Professional Documents
Culture Documents
Ella Fields - Gyönyörű Méreg (Gray Springs Egyetem 3.)
Ella Fields - Gyönyörű Méreg (Gray Springs Egyetem 3.)
F I E L D S
gyönyörű méreg
Első kiadás
Tizennégy évesen
Callum
Tizenöt évesen
Tizenöt évesen
Callum
Tizenhat évesen
Tizenhat évesen
Callum
Folyosók, zárt szertárajtók és lehajtott kocsiülések.
A szánk vörös lett a szenvedélyes ajkunknak és mohó nyelvünk-
nek köszönhetően. Nem tudtunk betelni egymással. Legalábbis én
nem, és nem hittem, hogy valaha is képes lennék rá.
Mégis ott lebegett a problémás kérdés. Mi is történik velünk?
– Elnapolták a meccset – mondta Mike, ahogy földrajzórára tar-
tottunk a következő péntek délutánon.
Egy hét. Egy teljes hét telt el azóta, hogy először megízleltem Re-
nee ajkát, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak a következő
alkalomra.
– Oké.
– Oké? – hitetlenkedett Mike. – Mi van veled, haver?
Leültünk a terem végébe, és szórakozottan kipakoltam a tollai-
mat az asztalomra, miközben így szóltam:
– Semmi. Az őrült időjárás miatt gondoltam, hogy nem fogunk
játszani.
Mike nem mondott semmit.
Renee lépett be az ajtón, majd egy szende mosolyt küldött fe-
lém, mielőtt leült az első sorba egy szőke lány mellé. Az édes vörös
hajára meredtem, miközben Mr. Denson a táblánál magyarázott.
Amikor megszólalt az ebédidőt jelző csengő, megvártam Renee-t
odakint, tudva, hogy utolsóként hagyja el a termet. Ő nem lökdöső-
dött vagy sietett. Hanem megvárta, amíg tiszta a terep, és akkor in-
dult el.
– Szia! – mondta, és a mellkasához húzta a könyveit.
– Szia! – Felvettem a lassú tempóját, és a szekrényeiknél ácsorgó
diákokat vizslattam. – Ülünk együtt az ebédlőben?
Nem válaszolt, megállt a szekrényénél, bedobta a könyveit,
majd bezárta az ajtót.
– Renee – sziszegtem.
– Callum – kontrázott, és mosolyra húzta a száját.
Hangosan kifújtam a levegőt, és megkérdeztem tőle azt, ami
egész héten fúrta az oldalam.
– Miért nem akarsz velem mutatkozni?
Pislogott, hosszú szempillái megremegtek, amitől kissé felenge-
dett a szorító érzés a mellkasomban.
– Mi… nem is tudom. Azt hiszem, nem lenne olyan jó ötlet, ha
mindenki megtudná, hogy mit csinálunk.
– Smárolunk – mondtam. – Megérintjük egymást. Csókolózunk.
Kimondhatod.
Hátrálni kezdett a szekrénye felé, amikor hozzásimultam. A
francba azzal, amit ő akar, ez nem egy piszkos kis titok.
– Callum, nem várhatod el tőlem… – Körülnézett, nyelt egyet,
majd megkerült. – Nézd, iskola után beszélünk.
Figyeltem, ahogy elsétál, majd távolról néztem az ebédlőben,
ahol a srácokkal ültem, és úgy megfeszítettem az állkapcsomat,
hogy alig tudtam enni.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt behúz egyet valakinek – je-
gyezte meg Steve, és vigyorogva felbontotta az üdítőjét.
– Biztos csak ki van éhezve.
Mit sem törődve velük figyeltem, ahogy Renee nevetgél a bará-
taival, a szívem minden perccel hevesebben vert.
Eltolva a tálcámat, belekortyoltam a vizembe, és felálltam.
– Később találkozunk.
Amikor megálltam az asztalánál, Renee barátai zavartan néztek
rám, majd rá.
– Callum – suttogta Renee.
– Beszélhetnénk?
Óvatos pillantást vetett a barátaira, aztán bólintott, és követett.
– Hova megy, Mr. Welsh? – kérdezte a felügyelőtanár, ahogy az
ajtóhoz közeledtünk.
– Az iskolanővérhez – válaszoltam hűvösen, majd a tanár tilta-
kozása ellenére kilöktem az ajtót a vállammal.
– Callum – suttogta Renee, ahogy megragadtam a kezét. – Mit
művelsz?
Megálltam egy üres terem előtt, bekukkantottam az ajtón lévő
kis ablakon, majd kinyitottam, és berántottam Renee-t magam
után. Becsuktam és bezártam az ajtót, majd nekinyomtam.
– Ez egy baromság – mondtam, amikor elkerekedett a szeme. –
Mi a bajod?
Renee kurtán felnevetett.
– A bajom? Ez a bajom – mutatott ránk –, te olyan… annyira…
– Olyan? – morogtam.
– Hatalmaskodó vagy! Nem kényszeríthetsz arra, hogy a nyilvá-
nos játékszered legyek.
Hátráltam egy lépést, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.
– Játékszer?
– Igen – szakadt ki a nehéz szó a gyönyörű ajkán. – Lehet, hogy
te csak hancúrozni akarsz velem, de én nem akarom világgá kür-
tölni. Mert mindketten jól tudjuk, hogy amikor végzel velem…
– Végzek veled? – kérdeztem kissé túl hangosan, mert nem hit-
tem el, miket beszél.
– Igen – lihegte, és zihálásától megfeszült a mellén a fehér blúza.
– Mindenki tudja, hogy amióta szakítottál Tarával, rendesen kiszó-
rakoztad magad… – Legyintett. – Mindegy, nem akarom részletezni.
Csak nem akarom, hogy rajtam szórakozzanak az iskola pletyka-
fészkei. Ami, ha nem tűnt volna fel, az összes diákot jelenti.
Elléptem tőle, és a borostát vakargatva az államon fel-alá sétál-
gattam a tanári asztal előtt, miközben próbáltam kitalálni, mit
mondhatnék neki, amitől rájön, hogy alaptalan az aggodalma.
Valaki elsétált az ajtó előtt, mire Renee beljebb jött a terembe.
Egypár másodperc múlva közelebb léptem hozzá.
– Én még soha…
Felszaladt a szemöldöke, miközben oldalra döntötte a fejét.
– Soha?
Megráztam a fejem, és lágyan felnevettem.
– Még sosem feküdtem le senkivel.
Renee lefagyott, és döbbenten lerogyott egy székbe.
– De te… Tara meg a többi lány.
– Minden mást csináltam már – mondtam, ahogy összehúzta a
szemöldökét. – Csak azt nem.
– Miért nem? – kérdezte.
– És te miért nem?
Egyetértően bólintott.
– Jogos.
A mögöttünk lévő óra ketyegett, és Renee a hajába túrt, ahogy
kifújta a levegőt.
– Sajnálom.
– Micsodát? – Odaléptem hozzá.
– Hogy azt feltételeztem. – Szárazan felnevetett. – De el kell is-
merned, hogy sok volt az árulkodó jel.
– Tudom – mondtam. – Ezért nem is haragszom rád. Mert okkal
volt így.
Megfogtam a kezét, a bőre puha volt az érdes tenyeremben,
majd magamhoz húztam.
– Nem akarom, hogy sebeket kapjak – mondta olyan halkan,
hogy kész csoda, hogy meghallottam.
– Én sem – ismertem be, és a szemébe néztem. – De ez nem aka-
dályozza meg, hogy minden pillanatban veled akarjak lenni.
Megrántotta a kezem, és játékosan az ajkamba harapott, amikor
kiszabadítottam a kezem, hogy megfogjam az arcát.
– Édes is tudsz lenni – mondta. – Néha.
A szám összeolvadt az övével, és az illatától egyre nehézkesebbé
vált a gatyámban lévő helyzet. Lenyúlt és megsimogatott, amitől
megremegtek a térdeim.
– Egérke – morogtam.
Az ajka végigsiklott az enyémen.
– Együtt sétálunk ki innen.
– Naná – mondtam, beszívtam az alsó ajkát a számba, és a te-
nyerem a mellére csusszant.
– És úgy is maradunk?
– Nem is kérdés – vágtam rá, és a szám a nyakára vándorolt,
ahogy egyik kezemmel belemarkoltam a hajába, és hátrahúztam a
fejét. – Ha van bármiféle beleszólásom a dologba, ami elég valószí-
nű, szerintem örökre együtt maradunk.
A legtöbben izgatottan sutyorogtak arról, hogy az éjféli karnevál
milyen ijesztő lesz. Bár egy éjfélkor rendezett programnak alapból
megvan a maga rémisztősége, én csak egy sima karneválra számí-
tottam.
Szürke és fekete sátrak sorakoztak a kis tó melletti füves terüle-
ten, amelynek a homok egy részét fedte, csak a körhinták és az áru-
sok törték meg a sorokat.
– Remeg a bakancsom – suttogtam Renee fülébe, amitől kuncog-
ni kezdett, és összefonta a karját az enyémmel.
– Elég. – Eltolta a fejemet, amikor megpróbáltam a nyakához
dörgölőzni. – Bárcsak többet viselnél bakancsot!
– Tényleg? – Felhorkantam. – Miért?
Miután nem válaszolt, lepillantottam rá. Engem bámult, barack-
színű ajkát szégyenlős mosolyra húzta.
– Mert nagyszerű lenne a magányos perceimben elképzelni,
ahogy letolod a nadrágodat, miközben rajtad van.
– Magányos perceidben?
Renee meglátta a sulis barátait, és odaintett nekik. Néhányan
visszaintettek, míg a fekete hajú Hilda halványan elmosolyodott,
aztán a barátnőjéhez fordult. Megfeszült állal figyeltem a sugdoló-
zásukat, és erősebben fogtam Renee-t.
– Csajos idő. Gyakran megesik, magányosan a takaró alatt.
Habár a farkam megmerevedett, nem hagytam, hogy elterelje a
figyelmemet az úgynevezett magányos perceiről. Így megköszörül-
tem a torkomat.
– És mindig engem képzelsz el ezekben a… magányos percek-
ben?
Rekedtes nevetése átjárta minden porcikámat.
– Persze.
Önelégülten elvigyorodtam. Majd észrevettem, hogy felcsillant a
szeme.
– Várjunk csak! Te hazudsz!
Megtorpantam a karnevál bejáratánál, magamhoz húztam Re-
nee-t, és két kezem közé fogtam az arcát.
– Eressz el, seggfej!
– Azt már nem. Kire szoktál gondolni? – Kinek kell nyom nélkül
eltűnnie?
– Channingre – suttogta. – Kitre, Jasonre…
Lehullott a kezem.
– Mi a franc?
Hangosan felkacagott, könnyezett a szeme a nevetéstől, és ellé-
pett, hogy megtörölje. Nem tudtam, mi olyan vicces. Hiszen egyene-
sen beismerte, hogy más srácok miatt nyúl magához…
– Ők színészek. Mindegyikőjük.
Ellazult a vállam. Valamelyest.
– Ettől még nem nyugodtam meg.
– Hát – mondta, aztán közelebb lépett, és végighúzta hosszú, sár-
ga körmét az arcomon –, ebben segítek, amint leléptünk innen.
Sértődötten kifújtam a levegőt az orromon.
– Callum – szólt.
– Indulás! – A jegypénztár felé fordultam, miközben a csillagok
körülragyogták a halvány félholdat.
– Az első csókunk óta nem gondoltam rájuk.
Megtorpantam.
– Tényleg?
Hátulról a derekam köré fonta a karját.
– Komolyan. Na, akkor nyersz nekem egy unikornist, vagy itt
fogsz duzzogni?
– Akaratos vagy, Egérke. – Megfordultam, megemeltem az állát,
és az ajkához érintettem az enyémet.
– Sziasztok! – Mike hangja zavart meg minket, és hátralépve fi-
gyeltem, ahogy Pat és a többi srác követi. – Nem tűnik valami ijesz-
tőnek.
– Ugye? – mondta Renee, és a sátrakra nézett.
Steve megrázta a fejét.
– Ja. De amikor kicsi voltam, rohadt ijesztő volt ez a hely.
Megvettük a jegyünket, és átvágtuk magunkat a tömegen. A köd
füstös indaként kúszott végig a füvön, miután kiszállt a füstgépből.
Mike elment a többiekkel corn dogért, és éreztem, hogy megre-
meg Renee keze.
– Mi a baj?
Megálltunk egy kis fekete sátor előtt, a bejárata a tömegre né-
zett, de belül sötét volt, és csak pár gyertya világított.
– Tíz dollár, és megmondom a jövődet – szólt ki bentről egy ba-
nyaszerű hang.
– Nem kell – mondta Renee –, köszönöm.
Megpróbáltam elindulni, amikor a hölgy megszólalt:
– Neked, kedvesem, elengedem a felét. Nem akarod kihagyni,
amit az asszonyság mondani akar neked.
Asszonyság? Felhorkantam, majd Renee feszült arcára pillantot-
tam.
– Ne is figyelj rá, menjünk!
Megmerevedtek a végtagjai, ahogy elsétáltunk.
– Szerinted visszamenjek? – kérdezte, amikor elértünk a varázs-
ló sátrához.
– Csak akkor, ha el akarsz vesztegetni tíz percet az életedből, és
olyan dolgokon morfondírozni, amik nem is valósak.
– Szerinted nincs benne igazság?
Nevetve a kezem közé fogtam az arcát.
– Minden bizonnyal csak egy öregasszony, aki a gyereke gará-
zsában él, és egész nap kártyát vet, miközben nézi a Szerencseke-
reket.
– Kedves – mondta Renee, és felhúzta a felső ajkát, a szín pedig
visszatért az arcába. – De, nem is tudom, libabőrös lettem.
– Hideg van. – A bolyhos kardigánjára néztem. – Talán men-
nünk kellene.
– Ne! A megígért unikornis nélkül nem.
A kicseszett unikornis ötven dolláromba és tizenkét környi kala-
pácsütésbe került. Ezalatt talált ránk Mike és Pat, Mike vattacukrot
hozott Renee-nek.
Seggfej.
Láttam, hogy köszönetképpen rámosolyog, miközben a bűvész
átadta nekem a gigantikus unikornist. Megrándult a bajsza, ahogy
figyelte, miként méregetem Mike-ot indokolatlanul haragosan.
– Tudod, elég lett volna, ha adsz egy ötvenest, úgy is odaadtam
volna – jegyezte meg a bűvész.
Felhúztam a szemöldököm, kitéptem a kezéből az unikornist, és
odamentem Renee-hez. A bűvész érdes kuncogása követett, amitől
csak még inkább felállt a szőr a hátamon.
– Tessék! – mondtam, és átnyújtottam neki.
Elkapta a pillantását Mike-ról, és a vattacukor kiesett a kezéből,
ahogy elakadó lélegzettel magához szorította az unikornist, ami fe-
leakkora volt, mint ő.
– Imádom! Úristen!
Mike rávigyorgott, felvette a vattacukrot a földről, és kidobta a
közeli kukába.
– Smároljunk a kocsiban, mielőtt elindulunk. – Szándékosan be-
széltem hangosabban.
Mike mosolya bizonytalanná vált, majd felénk biccentett.
– Hétfőn találkozunk.
– Szia, Mike! – mondta Renee, és szórakozottan simogatta az
unikornis borzas sörényét.
A srác csatlakozott a barátainkhoz, és besétált a ritkuló tömegbe
velük, én meg Renee vállára tettem a kezem, és a sátrak meg az
árusok sorai közt vezettem.
Amint elértük a parkolót, minden fény kialudt a környéken, és
mindenki a vaksötétben ácsorgott.
Voltak, akiknek elakadt a lélegzetük, míg néhányan idegesen ne-
vettek. Kihalásztam a telefonomat a nadrágomból, és ahogy felkap-
csoltam rajta a zseblámpát, egy csapat bohóc közeledett felénk a so-
rok között.
Renee a felsőmet szorongatta, miközben rám nehezedett.
– Mi a fasz?
De még mennyire, hogy mi a fasz! Elkerekedett a szemem, és
alig pislogtam, ahogy a bohócok torz, zombiszerű maszkját figyel-
tem. A kezükben fegyvereket tartottak, a buzogányok és a tőrök
acélja megcsillant a holdfényben. Néhányan gólyalábakon álltak,
míg a fegyver nélküliek tűzkarikákkal zsonglőrködtek.
– Azok igazi fegyverek? – suttogta Renee.
– Kétlem.
A bohócok halkan osontak végig az embertömegen, aminek egy
része megiramodott, míg a többiek, minket is beleértve, leesett állal
ácsorogtunk.
Olyan könnyedén és hátborzongatóan siklottak el, mint a kísér-
tetek, a hosszú, fekete, rongyos köpenyükben. Megnyugodva kifúj-
tam a levegőt, ahogy elhaladtak mellettünk.
Amikor az egyik visszafordult, és a maszkja mögül ránk kacsin-
tott, Renee élesen beszívta a levegőt.
– Menjünk, légyszi!
Nem kérdés volt, és nem is akartam vitatkozni vele. A karomba
kapaszkodott, amíg el nem értünk a kocsihoz, majd besegítettem, és
megkerültem az autót. Amint az ülésben voltam, és ráadtam a gyúj-
tást, a sátrakra pillantottam, ahol pislákolni kezdtek a fények.
A bohócoknak hűlt helyük volt.
A műszerfalon lévő óra hajnali kettőt mutatott, de egyáltalán
nem voltam fáradt.
– Ez volt ám a partitrükk!
– Aha. – Renee becsatolta az övét, és az ölébe vette az unikor-
nist. – Pokoli rémisztőek voltak.
Felhorkantam, kitolattam a parkolóból, és megvártam, hogy el-
menjen egy autó, aztán kifordultam az útra.
– Csak néhány srác volt, akiknek nincs jobb dolguk, mint jelmez-
ben szórakozni, és ijesztgetéssel elnyomni a lúzerségüket.
– Milyen lenéző vagy! – caccogott. – Mit hisznek a szüleid, hol
vagy?
– A karneválon, aztán valakinél alszom. Beszökünk hozzátok?
– Oké – vágta rá, miközben az ablakon keresztül az elmosódott
fákat és házakat figyelte.
Leparkoltam a Rovert a háromajtós garázsuk előtt, és úgy dön-
töttem, nem nyitom ki, nehogy felébresszek valakit. Az emeletre ér-
ve Renee kuncogni kezdett, amikor óvatosan becsuktam a szobája
ajtaját.
– Nyugi! Nem fognak meghallani.
– Abba kell hagynunk a bujkálást – morogtam, lerúgtam a cipő-
met, és bezártam az ajtót. – Kezd unalmas lenni.
Felkapcsolta a lámpáját, és egyetértően hümmögött, miközben
lerakta az unikornist az ágyára, és elindult a fürdőszobába. Lehúz-
tam a nadrágomat, és ledobtam a földre, közben pedig szemügyre
vettem a könyvespolcát.
– Még mindig nem értem, hogy szeretheted ennyire a Sailor Mo-
ont – mondtam neki, amint frissen mosott arccal visszatért, és le-
húzta a ruháját a feje fölött.
Cukorkarózsaszín melltartóban és bugyiban állt előttem, mire
megszabadultam a pólómtól, és odasétáltam hozzá, hogy beleme-
rüljek ajkának mentolos ízébe. Eltolt magától, és az ágy felé indult.
– A biztonság kedvéért hagyd magadon az alsódat.
Úgy tettem, ahogy kérte, és bemásztam a fodros takarók és pár-
nák tengerébe, majd a mellkasomhoz húztam Renee-t.
– És a Sailor Moon bámulatos, szóval lépj túl rajta – tette hozzá.
– Inkább egy rettenetes sorozat egy nyafogó iskolás lányról.
Lágyan megkocogtatta a mellkasomat.
– Á, látod, a tény, hogy ennyit megnéztél belőle, bizonyítja, hogy
egy részét élvezted.
– Nem igaz. – Mogorván néztem az ágya fölött lógó anyagot.
– A kilencvenes években adták, ugye tudod? – Sóhajtása melen-
gette a mellkasomat, és éreztem, ahogy lassan minden izmom eler-
nyed. – Egy évtizeddel később születtünk.
– Engem nem zavar. Most akkor nézünk valamit, amikor csak
akarunk.
Halkan felnevetett.
– Igaz. De ne már, egy mágikus bross? Annyira szeretnék egyet!
A holdfény besütött a padlóra és az ágyra, megvilágítva Renee
szempilláit, amik a magas arccsontján nyugodtak. Kisepertem egy
hajtincset az arcából.
– Van vagy húsz brossod, amit mások mágikusnak tartanának.
– Csitt! Ne keverd bele a valóságot az álmodozásomba.
– Olyan nehéz életed van, hercegnő!
Csukott szemmel elmosolyodott.
– Ismerd be!
– Mit?
Közelebb húzódott hozzám, karját szorosabban fonta a dere-
kam köré.
– Hogy tetszett. Úgy tűnik, hogy láttál belőle valamennyit.
Az ujjaim a hátáról a hajába siklottak, és a puha tincsekkel ját-
szadoztak.
– Egy-két részt láttam. – Nem akartam beismerni, hogy azután
történt, miután felfedeztem a képregényeket a szobájában. – De
nem kell többet nézni ahhoz, hogy észrevedd, milyen esetlen és bu-
gyuta a főszereplő.
Elakadt a lélegzete, és sebesen kinyitotta a szemét.
– Ő nem bugyuta. – Felé fordítottam a fejem, hogy ráemeljem a
szemöldököm. – Oké – adta meg magát. – Néha tényleg ügyetlen. De
amikor szükség van rá, egy csodás bűnüldöző harcossá változik. És
azok a kesztyűk… – Vágyakozó sóhajt hallatott. – A kesztyűkről ne is
beszéljünk. – Elvigyorodtam, mire megbökte az arcomat. – Mi az?
– Te. A rajongásodtól begerjedek.
Felnevetett, majd ennyit kérdezett:
– Komolyan?
– Komolyan, szóval, hacsak nem teszünk semmit ellene, hall-
gass.
Átnyúlt, és közelebb húzta magához a szivárványszínű unikor-
nist, majd ismét elhelyezkedett. – Köszönöm az unikornist.
– Szívesen, Egérke.
Csend járta át a szobát, lehunyt szemmel a hátához simultam, és
a mellkasomhoz szorítottam.
– Kíváncsi lennék, milyen jövőt jósolt volna nekem az a nő – sut-
togta álmos hangon.
Felhorkantam, és megpróbáltam magam elé képzelni a vén ba-
nyát, hogy lenyugtassam a merevedésemet.
– Egy kitalált, kamu jövőt.
Renee hümmögött, majd a lélegzete lassulni kezdett, ahogy át-
adta magát az alvásnak.
Ahogy teltek a hetek, a rólunk és a hirtelen kapcsolatunkról szóló
pletykák végül alábbhagytak, de mi nem álltunk le. Renee az éle-
tem állandó részévé vált, és ideje volt, hogy ezt a szüleim is meg-
tudják.
A próba után megvártam, hogy legyen, aki hazafuvarozzon.
– Mikor kapsz kocsit a szüleidtől?
– Pontosan öt hónap és huszonhárom nap múlva.
Renee felnevetett, és kifordult a parkolóból.
– A tizenhetedik szülinapodon?
– Olyan édes vagy, hogy emlékszel a szülinapomra!
A szemét forgatta a napszemüvege mögött.
– Mintha el tudnám felejteni. A csacsogó anyukáink mellett és a
szuperkirály tizenhatodik születésnapod után.
– A tizenhetedikre kötőtűt fogsz hozni?
Felhorkant.
– Ha szeretnéd.
Átnyúltam, megszorítottam a combját, és a kezem egyre feljebb
kúszott, miközben Renee áthaladt a csendes külvárosi utakon, ami
elválasztotta Trellarát a Gray Springstől.
– Ó, de mennyire, hogy akarom!
– Nem igazán tudok kötni.
– Hát persze. – Megtaláltam a csipkebugyijának a szegélyét, mi-
re elrántotta a kormányt.
– Callum! – morgott.
– Húzódj le!
– Nem. – Eltolta a kezemet, én meg szomorúan belesüppedtem
az ülésembe.
– Jó. Mi a terv, Egérke?
Annak ellenére, hogy a becenév abból az időből származott,
amikor még szekáltam, sosem kifogásolta. Sőt, azt hiszem, megsze-
rette. Főleg, ha szenvedélyesen suttogtam a fülébe.
Haragosan nézett rám.
– Azt hittem, van terved.
Felröhögtem.
– Ja, le akartalak smárolni mindenki előtt.
Összeszorította a száját, majd ravaszul elmosolyodott.
– Nem ellenzem az ötletet.
Renee nemcsak cukorfalat volt, hanem meglehetősen gúnyos is,
díszes masnival átkötve. Egyszerre megtévesztő és őszinte. De alat-
ta rengeteg rétege volt, amit nem gyakran mutatott meg a világnak.
– Akkor tegyük meg! Talán azt is megengedik, hogy egymásnál
aludjunk.
Renee nevetve bekanyarodott a hosszú kocsibeállónkra, felcsa-
pódott a sár, ahogy elhaladt a közeli fák mellett, sebesen megkerül-
te a középen álló szökőkutat, majd rátaposott a fékre.
– Várj egy percet! – mondta, és megragadta a karomat, amikor ki
akartam szállni.
– Micsoda?
Elgondolkodva harapdálta az ajkát, a házra pillantott, majd
vissza rám.
– Attól nem lesz semmi bajod, ha megadod nekik, amit akarnak.
– Nem, ha én is ugyanazt akarom – válaszoltam. Ez nem nyug-
tatta meg, így megfogtam az állát, és azt suttogtam:
– Egérke, tizennégy évesen bizalmatlan voltam, és tomboltak a
hormonjaim. Ezt akarom, hogy mi együtt legyünk, függetlenül at-
tól, hogy ők mit akarnak.
Renee odahajolt, és az ajkát az enyémre nyomta.
– Oké.
Kiugrottam, megkerültem a Rovert, és kisegítettem Renee-t, aki
hálás mosollyal jutalmazott. Sosem utasította el a segítséget, habár
egyedül is boldogult volna. Úgy tűnt, szereti, ha kinyitják neki az aj-
tót, és kifizetik a vacsoráját – bármit –, ameddig én vagyok az, aki
megteszi ezeket érte.
– Ferdén áll a masnid. – Megcsíptem a fenekét, aztán kinyitot-
tam neki az ajtót.
Megállt a bejáratnál lévő tükörnél, és megnézte a copfja fölötti
masnit, majd haragosan bámult rám, amikor rájött, hogy tökélete-
sen áll.
Nevetve megvontam a vállam, miközben bemutatott nekem.
A mutterjaink ott voltak, mint minden kedd délután. Kedden-
ként együtt szoktak vásárolni a plázában, majd ittak egy kis frissí-
tőt valamelyiküknél, amíg el nem jött a vacsoraidő.
– Szia, anya! – köszönt Renee, miközben kilépett a hatalmas bel-
ső udvarra, ami a méretes medencére és az előtte elterülő pázsitra
nézett.
– Drágám! – Valery széles mosollyal letette a martinispoharát,
megölelte Renee-t, és kétoldalról belepuszilt a levegőbe, majd ve-
lem is megtette ugyanezt. – Micsoda meglepetés!
– Üljetek le! – Anya a velük szemben lévő fehér fonott székekre
mutatott. – Szólok Wandának, hogy hozzon nektek jeges teát.
– Nem kell – mondtam Renee-vel egyszerre, aki letelepedett mel-
lém, de hagyott egy kis helyet köztünk.
Közelebb nyomultam hozzá, miközben anya letette a kis csengőt
az üvegasztalra a martinije mellé. Ő és Valery széles mosollyal néz-
tek ránk, majd egymásra.
– És minek köszönhetjük a látogatásotokat ezen a nagyszerű
délutánon? – kérdezte Valery, és kimérten belekortyolt a martinijé-
be.
Anya hátradőlt a kerek fonott székében, és vörösre lakkozott
körmével a karját kocogtatta.
– Nos… – fogott bele Renee.
Mint egy ragtapasz. Megfogtam Renee remegő kezét, és kibök-
tem:
– Együtt vagyunk.
Úgy vihogtak, hogy összerezzentünk, egy madárraj pedig elre-
pült a medence mögötti fűzfáról. Valery a combját csapkodta, míg
anya a szemét törölgette.
Renee ugyanolyan tanácstalanul nézte őket, mint én.
– Mi olyan vicces? – kérdezte tőlük.
– Ó, atyám! – Anya könnyezett, és az arcát legyezte.
– Jössz nekem ezer dollárral – mondta Valery vinnyogva.
Vártunk, a tenyerünk egyre izzadtabb lett, amíg abba nem hagy-
ták a nevetést.
– Elmondanátok, mi olyan szórakoztató? – kérdeztem.
– Hm? – vigyorgott Valery. – Ó, persze. Már tudtuk.
Anyára néztem, aki bólintott, és nagyot kortyolt a martinijéből.
– Tudtátok?
Ismét kitört belőlük a nevetés.
– Bocsássatok meg nekünk, többet ittunk a kelleténél! – szabad-
kozott Valery, és az üres martinispoharak felé intett az asztalon, s
közben majdnem leverte őket. – De igen, tudtunk róla.
– Hogyan? – kérdezte Renee, ahogy kihúzta magát, és a két
becsiccsentett nőre meredt.
– Hívhatjuk anyai megérzésnek – válaszolta anya. – Tudtuk,
hogy egyszer össze fogtok jönni.
Renee felcsattant:
– Nem. Csupán szerettétek volna, hogy így legyen.
– Igen, így van. De azért, mert tudtuk, hogy meg fog történni. És,
istenem – Valery elmosolyodott, és kedvtelve nézett minket –, néz-
zenek oda!
Anya bólogatott, és egy eltúlzott sóhajtást hallatott.
– Pont olyan tökéletesek, mint ahogy elképzeltük.
Amikor pacsiztak egymással, felálltam, és elindultam Renee-vel
az üvegajtó felé.
– Egyébként nem volt valami fényes ötlet Renee kocsijában
hagynod a nyakkendődet.
Megtorpantunk a küszöbnél, és visszaszóltam a vállam fölött:
– Az bárkié lehetett volna.
– Persze – mondta Valery vontatottan. – Mert a lányom bárkit
beenged a kocsijába iskola után. A szánk nem csak csókolózásra
van, kedvesem. – Amikor elmosolyodott, rájöttem, kitől örökölte Re-
nee a szépen elkendőzött gúnyosságát. – Beszélgetésre is lehet ám
használni.
Otthagytuk őket, hadd kuncogjanak, és elindultunk a szobám fe-
lé, aminek halk káromkodások közepette becsuktam az ajtaját.
Renee kétrét görnyedt az ablaknál, a nevetés hullámokban tört
ki belőle, ami egyenesen a szívembe talált.
– Istenem, olyan hihetetlenek!
A haragom azonnal elillant, amint bezártam az ajtót, és nevetve
odasétáltam hozzá.
– Most már érted, miért voltam olyan ingerlékeny évekkel ez-
előtt?
A nyakam köré fonta a karját. Végighúzta az ajkát a nyakamon,
és megállt a fülemnél.
– Én ingerlékennyé teszlek téged? – A farkam megmozdult, ke-
zem a csípőjét szorította.
– Sok mindent művelsz velem, de az ingerlékenység nincs köz-
tük. – Megpusziltam az orra hegyét. – Tudtad, hogy amikor igazán
nevetsz, mindenki megáll körülötted, és téged néz?
– Hm, tényleg? – A fogait és a nyelvét a fülemre tapasztotta, ami-
től majdnem felakadt a szemem. – Ez jó, de én inkább erről akarok
többet tudni.
– Ne itt! – nyögtem ki, ahogy felhúzta az ingemet, és végigfuttat-
ta a körmét a hátamon.
– Miért nem?
– Teszek rá – mondtam, majd az ágyra löktem, és fölé másztam.
– Callum? – Anya bekopogott az ajtón. – Ha szükséged van… –
Elhallgatott, a nevetése átszűrődött az ajtón. Morogva Renee nyaká-
ba temettem az arcomat. – Bármire. Akkor szólj!
– Uramatyám! – nyöszörgött Renee, és a vállamba fojtotta a ne-
vetését.
– Ezért nem akartam – morogtam.
NYOLC
Callum
Tizenhét évesen
Pénteken a szüleink korán reggel elutaztak, de Callum duzzogása
és csábító érintései ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy iskolába
menjünk.
– Semmi sem jobb, mint amikor felhívnak iskolakerülésért, és
elrontják a mókánkat – suttogtam a fülébe a történelemóra előtt.
Halkan káromkodott, majd szenvedélyesen megcsókolt, mielőtt
elviharzott az órára.
– Mi ez az önelégült mosoly? – kérdezte Hilda, amikor helyet
foglaltam mellette.
Kinyitottam a könyvemet, és felírtam az aznapi dátumot a lap
tetejére.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Ja, persze.
Mrs. Hill becsukta az ajtót, letette a kávéját az asztalra, majd sie-
tősen keresgélni kezdett a táskájában.
Hilda felmordult:
– Nem tud időben érkezni?
– Nem igazán – mondtam.
Hilda pillantása az arcomat égette.
– Este Tysonéknál leszünk. Ugye te is jössz?
Összevont szemöldökkel néztem rá.
– Hát, nem.
– Jesszus, nem kell ilyen gorombának lenned!
Megráztam a fejemet.
– Nem vagyok az. Senki sem hívott meg, így más programom
lett.
– A programod mindig elsőbbséget élvez – mormogta az orra
alatt.
De így is tisztán hallottam a szavait.
Igen, a szabadidőm legnagyobb részét Callummel töltöm, de
nem hagytam ki egyetlen drámaszakkörös találkozót vagy próbát
sem. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bármit teszek is, Hilda min-
dig talál egy okot, amiért haragudhat rám, amikor ahhoz van ked-
ve.
Visszafogtam magam az órán, de aztán nem bírtam tovább ma-
gamban tartani a dühömet.
– Tudod, mit? – kérdeztem Hildától, ahogy kisétáltunk az óráról.
– Igazából mi a problémád? Mert tudom, nem az zavar, hogy nem
megyek el nézni, ahogy Tysonék egy hülye videójátékkal játszanak.
Hilda szeme enyhén elkerekedett.
– Én csak több időt szeretnék tölteni veled. Ez olyan nagy kérés?
– Nem az, és meg is érteném, ha ez lenne a problémád. De tu-
dom, hogy nem erről van szó.
Megálltunk a folyosón, és Hilda a füzetét piszkálta.
– Felejtsd el!
– Miért? Nyilvánvalóan zavar valami… ó.
Elpirulva bámulta a padlót.
– Később találkozunk.
– Hilda, várj! – Megállt. – Mióta tetszik neked?
Riadtan körbepillantott, aztán közelebb lépett hozzám.
– Halkabban, mi a franc? Nem tetszik.
– Nem baj, ha igen.
Keserűen felnevetett, miközben az arca még inkább elpirult.
– De, baj. És nem is igaz. Callum egy beképzelt sportoló, és so-
sem érdekelne olyasvalaki, mint ő. Ne vedd sértésnek!
– Pedig úgy tűnik, mintha zavarna téged a kapcsolatunk – sut-
togtam, próbálva szelíd hangot megütni.
Hilda a szemét forgatta.
– Nekem aztán mindegy. Ha ezt akarod bemesélni magadnak, én
nem állítalak meg.
Idegesen rágcsáltam az ajkamat, ahogy elsétált.
– Szerintem tetszel a barátnőmnek.
– Az ázsiainak? – kérdezte Callum, miközben leparkolta a Lexu-
sát a garázsban.
– Miből gondolod?
Callum kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót, aztán a kezemet fogva
bezárta.
– Mindig minket bámul, mint egy bizonyos valaki – morogta, el-
harapva a végét.
– Ez… – Megtorpantam. – Mi az? Ki?
– Nem számít. – Callum huncut mosolyától megolvadtak a vég-
tagjaim. – Nehéz nem kedvelni téged, Egérke.
– Igaz, nevetségesen elbűvölő vagyok.
Ahogy besétáltunk, ledobta a kulcsát a mosókonyhában lévő
asztalra, majd a konyha felé tartott.
– Én nem az elbűvölő szót használnám – elmélkedett. – Üdítőt?
– Nem, köszi.
A pulthoz nyomott, félresöpörte a hajam, lágyan megfogta a
nyakamat, miközben a hüvelykujjával megsimogatta a lüktető pul-
zusomat.
– Inkább pimasz vagy, intelligens, vicces, gyönyörű, és Callum
Welsh tulajdona. – Nevetve megböktem a gödröcskéjét.
– Nem vagyok senkinek a tulajdona!
– De itt vagy, nem igaz? – A szavai reszelősek és kihívóak voltak.
Felágaskodva végighúztam az ajkamat az állán.
– Itt vagyok, mert itt akarok lenni, és nem azért, mert birtokolsz
engem.
Callum ledermedt, majd hosszasan kifújta a levegőt.
– Most vitatkozni fogunk, gyönyörűm? Mert tudod, hogyan szo-
kott az végződni.
Megremegtem, de kiálltam magamért.
– Hozzád tartozom, de nem vagyok a tulajdonod.
– De még milyen pimasz! – mormolta, és a homlokomhoz nyom-
ta az ajkát. Nagy levegőt vett, majd felrakott a pultra. – Egy roman-
tikus vacsorát terveztem. Nézhettünk volna egy filmet, tudod, a
megszokott szarságok.
– Fenébe a szokásokkal! Inkább vigyél az emeletre!
Halk kuncogással az ajkaimnak rontott, és azt tette, amit kértem
tőle. A díszes lépcső elsuhant mellettünk, ahogy Callum az izmait
megfeszítve felvitt az emeletre, és végigsétált velem a szobájához
vezető folyosón.
Ahogy elengedett, kigombolta a blúzomat, miközben én a nad-
rágjának a cipzárjáért nyúltam.
Ruha nélkül elbukdácsoltunk az ágyig, ahol fölém mászott, az
ajkát és a nyelvét mindenhol éreztem, miközben hatalmas kezével
a mellemet szorította.
– Az ég szerelmére, annyira kívánlak!
– Akkor tegyél magadévá!
– Előbb hadd játszadozzak.
Lefelé haladt a testemen, az ajka bizsergő vonalat hagyott maga
után, majd felemeltem a csípőmet az ágyról, ahogy megcsókolt
pont ott.
– Az ujjaid. Szükségem lesz az ujjaidra.
Bedugta az egyik ujját, lassan mozgatni kezdte, miközben nyalt
és köröket írt le. A díszes plafon eltorzult, miközben kétségbeeset-
ten próbáltam nyitva tartani a szemem.
– Olyan édes – mondta reszelős hangon. – El fogsz menni, igaz?
Megremegett a combom, és összeszorult a gyomrom, ahogy be-
dugta még egy ujját. Megmarkoltam a haját, és szemérmetlenül az
arcához dörzsöltem magam. Már elégszer csináltuk ahhoz, hogy
megadja nekem, amit akarok.
Callum kihúzta a nedves ujjait, majd felfelé haladt velük a hasa-
mon, és megállt a mellbimbómon, mielőtt a szájába vette azt.
– Meg akarod ízlelni magad?
Még mindig remegve nem adtam neki választ, csak megnyaltam
az ajakamat, mire elvigyorodott, és bedugta az ujjait a számba.
Szopni kezdtem őket, figyelve, ahogy Callum pupillája kitágul, és a
széles, sima válla megfeszül. Köréjük fontam a nyelvemet, majd
megragadtam a csuklóját, és lassan kihúztam az ujjait a számból,
amitől felmordult.
– Feküdj a hátadra! – mondtam.
– Ne, benned akarok lenni, muszáj!
Lenyomtam az ágyra, majd a hosszú és vastag szerszáma köré
fontam a kezem, és megnyaltam.
– Jézusom! Te gonosz némber!
– Olyan kedves dolgokat tudsz mondani. – Felnevettem, miköz-
ben a számban tartottam őt, majd előrebillentettem a fejem, és
annyit vettem be belőle, amennyit csak tudtam.
Megrándult, amitől majdnem megfulladtam, majd átfordított a
hátamra.
Ahogy hozzám dörgölőzött, lehunyta a szemét.
– Annyira nedves vagy!
Vigyorogtam, miközben ívben megfeszült a hátam.
– Te tehetsz róla.
A válaszul adott vigyorától elakadt a szavam, majd elfordította a
medencéjét. Sietősen megsimogattam a karját, körmeim a hátát
karcolták, ahogy a mellkasát az enyémhez húztam.
– Biztosan meg akarod tenni? – Megharapta a nyakamat, majd
orrát a dübörgő pulzusomhoz dörzsölte.
– Most viccelsz? – kérdeztem. – Már hónapok óta kerülgetjük
ezt. Rakd már belém, mire vársz?
Rám nehezedett, és a fülembe nevetett. A hangja – mély volt,
dallamos, és mosolyt csalt az arcomra – megnevettetett.
Amikor elhalt a kuncogása, azt suttogta:
– Szeretlek.
Nagy dolog volt beismernie olyasmit, amit már tudtam, így el-
merültem az érzésben, melegség öntött el, és könnyek szöktek a
szemembe.
– Én is szeretlek.
A hátán tartott kezeimmel éreztem, hogy mekkora levegőt vett,
miközben a lélegzete megborzolta a hajamat. Egyik alkarjára tá-
maszkodott, míg a másik kezét közénk dugta.
– Óvszer? – kérdeztem.
– Szedsz fogamzásgátlót. Láttam a dobozát a fürdőszobádban.
Most nem volt idő megvitatni az arrogáns természetét. Így az
őszinteséget választottam.
– Véres lesz.
A szeme egy árnyalattal sötétebb lett, mint a megszokott csoko-
ládébarna, miközben lehajolt, hogy az ajkát az enyémhez nyomja,
majd vastag férfiasságát hozzám nyomta, és óvatosan becsúsztatta.
– Helyes.
Callum megigazította a koronámat, miközben a táncparkett közepé-
re vezetett.
Lila, zöld és sárga hullámos szalagok lógtak a hatalmas bálte-
rem plafonjáról. Ugyanilyen színű lufik álltak csomóban a sarkok-
ban és az ajtóknál, megszakítva a színkavalkádot. A fények halvá-
nyak voltak, de így is láttam Callum vigyorát, amit nem lehetett le-
vakarni az arcáról.
– Elég – sziszegtem, elhessegetve a kezét.
Megfogta a derekamat.
– Tudhattad volna, hogy mi leszünk azok.
– Lehet, hogy egy kicsit önteltek vagyunk, de ez még tőled is elég
beképzelten hangzik.
Megvonta a vállát.
– Talán, de akkor is éreztem.
Én nem, egy kicsit sem.
– Mosolyogj! – csipkelődött. – Tudom, hogy szeretnél. – Fülig érő
mosolyra húztam a számat. – Mindketten tudjuk, hogy belül repesel
az örömtől, amiért műanyag koronát raktak a gyönyörű fejedre.
Kitört belőlem a nevetés, a kezeim szorosabban fonódtak Cal-
lum válla köré. Hátrébb hajolt, és félig leeresztett szemhéja mögül
rám pillantott.
– Ez a beszéd!
Ott volt ő, a termet betöltő zene, nevetés, csevegés és öröm, min-
det magamba szívtam. A vérem és a csontjaim vágyakozva felsóhaj-
tottak, ahogy felnéztem rá.
– Szeretlek.
Közelebb hajolt, hogy a száját az enyémhez nyomja.
– Én is téged, rohadtul.
A szám foglyul ejtette az övét, amikor megpróbált elhúzódni.
Nem hagytam neki, és kizártam a közelből érkező hujjogást és
füttyögést. Semmi más nem létezett számomra. Csak ő, a dereka-
mat szorosan tartó keze, a testének melege és a heves nyelve – sem-
mi más.
Az este a markában tartotta és felgyorsította az időt, villanásnyi
táncolássá, csókolózássá, még több nevetéssé és ízletes harapniva-
lókká gyűrte össze.
Hilda az ajtónál álldogált, miközben én az estélyim terebélyes
ezüst tülljével viaskodtam, végül felmarkoltam, miközben a gyom-
rom majd szét repesztette a fűzőmet. Túl sok volt az étel, és túl ke-
vés a hely a szabad légzéshez.
Megérte, mondtam magamnak.
– Szia! – köszöntem neki, kissé kifogyva a szuszból. – Jól érzed
magad?
A hetekkel korábbi vitánk óta nem beszéltünk egymással. Ám
mivel csupán pár hónap volt hátra a végzős évből, és elfogott vala-
mi torokszorító érzés, ami erősebben tartott, mint a Versace esté-
lyim, rájöttem, hogy nem akarok még jobban eltávolodni tőle a ma-
radék időben.
Sosem álltunk igazán közel egymáshoz, de ő volt az egyetlen ba-
rátom. És hiányzott nekem.
– Gondolom. – Hilda a fejem tetején lévő koronát fürkészte. –
Gratulálok!
A szó száraz és gúnyos volt.
– Köszönöm. – A mellkasomat elöntő maró érzés ellenére elmo-
solyodtam. – Csodásan nézel ki.
Mert így is volt, a laza, zöld selyemruha kiemelte éjfekete haját.
Szív alakú arcának éles vonalai elegáns kontrasztot adtak a kinéze-
tének. De műszempillás szeme tüzelt, miközben megfejthetetlen ér-
zelmekkel telt meg.
– Köszönöm – mondta, halk szavát túlharsogta a bálteremből ér-
kező zene és beszélgetés hangja.
– Buli Frenchiéknél! – üvöltötte Tyson, két karját a levegőbe
dobva, a nyakkendője átrepült a válla fölött, és a konfettis padlón
landolt, miközben kisétált az éjszakába.
Hilda a szemét forgatva ellépett az ajtótól.
– Gondoltam, hogy abba a buliba mész.
– Van egy másik is? – kérdeztem.
Hilda megvonta a vállát, átpillantott a vállam fölött, és nyelt
egyet.
– Nem számít. Legyen szép estéd!
– Hilda! – Odakint elkaptam a kezét, ám a szél felkapta a haja-
mat, és a számhoz fújta. Így hát elengedtem a kezét, hogy kiseper-
jem a hajamat az arcomból. – Nem tudom pontosan, mit tettem,
de… sajnálom.
– Nem gáz. Ilyen az élet.
– Igen. – Összeráncoltam a homlokomat. – De hiányzik a barát-
nőm.
Hilda nevetése egyszerre volt keserű és gyönyörű.
– Nahát, milyen meglepő!
– Mi…
– Ne hiányolj olyat, aki eredetileg nem is tartozott hozzád.
Zavart arckifejezésemet látva folytatta:
– Pont olyan vagy, mint ők. Talán nem teljesen, de amikor szá-
mít, ahol számít, olyan vagy, mint ők.
Felállt a szőr a hátamon, a vállam megfeszült.
– Nem tudlak követni. Mint kicsoda?
– Mint a többi szerencsétlen ebben a nyamvadt iskolában.
Elengedtem a ruhámat, a körmeim idegesen a tenyerembe váj-
tak.
– Ez nevetséges!
– Mondja a csaj, aki Amerika ügyeletes seggfej védőjével randi-
zik.
– Figyelj – kezdtem bele dübörgő szívvel és elvörösödő arccal –,
ha zavar, hogy vele vagyok…
Hildának felszaladt a szemöldöke.
– Ó, hagyd már ezt! – Hátralépett, és a hasát fogva hangosan a
körülöttünk lévők arcába nevetett. – Istenem, most komolyan! –
mondta, szipogva és a szemét törölgetve. – Komolyan azt hiszed,
hogy tetszik a pasid? Hogy lehetsz ilyen öntelt?
– Nem kell szemétnek lenned – mormogtam.
– Ezért – folytatta nyöszörgő hangon – örülök annyira, hogy má-
sik államban fogok egyetemre járni.
– Hilda! – próbáltam meg utoljára, amikor el akart sétálni.
– Ne törd magad! – fortyogta. – Nem érdekel. Tényleg nem. Öt
percig elfogadható barát voltál. – Apró mosoly jelent meg az ajkán,
ahogy nagy levegőt vett. – Jó volt megismerni azt az embert.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy beleveszik az éjszakába, odamegy
pár sráchoz a drámaszakkörről, és bemásznak a járda mellett par-
koló limuzinba. A sírás kerülgetett, és nagyokat lélegezve próbál-
tam visszatartani a könnyeket. De nem sírtam. Nem, amikor nem
tettem semmit, amiért ezt érdemeltem.
Olyan könnyű ítélkezni, külső szemlélőként nézni a dolgokra, és
azt feltételezni, amit szeretnél. Ez a gond a kirakatnézegetéssel, so-
sem tudhatod, igazából hogyan néz ki valami, amíg alaposan szem-
ügyre nem veszed, és fel nem próbálod.
– Bocsi, Mike épp kihányja a belét odakint. Bármennyire próbál-
kozik is, nem tudja magában tartani az apja bourbonjét.
Nem szóltam Callumhöz, a mostanra elsötétedett parkolót bá-
multam, ahol az előbb még a limuzin hátsó lámpája világított.
– Szia! – Megfogta az államat, kényszerítve, hogy ránézzek, mi-
közben közelebb lépett. – Mi a baj?
– Semmi – válaszoltam, megpróbálva lenyelni az igazságtalansá-
got, ami olyan volt, mint egy nyirkos, hideg takaró a tél közepén.
– Baromság! – Összehúzott szemmel az arcomat fürkészte. A
sokévnyi drámaórával a hátam mögött, és egy olyan anyával, aki
úgy szagolja ki a hazugságot, mint egy kiképzett véreb, azt lehetett
volna gondolni, hogy képes leszek bármit elrejteni Callum elől,
amit csak akarok. De mintha ő belátott volna a felszín alá. Sokakkal
ellentétben. – Mondd el!
Hátborzongatóan mozdulatlanul állt előttem, miközben elsut-
togtam neki a történteket, közben elcsuklott a hangom, mintha job-
ban fájna felidézni, mint elszenvedni.
– Callum – mondtam, és levettem az ujját az államról, miközben
mögém bámult a sötétségbe. Beleveszett a dühbe, ami úgy áradt ró-
la, mint egy közelgő vihar.
– Menjünk! – szólalt meg végül.
Hagytam, hogy odavezessen a kocsijához. És beigazítsa a ruhá-
mat az anyósülésre. Koncentráció és önuralom sütött minden me-
rev mozdulatából, ahogy fojtogató csendben elindultunk haza.
– Nem baj. Csak megdöbbentem, és úgy érzem… nem is tudom.
Szégyellem magam.
– Miért? – A szó rövidebbnek hatott, mint kellett volna.
– Mert azt hittem, beléd van esve, vagy ilyesmi. Bele sem gon-
doltam… – Elhallgattam.
Mindketten pontosan tudtuk, mit is akartam mondani a halvá-
nyan megvilágított autóban. Eszembe sem jutott, hogy Hilda talán
máshogy tekint rám, és nem kedvel többé.
Callum hangosan kifújta a levegőt, majd megfogta a kezemet, és
a szájához nyomta. Selymes puhasága gyógyírként hatott. A belső-
met szorító érzés annyira felengedett, hogy levegőhöz jussak.
– Az én hibám.
– Ezért vagy olyan dühös? – kérdeztem, elrántva a kezemet. –
Nem a te hibád. Nem tudjuk befolyásolni, hogyan néznek ránk má-
sok.
– De igen. Én tudom. – Megfeszült az álla, ahogy összeszorított
fogakkal folytatta: – Semmi mást sem tettem, csak elvettem, amit
akartam, amióta ebbe a trágya iskolába járok.
– Azóta változtál – emlékeztettem.
Ez így is volt. Mert sosem volt rossz ember, csak egy elveszett
fiú, aki próbálta megtalálni a saját útját egy olyan világban, ame-
lyik folyamatosan olyan útra akarta terelni, amilyenre ő sosem vá-
gyott. Ám sikerült kompromisszumra jutnia, és ebben a
kompromisszumban békére lelt.
– De nem elég gyorsan.
– Sosem bántottál senkit.
Erre felnevetett, de a nevetésében nyoma sem volt vidámság-
nak.
– Rengeteg embert megbántottam.
Gyanítottam, hogy így volt, mégis összeráncoltam a homloko-
mat. Úgy éreztem magam, mint akit kizártak, és bezártak egy olyan
dobozba, aminek nem is kellene léteznie.
Ismét csend telepedett ránk, amíg elértünk a házukhoz. A tere-
bélyes lépcsőhöz vezető hosszú folyosó végén égő lámpán kívül
mindenhol sötétség honolt. Éjfél elmúltával a szülei biztosan alud-
tak, ami beigazolódott, amikor elhaladtunk a zárt ajtajuk előtt, és
folytattuk az utunkat a Callum szobájához vezető folyosón.
Kibújt a drága bőrcipőjéből, mellette landolt a csokornyakken-
dője is a padlón, utána fogott hozzá, hogy lerázza magáról a szmo-
kingja zakóját. Amint ledobta a sarokban lévő karosszékre, beletúrt
a hajába, és összeborzolta.
– Seggfej voltam. Ez nem rólam szól.
Lerúgva a magas sarkúmat csendben maradtam, és ledobtam a
táskámat az ablaknál lévő díványra, majd kivettem néhány hullám-
csatot a hajamból.
– Majd én – mondta Callum, és mögém lépett, miközben én a
holdfényes medencére és az udvart körülvevő kertekre pillantot-
tam.
Óvatos ujjai könnyedén kihúzták a csatokat, azokat is, amelye-
ket a kusza hullámaim elrejtettek. Oldalra simította a hajamat, ami-
kor befejezte. De a korona a fejemen maradt.
Lerakta a csatokat az ablakpárkányra, a kezei összeértek a hasa-
mon, ahogy csókokat nyomott a most már fedetlen nyakamra.
– Kívül és belül is gyönyörű vagy.
– Nem vagyok tökéletes. Néha önző szemétláda tudok lenni.
Nem tiltakozott, mire elmosolyodtam.
– Igen, de legalább őszinte vagy. És nem változtál, hanem felnőt-
tél. Önmagad vagy. A rossz, a jó és a kibírhatatlan gyönyörűség.
Együtt olyanná tesznek, ami után mindenki csak sóvárog.
Kihúztam magam, a szívemet eltöltötte a szeretet.
– Talán nem is volt a barátom. Lehet, hogy soha nem voltunk
barátok.
– Ő nem méltó hozzád – suttogta, ahogy megcsókolta a vállamat
és a nyakamat. – Aki nem látja azt, amit én, az nem számít.
Jó ideig ott álltunk, az ajka boldogan felfedezte a nyakam legér-
zékenyebb részeit, kezem szorosan összefonódott az övével a hasa-
mon, miközben hagytam, hogy a szavaink begyógyítsák a sebeket,
amelyek kis híján ledöntöttek a lábamról.
Igaza volt. És nem kellett volna bocsánatot kérnem vagy rosszul
éreznem magam azért, aki vagyok.
– Vigyél az ágyba! – suttogtam, hozzásimulva a végtelen percek
után.
– Örömmel, de először szeretném leszedni rólad ezt a ruhát a fo-
gammal, majd becsúsztatni az ujjaimat, a meleg…
Számat a szájára tapasztva elvágtam a vulgáris szavait. Azokat a
szavakat, amelyek annyira feltüzeltek, hogy attól féltem, egy szem-
pillantás alatt felemésztenek.
Nem használta a fogait, de a keze sebesen mozgott a fűzőmön. A
ruha pillanatok alatt a meztelen lábamnál landolt, ezüst tócsaként
elterülve körülötte. Mellette Callum inge feküdt, amit letéptem a
testéről.
A holdfény foszforeszkáló hullámokban világította meg mezte-
len felsőtestét. Varázslatos volt. Minden izma, minden kidolgozott
kockája és a sima bőre – minden varázslatos volt. De ahogy felfelé
haladt a pillantásom, és megállt az arcán, a szíve ott ragyogott a
szemében.
Az a szív, amely ütemről ütemre együtt dobogott az enyémmel.
Felcsillant a szeme, ahogy a pillantása a hajamra siklott.
– A korona marad.
TÍZ
Callum
Tizennyolc évesen
Két hónappal később három órát utaztunk a Willowmina nevű kis-
városba, ahol találtunk egy picike öreg templomot és egy tisztele-
test, aki rosszalló arckifejezéssel összeadott minket.
De nem foglalkoztunk vele. Megtettük.
Megtettünk valamit, ami csak a miénk volt.
Azon a reggelen Callum nekem ajándékozott egy Sailor Moon
inspirálta brosst, a megszokott rózsaszín helyett kékben.
– Valami új és valami kék. És még… – hosszan és erőteljesen
megcsókolt – valami kölcsön, amit várok vissza. Életünk végéig.
Közösen sikerült egy izgalmakkal, ígéretekkel, kevés félelemmel
és rengeteg szeretettel átszőtt emléket szereznünk. Olyat, ami örök-
re velünk marad.
– Hozzád tartozom, és csakis hozzád. – Ez volt az egyetlen foga-
dalom, ami eszünkbe jutott. De minden benne volt, amit el akar-
tunk mondani.
A ruhám a gardróbszobám csendes falai között készült, amikor
a szüleim nem voltak otthon, és egy régi dobozban tartottam, amíg
el nem jött az ideje, hogy berakjam Callum kocsijába.
Most, a templom lépcsőjén a ruha szépségét csodáltam a halvá-
nyuló délutáni fényben. Tekervényes csipke borította az elefánt-
csontszínű selyem alsószoknyát. A fehér csipkén kívül nem takarta
más a szoknyát. Elefántcsontszínű fűzőt viseltem, az apró gyöngyök
csillámló vízesésként borították a mellkasomat és a hasamat.
– Ragyogsz – jegyezte meg Callum a kezemet fogva, miközben
egy lépcsőfokkal lejjebb állt, amitől tökéletesen egy szintbe került a
szemünk, az orrunk és a szánk.
– Én… nem hinném, hogy voltam valaha boldogabb. – Mellka-
som annyira megtelt boldogsággal, hogy azt hittem, szétrobban, ha
ennél több jó dolog történik velem aznap.
– Uramisten! – kiáltotta valaki.
Egy alacsony, barna hajú, telt alkatú nőre kaptuk a szemünket,
aki a lépcső alján állt.
Leejtette a bevásárlószatyrait a járdára.
– Ne mozduljatok!
Callum feszülten ácsorgott előttem, ahogy a nő benyúlt a táská-
jába.
– Ó, a francba! Nem találom. Rendben – mondta, ahogy kihúzta
magát és odasétált hozzánk. – Valamelyikőtök adja ide a telefonját,
és készítek rólatok egy képet. – Titokzatos mosollyal körbepillan-
tott. – Hisz jól láthatóan egyedül vagytok itt. Nem lehet fotó nélkül
elmenni, amikor mindketten ilyen csodásan néztek ki.
Hálásan rámosolyogtam, miközben Callum odaadta neki a tele-
fonját.
– Fogd meg újra a kezét! Igen, így gondoltam.
Pózoltunk, miközben a nő fotókat készített rólunk, és ezért iga-
zán hálás voltam neki, amikor a kocsiban nézegetni kezdtem a ké-
peket.
– Még a nevét sem kérdeztük meg – merengtem, ahogy Callum
beindította a kocsit, és ránagyítottam egy képre, amin egymásra
mosolyogtunk.
– Nem hiszem, hogy zavarta – vélekedett Callum, miközben se-
bességbe tette az autót, és kitolatott a templom kis kavicsos parko-
lójából.
A kezében tartotta az enyémet, amíg áthajtott a városon az autó-
pálya felé.
– Valahol át kell öltöznünk.
– Csak holnap fognak hazaérni – mondta Callum.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne megkockáztatni, hogy az
egyik szakács, takarító, szomszéd vagy bárki meglásson minket így.
– Kihúztam pár hullámcsatot a hajamból, amit fél oldalon feltűzve
viseltem, egy elefántcsontszínű masnival a tarkómon. Azt is kivet-
tem, és óvatosan beletettem őket a kesztyűtartóba.
– Igazad van – ismerte el vonakodva Callum.
Mosolyogva megszorítottam a kezét.
– Szokd meg, hogy ezt sokszor kell majd mondanod.
Lekanyarodott az autópályáról, és néhány mérföldet mentünk
egy fákkal szegélyezett úton, amíg meg nem láttunk egy bájos mo-
telt.
– Legyen stílusos nászutunk? – kérdezte a kezét nyújtva felém,
miután kinyitotta nekem az ajtót.
A kezébe helyeztem az egyik kezemet, míg a másikkal a ruhá-
mat fogtam.
– Legyen.
Felnevettünk, miközben kivette a táskát, amiben a váltás ru-
hánk volt, és átsétáltunk a parkolón.
A motel régi fából meg szürke és fekete kövekből készült. Fölénk
magasodtak az emeletek és az ablakok, amikor a bejárathoz értünk.
Egy kis csengő jelezte az érkezésünket, és egy drótkeretes szem-
üveget viselő hatalmas férfi lépett elő, aki felírta a nevünket, és el-
vette a pénzt, mielőtt átadta a kulcsot.
