

vörös bársonyt, bőrt és aranyozott fegyvereket. Evangeline
egyszer látta őt bőrpáncélon kívül másban, mégsem bírt
szabadulni az érzéstől, hogy látta már ezt az öltözéket
Káoszon.

– Készen állsz, hercegné?

– Nem – fortyant fel Evangeline. Sosem fog készen

állni arra, hogy eltöröljék és átírják az életét. – Nem
kellene megvárnunk Jackset?
 Szándékai szerint lopott pillantást vetett a folyosóra a
tévelygő Szívek Hercegét keresve.

– Jacks nem csatlakozik hozzánk – mondta Káosz. –

Elviszem neki a köveket, ha kinyitottam a kaput.

– Ami azt illeti, meggondoltam magam – sétált végig a

folyosón Jacks, oldalán egy döbbenetesen szép fiatal nővel.
A nő vörösre festette az ajkát, a haja feketén csillogott, és
falatnyi ruhája hálóingnek is kevés lett volna.

Evangeline-re rátört a féltékenység és az értetlenség.

– Mit keres ő itt? – biccentett Káosz feszülten a

leheletnyi ruhát viselő nő felé.

Jacks vállat vont.

– Gondoltam, jól fog esni egy kis nassolnivaló, ha

levetted a sisakod.

Káosz mintha a fogát csikorgatta volna.

– Nem lesz baj.

– Elhiszem. De azért…

– Nem! – csattant fel Káosz.

– És ha csak kint hagynánk a hintóban? – Jacks

nemtörődöm módon legyintett a lánynak.

Az meg se mozdult. Bábszerűen meredt maga elé,

egyértelműen Jacks hatása alatt állt.

– Egyetértek Káosszal – mondta Evangeline. – Nem

hagyom, hogy magaddal rángasd ezt a szerencsétlen lányt.
 – Nem mondanám, hogy rángatom. – Jacks a lányra
villantotta a gödröcskéjét. – Nem igaz, cicus?

– Örülök, hogy itt lehetek – mondta vidáman a lány. –

Mindig is találkozni akartam egy vámpírral. Azért vettem
fel ezt a ruhát, hogy legyen sok hely…

– Szabadulj meg tőle – vágott közbe Káosz. –

Evangeline nem akarja, hogy velünk jöjjön.

Jacks szúrós pillantást vetett Evangeline-re, de valami

nem volt rendjén. Összeszorított szája haragot sugallt, de a
pillantása valami másról árulkodott – fájdalomról.

Rossz ügyet választottál a makacskodásra, üzente

gondolatban a lánynak.

Mióta érdekelnek az érzésem?, üzente vissza a lány

csípősen. Úgysem fogok emlékezni erre az egészre.

Jacks megdörgölte az állát.

Evangeline remélte, hogy Jacks vitába száll vele –

remélte, hogy Jacks küzdeni fog érte. És legfőképpen
remélte, hogy Jacks őt fogja választani. De miután elküldte
a lányt, Jacks, Káosz és Evangeline szótlanul indult a
hintóhoz.

Embert próbáló volt az út a Farkasok Csarnokába.

Evangeline védtelennek érezte a szívét a mellkasában,
ahogy közeledtek a kastélyhoz. Ezek voltak az utolsó
Jacksszel töltött percei, és bár a Fátum vele szemben ült,
még csak rá sem nézett.

Kibámult a jégvirágos ablakon, mintha azt kívánná, bár

véget ért volna az éjszaka, és megváltozott volna a múlt.
 Evangeline azt kívánta, bár meggondolná magát a
tervével kapcsolatban, de Jacks minden korábbinál
kérlelhetetlenebbnek tűnt. Evangeline azt kívánta, bár
tudná, mit mondjon, hogy meggondolja magát, de nem
akarta rábeszélni semmire. Azt akarta, hogy Jacks magától
hozza meg a döntést. És félt, hogy kezd kifutni az időből.

