PEPPER WINTERS

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2024
 PROLÓGUS

ELJÖN az ember életében az a pont, amikor az eltökéltség

felülkerekedik a körülményeken. Amikor az akaraterő legyűri
azokat a dolgokat, amiket meg kell tennünk.
Én már két éve túl vagyok ezen a ponton.
Csendben vívtam meg az ütközeteimet. Némán éltem a
csatamezőmön. Nem szándékosan; azért tettem, mert nem volt
más választásom.
A hülye élni akarásom még akkor is hajtott előre, amikor már
meg akartam halni. Még akkor is reménnyel töltött el, amikor
már nem volt remény. Rám pedig minden egyes nap büntetés
várt, különösen azután, hogy a sárkánytetoválásos idegen
belépett a börtönömbe.
Minden sokkal rosszabb lett miatta.
Sokkal, sokkal rosszabb.
De aztán visszatért.
És eltulajdonított.
Még épp időben.
EGY KICSIT MEGNYUGODTAM, amikor megérkeztem a
kikötőbe.
Nem mintha addig nagyon ideges lettem volna.
A gyilkolás egyáltalán nem zaklat fel. Még az sem emelte meg
a pulzusomat, hogy elloptam egy vérző, haldokló nőt. Tettem
már rosszabbat is. Láttam már rosszabbat is. Éltem már át
rosszabbat is.
Az én mércémmel ez is csak egy átlagos nap.
Amikor azonban az utolsó kilométereket tettük meg Krétán,
egy belvárosban, Pimlico újra elájult – vagy a fájdalomtól, vagy
a sokktól, vagy a vérveszteségtől.
Valószínűleg mind a háromtól.
Én pedig nem akartam, hogy kárba vesszenek az
erőfeszítéseim. Akartam őt. Azt akartam, hogy az enyém legyen,
legalábbis egy időre. Egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen
hatással lesz rám, és még a szüntelen kellemetlenségekkel sem
foglalkoztam, amiket el kell majd viselnem.
Már akkor ráléptem erre az útra, amikor először
megpillantottam. Elkerülhetetlen sors volt ez egy olyan
embernek, mint én.
Az ereje, a sebei… minden egyes porcikája a végért
könyörgött, ennek ellenére még mindig a reménybe
kapaszkodott. Ez a vak hit, a türelemmel várt bűnbocsánat és az
a naiv elképzelés, hogy végül győzedelmeskedhet, még jobban
felkorbácsolta a bennem tomboló megszállottságot, és
akaratlanul is érdekelni kezdett ez a lány.
De én kurvára nem akartam, hogy érdekeljen. Senki és
semmi. Mert túlságosan is fáj. De Pimlico… elég szar sorsot
szánt neki az ég, de valahogy így is sugárzott belőle a hit, hogy
valahogyan, egyszer mégis szabad lehet majd.
Szabad.
Elvigyorodtam.
Azért loptam el, hogy megtartsam magamnak, nem azért,
hogy szabadon engedjem.
A vére és a némasága arra kényszerített, hogy feleljek a
szemében ragyogó reményre, de csak azért, hogy
bebizonyítsam, életben tudom tartani, és jobb életet tudok
biztosítani a számára. Még akkor is, ha ugyanúgy valakinek a
tulajdona marad.
Az enyém.
Ő most már az enyém.
Ez pedig kurvára megbonyolította az életemet.
A kocsit Selixre bíztam (az autónak megvan a saját helye a
jacht rakterében), majd végiglépkedtem a hosszú hajóhídon, és
felléptem a mintegy kétszáz millió dollár értékű luxushajómra.
De még a hajó fényűzése és a belőle sugárzó mérhetetlen
hatalom sem volt rám olyan hatással, mint a karjaimban tartott
kísértet.
A vére átitatta az ingemet, a kegyetlenség nedves, bíbor
nyoma sértően hivalkodott a kötélzet vakító fehérségében és a
fakorlátok csillogásában. Pimlico felébredt, értetlenül pislogott
a türkiz tenger hullámaira és a hirtelen felbukkanó hófehér
egyenruhás legénységre, akik a fedélzeten sürögtek, hogy útnak
indítsanak minket. Régebben tetszett az egyenruhájuk, nagyon
elegánsnak hatott tőle az otthonom. Most már mindent
gyűlölök, ami fehér. Hazugságok, bűnök és kegyetlenkedés
rejtőzik a színek hiánya mögött. Alrik és a kedvenc árnyalata
gondoskodott róla, hogy amint lehet, megváltoztassam a
legénységem egyenruháját. Pimlico újra elveszítette az
eszméletét, és feje lehanyatlott. Szájából még mindig csordogált
a vér.
Az ki volt zárva, hogy egy szárazföldi kórházba vigyem. A
krétai orvosok egytől egyig hentesek. Nem véletlenül nem ott
élek. Gyűlölöm azokat a seggfejeket és agyhalott barmokat, akik
azt hiszik, hogy a véleményük bármit is számít a körülöttük
lévő embereknek.
Inkább a tengereket választottam otthonomnak.
Az elmúlt négy év minden napját a hullámokon ringva
töltöttem. A lábam még akkor is a tenger dallamára táncolt,
amikor a szárazon jártam. Most, hogy újra éreztem a talpam
alatt a lágy ringatózást, minden aggodalmam elszállt azzal
kapcsolatban, hogy mire kárhoztattam magam. Öt napja
kötöttünk ki, és most először voltam képes igazán ellazulni.
Öt nap túlságosan is hosszú.
Minél hamarabb el kell tűnnöm innen. Az üres horizontra és
a megnyugtató magányra vágyom. Mit sem törődve a rubint
cseppek nyomát maga után hagyó lányra pillantgató
személyzettel, beléptem a felső fedélzet ajtaján, és
megnyomtam a lift ezüst gombját.
Az ajtó, mintha csak erre várt volna, szélesre tárta száját, a
lift pedig azonnal süllyedni kezdett, amint megnyomtam a
kilences gombot.
A négy tükörfalban egy olyan ember alakját láttam, aki
túllépte a túlélési ösztöne által szabott éles határokat. Máris
éreztem magamban, ahogy a vágy karmai az elevenembe
vágnak. Egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy mi mindent
fogok kérni ettől a lánytól cserébe azért, amit tettem. Elbasztam
a saját életemet, hogy megmentsem az övét.
Sokkal többel tartozik nekem, mint amit valaha is vissza tud
majd fizetni.
 A lift lelassult, majd kinyílt az ajtaja, én pedig szemben
találtam magam Michaelsszel.
– Selix előre szólt, hogy készítsem elő a műtőt. Innen
átveszem.
A karomban tartott ellopott rabszolgára nézett. Meg sem
rezzent a tekintete a vér látványától, és vád sem villant a
tekintetében. Főleg azért nem, mert régóta ismer. Tudta, hogy
lesújtok azokra, akik megérdemlik, de igyekszem megkímélni
azokat, akik nem.
Azzal, hogy felkészítette a személyzetet Pimlico érkezésére,
Selix újra bizonyságot tett arról, hogy megérdemli kiemelt
bérezését.
– Részlegesen eltávolították a nyelvét.
– De nem teljesen? – Michaels összehúzta a szemét, ujjával
gyengéden megkocogtatta az állát. – Azt meg lehet oldani.
Mindig is nagyra értékeltem, hogy nem vacakol. Angol
származású orvosomra akkor bukkantam rá, amikor Indiában
töltötte hosszabb szabadságát. Az egyik legjobb a szakmájában,
a szakmája pedig magába foglalja a legtöbb sebészeti műtétet és
más komolyabb eljárásokat is. Megbízom benne – főleg azok
után, amit két éve tett értem. Amikor kis híján a saját kibaszott
arroganciám lett a végzetem.
Még szorosabban magamhoz húztam az eszméletlen lányt.
– Komoly vérveszteség. Több sérülés, némelyik régebbi,
némelyik friss. Szerintem évek óta nem látta orvos.
Michaels bólintott.
– Rendben. A műtő elő van készítve. Előbb a nyelvével
foglalkozom, aztán alaposan megvizsgálom.
Csettintett, mire két nővér odagurította a hordágyat, majd
megvárták, míg ráfektetem Pimlicót a zöld textilre, hogy
bevihessék a műtőbe.
Sajgott a karom a cipelésétől, de valami más is fájt. Nem
tetszett, hogy ilyen fájdalmai vannak.
Szedd már össze magad, baszd meg!
Ha hagyom, hogy az együttérzés ilyen hamar
elhatalmasodjon rajtam, akkor egy hétig se fogom bírni vele.
 – Mennyi idő, míg helyrehozod?
Michaels komoran nézett rám, vörös haja és fehér bőre
mintegy aláhúzta angolszász származását.
– Nehéz megmondani, amíg nem vizsgáltam meg. Gyere
vissza pár óra múlva, akkor meg tudom mondani!
A türelmetlenség kavarogni kezdett a gyomromban, de erőt
vettem magamon. Néhány óra igen csekély ár azért, hogy
megmentsük az életét és itt tartsam magam mellett.
Kurtán bólintottam, majd elhagytam a hajó sterilizált orvosi
fedélzetét, és felmentem, hogy szívjak egy kis friss levegőt.
Olyan rituálé volt ez, amihez minden körülmények között
ragaszkodtam. Mindig végignéztem, amikor elhagytunk egy
kikötőt.
Végigsétáltam a tölgyből, cseresznyefából és tíkfából készült
fedélzeten. A tenyerem még mindig csúszós volt Pim vérétől.
Arra gondoltam, mi mindent kell csinálnom, és a gondolatok
csak úgy cikáztak a fejemben. Óvintézkedéseket kell tennem,
nehogy visszazuhanjak a pokolba, amit saját magam hoztam
létre.
Pimlico immár az enyém, és már nem állt szándékomban
elnyomni a vágyaimat. Már a közelemben van. A hajómon.
Minél hamarabb elfogadom a tényt, hogy immár akkor
látogatom meg, amikor csak akarom, és minél hamarabb
állítom fel azokat a szabályokat, melyek megakadályozzák,
hogy mindkettőnket tönkretegyem, annál jobb.
Mit sem törődve a vérével az ujjaimon, beletúrtam a
hajamba, és megálltam a jacht orrában. Alattam felbőgtek a
motorok, a hajócsavarok belekaptak a hullámokba, a hajó pedig
lassan megmozdult.
A vállam fölött hátranéztem a hídra, ahol a kapitányom és a
legénysége tökéletes összhangban irányította a hajómat. Sosem
könnyű egy ekkora jachttal elhagyni a kikötőket, a szívem pedig
egyre hevesebben zakatolt, ahogy a Fantom ellökte magát a
dokktól, kifordult, és elindult a nyílt tenger felé. Ahogy a város
szmogjának bűzét felváltotta a tenger sós illata, és lassan
magunk mögött hagytuk azt az átkozott sziklát, lehunytam a
szemem, és kényszerítettem magam, hogy lazuljak el.
Ahogy a Fantom felgyorsult, úgy száradt meg a bőrömön
egyre gyorsabban Pimlico vére. Egész becstelenül szerzett
vagyonomat odaadtam volna azért, hogy belevethessem magam
a tengerbe, és lemossam a bőrömre tapadt borzalmat. De
türelmesnek kell lennem.
Amint messze, messze leszünk innen, teljesülni fog a
kívánságom. Egyelőre be kell érnem azzal, hogy végre búcsút
inthetek Krétának.
Gondolataim arra a szennyre tévedtek, amiből sikerült
kimásznom, a piszokra, amit sikerült lemosnom magamról, és a
mocsokra, amit a túlélésem érdekében engedtem be az
életembe. Néhány éve még sikátorokban kerestem menedéket,
és mindössze egy késsel igyekeztem megvédeni azt az embert,
aki fontos volt számomra. Erre tessék, most egy több millió
dollárt érő, áramvonalas jacht csillogó fedélzetén állok, és
felnézek hatalmas ablakaira, miközben ugyanaz a nap bámul
rám, mely gúnyosan vetette rám sugarait, miközben
nincstelenből vagyonos herceggé nem váltam.
Egészen a mai napig el tudtam fogadni, hogy azzá az emberré
váltam, aki lehetővé tette ezt az átváltozást. Örültem neki, hogy
azzá az emberré váltam. Pimlico azonban befészkelte magát a
lelkiismeretembe. Gúnyosan hozta felszínre emlékeimet nehéz
időkről, éhezésről és tehetetlenségről.
Arra kényszerített, hogy olyan dolgokra emlékezzek, amiket
eszem ágában sem volt felidézni. Mindez pedig csupán annak
volt köszönhető, hogy ő is éppen úgy szenved, mint annak
idején én szenvedtem. Az ő börtöne egy olyan ház volt, melyen
egy szörnyeteggel kellett osztoznia. Az én börtönöm az utca
volt, ahol bandák portyáztak.
De ennyiben ki is merült a hasonlóságunk.
Vele ellentétben, aki a halálnak könyörgött, és félholtként
kóválygott börtönében, amiből képtelen volt kiszabadulni, én
hazudtam és loptam, és képes voltam felemelkedni a
nyomoromból.
Akárcsak ő, én is megöltem azokat, akik keresztbe tettek
nekem.
És ezért kurvára büszke vagyok erre a lányra.
Egyszerre lepett meg és nyűgözött le, amikor gondolkodás
nélkül meghúzta a ravaszt.
Olyan rohadt erős volt abban a pillanatban.
Én pedig ki akartam deríteni, hogy milyen mélyen gyökerezik
benne ez az erő.
Beletelik még egy kis időbe, míg a látóhatár elnyeli
mögöttünk a szárazföldet, de mire Pimlico felébred, már nyoma
sem lesz.
Sem Alriknak, vagy a többi seggfejnek, vagy a halál bűzének.
Nem.
Mire felébred, már teljes mértékben hozzám és a tengerhez
tartozik majd.
És a víz börtönéből, ahol én magam leszek a börtönőr, nincs
menekvés.
Mindent sajnálok, amit veled fogok tenni, Pim.
De most már az enyém vagy.
 AZ ELSŐ GONDOLATOM a víz volt. Szomjúság. Ivás.
A második a fájdalom.
Fájdalom.
Fájdalom.
Hirtelen rátapasztottam a kezemet a számra. Meg akartam
tapogatni szétszabdalt nyelvemet. De valaki megragadta és
keményen visszarántotta a csuklómat.
– Nem nyúlkálunk! Semmit sem vehet a szájába, és a
semmibe a piszkos kis ujjacskái is beletartoznak.
Tágra nyílt szemmel pislogtam, hogy kitisztuljon előttem a
vörös hajú, borzas férfi képe. Régóta az ő tekintete volt az első,
amiben nem izzott bűn, vagy nem árnyékolta be beteg
gonoszság. Jóvágású volt, és olyan… normális. Normális volt.
Nem pedig szörnyeteg.
Ő nem Mr. Prest.
De akkor hol vagyok?
Végignéztem orvosi köpenyén, hátha van rajta névtábla.
Nem volt.
 Még sztetoszkóp sem lógott a nyakában, és hőmérő sem
kandikált ki a zsebéből. Az egyetlen feltűnő dolog az a
mellkasán éktelenkedő hatalmas véres folt volt.
Szeme követte a tekintetemet.
– Hát igen, sajnos kidobta a taccsot a műtőasztalon, még
mielőtt el tudtam volna altatni. – Összehúzta a szemöldökét. –
Emlékszik arra, hogy miért és hogyan került ide?
Várjunk csak, ezek szerint Mr. Prest kirakott egy kórháznál?
Szabad vagyok?
A szívem pomponlányruhát öltött, és úgy táncikált a
mellkasomban.
Az orvos megfogta a csuklómat, és megmérte a pulzusomat.
Mintha észre sem vette volna a kötelek hagyta színes
zúzódásokat, melyekhez már úgy hozzászoktam.
– Néhány órán keresztül kicsit fáradtnak érzi majd magát, de
a fájdalmaira adtam egy kis morfiumot. Ha kényelmetlenül érzi
magát, szóljon, és igyekszem segíteni.
Kényelmetlenül?
Azt hiszi, hogy a szenvedéseimen bármit is enyhíthetnek az
infúziómba pumpált szerek?
Gondolom, az ő nyelvét még soha nem próbálták meg kivágni.
Sokkal rémesebb fájdalom volt ez, mint amit bármilyen ököl
vagy bakancs okozhat. Más volt ez, mint bármilyen szenvedés,
amit korábban éltem át. A nyelvem duzzadtan lüktetett a
számban, és egyáltalán nem nyelvnek tűnt, hanem sokkal
inkább valami idegen húsdarabnak.
Az orromon keresztül mély levegőt vettem, majd
megpróbáltam megmozdítani sérült részemet. Összerántott a
fájdalom, ahogy megfeszültek a nyelvemben az öltések.
Fogom vajon még bármire is használni a nyelvemet?
Végtére is, ha úgy nézzük, már úgyis néma vagyok.
Az orvos zavarodottan egyik lábáról a másikra állt mellettem,
ahogy egyre kínosabbra nyúlt a csend. Újra erőt merítettem
némaságomból. A csöndben menedékre leltem. Örökké képes
lennék a csönd békéjében élni.
Az egyetlen ember, aki képes volt ellenem fordítani
némaságomat, Mr. Prest volt.
De ő nincs itt.
Fogalmam sem volt róla, hogy a szívem miért kezdett el
várakozással telve egyre gyorsabb ütemre verni, majd
csalódottan lelassítani.
Miért nincs itt?
Az orvos megköszörülte a torkát.
– Az én nevem Andrew Michaels. Én vagyok a sebész a
fedélzeten. Én vezetem a Fantom kis orvosi csapatát.
Fedélzeten? Vagyis nem kórházban vagyok? Vagyis nem
vagyok… szabad?
Ahelyett, hogy a fogságomon kezdtem volna
aggodalmaskodni, a névre koncentráltam, amit mintha már
hallottam volna korábban.
Mi lehet az a Fantom?
Áthatóbban kezdtem bámulni az orvost, és igyekeztem
megfeledkezni az állam alá ragasztott gézkötegről, ami a
nyálamat volt hivatott felfogni, és a számban lüktető
húsdarabról.
Michaels nem vette észre, hogy a tekintetem több
információért könyörög, megkerülte az ágyamat, és kihúzta az
infúziós állvány melletti éjjeliszekrény fiókját.
Keze mélyen eltűnt benne, majd kihúzott egy jegyzetfüzetet,
melynek fedőlapját valami füstszerű szellemkép díszítette.
Aztán újra eltűnt a keze a fiók mélyén, papírzörgés hallatszott,
majd elővett egy tollat. Odafordult, és mindkettőt felém
nyújtotta.
Meg se mozdultam.
Nem azért, mert a testem fájdalmasan nyöszörgött a múltbéli
bántalmazások emlékeitől, hanem azért, mert tényleg nem
emlékeztem rá, hogyan kell elfogadni egy olyan ajándékot, mely
nem csak fájdalmat és szenvedést ígér.
– Ez a magáé. Hogy tudjon kommunikálni. Lefogadom, hogy
sok kérdése van.
Újra megpróbálta a kezembe nyomni a füzetet és a tollat.
Megcsikordultak a fogaim, ahogy összeszorítottam őket, és
ettől csak még jobban lüktetett a nyelvem. Furcsa és felkavaró
érzés volt, ahogy az öltések megcsiklandozták a szájpadlásomat,
és ahogy a vért lenyelve fémes íz töltötte meg a számat.
Kirázott a hideg.
A közeledő pánikroham egyre biztosabb távolból figyelte
szenvedésemet. Lelkem horizontján komor fellegek
tornyosultak és villámok cikáztak.
Klausztrofóbia kerített hatalmába, mintha a lelkem ki akart
volna törni porhüvelyéből, hogy egy új, kevésbé nyomorult
testet keressen magának. Az elmúlt sötét évek emléke annak
ellenére is nyomasztott, hogy Gazda már halott volt.
A felismeréstől megfeszültek az izmaim.
Halott.
Megöltem.
A gyorsan közeledő pánikroham most megtorpant, fellegeit
szétoszlatta a tudat, hogy győztem. Végül nem kellett
meghalnom ahhoz, hogy megszabaduljak tőle.
Halott.
Libabőr futott végig a gerincemen, ahogy eszembe jutott a
hűvös ravasz érzése az ujjam alatt, és a kifröccsenő vér. Erős
voltam, mert képes voltam megölni azt a férfit, aki tönkretett, és
erős voltam, mert képes voltam megőrizni a bátorságomat, és
kitalálni, hogy mit is jelent számomra ez az új jövő.
Várjunk csak…
Az újonnan felvillanó emlék elnyomta a gyilkosság képeit.
Egy hajó. A tenger. És ő. Mr. Prest.
Hát, ez sok mindent megmagyaráz.
Egyáltalán nem vagyok szabad. Még mindig annak a férfinak
a rabja vagyok, aki a kezében tartotta az életemet.
Sok mindent el lehet mondani Elder Prestről, de gondoskodott
rólam, ellátta a sebeimet, és egy olyan férfi gondjaira bízott, aki
nem várt tőlem sem szexet, sem sikolyokat.
Nekem pedig ennyi bőven elég.
Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek.
Ha ennek egy félig levágott nyelv az ára, ám legyen.
Elvettem a jegyzetfüzetet és a tollat. A kézfejemben lévő tű
fájdalmasan mozdult meg, ahogy ujjaim körbeölelték az első
hétköznapi tárgyakat, amiket hosszú idő óta először a
kezemben tarthattam.
Úgy kaptam valamit, hogy ezúttal nem követték pofonok vagy
ökölcsapások. Sem nevetés, vagy fenyegetőzés. Csak egy kedves
mosoly és egy bátorító bólintás.
Abban a pillanatban, ahogy a kezembe vettem a füzetet,
ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy írjak egy levelet
Senkinek. Hogy miképpen lehetséges, hogy a jövőben nem
vécépapíron üzenek neki, hanem rendes füzetlapokon.
Még mindig nála vannak a leveleim.
Körbepillantottam a kicsi, jellegtelen helyiségen, amit ablakok
híján mesterséges fény világított meg. Az apró LED-izzók miatt
sokkal inkább úgy tűnt, mintha nappali fényben úszna a
helyiség, mintha egyszerű villanykörtéket használtak volna.
De vajon hová tehette Mr. Prest a zakóját, benne az ellopott
leveleimmel?
Elder.
Azt mondta, hívhatod Eldernek.
De miért?
Hiszen annyira gyűlölte, amikor Gazda a keresztnevén
szólította. Nekem pedig megengedte.
Ezt nem értettem.
– Tud írni, igaz? – Andrew Michaels újra megköszörülte a
torkát. – A sérüléseiből ítélve hosszú időn át bántalmazhatták.
Megtanította valaki olvasni? Hogy hogyan kell használni a
tollat? – Az ajtó felé biccentett. – Ha gondolja, hívhatok egy
nővért, hogy segítsen. Csak gondoltam, jobban esne most a
férfitársaság.
Hagytam, hadd fecsegjen. Közben egyre jobban szorongattam
a füzetet és a tollat.
– Én vagyok a sebész, aki helyrehozta. Gondoskodtam róla,
hogy a nyelve megfelelően vissza legyen illesztve, és a külső
öltések mellett belső öltésekkel is rögzítettem. Ne aggódjon, úgy
egy hét múlva maguktól felszívódnak.
Egy hét?
 Az nem túl hosszú idő.
– A nyelv az emberi test leggyorsabban regenerálódó szerve.
Nemsokára úgy tudja majd mozgatni, mint régen. Ugyanakkor
azt nem tudom garantálni, hogy az íz- és hőérzékelése is
ugyanolyan lesz, mint előtte. Attól tartok, ennek
helyreállításához már kevés az én tudásom.
A fejemben csak úgy kavargott a sok információ és kérdés.
Képes leszek valaha is beszélni?
Vajon hazaengednek, ha felépültem?
– Vettem a bátorságot ellátni a többi sérülését is, míg
altatásban volt. – Bekötözött, műanyag sínben lévő kezemre
mutatott, majd egy másik kötésre, mely minden egyes
levegővételemnél megfeszült a mellkasom körül. – Néhány
bordája komolyabban összezúzódott, és gondolom, tudja, hogy
eltörtek a kézcsontjai. – Kedvesen, de tekintélyt parancsolóan
mosolygott, akárcsak a többi orvos, akikkel életem során
találkoztam. – Mindent megtettem azért, hogy legjobb tudásom
szerint lássam el, és megesküszöm, hogy másképpen nem
nyúltam magához.
Ha nem döbbentett volna meg, hogy egy férfi éppen arról
igyekezett biztosítani, hogy nem tapogatott végig, miközben ki
voltam ütve, akkor talán még el is mosolyodtam volna.
Talán most először önként kinyújtottam volna a kezemet, és
hálásan meglapogattam volna a karját.
De ez a sok figyelem, a kedvesség és az ápolás,
nyugtalansággal töltött el. Akaratlanul is azon kezdtem
gondolkozni, vajon ki lesz az, aki beszedi ennek a kedvességnek
az árát, és véresre ver.
Lesütöttem a szemem. Egyedül akartam lenni, hogy
megvizsgálhassam a testemet, és valahogy összerakjam az
elmúlt órák eseményeit.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak ahogy Elder
magához szorított a kocsijában. Sem a vér nem érdekelte, sem
az, hogy milyen bűnt követett el a kedvemért. Engedélyt adott
rá, hogy a keresztnevét használjam, aztán pedig ide hozott.
Vajon mit vár majd cserébe?
 Semmi sincs ingyen, és azzal, hogy gyilkolt az életemért, a
lehető legnagyobb adósságot rótta rám.
Dr. Michaels végignézte, ahogy kinyitom a jegyzetfüzetet, és
bekapcsolom a tollat. Az agyam szabályosan fájt a rengeteg
megválaszolatlan kérdéstől és a félelemtől. Ilyenkor Senki
szokott segíteni. Ő az egyetlen, akihez fordulhatok.
Az ujjaim alig várták, hogy írni kezdhessenek, hogy a lehető
leggyorsabban papírra vessék, mennyire vágyom a
szabadságot, az ételt, és olyan álomszerű dolgokat, mint hogy az
anyám és a barátaim rám találnak, és visszakapom az életemet.
De képtelen voltam bármit is írni. Megszorítottam a vonalas
füzet lapját, miközben kibuggyant egy könnycsepp a
szememből.
Nem akartam sírni. Egészen addig észre sem vettem, míg az
első csepp végig nem gördült az arcomon. Nem tudtam
megállítani a könnycseppeket. Mint ahogy lüktető nyelvemmel
és annak a szadista vadállatnak az emlékével sem tudtam mit
kezdeni.
Hosszú percek teltek el, teljesen elfeledkeztem az orvosról, és
hagytam, hogy elragadjon a bennem kavargó örvény. A csend
viszont túl kínossá válhatott Michaels számára, mert újra
megköszörülte a torkát.
– Most magára hagyom, hogy pihenjen. Biztosan rettenetes
dolgokon ment keresztül. – Halkabban folytatta. – De akármi is
történt magával, most már vége. Ne hagyja, hogy kísértsék az
emlékek, rendben? Most már biztonságban van. –
Megsimogatta a kezemet, és lágyan elmosolyodott. – Amíg a
Fantomon van, addig Mr. Prest gondoskodik majd magáról.
 – URAM, FELÉBREDT A LÁNY!
Felkaptam a fejemet a laptopom képernyőjéből. Selix tiszta
öltönyben állt a küszöbön, hosszú haját precízen kötötte meg
tarkója mögött. Neki nem számított, hogy egy átlagos hétköznap
van-e a tengeren, és irodai munkát végez, vagy éppen egy
haldokló lányt furikáztat a hátsó ülésén, ő mindig ugyanígy
nézett ki. Még akkor is, amikor együtt kóboroltunk az utcákon.
Jó, akkor talán nem öltönyben volt, de számító intelligenciája és
hosszú haja mit sem változott.
Ezért pedig felettébb tiszteltem.
Bárcsak én is olyan nyugodt tudnék lenni, mint ő! Valósággal
forrongtam. Azt kívántam, bárcsak újra és újra
lemészárolhatnám azokat az állatokat, hogy majd arra
kényszerítsem Pimlicót, hogy hálából szólaljon meg.
Elvégre kiérdemeltem a hangját, a rohadt életbe is!
Most azonban, hogy az én birodalmamba került, ez a
némaságjáték már nem fog működni. Most már az enyém.
Egyre erőszakosabban fogom követelni, ami jár nekem, ő pedig
nem lesz képes ellenállni nekem. És csak a hangja elégítheti ki a
szükségleteimet.
Hátradőltem a székemben, és igyekeztem Selixre figyelni.
Amióta csak kifutottunk, a műholdas internetem segítségével
minden rendőrségi és bűnüldözési hálózatot átnéztem, hogy
írnak-e valamit az Alrik házában rendezett vérfürdőről.
Igencsak idegesített, hogy bár már hat óra eltelt, még mindig
semmit sem jelentettek az üggyel kapcsolatban. Az pedig
kifejezetten bosszantott, hogy Alrik harmadik haverja, aki ott
volt az első vacsorán, most nem jött el, hogy őt is megölhessem.
Még mindig szabadon járkál.
Még mindig nőket erőszakol és ver. Ocsmánysága még mindig
beszennyezi a világot.
Előbb-utóbb persze a nyomára fogok bukkanni, és őt is
megölöm, de egyelőre sokkal égetőbb kérdésekre kellett
összpontosítanom.
– Michaelsnek sikerült megmentenie a lány nyelvét? – A
hangom olyan érdes volt, mint egy frissen fejtett gránittömb.
Órák óta nem szólaltam meg, és az alváshiány is megtette a
hatását.
– Úgy hiszem, személyesen szeretné közölni a fejleményeket.
– Selix félreállt, és intett az orvosnak, hogy lépjen be. Amint
Michaels besétált, Selix bólintott, kiment, és hang nélkül betette
maga mögött az ajtót.
– Gondolom, jólesik a pihenés, most, hogy újra itthon vagy. –
Michaels előrelépett.
– Mindenesetre jobb, mint az a mocsok a szárazon – feleltem,
majd rögtön a lényegre tértem. Nincs nekem időm fecsegni. –
Tehát, milyen állapotban van a lány? – Lecsuktam a
laptopomat, elrejtve azt a programot, amit arra használtam,
hogy illegális úton jussak információkhoz. Megbízom ugyan a
személyzetemben, de annál többet nem kell tudniuk rólam,
mint hogy tőlem kapják a fizetésüket, amiért cserébe kivételes
szolgálatot várok el.
Michaels összefonta a kezét tiszta öltözékén. Gondolom,
átöltözött a műtét után.
 – Éber, és magánál van. Természetesen nem képes beszélni,
de adtam neki egy jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy ha akar,
tudjon kommunikálni.
– És akar?
– Mit?
Vajon mit? Repülni.
– Kommunikálni.
Megdörzsölte a tarkóját.
– Ja, nem. Nem igazán. Elvette a papírt, de még nem írt
semmit. – Köhintett. – Nem tudom, hol bukkantál rá erre a
lányra, de olyan mértékű bántalmazáson esett át, hogy a teste
számottevően öregedett tőle. A gerince olyan, mint egy
negyvenévesé, nem pedig olyan, mint egy húszas éveiben járó
lányé. Rendbe kell hozni a fogait, néhány sérülése pedig nem
csupán véraláfutásokat okozott, hanem komoly belső
sérüléseket is.
– Túl fogja élni?
– Nehéz megmondani. Sok mindent élt már túl. Most már jó
kezekben van, feltápláljuk, gyógyszereket is kap, de soha többet
nem lesz képes komolyabban sportolni, vagy nehéz fizikai
munkát végezni anélkül, hogy ne lennének fájdalmai.
Valószínűnek tartom, hogy a sérülései miatt ízületi gyulladás
fogja kínozni. Folyamatosan figyelnünk kell, hogy nem
tapasztal-e ízületi merevséget vagy csontfájdalmat.
Picsába.
Nem elég, hogy éveken át megfosztották a szabadságától, és
ellopták a boldogságát, még maradandó sérüléseket is
szenvedett. Hát nem kapott még eleget?
A picsába is, az élet nem igazságos.
– De nem ez a legrosszabb.
Megmerevedtem.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy… hány éves volt, amikor fogságba került? –
Felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – És sem
megerősítened, sem cáfolnod nem kell, ha igazam van, de elég
ilyen esetet láttam már ahhoz, hogy tudjam, rabszolgaként
tartották.
Elakadt a lélegzetem. Azért szerződtettem Michaelst, mert ő a
legjobb. De az, hogy a legjobb, azt is jelenti, hogy okos is. És
most túlságosan is okos.
– Semmi közöd hozzá! – Karba tettem a kezem. – Ne is törődj
vele!
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de azt is tudom, hogy
neked igenis van közöd hozzá. Jó lenne tudni róla valamit, a
történetéről, a családjáról… a francba is, talán az lenne a
legjobb, ha kitennéd az első rendőrségen.
Még Selix sem veszi a bátorságot, hogy ilyen pofátlanul
célozgasson arra, hogy mit is kéne tennem.
Ökölbe rándult a kezem.
– Mit mondtam, ne törődj vele! Nem a te dolgod.
– Nem igaz. Igenis az én dolgom. Az legalábbis biztosan, hogy
gondoskodjam az egészségügyi állapotáról. – Arcát elsötétítette
a kíváncsiság. – Tudsz egyáltalán bármit is róla? Ahogy a
füzetre és a tollra bámult, abból arra következtetek, hogy nem
tud írni és olvasni. Egy kiéheztetett, megtört teremtés, aki nem
képes gondoskodni magáról, vagy megteremteni a jövőjét.
Vörös köd szállt a tekintetemre.
– Egyáltalán nem tört meg.
– Hát ezzel vitatkoznék. Nem egy csontja…
– A csonttörések nem jelentik azt, hogy megtört.
– Igen, de…
– És nem analfabéta.
Michaels félrehajtotta a fejét.
– Ezt meg honnan tudod?
Onnan, hogy elolvastam a leveleit – belelestem a titkaiba.
– Újra elmondom, mert látom, hogy elsőre nem értetted meg,
ehhez rohadtul semmi közöd!
Még az indulatom sem rémítette meg. Évek óta dolgozik
nekem, és pontosan tudja, hogy meddig mehet el. Beképzelt
faszkalap.
Folytatta.
– Jó, akkor legalább azt tudjuk, hogy tud majd beszélni – vagy
legalábbis írni –, amikor készen áll majd rá. De ettől függetlenül
még mindig úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb…
Lenyeltem a dühömet.
– Na, mégis mi?
Felsóhajtott, és kissé megremegett, ahogy látta, hogy még
jobban elönt a düh.
– Ha a legelső kikötőben kitennénk, és elfelejtenénk. Tegyük
ki egy rendőrségen. Persze, testileg helyre lehet hozni. Minden
tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy a lehető
legjobb egészségi állapotban tartsam. De a lelkét nem tudom
meggyógyítani.
Újra ökölbe rándult a kezem. Elfogyott a türelmem. Így is túl
sok szarsággal kell foglalkoznom, mielőtt még
meglátogathatnám a Fantom legújabb vendégét, és erre még
Michaels is olyan marhaságokkal fáraszt Pimlicóval
kapcsolatban, amikről fogalma sincsen.
De hiszen neked sincs.
Ez igaz, de én legalább úgy terveztem, hogy megtudom a
titkait. Olyan okok miatt vettem őt magamhoz, melyeket még
magam sem értek igazán. Eszem ágában sincs csak azért
átdobni a hajókorláton, mert mentálisan kissé instabil lehet.
A kurva életbe is, hát bizonyos fokig mindannyian mentálisan
sérültek vagyunk. Nem vagyok képmutató, úgyhogy nem
tagadom.
Pim az egyik legerősebb nő, akivel valaha is találkoztam, és
még csak egy szót sem szólt. Ez a fajta erő… hatással van az
olyan férfiakra, mint én. Ettől egyszerre akarom porrá zúzni és
megvédeni őt. Mintha az egyik vállamon egy ördög ülne, a
másikon meg egy angyal. Csupán az idő döntheti el, hogy
melyikükre fogok hallgatni.
Összehúztam a szemöldökömet.
– Nincs mit megbeszélnünk a mentális egészségével
kapcsolatban.
– De valakivel beszélnie kellene…
– Ha egyáltalán megszólal valaha.
Michaels kihúzta magát, mintha csak megsértettem volna
orvosi szakértelmét.
– Visszavarrtam a nyelvét. Képes lesz újra beszélni. Nem a
testén, hanem az elméjén múlik, hogy meg fog-e szólalni.
Végigsimítottam az arcomat, és kényszeredetten
elmosolyodtam.
– Azért pedig a végletekig hálás vagyok. Köszönöm, hogy
gondoskodtál róla. A mentális egészségével azonban nem kell
foglalkoznod.
– Te akarsz foglalkozni vele? – Karba tette a kezét.
Az arcátlanságától újra elöntött a düh.
– És ha azt mondom, hogy igen?
– Akkor azt mondom, hogy igyekezeted halálra van ítélve. –
Biccentett. – Már ne vedd sértésnek!
Végignéztem rajta.
– Annak vettem, de ez még kevés ahhoz, hogy kirúgjalak.
Mindketten elmosolyodtunk.
Feloldódott közöttünk a feszültség.
– Nem akarom megmondani, hogyan gondoskodj róla. Semmi
közöm hozzá – mint ahogyan arra már többször is felhívtad a
figyelmemet –, de ismerlek. Tudom, hogy milyen démonokkal
küzdesz, és tudom, hogy mit teszel, hogy kordában tartsd őket.
Ez a lány… – egy pillanatra elhallgatott, hogy a lehető
legőszintébben fejezze ki magát, még akkor is, ha talán nem
akarom hallani, hogy mit gondol. – Ez a lány sérült. Mégis mit
gondolsz, miféle trükkel törölheted el hosszú évek
bántalmazását? Csak figyelmeztetni akarlak, hogy egyáltalán
nem lesz könnyű dolgod. Talán nem is fog sikerülni. És arra is
fel kell készülnöd, hogy ha a sebezhetősége miatt te is
visszaesel, akkor meg kell majd szabadulni tőle.
Felálltam.
Véget ért a beszélgetésünk.
Michaels még csak Pimlico közelébe sem fog menni, hacsak
nem szigorúan vett orvosi teendőkről van szó. Nem tűröm, hogy
mások is közel kerüljenek az általam sebezhetőnek tartott
emberekhez. Főleg, ha valamelyiküket a védelmem alá vettem.
Már azzal is halálra ítéltem Pimlicót, hogy magamra vettem
rehabilitációjának terhét.
Ő az enyém, az én tulajdonom és az én kötelességem, ami azt
jelenti, hogy a testi és lelki állapota csakis rám tartozik, és abba
nem szólhat bele senki.
Senki.
A jegyzetei címétől összerándult a gyomrom. Minden egyes
papírfecni itt pihen az asztalom fiókjában. Az elmúlt hat
órában, mióta kifutottunk, mindegyiket elolvastam.
Kétévnyi gondolat.
Kétévnyi tudás, melyet arra fogok használni, hogy betörjek az
elméjébe, helyreállítsam, amit ott találok, és végre megkapjam,
amit akarok.
A jegyzeteinek hála beleshettem a titkaiba, és olyan
kérdésekre kaptam választ, melyeket nem állt módomban
feltenni. Ami csak újabb bonyodalmakat jelent majd az elméje
helyreállítására tett kísérleteim során.
– Köszönöm, Michaels. Az aggodalmaid ellenére nagyra
értékelem a szakértelmedet.
Bólintott. Pontosan tudta, mikor kell feladnia.
– Szívesen. – Elindult az ajtó felé, és rátette a kezét a kilincsre.
– Sok mindenen ment keresztül az a lány. Annak ellenére, amit
mondtam, örülök, hogy rátaláltál. Egy igencsak tragikus
helyzetből mentetted őt ki, és nincs kétségem afelől, hogy ezért
ő is mérhetetlenül hálás lesz.
Kimért vonásaim meg sem rezzentek, miközben ő újra
elmosolyodott, kilépett az ajtón, majd becsukta maga mögött.
Gondolataim csak akkor ültek ki az arcomra, amikor már
egyedül voltam.
Frusztráció, várakozás… de főképpen undor. Nem Pimlico
feltételezett hálája iránt. Hanem Michaels okfejtése iránt, hogy
miért ne menjek bele abba, amibe bele akarok.
Igaza van.
Az lenne a legjobb, ha meggyógyítanám, és útjára engedném.
Az lenne a legjobb, ha visszaadnám neki az életét, amit
elloptak tőle.
Ezzel megint eljutottunk a legnagyobb hibámhoz. Hogy nem
tudom megállni, hogy ne tegyem meg azt, amiről tudom, hogy
nem szabad.
Nincs képesítésem ahhoz, hogy helyrehozzam Pimlico
elméjét. Hiszen még arra sem vagyok képes, hogy a saját
vágyaim ne kerüljenek összetűzésbe azzal, hogy mi elfogadható,
és mi nem.
Szerencsés, hogy kimentettem abból a pokolból. Abban
viszont nincs szerencséje, hogy pont én mentettem ki.
Pim már nem Alrik poklában kénytelen élni.
Most már az enyémben.
KEDVES SENKI!

Amint befejezem ezt a levelet, rögtön össze is fogom tépni,

mert nincs hova elrejtenem. Viszont muszáj elmesélnem
neked, hogy mi történt.
El kell mondanom neked a jó híreket.
A legjobb hírt.
Halott.
Halott.
Ó, istenem, soha nem fogom megunni azt az örömöt és
elégtételt, ami átjár, amikor leírom ezt a szót.
Halott.
Mind halott.
Minden egyes rohadék (Montyt leszámítva) halott.
Lelőttem Gazdát.
Büszke vagy rám? Örülsz?
Nagyon szeretnék még írni neked, de nem tudom, hogy
mennyi ideig hagynak egyedül. Nem akarok lebukni. Elder
 ellopta a korábbi leveleimet, de ez többé nem fog előfordulni.
Talán néhány hét múlva, amikor már meggyógyultam, már
képes leszek elsuttogni neked ezeket a vallomásokat.
Talán addigra normális életet élek majd.