– Vannak itt kísértetek? – Nem tudtam magamban tartani a kér-
dést, ahogy körbenéztem az apró előtérben.
A kandallóban alacsonyan égett a tűz, pedig nyár vége volt, és
számos régi portré díszítette a szürke falakat. Egy macska rohant el
mellettünk, és felugrott a pultra, ahogy a férfi így szólt:
– Nincs itt több kísértet, mint más létesítményben, amelyik ge-
nerációról generációra öröklődik.
– Mióta áll ez a hely? – kérdezte Callum, amikor a férfi felveze-
tett minket egy ingatag lépcsőn, ami egyre szélesebb lett, ahogy fel-
értünk a tetejére.
– 1910 óta. – A férfi kinyitotta az ajtót, ami nyikorgott, miközben
becsoszogott utánunk, és a redőnyhöz sietett.
Felrázta a párnákat, porszemek táncoltak a levegőben, ahogy
körbepillantott, majd elismerően bólintott. Nem tudtam, hogy ez a
szobának szólt-e, vagy önmagának.
– Rendben, odalent leszek, ha szükségetek van valamire. – Egy
zsinórra mutatott az ágy mellett. – Azt meghúzhatjátok, ha szoba-
szervizt akartok, de figyelmeztetnem kell titeket, hogy reggel hat
előtt ne tegyétek. A nejem nem szereti, ha siettetik.
Azzal kilépett, és óvatosan behúzta maga után az ajtót.
Callum nem vesztegette az időt, ledobta a táskákat és a zakóját
az ágyra, majd felkapott, és bevitt a fürdőszobába, ahol egy hatal-
mas szabadon álló kád volt, ami egy fekete csempékkel kirakott
emelvényen állt.
Lerakott a szélére, majd sebesen átnézte a csap mellet lévő szap-
panokat, aztán megnyitotta vizet.
– Csak akkor ülök bele, ha te is jössz velem.
– Még szép, hogy beleülök. Állj fel! – mondta, és kigombolta a fe-
hér ingét.
– Máris parancsolgatsz? Még két óra sem telt el. – Ennek ellené-
re felálltam, és önelégülten rávigyorogtam.
– Tegyél csak próbára! Tudod, milyen kemény leszek tőle.
– Fogd be, és vetkőztess le! – parancsoltam szemtelenül, majd
megfordultam, ahogy közeledett felém.
A kezei fürgén kioldották a fűzőmet annyira, hogy egy könnyed
mozdulattal áthúzhassa a fejemen a ruhát.
– Semmi harisnyatartó?
– Letépheted a bugyimat helyette.
Halk kuncogásától megremegett a lábam, majd megfordított, és
úgy tett, ahogy kértem.
Mélyen lehajolt, és lehúzta annyira, hogy becsúsztathassa az uj-
ját, és ott is tartotta, amíg a másik kezével lerángatta a fehér csipkét
a lábamon.
– Callum… – lihegtem, ahogy elfordította az ujját, a remegő lába-
imat szélesebbre tárva.
– Mi az? – Felnézett rám, a tekintete csintalansággal telt meg.
– A férjemet akarom.
Kihúzta az ujját, majd eltávolította a pánt nélküli melltartómat,
majd a szemét le sem véve rólam levette a pólóját, az övét és a sö-
tétszürke nadrágját.
Ő mászott be először, majd kinyújtotta a kezét, és besegített a
kádba, hogy ráüljek. A kád nagy volt, de így sem volt elég hely, így a
bejáratomhoz nyomtam őt, és leültem.
– Milyen türelmetlen vagy! – zihálta Callum összeszorított fo-
gakkal.
Megfogtam az arcát, és elfordítottam az ölemet, hogy teljesen
bennem legyen.
– Ezt azelőtt is tudtad, hogy feleségül vettél.
A csípőmnél fogva megemelt, majd visszaengedett, miközben a
víz a kád széléhez csapódott. Másik kezével az arcomat fogta, és kö-
zelebb húzta a fejemet, hogy összeérjen az ajkunk.
– Sosem akarnálak megváltoztatni.
A szánk heves párbajt vívott, a szívem őrülten és hangosan vert
a gondolattól, hogy Callum most már a férjem. A szívem leghőbb
vágya és legádázabb ellensége egy bájosan ravasz szalaggal átköt-
ve.
– Szeretlek – mondta rekedtes hangon, majd megharapta az alsó
ajkamat, és meg is nyalta.
Csobogott a víz, mert a csap továbbra is nyitva volt mögöttem.
– Szeretlek.
Callum velem együtt előrébb csusszant.
– Zárd el, hogy láthassam ezeket! – A tenyerébe fogta a melle-
met, és ujjaival a mellbimbóm körül körözött.
Magam mögé nyúlva elzártam a vizet, és a mozdulattól mind-
ketten felmordultunk.
Körém fonta a karját, és a nedves mellkasához húzott.
– Így nem látod őket – csipkelődtem.
– Nem. – Gyengéd mosolyától megremegett a szívem. – De látha-
tom ezt. – Belecsúsztatta a kezét a hajamba, és lehajtotta a fejemet,
hogy nekinyomhassa a homlokát az enyémhez. – Minden nap min-
den egyes percében tudnálak bámulni az életem végéig, és akkor is
zakatolna a szívem.
Nem kaptam levegőt.
– Hazug. Csak szereted érezni, hogy hozzád nyomódik a mellem.
Kuncogott.
– Ez is igaz.
A szája összeolvadt az enyémmel, és az ölemet mozgattam. A
másik kezét továbbra is a csípőmön tartotta, rásegítve, hogy mind-
ketten belevesszünk az érzésekbe és egymásba.
A légzésünk szaggatottá vált, egymás szájában visszhangozva. A
nyöszörgésemre feketén izzott a szeme, miközben figyelte, ahogy
egyre közeledek és közeledek.
– Ez az, Egérke! Élvezz a férjedre!
Elnyelte a kiáltásomat, amikor a testem megremegett az övén,
majd felgyorsított, amitől önkívületi állapotba kerültem, amíg vé-
gül lelassult. Ráharapott az ajkamra, miközben hevesen morogva
elment.
– Nincs bennem megbánás – zihálta, és megharapta a számat. –
Egyáltalán nincs.
Nevetni kezdtem, majd felvisítottam, ahogy átfordított, kifolyat-
va a vizet a padlóra.
Az ujjaim Callum pici mellszőrével játszadoztak, fejem a karja öle-
lésében pihent, miközben a komód tetején lévő lapos képernyős té-
vében egy régi Top Gear-epizód ment.
Pár perccel múlt éjfél, és volt egy olyan érzésem, hogy Callum
mindjárt ki fog dőlni.
Fáradt voltam, teljesen kimerült, mégsem tudtam aludni. A mo-
solyom nem volt hajlandó lehervadni. Ez a fajta boldogság volt az,
amitől nem akartam egyhamar megválni.
Bár feltételeztem, hogy nem is kell.
Széles mosollyal felsóhajtottam.
A férjem.
Dübögés hangja hallatszott át a falon, mire kipattant a szemem.
Az álom foszladozó peremén lebegtem, így beletelt pár másodperc-
be, hogy felüljek.
Ismét felhangzott a dübögés, ezúttal Callum mordult fel, és hal-
kan szitkozódva kinyitotta a szemét.
– Mi a fene ez?
– Fogalmam sincs. – Körbepillantottam a szoba sötét árnyékain,
nem volt más fényforrás a tévén kívül.
Callum visszahúzott a mellkasához, addig forgott, amíg a feje-
met az álla alá, az orromat pedig a nyakához nem nyomta.
– Aludj, biztosan a szomszéd szobában lévők azok.
Megpróbáltam, de nem jártam sikerrel, a falból jövő kaparászó
hangnak köszönhetően. Talán egy patkány az. De ezután egy fura
kopogó hang következett, és elegem lett.
– Nem, csessze meg! – Átfordultam, és felkapcsoltam a lámpát.
– Mi van? – mormogta Callum, ahogy pislogott a hirtelen fény-
től.
– Csitt, hallgasd! – A falra mutattam.
Amikor nem történt semmi, Callum úgy nézett rám, mintha
őrült lennék, majd megfogta a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.
– Feküdj vissza! Ez egy rohadt régi hely. Biztos tele van rágcsá-
lókkal.
– Rágcsálószellemekkel? – kérdeztem, miután visszabújtam a ta-
karó alá.
Kuncogott, majd ismét magához húzott.
– Én megvédelek.
– Nekem aztán mindegy. Égve hagyom a lámpát.
Fél óra telt el, és én tágra nyílt szemekkel bámultam a foszlado-
zó festéket a plafonon.
Majd ismétlődő ajtócsapódás hangja hallatszott.
– Basszus!
Callum megint felkelt, és ledobta magáról a takarót, amikor ki-
nyílt az ajtónk.
– Öltözz fel, rohadtul elhúzunk innen!
Remegő kezekkel felhúztam a farmeromat és a piros blúzomat.
Nem voltam hajlandó elhagyni az ágyat, amíg felkaptam az eskü-
vőn viselt nyitott orrú magas sarkúmat, miközben Callum berohant
a fürdőszobába, és visszatért a ruháinkkal.
Kihalászta a kulcsait a nadrágzsebéből, megnézte, hogy nála
van-e a telefonja és a pénztárcája, én pedig becipzároztam a táskát,
és körülnéztem a félhomályban.
Újabb kaparászás hallatszott a falból, mire Callum szeme elke-
rekedett.
– Induljunk!
Megfogta a kezem, kikukkantott a folyosóra, majd maga után
húzott a szobából, és a lépcsőhöz sietett velem. Korábban égtek a
lámpák a folyosón, amikor lementünk ételt rendelni, de most mind
le volt kapcsolva. A macska sem volt sehol, amikor Callum ledobta
a szobánk kulcsát a pultra, majd kinyitotta a hatalmas ajtót.
Sosem voltam még ilyen hálás, hogy odakint lehetek. Szaporán
szedve a levegőt beültem az anyósülésre, amint Callum kinyitotta
az ajtót, majd a hátsó ülésre dobta a táskát, amibe sietősen belepa-
kolta az esküvői ruhánkat.
Ahogy beült a kocsiba, kitolatott a parkolóba, majd megállt, és
felnézett a sötét épületre. Hangosan kifújta a levegőt.
– Hát, ez romantikus volt.
Csendben, kiborulva ültünk, miközben vezetett, amíg el nem ér-
tük a város határát, és fel nem hajtottunk az autópályára. Minden
mérföld, amivel távolabb kerültünk a moteltől, megnyugtatta re-
megő csontjaimat.
– Követelem, hogy újra megpróbálhassuk – mondtam, amint
megtaláltam a hangomat.
Felnevettünk, és mindketten megborzongtunk, miközben egy-
más kezéért nyúltunk.
TIZENKETTŐ
Callum
– Szerinted hiányozni fogunk nekik?
Renee-re pillantottam, majd indexeltem a Gray Springs felé.
Kávézókra, éttermekre, egy mosodára és egy fagylaltozóra let-
tem figyelmes, mielőtt lekanyarodtam az apartmanépületek utcájá-
ba.
– Nem vagyok benne biztos – mormogtam, miközben parkolót
kerestem.
Talán egy kicsit túl későn szabadultunk el otthonról, de a család-
jaink számtalan búcsúvacsorával és -bulival foglaltak le minket. At-
tól függetlenül, hogy negyven percre van tőlük az egyetem, úgy csi-
náltak, mintha háborúba mennénk.
Az esküvő után érzett pánik és a titokzatos mosolyaink ellenére
sosem jöttek rá.
– Igazad van. Valószínűleg az anyukáink unalmukban ki fogják
maxolni a hitelkártyájukat. – Az épületünkre mutatott. – Parkolj a
garázsban!
– Nem, mert megszakadok, mire mindent kipakolok.
– Jobb, mint az épület körül keringeni – énekelte Renee szar-
kasztikusan, amikor kifordultam az utcáról és kerültem még egyet.
Bosszús pillantást küldtem felé, amit pajkos mosollyal jutalma-
zott.
– Mondd ki! – cukkolt, amikor pár perc elteltével lementünk az
épület mélygarázsába.
– Azt már nem!
Halkan kuncogva a rágóját csattogtatta, miközben leparkoltam
a látogatóknak szánt parkolóba, és kiszálltam. Renee is kiszállt, mi-
előtt megkerülhettem volna a Rovert.
– Mikor megyünk vissza a kocsidért?
– Ray holnap fogja elhozni. – Kinyitottam a csomagtartót, kivet-
tem néhány dobozt, amik úgy voltak betuszkolva, mint a tetriszele-
mek.
– Hogy fog hazamenni? – tűnődött el, és kihúzott egy dobozt,
majd a tetejére dobta a táskáját, aztán felemelte.
– Vigyázz, meg ne szakadj a ruhák alatt!
A pillantása azt üzente, fogjam be.
Kifújtam a levegőt.
– Nem tudom. Talán busszal.
– Majd én elviszem.
Nevetve becsuktam a csomagtartót, megfogtam a két dobozt,
amit az előbb kihalásztam, és elindultam a lift felé.
– Nem hal bele egy kis tömegközlekedésbe. – Legalább valami-
vel lefoglalta volna magát. Amióta ugyanis megvolt a kocsim, Ray-
mondra, a család sofőrjére nem volt nagy szükség. És mellette csak
néhány családnak dolgozott.
– Rengeteg cikket olvastam, ami máshogy vélekedik erről.
– Tudtam, hogy több van azokban a magazinokban, mint divat
és ócska perverz történetek.
Renee előhúzta a kulcsát, lezárta a Rovert, majd lehúzta a kár-
tyát, ami kinyitotta a liftajtót.
– Sose ítélkezz, kedvesem!
Beléptünk a tükrös belső részbe, és körülnéztünk.
– Neked nem furcsa, hogy előtte meg sem néztük a lakást? – kér-
deztem.
Renee megvonta a vállát, és a tükörben szemügyre vette a fogát.
– Nem. – Összedörzsölte az ajkait. – Ismered a szüleinket. Ha lé-
tezne ennél jobb hely a campus közelében, ők biztosan megtalálták
volna.
A legfelső emeletig mentünk, a lift ajtaja a luxuslakásunkba ve-
zetett.
Renee lerakta a dobozt, kinyitotta az ajtót, az egyik szárnyát
nyitva tartotta nekem, és drámaian meghajolt, mutatva, hogy men-
jek előre.
– Szerencséd, hogy szeretlek.
Röhögve megcsapta a fenekemet.
Leraktuk a dobozokat, majd felfedeztük az összenyitott nappa-
lit, konyhát és étkezőt. Teljesen berendezett volt, fekete fa és fehér
bőr keverékével. A kanapék feketék, és egy fehér dívány a padlótól
plafonig érő üvegablak mellett, amely a campusra és a fél városra
nézett. Az étkezőasztal olyan sötét színű volt, hogy feketének lát-
szott, mellette fehér bőrszékekkel, és egy vázában friss hortenzia
állt a közepén.
– Egész életemben ezeket bámultam. Szabadulj meg tőlük!
– Ugyanerre gondoltam – értettem egyet, és megfogtam a kezét.
– Megteszem, miután felfedeztük a hálószobát.
Három volt belőlük, ha a dolgozószobát is beleszámoljuk, ami
olyan nagy volt, hogy szobának is elment volna. A vendégszobában
egy fehér franciaágy és egy hozzáillő szekrény díszelgett. A fő háló-
szobának padlótól plafonig érő ablaka volt, egy fekete bőrágy he-
lyezkedett el benne, a végén dívánnyal.
A párnákat gondosan a fekete mintás ágytakaró fejrészéhez pa-
kolták. Az éjjeliszekrények szintén bőrből készültek, sárgaréz fo-
gantyúval.
– Jézusom, nem spórolták ki a luxust belőle, nem igaz?
– Nem, egyáltalán nem – mondtam, ahogy sűrűn pislogva meg-
próbáltam mindent befogadni.
Renee elengedte a kezemet, és átsétált egy másik helyiségbe.
– A fürdőszoba majdnem akkora, mint a dolgozószoba, van ben-
ne egy kibaszott jakuzzi, és pad van a zuhanyzóban.
Az utolsó rész felkeltette a kíváncsiságom, így elindultam, hogy
megnézzem magamnak. Csakugyan, a zuhanyzóban, ami olyan
nagy volt, hogy orgiát lehetett volna benne tartani, állt egy pad a fe-
kete csempézett fal mellett.
– Igazán hasznos lesz.
Renee felnevetett, és megfordulva a mellkasomra tette a kezét.
Lenéztem rá, és ez a lány, tüzes fiatal nő, beleolvadt a karjaim-
ba.
A fenekére csúsztattam a tenyeremet, és felraktam a fürdőszo-
baszekrényre, majd megsimogattam a combján lévő tetoválást.
Nem vettünk gyűrűket, hiszen az nyakláncon hordva is túl nyilván-
való lett volna. Így a combunkra tetováltattuk egymás nevének kez-
dőbetűjét.
– El sem hiszem, hogy itt vagyunk. – Renee az államhoz nyomta
az ajkát, majd kinézett az ablakon. – Szerinted megbánjuk, hogy
ilyen közel vagyunk az otthonunkhoz?
Több különböző egyetemre is jelentkeztünk, de a Gray Springs
volt az egyetlen, ahova mindkettőnket felvettek, és itt ajánlottak he-
lyet a focicsapatban.
– Ne aggódj, holnap első dolgom lesz kicseréltetni a zárat.
Ismét felnevetett, aztán az ajkát az enyémre nyomta, és én bele-
vesztem a csókjába.
– Gondoltad, hogy ilyen brutális lesz? – lihegte Toby lehajolva, kezé-
vel a térdén. – Mert én rohadtul nem.
Alig két hete voltunk ott, de az edző úgy futtatta velünk a körö-
ket, mintha hónapok óta a csapatban lettünk volna.
– Baszottul egyetértek – panaszkodott Paul, és a füvön ülve nyúj-
totta a combizmait.
– Nyavalygást hallok? – kiáltotta az edző, és a szeméhez emelte
a mappáját, kizárva a kora reggeli napfényt. – Mit csinálunk azok-
kal, akik nyavalyognak?
– Elpusztítjuk őket – hangzott fel fáradt hangon.
– Még szép, hogy el. Na, tűnés zuhanyozni!
Utána a srácok közül néhányan odakint álltak, miközben elővet-
tem a telefonomat, és elolvastam a Renee-től kapott üzenetemet.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, srácok, de én szeretnék egy
kis bacont – mondta Burrows, és a vállára vette a sporttáskáját.
Quinn ásítozva befordult a sarkon, és meglátott minket.
– Valaki bacont emlegetett?
– Ja, nyomás! – mondta Paul, és akkora energiával indult el,
hogy nekünk összesen nem volt annyi.
Elbizonytalanodtam, mert tudtam, hogy Renee palacsintát ké-
szít. Kedd volt. Renee úgy döntött, mivel a kedd a hét legnyomorú-
ságosabb napja, csak az tud javítani rajta, ha palacsintával indítjuk
a napot.
Burrows a vállamra csapott, mire elraktam a telefonomat anél-
kül, hogy elolvastam volna az üzenetet.
A házasélet nehéz tud lenni az egyetem alatt, de nem olyan ok-
ból, amire sokan gondolnának. Igen, gyönyörű nők voltak errefelé.
Nem voltam vak, de nem érdekeltek.
Csupán az érdekelt, hogyan sikerül majd magamban tartanom a
dolgot.
Otthon könnyebb volt, hisz egy hónapot kellett ott töltenünk,
mielőtt idejöttünk.
Viszont most? Ahogy a menzán ültem, és figyeltem a csapattár-
saimat, akik úgy gyűrték be a reggelijüket, mintha soha nem ettek
volna, egyszerre irtó fiatalnak és öregnek éreztem magam.
– Este gyertek át a csapatmegbeszélés után. A szobatársamnak,
Carlnak van egy új Xboxa.
Egyetértő motyogással válaszoltak Ed ajánlatára, ahogy befejez-
ték a kajájukat. Ed engem méregetett, miközben lehajtott fejjel még
több tojást lapátoltam a számba.
– És te, Welsh?
Felemeltem a fejem, és összeráncoltam a homlokomat, mintha
elgondolkoznék rajta.
– Szerintem Renee-vel leszek.
– A barátnőddel? – kérdezte Toby, miközben az ujjával dobolt az
asztalon, és rávigyorgott néhány lányra.
Kiköpték volna a narancslevüket és a vizüket az asztalra, ha
megtudják, hogy haza kell mennem a feleségemhez.
– Aha.
Ed felhorkant, olyan volt a hangja, mint egy ostorcsapás.
Nevetve megpróbáltam elviccelni a dolgot. Nem érdekelt, ha ki-
gúnyolnak, bár nem igazán tűrtem, de ez még új volt nekem, és
apám szerint fontos az első benyomás. És sose adj okot arra, hogy
megkérdőjelezzék az értékeidet.
– Fogd be! – szólt Quinn. – Nekem Lexszel kell találkoznom.
– Kell? – kérdezte Toby széles mosollyal.
Quinn hozzávágott egy darab pirítóst, amit Toby elkapott, és be-
leharapott.
Burrows felröhögött.
– Szegény srác, együtt kell lógnia a rohadt dögös barátnőjével!
Micsoda megterhelő feladat!
Ed felém mutatott a poharával.
– Láttad már Welsh csaját? – Füttyentett egyet. – Na, vele aztán
törődni kell!
Haragos tekintettel néztem rá, a frusztrációtól begörbült a láb-
ujjam a futócipőmben.
Paul hozzávágta Edhez a koszos szalvétáját.
– Nem mondj ilyen szarságokat más barátnőjéről!
Ed megvonta a vállát, és elpöccintette a szalvétát, miközben bo-
csánatkérőn dünnyögött.
– Tudjátok, mit? – mondtam, és belekortyoltam a vizembe. – Én
is megyek.
Tíz perccel később órára indultunk, és megbeszéltük, hogy késő
délután találkozunk.
Fizika után végre eszembe jutott megnézni a telefonomat, amin
három üzenetet találtam Renee-től.
Egérke: Hol vagy?
Egérke: Kihűl a palacsintád.
Egérke: Oké, akkor legalább visszaírnál, hogy tudjam, jól vagy?
Az utolsót két órája kaptam, és szitkozódva megálltam a kövek-
kel kirakott járdán, hogy gyorsan bepötyögjem a választ.
Én: Bocsánat. Edzés után elmentünk enni a srácokkal. Este ta-
lálkozunk.
Zsebre dugtam a telefonomat, és hazamentem átöltözni a csa-
patmegbeszélés előtt.
TIZENHÁROM
Callum
A liftből kilépve kinyitottam az ajtót, és összerezzentem, amikor
nagy puffanással becsapódott mögöttem.
Ledobtam a telefonomat és a kulcsomat a pultra, majd elindul-
tam vízért a hűtőhöz.
Ami pár sörnek és pizzának indult, legalább nyolc sör lett, és né-
hány szelet pizza.
Megragadtam az üvegkancsót, és mohón inni kezdtem, miköz-
ben halk lépéseket hallottam magam mögül.
Visszaraktam a polcra, és elborzadva jöttem rá, hogy nem is tu-
dattam Renee-vel, hogy nem leszek itthon ma este.
Megvontam a vállamat, halkan beszívtam a levegőt, aztán meg-
fordultam, és becsuktam a hűtőt.
– Szia, szépségem!
Egy barackszínű csipkés topot viselt, hozzáillő bugyival. Lassan
szemügyre vettem a testét, a pirosra lakkozott lábkörmeitől halad-
tam a formás mellei felé, majd megálltam a keserűen lebiggyesztett
ajkán.
Mosolyra húzva a számat közelebb léptem hozzá, és a dereka
köré fontam a karomat.
– Hiányoztál – suttogtam, belélegezve a haja illatát, az ajkam az
arcát simogatta, miközben lefelé haladt a meztelen vállára. Puha
bőréhez dörzsöltem a számat, és éreztem, hogy kissé megnyugszik.
– Nem hiányolnál, ha itt lettél volna – suttogta egyszerre szúró-
san és édesen.
– Sajnálom. Üzennem kellett volna, de nem terveztem, hogy so-
káig maradok, csak elszaladt az idő.
– Aha. Bűzlesz a sörtől. – Renee próbált eltolni megától a mellka-
somnál fogva, de ez reménytelen vállalkozás volt.
Lehajoltam, felkaptam, aztán letettem a pultra, és a lábait a csí-
pőm köré irányítottam.
– Callum – morgott, amikor a keménységem az ő puhaságával
találkozott, ahogy szorosan magamhoz húztam.
Önelégülten rávigyorogtam, és a homlokomat az övéhez nyom-
tam.
– Nem baj. Maradhatsz dühös. Már jó ideje nem szexeltünk düh-
ből.
– Nem teheted, hogy…
Az ajkam gyorsan félbeszakította, amitől egy pillanatra lefa-
gyott, majd a hajamba túrt, és kinyitotta a száját, hogy utat enged-
jen a nyelvemnek.
Közénk csúsztattam a kezemet, és félrehúztam a bugyiját, hogy
a legpuhább testrészét simogassam. Megborzongott, és megfeszítet-
te a lábait körülöttem. A fogam a nyelvét karcolta, miközben az uj-
jammal ellenőriztem, hogy készen áll-e rám.
Amikor pedig a nadrágom lehullott a földre, és lenyúlt, hogy
magába helyezzen, tudtam, hogy hamarosan megbocsát nekem.
– Callum, tűnés! El fogunk késni. Megint. – Renee meglökött, amire
szórakozottan a hátamra fordultam. – Nincs edzésed?
– Már voltam. – És most aludni akartam.
Megrántotta a vállamat, mire kipattant a szemem.
– Hé, tíz perced van eljutni a campus másik végére. – Renee
összeráncolta a szemöldökét. – Mi az? Beteg vagy?
Már egy hónapja voltunk a Gray Springsen, és az órarendemmel
nem volt gond, azon kívül, hogy egy kicsit unalmas volt, viszont az
edzés kezdett túl sok lenni.
– Még sosem dolgoztam ilyen keményen. – Renee felhúzott
szemöldöke láttán elvigyorodtam, és megadtam magam. – Jó, oké.
Talán mégis.
– Ennyire rossz az edzés? – Felállt, előrehajtotta a haját, és a feje
tetején copfba kötötte.
– Aha.
Zöld szemei ellágyultak, majd a meztelen mellkasomra meredt.
– Mondanám, hogy sajnállak. De túlságosan tetszik a látvány.
Felvisított, amikor elkaptam a csuklóját, és lerántottam az ágy-
ra, aztán a mellkasomhoz húztam.
– A satnya gimis izomzatom nem volt elég jó neked?
Fogát az ajkába nyomta, ahogy a felkarjára támaszkodott.
– Minden részed jó nekem. Különösen – hozzám dörgölőzött,
mert érezte, hogy vágyakozón megkeményedek alatta – ez a részed.
– Te ördögi nőszemély! – suttogtam.
Az orrát az enyémhez érintette.
– Imádsz engem.
Olyan gyorsan állt fel, hogy nem tudtam megállítani, és megnéz-
te magát a tükörben.
– Később találkozunk.
– Várj! – mondtam felülve, a takaró lecsúszott a meztelen dere-
kamról.
A copfja lengett, ahogy elhagyta a szobát.
– Nem. Nincs semmi csókolózás, mert soha nem fogunk elindul-
ni.
– Renee – figyelmeztettem morogva.
Húsz másodperc múlva becsukódott a lakásunk ajtaja, és már
ott sem volt.
Sóhajtva kinyújtóztattam a karomat a fejem fölött, majd elván-
szorogtam órára.
Nem volt értelme kocsival menni, mivel az első órám közelebb
van a lakásunkhoz, mint a többi. Így kocogtam, összerezzenve,
ahogy a fájó izmaim megfeszültek, de így is késtem öt percet, amit
a professzor olyan rosszalló pillantással fogadott, amitől mások
összezsugorodtak volna.
De én ferde mosolyt küldtem a szigorú hölgy felé, és lehuppan-
tam az első helyre, amit észrevettem.
– Hé, Welsh! – sziszegte Burrows, az egyik csapattársam, amint
a professzor a táblán lévő számokkal kezdett el foglalkozni.
Egy kissé elfordultam, jelezve, hogy figyelek rá, miközben a tol-
lamat a kezemben egyensúlyoztam.
– Lesz egy buli a hétvégén. Hatalmas lesz. Danny szervezi az el-
sősöknek.
Már így is elég elsős buliban volt részünk. Legalábbis nekem. De
az egyetemi bulik másabbak. A sajgó testemre és a könyörtelen
edzésekre gondolva, amiket az edző csináltat velünk, azt mondtam:
– Hol?
– Egy régi házban a campuson kívül. Add meg a számod, és el-
küldöm a címet.
A figyelmemet ismét a terem eleje felé fordítva kihúztam a zse-
bemből a telefonomat, és hátraadtam neki.
TIZENNÉGY
Renee
– Nem, még nem láttam. – Egy biccentéssel megköszöntem a baris-
tának a lattémat, majd sietősen átvágtam a Bean Streamben vára-
kozó tömegen.
– Látnod kell. Bámulatos. Tíz évvel fiatalabbnak néz ki.
Kiléptem a járdára, az őszi napsütés vakító volt, és én otthon
hagytam a napszemüvegemet.
– A francba.
– Renee – dorgált meg anya –, figyelsz te rám egyáltalán?
– Igen, igen. Naomi Watts bámulatosan néz ki.
Csettintett a nyelvével.
– Ne légy ilyen unalmas! Amióta kirepültél a fészekből, nincs
más dolgom, mint a magazinjaimat lapozgatni, megcsináltatni a ha-
jamat és a körmömet, és vásárolni. – Szünetet tartott. – Talán át kel-
lene alakítanunk a konyhát.
– Tehát ugyanazt csinálod, mint amikor otthon voltam. – Siető-
sen megnéztem az időt a telefonomon, és gyorsítottam a tempó-
mon, amikor rájöttem, hogy csak öt percem van.
– Most, hogy mondod, azt hiszem, tényleg így van. – Csilingelőn
felnevetett. – Hogy tudsz mindig jobb kedvre deríteni?
Visszafogtam magam, és nem horkantam fel.
– Többéves gyakorlatom van benne. Figyelj, nekem mennem
kell. Mindjárt kezdődik az órám.
– Oké, érezd jól magad! Puszikáld meg helyettem is Callumöt.
A szememet forgatva leraktam a telefont, ittam egy kortyot a túl
forró lattémból, és összerezzentem, mert a nyelvem és a szájpadlá-
som ellenkezett.
A toronymagas kollégiumok és régi épületek öregen és fakón
bukkantak fel a láthatáron. A mélyzölden ragyogó gyepet színes
kertek vették körbe és szakították meg, amelyek biztosan alapo-
sabb gondozást igényeltek, mint anya haja és körme.
Őszintén szólva, amikor kinyitottam a felvételi értesítőmet, csak
annak örültem, hogy egy iskolába fogok járni Callummel. Viszont
az utolsó otthon töltött hetekben elkapott az aggodalom. Hiszen a
Gray Springs nem az előadó-művészeti tanszékéről ismert. Van ne-
kik, csak kicsi.
A divattervezés volt a szívem vágya, de anya kiakadt volna, ha
nem veszek fel drámaórákat. Amikor gyerekként a divatjamúlt ru-
háiba öltöztetett, és én elárultam neki, mi az álmom, azt felelte,
hogy senki sem akar másodhegedűs lenni, amikor sztár is lehet be-
lőle, aki a másodhegedűs ruháit viseli.
Ezek a szavak velem maradtak, mert azt hiszem, volt bennük
valami. Csak kár, hogy nem voltam jó színésznő. Tudtam, szívvel-
lélekkel kell csinálnom ahhoz, hogy karriert fussak be, de nem így
volt. Nem is beszélve arról, hogy nem számít, milyen gazdagok és
ismertek a szüleid, ez nem biztosít neked tartós kegyeket ebben a
szakmában. Amint bekerülsz a rendszerbe, rajtad múlik minden.
És ha rajtam múlik, akkor kirúgnak az első Broadway-darabból,
amiben volt szerencsém szerepet kapni.
Egy lány lépett oda hozzám a nyelvi intézet előtt.
– Renee, szia!
– Szia! – köszöntem, és haladtam tovább felfelé a lépcsőn.
– Nem is emlékszel rám? – kérdezte. – Én ültem melletted múlt
héten, és egy buliban is találkoztunk pár héttel ezelőtt.
Rápillantottam, és egy halvány mosolyt küldtem felé.
– Sajnálom, nem.
Callum egyre gyakrabban bulizott, a focicsapatnak köszönhető-
en, de én csak alkalmanként tartottam vele, és akkor is néhány órát
maradtam. Még senkit sem ismertem igazán. Csak Callumöt és Mi-
ke-ot, akit túlságosan lefoglalt, hogy megtalálja a helyét ebben az új
világban.
A lány elkomorodott.
– Ó!
A hátsó sorban foglaltam helyet, és gyorsan megittam a kávé-
mat, mielőtt a professzor megérkezett volna.
A lány leült mellém, olcsó parfüm illata áradt róla, és véletlenül
meglökött a könyökével, amikor kiszedte a cuccait a táskájából.
– Bocsánat – húzta el a száját.
Letöröltem a kilöttyent kávét az államról, és legyűrve a
bosszúságomat, megkérdeztem:
– Mi a neved?
– Kristy. – A haja vöröses narancssárga volt, és a szeme félénken
csillogott.
– Kristy – ismételtem meg, elgondolkozva, hogy mit is mondhat-
nék. – Tetszik a hajad.
Hát, ez elég szánalmas volt. A védelmemre szóljon, hogy jó ideje
nem voltak barátaim, főleg nem lányok.
– Köszönöm. – A mosolya ragyogó volt. – Mi, vörösek tartsunk
össze.
– Valóban? – Nem tudtam magamban tartani a kérdést.
Buzgón bólogatott, és közben a tollát kattogtatta.
– Mész a hétvégi buliba? Elkészülhetnénk együtt.
– Nem hallottam róla.
Ez hazugság volt. Mert hallottam. Csak elegem volt a bulikból.
Elegem volt, hogy nem tudok elég időt tölteni Callummel. Az egye-
tem nem volt semmi. Mivel várt rám egy beadandó hétfői határidő-
vel, na meg aludni is kellett volna, és pótolni az elmaradt szexet.
– Az elsősöknek szervezik. Mindenki ott lesz.
– Nem volt még elég buli az elsősöknek?
Én csak tudtam. Hetekkel korábban voltam egyen, Callum meg
egy másikon az előző héten. Nélkülem.
– Igen, olyan király.
– Aha. – Callumnek meccse lesz szombaton. Az első hivatalos
meccs ebben a szezonban. – A barátomnak meccse lesz, így előbb
vele kell megbeszélnem.
Ismét hazudtam. Hiszen azt csináltam, amit akarok, de nem vol-
tam benne biztos, hogy el akarok menni abba a buliba.
– Callum, igaz?
A professzor besétált, letette a laptopját az asztalára, és bekap-
csolta.
– Igaz – helyeseltem, egy kissé elbátortalanodva, amiért ennyi
mindent tud rólam ez a lány, miközben én semmit sem tudok róla.
Talán ez az én hibám volt.
– Ő olyan… hűha! – A vihogása egyszerre volt halk és idegesítő.
– És focizik is?
– Aha. – Most mondtam, hogy meccse lesz, de magamban tartot-
tam a szavakat.
A professzor összecsapta a tenyerét.
– Oké, emberek. Könyveket kinyitni, tollakat izzítani. Ma egy
klasszikussal fogunk foglalkozni.
Kristy közel hajolva suttogott:
– Szólj a bulival kapcsolatban!
Nem akartam, de valamiért azt válaszoltam:
– Persze.
Másnap, Callum születésnapján, már majdnem éjfél volt, amikor
hallottam, hogy az ajtó becsapódik, és Callum ledobja a kulcsait a
konyhapultra.
Nem is láttam reggel. Amikor felkeltem, már sehol sem volt, pe-
dig egy órával korábbra állítottam az ébresztőmet. Az este érkezett
egy üzenetem, arról tájékoztatva, hogy a pasim egy kisebb
összejövetelre megy a csapattal, és megpróbál mihamarabb hazaér-
ni.
Ezzel meghiúsult a tervem, így elraktam az ajándékát, és vettem
egy fürdőt. Kétségbeesetten próbáltam megszabadulni a feszültség-
től, ami a Gray Springsen töltött minden nappal erősödött.
Működött. Miután kiszálltam, befejeztem a beadandóm nagy ré-
szét, majd rendeltem kaját, és a Trónok harcát néztem, miközben
egy unikornisos hímzést csináltam. De nem volt annyi forró víz, ki-
kapcsolódás és kínai kaja, ami megakadályozhatta volna, hogy
visszatérjen a végtagjaimat átjáró feszültség, amikor Callum beván-
szorgott a folyosóról a szobába.
– Boldog szül… Miért van olyan illatod, mint egy olcsó kurvá-
nak?
Callum felröhögött.
– Micsoda?
Továbbra is az ablakot bámultam, miközben ő megpróbált maga
felé fordítani. Végül sikerrel járt, sötét szemeit összehúzva tanul-
mányozta az arcomat.
– Mi a fene van, Renee?
– Olcsó parfümtől bűzlesz.
Vastag szemöldöke összeszaladt, és úgy hátrált, mintha megsér-
tettem volna.
– Komolyan?
– Szerinted összekeverném valamivel ezt a szagot? – Felhorkan-
tam. – Igen, komolyan.
Nevetett, és kis híján elborult az ágyon, ahogy elmosódottan
ennyit mondott:
– Őrült vagy.
Felsóhajtottam.
– Menj aludni!
Így is tett. Harminc másodperccel később a horkolása betöltötte
a szobát.
– Boldog születésnapot! – motyogtam a sötétségnek.
Másnap reggel lüktető fejfájással ébredtem, mivel az éjszaka
nagy részét ébren töltöttem, Callum horkolását hallgattam, és re-
méltem, el tudom űzni azt az érzést, hogy valahogy lemaradok.
Nem jártam sikerrel, és mivel megmakacsoltam magam, ledob-
tam Callum ajándékát a pultra, majd reggelit készítettem magam-
nak.
Épp beraktam a mosogatógépbe a tálamat, amikor Callum póló
nélkül, kialvatlan szemekkel és a tarkóját vakargatva belépett a
konyhába.
– Jézusom, ezek a srácok aztán tudnak inni!
Hümmögve becsuktam a mosogatógépet.
Magamon éreztem a pillantását, ahogy visszaraktam a müzlit a
szekrénybe.
– Mi bajod volt tegnap este?
Lassan becsuktam a szekrényajtót, majd megfordultam.
– Hát, tegnap volt a születésnapod, nem igaz? És látni akartalak,
ami öt percre meg is történt.
– Basszus, tudom. – Callum összecsípte az orrnyergét. – Sajná-
lom.
Az ajkamat rágcsálva odamentem a pulton lévő ajándékához.
– Tessék.
Mosolyogva figyelte egy pillanatig, majd rám nézett.
– Tudod, hogy nem kellenek ajándékok.
– Tudod, hogy engem meg nem érdekel, és ennek ellenére is ve-
szek neked valamit.
Felhorkant, és leült a bárszékre.
– Akkor rendben vagyunk?
Rendben lettünk volna? Attól függetlenül, hogy ő volt az, aki fe-
lém sem nézett a születésnapján, és úgy éreztem, elszakítják tőlem.
És ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hiszen házasok voltunk.
Nem tarthattuk magunkban a dolgokat, amikor megígértük, hogy
együtt éljük le az életünket.
A tenyeremmel rátámaszkodtam a gránitpultra, és a szemébe
néztem.
– Miért nem hívsz el mostanában a baráti összejöveteleidre?
Callum a fejét leszegve egy müzlidarabot tanulmányozott a pul-
ton.
– Ez… nem is tudom. – Beletúrt a hajába. – Mert unni szoktad.
Ráadásul ez egy olyan fiús dolog.
Elléptem a pulttól, és élesen kifújtam a levegőt.
– Fiús dolog.
– Renee!
Az ajtóban megtorpantam, és visszafordultam.
– Mi van?
– Mi lenne, ha a picsáskodás helyett elárulnád, hogy mi a bajod?
– kérdezte. – Az, hogy nem hívtalak el? Vagy hogy nem voltam itt-
hon, amikor ki kellett volna bontanom a borzalmas ajándékodat?
Az előbbiért nem fogok bocsánatot kérni. Sajnálom, de nélküled is
csinálhatok dolgokat.
Fájdalom futott át rajtam, amit legyőzöttség követett. Elsétáltam,
mert el akartam kendőzni az érzéseimet.
– Oké.
Nem számított, mit mondok, én vagyok a tapadós, aki nem ad
teret a másiknak. Vajon érdemes lett volna megpróbálni elmagya-
rázni, miért is érzek így? Valószínűleg nem. A csalódottságtól
összeszorítottam a számat, hogy megállítsam a könnyeket.
– Egérke – mondta lágy hangon Callum, ahogy utánam jött a szo-
bába. A tükör előtt állva hátratűztem a hajamat, miközben körém
fonta a karját, és a fülembe suttogott: – Sajnálom, oké? – Amikor
nem válaszoltam, erősebben szorított. – Tudod, nem vonzó ez a hir-
telen jött bizonytalanság.
Lehunytam a szemem, aztán megfordulva a szorításában kinyi-
tottam, hogy felnézzek rá. Ő is nézett, egyikünk sem volt hajlandó
meghátrálni ebben a néma harcban.
– Tudod, mi nem vonzó? – suttogtam, figyelve, ahogy a pillantá-
sa a piros szájfényemre téved. – Egy férj, aki elfelejti, hogy házas.
Éreztem, hogy megfeszül. Kibújtam a szorításából, hogy megra-
gadjam a táskámat, majd felkaptam a telefonomat, és beleraktam.
– Renee! – csattant fel, amikor kiléptem a szobából.
Sikerült eljutnom az ajtóig és felvenni a csizmámat, mielőtt
megragadott és maga felé fordított.
– Igen, olyan helyekre megyek, ahol sok lány van. Igen, tudom,
hogy sok időt töltöttem a srácokkal. Igen, jól tudom, hogy ez zavar
téged. De nem hagyom abba azt, amit csinálni szeretnék, csak hogy
boldoggá tegyelek.
A padlóra szegeztem a pillantásomat, a vágy, hogy veszekedjek
vele, úgy illant el, mint az elhaló szél.
– Nem is kérlek rá. – Én csupán meg akartam bizonyosodni ar-
ról, hogy nem feledkezett el rólam.
Csend telepedett ránk, majd Callum megfogta az államat, és ma-
ga felé fordította, hogy a szemébe nézzek.
– Sajnálom az ajándékot. Biztosan imádni fogom, csak másna-
pos vagyok, és rohadt morcos. De szeretlek, oké?
Magamra erőltettem a legszebb mosolyomat, és bólintottam.
– Én is szeretlek.
Magára hagytam a lakásban, majd megvártam, hogy becsukód-
jon a lift ajtaja, aztán leeresztettem a vállam, és lehervadt a moso-
lyom.
TIZENÖT
Renee
A tömeg őrületes volt. Ujjongás és kiabálás visszhangzott a stadion-
ban, ahogy a csapattagok a sisakjukat lekapva, izzadt homlokkal
egymásra ugráltak.
Nem olyan volt, mint gimiben. A fények vakítóak voltak. Míg a
hangok fülsüketítőek. És az atmoszféra izgalommal telt meg.
Miközben figyeltem, ahogy a csapat lemasíroz a pályáról, majd
eltűnik az alagútban, ami, gondoltam, az öltözőbe vezet, rájöttem,
hogy nincsenek többé győzelem vagy vereség utáni csókok.
Akkor sem tudna odarohanni a lelátóhoz, ha akarna.
Elszorult a szívem.
Oly sok dologról hittem, hogy nem fog hiányozni a gimiből, már-
is visszatért, hogy a szívembe marjon.
Nem hagyva, hogy a melankólia beszivárogjon a fáradt testem-
be, felálltam, és átvágtam a diákok meg a családtagok között, akik
épp az estéjük további részét tervezgették, vagy a csapatra vártak.
Callum az utolsók között lépett ki, ami nem lepett meg. Szeretett
hosszasan zuhanyozni a meccsek után, és ha épp nem arra a bulira
tartottunk volna, otthon is lefürdik. Velem. De ez már a múlté volt.
Próbáltam nem keserűen felfogni a dolgot, és egyébként is azt ígér-
tem Kristynek, hogy elmegyek abba a buliba, amit említett, amin
Callum csapattársai is ott lesznek, elsőstől a végzősig. Ha ő nem
akart elhívni, hát meghívtam önmagam. Bíztam Callumben – per-
sze hogy bíztam –, csak gyűlöltem, hogy folyamatosan emlékeztet-
nem kell magam erre az aggasztó tényre.
– Fáradtnak tűnsz, Egérke. – Callum megfogta az arcomat, és
megemelte a fejemet, hogy megcsókoljon.
Visszacsókoltam, nem törődve a közönségünkkel. Ő az enyém,
és büszke is voltam rá.
– De sosem vagyok túl fáradt gratulálni neked, szupersztár.
Az ajkamba vigyorgott.
– Szeretlek.
Miután ismét megcsókoltam, hátraléptem, és megfogtam a ke-
zét.
– Milyen érzés volt?
Megrázta a fejét, és a mosoly nem hervadt le az arcáról, ahogy a
kocsihoz sétáltunk.
– Heves, csodálatos, és csak úgy… minden egyszerre.
– Minden – ismételtem, majd beültem, amikor kinyitotta nekem
az ajtót.
Félbeszakított minket egy csapattársa, és elmosolyodtam, ami-
kor bekopogott az ablakon, és integetve jelezte, hogy húzzam le az
ablakot.
– Szerintem még nem találkoztatok. – Callum rám mutatott. – Ő
itt Paul, később még látni fogjátok egymást.
Egy pillanatra végigmértem Pault, emlékeztem rá az egyik buli-
ból. Bámulatosan nézett ki, fehér fogai fényesen világítottak sötét-
barna bőre mellett.
– Biztos fogjuk. Öröm volt találkozni veled, Paul.
– Ejha, Mike-nak igaza volt. Ez a lány olyan, mint egy hercegnő,
vagy valami.
Callum vihogni kezdett.
– Éles karmai vannak, jobb, ha ezt észben tartod.
Vigyorogva felhúztam az ablakot, ahogy elköszöntek egymástól.
– Akkor Mike is jön? – kérdeztem, amikor Callum beült a kocsi-
ba.
– Igen, azt mondta, ott találkozunk.
Volt nálunk egyszer-kétszer, de egyébként nem igazán láttam.
Mike azért választotta a Gray Springst, hogy közel lehessen az
anyukájához, aki továbbra is elég zavarodott volt, és hajlamos volt
váltogatni a pasikat, ha nem tartja szemmel.
– Milyen szarságot dumál rólam?
Callum tétova mosolyra húzta a száját.
– Hetekkel ezelőtt történt. A srácok kérdezősködtek.
Éreztem, hogy Mike még mindig böki a csőrét velem kapcsolat-
ban, és megpróbáltam enyhíteni az arcán tükröződő rosszallást.
– Hercegnő? – Felhorkantam. – Milyen sértő!
– Ne is foglalkozz az alja néppel! – Vigyorgott. – Jól tudod, hogy
te egy királynő vagy.
Felnevettem.
– Pontosan.
– Még egyet – kiáltotta Kristy, aztán elvette a poharamat, és teletöl-
tötte.
Inni kezdtem, majd csettintettem a nyelvemmel, miután ledön-
töttem az egészet.
– A sör undorító.
– Hamarosan nem fog érdekelni.
És igaza lett.
Jól éreztem magam. Mintha minden itallal egyre több teher ke-
rült volna le a vállamról, enyhítve a mellkasomat szorító érzést. A
gimi alatt is iszogattam néha, de sosem annyit, hogy lerészegedjek.
– Mekkora szívás! – Ahogy megfordultam, mozogni kezdett a
szoba, és nem ismertem fel a bent tartózkodókat. – Megyek, és meg-
keresem a pasimat.
Átverekedtem magam a tömegen, hunyorítva lestem minden
magas, sötét hajú srácot, talán egy kissé túl közelről is. Felfordult a
gyomrom, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Csöpö-
gött az izzadság a homlokomról, és a hátsó ajtó felé sétálva letöröl-
tem.
– Egérke. – Callum a derekam köré fonta a karját, ahogy lemen-
tem a lépcsőn.
– Hát itt vagy! – Az arcába mosolyogtam.
– Árad belőled a sörszag – mormolta.
– Belőled meg a szexiség. Gyere, keressünk egy szobát, rengeteg
van itt.
– Renee! – kiáltott Kristy valahonnan mögülem.
– Fú, nem tudom lerázni magamról a csajt.
Callum nevetve magához szorított.
– Csönd, közeledik.
– Gyere táncolni! – nyafogott Kristy, megrángatva a kezemet. –
Ó, szia, Callum! Jó meccs volt.
– Kösz. Menj! Szórakozz egy kicsit!
– Veled lenni jó móka – ellenkeztem lebiggyesztett szájjal.
Az ujjával megsimogatta az ajkamat, majd lehajolt, és szájon
csókolt.
– Menj, én úgyis itt leszek még egy ideig!
Körbenéztem, és a csapat nagy részét kint találtam. Callum is bi-
zonyára csatlakozni akart hozzájuk, ami unalmasnak ígérkezett.
Miközben vissza, befelé mentünk, Kristy végig rángatott, míg el
nem húztam a kezem. Ő dalt váltott, miközben szereztem még egy
italt, majd egy régi R&B dallam töltötte meg a fülemet.
– Ó, igen! – A levegőbe emeltem a kezemet, mire a sör végigcsor-
gott a karomon. – Undorító – motyogtam, majd gyorsan kiürítettem
a poharamat, és ledobtam a földre. A csípőmet ringatva megfogtam
Kristy kezét, ahogy csatlakoztam hozzá a szoba közepén.
Táncoltunk, és nevettünk, amikor majdnem elestünk a saját lá-
bunkban, vagy elrontottuk a dalszöveget. Már el is felejtettem, mi-
lyen jó, ha van egy barátod. Egy másik lány, akivel jól érezheted
magad, viccelődhetsz vele, és együtt tölthetitek az időt. Még ha
ennyit nem is ittunk régen.
– Rázzátok, csajok! – kiabálta egy srác a kanapéról.
Odapillantva megláttam Mike-ot pár ismeretlen sráccal üldögél-
ni.
Odaintettem neki, majd megfogtam Kristy kezét.
– Pisilnem kell.
Elhúzta a kezét, és kitáncolt a szobából.
– Előbb igyunk még egyet.
Nem vettem róla tudomást. A szoba elhomályosult, amikor el-
hagytam a zsúfolt nappalit. Megtámaszkodtam az étkezőasztalon,
átgondolva, leüljek-e egy kicsit, majd úgy döntöttem, megkeresem
Callumöt.
Hunyorogva kijutottam a sötétségbe, és megragadtam a hosszú
tornác korlátját. Elmosolyodtam, amikor megláttam őt hátul a srá-
cokkal. Elengedtem a korlátot, óvatosan elindultam lefelé a lép-
csőn, miközben még több ember került a látóterembe.
Lányok. Rengeteg lány vette körbe őket.
Callum mellett ketten álltak. Ne! Amikor megálltam, valakit
meglöktem a vállammal. Nemcsak álltak mellette, az egyik meg-
érintette a haját, végigfuttatva rajta a körmét, amitől Callum rövi-
den lehunyta a szemét.
A parfüm, a nélkülem töltött idő. Állandóan nélkülem.
Mi nem leszünk klisék. Egy olyan fiatal pár, akik egy hülye dön-
tés után eltávolodnak egymástól.
Mi nem lehetünk ilyenek.
Így elfordultam, mielőtt többet látnék, és minden visszafelé tett
remegő lépés közben a szívem a szegycsontomhoz csapódott.
Könnyek homályosították el a látásomat de egyre sürgetőbben
kellett pisilnem és hánynom.
– Azt hiszem, vízre van szükségem. – Letettem a műanyag poha-
rat, nyeltem egyet, és vettem pár gyors lélegzetet.
– Ne légy beszari! Még csak most kezdjük. – Kristy töltött egy
újabb italt az asztalon lévő hordóból.
Ekkor már fogalmam sem volt, mennyit ihattunk. Nem tudtam
számontartani, ami sosem jelent jót. És Kristy jól láthatóan hozzá
volt szokva a durva piáláshoz, nem úgy, mint én.
– Nem vagyok beszari – mondtam akadozó nyelvvel, majd feláll-
tam, és megijedtem, mert a hólyagom már alig bírta. – Rögtön jö-
vök.
Átbukdácsoltam a folyosón, és minden arra alkalmas embert
megkérdeztem, merre lehet a mosdó. Mindenki a folyosó vége felé
mutatott, ám nem tudtam, és nem is akartam elhinni a látványt. A
sor vagy egy mérföld hosszú volt.
Egy morgás kíséretében elvánszorogtam a lépcsőig, és a korlátot
szorongatva felmentem.
Rengeteg szobát találtam odafent, ahogy kinyitogattam az ajtó-
kat, nem törődve a bent lévők szitkozódásával.
Végül megtaláltam a hálószobát, ami szerencsémre üres volt.
Nem mintha ezen a ponton érdekelt volna, ha nem így van. Volt
WC-je is, amire nagy szükségem volt, csakúgy, mint egy kis magány-
ra.
Majdnem felsírtam a megkönnyebbüléstől, és remegő lábakkal
hagytam, hogy lecsússzon a bugyim a bokámig. Miután végeztem,
küszködve megigazítottam a kék és fehér ruhámat, és a fejemet
rázva próbáltam megszabadulni a szédüléstől. Amint úgy véltem,
jobban vagyok, megmostam a kezem, majd elborzadva néztem a
tükörképem.
– Atyaég! – Megpaskoltam az arcomat, és megpróbáltam letöröl-
ni a lefolyt szemfestékemet, majd felszisszentem, mert a körmöm a
szemgolyómat találta el. Nem csoda, hogy Callum másfelé keres-
gélt.
Csak egy bizonyos ideig tudod ugyanazt az arcot bámulni, vagy
időt tölteni valakivel úgy érezve, mintha kiút nélkül sarokba szorí-
tottak volna, mielőtt bekattannál.
Mike arca bukkant fel mögöttem.
– Jól vagy, Renee?
Szipogva próbáltam elrejteni az összetört szívemet.
– Segíts, úgy nézek ki, mint egy undormány!
Mike felnevetett, és elkapta a kezemet, amikor kissé túl gyorsan
fordultam meg.
– Gyönyörű vagy, és ezt te is tudod.
Én is nevetni kezdtem, és dorgálóan megráztam az ujjamat az
arca előtt.
– Te meg részeg vagy, mister.
– Közel sem annyira, mint te.
– Touché. – Ahogy kiszabadítottam magam a szorításából, neki-
borultam a falnak. – Aú! – morogtam a kezemet dörzsölgetve.
Mike megfogta a kezemet.
– Jól vagy?
Felnéztem rá, majd pislogni kezdtem, amikor kettőt láttam belő-
le.
– Azt hiszem, túl sokat ittam.
– Én is azt hiszem. – Nevetett, majd elkomolyodott. – Láttam.
Amikor kisétáltál korábban.
Megdöbbenve horkantva felnevettem, és teljesen nevetségesen
éreztem magam. Na meg szégyenkeztem.
– Istenem, biztos gáz voltam!
– Az nem lehetséges. – Kezek fogták közre az arcomat. – Sosem
vagy az – suttogta.
Majd hirtelen az ajka az enyémen volt, miközben én még nevet-
tem. A nevetés a torkomban ragadt, ahogy a puha ajkai megpróbál-
ták szétfeszíteni a számat. Furcsa érzés volt, idegen, és fogalmam
sem volt, hogyan történhetett meg, ezért ismét felnevettem, és eltol-
tam Mike-ot magamtól.
– Jézusom, Mike! Nem csókolhatsz meg!
Megbántva a homlokát dörzsölte.
– Miért nem?
A tekintete az enyém után kutatott, a szándéka tisztán kiolvas-
ható volt belőle. Miért ne csókolhatna meg, ha Callum odalent van,
és éppen azt csinál, amit akar?
Tudod, nem vonzó ez a hirtelen jött bizonytalanság.
– Tudsz titkot tartani? – kérdeztem tőle.
Mosolyogva bólogatott.
A felháborodás és a düh úgy égette a mellkasomat, hogy belere-
megett a kezem, miközben közel hajoltam hozzá, és megérintettem
az arcát.
– Szomorú vagyok, és kibaszott dühös – suttogtam az ajkának, a
fejem forgott, és elhomályosult a látásom.
– Rajtam kitöltheted – suttogta vissza, és az ajka ismét az enyé-
met érintette. – Hisz mi ilyenek vagyunk, nem igaz?
Szomorú mosolyában igazság bujkált.
Hiszen tényleg ilyenek vagyunk.
Talán, gondoltam, ahogy az ajkam az övére tapadt, ő pedig az
ágy felé hátrált velem, megvan az oka annak, hogy az emberek meg-
csalják egymást. Elárulják egymást.
Talán nem azt jelenti, hogy nem szeretsz valakit többé.
Talán egyszerűen annyit jelent, hogy túlságosan szereted.
TIZENHAT
Callum
Valakinek a gyepén ébredtem.
Vagyis nem teljesen, de közel voltam hozzá.
– Haver, ne már! – morogta valaki.
Megpróbáltam megmozdítani az elzsibbadt végtagjaimat a kerti
székben. A tűz mostanra kialudt, és három srác még mindig szu-
nyált. Toby viszont tényleg a füvön feküdt, összekuporodva.
– Hát, ez…
– Elcseszett volt – segítettem ki Quinnt, aki bólintott, miközben
eltakarta a szemét a reggeli napfény elől.
– A picsába, ti idekint aludtatok? – kérdezte Mike, és a szemét
dörzsölve kilépett a tornácra.
– Még szép. Vagy nagyban játssz, vagy sehogy, seggfej! – Bur-
rows a levegőbe bokszolt, majd ásított.
– Szerintem én hazamegyek – mondta Quinn talpra állva.
Renee.
Pánikolva elszorult a szívem, amitől bizonytalan lábakon követ-
tem Quinnt az ajtóhoz.
Ám Renee ekkor besétált a konyhába, az arca a szokásosnál is
sápadtabb volt, és imbolyogva lépkedett.
– Callum?
A megnyugvás hatalmas erővel tört rám. Megragadtam, karo-
mat a dereka köré fontam.
– Sajnálom. Nem akartam elaludni. Arra sem emlékszem, ho-
gyan történt.
– Az a kibaszott sör történt – mondta Paul, felemelve a fejét a
pultról, amire korábban ráborult. – Szent isten! Valami zsíros kaját
kell ennem, most azonnal.
– Jól vagy? – kérdeztem Renee-t.
– Aha. – A hangja kissé rekedtes volt, így megköszörülte a torkát.
– Hazamehetnénk?
– Persze. Viszlát, seggfejek!
Motyogó válaszokat kaptam, miközben kisétáltunk.
– Hívnunk kell egy taxit.
Renee a ruhája zsebében keresgélte a telefonját, majd hívott egy
fuvart, és megkérte, hogy annak az utcának a végén vegyen fel
minket, amin épp sétáltunk.
– Hol aludtál? – Ő nem igazán szokott sokáig maradni a bulikon,
és nem is sokra jött el velem. Ami valószínűleg az én hibám volt.
– Az egyik fenti szobában ébredtem – mondta halkan, túl hal-
kan.
– Haragszol? Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire…
– …elszabadul majd – fejezte be helyettem.
– Ja. Szemétség volt, hogy úgy otthagytalak.
– Nem, nem haragszom. Csak fáradt vagyok. – Élesen felneve-
tett, majd így folytatta: – Az én hibám. Túl sokat ittam.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt. Tudtam, hogy mekkora
seggfej voltam mostanában. És valaki más házában ébredni, azt
sem tudva, hol lehet a feleségem, csak rontott a helyzeten. Az
eszembe véstem, hogy el kell utasítsam a következő bulimeghívást.
Madarak csipogtak a magas fákon, miközben néhány autó el-
ment az utcán. Renee haja kész káosz volt, a sminkje elkenődött, és
valami kosz volt a ruhája elején.
– Akkor jól vagy?
Bólogatva leintette a taxit, amikor elértünk az utca végére.
A lakásunkhoz vezető út csendes volt, a sofőr dohányt rágcsált,
és harminc másodpercenként váltogatta a rádióállomásokat, ami
pokoli élmény volt a lüktető fejemnek.
Amikor lehúzódott az épületünk előtt, adtam neki egy húszast,
majd kisegítettem Renee-t.
– Elmenjünk valahova enni?
Elborzadva végignézett magán.
– Ne, csak le akarok zuhanyozni, és aludni.
Érthető volt.
Amint beléptünk, ledobtam a ruháimat, és követni akartam Re-
nee-t a zuhanyzóba, de az arcomba vágta az ajtót. Lenyomtam a ki-
lincset, de bezárkózott.
– Túl fáradt vagyok.
