Barbara Parker

A FÉLELEM
CSAPDÁJÁBAN
zaklatás életre-halálra

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Barbara Parker: Suspicion of Betrayal
Penguin Group, 1999
Penguin Putnam Inc., 375 Hudson Street, New York,
New York 10014, USA

Copyright © Barbara Parker, Inc., 1999

Hungarian translation © Babits Péter, 2008

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely
formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle
kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000

e-mail: info@alexandra.hu

www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Pais Otília
A kiadványt Bíró Péter (Médiaprint Kkt.) tördelte
A borítót Müller Péter tervezte
 Az út, amelyre a miami ügyvédnő, Gail Connor
lépett, egyre nehezebbé és szövevényesebbé válik.
Miután eljegyezte a kiváló ügyvéd, Anthony
Quintana, Gail egyszerre próbál megfelelni a
magánéleti és szakmai kihívásoknak, ám ekkor
hirtelen veszélybe kerül minden, amit valaha is
fontosnak tartott – valaki zaklatni kezdi.
A hang a vonal túlsó végén nyilvánvalóan mindent
tud róla, majd megérkezik az első fehér boríték is,
benne egy fényképpel. Ezt követi a második, majd a
harmadik fenyegetés. Nincs se követelés, se
magyarázat – a képeket csupán primitív rajzokkal
rondítják el, és valamennyi erőszakosabb,
obszcénabb az előzőnél. A rendőrség vizsgálni kezdi
az ügyet, és a gyanú Gail volt férjére terelődik.
Ahogy a láthatatlan hurok feszülni kezd
valamennyiük körül, Gail és tízéves kislánya
tehetetlen célpontjává válik egy vérbosszúnak, míg
végül a rejtőzködő gyilkos indítékai is napvilágra
kerülnek…
Miközben Gail őrlődik vőlegénye, gyermekének apja
és halálos ellensége között, a cselekmény
hullámvasútként száguld az egyre váratlanabb
fordulatok felé. Feltárulnak az igazságszolgáltatás
bugyrai és a lélek sötét mélységei, ahol semmi sem
fekete-fehér, ahol a szenvedélyek és az indulatok
tüzesen izzanak, Barbara Parker pedig mesterien
bonyolítja egyre tovább a szálakat.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, most is sok segítséget kaptam e történet

megírásához. Ezúton is köszönetet szeretnék mondani
Adele Blackmore, Laura Fabar, Milton Hirsch, Eric Cohen
és Richard Cahan ügyvédeknek. A szereplőkkel
kapcsolatos meglátásaiért köszönet illeti Norman Powellt,
Merry Habert, Rick Davidet, Patti Neillt és Andrea Lane-t.
A részletekért, amelyek nélkül egyetlen történet sem lehet
hiteles, Jorge és Mary Hoeber Miliannek, Dave Gilbertnek,
Jerry Reichardt-nak, valamint Harry Colemannek vagyok
hálás. Csodálatos nővérem, Laura ez alkalommal is kitett
magáért.
 ELSŐ FEJEZET

Mint mindenkinek, Gailnek is nemegyszer volt része

rosszindulatú hívásokban, de olyan még nem fordult elő
vele, hogy a vonal túlsó végéről a felismerhetetlenségig
elváltoztatott hangon ribancnak nevezzék, majd közöljék
vele, hogy meg fog dögleni. Ma éjjel ennek is eljött az ideje,
bár ez inkább idegesítette, mintsem felzaklatta. Egy
harmincnégy éves peres ügyvéd nem az a fajta, akit
könnyű megrémiszteni. Már azt is tudta, hogy ki a tettes –
a tizennégy éves srác a szemközti házból, akit nemrég
elzavart a kertjéből. A kölyök a kis kerti házba járt
bagózni, s ami még rosszabb, Karen és két barátnője is
vele tartott. Pedig Karen még tizenegy sincs.
Gail később azon is eltűnődött, hogy talán csak azért
ennyire indulatos, mert rövid időn belül ilyen sok változás
állt be az életében. Elvált egy férfitól, beleszeretett egy
másikba. Kilépett az ügyvédi irodából, hogy saját karrierbe
kezdjen. Aztán beköltözött ebbe a vén házba, ami
valósággal az őrületbe kergette. Közel egy hónapja lakott
itt Karennel, de még nem sikerült hozzászoknia a gerendás
mennyezetekhez és vaskos falakhoz, a második emeletre
kígyózó keskeny lépcsősorhoz vagy az óriási
gáztűzhelyhez, amely dühösen fújtatott, valahányszor
életet próbáltak lehelni bele. A vécék felbugyogtak, a
légkondicionáló sziszegett. A megvetemedett ablakokat
csak félig lehetett becsukni – kintről kellett megtolnia,
amíg Karen a helyére nem akasztotta a kart. Nagyobb
esőzések idején így is törülközőt tettek az ablakpárkányra.
Azzal próbálta vigasztalni Karent, hogy igazi kalandban
van részük. Karen ilyenkor karba tette a kezét, és az égre
emelte a tekintetét. Pedig Gail anyja figyelmeztetett a
veszélyre, hogy túl hirtelen akarja kiszakítani a lányát
megszokott környezetéből. Így utólag már belátta az igazát,
de nem tudta, mit tehetne. Annak érdekében, hogy Karen
jobban érezze magát, megengedte, hogy hazahozzon egy
kiscicát a menhelyről – egy fekete-fehér nőstényt, akit
Missynek hívtak. A kis házi kedvenc eddig kétszer hányt
Gail hálószobaszőnyegére, egyszer pedig levizelte Anthony
legjobb zakóját.
Eleinte úgy gondolták, hogy az esküvő után egy frissen
festett és kicsinosított otthonba költöznek, vadonatúj
konyhával és lakkozott tölgyfa padlóval. Karen még meg is
tervezte a saját hálószobáját. Ám ekkor, alig egy héttel
azután, hogy piacra dobták a régi házukat – abban a
hitben, hogy hónapokba telhet vevőt találni egy brazil pár
felajánlotta a teljes vételárat, amennyiben egy héten belül
átadják nekik az ingatlant. Gail nem akarta elveszíteni a
vevőket, ezért azonnal tárcsázta a költöztetőket, akik
valamennyi holmijukat áthordták a Miami déli részén álló
modern társasházból ebbe az 1927-ben épült Coconut
Grove-i műemlékbe, ahol a hézagos tetőcserepek között
mindenféle gyomok nőttek, és a sövényt évtizedek óta nem
nyírták.
Arra számított, hogy a felújításhoz legfeljebb két-három
hétre lesz szükség, ami nem borítja fel a teljes
időbeosztását. Tévedett. A munkások, akik csak elvétve
beszélték az angolt, jöttek, amikor kedvük tartotta, viszont
hihetetlen összegeket számláztak ki. A festést el sem
kezdhették, amíg az ács nem végzett, az ácsnak pedig meg
kellett várnia a vízvezetékszerelőt. Az esküvőre két hónap
múlva kerül sor, de lelki szemei előtt már látta a
legrosszabbat: a hazatérést a nászútról. Anthony
gyengéden a karjába veszi, átlép vele a küszöbön – majd
mindketten belezuhannak a padlón tátongó hasadékok
egyikébe.
Aznap, amikor Gail éjjel a rosszindulatú hívást kapta,
csütörtök volt, június közepe. Anthony hivatalosan még
mindig a Key Biscayne-i házban lakott, tizenöt
mérföldnyire tőlük, de munka után gyakran átjött. Ezen az
estén egy csemegeüzletnél is megállt. Felnyitotta az
eldobható alumíniumtepsit, megmutatta Karennek, aki
neki háttal ült a konyhaasztalnál, és karba tett kezére
fektette az állát.
– Nézd, lasagne.
– Pfuj.
– Quépasa, mamita?
– Utálom a gombát.
– Karen! – Gail csípőre tett kézzel fordult felé. – Ha nem
tudsz rendesen viselkedni, legjobb lesz, ha felmész a
szobádba.
– Remek. Akkor majd szépen éhen halok.
Gail a távolodó alak után kiáltott:
– És fürödj meg! Nemsokára felmegyek, hogy
ellenőrizzem.
– Ne fáradj. Úgyis halott leszek! – Karen felkapta a
kismacskát, aki egy gumilabdával szórakozott az asztal
alatt. A lány léptei végigdübörögtek a lépcsőkön, majd
néhány pillanat múlva becsapódott egy ajtó.
– Sajnálom – sóhajtott fel Gail. Küszködve kiszabadított
egy fiókot, hogy evőeszközöket halásszon elő a tálcából. A
szekrények dióutánzatú bútorlapokból készültek, a
konyhagépek pedig avokádózöldben pompáztak. A felújítás
során mindnek mennie kell – mihelyt eldöntik, mi kerüljön
a helyükre. Anthony felé nyújtotta az evőeszközöket;
három párat, arra az esetre, ha Karen meggondolná
magát.
A férfi még most is értetlenül meredt maga elé. Oda,
ahol nemrég még egy vékony, barna hajú kislányt látott,
olyan óriási farmerben, amely a földet söpörte.
– Mi a baja Karennek? Valamiért haragszik rám?
– Nem, rám haragszik. Azt mondtam, nem mehet el
játszani... bocsánat, lógni Jenniferrel és Lindsay-vel.
– Que va. Mindjárt besötétedik – A férfi összeráncolt
homlokkal nézett fel a mennyezetre. Odafent dübörögni
kezdett a zene, épp csak annyival a tűréshatár alatt,
nehogy bárki is felmenjen, és lehalkíttassa.
– Ne is figyelj rá! – legyintett Gail. – Nemsokára
tizenegy lesz, és úgy hallottam, minden lány
keresztülmegy ezen, amint eléri a pubertáskort. Ez a
fejlődés természetes folyamata. Legalábbis azt hiszem.
– Á, igen. Az utálatos kor – mormolta Anthony maga
elé.
Gail elfintorodott, azután betette melegedni a lasagnét
a sütőbe, és nekiállt a salátának. Egy mozdulattal friss
zöldséget varázsolt elő egy műanyag zacskóból, hintett rá
néhány szem diót és koktélparadicsomot, majd az egészet
megszórta gorgonzolával. Erre került a borecet, persze
nem valami közönséges fajta, hanem Chef Alan ötdolláros
márkája. Mint minden ügyvéd, Gail is tucatnyi olyan
receptet ismert, amely alapján tíz perc alatt emészthető
vacsorát tudott készíteni. Persze sokat segített, ha valaki
gondoskodott a főfogásról.
Anthony két poharat vett elő a faliszekrényből.
– Mit kérsz inni?
 – Csak egy kis bort. Erősebb italtól csak elálmosodnék,
és még szeretnék dolgozni egy ügyön. – A borospoharak ott
lapultak valahol a nappaliban egymásra hányt
kartondobozokban. A férfi fehérbort töltött az egyik
vizespohárba, és sötét rumot a másikba.
– Az irodámban futottam volna át az aktát, ha a szerelő
fel nem hív. Igaz, hogy száz dolláromba került, de legalább
megcsinálta a mosogatót. Egy műanyag játék macska
szorult a lefolyóba. Ne kérdezd, hogyan.
Anthony összekoccintotta a poharát az övével.
– Salud.
Gail hálásan kortyolt bele az italba, majd áthajolt a
pohár felett, hogy megcsókolja a férfit.
– Köszi. És egészségedre, mi cielo. Már két napja nem
láttalak. Tudod, elgondolkodtam a dolgon. Vajon a
titkárnőd őszinte hozzám, amikor azt mondja, hogy nem
vagy elérhető? És miért mindig nekem kell fogadnom a
munkásokat?
– Nos, te laksz itt – Anthony nekitámaszkodott a
konyhapultnak, és belekortyolt az italába. Kecsesen férfias
keze volt, a kisujján gyűrűvel; egy aranyba foglalt
gránátkővel.
– Nem ez a helyes válasz – Gail belekapaszkodott a férfi
meglazított vörös selyem nyakkendőjébe, ami tökéletesen
illett a gyűrűjéhez, ami pedig a méretre készült ing
zsebébe varrt monogrammal harmonizált. – Lefogadom, azt
sem tudod, mi az a kőműveskanál.
– Dehogyisnem. Itt kell lennie valahol a konyhában.
Gail lemondóan legyintett.
– Reménytelen eset vagy.
A férfi letette az italát. Gailhez lépett, hogy
megcsókolja. Puha, telt ajkát hívogatóvá tette a jeges,
buján édes alkohol. Keze Gail blúza alá siklott, és
végigsimított csupasz bőrén. Azonnal felfedezte, hogy a nő
nem visel melltartót. Nekipréselte testét a konyhai
pultnak. Gail alig jutott lélegzethez.
– Maradj itt éjszakára. Mondd, hogy maradsz. – Lágyan
megcsókolta az arcát. – Mondd, hogy igen. Páratlan
élvezetekben lesz részed…
– Azt mondod? Amikor neked még dolgoznod kell,
Karen pedig eljutott a pubertáskorba? Maradok, ha azt
akarod. De vajon ésszerű lenne?
– Talán nem lenne az. Talán az is ésszerűtlen, hogy
ennyire beléd vagyok zúgva. Teljes képtelenség.
A férfi megszorította a kezét, és megcsókolta az ujjait. A
mozdulattól a konyha villódzó neonfényében felszikrázott a
jegygyűrű. A kő egyszerűen tökéletes volt: igazi
férfigyémánt, amit Anthony a saját kezén viselt, mielőtt új
foglalatba nem helyezték a kedvéért. A tekintete most az
övébe mélyedt.
– Miért nem mondod el nekem, Gail, mi történt a
bíróságon?
Gail zavartan nyúlt a pohara után. Ez a téma reggel
óta kísértette, akár egy vissza-visszatérő fogfájás.
– A bíró ki fog jelölni egy pszichológust, aki beszél
Karennel. Neki még nem mondtam el.
– Hogy érted azt, hogy pszichológust? Ez egy
gyermekelhelyezési ügy.
– Nos, mégiscsak szóba került. A bíró szerint ugyanis
túlzás, hogy Karen minden héten öt délutánt tölt Dave-vel.
Azt mondta, Karen talán miattam fél bevallani, hogy
valójában az apjával akar élni. Fél! Nem tudom, mi az
ördögöt képzelnek rólam, mivel befolyásolom. Talán
megverem? A legjobban az borít ki, hogy Dave még csak
bele se gondol, hogyan hat mindez Karenre. Nem számít,
mi mindenen kell keresztülmennie, ő nekem akar
mindenáron visszavágni. A házasságunk tönkrement, és
szerinte persze az egész az én hibám, mégis én kapom a
házat és a kölyköt. Hát, nagy újságom van. Dave volt az,
aki menni akart. Ő volt az, aki hat hónapra kihajózott
azon az istenverte vitorláson. Ő költözött össze egy másik
nővel San Jüanban, még csak nem is írt Karennek. Nem is
tudom, hányszor borult ki emiatt Karen, és hányszor
kellett nekem hazudnom Dave nevében. „Hát persze,
szívecském, apu szeret téged, csak nincs postahivatal a
szigeten.” Most pedig gondol egyet, visszatér, és hirtelen én
vagyok a rossz anya, akinek a lányához pszichológust kell
hívni – Gail egész teste elernyedt. – Ne haragudj a
kirohanásért.
Érezte, ahogy az indulata a férfira is átragad.
– Ugyan, ez nem rólad szól – tette hozzá. – Dave rám
dühös. Te már csak hab vagy a tortán.
Anthony árnyalatnyit felhúzott szemöldökkel jelezte,
hogy kételkedik ebben.
– Karen elég idős ahhoz, hogy el tudja dönteni, hol
akar élni, nem gondolod? Miért nem hagyja rá a bíró a
döntést?
– Karen nem dönthet ebben. Egyikünket sem akarja
megbántani, ezért inkább nem mond semmit.
– Kérdezted már?
– Inkább nem zúdítanám a nyakába ezt az egészet.
– Gail, ő már nem kisgyerek. Ideje lenne, ha
alaposabban megnéznéd. Egy lánynak az anyjánál a helye,
aki fel tudja világosítani… – Anthony keresgélni kezdte a
megfelelő szót – tudod, a női dolgokban. Meglátogathatja
az apját, amikor csak akarja, de az otthona itt van. Legyél
annyira tapintatos, amennyire csak kell, de tedd
egyértelművé az álláspontodat. Nagyobb hatalmad van
Karen felett, mint az apjának.
– Talán igazad van, de akkor se akarok többet beszélni
erről.
Gail felkapott egy törülközőt, hogy kivegye a lasagnét a
sütőből, s ahogy elmanőverezett a tepsivel az ajtó mellett,
egy pillanatra hozzáért a forró fémhez.
– Ó, a fenébe! – Az ajtó csörömpölve csapódott be. Gail
ledobta az alumíniumtálcát az asztalra, és fájdalmasan
rázni kezdte a kezét.
– Minden rendben?
– Semmiség. – Indulatos pillantást vetett a tepsire. –
Valami szebb edényben illene tálalnom a lasagnét. Csak
tudnám, hol keressek ilyet. Talán a garázsban? – Hosszan
kifújta a levegőt, azután észrevette a mappát, amit
Anthony tett le a konyhaasztal végére, amikor belépett. –
Mi az ott? Csak nem a látványtervek?
– Gondoltam, vethetnénk rá egy pillantást vacsora
közben – mosolyodott el a férfi.

Coconut Grove utcái, távol a turisták által látogatott

körzetektől, lombkoronák és sűrű trópusi növényzet között
kígyóztak, s olyan különc neveket viseltek, mint Ye Little
Wood, Battersea vagy Kiaora. Miaminak ez a része mintegy
tizenöt méterrel emelkedett a tengerszint fölé, s a terep
szeszélyesen emelkedett és süllyedt. Az idevetődő látogató
könnyedén találhatott látványosan modern, ötletszerűen
tagolt beton-üveg palotákat, melyek lerobbant faviskók
szomszédságában emelkedtek, míg más, még fényűzőbb
otthonok élénk rózsaszín bougainvilleákkal befutott magas
kerítések mögött rejtőzködtek. Szivárványszínű zászló
repkedett az egyik tetőn, csillagos lobogó a másikon. Az
évnek ebben a szakában teljesen nekivadult a növényzet:
mindenütt elzárta a fény útját; a szárak egymást
fojtogatták, bimbókat, indákat és tányér nagyságú
leveleket növesztettek.
A Clematis Street zsákutcája a Biscayne-öbölbe vezető
csatorna mentén haladt. A jó tucatnyi lakóház zömét
mediterrán stílusban építették, közöttük néhány modern
nyaralóval és egy igencsak kirívó, fehér oszlopos koloniális
épülettel. Gail és Anthony otthona stukkódíszes
díszvakolattal 0készült, íves kocsifelhajtóval, elöl és hátul
fedett terasszal, amelyeket kőlapokkal burkoltak, hogy
nyáron a hűvösség érzetét keltsék. A földszinten és a nagy
emeleti hálóban kandallót építettek, azokra a bizonyos téli
estékre, amikor az ember a tűz pattogására vágyik.
Az ingatlant értékesítő hölgy feltűnően gyakran
használta az elbűvölő és meghitt jelzőket.
Amikor Anthony kiterítette a tollal rajzolt és néhány
vízfestékfolttal kiszínezett látványterveket, Gail azon
tűnődött, hogy az építész talán eltévesztette a házszámot.
Egyértelműen látszott, hogy messze túlment a konyha
átalakításán. A hosszú és keskeny nappalit a kétszeresére
növelte, az oldalfalat vagy hat méterrel kijjebb tolta, a
mennyezetre pedig hatalmas rézcsillárt függesztett. A
jelenlegi helyéről kiszakított, és a helyiség túlsó végébe
költöztetett lépcső íves balkont alkotott, amelyről lelátás
nyílt az alsó szintre. Gail óvatosan letette a villáját a
tányérra.
Anthony gyorsan megmutatta az új hálószoba rajzait
is.
– Íme, az emeleti terasz a mi szobánkból. Teljesen
elszigetelt. Karen szobája és a két másik háló külön
erkéllyel rendelkezik. A vendégház a medence mellett lesz,
és igény szerint vagy kapcsolódik a főépülethez, vagy nem.
– Medence?
Anthony, mintha csak most eszmélne rá, miről is
beszélt eddig, beletúrt a vázlatokba.
– Nos, a tervező úgy gondolja, hogy növelné a ház
értékét. Te nem akarsz úszómedencét?
– De hát csak a konyha felújításáról és néhány kisebb
átalakításról volt szó, nem a ház teljes átépítéséről. Most
nincs időnk egy ekkora munkára.
– Erre vannak az építési vállalkozók.
– De valakinek akkor is itt kell lennie, hogy beszéljen
ezekkel a fickókkal. És nem te leszel az. Nekem kell
tárgyalnom, mert én lakom itt.
– Én nem akarok ebben a házban élni, ahogyan most
kinéz, és véleményem szerint jobb, ha minél előbb
megcsináltatjuk, és túl leszünk rajta…
– Anthony, egyelőre érjük be a konyhával.
– Miért vagy ennyire elutasító?
– Nem én vagyok elutasító, ez az egész őrültség! – Gail
visszaült a helyére. – Mennyibe kerülne ez? Biztos egy
vagyonba.
A férfi vállat vont.
– Nem tudom. Úgy kettőötven. Talán háromszáz.
– Legalább. – Gail felkönyökölt az asztalra. – Nem
szívesen mondom ezt, de örökletes rendellenességben
szenvedek, úgy hívják, kóros pénztelenség…
– Oké, eddig értem.
– Miriam emelést kért, a számítógépek egy vagyonba
kerülnek, és félek most ilyesmire költeni.
A férfi a keze után nyúlt.
 – Figyelj rám, szívem. Én akartam felbérelni ezt az
építészt, ezért én viselem a változtatások terhét, ha azok
túllépik a keretet. Ha beleteszek egy dollárt a házba, nem
kell mindjárt neked is mellétenni a magadét. Senki sem
várja tőled.
– Én akarom így.
– De miért?
– Mert… egyszerűen így akarom.
A férfi hitetlenkedve nevette el magát.
– Mit próbálsz ezzel bizonyítani?
– Nem bizonyítani próbálok, de amíg te egy
kézlegyintéssel elintézel háromszázezer dollárt…
A férfi arrébb lökte a vázlatokat.
– Talán nem kellett volna megvennünk ezt a házat.
Talán egy másikat kellett volna keresnünk.
– Ha tudnád, hányszor megfordult ugyanez az én
fejemben is, miközben vártam, hogy valaki végre
megjavítsa a tetőt a fejünk felett…
– Ezt akarod? Hát legyen. Oké, vamos a venderla.
Holnap felhívom az ingatlanközvetítőt.
– Egy újabb, jellemzően szélsőséges reakció…
Az évnek ebben a szakában folyamatosan üzemelt a
légkondicionáló, és a kitartó zúgáson túl Gail most
hirtelen éles hangot hallott. Beletelt néhány másodpercbe,
amíg rádöbbent, hogy igazi sikoly, nem pedig egy újabb
hangeffekt Karen CD-jéről. Felpattant.
– Mi volt ez? – kérdezte Anthony.
– Karen!
A férfi ösztönösen felfelé kapta a tekintetét, majd
rohanni kezdett a lépcsők felé. Gail újra meghallotta a
hangot, ezúttal közelebbről, a hátsó udvar felől.
 Átvágott a konyhán, és kirontott a teraszra, ahonnét
nem látott mást, csak összefonódott fákat, mögöttük pedig
a víztükör csillogását.
Karen rohant elő a sötétségből, közvetlenül mögötte egy
másik lánnyal. Gail elindult a teraszon, de kis híján
felbukott egy meglazult kőlapban.
A lányokat egy harmadik társuk is követte.
– Ugyan már, csajok. Csak hülyéskedett…
Karen ökölbe szorított kézzel pördült meg. Barátnője
kuncogni kezdett, kifulladva az izgatottságtól. Gail Karen
után kapott, hogy lássa, nincs semmi baja, azután eléállt,
hogy megvédje bármitől, ami csak odakintről fenyegetheti.
A kerti lakot vékony lécekből ácsolták össze, és az árnyak
között kis narancssárga pötty izzott: egy cigaretta.
– Ki van ott?
A harmadik lány lelassított.
– Csak a tesóm. Nem akart rosszat.
A fiú felbukkant a kerti lakból. Gail nem látott mást,
csak sötét alakját és szőke fürtjeit. A fiú hangja könnyen
szelte át a nehéz, párás levegőt.
– A mamám küldött Lindsay után.
Gail indulatos pillantást vetett a kölyökre, aki nemrég
az ő frissen fektetett pázsitján fordult meg a bátyja
motorjával.
– Menj innét, Payton, de azonnal. És maradj távol a
kertünktől.
A fiú nem hagyta magát.
– Nem csináltam semmit. Nem kell így felizgatnia
magát.
– Azt mondtam, eredj haza. Azt akarod, hogy hívjam a
szüleidet?
– Csak rajta.
 Karen újra felsikoltott.
– Payton, te seggfej!
Gail megragadta a karját.
– Ne beszélj így!
– Au!
– Nem is szorítottam meg. – Gail közelebb lépett, és
beleszagolt Karen hajába. – Mit kerestél odakint?
Dohányoztál?
– Megrázta a lányt. – Azonnal válaszolj!
A fiú beleveszett a növényzetbe, nyomában a húgával.
– Nem is! – Karen próbált kiszabadulni Gail
szorításából, de elcsúszott, és az oldalára esett. A mellette
álló lány fürgén oldalt húzódott. Dundi kis barnaság volt,
akinek feszülő blúza azt jelezte, hogy elérkezett a
melltartóviselés ideje. Karen jajveszékelni kezdett.
– Ó, elég legyen már ebből a hisztiből.
A hátsó ajtó kivágódott, egyenesen neki a falnak.
Anthony jelent meg.
– Qué en el demonio…?
– Jennifer!
Egy asszony állt a ház oldalánál. Gail azonnal
felismerte. Mrs. Cabrera, Jennifer anyja, aki néhány
házzal arrébb lakott.
– Jennifer, ven aca – mordult fel az asszony sürgető
hangon. – Ideje hazamenni. Indulás, most azonnal.
Gail továbbra sem engedte el Karen karjt, csak
felsegítette lányát a földről. Miután magán érezte Mrs.
Cabrera vádaskodó tekintetét, kapkodva magyarázkodni
kezdett.
– Odakint voltak a kerti lakban. Nem tudom, mit
csináltak…
– Semmit! – sikoltotta Karen. – Mama, engedj már el!
 Jennifer zavartan búcsút intett Karennek.
– Szia!
Mrs. Cabrera még egy megsemmisítő pillantást lövellt
mindhármuk felé, azután kurta „jó éjszakát” köszönéssel
hazaterelte lányát.
Gail bevitte Karent a konyhába.
– Azonnal menj a szobádba, és ágyazz meg. Egy perc,
és én is fent vagyok. Beszédünk van egymással. – A lépcső
felé fordította Karent, és biztos, ami biztos, a kezdőlökést
is megadta neki.
Anthony becsukta és bezárta a hátsó ajtót.
– Mi volt ez az egész?
– Mondd meg te. Odakint voltak Payton Cunningham-
mel, aki dohányzott. Nem tudom, hány cigarettacsikket
találok holnap, de isten irgalmazzon nekik, ha egynél
többet. Payton tizennégy éves, az a fiatalkorú bűnelkövető,
aki a múlt héten felszántotta a pázsitunkat. – Gail nagyot
nyögött, miközben félresimított a homlokából egy
rakoncátlan tincset. – Csak hogy tudd, ilyen egy család.
– Tudom. Nekem is vannak gyerekeim.
– Persze, csak épp kényelmes távolságban, New
Jerseyben. – Gail vetett egy pillantást az asztalon szétszórt
vázlatokra. – Beszélnem kell Karennel. Nem baj, ha
máskor tárgyalunk a házról? Ne ma este. Tényleg
dolgoznom kell. Azért csak maradj, ha szeretnél.
– Nem. – Anthony vetett egy pillantást a teraszra,
mielőtt visszafordult Gail felé. Láthatóan a megfelelő
szavakat kereste. – Szerintem túl sokat engedsz meg neki.
– Engedek? Nem én voltam az, aki kiengedte…
– Mégis kilógott, csak mert okkal feltételezte, hogy
megúszhatja. Ha ideköltözöm, véget vetek ennek.
– Valóban? Hát, sok szerencsét.
 A férfi öt percen belül elment. Gail még látta, ahogyan
az autója lekanyarodott a felhajtóról. A hátsó lámpák
vörösen felizzottak, majd távoli pontokká zsugorodtak az
utcán. A búcsúcsók inkább sikerült előzékenyre, mint
gyengédre. Gail bezárta az ajtót, és nekitámaszkodott. Az
asztal üveglapján álló lámpa hiába próbálta bevilágítani a
nappalit. A bútorzat egyszerre tűnt sterilnek és
nevetségesnek: csupa fehér szófa és szék, világos
fafelületek.
A fejében még most is ott rajzottak a szavak, amelyeket
nem mondott volna ki hangosan, inkább leharapta volna a
saját nyelvét: Igen, adjuk el ezt a francos házat. Hiba volt
megvenni.
Rozsdafoltos, rézszínű falikarokba csavart huszonöt
wattos égők mutatták a lépcsőn felfelé vezető utat. Gail
dühös pillantást vetett rájuk, és megfogadta, hogy az első
adandó alkalommal feszítővassal tépi le őket a falról.
Karen szobájából egyetlen hang se szűrődött ki. Tett egy
próbát az ajtógombbal.
– Karen? Engedj be! – Amikor nem kapott választ,
tenyerével nagyot csapott a felfényezett falapra. – Karen!
Nyisd ki az ajtót.
Zárnyelv kattant. Karen már felvette a pizsamáját,
leoltotta a lámpát, most pedig hatalmasat ásított.
– Már félig aludtam.
– Tudom, hogy ez nem igaz. – Gail felkattintotta a
kapcsolót, és az asztali lámpa életre kelt. – Soha többé ne
zárd be előttem az ajtód. Soha!
– Te is zárod a tiédet. – Karen visszavonult az ágyba,
ahol felhúzta és átkarolta a térdét. – Ha Anthony itt van, ti
is bezárkóztok, akkor nekem miért nem lehet?
Gail vett egy mély lélegzetet, azután még egyet.
 – Mit kerestél odakint?
– Semmit. – A kiscica nyávogva kéretőzött fel az ágyra.
Karen felkapta a maroknyi fekete-fehér szőrpamacsot.
– Nekem is van szemem, Karen. Láttam Payton
cigarettáját.
– Anya! – Karen a térdére hajtotta a homlokát. – Én
nem cigiztem. Olyan büdös. – A cica játszadozni kezdett a
hajával.
– Mondtam neked, hogy ne menj ki, de te mégis
kimentél. Ezért egy hét szobafogságot kapsz.
– Anya!
– Elmész a napközibe, hazajössz, és itthon is maradsz.
És mindent elmondok apádnak.
– Ez nem igazság! Hívtam Lindsay-t, és mondtam, hogy
nem mehetek ki, de ő azt mondta, hogy vissza kell kapnia
a Beanie babáját. Azért mentem ki, hogy odaadjam neki,
ez minden.
– A kerti lakban voltál a barátnőiddel és Payton
Cunninghammel.
– Őt kellene bezárni. Elkényeztetett kis tacskó! Utálom!
Mindenkit utálok ezen a helyen. Utálom ezt a házat.
Utállak téged és Anthonyt!
– Elég volt!
Karen kivörösödött szemmel meredt rá, az ajka
reszketni kezdet Ezúttal nemcsak a szülői hatalom ellen
lázadozik, gondolta Gail.
– Karen – halkította le a hangját –, mi történt odakint?
Miért sikítoztál?
Karen összerezzent.
– Ne félj. Payton csinált veled valamit? – Gail leült
mellé az ágy szélére.
 – Megcsókolt. Én nem akartam, anya. – A szeme
megtelt könnyel. – Nem akartam. Jennifer engedte, de én
nem akartam. Lefogott. És közben nevetett.
Gail szorosan magához ölelte.
– Ó, drágaságom. Minden rendben van. Jól tetted, hogy
ellenkeztél. Soha ne engedj egy fiúnak semmi olyat, ami te
nem akarsz. – Megcsókolta a homlokát. – Jó kislány vagy.
Nagyon büszke vagyok rád.
– Sajnálom, anya. – Karen felemelte könnytől maszatos
arcát. – Nem akartam ezt mondani. Nem utállak téged, és
Anthonyt se, esküszöm.
– Helyes. De ettől még szobafogságban maradsz.
– Tudom.
A nyári nap lebarnította Karen bőrét, és kiszőkítette a
haját. A kerti kalandban összeborzolódtak a fürtjei, ezért
Gail gyengéden átfésülte az ujjaival.
– Ennyire rossz itt? Találtál barátokat. Tudod, Anthony
és én ma este a házról beszéltünk. Szeretne egy
úszómedencét a hátsó kertbe. Te mit gondolsz?
Áthívhatnád a barátnőidet. A lányokat a régi környékről.
– Az jó lenne.
– Amikor először láttad ezt a házat, még tetszett.
Emlékszel? Neked és Anthonynak is. Azt hiszem, azért is
egyeztem bele, mert mindketten annyira szerettétek. – Gail
egy pillanatra elhallgatott, lágyan ringatta Karent. – Nem
vagy éhes? Kihagytad a vacsorát.
– Nagyon éhes vagyok.
– Oké, akkor hozok neked valamit.
Karen nem engedte el.
– Aludhatok ma este veled? Félek. Légy szíves, anya…
– Édesem… – Gail kiszabadította magát. – Senki sem
bánthat itt…
 – De igen. Félek!
– Ó, Karen! – Gail már korábban felfigyelt erre a
változásra. Karen viselkedése egyre gyerekesebbé vált.
Korábban semmitől sem félt, most mindentől rettegett,
Gail pedig nem tudta, hogyan kezelje a problémát. Ha
Anthony itt lenne, biztosan nem vágyna egy hálótársra,
egy ilyen precedens pedig később is hivatkozási alap lehet.
Mégis, Karennek szüksége van rá.
– Oké – adta be a derekát –, de csak ma este.
Karen felpattant az ágyból, és hosszú lábával átfonta
Gail derekát. Feszesnek érezte a testét, mintha acéldrótból
lenne.
– Vigyél, anya! – Gail megfeszítette a hátát, miközben
végigsietett a folyosón, majd kinyitotta a hálószoba ajtaját,
és ledobta az ágyra Karent, aki mélyen beásta magát a
könnyű nyári takarók alá. – Missy! Missyt akarom.
Gail visszament Karen szobájába, egy szék alatt
rábukkant a cicára, és őt is átvitte a hálóba.
– Ne engedd, hogy az ágyamba pisiljen! – Betuszkolta
Missyt a takarók alá. – Pár perc, és jövök.
– Hová mész?
– Készítek neked valami vacsorát. Nem tart soká.
– Mondj egy mesét!
– Karen, ma este tényleg nem megy. Még be kell
fejeznem egy munkát.
– Apu mindig mesél nekem.
– Nem hinném. – Gail bekapcsolta a mennyezeti
ventilátort. – Hozok neked egy mesekönyvet, jó?
Gyorsan kiválasztott egy kötetet lánya gyűjteményéből,
és újra biztosította róla Karent, hogy nemsokára jön. A
szobából kilépve legszívesebben szaladni kezdett volna.
Másnap reggel tartották a meghallgatást, és neki korán be
kellett érnie, hogy találkozzon az ügyféllel, és átvegye vele
a vallomását. Gail kárhoztatta magát, amiért egy hét alatt
se készült fel, de annyi mindent történt oly rövid idő alatt.
És most nyakán ez a válóper, Wendell és Jamie Sweet
ügye.
Sweet – mókás név két olyan embernek, akik ennyire
irtóznak egymástól. A bíró holnap fogja megállapítani az
ideiglenes tartásdíjat és az ügyvédi költségeket. Gail
remélte, hogy legalább húszezer dollárt begyűjthet. Ehhez
elegendő munkaórát is összegyűjtött. Ha a bíró aláírta a
végzést, végre kifizethet néhány régóta esedékes számlát,
és néhány hónapot talán előre is rendezhet.
Készített Karennek egy szendvicset és egy kis kakaót,
azután begyújtotta a gáztűzhelyt, hogy kávét tegyen fel.
Miközben a víz forrt, eltette a maradékot, és elmosogatott.
Keleten villámlott, de a tengeri vihar túl messzire járt
ahhoz, hogy a mennydörgést is hallani lehessen. A
pálmafák sötét sziluettje élesen kirajzolódott. Az
ablaküvegben farkasszemet nézett saját tükörképével, egy
magas és zilált hajú szőkeséggel.
A telefon épp akkor csördült meg, amikor a lépcső felé
indult a tálcával. Az óra 9.52-t mutatott. Ebben az
időpontban csak három ember hívhatja: az anyja, Anthony
vagy egy kétségbeesett ügyfél. Bárcsak Anthony lenne az!
Beszélgetnének egy kicsit, azután újra rendben lenne
minden.
A készülék a kis asztalon állt, épp a nappali közelebbi
sarkában. Az utcai lámpák fénye erőtlenül szűrődött át a
redőnyökön, hogy szaggatott fénysávokat húzzon a
padlóra.
Gail letette a tálcát.
– Halló!
 Csupán távoli sercegés jelezte, hogy a vonal él. Azután
már ki tudott venni némi háttérzörejt, talán a forgalom
zaját.
– Halló! Anthony?
Egy pillanatig azt hitte, valami gond van a vonallal.
Éles kattanások és statikus zajok hallatszottak. Azután a
hangokban hirtelen felismerte a mintát, ami mintha
emberi beszédre emlékeztette volna.
Beszéd is volt. Robothang, egy számítógép hangja,
amely fémesen és színtelenül szólt. Ekkor ismerte csak fel
a tulajdon nevét.
Gail Connor.
Azután ki tudott venni egy másik szót is. Meghalsz.
Elállt a lélegzete is.
– Meghalsz, ribanc. Meg fogsz dögleni.
Úgy dobta el magától a kagylót, mintha egy kivételesen
undorító kígyót markolna. Azután felnevetett. Nevetett,
hogy elűzze a félelmét.
– Te kis szaros!
Átmasírozott a nappalin, hogy résnyire szétválassza a
redőnyöket. A Cunningham-házból kiszűrődő fények éles
foltokat vetettek a kert oldalán húzódó magas sövényre.
Arra gondolt, felhívja a szülőket, de bizonyíték nélkül mit
mondhatna?
Felvitte a tálcát az emeletre. Karen már aludt, a hasán
a nyitott mesekönyvvel.
– Hála istennek! – Gail lábujjhegyen az ágy melletti
készülékhez lépett, hogy ellenőrizze a hívóazonosítót. A
piros fény hunyorogva jelezte az új hívást. Lenyomott egy
gombot, mire megjelent az UTCAI TELEFON felirat. – Hát
nem agyafúrt? – suttogta Gail maga elé. Egyetlen
mozdulattal törölte a hívást, a készülék memóriájából és a
saját fejéből egyaránt. Kikapcsolta a telefoncsörgést, majd
előrehajolt, hogy megcsókolja Karent. – Holnap mesélek,
megígérem.
Néma csendben szétnyitotta az irattartót, benne az
irodából hozott anyaggal. Sweet, Jamie. Házasság
felbontása iránti kereset. Szétterítette a beadványokat és
kérvényeket az ágy Anthony felé eső oldalán, miközben
gondosan vigyázott, nehogy felkeltse a saját oldalán
hortyogó kis kupacot.
Közeledett a hajnali két óra, amikor végre lekapcsolta a
lámpát.
 MÁSODIK FEJEZET

– Connor kisasszony… – Az ügyvéd vetett egy pillantást a

jegyzeteire, amelyek kinyújtott karjai közön feküdtek a
pulpituson. – Connor kisasszony, az ön véleménye szerint
ügyvédként szorosan vett hivatali kötelességei közé
tartozik, hogy házvezetőnőt keressen Mrs. Sweet részére?
A tizenhatodik oldalon látható bejegyzés szerint egy teljes
órát számlázott ki erre a tevékenységre. Ön szerint
valóban kétszázötven dollárt ér a közbenjárása abban,
hogy Mrs. Sweet találjon magának egy alkalmas
takarítónőt, miközben maga Mrs. Sweet hosszú ideje
munkanélküli?
A kapcsolódó szolgáltatások mintegy harmincoldalas
listája a tanúk padjának korlátján feküdt, és Gail lassan a
kérdéses oldalra lapozott, jóllehet az összes tételt fejből
idézhette volna.
– Mr. Acker, ha kérhetem, tanulmányozza
gondosabban a kérdéses bejegyzést. Ezt az egy órát azzal
töltöttem, hogy meghatározzam, ügyfelem anyagi helyzete
lehetővé teszi-e a házvezetőnő alkalmazását… és nem
teszi. Mint ön is tudja, a Sweet házaspár együttélése idején
házvezetőnőt alkalmazott a gyermekek ellátására. Mrs.
Sweetnek volt munkája, de elveszítette, jelenleg is keresi a
következőt. Minthogy súlyos hátraléka van a jelzáloghitei
törlesztésében, nincs is más választása.
Vagyis az egyik vádat, miszerint a feleség lusta, Gail
elütötte azzal, hogy a férj viszont bosszúszomjas és
kicsinyes. A párbaj Gail és ellenlábasa, Marvin Acker
között immár tizenöt perce tartott. A szolgáltatásaiért
felszámított díjak mellett Gailnek kellett tanúskodnia.
Ramirez bíró kényelmes karosszéke felől sürgető
rugónyikorgás hallatszott. A bíró úr kezdett türelmetlen
lenni. Gail érezte, hogy a játszma már nem tart sokáig.
Tizenkét emelettel alattuk, a Flagler Streeten egy távoli
autó kürtje harsant, miközben Marvin Acker megigazította
a szemüvegét, megnyalta a hüvelykujját, majd addig
pörgette a lapokat, amíg rá nem talált egy keresett
bejegyzésre.
– Azt írja… egyharmad órát szánt egy
telefonbeszélgetésre, amelyet Jamie Sweet fivérével
folytatott, aki a Mississippi állambeli Pascagoulában él. A
beszélgetés tárgya a fivér Miamiba történő utazása volt. Ön
utazásszervezéssel is foglalkozik, Connor kisasszony?
– Nem, Mr. Acker – válaszolt Gail, egyenesen a
mikrofonba. – Azt vitattuk meg, jelen kellene-e lennie
Jamie Sweet fivérének a korlátozó végzéssel kapcsolatos
meghallgatáson, minthogy több alkalommal is látta, amint
Wendell megütötte a feleségét…
– Tiltakozom – szólalt fel Acker elcsigázott hangon. –
Eltér a tárgytól. Kérem, hogy a közbevetést töröljék a
jegyzőkönyvből.
A bíró türelmetlenül dobolt az asztalán.
– Kérdezzen, ön pedig maradjon a tárgynál. Folytassa!
Acker fáradtan továbbment, de Gail is látta, hogy nem
ad bele apait-anyait, ami két dolgot jelenthetett: vagy nem
fizették ki, vagy már torkig volt az ügyfelével. Gail nagyobb
összegű fogadást kötött volna az utóbbira. Marv Ackerről
mindenki tudta, hogy magas óradíjat számláz, amiért meg
is dolgozik. Ez is arra utalt, hogy Wendell Sweet hazudott,
amikor azt mondta, nincs pénze.
 Gail elnézett Wendell felé, aki kifelé bámult az ablakon,
mintha francot se törődne az egésszel. Csak annyit tudott
róla, amennyit Jamie-től hallott. Harmincnyolc éves, a
texasi Brownsville-ben született, az anyja félig mexikói. Az
apja fúrótornyokon dolgozott, ő is így került a. szakmába.
Miután a Texas A&M-nél diplomát szerzett, geológiai
kutatásokba fogott. A szerencse végigkísérte Venezuela
északi partvidékén; azt beszélték róla, hogy az árapály
alapján képes megszimatolni az olajat. Tanácsadó lett, az
amerikaiakat képviselte a nagy venezuelai cégekkel
folytatott tárgyalások során. Öt évvel ezelőtt Sweeték
átköltöztek Miamiba, az Egyesült Államok és Latin-
Amerika közötti kereskedelem központjába.
Wendell felesége, Gail ügyfele mereven ült a széke
szélén, ahogyan korábban a tanúk padján is. Jamie Sweet
harminckét éves volt, szeplős arcú, természetes vörös
szépség, széles csípővel és tekintélyes keblekkel. Rózsaszín
selyemblúzát flitterek szegélyezték, amelyek igencsak
kirívónak hatottak a rideg tárgyalóteremben. Jamie Sweet
pont úgy festett, mint egy asszony, aki a semmiből jött, és
mindent megtesz azért, hogy ne kelljen visszamennie.
Jamie Sue Johnson – hét gyermek közül a legidősebb –
tizenhat évesen kimaradt az iskolából, és egy kamionossal
elszökött Atlantába, ahol teherbe esett. Egy hónappal
később talált egy borítékot, benne 500 dollárral és egy
nőgyógyász címével. A lány ezután Nashville-ben,
Memphisben és Dallasban élt, mindannyiszor helybéli
lúzerek oldalán, míg végül New Orleansben kötött ki, ahol
táncosnő lett. Egyszer belőtte magát, és egy rózsát
tetováltatott a combjára, Wendell pedig a csodájára járt.
Wendell. Fekete hajú, jóvágású fiú volt, ráadásul kedves.
„A tenyeremen foglak hordozni, bébi, mint egy hercegnőt.”
 Wendell Sweet még most is jóképűnek tűnt volna, ha
az összhatást nem rontják el túlzottan közel ülő szemei és
ásólapátra emlékeztető álla. Vaskos csuklója és széles
válla olyan férfira vallott, aki világéletében fúrófejekkel és
fúrószárakkal birkózott. Valóban kedvesen mosolygott, és
gondosan válogatta meg a szavakat; jól állt neki az öltöny
a szikrázó mandzsettagombokkal, de Gail önkéntelenül is
arra gondolt: ha valaki elég soká tartózkodik a
társaságában, az előbb-utóbb meglátja az olajat a körme
alatt.
Miután összeházasodtak, Jamie pincérkedett és Mary
Kay kozmetikumokat árult, hogy megfizesse Wendell
jóságát. Ha a férfi ivott, erőszakossá vált, Jamie pedig
megtanulta, hogy ne álljon az útjába. Tíz kemény év telt el,
mire a pénz dőlni kezdett. Amikor ez megtörtént, Sweeték
ugyanilyen ütemben próbálták elkölteni. Miamiban
kétszintes házat vásároltak úszómedencével. A gyerekeket
Land Roverrel vitték az iskolába, míg egy Cadillac Jamie
és Wendell igényeit szolgálta. Csakhogy Wendell a
kelleténél is többet maradt távol. Jamie jobb híján nekiállt
átalakítani a házat – háromszor egymás után.
Főzőleckéket vett, és meghízott. Tablettákat vett be, hogy
több mint tizenöt kilót leadjon, azután túladagolással
kórházba kerüljön, és mindent visszaszedjen. Rajtakapta
Wendell t egy másik nővel, de megbocsátott. Megbocsátott
azért is, ha megütötte, mert volt három gyereke, egy
szégyellnivaló múltja és egy határozott meggyőződése,
hogy talán le tudná állítani a férfit, ha ő maga többet érne.
Hogy ne csavarodjon be teljesen, Jamie elment dolgozni
egy üdülőhelyre.
Azután Wendell egy szép napon bejelentette: elege van
abból, hogy együtt éljen egy bugrissal, akinek a kiejtése és
a dagadt segge csak szégyenbe hozza az ügyfelek előtt.
Ekkor egy kapcsoló átfordult Jamie agyában, és
kijelentette, hogy épp eleget tűrt. Jamie főnöke beszélt
Anthony Quintanával, Anthony pedig elküldte Jamie-t
Gailhez.
Ahhoz is bírósági végzés kellett, hogy Wendellt kitegyék
a házból. A férfi ezután leparkolt a ház elé, és a
mobiltelefonján hívogatta – hol elcsukló hangon
könyörgött az asszonynak, hogy jöjjön vissza hozzá, hol a
legszörnyűbb dolgokkal fenyegette. Követte mindenhová:
Jamie-t figyelte a bevásárlóközpontban, a polcok mögül is.
Korlátozó végzést adtak ki ellene. Wendell ekkor felbérelt
egy drága ügyvédet. A közös megegyezésre irányuló
tárgyalások rendre kudarcot vallottak, végül most – öt
hónappal azután, hogy Gail elvállalta az ügyet –,
valamennyien összegyűltek az ideiglenes tartásdíj és az
ügyvédi tiszteletdíj kérdésében. Wendell persze
elszegényedésre hivatkozott. A tanácsadói állásának
lőttek, köszönhetően a venezuelai gazdasági és politikai
válságnak. Gail barátja, a családjogra szakosodott
Charlene Marks szerint őt is elérte az AJDC – aktuális
jövedelem drasztikus csökkenése – szindróma. Amint
beadják ellenük a válókeresetet, a férjek bevétele hirtelen
visszaesik.
Ramirez bíró ezen a ponton félbeszakította Wendell
ügyvédjének okfejtését.
– Mr. Acker, azt hiszem, eleget hallottunk. – Acker
szinte megkönnyebbültnek tűnt. Felsóhajtott, majd
színpadias mozdulattal levette és a mellényzsebébe
süllyesztette a szemüvegét.
Wendell elfordult az ablaktól, és várta a bíró döntését.
 Gail összecsukta az irattartót, és visszatért a helyére.
Miután leült, mosolyogva fordult Jamie-hez, és alig
észrevehetően kacsintott.
Ramirez röpke pillantással végigmérte a beadványokat.
– Rendben van. Készen áll, törvényszéki gyorsíró
kisasszony? – Az ötven körüli nő ünnepélyesen bólintott,
majd kijelentette, hogy készen áll bármire. Néhányan
elnevették magukat, mielőtt Ramirez folytatta. – A bíróság
nem győződött meg arról, hogy az alperes, Wendell Sweet
teljes egészében felfedte a vagyonát. A felperes
könyvelőjének tanúvallomása azt sugallja, hogy az
alperes… nos, fogalmazzunk úgy, nem egészen a
tényeknek megfelelően nyújtotta be az adóbevallását.
Mindez alapján, figyelembe véve a házaspár eddigi
életvitelét és pénzköltési szokásait, az alábbiak szerint
állapítom meg az ideiglenes tartási kötelezettséget. A
bíróság úgy ítéli meg, hogy a felperes, Jamie Sweet
ideiglenes tartásdíj címén havonta háromezer dollárra,
továbbá mindhárom gyermeke után fejenként ötszáz dollár
gyermektartásra jogosult. A férj a továbbiakban is köteles
fizetni a jelzáloghitel törlesztését, a feleség autóvásárlási
hitelének részleteit, továbbá minden orvosi és fogászati
költséget. A fent említett fizetési kötelezettségek a
bejelentéstől számítva érvényesek.
Az asztal alatt Gail megszorította Jamie Sweet jéghideg
kezét. Pontosan ezért folyamodtak.
A bíró még nem végzett.
– A feleség emellett kérvényezte ügyvédi költségeinek
megállapítását, amelyek huszonkétezer és ötszáz dollárra
rúgnak. A kérvénynek ezennel helyt adok. A következő
tárgyalásra harminc nap múlva kerül sor, amikor is
végleges döntést hozok a tartásdíj kérdésében, illetve a férj
fizetőképességének függvényében esetleg felülvizsgálom az
itt kihirdetett összegeket.
Gail, dacára izgatottságának, megőrizte semleges
arckifejezését.
Ramirez a jegyzeteibe mélyedt.
– Mindemellett a bíróság helyt ad a feleség
indítványának a bírói tekintély megsértésével
kapcsolatban. Jóllehet korábban erre utasították, Mr.
Sweet továbbra sem mutatta be azokat a vállalati és
személyes üzleti tranzakciókhoz kapcsolható
dokumentumokat, amelyek alapján felbecsülhető lenne az
alperes eddigi és a jövőben várható üzleti haszna. Mr.
Sweet, egy hetet adok önnek az említett dokumentumok
bemutatására, méghozzá szabadságvesztés terhe mellett.
Ugye megértette? Jövő pénteken délután ötre átadja
Connor kisasszonynak a dokumentumokat, máskülönben
börtönbe kerül. Ugye megértett engem?
Acker oldalba bökte ügyfelét. Wendell Sweet
fészkelődni kezdett, és a fogai között szűrte a választ.
– Igen, bíró úr.
– Helyes. – Ramirez Gailhez fordult, és alig
észrevehetően elmosolyodott. – Iparkodnia kell, ha meg
akarja tartani a bíróság önök iránti jóindulatát.
Gondoskodjon erről, Connor kisasszony.
Gail felegyenesedett.
– Bíró úr, jól értettem, hogy az iménti végzés harminc
nap múlva hatályát veszti?
– Nem. A bíróság harminc nap múlva csupán
felülvizsgálja a döntését. Az összeg talán változatlan
marad, talán nem.
– Értem, bíró úr. – Fél győzelem. Jamie azonnali anyagi
segítséget kap, az ő tiszteletdíját azonban nem fizetik ki.
Legalábbis még nem. És minden attól függ, mennyit tud
kideríteni Wendellről. Vetett egy közömbös pillantást a
férfi irányába. Wendell ölni tudott volna a tekintetével.
A bíró lecsapott a kalapáccsal.
– Ennyi volt. Találkozunk az októberi utolsó
meghallgatáson. Sajnálom, hogy nem lehet előbb. Lássuk,
meg tudnak-e állapodni addigra. – Mindenki felállt,
miközben a bíró elhagyta a termet.
Jamie moccanni is alig tudott. Az ajka szinte
hangtalanul nyílt szét.
– Szent isten! Most győztünk?
– Többé-kevésbé. Majd megbeszéljük, ha a többiek
elmentek.
Gail odalépett Marv Ackerhez. Nem érzett iránta
haragot; mindketten csak a munkájukat végezték.
Acker hátat fordított az ügyfelének.
– Én mondom, Gail – halkította le a hangját –, Wendell
nem fizethet többet, mint amennyije van. Ha valamit
félretett egy offshore bankban, Nassauban vagy másutt, az
számomra is újdonság.
– Nos, az ügyfelek nem szívesen vallják be az ilyesmit.
– Vizsgálja meg azokat a dokumentumokat, de
szerintem többet akkor se tudnak kipréselni belőle.
Mellesleg hogy megy az üzlet? Át kellene ugranom, hogy
megnézzem az új irodáját.
– Imádom – lelkendezett Gail. – Senkinek sem kell
felelnem, csak a saját embereimnek. Azért nem könnyű,
főként nyolc év és egy akkora cég után.
– Majd még beszélünk. – Amikor elfordult, a férfi arcára
visszaköltözött a fanyar kifejezés. – Menjünk, Wendell,
beszéljük meg a fellebbezést. – A megjegyzést eléggé
kihangsúlyozta ahhoz, hogy Gail meghallhassa, de így is
inkább szólt a kliensének, mint neki.
Jamie Sweet segített megrakni iratokkal a kerekes
kocsit, amivel Gail két órával korábban megjelent. Nem
kapkodtak, biztosak akartak lenni abban, hogy Wendell
távozik elsőként. Nem szívesen utaztak volna ugyanabban
a liftben.
Amíg az ügyvédje csomagolt, Wendell közönyösen
átbaktatott a tárgyalótermen. Lebiggyedő piros ajkával
leginkább egy Elvis Presley-hasonmásra emlékeztetett.
Jamie felvetette a fejét, és dacosan a szemébe nézett, de
annyira elsápadt, hogy a szeplők valósággal izzani
látszottak az arcán.
– Mr. Sweet… – állt közéjük Gail.
A férfi lassan bólintott.
– Jó kis ügyvéded van. Csinál egy húszezres számlát, te
meg elvárnád, hogy ki is fizessem.
– Wendell, a bíró így döntött, és avval kész.
– Avval kész? Még mindig bájos az akcentusod,
Mississippi szépe. Nos, hát igen. A bírói elfogultság
gyönyörű példája.
– Mr. Sweet, nem beszélhet az ügyfelemmel.
A közel ülő barna szempár, amely ebből a távolságból
mintha kancsalított volna, most Gailen állapodott meg.
– Hadd idézzek egy mondást onnét, ahonnét én jöttem,
az olyan nőkkel kapcsolatban, mint maga. Olyan lehet
magával kefélni, mintha valaki a fagyasztóba rakná a
farkát.
Az ügyvédje elkapta Sweet karját.
– Elég volt, Wendell.
– Mr. Acker – szólalt meg hűvösen Gail –, az ügyfele
láthatóan nincs tisztában azzal a fogalommal, hogy „a
bírói tekintély megsértése”. A bíró úr még a szobájában
van. Ha megkérném, biztosan szívesen elmagyarázná.
Acker a könyökénél fogva kivonszolta Sweetet a
teremből. Jamie figyelte, ahogy távoznak, azután lerogyott
a székére. Félresöpörte a tömött, göndör hajfürtöket a
homlokából, amely fénylett a verítéktől.
– Édes istenem.
Gail mosolyogva nézett le rá.
– Minden oké. Wendellnek muszáj valahogyan
bizonyítania a férfiasságát. Még mindig jobb, mint a
legutóbb, nem igaz? A férfi kilakoltatásakor Wendell
felpattant az asztalától, Jamie rémülten bukott a sajátja
alá, és a gyorsíró nem győzte jegyezni a vádaskodásokat.
– Assz’em. Legalább már megülök vele egy szobában,
és nem kell folyton reszketnem. – Mindkét kezével
megragadta Gail karját. – Annyira hálás vagyok. – Azután
Jamie Sweet elnevette magát, amitől egészen megszépült
az arca.
– Tudja, mit? Kezdem úgy érezni, hogy a végén ezen is
túljutok.
– Még hosszú út áll előttünk – hűtötte le Gail. – Ez a
végzés csak ideiglenes. A bíró harminc nap múlva
újraértékeli a helyzetet. Addig is, Wendellnek be kell
mutatnia minden egyes dokumentumot, ami csak az üzleti
ügyeivel kapcsolatos, egészen a legutolsó fecniig.
Szeretném, ha majd segítene átvizsgálni őket.
– Szívesen – felelte Jamie, majd Gail azt tudakolta,
hogy van-e bármilyen kérdése.
– Nincs, assz’em már mindent hallottam. –
Felsóhajtott.
– Gail, én nem tudom, miféle segítség lehetek. Wendell
kezelte a pénzt. Ha csalt az adóval, nekem sose kötötte az
orromra. Nem sokat beszélt az üzleteiről. Bárhol lehetnek
számlái. Úristen, hogy én mekkora hülye voltam, hogy
soha nem tettem félre egy centet se magamnak vagy a
kölyköknek.
– A legtöbb asszony nem tesz félre. Ne hibáztassa
magát!
– Gail egy dobozba tette a polgári eljárásjog egy
szamárfüles példányát, és rátette a fedelet. – Hogy őszinte
legyek, Jamie, nem vagyok biztos abban, hogy Wendell
mindent át fog adni. Vagy ha igen, nem tudom, találunk-e
valamit.
Jamie megtartotta a kis kézikocsit, amíg Gail
felrakodta a dobozokat, egyiket a másik után.
– T u d j a , mire gondolok? Beszélnünk kellene Harry
Laskóval.
Harry Lasko Jamie főnöke volt – pontosabban szólva a
korábbi főnöke. Jamie azután veszítette el recepciósi
állását a Premier Resorts Inc.-nél, hogy az államügyész
pénzmosás miatt vádat emelt Lasko ellen, aki letette az
óvadékot, így szabadlábon várta a tárgyalást. A védelmet
Anthony Quintana látta el. Harry Lasko volt az, aki
néhány hónappal ezelőtt azt tanácsolta Jamie Sweetnek,
hogy beszéljen egy ügyvéddel.
– Mit tudhat Harry Wendellről? – tudakolta Gail.
– Hát, ő és Wendell barátok voltak. Nem úgy barátok,
hogy haverok, de ugyanazokkal jártak össze, és Wendell
néhányszor pecázott Harry hajóján. Tudja, hogy beszélnek
a férfiak az ilyenekről.
Gail bólintott, amint maga elé képzelte Wendell Sweetet
és Harry Laskót egy jókora jachton, valamelyik karibi öböl
kristálytiszta vizén, tisztes távolban az amerikai
joghatóság területétől, amint békésen horgásznak, s
közben kicserélik tapasztalataikat az adóparadicsomokról.
– Tudjuk, hogy Harryt adócsalásért fogják elítélni.
Wendell miért is lenne különb?
– Harry egyáltalán nem olyan! Csinált néhány hibát, de
ettől még nem bűnöző. Látnia kellene az irodájában a
fényképeket az unokáiról. Imádja azokat a kiskölyköket.
Harry hozzám is jó volt, Gail. A maga díjelőlegére is ő adott
pénzt.
Gail visszavonulót fújt.
– Természetesen jobban ismeri, mint én…
Jamie a kis kézikocsi felett megszorította Gail kezét.
– Nem akartam így a torkának ugrani, csak tényleg
sajnálom Harryt. Talán Mr. Quintana tud neki segíteni.
Minden este azért imádkozom, nehogy Harry börtönbe
kerüljön. Az ő korában talán már sosem szabadulna.
Mondja meg Mr. Quintanának, hogy tegyen meg mindent,
amit csak tud, oké? Mondja, hogy én kérem.
– Megmondom neki. – Gail hátrabillentette, és a lábával
előrelökte a kis kézikocsit, miközben Jamie tartotta neki
az ajtót. – Ha Harry Lasko annyira kedveli magát, mint
mondja, akkor segíteni fog. Tudja, először egyeztetnem kell
Anthonyval, hiszen ez mégiscsak egy függőben lévő ügy, de
szerintem nem lesz probléma.

Charlene Marks teli torokból nevetett, hogy arany

fülbevalói is belerázkódtak.
– Várj, várj. Olyan lehet magával kefélni, mintha…
Hogy is van? Azzal az akcentussal mondd, ahogy ő.
Gail elvigyorodott.
– Min’ha a fagyasztóba rakná a farkát.
 – Istenemre, ez minden pénzt megér. – Barátnője a
tenyerével csapkodta az asztalt. – Hát, gratulálok. És sok
szerencsét a második menetben.
– Köszönöm, Charlene. És hálás vagyok a –
segítségedért, a tanácsaidért.
– Piha. Te mindig pontosan tudod, mit csinálsz. Épp
elégszer láttam már, ahogyan élve felboncolod az ellenfelet.
– Ez egészen más. Egy válás annyira személyes.
Annyira szenvedélyes. Az emberek képesek lennének
átharapni egymás torkát.
– A szerelemnek sosincs jó vége – vont vállat Charlene.
Fekete tűsarkú cipőjének egy jól irányzott rúgásával
elfordította bőrfoteljét, és hátrahajolt a bárszekrényhez,
hogy kis ezüstös flaskát vegyen elő.
– Megkínálhatlak?
– Mi az?
– Orosz gabonapárlat. – Lecsavarta a kupakot.
– Vodka délelőtt tizenegykor?
– Persze nem magában, isten ments. Pfuj. – Lenyomott
egy gombot a telefonon. – Ruth, lenne szíves hozni nekem
és Ms. Connornak… – Gail a fejét rázta, és némán
tiltakozott. – Oké, akkor csak nekem egy V-8-ast és
kevéske jeget? Meg egy szép szál zellert. – Mosolyogva
nézett Gailre. – Diétán vagyok. Salátát eszem ebédre.
Ha valaki nagyon odafigyelt, kihallhatta a New York-i
akcentust a fátyolos hangból. Charlene Marksnak göndör
ősz haja volt, csúnya bőre, amit erős sminkkel igyekezett
leplezni, és két fantasztikus lába, amit viszont kurta, jóval
a térd felett végződő szoknyával hangsúlyozott ki.
Korábban ügyészként dolgozott, és az ügyvédek hálaimát
rebegtek, amikor felhagyott a polgári peres ügyekkel.
Lefeküdt a bíróval a feljebbviteli bíróságon, alig egy héttel
egy több millió dolláros válási ügy tárgyalása előtt, és
olyan meglepettnek tűnt a számára kedvező ítélet hallatán,
hogy még az ellenfelei is megbocsátottak neki. Az
ötvenedik születésnapján egy jajvörös Porsche Turbo-
Carrerával lepte meg magát, majd az ötvenkettediken
lecserélte egy józanabb Jaguar szedánra. Öreg vagyok már
ehhez a szarhoz. Gail sosem tudta, hányszor ment férjhez,
vált el és özvegyült meg – mielőtt egyáltalán családjoggal
kezdett foglalkozni. Én legalább tudom, miről beszélek,
védekezett Charlene.
A titkárnő felbukkant a zöldséglével, letett néhány
üzenetet az asztalra, azután hangtalanul távozott,
miközben Gail kifejtette, hogy szerinte miért kedvezett a
bíró ennyire Jamie Sweetnek.
– Alapjában véve egyszerűen nem kedveli Wendellt.
Tudja, hogy hazudott neki. Amikor Wendellre néztem, és
láttam rajta, hogy megfogtuk… nos, az valami nagyszerű
érzés volt.
– Még nem fogtad meg. Előbb a tárgyalás, azután a
nyaktiló. – Charlene vodkát töltött a poharába. – Fogadj el
egy jó tanácsot. Ne azonosulj érzelmileg az ügyfeleddel.
Sajnáld Jamie Sweetet, ha már muszáj, de ezt ne tudasd
vele. Mindig meg kell tartani a három lépés távolságot
közted és az ügyfél között. Ne légy a szeretőjük, az anyjuk
vagy a barátnőjük.
– Én azt hittem, mi ketten barátnők vagyunk.
– Azok is vagyunk. Vigyázhattam volna…
– Mint a jogi képviselőmnek, most éppen mi jár a
fejedben?
Amikor Gail visszatért a bíróságról, Miriam tudatta
vele, hogy Charlene Marks szeretne találkozni vele, ezért
Gail visszasietett a lifthez, és megnyomta a legfelső emelet
gombját. A kilátás pazarabbnak tűnt innét, mint a
negyedikről, ahol Gail bérelte az irodáját.
Charlene megkevergette az italát a zellerrel.
Gyémántokkal kirakott órája szikrázva megcsillant.
– A bíróságról hívtak, megkaptam a Karen mellé
kirendelt pszichológus nevét és telefonszámát. Sajnálom,
hogy ilyen rossz hírt kell közölnöm.
– Mi ebben a rossz?
– A fickó igazi mesüge, ettől eltekintve pedig becsvágyó
kis pondró, a neve Evan Fischman. Azt szereti, ha a
kölykök Mr. Fishnek szólítják. Ettől kerül közeli
kapcsolatba a kis drágaságokkal. Magas talpú cipőben
sincs egy hatvan, és mindent megtesz, hogy ezt
kompenzálja. – Charlene leharapott egy darabkát a zeller
végéből. – Azt hiszem, gyűlöli a nőket.
– Fantasztikus. Mit tegyek, kérjek időpontot Karennek?
– Ez az első lépés. Természetesen beszélni akar majd
veled és Dave-vel is. Tudod, hogy megrajzolja a családi
profilt.
– Aggódnom kellene emiatt?
– Még nem. Ha neked ugrana, még felbérelhetünk
valakit, hogy megcáfolja a véleményét. Van egy
iratszekrényem, tele az agyzsugorítók címével.
Gail kényszeredetten elnevette magát.
– Olyan az egész… „Vetkőzzön le, és húzza fel ezt a
papírkötényt, a doktor úr nemsokára jön.”
Együttérzés csillant a meleg barna szempárban.
– Tudom, mennyire kellemetlen ez az egész. Tudom,
hogy szívás. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy
garantáltan te nevelheted tovább a lányodat.
Gail önkéntelenül mozdulattal átfonta maga előtt a
karját.
 – Meg tudjuk izzasztani őket. Olyan magasra
srófolhatjuk a jogi költségeket, hogy a szemük is bevérzik,
de hadd mondjam el, mit gondolok. Beszélned kellene
Dave-vel. Derítsd ki, honnét fog támadni.
– Beszéljek vele? Mégis hogyan?
– Keress valami jó kifogást. Nem akarom, hogy az
ügyvédje leüvöltse a fejemet. Figyelj! Nem fogsz elszakadni
attól a fickótól, amíg csak élsz. Nemcsak Karen miatt, de
egyszer lesz majd egy vőtök is. Ha isten is úgy akarja,
jönnek az unokák, és mindenkinek jobb lenne, ha ti
ketten Dave-vel nem acsarkodnátok folyton egymásra. Ha
nem veszekednétek végig minden szünidőt. Tudod, hogy
nem szívelem a kompromisszumokat, és ha azt akarod,
hogy döngöljem bele őket a földbe, én megteszek minden
tőlem telhetőt. De mi hasznod lenne ebből hosszú távon?
Nem, szerintem meg kellene tudnod, hogy Dave mit akar,
és ha nem kapsz tőle hányingert, add meg neki.
– Azt hiszem, Karent akarja.
– Úgy gondolod? Egy férfi, aki harminchat éves, van
egy bárja, és egész nap a bikinis lányokat stíröli? Egy
fickó, aki aranybarnára sütteti magát, és a gazdagokkal
teniszezik? Tényleg azt szeretné, hogy egy gyerek kösse le
minden idejét? Talán így van, de nem hinném. Karen csak
cserealap valami másért.
– Miért?
– Jesszusom, fogalmam sincs. Te éltél vele. Találd ki! –
Charlene keresztbe tette a lábát, majd forgatni kezdte
egyik lábfejét, hogy a tűsarok szabályos kört írjon le. – Ne
is próbálj egyenesen rákérdezni. Egy férfi csak nagy ritkán
van annyira jóban magával, hogy megértse a tulajdon
indítékait. A választás egyszerű: pénz vagy szex. Indulj ki
ebből.
 HARMADIK FEJEZET

Az elmúlt másfél hétben Gail a munkából hazatérve

rendszerint a felhajtón találta a tetőfedők furgonját. Vagy
nem. Nem igazán tudta eldönteni, melyik a rosszabb. Az
üres kocsifelhajtó azt jelentette, hogy a munka jottányit se
haladt előre, a furgon viszont valamilyen bosszúságot
jelzett: a kátrány szúrós bűzét, a szögbelövő folyamatos
kattogását vagy éppen a bokrok közé hajított kis műanyag
kávéspoharakat.
A kocsi ott állt: rozsdás, nyitott platójú kisteherautó,
hátul magasított fallal. Recio Tetőfedés. Ismét elzárta a
bejutást a garázsba.
Az udvaron tetőcserepek raklapjai hevertek
rendszertelenül. Gail a szűkös, kíméletlenül forró utcán
parkolt le, mivel nem maradt más választása.
Amint közelebb ért a felhajtóhoz, már azt is láthatta,
hogy a kisteherautó hátsó, kétabroncsos kerekei mély
nyomot szántottak a frissen telepített pázsitba. Azután
meglátta a kis alamandabokrot, amit az anyja ültetett.
Most úgy festett, mintha egy csizmás láb letaposta volna.
Felvette az egyik lehullott ágat. A trombita alakú sárga
virágok ernyedten csüngtek alá. Gail elmormolt magában
egy szitkot.
Karen jött ki elé.
– Anya!
Az emberek lemásztak a tetőről, aznapra végeztek a
munkával.
 – Nézzék ezt! – mutatott előre Gail. A férfiak a megfelelő
irányba néztek, csak éppen az érdeklődés legapróbb jele
nélkül. –Aquí. Nézzék csak! Mira.
Az egyik férfi közelebb lépett, hogy lássa, miről beszél.
Gail feltételezte, hogy ő a főnök: megtermett,
sörpocakos fickó, átizzadt pólóban. A bakancsa fekete volt
a kátránytól.
– Mi a gond? – kérdezte.
– Maga vezeti a kocsit? – Amikor a fickó vállat vont,
Gail tovább erősködött. – Hát, sikerült áthajtania a
bokromon. Pedig itt volt maga előtt! Nem vette észre?
– Egy bokor…
Gail meglengette előtte a letört ágat.
– Ezt a bokrot az édesanyám ültette. És a múlt héten
maga… vagy valamelyik embere két öntözőfejet is letört.
Kértem, hogy maradjanak távol a pázsittól. – A raklapokra
mutatott. – És ezeknek se kellene itt lennie. Csak most
telepítettük a gyepet. Nem maradhatnak itt egész
hétvégére, tönkretesznek mindent.
– Nem tehetjük őket arrébb. A targoncának máshová
kellett mennie.
Gail kuncogást hallott a háta mögött. A többiek talán
nem értették, miről beszél, de ettől még élvezték a
jelenetet.
Gail megpördült, hogy megsemmisítő pillantást vessen
rájuk, és még látta, amint egy hosszú combú kislány
felkapaszkodik a furgon hátuljára.
– Ó, istenem! Karen, azonnal szállj le! – Karen egy ideig
a kocsin lógott, azután leengedte magát. – Menj be,
édesem, és mosakodj meg.
– Zárva van az ajtó.
– Van egy kulcs a hátizsákodban.
 Visszafordult a férfiak felé, és hunyorogni kezdett az
ellenfényben. Perzselően sütött idekint a nap, és máris
érezte, hogy a veríték végigcsorog a nyakán. Ezek a fickók
egész nap kint voltak a tetőn, ropogósra sültek a
hőségben, úsztak a kátrányban, most pedig el kellett
viselniük egy ügyvédnő kirohanásait is, aki az imént
érkezett a kis légkondicionált Mercedesével.
Gail félrehajította az ágat.
– Ne is törődjön vele.
A férfiak beszálltak a teherautóba, ketten előre, a
többiek hátra, a platóra. A nyitott ablakokon keresztül
salsazene áradt. Gail figyelte, ahogy a hátsó kerekek csak
hajszálnyira kerülik el a pázsitot, azután megcsikordult a
váltó, és a kipufogó sötét füstfelhőt lövellt, az olívafa
alacsonyan belógó ágai közé.
Amikor a zene és a motorzaj elhalt, Gail megmarkolta a
kulcsait, hogy felhozza a kocsit. Ekkor újabb hangra lett
figyelmes. Csatt-csatt-csatt. Az utca szemközti oldalán
mozgott a sövény, ütemesen bólogattak a vörös virágok.
Valaki a bokrokat nyírta az alacsony kőkerítés mögött. A
nagy, szív alakú levelek között a fehér fejkendőt és a
napszemüveget is ki tudta venni. A szemközt lakó asszony
úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy új szomszédja a
tetőfedőkkel perlekedik.
Gail átsétált az úton, és megállt a kőkerítés előtt.
– Jó napot, Peggy!
Napsárga kertészkesztyű intett felé, majd maga Peggy
Cunningham is megjelent. Aranyló bőre ékesen
tanúskodott arról, hogy ideje nagy részét a medence
mellett tölti.
– Az biztos, hogy meleg napunk van.
 – Az biztos. Figyeljen, Peggy! Tegnap éjjel tíz óra körül
itthon volt a fia?
– Payton? Miért?
– Valaki felhívott otthon, és mondott néhány
kellemetlen dolgot. Nem ismertem fel a hangját,
valamilyen elektromos szerkezettel eltorzította. Legalábbis
nekem úgy tűnt.
Peggy Cunningham közelebb húzódott.
– Egy obszcén telefonhívás?
– Nem, nem obszcén, csak… goromba. Payton tegnap
este átlógott a kertembe, és Karen is vele volt, pedig
megtiltottam neki, hogy kimenjen. Akárhogy is,
hazaküldtem Paytont, és talán ezért volt dühös rám…
– Igen, mondta is, hogy kiabált vele, amiért a birtokán
háborgatja.
Gail kipréselt magából egy mosolyt, pedig egyáltalán
nem tetszett neki a beszélgetés alakulása.
– Azt hittem, talán megpróbált megtréfálni.
Az asszony arcán hűvös mosoly jelent meg.
– Nem. Payton nem szokott így tréfálkozni.
– Ebben a korban, ki tudhatja? A kölykök sokszor
kiszámíthatatlanok. Ha biztosra tudnám, nem kellene
aggódnom miatta. Tényleg nem haragszom rá.
– Nem hinném, hogy Payton képes lenne ilyesmire.
– Nos, akkor itthon volt, vagy sem?
Peggy Cunningham idegesen felkacagott, majd elhajtott
egy bogarat az arca elől.
– Úgy érzem magam, mintha bíróságon lennék.
– Nem bánja, ha őt magát is megkérdezem?
– De igen. Nem tetszenek a gyanúsítgatásai. Payton
soha nem zaklatna senkit. Ismerem a fiamat.
– Valóban? Akkor azt is tudja, hogy dohányzik.
 – Nem dohányzik.
– Múlt éjjel láttam a kerti lakban cigarettázni.
A napszemüveg egyenesen Gailre irányult.
– Ha ez igaz, akkor a fiatalkori kísérletező kedv
számlájára írom. Payton nem dohányzik.
– Az is a fiatalkori kísérletező kedvből fakad, hogy
erőszakkal megcsókolta a lányomat?
A néma csendet csak egy madár csipogása törte meg,
valahol a fejük felett. Azután Peggy Cunningham
megigazította a szemüvegét.
– Ezt mondta magának? Nos, én nem vagyok biztos
abban, hogy így történt. Karen láthatóan fejlettebb ezen a
téren, mint a legtöbb lány az ő korában.
– Kicsoda? Karen?
– Ó, igen. A múlt héten kihallgattam a lányokat, amint
Lindsay szobájában a szexről beszélgettek. Részletekbe
menően. Karen elmondta, mit szokott hallani, amikor az
ön vőlegénye itt tölti az éjszakát. Rájuk nyitottam, és kicsit
elbeszélgettem velük, de nem akartam ezzel magát is
felzaklatni. – Felkapta a kerti szerszámokkal teli kosarat. –
A maga helyében, mielőtt vádaskodni kezdenék, rendet
tennék a saját házam körül.
Gail meredten nézett maga elé. Peggy Cunningham
oldalt hajtotta a fejét, mielőtt elmosolyodott.
– A z t hiszem, ez nem lehet könnyű, amikor a karrierje
olyan sok idejét elveszi. – Már indult volna, de utoljára
még visszafordult. – S ha nem gond, megkérhetné a
tetőfedőket, hogy ne tegyék ki a szemetüket, csak az
elszállítás napján. Tudja, mi itt próbáljuk tisztán tartani a
környéket.
– Hát persze. És mekkora szerencse, hogy itt van
maga, aki figyel mindnyájunk helyett.
 Peggy Cunningham már eltűnt a lengedező bokrok
között, csak rövidnadrágja és pólója villant fel egy
pillanatra.
– Kis lotyó – mormolta Gail maga elé. Sarkon fordult,
és újra átvágott az utcán, cipősarka élesen kopogott az
aszfalton.
Eltűnődött azon, mi történhetett a kerti lakban. Talán
valóban Karen akarta, hogy megcsókolják. Talán csak
incselkedett Paytonnal, és sose gondolta volna, hogy a fiú
tenni is fog valamit. Vagy azt hitte, ha mégis, még mindig
ellökheti magától, és kinevetheti. Még nem volt dolga
tizennégy éves fiúkkal, akiknek erős a karjuk, és minden
gondolatuk a szex körül forog.
Gail a másik lányra, Jenniferre gondolt. Aki olyan
titokzatosan mosolygott. Biztosan ő kezdte, azután ráfogta
Karenre.
Gailt mindennél inkább az nyugtalanította, hogy Karen
esetleg hazudott neki. Eddig sosem kételkedett abban,
hogy ő és Karen olyan szoros kapcsolatban állnak
egymással, hogy bármiről nyíltan beszélhetnek. Mindig is
merőben természetes és helyes dolognak állította be a
szexet – a körülményektől függően, természetesen –, de
talán túlságosan is nyitott volt a kislánnyal. Vajon
mennyit hallhatott Karen? Anthony sokszor betapasztotta
a száját, ha túlságosan kéjesen nyögött fel, és olykor talán
nevetgéltek is. Gail elborzadva gondolt bele a lehetőségbe,
hogy Karen szántszándékkal hallgatózott.
Állj le!, parancsolt magára. Elég néhány megjegyzés
Peggy Cunninghamtől, és máris mindenfélén jár az eszed.
Nem számít, mennyit hallott Karen. Ez legalább szerelem.
Szegény Jamie Sweet gyerekei, ők azért fogták be a
fülüket, hogy ne hallják a veszekedést és a pofonokat.
 Beült az autójába, felhajtott a ház elé, majd belépett az
ajtón. Miközben felsietett az emeletre, vetett egy pillantást
az órájára: 5.15. Amikor Dave elvitte Karent, rendszerint
érte jött, de Gail úgy gondolta, ma inkább kiteszi Karent a
kikötőnél. Így legalább esélye lesz beszélni Dave-vel, ha
nem is túl sokáig. Hétkor Anthony nagyszüleinél kell
lennie, vacsorára. Miamiban sokan köszörülték nyelvüket
a kubai időszámításon, ami lehetővé tette a többórás
késést is, a Pedrosa családra azonban ez nem vonatkozott.
Az öregember egészsége megromlott az utóbbi időben,
ezért feleségének este kilencre ágyba kellett tennie.
Amint a folyosón elhaladt a fürdőszoba előtt,
vízcsobogást hallott. Bekémlelt az ajtón. A zuhanykabin
üvege bepárásodott, de így is láthatta, ahogy Karen
rózsaszín teste egy lánybanda videoklipjének mintájára
rángatózik.
– Karen, lassan kész leszel?
Éles sikoly hallatszott.
– Anya, nincs rajtam semmi!
– Remélem is, ha egyszer zuhanyozol.
– Kifelé!
– Sajnálom. Siess egy kicsit, jó?
– Rendben!
Gail becsukta az ajtót, és elszánta magát, hogy beszél
Karennel a hanghordozásáról. A másik fürdőbe sietett, és
megnyitotta a vizet.
Vajon hol lehetett Payne Cunningham tegnap éjjel
tízkor – otthon vagy egy nyilvános telefonfülkében? Az
anyja láthatóan nem akarta elárulni. Ez mindenképpen a
bűnösségére utalt, vagy Peggy csak nem akarta, hogy a
fiát kérdőre vonja egy ügyvéd – olyasvalaki, aki képes
nekiugrani a tetőfedők torkának egy nyavalyás bokor
miatt. De ha nem Payton telefonált, akkor kicsoda?
Wendell Sweet arca jelent meg lelki szemei előtt. Az a
gyűlölködő tekintet. Valahogyan megszerezhette a
titkosított számot, de hogy még a meghallgatás előtt
telefonáljon… Ennek nincs semmi értelme.
Gail visszaemlékezett anyja tanácsára az ilyen
hívásokkal kapcsolatban. Ügyet se vetni rá. Ha a fickó a
vonal túlsó végén nem tapasztal semmilyen reakciót, mást
fog zaklatni.
Gyorsan lezuhanyozott, majd megszárítkozott, és
kifésülte a haját, azután felvett egy rózsaszín csipke
melltartót a hozzá illő bugyival. Anthony ajándéka. A férfi
szeretett apró meglepetéseket hagyni a fehérneműs
fiókban. Gail parfümöt hintett a mellei közé, s örömmel
konstatálta, milyen hangsúlyosan jelennek meg a finom
anyag mögött. Azután egy cseppnyi parfüm a hasra. A
harisnyanadrág épp elfedte a bőrön húzódó ezüstös
csíkokat. Az anyaság nyomai, mondta Anthony, azután
megcsókolta őket, ő pedig elolvadt a karjában.
Letörölte a párát a tükörről, hogy alaposan
megvizsgálja magát. Túl sovány, túl sápadt. Megemelte a
melleit. Az ujján lévő gyémánt megcsillant a fényben.
Tanulmányozta a túlzottan kiálló csípőcsontokat, bár a
férfi azokat is végigcsókolta. És a csontos térdeket. És
közöttük mindent. Mi girafa linda. Én kis zsiráfom.
A másik fürdőben abbamaradt a vízcsobogás.
– Karen, ugye már öltözködsz?
Fojtott hangú válasz érkezett, egy bosszankodó igen.
Gail megtalálta az alkalmas szemhéjfestéket, és
közelebb hajolt a tükörhöz.
 – Ne feledd elvinni a fürdőruhádat! A múltkor
hazahoztad aputól, és most hétvégén megint szükséged
lehet rá.
Karen bukkant fel az ajtóban, fehér sortban és csíkos
felsőben.
– Ta-daaam! Én vagyok az első! – kiáltotta. – Jössz
nekem egy dolcsival.
– Most megfogtál. – Gail tovább sminkelt, miközben
lopva megvizsgálta Karent. Csontos lábszárak,
harmincnyolcas teniszcipők. Máris százötvenöt centi, és
még csak most fog igazán nekilódulni. – Gyere,
beszélgessünk!
Karen letelepedett a lehajtott vécéülőkére, míg Gail
végzett az arcfestéssel.
– Bárcsak te is velünk jöhetnél ma este, édesem!
– Semmi baj. Úgyis unom az öregeket. Nem téged,
mami.
– Anthony szerinted öreg?
– Olyasmi. – Karen beleszagolt a levegőbe. – Finom az
illatod.
– Köszönöm. Neked is adok, ha kérsz. De ne túl sokat.
– Karen felé nyújtotta az üvegcsét. – Mr. Pedrosa
nyolcvannégy. Na, az tényleg öreg. A felesége nyolcvanegy.
Több mint hatvan éve házasok. Gondolj csak bele! – Karen
végighúzta csupasz karján a Fabergé üvegdugaszát. – A
házasélet gyönyörű is lehet, Karen.
– Te nem is vagy férjnél.
– Attól még tudom, mit beszélek. Amellett… a szerelem
magánügy. Nem olyasmi, amit az ember kibeszél a barátai
előtt.
Karen vetett rá egy pillantást, majd beillatosította a
bőrét a füle mögött.
 Gail kifésülte a haját, felemelte a nyakáról, majd
egyetlen lendületes kefemozdulattal formára igazította.
– Ha valaha bármilyen kérdésed lenne, nekem tedd fel.
Oké?
– Tudom.
Gail félig behunyt szemmel felvitte a hajlakkot, azután
intett Karennek, hogy álljon fel.
– Gyere ide! – Kioldotta a copfját. – Fent egy kicsit
kifésüljük, jó?
Karen egyenesen a tükörre meredt, és kissé oldalt
hajtotta a fejét, amíg Gail átfésülte a haját.
– Szép vagyok? De ne hazudj ám!
– Persze, hogy az vagy. Gyönyörű kék szemed van.
Ragyogó a mosolyod… már amikor nem szégyelled
megmutatni. – A testfelépítését leszámítva Karen az apjára
ütött: egyenes szemöldök, szögletes áll, hangsúlyos orr.
Erőteljes vonások egy kislánynak. Emlékezetes arc. –
Nagyon szép vagy. – Kisimította a hajfürtöket Karen
homlokából. – Látod?
– Nem olyan szép, mint te.
– Ó, drágaságom. Dehogyisnem. Szép vagy és
különleges.
Karen felemelte a tekintetét, hogy Gail szemébe nézzen.
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, anya, de tényleg nem
kellene alsóneműben flangálnod.