Éppen csak befejeztem a levél apró darabokra tépkedését,

amiket aztán a fiókba szórtam, amikor kinyílt az ajtó. Amióta
magamra hagytak, meg sem moccantam a túlkeményített
lepedővel takart matracról. Az infúzióból még mindig csöpögtek
azok a ki tudja milyen gyógyszerek, amikkel a szervezetemet
tömték tele.
Arra számítottam, hogy az orvos jön vissza.
Azt akartam, hogy az orvos jöjjön vissza. Több időt akartam
egyedül tölteni, mielőtt még szembenézek az új jövőmmel.
De sosem kapom meg, amit akarok.
Illékony magányom rögtön tovatűnt, amint belépett a
helyiségbe.
Összetalálkozott a tekintetünk.
A világ ismét megállt forgásában, és a feje tetejére állt. Nem
tudom, miféle hatással van rám, de ereje betöltötte a fehér
szobát. És most, hogy az otthonában voltam, ez az erő sokkal
erőteljesebb és részegítőbb volt, mint valaha.
Elder tőlem pár lépésnyire állt meg. Tekintete a szememről
lesiklott a felszakadt és fájdalmasan lüktető ajkamra, majd a
sárga hálóing alatt rejtőző csontvázamra.
A vidám, boglárkákkal díszített anyaggal, gondolom, azt
akarta elérni, aki rám adta, hogy egy kis vidámságot
csempésszen az életembe. Ehelyett a színe csak még jobban
kiemelte a testemet borító zúzódások zöldjét és barnáját.
Szabad akartam lenni.
Ha nem lehetek szabad, akkor legalább meztelen. Ahogy
szoktam. Ki nem állhattam azokat a kereteket, amikbe
kényszerítettek, hogy arra kondicionáltak, hogy a ruhák az
ellenségeim, akikben nem szabad megbíznom.
Belekapaszkodtam a sárga hálóingbe, és igyekeztem nem
felhúzni az orromat. Kislányosnak éreztem magam a
citromsárga anyagba burkolva, míg ő végtelenül elegáns volt
talpig feketében. Ha már mindenképpen ruhát kell hordanom,
akkor ragaszkodnék a feketéhez. A fekete elrejtené színes
foltokkal tarkított bőrömet, és a meztelenséggel és a fehérrel
ellentétben erőt sugározna.
Fekete, mandulavágású és fenséges szeme csapdába ejtette a
tekintetemet. Alakja hatalmat sugárzott, melyben ott lappangott
a halálos fenyegetés. Erős állkapcsa megfeszült, ahogy pontosan
úgy néztem rajta végig, ahogy ő rajtam.
Megremegett az ajkam, mert eszembe jutott, ahogy térdre
esett előttem, erőszakosan tenyerébe fogta az arcomat, és úgy
csókolt meg, mintha őt is ugyanolyan erővel vonzotta volna az a
láthatatlan erő, mint engem.
Árny vetült a tekintetére, és összefonta a karját. A mozdulat
kiemelte feszes izmait, és a kezét, melyben ott rejtőzött a
veszély és a halál.
– Látom, még mindig olyan makacs vagy, mint ott.
Lángra lobbant a tekintetem, és kérdőn felemeltem az
államat.
Ez mégis mi a fenét jelent?
– Ne emelgesd nekem az álladat, néma egérke.
Ne merd apám becenevét használni.
A testemet joga van használni, de az Egérke nevet nem.
Nem vette észre, hogy mennyire idegesít, amikor kimondja.
Grafitszürke cipője végigkopogott a fehér járólappal borított
padlón, ahogy közelebb lépett. Sötétszürke pólója és kopott
farmerje egyáltalán nem illett az elegáns cipőhöz.
Tekintetem végigfutott izmos lábain, majd a padlón. A szürke
csíkokkal szabdalt fehér padló túlságosan is emlékeztetett
Gazda padlójára. Tudom, hogy a tisztaság miatt burkolták így itt
a padlót, és nem azért, mert Eldernek ez lenne a kedvence, de
akkor is émelyegni kezdtem tőle.
– Én is pont úgy érzek a fehérrel kapcsolatban, mint te. –
Hangjának éppen olyan hatalma volt felettem, mint a testének.
– Undorító egy szín, és haladéktalanul meg is fogok tőle
szabadulni.
 Gyűlöltem, hogy milyen hatással van rám a hangja, és még
jobban összehúztam magam.
Azt hiszi, hogy olyan könnyedén tudja olvasni a
testbeszédemet.
Ettől csak még jobban magamba akartam temetkezni. Pedig
néhány perccel ezelőtt még a szemébe akartam nézni, és meg
akartam köszönni neki mindazt, amit értem tett. Meg akartam
szorítani a kezét, és ezerszer is megköszönni neki.
– Hogy van a nyelved?
Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a szájpadlásomhoz
préseljem a nyelvemet, hogy érezzem, hogy még mindig egyben
van-e. Az elmúlt egy órában, míg egyedül voltam, alig bírtam ki,
hogy ne érintsem meg, és ne vizsgáljam meg tüzetesen.
Mindennél jobban vágytam egy tükörre, hogy megnézhessem,
milyen közel álltam ahhoz, hogy végleg néma maradjak.
– Lefogadom, hogy kényelmetlenül érzed magad miatta.
Miattad érzem magam kényelmetlenül.
Nem volt módom arra, hogy megkérjem, távozzon. De azt
akartam, hogy menjen el. Sem érzelmileg, sem szellemileg nem
voltam még felkészülve arra a jövőre, amit nekem szán.
Nem mennél el? Nem hagynál magamra csak még egy kicsit?
Összerezzentem goromba gondolataimon, így gyorsan
hozzátettem: Tényleg hálás vagyok, de azért is hálás lennék, ha
hagynál nyugodtan pihenni.
Kuncogni kezdett, mert ezúttal nem olvasta, hogy mit
sugallok.
– Hát, legalább még megvan a nyelved.
Ez igaz.
Erőszakossága miatt érzett frusztrációm megenyhült kissé.
Összeszorítottam az ajkamat, és összerezzentem, amikor
megfeszült az alsó ajkamon lévő seb, melyet minden bizonnyal
azok az eszközök okoztak, melyekkel a műtét alatt nyitva
tartották a számat.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy eltűrjem a velem egy
légtérben lévő férfiak társaságát, bár ilyenkor némán
ordítottam az egyedüllétért. Ez most is jól jött, mert Eldernek
szemmel láthatóan esze ágában sem volt távozni.
Ha azért jött, hogy többet tudjon meg rólam, hogy kénye-
kedve szerint kifaggasson, akkor én is ezt fogom tenni vele.
Mindent megfigyelek és kategorizálok vele kapcsolatban.
Igyekszem még az előtt kitalálni, hogy mit akar, mielőtt még
kinyitná a száját.
Ellenszenves volt, ahogy önelégülten karba tette a kezét.
– Ezúttal szándékodban is áll használni? Most, hogy szabad
vagy?
Szabad vagyok?
Feljebb ültem a párnáim között.
Úgy érted, ha meggyógyultam, akkor visszaviszel Londonba az
anyámhoz, az egyetemhez, a kávézókhoz, és a többi hétköznapi
dologhoz, amiről lemaradtam?
Beletúrt a hajába. Állkapcsának éle, tekintetének mélysége és
fájdalmasan veszélyes megjelenése fenyegetően tornyosult
fölém. A kimért szépség faragott szobra. Egy olyan férfi, akivel
nem ajánlott ujjat húzni. Egy gyilkos, akit nem szabad félvállról
venni.
– Rosszul fejeztem ki magam. Úgy értem, most, hogy
megszabadultál tőle. – Ahogy fölém magasodott, árnyéka
végigcsókolta a testemet. – Nem úgy értve vagy szabad. Tartozol
nekem, Pimlico. És én megmondtam neked, hogy nem én
vagyok a herceg a fehér lovon.
Igen, de annak ellenére mentettél meg, hogy megígérted, hogy
elfelejtesz.
Ez is haladás. Kicsi, de akkor is.
– Szükséged van valamire?
Megkerülte az ágyamat, és úgy méregetett végig mindent a
helyiségben, mintha valamiféle láthatatlan fenyegetés után
kutatott volna.
Ha lenne is, akkor sem kérnék tőled semmit.
Nem azért, mert haragszom, amiért újra elloptak, hanem
azért, mert már így is túl sokat tett értem.
Visszaadta az életemet. Mi mást kívánhatnék még?
Természetesen azt, hogy eresszen szabadon.
 Mindig is ez volt a végcélom. Egyelőre azonban be kell érnem
ezzel a változással, és ki kell találnom, hogy ellenálljak
Eldernek, behódoljak neki, vagy várjam ki a megfelelő
pillanatot, és megöljem.
Még nem tudtam eldönteni, hogy melyik utat válasszam… de
igaza van. Tartozom neki. És nem akarok többel tartozni, mint
ami már így is a számlámon van.
Véget is vethetnél ennek az egésznek. Mint ahogy eredetileg is
tervezted.
Elöntöttek a végső nyugalom lehetőségének békés hullámai.
Lehet, hogy Elder Prest megváltoztatta a körülményeimet, de
attól még egy szörnyeteg, akitől meg kell szabadulnom. Vajon
még mindig gyengeségnek számítana véget vetnem az
életemnek, vagy éppen ellenkezőleg, erősnek tűnnék, amiért
nem engedem, hogy az övé legyen?
Túlságosan is régóta ízlelgettem a halál gondolatát ahhoz,
hogy elengedjem a fülem mellett az örök pihenés hívó szavát.
Sosem gyávaságként gondoltam az öngyilkosságra, sokkal
inkább úgy, mint a végső győzelmemre. Úgyhogy nem mondok
le róla. Még nem.
– Fáradt vagy? Régóta vagyunk már a tengeren, lassan
hajnalodik. – Összehúzta a szemét. – Nem vagy éhes?
Kérdéseire nem érkezett válasz.
Az infúzióból csöpögő akármi tápanyagokkal láthatta el a
testemet, mert egyáltalán nem éreztem éhséget. De ha éhes is
lennék, hogy ennék? A nyelvem nem hajlandó megmozdulni, és
egyébként is, Michaels meghagyta, hogy semmilyen idegen
anyag nem kerülhet a számba. Egész biztos, hogy egyelőre az
étel is ebbe a kategóriába tartozott.
Félrenéztem, és kattogtatni kezdtem a kezemben tartott tollat.
Elder megállt az ágyam lábánál.
– Gondolom, Michaels már gondoskodott a táplálásodról és a
hidratálásodról. – Megdörzsölte az állát, amit egynapos borosta
borított. Csinos arcának vonásaiból azt olvastam ki, hogy
vívódik. – Ez esetben hagylak aludni. Holnap fontos napom lesz.
Nekem is pihennem kell.
 Az ajtó felé lépett, majd összehúzta a szemét, és rám nézett.
– Azt ajánlom, hogy nyugodj meg, és hagyd, hogy gondodat
viseljem! Szükséged lesz az erődre.
A szívem egy pillanatra nem vért, hanem jégkását pumpált az
ereimbe.
Ezt meg hogy érted?
Mihez lesz szükségem az erőmre?
A hirtelen megfeszülő izmaim egy újabb problémát jeleztek,
amit bár korábban is éreztem valamelyest, most hirtelen
égetően kényelmetlenné vált.
Pisilnem kellett.
Jaj, ne.
Mosdót keresve pislogtam körbe a helyiségben.
Talán katétert tettek be.
Önkéntelenül is megrezzent a kezem, ahogy arra gondoltam,
felrántom a takarómat, és megnézem, mi újság odalent.
Elborzasztott a lehetőség, hogy esetleg összepisiltem magam, de
benne volt a pakliban, mert nagyon sokáig voltam eszméletlen.
Amikor tizenöt éves koromban kivették a mandulámat,
komplikációk léptek fel a műtét során. Egész éjszakára katétert
tettek be nekem, hogy ne kelljen felkelnem az ágyból, és a
mozgással nehogy felszakítsam a torkomban lévő érzékeny
heget.
Ez is olyan lenne?
Hogyan tudnám megmondani?
Megtehetném, hogy elengedem magam, és meglátom hova
folyik, ami kijön belőlem. Vagy kikászálódhatok az ágyból, hogy
igyekezzek eljutni a mosdóba.
Akármelyiket is választom, meg kell várnom, míg Elder
kimegy.
Vártam hát, hogy távozzon.
Csakhogy neki esze ágában sem volt kimenni.
Felszegte a fejét, megfeszült vállamat és megrezdült kezemet
figyelte, amit kinyújtottam a lepedőn. Lassan ellépett az ajtótól,
és visszajött az ágyam mellé.
– Minden rendben?
 Nem mozdítottam meg a fejemet. Nem válaszoltam a
kérdésére. Nem a dac vezérelt, hanem az önvédő
mechanizmusom.
Dühösen sóhajtott.
– Segíthetnél egy kicsit, Pimlico.
Ebben aztán nem. Nem lehet.
Túlságosan is kínos lenne.
Menj már ki!
Ha Michaels lenne itt, akkor írnék neki egy üzenetet, hogy
küldjön be egy nővért segíteni, vagy megpróbálnám magam.
Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kimásszak az ágyból.
Bizonytalanul támolyognék az altatás miatt, de boldogulnék.
Mint mindig.
Megfeszítettem az állkapcsomat, és az ajtót bámultam.
Köszönettel tartozom neki, és meg is fogja kapni. Vissza
fogom fizetni a kölcsönt. Megtalálom a módját, még akkor is, ha
ez a mód számomra undorító lesz. De nem most.
Elder felhorkant.
– A fenébe is, te lány, megszólalhatnál már!
Ha elfelejtetted volna, nem igazán működőképes a nyelvem.
Mintha pontosan tudta volna, hogy mire gondolok, sötét
mosolyra húzta a száját.
– Tudom, hogy a nyelved miatt nem tudsz beszélni, de a
tested ép.
A tekintetem a testemet borító ronda zúzódásokra és sebekre
esett.
Ép? Hogy mondhatsz ilyet?
Hogyan képes átlátni a bőrömet tarkító groteszk
mintázatokon, és meglátni az a lány, akit én már régen
elfelejtettem?
Felnevetett.
– Nem úgy értettem, hogy nem sérültél meg, és hogy az a
rohadék nem bántalmazott rendszeresen. Úgy értettem, hogy
inthetnél a karoddal, vagy bólinthatnál. Válaszolhatsz nekem,
mert most már biztonságban vagy.
Biztonságban vagyok?
 Lehajtotta a fejét, és mogorván bámult.
– Ne nézz rám így! Ha azt mondom, hogy biztonságban vagy,
akkor biztonságban vagy. Megértetted?
Ezúttal sokkal erősebb késztetést éreztem arra, hogy
bólintsak. De valahogy legyűrtem.
Biztonságban vagyok Gazdától, de vajon tőled is?
A kimondatlan kérdés úgy lebegett a levegőben, mint a fahéj
füstje. Tökéletesen illett arcszeszének erős, fűszeres illatához.
Tudta, hogy merre kalandoztak el a gondolataim, de nem
mondott semmit. Némasággal büntetett, éppen úgy, mint én őt.
Jogos.
Pontosan tudom, hogy milyen idegesítő olyasvalakivel
beszélgetni, aki nem hajlandó válaszolni. Gazda elég gyakran
adott hangot annak, hogy mennyire idegesítő is ez.
Alrik.
Alrik volt a neve.
És már nem a gazdád.
Összerezzentem, ahogy Elder hirtelen az ágyam mellé lépett,
és megfogta az alkaromat. A bőröm felforrósodott az érintése
alatt.
– Valamit nem mondasz el.
Sok mindent nem mondok el.
– És szerintem tudom is, hogy mi az.
Azt kétlem.
Újra összerezzentem, ahogy ujjai körbeölelték a csuklómat.
Ahogy megfeszültek az izmaim, még jobban éreztem, hogy ha
hamarosan nem szabadulok meg Eldertől, akkor összepisilem
magam.
– Nem hagytam, hogy betegyenek.
Kérdőn néztem rá.
Mit?
– Azok után, amin átmentél, azok után, hogy folyamatosan
molesztáltak, nem akartam, hogy újra az engedélyed nélkül
tegyenek valamit a testeddel.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Fogalmam sem volt, hogy
mire gondol.
 Erőteljesen kifújta a levegőt, és elengedte a csuklómat.
Felrántotta a sárga hálóingemet és a lábamat elfedő
márványmintás takarót.
– Katétert. Nem engedtem, hogy katétert tegyenek be neked.
Órák teltek már el a műtét óta. Tudom, hogy miért vagy ilyen
feszült, és miért bámulod egyfolytában az ajtót.
A francba, de honnan jött rá?
– Ki kell menned a mosdóba.
Azonnal elvörösödött az arcom. Lesütöttem a szemem, és a
takaró után nyúltam, amit az imént rántott le rólam.
Menj! Akkor magam is elintézhetem.
– Ha azt gondolod, hogy hagyom, hogy segítség nélkül állj fel,
akkor nemcsak néma, de egy kibaszott idióta is vagy.
Nagy hévvel, türelmetlenül karolta át a hátamat, és félrelökte
a párnákat, amik olyan kényelmesek voltak, mint amilyenekre
évek óta nem hajtottam le a fejemet. A másik kezét becsúsztatta
a térdhajlatomba.
– Karold át a nyakamat!
Amint a szavak elhagyták a száját, felkapott rémületesen erős
karjaiba.
Apró sóhaj csusszant ki a számon – mármint amennyire ezt a
számba és köré erősített géztekercsek engedték –, és ösztönösen
átlendítettem a karomat a nyakán. A karommal együtt az
infúzió csöve is a nyaka köré tekeredett, a kézfejemben lévő tű
kényelmetlenül böködte a húsomat.
Elder az infúzió felé biccentett.
– Fogd meg az infúzióállványt, és húzd utánunk.
Engedelmeskedtem. Semmiképpen sem akartam úgy magam
után vonszolni az állványt, hogy csak a kezemben lévő tű tartja.
Amint megragadtam az állvány hideg fémjét, Elder elindult.
A helyiséget megtöltötte cipőjének kopogása, én pedig
éreztem a pólója alatt dobogó szívét. Eszembe jutott a pólója
alatt lapuló sziszegő sárkány.
Alig két másodpercbe telt, hogy átlépjen a szobán, újabb
kettőbe, hogy kissé megemeljen a karjában, hogy előre tudjon
hajolni, és ki tudja nyitni az ajtót, ami mögött egy aprócska
fürdőszoba volt. Benne egy zuhanyzó, és kis kád, és a
megkönnyebbülés ígéretével csábító vécé.
A vécé láttán még jobban kellett pisilnem, és kirázott a hideg.
Elder szó nélkül fordított vízszintes helyzetből függőlegesbe.
Hagyta, hogy a testsúlyom lassan ránehezüljön a lábamra, és
egy pillanatra sem vette le a szemét az arcomról.
Tekintetének súlya alatt zavarba jöttem, frusztráció és
nyughatatlanság hullámai öntöttek el. Mindenféle furcsa
érzelem, egyet kivéve. Nem féltem.
A férfiak érintésétől a szívem minden alkalommal
megragadta segélykérő sípját, és készen állt arra, hogy teljes
erejéből megfújja. Mint mindig, amikor Gazda – nem, Alrik –
eljött értem. Elder tekintetében ugyanakkor nem fedeztem fel
szexuális érdeklődést. Mintha csak az egészségem érdekelte
volna.
Forró lehelete végigsimította a nyakamat, még mindig a
vállamat fogva hátralépett egyet.
Amikor látta, hogy nem inog meg a lábam, és nem ájulok el –
bár azért egy kicsit megszédültem –, felhorkant.
– Újfent alábecsültem az erődet. – Szinte vonakodva engedett
el, és hátralépett még egyet – Még egy ilyen hosszú műtét, és
még annál is hosszabb raboskodás után is képes vagy segítség
nélkül megállni a lábadon.
Állítása nem csupán tényszerű megállapítás volt, hanem
életem analógiája.
– Kint várok. Szólj! – Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, mit
mondott. – Dörömbölj a falon, ha végeztél. Vagy csak
egyszerűen bejövök amikor hallom, hogy lehúztad a vécét. –
Mutatóujjával az arcom felé bökött. – Eszedbe ne jusson egyedül
visszamenni az ágyadhoz! Nem megyek sehova.
Ó, egek, itt fog állni az ajtó előtt? Itt fog hallgatózni? A
gondolattól kábultság váltotta fel a szédülésemet.
Hátrálni kezdett az ajtó felé, és a vállam felett belenézett az
ezüst mosdókagyló felett lógó tükörbe. Összeakadt a
tekintetünk. Fekete, bűnnel teli árnyéka ott ólálkodott
mögöttem, tekintete veszélyes titkokkal volt tele. Én meg csak
ott álltam szomorú (nem pedig vidám) sárga hálóingemben,
mindenféle kötésekkel a testemen.
Világok választottak el minket egymástól, és mégis,
valamilyen okból kifolyólag nem csupán bevezetett az ő
világába, de egyenesen ellopott, hogy a részesévé tegyen.
Fogalmam sincsen, mivel érdemeltem ki ezt a meghívást, de
tudatnom kellett vele, hogy az, hogy nem beszélek, még nem
jelenti azt, hogy hálátlan vagyok.
Elvégre megcsókoltam.
Elvégre éreztem iránta valamit.
Tudatnom kellett vele, nem veszem magától értetődőnek azt,
hogy itt van velem. Szándékosan sűrűn pislogtam a tükörbe,
majd tiszteletteljesen biccentettem.
Apró sóhaj hagyta el a száját ahogy kilépett a fürdőszobából,
és becsukta az ajtót. Alig hallottam suttogását.
– Szívesen.
Fájdalmas mozdulatokkal ereszkedtem rá a vécére, hogy
végre elvégezzem a dolgomat. Elder illata és jelenlétének
foszlányai bilincsbe zárták a testemet, miközben könnyítettem
magamon. Amikor végeztem, felálltam (gyenge lábaim ezúttal
meginogtak), és lehúztam a vécét.
Az egész testem megfeszült, ahogy azt vártam, hogy
benyisson. Szükségem lett volna még egy kis időre, hogy
összeszedjem a gondolataimat.
Amikor végül nem rontott be, kihasználtam az időt,
megmostam a kezemet, és óvatosan, nehogy hozzáérjek a
számhoz, az arcomat is felfrissítettem. Akaratlanul is arra
gondoltam, hogy még mindig Alrik tulajdona vagyok, és
bármelyik percben bejöhet, hogy újból fájdalmat okozzon
nekem.
Amikor sikerült kissé megszelídítenem gubancos, mocskos
hajamat, megfordultam, hogy dörömböljek a falon, hogy Elder
kísérjen vissza az ágyamhoz.
De valószínűleg túl hirtelen és túl gyorsan fordultam meg,
mert elveszítettem törékeny egyensúlyomat, és elestem.
Úgy rogytam össze, mint egy kártyavár, a térdem egyszerűen
kifordult alólam, és egy pillanat múlva már a földön találtam
magam.
Csontjaim és izmaim feljajdultak. Torokhangú nyögés tört fel
belőlem, egyáltalán nem olyan hang, mint egy lányé, sokkal
inkább, mint egy megvert kutyáé.
Áu.
Azonnal kivágódott az ajtó.
Elder fölém tornyosuló alakja szinte remegett a dühtől.
– Megmondtam, hogy dörömbölj a kibaszott falon.
Én… én megpróbáltam…
Lehorgasztottam a fejem.
Mellém lépett.
Ösztöneim azt ordították, hogy készüljek fel az
elkerülhetetlen rúgásokra és ütésekre – vagy bármire, amivel
megbüntethet engedetlenségemért. De ő csak leguggolt mellém,
és ujjával az állam alá nyúlva felemelte a fejemet.
– Most már az enyém vagy, Pimlico, és sokkal jobban a
gondodat fogom viselni, mint Alrik. De ha továbbra is
ellenszegülsz nekem, akkor készülj a háborúra. Amiben nem
győzhetsz. Megértetted?
Lehunytam a szemem, de addig rázta az államat, míg újra ki
nem nyitottam.
– Megértetted?
Ezúttal nem kerített hatalmába a késztetés, hogy bólintsak.
Úgy tűnik, hogy haragja éppen az ellenkező hatást váltotta ki
belőlem. Légy kedves, kérj szépen, és a késztetés, hogy
válaszoljak, szinte elviselhetetlenné válik. Kiabálj és fenyegess,
és teljesen magamba zárkózom, és még a kérdéseket se fogom
meghallani… csak a dühödet.
Elder nagyot sóhajtott.
– Hamarosan megtanulod. Majd meglátod!
A karjaiba vett, és visszavitt az ágyba.
Hevesen vert a szívem ahogy izmos karjai körülzártak.
Amikor visszatett az ágyra, szinte azonnal elengedett, ahogy a
testem a matracra ért. Mintha többé nem tudná elviselni a
testem érintését. Fájt ugyan ez az ellenszenv, de a testem
megkönnyebbült, ahogy elengedett.
Amint elhelyezkedtem az ágyban, az álmosság úgy telepedett
rám, mint egy mérgező ködfelleg. Kiderült, hogy koránt sincs
annyi erőm, mint ahogy azt gondoltam.
Hangja elvesztette élét, már-már szirupossá vált.
– Jobb, ha hozzászoksz, hogy időről időre megsértem majd a
privát szférádat, Pim. Azért loptalak el, mert meg akarlak
ismerni. Fel akarom tárni, hogy mi rejlik benned. Add meg, amit
akarok, és akkor sokkal könnyebb dolgod lesz. Ha nem, akkor
bánni fogod a napot, amikor ellenálltál nekem.
Hátat fordított, és anélkül, hogy visszanézett volna, kiment.
 HUSZONKILENC ÓRA telt el az óta, hogy a fedélzetre hoztam
azt a potyautast.
Ez idő alatt elsimítottam a két gyilkosságot, és igyekeztem
elnyomni a bennem kavargó szégyent.
Az elmúlt huszonkilenc órában elkerültem őt, mert
egyszerűen nem volt más választásom.
Alrik házában mindenből kaphattam egy kicsit. Egy csók, egy
kóstoló, egy érintés. Egy olyan függőt, mint én, csak ez képes
megnyugtatni.
Megkóstolhattam az óbort, hogy ne hajtsam fel az egész
üveggel.
De Pim esetében ez nem működik.
Minden egyes korty után többet és többet akarok. Néma ereje
lassan aláásta nagy fáradsággal megmunkált önuralmamat, és
visszarepített abba az időszakba, amikor először dugtam ki a
fejem a csatornából, hogy visszaszerezzem ellopott trónomat.
Koncentrálj!
Dolgozz!
 Ne engedd, hogy elkalandozzanak a gondolataid!
Az utasításokat, melyeket már-már vallásos megszállottsággal
követtem, persze könnyebb volt kimondani, mint betartani. Egy
másik módszerhez voltam kénytelen nyúlni (melyet csak ritkán
használtam), hogy elbarikádozzam oda nem illő gondolataimat.
De bármit is próbáltam, semmi sem volt képes feledtetni az
érzést, hogy milyen meleg volt törékeny alakja a karjaimban,
amikor a fürdőbe vittem. Hogy milyen pánikszerűen kalapált a
szívem, hogy ilyen közel lehet hozzám ez a lány, aki abban a
helyzetben teljesen rám volt utalva.
Kis híján megrepesztette önuralmam páncélját.
Michaelsnek igaza van.
Nem számít, mit akarok tőle, akkor sem lett volna szabad
idehoznom. Nincs rám jó hatással. Én sem vagyok jó hatással
őrá. Sokkal jobb neki Michaels és orvosi csapata vigyázó kezei
alatt… még akkor is, ha felbosszantott.
Akkor is meg fogom kapni a válaszaimat… előbb vagy utóbb
biztosan.
Gondoskodom róla, hogy a lány lerója tartozását… amint
meggyógyult.
És amikor már minden sóvárgásomat kielégítettem,
megszabadulok tőle, hogy újra békére lelhessek.
Egyelőre a doki lesz a kapcsolattartóm. Tájékoztat majd a
gyógyulásáról. Délben már adhat is neki egy könnyű ebédet.
Tegnap megint megkérdeztem tőle, hogy vajon mikor lesz
képes beszélni.
Egy dühös pillantással válaszolt. Azt mondta, hogy ez főként a
betegén múlik. Csak remélni tudom, hogy a betege tisztában
van vele, hogy milyen veszélyt hordoz magában a jelenléte az
életemben, és hogy minél hamarabb adja meg, amit akarok,
annál nagyobb biztonságban lesz.
De még mindig attól tartok, hogy hiába gyógyul meg, nem fog
megszólalni. Már két éve nem beszél. Két éven át írogatta néma
leveleit egy kitalált személynek.
Azért akarom tudni, hogy fizikailag mikor lesz képes beszélni,
hogy ha kell, erőszakkal is rábírjam a beszédre, ha visszaél a
nagylelkűségemmel.
Két hetet adok neki.
Ha addigra sem tudok kihúzni belőle legalább egy szót, akkor
kényszeríteni fogom.
A kapitány felnézett, ahogy beléptem a hídra. A Fantomnak
nincs párja. Abban az évben terveztem ezt a hajót, amikor
gyökeresen megváltozott az életem, és képzeletemet többé nem
szorították korlátok közé az anyagiak.
Amint elkészült, és vízre bocsátottuk, az emberek rögtön a
csodájára jártak. Egyre csak gyűltek a megkeresések, hogy hol
vásárolhatnának, vagy honnan szerezhetnének ők is egy ilyen
nagyszerű hajót.
Amikor elmondtam nekik, hogy saját magam terveztem, majd
megvásároltam a céget, ami megépítette, akkor egymás után
futottak be a rendelések.
Szóval tulajdonképpen belecsöppentem az egészbe.
– Jó reggelt, Mr. Prest! – Jolfer Scottot több helyről is
ajánlották, és nemcsak azért, mert jó hajóskapitány, hanem
azért is, mert annak idején katonai parancsnok volt, aki jól
ismeri a fegyvereket, és páratlan mesterlövész.
A tenger egyszerre a legbiztonságosabb és a legveszélyesebb
hely. A legbiztonságosabb, mert messze voltak az emberek, és a
végtelen kékségen ringva, a pompás naplementék alatt az
ember a legtisztább békességre bukkanhatott rá.
Ugyanakkor, ha Természet Anyánknak úgy tartja kedve,
akkor egyetlen viharral a tenger fenekére küldhet bennünket.
De még egy ilyen kegyetlen főbérlő, mint Természet Anyánk
nélkül is veszélyes hely a tenger, mert itt nem érvényesek a
szárazföld szabályai és törvényei. Egy közeledő hajó éppúgy
jelenthet egy kedves utazót, aki szívesen megosztja az emberrel
történeteit egy pohár ital fölött, vagy egy gyilkost is, aki azzal a
szándékkal lép a fedélzetre, hogy öljön, fosztogasson és
erőszakoljon.
Azóta, hogy az óceán az otthonom, kétszer talált meg minket
a háború. Mindkét esetben két, antennákkal és géppisztolyos
emberekkel teli jacht fogta közre Fantomot.
 Nem ők győztek.
A lelkemen száradó emberéletek listája pedig hirtelen sokkal
hosszabb lett.
Aznap éjjel pedig igencsak bőséges lakomát csaphattak a
cápák, miután a tengerbe vetettük a kalózokat.
– Bármi jelentenivaló, Jolfer? – Két kezemmel megragadtam a
régimódi hajókormányt. Én ragaszkodtam egy ilyen
kormányhoz. Nem azért, mintha praktikusabb lenne, hanem
azért, mert a bennem élő gyermek sosem nőtt fel.
Tönkretettem a gyerekkoromat. És nemcsak a sajátomat,
hanem a bátyámét is.
Mielőtt még ez megtörtént volna, amikor az élet még
végtelenül egyszerűnek tűnt, nagyon szerettem a bátyám
szkúnerét, amivel a fürdőkádban játszottunk. Imádtam forgatni
a kis kormánykereket, ami előtt egy egylábú LEGO
Feketeszakáll állt, hogy hajóját a végtelen horizont felé
irányítsa.
A szkúner már régen nincs meg. Csakúgy, mint Kade. És bár
most már egy igazi kormánykerék van a kezemben, nem ez
irányítja a hajómat.
Hanem számítógépek.
Jolfer egy teljesen automata rendszerrel szerelte fel az
otthonomat. A híd első falát villogó lámpák, gombok és kijelzők
kavalkádja borította.
– Semmi, uram. – Jolfer végigsimította tengerészkék
nadrágját, amihez egyszerű, de vasalt, világoskék pólót viselt,
csakúgy, mint a navigációs csapat minden tagja. – Még mindig
útban Marokkó felé. Az időjárás-jelentés szerint a következő
napokban tiszta idő várható a Földközi-tenger fölött, hétvégén
van esély viharra, de aggodalomra semmi ok.
Megvakartam az államat.
– Helyes.
A kötelesség ezúttal Marokkóba szólított. A marokkói királyi
család egyik tagja – a király másodunokatestvére – él-hal a
tengerért, ami nem meglepő, lévén egy sivatagi országban él.
Megbízott, hogy építsek neki egy visszafogott, nyolc hálószobás
jachtot, amin vendégül tudja látni a szűk családját és a barátait.
Épp az ellenkezőjére vágyott, mint Alrik.
Fegyverek és torpedók helyett napernyőket és drága
csillárokat szeretett volna. Egy kis tengeralattjárót is kért – ami
újdonságnak számított a piacon, és bele is kerül vagy félmillió
dollárba. Csak egy kis, négyszemélyes víz alatti járműre
gondolt, amivel felfedezheti a tengerek mélyét.
Általában megvetem az ilyesfajta hivalkodást.
Most is ezt tenném, ha nem lenne nekem is egy.
Egészen pontosan nulla alkalommal használtam. Még
magamnak is csak nehezen ismerem be, de nem azért vettem,
hogy magamat szórakoztassam vele, hanem azért, hogy ha egy
nap rábukkanok a családomra, akkor vissza tudjam vásárolni a
szeretetüket.
Kurvára szánalmas egy ötlet.
Selix is megjelent a hídon, hunyorogni kezdett, ahogy a
délelőtti nap a szemébe világított.
– Uram, a lány lezuhanyozott, és kérésének megfelelően
előkészült.
Végre.
Ideje megbeszélnünk pár dolgot.
– Köszönöm. – Ránéztem, és elindultam az ajtó felé. – Mikor
találkozunk Őfelségével?
Selix elővette a telefonját, megnyitotta a naptárat, amibe
minden egyes üzletet, nyitott szerződést és tervet rögzített, hogy
nekem ne kelljen ilyesmivel bajlódnom. – Hat nap múlva.
Asilahban találkozunk vele egy tengerparti étteremben, aminek
ő az egyik tulajdonosa.
Elkalandoztak a gondolataim.
Szerettem volna útközben megállni Monacóban, ahol a
hajóépítő cégem székhelye is van, és meglátogatni az aprócska
házat, mely múltam darabkáit rejti. A szárazföldön ez az
egyetlen hely, ami egy kicsit is azzal az érzéssel tölt el, hogy
otthon vagyok.
De nincs rá időnk.
A Földközi-tengert forgalmas hajózási útvonalak hálózzák be,
és olykor bizony torlódások is előfordulhatnak. Luxus lenne
most kitérőt tenni.
– Ha szeretné, akkor elintézhetem, hogy kiköthessünk
Monacóban, ha a megbeszélés után szeretne odamenni –
mondta Selix, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Tűnődve haraptam rá az ajkamra. Vajon mi lesz a sorsa
addigra Pimlicónak? Vajon addigra megkapom a válaszokat,
amikre annyira vágyom? Vajon akkor még mindig nálam lesz,
vagy esetleg már eladtam valakinek?
Akárhogy is, találkoznom kell az alkalmazottaimmal.
Hónapok óta nem láttam őket. És azokat az emlékeket is meg
akartam látogatni, melyek elől folyamatosan menekülök.
– Igen, intézze el! Marokkó után pár napot Monacóban
töltünk.
Bízva abban, hogy Selix mindent elintéz, elhagytam a hidat,
hogy újra találkozzak az én néma kis potyautasommal.
 – JÓ REGGELT!
Már megint ő.
Felkaptam a fejemet. A lepedő alá gyűrtem a véres dollárt,
amire Elder az üzenetét firkálta, és amiből pillangót hajtogatott.
Végig a kezemben volt, miközben majdnem levágták a
nyelvemet. Amikor felébredtem a műtétből, már nem volt
nálam. Kiderült, hogy dr. Michaels az éjjeliszekrény fiókjába
tette a bankjegyet, ahol a pillangó kitárt szárnyai kilélegezték
fájdalmas múltam minden emlékét.
Elég morbid volt ennyire ragaszkodni egy ilyen dologhoz.
Hülyeség, hogy olyasmiben keresek vigaszt, ami nem adhat
megnyugvást, főleg, hogy Elder kézírása belevéste a
papírdarabba az igazságot: hajlandó engem elfelejteni. Aztán
valamiért mégiscsak megszegte az ígéretét.
A jelenlegi helyzetemben nem sokat segített, hogy kész lett
volna otthagyni.
De akkor miért jött vissza értem? Miért gondolta meg magát?
Újabb kérésekkel bővült az a katyvasz, ami már így is
kitöltötte elmém minden zugát és repedését.
A fogamat csikorgatva azt kívántam, bárcsak túl lennék már
életemnek ezen a fejezetén, bárcsak már meggyógyultam volna,
erős lennék, és kikövetelhetném a szabadságomat, még mielőtt
teljesen megőrjítenek ezek a kérdések.
Most, hogy itt van… minden erőmre szükségem lesz.
Elakadt a lélegzetem, ahogy belépett a szobámba. Fekete póló
és kopott farmer volt rajta, hanyag magabiztosság sugárzott
róla.
De még ebben a hétköznapi öltözetben is hatalom és
gazdagság áradt belőle.
Sötét szeme csapdába ejtette a tekintetemet.
– Ideje menned!
Mennem?
Aztán hova?
Még azt sem tudtam, hogy most hol vagyunk. Hogy merre
hajózunk. És miért. Egyedül abban voltam biztos, hogy egy
hajón vagyunk. Az állandó, lágy ringatózás miatt enyhe
tengeribetegség tört rám, de mivel a szobámon nem volt ablak,
fogalmam sem volt róla, hogy a part mentén haladunk, vagy
kint vagyunk a nyílt vízen.
Elder közelebb lépett, bal kezét zsebre tette, mintha csak attól
félt volna, hogy önkéntelenül is meg akar érinteni.
– Gyere!
A takaró alatt a markomba gyűrtem az egydollárost, nehogy
észrevegye, majd felszegtem a fejemet. Elvehetném a
jegyzetfüzetet, és írhatnék rá egy kérdést. Végre
kommunikálhatnék vele, és megkérdezhetném, hogy hova akar
vinni. De a régi szokásait nehezen vetkőzi le az ember.
Türelmetlen sóhaj sziszegett az ajkán, de válaszolt néma
kérdésemre.
– Átköltözöl.
Tekintetem végigszáguldott a helyiségen, melyhez már úgy
hozzászoktam. Apró, jellegtelen szoba, melyben időtlen idők óta
először egyedül aludhattam. Bár néha fájtak a sebeim, legalább
melegben és kényelemben voltam. Nem kellett a padlón, vagy
az ágy lábához kötözve aludnom.
Ez a kis szoba a mennyországot jelentette számomra.
Összehúztam magam.
– Nem akarsz jönni? – Elder felvonta a szemöldökét. –
Szívesebben maradnál a kórházi részlegen?
Ha ez azt jelenti, hogy itt biztonságban vagyok, akkor igen.
Dacosan még feljebb szegtem a fejem.
A plafonra pillantott, és felsóhajtott.
– A kurva életbe, megint próbára teszed a türelmemet. –
Éppen úgy tépte le rólam a takarót, mint tegnap. – Vagy
magadtól jössz, vagy viszlek. Te döntesz – motyogta.
Azonnal felültem.
A gondolat, hogy megint körbeölelnek egyszerre védelmező
és fenyegető karjai… túl sok lett volna ez most nekem.
Inkább megyek magamtól.
Összehúztam a szemöldökömet, és az ágy szélére ültem.
Elvigyorodott.
– Én is így gondoltam.
Mi ütött belé? Olyan mogorva, olyan bosszús… mintha
valamivel felidegesítettem volna. De az ő hibája, hogy így érez.
Nem én kértem, hogy jöjjön vissza értem.
De mégis.
Könyörögtél neki, emlékszel? Amikor megcsókolt,
visszacsókoltad. Életedben először önként hódoltál be.
Igyekeztem kiverni a fejemből ezeket az emlékeket. Nem,
nem hódoltam be. Csupán belevetettem magam a soha meg
nem tapasztalt vágyba. Azért adtam oda magam, mert biztos
voltam benne, hogy meg fogok halni, és még az előtt szerettem
volna kiélvezni a normális férfi-nő kapcsolat egy vékonyka
szeletét.
Mi olyan rossz ebben?
Semmi. Csak ismerd végre el, hogy azért csókoltad vissza, mert
kedveled.
Soha.
Felizgatta a fantáziámat, de minden vonzalmam köddé vált
iránta, amikor beismerte, hogy az ő tulajdona vagyok, és azt
tesz velem, amit csak akar. Nem különb a többieknél. Olyan
könnyedén gyilkolt. Vajon mi akadályozná meg abban, hogy
velem is végezzen, amikor elmúlik az újdonság varázsa?
Elder megfogta a könyökömet, és segített felállni.
Erősen fújtatva igyekeztem lábra állni, miközben keményen
tartott.
– Ne ellenkezz, Pim! – Vonásai élesebbé váltak. – Nem
győzhetsz.
Ujjai belevájtak a bőrömet borító színes mintázatokba.
Azonnal újjáéledt bennem az engedelmesség, amit Alrik nevelt
belém.
Hagytam, hogy kisegítsen az ágyból. Kirázott a hideg, amikor
meztelen lábam hozzáért a hideg kőhöz.
A lábaim meginogtak egy kicsit, de igyekeztem talpon
maradni. Elder egy pillanatra sem engedett el, de érintése
gyengédebbé vált.
Dr. Michaels levette az államra erősített nyálfogó
géztekercseket, és azt mondta, hogy ha megbizonyosodik róla,
hogy az enyhe tengeribetegségem nem okoz hányingert, akkor
igazi ennivalót fog hozni. Azt mondta, hogy ha a gyomorsavam
találkozik a nyelvem sebeivel, az senkinek sem lesz jó.
Ezzel egyet tudtam érteni.
Szerettem volna továbbra is a doki közelében maradni, akivel
viszonylag kényelmesen éreztem magam. Nem akartam
összeköltözni egy olyan férfival, akinek a láttán akaratlanul is
hevesebben kezd verni a szívem. A szívem mostani állapotában
legalábbis biztosan nem.
De nem volt választásom.
– Gyere! – Elder ujjai ismét erősebben szorítottak, és húzni
kezdett maga után.
Utánabotorkáltam. Olyan merev volt a testem, mint egy
deszka, és csak dülöngéltem. Amikor Elder látta, hogy
igyekszem engedelmeskedni, de a lábaim még gyengék,
lelassított.
Megfogta a könyökömet, és kissé megemelt, hogy átvegye a
testem súlyát.
 – Minden egyes lépéssel könnyebb lesz. Még néhány hét, és
már bármiféle fájdalom nélkül képes leszel mozogni.
Ez olyan csodálatosan hangzott, hogy csak pislogtam.
Csak úgy sétálgatni sípcsontfájdalom, térdropogás és sugárzó
zúzódások nélkül. Egészségesnek lenni. Szolgalelkű botorkálás
helyett edzeni a testemet. Ezt a reményteli gondolatot még
fájdalmas nyelvem sem tudta elhessegetni.
Tettem még egy lépést.
Ravasz mosoly tekergőzött ajkán, de egy szó nélkül vezetett ki
az orvosi szárnyból, át egy hosszú folyosón. Nem rángatott
maga után, de határozottan fogta a karomat. Nem siettetett, de
rám kényszerítette az akaratát.
Együtt lépkedtünk az acélszürke szőnyegen, melyen ugyanazt
a szellemképes logót láttam, mint amit a füzetre is nyomtattak.
A francba. Ottfelejtettem a füzetet.
És a tollat is.
De a dollárt nem.
Ujjaim szorosan zárultak össze bíborrá áztatott titkom körül.
Megálltunk, majd Elder megnyomott egy ezüst gombot a
liftajtó mellett. Lenézett rám, és elkapta a tekintetemet.
– Figyelj! Mert amikor majd lehívatnak, hogy ellenőrizzék az
állapotodat, akkor emlékezned kell, hogy melyik fedélzetre kell
jönnöd.
Ezt úgy érted… hogy felügyelet nélkül mászkálhatok?
A gondolat kissé rémisztőnek tűnt.
Alrik villájában is szabadon járhattam-kelhettem, de a
kameráival igen rövid virtuális pórázon tartott. Biztos voltam
benne, hogy Eldernek is vannak kamerái, de azt valahogy nem
bántam annyira, hogy esetleg ő is megfigyel.
De vajon miért?
Mégiscsak egy férfi.
Egy rohadék, aki az uralma alá hajtott.
De az a csók…
Elmém egy pillanatra visszaröppent a csók emlékére, majd
megszólalt a lift halk csengője, kinyílt az ajtó, Elder pedig
betessékelt az apró, tükörfalú liftbe.
 A csók gondolatára szinte szikrákat vetett az ajkam. Elder
megnyomta a kettes fedélzet gombját, és elindultunk felfelé. A
levegő egyre sűrűsödött körülöttünk, mintha egyre jobban
megtelt volna várakozással.
Vajon újra megcsókol majd? Vajon ezért lopott el? Hogy
befejezze, amit azon az éjjelen ígért, amikor hagyta, hogy
nyugodtan aludjak mellette?
Még ha meg is akarna csókolni, nem teheti. Össze van
fércelve a nyelvem. Fáj.
Ez persze más férfiaknak sosem jelentett akadályt.
A szemem sarkából rápillantottam.
Elderről sok mindent el lehet mondani, de minél több időt
töltök a társaságában, annál inkább úgy érzem, hogy nem
olyan, mint a többi férfi. Ha viszont nem olyan, mint a többiek,
akkor hogyan tudnám kitalálni, hogy mit akar? Ha mentálisan
és testileg nem tudok felkészülni arra, ami vár rám, akkor
mégis hogyan fogom túlélni ezt az egészet?
Kinyílt a lift ajtaja, mi pedig kiléptünk egy másik fedélzetre.
Ezt rózsaarany szőnyeg borította. A finom tapétán bronz
díszítések csillantak meg. A falon gyönyörű gyertyatartók
függtek. Az egész fedélzetből csak úgy sugárzott a gazdagság, és
az olyasfajta belsőépítészeti munka, melyért díjakat szoktak
osztogatni.
Elder elengedett, elindult előre, és várta, hogy kövessem.
Mezítelen talpam kellemesen süppedt bele a szőnyegbe,
lábam nesze boldogságról és egy jobb jövőről suttogott.
Rózsaszín hálóingem, ami végre felváltotta a sárgát, vidáman
lobogott a combom mellett.
Kényszerítenem kellett magam, hogy ne rángassam le
magamról a ruhadarabot. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna,
kínzásnak éreztem, hogy rajtam volt.
Elder végül egy rózsaarany ajtó előtt állt meg, majd kinyitotta.
Sem zár, sem retesz nem volt rajta, csak egy díszes, kagyló
alakú kilincs.
Teljesen elképedtem, ahogy beléptem a helyiségbe.
A bent lévő szobalány ijedtében megugrott, majd felénk
fordult. Egy kövér párna volt a kezében.
– Jaj, elnézését kérem uram, éppen csak előkészítettem a
szobát a vendégének.
Elder karba tette a kezét.
– Úgy látom, a szoba megfelelő. Elmehetsz.
Felszegte a fejét, tekintete csapdába ejtette a csinos, szőke
szolgálót. Én nem a lányt figyeltem, hanem a pompázatos
szobát, melynek dupla szárnyú ajtaja egy napfényben fürdő
teraszra vezetett.
A lány kissé meghajolt, és letette a párnát az ágyon heverő
többi párnára. Életemben nem láttam még ekkora ágyat.
– Azonnal, uram.
Vetett rám egy kurta pillantást, majd kisietett a szobából, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Elder egy szót sem szólt. Előrelépett, kitárta a kétszárnyú
ajtót, és kilépett a friss tengeri levegőre.
Mindennél jobban szerettem volna utánamenni, és mélyet
szippantani a szabadságból. Megnézni a horizont felé száguldó
hullámokat, megfigyelni alattunk a hófehér habokat. De nem
tudtam, hogy szeretné-e, hogy csatlakozzak hozzá, vagy egyedül
akar maradni.
Úgyhogy csak álldogáltam ott.
A nyelvemet a szájpadlásomhoz nyomtam, belekapaszkodtam
a fájdalomba, és körbenéztem a szobában.
Balra egy süllyesztett nappali volt egy akkora kanapéval, hogy
nyolc ember is elfért volna rajta. Olyan alacsonyan állt, hogy
simán ráléphettem volna. A kanapé előtti, beépített
dohányzóasztalon kis vájatok voltak a csészéknek, és állványok
az újságoknak, hogy bármilyen haragos is a tenger, semmi se
essen le. A falon egy hatalmas, absztrakt festmény lógott, az ágy
fölött pedig krémszínű, selyem baldachin, mely tökéletesen
illett a csokoládébarna ágykerethez és a hófehér csipkével
díszített párnákhoz.
Itt is mindenből csak úgy áradt a pénz illata. A teraszra vezető
ajtó mellett, az ablak alatt egy étkezőasztal állt. A nyitva hagyott
ajtón át a fürdőszobába is beláttam, a hatalmas jakuzzi mellett
egy kétszemélyes zuhanyzó állt. A fürdőt is krém és csokoládé
színek uralták.
Szinte megszédített a színkavalkád a rengeteg fehér után.
– Egész nap ott fogsz ácsorogni a szoba közepén, vagy idejössz
végre?
Elder hangját fülledt tengeri levegő sodorta be a szobába.
A lábaim maguktól mozdultak meg. Ahogy kiléptem, az egész
testemen végigfutott valami kellemes bizsergés. Ebben a
pillanatban nem egy néma lány voltam, akinek összeszabdalták
a nyelvét. Nem adtak el, és aztán nem loptak el. Csak egy lány
voltam, aki egy fiú mellett állt a tenger közepén. Ahogy a
kilátásban gyönyörködtünk, vállam hozzásimult a bicepszéhez.
A napfény úgy csillogott a hullámokon, mint aranyszemcsék a
türkiz üvegen. Soha életemben nem láttam még ilyen
szépségeset.
A milliónyi kérdés széthajtogatott origamiként bontakozott ki
a fejemben.
Mi ez a hajó?
Hová megyünk?
Miért tettél ilyen csodálatos dolgot, hogy magaddal hoztál?
De a válaszokra korántsem volt olyan égető szükségem, mint
az elém táruló látvány meleg csókjára. Olyan sokáig zárták el
előlem a külvilágot, hogy szinte euforikus állapotba kerültem,
amikor a szellő ujjai beletúrtak a hajamba, és a vízpermet
végignyalta az arcomat.
– Mióta először megláttalak, most először tűnsz
gondtalannak, és nem rémültnek. – Hátrahőköltem, ahogy Elder
hirtelen felém fordult. – És ez tetszik.
Ezúttal nem volt epés megjegyzésem. Nem volt cinikus
gondolatom. Teljesen rabul ejtett a tekintete és a kilátás. Ép
kezemmel megragadtam a korlátot, és lenéztem az alattunk
kavargó tengerre. A hajó kecses, ezüst vonalai kardként
hasítottak a hullámokba.
– A helyedben meg sem fordulna a fejemben, hogy leugrok.
Eléggé kiakadnék, ha azok után, hogy mennyit fáradoztunk
azon, hogy életben tartsunk, egyszer csak megölnéd magad.
 Elakadt a lélegzetem.
Hát arról is tud, hogy meg akartam halni? Vajon fegyverként
akarja használni ellenem ezt a gyengeséget, vagy megérti, hogy
miért dédelgettem ilyen álmokat?
Sarkon fordult.
– Gyere! Ez a te teraszod. Akkor jössz ide ki, amikor csak a
kedved tartja. Körbe akarlak vezetni, mert utána vissza kell
mennem dolgozni.
Követtem.
Amíg mi a tengert csodáltuk, az egyik szolgáló hangtalanul
bejött és kiment. Csak abból tudtam, hogy járt bent valaki, hogy
az asztalra tett tálcán puha tészta, pépes rizs és krumplileves
gőzölgött. A diétázók rémálma, de hirtelen felébredt gyomrom
számára maga a mennyország volt.
– Egyelőre csak puha ételeket ehetsz, de ha valami másra
vágynál, akkor csak szólj a személyzetnek, és Michaels majd
eldönti, hogy lehet-e vagy sem.
Hirtelen a kezemre pillantott.
Az ujjaim közül kikandikált a pillangó, amit nekem adott.
Összehúzta a szemöldökét.
– Mi a…
Mielőtt még elrejthettem volna a véres dollárt, kikapta a
kezemből. Újra ellopta tőlem. Félelmetesen gyorsan mozogtak
az ujjai.
– Ez egyáltalán nem higiénikus. Mi a francért van ez még
mindig nálad?
Ökölbe szorítottam a kezemet.
Mert ajándék volt.
Elder ingatni kezdte a fejét.
– Meg akarod tartani?
A tekintetemet a mocskos bankjegyre szegeztem. Nagyon
szerettem volna bólintani. De akkor ő győzne. Amikor Alrik
házában első alkalmakról beszélt nekem, és először éreztem azt
a varázslatot a véremben, amikor akartam azokat a dolgokat,
akkor mindent megtett annak érdekében, hogy feleljek neki.
És meg is tettem. Feleltem neki.
 Nem fogom újra megtenni… addig nem, míg nem tudom,
hogy mire megy ki ez az egész.
– Hát, nem tarthatod meg.
Villant valami a szemében, majd két kézbe fogta a bankjegyet,
és kettétépte.
Szívemben lángok lobbantak. De nem hagytam, hogy lássa
őket. Nem hagytam, hogy lássa, hogy egy ilyen, számára
értéktelen, számomra viszont felbecsülhetetlen értékű tárgy
elpusztítása milyen hatással van rám.
Hangja elmélyült, és sötét árny vetült rá.
– Megmondtam neked, hogy többet érsz pár pennynél, erre
úgy ragaszkodsz ehhez a nyamvadt dollárhoz, mintha ennyit
érnél. – Fújtatott egyet, majd négybe tépte a bankjegyet. –
Manapság már mindent vér piszkít be. A vagyont is.
Tekintetem akaratlanul is követte a padlóra hulló fecniket.
– A pénz értéke miatt tartottad meg, vagy a pillangó miatt?
Biztos nem az üzenet miatt, amit ráírtam. – Félrebillentette a
fejét. – Még nem értelek, néma lány, de egy napon megértelek
majd. – Keze úgy vágott ki, mint egy ostor, és megragadta az
államat. Teljesen lefagytam, ahogy hüvelykujja végigsimította
az arcomat tarkító zúzódások nyomát. Tekintete hosszan
elidőzött a számon.
– Ha a pénzről van szó, százakat adok helyette.
Undorodva fújtam ki a levegőt, és elhúztam a számat.
Összehúzta a szemét.
– Nem a pénzről van szó, igaz?
Bár ujjainak szorítása lassan engedett, kitéptem magam
közülük.
– Arról van szó, hogy ajándék volt… – megköszörülte a torkát.
– Ha a pillangóról van szó, készíthetek neked egy másikat.
A szívem elterült a párnákkal borított ágyon. Mégis, hogy a
fenébe érthet meg ez a férfi ennyire, mikor egy szót sem
szóltam hozzá?
A tekintetemet állva benyúlt farmerje zsebébe, kivett belőle
egy csipesszel összetűzött pénzköteget, és lefejtett róla egy
bankjegyet.
 Így is elég nehéz volt nyelnem a nyelvem miatt, de amikor
visszadugta a zsebébe a köteget, majd kiterítette előttem a
ropogós tízdollárost, még fájdalmasabb volt.
– Egy darabig még elviselem a némaságodat, Pimlico, de
figyelmeztetlek, nagyon gyorsan el tud fogyni a türelmem. –
Megfeszültek az arcizmai. – Főleg, ha olyan egyszerű
kérdésekre várok választ, melyek minden átlagos beszélgetés
során felmerülhetnek.
Dühbe gurultam.
Képtelen voltam levenni a szemem az ujjairól, melyek
összecsípték, majd hajtogatni kezdték a bankjegyet, hogy újabb
varázslatot hozzanak létre. Az újabb ajándék gondolata
megbékített annyira, hogy már sem a földön heverő fecnik, sem
a fenyegetőzése nem zavart.
Otthagyott a fényűző szoba közepén álldogálni, az asztalon
lévő ebédem felé lépett, majd utánam szólt.
– Gyere!
Nagyon szereti ezt a szót. Hányszor is használta arra, hogy
maga után csaljon, mint egy ölebet, amióta az övé vagyok?
Parancsa végigfutott a gerincemen, igyekezett átvenni az
irányítást a testem fölött, és rábírni az engedelmességre.
Két éven át gondolkodás nélkül engedelmeskedtem minden
parancsnak.
Miért akarnám az egyik börtöncellát egy másikra cserélni?
Csak azért, mert ez a cella színes és kellemes, nem pedig
egyhangú és fájdalmas?
Valahogy legyűrtem a késztetést az engedelmességre, és
kihúztam magam. Nem akartam ellenségesnek tűnni, de elegem
volt abból, hogy egy olyan férfi játékszere legyek, aki túl gazdag
és befolyásos ahhoz, hogy a törvény vagy a tisztesség szabályai
gátat szabjanak tetteinek.
Ha azt akarja, hogy engedelmeskedjek – ha azt akarja, hogy
beszéljek… nos, ennek a civilizáltság és a kedvesség az ára.
Csóválni kezdte a fejét, és látszott rajta, hogy lenyelt egy
káromkodást. Nem düh feszegette a mellkasát, hanem egy olyan
érzelem, amivel már nagyon régen nem találkoztam.
 Büszkeség.
Büszke rá, hogy ellenállok neki?
– Kérlek. – Igyekezett elrejteni mosolyát, majd kissé lehajtotta
a fejét. Ujjai azonban egy pillanatra sem hagyták abba a
hajtogatást. – Erre vártál, nem igaz? Gyere ide, kérlek!
Elvörösödött az arcom, de előreléptem egyet az asztal felé.
Tekintete a lábamra siklott, mosolya diadalittas köhintésbe
fordult.
Miért van olyan érzésem, hogy egy végtelenbe nyúló
párbeszédet folytattunk le, miközben alig néztünk egymásra?
Vajon az állatok is így kommunikálnak? Kölcsönös tiszteleten
alapuló testbeszéddel?
Tisztelet.
Egy újabb olyan érzelem, mely már idegen számomra.
Tisztelet, melyet én adok meg másoknak, vagy mások illetnek
vele engem. Vajon hány ilyen dolgot felejtettem még el? És
mennyi időbe telik majd, mire újratanulom őket?
Elder kihúzott egy széket, és úgy nézte végig, ahogy odalépek,
mint ahogy egy éhes ragadozó figyeli a prédáját. Igyekeztem a
lehető legkecsesebben leülni, már amennyire ezt meggyötört
testem engedte. És a tekintetem, mely nem tudta eldönteni,
hogy min állapodjon meg.
A finom ételeken, vagy a veszélyes férfin.
A levesből illatfelhő szállt fölfelé, a tészta ízletesen tekergett
előttem. De itt volt Elder, és az ő érzéki ujjai, melyek azért
készítettek nekem ajándékot, mert…
Várjunk csak, miért is készít nekem egy újabb ajándékot?
Az elsőt az együtt töltött éjszakánkért cserébe adta. Azért az
éjszakáért, mely borzalmas véget ért. De akkor is kapott tőlem
valamit origami ajándékáért cserébe.
Most azonban nem ez a helyzet. Nem csak visszajött értem.
Ellopott. Meggyógyított. Megvédett. Saját szobát adott, finom
ételeket, és ami a legfontosabb, hagyta, hogy úgy pihenjek, hogy
közben nem kell hátsó szándékától vagy ördögi terveitől
tartanom.
Vajon helyes, hogy úgy fogadok tőle el egy újabb ajándékot,
hogy már így is rengeteg mindent kaptam tőle?
Az ujjai között forgatott bankjegy halk suhogása elhessegette
a kéréseimet. Elegánsan ült az asztal mellett, és bár nem nézett
fel a munkájából, ajka apró mosolyra húzódott.
– Te eszel. Én hajtogatok. – Hangja izgatottá vált az érzéki
alkutól. – Megegyeztünk?
Bár összefutott a nyál a számban, a nyelvem előre rettegett a
közelgő fájdalomtól.
Amikor nem mozdultam meg, hirtelen abbahagyta a
hajtogatást.
– Nos? – Felvonta a szemöldökét, és hol rám, hol az ételre
pillantott.
Anélkül, hogy egy pillanatra is félrenéztem volna, közelebb
húztam magamhoz a leveses tányért, és a kezembe vettem a
kanalat. Ekkor hasított belém, hogy nem kutyatálban tették
elém az ételt, és használhattam evőeszközöket. Itt ember
lehettem… csak egy lány. Itt valaki voltam, nem pedig valami.
Csak remélni tudtam, hogy ez csak a kezdete az új jövőmnek,
nem pedig egy kegyetlen játék, amit csak addig játszik velem,
amíg eléggé meg nem gyógyulok ahhoz, hogy azt tegyen velem,
amit csak akar.
A krémes krumplilevesbe merítettem az ezüstkanalat, és
felvontam a szemöldökömet.
Ha továbbra is úriember maradsz, akkor vedd úgy, hogy
egyezséget kötöttünk.
Elder megnyalta az ajkát, ahogy a számba tettem a kanalat, és
meglepetten konstatáltam, hogy nem érzem rendesen a leves
ízét, és csak akkor érzem, hogy forró, amikor már az egész
kanál a számban van. A dokinak igaza volt, amikor azt mondta,
hogy nem biztos benne, hogy meg tudja menteni az
ízlelőbimbóimat. Beletelt néhány másodpercbe, míg sikerült
emlékeztetnem a testemet, hogyan is kell nyelni.
Összerezzentem, ahogy a leves lefolyt a torkomon.
Elder egy pillanatra abbahagyta a hajtogatást.
– Fáj?
Meg akartam rázni a fejemet. Adni akartam neki valami jelet,
hogy amíg ilyen kedves, addig kész vagyok együttműködni vele.
De a múltban kifejlesztett védelmi mechanizmusom
megakadályozott ebben.
Kicsit félrehajtottam a fejemet, és arra koncentráltam, hogy
sikerüljön újabb adag levest a számba kanalazni és lenyelni.
Nem tette fel újra a kérdést, úgy tűnt, megelégedett azzal a
válasszal, hogy folytattam az evést. Csend telepedett ránk, ő
hajtogatott, én pedig lassan ettem. Igyekeztem megfújni a
levest, de a feldagadt nyelvem megakadályozott abban, hogy
rendesen csücsöríteni tudjak.
Néhány perc után Elder nyugodt, szinte fagyos hangon szólalt
meg.
– Tudod, hogy miért jöttem vissza érted, igaz?
Nem pillantottam fel, tekintetemet elsüllyesztettem a
levesben. Beszélni akar? Beszéljen csak. De ha beszélgetni akar,
nos, azt még nem érdemelte ki.
Újra beleszürcsöltem a levesbe, és bár a fejemet még mindig
nem emeltem fel, a testemet ellazítottam. Azt akartam, hogy
lássa, ha nem is áll szándékomban megszólalni, meghallgatom,
amit mondani akar.
Nagyot sóhajtott, és ugyanazon a hangszínen folytatta.
– Azért mentem vissza, mert senkinek sem szabad egy olyan
kibaszott pöcegödörben élnie. Remélem, most már tudod, hogy
soha többet nem kell hasonló körülményeket elszenvedned.
Megfeszültek az izmaim.
De akkor mégis mihez kezdesz velem?
Meg akarsz tartani? Szabadon akarsz engedni? Vagy el akarsz
adni?
A jelenlegi helyzetem ugyan nem rémített meg, de a jövőbeli
igen. Vajon meddig fogja eltűrni, hogy némán létezem a
hajóján? Vajon mikor várja el, hogy visszafizessem az
adósságomat?
És vajon hogyan?
Hogyan fog rákényszeríteni, hogy törlesszek?
Mert ebben a világban mindenen ott lóg egy árcédula.
– Csak azért, mert én is elvettelek, még nem jelenti azt, hogy
olyan vagyok, mint ő. Meg akarok kapni pár dolgot… főként a
múltadat és a jelenedet. Tudni akarom, hogy ki vagy. Tudni
akarom az igazi nevedet, hogy honnan jöttél, és hogy mihez
kezdenél, ha szabad lennél. A gazdád akarok lenni, Pim, de nem
olyan értelemben, mint ahogy gondolod.
Megugrottam.
A gazda dolgon átsiklottam, mert valami más ütötte meg a
fülemet. A szabad szó.
Ha szabad lennék.
Nem amikor szabad leszek.
Eddig a pillanatig nem is éreztem, hogy mennyire
reménykedtem benne, hogy tisztességesek a szándékai, és
bármerre is hajózunk most, az utunk vége az otthonom lesz.
Hülye Pim.
Biztonságos menedéket nyújtott számomra. Mostanra már
tudnom kellene, hogy ezenfelül semmi mást nem várhatok.
Főleg nem a szabadságom visszanyerését.
Azt már régen ellopták, és soha nem fogom visszakapni.
Örökké elveszett lány maradok, és addig vándorolok majd egyik
gazdától a másikig, míg túl öreg és csúnya leszek ahhoz, hogy
bármi értékem is legyen.
Elder nem vette észre, hogy a levesem fölé görnyedek, és
mindent megteszek annak érdekében, hogy valahogy
elhessegessem a maga alá temető csalódottságot, és igyekezzek
arra összepontosítani, hogy milyen szerencsés is vagyok. Nem
voltam hajlandó olyan dolgokon rágódni, amik már nem az
enyémek, mikor már annyi mindent kaptam.
Egy kényes hajtásnál az ajkára harapott, majd befejezte az
origamit, és rám nézett.
– De ez mind várhat. Egyelőre csupán annyit várok el tőled,
hogy minél gyorsabban meggyógyulj. Azt akarom, hogy akkor
egyél, amikor éhes vagy, akkor aludj, amikor elálmosodsz, és
igyekezz elfelejteni, hogy mit tett veled!
Ezeket a parancsokat képes vagyok teljesíteni.
Újra beleszürcsöltem a levesbe, majd a gyomrom azt mondta,
hogy ennyi elég volt. A fáradtság úgy terült szét rajtam, mint
egy vastag palást.
Elder csendben, szinte szégyenkezve állt fel.
Igyekeztem feljebb ülni a székemben, hogy erősebbnek
tűnjek, mint amilyen valójában vagyok.
– Ne félj tőlem, néma lány! De ne is feszegesd a határaimat!
Amikor majd mást is tudni akarok – azon kívül, hogy ki vagy –,
akkor majd szólok. És elvárom, hogy azt tedd, amit mondok. De
addig is… – Kinyitotta a tenyerét, és a törött kezembe helyezte a
kis papírhajót. – Nem fogok hozzád érni. Erre a szavamat adom.
Az ajtó felé indult, majd hátraszólt a válla fölött.
– A saját érdekemben nem érintelek meg, nem a te kedvedért.
Olyan gyorsan pördültem meg a székemben, ahogy azt az
összezúzott bordáim engedték.
Ezt meg hogy érted?
Elder megállt az ajtóban, és visszafordult.
– Most dolgom van. Vegyél egy fürdőt, aludj, írj – csinálj,
amihez csak kedved van. Hívatlak, ha végeztem. – Fagyos
mosolyt villantott, majd a süllyesztett nappaliban álló
dohányzóasztalra mutatott, amin egy szürke szalaggal átkötött
fekete doboz állt. – Az összes levél ott van, amit a Senki nevű
személynek írtál. Amikor majd készen állsz megszólalni, nem
fogsz tudni hazudni nekem. Az után már nem, hogy
lehetőségem volt bepillantani a legsötétebb gondolataid közé.
Nagyot nyeltem.
Azokat nem neked írtam, te rohadék.
Ép kezem ökölbe szorult, miközben enyhén meghajolt.
– A legközelebbi találkozásunkig.
Aztán már el is tűnt, úgy csusszant ki a szobából, mint egy
árnyék.
A jelenléte azonban még mindig betöltötte a helyiséget, és
nem hagyott nyugodni. A haragom egyre jobban forrt, ahogy
belegondoltam, hogy meggyalázta a titkaimat. Remegni kezdtek
az ujjaim a papírhajó körül. Erős késztetést éreztem arra, hogy
összepréseljem, de eszembe jutott, hogy miért is készítette
nekem.
Azért ült itt mellettem, és azért csinálta nekem ezt az
ajándékot, mert megértette, hogy mit jelent ez számomra. Adott
nekem valamit, ami számomra értékes. Ugyanakkor el is vett
tőlem valami értékeset.
Ellopta a vallomásaimat. Olyan dolgokat olvasott, amikhez
semmi köze.
Végighúztam az ujjamat a kis hajó precíz hajtásain, és azon
gondolkoztam, hogyan képesek hatalmas ujjai ilyen finom
dolgot létrehozni. Ha ilyen gyengéden tud bánni egy ilyen
kényes dologgal, és egy átlagos tárgyból is képes kihozni a
gyönyörűséget, akkor… akkor talán mégsem olyan, mint Alrik.
Talán, csak talán, tényleg igazat mondott, amikor azt állította,
hogy nem fog bántani. És ha ez a helyzet, akkor bármit is vár el
fizetség gyanánt, én meg fogom adni neki. Ha nem is szabad
akaratomból, de talán kevesebb fájdalommal, mint korábban.
Éreztem a talpam alatt a tenger ringását, és láttam a
horizontot nyaldosó türkiz hullámokat. Kényszerítenem kellett
magamat arra, hogy erre a szobára is úgy tekintsek, mint egy
újabb börtöncellára. Elderre pedig úgy gondoljak, mint egy
újabb fogvatartóra. De még életben vagyok.
Ezt is túl fogom élni.
Mert a túlélésre születtem.
 – HÁT CSAK MEGADOTT egy új telefonszámot, amin el lehet
érni!
A vonal másik végén lévő nő kurvára nem bizonyult
segítőkésznek.
– Nem. A vezetékes telefont kikapcsolták, miután az előfizető
több számlát is elmulasztott befizetni. Három alkalommal is
kértük az előfizetőt, hogy lépjen kapcsolatba velünk, de egy
alkalommal sem kaptunk választ. – A hang, ahogy kifújta a
levegőt, sokáig visszhangzott a fülemben. – Ez a szokványos
eljárás. És mint ahogyan azt már többször is elmondtam
magának, az előfizető nem hagyott meg értesítési címet vagy
telefonszámot, és azt sem tudjuk, hogy miért nem fizette be a
kérdéses számlákat.
Éppen az aggasztott a legjobban. Hova tűnhetett Pimlico
anyja? A tapasztalataim szerint, ha valaki csak úgy eltűnik,
akkor az általában valami rosszat jelent. Vagy valami
bűncselekményt követett el, és a hatóságok elől rejtőzik (talán
köze lehet Pimlico elrablásához?), vagy bűncselekmény
áldozata lett (talán arra a sorsa jutott, mint a lánya?).
Amióta csak Pimlico Alrik házában bepötyögte a telefonomba
az anyja vezetékes számát, azon voltam, hogy rájöjjek, ki is ő
valójában. A számsor olyan volt, mint egy kincskeresős térkép,
és tudtam, hogy ha követem a nyomokat, akkor felfedhetem
Pimlico valódi énjét. Mert mindkettőnk számára jobb lenne, ha
még az előtt jönnék rá, hogy kicsoda is ő, mielőtt elnyelnek azok
a vágyak, amiket ő idézett meg.
Nem bírom elviselni a titkokat. Nem bírom elviselni, ha nem
kaphatok meg valamit, amit akarok. Márpedig addig nem
nyugszom, amíg ezekből a semmitmondó számokból vissza
nem fejtem az igazságot.
– Akkor legalább az előfizető nevét mondja meg. Látom, hogy
nem hajlandó segíteni, úgyhogy akkor magam nézek utána.
– Nem adhatok ki személyes információkat.
– Ez egy ősrégi szám, ami maguknak már teljesen értéktelen.
De ha a nevet nem, akkor legalább a címet mondja meg.
Drámaian sóhajtott.
– Nézze, ismételten elmondom, hogy nem tehetem.
A rohadt életbe, de gyűlölöm a technológiát. Ha ott ülnék ez
előtt a nő előtt, akkor simán meg tudnám vesztegetni. De így,
hogy egy óceán választ el minket, és csak egy recsegő
telefonvonalon érhetem el, semmit sem tehetek, amitől
megváltoztathatná a véleményét.
– Van bármi, amit elmondhat?
Gúnyosan megemelte a hangját.
– Nincs. Szép napot.
Ahogy letette, a vonal búgása megtöltötte az agyamat. Sikerült
jó felbasznia. Értem én, hogy csak a munkáját végzi, de a
bunkóság semmilyen körülmények között nem megengedhető.
Ribanc.
Lecsaptam az asztalra a műholdas telefont, és mérgemben
lesöpörtem a tolltartót.
– A picsába!
Ritkán ütközök falakba, de úgy tűnt, Pimlico egyenesen ezen
falak alá van eltemetve. Nem tudom az igazi nevét. Nem tudom,
hol nőtt fel, és nem tudok semmit sem az életéről. A Senkinek
írt leveleiben kiöntötte ugyan a lelkét, de ezekben az írásokban
csak az Alrik házában töltött időről mesélt. Soha nem említett se
egy középiskolát, se egy kedvenc diszkót, se egy hobbit.
Valójában az egyetlen említésre való dolog, amit a levelekben
találtam, hogy mennyire szereti az Anne otthonra talál című
sorozatot. Nem láttam, de ha bármi nyomra bukkanhatok
benne, akkor talán meg kellene néznem.
A picsába is, nincs nekem időm ilyesmire.
És egyébként is, ki a francot érdekel? Ez csak egy lány. Egy
szolga. Mi a fene vonz benne annyira?
Pontosan tudod, hogy mi. Túlságosan is emlékeztet…
Megragadtam a saját fejemet, és a hajamba markoltam, hogy
valahogy kikaparjam belőle ezeket a hülye gondolatokat. Rá
fogok jönni, hogy kicsoda valójában Pimlico, ezután pedig ki
fogom deríteni, hogy ki felelős az elrablásáért és azért, hogy így
bántak vele. Ha pedig kiderül, hogy ehhez az anyjának is köze
volt, akkor meg fog ezért fizetni. Lassan és fájdalmasan. Minden
ütést és rúgást érezni fog, amit Pimlicónak el kellett tűrnie.
Saját magam számára már nem reménykedhetek
megváltásban. De talán Pimlicónak nem kell lemondania róla.
De miért?
Már megint ez a kibaszott kérdés.
Mi a francért érdekel mindez?
Miért foglalkozok ilyesmivel, amikor éppen úgy fogva akarom
tartani, mint ahogyan éveken át élt?
Hiszen nem engedhetem szabadon. Nem lehet. Már így is túl
sokat tud rólam. És minél tovább van nálam, annál több
veszélyt jelentő részletet fog megtudni.
Úgyhogy amint megszolgálja, amiért itt van, talán elcserélem
valami olyasmire, aminek haszna is van?
Mi értelme van felkutatni a családját, és kinyomozni az
igazságot, ha egyszer nem áll szándékomban visszaadni neki
azt az életet, amit elloptak tőle?
A kérdések megfoghatatlanul, incselkedve táncoltak elmém
mélyén, újra és újra emlékeztetve arra, hogy sokkal inkább
vagyok ember, mint ahogyan azt beismertem volna magamnak.
Hogy azok után, amit a saját családommal tettem, és minden,
ami ennek következményeként történt velem, sokkal jobban
ismerem a megnyomorodott lelkeket, mint ahogy valaha is
terveztem.
Az utazás, mely során a hajlékomat hajléktalanságra
cseréltem, jóravaló emberből szívtelenné tett. Azóta már le se
szarok másokat. Miért is tenném? Sorsok megrontójává lettem.
Lenéztem a kezemre – ugyanarra a kézre, mely megérintette
Pimet, majd ellopta őt halott gazdájától –, és felhorkantam a
felismeréstől, hogy a vagyon felszabadított ugyan, de annyi
pénzzel zárta börtönbe a képességeimet, amit soha nem leszek
képes elkölteni.
Ezek után mégis mihez kezdjek?
Mi értelme a lopásban keresni a szórakozást, amikor már
mindenem megvan?
Nem mindened.
Az orrom alá mormogva igyekeztem elhessegetni a kérdésből
fakadó fenyegető gondolatokat.
Talán pont ezért vágytam ennyire Pimlico titkaira. Mert ha
kiderül, hogy ő is éppen olyan romlott, mint én, ha valami
borzalmas dologra derül fény vele kapcsolatban, ami miatt azt
mondhatom, hogy megérdemelte a sorsát… akkor talán én is
békére lelhetek.
Talán többé nem mardos majd a bűntudat.
Talán megkönnyebbülök, hogy lám, ez a megtört lány sem
ártatlan.
Mert ha nem ártatlan, akkor egyáltalán nem számít, hogy én
mivé váltam.
És akkor talán magam mögött hagyhatom a szégyent, amit
soha nem moshatok le magamról.
 TENGERI MADARAK kárálására ébredtem, és amikor
kipattant a szemem, először nem ismertem fel a helyiséget
magam körül.
Hol vagyok?
A szívem azonnal felhúzta futócipőjét, és felkészült arra, hogy
elmeneküljön és elrejtőzzön. Hol az a sok fehér? Hol van a villa,
ahol nap mint nap a véremet ontották? Hol van Gazda…
Nincs többé.
Halott.
Már Elderé vagy.
A felismeréstől libabőrös lett a karom, és elöntötte a testemet
az adrenalin. Felültem a puha ágyon, és meztelen mellkasom
elé rántottam a puha takarót. A kellemes szobában táncot lejtett
a beszűrődő napfény. A csipke, a csokoládé- és krémszínek
dekadens emlékeztetői voltak annak, hogy kinek a
tulajdonában állok.
A gyenge ringatózás emlékeztetett arra, hogy langyos víz van
alattam, nem pedig hideg sziklák.
 – Jó reggelt, hölgyem!
A jobb oldalamon egy szobalány dugta ki a fejét a
fürdőszobából, kezében azokkal a törülközőkkel, amiket tegnap
este használtam. Nem akartam, hogy összeszedje a
szennyesemet. Ez az én dolgom. Ki vagyok én, hogy
szobalányom legyen?
Lágyan elmosolyodott, és felszedte a földről a hálóingemet.
Amikor tegnap este Elder magamra hagyott, azt tettem, amit
javasolt. Engedtem magamnak egy fürdővizet, és miközben a
kád bugyogva telt, az origami hajóval a kezemben a tengert
bámultam, és arra gondoltam, bárcsak egy sokkal nagyobb
hajóm lenne, hogy messze-messze hajózzak innen.
Elder kedvessége, és ahogyan bánt velem, egyre nehezebb
teherként nyomta a vállamat. A csók. Ahogy nézett. A
tetoválása. Az indulata.
Minden apró interakciónk rettegő határozatlansággal töltött
el. Egészen mostanáig meg sem próbáltam levetni magamról a
hálóinget, pedig óráról órára erősebb volt a késztetés, hogy
leszaggassam magamról, és minél messzebbre hajítsam. De
nem tettem, mert dr. Michaels úgy gondolta, hogy ha egy nőnek
olyan megpróbáltatásokat kellett átélnie, mint nekem, akkor el
akarja takarni magát. El akarja rejteni a sebeit, és úgy tenni,
mintha a múltja meg sem történt volna.
De én épp ellenkezőleg érzek.
A meztelenséget fegyverként használták ellenem. Hogy
mindenemet elvegyék. Hogy belém neveljék, hogy semmi
másom sincs, csak a bőröm. A testem az egyetlen dolog, amit
valaha is a sajátomnak mondhatok. Különös módon azonban az
egyszerűség erővel töltött el. Soha nem kellett bársony- és
selyemláncokat hordanom. Soha sem fulladoztam testhez
simuló anyagok alatt és cipzárakba zárva.
Szabad voltam.
Ahogy a tengerillatú levegő végigsimította a bőrömet, és a
fürdővíz buborékjai egyre feljebb másztak a lábamon,
miközben beleereszkedtem a kádba, hosszú idő után először
úgy éreztem, hogy valami normális történik velem.
 Bárcsak Elder már vacsoránál elmondta volna, hogy mit vár
tőlem! Szexet? Hogy szórakoztassam a barátait? Vajon hogyan
kell majd megfizetnem a finom ételeket, a vaníliaillatú
ágyneműt, és a csinos szobalányokat, akik patyolattisztán
tartják a szobámat – a szobát, amit nekem adott?
– A reggeli tálalva. – A lány félresöpört egy hajtincset rózsás
arcából. – Azt hiszem, zabkása barna cukorral.
Soha életemben nem ettem még zabkását. Már a gondolattól
is összerezzentem, hogy ki kell nyitnom sajgó számat, ételt kell
tennem megnyomorodott nyelvemre, és le is kell nyelnem.
Éhes voltam ugyan, de annyira azért nem, hogy még több
fájdalmat okozzak magamnak.
Főleg nem a zabkásáért.
De a szobalánynak ezt persze nem kell tudnia.
Elmosolyodtam. Nem bólintottam, mert azzal már túlléptem
volna kommunikációs határaimat, de gondoskodtam róla, hogy
tudja, hálás vagyok a szolgálataiért.
Az ajtó felé indult.
– Egyébként a szekrényében talál néhány strandruhát és
hálóinget. Biztos vagyok benne, hogy amint kikötünk, Mr. Prest
elküldi majd az egyik asszisztensét, hogy vásároljon magának
még pár holmit.
Az egyik asszisztensét?
Hát hány van neki?
A tekintetem a gardróbszobára tévedt, amit még meg sem
néztem. Újra elmosolyodtam, mert pontosan tudtam, hogy amíg
egyedül vagyok a szobámban, addig egyetlen ruhadarabot sem
fogok felvenni, amit ott találok. Ha majd felfedezem a hajót,
mint ahogyan azt Elder is mondta, akkor talán eltakarom
magam a személyzet kedvéért, de amint egyedül leszek…
Lehet, hogy megöltem Alrikot, de ő is megölte bennem annak
a lánynak a maradékát, aki egykoron voltam.
A lány még mindig a szennyesemmel a kezében
elmosolyodott.
– Nagyon fog tetszeni magának az élet a Fantomon.
Elképesztő minden reggel úgy ébredni, hogy megváltozott
körülöttünk a táj, más tengereket és más kikötőket látunk. –
Állával a reggelim felé biccentett. – Azt mondta,
figyelmeztessem magát, hogy egyen. A doktor is. Küldött
fájdalomcsillapítót is, betettem az ágya melletti
éjjeliszekrénybe.
A karom már sajgott attól, ahogy a takarót szorongattam. Az
új látnivalók említésére türelmetlenség öntött el, és alig vártam,
hogy a lány elmenjen. Ki akartam nézni az ablakon, hogy
lássam, hol vagyunk.
Csend telepedett a szobára, a szobalány pedig zavarában
köhintett.
– Szüksége van még valamire, mielőtt elmegyek?
Egy kérdés.
Amire nem válaszolhatok.
Ugyanakkor, meghazudtolva saját magamat, az állam alig
észrevehetően elmozdult előbb balra, majd jobbra.
Te meg mi a fenét csinálsz?
Máris megrepedezett némaságom páncélja. Tényleg olyan
gyenge vagyok, hogy néhány órányi békés alvás és egy kedves
arc képes rávenni arra, hogy megszegjem a fogadalmamat?
A lány szélesen elmosolyodott.
– Remek. Akkor találkozunk holnap reggel.
Azzal kiment, egyedül hagyva a vigasztaló csendben. Azonnal
lerúgtam magamról a takarót, és úgy, ahogy voltam, meztelenül
kiszaladtam a teraszra.
Miután olyan sokáig éltem egy olyan villában, ahol csak
légkondicionált levegőt szívhattam, a párás levegő
afrodiziákumként hatott a bőrömre. Nem fáztam. Nem féltem.
Nem kellett ütésektől vagy rúgásoktól tartanom.
Az érzés olyannyira idegen volt, hogy újra végigsöpört rajtam
a rettegés, hogy vajon mit kell majd tennem ahhoz, hogy
megszolgáljam ezt a luxust.
Az ujjaim körülfonták a fémkorlátot, a szél volt a ruhám, és a
nap a kendőm. A lágyan ringó hullámok és az időnként a
páratlan kékségen megcsillanó napfény látványától időtlen idők
óta az első őszinte mosoly jelent meg az arcomon.
 Elképesztő árat kell majd fizetnem ezért.
De addig is, miért ne élvezhetném ki?

Kilenc órát kaptam.