– Oké, de nem kell…
– Mindjárt jövök.
A homlokomat ráncolva a konyhába indultam, és beleharaptam
egy almába, amíg vártam.
Tíz perccel később jött elő, haját egy fekete törülközőbe csavar-
ta, és az arca olyan tiszta volt, hogy pirosnak tűnt. Kinyitotta a hű-
tőt, kivett egy üveg vizet, majd bement a szobánkba.
Kidobtam az almacsutkát, és olyan gyorsan mostam le magam-
ról a másnaposságot, amennyire csak tudtam, aztán csatlakoztam
hozzá az ágyban.
A dereka köré fonva a karomat a mellkasomhoz húztam, és be-
lepusziltam a nyakába.
– Biztos jól vagy?
Egy hosszas szünet után ennyit suttogott:
– Soha többé ne csináljunk ilyet!
Elmosolyodtam.
– Egyetértek.
Átaludtuk az egész vasárnapot. Legalábbis én. Renee-nek beadan-
dót kellett írnia, amin rengeteget dolgozott, miközben arról panasz-
kodott, hogy nincs otthon fájdalomcsillapító, így elmentem a Main
Streeten lévő kis patikába, és vittem neki.
A szokásos tamponjából is vettem, hátha úton van az a szörnye-
teg. A viselkedéséből úgy éreztem, közeledik.
Hétfő reggel mélyen aludt az ágyban, amikor elmentem, azt kí-
vánva, bárcsak felkelthetném és belecsusszanhatnék hátulról. De
nem akartam piszkálni az alvó oroszlánt, amíg ő nem kér rá.
Azt éreztem, most sincs kedve hozzá, így megfogtam a sulis cuc-
caimat, és úgy döntöttem, hogy majd az edzőteremben zuhanyzok.
Épp akkor csörrent meg a telefonom, amikor az edzésre sétál-
tam, és megláttam, hogy van három olvasatlan üzenetem.
Figyelmen kívül hagyva azokat, felvettem.
– Cal – szólt bele apa.
– Szia! – Biztosan a tengerentúlon lehetett, ha reggel hat előtt
hív. Egy igazi munkamániás, de a három kávéja előtt sosem telefo-
nál.
– Milyen volt a meccs? Sajnos nem tudtam elmenni. A hónap vé-
géig a városon kívül tartózkodom.
Fogalmam sem volt, miért kér mindig bocsánatot, amikor egyet-
len gimis meccsemre sem jött el, amióta egyesítette a cégét a Damo-
néval.
Bár azt hiszem, hálás lehetnék, amiért törődik velem annyira,
hogy bocsánatot kérjen. Lehetnék.
– Jók voltunk, nagyszerű a csapat. – Ezután meséltem neki a két
héttel korábbi, előszezonbeli mérkőzésről, néhány csapattársamról
és a meccs utáni ünneplésről, amire mormogó hangot hallatott,
mert valószínűleg az e-mailjeit olvasgatta a telefonján.
– Jól hangzik. Lesz egy jótékonysági gálánk, amikor visszatérek.
Mi fogjuk szponzorálni, és anyád sok munkát fektetett bele…
Kikapcsolt az agyam, ahogy az edzőterem felé közeledtem, és
odaintettem Paulnak, aki már súlyzózott. Ő aztán mindent túltelje-
sített. A hétvégén történtek után meglepődtem, hogy mindenki elő-
került.
De félholtan is ott voltak az öltözőben, shake-et ittak, vagy las-
san összeszedték magukat.
– …péntek este. Szóval az lenne a legjobb, ha óra után hazajön-
nél.
Azta. Leállítottam, amikor rájöttem, melyik napról van szó.
– Apa, meccsem lesz.
– És? Ez üzlet, Cal.
Összeszorított fogakkal próbáltam nem letenni.
– Igen, de már nem gimibe járok. Ez az én… – Potenciális karrie-
rem, akartam mondani.
Így is értette a célzást.
– Ez a cég a jövőd, Callum.
– Apa – mondtam suttogva, miközben kinyitottam az öltözőszek-
rényemet. – Még csak most kezdődött a szezon, így nem hagyhatok
ki egyetlen meccset sem. Sajnálom, de nem tehetem.
Felsóhajtott, majd egy pillanatig húzta az időt.
– Jó. De nem csinálhatod ezt örökké. A család az első.
Letette, mire gúnyos vigyorral a telefonomra meredtem, bedob-
tam a szekrényembe, és megfogtam az edzőnadrágomat.
Az edző akkor lépett be, amikor az alsót áthúztam a sportcipő-
mön.
– Hallottam, hogy jól éreztétek magatokat a hétvégén, hölgyek.
Toby a padon fekve vigyorgott.
– Így is mondhatjuk.
– Tizenöt kör, Hawthorne. – Amikor Toby elképedve rámeredt,
elkiabálta magát: – Legyen húsz. Húzás!
Toby a fejét rázva mormogott az orra alatt, miközben kisétált a
teremből.
– Nem tudom, min mosolyogtok. Ti is csatlakozni fogtok hozzá.
És ha szerencsétek van, megengedem, hogy leüljetek, és úgy nehe-
zítem meg a dolgotokat. – Amikor mindenki lefagyva ácsorgott, fel-
kiáltott. – Mire vártok? Adjam írásba? Azt hiszitek, egy győztes
meccs a futballuniverzum istenévé tesz titeket, és már nem is kell
dolgoznotok? Nyomás kifelé! – Kidülledt a szeme. – Most azonnal.
Kimentünk, és próbáltuk visszatartani a nevetést, ahogy futot-
tuk a köröket.
– A pokolba, mindjárt végem. Érzem, hogy közeledik –
vinnyogott Burrows a tizenkettedik körnél.
– Ez akkor is jusson eszedbe, amikor legközelebb annyi sört
akarsz inni, mint a testsúlyod – mondta nevetve Heath, az egyik
végzős.
– Rohadj meg! Mintha te nem csinálnád.
– A különbség az, hogy én az asztal alá tudlak inni, és akkor is
lekörözlek, malacos srác.
– Te seggfej! – Burrows nekiiramodott, és olyan gyorsan üldöző-
be vette Heatht, amit nem néztem ki belőle. – Apa már nem is tart
malacokat!
– Igen? Mert pont úgy beszélsz, mintha tartana.
Quinn utolért, és a fejét rázva mosolygott.
Amint megkezdtük a tizenhetedik kört, az edző visszaküldött
minket az edzőterembe, amiért rohadt hálás voltam. Már égett a tü-
dőm.
De nem volt időnk pihenni. Azonnal a súlyokhoz siettünk, mi-
közben ő kiabálva felsorolta az összes kárt, amit a testünkkel mű-
veltünk, és hogy milyen sok időbe fog telni rendbe hozni.
– Kibaszott brutális volt – mondta Paul, a dereka köré csavarva
a törülközőt, miután mindenki lezuhanyozott.
Néhány srác a sarokban nevetgélt, de nem figyeltem rájuk. Nem
volt időm ilyesmire, mert óra előtt még enni akartam egy hatalma-
sat. Üzemanyagra volt szükségem, hogy ne omoljak össze.
– Welsh, a barátnőd tényleg csinos.
Heath gúnyos hangjára összehúztam a szemöldökömet, majd a
mellette ülő Mike-ra pillantottam, aki megvonta a vállát, felkapta a
táskáját, majd kisétált.
– Ja, bárcsak lenne olyan haverom, aki osztozna velem a barát-
nőjén! – mondta Jason, az egyik végzős, és szemét az ajtón tartotta,
amin Mike nemrég kilépett.
– Nem tudom, miről beszéltek, seggfejek, de én lelépek. – A ne-
vetésük követett, miközben távoztam, majd előhúztam a telefono-
mat, amikor kiértem a parkolóba.
Kis híján eltanyáztam az aszfalton, amikor megnyitottam az
üzenetet, ami egy ismeretlen számról érkezett.
Elfelejtettem, hogy kell levegőt venni, amikor megláttam a képet
Mike-ról.
Aki egy ágyban feküdt a feleségemmel, és úgy fonódott a mezte-
len testére, mintha minden joga meglenne hozzá.
TIZENHÉT
Renee
Kavargó gondolataim összegabalyodtak, majd kibomlottak, mielőtt
a felszínre tudtam volna hozni őket.
Mit műveltem?
Ez a kérdés vasárnap óta nem hagyott nyugodni, amikor is egy
idegen ágyában ébredtem. Minden összefolyt. Csak arra emlék-
szem, ahogy Mike az ágy felé tolt engem.
Ajkak a nyakamon, durva ujjak a lábamat simogatják. „Ezt min-
dig meg akartam tenni.”
És ami ezután történt… nos, nem vagyok benne biztos, hogy sze-
retnék rá emlékezni. Egy dolog ekkora borzalmat művelni, és
megint más emlékezni rá. Megállás nélkül kínozni magamat vele.
De nem tudni valamit már önmagában kibírhatatlanul kínzó
volt.
Az azóta eltelt percekben és órákban folyamatosan kavargott a
gyomrom. Felforgattam az agyamat, az emlékek után kutatva, vár-
va, hogy megjelenjenek. Habár nem akartam tudni, mennyire
csesztem el, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy az életem egy bor-
zalmas része, még ha órákról vagy percekről volt is szó, egyszerűen
kiesett a fejemből.
Mike karjával a derekamon ébredtem, a szuszogása megborzol-
ta a hajamat, miközben lassan visszatértem a valóságba.
Kényelmes volt, intim. Mintha jogában állt volna megérintenie
engem.
És én ruháztam fel ezzel a joggal.
De ahogy felültem, ránéztem, és a következő szavakat ziháltam:
– Ugye nem?
Az arca teljesen eltorzult a pániktól…
Nem tudtam elhinni. Nem voltam rá hajlandó. Ezt vele is közöl-
tem, de a szavaim szertefoszlottak a szoba állott levegőjében, mi-
közben Mike bűntudattal a szemében megrázta a fejét.
Miközben próbáltam visszatartani a könnyeket, lemásztam az
ágyról, majd sietősen felkaptam a ruhámat, és a cipőmet kerestem.
Mike bocsánatkérése követett a szobából kifelé, és azóta sem ha-
gyott nyugodni.
Nem tudtam megszabadulni a keserű íztől a számban.
Beszélnem kellett Callummel, de akárhányszor megpróbáltam,
a ködös emlékeim homályossá váltak. Mit is mondhattam volna ne-
ki, amikor magam sem tudtam a választ a kérdéseimre?
Sosem hittem, hogy képes lennék megcsalni valakit, főleg olyat,
akit szeretek. De mégis megtettem. Hisz megcsókoltam Mike-ot, és
az ágyban kötöttünk ki. Ennyire emlékeztem belőle, és nyilvánvaló,
mi… ne erre gondolni sem mertem.
Nem tudtam elmondani Callumnek. De nem hallgathattam el
előle. Habár akkor jogosnak éreztem a tetteimet, nem voltak azok.
Hibáztam. Felindulásból és sértettségből cselekedtem, egy balga
módon sebezhető állapotban.
Később kiderült, hogy nem kell elmondanom neki.
Egész délelőtt nem láttam Kristyt sehol, de a gúnyos mosolyok-
ból és a sugdolózásokból ítélve, amik azzal fenyegettek, hogy borot-
vaéles fogaikkal elnyelnek, rajtam kívül mindenki tudta az általam
keresett válaszokat.
Késő délután a könyvtár sarkában ültem, a könnyek némán cso-
rogtak le az arcomon, ahogy a mellkasomhoz húztam a térdemet,
és olvasást színleltem. Vártam. Nem halogathattam tovább, de nem
bírtam rávenni magam, hogy hazasiessek… kihez is?
Mit találnék ott?
Callumöt. Aki szeret engem. Jól ismer. Tudja jól, hogy nem ten-
nék ilyesmit, és sosem követném el kétszer ugyanazt a hibát. Bizto-
san megbocsátana, ha nem is azonnal, akkor idővel.
Hiszen a férjem.
Össze kellett kapnom magamat, és emlékeznem erre. Ő jobban
ismert engem, mint én magamat. Ő tudná, hogy nem számít, mit
tettem, mert más körülmények között nem történt volna meg.
Szánalmas.
Az egész olyan ostobának és szánalmasnak tűnt.
Szipogva megtöröltem a szememet, és lehajtott fejjel kisétáltam
a könyvtárból a sötét, csillagos ég alá.
Te egy királynő vagy.
A fejemben lévő hangra felkaptam a szememet, kihúztam a vál-
lam, és egyenletesen lépkedtem. Menni fog.
Hiszen én vagyok Renee Welsh.
És több vagyok, mint a hibáim összessége.
A magabiztosság úgy nőtt bennem, mint egy lassan nyiladozó
virág, a szirmaim tündököltek, ahogy szakaszosan új erőre kaptam.
Ezeket a szirmokat azonban egy láthatatlan szellő szétszórta, és a
semmibe vesztek, amikor kiléptem a liftből, majd beléptem a laká-
sunkba.
A folyosó és a nappali dobozokkal volt tele. A ruháim, táskáim,
cipőim – minden, hanyagul beledobálva.
Kifutott az arcomból a vér, ahogy dübörgött, majd lefékezett a
szívem.
– Callum?
Semmi.
Átvágtam a dobozok között, végigmentem a szobánkhoz vezető
folyosón, és ott találtam az ágyunk szélén ülve.
A térdei közé szorított kezeit bámulta, a hangja feszült volt.
– Ma este még maradhatsz, de utána magadra maradsz.
– Mi… miért? – Felesleges volt keresni a miérteket, hiszen mind-
ketten tudtuk a választ, de nem találtam a szavakat. Idegesen felne-
vettem. – Előbb nem beszélhetnénk meg?
A szeme lángokat szórt, ahogy rám nézett. Felállt, tett felém egy
lépést, majd megtorpant.
– Mit kell megbeszélni? Hogy ezen a kibaszott campuson min-
denki tudja, hogy a barátom, a rohadt csapattársam, elcsábította a
részeg barátnőmet? – Szünetet tartott, és egy kurta nevetést halla-
tott. – Vagy nem is. A kibaszott feleségemet.
Tehetetlenül összerezzentem.
– Nem tudom, mit hallottál, de nem emlékszem, hogy mi történt.
Megfeszítette az állkapcsát.
– Hát persze. Ez a legkönnyebb, mi?
Összeszorult a mellkasom, alig lélegeztem, miközben a szeme-
met marták a visszafojtott könnyek.
– Ez az igazság.
– Az igazság? Szóval nem emlékszel, túl részeg voltál-e ahhoz,
hogy nemet mondj? Mi? Akkor megerőszakolt?
Ismét összerezzentem, ő pedig nyelt egyet, de nem kért bocsána-
tot a durva szavaiért.
– Nem.
Erősen beletúrt a hajába.
– Jézusom!
– Nem akartam…
Morogva közbevágott:
– Fogd be, és húzz innen!
– Nem, nem dobhatsz ki csak úgy! Hát nem érünk többet, mint
egy részeg hiba? Mint egy félreértés?
Callum megragadta a telefonját, és az arcomba nyomott egy ró-
lam készült képet. Az ágyban. Mike-kal. Meztelennek tűntem rajta,
pedig a pánt nélküli melltartómban ébredtem. De a bugyim sehol
sem volt. Mike mellkasán nyugtattam a fejem, míg ő a derekam kö-
ré fonta a kezét.
– Ebben mi a félreértés?
Pánikolva nyeltem egyet, de nem hagytam, hogy elhatalmasod-
jon rajtam.
– Semmi. De ez csak egy kép, Callum.
– Egy sokat mondó kép, nem gondolod?
– Ki küldte el neked?
Keserűen felnevetett.
– Nem mintha számítana, de történetesen az új barátnőd tette.
A szívem dobogása elakadt, megtorpant, amiért úgy tűnt, mint-
ha a csapások soha nem érnének véget.
– Callum – haboztam –, nem tudom, mi történt, nem tudom pon-
tosan, mit csináltunk, de…
– Szerintem elég nyilvánvaló, nem? – Gúnyosan vigyorgott. – És
alig tagadod.
– Mert tudom, hogy hibáztam. Mi… – Szünetet tartottam. A sze-
mében lévő undortól és zavarodottságtól legszívesebben lekupo-
rodtam volna a szoba sarkába. – Rendbe tudom hozni.
Megcsóválta a fejét.
– Nem tudod.
Tettem felé egy lépést.
– De menni fog, csak…
– Még rád nézni sem bírok! – üvöltötte, amitől hátráltam három
lépést. Gombóc lett a torkomban, ahogy zihált, és durván megdör-
zsölte az arcát. – Ilyesmit nem lehet rendbe hozni. Kérlek, komo-
lyan mondtam, tűnj a szemem elől!
Ő már nem Callum volt többé. Nem is a férjem vagy a barátom.
Nem, órák alatt visszarepültünk abba az időbe, amikor semmi mást
nem érzett irántam, csak megvetést és bizalmatlanságot.
És a sötét szemébe nézve nyilvánvalóvá vált, hogy döntésre ju-
tott, és úgy áradt belőle a feszültség, mint egy közeledő vihar. Nem
tudtam volna olyat mondani vagy tenni, ami lebeszéli róla.
Aznap este nem.
– A kanapén alszom.
Az én részemhez sétáltam, megragadtam a párnámat, és min-
denhova néztem, csak Callumre nem, miközben kisétáltam a szobá-
ból.
Sosem esett nehezemre elaludni, mielőtt a Gray Springsre érkez-
tem, de ezúttal képtelen voltam.
Az ébresztőmet a második csengésnél kapcsoltam ki, miközben
a szemem csipássá vált a könnyektől, és lüktetett a fejem.
Callum másfél órája ment el edzésre. Hallottam egy rövid ideig
a konyhában, aztán becsapta az ajtót.
Felkeltem, a dobozokat, a hatalmas tévét és a magazinjaimat bá-
multam, amelyek nemrég még beborították a dohányzóasztalt,
most meg halmokban álltak az előszobában.
Callum nem vesztegette az idejét.
Miután lezuhanyoztam, összegyűjtöttem azokat a dolgaimat a
szobánkból, amiket sietségében elfelejtett. Beleértve a születésnapi
ajándékát is, amit végül ki sem nyitott.
Ha azt akarta, hogy elmenjek, hát legyen. Nem sok mindent tud-
tam tenni ellene. Remélhetőleg idővel rá fog jönni, hogy sosem állt
szándékomban megbántani őt vagy tönkretenni a kapcsolatunkat.
Csupán egy hatalmas baklövés volt.
Kinyitottam az éjjeliszekrényem fiókját, és kihúztam belőle a ké-
pet, amit az esküvőnk után kereteztettem be. Azt, amelyiket az a
hölgy készített rólunk, és egymásra mosolyogtunk rajta.
Boldogan. Sértetlenül. Együtt.
Ismert engem. Tudta, mi lakozik bennem. Tudnia kellett volna,
hogy egy részeg éjszaka nem tudja eltörölni azt, ami köztünk van.
Eltökélten visszadugtam a képet a fiókba. Jól őriztük a titkunkat.
És senki sem tudta rajtunk kívül.
Ez vajon változatlan marad? – töprengtem, ahogy megpróbál-
tam korrektorral elrejteni a felpuffadt szememet. Ez továbbra is
olyan dolog lesz, amit nem tudhatnak a szüleink?
Talán szalmaszálakba kapaszkodtam, de Callum nem akarta
volna vállalni a következményeket.
Napok óta most mosolyogtam először, majd gyorsan felkentem
egy kis szempillaspirált, mielőtt beraktam a neszesszerem az egyik
nappaliban lévő dobozba.
Öntöttem magamnak narancslevet, majd telefonáltam párat.
A kollégiumban szándékoztam maradni. A szüleim belenézhet-
tek a kiadásaimba, így feltűnt volna nekik, ha egy másik lakást bé-
relek, vagy huzamosabb ideig egy hotelban maradok.
Szerencsémre néhány lány egyedül volt egy szobában. Pechjük-
re most meg kellett osztaniuk velem, amíg meg nem oldódik ez a
zűrzavar.
Ahogy elraktam a gyümölcslevet, egy nagy papíron akadt meg a
szemem, ami a hűtőre volt tűzve. A fekete alkoholos filccel firkált
sietős szavak azt üzenték, hogy menjek el, mire Callum hazaér.
Élesen beszívtam a levegőt, majd megfogtam a táskámat, és el-
indultam a diákszállások felé.
TIZENNYOLC
Renee
Aznap kihagytam az óráimat, hogy véglegesítsem a szállásomat, és
foglaltam egy szobát a campustól öt percre lévő hotelben. Kész-
pénzzel fizettem érte, és megettem egy egész zacskó perecet meg
egy kis adag epres medvecukrot.
Bármennyire is elő akartak törni a könnyeim, nem hagytam ne-
kik, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elfojtsam őket. Még
mindig maradt bennem elég remény és elég sokk ahhoz, hogy több-
nyire eltompult legyek.
Többnyire.
Álmomban a könny néma vonalat rajzolt az arcomra. Nedves
arccal és bedugult orral ébredtem, és úgy éreztem, elárult a saját
testem.
Nem engedtem a szívemnek, hogy gyászoljon. Így akkor vette el,
amire szüksége van, amikor nem tudtam megállítani.
Másnap reggel kaptam egy hívást, hogy intéztek nekem egy kol-
légiumi szobát, de előbb órára mentem. Még ha ez volt is az utolsó
dolog, amit csinálni akartam, nem hagyhattam, hogy minden tönk-
remenjen.
Később nekem jutott a csodás feladat, hogy felhordjam a dobo-
zokat a Roveremből a harmadik emeletre.
Sosem bántam meg a ruhafüggőségemet vagy a táskagyűjtemé-
nyemet és az összes fajta öltözékemhez illő cipőimet, eddig a dél-
utánig.
Izzadva és kínosan nehezen lélegezve leraktam a dobozokat a
lépcsőhöz legközelebb lévő szoba előtt, és leparkoltam a kocsit a
kollégium mögötti kicsi parkolóban.
Épp kisimítottam a hajamat, és készültem bekopogtatni, amikor
kinyílt az ajtó, és egy szőke lány dugta ki a fejét rajta.
– Ó!
– Szia, úgy tűnik, én leszek az új szobatársad!
Kicsit sem tűnt elégedettnek, de nem hibáztattam érte. Már jó-
val több mint egy hónap telt el azóta, hogy elkezdődtek az órák,
amit ijesztőnek találtam, és a lány valószínűleg azt hitte, hogy nem
kell aggódnia szobatársfronton.
Mennyi minden változhat pár hét alatt. Nem, nem is hetek alatt.
Egy éjszaka alatt.
Visszaaraszolt a szobába, és egy gyenge mosolyt küldött felém.
– Hannah vagyok. Azt hiszem, jó lesz lógni valakivel.
Lógni.
Már megelégeltem a barátkozást, de nem volt se energiám, se
kedvem, hogy ezt Hannah-val is megosszam.
– Tetszik a hajad – mondtam nyájasan, ahogy elléptem mellette,
és körülnéztem a cipősdoboz méretű szobában.
Akkora volt, mint az otthoni gardróbom. De tiszta volt, csak egy-
pár sminktermék és könyv hevert szanaszét. Két ágy állt a szoba el-
lentétes oldalán, egy-egy éjjeliszekrénnyel. Egy asztal az ablak alatt
és két kicsi komód az ágyak végénél. Örülhettem, ha egyáltalán a ci-
pőim beleférnek a kis fa bútordarabba.
Sóhajtva átgondoltam, hogy egyelőre néhány dobozt a kocsim-
ban kell hagynom, majd kipakoltam annyi dolgot, amennyit elbír-
tak a fiókok és a gardrób. A régi gardróbon osztoznom kellett Han-
nah-val, aki már a szekrény nagy részét elfoglalta, és sóhajtozni
kezdett, amikor elkezdtem eltolni a ruháit.
Leült az ágyra, és végig a magazinját lapozgatta, így nem tud-
tam, mit vár tőlem.
– Jó ég! Az egy tavaly nyári Diane Pearl? – hüledezett Hannah,
és végre felállt az ágyról, majd kikapta a kezemből a teli talpú szan-
dált, hogy több szemszögből is megvizsgálhassa.
– Inkább idén nyári. Meghalna értük az ember.
– Igen – mondta nyomatékosan. – Mindjárt belehalok, úgy el-
akadt tőle a lélegzetem.
Óvatosan letette a cipőt a pink takarójára, és a kezével legyezni
kezdte az arcát.
Igyekeztem nem felhorkanni, miközben kiszedtem a többi ma-
gas sarkúmat, és óvatosan a többire pakoltam. Nem volt hely, így
egymásra kellett raknom őket a szekrény aljában. Imádkoztam,
hogy ne karcolódjanak meg.
– Tudod, mit? Szerintem nem is fogom bánni, hogy itt leszel.
Cserélgethetjük majd a holminkat – mondta Hannah, és visszaadta
a cipőt.
Az ő részére pillantottam, a ruháinak és a cipőinek a nagy része
már kiment a divatból, de csodásak voltak.
– Talán – válaszoltam kurtán.
Nemrég dobott a pasim, akivel három évig jártunk és három hó-
napja házasodtunk össze, egy olyan bűnért, amiről álmomban sem
gondoltam, hogy elkövetnék, most meg itt voltam… és cipőkről be-
szélgettem a szívfájdalmam helyett.
Prioritások.
Nem mintha akartam volna róla beszélni. Bőven elég volt, hogy
a campus nagy része tudta, és hálás voltam, amiért ez a lány meg
sem említette.
Hannah tovább fecsegett a ruháimról és a cipőimről, és a világ
azon részeiről, ahova el akar látogatni a helyi divat miatt.
Ártalmatlan. Máris megfejtettem a lány belső működését, így a
viselkedését figyelve ártalmatlannak ítéltem. Néha ijesztően egy-
szerű megállapítani valakinek a személyiségét, főleg, amikor min-
den zokszó nélkül teríti ki a világ elé a lapjait.
Nincs több Kristy. Se Hilda.
Egyedül leszek, amíg kitalálom, hogyan szerezhetném vissza a
férjemet.
Miután megkockáztattam egy zuhanyzást a közös fürdőszobá-
ban, árulással teli sötét szemek helyett kifutókra gondolva aludtam
el.
És ezért hálás voltam az új nem-barátomnak.
A harmadik napon úgy éreztem, most hajlandó lesz beszélni velem.
Bár hamar rájöttem, hogy ahhoz talán három év sem lesz elég.
Az emberek állandóan hibáznak, emlékeztettem magam, ahogy a
tudományos intézet előtt ácsorogtam, és a Prada napszemüvegem
sem gátolta meg, hogy könnyezzek a fényben.
Nem állt szándékomban feladni, és csak úgy eltűnni az életéből.
Túléltük a családi drámákat és a gimis pletykafészkeket – elvégre
rólunk van szó. Én vagyok a felesége. Fogadalmat tettünk.
Olyan fogadalmat, amit megszegtem.
Úgy éreztem, megdagadt a nyelvem, amikor kinyíltak az ajtók,
és kiszállingóztak a hallgatók. Először nem vett észre, mert lesze-
gett fejjel a telefonját bámulta. Vártam, amíg eléri a fehér köves jár-
dát, majd felálltam.
Ekkor látott meg, és a telefonját elrakva rám meredt. Csak né-
hány fűcsomó és kövek választottak el minket egymástól, de így is
feltűnt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és mereven tartotta a
vállát.
Amikor elindult, utánaeredtem. Egészen a campus végéig követ-
tem, ahol megállt a lámpánál, hogy átkelhessen a lakásunkhoz ve-
zető zebrán.
Az ő lakásához. Átértem, mielőtt hátrafordult, a hangja megté-
vesztően távolságtartó volt.
– Tudhattam volna, hogy nem a kocsidban fogsz aludni. Ahhoz
túlságosan leleményes vagy.
A vállamat tornáztatva próbáltam mosolyogni, de nem ment.
– Kicsit begörcsöltem. – Bár átmeneti dologról volt szó, látni
akartam, hogy megijeszti-e. – Beköltöztem a kollégiumba.
Lassan pislogott, majd bólintott egyet.
– Oké, érezd jól magad.
Eltátottam a szám, amikor elindult az épület bejárata felé.
– Callum, várj!
Nem tette meg, így átrohantam a járdán, és majdnem megbot-
lottam a nagy sietségben, hogy megakadályozzam, hogy elérje az
ajtót. Hogy eltűnjön a szemem elől.
– Kérlek! – mondtam.
Felsóhajtott.
– Inkább ne!
Elé álltam.
– Sajnálom. Én sosem akartam… ilyesmit tenni. Soha.
Úgy tűnt, rágcsálja a szája belső részét, ami az erős állkapcsára
vonta a figyelmet. Hiányzott nekem. Csak pár nap telt el, de
annyira hiányzott, hogy megszédültem, ahogy a tekintetem a voná-
sait pásztázta.
– De mégis megtetted.
– Én…
– Sajnálod? – nevetett fel hidegen. – Gondolom, hogy mennyire.
De nem fogod fel. Kár a szavakért. Végeztünk.
– Nem végeztünk!
Felszaladt a szemöldöke, és a fejét rázva közelebb lépett, majd
sziszegve suttogta:
– Mi. Rohadtul. Végeztünk. Egymással.
Küszködve kerestem a szavakat, bármit, amit mondhatnék, de
nem találtam semmit.
– Házasok vagyunk, Callum.
– Az emberek állandóan összeházasodnak és elválnak. Erről
majd én gondoskodom. Most már menj innen! – Az állát megfeszít-
ve tetőtől talpig végigmért. – Már a látványodtól is felfordul a
gyomrom.
– Ne! – nyöszörögtem, a könnyeimet nyelve. – Ne mondj ilyene-
ket, vagy ne tedd ezt!
Jól tudtam, hogy most nem önmaga. Vissza akart nekem vágni,
ami érthető volt.
– Bocsáss meg, hogy nehezemre esik kedvelni téged azután,
amit műveltél.
– Nem gondolod…
– Elég! – A szavak úgy hasították át a levegőt és engem, mint egy
fűrész. – A kollégium helyett inkább el kellett volna hagynod a Gray
Springst.
Remegés futott végig a kezeimen, és kicsordult egy könnycsepp,
amikor Callum eltűnt a színezett üvegajtók mögött.
TIZENKILENC
Callum
Ha az egész életedet a legjobb dolgokba burkolva töltöd, amit ez a
világ kínálni tud, annak ára van. És én most fizettem meg az adós-
ságomat.
Vágyak, hazugságok, titkok, megtévesztés. A világunk tele van
ezekkel.
Kivéve azokat a megfoghatatlan dolgokat, amiket nem lehet
pénzen megvenni.
Mint a bizalom.
Nem tudsz kibontani olyasmit, amit egy felismerhetetlen gala-
csinná gyúrtak, és pillanatragasztó áztatja. Mert bármennyire
vágysz is rá, már sosem lesz ugyanolyan.
A sima széleket gyűrődések váltják fel. Ami egyszer tökéletesen
passzolt egymáshoz, most elszakadt. És ne feledkezzünk meg a ret-
tegésről, hogy a legkisebb rossz mozdulattól dugába dőlhet min-
den.
Ezzel ellentétben én a bizalmat mindig is egy különös elképze-
lésnek tartottam. A gondolat, hogy önként, habozás és szemrebbe-
nés nélkül rátámaszkodj valakire, hátborzongatónak tűnt.
És nincs jobb, mint amikor emlékeztetnek arra, hogy egészen fi-
atal korom óta igazam volt ebben. Talán ezért engedtem a készte-
tésnek, és követtem valamit, amit nem tudtam lerázni magamról.
Mert egy sorsfordító pillanatig azt hittem, csak fiatal vagyok, ma-
kacs, és rosszul döntöttem, hogy nem kockáztatok. Hogy nem élek,
és nem tanulok meg szeretni.
Jó móka volt, amíg tartott, de a móka most olyan foltot hagyott
maga után, amit nem tudtam letörölni.
– Welsh, segíts O’Rourke-nak!
Az edző utasítása kizökkentett a gondolataimból, ledobtam a
súlyzómat a földre, és villámokat szórtam a kopasz tarkójára.
– Kitöréseket kell csinálnom – ellenkeztem. Bármi más, csak ne
kelljen annak a csúszómászónak a közelébe mennem, aki beférkő-
zött az életembe!
– Szerinted érdekel? Nincs, aki figyelje őt, szóval csináld már! –
Ezzel az edzőterem másik végébe sietett, és írogatni kezdett, miköz-
ben Pault és Quinnt figyelte.
Eddig sikerült elkerülnöm ezt a seggfejet. Mert tudtam, hogy ha
a közelébe kerülnék, letépem a fejét, és széttaposnám.
Renee azt hihette, hogy ő kapja a haragom nagy részét, de sze-
rencsésnek érezte volna magát, ha tud a dühről, amit Mike iránt
tápláltam.
Általános iskola óta barátok voltunk. Az anyukáink ugyanannak
a jótékonysági testületnek és iskolai adománygyűjtő szervezetnek
voltak a tagjai. Megevett egy bogárszendvicset, amit a homokozó-
ban készítettem negyedikesként. Ezzel teszteltem, hogy méltó-e a
barátságomra.
Két harapás után belehányt a homokba, miközben a többi gye-
rek vihogva figyelt minket a tavaszi levegőben. Amikor azt hitte,
hogy elbukott, majdnem elbőgte magát. Már magát a tényt értékel-
tem, hogy megtette, amire kértem, és azóta a legjobb barátok vol-
tunk.
Mindig is túlságosan kedves volt, ami miatt egy kis részem aggó-
dott érte. Hiszen nem maradsz életben a világunkban, ha nem ke-
ményíted meg a szíved egy bizonyos szintig.
De úgy tűnt, hogy végül a kedves emberekkel kell vigyázni.
– Jobb, ha teszed, amit mond – szólt Toby mellőlem. – Megten-
ném helyetted, de… – Elhallgatott, majd megvonta a vállát, és bekö-
tötte a cipőjét.
De akkor az edző gyanút fogott volna, és félrehúz engem meg
Mike-ot egy szobába, hogy kihallgasson minket. Nem szerette, ha
valami eltereli a játékosok figyelmét. A pályán kívül hagyod a sérel-
meidet, és fedezed a többieket.
Cifrán káromkodva az orrom alatt odasétáltam a fekvenyomó
padhoz, ahol Mike épp beállította a súlyokat.
Elégedetten lefeküdt, majd megdöbbent, ahogy fölé hajoltam.
– Cal…
– Ne beszélj! Emelj, vagy húzz el, és csinálj valami mást!
Mike nyelt egyet, de úgy tett, ahogy kértem, miközben elhelyez-
kedtem. Ő nem az a vitatkozós fajta volt, inkább az a más feleségé-
vel ágyba bújós.
Ökölbe szorult a kezem, ahogy küszködött, lecsorgott az izzad-
ság a homlokán. Akkor is megizzadt vajon, amikor a feleségemet
dugta? Egyáltalán eszébe jutottam, amikor kihasznált valakit, aki
nem az övé?
Hozzád tartozom, de nem vagyok a tulajdonod.
Csikorgott a fogam, a lábujjaim olyan erősen begörbültek, hogy
belenyilallt a fájdalom a lábamba. Ami legalább elterelte a figyel-
met a folyamatosan sajgó mellkasomról. De kételkedtem, hogy va-
laha is enyhülne.
– Cal, mondj már valamit! – lihegte Mike az emelések között.
– Azt te nem szeretnéd.
Zihált, majd remegő kézzel emelt egyet.
– De, szeretném. Elcsesztem…
– Most beismered, hogy megdugtad… – nyeltem egyet, és futólag
lehunytam a szemem, mielőtt folytattam: – Renee-t?
Lehunyta a szemét.
– Részegek voltunk.
Hátraléptem, a harag olyan gyorsan öntött el, hogy nem kaptam
levegőt, elhomályosult a látásom, miközben Mike-nak nem sikerült
megcsinálnia a tizedik emelést.
– A francba, segíts!
Alig láttam őt, azt sem tudtam, hol vagyok. A szememre fátyol
ereszkedett, a fülemet a viharos szívverésem hangja töltötte be.
Az egyik srác elkáromkodta magát, majd Burrows odasietett, és
visszatette a súlyt a tartóra. Burrows felém fordult, és annyira ki-
tisztult a látásom, hogy észrevegyem Mike rémült tekintetét.
– Mi a fasz, ember? – Burrows rám meredt.
Szó nélkül felkaptam a táskámat, és kivonultam az edzőterem-
ből. Az edző utánam kiáltott, de nem törődtem vele, majd beugrot-
tam a Lexusomba, és kihajtottam a parkolóból.
Miután leparkoltam a lakásunk… a lakásom sötét és elhagyatott
parkolójába, leállítottam a kocsit, és az előttem lévő téglafalra me-
redtem. Remegő kezemet a számhoz emeltem, és ráharaptam.
Tönkretettek. Megsemmisítettek mindent, ami egykor jó volt.
Hozzád tartozom, és csakis hozzád.
A fogadalmak csak felesleges szavak voltak. Semmit sem jelen-
tettek, főleg Renee-nek.
Ő egy hazudozó volt. Egy gyönyörű, mesterkedő hazudozó.
Mélyen belül mindig is tudtam, mire képes. De azt sosem hittem
volna, hogy engem is elpusztítana.
Reszkető sóhajaim az öklömet melegítették, miközben véresre
haraptam. A mellkasom összeszorult a fájdalomtól. Kifacsart, eltor-
zított, és annyira fájt, hogy nem kaptam levegőt.
Könnyek áztatták az arcomat. Nehezen lélegeztem, nyögve zi-
háltam, miközben próbáltam eltüntetni a bizonyítékát annak, amit
tettek.
Fogalmam sem volt, meddig ülhettem ott, próbálva megfékezni
a megfékezhetetlent. Percek vagy akár órák is eltelhettek. A föld
alatt voltam, mindenfajta fényforrás nélkül, a garázs külső részén
lévő neoncsöveket leszámítva.
Letöröltem az arcomat, és lehajtottam a fejemet.
Nem csinálhattam ezt tovább, de ekkor nem láttam belőle kiutat.
A szerelem lassacskán megváltoztat, és ezt olyan észrevehetetlen
módon teszi, hogy amikor véget ér, belefullaszt egykori önmagad
darabkáiba.
Ha ezzel kell együtt élnem, ezt kell elviselnem… félő volt, hogy
lassan belepusztulok.
Felemeltem a fejem, és ismét a téglafalra meredtem, a téglákat
összetartó cementet figyeltem. Erősen tartotta az épület alapzatát.
Erő. Hogy találod meg magadban, amikor nincs, ami
összetartana vagy bármiféle támogatást nyújthatna?
Te egy róka lennél.
Sose verj át egy rókát!
Az utóbbi napokban ez volt az első emlékem, amitől nem kava-
rodott fel a gyomrom.
Szipogtam, majd remegő szájjal kinyitottam az ajtót.
De mennyire, hogy ne verj át egy rókát.
HÚSZ
Renee
– De hát holnap lesz a születésnapod! – siránkozott anya. – Ha ez
nem elég indok arra, hogy vásárolni menjünk, akkor nem is tudom,
mi lehetne az!
Jól gondoltam, hogy Callum nem fogja elfecsegni a dolgainkat a
szüleinknek. Legalábbis még nem tette.
– Tudom, de közelednek a vizsgák, és tanulnom kell.
Anya felsóhajtott, majd végighallgattam, ahogy az egyik testüle-
tének az új tagjáról hablatyol, és végre lerakhattam a telefont.
– Este elmehetnénk a Frankston utcai buliba – mondta Hannah,
a körmeit reszelve az ablaknál lévő íróasztalnál.
Örültem volna, ha nem tenné, mivel annál az asztalnál szoktam
tanulni. Ez egy olyan tevékenység, ami nem igazán kötötte le Han-
nah-t.
Telefonommal a kezemben átgondoltam a felvetését, miközben
új ötleteket kerestem a Pinteresten. Már hetek óta nem varrtam.
Még a kocsim csomagtartójában lévő félkész hímzések sem tudták
felkelteni az érdeklődésemet.
– Kik lesznek ott? – kérdeztem, ahogy bezártam az alkalmazást,
és felültem az ágyamon. Nem voltam hajlandó kidíszíteni a szobá-
ban az én részemet. Semmi értelme nem volt, mivel csak átmeneti-
leg maradtam.
Miután megvizsgálta a körmét, az ujján kezdte számolgatni a
csapatokat.
– A lacrosse-csapat, a focicsapat, a…
– Oké – szakítottam félbe, és átfutott rajtam az elhatározás, mi-
közben felálltam. – Benne vagyok.
Épp felhúztam a levendulaszínű ruhámat, és belebújtam a fe-
hér, nyitott orrú körömcipőmbe, amikor Hannah rákérdezett:
– Tényleg megcsaltad a barátodat a legjobb barátjával? – Meg-
borzolta a szőke tincseit, és a tükörképét bámulva megtörölte a sze-
mét.
– Azt hittem, sosem kérdezed meg – mormogtam szárazon, mi-
közben megnéztem, van-e pénz a kistáskámban.
– Már akartam. Mindenki erről beszélt, amikor beköltöztél.
Egy kattanással összecsuktam a táskám.
– Akkor miért nem tetted?
Hannah megvonta a vállát, és levett egy kardigánt a vállfáról.
– Olyan lehangoltnak tűntél, meg hasonlók. Még mindig az vagy.
Ne vedd sértésnek!
Felszaladt a szemöldököm, de nem válaszoltam. Bús. Az utolsó
dolog, amire vágyok, hogy lehangoltnak hívjanak. Rosszul hittem,
hogy elég lesz megemelni az államat, és a kedvenc vörös rúzsom
alá rejteni a problémáimat.
Úgy véltem, nem maradt más, mint jobbnak lenni.
– Nem számít, hamarosan rendbe jön minden.
– Aha – hitetlenkedett Hannah.
Nem hagytam, hogy hatással legyen rám. Képtelen voltam meg-
tenni. Kemény leckéket tanultam a Gray Springsen. De az volt az
egészben a legszörnyűbb, hogy sosem vettem észre, mennyire el-
vesztettem önmagamat. Amíg világossá nem vált, hogy vissza kell
szereznem azt a lányt, aki egykor voltam, ha túl akarom élni.
És ahhoz a lányhoz Callumön keresztül vezetett az út.
De amikor elértük a diákszövetség épületét, amin úgy kúszott
fel a borostyán, mint egy leveles kígyó, és besétáltunk, úgy éreztem,
ez mindig hatással lesz rám.
Ő is ott volt, a biliárdasztalnál állt egypár sráccal, akiket nem is-
mertem, és egy lánnyal.
A szívem a gyomromban verdesett, és egy pillanatra megszédül-
tem.
Sosem hittem volna, hogy ezt teszi. Hogy olyan módon áll
bosszút, ami megrendíti a hitemet.
De mégis pontosan ezt tette.
– Nézd, itt van az exed! – mondta az egyik srác, és nevetve fi-
gyelték, ahogy ott ácsorgok a folyosón.
Callum tekintete az enyémbe fúródott, és én próbáltam, ahogy
csak tudtam, a pillantásommal könyörögtem neki, hogy ne tegyen
tönkre. Tudhattam volna, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre nála.
Lenézett a lányra, aki idegesen, a körmeit rágcsálva figyelt min-
ket.
– Ő már nem számít, ne aggódj!
Szavai a zene és a távolság ellenére is eljutottak hozzám. Vagy
talán képes voltam a szájáról olvasni, vagy belelátni a gondolatai-
ba, mintha hosszú ideig a része lettem volna.
– Bizonyítsd be! – mondta az egyik srác vigyorogva.
Callum rámeredt. Mire a srác megvonta a vállát, és belekortyolt
a műanyag poharába.
– Semmit sem kell bizonyítanom. – A karját mégis a lány köré
fonta, a szoba túlsó végébe sétált vele, és leültek a sarokban lévő
kanapéra.
– Hát itt vagy! Meleg a sör. Undorító, de tessék! – mondta Han-
nah, és átadta a poharat.
Elvettem tőle, habár nem akartam inni belőle. Kételkedtem,
hogy valaha inni fogok. Aztán visszapillantottam Callumre.
A tekintete kihívó volt, és azt üzente, hogy menjek csak, csinál-
jak újra hülyét magamból.
Lenéztem a sörre, majd vissza Callumre, aztán kiöntöttem a po-
haram tartalmát a mögöttem lévő kaktusz alá, ami a falon lévő pol-
con volt. Anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vesztegettem vol-
na Callumre, követtem Hannah-t.
Amikor elértük a konyhát, undort színleltem, és úgy tettem,
mintha kiköpném a sört.
– Pfúj! – Megnyitottam a csapot, és felfordítottam az üres poha-
rat a csap fölött. – Undorító!
Már a szaga is elég volt ahhoz, hogy visszavigyen arra az estére,
ami ehhez hasonlóan kezdődött. Forgott a gyomrom.
Hannah nevetve belém karolt, és átrángatott a hatalmas házon,
majd fel a lépcsőn.
– Nem akarsz inkább beszívni?
– Nem, kösz. De te csináld nyugodtan. – A fenti laktérben csak
néhányan tartózkodtak, videójátékoztak, ittak és beszélgettek. – Én
egy darabig itt maradok.
– Oké, mindjárt jövök.
A sarokban kiszúrtam egy üres futonágyat, és nem vágyva tár-
saságra, helyet foglaltam. Gondoltam, megvárom Hannah-t, aztán
elhúzok. A bőröm bizsergett és viszketett a tudattól, hogy Callum az
alattam lévő szobában van egy másik lánnyal. Idegesen mozgattam
a lábamat, és a ruhám szélével játszadoztam, nem tudva, mit csi-
nálhat éppen.
Ne görnyedj és ne is ficeregj! Állat fel, vállakat hátra, és moso-
lyogj!
Még sosem voltam ilyen hálás anya nyaggatásáért. Vagy a gimis
drámaórákért. Talán nem vagyok különleges, de tudom, hogyan
játsszam meg magam, amíg remélhetőleg eljutok a célomig.
Nem kell tudnom arról, hogy mit művel, próbáltam üzenni ma-
gamnak.
De magam is tisztában voltam azzal, hogy nem tudni fájdalma-
sabb. De tényekre volt szükségem, el kellett fojtanom a kavargó
gondolataimat.
– Renee?
Jaj, ne!
Mike puhatolózó mosollyal közeledett felém, és nekidőlt a mel-
lettem lévő falnak. Remegett a kezem. Nem akartam ott ülni, mi-
közben ő fölém magasodik. Már így is elég sebezhetőnek mutattam
magam előtte.
Így felálltam.
– Segíthetek?
Zavart tekintettel a sörére pillantott, majd ismét rám emelte kék
szemét.
– Én csak…
– Hadd találgassak, Callummel továbbra is barátok vagytok, mi-
közben nekem kirakta a szűrömet, és most bocsánatot akarsz kérni.
– Olyan képet vágtam, mintha elgondolkoznék. – Ne vesztegesd az
időd! Úgysem fogadom el a bocsánatkérésedet.
Ki akartam kerülni, de óvatosan megfogta a felkaromat.
– Engem is utál.
– Akkor miért vagy itt? Miért beszélgetsz velem?
Mike az ajkába harapott, majd jól megnézett magának, mielőtt
folytatta:
– Mert reméltem, hogy te is itt leszel, és beszélhetünk.
Megráztam a fejemet, és leráztam magamról a kezét, miközben
átgondoltam, mit is tehetnék.
– Inkább vele beszélj, és hozd rendbe ezt a káoszt!
Mike megnyalta az ajkát, és egy pillanatra a földet bámulta.
– Meg sem próbáltad, mi? – kérdeztem majdnem sikítva.
– Megpróbáltam, de nem olyan egyszerű.
– De mennyire, hogy nem az! Arra sem emlékszem, mi történt. –
Megálltam, hogy lehiggadjak. – Kérlek, mondd el! Áruld el, mi tör-
tént valójában.
Nevetés hangzott fel alattunk, amit éljenzés és füttyögés köve-
tett, miközben Mike mélyen a szemembe nézett.
– Mit kell rajta magyarázni, Renee? Sajnálom, de nem bántam…
– Elég! – Lehunytam a szemem, mert a zavarodottság elhomá-
lyosított mindent, amit mondani akartam, de felesleges volt. Ahogy
újra ránéztem, elfogott az undor. Nem miatta, hanem ahogy eljutot-
tunk idáig. Mi, hárman.
Ekkor egy ötlet fogalmazódott meg bennem. Habár nevetséges
és helytelen volt, túlságosan kétségbeesett voltam, és nem is féltem
kimutatni, amikor megragadtam Mike karját, és így szóltam:
– Beszélhetnél vele, mondd, hogy nem történt semmi, és a kép
csak szerkesztett. Valamit. Bármit, ami helyrehozhatná ezt.
– Renee – suttogta Mike, majd a két keze közé fogta az arcomat
–, már beszéltem vele.
Hülyén érezve magam nyeltem egyet.
– Meg sem próbáltad tagadni, ugye? – Elcsuklott a hangom, és a
feltörni készülő könnyek mardosták a szemem, miközben Mike
összeszorított szájjal bámult rám. – Miért? – sziszegtem.
Szintén sziszegve válaszolt:
– Tudod, hogy miért.
– Nem – mondtam, szárazan nevetve. – Tényleg nem tudom. Ez
már túllép…
– Mert szeretlek. – Kék szeme elsötétedett, és még sosem láttam
az állát ilyen merevnek. Még sosem volt ilyen nyers a hangja a kö-
zelemben.
– Nem igaz!
– De – vágta rá indulatosan. – És mivel igaz, esküszöm, hogy
megpróbálom rendbe hozni, de már így is rontottam a helyzeten.
– Nem szeretsz engem – ellenkeztem kábán.
Szorosabban tartotta az arcomat.
– Renee!
– Nem igaz. Csak olyanra vágysz, akit nem…
– Milyen meghitt!
Callum hangja benyúlt a mellkasomba, és megszorongatta a szí-
vemet. Szorosan lehunytam a szememet, majd fejben felsikoltot-
tam, belegondolva, milyennek tűnhet a helyzet. Rossznak, az biz-
tos, mivel meglehetősen közel álltunk egymáshoz Mike-kal, akinek
a keze az arcomon volt, nagyon rossznak.
Elfordultam, Mike keze pedig lehullott rólam, ahogy Callumre
néztem.
– Ez nem az…
– Aminek látszik? – kuncogott, a szeme mámortól és hitetlenség-
től csillogott. – Persze. – Mike-ra biccentve folytatta: – Te már jól tu-
dod, hogy ez a kicsike hajlamos elkóborogni, szóval ne is próbáld
pórázon tartani, de sok sikert hozzá.
Azzal végigsétált a folyosón a lépcső felé, és otthagyott engem
egy haszontalan szívvel, ami nem hagyta abba a szakadatalan jaj-
veszékelést.
– Renee, ő most megbántva érzi magát.
– Szerinted nem tűnt fel? – vetettem oda Mike-nak, majd nagy
levegőt vettem. – Csak… ne gyere a közelembe!
Próbáltam nem észrevenni a Mike arcán átfutó fájdalmat, amit
a szavaim okoztak, és a lépcsőhöz indultam. Hannah épp felfelé
tartott, miközben én lefelé haladtam.
– Visszamegyek a kollégiumba – mondtam neki.
– Oké, szia! – köszönt el, és folytatta az útját felfelé.
Megpróbáltam emlékeztetni magam, hogy nem akarok barát-
kozni, de ledöbbentett a közömbössége. Pedig nem kellett volna, hi-
szen mindenki csak önmagával foglalkozik.
Az én hibám volt, hogy azt hittem, ő majd más lesz, mint a töb-
biek. Tudhattam volna már, hogy mindannyian szeszélyes, önző lé-
nyek vagyunk, akik többre tartják magukat.
A lépcső aljára érve megláttam Callumöt. A folyosó végén volt a
korábban látott barna hajú lánnyal, akit most nekinyomott a fal-
nak, miközben a kezük bebarangolta a másikat, és az ajkuk kétség-
kívül összetapadt.
Magamat kínozva néztem őket, mert ezt látnom kellett. A dacos
agyamnak fel kellett fognia ezt, hogy üzenhessen a szívemnek. Ha
valaki másnál van a szíved, nincs rosszabb annál, ha ellenségekké
váltok.
És én okoztam ezt, mert egy idióta voltam.
Megemelte a lányt, aki Callum dereka köré fonta a lábát, és köz-
ben leesett az egyik cipője. A lány kuncogva elszakadt tőle, majd ki-
szúrt engem.
Odasúgott valamit Callumnek, aki kihúzta magát. Aztán egy ka-
csintást küldött felém, és együtt elindultak a hálószobák felé.
HUSZONEGY
Renee
Elérkezett a karácsony. Egy dolog nem otthon tölteni a hálaadást,
de ha ki akartam volna hagyni a karácsonyt, biztosan rájönnek,
hogy valami nem stimmel.
Anya teljesen kikelt magából, amiért egy hajléktalanszállón ön-
kénteskedek a velük töltött idő helyett.
Igazából nem terveztem önkénteskedni, de elkapott a bűntudat,
amiért ilyesmit találtam kifogásnak. Így megtettem. De nem egy
hajléktalanszállón, hanem levest osztottam a campus közelében.
Ami majdnem ugyanaz.
Callum élvezte az életet mostanában, az biztos. Nemcsak állan-
dó látogatója volt a buliknak a szakításunk óta, hanem komoly hír-
névre tett szert a Gray Springs női lakosai körében.
– De még mennyire, hogy róka – mormoltam a hálaadás utáni
egyik reggel, látva, ahogy fondorlatos mosollyal egy csinos szőke
lányra mosolyog.
Azt csinált, amit akar. Úgysem tudtam volna megállítani őt.
Ezen a ponton nem hiszem, hogy bármi is segített volna. Ezért, ami-
kor az első éjszaka a könnyeim áztatták a párnámat, megfogadtam,
nem fogok többé ilyen keservesen sírni.
Hiszen csak azért feküdt le velük, hogy betöltse az utánam ma-
radt űrt. Az általam okozott fájdalmat. Mert szeretett engem. És
hinnem kellett abban, hogy ő így próbálja feldolgozni a történteket.
Túlságosan vészjósló lett volna másra következtetni.
Az utak nedvesek voltak, a szürke égen baljósan lebegtek a szür-
ke felhők, miközben begurultam a városba. A kis házakat és sze-
rény kerteket felváltották a hosszan elterülő, fákkal vagy formára
nyírt sövényekkel teli birtokok, amik a tömött bankszámlájukkal
voltak hivatottak hencegni.
Ahogy lehúzódtam a kocsibeállón, a szívem megugrott a fehér,
kétszintes otthonom látványára, amiről sosem hittem, hogy ennyire
hiányolni fogom.
Anya kiviharzott, alig várta meg, hogy leparkoljak, és szorosan
magához húzott, majd rácsapott a felkaromra.
– Itt maradsz karácsonyra! – Amikor nevetni kezdtem,
lebiggyesztette az ajkát. – Komolyan mondom. Annyira unatkoz-
tam!
– Én is örülök, hogy látlak. – Kipakoltam a dolgaimat a csomag-
tartóból, majd sebesen becsuktam, amikor észrevettem néhány do-
bozomat. A francba! Találnom kellett egy raktárhelyiséget, ahol
készpénzt is elfogadnak.
– Apád borzasztó mostanában, sokkal többet dolgozik, mint ál-
talában. Szükségem van egy nyaralásra.
– Biztosan neki is. – Elcipeltem a mustárszínű bőrtáskámat a
tornácig, majd visszamentem a kézitáskámért.
– Már lassan ott tartok, hogy dolgozni akarok, annyira unatko-
zok.
– Igen? Mit szeretnél csinálni?
– Ez minden, amit hoztál? – kérdezte a táskámat fürkészve.
Nem mondhattam el neki, hogy nincs szükségem több dologra,
mivel a cuccaim egy része állandó otthonra talált a kocsim hátuljá-
ban.
– Igen, van elég cuccom itt.
– Ó, tényleg. – Legyintett, majd megfogta a táskámat, és bekísért
a házba. – És nem tudom, mit csinálnék.
– Van egy idősotthon a városban – mondtam, ahogy ledobtam a
táskámat a lépcső alján. – Ott mindig szükség van önkéntesekre.
– Nem. Az idősek bűzlenek.
Elvettem tőle a kézitáskámat.
– A fiatalok is.
Hitetlenkedve elhúzta a száját.
– Elég ebből! Vettél nekem valami csodásat?
Úgy döntöttem, elég volt ennyi a társaságából, így megfogtam a
táskámat, hogy felvigyem az emeletre.
– Talán. Csak várj, és meglátod!
– Hova mész? Még vár ránk a tea és a pletykák.
– Majd később, előbb ki akarok pakolni, és elrendezkedni.
– Unal-mas – dalolta anya, és a magas sarkúja kopogott a pad-
lón, ahogy elsétált.
Ha valaki arra járt volna, hallja a kínosan nagy sóhajomat, ami-
kor beléptem a szobába. Ledobtam a táskáimat a fal mellé, majd
odasétáltam az asztalomhoz, ahol egyszer a varrógépem állt.
Most pedig egy dobozban volt a kollégiumi ágyam alatt. És nem
volt más, mint porfogó.
Az ágyam úgy nézett ki, mintha sohasem mentem volna el. A
szivárványszínű baldachin ráomlott az ágyam lábára, a párnáim
egymáshoz bújva álltak a barackszínű fodros ágytakarómon. Az
unikornisom, amit Callum nyert nekem, az ágy elején ült.
Az emelvényhez lépve megsimogattam a selymes anyagot, majd
a fodorhoz érve az ujjaim közé vettem. Leültem, a könyvespolcom-
ra néztem, és kis híján elkapott a szomorúság, amikor megpillantot-
tam a Sailor Moon-képregényt, pontosan ott, ahol Callum hagyta.
Anya biztosan megmondta a takarítónőnek, hogy törölgesse
körbe. Ő már csak ilyen szentimentális volt.
De mégsem tudtam elmondani nekik, és elgondolkodtam, hogy
talán Callum is hasonlóan érez. Az egy dolog, hogy össze akartak
hozni minket, de megint más egy szinttel feljebb lépni, és
összeházasodni.
Ha rájöttek volna, hogy szétmentünk, nem is beszélve arról,
ahogy történt, akkor mindent meg kellett volna tudniuk.
És ki volt zárva, hogy ezzel meg tudjak birkózni. Főleg most
nem.
– Sosem szerettem a tojáslikőrt. Olyan furcsa!
– Egyetértek – mondtam a teámnak, ahogy körbeültük a kandal-
lót a nappaliban.
Apa e-mailekre válaszolt, miközben anya az ajándékba kapott
ékszereit nézegette, és gondosan belehelyezte az új ékszeres dobo-
zába.
A tőlem kapott gyémánt fülbevalótól úgy tapsikolt és visongott,
mint egy kisgyerek.
Az emberek azt mondanak róla, amit akarnak, és legtöbb eset-
ben egyet is értek velük, de szeretem őt. Ami egyre nyilvánvalóbbá
vált, amióta három nappal korábban hazaérkeztem. Olyan
könnyedén tud mosolyt csalni az arcomra, amire senki más nem
képes. Azt hiszem, apa is így van ezzel, mert lerítt róla az őszinte
öröm, ahogy anya az ajándékait bontogatta.
– Nem szolgálunk fel tojáslikőrt. Ezt bizton állíthatom.
– Én szeretem a tojáslikőrt – jegyezte meg apa, a szemét le sem
véve a telefonjáról.
Anya vádlón rámutatott.
– Mégsem láttalak soha azt inni.
Apa vállat vont.
– De ha elveszik tőlem a lehetőséget, biztosan azt akarnám.
Anya felhúzott szemöldökkel nézett rám.
– Ilyenek ezek a férfiak!
A teámba nevettem, és szorosan fogtam a bögrémet, miközben
az előttem felsorakoztatott ajándékaimat figyeltem a padlón.
Új hímzés, albumok a ruhaterveimnek, egy halom anyag, írósze-
rek, egy nyaklánc, szalagok és masnik, és így tovább.
– Kian azt mondta, most ebédre ugranak át a vacsora helyett –
szólt apa, amikor anya elindult a szobából.
– Damon, hamarabb is szólhattál volna!
– Miért?
Anya fújtatni kezdett.
– Mert tegnap reggel óta nem is mostam hajat, és kész káosz van
ebben a szobában.
– Karácsony van – mondta apa, és felnézett a telefonjából. – Mel-
lesleg te mindig gyönyörű vagy, és ezt te is tudod.
Anya elpirulva abbahagyta az ellenkezést, és boldogan kisuhant
a szobából. Apa rám kacsintott, majd ismét a telefonját figyelte.
Elkezdtem szedegetni a csomagolópapírt, túlságosan élveztem,
hogy labdává gyűrhetem és a kanapéra dobálhatom őket.
– Milyenek az óráid? – kérdezte apa.
– Hát – kezdtem bele, majd lehajoltam egy kósza papírért, ami a
fotel alatt rejtőzött.
– Színművészetet tanulsz?