Karen apja megvásárolt és felújított egy éttermet a kikötő

közelében, a Coconut Grove-ban. A Clematis Streettől
mért távolság a két mérföldet se érte el, de ilyen
forgalomban nem értek oda egyhamar.
Útközben Gail beszélt Karennek dr. Fischmanről. A
bíró indítványozta, hogy beszéljen vele – mindnyájukkal –,
azután tegyen javaslatot. Hogy aztán a bíró eldönthesse,
hogy a kislány hol éljen ezután. Ez a rutineljárás,
magyarázta Gail. Ami persze nem egészen igaz, de nem
akarta, hogy Karen úgy érezze, problémát okoz.
– Van bármilyen kérdésed? Hozzászólásod? Bármi?
– Nincs. – Karen arra összpontosított, hogy a
teniszütőjét pattogtassa a cipője orrán. Szemét elrejtette a
türkizkék Miami Hurricanes sapka ellenzője.
– Nos, ha majd lesz, kérdezz bátran.
A főútnak csúfolt keskeny aszfaltsáv kanyarogva
haladt északkeletnek a fügefák zöld alagútjában, elvezetett
egy 1920-as évekbeli színház, több teraszos étterem és
kisebb üzlet mellett. Péntek volt, alkonyaira biztos az
egész Coconut Grove bedugul majd. Kölykök cirkálnak fél-
alá, sorok kígyóznak a multiplexek előtt, turisták
őgyelegnek a Gap-, Ralph Lauren- és Hooters-boltok
között, s amíg néhányan hatalmas összegeket költenek,
addig mások beérik egy fából faragott papagájjal vagy a
Planet Hollywood hétdolláros hamburgerével.
Egy idő után Karen megtörte a csendet.
– Kívántál már olyasmit, ami nem lehetett a tiéd, de
attól még ugyanúgy kívántad?
Gail vetett rá egy pillantást, majd újra az útra
koncentrált.
– Azt hiszem, mindenki volt már így. Miért, te mit
kívánnál?
– Ígérd meg, hogy nem húzod fel magad.
– Megígérem.
– A z t szeretném, ha mind újra együtt lennénk. Te, meg
én, meg apu. Sokszor kívánom ezt. – Az ellenzős sapka az
ablak felé fordult. – Tudom, hogy nem fog megtörténni.
 Eltelt néhány pillanat, míg Gail rátalált a megfelelő
szavakra.
– Nem, valóban nem fog megtörténni. De nem is ez a
fontos… amíg nem felejtjük el, hogy mi mindig egy család
leszünk. Hogy törődnünk kell egymással.
– Te törődsz apuval? – A kék szemek állhatatosan
meredtek felé.
Gail az utat figyelte, azután Karenhez fordult.
– Én… most nem szeretem túlságosan. Néha te is
szoktál veszekedni a barátaiddal, ugye?
Karen tekintete komorrá vált.
– Ti nem vagytok barátok. Gyűlölöd őt.
Egy zöld lámpánál Gail kivárta, amíg elfogynak a
gyalogosok, és végre bekanyarodhat.
– Nem, én nem gyűlölöm őt. Mindketten próbáljuk azt
tenni, ami neked a legjobb, csak sokszor nem könnyű
megmondani, hogy mi, az.
Karen újra elfordult tőle.
– Annyira szeretlek. – Gail habozott, mielőtt folytatta.
– Anthonyt is szeretem. Ő imád téged, Karen. Remek
csajnak tart. – Karen alig hallhatóan felhorkant. – Csak
próbáld meg, oké? A kedvemért. Kérlek.
– Oké.
Gail lassan kifújta a levegőt, azután befordult a
sarkon, hogy az enyhe lejtőn elsuhanjon a könyvtár és á
Peacock park pázsitja mellett. Az öböl közvetlenül az
utóbbi mögött nyílt, a kikötőtől mangroveszigetek sora
választotta el. Hajók horgonyoztak odalent, a napfénytől
csillogó vízen. Az utca balról elhaladt a régi vitorlásklub
mellett, ahová a családja is járt, mielőtt az apja meghalt.
Gail tizenhárom éves volt akkor.
 Most először suhant át az agyán, hogy feladja a
küzdelmet. Ha Karen Dave-vel akar élni, akkor talán
tényleg az a legjobb. Nem fog késhegyig menő küzdelmet
folytatni a gyámságért. Dave alapjában véve rendes fickó –
ezt még Gail sem vitatta –, Karen szerint pedig egyenesen
a tökély. Új Beanie babát vett neki, valahányszor
találkoztak, és Karen saját tévét is kapott tőle. Korán vagy
későn vacsoráztak, ahogy épp kedvük tartotta, és a lánya
azt ehetett, amit csak akart. A mosogatást rendszerint
másnapra hagyta, de a lakás tisztaságát így sem érhette
szó. Engedte fennmaradni Karent, bár ő nem élt a
lehetőséggel. Lefekvéskor mindig mesélt neki. Karennek
sok barátnője volt a házban. Teniszeztek. Dave mindig
elvitte hajókázni, és sosem volt rosszkedvében. Remekül
mulattak együtt.
Gail a floridai egyetemen találkozott David Metzgerrel,
akit ellenállhatatlanul vonzóvá tett fehér teniszsortja. A fiú
igazi sztárként tündökölt a csapatban. Gail nem vakon
zuhant a szerelembe, mint Anthony esetében, hanem kis
lépésekkel, kitartóan, míg arra nem eszmélt, hogy jegyben
járnak. A jogi egyetem után Gail állást vállalt a Flagler
Street egyik patinás irodájánál, Dave pedig üzletet
vezetett, ahol hajózási felszereléseket árult. Amikor
összegyűlt egy kevéske pénzük, saját kis kikötőt vett, és
azt működtette – sajnos nem túl szerencsésen. Gail
próbált neki segíteni, de Dave neheztelt a
közbeavatkozásért. A férfi így tenisszel töltötte ki a
hétvégét, Gail pedig egyre több és több munkát vitt haza.
Amíg egy napon Dave azt nem mondta, hogy elég.
Alig egy ezressel kaptak többet az üzletért, mint
amennyit fizettek érte. Gailé lett a ház és Karen, Dave
fogta a negyven láb hosszú szlúpot, a Hercegnőt, és
elhajózott. Hetekig semmit sem hallottak róla, azután
érkezni kezdtek a képeslapok, St. Thomas-i, antiguai,
grenadai, martiniquei és curagaói bélyegzőkkel. Karen egy
hurrikántérképen követte nyomon Dave haladását. A
képeslapok olyan üdülőhelyekről jöttek, ahol a férfi
teniszoktatást vállalt, vagy a hajóján fuvarozta a
kirándulókat. Gail gyanította, hogy ezzel is azt akarta
üzenni neki: Látod, Gail, milyen jól szórakozom nélküled?
Csak nagy ritkán hívta fel Karent, amikor pedig megtette,
a beszélgetés rendre ezzel zárult: „Én is szeretlek apu.
Nagyon hiányzol.”
Gail sosem tudta meg, mi történt, de Dave egyszer csak
visszatért Miamiba, a Hercegnőt pedig egy Puerto Ricó-i
hajókereskedőnél hagyta. Annyit láthatóan keresett az
üzleten, hogy letegye a foglalót az étteremért. Sosem
beszélt a részletekről, Gail pedig nem kérdezte.
Eleinte örült, hogy Dave visszatért. Jobb volt
Karennek, hogy az apja közelében lehetett. Gail
nagyvonalúan kezelte a láthatás kérdését, sosem
panaszkodott. Erre most Dave a gyámságért folyamodik.
Gail úgy tervezte, megfogadja Charlene Marks tanácsát, és
megpróbálja kideríteni, mi van emögött.
Áthajtott a kikötőt övező drótkerítés széles kapuján,
majd leparkolt egy pálmafa alá. Miután magához vette a
táskáját, közölte Karennel, hogy néhány percet beszélni
szeretne az apjával, és addig az lenne a legjobb, ha a
konyhában keresne valami harapnivalót a halaknak.
Az Old Island Club a kikötőre nézett, és ők követték a
part mentén kanyargó utat. A tervezők kialakítottak ugyan
egy belső, zárt étteremrészt, az öbölre néző hatalmas
ablakokkal, ám a legtöbb asztalt odakint, a szabadban
állították fel. Az újonnan lakkozott fapadló fenyőgyanta
illatát árasztotta, és a kéttucatnyi csíkos napernyő
megrebbent a késő délutáni szélben. Karen ledobta az
ütőjét és a hátizsákját az egyik székre, majd berontott a
kétszárnyú ajtón. A konyha az ajtó mögött nyílt, és Gail
edénycsörömpölést hallott. Keresett egy helyet a kinti
bárban, amelyet mintha Disneylandből szakítottak volna
ki: harsány színek, zümmögő mennyezeti ventilátorok,
kókuszdiónak álcázott hangszórók, amelyekből reggae-
zene áradt.
Színes, virágmintás szoknyát viselő pincérnő libbent
elé, hogy megtudakolja, mit szeretne.
– Kösz, de nem maradok soká. Mr. Metzger itt van
valahol?
– Igen, néhány perce még láttam. – A pincérnő lehajolt
a hűtőhöz, hogy jeget lapátoljon egy pohárba, de a
tekintete Gailre tapadt. – Maga Karen anyja, igaz?
Gail igennel felelt, és előzékeny mosolyt küldött a
pincérnő felé, aki a húszas évei elején járhatott. Sportosan
ruganyos test és rövidre nyírt, rendezetlennek tűnő barna
haj – nem kimondottan Dave típusa. Azután eltűnődött
azon, mit mesélhetett Dave a volt nejéről. Hogy mennyire
rideg és közönyös…
Átfutotta az étlapot; kagylóragut látott, babbal és
rizzsel. Jércemellet és sertéshátszínt. Dave kapitány napi
ajánlatát 3.95-ért. A bár felett az órát egy felugró kardhal
szájában helyezték el: 6.10. Gail dobolni kezdett körmeivel
a bárpulton, amelynek akrilüveg burkolata kagylókat,
homokot és aranypénzeket foglalt magába. Ügyes,
gondolta.
A vendégek a legkülönfélébb társadalmi csoportokból
kerültek ki. Egy aszott vénember hajóssapkában a
sportrovatot böngészte. Néhány irodai dolgozó citromlevet
facsart Corona sörébe.
A vízhez legközelebb eső asztalt három sötétre barnult,
rövidnadrágot és pólót viselő férfi foglalta el, akik annyi
arany ékszert aggattak magukra, ami felkelthette minden
tolvaj vagy adóellenőr figyelmét. Gail gyanította, hogy övék
a mólóhoz kikötött bivalyerős motorcsónak is.
Karen végigszaladt a mólón, és kekszet dobált az
odalent cirkáló halaknak. Távolabb álmos kutya feküdt
egy nemrég ültetett kókuszpálma alatt, amit még most is
karók támasztottak meg. A látványt egy sor banánpálma,
továbbá egy bougainvilleákkal benőtt türkizkék léckerítés
tette teljessé. Az öböllel szemközt, a városháza körül máris
kezdődött az esti zsongás. A vitorlások kötelei lágyan
nekiütődtek az árbocoknak.
Amikor Gail újra Karen felé fordult, már Dave-et is ott
látta. Karen mondott valamit, azután Dave a bár felé
fordult. Még ebből a távolságból is jól láthatta a szeme
színét. A férfi egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd
elindult a csíkos napernyők felé, Island Club feliratú
pólója szinte vakított a napfényben.
A nap lebarnította a bőrét, a karján és a lábán
bearanyozta a szőrszálakat. Felszedett néhány kilót, de
még mindig remekül állt rajta a teniszsort.
– Dave kapitány, személyesen.
– Szia – köszönt a férfi óvatosan. – Mi a helyzet? Karen
mondta, hogy beszélni akarsz velem.
– Van egy telefonszámom számodra. Dr. Evan
Fischman. A bíró választása. – Kinyitotta a tárcáját, és
előhúzott egy összehajtott papírlapot.
– Az ügyvédem már szólt – jegyezte meg Dave.
 – Ó. Hát, gondoltam, jó lenne megbeszélni, mikor is
találkozzon Karennel.
– Joe Erwin azt mondta, mindent letisztáz vele.
– Hát persze. Ha ő intézi, nyugodtan kiszámlázhatja
neked az idejét. Ez már csak így működik.
– Te csak tudod.
Gail visszatette a papírt a tárcájába.
– Dave, nem akarok ebből ügyet csinálni, csak
kérdezem: ki vigye el Karent dr. Fischmanhez? Akarod te
vinni? Vigyem én? Vagy menjünk együtt?
A férfi megrágta a választ.
– Azt hiszem, én is elvihetem. Vagy mehetsz te.
Gondolkodom rajta, és értesítelek, így megfelel?
– Persze. Majd hívj.
Dave végigmérte.
– Szépen kiöltöztél. Buli lesz?
– Csak egy családi vacsora Anthony nagyszüleinél.
Gail testhez simuló fekete ruhát viselt, arany
fülbevalóval és nyaklánccal. A férfi feltette egyik
teniszcipős lábát a támaszra, majd a bárpultra könyökölt.
– Mindenképpen hívni akartalak. Jövő hétvégén lesz
egy teniszkupa Kay Biscayne-ben. El szeretném vinni
Karent.
– Ú g y érted, a következő hétvégén is magadnál akarod
tartani?
– Csak egy napra. Szombatra vagy vasárnapra, nekem
mindegy. Hacsak nincs más terved.
– Semmi különös. Rábízom a döntést Karenre.
– Látnia kell, hogyan játszanak a profik – magyarázta
Dave. – Tehetséges, és ezt nem azért mondom, mert én
vagyok az apja. Sportolónak született, de én nem vagyok
az a szülő, aki rákényszeríti a gyereket, hogy éjjel-nappal
csak teniszezzen. Épp elég ilyet láttam. Próbálom azt
tenni, ami a legjobb neki.
– Akárcsak én. – Hogy kitalálhassa, hogyan is terelje
más irányba a beszélgetést, Gail úgy tett, mintha csak
most vette volna észre a bárt. – Ez érdekes. Annyi minden
megváltozott itt. Hogy megy az üzlet?
– Pazarul.
– Remélem is.
– Sosem hittél bennem túlzottan, igaz?
– Ó, Dave, egyáltalán nem így értettem. Tényleg örülök
a sikerednek.
A férfi ütemesen kopogott az ujjaival a pulton, majd
hirtelen felé mutatott.
– Ez a hely valóságos aranybánya. Hétvégente, ha élő
zene is van, nem találsz helyet a parkolóban. A múlt
hétvégére azt is elintéztem, hogy Jimmy Buffett beugorjon.
– Fantasztikus! – Gail némi meglepetéssel fedezte fel,
hogy mosolyog. Zavartan elfordult, és kézbe vette az
étlapot.
– Old Island Club. Találó név.
Dave a Karib-tenger térképe felé biccentett, amelyet
kötélkeretben lógattak fel a bár hátsó falára.
– Látod? Az eredeti Old Island Club a Sapphire
Beachen, St. Thomasen van. Szikrázóan fehér homok,
békés kikötő… a hajósok imádják. Hatalmas kivetítőn
mennek a sportközvetítések, a kókuszt egyenesen a
pálmafákról szedik, és csak itt keverik a Zöld Villámot,
ami egy rumos koktél. Az emberek egész éjjel buliznak. Aki
járt arrafelé, mind megfordult ott.
– Mit szóltak ahhoz, hogy elloptad a nevüket? –
kérdezte Gail.
Dave elvigyorodott.
 – Fizettem érte. Odaadtam cserébe a Hercegnőt.
– Az egy százezer dolláros hajó!
– Megérte, hidd el nekem.
A pincérnő újra felbukkant.
– Dave, bocsáss meg. Hozhatok neked valamit? – A
szárnyakra emlékeztető szemöldökök várakozóan
rebbentek fel.
– Gail, még mindig szereted a Red Stripe-ot? Az én
kontómra, a régi idők kedvéért?
– Nem, most tényleg nem maradhatok. – Gail a kis
fekete táska után nyúlt.
A férfi a karjára tette a kezét.
– Öt perc. Én se maradhatok, teniszoktatásra kell
vinnem Karent. Vicki, egy Red Stripe, meg két korsó a
hűtőből.
– Természetesen. – Vicki elmosolyodott, előzékenyen és
érzelmek nélkül, ahogyan a pincérnők szoktak. Elindult a
konyha felé, de még visszatekintett Dave-re, mielőtt az
ajtószárny becsukódott mögötte. Igazán vonzó jelenségnek
tűnt.
Gail felülvizsgálta korábbi álláspontját.
– Van valami közietek?
– Köztem és Vicki között? Dehogyis. Nincs semmi.
– Semmi?
– Már semmi. Néhányszor randiztunk, de Karenre is
gondolnom kell. A megfelelő embert akarom neki.
A szavakból némi neheztelés csendült ki, de Gail
elengedte a füle mellett.
– Dave…
A nap hajszálvékony szarkalábakat karcolt a kék
szemek sarkába.
 – Kérdezhetek valamit? Miért… gondolod azt, hogy
olyan borzalmas anya vagyok? Tényleg ezt gondolod
rólam?
A férfi elfordult, és nekidőlt a bárpultnak.
– Sosem mondtam ilyet. – Egy ideig elnézte a kis
ketcht, amelyik behúzott vitorlákkal siklott az öbölbe, és
gyengéden nekikoccant a mólónak. – Hol van az megírva,
hogy mindig az anyának kell kapnia a gyereket? Sok
helyen olvastam, hogy a lányok ugyanúgy ellehetnek az
apjukkal is. Nézd, te heti ötven-hatvan órákat dolgozol.
Nyáron napközibe járatod Karent, mindennap késő
délutánig. Én négyre érte mehetnék…
– Miközben egy éttermet vezetsz, Dave? Ez a hely
hétvégeken hajnali egyig nyitva tart.
– Van üzletvezetőm. Innét három háztömbnyire lakom,
és tudom, mi az, ami igazán fontos az életemben, oké? A
lányom. – Szembefordult vele. – Odakint a tengeren sok
éjszakát töltöttem magányosan. Csak néztem a végtelen
eget. Épp elég időm volt végiggondolni, hogyan éljem az
életem.
– Érdekes. Én meg azt hittem, te és a barátnőd a San
Juan-i Caribe Hiltonban laktatok, cserébe a
teniszleckékért, amiket a gazdag turistáknak adtál.
Megérkezett Vicki a Red Stripe-pal. Senki sem szólt,
miközben kitöltötte a sört a két gyöngyöző üvegkorsóba.
– Egészségedre! – küldött Dave felé egy újabb mosolyt,
mielőtt visszatért a többi vendéghez.
Gail a tenyerébe temette az arcát.
– Ne haragudj. Az őrületbe kerget ez a helyzet.
Dave felé tolta az egyik korsót.
– Nem te vagy az egyetlen. Én is azt kívánom, bárcsak
lenne más megoldás! – Nevetve csóválta a fejét. – A
nyavalyás ügyvédek elviszik minden hasznomat. Egészség!
– Koccintottak a sörrel.
Néhány percig némán ültek. Végül a férfi törte meg a
csendet.
– Azért tényleg bámulatosan nézel ki. Jól áll neked a
pénz.
– Nem tudom, ezt bóknak tekintsem-e. Annak szántad?
A férfi elmosolyodott.
– Többé-kevésbé, Gail.
– Hát persze.
Dave letette a korsót, és forgatni kezdte az alátéten.
– Istenverte pénz. Mindenki csak arra hajt.
– Azért egész jól boldogulsz.
– Remekül. – A mosoly elmélyítette a ráncokat a férfi
szeme körül. – És egyre jobb lesz. Ami azt illeti – hajolt
annyira közel, hogy Gail a csupasz vállán érezhette forró
leheletét –, van egy cég… egy nagy cég… amelyik
érdeklődik irántam. Még dolgozunk a részleteken, és nem
akarom elkiabálni a dolgot…
– Csak óvatosan – figyelmeztetett Gail. – Gondoskodj
róla, hogy megmutassák a pénzt, mielőtt bármit aláírsz.
– Ne aggódj! Ez az üzlet a mennyben köttetett. – A férfi
a pultra fektette izmos tenyerét. Ujjaira bőrkeményedés
nőtt az ütőtől. A bal csuklójára egy búvárórát csatolt, és
nem viselt ékszert.
Gail habozni kezdett.
– Dave – sóhajtott fel –, haragszol rám, amiért
szétváltunk? Engem hibáztatsz?
A férfi mosolya elhalványult.
– Azt hiszed, bosszúból akarom Karent? Hogy kitenném
ennek az egésznek, csak hogy egyenlítsek? Nem. – Újra az
ellentétes oldalon álltak. – Nem, Gail. Szeretem a
lányomat. Ennyi. Olyan életet akarok neki, amit nem
kaphat meg melletted és… – Dave láthatóan nem tudta
magát rászánni arra, hogy kimondja a nevet. – …és a
mellett a bohóc mellett.
– Olyan életet? Mégis, milyen életet?
A férfi mutatóujjával dobolt a pulton, hogy hangsúlyt
adjon az indulatosan elsuttogott válasznak.
– Tisztességes, egyszerű, amerikai életet. Nem könnyű
ilyet találni manapság. Miamiban szinte már lehetetlen.
Én mégis ezt akarom Karennek, és minden tőlem telhetőt
megteszek azért, hogy megkapja. Ha hozzá akarsz menni
Quintanához, csak tessék, de Karent nem viszed
magaddal. Nem. Az a fickó, meg az alvilági kapcsolatai…
Abból él, hogy drogkereskedőket és gyilkosokat véd…
– Az isten szerelmére…
– Kérdezd csak meg magadtól: ki ez a férfi? Olvastad a
cikket a múlt havi Heraldban? Nyomozást indítottak a
városi beruházásokkal kapcsolatban, és kiderült, hogy a
Pedrosa Építési Vállalat üzleti kapcsolatban állt a
városfejlesztési bizottság elnökével. Azt az újságírót kis
híján agyonlőtték!
– Ennek semmi köze Anthonyhoz!
Dave meredten nézte, azután megcsóválta a fejét.
– Nem akarod észrevenni, igaz, Gail? Te, akinek
mindene a függetlenség, hozzámész egy kubaihoz? Nos,
nem fog soká tartani.
– Ebben nagyon tévedsz.
A férfi körülnézett. A hátuk mögül teniszcipős lábak
dobogása közeledett.
– Bárcsak igazad lenne, az ő érdekében! – Dave
megpördült a bárszéken. – Hé, hercegnő! Mi van a
kezedben?
 – Egy kagyló. Vickitől kaptam. Milyen fajta?
– Lássuk csak. – Dave közelebb húzta Karent. A kúpos,
barna pettyes kagyló rózsaszínű nyílásából sugárirányban
ágaztak szét a bordák. – Ó, a Kajmán-szigeteknél
ilyenekkel van tele a tenger. A víz olyan tiszta, mint az
üveg. Egyszer majd elviszlek oda, hercegnő.
Gail vetett egy pillantást az órájára.
– Mennem kell. – Lehajolt Karenhez. – Légy jó,
vasárnap találkozunk. Adj egy puszit.
– Szia, anya. – Karen oldalra hajtott fejjel fogadta a
puszit, azután forgatni kezdte kezében a kagylót, és
hangosan eltűnődött azon, mire való ennyi borda.
– Majd hívlak a találkozó miatt – szólt utána Dave. A
tekintetük egy hosszú pillanatra találkozott Karen feje
felett.
Gail bólintott, azután elfordult, és útnak indult.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az árnyak hosszúra nyúltak, mire Gail megérkezett a

Pedrosa-házhoz, és már a házfalra erősített lámpákat is
felkapcsolták. Keresztülhajtott a nyitott kovácsoltvas
kapun, és azonnal megpillantotta Anthony Eldoradóját az
odakint parkoló kocsik között. Lehúzódott mögé, megfogta
a táskáját, majd a bougainvilleákkal benőtt oszlopok
között a bejárat felé sietett. A szökőkútban hús víz
csobogott.
Néhány pillanattal azután, hogy megnyomta a csengőt,
a házvezetőnő szélesre tárta a súlyos ajtószárnyat.
– Buenas noches, Señora!
– Gracias. – Gail mosolyogva lépett be az asszonyság
mellett. Balra nyílt a jókora előtér, azon túl pedig a
nappali, ahonnét társalgás és nevetgélés hangjai
szűrődtek ki.
Anthony lépett az előtérbe, hogy lássa, ki érkezett,
majd kinyújtotta a karját, hogy magához vonja kedvesét.
Arckifejezése egyszerre árulkodott aggodalomról és
bosszúságról.
– Miért nem hívtál? Már aggódtam.
– Mindenki rám vár? Annyira sajnálom. A másik
táskámban hagytam a telefont. Beszélnem kellett Dave-
vel, és a forgalom…
A férfi arcon csókolta.
– Minden rendben. Egy kis rágcsálnivaló megmentett
bennünket az éhenhalástól. Nyugi.
 Odabent a nappaliban újabb csókok és érzelmes
üdvözlések következtek – mintha nem találkozott volna
szinte mindnyájukkal a múlt hétvégén, a legújabb
dédunoka keresztelőjén. A család gyakran járt össze,
többnyire valamilyen alkalomból. Ma este egy
születésnapot ünnepeltek, talán az egyik nagynéniét,
gondolta Gail zavartan. Hirtelen pánik tört rá, amíg eszébe
nem jutott, hogy Anthony magára vállalta az ajándékot.
A család matriárkája, a sikkes selyemestélyit és
igazgyöngy fülbevalót viselő Digna Maria Betancourt de
Pedrosa felé nyújtózott a szófáról, amikor Gail előrehajolt,
hogy megcsókolja. Anthony nagyapja huncutul felé
kacsintott vastag szemüvege mögül.
– Anthony, .ya ella está hecha una cubana.
Máris kubainak tartják, nyilván pontatlansága miatt.
Gail visszakacsintott. A férfi folyékonyan beszélte az angol
nyelvet, de egyre kevesebbet használta. Az 1940-es
években a kubai válogatott lovascsapat tagja volt;
mostanra tolószékbe kényszerült. Keményen küzdött a
végzet ellen, hogy nyomorékként kelljen őt tologatni a saját
házában, de számtalan esése után Digna nem tűrt további
ellenkezést.
Amikor Señora Pedrosa megragadta férje tolószékét,
mindenki az étkező felé indult. Gail a legkisebb unokával,
Bettyvel tartott, aki karján vitte újszülött gyermekét.
Anthony Graciela nénit, néhai anyjának nővérét kísérte.
A kétszárnyú ajtó feltárult, a csillár fényárba borította
a polírozott asztallapot és a márványpadlót. Húsz széknek
szorítottak helyet az asztal körül. Señora Pedrosa az asztal
túlsó végéhez tolta férjét, majd elfoglalta a mellette álló
széket. Anthony megérintette Gail könyökét.
– Gyere, ülj mellém.
 Kihúzott egy széket, Gail pedig leült Anthony és
unokatestvére, Elena férje közé. Pepe mondott valamit
Anthony-nak, és a férfiak jóízűt nevettek, azután már
olyan gyorsan váltottak ide-oda a spanyol és angol között,
hogy Gail képtelen volt követni.
Ahogy körülnézett az asztalnál, tizenkét olyan
vacsoravendéget számolt össze, akik valamilyen formában
a közel háromszázmilliót érő családi birodalmat
irányították. Bankok és építőipari vállalatok,
ingatlanbérletek és bevásárló- központok. Az irányítás
pedig Ernesto Pedrosa kezében összpontosult, aki túllépte
a nyolcvanat is. Vajon meddig tud még dönteni az üzleti
ügyekben? Valakinek át kell vennie a helyét. A posztra
három lányunoka, illetve férjeik is esélyesek voltak.
Azután az unokatestvérek garmadája. És persze Anthony.
Csakhogy ő és a nagyapja évek óta ellentétes véleményt
képviseltek, ha arra a kérdésre került a sor, amely
kettészakította a hazájukat. Pedrosa azután hozta el a
családját Kubából, hogy Castro magához ragadta a
hatalmat, Anthony és a nővére azonban az apjukkal, Luis
Quintanával, a forradalom hősével maradt. Amikor
Anthony betöltötte a tizenhármat, Pedrosa elintézte neki,
hogy meglátogathassa az anyját Miamiban, azután pedig
egyszerűen nem engedte vissza. Anthonynak egy
ellenséges területen kellett kijárnia az iskoláit, el kellett
sajátítania az új nyelvet. Az apját azonban sosem tagadta
meg – húszévesen éppen ebből a házból dobták ki, miután
indulatos vitát folytatott Pedrosával. Az eleven és lázadó
szellemű Anthony akkor északra ment, és a saját útjára
lépett: kijárta a jogi egyetemet.
Közte és a nagyapja között csak fokozatosan enyhült a
viszony, míg végül megállapodtak a kölcsönös
megbecsülésnél. Anthony Quintana nem igazgatta Ernesto
Pedrosa semmilyen tulajdonát. Nem kapott, és soha nem
is kért semmit. Ő lett Pedrosa első számú bosszúsága és
legnagyobb reménysége. A kedvence – ezt mindenki tudta,
még ha ő maga tagadta is.
Felszolgálták az ételeket, különféle tálak jártak körbe.
Puerco asado – fűszeres és fokhagymás sertéssült. Moros –
együtt főzött fekete bab és rizs. Sült zöldségek. Főtt yuka
con mojo – olajjal és még több fokhagymával. Olykor
csirke, marhahús vagy roston sült hal – de mindenütt a
fokhagyma és a bab. Azután, mintha másként meg is állna
a világ, a vacsora utáni kis csésze kávé.
Valaki elmesélt egy viccet, amit kötelességtudóan
Gailnek is lefordítottak. Kivárták, hogy nevet-e a tréfán, és
amikor nevetett, valamennyien követték a példáját.
Havannában Pedrosáék francia szakácsot alkalmaztak.
Ideát bármit megengedhettek volna maguknak, de még az
étlappal is politikai állásfoglalást tettek: kifejezték
szolidaritásukat a száműzöttekkel, legyenek akár
gazdagok, akár szegények. Ernesto Jose Pedrosa Masvidal
kinyilatkoztatta, hogy a házában csakis hagyományos
kubai ételeket szolgálhatnak fel. Havannában angol
szabótól rendelte az inget, itt viszont ragaszkodott a
négyzsebes guayaberához.
Egy aranybarna kéz, rajta fénylő ónixgyűrűvel
gyakorlott mozdulattal bort töltött Gail üres poharába.
Anthony. Mosolyogva fordult felé.
– Le akarsz itatni?
A férfi suttogóra fogta a hangját.
– Ne haragudj a tegnap estéért. Nem kellett volna úgy
elmennem.
 – Nem a te hibád – felelte Gail. – Ki voltam bukva. Nem
is értem, miért vesződsz velem.
A férfi ajka épp csak annyira vált szét, hogy láthassa a
mosolyát. Azután Anthony közelebb hajolt, mintha meg
akarná csókolni. Forrónak érezte a leheletét a fülén.
– Porque me gusta tu sabor.
Gail agya feldolgozta a szavakat. Mert… szeretem…
szeretem az ízed. Jólesően megborzongott. Az ajka elé
tartott borospoháron át felelt.
– Ha hazaérünk, le foglak kötözni az ágyhoz.
Vágyserkentőt itatok veled, lassan lehúzom a
nadrágodat…
Amikor nem folytatta tovább, a férfi oldalba bökte.
– Azután…
– Nos, nem is tudom. Ha olyan soká maradunk, mint
szoktunk, talán már túlságosan fáradt leszek.
– Nem maradunk soká. Amint az öreg elaludt, Nena
visszatér a földszintre. Akkor gyorsan elköszönünk, és
hazamegyünk.
– Tehát nem szivarozol a fiúkkal?
– Te pedig nem bocsátkozol hosszú beszélgetésbe a
lányokkal az esküvőről.
Az esküvő legalább érdekes beszédtémát szolgáltatott.
A Pedrosa asszonyok előzékenyen bántak vele: megölelték
és arcon csókolták, bár számukra mindig is la americana
lesz. Anthony első felesége, egy kubai lány, jobban illett a
képbe, még ha egy New Jersey-i húsrakodó munkás lánya
lévén nem is tartozott az ő köreikbe. Azt viszont meg kell
hagyni, hogy Rosa szép lány volt, Anthony pedig fiatal.
Gail mindig magán érezte a tekintetüket, ahogyan
méregették. Szinte belelátott a fejükbe. Amerikai, de ezen
felül tudunk emelkedni. Ami fontos: a családja jó nevű, és
belőle is jó feleség lesz.
Gail tovább kergetett egy paradicsomdarabkát a
tányérján, a sertésragu maradványai között. Nem volt
nagy étvágya, és a sertéshús gondolatától is rosszullét
kerülgette.
– Anthony, találkoznom kell az egyik ügyfeleddel, Harry
Laskóval. – Anthony villája megállt félúton. – A Sweet-
ügyben, amit küldtél. Wendell Sweet azt mondja, nincs
pénze, de hazudik. Harry Lasko ismeri őt, és talán meg
tudja mondani, mit csinált a pénzzel. Ha nem tudok meg
valamit, Jamie komoly bajban lehet. És én is!
Huszonkétezer dollárom áll ebben az ügyben. A bíró csak
annyit fog megítélni, amennyit szerinte Wendell
megengedhet magának. Mindenképpen beszélnem kell Mr.
Laskóval.
Anthony megrázta a fejét, miközben lenyelte a falatot.
– Nem.
– Mit értesz azon, hogy nem?
– Nem engedhetem, hogy Harry bárkivel is beszéljen,
amíg folyik ellene a vizsgálat. Ha bármi kipattan, újabb
vádat emelhetnek ellene.
– Úgymint?
A férfi alig észrevehetően megrántotta a vállát.
– Sose tudhatod.
Gail nem vette le róla a tekintetét.
– Beszélj nekem Wendellről, Anthony. Rajta!
Anthony nem szívesen válaszolt, ezt a vak is láthatta.
Az ajka is alig mozgott, olyan halkan felelt.
– Harrynek és Wendellnek volt egy közös üzleti ügye
Arubában, s mielőtt még megkérdeznéd, igen, törvényesen.
Ugyanakkor… Wendell ismer néhány gyanús alakot, és az
államügyészt is érdekelné, hogy kik ezek. Nem akarok
belenyúlni ebbe a darázsfészekbe, legalábbis addig nem,
amíg arról próbálom meggyőzni a bírót, hogy szegény
eltévelyedett Harry Lasko megbotlott a saját
cipőfűzőjében…
– Wendell droggal kereskedik?
– Mondjuk inkább úgy, hogy Wendellnek csapnivaló
ízlése van a barátok terén.
– Nem értem, mi köze lehet mindennek egy válóperhez
– csóválta a fejét Gail.
– Nincs is köze, de ha Harry megint megbotlik, és
többet mond, mint amennyit kellene, te pedig benyújtasz a
Sweet-ügyben egy olyan vagyonlistát, amely bármilyen
módon összekapcsolható Harry Laskóval…
– Ki látja meg?
– Nem, Gail.
– Én csak beszélni akarok vele. Bizalmasan.
– Sajnálom.
– Akkor sem értem, miért nem lehet.
– Mert nem értesz a büntetőjoghoz, bonboncita.
– Akkor csak a te tapasztalataidra támaszkodhatom,
bár nem szívesen.
– Köszönöm. – Anthony előrehajolt, hogy elkérje Alextől
a babos rizst. Alex, favor, fos moros. Gail megfigyelte, hogy
Anthony egyedül itt eszik kubai ételeket. Máskülönben
előnyben részesíti a spagettit és a marhasültet.
– Harry miért vallja bűnösnek magát? – kérdezte
suttogva Gail.
– Ilyesmi gyakran megesik, ha az ügyfél úgy gondolja,
hogy egy tárgyalással még rosszabbul járna.
– De te túlságosan is jó peres ügyvéd vagy ahhoz, hogy
csak így feladd.
 – Nos, a helyzet korántsem ilyen egyszerű.
– Ezt meg hogy érted?
Anthony elengedte a füle mellett a kérdést, ehelyett
meghintette a morost borecettel.
– Megmondom, mit teszünk. Miután kidolgoztam a
beadványt, beszélhetsz vele. Egy ideig még kint lesz.
Rendben van így?
– Mikor kerül erre sor?
– Talán a jövő héten.
– Nem akarok olyan sokáig várni – szögezte le Gail.
– Wendellnek fel kell tárnia az érdekeltségeit, de mi
van, ha nem teszi? Az utolsó pillanatig elhúzhatja, és
akkor nekem kell…
– Gail, ideadnád a kenyeret?
A kisbaba fészkelődni kezdett, Digna pedig kinyújtotta
felé a karját. Betty felállt, és odavitte neki a gyermeket. A
baba kinyitotta a szemét, és dédnagyanyjára meredt,
azután apró szája fogatlan vigyorra húzódott. Amikor
mindenki nevetésben tört ki, sírni kezdett. Digna
lecsendesítette a társaságot, és mellkasára vette a
csecsemőt. Ernesto Pedrosa kijelentette, hogy ez a kis
machito máris tudja, hogyan bűvölje el a nőket.
Azután Pedrosa félrehajtotta a fejét, hogy szemüvegén
át az asztal túlsó végére összpontosítson. Anthony
ingatlanügyekről társalgott Xiomara férjével, Bernardóval.
Pedrosa spanyolul közbeszólt, Anthony azonban nem
értett egyet vele. Pedrosa felnevetett, és lemondóan
legyintett jókora, csontos kezével. Anthony fagyos mosolyt
küldött felé az asztal végéről, majd elmutogatott néhány
számot. Az öregember kényszeredetten megvonta a vállát,
mintha elismerné, hogy az unokájának ez egyszer igaza
lehet. Még egy mosolyt is megengedett magának, mielőtt
újabb adag puerco asadóírt küldött.
Gail felfigyelt a hasonlóságokra – a testi adottságokra,
a száraz humorra, a büszkeségre –, de azért a két férfi
korántsem volt ugyanolyan, ezt maga Anthony jelentette
ki. Habár az alig érezhető akcentust nem tudta lerázni
magáról, eszményeit, politikai nézeteit nem az ötvenes
évek Latin-Amerikájától vette át, Gail pedig hálás lehetett
minden apró különbségért.
A beszélgetés a házakra terelődött, azon belül is egy
bizonyos házra a Clematis Streeten, amelyet Anthony
teljesen át akart építeni – valószínűleg jövőre –, végül
pedig, ahogy számítani lehetett, előkerült az esküvő
kérdése is.
Gail elmosolyodott, bár nem igazán szeretett a figyelem
középpontjában lenni. Nem, még nem választotta ki a
menyasszonyi ruhát. Elena javasolt egy üzletet Coral
Gables-ben.
– Gail, ezt látnod kell. Muszáj. Majd én veled megyek. –
Betty szintén jönni akart, hiszen ő is ott vette a saját
ruháját.
Gail, még mindig mosolyogva, megrázta a fejét.
– Ne bajlódjatok velem. Valamit majd csak találok.
De ők nélküle is lelkesen folytatták. Melyik modell felel
meg leginkább egy második házassághoz, és vajon
találnának-e megfelelő ruhát a Dadelandben…
– A Dadelandben? – nevetett fel Xiomara. – Que va!
Talán a Saksnél, pero mindegyik ugyanolyan, y la gente…
az embernek oldalazva kell bemennie, annyian vannak.
Az egész esküvő így szerveződött: a saját lendülete
hajtotta előre, egyre féktelenebbül. Először Gail anyja,
Irene Connor vállalta magára, hogy gondoskodik a
részletekről. Bensőséges alkalom legyen, kérte tőle Gail.
Csak a család és a legközelebbi barátok. Azután Ernesto
és Digna Pedrosa bejelentette, hogy ők állják a számlát.
Lefoglalták az Alhambra Ballroomot a Biltmore Hotelben,
sőt fogadtak egy tizenöt tagú zenekart, amelyik salsát,
dzsesszt és popot egyaránt játszik. Irene, aki végtelenül
hízelgőnek találta mindezt, rövid úton beadta a derekát, és
előállt a Miami Opera egyik szopránjával, aki az Ave
Mariát énekelhetné a templomban. A listára hamarosan
több mint háromszáz meghívott neve került. Szívecském,
meg akarják hívni a kormányzót. Hogyan mondhatnék
nemet? Az egybekelésük többé nem volt családi ünnep;
társasági esemény lett, politikai állásfoglalás, enyhülésre
való törekvés a három oldal – az Ernesto Pedrosa által hőn
szeretett jobboldali kubai emigránsok, a liberálisabb
szemléletű újkubaiak, köztük Anthony Quintana, valamint
az angolszász társadalmi berendezkedés képviselői –
között. Gail úgy érezte, mintha ő és Anthony elfehéredő
körmökkel kapaszkodna egy száguldó rakétába. Azután,
valamikor az elmúlt hét folyamán más is felötlött benne:
Pedrosa látványos nagylelkűségét talán nem az
magyarázza, hogy kedveli őt, vagy éppen szentimentális
érzelmekkel viseltetik az esküvők iránt – egyszerűen csak
haza akarja csábítani Anthonyt.
Hagyd őt békén, öreg!
Pedrosa sosem engedte ki a kezéből a hatalmat. A
Miami Heraldban megjelent cikk épp csak a felszínt
karcolgatta, bár a megvesztegetés túlságosan erős szó
arra, amit Pedrosa művelt – a befolyással való üzérkedés
már találóbb. Szívességet tett a hatalmon lévőknek,
cserébe pedig szívességeket várt. Márpedig aki hatalmon
van, az nagy szívességeket tehet. A kerületi bíróság egyik
bírája, maga is kubai-amerikai, egyszer megvallotta
Gailnek: Ahonnét mi jövünk, ott kevéssé tisztelik a központi
hatalmat. Attól tartok, ezt a hozzáállást ide is magunkkal
hurcoltuk.
Anthony pontosan ezzel vádolta meg a nagyapját, és
Gail csodálta, amiért meg merte tenni. Emiatt nemcsak
szerette, de tisztelte is Anthony Quintanát, aki azért lett
ügyvéd, mert hitt a törvényekben, nem pedig mert ebben
látta az érvényesülés útját. Szerette a nagyapját, de nem
volt szüksége a kapcsolataira vagy a vagyonára.
Miután a tányérokat eltakarították, tortákat hoztak,
elegendő gyertyával ahhoz, hogy mindenki boldogan
tapsikoljon. Valamennyien elénekelték, hogy „Boldog
szülinapot”, azután ajándékok vándoroltak Adelita
nénihez, aki minden alkalommal felkiáltott: Que linda. Que
preciosa. Egy márkás blúz, egy drága parfüm, egy
bekeretezett fénykép. Anthony fülbevalót vett, és Gail
nevében is aláírta a kísérőkártyát.
Ernesto Pedrosa feje egy idő után a vállára bukott, a
szeme lecsukódott. Nemsokára a felesége is felfigyelt erre,
és gyengéden megrázta. Ezután felállt, majd arra kért
mindenkit, hogy maradjon még, ameddig csak jólesik. Az
öreg már csak arra az időre ébredt fel, míg mindenki
megölelte és megcsókolta, ezután Digna eltolta a
felvonóhoz, és az ajtók összecsukódtak.
Amíg az asztalt rendbe tették, a vendégek
visszasorjáztak a nappaliba. Gail alig várta, hogy
hazamehessen Anthonyval, de a férfi közölte, hogy Hector
Mesa beszélni akar vele. Gailt ez nem is érdekelte volna,
de valahogy sosem tudta hová tenni Mesát. Barát volt,
nem családtag. Amennyire Gail tudhatta, nem töltött be
semmilyen fontosabb tisztséget, sem könyvelőként, sem
jogi képviselőként. A névjegykártyáján is csak ennyi állt:
„tanácsadó”. Kék és szürke öltönyökben járt, a haja erősen
megritkult, jellegtelen vonásaival bármely tömegben
elveszett volna. Senki nem emlékezett másra, csak fekete
keretes szemüvegére és kis ősz bajuszára.
A vendégek számos ital közül választhattak. Egy tálcán
újabb adag kávét hoztak. Gail elment megnézni a
kisbabát, és Betty engedte, hogy a karjába vegye. A
csecsemőnek sötétkék szeme volt, a feje búbján pedig
sóhajnyi szőke pamacs nőtt.
– Hát nem ennivaló kis krapek? És milyen nehéz!
Karen alig volt három kiló. – Gail addig csiklandozta az
állát, míg a baba rá nem mosolygott. – Egyszerűen
imádnivaló.
A Dignánál is idősebb Adelita néni megpaskolta Gail
térdét pergamenszerű kezével.
– Tú y Anthony, quieren hembra o varon?
Fiút akarnak-e, vagy lányt? Gail zavartan nevetett,
majd visszaadta a kisbabát az anyjának.
– Nem, mi nem akarunk. Egyelőre nem kell baba. – A
válasz értelme fordítás nélkül sem lehetett kétséges.
Adelita úgy meredt Gailre, mint aki ezt igen különösnek
találja, azután gyorsan témát váltott.
Nem lesz gyerekük. Anthonyval ezt már hónapokkal
korábban eldöntötték. A férfi előző házasságából hozott két
gyereket, és Gail munkája mellett Karen is bőségesen elég
volt. Józan, értelmes döntést hoztak, ami aligha követelt
magyarázatot. Gail most mégis úgy érezte, pálcát törnek
felette.
Elena kacarászva közelebb húzódott.
– Ne is törődj Adelita nénivel. Még most is Havannában
él, kilencszáznegyvenben.
 Gail felfigyelt Anthonyra és Hector Mesára az előtérben,
közvetlenül a bejáratot keretező fafaragás mellett. Hector
megérintette Anthony karját. Anthony arcán semmire sem
kötelező mosoly jelent meg. Mostanra megszabadult a
zakójától; sötétzöld ingét, mely tökéletesen hozzásimult az
öltönynadrágjához, a nyakrésznél kigombolta. A tekintetük
találkozott, és Gail küldött neki egy csókot. Amikor Hector
Mesa egy pillanatra felé nézett, Anthony elcsigázottan a
mennyezet felé emelte tekintetét, mint aki halálra unja
magát.
Miután mindenkitől elnézést kért, Gail elindult, hogy
kimentse. Mosolyogva fordult Hectorhoz, miközben
megragadta Anthony karját.
– Épp most hozták a kávét. Az urak nem innának
egyet?
Anthony bólintott.
– Menjen csak, Hector. Később még beszélünk.
A férfi kurtán biccentett Gail irányába; tekintetét
elhomályosította a szemüveg, a sárgás fényben
megcsillanó lencsék.
– Señora. – Ezután nesztelenül keresztülvágott a
márványpadlón, és elveszett a nappaliban.
– Mit akart?
– Jogi tanácsot. Megállították gyorshajtásért, majd
letartóztatták tiltott fegyverviselésért, egy .22-es Beretta
miatt. Vissza akarja kapni. Meglátom, mit tehetek.
– A jó öreg Hector és az ő játékszerei.
– Hector rendes fickó.
– Ha te mondod. Három szónál többet még sosem
hallottam egyszerre a szájából. Innál még egy kávét? Én
már nem.
 – Én sem. – Anthony közelebb húzódott, hogy a fülébe
súgjon. – Jobb ötletem van.
– Tényleg? Mi az?
– Gyere az emeletre, ott megmutatom.
Az előtér padlóját terrakottalapok, a falakat sötét
lambéria borította. Falikarok világították meg az utat a ház
többi részébe. A lépcsők a férfi mögött emelkedtek, íves
soruk elveszett odafent. Gyengéden arrafelé irányította
Gailt.
– Csak nem akarod megmutatni a gyerekkori
bélyeggyűjteményedet?
– Ó, az lenne csak az igazi meglepetés. – Hátrafelé
lépkedett, s közben a nőt is magával vonszolta.
Gail elnevette magát.
– Keresni fognak.
– Nem, nem fognak. Gyere már! Nena még legalább fél
óráig nem jön.
– Nem lehet! – suttogta Gail. – Olyan, mintha
templomban csinálnánk.
– Vagy még annál is jobb. – Amikor Gail vetett egy
nyugtalan pillantást a nappali felé, a férfi hozzátette: –
Különben hallgathatjuk Humberto bácsit, amint újra
elmeséli, hogy árulta el Kennedy elnök az emigránsokat
Playa Girónban.

Húszéves korában száműzték innét, de a folyosó végén

nyíló kis emeleti szoba még mindig az övé volt, és
használhatta, valahányszor itt maradt – ami nem túl
sokszor, de néha előfordult. Ruhák lógtak a szekrényben,
és a saját fogkeféje várta a fürdőszobában.
A holdfény ezüstbe vonta az ablak előtt terpeszkedő
fügefákat, sápadt fényével megvilágította az íróasztalt, az
olvasólámpát, a könyvespolcot, a karosszéket, a
kétszemélyes ágyat. A ruháikat az ágyra teregették, hogy
ne gyűrődjenek össze. Gail Anthonyval szemben ült a
karosszékben, és karjával átfonta a férfi nyakát. Anthony
olyan szorosan préselte magához a csípőjét, hogy Gail
tudta, holnapra tíz kicsi bevérzés fog éktelenkedni a
hátsóján.
A falra vetülő, ablak formájú fényfoltban kitartóan
hullámzottak a falevelek sötét árnyékai.
Megcsókolta Anthony homlokát. A férfi hátrafésülte
dús, göndör hajfürtjeit. A szeme lassan kinyílt, s sötéten
csillant meg az erőtlen fényben. Gail elmosolyodott.
– Hát jobb, mint Playa Girón.
A férfi válaszként felmordult, a hangok valahonnan
egészen mélyről érkeztek. A szeme lassan lecsukódott. A
ventilátor felől áradó hűs levegő Gail hátát simogatta.
Nehézkesen kinyújtóztatta a lábát, és felállt.
– Ne menj el. – A fürdőszobában megnézte magát a
tükörben. Nem is olyan rossz. Semmi olyan, amin egy kis
púder és rúzs ne segíthetne… ha megtalálja valahol a
táskáját.
Amíg a férfi felváltotta a fürdőszobában, felvette az
alsóneműjét. Talált egy fésűt az öltözőszekrényen, és
gyorsan elrendezte a haját, majd ellenőrizte az eredményt
a tükörben.
– Gail, szeretnék kérdezni valamit. – A férfi hangja
visszhangot vert a csempék között. – Miért voltál Dave-nél?
– Hogyan?
A vízcsobogás megszűnt.
– Azt mondtad, azért késtél, mert Dave-nél voltál.
Miért?
 Gail az ajtóhoz lépett. Anthony alsónadrágban állt, épp
a törülközőt akasztotta vissza a helyére. Éles pillantást
vetett rá, amint indult, hogy felvegye az ingét.
– Én… csak a pszichológusról beszéltünk, akit a bíró
rendelt ki. Meg kellett beszélnem Dave-vel, hogy
melyikünk vigye el Karent. Ez mindent. – Megvonta a
vállát. – Sikerült kitárgyalnunk a kérdést anélkül, hogy
leharaptuk volna egymás fejét, úgyhogy nem kis haladást
értünk el.
Anthony végzett a gombolkozással, és a nadrágja után
nyúlt.
– Nem neked kellene tárgyalnod vele. Erre való az
ügyvéded.
Gail próbálta eldönteni, érez-e vészjelzéseket a
hanghordozásában.
– Nos, éppen az ügyvédem javasolta, hogy beszéljek
vele.
– Miért?
Gail felvette az egyik cipőjét, azután megtámaszkodott
a széken, amíg belebújt a másikba is, és áthúzta a vékony
pántot a sarkán. Nagyon is tudatában volt, hogy Anthony
figyeli minden mozdulatát.
– Charlene szerint Dave nem azért akarja Karent, hogy
ő legyen az év apukája. Ha tudnánk, mit akar elérni, jobb
alkuhelyzetbe kerülnénk. Ezért aztán elmentem, hátha
kiderül valami.
– És mit mondott?
Gail belelépett a ruhájába, és átbújtatta karjait az
ujjakon.
– Ha van is valamilyen be nem vallott célja, én nem
tudtam kiszedni belőle. Azt állítja, csak jó életet akar
Karennek. Azt mondja, több időt tölthetne vele, mint én
valaha is. – Megfordult, és megemelte a haját. – Felhúznád
a cipzárt?
Érezte a műanyag fogak halk csikorgását végig a
gerince mentén.
– Nem akarom, hogy még egyszer beszélj vele.
– Ez nevetséges. Meg kellett beszélnünk Karen dolgát.
– Amikor beléptél, sört éreztem a leheleteden.
Gail megfordult, hogy egyenesen a férfi arcába
nézhessen.
– Negyven fok van odakint. Ittam egy sört, amíg
beszéltünk. És? Számít ez, Anthony? – Egyszerűen
megosztoztak egy sörön. A régi idők kedvéért.
A férfi megszorította a kezét.
– Nem, nem számít. Sajnálom. – Gail nem moccant.
– Gail. Kérlek.
Gail karjával átfonta a férfi derekát.
– Nem kellene féltékenynek lenned Dave-re.
Anthony kényszeredetten felnevetett.
– Nem vagyok féltékeny Dave-re. Az a fickó egy
csődtömeg. Az ilyenek csak a bajkeveréshez értenek.
Gail elharapta első, ösztönös válaszát, amellyel
megvédte volna Dave-et a „csődtömeg” minősítés ellen.
– Karennek is jobb, ha az apja és az anyja szót értenek
egymással, és az ő érzései épp olyan fontosak nekem, mint
a te érzéseid. – Hogy véget vessen a beszélgetésnek,
elfordult, hogy lekapcsolja a villanyt a fürdőszobában.
Anthony leült az ágy szélére, hogy felvegye a cipőjét. Az
olvasólámpa tovább világított, és kis fénytócsát vetett
maga köré, míg a szoba többi része átható sötétbe
burkolózott.
 A férfi megkötötte az egyik cipőjét, majd a másikat,
azután a térdére fektette a karját, és lazán összefonta az
ujjait.
– Gondoltál már rá, hogy visszamész hozzá?
– Nem. Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet?
– Azt hiszem, nem könnyű elfelejteni azt, akit szeret az
ember.
– Csak szerettem. Már nem szeretem.
Anthony felemelte a tekintetét, a szemöldöke egyetlen
vonallá olvadt össze.
– Most már az én gyűrűmet viseled. Ne próbáld meg
levenni!
Gail csípőre tette a kezét.
– Miért, akkor mit tennél, machito, lelőnél?
A férfi lassan elmosolyodott.
– Nem, de megtalálnám a módját, hogy megtartsalak.
Neki is megvolt az esélye, de nem élt vele.
– Ilyenkor olyan ellenállhatatlan vagy…
A férfi kinyújtotta a kezét, és megragadta Gail ruhája
szegélyét, hogy közelebb húzza magához, miközben az
ujjai cirógatni kezdték a combját.
– Ó, Gail. Már hónapokkal korábban össze kellett volna
házasodnunk.
– Istenem, mennyire igazad van. Már rég túl lehetnénk
az egészen.
– Egyszerű kis ceremónia a bíróságon. Egy pohár
pezsgő, és adiós.
– Milyen gyönyörűen hangzik! Most meg azt tervezik,
hogy Dom Perignon folyjék a szökőkútból.
– Jövő héten megcsinálhatnánk. Meglépünk, és
küldünk nekik egy képeslapot Vegasból.
– És a vendégek? A pénz? Megölnének minket.
 A férfi elnevette magát.
– Igen, azt hiszem, meg is tennék.
Gail beletúrt a hajába.
– Anthony. Mondd el, miért vagyunk itt ma este!
– Hogy érted ezt?
– Ez az egész csak üzlet. Talán nem akarod, hogy
kihagyjanak…
– Azért vagyunk itt, mert Nena azt akarta, hogy itt
legyünk.
– Egy nap talán azt is akarja majd, hogy te ülj az
asztalfőn.
– Meglehet. De ez nem jelenti azt, hogy én is ott akarok
majd ülni.
– Valahányszor látom Señor Mesa kampós kis ujjait a
karodon, legszívesebben félrelökném őket. Nem is rokona
a nagyapádnak. Akkor miért állnak ennyire közel
egymáshoz?
– Hector agyafúrt fickó.
– Akárcsak Juan, Bernardo vagy Pepe. És Elena, ha a
nők is számítanak.
Anthony ujjai lassan végigsiklottak Gail combján.
– Azt hiszem, Hector hűsége a kulcs. Kölyökkorában
Hector cipőt pucolt a nagyapám havannai bankja előtt.
Amikor jött a forradalom, kikönyörögte magának, hogy az
öreg őt is magával vigye Miamiba. A nagyapámnak tetszett
a kiállása, és segített rajta. Hector cserébe örök hűséget
esküdött a családnak.
– Hector azt szeretné, ha te lennél az örökös, igaz? Ő és
a nagyapád megpróbálnak bevonni a családi üzletbe. Azt
mondtad, sosem akarsz részt venni ebben…
 – Ki a nyavalya törődik vele, Gail, hogy ők mit
akarnak? Sosem engedtem, hogy bárki is beleszóljon az
életembe, és ezután sem fogom. Rendben?
– Persze. – Gail gyengéden megcsókolta az ajkát. – Ez
az egyik oka, hogy ennyire szeretlek.
– Aha. És a másik?
Újra szájon csókolta.
– Olyan jól öltözöl. Azt hiszem, tudom, hogyan
csalogassalak ki a Clematis Streetre. Elrabolom a
ruhatáradat.
– Ezt nem élem túl. Egy nő, aki szerelmes a ruháimba.
– Lássuk csak… ott van még a tánc! Te vagy az
egyetlen, aki meg tudott tanítani csacsacsázni, pedig több
százan próbálkoztak, nekem elhiheted.
Önkéntelenül is összerezzent a hirtelen kopogtatás
hallatán, és Anthony ujjai megfeszültek a karján. A férfi
felkelt, és egy újabb, még hangosabb kopogás után
kinyitotta az ajtót.
Sötét öltönyös férfi állt odakint. Fekete keretes
szemüvege a pillanat tört részére megállapodott Gailen.
– Qué pasó? – kérdezte Anthony.
Mesa halk, de sürgető hangon felelt.
– Tu abuelo se cayó en el bano.
Gail most már hallhatta az egyre hangosabb
felbolydulást. Valaki szaladt. Kiáltozás. Zokogás.
– Ay, mi Diós!
Az ajtóhoz sietett.
– Anthony! Mi történt?
A férfi ekkor már a hosszú folyosó végén járt, messze
az őt követő alak előtt. Félretolta az útjából a
családtagokat, akik nagyszülei hálószobája előtt
csoportosultak. Gail követte. Még sosem járt idebent, de a
képek gyorsan tudatosultak benne: baldachinos ágy, tévé,
veretes szekrény. Súlyos bársonyfüggönyök. Bekeretezett
családi fotók mindenütt. Mindenki félrehúzódott, hogy
Anthony beléphessen a fürdőszobába. Gail fehér csempét
látott, harsány fényeket, egy leszakadt zuhanyfüggöny
törött karikáit.
Erőtlen hang hallatszott.
– Anthony, mi’jo, por favor, ayúdame. – Ernesto
Pedrosa hívta az unokáját. Kérlek, fiam. Segíts.
– Estoy aquí contigo, no te preocupes. Itt vagyok veled.
Ne aggódj!
Mindenki hátrált, majd Digna jelent meg reszkető
tagokkal. Anthony követte, karjában a nagyapjával, aki
erőtlenül verdesett csupasz lábával. Egy öregember, aszott
és sápadt, csupa csont és megereszkedett bőr.
Törülközővel takarta el az ágyékát, és keményen küzdött,
hogy az a helyén maradjon. Lehetett bármennyire elesett,
a büszkeségéről nem mondott le. Anthony elküldött valakit
egy köntösért.
Gail szemérmesen félrefordította a tekintetét, majd
lassan kihátrált a folyosóra. Szirénákat hallott. Xiomara
elfutott az egyik irányba, Alex a másikba. A földszinten
kiáltások harsantak. Azután lábdobogás. Mentősök
szaladtak felfelé a felszerelésükkel. Gail leült egy félreeső
helyen, és beharapta az ajkát.
Néhány perccel később Pedrosát kigurították egy
hordágyon, az arcán oxigénmaszkkal. Hamuszürke volt.
Óvatosan levitték a lépcsőkön. Hector Mesa követte őket.
A család eközben körülvette Anthonyt, éles spanyol
szóváltás zajlott. Graciela néni zokogott, Bettynek és
Alexnek a babával kellett törődnie. Elena és Pepe vállalta
Humbertót. Xiomara és Bernardo gyermekeit már elvitte a
férfi anyja, aki egész éjszaka gondoskodott róluk. Mások
már a karavánt szervezték.
Anthony végül odalépett Gailhez.
– Mennem kell – közölte.
– Veled jöhetek?
A férfi megrázta a fejét.
– Menj haza. Nem tehetsz semmit. Talán nemsokára
jövök én is, talán nem. Azt hiszem, rendbe fog jönni.
Kemény fából faragták. Majd hívlak.
Gail felállt.
– Hívj fel, bármi történik is. Nem számít, hány óra van.
A férfi szótlanul bólintott, azután megcsókolta Gailt,
majd bekísérte a nagyanyját és Graciela nénit a felvonóba.
Digna Pedrosa kis táskát vitt magával, a vállára melegítőt
terített.
Korábban is átment már ezen, és később is meg fogja
tenni – feltéve, hogy a férje még hazatér.

A Clematis Street-i ház kihaltnak és üresnek tűnt, amikor

Gail kinyitotta a bejárati ajtót. Most döbbent csak rá, hogy
még egyetlen éjszakát se töltött itt egyedül. Mindig vele
volt Karen vagy Anthony – esetleg mindkettő.
Felkattintott egy lámpát, azután elindult a konyhába,
hogy készítsen egy kakaót. A gáztűzhely sziszegve
nyugtázta, hogy felébresztették, Gailnek végül csak
gyufával sikerült begyújtania. Feltette forrni a vizet,
azután felsétált az emeletre, hogy pizsamába öltözzön.
Kérlek, ne haljon meg, imádkozott némán, holott egy
másik része pontosan tudta: ha az öreg meghal, Anthony
biztonságban lesz. Pedrosa számára túl késő lenne
változtatni a végakaratán. Amennyire tudni lehetett,
évekkel korábban kizárta Anthonyt, és azóta is a hatalom
ígéretével próbálja magához édesgetni.
A kanna éles sipítozására visszasietett a konyhába.
Elfordította a gáztűzhely gombját, mire a láng fellobbant,
majd vonakodva kialudt.
– Esküszöm, istenem, hogy nem kívánom a halálát.
Még csak nem is gondolok rá.
Pedig az öregember odafigyelt rá. Mert ki is volt ő?
Senki, legalábbis számára. Nyugodtan hátat fordíthatott
volna, mégis úgy üdvözölte, mint a saját vérét. Dignával
fényűző, különleges esküvőt álmodtak nekik, ő pedig csak
a haldokló király ügyeskedéseit látta ebben is. Amikor
pedig szükség lett volna rá, hazajött, ahelyett, hogy együtt
virrasztott volna a többiekkel.
Gail felkapott egy szalvétát, és belefújta az orrát.
Lekapcsolta a lámpát, és felvonult a kakaóval az emeletre.
Egy ideig keresztbe tett lábbal ült, és nézte a híreket, majd
lenyomott egy gombot a távirányítón, mire a képernyő
elsötétedett.
Ezeket az embereket szemlélte Dave leplezetlen
gyanakvással. Az ő köreikbe nem akarta beengedni
Karent. Az ő életvitelüket ítélte helytelennek a lánya
számára. Őket vetette meg, akiknek a család jelentett
mindent.
Gail lekapcsolta a kis lámpát az éjjeliszekrényen.
Háton feküdt a sötétben, és azt kívánta, bárcsak Anthony
is itt lenne! Hallani akarta a lépteit odakint. Az ágykeret
nyikorgását, amint álmában megfordul mellette. Erős
karját a teste körül. Testének melegét. Néha azt álmodta,
hogy a férfi megérinti, és erre a kéjes érzésre riadt fel.
Veszedelmes ennyire akarni valakit.
 Most már az én gyűrűmet viseled. Ne próbáld meg
levenni!
Hogy is tehetném? Amikor így nézel rám… Amikor
hozzám érsz… Sose tudnálak elhagyni. Nincs hozzá erőm.
Ilyen sosem történt azelőtt. Soha. Egyetlen más férfival
sem. Tökéletesen kitöltőd a bennem tátongó űrt. Csak
lebegek a hullámok hátán, a holdvilág fényében. Lehúz és
magával ragad az ár. Magával ragad. Megőrülök érted.

A távolban csengést hallott. Egy telefon szólalt meg

valahol. Fokozatosan éledt fel, majd vetett egy pillantást az
órára: 0.37. Abban a pillanatban tudta: az öregember
halott. Anthony azért hívja, hogy elmondja.
Keresgélni kezdte a kagylót, leverte a helyéről, de végül
a füléhez emelte. A szemét még most sem nyitotta ki.
– Mi történt?
Csend.
Megköszörülte a torkát,
– Anthony?
Azután az a hang… mintha késpengével
kaparásznának egy zongorahúrt.
– HellóGailConnor.
Még mindig álomittasan ült fel.
– Hellótekurva. – Statikus zaj, ami leginkább gúnyos
kacajra emlékeztetett. – Idejemeghalnod.
– Ki az? – Egyszeriben felébredt, a szíve kis híján
kiugrott a helyéből, önkéntelenül is megmarkolta a takarót
a szíve felett. – Miért teszi ezt?
– Mostelkaplak. Idejemegdöglened. Hogyakarod?
– Menj a pokolba! – Gail megtalálta a szétkapcsolás
zöld gombját, és megnyomta.
 Néhány pillanat múlva megismétlődött a csengés. Gail
felkapcsolta a lámpát, és hunyorogva nézte a kijelzőt:
UTCAI TELEFON. Ugyanaz, mint az elmúlt éjjel? Nem
emlékezett.
Ezúttal benne hagyta a számot a memóriában.
Kikapcsolta a csörgést. Néhány percre csend lett.
Azután fojtott telefoncsörgés kúszott fel a lépcsőkön a
nappali telefonja felől. Ledobta a takarót, és felpattant,
majd a hálószoba ajtaján át a sötét folyosó felé meredt.
Talán felhívhatná a kórházat, és kérhetné Ernesto Pedrosa
szobáját… Azután elvetette az ötletet. Nem zavarhatja
Anthonyt, miközben az orvosok biztató szavaira vár. Gyere
haza, félek!
A földszinten újra megcsördült, majd elnémult a
telefon. A hálóban a kijelző ugyanazt a számot mutatta,
mint korábban, de az üzenet lámpája nem világított.
Peggy Cunninghammel folytatott vitájára gondolt.
Peggy talán mégis szembesítette a fiát Gail vádjaival.
Esetleg meg is büntette. Bezavarta a szobájába, ahol a
srác tovább füstölgőn. Kinézett a második emeleti ablakon,
és meglátta a felhajtón parkoló kocsit…
– Fejezd már be – mondta ki hangosan. – Csak egy
tizenéves taknyos.
Kapkodva felvette a farmerjét és a pólóját, és lesietett a
földszintre, hogy ellenőrizzen minden ablakot és ajtót,
azután pedig a másik készülék csengetését is kikapcsolta.
Leült a nappali sötétjében, hallgatta a neszeket, és
felzaklatott elméje már-már arcokat vélt látni az
ablakokban. Ha Anthony itt lenne, kimehetne a
pisztolyával. Neki még saját fegyvere sincs…
Tárcsázta a 911-et, kivárt egy csengetést, azután
visszatette a kagylót. A rendőrségnek különb dolga is van.
Igen, felhívott valami nőcske, hogy ugorjunk ki hozzá, és
nézzük meg, nem rejtőzött-e el Freddy Kruger a bokrok
között…
Lekapcsolta a csörgést. És ha Anthony hívja?
Ez őrület, csóválta a fejét. Valaki szórakozik vele, ez
minden. Visszakapcsolta a hangot, azután felsietett az
emeletre, és ugyanezt tette az emeleti telefonnal is.

Hajnali két óra múlt, amikor újabb hívás futott be. Gail
addig egy szemhunyást sem aludt. Meglátta a MERCY
KÓRHÁZ feliratot a kijelzőn, és felkapta a telefont.
Anthony közölte, hogy az öreg szívverése
rendszertelenné vált. Az orvosok gyógyszereket adtak neki,
és most próbálják eldönteni, hogyan tovább.
– Mondd meg neki, hogy szeretem – súgta Gail a
telefonba. – És Dignát is. Feltétlenül mondd meg nekik.
– Megmondom – ígérte a férfi.
– Téged is szeretlek, Anthony.
– Majd reggel hívlak. Aludj csak tovább. Te quiero.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Nem mondanám, hogy féltem…

– Hát, én féltem volna. Értesítened kellene a
rendőrséget, ígérd meg!
– Megígérem, anya. Ha még egyszer megtörténik,
felhívom őket.
Gail eljött az anyjához, hogy ücsöröghessen a teraszon,
elolvassa a vasárnapi lapot, és kiélvezze kicsit, hogy
körülaggódják.
Egy hirtelen széllökés felkapta Irene Connor
szalmakalapját, ő pedig belekapaszkodott, és határozott
mozdulattal újra a fejébe húzta. Élénk mogyoróbarna
fürtök keretezték az arcát. Az asszony tudatosan választott
ehhez hivalkodó napszemüveget, harsányan rózsaszín
műanyag kerettel, a sarkaiban kis flamingókkal. A
szemüveget még Karen hozta neki Key Westből. Irene
kinyújtotta a karját, és az öntözőcső réz szórófejével célba
vette a legközelebbi pálmafa tövét.
– Annyira meleg van – sóhajtott fel. – Nézd csak
szegény növényeket, hogy kókadoznak. Pedig tegnap
locsoltam őket.
–A négyszirmú virágok lengedezve-hullámozva
fogadták a mesterséges esőt.
– Az én pázsitom is haldoklik – vont vállat Gail. – Csak
most tették le, de máris barnul. A tetőfedők eltörtek
néhány szórófejet. Még be sem fejezték a munkát, és máris
mindenhol törött cserepek hevernek. Ráadásul letaposták
az alamandabokrot, amit tőled kaptam.
 – Tényleg? Nos, akkor viszek neked egy másikat.
Istenemre, ma iszonyú a hőség. Mi lesz a nyár többi
részében? – Irene határozott rántással kiszabadította a
tömlőt, és a broméliák felé irányította a szórófejet. Apró,
szürke gyík bukkant elő, Z formájú lábain egy filodendron
felé igyekezett.
– Szerintem olyasvalaki lehet – vélekedett Irene –, akit
te is ismersz. Máskülönben miért változtatná el a hangját?
Nem hallottál valamilyen akcentust?
– Nem hallottam semmi mást, csak azt a rémes zörejt,
azután a robothangot. Mi lesz legközelebb?
– Reméljük, nem lesz legközelebb – felelte Irene.
Az évnek ebben a szakában hosszúra nyúltak a napok,
és még késő délután is perzselt a napfény. A szabadban,
ha valaki lassan mozgott, és rövidnadrágot viselt ujjatlan
pólóval, talán megúszta izzadság nélkül, de Gail máris
érezte, ahogy a veríték kiütközik a tarkóján. A tengeri
szellő alig nyújtott enyhülést.
– Valaki, akinek a hangját felismerném – mormolta
félig maga élé.
Irene lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgáljon egy
levelet, amit láthatóan kikezdett valamilyen kártevő.
– Azt hiszem, el kellene mondanod Anthonynak.
– Tegnap próbáltam, de annyira kimerült. Egész
éjszaka fent volt. Azután elfelejtettem, és mire megint
eszembe jutott, már újból úton volt a kórház felé.
– Szegény Mr. Pedrosa. Annyira sajnálom Dignát.
Szívesen elmennék, hogy meglátogassam. Gondolod, hogy
nem lenne baj?
– Persze hogy nem.
Gail előző délután látogatta meg Anthony nagyapját, és
ma valószínűleg újra bemegy majd a kórházba, bár
nemigen tud mást tenni, mint leülni néhány percre Digna
mellé. Ernesto Pedrosának pacemakerre van szüksége,
jelentették ki az orvosok, és a készüléket könnyen,
viszonylag egyszerű eljárással beültethetik a bőre alá. Az
operációt keddre tervezték. Megkapja az elérhető legjobb
orvosi kezelést, de nyolcvannégy évesen…
– Anthony a nagyszülei házában töltötte az elmúlt
éjszakát, hogy elvihesse a nagyanyját a kora reggeli
misére. Péntek este óta nem beszéltem vele. Azt mondta,
ma átugrik egy kis időre.
– Miért nem vacsoráztok itt? – vetette fel Irene. –
Anthony is szereti a friss spárgát? Készíthetnék hidegtálat.
Van isteni finom pulykasültem, ha nem baj, hogy
megvágtam.
– Kösz, anya, de nincs rá időnk. Még éjszakára se
maradhat velem. Annyira nehéz így, külön élni. Alig látom.
Ha Dave nem szedne ízekre a bíróságon mindent, amit
csak teszek, már rég megkértem volna Anthonyt, hogy
költözzön be. Karennek nem lenne más választása, mint
hogy elfogadja.
Irene ajka huncut mosolyra húzódott. Rúzsa illett
élénk rózsaszín napszemüvegéhez.
– A különélés nem is olyan rossz dolog. Gondolj csak
bele, milyen izgalmas lesz az első éjszaka. Emlékszel arra
a jelenetre az Elfújta a szél-ben? Ahogy Rhett Butler
felvitte Scarlett O’Harát a lépcsőkön…
– Muszáj volt neki. Scarlett aztán nem engedte, hogy
egy ujjal is hozzáérjen. Egész úton felfelé az öklével
döngette a fickó mellét. Rhett, Rhett, tegyél már le! Hát,
nekünk nincs ilyen problémánk.
Az udvaron felharsanó kacaj illetlenül hangosnak tűnt
egy ilyen aprócska asszonyhoz képest. Sárga
kertészcsizmájában Irene a százhatvanat is alig érte el.
Gail tudta, hogy az emberek szimplán „bájosnak” tartják
Irene Strickland Connort, és hajlamosak elvetni a
véleményét, és arra gondolt, hogy anyjának ez tökéletesen
megfelel: így könnyebben keresztülviheti az akaratát.
Egyébként pedig egy cégvezető hatékonyságával szervez
meg bármit. Gail apja, Edwin halála után Irene azt is
felvállalta, hogy támogatókat szerezzen a helyi kulturális
egyesületek számára.
Amikor Irene élesen megrántotta a locsolócsövet, a
falnak támasztott tömlődob sebesen pörögni kezdett.
Finom, hűs vízpermet szitált ezüstösen a begóniákra,
csepegett le a ciklámenekről, krotonokról. A fűszálak kéjes
örömmel szívták be a nedvességet. Egy jókora csíkos
macska figyelte őket a rózsaszín virágokban pompázó
kassziafa alól, a kis kerti padról.
Gail szülei harminc évvel korábban költöztek be a
Miami belvárosától néhány utcányira északra álló kis
egyszintes házba, amely most is ugyanolyannak tűnt
téglahomlokzatával és fehér oszlopos tornácával. A
hatvanas évekből származó alumíniumredőnyös ablakok
jottányit sem változtak, ahogy a télikert is megtartotta
mozaikkő burkolatát. Vasárnap reggelenként, templom
után Irene kiült a tornácra, a medence mellé;
keresztrejtvényt fejtett, lopva elszívott egy-egy cigarettát,
és pezsgővel dúsította fel a gyümölcslevét. Innét
túlláthatott a hullámtörőn és az öböl aprócska szigetein,
egészen Miami Beach távolban kéklő felhőkarcolóiig.
Pelikánok és sirályok siklottak felette. Motorcsónakok
közlekedtek a parti csatornákon, mérgesen zümmögve,
mint hatalmas darazsak. A levegőt narancs, jázmin és
gardénia édesítette.
 Gail azóta nem lakott itt, hogy tizennyolc évesen
beköltözött a kollégiumba, de az otthon szó mindig ezeket
a képeket idézte fel előtte. Karen számára a társasház Dél-
Miamiban még mindig otthonnak számított, ahogyan
Anthony is a nagyszülei rezindenciáján, a Malaguena
sugárúton érezte jól magát. Gail eltűnődött azon, mennyi
időnek kell eltelnie, amíg mindhárman úgy érzik, hogy a
Clematis Street-i házhoz tartoznak.
Irene levette a kalapját, és legyezgetni kezdte az arcát.
– Tudod, a telefontársaságoknak van egy ilyen
szolgáltatása, hogy nyomon követik a hívásokat. Viszont,
ha csak egy fizetős utcai telefonhoz jutnak el, azzal nem
sokra megyünk, igaz?
– A legfurább az egészben, hogy ez csak egy test nélküli
hang, még csak nem is emberi, és nem úgy tűnik, mintha
akarna is valamit. Minden alkalommal gyorsan leteszem,
így esélyt se adok neki. Kíváncsi vagyok, mit mondana, ha
a vonalban maradnék.
– Ne add meg neki ezt az örömet.
– Pedig szívesen meghallgatnám, csak hogy tudjam,
miért.
Olyan tehetetlennek érzem magam. Ez a valaki
megszállta az otthonomat, a frászt hozza rám, és nincs
semmi, amit tehetnék ellene.
– Tedd le, ezt teheted ellene.
Gail követte az anyját a kikopott lépőköveken, amelyek
az oldalsó kertbe vezettek, ahol Irene az orchideáit nevelte.
Az asszony itt állított a szórófejen, hogy megpermetezzen
egy tekintélyes méretű dendrobiumot, amelynek szárai
méteres hosszúra nőttek. A növény ennél a tölgyfánál élt,
amióta csak Gail az eszét tudta, és minden tavasszal
féltucatnyi, tüskére emlékeztető fehér virágot hajtott, a
hegyükön árnyalatnyi citromsárgával.
Azért jött el az anyjához, hogy átnézzék az esküvő
terveit, de az akták még ott várakoztak a nappaliban, egy
lezárt doboz mélyén. Gail leült a betonból öntött kis kerti
padra, és megcirógatta a macskát, aki fürgén átpördült, és
a hasát is felkínálta a simogatásra.
– Anya, gyere velem, és segíts kiválasztani egy esküvői
ruhát. Anthony unokatestvérei ajánlottak egy üzletet Coral
Gables-ben. – Ma a kórházban is beszélt erről Elenával.
Gail rosszul érezte magát, amiért először ösztönösen
visszautasította az ajánlatot, és még rosszabbul, amiért
nem kísérte el a családot a kórházba azon az éjszakán,
amikor Pedrosa összeesett. – Muszáj, hogy legyen valaki
mellettem – tette hozzá –, másként túl sokat költők.
– Arra ne számíts, hogy majd én foglak vissza. Valami
olyat válassz, amitől a férjed szeme is kiugrik a helyéből.
A macska Gail tenyeréhez nyomkodta az orrát, ő pedig
alaposan megvakargatta az állát, és elégedett dorombolást
csalt ki belőle. A vízpermet lassan végighaladt a
fakerítésen s a kis cserepekből függő miniatűr orchideák
során.
– Drágám, szeretnéd megkapni az édesanyám
fülbevalóját? Tudod: valami régi, valami új. És ez a régi,
nem a kölcsönvett. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.
A fülbevaló, amelynek szikrázó gyémántjait platinába
foglalták. Gail nagyapja, John Strickland a harmincas
években egészen New Yorkig vonatozott, hogy megvegye a
Tiffany’s-ben annak a nőnek, akit szeretett. A nőnek, akit
az apja nem akart hozzáadni egy magafajta
semmirekellőhöz.
 – Mindig is arra a fülbevalóra vágytam – sóhajtott fel
Gail –, de nem. Nem tarthatom meg. A tiéd.
– Én sose hordom. Igazi klasszikus darab, nem illik
hozzám. – Ráirányította a vízsugarat egy terebélyes
páfrányra, majd megkérdezte Gailt, mikorra tervezi a
vásárlást. – Csak ne kedden legyen. Találkozóm van a
virágossal, bár áttehetem máskorra. Neked mikor lenne
jó?
Gail el is feledkezett a virágosról.
– Mennyi pénzed maradt abból, amit adtam?
– Hát… nem tudom pontosan.
– Anya! Nehogy azt mondd, hogy a sajátodat költöd.
– És ha így van? A virágokról én gondoskodom, és kész.
– A tömlővel célba vett egy kiterjedt vénuszhajat, amely
vízesésként zuhogott alá az egyik fáról, és a finom párában
szivárvány jelent meg. – A szomszéd fiút leszámítva
szerinted még kinek lehet oka haragudni rád?
Gail korábban elmesélte, mi történt a kerti lakban, s
hogyan kiabált Payton Cunninghammel. Vállat vont.
– Dave is felhúzhatta magát, de ez nem rá vall.
– Személy szerint én kedvelem Dave Metzgert. Egy nap
talán megjön az esze. Mellesleg hogy áll a dolog?
– Kivárjuk, milyen jellemzést ad rólunk a pszichológus.
Mit értesz azon, hogy kedveled Dave-et?
Irene rózsaszín flamingós napszemüvege felé fordult.
– Nos, hát kedvelem. Dave nem rossz ember, csak
elkövetett egy óriási baklövést. Nem változtathatom meg az
érzéseimet egyik napról a másikra.
– Sajnálom – sóhajtott fel Gail.
Az ívben permetező vízsugár elérte a kerítés tövében
meghúzódó páfrányokat.
 – Látom rajtad, hogy aggódsz. Sápadt vagy, és alig
nyúltál a reggelidhez. – Irene végigmérte. – Ugye nem vagy
várandós?
Gail elnevette magát.
– Nem.
– Kár, hogy neked és Dave-nek csak egy gyereked van.
– Anya…
Irene rugdosni kezdett egy gyomot sárga
kertészcsizmájával.
– Végtelenül hálás vagyok, Gail, amiért két gyermekem
lehetett. Tudod, ebben a világban bármikor történhet
valami.
Gail nővére, Renee az elmúlt évben halt meg.
Meggyilkolták. Irene nem említette őt túl gyakran, de Gail
tudta, hogy a fájdalma sosem múlik el.
Gail követte anyját a kerítés mentén.
– Charlene Marks szerint Dave-nek van valamilyen
különleges oka arra, hogy akarja Karent. Szerinted is így
van?
– Különleges oka? Számomra nyilvánvaló, hogy
féltékeny Anthonyra. Itt egy férfi, aki igazán sikeres.
Gazdag és jóképű. Megkapott téged, és Dave nem akarja,
hogy Karen is az övé legyen. A férfiak mindenben
versenyeznek. – Irene gondosan kiemelt egy kavicsot az
ágyásból, és a bokrok közé hajította. – Dave sosem volt az
az üzletembertípus, nem igaz?
– Korábban nem, de most talán rámosolyog a
szerencse.
– Azért ez jó, hogy neked nem kell aggódnod a pénz
miatt.
– Nem a pénzéért megyek hozzá Anthonyhoz.
 – Persze hogy nem. – Irene eltekerte a szórófejet, s a
vízsugár fokozatosan elállt. – Számos előnyös tulajdonsága
van, de ha már lehet választani, inkább legyen pénzes,
mint koldusszegény.
Elindultak vissza, a ház felé. A tömlőt maguk után
vontatták, és Irene olykor megállt, hogy leakassza egy
lépőkő pereméről.
– Ami a telefonhívásokat illeti, csak úgy eszembe jutott:
mi van, ha az egyik ügyfeled az? Összevesztél mostanában
valakivel?
– Nem, legalábbis nem annyira, hogy így kellene
elégtételt vennie miatta. Ha egy ügyfél valamiért berág,
rendszerint az ügyvédi kamaránál tesz panaszt.
– Nincs valaki, akit legyőztél a bíróságon? Mi van azzal
a texasi fickóval, akiről beszéltél? Mit tudom én, milyen
Sweet. Talán ő tette.
– Wendell. – Gail belegondolt a lehetőségbe. – Nem, az
első hívás még a meghallgatás előtt jött.
– És a meghallgatás előtt még nem volt oka haragudnia
rád?
Gail vállat vont.
– Hónapok óta haragszik rám, de nem hinném, hogy ez
az időzítés rá vallana.
– Nem várhatod el mindenkitől, hogy logikusan
cselekedjen. Az emberek egyszerűen nem ilyenek –
jelentette ki Irene. – Az érzelmeikre hallgatnak, nem az
agyukra. Az emberek nem szeretik az ügyvédeket, és te
sem vagy éppenséggel könnyű eset.
– Ennyire borzalmas lennék? Akárki is telefonál, simán
lekurvázott. „Ideje meghalnod, ribanc.”
 – Egyáltalán nem vagy borzalmas. – Irene megszorította
a karját. – Kedves vagy és nagylelkű. Csak néha csípős
tudsz lenni…
– Csípős.
– Annak kell lenned, az ügyfeled érdekében, de az a
fickó a vonal túlsó végén emiatt talán ridegnek és
agresszívnak tart. Minden csak nézőpont kérdése. Ha
valaki eredendően gyűlöli az ügyvédeket, és egy ügyvéd
megfosztja valamijétől, ráadásul ez az ügyvéd még nő is…
Hát, mintha a golyóit vágnád le. – Irene Gailre nézett a
napszemüvege felett, és elmosolyodott. – Legalábbis átvitt
értelemben.
– Tudtad – kérdezte Gail –, hogy a jogászok körében a
legmagasabb az öngyilkossági ráta? Hajlamosabbak
vagyunk a depresszióra, mint a pszichiáterek és a
rendőrök együttvéve.
– Nos, erre mondják, hogy a tudás nem boldogít. – A
falhoz érve Irene elzárta a kerti csapot, majd amikor
megnyomta a felcsévélőgombot, a tömlő fényes testű, zöld
kígyóként tekergőzött végig a füvön. – Miért nem jöttök át
vacsorázni egyik este? Mind a hárman.
– Nem is tudom. Meg kell beszélnem Anthonyval. –
Talán ez az egyetlen dolog, amiért nem örülök ennek a
házasságnak. Annyira lefoglal az új férjed, hogy alig látlak.
– Anya…
– S ha már itt tartunk, mennyit látom Karent? Talán
már meg sem ismer.
– Az isten szerelmére, megbeszélem Anthonyval, és ha
ráérünk, átjövünk.
– Nagyszerű. Ne feledd, édesem, semmi sem lehet
fontosabb a családnál. Majd grillezek egy kis csirkét.
Szereti Anthony a citromhabos tortát?
Gail nevetve karolta át az anyját.
– Imád kísérletezni az egzotikus ízekkel.
 HATODIK FEJEZET