Ahelyett, hogy az idő úgy telt volna, akár a

homokórában lassan pergő homok, Evangeline úgy érezte,
a homokórát összetörték, és az összes homok azonnal
kiömlött. Nem tudta, hogy a félelme teszi, vagy valami
más, rendre kiestek másodpercek a számára. Nem
emlékezett rá, hogy megérkeztek a Farkasok Csarnokába,
de hirtelen ott voltak.

Majd mintha Evangeline egy szempillantás alatt a

királyi könyvtárba került volna, hogy kinyissa a Valorok
Kapujához vezető terem farkasfejjel díszített ajtaját.
 45
A volt, mint ahogy emlékezett rá:
repedezett padló, szürke falak, ősrégi levegő, amely kaparta
a torkát, és egy hatalmas boltív, amelyet két harcos angyal
őrzött.

Káosz egy kattanással kinyitotta az első három követ

tartalmazó kis vasládát.

A levegő azonnal megváltozott, csillogás kavargott a

teremben, akár a por.

Evangeline lopott pillantást vetett Jacksre. Ha már

kinyitotta a kaput, a Fátum kedvére használhatja a
köveket. Azt kívánta, bárcsak Jacks meggondolná magát, és
az este ne azzal végződne, hogy Evangeline elfelejti őt. De
Jacks így sem volt hajlandó ránézni. Mintha egyetlen, a
lányra vetett pillantástól meggondolhatná magát, és az
egész világ összeomlana körülöttük.

A lány kelletlenül másfelé pillantott, és egyenként

beillesztette az első három követ a kapuba. Szürkébbnek
tűntek, mint amilyenre emlékezett. Remélte, hogy azért,
mert már használták őket az idő megváltoztatására. Majd
rögtön bűntudatot érzett. Evangeline utálta, hogy Jacks ezt
a döntést hozta, de nem akarta elvenni tőle. Ehelyett
remélte, hogy legvégül hoz egy jobb döntést. Ezzel
beillesztette a negyedik követ a kapuba.
 Káosz feltartotta az egyik tőrét, és Evangeline óvatosan
megszúrta az ujját.

Amint a vére a kőhöz ért, fény töltötte be a termet. Az

angyalok úgy ragyogtak, akár a Nap egy darabkája.
Evangeline-nek a szeme elé kellett tennie a kezét, amíg
gyengült a fényük.

Mire újra látott, a harcos angyalok leengedték a

kardjukat, mögöttük pedig egy vastag faajtó várta, rajta egy
farkasfejet formázó kopogtatóval.

Káosz az ajtóra nyomta kesztyűs kezét, mintha azt

próbálgatná, hogy valódi-e. Aztán elővette a tőrét, és
levágott egy tincset a lány rózsaszín hajából. Evangeline
hátrahőkölt.

– Ezt miért csináltad?

A hajad csak arra kell, hogy levegyem az átkot rólad és

Apollóról – csak várj meg idekint, amíg bemegyek.

– Szerintem jobb, ha Evangeline most távozik. – Jacks

véreres szemmel pillantott rá.

Evangeline ledöbbent egy pillanatra. Jacks ezt szánja

búcsúzásnak? És mikor vörösödtek el a szemei? Azzal
győzködte magát, hogy ne aggódjon, de hirtelen úgy érezte,
valami nagyon nincs rendjén.

– Jacks, jól vagy?

– Nem. – Egy villanással összehúzta a szemét.

Összeszorította a száját, és vitriolos hangra váltott. – Csak
nem értem, mit keresel még itt. Azt hiszed, még szükség
van rád?
 – Jacks…

– Ne koptasd el a nevem! Szükségtelen ismételgetned.

Evangeline összerezzent a hangjából áradó

rosszindulattól.

Még Káosz is meglepettnek tűnt. Majd mintha nem

akarna belefolyni utolsó vitájukba, belépett Valoria ajtaján.

Evangeline és Jacks kettesben maradt.

Egy izom lüktetett Jacks nyakán, miközben továbbra is

Evangeline szemébe nézett.

– Mit keresel még itt, Evangeline? Könnyes búcsúra

számítasz? – Felhorkant. – Már megmondtam, hogy
számomra nem vagy több eszköznél. És elláttad a
feladatod.