Kilenc órán át pihenhettem a szobámban. Élveztem a
napsütést, írtam egy rövid üzenetet Senkinek, majd az alattam
sebesen suhanó tengerbe vetettem a levelet. Mindeközben
pedig igyekeztem tudomást sem venni a számban lüktető
nyelvemről.
A többi sérülésemet már alig éreztem, elhanyagolható
kellemetlenségek voltak csupán, hiszen éveken át sokkal
nagyobb fájdalomban éltem. Most, hogy rendesen rögzítették,
már a törött kezem sem zavart. Gyakran gondolkoztam azon,
hogy vajon hozzászokhattam-e annyira a fájdalomhoz, hogy egy
napon majd hiányozni fog. Talán, ha eljön az idő, amikor már
nem borítanak fekete és kék foltok, akkor már nem fogom úgy
érezni, hogy élek.
Nem is emlékszem, hogy milyen volt, amikor a fájdalom még
nem ólálkodott bennem gonosz manóként, arra várva, hogy
mikor támadhat rám. Vajon Elder hagyja majd, hogy
megtapasztaljam a fájdalommentes életet, vagy csupán azért
gyógyít ki Alrik bűneinek nyomaiból, hogy aztán a sajátjaival
bélyegezzen meg?
A nap már narancs lángokkal perzselte fel a horizontot, a
tengeren pedig arany és barackszín hullámok kergetőztek,
amikor egy tengerészkék ruhába öltözött nő nyitott be a
szobámba.
Már korábban is feltűnt, hogy a szobám ajtaján nincsen zár,
és eddig csak női személyzettel találkoztam. Vajon Elder
kedvéért, vagy az enyémért? A nő tekintete a meztelen
mellemre siklott. Egy nálam háromszor nagyobb karosszékben
kuporogtam, és a tengert néztem.
Bár a szobám minden luxussal felszerelt, se tévém, se
laptopom, se semmilyen kapcsolatom nem volt a külvilággal.
Csak a kilátás.
 Aminek függője lettem. Azok után, hogy évekig leláncolva
éltem egy dombtetőn, a tenger látványa teljesen rabul ejtett.
– Jaj, elnézést! – A nő hirtelen elfordult, és lesütötte a szemét.
Rám tört egy rég elfelejtett késztetés, hogy azt mondjam neki,
semmi baj – hogy társadalmilag elfogadott módon enyhítsem
kellemetlen érzését –, és már nyíltak is szét az ajkaim.
Hasznavehetetlen nyelvem megrándult, majd hirtelen eszembe
jutott, hogy nem igazán lennék képes beszédre használni.
A nő a szőnyegre szegezte tekintetét, így nem láttam a szemét.
Előhúztam a hátam mögül egy párnát, a mellkasom elé tettem,
és még jobban összezártam a lábamat. Megütögettem a karfát,
jelezve, hogy most már rám nézhet.
Lassan meg is tette.
Felszaladt a szemöldöke, ahogy a tekintete megakadt a
párnán. Ha rá is csodálkozott, hogy miért ücsörgök meztelenül,
nem kérdezte meg.
Felém lépett, és átnyújtott egy kis borítékot.
– Vacsorára hívatják.
Ahogy elvettem tőle a borítékot, összeértek az ujjaink.
Összerezzentem. Nem azért, mert féltem volna tőle, hanem
azért, mert ő volt az anyámon kívül az első nő, akihez
hozzáértem. Könnyek facsarták a szememet, miközben
lenéztem, és igyekeztem visszaszorítani a hülye gondolataimat.
Megérkezett Elder első parancsa.
Megmakacsolhatnám magam, és dönthetnék úgy, hogy nem
megyek. Lehetnék az a szolga, akinek hisz, és meglapulhatnék
az egyik sarokban. Vagy felidézhetném, hogyan kell felszegett
fejjel járni, és önbizalomtól duzzadva társalogni. Ellophatom a
titkait, miközben megfigyelem a szokásait – megismerhetném
őt, miközben azt hiszi, hogy ő ismer meg engem.
Ez is csak egy újabb teszt. És nem fogok megbukni.
– A borítékban megtalálja a Fantom térképét. Mr. Prest a
főfedélzet ebédlőjében várja magát. – Ráharapott az alsó ajkára,
mielőtt folytatta volna. – Nem mondta, milyen ruhát vegyen fel,
de ha szabad ajánlanom… legalább egy kicsit takarja el magát.
Feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a jacht laminált
térképét. Ez lenne hát a Fantom. Akkora, hogy akár száz ember
is ellakhatna benne.
– Azt üzeni, hogy tizenöt percen belül várja önt. – Nagyot
nyelt, és egyfolytában a szemembe nézett. Magasra emelte az
állát, hogy minél kevesebbet lásson meztelen testemből.
Ha nem lett volna ennyire zavarban, akkor talán még el is
mosolyodtam volna.
Egészen mostanáig én voltam az, aki félt, aki minden egyes
alkalommal lélegzet-visszafojtva várta, hogy Alrik belépjen a
szobájába, aki meghunyászkodott és megalázkodott, amikor a
gazdája úgy vélte, hogy túllépte a határait. Itt, Elder világában,
még létezett az ártatlanság. Olyasféle ártatlanság, melyben a jól
képzett személyzetének tagját a puszta meztelenségemmel ki
tudtam zökkenteni.
Olyan hatalom ez, amiért mindent meg fogok tenni, hogy
megtartsam.
A zúzódásaim és rám omló emlékeim romjai alatt még mindig
Tasmin vagyok. Még mindig az a lány, aki haza akar menni, és
meg akarja ölelni az anyját. És mégis, ahogy besétáltam a
gardróbszobába, kiválasztottam egy fekete ruhát, mely halk
susogással omlott a testemre, attól kezdtem félni, hogy
pengeélen táncolok.
A sebezhetőségem kezdett átformálódni. Azok után, hogy két
évig voltam valakinek a játékszere, a gonoszság, mely pokollá
tette az életemet, engem is megfertőzött. Már nem egy gyenge
és reménykedő lány voltam. Kemény voltam és reményvesztett.
Ha Elder meg akar kapni, semmit sem tehetek, hogy ezt
megakadályozzam. De fogalmam sem volt róla, hogy képes
leszek-e ugyanaz a lány maradni, aki voltam, vagy teljesen
átalakulok.
 – LENYŰGÖZŐ, HOGY IDETALÁLTÁL. – Elder biccentett,
kezében egy átlátszó folyadékkal teli poharat tartott. Ha nem
láttam volna a saját szememmel, ahogyan Alrik házában
minden egyes alkalommal visszautasította a felkínált alkoholt,
akkor talán még azt is hihettem volna, hogy vodka. Abból a
kevéske információból, amit róla gyűjtöttem, feltételeztem,
hogy csupán víz.
Fekete szeme halálos nyugalommal pásztázott végig.
– Látom, néhány számmal kisebb ruhákat kell rendelnem
neked. Nem kezdtem zavartan birizgálni a ruhám szélét, mint
más lányok, akiket így végigmértek. Olyan mereven álltam,
mint egy katona, és tűrtem, hogy végigmustráljon. Nem adtam a
tudtára, hogy tetszik, hogy a ruha ilyen bő. A fekete pántok
szinte mentegetőzve lógtak a vállamon, hogy hozzá kell érniük
a bőrömhöz, a mérete miatt pedig a ruha nem fedte fel alakom
körvonalát.
– Tudod, hogy közelebb jöhetsz. – Elder letette a poharát a
faasztalra.
 Végighúztam az ujjamat az Elder otthonáról készült kis
térképen. Néhányszor rossz helyen fordultam le, ahogy a
fényűző folyosókon kóboroltam, és mindenféle lakosztályokba
tévedtem be, de végül időben ideértem.
Tettem egy lépést felé, és vetettem egy pillantást az asztal
közepén álló tálcára, melyen szőlőfürtök, görögdinnyeszeletek
és ropogós zöld almák mosolyogtak. Ebben a világban minden
szöges ellentéte az előzőnek.
Gyógyulófélben lévő testem kifáradt a sétától, de nem
éreztem fájdalmat. A meztelen lábamat puha és ruganyos
szőnyeg simogatta, így nem fáztam, mint amikor a hideg kövön
kellett ácsorognom. Ha itt is le kell térdelnem, akkor legalább a
csontjaim nem hasadnak szét.
Elder felállt, ahogy közelebb értem az asztalhoz. Nem
sütöttem le a szememet, amikor előrenyúlt, és kivette a
kezemből a térképet. A szívem viperaként szisszent fel, ahogy a
tekintetemmel követtem hatalmas tenyerét, és gyűlöltem
magam, amiért megfeszült a testem, mert azt vártam, hogy
megüssön, aztán azért is, mert egy kicsit összezavarodtam,
amikor végül nem emelt kezet rám. Egyszerűen csak letette a
térképet az asztalra, és kihúzta nekem a széket.
Nem bízom benne.
Nem bízom látszólagos nyugalmában, mert már kóstolót
kaptam azokból a dolgokból, amiket eltitkol előlem. Mereven
csusszantam le a felkínált helyre, és az ölembe tettem a
kezemet.
Elder szótlanul ült vissza az asztalfőre. Engem maga mellé
ültetett le, így alig volt hely közöttünk. A hosszú asztal többi
része így tulajdonképpen az érkező ételek kifutójává vált.
Ahogy elkapta a tekintetemet, összevonta a szemöldökét.
Ez meg mi? Egy kis játék, mielőtt elkezdődik az igazi móka?
Mögöttünk félrecsúszott egy ajtó, és két pincér lépett be a
helyiségbe két tálkával a kezében. A főpincér tiszteletteljesen
bólintott.
– Ma este az előétel hideg borsó- és uborkaleves sáfrányos
vajjal. Jó étvágyat!
 A személyzet meghajolt, majd kiment. Újra kettesben
maradtunk Elderrel, és csak bámultuk egymást csendben.
Egyikünk sem nyúlt a kanaláért, és egyikünk sem akarta
megszakítani a szemkontaktust. Aztán Elder lassan az italáért
nyúlt, felemelte a csillogó kristálypoharat, és belekortyolt. Erős
nyakán kiduzzadtak az erek, ahogy nyelt, aztán felszegte a fejét,
és még erőteljesebben fürkészte az arcomat.
– Valahogy megváltoztál.
Megmerevedtem.
Megváltoznom sem szabad?
Még azt sem tudtam, hogy mi változott meg bennem. Csak
éreztem, hogy valami… más. Hogy nem vagyok önmagam. De
ha még én magam sem tudom megfogalmazni, akkor Elder
hogy láthatja rajtam?
Letette a poharát, és végigsimította az állkapcsát. Borostája
már sötétebb árnyékot rajzolt az arcára, mintha egy hete, azóta,
hogy először találkoztunk, egyszer sem borotválkozott volna.
– Jól vagy? Leszámítva persze a sérüléseidet és a nyelvedet.
A kezembe vettem a kanalamat.
– Magam sem értem… – Látszott, hogy elkalandozik, majd ő is
felvette a finom evőeszközét az asztalról. – De amikor rád
nézek, látom, hogy valami eltűnt belőled.
Eltűnt?
Vajon ez történt? Vajon eltűnt belőlem a bántalmazásoktól
való függés? Vajon eltűnt belőlem a félelem?
Nem, a félelem még itt van.
Ellenőriztem, és még mindig ott rejtőztek bennem annak a
lánynak a maradványai, aki valakinek a tulajdona volt. A házi
kedvence. Elder azonban öntött belém annyi bátorságot, hogy
már nem kerültem a tekintetét, hanem egyenesen rá néztem.
Az pedig, hogy hagyta, hogy ránézzek, még merészebbé és
szemtelenebbé tett. Vajon ez lenne az a változás? Vajon végre
elegem volt abból, hogy csupán létezem, és elkezdtem
visszakövetelni a saját személyiségemet?
Fejfájás körözött a homlokom körül, a nehéz kérdések
rátelepedtek az agyamra.
 Már semmiben sem vagyok biztos.
Fáradt vagyok.
Elveszett.
Magányos.
Ebben még Senki sem tud segíteni.
A düh könnyei ismét megpróbáltak kitörni belőlem. Egész
testem úgy feszült meg, mint egy rugó, mely alig várja, hogy
kipattanhasson.
Segítségre van szükségem.
Időre.
Szükségem van…
Fogalmam sincs, mire van szükségem. De őrá biztos nem. Sem
erre az életre. Sem a kedvességére.
Ezen már túl vagyok.
Kikészültem.
Mérges vagyok. Rohadt dühös.
Le kell vezetnem valakin ezt a dühöt.
Tépni és szaggatni és sikítani akarok, kiordítani magamból
mindent, amit el kellett tűrnöm, és amivé váltam.
A légzésem úgy felgyorsult, hogy már lángolt a tüdőm, és az
egész testem remegett. A kanalam a leves fölött lebegett – amit
eszem ágában sem volt megenni, mert csak még több fájdalmat
ígért –, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elnyomjam a
véremben lávaként bugyogó, mindent elsöprő őrületet.
El kell tűnnöm innen.
Egyedül kell lennem, mielőtt robbanok.
Nagyot nyeltem, hogy elfojtsam a düh cunamiját. Erőt vettem
magamon, hogy abbahagyjam a remegést, és vártam, hogy
mondjon valamit, bármit, ami elterelheti a figyelmemet a
bennem éledező őrületről.
De nem mondott semmit.
Csak nézett azzal a rá jellemző halálos nyugalommal. Figyelte,
ahogy remegek, ahogy egyre gyorsul a légzésem, és minden
bizonnyal az összetört lelkemet emésztő lángokat is látta.
– Nyugi! Itt senki sem bánthat téged.
Nem igaz!
 Rávillantottam a tekintetemet, miközben tovább bugyogott
bennem a láva.
Te igen.
És fogsz is.
Úgyhogy ne hazudj nekem!
Mondd el végre, hogy mihez akarsz kezdeni velem!
Vess véget a szenvedéseimnek!
Elder megmerevedett, teste jégszoborrá változott.
– Bármire is gondolsz, felzaklat. Azt javaslom, hogy hagyd
abba!
Hagyjam abba?!
Mikor jelentett bármit is ez a két szó?
Alrik mikor hagyta abba?
Te mikor hagytad abba?
Mikor lesz már ennek az egésznek vége?
A pánikroham felébredt szunnyadó álmából, és körülfonta a
bordáimat. A rettegés csápjai felkúsztak a torkomon,
szorítottak, karmoltak…
Egyre szorosabban markoltam a kanalat. Mintha egyre
sötétebb lett volna a helyiségben, és kiszippantották volna
belőle a levegőt.
– Pim… elég! Nyugi!
Nem tudok megnyugodni. Most nem. A pánikroham már
kétszer akkora, karmai már a gyomromat és a torkomat
kaparásszák.
Összerezzentem, ahogy Elder közelebb hajolt hozzám.
Zihálni kezdtem, ahogy összehúzta a szemét.
– Mondj valamit! Mondd el, mivel harcolsz!
A gerincem egy pillanat alatt megmerevedett.
Mondjam el?
Beszéljek hozzád?
Miért?
Úgysem értenél meg.
Úgysem segítenél.
Könnyeim elhomályosították a világot, Elder alakja remegni
és hullámzani kezdett.
 – Jó, ha nem akarsz beszélni, akkor mégis mit akarsz? Ételt
adtam, és ruhát. Ágyat és nyugalmat. Mégis mi a francot akarsz
még tőlem?
Ordítása keresztülhasította őrületem örvényét, és
visszarántott a fojtogató fellegek közül.
Reszkető testemre mutatott, majd odavetette:
– Úgy viselkedsz, mintha ez valami kínvallatás lenne. Pedig
nem az. Ez csak egy vacsora. Emlékszel még, hogy az milyen?
Amikor az emberek evés közben beszélgetnek, és válaszolnak,
amikor kérdezik őket. A kurva életbe, Pim. Ne nézz már úgy
rám, mintha ő lennék! Kurvára nem ő vagyok! Megértetted?!
Kiélesedett a látásom. A pánikroham hagyta űrt torz
hópelyhek töltötték meg.
Elnézést kérek, hogy kényelmetlenül érzem magam.
Elnézést kérek, ha nehezemre esik erre az egészre egy
egyszerű vacsoraként, és nem egy játszmaként tekinteni.
Elnézést kérek, ha nem vagyok tökéletes, csevegő
vacsoravendég.
Elder grimaszolt, és a plafonra emelte a tekintetét.
– Ha már a normális viselkedésnél tartunk, ejtsünk pár szót
arról a ruháról. Úgy lóg rajtad, mint egy kibaszott zsák. Enned
kell, és gondoskodom róla, hogy megfelelő méretű ruhákat kapj.
Csak azért, mert rabszolga voltál, még nem kell úgy kinézned.
Élesen kifújtam az orromon a levegőt. A hópihék jégcsapokká
változtak, és alig várták, hogy újra és újra felnyársalják a testét.
Hogy merészeled!
Undorítónak találod a soványságomat?
Akkor mégis mi a francért mentettél meg?
Elder csak folytatta, dühe figyelmen kívül hagyta az én
haragomat.
– Lehet, hogy ő éheztetett és megvert, néma lány, de én
elvárom, hogy úgy nézz ki, mint egy nő, és ne úgy, mint egy
állat. Amint kikötünk, intézek neked fehérneműt és ruhákat.
Addig is elvárom, hogy bízz a szavamban, és ne rezzenj össze
minden egyes alkalommal, amikor felemelem a kezemet. És
beszélj hozzám! Lépj végre túl ezen a némaságon, és nőj fel
végre!
A hátam megmerevedett az undortól.
Hát most már állat vagyok?
A pánikroham gyűlöletbe csapott át, mely úgy fenyegetett,
mint egy kitörni készülő vulkán.
Megmutatom én neked, milyen állat tudok lenni. Nem kell
felnőnöm. Már felnőttem. Érettebb vagyok, mint te valaha is
leszel. És ha azok után, amiken átmentem, arra kényszerítesz,
hogy fehérneműt és szűk ruhát vegyek fel, akkor megöllek.
Megcsikordult a fogam.
Hallasz?
Azt akarod, hogy szűk ruhát húzzak?
Hát nem!
Hirtelen gondolat söpört végig az agyamon, és nem tudtam
megfékezni. Felnyúltam, és lerángattam a vállamról a ruha
vékony pántját. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Már csak a
félelemtől megkeményedett mellbimbóm tartotta vissza a
súlytalan ruhát attól, hogy felfedje a mellemet.
Elder lefagyott, tekintete sebzett bőrömre tapadt.
– Jézusom, mit művelsz?
Vicsorogni kezdtem.
Szabadjára engedem az állatot.
– A kurva életbe, te tényleg semmit sem értesz, mi?
Előrehajolt, és óvatosan megfogta a könyökömről lógó pántot.
Körme végigkarcolta a bőrömet, ahogy lassan, végtelenül lassan
végighúzta a pántot a karomon, és visszatette vézna vállamra.
Arca obszidiánná változott, tekintete sem fényt, sem
józanságot nem tükrözött.
– Ne tégy próbára! Figyelmeztettelek, Pim. Igyekszem
visszafogni magam, amikor veled vagyok, de még egy ilyen
húzás, és nem vállalok felelősséget a tetteimért. – Felnevetett,
hangja sötét árnyat vetett a falakra. – És ha erre kerülne a sor,
akkor tényleg megtudnád, ki is vagyok valójában. Megtudnád,
hogy Alrik csupán játszadozott, és ebben a történetben én
vagyok a gonosz.
Kiszáradt a szám. A nyelvem fájdalmasan lüktetett.
 Most először hittem el, amit mond. Most először nem próbálta
elrejteni azt, ami benne rejtőzik. Bepillantást engedett a lelkébe,
és egyáltalán nem tetszett, amit láttam.
Egyáltalán nem úriember. Egyáltalán nem kifinomult.
Káosz dúl benne, civilizálatlanság, és alig várja, hogy
szabadon megidézhesse azt a katasztrófát, amit a világára kell
szabadítania.
Nem…
Libabőrös lettem, ahogy ujjai rátelepedtek a vállamra,
emlékeztetve arra, hogy még mindig itt van, és hogy még
mindig az övé vagyok. A rémület jeges rettegéssé vált bennem,
ahogy az ajkáról a szemére néztem.
Nem mozdult, hagyta, hogy magam jussak a
végkövetkeztetésre, hogy olvassak a sorok között, hogy
meghalljam azokat a szavakat, amiket soha nem mondana ki.
Én viszont éreztem. Éreztem minden egyes hangot, minden
egyes fenyegetést, ő pedig nem próbált megnyugtatni, és ettől
legszívesebben felpattantam volna, hogy a tengerbe vessem
magam.
Bedugta az ujjait a pánt alá, majd előrehajolt, és megcsókolta
a vállamat. Korábban is megérintett már. Korábban is
megcsókolt már. És mégis, a ruhám pántjának megigazítása volt
a legerotikusabb dolog, amit velem tett.
– Még mindig háborúzni akarsz velem, néma egérke?
Hátradőlt a székében, a díszesen faragott bútor megreccsent
teste alatt.
Ne hívj egérkének!
– Annyira visszataszítónak találsz, hogy inkább addig
próbálgatod a határaidat, míg nem vágok vissza? Hát annyira
rossz dolog, hogy gondoskodom rólad? Hogy menedéket adtam?
Hogy mindezért elvárok valamit cserébe?
Elállt a lélegzetem.
Végighúzta a körmét a pólóján.
– Nem akartam túlságosan kemény lenni veled, de nagyon
úgy tűnik, hogy nincs más választásom.
Éles levegővételemtől még jobban összehúzta fekete szemét.
 – Nem kérek tőled mást, csupán illedelmességet,
engedelmességet és végső soron a hangodat. Három olyan
dolog, mely nem jár fájdalommal, és melyek miatt nem kell
olyasmivé válnod, amivé nem akarsz.
Kirázott a hideg, hogy milyen közönyösen fektette le a
feltételeit. Hogy milyen egyszerűen hangzottak, holott csak
nagyon nehezen tudnám teljesíteni őket.
– Ha mindezt megteszed, akkor képes leszek távolságot
tartani közöttünk, és tisztességgel bánni veled. Ha nem… nos,
azt meg fogod bánni.
A rejtélyességed álcája mögé rejtőzöl.
Ne próbálj bizonytalansággal fenyegetni!
Csak mondd el, hogy mit akarsz!
A fogamat csikorgatva ejtettem bele a kanalamat a levesbe,
majd megkevertem. Eszem ágában sem volt enni. A nyelvem
folyamatosan emlékeztetett arra, hogy mit veszíthetek el, ha
túlságosan is vakmerő vagyok. Elder a fejébe vette, hogy
meggyógyít. De milyen áron?
A tudatlanság úgy rágta át magát az agyamon, mint egy
vakond, és a vakmerőség újabb és újabb sötét alagútjait fedezte
fel. És ennek már semmi köze sem volt a bátorsághoz.
A tét már a túlélésem volt.
Korábban elnyomott kérdéseim egy gyorsvonat sebességével
és erejével robogtak át rajtam.
Mi akarsz?
Mondd el!
Azonnal.
Mondd el, hogy eladsz! Hogy bántani fogsz. Hogy kihasználsz.
Mondd el, hogy felszabadítasz!
Mondd el, mit fogsz tenni, ha nem engedelmeskedek!
Csak mondj végre valamit, hogy eldönthessem,
szembeszálljak-e veled, engedelmeskedjek, vagy inkább vessem
át magamat a hajód korlátján, hogy végre véget vessek a
szenvedéseimnek.
Egészen addig tudatában sem voltam annak, hogy a dühöm
már fizikai formát is öltött, mígnem a kanál ki nem repült a
kezemből, és festette meg zöld foltokkal a díszes asztalt.
Az ütésre felkészülve előrehúztam a vállamat. Jó nagyot fogok
kapni, az biztos. Pont az ilyenek miatt nem engedtek sohasem
asztalnál enni. Nem voltam méltó arra, hogy olyan eszközöket
használjak, mint az emberek, mert ostoba vagyok, csupán egy
állat, akit csak akkor hívnak oda, amikor a gazdájának szüksége
van rá.
Hiszen ő is állatnak hívott.
Bármilyen vonzalmat vagy büszkeséget is véltem a
tekintetében látni, az most, hogy végre őszinték voltunk
egymáshoz, egy pillanat alatt eltűnt.
Elder nem mozdult.
Csupán mély, nyugodt, lélegzete alatt susogó pólója hangja
hallatszott. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Mit szólnál ahhoz, ha megparancsolnám, hogy ne pocsékold
az ételt? Azt az ételt, aminek a gyomrodban kellene lennie, hogy
kitöltse azt az űrt, amit ő hagyott benned.
Nem mertem felnézni, egyre csak a zöld foltokat bámultam.
Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a tettem
következménye. Egyáltalán nem állt szándékomban térden
állva bocsánatot kérni, vagy könyörögni azért, hogy ne
büntessen meg. A harag, melyet éveken át mélyen elfojtottam
magamban, lassan átszivárgott kriptája repedésein. A szokatlan
belső feszítés – a bennem vicsorgó fenevad – arra ösztökélt,
hogy kimondjam: „Kérlek, soha többet ne felejts el semmit!”
Soha többet ne engedd, hogy alig létezz.
Harcolj!
Vagy vessz el!
Nincs több túlélés.
Nincs több elfogadás.
Az ujjaim a tenyerembe vájtak, ahogy ökölbe szorítottam a
kezemet. Még a törött kezem is minden tőle telhetőt megtett,
hogy ökölbe ránduljon. Magamra voltam dühös, és magamat
gyűlöltem, amiért ilyen hosszú ideig éltem a pokolban, és
hagytam, hogy egyre csak folytatódjon a rémálmom.
Miért nem ölted meg magad korábban? Miért nem ölted meg
őt korábban?
Mert minden lehetőségtől megfosztott!
Megpróbáltad, emlékszel?
Az idő már ködbe borította a múltamat, melyen át úgy tűnt,
hogy más lehetőségeim is lettek volna. A felismerés összetört,
mert rámutatott, hogy bár erősnek hiszem magam, nagyon
gyenge vagyok.
Semmit sem tehettél.
Most azonban már más vagy. És soha többet nem hajolsz meg
senki előtt.
Soha.
Ha Elder azt várja, hogy majd szolgálni fogom, akkor
baszódjon meg, és bassza meg a szolgálósdiját is.
Ma este a tengerbe vetem magam. Nem azért, mert már
semmim sincsen, hanem azért, mert végre elég bátorságot
gyűjtöttem ahhoz, hogy azt mondjam, nem.
És még az sem zavar, ha ezzel a holnapra mondok nemet.
Elég volt!
– Mi kavarog a fejedben?
Vicsorogtam.
Ő megmerevedett.
– Úgy nézel ki, mintha legszívesebben visszamennél, hogy
újra és újra megöld. – Oldalra billentette a fejét, és minden
egyes belégzésemet, kilégzésemet és rezzenésemet górcső alá
vette. – Dühös vagy rám, amiért visszamentem érted? Azt
kívánod, bárcsak ne tettem volna, és véget vethettél volna az
életednek ahelyett, hogy belekóstoltál volna valami újba?
Nem ismersz.
Szállj ki a rohadt fejemből!
– Szóval erről van szó. Dühös vagy.
Olyan leereszkedően beszélt hozzám, hogy legszívesebben
kivájtam volna a szemét. Több ez, mint düh. Pusztító harag. A
fékezhetetlenség vadság előszele.
Azt hiszed, hogy rám ijeszthetsz, és büntetlenül
lebecsülhetsz?
Tévedsz.
 Torkig vagyok ezekkel az ostoba trükkökkel.
Hidegen elmosolyodott, és minden kedvesség eltűnt az
arcáról.
– Nem meglepő, hogy azok után, amin átmentél, dühös vagy. –
Előrehajolt, vonásai élesek és könyörtelenek voltak. – De ha egy
kurva percig is azt hiszed, hogy rajtam vezetheted le a dühödet,
akkor garantálom, hogy nagyot fogsz csalódni.
Zihálni kezdtem, a mellkasom évek óta nem emelkedett és
süllyedt ilyen gyors ütemben. Összezúzott bordáim fájdalmasan
jajdultak fel.
– Ha nem látnám a szemedben a tüzet, még azt gondolnám,
hogy hiányzik neked az az istentelen hely.
Lefagytam.
Azt hiszed, szerettem, hogy megvertek?
Azt hiszed, élveztem, hogy rabszolga voltam?
Elder elgondolkozva lökte arrébb a villáját a középső ujjával.
– Ismerted az ottani szabályokat. Mindent tudtál arról a
rohadékról, aki Gazdának hívatta magát. Tudtad, mikor mire
számíthatsz. – Fekete szeme újra megállapodott az arcomon,
tekintete a széknek szögezett. – Hiányzik neked ez a
kiszámíthatóság. Még akkor is, ha ez előbb-utóbb az életedbe
került volna. Vagy az ő, vagy a saját kezed által.
Titkokkal teli csend telepedett ránk.
Néhány másodpercig hallgatott. Aztán végigsimította a haját,
és szinte suttogva szólalt meg.
– Meghúztad a ravaszt. Láttam, hogy örömmel veszed el az
életét. Bár a véredet ontották a sérülések, amiket okozott, mégis,
abban a pillanatban levetetted a láthatatlan láncaidat. –
Motyogva folytatta. – De nem ez volt az a pillanat, amikor véget
vetettél a kiszámíthatóságnak. Ezt még az előtt megtetted, hogy
gyilkossá váltál volna.
Hirtelen éles levegőt vettem, ahogy tollpihe könnyedségű
ujjait végighúzta az ajkán.
– Hanem akkor, amikor visszacsókoltál.
Éles fájdalom nyilallt a nyelvembe, ahogy nagyot nyeltem.
– Abban a pillanatban megváltoztattad a jövődet, hogy
beengedtél az ágyadba.
Nem engedtelek.
Nem volt más választásom.
Megnyalta az alsó ajkát, majd hidegen elmosolyodott.
– Érzem, hogy próbálsz megfejteni, néma egérke. Érzem, hogy
puhatolózol és figyelsz. Ne hidd, hogy nem vettem észre. Tudni
akarod – nem, tudnod kell –, hogy mihez akarok kezdeni veled.
Olyan hangosan ordítod a kérdéseidet, hogy szinte
megsüketülök tőlük.
Felállt, ellépett az asztaltól, és hol rám, hogy a kifröcskölt
levesre pillantott.
– De egészen addig nem fogod megtudni, hogy ki vagyok,
amíg meg nem kapom, amit én akarok.
Az elhatározás egy pillanat alatt átrajzolta a vonásait,
odasietett a fal mellett álló komódhoz, melyen egy hatalmas
gyertyatartó, és abban nyolc gyertya állt, és kirántotta az egyik
fiókját.
Néhány pillanattal később lecsapott elém az asztalra egy
jegyzetfüzetet és egy tollat. Arrébb lökte a levesemet, és ujjával
a papírra bökött.
– Beszélj!
Összerezzentem, de nem görnyedtem le. Már képtelen voltam
számontartani a gondolataimat. Tegnap még a hálában
fuldokoltam, hogy mi mindent tett értem. Ma valódi
szándékának sejtelme fojtogatott. És a harag. Mérhetetlen.
Harag. A gyűlölet egyre hevesebben perzselt, és porrá égette a
gondolataimat.
– Beszélj, Pimlico! Ez a legkevesebb azok után, amit érted
tettem.
Értem tettél?
Azt mondd el, hogy mit fogsz tenni velem!
Beszélgessünk inkább arról!
Az ujjaim alig várták, hogy a toll köré fonódjanak, de nem
azért, hogy hozzá szóljak, hanem azért, hogy Senkinek írjak.
Hogy megkérdezzem ismeretlen, láthatatlan barátomat, hogy
mégis hová tegyem új gazdámat és új börtönömet. Meneküljek?
Öljek? Egyiket sem, és csak hódoljak be?
Minél hosszabb ideig tart Elder ebben a biztonságos világban,
hogy minden egyes lélegzetemmel az adósságának egy darabját
rójam le, annál inkább ragad majd magával az őrület örvénye.
Túl sokáig éltem áttörhetetlen falak között. Azt tudtam, hogy
Alrikot hogyan élhetem túl. Tudtam, hogyan készítsem fel
magamat a büntetésekre. És tudtam, hogy utána hogyan
ragasztgassam össze széttört darabkáimat. Ennyi volt az egész.
Fogalmam sem volt, hogy mást hogyan viselhetnék el.
És miért is kellene mást is elviselnem?
Fogalmam sincs, hogyan legyek Pimlico ebben az új világban.
Fogalmam sincs, hogy mivé válok közben. Hogyan tudnék
olyanná válni, mint amit Elder akar, ha egyszer nem tudom,
hogy mit akar?
Akkor ne legyél Pim!
Légy valaki más!
De ki?
Olyasvalakivé kell válnom, aki túl tud járni Elder Prest eszén.
De még csak azt sem tudom, hogy ki ő!
Újra reszketni kezdtem. Gyorsan és hevesen.
A testem elárult. Dühömbe egyre több zavarodottság vegyült.
Gyűlöltem magam, amiért fizikai reakciókat váltott ki belőlem
Elder. Fölém hajolt, forró lehelete megrebegtette szempillámat,
követelőzése agyonnyomott.
– Írd le, hogy mit akarsz. – Felvette a tollat, letépte róla a
kupakot, és megragadta a kezemet.
Meg sem rezzentem, amikor az ujjaim közé dugta a hideg
műanyagot, és kényszerített rá, hogy ragadjam meg.
– Írd le, hogy mire gondolsz. Egyelőre azzal is megelégszem,
ha egyetlen kibaszott szót írsz.
Hátralépett egyet.
Még mindig a kezemben tartottam a tollat, de nem állt
szándékomban engedelmeskedni neki.
A szavak elillantak elmémből. Mintha az összes betű
jelentését is elfelejtettem volna. A remegés addig erősödött,
hogy már összekoccantak a fogaim, és beleakadtak sérült
nyelvembe. A korábban visszavonuló pánikroham most új
erőre kapott.
Megrándultam, ahogy metszőfogaim éle megkarcolta a
nyelvemet. Hamarosan megéreztem a vér enyhe ízét is.
– A Krisztusát! – sziszegte Elder. – Hányszor kell még
elmondanom, hogy nem foglak bántani?
Hazugság.
Éppen most ismerted el!
Ledobtam a tollat, és kényszerítettem magam, hogy felnézzek
rá. A fogam újra beleakadt feldagadt nyelvembe. Nem tudtam
ellenállni a nyelési reflexnek, és a számat elöntő fémíztől
grimaszra rándult az arcom. Egy vércsepp valahogy utat talált
repedezett ajkaim között, végiggördült az államon, és vádlón
lecseppent a jegyzetfüzetre.
Mély levegőt vett, és a bíborvörös foltot bámulta.
Választ akart?
Hát ezt a választ érdemli.
Vérrel írva.
– Állj fel! – vakkantotta.
Engedelmeskedtem, és kissé hátratoltam a székemet. Az, hogy
végre szabadjára engedte a dühét… nem volt kellemes, de
legalább ismerős.
Éppen ehhez szoktam hozzá.
A haragjával tudok mit kezdeni, mert meg tudom jósolni,
hogy mi következik ez után, és ki tudom kapcsolni az elmémet.
Átveszi az irányítást az önvédő mechanizmusom, és hamarosan
szabad leszek. A lelkem hamarosan ledobja a horgonyt, és
eltűnik a mélyben.
Hála az égnek!
A sok gondolkodás miatt kezdtem megváltozni.
A sok szabadidő és a sok felmerülő kérdés miatt kezdtem
aggodalmaskodni.
De ez… ez legalább már ismerős.
Elder dühösen szorította ökölbe a kezét.
– Azt hiszed, megengedhető, hogy a jelenlétemben vérezz?
Épp eleget tettem már azért, hogy végre ne kelljen vérezned.
Vagy talán így köpsz arcon, jelezve, hogy nem tettem eleget? –
Előrelépett, a mellkasa majdnem hozzáért az enyémhez.
Egyre gyorsult a légzésem, ahogy megadtam magamat az
erejének.
Egyre mélyebbre és mélyebbre húzott az örvény, a
biztonságos semmi.
Gyűlöltem magam, amiért a haragját sokkal könnyebben el
tudtam fogadni, mint a kedvességét. Hogy azért kerestem a
gyűlöletét, mert képtelen voltam megbízni a nyugalmában.
Nem pillantottam fel, tisztelettudóan a cipőjét bámultam. Az
ép kezemmel letoltam a vállamról a ruhám egyik pántját. Aztán
a másikat is. A ruha végigcsúszott a testemen, én pedig
meztelenül álltam előtte.
A helyiség férfias dühvel telt meg, ahogy Elder egy pillanat
alatt kiegyenesedett, és botorkálva hátrálni kezdett.
– Te meg mi a francot csinálsz?
Azt, amire tanítottak.
Az elmém már visszavonult a rejtekére, ahol nem eshet
bántódása. Végre nyugalomra lelt, miután oly sokáig kergette a
saját farkát az értelmetlen kérdések viharában.
A testem vette át az uralmat, és a testem a szokásai rabja.
Lerogytam merev és göcsörtös térdeimre, és fejet hajtottam
előtte.
Hiszen ellopott engem.
Akkor akár el is kezdhetne úgy használni, ahogy szándékában
áll. Mindkettőnknek jobb lenne, ha megmaradnánk a saját
szerepeinkben, hogy végre visszavonulhassak a burkomba,
mely mostanra már az otthonom lett.
Azt hittem, hogy vagyok olyan erős, hogy visszatérjek a való
világba. Azt hittem, nem törtek meg annyira, és azt hittem, hogy
ha valaha is visszakapom a szabadságom, képes leszek kilépni
az árnyékból, nevetni, beszélgetni, és úgy szeretni, mint
bármely másik ember.
De most már tudom, mi az igazság.
Elder furcsa törődése valami olyasmire ébresztett rá, amiről
sosem hittem volna, hogy lehetséges. Rájöttem, hogy
megtörtem. Az a sok belső monológ csak arra volt jó, hogy az
időt húzzam. Mind csak fikció volt.
Egy hazug vagyok.
Még lejjebb hajtottam a fejemet, a hajam átzuhant a
vállamon.
Ennek ellenére Elder még mindig nem mozdult.
Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó, és a léptek hangjával együtt
beáramlott a főfogás aromája is.
Egy pillanat alatt felrobbant a helyiség.
– Tűnj a picsába innen! – ordította Elder.
Egy tányér zuhant a földre, majd hallottam, hogy
szétgurulnak róla a főtt burgonyák. Elmotyogott elnézést
kérések húztak el a fejem fölött, majd visszacsukódott az ajtó, és
a helyiséget újra uralma alá hajtotta a mélységes csönd.
Elder közelebb lépett hozzám, fekete bakancsa hozzáért
meztelen térdemhez.
Nem húztam összébb magam, és nem hátráltam. Az elmém
már szabadon szárnyalt, minden, ami hátramaradt belőlem,
már Elder kezében volt.
Nem érdekelt.
Térdei hangtalanul rogytak meg, ahogy leguggolt, és
megragadta az államat.
– Semmilyen körülmények között nem teheted meg ezt újra.
Megértetted?
Üres tekintettel néztem át az arcán.
Megrázott.
– Figyelj rám! Ne merj eltűnni! Ne merj úgy kezelni, mint azt
a rohadékot! Ne akard, hogy olyasmivé váljak, ami ellen
annyira küzdöttem, hogy elkerüljem! Nem fogok visszaesni.
Miattad biztos nem. Senkiért sem. – Ujjai belemélyedtek az
arcomba. – Bármennyire is számítasz rá, és bármennyire is
örömteli lenne, megmondtam, hogy nem foglak bántani. És ezt
komolyan is gondoltam.
Mondani könnyű.
Tudom, hogy milyen könnyű hazudni.
Elder felmordult és felállt.
 Összerándult a hasizmom, és vártam, hogy belém rúgjon, de
semmi sem történt. Ehelyett a karjába vett, és ugyanúgy
felemelt, mint akkor, amikor a karjában vitte ki vérző testemet
a fehér villából.
Berúgta az étkező ajtaját, végigcipelt a hajón, és ezúttal nem
várta meg a liftet, hanem a lépcsőt választotta, és mogorván
visszavitt a szobámba.
Minden egyes lépte egy pont volt furcsa beszélgetésünk
mondatainak végén. Minden egyes lélegzetvétele egy zárójel
volt felfedett igazságaink körül, melyeket aztán éppen olyan
gyorsan mocskoltunk be hazugságainkkal.
Már nem tudtam, hogy mi valóság, és mi nem. Melyik
fenyegetés igaz, és melyik igazság hamis. Amint becsukta
mögöttünk a szobám ajtaját, Elder ledobott az ágyra, ellépett
mellőlem, és a kezébe temette az arcát.
– A francba, már fogalmam sincs, mit művelek.
Én csak feküdtem ott meztelenül, vártam, és tudtam, hogy
jobb, ha nem mozdulok.
Fel-alá járkált, és magában motyogott. Végül visszasétált
mellém. Hatalmas kezei a csípőmön landoltak, az ágy szélére
húzott, ahol aztán a lábaim közé dugta farmerbe bújtatott
lábait.
– Hát ezt akarod? Hogy az akaratod ellenére basszalak meg?
Hogy az engedélyed nélkül használjalak?
Ujjai véraláfutásokat hagytak a bőrömön. De ez sem volt
újdonság.
– Mondd el, hogy miért! Miért választod a fájdalmat, amikor
én biztonságot akarok nyújtani neked? Amikor olyan kurva
keményen igyekszem, hogy jobb ember legyek. Hogy
megvédjelek magamtól, éppen úgy, ahogy tőle is megvédtelek.
Alig hallottam a kérdését védőburkom mélyén.
Nem pislogtam és nem is nyeltem, üveges tekintettel
bámultam magam elé.
– Tudod, mit gondolok, Pimlico? – Úgy köpte ki a nevemet,
mintha egy boszorkány átka lenne. – Szerintem el vagy veszve.
Most először kaptál engedélyt pihenni, és most először nem
fenyeget szenvedés. Végre kezdesz visszaemlékezni, hogy
milyen is a normális élet, és kurvára megrémít, hogy mennyire
vágysz rá.
Erősebben szorított meg.
– És amikor az elméd elkezdte elfogadni ezt – hogy igen,
megérdemled ezt, és igen, mostantól ilyen lesz az életed –,
kurvára megrémültél. – Fölém hajolt, izzó, kemény izmai
nekifeszültek törékeny testemnek.
Meg sem próbálta elrejteni a merevedését, minden
szégyenérzet nélkül dörgölte hozzám.
– Gyenge vagy. Az erőt, amit megláttam benned, és a
megtörhetetlen bátorságodat néhány egyszerű kérdés semmivé
tette. Hagytad, hogy az ismeretlen magába szippantsa azt, aki
valójában vagy, te pedig visszasüllyedtél abba a szerepbe, amin
kívül nem ismersz mást. Ezért pedig kibaszottul szánlak.
Ajka végigtáncolt az arccsontom vonalán, majd nyelve
végigsiklott a fülkagylómon.
– Akár itt helyben megbaszhatnálak. Megcsókolhatnálak,
megüthetnélek, kikötözhetnélek, és mindenféle ocsmány dolgot
művelhetnék veled, és te még csak meg sem próbálnál
ellenállni. A francba is, hát azt várod, hogy ezt tegyem, és éppen
ezért olyan beteg ez az egész helyzet. A szavamat adtam, hogy
nem foglak bántani, de te nem hallgattál rám.
Megfeszült a teste, és még keményebben nekem nyomta
magát.
Nem volt sem rossz, sem jó érzés. Csak nyomás. Olyan
nyomás, amihez már régen hozzászoktam, miközben a lelkem
mélyén kialakított elérhetetlen menedékbe vonultam vissza.
– És nem elég, hogy nem hallgattál rám, nem is hittél nekem.
Nekem pedig komolyan megfordult a fejemben, hogy azt
tegyem, amit vársz tőlem. Igen, meg akarlak baszni. – Újra
nekem feszült a csípője. – Igen, bántani akarlak. – Végighúzta a
fülemen a fogait. – Mert akkor talán már nem várnád mindig a
legrosszabbat.
Teste melegétől izzadságcseppek ültek ki a bőrömre.
Nem kaptam levegőt a súlya alatt, de nem mozdultam és nem
könyörögtem. Ha meg akar fojtani, akkor örömmel ölelem
magamhoz a halált. Kegyes halál lenne, mert sokkal
rosszabbakat is el tudok képzelni.
Ekkor azonban leszállt rólam, visszarakott az ágyba, és
megigazította acélkemény sliccét.
– De az túl könnyű lenne. Azt hiszed, irányíthatsz engem? Azt
hiszed, rávehetsz valami olyasmire, amit soha nem tennék
meg? Hogy megint olyasvalamivé váljak, ami ellen egész
életemben küzdöttem? Hát baszódj meg! Baszódj meg, és baszd
meg a kondicionálásodat is, ami ilyenné tett!
Az ajtó felé indult, és úgy kezdte igazgatni a pólóját, mintha
egy seregnyi elegáns diplomata várná a túloldalon.
– Egészen addig, amíg nincs bátorságod elhinni, hogy nem
foglak bántani, addig amíg nem fogadod el, hogy mit tett veled
az a rohadék, addig nem látsz újra. Nincs időm összetört
dolgokra, főleg olyan rabszolgákra, akikről azt hittem, hogy
sokkal erősebbek, mint valójában.
Azzal megfordult, és anélkül, hogy egyszer is visszanézett
volna, kiment.
Ahogy bevágta az ajtót, a csend úgy zuhant a helyiségre, mint
egy guillotine.
Pár másodpercig még levegőt is elfelejtettem venni. Egy ideig
még a belső burkomban ücsörögtem, ahol képes voltam
figyelmen kívül hagyni a történtek okozta fájdalmakat. Ahol
nem kellett tudatosulnia bennem, hogy mivé váltam. Ahol nem
éreztem a szégyent, hogy mi vagyok, és a bűntudatot, hogy
egyáltalán nem vagyok olyan jó, mint ahogyan azt hittem.
De aztán újra elöntött a düh, kirángatott a burkomból, és
visszavonszolt az élők sorába.
Oly sokáig fogtam vissza a haragomat, hogy régóta már csak
úgy gomolyog körülöttem, mint egy vastag füstfelleg, mely nem
találja a kéményt. Nem volt hova kitörnie, nem voltak könnyek,
amiket elsírhattam volna, és nem voltak sikolyok, melyek
szétszaggathatták volna a tüdőmet.
De itt, ahogy meztelenül és sebezhetően feküdtem az ágyon,
túl sok sebbel és túl kevés erővel ahhoz, hogy összerakjam
lelkem darabkáit, végre mindent kiengedtem magamból.
Mindent elveszítettem.
Már nem voltam az édes, engedelmes kis Tasmin, aki azonnal
felpattant, ha mondták, és aki megvetette a pompát. De már a
gyáva, megtört Pimlico sem voltam, akinek a körmei belevágtak
a plafonról lógó szépséges selyembe.
Nem én voltam az a valaki, aki most felpattant az ágyról,
párnákat kezdett dobálni, fellökte a székeket, és összetörte a
tengeri állatokat ábrázoló porcelánfigurákat.
Kétévnyi könnyet sírtam el.
Csuklottam és nyüszítettem és fuldokoltam, ahogy a nyelvem
lüktetett a fájdalomtól.
Elveszítettem önmagamat.
És már egyáltalán nem érdekelt, hogy valaha is megtalálom-e
újra.
 MÉGIS MI A FASZT művelek?
A kérdés beégett az idegpályáimba az elmúlt két napban.
A legjobb lenne, ha kikötnék, és némi pénzzel meg
ruhaneművel (amit valószínűleg úgysem viselne) egyszerűen
partra tenném, és végérvényesen megszabadulnék tőle.
Nincs nekem időm erre. Nem engedhettem meg magamnak
azt a luxust, hogy visszatérjek arra az útra, amit oly sok
szenvedés árán voltam képes elhagyni. Megvan nekem a saját
bajom, nemhogy még az ő terheit is cipeljem.
Talán azt hitted, hogy abban a pillanatban ki tud lépni az előző
életéből, ahogy a hajódra teszi a lábát?
Ha őszinte akarok lenni, akkor igen, rohadtul erre
számítottam. Hős megmentőnek képzeltem magam, akire
rámosolyog, és hálából végre kinyitja azt a sebes kis száját, és
azt mondja: Köszönöm Elder, hogy megmentetted az életemet.
Mit szeretnél tudni rólam? Egy nyitott könyv vagyok a számodra,
olvass belém, kutasd ki a titkaimat!
Beletúrtam a hajamba, könyököm belemélyedt az asztal
lapjába.
Semmi sem a tervek szerint alakult. A szenvedései láttán
pedig rádöbbentem arra, hogy én mennyire szenvedek. Hogy
mennyire magamba zárkóztam, és úgy tettem, mintha
mindenem meglenne – hogy az üzletem révén egész vagyok,
hogy nem akarok mást, csak vagyont, a hajómat és a tengert.
Kiderült, hogy az egész egy kibaszott hazugság.
Szabályokkal vettem körül magam, és minden trükköt
bevetettem annak érdekében, hogy ne vegye át fölöttem az
irányítást a bennem lappangó függőség. De ez a lány képes volt
kizökkenteni, és a vacsoránál felfedtem neki néhány
legsötétebb titkomat.
Nem így kellett volna történnie.
Nekem kellett volna feltörnöm őt, nem pedig fordítva.
Kibaszott nőszemély.
De még elkeseredettségében is volt annyi bátorsága, hogy
kimutassa, mennyire összezavarom.
Aznap este, amikor visszavittem a szobájába, csak feküdtem
az ágyamon, és képtelen voltam elaludni. Minden egyes szavát
felidéztem, amit Senkinek írt, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy a helyébe képzeljem magam, és rájöjjek, én
hogyan birkóztam volna meg a helyzettel.
De túlságosan felkavaró volt a gondolat, hogy valaki
fizikálisan és lelkileg is bántalmazna. Fel sem tudtam fogni,
milyen lehet együtt élni egy ilyen szörnyeteggel. Én is kemény
dolgokat éltem meg, de ezekért én voltam a felelős, nem pedig
egy romlott rohadék, aki azt képzelte, hogy tulajdonosa lehet
egy emberi lénynek.
Rég elfeledett emlékek törtek fel, azzal fenyegettek, hogy
visszarántanak a mélybe.
Két kezem a koponyámra nyomtam, és igyekeztem
visszaszorítani őket.
Kurvára ne…
De már késő volt.
Nem voltam képes megállítani az emlékeket, melyek
magukkal ragadtak, és visszarántottak egy olyan korba, mely
elől nem tudtam elmenekülni. Tizennyolc évvel ezelőttre,
amikor minden véget ért, és egyben elkezdődött.
Anyám sírt.
Négy hónapon át minden egyes éjjel sírt. És mivel énmiattam
könnyezett, a szívem lassan belefulladt a könnyeibe. Nem volt
újdonság a szégyen. A bűntudat sem. De nem akartam megtenni,
amit végül megtettem. Ha vissza tudnám fordítani az időt, és
valahogy képes lennék megakadályozni a katasztrófát, akkor
megtenném.
De elfogadtam a büntetésemet: azt, hogy csalódott bennem, azt,
hogy kitettek az otthonunkból… meghajlottam a vezeklés súlya
alatt, mert anyámnak szüksége volt arra, hogy szenvedjek.
Tudnia kellett, hogy érzem tetteim súlyát, és elfogadtam, hogy
mindennek én vagyok az oka.
Mert én is voltam.
A kurva életbe, mennyire én voltam.
– Okaszan, kérlek…
Körülnéztem a mocskos sikátorban, amire három nappal
ezelőtt bukkantunk rá, hogy biztos legyek benne, hogy senki sem
lát minket, és leguggoltam mellé.
– Helyrehozom. Ígérem.
Ahogy a vállára tettem a kezemet, elhúzódott tőlem. A
szeretetem visszautasítása fájt ugyan, de korántsem annyira,
mint az elején.
Az első, utcán töltött éjszakánk volt a legrosszabb, egész
tizenhárom éves életem alatt. Hiányzott a szobám, a csellóm, a
kényelmes, ha nem is gazdag életem. De az már nincs többé. Az
öcsém sincs többé. Az apám sincs. A házunk sincs.
Magamon kívül semmi mást nem tudtam megmenteni, csak az
anyámat, aki azóta is csak átkozta minden lépésemet.
– Mégis hogyan hozhatnád helyre? Semmink sincs! Senki sem
fog befogadni minket. Magunkra maradtunk.
Sírása még jobban a koszos betonba préselt, melyre néhány
káposztalétől nedves kartonpapírt fektettem, amiket a mögöttünk
lévő szemetesben találtam.
– Szerzek munkát. Valaki fel fog venni. Újra lesz otthonunk.
 A szél egy darab újságpapírt sodort felénk a sikátorban,
melyben éjszakára húztuk meg magunkat. Elkaptam a papírt.
New York nem éppen szívélyes vendéglátó azok számára, akik
az utcán keresnek menedéket. Főleg nem ősszel. A levelek színe
zöldről rozsdára változott, a csípős reggeleket pedig hamarosan
fagy és hó váltja fel.
Még az előtt helyre kell hoznom mindent!
Anyám a könyökhajlatába temette az arcát, és még
keservesebben sírt.
Fekete hajában megcsillantak a fölöttünk lévő, vidámságot
árasztó lakások halvány fényei. Kitekeredett nyakkal bámultam a
két épületre, melyek között meghúztuk magunkat, és melyeknek
ablakában vacsorát főző és szeretteikkel nevetgélő emberek
árnyai táncoltak.
Gyomrom hangosan mordult fel, üres vadsággal szaggatta szét
a sikátor csendjét. Tegnap reggel óta nem találtunk ehető ételt.
Az, amit tettem… egyszerűen megbocsáthatatlan.
A mindent elöntő öngyűlöletembe szégyen vegyült, mely egyre
csak erősödött, ahogy anyám egyre jobban sírt mellettem. Csinos
blúza és farmerje mocskosan lógott rajta. Mintás kimonóival és
apám vasalt öltönyeivel teli gardróbjából nem maradt már csak
hamu és törmelék.
Végigsimítottam az újságpapírdarabot, amit a szél repített oda
hozzám. Négyzetté hajtottam, letéptem szakadt széleit, és
hozzáláttam, hogy valami szebbet varázsoljak a gyűrött
papírdarabból.
Anyám, mint minden este, most is katatón kómába sírta magát,
én pedig csak ültem ott mellette csendben, és origamit
varázsoltam a szemétből. Remegő ujjakkal formáztam meg a
nyíló rózsa szirmait, majd gyengéden anyám ökölbe rándult
kezébe csúsztattam.
Megöleltem, és fogadalmat tettem.
– Helyre fogom hozni. Nem érdekel, hogy túl fiatal vagyok
ahhoz, hogy dolgozzak. Kerítek pénzt, és helyrehozom, amit
tettem.
Anyám remegve sóhajtott fel, és tudom, hogy nem hitt nekem,
de békeajándékként készített rózsámat legalább elfogadta. A
vállamra hajtotta a fejét, könnyei lassan felszáradtak.
Nem mondott semmit, de nem is kellett. A kétségei, a csalódása
és kétségbeesése így is fülsiketítő volt.
Nem hitt nekem.
Én sem hittem magamban.
Mégis mit tehetnék? Egy hülye kisfiú, aki semmihez nem ért,
csak a csellózáshoz és az origamihoz.
Ahogy a hold egyre feljebb kúszott az égen, a hőmérséklet
addig csökkent, hogy a leheletünk szellemként sodródott el az
éjszakában, a kartonpapír takaróink pedig már semmit sem
értek, én tehetséggel megáldott kezemet bámultam, mely semmi
mást sem adott nekem, csak bánatot és gyászt.
Büszke voltam a kezeimre – arra, amire képesek voltak. Most
azonban azt kívántam, bárcsak valaki levágná őket.
De…
Várjunk csak.
Ahogy két tenyeremet és tíz ujjamat nézegettem New York
lüktető fényeiben, egy terv körvonalazódott a fejemben. Már az
előtt lejátszottam első akkordomat, hogy megtanultam volna
járni. Már az előtt gyönyörű origamikat hajtogattam, hogy
megtanultam volna írni. Ha már ilyen ügyesek az ujjaim, akkor
esetleg… valami mást is megtanulhatnának.
Valami hasznosabbat.
Valami olyasmit, aminek hála túlélhetnénk ezt a helyzetet, és
egy napon felemelkednénk oda, ahonnan alázuhantunk.
Rossz irányba kormányoztam az életünket. Ideje volt, hogy
magam is rosszá váljak, és helyrehozzam a hibámat. Akkor végre
nem fognak mihaszna kölyöknek tartani, aki csak magával
foglalkozik.
Nem.
Elhatároztam, hogy tolvaj leszek.
Zsebtolvaj.
És minden embertől ellopom az utolsó centjét is, ha ezzel
elnyerhetem a családom megbocsátását.
Kirázott a hideg, amikor végre engedett az emlék szorítása.
Hideg verejték gördült végig a gerincemen.
Amikor megváltozott az életem, és nem éhesen, hanem teli
hassal fekhettem le, rongyaimat pedig rám szabott öltönyökre
cseréltem, azt hittem, ezzel a megbocsátást is elérem. Hogy
mindezzel képes leszek eltörölni azt a szégyent, amit a
családunk nevére hoztam, és végre visszafogadnak.
De nem így történt.
Nem csak arról volt szó, hogy kerültek. A lehető legrosszabb
büntetést mérték rám. Szellemnek neveztek. Arra kárhoztattak,
hogy életem végéig egyedül, a családom nélkül éljek.
Elvesztem, akárcsak Pimlico.
Ekkor pedig az egyetlen olyan dolog felé fordultam, ami
megmenthetett. Ami elfogadott.
A bűn felé.
A piti lopásokból illegális vállalkozások születtek, és
bármennyire is igyekeztem kihámozni magam, egyre inkább
belegabalyodtam a bűnök ragacsos hálójába, és egyre
mélyebbre süllyedtem az alvilágban.
De minden egyes sötét lépésemmel egyre közelebb kerültem
végcélomhoz.
A célomig vezető út során azonban nincs mellettem helye egy
néma rabnak. Nem számít, hogy milyen könnyedén játszadozik
az érzelmeimmel.
Ne gondolj már rá folyton!
A parancs visszhangokat vert a koponyámban, és bár tisztán
hallottam, könnyű volt nem törődni vele.
Lecsuktam a laptopomat, felálltam, és masszírozni kezdtem a
tarkómat. Le kellene mennem Selixsszel a ringbe, vagy úsznom
kellene egyet. Akkor talán minden Pimlico felé irányuló
gondolatom elillanna, és végre újra arra koncentrálhatnék,
hogy ki vagyok, és hogy mi a francot kezdjek az életemmel.
Ahogy kiléptem az irodámból, már el is kezdtem kigombolni
az ingemet. Az iroda nincsen messze a hídtól. Ebben az órában
nem Jolfer, a kapitány van szolgálatban, hanem Martin.
Biztos kézzel navigál, és feltétlenül engedelmes.
Nem igazán volt kedvem most Martinnal verekedni, de a
francba is, jól fog esni egy úszás. Ahogy kiléptem a fedélzetre,
felnéztem a fekete bársonyon szétszórt csillagokra. Csak
pislákoló fényük világította meg a hajót. Se városi fények, se
házak, se autók.
Csak a Fantom formás ablakainak fénye járt táncot a lusta
hullámokon.
Ahogy beléptem a hídra, rögtön megpillantottam, akit
kerestem.
– Martin, állítson le minden motort. Tartsa ezt a pozíciót.
Martin idősebb, mint Jolfer, hófehér haja pedig majdnem
olyan fényes, mint a csillagok. Bár hatvanéves, arcát alig
szabdalják ráncok, valahogy sikerült elkerülnie, hogy a
rengeteg tengeren töltött idő, a sós levegő és a nap nyomot
hagyjon az arcán.
– Ezúttal mennyi időre, uram? – kérdezte, és máris
nyomogatni kezdte a gombokat, hogy leszóljon a gépterembe,
hogy állítsák le a motorokat.
– Két órára. Nem fogok sietni.
– Nem gond. Maradjon csak, ameddig jólesik. – Elmosolyodott,
mert pontosan tudta, hogy mire készülök. A személyzet minden
tagja tudta, hogy a főnökük szeret furcsa helyeken és még
furcsább időpontokban úszkálni.
A Csendes-óceán közepén? Miért is ne?
Egy órával napfelkelte előtt, amikor még mindenki aludt? Hát
persze.
Úsztam már púpos bálnák, delfinek és néhányszor még
cetcápák között is. Egyáltalán nem féltem. Felfeküdtem a vízre,
hagytam, hogy elringassanak a hullámok, és néztem, ahogy a
nap korongja felbukkan a horizonton.
Ez a hajózás szépsége.
– Benézek, ha végeztem. – Megfordultam, és elindultam.
– Nem szükséges, uram. Majd leküldök valakit, hogy
megnézze, épségben visszatért-e. Itt túl mély a víz, szóval nem
vetünk horgonyt, de a motorok segítségével képesek leszünk
egy helyben maradni.
Tudtam, mire céloz.
 – Nem hátul leszek. Az oldallétrán megyek le, nehogy
beszippantson a hajócsavarok keltette örvény.
Martin felnevetett.
– Tudom, hogy tudja, hogy mennek a dolgok. Attól tartok,
rossz szokásom, hogy mindig figyelmeztetem.
Visszafogott mosolyra húztam a számat.
– Jó tudni, hogy komolyan veszi a munkáját és a testi
épségemet.
Kimentem a hídról, de nem mentem vissza a kabinomba,
hogy átöltözzek.
Elég lesz a fekete alsógatyám is. Elvégre is ki kíváncsiskodna
az éjszaka közepén, a vaksötétben?
Lesétáltam a tizenhárom szintes hajó legalsó emeletére, ahol
már csak a tenger kék tükre ringott alattam, kioldottam az
övemet, lerúgtam a cipőmet, és lerángattam magamról a
pólómat.
Amint megszabadultam a ruháimtól, kinyitottam a korlátot,
és beugrottam a vízbe.
 A TEGNAPI NAP nagyon durva volt.
Amint elengedett, és amint engedélyt adtam a lelkemnek,
hogy visszavegye az irányítást, nem tudtam tovább tartani
magam.
Egész éjjel sírtam.
Egész nap bőgtem.
És mire a nap felemelkedett és újra a tengerbe süllyedt, az
egész arcom sajgott, a nyelvem lüktetett, a fejem pedig
hasogatott a kiszáradástól.
A személyzet tagjai igyekeztek rávenni arra, hogy egyek,
tortákat és más finomságokat hoztak, és még azzal sem
törődtek, hogy meztelenül fekszem a felforgatott szobámban.
Egy morzsát sem voltam képes enni.
A párnákból származó tollpihék szabadon szállhattak a
szobában a szellőben, mely a tenger felől folyamatosan
fújdogált. A függönyök összevissza lógtak a karnisokról, az
oldalukon fekvő dohányzóasztalok időről időre megreccsentek,
ahogy a hullámok lágyan ringatták a hajót.
 A legtöbb nagyobb bútordarabot nem tudtam felborítani – a
viharok miatt a padlóhoz rögzítették őket –, de a kisebbek nem
kerülhették el a haragomat.
Tudtam, hogy ezzel csak magamnak ártok, hiszen az erőmet
pocsékolom, amit ráadásul nem is töltök vissza evéssel és
ivással, de egyszerűen szükségem volt arra, hogy ártsak
magamnak. Most először én uraltam a fájdalmat és a fojtogató
kényelmetlenséget.
Én uraltam. Én irányítottam. Felszabadító volt, hogy most
először én voltam a vadállat. Még akkor is, ha saját magamat
bántottam.
Pontosan negyvennyolc órával az után, hogy Elder magamra
hagyott, belépett a háború dúlta szobámba az egyetlen férfi, aki
erre engedélyt kapott.
Kedves tekintete azonnal elkerekedett, ahogy végignézett a
pusztításon, összepréselte az ajkát, és odalépett az ágyamhoz,
amiben egy széttépett lepedőbe csavarva feküdtem.
– Helló!
Összeszorítottam a szememet, mert pontosan tudtam, hogy
miért jött, és nem voltam kész elfogadni a segítségét.
– Hallom, kemény napokon van túl. – Közelebb lépett, és
meglapogatta a matracot. – Szabad?
Nem nyitottam ki a szemem, és más módon sem adtam neki
engedélyt, mégis leült. Nagyon figyelt rá, nehogy hozzáérjen a
testemhez.
– Akar beszélni róla?
Milyen egyszerű kis kérdés, és mégis mennyi mindennel
terheltek a szavai. Felpattant a szemem, a nyelvem, amire két
nappal korábban véletlenül ráharaptam, fájdalmasan sajgott.
Még ha akarnék is beszélni valakivel, ha emlékeznék rá, hogyan
kell, és képes lennék elnyomni magamban a mocskot, akkor
sem lennék képes rá.
Még nem.
Addig biztos nem, míg a nyelvem össze nem forrt.
Dr. Michaels megértően bólintott. Végignézett a felborogatott
bútorokon és a padlón szétszórt holmikon, és kiszúrta a
jegyzetfüzetet és a tollat.
– Úgy értem, nem akarja leírni, mi jár a fejében? Úgy is
beszélgethetünk.
Csak bámultam rá.
Egy kínosra nyúlt perc után megköszörülte a torkát.
– Jó, akkor mi lenne, ha egy másik napra halasztanánk a
terápiát?
Terápiát?
Felhúztam az orromat. Hát terápiára van szükségem?
Elmebeteg lennék? Egy menthetetlen eset? Valaki, akinek
elvonóra lenne szüksége az élettől?
Mennyire imádná ezt az anyám!
Kapva kapna az alkalmon, hogy a terapeutám legyen. Minél
elcseszettebb páciensei voltak, annál jobban élvezte a munkát.
Megadóan emelte fel a kezét.
– Rosszul fogalmaztam. Elnézést, szakmai ártalom. A szó
klasszikus értelmében nincsen szüksége terápiára. De úgy
vélem, hogy szükség lenne rá, hogy beszéljen valakivel. Hiszen
olyan sokáig volt egyedül. Én legalábbis úgy hiszem, hogy
egyedül volt. – Egy pillanatra elsápadt. – Vagy mások is voltak?
Mr. Prest nem csak magát mentette meg?
Jólestek a kérdései, és hogy csevegni akart velem, de nem állt
szándékomban bármilyen formában is válaszolni. Még arra
sem volt erőm, hogy a bőgésmaratonom alatt írjak Senkinek. A
gondolat, hogy esetleg másoknak is át kellett élniük azt a
pokoljárást, amit nekem, fekete gyásszal borította el a szívemet.
Az oldalamra fordultam, és magamra húztam a lepedőt.
Vajon mi történt azokkal a lányokkal, akik szintén ott voltak a
Negyedéves Szépség Piacon? Vajon életben vannak még, vagy
többségük már halott?
– Jó, érzem én, hogy mikor nem látnak szívesen. – Michaels
megdörzsölte a combját. – De mielőtt elmegyek, meg kell
kérnem arra, hogy üljön fel. Meg kell vizsgálnom a nyelvét, és
meg kell beszélnünk még néhány orvosi kérdést.
Hátranéztem a vállam fölött. Most, hogy abbahagytam a
sírást, csak aludni akartam. Évtizedeket átaludni, és egy jobb,
épeszű emberként felébredni, olyasvalakiként, aki nem irtózik
attól, hogy megszólaljon, és aki képes elmesélni a történetét,
hogy végre továbblépjen.
– Kérem szépen! – Az orvos intett, hogy üljek fel, még egy
párnát is felvett a földről (már csak a fele toll volt benne), és a
széttört ágytámlához tette. – Gyorsan végzek.
Nem akartam csalódást okozni neki, így aztán felültem, és
nekidőltem a párnának. A lepedő egészen a derekamig csúszott.
Nem törődtem vele.
Michaels tekintete a másodperc töredékéig lesiklott meztelen
mellemre. Aztán megköszörülte a torkát, és állhatatosan a
szemembe nézett. Ha meg is próbált belőle előtörni a forróvérű
férfi, azonnal elnyomta az ellentmondást nem tűrő orvos, aki
rengeteg betegét láthatta már ruhátlanul.
– Szabad? – Közelebb csúszott, és letett mellém az ágyra egy
táskát, amit eddig észre sem vettem.
Nem bólintottam, de gondolom, észrevette a szememben a
jóváhagyást, mert kinyúlt, végighúzta az ujját a mandulámon,
majd óvatosan kinyitotta a számat.
Engedtem neki, és visszatartottam a levegőt, amíg
megvizsgálta összefércelt nyelvemet.
Aprólékosan megvizsgáltam az arcát, az aggodalom vagy a
kétely legkisebb jelét is el akartam csípni, melyet esetleg az
egészségi állapotommal kapcsolatban érez.
Megfeszült az arca.
Válaszképpen én is megmerevedtem.
– Látok egy vágást a bal oldalon. Megharapta magát evés
közben?
Soha nem volt még megfelelőbb pillanat arra, hogy
válaszoljak egy feltett kérdésre, de a testem nem mozdult.
Elengedett, elővett egy pár gumikesztyűt, és felhúzta őket.
Aztán gyengéden újra kinyitotta a számat, és óvatos
mozdulatokkal végigtapogatta a borzalmat, amit Alrik művelt a
számban, és a saját munkáját, melynek köszönhetően talán
olyan lehet a nyelvem, mint régen.
– A duzzanat kezd visszahúzódni, de nem olyan gyorsan, mint
ahogyan azt reméltem. – Michaels hátrahúzódott, arcvonásai
kisimultak. – Megértem, hogy nem könnyű mindazzal
megbirkózni, amin átment, de a legjobb, ha ilyenkor kiadjunk
magunkból a feszültséget. Örülök, hogy ezen van. Ha nem tud
aludni, írhatok fel valamit. Ha erős fájdalmai vannak, azon is
tudok segíteni. Az azonban teljesen magán múlik, hogy mennyit
eszik és mennyit pihen, és ezzel mennyire segíti elő a saját
gyógyulását.
Atyai szigor ült ki az arcára.
– Ha vissza akarja szerezni az erejét, akkor ennie kell! –
Tekintete a hasamra siklott, és ezúttal egy pillanatra sem időzött
el meztelen mellemen. Fekete és lila foltok tarkították a
bőrömet, melyek bekúsztak a bordáimat összefogó kötés alá. –
Kórosan sovány és alultáplált. Ha őszinte akarok lenni, akkor
haldoklik.
Megmerevedtem.
A halálról ábrándozni egy dolog. Azt hallani, hogy az
engedélyem nélkül itt ólálkodik körülöttem, az meg egy másik.
– Nem pont így akartam kifejezni magam – sietett tompítani
kijelentését. – Úgy értettem, hogy rossz bőrben van, és
gondoskodnia kell magáról. Én megtettem, ami tőlem telik. Most
már magán múlik, hogy közöttünk akar-e maradni. Ha erre a
kérdésre igen a válasza, akkor jobban oda kell figyelnie magára.
Nagyot nyeltem, számban még éreztem gumikesztyűjének
halovány ízét.
De mi van, ha nem tudom, hogy mit akarok? Mi van, ha még
mindig félek attól, hogy ha elfogadom az életet, akkor Elder
valami úton-módon el fogja azt lopni tőlem?
Michaels nem várta meg, hogy válaszoljak. Megfogta törött
kezemet, és megvizsgálta a műanyag sínt és a kötést, hogy még
mindig megfelelően tartja-e a csontjaimat.
– Most, hogy már nem a kórházi ágyon fekszik a
gyógyszerektől kábultan, őszinte lehetek magával. Mit gondol,
el tudja viselni az igazságot?
Hatalmas sóhaj tört fel belőlem.
Igazság.
 Őszinteség.
Igen, vágyom ezekre.
Szükségem van ezekre.
Az őszinteség hiányzik a legjobban. Egyáltalán nem tesz jót
nekem, hogy kényelemben tölthetem a napjaimat, és se
szabályok, se elvárások nem nyomasztanak.
– Biztos benne? Akkor is, ha meglehetősen ijesztő? Az igazat
akarja hallani?
Vajon azt akarom?
Igen, ez a kérdés ér annyit, hogy megtörjem érte némasági
fogadalmamat.
Alig észrevehetően bólintottam.
Michaels széles mosolyra húzta a száját.
– Jól van. Ez már haladás. – Aztán egy pillanat alatt lehervadt
arcáról a mosoly. – Nem mintha annyira örömteli lenne, hogy
rossz híreket kell közölnöm magával.
Rossz híreket?
Miféle rossz híreket?
Előrehajoltam, és megmarkoltam az ölemben heverő lepedőt.
Felsóhajtott.
– Teljesen őszinte leszek, és nem fogok kertelni, jó?
Mi a fene? Egyszer már bólintottam. Még egy ide vagy oda
nem számít.
Apró mozdulattal lehajtottam az államat, aztán újra
felemeltem.
– Jól van akkor. – Megdörzsölte a tarkóját. – A teste nagyon
sok mindenen ment keresztül. Ezt maga is tudja. Még akkor is,
ha megfelelően táplálkozik és pihen, mint ahogyan azt
tanácsoltam – újra elítélően nézett rám –, szóval még akkor is
hónapokba telne a felépülése. – A számra mutatott. – Valójában
a nyelve miatt kell a legkevésbé aggódnia. Amennyiben tisztán
tartja, és nem harap rá, akkor meg fog gyógyulni. Most, hogy
rögzítettem, a keze is rendbe fog jönni. És ha nem rendezi át
minden éjjel a szobáját, akkor a bordái is meg fognak gyógyulni.
Gyorsan körbepillantott a felforgatott helyiségben, de nem
tett rá egyéb megjegyzést.
 – A régi sérülései azonban, melyeket nem láttak el, korántsem
fognak ilyen gyorsan helyrejönni. A régen eltörött csontjai,
melyek nem forrtak össze rendesen. A lábfeje, az ujjai, a
lábszára. A régi sérülései és deformált tagjai az idő múlásával
egyre jobban fogják kínozni.
Újra nyeltem egyet, és közben egyre kisebbnek és
sebezhetőbbnek éreztem magam.
– Az ütések nyomán kitört néhány foga. A laboreredményei
szerint vitaminhiányban szenved. Meg kell néznünk a látását,
és más vizsgálatokat is el kell végeznünk, hogy lássuk, rendben
lesz-e.
Ösztönösen meglapogatta a térdemet a lepedőn keresztül.
– Az emberi test egy csodálatos gépezet, ha türelemmel van,
időt ad neki, és a rendelkezésére bocsátja a megfelelő
eszközöket, hogy helyrehozza magát, akkor meg is fogja ezt
tenni. Még azokat a dolgokat is figyelembe véve, amiket
mondtam. Ha megengedi, hogy megnézze egy fogorvos, egy
optometrista, vagy akár egy neurológus, hogy lássuk, rendben
funkcionálnak-e az idegei és az agya, akkor minden, jövőben
felmerülő komplikációt kezelni tudunk.
Csend zuhant ránk.
Valahogy éreztem, hogy ez még nem minden. Lassan, mert
tudtam, hogy kellemetlenül érezheti magát miatta, felemeltem a
lepedőt, eltakartam vele a mellemet, és begyűrtem a hónom alá.
Félmosolyra húzta a száját.
– Emiatt ne aggódjon. Épp elég emberi testet láttam már
ahhoz, hogy ne hozzon zavarba a meztelenség. De látja, éppen
most világított rá a legnagyobb sérülésére, amit el kell látnunk.
Vártam, hogy kimondja borzalmas ítéletét. Az ítéletet, melyet
én is kimondtam már magam fölött, miután porrá zúztam a
gyönyörű szobát, amit Eldertől kaptam.
– Az elméje… – motyogta Michaels. – Az elméje egy darabig…
egy darabig még össze lesz zavarodva.
Könnyek kezdték kapargatni belülről a szemhéjamat, mert
végre valaki más is megerősítette, amitől annyira féltem. Pedig
nem kellene ennyire örülnöm neki, hogy végre bizonyságot
nyert, lassan megőrülök. De hogy ő is megérti… egek, olyan
érzés volt, mintha engedélyt kaptam volna arra, hogy
megadhassam magam a bennem kavargó káosznak. Hogy képes
lehetek átúszni a túlpartjára, és egy darabban kikászálódni
belőle.
Michaels támogatása jeleként tenyerével felfelé kinyújtotta a
kezét.
A késztetés, hogy elfogadjam – hogy valaki végre azért érjen
hozzám, hogy vigasztaljon, és ne azért, hogy bántson –, elsöprő
volt. De nem nyújtottam ki a kezemet. Magamhoz szorítottam a
lepedőt, átöleltem magam, és éppen úgy a saját testemmel
vigasztaltam magam, mint hosszú évek alatt oly sokszor.
Bólintott, majd visszautasított kezét a másikba tette.
– Megértem, hogy miért forgatta fel a szobáját. Megértem,
hogy miért nem eszik. Nem azt mondom, hogy tudom, mit érez,
de írtam néhány tanulmányt az emberi elme működéséről, és el
kell mondanom, hogy minden, amit érez… a kirobbanó düh, a
nyomorúságos düh, a megmagyarázhatatlan gyász, még a
reménytelenség és a kiútkeresés, szóval minden… teljesen
normális. Nem lehet hibáztatni azért, hogy érzelmi kitörései
vannak. A poklok poklát járta meg, és az elméje még csak most
kezdi feladni védelmi pozícióját, hogy elkezdhesse feldolgozni a
múlt eseményeit, értelmezni a jelent, és kitalálni, hogy kell-e
tartania a jövőtől.
Igen. Pontosan.
A könnyek, melyek ellen annyira küzdöttem, legyőztek.
Végigfolytak az arcomon, és végigcsípték azokat a sós
ösvényeket, melyeket az éjjel sírtam a bőrömbe. Az, hogy azt
mondta, nem őrülök meg… hogy normális, hogy így érzek…
sokat segített. Nagyon sokat. Annak ellenére, hogy mindennel
tisztában voltam, amit mondott. Én is tanulmányoztam az
ehhez hasonló mentális állapotokat. Iskolapéldája voltam az
érzelmi összeomlást elszenvedett betegeknek.
A doki azonban olyan formában tálalta ezt, amit el tudtam
fogadni, és nem akartam elmenekülni előle.
Michaels benyúlt a zsebébe, és kihúzott belőle egy tiszta papír
zsebkendőt.
– Engedje csak ki! Ne tartsa vissza! Örülök, hogy képes sírni,
és megengedni magának, hogy szomorú legyen. Szomorúnak is
kell lennie. Gyászolnia kell. Hiszen énjének egy darabját
ellopták magától, és azt a darabkát talán soha nem fogja
visszakapni. Cserébe viszont egy olyan ember válik majd
magából, aki mindnyájunknál erősebb. Olyasvalaki, aki túlélte a
kárhozatot.
Már-már gonosz, meggyőződéssel teli vigyorra húzta a száját.
– Maga, kislány, egy harcos, és néha még a harcosok is
félhetnek.
Lehorgasztottam a fejemet, és bár igyekeztem felfogni őket a
zsebkendővel, könnycseppek potyogtak a lepedőre.
– Azt viszont nem engedheti meg magának, hogy ne egyen.
Rendben? Miközben az elméje épségével foglalkozik, a testének
is meg kell adnia mindent, ami a gyógyulásához szükséges.
Megígéri, hogy megpróbál enni?
Amikor nem néztem fel, megböködte a térdemet.
– Bólintson, ha igen! Addig nem megyek el.
Ezúttal fájt. De harmadjára is megtettem.
– Helyes. – Felállt, és meglapogatta a fejemet. Akár
leereszkedőnek is érezhettem volna a mozdulatot, de
furcsamód kezének súlya… jólesett.
Michaels megfogta a táskáját.
– Van még valami.
Felkaptam a fejemet, a doktor alakja remegett
könnycseppjeim lencséjén át.
– Tudom, hogy fél tőle. Hogy azt hiszi, hogy úgy fog
viselkedni, mint azok, akik ellopták magát. – Halkabban
folytatta. – De ne a múltja alapján ítélje meg, amit nem tud
maga mögött hagyni. Ne számítson folyton a legrosszabbra,
mert azzal, hogy folyton erre gondol, azt kockáztatja, hogy
valósággá válik.
Felsóhajtott, mintha csak a lehető legjobban akarná
megfogalmazni a következő gondolatát.
– Nem kell tudnia, hogy mit tartogat magának a jövő.
Senkinek sem kell tudnia. Végső soron ugyanis senki sem tudja
megmondani, hogy mit tartogat számára a következő nap. Csak
azzal kell törődnie, hogy mi van most. Képes túlélni a mostot?
Képes túlélni a holnapot? Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz,
akkor küzdjön tovább. Kit érdekel, hogy mások mit terveznek?
Arra nem lehet hatással. Nem szabad aggodalommal
gyengítenie magát. Elég, ha azt elfogadja, hogy van annyira
erős, hogy túlélje a jelent. A többi nem számít.
 HIDEG VOLT A TENGER.
A sötét víz magába fogadott.
Egy órán át tempóztam a lágy hullámok között, körbe-körbe a
Fantom körül, jó nagy kitérőt téve a tat mögött. A motorok
monoton búgása, melyek egy helyben tartották a hajót, még
inkább kiemelték a tenger némaságát, amit csak a hajótestnek
csapódó hullámok zaja tört meg.
A karom égett, a tüdőm szétszakadt.
De nem lassítottam.
Szükségem volt a fájdalomra, szükségem volt rá, hogy erre
koncentráljak, és ne rá gondoljak. És ne a megszállott, bénító
vágyakra, melyekkel kénytelen voltam együtt élni. Vágyakkal,
melyeket már megtanultam kontrollálni, és amelyek mégis több
alkalommal is kis híján maguk alá temettek, amióta az
otthonomba hoztam azt a lányt. Ma reggel azon kaptam
magam, hogy újra és újra ugyanazt ismételgetem, mert
egyszerűen magával ragadott a gondolat. Múlt éjjel, miután
magára hagytam Pimet, visszamentem az étkezőbe, és
igyekezvén nem tudomást venni erekciómról, feltakarítottam a
kiöntött borsólevest és felszedtem a szétgurult krumplikat.
A személyzet megpróbált segíteni, de elhajtottam őket.
Tisztaságra és rendre vágytam, és ez felülírta berögződött
szokásaimat.
És ez is az ő hibája.
Amikor megtudtam, hogy mit tett a szobájával, azonnal oda
indultam. Meg akartam büntetni azért, amiért káoszt és
pusztítást hozott az életembe, és kényszeríteni akartam, hogy
hozza helyre, amit tönkretett. Már félúton voltam, amikor
megparancsoltam magamnak, hogy álljak meg. Ha újra
megpillantottam volna – még az előtt, hogy lehiggadhattam
volna –, akkor annak nem lett volna jó vége. Ráadásul
komolyan gondoltam, amit mondtam. Addig nem akarom látni,
amíg ugyanúgy néz rám, mint arra a rohadékra.
Amíg azt várja, hogy mikor ütöm meg.
Amíg arra számít, hogy belérúgok, és megbaszom.
Felfordult a gyomrom attól, hogy nem az járt a fejében, hogy
megteszem-e, hanem az, hogy mikor teszem meg. Sok mindent
lehet rám mondani. Nem tagadom, hogy felébrednek bennem
bizonyos vágyak, amikor a közelében vagyok, de sohasem
bántanám úgy, mint ahogyan az a szarházi tette.
Az én szándékaim… mások.
Lelassítottam, a hátamra fordultam, és hagytam, hogy a
tenger ringasson. A hajó motorjainak hangja sokkal
hangosabban verődött vissza a vízről, mint az égboltról.
Hullócsillag húzott el felettem, fényesen és ellentmondást nem
tűrően, hogy aztán, amikor eléri a hőn áhított szabadságot, egy
pillanat alatt hamuvá égjen.
Pim is egy hullócsillag. Nem szabad, de a maga módján
gyönyörű, és ő is a megbékélést keresi. Azt reméltem, hogy ha
ellopom, akkor az öngyilkosság gondolata elhalványul a
tekintetében, de nem így történt.
Mégis mi a fenét nem csinálok jól? Mégis miért bőgött egy álló
napon keresztül, mikor én nem tettem mást, mint elláttam a
sebeit, és adtam neki egy saját szobát?
 Ökölbe szorítottam a kezemet, lihegésem megtörte a víz
felszínét, ahogy testem felfeküdt a felületére.
Valami megmozdult tőlem jobbra. Egy kissé elfordítottam a
fejemet, de ügyeltem, hogy ne forduljak meg túlságosan.
Felnéztem hatalmas úszó otthonomra. A Fantom úgy
terpeszkedett a vízen, mint egy felszálláshoz készülődő hattyú.
Ajtói és pislákoló fényei az otthon ígéretével hívogattak.
Nem azért építtettem ilyen hatalmas hajót, mert megalomán
vagyok, hanem azért, mert abban reménykedtem, hogy nem
csak én fogok itt élni. Meghívókat küldtem szét. Egyre sem jött
válasz.
Újra megmozdult az a valami.
Rúgtam kettőt, és kiegyenesedtem. Fölöttem, a távolban
Pimlico alakja haladt el a fényes ablakok előtt, sötét árnya egy-
egy pillanatra eltakarta a világosságot.
Hova a picsába megy?
Követtem, ahogy végiglépdelt a fedélzeten. A korláthoz lépett,
és végigsimított a sima mahagónin. Töprengve bámult bele a
sötétségbe.
Tudtam, hogy idelent nem láthat meg, úgyhogy kihasználtam
az alkalmat, hogy megfigyeljem. Hogy végigmérjem a lépteit.
Hogy tanulmányozzam félelemmel vegyes dühét.
Talán túl keményen bántam vele. Talán túl hamar vártam el
tőle túl sokat. A veszekedésünk a vacsoránál legjobb esetben is
gyerekes volt. Legrosszabb esetben meg pusztító. Olyan
dolgokat mondtam, melyeket legszívesebben visszavonnék.
Hiszen megmentőnek kellene lennem, nem pedig egy
dúvadnak.
Michaels is ezt mondta. Figyelmeztetett, hogy vannak olyan
sebek, melyek soha nem gyógyulnak be. A zúzódásai idővel
elhalványulnak… de az elméje talán soha többé nem lesz ép.
Tekintetem végigtáncolt az alakján.
Ezúttal legalább nem volt meztelen, újra magára húzta egyik
több számmal nagyobb ruháját. A halvány levendula színűt,
melyet az egyik asszisztensem választott neki. Még magamnak
sem mertem bevallani, de a ruha színe még ilyen távolságból is
ragyogással borította be Pimlico sötét haját, és egészen
földöntúlinak tűnt.
Aztán ellökte magát a korláttól, és kilépett a látómezőmből.
Motoszkált bennem valami, de nem törődtem vele. Már így is
hagytam, hogy túlságosan nagy hatást gyakoroljon rám ez a
lány. Kurvára nem fogom engedni, hogy belém fészkelje magát.
Így biztos nem, hogy azt hiszi, szörnyeteg vagyok.
Pedig szörnyeteg vagyok.
Csak éppen olyan, amilyennel még nem találkozott.
 AMIKOR MEGÉREZTEM, milyen hideg van, majdnem
visszafordultam.
Még egy kardigánt sem hoztam magammal (nem mintha
amúgy felvettem volna), a hideg pedig túlságosan is
emlékeztetett arra, hogy a fehér villában folyamatosan
vacogtam.
Az éjszakai égbolt végtelensége ugyanakkor fenséges látvány
volt, mely nyugalommal töltött el. Ahelyett, hogy visszafutottam
volna a melegbe, odamentem az egyik hajócövekhez, melyre
egy vastag – tengervíztől nedves és só illatú – kötelet tekertek.
Felmásztam a cövek tetejére, leültem, és a térdemre húztam a
gyűlölt ruhát.
A bordáimnak nem tetszett, hogy összegörnyedtem, de
kétévnyi bezártság után jólesett a szabadban ücsörögni.
Egy ideig semmi sem mozdult. Nem voltak csillagok. Nem
voltak madarak. Nem volt élet.
Csak én, és a végtelen feketeség fölöttem és alattam.
Kimerülten gubbasztottam a cöveken. A hullámok
elringattak, fülembe altatót dúdoltak az éjszaka neszei. Az
elmúlt napok őrülete végre lenyugodott bennem, és végre düh
vagy zavarodottság nélkül voltam képes levegőt venni.
Más érzelmeim úgy bújtak elő rejtekükből, mint az erdei
egerek, amikor odébbállt a róka. Megbánás, hogy meglöktem
Eldert. Fájdalom, hogy hogyan reagáltam – hogy nem azért
reagáltam úgy, mert akartam, hanem azért, mert meg voltam
zavarodva, és nem tudtam máshogy kifejezni magam.
Tőle is és magamtól is bocsánatot kell kérnem. Michaels elég
önbizalmat plántált belém ahhoz, hogy kinyújtsam képzeletbeli,
reszkető ujjaimat, és kész legyek bármit elfogadni, amit Elder
felajánl, mégpedig anélkül, hogy kedvessége mögött
kegyetlenséget sejtenék.
A mostban kell élnem.
A jövőre nem lehetek hatással.
Felnéztem a holdra, hagytam, hogy ezüst fénye feltöltsön, és
ezáltal képes legyek megbocsátani. Megbocsátani a nőnek, aki
bár azt hitte, hogy vénségesen vén, kiderült róla, hogy még
mindig csak egy kislány. Megbocsátani a rabszolgának, akinek
fogalma sem volt róla, hogy egy férfi társaságában örömre és
boldogságra is lelhet.
Itt nem fogadták jól a belém nevelt behódolást, és fájdalmas
volt megszabadulnom régi berögződéseimtől, és új dolgokat
megtanulnom – főleg úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy
Elder mit akar nekem megtanítani.
Újra felsóhajtottam, kilélegeztem az újra bennem kavargó
kérdéseket, és igyekeztem nyugodt maradni.
Ekkor megreccsent mellettem a padló, és egy halk puffanást
hallottam. Rögtön elkerekedett a szemem, és felébredtem furcsa
meditációmból.
Csak pislogásra futotta, amikor kezek jelentek meg a korláton,
majd karok, majd víztől csöpögő haj, majd egy
sárkánytetoválásos felsőtest.
Akárcsak az első alkalommal, amikor megpillantottam, mit
rejt a ruhája, most is elakadt a lélegzetem. A sárkány
tekergőzött és sziszegett, ahogy életre keltették az izmok
kontúrjai és árnyai.
Elder nem nézett fel, ahogy fellépett a létráról, amit eddig
észre sem vettem. Végtelen önbizalommal és
felsőbbrendűséggel lépett a fedélzetre.
Végigsimította a haját, hátrahajtotta a fejét, és kifújta a
levegőt. Hasának minden izma megfeszült, a sárkánya füstöt
okádott.
Egy pillanatig csak ültem ott a sötétben, és őt néztem. Azt
kívántam, bárcsak megtudhatnám a titkait, és megérthetném, ki
is ez a férfi valójában.
Tele van indulattal. Tele van titkokkal.
De ez még nem azt jelenti, hogy gonosz. Vagy igen?
Szellő futott végig a fedélzeten, kitépte a térdem közül a
ruhámat, és úgy libbentette fel, mint egy lila zászlót.
Elder megtorpant.
Rám nézett, és összehúzta a szemét.
– Azt hittem, bementél.
Lefagytam.
Hát láttál?
Mozgásba lendültek agytekervényeim, igyekeztek rájönni,
hogyan érezzek azzal kapcsolatban, hogy meglestük egymást.
A tekintetem akaratom ellenére is egyre jobban csúszott
lefelé, egészen odáig, ahol fekete bokszeralsója rátapadt a
testére. Férfias dudorja láttán megugrott a szívverésem, pedig
általában gyűlölettel gondolok a férfiak azon testrészére. Elder
azonban mindent megtett annak érdekében, hogy azon az
éjjelen, amikor megcsókolt, valamelyest csillapítsa irtózásomat.
Még akkor sem éreztem undort, amikor két nappal ezelőtt
hozzám préselte erekcióját.
Nem vágytam rá.
De a gondolat, hogy lefeküdjek vele, szinte már
elfogadhatónak tűnt, mert ő legalább adott valamit cserébe.
Tengervíz csorgott le a lábán, cseppekben végigcikázott sötét
szőrszálai között, majd kis tócsában állt meg a lába körül.
Minden kivételesen megmunkált és tökéletes volt rajta. Még a
lábfeje is tökéletesen arányos a magasságához és a
testalkatához.
– Mondani akarsz valamit? – Elvigyorodott, és mit sem
törődött azzal, hogy mennyire bámulom. – Tudod, hogy
mondhatsz. Amit csak akarsz. Nem leszek mérges.
Összehúztam a szemöldökömet. Most akkor fel akarja hozni a
veszekedésünket, vagy annyiban akarja hagyni a dolgot?
Bármelyikre kész lettem volna, de a tengervíztől nedves teste és
a tetoválása teljesen elvonta a figyelmemet. A tetoválása
elhitette velem, hogy a bordái között, a sárkánya körül,
szabadon áramolhatott a tengervíz.
Vajon van neve a sárkánynak?
És miért éppen sárkány?
És várjunk csak… miért úszkál ebben az órában?
Ezúttal legalább volt értelme a kérdésemnek, és nem is olyan
veszélyes témákat kerülgettek, mint korábban.
Amikor nem feleltem, Elder odalépett egy másik cövekhez, és
felvette a mellette heverő törülközőt. Egy pillanatra sem vette le
rólam a szemét, szinte fojtogatott a tekintetével, és ettől
valamiért libabőrős lett a karom.
Úgy tűnt, a testem minden egyes alkalommal megzavarodik,
amikor ő a közelemben van.
Ez pedig egyáltalán nem tetszik.
Nem tetszik, hogy így érzek.
De mégis, hogy?
Szorosabban öleltem át a térdemet, és igyekeztem
megválaszolni a kérdést.
Úgy, mint ahogy egy lány érez egy fiú iránt, nem pedig egy
szolga a gazdája iránt?
Nem, ez így nem teljesen igaz.
Eldert egyáltalán nem lehet fiúnak nevezni, és túlságosan is
veszélyes ahhoz, hogy egy pillanatra is védtelenül hagyjam
magam, és engedjem, hogy bármilyen hatással is legyen rám
annak a csóknak az emléke. Ő csupán más, mint a többiek. És
ami más – legyen az ember, esemény vagy helyszín –, az mind
szörnyű következményekkel jár.
– Megadta a sötétség a választ a kérdéseidre? – Megtörölte az
arcát, majd a törülköző lejjebb csúszott a testén, végül pedig a
dereka köré csavarta. – Vagy úgy döntöttél, hogy végre hiszel
nekem, és viselkedni fogsz?
Megcsikordult a fogam.
Viselkedni?
Felnevetett, de ezúttal sokkal felszabadultabban, mit
korábban. Egy kóbor vízcsepp gördült le a hasán, felnyalta a
sárkánya.
– Nem fogok bocsánatot kérni a múlt este miatt. És tőled sem
várom ezt el. Túl messzire mentem. Igyekszem majd megértőbb
lenni.
Kihúztam magam a meglepetéstől.
Arra számítottam, hogy megfenyeget, nem pedig arra, hogy
elismeri, mindketten hibáztunk.
Kellemetlen csend telepedett ránk, ami majdnem annyira
idegen volt, mint az a melegség, ami a hasamat öntötte el, ahogy
félmeztelen testét bámultam.
Megköszörülte a torkát, ujjai idegesen jártak teste mellett.
– Hallom, Michaels meglátogatott ma este.
Hát mindent jelent a személyzet?
– Nem mindennek kell titoknak lennie veled kapcsolatban,
Pim. – Karba tettem a kezem, mire grimaszt vágott, majd
becsukta a létrához vezető kis ajtót, és nekidőlt a korlátnak. –
Azt is hallottam, hogy nem tetszett a dekoráció, és átrendezted
kissé a szobádat. Méghozzá éhgyomorra.
Szorosabbra fűztem a karjaimat magam körül.
Már ez is bűn?
Nem tudom, hogy miért ellenkezem vele ennyire. Ha eddig
nem bántott, akkor miért feszítem egyre a húrt, hogy aztán
olyasmit tegyen, amiről nem akarom, hogy megtegye?
Vajon mit mondana erre a pszichológus? És anyám?
Semmit sem jelent, hogy az emberi elme szakértői között
nőttem fel. Más problémáit könnyű megoldani, és más gondjait
feltárni sokkal egyszerűbb, mint a sajátunkat.
Elder végignézett rajtam.
– Tisztában vagyok vele, hogy a nyelved még nem gyógyult
meg, és nem tudsz beszélni. De kommunikálhatsz velem úgy,
ahogy Michaelsszel tetted.
Megrándult a lábam, és lecsúszott a talpam a cövekről.
Elmondta Eldernek, hogy bólintottam neki? Hát ennyit ér az
orvos-beteg titoktartás?
– Nem mondta el, hogy miről beszélgettetek, és még azt sem,
hogyan kommunikáltál vele. Csak annyit mondott, hogy feleltél
a kérdéseire. – Újra végigsimította a haját, ujjai nyomán
vízpermet szállt az éjszakába. – Tudni akarom, hogyan
válaszoltál neki, és hogy nekem miért nem felelsz.
Újra éreztem sajgó nyelvemet, és behúztam a vállamat. Azt
tettem, amire Michaels kért. Miután elment, megettem az összes
levest, és a rizs nagyját is, amit egy mosolygós szobalány hozott
be. Még egy banános smoothie-t is magamba erőltettem, és hogy
teljesen megteljek, az egészet egy csokimousse-al tetéztem.
Mennyi étel! A többsége pedig túlságosan is édes volt. De a sós
és édes ízek és a szénhidrátok csodát tettek kimerült
szervezetemmel.
Már egy óra elteltével is sokkal kevésbé éreztem magam
nyugtalannak és fáradtnak. Szomorú zavarodottságom
tovatűnt, helyét kíváncsiság vette át. Ezért vettem a bátorságot,
hogy felfedezzem Elder fényűző jachtját.
– Pimlico – dörgő hangja visszhangzott az éjszakában. –
Kérdeztem valamit. Válaszolj!
Kifújtam a levegőt az orromon.
Ez nem így működik. Michaels egy gyenge pillanatomban tört
rám. Kedves volt hozzám, én pedig kedvességgel válaszoltam
neki. Akkor nem tűnt gyengeségnek, hogy felelek a kérdéseire.
Káromkodás csúszott ki Elder száján.
– Reméltem, hogy egészen addig nem látlak, míg teljesen meg
nem gyógyul a nyelved. Tudod, hogy miért? – Tekintete
ébenfekete nyilakat zúdított rám.
A kérdés igen vagy nem választ követelt, de én nem feleltem
rá.
– Mert – horkant fel –, ha tudnám, hogy meggyógyult a
nyelved, akkor kényszerítenélek rá, hogy megszólalj. Arra
vársz, hogy bántsalak? Hát, ha ez az ára annak, hogy végre
megkapjam, amit akarok, akkor lehet, hogy foglak is.
Ha megteszed, az ő szintjére süllyedsz.
Kivillantottam a fogamat, és több érzelem ült ki az arcomra,
mint szerettem volna.
Ha megteszed, magamba zárkózom, és soha egy szót sem fogsz
hallani tőlem.
Felsóhajtott, vonásai ellazultak.
– Persze akkor éppen olyan lennék, mint ő, nem igaz?
Én nagy levegőt vettem, ő azért küzdött, hogy megnyugodjon.
– Akkor pedig nem érdemelném meg a hangodat. – Ellökte
magát a korláttól, és közelebb lépett hozzám. – Jól van, néma
egérke. Egy darabig még megőrizheted a némaságodat. Hadd
bizonyítsam be, hogy igenis megérdemlem a hangodat.
Lassan, nagyon lassan megfogta a kezemet, és elhúzta a
térdemtől. Próbáltam, de nem tudtam ellenállni neki.
Fellobbant bennem a gyanakvás lángja. Vajon ez lenne az első
lépése? Vajon haragszik, amiért megzavartam a magányos
úszását, és most meg kell fizetnem ezért?
De ujjai becsusszantak az én ujjaim közé. Hidegek és egy kissé
még nedvesek voltak.
– Ez így nem jó. Egyikünknek sem.
Ráharaptam az alsó ajkamra, ahogy egyre jobban szorította a
kezemet. Úgy fogta, mint ahogy a normális emberek szokták,
amikor bemutatkoznak egymásnak. Mint ahogyan Alrik
utasított arra, hogy fogjam meg a kezét, és én nem tettem meg.
– Szerintem újra kellene kezdenünk, nem gondolod? – Ujjai
megszorították az enyémeket, melytől a melegség sistergő
hőséggé változott bennem. – Szerintem ideje felhagynod azzal,
hogy kételkedsz benne. Anélkül kellene megismerned, hogy az
ítélkezés fellegei elhomályosítják az elmédet.
Összehúztam magam, de nem engedett el.
– Cserébe megadom neked az időt, amire szükséged van. Nem
fogok semmit sem erőltetni. És nem leszek dühös, amikor nem
válaszolsz a kérdéseimre. – Félmosolyra húzta az ajkát. –
Legalábbis egy rövid ideig.
 Izzani kezdett a bőr, ahol összeért a kezünk. Különös tűz
kezdte nyaldosni a karomat, idegen volt, és csiklandós,
végigperzselte a gerincemet, és lángra lobbant így is forró
hasamban.
– Megegyeztünk?
Ha Michaelsnek nehéz volt bólintanom, akkor ez még inkább
az volt.
Mégpedig azért, mert ha megteszem, akkor innen nincs
visszaút. Ez ugyanis nemcsak egy bólintás lenne, hanem egy
eskü, hogy megbízom benne. Én pedig nagyon régen nem
bíztam már senkiben sem. A legjobban ugyanis éppen azok
bántottak, akikben megbíztam.
Ne rettegj a jövőtől!
Csak a jelent kell elviselned.
Michaels bölcsessége vett rá, hogy megszorítsam a kezét, és
alig láthatóan bólintsak.
Elder nagy levegőt vett, és bűnös mosoly ült ki az arcára.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy végre úgy döntöttél, hogy adsz
nekem egy esélyt.
Megrohantak a róla szóló emlékeim, ahogy visszajött értem,
tomboló haragja, a vérző nyelvem, és az ereje, amivel
kirángatott abból a pokolból, végül is mindezek áttörték
kétkedésem páncélját.
Érzelmeim viharában megfeledkeztem valamiről.
Arról, hogyan legyek hálás.
Megérdemelte a hálámat, és én megtagadtam ezt tőle.
Goromba és bizalmatlan voltam, és megrongáltam a tulajdonát.
Ő ennek ellenére nem emelt kezet rám.
Nagyon nehéz lesz bármikor is megbíznom valakiben,
köszönetet mondani azonban akkor is képesnek kell lennem.
Anyám így nevelt. Megvolt még bennem valahol a jó modor.
Csak vissza kell emlékeznem, hogyan is kell használni.
Kihúztam a kezemet az övéből, egy pillanatra megállítottam a
levegőben, majd tétova mozdulattal nedves mellkasára tettem
az ujjaimat. Éppen oda, ahol a sárkány arca a szívét védelmezte.
Hagytam, hogy megtöltse a tekintetemet a hála. Kissé
megfeszítettem az ujjaimat, hogy a körmöm belemélyedjen a
bőrébe. Nem akartam, hogy kiserkenjen a vére, csak azt, hogy
érezze a mélységét az üzenetemnek.
Köszönöm… Elder.
Összerezzent érintésem alatt, szeme fekete napfogyatkozássá
tágult.
Nem vette el a kezemet, és összekapcsolódott tekintetünkből
éreztem, hogy minden ki nem mondott szavamat hallotta.
Végül mosolyra húzta az ajkát. Hangja átölelt, és egy szebb
holnap ígéretét festette le.
– Szívesen, Pimlico.

Aznap este, ahogyan az ágyamon feküdtem, azon járt az agyam,

hogy Elder milyen könnyedén látott bele a gondolataimba.
Miután egy darabig még ücsörögtünk a holdvilág alatt,
egyszer csak megragadta a csípőmet, és levette a kezemet a
mellkasáról. Aztán egy szó nélkül felállt, végigsétált a
fedélzeten, és lement az egyik lépcsőn.
Néhány perc múlva én is követtem. Még mindig elveszettnek
éreztem magam, és féltem, de már nem voltam olyan dühös,
mint korábban.
Még egy ilyen érzelmileg kimerítő nap után sem voltam képes
elaludni, így aztán elővettem a jegyzetfüzetet és a tollat, és
kiöntöttem a lelkemet annak az egyetlen barátomnak, akiben
teljességgel megbíztam.

Kedves Senki!

Megváltozott az életem.
Hányszor kívántam már ezt?
De mi van akkor, ha a változás nem éppen olyan, mint
ahogy elképzeltem? Mi van, ha nem jutok haza a
családomhoz? Mi van, ha egy új próbatétel vár rám? Egy új
férfi? Egy új tulajdonos?
Hülyeség volt azt hinnem, hogy ha Elder azért lopott el,
 hogy megvédjen Alriktól, akkor el kell fogadnom, hogy az övé
vagyok? Helytelen vajon ilyen rövid időn belül
meggondolnom magam ezzel kapcsolatban?
Olyan sok kérdésem van, Senki, és nem tehetem fel őket.
Ki vagyok? Ki akarok lenni? Mi lesz velem, amikor majd
meggyógyul a nyelvem, és már semmi sem akadályoz meg
abban, hogy beszéljek, csak a saját makacsságom?