– Állapodjunk meg, Sam. Ha tárgyalás lesz, óriási

kockázatot vállalsz… Itt ez a negyvenegy éves légiutas-
kísérő, három gyermek édesanyja, aki egy orvosi műhiba
miatt nem tud leguggolni, egy óránál tovább még állni se.
Az esküdtek együtt fognak érezni vele… Ötven? Soha!
Legkevesebb egy százas. Legkevesebb.
Miközben tárgyalt, Gail átfutotta az íróasztalán
tornyosuló postát, amire pénteken nem jutott ideje. Nem
lett volna meglepve, ha kiderül, hogy az ügyvéd a vonal
másik végén éppen beadványokat írogat, mialatt azt
fejtegeti, miért nem fizethet ügyfele – egy biztosítótársaság
– ötvenezer dollárnál többet egy szétroncsolódott térdért. S
közben ő maga sem hiszi, amit mond.
Gail észrevette recepciósát az ajtóban, és magához
intette.
– Újabb sebészeti beavatkozást fognak végezni az
ízületein, és hosszú rehabilitáció előtt áll. Búcsút mondhat
egy húszéves pályafutásnak…
Lynnek, a recepciósnak alá kellett íratnia néhány
csekket. Az íróasztal előtt állt, és várta, hogy Gail végezzen
a telefonnal.
– Szólj vissza minél hamarabb, mert már készen áll a
beadvány, ha… Helyes. Akkor majd beszélünk. – Gail
megpördült a székében, hogy visszategye a kagylót. – Hála
istennek. Azt hiszem, mégiscsak közös megegyezés lesz a
Zimmerman-ügyben.
– Gratulálok!
 – Lássuk csak. Ha adnak egy százast… – Gail
tanulmányozta a költséglistát. Egyharmad, plusz
visszakapom ezeket… Az nagyjából harmincnyolcezer
dollár. Tudod, mit, Lynn? Régebben nem fűlött a fogam a
kártérítési ügyekhez. De ez még azelőtt volt, hogy saját
irodát nyitottam. – Gail elővette a tollát. – Most már csak
annyit kérdezek, volt-e biztosítása. – Amikor Lynn
zavartan lesütötte a szemét, Gail elmosolyodott. – Csak
vicceltem. Esküszöm.
– Ó!
Lynn Dobert nem sziporkázott úgy, mint Gail teljes
munkaidős titkárnője, Miriam Ruiz, de keményen
dolgozott, és csak ritkán panaszkodott. Az üzlet elég jól
ment ahhoz, hogy felvegyen egy pluszsegítséget, bár még
most is úgy tűnt, hogy minden közös megegyezésre és
kifizetett tiszteletdíjra ugyanannyi kiadás jut.
A csekkeket Gail A. Connor ügyvédi irodájának nevére
állították ki. Egy csekk a biztosítónak, amelyik a
kötelességmulasztásból eredő károkért felel; egy másik az
ügyvédi kamara tagdíjára. Azután a számítógépes rendszer
esedékes részlete. Egészségbiztosítás. Iroda- és
parkolóbérlet. Lynn egyenként elétolta, majd gondosan
egymásra helyezte valamennyit. Gail rendszerint nem
hagyta félbe a munkát, csak hogy aláírja a csekkeket, de
Miriam a lelkére kötötte, hogy azoknak még ma el kell
menniük, mert a legtöbb követelés már így is lejárt –
miközben egy közös megegyezésből származó jutalék kerek
három hete késett. Gail nem szívesen halasztotta a
befizetést, de a június eddig csapnivalónak bizonyult. A
bírói haladék a Sweet-ügyben nem sokat segített a
helyzetén. Ha a Zimmermann-féle jutalék befut, helyre fog
jönni – legalábbis egy időre.
 A telefon megcsörrent, és Gail felvette a kagylót.
Miriam közölte, hogy Charlie Jenkins van a vonalban.
– Kicsoda? Ó, igen! – Gail lenyomta a gombot. – Mr.
Jenkins, örülök, hogy visszahívott. Emlékszik rám? A
Grove-ban, a Clematis Streeten lakom, a múlt héten ön
szerelte a lefolyómat, azelőtt pedig a mosdót… Nos, újabb
vészhelyzet állt elő. Nincs villamos áram a konyhában. Jól
tudom, hogy ezzel is foglalkozik?
A férfi azt felelte, hogy mindennel foglalkozik.
A rövidre nyírt barna szakállt viselő, jól megtermett
Charlie Jenkins talán egy hónapja járt először feléjük, és
azonnal felfigyelt Gail házának állapotára. Nem sokkal
feljebb, a Cabrera családnál dolgozott. Megcsinálok
mindent – ácsmunka, villamosság, vízvezeték. Gail
vonakodva közölte, hogy szerződést kötött egy építési
vállalkozóval, de Jenkins előhúzott egy névjegykártyát az
ingzsebéből, és biztosította róla, hogy ő olcsóbban
dolgozik, mondjanak a vállalkozók akármit. Amikor
elmosolyodott, az arcán két gödröcske jelent meg. Amellett
én beszélek angolul. Gail eltette a kártyát egy fiókba, és el
is feledkezett róla, míg egy vasárnap reggel egyszerűen
nem talált hozzáértő vízszerelőt, aki nem kért kisebb
vagyont a vécé dugulásának megszüntetéséért. Ma reggel
pedig üzenetet hagyott két villanyszerelőnek is a konyhai
probléma miatt, de egyikük se hívta vissza. Ezért kereste
meg Jenkinst.
– Megszakítók?… Nem, csak biztosítékok vannak, de
azok jónak tűnnek… Igen, tudom, hogy át kellene
vezetékelni az egészet, de jelen pillanatban nem kell más,
csak hogy menjen a hűtő, és legyen világítás a
konyhában… Öt óra, ennél korábban nem tudok
hazaérni… Rendben, akkor találkozunk. Köszönöm.
 Letette, és a következő csekkért nyúlt.
– Szegény Karen, tegnap este lement tejet inni, és
zzzzz!
– Óvatosabbnak kellene lenned – vélte Lynn. – Tom is
és alaposan megrázta az áram.
Gail elmosolyodott.
– Vigyázni fogok. – Megcsörrent a telefon. – Igen,
Miriam?
Jamie Sweet válaszolt a hívására. A kettesen.
– Köszönöm. Felveszem. – Gail megkérte Lynnt, hogy
addig üljön le. – Jamie, itt Gail.
Elmagyarázta neki, hogy a hét végén beszélt Anthony
Quintanával.
– Anthony azt mondja, hogy egyelőre nem beszélhetek
Harryvel. Először ő akarja dűlőre vinni a dolgot az
ügyészséggel. Azt hiszem, túlságosan is óvatos, de Harry
végül is az ő ügyfele. Ne aggódjon! Lesz még elég időnk.
Gail fojtott gyerekkacajt hallott, majd Jamie kiáltását.
– Ricky, tedd azt le! Elnézést, Gail. – A háromesztendős
Ricky volt a legkisebb gyermek. Gail egy talkshow-t hallott
a háttérben, majd újra Jamie hangja úszott be. – Maradj
ott, amíg telefonálok. – Azután léptek zaja, majd megint
Jamie, kissé felpaprikázva. – Bocsásson meg, éppen
Harryről beszélt…
– Igen. Azt mondtam, hogy legalább egy hetet kell
várnom, amíg beszélhetek vele.
– Értem. – Sóhaj hallatszott a vonal túlsó végén. – Nem
tudom, zaklassuk-e evvel Harryt. Tényleg nem tudom.
Gail hallotta, hogy a tévés közönség nevet, majd
tapsban tör ki.
– Jamie?
– Itt vagyok. Wendell volt itt tegnap, a tartásdíjjal.
 – A korlátozó végzés értelmében postán kell elküldenie,
nem hozhatja személyesen. Remélem, nem történt
semmi…
– Nem, nem volt semmi gond, csak játszott a
kölykökkel. Megcsinálta a bunkerjüket vagy mit.
Mindnyájan jól megizzadtak, aztán Becky lelocsolta a
slaggal, mire tovább nevettek. Azután Bobby bejön, és
aszondja: „Mami, apu itt maradhat vacsorára?”
Gail alig hitt a fülének.
– Jamie, nem engedheti, hogy a férje a válóper kellős
közepén ott lógjon a házában.
– De olyan jól viselkedett, és a kölykök is akarták, hogy
maradjon. Esküszöm, Gail, megint a régi jó Wendell volt.
– A régi jó Wendell, aki rendszeresen verte?
– Hát… beszéltünk erről is. Sírt. Alig hittem a
szememnek. Vele sírtam én is, Gail. Azt mondta, annyira
hiányzom neki, meg a kölykök is…
– Jamie, hagyja ezt abba! Nem látja, mire megy ki a
játék?
Pénteken a bíróságon sarokba szorítottuk, most pedig
próbálja menteni magát. Higgyen nekem, nem létezik
olyan, hogy valaki egyszer csak megjavul.
– De ő nem olyan rossz. Ha az lenne, nem maradtam
volna vele.
– Azért maradt vele, mert van három gyereke, viszont
nincs képzettsége. Wendell Sweet csak manipulálni
próbálja. – A vonal másik végén nem hallott mást, csak
egy halkonzervreklám foszlányait. – Ne dőljön be neki,
Jamie. Bebizonyítottuk, hogy hazudott az adóhivatalnak.
Retteg attól, hogy mi mindent tudunk még meg róla meg a
pénzről, amit nem jelentett be. Retteg attól, hogy ki kell
fizetnie magát és a kölyköket.
 Jamie Sweet sírni kezdett.
– Ó, Jamie. Annyira sajnálom. Lássuk, mit tudhatunk
meg Harrytől, oké? És fussuk át Wendell dokumentumait.
Ha eljön a kölykökért, ne engedje, hogy egy percnél tovább
maradjon. Elég annyi, hogy helló, Wendell, itt vannak a
kölykök, hozd vissza őket időre. Legjobb, ha ilyenkor jelen
van valamelyik barátja is. Ha bármi mondanivalója van,
hívja fel az ügyvédjét, az pedig engem. Ennek így kell
lennie. Jamie?
Az asszony elcsigázott hangon felelt.
– Halálosan elegem van ebből az egészből.
– Tudom. Én is végigcsináltam már egy válást, és
iszonyú nehéz. Bátornak kell lennie. Ha engedi, hogy
visszajöjjön, minden még rosszabb lesz. Tartson ki, Jamie!
Ne adja fel! Minden rendben lesz.
Gail elmormolt még néhány megnyugtató szót, amíg
Jamie meg nem ígérte, hogy legközelebb azt mondja
Wendellnek, hogy az ügyvédje utasítására nem állhat
szóba vele. Gail letette a kagylót.
– Némelyik ügyfélre legszívesebben ráordítanék, hogy
ébresztő!
– Vissza akarja fogadni a férjét? – Lynn felállt az
íróasztallal szemközti székből.
Gail odafordult a számítógépéhez.
– Nem. Jamie Sweet csak azt szeretné, hogy legyen már
vége ennek az egésznek, és korábban is mindig így oldotta
meg a problémákat. Engedte, hogy úgy legyen, ahogyan a
férje akarja. – A Sweet-akta megjelent a képernyőn. Gail
begépelt egy rövid emlékeztetőt, majd beírta a bíz. telefon –
kliens kódot. Kéttized óra. A tétel meg fog jelenni a
legközelebbi számlán. – Mekkora esélye van, hogy valaha
látok belőle egy centet is? – mormolta maga elé.
 – Ha újra összejönnek – vont vállat Lynn –, lefogadom,
hogy nem fogja kifizetni a jogi költségeket.
– Én is ettől tartok. Máris több mint húszezremben van
az ügy, Wendell meg egy százast is sokallna kifizetni. Az
embereknek fogalma sincs, mennyire megizzasztanak
bennünket, azután meg panaszkodnak a tiszteletdíj miatt.
– A hüvelykés mutatóujjából pisztolyt formált. – Maradj
távol az ügyfelemtől, te élősködő, hátralékom van az
irodabérlettel. – Felnézett Lynnre. – Ezt is viccnek
szántam.
– Gyanítottam.
Lynn elétolta az utolsó csekket, kivárta, amíg aláírta,
azután takarosan összerendezte a csekkeket. A körmeit
rövidre nyírta, és nem festette, kezét csupán a jegygyűrűje
és olcsó karórája díszítette. Egyszerű nadrágban és
blúzban járt dolgozni, szőke haja jellegtelenül keretezte az
arcát. Sminkként egyedül egy kevés púdert használt
magas, szinte szlávos arccsontján. Két hónappal ezelőtt,
amikor Miriam találkozott vele a kávézóban, Lynn egy
ügynökségnek dolgozott, Gailnek pedig sürgősen segítőre
volt szüksége. Azóta egyre nehezebben engedte meg
magának ezt a többletkiadást.
– Gail. Nem lenne gond, ha péntek helyett csütörtökön
jönnék? – kérdezte Lynn. – Tommy táborából ideszóltak,
hogy kellene néhány szülő, aki ráér elmenni velük a
Metro-Zoóba.
– Nézd meg az időbeosztást – felelte Gail –, de nem
hinném, hogy gond lenne.
Lynn három napot dolgozott, de alkalmanként
elcserélte a műszakjait, ha valami közbejött. Ilyesmi persze
sosem fordulhatott volna elő a Hartwell Black és
Robineau-nél, ahol ragaszkodtak a beosztáshoz, és
betartatták a szabályokat, nehogy elkényeztessék az
alkalmazottakat.
– Valamikor be kellene hoznod a fiúkat. Szívesen
megismerkednék velük.
– Örömmel, de készülj fel, hogy fárasztóak tudnak
lenni.
– Várj még, Lynn. – A recepciós visszafordult az ajtóból.
– Nem kaptunk mostanában furcsa telefonhívásokat?
Mondjuk, valaki felhívta az irodát, de nem hagyta meg a
nevét, vagy egyszerűen letette?
Lynn szeme tágra nyílt.
– Nem. Te kaptál ilyen hívást?
Gail vállat vont.
– Idebent nem. Otthon felhívtak néhányszor. – Múlt
éjjel újra látta a kijelzőn az UTCAI TELEFON feliratot. Nem
vette fel a kagylót, és Karennek is megparancsolta, hogy
semmilyen körülmények között ne válaszoljon a
telefonokra. Anthony telefonált egyszer a nagyszülei
házából, és az édesanyja is hívta. Másként az éjszaka
nyugalomban telt.
– És mit mondtak?
– Hát… semmi olyat, amit érdemes lenne felidézni.
Biztos a kölykök szórakoznak. Legjobb, ha oda se figyelek
rá.
– Én nem ezt tenném. Az emberek őrültek, különösen
itt, Miamiban. Valaki kiszúrt magának. Tom se szereti, ha
sötétedés után bárhová megyek, és mindig megnézi
lefekvés előtt, hogy jól bezártuk-e az ajtókat. A
szomszédunkban leszúrtak egy asszonyt. A saját
otthonában. Egy férfi, aki már régóta követte. Szólnod
kellene a rendőrségnek.
 Gail bólintott. Mondhatott bármit, Lynn Dobbert rá
tudott ígérni egy még nagyobb katasztrófával. A recepciós
távozott az aláírt csekkekkel.
Miközben tollával az asztalt kocogtatta, Gail újra a
telefonra meredt, majd tárcsázta Jamie Sweet számát. Az
üzenetrögzítő jelentkezett be, ezért egy pillanatig zavartan
hallgatott, mielőtt beszélni kezdett.
– Helló, Jamie, itt Gail. Csak tudni akartam, hogy
minden rendben van-e. Ha beszélni szeretne velem,
nyugodtan hívjon fel, amikor csak szükségét érzi. – Miután
egy-két másodpercig hiába keresett valamilyen frappáns
befejezést, jobb híján letette. Azután elnevette magát,
amint eszébe jutott Charlene Marks tanácsa az érzelmi
azonosulással kapcsolatban. Ne légy az anyjuk vagy a
barátnőjük. A vállalati jog egy menő belvárosi irodánál
közel sem tűnt ennyire zűrösnek.
Kopogást hallott, és megfordult. Miriam lépett be, majd
csukta be maga mögött az ajtót. Átvágott az irodán. Magas
sarkú cipő, elegánsan ringó hátsó, hátul csattal
összefogott göndör haj. Karkötők csillantak, arany
fülbevalók pördültek, valami azonban mégsem stimmelt.
– Qué pasa? – ráncolta a homlokát Gail.
Miriam néhány papírlapot lobogtatott meg Gail orra
előtt.
– Most nézd ezt meg. Nézd meg, mit művelt! A South
Miami Motors fejlécével írt egy meghagyást a South Miami
Hardware-nek. Most hívtam a futárt. Ennek még ma
délután a bíróságon kell lennie.
– Akkor mondd neki, hogy csinálja meg újra.
– Miért adtad ki Lynnek?
– Ebédelni voltunk, Miriam, és azt hittem, ez nem
olyan bonyolult.
 – Még nem ismeri a rendszert – csóválta a fejét Miriam.
– És annyira lassú…
– Tapasztalatlan, nem lassú.
Az égővörösre rúzsozott ajak, amely máris újabb
panaszokat formált, végül utat engedett egy hosszú
sóhajnak.
– Igazad van. – Miriam csak nemrég töltötte be a
huszonkettőt, ennek ellenére három éven át
titkárnősködött Gail mellett a Hartwell Blacknél, ahonnét
Gail ugyanolyan juttatásokkal és felemelt bérrel csábította
el. Miriam megért minden egyes centet, csak sokszor
túlzottan komolyan vette a munkáját.
– Ó, és valaki hagyott egy üzenetet. – Miriam átadott
egy rózsaszín cetlit, amelyen az állt, hogy Elena Godoy
szombat délelőtt tízkor szívesen elmenne vele a Lola
Benitez Couture ruhaszalonba, és várja a hívását.
Gail letette az üzenetet a telefon mellé.
– Elena Pedrosa Godoy Anthony unokatestvére.
Segíteni akar kiválasztani a megfelelő menyasszonyi ruhát.
Miriam arcán kaján vigyor jelent meg.
– Alig várom, hogy láthassam! Milyen lesz?
– Nos, a fehér aligha illene hozzám. Valami
pasztellszínű és bokáig érő, azt hiszem. Karennel lesz
nehéz dolgom. Nem is tudom, hajlandó-e egyáltalán
kiöltözni a kedvemért…
– Biztosan gyönyörű lesz.
– Ő a koszorúslányom – mosolyodott el Gail. – Anthony
egyik unokatestvére hozza majd a gyűrűket.
– És ki viszi a hadast?
Gail lassan elismételte.
– Addas?
 – Hadas, néma h-val. Ez… amolyan szerencsepénz.
Apró érmék.
– Még sosem hallottam róla.
– Ó, igen! A gyűrűk után a vőlegény átadja a
menyasszonynak a hadast. A menyasszony kinyújtja a
kezét, a vőlegény pedig kinyit egy kis dobozt, kiveszi a
pénzt, és odaadja neki. Annak jelképeként, hogy örökké
gondoskodni fog róla. Minden világi javam a tiéd. Ez a
szokás a kubai esküvőkön, és a spanyolokon is,
amennyire tudom.
Gail elmosolyodott.
– Igazán kedves szokás. Nem tudom, helyénvaló-e a mi
esetünkben, de igazán kedves. Istenem. Még arra se volt
időnk, hogy megírjuk a fogadalmunkat. Talán beérik a
szokványos szöveggel. A te esküvőd milyen volt, Miriam?
– Bárcsak már akkor ismertelek volna, hogy
meghívhassalak! – Miriam kecsesen letelepedett az asztal
szélére.
– Iglesia San Lazaróban házasodtunk össze. Nekem
hosszú, szatén menyasszonyi ruhám volt, uszállyal meg
minden, Danny pedig fehér szmokingot viselt. Megvolt a
hadas meg a lazo, a szüleink pedig mantillát tűztek a
vállunkra. Azután egy fehér limuzinnal mentünk át a
bálterembe. Látnod kell a videót! Minden barátunk és
rokonunk ott volt, meg külön DJ és forgó tükörgömb a
mennyezeten! – Felnevetett.
– Először az apámmal táncoltam. Papi egyszerűen nem
tudta abbahagyni a mosolygást. Azután átadott
Dannynek, és együtt táncoltunk. Minden olyan tökéletes
volt. Hajnali egyig buliztunk, aztán elhajtottunk Miami
Beach egyik szállodájába. – Miriam kuncogni kezdett. –
Istenem, Danny annyira elfáradt, hogy azonnal elaludt. Így
aztán… tudod, nem szeretkeztünk, csak reggel, amikor a
nap felkelt az óceán felett, mi pedig meghallottuk a
sirályokat és a hullámok moraját.
– Tökéletesen hangzik – mosolygott Gail.
– Az is volt. Tudtad, hogy Berto a nászutunkon fogant?
Kifeküdtünk a meglepetéstől. Danny azt mondja, egyszer
elvisz Hawaiira, hátha akkor ikreink születnek. – Miriam
felkapta az asztalról a meghagyást, ami miatt korábban
panaszkodott. – Legjobb lesz ezt elintézni, mielőtt
megérkezik a futár. – Kilibbent az előtérbe, tűsarkai
hetykén kopogtak a kövezeten.
Gail mosolyogva nézett utána. Miriam és Danny
szerencsések – nem úgy, mint Wendell és Jamie Sweet,
akiknek a házassága kezdettől kudarcra volt ítélve. Saját
válásából okulva Gail úgy gondolta, semmit sem lehet
tenni egy házasság megmentéséért, ha egyszer hiányzik
belőle a szenvedély. Többé nincs szó házaspárról, csak két
emberről, akik történetesen ugyanabban a házban laknak.
Anthony esetében… Gail lehunyta a szemét, és a kezére
támasztotta az állát. Nos, Anthony elől nincs menekvés.
Elhagyni őt… egyszerűen lehetetlen. Képtelen lenne rá.
Nem tudta elképzelni, ahogyan azt sem, hogy Anthony
menjen el. Soha. Visszaemlékezett a szavaira, végtelen
magabiztosságára, ahogyan ott ültek az ágyán, a
nagyszülei házában. Megtalálnám a módját, hogy
megtartsalak. Ahogy felnézett rá azokkal a sötét szemeivel.
Nevetett, de ha csak egy ujjal hozzáér, újra lefeküdt volna
vele.
Gail hirtelen felriadt, majd vetett egy pillantást az
órára. Máris fél négy, a délutánnak lassan vége.
Tovább. Levelek jogászoktól, akik olvasták a hirdetését
a Business Review-bán, a kiadó hellyel kapcsolatban. Az
egyikük friss végzős, aki az ügyvédi szakvizsgára készül,
ezért bojtárként szeretne elhelyezkedni. A másik
hatvanéves, aki csak részmunkaidőben kíván dolgozni. A
legtöbb levél gondosan megfogalmazott, részletes
önéletrajzzal kísérve. S valamennyi – az utolsó darabig –
olyan ügyvédektől jött, akik el akartak helyezkedni. Pénzt
akartak. Fizetést. Megélhetést. Holott a hirdetésben csak
ennyi állt: Közös irodabérlet. Túl sok az ügyvéd, ezért
mindenki kétségbeesetten vadászik a lehetőségekre.
Gail hálás lehet a kapcsolataiért. Ha az iroda lehúzza a
rolót, még kaphat munkát – igaz, az már csak állás lenne,
nem önálló vállalkozás. Nem a szívügye.
A számítógépbe gyorsan begépelt egy levélmintát,
amelyben köszönetet mondott az érdeklődésért, satöbbi,
satöbbi, majd meghagyta Miriamnak, hogy írja be az
érdekeltek nevét. Eközben megcsörrent a telefon, és Gail
anélkül fogadta a hívást, hogy levette volna a tekintetét a
képernyőről.
– Igen?
Lynn közölte, hogy újra Mrs. Sweet hívja.
Ha Gail azt képzelte a legutóbbi beszélgetésük után,
hogy Jamie hallgatni fog a tanácsaira, most nyilvánvalóvá
vált, mekkorát tévedett. Jamie zokogva tudósította arról,
hogy Wendell az imént ment el. Leültek egymással
beszélni, abban a reményben, hogy elrendezhetik a
dolgokat, ám ehelyett csak veszekedtek. A férfi kijelentette,
hogy nem tartanának itt, ha Jamie nem hagyná, hogy egy
ügyvéd átmossa az agyát. Üvöltözött vele, amiért elveszi
tőle a gyerekeit, megpróbálja romba dönteni az életét, és
ellopja a pénzét, akár egy közönséges ribanc, amilyen
akkor volt, amikor megismerte. Az asszony erre
kiutasította a házából, a férfi pedig megütötte.
 – Istenem, Jamie, hogy érzi magát?
– Feldagadt a szájam, de az egész az én hibám. Én
ordítottam vele, én mondtam el mindennek.
– Nem a maga hibája, Jamie! Azt akarom, hogy most
azonnal hívja fel a rendőrséget. A bírónak is tudnia kell
erről.
– Ne, Gail. Kérem…
– Jamie…
– Én… én ezt már nem bírom tovább. Ha nem lennének
a kölykök, esküszöm, már felkötöttem volna magam.
– Jamie, kérem…
– Nem lehetne… Gail… úgy értem, nem jönne át egy
kicsit? Kérem. – Felzokogott. – Nem tudom, mihez kezdjek.
– Természetesen. Persze, hogy oda tudok menni.
Gail végigtekintett az íróasztalán; felmérte, mit hagyhat
ott, és mit kell magával vinnie. Átfutotta a
határidőnaplóját. Egy ügyfél bejelentkezett, de őt át lehet
tenni más időpontra. Miközben begyömöszölte az iratokat
a táskájába, az álla alá szorította a kagylót, és igyekezett a
lehető legnyugodtabb hangon beszélni.
– Jamie, nem akarom, hogy aggódjon emiatt. Azonnal
ott leszek. Van otthon valamilyen teája? Remek. Készítsen
egy jó teát, azután beszélgetünk. Tizenöt percen belül ott
vagyok. Ha Wendell visszajönne, ne engedje be.
– Nem fog visszajönni. Megmondtam neki, ha még
egyszer itt látom, szétlövöm a rohadt fejét.
– Azonnal indulok. – Gail begyömöszölt még néhány
iratot az aktatáskájába, és felkapta a tárcáját. Miközben
végigsietett a folyosón, vetett egy pillantást az órájára:
4.15. Oda kell telefonálni a napközis táborba, hogy tegyék
fel Karent a buszra. A busz öt harminc körül rakja le a
háznál. Gail nem nagyon bízott benne, hogy addigra
hazaér, de Karennek legalább van kulcsa, be tud menni a
házba. Hat harminckor érkezik Anthony, hogy bevigye
őket egy rövid látogatásra a kórházba, azután elmennek
vacsorázni. Ez azt jelenti, hogy nem tölthet túl sok időt
Jamie-nél. Megpróbálja megnyugtatni, esetleg áthívják
valamelyik szomszédot, azután eljön.
Miriam a fénymásoló mellett állt, Lynn a tejüveg ablak
mögött dolgozott, amelyik az előtérre nyílt. Amikor
mindketten felé fordultak, Gail elmondta nekik, mi történt.
Már az ajtónál járt, amikor hirtelen eszébe jutott a
szerelő.
– Az ördögbe. – Visszafordult, hogy egy önként
jelentkezőt kérjen. – Ötre ott lesz, és már nem tudom
lemondani.
Rövid tárgyalás kezdődött, egyeztették a beosztásokat
és a délutáni programokat, gyerekeket és férjeket. Lynn
végül elvállalta, Miriam pedig odaadta neki a saját kulcsát
Gail házához.
– Kifizetem, amint odaérek, valamikor fél hat és hat
között. Addig rajta tartanád a szemed Karenen?
Lynn felállt, hogy idegesen összekulcsolja maga előtt az
ujjait.
– Légy óvatos, Gail! Mi lesz, ha Wendell visszamegy? Mi
lesz, ha fegyvert visz magával?
– Majd szétlövöm a rohadt fejét Jamie fegyverével.
 HETEDIK FEJEZET

Wendell Sweet arcon ütötte a feleségét, akinek ettől

felduzzadt az alsó ajka. Jamie-nek ezenkívül bevérzések
voltak a karján, és egy púp a fején, miután férje nekilökte
a hálószoba falának is. Azért jöttek fel ide, hogy nyugodtan
beszélhessenek, amíg a gyerekek odalent játszanak a
földszinten.
Gail óvatosan beletúrt Jamie Sweet tömött, vörös
hajába, és kitapintotta a duzzanatot. Az asszony
erősködött, hogy nincs semmi baj, de Gail biztos akart
lenni ebben. Jamie kitartott amellett, hogy nem akar
feljelentést tenni. Gail ezt nem érte fel ésszel, és azt
akarta, hogy Jamie legalább olyan dühös legyen, mint ő.
Hiszen Wendell csak azért jött ide, hogy alattomosan
megmérgezze a levegőt a házban, és ezzel elszédítse és
elgyengítse Jamie-t.
Az asszony most előrehajtott fejjel ült egy
szaténkárpitos kis díványon, az aranyozott bútorokkal,
redőzött drapériákkal és bojtos párnákkal émelyítően
túlcicomázott hálószobában. A fehér szófa felett a lila falat
Monet Vízililiomok című festményének aranykeretbe foglalt
reprodukciója töltötte ki. Az aranyszínű selyem ágytakaró
a padlóra hullt; a levegőt súlyosan ülte meg a mosatlan
lepedők és leégett illatgyertyák egymással harcban álló
aromája. A szőnyegen mindenütt játékok és
gyerekkönyvek hevertek. Jamie elbocsátotta a
házvezetőnőt, igyekezett takarékoskodni.
 – Remekül vagyok – ismételte Jamie kitartóan.
Elhúzódott Gailtől, és megigazította a haját. Kék szeme
felpüffedt a sírástól, a sminkje romokban hevert. Újra
belekortyolt a teájába. Gail nem nyúlt a sajátjához,
amelyet túlságosan vízízűnek és hidegnek talált.
Gail csalódottan fakadt ki.
– Egyáltalán nincs remekül! Az a férfi most verte össze!
Jelentenem kell, hogy megszegte a távoltartó végzést.
– Én engedtem be!
– Ne féljen Wendelltől. Neki is jót tesz, ha egy kicsit
bezárják.
– Nem. Nem akarom, hogy a gyerekek lássák… – A
hangja elcsuklott egy pillanatra. – Hogy lássák, amikor a
rendőrök elviszik.
– De Jamie, nem lenne jobb, ha tudnák, hogy a törvény
nem engedi meg az ilyen viselkedést, és…
– Ne mondja meg nekem, mi a jobb! Az én apám is
börtönben volt. Tudom, milyen érzés az. – Jamie felemelte
a kezét. – Ne haragudjon, Gail, tényleg sajnálom.
Egyszerűen nem tudok gondolkodni.
Gail lassan fel-alá járkált a vaskos plüss-szőnyegen,
amely kis híján a cipősarkát is elnyelte. Egy pillanatra se
vette le a tekintetét Jamie-ről, miközben azon töprengett,
hogyan értesse meg vele a helyzetet.
Mire menne például azzal, ha azt mondaná: Én
figyelmeztettem, hogy ne engedje be?
– A bírónak jóvá kell hagynia a tartásdíjat. Nem
engedheti, hogy Wendell diktálja a feltételeket.
– Mire megyek vele, ha erősködök, Gail? Azt mondja,
akkor rohadj meg, és elhagyja az országot. Mihez kezdek
akkor? Ennek a háznak csak a jelzáloga több mint ötezer
havonta. Amennyire el vagyok maradva, bármikor
kirakhatnak az utcára.
– Ez nem fog megtörténni, higgye el nekem. Wendell
nem úszhatja meg szárazon. Maga nélkül nem lenne más,
csak egy utolsó texasi olajmunkás. Maga vállalt
pincérnőként dupla műszakokat, hogy ő elvégezhesse a
főiskolát, és most rajta a sor, hogy gondoskodjon
magukról. Ez a törvényes kötelezettsége, emiatt egy
pillanatig sem kell bűntudatot éreznie.
– Wendell azt mondja, nincs annyija, hogy én és a
kölykök itt maradhassunk, hogy olyan szinten éljünk,
mint azelőtt.
– Egyszerűen hazudik.
– Olyan nagy ez a ház. Teljesen kifáraszt. A szekrény
tele van ruhákkal, amik egyszer sem voltak rajtam.
Gail elcsípte a tükörképüket a hatalmas
gardróbszekrény ajtaján: egyikük türelmetlenül járkál fel-
alá, a másik magába roskadtan mered maga elé.
Előrehajolt, és letérdelt Jamie mellé.
– Oké. Megértem, hogy most minden fárasztja. Talán
majd keresni fog egy másik helyet, ahol nincs medence,
amit tisztán kell tartani, és ahol kisebb az udvar. De akkor
is jó környéken akar majd lakni, már csak a gyerekek
miatt is.
Jamie arcán halvány mosoly jelent meg. A szemében új
könnyek csillantak.
– Akar hallani valami vicceset? Amikor Wendell-lel
beszélgettünk... a veszekedés előtt, azt mondta, hogy még
mindig szeret.
Gail megragadta a kezét.
– Akit szeretünk, azt nem bántjuk. Aki képes megütni,
az nem szereti magát.
 – Azelőtt más volt. Azelőtt én is szerettem. – Hangja
fátyolossá vált az érzelmektől. – Mikortól van, hogy az
emberek már nem szeretik egymást? Mi változik meg?
Gail megcsóválta a fejét.
– Nem tudom. Az emberek változnak.
Jamie elnézett a szoba túlsó vége felé, majd gyorsan
megtörölte a szemét. Amikor megfordult, Gail egy aprócska
arcot látott az ajtóban. Lassan felállt.
– Hé, drágaságom. Gyere csak ide. – A kislány
szégyenlősen beoldalgott, mintha kívül akarna maradni
Gail látómezején. – Ez itt a barátom, Gail. Nem harap.
A kislány felkapaszkodott Jamie ölébe, és a mellére
fektette a fejét. A mutatóujja hegyét az ajkai között
tartotta, és a szája szélén valami piros folyadék hagyott
nyomott. Szurtos volt a keze, a térde.
Gail tudta, hogy ötesztendős, ő a középső gyermek. A
haja szénfekete, akárcsak az apjáé.
Gail elmosolyodott.
– Szia! Biztosan te vagy Becky.
– Nem akarsz köszönni, édesem?
– Nem.
Jamie gyengéden beletúrt Becky kócos hajába.
– Néha arra gondolok, legjobb lenne hazamenni. Egy
kisváros sokkal jobb a gyerekeknek. Sosem szerettem
igazán Miamit. Túl nagy a meleg. Fárasztó ez a sok
spanyol. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, tudom, hogy
egy kubaihoz fog feleségül menni. Bemutattak neki,
amikor eljött Harry irodájába. Nem meséltem? Jóvágású
férfi, mindig olyan udvarias volt velem. – Jamie tovább
cirógatta kislánya haját.
– Maga szerencsés, hogy elválik, utána meg talál egy
ilyen férfit. És ott a karrierje is. Nézzen csak rám! Még a
gimiből is kibuktam. Tudja, azelőtt nagyon csinos voltam.
A férfiak összeverekedtem rajtam. – Elnevette magát. –
Most már senkinek se kellek.
– Dehogyisnem. Hinnie kell önmagában, Jamie.
Jamie meglepően éles és sokatmondó pillantást vetett
rá. Ugyan, mit tudsz te a fájdalomról?
A nappali jókora állóórája dallamos hangon elütötte az
időt. Nemsokára mennie kell, gondolta Gail. Kivont
karddal érkezett ide, készen arra, hogy megvédje az
ügyfelét, most mégis úgy érezte, mintha a letargia és
kétségbeesés posványán kellene átkelnie, teherként
vonszolva magával Jamie-t. Csalódottsággal töltötte el
Jamie kiúttalansága és az a keserű tudat, hogy hiába
próbál segíteni rajta.
Jobb híján mosolyogva nézett a kislányra.
– Nincs kedve Beckynek játszani egy kicsit?
– Persze. Becky, szívecském. Megnéznéd Rickyt, hogy
felébredt-e már? Azután te és Bobby megnézhettek egy
filmet. Menj csak. – A kislány Jamie mellei közé fúrta az
arcát.
– A maminak beszélnie kell ezzel a nénivel, jó? Kérlek.
Mindjárt én is megyek.
– Nem akarok!
– Ne várd meg, amíg háromig számolok!
Becky vetett egy ellenséges pillantást a betolakodóra,
azután lecsusszant az anyja öléből, és kiszaladt a
folyosóra. Gail felállt, hogy meggyőződjön róla, a kislány
elment, de nyitva hagyta az ajtót arra az esetre, ha a
lentről felszűrődő hangok házi katasztrófát jeleznének.
Visszafordult á dívány felé. Jamie az öltözőasztalnál állt, a
parfümösüvegcséket rendezgette. Az asztal lapját szinte
teljesen elborította egy selyemköntös, továbbá egy halom
CD, játék autók, üres poharak és csészék.
– Tudja, mit mondott Wendell? Azt mondta… ha
engedem, hogy visszajöjjön, talán megoldhatjuk a dolgot.
– Ó, Jamie…
– Az apám alkoholista volt. A mama kidobta, amikor
még csak tizenkettő voltam. Azután nem sokat láttuk.
Heten voltunk kölykök. Haza akart jönni, de a mama
sosem engedte. Az egyik bátyám börtönbe került, a másik
kettőből se lett semmi. Csak a legkisebb lány vitte
valamire.
– Csak mert az apjuk nem volt ott? – Gail közelebb
lépett, hogy Jamie tükörképe felé intsen. – Nézze azt a kék
foltot az arcán. Maga szerint mit gondol Becky az apjáról,
ha ezt látja? Mit tanul meg a férfi és nő, a férj és a feleség
kapcsolatáról?
Amikor Jamie lesütötte a szemét, és elkezdte
rendezgetni az egyik komódon heverő ruhákat, Gail
megértette, hogy itt már semmire sem megy.
Azután megszólalt a bejárati csengő, messze, az
előcsarnok mélyén. Jamie átvágott a hálószobán, és rést
nyitott a függönyön. Odalent, a felhajtón Gail meglátta a
saját kocsiját, mögötte pedig egy fényes, tűzpiros Lincolnt.
– Ki az?
– Harry. – Jamie az ujjaival törölte le az
elmaszatolódott arcfestéket. – Úristen, de szarul nézek ki.
– Harry Lasko? Mit keres itt?
– Hagytam neki üzenetet, miután Wendell itt járt. –
Amikor a csengő újra megszólalt, Jamie kisietett, Gail
pedig követte lefelé a lépcsőkön. Csupasz lábak surrantak
át az előtér márványpadlóján. Jamie kihúzta rózsaszín
pólóját a farmerjából.
 Amikor kinyitotta az ajtót, beáramlott a délutáni
fényár, s szinte lángra lobbantotta a nő haját. Férfihang
hallatszott.
– Hé, virágszál.
– Harry. Nem kellett volna idejönnöd.
– Dehogyisnem. Elég csak rád nézni. Ó, az a rohadt
gazember… – Alig lehetett hallani a szavait. – Társaságod
van?
– Az ügyvédem. Gyere be, kiengeded a hideget.
A magas, szikár férfi belépett az előtérbe. Kifakult
golfinget és kockás sortot viselt; borostyánszínű
napszemüvege mögül előtűnt bozontos szemöldöke, amely
lefelé ívelt mogyoróbarna szeme fölött. Ritkuló ősz haja
alatt elősejlett barna fejbőre, és további fehér szőrszálak
bukkantak elő ingének gallérja mögül. A nyakában
aranylánc csillogott.
– Gail Connor, Harry Lasko.
– Hogy van? – nyújtotta felé Gail a kezét.
A mosoly mély barázdákat vont a férfi arcára.
– Anthony Quintana mondta, hogy maga szép. Nos,
hazudott. Maga gyönyörű.
– Harry született nőcsábász, – Jamie mosolyogva nézett
fel a férfira, majd a könyökénél fogva a nappali felé
fordította.
– Menjünk, üljünk le.
Gail némiképp bizonytalanul követte őket, miközben
máris őrlődött az idő szorítása és tulajdon kíváncsisága
között. Szívesen hallott volna egyet s mást Laskótól. Gail
még most sem látott semmi rosszat abban, hogy a
hivatalos eljárás lezárása előtt beszélt Laskóval, Anthony
azonban a szükségesnél is merevebben kezelte a kérdést.
 Ha lehetett, Gail inkább elkerülte, hogy ezen kelljen
vitázniuk.
Harry Lasko felfigyelt a díszpárnákra, amelyekből igazi
erődöt emeltek. A szőnyegen mindenütt legókockák,
Barbie babák, félig elfogyasztott sütik hevertek..
– Szent Kleofás! Az indiánok megszállták a házat!
Bezárták a házvezetőnőt a szekrénybe?
– Én engedtem el – nevetett Jamie. – Rám voltál
kíváncsi, vagy a házra?
A férfi egy pillanatig nem válaszolt, azután elnevette
magát, és széttárta a karját.
– Ördög és pokol!
– Ahogy mondod. Francba az egésszel! – Jamie arca egy
pillanatra eltűnt a férfi ölelésében. – Annyira örülök, hogy
itt vagy.
– Szemétség tőlem, hogy nem jövök gyakrabban. –
Harry Lasko két kezébe fogta Jamie kezét. – Minden
rendben, aranyom? Arra számítottam, hogy nyüzsögni
fognak itt a zsaruk.
Jamie vállat vont.
– Nem hívtam ki őket. Kér valaki inni?
– Miért nem hívtad a zsarukat?
Jamie újabb vállrántással felelt.
– Egyszerűen nem volt hozzá kedvem, és nem is akarok
beszélni többet Wendellről, se az elcseszett
házasságunkról.
Lasko Gail felé fordult, bozontos szemöldöke még
közelebb került a szeméhez.
– Nem maga tanácsolta, ugye?
Gail megrázta a fejét.
– Jamie döntött így. – Ennyiben hagyta a dolgot. Ha
Jamie nem akarja megmagyarázni, az ügyvédje sem teheti
ezt helyette. Vetett egy pillantást az órájára. 5.25, Karen
nemsokára hazaér; Lynn felügyeli a szerelő munkáját;
Anthony fél hétre jön. Úgy döntött, nem húzza tovább.
Mosolyogva előrenyújtotta a kezét.
– M r . Lasko, nem szívesen hagyom itt önöket, de haza
kell mennem…
– Nincs ránk öt perce? – Harry Lasko kedélyesen vállon
veregette. – Megkérem a bárkisasszonyt, hogy keverjen
nekem valamit. Nem csatlakozik?
Gail megingott. Érezte, hogy a férfi beszélni akar vele.
– Csak néhány percre. Nagyon köszönöm, de nem
kérek semmit.
– Vodka és tonik, szivi, egy kevés jéggel. – Amikor
Jamie eltűnt a konyha irányában, Lasko megragadta a
karját. – Járjunk egyet. Muszáj rágyújtanom.
Átvezette Gailt a nappalin, a teraszra nyíló tolóajtóhoz.
Miután félrehúzta az egyik ajtószárnyat, maga elé engedte
Gailt. A tető túlnyúlása alatt mennyezeti ventilátor forgott
lustán. A levegő forró törülközőként burkolta körül őket.
Lasko tekintete végigfutott a félholdas terület elvadult
pázsitján. Algák szállták meg a medencét. Jamie nyilván
ajtót mutatott a medencetakarítónak és a kertésznek is.
Lasko aranyozott öngyújtót és egy pakli cigarettát vett
elő bő szárú rövidnadrágja zsebéből.
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet. Hogy áll
az ügye?
– Ráhagyom Jamie-re, hogy tájékoztassa önt,
amennyiben akarja.
– Diszkréció. Becsülendő erény egy ügyvédnél. –
Meggyújtotta a cigarettáját. A férfi arany Rolexet viselt a
csuklóján. Idekint besötétedett a napszemüvege, de a
tekintete továbbra is kitartóan figyelte Gailt. Hangosan
kifújta a füstöt.
– Felteszem, tudja, milyen helyzetben vagyok.
Gail habozott, próbálta gondosan megválogatni a
szavait.
– Nem ismerem a részleteket. Ha a diszkréció erény,
akkor Anthony Quintana valóságos szent.
– Szent Anthony. – Harry Lasko nevetése halvány
mosollyá fakult. – Be fogok vonulni a szövetségi kóterbe, a
kérdés csak az, hogy mennyi időre? Ez pedig kizárólag
Quintanán múlik. Én eközben elvarrom a szálakat. Sok
időt töltök a családommal… a feleségemmel, a fiammal és
a lányommal. Meg az unokákkal. Remek kölykök. Azt
ígérik, hogy írni fognak. Hány olyan embert ismer, aki
Floridában lakik, az unokái meg valahol másutt?
Nézhetjük innen is a dolgot. Amellett itt vannak a
barátaim. Jamie közéjük tartozik. Segíteni akarok neki, ha
tudok.
– Örülök, mert most nagyon is rászorul a segítségre –
bólintott Gail.
Nyugaton besötétedett az égbolt. A pálmafák csúcsai
lengeni kezdtek, bár a talaj felett szellő se mozdult.
Esőfelhők gyülekeztek. A levegő fülledt és súlyos lett a
párától. Gail levette a ruhájához illő napsárga
kosztümkabátot, és az egyik kerti szék karfájára fektette.
Harry Lasko nagyot szippantott cigarettájából.
– Micsoda egy ostoba kölyök! Soha nem kér tőlem
semmit, sosem szól, ha bajban van. Figyeljen ide, Gail.
Tegye meg, ami magától telik. Jamie-nek nem kellene
keresztülmennie egy válóperen. A közös megegyezés az
egyetlen kiút. Minél hamarabb, annál jobb.
– Mondja ezt Wendellnek – csóválta a fejét Gail.
 – Nos, Wendell és én nem beszélünk egymással. Jamie
tartozik magának húsz lepedővel, igaz? Nem panasznak
szántam, egy ügyvéd mindig költséges mulatság, én csak
tudom. Akarja, hogy kifizessem? Komolyan beszélek.
– Nem. Amikor azt mondtam, segíthetne Jamie-n, nem
pénzre gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy a bíróság is
megítéli majd az ügyvédi költségeket.
Azért ez furcsa, gondolta közben Gail. Amikor valakit
letartóztatnak pénzmosásért, rendszerint lakat alá teszik
minden vagyonát, Harry Lasko mégis képes felajánlani
húszezer dollárt. Az ügyész figyelmét nyilván elkerülte
valami.
Cigarettafüst örvénylett az erősödő szélben.
– Jamie mondta, hogy Bonaire-ben ismerkedtek meg.
– Így igaz – bólintott Lasko. – Volt ott egy szállodám.
Wendell és én egy ideig barátok voltunk. Horgászgattunk,
néha eljártunk a kaszinóba. Egyszer megkértem, hogy
hozza le a feleségét és a kölykeit. Jamie és én nagyon
összemelegedtünk.
– A pokolba is, felléptünk egy nightclub színpadán, és
együtt nyomtuk a karaokét. Bombasiker volt. Amikor
Jamie és Wendell elkezdett marakodni, Jamie
megkérdezte, nincs-e szükség valakire a miami irodában,
én meg azt feleltem, hogy a fenébe ne lenne! Remek csaj.
És az akcentusa! Az emberek, a latinok, bejönnek, és azt
kérdezik: Honnét jött? Mit is mondott?
A legközelebbi fára fellógatott bambusz szélcsengő
megpördült, és kolompolni kezdett. Gail egyre inkább
érezte az idő szorítását.
– Mennem kellene.
– Jamie felhívott a hét végén. Úgy tudom, lenne néhány
kérdése Wendell pénzével kapcsolatban.
 – Az ügyvédje pedig nem akarja, hogy beszéljek önnel,
amíg a hivatalos vizsgálat le nem zárul.
– Miért?
Gail habozni kezdett, nem akart túl kritikus lenni
Anthonyval szemben.
– Óvatos.
– Óvatos? Jesszusom! Az anyámnak képzeli magát.
Jamie azt mondja, sokat lendítene az ügyén, ha maga azt
mondhatná a bírónak, hogy Wendellnek van egy kis
dugipénze.
– Mr. Lasko…
– Most ne beszéljen, hanem figyeljen. Amúgy meg
szólítson Harrynek. Wendell és én befektettünk egy kis
pénzt közösen. Néhány üres telek, néhány ékkő, semmi
bonyolultabb. Úgy két évvel ezelőtt megszereztük az Eagle
Beach-i kaszinót Arubán, azután tavaly nyáron eladtuk
néhány venezuelai befektetőnek. Wendell nagyjából
egymilliót kasszírozott a bolton. Ne engedje, hogy az a
görény azt hazudja, nem képes eltartani Jamie-t és a
kölyköket.
– Hol van most ez a pénz?
– Szerintem még Arubán, az lehetett a legegyszerűbb,
de tőlük ne várjon sok segítséget. Azok a bankárok még
Anthonynál is diszkrétebbek.
– Jamie nem tud erről, ugye?
– Tőlem biztos nem. Sosem beszéltem az üzletről
Jamie-nek, még amikor az üdülőben dolgozott, akkor sem.
A szövetségiek is kikérdezték, de nem tudott semmit. – A
férfi a parázsra meredt, miközben az ujjai között görgette a
cigarettát. – Ez a szerencséje. A nyavalyások őt is
belekeverték volna.
Gailnek eszébe jutott valami, amit Anthonytól hallott.
 – Wendell esetleg másban is érdekelt volt? Vannak
barátai a kartellben?
Harry napszemüvegének borostyánszínű lencséje nem
rejtette el teljesen a szemeket, amelyek szúrósan
szegeződtek rá, mintha az indítékait firtatnák.
– A világnak ezen a részén sok pénzember fordul meg,
némelyikük óhatatlanul benne van az üzletben. De ha azt
akarja tudni, hogy Wendell keresett-e pénzt ily módon…
Nos, nem hinném. Nagyon kockázatos szakma ez egy
amerikainak.
Gail érezte, hogy többről van szó, de azt is tudta, hogy
Harry Lasko nem fog róla beszélni.
– A jövő hónapban újabb meghallgatás lesz, ahol
felülbírálhatják az ideiglenes tartásdíj összegét. Jamie
nagy hasznát venné a vallomásának. Nem kell
részletesnek lennie, csak annyit mondjon el, hogy Wendell
sok pénzt keresett Eagle Beachen, és…
– Én ezt nem tartom jó ötletnek. Csak mondja meg a
bírónak, hogy ezt hallotta. Vonja félre, és mesélje el neki.
Gail megrázta a fejét.
– Ez törvénytelen.
– Törvénytelen. – A férfi mellkasa belerázkódott a
mélyről feltörő nevetésbe. – Vannak dolgok, Gail, amiket
egyszerűen meg kell tenni. Basszák meg a törvényeket,
már bocsánat a kifejezésért. Maga ügyvéd, akinek feladata
van. Ha minden szabályt be akar tartani, sehová se fog
jutni. Majd jussak eszébe.
Gail nem mutatott rá a nyilvánvaló tényre, hogy maga
Lasko ennek a megközelítésnek köszönheti a szövetségi
vizsgálatot.
– Mit csinált Wendell amellett – tette fel a kérdést –,
hogy olajat keresett?
 – Ó, Wendell született üzletkötő. Vegyünk egy példát.
Amikor találkoztam vele, úgy négy évvel ezelőtt,
tanácsadóként dolgozott egy houstoni olajkitermelő cégnél.
A hotelemben szállt meg Curaçaón, és elment horgászni
annak a fickónak a testvérével vagy nagybátyjával, már
nem emlékszem, aki a venezuelai tengeri olajkitermelésért
felelt. Wendellt azért fizették, hogy kialkudja, mennyit
fizessen az olajtársaság a politikus testvérének.
– Kialkudta a megvesztegetési pénzt?
– Felénk úgy mondják, a közvetítési díjat. A második
lépésben Wendell összehozta a texasi céget egy venezuelai
céggel, hogy azok alapítsanak egy közös vállalkozást.
Amikor ez összejött, újabb jutalékot kapott, majd még
többet, amint dőlni kezdett az olaj. Sokat keresett, és a
tanácsomat kérte, mihez kezdjen vele. Nem szerette volna,
ha bárki megtudja.
– Olyan bankot keresett, ahol nem jelentik a betéteket
az adóhivatalnak – bólintott Gail.
– Pontosan. A jövedelmének egy részét visszavitte az
Államokba, egy részét azonban nem.
Harry Lasko is pontosan ezt tette, feltételezte Gail. Sok
kérdése lett volna, de a férfi aligha ment volna bele a
részletekbe.
Felfigyelt rá, hogy a szélcsengő egyre vadabbul pörög,
és rohamosan sötétedik az ég.
– Ugye nem hozom kellemetlen helyzetbe Quintanánál,
amiért beszélgetünk? Mert nem kell megtudnia. – Harry
széttárta a karját, láthatóan szívesen megtette volna neki
ezt a szívességet.
– Köszönöm, de Anthony és én őszinték vagyunk
egymáshoz. Nem fog repesni a boldogságtól, de ha valami
az ember ölébe hullik, az ellen mit tehet?
 – El kell fogadnia. – A férfi elvigyorodott, és kacsintott.
Gail felvette a kabátját, és máris azon töprengett, mit
mondjon Anthonynak. Nem tehettem róla, Harry Lasko
egyszer csak elkezdte jártatni a száját… Már a ház felé
indult, amikor hirtelen visszafordult.
– Harry, hallott már az Old Island Clubról? Valahol St.
Thomasen van, de már nem emlékszem, pontosan hol.
– Sapphire Beachen. Naná, hogy ismerem az Island
Clubot. Járt már ott?
– Nem, csak nemrég hallottam valakit, aki beszélt róla.
Milyen hely?
– Azt hiszem, valami régi hajóroncs fájából ácsolták
össze. Dagálykor a hullámok egészen az ablakokig
felcsapnak. Van ott egy jókora hajófedélzet, meg egy
tűzhely a malacsütéshez.
– Népszerű hely?
– Ó, igen. Ha valaki szereti a turistákat. Én akkoriban
jártam oda, amikor még matrózkocsma volt. Azért még
mindig jó hely. – Lasko utoljára beleszívott a cigarettájába,
azután beleejtette a csikket egy kiszáradt filodendronokkal
teli vödörbe. Átsétáltak a teraszon. Jamie láthatóvá vált
odabent, az italát kortyolgatta.
– Hogyan került a turistaiparba? – érdeklődött Gail.
A férfi félretolta az ajtót.
– Az apámnak volt egy szállodája Baltimore-ban, de én
izgalmasabbnak találtam Vegast. Az ötvenes években
kerültem oda, amikor kezdett felfutni. Blackjack, póker,
néha kocka. Az első szállodámat Nassauban vettem a
feleségemmel, Edie-vel. Vegasban találkoztunk, ott
dolgozott egy revüben. Istenem, hogy tudott táncolni…
Micsoda lábai voltak, egészen a nyakáig értek.
Elvette az italt, amit Jamie nyújtott felé.
 – Jamie, te találkoztál már a feleségemmel. Hát nem
neki vannak a leggyönyörűbb lábai? És fiatalabb korában
olyan mellei voltak, mint két görögdinnye. Ugye nem
hozom zavarba, Gail?
Gail elmosolyodott.
– Nem, Harry, dehogy.
– Edie platinaszőke volt, magas lány, mint maga. És
okos! Amikor Vegasba kerültem, még olyan éretlen voltam.
Arról álmodoztam, hogy komikus leszek, és megmutatom
mindenkinek, milyen idióta is vagyok. Edie megsajnált.
Megmutatta, hogyan működik a rendszer, ki kicsoda.
Egyedül ő tartott mulatságosnak. Amikor nevetett, a
mennyben éreztem magam.
Harry kinyújtotta a kezét, hogy megpaskolja Jamie
karját.
– Hé, gyere ide! Rád is rád férne egy nevetés.
– Az biztos. – Jamie összekuporodott a szófa végében,
Harry pedig letelepedett mellé.
– Tudja, eleinte nem hívhattam el randizni Edie-t, mert
egy fickóval járt, akit Chicagóból küldtek le, hogy tartsa
rajta a szemét a kaszinón. Joe Angionellinek hívták. Aki
egy ujjal is hozzányúlt a nőjéhez, búcsút inthetett a
seggének. Egy nap megyek haza, és hallom, hogy valaki
nekem dudál. Joe kocsija az, egy ötvennyolcas Caddy
kabrió, fehér bőrülésekkel, és Edie-vel a kormány mögött.
Azt mondja, ülj be, menjünk. Menjünk, de hová?
Piknikezni a szabadba. Látok is egy kosarat a hátsó
ülésen. Azután átcsúszik a másik ülésre, és azt mondja,
vezessek. Micsoda? Elment az eszed? Én vezessem ezt a
kocsit? Azt mondja, csak rajta, Joe holnap estig Los
Angelesben van, nem fogja megtudni. Felteszi a
napszemüvegét meg a sálját, azután átszáguldunk a
sivatagon, a kerekek csak úgy füstölnek. Képzelje csak el,
ott ülök egy maffiafőnök vadonatúj Cadillacjében ezzel a
gyönyörű nővel. Szépen megvacsorázunk egy tó mellett.
Iszunk egy kicsit, úszunk egyet. A nap lemegy, a csillagok
feljönnek. Ó, azok a csillagok! Itt soha nem láthatja őket
olyannak, mint odakint. Mennyire szerelmes voltam!
Bekapcsoltuk a rádiót, és táncoltunk. Egy régi szerelmes
dalra, a címe „Micsoda idők voltak”, és persze a mi dalunk
lett. Edie még mindig szereti, ha eléneklem neki. És
hiszem, hogy hall engem, teljes szívemből hiszem. – Harry
Lasko belekortyolt az italába. – Akárhogy is, jövünk
visszafelé, félrekapom a kormányt, hogy kikerüljek valami
állatot, a kocsi meg befut az árokba, és összetörik az eleje.
Edie azt mondja, ne aggódjak, majd kitalálunk valamit.
Lestoppoljuk egy indián régi tragacsát, és én egész úton
másra se tudok gondolni, csak arra, hogy halott ember
vagyok. Amint Joe visszatér Vegasba, halott ember vagyok.
De ami az őrület: ugyanaznap éjjel, amikor mi
összetörtük a kocsiját, az FBI Los Angelesben letartóztatta
Joe-t. Másnap Joe hívja Edie-t, hogy jöjjön át a kocsival,
óvadék ellenében szabadlábra helyezik, mire Edie azt
mondja, Joe, a kocsinak annyi. Mit akarsz azzal, hogy
annyi? Hol van a kibaszott kocsim? A szövetségiek
lefoglalták! A rohadékok egyszerűen lefoglalták és
elvontatták!
Gail együtt nevetett a többiekkel. Jamie hátravetette a
fejét, és úgy kacagott, hogy a válla is rázkódott.
Harry nevetése lassan elhalt.
– Aznap éjjel elhagytuk Vegast, és sose néztünk vissza.
Eljutottunk valahogy a Bahamákra, és vettünk egy kis
hotelt, azután egy nagyobbat, majd kettőt Jamaicán.
Beutaztuk az összes szigetet. Edie imádta a vizet, hogy
mennyire tiszta és kék. Milyen remekül mulattunk…
A férfi a poharára meredt. Jamie felé nyújtotta a kezét,
és megszorította a csuklóját. Megpaskolta, azután nagyot
kortyolt az italából.
Gail kissé zavartan nézett egyikről a másikra.
– Nem szép, hogy múlt időben beszélek róla. Edie még
él, csak alzheimeres. Már engem sem ismer meg. Azt sem
fogja tudni, hogy lesittelnek. Legalább ennyi jó van benne.
– Értem. – Gail úgy érezte, a komor irónia súlyosan
nehezedik a mellkasára.
Jamie felsóhajtott.
– Bárcsak ismertem volna Edie-t… azelőtt!
– A legjobb barátnők lettetek volna.
– Olyan jó ember vagy, Harry.
A férfi felnevetett.
– Mondd ezt a szövetségieknek.
Könnyek csillantak Jamie szemében.
– Mi lesz velem, ha te is elmész?
– Jesszusom, nem meghalni visznek. Csak egy kicsit
kivonnak a forgalomból. – Harry Lasko letette a poharát az
asztal végébe, és felállt, majd lassan táncolni kezdett egy
régi melódiára, amit Gail nem ismert fel. „Ba-da-bop-bop-
a-dáá”. Tett egy tánclépést, megpördült, és egyik kezét a
mellkasára szorította, míg a másikat egyenesen
előrenyújtotta Jamie felé. – Gyere, bébi, táncolj velem.
– Ne, Harry…
– De igen, Harry, igen, Harry. – Felhúzta Jamie-t a
díványról, és tovább énekelt. – Bod-ba-da-da-dáá.
Jamie megpördült a férfi kinyújtott karja alatt, majd
újra, hogy az arcuk szembenézzen egymással, azután
fordult még egyet. Mellei telten ringtak rózsaszín pólója
alatt. A férfi éles szögben hátradöntötte. Jamie felsikoltott,
de Harry idejében elkapta. Jamie csupasz lába a
mennyezet felé mutatott.
– Ez a kislány aztán tud táncolni!
Jamie felkacagott.
– Rég nem vagyok formában.
– Ezt sosem lehet elfelejteni. Mindig emlékszel a
lépésekre.
Húszévesen Jamie Sue Johnson ott táncolt New
Orleans-ben, és alig viselt mást magán, mint hosszú vörös
haját, szeplős bőrét és azt a rózsás tetoválást a combján.
Harry csettintett az ujjaival, hogy megadja a ritmust. A
fények megcsillantak a poharak karimáján.
– Amikor először csókoltalaaak, az volt a legszebb…
Jamie önfeledten kacagott, és Gail is azon kapta
magát, hogy mosolyog. Harry tovább vezette Jamie-t,
miközben a piától és cigarettától fátyolos hangon énekelte
a melódiát.
– Wendell miért nem volt ilyen kedves velem, Harry?
Nem kellett volna más. Sosem adtam volna be a válópert,
ha egy kicsit is kedves velem.
– Wendell egy bugris. Egy nap sokkal jobbat kapsz
nála.
– Gondolod?
– Hazudnék neked?
– Ez borzasztó, Harry.
– Nem, virágszál. Van sokkal rosszabb is.
Jamie bizonytalanul elmosolyodott.
– Tényleg van.
– Van bizony. – A férfi folytatta az éneklést, karjával
átfonta a nő derekát. – Amikor a vén öreg hold felettünk
ragyogott…
 Jamie a vállára hajtotta a fejét. Sírni kezdett, miközben
tovább ringtak az ének ütemére.
– S te azt mondtad, szeretsz. Bébi, micsoda idők voltak,
micsoda idők voltak azok…
 NYOLCADIK FEJEZET

Háromnegyed hat volt, és szakadt az eső, amikor Gail

végre elhagyta Jamie Sweet házát. Becsapta a kocsi
ajtaját, és ledobta a vizes esernyőt a szomszédos ülés elé.
A felhajtó végén megállt, s miközben az ablaktörlők
suhogva seperték a vizet a szélvédőről, felhívta Anthony
irodáját.
Mr. Quintana éppen egy ügyféllel foglalkozott.
– Kérem, mondja meg neki, hogy késésben vagyok.
Találkozunk a kórházban. – Gail megtanulta, hogy a kubai
időszámítással kapcsolatos sztereotípia nem vonatkozik
Anthonyra. Percre pontosan érkezett mindenhová, és
folyton az óráját nézte, ha ki kellett várnia, amíg ő
elkészült.
Felkapcsolt lámpákkal haladt végig a szűk utcákon,
olyan gyorsan, amennyire csak mert, át a tócsákon, a
lehullott pálmaleveleket kerülgetve. Végül ráfordult a
megye déli részén keresztülhaladó egyes főútra. Fél
mérfölddel később felizzottak előtte a féklámpák, ezért
kényszerűen beletaposott a fékbe. Miután a középső
sávban, egy teherautó mögött ragadt be, nem láthatta, mi
történt.
Hazatelefonált.
– Lynn? Én vagyok az, beragadtam egy dugóba. Biztos
baleset történt. Késni fogok. Nagyon sajnálom. – Lynn azt
felelte, hogy nem kell aggódnia. Telefonál a férjének, hogy
vigye el a kölyköket egy pizzára. Karen az emeleten fürdik,
a szerelő pedig nemsokára végez a vezetékkel. Gail
megkérte, hogy emlékeztesse rá Karent: ma este meg kell
látogatniuk Anthony nagyszüleit, azután elmennek
valahová vacsorázni. – Kérd meg, hogy húzzon fel valami
szépet.
Gail elmondta, hogy a konyhabútor egyik fiókjában van
egy kevés pénz, abból Lynn kifizetheti a szerelőt.
Felgyorsított, hogy lépést tartson a teherautóval, miután
az néhány métert előregurult. Az utolsó pillanatban vette
észre, hogy egy másik kocsi jobbról élesen bevág elé.
Beletaposott a fékbe, és a lélegzetét is visszatartotta,
miközben a mögötte haladó autó kis híján ráfutott a
lökhárítójára.
A jobbról érkező sofőr kinyújtotta a kezét, és feltartotta
a középső ujját. Gail látta, ahogy néma szitkokat szór felé.
Beletenyerelt a dudába.
A ridegen kéklő digitális számok 6.02-t jeleztek.
Az eső elmosta a keleten fekvő hatalmas
bevásárlóközpont kontúrjait. Egy férfi szaladt keresztül a
parkolón, a fején műanyag szatyorral. Villámok
csapkodtak, nyomukban az égzengéssel. A nyári viharok
errefelé hevesek, de rövid életűek.
Gail gondolatai visszakanyarodtak Jamie Sweethez.
Fogalma sem lehetett róla, mit akar, vagy mit fog tenni.
Jamie alig tíz perc leforgása alatt az érzések legszélesebb
skáláját élte meg: gyűlölte Wendellt, szerette Wendellt,
azután már bármit megtett volna, csak legyen vége ennek
az egésznek. Gail érezte, hogyan gyengül az ellenállása:
inkább hagyja, hogy az ár elsodorja, de nem küzd tovább.
– Rohadt, önző disznó – mondta ki hangosan. Ha Harry
Lasko igazat beszélt, Wendell legalább egymilliót dugdosott
valami offshore bankban. Ha ezt be tudja bizonyítani, a
bíró nagy valószínűséggel odaítéli Jamie-nek a házat, a
részvényeket és kötvényeket, az autókat, az
értéktárgyakat, a Key West-i lakást, s általában minden
egyebet – hiszen Wendell mérhetetlen önzésében
egyszerűen belehazudott a képébe. Már csak bizonyítékot
kell találnia. Nem mondhatja azt a bírónak, hogy Harry
Laskó szerint Wendellnek igenis van pénze. A péntekre
ígért dokumentumok talán segítenek valamit, és Gail újra
beszélni akart Harryvel, amint Anthony engedélyt ad erre.
Mielőtt Harry Laskóval találkozott, Gail a legkevésbé
sem törődött azzal, hogy a férfinak börtönbe kell vonulnia,
de most valahogy a gondolatot sem tudta elviselni. Azt
akarta, hogy Anthony mentse meg ettől. Tegyen valamit.
Ne engedje, hogy bezárják.
Azon kapta magát, hogy azt a dalt dudorássza, amit
Harry énekelt Jamie-nek.
– Amikor először csókoltalak, az volt a legszebb…
Micsoda idők voltak, micsoda idők…

Florida déli részén előfordulhat, hogy a zápor eláztat egy

háztömböt, de a mellette lévőt szárazon hagyja. Amint Gail
befordult a Clematis Streetre, a nap aranyló sugarakkal
bukkant elő a visszavonuló felhők mögül.
Egy csapatnyi kölyökre lett figyelmes az utca túlsó
felén, a Cunningham-birtokot körülvevő alacsony
kőkerítés mellett. Payton Cunningham a kerékpárján ült,
bő nadrágban és három számmal nagyobb pólóban, húga
egy másik lány haját fésülgette. Két fiú egymás karját
ütögette, s amint a kocsija közelebb ért, a csoport
félrehúzódott, hogy elengedje. Azután meglátta Karent, aki
a kőfalon ült, és a lábát lógázta. Amikor meglátta őt,
leugrott, és lassan átvágott az utcán, csípőnadrágjában és
rövid felsőjében, ami szabadon hagyta a köldökét. Gail
döbbenten nézte, majd elfordult, hogy leparkoljon a ház
előtt.
Nem sikerült. A helyet Lynn Dobbert régi Toyotája és
egy zöld furgon foglalta el – utóbbiban Gail a szerelő,
Charlie Jenkins kocsijára ismert. Jobb híján leparkolt egy
cserepekkel félig telt raklap mellett. A tetőfedőknek ma
kellett volna végezniük a munkával, de úgy tűnt, jobb
dolguk akadt.
Gail irattáskával a kezében várta meg Karent, aki nem
adta jelét a sietségnek. A haja csapzottan omlott a vállára
s a homlokába. Volt olyan magas, mint a többi lány,
mégsem illett ebbe a csapatba.
Gail felfigyelt az ajkára is.
– Hol rúzsoztad ki magad?
– Jenniferé.
– Különben is, mit kerestél idekint? Péntekig
szobafogságban vagy. – Válaszként a lány megvonta
keskeny vállát.
– Mindegy, menj átöltözni. És siess, mert késésben
vagyunk.
– Én apuval megyek – közölte Karen. – Szóltam neki,
hogy jöjjön értem.
Gail idegesen elnevette magát.
– Akkor most telefonálsz neki még egyszer. – A ház felé
fordult. – Indulás!
Karen karba tette a kezét.
– Nem akarok veled menni.
– Hogyan?
– Leégettél engem, anya. Azt mondtad Payton
anyjának, hogy Payton felhívott telefonon, és
mindenféléket mondott neked.
 Gail vetett egy pillantást a gyerekekre, akik távolról
figyelték a jelenetet. Peggy Cunningham nyilván elferdített
mindent, amit mondott neki.
– Később megbeszéljük. Menjünk be, kérlek. Azonnal. –
Fellépett a tornácra, és látta, hogy Lynn Dobbert
közvetlenül a szúnyogháló mögött áll.
– Én mondtam Karennek, hogy vegyen fel valami
szépet, de nem fogadott szót. – Lynn hátralépett, hogy
beengedje. – Nem tudtam, hogy felhívta az apját.
Karen égnek emelte a tekintetét, és félrefújta a haját az
arcából.
– Annyira sajnálom, Lynn, bocsánatot kérek a
viselkedéséért. – Gail ledobta az aktatáskáját a szófára,
azután Karen felé fordult. – Felfelé! Azonnal.
– Apu mindjárt itt lesz!
– Majd hagyunk neki egy üzenetet.
Ebben a pillanatban egy szakállas férfi lépett ki a
konyhából, farmerben és festékpettyes bakancsban.
Charlie Jenkins elég nagydarab volt ahhoz, hogy a hasa
rálógjon a széles szerszámövre.
– Nos, a villamossági probléma elhárítva.
Lynn előhúzott néhány összehajtott bankjegyet a
zsebéből, és Gail felé nyújtotta.
– Ennyit találtam… hatvanhárom dollár. Ő meg
százhuszonötöt akar.
Gail elképedve fordult a férfihoz.
– De miért?
A férfi sértődött arckifejezéssel fogott a magyarázatba.
– Csak amiért mindig. Ötven a kiszállásért, plusz
huszonöt minden megkezdett félóráért. Eltartott egy ideig.
Gail megadóan tartotta fel a kezét.
– Oké, oké. Minden működik?
 – Mint új korában. – Charlie Jenkins kinyújtotta karját
a konyha felé, Gail pedig elindult, hogy átvegye a munkát.
Lynn és Karen a nyomában maradt. Gail kinyitotta a
hűtőajtót. Égett a belső világítás, a motor engedelmesen
duruzsolt. Azután kipróbálta a villanykapcsolót, fel-le
oltotta a mennyezeti lámpát.
– Minden rendben?
Gail fáradtan bólintott. Látta, hogy Karen előveszi a
macskatápot az egyik alsó szekrényből, miközben másik
karján ott tartja Missyt. A macska egyetlen pillanatig se
éhezhetett.
Jenkinshez fordult.
– Mi volt a gond?
– Egy szakadás a falban. Ki kellett cserélnem a
vezetéket. Itt még olyan régi, szövetburkolatú vezetékek
vannak. Úgy látszik, valami kirágta, alighanem patkány.
Egy-két nap múlva kiderül. Iszonyú gyorsan bomlanak
ebben a hőségben.
– Ez igazán remek. – Gail elővette a tárcáját, benne
tizennyolc dollárral és némi apróval. Letette az összes
pénzt a konyhaasztalra. – Ez itt nyolcvanhárom. Ugyan
már, Charlie, ezúttal hadd írjak egy csekket!
A férfi sziszegve fújta ki a levegőt.
– Ismeri az üzletpolitikámat, Connor kisasszony. Csak
készpénzt fogadok el.
– A csekket is bármikor készpénzre válthatja.
– Á, utálom a bankokat. Utálok bemenni, sorban
állni…
– Miért történik ez velem? Most éppen a Mercy
kórházban kellene lennem.
Lynn avatkozott közbe.
– Nekem van egy kis pénzem.
 – Megtennéd?
Charlie Jenkins elővette a számlatömbjét.
– Szerencsés napja van. – Rengő hassal az asztal fölé
hajolt, és nekiállt körmölni.
Megszólalt a csengő. Karen elsprintelt a nappali felé.
Egy pillanattal később mindnyájan hallották magas
hangját.
– Itt van apu. Szia, anya!
– Várj egy kicsit! Lynn, fizesd ki, oké? Karen! – Gail a
lánya után szaladt.
Dave az ajtóban állt, a megszokott sortban, Island
Club-os pólóban és sapkában. Gail kitolta a tornácra, és
becsukta maga mögött az ajtót, hogy kizárja Karent a
beszélgetésből.
– Sajnálom, Dave, de történt egy kis félreértés.
Karennek nem kellett volna felhívnia. Ma este együtt
vacsorázunk.
– Én csak annyit tudok, hogy azt mondta, te nem vagy
itt, azt se tudja, merre vagy, tele a ház idegenekkel, és
kérlek, apu, gyere értem.
– Nagyon is jól tudta, hol vagyok. Szükséghelyzet
adódott az egyik ügyfelemmel. És az asszisztensem nem
idegen.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem engeded el
velem? Vagy mit? – Dave orra leégett, mintha egész
hétvégén napon lett volna. Karen is barnára sülten tért
vissza, csak a teniszzokni alatt maradt fehér a lába.
Gail elcsigázottan hunyta le a szemét.
– Most nem tudok ezzel foglalkozni. Hát jó, legyen. Vidd
el! – Amikor kinyitotta az ajtót, Karen elszáguldott
mellette, és látványosan az apja karjába vetette magát. –
Apu!
 A férfi körbefordult, a csípőnadrág szára és a két
kalimpáló klumpa a levegőbe emelkedett.
– Hé, hercegnő! – Megcsókolta Karen arcát, azután az
utcán parkoló kisteherautó felé fordult. – Ülj be a kocsiba,
szívem. Apu szeretne néhány szót váltani anyuval.
Miután mindkettőjükre vetett egy utolsó pillantást,
Karen átsétált a pázsiton, a tetőcserepes raklapok között.
A kölykök még mindig odakint játszottak, és a fiúk
közelebb húzódtak a kisteherautóhoz. Vadonatúj, fényes
példány volt, kettős hátsó abroncsokkal és vonóhoroggal.
Payton Cunningham körbekerekezte a biciklijével, és
nagyokat farolt a kavicson.
– Felhívtam dr. Fischmant, és kértem egy időpontot
Karennek. Csütörtök, egy óra. Elhozhatom a napköziből.
A dolog hirtelensége meglepte Gailt.
– Szólhattál volna. A csütörtök nekem nem jó. Arról
volt szó, közösen döntünk.
– Az egyik páciens lemondta az időpontját, és ha nem
foglaljuk le, két hétig nem kerültünk volna sorra.
– Nem rángathatod csak úgy el egy napköziből…
– Én nem rángatom el sehova.
– …egy pszichológushoz, hogy kifaggassa egy olyan
döntésről, amit képtelen meghozni…
– Kifaggassa? Személyesen beszéltem Fischmannel.
Remek fickó, nagyon odafigyel a kölykökre. – Dave arca
elvörösödött, ettől a szemöldöke még szőkébbnek tűnt. –
Szeretem Karent. Ha azt hinném, hogy ezzel traumát
okozok neki, közelébe se mennék a rendelőnek.
– Csak nem akarom, hogy azt érezze, ez az egész az ő
hibája.
– Ő semmiről sem tehet – szögezte le Dave.
– Tudom. A mi hibánk.
 – Fischman bennünket is látni akar. – A férfi idegesen
felnevetett. – Nem tudom, mit mondhatnánk neki. Azt
várja, hogy kiöntsük a szívünket? Jesszusom. Ha
megkérdezi, miért, nem tudom, mit mondok.
– Mondd azt, hogy klasszikus amerikai életformát
választottál a lányodnak.
Dave ajka elvékonyodott, és áthelyezte a súlyát egyik
lábáról a másikra. Mindkét hüvelykujját beakasztotta az
övébe.
– Csütörtökön elviszem. Te pedig oldd meg, ahogy
tudod.
Gail érezte, ahogy a forróság felkúszik a nyakán.
– Nemsokára tizenegy éves lesz. Eléri a pubertáskort,
és szüksége lesz az anyjára. Megbocsáthatatlan, amit
művelsz. Nem fogod őt megkapni, Dave. Sosem fogom
engedni.
A kék szempár jéggé dermedt.
– Nem fogod engedni. Ahogy Gail Connor akarja, úgy
kell történnie. Tudod, mit? Karen az apukájával akar élni.
Ha nem félne attól, hogy felrobbansz a méregtől, már rég
megmondta volna.
– Hazugság.
– Igen? Meglátjuk, mi lesz erről Fischman véleménye. –
Dave mosolyogva lehátrált a tornác lépcsőin. – Fél tízre
hazahozom. Próbálj a földszinten lenni, nem pedig el
mackóval az ágyban, mint legutóbb.
– Tudod mit, Dave? Kapd be.
– Gratulálok. Karen előtt is így beszélsz?
Megfordult, átvágott a pázsiton, és beült a
kisteherautóba. A motor mély morgással kelt életre. Karen
integetett az ablakból. Gail mosolyogva integetett vissza,
pedig legszívesebben levetette volna magát az egyik kerti
székbe, hogy kibőgje magát.