Evangeline-nek égett az arca a szégyentől. De nem bírta

rávenni magát, hogy megmozduljon. Nem tudta, mire
számított. Reménykedett benne, hogy Jacks meggondolja
magát, de ha mégsem, az sem indokolja, hogy így
viselkedjen vele azok után, amin keresztülmentek.

– Miért vagy ilyen kegyetlen?

– Mert nem mész el innen! – üvöltötte Jacks. – Ha

maradsz, meg fogsz halni. Káosz több száz éve nem evett.
Tudom, hogy azt hiszi, hogy ura az éhségének, de téved.
Ezért rakták rá a sisakot.

– Mondhattad volna ezt is. Attól még nem kell

bántanod, ha nem akarod, hogy elköszönjek, és szeretnéd,
ha elmennék.
 – Én nem… nem… – Jacks hirtelen elharapta a
mondatot. A szeme már nem egyszerűen vörös volt,
hanem izzott benne a félelem. Evangeline sosem látta még
ennyire rettegni. Megmérgezték, lelőtték,
megkorbácsolták, és Jacks mostanáig mindig nyugodt
maradt. Komoly erőfeszítés árán nagy levegőt vett, és
amikor újra megszólalt, a hangja halk volt, és bizonytalan.
– Sajnálom, Kisróka. Nem akartalak bántani. Csak…

Hirtelen kifogyott a szavakból, mintha amit ezután

mondana, az rossz lenne. Evangeline még sosem látta
ilyennek.

– Jacks, kérlek, ne használd ma éjjel a köveket. Inkább

gyere velem!

Jacks remegve sóhajtott. Egy pillanatra mintha nem

tudta volna, mit tegyen. Szaggatott mozdulatokkal beletúrt
a hajába. Evangeline tett felé egy lépést.

Érzelemmentes arcot öltött, és hátrább lépett.

– Ez semmin sem változtat. Így sincs helyed az

életemben. Minket nem egymásnak szántak.

– És ha tévedsz?

Jacks megdörgölte az állát, és ökölbe szorította a kezét.

Evangeline hallott egyszer egy mesét az égbolt két

tragikus sorsú csillagáról, akiket vonzott egymás fénye, bár
tudták, ha túl közel kerülnek egymáshoz, vágyaik tüzes
robbanáshoz vezetnek. Jacks most így nézett rá. Mintha
egyikük sem élné túl, ha még közelebb kerülnek
egymáshoz.
 – Evangeline, menned kell.

Mennydörgő üvöltés szűrődött ki Valoriából,

beleremegett a kapu, az angyalok és a padló Evangeline
lába alatt.

– Kifelé! – mondta Jacks.

Evangeline állta a tekintetét, azt kívánta, bárcsak

meggondolná magát.

– Bár más véget érhetett volna a történetünk!

– Nem akarok másik befejezést – mondta Jacks

szenvtelenül. – Csak azt, hogy távozz.
 46
F . Az a fajta fájdalom volt, amitől még
levegőt venni is nehezére esett.

Evangeline másra sem vágyott, mint hogy

visszaszaladjon Jackshez. De erőt vett magán, és ment
tovább. Kiment a könyvtárból, majd befordult a
legüresebbnek tűnő folyosóra, ahol senki sem hallhatja a
sírását.

A szemére szorította a kezét, ahogy még erősebben

ömlöttek a könnyei. Nem akart sírni, de úgy érezte, tényleg
vége. És fájt. Nagyon fájt. Fájt a mellkasa, és fájt a szíve.
Mert Jacksnek nem kellett a szíve. A gondolattól még
erősebben rázta a sírás. Már nem is látott a könnyektől.
Egy ismeretlen folyosón találta magát, a karjába harapott,
hogy elfojtsa a feltörő zokogást, miközben leült a padlóra.

Talán jobb lenne, ha elfelejtené Jackset. Eddig nem

akarta elfelejteni, de most erre vágyott.