Abban a pillanatban, hogy megrajzoltam az utolsó kérdőjelet,

lecsukódott a szemem. Mintha az elmém csak azért tartott
volna ébren, hogy kihányja magából ezeket a mérgező
kérdéseket.
Még arra sem volt erőm, hogy visszategyem a füzetet és a
tollat az éjjeliszekrényre. Csak arra voltam képes, hogy
elterüljek a párnán. Rögtön álomba merültem, édes álomba,
melyben ott várt rám Elder… és az ígérte, hogy nem fog
bántani.
 TŰZSZÜNETET KÖTÖTTÜNK.
Kár, hogy el kellett mennem, mielőtt még megpecsételhettük
volna.
Miután tegnap este otthagytam Pimet a fedélzeten, lefekvés
előtt még megnéztem az e-mailjeimet. Sürgős üzenet érkezett a
monacói raktárból. Oda kellett mennem, mert az ottani vezető
egy olyan problémába ütközött, amit nem akart e-mailben
megtárgyalni.
Úgyhogy mint minden rendes vezérigazgató vagy vezető, azt
válaszoltam, hogy reggel első dolgom lesz odamenni. Aztán
megüzentem a pilótámnak, hogy reggelre készítse elő a
helikoptert.
Harag gyűlt a gyomromban, és azon kezdtem gondolkozni,
hogy vajon ez lehet-e az a pillanat, amikor végül utolér a
múltam. Korábban is vadásztak már rám. Vajon újra
megtaláltak?
Reggel kilencre már a Földközi-tenger felett repültünk, és
útban voltunk hajóépítő birodalmam és a kikötő felé, amit már
régen meg akartam látogatni, de eddig még nem tudtam időt
szakítani rá.
Ezúttal legalább repülhetek. A repülés sokkal gyorsabb, mint
a hajózás, amit azt jelenti, hogy nem veszítek sok időt.
Abban a tudatban szálltam ki a helikopterből, hogy
bármilyen zűrbe is sétálok bele, Pim egy felfegyverzett jachton
van messze innen.
Egyszerre öntött el viszolygás és megkönnyebbülés, ahogy a
lábam szilárd talajt ért.
Szerettem itt lenni. Valójában Monaco volt az egyetlen
szárazföldi hely, ahol jól éreztem magam. Persze sohasem
éreztem magam teljesen szabadnak, ha nem éreztem a talpam
alatt a víz ellenállhatatlan erejét. Most meg főleg nem, amikor
jó esély van arra, hogy utolértek a bűneim.
Mi van, ha nem térsz vissza?
Azonnal kivertem a fejemből ezt a gondolatot.
Nem számít, hogy egy szó nélkül jöttem el. Az se számít, ha
soha nem megyek vissza érte. Pim nem a társam. Nem kell
tudnia, hogy hol vagyok, és főleg nem kell tőle bármire is
engedélyt kérnem.
De a tűzszünet…
Attól az még érvényes.
Sőt, valójában előnyömre válik, hogy pár órát távol vagyok,
mert így tovább gyógyulhat a nyelve, mielőtt újra találkozunk.
Bólintottam a helyi egység vezetőjének, Charlton Tommasnak,
majd lesiettem a helikopter-leszállóról, és beléptem a hatalmas
hangárba, ahol az úszó álmokat építjük.
– Szóval, mi a probléma?
Charlton az alsó ajkát harapdálta, félelemmel teli tekintete a
földet pásztázta. Azonnal elillant minden, Pimlicóval
kapcsolatos gondolatom, ahogy azt suttogta:
– Gyilkosság történt.
 SZÓ NÉLKÜL távozott.
Három nap és két éjjel volt távol.
Ez idő alatt voltak jó időszakaim, és voltak rosszak is.
Megettem, amit a szobámba hoztak, és minden egyes étkezés
könnyebben ment. Dr. Michaels újra meglátogatott, hogy
megnézze a nyelvemet. A duzzanat folyamatosan csökkent,
köszönhetően annak, hogy a testem elkezdett regenerálódni.
Leveleket írtam Senkinek, majd, mintha a saját kívánságkutam
lenne, mely elnyeli soha nem teljesülő vágyaimat, a tengerbe
vetettem őket.
Annak ellenére, hogy békén hagytak és biztonságban voltam,
még mindig nem bíztam meg a körülöttem lévőkben. Még
abban a lányban sem, aki kitakarította a szobámat, és tiszta
törülközőket hozott. De ha nem szeretne annyira fecsegni
munka közben – talán idegességében, hogy egy szót sem
szóltam –, akkor sohasem tudtam volna meg, hogy Elder nem
bujkál itt valahol a hajón, hanem elment.
Nem hallottam felszállni a helikoptert (nem is tudtam, hogy
van neki), de amikor aznap reggel a szobalány távozott, kiültem
az erkélyre, az eget bámultam, és vártam, hogy visszatérjen.
Egyre jobban kísértettek olyan gondolatok, hogy meg kellene
keresnem Elder irodáját, hátha találok ott valamit, amivel véget
vethetnék a fogságomnak. Még mindig emlékeztem a jelszóra,
amit ő adott meg, hogy oldjam fel a telefonja zárját, mielőtt
megengedte, hogy felhívjam az anyámat. Szóval lett volna
módom kapcsolatba lépni a külvilággal… azt hiszem legalábbis.
Nagyon szerettem volna többet tudni Elderről.
A második délutánon, amikor megadtam magam az égető
kíváncsiságnak, hogy körbenézzek, órákon át bolyongtam a
folyosókon, hogy megtaláljam az irodáját. De a zárt ajtók miatt
esélyem sem volt, a zárak feltöréséhez pedig nem értek.
De még ha sikerülne is valahogy betörnöm az irodájába, és el
tudnám olvasni az e-mailjeit, vagy rájönnék, mit titkol, mire
mennék vele?
A tenger közepén vagyunk.
Nincsenek eszközeim, hogy szembeszálljak vele. Hacsak nem
ütöm le a személyzet összes tagját, hogy aztán kilőjek egy
jelzőrakétát, és hívjam a parti őrséget.
Nem vagyok lusta és nem is félek… szeretek arra gondolni,
hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy időt nyerjek, és szép lassan
egyre többet tudjak meg Elderről. Már így is sok mindenre
rájöttem abból, ahogyan viselkedik, és abból, hogy a
személyzete milyen tisztelettudóan teszi a dolgát még akkor is,
amikor a főnökük nincs itt, hogy mindent ellenőrizzen.
Nem azért dolgoztak szorgalmasan, mert megparancsolta
nekik, hanem azért, mert szeretik őt szolgálni.
Egy zsarnok sosem érdemelne ki ilyen hűséget. Én pedig
hajlandó vagyok több időt adni neki, mielőtt döntök. Ennyit
mindenki megérdemel, még azok is, akik más emberek élete
felett rendelkeznek – azok pedig főleg, akik megmentették egy
másik ember életét.
Tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim szöges ellentétben
állnak egymással.
A harmadik este, amikor a Fantom öblök és félszigetek
mentén haladt el, és nála sokkal szerényebb jachtokat hagyott
maga mögött, egy gép halk, mély zümmögése ütötte meg a
fülemet.
A nap éppen lebukott a tenger szintje alá, amikor egy kecses
helikopter alakja körvonalazódott a horizonton, és egyre
növekedett, ahogy közeledett.
A szívem furcsa toronyugrással vetette alá magát. Nem
tudtam eldönteni, hogy ez most egy halálugrás, vagy a
várakozás örömteli bukfence. Akárhogy is, Elder még úgy is
befészkelte magát a gondolataimba, hogy itt se volt.
A hajó felett lebegő helikopter hangja még a jacht
motorjainak zúgásán keresztül is fülsiketítő volt. Bementem az
erkélyemről, átszaladtam a szobámon, hogy saját szememmel
lássam annak a férfinak az érkezését, aki úgy gondolta, hogy az
övé vagyok.
Kivágtam a szobám ajtaját, és szemközt találtam magam egy
fiatalemberrel, aki éppen a folyosót porszívózta. Ekkor vettem
észre, hogy teljesen meztelen vagyok. A fiú tátott szájjal bámult
rám, és bármennyire is ódzkodtam a ruhaviseléstől, lassan
kezdtem elfogadni, hogy ha nem is a magam, de a mások
kedvéért, bizony, fel kell öltöznöm.
Becsuktam az ajtót, visszasiettem a gardróbhoz, és azt a
túlméretes fekete ruhát vettem elő, amit a vacsoránál is
viseltem. Lélegzetemet visszatartva bújtattam bele a fejemet, és
legyűrve az undoromat, hagytam, hogy végigsuhanjon a
testemen. Aztán leengedtem a hajamat, abban a reményben,
hogy legalább néhány korbács- és ütésnyomot eltakar azok
közül, melyeket életem végéig viselnem kell.
Immár megfelelő állapotban léptem ki a szobámból,
végigsiettem a folyosón, egészen a liftig. Amint megérkezett a
tükörrel burkolt lift, megnyomtam a legfelső szint gombját, és
türelmetlenül vártam. Idegességemben a szájpadlásomhoz
préseltem a nyelvemet, mire fájdalomszilánk hasított az
összefércelt húsba.
A lift néhány emelettel magasabban, egy üvegfalú átjáróba
köpött ki magából. A puha szőnyeg fényes fapadlóvá változott a
lábam alatt, ahogy kiléptem a fedélzetre.
A helikopter nem sokkal korábban szállhatott le, rotorjai még
sebesen forogtak.
Személyzet sürgölődött körülötte, kötelekkel erősítették a
gépet az úszó városhoz. Néhányan észrevettek, egyikük még
intett is, de a férfit, akinek haja olyan fekete, mint a legsötétebb
rémálmok, szeme pedig olyan veszedelmes, mint egy orvlövész,
sehol sem láttam.
Vártam, hogy kinyíljon a helikopter ajtaja, de ahogy az alkony
félhomályában hunyorogtam, észrevettem, hogy már csak egy
személy van a helikopterben: a pilóta.
Elder megérkezett, és újra el is tűnt.
Nem engedtem meg magamnak, hogy csalódottan
felsóhajtsak. Helyette teleszívtam a tüdőmet tengeri levegővel,
és visszaindultam. Nem láttam, és akkor mi van? Mire
számítottam? Hogy majd úgy rohanhatok elé, mint egy
szerelmes szerető? Hogy találkozni akar velem, miután értésére
adtam, hogy egyedül akarok lenni?
Ahogy a lift kitárta előttem a száját, és készen állt arra, hogy
elnyeljen, hirtelen meggondoltam magam. Nem volt kedvem a
négy fal között gubbasztani. A tenger vadságára vágytam, a szél
süvítésére, a levegő és az ég szabadságára.
 A LEHETŐ LEGFURCSÁBB illatra ébredtem.
Valami olyasmire, ami rossz döntésekre és kamaszkori
felelőtlenségre emlékeztetett.
Édes, csípős, helytelen.
Kinyitottam a szememet. Aludni térő tengeri madarak hangja
visszhangzott az éjszakai égbolton.
Éjszaka?
Mikor lett ilyen sötét?
Kinyújtóztattam magam a mentőcsónakban, ahová ledőltem
egy kicsit pihenni. A csónakot borító vászon tökéletes
függőágynak bizonyult. Akkor telepedtem le ide, amikor úgy
döntöttem, hogy nem szállok be a liftbe, és visszamegyek a
fedélzetre. Csak pár percet akartam pihenni, de úgy látszik,
hogy eluralkodott rajtam a fáradtság.
Nem is emlékszem rá, hogy mikor aludtam el.
Reszketés futott végig a karomon, az éjszaka hidege beette
magát a csontjaimba.
Neszt hallottam, és újra megéreztem az ismerős, édes illatot.
Visszatartott lélegzettel lestem ki a rejtekhelyemről.
Elder alakját halvány fénybe vonták a fedélzet fényei és a
csillagok. Könyökével megtámaszkodott a korláton, egyik
bokáját átvetette a másikon. Fekete nadrág és krémszínű ing
volt rajta, aminek ujját feltűrte az alkarján.
Egyszerre látszott erősnek és kifinomultnak, de a kép hamis
volt, mert ajkai között cigarettát tartott, a feje fölött pedig
füstfelleg terjengett.
Cigizik?
Miért nem éreztem rajta soha cigiszagot?
Újra belélegeztem a földes szagot.
Azért, mert ez nem sima cigi.
Marihuána.
Szóval nem iszik, de füvezik?
Létezik vajon ennél nagyobb ellentmondás?
– Tudom, hogy ott vagy. – Halkan szólalt meg, de szavainak
súlya volt. – A kapitány tájékoztatott róla, hogy egy fekete ruhás
nő alszik az egyik mentőcsónakban. – Megfordult, beszívta a
füstöt, a szürke köd erotikusan gomolygott ki a száján. –
Mondtam neki, hogy magam ellenőrzöm le. Nehogy valami
potyautas legyen.
Felültem, majd feltérdeltem.
A nyelvem már csak feleakkora volt, mint amikor elment, de
ahogy elfojtottam egy ásítást, éreztem, hogy még mindig
érzékeny.
Követte a tekintetemet.
– Megkérdezheted. – Elsötétült az arca. – Sőt, ha kinyitod a
szádat, és megkérdezed, hogy miért szívok marihuánát, akkor
olyan őszinte leszek veled, mintha Isten színe előtt állnék. Ha
felteszed ezt az egyetlen kérdést, akkor többet fogok elmondani
neked, mint valaha bárkinek.
A csend áthatolhatatlan falként magasodott közöttünk.
Mégis miről beszél? Miért nem mondta el senkinek? Vajon
milyen titkokat őrizhet?
A vonzalom, melyet igyekeztem figyelmen kívül hagyni, egyre
sűrűbb hálót szőtt körülöttünk. Nagy lélegzetet vett, mintha
csak attól félt volna, hogy elfogadom az ajánlatát. Miközben egy
része könyörgött azért, hogy tegyek így.
– Rajta! Senki sem tudja, ki vagyok valójában, hogy mit
tettem. Ha megkérdezed, te leszel az egyetlen. – A szájához
emelte a jointot, és mélyen beleszívott. – Most minden hatalom
a te kezedben van, Pim. Egyetlen aprócska szó, és az összes
kurva titkom a tiéd lesz.
Az ajkam megfeszült, hogy megformálja a szavakat, de a
nyelvem hajthatatlan mozdulatlansággal ült a számban. Enyhén
megráztam a fejemet, félrenéztem, és igyekeztem figyelmen
kívül hagyni, hogy milyen hatással van rám a szája körül
gomolygó füst.
Sosem tartottam szexinek a dohányzást.
Egy olyan korban nőttem fel, ahol a nyilvános helyeken sorra
tiltották be a dohányzást, a kultúráját pedig mocskos, randa
szokásnak állították be, ami nemcsak a dohányzót öli meg
lassan, hanem a szeretteit is.
Egyetértek abban, hogy minden cigaretta egy szög a
koporsónkba, de Elder füvet szívott, egy növényt… Méghozzá
úgy szívta, mint akinek tényleg szüksége van rá, nem csak
megszokásból használja.
Felemelte a fejét, és várta, hogy összeszedjem a bátorságomat,
vagy legyőzzem a fájdalmat, és végre feltegyem a kérdést.
Kétlem, hogy máskor is megadná nekem ezt a lehetőséget.
Most hatalmamban állt előreugrani – kihagyni a lassú és
misztikus folyamatot, aminek során megismerjük egymást, és
itt és most ellopni az összes titkát.
Végtére is tartozik nekem. Elolvasta a Senkinek írt
üzeneteimet.
Pontosan tudja, mit gondolok, és hogyan reagálok a
nyomásra.
Fogalmam sincs, hogy működik az elméje, most pedig még a
korábbiaknál is kíváncsibb vagyok, mert a fű ellazít és
csillapítja a fájdalmat. Nem véletlenül adják azoknak, akiknek
segítségre van szükségük a túléléshez.
Vajon lelki vagy fizikai fájdalom gyötri?
 És miért akarom ezt annyira tudni?
Azt mondta, senki más nem ismeri a titkait.
Senki.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy szándékosan az én
egyetlen barátom nevét használta. Vajon ez is csak egy trükk,
vagy az első, velejéig őszinte megnyilvánulása?
Kimásztam a mentőcsónakból, és hangtalanul odalépkedtem
hozzá. Belekapaszkodtam a korlátba, és a körülöttünk lévő
feketeséget bámultam.
Egy szót sem szólt, egyre mélyebben szívott bele sodort
cigarettájába, a felizzó parázs egyre közelebb került a szájához,
majd ködfellegbe burkolta a holdat.
Hosszú pillanatokig álldogáltunk így egymást mellett,
beburkolt minket a csend, és most először semmivel sem
törődtünk.
Nem kínált meg, de nem is kértem. Kétlem, hogy Michaels
repesett volna az örömtől, hogy füstöt eregetek, amikor már
ilyen szépen gyógyul a nyelvem. De minden egyes alkalommal
nagyot szippantottam a füstből, amikor Elder kifújta azt.
Minden egyes alkalommal elloptam egy keveset az édes illatból.
Azt akartam, hogy elzsibbasszon egy kicsit, hogy elnyomja a
fejemben kavargó kérdéseket, hogy megnyugtasson.
Amikor aztán a joint már túl kicsi lett ahhoz, hogy a kezében
tartsa, Elder a tengerbe pöckölte a csikket. Az apró vörös pötty
csak pörgött és pörgött, majd eltűnt a vízben. Abban a
pillanatban, ahogy kialudt, Elder felém fordult, és a szemembe
nézett. Tekintete szinte felfalta az enyémet.
– Nem vagy hajlandó megtörni a némaságodat, hogy
elmondjam a titkaimat. És mégis, itt vagy. – Megnyalta alsó
ajkát. – Miért?
Mozdulatlanul álltam a tekintetét.
– Hiányoztam tán?
Erőltetett mosollyal válaszoltam.
– Ezt nemnek veszem.
Pislogtam.
Tévedsz.
 Nem, igazad van.
Hiányzott, de valami egészen különös módon. Láttam
álmaimban, nappal pedig a kis hajót tartva arra gondoltam,
ahogyan ujjai megformálták az origamit. Kéretlen kérdések
súlya alatt szenvedtem, melyek arra irányultak, hogy vajon
milyen lehet, ha olyan ujjak érintenek, amik még egy
egydolláros bankjegyet is képesek élettel megtölteni.
A testem visszaverte a kíváncsiság ostromát, de az elmém
páncélt öltött, hogy felkészüljön arra, hogy mindent megtegyen
annak érdekében, hogy kiderítse a titkait.
Nem hiányzott az, amit képviselsz. De a szörnyeteg mögött
lapuló férfi darabkái igen.
– A kurva életbe, ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. –
Megmarkolta a korlátot. – Nézd, kemény napokon vagyok túl.
Általában nem szívok, de ha a közelemben vagy, akkor csak ez
segít.
A közelemben?
A beismerésétől összerándult a hasam. Soha egyetlen férfi
sem mondott nekem olyasmit, hogy a puszta létezésem
elgyengíti.
Megfeszült az arca, visszatért az a düh, amit a vacsoránál is
megtapasztaltam.
– Ne hidd azt, Pimlico, hogy az előnyödre fordíthatod ezt.
Ettől csak még veszélyesebb a helyzeted. – Összecsípte az
orrnyergét, és motyogva folytatta. – Úgy illik, hogy
figyelmeztesselek, ma éjjel nem leszek túl jó társaság. Valójában
jobban tennéd, ha elmennél.
Menjek el?
Miért?
Megfeszült az állkapcsa, vállam rezdüléséből kiolvasta a
bennem motoszkáló kérdést.
– Ha itt maradsz, nem tudom garantálni, hogy betartom az
ígéretemet.
Kihagyott a szívem.
Azt, hogy nem bántasz? Azt, hogy nem érsz hozzám?
A hold ezüst fénye bűnösen vetült arcára. Szemöldöke árnyat
vetett tekintetére. Szeme épp olyan fekete volt, mint az éjszaka
körülöttünk.
– Menj, Pimlico! Szeretnék egyedül lenni.
Mintha a fedélzethez ragasztották volna a lábamat. Miért
akarja, hogy elmenjek? Vajon azért, mert egy olyan fenevad
tombol benne, akinek nem tud parancsolni? Vajon ez a fenevad
képes lenne kitörni, hogy megszegje ígéretét, és mégis kezet
emeljen rám? Ha ma este lelke felszínének közelében úszkálnak
a démonjai, akkor jobban tenném, ha elmenekülnék. És
elrejtőznék.
De akkor még sötétebb jövő várna rám. Lehet, hogy úgy
döntöttem, hogy nem aggódok a jövőm miatt, de ha most túl
lehetnék a legrosszabbon, akkor talán nem félnék tovább, és
talán a józan eszemet sem veszíteném el.
Kidüllesztettem a mellem, és elszántan álltam ott tovább.
Mély morgás hagyta el a száját.
– Tényleg te vagy a legmakacsabb nő, akivel valaha is
találkoztam.
Nő. Nem rabszolga. Vagy árva, vagy házi kedvenc.
Nő.
– Ahogy akarod! – Ingének gombjaihoz nyúlt, majd fürge
ujjakkal kigombolta őket. Abban a pillanatban, ahogy a
krémszínű anyag lobogni kezdett az oldala mellett – újra
felfedve mágikus sárkányát, mely csupasz bordáit és belső
szerveit védelmezte –, rögtön az övéhez nyúlt.
Bűnös pillantást vetett rám.
– Figyelmeztetlek, néma lány. Három napig voltam távol. De
csak egyre készültem. Tudod, hogy mit jelent ez?
Nagyot nyeltem, ahogy ujjai kioldották az övet, majd lehúzták
a cipzárat.
Alsóneműre számítottam, de csupasz bőre villant ki.
– Azt, hogy nem vittem magammal váltógatyát. – Egyik
kezével a nadrágot tartva lerúgta a cipőjét és lehúzta a zokniját.
– Menned kellene. Ha csak nem akarsz úgy látni, mint ahogy én
láttalak téged. Vagy látni akarod, mi rejlik a ruhám alatt? Teljes
valójában akarod látni a szörnyeteget? Ezért érzed magad
sokkal jobban meztelenül? Mert nadrágokkal és öltönyökkel el
lehet fedni az igazságot, de a meztelenség minden titkot felfed?
A szívem előkotorta rég nem használt szemüvegét, feltette, és
akaratom ellenére felkészült a látványra. A tekintetem időről
időre elkalandozott a szeméről az övre, amit tartott.
– Legyen hát! Ha magadtól nem mész, akkor nem küldelek el.
– Azzal a földre ejtette a nadrágot, majd úgy lépett ki belőle,
mint egy herceg.
Szétváltak az ajkaim, amikor megláttam, mekkora. Nem volt
erekciója, de farka súlyosan, veszélyt sejtetve lógott gondosan
nyírt fekete bozótjából.
– Furcsa érzés. – Elvigyorodott. – Furcsa, hogy ezúttal én
vagyok meztelen, és te vagy ruhában. És mégis, valami különös
oknál fogva úgy érzem, hogy én irányítok. – Lehajtotta a fejét. –
Talán pont azért szeretsz meztelen lenni. Élvezed, hogy az
emberek rád figyelnek.
Elment mellettem, maga után húzva az illatát és a marihuána
aromáját. Kinyitotta a hajó korlátjának kis ajtaját, ott, ahol a
létra volt.
A fenekén egy milliméternyi zsír sem volt, feszes volt, és
kemény, a sárkány farka ott kunkorodott bal farpofáján.
Arra számítottam, hogy felém fordul, és lemászik a létrán,
mint ahogy azt minden normális ember tette volna ilyen
magasságból.
Ő azonban hátrapillantott a válla fölött, és elvigyorodott.
– Ha van bátorságod, gyere utánam, néma lány! Ússz velem!
Aztán széttárta a karját, berogyasztotta a térdét, és leugrott.
Odasiettem a korláthoz, és még éppen láttam, ahogy alakját
elnyeli a kristályfekete sötétség.
 VÉGRE, BASSZA MEG!
Abban a pillanatban, ahogy a jéghideg víz összecsapott a
fejem felett, semmivé foszlott az előző napok okozta feszültség.
Ahogy a testem újra érezte a tenger lüktetését és ritmusát, a
kemény beton és por borzalmas emléke is elillant.
Hagytam, hogy elringasson a mélység, és egészen addig
tartottam vissza a levegőt, míg izzani nem kezdett a tüdőm.
Nem először kívántam azt, hogy bárcsak egyre mélyebbre és
mélyebbre merülhetnék, és soha többet nem kellene felúsznom
a felszínre. Hogy bárcsak rábukkannék egy titkos átjáróra a
feketeségben, mely egy olyan új világba vezetne, ahol senki sem
tudja, mit tettem, és ahol nem vet meg a családom.
A monacói út, ha nem is kellemes, legalább egy kicsit
élvezhető volt. Egészen addig, míg oda nem értem, és ki nem
derült, hogy az egyik hajóépítőnek elvágták a torkát.
Ha az egyik munkásom halála bosszú a múltamért, akkor egy
percig sem nyugodtam volna, míg meg nem ölöm a felelősöket,
vagy ők meg nem ölnek engem.
 A helyi vezető, Charlton találta meg a testet. Sem a
rendőrségnek, sem másnak nem szólt, csak nekem. Jól tette.
Mert én leszek az, aki válaszul egy hullát fektet a holttest mellé.
Az első napot az áldozat családjával töltöttem, hogy
megtudjam, volt-e haragosa vagy ellensége. A második napot
azzal töltöttem, hogy az egyik új munkást követtem, aki jóban
volt az áldozat fiával. Kiderült, hogy az illetőt egy hete
rajtakapták, hogy pénzt lopott a férfitól.
Ezzel el is dőlt a sorsa.
Nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e neki, hogy az
incidensnek semmi köze hozzám, vagy bosszús vagyok-e miatta.
Sok-sok éve várok már arra, hogy vége legyen ennek a
komédiának, és szembenézhessek azokkal, akik engem
keresnek.
A kihallgatás után – mely kegyetlenül indult és brutális véget
ért – megtudtam, hogy egy piszlicsáré ügy vezetett odáig, hogy
ez a gerinctelen féreg úgy gondolta, hogy elveheti azt, ami nem
az övé. Akár valakinek az életét is. Nem lepne meg, ha nem ez
lett volna az első eset, hogy ölt. De most, hogy rátaláltam,
gondoskodtam róla, hogy az utolsó legyen.
Megöltem.
Ugyanúgy, ahogy ő végzett a hajóépítőmmel.
Igyekeztem nem gondolni a hasonlóságokra közöttünk. Hogy
ő is elvett valamit, és én is elvettem valakit. Soha nem
állítottam, hogy szent vagyok, de legalább idejében elsimítottam
ezt az üzletemet mérgező ügyet.
Miután lemostam a kezemről a vért, és megbizonyosodtam
róla, hogy a gyár ugyanúgy óraműpontossággal működik, mint
korábban, felszálltam a helikopteremre, és hazajöttem.
Hozzá.
 DÖNTENED KELL, PIM!
Itt és most.
Elder választás elé állított, mielőtt a semmibe vetette magát.
Egy kihívás elé, melyhez még pár nappal ezelőtt is túl gyenge
lettem volna.
De most… most sokkal inkább vagyok Tasmin, mint Pimlico.
Sokkal vakmerőbb, mint amennyire félek.
Itt az ideje, hogy újra hinni kezdjek magamban.
Remegő kézzel ráztam le magamról a ruhát. Hátravetettem a
fejemet, ahogy a szabadság végigcsókolta a testemet. Aztán
pánik ízét éreztem sérült nyelvemen, ami, ahogy közelebb
léptem a korláthoz, lassan lefolyt a torkomon.
Itt és most.
Dönts!
Lábujjaim belekapaszkodtak a hajó szélébe.
Mély levegőt vettem.
Aztán leugrottam.
 EGY CSOBBANÁS rántott fel a mélyből.
Erőteljes rúgásokkal törtem a felszínre, ahol az arcomba
csaptak a habok. Valami pont mellettem esett a vízbe.
Mi a…
A hold és a csillagok nem sok fényt adtak, de a jacht
kísérteties fényében ki tudtam venni, ahogy Pimlico a felszínre
tör. Sötét haja feketén csillogott, bőre fehéren világított,
halványuló sérülései márványszerűen villantak fel a sötétben.
Önkéntelenül is szétváltak ajkaim a meglepetéstől, amitől
befolyt a számba a tengervíz.
Szent egek!
Leugrott.
Még ilyen magasságból is volt mersze.
A lány, aki némaságra kárhoztatott, és valahogy képes volt
megingatni az önuralmamat, újra meglepett.
Képtelen voltam levenni róla a szememet. Kiköpte a szájából
a tengervizet, és széttárta a karját, hogy fent maradjon a vízen.
Azok után, hogy mi mindenen ment keresztül, még mindig ő
volt az egyik leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppen a
sérülései miatt volt ilyen kibaszott szép.
Kulcscsontjának finom íve. Állának vonala, a kék szeméből
folyamatosan áradó bizalmatlanság és a határtalan erő.
Abban a három napban, míg nem voltam itt, rendesen evett
és pihent. Bőre immár nem volt betegesen sárgás, úgy csillogott,
mint a porcelán. Gyógyulófélben volt. Végre elfogadta hát a
segítségemet, még úgy is, hogy közben folyamatosan azt
kérdezgette magától, hogy vajon mit kérek cserébe.
– Leugrottál. – A hangom mélyebben szólt, mint
szándékoztam. A tekintetem lesiklott a mellkasára, ahol a foltok
még mindig arról tanúskodtak, hogy milyen rondán elbánt vele
az a rohadék.
A fekete tenger minden mást elrejtett, de élénken emlékeztem
rá, hogy milyen kecses volt, amikor ott állt előttem meztelenül.
Még akkor is, amikor letérdelt elém. Még akkor, is, amikor
meghajolt előttem. Amikor meztelen volt, akkor Pim már nem
egy gyógyulófélben lévő rabszolga volt, hanem egy istennő, aki
lassan újra felfedezi, hogy mit is jelent élni.
Kurvára fájdalmas volt, hogy a bennem tomboló
megszállottság el akarta venni az életét, hogy aztán a saját
kénye-kedve szerint formálja újra. Hogy az előnyömre
fordítsam az erejét. Hogy az uralmam alá hajtsam.
Abban reménykedtem, hogy a joint majd eltompítja az
érzékeimet. De most, hogy még több vér tapadt a kezemhez, és
ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy széttépjem Pimlicót,
és felfedjem minden titkát, azt hittem, megőrülök.
Ritkán szoktam szívni, de most elmaradt az a jótékony
letargia, ami miatt a kannabiszhoz szoktam nyúlni. Persze volt
azért némi hatása. Nem véletlenül mondtam azt, hogy nem lesz
biztonságban mellettem. Ugyanakkor az enyhe bizsergés, amit
az ereimben éreztem, arra utalt, hogy képes leszek elviselni a
közelségét anélkül, hogy magamat vagy őt veszélybe sodornám.
Egyelőre legalábbis.
Pimlico a hajó felé fordult a vízben. Szétnyíltak az ajkai,
mintha maga is meglepődött volna rajta, hogy leugrott.
 A fenébe is, de kár, hogy a vízben voltam! Mindent megadtam
volna, hogy lássam, ahogy ott áll meztelenül a hajó szélén, és
ádáz harcot vív a félelmeivel. Majd pedig legyőzi őket.
Kitöröltem a szememből a vízcseppeket, és elvigyorodtam.
– Félelmetes volt? Vagy felszabadító?
Visszafordult felém, tekintetében büszkeség csillogott.
Nyilvánvaló, hogy nem gondolt bele, hogy mit is jelent, ha
ugrik. Hogy idelent lesz. Hogy egy olyan férfival fog úszkálni,
akiben nem lenne szabad megbíznia.
– Végül mi vett rá? – A vizet tapostam, tartva a közöttünk lévő
néhány méteres távolságot. – Arra gondoltál, hogy ennél
rosszabb dolgokat is túléltél már? Vagy arra, hogy ha rosszul
csapódsz a vízbe, akkor lehet, hogy eltörik a gerinced?
Kikerekedett a szeme.
– Ahogy látom, a gerinctörés nem jutott eszedbe.
Összeszorította a száját.
Meg akartam parancsolni neki, hogy nyissa ki a száját, hogy
megnézzem, hogyan néz ki a nyelve. Magam is utánanéztem a
nyelvsérüléseknek, és az interneten talált tanulmányok szerint
ez az izom gyorsabban gyógyul, mint mások.
Mostanra már vissza kellett húzódnia a duzzanatnak.
Hamarosan képes lesz beszélni.
A hullámok ide-oda lökdöstek minket, némelyik meleg volt,
némelyik hideg.
Pimlico gyorsan elfáradt, karja egyre gyorsabban evezett a
vízben, hogy a felszínen tudjon maradni.
– Mikor úsztál utoljára?
Összehúzta a szemöldökét, de kék szeme válaszolt a kérdésre.
Nagyon régen.
Más kérdések is megformálódtak bennem, de nem vettem
tudomást róluk.
Később is kikérdezhetem. Amikor nem arra használja az
erejét, hogy életben maradjon.
Rúgtam egyet a vízen, és közelebb úsztam hozzá.
– Minden egyes nap képes vagy meglepni.
Elkerekedett a szeme, tekintete az orromról a számra, onnan
pedig az államra siklott. Attól, ahogy végigmért,
megkeményedtem a víz alatt. Talán ezzel a beismerésemmel én
is megleptem őt.
– Jobban érzed magad? – Egy hullám még közelebb lökött
hozzá.
Ismertem már annyira, hogy nem vártam választ. De alig
láthatóan bólintott, ettől pedig hevesebben kezdett verni a
szívem.
– Ennek örülök. – Csak bámultuk egymást, egyikünk sem
szakította meg a szemkontaktust.
Lehet, hogy a sors sodorta felém, de az is lehet, hogy Pimlico
szándékosan sodródott még közelebb hozzám. Olyan közel,
hogy testének melegét még a pár centiméternyi hideg
tengervízen keresztül is éreztem.
Aztán a következő hullám egymásnak lökött minket, és
mindketten felszisszentünk.
Összeért meztelen bőrünk.
Pim halkan felsóhajtott, és dolgozni kezdett a karjaival, hogy
messzebb kerüljön tőlem.
Nem tudom, hogy a kábítószer nyugtató hatása, vagy az
elviselhetetlen késztetésem, hogy megismerjem őt, lépett-e
működésbe, de előrelendítettem a lábamat, és átkulcsoltam vele
az övét.
Összerezzent, amikor közelebb húztam magamhoz, és a
bokámmal átfogtam az övét. A bal karom szinte magától
mozdult meg, és a dereka köré fonódott.
Kirázta a hideg, amikor a tengervíz kiáramlott közülünk, és
eggyé olvadt a meztelenségünk. Összeszorítottam a fogamat,
amikor megéreztem puha mellét, és kecses alakja hozzáért
erekciómhoz.
– Bazmeg…
Tekintete szikrákat hányt a sötétben. Rátette a kezét a
vállamra, rám nehezedett, hogy fent maradjon a vízen, és
közben kiszabaduljon a karjaimból.
De én szorosan fogtam.
Már erősebben kellett taposnom a vizet, hogy mindkettőnket
a felszínen tudjam tartani. De eszem ágában sem volt
elengedni, mert rohadt jó érzés volt, hogy hozzám simult.
Szó nélkül lebegtünk a vízben, csak bámultuk egymást, és
próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen. Alrik házában kellemesen
eljátszadoztam vele. Azért kértem vele azt az éjszakát, mert
kurvára vonzott benne valami. Nem a csontsovány teste vagy a
sérülései, hanem a lelke. A lelke, ami átragyogott meggyötört
testén.
Akartam őt.
Kurvára akartam.
Múltam öröksége ellentmondásos dolgokkal volt tele. A
családomban elrendezett házasságokra és igaz szerelemre is
volt példa. A dédszüleim házassága elrendezett volt. De az
anyám és az apám… őket a végzet boronálta össze, az ő
kapcsolatukon alapultak azok a gyerekkori képzelgéseim, hogy
milyen is az igaz szerelem.
Egymásnak teremtették őket.
Ez nem kérdés.
Épp ezért leszek életem végéig átkozott azért, amit tettem.
Pimlico vergődni kezdett a karjaimban. Még eltompult
érzékeimen keresztül is bizsergető volt, ahogy testének
forrósága összekeveredett a hideg tengervízzel.
Felnyögtem. Hangosan.
Kurvára hálás voltam azért, hogy még az előtt beszívtam,
hogy felébredt volna. Különben kizárt, hogy ép ésszel el tudtam
volna viselni, hogy ilyen közel van hozzám.
Még a fű zsibbasztó ködén keresztül is alig voltam képes
kontrollálni a függőségemet. Alig tudtam megállni, hogy ne
ismerjem el magamnak, hogy attól a pillanattól foga akarom ezt
a lányt, hogy először megpillantottam. Ez az érzés pedig
egyáltalán nem halványult el azóta. Hanem a sokszorosára
erősödött. Annak idején egy csókot és egy érintést
engedélyeztem magamnak, de most már ez nem elég.
Egyáltalán nem.
Megnyalta az alsó ajkát, láttam, hogy kérdések özöne kavarog
benne, és alig vártam, hogy feltegye őket, hogy aztán én is
feltehessem az enyémeket.
– Ez is egy olyan első alkalom neked, Pim? – suttogtam,
felidézve az emléket, amikor kettesben voltunk, és amikor
megcsókoltam. Amikor megérintettem, és erotikus képeket
vetítettem az elménkbe arról, hogyan okoznék neki olyan
örömöket, amikben még soha nem volt része.
– Ez az első alkalom, hogy egy férfi úgy tart a karjaiban, hogy
nem az jár a fejében, hogyan dughatná beléd a farkát minél
gyorsabban?
Az erőszakosan szexuális kérdésre minden izma megfeszült.
Összerezzent, és a vállamba vájta a körmét.
El kellene engednem. Nem lenne szabad ilyeneket kérdeznem
tőle.
De képtelen voltam visszafogni magam.
– Sosem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy milyen első
alkalmakat tagadtak még meg tőled. Szerintem ideje, hogy
kihúzzunk párat a listádról. – Tekintetem megakadt az ajkán. –
Okkal hoztalak ide. Talán azért, hogy megbasszalak, és ezzel
végre kitöröljelek az elmémből.
Elakadt a lélegzete.
Az arcára kiülő döbbenettől még keményebb lett a farkam.
Aztán a döbbenet undor, iszonyat és félelem keverékévé
változott.
Soha életemben nem nézett még rám nő ilyen gyűlölettel.
A rohadt életbe, nagyon beindított.
A lábammal még szorosabban magamhoz húztam, lüktető
farkam beesett hasához préselődött.
Felnyögött, és újra megmerevedett a teste.
– Ne aggódj. Ma este már nem szegek meg több ígéretet. –
Végighúztam az ujjamat az alkarján. – Már azzal is megszegtem
párat, hogy megérintettelek. Jobb, ha a többit egy másik
alkalomra tartogatom.
Rúgott egyet a lábával, hogy kiszabaduljon a karomból.
– Ez persze nem azt jelenti, hogy addig is nem fogok más
dolgokat elvenni tőled.
Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha elengedném. A maga
néma módján azt ordította, hogy legyen vége.
És tudtam, hogy el is fogom engedni. Csak nem most.
Megfogtam a tarkóját, és közelebb húztam a fejét. Összeért a
homlokunk. Az orrommal cirógatni kezdtem az arcát, és végül
elengedtem önuralmam gyeplőit, és hagytam, hogy a felszínre
törjön belőlem az erőteljes, részegítő mámor, mely mindig is ott
szunnyadt bennem.
– Tudod, mit tennék most, ha ép lenne a nyelved?
Fogalmam sem volt, hogy ez most az ő hatása-e vagy a fűé,
esetleg az éjszakai úszásé, de nagyon régóta most először
éreztem magam igazán szabadnak.
Orrlyuka ütemesen tágult és szűkült, mintha attól tartott
volna, hogy újra arra akarom rávenni, hogy megszólaljon.
De nem ezért kívántam azt, hogy bárcsak meggyógyult volna
már a nyelve. Most nem.
A mellkasomhoz szorítottam a mellét, és az arcába lihegtem.
– Megcsókolnálak.
Ezúttal hallható módon nyögött fel, amitől majd kiugrott a
szívem a mellkasomból.
Tehát épek a hangszálai.
Tud beszélni. Hogy maradhatott életben ilyen sokáig ilyen
erős makacssággal?
Áthatóbban nézett, félelem, bizalmatlanság, gyűlölet és
bosszúság villogott a szemében. A tekintete az ajkamra siklott,
mintha attól tartott volna, hogy a sérülése ellenére is meg
fogom csókolni.
Aztán haragjának egy része elillant, pihegni kezdett,
mellbimbói végigsiklottan mellkasomon.
Ezúttal lenyeltem a feltörő nyögésemet. Éreztem, hogy
bevágódnak lelkének csapóajtai, hogy ugyanúgy megvédjék
tőlem, mint ahogy Alriktól, de ugyanakkor átadja a testét
nekem, hogy azt tegyek vele, amit csak akarok.
De ez nem így működik.
Velem nem.
Szabadon maradt karom dühösen vágta át a vizet.
– Azt hiszed, elzárhatod előlem az érzéseidet? Azt hiszed,
idelökheted nekem a testedet, de az elmédet nem adod nekem?
Ráharapott az ajkára, fekete haja legyezőként terült szét a
vízen. Egyáltalán nem tetszett ahogy méricskélt, ahogy máris a
pokolba kívánt.
Közelebb húztam az arcát, és sziszegve suttogtam.
– Amikor újra megcsókollak, akarni fogod, hogy
megcsókoljalak. Nem fogsz rám úgy nézni, mint aki éppen
elvesz tőled valamit. Könyörögni fogsz nekem, hogy adjak meg
neked valamit, amire annyira vágysz már. – Végighúztam a
számat sós kulcscsontján, és bár lábunk összegabalyodott,
megparancsoltam a testemnek, hogy maradjon veszteg. Pedig
mindennél jobban vágytam arra, hogy belémélyesszem a
farkamat. Már csak a miheztartás végett is.
Meg akartam neki mutatni, hogy a szex kurva jó érzés is
lehet.
Még akkor is, ha korábban soha nem élhetett át ilyen
eksztázist.
De még nem állt készen.
Bármennyire is vágytam rá, hogy a magamévá tegyem, nem
voltam hajlandó még jobban megsebezni az elméjét. Hiszen az
elméje sokkal értékesebb a számomra, mint a teste.
Rátekertem a haját az ujjaimra, és csak annyira húztam meg,
hogy kissé hátrahúzzam a fejét.
– Megparancsolom, hogy mindent felejts el, amit az rohadék
tett veled. Annak semmi köze sem volt a szexhez. Az erőszak
volt, ami soha többé nem fog megtörténni. Lehet, hogy
rabszolgát csinált belőled, de legbelül attól még mindig egy nő
vagy, és amikor megcsókollak, elvárom, hogy egy nő csókoljon
vissza, nem pedig egy rabszolga, aki kizár engem az elméjéből.
Megértetted?
Összerezzent, szempilláin vízcseppek csillogtak. Megmozdult
az állkapcsa, és dühe alatt formálódni kezdett a beleegyezés. Ő
is normális akar lenni. Bár minden eszközével küzd ellenem,
titkon abban reménykedik, hogy összezúzom a ketrecét, és
megtanítom, hogyan kell szabadnak lenni.
Hát, én segíthetek neki normálisnak lenni.
 De nem ma este.
Teste végre ellazult, és megnyalta az ajkát. A farkam rögtön
reagált, mert értette az üzenetet. Mélyen legbelül… ő is akarta,
hogy megcsókoljam. Legyen átkozott sérült nyelve, a fekete
óceán, és mindaz a káosz, ami közöttünk tombolt.
A kurva életbe.
Minden erőmre szükségem volt, hogy el tudjam lökni
magamtól.
– Jó éjszakát! Gondolom, magadtól is visszatalálsz.
Hirtelen szívta be a levegőt, ahogy kilöktem a nyílt tengerre.
Egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, majd grimaszolva
csóválni kezdte a fejét.
Felnevettem.
– Mi van, csalódott vagy, néma lány?
Grimasza leolvadt az arcáról, és felhorkant.
– Bármit is gondolsz, máris másképpen nézel rám. Lehet,
hogy irtózattal gondolsz arra, hogy mit fogok tenni veled egy
napon. Lehet, hogy félsz tőle, hogy benned lesz a farkam, és
hozzád préselődik a testem, de mélyen belül igenis akarod,
hogy így legyen. – Megrándult a teste. Ujjai ragyogó
vízpermettel díszítették a fekete vásznat mögötte.
Felszegtem a fejem.
– Miért csinálod ezt? Hogy ne kelljen azon gondolkoznod,
hogy ki is vagyok valójában, hanem el tudj könyvelni
ugyanolyannak, mint az előző gazdádat? Vagy… – Végighúztam
az ujjamat az ajkamon. – Vagy arról van szó, hogy belefáradtál a
fájdalomba, és élvezetre vágysz?
Elhúzta a száját, majd széttárta a karjait, hogy odébb ússzon.
Be kellett volna fognom végre a pofámat, és hagynom kellett
volna, hogy elmenjen, de nagyon élveztem, amikor
kényelmetlenül érezte magát. A szavak nem képesek
megsebezni, de fel tudnak szaggatni régi sebeket.
– Vigyázz, mit kívánsz, Pim. – Mélyebb hangon folytattam,
mely végigdörmögött a hullámokon. – Legközelebb, amikor
megcsókollak, nedves leszel, és olyan örömöket fogsz megélni,
melyeket még soha. El fogsz élvezni. Gondoskodom róla.
 Dacosan felszegte a fejét, de a mozdulatban ott lappangott a
tétova remény, hogy valóra váltom az ígéretemet. Hogy amikor
végül a magamévá teszem, az nem erőszak lesz, hanem
kölcsönös örömszerzés.
Lebukott a víz alá, és eltűnt.
Nem estem pánikba, számolni kezdtem a szívverésemet,
melyet felerősített a tenger. Néhány pillanattal később Pim feje
a Fantom mellett bukkant fel.
Megragadta a létra alsó fokát, felhúzta magát, és felmászott a
jachtom oldalán. Mit sem törődött törött kezével.
A kurva életbe, micsoda nő!
Ahogy felfelé mászott, meztelen feneke éppen olyan tökéletes
és ámulatba ejtő volt, mint a hold.
 MI A FENÉT művel?
Mi a fenét művelek?
Mi a fene történt velem a múlt éjjel?
Először is, képes voltam leugrani az átkozott jachtról.
Másodszor, nem zárkóztam be, amikor nedves, meztelen
testéhez szorított.
Harmadszor, nem pirultam el, amikor a szexről meg
elélvezésről kezdett beszélni.
És negyedszer… és ez volt a legrosszabb…
Szóval negyedszer, amikor magához húzott, mintha meg
akarna csókolni, akkor akartam, hogy megcsókoljon. A
másodperc törtrészéig elfelejtettem, hogy mennyire gyűlölöm a
szexet, és eszembe jutott, hogyan éreztem, amikor megérintett a
fehér villában.
Újra úgy akartam érezni.
Azt akartam, hogy mindig úgy érezzek, mert akkor semmi
mást nem kellene éreznem. Se a sebeimet. Se a sajgó
csontjaimat. Akkor végre… felejthetnék.
 De aztán elhúzódott, és mindenféle szabályokról meg
parancsokról kezdett dörmögni, és figyelmeztetett, hogy nem
egy rabszolgát akar magának, hanem a nőt, akivé válhatnék.
Csakhogy… fogalmam sincs róla, hogy ki az a nő.
Csak annyit tudok, hogy mióta nála vagyok, érezhettem a nap
melegét, átélhettem az utazás élményét, és szellő kapott a
hajamba. Végre nem csak ablaküvegen át láthattam a
csillagokat, a bőröm pedig valósággal ragyogott attól, hogy
szabad levegőn lehettem, és többé nem volt betegesen sápadt.
Nem vagyok hülye.
Tudom, hogy minden ajándéknak megkérik az árát. Csak
éppen arra számítottam, hogy még most követeli meg tőlem a
fizetséget, amikor még engedelmes vagyok, és tisztában vagyok
vele, hol a helyem. Hogy csak egy élvezeti cikk vagyok. Miért
akarná, hogy bármi más legyek?
Ha továbbra is hagyja, hogy összeszedegessem és
összeragasztgassam a darabkáimat, akkor talán végül normális
nővé válok majd.
Lenne saját véleményem és saját szabályrendszerem. Hát ezt
akarja? Kihívást? Hogy becserkésszen? Egy lányt, aki ellenáll
neki, nem pedig egy rabszolgát, aki behódol?
De miért?
Ha kapcsolatra vágyik, akkor miért nem szed fel valakit egy
bárban, vagy bárhol, ahol manapság a szabad emberek
ismerkednek? Miért én? Miért húzta fel a halott gazdámat
azzal, hogy kért velem egy éjszakát? Amikor ráadásul azt
tervezte, hogy megerőszakol, aztán meg úgy döntött, hogy
inkább hagyja, hogy nyugodtan aludjak, aztán pedig úgy, hogy
visszaadja az életemet.
Ennek semmi értelme!
A két tenyerem közé szorítottam a fejemet.
Fejezd be! Ne feledd, hogy a jelenre kell koncentrálnod! A jövő
nem számít. Már nem számíthat. Úgy nem, hogy nincsen rá
hatásod.
Nagyokat szuszogva hagytam, hogy a kezem a fejemről az
ölembe hulljon.
 Bármire is játszik Elder, meg kell valljam, hogy beindított
közöttünk valamit. Valamit, ami halálra rémít. Amikor a
közelemben van, úgy érzem, hogy cseppfolyósodnak a belső
szerveim. Főleg a feszült várakozástól, hogy mikor pattan el egy
húr benne, részben pedig amiatt az átkozott csók miatt.
Mit tett velem? Hogyan volt képes kellemes kandallótűzzé
változtatni a frigid fagyot az ereimben?
Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, és hiába turkáltam
tinédzserkori emlékeim között, és próbáltam visszaemlékezni
azokra az időkre, amikor a barátnőimmel arról csacsogtunk,
hogy melyik popsztár indított be minket, és milyen
fantáziálástól hogyan forrt fel a vérünk, még mindig nehezemre
esett nem undorral gondolni a szexre.
Nem szabadna kívánnom a szexet.
Nem kívánom a szexet.
De Elder… ő más.
Őt kívánom.
Már nem fizikálisan, de az a pár nap, amikor nem volt itt,
rámutatott, hogy a közelében akarok lenni. Igen, halálra rémít.
De más embereket is halálra rémít, szóval, amíg vele vagyok,
addig biztonságban vagyok.
Nem igaz?
Biztonságban vagyok?
Egek, fejezd már be!
Talán meg kellett volna csókolnom múlt este?
Talán közelebb kellett volna húzódnom hozzá, és el kellett
volna vennem, amit ő nem akart.
De miért tettem volna ezt?
Talán mert semmi mást nem kapott tőlem, csak gyanakvást és
dühöt? Sem benne, sem az ígéreteiben nem bízok, de ez nem
jelenti azt, hogy nem kérhetek bocsánatot.
Szóval a csókod alamizsna lenne?
Igen.
Nem.
Ahh, nem tudom.
Talán a hálám jele lenne. Egy csók, még akkor is, ha nem
teljesen szívből jön, pecsét lehetne azon a megállapodáson,
hogy megbízok benne annyira, hogy közel engedem magamhoz,
az ajkához préselem az enyémet, és engedem, hogy magához
húzzon.
Megtehette volna, hogy a hajamnál fogva hátrarántja a
fejemet, és kényszerít rá, hogy megszólaljak. Vagy akár vízbe is
fojthatott volna.
De nem tette.
Biztonságban voltam a karjaiban, és semmit sem erőltetett.
Pedig a hasamhoz szorította az erekcióját, ami olyan dolgokkal
fenyegetett, melyeket talán túl sem élnék.
Képtelen voltam tovább kordában tartani cikázó
gondolataimat, így aztán előkaptam a jegyzetfüzetet és a tollat.

Kedves Senki!
Ez lenne hát mostantól az életem? Tele kérdésekkel és
kétellyel?
Azt hittem, hogy attól fogva, hogy megszabadulok Alriktól,
minden sokkal egyszerűbb lesz, nem pedig bonyolultabb.

A hangos csörgő hangra azonnal felkaptam a fejemet.

A szívem felrántotta a futócipőjét, és már árkon-bokron túl
volt. A belém nevelt félelem és túlélési ösztön egy szemvillanás
alatt átvette az uralmat a testem felett. Elejtettem a tollat, és
felkészültem a legrosszabbra. Bármilyen apró haladást is ért el
velem Elder, a fémes csörgés azonnal semmivé tette.
Alrik arca jelent meg előttem, ahogy kegyetlenség villog a
szemében, és hangosan röhög.
Minden erőmre szükségem volt, hogy az ágyon maradjak, és
ne vessem magam a földre. Térdre.
Újra hallottam. Klank. Klank. Klank.
Magamhoz szorítottam a lepedőt, és igyekeztem ellenállni az
ágyam körül köröző pánikrohamnak. Körülnéztem a
szobámban. Egyik sarokban sem állt ott a gazdám, és az
árnyékokban sem ólálkodtak szörnyetegek.
Várjunk csak…
 Oldalra billentettem a fejemet.
Ismerem ezt a hangot.
Egy lánc.
A láncszemek olyan borzalmas hanggal ütődtek egymásnak,
ami felidézte bennem azokat a rettenetes emlékeket, amikor
egy hasonló eszközt arra használtak, hogy kikötözzenek. De ez
nem egy kis lánc volt, hanem hatalmas.
Talán a horgony?
Kimásztam az ágyból, és az ajtó felé siettem, de ekkor észbe
kaptam, hogy meztelen vagyok (mint általában), és talán nem
így kellene a hajón lófrálnom. Visszarohantam az ágyhoz, és
még azzal se törődve, hogy szanaszét szórom a Senkinek írt
levelemet, felkaptam a lepedőt.
Visszaszaladtam az ajtóhoz, és magamra csavartam
rögtönzött öltözékemet, hogy legalább a megfelelő helyeken
takarjon el, és ne lebbentse félre az első szellő. Aztán
végigrohantam a folyosón, és még arra se volt türelmem, hogy
megvárjam a liftet, rögtön felszaladtam a lépcsőn.
Már egy hete Elder hajóján éltem. Eleinte harcoltam a
gyógyulás ellen, majd beletörődtem. Amint elkezdtem rendesen
enni és eleget pihenni, a testem lassan erőre kapott. A
zúzódásaim megvoltak még ugyan, de most már inkább a
mohazöld árnyalataiban pompáztak, mintsem a levendula
lilájában. A törött kezemet még mindig egy műanyag sín és
némi kötés tartotta egyben, amit lecseréltem a tegnapi úszás
után. A bordáimat ugyanakkor nem kötöztem újra, és most,
ahogy felrohantam a lépcsőn, éreztem, hogy pedig talán jobb
lett volna.
Már nem voltam csont és bőr, az izmaim pedig visszanyertek
annyi erőt, hogy képes voltam a víz felszínén tartani magam.
Teljesen kifulladtam, mire felértem a főfedélzetre, ahol
azonnal a szemembe tűzött a ragyogó reggeli napfény.
Elfáradtam, de nem rogytam félholtan a fedélzetre.
Napról napra erősödök.
Hála neki.
Mintha csak a gondolataimmal idéztem volna meg, Elder
alakja kezdett kibontakozni előttem. Egy bögre kávéval a
kezében állt a fedélzeten. Kopott farmer és fehér póló volt rajta,
a válláról vasalt zakó lógott.
A tekintetem izmos lábfejére siklott, amit láttatni engedett a
vékony, fekete strandpapucs.
Nem vett észre. Vagy észrevett, de pont annyira élvezi,
amikor bámulom, mint én.
Vajon mikor kelt fel, hogy ebben az órában már lezuhanyozva
és felöltözve áll, és úgy néz ki, mintha egy divatlapból lépett
volna ki?
Ahogy közelebb mentem hozzá, meglibbent mögöttem a
lepedő, mintha csak alig várta volna, hogy kitépje magát a
kezemből, és elszálljon a langyos szellőben.
Amikor megálltam mellette, rám pillantott.
– Reggelt!
Végre képes voltam teljesen kinyitni a szememet, és csak
bámultam a kilátást. Már nem tőle voltam elámulva. A
horizontig nyúló nyílt tenger tovatűnt, helyét egy nyüzsgő,
poros kikötő vette át.
– Marokkó – mondta Elder, és felém nyújtotta a bögrét.
Ösztönösen felemeltem a kezemet, hogy visszautasítsam. Már
sokkal jobban volt a nyelvem, de nem akartam, hogy a forró
kávé visszafordítsa a gyógyulási folyamatot.
Elvigyorodott.
– Már sokkal felszabadultabb vagy a közelemben, Pimlico.
Nyeltem egyet. Igaza van. Azonnal reagáltam. Igyekeztem mit
sem törődni a megjegyzésével és a mozdonyként zakatoló
szívemmel. Figyeltem, hogy a nap hogyan csillan meg a
kamionok és daruk nyüzsgő forgatagán.
Halkan felnevetett.
– Először csalódott vagy, amiért nem csókoltalak meg, most
meg a tested hamarabb reagál, mintsem vissza tudnád fogni.
A szájához emelte a bögrét, és szándékosan megnyalta az
ajkát, mielőtt a porcelánhoz érintette volna. A nyaka
megfeszült, majd elernyedt, ahogy nagyot kortyolt a kávéból.
– Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy kezdesz
megbízni az ígéretemben.
Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
Egy darura tapasztottam a tekintetemet, ami éppen egy
hatalmas konténert emelt a magasba.
Hiába tettem úgy, mintha nem figyelnék rá, ő akkor is
folytatta.
– Az ígéretemben, hogy nem foglak bántani.
Nem tudom, hogy képes lenne-e valaha is kezet emelni rám,
de most, hogy frissesség járt át, és a pihenéstől kitisztultak a
gondolataim, magabiztosan vártam, hogy mit tartogat
számomra a jövő. A haragom visszaadta az önbecsülésemet, a
békesség a józan eszemet.
Felé fordultam. Fogalmam sincs, hogy miért. Hogy befejezzük,
amit előző este elkezdtünk? Hogy meglepjem azzal, hogy ezúttal
én vagyok csalódott, és készen állok beszállni a játékába?
Elder tekintete az ajkamra siklott, szinte pattogott közöttünk
az elektromosság. Összeszűkülő gyomrom átvette az irányítást a
testem fölött, és még levegőt venni is elfelejtettem. Csak arra
tudtam koncentrálni, hogy megválaszoljam az arcára kiülő
kérdéseket.
Már fogalmam sincs, hogy mit akarok. Fogalmam sincs, hogy
mit művel velem.
Vagy csókolj meg, vagy hagyjuk…
Egy jóvágású, idősebb férfi gyalogolt keresztül illékony
pillanatunkon. Hunyorogva lépett közelebb.
– Horgonyt vetettünk. A Fantom kikötött.
Az Elder és közöttem lévő kapcsolat szála úgy pattant el, mint
egy megfeszített kötél, amit ollóval vágtak ketté. Hirtelen mély
levegővétellel pótoltam be a kiesett lélegzetvételeket.
Elder megköszörülte a torkát, és átlöttyentette a korláton a
kávé maradékát. A barna folyadék eltűnt a hajó és a dokk
közötti keskeny résben. Látszólag semmilyen hatással nem
voltak rá a múlt éjjel történtek.
Néhány fedélzettel lejjebb átjáró nyílt a hajótestben, mely
aztán kinyúlt a szárazföldig.
– Kitűnő – nyugtázta Elder. – Köszönöm, Jolfer.
 – Amíg nem hallunk ön felől, itt fogunk várakozni. Hetvenkét
óráig maradhatunk a kikötőben.
– Olyan sokáig nem fogunk maradni. – Elder egy lerögzített
asztalra tette a bögrét a korlát mellett. – Mondja meg Selixnek,
hogy álljon ki a kocsival, és várjon meg minket a nyugati
raktárnál.
– Minket, uram? – Jolfer összehúzta a szemöldökét. – Hát nem
egyedül megy?
Elder felém fordult, sötét szemében óvatosság tükröződött.
– Ezúttal nem. – Felém nyújtotta a kezét. – Pimlico, íme, az
első választási lehetőséged.
Lefagytam.
– Tarts velem. Fedezd fel ezt az egzotikus várost. Találkozz a
királyi család tagjaival, és kezdj el élni egy kicsit. Vagy maradj.
Ilyen egyszerű.
Hátraléptem egyet.
Én?
Engedélyt kapok idegenek között mászkálni, egzotikus
illatokat beszippantani, és… és királyi méltóságokkal
találkozni?
Én ezt nem értem.
Hát nem a tulajdona vagyok? Hát nem úgy kellene lennie,
hogy bezár a hajójára, távol minden kíváncsi tekintettől, akik
esetleg a fejükbe vehetnék, hogy megmentsenek?
Ugyan mitől mentenének meg?
Tőle, mi mástól?
A gondolat, hogy azonnal elmeneküljek, amint szárazföldet
érzek a talpam alatt, szinte a levegőbe emelt. A nyüzsgő város
forgatagában simán el tudnék tűnni.
Elder felnevetett, haja úgy a csapkodott a napfényben, mint
egy holló szárnyai.
– Ha úgy döntesz, hogy velem tartasz, jobb, ha
figyelmeztetlek. Nem fogok pórázt tenni rád. Úgy fogok bánni
veled, mint egy emberi lénnyel, aki saját akaratából van velem.
És ha úgy döntesz, hogy elmenekülsz… nos, nem foglak
megállítani.
 A döbbenettől hirtelen szívtam be a levegőt.
Hogy mi?
– Pusztán azért nem foglak megállítani, mert nincs időm egy
hálátlan dögöt hajkurászni. – Előrelépett egyet. – Eleget tudsz
már rólam, hogy el tudd dönteni, itt maradsz-e azzal a
szörnyeteggel, akit ismersz, vagy elmenekülsz, hogy esetleg egy
olyannak a karmaiba kerülj, akiről semmit sem tudsz.
Valójában én jobban járnék vele, ha kereket oldanál. Akkor
legalább eltűnnél a hajómról és az életemből, és minden olyan
lenne, mint régen.
Olyan düh villant a szemében, amilyet csak nagyon ritkán
láttam.
– Tudd meg, hogy hiányzik a megszokott életem, néma lány!
Ne hidd, hogy kettőnk közül csak te szenvedsz!
Ha ennyire szenvedsz, akkor minek hoztál ide?
Elder ugyanazokkal az ujjakkal simította végig a száját, mint
amelyekkel ajándékokat hajtogatott nekem, és amelyekkel a
tengerben szorított magához.
– Mostantól felelősséggel tartozom érted. A döntés pedig a te
kezedben van. Először is, döntsd el, hogy velem jössz-e. Igen
vagy nem. Aztán, ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor újra
döntened kell majd.
Ujjai érzékien fogták át a könyökömet, és dominanciáját
kifejezve közelebb húzott magához.
– Ha velem jössz, azzal abba is beleegyezel, hogy visszatérsz
ide. Ha elmenekülsz, azzal megöleted magad. Főleg ebben az
országban. Egy fehér nő pénz, útlevél és a hangja nélkül.
Tényleg azt hiszed, hogy egy percig is biztonságban lennél?
Felemeltem a fejemet.
Talán igen.
Nem minden férfi szörnyeteg.
Összeszorította a száját.
– Tényleg feladnád mindazt, amit a számodra nyújtok azért a
hamis reményért, hogy valaki esetleg megszán, vesz neked egy
repülőjegyet, felkutatja az anyádat, és hazaküld?
Jéggé fagyott a testem, amikor még közelebb lépett. Papucsa
hozzáért meztelen lábujjamhoz.
– Az emberek szeretnének jót cselekedni, de túlságosan
lusták. A megsegítésed újdonsága gyorsan tovaszáll majd, és
akkor mihez kezdesz majd? Minden elsuhanó árnyra össze
fogsz rezzenni, és életed végéig menekülhetsz.
A szívem taposóaknává változott. Még egy lökés, és darabokra
robban.
– Kész vagyok darabokra zúzni a múltadat, és felkínálni egy
olyan jövőt, amit megérdemelsz. Nem azt a világot, ahonnan
elloptak. – Elengedett. – Ha bármikor is a szökésen járna az
agyad, emlékezz erre.
Megfordult, és elindult a lift felé.
– Jolfer, szóljon a szakácsnak, hogy vacsorára visszatérek.
Vissza se nézett rám.
Szavai gongütésekként csengtek a fülemben. Tudtam, hogy
elolvasta a Senkinek írt üzeneteimet, de az, hogy megemlítette
anyámat… az annyira fájt, hogy úgy éreztem belepusztulok.
Vajon megkeresné nekem, ha megkérném?
Arra még nem is gondoltam, hogy egyszer ő dönthet úgy, hogy
el kell mennem. Elvégre én akarok elmenni. Én akarom azt,
hogy ez az egész csak… csak átmeneti legyen.
Teljesen összezavart, hogy ő is beismerte ezt.
Elder pár méterrel arrébb megtorpant, és türelmetlenül
csettintett az ujjával.
– Igen, vagy nem, Pim? Most azonnal döntened kell.
Volt vajon helyes válasz erre a kérdésre? Vajon valamelyik
válasz a végzetemet jelenti? Akárhogy is, a gondolat, hogy egy
teljes napon át kóborolhatok Marokkóban, azok után, hogy egy
fél életet Angliában éltem le, egy másikat meg egy fehér
cellában, nem sok választást hagyott.
Elindultam előre, a lepedő vidáman csapkodott a lábam
körül.
Amikor mellé értem, Elder elmosolyodott.
– Nemsokára kiderül, hogy jól döntöttél-e. – Átölelt erős
karjával, kemény bicepsze nekifeszült a gerincemnek. A lehető
legkisebb nyomást kifejtve előretessékelt az üvegezett előtérbe,
ahol már várt ránk a lift.
Ujjai végigsimították a testemet a vékony anyagon keresztül.
Ezzel a szívem meg is kapta a végső lökést, a taposóakna
felrobbant, repeszei bekerültek a véráramomba. Minden
lélegzetvétel, minden mozdulat, Elder Prest minden gondolata
kínzó fájdalommá változott.
Amikor megérintett, az több volt egyszerű érintésnél.
Birtoklás volt. A szó minden értelmében. De sosem fenyegetés.
Én pedig képtelen voltam rájönni, hogyan létezhet egyik a
másik nélkül.
Megnyomta a lift hívógombját, és az orra alá dörmögött.
– Amíg a Fantomon voltál, nem csináltam nagy ügyet belőle,
hogy mit veszel fel. De most, hogy üzleti ügyben kísérsz el, ideje
megbarátkoznod a gondolattal, hogy felöltözöl.
Elsápadtam a gondolattól, hogy szűk ruhában kell kimennem
a marokkói forróságba. Elder teljesen a feje tetejére állította az
életemet. Mindent, amit eddig ismertem, darabokra tépett. A
légkondicionált levegő, melytől mindig fáztam, és kiszárította a
bőrömet, ismeretlen fogalom volt ezen a hajón. A hőséget
tengeri szellő csillapította, melyek nyitott ablakokon és
teraszajtókon áramlottak be.
Folyamatosan azon járt az agyam, hogy miért tette ezt velem.
És hogy vajon mennyire tanulmányozott. Hogyan lehetséges,
hogy minden egyes alkalommal megremeg a térdem, amikor a
közelemben van? Hogyan lehetséges, hogy egy ártatlan
érintésének is súlya és izzása van, és hogy…még magamnak is
alig merem bevallani, de nem undorító, hanem kívánatos?
Igyekeztem leolvasni valamit az arcáról, ahogy egymást
bámultuk, és mind a ketten próbáltunk válaszokat keresni
azokra a talányokra, amiket a másik állított elénk.
Kihúztam magam, és mintegy válaszként az öltözékeket
firtató kérdésére, szorosabban magam köré tekertem a lepedőt.
A tekintete elidőzött a kulcscsontomon, majd lecsúszott a
lepedő alól kivillanó szolid dekoltázsomra.
– El akarsz menni Marokkóba?
Összehúztam a szememet.
 Hangja úgy ölelte körbe a mondat első felét, hogy az már
nemcsak egy ártatlan kérdés volt, hanem egy szexuális tartalmú
utalás. Már tudta, hogy vele megyek. Hogy meghazudtolva
önmagamat izgatottan várom, hogy új dolgokat láthassak,
emberek között lehessek, és élményeket szívjak magamba.
Nem várt választ a kérdésére. A szexuális utalására pedig
főleg nem.
A reakciómra volt kíváncsi.
Hát jó.
Felemeltem a fejemet, és beszívtam az alsó ajkamat. Én is
tudok ám játszadozni.
Azt hiszem.
Minden izma megfeszült, és nem tudta levenni a szemét a
számról.
Vággyal teli tekintete olyan hatalommal ruházott fel, melynek
segítségével képes voltam kilépni a saját szabályaim alól, és
bólintani.
Csak egyszer.
Igen, akarok.
Egy pillanatra sem vette le szemét a fényes foltról, amit a
nyelvem hagyott az ajkamon.
– Látod, nem is olyan nehéz válaszolni, igaz?
Fizikálisan? Nem. Lelkileg? Nagyon. Ezerszer nehezebb, főleg,
hogy úgy nézett rám, mint egy kiéhezett fenevad, akinek a
kedvenc csemegéje a néma rabszolga.
– Szeretem, amikor válaszolsz. – Hangjának olyan íze volt,
mint a hamunak, és érdes volt, mint a kőtörmelék. – Lássunk
még egy kérdést. El akarsz menni Marokkóba, vagy el akarsz
menni Marokkóban?
Ez nem egy eldöntendő kérdés.
De folytattam a játékot. Úgy tettem, mintha lennék annyira
erős pszichésen, hogy képes legyek flörtölni. Még úgy is, hogy az
agyam a bennem izzó forróság ellenére is rettegve húzódott a
koponyám egyik szegletébe, amikor az elmémet elárasztották a
képek, melyekben ujjai végigfutnak a mellemen, a keze
végigsiklik a testemen, a farka belém hatol…
 Nagyot nyeltem, és igyekeztem elhessegetni a képeket.
Azt hittem, elég erős vagyok.
De nem.
Még nem.
Elder nagyot sóhajtott, amikor megmerevedtem a karja alatt.
– Egy pillanatra megláttam valakit, akire vágyom. Valakit, aki
képes elviselni a szükségleteimet. – Amikor a lift megállt, és
kinyílt az ajtaja, elengedett. – Kár, hogy megint eltűnt.
Szavai láthatóak és érezhetőek voltak. Négy szó. Négy ujj,
mely megszorítja az arcomat.
Máskor is mondta már, hogy gyenge vagyok. Azt is, hogy
megtört. De akkor azért mondta ezt, hogy lássa, hogyan
reagálok. Most… most csak úgy kijelentette.
Mintha kitépte és áthajította volna a szívemet a korláton.
– Jössz? – Elder belépett a liftbe, megfogta az ajtót, hogy ne
csukódjon be. – Ideje felöltöznöd.
A forróság, melyet ő táplált, pislákoló ellentmondássá
szelídült bennem.
A liftajtó sziszegve zárult össze, csapdába ejtve a ki nem
mondott ellenségességet és vágyat, ami közöttünk cikázott.
Elder az orrán át fújta ki a levegőt, a tükörrel borított ajtóról
rám ugrott a tekintete.
Ne mondj semmit!
Hadd menjek úgy vissza a szobámba, hogy nem csattan az
arcomon még egy képzeletbeli pofon.
Megszokhattam volna, hogy sosem az van, amit én akarok.
Lehajtotta a fejét, és úgy nézett rám. A tükör összekötött minket,
bár egymás mellett álltunk, összekapcsolta a tekintetünket, és
ettől újra izzani kezdett bennem a forróság.
– A múlt éjjel… – lehelte – igen érdekes volt.
Nagyot nyeltem, ahogy lassan végignézett lepedőbe csavart
testemen.
– Lebontott pár falat benned. Meg kellene ismételnünk
valamikor.
Furcsa vegyületek töltötték meg az ereimet, mintha borrá vált
volna a vérem, mely a szívemben lüktetve teljesen
megrészegítette azt.
Ráharapott az ajkára, amitől megmerevedett a térdem. A
tükör megmutatta arcának minden egyenetlenségét, állának és
nyakának minden árnyát.
Meddig kell még ebben az elektromossággal teli
kínzókamrában szenvednem?
Erőteljesen kifújtam a levegőt az orromon, mert megragadta
a lepedő egyik sarkát. Nem fordult felém, de sötét árny suhant
végig az arcán.
– Ne utálj annyira azért, amit az előbb mondtam. Nem
akartalak megbántani.
Leszegtem a fejemet. Nem tiszteletből, vagy azért, mert
elfogadtam volna hevenyészett bocsánatkérését, hanem azért,
mert képtelen voltam tovább nézni őt.
Képtelen voltam belenézni abba az éjfekete szempárba, és
megpróbálni kiolvasni belőle, hogy mit rejteget előlem.
Megfájdult a fejem a próbálkozástól.
Hiba volt belemenni, hogy elmegyek vele Marokkóba.
– Nézz rám, Pimlico! – Ujjai belemarkoltak a lepedőbe, arra
kényszerítve, hogy még szorosabban markoljam.
Színlelt bátorsággal szegtem fel a fejemet, és még mindig nem
voltam hajlandó a szemébe nézni.
– Egek – motyogta az orra alatt.
Remegni kezdtem, de nem a félelemtől, hanem az
adrenalintól. Elég régóta vagyok már a tulajdonában ahhoz,
hogy tudjam, nem fog megütni, de még mindig képtelen voltam
kitalálni a szándékait. Sohasem voltam képes kitalálni, hogy
mire készül.
Mire készül?
Még erősebben markolta a lepedőt. Aztán hirtelen
megrántotta, amivel teljesen meglepett. Úgy pördültem meg,
mint egy ringlispíl. A fehér anyag kicsúszott törött kezem ujjai
közül, a másikkal viszont olyan erősen szorítottam, ahogy csak
tudtam.
Mindhiába.
Félmeztelen testem, melyről úgy lógott a lepedő, mint egy
ókori bölcsnek, nekiütközött Elder karjának, mire ő megfordult,
és nekinyomott a tükörfalnak.
A hidegtől felsikoltott a hátam, felnyögtem, ahogy Elder arca
meggyötört maszkká változott a koponyáján.
Erőteljesen és mohón lihegett, kilégzésem és belégzésem
teljes összhangba került az övével, sokkos tekintetünk
egybeolvadt.
– Francba veled!
Libabőr futott végig a karomon, mert hirtelen megéreztem a
vállamon a kezét. Úgy dagasztotta, mint egy macska. Összeért az
orrunk, ahogy közelebb hajolt.
– Mi a fene van benned, hogy képtelen vagyok átnézni rajtad?
Miért van ilyen hatalmad fölöttem?
Nem mertem megmozdulni. Nem mintha meg tudtam volna.
Nem tudtam, mire céloz. Az egyetlen, akinek bármi hatalma
van kettőnk közül, az ő. Csakis ő.
Újra az ajkába harapott, láttam rajta, hogy akaratereje ádáz
harcot vív a még rajtam lévő lepedővel.
– Engedd el, Pim! – Gyengéden, de könyörtelen, ellentmondást
nem tűrő hangon parancsolta, és megrántotta a lepedőt.
Ellenálltam, de erősebb volt.
Az ujjaim sajogva adták fel a küzdelmet, a lepedő lehullott,
feltárva testem teljes meztelenségét.
Hálásnak kellett volna lennem. Hiszen szeretem ezt az
állapotot. Általában semmit sem éreztem, amikor a levegő
végigsimította a testemet. Semmit, csak a szabadságot a
fojtogató ruháktól. De ezúttal… ezúttal így, hogy kiéhezett
tekintete pásztázott, és hogy a vérem pinot noirrá változott,
túlságosan is izzottam, túlságosan is éltem, túlságosan is
tudatában voltam annak, hogy mire képes egy test, és mi
mindent kényszerült elviselni az én testem.
Sajogtak a sérüléseim.
Megkeményedtek a mellbimbóim.
Lüktettek a csontjaim.
De ez mind semmi sem volt a szívem állapotához képest.
Képes volt elárasztani azzal a nyavalyás érzelemmel, amiről azt
hittem, hogy abban a pillanatban elhalt bennem, amikor
eladtak.
Kéjvágy.
Átkozott, rohadt kéjvágy, amihez nem vagyok hozzászokva, és
soha, de soha nem leszek képes elviselni. Ez egy beteg, nagyon
beteg érzelem. Amitől férfiak képesek voltak fiatal lányokat
megvásárolni, majd megtörni őket. Amitől képes őrületbe
fordulni a józan ész. Amitől már sokan vesztették el az életüket.
Úgy ugrott elő bennem a félelem, mint egy riadt nyúl, amikor
rátette a kezét a csípőmre, és addig húzott magához, míg a farka
hozzá nem préselődött a hasamhoz.
Hosszú, mély nyögés tört fel belőle.
Lehunytam a szemem, és vártam, hogy mikor pattan el. Mert
tudtam, hogy el fog. Azt mondta, hogy időt fog adni. Hogy
meggyógyít, és nem megerőszakol.
Én pedig elkezdtem hinni az ígéretében.
Mekkora hülye vagyok!
Ez lesz a fizetség mindazért, amit értem tett. Nem tehetek
mást, mint hogy elhallgatok, magamba zárkózom, és
belenyugszom. Túl fogom élni. Túléltem én már rosszabbat is.
– A kurva életbe, bátrabb vagy, mint kellene. – Ujjai
körbefogták az államat. Szorosan tartott, és a mögöttem lévő
tükörhöz préselte a koponyámat. – Van fogalmad róla, hogy mi
játszódik le bennem, amikor azt látom, hogy ilyen fenségesen és
épen állsz itt előttem, amikor a tested pont az ellenkezőjéről
árulkodik?
Összeszorítottam a számat, és igyekeztem nem törődni az
odabent újra lüktetni kezdő nyelvemmel.
A szája amolyan hevenyészett csókként siklott végig az
enyémen, forró és dühös lehelete felperzselte az ajkamat.
– Egészen mostanáig képes voltam türtőztetni magam, de
minden egyes veled töltött másodperccel egyre nehezebb és
nehezebb lesz.
Állatias nyögéssel lökött el magától, nekitántorodott a
mögötte lévő tükörnek. Éppen ebben a pillanatban zendült fel a
lift zenéje, jelezve, hogy megérkeztünk.
 Kinyílt az ajtó.
A folyosó üres volt.
Elder kilépett.
– Öltözz fel! Fél óra múlva várlak a hetes fedélzeten.
Mielőtt még összeroskadhattam volna az események rettentő
súlya alatt, az ajtók becsukódtak és csapdába ejtettek.
Marokkó hirtelen egyáltalán nem annak a szórakoztató
helynek tűnt, amit szívesen felfedeznék. Sokkal inkább egy
bitófa talapzatának.
Most először vágytam a fehéret, mert az legalább
emlékeztetett rá, hogy ki is vagyok valójában.
Mert már kezdtem elfelejteni.
De Eldernek sikerült emlékeztetnie rá.
És az biztos, hogy soha többet nem fogom elfelejteni.
 ELBASZTAD.
Elbasztad.
Elbasztad.
A szavak minden léptemmel szüntelen ismétlődtek a
fejemben.
Nem tudom, miért pattantam el. Nem tudom, hogy miért
éppen az volt a pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy
ott a liftben magamévá teszem. Ez mindennel szembement,
amit gondoltam és amit akartam. De bassza meg, túlságosan is
csábító volt, ahogy hozzám préselődött meztelen teste.
Sajogtak a golyóim, amiért illedelmes házigazda maradtam.
Egyre frusztrálóbb volt, hogy egyszerre voltam a tanácsadója, a
védelmezője és a barátja.
De kit akarok átverni?
Sosem lehetek a barátja.
Még arra sem vagyok képes, hogy úgy maradjak kettesben
vele, hogy ne kezdenék kételkedni benne, hogy van-e annyi
akaraterőm, hogy megálljam, hogy ne érjek hozzá.
 Ahogy felgyorsítottam, felvertem a port a cipőmmel (amire a
papucsomat cseréltem), miközben a nap minden tőle telhetőt
megtett annak érdekében, hogy megolvasszon minket. Pim
engedelmesen sietett utánam, egyszer se nézett rám, de minden
mozdulatomat követte.
Szerintem észre sem vette. Egyáltalán nem tudatosult benne,
hogy a teste az én testem sebességével mozog, hogy megáll,
amikor lelassítok, hogy oldalra libben, amikor felemelem a
karomat. Mintha zsinórok kötöttek volna össze minket, és én
kontrolláltam volna a tánclépéseit.
Vajon mindig is ilyen összhangban volt másokkal, vagy a
fogság fejlesztette ki benne ezt a hatodik érzéket? Ezt az
ösztönös képességet arra, hogy idejében elkerüljön egy ütést,
vagy megérezzen egy közeledő rúgást.
Akárhogy is, elterelte a figyelmemet, ami egyáltalán nem jó
dolog.
Ott kellett volna hagynom a kibaszott hajón.
Abban a fél órában, amit arra adtam neki, hogy felöltözzön,
igyekeztem visszanyerni az önuralmamat. Nem sikerült. És
amikor végül találkoztam vele a hetes fedélzeten, ahol a rámpa
a szárazföld felé nyúlt, rosszkedv telepedett rám, és szörnyű
fejfájás gyötört.
Az sem segített a hangulatomon, hogy Pim megint egy több
számmal nagyobb ruhában jelent meg. A babakék anyag oldalát
tengerészkék csíkok díszítették, melyek úgy ölelték körbe a
csípőjét, mint pár perccel korábban én.
Egy teltebb nő homokóra alakját szépen kiemelte volna ez az
anyag. Pim azonban úgy nézett ki, mint egy olyan modell, aki
évtizedek óta nem evett egy jót. De legalább volt annyi esze,
hogy hozott magával egy hatalmas fehér kalapot, mely lifegve
védte arcának egyik oldalát a tűző naptól.
És tőlem is megvédte.
Elérte, hogy folyamatosan figyeljek rá, és mégsem tudtam
egyszer sem elcsípni a tekintetét. Újra ugyanaz a lány volt,
akivel Alriknál találkoztam, akinek engedelmessége alatt
jéghideg védőburok lapult. Ugyanaz a lány, aki akkor annyira
felzaklatott, hogy szinte kikönyörögtem magamnak, hogy vele
tölthessek egy éjszakát.
Ez a nő a jachtomon él. Egyetlen fedélzet választja el
hálószobáinkat, és semmit sem akar tőlem. Akkor meg mi a
faszomért kínzom magamat? Még az előtt meg kellene
szabadulnom tőle, hogy olyasmit tennék, amit később
megbánnék.
A gondolat, hogy eltávolíthatom az életemből (még mielőtt túl
késő lenne), képes volt legalább annyira megnyugtatni az
elmémet, hogy képes legyek koncentrálni. Igyekeztem nem
törődni néma kísérőmmel, és a fűszerillatú városra figyelni
helyette. Egy kicsit segített, hogy olyan emberekre irányítottam
a figyelmemet, akik közel sem rendelkeztek akkora hatalommal
felettem, mint ő.
Marokkó pont olyan volt, mint ahogy emlékeztem.
Forró, poros, ősi, rendezett káoszban kavargó.
Itt általában menedékre találtak a gondolataim, de ez még az
előtt volt, hogy meghoztam azt az idióta döntést, hogy idehozom
Pimlicót.
Az étteremhez vezető úton – ahol Őfelségével Szimo Rijáddal
találkozunk – egész végig a kocsi ablakán bámult kifelé, és
látványosan nem vett rólam tudomást.
Vajon emlékszik rá, hogy ugyanebben a kocsiban feküdt az
ölemben, miközben a saját vérében fuldokolt? Emlékszik rá,
hogy közelebb húztam magamhoz, és a fülébe súgtam, hogy
nem engedem meghalni, és hogy most már az enyém?
Ha emlékezett is rá, nem adta jelét.
Hála az égnek, hogy már nem a kocsiban ülünk, mert akkor
talán valami olyasmit tennék, amit később megbánnék.
Már megint.
Selix előttünk lépkedett, és azt tette, amiért fizetem: vigyázott
rám. Egy szűk sikátoron keresztül haladtunk a tengerparti
étterem felé, mely mellett testőrök pihentek az árnyékban, hogy
a királyi család nyugodtan ehessen.
Amikor beléptünk a tágas, ablaktalan, agyagos helyiségbe,
belecsusszantam Elder Prest bőrébe – hajóépítő, milliomos és
könyörtelen üzletember.
Amint Szimo Rijád meglátott minket, felállt, és integetni
kezdett.
Selix észrevétlenül a törzsére tette a kezét, ahol rejtett
fegyvere lapult, majd ellépett balra, hogy jelezze, fedez, és nem
kíván beleavatkozni az üzleti tárgyalásba.
Elkapta a tekintetemet, és Pimlico felé biccentett.
Azt akarom, hogy itt tartsa, vagy azt, hogy a közelemben
maradjon?
Mindkét esetben rácseszek.
Ha Selix elviszi, akkor egész idő alatt azon fogom törni a
fejemet, hogy vajon átlát-e a blöffömön, és megszökik-e. Még az
előtt, hogy kifaggathatnám és kipróbálhatnám. De ha mellettem
marad, akkor kérdéseket fogok kapni, azokra pedig ugyan mit
válaszolhatnék?
De ki a faszt érdekel?
Üzleti partnerek, nem barátok. Nem kell tudniuk semmit.
Kihúztam magam, megráztam a fejemet, majd megfogtam
Pimlico könyökét, elhúztam Selix mellől, és az asztal felé
irányítottam, ahol Szimo, a felesége és két kisgyereke ült
kimérten és illedelmesen.
Pim megmerevedett ugyan, de nem húzódott el, és
engedelmesen követett.
Amikor az asztalhoz léptünk, Szimo felesége illedelmesen
elmosolyodott, és hol rám nézett, hol Pimre. A gyerekek is
mosolyogtak, látszott, hogy tökéletes királyi neveltetést kaptak.
Mindnyájuk bőre mokka színben ragyogott, hajuk sűrű, fekete
volt, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire más is ez a kultúra
a nyugati világhoz képest, ahol felnőttem. Még akkor is, hogy ha
egynegyed részben az én ereimben is egzotikus vér csörgedezik.
– Végre személyesen is találkozunk hát. – Szimo felállt, és
felém nyújtotta a kezét. Turbánja elrejtette feje nagy részét,
kobaltszínű, háromrészes öltönye pedig túl vastagnak tűnt a
ragacsos forróságban.
– Régóta esedékes volt már a találkozásunk, felség. –
Elfogadtam kinyújtott jobbját, és tényleg örültem, hogy végre
személyesen is találkoztam ezzel a férfival, akit papíron már jól
ismertem, és őszintén kedveltem. A többi seggfejhez képest
olyan ártatlan volt, mint egy kiskutya.
Bár két ember sosem ismerheti meg egymást teljesen – még
akkor sem, ha együtt laknak.
Rosszalló pillantást vetettem Pimre.
Elengedtük egymás kezét, Őfelsége pedig elmosolyodott.
– Kérlek, hívj csak Szimónak. Remélem, én is hívhatlak
Eldernek. Vagy ragaszkodsz a Mr. Presthez?
Elmosolyodtam, élvezettel siklottam vissza abba a világba,
ahol én irányítok.
– Az Elder jó lesz.
Pim megrándult mellettem.
Szimo rá pillantott, majd újra rám.
– Ebben az esetben, örvendek a találkozásnak, Elder. Nagyra
tartom az olyasfajta embereket, akik ilyen kivételes dolgokat
képesek alkotni.
Intett, hogy üljek le mellé, majd csettintett az egyik
láthatatlan testőrének, hogy hozzon még egy széket Pimlicónak.
– És ki lenne ez az elragadó teremtés? – Kinyújtotta a kezét
Pim felé. – Roppant örülök, hogy elhoztad a feleségedet is, Elder.
Az enyém ugyanis kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy
csatlakozzon hozzánk. Remélem, nem bánod.
Kigomboltam a zakómat, hogy leüljek.
– Egyáltalán nem. Ilyesfajta szépséget nem ildomos rejtegetni.
– Tiszteletteljesen csinos partnerére mosolyogtam. – De engedd
meg, hogy eloszlassam ezt a félreértést. Ő nem a feleségem.
Csupán együtt utazunk egy ideig.
Pim elkapta a tekintetemet, ajkai elsápadtak.
Nem néztem félre, amikor folytattam.
– A neve Pimlico.
Láttam a torkán, hogy nagyot nyel. Az ő energiájának és az
enyémnek a láthatatlan, de szoros lasszója összekötött minket.
Vajon megszűnik valaha is ez a nemkívánatos kapcsolat?
Szimo előrehajolt, és megfogta Pim ép kezét.
Egész testem megmerevedett, hogy valami olyasmit érintettek
meg, ami az enyém. Aztán feszülten figyeltem, hogy mit fog
tenni. Senkitől nem tűrte meg, hogy hozzáérjen. Főleg nem egy
idegen férfitól.
Teljesen megdöbbentem, amikor felém szegte az orrát, majd
könnyed mozdulattal kissé meghajolt őfelsége előtt. Szimo ajka
megérintette Pim bütykét.
Mi a fasz?
Miféle múltja van ennek nőnek, hogy ranggal bíró
embereknek megengedi, hogy csak úgy megérintsék, annak a
férfinak viszont, aki megmentette az életét, nem?
– Isten hozott, kedvesem – lehelte bele Szimo a kézcsókba.
Pim felszegte a fejét, illedelmesen elmosolyodott, majd
visszahúzta a kezét.
Ez meg mi az ördög volt?
Szimo a feleségére mutatott.
– Ő az én Dinám. – Férfiúi büszkeséggel mosolygott. – Biztos
vagyok benne, hogy nagyra értékeli a női társaságot, és hogy
végre kedvére csacsoghat.
Pim a nő szemébe nézett.
Visszatartottam a lélegzetemet, és azon kezdtem gondolkodni,
hogy vajon ez lesz-e az a pillanat, amikor megszólal. Azzal már
pofán vágott, hogy tiszteletteljesen viselkedett egy olyan
férfival, akit csak most ismert meg. Ha képes megszólalni ennek
az idegen nőnek, akkor ennyi erővel puszta kézzel ki is téphetné
a szívemet.
A gondolat, hogy esetleg meghallhatom a hangját, egyszerre
töltött el gyermeki várakozással és éktelen haraggal. Hogy
merészeli idegeneknek adni ezt az ajándékot, nem pedig
nekem?
Amikor azt mondtam neki, hogy velem jöhet, meg sem fordult
a fejemben, hogy esetleg elkezdhet beszélni. Hogy esetleg már
annyira helyrejött a nyelve, hogy képes elárulni a titkaimat, és
elmondja valakinek, hogy elloptam őt. Hogy hatalmamban állt
volna kiszabadítani őt, de addig nem vagyok erre hajlandó,
amíg meg nem adja, amit akarok.
De ahelyett, hogy kiteregette volna a szennyesemet, rám
nézett, majd lesütötte a szemét.
Ez a megbeszélés máris túlságosan hosszúra nyúlt, pedig még
csak most kezdtük.
Végre képes voltam levegőt venni, majd rámosolyogtam
Szimóra és a családjára, hogy Pim helyett válaszoljak.
– Attól tartok, nem fog beszélgetni. Néma.
Nem ez a teljes igazság, de ezt könnyebb volt kimondani.
Sokkal egyszerűbb, mint megmagyarázni félig levágott nyelvét
és a zúzódásait, melyek még csak most kezdtek halványulni a
ruhája alatt.
Pim semmilyen reakciót nem mutatott arra, hogy így
jellemeztem az „állapotát”. Ha mást nem, megkönnyebbültnek
tűnt, hogy csak szemlélőként kell részt vennie a találkozón.
Tekintete azonban egyáltalán nem volt passzív. Lehet, hogy
néma volt, de egyáltalán nem hülye. Tekintete folyamatosan
ugrált őfelsége és a felesége között, és amennyire meg tudtam
ítélni, olyan elmés következtetéseket vont le, melyek
túlmutatnak egy ellopott rabszolga képességein.
Ahogy azt figyeltem, hogyan méricskéli őket, bevillant, hogy
milyen pokoli nehéz dolgom is lesz megtörni őt. Hogy minden,
amit tettem, minden mondatom minden betűje, amit a fülébe
suttogtam, megtört kemény páncélján, amit ellenem öltött fel.
Egek, megkapom valaha, amit akarok?
Dina úgy bólintott Pim felé, mint nő a nőnek.
– Szerintem ez lenyűgöző – mármint, nem beszélni. – Lágy,
tiszteletteljes hangon szólalt meg. – A férfiak túlságosan is sokat
beszélnek manapság. Néha magam is némának érzem magam
mellettük.
Pim megint felvillantotta ritka mosolyát, és ezúttal hagyta,
hogy a mosoly átterjedjen a szemére, élettelen kísértetből
páratlan szépséggé változtatva.
Újra ellopta egy szívverésemet. Mogorván néztem rá, amiért a
bűbája alá vont.
Rám soha nem nézett így.
Engem sosem talált méltónak arra, hogy megajándékozzon
egy ilyen mosollyal.
 Megfeszült a vállam, ahogy a harag mint frissen lefőtt kávé
végigáramlott az ereimen. Meg akar büntetni? Kurvára állok
elébe. Kész vagyok megváltoztatni a mi kis játékunk szabályait.
– Akkor talán hozzá is láthatunk az üzlethez, nemde? –
kérdezte Szimo.
Bólintottam, miközben két pincérnő helyi italokat és
harapnivalót szolgált fel.
Kiszorítottam az elmémből Pimet és azokat a gondolataimat,
hogy hogyan érdemelhetnék ki egy olyan mosolyt, amilyet az
előbb láttam tőle, majd kimasszíroztam a merevséget a
mellkasomból, elővettem a telefonomat, és munkához láttam.