A Mercy kórházat mediterrán stílusban építették, vörös

cseréptetővel és hosszan elnyúló oszlopos előcsarnokkal,
azután az egyik oldalról modern parkolóházzal egészítették
ki. Ebben a napszakban a parkolóház zsúfolásig telt
autókkal, és időbe telt, amíg Gail talált egy helyet. A nap
már alacsonyabban járt, de még mindig forróságot
árasztott. Gail a fedett átjárón átsietett a központi
épületbe, lifttel felment a negyedikre, azután jobbra
fordult, majd a folyosó végén balra.
Vetett egy pillantást az órájára. 7.32. Nem jó, de
lehetne rosszabb is.
A folyosó tele volt emberekkel, ahogy várta, jóllehet a
szabályok betegenként csak két látogatót engedélyeztek. A
legtöbb páciens kubai volt, tehát egész családok jelentek
meg, hoztak ételt, és rendszeresen a kávéautomata elé
járultak, hogy ébren tudjanak maradni – ha már fittyet
hánytak arra a szabályra is, hogy a látogatóknak este
nyolcig el kell hagyniuk az épületet.
Ernesto Pedrosa egyszemélyes kórteremben feküdt.
Gail a folyosón meglátta Anthony unokatestvérét, Bettyt,
és sietve arcon csókolták egymást. Bettytől megtudta,
hogy Anthony odabent van. Gail megkerült egy idősebb
asszonyt, aki a folyosó közepén állt. Az ajtó előtt sötétkék
egyenruhás rendőr őrködött, amit Gail különösnek talált.
A férfi közömbösen mérte végig, amikor elhaladt mellette.
Meglátta az ágy végét, de Pedrosát eltakarta előle
Graciela néni, aki a párnát igazgatta. Digna Pedrosa
rokonok társaságában ült a szófán. A szoba túlsó felében
férfiak társalogtak fojtott hangon. A legtöbben álltak, csak
néhányan ültek. Meglátott egy takarosan vasalt
nadrágszárat, egy sötét zoknit és a hozzáillő drága olasz
cipőt. Felismerte a cipőt. Az egyik férfi arrébb lépett, hogy
felfedje Anthony profilját is – a hosszú orrot és telt ajkat, a
hullámos, hátrafésült hajfürtöket. Az ingnyak kigombolva,
a nyakkendő meglazítva. Anthony egy szék karfájára
könyökölt, és lassan gesztikulált beszéd közben. A fény
megcsillant a kisujján viselt smaragdon.
Felnézett, amikor egy másik sötét öltönyös férfi
közelebb lépett hozzá. Villámgyors mosoly jelent meg az
arcán. Kezet ráztak, Anthony ugyanakkor nem bajlódott a
felállással, még Miami polgármestere előtt sem. A férfiak
hadarva beszéltek, könnyed spanyol társalgási nyelven.
Gail most már értette, miért kellett a rendőr. A szintén
kubai származású polgármester eljött, hogy minden jót
kívánjon Ernesto Pedrosának, s ha már itt járt, tiszteletét
tette a trónörökösnél.
Gailt hirtelen szédülés fogta el. Az aszpirin, gondolta.
Nem jó ötlet éhgyomorra bevenni.
A sötét keretes szemüveg, amire eddig nem figyelt fel,
hirtelen megcsillant a fényben, amint Hector Mesa
közelebb hajolt Anthony füléhez.
Anthony egy pillanat alatt kiszúrta Gailt az ajtó mellett.
Nem mosolygott. Semmivel sem utalt arra, hogy szeretné,
ha csatlakozna hozzájuk. Csupán egyetlen pillanatig
nézett rá – még ahhoz sem elég hosszú ideig, hogy
bárkinek feltűnjön, hogy a figyelme máshová terelődik –,
azután folytatta a társalgást a polgármesterrel.
Gail az érdektelenség láttán valósággal megkövült, és
hirtelen rádöbbent, hogy hosszú ideje meg se moccant,
miközben körülötte a többiek továbbra is szokványosan
viselkedtek.
 Hector Mesa alighanem figyelte, bár ezt nem lehetett
biztosra mondani. Gail mindenesetre dacosan hátat
fordított neki, hogy a látogatók között Pedrosa ágyához
furakodjon.
Az ülő helyzetbe felpolcolt öregember észrevette, és
felemelte vékony, májfoltos karját. Gail megfogta a kezét,
és előrehajolt, hogy arcon csókolja. Pedrosát
megborotválták; simának és puhának érezte az arcát.
Selyempizsamáját elegáns nyomott virágminták díszítették
– láthatóan ezt sem a kórház utalta ki.
– Señor, cómo está? Elnézést, amiért elkéstem. Az egyik
ügyfelem felhívott, és azt hittem, öngyilkos lesz, annyira fel
volt zaklatva. A férje alaposan helybenhagyta, és meg
kellett győződnöm róla, hogy nincs komolyabb baja.
Három gyermeke van. – Miközben tovább hadart, Gail
ráeszmélt, hogy nem is Pedrosa előtt próbálja menteni
magát.
– Helyesen döntöttél. – Pedrosa számára láthatóan
megerőltetést okozott a beszéd, és Gail felfigyelt arra is,
mennyire gondosan formálja a szavakat. – No te preocupes
por. – Ne aggódj, amiért elkéstél. Nagyot nyelt, mielőtt
zihálva levegőt vett. – Holnap is itt leszek.
– Ezt vehetem ígéretnek?
– Ó, igen.
– Nincs szüksége egy kis pihenésre? Olyan sokan
vannak itt…
Digna Pedrosa, aki csatlakozott a férjéhez, mosolyogva
nézett Gailre az ágy felett.
– Nemsokára úgyis jönnek a nővérek, hogy kitereljenek
mindenkit.
Karcsú ujjak ragadták meg Gail könyökét, majd Elena
Godoy érintette az arcát lágyan az övéhez.
 – Hát itt vagy, Gail. Már kezdtünk aggódni miattad.
Hogy fest? Ugye erősnek tűnik?
– Akár egy tigris.
– Megkaptad az üzenetemet a Lola Benitezről?
– Igen, de még nem volt alkalmam rá, hogy
visszahívjalak. A szombat délelőtt tökéletesen megfelel, ha
még aktuális. – Gail kipréselt magából egy mosolyt, pedig
nem volt abban a hangulatban, hogy menyasszonyi
ruhákról csevegjen.
– Nena is jönni akar. Ugye nem baj? – Anélkül, hogy
válaszra várt volna, Elena a nagyanyjához fordult. – Nena,
usted quiere ir con nosotras el sábado, verdad?
– Sí, sí, szívesen veletek megyek. Gail, miért nem hívod
el Irene-t is? Annyira szeretem, de sosem találkozunk
egymással.
– Igen, már mondta, hogy ő is szívesen jönne –
mosolygott Gail.
Gyengéd nyomást érzett a karján, majd rá egy
pillanatra Elena hangját hallotta.
– Anthony, szombaton elvisszük Gailt kiválasztani a
menyasszonyi ruhát. Te természetesen nem jöhetsz. Rossz
szerencsét hozna, ha az esküvő előtt meglátnád a ruhát.
A férfi alig láthatóan megvonta a vállát.
– Akkor majd kivárom a sorom.
Pedrosa elmosolyodott.
– Az asszonyok mindig megváratnak bennünket. Para
ponernos deseosos en la noche de boda. – Hogy mohóbbak
legyünk a nászéjszakán.
– Abuelo! – csapott játékosan Elena a csuklójára.
Anthony Gailhez fordult.
– Hol van Karen?
– Az apjával.
 – Á. – A férfi az ajtó felé biccentett. – Kijönnél velem egy
percre?
– Édes istenem – fordult Gail a többiek felé. –
Megbocsátanak? Azt hiszem, Anthony veszekedni akar
velem. Pedig én mindent megteszek, hogy igazi cubana
legyek.
Hallotta, ahogy a férfi sziszegve fújja ki a levegőt.
A többiek gyors pillantást váltottak. Digna felhúzta
ezüstös szemöldökét, majd lassan bólintott. Gail elfordult,
és az ajtó felé indult, nem is várta meg, hogy Anthony
követi-e.
Követte. A folyosón elkapta a könyökét, és olyan közel
húzta magához, hogy senki sem hallhatta őket.
– Miért mondtad ezt a nagyszüleimnek? Tapintatlan,
meggondolatlan dolog volt. Zavarba hoztad őket…
mindenkit.
– Valóban? Voltam olyan goromba, mint te, amikor
megjelentem? – Gail dacosan fújta ki a levegőt. – Azt
hiszem, jobb lesz, ha megyek.
– Még ne. – Végigvezette a folyosón, és mosolyogva
fogadta a látogatókat, de senkinek sem állt meg. Gailben
felötlött, hogy kiszabadítja a karját, és hátat fordít neki,
amikor elindultak a felvonók felé. A sarkon nyílt egy kihalt
kórterem, két takarosan megvetett, de üres ággyal. Ide
vonultak be, de nyitva hagyták az ajtót.
Gail ledobta a táskáját egy székre, és mindkét kezével
hátrasimította a haját.
– Mit akarsz tőlem? Hogy bocsánatot kérjek tőlük? Ha
kell, én…
– Harry Lasko hívott. – Anthony kis hatásszünetet
tartott, mielőtt folytatta. – Érdekel, mit mondott?
Gail leeresztette a kezét.
 – Tehát ezért vagy ennyire dühös. El akartam
mondani…
– Csakugyan?
– Hát persze! Azt vártad, hogy ez lesz a legelső dolgom?
Miért kell ezt ennyire felfújni?
– Felfújni? – Anthony nem emelte fel a hangját, de
keményen csengtek a szavai, és hangsúlyossá vált spanyol
akcentusa is. – Mondtam neked, hogy egy szövetségi
vizsgálat kellős közepén vagyunk. Mondtam, hogy ne
próbálj kapcsolatba lépni Harry Laskóval.
– Nem is léptem! Te nem voltál ott, Anthony. Ne akard
megmondani, mi történt.
– Miért nem hívtál fel? Van telefonod.
Gail elnevette magát.
– Hívtalak volna fel? Egyszerűen dőlni kezdett belőle a
szó. Nem én kértem rá.
Anthony ajka vékony vonallá préselődött, az arccsontja
alatt elmélyültek az árnyékok.
– Nem te szerveztél összejövetelt Jamie Sweet házában
azzal a céllal, hogy beszélj Harry-vel?
– Ha ezt mondta neked, akkor egyszerűen hazudott.
Nem, Jamie ma délután mindkettőnket felhívott, és
mindketten külön mentünk el megnézni, hogy nincs
semmi baja. Wendell megint helyben hagyta.
– Tudtad, hogy Harry is ott lesz?
– Fejezd be, Anthony! – Felemelte a hangját. – Hallod?
Gyűlölöm, amikor ilyen vagy.
A férfi elnézett mellette, Gail pedig megérezte a
jelenlétet az ajtóban, és meg se kellett volna fordulnia,
hogy tudja, ki az.
Hector Mesa szokás szerint meghajtotta a fejét.
 – Señora. – Azután Anthonyhoz fordult. – El Señor
Gutierrez está aquí.
– Momento – bólintott Anthony.
Mesa visszavonult. Gail remegett az indulattól.
Anthony felemelte a kezét.
– Ma este nem vacsorázhatunk együtt. A nagyapám
ügyvédje, Jose Gutierrez van itt, hogy hivatalos
meghatalmazást készítsen arra az esetre, ha Ernesto…
átmenetileg döntésképtelen lenne az operáció miatt. Az
orvosok nem számítanak erre, de mi fel szeretnénk
készülni minden eshetőségre.
Gail vett egy mély lélegzetet.
– És te leszel a meghatalmazott, ha jól sejtem.
– Igen.
– Tudod, mit gondolok?
A férfi a homlokát ráncolta.
– Hogy érted?
– Tudom, hogy fikarcnyit se számít, de azért
elmondom.
– Gail leült az egyik kórházi ágy keretére. – Azt hiszem,
azt kellene mondanod Mr. Mesának, mert ő mozgatja itt a
szálakat, ebben nem kételkedem, hogy legyen inkább
Bernardo vagy Elena, vagy bárki más.
– Ernesto engem kért meg. Hogy utasíthatnám vissza,
amikor holnap ilyen súlyos operáció vár rá?
Gail már csak nevetni tudott.
– Istenem. Mindennél jobban akarod, igaz? Azt
mondtad, nem vágysz a hatalomra, de az imént láttalak a
polgármesterrel. A kezedből evett.
– Mi az ördög bajod van, Gail?
– És még csak el sem ismered. Azzá váltál, akivé sosem
akartál: Ernesto Pedrosa bábjává.
 Meredten nézték egymást. Anthony tekintete
jégcsapként fúródott belé.
– Miért nem mész inkább haza? Később megbeszéljük.
– Később. Persze. Mégis mikor? Ma este? Holnap?
– Kilenc körül ott leszek.
– Remek. – Gail felkapta a táskáját, és kiviharzott.
Mesa az ajtó előtt várt Anthonyra. A kezét összefűzte
maga előtt, és meghajtotta a fejét.
– Señora.
Gail a fogai között sziszegte a választ.
– Menjen a pokolba!
Útban a felvonó felé alig tudott uralkodni magán.
Könnyei abban a pillanatban buggyantak elő, amint az
ajtók automatikusan kinyíltak az előtérre. Megtörölte az
arcát, és előresietett, végig a fedett folyosón, a
parkolóházig. Az utolsó fénysugarak is kihunytak az égen.
A betonlépcsőkön döngő lábak éles visszhangot vertek a
falak között.
A hőség és a pára megtette a magáét. Egész testében
izzadt, amint elsietett a kocsik mellett, és hiába kereste a
világoskék Mercedest. Egyik autót a másik után hagyta el,
amikor pedig már sikíthatnékja támadt a
türelmetlenségtől, felment a következő szintre. Ott is
semmi. Autók suhantak el, gumiabroncsok csikorogtak a
fordulókban, az orrát betöltötte a kipufogógáz. Újra lefelé
indult, abban a biztos tudatban, hogy a negyedik szintig
nem jött fel.
A harmadik szinten lassan körbefordult, végignézett a
kocsik során, egyik faltól a másikig. S amikor már azt
hitte, hogy ellopták a kocsiját, végre meglátta.
Most már értette, hogyan sétálhatott el mellette. A szín
nem passzolt.
 Vörös. A motorháztetőn vörös festék folyt végig, és
lassan csöpögött le a parkolóház betonpadlójára. Közelebb
lépett. Szinte öntudatlanul nyújtotta ki a kezét, és
érintette meg a folyadékot, majd megvizsgálta az ujját.
Elszörnyedve került a másik oldalra, a Mercedes és a
mellette parkoló kocsi közé. A vörös festék átfolyt a
csomagtartóra, beszennyezte a kocsi oldalát, becsepegett a
hűtőrácsokba. Nem az én kocsim, mondogatta magában.
Valaki másé. Senki se tenne ilyet az én autómmal. Azután
odabent felismerte az esernyő bambusznyelét.
– Ó, ne. Istenem, ne!
Látta a szélvédőn keresztben odavetett egyetlen szót.
HALÁL.
Rikító vörösen, a vér színével.
 KILENCEDIK FEJEZET

– Vandalizmus miatt a rendőrök nem jönnek ki. – A

biztonsági őr megcsóválta a fejét. – Azt mondják, küldjük
be a feljelentőt a kapitányságra.
Egy elektromos kisautóban ült, és egyik tornacipős
lábát feltette a műszerfalra, úgy várta, mi fog történni.
Néhány méterre onnét Anthony járkált fel-alá, és
spanyolul üvöltözött mobiltelefonjába. Gail eközben a
kocsiban várt, próbálta nem felhívni magára a figyelmet.
A garázs kezdett kiürülni, az autók lassan köröztek a
szintek között. Az ablakokból minden arc felé fordult, hogy
lássa a lefestett Mercedes C280-ast és a sárga ruhás,
vörös festékfoltos nőt.
Az emberek akkor is megbámulták Gailt, amikor
visszament a kórházba. Látták zilált haját, elmaszatolódott
szemfestékét, a vörös festéket a kezén. Valaki
megkérdezte, hogy megsérült-e. Megrázta a fejét, berontott
a liftbe, és mást se akart, csak megtalálni Anthonyt.
Veszekedésük többé már nem számított, sem az, hogyan
váltak el. Pedrosa egyik nővére kihívta Anthonyt a
kórteremből. Amikor a férfi meglátta, a szeme döbbenten
tágra nyílt. Hozzásietett, és úgy érintette meg az arcát, a
karját, mintha üvegből lenne. Egy pillanatra visszasietett a
nagyapja szobájába, ahol valahogyan megmagyarázta,
miért kell ilyen sietősen távoznia. Gail nem tudta, hogyan.
Nem is érdekelte. Anthony átvette az irányítást.
Amikor a biztonsági őr közölte, hogy rettentően
sajnálja, de nem tehet semmit az ügyben, Anthony
követelte, hogy a rendőrség küldjön a helyszínre egy
nyomozót.
Ritka a vandalizmus magyarázta az őr. Néha feltörnek
egy-egy kocsit, letördelik az antennákat, ilyenek. A
menőbb kocsikkal meg szokott történni, ezt el kell
ismernem. Én egy Camarót vezetek… igaz, ráférne egy
dukkózás… de még sosem volt semmi gondom. – A
biztonsági őr a harmincas éveiben járt, cserszínű
egyenruhát és hozzá illő sapkát viselt. Nem fegyverezték fel
mással, csak egy zseblámpával és egy rádió-adóvevővel.
Anthony összecsukta a telefonját.
– Már úton vannak.
Az őr érdeklődve felült.
– Kik, a rendőrök? Komolyan? Akkor biztos jók az
összeköttetései.
Anthony ügyet sem vetett az őrre. Közölte Gaillel, hogy
ő a második szinten parkol, és le akarja hozni a kocsiját.
Gail vele tartott. A férfi egyik karjára vetette a kabátját, a
másikkal pedig átölelte a derekát. Nyirkos levegő
örvénylett a parkolóban, benne a bomló hínár bűzével. A
férfi megtalálta a kocsit, és kinyitotta Gail előtt az ajtót,
mielőtt ő is beszállt. A motor azonnal beindult, s amint a
hűs levegő áradni kezdett a szellőzőnyílásokon, Gail
érezte, hogy a teste belesüpped a puha bőrülésbe.
A férfi ujjaival gyengéden megérintette az arcát.
– Minden rendben, drágám?
– Nem gondoltam, hogy eljössz.
– Hogyan? Ó, nem, nem. – Kinyújtotta felé a karját, és
szorosan magához ölelte. Erőteljes és meleg volt az ölelése,
ruhái finom kölniillatot árasztottak. – Gail, kérlek bocsáss
meg azért, amit az imént mondtam. Nem volt jogom arra,
hogy dühös legyek.
 – Ki teszi ezt velem, Anthony?
A férfi felemelte az arcát. Szeme szinte feketének tűnt a
kocsi borongós belső terében.
– Meg fogom találni, esküszöm rá. Már korábban
beszélned kellett volna azokról a hívásokról, Gail. Nem
zavartál volna, ezt az indokot fel se hozd.
– Azt hittem, csak egy éretlen kölyök. Payton
Cunningham. Először rá gyanakodtam.
– Megváltoztatjuk a számodat. Felbérelünk egy
magánnyomozót. – Anthony lágyan arcon csókolta. – Nem
kell aggódnod. – Gail annyira elgyengült a
megkönnyebbüléstől, hogy halkan sírni kezdett. – Ne. Deja
de llorar, cielito. – A férfi elővette a zsebkendőjét, és a
vállán tartotta az egyik karját, miközben megtörölte a
szemét. Miután Gail legalább három alkalommal
biztosította róla, hogy most már jól van, Anthony
sebességbe tette az autót, és kitolatott a parkolóhelyről.
A harmadik szinten a miami rendőrség autója jött
velük szemben a rámpán. Anthony gyorsan félrehúzódott,
és elindult felé. Az ablak halk zümmögéssel leereszkedett,
és láthatóvá vált egy rendőrnő, aki szoros kontyba fogta
rézszínű haját.
– Van itt egy bizonyos Quintana?
– Én vagyok Anthony Quintana.
Az autó átlósan megállt, és mindkét ajtaja kinyílt. A
sofőr alacsony rendőrnő volt, aki magasan, a csípőjén
viselte a fegyverövét. Partnerének vaskos karjai már-már
szétfeszítették a sötétkék egyenruha ingujját.
Fékek csikorogtak, majd sötétített ablakú kék szedán
állt meg a járőrautó mögött. Két, inget és nyakkendőt
viselő férfi szállt ki, övükön a rendőrség jelvényével.
A biztonsági őr idegesen felnevetett.
 – Ember, ezt nem hiszem el.
Az idősebb, szőke hajú és húsos nyakú férfi, akinek
orrától két mély barázda futott le a szája sarkáig, minden
különösebb érdeklődés nélkül mérte fel a helyszínt. Nem
örül, hogy itt kell lennie, gondolta Gail.
– Dennis Ladue őrmester vagyok. Ez itt Novick
nyomozó.
Megtörtént a bemutatkozás, de senki sem fogott kezet
senkivel.
Ladue körülsétálta az autót.
– Úgy tűnik, valaki átfestette a barátnője kocsiját.
– Ez nem céltalan vandalizmus, őrmester – szögezte le
Anthony. – Úgy gondoljuk, kapcsolatban áll azokkal a
fenyegető telefonhívásokkal, amelyeket Connor kisasszony
múlt héten az otthonában kapott. A hívó ismeretlen, de
minden alkalommal életveszélyesen megfenyegette Connor
kisasszonyt.
A nyomozó félrefordította a fejét, a szélvédőre mázolt
szót vizsgálta.
– Halál. Igazán kedves. – A bal első kerék mellett
hagyott festékesdobozra mutatott. – Ez lenne a bűnös?
– A kocsi közelében találtuk – bólintott Gail.
Véletlenül rúgott bele az üres dobozba, amely egykor a
magasfényű festéket tartalmazta. Anthony a pereménél
fogva felállította a festékesdobozt, és megkérte, hogy ne
nyúljon hozzá. A fedél a doboz mellett hevert a földön.
– Keressenek rajta ujjlenyomatokat. Szeretném, ha a
kocsiról is készülne néhány fotó. Sajnos nincs biztonsági
kamera, hogy nyomon kövessék a ki- és belépőket, de
talán látta valaki az illetőt, amint a garázs környékén
ólálkodott.
 Ladue szájának egyik fele felemelkedett, hogy felfedje
dohányzástól elsárgult fogakat.
– Nézze! Egy gyilkossági ügytől vontak el, hogy jöjjek ki
ide, vagyis feltehetően befolyásos barátai vannak, de akkor
se mondja meg nekem, hogyan végezzem a munkámat.
– Akkor végezze is.
– Nem érdekel, hogy ki maga, haver, de tegyen lakatot
a szájára.
– Én tegyek lakatot a számra?
Gail megszorította Anthony karját.
A fiatalabb nyomozó közbeavatkozott.
– Dennis! – Kicsomagolt egy rágógumit, majd gondosan
összetekerte. – Van egy fényképezőgép a csomagtartóban.
– Jézusom. Oké, akkor csináld. – Ladue Gailhez
fordult.
– Maga meg beszéljen ezekről a telefonhívásokról. –
Szétterpesztette a lábát, összefonta a karját, és hátradőlve
megállt előtte.
– Csütörtök és péntek este hívtak, egy utcai
telefonfüulkéből. Van hívásazonosítóm. Szombat este is
láttam ugyanezt a kijelzőn, de akkor már nem vettem fel.
– Ugyanaz a szám?
– Nem, a szám változó. És a hívó elváltoztatja a
hangját. Fémes hangon beszél, mint egy robot.
– Ebből arra következtetünk, hogy olyasvalaki, akit
ismer – szúrta közbe Anthony.
– Igen. A nevemen szólított, és azt mondogatta:
„meghalsz, ribanc”, meg ilyenek.
Novick nyomozó, aki most tért vissza a
fényképezőgéppel és vakuval, mindenkit félreterelt, majd
miközben szemfogai között forgatta a rágót, lassan
körüljárta a kocsit. Különféle szögeknél megállt vagy
leguggolt. A vaku villanásainál ragacsosnak és nedvesnek
tűnt a vérvörös festék.
– Rögzítette a hívásokat? – kérdezte Ladue.
– Nem, de megőriztem a számokat a memóriában…
kivéve az első esetet, akkor letöröltem.
– Utcai telefon. Bárki lehet.
Anthony nem állta meg szó nélkül.
– De ha megtudjuk, melyik utcai telefon, tudni fogjuk
azt is, honnan intézték a hívásokat.
– Mennyi ideig volt távol a kocsijától?
– Úgy… tizenöt percig.
Anthony bólintott Ladue őrmester felé.
– Húsznál nem lehetett több.
– Van sejtése arról, ki tehette ezt, Connor kisasszony?
Vannak ellenségei? Bárki, aki megfenyegette?
– Ő és a volt férje éppen perben állnak – jegyezte meg
Anthony.
Ladue ajka újabb félmosolyra rándult.
– Mr. Quintana, mi lenne, ha engedné, hogy ő
válaszoljon? Nos, Connor kisasszony? Lehetséges, hogy a
volt férje tette?
– Nem, ő a kislányunkkal van. Nem tudom, ki tehette.
Sejtelmem sincs. – Felemelte a jobb kezét, amelyet többé-
kevésbé tisztára vakart az egyik kórházi mosdóban,
miután értesítette Anthonyt. – Próbáltam letörölni azt a
szót a szélvédőről. – Elnevette magát. – Zománcfesték, félig
máris megszáradt. Amikor megláttam, én… valami
elpattant bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy a
lányom nem láthatja ezt.
– Anthony karja gyengéden átölelte.
 – Tisztában vagyok vele, Connor kisasszony, hogy ez
óriási lelki megrázkódtatást jelent, de nem igazán tudunk
mit tenni. Jelentést készítünk róla, ez minden.
– Köszönöm, hogy kijöttek.
Ladue bólintott, azután társához fordult. A másik
nyomozó felvette az üres festékesdobozt egy
papírkendővel.
– Mike, nekem vissza kell mennem. Te csak végezd a
dolgod, azután gyere be a kapitányságra a járőrautóval.
– Persze. – A férfi egy műanyag zacskóba ejtette a
festékesdobozt. A két egyenruhás járőr a kocsijában
várakozott.
Ladue előhúzott egy névjegyet az ingzsebéből, és
átnyújtotta Gailnek.
– Ha bármi történne, hívjon csak fel. – Beült
megkülönböztető jelzés nélküli autójába, éles kanyarral és
csikorgó gumikkal megfordult, majd eltűnt a szemük elől.
Amíg Anthony intézkedett, hogy vontassák el a kocsit,
Gail elővette a saját telefonját, és felhívta Dave lakását. A
rögzítő fogadta a hívást.
– A fenébe. – Kinyomta a telefont. Tíz perccel múlt
kilenc. Dave azt ígérte, kilenc harmincra hazaviszi Karent.
Novick nyomozó számokat írt a tárgyi bizonyítékot
tartalmazó zacskóra.
– Bocsásson meg – fordult hozzá Gail –, de nem
fejezhetnénk ezt be holnap? A lányom nemsokára otthon
lesz, és nincs senki, hogy fogadja.
– Hol lakik, Connor kisasszony?
– A Clemantis Streeten, a Grove-ban.
– Az nincs messze. Magánál is elkészíthetjük a
jelentést, és legalább leírhatom a számokat a rögzítőjéről.
Gail habozott.
 – Van ezzel valami gond?
– Nem, én csak… Tudja, a férjem és én perben állunk a
gyermekelhelyezés miatt, és ha meglát egy rendőrt,
biztosan eltűnődik azon, hogy mi történt. Nem akarom,
hogy azt higgye, veszély fenyegeti az életemet, már ha
valóban így van. Azt hiheti, hogy a lányunk is veszélyben
van. Remélem, megérti.
A zöld pettyes barna szemek meg se rebbentek a
szemüveg mögött.
– Oké, akkor legyen holnap.
Anthony telefonon vitázott valakivel, hogy márpedig
azonnal vontassák el a kocsit. Gail megrázta a fejét.
– Tudja, mit? Jöjjön csak. Nem hinném, hogy engedné
holnapig halogatni a dolgot.

Gail már egysaroknyira meglátta, hogy a fehér

kisteherautó az út mellett parkolt, épp csak annyi helyet
hagyva, hogy Anthony Eldoradója befordulhasson, és
leparkoljon a felhajtón. Senki sem ült a kocsiban. Fények
szűrődtek ki a nappaliból és Karen emeleti szobájából.
– Mit keres itt? – ráncolta a homlokát Anthony.
– Nyilván korábban értek ide, Karen pedig beengedte.
– Kint kellene várnia.
– Az isten szerelmére, Anthony. Ne rendezz jelenetet.
Egy szót se akarok hallani!
A járőrautó leparkolt mögöttük. Ajtók csapódtak. Egy
adóvevőből sercegő, kivehetetlen zajok szűrődtek, az utcai
lámpák fénye megcsillant a jelvényeken és a fegyverövek
csatjain. Egy szomszéd, aki a kutyáját sétáltatta az utcán,
megállt, hogy lássa, mi történik. Karen a bejárati ajtónál
termett, mielőtt Gail odaért volna. A szeme tágra nyílt a
döbbenettől.
 – Anya! Miért van itt a rendőrség?
– Szia, édesem. Minden rendben van, menj csak be.
– Majd idekint várunk – jelezte Novick.
Dave bukkant fel Karen mögött, keze a lánya vállán.
Egy pillanatra tekintete összeakadt Anthonyéval a
szúnyoghálón keresztül, azután hátralépett, amikor
Anthony kinyitotta az ajtót.
Gail ment be elsőként. Anthony maradt a helyén, és
nyitva tartotta az ajtót.
– Senki sem volt itthon, Gail – védekezett Dave nem
akartam egyedül hagyni Karent… – A tekintete Gail
ruhájára tévedt. – Jesszusom, mi történt?
– Megrongálták a kocsimat. Valami idióta festéket
öntött rá. A rendőrök azért kísértek el, hogy feljelentést
tegyek. – Átvágott az előtéren, hogy letegye a táskáját a kis
asztalra, a lépcső aljában.
Karen a nyomában járt.
– Ki volt az?
– Nem tudom, drágaságom.
– Ez szörnyű.
– Sok őrült járkál odakint. – Gail magához ölelte, és
megcsókolta. Selymesnek, melegnek érezte a haját. –
Annyira örülök, hogy látlak.
Anthony kitartóan állt az ajtó mellett.
– Igen, köszönjük, hogy hazahoztad Karent. – Kimért
udvariassággal beszélt, főként Karen érdekében, gondolta
Gail.
Dave végigmérte.
– Nagyon szívesen. – Hátat fordított neki. – Mi ez az
egész? – kérdezte halkan Gailtől. – Három zsaru jön ki
egyetlen rongálás miatt?
 – Igen. Mi ebben annyira furcsa? Ha megbocsátasz,
Dave, beszélnem kell velük. – Az ajtó felé biccentett.
Dave még mindig azon igyekezett, hogy felmérje a
helyzetet. Nem vette le a tekintetét Gailről, és szorosan
magához ölelte a nevetgélő Karent – játékosan, mégis
védelmezően –, hogy annak lába a levegőbe emelkedjen.
– Hé, hercegnő, miért nem jössz haza ma este a
papával? Úgy látszik, a maminak dolga van, és holnap
korán kell felkelned.
Gail visszahúzta a kezét, amellyel gépiesen a lánya
után nyúlt. Nem fognak most kötélhúzásba kezdeni.
– Hamar vége lesz, Dave. Karen már itthon van.
– Nem nagyon tetszik, amit itt lát.
– Apu! – Karen addig fészkelődött, amíg a férfi el nem
engedte, azután félresimította haját a homlokából. – Itt
akarok maradni, hogy segítsek anyának.
– Úgy tűnik, van elég segítsége.
– Itt akarok maradni. – Karen szája lebiggyedt, a
hangja követelőzővé vált. Gailnek vissza kellett fognia
magát, hogy ne ölelje magához.
– Oké, akkor csütörtökön találkozunk. Ne felejtsd el!
Ebéd apuval. – Dave megpuszilta Karent, majd odasúgott
Gailnek. – Dr. Fischman. Egykor.
Dave kifelé indult; a gyors szemvillanás közte és
Anthony között még az olvadt acélt is megdermesztette
volna. Anthony az ajtó mögül figyelte, ahogy odakint az
utcán dübörögve beindul a kisteherautó.
Beengedték a rendőröket, akiket Karen érdeklődve
vizsgálgatott.
Novick nyomozó mosolyogva nézett le rá.
 – Szia! Én Michael Novick vagyok. Ők itt Hernandez és
Robinson járőrök. Próbáljuk kideríteni, ki rongálta meg az
anyukád kocsiját.
Gail átkarolta a lányát.
– Tudod, szívecském, elmaradt a vacsora, és én olyan
éhes vagyok, hogy mindjárt elájulok. Nem hoznál nekem
egy kis gyümölcslevet?
Karen eleresztett egy sóhajt, látva, hogy a társaságára
nem tartanak igényt, de azért zokszó nélkül kivonult a
konyhába.
Az egyik járőrnő jegyzettömböt vett elő.
– Azt hiszem, most már felvehetjük a személyi
adatokat. Ön is itt lakik, Mr. Quintana?
– Igen.
Gail meglepődött, de nem mondott ellent neki.
– Mr. Quintana – bólintott Novick –, ha volna szíves
tájékoztatni a kollégákat. Addig én lejegyzem a számokat
Connor kisasszony rögzítőjéről. – A nyomozó udvarias és
hivatalos hangnemben beszélt. Aligha azért, gondolta Gail,
hogy Anthony Quintana kedvében járjon.
A hívóazonosító a hálószobában van, magyarázta Gail,
miközben mutatta az utat. Fellökött egy kapcsolót, és az
emeleti folyosón sorakozó réz falikarokból fény áradt szét.
– Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy Anthony bármiért is
hibáztatja magukat. Csak miattam aggódik.
– Hasonló helyzetben én is ezt tenném – felelte Novick.
– Hallottam, hogy a nagyapja Ernesto Pedrosa. Nem
tudtam, hogy Pedrosa kórházba került. Mi a gond?
– Holnap reggel pacemakert ültetnek bele. – Gail
korábban égve felejtette a lámpát a hálóban. Az ágy
vetetlen volt, az öltözőasztalon irattartók és
dokumentumok foglalták el a helyet, lerúgott cipője a
gardrób nyitott ajtajában hevert.
– Elnézést a rendetlenségért.
– Semmi gond. – A nyomozó arcán gyors, szinte kisfiús
mosoly suhant át. Úgy tűnt, a legkevésbé sem izgatja a
rendetlenség. A férfi rövid barna haját mintha saját maga
nyírta volna le egy tükör előtt.
Gail az éjjeliszekrény fölé hajolt. A hívóazonosító a
telefon mellett feküdt. Lenyomott rajta egy gombot, hogy
előhívja a beérkezett hívásokat. Azután még közelebb
hajolt a készülékhez.
– Ez furcsa.
Novick a válla felett vetett egy pillantást a kijelzőre.
– Azt írja, „nincs beérkezett hívás”.
– De hát miért… – Gailnek feltűnt, hogy az elektromos
óra is sokat késik. – Hát persze. A villanyszerelő. Ma ki
kellett cserélni a vezetéket a konyhában. A szerelő
biztosan lekapcsolta az áramot.
– Ezekben szokott lenni elem – jegyezte meg Novick.
– Valóban? – Gail megfordította a készüléket. – Á, már
értem. Nos, nincs elem, nincs memória. Az első három
számjegy 4-4-3 volt, legalábbis az utolsó két hívásnál.
– Ez a körzet. Coconut Grove és Coral Gables.
– Le kellett volna írnom…
A férfi sokáig nem szólt.
– Korábban említette ezt a gyermekelhelyezési vitát –
törte meg végül a csendet. – Milyen a viszonya a volt
férjével?
– Neki ehhez semmi köze. Elmondtam Ladue
őrmesternek is, amíg maga fotózott: Dave ma este
Karennel volt. Amellett ő sosem tenne ilyen gyerekes
dolgot. Ha meg akarja keseríteni az életemet, elég azt
tennie, amit jelenleg… megpróbálja elvenni a lányomat.
– Mármint a lányukat.
– Igen, a lányunkat.
– Meg akarná keseríteni az életét? Azért, mert ön
elhagyta?
Gail megrázta a fejét.
– A válás az ő ötlete volt.
– Quintana miatt?
– Számít ez?
– Ha most tudnám, számít-e vagy sem – felelte Novick –
, nem kérdezném.
Gail nem látott sem kíváncsiságot, sem előítéletet a
nyomozó arcán. A szemüveg miatt Novick inkább
emlékeztetett szigorú tanárra, mintsem nyomozóra.
– Dave még azelőtt elment, hogy megismerkedtem
Anthonyval. Azután meggondolta magát, és vissza akart
jönni. Nem engedtem.
– Mert addigra már Quintanával élt.
– Igen, de Dave sosem fenyegetett meg. Úgy értem, ő
lenne a legutolsó ember, aki megrongálná az autómat.
Novick mintha a cipőit tanulmányozta volna: barna
bőrcipők, vaskos sarokkal. Végighaladt a hálószoba
szőnyegén, melyre bizony ráfért volna egy alapos
porszívózás.
– Annyit már sikerült megtanulnom az emberekről,
hogy nem mindig úgy viselkednek, ahogyan elvárnánk
tőlük. Legjobb, ha nem engedünk semmilyen előítéletnek.
Van valaki, akiről elmondhatja, hogy nem éppen
barátságos az ön irányában?
Gail mosolyogva fogadta a szépítő körülírást.
 – Van egy vagyonmegosztási ügyem, ahol az ügyfelem
férje ki nem állja a pofámat. Erőszakos fickó, de ő nem
tudhatta, hol leszek ma este. Más éppen nem jut az
eszembe. Ettől olyan rettenetes az egész. Hogy teljesen
értelmetlen.
– Nem, indítéknak mindig kell lennie. – Novick a
folyosó felé mutatott, és maga elé engedte Gailt. – Listába
kellene szednie mindenkit, aki valaha is ellenséges volt
magával szemben, legyen szó bármilyen apróságról.
Ügyvéd, igaz?
Miközben a férfi követte lefelé, Gail megengedett
magának egy rövid kacajt.
– Úgy érti, soroljam fel az összes ellenfelemet? És az
ügyfeleimet is?
A férfi mosolyogva fogadta a kérdést.
– Csak azokat, akiknek baja lehet magával.
Észrevettem, hogy felújítást végeznek a házon. Talán volt
némi vitája a vállalkozóval vagy valamelyik munkással.
– Erről szól az életem.
Megálltak a fordulóban.
– Szó szerint bárki lehet az – jelentette ki a férfi. –
Szomszéd, rokon, volt szerető, üzlettárs. Bárki a
múltjából. Ha valami hirtelen magára emlékezteti őket, az
beindíthatja a vezérhangyát. Az emberek könnyen
begőzölnek, ilyenkor pedig nem tehet mást, mint hogy
kideríti, ki az, és mit akar.
– Letettem a telefont. Beszélnem kellene vele, ha
legközelebb hív?
– Én azt tenném. Ne mutassa ki az érzelmeit! Csak
próbálja meg kideríteni, hogy miért teszi. Az sokat
segítene. Az indíték a legfontosabb.
 Amikor elérték a lépcső alját, Anthony meglátta őket,
és felállt. Szólt Karennek, hogy maradjon a helyén, azután
átvágott a helyiségen.
– Megvannak a számok?
Gail megrázta a fejét.
– A villanyszerelő ma lekapcsolta az áramot, és ez
kitörölte őket a memóriából.
– Milyen villanyszerelő?
Gail csüggedten sóhajtott fel.
– Később.
Novick lehalkította a hangját, hogy Karen ne hallhassa.
– Mr. Quintana, épp mondtam Connor kisasszonynak,
hogy miután nem történt fizikai erőszak, egyelőre nincs
miért aggódnia. Azok, akik tényleg bántani akarják az
embert, csak a legritkább esetben jelentik be előre… ha ez
jelent bármi vigaszt.
– Nos, köszönöm – bólintott Gail. Elvette a nyomozó
névjegyét. Michael C. Novick. Emberölési osztály.
– Értesítsen a fejleményekről. És vegyen elemet az
azonosítójába.

Gail az oldalán feküdt, Anthony karjában. A gerince

nekifeszült a férfi hasának. Anthony semmit sem viselt, és
Gail érezte, ahogy teste melege a vékony pamutköntösön is
átsugárzik. A lélegzetvételéből tudta, hogy ébren van.
Korábban közölte vele, hogy ma este nincs kedve
szeretkezni. Ez meglepte, sőt bosszússá tette a férfit, de
hamar túltette magát rajta.
Gail a sötét égboltot figyelte a redőnyök vízszintes
résein át.
Korábban elszundított Karen szobájában, amíg
Anthony lezuhanyozott. Köntösben ült az ágy szélére, hogy
mesét mondjon Karennek, ám ehelyett együtt nézték,
ahogy a kiscica eljátszadozik Karen lábujjaival. Missy felé
meresztette hatalmas zöld szemét, a hátsó lábára
telepedett, időnként még a farkát is megcsóválta. Gail
beszélt Karennek az autóról. Talán a kölykök szórakoztak.
Nincs miért aggódni. Nem említette a szót, amit vörössel
írtak a szélvédőjére. Karen a karjába vette a cicát, és
megcirógatta az álla alatt, Missy pedig lehunyta a szemét,
és kéjes dorombolásba kezdett. Gail beszélni akart a
telefonhívásokról is. Ő sosem vádolta Payton
Cunninghamet ezzel, az anyjának nem volt joga ezt
mondani. Karen megkérdezte, hogy akkor ki telefonált.
Gail megvonta a vállát.
– Ki tudja? Mindenesetre ne vedd fel a telefont –
figyelmeztette Karent amíg le nem cserélik a számot.
Az arcához szorította Karen kezét. A rövid körmöket
csillogó rózsaszínre festették. Lánya fonott karkötőt viselt
a csuklóján, és heg éktelenkedett az egyik bütykén.
– Szeretlek, drágaságom.
Karen azt akarta, hogy Gail vele maradjon, olvasson
neki egy mesét. Gail kinyitotta a könyvet, Karen pedig
közelebb kucorodott. Egy idő után Gail azon kapta magát,
hogy egyre nehezebb megformálnia a szavakat. Hallotta
Karen egyenletessé váló lélegzését, és érezte, ahogy a
szeme lecsukódik.
Azután Anthony suttogott a fülébe, hogy felkeltse, és
ágyba hívja.
A férfi kihúzta karját Gail nyaka alól, megmozgatta a
csuklóját, hogy elűzze a zsibbadtságot, azután
felkönyökölt az ágyban. Félrehajtott egy hajfürtöt, és
megcsókolta a tarkóját.
– Gail. Tudom, hogy nem alszol.
 – Igenis aludtam.
Anthony a köntöse alá csúsztatta az ujjait, és
gyengéden végigcirógatta a mellét. A bimbók máris
megkeményedtek. Mindig is tudta, hogyan érjen hozzá.
Gail megállította a kezét, és lehúzta a csípőjére.
– Bonboncita, ne tedd ezt velem! – A vállára fektette az
állát. – Mi a baj? Qué te pasa? Nem az autóról van szó. Az
előbb már semmi bajod sem volt.
Gail hosszan fújta ki a levegőt.
– Folyton a nagyapád kórházi szobája jár az eszemben.
Amikor megláttalak azokkal az emberekkel… Hectorral, a
polgármesterrel, meg a jó ég tudja, kivel. És ahogyan rám
néztél, azzal a hűvös közönnyel… Azt mondtam
magamban, te jó ég, még csak nem is ismerem ezt az
embert.
– Már mondtam, hogy sajnálom, Gail.
– Sajnálod? Halálra rémítettél. Azt gondoltam, mi van,
ha ez az igazi arca?
– Mi az ördögről beszélsz? – Anthony halkan nevetett,
és addig húzkodta Gail vállát, amíg a hátára nem fektette.
Az arca ködösen úszott az övé felett a hálószoba
félhomályában. A mennyezeti ventilátor lustán forgott. –
Jól ismersz, szívem. Ne mondj ilyeneket!
– Te kérdezted, mi a baj.
– Ay, Dios.
– Anthony, én nem azért mentem Jamie Sweet házába,
mert beszélni akartam Harry Laskóval.
– Hiszek neked.
Gail felült, hogy szembeforduljon a férfival.
– Most talán igen, de a kórházban azt hitted, hogy
szántszándékkal, alattomban beszéltem az egyik
ügyfeleddel, miután te megtiltottad, hogy ezt tegyem.
Akkor nem kérdeztél, csak ítélkeztél. – Gail egyre jobban
belelendült. Anthony feltornyozott egy párnát, és nekidőlt.
– És akkor mi van, ha beszéltem vele? – csattant fel Gail. –
Az én ügyfelem is fontos. Ha Jamie nem kap sürgősen
segítséget, talán visszafogadja Wendellt. Az a rohadék
megverte, ahogy korábban is, mégsem engedte, hogy
hívjam a rendőrséget. Azt mondta, nem akarja, hogy a
gyerekei rosszat gondoljanak az apjukról. Istenem! A teljes
összeomlás szélén áll. Harry tudja ezt, és segíteni akar.
Miért nem tudod ezt megérteni?
– Rendben, Gail. – Anthony nem tehetett mást a
kirohanás ellen, mint feltartotta a kezét, mintha ezzel
elháríthatná magától a szavakat. – Megértettem. – Csak
akkor folytatta, miután Gail elnémult. – Mit mondott
neked Harry?
– Hogy Wendell Sweetnek egymillió dollárja van, talán
még több is, valamelyik karibi bankban. Egy olyan
ügyletből szerezte, amiben Wendell és Harry üzlettársak
voltak.
– Miféle ügyletből?
– Nem árulta el pontosan. Valamilyen kaszinó az Eagle
Beachen, Arubában. Harry többet is tud Wendellről, ezért
alaposan ki kell kérdeznem.
Anthony felhúzta az egyik térdét. A lepedő alig fedte el
az ágyékát. Sötét szőr borította feszes hasfalát, s rajzolta
ki élesen a mellizmait. Az ablakon beszűrődő fénysugár
lágy ívű csíkokat festett a testére, de az arca árnyékban
maradt. A fejük felett a ventilátor kitartó suhogása
hallatszott.
– Szóval?
– Nem vagyok biztos abban, hogy helyes lenne. Harry
talán segíteni akar, de eközben olyasmit is elkotyoghat,
amit nem kellene. Esetleg elárul valamit, ami, ha rossz
kezekbe kerül, a kárára válhat.
Gail kifújta a levegőt.
– Rendben. Akkor halljuk tőled. Adj valami támpontot,
hogy továbbléphessek. Wendell és az Eagle Beach? Nem
szaladok vele a szövetségiekhez. Ennyire nem bízol
bennem?
– De igen, bízom benned. Csakhogy Harry az ügyfelem,
és… én… – Felsóhajtott. – Egyszerűen nem vagyok
hozzászokva, hogy kitárgyaljam az ügyfelem dolgait. De
rendben. Megkérdezem Harryt a dologról. Nekem sem
mond el mindent. Erről az ügyletről se hallottam.
– Kérdezd meg Wendellről.
– Megkérdezem.
– Mikor?
– Még a héten felhívom.
– Péntek előtt – figyelmeztette Gail. – Pénteken
megkapom Wendell iratait, és kell valamilyen nyom, amin
elindulhatok.
– Rendben, rendben! Que pena. De most már elég
legyen ebből. – Előrehajolt, majd megragadta és
megcsókolta a kezét, mielőtt elránthatta volna. A férfi
megborotválkozott, Gail puhának érezte az ajkát. Anthony
széttárta Gail ujjait felhúzott térdén, amíg a jegygyűrű el
nem kapta az egyik beszüremlő fénycsíkot. A kék-fehér kő
élesen csillant meg.
– Azt hiszem, mi vida, hamarosan be kell költöznöm,
még az esküvő előtt. Túlságosan sok félreértés fakad
abból, hogy külön élünk.
– Azt mondtad Novick nyomozónak, hogy itt élsz.
– Ez az én házam – vonta meg a vállát Anthony.
– A mi házunk.
 – Persze. A miénk. Szerinted ez nem jó ötlet?
Gail megcsóválta a fejét.
– Karen még nem áll rá készen.
– Nem egészen két hónap múlva minden éjjel ebben az
ágyban fogok aludni, Gail. Ideje, hogy hozzászokjon. Még
mindig úgy kezeled, mint egy kisbabát. Elkényezteted.
Mintha folyton rettegnél attól, hogy elkövetsz egy hibát, és
akkor majd az apjával akar élni.
– Ne most, Anthony. Most, amikor itt ez a per…
A férfi elutasítóan horkant fel.
– Unom már, hogy ez az ügy mondja meg, mit
csinálhatunk, mikor csinálhatjuk…
– Ez az ügy a lányomról szól! – Gail elvette a kezét a
férfi térdéről. – Csütörtökön Dave elviszi Karent egy
pszichológushoz. Hamarosan neked és nekem is
beszélnünk kell vele. Tudom, hogy ha dr. Fischman
kedvezőtlen véleménnyel lesz, még mindig felbérelhetek
egy másik szakértőt, akár egy tucatot is… de én akkor is
félek, Anthony. A bíró megbízta ezt az embert, vagyis nagy
súllyal fog a latba esni, bármit is mondjon. A bíró tudja,
hogy a szakértőket meg lehet vásárolni, és azt is, hogy sok
pénzed van. Mit gondolsz, mit fog látni Fischman? Egy
nőt, aki heti hatvan órát gürcöl ügyvédként, szemben egy
apukával, aki teniszezni tanítja Karent. Együtt vitorláznak.
Meséket olvas neki. Maminak erre egyszerűen nincs ideje.
Mami gyakran kijön a sodrából, apu viszont csupa
mosoly…
– Ááá. – Anthony előrecsúszott, a lepedők suhogva
váltak szét előtte. Kinyújtotta felé a karját. – Akkor ezért
vagy ilyen rossz hangulatban? – Kifésülte a kósza
hajszálakat Gail szeméből.
 – Ez nem hangulat! – Gail azon kapta magát, hogy
remeg, és nem a ventilátor hűs levegőjétől. – Talán neki
van igaza. Talán ő a jobb szülő. Dave mindig ráér, én soha.
– Ez baromság. Mit mond Charlene?
– Azt mondja, nincs garancia.
– Ezt meg hogy az ördögbe kell érteni?
– Úgy, hogy Dave akár győzhet is.
– Miért nem mondtad el?
Gail elsimított egy gyűrődést a köntösén.
– Talán nem akartam tudomásul venni a tényeket…
Nem. Az igazság az, édesem, hogy te megvadulsz, ha csak
a nevét kiejtem a számon.
– Valóban? Nos szerelmem, ez talán azért van, mert én
sokkal tisztábban látok nálad. – Anthony is dühös lett, de
tökéletes nyugalmat erőltetett magára. – Nem akartam ezt
ma este említeni, de most megteszem. Te azt mondtad
Ladue őrmesternek, hogy Dave nem rongálhatta meg a
kocsidat, mert Karennel volt. Nos, Gail, hát nem volt.
Gail akaratlanul is suttogóra fogta a hangját.
– Honnét tudod te ezt?
– Karen mesélte. Amíg te lefeküdni készültél, én
elbeszélgettem vele. És Karen, mit csináltál ma este? – A
hangja elvékonyodott, amikor Karen válaszát imitálta. – Ó,
megnéztem videón a Titanicot. Apu is veled nézte? Nem,
neki el kellett mennie egy találkozóra. – Anthony reakciót
várt Gailtól, de ő csak meredten nézett rá. – Ne aggódj,
tapintatos voltam. Nem fogja úgy érezni, hogy kibeszélte az
apját a háta mögött.
– Akkor sem hiszem, hogy képes lenne rá.
– Akkor hol volt?
– Találkozott valakivel. Ahogy Karen mondta…
 – Micsoda remek szülő, egyedül hagyja a kislányát
sötétedés után…
– Dave még sosem tett ilyet. Biztos volt Karennel
valaki. Megkérdezted?
– Miért véded állandóan?
– Mert ismerem.
– Őt ismered, engem meg nem.
– Anthony, kérlek. Ezért nem akartam beszélni veled
erről. – Megragadta a párnáját, és átvetette a lábát az ágy
szélén, de mielőtt még felállhatott volna, Anthony meleg
karja hátulról átfonta. A férfi feltérdelt, a füléhez hajolt.
– Ne menj el! – Megcsókolta az arcát.
Gail elfordult tőle.
– Ha csak egy pillanatig is azt hiszed, hogy még mindig
szerelmes vagyok Dave-be azok után, amit tett… hogy
elhagyott, hat teljes hónapra elfeledkezett Karenről,
azután pedig megpróbálja őt elvenni tőlem, csak mert
féltékeny rád… Ha azt hiszed… – Elcsuklott a hangja. – Ha
azt hiszed, hogy ezek után még mindig ő kell nekem…
– Soha senki nem veheti el tőled Karent.
Gail kényszeredetten elnevette magát.
– Láttam, hogy rúzsozza magát, Anthony. Payton
Cunningham egyik éjjel megcsókolta a kertben. És
nemsokára menstruálni is fog. Dave-nek fogalma sincs
arról, mit jelent mindez. Karen mindig az ő kis hercegnője
marad, örökre tízévesen…
– Gail. Gail. Ez nem fog megtörténni,
– Karennek szüksége van rám. És… és mihez kezdenék
nélküle? Mi lenne velem?
Anthony szorosan magához ölelte. Maga felé fordította
az arcát, sötét szeme mintha a lelkébe látott volna.
 – Tudod, mit mondok? Az a pszichológus
megcsókolhatja a seggem. Ha elkezdi a sárdobálást, a
saját mocskába fojtom bele. Komolyan mondom. – Nem
engedte el Gailt, tovább suttogott a fülébe. – Senki, érted,
senki sem veheti el tőled Karent. Se Dave, se másvalaki.
Gail hirtelen ahhoz is erőtlennek érezte magát, hogy
levegőt vegyen.
– Hiszel nekem?
Bólintott.
– Akkor ne aggódj emiatt.
A férfi megcsókolta, eleinte gyengéden, ráérősen. Az
ajkát, az orrát és az álla hegyét, a szemöldökét, a
homlokát… Azután a köntös átsuhant a feje felett. A férfi
megtartotta csupasz karjait, és behatóan tanulmányozta,
ahogy a fénysugarak csíkokat festenek a bőrére. – Annyira
gyönyörű vagy!
Gail megborzongott, összefonta karját a melle előtt, és
megcsóválta a fejét.
– Ma este nem sokra mégy velem.
A férfi félrevonta a karját, és megcsókolta a mellét, az
egyiket, azután a másikat is, és ajka közé vette a
mellbimbóit. Ujjai gyengéden lesiklottak a combja közé.
Gail nem akarta, de már elkésett. Már akkor elkésett,
amikor szóra nyitotta a száját, hogy elmondja, mi a gond,
mert a férfi tudta, hogyan oldhatja meg. Mindig is tudta.
Pedig ő csak azt akarta, hogy belesüppedhessen a félelem
és zavarodottság puha leplébe, és megértse saját érzéseit.
Erre most ezt érzi. Nem akarta, de már túllépett azon,
hogy tiltakozni tudjon.
Hallotta tulajdon zihálását. Hátrahajtotta a fejét, ujjai
a férfi hajába markoltak.
A férfi az ágyhoz szegezte, leszorította a csuklóját.
 – Senki sem fog a díványon aludni.
Gail felnevetett.
– Tudtam, hogy leszoktatsz róla.
– Valóban? – Lassan előremozdult, végigcsusszant
rajta. A szőrszálak a hasát, a mellét cirógatták. A férfi
lábai szorosan összezárták az övéit, mégis kitartóan
furakodott a combja közé. – Ez az, amit akarsz?
– Talán.
– Lángol a testem, érzed? Miattad van, amor. Cuando
me tocas se enciende mi cuerpo.
Gail a torka mélyéről felnyögött, meg akarta őt érinteni,
de mindkét keze még most is a matracnak feszült. Ekkor a
férfi szétválasztotta a lábát a térdével, és a combjával
befurakodott, még szélesebbre tárta a rést. Lassan
tolakodott belé, azután visszahúzódott. Gail nem
moccanhatott.
A férfi az ajka közé suttogott.
– Miért nem adod át magad nekem?
– Átadom, tudod, hogy átadom… – Sikoltani tudott
volna, annyira vágyott rá.
– Nem. Túl sokat tartasz meg magadnak. Yo quiero
todo. – Előrébb csusszant, de csak alig egyujjnyit.
– Ó, istenem. Anthony, kérlek…
A férfi az ágyhoz préselte, mozdulatlanul tartotta, ő
maga se moccant. Érezte szívdobogását az ágyékában.
Felszította benne a vágyat, és most kivárt – várta, hogy
még jobban kívánja. Ajka egy pillanatra az övéhez ért.
– Qué me das?
– Kérhetsz bármit. Csak mondd, mit akarsz.
A férfi megtette, és az egész teste lángra lobbant.
 TIZEDIK FEJEZET

Kedd reggel Gail kibérelt egy középméretű, egyszerű Ford

szedánt két hétre, amíg a Mercedes szakszervizben
megtisztítják a kocsit a Rust-Oleum márkájú vörös
zománcfestéktől, lecserélik a szélvédőgumikat, műanyag
csíkokat és ablaktörlőket, és elvégzik a teljes újrafestést.
Napközben Gail közvetlenül a parkolóőr bódéja mellett
állt a kocsival az irodaépület alatti garázsban, ahol a
biztonsági kamera éppen rálátott. Otthon Anthony segített
kihordani a dobozokat és a garázst betöltő egyéb szemetet,
így nem kellett a kocsit a felhajtón hagynia. Mindent az
étkezőben halmoztak fel, mintha csak kacatvásárra
készülnének. Gail megváltoztatta az otthoni számát. Karen
tudta, hogy nem veheti fel a kagylót, csak ha ismerős
számot lát az azonosító kijelzőjén. Gail könnyed hangon
beszélt az elővigyázat fontosságáról, még nevet is adott a
telefonálónak – Buzgómócsing –, hogy az egész inkább
legyen móka, mint igazi fenyegetés.
Szerda este Anthony elvitte Gailt egy rövid látogatásra
a nagyapjához, aki lassan lábadozott a pacemaker-
operációból. Gail nem akarta, hogy Karen velük tartson,
így elvitte őt a legjobb barátnőjéhez, Mollyhoz, aki a régi
környéken lakott. Amint végighajtottak a parkolóház
rámpáján, Gail visszanézett Anthony autójának üléséből,
de senki sem követte őket. A betonon poros festékfoltok
árulkodtak arról, hol parkolt azon az estén. Látta, merre
vontatták el a kocsiját. A keréknyomok kitartóan
halványodtak, míg teljesen el nem tűntek.
 Csütörtök reggelre Gail kezdett megnyugodni. Úgy
tűnt, a hívások és a rongálás nem szolgált egyéb célt, mint
a megfélemlítés izgalmát. Talán véletlenszerűen
választották ki a nevét a telefonkönyvből, vagy inkább az
ügyvédek szaknévsorából. Azért persze nem lankadt az
óvatossága. Attól a fickótól bármi kitelik, de idővel békén
fogja hagyni.
Miután visszatért egy korai bírósági meghallgatásról,
Gail megkocogtatta a füstüveget.
– Én vagyok az. – Az ajtó zümmögve kinyílt.
Lynn Dobbert felé fordította a székét, amint benyitott.
– Egy pillanat. Tudja tartani, kérem? – Lenyomott egy
gombot. – Theresa Zimmerman, akinek eltört a térde. Azt
mondja, beszélni akartál vele.
– Végre. Két napja hagytam neki üzenetet. – Letette az
aktatáskáját Miriam asztalára. – Hol van Miriam?
– A tárolóban, valami régi aktát keres. Azt mondja, te
kérted rá.
– Ó, igen. – Gail átvette a telefont. – Halló, Theresa? Itt
Gail. Megkapta az üzenetemet az ajánlatukról? Mit szól a
jó hírhez?… Hogy érti?… Nem kérhetek többet, így is
nyolcvanat mondtam… Miért? Mert ezt akarta.
Lynn arrébb gördült a székével, hogy kilásson az
üvegfal mögül. Gail a telefonra mutatott, összeszorította a
fogát, és ökölbe a kezét. Amikor a vonal túlsó végén a hang
tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, Gail elmosolyodott, és
türelmesen magyarázni kezdett.
– Nos, miután kifizette az orvosokat és az egyéb
költségeket, még mindig huszonnyolc körül marad, ami
jóval több annál, mint amiről legelőször beszéltünk.
Emlékszik még rá? Szó szerint azt mondta: „Csak
maradjon huszonötezer dollárom”.
 Gail elmutogatta, amint kiszorítja a szuszt valakiből,
azután újra elmosolyodott.
– Emlékszik az ítéletekre, amelyeket elküldtem
magának? Az adott sérüléssel és ilyen kedvező
rehabilitációs kilátásokkal isteni szerencse, ha
huszonnyolcat kap… Nem, én ezt egyáltalán nem
tanácsolnám. Egy esküdtszék talán többet is adna, de
valószínűbb, hogy nem. A legtöbb hasonló ügyben hetven
körül szoktak ítélni. És még valami. Ha fellebbezést
nyújtunk be, a tiszteletdíjam már nem harminc, hanem
negyven százalék. Ha pedig tárgyalásra is sor kerül, ötven.
Türelmesen végighallgatta az ügyfél panaszáradatát a
csillagászati ügyvédi költségekről.
– Theresa, én csak az ilyenkor szokványos összeget
kérem, amiben egyébként meg is állapodtunk…
Lynn kíváncsian hallgatózott, miközben Gail fel-alá
járkált, csípőre tett kézzel, fülén a telefonnal.
– A lehető legnyomatékosabban azt tanácsolom, hogy
fogadja el… Amint aláírta a papírokat, megkaphatja a
csekket… Igen, egész nap itt leszek.
Letette.
– Huszonötöt mondott, huszonnyolcat szereztem, és
még panaszkodik.
– Talán azért, mert te többet keresel az egészen, mint ő.
Úgy értem, harmincezer dollár néhány telefonért… – tette
hozzá sietve, amikor Gail felé fordult.
– Azért többről van szó néhány telefonnál – felelte Gail.
– Beismerem, hogy ez az ügy nem sok időmet rabolta el, de
vannak olyanok, amikbe beleőszülök. És mindenki
ugyanazt a százalékot fizeti. Így működik a rendszer. –
Lynn, még mindig bizonytalanul, félrefordította a
tekintetét. – Ilyen az üzlet, Lynn. Ha nem keresek pénzt,
be kell csuknom a boltot, és mind munka nélkül
maradunk.
– Oké – bólintott Lynn. – Sajnálom.
Gail átvágott a kis előtéren, hogy megálljon Lynn
íróasztalánál, a belső irodai hálózat egyik munkaállomása
előtt, amit akkor vásárolt részletre, amikor még azt hitte,
lesz rá pénze.
– Rajta, írd meg a lemondónyilatkozatot. Az ügyfél ebéd
után itt lesz, és szeretném, ha addigra kész lenne, nehogy
még meggondolja magát.
– Lemondónyilatkozat? Én nem tudom…
– Nem olyan nehéz. Miriam még nem mutatta meg?
Gyere! – Gail előrehajolt, és elkezdte csinálni, azután
hirtelen felegyenesedett. – Nem, valamikor neked is meg
kell tanulnod. Hívd csak elő a Zimmerman-fájlt… oké…
Most nyisd meg a mintadokumentumok listáját…
Figyelte, ahogy Lynn ujjai bizonytalanul keresgélnek a
billentyűzeten.
– Nem, az a lemondónyilatkozat ingatlanügyekhez kell.
Ez kártérítési ügy…
– Ugyanúgy néz ki.
– Egyáltalán nem. Teljesen különbözőek. – Gail a
képernyőre mutatott. – Ez az. Másold be a
dokumentumba, amin dolgozol. Írd át a fejlécet a
Zimmerman-ügyére.
Lynn kényszeredett nevetéssel az ölébe ejtette a kezét.
– Nem tudok úgy összpontosítani, ha valaki áll a hátam
mögött.
– Rendben. – Gail magához húzta Miriam székét, leült,
és keresztbe tette a lábát. A szék karfájára könyökölt, és
végigsimított ujjaival a haján. Lynn újra gépelni kezdett.
Gail eltökélte magában, hogy nem fog szólni, csak ha Lynn
végleg megakad. Addig is tanulmányozta a faliszekrény
ajtajára ragasztott fényképeket, rajzokat, kivágásokat.
Családi vakáció DisneyWorldben. Egy kisfiú lubickol a
felfújható medencében. Egy másik egy tortával, rajta
három gyertya. Idézet Ann Landerstől, „Egy anya imája”.
Gyermekrajz egy virágról. És apuci: nagydarab, ritkuló
hajú férfi, két karján egy-egy fiával.
– Aranyos kölykök – jegyezte meg.
– Ühüm. – Lynn tekintete a képernyőre tapadt.
– Milyen idősek?
Lynn kivárt a válasszal, amíg a sor végére ért.
– Hat és négy.
– Tényleg? Kisebbnek gondoltam őket.
– Mostanában nem fényképeztem őket.
– Pedig kellene. Olyan gyorsan nőnek…
– Nos, bedöglött a kamera, és most nem engedhetünk
meg magunknak egy újat.
Gail tovább túrta a haját. Húsz dolcsi, gondolta. Húsz
dolcsi egy egyszerű eldobható kamera, öt másik az
előhívás. Eltűnődött. Lynn talán csak azért mondta, hogy
ő kellemetlenül érezze magát.
Vetett egy pillantást a képernyőre.
– Ez az. De a fejlécnél nem kell dupla sorköz.
– Tudom, tudom. Rossz gombot nyomtam meg. – Lynn
megrázta ujjait a levegőben, mintha a billentyűzet égetné a
kezét.
Gail eltöprengett. Mégis mire gondolt, amikor felvett
valakit, akinek semmilyen tapasztalata sincs az irodai
munka terén? Óránként nyolc dollárért ő is felvehetné a
telefont, és elszaladhatna ide-oda…
 Kicsapódott a folyosóról nyíló ajtó, és egy pillanattal
később Miriam jelent meg mezítláb, egyszerre sántikálva
és mosolyogva.
– Elzsibbadt a lábam! Ay, que pena, két órát
gubbasztottam a padlón. – Nekitámaszkodott a falnak, és
előrenyújtotta jobb lábát. Cipő nélkül még Karennél is
alacsonyabbnak tűnt.
Miután beszélt Novick nyomozóval, Gail ráállította
Miriamet a feladatra, hogy készítse el a listát. Végig kellett
nyálazni az iratokat, és összeírni mindenkit, aki gondot
okozott neki. Kitől érkeztek panaszlevelek? Kivel esett
nehezére megállapodni?
– Találtál valakit?
– Nagyjából húsz nevet.
– Uramisten.
Miriam óvatosan áthelyezte testsúlyát a másik lábára.
– Emlékszel arra a fickóra, aki azt állította, hogy
megloptad, amikor eladta a házát? Rajta van a listán.
Később ugyan elismerte, hogy tévedett, de azt mondtad,
írjak fel mindenkit, akivel valaha is vitád volt.
– Nézzük csak! – Gail elindult a folyosón, majd
visszafordult, és megkérte Lynnt, hogy nyomtassa ki a
nyilatkozatot. – Három példányban. Küldd rá a helyesírás-
ellenőrzőt is, hogy biztosan ne legyen benne hiba. Még egy
helyesírási hibába is beleköthet, amilyen hangulatban
van. – Elnevette magát. – Húsz név? Ideje hangnemet
váltanom az ügyfelekkel.
A kis tárolóban Miriam irattartókat húzott elő az
acélpolcokról, amelyek teljesen elfoglalták az egyik falat. A
helyiség többi részét könyvekkel, régi irodabútorokkal, a
Hartwell Blacktől áthozott mindenféle ócskasággal
töltötték ki. Miriam némi rendet csinált, hogy letehesse az
iratkötegeket.
– Te juro, nem olyan rosszak, Gail. Nem hinném, hogy
bármelyikük is meg akarna ölni.
– Ez megnyugtató. – Gail lekuporodott, hogy végigfussa
az iratokat, majd visszaadja Miriamnek, aki eltette a
lapokat a megfelelő tartókba. – Nincsenek köztük
mániákusok – mormolta maga elé. – Sorozatgyilkosok,
megszállottak vagy olyanok, akik hangokat hallanak a
fejükben. Két hivatalos panasz a floridai ügyvédi
kamarának, mindkettőben a javamra döntöttek. Nincs itt
semmi érdekes. – Felállt.
Miriam helyére tette az utolsó irattartót is.
– Miriam, emlékszel arra az esetre a Hartwell Blacknél?
A tárgyaláson az alperes felrúgott egy széket. Nekem akart
rontani, a bírónak hívnia kellett a törvényszolgát. Nem
meséltem róla neked?
A barna szempár tágra nyílt a felismeréstől.
– De igen. Kölcsönhátralékos ügy volt, abban biztos
vagyok. A fickó küldött egy levelet, hogy milyen rosszat
tettél neki, miattad vesztette el az otthonát, és a többi…
Gail bólintott.
– Mi is történt?
Miriam megvonta a vállát.
– Már elfelejtettem. Több mint egy éve volt. Ó! És mi
van azzal a nővel, a brókerrel, aki becsapta az ügyfeleit, te
pedig elárultad az FBI-nak, és lecsukták érte? Gondolod,
hogy börtönben van?
– Merem remélni. – Gail lekapcsolta a villanyt, és
becsukta az ajtót. – Ezzel az erővel a Hartwell Blacknél is
átnézhetnéd az iratokat. De ne holnap, mert Lynn nem
lesz itt. Valami kirándulásra megy a fiával, azt hiszem.
Erről jut eszembe. Holnap péntek, és Wendell Sweetnek le
kell adnia a papírokat. Gondolod, hogy az életemet
kockáztatom vele, ha felhívom az ügyvédjét, és
emlékeztetem rá?

Egy órával később Gail három barátnőjével a földszinti

kávézóban ült, amely dél körül megtelt azon férfiak és nők
zajongásával, akik éber óráik java részét készséggel
áldozták az ügyfeleikre, megfelelő ellentételezésért cserébe.
A hosszú asztalok végében tarka trópusi virágköltemények
pompáztak, a magas mennyezet kis halogénlámpái távoli
napokként fénylettek.
Gaillel szemközt foglalt helyet Charlene Marks, akivel
legszívesebben négyszemközt beszélt volna, de két másik
barátjuk – Susan és Carol, mindkettő ügyvéd – felfigyelt
rájuk, és szorított nekik helyet az asztaluknál. Gail
kedvelte őket – ami azt illeti, Carolt még az esküvőjére is
meg akarta hívni –, most mégsem tudott felhőtlenül
csacsogni velük. Ki kellett derítenie, mekkora gondot
okozhat nekik Dave ügyvédje. Charlene-től megtudta, hogy
Joe Erwin telefonált. Gail kíváncsi volt rá, mit szól
Charlene Karen és a pszichológus ma délutáni
találkozójához. Az apja mellette lesz, de az anyját
túlságosan lefoglalja a munkája? Mire fog következtetni
mindebből dr. Fischman? Rontja az esélyeiket Gail
távolmaradása? Vagy épp a jelenlétével utalna arra, hogy
képtelen kiengedni a kezéből az irányítást?
Egy másik kérdés sem hagyta nyugodni, bár erre
Charlene Marks nem adhatott választ: vajon nem fogja
Karen úgy érezni, hogy cserbenhagyta? Egy idegen
mindenféle kérdéseket tesz fel neki, és talán azt szeretné,
ha mindkét szülője ott lenne mellette. Ugyanakkor elmúlt
dél, és Zimmerman kisasszony a rossz térdével nemsokára
befárad, hogy aláírja a lemondónyilatkozatot. És Gail
délutáni napirendje is betelt már.
Meghallotta Charlene hangját.
– Gail, mesélj nekik a kocsidról.
Susan és Carol már tudott a telefonhívásokról. Most,
miközben a salátáját piszkálgatta, Gail beszélt nekik arról,
ami hétfő este történt.
– Édes istenem! – kiáltott fel Carol. – Nem félsz?
– A rendőrség szerint nincs okom rá, amíg nem
történik fizikai erőszak.
Susan mohón falta az ételt.
– A rohadék. Remélem, tetten éred, és szétlőheted a
tökeit.
– Nincs fegyverem. A frászt hozza rám. Majd hagyom,
hogy Anthony végezzen vele.
– Szegényke – sóhajtott fel Charlene. – Gyere el az
irodámba, megmutatom az enyémet. Egy aranyos kis .38-
as. Mindig lehet rá számítani.
Carol aggodalmasan ráncolta a homlokát, miközben
lenyelte a grillezett csirkemelles szendvics utolsó falatját
is.
– Fogalmad sincs róla, ki lehet?
– Anthony szerint a volt férjem – felelte vigyorogva Gail.
– Dave?
– De te nem hiszed? – kérdezte Susan.
Gail elnevette magát.
– Nem.
– Az enyém biztos képes lenne rá – vélte Susan. – Azóta
is féltékeny, hogy elváltunk.
– Hát persze – vont vállat Carol. – Ilyenek ezek a
latinok.
 – Hé, azért figyelj oda – szólt közbe Gail. – Én is egy
latinhoz megyek feleségül.
Susan gúnyosan elfintorodott.
– Az én exem nem latin, hanem olasz.
– Ez hülyeség.
– Nem, nem az. Miamiban ha olasz vagy, angol vagy.
Ha lengyel vagy, angol vagy. Én például zsidó vagyok, és
angol.
Charlene felelt.
– Amikor még fiatal voltam és bohó, hozzámentem egy
mexikóihoz. Javierhez. Igazi latin caballo volt. Egy hónapig
tartott. Az első monokli után otthagytam.
Carol tiltakozott.
– Charlene! Ne mondj ilyeneket Gail előtt.
– Tökéletesen igazad van. Bocsáss meg, Gail, ha tudsz.
Azóta sok latin férfit ismertem, és kenyérre lehetett kenni
mindet.
– A nyomozó szerint az ügyfeleim között kellene
keresgélnem – lépett tovább Gail. – Hát nem őrület?!
– Nem igazán. – Susan gesztikulálni kezdett a
villájával.
– Aki joggal foglalkozik, az vonzza a holdkőrosokat.
Néhány éve vittem egy hagyatéki ügyet. A fickónak
meghalt az anyja, én meg egy kicsit különösnek találtam,
amikor azt mondta, ne hívjam otthon, mert lehallgatják a
telefonját. Rá egy hétre azzal állt elő, hogy a CIA-sok ölték
meg az anyját, mert szerintük a kubaiaknak kémkedett.
Elvárta volna, hogy pereljem be a kormányt. Azt feleltem,
hogy na, erre biztosan nem vesz rá. Erre levelet küldött
mindenkinek, miszerint én is benne vagyok az
összeesküvésben. Hónapokig ezzel zaklatott.
– Azután mi történt? – érdeklődött Gail.
 – Sikerült kihátrálnom az ügyből. Végül – vigyorodott el
Susan – elküldtem az ügyfelet a volt férjem ügyvédi
irodájába.
A kitörő nevetésre még a szomszédos asztaloknál is
felfigyeltek. Mosolygó arcok fordultak feléjük, miközben
azt találgatták, mi lehet ennyire vicces.
Carol suttogóra fogta a hangját.
– Engem az egyik ügyfelem csalásért perelt be. Merő
véletlenségből az akkori barátom vette meg árverésen az
ügyfél ingatlanját, szigorúan befektetési céllal, de a nő
biztos volt benne, hogy szövetkeztünk a háza
megkaparintására. Rettenetes volt. Újra és újra meg kellett
magyaráznom az ügyvédi kamarának, pedig semmissé
nyilvánították az ügyletet.
– Ez nem holdkóros – vélte Susan. – Még csak nem is
mulatságos, Carol.
– Nos, sajnálom. Velem nem történik semmi izgalmas.
Susan oldalba bökte Charlene-t.
– Gyerünk! Tudom, hogy neked van holdkóros a
tarsolyodban.
Charlene felnevetett.
– Ne akard, hogy elkezdjem sorolni. – Lángvörös
körmeivel kocogtatni kezdte az asztalt. – Egyszer egy
éjszakai bár tulajdonosát képviseltem egy közös
megegyezéssel történő válási ügyben. A feleség nem akart
perelni, és nem értettem, miért. Úgy értem, a fickó
rendesen ki volt tömve pénzzel. Amikor vége lett, a pasi
elhívott randira. Mondtam neki, hogy nem találkozom
ügyfelekkel. Csak nem hagyott békén. Virágokat
küldözgetett. Hívogatott. Azt mondta, ő tudja, sőt teljes
szívéből hiszi, hogy minket egymásnak szánt az ég.
Mondtam neki, hogy kopjon le. Azután egy éjjel zajt
hallottam a lakásom előtt, mire hívtam a zsarukat.
Tudjátok, mit találtak? A fickót egy pár gumikesztyűvel,
egy tekercs ragasztószalaggal meg egy fűrészes élű
vadászkéssel.
Mindhárman döbbenten meredtek rá. Charlene
elmosolyodott.
– Még mindig egy klinikán van. Azt mondták, szólnak,
ha majd kiengedik.
– Oké – fújta ki a levegőt Carol. – Te nyertél.
Susan megpaskolta Gail karját.
– Szerezz egy jó pisztolyt!
Susan és Carol, miután elsőként kapkodták be az
ebédjüket, végeztek is. Miközben felkapták a tálcájukat,
mindketten arra kérték Gailt, hogy legyen óvatos.
– Zárd az ajtódat! – búcsúzott Carol.
Charlene integetett nekik, azután visszafordult, és az
asztal felett Gailre nézett. A vert arany nyaklánc sápadtan
csillogott koromfekete ruháján; ősz haja göndör fürtökben
keretezte az arcát.
– Aggódnom kellene miattad?
– Nem igazán.
– Micsoda hidegvér! – Charlene szórakozottan felvett
egy szívószálat, és csavargatni kezdte a végét. – Valami
elképzelés?
– Wendell Sweet? – Gail egy vállvonással is
nyomatékosította bizonytalanságát.
– A felesége még nem fogadta vissza?
– Tartsd a szád, Charlene!
– Milyen sokszor láttam már! A jojóeffektus. – Amikor
Charlene felfigyelt a szívószálra, unottan dobta félre. – Már
húsz éve nem dohányzom, de még mindig kívánom a cigit.
Olyan ez, mint a szex. Nem tűnik csak úgy el.
 Gail félretolta tésztasalátáját, amelyhez alig nyúlt.
– Wendellnek holnap kellene leadnia a
dokumentumokat, de az ügyvédje bármelyik pillanatban
hívhat, hogy haladékot kérjen hétfőig. Vagy a jövő hétig.
Vagy az örökkévalóságig. Te mit tennél?
– Megmondanám az ügyvédjének, hogy amennyiben
nem teszi le a kérdéses iratokat az asztalomra hétfőn
reggel kilencre, úgy tíz órakor már a bíróságon leszek, és
kérvényezni fogom, hogy ültessék le a kliensét.
– Jamie nem akarja, hogy börtönbe kerüljön.
Charlene égnek emelte a szemét.
– Istenem, bárcsak lenne valamilyen módja, hogy
kihagyjuk az ügyfeleket ebből az egészből! Csak küzdjünk
meg egymással, és a végén megmondjuk nekik, ki győzött.
– Megkockáztatva, hogy ezzel bekavarok a saját
ügyembe… Mit akart Joe Erwin?
– Hát végtére is ezért hívtalak ide, nem? Joe azt akarja,
hogy a bíró tartson új meghallgatást. Dave-et állítólag
felzaklatta, hogy a rendőrség kiszállt hozzád. Rossz példa a
gyereknek, meg ilyenek. Mintha ezek a városi kölykök nem
látnának mindenütt zsarukat. Amiatt is aggódik, hogy az
autód megrongálása hátha Anthony Quintana valamelyik
ügyfelének a műve, ebből pedig arra következtet, hogy
Karen a későbbiekben is ki lesz téve ilyen
fenyegetéseknek.
Gail a tenyerébe temette az arcát.
– Én ebbe beleőrülök.
– Ugyan már! Nevetséges érvelés, ezt Joe Erwin is
tudja. A bíró nem fogja napirendre tűzni a kérdést, ezt
megígérem. Dave nyilvánvalóan jobb alkupozíciót akar
kiharcolni, és reméli, hogy feladod a küzdelmet. A jó hír
az, hogy Joe legalább kétszáz dollárt számlázott neki ezért
az egy telefonért. Dave talán stratégiát vált, ha meglátja az
esedékes számlát.
– Vagyis mi lesz a mi stratégiánk? Kifárasztjuk Dave-
et? És mi lesz az én számlámmal?
Charlene elmosolyodott.
– Ez most nem számít. Csak baráti ebéd.
– Mostanában sokat ebédelünk – jegyezte meg Gail.
– Az embernek muszáj enni – vont vállat Charlene. –
Menned kell valahová? Folyton az órádat nézed.
– Ami azt illeti, máris elkéstem.
– Elkéstél? Honnét?
– Karen egy órakor találkozik dr. Fischmannel. Dave
viszi el.
Charlene kihúzta magát.
– Akkor mit keresel még itt?
– Be van táblázva a délutánom. Ott kellene lennem?
Számítana valamit? Nem Dave és az én ügyemben, hanem
Karennek?
– Persze hogy ott kellene lenned. Viselkedj odaadó
édesanyaként. Mosolyogj, és tegyél úgy, mintha Evan
Fischman tudná, mit csinál.
– Már fél egy van…
– Akkor jobb lesz, ha sietsz.