Azt akarta, hogy megszűnjön a fájdalom. El akarta

felejteni Jacks gödröcskés mosolyát, ragyogó kék szemét,
ahogy Kisrókának szólította. És hirtelen a mellkasa
elszorult a gondolatra, hogy talán sosem hallja többé a
becenevét. Nem akart felejteni. Egyáltalán nem akart
felejteni.
 Nem akarta, hogy az emlékeit eltöröljék vagy újraírják;
még többet akart belőlük.

Nem akart elbúcsúzni. Még mindig azt akarta, hogy

Jacks meggondolja magát. Hogy megtalálja az utat még egy
igaz szerelemhez.

Ekkor Evangeline rádöbbent, hogyan mentheti meg

Jackset. Annyira egyszerű volt, átkozta magát, hogy
korábban nem jutott eszébe. A szerelemmel megmentheti.
Ő nem egyszerűen törődött vele, vagy vágyott rá. Szerette.
Csak el kell mondania neki.

A szerelem a legerősebb varázslat mind közül. Ha Jacks

ugyanúgy szerette őt, mint ahogy ő szereti Jackset, akkor
megtalálják a módját, hogy működjön a dolog. Az nem
számít, ha Jacksen örökre átok marad. Csak az számít,
hogy vele marad, hogy a lányt választja a félelem helyett.

Evangeline elindult vissza a kapu felé. Meg kellett

találnia Jackset, meg kellett mondania neki, hogyan érez
iránta, mielőtt túl késő. Még az előtt meg kellett tennie,
hogy Jacks használja a köveket, és azt is elfelejti, hogy
valaha találkoztak.

Még biztosan nem használta őket, mert Evangeline

egyelőre nem felejtette el őt. Megszaporázta lépteit, és már
futott, zihált a mellkasa, és a topánja keményen csapódott
a kastély padlójának. Bizonyára távolabb kóborolt, mint
hitte, és tovább maradt, mint feltűnt neki. A Farkasok
Csarnoka ébredezett. Hallotta a többi folyosón mozgolódó
szolgálókat és úton visszafelé a könyvtárba látta a frissen
meggyújtott gyertyák lobogását.
 Egy örökkévalóságnak érezte, mire visszaért a kapu
termébe.

A levegőben még mindig mágia kavargott és energia

viharos nyomai. A kapu ugyanolyan volt, mint amikor
Evangeline távozott. Még mindig állt az ősrégi boltív, és
még mindig benne volt az összes kő.

Megkönnyebbülés öntötte el a lányt. Ha Jacks nem vitte

el a köveket, akkor talán meggondolta magát? Bár… ha ez
történt, furcsa, hogy csak így itt hagyta a köveket, hogy
bárki megtalálhassa őket.

Valami nincs rendjén. Ezt már akkor tudta, mielőtt

észrevette volna az aranypettyes vérfoltokat a harcos
angyalok szárnyán.

Beleremegett a félelembe. És ha Káosz kiszívta Jacks

vérét? Vagy valami más bántotta Valoriából? Evangeline
még mindig nem tudta, mit rejt a kapu.

Az ajtóért nyúlt. De az máris kezdett kinyílni.

Evangeline hátraszökkent.

– Semmi gond. – Apollo tűnt fel a boltív alatt, széles

válla csaknem betöltötte a nyílást.

Evangeline megfeszült, és hátrált még egy lépést.

Apollo lassan felemelte a kezét.

– Kérlek, ne ijedj meg! Nem foglak bántani. – Barna

szemével lenézett Evangeline-re, a vörösség a
gyötrelemmel együtt eltűnt. – Levették rólam az átkot,
Evangeline.
 – Hogyan?

– Egy nő… nem árulta el a nevét, de valamiféle

gyógyító. Rám talált, levágott egy tincset a hajamból,
elmormolt pár szót, amiket nem értettem, aztán éreztem,
hogy eloszlik az átok. – Apollo bizonytalanul sóhajtott. –
Amint levette rólam, mondtam neki, hogy meg kell
találnom téged, ő pedig egy régi boltívre mutatott, amely
ide vezetett. – Körülnézett az ősrégi teremben, mintha
próbálna rájönni, hol van, de a tekintete gyorsan visszatért
Evangeline-hez.