– Igen – válaszoltam. Felpakoltam anya ajándékait a dohányzó-
asztalra, utána összeszedtem a sajátjaimat, hogy felvigyem a szo-
bámba őket.
– Nem muszáj így lennie. Ugye tudod? – Apa halkan beszélt, de
így is ledöbbentett.
– Tessék?
Apa a szemét forgatta.
– Mindketten tudjuk, hogy nem azért csatlakoztál a drámaszak-
körhöz, amiért anyukád is akarta.
– Én… – Egy apró nevetés szaladt ki belőlem. – De nem tudom,
hogy mi mást választhatnék helyette.
Apa letette a telefonját, felállt a kanapéról, és összeszedte az
ajándékait. Ami különböző golffelszerelésekkel foglalkozó üzletek-
be szóló ajándékutalványokból, egy új órából, néhány nyakkendő-
ből és új ingekből állt.
– Mindig is tudtad, mivel szeretnél foglalkozni.
Ez igaz volt.
– De csak azért, mert szeretsz valamit, nem kell karriert csinál-
nod belőle, nem igaz?
Ekkor megállt, majd felém fordult, a szeme még az enyémnél is
zöldebben világított.
– Attól félsz, hogy akkor már nem fogod élvezni. Ez áll a háttér-
ben?
Vállat vontam.
– Én nem szeretem a munkámat, csak egy dolgot szeretek ben-
ne. – Elmosolyodott, nem volt szükséges folytatnia a mondatot.
Így vigyorogva kimondtam helyette.
– A pénzt.
Apa magához húzott.
– Még van időd. De hamarosan azt kell választanod, ami helyes,
és hosszú távon kell gondolkodnod.
Miután elhagyta a szobát, a következő pár percben átgondoltam
a szavait, amíg eszembe nem jutott, mit mondott korábban.
Callum hamarosan várható volt. Vagy talán nem hajlandó eljön-
ni, gondoltam. Bár az ellenkezőjét reméltem. Nem csupán önző
okokból, hanem hogy fenntartsuk a látszatot a szüleink előtt.
Hetek óta nem voltam a közelében, csak távolról figyeltem. Ami-
óta próbáltam kevesebb sérülést okozni magamnak, úgy lopakod-
tam, mint egy bolond. Egy dolog volt tudni, hogy mit művel, de más
megállás nélkül látni azt.
Fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e kezelni. Hogy láthatom
aznap vagy bármikor máskor.
Ennek ellenére valószínűleg a másik alternatívát sem viselte
volna el a lelkem. Azt, amelyikben nem jön el, ezzel összeomlasztva
és káoszba sodorva a világunkat.
Az érkezésük előtt jött egy üzenetem, amit remegő kézzel nyitot-
tam meg. Olyan rég láttam már a nevét felvillanni a telefonomon.
Callum: Jöhet a színjáték?
Én: Ha te is szeretnéd.
Callum: Ó, de mennyire, hogy szeretném! Így ki tudom élvezni
mindkét helyzet előnyeit, nem igaz?
Haragos tekintettel néztem az üzenetét, amit hamarosan egy
másik követett.
Callum: …vagy azt is mondhatnám, hogy előnyeit és hátránya-
it.
Én: Csak ne csinálj hülyeséget!
Callum: Annyi dolgot tudnék erre mondani. Hamarosan talál-
kozunk, Egérke.
Eldobtam a telefonomat, ami egy csapódással az éjjeliszekrénye-
men landolt, és elindultam a fürdőszobába.
Ha játszadozni akar, akkor kezdődjön a játék.
Egy testhezálló piros ruhát húztam magamra, amit áttetsző fe-
kete combharisnyával párosítottam, majd belebújtam a fekete ma-
gas sarkú csizmámba. A vörös rúzs már túl sok lett volna, de miu-
tán felvettem a műszőrme bolerómat, meggondoltam magam, és
felkentem a számra.
A szüleim az évek alatt hozzászoktak a furcsa öltözködésemhez,
így nem szólták meg az aznapi szettemet sem. Habár apa megje-
gyezte, hogy esetleg fázni fogok. Csupán megrántottam a vállamat,
pedig azt szerettem volna mondai neki, hogy mostanra már volt
időm hozzászokni a hideghez.
Öt perccel az ebéd előtt érkeztek meg.
Senki sem rótta fel nekik a késést, főleg én nem, amikor megpil-
lantottam Callumöt. Fekete öltönynadrágban és kék ingben volt,
mindig tudta a jó fiú hatását kelteni, ha megkövetelték tőle. A felső
két gombját kigombolva hagyta, szívfájdítóan felfedve napbarnított
bőrét. Már rég megtanultam, hogy az órák hosszat tartó edzés
egész éves barnaságot biztosít neki.
Miközben mindenki üdvözölte egymást, ő elindult felém, ám a
lépései elbizonytalanodtak, ahogy végignézett rajtam.
Mosolyra húztam a szám, és felforrt a vérem, amikor rájöttem,
hogy megérinthetem őt. Megérinthetem, és ő semmit sem tehet el-
lene. Legalábbis itt nem, mivel egyezséget kötöttünk.
Úgy tűnt, kitalálta a gondolataimat, még mielőtt a nyakába ug-
rottam, és megfeszítette az állát, majd magára erőltette a legarisz-
tokratikusabb mosolyát.
– Egérke – sóhajtotta, miközben felcsúsztattam a kezemet a
mellkasán, és megigazítottam a tökéletesen beállított gallérját.
Üdvözlés helyett rávigyorogtam, és figyeltem, ahogy elkerekedik
a szeme, amikor lábujjhegyre emelkedtem, és telt alsó ajkát az
enyém közé kaptam. Ledermedt az érintésem alatt, majd átkarolta
a derekamat, és magához húzott.
Tényleg a karjában tartott. Legszívesebben világgá kürtöltem
volna, ám helyette inkább szelíden a szájára nyomtam az enyémet,
majd letöröltem róla a rúzst, ami nem is fogta meg.
Anyukáink épp vihogtak valamin, míg apáék beszélgetésbe ele-
gyedtek, miközben egyre beljebb haladtak a házban. Megfogtam a
kezét.
– Gyere, van számodra egy meglepetésem!
– Nem kellett volna – sziszegte feszülten, ahogy megálltam a
nappaliban, és letérdeltem a gigantikus fa alá, ügyelve arra, hogy
remek kilátása nyíljon a hátsómra.
– Ragaszkodom hozzá – mondtam őszintén, miközben átnyújtot-
tam neki az ajándékát. – Igazából ez a születésnapi ajándékod.
Amit sosem bontottál ki. – Összeszaladt a szemöldöke, ahogy en-
gem figyelt, de én csak mosolyogva rámutattam a fejemmel. – Gye-
rünk, nem lesz benne pók! Ígérem.
Fújtatva levette a tetejét, és belekukkantva egy kupac képre-
gényt talált, amiket előző karácsony óta gyűjtögettem neki.
– Renee – mondta, majd visszarakta a tetejét anélkül, hogy tüze-
tesen megvizsgálta volna őket.
– Mi az? Rosszakat vettem? – A múltban már volt rá példa, hisz
elég limitált tudással rendelkezem a DC-ről és Marvelről.
Megrázta a fejét, megfordult, majd ledobta a dobozt a kanapéra,
majd kisétált a szobából.
Alig kaptam levegőt, ahogy az eldobott királykék dobozra és a
kockás szalagra meredtem, aminek az ütközéstől lecsúszott a teteje
az egyik oldalra.
Amikor úgy éreztem, képes vagyok kordában tartani az érzel-
meimet, elindultam a kanapé felé. Visszatettem a tetejét, felvittem
a dobozt a szobámba, ahol adtam magamnak pár percet, hogy az
arcomat legyezgetve elhitessem önmagammal, minden rendben
lesz.
Egyébként is hülye ötlet volt. Ki kellett volna dobnom őket.
Ahogy idősödtünk, és Callum megengedhette magának, hogy meg-
vegye, amit csak szeretne, egyre kevésbé érdekelték az ajándékok.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt, amikor leültünk ebédelni, s
amíg a szüleim mosolyogtak és nevetgéltek, én az ételt bökdöstem.
Amikor már majdnem mindenki befejezte az evést, Callum lába
megbökte az enyémet. Felnéztem, remélve, hogy olvashatatlan a
pillantásom.
– Egyél – tátogta, az ebédre, majd a szüleimre pillantva.
Hát persze. Jobb, ha nem kezdenek el kérdezősködni.
Így hát enni kezdtem.
Úgy éreztem, mintha a torkomon akadna a puha hús és a csú-
szós saláta, ahogy próbáltam leerőltetni. Apró, megfontolt kortyok-
kal igyekeztem rásegíteni a nyelésre.
– Callum azt mesélte, nektek van a legjobb lakásotok a campu-
son – mondta Kian, és a villájával a szájába nyomott egy adag salá-
tát, majd rágni kezdett, miközben várta a válaszomat.
Ittam egy újabb kortyot a vizemből, hogy időt nyerjek.
– Mert így is van. – Callumre pillantottam, aki feszülten meredt
a kajájára. – Szinte az egész Gray Springst látni lehet a lakás hatal-
mas ablakaiból.
Kian bólogatva ránk mosolygott.
– Valamikor meg kell látogatnunk titeket. Istenem, hogy telik az
idő! Mire észbe kapunk, már végzősök lesztek, mi pedig meg sem
látogattunk titeket.
Callum felemelte a fejét, a szemében pánik ült, miközben az arc-
kifejezése közömbös volt.
– Örülnénk, ha eljönnétek – mondtam, majd eltereltem a beszél-
getést a cégre. – Minden rendben az új irodákkal?
– Ó, igen – válaszolta Kian, ahogy apára pillantott, aki bóloga-
tott, és láthatóan felvillanyozta a kérdésem.
– És mi van Németországgal?
Apa mosolya ragyogó volt.
– Na, igen, azt az irodát időbe telt megalapítani. De mostanra
nagyobb a bevétel, mint a veszteség.
Mosolyogva hallgattam, ahogy Kian az új szoftverről mesél ne-
kem, amivel dolgoznak, és az álmukról, hogy egy nap más irányba
is elmehessenek. A Callumnek szánt pillantásaikat nem lehetett fi-
gyelmen kívül hagyni, főleg, amit Kian küldött felé. De Callum to-
vább hallgatott, elmerülve a közömbösségben. Vagy inkább ezt pró-
bálta elhitetni velük.
– Mit terveztek a szünet többi részére? – kérdezte anya, szeme
oda-vissza ugrált köztem és Callum között.
– Hát… – kezdtem bele.
– Eléggé lefárasztottak minket a vizsgák, szóval itt maradunk
egy-két napot, aztán visszamegyünk pihenni.
– Máris? – Lucinda a gyöngysorához kapta a kezét, miután le-
rakta a borospoharát. – Legalább pár napot maradjatok! Úgy hiá-
nyoztatok!
– Futball – mondtam, játékosan forgatva a szememet. – Néhány
nap múlva kezdődik az edzés. Nem hagynak nekik túl sok pihenőt.
Az én apám bólogatott, Callumé viszont rosszalló pillantást kül-
dött a fia felé. Ám ő mit sem törődve velük, rám szegezte sötét te-
kintetét.
A tányéromra meredtem.
– Tele vagyok. Megengeditek, hogy távozzak? Szerintem beleme-
rülök valami könyvbe egy kis időre.
Apa legyintett, míg anya elmosolyodott, látva, hogy Callum is ve-
lem tart.
Sugdolózásuk és nevetésük hangja kísért ki minket az ebédlő-
ből.
– Fantasztikus hazudozó vagy.
Éles szavaitól megtorpantam a lépcső közepén, válaszolni akar-
tam, de inkább összepréseltem az ajkamat.
Követett a szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi az, elvitte a cica a nyelvedet?
– Senki sem viheti el a nyelvemet – válaszoltam, ahogy levettem
a bolerómat, majd leültem az asztalomhoz, és lehúztam a csizmám
cipzárját.
– Aha. – Callum odasétált az ágyamhoz, mintha azon gondolkod-
na, lefeküdjön-e rá, de helyette fel-alá sétált a szőnyegemen.
– Elmehetsz, ugye tudod?
– Komolyan? És higgyék azt, hogy nem is akarlak látni? Önzőek,
az igaz, de nem ostobák.
Lehúztam a csizmámat.
– Nekem aztán mindegy. Használd a hátsó kijáratot, és hívj egy
taxit. Gondolom, van pár ember, akit meg akarsz látogatni.
Megtorpant a szőnyegen, és rám vigyorgott.
– Na, csak felhoztad.
– Mit kéne tennem? – kérdeztem, ahogy felálltam. – Semmi mást
nem csinálsz, csak kizársz engem, és úgy viselkedsz, mintha nem is
léteznék, pedig mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a szíved mást
súg.
Callum megvakarta a fejét, és halk nevetés szakadt ki belőle.
– Azt hiszed, hogy ez csak egy játék?
– Mi más lenne? – Lassan közelebb léptem hozzá, meggyőződve
arról, hogy a szeme minden mozdulatomat követi.
– Megcsaltál, és szakítottunk. Szóval azt csinálok, amit akarok.
Elszorult a torkom. Nyeltem egyet és pislogtam, majd lassan el-
mosolyodtam.
– Engem nem zavar.
Összehúzta a szemét, és zsebre dugta a kezét.
– Nem zavar, mi?
Az ujjaim megtalálták az inggombját, amivel játszadoztam egy
kicsit, majd megsimogattam a mellkasát.
– Mindketten tudjuk, hogy mi a célod vele.
Rekedtes nevetés tört ki belőle.
– Ja, más nőkkel dugni. – Erre összerezzentem, ő pedig megmar-
kolta a csuklómat. – Jaj, ne! – Aggodalmaskodó képet vágott, ami
azonban ellentétben állt gúnyos hangjával. – Ez fáj neked? Tovább
pusztul tőle a becstelen szíved a mellkasodban?
A dühe, az arroganciája betöltötte a levegőt, amit kínlódva pró-
báltam belélegezni, miközben ott álltam előtte, és nem tudtam lep-
lezni az érzéseimet. Felnéztem rá, és megrebegtettem a szempillái-
mat.
– És megoldja a gondjaidat? Hogy másokkal dugsz? Vagy nem
tudsz kiverni a fejedből? – Önelégült vigyorát látva halkan folytat-
tam: – Rám szoktál gondolni, amikor velük vagy? Vagy amikor éj-
szaka lehunyod a szemed, és rád tör a vágy, hogy belecsúsztasd a
kezedet a gatyádba?
Csettintett a nyelvével, a hangja figyelmeztetni próbált.
– Vigyázz, Egérke!
Ökölbe szorult a kezem a becenév hallatán.
– Miért?
A szeme feketének tűnt, miközben mozogni kezdett az álla.
– Mert véletlenül még kikotyogom, hogyan nyögnek, amikor a
farkammal találkoznak. – Közelebb hajolt, meleg lehelete a hajamat
borzolta. – Hogyan szorítják össze a combjukat, amikor elmennek,
nyöszörögve, mint egy kábítószerfüggő, aki be akar szívni.
Lehunytam a szemem, a hangom csupán suttogás volt.
– Callum…
– Bár egyikük sem olyan nedves, olyan feszes, olyan tökéletes,
mint te.
Beszívtam a levegőt, és szaggatottan kifújtam, aztán elfordítot-
tam a fejem, így az ajkunk hajszálnyira került egymástól.
– Te…?
– Nem. – Callum kuncogása sötét és vészjósló volt. – Nem akar-
lak téged, de könnyen megkaphatnálak, ha ahhoz lenne kedvem.
Hát nem nagyszerű?
– Menj a pokolba! – suttogtam elfacsarodott szívvel.
– Már voltam ott. Nem olyan rossz, mint sokan gondolják, amint
megtanulod, hogyan maradj életben. – Ajkát az arcomhoz nyomta,
majd mélyet lélegzett, mielőtt elengedte a csuklómat.
Hangtalanul kinyitotta az ajtót, és el is tűnt, a léptei elhalkultak,
ahogy kétségkívül a hátsó bejáraton távozott.
HUSZONKETTŐ
Callum
A karácsony másnapján végigszenvedett ebéd után leléptem, amint
az evőeszközök az üres tányérokhoz értek. A szüleim nem kérde-
zősködtek, és megijedtem volna, amiért ennyire önzők, ha nem ve-
szem észre, hogy apa furcsán méreget, amikor felpattantam a he-
lyemről, ahogy Renee lába megérintette az enyémet az asztal alatt.
A hetek botladozva teltek, a hideg januári szél csípte az arco-
mat, ahogy egyre erősebben hajtottam magam az edzéseken, míg
magányomban egyre jobban magamba fordultam, de senkinek sem
beszéltem az érzéseimről.
A Valentin-nap mosolygó arcokat és kalandozó kezeket hozott
magával.
Az agyam életre keltette a farkamat, kikényszerítve a téli álmá-
ból, amibe Renee küldte azzal, hogy átadta a képregényeket kará-
csonykor. Az akkor mondott szavaitól azóta sem tudok szabadulni.
Rám szoktál gondolni, amikor velük vagy?
Ami nem történt meg, amíg bogarat nem ültetett a fülembe.
Mert azok a lányok csak egyfajta menekülési utat jelentenek. Mind-
egyikőjük. Hogy egypár órára kiszakadjak a gondolataimból, és egy
kis haladékot adjak sajgó szívemnek. Ami minden alkalommal erő-
södött, amikor a zöld szemébe néztem, vagy megpillantottam a vö-
rös haját.
Vagy az állítólagos haveromat látva.
– Welsh, várj! – szólt Toby mögülem.
Megtorpantam a lakásom előtt, majd sebesen megfordultam a
járdán, miközben Toby beledobta a kukába a kávéspoharát, és oda-
kocogott hozzám.
– Tudtam, hogy menő környéken élsz, de egy luxuslakás? – Fel-
csillant a szeme. – Nem hiszem el, amíg nem látom a saját szemem-
mel.
Sóhajtva megigazítottam a táskámat a vállamon.
– Nincs kedvem hozzá. Rengeteg dolgom van.
Végigmért.
– Ó, persze, például úgy tenni, mintha túlléptél volna a barátnő-
dön, miközben titokban kivered a zoknisfiókodban rejtegetett bu-
gyijára?
Akaratlanul is elkerekedett a szemem, majd gyorsan bosszús te-
kintetet varázsoltam az arcomra.
– Higgy, amit akarsz!
Követett az épületbe, a sportcipőnk nyikorgott a nemrég fénye-
sített csempén.
A liftbe érve megnyomtam a gombot, és a biztonsági szkenner
elé tartottam a kártyámat, amíg fel nem villant a piros fény. Toby
egy hangot sem adott ki, amíg a lakáshoz értünk, csak elismerően
füttyentett.
– Szent szar, haver! – Szélesre tárta a kezét, ahogy besétált a
nappaliba, az edzőtáskája egy puffanás kíséretében a padlóra hul-
lott. – Úgy élsz, mint egy kibaszott király.
– Aha – mondtam, az apró hallban hagytam a táskámat, és a hű-
tő felé vettem az irányt. – Üdítő? Gyümölcslé? Víz?
– A víz jó lesz, köszönöm.
Kivettem a kancsót, és öntöttem magunknak két pohár vizet, mi-
közben Toby megismerkedett a lakással. Meghúztam a poharat, és
hármat kortyolva kiittam az egészet, aztán visszaraktam a kancsót
a hűtőbe, amiből alapesetben közvetlenül szoktam inni.
Megszoktam az egyedüllétet, és Sally, a takarítónő, akiről nem-
rég kiderült, hogy szereti a száját használni, hetente kétszer járt
hozzám. És el is ment kétszer az ujjaimtól, amint ledobta a takarító-
szereket az ajtóban.
Viszont sosem engedte, hogy megdugjam, ami furcsa, de az
újabban csapongó kapcsolatomat tekintve a szerszámommal, való-
színűleg jobb is. Nincs is rosszabb, mint amikor nem tudod felállí-
tani szex közben. Különösen, ha az ajkai a fénysebességnél is gyor-
sabbak. Egy eléggé kínos eset óta, amit szerencsére betudtam an-
nak, hogy részeg vagyok, tüzes ajkak segítenek becsapni önmaga-
mat, idegen testek helyett.
Nem kerestem volna tovább kiutat, ha Renee nem kapja meg ve-
le, amit akar. És őt jól láthatóan hidegen hagyta, mit akarok, ami-
kor kitárta a…
– Azt hiszem, nem lehetünk többé barátok.
Örülve a figyelemelterelésnek, kimentem a konyhából, és az elő-
szobában odaadtam Tobynak a vizet.
– Ne törd össze a szívemet! Tudod, hogy milyen érzékeny va-
gyok.
Kuncogva a nyolcvanas évekbeli mozis plakátomra mutatott,
ami Jokert ábrázolta.
– DC – caccogott, majd a magára mutatott. – Marvel-rajongó va-
gyok.
Összehúztam a szemöldökömet, és elképedve hátraléptem. Toby
mindig olyannak tűnt, mintha semmi sem érdekelné, az a fajta srác
volt, akiről a lányok egy pillantásból tudják, hogy rosszfiú.
De ez most váratlanul ért.
– Nocsak, nocsak. – Az öklömet ropogtatva a szoba felé hátrál-
tam. – Akkor van számodra valamim, volt-barát.
Besétáltam a gardróbszobába, figyelmen kívül hagyva azt a
tényt, hogy több mint a fele üres volt, és kihúztam az egyik szek-
rény alsó fiókját.
A látványtól, ami ekkor fogadott, megállt a szívem.
Egy régi fotó volt Renee-ről a kapcsolatunk elejéről, amin csillo-
gó szemekkel mosolygott a telefonomba.
– Szép lány, de nem akarok a halálos pillantásaid másik végén
lenni.
Eltoltam a képet, majd a torkomat megköszörülve kivettem aló-
la a képregényeket.
Felegyenesedtem, és átadtam őket Tobynak.
– Tessék, megtarthatod őket.
Toby döbbenten kinyitotta, majd becsukta a száját, ahogy a ku-
pacra pislogott.
– Ezeket nem adhatod nekem! – Összetalálkozott a pillantásunk.
– Egy vagyont érnek.
– Akkor add el mindet! Nem igazán érdekel.
Renee még azelőtt vette őket, hogy megtanulta a Marvel és DC
közti különbséget.
– Az szentségtörés lenne. – Toby a fejét csóválta. – Nem szabad
őket eladni. Felbecsülhetetlen az értékük.
Teljes szívemből felnevettem.
És milyen jó érzés volt.
Toby alaposan szemügyre vett, ahogy kiléptünk a nappaliba.
– Jól vagy?
Lehuppantam a kanapéra, levettem a távirányítót a karfáról, és
bekapcsoltam a tévét.
– Megvagyok.
Toby hümmögött, majd óvatosan lerakta a képregényeket a do-
hányzóasztalra, majd a másik végénél leült.
– Csak azt mondom, hogy ha az én barátnőm művelne velem
hasonlót, akkor én is rosszul érezném magam.
Feleségem. Senki sem tudott a kapcsolatunk mélységeiről, ami
miatt sokkal nehezebben tudtam leplezni az érzelmeimet.
– Már hónapok teltek el. Továbbléptem.
– Megfektetni az összes csajt nagyszerű. – Kinyújtotta a lábát, és
keresztezte a bokáját, ahogy megálltam az ESPN-en. – De a vak is
látja, hogy úgy nézel Mike-ra, mintha ki akarnád nyírni, és igazából
nem is léptél túl a dolgon.
Nehezen bírtam ki, hogy ne csikorgassam a fogamat.
– Nem tudok máshogy ránézni.
Toby felhorkant.
– Ha nem szereted Renee-t, akkor oké, mi, srácok könnyen túl
tudunk lépni a dolgokon, ha nem érzünk semmit.
– Ha te mondod.
Toby ide-oda mozgatta a lábát, és a szemöldökét vakargatta.
– Ugye tudsz arról, hogy azt állítja, nem csinált semmit?
Hátradöntöttem a fejemet.
– Komolyan?
Toby bólintott.
– Nekünk ezt mesélte. – Majd szünetet tartott, és a szemembe
nézett. – De neked mást mondott.
– Ja, a teljes ellentétét, de nem mintha számítana. –
Visszafordultam a tévéhez, majd elgondolkozva próbáltam rájönni,
mi lehet az oka…
De Toby beelőzött.
– Gondolom, azért, hogy ne zárjuk ki őt ennél is jobban.
A közelgő harag azzal fenyegetett, hogy megfojt, ha újra kinyi-
tom a számat. Így nem tettem.
Elrepült fél óra, a meccs a végéhez közeledett, és kezdett lecsu-
kódni a szemem.
– Magam is kitalálok. – Toby felállt, és felvette a képregényeket.
– Egyébként jogod van dühösnek lenni. Én biztosan az lennék. – Ki-
nyitotta az ajtót. – De ha nem tudod elengedni a dolgokat, talán
helyre lehet még őket hozni.
Az ajtó becsukódott, és Toby otthagyott egyedül a szavaival.
Amit Renee művelt, helyrehozhatatlan volt, nem is beszélve ar-
ról, hogy én mit tettem azóta.
Valamit, ami úgy tönkrement, mint mi… azt nem lehet megjaví-
tani.
HUSZONHÁROM
Renee
Elérkezett a nyár, és újfajta érdeklődést hozott magával a halvány
rózsaszín és pasztell-lila iránt.
Kétszer is ellenőriztem a tükörképemet, és megigazítottam a
pasztell ruhámat, aztán felhúztam a levendulaszínű szandálomat.
A történtek hatására nevetséges módon lemaradtam az egyete-
men, így az utóbbi néhány hónapot a kollégiumi szobámban gub-
basztva vagy a könyvtárban töltöttem, és megpróbáltam pótolni az
elmaradásaimat, hogy ne baltázzam el a vizsgáimat. Amit nem en-
gedhettem meg magamnak, mivel az új iskolaévben más irányba
szerettem volna elmozdulni.
Kinyílt a szobám ajtaja, és anya táncolt be rajta, levegőért kap-
kodva.
– Akarom azt a ruhát!
– Akkor várd ki a sorod! Ma még szükségem van rá.
A körmével megkocogtatta az állát, majd feltartotta az ujját.
– Várj!
Besétált a gardróbszobámba, és levett egy fehér sálat az egyik
vállfáról.
Bosszankodva vártam, hogy a hajam köré tekerje, aztán masnit
kötött rá, ami lelógott az egyik oldalon.
– Amióta múlt héten hazajöttél, nem is láttalak masniban.
És ha rajtam múlt volna, nem is lát.
– Azt hiszem, kinőttem belőle.
Caccogott.
– Badarság. Öt perc, és indulunk.
A nyár egyet jelentett a jótékonysági gálákkal, amikről nem tud-
tunk ellógni az iskolára hivatkozva. Habár azt kívántam, Callum
bárcsak rám hagyta volna a kifogásokat. Majdnem hanyatt vágód-
tam, amikor anya azzal hívott fel, hogy Callum állapotáról érdek-
lődjön a gyomorrontás után, ami miatt nem mutatkoztunk együtt
az apukája születésnapján. Legalább figyelmeztethetett volna rá, de
azt hiszen, az túl nagy kérés lett volna, figyelembe véve, hogy a rit-
ka találkozóink alkalmával továbbra is úgy viselkedett, mintha egy
kísértet lennék, akitől távol kell maradnia.
Ezúttal a Welsh Grant Holdings tartott jótékonysági árverést,
amit a szüleink kollégáinak a feleségei szerveztek a tó mellett. Már
az ideérkezésem óta vártam ezt a napot, azon tűnődve, vajon üzen-
e Callum arról, hogy fenntartsuk a látszatot.
Egy részem megrémült, hogy már ennyire sem veszi a fáradsá-
got. De nem azért, mert a szüleink rájönnének, hanem mert ez volt
az utolsó bevethető fegyverem ellene. És nem hagyhattam, hogy ki-
fogyjon a lőszer.
Mostanra viszont nem lehetett annyit hallani a kicsapongó élet-
módjáról, mint karácsony előtt. Amit egy kisebb győzelemként él-
tem meg, és átsegített az első évünk célvonalán.
Azaz az életem legrosszabb évén.
Drámai vagyok, meglehet. De nem számít.
Fél órával korábban érkeztünk, amit anya a berendezés és a de-
koráció ellenőrzésével töltött. Ha van valami, amihez kiválóan ért a
pénzköltésen kívül, az a szervezés.
Hajnalban már volt itt a többi önkéntessel, hogy elrendezzenek
mindent, majd hazajött elkészülni.
– Csodásan néz ki a hely, Val drágám – mondta az egyik barátnő-
je, ahogy az arca helyett a levegőbe puszilt, miközben egy pohár
pezsgőt szorongatott.
Nem kellett ránéznem az órára, hogy tudjam, még mindig csak
késő délelőtt van. Az idő és az alkohol nem igazán álltak kapcsolat-
ban az itteni nőknél. Igazából a többségük pont a temérdek ideje
miatt ivott.
Most én voltam a soron, hogy puszikat dobjak és negédesen kö-
szöntsem a jelenlévőket, miközben egyre többen szállingóztak. Az
árverés rohamosan közeledett, de sehol sem láttam Callumöt.
Végül, amikor mindenki elhelyezkedett, és az árverésvezető be-
állt a pódium mögé a mikrofont próbálgatva, kiszúrtam a parkoló-
ban, arcán dacos arckifejezés ült.
Az apja a széke felé tartott, és tudtam, hogy minden bizonnyal
leszidta valamiért Callumöt. Talán mert késett, vagy valami másért,
nem tudtam. Csak annak örültem, hogy láthatom őt.
Mit sem törődve anya pillantásaival, odasétáltam hozzá. Közé-
pen találkoztunk össze, hallótávolságon kívül, de mégsem elég tá-
vol ahhoz, hogy ne kelljen mosolyt erőltetnünk az arcunkra.
Én nem játszottam meg magam, de ő úgy mosolyodott el, mint-
ha minden erejére szüksége lenne hozzá, miközben mindenhová
nézett, csak a szemembe nem.
– Késve érkeztél?
Megigazította az ingujját.
– Nem, csak túl sokáig ültem az autómban, mint az társadalmi-
lag elfogadott.
Bólintottam, majd megfogtam a kezét. Nem ellenkezett. Mert
nem tehetett mást. Egyből kivirultam, miközben a megfeszült áll-
kapcsán látszott, mennyire erőltetnie kell, hogy ne legyen haragos
a tekintete.
– Szeretnél elmenni innen?
Száraz nevetésétől megremegett a szívem.
– Inkább üljünk le, és essünk túl rajta!
Megtettük, de egy percre sem engedtem el a kezét, ujjaim a bőr-
keményedéseit simogatták. Néhányuk tisztán élt az emlékeimben,
míg a többi ismeretlen volt számomra, ami elég volt ahhoz, hogy el-
szoruljon a szívem. Mennyi új emléket szerezhetett nélkülem?
A keze ugyanolyan merev volt, mint az egész teste mellettem, de
hamarosan ellazult. Ha nem viharzott volna el olyan gyorsan az ár-
verés végeztével, amikor mindenki szétszóródott étel és ital után
kutatva, akkor elhittem volna, hogy nem is zavarta a dolog.
És talán így is volt. Bármennyire is az ellenkezőjét kívánta.
Callumöt figyeltem, ahogy az apukáink ügyfeleivel beszélget és
nevetgél, miközben én anya csacsogó barátainak a társaságában
ácsorogtam.
Amikor a part felé indult, kimentettem magam, és a hátamat
egyenesen tartva utánamentem.
Ő tovább sétált, és hamarosan olyan távol kerültünk a rendez-
vénytől, hogy az csak egy kis pötty volt a horizonton. A szandálom
kikezdte a lábamat, de összeszorított fogakkal viseltem a fájdalmat,
hiszen tudta, hogy követem, és mégsem állított meg.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Menj vissza! Nem kérek a társaságodból.
Leült az egyik piknikasztalra néhány túlnőtt fa mögött. Leültem
mellé, mire felsóhajtott.
– Ha nem akarnál látni, akkor már jóval ezelőtt közölted volna
velem.
– Elég!
– Miért?
– Olyan gyerek voltál, aki egyfolytában azt kérdezte, hogy „mi-
ért”, igaz?
Megvontam a vállam, majd fájdalmasan elfintorodva lerúgtam
a szandálomat. Callum szitkozódva megfogta a lábamat, és meg-
vizsgálta, majd rájött, hogy mit is csinált.
El akarta tolni magától, amikor sietősen megszólaltam:
– Kérlek, ne!
Aznap először a szemembe nézve ennyit mondott:
– Régóta nem ért hozzád senki?
Önelégülten elvigyorodtam, amitől a szeme az ajkamra vándo-
rolt.
– Szeretnéd tudni, mi? – Lenéztem a nadrágjára, és kiszúrtam,
mennyire dudorodik. Lesiklott a kezem, és megsimogattam. – Ugye
tudod, hogy nem kerülhetsz örökké?
Zihálni kezdett, durva ujjai megindultak a bokámtól, majd egyre
feljebb és feljebb haladtak, amíg végül úgy éreztem, hogy kifogy be-
lőlem a szusz. Felemelte a ruhám szoknyarészét, miközben egymás
szemébe néztünk.
– Most is benedvesedsz, ha rám gondolsz? Be tudsz egyáltalán
nedvesedni mások miatt?
Elpirult az arcom, és nehezen lélegeztem, amikor a bugyimhoz
nyúlt, és megsimogatta az anyagot, majd erősebben rányomta az
ujját.
Felmordult attól, amit ott talált, majd hirtelen az ölébe kapott,
és lehúzta az öltönynadrágjának a sliccét, hogy kiszabadítsa magát.
– Tedd be magadnak, és ne adj ki egy hangot se közben!
Félrehúztam a bugyimat, és úgy tettem, ahogy kérte, miközben
alig hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Ahogy a vége belém ha-
tolt, összerezzentem. Ő nem is tudta, mennyi ideje nem történt ve-
lem hasonló, megragadta a csípőmet, majd erőteljesen lenyomott,
amitől nyögdécselni kezdtem.
De nem érdekelte, és amikor az ajkam az övét kereste, megra-
gadta az arcomat, és a nyakába nyomta, miközben erőteljesen moz-
gatott.
De nem ellenkeztem vagy panaszkodtam. Főleg, hogy többet
kaptam belőle, mint az utóbbi hónapokban összesen. Zihálása a ha-
jamat borzolta, miközben a keze a derekamba vájt. Büntetve en-
gem. Így próbált büntetni. De közben adott is nekem valamit.
Reményt.
Mert semmi sem volt veszve, ha nem tud úgy hozzám érni, hogy
ne akarjon megfektetni. De még mennyire, hogy akarta, miközben
heves gyorsasággal fel és le mozgatott.
A kényelmetlen érzés elszállt, utat engedett az élvezeteknek,
megborzongatta a gerincemet. Felmordult, amikor a halk zihálá-
som egyre hangosabb lett, mert egyre közelebb jutottam a csúcs-
hoz.
De nem hagyta, hogy elmenjek.
Ő ritmusos szitkozódások között ment el, ami úgy tűnt, hogy egy
mélyen rejlő sötét helyről tört ki belőle. Elengedte a csípőmet, majd
leemelt magáról, lerakott az asztalra, felállt, és felhúzta a nadrág-
ját, miközben elsétált.
Figyeltem, ahogy elmegy, és legszívesebben bedugtam volna a
kezem a bugyimba, hogy befejezzem, amit elkezdett.
Callum talán egy egoista seggfej volt, de amikor őszintén érde-
kelte valami, azt kimutatta.
És most azt próbálta mutatni, hogy nem érdeklem.
Felálltam, megigazítottam a ruhámat, és nagyot lélegeztem,
ahogy Callum egy sötét ponttá vált a parton, ami egyre jobban távo-
lodott. Miközben még mindig éreztem őt a combomon.
Könnyek mardosták a szememet, de nem vettem róluk tudo-
mást, kihúztam a sálamat a hajamból, és letöröltem magamat,
amennyire csak tudtam.
Hagytam, hogy kihulljon az anyag az ujjaim közül, ami aztán a
víz felé repült, amíg felvettem a szandálomat, és elindultam
visszafelé.
– Hova tűntél? – kérdezte apa, amikor odaértem hozzájuk az
ideiglenes színpad mellé.
Anya megcsapta a karját.
– Hagyd már! Te is voltál fiatal.
Haragos tekintettel nézett végig rajtam, mire gyorsan megsimí-
tottam a hajamat, és rám tört a szégyenérzet.
– Fiatal, de nem bolond.
Összevontam a szemöldökömet, mert kiéreztem a gúnyt a sza-
vaiból, amit nem voltam hajlandó magamra venni.
Talán kétségbeesett voltam, és hagytam, hogy Callum úgy hasz-
náljon, mint egy régi játékot, amitől egyelőre nem tud megszaba-
dulni, de én hagytam megtörténni.
Az apa felé küldött mosolyom hamis bűntudattal telt meg. Amit
egy őrülten szerelmes lány küldene az apjának.
– Sajnálom, apu. A vizsgák annyira lefoglaltak minket.
Felhorkant, majd bólintott, egyik karját körém, a másikat anya
köré fonta, és elindultunk a köszöngető körutunkra.
Hadd gondolja azt, hogy buta vagyok.
Callum meg nyugodtan hihet kétségbeesettnek.
De én pontosan tudtam, hogy mit művelek.
HUSZONNÉGY
Callum
Ez lesz életem leghosszabb nyara, gondoltam magamban, miköz-
ben beleürítettem a zuhanyzóba az orgazmusom utolsó cseppjeit.
Annyira tüzes volt, annyira készen állt rám, és annyira akart en-
gem, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
És ki volt zárva, hogy figyelmen kívül hagyjam. Az utóbbi hetek-
ben megpróbálkoztam vele, és mégis másodjára húztam fel a nad-
rágom cipzárját aznap.
Úgy tűnt, semmi baja a farkamnak, ha Renee-ről van szó.
A fejemet rázva felsóhajtottam, levettem a nadrágomat, és kicse-
réltem az edzőnadrágomra.
El kellett mennem az edzőterembe. Nem volt más választásom,
mint kiizzadni az egészet.
Pár srác, legfőképpen Pat, minden második nap üzent, hogy ta-
lálkozzunk. Amit nem bántam volna, de visszatartott egy személy,
akivel lógni szokott, na meg Pat kitalálhatja, hogy szétmentünk Re-
nee-vel.
Hacsak Mike nem mondta el neki.
Ismertem Mike-ot, vagyis azt hittem, ismerem. De a pletykálás
nem az ő stílusa volt. Habár azt sem hittem volna róla, hogy szemet
vetne a feleségemre.
Felkaptam a kulcsomat, zsebre dugtam a pénztárcámat, majd
kimentem, de a tornácon meggondoltam magam, leraktam a dolga-
imat, és futni kezdtem a kocsibeállón.
A francba az edzőteremmel.
A francba mindennel.
Kikocogtam az útra, és megtettem néhány mérföldet, mire meg-
pillantottam a városközpontot, közben elnyomtam a gondolatai-
mat, a testem túlságosan kimerült volt, túlságosan megviselt ahhoz,
hogy bármi mást csináljon a kikényszerített feladat helyett.
Hirtelen egy autó dudája szólalt meg, halálra ijesztve.
– Cal!
Sétára váltottam, szaggatottan vettem a levegőt, miközben Steve
kocsija felém közeledett, majd felbőgött, és felkavarta a port, ahogy
lehúzódott.
– Pattanj be, ember!
Kedvtelenül intettem nekik, majd ennyit nyögtem ki:
– Nem, köszi, még dolgom van.
Pat áthajolt Steve-en.
– Szállj be a kibaszott kocsiba, seggfej! – Mosolygott, de a hangja
komoly volt.
Mivel nem sok választásom volt, azon kívül, hogy nem veszek
róluk tudomást, így kinyitottam az ajtót, és beültem hátra.
Alig volt fél másodpercem becsukni az ajtót, Steve máris a gázra
taposott, és tett egy 180 fokos fordulatot, amitől átcsúsztam az ülé-
sen.
– Jézusom, basszus!
– A csajom is ezt mondta – kuncogott Steve.
Pat hátrafordult, miközben Steve megindult a házunk felé veze-
tő mellékutcán.
– Merre jártál, pöcsfej? – Összehúzta a szemöldökét. – Napok óta
próbálunk elérni.
Steve előhúzott egy jointot a középkonzolból, és rágyújtott.
– Ja, át akartunk menni hozzád, de nem akartunk kétségbeesett-
nek tűnni. Így azt hittük, haza sem jöttél a nyárra.
– Fáradt vagyok, és lefoglalt a jótékony szarság.
– Az hetekkel ezelőtt volt.
– Igaz – mondtam, de úgy éreztem, mintha csak előző nap lett
volna. Hosszas csend telepedett a kocsira, amit átjárt a marihuána
émelyítő illata. – Nem tudtál volna várni, amíg kiszállok? Most fu-
tottam ötmillió mérföldet.
– Pontosabban kilencet. – Steve a számok embere. Minden elve-
temült szarságot tudott, ha róluk volt szó. – És ez az én kocsim, szó-
val azt csinálok, amit akarok.
Pat nyavalygós hangon utánozta őt, mire Steve rápöccintette a
hamut. Nem számított, hogy ez a kocsi többet ér, mint egyesek háza
– ezeket a srácokat egy kicsit sem érdekelte. Sosem volt rá szüksé-
gük, és nem most fogják elkezdeni.
– Láttad Mike-ot? – kérdezte Pat, mire megvontam a vállam, és
egy gyors nemleges választ adtam.
Szerencsére nem kérdezősködtek tovább róla.
– Mellesleg – kezdte Pat, és visszafordult hozzám – épp időben
találtunk rád. Este buli lesz Steve-éknél. Az anyja kijött a rehabról.
– Mi a fene? – mondtam, és Steve-re pillantottam, akinek a sze-
me sem rebbent. – És jól van?
Steve vállat vont.
– Mindent megtesz, hogy boldoggá tegye apát. – Felhorkant. –
Miközben ő két várossal arrébb dugja a szeretőjét.
– Szép – reagált Pat, erősen szarkasztikus hangon.
Steve megállt a stoptáblánál.
– Ez már csak ilyen, testvérem. A lényeg az, hogy feltankoltunk
mindenből, és készen állok a lazulásra. Az egyetem megcsókolhatja
a fehér seggemet.
– Egyébként milyen az élet, hogy Renee el sem moccan mellő-
led? – kérdezte Pat, amikor ráfordultunk a kocsibeállónkra. – Pazar
bigéket hagysz ki, az már biztos.
A vigyorom mögé rejtettem a mellkasomat mardosó bűntudatot.
– Kösz az érdeklődést, de megvagyunk.
– Biztos rendszeresen megvan neki a csaj – vélekedett Steve, és
beleszívott a jointjába, miközben megkerülte a házunk előtti szökő-
kutat, majd lenyomta a féket. – Ha figyelnéd, hogy néz Calre, tud-
nád, hogy igazam van.
Pat káromkodva meglökte Steve karját.
– Egy kis tiszteletet, seggfej! Legyen már meg benned!
– Mindegy, Cal tudja, hogy igazam van. Látod? – kérdezte. – Nem
is tagadja.
Szorosra zártam a számat, és alig nyitottam ki, amikor ennyit
szóltam:
– Kösz a fuvart, seggfejek!
Kiugrottam, és becsuktam az ajtót.
– Ha nem érsz oda kilencre, küldünk érted valakit. Ó, és hozd
Mike-ot is – kiáltott ki Pat az ablakon, ahogy Steve beletaposott a
gázba, az útját csikorgó kavicsok és porfelhő jelezte.
Miután összeszedtem a pénztárcámat és a kulcsomat a tornác-
ról, bementem, és egyenesen a szobám felé tartottam, ahol a telefo-
nom a bevetetlen ágyamon feküdt.
Én: Buli Steve-éknél. Nyolcra készülj el!
Ledobtam a telefont, és kizártam a csipogást, ami Renee vála-
szát jelezte, majd elindultam zuhanyozni.
Renee a tornácukon várt rám, a lába és a haja csillogott a szürkület-
ben. A halvány barnaságából és az orrán lévő új szeplőkből ítélve,
amit akkor szúrtam ki, amikor beszállt a kocsiba, nem kevés időt
tölthetett a napon.
De vajon hol és kivel?
Mindent átjárt az illata, ami mellett nehéz volt úgy levegőhöz
jutni, hogy ne akarjak megütni valamit.
Alig néztem az öltözékére, de így is tudtam, hogy rövid, a kivilla-
nó lábaiból ítélve. A fogamat csikorgattam, és attól féltem, hogy ha
sokáig csináljuk ezt, az egyetem végére nem marad belőlük más,
mint por.
– Meglepett, hogy kerestél.
– Tényleg? – kérdeztem gunyoros hangon, miközben ráfordul-
tam a főútra.
– Oké, azt hittem, hogy már korábban hallani fogok felőled, de
nem panaszkodom miatta.
A magabiztosságától ökölbe szorult a kezem, düh áradt szét az
ereimben. Nagy kár, hogy a közelébe sem ért a véremet pezsdítő iz-
galomnak.
– Nos, egyezséget kötöttünk.
– Egyezséget? – Ármánykodás sütött a hangjából, ahogy elmoz-
dult az ülésben, és szembefordult velem. Én viszont az úton tartot-
tam a szememet. – És mondd csak, mi is az egyezség pontosan?
– Tudod, hogy miről beszélek – válaszoltam halkan.
– Hm, talán. De… – Kinyújtotta a kezét, és megigazította a pólóm
ujját. Megfeszültek az izmaim a puha ujjainak céltudatos érintésé-
re. – Szerintem meg kellene fűszereznünk a dolgot.
– Hogyan? – kérdeztem, mielőtt megálljt tudtam volna paran-
csolni magamnak.
– Nem kedvelsz engem, nem zavar. Megértem, hogy miért. – Re-
nee hangja megremegett az utolsó szónál, de megköszörülte a tor-
kát. – De nem kell kedvelned ahhoz, hogy lefeküdj velem. És mind-
ketten tudjuk, hogy szeretsz velem szexelni.
– Renee – figyelmeztettem, miközben a Steve-ék házához vezető
földúton haladtam. Tudta, hogy mit műveltek velem a szavai.
– Callum – provokált.
Tudomást sem véve róla, véletlenszerűen leparkoltam az előt-
tünk elterülő füvön, majd kiszálltam, és becsaptam az ajtót.
– El sem kellett volna hívjalak. Nem szükséges a barátaim előtt
is fenntartani ezt a baromságot.
– Biztos? – kérdezte, majd becsukta az ajtót, és belém karolt, mi-
közben a szemével az udvart pásztázta.
Amikor odapillantottam, Mike épp akkor sétált be az ajtón egy
láda sörrel.
– Rohadj meg! – fröcsögtem, kiszakítva a kezemet Renee-éből,
majd bezártam a kocsit. Tudtam, milyenek szoktak lenni Steve buli-
jai, és senkinek sem szándékoztam hagyni, hogy dugjon a kocsim-
ban, rajtam kívül.
Zsebre vágtam a kulcsomat, és beelőzve Renee-t a száraz füvön,
felmentem a lépcsőn.
Ha bántották is Renee-t a szavaim, kicsit sem látszott rajta.
Színművészetis. Hát persze.
Bemesélheti, hogy nem tud színészkedni, de én jobban ismer-
tem ennél. Elvégre elhittem a hazugságait több éven keresztül.
Átpasszíroztuk magunkat az emberek között, nem figyelve a ré-
gi haverok füttyögésére és kiabálására, és meg sem álltunk, amíg el
nem értük a hátsó kertet, ahol Pat, Steve és az a szemét Mike a
nyugágyakban lazult a vese alakú medence mellett.
Renee is megállt mellettem.
– Olyan szürreális, nem igaz?
Ki akartam zárni őt. Annyira, hogy kis híján lyukat fúrtam a
nyelvembe a fogammal.
– Micsoda? – kérdeztem végül.
– Hogy eltelt egy év, és nem igazán változott semmi.
Felhorkantam, majd gúnyosan kuncogni kezdtem.
– Tévedsz, Egérke. – A tekintetem az övébe fúródott, és próbál-
tam nem figyelni a szeme reményteli csillogását. – Minden, ami
számít, megváltozik. Csak néhányan túl későn veszik észre.
Szomorúan megereszkedett a válla, de azonnal kihúzta magát
és elmosolyodott, amikor Tara felénk közelített. Örülve, hogy kap-
tam egy kis szünetet, belesüppedtem a Mike mellett lévő székbe,
majd önelégülten elvigyorodtam, mert a szeme Renee és köztem ci-
kázott.
– Valami gond van? – kérdeztem.
Amikor felhúzta a szemöldökét, legszívesebben megütöttem vol-
na. Belekortyolt a sörébe.
– Nincs.
A srácok eldumálgattak egy ideig, majd Tara és a barátnői is
csatlakoztak hozzánk, és átmásztak a székeken és a srácokon. Tarát
kivéve, aki mellettem állt meg, miközben én Renee-t néztem, ahogy
egy sráccal beszélget, akivel együtt jártak drámaszakkörre a Trel-
larában.
– Jól áll neked az egyetem, Cal – jegyezte meg Tara, majd lehajol-
va megsimogatta a hajamat.
Megesküdtem volna, hogy Renee-nek a tarkóján is van szeme,
először hátborzongatóan mozdulatlanná vált, majd Tarára pillan-
tott a válla fölött, aki nevetgélve elhúzta a kezét.
– Kösz – mondtam végül. – Milyen a George West?
– Dög unalmas – válaszolta Tara grimaszolva. – Esküszöm, olyan
hamar megkomolyodik mindenki. Senki sem bulizik úgy, mint mi
régen.
– Ez így van – értett egyet Steve, majd kibontott egy sört, és há-
rom korttyal kiitta a felét.
Tara a pszichológiadiploma-terveiről fecsegett, de nem figyel-
tem rá. Meg sem próbáltam figyelni, amikor Mike odasétált Renee-
hez, aki úgy elugrott előle, mintha rubeolás lenne.
– Egy perc, és jövök – motyogtam, ahogy felálltam a székemből.
Renee szeme elkerekedett a rémülettől, látva, hogy közeledek.
Összerándult a gyomrom, és egyik kezemet a dereka köré fon-
tam.
– Gyere!
– Mit akartok elérni ezzel? – suttogta Mike az udvart fürkészve.
– Semmi közöd hozzá, szóval kopj le!
Mike kuncogott, de a szemét elködösítette az ingerültség, miköz-
ben beletúrt a hajába, majd a kezét leejtette maga mellé.
– Komolyan, Renee?
Egy hajszál választott el attól, hogy belelökjem a medencébe,
amikor Renee elmosolyodott, és kedves hangon annyit szólt:
– Bocsánat, de várnak ránk a többiek.
Mike felhorkant, és a szeme lyukat égetett a hátunkba, miköz-
ben átvezettem Renee-t a tömegen, és bementem vele a házba.
– Hova megyünk? – suttogta, és megállt a lépcső alján.
Megrántottam a kezét, mire felsétált utánam, és várt, amíg a
vendégszobát kerestem. A fülemben dübörgött a vérem, szinte be-
löktem Renee-t, mire az ágy felé kezdett botorkálni.
– Callum, mi a fene…
Elfordítottam a zárat, és nem hagytam, hogy befejezze, és kétel-
kedtem, hogy valaha is megengedem neki.
– Térdelj az ágyra! Bugyit le, ruhát fel!
– Micsoda?
– Jól hallottál.
Rémülten nézett rám, de tudtam, hogy megteszi, amit kértem. És
tudtam, hogy ő is akarja.
A nadrágomat lehúzva figyeltem őt, és a kezembe fogtam a lük-
tető férfiasságomat, miközben ő előrébb ment, és teljesen levette a
ruháját. Ekkor felé léptem, és rácsaptam a meztelen fenekére.
Renee felkiáltott, a kéznyomom ott vöröslött tejfehér bőrén.
– Nem kértem, hogy vedd le a ruhádat.
A hátára akart fordulni, de a lapockáit fogva addig nyomtam őt
lefelé, amíg az arca bele nem nyomódott a szaténtakaróba.
– Szélesebbre! – Megcsaptam a belső combját, mire szélesebbre
tárta.
Az ujjaim megsimogatták a nedvességét. Ekkor úrrá lett rajtam
a vágy, és bedugtam az egyiket. Erre a csípőjét mozgatva felnyögött.
Kihúztam és lenyaltam az ujjamat, majd odahúztam a fenekét a
farkamhoz. Egyetlen döféssel benne is voltam, és hátravetettem a
fejem, amikor körbevett a bódító melegsége.
Megfogtam Renee-t a derekánál, és felemeltem, hogy a háta hoz-
záérjen a mellkasomhoz. Megfogtam az állát, magam felé fordítot-
tam, hogy találkozzon a szánk, miközben a másik kezem megtalálta
a csiklóját, amit izgatni kezdtem, és nem hagytam abba, amíg be-
széltem.
– Ők is így érintettek meg?
– Ő-ők? – hebegett, majd megrebbent a szeme, ahogy erősebben
mozgattam a csípőmet.
– Igen, ők – sziszegtem. – Nem vagyok hülye. – Próbálta megráz-
ni a fejét, de erősen tartottam. – Másokkal is ilyen jó érzés?
Amikor felnyögött, és megremegett a combja, beledugtam a hü-
velykujjamat a szájába, és gyengéden megráztam a fejét.
– Válaszolj!
– Nem, veled… csak veled – zihált.
Ezekre a szavakra lehullott a kezem, és amikor Renee leesett az
ágyra, megragadtam a csípőjét, és addig mozgattam az enyémet,
amíg semmi mást nem éreztem rajta kívül, semmi mást nem láttam
a megkönnyebbülésen kívül, és semmi mást nem hallottam a nyö-
gésein és a sima bőréhez csapódó golyóimon kívül.
Így dugni vele felszabadította az összes jó közös emlékünket, és
egyenként kiirtotta azokat.
Ekkor már tudtam, hogy nem kínozhatom magam egész nyáron,
és nem szedhetek fel senkit sem anélkül, hogy valaki kiszúrja.
Annyira el akartam menni, de elnyomtam az érzést, és a követ-
kezőket nyögtem ki.
– Ezt a puncit talán használták egypáran, de ezen a nyáron csak
az enyém lesz. Érted?
Csupán egy nyöszörgést adott ki válaszul, ezért a válaszára vár-
va megálltam.
– Oké – mondta, miközben próbált mozogni. – Oké, értettem.
– Csak nyáron.
– Csak nyáron – ismételte levegő nélkül, és a legnagyobb megrö-
könyödésemre elélvezett. Hangosan felmordulva követtem, és ki-
csit sem érdekelt, ha valaki meghallja. Sőt, akartam, hogy hallják.
Felhúztam a cipzáromat, és figyeltem Renee-t, ahogy megigazít-
ja a melltartóját és felhúzza a bugyiját, majd felveszi a zöld ruháját
a padlóról.
– Lent leszek. Keress meg, ha haza akarsz menni!
Rám pillantva megtorpant, a szeme tele volt kérdésekkel.
De nem törődtem vele.
Mike a folyosón várakozott, és gyilkos pillantásokkal nézett fe-
lém, amikor kinyitottam az ajtót Renee-nek, aki még a ruháját igaz-
gatta.
Megveregettem Mike vállát. Erőteljesen.
– A tiéd lehet, haver. De én várnék vele egy órát. Még biztosan
érzékeny szegény.
Mike-nak leesett az álla.
– Ez most komoly…?
Elsétáltam, majd fütyörészve folytattam az utamat lefelé, tudva,
hogy Renee, a tettei ellenére, túlságosan akar engem ahhoz, hogy
megszegje az egyezségünket a miatt a barom Mike miatt.
HUSZONÖT
Renee
Gyors, izzasztó hullámokban tört be a nyári hőség, amitől a heti két
találkozónk forróbb lett, mint vártam. Egy részem szégyellte magát,
amiért hagytam neki, hogy kihasználjon. Meg sem csókolt, és addig
nem feküdt le velem, amíg olyan helyzetben voltam, hogy a szemé-
be tudjak nézni.
De én hoztam magamra a bajt, viszont segített kiderítenem a tű-
réshatáromat.
– Drágám, valamit kezdeni kellene a hajaddal. – Anya megsimí-
totta a hajvégeimet, miközben a jegesteáját kortyolta mellettem a
hintaágyon. – Olyan töredezett!
Az sem segített a helyzeten, hogy Callum könyörtelenül markol-
ta a hajamat két éjszakával korábban.
Ennek ellenére a hajvágás nem élvezett elsőséget a teendőim lis-
táján. Amin magam is megdöbbentem.
A következő héten elkezdődött a tanítás. Új év, új kezdet, ám a
szexet leszámítva semmi nem változott Callummel kapcsolatban.
Vajon elutasít majd, amint visszatértünk? Vagy úgy használ engem,
ahogy kedve tartja? Az utóbbiban reménykedtem, még akkor is,
hogy kezdett kifárasztani.
Számításba sem vettem azt az alternatívát, hogy semmibe vesz.
Pedig pontosan ez történt.
Semmi üzenet, semmi rideg telefonhívás, amiben szól, hogy ta-
lálkozzunk odakint. Semmi.
Két héttel később azon kaptam magam, hogy őt figyelem, ahogy
a focis haverjaival órára megy. Csak egy másodpercig haboztam,
mielőtt megmozdultam, majd kis híján megbotlottam a kövekkel ki-
rakott úton a pink és krémszínű teli talpú szandálomban, miköz-
ben a tudományos intézet felé haladtam.
– Callum – szóltam utána, és próbáltam egyenletesen lélegezni.
Megtorpant a lépcső alján, és hunyorogni kezdett, mert a nap
rásütött a csodás arcára. Majd megrázta a fejét, és el akart indulni
befelé.
– Ne merészeld! – sziszegtem, nem törődve azzal, hogy valaki
meghall. – Mi történik most?
Fejrándítással jelzett a barátainak, hogy menjenek, majd felém
fordult.
– Mire gondolsz?
Értetlenül pislogtam, nem tudva, mit nem értett ezen.
– Velünk. Hetek óta nem hallottam felőled.
Felhúzta a szemöldökét, és halkan kuncogott.
– Csak nyáron, emlékszel? – Az étcsokoládé-színű szeme végig-
siklott a magas derekú farmeromon és halvány rózsaszín pólómon.
– Szerintem elég világosan fejeztem ki magam – mondta, egy pilla-
natig engem fürkészve, majd azonnal elkapta a pillantását. – Szóval
ne hívogass, és az isten szerelmére, ne koslass utánam a campuson!
– Nem fogod sokáig bírni – jelentettem ki magabiztosan, a torko-
mat mardosó érzés ellenére. – Ezt mindketten tudjuk.
Lesajnáló pillantásától legszívesebben leroskadtam volna a
földre, de egy 350 dolláros farmert viseltem. Összeszorítottam a
számat, miközben lazán besétált az épületbe, engem pedig ottha-
gyott a lépcső alján, mint egy kidobott játékot.
Tollakkal és jegyzetekkel teltek meg a táskák, amikor a professzor a
tenyerét összecsapva befejezte az órát. Mindenki felállt a helyéről,
magam is így tettem, miközben megpróbáltam a tenyerembe fojta-
ni az ásítást.
Odakint beszürkült az ég, így felgyorsítottam a lépteimet, mert
nem vágytam arra, hogy az eső tönkretegye a frissen mosott haja-
mat.
Lelassítottam a lépteimet a kollégium előtt, amikor kiszúrtam a
focista srácokat a járdán lődörögni, miközben oda-vissza dobálták
a labdát. Mike nekitámaszkodott egy kocsinak, majd felnézett, és bi-
zonytalan mosolyra húzta a száját. Lehajtott fejjel elsétáltam, és
meg sem álltam, amíg el nem értem a szobámat.
– …le fogod nyelni, igaz? Jó kislány! – mordult fel egy ismerős
hang a résre nyílt ajtó mögött.
A szívem olyan fájdalmasan és hevesen vert, hogy azt hittem,
átszakítja a mellkasomat. Epe mardosta a torkomat, ennek ellenére
belöktem az ajtót, Callum szeme elkapta a pillantásomat, majd az
ágyamnál lévő falnak vetette a fejét, és beleélvezett Hannah szájá-
ba.
Hannah nyelt egyet, majd megtámaszkodva a térdén megtörölte
a száját, miközben Callum eltette a lankadó farkát, és felhúzta a
cipzárját.
– Köszönöm – mondta, és lágyan megsimogatta Hannah állát,
majd az ajtó felé indult.
Nem tudtam megmozdulni, sem lélegezni, így át kellett magát
préselnie mellettem, ami lehetőséget adott neki, hogy azt suttogja:
– Ne baszakodj velem, Egérke! Mert nem te jössz ki győztesként.
Fűszeres kölnije betöltötte az érzékeimet, amitől még nehezeb-
ben tudtam visszatartani a sírást, miközben éreztem, hogy eltűnik
mögöttem a lépcsőn.
Hannah megtörölte nedves állát, majd rémülten elkerekedett a
szeme, amikor beléptem és hangtalanul becsuktam az ajtót. Bár
hallottam Callum nőcsábász életviteléről, nem érdekelt különöseb-
ben. Mert nem kellett látnom, így elhinnem sem volt muszáj.