Gail tíz perccel korábban is érkezett – miután áthajtott

három piroson és a mobiltelefonján mindent elmagyarázott
Miriamnek. Kérjen elnézést az egyórás ügyféltől, és mondja
azt mindenkinek, hogy családi vészhelyzet állt elő.
Továbbá gondoskodjon arról, hogy Zimmerman kisasszony
aláírja a lemondónyilatkozatot.
A rendelő a belvárosi Brickwell Avenue-ból nyíló egyik
árnyas utcában állt; egy olyan elegáns, csupa üveg
palotában, amit a nyolcvanas évek elejének építési lázában
emeltek, amikor ömleni kezdtek Miamiba a drogból
származó milliárdok. A belső teret azóta felújították, de a
padlószőnyeg továbbra is igénytelen hatást keltett. Az
1225-ös ajtón fémtábla hirdette: EVAN R. FISCHMAN,
DR., CSALÁDSEGÍTŐ. Odabent Gail a szokott
karosszékeket és olcsó lámpákat találta. Bejelentkezett a
recepciósnál. A füstüveg ablak mögül tonhalas szendvics
szaga szűrődött ki, majd a kis ablak újra becsukódott.
Gail leült a szófára, maga mellett kis táskájával, és a
térdére fektette kezét. Könnyűnek, szinte súlytalannak
érezte magát, ami az idegi feszültség és a rettegés
kísérőjele volt. A bejárati ajtóra meredt, s közben azon
töprengett, mit fog szólni Dave, amikor itt találja.
A másik irányból ajtó nyílt, s amikor arrafelé fordult,
kopasz, szakállas, ötven körüli férfit látott, aki
tengerészkék zakót viselt szürke nadrágja felett. Valóban
alacsonynak tűnt, bár igyekezett kompenzálni a barna
pettyes kígyóbőr cowboycsizma jó tízcentis sarkával.
A férfi hasonló odafigyeléssel mérte fel őt, majd
elmosolyodott. A vastag szemüveglencsék apróvá és
távolivá zsugorították a szemét.
– Connor kisasszony? Úgy hallottam, nem tud eljönni.
Gail elmosolyodott, felállt, és a kezét nyújtotta.
– Át kellett rendeznem a délutánomat, de itt vagyok.
– Jöjjön be! Ismerkedjünk meg egymással. – A férfi
szélesre tárta az ajtaját.
– Ez nem… Karen meghallgatása? Talán meg kellene
várnunk őt is.
– Először az anyukával szeretnék beszélni. Amolyan
bemelegítésként, tudja. Nem fog sokáig tartani. –
Fischman olyan halkan beszélt, hogy figyelni kellett az
ajkát, nehogy elmulasszon valamit. – Kér valamit inni?
Kávét esetleg? – Gail zavartalan mosollyal közölte, hogy
épp most ebédelt. A férfi bevezette az irodába, kezében egy
vékony irattartóval, amit gyengéden megpaskolt a
tenyerével.
Fischman egy kék szófa végéhez irányította, majd
helyet foglalt az ezzel derékszöget bezáró, ugyanolyanra
kárpitozott széken, ölében az irattartóval.
– Lássuk csak!…
A sarokban akvárium bugyborékolt, dülledt szemű
aranyhal úszkált céltalanul a műanyag tengerifű hullámzó
szálai között. A férfi asztala a helyiség túlsó felében állt,
felette a falon bekeretezett diplomák és oklevelek. A tíkfa
furnér helyenként kezdett lehámlani a könyvespolcokról,
amelyek ívbe hajlottak a vaskos kötetek súlya alatt. A
sarokba állított kartondobozból előbuggyantak a
plüssállatok, kirakójátékok, műanyag kockák, babák.
Fiúbaba, lánybaba. Apa, anya. Gail eltűnődött, mennyire
részletes a testük a ruha alatt.
– Tehát.
Gail visszafordult, és látta, hogy Fischman félrehajtott
fejjel, kezére támasztott arccal nézi. A lámpafény
megcsillant aranykeretes szemüvegén.
– Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy itt
van?
– Hogyan érzem magam? Remekül. Nincs ezzel semmi
gondom.
– Ön ügyvéd. Egyedül dolgozik.
Gail várta, hogy a férfi folytassa. Amikor nem tette,
bólintott.
– Igen.
 – Egy nagy ügyvédi irodánál dolgozott. Miért hagyta
ott?
– Saját irodát akartam. Több időt akartam Karennel
tölteni. Ez volt a legfontosabb tényező. A lányom.
– És sikerült megvalósítania a célját?
Gail újra érezte a légszomjat.
– Minden új üzlet nehezen indul be, de kezd alakulni.
A férfi elmosolyodott.
– Én Karenre gondoltam.
– Ó! – Gail lázasan kutatni kezdett a megfelelő válasz
után. – A szabadság sokat jelent. Bármikor átrendezhetem
a napirendemet. Ahogyan ma délután is tettem, csak hogy
itt lehessek.
A férfi tovább kérdezett, mosolya nem lohadt le közben.
– Nincs oka a nyugtalanságra, Connor kisasszony. Nem
harapok. Beszéljen nekem a lányáról! Nem érzi úgy, hogy
akadnak olyan területek a közös életükben, amelyeken
javítani kellene?
– Nem igazán. Úgy értem… mindenünk megvan, ami
egy lánynak és egy anyának meglehet.
– Úgymint…
– Remek a kapcsolatunk, dr. Fischman. Nagyon
szeretjük egymást.
A fakó tekintet két apró, kék ponttá szűkült a
szemüveg mögött.
– Értem. Egyelőre ne is beszéljünk erről többet. Hadd
kérdezzek inkább Karen testi fejlődéséről. Nemsokára
betölti a tizenegyet, igaz? Felteszem, még nem menstruál.
– Gail megrázta a fejét.
– Tisztában van Karen a nemi közösülés és a
szaporodás kapcsolatával?
– Igen.
 – És úgy érzi, hogy szabadon beszélhet ezekről a
kérdésekről?
– Azt hiszem.
– De nem biztos benne?
Gail ellenállt a kényszernek, hogy félrefordítsa a
tekintetét, bár a szeme jó ideje a csillogó aranykeretre
szegeződött.
– Karen tudja, hogy ha bármi érdekli, hozzám
nyugodtan fordulhat. Nyíltan beszélünk egymással.
– Rendszerint melyikük a kezdeményező fél? Ön vagy
Karen?
– Attól függ. Nem tudom.
A férfi meredten nézte, majd a jegyzeteibe mélyedt. Gail
hajtómű zúgását hallotta az ablakok mögött, majd hangok
szűrődtek be a recepció felől.
Nem ismerte fel Dave hangját, de mostanra már nekik
is meg kellett érkezniük.
Fischman folytatta:
– Idén megy ötödikbe. Magániskolába. Úgy tűnik, a
jegyei romlottak a válás óta. – Felnézett, és láthatóan tőle
várt magyarázatot.
– Azt mondja, kapcsolat van a kettő között? – kérdezte
Gail.
– Ön szerint nincs? – kérdezett vissza a pszichiáter.
– Nem tudom.
– Én sem. Csupán megjegyeztem. Rendben?
– Nos, ezért fizetik. – Gail azonnal meg is bánta
szarkazmusát.
Fischman visszatért az aktához.
– Eljegyzést kötött egy ügyvéddel. Anthony Quintana.
Kubai származású, negyvenkét éves. Milyen régóta ismeri?
– Úgy másfél éve.
 – Vagyis azelőttről, hogy különvált Mr. Metzgertől.
– Ha ez kérdés, akkor Anthonynak semmi köze nincs a
válásunkhoz.
– Mr. Metzger említette, hogy ön és Mr. Quintana
bizalmas kapcsolatba kerültek már a válásuk előtt.
Gail vett egy mély lélegzetet.
– Dave és én már külön éltünk egy ideje. Ezt
egyértelművé kellett volna tennie.
– És Karen önnel élt ezekben az időkben.
– Milyen időkben?
– Amikor bizalmas kapcsolatba került Mr. Quintanával.
Gail néhány pillanatnyi szünet után felelt.
– Igen.
Fischman az öklére támasztotta állát. Szakálla csúnya
bőrhegeket fedett el.
– Hogyan jellemezné a lánya és a vőlegénye
kapcsolatát?
– Jól elvannak egymással.
– A vőlegénye önnel él?
– Nem. Key Biscayne-ben lakik.
– Előfordul, hogy önnel tölti az éjszakát, miközben
Karen is otthon van?
Gail gyomra görcsbe rándult.
– Alkalmanként igen.
– Ön és a vőlegénye nyitottan kezeli a testi vonzódás
kérdését a lánya előtt?
– Ezt hogy értsem?
– Jelét adják-e gyengéd vonzalmuknak a lánya előtt is?
Csókolózás, simogatások formájában?
Gail felnevetett.
– Nem. Nagyon diszkrétek vagyunk Karen jelenlétében.
 – Láthatóan kényelmetlennek találja ezeket a
kérdéseket.
– A legkevésbé sem… csak nem tudom, számít-e ez
valamit.
– Nagyon is sokat számít. – A férfi gondosan letette az
aktát az asztal sarkára, miután óvatosan félretolta egy
fényes rézsziklán csüngő apró levelibéka szobrát. – Karen
korában a szexualitás kezd előtérbe kerülni. Egy olyan
férfi jelenléte, aki nem az apja, s akivel az anyja mégis
bensőséges viszonyt folytat, zavarólag hathat egy
lánygyermek fejlődésére…
– Karen remek lány, aki jól alkalmazkodik a helyzethez.
Egyáltalán nincs összezavarodva.
– Esetleg befejezhetném?
Gail meredten nézett vissza rá.
– Természetesen.
– A lányok szexuálisan vonzódnak az apjukhoz, de
ösztönösen tudják, hogy ez helytelen. Ez a vérfertőzés ősi
tabuja. Amikor a házba beköltözik egy férfi, aki nem az
apjuk, viszont együtt hál az anyjukkal, a férfi vonzereje a
lányt sem hagyja érintetlenül. A lányokban ilyenkor
ugyanaz a bűntudat, ugyanaz a vágyakozás alakulhat ki,
csak ezúttal nincsenek bevésődött gátlások.
Gail szóra nyitotta a száját, de először csak
megrökönyödött, kurta nevetésre telt tőle.
– Azt akarja mondani, hogy Karen szexuálisan
vonzódik a vőlegényemhez?
Fischman az állát vakargatta, majd megragadott
néhány szőrszálat, és húzkodni kezdte. Gail rózsásnak és
nedvesnek látta apró ajkát.
– Nem. Ön azt kérdezte, számít-e ez valamit, én pedig
igyekeztem leegyszerűsítve elmagyarázni, hogy ön is
megérthesse. Az anya szexuális kapcsolata egy olyan
férfival, aki nem az ő apja, félelmet kelthet a gyermek
elméjében. Mami félredobta papit valaki másért, egyszer
talán engem is félre fog dobni? Vagy megfordítva, mami a
vetélytársam, de én bűntudatot érzek, amiért gyűlölöm. A
pubertáskor előtt álló lányok különösen ki vannak téve
ennek. Ekkor tesznek szert saját szexuális azonosságukra,
és a szüleiket, kiváltképp a nevelőszüleiket tekintik
szerepmodellnek. Sok olyan gyerekes szülő, aki másodszor
is megházasodik, sajnos nem veszi figyelembe ezt a tényt.
Gail a tenyerébe vájta körmeit.
– Úgy tudom, hogy a bíróság önt annak az eldöntésére
kérte fel, Karen vajon szívesebben élne-e velem, mint az
apjával. Erre, és nem többre.
– A helyzet nem ilyen egyszerű – felelte a férfi. – A
gyermekek gyakran nem tudják kifejezni a valódi
érzéseiket. Máskor pedig… amit ők akarnak, nem szolgálja
feltétlenül a legjobb érdekeiket.
– Nos, miután ön, nem pedig Karen fog dönteni abban
a kérdésben, hogy ő mit akar, egyáltalán miért bajlódik
azzal, hogy beszél vele?
– Zaklatottnak tűnik.
– Zaklatottnak tűnök? Nem, dr. Fischman, én zaklatott
is vagyok. Nagyon is zaklatott. – Megragadta a táskáját. –
És azt hiszem, ezzel végeztünk is.
– Higgye el, Connor kisasszony, nem akartam
személyeskedő megjegyzéseket tenni önre vagy a
választottjára. – Gail megállt a széke mellett. A férfi
mosolyogva nézett fel rá.
– Tudja, azért ez a defenzív hozzáállás is meglehetősen
árulkodó.
 Gail legszívesebben fellökte volna a széket, a férfival
együtt.
– Vegye tudomásul, hogy a közelébe se engedem a
lányomnak. Nem érdekel, mit rendelt a bíróság. És ezt
nyugodtan beírhatja a jelentésébe.
Vállára vetette a táskáját, és kiviharzott. Amikor
kinyitotta a várószoba ajtaját, a kilincs véletlenül
kicsúszott a kezéből. Az ajtócsapódásba belerázkódott a
recepció füstüveg ablaka is.
Dave és Karen a szófán ült. Dave felpattant.
– Gail?
– Keress egy másik pszichológust! Elviszem innét
Karent. Gyere, édesem! – Gail kinyújtotta a kezét.
Karen eltátotta a száját, de engedelmesen felállt a
szófáról.
– Karen, ülj vissza! – Dave megragadta Gail karját. – Mi
az ördög van veled?
– Nem, veled mi az ördög van? Ez őrület. –
Kiszabadította a karját a férfi szorításából. – Gyere,
kincsem, mennünk kell.
– Karen, ugye nem baj, hogy beszélek egy kicsit a
mamival odakint…
Gail felsikoltott.
– Hagyd őt békén! Inkább eredj, és adj be egy újabb
keresetet! Vagy hívd fel az ügyvédedet.
Dave visszavonult. Fischman mostanra kilépett az
irodájából, és az ajtókeretben állt.
– Kérem, ne haragudjon – nyögött fel Dave.
Gail karon ragadta Karent, és kivonszolta Fischman
várójából.
A folyosón valaki ekkor szállt be a felvonóba, Gail pedig
utána rohant, magával rángatva Karent is, és beékelte a
lábát a nyílásba. Az ajtó megakadt, majd újra kinyílt, és
mindketten beléptek, miközben a folyosón Dave a nevüket
kiáltozta.
A liftben Gail feltette a napszemüvegét. A többi utas
próbált úgy tenni, mintha nem bámulná.
Karen közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Anya!
– Minden rendben lesz. – Gail átkarolta a vállát. –
Hazamegyünk, oké?
Gail egy pillanatra sem engedte el a lánya kezét, amint
átsiettek az utcán, az árnyas parkolóhelyig, ahol a
kölcsönautót hagyta. Kis híján elérték, amikor Gail egy
khaki nadrágot és farmeringet viselő alakot látott
kirontani az épületből. Dave.
A férfi kapkodva körülnézett, amíg meg nem pillantotta
őket.
– Gail! Várj!
– Szállj be, Karen! – Gail kinyitotta a jobb oldali ajtót.
Dave teljes erőbedobással sprintelt feléjük.
– Mi a fene történt odabent Fischmannel? Mi folyik itt?
– Követte Gailt a kocsi körül, és nekitámaszkodott a vezető
oldali ajtónak, hogy Gail ne nyithassa ki. – Mondj már
valamit, az isten verje meg!
Gail rámeredt sötét napszemüvege mögül, azután
visszafordult Karenhez.
– Édesem! Apu beszélni szeretne velem. Megvárnál itt?
Hűvös van, nem lesz meleged. Itt leszek a közelben.
Tett néhány lépést, a kavics megcsikordult a cipője
alatt, azután elfordult, hogy Karen ne láthassa az arcát.
Suttogóra fogta a hangját.
– Dave, én ezt nem hagyom tovább. Nem akarom, hogy
Karennek bármi baja legyen. Soha nem akartam
megszabni neki, hogyan érezzen irántad, de az már túl
sok, hogy elvitted ehhez a pojácához. Fischman azt
mondta, hogy Karen utál engem, és kíván téged, és ha
Anthony beköltözik, őt is kívánni fogja. Fischman még
csak nem is beszélt vele, és ilyeneket feltételez. Mégis, mit
fog neki mondani? És mit fog gondolni Karen, ha
kitesszük mindennek?
Dave nem válaszolt. Hunyorgott, azután felnézett az
épületre, amit az imént hagytak el.
Gail kutatni kezdett a táskájában egy zsebkendő után.
– Az a rohadt kis perverz. Ez az ő döntése. Nem a
miénk vagy az enyém, nem Karené. Mihez kezdjünk most?
Oké, legyen. Csak mondd meg, mit akarsz. Akarsz két
délutánt egy héten? Hármat? Ezért kellett megfenyegetnie
az ügyvédednek, miután gallyra tették a kocsimat? Mintha
ennek bármi köze is lenne bármihez!
– Gail, nem tudlak követni. Lenyugodnál végre?
– Soha többet nem akarom őt kitenni ilyesminek –
közölte Gail. – Ha veled akar élni, az sem érdekel. Vagyis
érdekel, de ha ez az, amit akar… Inkább legyen veled,
mint hogy vacakul érezze magát ebben a huzavonában.
Dave ujjai a könyökére kulcsolódtak. A férfi elnézett
Gail mellett, tekintete az autóra és a benne ülő kislányra
tapadt.
– Karen nem akart idejönni, de eljött, mert én azt
mondtam, és ő jó kislány. Én sem akarom, hogy rosszul
érezze magát… jó apa akarok lenni. Ez minden. Én csak…
része akarok lenni az életének.
– Én sosem próbáltalak meg kirekeszteni az életéből,
Dave.
A férfi arca kivörösödött az indulattól, a szögletes áll
megfeszült.
 – De igen. Annyira ki voltál bukva rám, amiért
elmentem, és nem hívtam elégszer, Jó, ebben igazad van.
Én is tudom. Sokszor nem tudtam, azután… a dolgok nem
úgy alakultak, ahogyan akartam. A hajókázásból nem
lehet megélni. Emlékszem, mielőtt elmentem, azt
mondtad, be fogok csődölni. Emlékszel? „Csak álmodozol,
Dave. Tönkre fogsz menni ebben.” Emiatt talán… igen,
szégyelltem magam. – A szeme könnybe lábadt. – Jót
akartam neki, amikor felhívtam. Amikor pedig nem, akkor
is rá gondoltam, Gail. Minden áldott nap. Gondolatban egy
pillanatra sem feledkeztem meg róla. Vissza kellett
jönnöm. Újra kellett kezdenem, hogy jóvátegyem. Hogy
olyan ember… olyan apa legyek, amilyennek mindvégig
lennem kellett volna. Tudod, mivel fogadtál? „Szóval
visszajöttél. Nos, lemondhatsz a lányodról.”
Gail megrázta a fejét.
– Nem emlékszem rá.
– Pedig mondtad.
– Nos, ha ezt mondtam, sajnálom. Igen, dühös voltam
rád. Mindenféle történeteket kitaláltam, merre jársz, és
miért nem telefonálsz, csak hogy Karent ne érje csalódás.
– Ó, istenem, szívem. Próbálom jóvátenni. Minden
tőlem telhetőt megteszek. Jóváteszem az összes hibámat.
Mindent, amit rosszul tettem. Az összes tévedést. Annyira
fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk. Huszonhárom
voltam. Azt hittem… Jesszusom! Azt hittem, nem volt
alkalmam élni. Hogy tévedhettem ekkorát…
Gail vállára tette a kezét, és amikor nem húzódott el,
ott is tartotta. Gyengéden megszorította a nőt.
– Nagyszerű anya vagy. Meg fogjuk oldani, Gail.
 Könnyek törtek elő Gail napszemüvege mögül.
Reszkető ujjaival letörölte őket. Dave esetlen mozdulattal
magához ölelte.
– Annyira hiányoztál. Amikor elhagytam Miamit, téged
hagytalak el. Teljesen összezavarodtam…
Gail teste annyira megfeszült, hogy szinte már fájt. A
napszemüvege nekipréselődött a férfi kulcscsontjának, és
felemelkedett az orrán.
A férfi eleinte nehézkesen tartotta, majd egyre
szorosabban ölelte.
– Ó, istenem, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy
eldobtam magamtól mindent. Téged, minket, Karent… – A
hangja szaggatottá vált. Zokogás tört fel a torkából. –
Mindent ellöktem magamtól, Gail. Hogy lehettem ennyire
ostoba… azt hittem, boldogabb leszek. De nem múlt el…
egy pillanatra se. Mindig szerettelek.
Amikor megcsókolta, ő engedte – eleinte mozdulni sem
tudott a döbbenettől, azután pedig már kegyetlenség lett
volna eltaszítania a férfit, az ő könnyeivel az ajkán.
Engedte, hogy megtörténjen, mert ártatlan volt a csókja,
puhatolózó és gyengéd, mint amikor tizennyolc évesen
először megcsókolta. Ismerős és megnyugtató érzés.
Ismerős az íze; ahogyan átkarolta és felidézte benne azokat
az időket, amikor mindez még természetesnek számított
közöttük, mielőtt a vihar elválasztotta őket.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Irene barackos jegesteát készített, majd Gail és Karen

segítségével kivitte a hőszigetelt poharakat és a kancsót a
kerti lakba. Az öreg faszerkezetre ráfért volna a festés, a
korhadó fapadló hasadékaiból páfrányok nőttek, de az
apácarács és a felfutott növények kellemes árnyékot
vetettek, az öböl felől érkező szellő pedig felkavarta a kora
délutáni hőséget. Irene és Gail egymás mellé ült a hintán,
míg Karen felmászott a házikót övező korlátra, és ott
egyensúlyozott.
– Le ne ess, szívem!
Gail nem ment vissza az irodába. Hazajött Karennel,
rövidnadrágot és bikinifelsőt húzott. Ezután felhívta az
anyját, hogy ugorjon át az alamandabokorral, amelyikkel
felválthatja a másikat; azt, amelyik áldozatul esett a
tetőfedők ügyetlenségének. Irene elhozta az esküvői
terveket is, és örült, hogy váratlan alkalmuk nyílt néhány
óra együttlétre. Dave-ről beszélgettek. Amíg Irene
elkészítette a jegesteát, Gail mesélt neki a dr. Fischman
rendelőjében lezajlott jelenetről
– s arról, hogy mi történt azután. Irene kifejtette volna
a véleményét a dologról, de Gail kijelentette, hogy nem
akar többet hallani erről.
– Mielőtt megvettük ezt a helyet – sóhajtott fel
mondtam Anthonynak, hogy ültessünk egy poincianafát
odakint, a ház és a hullámtörő közé. Most virágoznak.
Olyan gyönyörű az utca azokkal a piros virágokkal. Mikor
lenne a legjobb elültetni?
 – Ősszel a legalkalmasabb. Olyan meghitt az otthonod,
Gail. – A szellő összeborzolta Irene élénk színű haját.
Gail az arcához préselte a félig üres poharat. A
hőmérséklet alig haladta meg a harminc fokot, de a
páratartalom jelentősen rontott a helyzeten. Arra gondolt,
ha ökölbe szorítaná a kezét, magából a levegőből is
kifacsarhatna néhány csepp vizet. Az úszómedencék vize
valósággal forrt, és estére mindent elleptek a szúnyogok.
– A légkondim kezd tüsszögni – jegyezte meg Gail. – Ha
beadja a kulcsot, átköltözünk hozzád.
– Azért nem olyan szörnyű a helyzet – vélte Irene. –
Kezdünk elkényelmesedni. Az én szüleimnek nem volt
légkondicionálója, csak amikor már akkora voltam, mint
most Karen. Egész nap ment a ventilátor, az igazán fülledt
éjszakákon pedig a tornácon aludtunk. – Keresztbe tette a
lábát. Fehér szandálja láttatni engedte körmeit, amelyeket
a sortjához illő élénk narancssárgára lakkozott.
Túlméretezett fehér pólóját derékban megkötötte, fülbevaló
gyanánt kis zöld papagájokat viselt.
Karen azon küzdött, hogy a korláton megkerülhesse a
kerti lakot; gerendáról gerendára egyensúlyozott. Gail szólt
neki, hogy szálljon le.
– Megcsúszol, és kitöröd a nyakad.
– Nem fogok leesni, anya.
– Lefelé!
Irene felnevetett.
– Ne fojtsd el a gyermek természetes ösztöneit, Gail.
Egy nap úgyis megmássza a Himaláját, igaz, édesem?
Karen leugrott, és meghempergett a füvön, azután
felkapaszkodott a hinta fémszerkezetére, beakasztotta a
lábát, és fejjel lefelé lógott.
– Igazi kis csimpánz – mosolygott Irene.
 – Néhány napja kirúzsozta magát. – Gail lehunyta a
szemét, és lassan kifújta a levegőt.
– Minden rendben, édesem?
– Fáradt vagyok. Kifacsartnak érzem magam.
A hinta előre-hátra lengett, a láncok minden
alkalommal megcsikordultak.
– Mit fogsz mondani Anthonynak? – tette fel a kérdést
Irene.
– Te mit mondanál neki?
– Hm… – Irene két finom ívű szemöldöke középütt
találkozott. – Hát… nem mindent. Ha mindent elmondasz
a férfiaknak, annak csak veszekedés a vége. Azt hallanak
meg, amit akarnak, és túl könnyű megsérteni a
büszkeségüket.
Gail megmarkolta a hinta láncát, és félrehajtotta a
fejét.
– Most még csak gondolni sem akarok erre.
– Hát, legyen. – Irene a szamárfüles jegyzettömbért
nyúlt, amelyet a teáskancsó mellé, a kis faasztalra tett. A
lapok közül sokszínű könyvjelzők kandikáltak ki. Irene a
VIRÁGOK feliratút választotta. – Tegnap találkoztam a
virágkötővel, és adott néhány képet egy asztaldíszről. Nézd
csak, paradicsommadarak. Látod, milyen színesek és
kedvesek? Ugye nem akarod te is a pasztellszínű
orchideákat, mint mindenki más?
– Úristen, dehogy.
Irene egy hosszú pillanatig némán meredt rá.
– Nos, tetszik vagy sem?
– Gyönyörű. Csodálatos!
– Helyes. Átadom neki. Lássuk csak! Megvan a fotós a
képekhez, de ami a videót illeti… Itt egy lista a videósokról.
Szerintem meg kellene néznünk egy-két munkájukat.
 – Nincs időm videókat nézegetni. Dönts te, rendben? –
Gail letette a lábát, mire a hinta tiltakozva megnyikordult.
Az ismétlődő mozgástól már kezdett lecsukódni a szeme.
– A fogadásnál szükség lesz valakire, aki leparkolja a
vendégek kocsiját, nem gondolod? Némelyik vendég
hotelben száll meg, de az nagyon költséges lehet, ezért azt
javaslom, hogy foglalj néhány szobát a Holiday Innben. A
Biltmore tökéletesen alkalmas a főpróbához, annál is
inkább, mert a templom az utca másik felén áll. – Irene
hangjába levelek suhogása és madarak csiripelése vegyült.
– Gail, figyelsz rám?
– Sajnálom, anya. Miről volt szó?
Irene letette a padra a jegyzetfüzetet.
– Tudod, az a tapasztalatom, hogy amikor az ember
kedvetlennek érzi magát, a legjobb orvosság egy kis kerti
munka. Miért nem ültetjük el azt az alamandát?
– Mindjárt. – Gail vetett egy pillantást Karen felé, aki
egy gallyat húzott maga után a füvön, nyomában a
kiscicával.
– Bárcsak ne látta volna, amikor megcsókolt!
– Beszéltél már vele erről?
– Nem. Fogalmam sincs, mi jár a fejében. Azelőtt
mindent megbeszéltünk egymással, most viszont leplezi
előttem az érzéseit. Még azt se tudom, elfogad-e az
anyjának…
– Imád téged! Csak a lányoknak Karen korában már
van egy titkos élete. Te is valóságos szfinx voltál. Az
őrületbe kergettél. – Elnevette magát. – Kölcsönkenyér
visszajár.
Megcsörrent a telefon Gail zsebében. Felnyögött,
azután felállt, hogy válaszoljon.
– Sose kapcsolod ki azt a vackot?
 – Mondtam Miriamnek, hogy szóljon, ha valami fontos
dolog történik. – Gail új mobilja hívásazonosítóval is
rendelkezett, és azonnal felismerte az iroda számát.
Megállította a hintát. – Szia, mi újság?
Miriam közölte, hogy a törött térdű utaskísérő aláírta a
lemondónyilatkozatot, és most tudni akarja, hogy mikor
juthat hozzá a pénzéhez.
– Majd felhívom. Holnap reggelig biztosan várhat. –
Gail felállt, és nekitámaszkodott az egyik faoszlopnak. –
Más?
Wendell Sweet ügyvédje telefonált. Nem mondta, mit
akar, csak annyit, hogy jó lenne, ha Gail sürgősen
kapcsolatba lépne vele.
Gail kölcsönvette anyja tollát, hogy lefirkantsa a
számot a jegyzettömb egy üres lapjára.
– Kösz, Miriam. Holnap találkozunk. – Kinyomta a
telefont, majd bepötyögte a számokat.
– Mi az? – érdeklődött Irene.
– A válóper, amin dolgozom. Biztos említettem már. A
Sweet-ügy. Lefogadom, hogy haladékot akar. – Igaza lett.
Amikor Marvin Acker végül bejelentkezett, közölte, hogy
Wendell egy újabb hetet kér a Gail által igényelt
dokumentumok beszerzéséhez.
– Nem. Szó sem lehet róla, Marvin. Az ügyfelét bírói
határozat kötelezi arra, hogy mutassa be a
dokumentumokat legkésőbb péntekig, ami holnap lesz,
nem a jövő héten.
Marvin Acker szerint Wendell minden tőle telhetőt
megtesz, de miután sok dokumentumot Venezuelából kell
beszereznie, már az is kedves tőle…
– Kedves? Kérdezze csak meg Wendellt, milyen kedves
volt a feleségéhez legutóbb, amikor nála járt, és összeverte.
Le kellett volna, hogy tartóztassák. Közölje vele, hogy a
meglévő iratok holnapra legyenek az irodámban, a többi
pedig hétfő reggel kilencre. Még az sem érdekel, ha
személyesen repül értük Venezuelába, máskülönben tízkor
már a bíró előtt leszek, és kérvényezni fogom Wendell
Sweet elzárását a hivatalos eljárás akadályozásáért.
Acker közölte, hogy semmi oka ennyire felkapni a vizet.
– Ne engem hibáztasson! Az ügyfele tehet mindenről.
Mondja meg neki, hogy hétfő a határidő, vagy a rács
mögött éjszakázik. – Gail megszakította a vonalat, és
szitkozódva tette el a telefont.
Irene meredt tekintettel nézte.
– Nos…
– Nos, mi?
– Nem túl gyakran látlak ilyennek. Amiért nem lehetek
elég hálás.
– Dr. Jekyll és Mr. Hyde? Éjjel gondoskodó anyuka,
nappal tűzokádó sárkány? – Gail ellökte magát a korláttól,
hogy felvegye a teáját. – Nincs értelme kedvesnek lenni az
olyanokhoz, mint Wendell Sweet. Nyolcévnyi küszködés és
áskálódás a Hartwell Blacknél megtanított arra, hogy aki
nem elég kemény, azt beletapossák a földbe.
Irene elfintorodott.
– Én képtelen lennék rá.
– Dehogyis lennél, ha meg kellene védened az
ügyfeledet. Ha másként nem megy, Wendell az öklével
szerez érvényt az igazának. Képes lenne kaján örömmel
nézni, hogy Jamie és a gyerekei lakókocsiban élnek, vagy a
turkálóban vásárolnak. Több mint egymilliót rejteget
valahol, és én meg fogom találni. Ha több időt adok neki,
arra használja, hogy elnyűje Jamie idegeit, és kiharcoljon
egy kedvezőbb megállapodást. Rohadék. Hazudik, csak
hogy mentse a bőrét. A helyemben te is ugyanígy
harcolnál.
Irene lehalkította a hangját.
– Remélem, azért nem viszed haza ezt a hozzáállást.
– Mit akarsz ezzel?
– Hát… hogy ilyen kemény és kérlelhetetlen vagy. A
férfiak ezt furcsán viselik. Feltehetnéd magadnak a
kérdést, nem ez volt-e az egyik oka annak, hogy Dave
elment? Számomra úgy tűnik, hogy Anthony se tudná ezt
elfogadni, tekintve a kulturális hátterét és a többit.
– Anthony és én nem vagyunk ellenfelek.
– Nos, ez újdonság a világtörténelemben.
– Anya!
– Oké, oké – emelte fel Irene a kezét. – Csak jó tanács
volt, édesem. Tudod, hogy szeretlek.
Gail döbbenten nézte.
– Szerinted hibát követek el azzal, hogy hozzámegyek.
– Sosem mondtam ilyet.
– De gondoltad, igaz?
– Nem igaz. Anthony vonzó, intelligens, elbűvölő.
Sosem kérdőjelezném meg a választásodat.
– Dehogyisnem. Mi volt az első mondat, ami elhagyta a
szádat, amikor elmeséltem, mi történt Dave-vel? Azt
mondtad, hatalmas kár, hogy ti ketten elváltok.
– Mégis megtörtént, nem? Az idő múlik, és nem lehet
folyton az elszalasztott lehetőségeken rágódni. – Irene
belekortyolt a teájába. – Oda se figyelj rám. Azt hiszem,
csak sajnálom David Metzgert.
– Miért?
– Mert számomra mindig úgy tűnt, hogy nagy szüksége
van rád.
– Ezért inkább soha ne is váltunk volna el?
 Irene felállt.
– Ideje nekilátni a kerti munkának.
– Ó, anya, igazán nem akartam így neked rontani.
– Sok minden járhat most a fejedben…
– Ez akkor sem mentség. – Gail engedelmesen
összegyűjtötte a poharakat és a kancsót, majd követte
Irene-t az udvarra vezető lépőköveken. Már épp azon
tűnődött, hová tűnhetett Karen, amikor látta, hogy Irene
eléri a birtok határát, és felnéz egy fikuszfára. Az
árnyékban nem telepedett meg a pázsit, és a sötét,
összekuszálódott léggyökerek egész a földig lelógtak. A
tekergőző törzs remek búvóhelyet nyújtott gyíkoknak,
kiscieáknak és gyerekeknek egyaránt.
Irene felkiáltott.
– Gyere le, te kis bennszülött. Segíts a mamádnak és
nekem elültetni egy alamandát.
Távoli hang válaszolt.
– Nem érek rá.
– Miért, mi a dolgod? – Irene mosolyogva fordult felfelé.
– Tízévesnek lenni?
– Tizenegy. Nemsokára tizenegy leszek.
– Nincs szükséged társaságra? – Válaszként kuncogás
hallatszott. Irene csípőre tette pöttöm kezeit. – Egy ilyen
öreg fával még én is elbírok.
– Oké. Akkor gyere csak fel.
– Nos, előbb a munka, aztán a szórakozás. – Amikor
visszatért a fa alól, Gail szorosan magához ölelte. –
Uramisten, ezt most miért?
Gail szeme könnybe lábadt.
– Mert szeretlek. Mert olyan jó vagy.
– Ó, hallgass már!
Az alamandabokor fekete műanyag zsákban feküdt a
felhajtón, ahová Irene kitette a hatalmas, borvörös
Chryslerből, melyet már több mint tíz éve vezetett –
párnán ülve, hogy kilásson a szélvédőn. Miután kinyitotta
a csomagtartót, Irene lapátot, ásót és kis zsákra való
trágyát vett elő. Gail a kertnek arra a csupasz pontjára
cipelte a növényt, ahol a tetőfedők eltaposták az elődjét, s
közben eltöprengett azon, hogyan tudta az anyja
egyáltalán a csomagtartóba rakni a bokrot.
A rövid nyelű, vékony ásó remekül illett a kezébe.
Keményen rátaposott, bevezette élét a pázsitba, majd
kifordította és oldalt hányta a földet. Egyik régi edzőcipőjét
húzta fel. Máris érezte, ahogy a nap égetni kezdi csupasz
hátát, amelyet csak a fürdőruha vékony pántja védett.
Irene előhúzta szalmakalapját az első ülésről.
– Erre nincs szükséged, Gail?
– Nem, barnulni akarok. Olyan vagyok, mint a
penészvirág.
Irene feltette a kalapot a saját fejére, azután zöld
kertészkesztyűt húzott.
– Szombaton mit vegyek fel?
– Szombaton?
– Amikor elmegyünk a kubai ruhaszalonba.
– Ó, az nem kimondottan kubai, anya. Csak… – Gail
alaposan megküzdött a kavicsos talajjal. – Csak
rettenetesen drága. Hogy mit vegyél fel? Miért ne
maradhatnál így? A kesztyűd remekül megy a papagájos
fülbevalódhoz.
– Most gúnyolódsz rajtam?
– Nem, csak nem szeretném, ha megfélemlítenének a
Pedrosák.
– Engem?
 Gail az anyja felé fordult.
– Igazad van. Inkább rám hajtanak. Azt hiszik, nem
tudok kiöltözni. Azt akarják, hogy az ara ugyanolyan jól
fessen, mint a vőlegény, ami óriási kihívás.
– Gail, hiszen gyönyörű vagy.
– Elenával, Xiomarával és a többi unokatestvérrel
összehasonlítva nincs fenekem, nincs mellem, és
pálcikalábam van. – Félrehajított egy újabb ásónyi földet.
– Anthony gyönyörűnek tart. Mondta nekem.
– Mellette annak is érzem magam. – Gail elmosolyodott.
Fényes, fekete Land Rover közeledett, és szórta szét a
leveleket. Gail üdvözlésre emelte a kezét, de az odabent ülő
nő nem vette észre – vagy csak úgy tett, mintha nem látná.
A terepjáró befordult a szemközti ház alacsony
kőkerítésének kapuján.
– Ki ez?
– Peggy Cunningham, a Clemantis Street úrnője. Nem
épp a legbarátságosabb szomszéd a világon.
– Cunningham. – A jókora napraforgó Irene kalapján
még mindig az utca túlsó oldala felé mutatott. – A férje
nem Bennett Cunningham? Azt hiszem, ismerem a
nővérét, Margie-t. Benne van az operabarátok körében.
– Peggy nem kedvel túlságosan. Kiabáltam a fiával. –
Gail beledöfte az ásót a földbe, rést talált a kövek között,
és beékelte a szerszám élét. – Biztos nem költi a legjobb
híremet a környéken. Mit kellene tennem? Menjek át egy
tálca sütivel, és kérjek bocsánatot?
– Ha te magad sütöd… – vont vállat Irene.
– Persze. Épp erre van időm. – Gail zihálva félredobta
az ásót, és a gödörre mutatott. – Ennyi csak elég lesz?
Irene megvizsgálta a munkáját.
 – Apám mindig azt mondta, ha van egy ötdolláros
növényed, áss neki tízdolláros lyukat. Bányászd ki azokat
a köveket.
Gail letérdelt, az ásóval meglazította a köveket, majd
elkezdte kiszedni őket.
– Hagyd, majd én – állította félre az anyja. – Rajtad
nincs kesztyű. Tönkreteszed a körmödet. – Ledobálta a
fehér köveket a gyepre. – Szívem, ez most csak egy ötlet.
Mi lenne, ha várnál egy ideig ezzel a házassággal? Hat
hónapot, egy évet… Ha ezzel segítesz Karennek…
Gail kihúzta magát.
– Anthony és én már beszéltünk erről, de nem tartjuk
valószínűnek, hogy ettől Karennek jobb lenne. Egyszerűen
nem tudjuk, mi lenne a legjobb.
– Jól van. – Irene belerúgott néhányszor a csomagba,
hogy fellazítsa a földet, azután erőlködve felkapta a
növényt, és beleeresztette a gödörbe. A sárga virágok
megrázkódtak.
Gail visszatérdelt, és eltakarított néhány ásónyi földet,
hogy a bokor vízszintesbe kerüljön.
– Karen a múlt héten azt mondta, éppen úton voltunk
Dave-hez, hogy bárcsak én és az apja újra együtt
lehetnénk. Azután hozzátette, hogy tudja, ez sosem fog
megtörténni. Érted? Nem akarja, hogy boldogtalan legyek.
Egy aprócska kéz megpaskolta a fejét, és elsimította a
haját.
– Szívem, én örömmel beszélek vele. Csak szólj, hogy
mikor.
– Megtennéd? Biztos többre mennél, mint dr.
Fischman.
 Irene odahúzta a szerves trágyával teli kis zsákot, és
kiürítette a gyökerekre. Gail helyére boronálta a kiásott
földet, majd felállt, hogy megtapossa.
– Anya, amit korábban mondtál… Nem vagyok kemény
és kérlelhetetlen Anthonyval. Dave-vel sem voltam az.
Legalábbis nem hiszem. Nem én üldöztem el.
– Ó, drágám…
– Tudod, mit mondott Anthony? – Felnevetett, és
megtörölte a kezét. – Azt mondta, azért szeret, mert ekkora
kihívás vagyok. Pedig ő tízszer erősebb, mint amilyen Dave
valaha is volt. Rendben, talán nem ártana, ha kicsit…
Nem tudom, mit kellene tennem.
– Gyere, menjünk be! Te összeszeded magad, én meg
keverek egy tisztességes italt.
Visszatették az ásót és a lapátot a csomagtartóba. Irene
elrakta a szalmakalapot és a kesztyűt is. Gail kivitte a
műanyag zsákot az utcára, és letette a szeméthalomra,
amit már múlt héten el kellett volna szállítaniuk, de
valamilyen okból mégsem tették.
– Nesze neked, Peggy! – mormolta.
Irene becsukta az ajtót, bement a házba, és Gail talán
emiatt figyelt fel a postaládára. A fekete fémbe vágott rés
mögül hófehér papírlap kandikált ki. A leveleket aközben
kézbesíthették, amíg ők hátul dolgoztak. Gail kiemelte a
postaláda tartalmát, és a fedél csörömpölve a helyére
hullt.
A lábával berúgta maga mögött az ajtót, és átfutotta a
postát, miközben átvágott a nappalin. Hírlevél egy olcsó
napilaptól, katalógus a Macy’stől és valamelyik utazási
irodától. Villanyszámla. Számlakivonat. Levél az egyik
atlantai unokatestvérétől. Egy másik, helyi bélyegzővel, de
feladó nélkül. Közönséges fehér boríték, rajta Gail nevével
és címével.
Anyja kiszólt a konyhából, és azt tudakolta, hol tartja a
vodkát.
Gail érezte, ahogy a felpezsdülő adrenalin végigáramlik
az erein. Könnyűnek érezte a borítékot: nem sok minden
lehetett benne. Hóna alá kapta a többi küldeményt, amíg a
ragasztás alá csúsztatta az ujját. A papír felszakadt.
Észrevette, hogy összekoszolta a kezével.
– Hallod, mit kérdeztem, Gail?
– Igen. Egy pillanat.
A borítékban harmadába hajtott fehér papírlapot látott.
Letette a többi levelet a lépcső melletti kis asztalkára, és
kihúzta a papírt a borítékból. Széthajtogatta. Egy fénykép
színes fénymásolata. Fák, darabka kék égbolt. Gail
felismerte a Biscayne Academy melletti játszóterét.
Féltucatnyi gyereket is látott, de a kamera nyilvánvalóan a
középső alakra irányult.
Gail tudta, ki az, mielőtt még tudatosultak benne a
részletek. Világosbarna haj lófarokba fonva. Hosszú,
vékony lábak.
Fekete filccel, durva vonalakkal megrajzolt pisztoly
szegeződött Karenre. A lövedék útját vékony, szaggatott
vonal jelezte. A golyó egyenesen áthaladt a fején, hogy a
másik oldalon, kirobbanó csontok és vér kíséretében
bukkanjon fel.
Gail lába elgyengült, meg kellett kapaszkodnia a
lépcsőkorlátban. Hallotta, ahogy erőtlen hörgés tör fel a
torkából, majd egy pillanattal később gyors léptek
következtek.
– Gail? Mi történt? Mi ez? – Irene kihúzta a kezéből a
papírt. – Ó! Ó, uramisten.
 – Hol van Karen?
– Én… nem tudom. Hátul…
Gail elrohant mellette, át az előszobán, majd a
konyhán, s végül kirobbant a hátsó ajtón. A hinta nem
moccant. A fikusz ágai közül nem kandikáltak ki Karen
lábai.
– Karen!
A hullámtörő közelében állt egy másik lánnyal. Lindsay
Cunninghammel. Megfordultak, és Karen visszakiáltott
neki.
– Mi az?
Irene megszorította Gail karját.
– Ne ijeszd halálra. Nincs semmi baja.
Gail nagyot nyelt, megnedvesítette az ajkát, és tölcsért
formált a kezéből.
– Semmi! – kiáltotta. – Csak maradj az udvaron, oké?
Visszamentek a házba. Irene szeme óriásira tágult a
döbbenettől.
– Hívd a rendőrséget. Hívd Anthonyt.
– Oké, de először Dave-et. Neki is tudnia kell erről. –
Gail elővette a telefont a zsebéből. Kétszer is
mellétárcsázott, mielőtt elérte az Island Clubot.
Egy férfihang a vonal túlsó végén közölte, hogy Mr.
Metzger nemsokára visszajön. Gail megkérte, hogy
valahogyan érje utol, és mondja meg neki, hogy hívja fel a
volt feleségét. A lányukról van szó.
Irene ledobta a fénymásolatot és a borítékot az
asztalra. Gail a fotóra meredt, de még most sem hitt a
szemének. Megfordította a borítékot. Semmi. Azután újra
elolvasta a címzést, mintha az megmagyarázhatna bármit
is. Semmi. Akkorát csapot az asztallapra, hogy a tenyere is
belesajdult.
Anthony tizenöt percen belül odaért, miután tárgyalás
közepén faképnél hagyott egy ügyfelet. Gail közölte vele,
hogy a rendőrök nem hajlandók kijönni. A nyomozók, akik
felvették a jegyzőkönyvet az autójáról, nem elérhetők, ezért
senki sem fog tenni semmit.
Anthony szorosan megmarkolta Gail csuklóját, és
megkérte Irene-t, hogy tartsa a szemét Karenen. Foglalja le
egy kicsit, de egyelőre semmit se mondjon el neki. Azután
felvitte az emeletre Gailt, hogy átöltözhessen, amíg ő
elintéz néhány telefont. Gail kapkodva lezuhanyozott, és
hallgatta, amint a férfi a rendőrökkel tárgyal. Kirángatott
egy farmerruhát a szekrényből, és beleugrott a cipőjébe.
Anthony tartotta még egy pillanatra a kagylót, mielőtt
hagyta visszahullni a helyére.
– Azt mondják, menjünk be, és tegyünk feljelentést. –
Végigmérte Gailt. – Gondoltam, hogy így lesz.
Gail bizonytalanul bólintott.
– Mehetünk, ha kész vagy.
– Jó. Milyen a hajam? Meg kellene fésülnöm. – Gail
visszasietett a fürdőbe.
Anthony karba tett kézzel nekidőlt az ajtókeretnek.
– Nem fogjuk hagyni, hogy pánikba kergessen.
Pontosan ezt akarja, halálra ijeszteni. Ha bántani akart
volna téged vagy Karent, már megtette volna. – Amikor
megcsörrent a telefon, Anthony indult, hogy felvegye. Gail
leengedte a hajkefét. – Nem, Karennek semmi baja. Jól
van… Adom Gailt.
Gail kilépett a fürdőből, Anthony pedig felé nyújtotta a
kagylót, miközben ajka hangtalanul formálta Dave nevét.
Gail leült az ágy szélére, amíg Anthony sétálgatni kezdett,
lazán csípőre tett kézzel, zakója szárnyát hátratolva.
 Gail elmondta Dave-nek, mi történt. Újra biztosította
arról, hogy Karennek semmi baja. Megemlítette, hogy a
telefonhívásoknak és az autója megrongálásának köze
lehet mindehhez. Igen, már telefonált a rendőrségre. Ő és
Anthony azonnal indulnak.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak Anthony ne lenne itt.
– Akarod, hogy ott találkozzunk? – kérdezte Dave-től.
Nem, ha Quintana is megy, felelte ő, majd közölte, hogy át
szeretne ugrani Karenért. – Nincs rá szükség. Anya vigyáz
rá. Biztonságban van. Egy pillanatra se hagynám itt, ha
másként gondolnám.
Dave azt kérdezte, mikor láthatja a képet.
– Amikor csak szeretnéd. Elvihetem magammal,
amikor szombaton odaadom Karent. Nem akarom, hogy
bármit is mondj neki, Dave. Legalábbis egyelőre. Amíg el
nem döntjük, mi legyen.
Amikor Gail végül letette a kagylót, Anthony is
abbahagyta a járkálást.
– Ő is velünk jön?
– Nem.
Anthony megállt előtte.
– Át akarja vinni a lakásába?
– Mondtam neki, hogy anya vigyáz rá.
– Be fogok költözni. Nem hiszem, hogy te vagy Karen
bármilyen veszélyben lennétek, de akkor is az a legjobb,
ha itt vagyok.
– Talán Dave-vei kellene maradnia. Ha… ez az egész
ellenem irányul, akkor talán jobb lenne, ha vele maradna.
Te mit gondolsz?
A férfi torkából száraz nevetés tört fel.
– Ennél tökéletesebb már nem is lehetne az időzítés.
Gail döbbenten nézte.
 – Arra gondolsz, hogy Dave küldte a képet?
– Én nem zárnám ki a lehetőségét.
– Az isten szerelmére! Ő soha nem tenne ilyen
szörnyűséget. A tulajdon lányával?
– Nem, veled. Hogy megrémítsen…
– Ez őrület.
A férfi megcsóválta a fejét, mint aki nem látja értelmét
a vitának.
– Tizenöt év a büntetőjogban, és az ember képes
feltételezni a legrosszabbat bárkiről. Rejtett indítékokat,
hazugságokat. – Anthony leült, és átkarolta. – Gail, én
nem tudom, ki küldte neked ezt a képet. Azt viszont
tudom, hogy halálra akart rémíteni ezzel. Ha valaki meg
akar ölni, az nem fecsérli az időt arra, hogy előre
értesítsen.
– A nyomozó is ugyanezt mondta. Az a fiatalabb,
Novick.
– Látod? – Az ajkához emelte Gail kezét. – Minden a
legnagyobb rendben lesz.
– És ha nem? Ha valaki bántani akarja Karent? Talán
épp ezt akarja. Bántani őt, hogy nekem okozzon fájdalmat.
– Ez sosem történik meg. Nem fogom engedni.
– Ne hagyd, hogy bármi is történjen vele! Könyörgöm.
Nem élném túl, ha bármi baja lenne!
– Niña – emelte fel az arcát Anthony. – Nézz rám! Ha
mondok valamit, tudod, hogy komolyan is gondolom, igaz?
Szeretlek, Gail. Semmi sem fog történni Karennel. Sem
veled. Az életemre esküszöm.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Lola Benitez Couture. Az aranyszínű betűk lendületesen

futottak végig a Miracle Mile járdája fölé kinyúló sötétvörös
vászonernyőn, a Mayor ékszerüzlet és az Armani között. A
súlyos, fényesre polírozott rézajtó halk suttogássá
szelídítette a kinti forgalmat, és az üzlet hűvösen simogató
levegőjével leginkább bombabiztos banktrezorra
emlékeztetett.
Gail bevezette Karent ebbe a kristályból és aranyból
szőtt fantáziavilágba. Minden szikrázva csillogott; a felső
tízezer jelmezei, estélyi ruhái lógtak a szemközti falon.
Hátul hagyományos menyasszonyi ruhák, középütt
fazettás üvegvitrinek, bennük ékszerként kiállított sálak és
sóhajnyi fehérneműk.
Tucatnyi vásárlót talált az üzletben, de nem látta sem
az anyját, sem Digna Pedrosát, sem Elenát…
– Bután néznél ki egy ilyen menyasszonyi ruhában,
anya.
– Ki mondta, hogy ilyet fogok viselni?
Karen nem akart jönni, de Gail erősködött. A rettegés
mostanra elmúlt, és helyébe az elővigyázatosság lépett. A
tegnapi postával nem érkezett semmi, a hívóazonosító
kijelzőjén nem jelent meg ismeretlen szám. Csütörtök este
a kapitányságon Ladue őrmester érzékeltette vele, hogy a
városnak szörnyűbb bűntettekkel is meg kell birkóznia.
Ezután Anthony áthozott három aktatáskát, egy váltás
ruhát és több dobozra való személyes papírt. Amikor Gail
közölte lányával, hogy a férfi beköltözik, Karen bevonult a
szobájába, és magára csapta az ajtót. Gail végül úgy
döntött, nem küldi el Dave-hez, mivel az ő otthona
biztonságosabb – egy ilyen zsákutcában mindig feltűnőbb
az idegen személy vagy autó.
A napközis tábort is értesítette, hogy figyeljenek oda
mindenkire, aki esetleg fényképeket készít a gyerekekről.
Ennél többet nem tehetett, hacsak nem bérel fel személyi
testőrt.
Átgázolt a fényűzően süppedős szőnyegen, hogy
megvizsgáljon egy selyemkabátot, melynek gallérját és
kézelőjét valódi madártollak ékesítették.
– Nézd, édesem, hát nem szép?
– Nem. – Karen összefonta a karját csíkos, műszálas
pólója felett, amely hosszan rálógott kitérdesedett
farmerjára. Lánya azzal is nyilvánvalóvá tette
kelletlenségét, hogy legrégebbi és legszakadtabb
teniszcipőjét vette fel. Gail csak az újabb szobafogság
fenyegetésével vehette rá arra, hogy megfésülködjön.
Már arra készült, hogy kirángassa az utcára és
megmossa a fejét, amikor valaki a nevüket kiáltotta.
– Hát itt vannak! – Anthony unokatestvére, Elena kitárt
karral libbent feléjük tündöklően fehér vászonruhájában
és magas sarkú szandáljában, amelynek nyitott vége látni
engedte lángvörösre lakkozott körmeit. – Csak most
értünk ide – mosolygott Elena. – Édesanyád is erre van.
Gyere! – Hátravezette őket, ahol a folyosó egy elkülönített
öltözőhelyiségbe torkollt.
– Megtaláltam őket! – jelentette Elena diadalmasan.
A szoba a legkevésbé sem volt szűkös: magába foglalt
két öblös karosszéket és egy szófát is. Digna Pedrosa
Xiomara és Betty társaságában várta, Irene az egyik
karosszékből integetett felé. A kis asztalon süteményekkel
teli tál, körötte aranyszegélyes porceláncsészékkel és egy
kávéskannával. Gail körbejárt a szobában, miközben
arcon csókolt mindenkit.
Irene-t leszámítva egyikük sem tudott a képről.
Anthony javasolta, hogy egy darabig ez maradjon is így. Ha
a rokonok – kivált az asszonyok – megtudják, hajlamosak
túlzott aggodalomba lovallni magukat.
Karen végigkínlódta a kedveskedőnek szánt kérdéseket
– hát nem tündéri ez a bolt, és nem isteni, hogy segíthet a
maminak kiválasztani a megfelelő ruhát? –, majd lerogyott
az egyik sarokba, a szőnyegre, és keresztbe tett karjára
hajtotta a fejét. Irene felvont szemöldökkel fordult felé,
mire Gail kényszeredett mosollyal válaszolt.
Kerekes állvány várakozott rájuk, tucatnyi ruhával.
Megjelent egy élemedett korú asszonyság, a karján jókora
tűpárnával, és bevitte Gailt egy függöny mögé, ahol
felakaszthatta a ruháját. A matróna komoran felbecsülte a
méreteit, majd Gail érdeklődésére akadozó angolsággal azt
felelte, hogy már kislány kora óta a Benitez család
alkalmazásában áll. Az eredeti üzlet Paseo del Pradóban
nyílt meg.
Digna Pedrosa is meghallhatta ezt.
– Sí, sí – helyeselt –, yo lo recuerdo bien. – Élénken
emlékezett az üzletre. A ruhák mindig is követték a
divatot, a legfrissebb párizsi és New York-i trendek szerint,
az esküvői ruháját mégsem itt vásárolta, azt a család
varrónője készítette neki, és azzal a fehér csipke
fejkendővel viselte, amit még a nagyanyja hozott
Spanyolországból.
– Ernesto és én harmincnyolcban házasodtunk össze a
Catedral de la Habanában, azután gyalogosan mentünk át
a családom otthonába. Pezsgőt ittunk, és büféasztalokról
ettünk, de nem volt se zene, se tánc. Mi így ünnepeltünk.
A szegények jobban mulattak!
A függöny résén keresztül Gail látta, hogy Karen úgy
tesz, mintha nem figyelne az asszonyok trécselésére. A
matróna eközben belebújtatta egy ruhába.
Gail meghallotta Irene hangját.
– Az édesanyám és én a Burdine’snél vettünk ruhát.
Azután, hogy megebédeltünk, felmentünk az emeletre.
Emlékszem, kalapot és kesztyűt viselt, és a házastársi
kötelességekről mesélt. Így nevezte. – Irene kuncogni
kezdett. – Azt mondta, a nászéjszakán biztosan meg fogok
rémülni. Hát, ennyire naiv azért nem voltam.
– Én az voltam. – Digna lehalkította a hangját. Karen
közelebb húzódott. – Ernesto és én csak néhányszor
csókolóztunk, amikor a néném nem nézett oda. Sosem
lehettem vele kettesben. A nászéjszakán… Ay, mi Dios.
Sírtam, és vissza akartam menni Havannába, de nem
lehetett, mert a nászutunkon Spanyolországba utaztunk,
méghozzá hajón. Előbb New Yorkba, azután Európába.
Három hétre elutaztunk, és amikor hazaértünk… Nos,
nagyon szerelmes voltam az én drága Ernestómba. És már
várandós voltam az első gyerekünkkel, Tomasszal. – Egy
hosszú pillanatra elhallgatott, majd keresztet vetett. – A
kommunisták gyilkolták meg Playa Girónnál.
A matróna végzett a derék összetűzésével. Tűkkel teli
szájjal biztatta Gailt, hogy mutassa meg magát a
hölgyeknek.
– Vaya, ensénalas. – Félrevonta a függönyt, hogy Gail
körbelibbenhessen a szobán.
Az elefántcsontszínű ruhakölteményben Gail
megértette, hogyan érezheti magát egy óriási habcsók.
Némi dicséret. Megjegyzések. Elutasítás. Karen égnek
emelte a tekintetét.
Újra a függöny mögött, Gail tovább hallgatta anyja
menyegzőjének felmelegített történetét.
– Hát, az óóóriási volt. Edwin és én Gables-ben, a Little
Flower-templomban házasodtunk össze, és a Riviéra
Country Clubban tartottuk a fogadást. A kormányzó és a
felesége is megjelent, mert az apám fontos tisztséget töltött
be az állam vezetésében, és ettől az egész annyira politikus
lett. – Irene a széke legszélén ült, keresztbe tett és maga
alá húzott lábakkal, mintha épp megpályázna egy
üresedést az általa említett klubban. Udvarolt, hízelgett, és
bevetett mindent, két kézzel hintette a hírességek neveit. S
eközben gondot fordította arra, hogy mindenki megtudja: a
családja úttörőnek számított itt Miamiban, előtte pedig a
carolinai arisztokrácia köreiben.
Karen talált néhány gombostűt a földön, és azzal
múlatta az időt, hogy a körmei sarkában a
bőrkeményedésekbe szurkába őket. Gail sziszegve szólt ki
a függöny mögül.
– Fejezd be, Karen!
– De nem fáj. – Karen megmozgatta teleszurkált ujjait.
– Azonnal húzd ki azokat a tűket!
– Unatkozom, anya. Nem ihatnék valamit?
– Nem, maradj csak mellettem.
Ezután felsegítettek rá egy mentazöld taft
ruhakölteményt, amelyről Gail már a legelső
lélegzetvételnél tudta, hogy nem fog beválni, majd szétnyílt
a függöny, és Elena dugta be a fejét.
– Szia! Mutathatok neked valamit? – Mielőtt még Gail
válaszolhatott volna, Elena odavetett valamit spanyolul az
idős asszonynak, aki kurtán biccentett, és távozott. Elena
egy aranyszínű estélyit tartott Gail elé.
– Ez remekül menne a hajadhoz. – Feltette a vállfát egy
rézkampóra, és lehúzta a cipzárt. – Eljössz utána a házba?
Nena mindenkit meghívott ebédre. Anthony nem szólt?
– De, ott leszünk. – Gail felemelte a karját, hogy Elena
belebújtassa a ruhába.
Elena bőre fehér volt, akár a tej, és éles kontrasztban
állt vállára omló, fényes fekete hajával.
– Csak azt szeretném mondani neked – halkította le a
hangját –, hogy boldog vagyok, amiért te is a családunk
része leszel. Bár néha úgy érzem, mintha nem találnád
közöttünk a helyed. Remélem, tévedek.
Gail elfordult, hogy Elena felhúzhassa a cipzárt.
– Nem tudom, miért érzed így. Nagyon szeretek
mindenkit.
– Örülök. – A cipzár összezárult, és kiszorította Gailből
a szuszt. A ruha aranyozott oszlopként, mereven állt rajta.
Elena átkukkantott a válla felett, hogy megvizsgálja,
mennyire illik rá. Sötét szeme találkozott a tekintetével a
tükörben.
– Anthony első felesége nagyon aranyos volt, de
őszintén szólva nem sokat hozott a házasságba. A tény,
hogy te nem vagy latin, valójában csak növeli az értékedet
mind a család, mind Anthony szemében. Kérlek, ne
viselkedj úgy, mintha idegen lennél köztünk.
Gail elmosolyodott.
– Nem vagyunk idegenek. Tudom, mennyire fontos
Anthony számára a család. – Oldalt fordult. A
csípőcsontjai kitüremkedtek, a mellei lelapultak.
Elena megszorította Gail karját.
 – Együtt nőttem fel vele, ezért nagyon jól ismerem. Ha
valaha tanácsra lesz szükséged, vagy csak beszélni akarsz
valakivel, hozzám bármikor jöhetsz. Oké? Ezt ne felejtsd
el.
– Köszönöm! – Gail megfordult. – Lehúznád a cipzárt,
ha megkérlek?
Odakint felélénkült hangok vonták magukra a
figyelmüket, és Elena félrehúzta a függönyt. Egy asszony
lépett be; bíborszínű kaftánja légiesen örvénylett körülötte,
amint átkelt a szobán. Első pillantásra középkorúnak tűnt
– divatosan rövidre nyírt platinaszőke haj, diszkréten
sminkelt feszes arcbőr –, csak eres keze és hajlott háta
árulkodott valódi koráról. Hetven? Nyolcvan?
Lola Benitez, kétséget kizáróan. Lehajolt Digna
Pedrosához, és az asszonyok lágyan megszorították
egymás vállát, majd összeérintették az arcukat.
– Cómo eslas, mi amor?
– Duces maravillosa, como siempre. – Csodálatosan
festesz, mint mindig, áradozott Digna.
Túlestek a bemutatkozásokon, a kötelező csókokon.
Lola Benitez Gailhez fordult hullámzó öltözékében.
– Aaa, la novia. A menyasszony. Milyen csinos vagy!
Elegáns ifjú hölgy. A férjed annyira boldog lesz. – Señora
Benitez hosszú, tömött, szakértelemmel felhelyezett
műszempillákat viselt. – Lássuk azt a ruhát! Nem is
tudom. Talán… itt egy kicsit hangsúlyosabbra. –
Megemelte saját, dinnyeszerűen telt melleit.
Karen a szája elé kapta a kezét.
Lola Benitez fenséges mozdulattal elfordult, hogy
felkutassa a kuncogás forrását.
– És ő itt?
– Señora Benitez, ő a lányom, Karen.
 Karen felkászálódott a földről, és a kezét nyújtotta.
– Encantadá, Señora.
Lola Benitez megragadta a kinyújtott kezet, másik
kezét pedig a szívére szorította.
– Ó! Hablas espanol, que linda. – Óvatosan csücsörített
kihúzott ajkával, hogy csókot préseljen Karen arcára,
azután hátralépett, és megszorította a lány vállát. – Milyen
gyönyörű gyermek! Olyan a bőre, akár a méz. És ezek a
szemek! Hihetetlenül kékek. Hány esztendős vagy? Nem,
ne mondd meg. Tizenhárom?
– Tizenegy – sütötte le a szemét Karen. – Úgy értem, két
hét múlva…
– Ó, de milyen érettnek tűnsz! Fordulj csak meg, hadd
nézzelek. Olyan az alakja, akár egy modellnek, magas és
karcsú, akárcsak az édesanyja. Valamikor én is ilyen szép
kislány voltam, Karen, hidd csak el. – Közelebb lépett,
suttogóra fogta a hangját, és hosszú szempillái Karen
arcát cirógatták. A pergamenszerűen vékony szemhéj
felfedte az erek finom hálóját. – Nagyon sok férfi szívét
összetörtem. Te is ezt fogod tenni, látom rajtad. Mit fogsz
viselni az esküvőn, szépségem? – Señora Benitez kecses
ívet írt le széttárt tenyerével. – Milyen stílust szeretnél?
Nincs igazi nő stílus nélkül.
– Hát… nem nagyon szeretem a csipkét. És utálom a
masnikat.
– A masni a kislányoknak való, ebben tökéletesen
igazad van. Milyen fiatal, és máris van érzéke a stílushoz.
– Señora Benitez csettintett az ujjával, mire előlépett egyik
munkatársa, akit utasított, hogy keressen egy ruhát a la
jovencitánzk. – És egy pár cipőt. És harisnyát. És talán
harisnyatartót is.
 Karen csodálkozva nézett Gailre, miközben elindult az
eladó után.
Señora Benitez határozott mozdulattal beterelte Gailt
az öltözőfülkébe, és összehúzta a függönyt. A fakarikák
csörögve rázkódtak végig a rúdon. Visszaadta az
aranyruhát a matrónának, azután felállította Gailt az
emelvényre. Félrehajtott fejjel nézte; mutatóujjával az
arcát, tenyerével a könyökét támasztotta alá. Gail
elcsigázottan nézett fel a mennyezetre.
Azután Señora Benitez kikémlelt a függönyön, és
utasította alkalmazottját, hogy hozza el a kék Louis
Feraud estélyit az irodájából.
A ruhát kerekes állványon tolták be, s amint lehúzták
a védőhuzat cipzárját, a hölgyek mind köré sereglettek.
Señora Benitez leemelte a vállfát, rajta az ezüstösen kéklő
selyem- és organzazuhataggal, majd bevitte a fülkébe az
estélyit, és felsegítette Gailre.
Gail elfordult, hogy megvizsgálja magát a tükörben. A
szín kiemelte a szemét, és ragyogóan fénylővé varázsolta a
haját. Az átlós hasítékok a csípő és mell vonala felett
húzódtak, és kiemelték, ami eddig elsikkadt. A dekoltázs
felfedte a vállakat, amit Señora Benitez különösen
előnyösnek talált.
– O, istenem.
– Mintha rád öntötték volna.
– Mennyi? – Gail hátat fordított a tükörnek.
Señora Benitez félrehajtotta a fejét, mintha meg sem
hallotta volna a kérdést.
– Mennyibe kerül? Biztosan rengeteg pénz. Nem
engedhetem meg magamnak.
 – De hát Mr. Quintana fogja kifizetni. Igen! Nem is
tudtad? Ma reggel felhívott. Azt mondta, válassz csak,
amit akarsz, és majd neki küldjem el a számlát.
– Ezt nem engedhetem meg.
– Dehogyisnem! – botránkozott meg Señora Benitez. –
Ha nem fogadod el, azt fogja hinni, hogy nem szereted!
– De mennyi…
A függöny éles zajjal szétnyílt.
– Miren, todas. Mindenki! – Señora Benitez kivezette
Gailt a szoba közepére.
Az asszonyok közelebb húzódtak.
– Egy deka zsír nincs rajta – csóválta a fejét Xiomara. –
Istenem, mennyire irigylem érte.
– Olyan vagy, mint egy filmsztár – lelkendezett Betty.
Digna Pedrosa csókot küldött neki a szófáról. Elena
felemelte a szoknyát, és engedte, hogy a finom anyag
kifolyjon az ujjai közül.
– Gyönyörű.
Gail lassan körbefordult a hármas tükör előtt, és
gyöngyöző nevetés tört fel belőle.
– Ez az, ugye? Úgy értem, tényleg ez az.
Lola Benitez elismerően bólintott.
– A vőlegényed imádni fog. Annyira büszke lesz rád!
Irene tartott valamit a kezében.
– Nézd csak, édesem. A nagymamád fülbevalója. Tedd
csak fel.
Gail engedelmeskedett, de a gyémántok nem
sziporkáztak olyan csodálatosan, mint az emlékeiben.
Kisebbnek tűntek, szinte szánalmasan hatottak az elegáns
estélyi mellett. Még a jegygyűrű kék-fehér köve is
elevenebben csillogott. Izgatottság futott végig rajta, amint
arra gondolt, hogy legközelebb talán az ékszerészhez megy,
és keres egy igazán megfelelő darabot. Megemlíti a dolgot
Anthonynak, ő pedig igent fog mondani. Hát persze, mi
cielo, amit csak akarsz.
Suhogást hallott, és az ajtó felé fordult. Beletelt egy
pillanatba, amíg tudatosult benne, hogy a lány, akit
belépni látott, valóban Karen. Lila selyem feszült a
csípőjén, majd hullt lágy redőkben a térdére. Lábfeje
parányinak tűnt az elegáns, vékony pántos szandálban, és
a lábán a ruhával megegyező árnyalatú selyemharisnya
fénylett. Valaki kontyba fogta össze a haját, így csak
néhány fürt keretezte az arcát. Az ajka rózsaszínűen
fénylett.
Egymásra meredtek.
Amikor a többiek köré sereglettek, Karen már nem
tudta megállni mosoly nélkül. Egy ideig elviselte a
becézgetésüket, azután odalépett Gail mellé, a tükrök
közé. Felemelte az állát, és lesütött szemmel
tanulmányozta magát.
– Ez nem rossz – mondta. – Megkaphatom?

Ebéd után Gail a konyhaasztalnál ült, és hallgatta, amint

Xiomara és Betty spanyolul a legapróbb részletekig leírja
Graciela néninek a ruhákat, amelyeket Gail és Karen
választott magának. Férjeik a meccset nézték a tévében,
Karen pedig eltűnt az emeleten Elena lányával. Digna
lepihent. Gail nyomát vesztette mindenki másnak,
leszámítva Anthonyt, aki egy órája arcon csókolta, és
közölte, hogy ő és a nagyapja ügyvédje egy időre
visszavonulnak a dolgozószobába. Maga Ernesto Pedrosa a
konyhában maradt. Betty a tolószéke mellé parkolta le a
babakocsit, így az öreg mindenféle grimaszokat vághatott a
csecsemőnek, aki ezt fogatlan vigyorokkal vagy hatalmasra
kerekedett szemmel hálálta meg.
Gail az asztalra könyökölt, és lopva vetett egy pillantást
a tűzhely digitális órájára: 2.10. Még öt percet ad
Anthonynak, azután megnézi, hogy készen áll-e az
indulásra. Fermina, a házvezetőnő az utolsó tányért is
visszatette a vitrines konyhai szekrényekbe. Gailnek erről
eszébe jutott a saját konyhája, a két napja mosogatásra
váró edények, és enyhe bűntudatot érzett.
Pedrosa az ujjaival szélesre nyitotta a szemét, mire a
csecsemő alsó ajka megremegett. Az öregember elnevette
magát, és gyengéden megpaskolta a baba fejét hatalmas,
májfoltos kezével.
– No llores, machito – csitítgatta.
Bernardo lépett be, hogy kivegyen néhány sört a
hűtőből. Xiomara méltatlankodást színlelt.
– Mi ez? Qué haces?
– Higgadj le, asszony! Nem mind nekem lesz. –
Bernardo negyvenéves volt, nem kevés túlsúllyal.
Gail játékosan megfenyegette őket az ujjával.
– Csak semmi perpatvar.
– Hol van ez a perpatvartól! – nevetett fel Xiomara. –
Amikor először veszekedtünk… emlékszel rá, Nardo?
Mielőtt még összeházasodtunk, az egyik barátunknál
vacsoráztunk, és ő azt akarta, hogy szedjek neki az
ételből, de én nem szedtem. Azt mondtam, úgy nézek én
ki, mint egy cseléd? Erre otthagyott! Én meg azt mondtam,
oké, menj csak. – Vigyorogva fordult Gail felé. – Akkor is
elvett feleségül.
Ernesto Pedrosa megszorította Gail karját.
– Nagyon haszontalan emberek voltunk Kubában.
Emlékszem, az apám, a bácsikám meg én korán keltünk,
hogy elmenjünk horgászni, mielőtt még az asszonyok
felébrednének. Főztünk néhány tojást reggelire, és a
bácsikámnak meg kellett kérdeznie az apámat, hogyan
szedje ki a tojást a… cáscara… hogy is mondják?
– A héjából – segítette ki Betty.
Pedrosa nevetve, kipirult arccal játszotta el, ahogyan a
bácsikája megvizsgálta, megrázogatta, és tehetetlenül
forgatta az ujjai között a tojást.
– Nem tudta, mihez kezdjen vele.
Gail is mosolygott. Úgy mesélték neki ezeket a
történeteket, magyarázták el a kulturális különbségeket,
mintha most jött volna Nebraskából, de ő egyáltalán nem
bánta. Örült, hogy része lehet a családnak. Amikor pedig a
társalgás újabb mederbe terelődött – ki mit fog csinálni
július 4-én –, Gail kimentette magát, és elindult
megkeresni Anthonyt.
Ahogy követte a hosszú folyosót, a sok hang és a
nevetés fokozatosan elhalt. Cipősarka élesen kopogott a
kőlapokon. Lelassított, amint elért a képekhez, a kortárs
spanyol festők munkáihoz. Eltűnődött azon, milyen lenne
itt élni, és partikat adni. Kinyújtotta a karját, és
elképzelte, hogyan fogadja a vendégeket. Evelyn! Wally!
Annyira örülök, hogy eljöttetek. A festményeket
megvilágították, de a ház még fényes nappal, délidőben is
ódon várkastélyra emlékeztette – szinte magába szívta a
fényt. Kevesebb függöny kellett volna, kibontani egy-két
válaszfalat, esetleg felülvilágítót nyitni a lépcsőházban.
Az étkezőben csillárfény szikrázott a fényes
fafelületeken. A jókora kettős ajtószárnyon át belépett a
nappaliba, és megállt, mintha elismerő tekintetek
fordulnának felé. Jó estét mindenkinek! Bienvenidos.
Elmosolyodott, és odatartotta az arcát a képzeletbeli
csókoknak.
Aranyóra ketyegett a kandallópárkányon, az
unokákról, unokatestvérekről és távoli rokonokról készült
tucatnyi bekeretezett fénykép között. A kandallótól balra
ajtó nyílt egy kis társalgóba. Elfordította a rézgombot, és
belépett, majd félrevonta a bojtos függönyt. A napfény
bőrbevonatú dohányzóasztalra hullt, és megcsillant egy
apró kristálymadáron. Gail óvatosan felemelte. A ház
minden sarkában ráakadhat ilyen kis kincsekre. Egyik se
poros, ahogy nincsenek ujjlenyomatok a kapcsolók körül,
se döglött bogarak a bútorok alatt. Egy ilyen ház
megköveteli a házvezetőnőt, a szakácsot, a kertészt…
A hirtelen megérzésre, hogy valaki figyeli, az ajtó felé
fordult. Önkéntelenül is megriadt, a kristálymadár pedig
kicsúszott a kezéből, és a keleti szőnyegre hullt. Egy
pillanattal később felismerte a szürke öltönyt és a vaskos
szemüveget. Hector Mesa. Felötlött benne, hogy a férfi
talán csak arra várt, mikor csúsztatja a zsebébe az értékes
kristályt. Most is mozdulatlanul figyelte, ahogyan lehajolt
érte, hogy sértetlenül visszategye a helyére.
– Anthonyt keresem – törte meg Gail az esetlen
csendet, majd ugyanabban a pillanatban már meg is
bánta ezt.
– A dolgozószobában van. – Mesa könnyed mozdulattal
összefonta maga előtt az ujjait. – Azt mondta, Karennek
nemsokára az apja házában kell lennie, ezért megkért,
hogy vigyem el. Ön is eljöhet, ha gondolja. Utána
visszahozom ide.
–A világért se okoznék kényelmetlenséget.
Kölcsönveszem Anthony autóját, és magam viszem el
Karent.
 Mesa habozni látszott.
– Aggódik az önök biztonsága miatt.
Gail rádöbbent, hogy Anthony mindent elmondott
Mesának. Azon kapta magát, hogy tekintetével végigfutja a
férfi öltönyét, s bár nem látott árulkodó dudort, biztosan
tudta, hogy valahol ott lapul az a .22-es Beretta. Karent
valamiért nem taszította a férfi, sőt a maga módján még
mulatságosnak is találta, Gail azonban cseppet sem
kedvelte. Mindketten ebben a félreeső helyiségben kötöttek
ki, ami arról árulkodott, hogy a férfi idáig követte, és
figyelte, ahogy lassan végigsétált a házon. S közben jelét
sem adta az ottlétének.
– Ez nagyon kedves Anthonytól, de biztos vagyok
benne, hogy minden rendben lesz. Beszélek vele. Elment
már az ügyvéd?
– Igen, de Anthonyt nagyon lefoglalja a papírmunka –
felelte Mesa.
– Akkor nem felejtek el kopogni.
Hector Mesa alig észlelhető biccentéssel utat engedett
neki. Ritkás ősz haját hátrafelé fésülte a koponyáján, és a
kihullott szálak fehér gyűrűkké kunkorodtak a szürke
öltöny vállán. A férfi határozott mozdulattal becsukta az
ajtót.
Gail visszanézett rá.
– Mondja csak, Hector, mi a véleménye arról, hogy
Anthony egy amerikait vesz feleségül?
– Nincs véleményem, Señora. – Valóban nem adta jelét
semmilyen reakciónak. Szemüvege leplezte a tekintetét.
Mesa néhány lépésnyi távolságból követte, amint újra
átvágott a nappalin.
Gail a válla felett tovább beszélt hozzá.
 – Szerintem meg van, de persze jogában áll, hogy ne
ossza meg velem.
– Nem a származás a fontos – mondta halkan a férfi. –
Az előző felesége kubai volt. Nagyon gyönyörű, de mohó és
becsvágyó. Azért ment hozzá, hogy mindent megkapjon
tőle, és amikor Anthony rájött erre, elvált.
Gail minden erejével próbált uralkodni magán, amint
megtorpant és visszafordult. Mesa nem lépett közelebb.
– Üzletet ajánlok. Maga nem kedvel engem, és én se
magát. Úgyhogy lehetőleg kerüljük el egymást, rendben?
A férfi válla mintha megmerevedett volna. Azután a
szája sarkában gúnyos kis félmosoly jelent meg.
– Con su permiso… – Megfordult, és eltűnt a folyosó
homályában.
Gail megbizonyosodott róla, hogy magára hagyta.

Ernesto Pedrosa irodája nem foglalt el nagy területet,

viszont öreg bőrbútoraival, rézlámpáival és sötét
falburkolatával markánsan férfias benyomást tett. Egy
üvegvitrinben José Martí versesköteteinek ritka kiadásai
sorakoztak. Az íróasztal délnyugatnak fordult, Havanna
felé, mögötte a falon fakó és szakadozott kubai zászló
függött. Anthony az asztalon könyökölt, és körmölt
valamit. Az asztali lámpa fénye megcsillant hullámos
barna haján és smaragdgyűrűjének nehéz aranyán. A
hamutartó felől szivarfüst gomolygott.
Gail némán besurrant a szobába, és a férfi annyira a
munkájára összpontosított, hogy nem is vette észre, csak
amikor már mellette állt. Hátrahajolt, hogy felnézzen a
látogatóra, Gail pedig váratlanul belehuppant az ölébe. A
jókora karosszék megnyikordult a súlyuk alatt.
– Ay, cuidado – nevetett fel Anthony, és magához ölelte.
 – Dohányoztál. Szégyelld magad! Az ott kubai szivar?
– Nehogy eláruld az öregnek! – A férfi elfordult a
széken, hogy elérje a hamutartót, azután utoljára még
beleszívott a szivarba, mielőtt kioltotta a parázsló csonkot.
Oldalt fújta ki a füstöt, majd mosolyogva nézett Gailre. –
Lám, lám, mi hullt az ölembe.
Gail átvetette lábát a szék vaskos karfáján.
– Végzel lassan?
– Még legalább egy óráig eltart. Hector megtalált?
– Igen, megtalált, és nem, nem akarom, hogy ő vigye el
Karent az apjához. Hadd vigyem el a kocsidat.
– Ha tudsz várni, én is elvihetlek.
– Semmi sem fog történni velünk. A kocsidnak
sötétített, golyóálló üvegei vannak, az isten szerelmére.
– Nem éreznéd magad nagyobb biztonságban
Hectorral?
– Őszintén? Nem.
Anthony elvigyorodott.
– Gondolj rá úgy, mint egy házőrzőre. Téged sosem fog
megharapni.
– Nem tartozom a családhoz, legalábbis még nem. –
Gail felsóhajtott. – És Hector azt hiszi, hogy a pénzedre
hajtok.
Ezzel kicsalt egy nevetést a férfiból.
– Nem, ezt senki se hiszi. Veszekednem kell, hogy egy
centet is elfogadj.
Gail eljátszadozott a férfi gallérjával. A burgundivörös
ing híven visszaadta Anthony bőrének melegségét.
– Mi az ördög történt Hectorral? Azt mondtad,
kölyökkorában cipőt pucolt, és a nagyapád hozta a
családjával együtt Miamiba. Ez még nem elég ahhoz, hogy
valakiből véreb legyen.
 – Hectornak elég volt. A szülei még Kubában
meghaltak, egy nagynénje nevelte, aki szajha volt. Rajtunk
kívül nem maradt senkije. Megesküdött a nagyapámnak,
hogy cserébe szolgálni fogja. – Anthony lehalkította a
hangját. – Van egy történet, amit senkinek sem szabad
elmondanod. Te is tudod, hogy Tomás bácsikám Playa
Girónnál halt meg. Fogságba esett, és a rangjának
köszönhetően kihallgatták, de ő csak annyit mondott,
hogy Viva Cuba libre, abajo Fidel! Erre az egyik katona
kivágta a nyelvét, majd a foglyok szeme láttára agyonverte.
A többieket végül kiengedték, és amikor a nagyapám
megtudta, mi történt, ugyanazt a sorsot szánta annak is,
aki megölte az egyetlen fiát. Húsz évvel később ugyanez a
katona átjött egy kompon Miamiba. Néhány héttel
később… Hector egy kis dobozt tett le a nagyapám elé.
Borzongás futott végig Gail gerincén.
– Kedves meglepetésnek szánta? Vagy a nagyapád bízta
meg?
Anthony megrázta a fejét.
– Nem tudom, de talán nem is számít. Régen történt.
– Te is megtetted volna érte?
– Nem. Ugyan már, minek képzelsz engem?
Gail átvetette lábát a szék karfáján, és átült a férfi
combjára. Az íróasztalt iratok, dokumentumok kötegei
borították el.
– Min dolgozol?
– Ajánlatot teszünk egy Fort Lauderdale-i ingatlanra.
Átnézem a szerződéseket.
– Teszünk? Úgy érted, te és… még ki?
– Nem én. A nagyapám. Az ő befektetőcége. – Anthony
Gail vállára fektette az állát. – Igen, Gail. Egy ideig segíteni
fogok neki. Kezd visszatérni az egészsége. Még sokáig
köztünk lehet, de… nem is tudom, már nem ugyanolyan.
Elveszítette az érdeklődését.
– Most, hogy befogott téged, miért érdekelné az üzlet?
Beteszel egy vendégágyat az irodájába, vagy a régi
szobádban fogsz aludni?
– Gail – csóválta a fejét Anthony. – Hogy mondhatnék
neki nemet?
– Csak vigyázz, Anthony! Ha sokáig itt ragadsz, búcsút
mondhatsz a jogászi karrierednek. – A férfi szemébe
nézett.
– Vajon a család többi része is ebben a székben akar
látni, Anthony? Ellenkező értelmű jelzéseket kapok, főként
Elenától.
– Van aki igen, van aki nem. – Anthony halkan
nevetett. –Tudják, hogy Ernesto a kegyeibe fogadott,
legalábbis egyelőre. Tudni akarják, melyik oldalon állok, és
én nem sietek felvilágosítani őket. Xiomara és Bernardo
külön cégekre akarja felosztani a családi vállalkozást.
Elena és Jose kitart amellett, hogy egyetlen családtag
vigyen tovább mindent. Humberto, Alex, Graciela…
mindenkinek megvan a saját véleménye. Csak éppen
egyikük sem beszél róla nyíltan.
– És te kinek az oldalán állsz? – tette fel a kérdést Gail.
– De őszintén, Anthony. Mit akarsz te?
A férfi hosszú ideig némán meredt rá, talán azt
latolgatta, hogyan reagálna a válaszára.
Gail nem engedett.
– Mondd meg! Azt akarom, hogy boldog légy. Nem egy
újabb Ernesto Pedrosa, aki úgy intézi a dolgokat, ahogyan
azokat intézni szokták. Mert ha őszintén úgy érzed, hogy
neked itt a helyed…
– Akkor támogatni fogsz?
 Gail szíve kalapálni kezdett.
– Mindebben?
– N e m feltétlenül, de… nem is tudom. Egy nap. Talán.
Gail lassan bólintott.
– Amíg csak önmagad maradsz.
Anthony lassan kifújta eddig visszatartott lélegzetet, és
hátradőlt, hogy a tekintetét a mennyezetre emelje.
– Természetesen megfordult bennem ez is. De ha
átveszem az üzletet, az én feltételeim szerint teszem, nem
ahogy ők akarják. A nagyapám túl sokáig ragaszkodott a
hagyományokhoz. Túlságosan kubai, ha szabad így
mondanom. Nem része a nagyobb közösségnek. De vajon
miért hallgatnának rám? Kívülálló vagyok. Ők évek óta
dolgoznak a nagyapámnak, én meg felbukkanok a
legutolsó pillanatban, hogy mindent elvegyek tőlük. Nem
érdekel, hogy szeretnek-e vagy sem, de tisztelniük kell, és
el kell fogadniuk, hogy nem leszek egyikük bábja sem.
Ahogyan te neveztél ott a kórházban.
– Rosszul-tettem.
– Nem vagyok senki bábja. Sem a nagyapámé, sem a
családé, sem egy bizottságé vagy a bankoké. –
Végigfuttatta a tekintetét a régi könyveken, a falra
akasztott elsárgult fényképeken, Havanna térképén, a
száműzetés évtizedes relikviáin. – Túlságosan sokat
örököltem az apámtól. Ezt hajlamosak elfelejteni.
– Luis, a forradalom hőse.
A férfi elmosolyodott, aztán éppoly gyorsan összevonta
a szemöldökét. A máskor alig érzékelhető spanyol
akcentus szinte komikussá erősödött.
– Luis Quintana Rodriguez, gyermeke egy santeria
papnőnek, aki véráldozatokat mutatott be Changónak és
Elegguának. – Anthony lassú, szövevényes ütemet dobolt
Gail hátán. – Éjszakánként dobok és kántálás hangjaira
ébredtem. – Suttogássá szelídült a hangja. – A nagyanyám,
Fulgencia csupasz kézzel tekerte ki a csirkék nyakát, és
kiitta a vérüket.
Gail elfintorodott.
– Azelőtt ilyen buta mesékkel ijesztgettem az
unokatestvéreimet.
– Borzalmas gyerek lehettél.
– Mondjuk úgy, hogy nem jöttünk ki egymással.
– Elena azt mondja, hogy közel álltatok egymáshoz.
– Azt mondja? – Anthony elnevette magát. – Nem,
amikor a nagyapám áthozott Kubából. Engem, a
legidősebb fiúunokát. S talán halott Tomás nagybátyám
utódját, ki tudhatja? Minden rokonom gyűlölt. Még
Nenának is megvoltak a maga kétségei.
– Digna biztosan nem gyűlölt. Sosem tételezném fel
róla.
– Nem? Szégyenfolt voltam a család tisztességén. Hús-
vér emlékeztető mindarra, amit a legkisebb lánya művelt:
nem csupán teherbe esett tizenhat éves korára, de ami
még szörnyűbb, világra hozta egy közönséges nádvágó
törvénytelen gyerekét. A család hat nemzedékre, egészen
Spanyolországig vezette vissza a gyökereit, és soha senki
nem szennyezte be a vérét, amíg nem jött az apám. Nena
agyba-főbe verte anyámat, amikor megtudta, hogy terhes.
Még sosem beszéltem erről. Te azt hiszed, Nena igazi
kifinomult úri hölgy? Amikor idehoztak Miamiba, nem
viselkedtem, haza akartam menni, vissza Kubába, és
gyűlöltem itt mindent. Ő pedig üvöltözött velem, hogy az
apád kommunista, de te még nála is rosszabb vagy. Az
unokatestvéreim gúnyneveket találtak ki. Hé, negritol Ki az
apád? A bőröm épp annyira fehér volt, mint az övék, de ha
megütöttem őket, azonnal szaladtak a nagyapámhoz, aki
nadrágszíjjal jött nekem. A legmókásabb, hogy a nővérem,
Alicia ereiben ugyanaz a vér folyt, mint az enyémben,
mégsem kapott soha. Tudod, miért? Mert neki kék szeme
volt, mint minden Pedrosának…
Gail döbbenten meredt rá.
– Még mindig neheztelsz rájuk, igaz? Közel harminc év
telt el, de te még mindig dühös vagy.
– A legkevésbé sem.
– Legszívesebben bosszút állnál mindnyájukon. Igen.
Átvennéd Ernesto Pedrosa örökségét, te, Luis Quintana
Rodriguez fia, egy szőke amerikai ügyvédnő férje, beülnél
ebbe a székbe, hogy a család egyik felét kirúgd az
alkalmatlansága miatt, a másikat meg halálra dolgoztasd,
hadd szenvedjenek ők is, ahogy te szenvedtél. Azért ez
ijesztő.
A férfi mosolyogva nézett le az iratokra, szórakozott
mozdulattal gyűrögette a lapokat.
– Talán nem éri meg. Nem tudom.
Gail áthelyezte a súlyát, hogy átkarolhassa a férfi
nyakát.
– Szeretlek.
A férfi felnézett rá.
– Y y o te quiero más. Bármit megtennék érted, Gail.
Sokszor nem tudom, hová is tartozom, de te itt vagy
nekem.
– Igen, itt vagyok. – Elmosolyodott, és megcsókolta,
előbb a szája két sarkát, azután a közepét, ahol forrónak
és nedvesnek érezte az ajkat. – Meg akarok felelni neked.
Annyira akarom, hogy boldog légy.
– Boldogok leszünk együtt – suttogta a férfi. – Majd
meglátod.
 – Nem szeretném, ha megvennéd nekem azt a
fülbevalót, Anthony. – Amikor a férfi tiltakozni kezdett,
kapkodva folytatta. – A ruha még csak rendben van, de a
fülbevaló… Nem hinném, hogy…
– Ne is folytasd! – A férfi megcsókolta a fülcimpáját. –
Szeretem az akvamarint. Tökéletesen illik a szemedhez.
Megveszem neked, ha jó kislány leszel…
– Á, tehát erről van szó? – Fel akart állni, de a férfi még
szorosabban ölelte. Visszarántotta a könyökét.
– Jaj, a fejem!
– Megérdemelted. – Gail nevetve érintette a homlokát a
férfiéhoz. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok a házzal
kapcsolatban. Ha át akarod építtetni, felőlem megteheted,
de csak az esküvő után. Úszómedencénk is lehet, bár nem
árt, ha tudod, hogy hónapokra sártengerré változtatják a
kertünket.
– Istennek hála! Végre megjött az eszed.
Gail karjával átfonta a férfi nyakát.
– Kényeztess el! Ne fogd vissza magad.
– Megengeded? – Anthony az ajka közé suttogott. –
Előbb mutasd meg, mennyire vagy jó kislány. – Gail
szétnyitotta az ajkát, és átadta magát a csóknak, amely
hosszú volt, lassú és mély, dohányfüst ízét hordozta, s
még mélyebben az erős kávé aromáját, a bourbont, és
magát Anthonyt. A férfi fészkelődni kezdett, és Gail
megérezte merevségét a combján. Anthony keze
végigsiklott a hátán, le a csípőjére. A nyelve még
mélyebbre tolakodott. Gail hallotta saját, mélyről feltörő
nyögését. Azután kezdett ráeszmélni, hol is vannak.
– Anthony – tolta el magát. – Nyitva az ajtó.
A férfi zajosan kifújta a levegőt, majd kényszeredetten
felnevetett.
 – Jobb is lesz, ha felkelsz. Be kell fejeznem a munkát.
– Most azonnal?
– Attól tartok, igen. Holnap elő kell készülnöm néhány
ügyre, hétfőn pedig lesz egy meghallgatásom. Nagyon le
vagyok maradva. És ez a dolog Karennel…
– Nekem ne mondd, én is alig csináltam valamit a
hétvégén. ~ Visszafordult felé. – Beszéltél Harry Laskóval?
– Micsoda?
– Anthony, azt mondtad, pénteken beszélsz vele.
Wendell Sweet nem adta le a dokumentumokat. Nem
hinném, hogy hétfőre megkapom őket, és akkor tényleg
beszélnem kell Harryvel. Már csak három hetem maradt
arra, hogy lenyomozzam Wendell pénzét.
– Ó, igen. Oké. Jövő héten felhívom.
– Hétfőn – erősködött Gail. – És ezúttal ne felejtsd el!
Anthony nem vesztette el a türelmét.
– Nézd, Gail. Még ha meg is találod Wendell pénzét, az
ügyfeleden az sem segít. A banknak talán van egy
számlája az ő neve alatt, de nem fogják megnyitni neked,
még bírói végzésre se. A mi bíróságaink fennhatósága nem
terjed ki a…
– Anthony, édesem. Tudom, hogy működnek a dolgok.
Nem is akarok mást, csak bizonyítékot. Ehhez semmit sem
kell elvennem. Harry azt mondta, Wendell Sweet egymilliót
keresett az Eagle Beach-i kaszinóval. Van erre valamilyen
bizonyítéka? Hol a szerződés? Ha be tudom bizonyítani a
bírónak, hogy Wendell hazudott, hogy megvan a pénze, és
elrejtette valami offshore bankban, akkor minden mást
Jamie-nek fog ítélni. Szüksége van rá, Anthony. Joga van
rá.
– Rendben. Beszélek Harryvel, és kiderítem, amit lehet.
De figyelmeztetlek, bonboncita, ne próbáld a saját kezedbe
venni az irányítást. – Amikor Gail a homlokát ráncolta, a
férfi felhúzta a szemöldökét. – Mi az? Mi rosszat
mondtam?
– Ne hívj bonboncitának, amikor jogi kérdésekről
tárgyalunk.
– Por Diós. Értem, Connor kisasszony, és sajnálom.
– Komolyan beszélek.
– Ilyen helyzetben sajnos nem tudom önt komolyan
venni, Connor kisasszony. – Egyik karjával átkarolta a
derekát, miközben elkezdte felhúzni a szoknyáját.
– Hagyd abba, Anthony!
– Connor kisasszony, egy kis méltóságot!
– Azt mondtam, elég! – Gail félreütötte a férfi kezét, és
kiszabadította magát az öleléséből, hogy felálljon.
A férfi néhány pillanatig meglepetten és értetlenül
nézett fel rá, azután körülnézett, mintha választ várna
valakitől. Végül halványan elmosolyodott.
– Ezt most miért tetted?
Gail megigazította a haját.
– Nem szeretem. Legalábbis nem ilyenkor.
– Ay, mi madre, me vuelve loco. Hadd fejezzem ezt be,
azután mehetünk.
Gail kisimította a szoknyája ráncait és a blúzát.
– El kell vinnem Karent az apjához. Nincs mire várnom.
– Engedd, hogy Hector vigye el.
– Nem akarom, hogy ő vigye Karent. Különben is, Dave
beszélni akar velem.
– Mégis miről?
– A képről, hogy mit tegyünk. És mennyit mondjunk el
Karennek.
Anthony hátradőlt a székében. Az arca kipirult, a
szeme sötéten fénylett.
 – Ha ennyire fontos neki ez a kép, ő is eljöhetne
hozzánk.
– Nem, ha te is ott vagy. Kellemetlenül érzi magát a
társaságodban.
A karosszék hintázni kezdett.
– Kellemetlenül? Érdekes szó. Az övé? Vagy a tiéd?
– Ne kezdd megint!
– Nem akar szemtől szembe találkozni velem?
– Éppúgy, ahogyan te se vele. Szeretném kölcsönkérni
az autódat. Nem baj?
Anthony néhány pillanatra mozdulatlanná dermedt,
azután felállt, és benyúlt a nadrágzsebébe.
– Nem szeretem, hogy odajársz.
– Tudom.
– Akkor miért teszed?
Gail kinyújtotta a kezét.
– A kulcsot.
A férfi az asztalra dobta a kulcsát.
– Nem tudtad volna ideadni? Hozzám kellett vágnod?
– Nem vágtam hozzád.
Gail továbbra is felé nyújtotta a kezét.
– Add oda azt az istenverte kulcsot, vagy hívok egy
taxit. A férfi beakasztotta a kisujját a kulcskarikába. Az
aranyozott Cadillac indítókulcs lassan elfordult. Gail
utánakapott. A férfi elhúzta előle, mielőtt beleejtette a
tenyerébe.
– Szeretném, ha egy órán belül megfordulnál.
Gail teljes erőből bevágta maga mögött az ajtót.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Dave háza egyike volt a tucatnyi U alakú épülettömbnek,