Tényleg gyönyörű, élénkbarna szeme volt, és amikor

Evangeline-re nézett, a pillantása annyira megtelt
érzelmekkel, hogy a lány szíve megint belesajdult. Nem
tudta, mit akar neki mondani Apollo, de abban biztos volt,
hogy nem maradhat vele. Meg kell találnia Jackset.

Mégis érzéketlenségnek tűnt elszaladni Apollótól.

Harmadjára átkozták el. Evangeline azt sem tudta, hogy
vajon sejti-e, hogy miért. Nem tűnt kétségbeesettnek vagy
megszállottnak, mint legutóbb, de volt benne valami
borzalmas sebezhetőség, miközben még mindig felemelt
kézzel állt az ajtóban, és lehervadt a mosoly az arcáról.

– Sajnálom – mondta Apollo. – Sosem akartalak

bántani.

– Nem a te hibád… elátkoztak.

– Keményebben kellett volna küzdenem ellene. –

Apollo lassan leengedte a kezét. – Nem kellett volna
tegnap este bemennem a szobádba. El kellett volna
futnom, hogy ne bánthassalak.
 Bűnbánóan ingatta a fejét. Sötét haja hosszabbra nőtt.
Az egyik szemébe hullott, amitől hirtelen fiatalabbnak
tűnt, miközben azt mondta:

– Nagyon sok időm volt gondolkodni. De többnyire te

jártál a fejemben.

Evangeline szíve kicsit elfacsarodott. Hetekkel ezelőtt

ezt akarta hallani az akkor még nem elátkozott Apollótól:
akarlak téged. És valahol még mindig azt kívánta, bár most
is akarhatná. Sokkal értelmesebb dolog a hercegbe
beleszeretni, nem pedig a gonosztevőbe. De Evangeline
nem akart értelmes szerelmet, olyanra vágyott, amelytől
érzések támadnak benne, amelytől harcolni akar és a
lehetetlenben reménykedni.

– Bármit is hittél, csak az Íjász átka tette. Jacks azt

mondta…

– Egy szavát sem hiheted el! – csattant fel Apollo, és

egy pillanatra ölni tudott volna a tekintetével.

Evangeline hátrált egy lépést.

Apollo megdörzsölte az arcát. A haragja elillant,

fájdalom vette át a helyét.

– Sajnálom. Nem akartam rád förmedni. Csak Jacks

rengeteget ártott mindkettőnknek. Egyértelműen arra
használta a varázsereje egy részét, hogy a bizalmadba
férkőzzön.

Evangeline nem akart válaszolni. Apollo jogosan volt

dühös, viszont nem akarta, hogy olyan bűnökért
hibáztassa Jackset, amiket nem követett el.
 – Tudom, hogy sok borzalmas dolgot tett, de nem
használta rajtam a varázserejét, és ha ő nincs, most
egyikünk sem élne.

– Nem, Evangeline. Ha nincs Jacks, egyikünk sem

került volna veszélybe. – Apollo beletúrt a hajába. – Bár ne
lenne ilyen hatalma feletted!

– Én is ezt kívánom – vallotta be a lány. És el kellett

volna mondania Apollónak, hogy tényleg nagyon próbálta
szeretni. De ez a vallomás ugyanolyan kegyetlen lett volna,
mint Jacks néhány tette. – Sajnálom, Apollo.

Apollo sebzett tekintettel nézett Evangeline-re.

– Én is. – De valami nem volt rendjén azzal, ahogy

kimondta.

Evangeline-ben megszólalt a vészcsengő, arra

ösztökélve, hogy ideje távoznia. De Apollo túl gyors volt. A
lány megpróbált elszaladni mellette, de Apollo
megragadta, az egyik kőangyalnak szorította a hátát, hogy
mellkasával és a dereka köré font súlyos karjával tartsa egy
helyben.