Azt gondoltam, ismerem a férjemet, de bolond voltam.
– Renee, Callum téged keresett. É-én nem tudtam, hol vagy, és
ezt vele is közöltem. – Hannah nagy levegőt vett. – Aztán ő egysze-
rűen közölte, hogy át akar adni egy üzenetet.
Feltartottam az egyik kezemet, és az ajkamat rágcsálva kipakol-
tam a könyveimet meg a jegyzeteimet.
– Felfogtam az üzenetet. Ne beszéljünk róla többet!
Nem Hannah hibája volt, hogy vonzódott hozzá, és nem is Cal-
lum hibája, hogy így viselkedett. Hanem az enyém. Csak az enyém.
És ezt el kellett fogadnom, hozzáadnom a bennem élő fájdalom ku-
pacához, és lelakatolnom.
Muszáj volt.
– El kell jönnöd az esti bulira a diákszövetségbe, csajszi – mondta
Hannah, miközben beterítette a haját és a szobát hajlakkal.
Lapoztam egyet a Vogue legújabb kiadásában.
– Inkább nem. Felfordul a gyomrom a gazdag, nagyképű férfiak-
tól.
Azt mondani, hogy furcsák voltak a dolgok köztünk, amióta rá-
nyitottam a férjem farkával a szájában, enyhe kifejezés lett volna.
Bűntudatot vagy bocsánatkérést vártam volna tőle.
De nem történt meg.
Hannah csettintett a nyelvével.
– De olyan izgalmasak, olyan dögösek!
– Ja, persze.
– Állítólag az exed is ott lesz – próbálkozott, nem törődve azzal,
hogy mit művelt Callummel. Bár azt hitte volna az ember, hogy leg-
alább a nevét kimondja, ha már lenyelte a spermáját.
Az ex szó az idegeimmel játszott. Igaz, hogy szétmentünk, de a
felét sem tudta a történetnek. Senki sem tudta, és nem akartam el-
magyarázni neki. Mert semmilyen hatással nem lett volna egy
olyan emberre, mint Hannah, aki megszerezte, amit akar, különö-
sen, ha nem látott esélyt egy újabb lehetőségre. Úgy gondoltam,
hogy valamilyen szinten hasonlítunk egymásra.
És jó volt tudni, hogy mit várhatok tőle ezután. Nem volt szük-
ség több piszkos meglepetésre, köszönöm.
– Tőle is felfordul a gyomrom. – És ez igaz volt. Hisz próbáltam
jobb belátásra bírni, amikor pedig nem jártam sikerrel, megpróbál-
tam a testemet használva a bizalmába férkőzni, annak reményé-
ben, hogy idővel megenyhül. De semmi sem használt. – Milyen ön-
fejű! – motyogtam, majd sóhajtva becsuktam a magazinomat.
– Tényleg önfejűnek tűnik – merengett Hannah.
Nem akartam, hogy meghallja vagy megjegyzést tegyen, így té-
mát váltottam.
– Volt már barátod?
A tükörbe nézve csücsörített, és egyik oldalról a másikra fordí-
totta a fejét.
– Egy hétnél tovább nem. Miért?
– Csak érdekelt. – Összeráncoltam a homlokomat. – Miért egy
hét?
Felnevetett.
– Gondolom, túl hamar megengedem nekik, hogy beférkőzzenek
a bugyimba.
– Meghiszem azt – mondtam, ahogy megnéztem az időt a telefo-
nomon. Majd mardosott a lelkiismeret-furdalás, amikor nem vála-
szolt. – Nem is próbálnak megismerni téged?
Hannah úgy csettintett, mintha naiv lennék.
– Én nem akarom. Elvagyok az egyhetes pasijaimmal. – Egy ka-
csintás kíséretében megfogta a kistáskáját, és elindult az ajtó felé. –
Írj, ha mégis jönni szeretnél.
Becsapódott az ajtó, mielőtt válaszolhattam volna, és kínosan
hosszasan bámultam rá, mintha segítene eldönteni, mit tegyek.
Nem voltam bulizni, amióta visszatértünk a campusra. Új órá-
kat vettem fel abban a félévben, úgy döntöttem, a formatervezés és
iparművészet szakirányt választom. Az ezzel járó rugalmasság
megérte a fáradságos munkával kitöltött nyomtatványmennyiséget
és a majdnem elveszített csekély részleges ösztöndíjamat. Nem
mintha kellett volna. Valakinek biztosan nagyobb szüksége lett vol-
na rá, mint nekem.
Ismét az órára pillantottam.
Összeszorult a szívem és a torkom annak gondolatára, hogy Cal-
lum egy újabb estét tölt egy csomó nő társaságában, és nem velem.
Nem tehette ezt.
Csessze meg a figyelmeztetése! Ha le akarta vezetni a feszültsé-
get, rajtam is megtehette. Nekem is volt belőle bőven, és nem ártott
volna foglalkozni vele.
Harminc perccel később sóvárgó szemmel és határozott szívvel
vágtam át az emberek között. Épp a folyosón sétált, amikor rátalál-
tam, szerencsére egyedül, és azonnal odamasíroztam hozzá.
A hangos zene megremegtette a testemet, miközben megfogtam
a mellkasát, és nekinyomtam a falnak.
– Renee…
Lábujjhegyre állva és a tizenhárom centis magas sarkúm segít-
ségével a fogaim közé kaptam az alsó ajkát, és csupán annyi időre
eresztettem el, amíg azt suttogtam:
– Komolyan azt hitted, hagyom, hogy semmibe vegyél? – Elsöté-
tült a pillantása, és résnyire szűkült a szeme. – Használj csak ki ked-
vedre, de nem te fogod eldönteni, mikor jár le az időnk.
– Tényleg? – suttogta erősen szarkasztikusan.
Lenyúltam közénk, és végighúztam a körmeimet az irántam ér-
zett vágyának bizonyítékán.
– Tényleg.
Az ajka az enyémre tapadt, és a szívem győzedelmeskedve da-
lolt, amikor felkapott, és a lépcső felé indult velem. A foga az aj-
kamba vájt, kiserkentve a véremet, ahogy elértük a lépcsőfordulót.
Megmarkolta a fenekemet, amitől felcsúszott a ruhám a derekam-
ra.
A minket követő füttyögés elhalt, amint becsapódott az ajtó,
aminek azután nekinyomott.
– Egy dolgot tisztázzunk, nem te diktálod a feltételeket, Egérke!
Lihegve a szájába nevettem, körmeim a nyakát karcolták. Majd
éreztem, ahogy megremeg.
– Mondogasd csak magadnak!
Felmordult, majd a szája keményen és eltökélten csókolni kez-
dett. Úgy hiányzott, istenem mennyire hiányzott! De fegyverként is
tudta használni azt.
Én pedig boldogan elvéreztem volna, csak hogy ismét megérint-
sen vele.
A lenti buliból érkező tomboló kiáltások és üvöltések ütötték
meg a fülemet, miközben felfelé húztam Callum ingét, hogy érez-
hessem a bőrét. Kétségbeesetten vágytam rá. Hagyta, hogy letép-
jem, majd ledobta maga mögé. Mohó kezeim magukba szívták acél-
kemény testének selymes melegét.
Azután a ruhám feljebb csusszant, míg Callum lehúzta a fene-
kén a nadrágját, a magas sarkúm pedig a bőrébe vájt, ahogy meg-
emelve nekinyomott az ajtónak, és belém csusszant.
A szája elszakadt az enyémtől, a keze olyan erősen szorongatta
a combomat, hogy nyomot hagyott, miközben újra és újra az ajtó-
nak csapódtam.
– Ezután békén fogsz hagyni, Egérke!
Lehunyt szemmel követtem a testemet átjáró gyönyört.
– Nem.
Fogai a nyakamba vájtak, és felnyögtem.
– Rohadtul de. Nem csinálhatjuk ezt tovább!
Ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni neki. Az orgaz-
musom épp akkor szabadult el, amikor Callum morogva és szitko-
zódva lelassított.
Olyan sebesen húzódott ki belőlem, hogy szédelegve és remegő
lábakkal az ajtónak estem.
Megtisztítottam magam a kajás dobozokkal és különböző tan-
könyvekkel teli asztalon talált zsebkendővel, majd beledobtam a
mellette lévő kis kukába. Meglepetésemre, Callum még ott állt az aj-
tónál, felhúzta a nadrágját, és lehajtott fejjel a hajába túrt.
Ebben a pillanatban bármit megadtam volna, hogy olvasni tud-
jak a gondolataiban, de amikor kinyitotta az ajtót, megigazítottam a
ruhámat, és egyszerűen követtem őt. Amiből mostanra kezdett ele-
gem lenni.
– Hé! – mondtam.
Talán a lágy hangom tehetett róla, vagy talán túlságosan beleve-
szett a gondolataiba, hogy vitatkozni tudjon, de megtorpant a lép-
cső tetején. Átkaroltam a derekát, miközben lefelé haladtunk, és ő
megigazította az ingét.
Valami megváltozott. Valami más lett vele kapcsolatban az utol-
só együttlétünk óta. Rám tört a rettegés. Szükségem volt a haragjá-
ra, a gyűlöletére. A közömbössége egyet jelentett a kapcsolatunk vé-
gével.
És az nem történhetett meg.
– Szeretlek – suttogtam a nyakába.
Ledermedt a lépcső alján, és egy szívbe markoló pillanatig azt
hittem, a szavaim tehetnek róla, amíg ki nem szúrtam a konyha fe-
lé tartó két lányt, akiket követett a szemével. Egy szőke és egy bar-
na hajút.
Pánik. A szemében pánik jelent meg.
– Callum, mi…
– Ne most, Renee! – Eltolt magától, és úgy tűnt, a lányok után fog
eredni.
Amikor a szívem azzal fenyegetett, hogy darabokra szakad, fel-
tettem a kérdést:
– Melyik az?
Értelmet nyert a fenti komor hangulata. Logikus, hogy talált va-
lakit. És a legnevetségesebb gondolatok pattantak ki a fejemből…
most ő tudta meg, milyen hibázni.
Csak ezúttal én voltam a hiba.
– Ez nem fog többet megtörténni – jelentette ki, majd beleve-
szett a nappalit elfoglaló diákseregbe.
HUSZONHAT
Callum
Találkoztam egy lánnyal.
Elsőéves. A haja természetes szőke, a személyisége olyan vibrá-
ló, hogy leálltam és átgondoltam, mi is a valódi célom vele. Eleinte
csupán Renee-t akartam lekoptatni. Mert képtelen voltam kiverni a
fejemből, a szívemből és az életemből, ha minden találkozásunkkor
behódolok neki.
Sajnos ez az új lány az egyik csapattársam exe.
Persze nem feledkeztem el a tesókódexről. De Quinn és én nem
álltunk valami közel egymáshoz, na meg neki volt barátnője, Ale-
xis.
Honnan kellett volna tudnom, hogy hasonló cipőben járunk? So-
sem mesélt róla, és ezt követően sem tette. Helyette inkább dühö-
sen meredt rám, amikor csak tehette, hisz tudta, hogy meg van köt-
ve a keze.
A helyzet viszont az, hogy egy önző pöcsfej vagyok. Mindig is az
voltam, és az is maradok. És Daisy az első pillanattól kezdve egy
eszköz volt a célom eléréséhez. Könnyen megfektethető és szemre-
való.
Ám egy mozizást követő csók után a terveim meghiúsulni lát-
szottak, mert egy összetört lányt láttam magam előtt, aki rettenete-
sen szerelmes volt az exébe.
Egy részemet dühítette, hogy nem tudtam kiszúrni Renee-vel, de
leginkább összezavarodtam. Elég volt tíz percet Daisyvel töltenem,
hogy kiderüljön, milyen jóságos. Ha nem lett volna szerelmes
Quinnbe, akkor sem bírtam volna kihasználni, bármilyen önző sze-
métláda vagyok is.
Miután elvittem Daisyt moziba, hosszan vacilláltam, hogy elhív-
jam-e egy újabb randira. Azt hiszem, kedveltem őt. Csak abban
nem voltam biztos, mennyire, és megéri-e ráhajtanom, amikor nem
vagyok biztos magamban, ő pedig nem volt olyan állapotban, hogy
döntéseket hozzon a szerelmi életével kapcsolatban.
– Te aztán nem vagy kispályás, Welsh! – mondta Paul, miközben
becsukta a szekrényét.
– Húzz egy sorszámot! Rengeteg dolgom van. – Becipzároztam a
táskámat, és a vállamra vettem, ahogy kiléptem az öltözőből.
– Most komolyan, meghívtad a csajt a meccsre, majd megcsókol-
tad előtte? – Paul elismerően füttyentett. – Van vér a pucádban.
– Quinn-nek barátnője van – vetettem oda összeszorított foggal.
Paul felnevetett.
– Láthatóan hidegen hagyja.
A mozizás után nem találkoztam Daisyvel a legutóbbi diákszö-
vetségi buliig. Ahol hagytam, hogy Renee ismét az ujjai köré csavar-
jon. Ugyanezen a bulin látott meg minket Renee-vel, ahogy lesétál-
tunk a lépcsőn, és a fejünk fölé volt írva, hogy vétkeztünk.
– Rosszul éreztem magam miatta – ismertem be, amikor elér-
tünk a menzára. – Na meg a randinkig nem tudtam, hogy Quinn mi-
att ilyen.
Paul baconös és tojásos pirítóst rendelt, végül én is emellett
döntöttem. Beálltunk az ételkiadó részhez, ahol elvettük az evőesz-
közöket és a szalvétát.
– Én a helyedben kimaradnék belőle. Hacsak – ekkor Paul felém
fordult, és végignézett rajtam – nem kedveled őt igazán.
Egy sóhaj szakadt ki belőlem.
– Nem tudom, így van-e. – És ebben nem hazudtam. Annyit tud-
tam biztosan, hogy Daisy egy király csaj, és szeretek vele lógni.
– Értem – mondta Paul. – De most már tudod, és nagyon aljas
húzás volt megcsókolnod a meccs után, haver.
– Azért tettem… – Elhallgattam, nem akartam beismerni, hogy
azért tettem, mert Renee ott várt az ajtónál, én meg elsétáltam mel-
lette, mintha észre sem vettem volna.
Mintha az lehetséges lett volna. Még csukott szemmel is kiszúr-
tam volna őt. Akkor szólaltam meg újra, amikor megkaptuk az
ételt, és találtunk asztalt.
– Már mondtam, hogy azért hívtam meg Daisyt, mert rosszul
éreztem magam.
– Amiért Renee-vel kavartál egy buliban, miután Daisyvel ran-
diztál? – Paul megsózta a kajáját. – Ugyanebből az okból csókoltad
meg?
A szeme szórakozottan csillogott, de láttam benne, hogy azon
tűnődik, mi a fenét művelek. És ezzel nem volt egyedül.
– Magam sem tudom.
A nyár hamar őszre váltott, a hideg szél csípte a száraz bőrömet,
amit az egész héten fagyos szélben töltött hajnali edzéseknek kö-
szönhettem. Semmi másra nem vágytam, mint egy forró zuhanyra
és egy kis pihenésre a két órával később esedékes biológiaórám
előtt.
Ahogy beléptem a lakásomba, letettem a felszerelésem, majd le-
dobtam a kabátomat és a felsőmet, amik jelezték az utamat a háló-
szobáig. Ezután az edzőnadrágom következett, s ekkor találtam ma-
gam szemben a vörös bombázóval, aki krémszínű fehérneműben
feküdt az ágyamon, miközben én teljesen pucér voltam, a nadrá-
gom a bokámon lógott.
– Jó reggelt!
A fejemet rázva körülnéztem a szobában, nem tudtam, hogy ez
egy álom vagy rémálom.
– Mi a… mi a francot keresel itt?
Duzzogva csücsörítette az ajkát, miközben elnyúlt a hasán, úgy
homorította a hátát, mint egy macska, vörös haja a bársonyos vállá-
ra és mellére hullott.
– Azt hittem, elég egyértelmű, vagy nem?
– Renee – mondtam kifogyva a szavakból, a frusztrációval keve-
redett nyugtalanság összezavart odafent. Na, meg odalent. – Kérlek,
menj el! Azonnal.
– De ki sem bontottad az ajándékodat.
Jézusom! Az önbizalma sosem frusztrált még ennyire.
– Nem is fogom. Menj!
Elsétáltam az ágy mellett, és magamra zártam a fürdőszoba aj-
taját.
A forró zuhany alatt szorosan a csempének nyomtam a tenyere-
met, megakadályozva, hogy a merevedésem felé tévedjen.
Ez a nőszemély lesz a halálom.
Az átlagosnál lassabban mosakodtam, remélve, hogy Renee tá-
vozik, mire elkészülök, és magával viszi az összes kísértést.
Így is tett, de ahogy a derekam köré tekertem a törülközőt, és le-
töröltem a vizet az arcomról, megpillantottam valamit a szemem
sarkában. Egy kártya volt. Nem nyúltam hozzá, helyette inkább
tiszta farmert és pólót kerestem. Ám idővel úrrá lett rajtam a kíván-
csiság, és ahogy kinyitottam azt, Renee tökéletes kézírása fogadott.
Két perccel később a kártya összegyűrve repült a padló felé,
majd kirohantam a szobából, át a folyosón, és be a konyhába. Re-
nee ott várt rám az ajtónál, egy hosszú szőrmekabátban és szőrös
csizmában.
– Ugye most viccelsz?
– Elolvastad?
– Ezért vagy még mindig itt? – Idegesen fújtattam. – Meg akartál
róla bizonyosodni, hogy elolvasom?
Megvonta a vállát, és a fogait végigfuttatta az alsó ajkán.
– Rengeteg okom van rá, hogy itt legyek, de a lényeg rajta van a
kártyán.
– Ennek vége. Mostantól. – Olyan közel léptem hozzá, hogy
majdnem összeért az orrunk. – Nem tudom, hogyan jutottál be
ide… – Lehunyt szemmel szünetet tartottam. Hisz nem kellett tud-
nom arról, milyen módot talált, hogy bejusson a lakásba a zárcsere
után. – Jól tudod, hogy nem látlak szívesen. Az isten szerelmére,
lépj már tovább!
– Képtelen vagyok. – Szipogott, és hitetlenkedő nevetés szakadt
ki belőle. – Hát nem látod? Elcsesztem, jól tudom. Mindenki tudja,
de egyszerűen nem tudok túllépni rajtad. És az, ahogy mindent el-
követsz, hogy utálj engem, csak azt bizonyítja, te sem tudsz.
– Micsoda? – A nevetésem keserű volt, száraz és gúnyos. – Nem
volt még elég? – Amikor könnyes szemmel bámult rám, szúrós han-
gon folytattam: – Ne feszegesd a határaimat, Egérke, mert erőseb-
ben vágok majd vissza.
Szipogni kezdett.
– Mintha tudnál borzalmasabbat művelni nálam! Az a szőke,
most komolyan? – suttogta, megpróbálva leplezni a hangszálait foj-
togató érzelmeket.
– Ehhez semmi közöd, ha már a borzalmas tetteknél tartunk –
Megálltam, hagyva, hogy a szememben izzó őszinteség az övébe ég-
jen. – Ez egy kihívás akar lenni? Mert mindketten nagyon jól tud-
juk, hogy ez nem igaz.
Kinyitottam az ajtót, és finoman kitoltam rajta. Épp a lift felé bo-
torkált, amikor becsaptam az ajtót.
HUSZONHÉT
Renee
Az utolsó kétségbeesett próbálkozásom utáni hetekben több mint
elveszett voltam, hisz hiába próbáltam visszaédesgetni magam Cal-
lum kegyeibe.
Kudarc. Teljes és hatalmas kudarcot vallottam.
Nem hagyhattam, hogy ez megállítson, de időre volt szükségem.
Időre, hogy ellazuljak, és lerázzam magamról a bánatot, ami végül
utat talált hozzám. Oly sokáig sikerült elnyomnom magamban,
hogy azt hittem, győzedelmeskedtem felette. De nem nyertem. Még
nem.
Továbbá a vizsgákra is időt kellett szánnom, ha nem akartam
megbukni.
Karácsony másnapján, ahogy a családommal és Welshékkel ül-
tünk az asztal körül, felötlött bennem a gondolat, vajon érdekel-
tem-e őt egyáltalán. Callum lesütötte a szemét, de meggyőző mosoly
futott át az arcán minden felé intézett kérdés alkalmával.
– Nincs miért aggódnod – jegyezte meg Kian, majd eltolta a tá-
nyért, és megköszönte Rosának, amikor összeszedte azokat.
– Nem is tudom – merengett Callum, az ujjai a pohara peremén
táncoltak, miközben az apjára meredt. – Hallottam pár pletykát, de
idén még nem mutatkoztak a játékosmegfigyelők.
– Jobb is így – vélekedett Kian, és belekortyolt a whiskyjébe,
amit tisztán ivott. – Nem válogathatnak be idejekorán. Szükséged
van a diplomára.
Callum megfeszítette az állkapcsát.
– Igen.
Kian nem tévedett, és ezt Callum is tudta, de az elszántsága,
hogy kövesse az álmait, olyan ajánlatot fog eredményezni, ami túl-
ságosan csábító ahhoz, hogy elutasítsa.
Felemeltem a vizemet, majd lassan belekortyoltam, miközben a
pillantásom Callum arcára tévedt. Általában frissen borotvált az ar-
ca, így furcsa volt, hogy aznap nem törődött vele. Borosta árnyékol-
ta szögletes állát, én meg összeszorítottam a combomat az asztal
alatt, elképzelve, milyen érzés lenne a bőrömön.
Mintha olvasni tudna a gondolataimban, Callum megemelte a
pillantását, ám a feje nem mozdult, így a szempillája a szemöldöké-
vel ütközött. Összehúzta a szemét, és megjelent az arcán egy göd-
röcske, miközben rám vigyorgott, mielőtt anya felé fordult, aki a la-
kásról kérdezte.
– Semmi vész – válaszolta, majd hozzátette: – Sally jól gondosko-
dik róla.
Kicsúszott a kezemből a pohár, és mindenki felkapta a fejét,
amikor az asztalhoz csapódott.
– Elnézést – motyogtam. – Csúszik a kezem.
– De még mennyire – mormolta Callum, és legszívesebben rá-
csaptam volna.
A takarítónővel is összefeküdt? Jézusom!
Rosa megkerülte az asztalt egy ronggyal, és felitatta a kiömlött
vizet. Megköszöntem neki, majd hátratoltam a székemet, megkér-
deztem, elmehetek-e, de nem vártam meg a választ.
– Hamarosan ajándékozás a társalgóban – szólt utánam Lucin-
da.
Megálltam az ajtóban, és mosolyt erőltetve az arcomra megfor-
dultam.
– Nem tart soká.
A tükörképemet bámultam a lenti fürdőszobában, a bőröm sá-
padtabb volt, mint általában, az erőteljes arccsontom most még in-
kább kiállt, és a hajam hiába volt hullámos, laposnak látszott.
Élettelennek.
Mintha minden, ami én vagyok, lassan kiszivárgott volna a pó-
rusaimon, ahogy teltek a napok, és ez kezdett meglátszani rajtam.
Leejtettem a fejemet, lehunytam a szemem, és mélyet lélegez-
tem. Kifújtam a levegőt, és egy kissé megrogyott a vállam. Nem tud-
va, mióta állhattam ott a lefolyót bámulva, kihúztam magam, ami-
kor hangokat hallottam a folyosóról.
Essünk túl rajta! Fél óra megjátszott kedveskedés következett.
Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, miközben
közel sem volt így, annyira, hogy alig kaptam levegőt.
Az sem könnyített a helyzeten, hogy úgy tűnt, Callum már egyál-
talán nem törődik a felkeléssel. Ami nem marad sokáig észrevétlen.
Egy karosszékbe süppedve a társalgóban figyeltem, ahogy min-
denki kibontogatja az ajándékait, a két napja rendelt ajándékom a
kis tölgyasztalon állt egy csokor hortenzia mellett.
Callum rám emelte a pillantását, majd a kandallóra nézett, ami-
ben alacsonyan égett a tűz. Abban az évben nem volt bennem sem-
mi hátsó szándék. Csupán átcsomagoltam a képregényeket, amiket
folyamatosan próbáltam odaajándékozni neki.
Kedves mosollyal összeszedtem a kibontatlan ajándékaimat,
amiket a lábamhoz pakoltam, miközben Callum elvette az enyémet
anyától. Megrázta, majd felhúzott szemöldökkel rám nézett.
Elfordítottam a fejem, és felálltam a székből.
– Nem érzem magam túl jól. Azt hiszem, a vacsora megfeküdte a
gyomrom.
Alapos bocsánatkérések közepette megölelgettem Kiant és Lu-
cindát.
– Badarság, menj és feküdj le! Cal majd felviszi az ajándékaidat
– mondta Lucinda, aztán visszatért a halom kasmírpulóveréhez, az
importált kávéfőzőjéhez és az ékszereihez.
Callum lépteit hallottam magam mögött, elegáns bőrcipője nyi-
korgott a fapadlón. Kinyitottam az ajtót, és rá sem nézve mutattam
neki, hogy menjen csak be.
Amíg lerakta az ajándékokat az ágyam végén lévő díványra,
hozzáláttam a hullámcsatok eltávolításához a hajamból, amit az
apától előző nap kapott fülbevalók követtek.
– Hoztam neked valamit – szólalt meg Callum.
Felhorkantam, majd felé fordultam, nem törődve a ténnyel,
hogy a szoba halvány fényében a markáns vonásai még jellegzete-
sebbé váltak.
– Nem kellett volna.
– De – mondta, és lerakta az arany szalaggal átkötött fekete do-
bozt. – Már rég meg kellett volna tennem.
Egy kacsintás kíséretében kikanyarodott a szobámból. Becsuk-
tam az ajtót, majd egymillió tiltakozó hang ellenére megközelítet-
tem az ajándékokat, kioldottam a fekete doboz szalagját, és levet-
tem a tetejét.
A számhoz kaptam a kezemet, és fájdalmasan a tüdőmben
akadt a levegő, ahogy a tartalmára pillantottam.
Hát, megtette.
Válási papírok.
Egy kis cetli volt hozzájuk csatolva.
A doboz a földre hullott, a papírok szétszóródtak a szőnyegen,
miközben próbáltam a kezemmel tompítani a véglegesség hangját.
Keserédes volt visszatérni az iskolába.
Nagyszerű lett volna, ha nem kell annak a személynek a közelé-
ben lennem, aki összetörte az élethez szükséges részemet, de a szü-
leimmel összezárva sem bírtam tovább, ahol minden folyosón ül-
döztek az emlékek.
Talán ideje volt. Habár ki tudja, mikor jön el az ideje, hogy fel-
add az egyetlen dolgot, amire mindennél jobban vágytál.
Legtöbben azt mondanák erre, hogy soha. És legtöbben bolond-
nak tartanának, akinek hónapokkal korábban be kellett volna fe-
jeznie az ideje vesztegetését.
Bárhogy is, nem szerettem, ha parancsolgatnak nekem. Úgy
döntöttem, majd aláírom a becses papírjait. Amikor készen állok rá.
Elmasíroztam a komor recepciós előtt, aki aznap dolgozott, és
senkire sem figyeltem, ahogy lehajtott fejjel a szobámba sétáltam.
Egy tonna ruhatervet kellett felvázolnom, és én meg a vázlatkészí-
tés nem igazán voltunk barátok.
Keményebben kellett dolgoznom, mint azt hittem. Nem alkot-
hattam olyat, ami kipattan a fejemből, ezt tudtam, de a tervezés ré-
sze miatt rettegtem, hogy elhasalok azon a területen, ahol nem en-
gedhettem meg magamnak.
Nem bukhattam el többé olyasmiben, ami igazán érdekel.
Bementem, eltökélten próbáltam felejteni, ha még egy kis időre
is, és zuhanyzáshoz készülődtem.
Hannah továbbra is vékony jégen táncolt, bocsánatot nem kért,
de készséggel tette azt, amit kértem. Nem jött rá, hogy ez a hajó
már elúszott, és jobb, ha kiugrik a fedélzetről. Csupán azért volt
szükségem rá, hogy ne tűnjek társadalmilag kitaszítottnak, és ne
egyedül érkezzek a bulikra.
– Nem fogunk sört inni – jelentettem ki, ahogy előhúztam a vod-
kásüveget a táskámból, és öntöttem magunknak a rendetlen kony-
hában.
Hannah nem ellenkezett, hanem kivett egy üveg kólát a hűtőből,
és megkoronázta az italunkat.
– Egészség! – mondta erőltetett mosollyal, miközben Tina felénk
közelített.
– Ó, most már tényleg kifosztom a szekrényedet – ömlengett Ti-
na.
Öntöttem egy pohárral, és szó nélkül átadtam neki.
Hannah legyintett.
– Félig tervezői, félig saját készítésű darabok, minden egyes al-
kalommal elámulok, amikor kinyitom a szekrényünket.
Hallgattam, ahogy a ruháimról csacsognak, és elgondolkoztam
azon, hogy jobban is értékelhetném a rajongásukat. De semmit sem
éreztem.
Így ittam, kizárva a testemet átjáró félelmet.
A félelem egy önző ribanc, túl sok hatalommal, és nem voltam
hajlandó a lényem többi részét átadni neki.
A konyhában maradtunk, és a bárszékekre ülve figyeltük, ahogy
a buli életre kel körülöttünk, miközben áradtak a pletykák Hannah
szájából Tina fülébe. Fojtott suttogás, hangos nevetés meg egy cso-
mó „nem létezik” és „hihetetlen, hogy ezt tette”.
Amint a második italom végére értem, a melegség baráti ölelé-
sébe vont, és lelassítottam. Soha többet nem akartam olyan helyzet-
be kerülni, mint egy évvel korábban. Megtanultam a leckét. És tud-
tam, az életem végéig fizetni fogom az árát.
Ennek okozója épp elsétált mögöttünk, majd megtorpant, ami-
kor meglátott minket, és odasétált hozzánk.
– Szia! – köszönt Mike, és nekidőlt a pultnak mellettem, majd ke-
resztbe fonta hatalmas karját a mellkasán. – Nem láttalak mostaná-
ban.
– Meghúztam magam – válaszoltam a poharamba, és nyomasztó
érzés fogott el, amikor kék szemét az arcomra emelte. Képes leszek
valaha e nélkül az érzés nélkül ránézni? Kételkedtem benne, pedig
nagyszerű lett volna.
Mike megértően bólintott, szerintem ő volt az egyetlen, aki meg-
értette, mire utaltam.
A lányok fecsegésével mögöttünk Mike pillantása úgy égetett,
mint egy billog, legszívesebben letéptem volna a bőrömet. Egy má-
sik életben, ahol nincs Callum, biztosan a lábai előtt hevertem vol-
na. Olyan kisugárzása volt, ami nem csupán azt üzeni, hogy ő egy
helyes szomszéd srác típus, enyhén kusza világosbarna hajjal,
hosszú szempillákkal és olyan átható kék szemmel, aminek minden
pillantásától fontosnak érzed magad, hanem igazán jóságos. Ked-
ves, figyelmes, és kétségkívül szerelmes belém.
Isten tudja, miért.
Nem tudtam elhinni, de néhányan azt sem értették volna, miért
szeretem Callumöt azok után, ami történt, de mégis így volt… Egy
nagyot kortyoltam az italomból.
– Te és Cal… – kezdte.
Jaj! Megráztam a fejemet, nyeltem egyet, és leraktam az üres po-
harat.
– Nem.
– Ó – mondta. – Azt hittem…
– Tudom. – Bólintottam, hosszan beszívtam a levegőt, majd ki-
fújtam. – Én megpróbáltam, igaz?
Szomorúan mosolyogva felnéztem rá.
Közömbös arca ellágyult.
– Hibáztál, és sajnálom, hogy a részese voltam. Nem tudom,
mondtam-e már, de… kellett volna. Sajnálom.
– Én is – erősítettem meg. – Úgy értem, évek óta barátok volta-
tok. Egy este, egy buta este, és az egész a kukában landolt.
Csend telepedett közénk, ahogy egymást bámultuk, a zene és a
hangok fehér zajként töltötték be az ürességet.
– Fontolóra vennél valamit, ha kérem?
Felhúztam a szemöldököm.
– Talán.
– Gyere el velem randizni! – Amikor látta, hogy mennyire meg-
lepődtem, sietősen hozzátette: – Csak egyszer. Egyetlen alkalom-
mal, hogy láthassuk, valóban hiba volt-e, ami talán, csak talán, ok-
kal történt.
Egy hölgyhöz nem illő nevetés szakadt ki belőlem, ami közben
elképzeltem anya savanyú pillantását.
– Vagy talán kiütöttem magam, és ennek eredményeként mind-
ketten valami butaságot műveltünk.
Mike megvonta a vállát.
– Legalább gondolkodj el rajta!
Egy hosszú pillanatig a pultot bámultam, és próbáltam kizárni
ezt az őrült ötletet, amikor felhangzott egy nevetés, amit jobban is-
mertem a sajátomnál.
Felpillantva megláttam Callumöt, aki a hátára kapott egy lányt,
és átverekedte magát vele a konyha melletti embertömegen, a lány
sötétbarna haja a levegőben lebegett, ahogy a nyakába kapaszko-
dott.
Észre sem vett, ami jobban fájt, mintha nem vett volna rólam
tudomást.
Fájdalom hasított a mellkasomba, megnehezítve a következő le-
vegővételt, a következő gondolatot és a következő pillanatot. Felöt-
lött bennem, vajon meddig fogom ezt bírni.
Mike megfogta az állam, a hüvelykujja végigsimította az alsó aj-
kamat, ahogy maga felé fordított.
Mike. Randizhatnék vele, gondoltam. Csak egyszer. Amúgy sem
maradt más felhasználható fegyverem Callum ellen. A gondolattól
rossz érzés fogott el, de nem akadályozta meg, hogy azt mondjam:
– Oké. Egy randi.
Mike arca felragyogott a mosolyától, és egy pillanatra nem tud-
tam máshova nézni. Közelebb hajolt, és egy puszit nyomott a hom-
lokomra.
– Mennem kell, de írok majd.
Ahogy elsétált, furcsán egyedül éreztem magam a barátaim kö-
rében.
– Kísérj el a WC-re, Renee!
Olyan érzésem volt, mint aki saját magán kívül lebeg, de bólin-
tottam, és követtem Hannah-t felfelé, majd a falat bámultam, ami-
kor beálltunk a sorba, és ő üzent valakinek a telefonján.
Hannah volt a soros, és egy pillantás elég volt befelé, hogy azt
érezzem, inkább korábban hazamegyek, mintsem a közelébe men-
jek annak a bacilusbarlangnak.
A falnak dőlve elgondolkodtam Mike szavain, érintésén és Cal-
lum elszántságán, ahogy el akart felejteni engem, így egy becsapó-
dó ajtó hangja halálra rémisztett.
Megfordultam, és Pippát láttam meg, akivel közös óránk volt. És
talán ki is kérdeztem őt az utolsó ilyen órán. De eközben olyasmit
vettem észre, amire nem számítottam.
Hűséget, méghozzá ádáz hűséget a barátnője, Daisy iránt.
Felbecsülhetetlen kincs. Egy ilyen barát felbecsülhetetlen kincs.
És én szerettem felbecsülhetetlen dolgokat gyűjteni.
Balszerencsémre azonban nem mindent lehet begyűjteni. Vagy
jobb nem háborgatni őket, így nem kell azzal a dilemmával szem-
besülnöd, hogy valaki cserben hagy, és kinyírja az elvárásaidat.
Ő és Daisy voltak azok, akiket Callum bámult, miután együtt vol-
tunk abban a diákszövetségi buliban.
Ha elsőre nem tűnt volna fel, akkor Pippa döbbent arca elárulta,
hogy nem jár sűrűn bulizni. Visszatartottam a nevetést.
– Valami érdekeset látsz?
Nyelt egyet, ahogy a szemembe nézett.
– Azt hiszem, így is mondhatjuk.
Elnevettem magam, de aztán hirtelen elhallgattam, miközben
másfelé néztem. Micsoda lány, mit meg nem adtam volna, hogy
ilyen naiv legyek.
– Itt van Callum – jelentette ki Pippa, mivel azzal, hogy kifaggat-
tam az órán, egyértelművé tettem, hogy még mindig szerelmes va-
gyok az exembe.
– Tudom – válaszoltam.
Csend lett. Majd megkérdezte:
– Van idefent mosdó?
Ekkor kapcsoltam, hogy mit is csinál ott. A zűrös szélső elkapó
pasiját kereste, aki Callum haverja is volt. Tudtam, hogy hol lehet.
Habár jobb lett volna, ha megtartom magamnak, megkímélve őt a
szomorúságtól, de nem hiszem, hogy ezt várta volna tőlem.
– Ha Tobyt keresed, próbáld meg a barlangot.
Elvörösödött az arca.
– Köszönöm. Attól még WC-re kell mennem.
Kinyílt az ajtó, és Hannah holtra vált arccal sétált ki rajta, majd
így szólt:
– Istenem, mekkora a felfordulás idebent! Szerintem valamelyik
seggfej körbepisálta a falat.
Erre elvigyorodtam.
– Tiéd a pálya! – fordultam Pippához.
– Most, hogy belegondolok, megvagyok nélküle.
Hannah-ra pillantottam, majd vissza rá.
– Lent találkozunk.
Hannah megrántotta a vállát, és megigazította rövid szoknyáját,
ahogy végigment a folyosón.
– Ő nyúlta le az exedet? – kérdezte Pippa.
Döbbenten próbáltam kitalálni, honnan tudja. Majd beugrott,
hogy az előző félév elején nem túl halkan beszéltünk róla Hannah-
val a kollégiumi fürdőszobában.
– Tudtam, hogy hallgatózott valaki. – Elmosolyodtam, mert
eszembe jutott, hogy kiszúrtam a zárt zuhanyfülkét magam mögött.
– Ezért szándékosan beszéltem olyan hangosan.
Pippa felhúzta a szemöldökét.
– Akkor nem igaz?
A kistáskámat kinyitva válaszoltam:
– Ó, dehogynem, nagyon is igaz. – Becsúsztattam egy laprágót a
számba, miközben a szájfényemet kerestem. – Nagyszerű barátaim
vannak.
– Miért barátkozol vele ezek után is?
Bekentem az ajkaimat, és összedörzsöltem őket, amíg a vála-
szon gondolkodtam. Végül az őszinteség mellett döntöttem.
– Senki sem akar magányos lenni. – Habár nehezen tudtam vol-
na ennél magányosabb lenni. – Ráadásul legalább tudom, hogy mit
várhatok tőle.
– Ez szomorú, haver.
Meglehet, de nekem fontos volt. Elraktam a szájfényt, és becsuk-
tam a táskámat.
– Az élet szomorú. Jobb egy jól ismert ellenség, mint egy isme-
retlen barát.
Pippa hezitált egy darabig, majd óvatosan megszólalt:
– Lóghatnál velem és Daisyvel valamikor.
Elfintorodtam. Még ha Daisyt nem is érdekelte Callum, akkor is
hülye ötletnek tűnt. Főleg, hogy magamra nézve veszélyesnek tar-
tottam őt.
– A lánnyal, aki megcsókolta, ami az enyém?
– Nem ismert téged vagy tudott rólad bármit is. Nem vagytok
barátok, és rohadtul nem tartozik neked semmivel.
Igaza volt. Eltekintve attól, hogy Hannah a szájába vette Callum
farkát, Pippa valami sokkal komolyabbról beszél, mint ami Hannah
és köztem volt. És nem teljesen voltam benne biztos, hogy ez mű-
ködne nálam.
És azt sem tudtam, kedvelnének-e, ha öt percnél tovább kellene
elviselniük a társaságomat.
Ja, jobb volt, ha nem fűzök hozzá nagy reményeket.
– Kösz, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
– Ahogy érzed. – Pippa a mosdót vizslatva elfintorodott, majd el-
indult lefelé.
A kezem megfeszült a táskámon, és a megbánáshoz hasonlatos
érzés fogott el. Hisz nem volt mit vesztenem. Nem maradt semmi
fontos. Ebben biztos voltam.
– Pippa. – Amikor a válla fölött hátrapillantott, a szavak, az ötle-
tek, minden cserben hagyott. Nevetségesnek éreztem magam, ezért
inkább megráztam a fejem. – Mindegy.
Hogy lehetséges, hogy ebédeken, vacsorákon, számtalan esemé-
nyen és színdarabban kellett megjátszanom magam, ám amikor
tényleg számított, egy szót sem tudtam kinyögni?
Vágyakozón felsóhajtottam, és elindultam lefelé.
HUSZONNYOLC
Callum
– Elég – mondtam a csajnak, aki sikertelenül próbált életet lehelni
az alvó farkamba.
– Mi a baj? – kérdezte, és megtörölte az alsó ajkát. – Próbálkoz-
hatok még.
– Nem akarok idiótának tűnni, de nem veled van a gond, éde-
sem. Hanem velem.
Elkerekedett a szeme.
– Ó! – Féloldalas mosolyra húzta a száját. – A fiúkat szereted?
Mert ismerek valakit, aki szívesen…
– Egy srác nem tudna javítani a helyzeten, de köszönöm az aján-
latot – mondtam szárazon, majd felhúztam a nadrágomat, és meg-
néztem, nálam van-e a telefonom.
– Higgy, amit akarsz! – A lány megigazította a felsőjét, és bele-
csúsztatta a lábát a magas sarkújába.
Felültem, és figyeltem, ahogy elsétál, majd dühösen megdörzsöl-
tem az arcomat. Kezdtem aggódni, hogy lassan magamon sem tu-
dok majd könnyíteni.
Lementem a nappaliba, és ott találtam Quinnt, Daisyt és Robbót.
– Sziasztok! – köszöntem, és lehuppantam az ablaknál lévő szék-
be.
Quinn a lépcsőn lefelé tartó Tinára nézett, aki továbbra is a fel-
sőjét igazgatta.
– Nem szívesen mondom, de…
– Akkor ne mondd! – vágtam közbe, és magamhoz vettem a táv-
irányítót, majd keresgélni kezdtem a sportcsatornák között.
Quinn és Robbo segített Burrowsnak a pizzásdobozokkal, míg
Daisy közelebb hajolt hozzám.
– Jól vagy?
Felhúztam a szemöldököm, ledobtam a távirányítót, és
visszadőltem a székbe.
– Jól, miért?
Barna szemével végigmért.
– Olyan… feszültnek tűnsz.
Mert az is voltam. Már február volt, az isten szerelmére, és még-
sem érkeztek meg az aláírt papírok az ügyvédemhez. Akit bősége-
sen megfizettem, hogy ne árulja el a szüleinknek.
– Nincs kedved megmasszírozni? – Az ajkamba haraptam.
Daisy felnevetett.
– Elég már! Komolyan beszélek.
– Tudom – mondtam. – De most nincs hangulatom a komolyság-
hoz. – Hátrapillantottam a konyhába, majd vissza Daisyre. – Hol
van Toby és Pippa?
Daisy a kezeivel babrált, majd keresztbe rakta a lábát a kana-
pén.
– A sorházban, azt hiszem.
Rossz napjaik voltak. Vagyis rossz heteik. Amióta Tobyt kirúgták
a csapatból a szezon elején, mindent megtett, hogy elkerüljön min-
ket. Értettem, hogy elképesztően bántja a dolog, de az állapotát te-
kintve… elég aggasztó volt.
– Jól érzi magát?
Daisy hezitált, majd becsukta a száját, amikor a srácok behozták
a pizzát.
– Hova tűntek a csajok? – kérdezte Burrows, majd egy szelet
pepperónis pizzát nyomott a szájába. – Daisyt leszámítva kész virs-
liparti van itt.
– Hallották, hogy te is itt vagy, és inkább feljöttek velem az eme-
letre – mondta Paul, ahogy besétált a szobába két csapzott hajú és
ruhájú lánnyal a sarkában. – Farkaséhes vagyok.
Megfogott egy dobozt, és elindult a lányokkal a konyhába.
Burrows tátott szájjal nézte őket, és döbbenten pislogott.
– Mi van?
– Elbűvölő srác – jegyezte meg Daisy, mire Quinn egy gúnyos pil-
lantást küldött felé. – Micsoda? – Vállat vonva vett egy szelet pizzát.
– Pedig az.
– Igaz. Még egy gorilláról is le tudná csábítani a szőrt – értettem
egyet.
Daisy felnevetett, mire Quinn vágott egy grimaszt. Jobbra for-
dultak a dolgok Quinn és köztem, aminek a legfőbb oka az volt,
hogy karácsony előtt újra összejöttek Daisyvel. Teljesen magától ér-
tetődő volt a kapcsolatuk. Annyira, hogy kicsit rosszul éreztem ma-
gam, amiért belerondítottam. De csak egy kicsit.
Daisyre vigyorogtam, aki a fejét rázva igazgatta a szemüvegét.
– Elég már! – csattant fel Quinn, és hozzám vágta a kontrollert.
Amit elkaptam és letettem magam mellé.
– Mekkora gazember vagy, Welsh! – röhögött Burrows két rágás
között.
Vállat vontam.
– Ha nem húzná fel annyira magát, talán leállnék.
Quinn pillantása azt üzente, hagyjam abba a süketelést.
Nem vonzódtam Daisyhez, nem éreztem iránta barátságnál töb-
bet, de Quinn megérdemelte, hogy megdolgozzák azután, amit vele
tett. Nevezzük nyilvánvalónak, de nem rajongtam az árulásért.
– Kapd elő a gitárodat, Robbo! Meg akarok tanulni egy-két dalla-
mot.
Robbo, a csapat elsőse, megállt rágás közben.
– Micsoda? – motyogta teli szájjal, majd rágott és lenyelte. – Te
sem gondolod komolyan.
Burrows sértett pillantással nézett rá.
– Ó, halálosan komolyan gondoltam.
Elővettem a telefonomat, és megnéztem az e-mailjeimet, amíg
cseverésztek.
– De… miért?
Volt egy apától. Küldött egy jelentkezési lapot a nyári gyakorno-
ki programjukra.
– Mit gondolsz? Hát a csajok miatt. Nem egyértelmű?
– Nem fog segíteni rajtad – mormoltam, ahogy az üzenetet ol-
vasgattam. Miért akarja, hogy jelentkezzek erre? A cég minden idő-
met lekötné, és én nem akartam ilyesmire vesztegetni a szabadidő-
met.
– Kussolj, faszfej! Nem mindenki olyan gazdag, mint te.
Bezártam az alkalmazást, és előredőlve zsebre dugtam a telefo-
nomat, miközben kinyílt az ajtó.
– Vagy mint ő – tette hozzá Burrows Mike-ra mutatva.
Mike egy percig hezitált, majd leült a földre, és vett egy szelet
pizzát.
– Te is beszállsz, pénzes srác? – kérdezte Burrows.
– Tessék? – kérdezte Mike, egy szelet pizza lógott áruló kezéből.
– Megeheted, de akkor perkálj érte – közölte Burrows, és
visszadőlt a kanapéra. – Csak szólok.
– Ha már szóba hoztad – mondtam, és előhúztam egy ötvenest a
pénztárcámból. Ahogy felálltam, ledobtam azt az asztalra. – Én
mentem. Viszlát, seggfejek!
– Látod? – Burrows hangja követett a szobából kifelé. – Csak ak-
kor jók a gazdag haverok, ha fizetnek is.
HUSZONKILENC
Renee
A február márciusra váltott.
Hamar körbejárták a campust a Tobyval, Pippa barátjával és
Callum haverjával történtek, aztán mostanra kezdett elhalni a szó-
beszéd.
Mike minden héten írt nekem. Általában egy emojit vagy egy
vicces képet küldött. Úgy gondoltam, így akarja kimutatni, hogy to-
vábbra is vár rám. Miközben én… Többé már nem igazán tudtam,
mit várok. Hiszen már nem akartam kihasználni őt, de jólesett vol-
na egy kis kikapcsolódás.
Így egy péntek reggelen, angolirodalom-óra közben, megírtam
neki a helyet és az időpontot.
És így kerültünk egy barátságos olasz étterembe a campus külte-
rületén.
– Merre laksz? – kérdeztem tőle.
Annyi megvolt, hogy kibérelt egy házat a közelben, de azt már
nem tudtam, merre lehet.
Egy adag spagettit csavart a villájára.
– Anya talált nekem egy helyet öt percre innen. Így próbál óvni
a bajtól. – Elvigyorodott. – De csak akkor jött rá, mekkora hibát vé-
tett, amikor a taxidíjak megjelentek a számlámon.
Elmosolyodtam, miközben bedugta a villáját a szájába.
– Legalább felelősségteljes vagy, és nem vezetsz… részegen. –
Már maga a szó is elég volt, hogy előhozza azokat az emlékfoszlá-
nyokat, amiket minden erőmmel próbáltam elnyomni.
Felém hajolt, forró lehelete a nyakamat súrolta, miközben a kezei
szétnyitották a lábaimat.
Úgy tűnt, nem vesztette el az érdeklődést azután sem, hogy meg-
kapta, amit akart. Úgy éreztem, talán mégis komolyak az érzései az
egésszel kapcsolatban. Velem kapcsolatban.
Ismét a carbonarámra koncentráltam.
– Hogy van anyukád?
– Jobban – válaszolta megkönnyebbült hangon. – Apával meg-
próbálnak kibékülni egymással. Az üzlet miatt, persze.
– Hát persze – mondtam.
– Gyönyörű vagy – törte meg a csendet néhány perc evés után.
Gyengéd hangjára felnéztem rá a szempilláim alól, miközben a
szalvétával megtöröltem a számat.
Babarózsaszín nadrágot viseltem egy krémszínű parasztblúzzal
és egy hozzá passzoló, krémszínű magas sarkúval, amit a bokám
köré tekeredő szaténszalaggal kellett megkötni. A hajamat leenged-
tem, természetes hullámaim a hátamra omlottak, és egyszerű smin-
ket dobtam fel, nagy hangsúlyt fektetve a szempilláimra.
– Köszönöm – mormoltam, majd a kék ingét fürkésztem, és ki-
szúrtam, hogy a felső két gombot kigombolva hagyta, felfedve nap-
barnított bőrét. – Jól áll a kék.
Elmosolyodott.
– Nem kell bókolnod.
– De – mondtam. – Mert komolyan gondoltam. – Felemeltem a
villámat, és nyomatékosításképpen azzal mutogattam. – Így nehéz
figyelmen kívül hagyni a kék szemedet.
Az említett szemek elkomorodtak a szavaimtól, átcsúsztatta a
kezét az asztalon, majd óvatosan kivette az enyémből a villát, és le-
tette.
Megdermedve figyeltem, ahogy megfordítja a kezemet, és azon
morfondíroztam, milyen kicsinek tűnik az ő hatalmas kezéhez ké-
pest. A bőre meleg és sima volt, egypár bőrkeményedést leszámítva
az ujjbegyein.
– Biztosan vége közted és Callum között?
Mélyen beszívtam a levegőt, majd kilélegeztem a választ, attól
tartottam ugyanis, máshogy nem tudnám kipréselni őket. De eljött
az ideje.
– Biztosan vége.
A keze összefonódott az enyémmel, és gyengéden megszorított.
– Időbe telt elengedned őt?
– Így is mondhatjuk.
Kínomban felnevettem, ahogy visszagondoltam, mennyi időt
töltöttem azzal, hogy nem is próbáltam elengedni őt. Hogy őszinte
legyek, nem is sikerült teljesen. De eljött az ideje.
Bár az epres sajttortával szemeztem az étlapon, elfogadtam Mi-
ke ajánlatát, hogy megosszunk egy hatalmas szelet csokitortát.
Megpróbált etetni engem, és jól nevelten felnevetett, amikor eluta-
sítottam.
– Megismételhetjük ezt? – kérdezte, miközben felsegítette rám a
rózsaszín kardigánomat, miután felálltunk az ablak mellett lévő
bokszunkból.
Kipillantottam, a torz félholdat elnyomta a csillagok ragyogása.
Amikor szavakat keresve az utcát fürkésztem, megláttam Callumöt.
A kocsija mellett állt és telefonált, majd mielőtt megmozdulhat-
tam volna, rám pillantott. Összehúzta a szemét, mintha a köztünk
lévő távolság és az ablak miatt nem lenne biztos abban, hogy én va-
gyok az. Amikor felfogta a helyzetet, elvigyorodott, majd a fejét ráz-
va beült a kocsiba.
Mike visszatért, miután fizetett, és továbbra is választ várt. De
ahogy Callum Lexusa elhajtott a főutcán az éjszakába, nem telt
többre tőlem, mint egy bólintásra.
Nem hittem, hogy Mike meglátta őt, amiért hálás voltam, de
nem igazán értettem, miért.
Mike a kocsiban kérdésekkel bombázott a családomról, a zené-
ről és az órákról. Először az életben lefárasztott, hogy magamról
kell beszélnem, és megkönnyebbültem, amikor lehúzódott a kollé-
gium épülete előtt.
Kisegített, mint egy igazi úriember, és mielőtt felfoghattam vol-
na, hogy megmozdult, az ajkát az enyémhez nyomta. Puha volt,
ahogy hozzám dörzsölődve próbálta szétfeszíteni az enyémet. Ne-
vetve elhúzódtam tőle.
– Te kis sunyi!
Mike kissé elpirult az utcai lámpa fénye alatt.
– Muszáj volt.
– Aha – mondtam mosolyogva. – Legközelebb hagyd, hogy leg-
alább bekaphassak egy mentolos cukorkát, főleg vacsora után.
– Nem számít, az ízed olyan… – A fejét vakargatva a földet bá-
multa.
A szégyenlőssége tettekre késztetett. A kezembe fogtam az arcát,
és közelebb húzva magamhoz megcsókoltam.
– Köszönöm a mai estét – suttogtam, majd ott hagytam a járdán,
és egész úton felfelé mosolyogtam.
A randink utáni kedden a könyvtárban voltam, amikor Callum le-
dobta magát a velem szemben lévő székbe.
– Szóval randizgatsz – mondta. – Ez is a terved része?
Lassan felnéztem a könyvemből, felsóhajtottam, és
visszaugrasztottam a golyóstollam hegyét.
– Nem mintha hinnél nekem, de nem.
Halkabban folytatta:
– Akkor miért nem írtad alá a papírokat?
Az ajkamba harapva kinéztem az ablakon az alatta elterülő
campusra. Bár a szél még fagyos volt, a campust a tavasz színei dí-
szítették. A kivirult virágokat és bokrokat a zöld fű, a krémszínű kö-
ves utak és a szürke épületek törték meg. Lenyűgözőnek találtam,
hogy mennyi változás, mennyi szomorúság születhet egy olyan he-
lyen, amelyik ilyen szépséget áraszt.
– Jól van Toby?
Callum nem szólalt meg egy hosszú pillanatig.
– Tudomásom szerint igen. Most válaszolj a kérdésemre!
Toby öngyilkosságot kísérelt meg, vagy túladagolta magát. Nem
tudtam a részleteket, csak a pletykákat hallottam. Elszorult a szí-
vem, ha Pippára gondoltam. Az önfejű és látszólag rendíthetetlen
Pippára.
És figyelve, ahogy Callum sötét szeme heves dühtől szikrázik,
miközben megfeszült az állkapcsa, a bűntudat a gyomromat mar-
dosta azért, amit megpróbáltam elérni. Hibáztam, és egyes hibákat
nem lehet helyrehozni, de csessze meg, amiért be akarja verni az
utolsó szöget az emlékeink koporsójába.
Amikor elkezdtem összeszedni a dolgaimat, rácsapott a köny-
vemre.
– Renee!
– Aláírom őket, oké? – csattantam fel, a frusztráltságtól az ar-
comba szökött a vér, és egyre erősebben éreztem, hogy el kell sza-
badulnom onnan. – Ha tényleg ezt akarod, aláírom.
Pislogott, majd lassan visszahúzta a kezét az asztalon.
– Igen. – Elhallgatott, és figyelte, ahogy elpakolok. – A nyomtat-
ványon lévő címre küldd el!
– Úgy lesz. – A kurta válaszom ott lebegett közöttünk, így megra-
gadtam a táskámat, a vállamra vettem, és otthagytam Callumöt.
A szobámban, ami szerencsére üres volt, előhúztam a fekete do-
bozt, és kivettem a papírokat, amelyek véget vetnek ennek a ka-
tasztrofális házasságnak.
Lehet, hogy ő maga volt a Nap, ami körül önkéntelenül kering-
tem, de nem biztosított többé melegséget számomra. Helyette kül-
detésének tekintette, hogy a múltunk hideg árnyékai közé zárjon.
Egy olyan helyre, ahol a legerősebbek sem maradnak meg soká-
ig.
Anélkül, hogy elolvastam volna, fogtam egy tollat, és aláírtam az
összeset.
HARMINC
Renee
A következő héten elfogadtam Mike randiajánlatát. Ám ha előre
tudtam volna, mit tartogat ez a második randi, kétszer átgondolom,
mielőtt vakon igent mondok.
– Hova megyünk? – kérdeztem, és a campus fényei elhalványod-
tak, ahogy átutaztunk a Gray Springs lakóövezetén.
– Hát.
Mike-ra szegeztem a pillantásom.
– Hát?
– Van ez a buli, amit a csapat szervezett. Ahol mindenképpen ott
kell lennem, de közben veled is randizni akartam.
Majd beütött a felismerés.
– Lám, lám! – A profilját fürkésztem a műszerfal halvány fényé-
ben. – Sokkal fondorlatosabb vagy, mint gondoltam.
Elkerekedett szemmel futólag rám pillantott.
– Hogyan?
– Pontosan tudod, mire gondoltam – válaszoltam kurtán. – Cal-
lum is ott lesz.
Mike kuncogását óvatosság itatta át.
– Így igaz.
– Az orra alá akarod dörgölni, nem igaz?
Elfehéredett, majd sietősen ennyit szólt:
– Nem. – Amikor hallgattam, felsóhajtott. – Oké, talán egy kicsit.
Sajnálom.
– Ne tedd! – mondtam, majd ismét az ablak felé fordultam. – Két
legyet egy csapásra. Jól csináltad.
Elöntött a düh, de a tekintetem közömbös volt, és nem szóltam
semmit az út további részében.
Úgy tűnt, nem találja a szavakat, így ő is elnémult, amíg le nem
parkoltunk az utcán, nem messze a háztól, ami úgy ragyogott, mint-
ha július negyedike lenne. Autók sorakoztak az utcában, a házból
érkező és távozó emberek köztük lavíroztak vagy a kertben ittak.
Mike a kezemet fogva kisegített a Maseratijából, majd bezárta.
A bizonytalanságtól borsózott a hátam, és megremegett a kezem
Mike erős szorításában. Az emberek figyelték az érkezésünket,
majd elkapták a tekintetüket. Vagy csak a paranoiám próbálta be-
mesélni, hogy figyelnek minket.
Odabent a dohány illata izzadsággal és alkohollal keveredett. El-
lenálltam a késztetésnek, hogy Mike kezét elengedve megvakarjam
az orromat, a másik kezemben a pici Chanel táskámat fogtam.
Majdnem elcsúsztam, amikor Mike bevitt a tömeg közepébe a
barátait keresve, és a fekete magas sarkú csizmámmal beleléptem
valami nedvesbe. Viszketett a tenyerem, de így sem engedtem el a
kezét.
Mert nem számított többé. Nem számíthatott többé.
A srácok ott voltak, ahol mindig szoktak lenni, a tűz körül ücsö-
rögtek, miközben lányok versengtek a figyelmükért, még a lacros-
se-csapatból is voltak itt páran.
– A francba! – motyogta Quinn, és elfordult, ahogy közeledtünk.
Daisy is vele volt, de nem bírtam ránézni. Nem azért, mert meg-
csókolta a férjemet, vagyis a leendő volt férjemet, hanem a lány ár-
tatlan pillantása és a vállaimra nehezedő bűntudat miatt úgy érez-
tem, mintha összementem volna. Minden erőmre szükség volt,
hogy ne vegyek ezekről tudomást, amikor Callum elfordult Bur-
rowstól, és elkerekedett szemmel ránk nézett.
– Nocsak, kiket fújt ide a szél! – gúnyolódott Burrows. Paul bele-
bokszolt a karjába. – Aú, basszus! Csak képletesen mondtam.
Callumnek kitágult az orrlyuka a dühtől, ahogy Mike a vállam
köré fonta a karját, és óvatosan arrébb simította a hajamat, miköz-
ben Robbóval beszélgetett valami zenekarról, ami a belvárosban
fog játszani a következő hétvégén.
Callum pillantása perzselő volt, és valamilyen oknál fogva a te-
kintetem nem volt hajlandó elszakadni az övétől. Úgy éreztem,
mintha nem hagyná.
Mike annyi időre hagyott egyedül, hogy italt hozzon magának,
nekem is akart, de elutasítottam, majd amikor visszatért, tovább
ácsorogtam mellette kínosan.
Egy óra elteltével fájni kezdett a lábam, így Mike azt javasolta,
üljünk le. Csak egy hely maradt, így Mike megpróbált rávenni, hogy
az ölébe üljek, miután helyet foglalt.