Három órával később és a jacht terveinek többszöri

módosítása után végeztünk. A hátam már sajgott attól, hogy át
kellett nyújtanom a telefonomat az asztal túloldalára, hogy
megmutassam a terveket. Szerencsére a telefonomon van egy
saját magam tervezte szoftver, melynek segítségével valós
időben vagyok képes módosítani a terveket, miközben a
program a háttérben bonyolult számításokat végezve
kikalkulálja az olyan fontos adatokat, mint a vízkiszorítás és a
ballaszt.
Természetesen Pimlico egy szót sem szólt a találkozó alatt, de
különös barátságot kötött Dinával.
Miközben Szimóval arról tárgyaltunk, hogy hagyományos,
vagy LED-izzókat építsünk-e be, és hogy a könyvtárban milyen
faanyagot használjunk, Pim egy pillanatra sem vette le a szemét
Dináról és a gyerekeiről.
A gyerekek megérezték, hogy ki az, akivel mókázhatnak, és
folyamatosan currys kuszkusszal és friss pitával etették
Pimlicót, melyet szósztól maszatos ujjacskáikkal tettek elé.
Pim egyszer sem utasította vissza a falatokat, de nehezére
esett enni. Pedig a nyelvének már meg kellett volna gyógyulnia,
nem? Írtam egy emlékeztetőt, hogy rákérdezzek Michaelsnél, ha
hazaértünk.
Haza.
 Micsoda furcsa fogalom. A találkozó után úgy megyek haza
ezzel a lánnyal, hogy még mindig idegenek vagyunk
egymásnak.
Ahogy kihozták az utolsó kör italt, Pim a mosdót keresve
hátranézett a válla fölött.
Dina észrevette a mozdulatot.
– Ott van hátul.
Pim elmosolyodott, majd kecsesen felállt. Dina és Szimo
tekintete azonnal végigpásztázta őt, és ezúttal olyan dolgokat is
észrevettek, amiket a bemutatkozáskor nem. Halványuló
zúzódásokat, a bekötözött kezét, sovány alakját.
Ökölbe rándult a kezem. Csak nem azt hiszik, hogy én tettem?
Hogy egy olyan pszichopata vagyok, aki lányokat tart házi
kedvencként?
Dina összehúzta a szemét, a köztünk lévő távolságon át
mérlegelte a kapcsolatunkat Pimlicóval.
Felbosszantott gyanakvása, állammal Selix felé intettem, hogy
kísérje el Pimlicót. Na, nem azért, hogy ne szökhessen meg,
hanem azért, hogy vigyázzon rá. A Senkinek írt leveleiben azt
írta, hogy egy lepukkant hotelben adták el egy álarcosbálon.
De eredetileg vajon hogyan rabolták el? Vajon igaz az a mese,
hogy egy jótékonysági gálán volt az anyjával, vagy sokkal
kevésbé civilizált körülmények közül érkezett?
Selix előlépett, hogy elkísérje, de ebben a pillanatban Dina is
felállt.
– Tudjátok, mit, azt hiszem, én is megyek.
Pimmel egymásra mosolyogtak.
Mi a francért járnak a nők kettesével a mosdóba?
Selix elkapta a tekintetemet, azt kérdezve, hogy így is menjen-
e.
Finoman bólintottam. A két nő vigyázhat egymásra bentről, ő
pedig kintről mindkettejükre.
Dina Pim felé indult, és dobott egy csókot a férjének.
Szimo elvigyorodott, majd visszafordult leendő jachtja
terveihez.
Én meg közben képtelen voltam levenni a szememet Pimről,
aki libbenő ruhájában és szandáljában kecsesen lépkedett át az
éttermen.
Nem titok, hogy rohadtul gyönyörűnek tartom őt. Az orra, az
álla, az ereje – maga a megtestesült gyönyörűség. Ahogy
végignéztem a fenekén, és a felette flamingónyak alakban
meggörbülő gerincén, rögtön merevedésem lett.
– Nők, mi? – nevetett fel Szimo. – A legkínzóbb fájdalmat és a
legszebb gyönyört hordozzák magukban.
Félmosolyra húztam a számat.
– Azt én nem tudhatom.
– Nem?
– Csak gondját viselem egy szerencsétlen eseményt követően.
Szimo belekortyolt a borába.
– Meg kell vallanom, igencsak vissza kellett fognom magam,
hogy ne kérdezzem meg, ki hagyta rajta a keze nyomát.
Felhorkantam, majd legurítottam egy korty guava italt. Bort
nem ihattam. Az alkohol épp az ellenkező hatást váltja ki
bennem, mint a fű.
– Akkor is folytatnád velem az üzletelést, ha azt mondanám,
én voltam?
– Nem. – Szoborrá vált az arca. – De nem hiszem, hogy te
voltál.
– Miért? – Felvontam a szemöldökömet, mert ez igencsak
veszélyes kérdés volt. – Már mondtam, hogy nem vagyunk
szeretők, és gondolom, gyanakodva mérlegeled, hogy akkor
vajon mik is lehetnek a szándékaim vele.
Miért is folytatom le ezt a beszélgetést a királyi család egyik
tagjával?
Az nem lehetséges, hogy tisztára akartam mosni a nevemet
előtte. Mert egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol rólam.
Szimo meglapogatta a fia fejét, aki összekente zsírkrétával az
asztalterítőt.
– Ha egy férfi úgy bámul egy nőt, ahogy te őt… nem, ő az, aki
fájdalmat okoz neked. Nem pedig fordítva.
A szavak kiröppentek a fejemből. Nagyon régóta először,
képtelen voltam megszólalni.
 Szimo folytatta.
– Úgy hiszem, hogy sokféle férfi létezik. A másod-
unokatestvérem, a király az egyik fajta. Ő a szeretett országa
rabja. Én egy másik fajta vagyok. Én a nő rabja vagyok, akit
feleségül vettem. És itt vagy te. – Felnézett, és elvette a
zsírkrétát a fiától.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette.
Megköszörültem a torkomat.
– Miért, én milyen fajta vagyok?
Mindent tudóan elmosolyodott.
– Te barátom, hajléktalan vagy. Sem ország, sem nő nem tett
rabjává. Így pedig kevés férfi képes sokáig életben maradni.
Bassza meg!
Bassza meg!
Bassza meg!
A szívem a gyomromba zuhant, és sisteregni kezdett a
savban. Hajléktalan. Család nélküli. Még Selix – akivel éveket
töltöttem együtt az utcán – se tudta az igazságot rólam. Hogyan
volt képes ez a királyi méltóság ilyen könnyedén átlátni az
álarcomon, és megérteni engem?
Legyintett, mintha nem éppen most tépte volna darabokra a
kibaszott életemet.
– Lenne egy kérdésem, ha nem bánod. – Meglágyultak a
vonásai. – Úgy hiszem, egy ilyen személyes beszélgetés után
illetlenség feltennem ezt a kérdést.
Végigsimítottam a hajamat. Én irányítottam ezt a
megbeszélést, és most mégis ő kerekedett felül. Ez még soha
nem történt meg velem. Egyik felem azt akarta ordítani, hogy
dugja csak fel a kérdését a seggébe, de a szám mást formált
meg.
– Kérdezz!
– Pompás!
Széttárta a karját, mert a kislánya elfáradt, és felmászott az
ölébe. – Hallottam bizonyos pletykákat rólad.
Azonnal megmerevedett a gerincem.
Túl sok pletyka kering rólam ahhoz, hogy tudjam, melyikre
gondol. Némelyeket magam terjesztettem. Másoknak véget
akarok vetni. A legtöbbje borzalmas – épp azt a célt szolgálják,
hogy az emberek féljenek tőlem, és megőrizhessem a
szabadságomat.
– Úgy hallottam, hogy van egy adottságod.
Majdnem megfulladtam az újabb korty guávalétől.
– Parancsolsz?
– Egy adottság. Ezért építesz kifogástalan jachtokat. Ezért
vagy olyan vagyonos. Biztos vagyok benne, hogy ezért van
tehetséged olyan sok mindenhez.
– És mégis mi lenne ez az adottság?
Szemében izzott a kíváncsiság.
– Néhányan talán inkább átoknak neveznék.
A kurva életbe.
– Abból, ahogy megfeszültél, arra következtetek, hogy talán te
is inkább átokként gondolsz rá.
Kényszeredett mosolyra húztam a számat.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Szerintem pedig tudod. – Végigsimította a kislánya fekete
haját, és suttogva folytatta. – Érdekes, hogy az elménk milyen
könnyen függőségbe tud kerülni bizonyos dolgoktól.
Mintha meztelenül sétáltam volna ki egy hóviharba.
– Mire célzol?
Felnevetett.
– Az attól függ. Mutasd a kezed!
– Hogy mi?
– Jól hallottad. Mutasd a kezed. – Szimo pontosan a kezemnek
arra a részére mutatott, amivel a poharat fogtam.
Kifogásokat kezdtem keresni, hogy miért ne teljesítsem a
kérését, de egy sem jutott eszembe. Lassan szétnyitottam az
ujjaimat, és tenyérrel fölfelé kinyújtottam a kezemet. Lélegzet-
visszafojtva figyeltem, ahogy Szimo átnyúl az asztalon, és
végigsimítja a bal kezem ujjbegyeit.
– Játszol.
Felköhögtem.
A megbeszélésnek vége. Mégis mi a faszomat művel ez?
 Szimo kinyújtotta a saját bal kezét.
– Rajta, ha ettől jobban érzed magad.
Legszívesebben azonnal kisétáltam volna az étteremből, de
az ujjaim ellenszegültek akaratomnak, átnyúltak az asztalon, és
éppen úgy simították végig a férfi ujjbegyeit, mint ő az
enyémeket.
Bőrkeményedések és megvastagodott bőr. Éppen olyan, mint
az enyém.
– Cselló? – motyogtam elhaló hangon.
Bólintott.
– Utánanéztem, ki is vagy, Elder. Úgy hallottam, igazi
csodagyerek voltál.
Ezt meg honnan a francból hallotta?
Egy boldogabb, zenével átszőtt élet emlékképei igyekeztek
beférkőzni az elmémbe, amikor még ott volt mellettem anyám,
apám és a testvérem. Emlékképek, melyektől vérezni kezdett a
szívem.
Fogamat csikorgatva nyomtam el az emlékeket.
– Egykor. De annak már vége.
– Ennek ellenére még mindig játszol. – Hátradőlt, és átölelte a
kislányát. – Tudod, Elder, az én országomban nem úgy
címkézzük fel a dolgokat, mint a nyugati világban. Ha valaki
hajlamos arra, hogy addig koncentrál valamire, míg el nem éri
a tökéletes eredményt, akkor csodálattal tekintünk rá, nem
pedig aggódunk érte. Szerintem minden kivételes virtuózban
megvan az, ami benned, és nem lenne szabad elmenekülnöd
előle.
– Miért, mi van bennem?
– Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Nem az számít, hogy mi van
benned, hanem hogy ki vagy. – Témát váltott, és elmosolyodott.
– Ezt nem akartam elmondani, mert semmi köze az üzleti
megállapodásunkhoz. Ugyanakkor úgy vélem, hogy miután már
tudom, hogy miféle ember is vagy valójában, nem árthat.
Már megint ő volt fölényben.
Ezt pedig kurvára utálom.
Az agyam még azt sem dolgozta fel, hogy egy másik
csellistával beszélgetek, aki megérti, mi ólálkodik bennem, erre
még több titkot akar felfedni?
Hirtelen nagyon csábítónak tűnt legurítani egy italt, vagy
elővenni egy jointot.
Igyekeztem nyugodtnak tűnni, és a lehető legérdektelenebb
hangon tettem fel a kérdést.
– És mégis mi lenne az?
A mosdó felé pillantott, egyértelmű volt, hogy még az előtt be
akarta fejezni ezt a bizalmas beszélgetést, hogy a nők
visszaérnének.
– Talán nem én vagyok a király, de ugyanúgy mindenhez
hozzáférek, mint az unokatestvérem – többek között a legjobb
magánnyomozókhoz is. Amikor a felségemmel úgy döntöttünk,
hogy vásárolunk egy jachtot, akkor a lehető legalaposabban
utánanéztünk a lehetőségeinknek. A céged és a termékeid
páratlanok, de normál körülmények között eszembe sem jutott
volna üzleti kapcsolatba kerülni veled. Mégpedig a hírneved, és
amiatt, hogy miféle romlott alakokkal üzleteltél.
Elmosolyodtam, de ezúttal ez nem az a nagyképű vigyor volt,
amit a bűnözők kedvéért tökéletesítettem.
– Pedig általában pont ezért keresnek meg.
– Gondoltam. – Halkabban folytatta. – De minket pont ez
riasztott el. Tudod, a királyi család tagjairól nem derülhet ki,
hogy gyilkosokkal és tolvajokkal üzletelnek.
Sikerült megállnom, hogy ne húzzam össze a szemöldökömet.
Vajon mit szólnál, ha elmondanám, hogy én magam is tolvaj
vagyok?
– És mi vitt rá végül, hogy meggondold magad?
– A múltad.
– A múltam? – csattantam fel. – Mi van a múltammal?
Összedörzsölte bőrkeményedéses ujjait.
– Nagyjából egykorúak vagyunk. Nyolcéves koromban
kezdtem csellózni, és a zenei közösség akkoriban igen kicsi volt.
Kicsi ez a világ, hogyha valaminek a szeretete vonz minket.
Újra fájdalmas emlékek kezdtek megrohanni.
Az első csellóórámat anyám fizette. Négyéves voltam. Sírtam,
amikor vége volt, mert nem akartam, hogy vége legyen. A
rákövetkező héten apám a szomszédoktól kért kölcsön pénzt,
hogy tudjon venni egy használt csellót, hogy elkezdhessek
játszani, és soha többet ne is hagyjam abba.
A húrok. Az érintők. A zene.
A rohadt életbe is, a dallamok, amiket alkottam, értelmet
adtak az életemnek. Soha életemben nem vonzott ennyire
semmi, és soha nem váltam semminek ilyen szinten a
függőjévé. Ez jelentette a végem kezdetét. Miatta átkot hoztam
az egész családomra.
Szimo hangja elfújta az emlékeimet.
– Ahogy egyre jobb és jobb lettem, egyre gyakrabban
hallottam egy bizonyos nevet. Egy fiú, aki addig játszott, míg
vérezni nem kezdtek az ujjai. Egy fiú, aki két álló nap is képes
volt játszani, hogy megtanulja a dalt, amit csak a rádióban
hallott, és nem a tanára jelölte ki neki.
Felpattantam.
– Elég volt.
Szimo azonban folytatta.
– A szüleim állandóan vele példálóztak, ha beleuntam a
gyakorlásba. Mindig azt mondogatták, hogy miért nem vagy
olyan, mint ő? Akár tudott róla, akár nem, széles körben úgy
gondoltak rá, mint a legjobbra. Egészen a „haláláig”
természetesen.
Úgy vicsorgattam a fogamat, mint egy sarokba szorított
vadállat.
A kibaszott kurva életbe.
Eltávolodtam az asztaltól, de folyamatosan őt néztem.
– Ezt jobb, ha most rögtön befejezed. Erről nem ejtek több
szót.
Megfeszültek a vállai, mintha éppen arra készült volna, hogy
mindent kitálal, amit igyekeztem elrejteni, de ekkor lépteket
hallottam mögöttünk, melyek azt jelezték, hogy lejárt az időnk.
Hála az égnek!
Nyugodtan elmosolyodott.
– Nem tudom, hogy pontosan mi történt, vagy hogy miért tűnt
el az a csodagyerek, de egyvalamit tudok, Elder Prest. Az igazi
nevedet. Tudom, ki van valójában a pletykák leple alatt. Én
pedig ezt az embert kértem fel, hogy építse meg a jachtomat. Az
embert, akit megszállottan perfekcionistának tartottak. Az
embert, aki addig nem nyugszik, míg nem hajtja uralma alá a
kiszemelt dolgot. Azért téged kértelek fel, mert biztonságban
akarom tudni a családomat, és nálad jobb munkát senki nem
fog végezni. Mert képtelen vagy elfogadni, ha nem tökéletes
minőséget alkotsz.
Csókot nyomott lánya fejére, majd az apró gyerekkel a
kezében felállt.
– Ez az ember pedig méltó arra, hogy vagy egy ország, vagy
egy asszony rabja legyen. Ne pedig egyes-egyedül.
Hangja még sokáig visszhangzott a fejemben.
Tudja az igazi nevemet?
Nagyon sokáig még magamnak sem engedtem meg, hogy
emlékezzek. Úgy gondoltam magamra, mint akinek nincsen
másik neve. Nincsen másik élete, és Elder Prest előtt nem is
létezett.
Alig vártam, hogy eltűnhessek innen.
Dina tűnt fel, odalépett a férjéhez és gyerekeihez.
– Máris vége a megbeszélésnek?
– Igen. – Nem néztem rá, felkaptam az asztalról a telefonomat
és a jegyzetfüzetemet, és belegyömöszöltem őket a
nadrágzsebembe. – Mindent tudok. – Szimóra mosolyogtam.
Nem gúnyosan nézett vissza rám, hanem tiszteletteljesen
bólintott. Nem azért mondta el, hogy tudja, ki vagyok, hogy
megfélemlítsen. Fogalmam sincs, hogy miért tette. De amilyen
hülye vagyok, megbíztam benne, hogy nem fog kiadni.
Ha nem bíznék benne, akkor testőrök és királyi vér ide vagy
oda, nem hagyta volna el élve az éttermet.
Pim az arcomat bámulta és mellém lépett. Félrebillentette a
fejét, és úgy nézett, mintha pontosan tudná, hogy milyen harag
örvénylik bennem.
Nézhet, ameddig csak akar.
Amíg én nem tudom meg az ő titkait, addig ő sem fogja
megtudni az enyémeket.
Szimo a csípőjére ültette a lányát, és kinyújtotta a kezét.
– Jó volt beszélgetni veled, Elder. Legközelebb is
társaloghatnánk a zenéről.
Felhorkantam, de megszorítottam a kezét.
– Nem lesz legközelebb.
– Talán. – Elmosolyodott. – De gondolom, elküldöd az új
tervrajzokat, amint elkészülnek a módosítások, igaz?
Kihúztam magam.
– Azok után, amiket elmondtál rólam, még kétségeid vannak?
A kisfiú féltékeny lett, amiért a húga az apjai karjaiban volt,
átölelte Dina lábát, és álmosan pislogott.
Szimo felnevetett.
– Igazad van, barátom. Tudom, hogy így lesz, mert tudom, ki
vagy.
Pim hirtelen levegőt vett mellettem. Kétségtelen, hogy
félreértette Szimo kijelentését. Pim azt hitte, hogy ismer. Azt
hitte, hogy semmire sem vágyom, mint hogy megdugjam, és
aztán megszabaduljak tőle.
Nem, te akarod, hogy ezt higgye rólad.
És továbbra is ezt fogja hinni.
Mert ez a kibaszott igazság.
Dina felé bólintottam, és halkan folytattam.
– Örömömre szolgált a találkozás. Ígérem, hogy a jachtjuk
mindent fog tudni, amit csak kértek, és még többet is.
– Köszönjük, Elder. – A combjához húzta a fia fejét. – Ha újra
Marokkóban jár, kérem, tudassa velünk, szívesen körbevezetjük
csodálatos városunkban.
– Nagyon kedves. – Összeszedtem magam, megfogtam Pim
könyökét, és elhúztam az asztaltól. – E-mailen tartjuk majd a
kapcsolatot. Addig is, kellemes délutánt.
– Ég veled, Elder! – Őfelsége és családja az étterem hátsó
bejáratán távozott, elrejtőzve a kíváncsi tekintetek elől.
Selix elénk sietett. Pimnek nem volt más választása, mint
hogy hagyja, hogy a kijárat felé tessékeljem. Az étterem árnyai
kivilágosodtak, ahogy a ventilátorral kavart levegőről kiléptünk
a forró déli napra.
Az ajtó nem volt annyira széles, hogy egyszerre ketten is
kiférjünk rajta. Előretoltam Pimet, és fogcsikorgatva néztem
végig a vállán halványan még látható zúzódásain.
Gerinccsigolyái még mindig láthatóak voltak a ruháján
keresztül, emlékeztetve egy szomorú történetre.
Ökölbe szorult a kezem a dühtől. A pokoli megbeszélés után,
ahol kiderült, hogy rajtam és anyámon kívül van még valaki,
aki tudja, valójában ki vagyok, egyáltalán nem volt kedvem
gyengédnek lenni.
Azt kívántam, bárcsak Alrik még életben lenne. Akkor újra és
újra megölhetném azért, amit Pimmel tett. És persze a saját
örömömre.
Az őrületbe kergetett, hogy még mindig a testén viseli a
nyomait. Az, hogy bár már az enyém, még mindig ilyen vézna
és szomorú, kérdőjelet rajzolt egykori döntésemre, amikor
annak idején beleavatkoztam a dologba.
Jobban kell igyekeznem.
Elvégre olyasvalaki vagyok, aki mindig a tökéletességre
törekszik.
Mikor feledkeztem meg erről, és vajon mikor vált a
tökéletességre törekvés egy olyan megszállottsággá, amit már
nem tudok kezelni?
Ha meg akarom kapni, amit akarok, akkor egy egészségesebb,
boldogabb Pimre lesz szükségem. A bökkenő csak az, hogy még
mindig fogalmam sincs, hogy mit akarok. Vagy, hogy egyáltalán
minek vesződök ezzel az egésszel, amikor csak megbonyolítja
az életemet.
Pim a tiszta égbolt felé emelte a fejét, és hagyta, hogy napfény
áradjon szét az arcán. Mélyet szippantott a por és a mellettünk
ácsorgó tevék ürülékének szagából.
Egy röpke pillanatig azt a lányt láttam, aki azelőtt lehetett,
hogy eladták volna.
Megláttam, hogy mivé válhatna, ha elengedném, és…
Nem, soha többé nem lenne ugyanaz az ártatlan és boldog
lány. Mindegy, hogy velem van, vagy az anyjával, akinek nem
sikerült a nyomára bukkannom. Ha az ember ilyen
kegyetlenséget és gonoszságot kénytelen átélni, akkor az örökre
nyomot hagy benne. Persze időnként lennének boldog és
önfeledt pillanatai élete során, de a keserű emlékei időről időre
visszarántanák a múltba, emlékeztetve arra, ami elől sohasem
menekülhet el.
Tudom, mert az én életem is ilyen. És kurva szar.
Ahogy még jobban felemelte a fejét, összeakadt a tekintetünk.
A szabadság érzete elillant az arcáról, hogy átadja a helyét a
megszokott bizalmatlanságnak és óvatosságnak. Ahogy
odaértünk a fekete kocsihoz, amivel idejöttünk, Selix kinyitotta
neki az ajtót.
Mögötte lépkedtem, és egy pillanatra sem voltam képes
levenni róla a szememet. Megfogta hosszú ruháját, és
becsusszant a kocsi bőrrel borított belsejébe.
Egyáltalán nem vágytam még visszamenni a hajóra. És ez a
ritka érzés is felidegesített. Általában alig várom, hogy magam
mögött hagyjam a tömeget és a zajt. Ugyanakkor semmi sem
várt rám a hajón. Leszámítva egyvalamit, ami most is egy
biztonságos tokban vár rám. A vonóját nemrégiben feszítették,
és csak arra vár, hogy játsszak végre. Azóta nem játszottam,
hogy Pimet a hajóra hoztam. A vele kapcsolatos problémák
megoldása elnyomta a vágyat, hogy zenéljek.
Ha visszamegyünk a Fantomra, Pim eltűnik a szobájában. Én
is eltűnök a sajátomban, és akkor ugyanott leszünk, ahol a kis
marokkói kirándulásunk előtt.
Nem.
Mit akarok tőled, te lány? És miért nem vagyok képes
eldönteni, hogyan akarom megszerezni azt a valamit?
– Kifelé! – Előresiettem, és kirántottam Selix kezéből a
kocsiajtót, aki már arra készült, hogy becsukja. Pim döbbenten
pillantott fel. – Sétálunk a hajóig.
– De uram… – Selix megköszörülte a torkát. – Dél van, a
hőség…
– Nem érdekel. Csak pár kilométer. Testmozgásra van
szükségem.
 Selix bölcsen hallgatott, és nem említette meg, hogy reggel
éppen együtt végeztünk némi testmozgást a hajó alsó fedélzetén
berendezett küzdőtéren. Ő a sarló alakú tőröket kedvelte, én
egy katanát választottam. Jó móka volt.
Pim előbb a testőrömre nézett, majd rám. Elkerekedett a
szeme.
Úriemberként nyújtottam ki a kezemet felé, igyekezve
legyőzni a késztetést, hogy kirángassam a kocsiból, és magam
mellé cibáljam. Ha Pim valaha is olyan erős akar lenni, hogy
megadja nekem, amit akarok, akkor ideje elkezdenie döntéseket
hozni, és vállalni a következményeiket.
Talán ez hiányzik neki annyira? Talán sosem hozhatott
döntéseket? Sem mellettem, sem Alrik mellett. Jó esély van rá,
hogy még az anyja mellett sem.
Én ma reggel megadtam neki a választás lehetőségét, hogy
jöjjön velem.
A legkevesebb, amit tehetek, hogy adok neki még egyet.
– Én sétálok. Ha gondolod, tarts velem. – Összezártam a
kezemet, és leeresztettem a testem mellé. – Ha nem, akkor Selix
visszavisz.
Szétváltak az ajkai, mintha csapdát sejtene.
Selix nyugodtan állt mellettem, zakójának gombján
megcsillant a napfény.
Eltelt néhány másodperc. Izzadságcseppek csiklandozták
végig a hátamat. Lerángattam magamról a zakómat, és a Pim
melletti ülésre hajítottam. A fehér ingemben is ugyanúgy
melegem volt, de képtelen lettem volna a szükségesnél több
ruhát elviselni magamon.
Hirtelen megértettem némileg, hogy Pim miért irtózik
annyira a ruháktól. Ha tényleg arra nevelték, hogy a
meztelenség legyen a munkaruhája, akkor nagyon nehéz lehet
neki most szövetekbe burkolnia magát.
Kezdett fogyni a türelmem.
– Jössz, vagy nem?
Levettem róla a szemem, és tettem egy lépést az utca felé,
ahol az utcai árusok igyekeztek kocsijaik árnyékába húzódni, a
boltosok pedig a legyeket és az utcagyerekeket hessegették el.
Pim ráharapott az ajkára, keze szétterült a bőrülésen.
Összerándult a gyomrom az arcára kiülő szorongástól, amit az
okozott, hogy választania kell.
– Itt nincs jó vagy rossz válasz, néma lány. Vagy Selixszel,
vagy velem, de így is, úgy is visszamész a hajóra. Bárhogy is
döntesz, nem esik bántódásod.
De még mindig képtelen volt dönteni.
– Jó, akkor majd döntök én helyetted. Visszamész Selixszel.
Valószínűleg úgyis gyenge vagy még egy ilyen hosszú sétához.
Abban a pillanatban kipattant a kocsiból, és igyekezett nem
grimaszt vágni, amikor ránehezedett sajgó térdére. Felszegte a
fejét, és úgy lépett mellém, mintha azt mondaná, soha többé ne
merészeljem gyengének nevezni. Michaels valószínűleg szét
fogja rúgni a seggemet, amiért végigrángatom a betegét a
mocskos utcákon. Ennek ellenére képtelen voltam megállni,
hogy ne mosolyodjak el, amikor Pimmel a nyomomban
elindultunk.
– Remek! Sétáljunk hát!
 MIRE MEGY KI ez az új játék?
Mik a játékszabályok? Hogyan kellene reagálnom,
viselkednem, vagy válaszolnom? Annyi befejezetlen játék van
már közöttünk, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.
Tizenöt percen keresztül tartottam a tempót Elder hosszú
lépteivel, ahogy a kikötő felé haladtunk. Kávézók és üzletek
takarták el a tengeri kilátást, ahol az emberek a szeretteikkel és
családtagjaikkal üldögéltek. Rengeteg ember, rengeteg
különféle teherrel.
Vajon elrabolták valamelyiküket is? Vajon van bárkinek is az
enyémhez hasonló múltja, vagy itt is csak egy anomália vagyok,
mint ahogy otthon is lennék, ha hazatérnék?
Elder időnként rám pillantott, de egyszer sem szólalt meg,
hagyta, hogy a csend hálót szőjön közöttünk. Ha ellenem akarja
fordítani a csendet, akkor nem fog sikerrel járni.
Attól a pillanattól fogva, hogy beléptünk abba az étterembe,
minden érzékemmel őt figyeltem. Három órán keresztül,
intelligensen és kedvesen válaszolt a kérdésekre. Nem csupán
egy üzletember, aki vízen úszó elefántcsonttornyában
barikádozta el magát, hogy onnan irányítsa a beosztottjait.
Nem, Elder maga az üzlet.
A szám többször is akaratlanul szétnyílt, amikor a kérdések
után mindössze pár másodperccel technikai kifejezésekkel és
bonyolult matematikai számításokkal válaszolt. Így, hogy
minden figyelmét Dinának és a férjének szentelte, végre
kedvemre figyelhettem és hallgathattam, hogy megértsem, ki is
ő.
Végre lehetőségem nyílt arra, hogy az anyám által belém
nevelt képességek segítségével olvassak testbeszédéből, és
rájöjjek, egész végig rosszul ítéltem meg.
Eddig úgy tekintettem rá, mint egy egydimenziós, arrogáns
seggfejre, aki a saját szórakozására vitt engem a hajójára, és
akibe csak annyi jó modor szorult, hogy tisztességesen bánjon a
beosztottjaival.
Egek, mekkorát tévedtem!
Rájöttem, hogy nem csupán sokoldalú, hanem álcák egész
rétegrendszere veszi körül.
A külső páncélján – mely szélhámosságból és nyájasságból
épül fel – lévő réseken keresztül megpillanthattam az alatta
rejlő világokat. Ezekre a világokra pedig árnyak borultak, és az
árnyak között fájdalom tekergőzött.
Biztos volt benne, hogy mindez rejtve van, miközben
Őfelségével tervrajzokat és sematikus ábrákat tanulmányoztak,
de láttam, hogy folyamatosan azt figyeli, ahogyan Dina a
férjéhez bújik, vagy hogy a gyerekek hogyan hajolnak
egymáshoz játék közben.
Fájdalom gyötörte.
Fizikai fájdalom.
Vágyakozás kínozta.
Látszott rajta.
Rengeteg mindent láttam, miközben kiélveztem, hogy
zavartalanul ücsöröghetek.
De miért vágyik ennyire egy családra, amikor ő maga
választotta az agglegényéletet, és emberek helyett nyílt vízzel
veszi körbe magát? Miért nem úgy nézett a gyerekekre, mint
egy olyan férfi, aki maga is szeretne utódokat? Miért bámulta
őket nosztalgiával? Talán egy testvér hiánya emésztette?
Bármit is tett velem, egy kicsit megenyhültem felé.
Az ebéd második fogásáig azonban nem eresztettem el
teljesen az ellenszenvemet. Akkor változott meg bennem
valami, amikor Elder éppen a harmadik változtatást rajzolta fel
a tervrajzra, és őszintén felnevetett, amikor a kislány
leteremtette az öccsét, amiért elvette tőle a zsírkrétáját. Aztán
megpróbálta odaadni neki Elder méregdrága golyóstollát
helyette.
A pillanat a kelleténél egy kicsit tovább tartott. Elder
lefagyott, mintha csak elragadták volna az elmúlt idők. Nem
tudta olyan gyorsan lehunyni a szemét, hogy ne lássam meg
benne a fájdalmat.
Többé már nem csupán Elder volt. Nem csupán a
megmentőm és a fogvatartóm.
Hanem annál sokkal-sokkal több.
Én pedig tudni akartam, hogy meddig terjed ez a több.
Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen.
Bármilyen beszélgetés is folyt le, míg Dinával a mosdóban
voltunk, teljesen lebontotta Elder védelmi rendszerét. Eltűnt
belőle a vagányság, és bármilyen személyiséget is épített fel
magának, most kicsúszott alóla a talaj. Látszott rajta, hogy
elragadta az emlékek örvénye, és lelkének néhány darabkáját
hátrahagyta, amikor újra a felszínre bukkant.
Azt kívántam, bárcsak ott lehettem volna, hogy
végighallgassam a beszélgetést. Hogy mint egy hálója közepén
ücsörgő pók a kövér legyeket, elkapjam azokat a bizonyos
darabkákat. Ugyanakkor semmire sem cserélném el azt a
beszélgetést, amit én folytattam Dinával a mosdóban. A nő
ugyanazt tette velem, mint Szimo Elderrel.
Felnyitotta a szememet.
A séta üteme lassan elringatott, a forró napsugarak
felforrósították a bőrömet, a poros kavicsok összekoszolták a
lábamat, én pedig átadtam magam az érzésnek. Oly sokáig
éltem már makulátlan tisztaságban, hogy jólesett mocskosnak
lenni. Közben pedig felidéztem két év óta az első beszélgetést,
amit egy másik nővel folytattam le.
– Hogy tetszik az országunk, Pim?
Dina bekísért a mosdóba, tekintete meleg és kedves volt. Amint
becsukódott mögöttünk az ajtó, és megszabadultunk Selix
tekintetétől, megfeszültem, mert arra számítottam, hogy a
tekintete egyszer csak elengedi az enyémet, és végigpásztázza a
sérüléseimet.
A tudattól önkéntelenül is megmozdult a kezem, és átöleltem a
saját derekamat. Vajon tudja, hogy mi vagyok? Vajon azért jött
velem a mosdóba, hogy kifaggasson, és valahogy bajba keverje
Eldert?
Egy röpke pillanatig felötlött bennem, hogy talán ő is
rabszolgaként kezdte Őfelsége mellett, de a gondolat túlságosan
is nevetségesnek és abszurdnak hatott. Mindenki láthatja, hogy
mennyire szerelmesek egymásba. Én egyértelműen láttam. És
Elder is.
Még akkor sem vette le róluk a szemét, amikor úgy látszott,
hogy semmire sem figyel, csak arra, amit a tervrajzra firkál.
Miután csak akkor kerültem e mellé a férfi mellé, amikor
fogságban voltam és a halállal néztem szembe, bizseregni kezdett
a bőröm, hogy egy olyan család mellett ülhettem, akik ennyire
odavannak egymásért. Messze ők a leggazdagabb emberek,
akikkel valaha is találkoztam, és nemcsak azért, mert herceg és
hercegnő (azt hiszem, ez a titulus illeti meg őket, mivel Szimo a
király unokatestvére), hanem azért, amiért ennyire szeretik
egymást.
Engem senki sem szeret.
Vagy legalábbis… nem úgy.
– El kell ismernem, elég furcsa úgy kérdéseket feltenni, hogy
nem számíthatok válaszra. – Dina a terrakotta színű
öltözőasztalra tette a ridiküljét. – Bocsáss meg, hogy ennyit
fecsegek.
Elmosolyodtam, majd újra megszegtem a szabályaimat.
Megvontam a vállamat, és megráztam a fejemet, hogy ne érezze
magát olyan kellemetlenül.
Gyűlöltem magam, amiért ilyen könnyedén ment már a
válaszadás, és hogy milyen szabadon kommunikálhatnék
másokkal, ha nem kételkednék mindenkiben, hanem elkezdenék
bízni az emberekben.
– Rögtön jövök. – Dina kinyitotta az egyik fülkét, és belépett.
Követtem a példáját, majd, miután elvégeztük a dolgunkat,
egymásra mosolyogtunk a tükörben a dupla kézmosó fölött. A
langyos víz egyáltalán nem frissített fel a nyomasztó hőségben, de
legalább már tiszták voltunk.
Azon kaptam magam, hogy arról ábrándozom, hogy ma éjjel
újra beugrok Elder mellé a tengerbe. Képzelődésem nyomán
remegni kezdett előttem a mosdó képe, mintha csak átléphetnék
rajta, hogy újra a holdfényben és a sós vízben fürödhessek, és ne
ebben a fullasztó helyiségben legyek.
– Mióta már? – Diana lerázta az ujjairól a vízcseppeket, majd
egy papírtörülközőért nyúlt. – Úgy értem, mióta nem beszélsz?
Megfeszültem.
Megtehettem volna, hogy válaszolok neki, és felemelem két
ujjamat. De erre még nem voltam kész. Újra vállat vontam. Ezt a
határt már átléptem. Könnyű volt megismételni.
– Hiányzik? Hogy beszélgethess, és választ kaphass a
gondolataidra?
Elzártam a csapot, nyeltem egy nagyot, és megmozgattam a
nyelvemet, hogy lássam, milyen nehéz lenne megszólalnom ennek
a nőnek, hogy túlessünk végre ezen az egészen. Már régen
elfelejtettem, milyen a hangom, és milyen érzés, amikor a hang
feltör a torkomon.
És ha úgy határozok, hogy megtöröm a legfontosabb
szabályomat, vajon mit kellene mondanom neki? Meséljek neki
Alrikról? Kérjek tőle segítséget? Vajon kinevetne, ha elmondanám
neki, hogy bár Elder megmentett, azóta sem engedi, hogy
hazamenjek? Vajon megmentene Eldertől, és ha igen… akkor
vajon mit éreznék?
A mai nap után már nem voltam benne biztos, hogy képes
lennék rosszat mondani róla.
 – Jaj, miket beszélek! – Megadón emelte fel a kezét. – Ne
haragudj, hogy ennyit fecsegek. Még csak azt sem tudom, hogy
tudtál-e valaha beszélni. Eszembe sem jutott, hogy talán
születésedtől fogva néma vagy. Bocsásd meg az
érzéketlenségemet! – Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy
sötétlila rúzst.
Miután kifestette az ajkait, visszatette a kupakot a rúzsra.
– Beszéljünk inkább arról a férfiről ott kint.
Lefagytam.
Miért, mi van vele?
Lágyan elmosolyodott.
– Ugye tudod, hogy törődik veled?
A fagyásra jégvirágok ültek ki, és mozdulatlanná dermedtem.
Tényleg?
Nem, bizonyára tévedsz.
Esetleg elvisel, nem több.
Nem gondolhatott Elderre. De más férfi meg nem volt odakint –
leszámítva persze a férjét. És tulajdonképpen tényleg törődik
velem. Megmentett, ölt a kedvemért, és mindennel ellátott, amire
csak gyógyulófélben lévő testemnek szüksége van.
Dina meglapogatta még mindig a csapot markoló kezemet.
– Csak nemrég ismertétek meg egymást, igaz?
Pislogtam.
– Emlékszem a mi első napjainkra Szimóval. Egyszerre
rémisztő és izgalmas, nem gondolod?
Rémisztő? Az biztos.
Izgalmas? Erre még nem gondoltam.
Elder képes izgalomba hozni, de ez nem olyan izgalom, mint
amikor az ember átmegy egy vizsgán, amitől félt, vagy leszáll egy
félelmetes hullámvasútról. Ez az izgalom teljesen más. Még nem
tudom eldönteni, hogy az okozza, hogy el akarok menekülni tőle,
vagy az, hogy közelebb akarok kerülni hozzá, hogy megértsem őt.
– Ha rendesen bánsz azzal a férfival, akkor ő is rendesen fog
bánni veled. – Dina kivett egy hajcsatot a hajából, és
megigazította, hogy feltűzzön egy fekete hajtincset, ami az
arcába lógott. – Ez az, amit a mai társadalom már elfelejtett.
 Látva, hogyan csinosítja gyönyörű arcát, késztetést éreztem
arra, hogy én is megvizsgáljam magam a tükörben. Hála a
rendszeres étkezésnek, a szemem alatti táskák már inkább voltak
szürkék, mint feketék. A hajamban felfedeztem némi csillogást,
mintha igyekezne visszaszerezni régi fényét. A kulcscsontom még
mindig kitüremkedett, de legalább a karom nem volt már olyan
vézna.
Csinos vagyok?
Nem, nem igazán.
De túlélő vagyok, és teljes szívemből elfogadom azt a lányt, aki
egykoron voltam, mert ő jelenti az első lépést a gyógyulásom felé.
Dinát utánozva beletúrtam a hajamba, és végigsimítottam a
bőrömet, hogy megszabaduljak a csillogástól a homlokomon és
az államon.
Dina becsukta a táskáját.
– Mint egy tizenöt éve házas nő egy új kapcsolata elején járó
lánynak, hadd adjak neked egy tanácsot.
Hirtelen vettem levegőt, kezemmel megcsavartam a hajamat,
majd visszaengedtem a vállamra.
– Bánj vele jól, mert a férfiak a dicséretre reagálnak. Ha tudják,
hogy valami jót tettek, akkor még jobban igyekeznek. Ha látják,
hogy milyen boldoggá tettek, akkor még jobban fognak igyekezni,
hogy boldog is maradj. Ne becsméreld őket, és soha, de soha ne
hibáztasd őket olyasmiért, amiről nem tehetnek. Sőt, még azokat
is nézd el nekik, amikről ők tehetnek.
Ez úgy hangzik, mintha kutyák lennének.
Nevetve fordult meg.
– Ezt talán jobban ki kell fejtenem. Nem, nem állatok. Na, jó,
néha azok tudnak lenni. – Felragyogott a szeme. – Szimo a szavak
embere, nem én. Csak azt akarom mondani, hogy ahogy
egymásra néztek… van benne ugyan némi gyanakvás, de
ugyanakkor érdeklődés is. – Az ajtó felé tartott. – És bármi is
történik, ne nehezteljetek egymásra. A neheztelés a legrosszabb
dolog a világon. Nem számít, hogy jogos, olyan méreg ez, ami
egész városokat képes elpusztítani.
Ha tudnék is beszélni, akkor sem tudnám, hogy erre mit
mondjak.
Úgyhogy követtem, és visszamentem a férfihoz, akiről azt
állította, hogy törődik velem.
– Jól vagy?
Elder hangja szétszaggatta a merengésem képeit, Dina úgy
foszlott szét előttem, mint a tömjén füstje. Elder egzotikus
arcszesze bekúszott az orromba, mintha csak fel akarná
erősíteni ezt az analógiát.
Felnéztem rá, fehér ingének anyaga alatt sejtelmesen
vonaglott a tetovált sárkánya.
Összehúzta a szemét, mintha csak azon törné a fejét, hogy
vajon hol jártak a gondolataim, és alig tudná visszafogni magát,
hogy megkérdezze. De mostanra már tudja, hogy úgysem
remélhet választ a kérdésére.
A lábamra mutatott, és dörmögve szólalt meg.
– Nem fáradtál el? Nem fáj semmid? Hívjam a kocsit?
Eddig észre sem vettem a csípőmbe nyilalló enyhe fájdalmat,
amit minden bizonnyal az okozott, hogy azok után, hogy olyan
sok időt töltöttem összegömbölyödve, most rengeteget sétáltam.
Az újonnan kialakuló vízhólyagot sem éreztem eddig a
lábamon, melyért a néhány számmal nagyobb aranyszínű
szandál volt a felelős. Még a sajgó térdeim sem tudták feledtetni
velem, hogy mit is jelent ez a nap a számomra.
Csak azt vettem észre, hogy milyen erősen tűz a nap, és hogy
a hülye fejemmel az étteremben hagytam a kalapomat.
Hoppá!
Vajon megbüntet érte? Vajon észrevette egyáltalán?
A mai nap azzal kezdődött, hogy Elder halálra rémített,
amikor levetkőztetett a liftben. De női társasággal és napfénnyel
végződött, amit már soha nem vehet el tőlem. Bármilyen apró
kellemetlenségeket is kellett elviselnem, mind semmiség ehhez
a felbecsülhetetlen értékű kalandhoz képest.
Ugyanakkor, minél több időt töltöttem itt kint, annál
erősebben jelent meg a fejemben Alrik. A kísértete mindent
megtett annak érdekében, hogy gyanakodva sandítsak a
mellettem elsétáló férfiakra. Megugrottam, ha valaki
hangosabban szólt, összerezzentem, amikor a boltosok
felemelték a kezüket, hogy a portékáikat ajánlják.
Hétköznapi dolgok, de én ezekben még mindig kínzást,
sikolyokat és bántalmazást sejtettem.
Boldog voltam.
Ideges voltam. Örökös harcot vívtam magammal, hogy a
mostban maradjak.
De most először akartam is a mostban maradni. Nem a
jövőben akartam lenni, ahol biztonságban voltam anyám és a
barátaim mellett. Nem a rendőrségen, ahol mindent elmondtam
nekik a Negyedéves Szépség Piacról, hogy megmentsék a többi
lányt is.
Itt akartam lenni.
Elderrel.
Fújtatni kezdett, amikor nem válaszoltam, éreztem, hogy
egyre nő benne a türelmetlenség.
– Michaels tegnap este tájékoztatott az állapotodról. – Oldalra
nézett, a szeme egy fiatal fiút követett, aki egy koszos kutyát
vezetett egy darab madzagon. – Azt mondta, hogy hamarosan
elkezdenek felszívódni a varrataid. Hogy a nyelved hamarosan
használható lesz.
Tartottam vele a lépést, de sem egyetértésnek, sem
ellenkezésnek nem adtam jelét. De igaza van, a duzzanat napról
napra csökkent, a kemény varratok pedig kezdtek felpuhulni.
Bár a kuszkusz elfogyasztása nem volt egyszerű ma. Az apró
szemcsék folyton legurultak a nyelvemről, ami még nem
annyira ügyes, hogy meg is tudtam volna őket keresni.
Sötét fátyol vetült a hangjára.
– Amikor már tudom, hogy meggyógyultál, nem fogok
elfogadni több kifogást, Pim.
Tudom.
– Meg akarom kapni, amire rászolgáltam. Szükségem van
bizonyos dolgokra tőled.
Ezt is tudom.
– Türelemmel kivártam, amíg…
Megcsúsztam egy laza kövön.
 A karjaim szárnyként tárultak ki, hogy visszanyerjem az
egyensúlyomat. Összetört csontjaim jajgatni kezdtek, ahogy
várták a közelgő becsapódást.
De nem estem el.
Az egyik pillanatban még zuhantam, a másikban már nem.
És mintha már táncoltunk volna korábban, Elder elkapta a
derekamat, ujjai védelmezőn vájtak belém, és megtartott.
Az elektromosság, mely akkor nyalt végig erdőtűzként,
amikor először találkoztunk, most csattogva és szikrázva izzott
közöttünk. Minden, ami a mai napig a jachton történt, semmivé
lett. Visszarepültünk a kezdetekhez, amikor feketébe öltözve
besétált a fehér villába, és kikövetelt velem egy éjszakát.
A penny, amit a gondolataimért adott.
Ahogy végighúzta rajtam a kisujját.
Ahogy rám borultak az ajkai, ahogy a nyelve elragadta az
enyémet, ahogy az az átkozott csók mindent tönkretett. Ez mind
úgy megrészegített bennünket, hogy teljesen elvesztünk.
Kirázott a hideg, ahogy bizonyos dolgok életre keltek bennem.
Dolgok, amik nem is szunnyadhattak bennem, hiszen esélyük
sem volt kialakulni. Dolgok, amiket nem a lányok éreznek,
hanem a nők. Vágy, amibe éppen csak belekóstoltam, és most
úgy robogott át rajtam, mint egy gyorsvonat.
Hirtelen vett levegőt, ujjai egyre jobban belém vájtak. Túl
erősen. Nem elég erősen. A zúzódásaim igyekeztek megidézni
egy pánikrohamot. Ösztöneim azt ordították, hogy fussak. De
Elder… ő volt a horgony, aki mellett stabilan álltam. Nem a
félelemtől remegtem, hanem az érdeklődéstől. Nem a
rettegéstől pihegtem, hanem a vonzalomtól.
A marokkói napfényben olvadt mézzé változott a bőre, de
fekete haja rémálmokkal fenyegetett. Szeme – tele titkokkal és
rejtett ablakokkal – elkerekedett, és megtelt izzó forrósággal.
Lehajtotta a fejét, és magához húzott. A testem ellazult,
rugalmassá vált, és meghajlott akarata előtt, miközben
felemeltem a fejemet.
Bármi is volt ez, nem mi terveztük így. Valami nálunk
hatalmasabb erő. Valami, amit már egyikünk sem tudott
figyelmen kívül hagyni.
A keze végigcsúszott a hátamon, és a testéhez szorított. A
hasam nekiütközött nadrágja övének, gerincem ívbe hajlott,
ahogy nekem nyomta keményedő erekcióját.
Nem gondoltam rá, hogy hol vagyunk, és ki láthat. Senki és
semmi nem létezett, csak ő és én, és ez a sistergő összeköttetés
közöttünk.
– A kurva életbe… – Az ajkamra pillantott.
Megnyaltam őket, nem azért, hogy kacérkodjak vele, hanem
azért, mert csókra szomjaztam. Az ő csókjára. Azért akartam a
csókját, mert a keze azért volt rajtam, hogy megvédjen, és nem
azért, hogy elkárhoztasson. Azért akartam a csókját, hogy
megismételjük azt, amit akkor váltottunk, amikor a létezésem
még darabjaiban hevert.
Egyik keze megragadta a derekam, a másik lassan felkúszott a
hátamon. Nem finomkodott, nem kért elnézést, amiért olyan
erősen tartott, hogy annak nyoma marad, vagy, hogy olyan
szorosan húzott magához, hogy alig kaptam levegőt.
De nem is érdekelt.
Valamilyen oknál fogva el tudtam fogadni az erőszakosságát…
és nemcsak elfogadtam, vágytam rá. Mindennél jobban.
Megmozdultak az ujjaim, és ahogy egyre jobban magára
húzott, megfogtam a bicepszét. A testem elnyelte minden egyes
izmát, minden egyes lélegzetvételét és hőjét, és ki tudja mióta,
most először benedvesedtem.
Nem tudtam, hogy írhatnám le az érzést, amikor a testem
levetette kemény páncélját, aztán megduzzadt, és cseppfolyóssá
vált. Visszakaptam valamit abból, amit elvettek tőlem.
Kéjvágyat. Kéjvágyat éreztem azok után, hogy belém nevelték, a
kéj rossz.
Lehelete szétterült ajkaimon, ahogy a lehető legközelebb
húzott magához.
Félig lehunytam a szemem, teljesen megrészegültem, és
vágytam rá, akartam, akartam…
– A picsába! – Elder megbillent, amikor valami nekünk
rontott. Ellökött magától, hogy ne essek el vele együtt. Arcát
állatias grimaszba rántotta a vágy, ami aztán dühhé változott,
amiért megzavartak minket.
Oldalra kapta a fejét, és még éppen láthatta a madzagon
vezetett kutyát és a kisfiút. Nekirohantak egymásba gabalyodott
lábainknak.
A pillanat olyan hirtelenséggel ért véget, mint ahogy
elkezdődött.
Elder elrántotta a kezét a derekamról.
Szaggatottan vettem a levegőt, és képtelen voltam kontrollálni
a magukat mélybe vető lemmingeket, amik a vérem helyett
rohantak át az ereimen.
Ez meg mi a fene volt?
És mi történt volna, ha az a kutya nem szalad nekünk?
Csókolóztunk volna? Megfeledkeztünk volna magunkról egy
ilyen nyilvános helyen? Ráadásul egy olyan országban, ahol a
nyilvános csókolózás büntetendő cselekedet?
Elder megpördült a sarkán, két kezével a hajába túrt, és
felbámult a napra. Háttal állt nekem, így nem hallottam, hogy
mit mond, de az illatos levegő káromkodásfoszlányokat kapott
fel.
Így, hogy kiszabadultam tekintete rabságából, meg tudtam
törölni az ajkamat. Összerezzentem, amikor éreztem, hogy
milyen érzékeny. Magam elé emeltem a kezemet, és kirázott a
hideg, amikor a ruha végigsimította mellbimbóimat.
Az idegen nedvesség végigcsorgott a belső combomon. Mivel
nem volt rajtam bugyi, semmivel sem téveszthettem össze, hogy
mi lehet az. Büszkeség öntött el, amiért kétévnyi borzalom, és a
fogadalom ellenére, hogy sosem fogom elviselni a szexet vagy a
vágyat, a testem módot talált arra, hogy legalább annyira
meggyógyuljon, hogy elfogadjon egy csókot.
Eldertől legalábbis.
Piszkálgatni kezdtem azokat a sebeket, amiket Alrik ejtett a
lelkemen, hogy lássam, előfordulhat-e, hogy egy napon akár
többet is el tudjak fogadni ettől a férfitól, aki remélhetőleg
elnyeri majd a bizalmamat. De abban a pillanatban, hogy
meztelenül összefonódó testek jelntek meg a szemem előtt,
hideg verejték árasztott el, egy pánikroham kúszott fel a vágy
mentén, megmérgezve azt.
Elder megpördült, és leejtette a kezét.
– Nem akartam… – Felemelte a karját.
Fájdalmat láttam rajta. Alázatosan meghajoltam egy kicsit, és
léptem egyet hátra.
Megmerevedett. A vonzalom maradványait vád és
csalódottság váltotta fel a szemében.
– Nem akartalak megütni. – Ütemesen tágultak az orrlyukai. –
A kurva életbe, mi történt közöttünk? Elestél, én meg
elkaptalak. – Összecsípte az orrnyergét. – Megmondtam, hogy
igyekszem türtőztetni magam a társaságodban, de egek, jó érzés
volt a karjaimban tartani.
Helyiek forgataga hömpölygött el mellettünk, mintha csak egy
kiáradó folyó útjába kerültünk volna. Elder ügyet sem vetett
rájuk.
– Nem ellenkeztél. – Halkabban folytatta. – Reagáltál. Akartad,
hogy megcsókoljalak. Vagy képes lennél ezt is tagadni?
Lesütöttem a szememet, és megdörzsöltem a karomat,
melyen bizsergés futott végig.
– Te is akartál engem, most mégis úgy nézel ki, baszd meg,
mintha meg akartalak volna erőszakolni. Még mindig attól félsz,
hogy bántanálak?
Képtelen voltam levegőt préselni a tüdőmbe. A vaspántok
megfeszültek a szívem körül, a fájdalomtól összehúztam a
szememet.
Önmagamtól félek.
Hogy milyen helyrehozhatatlan károkat szenvedett a testem
annak a rohadéknak köszönhetően.
Lehajtotta a fejét. Eltakarta a napot, sötét árnyat vetve rám.
Nem volt idegen számomra, hogy árnyékban vagyok. Évekig
éltem ott. Hogy a fenébe gondolhattam, hogy ezek után csak úgy
kisétálok a napra, és nem égetem meg magam?
– A rohadt életbe, de idegesítő vagy! – Megvetéssel nézett rám,
mintha csak többet várt volna tőlem, mintha arra számított
volna, hogy csettintésére jelét adom, hogy meg akarom
csókolni, és hipsz-hopsz meggyógyulok.
Beletúrt a hajába, és elviharzott.
KÉT SZÓ.
Kurva életbe.
Három szó.
Szájbabaszott kurva életbe.
Négy szó.
Most aztán kurvára rábasztam.
 A LÁBA NYOMÁN felkavarodó porörvényekre figyeltem fel.
Itt hagyott.
Elviharzott, és se Selix nem volt itt, hogy figyeljen rám, se
testőrök, hogy vigyázzanak rám, se póráz, ami visszatartana.
A különös bűbáj egy csapásra megszűnt körülöttünk –
egyrészt a kegyetlen múltam temette maga alá, nagyobb
részben viszont a szabadság lehetősége, mely hirtelen
körvonalazódni kezdett körülöttem.
Egyedül vagyok.
A szívem távcsövet ragadott, és úgy kémlelt körbe.
Elmenekülhetek.
A tüdőm kilehelte magából a ragacsos félelmet, és levegőt
követelt, hogy felkészíthesse a lábamat a futásra.
Eltűnhetek.
Elbújhatok.
Az ellenkező irányba kellene rohannom.
A tekintetem Elderre tapadt, ahogy távolodott. Vissza se
nézett. Vajon azt akarja, hogy elfussak? Vajon ez egy próbatétel?
Ha elrohannék, akkor vajon utánam jönne? És ha üldözni
kezdene, akkor vajon meddig jutnék ebben a meggyötört
testben?
De nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy egyáltalán megpróbáljak elmenekülni.
Jelenetet kell rendeznem, és bíznom abban, hogy kijön a
rendőrség.
Tudatnom kell az emberekkel, hogy még életben vagyok, és
készen állok hazatérni.
A menekülés édes ízébe azonban keserű bűntudat kezdett
keveredni.
Bűntudat, amiért köszönet vagy anélkül hagynám itt, hogy
elmagyaráznám neki, hogy nem előle menekülök, hanem a
fogság elől, amibe kényszerített. Megbánás, hogy hátrahagyom
azt a furcsa kapcsolatot, ami szövődni kezdett közöttünk.
Megmentett a szenvedéstől. Megölte Tonyt, és eléggé
kikészítette Alrikot ahhoz, hogy nekem már csak meg kelljen
húzni a ravaszt.
Billegve egyensúlyoztam talpamon.
És akkor mi van?
Igen, segített. Igen, ezért örökké hálás leszek. De nem
miattam segített, hanem hogy teljesítse saját vágyait. Amikor
Tony beverte az ajtót azzal a baseballütővel, Alrik pedig
fegyvert nyomott a fejemhez, kis híján hagyta, hogy
megöljenek.
Sokkal tovább vívódott a sorsomon, mint egy olyan ember,
akinek nem lakozik sötétség a szívében.
Járókelők haladtak el mellettem, halk beszélgetésük hangja
felszabadítóan mosta el kétkedő gondolataimat.
Gyerünk!
Lehet, hogy nem lesz többé ilyen esélyed.
De ekkor Elder megfordult.
Elegáns teste kicsavarodott, ahogy utánam nézett, tekintete
még az utca végéből is képes volt összeakadni az enyémmel. A
távolság ellenére még mindig elrohanhatnék. Elég jó előnyöm
lenne.
 Gyerünk…
Az agyam kiadta az egyértelmű parancsot a lábamnak.
Elder megmerevedett, amikor látta, hogy a bal lábam
hátralép egyet, úgy döntve, hogy megkockáztatja a futást, úgy
döntve, hogy szabadságra vágyik.
Vékony vonallá préselte az ajkát. Nem mozdult, de tudta.
Tudta, hogy csupán pillanatok választanak el attól, hogy
nekiiramodjak. De ahelyett, hogy teljesen felém fordult volna,
és felkészült volna az üldözésre, leengedte a vállát, és az egyik
kezét hanyagul a zakója zsebébe süllyesztette. A másikat
felemelte, előbb megdörzsölte vele a száját, majd kinyújtott
tenyérrel végigmutatott a nyüzsgő piacon, az izzó napsütésen,
és a széles világon, melyben eltűnhetek.
Engedélyt adott.
Aztán várta, mihez kezdek.
Hátradőltem, ezzel levéve a súlyt a jobb lábamról, hogy
csatlakozva a balhoz, futásnak eredjen. Ahogy azonban a
szandálom felemelkedett a forró betonról, azon kaptam
magam, hogy előrebotorkálok.
Annak ellenére, hogy az ösztöneim egymást túlharsogva
ordították, hogy fussak végig az utcán, és tűnjek el valamelyik
macskaköves sikátorban, visszasétáltam a szörnyeteghez, akit
lassan kezdtem megérteni.
Minden egyes lépésem háború volt a döntésem ellen. Elder
arca minden egyes lépésemmel egyre jobban megfeszült. Két
karját leengedte a teste mellé, és türelmesen várt.
Talán egy másodpercbe telt, mire odaértem hozzá, talán egy
napba, talán egy évbe. Amikor aztán megálltam mellette, és
elmosolyodott, hirtelen minden menekülésről szőtt gondolatom
semmivé vált.
– Miért nem tetted meg?
Nem tudom.
Leszegtem a fejemet, és poros lábainkat bámultam.
Felemelte a kezét, majd megállította a levegőben. Karjának a
poros úton elterülő árnyéka arra a baseballütőre emlékeztetett,
amivel olyan gyakran sújtottak le rám. Nem tudtam megállni,
összerezzentem. Tudtam, hogy minden egyes mellette töltött
másodperccel egyre csökken annak az esélye, hogy megüssön.
De az izmaim nem egy nyelvet beszéltek a szívemmel, és nem
láttak mást, csupán egy fenyegető fegyvert.
Habozott, kinyújtott karja a közöttünk lévő semmiben
lebegett.
Fogamat vicsorgatva kényszerítettem magamat, hogy nézzek
fel. Abban a pillanatban, ahogy összekapcsolódott a
tekintetünk, továbbmozdult a keze, megfogta az államat, és
feljebb emelte a fejemet, mely így már az ő kegyének volt
kitéve.
Állkapcsa idegesen rángott, ahogy kiválogatta a szavakat.
– Nem tudom, miért nem menekültél el. De tudd meg, jól
döntöttél! – Közelebb lépett, orrlyuka ütemesen tágulni kezdett,
amikor látta, hogy szétválnak az ajkaim.
Az a vonzalom és majdnem csók, ami néhány perccel
korábban semmivé foszlott, most hevesen és kérlelhetetlenül
öntött el minket. Ujjai megfeszültek az államon.
– Látni akartam, hogy mit tennél. De ha el is menekültél
volna, nem jutottál volna messzire. Hiszel nekem? – Tekintete
az enyémet kereste. – Amikor ma reggel azt mondtam, hogy
nem üldöznélek, hazudtam. Addig üldöznélek, míg fel nem
adod. Még nem engedhetlek el, Pim. De a mai nap a
döntéseidről szól, és ezt a döntést neked magadnak kellett
meghoznod. De mindegy, hogy maradtál vagy elszaladtál volna,
a végkimenetel ugyanez lett volna.
Közelebb hajolt, szája megcsiklandozta a fülemet.
– Ha tetszik, ha nem, vissza fogsz térni a Fantomra. Ne kínozd
magad olyan gondolatokkal, hogy mi lett volna, ha fogod
magad, és elrohansz. Pontosan ez történt volna, ami most, mert
egyszerűen nincs más választásunk.
Elengedett, és felmordult.
– Abban a pillanatban, hogy találkoztunk, elvették tőlünk a
választás lehetőségét. A tiédet azért, mert úgy döntöttem, hogy a
kezembe veszem a sorsodat. Az enyémet pedig azért, mert úgy
döntöttél, megtagadod tőlem, amire vágyom. – Vicsorogva
folytatta. – Egy nap meg fogom tudni, hogy ki vagy. Minden
egyes kérdésemre válaszolni fogsz, és be fogsz engedni az
elmédbe. Erről nem dönthetsz, ez elkerülhetetlen. Jobb, ha
beletörődsz!
Csak akkor mertem levegőt venni, amikor elengedett.
Tekintete ostorként csapott végig rajtam.
– Addig is, hadd viszonozzam a szívességet. Engedd meg, hogy
megmutassam, ki vagyok, hogy kétség se férjen hozzá, hogy mit
várok tőled.
Azonnal gyorsabban kezdett zubogni a vér az ereimben.
Fogalmam sem volt róla, hogyan akarja ezt megmutatni, de a
feszültség ígéretektől terhesen remegett felettünk a forró
levegőben.
Egyik pillanatról a másikra kínai turisták hada lepte el az
utcát. Egyforma baseballsapkában és kitűzőkkel a mellkasukon
közeledtek, melyre minden bizonnyal a nevüket írták.
Elder balra húzódott, arra kényszerítve engem, hogy a jobb
oldalamra forduljak, hogy a két sorban közeledő csoport el
tudjon haladni mellettünk.
Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, mintha attól
tartott volna, hogy talán most eredek futásnak.
Szavai újra és újra megismétlődtek a fejemben, nyomukban
félelem és valamiféle fenyegetettség ütötte fel a fejét bennem.
Fenyegetés volt ugyan, de egyáltalán nem olyan, mint amit
korábban éltem meg.
Addig üldöznélek, míg fel nem adod.
A kijelentés magva az az ígéret volt, hogy soha nem fog
elengedni. A lelkem pedig jobban örült ennek, mint amennyire
gyűlölte a gondolatot.
Ahogy a huszonkettes számú turista is elhaladt mellettünk,
Elderrel tökéletes összhangban fordultunk vissza egymás felé.
Úgy vonzottuk egymást, mintha természetellenes lenne, hogy
ilyen sokáig legyünk távol egymástól.
Semmi értelme nem volt, hogy ennyire vágyjam a közelségét,
amikor pár pillanattal ezelőtt még azon voltam, hogy
elrohanjak, és vissza se nézzek.
 Ajkai vigyorra húzódtak, majd felmutatott egy fekete
pénztárcát, melyből egy köteg jüan lógott ki.
– Most én is elmondok pár titkot magamról, néma lány. Azért
lopok, mert jó vagyok benne. Azért lopok, mert örömet okoz. A
tulajdonomban állsz, és tudnod kell, hogy ha egyszer ellopok
valamit, akkor arról soha nem mondok le. Senki kedvéért. És
látod – meglobogtatta a pénztárcát –, ilyen könnyen el tudom
venni azt, ami a másé.
Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy kinyitotta a tárcát, és
közönyösen számolgatni kezdte a pénzt.
Ezt most lopta?
Egyáltalán nem érdekelte, hogy több száz ember mászkál
körülötte, miközben valami olyasmi van nála, ami nem az övé.
A testbeszéde mit sem változott. Ugyanolyan zárkózott volt, és
ugyanúgy nem tudtam olvasni az arcáról.
Hüvelyk- és mutatóujja közé csípett egy színes bankjegyet, és
úgy dörzsölgette, hogy belepirultam. A semmiből olyan képek
villantak be előttem, hogy ugyanezzel a mozdulattal a
mellbimbómat dörzsölgeti. Ezúttal azonban nem kerülgetett a
hányinger a gondolattól.
Felpillantott.
– Néhány évvel ezelőtt gondolkodás nélkül elloptam volna ezt
a pénzt, az iratokat és a bankkártyákat a szemétbe hajítottam
volna, és eltűntem volna. Azért vettem volna el a pénzt, mert
úgy hittem, hogy a túlélésem érdekében bármit megtehetek.
Közelebb lépett, teste fölém magasodott.
– Éppen úgy, mint ahogy te is azt hiszed, hogy bármit
megtehetsz a túlélésed érdekében. – Megkocogtatta az orromat
a tárcával, és suttogva folytatta. – De néha, amiről azt hiszed,
hogy jogod van megtenni, az egyáltalán nem helyes. Néha
egyenesen rossz, és másoknak bántódása esik miatta.
Igyekeztem elengedni a fülem mellett a leereszkedő hegyi
beszédet. Elszakítottam a tekintetemet az övétől, és igyekeztem
megtalálni azt, akitől ellopta. A lopás egy dolog. De ellopni
valakinek a verejtékkel megkeresett pénzét, csak azért, mert
megteheti, egészen más.
 Körbeölelt a turistacsoport zsizsegő hangja.
Tőlük.
Tőlük lopta el.
Elder a fülembe duruzsolt.
– Hátulról a harmadik. Annyira könnyű volt. Csak benyúltam
a farzsebébe, és volt, nincs kirándulópénz. Na, mit vegyünk,
Pim? Verjük el az egészet olyan dolgokra, amiket nem
érdemlünk meg, vagy adjuk oda valakinek, akinek nincsen
semmije? Ha szeretnéd, játszhatunk Robin Hood-osat.
Hogyan lophatott valakitől, aki talán egész életében erre az
utazásra gyűjtött? Hogyan képes elvenni valakinek a tulajdonát
az empátia és a bűntudat legkisebb jele nélkül?
Gonosz vagy.
Rosszallóan bámultam rá, és megpróbáltam kikapni a kezéből
a tárcát.
Add neki vissza!
Felnevetett, és eltartotta a tárcát, hogy ne érhessem el.
– Idegesítő, amikor az ember nem kapja meg, amit akar, mi?
A tárcára mutattam, összehúztam a szemem, majd a
csoportra mutattam. Még az se érdekelt, hogy ezzel megszegtem
a szabályt, hogy nem kommunikálok. Ennek a tolvajnak az
arcátlansága képes volt háttérbe szorítani a saját problémáimat,
hogy harcba szálljak valaki máséért.
Ez nem a tied.
– Ugyan, mégis mi a mienk ebben a világban? Mi az, ami
tényleg a tied? Te magad is hosszú ideg voltál tulajdon… de nő
vagy. Eladó vagy? A bebörtönzésed elfogadhatatlan volt, vagy
csupán némi kellemetlenséget jelentett?
Elég volt ebből a beteg beszélgetésből.
Fogd be, és add azt ide!
Felugrottam, és kinyújtóztam, de feljebb emelte a tárcát. A
gerincem felsikoltott a földet éréskor, mert bármilyen
rezgéscsillapító rendszerrel is szerelték fel, az már régen nem
működött.
Mit sem törődve a fájdalommal, újra megpróbáltam kikapni a
kezéből a tárcát, és azt kívántam, bárcsak a csoport után
kiálthatnék, hogy álljanak meg, és ellenőrizzék a holmijukat.
Vajon megér ez az egész annyit, hogy megszólaljak miatta?
Hogy első szavammal tolvajnak bélyegezzem Eldert? Vagy
anélkül is megoldhatom ezt a helyzetet, hogy mindenemet
feladnám, amim még maradt?
Elder összehúzta a szemét, aztán leengedte a karját, és a
kezembe nyomta a vastag pénztárcát.
– Nagyon régen nem loptam már. Téged leszámítva, persze. –
Megnyalta az alsó ajkát, tekintetében a pokol tüze égett. – Én
elveszek dolgokat, Pim, de már nem lopok azoktól, akik nem
érdemlik meg. – Mély, dörmögő hangon folytatta. – Menj, és add
neki vissza!
Hogy mi?
– Menj! Amíg még nem késő. – Aztán, anélkül hogy bármit is
mondott volna, a zsebébe süllyesztette túlságosan is ügyes
kezét, és elindult lefelé az úton.
Egymagam álltam a káosz közepén.
Újra egy döntéshelyzetben találtam magam.
Ugyanabban, mint amiben pár perccel ezelőtt. Ezúttal
azonban… pénzem is volt.
Dollárjaim.
Időm.
Névtelenség.
Elmenekülhetek. Itt és most.
Elrejtőzhetek. Gond nélkül.
A kezemben elnehezedett a pénz, egyszerre ígért feloldozást
és kárhozatot. Vajon helytelen más pénzét használni, ha nincs
más választásom? Kinek áll hatalmában eldönteni, hogy kinek
van nagyobb szüksége rá?
Tettem egy lépést az útpadka felé, hogy átkeljek a másik
oldalra, de ekkor minden jó szándékú gondolatom semmivé
foszlott. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre eltűnjek, hogy
örökre megszabaduljak Elder szexuális fenyegetésétől, és az
Alrikhoz hasonló emberek öklétől.
De a szívem láthatatlan pórázt vetett a nyakamba, és
erőteljesen megrántotta.
 Jobb vagy te ennél.
Ne válj magad is bűnözővé csak azért, mert ellened is bűnt
követtek el.
A tárca sziszegve zúdította rám szidalmait, tolvajnak
nevezett, aki gyenge, ha veszni hagyja a pénzt, és bűnös, ha
megtartja.
Összeroskadt a vállam.
Nem, képtelen vagyok megtenni.
Akkor sem tudok meglopni valakit, ha ez a szabadságomat
jelentené. És ezt Elder is tudta. Úgy kényszerített az igazság
felismerésére, hogy újabb döntésre kárhoztatott.
Döntések.
Gyűlölök dönteni!
Ez volt a negyedik döntésem ezen a hosszú napon, mely arról
szólt, hogy nem bábként rángatnak, hanem magam irányítom
az életemet.
Vajon hogyan alakult volna a nap, ha sosem megyek bele,
hogy eljöjjek vele Marokkóba? Akkor vajon nyugodtan
napozhattam volna a fedélzeten, miközben bámulom a nyüzsgő
kikötőt?
Elkerülhettem volna a majdnem csókot, a beszélgetést
Dinával, és a felismerést, melyet addig piszkáltak, míg végre
kinyitotta bennem homályos tekintetét.
De meghoztam ezeket a döntéseket, és most már együtt kell
élnem velük. Éppen úgy, mint ahogy azzal a döntéssel is együtt
kell élnem, amit a tárca ügyében hozok.
A rohadt életbe!
Sarkon fordultam, kocogni kezdtem, és miközben újabb és
újabb izzadságcseppek gördültek le a hátamon, gyenge tüdőmet
korholtam. Nem kiálthattam a turistacsoport után, hogy
álljanak meg, és jöjjenek oda hozzám.
Elder nemcsak arra kényszerített, hogy döntsem el, tolvajjá
válok-e, vagy sem, majd hogy a meglopott ember után loholjak
a pénzével, hanem arra is, hogy pár percen belül másodjára is
megtörjem némasági fogadalmamat.
Nem bíztam abban, hogy a nyelvem képes lenne értelmes
szavakat formálni, így aztán nagyot nyeltem, összeszedtem a
bátorságomat, és megtapogattam a hátulról harmadik férfi
vállát.
A férfi megfordult. A kezében tartotta a fényképezőgépét,
éppen arra készült, hogy megörökítse Marokkó egyik festői
látványosságát.
Feltartottam a tárcáját.
Azonnal düh öntötte el az arcát. Összehúzta a szemét,
napbarnított arca elvörösödött a haragtól. Egy olyan nyelven
kezdett velem ordítozni, amit nem értettem. Kikapta a
kezemből a tárcát, majd dühösen a társai után kiáltott.
Felemeltem a kezemet, és érthetetlen jelbeszédemmel
elmutogattam neki, hogy a szemétben találtam a pénztárcát, és
visszahoztam neki.
Vagyis hazudtam.
Rosszul előadott pantomim-előadásom egyáltalán nem vált
be.
A férfihoz csatlakoztak a barátai, ujjal mutogattak rám, és
egyre hangosabban ordítoztak. Az egyikük megpróbálta
megragadni a vállamat, majd odakiáltott az idegenvezetőnek,
hogy hozzon segítséget.
A rettegés kitárta bennem a védekezés kapuját. Az egyetlen
lehetséges dolgot tettem.
Megfordultam, és rohanni kezdtem.
Csak futottam és futottam, gyerekeket, állatokat,
bevásárlószatyraikat cipelő asszonyokat és portékáikat kínáló
férfiakat kerültem ki. A térdeim úgy bőgtek, mint a marhák a
vágóhídon, a nyelvembe fájdalom nyilallt a rázkódástól.
De nem álltam meg.
A csoport egy része utánam eredt. Idegen hangjaik dühösen
kergettek, korbácsként hasítottak a bőrömbe, és felidézték
bennem a megannyi büntetés emlékét. Vércseppek hullását és
könnycseppek potyogását. A torkomat szaggató néma sikolyok
fájdalmát.
A múlt összekeveredett a jelennel, és hirtelen már nem csak a
kínaiak elől menekültem. Előle is.
 Alrik elől.
A szívem csaholva igyekezett még több oxigént kényszeríteni
zsibbadt tagjaimba. Majdnem összeestem, de csak akkor álltam
meg, amikor Elder mellé értem.
Ő meg sem rezzent, úgy pillantott rám, mintha egész végig ott
álltam volna mellette.
Végre biztonságban voltam, de az üldözőim tovább
közeledtek. Hátrapillantottam a vállam felett, a félelem hidegen
remegett a gyomromban.
Elder megállt, megfordult, és egy határozott mozdulattal
maga mögé tolt.
Üldözőim hirtelen megálltak. Hol rám, hol Elderre
pillantottak, aki úgy állt előttem, mint egy jégszobor, majd, mint
egy kihívásra vágyó ragadozó, lassan összefonta a karját.
A kínaiak egy darabig méregették, talán azt mérlegelték, hogy
megér-e nekik pár lila foltot, hogy móresre tanítsanak. De
amikor Elder tett egy határozott lépést az irányukba, úgy
döntöttek, hogy nem ér annyit az egész, és sarkon fordultak.
Néhányan még hátrafordultak, tekintetük villámokat szórt,
szájukat érthetetlen átkok hagyták el.
Ahogy egyre távolodtak, végre engedtem a fájdalomnak, és
átöleltem magamat.
Elder felcsattant mellettem.
– Na, milyen érzés, amikor azért akarnak megbüntetni, mert
azt tetted, ami helyénvaló?
Egy elgyengült pillantással válaszoltam neki.
Felvonta a szemöldökét.
A Fantomig tartó úton végig mogorván pislogtam rá.
 – URAM, újra a kocsit kéreti?
Felnéztem az e-mailemből Selixre, aki belépett az irodámba.
Miután tegnap visszatértünk a Fantomra, magára hagytam
Pimlicót a gondolataival. Túl sok dolgom volt ahhoz, hogy még
több energiát áldozzak rá.
Rákényszerítettem, hogy felelősséget vállaljon saját magáért
és a döntéseiért. Nem mondanám, hogy tanítási módszertanom
visszafelé sült el, de azóta se bocsátotta meg nekem, hogy
loptam, és hogy őt kényszerítettem rá, hogy vigye vissza a
holmit.
Amikor felszálltunk a jachtra, és mind a ketten a dolgunkra
mentünk, még sokáig éreztem a bőrömön haragjának hevét.
Alriknál már láttam a dühét, de akkor azt kordában tartotta
szolgalelkűsége. Ez volt az első alkalom, hogy láttam
kibontakozni, és nekifeszülni az akaratomnak. Veszekedni
akart. Pontosan láttam a pillantásaiból és ideges légzéséből.
És bármennyire is szerettem volna magam is vitába szállni
vele, összeengedni elménket a küzdőtéren, hogy végérvényesen
bebizonyítsam neki, hogy nem győzhet le – nem tehettem.
Távol kellett maradnom tőle, mert a kurva életbe, az a
majdnem csók…
Az a tisztán tébolyult pillanat a mocskos sivatag közepén.
Azonnal merevedésem lett, ahogy elkaptam, amikor
megbotlott. És minél közelebb húztam magamhoz, annál
keményebb lettem. És minél tovább játsszuk ezt a fene tudja,
milyen játékot, annál jobban vágyom a kielégülésre.
A néma lány aláásta azt az ingatag alapot, amire azután
építettem fel az életemet, hogy mindent elveszítettem. Olyan
hatalma van felettem, aminek következtében sokkal jobban
kívánom, mint ahogyan egy gazda a rabszolgáját kívánhatja.
Sohasem volt rabszolga.
Ez igaz. De ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy ezt
elismerjem.
Ha tudná, hogy milyen plasztikusak a róla szőtt ábrándjaim,
akkor nem feszegetné ennyire a határaimat. Hogy milyen buja
és mocskos gondolatokkal szövöm át a lényét.
Elégszer láttam már meztelenül ahhoz, hogy a fantáziáim
túlságosan is valószerűek legyenek. Gondolatban olyan
dolgokat tettem meg vele, amilyeneket a húsába örök sebeket
vájó múltja miatt soha nem válthatok valóra.
Így aztán mindkettőnk érdekében inkább megtartottam a
távolságot közöttünk.
– Igen. – Lecsuktam a laptopomat. – Őfelségét diplomáciai
ügyekben szólították el. Mielőtt elmegy, szeretné megkapni a
tervrajzokat A5-ös méretben.
Ennyit arról, hogy soha többet nem találkozok vele.
Kétlem, hogy valaha is nyugodt leszek a társaságában azok
után, hogy tudja a valódi kilétemet.
– Én is elvihetem. – Selix végigsimította fekete zakóját. – Nem
jelent gondot.
Megráztam a fejemet.
– Megígértem, hogy személyesen én viszem el. Egyébként is
szerettem volna még egyszer kimenni a városba, mielőtt
felhúzzuk a horgonyt. – Felálltam, és ahhoz a szekrényhez
léptem, melyben gondosan feltekercselve tartom az építés alatt
álló jachtok tervrajzait. Kivettem közülük a megfelelőt, és a
tenyeremhez ütögettem. – Üzenem Pimnek, hogy várom a
rámpánál. Leszámítva néhány malőrt, tegnap egészen jól ment.
Úgy tervezem, hogy ma megjutalmazom.
Selix arcra feszes mosolyra húzódott.
– Rendben. Találkozunk a kikötőben öt perc múlva.