– Apollo… elég. Eressz el! – Evangeline meglökte a

herceget.

– Csss, édesem. – Apollo a lány haját simogatta, nem

hatotta meg a tiltakozása. – Nem akartam ezt tenni, de így
a legjobb.

Hüvelykjével a lány halántékát simogatta, rémisztően

puhán és kedvesen. Evangeline érezte, hogy az
ellenkezéstől kifut az erő a végtagjaiból.
 – Mit tettél… – Evangeline feje túlságosan elnehezült
ahhoz, hogy befejezze a mondatot.

– Semmi gond. Vigyázok rád. – Apollo átkarolta a lány

derekát.

Evangeline megint próbált küzdeni ellene, de

szánalmasan gyenge volt – mintha egy fonalgombolyag
lett volna, amely egy nagy méretű macskával próbált
szembeszállni.

Apollo nagy tenyerébe fogta az arcát. Az érintése puha

volt, de rossz érzést keltett, mintha nem csak cirógatná a
lányt. Olyan volt, mintha egyenesen belenyúlna, mintha
láthatatlan ujjakkal túrna az elméjébe, és olyan dolgokat
venne el, amiket nem lenne szabad. Emlékeket.

– Ne! – Evangeline mindhiába próbált küzdeni ellene,

ahogy érezte, miként orozza el Apollo az első találkozásuk
éjszakájának emlékét – az éjszakáét, amikor Evangeline
megcsókolta, egy fa lombjai között, miután Jacks a vérével
kente be az ajkait. Ám ennek emléke is halványulni
kezdett. – Ne! – kiáltotta Evangeline. – Elég! – De Apollo
csak még szorosabban fogta.

– Mindjárt jobb lesz. – Az arcát simogatta, és utolsó

együttlétük emléke, amikor csókolóztak az ágyban, amikor
Apollo a torkára fonta az ujjait, amikor Jacks berontott a
szobába, és kimenekítette őt – mind eltűnt.

Kiürült az elméje. Tudta, hogy valamit elloptak tőle, de

fogalma sem volt róla, micsodát.
 Elgyengült testével küzdött, hogy kizárja Apollót az
elméjéből, hogy elrejtse a megmaradt emlékeit, de ő
egyenként elvette őket tőle.

A kriptában töltött éjszaka Jacksszel… nincs többé.

A házasság Apollóval… nincs többé.

A barátsága LaLával… nincs többé.

Az Íjász átka, amely Apollót sújtotta… nincs többé.

Az ugrás a sziklaszirtről Jacksszel…

– Ne! – kiáltotta Evangeline.

…nincs többé.

A Pagony csodája… nincs többé.

Jacks, amint bekötözi a sebeit… nincs többé.

Jacks bevallja, hogy ő az Íjász… nincs többé.

– Kérlek, fejezd be! – könyörgött a lány.

Evangeline a szüleiről szóló emlékeibe kapaszkodott, a

régiségboltéba, a tündérmesékébe, amelyeket az édesanyja
mesélt neki. Próbálta fejben tartani őket, ahogy egy
kisgyermek kapaszkodik a drága takarójába, mintha az
megvédhetné, mivel ő nem tudta, hogyan őrizze meg az
emlékeket.

– Kérlek… állítsd meg! Kérlek, állítsd meg! – kiáltotta. –

Kérlek…

Addig üvöltött, hogy belefájdult a torka. Amíg már azt

sem tudta, hogy kinek könyörög.

Olyan erősen sírt, hogy szinte semmit sem látott.

 De tudta, hogy egyedül maradt. Nemcsak ezen a
különös helyen, hanem az egész világban. A csontjaiban
érezte.
 Epilógus
E valami keménynek nyomódott, a
térdét felhúzta a mellkasához. Összegömbölyödött egy
ismeretlen, hideg földdarabon.

Hol van? Hogy került ide? Csak arra emlékezett, hogy

sírt, és végül már nem tudta, miért. Most pedig csak haza
akart menni. Egy ölelésre vágyott az édesanyjától és az
édesapjától. De aztán eszébe jutott: mindketten meghaltak.