Callum minden mozdulatomat figyelte, miközben kényelmetle-
nül ácsorogtam a füvön, és a tömeget vizslatva kiutat kerestem, de
nem találtam semmit. És senkit.
– Egy perc, és jövök – motyogtam végül Mike-nak, nem törődve
azzal, hogy hallotta-e, és elszabadultam onnan, mielőtt megállítha-
tott volna.
Odabent alig volt levegő, így lábujjhegyre állva próbáltam bár-
milyen helyet találni, ahol összeszedhetem magam. Meg sem mer-
tem kockáztatni a mosdót.
Ezután egy csapat lány lépett be a konyhába, közöttük volt
Kristy is, aki beárult Callumnek. Abbahagyta a barátaival való ne-
vetgélést, amikor meglátott, majd a fejét lehajtva odasúgott valamit
a barátnőjének, aki rám pillantott a válla fölött.
Elég ebből, gondoltam. Majd megpillantottam a mosókonyhát
mögöttük, így átverekedtem magam közöttük, talán egy kissé túl
erőteljesen, és belépve behúztam magam után az ajtót.
Ahogy becsuktam, valaki kinyitotta, és nekinyomódtam a fal-
nak.
– Mi a f…
Callum kulcsra zárta az ajtót, közelebb lépett hozzám, és úgy
magasodott fölém, mintha joga lenne hozzá.
– Mi ez az egész?
– Micsoda? – kérdeztem.
– Mondtam neked, hogy elég a játszadozásból.
– Jézusom, Callum! Tisztában vagyok vele – sóhajtottam. – Reg-
gel elküldtem a papírokat.
Összeszaladt a szemöldöke, és megnyalta az ajkát.
– Tényleg?
Bólintottam, és próbáltam nem belélegezni az élesen fűszeres il-
latát.
Hármat pislogott, mielőtt hátrálni kezdett, majd beletúrt dús ha-
jába, amivel összeborzolta az egészet. Gúnyos nevetés tört ki belőle.
– Akkor nem velem akarsz kiszúrni? Azzal, hogy itt vagy vele?
– Nem.
Egy szempillantás alatt ott termett előttem, a hangja sejtelmesen
mély volt.
– Jól ismerlek – mondta, és a szeme a számra siklott. – Szerinted
hinni fogok neked? Azok után, amit tettél?
A dübörgő szívverésemtől megremegett a hangom.
– Csak nem akarod elhinni.
Felnevetett, a hangjából és az arcáról hitetlenség áradt.
– Már nem is akarsz engem? Hm? – Megragadta a csípőmet, uj-
jai elmozdultak a gésastílusú ruhám selymes anyagán. – Ismét átad-
tad neki magad?
A hezitálásom bőven elég válasz volt neki. Lehajtotta a fejét,
amitől az enyém hátradőlt és nekicsapódott a falnak. Az orra a nya-
kamat simította, ahogy reszelős hangon megszólalt:
– Hova tűntek a masnijaid? Már sosem viseled őket.
Annak gondolatára, hogy odafigyel rám, hatalmas levegőt vet-
tem, amit leplezni próbáltam. De nem jártam sikerrel.
– Egy dobozban vannak a kocsim csomagtartójában.
Callum hümmögött, majd kidugta a nyelvét, és megnyalta a dü-
börgő pulzusomat, miközben szorosan tartotta a derekamat.
– Hagytad neki, hogy újra megcsókoljon?
– Callum! – szóltam rá.
Sziszegve felemelte a fejét, hogy rám meredjen, így jól láthat-
tam, mennyire dühös.
– Szóval hagytad.
Mielőtt szólhattam volna, az ajka az enyémre tapadt, vadul szét-
nyitotta, hogy összeérjen a nyelvünk.
A zene átdübörgött az ajtón, és különböző hangok szűrődtek be
a konyhából. Megijedtem, amikor meghallottam egy bizonyos sze-
mély hangját, és megpróbáltam eltolni magamtól Callumöt.
– …mekkora őrültség, ember!
– Callum – morogtam, amikor nem mozdult.
– Csitt! – Rányomta a tenyerét a számra, majd elkerekedett a
szemem, ahogy a derekával nekinyomott a falnak, és oldalra dön-
tötte a fejét.
– Megéri a csaj? – kérdezte valaki, akit nem ismertem fel. – Gon-
dolom, megéri, ha ilyen szinten megszeged a tesókódexet, vagy
nem?
Mike felmordult.
– Mi ez a tesókódex-baromság? Még csak le sem feküdtem vele.
Az igaz, hogy szemét voltam, de sosem nyúlnék egy olyan lányhoz,
aki kihányta a belét, majd beájult a WC előtt.
Forgott a gyomrom és a fejem. Callum keze megfeszült a szá-
mon.
– Akkor hozzá sem értél? Pedig Calnak mást mondtál, na meg
ott van a fénykép is.
Callum hevesen kapkodta a levegőt.
– Mert egy faszfej, aki nem érdemli meg őt. Amióta idekerül-
tünk, rosszul bánik vele.
A srác kuncogott, és motyogni kezdett valamit, amit nem értet-
tem.
Mike folytatta:
– Jó, smároltunk egy kicsit az ágyon, de aztán ő elkezdett sírni,
és azt mondta, hánynia kell, ennyi volt az egész. – Felkacagott. –
Tudtam, hogy részeg, de csak akkor jöttem rá, mennyire. Még a bu-
gyija is ott maradt a WC előtt, az isten szerelmére. Mert ott felejtet-
te, miután használta. Szóval eszemben sem volt. Túlságosan ki volt
ütve. Miután kiszabadítottam a lehányt ruhájából, a karomban tar-
tottam, amíg álomba sírta magát. – Súlyos csend telepedett a mosó-
konyhára és a konyhára. Majd Mike megkérdezte: – Láttad őt vala-
hol? Megesküdnék rá, hogy bejött.
– Nem, haver. Nézd meg a mosdóban a folyosó végén!
– Így lesz. Ó, és ne áruld el senkinek! Még nem jöttem rá, ho-
gyan tisztázhatnám a dolgokat vele.
Akárkivel beszélt is, nem válaszolt neki.
Callum keze lehullott az arcomról, és odabotorkált a mosógép-
hez.
A falnak dőlve lecsúsztam a padlóra, minden lélegzetvétellel
egyre hevesebben ziháltam.
– Egérke – kezdte Callum, majd leereszkedett elém a földre –,
nézz rám!
Nem tudtam megtenni. Annak az estének az emlékképei lebeg-
tek a szemem előtt, de képtelen voltam összekapcsolni őket.
– Nem tettem meg. – Szipogtam, és könnyek csiklandozták az ar-
comat, aztán letöröltem őket, bár nem is vettem észre, hogy
kibuggyantak a szememből.
– Nem tetted meg – ismételte meg Callum, majd felállt, és úgy
járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt állat.
A bakancsát figyeltem, a csoszogása segített, hogy egyenletesen
lélegezzek.
Nem feküdtem le Mike-kal. Még csak nem is játszadoztam vele.
Csak megcsókoltam. Ami ugyanúgy nem helyes, de az egész… csak
egy hazugság volt.
Hónapok. Hány hónapig éltem tévhitben, és próbáltam rendbe
hozni valamit, ami meg sem történt? A legrosszabb az egészben az
volt, hogy jobban is ismerhettem volna magamat. Tudhattam vol-
na, hogy sosem tennék ilyet. De nem tudtam.
– Mennem kell! – Felkaptam a táskámat, ami valamikor leesett
mellém, majd felkeltem a padlóról.
Callum a kezemet megragadva megakadályozta, hogy kinyissam
az ajtót.
– Várj! – mondta levegő után kapva, és úgy nézett ki, mintha
rémálomból ébredt volna. – Csak… várj!
A csuklómmal megtöröltem az orromat, kiszabadítottam a keze-
met, és egy könnyes mosolyt küldtem felé.
– Tudod, hányszor kértem tőled ugyanezt?
Megrázta a fejét, a tekintete könyörgő volt.
– Ki kell jutnom innen! Ne kövess!
Kivettem a telefonomat a táskámból, és kisétáltam a ház elé,
hogy hívjak egy taxit.
HARMINCEGY
Callum
Soha életemben nem éreztem magam ilyen összezavarodottnak és
hülyének egyszerre.
A ruhája sötétkéken lebegett mögötte, ahogy átvágott a nappali-
ban összegyűlt embertömegen, majd eltűnt a kifelé vezető folyo-
són.
A lábam nem volt elég gyors, ezért elkezdtem lökdösni az embe-
reket, hogy eljussak hozzá.
Mike a folyosón vett észre. Én meg közöltem a fájó öklömmel,
hogy később foglalkozunk vele.
Az emberek elszórva ácsorogtak az előkertben, a lépcsőn és a
tornácon, de nem törődtem velük.
– Renee! – kiáltottam utána, ahogy sietősen, szinte futva haladt
a járda felé.
– Mi történik most? – kérdezte Mike mögülem.
Renee-vel egyszerre álltam meg, aki épp a telefonját a füléhez
szorítva pásztázta az utcát.
Mike megragadta a felsőmet.
– Callum, mi a franc van?
Megfordultam, az öklöm találkozott az orrával, a kifröccsenő
vére az állán és a felsőjén landolt, miközben elterült a fűben.
Rávetettem magam, megragadtam a gallérját, és olyan közel
húztam magamhoz, hogy lássa a szememben a dühöt.
– Te hazug, manipulatív szardarab! – morogtam, a szavak gur-
gulázva törtek elő a torkomból. – Volt képed azt hazudni nekem és
Renee-nek, hogy ti ketten…
Képtelen voltam befejezni a mondatot, lenyomtam Mike-ot a
földre, és egyik ütést a másik után vittem be az állára és az arc-
csontjára, amíg Robbo és Paul le nem rángatott róla.
– Nem így történt – nyöszörgött Mike, majd feljajdulva átfordult
a füvön, és vért köpött.
Próbálva kiszabadulni Robbo és Paul szorításából, rámorogtam
a szemétládára.
– Rohadtul halott vagy számomra, érted? Halott.
– Ennél többről van szó, Cal. Sajnálom, elcsesztem. Irdatlanul,
de sosem állt szándékomban. Csak megtörtént.
– Csak megtörtént? Rohadtul kibelezlek…
– Hé, hé! Gyere! – Paul megragadta az arcomat. – Igyunk vala-
mit, nyugodj le egy kicsit, oké?
– Nem akarok inni – közöltem, kiszakadva a vasmarkából. – Ki
akarom nyírni ezt a férget.
Forgott a fejem, a levegő sebesebben szakadt ki belőlem, mint
ahogy belélegezni tudtam.
– Tudjuk, haver. Tudjuk. – Robbo akkor eresztett el, amikor Mi-
ke halványuló árnyékként kiment az utcára, és beült a kocsijába.
És akkor láttam meg Renee-t, aki továbbra is a járdaszegélynél
ácsorgott. A végtagjaim elernyedtek, a szívverésem lelassult, ahogy
a dühömet leküzdhetetlen megbánás váltotta fel.
Lefagyva állt ott. Zöld szeme könnyes jelzőtűzként engem né-
zett. Majd leparkolt egy taxi, és mielőtt mozgásra tudtam volna bír-
ni zsibbadt testemet, Renee beszállt, és eltűnt az utcában.
Úgy tűnt, mintha a padló minden lépésnél megmozdult volna a lá-
bam alatt.
Oda-vissza járkáltam, és dühösen tépkedtem a hajamat, ahogy
annak az estének a történései szétrombolták azt, amit valóságnak
hittem.
Mert nem volt valóságos. Legalábbis nem minden.
Reggel négy körül gyengéd ölelésébe vont az álom, de nem ma-
radt velem sokáig.
Amit én tettem, meg amit ő tett és nem tett meg, darabokra tép-
te az elmémet. Kávé illata szállt a levegőben, ahogy egyik poharat
ittam a másik után, és kibámultam a nappali hatalmas ablakán.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindketten elcsesz-
tük. Mindent elcsesztünk.
Én tudtam, mi volt az okom rá. De Renee… ha nem is feküdt le
vele, miért engedte olyan közel magához?
Jó, smároltunk egy kicsit…
Az isten szerelmére, miért?
Viszont egy dologban biztos voltam: nem fogok válaszokat kap-
ni, ha bezárkózom a lakásomba. A telefonom pittyegett a szobában,
mire olyan gyorsan rohantam érte a folyosón, hogy majdnem átug-
rottam a kanapén.
Az ügyvédemtől érkezett egy üzenetem, hogy találkozzunk a
szombat reggelre megbeszélt időpontban.
Kikerestem a számát, és kihangosítottam a telefont, miközben
egy váltás ruha után kutattam a fiókjaimban.
A titkárnője azonnal kapcsolt.
– Végre megkaptam a papírokat. Épp hívni akartam…
– Nem szükséges. Tépje össze őket! – Levettem a pólómat, és ki-
cseréltem egy tisztára.
A hosszas csendet végül egy kérdéssel törte meg:
– Micsoda? Nem vagyok benne biztos…
– Jól hallott. – Összeszorítottam a fogamat.
Hadarni kezdett:
– De már majdnem véglegesítettük.
– Tényleg? – kérdeztem, és türelmetlenség járt át, ahogy a pénz-
tárcámért nyúltam. – Már végleges?
– Igazából nem, de…
– Helyes. Akkor hagyja az ügyet, a pénzt így is megkapja érte. A
hét vége felé elviszem a fizetségét. Köszönöm, hogy időt szakított
rám.
Megfogtam a telefont, kinyomtam, majd elindultam a fürdőszo-
bába mosakodni.
HARMINCKETTŐ
Renee
Egész éjjel csorogtak a könnyeim, vörös, puffadt párnákat hagyva a
szemem alatt, mire felkelt a nap a kék égen. Ahogy zuhanyzás után
a folyosón lépdeltem, úgy éreztem, mintha furcsamód kifordultam
volna önmagamból.
Hallottam olyan emberekről, akik annyira kiütötték magukat,
hogy semmire sem emlékeztek, és jól tudtam, hogy velem is ez tör-
tént, mégsem figyeltem a belső hangra, ami azt súgta, ássak mé-
lyebbre. Talán nem is mentem el olyan messzire.
Vagy mégis? Talán a tetteimért, a kétségbeesésemért, hogy olyan
módon szúrjak oda neki, ami fáj, az a részem felelős, amelyik sikol-
tozva próbálta hallatni a hangját. Ettől függetlenül olyan dolgokat
tettem, amikről sosem hittem, hogy képes lennék. Azon az éjszakán
és az utána következő hónapokban.
Mentségemre szóljon, hogy egy elkényeztetett kis csitri voltam,
bármit megkaptam, amit akartam, de aztán észhez tértem. Amikor
lehetetlen helyrehozni valamit, és nincs mit vesztened, a kudarc
felfoghatatlannak tűnik. A kétségbeesést hagyva egyetlen társadul.
Szorosabbra fontam magam körül a köntösömet, becsuktam az
ajtót, és nem törődtem Hannah-val, aki az ágyán szétterülve cseve-
részett a telefonján. Elraktam a neszesszerem, és fésülni kezdtem a
vizes hajamat, azt kívántam, bárcsak lenne energiám megszárítani,
de kimerültem. Kávéra volt szükségem, és ki akartam szabadulni
onnan. Legalább egy kis időre.
Amit sajnos nem tehettem meg a szemeszter végének közeledté-
vel.
A telefonom megcsörrent a komódomon. Nem vettem fel, gon-
dolva, hogy Mike lehet az. Előző este óta tízszer hívott, de nem
akartam hallani a mondandóját. Még nem. Úgy gondoltam, valószí-
nűleg soha nem is akarom majd.
Arckrémet kentem fel, különös figyelmet fordítva a táskás sze-
memre, majd szempillaspiráloztam, miközben újra felvillant a tele-
fonom.
Hannah bosszúsan morgolódott, és motyogott valamit annak,
akivel beszélt a vonal másik végén. Nem siettem, mert azon a reg-
gelen szokatlanul jelentéktelennek éreztem magam. Odavánszorog-
tam a komódomhoz, és megragadtam a telefonomat, hogy kikap-
csoljam.
Ám nem Mike neve villant fel a képernyőn. Hanem Callumé.
A hüvelykujjam tétovázott, majd benyomta a hívásfogadást.
– Mi van? – kérdeztem halkan.
– Idekint vagyok, az van. Engedj fel!
Hannah-ra pillantottam.
– Nem tehetem.
– Nem teheted, vagy nem akarod? – Felsóhajtott, amikor nem
válaszoltam. – Csak tíz percet adj, kérlek!
Fújtatva ennyit szóltam:
– Öt percet kapsz.
Ledobtam a telefont, és lementem, hogy beengedjem.
Callum az ajtónak dőlve állt. Amikor figyelmeztetés nélkül ki-
nyitottam, majdnem bezuhant.
– Egérke!
– Gyere, nem maradok idelent ilyen kinézettel – mondtam, és el-
kaptam a vigyorgását, ahogy a lépcső felé fordultam. – Itt van a szo-
batársam – közöltem, mielőtt kitártam az ajtót.
Hannah felénk fordult, és tátott szájjal bámult minket, a szeme
sebesen járt köztünk.
– Ööö, mennem kell – mondta a barátnőjének, majd letette a te-
lefont.
Callum egy kurta biccentést küldött felé, miközben leültem az
ágyamra, Hannah pedig elvörösödött, és arról motyogott, hogy a
könyvtárba kell mennie.
Vártunk, amíg felvette a cipőjét, megfogta a táskáját, és becsukta
az ajtót maga mögött, majd Callum az ágyaink közti apró helyhez
sétált. Felemelt néhány papírt és könyvet, kinyitotta, majd becsukta
a fiókjaimat.
– Elég!
Észvesztő vigyorra húzta telt ajkát, és közelebb lépett, a térde az
ágyamnak ütközött, miközben lenézett rám.
– Hol vannak a dolgaid?
– Raktárban.
– Beszélnünk kell!
A derekam köré fontam a karomat.
– Akkor beszélj!
Felém nyúlt, megsimogatta az arcomat, majd az ujja köré csa-
varta az egyik nedves hajtincsemet.
– Fáradtnak tűnsz.
– Ilyen az egyetemi élet.
Fújtatott, és elengedte a hajamat, amikor a fal felé hátráltam.
– Azt sem tudom, hol kezdjem.
Bólintottam, és összekulcsoltam a kezemet az ölemben a boly-
hos köntösömön.
– Aha.
Leült az ágyam szélére, a szemében millió gondolat kavargott.
Elszakítottam róla a pillantásomat.
– Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled, hogyan kötöttél ki
Mike-kal egy szobában.
Kavarogtak és szertefoszlottak a gondolataim, az alsó ajkamat
harapdáltam, és közben nyugtalan kezeimet bámultam.
– Azért voltam ott, mert mosdóba kellett mennem.
Csend telepedett ránk.
– És elárulnád… – megköszörülte a torkát –, hogy jutottatok el a
csókolózásig?
Erre kivételesen emlékeztem, és bár elkéstem vele, hagytam,
hogy az igazság elhagyja a számat.
– Emlékszem, hogy a tükörképemet bámultam a fürdőszobában,
és egyszer csak megláttam Mike-ot a tükörben. Olyan részeg vol-
tam, hogy nyitva hagyhattam az ajtót. – Komoran megráztam a fe-
jem. – Ő egyszerűen… megtette. Egyik pillanatban még őt néztem,
azt hiszem nevettem is, majd a másikban megcsókolt. – Bágyadt
mosolyra húztam a számat, elcsuklott a hangom. – Emlékszem,
ahogy azt mondom neki, ezt nem teheti. Nevettünk, és én… nem is
tudom. Zaklatott voltam. Dühös.
Callum kővé dermedve állt, szemét lesütötte.
– Miattam?
– Igen – suttogtam. – Annyira frusztrált voltam, ijedt és nyugta-
lan. Úgy éreztem, mintha…
– Hogyan? – Felnézett, elkapta a pillantásomat.
Remegett a szám, és hosszasan kifújtam a levegőt.
– Olyan volt, mintha idővel teljesen megfeledkeznél rólam. Már
kezdett megtörténni, és elegem lett, hogy tehetetlenül nézzem. Fi-
gyeltem, ahogy más lányok megérintenek téged. Beleuntam, hogy
ölbe tett kézzel üljek, miközben semmit sem tehetek ellene. Roha-
mosan haladtam afelé, hogy egy elfeledett trófeafeleség legyek, és
ez felemésztett.
– Renee, ne, barom voltam! Most már tudom, és sajnálom. – Cal-
lum felmordult. – Nincs rá mentségem, de akkoriban kerültem be a
csapatba. Új volt, és teljesen más, sokkal több, mint vártam. Időre
volt szükségem.
Szomorú mosollyal szipogtam.
– Tudom. Azt hiszem, akkor is tudtam, de mindig önző voltam.
– Szóval… – Szünetet tartott, és egy pillanatig a következő szava-
it mérlegelte. – Azért csókoltad meg, hogy visszavágj nekem?
Lehunyt szemmel próbáltam megfékezni a könnyeimet.
– Azt hiszem. Talán érezni akartam, hogy én irányítok. Nem va-
gyok benne biztos. Annyit tudok, hogy szenvedtem, túlságosan leit-
tam magam, és kifakadtam. – Kinyitottam a szememet. – Sajnálom.
– Te nem… – Callum nyelt egyet, a hangja rekedt volt, ahogy azt
kérdezte: – Nem voltál együtt senkivel?
– Senkivel – erősítettem meg. – Soha.
A tenyerébe temette az arcát.
– Bassza meg!
Ismét csend telepedett ránk, a fejemet a téglafalnak döntöttem,
és közben kibámultam a Hannah ágyánál lévő ablakon. Ragyogóan
sütött a nap. Ferde sugárral sütött be a tündöklő fény a szobába,
apró porszemeket táncoltatva a különböző anyagok körül.
– Ebből nincs kiút – mondtam halkan.
Callum megmozdult, az arca közel került az enyémhez, és annyi
elszántság, fájdalom és… törődés sütött róla, hogy megdöbbentem.
– Mindig létezik kiút.
Tompán felnevettem.
– Elzártunk minden kijáratot, mert ilyen profik vagyunk. – Majd
vigyorogva azt suttogtam: – Mert ilyen önfejűek vagyunk.
A tekintete az ajkamra siklott, és apró mosoly lágyította meg az
arcát.
– Tudom. – Közelebb hajolt, az ajka a homlokomhoz közelített.
Felforrt a vérem, ahogy a lágy melegsége a bőrömhöz ért. – És mit
teszel, amikor már semmi sem maradt, csupán a szerelem?
Lehunytam a szemem, amint a szavai eljutottak a fülemig, a szí-
vemig és a lelkemig. Ennyi idő után nem bírtam hallgatni mindezt.
– Semmit.
Callum leült, és két kezébe fogta az arcomat. Az illata, a fog-
krémje mentolos illata elködösített mindent.
– Fogadalmakat tettünk.
– És meg is szegtük őket – emlékeztettem rá.
Olyan módon tört össze engem, amit még csak most kezdtem
felfogni.
– Akkor nézzük meg, hogy rendbe tudjuk-e hozni.
Megszakadt a szívem a barna mélységekben megbújó mohó el-
szántságtól.
Mit meg nem adtam, eladtam, tönkretettem volna, hogy pár hó-
nappal ezelőtt láthassam ezt!
Remegő suttogással ennyit mondtam:
– A fogadalmak csupán szavak. Szavak, amelyek bizalom nélkül
súlytalanok. Az utolsó lélegzetedig szerethetsz valakit, de amíg nem
bízol benne, a szeretet nem elég ahhoz, hogy megtartsd őt.
– Újra megtanulhatunk bízni egymásban – mondta Callum. – És
én bízom benned, tényleg.
Úgy bólogatott, mintha ez segítene meggyőzni.
És el is értünk a probléma forrásához: nem voltam benne biz-
tos, hogy képes leszek-e valaha is bízni benne. Főleg a történtek
után, ami miatt elveszítettem minden hitemet magamban.
– Ez nem igaz, biztosítottál róla.
Lehullt a keze.
– Volt rá bizonyíték, Renee. Mire számítottál, mit fogok tenni?
– Közel sem azt, amit műveltél – válaszoltam anélkül, hogy meg
tudtam volna fékezni magamat. Sóhajtva lemásztam az ágyról, és
kinyitottam az ajtót. – Aláírtam a papírokat, és őszintén sajnálom.
Majd elmondjuk a szüleinknek, amikor hazamegyünk a nyári szü-
netre, ha akarod.
A szoba közepén lévő szőnyegen ácsorgott.
– Callum!
– Nem akarom – mondta halk, rekedtes hangon.
Tudva, hogy semmi jó nem származik abból, ha ránézek, a feke-
te bakancsára szegeztem a tekintetemet.
– Kérlek, ezt akarom.
– Nemrégiben csak engem akartál.
Ekkor ránéztem, a szememet könnyek égették.
– Amit akarunk, nem minden esetben jó nekünk, vagy nem az,
amire végső soron szükségünk van, és ezért arra kérlek, hogy tá-
vozz.
Hüvelykujjával végigsimította az alsó ajkát, egy hosszú pillana-
tig a földre meredt, majd hirtelen a szemembe nézett, miközben az
ajtó felé sétált.
– Majd meggondolod magad – suttogta a hajamba.
Becsaptam mögötte az ajtót, aztán bebújtam a paplanom bizton-
sága alá.
Apró, éles adagokban csap le rád. Darabokra tép, és lassan addig
szaggat, amíg nem foszladozol a széleken.
És amikor cafatokká tépetté váltam, egy dolgot tehettem. Az
egyetlen dolgot, ami maradt.
Összeölteni. Megjavítani, átalakítani, és csodát teremteni abból,
amiből csupán rongy maradt.
Mert erre volt szükségem. A csodán kívül semmi sem segíthetett
volna rajtam. De a csoda az erőtől függ, és azt nehéz megtalálni,
amikor úgy túlhajtod magad, mint én.
Eleinte naponta érkeztek a küldemények. Ajándékutalványok a
kedvenc üzleteimbe és ruhaanyag-webáruházaimba.
Majd jöttek a virágok, az ékszerek, és kulcsok a lakásához.
A lakásunkhoz, üzente a hozzá tartozó cetli.
Ahogy vánszorogtak a hetek, elkezdtem Hannah-nak adni őket.
A kulcsokat kivéve. Azokat egy lezárt dobozba tettem, amit a fal és
a matracom közé rejtettem, más szentimentális tárgyakkal egye-
temben. Mint az esküvői fotónk, a medál, ami egykor egy pókot rej-
tett, és a brossom.
Nem volt szükségem az ajándékaira, és ha brutálisan őszinte
akarok lenni önmagammal, nem voltam benne biztos, hogy aka-
rom-e őt. Így folytattam a tanulást, és továbbra sem vettem tudo-
mást Callumről és a felém küldött epekedő pillantásairól, ha vélet-
lenül összefutottunk a campuson.
Május végével a nyár fullasztó takaróként hullott le a Gray
Springsre, mindenkit arra buzdítva, hogy fejezze be az évet, és sza-
baduljon el innen.
A menzán voltam, amikor Callum úgy döntött, hogy végre meg-
környékez. Nem tudom, felmerült-e benne, hogy a beszélgetés job-
ban működik nálam, mint ha a mohóságomra próbál hatni.
Megállt az asztalnál, ahol ültem.
– A hallgatásoddal büntetsz. Az is a kis játékaid egyike?
Lecsaptam az innivalómat az asztalra, felállva beraktam a tás-
kámba, és megfogtam a szendvicsemet.
– Várj, csak vicceltem!
– Nem volt vicces, és nem várok. Jó szórakozást a nyárra! – Kisi-
ettem az ajtón, odakint a hőség szédítő ölelésébe vont. Callum egy
szempillantás alatt előttem termett. A szemeimet forgatva megáll-
tam. – Menj az utamból!
– Nem.
Hunyorítva néztem rá, a szemem könnyezett szemüveg nélkül a
délutáni napfényben.
– Konok seggfej.
– Figyelj – mondta, és az idegességemmel nem törődve közelebb
lépett. – Nyáron gyakornokoskodnom kell a vállalatnál, így nem
látsz majd sűrűn.
– Remek – vágtam rá. – Egyébként is a Fidzsi-szigetekre akartam
menni anyával. Ennyit akartál mondani? Most már tényleg enni
akarok.
Callum a homlokát ráncolta.
– Kerülsz engem. És meg akarlak akadályozni ebben.
Felhorkantam.
– Nem, csupán megpróbálom élni tovább az életemet. Nem is
olyan régen pontosan ezt vártad tőlem, ha jól emlékszem. – Megke-
rültem őt. – Tudasd velem, mikor érsz rá, és elmondjuk a szüleink-
nek. Szia!
Ismét utolért.
– Renee, basszus! Megkaptad az ajándékaimat?
– Igen. Biztosan boldoggá teszed Hannah-t, ha továbbra is kül-
död őket. Új cipőre van szüksége, ami passzol a Prada táskához.
Hangos nevetés szakadt ki Callumből.
– Jézusom!
A láthatáron felbukkant a kollégium épülete, közel, de mégis
olyan rohadt távol.
Amikor megközelítettem a lépcsőt, Callum megállt.
– Nem küldök többet, de nem zárhatsz ki örökké.
Rávigyorogtam a vállam fölött.
– Ez kihívást jelent?
A válaszul adott önelégült vigyora egész addig üldözött, amíg fel
nem értem, és be nem csaptam az ajtót, akkor végre megettem az
ebédemet.
HARMINCHÁROM
Callum
Rám tört az ásítás, ahogy a magasra nőtt fákkal és kövekkel kerete-
zett végtelen úton tartottam hazafelé.
A szégyen állandó társammá vált, kényelmes otthonra találva
bennem, és képtelen voltam tőle magabiztos döntéseket hozni. Gyá-
va dolog volt ajándékokat küldeni Renee-nek a megváltás reményé-
ben, de a tetteim után nem bírtam tükörbe nézni, nemhogy olyan
határozottsággal elé állni, mint amit érdemelt.
Bár jól tudtam, hogy jobbat érdemel nálam, nem voltam hajlan-
dó megadni magam. Úgy gondoltam, sosem leszek képes rá.
A saját magam taposta kereszteződésben ragadtam. A gond vi-
szont az volt, hogy minden út Renee-hez vezetett. És a visszataszító
próbálkozásaim ellenére, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam – neki
és magamnak –, mindig is hozzá fognak vezetni.
Kivettem a kávémat a középkonzolból, és elborzadva tapasztal-
tam, hogy üres a pohár, majd leraktam, amikor megcsörrent a tele-
fonom az autó hangszóróján keresztül.
– Szia, tíz perc és otthon vagyok – közöltem anyával.
Nem válaszolt.
– Anya? – kérdeztem, és összezavarodva a kijelzőre pillantot-
tam.
– Itt vagyok, egy pillanat. – Egy ajtó becsukódott a háttérben,
anya hangja alig volt több suttogásnál, amikor megszólalt: – Azért
hívlak, hogy figyelmeztesselek.
Zavarodottságom nyugtalansággá vált.
– Mire?
– Apáddal tudjuk, hogy mit tettél.
Annyi mindenre utalhatott ezzel. Lassan pislogni kezdtem, majd
fékeztem, és befordultam a városba.
– Kifejtenéd?
– Nem vagyok boldog, sőt – felsóhajtott –, összetört a szívem.
Az ajkamba harapva próbáltam elfojtani a nevetést.
– Miért is?
– Te és Renee. Tegnap Rose talált egy cetlit a lánya szobájában a
nyári szünet előtti nagytakarítás alatt.
A lábam felengedte a gázpedált, az arcom lefehéredett. Megkö-
szörültem a torkomat.
– Egy cetlit?
– Összeházasodtatok.
A fenébe!
Idegesen megdörzsöltem az arcomat, majd fél mérföldre otthon-
ról megálltam az út szélén, felszállt a por, és csikorogtak a kövek,
ahogy sebesen lehúzódtam.
– Cal? Hallasz engem?
– Igen – válaszoltam a fejemet rázva, aztán fáradtan elnevettem
magam –, hallak.
Csend telepedett az autóra, a délutáni napfény olyan erővel per-
zselte az utat, hogy féltem, áttöri a sötétített ablakokat.
– Nem is próbálod tagadni.
– Mire mennék vele? – kérdeztem.
– Apád dühös, Callum. Annyira, hogy nem tudom, mit tehetnék.
Nem sűrűn látjuk ilyennek.
– Sajnálom.
Suttogva sürgetett:
– A sajnálkozással nem mész semmire, gyere haza, és hozd
rendbe a dolgokat!
– Meg tudsz nekem, nekünk valaha is bocsátani?
Éles nevetés hangja járta át az autót, majd anya letette a tele-
font.
Hosszasan káromkodva megcsíptem az orrnyergemet, miköz-
ben próbáltam kigondolni, mi legyen a következő lépés. Nem volt
értelme elkerülni a helyzetet, és butaság volt azt gondolni, hogy so-
sem fognak rájönni.
Kikerestem Renee számát, ahogy visszakanyarodtam az útra.
Ahogy vártam, egyre csak csöngött. Újra tárcsáztam, amikor befor-
dultam a kocsibeállóra, a magas fa árnyéka és az autóm légkondija
sem állította meg a nyakamon és a homlokomon gyöngyöző izzad-
ságot.
Semmi válasz.
Leparkoltam, kikaptam a telefonomat, kiszálltam a kocsiból, és
a táskáimat a csomagtartóban hagytam. Apa az irodájában volt, és
kettőt sem kopogtam, mielőtt azt üvöltötte:
– Gyere!
Fel sem nézett a laptopjából, ahogy az olívazöld bőrfotel felé in-
tett, ami az irodája sarkában állt.
Amikor leültem, felemelte a fejét, a szeme szikrákat szórt a düh-
től, és ökölbe szorult a kezem, miközben próbáltam állni a pillantá-
sát, majd tehetetlenül hallgattam a fejmosást.
– …súlyos helyzetbe került a cég.
– Hogyan? – szakítottam félbe a beszédét. Nem okoskodáskép-
pen, hanem őszintén tudni akartam.
Becsukta a laptopját.
– Az ügyfeleim majd tudni akarják, hogyan sikerült a tinédzser
fiamnak a tudtunk nélkül ellovagolnia a naplementébe, és feleségül
vennie a barátnőjét. Tudod, hogy ez milyen rossz fényt vet ránk?
Megértettem, mire utalt vele. De ilyen a tinédzserlét. Egypár év
is képes változásokat hozni. Akkoriban azt hittük, mindent tudunk,
vagy nem is érdekelt minket más. Most viszont, ahogy minden hó-
nappal közelebb jutottunk a felnőtt élethez, megvilágosodtam, és
megértettem, mit akar apa mondani.
– Ha a saját gyerekeinket sem tudjuk kordában tartani, hogyan
várhatnák el tőlünk, hogy a millióikat kezeljük?
Az volt a vicc az egészben, hogy a történtek után és azok után,
ami történni fog, nem voltam képes bánni egyetlen évet, órát vagy
percet sem, amit Renee-vel töltöttem. Legfőképpen azt a napot
nem, amikor örök szerelmet ígértünk egymásnak. Csak mi ketten.
– De hát nem azt akartátok, hogy egy nap összeházasodjunk? –
kérdeztem lassan, amikor végre ellazultam kissé a puha bőrfotel-
ben.
– Igen, majd egyszer, bassza meg! – vágta oda apa, és beletúrt
őszülő hajába. – Már az, hogy egy párt alkottok, több, mint amit re-
mélni tudtunk. És nem vagyok kegyetlen, hogy rád erőltessek vala-
mi olyan komoly dolgot, mint a házasság, amikor nem is állsz rá ké-
szen.
Felállt, a haja ziláltan ült a feje tetején, miközben megfogott egy
palackot, és töltött magának egy italt a szoba egyik oldalán lévő mi-
nibárnál. Nem szokott napközben inni, de nem róttam fel neki. A
rendetlen asztalát fürkészve láttam, hogy a papírok szanaszét he-
vernek, néhányuk le is esett a padlóra, és két üres kávéscsésze áll-
dogált a mahagóniasztal szélén.
– Nem tudom, mit tehetnék vagy mondhatnék – ismertem be vé-
gül, és magamon éreztem a pillantását, ahogy legurította az italát.
Felnevetett, a hangja keserű és kurta volt, ahogy nekidőlt az asz-
talának.
Összegyűrődtek a papírok alatta, de nem foglalkozott vele.
Összefonta a karját, gúnyos vigyora nagyban hasonlított az enyém-
re, amitől összeszorult a gyomrom.
– A gyakornokságot… Pekingben fogod végezni.
Kipattantam a fotelből, és felkiáltottam.
– Micsoda? Miért?
Figyeltem, ahogy lehervad a mosoly az arcáról.
– Valami gyanús szarság megy a háttérben, és azt akarom, hogy
valaki rájuk nézzen.
Megráztam a fejemet.
– Nálam nem is találhatnál alkalmatlanabb embert a feladatra.
Olyat kéne küldened, aki tudja a dolgát.
– Meg is tettem. Múlt héten érkeztek meg, és te csatlakozni fogsz
hozzájuk. Elég, ha játszod a tékozló fiút, aki bele akar tanulni a cég-
be, miközben nyitott szemmel és füllel jársz.
Amikor tiltakozni akartam, felemelte az ujját, a hangja goromba
volt.
– Nem vita tárgya. Menni fogsz!
Leesett az állam a döbbenettől, majd a fogaimat összeszorítva
becsuktam a számat. Renee akár aznap vagy másnap is megérkez-
hetett, nem tudtam pontosan. Csak annyit tudtam, hogy úgy tervez-
tem, kihasználom az időt, és apa tönkretette a terveimet, mielőtt
gondosan kidolgozhattam volna őket.
– Nem fog menni – próbáltam utoljára, és szinte könyörögve
néztem rá.
A pillantása nem lágyult meg, a hangja meg sem remegett.
– De még mennyire hogy menni fog! És azok után, amit művel-
tél, meg is fogod tenni.
HARMINCNÉGY
Renee
Hazaérve anya letámadott, mielőtt kiszállhattam volna az autóból.
A szavak érthetetlen dühvel ömlöttek a szájából.
Hogy volt merszed? El kellett venned tőlem az egyetlen rohadt
dolgot, amire évek óta várok! Mert fel akartál bosszantani, és gon-
doskodtál arról, hogy ne is legyen részem benne!
Utána lemondta a nyaralásunkat, és alig szólt hozzám az otthon
töltött heteim alatt. Kedvem lett volna elszökni onnan. Csakhogy
nem volt hová mennem. Elvették a bankkártyámat, lecsökkentették
a zsebpénzemet, és apa rám sem nézett. Ha egyáltalán otthon volt.
Amiért anya szintén engem hibáztatott. Úgy tűnt, már azelőtt is
elég stressznek volt kitéve, hogy rájuk zúdítottam ezt az egészet,
tönkretéve vele az álmaikat. Drámai szavai megnevettettek volna,
ha nem gondolja őket teljesen komolyan.
Ezenfelül Lucinda és Kian a hazatértem óta nem látogatott meg
minket. Semmi vacsora, semmi koktélozás a teraszon, ami állandó-
an azzal végződött, hogy a semmin nevetgéltek.
Semmi.
Mintha valóban tönkretettünk volna mindent.
Mi ketten. Felhorkantam, miközben egy vintage dizájnerboltban
nézelődtem a belvárosban. Callum ott sem volt. A gyakornoksága,
amiről azt hittem, hogy legalább néhanapján otthon lesz, és kerül-
getnem kell őt, Pekingben telt.
Legalábbis nekem ezt mondták, és nem akartam kérdezősködni.
Én sem bírtam örökké anya lesújtó pillantásait és apa nyomasztó
hallgatását. Mégsem tűnt igazságosnak, hogy rajtam csapódik le az
egész. Habár minden bizonnyal jobb szeretett volna ő is ott lenni.
Jobb volt ez így, és minden rendben lett volna, ha egy láthatat-
lan és megállíthatatlan erő nem próbál a hatalmába keríteni. De
úgy döntöttem, átkozott legyek, ha hagyom magam. Olyan messzire
jutottam, és nem állt szándékomban meghátrálni. Callum meg-
számlálhatatlan alkalommal törte össze a szívemet, de nem szándé-
koztam hagyni, hogy megtörjön.
Így hát nemcsak ezt próbáltam kerülni, hanem az anya és köz-
tem lévő feszültséget is egy korai vásárlással a sulikezdésre, amikor
váratlanul belefutottam valakibe.
– Renee – szólt meglepetten egy ismerős hang, majd egy hosszú
fekete hajzuhatag jelent meg a szemem sarkában.
Hilda.
Megdöbbenésemben elengedtem a 70-es évekből származó bár-
sonyestélyit. Ami az oldalamhoz csapódott, miközben szaggatottan
pislogtam.
– Ó, szia! – Mosolyra húztam a számat, próbálva elfedni a meg-
döbbenésemet és az aggodalmat, ami évek óta mardosott.
Hilda elmosolyodott, fehér fogai kivillantak a szájfénye mögül.
Vékonyabb lett az arca, amitől a magasan ülő arccsontja még in-
kább vonzotta a szemet, és egy Victoria’s Secret fehérneműmodell-
re emlékeztetett.
– Reméltem, hogy összefutok veled valamelyik nyáron.
Nem tudtam magamban tartani a kérdést:
– Miért?
Megigazította a táskáját a vállán, közelebb lépett hozzám, és
megjutalmazott mogyoróbarna szemének teljes hatásával.
– Hogy bocsánatot kérjek, azt hiszem. – Félénken elnevette ma-
gát. – Sajnálom, egy szeszélyes liba voltam a gimiben.
– Ó! – A szavait mérlegelve beszívtam a levegőt. Kedves próbál
lenni, mondogattam magamnak, és próbáltam megfékezni az un-
dok énemet. – Nem voltál olyan szörnyű.
– Ne is kezdd! – vágott közbe, és nevetve legyintett. – Mellesleg
az a Renee, akit én ismertem, mindig megmondta a tutit. Ne mondd
nekem, hogy ilyen sokat változtál!
Nevetve a fülem mögé simítottam a hajamat.
– Amiatt ne aggódj!
Elhalványult a mosolya, majd az ajkába harapott.
– Randiztam egy sráccal, amikor kezdtem az Emingtonon, és a
szakításunk után szétestem. – Könnyek szöktek a szemébe, de ismét
elmosolyodott. – Kész roncs voltam, így a szüleim belekényszerítet-
tek egy másik kapcsolatba, ha nem teszem, nem fizették volna a
tandíjamat.
– Sajnálom – mondtam a szavakat keresgélve.
– Végül csodás dolog sült ki belőle. Viszont úgy tűnik, elég önbi-
zalomhiányos vagyok. Ami hangulatváltozásokban, súlyos harag-
ban és hasonlóan csúnya dolgokban nyilvánul meg.
Bólogattam, ahogy értelmet nyert a viselkedése annak a lány-
nak, akit én ismertem.
Az a lány olyan volt, mintha nem is ezen a bolygón lenne.
– Örülök, hogy jóra fordultak a dolgok.
Hosszan bámult rám, majd megrázta a fejét.
– Én is. Hé, jó lenne kávé mellett pótolni a dolgokat. – Megigazí-
totta a táskáját. – Elmesélhetnéd, milyen a Gray Springs, Callum és
a fantasztikus utad kezdete a divattervezőség felé.
Pillanatnyilag egyikről sem akartam beszélni. Nem azért, mert
nem szolgálhattam volna jó hírekkel, hanem ahogy ránézve a lelke-
sen és bizakodón ragyogó szép szemét és a reménykedő mosolyát
láttam, egyszerűen… nem tudtam megtenni. – Sajnálom, de haza
kell mennem. Anya már vár.
Anélkül, hogy ránéztem volna, kirohantam az üzletből, és egye-
nesen a parkolóba indultam.
A telefonom aznap már hatodszor csörrent meg a komódomon,
amit nem kellett volna meghallanom a varrógépem zajától. Nem
vettem róla tudomást – Callumről sem vettem tudomást –, ahogy
egész nyáron csináltam.
Mielőtt elindultam az egyetemről, előszedtem a gépet a kollégiu-
mi ágyam alól, és betettem a csomagtartómba. Akkor jó figyelemel-
terelésnek hittem, de nem gondoltam volna, hogy ekkora szüksé-
gem lesz rá.
– Renee – szólt anya, halkan kopogtatva az ajtómon. – Gyere le,
kérlek!
Meg sem várta, hogy felnézzek a félig berakott szoknyáról, el is
tűnt. Miután leállítottam a varrógépet, kihúztam belőle az anyagot,
elkötöttem a szálat, majd óvatosan a székemre terítettem a szok-
nyát.
A nappaliban ültek. Ki volt kapcsolva a tévé, és apa a térdén tar-
totta a telefonját, miközben szoborszerűen ült anya mellett.
A velük szemben lévő kanapén foglaltam helyet, és görcsösen
összekulcsoltam a kezemet, mert nem mertem előttük megszólalni.
A régi állóóra ketyegésétől felállt a szőr a hátamon, a lábam viszke-
tett, hogy megmozdulhasson az alatta lévő keleti szőnyegen.
Végül apa törte meg a csendet.
– Beszéltünk Kiannel és Lucindával, ők pedig tájékoztatták Cal-
lumöt.
Értetlenül pislogtam.
– Tájékoztatni, miről?
Apa felemelte a szemét a padlóról, és olyan pillantással jutalma-
zott, amitől belesüppedtem a kanapéba.
– Az esküvőről. Hogy továbbra is hallgatni fogtok róla. – Felhúz-
ta a szemöldökét. – Amilyen sokáig sikerült magatokban tartano-
tok, nem hiszem, hogy túlságosan megerőltető lenne.
Vártam, miközben a szétszórt gondolataim a kimondatlan sza-
vait keresték.
– Újra összeházasodtok – közölte anya ellentmondást nem tűrő-
en. – Ha pedig kibukna a dolog, azt mondjuk, az első bensőséges
volt. Csupán a család vett részt rajta. Azért, hogy jobb jövője lehes-
sen a cégnek.
– De nem szükséges, mert hallgatni fogtok róla – szúrt oda apa,
miközben előrehajolt és ledobta a telefonját a dohányzóasztalra. –
Mivel nyár vége van, jövő nyárig adunk nektek időt, hogy átgondol-
játok az ötletet az elkényeztetett fejetekkel. – Majd anyára nézve
hozzátette: – Ami elegendő időt biztosít Valerynek és Lucindának,
hogy kedvükre megszervezhessék.
Anya hálás mosollyal jutalmazta őt, én viszont dühösen kihúz-
tam magam.
– Pontosan ezért csináltuk – csattantam fel, megfeledkezve a
tényről, hogy nem is vagyunk együtt. – Ezért… – mutattam rájuk az
ujjammal. – Nem kívántunk más szabályai szerint összeházasodni,
a saját utunkat akartuk járni.
– És feltételezem, azok a szabályok sem tetszenek, amik szerint
élted az életed. – Apának felszaladt a szemöldöke. – Amik miatt
mindent megvehetsz, amire vágysz, azt csinálsz, amit szeretnél, bi-
zonyos szintig, és olyan lehetőségeket biztosítanak a jövődre nézve,
amikről mások csak álmodni tudnak.
Beesett a vállam, amiért anya azonnal rám szólt. Még dühösen
is hátborzongató gyorsasággal szúrta ki a rossz testtartást.
Így kihúztam magam, majd felálltam.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
Apa hátradőlt a kanapén, és ijesztő mosolyt küldött felém.
– Azt teszel, amit szeretnél, de aztán ne rohanj sírva hozzám,
amikor elfogyott a pénzed. – Amikor elsápadtam, felsóhajtott. – Re-
nee, tényleg ekkora kérés? Ne csináld már, hisz mindketten felnőt-
tek vagytok! Légy észszerű! Egy gyönyörű esküvő miatt nem szokás
morgolódni.
Igaza volt, de nem tudott mindenről. Szipogva lenéztem a sző-
nyegre, legyőzve éreztem magam. Talán az egyetlen módja az volt,
hogy megállítsam ezt a katasztrófát, ha megpróbálkozom az igaz-
sággal.
– Akkor sem foglalkoztam vele, és most sem érdekel. Mi nem is
vagyunk…
– Elég! – vágott közbe apa, ahogy felállt és begombolta a zakóját.
– Anyukád keresni fog téged a dologgal kapcsolatban az új tanév-
ben. Legyél vele kedves! – Éles pillantást vetett rám, aztán felkapta
a telefonját, és elhagyta a szobát. – Élvezd ki az utolsó napjaidat itt-
hon!
Anyára pillantottam, aki az alsó ajkát harapdálva a tökéletesen
elrendezett dohányzóasztalt bámulta.
– Ez boldoggá tesz téged? – böktem ki, annyi mindent éreztem
egyszerre, mégsem tudtam egyet kiválasztani közülük, vagy sza-
vakba önteni őket.
Felnézett rám, majd bizonytalan mosoly jelent meg vörös ajka-
in.
– Ó, még nem állok készen arra, hogy megbocsássak neked! – A
ceruzaszoknyáját igazgatva felállt. – De kezdésnek megteszi.
Hitetlenkedve figyeltem, ahogy elment. Lerogytam a kanapéra,
és azon gondolkodtam, mit gondolna erről Callum. Majd eszembe
jutott, hogy tájékoztatták róla.
Tudta, és nyilvánvalóan nem ellenkezett vagy árulta el az iga-
zat.
Ezt a részét rám hagyta.
Úgy éreztem, mintha összemennének a sötétzöld falak. A szoba,
az egész ház kezdett szűkössé válni. Felvánszorogtam az emeletre,
és olyan hangosra állítottam a tévét, ami még nem zavarja a szülei-
met, majd kibújtam a ruháimból.
A fürdőszobában kitártam a zuhany ajtaját, és megnyitottam a
csapot, hogy a víz forró sugárban hulljon rám.
Majd megragadtam a szivacsot, a számhoz emeltem, lecsúsztam
a hideg csempén, és sikítani kezdtem.
HARMINCÖT
Renee
Másnap elmentem otthonról, és egy olcsó motelben szálltam meg,
teleettem magam, és ismétléseket néztem a tévében, amíg vissza
nem mehettem a kollégiumba.
Fejben feljegyeztem, hogy beszéljek a szüleimmel – főleg mivel
azt hiszik, nyertek ezzel az egész esküvői fiaskóval – a kártyám li-
mitjének megemeléséről. Nem tudom elképzelni, hogy kibírnám a
maradék két évemet a Gray Springsen egy olyan helyen, ami ki-
sebb, mint az otthoni fürdőszobám, na meg egy lány társaságában,
aki a létezésemről sem vesz tudomást. Ideje volt saját lakás után
néznem.
A csapatnak előszezonbeli mérkőzése volt idegenben az első
hétvégén, és azóta nem láttam Callumöt, hogy néhány nappal ko-
rábban belefutottam a könyvtár előtt. Egy barátjával volt, és én el-
sétáltam, amint észrevett. Utánam kiáltott, de nem követett.
Zavartság, harag és megnevezhetetlen nyugtalanság lett úrrá
rajtam, megrövidítve a nappalaimat és elnyújtva az éjszakáimat,
miközben a rücskös plafont bámultam, és hallgattam, ahogy Han-
nah motyog álmában.
Egyik reggel ott találtam magam a kocsimban a Main Streeten
lévő kis kávézó, a Bean Stream előtt, és az előttem parkoló autót bá-
multam, amikor kiszúrtam Pippát.
A földbe gyökerezett a lába, és úgy megmerevedett a háta, mint-
ha szellemet látott volna.
Nem volt ott semmilyen szellem, csak a pasija, vagy expasija,
Toby.
Ledöbbentem és segíteni akartam neki, még ha részben azért is,
hogy eltereljem a figyelmemet a saját problémáimról, így leenged-
tem az ablakot, és szóltam neki, hogy szálljon be, majd elvittem
órára.
Elég hallgatag volt Tobyval kapcsolatban, hogy mi történt vele a
túladagolása óta, és mi történt velük azóta.
Nem mintha hibáztattam volna érte. És ahogy ott hagytam őt a
tudományos intézet előtt, elgondolkodtam, vajon utoljára látom-e,
vagy összefutunk még.
Nem történt meg, így hetek múlva a kezembe vettem az ügyet,
és elmentem a fagylaltozóba, ahol dolgozott, azzal az ürüggyel,
hogy kell valaki, akivel elmegyek vásárolni. Bekapta a csalit, de
meghiúsult a tervem egy kutya miatt. Elég elkeserítőnek találtam,
amiért olyan mértékben megváltozott az életem minden darabkája,
hogy a hetem fénypontját egy kóbor, valószínűleg bolháktól hem-
zsegő kutya megmentése jelentette.
Talán így igyekezett üzenni az univerzum, hogy idővel szembe
kell néznem azzal a borzasztó fájdalommal, ami minden alkalom-
mal a duplájára nőtt, amikor meghallottam Callum nevét, vagy rá-
gondoltam, ahelyett, hogy megpróbálok elfutni előle. Nem voltam
biztos abban, hogy az univerzumnak igaza van. Egy kicsit sem.
Különben is, visszagondolva arra, amikor a nyáron találkoztam
Hildával, nem tudtam, hogy amit keresek, az egy barát. Még akkor
is, ha Pippa különbözött minden úgynevezett múltbeli barátomtól.
A hálaadás jött és ment, és nem voltam hajlandó hazamenni,
amire ennyi választ kaptam:
– Nem gond. Úgyis elutazunk egy kis időre.
Barátok. Férfiak. Család.
Újra és újra megmutatták, milyen haszontalanok, én meg mi-
lyen magányos vagyok.
Belerúgtam az automatába, majd szitkozódtam, amikor belenyi-
lallt a fájdalom a nagylábujjamba.
– A büdös francba! – Felszisszentem, és nekidőltem a falnak,
hogy levegyem a fekete balerinacipőmet. – Basszus! – mondtam
halkan, miközben a cipő orrán lévő karcolást fürkésztem. – Persze
hogy most kell tönkretennem egy kétszáz dolláros cipőt!
– Létezik olyan időpont, amikor jó tönkretenni egy kétszáz dol-
láros cipőt?
A fenekemre estem az ijedtségtől, és beletuszkoltam a lüktető
lábujjamat a lábbelimbe, miközben felsiklott a szemem Pippa le-
barnult lábain.
Zöld szeme szórakozottsággal telt meg, de az erőltetett mosolya
arra engedett következtetni, hogy aggasztja a szenvedésem.
– Szia! – köszöntem, és a földre meredve elnevettem magam. –
Ne is törődj velem, csak a szokásos vitámat folytatom az automatá-
val!
– Ó! – mondta Pippa. – Ja, havonta kerülök hasonló helyzetbe.
Ismét nevettem, és képtelen voltam abbahagyni, bár már
könnyek áztatták az arcomat.
– A fenébe.
Pippa leguggolt elém.
– Jól vagy?
– Nem, nem vízálló a szempillaspirálom – motyogtam, és dühö-
sen letöröltem az arcomat. – Állítsd el, kérlek!
– Hú! – Pippa megfogta az arcomat, és kurtán felnevetett. Szem-
ügyre vett, miközben a könnyzuhatag az arcomat áztatta, az ajka-
mat és az arcomat csiklandozva, majd azt mormolta: – Gyere!
Felhúzott a földről, és kivezetett a menza hátsó bejáratán a fél-
homályba.
– Hova megyünk? – kérdeztem lehajtott fejjel, és próbáltam ki-
pislogni a könnyeket a szememből.
– Majd meglátod. Nem tudom, mi a baj – folytatta, amint elhagy-
tuk a campust és átkeltünk az úton –, de talán segítene, ha megosz-
tanád velem.
A szívem kis híján a torkomba ugrott, amikor megláttam a több-
szintes házat, ami felé tartottunk, de Pippa egy régebbi épületbe ve-
zetett a szomszédságában. Kisebb volt, és nem járt benne lift, de
amikor két lépcsősor megmászása után beengedett magához, rájöt-
tem, miért nem láttam őt a kollégiumban az utóbbi időben.
Albérletben lakott. Nem egy hatalmas lakásról volt szó, de a lak-
tér tágas volt, a nap utolsó sugarai besütöttek és lepattantak a fehér
falakról és a régi, de kényelmesnek tűnő kanapékról.
– Ülj le! – nógatott, mire lehuppantam az egyikre, ő pedig ki-
ment a szobából.
A kis lapos képernyős tévét bámultam, és örömmel fogadtam,
hogy nem látszik benne a tükörképem. Ragadt az arcom, a szívve-
résem egy örökkévalóság alatt lassult le, és bedugult az orrom.
Pippa egy Ben and Jerry’s jégkrémmel és egy doboz zsebkendő-
vel tért vissza.
– Tessék!
Lerakta őket az előttem lévő kis fa dohányzóasztalra, majd oda-
lépett a hozzá illő tévéállványhoz, kihúzta az egyik fiókját, és kivett
belőle egy DVD-t.
Előredőlve kihúztam egy marék zsebkendőt a dobozból, és meg-
néztem, milyen ízű a jégkrém, miközben kifújtam az orromat. Han-
gosan és nem törődve az illemmel. Mentás volt.
– Nem unod még a jégkrémet?
Pippa felállt, ledobta a DVD tokját az állványra, majd lehuttyant
a kanapé másik végére.
– Furcsa módon, nem. – A csatornákat váltogatta, amíg el nem
indult a főcím. – Callum?
Ledobta a távirányítót, és rám nézett.
Bólintottam.
– Többek között.
Pippa pillantása égette az arcomat, miközben a képernyőt bá-
multam.
– Utolértek a történtek, mi?
– Azt hiszem – válaszoltam, majd a remegő ajkamba haraptam,
és lehunyt szememből csorogtak tovább a könnyek.
– Jézusom, engedd ki magadból! – Pippa magához húzott. – En-
gedd ki, majd hagyd, hogy Noah jobb kedvre derítsen.
– Noah? – kérdeztem szipogva.
– Édes istenem, sosem láttad még a Szerelmünk lapjait?
Amikor nem adtam választ, annyit dünnyögött:
– Ó, atyám! Utána új nőnek fogod magad érezni.
– Azta! – hüledeztem.
– Ja.
Az arcomhoz kaptam a kezemet.
– Azt a mindenit!
– Ja – ismételte meg Pippa.
– Elhasználtam az összes zsebkendődet – mondtam, az előttem
lévő halmot fürkészve.
Pippa felnevetett.
– Jobban érzed magad?
Óvatos pillantást küldtem felé.
– Ha igent mondok, kiteszed a szűrömet?
Ismét felnevetett, majd felállt a csörgő telefonjáért.
– Toby – szólt oda nekem. – Egy perc, és jövök.
Elkezdtem összeszedni az összegyűrt zsebkendőket magam kö-
rül, majd felálltam, és beledobtam őket a mosogató alatti kukába.
Amíg Pippát vártam, körülnéztem.
Irigyen bámultam a fürdőszobáját – nem mintha egy művészi
alkotásról lett volna szó, de fényévekkel távolabb állt a kollégiumi
közös fürdőszobától –, miközben hallottam, hogy elköszön, kuncog,
és újra elköszön, majd hallottam a lépteit magam mögül.
– Feltételezem, újra együtt vagytok.
– Igen – válaszolta, s a hangjában megnyugvás és valami boldog-
ságszerű bújt meg.
– Az nagyszerű. – Felsóhajtottam, megfordultam, és követtem őt
a nappaliba.
– Elmeséled, hogy mi történt?
Fogalmam sem volt, hogy meg tudom-e tenni, vagy akarom-e, de
amikor Pippa zöld szemébe néztem, miközben keresztbe tett lábbal
elhelyezkedett mellettem a kanapén, nem láttam benne semmiféle
rosszindulatot vagy kíváncsiságot.
Csupán aggodalmat. Ezért ismét zsebkendőért nyúltam, és elme-
séltem neki az egészet.
Minden részletet. A Callummel történt első találkozómtól kezd-
ve az esküvőnkön át, az egyetem elejéig, amikor nem tudtam elen-
gedni a dolgokat. A kétségeimet, a veszekedéseket és a Mike-kal tör-
ténteket. Vagyis ami állítólag történt. És hogy mi történt azóta.
Olyan színesen káromkodott, hogy felhorkanva nevettem, mi-
közben egy összegyűrt zsebkendőbe bőgtem.
Feljött a hold, és fényesen világított a csillagok társaságában az
elhúzott függöny mögött. Pippa hosszan nézett rám, és közben hi-
tetlenkedve tátogott.
– Én… azt a mindenit!
– Tudom – mondtam, az orromat törölve. – Az egész túl… – Pró-
báltam kigondolni egy szót, ami tökéletesen leírná a helyzetet, de
csak az jutott eszembe, hogy: – Túl sok.
– De még mennyire – értett egyet, majd megfogta a kezemet. –
Kedvelem Callumöt, de egy seggfej, és ehhez semmi kétség nem fér.
És házasok vagytok? Szentséges pokol!