– Ezen a terven még nincsenek rajta azok a módosítások,

amikről a múltkor beszéltünk, de amint rákerülnek, elküldöm
e-mailben. – Átnyújtottam Szimónak a jachtja selymes tapintású
terveit.
Akárcsak tegnap, ma is egy háromrészes öltönyt, és a fején
fehér turbánt viselt. De ma nem hozta el a feleségét és a
gyerekeit, ahogy tegnap.
Körbenézett a parkban, ahová a találkozónkat beszéltük meg
– nekem is félúton volt a Fantomtól, és neki is a házától,
ahonnan majd a reptérre indul. Azt még én, a tenger
szerelmese is elismertem, hogy a park természetes
egyszerűségében teljességgel tökéletes volt.
Szimo felsóhajtott.
– Ilyenkor nagyon nehezemre esik elhagyni a hazámat.
A mindent körbeölelő csendre összpontosítottam. Madarak
énekeltek, a rózsabokrok felől pedig fogócskázó gyerekek
hangja hallatszott. Ennek is megvolt a maga békessége, de
számomra szokatlan volt a mozdulatlanság a talpam alatt,
hiányzott a hajómotorok állandó zúgása és a tengeri szél.
Ennek ellenére egyetértően elmosolyodtam.
– Megértem. Gyönyörű az otthona.
Szimo elvigyorodott.
– És mi van a te otthonoddal? Hiányzik?
Megmerevedtem. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy
megemlítheti valódi személyazonosságomat, és kifecsegheti a
titkaimat Pimnek, aki ott állt mellettem.
Csendben figyelt, de nem ostobán. A tekintete magába
szippantott minden rezdülést és mozdulatot, hogy aztán
elraktározza későbbre. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba a
mérlegelést, folyamatosan igyekezett átcsusszanni az engem
körülvevő fal résein, hogy ellopja a titkaimat. Ebből a
szempontból halálos a némasága. Hogy lehet az, hogy Alrik
egyszer sem érezte meg a lányban szunnyadó orgyilkost? Az
erőt, ami a túlélési ösztöne leple alatt csak arra vár, hogy a
gyakorlatban is megmutassa, mi mindent lesett el?
– Van nekem otthonom. – Ökölbe szorult a kezem a testem
mellett. – És hamarosan neked is lesz, és akkor meglátod, hogy
mennyivel jobb arra sodródni, amerre éppen a hullámok
visznek, nem pedig gyökeret ereszteni a szárazföldön.
Szimo elvigyorodott.
– Minden nap egy kaland.
Felnevettem, hogy a kedvére tegyek.
– Pontosan. A gyerekeidnek olyan gyerekkoruk lesz, amit
minden gyerek irigyelni fog. A feleséged pedig minden
hivatalos utadra elkísérhet.
Szimo teste ellazult a családja említésére.
Vajon milyen lehet ilyen heves érzelmeket táplálni? Átadni
valakinek a teljes szívünket, miközben nem rettegünk attól,
hogy a másik visszautasítja. Egykoron én is ismertem ezt az
érzést. Olyan régen, hogy már el is felejtettem. Ma már a
viszonzott érzelem olyan idegen számomra, mint az, hogy a víz
alatt lélegezzek.
– Apropó elköteleződések, attól tartok, most már tényleg
mennem kell. – Szimo megkocogtatta a halántékát az
összetekercselt tervrajzzal. – Még egyszer köszönöm, a
találkozót. Alig várom, hogy újra összefussunk. – Kinyújtotta a
kezét.
Elfogadtam és megráztam.
– Jó utat, Őfelsége. – Ahogy hátraléptem, Pim is követett,
kecses lába az enyém mellé zárkózott, hogy kikerüljünk a négy
testőr útjából, akik Szimót kísérték.
Pim lágy illata bekúszott az orromba. Érzékeim újra
kiélesedtek, alhasamat összehúzta a vágy.
 Minél jobban felidegesít és makacskodik, annál jobban
akarom őt.
Minél jobban igyekeztem tartani a távolságot kettőnk között,
és visszafogni magam, annál inkább vágytam rá, hogy titkaimat
elcseréljem az övéire.
Semmi értelme nem volt ennek a kapcsolatnak. Egyszer sem
beszélgettünk. Egyetlen csókot váltottunk.
Új átokkal sújtotta elmémet: fogta a megszállott törekvésemet
a tökéletességre, és oly módon csavart rajta egyet, hogy minden
levegővételem és szívdobbanásom egyre csak fokozta ezt a
hülye vonzalmat, mely már-már irracionális méreteket öltött.
Tudom, hogy nevetséges vagyok.
De fogalmam sincs, hogyan gyógyulhatnék ki ebből.
Elkaptam a Pim-kórságot, és ez nem egy jó betegség.
Mozdulatlanul néztük végig, ahogy Szimo és a kísérete
végigsétál a parkon, és beszáll a fekete limuzinba. A sofőr
minden lóerőt szabadjára engedve húzott el.
– Visszatérnek a hajóra? – kérdezte Selix.
Körülnéztem a parkban – a rövid, száraz füvön táncoló
napfénypöttyökön és a zörgő, szomjas fákon. Szívesen
maradnék még egy darabig egy ilyen helyen, de Pim ideges, és
komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy meg akarom
jutalmazni.
Mert miattam ideges.
Megnyugtathatnám, ha a saját dilemmám helyett őrá
koncentrálnék.
Képtelen voltam Pimre nézni, mert attól tartottam, hogy
akkor nekilököm az első fának, és felmutatva a középső ujjamat
a világnak, ott a parkban nekiesek. Úgyhogy csak az orrom alá
motyogtam.
– Még nem. Ebédelni fogunk.
Pim mocorogni kezdett mellettem, minden bizonnyal arra
gondolt, hogy talán egy újabb üzleti találkozóm lesz.
Összeszorítottam a fogamat, felé fordultam, és végignéztem
sovány testén. Tudtam, hogy az én feladatom gondoskodni róla,
hogy egyen. Az ebéd nem lesz több, mint tápanyagbevitel. Nem
randi, vagy más romantikus időtöltés. Amint megette az
ebédjét, visszaviszem a jachtra, és beveszem a gyógyszereimet,
hogy valahogy eltereljem az agyamat, ami újra és újra ugyanazt
a lemezt játssza.
Szemünk csókot váltott, és azt üzente, hogy ezúttal
makacskodás nélkül fogja hagyni, hogy irányítsam.
Talán ma megszólal végre.
Már ha egyáltalán megbocsát.
Tegnap nem igazán nyűgöztem le a kis zsebtolvaj-
bemutatómmal. Még most is mosolyra húzódik a szám, amikor
arra gondolok, hogy milyen egyszerű is volt elemelni azt a
tárcát. Még gondolkodnom sem kellett közben. Ha őszinte
akarok lenni, hiányzik az adrenalin és a hatalom. Vajon mit
szólna Pim, ha tudná, hogy mindenemet – az életemet, a
vagyonomat, a cégemet – egyetlen rablásnak köszönhetem,
mely végérvényesen megváltoztatta a világomat?
Vajon megértené, hogy miért tartottam meg, amit elloptam?
Vagy gyűlölne, amiért ilyen kibaszottul önző vagyok?
Nem mintha számítana. Bármit is érzett irántam a majdnem
csók alatt, azt elsöpörte erős igazságérzete.
– Hallottam egy jó étteremről innen úgy fél órára – mondta
Selix. – Ha gondolja, megnézem, merre van pontosan.
– Gyalog, vagy kocsival fél óra?
Selix összehúzta a szemöldökét.
– Természetesen kocsival. – Alig látható mosolyra húzta a
száját, mintha csak a pórnép sétálhatna, az üzletemberek nem.
Pim megint mocorogni kezdett, füstszínű ruhájában semmi
szexi nem volt, de valahogy mégis kiemelte szexuális
kisugárzását. Csinos arcának egy részét elrejtette egy vastag,
sötétbarna hajtincs.
– Megint kedvem támadt sétálni. – El is indultam, és hátra se
néztem, hogy Pim követ-e. – Hagyd itt a kocsit! Majd kiküldök
valakit, hogy vigye vissza. Te is velünk jössz.
A kínai csoporttal történt incidens után, amikor majdnem
verekedés tört ki a pénztárca miatt, jobbnak láttam, ha Selix is
mindenhova elkísér, arra az esetre, ha megint valami
hülyeséget találok ki.
– Természetesen. – Selix elindult mellettem. – Szeretne
egyedül ebédelni? Akkor visszavihetem a lányt, és miután
biztonságba helyeztem, elkísérem önt.
Nélkülem nem megy sehova. Ha tetszik neki, ha nem, velem
fog ebédelni. De akárcsak tegnap, úgy döntöttem, hogy ma is
megadom neki a választás illúzióját, hogy lássam, hogy dönt.
– Ha szeretne, csatlakozhat hozzánk. – Szándékosan hideg
mosollyal fordultam felé. – Elvégre ez az ő élete és az ő döntése.
Összehúzta a szemöldökét. Szürke ruhája meglibbent a
lábánál. Bőre rózsaszínre pirult a napon.
Úgy tűnt, hogy máris meghozta a döntését, mert felszegte a
fejét, és előrelépett egyet. A napfényben megcsillant aranyszínű
szandálja. Múlt éjjel Michaels figyelmeztetett, hogy a túl nagy
fizikai megterhelés visszavetheti a gyógyulását.
Nem lett volna szabad elhoznom. Épp az ellenkezőjét tettem
annak, ami helyes.
De nem fogom visszaküldeni.
Ma nem.
Kurtán biccentettem, és egyszerre elindultunk. Én haladtam
középen, Selix a balomon, Pim pár méterre lemaradva a
jobbomon. Nem akartam beszélni, de nyilván Pim sem. Ma
reggel egy vászoninget és egy fekete nadrágot vettem fel, és az
ing máris hozzátapadt izzadt testemhez. Sajnáltam szegény
Selixet, amiért fekete öltönyben kell sétálgatnia ebben a
hőségben, de hát éppen ezért kapott olyan jó fizetést.
Azért fizettem, hogy tűrje a kellemetlenségeket, és vigyázzon
rám.
Elhagytuk a parkot, és kiléptünk Marokkó egyik forgalmas
utcájára. Pim aprócska lábai szinte hangtalanul suhantak a
kavicsos úton. Ezúttal a város túlsó felén voltunk, ahol
rakoncátlan gyerekek és kotkodácsoló csirkék szaladgáltak a
lábunk mellett. Annak ellenére, hogy a helyiek milyen
szegénységben élnek, itt-ott turistákat hívogató üvegkirakatok
csillogtak a napfényben – két teljesen különböző világ szorosan
összepréselve.
 Akárcsak Pim és én?
Erre nem tudom a választ, mert fogalmam sincs, hogy Pim
szegény vagy gazdag családból származik-e. Újabb kérdés a már
így is hatalmas kérdéshalom tetején.
Selix tartotta tőlünk a távolságot, és amikor látta, hogy Pim
mellém sodródik, még jobban lemaradt. Egy ideg így sétáltunk,
és egy idő után már egy ritmusra lépdeltünk.
Már félúton jártunk a jacht felé, de még mindig nem találtam
olyan éttermet, amit elég tisztának ítéltem volna meg, vagy nem
lett volna tele. Néhány száz méterenként lelassítottam, hogy
Pim utolérhessen. Bármije is fájt, ma sokkal jobban lelassította,
mint tegnap.
Gyűlöltem a gondolatot, hogy néhány sajgó tagjáért én vagyok
a felelős. De a jelenléte egyáltalán nem nyugtatott meg, úgyhogy
tulajdonképpen igazságos volt, hogy mind a ketten
kényelmetlenül érezzük magunkat.
Még Marokkó őrült forgataga sem volt képes feledtetni velem,
hogy túlságosan is odafigyelek a légzésére és verejték borította
bőrére. Ha a nap a megfelelő szögben érte a vállát, akkor
aranyszínre festette, elrejtette zúzódásait, és úgy tűnt, hogy
készen áll arra, hogy keményebb eszközökkel is rávegyem, hogy
megszólaljon.
Fogytán az ideje…
– Hé, Prest!
A kurva életbe…
Megálltam, és a tömeget kémlelve igyekeztem rájönni, hogy ki
ismert fel. Pim megmerevedett, és ő is megállt.
Egy gyűrött gesztenyebarna öltönyt viselő férfi közeledett
felénk, akit alig ismertem fel. Sötétszőke haját csillogó zselé
borította, amitől még drága öltönyében is kissé igénytelennek
tűnt.
Széttárta a karját, és vigyorgott.
– Sosem hittem volna, hogy valaha még összefutunk. – Úgy
rázta meg a kezemet, mintha régi ismerősök lennénk.
Ez meg ki a faszom?
– Ismerjük egymást?
 A fickó felhúzta az orrát. Ahogy rólam Pimre nézett, ápolatlan
szakállán megcsillant a napfény.
– Hongkong, négy évvel ezelőtt, emlékszel? Ugyanazon a
vacsorapartin voltunk. – Cinkosul megmozgatta a szemöldökét.
– Na, emlékszel?
Az agyam fogaskerekei mozgásba lendültek, olyan emlékeken
rágtam át magam, amiket eszem ágában sem volt felidézni. És
igen, agyam pincéjében, szégyenben és bűntudatban ázva
megtaláltam a vacsoraparti emlékét.
Megfeszült az állkapcsom.
– Ó, igen. Darren?
– Dafford. – Elvigyorodott. – Dafford Cartwright. – Megint
Pimre nézett.
Keserű undor öntött el. Morgás készült feltörni bennem
valahol, mert pontosan tudtam, hogy miért nézi. Hogy miért
nem úgy bámulja, mint egy normális férfi, hanem mint egy
ragadozó.
Az a vacsoraparti nem a vacsoráról szólt. Igen, táplálkoztunk.
Nők könnyeiből és félelméből. Az estére sztriptíztáncosnőket is
hívtak, akikkel elfelejtették közölni, hogy milyen extra
szórakozásra tartanak igényt az egybegyűlt férfiak.
Erőszakos szórakozásra.
Én nem tettem meg azt, amit ők, de nem is akadályoztam
meg. Azért voltam ott, hogy bebocsátást nyerjek az alvilágba. Mi
lett volna az értelme kiteregetni a lapjaimat az ördögök előtt
azzal, hogy megakadályozom a szórakozásukat?
– Új portéka, mi? – Dafford újra elvigyorodott. – Mennyibe
fájt?
Kihúztam magam.
– Mennyibe fájt?
– Jaj, ugyan már. – Halkabban folytatta, és közelebb lépett. –
Felismerem én a jó árut. – Hátba vert. – Jó választás! Elég csini.
Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne fojtsam meg a
nyomorultat.
Megfeszült az állam, és valahogy sikerült leküzdeni a
késztetést, hogy letépjem a füleit.
 – Néhány évig nekem is volt egy, amíg… hát… – Megvonta a
vállát. – Tudod, hogy mennek a dolgok.
Pim szaggatott levegőt vett, mert az apró jelekből értette,
hogy mire céloz ez a szarházi. Egy élet tönkretételéről, egy
olyan életről, melynek a kioltása nem érdemelt többet egy
vállvonásnál. Éreztem az ereiben tomboló tüzet, hőjétől
megremegett közöttünk a levegő, mintha annak ellenére, hogy
mennyire gyenge, bármelyik pillanatban nekiugrana a
fickónak.
Ha megteszi, akkor szép kis bunyónak nézünk elébe. Egy
olyan bunyónak, mely csak halállal végződhet.
A fickó halálával.
Tettem egy bizonytalan lépést Pim felé, hogy összeérjen a
testünk. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy csak az ő
érdekében, holott valójában a saját érdekemben.
Megremegett. Hője az ingemen keresztül is felperzselte a
bőrömet, átégette a tetoválásomat, a húsomat és a szívemet.
Pim arcáról eltűnt a város iránti érdeklődés és a kedvesség.
Kihúzta magát, megfeszítette az izmait, és hallottam, ahogy
bevágja lelkének azon ajtait, amiket végre sikerült felnyitnom.
Aztán elhajította a kulcsokat.
Úgy bámult Daffordra, mintha Alrik tért volna vissza a
halálból.
Dafford belevigyorgott a kínossá váló csendbe. Minden
bizonnyal félelemnek, és nem indulatnak vette Pim remegését.
– Hol vetted?
Nagyot nyeltem, hogy leplezzem dühömet.
– Nem vettem.
– Nem? – Felcsillant a szeme. – Tán használt?
Újra Pimre nézett.
Legszívesebben helyben kivájtam volna a szemét. Az
ingujjamba mélyesztettem a körmömet, és igyekeztem
felülemelkedni a mocskon, ami kijött a szájából.
– Azt ajánlom, hogy fogd be a pofádat!
Hogy mer ránézni? Soha többé nem akartam, hogy még egy
beteg fasz így nézzen rá, mint ez most.
 Megrándult a szeme.
– Á, vágom, nem szívesen beszélsz róla nyilvános helyen. –
Halkabban folytatta. – Az állapotából ítélve rendesen ki van
tanítva. De azon dolgozhatnál még egy kicsit, hogy nézzen az
ember szemébe. Ez eléggé bunkóság.
Igyekeztem elengedni a mondatot a fülem mellett, indulatom
az orromon sziszegett ki.
Rendesen ki van tanítva?
– Jól értem, hogy a zúzódásai alapján próbálsz
következtetéseket levonni arról, hogyan viselkedik?
Felnevetett.
– Hát persze, a sebek a jó tartás jelei. Nem gondolod?
Úgy szorítottam ökölbe a kezemet, hogy megreccsent a
bütyköm.
Selix mögém lépett. Megnyugtató volt a közelsége, bár nem
lesz szükségem rá, hogy megöljek egy ilyen szarházit. Aztán
arrébb húzódott Pim mellé, kéretlenül is felkészülve egy olyan
lány védelmére, akit loptam magamnak. Akiről fogalma sem
volt, hogy miért nyűgöz le engem ennyire, és mégsem
kérdőjelezte meg a döntésemet, mert tudta, hogy nem mindig a
józan ész vezet.
Mint ahogy sok noszogatásra se lesz szükségem, hogy kárt
okozzak ebben a faszkalapban.
Pim még jobban remegni kezdett, ahogy Dafford végigmérte.
– Itt szerezted Marokkóban? Én is ezért vagyok itt. Azt
hallottam, hogy lesz itt egy utazó cég, az Éves Szépség Piac, aki
helyi lányokat szed össze és készít fel aukcióra. Két nap múlva
érkeznek. – Drámaian felsóhajtott. – Kár, hogy még nem
szereztem be a sajátomat. Akkor megoszthattuk volna őket ma
estére.
Fasz.
– Nem osztozkodom.
Pim végighúzta a lábát a kavicsos úton. Nem tudtam
eldönteni, hogy támadásra készül, vagy menekülésre. Akárhogy
is, elegem volt abból, hogy ezt a mocsadékot hallgatom.
A kis eszmecserénkkel már így is felhívtuk magunkra a
helyiek figyelmét. Újdonságnak számítottunk. Így pedig, hogy
ránk figyelnek, nem csinálhattam jelenetet. Persze több száz
módon tudok megölni valakit. Többek között észrevétlen
módokon is.
Selix megköszörülte a torkát, mely egy jel volt arra, hogy
döntsük el, tegyünk-e valamit, de ne időzzünk itt tovább.
Ki akartam nyírni ezt a Daffordot.
De szorult még belém annyi önuralom, hogy vegyek egy mély
levegőt, és meggyőzzem magam arról, hogy nem ér annyit az
egész.
Kihúztam magam, és felmordultam.
– Nos, bár rendkívül szórakoztató volt ez a beszélgetés, attól
tartok, mennünk kell. – Feszes mosolyt villantottam Daffordra,
közben pedig minden erőmmel igyekeztem visszatartani
dühömet, és más, bennem tomboló démonjaimat.
Bár kurvára nem érdemelte meg, adtam neki egy esélyt, hogy
sértetlenül szálljon ki ebből az ütközetből.
Nem élt vele.
Előrelendült a keze, és volt annyira pofátlan, hogy megérintse
Pimlico vállát. A lány összerezzent, arca egy pillanat alatt
elsápadt, és kivillantotta a fogait.
Dafford válaszul keményen megragadta.
– Nem vághatsz pofákat, ha hozzád ér egy gazda, te lány!
Igen, tudhattam volna, hogy ez fog történni.
Abban a pillanatban, hogy elloptam, tudtam, hogy Pim lesz
az, aki miatt feladom a titkaimat, aki miatt képtelen leszek
uralkodni magamon, és aki a végzetem lesz.
Dafford előrerántotta Pimet, és felhorkant.
– Mondok én neked valamit, Prest. Ha tényleg használt áru,
akkor bizony nem emlékezteted eléggé, hogy mire is nevelték.
Megveszem tőled. Itt és most. Mondj egy árat.
Pim szeme a kétszeresére kerekedett, de ahelyett, hogy rám
nézett volna, és tőlem kért volna segítséget, vonaglani kezdett,
és maga küzdött azért, hogy kiszabaduljon. Mindig csak
egymaga. Sosem vár segítséget senkitől, sosem támaszkodik
senkire.
 Nagyon vártam már erre a lehetőségre. Hogy megszabaduljak
tőle. Hogy valaki más problémája legyen. Egyszerűen sem
akaratom, sem erőm nincs ahhoz, hogy együtt éljek vele, és ne
bántsam.
De hogy eladjam, tudván, hogy mi vár rá?
Adjam el azok után, hogy apró, néma üzenetei által végre
megismertem egy kicsit?
Hát kurvára nem.
Dafford felnevetett, és még mindig erősen fogta azt, ami az
enyém.
– Gyerünk már, ember! Ki nem állhatom ezt a helyet. Minél
hamarabb húzhatok el innen, annál jobb. Tudod mit?
Megveszem tőled ezt itt, és a vendégem vagy egy új lányra az
aukción. – Arcára kiült a gonoszság. – Én mindig is jobban
szerettem azokat, akik még nincsenek betörve. Úgy
szórakoztatóbb.
Nem volt szükség tudatos gondolatokra. Sosem volt, amikor
elöntött az életveszélyes nyugalom. A karom magától lendült
előre, az ujjaim maguktól tekeredtek Dafford nyakára, és
maguktól kezdtek szorítani.
Pimlico jéggé dermedve bámulta, ahogy csak szorítom és
szorítom a rohadékot.
Selix oldalra lépett, hogy amennyire csak lehet, eltakarjon
minket a kíváncsi szemek elől.
Olyan könnyedén meg tudnám ölni.
Megakadályozhatnám, hogy másokat is bántson, és ezzel
helyrebillenteném kicsit egyensúlyát vesztett karmámat. De
nyilvános helyen vagyunk, és nem vagyok hajlandó börtönbe
menni ezért a nyomorultért.
Elengedtem, mire Dafford térdre esett, és levegőért kapkodva
szorongatta a színes foltokat a nyakán.
– A jó kurva…
Fölé léptem.
– Fejezd csak be a mondatot, és véged. Takarodj a városból!
Ha a fülembe jut, hogy elmentél az aukcióra, megkereslek, és
megöllek. Nincs több lány. Megértetted?
 Gúnyosan elvigyorodott.
– Mindig is tudtam, hogy csak egy beszari picsa vagy.
Lefogadom, hogy még csak nem is a tied. – Pimre nézett. –
Lefogadom, hogy még csak meg se basztad.
Ezúttal a lábam lendült akaratomon kívül, a talpam biztosan
és keményen vágódott a mellkasába.
Felnyögött és összegörnyedt.
– Ő az enyém. És nem eladó. És ha még egyszer az utamba
kerülsz, baszd meg, akkor tudod, hogy mi vár rád.
Megragadtam Pim karját, és magam után húzva
elviharzottam.
El kellett hagynom a helyszínt, mielőtt még úgy döntök, hogy
Dafford halála többet ér nekem, mint a jövőbeli terveim. Túl
sok mindent kell még megtennem, mielőtt az utam végére érek.
Túl sok mindenért kell bocsánatot kérnem. Túl sok rosszat kell
helyrehoznom.
Nem tehettem mást, mint hogy elsétálok, de a kurva életbe is,
nagyon felbaszott.
Selix ezúttal a közelünkben maradt, tekintete a tömeget
pásztázta. Rongyos munkásruhát viselő férfiak és nagyokat
pislogó gyerekeiket cipelő nők bámultak minket. Érezhető volt a
megvetésük, és hogy igyekeztek eldönteni, hogy én vagyok a
rosszfiú, vagy a másik, aki a porban térdel.
Kit kellene feltartóztatni és felelősségre vonni?
Szerencsére túl sokáig tanakodtak, és némi bámészkodás után
úgy döntöttek, hogy békén hagynak minket.
Gond nélkül folytathattuk utunkat.
Pim kocogásra váltott mellette, ahogy egyre jobban
megnyúltak lépteim.
Az otthonom járt a fejemben, hogy annak ellenére kifussunk
ma, hogy csak másnap kellene indulnunk. Az üres horizontra
vágytam. Meg akartam szabadulni a szárazföldet borító
szennytől.
Amikor egy szőtteseket és csípős illatú curryt árusító piacon
törtünk át, Pim megbotlott egy összenyomott vizespalackban.
Egész testsúlyát éreztem abban a kezemben, amivel fogtam,
amitől eszembe jutott, hogy még nem elég erős ahhoz, hogy
ilyen tempóban rója az utcákat.
Elengedtem, és mindkét kezemmel beletúrtam a hajamba.
– Sajnálom.
Elkezdődött a remegés – az energia, mely azért szabadult fel,
hogy végezzek a nyomorulttal, nem került levezetésre, és most
uralma alá hajtotta az idegrendszeremet.
Ha nem lettünk volna ilyen közel a kikötőhöz, utasítottam
volna Selixet, hogy szaladjon vissza a kocsiért. De a távolban
már ott csillogott a víz. Elemésztett a vágy, hogy rohanni
kezdjek felé.
Pim észrevett egy bevásárlókocsit, ami tele volt
bronzszobrocskákkal és turistáknak szánt vackokkal.
Újra árnyék vetült a tekintetére. Újra kísérteni kezdték a múlt
emlékei, és az, hogy mi történhetett volna vele, ha úgy döntök,
eladom.
Ujjai végigsimítottak egy bronzlámpást, ami alig volt nagyobb
a hüvelykujjánál.
A ráncos kufár koronás fogait kivillantva mosolygott, fején
meglibbent a kékeszöld kendő.
– Ez a dzsinn lámpása. Érintse meg! Dörzsölje meg! Mondja el
neki a titkait!
Pim tétován nézett rám, mintha valami rosszaságon kapták
volna rajta. Elrántotta a kezét, és hátrálni kezdett a pulttól.
A kufár, attól félve, hogy elveszíti a vásárlóját, felemelte a
lámpást, és mellé tett egy kicsi, faborítású jegyzetfüzetet.
– Ez a kívánságkönyv is hozzá jár. Ha leírja a kívánságait és
megdörzsöli a lámpát, akkor bizony valóra válnak. – Áthajolt a
portékáin. – Tessék, vegye csak el! És az álmai mindössze tíz
dollárba kerülnek.
Pimlico még egyet lépett hátra, leszegte a fejét, teste szinte
önmagába roskadt. Gerince, mely az elmúlt hetekben szinte
teljesen kiegyenesedett, most újra görbülni és görbülni kezdett,
mígnem kérdőjelet rajzolt létezésének értelme mellé. Valahogy
képes voltam elérni, hogy bízzon az életben, és ne a halált
keresse. Ez a kurva faszszopó pedig minden munkámat
semmivé tette. Gyűlöltem, hogy egy olyan emberrel kellett
szemtől szembe találkoznia, aki gusztustalanul sok pénzt
fizetett volna azért, hogy ugyanazt tegye vele, mint Alrik. Újra
darabokra tört az emberiségbe vetett hite, mert ahol jó van, ott
gonosz is lakozik, és az árny néha mindent sötétsége borít.
Nem hagyhatom, hogy az a tetű mindent semmivé tegyen,
amit elértem.
Pim az enyém.
És tartozik nekem.
Lassan itt az ideje, hogy elkezdjen törleszteni.
Kivettem a zsebemből egy ötvendollárost, a kufár kezébe
nyomtam, majd elvettem tőle a lámpást és a kis jegyzetfüzetet.
– Nem kérek vissza.
A bronzszobrocska meglehetősen nehéz volt. Pim mellé
léptem, és elkaptam a könyökét. Mély levegőt vettem,
igyekeztem tudomást sem venni a közöttünk remegő hőségről,
melyet egy olyan kemence táplált, ami még több fűtőanyagért
könyörgött.
– Nem számít, hogy mi történt ma. A te döntésed, hogy
hagyod, hogy emésszen, vagy elfelejted. Ezt nem tehetem meg
helyetted. – A kezébe nyomtam az ajándékokat. – De talán
lehetek a dzsinned. Írd csak le a vágyaidat, néma lány! Mondd
el nekem, hogyan tehetek a kedvedre! – Ki tudja, talán valóra
válnak az álmaid.
 AZ ÉLETEM NEM, csak a szívem állapota változott meg
hirtelen.
Miután félénken betipegett abba a világba, melyről Elder azt
állította, hogy biztonságos, most visszacsapta a fémzárat,
elárasztotta a vizesárkot, és felvonta a csapóhidat.
Egy pillanatra képes voltam észrevenni azokat az apró
dolgokat, amiket mások is. A napot, a szelet, az árusokat, a
nyüzsgő város illatait.
De aztán újra arcul csapott a rideg valóság.
Meg akart venni.
Bántani akart, csakúgy, mint Alrik, Tony és Monty.
Ugyanarra az aukcióra jár, ahol engem is eladtak.
Rohadék!
Hát sosem lehetek már igazán szabad? Nem lehetek csak egy
egyszerű lány, aki anélkül sétálhatna végig a városon, hogy attól
rettegne, hogy megint elrabolják és eladják?
A bronzlámpást a kezemben tartva a kis, fával borított
könyvet bámultam. Egy kívánságkönyv.
 De hát már Senkinek is leírtam a kívánságaimat, nem?
Keresztbe tett lábbal ültem az ágyamon (bár ettől fájt a
csípőm), és végigsimítottam a füzetet, melybe a képzeletbeli
barátomnak címzett leveleket írtam. Közben pedig a kis könyvet
nézegettem, amit Elder vett nekem.
Nem kívánságokat írtál, hanem vallomásokat.
A kettő nem ugyanaz.
Azóta nem beszéltünk, hogy Elder majdnem újra ölt azért,
hogy megvédjen, majd mintha mi sem történt volna, vett nekem
egy kis szobrocskát. Azonnal visszajöttünk a Fantomra, az úton
pedig ő is és Selix is folyamatosan a boltosokat bámulták, és
belestek minden kapualjba.
Mire felszálltunk a jachtra, az idegeim úgy néztek ki, mint egy
tál spagetti, amit valaki megrágott és kiköpött. Egy elmormogott
viszlát után Elder eltűnt a kabinjában, én pedig elvonultam
töprengeni a sajátomba.
Az elmúlt egy órában az ágyamon ültem, és ki-be
kapcsolgattam a tollamat. Nem tudtam eldönteni, hogy
Senkinek írjam-e le a titkaimat, vagy Eldernek a kívánságaimat.
Bűntudat öntött el, hogy azok után, hogy olyan hosszú időn át
Senkinek öntöttem ki a lelkemet, most azon gondolkoztam,
hogy inkább Eldernek írjak. De végül kinyitottam a
könyvecskét. Senki ott volt nekem életem legsötétebb óráiban.
Talán ideje, hogy a jövőben Elder legyen ott nekem.
Meg akarta ölni.
A szívem meleg takaróba burkolta magát, mielőtt felidéztem
az arckifejezését, ami abban a pillanatban ült ki rá, amikor
először szóba került, hogy felajánlották neki, hogy megvesznek
tőle.
Fontolóra vette, hogy eladjon.
Egyszerre áldott és bűnös, és gyűlöltem ezért. Azt akartam,
hogy legyen vagy jó, vagy rossz, vagy tiszta szívű, vagy romlott.
Hogyan is dönthetném el, hogyan érezzek iránta, ha ő is csak
ember? Az emberek nem tökéletesek. Eldertől azt vártam, hogy
az legyen.
A tollam a papír felé közeledett, és közben megfogalmazódott
a fejemben egy kívánság. De a gondolataimat szétzavarta egy
fémes, csörgő hang. A szívem kifacsarodott, az idegeim pedig
annak a marokkói seggfejnek köszönhetően újra pattanásig
feszültek.
A horgony az.
A szívem mintha meg se hallotta volna, rettegéssel telve
remegett.
Elmegyünk.
A kívánságkönyvet és a tollat az ágyon hagyva felkaptam a
lámpást, és az ajtó felé indultam. Mire végigmentem a folyosón,
és felmentem a lifttel, abbamaradt a fémes csörgés.
Ekkor egy sokkal ismerősebb zaj hallatszott. Az ébredő
motorok hangja, amik tovavisznek minket innen. El azoktól a
férfiaktól, akik aprópénzen vesznek életeket, melyeket aztán
halálra kínoznak.
Hála az égnek.
Ahogy beléptem a liftbe, és a tükörfalra pillantottam, nem
saját magamat láttam benne, hanem azt a jelenetet, ahogyan
Elder tegnap levetkőztetett. Ezúttal azonban ahelyett, hogy
félelem öntött volna el attól, hogy hozzám ér, libabőrös lettem.
Vajon egy teszt volt?
Kipróbálta, hogy készen állok-e már? Hiszen annyit
mondogatta, hogy nem ér hozzám… vajon elfogyott a türelme?
Amikor az a férfi megkérdezte, mibe kerülök…
Minden szervem belesajdult, amikor eszembe jutott Elder
mély sóhaja, mielőtt robbant.
Elgondolkodott azon, hogy megszabaduljon tőlem.
És miért is ne tette volna? Nem vagyok több egy tövisnél
tökéletes királyságában, mely lyukakat szaggat békességébe,
amit olyan nagyra értékel.
Meg is kellett volna szabadulnia tőlem.
Hiszen legtöbbször én is meg akarok szabadulni saját
magamtól. Csak azért, mert egyedül képtelen vagyok arra, hogy
visszanyerjem az egészségemet, és nem tudom helyrehozni azt,
amit elrontottak bennem, még nem azt jelenti, hogy Eldernek
bármiféle kötelessége is lenne gondoskodni rólam.
 Azt csinál velem, amit csak akar. A könyörületére vagyok
utalva.
Még akkor is azon töprengtem, hogy milyen vékony cérnán is
függ a létezésem, amikor kiléptem a liftből, és mezítláb
végigsétáltam a legfelső fedélzet fényes, selymes deszkáin.
Ujjam biztosan fogták a dzsinnlámpást. Elder ruhákat vásárolt
nekem, és megetetett, de most először kaptam valami olyasmit,
ami nem elengedhetetlen a túlélésemhez – leszámítva persze az
origamikat.
Az enyém.
Egyre erősebben éreztem, hogy közel kell tartanom
magamhoz. Bár csak pár órája volt nálam, mégis annyira
imádtam, mint a Minnie egeres órámat, amit apámtól kaptam,
és amit a gyilkosom ellopott tőlem.
Hunyorogva néztem bele a lenyugvó napba, és ekkor
megpillantottam őt.
A jacht orrában állt. A feje körül kavargó füst elárulta, hogy
mit csinál. A tengert bámulta. A háta még mindig megfeszült,
válla görcsösen merev volt a stressztől. Nem nézett körbe,
úgyhogy nyugodtan a hajó oldalához léphettem, hogy
megcsodáljam a naplementében távolodó Marokkó képét.
A poros város levetette megszokott színeit, hogy narancsba és
bíborba öltözzön. Az emberek úgy nyüzsögtek a távolban, mint
a hangyák, és az enyhe tengeri szellőben halványan még mindig
érezni lehetett a curry és más egzotikus fűszerek illatát.
A szemem sarkából figyeltem Eldert, de úgy tettem, mintha
nem őt nézném. Meg akartam ítélni. Olvasni a gondolataiban,
megérteni a helyzetemet az életében. Vajon azon gondolkodik,
hogy megtartson-e? Azok után, hogy Daffordnak nemet
mondott, most azon gondolkodik, hogy mégis elad, ha alkalma
nyílik rá?
A kapitány kinavigált a kikötőből, majd felbőgette a
motorokat. Egyre messzebb és messzebb hajóztunk a férfitól,
aki emlékeztetett rá, hogy bárhova is vet a sors, a világ többé
már nem lesz biztonságos hely a számomra.
Anglia, Amerika, Marokkó – mindet beszennyezte a jóság
felszíne alatt ólálkodó gonoszság. Hogyan képes bárki is rendes
ember maradni, amikor minden jel arra utal, hogy az önimádat
és a törvénytelenség fegyvereivel sokkal többre lehet vinni?
Vajon Elderrel is ez történt?
Vajon egykoron ő is egy normális fiú, testvér és barát volt?
Aztán valahogy elveszítette a jóságát, és a rossz felé fordult?
Nem mozdultam a korlát mellől, ujjaim felmelegítették a
lámpást. Tartályhajók és más vízi járművek mellett haladtunk a
nyílt tenger felé. Ahogy Marokkó hatalmas, nyüzsgő városból
elmosódott tájképpé vált, megfogalmaztam az első
kívánságomat.
Azt kívánom, hogy többé ne dollárban mérhető értékem legyen,
amin az emberek alkudozhatnak.
Az univerzum nem válaszolt a kívánságomra, én pedig a
korlátra könyököltem, és hagytam, hogy elringassanak a
hullámok.

Egy órával később már csillagok pettyezték az eget, a

gyomrom pedig éhesen mordult fel. Elder már régen elszívta a
füves cigijét, aztán pedig úgy sétált el mellettem, hogy egy árva
szót sem szólt hozzám.
Szinte viszketett a bőröm attól, hogy levegőnek nézett. Látott,
de nem állt meg.
Miért?
Egyáltalán, hogy értette azt, hogy a dzsinnem akar lenni?
Vajon arra gondolt, hogy boldogsággal ajándékozhatna meg?
Hogy valahogy képes lehet kivágni a szexből a fogalmat
megmérgező kínt és fájdalmat, hogy újra normális lehessek?
Hogy képes lehet elérni, hogy ne meneküljek a közöttünk
pattogó elektromosságtól, hanem átadjam magam neki?
A kérdések fogságában vergődve mentem vissza a szobámba.
A vacsorám ott várt a megterített asztalon. Serpenyőben sült hal
kuszkusszal, és egy tál tele sült zöldségekkel. De valami olyasmi
is várt rám, amit nem lehetett megenni. Egy gyönyörű origami
rózsa, amit egy egydollárosból hajtogattak.
 Egy origami, mely a rá nyomtatott száz pennyben határozta
meg az áramat.
Az összehajtogatott bankjegy láttán egyszerre éreztem
izgatottságot és szomorúságot.
Mindent, ami tegnap történt velünk – a majdnem csók, a
zsebtolvajlás, a találkozás a herceggel és a hercegnővel –,
tönkretett az, ami ma történt.
Anélkül is tudtam, hogy ma este senki sem fog rám nyitni,
hogy ezt közölték volna velem. Úgyhogy letoltam a vállamról a
ruhámat, kiléptem belőle, és leültem enni a dollárrózsám mellé.
Egyedül.

Három nap telt el.

Ez volt a három legrosszabb napom, mióta Elder megmentett.
Nem azért, mert kegyetlen vagy erőszakos lett volna velem,
nem is azért, mert került, és csak apró biccentéseket és kurta
parancsokat kaptam tőle, hogy egyek, pihenjek, egyébként meg
tűnjek az útjából, hogy nyugodtan tudjon dolgozni.
Hanem azért, mert eltávolodott tőlem.
Ennyit arról a kijelentéséről, hogy a dzsinnem lesz.
Dörzsölgethettem én azt a lámpást, nem kúszott elő belőle
varázslatos füst, és misztikus lény sem bukkant elő belőle, hogy
meghallgassa és teljesítse a kívánságaimat.
Már meg sem próbált kérdéseket feltenni nekem. Nem
parancsolta meg, hogy vigyem elé a fával borított könyvet, és
írjam le a válaszokat, amikre kíváncsi volt.
Egyszerűen már nem érdekeltem.
Mintha… mintha… azok után, hogy látta, mennyire romokban
hever az elmém, értelmetlen hülyeség lett volna többet
foglalkozni velem.
Rengeteg választás állt előtte. Lehet, hogy rájött, hogy nem
engem akar. Vagy hogy képtelen tovább cipelni a keresztemet.
Vagy rájött, hogy bár vissza tudott hozni az életbe, sosem lesz
képes rávenni, hogy önként feküdjek le vele. És soha nem fogja
megtudni a titkaimat.
 Még a vonzalom sem sistergett úgy közöttünk, amikor egymás
közelében voltunk, mint korábban.
A szeméből eltűnt a kéjvágy. Bár teljes szívemből gyűlöltem
ezt a szót, és mindent, amit képviselt, nem tagadhatom, hogy a
kéjvágy körbelengett minket. Ez volt az a kötelék közöttünk,
ami egymáshoz láncolt minket ez alatt a furcsa tánc alatt, amit
lejtünk.
Most azonban… semmi.
És én tudtam is, hogy miért.
El fog adni.
Ezért vár. Ezért hajóztunk ki. Hogy egy másik városba
menjünk, ahol jobb ajánlatot kaphat értem.
A másik fickó valami hongkongi helyet említett, ahol a férfiak
kedvükre használják a nőket.
Hát oda fog vinni?
Elder segített meggyógyulni, hála neki, erőre kaptam, a
sebeim elhalványultak. De kiderült, hogy ezt nem maga miatt
tette. Hanem valaki más miatt. Aki olyan, mint Alrik, és aki
visszataszít abba a pokolba, ahonnan jöttem.
Szörnyűséges sejtésem beigazolódni látszott, amikor a
harmadik tengeren töltött napon Michaels bejött a szobámba,
hogy levegye a kötést a kezemről, és megvizsgálja a nyelvemet.
Megjavítottak. Egy helyrehozott portéka vagyok, amit
bármikor eladhatnak.
– Felszívódtak a varratai. – Michaels úgy vigyorgott, mintha
ez jó hír lenne. – Hogy érzi magát?
Már egyre könnyebb volt válaszolni a kérdéseire. Meg amúgy
is, más dolgok jártak a fejemben.
A testem akaratlanul mozdult meg. Megvontam a vállamat.
Annak nem adtam jelét, hogy bár fizikálisan jobban érzem
magam, de lelkileg tíz lépést tettem hátrafelé. Egy kétkedéssel
teli cellába zártam magam, amiből nem volt menekvés.
– Tudja, nyugodtan kipróbálhatja. Nem fog leesni, ha
megszólal. – Oldalra billentette a fejét, halvány szeplőkkel
borított arcára türelem ült ki.
A nyelvem már egyáltalán nem volt feldagadva. Érzékeny volt
ugyan, és néhány mozdulatra még fájdalom hasított bele, de
csodálatos volt, hogy milyen szépen helyrejött. Áldásként éltem
meg, hogy képes voltam elnyalni egy fagylaltot, vagy megfújni
egy forró levest.
Végül Alriknak nem sikerült örökre elvennie a hangomat.
Nem mintha biztos lehetnék benne. Nem próbáltam meg
használni.
Féltem.
Rettegtem.
Ha most megszólalok, akkor hogyan leszek majd képes újra
némaságba burkolózni, amikor kiraknak a Fantomról, és soha
többé nem leszek szabad?
Lehajtottam a fejemet, és bár csalódottságában nagyon
sóhajtott, nem néztem Michaelsre.
Meglapogatta gyógyult kezemet, tekintete végigtáncolt a
mellkasomat borító, egyre halványabb zúzódásokon. Mint
mindig, most is meztelenül ültem az ágyamon, és csak egy
lepedővel takartam el magam. Ő már hozzászokott ahhoz, hogy
nem szeretem a ruhákat. Elder képtelen volt ezt elfogadni.
Ha valaha is megszólalok még, akkor azt Michaels kedvéért
teszem majd. A férfi kedvéért, aki érti, milyen szenvedéssel kell
együtt élnem, és tudja, hogy a kín belülről gyötör, nem pedig
kívülről.
De első szavam értéke felbecsülhetetlen. Nem adhatom csak
úgy oda bárkinek.
Eldernek add oda, hogy visszafizesd neki a kedvességet. Annak
ellenére, hogy mit tervez veled.
A gondolattól ráharaptam az ajkamra. Vajon ha megszólalok,
akkor nem szabadul meg tőlem?
Megéri?
Igen.
Nem.
Igen.
Nem tudom.
Így jártam körbe-körbe, gondolataim girbegurba fonalát
követve.
 A kérdés némaságra kárhoztatott. A félelem, hogy elad,
összezárta a számat.
– Ha mégis szeretne beszélgetni, tudja, hol talál. – Michaels
felállt, felvette az ágyról a táskáját, és az ajtó felé indult. – Tudja,
ha már velem nem hajlandó beszélni, akkor talán itt az ideje,
hogy neki megszólaljon.
Nem várta meg a nonverbális válaszomat, hanem egyszerűen
kiment.

Aznap este, egy újabb, magányosan elköltött vacsora után,

bementem a fürdőszobába.
Ha Elder tényleg meg akar szabadulni tőlem, akkor nem
kellene megpróbálnom megszökni? Nem kellene mindent
megtennem annak érdekében, hogy meggondolja magát?
Miért vesztegetem az időmet arra, hogy nem csinálok
semmit? Hát nem küzdöttem egész életemben?
Miért pont most hagynám abba, amikor a szabadság közelebb
van, mint valaha?
Az elmúlt hetvenkét óra depressziója semmivé vált,
elpárolgott a sistergő eltökéltség hője alatt. Tetszenek ezek a
kérdések. Ahelyett, hogy vízbe fojtottak volna, létraként
használtam őket arra, hogy a hullámok fölé dugjam a fejemet,
és végre tisztán gondolkozzak.
Megengedtem, hogy Elder Alrik helyébe lépjen. Abba is
beletörődtem, hogy ő döntsön a sorsom felől.
De ennek vége!
Egy szörnyűséges, teljességgel őrült terv körvonalazódott a
fejemben.
Működhet?
Meg tudom csinálni?
Remegő kézzel vettem fel a dzsinnlámpást, megszorítottam,
és gyorsan kívántam egyet.
Azt kívánom, hogy bármi áron is, de elérjem, hogy
meggondolja magát.
Dina mosdóban adott tanácsa kezdett visszhangozni a
fejemben. Azt mondta, hogy a férfiakat meg kell jutalmazni a jó
cselekedeteikért. Hogy dicséretekkel kell őket elhalmozni, mert
akkor továbbra is kedvesek és nagylelkűek lesznek, mert úgy
érzik, hogy értékelik őket.
Talán Elder is ilyesmire vágyik. Hogy tudassam vele, nemcsak
megtűröm az életemben, hanem sokat jelent számomra.
Akkor tedd meg!
De pontosan mit is?
Ültessem le, és halmozzam el leereszkedő dicséretekkel, mint
egy jó kiskutyát, aki visszahozta a nyáltól csöpögő teniszlabdát?
Lapogassam meg a fejét, vakarjam meg az orrát, és
gügyörésszek neki abban reménykedve, hogy akkor nem
passzol le?
Ennél azért jobb eszközök vannak a tarsolyodban.
A szívem összeszorult, mert eszembe jutottak ezek az
eszközök. Azok a gusztustalan eszközök, amiket azért voltam
kénytelen elsajátítani, hogy életben maradjak.
Használd hát őket.
Vesztegesd meg…
Adrenalin öntött el, ahogy elnyomtam a feltörő rossz
emlékeket, és igyekeztem elképzelni, amint olyan
képességeimet használom arra, hogy időt nyerjek magamnak,
melyeket veréssel neveltek belém.
Tedd meg!
Nincs más választásod.
Összeszorított a kétség marka, és a fürdőszobába siettem.
Egy pillanatig csak álltam ott.
Mégis mit képzelek?
Megráztam a fejemet. Nem, képtelen vagyok megtenni.
De, képes vagyok.
Alrikkal gyűlöltem…
Elderrel is gyűlölni fogom…
De ha ez az ára a biztonságomnak… akkor nem éri meg némi
kellemetlenség?
Nagy levegőt vettem, és a tükörképemet bámultam.
Egy olyan lány bámult vissza rám, akit nem ismerek. El sem
hittem, hogy azon az egy cselekedeten töröm a fejemet, amit
mindennél jobban megvetek. Mindezt azért, hogy áruba
bocsássam a szabadságomat. Ennél még az is jobb és
elfogadhatóbb, ha kioltom a saját életemet.
De egy olyan világban élünk, aminek a kereskedés az alapja.
Az emberek mindenféle dolgokat csereberélnek. Dolgok,
melyek valaki számára értéktelenek, mások számára kincsek
lehetnek.
Ez pedig nem kerülne többe, mint a méltóságom és az
önbecsülésem. Ezeket pedig már abban a pillanatban feladtam,
ahogy eladtak. Belém nevelték ezt a fizetőeszközt. Ezt az
összeget pedig hajlandó vagyok megfizetni.
Ezzel mindenem odalesz, Elder számára azonban a győzelmet
jelentené.
Ha pedig azt hiszi, hogy végre elfogadtam a feltételeit…
Egy próbát megér.
Mit sem törődve a reszketésemmel, összefogtam a hajamat,
hogy dús és csillogó legyen. Néhány nappal ezelőtt egy ollóval
megigazítottam az egyenetlenre vágott végeit, hogy ne nézzek
ki úgy, mint egy hajléktalan.
Addig csipkedtem az arcomat, míg végre egy egészséges, fiatal
lány nézett vissza rám.
Kinyitottam a számat, és megérintettem a nyelvemen a fekete
öltések helyén húzódó piros csíkot. Aztán minden bátorságomat
összeszedtem.
Kezemmel megtámaszkodtam a mosdó márvánnyal borított
két oldalán, előrehajoltam, összeszedtem magam, berezeltem,
újra összeszedtem magam, majd végre kinyitottam a számat.
Nyelvem néma szavakat formált meg. Hangszálaim többéves
üledéket hánytak le magukról. A tüdőm pedig azzal a tudattal
telt meg levegővel, hogy itt és most visszaveszek egy darabot
magamból, amit oly régen zártam el.
Az első szavaim engem illettek.
Én érdemeltem meg a legjobban.
Mohaszínű szemembe néztem, és suttogni kezdtem.
– Ne légy többé gye… – Fájdalom köszörülte a torkomat.
Elhallgattam, köhögni kezdtem, és könnycseppek gyűltek a
szememben. Masszírozni kezdtem a gégémet, mely számára
véget ért a hosszú szabadság.
Az első alkalom, amikor a rezgéseket érthető hangokká
alakítottam, nehéz, fájdalmas, és rekedtes volt.
Az én füleim számára azonban mennyei zenének hatott.
A könnyeimen át mosolyogva próbáltam újra.
– Ne légy többé gyenge… – Újra köhögni kezdtem, nyeltem,
összerezzentem. – …muszáj… döntened.
Remegő hangom hallatán libabőr futott végig a gerincemen.
Már el is felejtettem, hogy milyen a hangom. Annyira más volt
az akcentusom, mint a hajón dolgozó sokféle népségé.
Olyan a hangom, mint anyámnak.
Nedvesség öntötte el az arcomat, ahogy elárasztottak a
kérdések. Merre lehet? Miért nem vette fel a telefont aznap?
Vajon szokott még gondolni rám?
Eltaszítottam anyám képét, s szinte belemélyesztettem a
márványba a körmömet, és nagy levegőt vettem. Felkészültem
arra, hogy most már minden torkomban maradt vermet és
medvecsapdát felszámoljak.
– Senki sem érdem… érdemli meg az első szavaidat, csak t…
te. Nem lehetsz többé áld… – Jaj, ez a szó sokkal jobban fáj, mint
a többi.
Megnyitottam a csapot, engedtem egy kis vizet a tenyerembe,
és megittam. Amint kioltottam az égő érzést a torkomban,
befejeztem a mondatot. – Nem lehetsz többé áldo… áldozat.
A szégyentől kénytelen voltam összehúzni a szememet, de
folytattam.
– Döntened kell Min… Minnie egér.
Köhögtem, nyeltem, ittam még egy kis vizet. Apám
becenevére még több könnycsepp hullott a márványra. A
hangom már nem csak azért remegett, mert évek óta nem
használtam. Hanem a szomorúságtól is.
– Menekülj! Találj módot arra, hogy megszökj…
Újabb köhögés fojtotta belém a szót. Forró fájdalom öntött el,
és bármennyire is szerettem volna folytatni a mondandómat, a
testem még nem állt készen.
Tükörképem szemébe néztem, és annyira összpontosítottam,
hogy még a homlokomat is összeráncoltam.
Szökj meg, Tasmin! Menj haza… még akkor is, ha már nincs
otthonod. Tedd meg, kerüljön bármibe is! Vagy dönts úgy, hogy
megtartson! A világ egyáltalán nem biztonságos. A saját
szemeddel is láthattad, Elder hogyan lop meg valakit, a másik
férfi meg hogy vásárol magának örömöt. Talán az a sorsod, hogy
ne élj normális emberek között. Talán számodra már nem létezik
többé olyan, hogy normális.
A tükörnek nyomtam az ujjamat. Nem is olyan rossz, mi?
Persze, rá fog venni bizonyos dolgokra, mégpedig szexuális
dolgokra, de már bebizonyította, hogy a szörnyeteg maszkja alatt
ő is csak egy ember.
Nem láttam bele olyan mélyen a saját tekintetembe, hogy
megpillantsam a válaszokat. Nem tudtam, hogy mit akarok.
Egyvalamiben azonban biztos voltam. Nem akartam, hogy újra
eladjanak.
Azt már nem. Soha többet.
Soha.
Akkor tudod, hogy mit kell tenned.
Bólintottam a tükörképemnek, leengedtem a kezemet a hideg
tükörről, és letöröltem a sós nyomokat az arcomról. Minden
egyes lélegzetem ötletekkel, félelmekkel és kívánságokkal
töltötte meg a lyukakat a lelkemen.
Nagyot nyeltem, és elmotyogtam azt a szót, mely után újra
némaságomhoz fordulok. Egy szót, mely megszilárdítja bennem
az elhatározást, hogy mindent megteszek annak érdekében,
hogy életben maradjak. Mindegy, hogy milyen világban kell ezt
az életet leélnem.
– Tudom.
Ellöktem magam a mosdókagylótól, és mielőtt még
meggondolhattam volna magam, kisiettem a fürdőszobából.
 MÉG NEM LÁTTAM ŐT, de már hallottam.
Puha talpakon osonó halk lélegzet.
Megfeszültek az izmaim.
Szándékosan kerültem el három napig, és ez idő alatt
Selixszel vezettem le a feszültségemet a küzdőtéren, és
nagyokat úsztam az óceánban.
Kimerültem. Nemcsak testileg, de lelkileg is.
Pim egy olyan időbe rántott vissza, amikor még minden
tökéletes volt. Emlékeztetett arra, hogy milyen ember is voltam
a katasztrófa előtt, és hogy mennyit is változtam azóta. A fiú, aki
egykoron voltam, azonnal elvitte volna őt bárhova, miután
kiszabadította. Adott volna neki pénzt, hogy új életet kezdjen, és
szakemberek gondjaira bízta volna. Mindent, amit addig lopott,
megosztott volna vele, mert az a fiú pontosan tudta, hogy
milyen az, amikor az embernek nincs senkije.
De többé már nem vagyok az a fiú.
Ma már egy olyan férfi vagyok, aki az elmúlt hetvenkét
órában azon rágódott, hogy két rossz döntés közül melyik a
kevésbé rossz: tartsam meg őt, ezzel elpusztítva saját magamat,
vagy adjam el, elpusztítva azt, ami őbelőle maradt meg.
Szabadon nem engedhettem. Nemcsak azért, mert továbbra
sem tudtam az anyja nyomára bukkanni – pedig újra
megpróbáltam –, hanem azért, mert még nem fejeztem be azt,
amit muszáj bevégeznem, mielőtt fény derül a múltamra, és
életem végéig börtönbe zárnak.
Nem tudom Pim igazi nevét. Nem tudok elindulni az
akcentusa nyomán, a bőrszíne mentén, nincsenek szokásai,
amiket lenyomozhatok. Fogalmam sincs, hogy honnan
származik. Senkinek írt leveleket, de valójában ő maga Senki.
Egyedül ebben a bűnös világban.
Nem… ez nem így van.
Ökölbe rándult a kezem, ahogy önmagába roskadt a világom
egy új gondolat súlya alatt.
Ő nem Senki.
…én vagyok az.
Éveken keresztül sodródtam. Elfelejtettek, elkerültek,
elhajtottak. Senkit sem hívhattam az enyémnek, nem volt
otthonom, nem szerettek. Senki sem tudja az igazi nevemet
(három embert leszámítva). Már senki sem tudja, hogy ki
vagyok valójában. Magamat is beleértve.
Én vagyok maga a semmi és a senki.
Egek, létezik, hogy Pim egész végig nekem írta a leveleit?
Libabőrös lett a kezem a gondolattól, hogy nem is az vonzott
hozzá, hogy Alrik akart építtetni magának egy felfegyverzett
jachtot, hanem a Senkinek írt levelei. Amiket végig nem címzett.
Újra meghallottam az elszánt lépteket, melyek egy irányba
taposták számos gondolatomat.
Felé.
Elállt a lélegzetem.
Pim egy fehér lepedőbe csavarva lépett ki a holdfénybe. A két
csücskét megkötötte a nyaka mögött, és ebben a hevenyészett
tógában úgy festett, mint egy görög istennő.
Minden porcikám megmerevedett.
A kurva életbe!
 Hogy szépülhetett meg ennyire három nap alatt?
A testem felforrósodott, biztos voltam benne, hogy a
mellkasomat borító vízcseppek gőzzé válnak a hőtől. A szívem
még mindig hevesen zakatolt a felismeréstől, hogy én vagyok
Senki, de most még magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, és
addig gyorsított, hogy már beleszédültem a vágyba.
Összeszorult az alhasam, folyamatosan kéjt pumpálva a
farkamba.
A bokszerem nedvesen tapadt a testemre, és egyáltalán nem
rejtette el, hogy milyen hatással van rám Pim látványa. Elegáns
lépteitől egyre jobban megvastagodtam és megnőttem.
Mire készülsz, Pim?
Miért kellett pont most megkeresned, amikor olyan kurva közel
vagyok hozzá, hogy minden egyes szabályomat megszegjem, és a
magamévá tegyelek?
Ha jobb ember lennék, akkor megparancsolnám neki, hogy
menjen el. Hogy forduljon sarkon, menjen vissza a szobájába,
és maradjon távol tőlem. De nem vagyok ember.
Senki vagyok, és ahogy találkozott a tekintetünk, teljesen a
bűbája alá vont. Mindent megtettem, hogy lelassítsam az
éjszakai úszás alatt felgyorsult szívverésemet.
Nem működött.
A szívem úgy döntött, nem hajlandó megnyugodni. Most nem,
hogy Pim elvarázsolt halhatatlan erejével, a belőle sugárzó
törékeny reménnyel, és tekintetével, mely elmerült az
enyémben. Olyan köteléket éreztem kettőnk között, amiről nem
hittem volna, hogy valaha még átélhetem.
Feszült várakozás szőtt át kettőnket, a bokánktól kiindulva
járt körbe minket, és minél tovább bámultuk egymást, annál
erősebbé vált.
Pim csak állt ott. Mérlegelt. Várt. Figyelt.
Fel kellene ültetnem a helikopterre, hogy elvigyem a
legközelebbi rendőrőrsre. Picsába a múltammal! Itt a Fantom.
El tudok menekülni a hatóságok elől.
De akkor a gondolatra, hogy elküldöm, miért hasít fájdalom
egy olyan részembe, amiről azt hittem, hogy már régen elhalt?
 Mondd meg neki, hogy menjen vissza a kibaszott szobájába!
Pim megállt előttem, lehajtotta a fejét, és lazán összekulcsolta
a kezét.
Az istennő hozzám imádkozott – hogy miért, azt nem tudom
–, de túlvilági látványt nyújtott, és egyébként is libabőrös
karomon újra végigfutott a hideg.
Már nem csak arról volt szó, hogy milyen gyönyörű vagy
sebzett. A vonzalmam már átlépte az észszerűség határait, és
ezzel nem tudok mit kezdeni.
Menj innen, Pim!
Menj, mielőtt valami olyat teszek, amit magam is megbánok!
A mellkasa ütemesen emelkedett-süllyedt, mintha csak
meghallotta volna a gondolataimat. Selymes, érzéki haja
szétterült a vállán.
Minden izmom megfeszült, amikor lassan felnyúlt, és a keze
eltűnt a haja mögött. Kioldotta a tarkóján megkötött csomót.
A szék is megreccsent alattam, úgy megmerevedtem.
A fehér anyag ezüst vízesésként omlott le a testéről, majd egy
fénylő tócsában állapodott meg a lába előtt.
Egek!
Összeakadt a tekintetünk. Pim úgy szegte fel az állát, mint egy
királynő.
A meztelenség számára nem gyengeség. A meztelenség az
ereje. Az egyetlen dolog, amit fegyverként tudott használni. Ott
állt előttem pucéran és dacosan, és kurvára belehaltam, hogy
mennyire kívánom őt.
Szaggatottan vettem a levegőt, a farkam már olyan merev
volt, hogy sajogni kezdett. Abban a pillanatban fel kellett volna
állnom, amint kijött ide. Egy törülközőt kellett volna tekernem
magamra, hogy ne rémüljön meg a bennem tomboló kéjtől,
mert a kéj számára nem adott mást, csak fájdalmat. Így
azonban, hogy terpeszben ültem a fedélzeti széken, semmi sem
rejtette el, mennyire felizgat a látványa.
Amikor a tekintete a nadrágomra siklott, megfeszült az
állkapcsa. Árnyak suhantak át a szemén, vékony vonalak
keretezték a száját, mintha ő is vívná magában a saját harcát.
 És aztán hirtelen térdre ereszkedett előttem.
Megrándult az arca, ahogy sajgó térde a kemény deszkákhoz
ért.
Megfeszült a hasizmom, hogy felüljek, hogy elkapjam, mert
azt hittem, megbotlott.
De a keze előrelendült, az egyik a mellkasomra tapadt,
visszanyomott, a másik a nadrágom derekát markolta meg, és
nagyot rántott rajta.
A farkam kiszabadult a fogságból, és nem törődött vele, hogy
mi helyes és mi helytelen.
Mi a…
Mielőtt még megállíthattam volna, Pim a szájába vette a
farkamat.
Magasságos.
Mennyei.
Atyám!
Az elmém összeroskadt, ahogy forró és nedves szája
keményen szopni kezdett. Nem vacakolt. Nem játszadozott.
Végigsimított rajtam a kezével, és olyan mélyen elnyelt, hogy az
agyam megszűnt működni.
Az ösztöneim felordítottak, hogy szerezzem vissza az
irányítást. De most az eddig elfojtott vágy uralta a testem.
Megemeltem a csípőm, és a kezemet önkéntelenül is a fejére
tettem. Valahol mélyen belül, agyam egy olyan részén, amit még
nem nyelt el az őrület, érzékeltem, milyen puha és selymes a
haja. Hogy levágta. De aztán már csak arra tudtam gondolni,
hogy milyen kurva jól dolgozik a nyelve a farkamon.
Nem gondoltam a sérüléseire.
Nem gondoltam a múltjára.
Csak arra gondoltam, milyen kurva jó érzés a szájában lenni.
Hogy milyen varázslatos dolgokat művel a nyelvével, az ujjaival
és a szájával.
A testemből minden vér a farkamba zubogott, mely lüktetett
a vágytól, hogy többet és többet kapjon. Pim pedig többet és
többet adott, mintha jobban megértette volna a testem jelzéseit,
mint én magam.
 Újra végigsimított rajtam a nyelve, farkam hegyén lejtett
táncára szaggatott nyögés tört fel a torkomból.
Nem voltam képes ellenállni.
Nem voltam képes úrrá lenni a vágyon.
Pim közelebb kúszott hozzám, én pedig még jobban
széttettem a lábamat. Haja betakarta a combomat, egyik keze
még jobban lehúzta tengervíztől nedves bokszerem, a másik
pedig a hasamról lecsúszva rásimult a golyóimra.
Megőrjít.
Minden egyes érintésére és nyelvének minden egyes
mozdulatára újra és újra kirázott a hideg.
Nagyon régen nem voltam már nővel. Pontosabban nagyon
régen nem voltam már úgy nővel, hogy a nő is igazán akarta
volna.
Az akarat szó fényesen villant fel agyamban, és
keresztülhasította a kéj ködét.
Pimlico is nő, de vajon tényleg ezt akarja?
Miért vett a szájába? Miért kényeztet a nyelve, miért dolgozik
azon a keze, hogy elélvezzek?
Azok után, hogy évekig térdelt egy férfi akarata előtt, miért
vetette térdre magát előttem?
A kurva életbe!
Vicsorogva kaptam le a kezem a fejéről, és megragadtam az
állát. Majdnem belehaltam, de minden tisztességemet
összeszedve eltoltam magamtól.
Remegtem. Pim hajthatatlan volt, és olyan erőteljesen kezdett
szopni, hogy előváladék kezdett szivárogni belőlem.
Még erősebben toltam, egyszerre több dologgal is harcolva
magamban.
A földre akartam lökni, és a szabad ég alatt megbaszni. Meg
akartam ütni, hogy eltűnjön végre innen, hogy képes legyek
végre összeszedni a gondolataimat, és értelmet találni ebben az
egész káoszban.
Azt akartam, hogy hagyja abba.
– Pim – nyögtem, ahogy végighúzta a fogát érzékeny
bőrömön. Aztán újabb gyönyörhullám söpört végig rajtam, és a
testem szinte könyörögni kezdett a beteljesülésért.
Olyan egyszerű lenne csak hátradőlni, és átadni magam az
érzésnek. Beleélvezni ügyes kis szájába.
De én nem így működöm.
Én nem használom ki az embereket. Csak elveszem a
pénzüket. És sosem adom be a derekam. Soha.
– Elég! – Lerántottam magamról, és megrezzentem, amikor
nyáltól csillogó, lüktető farkam a hasamnak csapódott. Szinte
könyörgött, hogy visszakúszhasson Pim szájába.
Olyan egyszerű lenne visszahúzni a fejét, és megparancsolni
neki, fejezze be, amit elkezdett.
De a fejemben villogó kérdés segített megőrizni az
önuralmamat.
Miért teszi ezt?
Előredőltem, és mit sem törődve azzal, hogy még mindig kint
van a farkam, vagy hogy ő meztelenül térdel a combjaim között,
újra megragadtam az állát. Jéghideg volt a bőre. Minden
akaraterőmre szükségem volt, hogy ne nézzek a mellére és
kőkemény mellbimbójára. Csak egyetlen dologra
összpontosítottam.
– Miért?
Nem nézett a szemembe. Jobb keze felkúszott a combomon,
és megragadta lüktető farkamat. A fejem egyből előreesett,
amikor összezárult rajtam a tenyere, és megszorította nyálától
nedves makkomat.
– Bassza meg…
Az egyik kezem még mindig az állán volt, a másikkal pedig
egyszerre fogtam át mindkét csuklóját. Megrándultam, amikor
elrántottam a kezét, és a nedves gatyám a hasamhoz
csattintotta a farkamat.
– Mondd el, hogy miért! Hiszen nem akarod ezt. A francba is,
még egy helyiségben sem tudsz megmaradni velem, nemhogy
hozzám érni. – Megráztam egy kicsit. – Talán úgy érzed, hogy
vissza kell fizetned nekem valamit? Hát nem kell a
könyörületszopásod.
Éreztem, hogy összeszorítja a fogát, szemében lázadás és
megannyi titok csillogott.
Szorosabban fogtam az állát, tudtam, hogy fáj neki, de
képtelen voltam visszafogni a kezembe áramló bosszúságot.
– Ne érj hozzám, Pim! Nincs rá szükségem.
Fájdalmas grimaszra rándult az arca, amit aztán kisimított az
eltökéltség.
Kegyetlen dolog volt ilyet mondani, de ez az igazság. Azaz,
hogy ez nem a teljes igazság. Nem szolgalelkű szexre vágytam.
Fogalmam sincs, hogy mire, de biztos, hogy nem arra, hogy az
akarata ellenére basszam meg.
Mély levegőt vettem, és kijavítottam magam:
– Nem akarom, hogy hozzám érj, kivéve, ha te is ezt akarod.
Megértetted? Semmit sem fogok elvenni tőled. Én nem vagyok
olyan, mint ő.
Vergődni kezdett a kezemben.
Elengedtem.
Ahelyett azonban, hogy felkapta volna a lepedőt, és abban
keresett volna menedéket, hanyag nyugalommal felállt előttem.
Annyira szerettem volna, ha megszólal végre, de némasága
mindent közölt velem, amit csak tudni akartam. Félrehajtottam
a fejemet, mert nem akartam elhinni, hogy mit látok a
szemében.
Várjunk csak…
Összehúztam a szememet, és igyekeztem átlátni a haragján,
hogy megpillantsam alatta a tervét.
– Te… te azért szoptál le, hogy megvesztegess, nem igaz?
Beszippantott némi levegőt, és még dacosabban felszegte az
állát.
– Miért? Ha nem azért, hogy meghálálj nekem valamit…
akkor miért? – Elhallgattam, mert belém hasított a válasz. – Hát
persze. A kurva életbe, hogy nem gondoltam arra, hogy ilyesmi
is eszébe juthat!
Előredőltem, és összehúztam a szemöldökömet.
– Azt hitted, hogy ha örömet lelek benned, akkor megtartalak.
– Halkabban folytattam: – Hogy akkor nem adlak el.
Egész teste megmerevedett, csak a térdkalácsa remegett. Ha
nem lennék képes olvasni a testbeszédéből, akkor észre sem
vettem volna, hogy mennyire retteg.
– Erről van szó, nem igaz? Azt hitted, hogy kurválkodással rá
tudsz venni arra, hogy megtartsalak.
Ajkai szétváltak a borzalmas szó hallatára.
Felálltam, és visszadugtam lüktető farkamat a gatyám
börtönébe.
– Nem tetszik, hogy kurvának nevezlek? – Egészen közel
léptem hozzá, összeért a mellkasunk, mellbimbója csókot
nyomott a sárkányomra. – Akkor ne viselkedj úgy, mint egy
kurva.
Nem maradhatok a közelében.
Olyat tennék, amit aztán megbánnék.
Véget kell vetni ennek a kurva éjszakának.
– Ha legközelebb olyasmi fordul meg a fejedben, hogy
szexszel meg tudsz vesztegetni, akkor jusson eszedbe, hogy én
mást akarok tőled. Nem a testedet akarom, Pim. Hanem az
elmédet.
Nem néztem vissza rá.
 EGY HÉT TELT EL.
Egy szörnyű, borzalmas hét, mely alatt Elder úgy bánt velem,
mintha én is a személyzet egyik tagja lettem volna.
Összefutottunk néha a fedélzeten, amikor a nap ragyogóan
sütött, és csillámporral szórta meg körülöttünk a tengert, de
néhány biccentésen kívül teljesen levegőnek nézett.
Nem hívott meg vacsorára.
Nem hajtogatott nekem hajót vagy rózsát.
Akkor éjjel, amikor leszoptam, visszazuhantam ugyanabba a
lélekmorzsoló bánatba, amiben két évig éltem. Teljesen
elborított a szégyen, amiért Elder így lehordott, és bár Alrik
figyelme annak idején borzalmas volt, azt kívántam, bárcsak
Elder észrevenné legalább, hogy ott vagyok. Dühös volt rám
azért, amit tettem, elítélt érte, ez pedig olyan lyukakat vágott a
lelkembe, melyek napról napra csak növekedtek.
Két év alatt Alrik egyszer sem éreztette velem, hogy
értéktelen lennék. A halál is jobb lett volna, mint ő, de mindig
azt mondogatta, hogy milyen sokat érek, és hogy az értékem
miatt soha nem fog megölni.
Elder szemében azonban értéktelen voltam.
Hát olyan rosszat tettem azzal, hogy az egyetlen létező
képességemet el akartam cserélni a biztonságomra? Hát
megérdemeltem, hogy ezért lekurvázzon?
A kövér hold szétterpeszkedett az égbolton. Az erkélyemen
álltam, és azon gondolkoztam, meddig hagyom még, hogy ez a
férfi tönkretegye a lelkemet. Egy másik már tönkretette a
testemet. Nem hinném, hogy még egyszer túlélnék valami
ilyesmit, még akkor sem, ha ezúttal láthatatlan sebek borítanak.
A fekete víz láthatatlanul hömpölygött alattam, ahogy
a Fantom Elder akaratát követve halad, ki tudja, merre. Tíz
napja voltunk a nyílt tengeren, és minél hosszabb ideje voltunk
távol a szárazföldtől és a városoktól, annál nyugodtabbnak tűnt.
De csak akkor, amikor az árnyékba húzódva figyeltem.
Amikor tudta, hogy ott vagyok a közelben, akkor megfeszült,
begubózott, és olyan idegesnek tűnt, mint egy arénába készülő
gladiátor.
Hát ennyire undorodik tőlem? Hol az a férfi, aki olyan
érdekesnek és csinosnak talált, hogy képes volt megfenyegetni a
gazdámat, hogy velem tölthessen egy éjszakát? Miért van az,
hogy most, amikor már az övé vagyok, rám se tud nézni,
nemhogy hozzám szólni?
Ahh!
Megragadtam a szélben repdeső hajamat. Nem akartam többé
gondolkodni.
– Csak ugorj le! – A három szó ajkamat cirógatva zuhant le a
semmibe. De az életem eldobása most már nem az erőmről tett
volna tanúbizonyságot, hanem a gyengeségemről. De azt is
tudtam, hogy az agyamat mérgező emlékek soha nem fognak
eltűnni. A csontjaim meggyógyulhatnak, de vajon ez az
elmémre is igaz?
Megragadtam a korlátot, és előrehúztam a testemet. Milyen
egyszerű is lenne átbillentenem a súlypontomat. Felnyomni
magam, hintázni egy kicsit, majd hagyni, hogy elnyeljen a
tenger.
 Eddig is túlélted. Ne most add fel.
Visszaszívtam dühös könnyeimet, és hátat fordítottam a
víznek, mely örök menedékkel igyekezett elcsábítani, és
becsuktam az erkélyajtót. Csend telepedett a szobámra,
emlékeztetve arra, hogy milyen fáradt is vagyok.
Azon az éjjelen kezdődtek a rémálmok, miután Dafford
Carlton megpróbált megvásárolni, és kihajóztunk.
Minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemem,
Alrik várt rám. Minden egyes alkalommal keményebben,
gyorsabban és brutálisabban kínzott, mint valaha. Ilyenkor
átizzadt lepedőn ébredtem, a szívem úgy süvített, mint egy
láncfűrész, a torkomat néma sikoly kaparta.
Úgy tűnt, hogy olyan erős volt a fogadalmam, hogy még
álmomban sem szólaltam meg.
Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a forró vizet, és
bemásztam a zuhany alá. Igyekeztem elterelni a gondolataimat,
de nagyon furcsa volt megmosnom magam. Mintha nem a saját
testemben lettem volna. Sebhelyek, zúzódások és törött csontok
árkai és dudorai. Ha sokáig álltam a forró víz alatt, akkor egy
idő után felforrósodott a gerincem, és fájdalmasan lüktetett a
térdem.
Nem vagyok hülye, tudom, hogy ezek a fájdalmak sosem
fognak elmúlni. Olyan dolgokat éltem túl, melyek
megnyomorították a testemet. Elvégre háborúban voltam. És
ugyan ki tér haza egy darabban egy háborúból? Testi vagy lelki
értelemben?
Amint végeztem, megtörölköztem egy puha törülközővel,
majd gondosan kiterítettem száradni. Nedves testem fázott
ugyan egy kicsit, de ennek ellenére nem öltöztem fel, hanem
meztelenül másztam be az ágyba.
Nagyot sóhajtottam, és lehunytam a szemem.