középen parkolóval, hátul zárt udvarral. A drótkerítés és a
távműködtetésű kapu csak viszonylagos biztonságos
nyújthatott az itt lakóknak a nagyvárosi bűnözés ellen,
amely szüntelenül ott ólálkodott Coconut Grove körül.
Karen az apjánál akarta tölteni az éjszakát, majd
másnap reggel egy teniszkupára készültek, ezért magával
hozta az edzőtáskáját és az ütőjét is.
A Pedrosa-háztól ide vezető rövid autóút is elég volt
ahhoz, hogy Lola Beniteznél készített elegáns kontyát újra
felváltsa a szokásos copf.
Gail megnyomta a csengőt. Sosem lépte át Dave
lakásának küszöbét. Az ajtóra, a padlóburkolatra és a két
biciklire is csak a folyosó végéből vetett egy pillantást,
amikor hozta vagy vitte Karent.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Dave széttárta a karját.
– Hé, hercegnőőő! – Megcsókolta Karent, azután oldalra
lépett, hogy beengedje. – Az egyik lány az étteremből majd
vigyáz rá – fordult vissza Gailhez.
A lányt, Vickit, a sötét hajú pincérnőt Gail néhányszor
már látta az Old Island Club bárpultja mögött – ott trópusi
mintás blúzban, itt rövid felsőben és rövidnadrágban
pompázott, az arcán most is ugyanazzal a gyanakvó
pillantással. Vicki felkapta a kocsikulcsot meg egy harsány
színű táskát a konyhai pultról, és lecsusszant a magas
bárszékről.
 Dave közölte Karennel, hogy beszélnie kell Gaillel.
Később majd lemennek együtt a kikötőbe, de addig is jó
mulatság lenne, ha megnézne egy videót Vicki lakásán.
Karen érdeklődésének hiánya arról árulkodott, hogy már
korábban is járt ott.
– Szia, anya! – Karen feltartott karral várta az ölelést.
– Holnap találkozunk, édesem. Érezd jól magad! – Gail
figyelte, ahogy elmennek: a lánya és egy idegen nő,
napbarnított, izmos combokkal. Az ajtó becsukódott
mögöttük.
Dave visszatért.
– Vicki és én nem járunk egymással – szögezte le.
– Nem kérdeztem.
– De megfordult a fejedben.
Gail felhúzta a vállát.
– Oké, megfordult a fejemben.
– És most már tudod. Kérsz valamit inni? Szódavizet?
Netán sört?
– Csak vizet. És egy fájdalomcsillapítót, ha van itthon.
– Persze. – Dave intett neki, hogy üljön le. – Bocs a
rendetlenségért. Bolondokháza van a klubban.
Köszöntelek szerény otthonomban.
– Szép.
– Igyekszem.
Miután letette a táskáját a konyhai pultra, Gail
elmerészkedett a nappaliig. Elhaladt a járólapokkal
burkolt étkező mellett, majd elérte a bérházakban
elmaradhatatlan kávébarna szőnyegpadlót. A
kávézóasztalon sportmagazinok és napilapok hevertek. A
barna bőrdívány a házimozi felé fordult: hatalmas
képernyő, sötét füstüveg ajtók, amelyek mögött
narancssárgán pislákoltak a hifitorony fényei.
 Lépcsők vezettek fel a második szintre.
Mit csinálhat itt Dave? Milyen élete lehet egy
egyedülálló, harminchat éves embernek? Gail rádöbbent,
hogy pontosan tudja.
Átsétált a hátsó kijárathoz, ahol meglátta a grillsütőt.
Épp, ahogy gondolta. Dave áthívhatja a haverjait, hogy
megnézzenek egy-egy meccset; esetleg feldob néhány
bordát a faszénre, de előtte persze sörben pácolja, hogy
porhanyós legyen. Tudta, mit találna a hűtőben, vagy hogy
mi várna rá a szemetesben – összehajtott pizzás doboz
pepperoni és gomba maradványaival.
Odafent két hálószoba. Gail nem tudta, milyen lehet
Karené, Dave-ével kapcsolatban azonban nem táplált
kétségeket. Ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy bevesse
az ágyat, leginkább csak ráborítja az ágytakarót a gyűrött
lepedőkre. Lehet néhány óvszer az éjjeliszekrényben, de
semmi játékszer vagy felnőttvideó. Két jó öltönye műanyag
zsákokban lóg a gardróbban, a nadrágok és az ingek még
abban a csomagolásban, ahogyan a száraztisztítóból
visszajöttek. Tucatnyi pólója van, emlékek az általa látott
szigetekről. Ismeri a cipői formáját, ahogyan hosszú
nagylábujjától kidudorodik a bőr. A szekrényben dohos,
fojtott a levegő a használt ruhadaraboktól, amelyek még
nem koszolódtak be annyira, hogy mosást igényelnének.
Gail sokáig panaszkodott miattuk, azután feladta – saját
szekrényt nyitott, saját öltözőasztalt, saját oldalt a
fürdőszobai tükörnél.
Dave híradó közben szerette használni a fogselymet
erős, szögletes fogain, majd miután lekapcsolta a tévét, a
fogselymet kis spirálban az éjjeliszekrényre ejtette, hogy
majd másnap kiviszi – ha el nem felejti. Ezután
lekapcsolta a lámpáját. Amíg együtt éltek, Gail lámpája
tovább maradt égve, és a férfi rendszerint már aludt,
amikor ő félretette az utolsó aktát is. Megtanulta, hogy ne
figyeljen oda a fogselyemre, Dave pedig megtanult
villanyfénynél aludni. Ha mégsem aludt el, felé fordult, és
egyik kezével végigsimított a csípőjén. Fáradt vagy? A
házasságuk vége felé már olyan sokszor felelt igennel,
hogy Dave felhagyott a kérdezősködéssel. Ám azelőtt,
amikor a dolgok még úgy-ahogy jól mentek, a
szeretkezéseik megnyugtató és kiszámítható módon
zajlottak. Amikor megpróbált változtatni valamin,
mindannyiszor értetlen zavarba ütközött.
Vajon megcsalta őt a férfi tizenkét évig tartó
házasságuk során? Úgy gondolta, hogy nem, de ha mégis,
csak rövid és rendszertelen viszonyokat folytathatott. Dave
sokkal inkább szerette magát a házat. A garázsban
hatalmas, tűzvörös szerszámos szekrényt tartott. A polcok
megereszkedtek a csináld magad kézikönyvek, kerti
locsolók, virágápolók súlya alatt. A pázsitban egyetlen szál
gyom se húzhatta sokáig. Saját maga építette ki az
öntözőrendszert, azután megállt a kert közepén, és szólt
Gailnek, hogy lökje fel a kapcsolót. Ott várt, csípőre tett
kézzel, szétvetett lábbal, napbarnított vállakkal, földtől
mocskos lábbal. A szivattyú halk zümmögéssel életre kelt,
átpréselte a vizet a csöveken, az illesztéseken, a
szórófejeken. Azután a víz sziszegve előtört, a kert
alakjának megfelelő körökben és félkörökben, hogy
szivárványíveket rajzoljon a gyep és a takaros
virágágyások fölé. Dave öles léptekkel körbejárt a kertben
a csavarhúzójával és a fogójával, itt-ott állított a fejeken, s
közben bőrig ázott, mégis pompásan érezte magát.
Meglepte őt, amikor közölte vele, hogy véget akar vetni
a házasságuknak. Az már kevésbé, hogy elhajózott a
Karib-tengerre, hiszen Dave természeténél fogva mindig is
álmodozó volt. Gail szilárdabban állt a valóság talaján.
Jobban tudta, mennyibe kerülnek a dolgok, mennyi
veszteséget termelnek Dave vállalkozásai, s mit kellene
tenni, hogy ez megváltozzon. Öt üzlet tizenkét év alatt,
majd az utolsó fiaskó: a kikötő. Dave minden álma.
Azután a Karib-tenger, távol mindentől. Most mégis
visszatért. Azt állította, megváltozott, de Gail nem tudott
hinni ebben. S ha azt mondta, hogy nem jár Vickivel, a
pincérnővel, akkor úgy értette, hogy jelenleg nem jár, de
valószínűleg már járt, és még járhat is. Egy ilyen lány mi
másért vállalna gyermekmegőrzést egy ilyen tökéletes
vasárnap délután?
Dave előbukkant a konyhából egy pohár vízzel, a
jégkockák csilingelve ütődtek az üvegnek. Alátétet
helyezett a konyhaasztalra, a pohár alá, majd felé nyújtott
két tablettát.
– Ibuprofen. Üres gyomorra nem ajánlatos aszpirint
szedni. Nem tudtam biztosan, hogy ettél-e. Ennyire rossz?
– Micsoda?
– A fejfájás.
Gail egy kevés vízzel lenyelte a tablettákat.
– Rosszabb is volt már.
– Szarul nézel ki – jegyezte meg a férfi.
– Kösz szépen.
– Akarod, hogy megmasszírozzam a nyakad? – Azelőtt
mindig megtette, ha a feje annyira hasogatott, hogy még az
arccsontja is belesajdult. Tömpe ujjaival erőteljes és biztos
kézzel dolgozott, de Gail most nem akarta, hogy
hozzáérjen.
– Minden rendben – nevette el magát. – Hát… ez
érdekes egy hét volt.
 A férfi összevonta naptól kiszőkült szemöldökét, és
várta, hogy ezt bővebben is kifejtse. Gail arra gondolt,
hogy beszél neki Anthonyról. Azelőtt ő és Dave szinte
mindent megbeszéltek egymással, és mindig
meghallgatták a másikat. A férfi nem mindig adott olyan
választ, amilyenre szüksége lett volna, de meghallgatta.
Gail kimérten bólintott.
– Elhoztam a képet.
– Oké, lássuk.
A férfi követte az étkezőasztalhoz, ahol Gail kinyitotta a
táskáját, és előhúzta a kis barna borítékot. Becsúsztatta a
mutatóujját a hajtóka alá. Dave csípőre tette a kezét,
lassan kifújta a levegőt, és felkészült arra, amit Gail
telefonon keresztül már leírt neki. A boríték kinyílt. Dave
lassan előhúzta a fénymásolatot. Az álla előreugrott, és az
ajka eltorzult, mintha valami keserűbe harapott volna.
Nagyot nyelt.
Végül ledobta a lapot az asztalra, és Gail kivehette a
színeket az asztallap világos fáján. Kék égbolt, zöldellő
lombok. A gyermekek tarka ruhái. Karen piros sortja. És a
felé irányuló gigászi fekete pisztoly. A röppályát jelölő
szaggatott vonal, a lőporfüst és a koponyán áthatoló
lövedék.
Dave elfordult, és merev léptekkel a tolóajtóhoz indult.
Az orrán keresztül szívta be a levegőt, és Gail hurutos
szörcsögést hallott. A férfi közel állt a síráshoz.
– Bassza meg!
Gail belehajtogatta a lapot a borítékba. Dave mostanra
megnyugodott, felé fordult, és megköszörülte á torkát.
– Mit mond a rendőrség?
– Nincs semmi, amin elindulhatnának. Közönséges
boríték, és bárki készíthet ilyen fénymásolatot a megfelelő
helyen. Anya és én megfogtuk a lapot, így nehéz lenne
ujjlenyomatokat találni. Feltehetően nincs is mit keresni.
A fickó a festékesdobozon se hagyott ujjlenyomatot.
Valószínű, hogy a két eset összekapcsolódik. A
telefonhívásokhoz is. – Gail lesimította az asztalon a
borítékot. – Számíthatunk újabb fényképekre. Levelekre és
hívásokra. Bármire. Vannak zaklatási ügyek, amelyek
több hónapig tartanak. Vagy több évig.
– Jézusom!
– Azt mondják, az a jó, ha lesz folytatás. Talán
kideríthetjük, ki az. – Gail felkapta a borítékot. – Akarsz
egy másolatot?
– Nem. Vidd csak magaddal. Nem akarom, hogy itt
legyen. – Dave lassan kifújta a levegőt. – Biztonságban
van, Gail? Mit lehet tenni azért, hogy megóvjuk?
– Nem engedem el olyan sokszor. Soha nincs egymaga.
Most már Anthony is velünk él. Van pisztolya, működik a
riasztónk. Nem valószínű, hogy bárki megpróbálna
betörni. A rendőrség szerint a gyilkosoknak egyébként se
szokásuk, hogy előre értesítsék az áldozat hozzátartozóit.
Dave járkálni kezdett a nappaliban.
– Nyárra elküldhetnénk Karent a szüleimhez. Ehhez
mit szólsz?
– Nem örülne neki.
– Nem érdekel, hogy örülne-e neki.
– Azt akarom, hogy itt legyen, Dave. Nem akarom szem
elől téveszteni. Még attól is ideges lettem, hogy láttam
elmenni Vickivel.
– Nem lesz semmi gond. Vicki a szomszéd háztömbben
lakik.
Egy ideig arról beszélgettek, ki lehet a tettes. Egy
feldühödött ügyfél. Egy szomszéd. Esetleg olyasvalaki, akit
Dave is ismer. Vagy akit Anthony Quintana ismer, vetette
fel Dave. Vagy maga Anthony.
Gail tekintete elkomorult.
– Miért is ne? Megérkezik ez a fénykép, és mielőtt észbe
kapnál, már be is költözött.
– Azt mondod, hogy ő küldte? Ez érdekes. Ő is
ugyanezt gondolja rólad.
– Ha ezt gondolja, nincs ki a négy kereke. Komolyan.
Megvitatták, mennyit mondjanak el Karennek, ha az
eset újra megtörténne, de nem jutottak dűlőre. Talán nem
is fog újra megtörténni. Kivárják.
Gail megkérdezte, láthatja-e Karen szobáját.
– Csak szeretném tudni, milyen.
– Persze. – Dave felvezette a lépcsőkön.
A kis, napos szoba a férfi hálójával szemközt nyílt, és
külön fürdővel rendelkezett. A régi házban, a Clemantis
Streeten, fapadlók és stukkófalak között Karen persze a
modern dolgokat szerette – itt a baldachinos ágyat
fodrokkal. Az öltözőasztal mellett a Titanic posztere
függött, plüssállatok borították el az ágyat, az ablak előtt
pedig horgászzsinórra erősített kristályok szikráztak,
amelyek szivárványszínekkel töltötté be a szobát, ahogy
Gail megmozdította őket.
– Tényleg aranyos. – Elsimította a csipkés ágytakarót,
azután felvett egy plüss játék mackót. – A szomszéd fiú
megcsókolta. Mesélt neked róla? Az a fiú tizennégy éves.
Helyes kölyök, de Karen nem akarta, és nagyon dühös volt
rá.
– Tizennégy? Beszélnem kellene az apjával.
Gail mosolyogva rázta meg a fejét.
 – Láttam, hogy nézte őt Karen, de a fiú persze
figyelemre se méltatta. Karen szerint van egy tizenhárom
éves barátnője.
– Olyan gyorsan nőnek! – csóválta a fejét Dave.
Gail leült az ágy melletti kisszékbe, mintha ólomsúly
húzná lefelé, és lehunyta a szemét.
– Minden rendben?
– Mostanában nem alszom túl sokat. – A férfi melléje
állt, tenyerét a haján nyugtatta. – Nem tudom, mit tegyek,
Dave. Próbálom meggyőzni magam, hogy nincs mitől
félnem, de ez hazugság.
A férfi megszorította a vállát.
– Tudom. Engem is halálra rémít. Meg kell találnunk
ezt a rohadékot.
– Azt hiszem, inkább rám hajt, nem Karenre. Valaki azt
akarja, hogy szenvedjek. Nem tudom, ki az, vagy hogy
miért teszi. Sejtelmem sincs. Ha tudnám, mit követtem el,
jóvátenném. Kifizetném, ha pedig nem pénzt akar,
bocsánatkérő levelet írnék neki. A telefonban a legelső
alkalommal azt mondta: „Meghalsz, ribanc. Meg fogsz
dögleni.” Azóta ezen gondolkodom. Mit tehettem? –
Idegesen elnevette magát. – Bejártam a lelkem legsötétebb
bugyrait is. Miféle bűnt követhettem el, ha valaki ennyire
azt akarja, hogy szenvedjek?
– Bűnt? Mégis, miről beszélsz? Kiakasztottál valakit.
Egyszerűen leszorítottad az útról, vagy csak így talál
magának kielégülést. Rengeteg a beteges fasz.
– Nem, ez személyes ügy.
Dave a tarkóját cirógatta, és ő nem kérte, hogy hagyja
abba. Madarak csiviteltek az ablakon túl, és a napfény egy
foltban a szőnyegre hullt. A szivárványok még ott
örvénylettek körülöttük.
 – Nagyon régóta nem csináltam ezt – törte meg a
csendet a férfi.
Gail fészkelődni kezdett.
– Ne. Azért még barátok lehetünk, nem? Nem foglak
letámadni, Gail. Azért ennyire megbízhatnál bennem.
– Nem is szabadna itt lennem – felelte Gail.
– Dehogyisnem. Szégyen, hogy idáig fajult a helyzet. –
Előrehajolt, hogy csókot nyomjon a nő homlokára. Egy
pillanatig így maradt, ujjai gyengéden masszírozták a
halántékát. Gail a hajában érezte forró leheletét. – Tudod,
amióta visszajöttem, pszichológushoz járok. Én, aki soha
nem hittem az ilyesmiben. Akárhogy is, segít. –
Megpaskolta Gail vállát, és felegyenesedett. – Jesszusom,
milyen feszült vagy – beszélt tovább. – Gyere, hadd
segítsek rajtad! Emlékszel, amikor egy hétig egyik
tárgyalásról a másikra mentél, és a végén már a fejedet se
tudtad forgatni?
– Narkó – nyögött fel Gail. – Valami kemény drogra
lenne szükségem.
– Elég a meditáció és egy kis jóga.
– Dave, csak azt ne mondd, hogy jógázol.
– Van egy videóm, az is számít? – Végighúzta a
hüvelykujját Gail gerincének két oldalán. – Sikerült választ
kapnom rengeteg kérdésemre. Mint a házasságunk. Most
már tudom, miért voltak gondjaink. Te erős voltál… vagy,
és én nem tudtam mit kezdeni ezzel. Mindig többet
kerestél nálam, és ez valahogy nem hagyott nyugodni. Sok
indulat gyülemlett fel bennem. Valójában persze nem rád
haragudtam, hanem önmagamra. Érted, miről beszélek?
Amikor beadtam a keresetet, hogy nekem ítéljék Karent,
valójában azt gondoltam: Nézd csak meg, képes vagyok rá,
hogy jó apa legyek. Jó ember. Sikeres ember.
 Dave abbahagyta a masszírozást, és megkerülte a
széket, hogy leüljön Karen ágyára, szemben Gaillel.
– Akarsz hallani valami érdekeset?
– Hogyne.
– Jövő héten nyélbe ütjük az üzletet. Eddig nem
akartam megmondani, ki az érdeklődő. Nos, a Marriott az.
Bizony, a szállodás Marriott.
– Ne!
– De bizony. Nem megmondtam? Bomba üzlet. –
Önfeledten elnevette magát. – Akarták a nevet, és az én
birtokomban volt. Mostantól minden Marriott üdülőhelyen
lesz egy Old Island Club, egész Floridában és a Karib-
tengeren. Nem akartam elmondani, amíg biztossá nem
vált.
– Ez csodálatos, Dave. Gratulálok! Ez fantasztikus.
– Dőlni fog a pénz, ahogyan még sosem. Vehetek egy
házat, nagy udvarral és medencével. És saját kikötővel,
mert venni akarok egy új hajót is. Nem vitorlást, hanem
igazi tengeri jachtot. Mit szólsz?
– É n ? – Gail hirtelen megértette, hogy a férfi a
jóváhagyására vár. – Hát, szerintem a hajó remek ötlet.
Csak ne tékozold el.
– Hát persze. Különben is, elsősorban befektetés. Azon
viszem majd ki a vendégeket. Oda mehetünk Karennel,
ahová csak akarunk. – Azután a felhőtlen öröm hirtelen
kihunyt a szemében, mintha valaki bosszúsan
összerántott volna egy sötét és nehéz függönyt. Gail keze
után nyúlt, és végigsimított a jegygyűrűjén. – Akár ezt is
megtehetem.
Gail elhúzta a kezét.
– Most már mennem kell.
 Amikor felállt, Dave magához ölelte. Ajka az övét
kereste, de ő elfordította a fejét. A férfi a vállára hajtotta a
fejét.
– Két nappal ezelőtt megcsókoltalak, és te
visszacsókoltál. Miért akartad, hogy felhozzalak ide? Te is
tudod, miért. – Még szorosabban ölelte magához. – Tudod,
mi a helyes, csak nem mered bevallani. Mi egy család
vagyunk. Te. Én. Karen. Mindkettőnkre szüksége van.
– Elég ebből! – Gail erőszakkal ellökte magától.
A férfi arca elpirult, a szeme megvillant.
– Ma kis híján felhívtam az ügyvédemet. Kis híján
megmondtam neki, hogy ejtsük ezt a gyermekelhelyezési
ügyet, de valami visszatartott.
Gail meredten nézett rá.
– Fischman rendelőjénél még azt mondtad, hogy
megoldhatjuk a dolgot.
– Nos, meggondoltam magam. Valakinek gondoskodnia
kell a lányunkról. – Dave elkapta Gail karját. – A
házasságod nem lesz hosszú életű. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, mert nem akarom, hogy boldogtalan legyél, de
ez fog történni. Bárcsak lenne valamilyen varázsige, amivel
felnyithatnám a szemed! Nem harcolhatok érted.
Jesszusom, Quintana talán agyon is lövetne. De így is el
fog veszíteni. Így vagy úgy… akár azért, mert elhagyod,
akár úgy, hogy talál magának egy másik nőt. S ha ez
megtörténik, remélem, eszedbe fog jutni, hogy mennyire
szerettelek.

Gail elhajtott a Cadillackel egy hűs parkba, a víz közelébe,

ahol félreállt, de hagyta járni a motort és a klímát.
Rendszeres időközönként tűlevelek és barna magok
hulltak le a fenyőkről, koppantak a tetőn, majd gurultak le
a szélvédőn. Figyelte, ahogy egy férfi frizbit dobál a
kutyájának. Sokan kerékpároztak, de senki sem kocogott
a rekkenő hőségben. Egy darabig magában sírdogált,
azután keresgélni kezdett a kesztyűtartóban, hátha talál
egy zsebkendőt, de nem akadt a kezébe más, csak egy
takarosan összehajtott térkép, egy kis zseblámpa és az
autó szervizkönyve. Újrahasznosított egy összegyűrt papír
zsebkendőt, azután hátrahajtotta a bőrülést. Forgott vele a
világ, és komolyan eltöprengett azon, hogy meg fog
bolondulni.
Arra gondolt, mit fog mondani Anthonynak.
Semmit.
És hogyan fog magyarázatot adni a késésre.
Bocs. Dolgozd fel.
Ha dühös lesz, emlékezteti majd a saját viselkedésére,
ahogyan odavetette neki a kulcsot.
Azt biztosan nem fogja elismételni, amit Dave-től
hallott. Akárhogy is, lehetetlen lenne követni ezeket a
logikai csavarokat, értelmet találni ennyi ellentmondás
között. Nem mintha Gail nem látta volna a lényeget: Dave
vissza akarja kapni a régi életét. Őt akarja. És Gailt
mindennél jobban elborzasztotta, hogy miközben a kezek
gyengéden masszírozták a tarkóját, lelkének sötét mélyén
benne is feléledt a vágy.
Nem ez lesz az első alkalom, hogy elhallgatja az
igazságot Anthony előtt. Anthony megkérdezte, gondolt-e
valaha is arra, hogy visszamenjen Dave-hez. Akkor történt,
miután szeretkeztek a nagyapja házában, az emeleti
szobában. Ő pedig biztosította róla, hogy nincs semmi oka
kételkednie a hűségében. Nos, hazudott. Ki ne tette volna
abban a helyzetben?
 Hazudott, hogy elkerüljön egy félreértést, hogy ne
sértse meg a férfi büszkeségét. Nem is hazudott, csupán
elfeledkezett egy lényegtelenné vált mozzanatról.
Legalábbis ezt akarta elhitetni magával.
Néhány hónappal azután, hogy ő és Anthony
összejöttek – s nem sokkal azt követően, hogy kimondták
a válást –, Dave egy késő éjszaka felbukkant a házánál.
Látta rajta, hogy ivott. Vissza akart jönni, elölről kezdeni
mindent, és amikor nemet mondott neki, sírva fakadt.
Menj haza, Dave.
Nekem már nincs otthonom.
Az isten szerelmére, felkelted Karent.
Ne küldj most el, Gail! Szükségem van rád. Nem élhetek
nélküled.
Részletesen fel tudta idézni annak az éjszakának az
eseményeit: látta magát, ahogy a bejárati ajtóhoz lép,
kinyitja, és megkéri Dave-t, hogy menjen haza.
Gyengéden, mégis habozás nélkül. Dave, kérlek, menj el.
Azután hallja a kisteherautó hangját, amint elhal a
csendes utcán.
Csakhogy nem így történt. Aznap éjjel lefeküdtek
egymással. Végleg le akarta zárni az ügyet. Vagy csak nem
akarta megbántani a férfit. Vagy pusztán megszokásból
tette. Dave esetében nem nehéz. Nem nehezebb, mint
elküldeni. Mielőtt megvirradt, közölte vele, hogy nem
maradhat, a férfi pedig ellenkezés nélkül távozott. Másnap
ő telefonált neki. Vége van, Dave.
Persze, hogy hazudott Anthonynak. Szexkérdésben az
igazság csak értelmezés kérdése, ő pedig sokszor
tapasztalta a férfi féltékenységét és büszkeségét. Az
igazság – vagy amit Anthony annak vélne – úgy marná szét
a kapcsolatukat, akár a rozsda.
 Miután helyreállította a sminkjét, Gail sebességbe tette
az autót, és visszahajtott Coral Gables-be, ráfordult a
Magauena sugárútra, és leparkolt a Pedrosa-ház magas
kovácsoltvas kerítése mögött.
Több mint két órát volt távol.
Anthony az utolsó ütést nézte a Marlins meccsen. Gail
közölte vele, hogy sajnálja, amiért elkésett, a férfi pedig a
szokott módon vállat vont: a válla és a szemöldöke alig
láthatóan megemelkedett, miközben az ajka lebiggyedt.
Kivárták a meccs végét, azután búcsút mondtak a
családtagoknak, akik közül sokan maguk is szedelőzködni
kezdtek.
Ahogy az autó kifordult a ház elől, Gail szétnyitotta és
feltette napszemüvegét.
– Arra gondoltunk, hogy elküldjük Karent Dave
szüleihez Delray Beachbe.
– Mondtam már, hogy semmi sem fog történni vele. Ha
testőrre van szüksége, szerzek neki egyet.
– Te semmitől sem ijedsz meg, igaz?
Anthony vetett felé egy pillantást, de nem válaszolt.
A napfény átszűrődött az út fölé boruló fák vörös és
zöld lombkoronáján. A kanyar után fikuszok sötét
alagútjába fordultak. A férfi kivárta, amíg megálltak az
utca végében.
– Lefeküdtél vele?
A levegő olyan hangon tört fel Gail torkából, ami
gúnyos felhorkanásnak is elment volna.
– Megbolondultál? Nem, nem feküdtem le vele. Meg se
csókolt. Megmutattam neki a fényképet, azután arról
beszéltünk. A képről, Karenről, és hogy mi az ördögöt
kezdjünk ezzel.
Anthony vállat vont.
 – Sajnálom. Nem szabadna ilyeneket kérdeznem, de
önkéntelenül is erre gondolok, mert tudom, hogy vissza
akar kapni.
– Csak képzelődsz.
– Nem. A szemében látom, valahányszor rád néz. – Gail
nem lehetett elég hálás a napszemüvegért, bár úgy tűnt, a
férfi ezen is keresztüllát. – Ha én lennék Dave helyében –
folytatta Anthony –, én is vissza akarnálak kapni.
Gyűlölném azt, akihez tartozol, és másra se tudnék
gondolni, csak hogy elvegyelek tőle.
– Nos, Dave nem egészen olyan, mint te, igaz?
– Egyáltalán, fel sem ötlött benned, hogy ő tette? Hogy
ő az egyetlen, aki ennyire közel kerülhet egy kamerával,
mégse gyanús senkinek? Hogy ő tette a képet a
postaládádba?
– Kérlek, Anthony…
– Nem? – A sötét szemek az arcát kémlelték. – Ugyan
mit mondhatott neked? Mivel próbálkozott? A lányunknak
is jobb lenne, ha az apja és az anyja együtt élne. Ezt
mondta? Én ezt mondtam volna. Igen. Az anyai
ösztöneidre próbálnék hatni. Így talán még azt is elfelejted,
hogy valaha hetekig nem is beszélt Karennel.
– Hagyd ezt abba, Anthony – kérte Gail összeszorított
fogakkal.
A férfi vetett egy pillantást a tükörbe, azután áthajtott
a piroson. Vasárnap délután nem sokan járnak a Gables-
nek ezen a részén. Hosszú ujjai a kormánykereket
kopogtatták, a fény megcsillant a gyűrűjén.
– Mit mondanék még, ha én lennék Dave helyében?
Hogy szükségem van rád? Igen, ezt a szót használnám.
Szükségem van rád.
Gail dühös pillantást vetett rá.
 – Anthony Quintana aztán sosem használná ezt a szót,
igaz?
– Igazad van. Nem szeretem ezt a szót. Akarlak.
Szeretlek. De nincs szükségem rád. Ez nagy különbség.
Azért van szüksége rád, mert született vesztes. Szüksége
van a pénzedre és az eszedre. Muszáj rád támaszkodnia,
ahogyan rád támaszkodott a házasságotok tizenkét
évében.
– Milyen megnyugtató érzés lehet ezt gondolni –
mondta Gail. – Nos, Dave jól boldogul. Jövő héten aláír egy
franchise szerződést a Marriott szállodalánccal. Úgy tűnik,
végre révbe ér, és én örülök ennek.
– Milyen kedves! Feltéve, hogy sikerül neki.
– Sikerülni fog, még ha te másban is reménykedsz.
Anthony oldalt pillantott, majd elkanyarodott jobbra.
A Granada Boulevard-on jártak, egyik fényűző otthont
a másik után hagyták el.
– Mi a fenéért beszélt neked az üzleti ügyeiről? Talán te
kérdeztél rá? A nagy üzletre, amivel olyan sokat szakít?
Nem, egyszerűen el akarja hitetni veled, hogy képes
eltartani. Azt akarja, hogy valaki megpaskolja a fejét,
amiért ilyen ügyes volt. A kutyákban is ezt szeretjük,
nem? Hogy sosem kérdőjelezik meg, amit teszünk. Hozd
vissza, Dave. Okos kutya.
– Elég legyen, Anthony!
– Mit mondott még? Hogy kubai vagyok, és minden
latino csalja a feleségét?
Gail az öklével teljes erejéből vállon ütötte a férfit, mire
az autó csikorogva kitért, majd visszatalált az egyenesbe.
– Azt mondtam, fogd be! Dave soha nem volt olyan
irracionális, féltékeny és érzelmileg instabil, mint te! A
féltékenységed egyáltalán nem vonzó, tudod? Nem tartom
rám nézve hízelgőnek. Ha boldogtalanná akarsz tenni, és
mindenáron azt akarod, hogy elmenjek, akkor a legjobb
úton jársz.
Az út hátralévő részét néma csendben tették meg. Gail
az ablak felé fordította az arcát, és minden izma annyira
megfeszült, hogy a nyakából éles fájdalom sugárzott az
egész testébe.
Amikor megérkeztek a Clemantis Street-i házhoz,
Anthony kivette a postát a ládából, és egy újabb fehér
borítékot talált Gail nevére címezve.
Maga elé tartotta, kinyitotta, azután megdermedt.
Gail látni akarta, és ő megmutatta neki.
Mintha a magasban lebegne, úgy látta magát zuhanni
lefelé, Anthony karjába. A földszinti fürdőszobában addig
hányt, míg be nem vérzett a torka. A férfi segítette el az
ágyig. Amikor fel akarta hívni Dave-et, hogy elmondja
neki, Anthony hozta neki a telefont. Gail kicsikarta az
ígéretet Dave-ből, hogy nem engedi ki Karent, és egyetlen
szót sem szól neki, amíg nem döntik el, hogyan tovább.
Hajnali két óra körül felriadt, és egész testében
reszketett. A kislámpa égett az ágya mellett. Anthony
valamikor átöltöztette hálóköntösbe.
– Gyere ide! – A férfi magához ölelte.
A képről álmodott, a késről. Valaki ízekre szabdalja,
feltrancsírozza Karent, leválasztja a húsát a csontjairól. A
penge beléhasít, elmetszi az izmokat és az ereket, feltépi a
még kifejletlen melleket. A vér eláztatja hosszú haját,
betölti a száját, felbugyog elmetszett torkából. Minden túl
gyorsan történik ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, de a
rettegés szörnyűbb minden fájdalomnál – látni a csonkolt
végtagokat, a kiforduló belső szerveket, a felvillanó kést,
amint újra és újra lecsap.
 A férfi szorosan ölelte.
– Minden rendben lesz, Gail. Karennek nincs semmi
baja. Már átküldtem hozzá valakit. Semmi sem fog
történni vele. Esküszöm. – Megcsókolta a homlokát, és
tovább mormolta, hogy Karennel minden rendben.
Amíg csak Gail el nem aludt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Szerda reggel virágcsokrot kézbesítettek Gail irodájába:

hat vérvörös rózsát zölddel díszítve. Miriam – abban a
hitben, hogy Anthony küldte őket – bevitte őket Gail
irodájába, és mosolyogva várta, hogy Gail előhúzza a
kísérőkártyát. Lynn is bekukkantott az előtérből.
Gail, aki az irodájában ebédelt, félretette a szendvicsét.
Nem Anthony küldte a csokrot, ezt azonnal tudta. Ő
sötétrózsaszínt választott volna, semmiképp se vöröset.
Olcsó bokrétát látott maga előtt, egyszerű üvegvázában.
– Olyan gyönyörűek! – lépett be Lynn némi késéssel.
– A múlt héten Tom is piros rózsákat vett az
évfordulónkra.
A zöldek mögül kis műanyag tartóhoz erősített boríték
kandikált elő. A nevét számítógéppel nyomtatták rá. GAIL
CONNOR. Alatta az irodai címe.
Egy másik boríték – a harmadik a sorban – hétfő
reggelre került a postaládájába. A rendőrök azt kérték,
hogy ne bontsák fel a további küldeményeket, ezért lezárva
vitték be a kapitányságra.
A nyomozók ujjlenyomatokban reménykedtek, de
semmit sem találtak. Az újabb kép is a játszadozó Karent
ábrázolta, Gail azonban nem akarta látni. Épp elég
szörnyűséget álmodott így is.
– Mondd meg, hogy ki az! Meghalunk a kíváncsiságtól.
– Miriam karba tette a kezét, és várakozóan kopogott egyik
cipője talpával.
 Gail felnyitotta a borítékot, azután döbbenten maga elé
ejtette a virágküldő szolgálat kártyáját. Amikor újra képes
volt összpontosítani, megköszörülte a torkát.
– Ki hozta ezt, Miriam?
– Valaki az Exotic Gardenstől, – Miriam Gailt utánozva
kérdő pillantással fordult Lynn felé.
– Igen. – Lynn hosszú szőke haja félrehullt, ahogy
oldalt hajtotta a fejét. Úgy meredt a virágokra, mintha
mérges gombák lennének, amelyeket valaki becsempészett
a háta mögött. – Miért, mi a baj velük?
Gail keze megremegett, ahogy felemelte a vázát. Kivitte
a kinti fürdőszobába, kiöntötte belőle a vizet, majd
bedobta a virágokat a szemetesbe, és összekötözte a
zsákot. Két asszisztense értetlenül nézte.
– Beszélnem kell veletek. Gyertek vissza az irodámba,
ha lehet.
A két nő engedelmesen követte, majd egymás mellé
ültek az ablak alá állított szófán: Miriam tűzpiros
minijében, Lynn a lehető legegyszerűbb zsákruhában. Gail
megmutatta nekik az üzenetet.
Részvétem leányod elveszítése miatt. Renee.
– Ó, istenem! – suttogta Miriam. Barna szeme
elkerekedett. – Ó, Gail.
– De hát Karen nem… – Lynn a kártyára meredt. – Ki
ez a Renee?
Gail elvette tőle a kártyát.
– A nővérem. Több mint egy éve halott.
Lynn álla leesett.
– De akkor hogy állhat itt a neve?
– Úgy, hogy valaki beteges tréfát űz velem. – Gail
közelebb húzott egy széket, leült, és keresztbe tette a
lábát. Nem engedte, hogy az érzelmei kiütközzenek a
hangján. – Tudjátok, hogy valaki zaklatott bennünket. A
telefonhívások, a festék az autómon… Nos, ez még nem
minden. Kaptam még három képet, most pedig ezeket a
virágokat. Ide küldték, az irodámba, ezért úgy gondolom,
nektek is tudnotok kell róla. Ez a személy, bárki is legyen,
úgy látja, hogy másként nem tud megijeszteni, ezért
Karent használja fel.
Leírta a képeket – nem részletesen, de ahhoz épp
eléggé plasztikusan, hogy Miriam a szája elé kapja a kezét,
és magába fojtson egy sikolyt. Lynn döbbenten meredt
maga elé.
– Természetesen a rendőrséget is értesítettük. Utoljára
hétfőn beszéltem velük. Úgy tűnik, ma délután megint
találkoznunk kell…
Hétfőn Anthonyval elvitték a harmadik képet a miami
főkapitányságra, a modern téglaépületbe, amely alig
néhány tömbnyire állt a bíróságtól. Dave-vel ott
találkoztak. A férfiak ezúttal viselkedtek, és jól tudták, mi
a legfontosabb: elkapni azt a mocskot, aki egy kislány
lemészárlásával fenyegetőzik. A rendőrök felé Anthony
hűvös kimértséget tanúsított, míg Dave követelte, hogy
tegyenek valamit, keressék meg a rohadékot, hívják az
FBI-t.
– Azt mondták, ne nyissunk fel semmilyen gyanús
küldeményt – magyarázta Gail –, hanem azonnal szállítsuk
be, hogy átvizsgálják. Ha bármilyen gyanús levél érkezik
ide, ne nyissátok fel, csak hozzátok ide, rendben?
Lynn és Miriam bólintott.
– Nem szeretném, ha gondot csinálnátok ebből, de
tudnotok kell róla, ha valami szokatlan történne. Nagyon
elővigyázatosnak kell lennem, főleg Karennel
kapcsolatban.
 Miriam előrehajolt, hogy megszorítsa Gail kezét.
– Miért tenne ilyet bárki is?
– Mert őrült. Ki tudja?
Lynn hangja megremegett.
– Nem vettem volna át, ha tudom…
– Nem, sokkal jobb, ha átveszed. A rendőrök azt
mondják, hogy annál nagyobb az esély, minél többször lép
kapcsolatba velünk. A virágküldő szolgálat talán emlékszik
rá, ki adta le a rendelést. – Gail felállt. – Oké, most vissza
a munkához! Isten tudja, hány leendő ügyfél dörömbölt az
ajtón, amíg mi itt beszélgettünk.
Megkérte Lynnt, hogy maradjon még egy kicsit.
– Igen?
– Arra gondoltam, talán felhívhatnád nekem Charlie
Jenkinst. Biztos emlékszel rá. Ő szerelte meg a villanyt.
Most a légkondicionáló haldoklik. – Belelapozott a
névjegytartóba.
– Nem halogathatom tovább. A múlt éjjel arra
ébredtünk, hogy úszunk a verítékben.
Kimásolta Charlie számát, azután megcsörrent a
telefon. Miriam jelezte, hogy Theresa Zimmermann van a
vonalban. Tudni akarta, bekapcsolhatja-e.
– Ó, istenem! – A törött térdű ügyfél, akit Gailnek már
pénteken fel kellett volna hívnia. – Rendben, felveszem. –
Gail lefirkantott jegyzettömbjére egy dollárjelet, majd mögé
a 28-as számot, három nullával. – Halló, Theresa!
Szörnyen sajnálom, hogy nem hívtam vissza, de
összejöttek a dolgok.
– Zimmermann kisasszony tudni akarta, mikor
kaphatja meg a pénzt a biztosítótól. – Feltehetően
pénteken – válaszolt Gail. – Országosan beváltható csekk
lesz, ezt mindig tovább tart kiállítani… Igen, hívjon fel
pénteken, addigra biztosan hozzáférhető lesz. – Letette,
majd meredten nézte a telefont. – Hidd el, még nálad is
boldogabb lennék, ha látnám azt a csekket.
Lynn megcsóválta a fejét.
– Biztosan megkapja a csekket, nem? Nem adhatnád
neki oda a pénzét?
– Nem, mert ha valami véletlen folytán a csekket
visszadobják, nem tudom kifizetni a következő ügyfelet, és
az feldob a kamaránál. Egy ügyvéd kevesebbért is kerülhet
komoly bajba.
– Ó!
– Itt van Charlie Jenkins száma. Kérdezd meg, a
délután öt óra megfelel-e.
Miután Lynn távozott, Gail megállt az ablaknál. A világ
meglepően normálisnak tűnt az üveg túlsó oldalán. Autók
hömpölyögtek a gyorsforgalmin, a bevásárlóközpont köré
dél-amerikaiak tömege gyűlt. Az a fickó most is odakint
lehet, mondjuk a parkolóban.
Megáll az egyik üzletnél, hogy visszanézzen az irodája
ablaka felé, és elgondolkodjon, mit is tehetne még. Mi
legyen a következő lépés? Meddig játszadozhat, mielőtt be
kell fejeznie? Eközben a tömeg ott kavarog körülötte, senki
nem sejt semmit.
Amikor elfordult az ablaktól, Gail észrevette a dobozt a
szekrényen. Miriam azzal töltötte a hétfőt és a fél keddet,
hogy átnyálazta a régi ügyeket az ügyvédi irodánál. Amikor
visszatért, ledobta magát Gail székébe, hogy megossza vele
a közös ismerőseikről szóló szóbeszédeket. A friss pletykák
mellett jókora kartondobozt hozott, tele fénymásolatokkal,
felcímkézett irattartókba rendezve. Gail kérte, hogy nézzen
körül, mire a hatékony Ruiz kisasszony felkutatott minden
egyes ügyet, amelyben valakinek is – ügyfélnek vagy
ellenfélnek, szemtanúnak vagy jogi képviselőnek – oka
lehetett a neheztelésre… igaz, csak két évre visszamenően.
Úgy döntött, ennél tovább senki se dédelgetné magában a
sérelmeit anélkül, hogy cselekedne.
Gail átlapozta a dossziékat, amelyekben várható
módon jócskán akadtak ügyvédi letéttel kapcsolatos
ügyek. Továbbá meghiúsult ingatlaneladások és egyéb
követelések. Gail emlékezett az ügyfelek nevére, amit
döbbenetesnek talált, tekintve az általa vitt ügyek számát.
A Hartwell Black felajánlotta neki a partneri státust, de ő
beleunt a bürokráciába, a percre pontos könyvelésbe, a
kapzsi üzlettársak nyaggatásába. Hat hónappal később,
amikor még mindig ugyanolyan keményen dolgozott, csak
sokkal kevesebb pénzért, gyakran eltűnődött azon, hogy
mégis mit várt.
Elment az étvágya, ezért visszatette a szendvics
maradékát a zacskóba, majd az egészet kihajította a
szemétbe. Előhúzott egy dossziét, azután egy másikat.
Miriam nem másolta le a teljes aktát, csak az ügyfél
személyi lapját, a beadványt, a választ, az ítéletet, illetve a
vonatkozó leveleket és a telefonhívások átiratait. A
legtöbbjük nem tűnt érdekesnek. Kicsinyes panaszok.
Félreértések. Átugrotta azokat az ügyeket, ahol valamilyen
vállalkozással támadt vitája. A cégek nem küldenek virágot
egy halott nő nevében, és nem rajzolnak véres kést egy
tízéves kislány fényképére.
Lassabban haladt az olyan ügyeknél, ahol
magánszemélyek, nem pedig vállalatok ellen képviselt
ügyfeleket. Három jelzálog-tartozási ügyet is talált, és leült
a székbe, ölében az aktákkal. Belekortyolt a jegesteába,
majd visszatette az asztalra. Atlantic Financial Savings
kontra Yancey. A háztulajdonos, Simon Yancey és felesége,
Rita Yancey nem válaszoltak az idézésre, ezért Gail kérte a
bíróságot, hogy döntsön ügyfele javára. Yancey végül eljött
a tárgyalásra. Amikor a bíró helyt adott a kérelemnek, a
férfi szitkozódott és a bútorokat rugdosta, azután
feldühödött bikaként rontott Gailre. A bíró törvényszolga
után kiáltott. Yancey áttört a korláton, majd olyan erővel
vágta be a kijárati ajtót, hogy majdnem kiszakadt a
helyéből. Ideges nevetés tört ki a jogászokból, akik a saját
ügyük tárgyalására vártak. Gail egész testében remegett,
de ekkoriban sok más ügyet is képviselt, így Yancey
nemsokára anekdota lett, amit mosolyogva idézett fel a
kávézóban. Jó egy héttel később gépelt levél érkezett a
címére:

Kedves Gail Connor kisasszony!

Remélem, továbbra is bele tud nézni a tükörbe. Önnek
sikerült elvennie a házat, amelynek részleteit a feleségem
és jómagam öt éven át pontosan fizettük. A szerencse
sajnos elpártolt mellőlünk, de ön esélyt sem adott arra,
hogy folytassuk a törlesztést. Önt az teszi boldoggá, ha
egy tisztességes, keményen dolgozó amerikai családot
kitesznek az utcára? A feleségem azóta is gyógyszereken
él a stressz miatt. Ön szánalomra méltó emberi lény, aki
azáltal keres vagyonokat, hogy kedvébe jár a
hitelintézeteknek, és elveszi a becsületes emberek házát.
Őszinte tisztelettel:
Simon T. Yancey

Ekkor hallott utoljára Yancey-ről. A férfi persze dühös volt

– a soraiból is sütött az indulat –, mégis ragaszkodott az
udvarias formaságokhoz: Kedves Gail Connor kisasszony!
Őszinte tisztelettel: Simon T. Yancey.
Gail visszatette az aktát a helyére, és közben eszébe
jutott, hogy akkoriban milyen szörnyen érezte magát a
Yancey-ügy miatt – igaz, annyira azért nem, hogy
kikönyörögjön a banktól még egy haladékot. Az üggyel
kapcsolatban úgy ezer dollár körül számlázott; nem
mintha az ügyfelet érdekelte volna, hiszen az eladásból
bármennyit behozhatott. Márpedig az Atlantic Financial fel
akarta mondani a kölcsönt – talán túlságosan
alacsonynak találta a kamatot, vagy csak ki akart vonulni
a városnak abból a részéből. Gail nem kérdezett rá a cég
indítékaira; ha ezt teszi, üzlettársi ajánlatát kockáztatja
vele. A Hartwell Black nem azért lett Miami egyik
legnagyobb ügyvédi irodája, mert egyszer is habozott
meghúzni a ravaszt.
Kinyitott egy másik dossziét – újabb háztulajdonos,
akit felbőszített ingatlanjának elvesztése, és aki a
bíróságot, ezen belül pedig a rendszer bábjának tartott
Gailt hibáztatta.
Megcsörrent a telefon, Gail pedig felvette.
Charlene Marks közölte, hogy az imént kapta meg dr.
Fischman jelentését a gyermekelhelyezési üggyel
kapcsolatban.
Gail összecsukta a dossziét.
– És mi áll benne?
– Ugorj fel – felelte Charlene. – Beszélgessünk egy
kicsit!

Amikor megkínálta kávéval, Gail nem utasította vissza az

ajánlatát. Charlene két vodka-martinit is hozatott, tört
jéggel, vastag aljú pohárban, kevés citromlével.
 A jelentés Charlene asztalán feküdt, ahová Gail
ledobta, borítójával lefelé. Az anya vehemens természete…
már-már kóros mértékű érzelmi instabilitás… a
gyermeknevelésre alkalmatlan családi környezet… a
gyermek érzelmi integritásának veszélyeztetése… sok
esetben feltűnő gondatlanság… Javaslom, hogy a gyermek
egyedüli nevelőszülőjeként az apát nevezzék meg.
Gail elvette az egyik poharat.
– Érdekes. Vajon ha tudom előre, hogy ilyen jellemzést
fog írni rólam, akkor is leüvöltöm a fejét?
– Természetesen, drágám.
– Talán bele kellett volna fojtanom abba az
akváriumba. Milyen szép látvány lett volna, ahogy az
aranyhal ott úszkál a feje körül! – Gail lehunyta a szemét.
– Most mihez kezdünk?
Charlene leült a szomszédos székre, és keresztbe tette
a lábát.
– Először is, nem esünk pánikba. Felbérelünk egy
másik pszichológust. Fischman túlságosan messzire ment,
lerí róla, hogy nem pártatlan.
– Kezdek kifogyni a pénzből.
– Akkor kérd meg Anthonyt. Tudod, hogy segíteni fog.
Kész örömmel.
– Nem szívesen kérek tőle pénzt. Most fizette ki a
menyasszonyi ruhámat. Könnyen hozzászokhatok, és
akkor mi lesz?
– Ez most nem egy menyasszonyi ruha, Gail. A
gyermeked jövőjéről van szó.
Gail feltartotta a kezét.
– Oké, igazad van. – Elnevette magát. – Ma reggel
felhívtak a ruhaszalonból, hogy menjek be egy igazításra.
És persze minél hamarabb, mert a fotós még az esküvő
előtt le akar fényképezni bennünket. Anyám szerint le
kellene mondani az esküvőt, amíg véget nem ér ez az
egész.
Charlene felvonta a szemöldökét.
– Ne! Ne hagyd, hogy a félelem győzzön! – Előrehajolt. –
Bár nem mondhatom, hogy én túlságosan nyugodt lennék.
Aggódom miattad és Karen miatt. Rendesen eszel? Sokat
fogytál.
– Nincs étvágyam. – Gail belekortyoit a martinijába. –
Istenem, Charlene, van ebben egyáltalán vermut?
– Sss. Csak idd meg!
– Fél kettőkor meghallgatásom lesz – jelezte Gail –,
ezért legalább a józanság látszatát meg kell őriznem. A
Sweet-ügyről van szó, és azt fogom kérelmezni a bírótól,
hogy csukassa le Wendellt. Nem adta át az iratokat. – Ivott
egy újabb kortyot. – Nem is tudom, miért hajtok ennyire.
Jamie úgyis vissza fog menni hozzá. Segíteni akarok neki,
de hogyan tegyem, ha egyszer nem engedi? Még mindig azt
hiszi, hogy érdemes újrakezdeni egy olyan fickóval, aki
rendszeresen kiveri a fogát. Szerinted mit kellene tennem?
– Tenned? Tegyél arról, hogy kifizessék a számládat.
Mit értesz azon, hogy tenned?
– Utálom a válásokat. Senki se győzhet. – Gail
hátradőlt a széken. – Amíg a Hartwell Blacknek dolgoztam,
olyan kemény voltam, hogy a felnőtt férfiak reszkettek
előttem. Tudod, mögöttem állt az a hatalmas jogi gépezet.
Most egyedül vagyok, másfél titkárnővel, és az egyetlen
lehetőség, ha még nagyobb mocsok vagyok, mint a
többiek. Csak így maradhat életben az ember.
– Szerinted én is így csinálom?
– Nem, nem rád gondoltam. – Gail kifújta a levegőt.
– Csak… magamra.
 Charlene elmosolyodott. Ősz haja erőteljes, drótszerű
fürtökben keretezte az arcát.
– Nos, bármikor visszatérhetsz a gépezetbe. Vagy
feladhatod az egészet, és élhetsz Anthony pénzéből. Vagy
elköltözhetsz egy kommunába, Arizonába vagy egy másik
istenverte helyre, és egész nap gyárthatod a fazekakat. –
Gailre mutatott. – Te ügyvéd vagy. És szereted ezt, még ha
be is kell mocskolnod a kezed. Tovább fogsz dolgozni, mert
lehet az ügyfeled annyira ostoba, hogy egy olyan fickót
szeressen, aki kiveri a fogát, szerinted akkor is megéri
harcolni érte.
Gail elmosolyodott.
– És én még azt hittem, hogy örök cinikus vagy,
Charlene.
– Neked pedig sűrűbben kellene innod.

Hétfőn Gail több száz oldalnyi iratra számított Wendell

Sweet offshore befektetéseivel kapcsolatban. Amikor a férfi
ötvennél is kevesebbet küldött, Gail felhívta Ramirez bíró
irodáját, hogy rendkívüli meghallgatást kérjen, és egy
szerencsés visszalépés miatt szerda délután fél kettőre
kapott is időpontot.
Jamie Sweetnek nem kellett volna eljönni, Gail mégis
megkérte, hogy legyen jelen, hátha ártatlan, gondoskodó
édesanyára valló fellépésével sikerül felkelteniük a bíró
figyelmét.
A folyosón, az egyik padon várakoztak. A törvényszéki
írnok megérkezett a gépével, majd ő és Gail elcsevegtek
egy kicsit. 1.29-kor Sweet és az ügyvédje szállt ki a
felvonóból. Marvin Acker elmosolyodott, kihangsúlyozva
ezzel tekintélyes tokáját.
 – Lám, lám, Connor kisasszony. – Wendell Sweet
unottan kullogott utána, zsebre vágott kézzel és válla közé
húzott fejjel, mint James Dean.
Gail Acker teletömött aktatáskája felé biccentett.
– Remélem, elhozta az iratokat, amiket kértem.
– Wendell azt mondja, nem léteznek, és mindent
átadott magának, amije csak volt.
Gail szinte mozdulatlan ajakkal mormolt maga elé.
– Maga tényleg elhiszi ezt, Marvin?
– Persze. Sosem kételkedem az ügyfél szavában,
legfeljebb ha elfelejti kifizetni a tiszteletdíjamat.
Wendell Sweet a feleségére meredt. Fekete haja
megcsillant a folyosó félhomályában, piros kis ajka
lebiggyedt, mintha valami savanyúba harapott volna.
Jamie meredten nézett vissza rá. A szeplők élesen
elütöttek színtelen arcától. Gail megragadta a könyökét,
hogy beterelje a folyosóról.
A meghallgatást a bíró szobájában tartották, egy
hosszú és szűkös helyiségben, amelynek ablakai nyugatra
néztek, a távolban elmosódott zöld vonallá zsugorodó
Everglades felé. A bürokratikus stílus jegyében a falakat
könyvespolcok és oklevelek borították, míg középen
hosszú asztal húzódott, mindkét oldalán székekkel, az
egyik végén a bíró íróasztalával. Az írnok beüzemelte a
gyorsírógépet, miközben Gail letette az asztal közepére
Wendell dokumentumait, amelyek alig egy centiméteres
köteget alkottak. Miután összesen tíz perc állt a
rendelkezésére, azonnal a tárgyra tért: a bíróság utasította
Wendellt az iratok átadására, amit ő nem tett meg, ezért
pedig bűnhődnie kell.
A bíró, aki úton volt egy másik ügy tárgyalására, az
ajtó mögötti fogasról leakasztotta a talárját.
 – Honnét tudja, Connor kisasszony, hogy nem adott át
mindent? Talán csak ennyi van.
Gail a szeme sarkából látta, ahogy Wendell Sweet
gúnyosan elmosolyodik.
– Mr. Sweet mintegy tizenöt éven keresztül dolgozott
nagy olajvállalatok tanácsadójaként a Karib-tenger déli
térségében. Ennek fényében nevetséges ez az ötven oldal.
Mr. Sweet nyilvánvalóan megkérdőjelezi a bíróság józan
ítélőképességét.
A bíró kuncogni kezdett.
– Ezzel én is vagyok így néha.
Marvin Acker harsány nevetéssel adta tudtára, hogy
remeknek tartja a tréfát, majd elkomorodott.
– Bíró úr, Mr. Sweet üzleti ügyeinek zöme személyes
ismeretség alapján, egyszerű kézfogással köttetett. Átadott
Connor kisasszonynak mindent, amije csak volt. Minden
más azoknak a cégeknek a, tulajdonát képezi, amelyeknek
dolgozott.
Gail döbbenten és szörnyülködve érezte, hogy az ügy
kezd kicsúszni a kezei közül.
– Mr. Sweet azt akarja elhitetni, hogy nincs a
birtokában semmilyen irat?
A bíró tüntetően az órájára nézett.
– Nem tudom, miként bizonyíthatná be, hogy Mr.
Sweet nem adta át a birtokában lévő iratokat, s hogy
őszinte legyek, Connor kisasszony, én sem tehetek sok
mindent az ügyben.
– Bíró úr, a legutóbbi meghallgatáson éppen ön tette
egyértelművé, hogy Mr. Sweetnek át kell adnia minden
iratot. Mindent. Tessék, itt a határozat fénymásolata. Erre
most Mr. Sweet azzal védekezik, hogy nincsenek
birtokában az iratok, mert azok felett mások rendelkeznek,
akiknek még a nevét sem tudhatjuk.
– Nos, akkor nyújtson be indítványt, hogy Mr. Sweet
nevezze meg a kérdéses személyeket és vállalatokat. – A
bíró összehúzta a cipzárt a talárja elején. – Amint
megszerezte a neveket, kiküldhetünk egy idézést.
– A legtöbben nem tartózkodnak az országban! – Gail
lehalkította a hangját. – Remélem, a bíróság nem fogja
engedni, hogy Mr. Sweet így játszadozzon vele.
– Ne rám legyen dühös, Connor kisasszony! Nem én
csinálom a törvényeket. És most, ha megbocsátanak…
Mennem kell.
Marvin Acker felállt.
– Akkor hogyan dönt, bíró úr?
– Úgy döntök, hogy az alperes, Mr. Sweet eleget tett
adatszolgáltatási kötelezettségének.
– Vagyis a következő meghallgatáson felülvizsgálja a
feleség- és gyermektartási ügyben hozott ideiglenes
határozatot? Ezt ígérte, bíró úr, arra az esetre, ha
bebizonyosodik, hogy Mr. Sweet nem rendelkezik a
szükséges anyagi forrásokkal.
– Ha ezt mondtam, felül is fogom vizsgálni. – A bíró
távozott mögötte úszó fekete talárjában.
Gail tenyere nyirkos lett a verítéktől. Legszívesebben
ráüvöltött volna a bíróra: Nem is érdemli meg, hogy ilyen
ügyekben döntsön! Ez botrány!
Wendell immár nem fáradozott azzal, hogy leplezze
mosolyát. Előrehajolt az asztalon, és megpaskolta Jamie
karját.
– Bocs, szivi. Nem volt szerencséd.
– Vedd le rólam a mocskos kezed! – Jamie vörös
hajkoronája tűzként lángolt az arca körül.
 Acker kihámozta jókora testét a karosszékből.
– Menjünk, Wendell, mielőtt a hölgyek hisztériázni
kezdenek.
Gail összeszorított fogakkal mosolygott rá.
– A tűzzel játszik, Marvin.
– Hát, ahogy mondják, egyszer fenn, egyszer lenn.
– Nem hagyjuk annyiban a dolgot. Arra ne is
számítson!
Az írnok lecsapta a készülék fedelét.
– Ms. Connor? Kér egy átiratot?
– Majd értesítem. – Jamie Sweethez fordult. –
Esküszöm magának, Jamie, hogy nem hagyjuk ennyiben.
Fellebbezek. Ez az egész annyira igazságtalan.
– Wendell sosem könnyíti meg a dolgokat. Nem
szokása.
– Jamie vállára vetette táskáját, és lesimította a
kosztümje gallérját. – Ne fellebbezzen! Véget akarok vetni
ennek az egésznek.
Gail a fogát csikorgatta, amíg ő és Jamie Sweet a
zsúfolt felvonóban utazott. Anthony megígérte neki, hogy
beszélni fog Harry Laskóval. Megígérte. Péntekre. Hétfőre.
A jövő hétre. Sajnálom, Gail, de nincs a városban.
Tárgyalásom van. Majd holnap felhívom. Bonboncita.
A felvonó krómozott fémajtói feltárultak, és kiokádták
az utasokat a visszhangos előtérbe. Odakint vakítóan
tűzött a nap. Gail hunyorogva nyúlt a napszemüvege után.
A téren zászlók lengedeztek a felélénkült szélben.
– Figyeljen rám, Jamie! Miután hazament, próbáljon
visszaemlékezni Wendell üzleteinek legapróbb részleteire.
Kivel tárgyalt, kivel dolgozott együtt. Próbálja meg
felidézni, kikkel találkozott a szigeteken. Ha csak egy-két
olyat találunk, aki hajlandó tanúskodni, még
megfoghatjuk.
Amikor nem kapott választ a mellette sétáló asszonytól,
Gail megtorpant.
– Jamie! Ugyan már, most tényleg nem adhatja fel.
Nem látta, milyen önelégülten mosolygott?
Jamie beharapta reszkető ajkát, és Gail csak most
látta rajta, hogy a sírás szélén áll.
– Ha tovább akar harcolni ellene, csak rajta, de én nem
fizetem. Végeztem.
Gail közelebb lépett, és belekarolt Jamie-be.
– Mit akar? Mondja csak el. Most ne törődjön a
pénzzel. Csak mondja el, mit szeretne.
– Ó, édes istenem. Ha csak rólam lenne szó, azt
mondanám, Wendell, te rohadt seggfej, add oda, amennyit
szántál, és ha nem adsz semmit, nekem az is jó. De a
gyerekekkel ezt nem lehet megtenni. Ő csakis magára
gondol, ami rossz. Azt hiszem, muszáj lesz folytatnom.
– Igen. Helyes – bólintott Gail. – Alaposan fel fogunk
készülni a tárgyalásra. Nem kell aggódnia emiatt,
rendben? – Megszorította Jamie kezét, és érezte, ahogy az
ujjak szorosan rákulcsolódnak az övére.
– Annyira fáradt vagyok. És képtelen vagyok elviselni,
hogy Wendell úgy néz rám, mintha kosz lennék a
cipőtalpán.
– Törődik azzal, hogy mit gondol magáról?
– Tudom, hogy furcsa, de igen. Még mindig törődök
vele. Látja, milyen ostoba vagyok? – Felnevetett. – Folyton
arra gondolok, milyen volt azelőtt.
– Pedig Wendell rosszabbik énje akkor is megvolt. És
már nem is fog eltűnni.
 – A szerelem rabja vagyok – nevetett tovább Jamie. –
Sok férfi volt az életemben, ezt biztos tudja, de Wendell…
Édes istenem. Egyiptom királynője vagy, én meg a
rabszolgád. Ilyen szarokkal tömte a fejem. Túl leszek rajta,
ahogy abbahagytam az ivást is. Ha az ember felhagy egy
rossz szokással, az sokáig hiányzik neki. Egyszer talán
találok egy rendes fickót, aki nem úgy bánik majd velem,
mint Wendell. De nem tudom, lesz-e még valaki, aki úgy
meg fogja érinteni a szívemet, mint ő.
A Metrorail mozgólépcső aljában Gail szorosan
magához ölelte.
– Maga remek nő, Jamie. Minden rendben lesz.
– Hát, reméljük. Köszönöm, Gail.
Napfény csillant a mozgólépcsőn, és Jamie lassan
emelkedni kezdett: egy gyönyörű asszony tejfehér, szeplős
bőrrel, vörös hajzuhataggal, amely zászlóként lobog az
arca körül. Gail integetett, de Jamie nem vette észre. A
parkolóház egy háztömbnyire állt, s mire odaért, Gail már
levetette a kosztümkabátját, hogy a szellő átjárja ujjatlan
vászonblúzát, bár ebben a hőségben ezzel se ment sokra.
Lifttel ment fel a negyedik szintre, és ösztönösen
körülnézett, mielőtt kiszállt. Ahogy közeledett bérelt autója
felé, átvette aktatáskáját a másik kezébe, hogy a
válltáskájából elővegye a kulcsokat.
Miután ennyire elővigyázatos volt, váratlanul érte, hogy
lépteket hallott a háta mögül. Visszanézett a válla felett, és
meglátta Wendell Sweetet. A szíve mintha egyetlen masszív
lökéssel valamennyi vérét a mellkasába pumpálta volna.
Mély lélegzetet vett.
– Mit akar?
– Nos, helló! – A piros ajak féloldalas, önelégült
mosolyra húzódott. A férfi mostanra kigombolta az ingét,
meglazította a nyakkendőjét, és valahol megszabadult
ezerdolláros öltönyének zakójától is. A kocsijánál, döbbent
rá Gail. Ugyanazon a szinten parkoltak, és a férfi kiszúrta,
nyilván csak véletlenül. Wendell arca kipirult az
indulattól. – Szeretnék kérdezni valamit, ügyvédnő. Önnek
kielégülést nyújt, ha tönkretehet egy házasságot? Ettől érzi
erősnek magát? Vagy csak gyűlöli a férfiakat? Erről van
szó?
Gail magában kiszámította, mennyi idő kell ahhoz,
hogy elrohanjon az autójához, beillessze a kulcsot a zárba,
kinyissa az ajtót, beszálljon…
Egyenletes és nyugodt hangon válaszolt.
– A maguk házassága tönkrement már azelőtt, hogy
Jamie megkeresett. Ha muszáj hibáztatnia valakit, kezdje
saját magával. – Miközben továbbra is Wendell Sweeten
tartotta a szemét, Gail lassan elindult a kocsija felé.
A férfi követte, sőt csökkentette az őket elválasztó
távolságot.
– Szégyellje magát, amiért átmosta a feleségem agyát!
Jamie és én szeretjük egymást. Bár ezt nem lehet könnyű
megérteni egy érzéketlen fapicsának…
– Ne közelítsen – hátrált Gail a kocsi felé –, különben
sikítok.
– Ó, édes istenem. Hát bántanám én magát? Még ha el
is kell ismernem, hogy nem ártana, ha valaki végre
beverné a képét. – A hátsó ajtó mellett állt, hogy beszorítsa
a saját kocsija és a szomszédos autó közé.
A kulcs megcsörrent a záron, majd a helyére
csusszant.
– Csak próbálja meg, és elbúcsúzhat a farkától. A
vőlegényem a föld alól is előkeríti.
Wendell színpadias gesztussal elkerekítette a száját.
 – Quintana? Nem hinném. Annál több esze van.
Gail megragadta a kilincset, de nem nyitotta ki az ajtót.
– Hogy érti ezt?
– Tudok róla ezt-azt. Kíváncsivá tettem? Nos, ajánlok
egy kis üzletet. Maga lebeszéli a feleségemet erről a
válóperről, én pedig futni hagyom Quintanát. Mit szól?
– Mi a fenéről beszél? – akarta tudni Gail.
– Miért nem kérdezi meg tőle? – Wendell Sweet
búcsúcsókot lehelt felé, azután megfordult, és elsétált.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Ferrer & Quintana recepciósa a nevén szólította, és

tudatta vele, hogy Anthony épp az imént telefonált.
Késésben van, de nemsokára megérkezik.
– Lenne olyan szíves megvárni a tárgyalóban, Connor
kisasszony?
– Nem, az előtér is megteszi – felelte.
– Kér esetleg inni valamit, amíg várakozik?
– Egy tea igazán jólesne, köszönöm.
Talált magának egy helyet a hosszú díványon, amely
ívelten követte az üvegfal vonalát. A kinti fények lüktető
rácshálót rajzoltak a szürke pettyes gránitpadlóra. Az
előtér monoton fekete-fehérjét absztrakt festmények
oldották, amelyek leginkább élénk színű trópusi virágokra
emlékeztettek.
Amíg a teáját kortyolgatta, Gail átlapozott egy
hírmagazint, és csak véletlenül emelte fel a tekintetét.
Hector Mesa szürke öltönyét és fekete keretes szemüvegét
pillantotta meg. A férfi nesztelenül kelt át a fényes padlón,
a tükörképe pedig vele mozgott, fejjel lefelé. A mennyezet
spotlámpáinak fénye a vállára hullott, ahogy elhaladt
alattuk. A férfi és képmása vetett egy pillantást Gail felé,
de nem állt meg. Beütött egy kódot az irodákhoz vezető
ajtó mellett, az ajtó kinyílt, majd bezárult mögötte.
Gail eddig nem tudta, hogy a férfi akkor sétál be
Anthony irodájába, amikor csak akar.
Milyen lehet, tűnődött el Gail, amikor valakinek van
egy' ilyen vérebe, mint Mesa? Aki soha nem kérdez. Aki azt
felelné, ha valaki kikérné a véleményét, hogy tolakodás
lenne magyarázatot kérni bármire is.
Kiürült a teáscsészéje, mire Anthony felbukkant. A férfi
elmosolyodott, majd hívogatóan széttárta a karját. A
zakója könnyű gyapjúból és tweedből készült, barna
színben, krémszínű mintákkal. Arany csillant a kézelőin.
Gail még mindig nem szokott hozzá a látványához. Ahogy
á férfi mosolyogva felé indult a terem túlsó végéből, a
lélegzete is elállt.
Anthony megcsókolta az arcát.
– Cóma andas, amor?
Bekísérte az irodájába, ahol Gail közölte vele, hogy épp
most vesztett el egy fontos összecsapást a Sweet-ügyben.
– Elvesztetted? Mi történt? Ülj, le és meséld el! – A férfi
a bőrrel bevont szófa felé intett. Mély, dobozszerű
karosszékek néztek szembe a belső átriummal, ahol
napfény táncolt a sziklákon alázubogó szökőkút vizén. A
férfi hatalmas íróasztalát a sarokban helyezték el, ahol
fémhuzalokra erősített apró halogénizzók világították meg.
Gail túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy egy
helyben üljön.
– A bíró úgy ítélte meg, hogy ötven oldal kimeríti az
elégséges együttműködés fogalmát. Kész őrület, de emiatt
fogunk veszteni. A következő tárgyaláson Wendell Sweet a
tartásdíj összegének csökkentését fogja kérelmezni azon az
alapon, hogy nem tud fizetni. Amit átadott, kevés ahhoz,
hogy bizonyítsam az ellenkezőjét. Pedig én végig abban
reménykedtem, hogy beszélsz Harry Laskóval, ahogy a
múlt héten megígérted.
– Ülj le, édesem. Kérlek! – Amikor Gail nem mozdult,
Anthony felsóhajtott. – Ma reggel beszéltem Harryvel.
– Végre!
 – Jogosan vagy mérges, de ez volt az első alkalom, hogy
Harry és én találkoztunk.
Gail nekitámaszkodott az egyik széknek.
– Mit mondott? Hajlandó adatokat szolgáltatni Wendell
offshore üzleteivel kapcsolatban?
– Megkérdeztem. Harry és Wendell csinos kis haszonra
tett szert az Eagle Beach-i kaszinó eladásából, amint azt te
is tudod, csakhogy Harrynek fogalma sincs arról, hogy
mihez kezdett Wendell a részével. Mindez egy éve történt,
ennyi idő alatt elkölthette, vagy akár el is veszthette egy
másik befektetésen. Harry gyanítja, hogy a pénz java része
még megvan, de nem tudja, hol lehet.
– Feltételezhetjük, hogy a nyereséget nem jelentette be
az adóhivatalnak?
Anthony rövid habozás után bólintott.
– Egy rendkívül szövevényes megbízási ügylet
keretében, a Nagy Kajmánra bejegyzett egyik vállalkozáson
keresztül vették meg azt a kaszinót. Máig nem tisztázott,
hogy a jövedelem az amerikai adótörvények hatálya alá
tartozik-e, bár nem valószínű, hogy az esküdteket ez
érdekli. Beszéltem az államügyésszel. A jelenleg ismert
tények alapján belemennek egy hétéves börtönbüntetésbe,
de ha Eagle Beachről is tudomást szereznek, Harry talán
sosem jöhet ki a börtönből. Most már érted, miért kell
ennyire óvatosnak lennem?
Gail egy ideig mozdulatlanul nézte, azután odasétált az
átriumba nyíló üvegajtóhoz. Szűrt fény hullt a
filodendronokra és páfrányokra, odakintről fojtottan
behallatszott a víz csobogása.
– A meghallgatás után a parkolóházban véletlenül
belefutottam Wendell Sweetbe. Üzletet ajánlott. Ha nem
szédítem tovább a feleségét, ő nem szolgáltat ki bizonyos
adatokat veled kapcsolatban. – Szembefordult Anthonyval.
– Mit akart ezzel mondani?
A férfi zavartan ráncolta a homlokát.
– Adatokat? Rólam? Nem értem.
– Azt mondta, le tud buktatni. – Gail nekidőlt az
ajtókeretnek, és a szökőkutat figyelte. – Úton idefelé
rádöbbentem, milyen keveset tudok arról, mit csinálsz…
leszámítva, hogy büntetőjogi perekben vádlottakat
képviselsz, és olyan üzletekbe fekteted a pénzed,
amelyekről szinte sose beszélsz. Láttam bejönni Hector
Mesát. Mit keres itt?
– Ő a közvetítő, Gail. Eljár a bankba, néha vigyáz egy-
egy nagyobb kaliberű ügyfélre. Nincs benne semmi titok. –
Anthony szélesre tárta a karját. – Mit akarsz tudni? Csak
kérdezz!
– Rendben. Miről beszélt Wendell?
– Csak megpróbált süketelni.
– Üzleteltél valaha Harryvel és Wendell-lel?
A férfi szemöldöke felszökött.
– Ezt gondolod?
– Nem tudom, Anthony. Nos?
A férfit láthatóan megdöbbentette a kérdés.
– Természetesen nem.
– Jogom van tudni – bólintott Gail. – Inkább most
halljam, mint azután, hogy összeházasodtunk. – Az
idegesség bizsergetni kezdte a bőrét, de vett egy mély
lélegzetet. – Nem fogom elmondani senkinek. Soha! Meg
kell bíznunk egymásban.
Anthony csak egy hosszú pillanat után válaszolt.
– Én is így gondolom. Amikor azt mondtam, fogalmam
sincs róla, hogy miről beszélt Wendell Sweet, komolyan is
gondoltam. Miért kérdezed?
 – Kérlek, ne légy rám dühös.
– N e m vagyok az, szívem. Legalábbis nem rád.
Szerinted hogyan cáfolhatom meg a vádjait? Nem mondott
semmit. Egy ilyen homályos célozgatás… vagy mondott
mást is? Konkrétumot?
– Nem.
– Ugyan már, te nem látod, mire megy ki a játék? Azt
akarja, hogy számára kedvező ítélet szülessen, ezért meg
akar félemlíteni téged. Sosem beszéltem Wendell Sweettel,
soha nem is találkoztam vele. Ha lesz szíves bővebben is
kifejteni, hogy mivel akar „lebuktatni”, talán válaszolhatok
neki. De addig nem. Sejtelmem sincs arról, hogy mire
célzott. – Anthony megragadta és megszorította a kezét,
hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Gail!
Gail megrázta a fejét.
– Sajnálom. Kezd felőrölni ez az ügy.
– Igen, ezzel egyetértek. – Közelebb húzódott, és lágyan
megcsókolta az ajkát. Gail nekitámaszkodott, mélyen
belélegezte könnyed, mégis markánsan férfias kölnijének
illatát.
– Miért nem fekszel le egyszer kicsit korábban? –
vetette fel Anthony.
– Ennyire szörnyen nézek ki?
– Kicsit fáradt vagy, ez minden. Gyere velem. –
Elvezette az üvegajtótól, keresztül az irodáján. –
Szeretném, ha kipróbálnánk valamit. – Elfordította fekete
bőrborítású forgószékét, és kinyújtotta felé a karját. – Ülj
le.
Gail idegesen elnevette magát.
– Miért?
Miután leült, a férfi hátrabillentette a háttámlát. Gail
megmarkolta a karfát.
 – Nem is rossz – bólintott Anthony. – Lenne egy
ajánlatom számodra, Gail. – Leült az íróasztal peremére,
mindkét lábával a padlón támaszkodott. – Már Raullal is
megbeszéltem. Szeretnénk, ha csatlakoznál a Ferrer és
Quintanához.
Gail döbbenten nézett fel rá.
– Úgy érted… mint üzlettárs?
A férfi habozni látszott.
– Nem… legalábbis nem azonnal. Egyelőre mint
munkatárs, azután meglátjuk. Kapcsolatokat ápolsz
Miami régi angolszász közösségével, Gail, ami nagy
hasznunkra lenne. Raul viszi az ingatlanügyeket és a
befektetéseket, én a büntetőügyeket. Neked pedig nagy
tapasztalatod van a vállalati jogban, nyolc évig dolgoztál
Miami egyik legrégebbi és legjobb ügyvédi irodájánál. A
többi területen is vannak munkatársaink, de egyikük
sincs birtokában annak a tudásnak, ami neked megvan.
Tökéletes lenne. – Elmosolyodott, a szája szegletében
elmélyültek a ráncok. – Szóval?
– Anthony, én… Mi lesz az irodámmal? Miriammel és
Lynnel?
– Hozd magaddal őket is. Tudom, hogy saját
vállalkozást akarsz, de ez őrültség. Alig élsz meg. Azt
hiszed, nem látom, mi folyik? – Kinyújtotta a kezét, és
felemelte Gail arcát.
– Túlságosan keményen dolgozol. Nézz csak magadra!
A sötét foltokra a szemed alatt. Nem szívesen látlak
ilyennek, cielo.
Gail megcsókolta a kezét.
– A kimerültség mióta indok egy állásajánlatnál?
– Nem az, legfeljebb az én szememben – mosolyodon el
a férfi. – Az igazi erényed az, hogy átkozottul jó ügyvéd
vagy. Ez nem könyöradomány. Nagy hasznodat vennénk
itt. Szükségünk van arra, amit tudsz, és azokra, akiket
ismersz. Dolgozz annyit, amennyit jólesik. Legyél többet
Karennel. Hát nem látod? Minden mellette szól.
Gail a jelentésre gondolt, amit Charlene Marks
mutatott neki. Több idő Karennel. Dr. Fischman is
rámutatott, milyen keveset van vele. Gail hintázni kezdett,
körbefordult, tekintete végigfutott a mennyezet
ultramodern fényein, az üvegvitrineken, az átriumon, a
gránitlapos asztal körül álló borszékeken. Két üzlettárs,
hét munkatárs, három jogi asszisztens, tucatnyi irodai
munkás, egy könyvtár, két tárgyalóterem…
– Nagyon csábító ajánlat – ismerte el. – Azt hiszem,
könnyen meg tudnám szokni, csak… – Felemelte a lábát,
hogy még sebesebben forduljon körbe a székkel. – Nem
mennénk egymás idegeire, ha ugyanannál az irodánál
dolgoznánk? Mi ketten független, önálló személyiségek
vagyunk, talán jobban is az átlagosnál.
Anthony előrehajolt, hogy határozott kézmozdulattal
megállítsa a karosszék pörgését. Selyem nyakkendője Gail
ölébe hullt.
– Nem, Gail, az lenne a legnagyobb problémánk –
érintette az ajkát az övéhez –, hogyan győzzük a rengeteg
munkát.
Gail megrántotta a férfi nyakkendőjét, és
elmosolyodott.
– Gondolkodom rajta.
– Hogyan is mondhatnál nemet?
– Egyelőre azt mondom, talán. Rengeteg mindenen jár
az eszem.
– Persze. Nem kell azonnal eldöntened. – Anthony
megcsókolta a homlokát.
 – Mi legyen Wendell-lel? – tudakolta Gail. – Tudomást
se vegyek róla?
– Claro que sí. Igen, felejtsd el Wendellt. Ha pedig újra
zaklatni próbál, azonnal szólj nekem.
– Nehogy összeverd a nevemben, Anthony.
A férfi a szívére tette a kezét.
– Ó, Gail. Honnét veszed, hogy ilyesmit tennék?
Esküszöm, nincs nálam barátságosabb férfi. Te juro. –
Vállat vont. – Hacsak nem nyúlt hozzád, mert akkor meg
kell hogy öljem.
– Vicces. – Gail felállt, és Anthony combja közé
furakodott. Karcsúnak és izmosnak érezte a férfi lábát a
nadrág szövetanyaga alatt.
A férfi keze végigsiklott Gail csípőjén, majd nekipréselte
az ágyékának.
– Hogy milyen lenne a közös munka? Hm. Una
probléma muy grande.
– Á, el is felejtettem, Anthony. Buzgómócsing virágot
küldetett az irodámba.
Miután elhagyta a Ferrer és Quintanát, Gail a
virágokkal kapott borítékkal elment a főkapitányságra. A
recepción kapott egy ideiglenes belépési engedélyt, amit a
kabátja hajtókájára tűzött, majd közölték vele, hogy lifttel
menjen fel a harmadik emeletre. Jól ismerte az utat,
hiszen alig két napja járt itt. Anthony is jönni akart, de
már elígérkezett egy ügyfélnek. Gail biztosította róla, hogy
jól látható helyen fog parkolni, és igen, alaposan körülnéz,
mielőtt kiszáll a kocsiból. Anthony, az isten szerelmére,
hemzsegni fognak ott a zsaruk.
Az ügyben eljáró rangidős nyomozó, Ladue őrmester a
folyosón várta, majd bekísérte egy irodába, amit az
emberölési csoport használt. Az ablakok keletre néztek, de
egy türkizkékre festett lakóház eltakarta előlük a tengert.
Novick nyomozó felnézett egy telefonhívásból, és biccentett
Gail felé. Ladue kihúzott neki egy széket az asztal végében,
ő pedig átadta neki a virág kísérőkártyáját.
A férfi nem ült le. Az övén karcos bőrtokba rejtett
pisztolyt viselt, egy vonalban csillogó jelvényével.
Őrmester, Miami Rendőrség, középen a város pálmafás
emblémája. Ladue előhúzott a zsebéből egy szemüveget,
szétnyitotta a szárát, és elhelyezte tömpe orra végén.

Gail az ölében tartotta táskáját.