Megint ömleni kezdtek a könnyei.

Még így is haza akart jutni, de félt tőle, hogy oda nem
mehet. Bármennyire próbálta is felidézni, nem emlékezett
rá, miért nem biztonságos az otthona. Egyszerűen tudta,
hogy oda nem mehet. De most akkor hol van?

Felnézett, és két kőangyalt látott, harcosokat, akik

mintha őt őrizték volna, mintha választ adhattak volna a
kérdéseire, bár az angyalok is úgy festettek, mintha sírtak
volna.

– Hát itt vagy! – Egy jól öltözött fiatalember rontott be

a helyiségbe markáns, vonzó arcvonásokkal, sötét hajjal és
aggodalmas tekintettel. – Már annyira aggódtam.

Egy lovagias mozdulattal felkapta a lányt, és a

mellkasához húzta, amelyet drága bársonykabát fedett.

Evangeline ledermedt a karjában.

 – Ki vagy te?

– Ne aggódj! Mellettem biztonságban vagy. – Nem

engedte el a lányt, de enyhített a szorításán. – Sosem
bántanálak, Evangeline.

Kedvesen és szeretetteljesen mondta ki a nevét.

Evangeline még így sem ismerte fel. Pár évvel idősebbnek
tűnt nála, bár volt valami a pillantásában, amitől a lány azt
gyanította, hogy nehéz dolgokon ment keresztül. Barna
tekintete sebzettnek és kissé megszállottnak hatott, bár
ellágyult, ahogy a lányra nézett.

Evangeline azt kívánta, bárcsak emlékezne rá, ki ez.

– Sajnálom – mondta, a hangja rekedt volt a sírástól –,

de fogalmam sincs, ki vagy te.

A férfi még szélesebben mosolygott, ami különös válasz

volt Evangeline vallomására. De a hangjából csak
nyugalom áradt, ahogy azt mondta:

– A férjed vagyok. Borzalmas dolgokon mentél

keresztül, de most már minden rendben. Itt vagyok, és
sosem engedlek el.
 Köszönetnyilvánítás
Repes a szívem a hálától, miközben ezt a
köszönetnyilvánítást írom. Továbbra is nap mint nap hálát
adok Istennek, hogy könyveket írhatok, és élnek a világon
olyan emberek, akik elolvassák őket.

Ami a könyvet illeti, nagyon határozott elképzelésem

volt róla, és arról, hogy milyen történetet szeretnék
elmesélni, ami nem sikerülhetett volna rengeteg kiváló
ember segítsége nélkül.

Sarah Barley, igazi bajnok vagy. Még mindig nem

hiszem el, hogy azon a héten szakítottál időt ennek a
könyvnek az elolvasására, amikor egy gyermeket is világra
hoztál. Mérhetetlenül hálás vagyok a barátságodért és az
odaadásodért, azért, ahogyan érted a történeteimet, hogy
mindig arrafelé terelsz, hogy jobb mesélő legyek.

Köszönöm Caroline Bleeke-nek, Kimberley Atkinsnek

és Sydney Jeonnak, hogy szuperhősként vetették magukat
a munkába, amikor Sarah szülési szabadságon volt. Nem is
kívánhattam volna jobb csapatot. Ez a könyv sokkal
erősebb lett amiatt, hogy mindannyian részt vettetek az
elkészítésében, és remek móka volt veletek dolgozni.

Jenny Bent, köszönöm, hogy igazi rocksztárnak is beillő

ügynök vagy, hogy elolvastad a kézirat legkorábbi
változatát, és mindvégig hihetetlenül támogattál. Nélküled
nem is akarnám csinálni. Molly Ker Hawn, Victoria
Cappello, Amelia Hodgson és mindenki a Bent Agencynél,
továbbra is szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem
vagytok.

Rengeteg szeretettel és hálával tartozom rendkívüli

családomnak, a nővéremnek, a fivéremnek, a sógoromnak
és a hihetetlen szüleimnek. Apa és anya, mindkettőtöket
annyira szeretlek, nélkületek nem is ezzel foglalkoznék.