– Te rohadt kis kurva! Azt hitted, elmenekülhetsz tőlem? Soha

nem menekülsz!
Gazda lesújtott rám a lánccal, a fémszemek mélyen haraptak
bele a fenekembe. Mint mindig, most is az ajkamra haraptam,
hogy visszatartsam a sikolyomat. De ettől csak még dühösebb
lett.
– Beszélj, édes kis Pim! Hallani akarom, ahogy könyörögsz!
Megpróbáltam összegömbölyödni, de a csuklómon és bokámon
feszülő kötelek nem engedték. Hason feküdtem az ágyon,
kiterítve, és egy testrészemet sem tudtam megvédeni.
– Tudom én, hogy mivel érhetem el, hogy sikolts. – Nevetését
színtiszta gonoszság itatta át. – Tudom, hogyan törjelek meg. –
Végigtrappolt a fehér szőnyegen, és a kezébe vette az
éjjeliszekrényen heverő távirányítót.
Ne.
Kérem, ne.
Mocorogni kezdtem, amitől felnevetett.
– Készen állsz? – Drámai mozdulattal nyomta meg a lejátszás
gombot.
Azonnal komolyzene kezdett üvölteni a fejünk fölött álló
hangszórókból, beborítva hegedűszóval, zongoradallamokkal és
istentelen szólamokkal.
Gazda morbid táncot lejtett.
– Nincs is jobb egy kis Chopinnél hajnali kettőkor, nem
gondolod? – Ahogy közelebb lépett, még erősebben haraptam az
ajkamra. A lánc minden egyes tánclépésével megcsörrent a
kezében.
– Na, beszélsz végre?
Az ágyneműbe nyomtam a fejemet, gyűlölettel lélegeztem be
Gazda szagát, és azért könyörögtem a matracnak, hogy fojtson
meg végre.
Így meg tudnék halni. Így meg tudnék szabadulni.
De Gazda nem hagyta. Meztelen hátamra ejtette a láncot, és
egy vékony zsineget tekert a nyakam köré.
– Nem engedhetjük, hogy megpróbálj itt hagyni, nemde?
Egy kissé felemelte a fejemet, a gerincem ordítva tiltakozott. A
zsineg megfeszült a nyakam körül. Ahhoz azonban nem eléggé,
hogy kioltsa az életemet. Csak annyira, hogy ne nyomhassam a
fejemet a matracba.
 Amint a megfelelő pozícióba rögzítette a fejemet, kikötötte a
zsineget, és újra a kezébe vette a láncot.
Ezúttal pedig tudtam, hogy sikerül neki megtörnie.
Két év hosszú idő, de ma este végez velem.
A zene egyre hangosabban üvöltött, a csellók és a dobok
szívszaggató szomorúsággal szóltak. Gazda eltökéltsége is az
engem kínzó zenekar hangszerévé vált.
Lesújtott.
Amennyire a köteleim engedték, megfeszültem.
– Szólalj meg, édes kis Pim!
Újabb ütés, olyan hideg és kemény, hogy a vesémnél felszakadt
a bőröm, és kiserkent a vérem.
– Beszélj!
Ahogy a zene egyre hangosabban és hangosabban üvöltött,
Gazda pedig egyre gyorsabban és gyorsabban sújtott le, döntésre
jutottam. Ma este addig nem fog elengedni, míg meg nem hallja a
hangomat. És amint meghallja, abban a pillanatban megöl.
Mind a kettőnk türelme fogytán volt.
Ma este sikítani fogok.
Aztán meghalok.
– Beszélj!
A lánc kicsipkézte a testemet. Nem voltam több, mint egy véres
húscafat. Minden ütés egyre közelebb és közelebb lökött a
feketeséghez, amire úgy vágytam.
Igen, hadd haljak meg… kérem!
– Nem akarsz beszélni? Akkor sikolts! – Gazda már olyan
gyorsasággal ütlegelt, hogy mozdulatai elmosódva
egybeolvadtak.
Haldokoltam.
Hamarosan szabad leszek.
Tudván, hogy hamarosan már nem bánthat többé, és hogy már
csak pár ütés, és magamhoz ölelhetem a halált, kinyitottam a
számat.
A zene cimbalmok és fuvolák hangorkánjában hágott a
tetőfokára, én pedig belevetettem magam a semmibe.
Felsikoltottam.
 Égett a torkom.
Kikerekedett a szemem.
Sikolyom túlvilági és elkárhozott volt.
Olyan szélesre tátottam a számat, hogy belefájdult az
állkapcsom. A fülemben csengett a borzalmas hang.
Csak egy rémálom, csak egy rossz álom.
Azonnal sírni kezdtem. Elhalt a sikolyom, és valahol mélyen
tudatosult bennem, hogy ez volt az első alkalom, hogy akaratom
ellenére törtem meg némasági fogadalmamat.
Bánatom egyre csak dagadt, hogy elnémítsa a világot
körülöttem. De valami még mindig ott csengett a fülemben,
valami nyers, valami gyűlöletes, valami szívszaggató.
Ne.
Zene.
Komolyzene.
A hangok azonnal visszataszítottak rémálmomba.
Itt van.
Nem halt meg.
Visszajött értem.
Megfeszült a hátam. A bőröm ragacsos volt az álmodott vértől
és a verejtéktől. Nem tudtam kordában tartani ösztöneimet,
melyek azt ordították, hogy meneküljek.
Kipattantam az ágyból, és az elmém még fel sem fogta, hogy
állok, amikor rohanni kezdtem. Átfutottam a szobámon,
kirontottam a folyosóra, és sprintelni kezdtem.
Nekiszaladtam a falaknak, de a fülemre tapasztott kézzel
rohantam tovább, hogy ne halljam az átkozott zenét.
A zene azonban üldözőbe vett. Fenyegetett. Figyelmeztetett,
hogy el fog kapni, és ha elkap, meghalok.
A lélegzetemet sírás nehezítette. Újra nekiütköztem egy
falnak, egy díszes gyertyatartó felsértette a vállamat. Vérem
beszennyezte a falat, de én csak rohantam tovább.
Fogalmam sem volt, hogy merre tartok. Gondolataim ide-oda
csapongtak. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak a zenére.
Zene.
Zene.
 Egy ajtóhoz értem. Remegő ujjakkal nyitottam ki. Meztelen
lábam egymás után kapkodta a lépcsőfokokat. Fel, fel, fel. Fel a
pokolból. Fel a mennyekbe. Ahol nincs több zene, és ahol nem az
ördög vár rám.
A felső fedélzetre érve azonban a ritmus és a klasszikus zene
olyan erőssé vált, mint még soha. A hangok tekergőzve és
kuncogva gúnyolódtak rajtam.
Képtelen voltam gondolkozni.
A kezemet még mindig a fülemre tapasztottam.
Lélegzetvételem ragacsossá vált a sírástól.
Elég!
Egy újabb folyosóra fordultam be.
De ahelyett, hogy a zene elhalkult volna, még hangosabbá és
hangosabbá vált. Végigzengett a fülemen, visszhangot vetett a
koponyámban.
Elég volt!
Hagyják abba!
Könyörgöm, hagyják abba!
Ahogy a szívem egyre több vért pumpált a végtagjaimba a
meneküléshez, úgy vérzett egyre jobban a karom.
A folyosó pedig egyszer csak véget ért. Zsákutca. Csapdába
estem.
Alrik nevetése a cselló dallamára táncolt.
Elvesztem.
Vérző vállammal nekifeszültem a folyosó végén álló ajtónak,
és valósággal berobbantam a mögötte lévő helyiségbe.
A helyiségbe, ahol a zene élettel telve zengett.
A zene közepén pedig ott ült ősellenségem gazdája és alkotója.
Elder.
Elsötétült a világ.
 VALAMI FEHÉR és véres esett át a küszöbömön.
Csak egy részem érzékelte, mert a többit rabul ejtette a cselló.
Képtelen voltam abbahagyni az utolsó lejátszott hangig. Nem
fejezhettem be ilyen hirtelen.
Beleremegett a testem, amikor az ujjaim alatt megszólaltak a
legédesebb hangok. A vonóm a húrok felett siklott és énekelt, a
zene pedig egyre hangosabban és erőteljesebben zengett, és
olyan élőnek tűnt, hogy gyilkolni tudtam volna a dal nevében.
De aztán a végére értem.
Véget ért.
Elhúztam bőrkeményedéses ujjaimat a húrok elől, és
felemeltem a vonót, mely már éppen csak megcsókolta a
hangszert.
Szétrobbant fölöttem a csend.
Éppen akkor néztem fel, amikor éjféli látogatóm
eszméletlenül roskadt a padlóra.
Ahogy felpattantam a székből, a vonóm végigsúrlódott az
egyik húron, kísérteties hangon megpendítve azt.
 Pim.
Három másodpercbe telt, hogy óvatosan letegyem a csellót a
padlóra, kettőbe, hogy átrohanjak a szobán, egybe, hogy térdre
essek, és egybe se, hogy felnyaláboljam a karjaimba a meztelen,
ragacsos testet.
Mi a fészkes fenét keres itt?
Hogyan találta meg egyáltalán a szobámat? Mi a fene
történhetett? Erőszakos képek tolultak az agyamba. Ha a
személyzet egyik tagja emelt kezet rá, akkor ma éjjel már Moby
Dick fog lakmározni a testéből.
– Pimlico. Nyisd ki a szemed!
Nem nyitotta.
Ajka petyhüdten lógott, arca élettelen, árnyaktól kísértett. A
bicepszén lévő apró sebből folydogáló vér végigcsorgott a
karomon. Olyan hideg volt, mint egy jégtömb, és olyan élettelen,
mint egy holttest.
– Ébredj! – A karomban tartva felálltam. Ahhoz képest, hogy
milyen hosszúak a lábai és milyen tűz ég benne, alig nyomott
valamit a teste.
Mit keres itt?
Vajon szándékosan tett kárt magában, vagy véletlenül?
A szívem egyre hevesebben vert, ahogy újabb és újabb kérdés
temette maga alá.
Vajon megpróbálta megölni magát?
Az elmúlt napokban igazi seggfejként viselkedtem vele, de
csak azért, mert belebetegedtem a gondolatába. Képtelen
voltam anélkül ránézni, hogy ne képzeltem volna el, hogy forró,
nedves szája és ajka kényezteti a farkamat. Kijelentettem, hogy
nem fogok hozzáérni, de ezt nem az ő érdekében mondtam,
hanem a sajátoméban. Nem érhettem hozzá. Nem lehetett az
enyém. Mert ha így lenne, az a végemet jelentené. A
problémáim miatt pedig nem érném be kevesebbel.
A picsába.
Óvatosan az ágyamra fektettem, kihúztam alóla a takarókat,
és beterítettem velük meztelen testét. A mellbimbói teljesen
színtelenek voltak, az árnyékok a lábai között arra
emlékeztettek, hogy bár nő, még nagyon fiatal. Már így is
rengeteg mindenen ment keresztül. Mégis milyen jogon
becsmérlem?
Miután betakartam, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és
felhívtam a konyhát. Még ilyen későn is Melinda, a főszakács
vette fel.
– Konyha.
A kurva életbe, nem gondolkodtam. Elég lett volna Selixet
felhívnom. Nincs is szükségem ételre. Csak valakire, aki hoz pár
dolgot.
Hát, akkor ő lesz az a valaki.
– Kérem, készítsen teát, hozzon egy meleg vizes palackot, és
fájdalomcsillapítót a szobámba. És egy köntöst is a
fürdőfedélzetről.
– Nem gond. Készítsek valami ennivalót?
Nem, igen, faszom tudja.
– Hozzon valamit, amit olyasvalaki is ehet, aki elveszítette az
eszméletét!
Nem volt döbbent csend, nem voltak kérdések.
– Hogyne. Máris viszem.
Letettem a telefont, szaggatott levegőt vettem, és
megdörzsöltem az arcomat. Mégis mi a fenét képzeltem, amikor
elloptam ezt a lányt? Segítségre van szüksége. Amihez nekem
sem képesítésem, sem más eszközöm nincs meg. Már megint
egy önző faszfej voltam, aki csak magára gondolt.
Előrehajoltam, a tenyerembe vettem az arcát, és igyekeztem
nem törődni a bőrét borító hideg verejtékkel és ragacsos
félelemmel.
– A szavamat adom, hogy semmi sem fog történni veled, és
senki sem fog bántani. Itt biztonságban vagy.
Meg sem moccant.
Képtelen voltam egy helyben ülni, felálltam, és az ágy
végéhez sétáltam. A szobám a jacht orrában állt, és minden fala
üvegből készült. Egy kis akvárium volt, mely beengedte a
szobámba a tengert és az eget, hogy ne az üres falakat és a
plafont kelljen bámulnom. Minden üveg négyrétegű volt, és
olyan erős, hogy ellenálljon a hullámoknak. Én pedig egyetlen
gombnyomással olyan kémiai reakciót voltam képes beindítani
az üveglapokban lévő átlátszó kristályokban, amitől azok
elsötétültek, és a függönyöket feleslegessé téve rejtettek el.
A csellómra néztem.
Amióta a hajóra hoztam Pimlicót, nem játszottam rajta. Azon
az estén kezdtem újra, amikor kihajóztunk Marokkóból. A
késztetés persze mindvégig ott volt bennem, az ujjaim
viszketegen várták, hogy újra a húrokat érinthessék, a szívem
pedig egyre csak sürgetett, hogy újra a hangjegyek börtönébe
zárkózzak. Pim azonban képes volt elterelni a figyelmemet a
szenvedélyemről. Egészen addig, míg ki nem zártam az
életemből.
Az első estén, miután kihajóztunk, csak pár percig játszottam
halkan. A következő estén kicsit hosszabban és hangosabban. A
harmadik napon még tovább és még erőteljesebben.
Ma este engedtem el magam először, és most először vetettem
bele magamat a zenébe, mióta Pim a jachton van. Ujjaim alatt
összekeveredett a heavy metal és a klasszikus zene, műfajokat
és dallamokat összekuszálva hoztam létre a saját zenémet.
Szerettem volna visszatenni a hangszert a tokjába. De ahogy
felé léptem, hangokat hallottam az ágy felől.
Pim csapkodott a takarók közt, szája néma sikolyra nyílt.
Mit sem törődve a csellóval, visszasiettem hozzá, és leültem
az ágyra. A füle mögé igazítottam kócos haját.
– Biztonságban vagy – motyogtam. Itt vagyok.
Ettől csak még jobban kezdett vergődni.
Felnyögtem, amikor oldalba rúgott, de nem mozdultam
mellőle. Ujjaim körbeölelték az állát, és biztosan tartották.
– Én vagyok az. Ő nincs itt. Bízz bennem!
Kikerekedett a szeme. A másodperc törtrésze alatt tépte ki
magát a kezemből, letépte magáról a takarót, és az ágytámlához
kuporodott. Nekidőlt a zöld anyagnak, felhúzta a térdeit, és
lassan ringatni kezdte magát.
De nem engem nézett. Nem tőlem rettegett.
Követtem a tekintetét.
 A csellótól félt ennyire.
Felálltam, és kettejük közé léptem, mintha csak be akarnám
mutatni őket egymásnak.
– Ez csak egy hangszer. Nem harap.
Úgy vicsorgott, mint egy vadmacska, néma sziszegés hagyta el
a száját. Hátraléptem, és közben az a furcsa érzésem volt, hogy
mindennél jobban szeretné haragját értékes tulajdonomra
zúdítani, és a tengerbe dobni.
Ezt viszont nem engedhetem. Semmilyen körülmények között
sem.
Nagyobb terpeszbe álltam, hogy a lehető legjobban el tudjam
takarni a csellót a testemmel.
– Ez csupán egy tárgy. Nem bánthat téged.
A tekintete rám rebbent, majd vissza arra a dologra, ami a
legértékesebb volt számomra ezen a világon. A mellkasa
szaggatott lélegzetvételek súlya alatt emelkedett és süllyedt,
tekintetét őrület homályosította el, de csak egy pillanatra, mert
utána megrázta a fejét, és varázsütésre újra azt az elképesztően
erős nőt láttam magam előtt, akit már jól ismertem.
Lassan leengedte a kezét, lábai oldalra csuklottak. Meztelen
mellén táncot jártak az éjszakai égbolt árnyai, de meg sem
próbálta eltakarni őket.
Csendesen kopogtak az ajtón, mire odakapta a fejét.
Úgy emeltem fel a kezemet, mintha attól tartottam volna,
hogy hirtelen szárnya nő, és kirepül a mennyezeti üvegen.
– Csak a személyzet. Találkoztál már velük.
Ütemesen tágult az orrlyuka, és hol rám, hol a csellóra nézett,
ahogy az ajtó felé indultam. Kurvára rossz érzés volt őrizetlenül
hagynom a hangszeremet. Egyáltalán nem bíztam Pimben.
Melinda átvetette a karján a fehér fürdőköpenyt, melyre a
Fantom logóját nyomtatták, ami egy szürke viharfelleget és egy
alig felismerhető emberalakot ábrázol. A kezében egy kis tálcát
tartott, rajta egy teáskanna, két csésze és egy meleg vizes
palack.
– Tessék, uram. Ételt nem hoztam. A tea elegendő lesz ájulás
esetén.
 – Köszönöm. – Elvettem a kezéből a tálcát.
A zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy doboz
fájdalomcsillapítót.
– Majd elfelejtettem.
Azt is elvettem tőle.
– Nagyra értékelem a segítségét.
– Nem tesz semmit.
Alig látható ráncokkal keretezett, de csinos arcára mosoly ült
ki, majd elment.
Becsuktam az ajtót, és Pim felé fordultam.
Csakhogy nem volt sehol.
Összerándult a gyomrom, és megpördültem, hogy
megkeressem.
Olyan halkan mászott ki az ágyból, hogy észre sem vettem.
Azonnal a torkomba ugrott a szívem, amikor megláttam, hogy
a csellóm felett áll, és a kezében ott van a lószőrrel készített
vonóm.
A lehető leglassabban tettem le a tálcát az íróasztalomra,
nehogy megijesszem. Aztán még lassabban mellé léptem.
– Pim, tedd azt le!
Nem mozdult.
Ha kárt tesz benne, én is kénytelen leszek kárt tenni őbenne.
De erre gondolni se merek.
A tekintetében gyűlölet izzott, és le sem vette a szemét a
hangszeremről. Ugyanaz a hangszer, melyet a szüleim
kölcsönkért pénzből vettek nekem. Olyan erővel markolta a
vonót, hogy kifehéredett a keze. Ha lesújt, nekem is le kell
sújtanom. A világban létezik racionalitás és irracionalitás.
Számomra a csellóm volt az irracionalitás. Túl sok minden köt
hozzá. Túl sok csúf és szép emlék, túl sok seb, és túl sok történet
ahhoz, hogy egy őrült nő megérintse.
Ha kárt mer tenni benne, vér fog folyni.
– Pim! – A hangom megremegtette az üvegtáblákat, amikor
azt láttam, hogy felemeli a kezét, és arra készül, hogy lesújtson.
Hogy eltörje a vonómat.
Hogy telibe szarja az egész múltamat, csak azért, mert nem
ért meg engem.
Nem hallgatott rám.
A keze elindult lefelé.
Nem volt más választásom.
Odaugrottam.
Megragadtam a csípőjét, majd elkaptam a levegőben suhanó
vonót, még mielőtt a csellóhoz ért volna. A dühtől remegve
kitéptem a kezéből a felbecsülhetetlen értékű darabot, és
óvatosan letettem arra a székre, amin az imént még békésen
játszottam.
Aztán elrángattam Pimet a hangszeremtől, haragtól
elszürkült kezemmel megragadtam a vállát, és megráztam.
Keményen.
– Soha többé ne merd ezt tenni! Megértetted?
Vadul vergődött a kezeim között, kapálózott és küzdött. Mély
morgás tört fel a mellkasából, de nem kiáltott és nem sikoltott.
Nem sokra ment az ellenállásával. Könnyedén tartottam, de
dühöm lassan felért az övével. A belső szerveim összerándultak
a késztetéstől, hogy bántsam.
– Fejezd már be, bassza meg!
Nem fejezte.
Könnycseppek gyűltek a szemében, majd legördültek az
arcán.
De még mindig küzdött.
Karmolt és rúgott, vörös árkokat vágott az alkaromba,
aprócska lába a térdkalácsomnak vágódott.
– Állj már le, bassza meg! – ordítottam. Aztán még mindig
kegyetlenül keményen tartva az ágyhoz masíroztam vele, és
ledobtam a matracra.
Összerezzent, de még mindig nem maradt veszteg.
Úgyhogy kényszerítettem rá.
A mellkasára tettem a kezemet, és visszanyomtam.
– Ha továbbra is ellenállsz nekem, kénytelen leszek bántani
téged. És a kibaszott szavamat adom, hogy fájni fog. – Zihálva
hajoltam fölé, és egyre erősebben nyomtam, hogy az ágyon
tartsam. – Nem tudom, milyen rémálomban vagy transzban
vagy, de most már kurvára jó lenne, ha felébrednél. Nincs
nekem türelmem ehhez.
Vicsorogva igyekezett felülni. Újra a csellómra nézett.
A szabadon maradt kezemmel megragadtam az arcát.
– Mi az? Miért viselkedsz úgy, mint egy őrült? – Mélyen a
húsába vájtam az ujjaimat. – A rohadt életbe, nyögd már ki!
Beszélj!
A szíve légkalapácsként lüktetett a tenyerem alatt. A teste
remegett a dühtől és a rettegéstől.
Nem játszotta meg magát. Félelmének bűze belengte a
szobámat.
Hátrahúzódtam, és engedtem a tenyerem nyomásán.
– Most elengedlek. De ha újra a csellóm felé mozdulsz,
gondolkodás nélkül el fogok követni mindent, hogy
megállítsalak. Megértetted?
Mintha a falnak beszéltem volna.
Elfogyott a türelmem.
Összeszorítottam a kezemet az arcán, és kényszerítettem,
hogy nézzen rám.
– Megértetted, Pim?
Szemében zöld tűz lángolt.
– Bólints, ha igen! Ezúttal nem úszod meg, hogy nem
válaszolsz nekem. Hacsak nem akarod, hogy tényleg bántsalak,
mert azt is el tudom intézni.
Csak bámultuk egymást.
Egy pillanatra elfogott a rettegés, hogy makacsságból tényleg
arra fog kényszeríteni, hogy bántsam. Hogy olyan legyek, mint
Alrik. Aztán végre értelem csillant fel a szemében, és
vonakodva bólintott.
Jutalmul elengedtem.
Arrébb léptem, mindkét kezemmel beletúrtam a hajamba, és
igyekeztem kitalálni, hogy mi a picsa folyik itt.
– Miért rohangálsz a jachton véresen és meztelenül?
Lassan felült, és felhúzta a takarót, hogy eltakarja
meztelenségét. Fogalmam sincs, hogy miért tette. Biztos nem
azért, mert szégyenlős. Talán azért, hogy ne érezzem magam
olyan kényelmetlenül? Nem húzta össze magát, de lesütötte a
szemét, melybe visszatért az értelem.
A testbeszéde megbánásról és szégyenről tanúskodott.
Zavarodottságról és elveszettségről, és ebbe a látványba
belesajdult a szívem.
A megbánást még értem. Én is sok mindent megbántam az
életemben. De a szégyent nem.
Megálltam és felcsattantam.
– Tudom, hogy mi jár a fejedben. A múlt este, mi?
Végre a szemembe nézett.
– Nem kell szégyenkezned amiatt, hogy megmutattad, milyen
lenne együtt. – Szárazan elmosolyodtam. – Az, ahogy leszoptál…
még akkor is, ha abbahagytad… kibaszottul elképesztő volt.
Úgy döntöttem, hogy tovább feszegetem a határait, és
kiderítem, hogyan reagál, ha úgy beszélek a szexről, mint
kölcsönös örömszerzésről, nem pedig elvárásról. – A szád… a
kurva életbe, Pim. A szádról álmodom, és arról, hogy befejezed,
amit elkezdtél.
Hirtelen nagy levegőt vett, és elvörösödött a mellkasa.
– Úgyhogy ne szégyelld magad azért, mert megmutattad,
mennyit érsz. Már tudom, hogy mennyit érsz. Sokkal többet,
mint puszta szex.
Az ölében tartott kezére nézett.
Nem tehettem róla.
Azt hitte, hogy azok után, hogy berontott a szobámba,
hagyom, hogy kizárjon a fejéből? A legkevesebb, amit ezek után
megtehet, hogy végighallgat, és válaszol.
Odaléptem hozzá, újra megragadtam az arcát, és
kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Daffordról van szó? Arról, hogy megpróbált megvásárolni?
Megrezzent, és igyekezett elhúzni a fejét.
Nem engedtem.
– Ha igen, akkor itt és most ígéretet teszek neked. Nem foglak
eladni. Nem fogok hazudni neked, megfordult a fejemben. De a
szavamat adom. Nem adlak el. Egészen addig az enyém vagy,
míg másképpen nem döntök.
 Felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezte volna, hogy
mi fog történni az után, hogy lejár az idő.
– Ezzel akkor foglalkozunk, amikor eljön az ideje. A dolgok
változnak néha. A ma hozott döntések tán érvényüket vesztik,
mire eldöntjük, hogy ez a valami közöttünk véget ért.
Összehúzta a szemöldökét, mintha nem tetszett volna neki ez
a határozatlan idejű szerződés. Szerette látni a célvonalat maga
előtt. Tudni akarta, mi történik a legjobb és a legrosszabb
forgatókönyv esetén. Talán azért dédelgette még mindig az
öngyilkosság gondolatát annak ellenére, hogy túlságosan is erős
volt ahhoz, hogy valaha is feladja a harcot. De az is egyfajta
hatalom, ha úgy vet véget az életének, hogy ő akarja, nem pedig
más.
Ezt meg tudom érteni.
A francba, hát én is eljátszottam a gondolattal, amikor
darabokra hullott az életem. De neki már nem kell ilyesmin
gondolkoznia.
– Most, hogy megesküdtem, hogy nem adlak el, azt akarom,
hogy te is esküdj meg valamit cserébe.
Újra nagy levegőt vett, éreztem, hogy megcsikordulnak a
fogai a kezem alatt.
– Esküdj meg, hogy nem vetsz véget az életednek. Ne vedd el
tőlem az esélyt, hogy meggyógyítsalak.
Felhorkant, mintha ez már csak napok kérdése lenne.
Kiöltötte a nyelvét, a rózsaszín izmot egy vörös vonal vágta
ketté. Sem öltéseket, sem vért nem láttam rajta.
Most én vettem nagy levegőt.
– Örülök, hogy majdnem meggyógyult.
Felemelte a törött kezét, melyről levették a kötést. Felvont
szemöldökkel mozgatta meg az ujjait.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Miért mutogatod nekem a fizikai sérüléseidet? Azt hiszed,
hogy most, hogy egyben van a nyelved, és összeforrtak a
csontjaid, eldöntöm, mihez is kezdek veled? – Lassan mosolyra
húztam a számat. – Hát, nem egészen, Pim. Hosszú út vezet még
odáig, hogy teljesen meggyógyulj – megkocogtattam a homlokát
– itt bent.
Lefagyott.
– Hát tényleg azt hitted, hogy csak fizikálisan akarlak
helyrehozni? – Elvigyorodtam. – Felismerem, ha valaki sérült.
Én is voltam a te helyzetedben. Persze egy kicsit másképp. A
gyógyuláshoz idő kell.
A mérlegelés és a kérdések összehúzták a szemét, az én
fejemben meg közben kezdett kirajzolódni egy terv. Nagyon
sokáig nem tudtam, hogy mihez kezdjek ezzel a lánnyal.
Mármint anélkül, hogy lerombolnám saját bizonytalan
alapjaimat.
De most… most már az hiszem, hogy tudom.
– Állj fel! – Hátraléptem, és elengedtem.
Nagy levegőt vett, és úgy tett, mintha nem hallotta volna, mit
mondok.
Lerántottam róla a takarót, megragadtam a csuklóját, és
felrántottam.
– Amikor parancsot adok, akkor engedelmeskedsz. Nem
foglak bántani, de vannak más módszereim is, hogy
megbüntesselek.
Imbolyogni kezdett. A keze sérült bicepszére siklott, és
letörölte róla a rászáradt vért. Beesett hasa már nem
emelkedett és süllyedt olyan gyorsan, és a tekintete is csak
egyszer ugrott a csellómra, majd vissza is tért rám.
Vártam, hogy csakis rám figyeljen végre.
Amikor végre megállapodott rajtam a tekintete, és éreztem,
hogy nyugalom árasztja el a testét, suttogva folytattam.
– Meg fogunk tenni valamit. Addig fog tartani, ameddig tart,
és ha megkérdezed, hogy miért, nem fogok válaszolni.
Kihúzta magát, láttam, ahogy kíváncsiság és megértés kél
benne.
– Amikor idehoztalak, azt mondtam neked, hogy elérem, hogy
többet érj vacak pennyknél. Hogy teszek róla, hogy milliókat
érj. Hát, itt az ideje, hogy tegyünk erről. – A farkam
megkeményedett, ahogy a fejemben végigpörgettem a
veszélyes, de érdekes játékot, amire készültem. – Hozzálátok,
hogy összeragasszam a darabkáidat, és amikor végzek vele,
akkor eldöntöm, mennyit is érsz. És amint meghatároztam ezt a
számot… meg fogod fizetni nekem ezt az összeget. A teljes
összeget.
 KIJELENTÉSE GOROMBA és lekicsinylő volt.
Mi az, hogy mennyit érek? Ezt én döntöm el, nem pedig más.
És hogy visszafizessem neki az áramat? Mégis miféle beteges
szélhámossal élek együtt?
De nem tagadom, fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Még akkor
is, ha egy olyan helyiségben álltam, mely a komolyzene bölcsője
volt. Még akkor is, ha Elder alkotta meg azokat a hangokat,
melyek a lelkemet kínozták, miközben Alrik a testemet
sanyargatta. Még akkor is, ha a cselló úgy kuporgott előttem a
földön, mint egy gonosz manó a ködben, ami arra készül, hogy
darabokra tépjen.
Annyira kíváncsi voltam, hogy még a menekülési vágyamat is
el tudtam nyomni. Soha nem jártam még ebben a szobában,
melynek falai hangjegyekkel és fájdalommal vannak kifestve.
Tudtam persze, hogy nem Elder játszott, amikor megvertek és
megerőszakoltak. Tudtam, hogy nem szándékosan tépett
darabokra minden egyes hangjával. De azt is tudtam, hogy
amikor a zene gyűlöletéről van szó, elszakadok a realitás
talajáról.
Minden egyes hegedűt tűzbe akartam vetni, és minden egyes
zongorát darabokra akartam törni.
El akartam pusztítatni a csellót, mely ott feküdt, és rajtam
gúnyolódott. A tengerbe akartam hajítani, hogy a cápák
lakmározzanak belőle.
Nem, ez túl jó halál lenne neki.
Azt akartam, hogy lángoljon és égjen.
De most először Elder húzott egy vonalat. Valami olyasmibe
engedett bepillantást, amit olyan nagyra értékelt, hogy
felemelte a hangját és kezet emelt rám miatta. Valamibe, amire
szenvedéllyel gondolt, felfedve egy aprócska titkot, egyet a sok
ezernyi közül, mely benne lakozik.
Még mindig rejtély számomra a lénye, de most már tudom,
hogy mi a gyenge pontja.
Az ő gyengesége az én gyengeségem is, csak másképpen.
Neki meg kell alkotnia a zenét. Nekem el kell menekülnöm
előle.
Két különböző pólus, melyek nem élhetik túl a másikat. Vajon
túl különbözőek vagyunk, és túl ellentétesek a világaink ahhoz,
hogy valaha is békére leljünk egymás mellett?
Erre nem tudtam válaszolni, úgyhogy csak álltam ott, vártam,
és igyekeztem elengedni a fülem mellett a becsmérlő
kijelentését, magamban átkoztam a zenéjét, és gyilkos
pillantásokat vetettem rá.
A zsebébe mélyesztette a kezét, és a fekete pólójában,
mezítláb ő is úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Fel és alá járkált
előttem. Bármin is törte fejét, a terve minden egyes
lélegzetvételével növekedett és változott.
– Feladatokat fogok adni neked. Mindegyiknek más és más
lesz az értéke. – Hipnotikus hangon folytatta, és tovább
sétálgatott előttem. – Minden egyes feladat arra fog késztetni,
hogy visszalopj valamit magadból, amit ő elvett. Minden feladat
arra fog ösztökélni, hogy megtaláld önmagad a némaságod
alatt.
Megállt.
 Ökölbe szorítottam a kezemet, és élveztem az összeforrt
csontjaimba hasító fájdalmat. Mégis miféle feladatok? És miért
rettegek tőlük már előre, holott még csak nem is sejtem, hogy
mire akar rávenni?
Ördögi mosolyra húzta a száját.
– Marokkóban láthattad, hogy ki is vagyok valójában. Tudod,
hogy milyen könnyedén elloptam annak a férfinak a tárcáját. A
lopásban szabadság lakozik, Pimlico. Igen, szorongás és
bűntudat is. De elképesztő adrenalinroham. Nincs annál
felvillanyozóbb, mint amikor képes vagy elvenni és a magadévá
tenni valaki másnak a tulajdonát. – Elsötétült az arca. – A zene
megalkotását leszámítva persze.
Ezt elengedtem a fülem mellett.
Teljesen átszellemült az arca. Sosem fogom elfogadni, hogy
ilyen szenvedéllyel beszél alantas időtöltéséről. De végtére is,
inkább lennék életem végig tolvaj, mint hogy megtanuljak
zenélni.
– Részben az izgalom miatt loptalak el. Akartalak, Alrik pedig
nem volt hajlandó eladni nekem. – Megfeszült a teste. – De azért
is loptalak el, mert az volt a helyes döntés. Néha a lopás nem
más, mint rossz cselekedetekbe csomagolt igazság. – Szemét
évtizedes kétségbeesés húzta össze, ahogy elragadták emlékei. –
Néha pedig nincs más választásunk, mint hogy rosszat teszünk
annak érdekében, hogy megóvjuk a jó dolgokat az életünkben.
Néha pedig még egy másik rossz sem tudja elpusztítani a
bennünk élő rosszat.
Minden, amit mondott, szöges ellentétben állt azzal, amit
akkor adott elő, amikor meglopta a kínai turistát. Vajon kénye-
kedve szerint változtatja az álláspontját, vagy tényleg minden
egyes következményben meglátja a jót és a rosszat?
Lábujjaim a szőnyegbe fúródtak, és egy millimétert sem
mertem mozdulni, nehogy megzavarjam múltba révedését, és
elszalasszam az esélyt, hogy még többet megtudjak róla. Minél
több időt töltöttem a társaságában, annál gyakrabban
pillantottam meg azt a férfit, akinek még csak nem is sejtettem
a létezését.
 Megrázta a fejét, ezzel fizikálisan is kiszakítva magát emlékei
közül. Aztán megállt előttem.
– Megtanítalak lopni.
Hogy mi?
– Megtanítalak, hogyan légy láthatatlan és könyörtelen. –
Szélesen elvigyorodott. – És minden egyes elvégzett feladatod
után megjutalmazlak. Minden egyes lopás növelni fogja az
értékedet, mígnem elég értékes nem leszel ahhoz, hogy valaki
megvásároljon. Ez a valaki pedig te magad leszel.
Csak pislogni tudtam.
– Érted, Pimlico? Pennyről pennyre fogod magad
visszavásárolni, én pedig ott leszek veled minden egyes
lépésnél, tartson bármilyen sokáig is a dolog.
Összezavarodtam, és fogalmam sem volt, hogy mire gondol.
Azt akarja, hogy bűnözővé váljak? Hogy más emberek
tulajdonát felhasználva vásároljam meg tőle a szabadságomat?
Mégis miféle beteg baromság ez?
Elder mit sem törődött dühömmel. Az átkozott cselló felé
lépett, felvette a székről a becses vonóját, majd leült.
– Most, hogy már tudod, mihez fogok kezdeni veled, ideje
megbeszélni, hogy miért is rontottál be félőrülten a szobámba
az éjszaka közepén.
Erről eszem ágában sem volt társalogni.
A vonóval a kis tálcára mutatott, melyen a gőzölgő tea mellett
fájdalomcsillapítók hevertek. Aztán a szék támlájára terített
köntösre.
– Hozattam teát, hogy megnyugodj. Ha fáj a karod, vegyél be
gyógyszert! – Ujjaival játszadozni kezdett a vonóval. – És azt
ajánlom, hogy vedd fel a köntöst. Ha újra futásnak eredsz,
akkor szeretném, ha ezúttal ruhában tennéd.
Óvatos pillantást vetettem rá.
Mégis miért erednék futásnak?
Látta a fejemben formálódó kérdést.
– Azért, mert játszani fogok.
Mielőtt még megmozdulhattam volna, a lába közé vette a
csellót, lehajtotta a fejét, amitől fekete tincsek zuhantak a
szemébe, majd egy olyan lélekszaggató dallamot játszott el,
amilyet még életemben nem hallottam.
Csengeni kezdett a fülem. Szívem savas könnycseppeket
könnyezett. Megremegett a térdem, és biztos voltam benne,
hogy össze fogok esni.
Aztán, amilyen hirtelen elkezdte, ugyanolyan hirtelen abba is
hagyta, és várta, hogy teljesítsem az utasításait.
Két választásom volt.
Már megint ezek az átkozott döntések.
Vagy visszamegyek a szobámba, és elfelejtem a történteket,
vagy azt teszem, amit mondott, összeszedem a bátorságomat, és
szembenézek ezzel az ártalmatlan, mégis rémületes dologgal,
amit zenének neveznek.
– Igyál, öltözz fel, és ülj le! Ebben a sorrendben, néma egérke.
– Elder elmosolyodott. Úgy festett, mint egy király, aki az
udvarának készült játszani. Csellója szunnyadó vízköpőként
hevert a lába között, és alig várta, hogy életre kelhessen.
Úgy döntöttem, hogy kipróbálom, mennyire feszíthetem túl a
húrjaimat, mielőtt elpattannának, és engedelmeskedtem.
Remegő kézzel töltöttem egy csésze illatos zöld teát, és bár nem
volt rá szükségem, bekaptam egy fájdalomcsillapítót, és
mindkettőt lenyeltem.
– És most a köntöst!
A parancsot hallva összeszorítottam a fogamat. Nem elég,
hogy zenével akarja kínozni az elmémet, még a testemet is
ruhával akarja sanyargatni.
Az undor összerántotta az arcomat, de a vállamra
kanyarítottam a vastag gyapjúanyagot, és lassan megkötöttem
az övet. Lazán, nem szorosan. Hogy azonnal kioldhassam,
amint futni kezdek. Hogy azonnal leessen a vállamról, amint
pánikba esek.
– Ha fázol, ott a meleg vizes palack. De gyanítom, az adrenalin
melegen tart majd. – Az ágyra mutatott. – Ülj le, és figyelj! Nézni
akarlak közben.
Mintha üveggé változtak volna a csontjaim, ahogy az ágy elé
léptem, és leültem.
 – Mondd el, hogy miért gyűlölöd ennyire a zenét!
Gúnyosan elmosolyodtam, így emlékeztetve őt arra, hogy
nem fogok megszólalni. Főleg amikor arra kényszerít, hogy egy
helyiségben legyek azzal a hangszerrel. Képtelen voltam
elhessegetni a félelmemet. Ideges voltam, dühös és ijedt.
– Azért, amit veled tett? – Elder végighúzta az ujjait a
húrokon, mintha csak egy néma dallamot szólaltatott volna
meg. – Játszott, miközben bántott téged?
Annyira gyűlöltem, hogy ilyen könnyen tud olvasni bennem.
– Hallottam a zenét, amikor másodjára jártam nála. Chopin,
ha nem tévedek. – Elsötétült a tekintete, ahogy újabb néma
dallamot kezdett játszani. Ujjai szinte erotikusan siklottak a
húrok felett. – Túl hangosan szólt, inkább volt tolakodó és
zavaró, mint kellemes háttérmelódia.
Alrik mindig hangosan bömböltette a zenét. Túl hangosan
ahhoz, hogy ki tudjam zárni. De nem elég hangosan ahhoz,
hogy elnyomja azt a fájdalmas dallamot, amit a testemen
játszott.
Ökölbe rándult a kezem, és nem néztem rá. A szőnyeget
bámultam, és azt kívántam, hogy bárcsak darabokra törhetném
azt a csellót, és Elder belemenne, hogy soha többet ne szóljon
zene a Fantomon. Vagy, hogy engedje meg, hogy kiraboljak egy
bankot, és most azonnal kifizessem azt a nevetséges összeget,
amit a szabadságomért kér.
De miért akarja, hogy lopjak?
Hát nincs elég vagyona?
Biztos, hogy nincs szüksége pénzre.
Ez nem róla szól. Hanem rólad.
Túl régóta szól minden rólam. Valami felvillant bennem, hogy
szálljak szembe vele. Hogy elérjem, hogy róla szóljon ez az
egész. Hogy elérjem, hogy akárcsak én, ő is szembenézzen a
borzalmaival.
– Ne fuss el, Pimlico! A zene nem bánthat. – Addig bámult,
míg nem tehettem mást, mint hogy felnézek. Az ujjaira
figyeltem. Sosem figyeltem még egy férfit sem, amint éppen
hangszeren játszik. Sosem jártam zeneórára, és nem is
zeneimádó családban nőttem fel.
Az, ahogy Elder a csellóját fogta, az egyik legérzékibb dolog
volt, amit valaha is láttam. Úgy tartotta a kezében, mintha a
szeretője lett volna, lágyan, tiszteletteljesen. A húrokat
szenvedéllyel és birtoklási vággyal érintette, ugyanakkor
gyengéden is, mintha tudta volna, hogy ha túl szorosan fogja
őket, akkor nem lesznek képesek megadni neki azt a tisztaságot,
amire vágyik.
Elder felfalta az elmémet. A gyűlöletemet az iránt, amire
készül, lassan egy olyan hipnózissá változtatta, melynek csakis
ő volt a főszereplője.
Összeszorítottam a fogamat. Elhelyezkedett a székén, és a
húrok fölé emelte a vonót. Egy pillanatra sem vette le rólam a
szemét. Egy lassú, sóvárgó dallamot kezdett játszani.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit játszott. De nem is érdekelt.
Csak a szellemujjakra tudtam koncentrálni, melyek
végigkaparták a hátamat. A vércseppekre, melyek erre a
szólamra serkentek ki a testemből.
Nem C, D és B hangokat hallottam. Kötél sercegését, lánc
csörgését, ostor csattogását.
Számomra a zene nem hangok gyűjteménye. Hanem
borzalmas hangokba csomagolt büntetés.
Hálás voltam, amiért azt mondta, üljek le. Ha állva maradok,
akkor biztosan összeesek a rám omló emlékek súlya alatt.
Az ökölcsapások.
A rúgások.
A szexuális kínzások.
A zenével együtt ez is mind ott lebegett a szobában
körülöttem.
Elder nem játszott sportszerűen. A kelleténél sokkal hosszabb
ideig húzott el egy hangot, majd rögtön egy újabbra váltott.
Minden egyes pillanatot gyűlöltem, de őt képtelen voltam.
Ahogyan játszott… lehullott a maszkja, és felfedte igaz valóját.
Csillogott a szeme, ellazult az arca, válla pedig olyan ritmusra
ringott, mely maga volt a férfiasság, a szexualitás és az erő.
Olyan erővel szorítottam össze a számat, hogy belesajdult az
állkapcsom. Azért voltam képes elviselni a zene okozta
fájdalmat, mert Elder megparancsolta. És azért is, mert már
elég erős voltam. Elég bátor, hogy megtörjem a zene rám
telepedő átkát, és szebb dolgokat társítsak hozzá.
Feje a zene dallamára ringott, teste tökéletes hangvillaként
feszült meg.
Ahogy elveszett a dallamokban, végtagjai szinte cseppfolyóssá
váltak, és mindent elárasztottak erejükkel. Egyre gyorsabban és
gyorsabban, agresszívabban és vadabbul játszott. A
komolyzenét a metál, Mozart és Madonna lenyűgöző
kombinációjával itatta át.
Megigéző látványt nyújtott.
Ahogy Alrikot lassan felváltotta a fejemben Elder, úgy
halványultak el lassan az ökölcsapások és rúgások emlékei is.
Varázslatos volt nézni, ahogy játszik.
Olyan szabad volt, mint amilyen én is lenni akartam.
Szabadon tárhatta ki szívének kapuját, hogy éljen, hogy
lélegezzen, egészen addig, míg véget nem ért a zene. Minden
hangba úgy kapaszkodott, mintha könyörgött volna neki, hogy
magával vihesse, mielőtt még elhal, hogy soha ne kelljen
visszatérnie a saját poklába.
Néhány perc. Mindössze eddig tartott.
Néhány szörnyű, varázslatos percig, mely alatt a szívem
füldugót a fülébe gyömöszölve húzta meg magát a bordáim
mögött. Az elmém azonban nem törődött a félelemmel, és csak
a mágikus dallamokra koncentrált.
És aztán véget ért.
Elder felállt, óvatosan letette a csellót és a vonót a székre, és
odasétált hozzám.
Képtelen voltam megmozdulni. Idegesen reszkettem, és arra
számítottam, hogy rögtön egy ököl vágódik a gyomromba. Mert
ehhez voltam hozzászokva.
Elder azonban letérdelt elém, szeme egy vonalba került az
enyémmel.
Kissé reszkető kézzel fogta tenyerébe az arcomat, majd
közelebb húzott magához.
 – Felejtsd el a múltadat, és csak erre emlékezz!
Megcsókolt.
A meglepettség és szájának forrósága semmivé foszlatta régi
emlékeimet, és újakkal töltötte ki az üres helyeket a fejemben.
Felemeltem a kezemet, és hogy megtámaszkodjak, ujjaimmal
körbefogtam a csuklóját.
Nem mordult rám, hogy ne érjek hozzá. Megengedte, hogy
úgy fogjam őt, mint ahogy ő engem. Mint ahogyan a fehér
villában is fogtuk egymást.
Ajka végigsiklott az enyémen. Követelőzően, de nem
parancsolóan. A nyelvem végigfutott a fogam belső felületén.
Újra meg akarta nyalni és ízlelni őt, hogy el tudja dönteni, hogy
a bűbáj, amivel a múltkor ejtett rabul, szemfényvesztés-e
csupán, vagy valóság.
Nem féltem, nem akartam elhúzódni, és nem lebegett a
szemem előtt büntetés. Sikeresen tépte szét a lelkemet, hogy
mindenféle rossz érzés nélkül fogadjam el ezt az új élményt.
Csak egy kicsit, de szétnyíltak az ajkaim.
Szaggatott levegőt vettem, ahogy szája együtt mozdult az
enyémmel, nyelve hegye végigfutott az alsó ajkamon.
Incselkedtem. A nyelvem már meggyógyult. Már nem volt
indokom arra, hogy miért ne csókoljam vissza. Vissza akartam
csókolni. Legalábbis azt hiszem. Készen álltam arra, hogy
visszavegyem azt a dolgot, amit elvettek tőlem. De ha így teszek,
akkor azzal ő nyer? És ha ő nyer… valójában mit is nyer?
A gondolataim zűrzavaros masszában kavarodtak össze, mert
hirtelen kivette a kezemből a döntés lehetőségét.
A nyelve dárdaként fúródott a számba, hogy egy olyan ősi és
időtlen rituáléban üdvözölje az enyémet, melyre senkit nem
kell megtanítani.
Kifújta a levegőt, forró lehelete végigsimította arcomat, aztán
még közelebb húzta az arcomat, nyelvünk forrón gabalyodott
össze.
A csókban nem voltak elvárások, és éppen ez tette olyan
szívmelengetővé. Valahogy, bár a komolyzene foszlányai még
ott lebegtek felettünk, a csók kitörölte belőlem Alrik emlékének
egy apró részletét. Több ezer van még persze bennem, de egy
szilánkot kihúzott a lelkemből, és átalakította… Jobbá tette?
Vagy csak mássá?
Nem, ellopta.
Mert egy tolvaj, és ehhez ért a legjobban.
És meg fog tanítani arra, hogy olyan legyek, mint ő.
Mindezt annak a nemes eszmének a nevében, hogy egyszer
szabad lehetek.
 AZ A CSÓK.
A rohadt életbe, az a csók.
Nem akartam megcsókolni. Michaels valószínűleg
lepuffantana, ha megtudná, hogy a nyelvem és a nyálam Pim
szájába került, és kockára tettem a teljes gyógyulását.
De nem tudtam megállni. Attól a pillanattól kezdve, hogy
dühében kiöltötte a nyelvét – és mindent megtett, hogy
elismerjem, hogy most, hogy sérülései gyógyulásnak indultak,
nem fogom megtartani –, csak a szájára tudok gondolni.
Megszállott elmém folyamatosan csókok, szopások és aktusok
képét vetítette le előttem.
Gyűlöltem, hogy a szobámban van. Imádtam, hogy a
szobámban van. Ösztönök hasítottak belém, és olyan
hazugságokat suttogtak a fülembe, hogy önként jött ide. Hogy
amíg az én territóriumomban van, azt teszek vele, amit csak
akarok.
Kurvára belehaltam, hogy nem nyúlhatok hozzá, és
magamhoz.
 És amikor játszani kezdtem neki…
A rohadt életbe, ez volt a legerősebb afrodiziákum.
Mindig megkeményedek, amikor játszom. Ezt egyszerűen
nem tudom irányítani. Nem szexuális értelemben, sokkal
inkább az izgalom maga okozott örömet. Ez az öröm pedig
szupernóvaként robbant szét bennem, amikor összeért az
ajkunk.
És amikor véget ért a csók? Pimlico már korántsem tűnt olyan
vadnak, mint korábban. A zenének köszönhetően rengeteg
adrenalin zubogott át az erein, és ha őszinte akarok lenni, én is
valami ilyesmit éltem át, amikor csókolóztunk. De amikor
felállítottam az ágyból, és az ajtóhoz kísértem, nem ellenkezett.
Szinte lebegett, mintha elpattant volna egy szem az őt gúzsba
kötő láncain.
Minden létező akaraterőmet össze kellett szednem, hogy
homlokon csókoljam, és visszaküldjem a szobájába.
Szándékosan küldtem el, nehogy elragadjon a kísértés. Mert
nagyon könnyedén letéphettem volna róla a köntöst, hogy aztán
hanyatt lökjem az ágyon. Könnyedén széttárhattam volna a
lábait, hogy belényaljak. Hogy rámásszak, és a magamévá
tegyem.
Kibaszottul szerettem volna megízlelni.
De kettőnk között sosem lesz egyszerű dolog a szex.
Számomra élvezetes lesz, az ő számára viszont fájdalmas. Soha
nem mutatták meg neki, hogyan lelje örömét a szexben. A
Senkinek (vagyis nekem) írt levelei szerint még szűz. Csak
azokkal a rohadékokkal volt szexuális kapcsolata, akik mindent
megtettek annak érdekében, hogy elpusztítsák.
Én nem akartam olyan lenni, mint ők.
A szex Pimmel maga lenne a bonyodalmak labirintusa, és
már ez is épp elég ok lenne arra, hogy megszabaduljak tőle.
Ha végül a magamévá teszem, azt neki is akarnia kell. Éppen
úgy, mint ahogyan ezt a csókot is akarta, bár erről még ő sem
tudott, csak akkor tudatosult benne, amikor a szájához
érintettem az ajkamat.
Amikor végül elhúzódtam tőle, szeme nem volt tele
könnycseppekkel, tekintete nem volt távoli, hanem lágyan
nézett, mintha csak azon gondolkozott volna, hogy mi a fene
történt. De már nem félt az újdonságtól.
Háttérbe szorítottam a tegnap emlékeit, mélyet szippantottam
a kéjből, melyet nem élhettem meg, majd elzártam a zuhanyt, és
figyeltem, ahogy a meleg vízcseppek végigcikáznak a testemen.
A farkam sajogva lüktetett, és minden egyes nappal egyre
kínzóbbá vált a vágy, hogy segítsek magamon. Azóta nem
segítettem magamon, hogy azon az éjjelen letérdelt elém és
kéretlenül leszopott.
Most meg csókolóztunk?
Fogalmam sincs, hogy mennyi önmérséklet szorult még
belém, hogy tisztes távolságot tudjak tartani tőle.
De ma új napra ébredtünk. Ma tanítani fogom.
Én vagyok a tanító, ő pedig a tanítvány. Egy ilyen
kapcsolatban pedig olyan határok vannak, melyeket nem
szabad átlépni.
Egy törülközőt tekertem a derekamra, és kiléptem a
szobámba, mely úgy háromszor akkor lehetett, min Pimé, és
besétáltam a gardróbszobába. Kiválasztottam egy bézs
rövidnadrágot és egy fehér pólót, a lábamat pedig beledugtam
egy egyszerű strandpapucsba.
A telefonom szerint reggel kilenc volt. Azóta, hogy a hajómra
hoztam, most először én kívántam, hogy láthassam Pimet. Nem
akartam elkerülni csak azért, mert túl bonyolult és idegesítő.
Együtt akartam dolgozni vele, hogy újabb áttörést érhessek el,
mert egek, igazán kifizetődő volt.
Zsebre vágtam a telefonomat, kiléptem a szobámból, és
elindultam az egy fedélzettel lejjebb található szobája felé.
Hülyeség, de megremegett a kezem ahogy bekopogtam az
ajtaján.
Mintha csak várt volna rám, rögtön ajtót nyitott.
Megint csak meztelen volt.
Nem szégyenkezett, és nem is kért elnézést.
A haja a zuhanyzástól nedvesen tapadt a melleire. A hasán
újjáéledő izmok körvonalai vetettek árnyékot.
 Amikor ide hoztam, sokkal jobban vonzott belső szépsége.
Nem egy megvert rabszolgát vagy zúzódásokat láttam, hanem
egy méltó ellenfelet.
De most…
A kurva életbe!
Most egy olyan nő állt előttem, aki minden egyes nappal
egyre szebb és szebb lesz. A teste lassan megszabadult a
betegségtől és fájdalomtól, és kezdett visszaemlékezni, hogyan
töltse fel magát a megfelelő helyeken. A melle teltebbé vált, az
ajka kevésbé volt keskeny. Így, hogy se tetoválás, se ékszer, se
smink nem volta rajta, maga a megtestesült természetesség állt
előttem, és bassza meg, a látványtól elállt a lélegzetem.
– Nem sokáig csinálhatod még ezt, Pim. – Hiába utasítottam, a
tekintetem nem volt hajlandó elszakadni a testétől. Minden
egyes négyzetcentiméterét végigpásztáztam.
Még mindig a kilincsen volt a keze, és most kissé
félrebillentette a fejét. Mindentudó mosolyra húzta a száját.
Most már teljességgel ő irányított.
Akaratom ellenére előrelendült a kezem, hogy megmarkolja a
mellét és összecsípje a mellbimbóját. Csak az utolsó pillanatban
tudtam megállni.
Hátraléptem egyet, és felnyögtem.
– Többé nem lehetsz meztelen a társaságomban!
Összehúzta a szemét, mintha csak arra buzdított volna, hogy
érintsem meg, vagy kiabáljam le a fejét.
Egyiket sem tettem meg.
Még hátrább léptem.
– Öltözz fel, és gyere le az étkezőbe! Együtt reggelizünk. Aztán
munkához látunk.
 REGGELIRE FRISS croissant-t és házi dzsemeket szolgáltak fel,
melléjük pedig a létező összes egzotikus gyümölcsöt
felsorakoztatták. A főétel tojásrántotta volt hollandi mártással,
és mire a tányérjainkat gőzölgő kávésbögrékre cserélték
előttünk, kényelmes csendbuborék ölelt körbe minket, amibe
senki sem tudott belépni.
Sem a körülöttünk sürgő-forgó személyzet, sem a kapitány,
aki tájékoztatta Eldert az éjszaka megtett útról, és a mai
útitervről.
Lehet, hogy Elder rájuk mosolygott, és még szólt is hozzájuk
pár szót, de teljességgel rám összpontosított. Éreztem, hogy néz.
Éreztem, hogy kalkulál.
Még mindig ott éreztem a csókot az ajkamon, minden egyes
alkalommal kellemesen megcsiklandozott, amikor az ajkamhoz
emeltem a bögrémet vagy a villámat. Zenéje megmérgezte az
agyamat, a legfurcsább pillanatokban árasztotta el az elmémet,
és elevenen élt az emlékezetemben. És amikor csak felidéztem a
csellójátékát, legszívesebben minden egyes hangot darabokra
szaggattam volna. Úgy akartam tenni, mintha nem lenne olyan
tehetséges, mint amilyen, úgy tenni, mintha a csók után ki
tudná törölni a zenét az életéből.
Az a rohadt csók bebizonyította, hogy milyen naiv is voltam.
Még akkor is, amikor biztos voltam benne, hogy nagyon okos
vagyok.
Nem akartam, hogy szeresse a zenét, mert a zene az
ellenségem. Azt akartam, hogy gyűlölje azokat a dolgokat,
amiket én is gyűlölök. Hogy undorodjon azoktól a dolgoktól,
amiktől én is.
Önző vagyok.
Egyszerűen csak nem akartam szembenézni a saját
hülyeségemmel, mint ahogy azt sem akartam, hogy magára
vegye azt a terhet, hogy megmutassa, a zene nem a
börtönőröm, hanem a lelkem megmentője.
Nem játszott sportszerűen, tehetsége pedig elmondhatatlanul
sok reakciót váltott ki belőlem – érzelmi, fizikai és pszichológiai
válaszokat. Soha többé nem akartam hallani a csellójátékát, de
rá kellett jönnöm, hogy… hogy ez hazugság.
Zenéje a szakadék szélére lökött, de most még sikerült
megkapaszkodnom a peremen. Legközelebb talán már
lezuhanok.
Nem akarok lezuhanni.
Repülni akarok.
Vele.
A folyadék a gyomromban és a kolibri a szívemben mind egy
dolgot suttogott.
Kedvelem őt.
Szeretem a társaságát, a védelmét, a barátságát.
Mióta vele vagyok, nem érzek folyamatosan ellenállhatatlan
késztetést arra, hogy Senkinek írjak. Nem kell szorosan a
titkaim köré kuporodnom, és megvédenem őket.
Elder tudja, hogy ki vagyok. Látta, honnan jöttem, beszélt az
emberekkel, akiknek a tulajdona voltam. Sokkal többet tudott
rólam, mint amit egy idegennek valaha is el fogok mondani. És
éppen emiatt nem volt hová elbújnom, és nem volt lehetőségem
hazudni sem. Úgy nem, hogy a keserű és meztelen igazság
hozott minket össze.
De ez a keserűség lassan valami mássá változik át… valami
édessé.
Örültem, amikor végre elvitték előlünk az ételt, mert friss
levegőre volt szükségem. Már nem bírtam tovább egy asztalnál
ülni vele, el kellett távolodnom tőle egy kicsit.
De amikor felállt, és felém nyújtotta a kezét, azt várva, hogy
elfogadjam, összerándultak az idegszálaim, és csörömpölve
zuhantak a gyomromba. Annak ellenére, hogy készen álltam
elfogadni az iránta táplált érzelmeimet, többre még nem álltam
készen.
Ha ki akar használni, megteheti. De ha megteszi, akkor nem
fogom tudni rávenni magam arra, hogy kedveljem.
Tépelődve pillantottam rá, és bár nem fogtam meg a kezét,
követtem. Kikísért az étkezőből az impozáns társalgóba,
melyben egy lerögzített zongora is állt.
Elhaladtunk a nyitott bár előtt, ahol egy padlóba süllyesztett
jakuzzi volt. A hajó orrában egy fekete vitorla volt kifeszítve,
mely háromszög alakú felhőként vetett árnyékot a fedélzetre.
A nap melegét persze ez sem tudta felfogni, a magamra
kényszerített szürke ruha egyre jobban a bőrömhöz tapadt,
ahogy izzadság csorgott le a hátamon.
Elder nem tett megjegyzéseket óvatosságomra, és nem is
parancsolta meg, hogy lépjek közelebb. Fekete szeme tele volt
kedvességgel, ami azonban nem rejthette el a vágy csillogását.
A gyomrom a feje tetejére állt, ahogy visszaemlékeztem arra,
amikor reggel lejött értem. Ahogyan meztelenségemet bámulta,
ahogyan a teste csellóhúrként feszült meg. Nyers vágya láttán
legszívesebben elmenekültem volna. Ehelyett azonban furcsa
dolgokat indított be bennem.
Egyrészt be akartam vágni előtte az ajtót, mert ismertem ezt a
nézést. Azok a férfiak néztek így rám, akik aztán az akaratom
ellenére rám kényszerítették magukat. Ez a nézés azt jelentette,
hogy a kedvükre és a kegyelmükre leszek utalva.
De amikor Elder nézett így rám… az tetszett.
 Nem fosztott meg az erőmtől. Sőt, elérte, hogy még erősebb
legyek. Ő viszont egyre gyengült, ahogy egyre több vágy
zubogott át az erein. Én egyre erősödtem, mert hatalmamban
állt megszabni, hogy megadom-e neki azt, amit akar, vagy
megtagadom tőle.
Veszélyes játékot űztem azzal, hogy hagytam, hogy
vágyakozzon irántam. A vágy a gonoszság szinonimája. És
mégis, ott álltam, és mindent megtettem annak érdekében, hogy
elcsábítsam. Annak ellenére, hogy nem akartam, hogy hozzám
érjen.
Hazug.
Igenis akarod, hogy hozzád érjen.
Jó.
Azt akarom, hogy újra megcsókoljon. A csókolózás jó. A
többire még nem állok készen. Mondogasd csak…
De a csók… egész nap tudnék csókolózni vele, főleg, ha ez azt
jelentené, hogy megúszom azt a feladatot, amit kiagyalt nekem.
– Állj ide! – Elder lemutatott maga elé a fedélzetre. Amikor
odaálltam, átnézett a vállam felett. – Köszönöm, Selix. Tegye
csak le oda.
Selix egy félmosolyt villantott rám, majd teljesítette Elder
kérését. Egy fekete bársonyzsákot tett a fedélzethez rögzített
asztalra, majd amilyen csendben jött, olyan csendben távozott.
Elder az asztalhoz lépett.
– Első lecke. Zsebtolvajlás.
Ó, egek, ezt komolyan mondja?
Egyik lábamról a másikra álltam.
Benyúlt a zsákba, és kivett belőle egy pénztárcát. Kinyitotta,
és kihúzott belőle egy százdollárost, és meglobogtatta előttem.
– Ez a tied lehet, ha sikerül úgy elvenned tőlem, hogy nem
veszem észre. – Kivillantotta a fogát. – De figyelmeztetlek, egy
tolvaj örökké tolvaj marad. Nem véletlen, hogy tőlünk sosem
lopnak. Ismerjük az összes trükköt. És felismerjük a másik
tolvajt. Nagyon ravasznak kell lenned, ha sikerrel akarsz járni.
A ravaszság menni fog. A ravaszság a túlélés záloga:
megfigyelni a gyengeséget, kivárni a hibát. Ebben mesterré
váltam.
Finom érintés, gyors mozgás – ezekkel viszont lehetnek
nehézségeim.
– Gyere közelebb! – Elder a tárcával intett közelebb magához,
és visszadugta bele a százast. – Itt lesz a jobb farzsebemben. –
Becsúsztatta a tárcát a bézs rövidnadrágba, majd megfordult,
hogy megmutassa a kis dudort.
A szememnek meg kellett volna figyelnie, hogy milyen
magasan van a tárca, mennyire szűk a zseb, az agyamnak pedig
ki kellett volna találnia, hogyan csúsztathatnám bele az
ujjaimat. De semmi másra nem tudtam figyelni, mint arra,
ahogyan megfeszült a bal farpofája, amikor hátrapillantott a
válla fölött a tárcára.
– Megvan?
Kiszáradt a szám. De azért bólintottam.
Elvigyorodott, sokkal szélesebben és felszabadultabban, mint
valaha is láttam.
– A rohadt életbe, fogalmam sincs mihez fogok kezdeni, ha
végre megszólalsz, Pim.
Megmerevedett a testem.
– Még egy egyszerű bólintás is hatalmas jutalomnak tűnik
tőled. Soha életemben nem koncentráltam még egy ember
hangjára vagy hangjának hiányára sem úgy, mint a tiedre. Az
őrületbe kerget a némaságod, de megértem, hogy miért nem
adtad még nekem a hangodat.
Megfordult, hogy szembeállhasson velem, karja lazán lógott a
teste mellett, mintha maga is lopni készült volna.
– Meg kell dolgoznom a hangodért. Úgyhogy neked is meg kell
dolgoznod azért, amit te akarsz. Így igazságos.
Lehajtotta a fejét, és úgy nézett fel rám.
– Újabb figyelmeztetés. Te fogsz hamarabb megtörni. És akkor
fürdőzni fogok a hangodban. Újra és újra meg fogom neked
parancsolni, hogy beszélj. És végre mindent meg fogok tudni,
amire csak vágyom.
Azt csak hiszed.
A jókedv és a kihívás lehetősége mosolyt csalt az arcomra.
 Majd meglátjuk, ki nyer.
Felnevetett.
– Akkor, fogadjunk?
Újra bólintottam.
Egy fogadás arra, hogy melyikünk törik meg először. Nem
kerülte el a figyelmemet, hogy végtére is ő már megtört engem
annyira, hogy nonverbális jeleket már küldök neki. Ráadásul
önként válaszoltam, mert úgy kérdezett, mint egy normális férfi
egy normális nőt.
Elder végigsimította az állát.
– És miben fogadjunk?
Beadtam a derekamat, és megengedtem magamnak, hogy ne
csak bólintsak. Megvontam a vállamat.
Észrevette persze, és újra szélesen elvigyorodott.
– Mit szólsz egy éjszakához?
Hátrahőköltem.
Hogy mi?
– Egy éjszaka. Az az éjszaka, amit azelőtt kértem veled,
mielőtt úgy döntöttem, hogy minden éjszakád az enyém lesz.
Egy éjszaka, amikor megengeded, ahogy azt tegyek veled, amit
csak akarok. Egy éjszaka, amikor elnyerem végső jutalmamat, a
bizalmadat.
A bizalmamat?
Hát ez egy elég szörnyű fogadás a részéről, mert a
bizalmamat sosem fogja kiérdemelni. Adhat akár ezer éjszakát
is. A bizalmamat nem fogja megszerezni.
És ezt neki is tudnia kellene, de mégis ezt kérte.
Miért?
Miért kéri a lehetetlent?
Felvontam a szemöldökömet, és minden szabályomat
felrúgva a mellkasomra mutattam. És én mit kapok?
Tekintetével követte a kezemet, és a megszokott vágy
sugárzott belőle. De nem a zsákruhába bújtatott testem, hanem
az iránt, hogy végre hajlandó voltam kommunikálni vele.
– Te? – kérdezte vidám hangon. – Válassz!
Elkerekedett a szemem, és úgy kezdtem verdesni a kezemmel,
mint egy madár. A szabadságot is választhatom?
Bólintott.
– Ha a szabadságodat akarod feltenni, akkor tiszteletben
tartom ezt. Egy éjszaka, amikor átadod magad nekem, és
megengeded, hogy örömet szerezzek neked. Ha sikerül
kizsebelned egy civilt, akkor pedig…
Összerezzentem, ahogy kikristályosodott előttem a tervem.
Hazamehetnék Londonba. Megkereshetném az anyámat, a
barátaimat. Visszakaphatnám az életemet.
Zakatolni kezdett az agyam. Képes vagyok rá. Találok egy
ostoba libát, aki nyitva hagyta a táskáját, és egyszerűen
becsúsztatom a kezemet. Hányszor néztem a barátaim táskájára
arra gondolva, hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek?
Elder elvigyorodott.
– Még nem fejeztem be. Sikeresen kizsebelsz valakit, és meg is
tartod, amit loptál, nem adod át magad a bűntudatnak, és nem
adod vissza a zsákmányt. Csak akkor nyersz. És csak akkor
leszel újra szabad.
Ökölbe szorította a kezét, és odasétált hozzám.
– De ha még az előtt megszólalsz, hogy ez sikerülne, akkor
enyém az az éjszaka. – Megrázta a fejét, és rátette a kezét az
enyémre, ami a mellkasomon nyugodott, mintha csak vissza
tudná tartani hirtelen könnyeddé vált szívemet. – Nem, nem
csak egy éjszakát. Hanem a testedet és a lelkedet is. Mindenedet
nekem adod. És bízni fogsz bennem.
Megszorította a kezemet, testének közelsége minden egyes
sejtemben riadót fújt.
Hátraléptem egyet, leejtettem összefonódott kezünket, és
felszegtem a fejemet.
Lefektettük a szabályokat. Bármilyen könnyedséget is
éreztem a szabadság gondolatára, most betonként zuhant a
lelkemre, hogy mit kell megtennem érte. Féltem, ugyanakkor
izgatott is voltam. Oly régen nem ösztökélt már senki sem
fejlődésre. Oly régen nem szabtak már nekem feltételeket. Csak
parancsolgattak.
– Nos? – Elder megnyalta az alsó ajkát. – Megegyeztünk?
 Nem fogok megfutamodni.
Bólintottam, ezzel megpecsételve a sorsomat, és átkozva a
pillangókat a gyomromban, melyek örömmel verdestek a
gondolatra, hogy esetleg ő győz. Vajon mit kezdene velem azon
az éjszakán? És miért rettegek tőle, és miért gondolkozom
titkon azon, hogy vajon milyen lehet vele a szex?
– Jó. Akkor lássunk hozzá! – Mély levegőt vett, elfújva a
közöttünk lévő feszültséget.
Meglapogatta a farzsebét, a napsütésben elmondhatatlanul
jóképű volt.
– Indulj el felém! Megmutatom, hogyan kell lopni, aztán
gyakorolhatsz.
Engedélyt adott arra, hogy meglopjam? Hogy ujjaim
hozzáérjenek a fenekéhez, és kifosszam?
Újra egy kis viszolygás töltötte el a gondolatra, hogy olyan
közel legyek hozzá. Ugyanakkor egy részem viszont felébredt
két éve tartó kómájából, és felkészült arra, hogy újratanulja azt
a megfoghatatlan, hihetetlen szót.
Játék.
 BASSZA MEG, ez rossz ötlet volt.
Nagyon-nagyon rossz ötlet.
Ahogy Pimlico arcán türelmetlen, de bizalmatlan mosollyal
elindult felém, a farkam kőkeményre merevedett a vágytól.
Minél több időt töltök a közelében, annál jobban akarom őt.
Főleg most, hogy kissé ellazult, egyre nagyobb az önbizalma,
és… és, az ott játékosság az arcán?
Soha nem hittem volna, hogy képes lesz annyira ellazulni
mellettem, hogy még játékra is kapható legyen.
A szívembe hasított a felismerés, hogy bármennyire is
ellenkezett, és bármennyire is haragudott rám, amikor a
bizalom szór használtam, valójában már elkezdett bízni
bennem. Ha csak egy kicsit is, de nyugodtabbá vált a
közelemben. Már nem tartott tőle, hogy bármelyik pillanatban
megüthetem, amikor odalépek hozzá. Már nem láncok és
fájdalom lebegett a szeme előtt, amikor mellettem sétált.
Elég bátor húzás volt csellózni neki a múlt éjjel. Attól
tartottam, hogy a lelke maradékát is szilánkokra töröm, és aztán
söprögethetem össze a darabkáit. De meglepett. A francba is,
szerintem még magát is meglepte.
Lehet, hogy minden egyes hangot gyűlölt, de amikor
megcsókoltam… egek, visszacsókolt, és olyan élettel teli volt,
mint még soha korábban. Ahelyett, hogy második csókunk
enyhítette volna a vágyamat iránta, tízszer olyan erőssé tette.
Utoljára még végignéztem az arcán, aztán megfordultam.
Pimlico egy pillanatra megállt, majd hallottam életre kelni lágy
lépteit mögöttem. Libabőrös lettem a várakozástól, mert nem
sietett, átgondolta mit tegyen, mérlegelte, hogyan lopjon meg.
Aztán halk suhanást hallottam, majd egy finom érintést a
farzsebemen.
Összeszorítottam a fogamat, mert mindenem felordított. Azt
akartam, hogy végigsimítsa a bőrömet. Azt akartam, hogy rám
tapassza a száját. Azt akartam, hogy belemélyedjen a farkam.
Az egész testem gyűlölettel gondolt önkéntes cölibátusomra, a
türelmem úgy tombolt, mint egy rövid láncra vert dühös kutya.
A vágytól lüktetve vetettem meg a lábamat. Finom borzongás
futott végig rajtam, amikor a nadrágomba csúsztatta a kezét.
Ujjainak óvatos neszezése a seggemen… atyavilág! Nem sok
híja volt annak, hogy megforduljak, és megragadjam. Minden
sejtem arra ösztökélt, hogy addig lökjem hátra, míg neki nem
ütközik a korlátnak, aztán a derekam köré tekerjem a lábát, és
felnyársaljam fájdalmas erekciómmal.
De nem tehettem meg.
Mert nem tudtam volna mit kezdeni a bűntudattal, hogy ez
milyen fényben tüntetne fel engem, és hogy ezzel csak azt
érném el, hogy újra bezárja előttem résnyire kinyitott ajtaját.
Türelmesnek kell lennem, és megvárnom, hogy teljesen
kitárja azt az ajtót, és beengedjen rajta.
Kényszerítettem magam, hogy arra koncentráljak, hogy miért
is csináljuk ezt, és ne arra, hogy milyen kemény a farkam,
visszatartottam a lélegzetemet, és hagytam, hogy befejezze a
mozdulatot.
Abban a pillanatban, amikor a tárca súlya kiemelkedett a
zsebemből, anélkül, hogy hátrafordultam volna, elkaptam a
csuklóját.
– Megvagy!
Ficánkolni kezdett a kezemben, ahogy megfordultam, és
szabadon maradt kezemmel kivettem a tárcát az ujjai közül.
– Túlságosan észrevehető voltál.
Felszegte a fejét, sötét hajába csillogó foltokat festett a
vitorlák résein átsütő napfény. Kurvára tetszett az arcára kiülő
ellenkezés, az állhatatosság és akarat, hogy megmutassa, mit
rejtegetett magában az elmúlt években. Hogy egész végig
harcolt, és hogy a túléléshez most már nem kell úgy tennie,
mint aki behódol.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mert hirtelen elöntött a
büszkeség.
– De majd belejössz! Meg foglak tanítani.
Elengedtem, visszadugtam a tárcát a zsebembe, majd a
korláthoz sétáltam, és rákönyököltem. A kék ég tisztán
ragyogott felettünk, de a horizonton baljós fekete fellegek
ólálkodtak. Beszélnem kell majd Jelferrel, hogy ha vihar lesz,
kerüljük inkább ki. Nekem nincs bajom a vad tengerrel, de
Pimlico nem félhet a Fantomon. A belátható jövőben ez lesz az
otthona. Éppen annyira szeretnie kell ezt a hajót, mint nekem.
Miközben az eget bámultam, Pim mögém lopózott.
El kellett rejtenem a mosolyomat, hogy milyen óvatosan
igyekezett lopakodni.
Kirázott a hideg, amikor meghallottam halk lélegzetvételét.
Megfeszült a testem, mert ezúttal saját akaratából jött oda
hozzám. Ezúttal gyorsabb volt. Karjának árnyéka végigkúszott a
fedélzet deszkáin, ahogy a tárca felé nyúlt.
Ráharaptam az ajkamra, amikor megéreztem, hogy az ujjai
újra a nadrágomba csusszannak. Egy pillanatra elfelejtettem,
hogy mi helyes és mi helytelen.
Megvártam, míg ujjai ráfognak a tárcára, és végigsimítják a
seggemet. Akkor aztán rácsaptam a tenyeremmel az övére.
Magamon tartottam a kezét, és megfordultam.
Összegabalyodott a testünk, karja átfogta a derekamat, mintha
csak átölelt volna, hogy közelebb húzzon egy csókra.
 Az egész világ megszűnt körülöttünk, amikor összeolvadt a
tekintetünk.
A kurva életbe, ez nagyon rossz ötlet!
Összeszorította a száját, és megpróbálta elhúzni a kezét.
Nem engedtem el. A tekintetem végigsiklott az arcán,
memorizáltam minden egyes szeplőjét és forradását.
– Éreztem, hogy közel vagy.
Kétértelmű mondat volt. Fogom vajon valaha is azt érezni,
hogy közel van a csúcshoz? El tudja egyáltalán érni? Vajon
képes lehetek megtanítani erre egy lányt, aki rabszolgaságra
cserélte a szüzességét, és elérni, hogy elfelejtse azt a sok
rettenetes dolgot? Mindezt azért, hogy az érintésemtől ne
félelem, hanem vágy járja át?
Mert most már nem az a kérdés, hogy hozzá fogok-e érni, és
már az sem érdekel, mit okozok ezzel magamban és benne.
A kérdés az, hogy mikor fogok hozzáérni.
És ha az megtörténik, akkor végünk.
Összeráncolta a homlokát, ajkait szaggatott lélegzetvétel
rebegtette meg.
Halkan felnevettem, és olyan közel húztam magamhoz, hogy
összeérjen a mellkasunk. Erőteljes mozdulattal még mélyebbre
nyomtam a kezét a zsebemben, és kényszerítettem, hogy
rámarkoljon a seggemre.
Összerezzent, ahogy egy pillanatra elveszítettem az irányítást,
és az ajkát bámultam.
Az, hogy ilyen közel állt hozzám, hogy éreztem a hőjét, az
ujjait a seggemen… a pokolba is, ez bárkit az őrületbe kergetett
volna. Pláne egy olyan férfit, aki fogadalmat tett, hogy egészen
addig nem érinti meg ezt a nőt, amíg ő nem akarja ezt. Annak
ellenére, hogy a fejem tele volt azokkal a képekkel, amikor a
nyelvem végigsiklott az ajkán, a farkam pedig kitöltötte a száját.
Mind a ketten nehezen lélegeztünk, mintha kiszippantották
volna a levegőt a minket körülvevő burokból, és csak úgy
maradhatnánk életben, ha egymás levegőjét szívjuk.
– Ha azt gondolod, hogy egy átlagos embernek nem tűnt
volna fel a jelenléted, akkor igazad van – motyogtam, és
kényszerítettem magam, hogy az ágyamon elterülő meztelen
testének képe helyett a tanítására összpontosítsak. – De elárult
az árnyékod. Nem csak arra kell figyelned, hogy csendesen
lopakodj, és finom mozdulatokat tégy. Hanem arra is, hogy
felhasználd a környezetedet ahhoz, hogy észrevétlen maradj.
Abban a pillanatban, hogy lehajtottam a fejemet, ő felemelte
az övét, mintha csak egy láthatatlan rendező utasításait
követtük volna.
Végigsimított rajtunk a tengeri szél, észrevétlenül még
közelebb lökve minket egymáshoz. Összerándult az alhasam,
amikor a teste nekifeszült az enyémnek, és a korláthoz préselt.
Belém hasított, hogy pár pillanattal ezelőtt ugyanezt
képzeltem el, csak fordítva.
Kurvára szerettem volna megcsókolni.
Elengedtem a csuklóját, hogy kihúzhassa a kezét a
nadrágomból, de nem tette. Pont ugyanúgy állt, mint eddig, a
szememet bámulta, a számat, és ugyanúgy vívódott, mint én.
Ha ő akar megcsókolni, az teljesen más, mintha én akarnám
őt megcsókolni. Azt jelentené, hogy akarja a csókot, és nem csak
elfogadja. Én pedig bármire kész vagyok, amit csak akar.
Megrebegtek a pillái, ahogy a szánk egyre közelebb került
egymáshoz. Egyszerre hevültem fel és rázott ki a hideg, neki
pedig libabőrös lett a karja. Összeszorítottam a fogamat, mert
tudtam, hogy ha összeér a szánk, akkor nem biztos, hogy meg
tudok állni egy lágy csóknál. Az elmémet olyan képek töltötték
meg, amikben levonszolom a szobámba, letépem róla a szürke
ruhát, és a magamévá teszem.
Engedné is. De csak azért, mert ezt nevelték belé. Nem
ellenkezne. De csak azért, mert beléverték, hogy nincs értelme
ellenkezni.
Eper és mangó illatú lehelete végigsimította a számat.
Felnyögtem, amikor ajka alig érezhetően hozzáért az enyémhez.
Majdnem elpattantak az idegszálaim.
Aztán… aztán véget ért.
A tárca kirepült a zsebemből, Pim pedig alattomos mosollyal
az arcán hátralépett.
 Egy nehéz szívdobbanásig fogalmam sem volt, hogy mi a fene
történt.
Aztán incselkedve meglobogtatta az orrom előtt a tárcát.
A vér egy szempillantás alatt visszaáramlott a farkamból az
agyamba.
Csak bámultam rá, és némi harag öntött el, amiért így átvert.
Becsapott. De végül is… nem ez volt a lényeg?
Boldogsággal verte át múltjának emlékeit. Csak állt ott, és úgy
mosolygott, ahogy még soha. Komor, zöld szemében pedig olyan
életkedv csillant meg, ami úgy oltotta el haragomat, mint
amikor összecsípjük a gyertya lángját.
Nem fegyelmezhettem meg, és nem mondhattam neki azt,
hogy nem csókolhat meg idegeneket csak azért, hogy elterelje a
figyelmüket. Nem léphettem oda, ragadhattam meg, és
baszhattam meg jutalmul azért, amiért a környezetét
felhasználva vert át – pont, ahogy tanítottam.
Mást nem tehettem, mint hogy ingatni kezdtem a fejemet, és
elfogadtam, hogy megszegte a szabályaimat, és a saját
pályámon tanított móresre. A vágy még mindig sisteregve izzott
bennem, amikor hátravetettem a fejemet, és hangosan
felnevettem.
 EZ VOLT AZ ELSŐ, de minden bizonnyal nem az utolsó
alkalom, hogy Elder letépte rólam a láncaimat, és elérte, hogy
mosolyogjak.
Miután ismét majdnem csókot váltottunk, és elloptam a
tárcáját, megjelent a kapitánya, hogy megvitassák a horizonton
közeledő vihart. Elder most először nézett rám vonakodva.
A szívem felforrósodott, és kihagyott egy ütemet. Éppen
annyira nem akart otthagyni, mint amennyire én sem akartam,
hogy otthagyjon. Bármi is volt az, ami miatt felfigyeltünk
egymásra Alrik házában, most ezer fokon izzott közöttünk, és a
barátság és vágy kötelékeivel kapcsolt egymáshoz.
Egy pillanatra visszalépett hozzám, én pedig legszívesebben
leborultam volna a lábai elé, hogy engedélyt adjak neki arra,
hogy rám zúdítsa a benne tomboló vágyat. Most először úgy
éreztem, hogy képes lennék behódolni neki, nem azért, mert
akartam, hanem azért, mert fájdalmai vannak, én pedig nem
szeretem, ha szenved, azok után főleg nem, hogy mi mindent
kaptam tőle.
 Akárcsak a múltkor, most is szexszel akartam visszafizetni
neki az adósságomat, mert a testemen kívül másom nincs, amit
odaadhatnék. De ha így is döntenék, ha magamba zárkóznék, és
átadnám neki a testemet, ő akkor sem fogadná el.
Megint kurvának nevezne, én pedig nem engedhetem meg,
hogy újra ilyen mocskos szót használjon rám.
Megállt előttem, kikapta a tárcát a kezemből, kivette belőle a
százdollárost, majd látványos mozdulattal zsebre vágta.
Nem sikerült észrevétlenül ellopnom, de nem is érdekelt a
pénz.
A pénznél valami sokkal értékesebbet szereztem meg. Újra
felfedeztem a fényt, egy sokkal kellemesebb létezési formát.
Lassan felemelte a kezét, és tenyerét az arcomra tette.
Mindketten megmerevedtünk, ahogy összeért a bőrünk. Keze
úgy volt képes megnyugtatni, mint érintés még soha ezelőtt, én
pedig tiszta szívemből átadtam magam az érzésnek.
Aztán elment, hogy intézze az ügyeit.
Egyedül maradtam a fedélzeten, alattam a kék tenger,
fölöttem a sötét ég. Egy idő után aztán visszamentem a
szobámba, hogy ott küzdjek meg a hirtelen rám törő
magánnyal.
Most, egy órával zsebtolvajleckém után, az erkélyemen
pihentem. A hideg szél okozta libabőrt az Elderrel játszott játék
okozta libabőr váltotta fel. A fehér tajtékokat hányó tenger az ég
szürke takarója alatt hömpölygött. Azon gondolkoztam, hogyan
lehetséges, hogy néhány perc alatt el tud tűnni a nap, hogy
átadja a helyét a tomboló viharnak.
De nem féltem.
A Fantom erős hajó, Elder pedig mindig a tökéletességre
törekszik. Ha a nyílt tengeren kell átvészelnem egy vihart,
akkor jobb helyen nem is lehetnék.
Mit sem törődve a fülem mellett lobogó hajtincseimmel, az
origami hajót szorongattam, amit ő hajtogatott nekem. Azonnal
felkaptam, amint beléptem a szobámba, mert egyszerűen a
kezemben kellett tartanom valamit, ami az övé volt. Alig egy
órája még a karjaiban tartott, és mégis, felemésztett a vágy,
hogy újra megérintsem.
Újabb süvöltő szélroham támadt a horizont felől, és
megrebegtette a hajtogatott hajó széleit. Olyan erősen fújt, hogy
attól féltem, elszakítja.
Egyre erősebben szorítottam a hajót, mert minden egyes
széllökés azzal fenyegetett, hogy kitépi a kezemből.
Miután bementem, becsuktam a teraszajtót, és leültem a
kanapéra. A hajó megszokott, álmosító ringatózása máris durva
rángássá erősödött.
Felkészültem arra, hogy a hajóval együtt mozogva vészeljem
át a vihart, és hálás voltam azért, hogy pár órával később
megzavartak, és behozták a vacsorámat. A szobalánnyal két
férfi is érkezett, hogy ellenőrizzék az asztal és a többi bútor
rögzítését, majd tisztelettudóan bólintottak, és kimentek.
Bár enyhe tengeribetegség gyötört, ettem egy kis sütőtökös
fettuccinet és vaníliás panna cottát. Az eső ekkorra már
hevesen verte az ablakomat, én viszont igyekeztem megőrizni
pozitív gondolataimat, és nem engedtem, hogy a rohamosan
romló időjárás aggodalommal töltsön el.
Folyamatosan az ajtót bámultam, azt vártam, hogy akárcsak
reggel, Elder most is eljön értem. De sem ő, sem más nem jött.
Nyolc órára a vízi világ már nem csak alattunk létezett,
körbevett minket. Szakadó eső csapdosott, és a hullámok úgy
vágódtak neki a hajónak, mintha egy mosógépbe dobták volna.
El sem mozdultam a kanapéról, keresztbe tett lábbal ültem,
egyik kezemben az origami hajót, a másikban a
bronzlámpásomat szorongattam.
A pozitív gondolataim lassan pesszimistákba fordultak, az
izmaim lassan elfáradtak attól, hogy igyekeztek ülő helyzetben
tartani. Gyógyulófélben lévő testemnek még sok volt ez a vad
rodeó.
Elder nem jött el hozzám, de kilenc körül felhívott.
Soha nem kaptam még telefonhívást a szobámban, és bele is
telt pár pillanatba, míg rájöttem, honnan is jön a telefoncsörgés.
Felvettem a telefont, és egyszerre fagytam jéggé és olvadtam
el, amikor mámorító hangja belenyalt a fülembe.
 – Bocsánat, hogy nem mentem vissza. Nem könnyű most
navigálni. A vihar túlságosan kiterjedt. Nem tudjuk megkerülni.
A ma este rázós lesz.
Már kinyitottam a számat, hogy válaszoljak. Kétéves
fogadalmamat majdnem képes volt megtörni egy egyszerű
telefonhívás. Az emlék, hogy mit is kell csinálni egy ilyen
készülékkel, szinte könyörgött nekem, hogy szólaljak meg.
De elfojtottam a késztetést.
Nem a hülye fogadás miatt, hanem azért, mert bár tetszett az
a valami, ami köztünk alakult, még mindig óvatos voltam, és
nem bíztam meg benne.
– Tudom, hogy nem fogsz válaszolni, és igazából magammal
beszélgetek. Ma este nem találkozunk. A hídon maradok. Ne
kószálj el! Ha akarsz, akkor még most zuhanyozz le, mielőtt
ideér a vihar java. Aztán bújj ágyba, és maradj is ott. Jolfer
számításai szerint a java néhány óra múlva csap le ránk. Ha
rosszul lennél, találsz zacskókat az éjjeliszekrényedben. Reggel,
ha a vihar elvonult, találkozunk.
Felállni is alig tudok, nemhogy lezuhanyozni.
A magány teljes erővel csapott le rám. Általában örültem, ha
egyedül lehettem, de ma este… ma este nem. Szükségem lett
volna valakire, akihez hozzábújhatok, és aki a fülembe súgja,
hogy a vihar nem árthat nekünk, hiába tombol úgy, mintha
legfőbb vágya lenne elnyelni minket.
A rövid csend kínzóan ösztökélt arra, hogy megszólaljak.
– Jó éjszakát, Pimlico! Jól éreztem magam ma. Én… –
Elhallgatott.
A szívem kizárta a tomboló vihart, és egyetlenegy dologra
koncentrált: a telefonra. Szinte azt akartam, hogy tegye le.
De szaggatottan levegőt vett, és folytatta.
– Alig várom, hogy újra lássalak!
Aztán letette, a vonal hangja fülsértően süvített.
A szél egyre erősebben feszült a hajónak. A jacht dühösen
imbolygott, igyekezve kitörölni a fejemben ismétlődő szavakat.
Alig várom, hogy újra lássalak.
Nem azt várja alig, hogy szexeljen velem, vagy fájdalmat
okozzon nekem, vagy bármi mást tegyen.
Alig várom, hogy lássalak…
Milyen egyszerű mondat. És mégis, milyen ritka és értékes.
Eldernek ezernyi bankot kell kiraboltatnia velem, és milliónyi
bűntettre kell rávennie, hogy vissza tudjam fizetni neki azt,
hogy újjáépítette a lelkemet. De ellehetetlenítette a feladatot,
mert minden egyes nappal csak növelte az értékemet.
Igazam volt.
Elder Prest a legveszélyesebb férfi, akivel valaha is
találkoztam.
De nem azért, mert bármikor megölhetne, ha akarna, hanem
azért, mert sokkal többet is ellophat tőlem, mint az életemet.
Ellophatja a szívemet.
 A HÍDRÓL FIGYELTEM, ahogy a vihar egyre erősödött.
– Úgy látszik, ma jó hasznát vesszük az automatikus
kiegyenlítő rendszernek, mi? – vigyorgott Jolfer. Arcáról a
tenger tisztelete és egy kalóz őrülete sugárzott.
– Reméljük, nem hagy cserben! – Megragadtam a mellettem
lévő korlátot, amikor egy különösen erős hullám előrelendített
minket. – Milyen erős lesz?
Jolfer megvonta a vállát.
– Erősebb, mint a múltkori.
– Nem túl megnyugtató.
A legutóbbi vihar szétszaggatta a kötélzetet, és minden olyan
bútort felborított, ami nem volt lecsavarozva. A fedélzeten lévő
jakuzziból kiömlött a forró víz, és többször is feltöltötte a sós
víz.
– Azt ajánlom, hogy üljön le az egyik ülésbe, és itt vészelje át.
Amíg meg nem láttam a radaron terpeszkedő feketeséget, és a
minket ábrázoló kis vörös pöttyöt, mely egyenesen az
apokalipszis felé tartott, ez is volt a tervem. Felkapaszkodni
Természetanya nyergébe. Kivakartam magam a mocsokból, és
már nem akartam eldobni az életemet, mint fiatal koromban,
de nem tudtam ellenállni az izgalomnak, hogy megnézzem,
mennyire fordul majd rosszra a helyzet.
Igyekeztem csak a hajómra és a közeledő viharra gondolni, de
azon kaptam magam, hogy folyamatosan Pimen jár az eszem.
Vajon volt már valaha is a tengeren? Látott már olyan vihart,
amikor a padló úgy ugrál, mint egy vadló, a falak pedig
fájdalmasan nyögnek, mintha csak arra vágynának, hogy
beengedhessék a tengert?
Ha igen, akkor félelmetes élményben lesz része. Ha nem,
akkor viszont borzalmasban.
Nem hagyhatom magára.
A radarra pillantottam.
– El kell mennem valamiért.
Valakiért.
– Tízre visszajövök. – A kapitány ülésére pillantottam, aztán a
mellette álló üres helyre, melyet ugyanúgy erős
fémoszlopokhoz hegesztettek. A biztonsági öveknek
köszönhetően nem dobálhatnak kényük-kedvük szerint a
hullámok, a gyorskioldó gombnak köszönhetően pedig ki tudjuk
csatolni magunkat, ha felborulnánk.
Bár nem hiszem, hogy felborulunk. De sosem lehet tudni…
Még egy ok arra, hogy elmenjek Pimért, és biztonságba
helyezzem.
– A maga helyében nem mennék sehova. – Jolfer az ablak felé
biccentett, melyen tojásnagyságú esőcseppek csattantak szét. –
Főleg nem a fedélzeten át.
Elismerem, ezt elszúrtam a tervezésnél. Azt mondtam a
hajóépítőknek, hogy a híd magasodjon a fedélzet fölé. Azt
mondták, hogy egy belső feljárót is építenünk kellene, ami
segítségével a zárt fedélzetekről is elérhetnénk a hidat. Én
azonban nem akartam még több helyet feláldozni egy újabb
liftnek és lépcsősornak.
Napsütéses napokon, vagy csendes esőben egyáltalán nem
gond megtenni azt a néhány métert, sőt még jól is esett. De egy
ilyen viharban bőrig fogok ázni.
– Nem leszek kint sokáig. – Ellöktem magam a vezérlőpult
kapaszkodóitól, melyek között színes gombok és műszerek
világítottak, és szétvetettem a lábamat, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat.
Belekapaszkodtam az ajtófélfába, majd kinyitottam az ajtót,
és rögtön bőrig áztam, ahogy nekem estek az elemek. Az üveg
mögé zárt szél huhogása azonnal éles sikoltássá erősödött.
Előreléptem, nekem támadt a szél, villámok csattogtak és
mennydörgés robajlott. Elcsúsztam, és végigsiklottam a
fedélzeten. A ruhám teljesen átázott, amitől még nehezebben
mozogtam. Ziháltam és nyögtem, mire a lift üveggel borított
előteréhez értem, a csípőmben fájdalom lüktetett az eséstől, és
attól, hogy végigszánkáztam a fedélzeten.
Mivel ilyen időben nem bízhattam a liftben, a lépcső felé
botorkáltam. A hajó minden egyes lépésem alatt ide-oda
bucskázott, hol nekilökött a falaknak, hol előre vagy hátra
vetett.
Mire leértem Pimlico szintjére, sajgott a vállam, és biztos
voltam benne, hogy véraláfutásos lett a bőröm az ütésektől.
Ahelyett, hogy sétálva igyekeztem volna megtartani az
egyensúlyomat, úgy döntöttem, hogy végigkocogok a folyosón.
Együtt mozogtam a hajóval, mely időnként nekidobott a
falaknak. Nem húzhattam az időt.
Vissza kell mennünk a hídra.
Amikor Pimlico ajtajához értem, nem kopogtam.
Berontottam, és azonnal észrevettem a széttúrt ágyat és az
ágytakarót a földön. Pimnek azonban nyomát sem láttam.
Hol a francban lehet?
A fürdő felé botorkáltam. Nem létezik, hogy odabent legyen,
ahol semmi más nem veszi körül, csak kemény csempe és üveg.
A vihar dühöngését egy hangos csattanás nyomta el. A
krémszínű függönyök ide-oda csapkodtak, a teraszra vezető ajtó
nekivágódott a falaknak.
Ekkor láttam meg Pimlicót. A fürdőköpenye övével erősítette
magát a korláthoz.
 Azonnal földbe gyökerezett a lábam. Térdeim igyekeztek
egyensúlyban tartani.
Háttal állt nekem. Széttárta a karjait, és hátravetette a fejét.
Csokoládébarna haja hófehér, meztelen testéhez tapadt.
Egy villám cikázott végig az égen, megvilágítva a földöntúli
látványt. Gerincének vonala még mindig élesen rajzolódott ki
sovány testén, zúzódásai még mindig árnyat vetettek bőrére.
Nem rezzent össze, amikor újabb villám hasította ketté az
eget. Nem húzta össze magát, amikor fülsiketítő robajjal
robbant szét a mennydörgés.
Megvetette a lábát a korlát alján, és élt.
 ÉLETÖRÖM.
Élet.
Halál.
Választások. Döntések. Katasztrófa.
Egyre dühösebben tombolt a vihar. Folyamatosan rettegtem,
összegömbölyödtem az ágyamon, és görcsösen kapaszkodtam a
matracba, ahogy a hullámok hol az egyik, hol a másik irányba
dobáltak. Mindig azt hittem, hogy ennél már nem lehet
rosszabb. Minden hullámhegy tetején és minden hullámvölgy
alján arra gondoltam, hogy ennél már nem lehetnek magasabb
hullámok.
Tévedtem.
A tengert tajtékos hullámok, az eget pedig cikcakkos villámok
szaggatták, és amikor az első villám keresztülhasított a súlyos
fellegeken, döntést kellett hoznom.
Vagy felsikoltok félelmemben, és azt hiszem, hogy meg fogok
halni… vagy átadom magam a viharnak.
Nem félhetek többé!
 Túl sokáig féltem.
Egyszerűen nincsen már erőm félni.
Végeztem.
Annak idején képes lettem volna önkezűleg véget vetni az
életemnek. Annak idején a pokol legmélyebb bugyrában éltem,
ahol az érzékeimet eltompították, és ellopták tőlem a
lehetőséget, hogy érezzem a bőrömön az esőcseppeket és az
arcomon a napfényt. Semmi mást nem érezhettem, csak a
hideget, a fájdalmat és a saját meztelenségemet.
De ma este nem.
Ma este az egész világ él körülöttem. A létezés kegyetlensége
azt suttogta a fülembe, hogy mindent engedjek el, és lélegezzek
együtt a tomboló elemekkel. Üvöltsek együtt velük. Hogy együtt
haljak velük, ha ez a végzetem.
Ahogy meztelenül kikászálódtam az ágyból, élvezettel
hagytam, hogy végigkarmolja a bőrömet a hideg szél, mert
ezúttal én döntöttem így, nem Alrik. Élveztem szívem
rendszertelen dobbanásait, mert ezúttal én magam okoztam a
félelmet, és nem Alrik. És amikor kihúztam az övet földre
dobott fürdőköpenyemből, hatalmas súly gördült le a vállamról,
és úgy esett a bokáim mellé, mint egy súlyos köpönyeg.
Felelőtlen, ostoba és elképesztően idióta ötlet volt kinyitni a
terasz kétszárnyú ajtaját, és hagyni, hogy a falnak csapódjanak.
Nekifeszültem a szélnek, leszegtem a fejemet, kitárt karokkal
dacoltam az esővel, bőrömet összeszurkálták a kemény
esőcseppek, és felhasították a trópusi szélrohamok. A korlátba
kapaszkodva harcoltam az elemekkel. Nem sokáig tudtam volna
küzdeni ellene, úgyhogy átvetettem a korláton a köntös övét,
végigtekertem a derekamon, és jó erős csomót kötöttem rá.
Életemet nem a vékony textilcsík és nem is az elemek kezébe
helyeztem, hanem a sorséba.
Senki, sem ember, sem állat, nem rendelkezett az életem
felett. Még én sem.
Ezzel a ténnyel szembenézni életem legnagyobb félelme volt,
és egyben legfelszabadítóbb gondolata.
Egyedül voltam.
 Apró voltam.
Senki voltam.
A világ nem tudta, és nem is érdekelte, hogy élek-e vagy
halok.
Mellbimbóim minden mennydörgésre megkeményedtek,
gyomrom cseppfolyóssá vált a félelemtől. A tenger minden sötét
hulláma, mely eltűnt a hajó alatt, hogy aztán pár pillanat múlva
fölém magasodjon, megállította a szívemet, hogy aztán egy
villámcsapás indítsa újra.
Ha ezt képes vagyok túlélni – meztelenül, és minden
értelemben kitárulkozva –, akkor mindent túlélhetek.
Túl is éltem mindent.
Ebben a pillanatban visszaköveteltem az életet, mert
elfogadtam, hogy igen, apró és felelőtlen vagyok, de még mindig
itt vagyok. A világ még mindig a keblére ölel, bár az elemek
mindent megtesznek annak érdekében, hogy
megsemmisítsenek.
Megérdemlem, hogy éljek. Megérdemlem, hogy túléljek. És
soha többé nem engedem meg, hogy a természet vagy egy férfi
elvegye ezt tőlem.
A karjaimat szárnyakként tártam ki, és azt kívántam, bárcsak
felkapna egy szélroham, és dühös kebelére ölelne.
Repülni akartam.
Ne kímélj!
– Pim!
A vihar tudta a nevemet. Az álnevemet. A rabszolganevemet.
Itt vagyok. A tiéd vagyok.
A mámor hátravetette a fejemet.
– Pim!
A szél darabokra szaggatta a nevemet.
Vigyél magaddal! Gyógyíts meg! Szólíts az igazi nevemen!
– Pimlico!
Valami nehéz landolt keresztben eső áztatta vállamon.
Felpattant a szemem.
Elder állt mögöttem, testén vízcseppek cikáztak lefelé, fekete
szeme épp olyan vad volt, mint a szél. Mozgott ugyan a szája, de
a vihar elragadta szavait.
Összehúztam a szemöldökömet, és a száját figyeltem, de nem
próbált újra beszélni. Végignézett a testemen, tekintete
megállapodott a mellemen és a hasamon, melyeken patakokban
folyt le az eső. Tekintete nyomán felforrósodtak a vízcseppek, és
szinte sisteregtek a bőrömön.
Soha életemben nem nézett így rám senki sem. Szeme
egyszerre volt tele erőszakkal és gondoskodással. Vággyal és
védelmezéssel. Egy tinédzser fiú sem lett volna képes így nézni
rám, és egy szörnyetegnek sem volt hatalmában
egybeolvasztani és elfogadhatóvá tenni a jót és a rosszat.
Mielőtt még megakadályozhattam volna a mozdulatot,
lehullottak a karjaim, kezem az övéért nyúlt, és elmosolyodtam.
Ujjaink szorosan és kérlelhetetlenül fonódtak össze. Vizes
hajam hínárként tapadt a koponyámhoz és kulcscsontomhoz,
de még ez sem érdekelt. Elder nagyot nyelt, arcát megvilágította
egy ádáz villám, ruhája rátapadt gyönyörű testére.
Ujjai hirtelen úgy fonódtak az enyémek köré, mintha egy
olyan döntést hozott volna meg, ami még az ő fejében sem
született meg. Előrehúzott, és elvigyorodott, mert a köntös öve
megfeszült, nem engedve, hogy közelebb csússzak hozzá.
Még mindig a kezemet fogva előredőlt, és a hullámoktól
imbolyogva lerúgta a lábáról a papucsát. Aztán, immár
mezítláb, felém lépett.
Szívem érdeklődéssel, és nem félelemmel kukucskált át az
esőcseppeken. Testemet átjárta a vihar elektromossága, és
immár nem fájdalmat várt a közeledő érintéstől.
Elder nekem nyomta a testét, farmerje végigdörzsölte a
combom hátsó részét, pólója durván tapadt rá meztelen
vállamra.
Ruha. Akadály. Álarc.
Elengedte az ujjaimat, és két oldalról megragadta mellettem a
korlátot, hogy biztonságban tudjon.
Védelmező mozdulata vegyes érzelmekkel árasztott el.
Örültem neki, hogy ott van mellettem, hogy megosztozhatom
vele a vihar erején, és életemben először szabad lehetek, de
tönkretette a mámoros pillanatomat. Testének hője csapda volt,
átmelegített, holott én azt akartam, hogy a hideg eső verje a
testemet, mégpedig azért, mert én akartam így, és nem más.
Bár sok döntésre kényszerített rá, most elvette tőlem a
választás lehetőségét.
Igyekeztem újra átadni magam a szél erejének, de a pillanat
elillant. Örömöm minden múló pillanattal egyre halványodott.
Egyensúlyoztunk és dülöngéltünk, és megsüketített minket a
tomboló szél.
Talán hátrálnom kellene, és intenem neki, hogy menjünk be.
Talán túl sokáig incselkedtem a halállal, azzal, hogy
beleröhögtem a vihar képébe.
De aztán, mintha csak gondolataim utat találtak volna a
fejébe, és elvitték volna hírét, hogy milyen kényelmetlenül
érzem magam, Elder elhúzódott, és hagyta, hogy a szél újra
lecsapjon rám nedves erejével.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Visszanéztem a vállam fölött, és arra számítottam, hogy
beparancsol a szobámba, ahol biztonságban vagyok, vagy
egyszerűen bemegy, és azt mondja, csináljak, amit akarok.
De ekkor felemelte a karját, és megragadta átázott pólójának
gallérját. Szeme feketén villant, aztán egy mozdulattal áthúzta a
fején.
Egy villám éppen akkor cikázott át az égbolton, amikor a
tekintetem végigsiklott a sárkányán. Bordái felnyílva tátogtak,
belső szervei élettel telve lüktettek, egyszerre volt élő, csontváz
és misztikum.
Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, lenyúlt, és
kioldotta az övét. Aztán kigombolta a nadrágját, és egyszerre
megmarkolva a bézs anyagot és a szürke alsóját, mindkettőt
lehúzta.
Még a gravitációval harcolva is kecsesen vetkőzött le, és
amint meztelenül állt mögöttem, úgy dobta bele a viharba a
ruháit, mintha undorodna tőlük.
Mégis mit művel?
A kérdés abban a pillanatban értelmét veszítette, hogy
megszületett a fejemben.
Megértettem.
Megértette.
Nem rejthetjük ruha alá a testünket, amikor ilyen
könyörtelen erővel állunk szemben. Így csupán emberek
voltunk, akik kitették magukat az időjárás kegyének. Kit
érdekel, hogy ruhában, vagy meztelenül halunk meg? Hiszen
fegyverünk nincsen ellene. Akkor pedig át is adhatjuk
magunkat az elkerülhetetlennek.
Közelebb lépett, és ezúttal nem a hidegtől reszkettem. Jobb
keze éppen ott ragadta meg a korlátot, ahol én is fogtam.
Hüvelykujja hozzáért kisujjamhoz. Erekciója vastagon lógott
lába között. Még közelebb lépett hozzám, úgy egyesítve
testünket, mintha egyazon sakktábla elveszett királya és
királynője lettünk volna.
Elakadt a lélegzetem, amikor a másik keze a balomon
megragadta a korlátot. Ez a hüvelykujja is hozzáért a
kisujjamhoz. Nem dőlt nekem, nem préselte hozzám
meztelenségét. Csak állt ott, és hagyta, hogy a szél szaggassa a
gerincemet, és az eső verje a lapockámat. Csak az ujjaink értek
össze, és mégis, ez volt a legjelentőségteljesebb érintés, amit
bárkivel is valaha éreztem.
Semmi mással nem láncolt magához, csak a gondolataival.
Valami sokkal magasztosabbal érintett, mint a keze. Az
érzéseivel ringatott el, és erre senki, sem az anyám, sem a
barátaim, sem Alrik nem volt soha képes.
Ezzel újabb darabot szakított le rólam, és belehajította a vihar
kutyáinak csattogó szájába.
Lehajtotta a fejét, orra végigsimította a fülkagylómat.
Belélegzett engem. Én belélegeztem az eget. Fogalmam sem volt
róla, hogy a bebörtönzéstől és gyűlölettől bűzlök-e, vagy a
szabadság és szerelem illata leng-e körbe.
Eben a pillanatban minden összekeveredett bennem.
A vihar mindent elvett tőlem, ami én voltam, és valami
olyasmivé változtatta, ami lennem kellene.
Nem gyógyított meg.
 Megtisztított.
Dühös karmainak szorításában magában a pokolban
keresztelt újra.
Elder mellkasából egy mély morgás rezonált át az enyémbe. A
testemet átjáró reszketés neki válaszolt, nem a viharnak.
Szívem az övé ütemére vert, nem az esőcseppek dobolására.
Miatta éreztem úgy, hogy élek.
Miatta váltam többé, mint Pim.
Hullám kélt bennem, átcsapott elmém partjain, és felvetette
annak a lehetőségét, hogy végre őszinte legyek vele, neki adjam
a hangomat, és végre eláruljam neki az igazi nevemet.
Eddig nem tehettem meg, hogy ilyen gyengének mutatom
magamat, de most már ez nem gyengeség lenne. Mert eljött az
idő.
A lehető legfinomabb csókot lehelte az arcomra, amit azonnal
elmosott az eső.
De megtörtént.
Éreztem.
Az idő úgy állt meg, mint ahogy ez a férfi mögöttem, zaklatás
helyett védelmezett, és hagyta, hogy kitárjam a szárnyaimat, és
végre repüljek.
 EL KELLETT VOLNA FENEKELNEM, amiért ilyen
meggondolatlanul kiállt a viharba.
Meg kellett volna korbácsolnom magamat, amiért
csatlakoztam hozzá.
Hová lett a józan eszünk? Hová lett a félelmünk, hogy belénk
csaphat egy villám, vagy a tengerbe eshetünk, és
megfulladhatunk?
Faszom se tudja.
Csak azt tudom, hogy ott álltam Pimmel meztelenül, félelem
nélkül néztünk szembe a halállal, és ez sokkal jobb volt, mint a
fű, vagy bármilyen drog, amit arra használtam, hogy
lenyugtassam az idegeimet, és elnyomjam a hajlamaimat.
Ez az állapot… ez az érzés… bepillantást engedett abba, hogy
milyen ember is lehetnék, ha megbíznék annyira magamban,
hogy nem baszom el az egészet úgy, mint legutóbb.
Egy órán át maradtunk kint a hullámok hátán. Egy órán át,
miközben a kezem lassan rásiklott az övére, egyszerre fogva
apró ujjait és a korlátot. Egy órán át, miközben a farkam alig
várta, hogy a testéhez préseljem, a szívem pedig a
mennydörgést túlharsogva vert a közelségétől.
Aztán, egy óra elteltével, mintha csak az égiek tekertek volna
egyet a vihar erősségét szabályozó gombon, az addig zabolátlan
hullámok fékevesztetté váltak. Lábunk egyre gyakrabban
csúszott meg, nekiverődtünk a korlátnak, nekem pedig egyre
sűrűbben kellett arra figyelnem, hogy ne nehezedjen rá a
súlyom Pim testére. Sokszor kétrét kellett hajolnom, hogy
kiegyenlítsem a hajó mozgását, mely egyre csak azzal
fenyegetett, hogy megcsókolja a vizet, majd felrepített minket az
égbe.
Ez már nem csupán veszélyes volt, hanem életveszélyes.
Eleget kísértettük a sorsot. Kioldottam Pimlico hevenyészett
biztonsági kötelét, és a tengerbe dobtam az övet. A szél azonnal
kikapta a kezemből, fehér villanás volt a fekete égbolton.
Még mindig a kezét fogva behúztam a viszonylagos
biztonságot jelentő szobájába. Én az egyik ajtószárnyon
mentem be, ő pedig a másikon, majd nekifeszültünk a két
szárnynak, becsuktuk őket, és elfordítottuk a zárat.
A szél elhallgatott körülöttünk, de a hajó ugyanúgy
hánykolódott. Az ágyhoz imbolyogtam, és lehúztam róla a
takarót. Pimlico szétterpesztett lábakkal állt, és igyekezett
kitalálni, hogy merre fog dőlni legközelebb a szobája, és elesett,
amikor a tenger közölte vele, hogy rosszul döntött.
Felszegtem az állam, és meg sem próbáltam túlkiabálni a
robajt. Egy pillanatra azon gondolkoztam, hogy talán rosszul
értelmeztem a kinti kapcsolatunkat. Amikor hozzápréseltem
még felöltözött testemet, megfeszült izmai haragosan és
csalódottan ordítottak rám. Amint azonban meztelenre
vetkőztem, és nem értem hozzá, teljesen ellazult. Már
amennyire egy tomboló tengeri viharban el lehet lazulni. Nem
voltunk képesek beszélni, megérinteni vagy megízlelni egymást.
Csak nézhettük egymást, miközben meghajlunk Természetanya
ereje alatt.
És mégis, sokkal szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk,
mint amit valaha is éreztem.
 Az elméjében jártam. Ő pedig az enyémben.
Egy olyan kötelék feszült közöttünk, melyben nem léteztek
szavak, és mégis kibaszott erős volt.
Fáradt izmaim lüktettek és sajogtak, és még hosszú órákba
fog telni, míg a vihar lecsendesedik. A csontjainkig, a lelkünkig
átáztunk, és össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne
kezdjek vacogni.
A süllyesztett kanapéhoz léptem, leültem, és elmerültem a
párnák között. Nem tudtam, hogy túl sok határát léptem-e át ma
este, így aztán megadtam neki a döntés lehetőségét, hogy ha
akar, csatlakozzon hozzám. Kihúztam az ilyen esetekre a
kanapéba épített biztonsági övet.
Az első egy órában nem jelentett gondot küzdelmesen állva
maradni. A negyedik órában már ülni is fárasztó volt ilyen
körülmények között.
Még csak fel sem öltöztem, becsatoltam az övet, és igyekeztem
nem törődni azzal, hogy amikor nem néztem Pimlicóra, egészen
nyugodt voltam, amikor azonban rápillantottam, lelkem olyan
tajtékokat hányt, mint a tenger alattunk. Pim a lerögzített
bútorokba kapaszkodva lassan felém kezdett botorkálni.
Mire leroskadt mellém, mellkasa lüktetve emelkedett és
süllyedt a kimerültségtől. Sokkal vidámabb mosolyra húztam a
számat, mint ami egy ilyen helyzetben, amikor életünk a
dühöngő tenger kezében van, illő lett volna, aztán kihúztam az
övét, és becsatoltam.
Szorosan meghúztam a hasán, aztán megragadtam a takarót,
és végigterítettem magunkon. Egy pillanatra sem vettem le a
szememet az arcáról, miközben a puha anyag lepelként
borította be a testünket, azonnal kényelembe helyezve és
átmelegítve vacogó és ázott testünket.
Egy normális ember, akinek nincsenek ellenérzései a
ruhákkal kapcsolatban, nem kezdett volna rögtön idegesen
mocorogni. Talán megkönnyebbülésében még fel is sóhajtott
volna.
De Pim nem.
Ő megfeszült. Állkapcsa idegesen rángott, és nagyot nyelt,
aztán kirántotta a karjait a takaró alól, és lehúzta az arcáról és a
nyakáról. Szorosan markolta az anyagot, de pár másodperc
után nyugalmat kényszerített magára.
Képtelen voltam rájönni, hogy miért gyűlöli ennyire a
ruhákat. Újabb kérdés, amire kétségbeesetten tudni akartam a
választ. Több oldalnyi kérdés volt már a fejemben. Lapok, tele
érdeklődéssel és követeléssel, melyeknek azonban várniuk kell
addig, míg Pim készen nem áll.
Letelt a két hete.
Most már kényszerítheted arra, hogy beszéljen.
Izmaim még mindig megfeszültek a hullámokkal vívott
harcban, de az arcom ellazult.
Hát nem voltam elég türelmes és kedves? Magamat
meghazudtolva képes voltam felépíteni a bizalom keskeny kis
hídját, hogy Pim átsétálhasson a háborgó tenger felett.
Én teljesítettem az alkunk rám eső részét.
Most rajta a sor.
 MIRE FELKELT A NAP, a vihar úgy döntött, hogy eleget
játszadozott velünk.
Minden lökéssel egyre veszített az erejéből. A hullámokat
mintha már nem érdekelte volna a hajónk. Elder mellettem
ébredt, már amennyiben alvásnak lehet nevezni a néhány
perces szendergéseket. Kioldotta az övét, majd meztelenül
felállt. Mélabús mosolyra húzta a száját, majd bement a
fürdőbe, és egy törülközővel tért vissza.
A hajó még mindig ide-oda hánykolódott, de vagy
megszoktuk, és belső giroszkópunk alkalmazkodott hozzá, vagy
kihasználta sárkánytetoválása varázslatos erejét – kitárta
láthatatlan szárnyait, melyek annak ellenére a levegőbe
emelték, hogy talpa még mindig a Fantom padlóját érintette.
Gyűlöltem, hogy testére már nem fegyverként, vagy
fájdalmak okozójaként tekintek, hanem valami olyasmiként,
amit szívesen megérintenék. Fogalmam sincs, hogy miért
utáltam magamban ezt a változást. Hát nem az az egészséges,
hogy amikor ránézek egy férfira, akkor csak egy férfit látok –
legyen bármilyen jóképű és páratlan is –, nem pedig egy
gyilkost?
Eldernek fogalma sem volt róla, milyen kusza gondolatok
keringenek a fejemben, és hogy mennyire megzavarodtam. A
dereka köré tekerte a törülközőt, majd beletúrt vihar kócolta
hajába.
– Visszamegyek a szobámba. Dolgom van. Már ha megvannak
még a műholdvevőink. – Engem bámult, majd az ágyat,
melyben még ott parázslottak a vágy maradványai.
Megfeszültem.
Ha azt mondta volna, hogy akar, akkor nem ellenkeztem
volna. Kiérdemelte a testemet azok után, amit értem tett. Talán
még el is fogadtam volna. Nem, nem élveztem volna, de nem
vetettem volna meg a gondolatot, mint azelőtt.
Ő azonban elszakította tőlem a tekintetét, elzárta a
gondolatait, és megdörzsölte halvány borostáját.
– Pihenj! Hosszú volt az éjszaka. – Az ajtó felé indult, majd
megállt. – Később visszajövök.
Nem várta meg, hogy intsek, vagy válaszoljak, hanem kiment.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, minden csepp adrenalin,
ami eddig ébren tartott, fáradtsággá olvadt az ereimben. Az
alvás volt a legnagyszerűbb gondolat, én pedig
engedelmeskedtem parancsának, összekucorodtam a biztonsági
öv védelmében, és újra elaludtam.
Délre a nap átvette az uralmat az égen, az utolsó szürke
felhőket is szétkergette, és visszaűzte az esőt a pokolba.
Végérvényesen megváltozva ébredtem. Már nem ugyanaz az
ember voltam, mint a vihar előtt. Eloldottam magam a
kanapétól és a múltamtól.
Súlyom ránehezedett sajgó ízületeimre és fájó izmaimra.
Nyugodt lelkem egy nyugodt hajón állt, mintha a kettő
szimbolikus kapcsolatban lett volna.
Megszelídült körülöttem a világ.
Megszelídültek bennem az emlékeim.
Túléltem.
Beszívtam a felhők nyomán még friss és párás levegőt, aztán
lezuhanyoztam, megszárítottam magam, és megengedtem
magamnak azt a döntést, hogy felöltözzek-e, vagy meztelen
maradjak.
Egy tengerészkék ruhát választottam, mert nem akartam
zavarba hozni a legénységet, akik minden bizonnyal javításokat
végeznek a viharban megsérült hajón.
A délután közepére találtam egy tökéletes helyet az egyik
mentőcsónak ponyváján, ahol megfürödhettem a forró
napsütésben. Egyre erősebben és ragyogóbban sütött, mintha
csak kárpótolni akart volna az éjszakáért.
Nem láttam Eldert, de nem is sóvárogtam iránta. Örültem,
hogy egyedül lehetek, és hogy végre, ennyi idő után, miután a
vihar lemosta rólam a mocskot, rájöttem, hogy ki is vagyok.
Mire leszállt az alkony, visszamentem a szobámba, elővettem
a jegyzetfüzetemet, kitártam a szívemet, és felkészültem arra,
hogy megszólítsam képzeletbeli bizalmasomat.