– Renee a testvérem. Tavaly halt meg. Meggyilkolták.
– Hm. – Ladue megfordította a kártyát, majd miután
semmit sem talált rajta, az asztalra ejtette. – Kér róla
másolatot?
– Gail nem kért. Ladue bólintott. – Hallottam a
nővéréről. Úgy tűnik, az emberünk is. Felhívjuk a
virágküldő szolgálatot, hátha megtudunk valamit.
Gail kinyitotta a táskáját, és elővett néhány
összehajtott papírlapot.
– Novick nyomozó megkért, hogy írjam össze azokat,
akikkel az elmúlt néhány évben nézeteltérésem volt.
Nagyjából tucatnyi olyat találtam, akinek a neve esetleg
felmerülhet gyanúsítottként. – Listába szedte a neveket és
a címeket, a vitás, bár a legtöbb esetben békésen lezárt
esetek rövid leírásával együtt.
A listán első helyen szereplő névre mutatott.
– Ő itt Simon Yancey, alperes volt egy perben, ahol a
jelzálogkölcsönt nyújtó bankot képviseltem, még tavaly
áprilisban. Készítettem néhány másolatot az aktákról. Mr.
Yancey levelet is írt nekem.
 Novick, miután végzett a telefonnal, közelebb jött, és
átkémlelt Ladue válla felett. Amíg olvastak, Gail
szórakozottan végigmérte a falra szegezett tárgyakat.
Karikatúrák és rajzok. Gombostűre akasztott 1998-as Pig
Bowl sapka. Listák, rajtuk nevek és telefonszámok. Három
hónapos naptár, pirossal bekarikázva a bírósági
tárgyalások napjai. Laduenak volt egy tűzőgépe, amelyhez
régi, rövid csövű pisztolyt forrasztottak, és egy miniatűr
villamosszéke, az ülés helyén villanykörtével.
Novick íróasztala mögött, ahol nagyobb rend
uralkodott, hófódte hegyekről készült fényképeket
szegeztek egy parafa táblára. Az egyiknek Novick és egy
sötét hajú nő állt az előterében, egymást átkarolva. A
helyiségben folyamatos hangzavar uralkodott. A telefon
kitartóan csöngött.
Novick végzett a levél olvasásával, majd közelebb
húzott egy széket.
– Sok ilyen levelet kap?
– Nem, az ilyesmi nagyon ritka. De az ügyvédre a leírás
alapján nem ismerek rá. Nem én vagyok.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Minket, akik betartatjuk a törvényeket, gyakran félre
szoktak érteni.
Ladue ledobta terjedelmes testét a forgószékébe.
– Ő itt az ügyeletes nagyokos. Főiskolát is végzett, meg
minden.
Gail elfordította a levelet, hogy lássa az aláírást.
Őszinte tisztelettel: Simon T Yancey. Apró, összezsúfolt
betűk. Az ívelések helyett kis éles szögek.
– A grafológusok össze tudnák vetni a levelet a
borítékokkal?
 – Nem valószínű – felelte Novick. – A borítékokat
nyomtatott nagybetűkkel címezték meg. Ha valaki
szándékosan elváltoztatja az írását, szinte lehetetlen
kimutatni az egyezéseket.
Hátrahajolt a székén, hogy a tolla és a jegyzetfüzete
után nyúljon.
– Tudna személyleírást adni erről a Simon Yancey-ről?
– Nagydarab fickó, nem kövér, de erős. Felrúgott egy
széket. Az arcára már nem emlékszem. A harmincas évei
elején járt. Barna haj, ilyen hosszúra növesztve. –
Megérintette a gallérját. – A bíróságon azt mondta: „Jobb
lesz, ha vigyázol, ribanc.” Vagy valami ilyesmit. A „ribanc”
biztosan benne volt.
Novick az ölében tartotta a tömböt, és folyóírással,
takaros sorokban jegyezte le a hallottakat. – Nem volt
valamilyen jellegzetes akcentusa? A telefonban azért
használhatott valamilyen elektromos készüléket, hogy ezt
palástolja.
Gail elgondolkodott.
– Akcentusa? Nem igazán.
Ladue megpördült a székében, és felhívta a központost,
hogy megtudakolja Simon Yancey számát. Kivárt, azután
visszatette a kagylót.
– Nincs nyilvántartva ebben a körzetben, még
titkosított számon se.
– Miután elvettem tőle a házát, az utcára került.
– Nos, akkor nem csoda, hogy bepöccent, már ha
valóban ő az. – Ladue vetett egy pillantást a személyi
hívójára. – Lefuttatunk egy keresést a számítógépen, hátha
a nyomára akadunk. Ha van jogosítványa, megszerezzük a
fényképét is. Mennem kell, Mike. Várnak a bíróságon. –
Ladue felállt, és leemelte kék zakóját a szék háttámlájáról.
– Ha bármi történne, Connor kisasszony, hívjon
bennünket.
Gail köszönetét mondott, majd visszafordult Novick
nyomozóhoz.
– Kérdezhetnék valamit, ami nincs közvetlen
kapcsolatban az üggyel?
– Persze.
– Hallott már egy Wendell Sweet nevű férfiról? Fekete
haj, erős harmincas, közelebb a negyvenhez. Külföldi
olajbányászati koncessziókat intéz. Sok időt tölt a karibi
térség országaiban.
A szemüveg mögött Novick tekintete egy pillanatra
elhomályosult, majd újra Gail arcára összpontosított.
– Milyen összefüggésben hallhattam a nevét?
– Kábítószer?
A férfi megrázta a fejét.
– Én rendszerint nem foglalkozom kábítószeres
ügyekkel… hacsak nem torkollnak emberölésbe, ahogy
általában történni szokott.
Gail nem adta fel.
– És a Hector Mesa név ismerős önnek? Jó ötvenes,
kubai.
A férfi kurtán bólintott.
– Munkatársa a vőlegénye nagyapjának, Ernesto
Pedrosának. Mit akar tudni róla?
– Csak kíváncsi vagyok. Mintha senki se beszélne róla
szívesen.
– Ő Castro-ellenes tevékenység miatt került a
látóterünkbe. Emiatt persze letartóztathatnánk fél Miamit.
– Mással sosem érdemelte ki a figyelmüket?
Novick elmosolyodott.
 – Úgy érti, emberölési ügy kapcsán? Nem. Sweet és
Mesa kapcsolatban állnak?
– Amennyire tudom, nem. Wendell Sweet az egyik
ügyfelem férje. Javában zajlik a válóperük. A férfi a
házasságuk alatt többször megverte a feleségét, és ma a
bírósági meghallgatás után engem is megfenyegetett, hogy
beveri a képem.
– Ennyiért nem tartóztathatom le.
– Tudom. Csak gondoltam, nem árt, ha tudja.
– Ő is rajta van a listáján?
– Nincs – rázta meg a fejét Gail. – Három gyereke van,
és velük sosem volt erőszakos.
Novick a tolla végével dobolni kezdett a jegyzetfüzeten.
– Értem. Talán mégiscsak fel kellene őt venni a
listájára. Az emberek néha meglepő dolgokat produkálnak.
– Oké, akkor majd hívom. – Gail átvetette a vállán a
táska szíját.
A férfi felállt.
– Ladue azt mondta, hogy nem akarta megnézni az
utolsó fényképet.
– Kettő is épp elég volt, nem gondolja?
– Bocsásson meg, Connor kisasszony, de talán
észrevesz valamit. Minél többet tud, annál nagyobb
segítségünkre lehet.
A nyugtalanság, amely egész nap lappangott benne,
most elkezdett felfelé kúszni a torkában. Hosszú, mély
lélegzetet vett.
– Akkor mutassa. – Letette a táskáját az asztalra, amíg
Novick odalépett egy négyfiókos szekrényhez, majd
visszatért egy RENDŐRSÉGI TULAJDON feliratú
borítékkal. Előhúzta a három színes fénymásolatot, felülre
helyezte a legutolsót, azután felemelte, hogy jobban
kivehető legyen. Gail megdermedt. Nem nyúlt a lap után,
ehelyett szorosabban markolta a szék karfáját.
Az első két képet különböző napokon készítették, amit
nyilvánvalóvá tett az is, hogy Karen más-más öltözéket
viselt – először kék ruhát, másodszor pirosat. A harmadik
képen Karen ruháját befeketítették. Porrá égett, és fekete
volt a hamutól. Karen egész teste lángokban állt. Torkából
fájdalmas üvöltés szakadt fel. Vörös és narancsszín
lángnyelvek törtek elő a testéből rohanás közben. Égett a
haja. Lángokban állt az iskola is, amely a kép peremén
állt. Tűz emésztette fel a fákat, és az égbolt felé szökött.
Novick hangja késként hatolt át a döbbent csenden.
– Felismeri a rajz stílusát, Connor kisasszony? A
színhasználatot, a vonalakat?
– Semmit. – A foga között szűrte meg a levegőt. –
Hogyan tehet valaki ilyet egy gyermekkel? Hogyan is
gondolhat ilyesmire? – Vetett egy pillantást a nyomozóra.
Az állhatatos barna szemek bizonyára nagyobb
szörnyűségeket is láttak már, és nem átrajzolt
fényképeken, hanem a valóságban: igazi vért, agyonvert,
szétszabdalt, megégett gyermekeket.
A férfi becsúsztatta a lapokat a borítékba, és
visszatette a fiókba. Gail ujjai megremegtek, amint letörölt
az arcáról néhány kibuggyant könnycseppet.
– Kérem, üljön le. – A kéz határozottan megmarkolta a
könyökét. – Nem könnyű ez, és nagyra értékelem, hogy
hajlandó segíteni.
– Persze hogy segítek. Bármire hajlandó lennék. Ó,
istenem. – Gail hosszan, reszketve szívta be a levegőt. –
Bárcsak tudnám, miért, akkor tehetnék ellene. Olyan ez,
mint egy büntetés tárgyalás nélkül. Vádbeszéd nélkül. Azt
mondja, mindig van indíték. Bárcsak tudnám, mi az!
 – Talán különösnek tűnik a kérdés – húzta ki magát a
férfi –, de észrevett bármilyen szexuális tárgyú utalást
abban, ahogyan a fényképeket átrajzolták?
Gail felemelte a tekintetét.
– Nem.
– Én sem. Pedig az ilyen gyermekek elleni erőszakban
rendszerint szerepet kap a szexualitás is. – Novick
előrehajolt, és könyökével a térdére támaszkodott. –
Néhány hónapja Ladue és én dolgoztunk egy ügyön. A férfi
leparkolt valamelyik iskola előtt, és az egyik kölyök
felfigyelt rá, ahogy lehúzta a nadrágját. Az iskola értesített
bennünket, elfogtuk a fickót, és átkutattuk a lakását.
Százával találtunk olyan képeket, amelyeken meztelen
gyerekek szerepeltek, az ő esetében fiúk. Ha pisztolyt vagy
kést rajzolt, erőszakos, de jellemzően szexuális formában
használta. Érti, amit mondok?
– Igen. – Novick nyomozó mértéktartó leírása is elég
volt ahhoz, hogy Gail megborzongjon. – De Karen
fényképei nem szexuális tartalmúak. Ez miről árulkodik?
– Még nem tudom. – A fény megcsillant a férfi
szemüvegén. – Mindenesetre észben tartjuk.
Amikor felállt, Gail tekintete rátévedt a távoli,
szikrázóan fehér hóval fedett hegycsúcsokra.
– Ezek a képek hol készültek?
A férfi az íróasztala mögötti fal felé fordult.
– Whistler közelében, Brit Columbiában. Tavaly
kirándultunk arra. Nekem elég egy hegyoldal a
boldogsághoz.
– Akkor mit keres Miamiban?
A férfi mosolyogva vonta meg a vállát.
– Ha valaki a hegyek között él, már meg sem látja őket.
 Gail közelebb hajolt, kiszúrt egy kis kék tavat,
amelynek kristálytiszta vize visszatükrözte a távoli
csúcsokat.
– A z t hiszem, ebben igaza van. Novick nyomozó, hány
olyan ügye van, mint az enyém?
– Mint ez? Nem sok. Rendszerint tudjuk, ki a tettes.
– És ha nem, ki szokták deríteni?
– Végül mindig.
– Inkább előbb, mint utóbb, remélem. – Gail felé
nyújtotta a kezét. – Köszönöm, nyomozó.
A férfi kikísérte a felvonóhoz, és megnyomta az első
emelet gombját. Gail leadta a belépőjét a recepción.

A Biscayne Academy nyárra bezárt, csak a napközis tábort

működtette, ahová Karen is járt. A gyerekek táncot, zenét
és képzőművészetet tanultak, galériákba jártak, és
kirándulásokon ismerkedtek a helytörténettel. A nevelők
ezt hívták „bővített” programnak, ami a gyakorlatban heti
kétszáz dolláros költséget jelentett. A napközi délután
négyig tartott, ezt követően a dolgozó szülők felárért
további két óra felügyeletet igényelhettek. Hat óra után a
gyermekmegőrzés költsége minden negyedóra után ötven
dollárral ugrott. Gail gyakran átlépte az összes limitet, és
ha végképp nem tudott elszabadulni, Miriamet vagy Lynnt
küldte el, hogy vegye fel Karent, és hozza el az irodába.
Fura érzés volt ilyen korán itt lenni, együtt a többi
szülővel – javarészt édesanyákkal –, akik a járda mellett, a
fák árnyékában vártak arra, hogy kinyíljanak az ajtók. A
sortot, trikót és tornacipőt viselő asszonyok mosolyogva
üdvözölték egymást, csoportokat alkottak. Gail
néhányukat ismerte is az évközben tartott szülői
értekezletekről. Mosolygott, és viszonzott néhány
köszönést, azután továbbsétált a játszóteret övező
drótkerítés mentén, és botorkálva haladt előre a járdán
tűsarkú cipőjében, ami inkább a szőnyegpadlós folyosókon
felelt meg.
Ehhez is hozzá lehetne szokni, gondolta. Mindennap
ugyanebben az órában érkezik, és itt van, amikor a
gyermekek visszatérnek a kirándulásból, vagy kiszaladnak
az épületből. Igazán nem lenne nehéz együtt élni ezzel.
Felvenni Karent, enni valahol egy jégkrémet. A tanévben
még sötétedés előtt otthon lehetnének, és együtt
készítenék el a vacsorát – frissen grillezett halat az
elősütött húspogácsák helyett. Lenne ideje karácsonykor
feldíszíteni a házat, meg szülinapi zsúrokat adni, és előre
bevásárolni ahelyett, hogy hétvégén együtt tülekedne a
többi elfoglalt szülővel a bevásárlóközpontban. Karen
minden este megkapná a meséjét. Példás lenne a
szorgalma és a magaviselete.
Dr. Fischman meg dugja fel magának a jellemzését. Ő
lenne a mintaanyuka. Kiköpött Peggy Cunningham,
gondolta, és lelki szemei előtt megjelent az úszómedence a
Clemantis Street-i ház hátsó kertjében. Peggyvel akár még
barátnők is lehetnének. Szombatonként ott ejtőznének a
napozószékekben, a körmüket lakkoznák, és kitárgyalnák
a környék eseményeit, amíg Karen és Lindsay ott
lubickolna a medencében. Szépen lebarnulna, eljárna
sportolni.
A munkatársi viszony azt jelentené, hogy újra
alkalmazott lenne, de egy üzlettárs feleségeként kivételes
elbánásban részesülne. Hónap végén nem kéne sakkozni a
csekkekkel, nem kellene a saját pénzéből lecsippentenie
Miriam és Lynn bérét.
 Ha Karen majd idősebb lesz, úgy tizenhat éves, még
visszamehet teljes munkaidős ügyvédnek. Ha lesz hozzá
kedve. Vagy maradhat részmunkaidőben, és szentelheti
magát a jótékonysági ügyeknek – de csak napközben, mert
az éjszakáit Anthonynak szenteli.
Van még esélye erre? Szeretett volna hinni ebben, de
felnőtt életében még soha senki nem gondoskodott róla.
Amikor hozzáment Dave-hez, neki kellett eltartania a
családot; az ő vállára nehezedett a teher, és ő elcipelte,
nem lévén más választása. Tette, amit tennie kellett.
Nyugtalanította a kilátás, hogy valaki mástól függjön –
mintha a levegőben lebegne.
Anthony Quintana boldoggá akarja őt tenni, és erre
meg is van minden lehetősége. Istenem. A szeme is csillog,
valahányszor arról beszél, mi mindent tehetne érte. És
Karenért. Boldoggá teszi őket, ha lehet. És megóvja.
Karent semmilyen veszély nem fenyegeti, amíg Anthony itt
van, hogy gondoskodjon róla.
Az iskola játszótere az épület mellett feküdt. Fák
árnyékolták a járdát, de a mező felett ott kéklett az égbolt.
A képek kék égboltja.
Gailnek hirtelen a lélegzete is elállt, ahogy felismerte a
helyzetet. Karen ötvenméternyire se lehetett, amikor a
kamera felé irányult. Valaki észrevétlenül megállt az
anyukák és a néhány apuka között, akik önfeledten
társalogtak, miközben arra vártak, hogy kinyíljanak az
ajtók. Mit láthatott? A gyerekek, akiknek a szülei késve
érkeztek, átszaladtak az udvaron, hogy elfoglalják a jobb
helyeket a hintákon és a fa játékszereken. Az idősebbek, a
tíz-tizenegy évesek labdákat hoztak a szertárból. A lányok
az árnyékban ültek, és egymás haját fésülgették,
miközben azokról a lányokról beszéltek, akiket nem
szerettek, és azokról a fiúkról, akiket igen. A második
fényképen Karen egy fának támaszkodott. Egy véres kés
mintha ennek a fának szegezte volna, míg a többi penge
körülötte villant meg.
Az első és a harmadik kép mozgás közben mutatta
Karent. Labdázott az egyiken, futott a másikon, a haja
hosszan lobogott mögötte. A pisztolyt lehetett a
legkönnyebb megrajzolni, és a lángok követelték a
legnagyobb odafigyelést, hiszen felemésztették az egész
játszóteret és az iskolát. A kamera ugrás közben kapta el
Karent, semmi sem mosódott el. Nem lehet olcsó gép,
döbbent rá Gail – a zársebességet biztosan állítani lehet,
ha mozdulat közben is így elkapta Karent –, de túl
terjedelmes sem, másként észrevették volna.
Gail elindult a járda mentén, és folyamatosan
változtatott a nézőponton. Ebből a távolságból túl sok
látszott volna a háttérből, a kamera tehát teleobjektívvel
rendelkezik. Vagy kivágtak egy részletet az eredeti képből,
és azt nagyították ki a fénymásolaton. Ilyen egyszerű.
A játszótér még most is üres volt. A hinták lustán
lengedeztek a szélben. Mókus szaladt át a faváz felső
gerendáján.
Az iskola kapujának közelében egy asszony babakocsit
tolt. Egy férfi a kutyáját sétáltatta hosszú pórázon. Újabb
és újabb szülők érkeztek, és töltötték ki a járda és az utca
közötti teret. Az autók járó motorral és feltekert
ablakokkal várakoztak, hogy megőrizzék a belső tér
hűvösségét.
Milyen könnyű leparkolni itt egy sötétített ablakú
kocsival, kivárni, amíg kiengedik a gyerekeket, azután
odasétálni a kerítéshez, mint akármelyik szülő…
 Fehér kisteherautó fordult be a sarkon. Lassan haladt
a keskeny utcán, azután talált egy helyet a túlsó oldalon, a
presbiteriánus templom előtt. Dave kiszállt. Khaki
nadrágot és mintás pólót viselt, láthatóan munkából
érkezett. A nap megcsillant a haján, amint átkocogott az
útón.
Gail eltűnődött, mit keres itt. Korábban jött, hogy
együtt lehessen a lányával, mielőtt a gonosz mostohája
érte jönne? Az anya vehemens természete… már-már kóros
mértékű érzelmi instabilitás…
Dave észrevette, és biccentett felé, azután széles ívben
megkerült egy ott várakozó furgont. Megállt előtte. Nem
mosolygott. Úgy tűnt, arcának minden izma megfeszül.
– Az irodában mondták, hogy itt leszel.
– Maradt még mondanivalónk egymásnak? Én is
olvastam Fischman jelentését.
– Hát, nem vesztegette az idejét. Ma felhívtam az
ügyvédemet, és mondtam, hogy ejtse az ügyet. Vége.
Gail felkapta a fejét.
– Komolyan beszélsz?
– Vége, Gail. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg
megértettem.
Alig mert hinni neki. Óvatosan a vállára tette a kezét.
– El tudjuk intézni magunk között is. Együtt eldöntjük,
mi a legjobb Karennek, és pontosan azt fogjuk tenni.
A férfi megragadta mindkét kezét.
– Beszélnem kell veled. Nem mehetnénk el valahová?
Nagyon fontos.
– Most? Nem, nem lehet. Karen négyre vár. Miről van
szó?
– Egy szívességre van szükségem. Te vagy az egyetlen,
aki segíthet nekem.
 Gail érezte, ahogy önkéntelenül visszahúzódik.
– Egy szívességre. Nos, amíg nem kerül pénzbe vagy
időbe, nagyon szívesen.
– Komolyan beszélek, Gail. Szükségem van kölcsönre
hétfőig. Neked nincs benne semmi kockázat.
Gail meredten nézte.
– Nem adhatok neked pénzt, Dave.
A férfi megszorította az ujjait, majd a mellkasához
préselte.
– Kérlek, hallgass meg. Az üzlet a Marriott-tal… az
egész kútba esik, ha nem tudok gyorsan pénzt szerezni.
– Fordulj egy bankhoz. – Elrántotta a kezét.
– Nem lehet. Meghallgatnál? Csak öt percet kérek. Légy
szíves!
Gail arrébb sétált a járdán. Egy fügefa állt a sarkon,
ennek az árnyékába húzódott. Dave szorosan rátapadt.
Gallyak és száraz levelek zörögtek a talpuk alatt.
– Nem adhatok neked pénzt – jelentette ki Gail. – Jobb,
ha ezt tisztázzuk, mielőtt bármit mondanál.
A férfi összeütötte ökölbe szorított kezét, azután mély
lélegzetet vett, mintha egy tízméteres trambulinról
készülne a mélybe vetni magát.
– Meséltem neked az Old Island Clubról, amelyik St.
Thomasen van. Hogy hogyan vásároltam meg a nevet, a
névhasználati jogot. A tulajdonos Armand Dubois, egy
francia Guadeloupe-ról. Tíz évvel ezelőtt vette meg a
klubot, és amikor St. Thomasen jártam, pénzre volt
szüksége, de nem akarta eladni. Üzletet ajánlottam neki.
Engedi, hogy használjam a nevet az Államokban,
lemásolhatom az étlapot, a dekort, mindent, cserébe kap
kétszáz lepedőt.
– Szent isten!
 – Ez még nem minden, Gail. Hetven rongyért eladtam a
hajót, összekapartam még ötöt, és azt mondtam, hogy a
többit hat hónapon belül fizetem ki. Zálogként üzletrészt
adtam neki a miami Old Island Clubban. Az utolsó részlet
pénteken esedékes.
Gail feltartotta mindkét kezét.
– Hadd találgassak! Nem tudod kifizetni, megneszelte a
Marriott-ügyletet, és meg akarja kaparintani.
Dave bólintott.
– Armand itt járt a hétvégén. Azt mondta, ha péntekre
nem szerzem meg a pénzt, el fogja venni a klubot.
Megteheti. Aláírtunk egy szerződést.
– Nem találtál egyetlen ügyvédet se St. Thomasen?
– Az övét használtuk.
Gail lehunyta a szemét.
– Idióta.
– Valahogy ki kell fizetnem, Gail. – Dave megkerülte,
amikor elfordult tőle. – A Marriott-tal ma kellett volna
nyélbe ütni az üzletet, de valaki Key Westben elfelejtette
elfaxolni nekik az étterem papírjait, és kell nekik néhány
nap, amíg átnézik. Így most hétfőn írunk alá, de addigra
már túl késő lesz, ha nem szerzem meg a pénzt
Armandnak.
– Állj le! Hallgass el egy pillanatra! – Gail a fügefa
megcsavarodott léggyökereire meredt, majd visszafordult
Dave-hez.
– A bank meg fog érteni. Akarod, hogy felhívjam őket?
Megteszem. Megmutathatod nekik a szerződést a Marriott-
tal.
– Máris túlléptem a limitet.
 – Nem számít. Csak mutasd meg nekik a szerződést.
Azt mondtad, nincs kockázat, igaz? Akkor ők is boldogan
hitelezni fognak.
– Látni akarják majd a könyveket. – Dave megcsóválta
a fejét.
– Értem. Vagyis eljátszadoztál egy kicsit a számokkal.
– Muszáj volt, Gail. A beszállítóknak készpénzzel kell
fizetnem. Azután ott vannak még a bérek, a biztosítások…
– Egy könyvelés az adóhivatalnak, hogy lássák, nincs
nyereséged, egy másik a hitelezőknek, hogy lássák, milyen
sokat keresel, ezért nyugodtan odaadhatják a maximumot,
de neked még ezt is sikerült túllépned.
– Kérlek, Gail…
– Az alkalmazottak után se fizettél járulékot. –
Rémisztően ismerősnek tűnt, ahogy a vér a fülében dobolt.
– Erre veszel magadnak egy új kocsit. Meg egy nagy
képernyős tévét.
– A Marriott-üzletből mindent ki tudok fizetni.
– Istenem! Déjá vu.
– Ennek nem kellett volna megtörténnie! Jesszusom!
Ha ma írnánk alá a szerződést, ahogy terveztük is, most
nem kellene térden állva könyörögnöm. Kifizethetnék
mindent, és még pénzem is maradna a bankban. Mindenki
így csinálja! Ez egy ilyen üzlet. – Arca kipirult. – Megláttam
egy lehetőséget, belevágtam, és kifizetődő is lesz… csak ezt
a pénteket éljem túl.
A vállalati joggal töltött évek során Gail megtanulta,
hogy a legtöbben légvárakat építenek abban a reményben
– sőt, abban a tudatban –, hogy végül minden sikerülni
fog. Rendületlenül hisznek valaki másban, a piacban vagy
épp a vakvéletlenben.
 Üres dobozt akarnak eladni, amit talán sikerül
megtölteniük, mielőtt a vevő felnyitja a tetejét.
A veríték megcsillant Dave felső ajkán.
– Ha ez az üzlet nem jön létre, börtönbe is kerülhetek.
Felfogtad ezt? Börtönbe. Adócsalásért. Hogy élné ezt meg
Karen?
– Nem küldenének börtönbe. Nyakadba sóznának egy
kiadós büntetést, amit aztán életed végéig törleszthetsz.
– Mindenemet elvennék, Gail. Mindent. – Megnyalta az
ajkát. – Megígértem Karennek, hogy karácsonykor
elviszem valahová. Ennek is lőttek. Földönfutó lesz az
apja. Se pénz, se ház, semmi, ha te nem segítesz.
– Ne akard az egészet az én nyakamba varrni!
– Oké. Én csesztem el. Félre kellett volna tennem a
pénzt, de nem tettem. Arra költöttem, hogy felfuttassam az
éttermet. Erre most? Százhuszonötezren múlik, ami bagó
ebben a szakmában, hogy elszalasztom életem legnagyobb
lehetőségét, csak mert valaki a Marriottnál elfelejtett
elfaxolni egyetlen istenverte papírt – Dave mély lélegzetet
vett. Egész testében remegett. – Nem azt kérem, hogy add
nekem a pénzt. Csak kölcsönözz hétfőig.
– Nem.
– Péntek délig kell kifizetnem. Hétfőn vissza is kapod.
Két órakor aláírjuk a szerződést. Nézd. – Elővette a
tárcáját a hátsó zsebéből, és előhúzott belőle egy
névjegyet. – Ez a Marriott ügyvédje. A neve Jeffrey Barlow.
Gail elolvasta a kártyát. Barlow Miami egyik
legnagyobb irodájának, a Davis & Seitznek dolgozott.
– Találkoztam már Jeff Barlow-val – ismerte el
vonakodva. – Múlt télen együtt dolgoztunk egy ügyön.
– Akkor hívd fel. Mondd meg, hogy neked adja a pénzt,
ne nekem. Százötven előleget kapok, a többit a franchise
indulásakor. Húszat már adtak, vagyis marad
százharminc, mínusz költségek. Akarod az egészet? Én
nem bánom, vidd csak el. Keress egy ötöst! Bármit aláírok,
amit csak akarsz.
Gail elnevette magát, és végül az ajkába harapott, hogy
abba tudja hagyni.
– Mi olyan mulatságos?
– Nincs pénzem, Dave. Ez az igazság. Van egy
biztosítási ügyem, amit a héten zártunk le, abból én is
részesülök, de nem százhuszonötezerrel! Ez olyan
mulatságos. Én azt hittem, jól boldogulsz. Te azt hitted, jól
boldogulok. Úgy tűnik, mind a ketten tévedtünk. – Felé
nyújtotta a névjegyet. – Vedd el.
– Mi van Irene-nel? Tőle nem kaphatnék néhány
napra? Irene és én mindig kedveltük egymást. Lefogadom,
hogy segítene.
– Nem fogom ebbe belekeverni az anyámat is.
– Nincsenek részvényeid? Megtakarításaid? – A férfi
megmarkolta a karját. – Muszáj segítened, Gail. Hívd fel az
ügyvédet.
Gail megvizsgálta a névjegyet.
– Kérlek. Karen kedvéért.
– Őt hagyd ki ebből! – Gail visszafordult az iskola felé,
ahonnét motorzúgás és önfeledt kiáltozás hallatszott.
– Ne hagyj cserben, Gail. Ne akard a halálomat! – A
férfi a vállára fektette a fejét. – Egyetlen hétvége az egész.
Egyetlen nap. Kérlek.
– Rendben van. Felhívom.
Dave magához ölelte.
– Hála istennek! Tudtam, hogy benned nem fogok
csalódni. – Lázasan arcon csókolta. – Te mindig is
segítettél nekem. Annyira szeretlek, Gail. És köszönöm.
 – Elég. – Gail kivonta magát az öleléséből. – El akarod
vinni Karent?
A férfi megtörölte a szemét.
– Vissza kell mennem dolgozni, de azért köszönök neki.
Annyira remek kislány… – Dave átkarolta Gail derekát.
– Gondoskodni fogunk róla, Gail. Jóváteszünk
mindent.
Elindultak vissza, az iskola felé. Gail lelassította a
lépteit.
– Van valamit, amit el kell mondanom, Dave. Ma valaki
küldött egy csokrot az irodámba…
 TIZENHATODIK FEJEZET

Gail a masszázszuhany alatt állt, ahol alaposan kiélvezte a

lüktető hideg vizet, miközben ujjaival igyekezett fellazítani
feszült izmait, és jólesően forgatta a nyakát.
Karen a szobájában volt, állítólag épp takarított, míg a
hűtőszekrényben a csirke cordon bleu pácolódott, amit a
csemegeüzletben vett, kilónként tizenöt nyavalyás
dollárért. Miután hazaért, Gail ellenőrizte a postaládát.
Nem jött újabb üzenet Buzgómócsingtól. Talán úgy
gondolta, hogy a virág elég aznapra.
Részvétem leányod elvesztése miatt.
– Te mocskos állat. Bárcsak tudnám, ki vagy!
Nyögve nekitámasztotta homlokát a párás csempének,
és nyugalmat erőltetett magára. Kellemes vacsora áll
előttük. Utána néznek egy kis tévét Karennel, talán a
Damon’s Creeket, azután dolgozik néhány órát, majd
ágyba bújik Anthonyval. Esetleg ágyba bújik Anthonyval,
és azután jöhet a munka.
Részvétem…
– Fogd be. – Gail elzárta a csapot. A víz elállt, bár a
csövek tovább dohogtak a falban. Törülközőbe bugyolálta
magát, és visszatért a hálóba. Felvette a melltartóját,
azután kinyitott egy másik fiókot, és kiválasztott egy izgató
alsóneműt – a csipkés, vörös szaténbugyit, amit Anthony
az irodájában adott neki. Lassan, élvezettel húzta elő az
aktatáskájából, és kérte, hogy próbálja fel. Meg is tette
neki.
 Ma este elfogyasztanak egy kellemes vacsorát, némi
vörösborral, tévéznek egy kicsit, mint a normális emberek,
azután szépen lefekszenek. Előbb olvas Karennek egy
mesét, és csak azután fekszenek le. Majd korán felkel, és
reggel végez az aktákkal.
Visszatért a fürdőszobába, hogy megszárítsa a haját.
Egy perccel később mintha zajt hallott volna. Már
többször tapasztalta, hogy a hajszárítók képesek erre a
trükkre. Az ember bekapcsolja, és telefoncsörgést,
ajtócsengőt, zenét hall.
Lekapcsolta a készüléket, a suhogó hang elhalt.
Hallgatózni kezdett, majd óvatosan letette a hajszárítót a
polcra. Leakasztotta selyemköntösét a fogasról.
Nem tévedett: fémes kopogás hallatszott. Különös zaj,
nem hasonlított semmilyen korábban hallott hanghoz.
Végigsietett a folyosón, és bekémlelt Karen szobájába.
Karent nem találta ott.
A zaj a földszintről érkezett. Csupasz lábával
nesztelenül hagyta maga mögött a szőnyegpadlós folyosót.
Elérte a fordulót, ahol kaparászó hangot hallott, majd
férfihangot, amint egy régi számot dudorászott.
Kihajolt a korláton. Valaki félig bemászott a
légkondicionáló szekrényébe. Fém csikorgott, azután a
férfi odalent lassan kihátrált a szekrényből. A szakállas
arc felé fordult. Charlie Jenkins.
Gail hangosan kifújta a levegőt.
– Jó napot! Nem akartam megijeszteni. A lánya
engedett be. Emlékezett rám a múltkorról.
– El is feledkeztem magáról. Karen odalent van?
– Kiment. – Jenkins hüvelykujjával a hátsó kijárat felé
bökött. A tekintete végigsiklott Gail lábán, majd visszatért
az arcához. Elvigyorodott. – Eldugult a beszívónyílás,
semmi komoly.
– Jó tudni. – Gail összefogta a köntösét, és indult, hogy
felöltözzön. Karen nem kért tőle engedélyt, egyszerűen
csak kiment. A szobájában viszonylagos rend honolt, és ha
vitatkozni kezdene vele, bizonyára azt mondaná, hogy
túlságosan aggódik miatta. Talán igaza is lenne.
Napfényes délután, csendes környék – mégsem tudott
megnyugodni. Felvett egy sortot és egy pólót, beleugrott a
szandáljába, és lesietett a lépcsőn.
– Ha látja, mondja meg neki, hogy maradjon itthon.
– Minden rendben?
– Persze.
Kinyitotta a hátsó ajtót.
– Karen! – A hintát üresen találta, és nem látott
mozgolódást a kerti lakban sem. – A fenébe! – Körbejárta a
házat, és csak annyi időre állt meg, amíg felkémlelt a
fikuszfára.
Az utcán mindkét irányban szétnézett. Átengedett egy
kocsit, azután átszaladt az úttesten, hogy megcélozza a
Cunningham-birtokot: egy gyarmati stílusú épületet, a
tetején szélkakassal. A palakővel burkolt tornácon, az
egyik tartóban csillagsávos amerikai zászló lobogott.
Miniatűr puszpángok szegélyezték a régi téglákkal kirakott
ösvényt. Gail kezébe vette a sárgaréz kopogtatót, és egy
perccel később megjelent maga Peggy Cunningham.
– Nem látta Karent?
– De igen, fent van Lindsay szobájában. – Peggy kék
szeme tágra nyílt. – Úristen, csak nem történt valami?
Gail egész teste reszketett a megkönnyebbüléstől.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondom.
– Jöjjön be!
 A ház makulátlannak tűnt: tündöklően fénylő bútorok,
minden a helyén. A tükörfényes tölgyfa padlót és a keleti
szőnyegeket fehérre festett fafelületek hangsúlyozták ki, az
ablakkeretekben színes katedrálüveg csillogott. Limoges-i
porcelánok a kandallópárkányon, selyemernyők az
állólámpákon, friss virágok a mahagóni tálalóasztalon,
gobelinkárpitos székek az étkezőasztal körül.
Minden berendezési tárgy egyszerre tűnt vadonatújnak
és patinásnak.
Peggy Cunningham lila melegítőt és edzőcipőt viselt.
Átvezette Gailt a konyhán, ahol a sütő irányából
marhasült illata érkezett. A csempézett munkapulton
almás pite hűlt. Gail szájában a nyál is összefutott. Egy
zsemleszínű retriever követte őket mindenhová,
manikűrözött körmei élesen kopogtak a kövezeten.
Kiértek az üvegfalú hátsó tornácra, ahol kellemes
hűvös uralkodott. Régi, fehérre festett fűzfa bútorok és
tömött, virágos ülőpárnák vártak rájuk.
A papírokkal teleszórt kártyaasztalnál egy másik
asszony ült.
– Ismeri Anát, nemde?
Gail ismerte Ana Cabrerát, Jennifer anyját. Jennifer is
fent játszott a lányokkal. Miután kapkodva félrehúzott
néhány irattartót, Peggy elmagyarázta, hogy a gyerekek
iskolájának, a Gulliver Academynek a július negyediki
jótékonysági gáláján dolgoznak, de Gail egyáltalán nem
zavar. Peggy leültette a látogatót, majd jegesteát hozott
neki, mentaággal a pohárban. Gail a helyéről éppen
ráláthatott a napfényben fürdő kertre, a madáritatóra és
borostyánnal befuttatott lugasra.
 Peggy Cunningham eközben tudatta Ana Cabrerával,
hogy Gail olyan sápadtan jött át, mint aki kísértetet látott,
és biztosan történt vele valami.
A két asszony várakozásteli pillantással fordult felé.
Gail felsóhajtott.
– Két héttel ezelőtt kezdődött, egy telefonhívással.
Rettenetesen sajnálom, Peggy, tudom, hogy Payton soha
nem lenne képes ilyesmire.
Beszélt nekik a vörös festékről a kocsiján, azután
Karen fényképeiről is, bár ez utóbbiakat nem részletezte.
Mindkét asszony tátott szájjal hallgatta.
– Miért tesz ilyet valaki? – suttogta végül elhűlten Ana
Cabrera.
– Nem tudom.
– Nem is sejti, ki lehet? – kérdezte Peggy.
– A rendőrök megkértek, hogy írjam össze azokat az
ügyfeleket, akik esetleg neheztelnek rám. Nem mintha
problémáim lennének az ügyfeleimmel – tette hozzá sietve.
– Mi a helyzet a kertésszel? – tette fel a kérdést Ana.
– Vagy a munkásokkal? Látom, hogy sok férfi dolgozik
manapság a házon.
– Nincs kertészünk – felelte Gail –, csak néha átjön
valaki, hogy megnyírja a füvet és a sövényt. Jelenleg nem
alkalmazunk senkit. Leszámítva Charlie Jenkinst. –
Anához fordult.
– Ismeri őt. Önöknek is dolgozott.
Ana a homlokát ráncolta.
– Nem hinném.
– Harminc körüli, fekete haj és rövid szakáll. Egy öreg
zöld furgont vezet. Magára hivatkozott.
– Ó, igen. Úgy egy hónappal ezelőtt felbukkant, de nem
alkalmaztam. Nem alkalmazok olyanokat, akik csak úgy
beesnek az utcáról. Nem mondott magának igazat. Fel
kellett volna hívnia.
Ha nem lenne ilyen hűvös viszonyban a
szomszédjaival, gondolta Gail. Ha nem szégyellné, hogy a
tetőfedők az utcára hordják a szemetet, és nem kiabált
volna a kölykökkel, amiért az udvarán dohányoztak.
Alighanem felelőtlen anyának tartják, nyomulós
ügyvédnek és olyan könnyűvérű nőcskének, akinek a
szexuális szabadossága károsan hat a pubertáskorban
lévő leányokra – s miközben ők ilyeneket gondolnak róla,
kiteregeti nekik az egész életét, de ami még furcsább,
eközben mindketten látható együttérzéssel hallgatják.
Együttérzéssel, vagy inkább kíváncsisággal? Gail látta a
feléje forduló két arcon a leplezetlen pletykaéhséget, és
tudta, hogy a hír még sötétedés előtt bejárja az egész
utcát. Az emberek azt kérdezik majd: kit vonzott ide ez a
Gail Connor a mi a csendes és biztonságos környékünkre?
Gail elmosolyodott.
– Nos, mennem kell vacsorát főzni.
A lépcső aljában Peggy felkiáltott Lindsay-nek, aki
kisvártatva átnézett a korlát felett.
– Mondd meg Karennek, hogy itt van az édesanyja, és
ideje hazamennie. – Egy perccel később három lány
dübörgött le a lépcsőn, majd egy pillanatra mindnyájuk
tekintete Gailre szegeződött. Karen visszafordult a
többiekhez.
– Sziasztok! Holnap találkozunk. – A lányok integettek.
Az ajtónál Peggy is kilépett velük, majd kivárta, amíg
Karen hallótávolságon kívül kerül.
– Nagyon óvatos lesz, ugye? – kérdezte suttogva, Gail
pedig biztosította róla, hogy az lesz. Peggy lassan bólintott.
 – Nem szeretném, ha félreértene, de úgy vélem, az
lenne a legjobb, ha Lindsay és Karen többet nem játszana
egymással… legalábbis amíg ez véget nem ér.
Gail habozni kezdett.
– Úgy érti, nálam? Vagy…?
– Sehol sem – felelte szárazon Peggy. – Sajnálom, de
nem szeretném kitenni Lindsay-t egy ilyen veszélynek.
– Ez nem valamilyen fertőző betegség, Peggy.
Egy rigó ugrándozott át a tornácon, majd rebbent fel a
levegőbe. Peggy lesütötte a szemét, majd megrázta a fejét.
– Sajnálom, Gail, de nem lehet. – Az ajtó becsukódott,
a rézkopogtató lágyan nekiütődött.
Gail Karenhez fordult. Nem volt abban a hangulatban,
hogy vitázni kezdjen az eltűnése miatt.
– Gyere, menjünk haza! Ha már a mamádnak sikerült
elmarnia az utolsó barátodat is…
Félúton Karen megszólalt.
– Hazudtál. Megkérdeztem Jennifert és Lindsay-t,
hallottak-e bárkiről, aki errefelé ólálkodik, és azt mondták,
nem hallottak. Te találtad ki. Nem akarod, hogy elmenjek,
nehogy csináljak valamit Paytonnal. Lindsay is ezt
mondja. – A szeme összeszűkült, az ajka vékony vonallá
préselődött. Akárcsak az apjának, amikor dühös volt.
– Később megbeszéljük.
– A piros melltartód átlátszik a pólódon! Ez annyira
ciki!
– Otthagyta Gailt.
Gail megérintette a haját, és még mindig nedvesnek
találta.
– Én… kicsit kapkodtam, amikor eljöttem.
– Folyton leégetsz mindenki előtt.
 – Nem tudtam, merre vagy. – Gail torka kaparni
kezdett. – Nem találtalak sehol. – Nekitámaszkodott az
egyik oszlopnak.
Karen dermedten nézte.
– Mi a baj, anya? Ne sírj! – Szorosan átölelte Gail
derekát.
– Nem akartam, anya. Kérlek, hagyd abba.
– Minden rendben. – Gail két kezébe fogta Karen arcát,
mindkét oldalról megcsókolta, és a szájára is nyomott egy
puszit. – Jobban szeretlek, mint bárkit ezen a világon. Ezt
sose felejtsd el.
Karen ajka megremegett.
– Én is szeretlek, anya. Esküszöm.
Egymásba karoltak, úgy vágtak át az utcán. Gail úgy
döntött, hogy este, a vacsora és a mese között beszél
Karennek a képekről. Különben nem tudja megmagyarázni
neki, hogy miért nem mehet többé Lindsay Cunningham
házába.
A zöld furgon még a felhajtón parkolt. Amint elhaladt
mellette, Gail megjegyezte a rendszámot, s közben
pontosan tudta, mennyire nevetséges a viselkedése.
Bekémlelt a szurtos ablakokon. Szerszámos ládák. Egy
törött szék. Egy régi gumiabroncs. Festékesdobozok.
Karennel maga mögött belépett a házba. Olyan hűvösség
fogadta, mint egy borospincében. Charlie Jenkins az egyik
széken ült, a nappaliba vezető boltív alatt, ölbe tett kézzel
és kinyújtott lábbal.
– Már épp indultam volna megkeresni. – Felállt. – Kész
is lennék.
– Értem. Tehát a beszívónyílás volt – bólintott Gail.
– Úgy ám. Mikor tisztították meg utoljára? Lefogadom,
hogy azt se tudja, hogy kell. – Az előcsarnok felé indult.
 – Jöjjön, megmutatom.
– Később is ráér.
A férfi még mindig előremutatott.
– Csak egy perc az egész.
– Most ne. Mennyivel tartozom?
– Hetvenöt dollár, kápéban.
– Megvárna odakint? Mindjárt jövök. – Kinyitotta neki
az ajtót.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Öö… rendben.
Gail bezárta az ajtót, felszaladt az emeletre, hogy
kivegye a táskájából a pénzt, majd lesietett. Csak annyira
nyitotta ki az ajtót, hogy kiadhassa a pénzt.
– Köszönök mindent.
A férfi értetlenül nézett rá.
– Ha bármi gondja van, csak hívjon.
– Igen, köszönöm. Majd hívom. – Miután hallotta
felpörögni a motort, résnyire félrehúzta a függönyt, és
figyelte, ahogy a furgon letolat a felhajtóról.
A konyhában találta Karent, aki egy szelet sonkát
lobogtatott Missy felett. A kiscica nyávogott, és az ingerlő
falat után kapkodott.
– Ne ingereld, Karen! – Elővette a csirkemelltekercseket
a hűtőből, és egy tepsiben a sütőbe tette. Beállította a
hőmérsékletet 325 fokra, majd meggyújtott egy gyufát, és
bedugta a lyukba, ahol az őrlángnak égnie kellett volna. A
gáz sziszegve tört elő. – Gyerünk már! – A gáz hangos
pukkanással belobbant, majd a kék lángok terjeszkedni
kezdtek a sütő aljának fekete fémlapja alatt. Gail becsapta
a sütőajtót.
– Kivihetem Missyt, anya? – Karen belefúrta orrát a
cica puha bundájába. – Pisilnie kell.
 – Tedd be a dobozába!
– Jobban szeret a fűben.
– Jó, de maradj a kertben. – Gail kilépett a teraszra,
hogy a biztonság kedvéért körülnézzen. – Komolyan
mondom. – Karen leült a hintába, és megpördült, hogy
összecsavarja a láncokat. Missy üldözőbe vett egy gyíkot. –
Ne menj sehová! – kiáltott oda Gail Karennek.
– Nem fogok.
Amint Gail belépett, megcsörrent a telefon. Mostanra
hívóazonosítót szereltek minden készülékre, beleértve a
konyhai telefont is. A kijelzőn a W. SWEET felirat jelent
meg, és Gail azonnal felismerte Jamie házának a számát.
Jamie részeg volt. Nem harsányan részeg, nem
tántorgóan részeg, még csak nem is spicces. Komor és
rosszkedvű részeg, aki el akart aludni, hogy soha többé ne
ébredjen fel, és meg is próbálkozott volna ezzel – csakhogy
Bobby már fel tudja hívni a zsarukat, és mi van, ha túl
korán érnek ki? Különben is, tette hozzá Jamie, a kölykök
még nem is vacsoráztak.
Azután jót nevetett.
A káoszba fulladó nappaliban, a ventilátor által kevert
légáram közepén ültek. Jamie a légkondicionálót is
lekapcsolta, hogy csökkentse a villanyszámlát.
– Mindjárt jövök. – Gail kisietett a hátsó tornácra, ahol
Karen rajta tartotta az egyik szemét a Sweet gyerekeken.
Gail nagy vonalakban őt is beavatta: az egyik ügyfelem
beteg, és beszélni akar velem. Segítenél a gyerekei körül?
Amíg Gail átöltözött, Karen telepakolt egy hátizsákot
Beanie babákkal, színezőkkel és filctollakkal. Még csak
tizenöt perce jöttek, de Karen máris megszervezte egy
babaház építését, régi kartondobozok és ragasztószalag
felhasználásával. Az idősebb fiú ragasztott, a lány
berajzolta az ablakokat, míg a legkisebb gyerek ki-be
járkált az ajtón.
– Karen, megnéznéd a konyhában, hogy van-e valami
ennivaló? Hat óra elmúlt, már biztosan éhesek.
– Oké. – Karen felállt, és Beckyhez fordult. – Amíg
elmegyek, rajzolj néhány virágot az oldalára. Ne sárgákat,
azok alig látszanak.
Gail részletesebb magyarázatot adott az üzenetben,
amit Anthonynak hagyott a konyhaasztalon. Wendell
újabb látogatást tett a feleségénél. Az asszony azzal
fenyegetőzik, hogy megöli magát. Utóirat: Fél hétkor vedd
ki a csirkét. Szeretlek.
Gail azzal a szilárd elhatározással érkezett a Sweet-
házba, hogy felhívja a rendőrséget, mondjon Jamie bármit
is, de aztán meglepő módon nem látott sem vért, sem kék
foltokat. Nem talált mást, csak a félig üres Southern
Comfort-os palackot, amiből Jamie a délután folyamán
kortyolgatott.
Amikor Gail megérkezett, az asszony a dohányzóasztal
szélén ült.
– Nem maradhatok soká, Jamie. Nem kérne meg egy
szomszédot, hogy jöjjön át?
– Dehogynem, majd megkérek valakit. Bocs, hogy
megint iderángattam. Azért örülök, hogy itt van. De
tényleg. – Lassan végighúzta ujjait a hajfürtjein, és
félresimította őket az arcából. A haja valósággal lángolt az
elefántcsontszínű díványon.
– Biztos benne, hogy minden rendben lesz?
Jamie elmosolyodott. Fakónak tűnt az ajka.
– Akarja tudni, hogy ezúttal mit csinált Wendell?
Gail a szemébe nézett.
– Mondja el.
 – Hát… rávett, hogy csináljam vele. Azt mondta, most
majd megmutatja, mi hiányzik nekem. – Felnevetett. – Fele
olyan jó se volt, mint ahogy emlékeztem rá.
Gail szólni is alig tudott a döbbenettől.
– Ó, Jamie. – A keze után nyúlt. – Engedje, hogy
felhívjam a rendőrséget.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nincs semmi bajom.
– Dehogyis nincs.
Jamie hirtelen a kezébe temette az arcát.
– Hol voltak a gyerekek? – kérdezte Gail.
– A szobájukban. – A kezek tehetetlenül lehulltak. –
Nem láttak semmit.
– Hívja a rendőrséget. Kérem!
– Nem. Azt mondaná, én akartam.
– De ez nem igaz.
Jamie ajka lebiggyedt.
– N e m tudom. Nem tudom, hogy akartam-e. Fura,
nem igaz? Eleinte persze. De azután… csak azt vártam,
hogy vége legyen. – Lehunyta a szemét. – Azt akarom, hogy
vége legyen, Gail. Kérem!

Harry Lasko Miami tengerpartján, a Seacost Towers

tetőtéri lakásában élt, ami elítélése után természetesen a
kormány tulajdonába kerül. Mire a liftajtó kinyílt az
előtérben, az épület már hosszú árnyat vetett a homokra.
Harry az imént úszott le néhány hosszt, és még most is
kockás plüssköntösét viselte. Gumipapucsa nedvesen
csattogott a márványpadlón, amint bevezette Gailt és
Karent a lakásába. Alacsony szófák néztek egymásra egy
üvegasztal felett. Az ablakok képe visszaverődött a tükörrel
borított falakról, ettől a szoba végtelennek tűnt.
 Gail a földszintről hívta Harry Laskót, miután Jamie-
től megszerezte a címét. Ugyanakkor nem hívta fel
Anthonyt, hogy értesítse a váratlan kitérőről.
Amint átsétáltak a hallon, Harry felkiáltott.
– Dorothy?
Egy asszony tűnt fel, köpenyben és az ápolónők fűzős
vászoncipőjében. Alighanem ő viselte gondját Harry
feleségének, Edie-nek.
– Azt hiszem, a fiatal hölgynek jólesne egy kis keksz
meg némi gyümölcslé. Adjon neki, amit kér, utána nézhet
tévét a konyhában. Mit szólsz hozzá, Karen? –
Megpaskolta a lány arcát. Ívelt szemöldöke még ferdébben
állt, amikor mosolygott. Karen köszönetet mondott, és azt
felelte, hogy szívesebben rajzolgat, ha már van nála papír
és filctoll.
Gail visszautasította a neki kínált italt, és követte
Harryt a nappaliba. A férfi elhúzta az ajtót, és kiléptek a
teraszra.
– Nagyon okos kislány – mosolygott Harry. A lazán
összehúzott köntös felfedte barna, pergamenszerűen
száraz mellkasát, a göndör ősz szőrszálakat és az
aranyláncot, rajta a kis tengeri csillaggal.
– Ugye, nem baj, hogy őt is elhoztam?
– Dehogy, imádom a kölyköket. Az unokáim egyszerűen
csodálatosak. A fiam viszont idióta, de hát mit tehetek? –
Letette az italát a kis műanyag asztalra, két szék közé.
Gail nekitámaszkodott a korlátnak. A friss szél
összeborzolta a haját. A tenger sötéten kéklett a távolban,
a part felé fokozatosan kivilágosodott, és fehér fodrokat
vetett a parton. A hőség már enyhült, és kezdtek
felbukkanni az esti járókelők, akik parányinak tűntek
ebből a magasságból.
 – Hiányozni fog ez a kilátás – sóhajtott fel Harry Lasko.
Gail megfordult. A férfi leült, és rágyújtott. A kor
elvékonyította a lábszárát, egyik szandálja a nagylábujján
fityegett. A szél felkapta ritkás ősz hajszálait napbarnított
fejbőréről. A szemüveg lencséi alig valamivel tűntek
sötétebbnek idefent, az árnyékban, és még így is
keresztülláthatott rajtuk.
– Mit tehetek önért, Gail?
– Az a kérdés, mit tehet Jamie-ért. Azt mondta, segíteni
akar.
– Hallgatom.
– Az Eagle Beach-i kaszinó eladásának okmányai
kellenek.
Harry nem vette le róla a tekintetét, csak szótlanul
kifújta a füstöt, amit a friss szél azonnal messzire
ragadott.
Gail folytatta:
– Ön és Wendell egyaránt hasznot húzott az eladásból.
Tőle nem várhatok semmit, de ha a kezemben van az
Eagle Beach-i kaszinó szerződése, legalább elindulhatok
valamin.
– Beszélt erről az ügyvédemmel? – Harry Lasko
kuncogni kezdett, és az italáért nyúlt. – Ostoba kérdés. Ha
Quintana tudna róla, most nem lenne itt.
– A szerződést nem nyújtom be a bíróságon –
magyarázta Gail. – Nem értesítem Wendellt arról, hogy a
birtokomban van. Egyszerűen csak látni szeretném.
– Ezt a válást így is, úgy is kimondják. Jesszusom! Azt
hittem, megtárgyalja a dolgot Wendell ügyvédjével, és
kialkudnak egy tisztes egyezséget.
– Én is így gondoltam, csakhogy Wendell megpróbálja
felőrölni Jamie idegeit. – Gail elfoglalta a másik széket. –
Ma vesztettünk a bíróságon. A bíró csökkenteni fogja
Jamie járadékát, ha nem tudjuk bizonyítani, hogy Wendell
megengedheti magának. Jamie már nem bírja soká, Harry.
Inni kezdett. Attól tartok, előbb-utóbb kárt tesz magában.
Egyelőre csak a gyerekek tartják vissza ettől. Bármikor
visszamehet Wendellhez, csak mert azt hiszi, másképp
nem gondoskodhat róluk, vagy mert egyszerűen túl fáradt
a további harchoz.
– Mondja meg neki, hogy felejtse el Wendellt. Mennyi
kell neki a kölykökhöz? Én segítek neki.
– Miért tenné? Wendell gyerekei. Ha pedig van pénze,
neki kell gondoskodnia róluk.
Harry félrefordította a tekintetét, és felvette a poharát.
Nem kerülte az egyenes választ, csupán végiggondolta a
lehetőségeket, Gail ezért hátradőlt a széken, és türelmesen
várakozott.
– Nem tehetem, Gail – döntött végül a férfi. – Ha ez a
szövetségiek fülébe jut… Megért engem?
Már nyitotta a száját, hogy tovább győzködje, és
emlékeztesse rá: senki más nem tud segíteni, ezért muszáj
megtennie… azután lassan bólintott.
– Megértem. – Egy ideig szótlanul figyelte a hullámzó
óceánt. – Talán kár személyes ügyet csinálnom ebből.
Tudja, gyűlölök veszteni. Annyira dühös voltam Wendellre.
Ma vesztettem, és annyira szerettem volna győzni…
Harry felé mutatott a cigarettájával.
– Az én világomban már az is győzelem, ha
megtarthatja, amije van. – Felvette, majd ugyanazzal a
mozdulattal vissza is tette a poharát. Fészkelődni kezdett
a széken. – Nincsenek irataim. Az ilyen ügyeket nem a
szokott módon intézik. Egyáltalán nem. Elég néhány
emlékeztető, egy kézfogás, pár átutalás. Ráadásul a
nevünk sehol sem jelenik meg, így ha átadnék mindent,
azzal se menne sokra, – Mélyen beleszívott a cigarettájába.
Látszott rajta, hogy nem hagyja nyugodni a dolog. Gail
óvatosan folytatta, nehogy túlságosan erőszakosnak
tűnjék.
– Azért azt elmondhatja, mit jelentenek ebben az
esetben az emlékeztetők, nem? És… elmagyarázhatja,
hogy jött-ment a pénz. – Gailnek eszébe jutott, amit
Anthony mondott: Wendell Sweet és Harry Lasko egy
kajmán-szigeteki cégen keresztül, közvetítők bevonásával
vette, majd adta tovább a kaszinót. – És ha van olyan
dokumentum, ami tisztázza a birtokviszonyt…
– Mit művel velem, szivi? – A férfi nevetése belefűlt egy
hosszú sóhajba. – El tudja intézni, hogy Jamie megkapjon
mindent itt, az Államokban?
– Azt hiszem, igen, ha követni tudom a pénz útját.
– Miért is ne? – Harry felvont szemöldökkel fordult felé.
– Szóljunk az ügyvédemnek? Magán áll.
– Tudnia kell – bólintott Gail. – Majd én beszélek vele.
Harry felállt, és rákönyökölt a terasz korlátjára,
hátrasimította a haját, és elnézett az óceán felé.
– Az a rohadék Wendell. – Gail odaállt mellé. – Az ilyen
fickókat el kellene intéznie valakinek. Nem jelentene
problémát. Őszintén szólva nagy is a kísértés.
– Ne tegye, Harry!
A férfi elpöckölte a cigarettáját.
– Az életben nem sok olyan emberrel találkozunk,
akivel igazán megértjük egymást. Legfeljebb néggyel-öttel,
ha szerencsések vagyunk. Olyan emberekkel, akiket nem
látunk húsz évig, azután bumm, megint ott vannak, és
onnét folytatjuk a beszélgetést, ahol legutóbb abbamaradt.
Az én Edie-m is ilyen ember volt. Ismertem egy fickót
Vegasban is, de ő már nincs köztünk. Néhány haver még
bent az üzletben. És ott van Jamie. Ő is ilyen. Azt mondta
nekem, Harry, ha kijössz, olyan bulit rendezek neked,
amilyet még nem láttál. És meg is fogja tenni. Várni fog.
Gail elmosolyodott.
– Azt hiszem, egy kicsit szerelmes belé.
– Ugyan már. Csak egy taknyos kölyök. – Harry
nekitámasztotta hátát a korlátnak, és széttárta a karját. –
Továbbra is azt mondom, egyszerűbb lenne, ha hagyná,
hogy adjak neki egy kis pénzt. Persze nem egy összegben,
ez sokak figyelmét felkeltené, de minden alkalommal, ha
megszorul.
– Tartsa meg magának és Edie-nek!
– Van elég, és valaki addig is gondoskodni fog a
dolgokról, amíg én távol leszek, úgyhogy nincs miért
aggódnia. Meg fogja kapni a pénzt.
Gail megkockáztatta a kérdést.
– Ki az?
A férfi vállat vont.
– Valaki, akiben megbízom.
Vagyis valaki gondoskodni fog a feltehetőleg illegális
úton szerzett vagyonról, amire az amerikai hatóságok nem
tehetik rá a kezüket, és ennek a valakinek a kilétét jobb
titokban tartani.
Gail fellépett az alsó korlátra, és olyan messzire
előrehajolt, amennyire csak mert. A szél összekócolta a
haját, és belekapott a blúzába. A keleten tornyosuló felhők
visszatükrözték a nyugati alkony rózsaszínű és
narancssárga fényeit.
Gail érezte Harry kezét a vállán, ahogy biztonságban
megtartotta őt.
– Hiányozni fog ez a kilátás – sóhajtott fel a férfi.
A Clemantis Street-i házban Anthony a földszinti szobában
dolgozott. Gail tárolónak használta a helyiséget, de
Anthony kis irodává alakította át, amikor beköltözött: a
dobozokat az egyik fal mellé állította, polcokat és egy
íróasztalt hozott be.
Odakint már besötétedett, ezért Anthony felkapcsolta a
lámpát. Az íróasztalán fekvő lapok ezúttal nem egy
büntetőjogi per iratai voltak, hanem üzleti
dokumentumok, feltehetően nagyapjának egy újabb
befektetésével kapcsolatban.
Gail lehajolt, hogy megcsókolja.
– Ettél már?
– Nem, megvártalak téged és Karent. – A férfi felé
fordult. – Hogy ment a jótékonysági látogatás? Jobban van
az ügyfeled?
– N e m egészen. Majd beszélünk róla. Most farkaséhes
vagyok.
Az ajtónál Karen állította meg.
– Anya, elfelejtettem behozni Missyt, és most bárhogy
hívom, nem jön.
– Jönni fog, csak hívd tovább.
Anthony mosolyogva fordult a kislány felé az íróasztal
mögül.
– Szia, Karen! Milyen volt a napod?
– Remek. – A lány visszafordult Gailhez. – És ha
eltévedt?
– Nem tévedt el. A cicák szeretnek felfedezőútra
indulni. Csak tegyél ki neki egy kis ételt, és vissza fog
jönni. – Gail az ajtó felé fordította Karent. – Miért nem
terítesz meg? Mindjárt jövünk. – Amikor Karen rohanó
léptei elhaltak, Gail Anthony felé nyújtotta a kezét. – A
vacsora tálalva.
 – Várj egy percet. Csukd be az ajtót!
Gail mosolyogva tette be az ajtót, és lépett felé.
Anthony átkarolta a derekát, és játékosan megrántotta a
kosztümnadrág övét.
– És a te napod milyen volt… leszámítva a Sweet-
ügyet?
Gail megérzett valamit, de nem tudta biztosan, mit.
– A rendőröktől nem tudtam meg semmi újat. Bevittem
nekik a listát, ők pedig megmutatták a legutóbbi képet
Karenről. – Gail kioldozta a férfi meglazított nyakkendőjét.
– Ma este beszélek vele. Tudnia kell róla, ha nem is
mindenről.
– Igazad van. Tudnia kell róla. Senki sem szeret
sötétben tapogatózni. – Anthony kihúzta a gallérja mögül a
nyakkendőjét, majd takarosan összehajtotta. – Mi történt
még? Bármi említésre méltó? – Felvonta a szemöldökét.
– Semmi. Miért?
A férfi letette az asztalra a nyakkendőt.
– Megkértem Hector Mesát, hogy menjen ki Karen
iskolájához, hátha észrevesz valakit, aki fényképez. Ma
látott téged Dave-vel. Nem beszélnél erről?
Gail egy pillanatnyi dermedt csend után felelt.
– Szóval megkérted Hector Mesát, hogy keressen egy
kamerás fickót. Nos, nem hiszek neked. Megkérted rá,
hogy kövessen?
– Arra kértem, hogy legyen ott Karen iskolájánál. –
Anthony hangjába metsző él költözött. – Azt gondoltam, jó
ötlet figyeltetni a helyet, hátha látunk valaki gyanúsat, és
arról is meggyőződhetünk, hogy Karennel minden a
legnagyobb rendben. Hector éppen ezért három napja
odajár. Ma látott téged Dave-vel, és ha nem bánod,
szeretném tudni, mit csináltatok.
 – Miért nem kérdezted akkor, amikor bejöttem? – Arca
kipirult. – Ó. Lássuk csak, Gail bevallja-e magától. Vagyis,
ha nem mond semmit, akkor nyilvánvalóan bűnös. Bűnös
valamiben.
A férfi a tekintetével követte, ahogyan járkálni kezdett a
szobában. Háttal ült a fénynek, az arca sötétbe
burkolózott.
– És mit mondott Hector? Képzelem, mennyire
kiszínezte a részleteket. Mit mondott, Anthony? Tudni
szeretném!
Anthony tenyere felemelkedett az asztalról.
– Hogy magához ölelt téged. Hogy megcsókolt.
– Milyen kár, hogy Hectornak nincs távmikrofonja.
Akkor hallhatta volna, hogy Dave ejti a gyermekelhelyezési
ügyet. Ösztönös érzelmi reakció volt, és nem fogok
bocsánatot kérni érte. – Gail meredten nézett Anthonyra.
Nem fogja elmondani a többit. A kölcsönt. Hogy Dave a
segítségéért könyörgött.
Anthony felé nyújtotta a kezét.
– Bocsáss meg! – Gail hasára hajtotta a fejét. –
Discúlpame, cielo. Egyszerűen beleőrülök ebbe a
várakozásba.
– Abba kell ezt hagynod. – Gail u j j a köré tekerte
Anthony haját, majd megcirógatta a halántékát. A
sötétbarna fürtök között néhány ezüstös szál is
megcsillant. – Téged szeretlek, és senki mást.
Ekkor hallották meg a sikoltást, majd a közeledő
lábdobogást. Az ajtó felé fordultak, ami hirtelen felpattant.
Karen szökkent át a szobán, a döbbenettől és rémülettől
eltorzult arccal.
Gail elkapta, és hátratántorodott.
 – Ne! Anya, neeee! Anya, anya, anya… – Karen Gail
karján lógott, ugyanakkor fel-le ugrált. – Anyaaaaaaa… –
Végül a lába megadta magát, és a kislány ernyedten
zuhant a padlóra.
– Karen! Karen! Ó, istenem!
Anthony kapkodva térdelt le melléjük.
– Megsérült? Nem látok semmit.
– Karen! Mi történt? Mondd már el, édesem!
– M… Missyt megölték! Meghalt!
– Meghalt? – Gail Anthonyhoz fordult.
– Hol? Díme, mamita. Hol van?
Tovább folytatódott a szívszaggató zokogás, amit
időnként szipogó lélegzetvétel szakított meg. Gail
félresöpörte az izzadt hajtincseket lánya homlokából.
– Mondd meg, Karen! Talán nincs is akkora baj.
– De igen. Baj van.
– Hol van? – ringatta lágyan Gail Karent. – Hol van,
csillagom?
– A … a hintánál…
Anthony megmarkolta a vállát.
– Figyelj rám, Karen. Van odakint valaki? Láttál bárkit
is?
– Nem. – Karen nagyot nyelt. A szeme kinyílt, vörös
volt, és könnyben ázott.
A férfi bólintott Gailnak, majd felállt.
Gail átkarolta Karent, és követte Anthonyt a házon át.
A konyhaajtó nyitva állt, és a zseblámpa a földön hevert,
ahová Karen ejthette. Kint járt, biztosan a macskát
kereste.
A férfi felkapta a zseblámpát, azután felkattintotta a
fali kapcsolót. Fény árasztotta el a teraszt, világította meg
a lépcsőket és fémkorlátot, majd fokozatosan beleveszett a
sötétségbe. A hinta fémszerkezete épp csak felsejlett az
árnyékok között.
Gail szorosan magához ölelte Karent, a külső ajtó
mögött maradt, és onnét figyelte Anthony fehér ingét,
amint a férfi fürgén haladt a hinta bizonytalan körvonalai
felé. Gail néhány centire kinyitotta az ajtót.
– Sss, Karen. Nem megyünk ki. – Karen mostanra
felhagyott a sírással, de továbbra is Gail derekát ölelte,
arcát pedig a vállába temette.
Anthony követte a fényt a lépőköveken, majd a pázsit
sötétzöldjén. A fénytócsa néhány méterrel a hinta előtt
véget ért. A zseblámpa fénye sebesen végigpásztázta a
földet, nem talált semmit, azután felkapaszkodott a
fémkereten, végighaladt a felső rúdon, majd hirtelen
visszakozott.
A fémváz felső rúdjára egy kötelet hurkoltak. A fénykör
lesiklott a kötélen, majd megtorpant. Anthony keze tűnt fel
a fényben, elfordította a kötelet, s annak végén elfordult
egy kis sötét tömeg is. A férfi elkapta a kezét, a sötét tömeg
pedig lustán tovább forgott. Hirtelen fehérség villant,
azután feketeség, majd újra fehérség… A fénysugár ezután
az udvarra irányult, és vadul végigpásztázta a kertet,
mielőtt visszatért volna a pázsitra, hogy mutassa az utat
Anthonynak.
Abban a néhány pillanatban Gail is látta, amit Karen
láthatott: a hátsó lábainál felkötött kiscica ernyedt testét,
a felszabdalt hús szörnyű vörösét. A fej eltűnt. Gail
elvonszolta Karent az ajtótól.
Ahogy Anthony belépett, Gail látta az arcán a
viszolygást. A férfi lassan kifújta a levegőt, összeszedte
magát, majd közelebb lépett, hogy beszéljen Karennel.
Lekuporodott elé.
 – Figyelj rám, Karen! Missy meghalt. Nem tudom, ki és
miért tette ezt vele, de nagyon beteg ember lehet. Gyáva
féreg, aki talán szórakozásból csinál ilyen szörnyűségeket.
Sajnos vannak ilyen emberek, de téged nem fognak
bántani. Nem fognak bántani téged vagy az édesanyádat,
erre megesküszöm, és soha többé nem jöhetnek ide. Ne
félj, rendben? Karen!
A kislány szeme hirtelen kinyílt.
– Igen.
– Oké. A rendőrök ki fognak jönni, hogy beszéljenek
veled, úgyhogy mondj el nekik mindent, amit csak tudsz.
Rendben?
– Rendben.
A férfi megpuszilta Karent, akinek az arcán újra
patakzani kezdtek a könnyek. Anthony felállt, és Gailhez
fordult.
– Vidd fel a szobájába, addig én szólok a rendőröknek.
És ki szeretném hívni a család orvosát, hogy vizsgálja meg.
Biztos akarok lenni abban, hogy nincs semmi baja.
Gail bólintott.
– Köszönöm.
Odafent a saját hálószobájába vezette, és az ágyára
fektette Karent, azután mellé feküdt, próbálta
megnyugtatni, a fülébe suttogott, és a haját cirógatta. Azt
mondta neki, hogy minden a legnagyobb rendben lesz,
pedig már tudta, hogy ennél csak rosszabb jöhet.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Az orvos adott valamit Karennek, hogy el tudjon aludni.

Majd vetett egy pillantást Gailre, és neki is felírta ugyanazt
a gyógyszert. Másnap reggel Anthony javasolta, hogy
néhány napra költözzenek át a nagyszülei házába. Közel
lehetnek, ismerős környezetben, ráadásul beszélt is már
Ernestóval és Dignával, akik örömmel látják őket. Mire
visszatérnek, lebontják a hintát, és új gyepszőnyeget
raknak le, így nem marad semmilyen nyom.
Gail készséggel elfogadta az érvelést, és a nap hátralévő
részére átvitte Karent Irene-hez, azután ő és Anthony
átköltöztették a szükséges ruhákat és egyéb személyes
holmikat a Malaguena sugárúti házba. Gail úgy érezte,
mintha száműzték volna az otthonából, de hitt benne,
hogy az érzés el fog múlni, amint újra hazamehet, és
Karen is helyrejön.
Pénteken tért vissza a munkába, és valamikor tíz után
besétált Dave, hogy felvegye a pénzét.
Gail az előző nap talált annyi időt, hogy felhívja a
jogászt, aki a Marriott részéről intézte az ügyletet. Jeff
Barlow emlékezett rá, bár nem tudta, hogy ő Metzger volt
felesége. Kicsi a világ, jegyezte meg. Gail korán bement,
megszerkesztette a megegyezését Dave-vel, és elfaxolta a
vázlatot Barlow-nak jóváhagyásra. A férfi elviccelődött
azon, bárcsak az ő volt felesége lenne ennyire nagylelkű,
majd közölte Gaillel, hogy amint hétfő délután kettőkor
aláírják a papírokat, kiállít egy csekket Gail A. Connornak
125 000 dollárról.
 Lynn és Miriam tanúskodott Dave aláírásának
hitelessége mellett, majd kimentek az irodából. Gail
semmit sem árult el nekik a tranzakcióról.
Elővette a letéti számla csekk-könyvét a szekrényből,
és. Írt egy csekket Dávid Metzgernek, majd a megjegyzés
rovatba bejegyezte az OLD ISLAND CLUB nevet is. Aláírta,
gondosan kitépte a tömbből, és a férfi felé tolta a csekket.
Dave elnézte egy ideig, mielőtt kinyújtotta érte a kezét.
– Fura. Annyit gondoltam Karenre, hogy ez már szinte
semmit sem jelent. – Összehajtotta és a tárcájába tette a
csekket. – Jutott a rendőrség valamire, amióta legutóbb
beszéltünk?
Még aznap éjjel felhívta a férfit, nehogy a hírekből
értesüljön a szörnyűségről. A riporterek, akiket csak a jó
ég tudja, ki riasztott, ellepték a házát a kameráikkal. A
részletek izgalmasnak ígérkeztek: csendes környék a
Grove-ban, egy halálra vált gyermek és a felakasztott
macskája, a hiányzó fej. Kamerák pásztázták az utcát, a
házat, majd fókuszáltak a bejáratra. Még az üres hintát is
felvették, míg csak Anthony ki nem zavarta őket a kertből.
Úgy rendelkezett, hogy a rendőrség ne említse a többi
incidenst, és a kérésének mindeddig eleget is tettek.
Miriam és Lynn megszűrték az irodai telefonokat,
amelyek zöme barátoktól érkezett – persze akadtak egyéb
hívások is. Egy idősebb hang felajánlotta, hogy imádkozik
Karenért, míg másvalaki sátánimádattal gyanúsította őt.
Megint más egy santerót ajánlott, aki képes megtisztítani a
birtokot a gonosz jelenlététől.
– A rendőrök kikérdeznek néhány embert – magyarázta
Gail Dave-nek. – A kölyköket a szemközti házakból, amivel
biztosan belopom magam a szüleik szívébe, és a szerelőt,
aki megcsinálta a légkondit. Charlie Jenkinsnek hívják. A
fickó háttere legalábbis érdekes, bár nem hinném, hogy
megölt volna egy macskát ugyanott, ahol aznap dolgozott.
Nem lenne bölcs húzás részéről.
– Beteg faszoktól ne várj bölcsességet – vont vállat
Dave.
– Figyelj, sokat gondolkodtam ezen. Mi lenne, ha a
nyár hátralévő részére mégis elvinném Karent a
szüleimhez?
A szülei egy bérházban laktak Delray Beachen, jó
nyolcvan kilométerre tőlük. Gail úgy vélte, hogy ezzel csak
túlreagálnák a helyzetet.
– Karen tökéletes biztonságban lesz a Pedrosa-házban.
– Ugyan meddig? Előbb-utóbb vissza akarsz költözni a
házba, nem? Nincs biztonságban itt, Gail. Nincs
biztonságban Miamiban. Anya és apa gondoskodnak róla.
Tudod, hogy szeretik, és alig látják őt, amióta
különváltunk. Ott is van nyári napközi, és kölykök az
utcában. A házban van úszómedence és edzőterem.
– Anthony felvesz egy biztonsági őrt. Buzgómócsing a
közelünkbe se jöhet.
– Buzgómócsing. Mit szólnál inkább ehhez: a Halál
Sötét Angyala? – Dave felpattant; túl ideges volt ahhoz,
hogy tovább üljön. – Te nem akarod elengedni. Te akarod
eldönteni, hogy mi történjen. Ugyanaz a régi szarság.
– Ez nem igaz! – Gail követte az irodán keresztül. –
Buzgómócsing, vagy nevezd, ahogy akarod, könnyebben
eljut hozzá egy kisvárosban.
– Nem, ha azt se tudja, hol keresse!
Gail szóra nyitotta a száját, azután megcsóválta a fejét.
– Halálra aggódnám magam.
Dave rámeredt, majd kinyújtotta a kezét, és átkarolta a
vállát.
 – Tudom. Én sem akarom elküldeni, de azért ez nem
olyan, mintha Alaszkába menne. Egy óra alatt ott lehetsz.
Ha akarod, mehetünk együtt is.
Gail felnevetett.
– Nem hinném. – Egy pillanatra átadta magát Dave
ölelésének, azután kiszabadította magát. – Várjunk egy
kicsit! Meglátjuk, mi történik.
– Várjunk? Várjunk, amíg vele is megtörténik az,
amit…
– Elég! – Gail elfordult. Vett egy mély lélegzetet. –
Próbálok nem is gondolni erre. Csupán azért nincsenek
rémálmaim, mert Ernesto Pedrosa orvosa volt kedves
felírni nekem valami álombogyót. Máskülönben már
megtébolyodtam volna.
Dave a vállára ejtette a kezét, és gyengéden
megszorította.
– Akkor várjunk, de ne túl sokáig, oké?
Gail bizonytalanul bólintott.
A férfi lehajolt az íróasztalhoz, hogy felvegye a
megállapodás egy példányát, amit Gail borítékba tett.
– Köszönök mindent – mondta. – Megígértem
Karennek, hogy elmegyünk minden egyes Old Island
Clubba, amint megnyílnak. Megkérdezte, hogy gazdag
leszek-e. – Dave elmosolyodott. – Azt feleltem, hercegnő,
apu máris nagyon gazdag, mert itt vagy neki te. De abban
biztos lehetsz, hogy te és én sokat fogunk mulatni együtt.
Gail viszonozta a mosolyt.
– Örülök, hogy segíthettem. Tényleg.
– Régebben kellett volna ennyire hinned bennem. – A
férfi gyorsan szájon csókolta, mielőtt még elhúzódhatott
volna.
 – Hétfőn találkozunk, oké? Az aláírás után azonnal
felhívlak, és személyesen hozom át a csekkedet. –
Tisztelgett a borítékkal, és kinyitotta az ajtót.
Gail kikísérte. A férfi remek hangulatban volt, megállt
köszönni Miriamnek, akit egy éve nem látott, és
mosolyogva figyelmeztette Lynnt, ne hagyja, hogy Gail
halálra dolgoztassa.
Amikor végre elment, Miriam Gailhez fordult.
– Hű, semmit se változott.
– A napfény csodákra képes. – Gail elvette a postát
Miriamtől, aki előre átválogatta a leveleket. Amikor
visszatért az irodába, a letéti számla csekk-könyve még az
asztalán feküdt. Felnyitotta, és fejben kiszámította az
egyenleget – valamivel 8000 dollár alatt. A Zimmerman-
ügyben ma kellene fizetnie: 28 650 dollárt, meg valami
aprót. Természetesen az orvosokat is az iroda fizeti ki, de
ők még azt se tudták, hogy lezárták az ügyet – Zimmerman
kisasszonynak viszont mindenképpen meg kell
magyaráznia a rövid késedelmet.
A kockázat, döntötte el magában Gail, elhanyagolható.
Dave-nek igaza van: valóban így működik az üzlet. Ő maga
eddig kötélnek állt, de más ügyvédek gyakran intéztek
vérlázító módon efféle ügyeket. Gail olvashatta az
érintettek nevét a kamarai közlönyben, a fegyelmi
bizottság közleményeiben: ezt az ügyvédet felfüggesztették,
a másikat kizárták az ügyfelek pénzének jogtalan
felhasználása miatt. Gail már attól a tudattól is jobban
érezte magát, hogy nem keresett az ügyleten. Emlékeztette
magát, hogy még csak nem is Dave, hanem Karen
kedvéért tette.
Elzárta a csekk-könyvet az alsó fiókba.
 Theresa Zimmerman számát megtalálta a
számítógépben. Tárcsázta a számot, és hallgatta, ahogy a
telefon kicsöng. Eközben végigböngészte a postát, amíg
meg nem találta, amit keresett: Harry Lasko küldeményét.
Miriam felnyitotta a borítékot, de benne hagyta a
tartalmát.
– Ó, igen! Imádlak, Harry. – Iratokat látott, zömükben
spanyol nyelven, a fejléceken faxszámokkal. Számoszlopok
sorakoztak egymás alatt: a kaszinó kiadásai és bevételei.
Talált egy spanyol nyelvű kiadási bizonylatot is. 3 200 000
dollár a Pan-Caribbean Holding Companynek. Harry
ceruzával mögé írta a HL kezdőbetűket. Egy másik
összeget, 1 050 000 dollárt a Yellow Rose Ltd.-nek utaltak
át – ki más nevezné el így a cégét, ha nem egy texasi?
Mintha csak a gyanúját akarta volna igazolni, Harry
ideírta Wendell Sweet nevének kezdőbetűit. A vásárló cég,
az Inversiones Venezolanos a caracasi Ricardo Molina
tulajdonában állt. Gail átnyálazta a faxokat. Az egyiket egy
bizonyos R. Molinának címezték a miami Coomodore
Clubba. Gail ismerte az épületet: magas, csillogó, és
szemérmetlenül drága, nem messze a belvárosi Brickwell
sugárúttól. Sok vagyonos dél-amerikai vett lakást
Miamiban. Gail eltűnődött, vajon Molina ismeri-e Wendell
Sweetet. És hajlandó-e tanúskodni ellene? Miért is ne? Az
üzletet már megkötötték.
Hirtelen rádöbbent, hogy Theresa Zimmerman
időközben felvette a telefont. Beleszólt a kagylóba.
– Halló, Theresa. Itt Gail Connor. A megegyezéssel
kapcsolatban hívom. Lesz egy kis csúszás. – Gail
elmagyarázta, hogy a csekk nem érkezett meg időben a
letéti számlára, mert az irodában összekutyultak valamit.
Természetesen vállal minden felelősséget a késésért.
 A halom aljáról nehéz, barna, légpárnás boríték hullt
ki. Gail meglátta a feladó címét: Ferrer & Quintana.
Miriam azért nem bontotta fel, mert valaki – Anthony vagy
a titkárnője – a BIZALMAS szót írta a neve mellé, majd ezt
kétszer alá is húzta. A borítékban egy dobozszerű tárgy
lapult.
Átfordította és feltépte a csomagot.
– Ha megfelel, hétfőn elküldhetem a csekket.
Anthony ritkán küldött ajándékot az irodájába. A
csomagból egy Godiva csokoládésdoboz került elő,
aranydíszítéssel, piros szalaggal átkötve. Keresni kezdte a
borítékban a kísérőkártyát, de nem talált ilyet.
Zimmerman kisasszony félbeszakította a gondolatait.
Nem, számára nem elfogadható, ha hétfőn küldi el a
csekket. Azonnal szüksége van arra a pénzre. Gail enyhe
nyugtalanságot érzett. A Marriot-ügyletből származó
csekket csak hétfőn délután bocsátják ki.
– A pénz voltaképpen csak kedden válik elérhetővé –
tette hozzá. – Ha akkor akar bejönni, az irodában is
átveheti a csekkel.
– Kedden? – tiltakozott Zimmerman kisasszony. A múlt
héten Gail mára ígérte a pénzt.
– Nem, én azt mondtam, remélhetőleg itt lesz. – Gail
kibújtatta a dobozt a szalagból. Az ingerült hang gazdája
nem hagyta magát lerázni. – Bocsásson meg a
kavarodásért. Nincs semmi gond, ebben biztos lehet. –
Felemelte a doboz fedelét, majd a homlokát ráncolta,
amint meglátta Karen szobáját. A háromszor öt hüvelykes
fényképen jól látszott a vetetlen ágy és a földön heverő
túlságosan is sok ruhadarab. Amikor felemelte a képet,
Gail két másik fotót is talált, amelyek különböző szögekből
készültek; csak ezután következett a csokoládékat lefedő
fehér és aranyszínű selyempapír.
Hallotta, amint Theresa azután érdeklődik, hogy a napi
kamat miatt tartja-e vissza a pénzét, mert ha igen, akkor
ez egy cseppet se tetszik neki.
– Nem, én csak…
A papír megremegett ujjai között, amikor felemelte.
– Én… – Hirtelen megszédült, és az asztal szélébe
kapaszkodott. – Sajnálom. Akkor kedden. – Csak kétszeri
próbálkozás után sikerült visszatennie a helyére a kagylót.
Felállt, majd lassan elhátrált a doboztól. Felkavarodott
a gyomra, és ki kellett mennie a mosdóba.

Amikor fél órával később kiérkeztek a nyomozók, Gail

bevezette őket az irodájába. A borzalmas felfedezés óta
nem járt idebent. Az ajtóban állt, maga mögött Miriammel
és Lynnel, amíg Ladue és Novick átvizsgálta a küldeményt.
Az idősebb férfi tollával megemelte a takarólapot.
– Szent isten!
– Talán jobb lenne bevinni – jegyezte meg Novick.
Ladue közelebb hajolt, majd elfintorította tömpe orrát.
– Rendesen leszigetelte a csomagot.
– Átlátszó ragasztószalaggal – bólintott Novick.
Megkérdezte Gailt, akadna-e egy nagyobb kartondoboza.
Miriam hozott egyet, ő pedig beletette az aranyfóliás
dobozt. – Elvégezzük a vizsgálatokat, de kétlem, hogy
találnánk ujjlenyomatot. – Letette a dobozt az ajtó mellé,
majd visszafordult az iroda felé. – Connor kisasszony? –
Amikor Gail belépett, Novick mosolyogva fordult két
munkatársához. – Ugye, néhány percig nem kapcsolnak
be senkit?
Gail felkapta a borítékot.
 – Ez nem Anthony irodájából jött. Észre kellett volna
vennem. Ezen a matrica teljesen fehér, az övéken rajta van
a cég fejléce. Ferrer és Quintana. Azért ez jelent valamit,
nem? Akárki is küldte, tudja, kicsoda Anthony, és hol
dolgozik.
– N e m mintha ezt nehéz lenne kideríteni, nem igaz? –
Ladue őrmester egy sorba rendezte a fényképeket az
asztalon. – Nézze meg őket közelebbről! Meg tudja
állapítani, mikor készültek?
Gail felvette az egyik fényképet, majd a következőt.
– Nem. Tényleg nem szívesen mondom, de legtöbbször
ilyen a szobája. Akár Charlie Jenkins is készíthette ezeket
két nappal ezelőtt. Elmentem megkeresni Karent, és fél
órára magára hagytam a házban.
Novick a homlokát ráncolta.
– Azt mondta, a lánya még látta a macskáját, miután
Jenkins elment.
– Vissza is jöhetett. Beszéltek már vele? Nem hittem
volna, hogy képes lenne ilyesmire, de most már…
– Jártam nála – szakította félbe Ladue. – A háziúr
szerint egyedül él. Épp nem volt otthon, de majd még
próbálkozunk.
Gailnek eszébe jutott valami, és felvette az egyik fotót.
– Nem. Ezeket nem szerda délután készítették. A
szobája aznap éppen rendben volt. Mondtam, hogy
takarítson ki, és ő meg is tette, mielőtt elment.
A nyomozók váltottak egy pillantást.
– Valaki fényképeket készített a házamban. Istenem!
Nem tudom, mikor történhetett. De hogyan jutott be? Nem
hiszem el…
– Önön és a vőlegényén kívül kinek van még kulcsa? –
tette fel a kérdést Novick.
 – Kulcsa? Az édesanyámnak. – Gail gondolkodni
próbált.
–A titkárnőmnek, Miriamnek. Karennek a
hátizsákjában. Senki másnak. Várjon csak, Charlie
Jenkins már korábban is járt a házamban. A múlt
hónapban megszerelt ezt-azt, azután múlt héten megint
jött. Igen, hétfőn. Lynn Dobbert, a recepciósom, Miriam
kulcsával engedte be, mert én nem értem haza időben.
Máskor otthon voltam, de múlt héten nem.
– Beszélhetnénk Dobbert kisasszonnyal? – kérdezte
Novick.
– Természetesen. – Gail kicsöngetett az előtérbe.
Amikor Lynn bejött, Gail emlékeztette a múlt hétfőre,
amikor Jamie Sweet telefonált, és Gail nem tudott
hazamenni, hogy fogadja a szerelőt, Charlie Jenkinst.
A nyugtalan pillantás Gail felé rebbent, majd vissza a
nyomozóra. Lynn rágni kezdte a körmét, és azt felelte,
hogy igen, emlékszik erre.
Ladue őrmester egyenesen elé állt.
– Dobbert kisasszony, amikor ön Connor kisasszony
házában járt, mindvégig szemmel tartotta Charlie
Jenkinst?
Lynn határozottan bólintott.
– Rajta tartottam a szemem, ahogyan Connor
kisasszony kérte.
– Minden rendben, Lynn – mosolyodon el Gail. – Nem
gyanúsítjuk őt semmivel. Lehetett rá alkalma, hogy
felmenjen az emeletre, amikor éppen nem láttad?
Kimentél, mondjuk néhány percre a mosdóba?
– Akkor is hallottam volna – felelte Lynn. – Fából
vannak a födémek.
– Egész idő alatt vele volt? – kérdezte Ladue.
 – Hát… most már emlékszem, egyszer kimentem a kerti
lakba, de amikor visszajöttem, még mindig ott volt a
konyhában.
– Miért ment a kerti lakba?
– Mert… szerettem volna látni. Azelőtt csak képeken
láttam.
– Mennyi ideig volt odakint?
– N e m is tudom. Öt percig. Kicsit talán tovább, nem
tudom.
Ladue bólintott.
– Oké.
Lynn suttogva kérdezte Gailtől:
– Csinált valamit Charlie?
– Még nem tudjuk biztosan. – Gail kinyitotta az ajtót.
– Köszönjük.
Ladue előhúzta kezét a zsebéből, és visszasétált az
íróasztalhoz, ahol összerakta a fényképeket.
– Lassan mennünk kell, de előtte azért hadd
tájékoztassuk… – A szófa felé intett.
Gail leült az egyik végébe, míg a nyomozók a székeken
foglaltak helyet.
– Exotic Gardens. Megkérdeztük őket a virágokról,
amelyeket hétfőn kapott. A csokrot aznap rendelték meg,
és Készpénzzel fizették ki. A megrendelő Renee Connor, az
ön nővére.
– Egy nő adta le a megrendelést?
– Talán igen, talán nem. – Feltartotta a kezét. –
Bármikor bemehet oda, és leadhatja a rendelését, teszem
azt Elvis Presley-ként. Nem tudják, személy szerint ki vette
fel a rendelést, és azt mondják, ilyen forgalom mellett
nincs is idejük megnézni senkit. Megtehetjük, hogy
bevisszük nekik Charlie Jenkins fotóját, de őszintén
szólva, miután eredetileg az emberölési osztályon
dolgozunk, a többi ügy kezd egy kicsit összetorlódni…
– Megértem. – Gail érdeklődött, hogy be lehetne-e vonni
az FBI-t a nyomozásba. – Rájuk is tartozik az ügy, nem
igaz? A tettes használta az amerikai postaszolgálatot.
– Nos, elméletileg igen. Azért hadd mondjak valamit.
Nem fognak kivonulni egy ilyen ügyhöz, hacsak a) a lányát
el nem rabolták, vagy b) az ügy nem képvisel kiemelt
reklámértéket az FBI számára. – Széttárta a karját, aztán
hagyta, hogy a szék karfájára hulljanak. – Mit is szerettél
volna megmutatni, Novick?
– Á, igen. Simon Yancey. – Benyúlt inge
mellényzsebébe, és előhúzott egy összehajtogatott
papírlapot. – Yancey tavaly átköltözött Winter Springsbe,
Orlando közelébe. Felhívtam az ottaniakat, s miután kicsi
a körzet, jól emlékeztek az ügyre. – Novik Gail felé nyújtott
egy kivágást az orlandói Gazette-bői. Előredőlt, és mindkét
karját megpihentette a combján. – Tavaly decemberben
történt. Yancey berúgott, és összekülönbözött a
feleségével. Lelőtte őt és a két fiút, azután magával is
végzett. A gyerekek meghaltak, az asszony viszont életben
maradt, bár a cikkben erről nincs szó. Úgy tűnik, a férfi
közvetlenül karácsony előtt vesztette el a munkáját.
Gail szörnyülködve futotta végig a cikket, amely két és
fél hasábot töltött ki.