Hatalmas köszönet mindenkinek a Flatiron Booksnál!

Nem is kívánhatnék jobb kiadót vagy ennél kiválóbb
munkatársakat. Nagyon köszönöm Bob Millernek, Megan
Lynchnek, Malati Chavalinak, Nancy Trypucnek, Jordan
Forney-nak, Cat Kenney-nek, Marlena Bittnernek és
Donna Noetzelnek.

Köszönöm a rengeteg csodálatos embernek a

Macmillan Academicnél, a Macmillan Librarynél, a
Macmillan Salesnél és a Macmillan Audiónál. Szintén
hatalmas köszönettel tartozom a hangoskönyveim
fantasztikus felolvasójának, Rebecca Solarnak, hogy
hihetetlen munkát végez a történeteim életre keltésében.

Köszönöm mindenkinek a zseniális nagy-britanniai

kiadómnál, a Hodder and Stoughtonnál, külön köszönettel
Kimberley Atkinsnek – hatalmas örömet jelentett a közös
szerkesztői munka, és hálás vagyok, hogy velem akartál
dolgozni a könyveimen. Lydia Blagdennek továbbra is
hálás vagyok grafikusi zsenialitásáért! Callie Robertsonnak
pedig köszönöm a pazar marketinget.
 Köszönöm Erin Fitzsimmonsnak és Keith Hayesnek az
újabb fantasztikus borítót! És nagyon köszönöm Virginia
Allynnek, hogy annyi szeretettel készítette el a Fenséges
Észak újabb mesébe illő térképét.

A mesés, csodálatos, hihetetlen barátaimnak! Stacey

Lee, köszönöm, hogy mindenben mellettem álltál – a
tavalyi év kiváltképp eseménydús volt, úgyhogy hálás
vagyok a kitartó barátságodért. Köszönöm, Kristin Dwyer,
hogy újra meg újra meghallgattál, amikor a könyvemről
beszéltem. Annyira hálás vagyok a barátságodért, a
kérdéseidért, és hogy végtelenül hiszel a történeteimben.
Köszönöm, Kerri Maniscalco, hogy elolvastál néhányat a
korai zavaros vázlataimból, és hogy zseniális
visszajelzéseket adtál. Köszönöm, Isabel Ibañez, a
hihetetlen barátságodat, és hogy nagyjából mindenben
mellettem álltál. Köszönöm, Alissa de Gomery, hogy
annyira szereted Jackset. Jordan Gray, köszönöm, hogy
beleszerettél ebbe a történetbe, és segítettél még erősebbre
írni a románcot. Kristen Williams, köszönöm, hogy ilyen jó
barátom vagy, és annyi örömet hozol a közösségbe.
Köszönöm Adrienne Youngnak a kitartó és csodálatos
barátságát. Köszönöm Jenny Lundquistnek és Shannon
Dittemore-nak a csodálatos sétálós beszélgetéseket. És
köszönöm Jodi Picoultnak, hogy elsőként olvasta el a kész
könyvet, és varázslatos idézetet adott hozzá!

És végül köszönöm az olvasóimnak! Hálás vagyok érte,

hogy ifjúsági fantasyt írok, mert az ifjúságifantasy-olvasók
a legfantasztikusabbak a világon. Köszönöm, hogy
olvassátok, beszéltek róluk és szeretitek ezeket a
könyveket.
 Tartalom
Figyelmeztetés
I. rész: Rémes Rontások
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
II. rész: Kegyetlen mesék
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
III. rész: Szörnyek gyülekezete
41
42
43
44
45
46
VÉGE
 44
45
46
Epilógus

Köszönetnyilvánítás
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Alex Brush – SIL Open Font License
Allura – SIL Open Font License
Amarante – SIL Open Font License
Dynalight – SIL Open Font License
IM Fell English – SIL Open Font License
IM Fell English SC – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Petrona – SIL Open Font License
Playball – SI L Open Font License
Prata – SIL Open Font License
Uncial Antiqua – SIL Open Font License