Kedves Senki!

Múlt éjjel én voltam a főnök.

Múlt éjjel azt tettem, amit akartam. Magamhoz öleltem a
félelmemet, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak
akar. Van ennek bármi értelme is?
Amikor Elder kijött hozzám, attól féltem, hogy megfoszt
ettől. Hogy berángat, és becsukja az ajtókat. De kiállt mellém
a viharba, Senki. Mintha szüksége lett volna rá, hogy
szembenézzen a démonaival, melyek a haragos felhőkben
jelentek meg. Akárcsak nekem. Mintha az, hogy ott álltunk
kint a semmi közepén, segített volna újrarendezni lelkünk
darabjait, hogy egy teljesen más képet rajzoljanak ki.
De hallottam őt. Hallottam a döntését, mielőtt elment.
Elfogyott a türelme. Akármilyen erős akarata is van, már
ez sem tart örökké, mert tudja, mit csinálok.
Tartozom neki.
Nemcsak azért, mert biztonságba helyezett és
meggyógyított, hanem azért is, mert ott volt velem múlt éjjel.
És nem azért, hogy bármit is követeljen tőlem. Hanem azért,
mert ő is érezte azokat a megnevezhetetlen érzelmeket,
amiket én.
Készen állok válaszolni a kérdéseire?
Nem.
Készen állok bárkivel is beszélni rajtad kívül?
Soha.
Vajon rá fog kényszeríteni, hogy beszéljek?
Szerintem igen.
Akárcsak Alrik, ő is a hangomat akarja.
Rajtam áll, hogy megérdemli-e.
 NEM MENTEM VISSZA hozzá.
A vihar kárt tett az automatikus kiegyenlítő rendszerben, és
egész nap azon dolgoztam Jolferrel, hogy helyrehozzuk.
Amint elkészültünk, válaszolnom kellett néhány fontos e-
mailre – persze csak az után, hogy helyrehoztam a
kommunikációs eszközeinket is.
Amikor beesteledett, ettem egy tál lasagnét, és a szobámba
mentem lezuhanyozni.
Úgy terveztem, hogy miután lemosom magamról a vihar
sóját, visszamegyek Pimhez, de először helyre akartam tenni
magamban a dolgokat. Ki akartam tisztítani az elmémet, hogy
amikor belépek a szobájába, ne az legyen az első dolgom, hogy
a falhoz nyomom, és magamévá teszem.
Szétzilálta az önuralmamat. Hamarosan már képtelen leszek
úgy egy helyiségben lenni vele, hogy ne elégítsem ki a
frusztrációmat.
Ahogy a meleg víz végigfolyt a testemen, elmémet újra olyan
képek szállták meg, melyekben a farkamat kényeztette a
szájával. Megmarkoltam a farkamat, és dolgozni kezdtem rajta,
hogy megkönnyebbüljek.
Aztán, bár minden lelki erőmre szükségem volt rá, elhúztam
a kezemet.
Nagyon szerettem volna könnyíteni magamon, de nem
akartam elpocsékolni a várakozásomat, hogy vajon mi
történhet majd akkor, amikor Pim végre elfogad engem, és egy
csóknál is többet megenged.
Felnyögtem, amikor a csók képét a fejemben felváltotta az a
látvány, ahogy beléhatolok.
A golyóim sziklakemények voltak.
Egyszerűen megőrjít ez a lány.
Valami másra kellett összpontosítanom – valami olyasmire,
amiben rendkívül jó vagyok –, mielőtt még elveszek abban a
megszállottságban, ami akkor fog eluralkodni rajtam, amikor
tényleg megízlelhetem Pimet.
Túl sokáig küzdöttem már.
Abban a pillanatban, hogy magamévá teszem, rá fogok
kényszerülni arra, hogy megadjam magam, akkor pedig meg
fogja látni a valódi énemet. Felhorkantam, és a vízsugár felé
fordítottam az arcomat. Egész végig úriember maradtam. Azt
hitte, ismer. Nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat.
Minél közelebb engedtem magamhoz Pimet, annál nehezebb
volt leküzdenem a vágyat, hogy felfedjem, ki is vagyok
valójában.
Kiléptem a zuhany alól, és magamra húztam egy sötétszürke
melegítőnadrágot, ami éppen csak a csípőmig ért. Pólót nem is
vettem fel. A szobám terasza a fedélzetre nézett. Az ég tele volt
csillagokkal, a vihar utáni hőség nyomán még nehéz, párás volt
a levegő.
A különlegesen kialakított tárolóhelyiséghez léptem, melyben
szivacsokkal és hevederekkel gondosan rögzítve ott várt a
csellóm. Óvatosan kivettem.
Ha nem alakítottam volna ki ezt a tárolót, akkor a hangszer
biztosan nem élte volna túl a múlt éjszakát.
Formája és súlya már nem tűnt furcsának a kezemben, de
még emlékeztem azokra az időkre, amikor a hangszer teljesen
idegennek tűnt. Aztán a tanítóm lejátszotta az első hangokat,
majd ügyetlen ujjaimat rátette a megfelelő húrokra, és bumm,
hatalmába kerített az átok.
Onnantól kezdve csak játszottam, játszottam és játszottam.
Minden szabad pillanatomban. Addig ültem a csellóm mögött,
míg el nem zsibbadtak a lábaim, remegi nem kezdtem az
éhségtől, és vérezni nem kezdtek az ujjaim. Ilyenkor senki sem
érhetett el. Senki sem állíthatott meg. Semmi sem számított.
Semmi.
A cselló engedelmes szeretőként ült a lábam között, az elmém
pedig elmerült emlékeim futóhomokjában.
Egész fiatalkoromat úgy éltem le, hogy ott volt bennem
valami – valami, ami erősebb nálam, valami, ami egyszerre volt
képes elpusztítani és megmenteni.
Azt hittem, hogy mindent és mindenkit el fog pusztítani
körülöttem, akit szerettem, de szerencsére anyám a gondjaiba
vette. Apám egyetértett vele, és úgy döntöttek, szabad kezet
adnak nekem, hogy kibontakoztassam zenei tehetségemet.
Megszállottá váltam, rabja lettem annak a célomnak, hogy
olyan jó legyek, amilyen csak lehetek. Addig olvastam a
kottákat, míg már homályosan láttam. Addig gyakoroltam, míg
már csengett a fülem az ismétlődő dallamoktól, és a nap
minden másodpercében és órájában zene szólt a fejemben.
Végül az oktatóm felkereste az apámat. Aggódott, és féltett,
mert nem ettem, nem ittam, és nem éltem. Csak az éltetett, hogy
mindenféle szempontból mestere legyek a csellónak.
Apám azonban megértette a szenvedélyemet, és ahelyett,
hogy leteremtett volna, tovább bátorított.
De csak rosszabb lett.
Az origami is így kezdődött. Egy este megláttam a testvérem
házi feladatát a konyhaasztalon. Egy iskolai projekthez kellett
egy darut hajtogatnia.
Egész éjjel fent voltam, míg végül az egész példakönyvet meg
nem tanultam. Origami alkotásaim, a darvak, hajók és pillangók
valósággal ellepték a testvérem szobájának ajtaját. Amikor
reggel felébredt, hajtogatott színek tengerét találta az ajtaja
előtt.
Ezután, ha épp nem a csellómon játszottam, akkor
hajtogattam. Bármit képes voltam létrehozni, amit csak
megálmodtam. Már nem volt szükségem leírásokra és
utasításokra. Én magam voltam az utasítás.
De aztán elbasztam.
Eltűnt a gyerekkorom.
Új életem megszállottsága pedig kimerült abban, hogy
megtaláljam azokat, akik loptak tőlem, és én is meglopjam őket.
Minden egyes embert levadászok, aki valaha is keresztbe tett
nekem, és megölöm.
És addig nem állok le, míg én nem leszek a legnagyobb,
leggonoszabb és legelérhetetlenebb mind közül.
Miközben elmém múltam jó és rossz pillanatain lapozgatott
végig, ujjaim önálló életre keltek. Zene töltötte be a szobámat.
Erőszakos zene. Szerelmes zene. Nem úgy játszottam, ahogy a
közönség elvárná. Nem maradtam nyugodt, és nem is hunytam
le a szemem, hogy jobban el tudjam képzelni a hangokat.
Mindent szabadjára engedtem.
A testem nyolcadokká vált, a kezem dupla hangjegyekké.
Elvesztem a sötét dallamokban, miközben folyamatosan
szétszabdaltam, majd kedvem szerint illesztettem össze őket.
Izzadság csorgott le meztelen felsőtestemen, nyirkos ujjaim
villámsebesen játszottak egy crescendót, mely olyan gyönyörű
volt, hogy kőkemény lett tőle a farkam, és majdnem könnyezni
kezdtem.
Aztán mozgást láttam, és felkaptam a fejemet.
Pimlico ott állt a szobám ajtajában.
Ökölbe szorult a keze, szája kissé szétnyílt. Azt a fehér köntöst
viselte, amit a múltkor adtam rá, amikor kiküldtem a
szobámból. Fehér – egykori börtönének színe. Fehér – az
ártatlansága színe, amit elloptak tőle. Fehér – hazugságok,
féligazságok és a félelem színe.
Megálltak az ujjaim. A vonómon még ott rezgett az utolsó
hang. Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy elszakítottam a
lószőr felét. Gyakran megesik ez, éppen ezért van rengeteg
utánpótlás a hajómon.
Sosem tudom kontrollálni, hogy milyen mélyen feledkezem
bele a játékba, és milyen vadul játszom.
Most pedig valami olyasmit tettem, amit nem akartam.
Megrémítettem Pimet.
Újra.
– Hé… – Olyan volt a hangom, mintha szögesdrótot nyeltem
volna. Óvatosan nekitámasztottam a vonót a székemnek, és
remegő lábaimra álltam. – Nem láttam, hogy bejöttél.
Ebben az állapotomban azt se vettem volna észre, ha egy
torpedó csapódik a szobámba, de Pimnek ezt nem kell tudnia.
– Jól vagy?
Még akkor sem volt képes levenni a szemét a csellóról,
amikor elindultam felé. Múltja elsötétítette szempilláját,
tekintete tele volt kísértetekkel.
Lehajoltam előtte.
– A zene nem bánthat, néma lány – motyogtam.
Összerezzent, amikor megpróbáltam megfognia a kezét.
Aztán kikerült, és a csellóm felé kezdett rohanni.
Már megint?
Ökölbe rándult a kezem, és felmordultam.
– Ismered a szabályokat, Pim! Kurvára ne merj hozzáérni! –
Ha elveszed a csellómat, akkor engem is elvesztesz. – Valamin
játszanom kell. Vagy a hangszeren, vagy rajtad. Te döntesz.
Néhány lépésre a hangszertől állt meg, mintha attól tartott
volna, hogy a cselló rátámad. Mintha a húrok életre kelhettek
volna, hogy lekötözzék, miközben a vonó ütlegelni kezdi.
Hát nem győzte le a félelmét a legutóbb? Hogyan gyűlölheti
valaki ilyen mélységesen a zenét?
Hiszen játszottam neked… hát ez sem jelent semmit?
A válaszait akartad. Íme, válaszolt.
Elindultam felé, és kinyújtottam a kezemet. Hátrafordult,
hogy rám nézzen.
– Úgy látom, más módszereket kell bevetnem, hogy kiirtsam
belőled ezt a szükségtelen félelmet.
 Arca belső oldalát kezdte rágcsálni.
Megkerültem, megfogtam a csellót, és leültem. A lábam mellé
tettem a hangszert.
– Gyere ide!
Elsápadt, és ahelyett, hogy odajött volna, hátrálni kezdett.
– Ne engedetlenkedj! Több mint megértő voltam eddig.
Türelmes, és többnyire kedves. De ha nem kezdesz el végre
engedelmeskedni, akkor megmutatom, mi történik, ha
felbasszák az idegeimet. – Meglapogattam a combomat. – Gyere!
Ide!
Dühösen fújtatott.
Aztán morogva, kényszeredetten előrelépett, és elém állt. Egy
pillanatra sem vette le a szemét a kezemben tartott csellómról.
– Ez is valami. A viselkedéseddel majd később foglalkozunk. –
Kitártam a bal kezemet, és az ölem felé biccentettem. – Ülj le!
Felvonta a szemöldökét, és alig láthatóan ingatni kezdte a
fejét. Egyszerre töltött el elégedettséggel és bosszantott fel. Ez
alatt a pár hét alatt, mióta nálam van, elég bátorságot gyűjtött
ahhoz, hogy kifejezze nemtetszését. Ez az én hibám. És a múlt
éjszakai vihar után már tudtam, hol tévedtem.
Olyan eseményekre volt szüksége, amik kiragadják őt a
komfortzónájából. Minden eszközzel vissza kellett rángatnom a
normalitásba.
Adtam neki elég időt arra, hogy megtalálja önmagát.
Most rajtam a sor, hogy megmutassam, ki vagyok.
Utána együtt léphetünk tovább.
Mielőtt még felrobban a vágyam, és mindent elpusztít.
Összehúzta a szemét, ahogy vártam, hogy végre
engedelmeskedjen. Némaságunk láthatatlan kardpárbajt vívott,
de végül beadta a derekát, fújt egyet, és leült a térdem
legszélére.
Ez így nem lesz jó.
Közel kellett lennie hozzám. Érezni akartam a szívdobogását
a mellkasomon, hogy figyelemmel kísérhessem a rettegését.
– Emlékezz rá, hogy azt kell tenned, amit mondok, és akkor
nem bántalak!
 Átkaroltam, és közelebb húztam magamhoz, hogy ne a
térdemen üljön, hanem a combomon. Semmi súlya nem volt, és
felnyögött, amikor az öle hozzápréselődött a farkamhoz, mely
még mindig kőkemény volt a zenétől. Orrommal
végigsimítottam a nyakát.
– Azért vagyok kemény, mert játszottam. De most, hogy itt
ülsz az ölemben, sokkal szívesebben fognék meg valami mást a
csellóm helyett.
A kurva életbe, már attól is a nadrágomba áramlott minden
csepp vérem, ha arra gondoltam, hogy megfogom valamijét.
Megmerevedett, lefagyott, aztán élettelenné vált az ölemben.
Ezt nem engedem.
A térdemnek támasztottam a vonót, felnyúltam, és
félresepertem a haját a tarkójáról. Összerezzent, amikor ujjaim
hozzáértek a nyakához. Úgy tűnik, még mindig élnek azok a
reflexei, amiket az a rohadék vert bele.
Mit sem törődve a feszültségével, igyekeztem megnyugtatni.
– Nem foglak úgy megérinteni. Hányszor kell még
elmondanom?
Még jobban megmerevedett a gerince, úgyhogy kénytelen
voltam feloldani a szavaim és a tetteim közötti ellentmondást.
– Tudom, hogy közel vagyok hozzád, de a szavamat adom,
hogy sehol máshol nem fogok hozzád érni, mint most.
Szaggatott, mély levegőt vett.
– Hamarosan részletesen be fogsz számolni róla, hogy miért
félsz ennyire a zenétől. El fogod mondani, hogy igazam volt-e
akkor, amikor azt mondtam, hogy zene szólt miközben Alrik
bántott, de addig is, most nem csak hallgatni fogod a zenét. Te
fogsz játszani.
Egyre gyorsabban vette a levegőt, amikor érezte, hogy
megfeszül a bicepszem, és a lábam közé húztam a csellót.
Egyáltalán nem volt kényelmes, hogy rajtam ül, és ebből a
szögből nem is lehet jól játszani, de valamiért biztos voltam
benne, hogy ha Pimlico vissza akarja szerezni lelke egy újabb
darabját, akkor szüksége van erre.
Felemeltem a szakadt vonót.
 – Add ide a kezedet! – motyogtam. Kinyitottam a bal
tenyeremet, és úgy vártam az övére, mintha egy félénk
madárkát akarnék megetetni.
Mély levegőt vett, majd engedelmeskedett, de olyan lassan
mozgott, mintha megállt volna körülötte a világ, egy nap pedig
háromig tartott volna.
Nem siettettem. Türelmet erőltettem magamra. Bármilyen
haladást is értünk el a vihar és a zsebtolvajleckék alatt, az mind
semmit sem ért a csellóm miatt.
Amikor aztán végre a kezembe tette az övét, összerezzent.
Engem is kirázott a hideg.
A kurva életbe, olyan érzés volt, mintha az ő pozitív
töltöttsége összeért volna az én negatívommal, és a zárt
áramkörön keresztül folyamatosan valami elképesztően erős
energia áramlott volna közöttünk.
Alig tudtam elviselni, hogy a kezét fogom. A testem többet
akart. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy
összeszorítsam a fogamat, és ne durvuljak be.
Amint összekapartam az önfegyelmemet, le kellett győznöm a
késztetést, hogy beleszagoljak a hajába.
– Jó. Hadd vezesselek! – A húrok fölé húztam a kezét.
Ellenkezett egy kicsit, amikor a fa köré szorítottam a kezét, és
rányomtam ujjait a húrokra.
– Érzed? Élettelen. Nem több mint lakkozott fa és fémhúr.
Mocorogni kezdett a combomon, és nekiütközött a
farkamnak.
Megfeszültek az izmaim, hogy ilyen közel van hozzám,
miközben játszok. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy
elpattanjak.
– Egészen addig élettelen is marad, míg nem csinálod ezt. –
Átnyúltam előtte, és beállítottam az ujjait a megfelelő
akkordhoz. Amint az ujjai a megfelelő helyre kerültek, lágyan
végighúztam a megtépázott vonót a húrokon.
Hang kélt, visszhangot vetett a réges-régi hangszerben, nyers
és élettel teli erővel megtöltve a helyiséget.
Libabőrös lettem.
 Pim megugrott.
Kirántotta a kezét az enyémből, és úgy fogta át a másik
kezével, mintha a cselló megharapta volna. Talán így is történt.
Az emlékek képesek megharapni az embert. A visszaemlékezés
korbácsütésként fájhat. Ahhoz azonban, hogy képes legyen
ilyen egyszerű örömöket is élvezni, túl kell lépnie a múltján.
Egy szót sem szóltam, csak megfogtam a kezét, és újra a húrok
fölé húztam. Megmerevedett ugyan, de nem próbálta elhúzni a
kezét. Nekidőlt a mellkasomnak, mintha minél messzebb akart
volna kerülni a hangszertől. Leküzdöttem a vágyat, hogy
megcsókoljam a nyakát, és elhúztam egy B hangot.
Összeszorítottam a szemem, ahogy a robusztus, mély hang
végigrezgett a levegőben. Nem létezik szebb hang ennél. Nincs
nagyobb varázslat.
Mocorogni kezdett, de ezúttal nem engedtem el.
– Elég! Bármilyen hatalmuk is van ezeknek a hangoknak
feletted… engedd el! Legyél újra az a lány a viharban! Emlékezz
arra, hogy ki vagy, és hogy ki akarsz lenni! – Játszottam egy A és
D, aztán egy éles G hangot, megmutatva neki a magas és mély,
kesernyés és fanyar, édes és sós hangok palettáját. Amint
végigmentünk a skálán, még közelebb húztam magamhoz.
– Hadd vezesselek! Ne ellenkezz!
Aztán játszani kezdtem.
Néhány hang elcsúszott a húrokon összefonódott ujjaink
alatt. Mások félbemaradtak a félig elszakadt vonó alatt. De a
következő négy perc ötvenhárom másodperc alatt Pim
megengedte, hogy alámerítsem a fájdalmas zenében. Engedte,
hogy lerántsam a mélységekbe, ahol összeszedhette a fenékre
süllyedt darabkáit, melyekért egyébként egyedül soha nem lett
volna ereje lemerülni.
Leomlottak közöttünk a gátak, és csakúgy, mint a viharban,
magamban éreztem őt. Meghallottam a gondolatait. Láttam a
múltját. És olyan szinten értettem meg őt, ahová évtizedek óta
nem engedtem be senkit.
A gerince végig mereven feszült a mellkasomnak, egy
pillanatra sem lazult el vagy hódolt be, de ujjai felmelegedtek az
enyémek alatt, és már nem átkozták, hanem elfogadták a
kettőnk által létrehozott dallamokat.
Félidőben, amikor egy magas dallam után hihetetlen
mélységbe zuhant a hangszín – melyből csak úgy áradt a
melankólia és a fájdalom –, a tetőfokára hágott közöttünk a
szexuális energia. Felállt a szőr a karomon, és nem tudtam
megállni, hogy ne forduljak Pim felé, és ajkammal ne simítsam
végig a nyakát.
Összerezzent, de behajlította a nyakát, és hagyta, hogy
kényeztessem, majd lehajtotta a fejét, nehogy megcsókoljam.
Magával sodort minket a vággyal teli áramlat, ott vonaglott
körülöttünk a szex, egyre közelebb húzott minket egymáshoz,
és egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagynunk.
Nem tudtam levegőt venni.
Nem tudtam gondolkozni.
Darabokra téptek és meggyötörtek.
A dal egy életen át tartott.
A dal egy másodpercig tartott.
És amikor aztán az utolsó hang is elhalt, elengedtem Pimet, és
leejtettem a karomat. El kellett engednem, mert ha nem teszem,
akkor ott helyben megbaszom.
Eredj!
Tűnj a közelemből!
Mereven ült az ölemben. Aztán letette a lábát, súlya lassan
felemelkedett rólam. Pedig szívesen tartottam volna még az
ölemben. Csak nem most, amikor pillanatokra voltam attól,
hogy kitörjön belőlem a vadállat.
Könnycseppjeinek maradványai úgy hálózták be a
szempilláját, mint a pókháló, fonalai végigcikáztak arcán.
Vajon mióta sír?
Vágyam dühbe fordult. Minden porcikám azt ordította, hogy
töröljem le a könnyeit, és találjak módot arra, hogy kirántsam
elméjét emlékei fogságából. De hagytam, hogy maga birkózzon
meg a gondolataival. Nem erőltettem, hogy visszatérjen. Neki is
és magamnak is adtam időt arra, hogy józan eszünk
visszanyerje felettünk a hatalmat.
 Teste lassan felébredt a zene okozta kábulatból, és felállt.
Engedtem.
Egy pillanatra sem vettem le róla a szememet. Az ágyhoz
lépett, leült, és kezébe temette az arcát. A cselló hirtelen
elviselhetetlenül nehéznek tűnt a kezemben. Óvatosan letettem
a földre, és odamentem Pimhez.
Itt az idő.
Erre vártam olyan sokáig.
Most sebezhető, de nem megtört. Soha nem fog megtörni, de
most már megszilárdult a ragasztó törött darabkái között. Most
már több a bátorsága, mint a félelme.
– Beszélj hozzám!
A szemembe nézett, lassan lerázta magáról a zene okozta
szenvedést. Kihúzta magát.
Fölé magasodtam.
– Elég türelmes voltam, néma egérke – dörögtem. – Olyan
dolgokat adtam neked, amiket még senkinek. Ideje, hogy
viszonozd a szívességet.
Éles hang tört fel belőle, amikor a torkához nyúltam.
Tudtam, hogy mennyire retteg attól, hogy a torkához
nyúljanak, de nem engedtem, hogy kikerekedett, félelemmel teli
szeme bármiben is megakadályozzon. Ideje megtanulnia, hogy
akkor érek hozzá, amikor csak kedvem tartja. Ideje megbíznia
bennem, hogy azzal a rohadékkal ellentétben én nem fogom
bántani.
Ujjaim körbefonták a torkát.
– Meggyógyult a nyelved – morogtam. – Működnek a
hangszálaid. Képes vagy hangokat kiadni. Tudom, hogy igen.
Nem foglak megverni. Nem foglak kényszeríteni sem. Még csak
hozzád sem fogok érni. – Elvigyorodtam. – Az elkövetkező tíz
percben legalábbis nem. Ha viselkedsz és engedelmeskedsz,
akkor egy kicsit még kibírom, hogy ne érjek hozzád. Ha
pontosan azt teszed, amit mondok, akkor egy ujjal sem fogok
hozzád érni.
Lejjebb hajtottam a fejemet.
– Ha viszont nem teszed, amit mondok, akkor meg kell
szegnem az ígéretemet. Megértetted?
Megfeszült a nyaka, ahogy nagyot nyelt, tekintete felnyársalta
az enyémet.
– Jó. – Szétterpesztettem a lábamat, és a hátam mögé tettem a
kezemet. – Ismered a szabályokat. Kezdjük!
 MIÉRT KELL FOLYTON Egérkének hívnia?
Nincsen joga hozzá. Minden egyes alkalommal, amikor kéjes,
kegyetlen hangján kiejtette ezt a nevet, visszarepített
tinédzserkoromba, amikor semmivel sem voltam rosszabb,
mint más tinédzserek, csak éppen elképesztően naiv voltam.
Többé nem akartam naiv lenni.
Ha a férfiakról volt szó, nem voltam naiv.
Tudtam, hogy mit akar Elder. Egész végig éreztem, miközben
pokoli dallamokat idézett meg abból a szörnyetegből, amit úgy
imádott. Erekciója úgy égetett, mint egy izzó fémdarab.
De ha szexet akar tőled… akkor nem ígérte volna meg, hogy
nem ér hozzád.
A gondolat egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt, még jobban
összezavart.
– Mondd meg, mi az igazi neved!
Komolyan azt hitte, hogy csak úgy megmondom? Hogy
azonnal elfelejtem kétéves fogadalmamat csak azért, mert
eljátszott nekem egy dalt, és kiállt velem a viharba?
 Elöntött a rettegés, ahogy megérintette a nyakamat – ahogy
megcsókolta a nyakamat. Mindent megtettem annak érdekében,
hogy uralmam alatt tartsam a félelmemet, de ha arra akar
kényszeríteni, hogy beszéljek… nem hagyom, hogy megnyerje
ezt a csatát.
Én döntöm el, hogy megérdemli-e a hangomat.
És nem, nem érdemli meg. A szörnyű csellójáték után biztosan
nem.
Felálltam, és felszegtem a fejemet.
Elsötétült az arca.
– Felelj!
Karba tettem a kezemet.
Nem.
– Pim!
Ne Pimezz itt nekem!
A vihar adta erőm és szabadságom meggondolatlan
bátorsággal öntött el. A zene még mindig ott visszhangzott a
fülemben, amitől egyszerre töltött el idegesség és vadság.
Két ellentétes állapot olvadt össze félelemben,
csalódottságban és dühben.
Mennyi dühben…
Eleget játszottam már a játékait.
Eleget játszottam bárki játékait.
Mostantól én hozom a szabályokat, hallasz?
Azért jöttem ide, hogy megkeressem az a férfit, aki a
fedélzeten velem tartott. Azért jöttem a szobájába, hátha megint
megcsókol. Nem azért, hogy újra és újra a határaimat
feszegesse, és semmiképpen sem azért, hogy beszéljek.
Azért jöttem, hogy jól érezzem magam.
Erre megríkattál.
Elder pont köztem és az ajtó között állt. Ki akartam menni. El
akartam rohanni, hogy Senkinek írjak. El akartam hajítani a
bronzlámpást, mert hazugság volt, hogy teljesíteni akarja a
kívánságaimat.
Ha hatalmában lenne, akkor képes lett volna semmivé
foszlatni az érintés, csók és szex iránt érzett undoromat. Akkor
nem jéggé fagyva, hanem vágytól égve állnék előtte. Akkor
megolvadnék attól, hogy a farka az ölemhez ér, nem pedig
megfagynék.
Azt hittem, hogy jobban fogom érezni magam, hogy már
hetek óta vele élek. Azt ígérte, hogy meggyógyít.
Hazug vagy.
Felálltam, és előreléptem egyet.
Végeztem!
Összehúzta a szemét, de mozdulatlanul nézte, ahogy teszek
még egy lépést előre. Majd még egyet. Szorosabbra fontam
magam előtt a karomat, mintha így képes lennék megóvni
magamat, bármi is vár rám.
Egyre közelebb értem hozzá, és már beléptem személyes
terébe. Azt terveztem, hogy kikerülöm, és még mielőtt
megszeghetné az ígéretét, hogy nem ér hozzám, és nem
kényszerít beszédre, kirohanok az ajtón.
– Mit művelsz? – suttogta, arcán árnyak suhantak végig.
Szemöldöke dühös, fekete vonal, haja kusza tincsek káosza volt
a szenvedélyes csellójáték után.
Elmegyek.
Néhány lépés, és összeér a mellkasunk. Néhány lépés, és
félrelökhetem, és kirohanhatok az ajtón.
Tekintetem közte, az ajtó és az átkozott cselló között ugrált.
Még az sem érdekelt, hogy amikor először kényszerített arra,
hogy itt maradjak, korántsem volt olyan vészes a dolog, mint
ahogy elképzeltem. Ezúttal – hogy ujjaim alatt éreztem
megszületni a hangjegyeket – úgy éreztem, hogy minden dallam
Alrik korbácsa.
A hányinger ágyúgolyóként nyomta a hasamat.
Még két lépés, és összeér a testünk. Kinyújtott nyakkal
bámultam az ajtót.
Csak engedj elmenni!
Elder nem moccant.
– Ülj le, Pim! Még nem végeztünk.
De igen.
Nem kérdőjeleztem meg a vágyat, hogy megüssem, hogy
bántsam. Egyáltalán nem irányítottam a testemet, a kezem
magától emelkedett fel, és lökte őt hátra.
Tűnj az utamból!
Hátrahőkölt, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. A levegő
recsegett dühe alatt.
– Tényleg ezt akarod? – Hangját megremegtette az erőszak.
Mit? Elmenni?
Igen, engedj el!
Hiába figyelt meg olyan éles szeműen és hiába értett meg,
fogalma sem volt, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Vajon
azt hitte, hogy helyrehozott? Hogy a csellója valami varázslatos
eszköz, ami hipp-hopp meggyógyított?
Ez nem így működik!
Nem akarok beszélni veled!
Azok után semmi esetre sem számíthat bensőséges
társalgásra, hogy az egyik pillanatban még zsebtolvajlás közben
flörtöltünk, a másikban meg már zenével akart elpusztítani.
Nem csevejre vágyik.
Hiszen elolvasta a titkaidat, emlékszel?
A harag olvadt viaszként áramlott az ereimben.
Semmi másra nem vágytam, mint hogy eltűnjek innen, és
megszűnjön végre a bizsergés a véremben, amit Elder forrósága
okozott, és a rettegés, amit meg az átkozott dallamai.
Előreléptem, és újra felemeltem a kezemet.
– Ha még egyszer meglöksz, akkor viselned kell a
következményeket, Pim.
Ez elég figyelmeztetés kellett volna legyen ahhoz, hogy leüljek
az ágyra, és veszteg maradjak. Hogy kinyissam a számat, és
kieresszek rajta akár csak egyetlen szót is. De más
engedetlenségemet is elnézte már. Mi okom lenne azt hinni,
hogy ezúttal másképpen lesz?
Nem játszottam meg magam. Tényleg el kell tűnnöm innen.
Méghozzá azonnal.
Te pedig az utamban állsz.
A fogamat vicsorgatva, minden létező erőmet beleadva, újra
meglöktem. Hátratántorodott, a szeme egy pillanatra
csodálkozva tágult ki, majd azonnal halálos feketévé vált, ahogy
látta, hogy az ajtó felé indulok.
Szabadság.
Már nem állt az utamban. Megtettem. Készen álltam a
távozásra. Már csak annyi a dolgom, hogy átlépjem a küszöböt,
visszamenjek a szobámba, és elfelejtsem ezt az egészet.
Három lépést tudtam megtenni, aztán elkapta a csuklómat.
– Figyelmeztettelek, Pimlico. Kurvára figyelmeztettelek, hogy
ne merj meglökni.
Megpördített, és a mellkasához húzott.
– De te nem engedelmeskedtél, én pedig kurvára nem bírom
ezt tovább.
Lecsapott az ajka, és az enyémnek ütközött. Feltépte vele a
számat, és mélyen megcsókolt. A gyomrom egyszerre rándult
össze a rettegéstől és a hőtől, miközben a karjaiban vergődtem.
Ez a csók más volt.
Ez a csók igazi volt.
Az előző csókjai ócska hamisítványok voltak csupán. Elder
éppen ezt a pillanatot – a pillanatot, amikor ideges és szétszórt
voltam – választotta arra, hogy felfedje, ki is lakozik igazából a
maszkja alatt.
Csókjából csak úgy áradt az erőszak.
Erőszak, melyet jól ismertem. Veszély, mellyel két évig
tápláltak, és erőszak, melyet hosszú ideig szívtam magamba. A
testem azonnal reagált is rá. Lezárta kapuit, megmerevedett, és
felkészült a védekezésre. Annak ellenére, hogy valami furcsa
történt. Az idegen érzet, melynek magja kicsírázott bennem,
amióta Elder birodalmában ébredtem, most kivirágzott.
Bár nem akartam, testemet újra elöntötte az a nedvesség, ami
Marokkó forró utcáin.
Gyűlöltem, hogy két nő élt bennem. Két külön személyiség,
melyek másban reménykedtek, másról álmodoztak, és más
kívánságokat suttogtak.
A szájában ficánkoló férfinyelv taszította Pimlicót. Meg akarta
harapni, és el akart menekülni. Minden rezzenése megsebezte,
és a sebek örökre beléégtek. Sohasem fogja élvezni a szexet,
mert erőszakos módon vezették be a vágy világába, és túl sok
traumát szenvedett el ahhoz, hogy fel tudja dolgozni.
De ott volt Tasmin.
Tasmin, aki élvezte, amikor a tapasztalatlan fiúk esténként
megérintették a testét. Tasmin, aki a kéj világában még szűznek
számított. Tasmin, aki fokozatosan megtanulta, hogyan szerezze
vissza az irányítást. Tasmin, akiben pislákolni kezdett az erő
lángja, és aki nem csak eltűrte Elder csókját, hanem élvezte is.
A testem megmerevedett, aztán elernyedt. Harcolt, majd
megadta magát.
Elder pedig nem állt le. A nyelve mélyen hatolt a számba, és
táncra hívta az enyémet. Nem tudtam eldönteni, hogy azért
mozgattam a sajátomat, hogy harcoljak vele, vagy hogy újabb
táncba hívjam.
Fájt az érintése, de ezúttal kétféleképpen. A félelem és
kényszerítés harapásait már ismertem, de uralkodásának tüze
és hője ismeretlen volt számomra.
Kezével átfogta a tarkómat, és még erőszakosabban csókolt.
Egy részem el akart menekülni, a másik azt akarta, hogy
magához láncoljon, hogy biztonságban érezhessem magam az
irányítása alatt.
Sajogni kezdtek az ajkaim. Agyam mosógépbe hajított origami
hajóvá változott.
– A kurva életbe Pim, én… nem tudok leállni.
Kisöpörte alólam a lábamat, majd a karjaiban tartva térde
ereszkedett. A szája egy pillanatra sem hagyta magára az
enyémet, harapott, csípett, és arra kényszerített, hogy
befogadjam azt a szenvedélyt, amit oly sokáig tartott vissza.
És rájöttem, hogy rengeteget tartott vissza.
Felnyögtem, amikor széthúzta a köntösömet, hogy felfedje a
mellemet. A hűvös levegő körbenyalta a mellbimbómat.
Azonnal megkeményedett.
Pim felsikoltott.
Tasmin felnyögött.
Az agyamban pattanásig feszültek a kötelek.
Keze érzékeny húsomra tapadt. Rémálmaim villanásai azzal
fenyegettek, hogy maguk alá temetnek. A rettegés, mely amiatt
öntött el, hogy talán ez lesz az a pillanat, amikor Elder Alrikká
változik, azt üvöltötte, hogy zárkózzak lelkem védőburkába, és
maradjak is ott, míg vége ennek az egésznek.
De Tasmin belekapaszkodott az érzésbe. Hátravetette a fejét,
és igent mondott az életre.
Az érintése nyomán sistergő furcsa, kéretlen, olvadt vágy
végigperzselte a testemet, és megakadályozta, hogy kitörjek a
szorításából. Életemben először vágyat éreztem dühöm súlya
alatt.
Pim elveszítette erejének egy darabkáját. Tasmin azonnal
lecsapott rá.
Elder mit sem törődött belső harcommal. Fogalma sem volt
róla, hogy milyen hatással van rám, és hogy mennyire
megmérgezte és szétszabdalta az elmémet.
Most az egyszer nem én jártam a fejében. Nem foglalkozott
azzal, hogy milyen messzire mehet el. Teljes mértékben a
démonai bűvöletébe került.
– Egek, mennyire akarlak…
Szavai szétfeszítették a számat, nyelvével lenyomta őket a
torkomon. Aztán a sarkára ült, kirántotta az övet a köntösből, és
széttárta. A puha anyagnak esélye sem volt a vérében zubogó
őrülettel szemben. Abban a pillanatban, ahogy széthúzta a
köntösömet, ráültetett a combjára, és matatni kezdett a
nadrágjával.
Bütykei végigsiklottak a belső combomon, és megérintették
közöttük a nedves forróságot.
Pimlico zokogni kezdett, és könyörgött, hogy legyen már vége.
Tasmin megmerevedett, és egy pillanatra átadta magát Pim
rettegésének.
A vágyat rettegés váltotta fel attól, ahogyan Elder a testemen
játszott. Most én voltam a csellója. A gerincem volt a hangszer
nyaka, a melleim a húrok. Egyszerre játszotta a kéj és az
erőszak dallamait.
Kézfeje újra végigsimított a lábaim közt.
Megfeszült a testem, holott valami mélyen bennem elérte az
olvadáspontot. Fogalmam sem volt róla, Elder mit művel, vagy
meddig fog elmenni, de minden, amire tanítottak, azt sikoltotta,
hogy készítsem fel magam a szexre. Testem minden porcikája
tudta, hogy ilyenkor magába kell zárkóznia. Fájdalmasan
érzékennyé váltak, és minden érintést olyan élesen éreztek,
mintha egy kést húztak volna végig a testemen.
Mély moraj kelt életre Elder mellkasában, mozdulatai
felgyorsultak és dühössé váltak. Ujjaiból pokoli hőség áradt a
húsomba.
Összerándult az alhasam, amikor lehúzta a nadrágját.
Farkának látványa megrémített, és mint mindig, a testem most
is beindította lezárási protokollját.
Pim és Tasmin újra eggyé olvadt. Egyikük sem akarta azt, ami
most következik. Nem így. Nem ilyen hirtelen.
Elder azonban nem vette észre, hogy remeg a lábam és a
karom rángatózik. Túlságosan elnyelte a kéj, hogy észrevegye.
Ne… állj!
Ujjai befurakodtak a combom közé, kettő megtalálta a
forróságomat, és belém hatolt.
Elder felmordult, és Pim szárazsága és merevsége ellenére
Tasmin mindnyájunkat sikamlós és nedves fogadtatásra
kárhoztatott.
– A kurva életbe, sosem hittem volna, hogy egyszer benned
leszek – nyögte Elder, aztán behajlította az ujjait, és még
mélyebbre hatolt.
Elakadt a lélegzetem, amikor kihúzta az ujjait. Aztán a
csiklóm körül kezdett körözni. Menekülni akartam, de elmém
horgonyt vetett.
Minél tovább simogatott, a testem egyre inkább arra jutott,
hogy sutba dob mindent, amit eddig ismert, és beadja a derekát.
Túl nehéz volt már harcolni. Túl fárasztó.
Elmém száguldó káosszá változott. Vérem zubogva forrt.
Valami kemény gömbölyödött össze a gyomromban, halkan
suttogva az ereimen át.
Nem számított, hogy ellenzem, ami történik. Nem számított,
hogy lelkileg még nem készültem fel. A testem virágba borult az
érintése alatt. Lágy mozdulatait nem fájdalmas büntetésként
éltem meg, hanem mennyei élvezetként. Elmém egy sarokba
húzódva remegve zokogott, a testem viszont cseppfolyóssá vált
az erotikus hőségben.
Elder felnyögött, ahogy ujjai újra belém csusszantak és
megtöltöttek.
Kellemes borzongás futott végig rajtam.
Néma sikolyra tátottam a számat.
Ajkának tüze a számról a fülemre lobbant át, magasabbra
emelt, és alám csúsztatta a lábait.
– A kurva életbe, Pim!
Egy pillanatra sem ért a szőnyeghez a testem. Egy pillanatra
sem engedett el. Az ő keze irányított, mozdulatában mégis ott
lappangott a törődés.
Én pedig erre igyekeztem összpontosítani, nem pedig arra,
hogy hol vannak az ujjai. Igyekeztem arra gondolni, ahogy
nevetett, amikor elloptam a tárcáját. Nem súlyos, kéjjel teli
levegővételére a fülemben.
– Engedd el… a rohadt életbe, engedd már el! – Mélyebbre
nyomta az ujjait. – Élvezz engem úgy, mint ahogy én élvezlek
téged!
Ívbe görbült a gerincem, és valami, amit a Negyedéves
Szépségvásár óta mélyen elzártam magamban, most a felszínre
tört. Minél tovább szorított Elder keze, minél közelebb került
hozzám a farka, annál inkább gyengült a lelkem zárja.
Mintha csak földrengés rázta volna meg, repedések és
hasadékok nyíltak a lelkemen.
Gyűlöltem, hogy ilyen instabillá váltam a kezei között.
Hogy nem tudtam, mi van fent, mi lent, és mi körülöttem.
Menekülni akartam, de görcsösen kapaszkodtam a vállába. És
amikor kihúzta belőlem az ujjait, és megragadott, hogy még
magasabbra emeljen, elvesztem.
Többé nem gondolkodtam.
Katatón, zsibbadt állapotba kerültem, miközben tűzijáték
rakétává váltam, aminek égő gyufát közelítenek a kanócához.
Két hatalmas szélsőség. Egyetlen eseményben.
 – Kurvára kellesz! – Lábai remegve mozdultak, ahogy a farka
fölé emelt. Nadrágja lecsúszott a combjára. Mindkettőnk előtt
falakat emeltek a ruhák, börtön volt testünk számára, miközben
engem még saját elmém félelme is rabul ejtett.
Feljebb ült, és lassan magára engedett.
Nem tudtam harcolni.
Nem tudtam beszélni.
Nem tudtam levegőt venni.
Nem tudtam mást tenni, mint előrehajolni, és hagyni, hogy a
testem – melyet több évnyi erőszak pallérozott – könnyedén
magába fogadja vastag és hosszú farkát. Nem volt akadály. Nem
volt tagadás. A nedvességem miatt a behatolás nem fájt,
könnyen csúszott.
Teljes erőmből beleharaptam a vállába, miközben lassan
összekapcsolódtunk, és a lelkem kapuját tartó lakat
szétrobbant.
Állatias nyögéssel tépett darabokra, hangjára leomlott a
védelmi vonalam. A romok alatt Pimlico véresen kapkodott
levegőért, miközben Tasmin diadalittasan, újult erővel lépett ki
a porfellegből.
Elmém csatatere elcsendesedett, Elder pedig győzedelmesen
merült el bennem.
Ösztönös kéjjel mordult, majd megemelte a csípőjét, hogy még
mélyebbre hatolhasson.
– Egek, Pim!
Sohasem éreztem még magam ennyire kitöltve, ennyire
elnyelve.
Ekkor eredtek meg a könnyek.
Végtelen, fekete könnyek.
A könnyek sírásba fordultak, a sírás reszketésbe, ami végül
eljutott Elder tudatáig a szex gomolygó ködén át.
Azonnal megmerevedett, és eltolta a fejemet, hogy a
szemembe tudjon nézni. Farka megrándult bennem, arcát
undorral teli gyűlölet torzította el.
– A kurva életbe! – Átölelt, és úgy csókolta meg a fejem búbját,
mintha egy rémálomból felriadt kislány lennék. – A kurva
életbe, mit tettem?
Vigasztalásának ellentmondva a farka újra és újra
megrándult bennem.
– A kurva életbe Pim, sajnálom. Én… én… a kurva életbe.
Összeszorította a fogát, és maga alá húzta a lábát, hogy talpra
állítson.
Nem viseltem volna el, hogy csak így eldobjon, miután
mindenemet elvette. Bele kellett kapaszkodnom valamibe.
Előrevetettem magam, levegőért kapkodva fuldokoltam a
könnyeimben, és alámerültem éveken át visszatartott
érzelmeimben.
Szükségem volt a karjaira, különben belepusztultam volna.
Most, hogy mindent lerombolt körülöttem, szükségem volt rá,
hogy magához öleljen.
Senkim sem maradt.
Még saját magam sem.
Elder szorosan ölelt. Újra csókot lehelt a fejemre, és úgy
ringatott, mint egy újszülöttet. Nem próbált lehúzni magáról,
vastagsága együtt lüktetett nehéz szívverésével, miközben
mindkettőnket elárasztott gyászkönnyeim áradata.
Sosem hittem volna, hogy a szex jelenti majd a megoldást.
A szex időtlen idők óta az ellenségem volt, és kizártam az
elmémből.
Őt azonban nem tudtam.
Nem tudtam kizárni a gondolatot, hogy bár akaratom
ellenére tett magáévá, a testem örült ennek.
Az idő minden jelentése elveszett, ahogy ringatott és a
fülembe suttogott, és hagyta, hogy könnyeim feloldják a
lelkemet.
Egyre jobban fájt a csípőm a póztól. A puncim összeszorult a
betolakodó körül. Szemem előtt elhomályosult a világ. Ő
azonban még mindig kőkeményen uralkodott bennem.
Ekkor megszűntem Alriké lenni.
Már Elderé voltam.
 ELDER

MÉGIS MI A FASZT hittem?

Hogy engedhettem meg magamnak, hogy teljesen elveszítsem
az önuralmamat? Évekig sikerült ellenállnom felelőtlen
megszállottságomnak, erre most megtettem a lehető
legrosszabb dolgot.
Pim ott csüngött rajtam, és úgy nyöszörgött, mintha meg
tudnám menteni attól a borzalmas dologtól, amit tettem.
Gyűlöltem, hogy megengedte, hogy még azok után is én legyek a
megmentője, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint akiktől
elloptam őt.
– Semmi baj. – Végigsimítottam a haját, és minden
alkalommal megcsikordult a fogam, amikor összerezzent a teste
a farkam körül. – Sajnálom. A kurva életbe, annyira sajnálom.
Erre nem vagyok képes. Önuralmam a végéhez közeledett. El
kell adnom őt, vagy egyszerűen csak szabadon kell engednem.
Erre nem vagyok képes.
 Kit érdekel, hogy tudja, ki vagyok, és elég bizonyítéka van
ahhoz, hogy rám küldje a rendőrséget? Most az egyszer azt kell
tennem, ami helyes, ez pedig az, hogy szabadon engedem.
– Pim… semmi baj.
A gondolat, hogy visszaadom a szabadságát, megnyugtatott
kissé. Ha segítek neki összeszedni széttört darabkáit, akkor a
ma éjszaka után soha többé nem kell látnia.
Remegő levegőt vettem.
– Ülj fel, hogy… hogy… – Hogy mi? Kihúzzam? Abbahagyjam?
Ne erőszakoljalak tovább?
Meghajoltam a szó súlya alatt.
Pim még szorosabban ölelt, válla úgy esett előre, mintha
elfújná a szél, ha elengedem. Sajogtak fogának nyomai a
vállamon, lecsorgott rajta valami, valószínűleg a vérem.
A kurva életbe, ha ezzel visszafizethetem a károk egy részét,
amit benne tettem, akkor vérezzek csak.
Nem csoda, hogy elhagyott a családom.
Igazuk volt.
Nézzenek csak rám.
Tényleg szörnyeteg vagyok.
A karjaimban tartani őt volt a legnehezebb dolog. El akartam
engedni. Teret akartam adni neki. De ha a vezeklésemhez az
kell, hogy életem végéig a karjaimban tartsam, akkor ám
legyen.
Nem fogom siettetni.
Miközben a sírását hallgattam, igyekeztem elérni, hogy
lelankadjon a farkam. Nem ment. Hiszen éppen az ereje izgatott
fel annyira. És most is a könnyei végett pattantam el.
Úgy tűnt, ez jelenti a véget. Mindent tönkretettem.
Bebizonyítottam neki, hogy szart sem érnek az ígéreteim, és
jogosan nézett rám gyanakvással és vádlón. Igaza volt, amikor
azt hitte, hogy egy nap úgyis bántani fogom. Mert mégis mi a
faszt művelek éppen?
Akarata ellenére vagyok benne. Valami olyasmit vettem el
tőle, amit még nem állt készen ideadni. Elveszítettem az
önuralmamat. Már megint.
 Teltek a percek, de nem engedtem el.
Minden percnyi érintés ajándék volt azok után, amit vele
tettem. A gondolat megbénított.
Aztán lassan elhúzódott.
Arra számítottam, hogy feláll, és kihúzza magából a farkamat.
De aztán két kezébe vette az arcom. Tekintete az enyémet
kereste, mintha csak meghallotta volna a bánatomat és a
megbánásomat.
Ujjai gyengéden simították végig állkapcsom vonalát.
Könnyek hullottak ki lelkének szörnyű ürességéből.
Összerándult a gyomrom.
– Mi az? Mit tehetnék? Mondd el! Bármit megteszek, amit
csak akarsz.
Erőteljesebben ragadta meg az arcomat. Szólásra nyitotta a
száját.
Szólásra.
Elállt a lélegzetem, a fülemben lüktetni kezdett a vér.
Nagyot nyelt, az összpontosítástól összeszaladt a szemöldöke.
– El…
Szétrobbant a szívem. A farkam a kétszeresére duzzadt. Ha
nem épp most tettem volna a magamévá, akkor megcsókoltam
volna, és csak csókoltam, és csókoltam volna.
Megerőltette nem használt hangját, és befejezte:
– Elder.
A nevem.
Első szava a nevem volt.
A hangja volt minden, amire csak vágytam. Dallamos, tiszta,
nőies.
El akartam élvezni. Kétségem sem volt afelől, hogy ha édes
hangján megparancsolná, hogy élvezzek el, megtenném.
Mély levegőt vettem, hogy válaszoljak, de két ujját az ajkamra
tette, és ingatni kezdte a fejét. Köhögni kezdett, összehúzta a
szemét a fájdalomtól.
Engedelmeskedtem, és nem szólaltam meg.
Kicsit feljebb ült. Puncija eszelős hővel sugárzott a farkam
körül. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne ezzel
foglalkozzak. Fogalma sem volt, milyen nehéz mozdulatlannak
maradnom, és nem előrelökni a csípőmet, miközben az
ösztöneim ezt ordították.
Letörölte a könnyeit, és zihálva újra megszólalt:
– Bántottál…
Egek!
Elhúztam a fejem, az ujjai pedig lecsúsztak a számról.
– Tudom, a kurva életbe, tudom! Annyira sajná…
Ezúttal egész tenyerét a számra tapasztotta.
– Tudom. – Köhögött és nyelt, lassan szoktatva hozzá magát a
beszédhez. – Bántottál, de előtte megmentettél.
Kitágult az orrlyukam, és beleőrültem a vágyba, hogy
elvegyem a kezét, és válaszoljak.
Megnyalta az ajkát.
– Megmentettél, és ezért örökk… örökké hálás leszek, de…
Elder… – Tekintete összekapcsolódott az enyémmel, szeméből
újabb könnycseppek buggyantak ki. – Hol voltál két évvel
ezelőtt?
A Mars és a Vénusz egyszerre zuhant a Földbe, összepréselve
a mellkasomat és szétzúzva a szívemet. Aszteroidák süvítettek
át az égen, felrobbantották a belső szerveimet, és egy akkora
lyukat égettek belém, amit még a sárkányom sem lenne képes
őrizni.
Hol voltál két évvel ezelőtt?
Azonnal megértettem.
Éreztem, ahogy szétszakadnak a szerveim, és véres
cafatokként lógnak bennem.
Sírása áttört az erején. Teste reszketni kezdett a farkamon,
úgy szeretkeztünk, hogy minden fájdalmát átadta nekem.
Leejtette a számról a kezét, és újra összekucorodott a
mellkasomon. Édes, évekig elzárt hangja billogot égetett a
bőrömbe.
– Hol voltál két évvel ezelőtt?
Körme a hasamba vájt.
– Hol voltál, amikor megölt?
A vállamba harapott.
 – Hol voltál, amikor eladott?
Ökölbe szorult a keze, és megütött.
– Hol voltál? – Újra megütött.
– Hol voltál? – Újra, még erősebben.
– Hol voltál? – Teljes erejéből püfölni kezdett.
– Hol voltál?
– Hol voltál?
Hol.
Voltál.
Én pedig nem tudtam mást tenni, csak ültem ott a testével
körülvéve, kihűlve, összetörve.
Szótlanul.
Erőtlenül.
Megsemmisülve.
 LEJÁTSZÁSI LISTA

Twenty-One Pilots – Heathern

Counting Crows – Colorblind
Imagine Dragons – Demon
MSMR – Bones
Idina Menzel – Defying Gravity
Muse – Time is running out
Paramore – Last Hope
Taylor Swift – Safe and Sound
Throne – Bring me the horizon
Muse – Hysteria
 A SZERZŐRŐL

Mindig is az volt az álma, hogy főállású író lehessen. Pepper

Winters már több díjat is bezsebelt legjobb sötét románc,
legjobb BDSM-sorozat és legjobb főhős kategóriákban. Az
iBooks többszörös bestsellerese, több zsánerben is listavezető:
erotikus románc, feszült románc, kortárs fikció és erotikus
thriller. Pepper Winters eddig húsz könyvet adott ki, és az
elmúlt három évben huszonnyolc alkalommal kapaszkodott fel
a bestsellerlistákra.
Pepper Winters hagyományos módon és magánkiadásban is
megjelenteti a könyveit.
Ami a magánéletét illeti, tizenhat év után újra elkezdett
lovagolni, és immár egy gyönyörű fekete paripa tulajdonosa, aki
a Sonny névre hallgat. Az egykori versenyló ma már csak üget,
díjlovagol és díjugrat. Ha Pepper nem ír, akkor lovagol.
Életében még egy férfi tölt be fontos szerepet, férje, és egyben
legjobb barátja, akivel első látásra egymásba szerettek. Férje
soha nem kérte meg a kezét, és tulajdonképpen egy fogadás
miatt házasodtak össze, de tizenegy év és számtalan kaland
után nem csoda, hogy ontja magából a romantikus regényeket,
hiszen ő is egy tündérmesében él.