– Senkinek sem mondhatod el! – erősködtem pánikolva, amint
rájöttem, hogy tényleg hangosan kimondtam azokat a szavakat. An-
nak ellenére, hogy Pippa megbízhatónak tűnt, megrémített, hiszen
oly sokáig tartottam magamban.
Pippa szúrós pillantása azt üzente, sértő, hogy ezt mondanom
kell.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm.
– Viszont – mondta, most már bizonytalan hangon – azért visel-
kedett így, mert azt hitte, lefeküdtél vagy legalábbis kavartál egy
másik sráccal.
Szánalmas hang tört ki belőlem.
– De megtettem. Megcsókoltam őt, és nem tudom a részleteket,
mert elég ködösek, de az biztos, hogy Mike megérintett.
Pippa összehúzta az ajkát válaszul.
– Mike kihasznált téged.
Igaz volt, de sosem hibáztattam volna kizárólag őt.
– Elcsesztem, de a francba is, sosem hittem, hogy ilyet tennék.
– Részeg voltál, Callum folyamatosan fájdalmat okozott, és úgy
tűnik, valahogy mégiscsak tudtad – magyarázta ellágyult hangon –,
tudtad, meddig mennél el. Csak túlságosan becsiccsentettél, hogy
emlékezz rá, meddig mentél el.
Megdörzsöltem az arcomat, az ujjaimat összemaszatolta a szem-
pillaspirálom.
– Tudod, hogy milyen rémisztő? Hogy nem emlékszel valamire?
Voltál valaha olyan részeg?
Gondoltam, hogy nem. Amit egy apró fejrántással meg is erősí-
tett.
– De beparáznék. Az biztos.
– Igen – mondtam, s az ajkam a szót ízlelgette.
Egy ideig csendben ültünk, hallgattuk, ahogy duruzsol a DVD
menüje.
– De hogy a szobatársad leszopta… – szólalt meg idővel Pippa,
majd felröhögött. – Nem bírom feldolgozni!
– Aha. – Elhelyezkedtem a puha, viseltes kanapén, és körbenéz-
tem a nappaliban, miközben a sóhajtásomtól lassan elernyedt a
vállam. – Lakást kell találnom. Sürgősen.
Pippa hümmögött, és amikor ismét ránéztem, csintalanul csillo-
gott a zöld szeme. Közelebb hajolt, majd végignézett rajtam.
– Mi a véleményed a tisztaságról?
HARMINCHAT
Callum
Próbáltam az edző utasításait hallgatni, miközben elkalandozott az
elmém, és lüktetett a fejem.
Az álmatlan éjszakáim Pekingben kezdődtek, és követtek haza
is. Az iroda látszólag hibátlanul működött, így bizonytalan voltam,
hogy mit is vár tőlem apa, mire figyeljek. Nehéz volt részt venni
bármiben is, amikor én lettem a kijelölt kávé- és ebédhordó fiú,
ami az egyik legalantasabb feladatnak számít.
Három hónapon keresztül azt tettem, amivel apa megbízott, be-
fogtam a számat, és nyitott füllel és szemmel jártam. Kicsit sem
gyanakodtak rám, csupán türelmetlenek voltak velem. Az volt a
gyanúm, senki sem akarja, hogy a vezérigazgató fia szaglásszon és
jelentéseket küldjön az ügyleteikről.
Ennek ellenére így tettem. Apa legnagyobb örömére. Mindent
elmondtam neki, amiről úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, az el-
nyújtott sanda pillantásoktól a toronymagas épület felső emeletén
található zárt szobáig. Nem tudtam, hogy hasznosnak bizonyul-e
bármi is belőle, de apa hálás volt minden apró részletért, és azt
mondta, folytassam.
Majd egyik napon, mielőtt letette volna a telefont, úgy döntött,
hogy bemér nekem egy végzetes ütést.
Lesz egy újabb esküvő, és következő nyárig kaptunk rá időt.
Renee továbbra is kerülte a hívásaimat, talán jobb is volt így.
Hogyan kérhettem vagy akarhattam volna, hogy működjön egy má-
sodik esély, amikor a megannyi fájdalom és pusztítás tátongó sza-
kadékot teremtett közöttünk? Mindazon borzalom után, amin miat-
tam keresztülment?
Felemésztett belülről, ám mindennek ellenére sóvárogtam egy
második esélyért. Sóvárogtam Renee-ért.
De a sóvárgás gyötrelemhez vezet, és ő így is eleget szenvedett.
Ezért megadón lehajtottam a fejemet, edzettem, tanultam, és egész
idő alatt abban reménykedtem, hogy valami segít rajtunk, vagy vá-
laszokat kapunk.
– Gyerünk! – kiáltotta az edző.
Felálltunk, nyújtva és kocogva lassan elhagytuk az öltözőt, átha-
ladtunk a kis alagúton, majd kiértünk a bevilágított pálya szélére.
– Jól vagy? – kérdezte Quinn, és oldalba bökött, ahogy megállt
mellettem, és nyújtani kezdte a térdszalagját.
Kifújtam a levegőt, felpillantottam a tömött lelátóra, és bólintot-
tam.
– Igen, jól vagyok.
Quinn is bólintott, aztán Ed felé fordult, hogy átnézzék a straté-
giát.
A pálya túlsó végén lévő ellenfeleinkre pillantottam, majd kö-
rülnéztem. A karácsonyi füzérek, az arany díszek és fények arra
emlékeztettek, hogy egy hét múlva ilyenkor hazamegyünk a téli
szünetre.
A szél fütyülve süvített az alagútban, amitől felállt a szőr a csu-
pasz karomon. Felvettem a sisakomat, és beálltam a helyemre, mi-
közben csoportba gyűltünk.
– Elpusztítjuk őket! – kiáltottuk rekedten, az adrenalin egyre
magasabbra szökött, ahogy a stadion ugyanezeket a szavakat zúgta.
Amikor a helyemre futottam, megráztam a fejem. A lábam izgá-
gán mozgott, a kezem ökölbe szorult, majd elernyedt mellettem,
amíg meg nem szólalt a síp, és elindultunk.
Apa mondhatott bármit arról, hogy a futball nem egy észszerű
karrierlehetőség, figyelembe véve, hogy egy milliárdokat érő válla-
latot fogok átvenni. És igaza is volt, de semmi sem képes úgy kizár-
ni az érzéseidet, a gondolataidat és a gondjaidat, mint a verejték il-
lata, a csapatmunka hangja vagy a szívverésed dübörgése a végtag-
jaidban, miközben a testeddel és az elméddel is összpontosítasz.
Csapatként olyanná váltunk, ami túlmutatott mindegyikőnkön. Ál-
mok és remény összessége voltunk, hátrahagyva az önmegvalósí-
tást valami nagyobb érdekében, miközben egységben dolgoztunk,
hogy elérjünk egy közös célt.
A győzelmet.
És ha az ellenkezője történik, jobb tudni, hogy mindent belead-
tál.
A leheletem meglátszott a levegőben, miközben átvágtam a tá-
madófalon.
Megállítottak, alig kaptam levegőt az ütközéstől, és lerepült a si-
sakom.
Amikor kinyitottam a szememet, felerősödött a fejem lüktetése,
miközben megpróbáltam kivenni a fölöttem álló foltokat. Mielőtt
kitisztult volna a látásom, a fájdalom eljutott az agyamig, és ösztö-
nösen a karomhoz kaptam.
Egy örökkévalóságnak tűnő pár perccel később a foltok arcokká
váltak, és egy állatias kiáltás szakadt ki belőlem, amikor átemeltek
a kemény hordágyra, és levittek a pályáról.
Szakadatlan sípolás tört át a tudatalattimon, és arra kényszerített,
hogy az éles fény ellenére kinyissam a szememet. Lehunytam, és el-
fintorodva próbáltam kivenni, hol vagyok és miért érzem úgy ma-
gam, mintha rengeteg sörre szívtam volna túl sok jointot.
Neszezés hangjára balra kaptam a fejemet. Túl gyorsan. Egy pil-
lanatra megszédültem.
Zöld szemek bámultak rám. Renee egyenes, fehér fogai a rózsa-
szín ajkába vájtak.
– Egérke… – krákogtam, és féloldalas mosolyra húztam a szá-
mat.
Amikor csupán bámult rám, megpróbáltam felülni, mire meg-
mozdult, felállt a székéből, és óvatosan lenyomta a mellkasomat.
– Még ne vidd túlzásba a mozgást!
Ledőltem, de továbbra is a gyönyörű arcára mosolyogtam.
– Azt hiszem, tudom, miért hívják álomnak.
– Callum – figyelmeztetett kedvesen –, elég nagy dózisú morfiu-
mot kaptál.
Ez megmagyarázta a kábaságot. Mit sem törődve azzal, amit
mondott, folytattam:
– Mert az álmaidban bármi lehetséges. És az enyémben velem
vagy. Mindig velem vagy.
Renee pislogott, majd olyan szomorúan mosolygott, hogy el
akartam tüntetni az arcáról, és megkérni, hogy próbálja újra. Nem
illett hozzá. Nem kerülhetett szomorú mosoly az arcára. Megpró-
báltam, de perzselő fájdalom hasított végig a karomon.
Helytelenítően megrázta a fejét, és gondosan visszadugta a gip-
szes kezemet a sínbe.
– Mi történt?
– A meccs. Elég keményen leterítettek. – Elkomorodott az ajka,
miközben a gipszes bal kezemre nézett, majd kinyitotta a száját,
ahogy összetalálkozott a pillantásunk. – Törött singcsont – magya-
rázta, és a karom alsó részére mutatott anélkül, hogy hozzáért vol-
na. – Az orvos azt mondta, hogy tiszta törés volt, így nincs szükség
műtétre, de jó ideig rajtad lesz az a rosszfiú.
Nyeltem egyet, és levettem a szememet a karomat takaró fehér-
ségről. Lelkiismeret-furdalásom lett a Renee arcán megjelenő aggo-
dalomtól, ami a szemöldökét egyenes vonallá változtatta.
– Nincs semmi baj – nyugtattam.
Ismét szomorúan mosolygott.
– Ahogy mondtam, morfium. De igen – bólintott, és kifújta a le-
vegőt masni alakú ajkain –, a jövő szezonra jól leszel.
– Ó! – leheltem, és úgy ért a hír, mintha gyomorba vágtak volna
egy kalapáccsal. – Igen. – Ismét nyeltem, mire Renee elment mellő-
lem. Pánikolva utánaszóltam: – Ne!
A vizeskancsóra mutatott, majd öntött egy pohárral. Amikor fel-
fogtam a szívmonitor sípolását, megpróbáltam lelassítani a szívve-
résem.
– Tessék! – mondta, és egy újabb párnát támasztott a fejem mö-
gé, majd a jobb kezembe helyezte a műanyag poharat.
Belekortyoltam, aztán belélegeztem Renee barackos illatát,
ahogy elhajolt, és helyet foglalt a szoba sarkában lévő széken.
Igen, mindent elcsesztem, és méltatlanul viselkedtem, de most is
ott volt. A pillantásában aggodalom bujkált. Minden érzelme rejtve
maradt, de csak részben. A finoman megdöntött álla. A rendszerint
méltóságteljes végtagjai most merevek és óvatosak voltak, csakúgy,
mint a szavai.
Ő továbbra is az enyém volt, és ha nem voltunk képesek elen-
gedni egymást, akkor elérkezett az idő, hogy összeszedjem magam,
és tegyek valamit.
– Örülök, hogy itt vagy – mondtam, miután letettem az üres po-
harat az ölembe.
Renee a földet bámulta, majd kinézett az ágyam mögötti abla-
kon.
– Felhívtak, amint behoztak téged a sürgősségire, továbbra is én
vagyok beírva vészhelyzet esetén értesítendő személynek. Szóval
gondolom, nem is adtad be a válókeresetet.
– Megtettem, csak meggondoltam magam. – Elhúzott szájjal
mormoltam: – Ez bánt téged?
Nem válaszolt, csupán nagy levegőt vett, pillantása továbbra is
az ablakot fürkészte.
Próbáltam kitalálni, mit mondhatnék. Valamit, ami megakadá-
lyozhatná, hogy elmenjen, vagy olyat mondjon, amit nem akarok
hallani.
– És a csapat? Nyertek? – Emlékeztem a mérkőzés kezdetére és a
mentőajtó becsukódására, mielőtt annyi gyógyszert adtak be, hogy
beájultam, de minden más ködös volt.
Renee vállat vont.
– Nem tudom, de többségük odalent van. Megkérdezhetem tő-
lük, ha szeretnéd.
– Ne! – tiltakoztam, mert nem akartam, hogy elmenjen.
Mereven néztem őt, azt, ahogy a tekintete mindenre rátévedt a
szobában, csak hogy elkerülje a pillantásomat. A rózsaszín kabátját
maga mögé terítette a széken. A hosszú ujjú barna ruhája elegáns
fodrokkal pihent a fekete leggingsszel takart combján.
– Felkötötted a hajad – jegyeztem meg, ahogy kiszúrtam a kusza
kontyot.
Csakis akkor viselte felkötve a haját, ha extrém módon melege
van, vagy extrém módon stresszes.
– Így van – mormolta, és a tekintetünk végre összekapcsolódott.
Hullámzott a mellkasom, ahogy a szempillái emelkedtek és
süllyedtek a zöld szeme előtt.
– Újra összeházasodunk, tudtál róla?
Meghökkenve felnevetett, az ajkába harapott, és a barna csiz-
máját bámulta.
– Most, hogy megemlítetted…
– Kopp-kopp. – Egy nővér tűnt fel az ajtóban, kerek arcán barát-
ságos mosollyal. – Látom, ébren van.
Besétált a szobába, megnézte a kijelzőt, és lejegyzett néhány dol-
got. Miután nyomott egy kis kézfertőtlenítőt a kezére, odalépett az
ágynak arra az oldalára, ahova oda volt készítve egy lázmérő.
– Kint várok – mondta Renee.
A nővér csettintett a nyelvével, és felemelte a sértetlen karomat,
hogy a hónaljamhoz tegye a hideg eszközt.
– Nincs szükség rá, csupán ellenőrzök pár dolgot. Viszont későre
jár, és jobb, ha itt lesz reggel az orvosi vizitnél. – Renee-re pillantott
a válla fölött. – Tudja, hogy megbeszélhessék a dolgokat.
Renee leült.
– Milyen dolgokat?
Felhúzott szemöldökkel néztem a nővérre, aki elvigyorodott.
– Nem érem fel ésszel, hogy képes elhagyni a szobát, amikor itt
fekszik ez a fiatalember.
Renee felhorkant.
– Ne hagyja, hogy elbűvölje! Ő egy visszaeső nőcsábász.
– Hazudik. – Rákacsintottam. – Ő pedig biztos nagy patáliát csap
majd, amiért gondoznia kell.
– Micsoda? – nyögte ki Renee meghökkenve.
A nővér megfordult, a sportcipője csikorgott a padlón.
– A felesége, ugye?
Renee idegesen nevetett.
– Ez egy hosszú…
– Mert szüksége lesz valakire, aki hazaviszi és segít neki az első
hetekben. Az orvos nem engedi el, ha úgy látja, nem kapja meg a
kellő segítséget, ami egy ilyesfajta sérülésnél szükséges.
– Értem – vette tudomásul Renee szárazon, két kezét
összekulcsolta a csodás mellei alatt, miközben összehúzott szemek-
kel nézett rám. – Ne aggódjon, nem lesz baja!
Látszólag megnyugodva a nővér rám kacsintott, aztán megnézte
a sípoló lázmérőt. Egy perccel később elment, az ajtó kattanva be-
csukódott mögötte.
– Szép húzás volt, férjem!
Sértett pillantásomra Renee a szemét forgatta. Kuncogva elhe-
lyezkedtem a párnahalmon, és a szemem akaratom ellenére is le-
csukódott.
– Nem tudom, miről beszélsz, feleségem.
HARMINCHÉT
Renee
Olyan angyalinak tűnt, amikor aludt! Mintha senki sem érhetne az
elméjén átszálló gondolatokhoz, megzavarva az arcán elterülő nyu-
galmat.
A szívem most is hevesen vert a mellkasomban, ahogy
visszaemlékeztem a hangra a telefon másik végén, ami tudatja ve-
lem, hogy baleset történt, és a férjem az intenzív osztályon fekszik.
Azonnal az egyetemi kórházhoz száguldottam, nem törődve az-
zal, hogy életemben először megbüntethetnek gyorshajtásért.
Egyes dolgok képesek elfeledtetni veled a felgyülemlett fájdal-
maidat. Egy szempillantás alatt megfeledkeztem róluk, helyüket si-
etség és lélekszaggató félelem vette át.
Most, hogy a saját szememmel is láthattam, hogy jól van, vagyis
jól lesz, legalábbis fizikailag, elszállt a félelem, helyet adva azoknak
a fájdalmaknak, amelyek sebet ejtő emlékként kerültek a felszínre.
– Szia! – jött egy hang az ajtóból.
Odanézve Daisyt találtam ott, a válla fölött kukucskáló Pippával.
– Beszöktünk – mondta Daisy hangosan suttogva.
Pippa grimaszolt.
– Egy kórteremben van, és még nincs is vége a látogatási időnek.
Daisy úgy nézett ki, mint akinek áthúzták a terveit, de belépett,
amint küldtem felé egy apró mosolyt, Pippa pedig követte őt. Mind-
ketten a fal mellett álltak és Callumöt figyelték, miközben felemel-
kedtem a székből, az izmaim tiltakozni kezdtek a hirtelen mozdu-
lattól.
– Hogy van? – kérdezte Pippa.
– Flörtöl a nővérrel, és követelései vannak velem szemben.
Daisy kuncogott, amit a tenyerébe fojtott, amikor Callum moz-
golódni kezdett.
– Akkor minden rendben vele.
Daisy arca elkomolyodott, ahogy lenézett rám, mert majdnem
fél fejjel magasabb volt nálam.
– Sajnálom.
– Micsodát? – kérdeztem ásítva.
Pippa valami olyasmit motyogott, hogy:
– Már megint itt tartunk.
– Azért, mert. – Daisy Callumre mutatott. – Nem tudtam, hogy
házas.
Lágyan felnevettem.
– Senki sem tudott róla. Ne aggódj!
– De én… mi, tudod.
– Megcsókoltad? – Hirtelen ránéztem, és a tágra nyílt szeme lát-
tán le kellett küzdenem egy újabb nevetést. – Sokkal rosszabb dol-
gokat is művelt, amióta szétmentünk, és… – Futólag Pippára pillan-
tottam, aki elmosolyodott. – Nem ismertél engem, talán a létezé-
semről sem tudtál.
Daisy válla ellazult a megkönnyebbüléstől.
– Akkor is sajnálom.
Amikor bólintottam, Pippa megkérdezte:
– Szóval eltört a karja?
– Igen – válaszoltam. Mindenkit beavattam a részletekbe koráb-
ban. – Kimarad a szezon további részéből, amit szerintem még nem
is fogott fel igazán.
Röviden elbeszélgettünk, majd azt mondták, hogy hazamennek,
ahogy a csapat nagy része is már elment, amikor megosztottam ve-
lük a híreket. Elköszöntem, és becsuktam mögöttük az ajtót.
– Gyere ide, Egérke!
Összerezzentem Callum hangjától. Aztán visszasétáltam, és vit-
tem neki egy pohár vizet.
– Mióta vagy ébren?
– Elég régóta, hogy hallgassam hármótok nevetséges beszélgeté-
sét. – Egy hosszú korty után visszaadta a poharat. – Örülök – mond-
ta, miközben letettem a poharat a vizeskancsó mellé.
– Minek?
Apró vigyor jelent meg az arcán.
– Hogy barátok vagytok.
Meghúztam a ruhám szegélyét, majd ismét leültem, közben pe-
dig azon morfondíroztam, hogyan közölhetném vele a mondandó-
mat.
– Én… ö… a múlt héten odaköltöztem Pippához. – A lábam a szí-
vemmel egyetemben remegett, ahogy szemben találtam magam
Callum kíváncsi pillantásával. – Kellett neki egy lakótárs, és én…
– Nekem nem kell magyarázkodnod! – mondta szelíd hangon,
mégis hevesen.
– Tudom. Csak nem akartam, hogy azt feltételezd… – hogy ez is
csak egy játék.
Értette a kimondatlan szavakat, és a bajsza alatt elkáromkodta
magát
– Idejönnél, kérlek?
– Nem – mondtam határozottan. – Neked pihenned kell, nekem
meg haza kell mennem.
– Renee, ne menj! – Callum készült felülni.
Dühösen rásziszegtem:
– Feküdj le! Nem ijesztgethetsz azzal, hogy tovább rontasz a sé-
rüléseden.
Vigyorogva ennyit mondott:
– Ha ez válik be… – Lehervadt a mosoly az arcáról, és megköszö-
rülte a torkát, ahogy körülnézett a szobában. – Itt nem tudsz alud-
ni, igaz? Főleg abban a kicsi székben.
– Teljesen jól vagy – mormogtam, aztán felálltam, és
összeszedtem a táskámat. – Szóval te magad is tudsz dönteni a sor-
sodról. Jó éjszakát, Callum! Gyors felépülést kívánok neked!
Amikor megfogtam a kilincset, utánam szólt:
– Holnap nem jössz?
Lehunytam a szemem, majd lenyomtam a kilincset, és ismét ki-
nyitottam a szemem.
– Nem.
Kiléptem a szobából, mielőtt Callum bármit is mondhatott vol-
na.
Másnap reggel a bűntudat minden más érzést elnyomott, miközben
későn keltem, és a reggelimet fogyasztottam. Pippa már a menhe-
lyen volt, ahol szombatonként önkénteskedni szokott.
Az ujjaim elárultak, folyamatosan a telefont nyomkodták, ki-
kényszerítve, hogy ránézzek az időre.
Nem tudtam és nem is szándékoztam visszamenni. Nem volt
szüksége rám, és nem is lehetett szüksége rám.
Akkor ki marad neki?
Jaj!
Felálltam, odavittem a tálamat a mosogatóhoz, és leöblítettem,
majd beleraktam a mosogatógépbe. Pippa ragaszkodott bizonyos
módszerekhez, ami nem zavart. Nem voltam trehány, de beletelt
egy kis időbe, hogy hozzászokjak. Na meg elő akartam segíteni,
hogy ez a változás olyan simán menjen, amennyire lehetséges, így
nem rúgtam fel a szabályait, és nem akasztottam ki.
Kedvesnek tűnt, és általában három éjszakát szokott a lakásban
tölteni. Viszont amikor így tett, rendszerint Toby is csatlakozott
hozzá. Nem bántam, hogy ott van. Sőt csodáltam az őszinteségét és
a változó viselkedését. Viszont nem voltam nagy rajongója mások
szexuális életének.
Nem éltem ilyesfajta perverziókkal.
Próbálták halkan csinálni, de az esetek többségében nem sike-
rült nekik, így végül mindig elővettem a kis dokkolót, amit a raktár-
ban tartottam, és zenét hallgattam. Vagy a rádiót. Bármi mást.
A szüleim megemelték a limitet a számlámon, de nem egyeztek
bele, hogy hozzáférjek a bankkártyámhoz. De megoldottam vala-
hogy, mivel a számlámon bőven elég pénz volt a lakbérre, ételre,
ruhákra és legalább ötévnyi túlélésre.
Tíz óra múlt tíz perccel.
Felmordultam, majd a szobámba vágtattam, eltoltam a szekré-
nyem tükrös ajtaját, ami felfedte a benti zsúfoltságot. Alig volt hely,
de nem bántam. Végül is hatalmas lépést jelentett a rozoga kollégi-
umi fél szekrényemhez képest.
Pippa a beköltözésem után segített bedobozolni a nem használt
ruháimat és dolgaimat a raktárból, majd elkísért a Goodwillbe,
ahol leadtam őket.
Kivettem a krémszínű balerinacipőmet a bizonytalanul egymás-
ra pakolt cipőhalomból, majd becsuktam a szekrényajtót, miközben
belebújtam, és felkaptam a kulcsomat.
Nem akartam túlgondolni a tetteimet.
Főleg, amikor azt sem tudtam, mit művelek.
Amikor megérkeztem, Callum felülve nézte a híreket a falra sze-
relt kicsi tévén, és szendvicset evett.
Amikor becsuktam az ajtót, a szája megállt rágás közben, és fi-
gyelte, ahogy odasétálok a székhez, amiben az előző este nagy ré-
szét töltöttem, és leültem.
– Szia! – köszönt, lenyelte az ételt, majd elmosolyodott. –
Visszajöttél.
– Hogy hazavigyelek – mondtam neki szigorúan, a cseresznye-
színű körmeimet tanulmányozva, hogy ne kelljen ránéznem.
– Benne vagyok.
Mereven ültem a székben, hallgattam, ahogy a bemondó egy
bankrablásról beszél, miközben Callum befejezte az evést. Amikor
a csend, amivel provokálni próbált, túl sok lett nekem, megkérdez-
tem:
– Hogy érzed magad?
– Jól – vágta rá. – Úgy értem, elég szar, hogy nem tudok játszani.
– Ekkor ránéztem, figyeltem, ahogy lenéz a karjára, ami a hasán pi-
hent. – Nem is beszélve a rehabilitációról, ami azután következik,
hogy ezt leveszik rólam. De túlélem.
Lerítt rólam a döbbenet, mert olyan grimaszt vágtam, hogy Cal-
lum felkacagott, amikor rám nézett. Haragot vagy csalódottságot
vártam volna tőle. Hiszen a futball volt az álma. A célja. És most,
hogy keresztülhúzták a számításait, még ha mindössze egy kis szü-
netről volt is szó, nem egy zsákutcáról, sokkal másabb választ vár-
tam volna tőle.
Majd eszembe jutott, hogy előző nap be volt gyógyszerezve, és
felhúztam a szemöldökömet.
– Kapsz még morfiumot?
Bólintott.
– Kis dózisban. A doki szerint otthon is elviselhető lesz a fájda-
lom néhány erős fájdalomcsillapítóval.
– Doki – nevettem fel önkéntelenül.
Callum megvonta a jobb vállát.
– Rendes fickó, és azt mondta, hazamehetek. – A papírokra né-
zett az ágya mellett lévő kis asztalon.
Nyomorultul éreztem magam, amiért egy kis időre nem tudta,
hogyan oldhatná meg. Amiért nem voltam itt.
– Fel akartam hívni valamelyik srácot, de pont a vizit után ér-
keztél, így… – Az ajkát rágcsálta. – Csak utánad, Egérke.
A fejemet ingatva közöltem, hogy mindjárt jövök, és kimentem
beszélni az egyik recepciós nővérrel. Ha nekem kell hazavinnem,
pontosan tudni akartam, mire van szüksége, így nem érzek majd
mardosó bűntudatot, amiért magára hagyom.
Az előző napi nővér elmondta, hogy minden tudnivaló a kórte-
remben lévő papíron van. Kissé elpirulva kurtán megköszöntem
neki, és visszamentem a páciensért.
– A nővér figyelmeztetett, hogy azt nem ajánlott napközben szedni.
– Felvettem a dobozt a dohányzóasztalról. – És jobb, ha hallgatsz rá,
függetlenül attól, mekkora fájdalmaid vannak. Nem akarod, hogy a
statisztika-záróvizsgádat kábítószer okozta képzelgések tarkítsák.
– Vettem – mondta Callum, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a
kanapén, és a csatornákat váltogatta.
Visszasétáltam a konyhába, elraktam az esti gyógyszereket, és
nem vettem tudomást arról, hogy összeugrott a gyomrom, amikor a
lábam az ismerős padlóhoz ért.
Sosem volt lehetőségem megszokni azt a helyet, és az érzés,
hogy mi lehetett volna, a szívemet mardosta.
Így nem időztem tovább, megfogtam a táskámat, amit korábban
az ajtó mellé dobtam, és felvettem a vállamra.
– Hé, várj! – kérte Callum.
Benyúltam a táskámba a kulcsomért, majd rájöttem, hogy a
konyhapulton hagytam.
– Mi a baj? – kérdeztem szórakozottan, miközben próbáltam
megtalálni az ajakbalzsamomat a táskámban, aztán felkaptam a
kulcsot.
– Maradj!
Teljesen ledermedtem, és zihálva kiszállt a levegő a tüdőmből,
hallva a könyörgést abban az egyetlen szóban. Callum alig szólt
hozzám a rövid kocsikázásunk alatt, csupán kibámult az ablakon
az elmosódott, szikár téli tájra, és az autóban várt, amíg beszalad-
tam a gyógyszertárba a fájdalomcsillapítóiért.
Megköszörültem a torkomat, nem akartam, hogy eláruljon a
hangom, ahogy annyit kérdeztem:
– Miért?
Lenézett a melegítőnadrágjára, amit azelőtt vett fel, hogy elin-
dultunk a kórházból. Az egyik csapattársa elhozta a stadionból a
sporttáskáját.
– Szükségem lehet a segítségedre.
Bedugtam a kulcsot a táskámba, s hagytam, hogy az oldalamhoz
csapódjon, megütve a lábamat.
– Nem kell…
– De igen. – Callum felemelte a fejét, sötét haja a homlokába hul-
lott, ahogy beletúrt. – Zuhanyoznom kell, és nem tudom, hogyan fo-
gom ráhúzni a műanyag zacskót erre az… izére. – Fájdalmas arccal
felemelte a gipszes kezét. – És egy kézzel öltözködni nem olyan egy-
szerű, mint hittem.
– Callum…
Fojtott nevetéssel felállt, és imbolygott egy kicsit. Ösztönösen fe-
lé mozdultam, de ő csak mosolygott, és elindult felém, velem pedig
furcsa dolgokat művelt a csupasz lába látványa.
A lába… most komolyan?
A szám belsejét nyomkodva a nyelvemmel farkasszemet néztem
vele, miközben felém közeledett, majd megállt előttem, és megfogta
az államat.
– Tudom, nem érdemlem meg, de mindketten tudjuk, hogy egy
önző disznó vagyok, aki mindent magának akar. – Barna szeme
foglyul ejtette az enyémet, szüntelenül kutatva a pillantásom után.
– Maradj velem! Kérlek!
A lélegzetem remegve hagyta el a számat.
– Meddig?
– Mondanám, hogy örökre, de megelégszem ezzel a héttel is.
– Nem – mondtam, majd elléptem tőle, és megigazítottam a tás-
kámat.
A homlokát ráncolta, a válla leereszkedett.
– De talán – folytattam, bár közben belül rugdosni kezdtem ma-
gam érte – pár napig rád tudok nézni. – Amikor lassan mosolyra
húzta az ajkát, felfedve a veszélyesen fehér fogait, feltartottam a
kezemet. – Hogy kisegítselek, aztán itt sem vagyok.
Bólintott.
– Ahogy szeretnéd, Egérke.
HARMINCNYOLC
Renee
– Hülye, arrogáns, manipulatív seggfej! – Lecsaptam a hajszárítót a
konyhaszekrényre, és nagyot ugrottam ijedtemben, amikor Pippa
és Toby jelent meg mögöttem az ajtóban.
– Ez az, bébi! Add ki magadból!
Pippa megrúgta Tobyt, aki nevetve köré fonta a karját és meg-
puszilta az arcát, aztán eltűnt a szemem elől.
Egy másodperccel később becsukódott a lakás ajtaja.
– Észre sem vettem, hogy itthon vagytok.
– Talán, mert tegnap óta olyan hangulatban vagy, ami kizár
mindenfajta külső behatást.
Sóhajtva végighúztam a fésűt a félig száraz hajamon, majd fel-
adtam, és elraktam a hajszárítót a mosdókagyló alá.
– Vissza kell mennem hozzá.
– Kell? – kérdezte Pippa, és követett a szobámba.
Haragos tekintettel néztem rá, miközben felvettem az aznapi öl-
tözékemet az ágyról, majd eltűnődtem, vajon miért is érdekel, mit
fogok viselni. A válasz egyszerű volt. Mert mindig is érdekelt, nem
számított, kivel találkozom vagy hova megyek.
– Oké, szóval kell – mondta, szórakozottsággal a hangjában. –
Miért is?
Nem zavartatva magam, amiért Pippa figyel, levettem a köntö-
sömet, felvettem egy melltartót, egy pezsgőszínű tunikát és egy
szürke harisnyát.
– Segítségre van szüksége. A fürdésnél meg az öltözködésnél.
Pippát nem érdekelte a kurta válaszom.
– Ez, mondjuk, logikus. Hogy éli meg, hogy jó ideig nem tud
majd játszani?
Kihúztam a hajamat a ruha gallérja alól, odamentem a tükrös
gardróbszekrényemhez, és ellenőriztem a szempillaspirálomat, az-
tán málnaszínű szájfényt kentem az ajkaimra.
– Jól – válaszoltam egy horkantással. – Aminek semmi értelme,
de mindegy. Nem az én problémám.
Összedörzsöltem a számat, és visszatettem a szájfényt a komó-
don lévő sminktáskámba.
Pippa felnevetett.
– Micsoda? – Felmordultam, majd sietősen annyit mormogtam:
– Bocsi, de Callum annyira… bosszantó.
– Még ennyi idő után is hatással van rád. Nem kell bocsánatot
kérned. – Pippa ellépett az ajtófélfától. – Jó szórakozást!
Ez a két szó a lakástól a szomszéd épületig üldözött. Úgy érez-
tem, mintha irritálná a bőrömet a pamutanyag, miközben felfelé
tartottam a tetőtéri lakosztályba.
Callum anélkül engedett be, hogy megvárta volna, ki kér belépé-
si engedélyt.
Önelégült seggfej!
Kinyílt a liftajtó, amit a lakás ajtaja követett, felfedve Callumöt,
aki teljes dicsőségében állt előttem, melegítőnadrágon kívül semmi
mást nem viselt, ami nyálcsorgatóan alacsonyan ült kidolgozott csí-
pőjén.
– Na, most – kezdett bele. – Tudom, nehéz lesz kibírnod, de én a
helyedben nem jönnék a közelembe, amíg tisztára nem sikálom ezt
a műalkotást. Rohadtul bűzlök.
Elnevettem magam, ami félbeszakította a szemezést, amit a koc-
kahasával folytattam.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
– Erről van szó, kislány, hiszek benned – mondta mozdulatlanul,
így összeért a karunk, miközben besétáltam.
– Mehet a menet. – Ledobtam a táskámat, majd műanyag zacskó
után kutattam a konyhafiókban.
– Már előkészítettem – közölte.
Betoltam a fiókot, majd felegyenesedve kiszúrtam a ragasztó-
szalagot és a két zacskót.
Callum lélegzet-visszafojtva állt, miközben betekertem a karját,
majd kuncogott, amikor ismét betekertem, és kétszer is megbizo-
nyosodtam arról, hogy nem érheti víz a gipszét.
– A biztonság kedvéért próbáld meg nem összevizezni.
– Vagy talán – mentolos illata az ajkamat simogatta, ahogy köze-
lebb hajolt, és suttogva folytatta: – csatlakozhatnál hozzám, és min-
den porcikámat tisztára sikálhatnád, csupán a biztonság kedvéért.
A hasát megpaskolva eltoltam magamtól, és a ruhámba töröl-
tem a kezem, mintha sima, kemény bőrének az érintése leforrázta
volna.
– A lábad járjon, ne a szád!
A szobában vártam rá, és a kezeimre ülve akadályoztam meg,
hogy átkutassam a dolgait, miközben ő a fürdőszobában szitkozó-
dott és morgolódott. Porréteg borította a komódot és az éjjeliszekré-
nyeket, és foltos volt a szőnyeg.
Amikor egy puffanás hallatszott, felugrottam az ágyról, feltép-
tem az ajtót, és ott találtam Callumöt a zuhanyzó padján, miközben
tusfürdőt próbált nyomni a mosdószivacsára.
Felnézett, amikor kinyitottam a zuhanyzó ajtaját, kivettem a ke-
zéből a tusfürdőt és a szivacsot, a víz a kezemre spriccelt, ahogy se-
besen rányomtam egy jókora adagot.
– Ez megteszi.
Visszazártam a tusfürdőt, a padon hagytam, és óvatosan kihát-
ráltam a zuhanyzóból.
Ő csak ült ott, és azzal az idegesítő huncut mosollyal az arcán fi-
gyelt engem, miközben megszárítottam a kezemet és a karomat egy
plüsstörülközővel, amennyire tudtam.
– Szemmel kell tartsalak?
Az ajkába harapva lepillantott növekvő férfiasságára, aztán ön-
elégült vigyorral felállt a padról.
– Ha szeretnéd.
A szememet forgatva leraktam a törülközőjét a fürdőszobaszek-
rényre, és az ajtót résnyire hagyva elhagytam a fürdőszobát. Földbe
gyökerezett a lábam a döbbenettől, amikor megpillantottam az éjje-
liszekrényén lévő fotót, lassan sikerült csak megmozdulnom, hogy
odasétáljak.
Egy közös képünk volt. Az, amelyik az esküvőnk napján készült,
és Callum a homlokát az enyémhez nyomva néz le rám. Ezt a fény-
képet hagytam itt. Szándékosan.
Az ellentmondástól gombóc nőtt a torkomba, majd hátrálni
kezdtem onnan, és visszamentem a konyhába, ellenőrizni a hűtőt
és a kamrát.
Mindkettő majdnem üres volt. Felsóhajtottam, majd megszólalt
a csengő, amikor épp hallottam, hogy Callum kilép a zuhanyzóból.
Felém tartott a folyosón, és közben próbálta a dereka köré csavarni
a törülközőt.
– Várj! – mondtam, és mutattam neki, hogy jöjjön oda hozzám,
bedugom én a törülközőt.
A mellkasáról lecsorgó vízcseppeket megállította az anyag, és
magába szívta őket.
– Ööö… – Megköszörültem a torkomat. – Majd én kinyitom, utá-
na pedig el kellene mennem bevásárolni.
Callum bólintott, és a hálószoba felé indult, én pedig felvettem a
házi telefont.
– Ki az?
– Házhoz szállítás Mr. Callum Welshnek.
Zavartan lecsúszott az ujjam a gombról, miután benyomtam, és
beengedtem a kiszállítót. Kinyitottam a lakás ajtaját, és láttam,
hogy a srác egy rakás dobozt gurít ki a liftből.
Nem tudtam, hogy Callum rendelt-e ételt, vagy alá kell-e írnom
valamit, így egyszerűen annyit kérdeztem:
– Mennyivel tartozom?
A srác felkacagott, felemelte a dobozokat, és behozta őket. Elis-
merően füttyentett, amikor megpillantotta a hatalmas ablakokat,
majd kiemelte a szatyrokat a dobozokból, és lerakta őket a pultra.
– Semennyivel, hölgyem. Már kifizették.
Tehetetlenségemben elraktam a tejet, a gyümölcslevet, a tojást
és a kenyeret, miközben a srác visszagurította a kétkerekű áruszál-
lító kocsit a liftbe. Az egyik szatyor tetejére egy cetli volt tűzve,
amin az állt:
„Haver, reméljük, jó gondodat viseli az asszony. Hagyunk téged
pihenni, viszont fogadd ezt szeretetünk jeléül.”
Toby, Paul, Ed, Quinn és Burrows neve szerepelt rajta.
– Azta! – mondta Callum, ahogy elvette tőlem a papírt, és nevet-
ve odatapasztotta a hűtőre. – Azok a nagylelkű barmok!
– De még milyen nagylelkűek! – Szarkasztikusan akartam mon-
dani, de nem sikerült.
Callum próbált segíteni elpakolni, de elhessegettem, így elvonult
a nappaliba, ledőlt a kanapéra, és azonnal lehunyta a szemét, mint-
ha a zuhanyzás minden energiáját felemésztette volna.
Miután elraktam mindent, összeszedtem a szatyrokat, és
összecsomagolva betettem őket a szekrénybe. Amikor megpillantot-
tam a piszkos edényeket, odakiáltottam Callumnek:
– Hol van a takarítónő?
– Tessék? – kérdezte, és rám pillantott, ahogy kisétáltam a kony-
hából.
– Óriási a felfordulás – jegyeztem meg, ahogy a dohányzóaszta-
lon lévő száradt tej- és kávéfoltokkal szemeztem.
– Ja, igen. Kirúgtam.
Nem kellett megkérdeznem, miért tette, hisz jól tudtam a vá-
laszt, inkább vittem egy nedves törlőrongyot, és letöröltem az asz-
talt, aztán nekiláttam a mosogatásnak.
– Hagyd csak! – tiltakozott Callum.
Amikor nem vettem tudomást róla, bejött a konyhába, elzárta a
vizet, és megpróbálta egy kézzel megtörölni a kezemet.
– Nem ezért hívtalak ide.
– Akkor miért vagyok itt? Hiszen segítségre van szükséged.
Felvonta sötét szemöldökét, miközben a kezemet törölgette,
majd közelebb húzott magához, és kiejtette a kezéből a rongyot,
hogy lesöpörje a hajamat a számról.
– Tudod, hogy nem ezért vágyom a társaságodra.
Ezernyi gondolat próbált kitörni belőlem, ám a szám nem volt
hajlandó megmozdulni, miközben elbűvölt a szemével.
Megcsörrent a telefonja, én meg gyorsan félrenéztem, majd be-
fejeztem a mosogatást, miközben valamelyik csapattársával be-
szélt, és haragos tekintettel méregetett.
Amint végeztem, a hálószoba következett, ahol összeszedtem a
szennyest a kosárból, és a mosókonyhába vittem, ami a nagy fürdő-
szoba melletti folyosón volt.
– Mennem kell – hallottam Callumöt. – Így lesz. Köszönöm, visz-
lát!
Meghúzta a ruhámat, ahogy lehajolva bepakoltam a ruháit az
elöltöltős mosógépbe.
– Basszus, Egérke! Hagyd már abba!
Elhúzott onnan, majd maga fejezte be a feladatot. Amikor meg-
gyűlt a baja a mosószerrel, kikaptam a kezéből, beleöntöttem az
adagolóba, amit betoltam a csípőmmel, és visszaraktam a dobozt a
polcra.
– Értettem a célzást – puffogott, és utánam kullogott a folyosón,
amikor elindultam a fürdőszobába kiteríteni a vizes törülközőjét. –
Komolyan, hagyd már abba, ülj le velem egy kicsit!
– Az nem lenne jó ötlet – válaszoltam, ahogy elsétáltam mellette,
és visszalibbentem a folyosóra.
– Ki szerint?
– Szerintem.
Amikor kuncogni kezdett, megfordultam, rámeredtem, és meg-
böktem a csupasz mellkasát.
– Fejezd be, az isten szerelmére! – Leejtettem a kezem. – És ve-
gyél fel valamit!
– Ahhoz szükségem lesz a segítségedre.
– Milyen kényelmes így, nem igaz?
Megvonta a vállát, én meg felmordultam, amikor ismét kunco-
gott, aztán bementem a hálószobába, és kihúztam a fiókot.
Egy doboz óvszer fogadott. Egy szívszorító pillanatra ledermed-
tem, majd becsaptam a fiókot, és a következőben kezdtem keresgél-
ni, ahol találtam egy pólót.
– Renee – szólt mögülem Callum.
– Ne, ne is kezdd!
– Nem is tudod, mit akartam mondani.
Megráztam a fejemet, és próbáltam lenyelni a gyomromban fel-
gyűlő ellenérzést, amit az óvszer látványa okozott.
– Eleget tudok.
Megfogtam a pólót, és mutattam neki, hajoljon le, hogy át tud-
jam húzni a fején. Kivette a kezemből, és ledobta a földre, miköz-
ben a sarokba szorított.
– Mit szólnál ahhoz, ha kevesebbet kerülnél engem, és helyette
megbeszélnénk a dolgokat?
– Nincs mit megbeszélni – leheltem, mert fölém magasodott. –
Nincs értelme, Callum. Túlságosan… sok ez nekem.
Felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen, az ajka szo-
morúan lekonyult a bűntudattól.
– Akkor miért van annyi szikra közöttünk?
– A múltunk. – Nyeltem egyet a szó után. – A közös múltunknak
nincs jövője.
– De van, és ezt te is jól tudod.
Haragosan néztem rá.
– El kell engedned!
A szeme esdeklővé, míg a hangja suttogássá vált.
– Nem használtam őket, nem vagyok… – kifújta meleg leheletét
–, hosszú ideje nem vagyok rá képes.
– Mégiscsak megtetted – mondtam határozottan, habár alig bír-
tam állni a pillantását.
Lehunyta a szemét, és a fejét rázva felnevetett.
– El sem tudom mondani, mennyire meg nem történtté szeret-
ném tenni. Eltörölni mindent, amit műveltem; és mennyire bánom
mindazt, amivel fájdalmat okoztam.
A testem megmerevedett a döbbenettől és a vágytól, hogy foly-
tassa, így vártam. Vártam és próbáltam nem visszatartani a lélegze-
temet, miközben a szívem dühösen vert.
– Sajnálom. – A két keze közé fogta az arcomat, a hüvelykujja az
orcámat simogatta. – Annyira sajnálom! És nincs mentség a tetteim-
re. Semmi. De én…
– Callum – kezdtem elszűkült torokkal.
El akartam szabadulni onnan. El a kezei közül. El abból a lakás-
ból, amelyik a meg nem történt emlékeinkkel gúnyolódott. El a sze-
méből sugárzó szomorúságtól.
– Nem. Szerettelek téged, még mindig szeretlek. Szüntelenül. –
Elcsuklott a hangja, ahogy a következő szavakat suttogta. – Az irán-
tad érzett szerelmem tönkretett engem, így véget akartam neki vet-
ni.
– Ez nekem nem megy – jelentettem ki reszelős hangon. – Hagyj
menni, kérlek!
A hangja mélyebb lett, erőteljesebb.
– Te félsz. Nem bízol bennem, amiért nem is hibáztatlak, de
megpróbálhatnád. Kezdd azzal, hogy megbeszéljük, és
visszafogadsz engem!
Lesöpörtem magamról a kezét, a mellkasomat szurkáló fájdal-
mat átvette a harag.
– Az a helyzet, Callum, hogy én nem akarom ezt. Tiszta vagy,
van étel a hűtőben. Holnap találkozunk!
Pippa albérletéig sikerült visszafojtanom a könnyeket, majd be-
csuktam a szobám ajtaját, és olyan hangosra vettem a zenét,
amennyire csak tudtam.
HARMINCKILENC
Callum
Megbánás járta át a csontjaimat, a kezem remegett, ahogy folyama-
tosan végigsimítottam a hajamat, és a tévét bámultam, amíg el nem
ájultam a kora reggeli órákban.
Renee szemében félelem bujkált, ám ez a félelem okkal volt je-
len.
Nem akart kettőnkről beszélni, ugyanakkor nem igazán tudta,
hogyan hagyjon magamra, bármennyire próbált is mást mutatni.
Nem akarok beképzeltnek tűnni, de kit álltattam? Igen, az vol-
tam, de jól ismerem Renee-t is. Másképp néztem rá azután, amit
Mike-kal művelt, ám a saját kételyeim miatt a legrosszabbat feltéte-
leztem.
Amikor olyanok között nősz fel, akik pénzzel és látszatmoso-
lyokkal kendőzik a hazugságaikat, könnyű a legrosszabbra gondol-
ni. Könnyű egy cinikus, nagyképű seggfejjé válni.
Amikor elkezdtük az egyetemet, bedobtam Renee-t a mély víz-
be, és elvártam tőle, hogy egyedül kijusson a partra, miközben én a
saját túlélésemért aggódtam. Csak arra koncentráltam, amit meg
akartam tenni, amit szükséges vagy muszáj volt megtennem, mi-
közben elvártam tőle, hogy legyen ott, a háttérbe szorulva.
Renee képtelen volt a háttérben élni. Nem kellett a középpont-
ban lennie, de szüksége volt arra, hogy tisztességes időt töltsön a ri-
valdafényben, és jogosan.
Én voltam okolható a bukásunkért.
A délutáni napfény élénk sugarakkal borította a fapadlót, a por-
szemcsék és a különféle foltok emlékeztettek arra, hogy most már
ideje lenne felvennem egy új takarítót.
Rángatózott a lábam, a karomat irgalmatlan fájdalom járta át,
amit valószínűleg fájdalomcsillapítókkal el tudtam volna nyomni.
Tisztában voltam azzal, hogy nem fog a javamra válni, ha tétlenül
ücsörgök, és emésztem magam a saját hibáim és vágyaim miatt.
Fél órával később kikapcsoltam a porszívót, hogy kibogozhas-
sam a vezetéket, amikor is megszólalt a csengő. Beengedtem Renee-
t, majd miközben kilépett a liftből, a tekintetem ráérősen kúszott
felfelé a rózsaszín nadrágba bújtatott lábairól a szürke bolyhos pu-
lóverére, aminek a közepén egy fehér masni volt.
Önelégülten elvigyorodtam, amikor az elpirult arcához ért a pil-
lantásom, miközben ő haragos tekintettel nézett rám, sellőhaja lágy
hullámokban keretezte az arcát, és megpihent a telt mellein.
– Kibámultad magad?
Nem fagyott le a vigyor az arcomról, ahogy az ajkamba harap-
tam.
– Fordulj meg, hogy hátulról is megcsodálhassam a látványt, az-
után kibírom valahogy pár percig. Egyébként van saját kulcsod.
Nem is figyelve rám, levette a táskáját a válláról, az illata betöl-
tötte az orromat, miközben elsétált mellettem. Megtorpant a kony-
hánál, fehér tornacipője csikorgott a padlón.
– Te porszívózol?
A hangjában megbújó döbbenettől elfintorodtam, majd becsuk-
tam az ajtót, és én is követtem befelé. Óvatosan elhúztam a haját, és
odaérintettem a számat a nyaka és a válla közötti csupasz bőréhez.
– Ez ennyire megdöbbent téged, Egérke?
Libabőrös lett a hangomtól, a bőréhez érő lélegzetemtől. Ellé-
pett mellőlem.
– Igen, ennyire.
Grimaszolva meredtem rá, és figyeltem, ahogy szemügyre veszi
a lakást.
– Nem elég, hogy sosem csináltad még életedben, de megfeled-
keztél arról, hogy négy nappal ezelőtt eltörted a karodat?
– Mégis mi lenne nehéz benne?
Ez hazugság volt. Egy kézzel sok mindent nehezebb csinálni. Kü-
lönösen azt a szörnyeteget használni, ami ott állt Renee előtt a pad-
lón, összegabalyodott zsinórral és fejjel lefelé.
Renee sóhajtva kibogozta a vezetéket.
– Hé, te sem csináltad még!
Olyan pillantást küldött felém, ami azt üzente, tudatlan vagyok,
majd bekapcsolta, és százszor jobban befejezte a munkát, mint
amire én képes lettem volna. Órákig tudtam volna nézni a fenekét
abban a nadrágban, miközben körbejárta a lakást, ám tudtam,
hogy valami produktívabbat kellene csinálnom, így készítettem
magunknak turmixot.
– Epres és banános a hölgynek – mondtam, átcsúsztatva Renee
poharát a pulton, miután befejezte a porszívózást.
Összehúzott szemekkel nézett rá, majd rám, és kiseperte a haját
kipirult arcából, ahogy helyet foglalt az egyik bárszéken.
– Köszönöm.
Beleraktam a turmixgép poharát a mosogatóba, és leöblítettem.
Gondoltam, majd később kitalálom, hogyan mossam el.
Ha Renee-t meg is lepte, hogy leültem mellé az italommal, nem
mutatta. Egy apró nyögés hagyta el a száját, ahogy megtörölte az al-
só ajkát, és lerakta a félig üres poharat.
– Atyaég, ez mennyei!
Egy hosszú korty mögé rejtettem önelégült mosolyomat, és fi-
gyeltem, ahogy Renee a rozsdamentesacél hűtőt bámulja, miköz-
ben befejezte az italát.
– Csendes vagy.
– Én… – Megrázta a fejét. – Mindegy. Téli szünet előtt lesz a kö-
vetkező vizsgálatod. Ne felejtsd el!
– Nem fogom – mondtam, és megvakartam az államon lévő bo-
rostát.
A hangra végre felém fordította a tekintetét.
– Akarsz nézni egy filmet? – szaladt ki belőlem, majd ahogy
megemelte a szemöldökét, sietősen hozzátettem: – Te választasz.
Kidugta a nyelvét, és a telt, huncut ajkának a sarkát nyalogatta.
Megmerevedett a farkam.
– Oké.
– Komolyan? – kérdeztem öt perccel később, amikor Renee kivá-
lasztott valamit, aminek Szerelmünk lapjai volt a címe.
– Te mondtad, hogy választhatok. – Lerúgta a tornacipőjét, és tö-
rökülésben helyet foglalt a kanapé másik végén, az ölébe egy pár-
nát tett.
Megdörzsöltem a szememet, majd gyorsan befejeztem a morgo-
lódást. Már annak is örültem, hogy ott van velem, szóval, ha végig
kell szenvednem valami romantikus filmet, megteszem, és megpró-
bálok ébren maradni közben.
Egy ideig lopott pillantásokkal figyeltem őt, miközben nézte a
filmet. Azt, ahogy megszorította a párnát, amikor egy olyan jelenet
következett, amitől felsóhajtott, azt, ahogy könnyek csillogtak a sze-
mében, majd felszáradtak az arcán, és felcsillant a szeme, amikor a
tévére mosolygott.
– Tudtad, hogy amikor elöntenek az érzelmek, a szemed sötét-
zöld lesz?
Mintha megfeledkezett volna róla, hogy én is ott vagyok, felkap-
ta a fejét, és tátott szájjal meredt rám.
Rávigyorogtam, aztán ismét a filmre fordítottam a figyelmemet,
és éreztem, hogy mielőtt Renee is ugyanezt tette, néhány másod-
percig rám meredt.
A végén Renee felnevetett az arckifejezésem láttán, feltehetően
nem végeztem alapos munkát, hogy elkendőzzem.
– Te érzelgős! – mondta, és hozzám vágta a párnát.
Elkaptam, és megköszörültem a torkomat.
– Higgy, amit akarsz. – Amikor felállt, megadtam magam. – Nem
is volt szörnyű, azt hiszem.
Felhorkant, miközben készült belebújni a tornacipőjébe.
– Nagyszerű volt.
– Annyira nagyszerű, mint a Sailor Moon?
Megállt, majd oldalra döntve a fejét felém fordult.
– Nem vagyok hajlandó választani köztük, és nem is kényszerít-
hetsz rá.
Megadóan felemeltem a kezem.
– Oké. – Az ajkamat rágcsálva megkérdeztem: – Szerintem van
itt néhány epizód, nem akarod megnézni?
– Sailor Moont? – Elvigyorodott.
Bólintottam.
– Tudtam, hogy mégiscsak szereted – mondta. Nem igazán ra-
jongtam érte, de tartottam a számat. Bármit megtettem volna, hogy
maradjon még egy kicsit. – De mennem kellene.
– Csütörtökig nem lesz vizsgád, szóval ráérsz.
Renee röhögni kezdett.
– Annyira biztos vagy magadban! Egyébként honnan tudod?
Nem árultam el neki, hogy küldtem Daisynek egy üzenetet, aki
Pippán keresztül megszerezte az információt.
– Megvannak a módszereim. Ülj le, rendelek kaját!
Egy percig hezitált, majd lehuppant a kanapéra.
– Egy epizód.
Három epizóddal és két doboz kínai kajával később Renee félig
kidőlt, a feje veszélyes iramban közeledett a vállamhoz.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte ásítva.
– Mire gondolsz? – A lábam ide-oda mozgott az asztalon, az ép
kezem a feje mögött nyugodott, a kanapé párnainak a tetején.
– Tudod, az esküvővel kapcsolatban.
Ó.
– Nem tudom.
Renee hümmögve kihúzott egy kósza szálat a párnából.
– Tudják, hogy megsérültél?
– Hálaadás óta nem beszéltem a szüleimmel, szóval nem. – Só-
hajtottam, majd szárazon felnevettem. – Biztos vagyok benne, ha
elmondanám apának, egyértelművé tenné, milyen veszélyes a
sport, és eszközül használná, hogy eltérítsen tőle.
Renee kinyúlt, és leszedett egy szöszt a pizsamanadrágomról. A
keze egyik pillanatban ott volt, a másikban el is tűnt. Az érintése ott
volt, a másikban el is tűnt.
Újra magamon akartam érezni.
– Gondolom, a gyakornokoskodás nem segített abban, hogy
meggondold magad.
Megemelkedett a mellkasom, ahogy kifújtam a levegőt.
– Az a poén az egészben, hogy ha abbahagyná ezt, talán nem is
kellene győzködnie. Hálaadáskor az irodájában lenni, találkozni a
csapatának a tagjaival, miközben megvitattuk a pekingi irodát… ér-
dekes volt. A felelősség, a hatalom és a szüntelenül ketyegő óra az
emberek feje fölött, ahogy az egyik nap a másikba szalad, elég…
csábító volt.
Renee felém fordult, az arcunk olyan közel volt egymáshoz,
hogy ha egy kicsit előrehajolok, elérhettem volna az ajkát az
enyémmel.
– Csábító – mormolta. – Tetszik ez a szó.
– Egérke – suttogtam. – Tudtad, hogy amikor rám nézel, a szí-
vem most is úgy viselkedik, mintha tíz mérföldet futottam volna? –
Megremegett a szempillája, ahogy az arcomat fürkészte. A testem-
ben szétáradó bátorság miatt beismertem: – Mindent elrontottam.
Tudom jól. Elismerem, nem tudom, hogyan vehetnélek rá, hogy
megbocsáss nekem, amikor magamnak sem bocsátanék meg.
A szemében el nem sírt könnyek csillogtak, és minden létező is-
ten nevét felemlegettem, amiért nem használhattam a bal karomat,
hogy megérinthessem őt.
Mintha tudta volna, Renee pislogni kezdett, majd óvatos
mosollyal hátradőlt és felállt.
– Fel kellene hívnod a szüleidet. Bármennyire is nem látszik raj-
tuk, törődnek veled.
Előrébb dőltem, ahogy az ajtóhoz lépett.
– És te? Te törődsz velem?
Nem számítottam válaszra, így visszadőltem a kanapéra, ami-
kor a hangja, ami nem volt több suttogásnál, beröppent a fülembe,
mielőtt Renee becsukta maga mögött az ajtót.
– Erre már úgyis tudod a választ.
NEGYVEN
Renee
– Igen, anya. – Becsuktam a tankönyvemet, és rátettem az ágyam
mellett lévő kupac tetejére. – Tudom, de a túl sok barna elnyomja
az elefántcsont- és krémszínt.
Anya csettintett a nyelvével, majd felsóhajtott.
– Teljes mértékben igazad van. Bízd csak rám!
Letette, mielőtt egyáltalán elköszönhettem volna, így kábultan
meredtem a telefonomra. Egyszerűbb volt anya tervei szerint ha-
ladni, még ha valamilyen módon kiutat kellett is találnom ebből az
esküvőből.
Anyát és Lucindát kicsit sem érdekelte, hogy nincs még jövő au-
gusztus. Olyanok voltak, mint két szorgos méh, így kezdtem rosszul
érezni magam, amiért tönkre akarom tenni a terveiket.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak.
Továbbra is a telefonomat bámultam, amikor egy újabb üzene-
tem érkezett. Callum az egyik végletből a másikba ugrált bennük.
Az édes szavakat játékos célozgatás követte.
Callum: Renee, Renee, gyere játszadozni!
Elmosolyodtam, és ledobtam a telefonomat. Aznap lazára vet-
tem a dolgot az egész estés tanulásnak köszönhetően, így egy
hosszú fekete kardigánt kaptam fel a leggingsem és a sárga pólóm
fölé, amire szerény személyem egy R betűt hímzett.
Ezúttal is a tornacipőmet választottam, és pokolian reméltem,
hogy Callumnek lesz kávéja, mivel mi kifogytunk belőle, és nem kí-
vántam nyilvánosan megjelenni a Bean Streamben. Ahhoz na-
gyobb erőfeszítésre lett volna szükség, és aznap nem volt hozzá
elég energiám.
A campuson lenni enyhén szólva is érdekes élmény volt. A csa-
pat többnyire nem verte nagydobra a titkolt házasságunkat, ám
tudtam, minden bizonnyal ki fog bukni hamarosan. És a sanda pil-
lantásokból ítélve az utolsó vizsgámra menet, el is kezdődött.
Amikor szokás szerint be akartam nyomni a csengőt, megtor-
pantam, és inkább előhalásztam a táskámból a kulcsot, amit Cal-
lum adott néhány hónapja. Ugyanazt a kulcsot, aminek nem vettem
tudomást a létezéséről, miközben egyik táskából a másikba pakol-
tam, amióta Pippához költöztem.
Ahogy a kócos kontyomat, a fáradt szememet és a görnyedt test-
tartásomat figyeltem a lift tükrében, elgondolkodtam, vajon én ma-
gam tehetek-e a fáradtságomról.
– Egérke – mondta Callum vontatottan, a hangja olyan reszelős
volt, mintha akkor ébredt volna –, a kulcsodat használtad.
Leraktam azt a konyhapultra a táskámmal egyetemben, majd
felhúztam a szemöldökömet a felfordulásra, amit Callum a reggeli-
jével okozott. A gabonapehely szétszóródott a pulton, míg a tálja
körül tejfoltok voltak.
– Valami baj van a jobb kezeddel?
Grimaszolva nézte a rendetlenséget.
– Nem, de… – Amikor vártam, felsóhajtott. – Nagy fájdalmaim
voltak.
Haragos tekintettel a gyógyszeres kosárhoz masíroztam, amit a
mikró tetejére tettem, és szemügyre vettem a dobozokat. Alig nyúlt
hozzájuk.
– Vettem be gyógyszert, oké? Most már jól vagyok.
Leraktam a kosarat.
– Callum, miért nem vagy ura a helyzetnek? – És ekkor beugrott.
– Te aggódsz?
Belenyúlt az egyik tejfoltba a gránitpult tetején, és lenyalta az
ujjáról.
– És mi van akkor?
Amikor felállt, hogy odavigye a tálat a mosogatóhoz, észrevet-
tem, hogy fordítva vette fel a pólóját. Jézusom!
– Fájdalmak között jártál órákra és csináltál mindent?
Megnyitotta a csapot, és kiöblítette a tálat.
– Csak pár órám volt. Holnap lesz az utolsó vizsgám.
Másnap üzleti tanulmányokból tartottak záróvizsgát, amit csu-
pán ezért tudtam, mert Pippa is arra készült. Callum jogi előkészí-
tős volt, vagy korábban járt oda, hacsak nem váltott.
– Átmentél üzleti tanulmányokra?
– Mindkettőt csinálom egyszerre – ismerte be. – De igen, az lett a
főszakom.
Azta! Az apja kétfajta lehetőséget kínált fel neki, és meglepett,
hogy ellenkezés nélkül csinálta mindkettőt. Habár az előző napi be-
szélgetésünk után nem kellett volna meglepődnöm. Most, hogy be-
tekintést nyert apukáink munkájába, őszintén foglalkoztatta a do-
log.
– Oké. De ha ekkora fájdalmaid vannak, venned kell be gyógy-
szert.
– Igenis, asszonyom! – Kacsintva becsukta a mosogatógépet, mi-
után betette a tálját és az előző délután használt poharainkat.
Megragadtam egy rongyot, majd feltakarítottam a tejet és a ga-
bonapelyhet a pultról, miközben Callum elhagyta a konyhát.
Elzártam a csapot, miután megmostam a kezemet, majd száraz-
ra töröltem egy konyharuhával.
Amikor nem jött vissza, valami tennivaló után kutattam, valami
után, ami megindokolja a jelenlétemet, hiszen úgy tűnt, hogy egye-
dül is boldogul.
A dolgozószobában találtam rá, éppen a polcon keresgélt a kép-
regényei között.
– Szent ég! – mondtam ámultan, miközben végighúztam az ujja-
mat a gerincükön. – Ezt mikor csináltad?
Többsornyi volt belőlük a polcon, és amikor megfordultam, ki-
szúrtam a könyveket, amiket egy dobozban hagytam a szekrény al-
jában, most viszont az alsó polcon pihentek. Nem vittem sokat ma-
gammal, csak a kedvenc klasszikusaimat és romantikus regényei-
met, valamint a kedvenc példányaimat a Vogue-ból és más divat-
magazinokból.
– Tetszik?
A sötét fapolc olyan széles volt, mint a fal.
– Ez… csodálatos – állapítottam meg ámultan.
Tettem egy bizonytalan lépést hátrafelé, és közben a tekintetem
a falat pásztázta, majd megállt az egyik limitált kiadású képregé-
nyen, amit az utóbbi két karácsony alkalmával próbáltam neki
ajándékozni.
– Te… – Szipogni kezdtem, a szemembe könnynek gyűltek, mi-
közben rámosolyogtam az élénk színű, kissé viseltes borítóra a fal-
ra szerelt keretben. – Végül elfogadtad az ajándékomat.
Callum a farmerja zsebébe dugta a kezét, majd egy fájdalmas
sóhaj hagyta el a száját.
– Már régen meg kellett volna tennem.
Csendben álltunk egymás mellett, a keretezett képregényt bá-
multuk, alig lélegeztünk. Majd az ujja megsimogatta az enyémet.
Hagytam neki, és nem ellenkeztem, amikor a kisujját
összekulcsolta az enyémmel.
Kibírhatatlanul egyszerű az ellenségeddé tenni valakit, eltaszí-
tani és eldobni őt, mintha semmit sem jelentett volna neked. De
hogy mibe kerülne neki, hogy újra ilyen gyűlöletet tápláljon irán-
tam, még ha meg is érdemlem, azt nem tudhattam.
Mert mellette állva nem tudtam elképzelni nélküle a jövőmet.
Anélkül, hogy megbocsátanék neki.
És ettől a felismeréstől legyőzöttnek éreztem magam.
– Tudtad, hogy amikor elkomorodsz, a felső ajkad egy parányit
oldalra húzódik?
Akaratos hangja bekúszott a mellkasomba, a szívem úgy kapáló-
zott, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Mosolyogva kihúztam a kezemet az övéből.
– Nem tűnt fel, hogy elkomorodtam. Anya biztos összeszarná
magát, ha látna.
– Biztosan. Főleg, ha hallotta volna, hogy azt mondod, összeszar.
– Vigyorogva megbökte az orromat. – A Pippával töltött idő meg-
rontott téged.
– Megrontott volna? – incselkedtem, és közben a szemébe néz-
tem.
Összehúzta a szemét.
– Tetszik ez a szó az ajkaidon.
– Sok mindent szeretsz az ajkaimon – vágtam vissza.
A telt ajkait megnyalva közelebb lépett.
– Ne gyötörj, hacsak…
A mellkasát borító fehér pólójára nézve félbeszakítottam.
– Fordítva van rajtad a póló.
Követett a nevetése, amikor kimentem a szobából, majd lépése-
ket hallottam magam mögül, és a kezével a derekamon megállított
a folyosón.
– Segíts megfordítani! Kérlek!
Figyeltem, ahogy leveszi a kartartóját, és ledobja a földre.
– Szerintem egyedül is menni fog.
Amikor várakozva állt ott, grimaszolva felhúztam a pólóját, és a
törött karját a végére hagyva óvatosan levettem róla.
Amikor behajlította a térdét, és átdugta a fejét a lyukon, türel-
mesen várta, hogy áthúzzam a sérült karján, majd átdugta a mási-
kat a póló ujján.
– Már el van törve, ennél rosszabbat nem igazán sikerülne
összehoznod egy kis pólóhúzással – piszkálódott.
– Fogd be!
Kuncogva a derekam köré fonta az ép karját, majd leesett az ál-
lam, ahogy az suttogta:
– Tudtad, hogy bár valószínűleg sosem bocsátasz meg nekem,
én változatlanul megveszek érted, és szeretlek?
– Callum… – figyelmeztettem, a kezemet a kemény hasának
nyomva.
Az ajka az enyémre tapadt, és erőteljesen szétfeszítette a nyelvé-
vel.
A lélegzetem elakadt, a tenyerem az arcára simult, és úgy tartot-
tam, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatna tőlem. Lucky
Charms gabonapehely, mentol és a megszokott ízét éreztem. Az ő
ízét. Ő, akiért epekedtem, vágyakoztam és könyörögtem. És most itt
volt előttem, hogy megszerezhessem magamnak.
És én meg is szereztem, a nyelvem a szája belsejét simította, és a
fogaim az ajkába vájtak. Szívva, felfedezve és még több után sóvá-
rogva.
A telefonjának csörgésére elszakítottam a számat az övétől, és
nekitántorodtam a falnak.
Utánam nyúlt, sóvárgás sütött a szeméből és áradt tökéletes tes-
tének minden porcikájából, de megráztam a fejemet, hogy megpró-
báljak tisztán gondolkodni.
– Fel kellene venned.
– Egérke… – szólt utánam, és követett a konyhába, ahol felkap-
tam a holmimat.
– Minden rendben – mondtam idegesen, és nem voltam hajlan-
dó ránézni. – Holnap lesz az utolsó vizsgám, és még tanulnom kell.
A hangja követett, ahogy kisiettem az ajtón és benyomtam a lift
gombját.
– Nem futhatsz el ettől, vagy tőlem.
Az ajka, a nyelve, a fogai és az ő emléke nyomán olyan sok mindent
éreztem egyszerre, hogy képtelen voltam egyetlen egységet formál-
ni belőlük. Az öröm félelemmel viaskodott. A kétség próbálta
összezúzni a megkönnyebbülést.
Hogyan lehetséges, hogy az egyetlen dolog, amire hosszú ideje
vágytál, ilyen bizonytalanságot eredményez?
Talán nem benne bizonytalanodtam el. A hibái ellenére tudtam
ezt. Éreztem, amikor azt mondta, szeret engem. És én mindvégig
tudtam, még ha mindent meg is tett, hogy az ellenkezőjét bizony-
gassa.
Mindent hozzám lehetett visszavezetni.
Hallottam, hogy Pippa káromkodik a folyosón, és félretoltam a
jegyzeteimet, amikor megjelent az ajtómban. Csupán fél órája érke-
zett haza, és egyenesen elrohant a szobám ajtaja előtt, majd bezár-
kózott a fürdőszobába zuhanyozni.
– Annyira sajnálom, elfelejtettem megemlíteni, hogy a…
– Pippa – szólt egy hang, miközben kopogás hallatszott a bejára-
ti ajtón –, nyisd ki, vagy kinyitjuk!
– Itt van anyukád – fejeztem be.
Pippa összerezzent, majd gyorsan felkötötte a haját, miközben
egy helyben kocogott.
– Igen, és Tobynál aludtam. Így alig volt időm bepakolni.
– Segítsek? – kérdeztem, ahogy kattant a zár.
– Nem kell, de elterelnéd a figyelmüket? – Az ajkába harapott,
zöld szeme tele volt kétségbeeséssel. – Csupán öt percről lenne szó.
Nincs szükségem a kínos kérdéseire a hirtelen rendezetlennek tűnő
életemről.
Kissé félénken felnevettem, majd felálltam az ágyról.
– Meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm szépen. Te vagy a legjobb, jövök eggyel – mondta si-
etősen, aztán elszaladt, és magára zárta az ajtaját.
Gyorsan megnéztem a hajamat, majd megigazítottam a kardigá-
nomat, és kiléptem a folyosóra.
Pippa anyukája épp levette a cipőjét, és amikor felnézett rám,
beütött a felismerés.
– Te lehetsz Pippa szobatársa. Terry vagyok. – Odasietett hoz-
zám, majd megtorpant, és kíváncsian fürkészett. – Ismerjük egy-
mást?
– Hát…
– A pokolba! – hangzott az ajtó felől, ahogy Bruce, a kutya, akit
Pippával megmentettünk, rohanni kezdett, maga után rángatva a
pórázt.
A férfi, aki Pippa apukája lehetett, zihálva ácsorgott az ajtóban,
majd haragos tekintettel a kutya felé indult, aki megállt előttem.
Bruce megszagolgatta a lábamat, és hozzányomta a nedves orrát,
aztán elindult felfedezni a lakást.
– Örülök, hogy jól van a kutya – mondtam, mert fogalmam sem
volt, miről cseveghetnénk, miközben Pippa anyukája Bruce után
rohant, megragadta a pórázát, és visszahozta magával.
– Így is lehet mondani – szólt Pippa apukája, és felém nyújtotta a
kezét. – Mitch vagyok. Te pedig biztosan Renee.
– Üdv! Igen, én vagyok. – Hagytam, hogy óvatosan megrázza a
kezemet a meleg szorításában. – Ott voltam, amikor Pippa megta-
lálta ezt a gazfickót. – Bruce-ra pillantottam, aki most Terry lába
mellett ült, aki leszidta a viselkedése miatt.
– Hol van Pippa?
– A fürdőszobában. Egy pillanat, és jön. Kérnek inni? – kérdez-
tem a folyosó felé mutatva. Követtek a nappaliba. – Kész utazás,
nem igaz? A Willowminából ide vezető út.
– Csak néhány óra – mondta Mitch, lehuppanva a kanapéra, és
megragadta a távirányítót.
– Mitch! – csattant fel Terry.
A férfi felnézett rá.
– Mi az? Meccs van.
Terry a szemét forgatta, és csatlakozott hozzám a konyhában,
ahol felraktam forrni a vizet.
– Kifogytunk a kávéból, de van helyette teánk.
– Egyetemi élet – tűnődött Terry, és megmosta a kezét a csapnál.
– És ne aggódj miattunk, kedvesem! Bekaptunk pár falatot a város
szélén lévő kedves kis kávézóban. – Miután megtörölte a kezét, fel-
akasztotta a konyharuhát, és kíváncsi szemekkel nézett rám. – Meg-
esküdnék rá, hogy ismerlek valahonnan… Ó! – A mellkasához kap-
ta a kezét, és széles mosoly terült el az arcán. – Igen, én készítettem
rólatok a képeket. Atyaég!
A francba! A szememet lesütve a teafilterre meredtem, amit épp
belelógattam a poharamba. A kanna sípolni kezdett, és öntöttem
magamnak vizet.
– Milyen képeket? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna, mi-
ről beszél.
– Ne beszélj mellé! Az esküvőtökön. Lefényképeztelek titeket
Sanders tiszteletes templomának a lépcsőjén.
Éreztem, ahogy kiszalad a vér az arcomból, Pippa hangja alig ju-
tott el a fülemig, amikor kilépett a szobájából, és nagy lelkesedéssel
üdvözölte Bruce-t.
Terryhez fordultam.
– Én nem…
Közelebb lépett, és megfogta az arcomat.
– Sosem tudnám elfeledni azt a ruhát. A hajadat vagy a szemei-
det. Úgy néztél ki, mint egy megtestesült álom. – Leeresztette a ke-
zét. – Pippa! Nem is mesélted, hogy a barátnőd férjnél van!
– Micsoda? – kiáltotta Mitch.
– Ó, az isten szerelmére! – sóhajtotta Pippa.
Terry összecsapta a tenyerét, míg én bizonytalanul ácsorogtam
a konyha ajtajában.
– Nyugalom. És látnod kellett volna ennek a lánynak a ruháját.
Ha egy nap hozzámész ahhoz a fiúhoz, Pippa, te is olyat fogsz kap-
ni.
Mitch bosszúsan nézett Terryre, de ő nem törődött vele.
Pippa a szemöldökét felhúzva pillantott rám.
– Mi a francról beszél anya?
Felpuffadt az arcom, ahogy súlyosan kifújtam a levegőt.
– Hadd fejezzem be a teát, és elmesélem!
Terry összecsapta a tenyerét, és lehuppant Mitch mellé a kana-
péra.
Pippa bejött a konyhába, és figyelte, ahogy tejet öntök a teámba.
– Nem kell elmondanod nekik.
– Ő is ott volt – mondtam nevetve. – Ami kész őrület. De biztos
vagyok benne, hogy anyukád készítette az esküvői fotóinkat.
Pippa óvatosan oldalba bökött, majd mosolyogva csatlakozott a
szüleihez. Terry a kezével nyomatékosította a mondandóját, amit
kis híján Mitch arca bánt, miközben leírta az esküvői ruhámat, Cal-
lum öltönyét, és hogy azt hitte, terhes vagyok.
– Akkor nincs gyereked? – Alaposan szemügyre vette a lakást.
– Nincs – válaszoltam, majdnem belefulladva a teámba. – Ez egy
hosszú történet.
– Mi más magyarázat kellene rá, mint két ember szerelme? –
kérdezte Pippa, és közben Bruce fülét vakargatta, akinek egyik ol-
dalra kilógott a nyelve. – Nem kellett rá erősebb indokot találnia,
csak ezért, mert tizennyolc éves volt.
Úgy tűnt, Mitch szívesen ellenkezne ezzel, de csak a fejét ingat-
ta.
– Gondolom.
– Egyébként aznap csodálatos időnk volt. Tavasz lehetett? – fag-
gatott Terry.
– Nyár – mondtam, ahogy gondolatban visszarepültem, és érez-
tem a karomon a forró napsugarat a templom lépcsőjén.
De nem volt fogható ahhoz az érzéshez, amit a jövőbe nézve
éreztem. Abban a pillanatban és minden azutániban Callum volt
nekem a nap, és én voltam a hold, aki arra van kárhoztatva, hogy
körülötte forogjon.
Ezt a kárhozatot a halálom napjáig megfogadtam, ellenkezés
nélkül.
A teámat kortyolva a poháralátétekre pislogtam.
– Feltételezem, ő is itt van – mondta Terry, majd felállt a kanapé-
ról, miközben Mitch kikapcsolta a tévét, és kinyújtotta a karját a fe-
je fölött.
– Igen, itt van. – Leraktam a teámat, és elkísértem őket az ajtóig.
– Miért nem éltek együtt?
– Ter… – morgolódott Mitch Pippával egyszerre.
Terry vállat vont.
– Csak kíváncsi vagyok.
Kínosan mosolyogva kimondtam az egyetlen dolgot, aminek ér-
telme lehetett.
– Szeretjük a függetlenséget, főleg, amikor tanulni próbálunk.
Terry meglepődött, majd rám kacsintott.
– Értettem. Akkor hát, örültem a találkozásnak! Boldog kará-
csonyt! – Megragadta a vállamat, és egy nagy puszit nyomott az ar-
comra.
– Maguknak is. – Odaintettem Mitchnek, miközben a férfi elvet-
te Bruce pórázát Pippától, aki elment a cuccaiért. – Vigyázzanak
magukra! – mondtam, és megpaskoltam Bruce fejét, majd villám-
gyorsan elrántottam a kezemet, mert meg akart nyalni.
– Annyira sajnálom! – szabadkozott Pippa, és odarángatta az
utazótáskáját az ajtóhoz, amikor eltűntek a szülei. – Egyébként
hogy van?
– Callum? Jól – válaszoltam szemlesütve.
– Renee!
– Hm? – Az ajkamba haraptam, és mindenfelé néztem, csak
Pippára nem.
– Oké, mi történt?
Hátradöntöttem a fejemet, mire Pippa felnevetett.
– Mire gondolsz?
– Jó ég! Fogd be, és meséld el! Mennem kell, de addig állok itt,
amíg meg nem teszed.
Nekidőltem a falnak, és a körömágyamat piszkáltam.
– Ő… nem is tudom… próbálkozik.
– Aha.
Felemeltem a fejem.
– És… nem tudom, mit kellene tennem.
Pippa megragadta a karomat, leállítva az ideges kezeimet.
– Ezt akartad, nem?
– De.
– Akkor vedd el, amire vágytál!
Könnyű volt azt mondani.
– De túl sok mindent művelt. Én is túl sok mindet műveltem. Túl
nagy akadályt kellene átugranunk, és mi van, ha nem megy? – Tud-
tam, hogy összevissza beszélek, de nem voltam képes leállítani ma-
gam.
Pippa leeresztette a karját, és felvette a táskáját.
– Annyit tehetsz, hogy megpróbálod. Néhány ember megérdem-
li, hogy elfelejtsük őket, míg mások egyszerűen nem hagyják. Én
már csak tudom. – Elvigyorodott. – Rajtad áll, hogyan tovább. Mi-
lyen szép lenne – elmélkedett, miközben én a szemközti falat bá-
multam –, ha olyan érinthetetlenek lennénk, mint amilyenek sze-
retnénk. – A hangja és a szeme ellágyult, ahogy összetalálkozott a
pillantásunk. – Nem baj, ha ismét sebezhetőnek mutatod magadat.
Különösen, ha a megfelelő emberek előtt teszed.
Miután becsukódott Pippa mögött az ajtó, még hosszú ideig áll-
tam a folyosón, a szavai ott visszhangoztak a szűkös helyiségben.
Visszasétáltam, újramelegítettem a teát, aztán a szobámba in-
dultam, ahol leültem az ágyamra, majd rákerestem Hilda e-mail cí-
mére a Google-ben.
NEGYVENEGY
Callum
Miközben esetlenül próbáltam megtörölközni, kis híján felugrot-
tam az ijedtségtől, amikor csapódás hallatszott a hálószobából. A
törülközővel eltakartam a férfiasságomat, és megálltam a szőnye-
gen.
Víz csurgott le a hajamról az arcomra, ahogy megláttam Renee-
t, aki épp bepakolta az utazótáskát, amit a vendégszobában tartot-
tam.
Kinyitva állt az ágyon, míg ő egyik pólót, zoknit, farmert és alsót
dobálta bele a másik után, mielőtt felemelte volna a fejét.
– Ó, szia!
– De még mennyire, hogy szia! – Lenéztem a farkamat takaró tö-
rülközőre, majd megkérdeztem: – Megosztanád velem, mit is csi-
nálsz éppen?
– Nem szükséges takargatnod magad – közölte, majd belépett a
gardróbszobába és egy fekete gyapjúpulóverrel tért vissza. Azzal,
amelyiket legfőképpen a családi vacsorák alkalmával viseltem,
hogy anya kedvében járjak. – Hiszen láttam már, és ha minden a
terveim szerint halad – csillogó szemekkel rám mosolygott a lefegy-
verző szempillái alatt –, akkor látom, amikor csak akarom.
Döbbenten leejtettem a törülközőt.
– Elmondanád, hogy mi történik?
– Kissé lassú a felfogásod ma reggel. Hazaviszlek magammal ka-
rácsonyra.
– Igen?
Elindult felém, felvette a törülközőt, és mutatta, hogy hajtsam le
a fejem. Amikor megtettem, megdörzsölte vele a vizes hajamat.
– Még samponos a hajad.
– Még szokom ezt az egykezes dolgot.
Megtörölgette a mellkasomat és a karomat, majd lassan haladt
lefelé a testemen, és megállt, amikor megpillantotta az apró R betűt
a combomon. Dübörgött a szívem. A plüssanyagtól és a feje közelsé-
gétől megkeményedett a farkam, és majdnem arcon bökte.
– Te is adni akarsz kettőnknek egy újabb esélyt, ugye? – kérdez-
te.
Gondolkodás nélkül rávágtam:
– De mennyire, hogy akarok!
Felállt, és levette a zacskót a gipszes karomról.
– Akkor elég a kérdésekből, és adjunk rád valamit! Forgalmasak
lesznek az utak a városból kifelé.
Lenéztem a merev farkamra, és felmordultam Renee vigyorát
látva.
– Nem fog annak a közelébe kerülni az ajkam vagy bármelyik
részem, amíg ki nem érdemelted. Tehát mozgás!
Sűrűn pislogva megnyaltam a számat, és próbáltam felfogni, mi
is történik éppen. A szívem kétszer gyorsabban vert, amivel az
agyam nem tudta tartani az iramot.
– Szeretlek – mondtam ki, amikor egy alsóval a kezében
visszatért hozzám.
– Tudom.
Nem kérdeztem, ő miért nem mondta ki.
Renee makacs lány, de ha valamilyen szinten nem szeretett vol-
na engem, nem lett volna ott.
Kivédte minden próbálkozásomat, hogy az ajkam az övére ke-
rülhessen, ahogy átsuhant a lakáson összegyűjtve a gyógyszerei-
met, a táskámat, majd ellenőrizte, hogy le van-e kapcsolva a villany.
A Rovere a járdaszegély mellett parkolt, és elvettem tőle a táská-
mat, amikor sikertelenül próbálta beemelni a csomagtartóba.
Dühösen fújtatott, de hátralépett, amíg betoltam a táskái mellé,
majd lecsuktam az ajtót. Mielőtt elléphetett volna, a kocsihoz
nyomtam, az ajkára tapasztottam az enyémet, mutatva, hogy két
napja sóvárgok utána, amióta kilépett a lakásból.
– Itt vagyok neked – mondtam, az ajkam az arcát puszilta, míg ő
hátradöntötte a fejét. – Mostantól kezdve senki más nem számít raj-
tad kívül. Esküszöm.
Megremegett az alsó ajka, ahogy pislogott, majd legördült egy
könnycsepp az arcán. Megpusziltam, aztán a hajába túrva felfaltam
az ajkát.
– Látom, valaki jobban érzi magát – szólalt meg Toby mögöt-
tünk.
Renee felvisított, én elszakítottam az ajkamat, és a vállam fölött
hátranézve megláttam Tobyt, aki zsebre dugott kézzel ácsorgott, és
megrándult az ajka.
Homlokon pusziltam Renee-t, visszaléptem a járdára, és egy fél-
oldalas öleléssel köszöntöttem.
– Jól vagyok.
– Látszik rajtad – állapította meg, a szemöldökét húzogatva.
Renee felnevetett, Toby odaintett neki, amit ő viszonzott, mielőtt
beszállt a kocsiba, és beindította.
– El kell ismernem, nincs még egy olyan srác, aki olyan boldog
lenne, mint te, tudva, hogy nem játszhat a következő szezonig.
– Néhány dolog fontosabb nekem.
Toby a leveleket rugdosta.
– Meghiszem azt. Hazamész?
Bólintottam, miközben furcsa megnyugvás futott végig rajtam
az otthonomra gondolva.
– Igen. Te mikor indulsz?
– Ma este – válaszolta. – Lesz egy kihagyhatatlan találkozóm, az-
tán eltűnök innen.
– Pippához mész?
Toby megcsóválta a fejét.
– Először meglátogatom apát, aztán együtt megyünk megláto-
gatni Pippát és a családját karácsony másnapján.
– Mellesleg köszönöm a házhoz szállítást.
Toby megrántotta a vállát, megnézte az időt a telefonján, aztán
zsebre dugta.
– A francba, el fogok késni! Egyébként szóra sem érdemes. Jövő-
re találkozunk!
Nevetve elköszöntem tőle, ő pedig szaladni kezdett a járdán. Egy
percig figyeltem, majd körülnéztem az utcán. A nyugalom, ami el-
öntötte a Gray Springst és engem, levakarhatatlan mosolyt csalt az
arcomra, miközben beszálltam a kocsiba. Ahol a feleségem már
várt rám, szintén mosollyal az arcán.
Lobogott a tűz a kandallóban, miközben Valery és anya halkan cse-
verésztek és pezsgőt szürcsöltek. Apa és Damon is belépett a szobá-
ba, letették a pohár whiskyjüket az asztalra, és levették a zakójukat.
Renee-nek remegett a lába, amit a kezemmel a combján sikerült
enyhítenem. Erőltetett mosolyt küldött felém, amikor rápillantot-
tam. Jogos volt a feszültsége, hisz az utolsó két együtt töltött kará-
csonyunk nem volt valami lenyűgöző.
De tudtam, hamarosan meglátja, hogy ez ott fog maradni.
A múltban.
Anya átadott egy apró kis csomagot nekem és Renee-nek, és
amikor kibontottuk, egy-egy kulcsot találtunk benne.
– Ez micsoda? – kérdezte Renee, miközben a kulcsról anyára
emelte a pillantását, aki titokzatos mosollyal nézte Valeryt.
Valery kuncogva ránk kacsintott.
– A saját lakásotokhoz. Tudva, hogy lassan összeházasodtok,
nem tölthetitek itt a nyarakat vagy a látogatásaitokat. Szükségetek
lesz a saját térre.
Majd apa hozzátette:
– Csupán egy háromszobás farmházról van szó az utca végén,
szóval ne éljétek bele magatokat.
– Ne éljük bele magunkat? – kérdezte Renee nevetve. – Ez… – Hi-
tetlenkedve pislogott a kulcsra, és a fejét rázta.
– Fantasztikus! Köszönjük! – mondtam ki helyette, miközben
biccentettem a szüleimnek és rámosolyogtam az ő szüleire.
Apa hátradőlt a karosszékben, és felém mutatott az italával.
– Meddig vagy eltiltva a játéktól?
Nem meséltem nekik a törésről, amíg haza nem értünk, és anya
az ép karomat csapkodva üdvözölt engem, amiért nem szóltam ne-
kik. Apának csak elkerekedett a szeme, majd annyit mondott, örül,
hogy nem komolyabb a dolog, és témát váltott.
Megrántottam a vállam, és a hasamhoz húztam a gipszes keze-
met.
– Azt mondták, egypár hónapig, utána pedig fizikoterápia követ-
kezik. De nem sietem el. Majd a következő szezonra visszatérek,
hogy biztos legyen a gyógyulás.
Damon elismerően bólintott.
– Jó gondolat, jobb elkerülni a maradandó sérüléseket.
– Pontosan – értett egyet anya vigyorogva. – Oké, ideje átadni a
többi ajándékot.
Renee elvette a kulcsomat, és beletette az övé mellé az ajándék-
tasakba, majd lerakta maga mellé a kanapéra, aztán felállt, és átad-
ta mindenkinek az ajándékát.
Idén nem sikerült bevásárolnom, de Renee a hazaúton elárulta,
hogy szokás szerint gondoskodott róla.
Amikor mindenki befejezte, előredőltem, és előhúztam a zse-
bemből az egyetlen dolgot, amit sikerült beszereznem.
– Persze hogy utoljára hagyod a legjobbat – jegyezte meg anya
elnyújtott hangon, amikor Renee elé álltam, majd fél térdre eresz-
kedtem.
Az anyukáink alig tudták visszatartani a hüledezésüket, ami
megmosolyogtatott, miközben Renee szeme elkerekedett.
Gondoltam, örülnek, hogy ezúttal a megfelelő módon tesszük,
legalábbis szerintük.
De ők nem tudhatták – ami nem volt gond –, hogy Renee-ért te-
szem. Az ígéret és a hűség jele volt, és a vágyé, hogy a rossz kará-
csonyi emlékeinket valami nagyszerű váltsa fel.
A hangom óvatos volt a szüleim jelenlétében, ám tudva, hogy
milyen fontos, kimondtam a szavakat, és kinyitottam a vörös bár-
sonydobozkát.
– Egérke, te vagy a legnagyobb ellenségem, mert te vagy a legna-
gyobb szerelmem. Csak te létezel nekem, és senki más, így felte-
szem a kérdést, hogy ezt a gyűrűt elfogadva lennél-e a feleségem,
nem feledve a múltbeli vétkeinket. – Megálltam, majd letöröltem a
könnyeket az arcáról.
Elhessegette a kezemet, és mutatta, hogy folytassam.
Kuncogni kezdtem.
– Helyette emlékezzünk rájuk, hogy soha többé ne kövessük el
ugyanazokat a hibákat. Te és a megbocsátásod az egyetlen, amire
szükségem van, ha képes vagy nekem adni mindkettőt.
– Igen, igen – nyöszörögte, majd kiütötte a dobozt a kezemből,
amitől a gyűrű a padlóra hullott, majd megragadta az arcomat, és
körbepuszilta.
Előredőltem, és hagytam, hogy igeneket suttogjon nekem, mi-
közben a mellkasához bújva nevettem. Majd az ajka megtalálta az
enyémet, és nem voltam benne biztos, de úgy éreztem, ekkor lehe-
tett, amikor a szüleink elhagyták a szobát.
Megvártuk, amíg a szüleim hazamentek, aztán visszatértünk a szo-
bájába, és magunkra zártuk az ajtót.
Renee megragadta az ingem gallérját, és közelebb húzott magá-
hoz, hogy kigombolja, az ajkát a nyakamra nyomta, miközben a
gyémántgyűrű megcsillant az ujján.
Felmordultam, hátravetettem a fejemet, de más terveim voltak,
így a vállára tettem a kezemet.
– Várj! – mondtam zihálva. – Terveim vannak.
– Az az ágy is része? – kérdezte, és hátramutatott a válla fölött. –
Ebben az esetben a kezed járjon, ne a szád!
Felnevettem, ahogy ismét felém közeledett, hogy levetkőztessen.
– Nem. Újra itt van a karnevál.
Zavartan összehúzta a szemöldökét.
– Az éjféli karnevál?
– Aha.
Továbbra is zavartnak tűnt.
– És te menni akarsz?
Megfogtam a kezét, és a számhoz húzva csókot nyomtam rá.
– Úgy gondoltam, jó móka lenne. Ki tudja, mikor lesz rá újra al-
kalmunk?
Melegebb, hétköznapibb ruhába öltöztünk, és kabátot húztunk,
mielőtt megtettük a tóhoz vezető rövid utat.
– Most is veszel nekem egy unikornist? – kérdezte Renee, ami-
kor megfogtam a kezét a parkolóban, ő pedig bezárta az autót.
– Venni? – Felhorkantam. – Becsületes módon fogom megnyerni.
– Aha. – Önelégülten vigyorgott, és magamhoz húztam, ahogy
azt mondta: – Nem érdekel, hogyan szerezted, a szándék, hogy mo-
solyt csalj az arcomra, ami számít.
Ahogy elmentek mellettünk az emberek, és a téli hideg kicsípte
az arcunkat, megcsókoltam őt. Az ajkunk melegsége az ereimben
csorgó vért lávává változtatta.
– Gyerünk! – leheltem, és elhúzódtam. – Nézzük, ezúttal mit tar-
togat nekünk!
Átvágtunk a tömegen, a játék- és az ételstandok máshol voltak,
mint emlékeztem.
Renee ledermedt egy apró sátor előtt, ami füstölőtől bűzlött, így
megálltam, és visszasétálva ugyanazt a jövendőmondó hölgyet ta-
láltam ott, mint legutóbb, egy ládán ült, és termoszt szorongatott a
kezében.
– Á! – mondta elmosolyodva, és felcsillant a szeme. – A sors min-
dig megtalálja a módját, hogy felülkerekedjen az univerzum
bosszantó próbálkozásain, amivel igyekszik minket elszakítani egy-
mástól.
Amikor Renee-re pillantottam, nem tudva, szeretné-e hallgatni
ezt a badarságot, vagy megijedt, észrevettem, hogy a nőre moso-
lyog.
– Igaza van. – Renee becsúsztatta a kezét a zsebébe, és előhúzott
egy pár fülbevalót, ami több ezer dollárt is érhetett, és letette a nő
rögtönzött asztalára. – Köszönöm.
– M-micsoda? Nem kell fizetnie – hadarta a nő, és ravasz pillan-
tását a gyertyafényben csillogó aranyról Renee-re emelte. – Hisz
nem is olvastam magának a kártyáimból.
Renee rákacsintott.
– Biztos vagyok benne, hogy aranyat ért volna. – Renee megrán-
gatta a kezemet, mire elszakítottam a pillantásomat a nőről, majd
utolértem őt, ahogy átvágtunk egy hangos tiniseregen.
– Tavaly kaptad őket karácsonyra, nem igaz?
Renee vállat vont.
– Egy életre elég ékszerem van. És a túlvilágra is jut, ha anyáét is
beleszámítom. Nincs szükségem rájuk.
– De hát tetszett neked! – mondtam értetlenül, miközben eszem-
be jutott, ahogy anyának mutogatta őket.
– Tetszett – ismerte el, majd megállt egy ételstand előtt, és a me-
nüt tanulmányozta. – De van, amit többre tartok.
Megosztottunk egy corn dogot, miközben sétálgattunk, Renee ja-
vaslatára a sétány szélén mentem, hogy senki ne ütközzön a ka-
romba. Néhány ismerős arc láttán megtorpantam vagy odaintet-
tem, de nem futottunk bele régi barátokba.
Lefordultunk a sarkon, és amikor ahhoz az árushoz közeled-
tünk, akinél legutóbb az unikornist nyertem neki, Renee elengedte
a kezem, és közelebb lépett a teherautóról lógó plüssállatokhoz.
Majd egyszer csak pislákolni kezdtek a fények, és felgyorsult a
szívverésem. Csak ezt a szarságot ne!
Renee ijedt pillantást küldött felém a válla fölött, majd kialudtak
a fények. Mindegyik, egytől egyig. Morajlás, suttogás és nevetés
hangja szállt a levegőben, közben pedig kúszni kezdett a köd, és egy
halk sikítást követő nevetés érkezett felénk a parkolóból idefelé ve-
zető járdáról.
– Renee! – kiáltottam, de nem kaptam választ.
A zsebembe nyúlva előhúztam a telefonomat, és felkapcsoltam
a zseblámpát.
– Hé, elrontod a hangulatot, haver! Legyen benned tisztelet! –
mondta valami idióta rasztahajú mögöttem.
Zavart pillantást küldtem felé, majd a játékstand felé világítot-
tam, a bűvész épp akkor gyújtott rá, amikor elért hozzá a fény.
– Vörös hajú? – kérdezte. Amikor bólintottam, elmutatott a te-
herautója mellett. – Azt hiszem, arra ment.
– Köszönöm.
Égve hagytam a lámpát, mit sem törődve az ostoba bohócokkal,
akik átvágtak a mögöttem lévő tömegen, és a teherautók meg a ko-
csik között kanyarogtak. Bűvészek ültek mögöttük, és a tó melletti
tűz körül iszogattak.
Amikor átvágtam a fűfoltos homokon, hallottam egy káromko-
dást és egy fojtott sikítást a nyilvános WC-k felől, és azonnal rohan-
ni kezdtem, nem figyelve a karomból sugárzó fájdalomra.
– …meg kell hallgatnod.
Halálra váltan megálltam, amikor megpillantottam Mike-ot, Re-
nee fejét szorongatta, miközben fölé magasodott.
– Miután szétcsaptad magad, a hülye barátnőd küldött egy üze-
netet másnap reggel, fenyegetőzött és pénzt követelt. Azt válaszol-
tam, menjen a francba, majd azt gondolva, hogy nincs semmije el-
lenünk, kitöröltem az üzeneteket, mivel nem csináltunk semmit,
ami miatt fenyegetőzhetett volna. – Mike felkacagott. – Aztán kide-
rült, hogy mégis van, így belementem a játékba, és megragadtam a
lehetőséget. Sajnálom…
Valami piroson akadt meg a szemem. Egy bohócmaszk hevert a
földön, Mike bakancsa mellett. A döbbenettől ledermedt testem ak-
cióba lendült, és odasiettem.
– …de te is tudod, miért tettem, és amit én csináltam, az közel
sem olyan, mint amit ő tett. Ne kövesd el ezt a hib…
– Vége a műsornak!
Mike megfordult, a keze az oldalához csapódott, miközben Re-
nee a földet bámulta. Mike nevetve végigmért.
– Haver, nem hinném, hogy olyan állapotban vagy, amiben el-
döntheted, mikor végeztem.
– Tényleg? – Felhúztam a szemöldökömet, és közelebb léptem. –
Mert engem közel sem érdekel az állapotom. Kicsit sem.
Mike-nak kitágult az orrlyuka.
– Nem vagyunk ellenségek, Cal. Csupán… megtetszett nekem,
oké? Ezt te is tudtad. Tudom, hogy tisztában voltál vele. Te meg ro-
hadtul elvetted, amit akartál, nem érdekelt, hogy más is érdeklő-
dött iránta. Nem én vagyok a seggfej.
– Nem értünk egyet. Te jöttél ide bohócnak öltözve, csak hogy
beszélhess vele. Húzz el, Mike!
Meglendítette az öklét, mire lehajoltam, majd nevetni kezdtem,
mert én mozdulatlan maradtam, ő viszont az egyensúlyát kereste.
Köpött egyet a földre, és a fejét rázva hátrált.
– Barátok voltunk.
– Amíg el nem cseszted.
– Neki meg megbocsátasz? – kérdezte kétkedve.
– Igen. Kiderült, hogy neki nem volt hátsó szándéka. Pusztán te
rángattad bele.
Megfeszülve bámultuk egymást, várva, hogy a másik mondjon
valamit, vagy hátráljon. És ahogy néztem Mike-ot, rájöttem, hogy
nem haragszom rá többé, csupán zavart, milyen elcseszett módot
találta arra, hogy helyrehozza a hibáit.
– Menj haza, Mike! Egy nap majd te is találsz magadnak valakit.
Akkor talán rájössz, milyen szánalmas barát voltál.
Felkapcsolódtak a fények, felfedve Mike megfeszült állkapcsát,
miközben minden kétséget kizáróan csikorogtak a fogai. Csak ek-
kor jöttem rá, hogy Renee nincs már ott, és káromkodni kezdtem.
Körülnéztem, hátha a közelben várakozik.
– Hova ment? – kérdezte Mike.
– Ötletem sincs – mormogtam, majd a távolba bámultam, és vö-
rös hajat pillantottam meg a tó közelében, ott, ahol a piknikasztalok
voltak a magasra nőtt fák és kertek között.
Gondolkodás nélkül hátat fordítottam Mike-nak, és Renee után
indultam. Egy piknikasztalon ült, és én is csatlakoztam hozzá.
– Ezen az asztalon volt az első dühös kalandunk.
Elborzadva néztem le.
– Szóval ez az. – Majd felsóhajtottam. – Mi történt?
Gondterhelten kifújta a levegőt, mintha próbálná leseperni ma-
gáról az este borzalmait.
– Amikor kialudtak a fények, megragadta a kezemet, én meg azt
hittem, te vagy az. Alig láttam valamit. Amikor megálltunk a WC-
knél, és meghallottam a hangját, majd megpillantottam a maszkot,
amit levett magáról…
Nem kellett tovább magyaráznia.
Ezt neki is elmondtam, hisz a többi részénél már én is ott vol-
tam.
Renee szipogott, mire a kezéért nyúltam.
– Gyere ide!
– Haragszol rám?
A holdfény megvilágította aggodalmas tekintetét, miközben be-
lemászott az ölembe.
– Miért haragudnék?
Összeráncolta a homlokát, majd megrázta a fejét.
– Sajnálom, én nem…
A számmal félbeszakítottam a mondandóját, a fogaim közé kap-
va telt alsó ajkát.
– Húzd le a leggingsed, cipzározd le a nadrágomat, majd emeld
fel a ruhádat, és fogadj magadba!
Renee egy pillanatra körülnézett, aztán megtette, amire kértem.
A forrósága lassan, centiméterről centiméterre beborította a
farkamat. Hátracsuklott a fejem, míg ő a hajamba túrt, körme a fej-
bőrömet súrolta, és közben lassan teljesen magába fogadott.
Kezemet a csípőjére téve elkaptam az ajkait, és zihálva annyit
mondtam neki:
– Szeretlek, Egérke!
Elcsuklott a hangja.
– Szeretlek, seggfej!
Kuncogva megcsókoltam a mosolya minden centijét, majd elfor-
dítottam a csípőm. Renee lába satuként szorította a derekamat, mi-
közben mozogtam benne, ő pedig hozzám dörgölőzött.
A szívünk hevesen dobogott a mellkasunkban, a hold volt az
egyetlen tanúja, ahogy Renee elérte a csúcsot, és kiélveztem min-
den gyönyörű pillanatát, mielőtt én magam is követtem volna.
NEGYVENKETTŐ
Renee
A késő délelőtti napfény szivárványos sugarakkal terítette be a szo-
bát, ahogy visszaverődött az esküvői ruhámról. Arról, amelyiket
három évvel korábban pontosan ugyanezen a napon viseltem.
Előkerestem a raktárból, átdolgoztam a gyöngydíszítés egy ré-
szét, és masnikat helyeztem az elefántcsont fűző aljára, amik ráhul-
lottak a ruha csipkeanyagára.
A tükörképemre mosolyogva oldalra döntöttem a fejem, hogy
anya egy újabb hullámcsatot tűzzön a hajamba, amely két vastag
részre volt osztva, és hátul találkozott.
– A kontyot kellett volna választanod. Akkor nem kellene vaca-
kolnunk vele.
– Sokkal elegánsabb – vélekedett Lucinda, miközben egy másik
tükörben nézte magát, ami a szoba sarkában állt. Megnyalta az uj-
ját, és végighúzta a haján, ami szoros kontyban volt a fejére ra-
gasztva, lesimítva azt, aminek nem volt szüksége igazításra. – Miért
leengedve viseled?
– Én akartam így – jegyeztem meg, miközben összedörzsöltem
az ajkamat, és ellenőriztem, nem rúzsfoltosak-e a fogaim.
Halvány rózsaszín rúzst viseltem egyszerű sminkkel. Különleges
figyelmet a szempilláim kaptak, amitől a zöld szemem nagyobbnak
tűnt, mint valaha.
Lucinda vihogva a táskájában kutakodott, és parfümöt fújt ma-
gára egy apró üvegcséből.
– Ó, hát itt van! – A könyökhajlatába tette a táskáját, megigazí-
totta a földig érő, testhezálló, fényes szürke ruhájának a nyakré-
szét, majd lerakott egy pici dobozt az anya mögötti székre. – Oda-
lent találkozunk.
Miután puszit dobott, elhagyta a szobát, és egy apró kattanással
becsukódott mögötte az ajtó.
– Izgulsz? – kérdezte anya.
Elszakítottam a pillantásomat a dobozkáról, és anyát bámultam
a tükörben, ahogy a ruhámmal foglalatoskodott.
– Egyáltalán nem.
Vágytam erre a felhajtásra? Nem, nem feltétlenül. De a nyomo-
rúságos és reménytelen évek után ez tűnt helyesnek. Mintha egy
második esélyt kaptunk volna. És többé nem szándékoztam a má-
sodik esély útjába állni.
– Na – sóhajtott anya, majd hátralépett, és az állát kocogtatva
megvizsgált minden oldalról –, ami engem illet, örülök, hogy végül
sikerült kibékülnötök.
– Micsoda? – kérdeztem, és nem tudtam palástolni a döbbenetet
a hangomban.
A kezét a vállamra téve fürkészett a tükörben.
– Kedvesem, az egyetlen, amiről nem tudtunk, az a titkos kis es-
küvőtök volt. – Caccogott. – Amit végül a tinédzserkori hormonok-
nak tudtunk be.
Felhorkantam, mire legyintett, megfogta a dobozkát, és kinyitot-
ta.
Visszalépett hozzám, és egy ismerős brosst tűzött a ruhámra.
– Callum küldte, és húzd ki magad! Jesszusom, mi történt a tar-
tásoddal?
Egy percig magyarázott nekem, miközben én könnyekkel küsz-
ködve figyeltem a brosst. Ugyanezt viseltem az első esküvőnkön.
Sűrűn pislogtam, hogy megpróbáljam visszatartani őket. Eszem
ágában nem volt engedni, hogy tönkretegyem a sminkemet.
– Én lehetek az egyetlen lány a Földön, aki kétszer házasodott,
mielőtt diplomát szerzett volna.
– Tapasztalat, édesem. Legalább így jobb eséllyel maradtok meg
egymás mellett.
Mindketten nevettünk, majd anya a két keze közé fogta az arco-
mat, orrát az enyémhez nyomta, és elérzékenyülve nézett rám.
– Csendben vártam, figyeltelek, és most büszke vagyok rád.
– Amiért egy kétségbeesett bolond voltam, aki vissza akarja kap-
ni a férjét? – kérdeztem reszelős hangon összevonva a szemöldökö-
met.
Felemelte a fejét, és a két szemöldököm közé mutatott.
– Elég a grimaszolásból! És azért vagyok büszke, mert egy igazi
harcos vagy. Olyasvalaki, aki ki tud emelkedni a maga által okozott
romokból, és erősebben tér vissza.
– Köszönöm – nyögtem ki.
Megdörzsölte a felkaromat.
– Pont, mint apád.
Könnyes szemekkel néztem rá, majd megráztam a fejemet.
– Talán. De szeretném azt hinni, hogy minden jót tőled örököl-
tem. – Rákacsintottam.
Remegő szájjal meredt rám, aztán legyezni kezdte az arcát.
– Ó, nézd meg, mit műveltél!
Ismét nevetve vártam, hogy a helyére igazítsa a fátylamat.
Amikor egy kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Készen van?
– Gyertek be! – mondta anya.
Kinyílt az ajtó, Pippa, Daisy és Hilda nevetgélve siettek be rajta,
majd gyorsan becsukták.
Hilda szinte azonnal válaszolt az e-mailemre, és elküldte a tele-
fonszámát. Télen összeültünk kávézni, és azóta is tartjuk a kapcso-
latot.
– A srácok nemrég jöttek fel – mondta Daisy, megmagyarázva a
nevetgélésüket.
– Ne feledjétek, hogy már házasok vagyunk – emlékeztettem
őket.
– Hogyan feledhetném? – dünnyögte Daisy, amitől elvigyorod-
tam.
– Csodásan festesz.
Hilda odasétált hozzám, sötét haja hullámos vízesésként volt
hátrafogva. Pippa és Daisy ugyanolyan hajviseletet és ruhát kapott.
Jól fogadták a figyelmeztetésemet, hogy Lucinda és anya minden
bizonnyal irányítani fogja, mit viseljenek, az alsóneműjüket is bele-
értve.
A ruhájuk világosbarna volt, ám napfényben inkább csillogó
aranynak látszott. Pippa kinyitotta a széken lévő dobozt, ami a raj-
tam lévő brosst tartalmazta. Amikor becsukta, csatlakozott Daisy-
hez, aki épp a gyöngyöket simogatta a ruhámon.
– Milyen összetett! Te készítetted?
– Igen – válaszolta anya, a hangjából sütött a büszkeség. – Ő lesz
a legegyedibb divattervező a világon.
– Inkább az államban – tettem hozzá sietősen, és próbáltam
nem elérzékenyülni a szavain. – Amivel tökéletesen megelégednék.
– Elérhető célok, ez tetszik – állapította meg Pippa. – Kész vagy
feleségül menni a sráchoz, akihez már feleségül mentél?
Hilda próbálta köhögésbe rejteni a nevetését, de nem sikerült
neki. Anya megpaskolta a hátát, miközben bosszúsan összepréselte
a száját, minden bizonnyal Pippa szükségtelen emlékeztetője miatt.
– Több mint kész.
Valamennyien rám mosolyogtak, aztán segítettek nekem a lefelé
úton.
Kikukucskáltam a bejárat apró ablakán, és megláttam Callum uno-
katestvéreit, akik besegítették a nagyszüleiket az első sorba.
A Trellara Countryklub fehér, krém és barna színbe borult. Friss
vadvirágokkal teli kristályvázákat helyeztek, ameddig a szem ellá-
tott, és csillárok ragyogtak minden teremben. A ceremóniát a kert-
ben tartottuk, a székeket barna szaténmasnik díszítették, és krém-
sárga szirmokat szórtak a fehérek közé, azzal borítva az oltárhoz
vezető utat.
Ahol már ott állt Callum, kezét a háta mögé tette, kihúzta magát,
ragyogó mosolya vonzotta a tekinteteket, és közben nevetett vala-
min, amit Toby mondott.
A koszorúslányok indultak el először, hátrahagyva engem apá-
val, akinek az olasz cipője kopogott a márványpadlón, ahogy odasé-
tált hozzám a koromsötét öltönyében.
– Jól nézel ki.
Kivillantak a fogai, a szeme csillogott a szikrázó mosolyától.
– Ezt nekem kellene mondanom. – Megköszörülte a torkát, és
hátraseperte a hullámos hajamat a vállamról. – Túl szigorú voltam
veled az esküvővel kapcsolatban.
Legörbült az ajkam, de kivártam, hogy folytassa:
– Nem csupán anyád és Lucinda akarta ezt a jövőt nektek. Azt
hitted, hagyom, hogy az egyetlen gyermekem megházasodjon anél-
kül, hogy láthatnám?
– Sajnálom – mondtam komolyan, és bűntudatot éreztem, ami-
ért ebbe sosem gondoltam bele.
– Szerintem megengedett az önzőség, ha szeretsz valakit. – To-
vábbra is mosolyogva az arcomat fürkészte. – Ezért nem érzem
rosszul magam, amiért megadod nekem, amire vágytam.
Nevetve felmosolyogtam rá.
– Tessék! – mondta, és előhúzott egy foszladozó kék zsebkendőt
a zsebéből. – A nagyapádé volt, előtte pedig az ő apjáé. Hagyomá-
nyosan a fiúk örökölték a Grant családban, hogy átadhassák a
menyasszonyuknak, de – kifújta a levegőt – nálad nem is remélhet-
tem volna jobbat, és átkozott legyek, ha ez nem elég jó ok arra,
hogy átadjam neked. Bármilyen haszontalan is.
Az ujjaim megsimogatták a puha, viseltes anyagot a tenyerem-
ben, majd eldugtam a ruhám rejtett zsebébe.
– Valami régi és valami kék – suttogtam.
– Igen. – Felzendült az esküvői zenekar, és apa odatartotta a ke-
zét. – Adjunk téged férjhez másodjára, és remélhetőleg utoljára!
Callum szeme elkerekedett, amikor meglátott, és összedörzsölte
az ajkát, közben pedig izgett-mozgott. Ahogy lassan közeledtem
hozzá, azon gondolkodtam, vajon izgul-e, ám ekkor elvigyorodott,
és rám kacsintott, majd átvett apától.
Callum olyan nyugodt mozdulattal vett el valamit Tobytól, hogy
kínosnak éreztem a remegő kezeimet. Elakadt a szavam, ahogy
megláttam a masnit, amit az első esküvőnkön viseltem és a kesz-
tyűtartójában felejtettem.
– Fordulj meg! – kérte Callum.
Így is tettem, lehunyt szemmel próbáltam visszatartani a
könnyeket, miközben ő óvatosan felemelte a fátylamat, és beletette
a masnit a hajamba.
– Nézz rám! – mondta, a hangja mély és gyengéd volt.
Amikor felpillantottam, ismét elvigyorodott. Csakhogy ezúttal
könnyek gyűltek a szemébe, de tudtam, hogy nem hajlandó elhul-
latni őket. Lassan pislogott, majd megfogta a kezemet, és megsimo-
gatta a hüvelykujjával, hogy csillapítsa a remegést.
– Máris jobb.
A szertartásvezető megkért minket, hogy ismételjük utána, amit
mond, így is tettünk, szemünket és kezünket szorosan egymáson
tartva, miközben Callum ajkán csibészes mosoly jelent meg, amit
legszívesebben lecsókoltam volna az arcáról.
Ahogy ott álltunk, végigsöpört rajtam a pillanat lehetetlensége.
Még azután is, hogy darabokra tört a szíved, és fegyverként
használták ellened, képes vagy ugyanazt az embert szeretni, olyan
vadsággal, ami már a varázslat határait feszegeti. És talán ez itt a
bökkenő. Hogy a szerelem varázslatos. Képes elhitetni veled, hogy a
lehetetlen is lehetséges.
De nem képes összetartani két embert, bármekkora szenvedélyt
éreznek is egymás iránt.
Nem, a fogadalmak tényleg csak szavak, és a szerelem nem más,
mint egy érzés. Nem számít, milyen erős.
A tetteink, a tapasztalataink és a múltbeli hibák útmutatása
azok, amelyek képesek összeragasztani azt, ami eltört, egy kissé
torz, de gyönyörű formává.
És ahogy Callum kimondta az igent, és én elismételtem utána,
majd bódult mosollyal felhúztuk a gyűrűket, tudtam, hogy ha ismét
megtör minket az élet, az egyetlen, ami visszatarthat minket attól,
hogy rendbe hozzuk, azok mi magunk vagyunk. És mi a saját ká-
runkon tanultuk meg, hogy ne hagyjuk, hogy más beleavatkozzon.
– Egérke… – szólalt meg Callum reszelős hangon, majd meg-
emelte az államat, és rányomta az ajkát az enyémre.
– Most már nem szabadulsz tőlem – válaszoltam, elnyelve a ne-
vetését, miközben éljenzés tört ki, és felcsendült a zene.
Miután elkészültek rólunk a képek, odabent leültünk a három-
fogásos ebédhez. Anya és Lucinda beszéde kiszámíthatóan kínos
volt, de szívből jött.
– Legalább most nem beszéltek hercegekről és hercegnőkről –
suttogta Callum a fülembe, miközben egy falat epres sajttortát
adott a számba.
Lenyaltam az édes krémet az ajkamról, és egy sértett pillantást
küldtem felé.
– Mert hamarosan király és királynő leszünk.
A társaságunk ellenére nem bírta megállni, hogy megcsókoljon,
majd azt mormolta:
– Amikor csak az enyém leszel, szeretném, ha magadon hagy-
nád a fátylat és a cipőt.
– Természetesen – mondtam, és beleharaptam az ajkába.
Hátratolta a székét, odanyújtotta nekem a kezét, és a táncpar-
kettre vezetett, miközben hegedű hangja töltötte be a levegőt egy
kísértetiesen lágy dallammal.
A karomat Callum köré fontam, és a vállára hajtottam a fejemet.
Szorosan tartott a karjában, miközben ringatózott velem. A vendé-
geket bámultam, miközben ők minket néztek, sugdolóztak, és pis-
logva próbáltam mindent magamba szívni.
Ez a valóság volt. Az egyetlen dolog, amit megpróbáltunk elke-
rülni, de végül mégis értékeltük. A következmények szépsége. A
sors kiszámíthatatlan folyása, már ha az ember valóságosnak véli
az ilyesmit.
Callum a hajamba suttogott, ahogy a fejem tetején pihentette az
állát, és azt mondta:
– Ez furcsán tökéletes volt, nem gondolod?
– De.
A pillantásom a csapattársaihoz ért, akik az asztaluknál ültek.
Burrows a csípőjét mozgatta, ahogy Paul bátorítására nyakalta a
pezsgőt. Pippa és Daisy nevetgéltek valamin, miközben az asztal fe-
lé tartottak.
Régen azt mondtam volna, mi vagyunk a sorsunk kovácsai,
most viszont teljesen más elképzelésem volt róla. Inkább egy hatal-
mas tervnek gondoltam, és megpróbálhatsz harcolni ellene vagy
érte, de ha valaminek meg kell történnie, az idővel meg is fog. De
ez nem jelenti azt, hogy nem kell dolgoznod érte. Csupán annyit je-
lent, hogy akkor kapsz segítséget, amikor a legkevésbé számítasz
rá.
– De ez az egész… – lehunytam a szemem –, mindketten tudjuk,
hogy nem törli el a múltat. – A szavak halkan, de őszintén szaladtak
ki belőlem.
Ha megvan az esélyünk, hogy együtt nézzünk a jövőbe, a fontos
szavak nem maradhatnak kimondatlanok.
– Így van – értett egyet Callum. – De jó emlékeztető. – Lehajtotta
a fejét, az orra a bőrömet érintette, és megpuszilta az arcomat, pon-
tosan a fülem mellett. – Hogy mindig megpróbáljuk jól csinálni,
még akkor is, amikor rosszul csináljuk.
EPILÓGUS
Callum
Tíz évvel később
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A legnagyobb ellenségemnek, a legerősebb társamnak, a legjobb
barátomnak, a férjemnek. Köszönöm.
Gyermekeimnek, ti ketten emlékeztettek arra, hogy megálljak,
fellélegezzek, értékeljem a dolgokat, és kilépjek a saját kis világom-
ból.
Grubnak, a kiskutyámnak. Már nagyobb leszel, mire ez a könyv
megjelenik. De csakúgy, mint a gyermekeimnél, az, hogy a család
részévé váltál, kész áldás a fáradhatatlan agyamnak.
Drága barátaim, ezt nektek szánom. Az irántatok érzett szerete-
tem végtelen. Még akkor is, amikor napokig nem hallotok felőlem.
Köszönöm, hogy „megértetek” engem és ezt az őrült írás dolgot.
Tesztolvasóimnak, Marley-nak, Jeannine-nek, Michelle-nek, Se-
renának, Paige-nek és Billie-nek. Köszönöm a szüntelen támogatá-
sotokat, és hogy időt szakítotok a nyers zagyvaságaim átolvasására.
Szeretlek titeket!
A korrektoraimnak, Allie-nek, Emmának és Allisonnak. Köszö-
nöm. Nagyszerűek vagytok, hölgyek!
A szerkesztőmnek, Jennynek az editing4indiestől. Ez nem sike-
rült volna nélküled.
Stacey-nek a Champagne Book Designtól, szavakkal le sem írha-
tó, milyen megdöbbentő a türelmed, az odaadásod és a profizmu-
sod. Köszönöm.
Sarah-nak az Okay Creationstől, *sóhajtás* olyan tehetséges
vagy! Köszönöm az újabb borítót, amit életem végéig imádni fogok.
Michelle-nek, köszönöm, amit csinálsz, és amiért ilyen rohadt
nagyszerű barát vagy.
Anette-nek, egy csodálatos ember vagy. Köszönöm a segítsége-
det az ARC csapattal.
Ninának, hihetetlen vagy. Köszönöm.
Az első olvasóimnak, a bloggereknek, és a Tea Room csoportom
bájos tagjainak, KÖSZÖNÖM! Minden megjelenést nagyobbá és job-
bá tesztek. Még most sem hiszem el, milyen szerencsés vagyok,
hogy ilyen olvasókra találtam, mint ti vagytok.
És neked, kedves olvasó, köszönöm. Akár szeretted, akár gyűlöl-
ted, köszönöm, hogy adtál nekem egy esélyt. Nem is tudod, hogy
milyen hálás vagyok érte.
ELLA FIELDS
egy ausztrál feleség és családanya. Amíg a gyerekei iskolában van-
nak, rajtakaphatjuk, hogy a könyveiről és azok szereplőiről mesél a
macskáinak. Megrögzött csokoládé- és jegyzetfüzetgyűjtő, aki élve-
zettel teremti meg a nehezen kivívott boldog befejezéseket.
Itt megtalálod Ellát:
www.facebook.com/authorellafields
www.facebook.com/groups/1193287744116115
www.ellafields.net
www.goodreads.com/author/show/16851087.Ella_Fields
www.instagram.com/ellafieldsauthor/
Érdekel Quinn
és Daisy története?