CSALÁDI TRAGÉDIA: A FÉRFI LELŐTTE FELESÉGÉT,

GYERMEKEIT, MAJD ÖNMAGÁVAL IS VÉGZETT

Winter Springs… múlt kedd este a szomszédok lövöldözést

hallottak… Yancey-t falazómunkásként alkalmazták… a 28
 éves Rita D. Yanceyt, valamint két fiukat, a hároméves
Timothyt és az ötéves Jasont kétszer mellkason lőtte…
Yancey anyja szerint fia súlyos depresszióban szenvedett,
amióta a pár előző évben elvesztette miami otthonát…

– Uramisten! – Gail kezéből kihullott az újságkivágás.

– Nem a maga hibája – szögezte le Novick.
– Azt mondta, mindenkinek van indítéka.
A férfi tekintete együtt érzőnek tűnt a szemüveg
mögött.
– Ez egy láncolat. Nem maga a kiváltó oka.
– Értem. – Gail lassan összehajtogatta a kivágást. –
Nos, akkor egy személyt kihúzhatunk a listáról.
Ladue az órájára pillantott, majd ellökte magát a
széktől.
– Most már mennünk kell.
Gail is felállt.
– Köszönöm, hogy idefáradtak.
Novick felmutatta a fényképeket.
– Meg akarja tartani ezeket? – Gail megrázta a fejét. A
férfi beleejtette a képeket egy üres légpárnás borítékba,
majd Ladue-hoz fordult. – Én viszem ezt, Dennis, te pedig
hozd a dobozt. Te vagy az erősebb.
– Guy született tréfamester. – Ladue nyögve előrehajolt,
és felkapta a csomagot.
Gail kikísérte őket. A folyosón megállította Novick
nyomozót.
– Az apja egy időre el akarja küldeni Karent a városból,
a szülei delray-i házába. Ön szerint aggódnom kellene?
Anthony felvesz egy biztonsági őrt, amint visszaköltözünk
a Clemantis Streetre.
 Ladue visszafordult.
– Valaki levágta a macskájuk fejét, és elküldte
magának egy csokoládésdobozban, a fényképek útján
pedig azt akarja közölni, hogy ugyanezt megteheti a
lányával is.
– Hé! – avatkozott közbe Novick.
– Sajnálom, Connor kisasszony – sóhajtott Ladue. –
Ugyan nem tőlem kérdezte, de ha a maga helyében lennék,
és lenne egy hely, ahová elküldhetem a lányomat, én
biztos odaküldeném, már csak a tulajdon lelki békémért
is. Majd ha meglesz a tettes, nyugodtan hazahozhatja.
Novick Gailhez fordult.
– Van benne igazság.
– Fontolóra veszem – bólintott Gail.
– A zárakat is le fogja cseréltetni, ugye?
– Természetesen. – Gail kinyitotta nekik a bejárati
ajtót, majd kilépett a folyosóra. – Lenne még egy
kérdésem.
A rendőrök visszafordultak. Ladue a hóna alá vette a
dobozt.
– Ricardo Molina. Venezuelai, a Brickwellen van
lakása. Valószínű, hogy Arubán saját kaszinót üzemeltet.
Mond önöknek ez a név valamit?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A Pedrosa-házra múzeumi csend telepedett, miután a

rokonok távoztak, és csak az öregek maradtak otthon.
Ernesto és Digna. A nénik. Meg Humberto bácsi.
Egy öregasszony éppen felmosott, amikor Gail belépett
a konyhába. Elmagyarázta, mit akar. Lecke en un… una
copa. No frio. Egy csésze meleg tejet. Por favor. Az asszony
keresett egy bögrét a magas, üveges konyhaszekrényben,
és lendületesen érdeklődött Karen állapota iránt.
– Karen már jobban van… – Gail is átváltott spanyolra.
– Ella esiá mejor.
– Gracias a Diós. Pobrecita.
A tej felmelegedett a mikrohullámú sütőben, azután az
asszony tálcára tette egy szalvéta és egy szelet
csokoládétorta társaságában.
– Pora la niña. – A ráncos arc elmosolyodott.
– Muchas gracias.
Anthony késő estig az irodájában maradt, és arra a
tárgyalásra készült, amelyik hétfő reggelre volt kitűzve.
Nagy valószínűséggel a másnapot és a vasárnapot is bent
tölti majd. Most, hogy az öreg egy kicsit jobb bőrben volt,
Anthonynak utol kellett érnie magát. Gail is hazahozott
néhány aktát, amelyeket gyorsan átfutott Karen
szobájában, de a gondolatai folyton elkalandoztak.
Óvatosan egyensúlyozott a tálcával, nehogy kiborítsa a
tejet, s közben végighaladt a folyosón, a festmények sora
előtt. Épp akkor érte el a lépcsőt, amikor Hector Mesa
kifordult a dolgozószobából. Ha a férfi nem veszi azonnal
észre, Gail biztosan behúzódik a nappaliba, Mesa tekintete
azonban felé tévedt. Mintha láthatatlan szálak rántották
volna felfelé a szája két szélét, hogy ugyanilyen gyorsan
vissza is engedjék. A férfi az előtér felé fordult, Gail pedig
elindult a lépcsők irányába. Feltette a lábát az első fokra,
azután kivárta a zárnyelv kattanását és a bejárati ajtó
diszkrét csukódását.
Letette a tálcát a padlóra, a lépcső és a nagy állóóra
közé, majd nesztelenül a dolgozószoba felé indult,
miközben azon tűnődött, megérkezett-e már Anthony. A
szobából kiszűrődő fény a márványlapokra vetült.
Megérezte a szivarfüstöt, majd kihallotta a visszafojtott
spanyol szóváltást. Ketten, legfeljebb hárman lehettek
odabent, de Anthony nem volt közöttük.
Ernesto Pedrosa felmordult, amikor valaki olyan
választ adott, ami egyáltalán nem tetszett neki.
– Coño! No, voy a’blar com mi nieto cuando regrese a
casa. – Majd beszélek az unokámmal, ha hazajön.
Az öreg tehát úgy tervezte, hogy az est hátralévő
részében az unokájával és az üzlettel foglalkozik, amint
Anthony hazajön – mintha máris ez lenne az otthona. A
hangok felerősödtek, közeledtek az ajtóhoz.
Gail sietve elhátrált. Megkerülte a sarkot, és felkapta a
tálcát. Amikor elérte a lépcsőfordulót, visszanézett.
Pedrosa, aki ingaként lengette botját, suttogva beszélt az
ügyvédjével és a bank egyik emberével. Gail egy dolgot
megtudott: Pedrosa korántsem olyan gyenge, mint
mutatja.
– Ócska komédiás – mormolta maga elé.
Az emeleten, a folyosó végén benyitott Anthony régi
szobájába. Digna ezt adta Karennek, még virágokkal és
rózsaszín ágytakaróval is megpróbálta felvidítani. Karen
kinyitotta a szemét. Miután bevette a tablettáját, máris
kezdett elálmosodni.
– Hol voltál, anyu? – Kábultan ült fel.
– Alig tudtam befogni a tehenet. Van itt egy kis torta is,
szívem. – Gail letette a tálcát az éjjeliszekrényre, majd
Karen felé nyújtotta a bögrét, de alatta tartotta a tenyerét.
Karen félig kiitta a tejet, és közölte, hogy megtelt. Gail
visszatette a bögrét a tálcára. – Édesem, ma arról
beszélgettünk apuval, hogy a nyár hátralévő részére
elutazhatnál mamihoz és papihoz. Úgy gondoltuk, jót
tenne neked, ha egy kicsit velük lennél. Még
horgászhatnál is. Mit szólnál hozzá?
Karen elgondolkodott.
– Azért, hogy senki se találhasson meg?
Gail leült az ágya szélére.
– Semmi rossz sem fog történni veled, erre
megesküszöm. Csak így mindenki sokkal jobban érezné
magát. Nem kellene aggódnunk. Oké?
– Eljössz meglátogatni?
– Persze, hogy elmegyek. Minden egyes hétvégén. Apu
is eljön. – Gail megfogta a kezét. – Csak rövid időről van
szó. Két-három hétről, legfeljebb egy hónapról. Attól függ.
– Visszajöhetek az esküvőre?
– Meg se tartanánk nélküled.
– Mindenkinek beszéltem a ruhámról. Lindsay és
Jennifer is látni szeretné. Eljöhetnek, ugye?
– Rajta vannak a listán. Annyira szép leszel… Mindenki
azt fogja kérdezgetni, ki az a tünemény abban a lila
ruhában?
Karen elnevette magát.
– Tünemény. Igazán remek. Most itt kell élnünk, anya?
– Nem, csak néhány napra idelátogattunk.
 – Ez a ház olyan… hatalmas. Minden oldalról fal veszi
körül, a tetején olyan tüskékkel. Szolgák vannak, meg
minden.
– Ők nem szolgák, Karen. Olyan emberek, akik
besegítenek a házimunkába.
– Az öreg hölgy abban a vastag szemüvegben… Tia
Fermina? Ma reggel bevetette az ágyamat, és mindig
felakasztja a ruháimat. Señorita Karennek hív. Ha itt
laknék, mindig rend lenne a szobámban.
Gail ezen csak nevetni tudott.
– És minden reggel ágyba hozzák nekem a reggelit.
– Hát persze. És esténként illatos fürdőt is készítenek.
Karen felhúzta az orrát.
– Hozzanak még egy fagylaltot, de ezúttal
kristálykehelyben, ha kérhetném.
– Ezüsttálcán – tette hozzá Gail. – Egyet la Señorita
Karennek, egyet la dama Connor de Quintanának.
– Kinek?
– Ez leszek én, miután hozzámegyek Anthonyhoz. Gail
Ann Connor de Quintana, ha a régi spanyol divatot
követjük. Ami azt illeti, szívesen használnám az anyám
nevét is. Akkor a teljes nevem Gail Ann Connor y
Strickland de Quintana lenne, de ezt már tényleg nem
használják, és különben is, azt tervezem, hogy megtartom
a saját nevem.
– Ki leszek én?
– Lássuk csak… Karen Marie Metzger y Connor. A
nagymamád… Irene Louise Strickland y Quarterman,
viuda de Connor. A viuda azt jelenti, hogy özvegy, vagyis
hogy a nagyapád, Edwin Connor már meghalt.
– Érdekes. – Karen nagyot ásított, majd újra felnyílt a
szeme, de már csak lassan.
 – Ideje aludni. – Gail felállt, hogy elrendezze a
párnákat, amikor halk kopogtatás hallatszott. Anthony
lépett be, még mindig irodai ingében és nyakkendőjében.
Az egyik kezét a háta mögött tartotta.
Karen felfigyelt erre.
– Mi az ott?
Barna, göndör szőrű játék mackó volt. Anthony
mosolyogva meghajtotta a medve fejét.
– Sajnos nem tudom kövér barátunk nevét, csak annyit
mondott, hogy találkozni akar veled. Ragaszkodott ehhez,
így hát elhoztam neked. Señor, ő az ifjú hölgy, akiről
beszéltem. – Anthony a mackó szájához tartotta a fülét. –
Á. Nagyon elbűvölőnek talál, és szeretné… Hogyan? Itt
tölteni az éjszakát? Hát, nem is tudom…
Karen kinyújtotta a kezét.
– Igen. Itt maradhat. Köszönöm. – Átkarolta Anthony
nyakát, azután felültette a mackót felhúzott térdére. – Mi a
neve?
– Ó, azt hiszem, el fogja árulni, amint egy kicsit
összemelegedtetek.
Gail és Anthony mosolyogva nézett egymásra.
– Elvihetem papihoz és mamihoz is? – Karen
meghúzkodta a mackó füleit. – Mostantól ott kell laknom.
– Tényleg?
Gail gyengéden végigsimított a karján.
– Csak egy darabig. Majd megbeszéljük.
A férfi lassan elhúzódott.
– Señor Mackó veled tart, ahová csak mégy. – Lehajolt,
hogy arcon csókolja Karent. – Que te duermas bien. – Aludj
jól.
– Buenas noches, Anthony.
A férfi Gailhez fordult.
 – A szobánkban leszek.

Anthony elárulta, hogy a folyosó másik felén nyíló

vendégszobát azóta nem alakították át, hogy gyermekfejjel
először látta – ugyanaz a baldachinos ágy és ugyanaz a
zöld fal, a régi Havannáról készült aranykeretes
tollrajzokkal. Egy karosszék és heverő a sarokban;
rézkarnisos, nehéz függönyök. Üvegajtók vezettek a
golfpályára néző kis erkélyre. Aznap reggel Gail is itt állt,
kezében korai kávéjával, maga előtt az esőfüggönybe
burkolózó várossal.
Amikor belépett, Anthony elfordult az ajtóktól, amelyek
mostanra teljes sötétbe burkolóztak, leszámítva az üvegen
játszadozó néhány kósza fénysugarat.
A férfi lezuhanyozott, köntösbe bújt, és a sötétvörös
selyemben a bőre mintha saját belső fényével izzott volna.
Kinyújtotta felé a kezét.
Gail átsétált a szobán.
– Kedves volt tőled, hogy mackót vettél Karennek.
– Hogy érzi magát?
– Javul az állapota. A nyugtatók sokat segítenek, s
persze Nena is gondoskodik róla, hogy úgy bánjanak vele,
mint egy kis hercegnővel. Teljesen elkényeztetik. – Gail a
köntös alá csúsztatta a kezét. – Azt hittem, a nagyapád
megint el fog rabolni tőlem.
– Azt mondta, meg kell beszélnünk valamit, de én azt
feleltem – karolta át Anthony a derekát –, hogy fontosabb
ügyem van idefent.
– Megpróbál csapdába csalni.
Anthony elnevette magát.
– Én is tudom. Majd csapdába esek, ha készen állok
rá. – Közelebb húzta Gailt. Mélyen és forrón csókolta, és
Gail úgy érezte, mintha a csontjai is ellágyulnának. A bőre
illatától valósággal beleszédült a vágyakozásba. A férfi
gyengéden megharapta az alsó ajkát. – Tudtad, mi rubita,
hogy egy teljes hétig nem szeretkeztünk? Hihetetlen!
Gail rángatni kezdte a köntös övét. A csomó végül
felbomlott, és a köntös szétnyílt. Megtalálta, amit akart –
mintha csak tűzforró szatént érintett volna. A férfi
megmerevedett az ujjai között. Gail mélyen magába szívta
mellkasának melegét, csókokat nyomott a szívére, azután
hátralépett. A férfi száraz nevetéssel kötötte meg a
köntösét.
– Élvezed, ha kínozhatsz.
– Néhány perc, és itt vagyok. Ne merj elmenni sehová.
Anthony elkapta a csuklóját.
– Tíz perc, azután keresni foglak.
A márványtól és aranyozott csapoktól csillogó fürdőben
Gail kapkodva lezuhanyozott, bőrébe dörzsölte a
testápolót, kimosta a torta maradványait a fogai közül,
majd parfümöt hintett azokra a helyekre, ahol a férfi a
legjobban szerette csókolni. Belebújt fehér szatén
hálóingébe. Összeráncolt homlokkal vizsgálta magát a
tükörben, és végighúzta ujját a kulcscsontján. Nem evett
eleget, és a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Mintha hirtelen elétették volna, meglátta az arany
papírdobozt, a rászáradt vértől és a hozzátapadt szőrtől
fekete műanyag zacskót. Az apró fehér fogakat. A
szemeket… Egész testén végigfutott a borzongás, és
mindkét kezével meg kellett támaszkodnia a
mosdókagylóban.
Az ajtón átszűrődött Anthony fojtott hangja.
– Tizenöt másodperc. Tizennégy…
– Jövök. – Ivott egy korty vizet, és kinyitotta az ajtót.
 A férfi az ágyon feküdt a köntösében, karjával a feje
alatt, keresztbe tett lábbal. A kis éjjeli lámpa sejtelmes
fénybe burkolta a testét.
– Tetszik ez a hálóing.
– Tetsszen is! Tőled kaptam.
– Fordulj meg!
Gail lassan körbefordult, hogy a válla felett kacéran
nézzen vissza a férfira.
Anthony tekintete, amely sötétbe borult a karja által
vetett árnyékban, lassan végigsiklott a testén.
– Ven aca.
– Ugyan miért tenném?
– Mert tudni akarom, mi van alatta.
– Csak én magam.
– Gyere ide, azt mondtam. Hadd lássam!
Gail mezítláb végigsétált a szőnyegen, és nem messze
az ágytól megtorpant. Mutatóujjával lassan letolta a
pántot a válláról, és engedte, hogy a lágyan lehulló anyag
felfedje egyik mellét.
– Vedd le!
Gail megragadta a hálóinget a térdénél, és lassan
felfelé húzta a lábszárán, majd a combjánál hirtelen
megállt. A férfi alig várta, hogy folytassa. A szatén
összegyűrődött a kezei között, amint milliméterenként
húzta egyre feljebb.
Anthony karja gyorsabban lendült előre, semhogy
reagálhatott volna, és ráfonódott a combjára. Gail kacagva
bukott előre, azután zihálva kapott levegő után, amint a
férfi lába közé temette az arcát. Érezte a fogait, azután
nyelvének nedves izzását. A férfi letérdelt elé, csókokkal
borította a hasát, megemelte a hálóinget, hogy előbb az
egyik, majd a másik mellbimbóját a szájába vegye, amíg
azok meg nem merevedtek. Ujjai a vállát markolták.
Miután visszaengedte a hálóingét a helyére, a férfi
felemelte a tekintetét.
Gail lélegzet után kapkodott.
– Anthony.
– Meg kell kérdeznem valamit – mondta a férfi. – Nem
hagy nyugodni.
– Mi az?
– Arról van szó, hogy Karen Dave szüleihez költözik.
Kinek az ötlete volt?
– Ó, istenem. Ne most…
– Az övé volt?
– Közösen döntöttünk. Dave és én ma reggel
beszéltünk erről. Én nem voltam biztos a dologban, de
miután megkaptam a mai postát, úgy döntöttem, hogy
igaza van. Nemcsak arról van szó, ami abban a dobozban
volt, Anthony. Valaki bejutott a házunkba. Fényképeket
csinált Karen szobájában. Miamiban egyszerűen nincs
biztonságban.
– Szerinted ebben a házban sincs biztonságban?
– Dehogyis nincs, amíg el nem megy valahová. Amíg
nem látogat el a barátaihoz…
– Miért nem beszéltél erről velem?
– Kérlek, ne akarj olyasmit belemagyarázni, amiről szó
sincs. – Kezdett elhúzódni a férfitól, de az szorosan
tartotta a karját.
– Figyelj rám, Gail. Nem viheted el innét Karent.
Túlságosan veszélyes. Az a fickó pszichopata. Könyörtelen
és megszállott. Ott is meg fogja találni.
 – Mikor térünk rá az igazi indokra, amiért nem akarod,
hogy elmenjen? – Kiszabadította magát a férfi szorításából,
és lesimította a hálóingét.
Anthony felült az ágyban.
– És mi lenne az?
– A z t hiszed, Dave azért akarja ezt, hogy magához
csalogasson. Ahová Karen megy, oda megyek én is. Ha
marad, én is maradok.
– Én azt hiszem, querida, hogy előnyt kovácsol a
félelmeidből, és ez egyáltalán nem tetszik.
– Nem kell kikérnem az engedélyedet vagy a tanácsodat
a lányommal kapcsolatban.
A férfi felállt, félresimította a haját.
– Ma reggel beszéltél vele? Hol?
– Az irodámban.
– Nem tudott volna felhívni?
– Beszélnünk kellett Karen dolgáról.
– Na persze, mindig Karen dolgáról. – Járkálni kezdett.
– Miért érzem azt, hogy soha nem mondasz el nekem
semmit? Szerinted miért?
Gail a férfi felé fordult.
– Mert természetednél fogva gyanakvó és irracionális
vagy?
– Szerinted irracionális azt hinni, hogy Dave vissza
akar kapni? És hogy ehhez Karent használja fel?
– Te pedig őt használod fel, hogy megtarts – vont vállat
Gail.
Anthony távcsövet formált az ujjaiból, és
keresztülnézett a réseken.
– Vajon miért kerüli meg ez a kis hölgy a kérdést?
Gail ökölbe szorította a kezét.
 – Kíváncsi vagy a válaszra? Hát megmondom. Többé
nem számít, hogy Dave mit akar. Téged szeretlek, de csak
amíg teljesen meg nem őrjítesz.
A férfi kezei erőtlenül lehullottak. Gail hátat fordított
neki, és az erkélyajtóhoz lépett. A tükörképe megjelent az
üvegen.
– Bújjunk ágyba, Gail. Ne haragudj, hogy felhoztam ezt
az egészet.
Gail kapargatni kezdte a belső keretre száradt festéket.
– Egy perc. Előbb el akarok mondani valami, ha már
azzal vádolsz, hogy eltitkolok előled mindent. Már
korábban is említettem volna, de sok minden más járt a
fejemben. – Lepöckölt az ujjáról egy festékdarabkát. –
Szerdán beszéltünk róla, hogy voltam Jamie Sweet
házában. Épp csak azt nem mondtam el, hogy amikor
onnét eljöttem, elmentem meglátogatni Harry Laskót.
Elmondtam neki, mi történt, és megkérdeztem, van-e
bármije az Eagle Beach-i kaszinóról. A mai postával el is
küldte nekem az iratok másolatait.
Anthony olyan mozdulatlanul várta a folytatást,
mintha viaszból faragták volna.
Gail feléje fordult.
– Muszáj volt, azok után, amit Wendell művelt. Ezzel az
erővel újra meg is verhette volna, hogy még nyilvánvalóbbá
tegye a helyzetet. Ez rosszabb, mintha megerőszakolta
volna.
– Te pedig… elmentél Harryhez.
– Azt tettem, ami a legjobb az ügyfelemnek.
– Ha pedig Harry Laskónak börtönben kell töltenie az
élete hátralévő részét, hát, que lástima. Ilyen az élet.
 – Ez nem fog megtörténni – rázta a fejét Gail. –
Megígértem neki, és most neked is megígérem, hogy
semmit sem fogok felhasználni ebből a bíróságon.
Anthony arcán inkább tükröződött döbbenet, mint
düh.
– És mit fog tenni Wendell Sweet, ha a fülébe jut, mi
van a kezében, Connor kisasszony?
– Ki mondaná el neki?
Anthony felnevetett.
– Meg kell tudnia! Biztos eltűnődik majd, honnét tudsz
mindenről, és öt perc se kell neki, hogy kitalálja.
– Egyetlen szót se szólhat anélkül, hogy ne sodorná
bajba saját magát.
Anthony köntösének öve széles ívben meglendült,
amint a férfi elfordult, és járkálni kezdett a szoba másik
felében.
– Wendell Sweet az anyját is eladná, csak hogy
elkerülje a vizsgálatot. Ha megtudja… ha akár csak
megsejti, hogy a neve kapcsolatba hozható a kaszinóval,
sírva rohan a szövetségiekhez, hogy adjanak neki
mentességet a vallomásáért cserébe. És akkor adiós,
Harry.
– Hazudtál nekem. Azt mondtad, nem is hallottál Eagle
Beachről.
– Nevezd csak hazugságnak, ha úgy tetszik.
Egyszerűen nem adtam ki az ügyfelem titkait.
– Hogy lehetsz ennyire képmutató? – Gail keserűen
felnevetett. – Hogy mersz engem vádolni azzal, hogy
elhallgatok bármit is?
A férfi szúrós pillantást vetett rá.
– Ez azért nem ugyanaz. Cono cara’o, hogyan jutottunk
idáig?
 – Kit védelmezel valójában? – kérdezte élesen Gail. –
Önmagadat? Hogy értette Wendell, hogy olyan dolgokat
tud, amikkel kicsinálhat?
Anthony meredten nézett vissza rá. Gail folytatta:
– A kaszinót egy venezuelai, bizonyos Ricardo Molina
vette meg, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kolumbiai
kokót csempész át a hazáján, azután be az Államokba. A
drogkereskedők jól ismerik, ahogy a miami rendőrség is.
Minden bizonnyal azért vette a kaszinót, hogy tisztára
mossa a kartellből származó profitot. A kérdésem csak az,
hogy tudtál-e erről, mielőtt Harry és Wendell eladta neki a
kaszinót?
– Harry nincs bent a kartellben – rázta a fejét Anthony
–, és én sem, ha tudni akarod. És nem, semmit sem
tudtam erről az üzletről. Befejezted?
Tovább méregették egymást.
– Még egy kérdés. Harry egy offshore bankban tartja a
pénzét, méghozzá nem is keveset. Valaki kezelni fogja a
vagyonát, amíg ő börtönbe vonul, de nem árulja el, ki az.
Nem lehet, hogy merő véletlenségből te vagy az?
– Mi ebben olyan különös? Hogy segítek egy ügyfélnek?
Ő pedig igyekszik védeni a magánszféráját, ahová te
mindenáron be akarsz törni?
– Piszkos pénzről van szó, Anthony?
– Nem.
– Nem Molinától van? Nem az a pénz, amit Harry Lasko
éveken át lefölözött a kaszinóiból? Te segítetted ebben is? –
Gail vett egy mély lélegzetet. – Erről beszélt Wendell
Sweet?
Mondd azt, hogy nem fognak bilincsbe verve
elhurcolni. Mondd, hogy nincs miért aggódnom.
 A férfi felvonta a szemöldökét, és türelmes hangon
felelt.
– Nem tartozik rád, hogy milyen kapcsolatot ápolok az
ügyfeleimmel. Wendell Sweet egy hazug szarzsák. Nincs
miért aggódnod. Mára végeztünk?
A düh fehéren izzó gömbbé sűrűsödött Gail
mellkasában, és kifelé tört.
– Talán igen. Holnap reggel Karen és én elmegyünk.
Elviszem őt a nagyszüleihez.
– Valóban? És azután hová mész? Vissza a Clemantis
Streetre, vagy esetleg az édesanyádhoz?
– Nem tartozik rád, hogy hová megyek. – Megmarkolta
a karosszék háttámláját. – Te maradj csak nyugodtan itt.
Remekül összeilletek a nagyapáddal.
– Te pedig megpróbálhatnád újra Dave-vel…
– Talán igazad van. Ő legalább tisztelt. Mindig
rendesen bánt velem. És egyszer se hazudott.
– És te se hazudtál neki, igaz?
– Nem, nem hazudtam.
Anthony elmosolyodott, megvillantotta a fogát.
– Azt is megmondom, miért. Mert sosem kellett. Túl
ostoba ahhoz, hogy meglássa a különbséget.
– Valóban? – Gail viszonozta a mosolyt. – Amikor te és
én már ismertük egymást, eljött hozzám, és én lefeküdtem
vele. De hát ezt természetesen te is tudod. Megkérdezted,
gondolok-e arra, hogy visszamenjek hozzá. Nemmel
feleltem, pedig az sem volt igaz. Egyik nap meg is kért,
hogy menjek vissza hozzá. Talán jobban át kellene
gondolnom.
– És a minap is lefeküdtél vele? Esetleg ma reggel, az
irodádban?
– Ehhez neked semmi közöd.
 A férfi jobb keze felemelkedett, majd mozdulatlanná
dermedt. Anthony ajka egyetlen feszes, vértelen vonallá
préselődött, az indulat úgy szikrázott a szemében, mint a
vihar előtti elektromos kisülések a sötét égbolton. Gail
várta, hogy megüsse, de már ez sem érdekelte. A férfi
kifújta a levegőt, és a keze lágyan végigsimított a mellén.
– Mit akarsz?
Gail hátralépett.
– Ne érj hozzám. Soha többé. – Kitárta a szekrényajtót,
és lerángatta a köntösét a fogasról.
– Hová mész?
– Karen szobájába.
– Maradj itt! – Ezt nem kérésnek szánta.
Gail bedugta a karját a köntös ujjába.
– Nincs hozzá kedvem, Anthony. Annyira nincs hozzá
kedvem, hogy ha csak egy ujjal is hozzám érnél,
valószínűleg megütnélek.
A férfi megkerülte az ágyat, mielőtt elérhette volna az
ajtót. Megragadta a derekánál fogva, és Gail azon kapta
magát, hogy megpördül, háta nekipréselődik a férfi
mellkasának, az erőteljes kéz pedig a szájára feszül.
– Sss. Ne kezdj el sikoltozni! Még azt hiszik, ölnek
valakit, és kihívják a rendőrséget. Karen is felébredhet. –
Amikor Gail rúgkapálni kezdett, a feltüzelt hang a fülébe
suttogott.
– Megrémítesz mindenkit. Fejezd be ezt az őrültséget.
Gail a jegygyűrűje után kapott. Már félig lefejtette
magáról, amikor Anthony összeszorította az ujjait.
– Ne vedd le!
– Hagyd abba! Fáj!
– Déjalo!
 Gail vakon felé csapott, de ütése lepattant az izmos
testről. A férfi megszorította a karját, s mire Gail észbe
kapott, már arccal lefelé feküdt a padlón, ahol nem látott
mást, csak Anthony köntösének fénylő selymét, valamint
egy csupasz lábszárat és lábfejet a szőnyegen.
Amikor felhagyott a küzdéssel, a férfi engedte felülni, ő
pedig kirázta a haját az arcából. Anthony mozdulatlanul
kuporgott mellette. Mindketten zihálva kapkodták a
levegőt. Gail előrehajolt, a dühtől egész testében
reszketett.
– Életemben senkit nem gyűlöltem ennyire, mint téged.
A férfi meredten nézett vissza rá. Gail már ránézni sem
tudott, inkább elfordította a fejét.
– Gail. Perdóname. Kijöttem a sodromból. Esküszöm,
én soha… – A vállára tette a kezét, de Gail lerázta magáról.
– Nem engedhetem, hogy ezt tedd. Elvinni Karent
Delray Beachbe? Ez őrültség. Nem is értem, mi ütött
beléd… Nem vagy képes gondolkodni. Láttam ezt, ezért
vesztettem el a béketűrésemet. – Anthony karja köré
fonódott, és szorosan ölelte. – Ne tedd ezt, szívem! Deja de
pelear conmigo. – Lázasan csókolta az arcát. – Ha elküldöd
Karent, és ő megtalálja, abba belepusztulsz. Ha
hatalmamban áll ezt megakadályozni, megteszem.
Mostanában nem vagy önmagad, és nekem nem szabadna
haragudnom rád. Talán nem tudom, milyen szavakkal
nyugtathatnálak meg, de akkor sem engedhetem, hogy
ekkora kockázatot vállalj.
– Engedd őt el – szipogott Gail. – Én itt maradok.
– Ay, Diós. Te nem vagy a foglyom. Én nem ezt akarom.
– Szorosan magához ölelte. – Rendben. Holnap beszélünk
erről. Holnap, nem most. – Vállára hajtotta a fejét.
 Gail halálos kimerültséggel borult rá. Amikor zokogni
kezdett, a férfi átfonta a karjával, és felemelte. Letette az
ágyra, lefejtette róla a köntöst, majd gyengéden betakarta.
Hozott néhány papír zsebkendőt a fürdőből, azután
lekapcsolta a lámpát.
– Aludj.
Gail selyemsuhogást hallott, azután a lepedők
zizzenését. A rugók megcsikordultak alattuk. A férfi
sóhajtva kiengedte a levegőt, és eltakarta a szemét a
karjával.
Gail hátat fordított neki. Olyan volt a teste, akár a
kifacsart és elgörbített acél. Kapart a torka, és addig
zokogott a párnájába, amíg egyetlen könnye sem maradt.
Az üvegajtókon túl a csillagok mintha táncot jártak volna
a susogó pálmalevelek között. Hűvös levegő áradt a
mennyezeti szellőzőnyílás felől, majd lustán leállt ez is.
Anthony a hátára fordult. Megfeszült a teste. Vett egy
mély lélegzetet, azután még egyet.
– Gail?
Gail nem válaszolt. Anthony felsóhajtott.
– Harry Lasko nyolc éve lett az ügyfelem, amikor
valami gondja akadt az adóhivatallal. Megmondtam neki,
hogyan kerülheti el az efféle konfliktusokat, de az ügyfelek
nem mindig hallgatnak a jó szóra. Harry kedveli az
embereket. Megbízik bennük. Wendell Sweetben is bízott.
Harry nem tudott Molináról. Ő csak egy vevőt akart, hogy
visszavonulhasson, és Wendell ráakadt Molinára. Én is
csak akkor jöttem rá, amikor Harry. Akkor már javában
zajlottak a tárgyalások. Mondtam Harrynek, hogy ne
üzleteljen Molinával, de ő azt felelte, hogy az ember nem
mond nemet egy ilyen fickónak. Eközben a szövetségiek
már elővették Harryt más ügyek miatt. ŐO azt állította, élt
a kreatív könyvelés eszközével, ők azt, hogy előre
megfontolt szándékkal adócsalást követett el, én pedig
próbáltam megmenteni a seggét. Az ügyész akkor vádalkut
ajánlott. Nincs börtön, ha kiadja Molinát. Nem tudtak
Harry üzletrészéről a kaszinóban, azt viszont igen, hogy
Harry és Molina kapcsolatban álltak egymással. Be
akarták drótozni. Harry nem ment bele, pedig sokáig
győzködtem. Még az unokáimból is cápacsali lesz, azt
mondta nekem. Úgyhogy el kell fogadnunk a büntetést, és
nem sokat tehetek Harryért… legfeljebb annyit, hogy nem
rontom tovább a helyzetét.
Anthony változtatott a testhelyzetén. A hangja
máshonnét jött, mintha felé fordult volna, a könyökére
támaszkodva.
– A nyolc év alatt nem csupán Harry ügyvédje voltam.
Előfordul, hogy az ember közel kerül az ügyfeléhez, a
barátja lesz. Engem kért meg, hogy segítsek. Aggódott
amiatt, hogy mi lesz a feleségével, amíg ő börtönbe kerül.
Ki fog gondoskodni róla? Honnan tudhatja, hogy mindent
megkap? És az unokái… ebben a kérdésben nem ismer
tréfát. Azt akarja, hogy egyetemre járjanak. Ha közvetlenül
a fiának és a lányának adja a pénzt, hogy ők
gondoskodjanak róluk, a szövetségiek lecsapnak, és Harry
különben sem bízik bennük. Így hát elvállaltam. Emiatt
etikai vétségért kizárhatnak, nem is beszélve a
törvényszegésekről, pedig a költségeimen felül semmilyen
hasznot se húzok a dologból. Mégis igent mondtam, és ma
is ezt tenném. Azt hiszem, Harry elmondta Wendellnek,
hogy segítek neki, és erre gondolt Wendell, amikor veled
beszélt. Wendell komoly gondot okozhat nekem, és
részben azért sem akartam beszélni erről, mert kockázatot
jelent számomra. És mert… nem akartalak kiábrándítani.
Bárcsak ne tudnál erről, de nem fogok mentegetőzni azért,
amit az ügyfeleimért teszek, ahogyan te sem mentegetőzöl.
Én csak arra kérlek, hogy próbáld megérteni.
A férfi hosszú hallgatás után folytatta.
– Most dühös vagy, és minden jogod meg is van rá,
hogy dühös légy, mégis azt gondolom, hogy
összetartozunk, mert van közöttünk ez a… ez a
szenvedély. Több ez, mint szeretet, vágyakozás vagy
szükséglet. Nem ismerek olyan szót, ami megfelelő lenne
rá. Annyira vágyom rá, hogy megérintselek. Nem kell, hogy
szeretkezzünk, csak hadd érintselek meg.
Sóhaj hallatszott. A férfi elfordult, felrázta a párnáját,
és csendben feküdt. A lélegzése fokozatosan egyenletessé
és mélyebbé vált, néha fel is horkant.
Gail tudta, hogy ha akarna, kicsusszanhatna a takaró
alól, kinyithatná az ajtót, és kisurranhatna a folyosóra.
Anthony talán felébredne, de akkor sem állíthatná meg.
Elfordította a fejét, és látta a férfi csípőjének ívét,
csupasz vállát, sötét haját a párna fehérjén. Magára
hagyta őt. Kezébe adta a döntést. Mintha lenne
választása…
A szatén hálóing könnyedén lecsusszant, és ő közelebb
húzódott, a hátához simult. Nyitott ajka nekipréselődött a
férfi selymes bőrének, lábával átfonta. Anthony
megszorította a térdét, azután felé fordult.
Kezébe fogta az arcát, és megcsókolta.
– Anthony! Mindig csak téged akarlak. Mindig.
A férfi készen állt, és egyetlen lökéssel fürgén
beléhatolt. Gail mohón ölelte magához, végül fölébe
kerekedett, és összefonta ujjait az övéivel.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Gail végül elküldte Karent a nagyszülőkhöz. Még Anthony

sem tudta eloszlatni az aggodalmait, s végső soron a férfi
is elengedte Karent – azzal a kikötéssel, hogy Metzgerék
engedik egy magánnyomozónak megfigyelni az épületet.
Dave felpanaszolta Gailnek, hogy Anthony Quintanának
semmi joga sincs megszabni a szüleinek, hogy hová
vihetik el Karent, és hová nem, de Gail végül kikönyörögte,
hogy ne csináljon ügyet ebből. Vasárnap reggel elvitte
Karent Dave lakásába, és Karen délre meg is érkezett
Delray Beachbe. Anthony egyedül annak örült, hogy a
kislány Señor Mackót is magával vitte.
Három nappal később Gail már rendszeresen átjárt a
folyosó túloldalán nyíló szobába, hogy az üres ágyat
bámulja. Összekuporodott a karosszékben – egyik este
Anthony is itt talált rá, ahogy elaludt a kimerültségtől.
Egyedül a telefonok jelentettek némi vigaszt, ezért Gail
napjában legalább kétszer telefonált. Karen boldognak
tűnt, de mindig hozzátette, hogy örömmel hazajönne.
Azután megkérdezte: Hol fogunk lakni, anya? Gail még
most sem tudta a választ.
Gail Dave-et is felhívta néhányszor, de nem Karen
ügyében. Azt akarta megtudni, mi az ördög van az Old
Island Clubbal.
A Marriottal való szerződéskötést hétfőről áttették
szerdára. Dave nem tudta biztosan, miért – valami
kavarodás a központban de ő nem aggódott.
– Csörögj rá az ügyvédjükre – tanácsolta.
 Jeff Barlow mentegetőzött a késedelem miatt, majd
hozzátette, hogy a vállalati főjogász akarja látni az
iratokat, de szerda délután két órára – hacsak valami
természeti katasztrófa közbe nem jön – a 125 000 dollárról
szóló csekk ott lesz Ms. Connor irodájában.
Gail azzal töltötte a keddet, hogy próbálta
megnyugtatni az egyre hisztérikusabb és gyanakvóbb
Theresa Zimmermant. Olyan kifogásokkal mentegette
magát, amelyek hallatán ő maga is elpirult a szégyentől.
Még egyszer ellenőrizném kell a számokat. A csekket
véletlenül rossz címre postázták. Idővel aztán nem fogadott
több hívást Zimmerman kisasszonytól, aki végül a
következő üzenetet hagyta: Ha nem kapom meg a pénzem,
hívom a rendőrséget.
A Pedrosa család orvosa Xanaxot rendelt arra az
éjszakára, amikor Karen kiscicáját megölték, és Gail azóta
is szedte a nyugtatót. Máskülönben, mondta magának, a
Zimmeman-ügy körül kialakult helyzet felőrölte volna a
maradék józanságát is.

Júniusban az időjárás még esténként is túl fülledt volt

ahhoz, hogy valaki huzamosabb ideig a szabadban
tartózkodjon, a hálószoba erkélye azonban árnyékos
maradt, és a nyitva hagyott üvegajtókon át szabadon
áramlott a levegő. Gail hallotta a zuhany csobogását. Még
mindig rózsaszín hálóingében rágódott a pirítósán.
Fernima nemrég állított be a reggelivel – pirítóssal,
gyümölcslével és café con lechével –, hozzá a reggeli Miami
Heralddal. Gail beleolvasott a sporthírekbe. Fermina
később még visszatér, hogy begyűjtse a tányérokat, és
letörölgesse az asztal üveglapját. Miközben halkan spanyol
zsoltárokat dúdolgat, kicseréli az ágyneműt, felsikálja a
fürdőt, és megigazítja a törülközőket.
Ahogy Gail felemelte az ezüstös kannát, hogy kávét
töltsön, egy falevél hullt az ölébe. A homlokát ráncolta,
lerázta magáról, majd töltött egy kevés kávét magának és
Anthonynak, azután felöntötte a csészéket meleg tejjel.
Hozzáadta a cukrot. Megkeverte. Reggeli után, döntötte el,
felöltözik, és megpróbál tízre beérni a munkahelyére.
Tisztáznia kell a sürgető helyzetet a bankkal. Múlt
pénteken, amikor fejben összeadta az egyenlegét,
elszámította magát. A letéti számlán nem 8000 dolláros
többlete, hanem 12 000 dolláros hiánya maradt. A
csekkjeit bármikor visszadobhatják, de a bank eddig
engedte a kifizetéseket; igaz, az egyik tisztviselő
megkereste telefonon: Connor kisasszony, be tudna ugrani
hozzánk mondjuk holnap reggel? Gailnek mindent be
kellett vallania Miriamnak, aki eddig is fedezte.
Ma – hacsak nem történik természeti katasztrófa – Gail
beválthatja a 125 000 dollárra szóló csekket, amit Jeff
Barlow délután kettőre átküldet az irodájába. Azután
késedelem nélkül elküldi Ms. Zimmermannak a 28 650,27
dollárról szóló csekket, amit a biztosítótársasággal
szemben harcolt ki neki a sebesült térdéért cserébe.
Gail narancslevet töltött, amikor Anthony megjelent, és
megcsókolta a tarkóját. Belélegezte fűszeres kölniillatát. A
férfi leült, és megigazította a nadrágszárát. A fákon
átszűrődő napfény mintha aranypénzekkel hintette volna
tele az ölét. Haja fényes mahagóninak tűnt, keze láttán egy
szobrász sírva fakadt volna.
Telt ajka kis mosolyra húzódott.
– Min gondolkodsz, chulita?
Gail habozni kezdett.
 – A menyasszonyi ruhámon. Lola Benitez újabb
üzenetet hagyott, hogy be kellene mennem próbálni.
– Alig várom, hogy lássalak benne. – A férfi gyengéden
megcsókolta, majd az újságra fordította a figyelmét. – No!
A Marlins hat négyre vesztett a Cincinnati ellen. Jövök
Raulnak egy húszassal.
– Szegénykém.
Anthony kiemelte a sportrovatot, és végigfutotta a
cikket.
– Múlt éjjel beszéltem Harry Laskóval – közölte anélkül,
hogy felnézett volna. – Van egy ajánlatunk a Sweet-
ügyben, amit megfontolás tárgyává kellene tenned, neked
és az ügyfelednek.
Gail csészéje mozdulatlanná dermedt, félúton az asztal
és a szája között. Anthony átfordította az újságot.
– Harry törődni akar Jamie-vei. Amellett a válási
procedúra hónapokig elhúzódhat, és aggódunk amiatt,
amit Wendell esetleg tehet… de ezt már megbeszéltük. Így
mindenki javát szolgálná, de legfőképpen az ügyfeledét, ha
Harry magára vállalná a költségeit, az övét és a gyerekeiét,
mindazon felül, amit Wendell egyébként tiltakozás nélkül
hajlandó kifizetni. Én gondoskodnék arról, hogy a pénz
rendszeresen eljusson hozzá. Persze óvatosan kell intézni
a dolgokat, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet, de ha
jól játsszuk meg, akkor Jamie megszabadulhat Wendelltől,
Wendell teheti, ami jólesik neki, és Harrynek sem kell
aggódnia. Úgyhogy, ha lennél szíves összeadni a
kiadásaidat – ejtette az ölébe Anthony az összehajtott lapot
–, és természetesen az ügyvédi tiszteletdíjadat… Mennyi
lehet az? Húsz körül? Huszonkettő?
– Huszonkettőezer-ötszáz – bólintott Gail. – Mínusz az
előleg, amit Harry már odaadott.
 – Harry gondoskodni fog a tiszteletdíjadról, ha már
Wendell is kifizeti a saját ügyvédjét. – Anthony
elmosolyodott.
– Szóval?
Gail meglepettnek tűnt.
– Nem tudom, Jamie hogyan utasíthatná vissza. Ez
hihetetlenül nagylelkű ajánlat.
– Harry nagyon kedveli őt.
– Igen. Meg azt az elképzelést, hogy egy perccel se
töltsön több időt a börtönben, mint amennyit feltétlenül
kell. – A nap megcsillant a narancsleves pohár peremén. –
Még ma felhívom Jamie-t.
– Helyes! Harry ügyében két héten belül várható
ítélethirdetés. Szeretném, ha addigra ezt is lezárnánk, ha
lehetséges.
– Anthony felemelte a pirítósokra terített asztalkendőt.
Kiválasztott egy darabot, és leharapta a sarkát tökéletesen
fehér fogaival. A nyelvével felfogta a lehulló morzsákat, a
maradékot pedig lesöpörte a nyakkendőjéről. A zöld
selyem és a szövevényes arab minta aranya tökéletesen
illett a zoknijához. A férfi figyelme visszatért az újsághoz,
amit Gail teljes összevisszaságban dobott le a két szék
közé.
Gail hirtelen elkomorodott, és egyszerűen nem értette
az okát. A Sweet-ügy megoldódott, vagy legalábbis
napokon belül megoldódik. Anthony masnival átkötött
díszcsomagban kínálta a megoldást, neki nem maradt más
dolga, mint kézbesíteni az érintettnek. Leginkább az
bántotta, döntötte el magában a kérdést, hogy nem ő
gondolt erre. Túlságosan is ragaszkodott ahhoz, hogy
Wendell fizessen, és talán engedte, hogy saját büszkesége
is befolyásolja. Mindvégig ököllel döngette a vasajtót,
miközben Anthony az ujja körül pörgette a kulcsot.
Mégis, milyen ügyvéd az ilyen? Fél kilenckor még
mindig hálóingben ül, kábultan a Xanaxtól. Kerüli az
irodáját, amelynek még a bérletét sem engedheti meg
magának. Kerüli az asztalán halmozódó papírmunkát, és
kerüli az ügyfelét, akinek a pénzét egyetlen napra vette
kölcsön, csak hogy megmentse a drágalátos volt férjét, aki
szerint semmilyen kockázatot sem vállalt. Úgy érezte,
mintha halálos örvény szippantaná magába, és ő semmit
sem tehetne ellene.
Anthony szakította félbe a gondolatait, és Gail
rádöbbent, hogy a férfi már beszél egy ideje.
– …talán felhívhatnánk ugyanazt az ingatlanügynököt,
akitől vettük is. Mi is volt a neve?
– Silvia Sanchez. – Gail belekortyolt a kávéjába, de
ragacsosan édesnek érezte. Lassan visszatette az asztalra.
Eldöntötték, hogy eladják a Clemantis Street-i házat.
Karen nem szívesen menne vissza oda, Gail nem jött ki a
szomszédokkal, és Anthony sem látott benne mást, csak a
hosszú évekig tartó átépítést. A férfi vetette fel az ötletet, ő
pedig egyetértett vele. Keresnek egy másik házat. Addig
pedig lakhatnak itt.
– Ha megvan a száma, talán fel is hívhatnám…
– Persze.
– Qué pasa, mamita? – Anthony megfogta a kezét. – Ez
nem könnyű döntés. Nekem is vegyesek az érzelmeim.
Mégiscsak tartsuk meg? – tette fel a kérdést, de az
arckifejezésével mindjárt meg is válaszolta.
Gail küldött felé egy megnyugtatónak szánt mosolyt.
 – Felhívom Mrs. Sanchezt. Szombaton talán meg is
mutathatnánk neki a házat. Vasárnap szeretném
meglátogatni Karent.
– Én is szeretném látni Karent. Veled tarthatok?
– Hát persze. – Gail szívesebben maradt volna
kettesben Karennel, de nem akart csalódást okozni
Anthonynak.
A férfi hátravetette a fejét, hogy beleszippantson a
reggeli levegőbe.
– Gyerekként el akartam szabadulni innét. Olyan volt
ez nekem, mint a börtön. Tudod, az én koromban…
idekerülni a vidéki Kubából, ahol mezítláb jártuk a
földeket… – Gail karjára tette a kezét. – Szeretném, ha
végiggondolnál valamit. Tudod, itt is élhetnénk. Tegnap
éjjel Nena azt kérdezte tőlem: Miért akarsz házat venni? Itt
rengeteg hely van, és egy centedbe se kerülne. Ha akarsz,
legfeljebb besegítesz a bevásárlásnál.
Gail a tenyerére támasztotta az állát.
– Néha veszel egy-két babkonzervet…
A férfi felnevetett, azután újra elkomorodott.
– Egyet kell értsek vele.
– Saját házat akartunk.
– A végrendeletükben rám fogják hagyni ezt a házat.
– Rád?
– Nena elmondta, bár még nem szabadna tudnom. –
Megszorította Gail kezét. – Most még ne gondolj erre. Van
időnk. – Közelebb hajolt, és megcsókolta az arcát. – Ha
ennek vége lesz… ha majd Karen is itt lesz, újra beszélünk
a dologról.
Gail megmarkolta a férfi vállát, mielőtt elhúzódhatott
volna.
– Hol jársz, Anthony?
 – Hogy érted ezt? – A homlokát ráncolta, idegesen
mosolygott. – Itt vagyok, ahogy mindig. Siempree tuyo. –
Újra megcsókolta, ezúttal a száján, hosszan. – Mindörökre
a tiéd vagyok.
A hálószobából halk elektromos csörgés szűrődött ki. A
férfi elfordította a fejét.
– A te telefonod, vagy az enyém?
– A tiéd. Én kikapcsoltam az enyémet.
A férfi felállt, hogy felvegye.
Természetesen itt fognak élni, gondolta Gail. Ez
elkerülhetetlen. Nem is rossz, ami azt illeti. A ház
megjelent az Architectural Digestbtn, a birtok egy dél-
floridai kertekről szóló igényes albumban. Készen kapnák
az ételt. Nem kellene takarítaniuk, ami külön boldoggá
tenné Karent. Csendes ház – leszámítva a fogadásokat és a
vacsorákat, amelyekre hetente kétszer-háromszor kerül
sor, s amelyek alól ezután már nem bújhat ki.
– Gail.
Gail Anthony felé fordult, aki a nyitott ajtóban állt.
– Harry Lasko volt az. Jamie Sweet házából telefonált.
A rendőrség is ott van. Wendellt tegnap éjjel húzták ki a
Miami-folyóból.
– Halott?
– Nagyon úgy fest.

Wendell Sweettel drogkereskedők végeztek. Vagy valaki,

aki ezt a látszatot akarta kelteni. A BMW-jét egy parkban
találták meg, a folyó közelében; csomagtartójában üres
sporttáskával – leszámítva a fehér port az alján, és a
néhány foszlányra való ezüstszínű ragasztószalagot, pont
olyat, amivel a kilós kokainos csomagokat szokták átkötni.
Wendellt közvetlen közelről kétszer mellbe lőtték egy kis
kaliberű pisztollyal, majd még egyszer a tarkóján. A
tetemet a folyóba dobták. Ezen a környéken nem számított
ritkaságnak a lövöldözés, és egyetlen szemtanú sem akadt.
Az áldozat tárcáját és a kulcsait megtalálták a zsebében.
A visszavonuló dagály hullámain Wendell Sweet lefelé
úszott a sötét és keskeny folyón, elsiklott a dokkokhoz
kikötött rozsdás haiti teherhajók mellett, a Bertram
hajóépítőműhely jachtjai mellett, az úsztatott farönkök és
pálmaligetek között megbúvó kis házak mellett. Ott
lebegett a félig sós, félig édes, olajfoltos vízben, a rothadó
kókuszok, műanyag poharak és uszadékfa között, mígnem
elérte egy tengerparti étterem fedetlen teraszát, ahol az
egyik vendég felpattant, és a vízen lebegő sötét tömegre
mutatott.
Az emberölési ügyekkel foglalkozó nyomozók, akik az
áldozat igazolványából olvasták ki a címet, reggel nyolc
tizenötkor érkeztek meg a hírrel. Mrs. Sweet nyitott nekik
ajtót. A rendőrség megtudta, hogy Mr. Sweet nem lakott a
házban, mert a válóper miatt a bíróság korlátozó végzést
adott ki. Mr. Sweet halálával a feleséget illette meg minden
közösen birtokolt ingatlan és ingó vagyon tulajdonjoga. A
rendőrök emellett egy éjszakai vendéget is találtak a
házban: az áldozat korábbi üzlettársát.
Öt perccel Harry telefonhívása után Anthony autója
végigszáguldott a Pedrosa-ház kocsifelhajtóján. Az öt perc
épp csak annyira volt elég, hogy Gail felöltözhessen.
Anthony közölte Harry Laskóval, hogy most tényleg
tartania kell a száját, és Jamie Sweet sem beszélhet, amíg
ők oda nem érnek. A reggeli csúcsforgalomban erre csak
kilenc órakor került sor.
– Ön pontosan kit is képvisel, Mr. Quintana?
 Evaristo Garcia nyomozót bízták meg az üggyel, s ő
már az ajtóban feltette a kérdést.
– Merő véletlenségből én képviselem mindkettőjüket. Ő
itt a munkatársam, Connor kisasszony. Szeretnénk
bemenni. Már várnak bennünket.
Odabent egy másik nyomozóval is találkoztak. Harry
Lasko és Jamie Sweet a díványon ült. Anthony biccentett
feléjük, és elmosolyodott.
– Jó reggelt, Mrs. Sweet, Mr. Lasko! – Kinyújtotta a
kezét Jamie felé. – Válthatnánk néhány szót?
Jamie vetett egy nyugtalan pillantást Gailre, azután
kivonult Anthonyval a konyhába. Gail hallotta az ajtó
csukódását. A nyomozók meredten nézték.
– Harry!
Kisétáltak az előtérbe, a nyomozók hallótávolságán
kívülre.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte Gail.
– Odafent, még alszanak. – Harry Lasko arcvonásait
egynapos borosta tette zorddá, ősz haja rendezetlenül állt.
A szeme tágra nyílt. – Most mit szól a fickóhoz? Szent szar!
Wendell mégiscsak benne volt az üzletben.
– Elég jól ismerte. Sosem gyanakodott rá?
– Én döbbentem meg a legjobban.
– Maga szerint ki lőtte le?
– Ugyan már! Egyszerű rajtaütés. Elvették a kokót,
megtartották a pénzt. Wendellnek sose szabadott volna
üzletelnie azokkal a fickókkal.
– Egy ilyen fickónak adták el a kaszinót is.
– Az egészen más.
– Mit keresett itt tegnap éjjel, Harry? – tette fel a
kérdést Gail.
 – Ez nem az, aminek látszik. Jamie felhívott, szarul
érezte magát, én meg átjöttem. Beszélgettünk. Egy kicsit
játszottam a kölykökkel… Bobby még két órakor se akart
lefeküdni! Ott aludtam el a gyerekszobában. Ha tudná,
hogy hasogat a hátam… – Harry felvonta a szemöldökét. –
Elmondta Anthony, amit Jamie ügyében tenni akarok?
– Ma reggel.
– Micsoda fordulat! – A férfi szeme felcsillant. –
Próbálok nem vigyorogni, amíg a zsaruk itt vannak, de
nem könnyű.
Gail nem vette le róla a tekintetét.
– Aha. Tudom, mire gondol, szivi. – Harry megbökte a
mellkasát. – Emlékszem jól, mint mondtam aznap este,
amikor átjött hozzám, de kész vagyok megesküdni, akár az
unokáim lelki üdvére is, hogy nem én húztam meg azt a
ravaszt.
Amikor meghallotta Anthony hangját, Gail
visszavezette Harryt a nappaliba. Harry Anthonyhoz lépett,
Gail pedig Jamie-hez sietett, aki ma reggel láthatóan
kapkodva öltözött fel: régi farmert viselt, hozzá
túlméretezett pólóval, melynek elején jókora gyümölcsléfolt
éktelenkedett.
– Helló, Gail! – Jamie megölelte, majd megkérdezte a
nyomozókat, isznak-e egy kávét. – Lehetett volna annyi
eszem, hogy csinálok egy kannával. – A nyomozók remek
ötletnek találták a kávét, majd vetettek egy pillantást az
órájukra.
– Kérnek esetleg diós kalácsot is? Tegnapról maradt, de
még ehető. – A nyomozók megrázták a fejüket.
A konyha úgy fénylett, hogy Gailnek hunyorognia
kellett. A padlót felmosták, az edényeket elrakták, a
felületeket tisztára törölték.
 Jamie elmosolyodott, és füle mögé tűrte rakoncátlan
vörös haját.
– Ezt Harry csinálta tegnap este. Amíg én odafent
fürdettem a kölyköket. Hát nem ennivaló fickó?
– Kár, hogy nem harminc évvel fiatalabb.
– Számomra így is különleges, és ezt ő is tudja. – Jamie
vizet engedett a kávéfőzőbe. – Hiányozni fog a vén lókötő.
Gail odahúzott egy széket a pulthoz.
– Harry szerint Wendell kokainnal üzletelt. A rendőrség
kérdezett erről?
– Kérdeztek, de én nem hiszem el. Néhány barátja
persze benne volt az üzletben, de Wendell letette a
nagyesküt, hogy sose nyúlna hozzá.
– Akkor se, ha meg lenne szorulva?
Jamie nagy összpontosítással merte a kávét a filterbe.
Megrázta a fejét.
– Mindig tudtam, mikor hazudik.
– És mit mondott Anthony?
– Leginkább azt akarta tudni, hogy hol volt Harry az
elmúlt éjjel. És hogy volt-e Harrynek bármilyen köze
Wendellhez. – Bekapcsolta a kávéfőzőt. – Anthony persze
nem így mondta, de erre akart kilyukadni. Nagyon
hidegfejű. Tudja… nem adom a szájadba a szót, hogy mit
válaszolj a rendőröknek, de Harryt is elővehetik. Én
mondtam neki, hogy nem Harry tette. Egész éjjel itt volt, a
kölykökkel játszott. Megkérdezheti a legnagyobbat.
Jamie bögréket vett elő a mosogatógépből, amelyben
még halomban álltak a tiszta edények.
– És nem is bérelt fel senkit. – Sorban letette egymás
mellé a bögréket, öt határozott mozdulattal, majd élesen
Gailre nézett, mintha azt firtatná, ellent mer-e mondani
neki.
 Gail a pultra könyökölt.
– Ezt ő mondta?
– Kicsoda, Harry? Nem, nem ő mondta. És nem is kell
mondania. Én tudom, milyen ember Harry. Tudom, hogy
sosem tenne ilyet a kölykökkel. Wendell volt az ő
apukájuk. Harry sosem fosztotta volna meg őket az
apukájuktól. Szerették Wendellt. Csak a jó oldalát látták,
és Harry tudja, hogy a kölykök manapság olyan kevés
dologban hihetnek, ha pedig az apjuk sincs meg…
Jamie figyelte, ahogy a kávé alácsepeg az
üvegkannába.
– Nemsokára felébrednek. Nem tudom, mit mondjak
nekik. – Lehunyta a szemét, és félrefordította a fejét. A
válla megrázkódott, ahogy papírtörlőért nyúlt.
Gail közelebb lépett, hogy átkarolja a vállát. Jamie
megtörölte a szemét.
– Wendell nem volt rossz ember, legalábbis a szíve
mélyén. Sajnálom, hogy vége. Nem egyszer kívántam, hogy
halna meg, de nem örülök, hogy elment.
 HUSZADIK FEJEZET

Már majdnem tizenegy óra volt, mire Gail beért az irodába.

Ledobta a táskáját, és Dave aktájából kikereste Jeff
Barlow számát. Barlow nem volt bent, de a titkárnője
elárulta, hogy amennyire tudni lehet, a papírokat ma
aláírják, és a pénzt délután kettőre átküldik. Mr. Metzger
telefonált, hogy jelezze, ő is jelen lesz.
Gail megköszönte a felvilágosítást, és visszatette a
kagylót.
– Hála legyen az Úrnak és minden angyalának! –
Lenyomta a gombot, és behívta Miriamet. Akárhogy is
végződik Dave üzlete a Marriottal, Gail tudta, hogy
csökkentenie kell a költségeket. Miután leültette Miriamet,
elé tárta a lehetőségeket. Felmondani a drága
számítógépes hálózatot. Felmondani a bérletet, és keresni
egy kisebb irodát. Felmondani Lynn-nek.
– Anthony azt szeretné, ha az ő cégénél dolgoznék.
Veled együtt természetesen. Gondolkodom rajta.
– De hát te mindig saját irodát akartál! –
szörnyülködött Miriam.
– Azért még ne tedd múlt időbe.
Miriam fájdalmas sóhajjal rogyott a székre.
– Több mint három éve együtt vagyunk! Ha elmégy egy
másik céghez, én is veled tartok. Azért jó lenne – tette
hozzá –, hogy továbbra is te osztanád be az időmet.
Kopogtatás hallatszott az ajtón. A hívásra Lynn lépett
be.
 – Theresa Zimmerman megint telefonált. Azt mondta,
ma délután bejönne, hogy felvegye a csekkjét. Azt feleltem,
hogy rendben. Remélem, jól tettem.
– Micsoda?
– Hát… hallottam, amikor azt mondtad neki, hogy ma
délután kipostázzuk, és… szóval egyszerűbb neki, ha
bejön.
– Te azt mondtad neki, hogy jöjjön ide? – Gail
felpattant a székről. – Soha ne mondd egy ügyfélnek, hogy
vegye fel a pénzét, hacsak én nem kérlek rá.
– De hát el akartad postázni…
– Azonnal hívd vissza, és mondd meg, hogy tévedtél.
Mondd meg, hogy szükséged van az engedélyemre, és
éppen a bíróságon vagyok.
Lynn a homlokát ráncolta.
– Nem szeretek hazudozni.
Gail kitört.
– Te idióta! – A homlokára csapott. – Sajnálom, nem
akartam…
– Ne hívj idiótának! Minden tőlem telhetőt megteszek,
te pedig folyton kiabálsz velem.
– Folyton? Ilyen türelmes még senkivel sem voltam.
– Én meg soha nem dolgoztam ilyen lehetetlen
embernek!
A parányi Miriam ide-oda szaladgált közöttük, akár egy
izgatott kiskutya.
– Nyugodjatok le! Majd én elintézem! Lynn, minden
rendben, Gail egy kicsit ki van bukva Karen miatt.
Amikor az iroda újra elcsendesedett, Gail félbetört egy
Xanaxot, és víz nélkül lenyelte. A szíve majd kiugrott a
helyéből, szinte szétfeszítette a bordáit. Egy ideig figyelte,
ahogy a redőnyök fénycsíkokat húznak a szőnyegre –
mostanában összehúzva tartotta őket, nehogy célba
vehessék az ablakon keresztül. A fények egy cella rácsaira
emlékeztették.
Az asztal közepére húzott egy nagy halom iratot, és a
tolláért nyúlt. Megcsörrent a telefon. Gail elcsigázottan
sóhajtott fel.
– Igen, Lynn?
– Mr. Ferrer az, a Ferrer & Quintanától.
– Raul?
– Igen, azt mondta, beszélni akar veled.
Gail a fogát csikorgatta.
– Mondtam, hogy nem vagyok itt.
– Ó. Azt mondta, hogy fontos ügyben, és gondoltam…
– Hagyd csak. Kapcsold be. Raul, itt Gail.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg az agya
azonosította, mit hall – suttogó, fémesen eltorzult hangot,
ahogyan egy tébolyult gyermek nevetése visszhangozhat a
diliház falai között.
Gai-ai-ail Connor-or-or. Rég beszél-él-éltünk.
Lassan felegyenesedett a székéről.
– Mit akar? Miért teszi ezt?
Tetszett-ett a csooo-koooo-ládééé?
– Pénzt akar? Rossz lóra tett. Nincs egy centem se. A
lányomat? Nincs az az isten. Elment, sosem találja meg.
Engem? Nos, itt vagyok. Jöjjön csak, maga gyáva féreg,
kapjon el, ha mer.
A visszhangos suttogás betöltötte a fülét. Azt akarom-
rom rib-ribanc, hogy dögölj meeeg. Mint a nyavalyás-lyás
macskáád. Dögöölj meg. Levágom azt-azt a hazug fejed, ro-
ro-rohadt kuu- uurva.
– Hasonlókat, haver. Mondd csak, neved is van? Vagy
szólítsalak Buzgómócsingnak? Pojácának? – Nem kapott
választ. – Mi szólsz a Donald kacsához? Kuka? Morgó?
Hapci? Nehogy már abbahagyd, amikor végre fel tudom
venni. Beszélgessünk!
– A-a neveeem halááááál.
– Ne mondd. Milyen eredeti! Ön az, Mr. Halál? Kaszával
meg minden?
– Imádkozz-kozz, kurvaaa. Vár a pokoool. – A vonal
túlsó végén kattanás hallatszott.
Gail lecsapta a telefont, majd dühös üvöltésben tört ki.
– Rohadt disznó! Ha megtalállak, a szívedet is kitépem!
Futó lépteket hallott. Miriam lefékezett az ajtónál,
előrelendült, majd megkapaszkodott a keretben.
– Mi történt, Gail?
Újabb léptek közeledtek, azután Lynn jelent meg.
Gail felcsattant.
– Lynn! Ki volt az a telefonban? – Megkerülte az
íróasztalát.
– Aki… az előbb… akivel beszéltem… az Mr. Quintana
üzlettársa…
– Nem, nem ő volt az! A kedvenc pszichopatánk volt,
Buzgómócsing, ismertebb nevén Mr. Halál. Felhívott, hogy
megkérdezze, tetszett-e a csokoládé.
Lynn szeme hatalmasra kerekedett hófehér arcán.
– De azt… azt mondta…
Gail a tenyerébe temette arcát.
– Nem akartam kiabálni veled, Lynn. Nem a te hibád.
Figyelj rám! Milyen volt a hangja? Amikor felvetted a
telefont, mit mondott?
– Ő…Ő…
– Mit mondott}
– Hát… Halló, Raul Ferrer vagyok, a Ferrer és
Quintanától. Én vagyok Anthony Quintana üzlettársa.
Beszélhetnék Connor kisasszonnyal? Fontos ügyről van
szó. Valami ilyesmi. – Lynn mély lélegzetet vett. – Nem
emlékszem szóról szóra.
– Nem volt hallható spanyol akcentusa?
– Én… nem hiszem.
– Nos, az igazi Raul Ferrernek van. – Gail járkálni
kezdett. – Oké, Lynn, próbálj gondolkodni. Hallottad
beszélni Charlie Jenkinst, ugye?
– Kit? Ja, a fickót, aki a házban dolgozott. – Lynn
megrázta a fejét. – Nem, rá nem hasonlított. Az a hang a
telefonban olyan… mély volt. Ó, én igazán nem tudom!
– Oké. – Gail megveregette Lynn vállát. – Mostantól az
se érdekel, ha maga az Úristen telefonál, csak írd fel a
számát, és mondd meg, hogy visszahívom. Ne kapcsolj be
több hívást!
– Mi a helyzet Karennel, Anthonyval és az
édesanyáddal?
– Őket természetesen bekapcsolhatod. Úgy értettem,
hogy nem fogadok hívást olyanoktól, akiket nem ismersz
személyesen. Rendben?
Lynn bizonytalanul bólintott.
– Miriam, vegyél egy hangrögzítőt a telefonomhoz, és
rendelj meg egy hívóazonosítót is.
– Helyesen tetted, hogy elküldted Karent – jegyezte meg
Lynn.
– Csak addig marad távol, amíg elkapjuk ezt a
szörnyeteget.
– És mi van, ha sosem kapod el? Ha sosem áll le? –
Lynn nagyot nyelt. – Lehet, hogy rászáll Miriamre és rám
is. Vagy a kölykökre. Nekünk is van egy macskánk, már
vagy tíz éve, a gyerekeim belebetegednek, ha történik vele
valami.
 Gail végigmérte, majd lassan bólintott.
– Most menjetek vissza dolgozni. Én jelentem az esetet
a rendőrségnek, mást úgysem tehetünk.

Gail kitartóan dolgozott a számítógépén, megszakítás

nélkül megszerkesztett hat levelet, megfogalmazott két
kárigényt és minden olyan kérdést, amit az elkövetkező
hetekben feltehet a bíróságon. Dél körül Miriam behozott
egy szalagos magnót, és csatlakoztatta a telefonhoz. A
legolcsóbb modellt választotta a szemközti üzletsor
biztonságtechnikai üzletében.
Valamivel egy után Gail adott Lynn-nek tíz dollárt,
hogy menjen le a földszintre, és vegyen neki egy csirkés
szendvicset. Lynn zsebre tette a pénzt, és betolta a székét
az asztal alá.
Az íróasztalán Gail észrevett egy üzenetet, öntapadós
rózsaszín lapot a takaros sor legtetején. 11.35. Ms.
Connornak Mr. Jeff Barlow-tól. Üzenet: Szerződés
elhalasztva. Kérem, hívjon fel.
– Uramisten!
– Gail?
– Miért nem adtad ezt át?
– Azt mondtad, senki se hívhat fel.
– Az üzenetet. Miért nem adtad át ezt a nyavalyás
üzenetet? – Gail nekidőlt Lynn üvegfülkéje falának. Lynn
üres tekintettel meredt rá.
– Oké, ennyi volt – sóhajtott fel Gail. – Szedd össze a
holmidat!
– Micsoda?
– Sajnálom, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Ki akarsz rúgni?
– Igen. Elegem van ebből.
 – Miért? Mit tettem?
– Nézd. Először is nem engedhetem meg, hogy
alkalmazzalak.
– Alig fizetsz valamit!
– Te pedig elfogadtad, ahogyan én is a
tapasztalatlanságodat. Emlékszel?
Lynn szeme résnyire szűkült.
– Nem mintha meg lennék lepve. Téged nem érdekel
más, csak az a kurva pénz. Téged és a szupergazdag
barátodat. Ne hidd, hogy nem tudom, mit csináltál.
Felhasználtad Ms. Zimmerman pénzét, és most nem tudod
kifizetni.
Gail Miriamért kiáltott, aki kidugta a fejét a
szomszédos irodából, ahol a könyvekbe temetkezett.
– Azt akarom, hogy azonnal írj egy csekket Lynn-nek a
heti béréről, bármennyi is az, plusz adj neki két hét
végkielégítést.
Miriam szeme elkerekedett.
– Lapátra tesz – közölte Lynn száraz mosollyal.
Gyűlölködő pillantást vetett Gailre, mielőtt követte
Miriamet az irodába. Egy perccel később újra megjelent a
gondosan összehajtogatott csekkel. Lapos talpú cipője
indulatosan dobogott a szőnyegpadlón, haja ide-oda
repkedett. – Ehhez a férjemnek is lesz egy-két szava –
jegyezte meg, amint elhaladt Gail mellett. – Fogadunk egy
ügyvédet, és olyan pert akasztunk a nyakadba, hogy
megemlegeted.
Gail, aki a másik asztalnál ült, a homlokát dörzsölte, s
közben figyelte, ahogy Lynn leveszi a gyerekek krétarajzait,
a fényképeket, a kivágásokat. Lynn kipakolta a fiókjait, és
mindent egy kartondobozba tett. Az ajka mozgott, de Gail
nem hallotta, mit mond.
 – Sajnálom, hogy így alakult, Lynn.
– Francokat sajnálod. Szívtelen ribanc vagy, de tényleg.
Eltaposol mindenkit, aki az utadba kerül. Két gyereket kell
etetnem és ruháznom, de ez persze a legkevésbé se
érdekel.
Az ajtó bevágódott mögötte.
Miriam tehetetlenül nézett körül.
– Édes istenem.
– El kell intéznem egy telefont, Miriam, azután
valószínűleg elmegyek. Tudod tartani a frontot?
– Persze. Gail! – Miriam a folyosón érte őt utol. – Én
nem tudtam Mr. Barlow üzenetéről. Nem jó hír, igaz? –
Gail megrázta a fejét, majd érezte, ahogy Miriam apró keze
megszorítja a csuklóját. – Felhívjam Ms. Zimmermant,
hogy ne számítson a csekkre? Vagy… várjam, amíg ő hív?
Gail megcsóválta a fejét.
– Nem tudom. Ha telefonál, márpedig fog, mondd azt,
hogy holnap megkapja. Holnap.

Esőcseppek peregtek a szélvédőjén, mire elérte Coconut

Grove-ot, és lehúzódott az Old Island Club parkolójába.
Közeledett a két óra; mostanra eloszlott az ebédelők
tömege, csak a helybéliek ücsörögtek a sörük mellett,
hatalmas napernyők alatt, dacolva az egyre hevesebb
esővel.
Gail belépett, és megborzongott a rátörő hideg
levegőben. Kisegítők törölgették a faasztalokat, a
hangszórókból áradt a reggae. A műbanánfákra telepített
kitömött papagájok szabályos időközönként elfordították a
fejüket, és fülsértő hangon rikoltoztak.
Az ételkiadót viharvert bádogtetővel választották le, és
a pénztárgép mögött Gail megpillantott egy ismerős arcot –
Vickit, aki szokásos fehér sortját és virágmintás Island
Club pólóját viselte. A számítógépes kijelzőn megjelenő
színes négyzeteket bökdöste.
– Helló! Beszélnem kell Dave-vel. Megmondaná, hol
találom?
Vicki megfordult, hogy ferde metszésű, feketével
kihúzott szemének egyetlen gyors és elutasító pillantásával
végigmérje Gailt.
– Megtudhatnám, ki keresi… ó, bocsásson meg. Várja
magát?
Gail legszívesebben felpofozta volna.
– Csak szóljon neki, hogy itt vagyok. – Elmosolyodott.
– Köszönöm.
– Egy pillanat. – Vicki befejezte, bármit is csinált. –
Megvárná itt? Megnézem, ráér-e. – Elfordult, és a hátsó
irodák felé indult, lábizmai ruganyosan feszültek
napbarnított bőre alatt.
Az eső egyre jobban nekieredt, lassan elrejtette a
mangroveszigeteket. Függönyként vonult keresztül a
parkolón, míg végül az éttermet is elérte, hogy lecsapjon a
napernyőkre. A vendégeknek kapkodni kellett a lábukat,
ha nem akartak csuromvizesek lenni. Néhányan nevetve
beszaladtak a teraszról, és lerázták magukról a vizet.
– Gail! – A hang irányába fordult. Dave egy ajtóból
kiáltott felé, amely köré harsány színekkel egy karibi
piacot festettek a falra. – Épp most próbáltalak hívni az
irodában – mondta a férfi, amint odaért hozzá. – Miriam
mondta, hogy eljöttél.
– Beszélnünk kell.
Zord arckifejezése letörölte a mosolyt a férfi arcáról.
– Persze. Gyere be! – Végigvezette egy kartonokkal teli
rövid folyosón; szalvéták, papírpoharak és vécépapírok
halmozódtak bennük, majd be a kis irodába, ahol hasonló
rendetlenség fogadta. A férfi becsukta az ajtót.
– Tudom, mit akarsz mondani, és sajnálom, én sem
tudom pontosan, mi folyik itt, de Jeff Barlow szerint napok
kérdése az egész. A vezető jogász a központban még
egyszer át akarja nézni a papírokat. – Kinyújtotta a karját
egy szék felé. – Nem kérsz valamit inni?
– Nem. Beszéltem Jeff-fel. Korántsem olyan derűlátó,
mint te.
Dave feltartotta a kezét.
– Én is beszéltem a fickóval. Minden rendben. Nem
nyugodnál le?
– Hol van a pénz, amit adtam?
– Hogy hol? Még pénteken átadtam Armand Dubois-
nak, Gail. – Megragadta a karját. – Gyere, szívem, ülj le.
Úgy festesz, mint aki mindjárt darabokra hullik.
– Ne szólíts szívemnek!
– Oké, sajnálom.
– Mi folyik itt, Dave? Jeff éppen tárgyal valakivel, és
nem ér rá beszélni.
– Ez… valami szarakodás folyik a névvel. Tudni
akarják, hogy Armandnak volt-e joga eladni nekem, vagy
valami hasonló. Pedig volt. Szerződést is kötöttünk. – Dave
az öklével csapkodta a tenyerét, hogy nyomatékot adjon a
szavainak.
– Armand ügyvédje megszövegezte, Armand aláírta, én
pedig kifizettem a pénzt, ezért enyém a név, az embléma, a
megjelenés… minden. Mintha enyém lenne a „Hard Rock
Café”.
Gail szája száraz volt, akár a homok.
– Csakhogy… senki sem ismeri az Old Island Clubot.
– Nem, tévedsz. Az a hely egy legenda.
 – Talán a vitorlázók körében, akik a Karib-tengert
járják… Még én sem hallottam róla soha. A Marriott nem
fog belemenni egy ilyen jogvitába. Egyszerűen… továbblép.
– Nyolcvanezer dollárt máris kifizettek!
– Ez egy ilyen üzlet.
Dave izgatottan járkálni kezdett a kis irodában.
– Ha megpróbálnak visszalépni, én beperelem őket.
Gail felnevetett.
– Biztos lehetsz benne, hogy olyan szerződést kötöttek
veled, amelyben az egyik záradék lehetőséget ad erre. Én
meg egy másolatot se kértem Jeff Barlow-tól, mielőtt
megírtam a csekket. Nem volt rá idő. Annyira aggódtam
Karen miatt. Nem gondolkodtam. Biztosan elment a józan
eszem…
– Szerintem felfújod az egészet – legyintett Dave. – Nem
hinném, hogy ekkora a baj.
– Mit mondott Barlow, mennyi idő kell még a
döntéshez?
– Néhány hét, esetleg több. Kapcsolatba kell lépniük
Armanddal, aki az évnek ebben a szakában vitorlázik
valahol.
Gail lerogyott a székre. Dave leült mellé.
– Gail! Szívem, minden rendben? Egészen hideg a
bőröd. Hajtsd a fejed a térded közé, és lélegezz mélyeket.
Gyerünk!
Gail felemelte a fejét.
– A letétbe helyezett pénzből vettem el.
– A letétbe helyezett pénzből. – A férfi üres tekintettel
nézett rá. – Hát… nem pótolhatod ki máshonnét?
– Honnét?! Nincs pénzem, hogy pótoljam a hiányt.
Vissza fogják dobni a csekkjeimet. Beperelnek.
Kizárhatnak az ügyvédi kamarából. Érted már?
 – Gail, nyugodj meg.
– Hogy tehettem ezt?
– Kérlek, ne engem hibáztass.
– Nem is, magamat hibáztatom. Hogyan is felejthettem
el, hogy minden üzleti vállalkozás, amihez csak
hozzányúlsz, automatikusan elszaródik?
– Én… odaadom az összes pénzem.
– Negyvenezer dollár kell.
A férfi felállt, és a fal felé fordult.
– Hát annyi nincs.
– Mégis, mennyi van?
– Úgy öt lepedő.
– Add ide.
– Gail, ez a fizetésekre van, meg a bérletre…
– Nem érdekel!
– Egy ezresnél nem adhatok többet. Kérd meg az
anyádat, hogy adjon kölcsön néhány hétre. Kérj
Quintanától.
Gail dühösen nézett rá.
– Megérdemeltem. Biztos megérdemeltem valami
gonoszságért, amit a múltban tettem. És most visszahull
rám az egész.
– Ne beszélj őrültségeket, Gail.
Valaki bekopogott az ajtón, majd lassan benyitott.
Rövid sötét hajú nő dugta be a fejét. Gailnek
összpontosítania kellett az arcára.
Vicki sugárzó mosollyal nézett rá. J
– Helló! – Azután Dave felé fordult. – Mr. Metzger?
Valaki beszélni szeretne önnel.
– Ki az?
 – Tudja, az a beszállító. – Hazugság. Persze, hogy
hazugság. És Dave is tudja. Vicki megmenti a főnökét a
volt feleségétől, ettől a követelőző lotyótól.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek. – Amikor
Vicki eltűnt, Dave visszafordult. Gail látta, ahogy a pánik
kezd feltörni benne is, mint a lassan emelkedő víz egy
lyukas hajótestben, messze a part biztonságától. – Barlow
azt mondta, hogy várjak. Nem mondta, hogy le van fújva.
Valami történik. Armand keveri a szart, de el fogom
intézni. Minden rendben lesz. – A tárcájáért nyúlt. – Itt van
úgy ötszáz dollár. Vedd el. Vedd el!
Kinyitotta az íróasztal fiókját, és kivett egy nehéz
fémkazettát.
– Van kétezrem készpénzben. Megkaphatod.
Gail lassan visszatette a bankjegyeket az asztalra.
– Úgysem számít. Ötszáz vagy ötezer…
– Esküszöm, nem az én hibám. Kérlek. Minden rendbe
jön. Csak néhány hetet kérek… Ne hagyj így itt!
Könyörgöm.
Dave követte a folyosón. Gail az étterem ajtajából
visszanézve látta, ahogy a férfi utánanéz a karibi piactér
ócska bádogteteje alól; azután a fejére húzta a kabátját, és
meg sem állt az autójáig.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Irene élénksárga esernyőt tartott a kezében, amikor

kilépett a házból, és a felhajtón várakozó Chrysler szedán
felé indult. Amint Gail fényszórója végigsöpört a kerten, az
ernyő megállapodott, majd az autó másik oldalára került.
Gail kiszállt, és megölelte anyját az esernyő alatt.
– Szia, drágám! Megbeszéltünk valamit? – ráncolta a
homlokát Irene.
– Telefonálnom kellett volna.
– Csak egy kis megbeszélés az operabarátok körében,
de muszáj elmennem, mert én képviselem a… – Irene
tüzetesebben megvizsgálta Gail arcát, és elkomorodott. –
Úristen, valami történt. Mi az? Halálra rémítesz.
– Nagy bajban vagyok, anya. Ha lenne egy kis időd,
csak…
– Gyere, menjünk be!
Az előtérben Irene beleejtette az ernyőt a tartóba, majd
megkérte Gailt, hogy tegyen fel egy teát, amíg ő telefonál
egyet. Bocsássatok meg, Evelyn, de valami fontos jött
közbe. Kivitték a csészéket a nappaliba. Irene felhúzott
lábbal leült a szófa egyik végére, Gail pedig egy
virágmintás huzatú karosszékbe. Amióta az eszét tudta,
semmi sem változott ebben a szobában.
Az anyja időről időre újrakárpitoztatta a bútorokat,
vagy kifestette a falakat, de a berendezési tárgyak
maradtak, ahol mindig is voltak. A dohányzóasztal lábán
még ma is látszott a karcolás, ahol Gail huszonegy évvel
ezelőtt belerohant a görkorcsolyájával. Strickland nagyi
órája ott ketyegett a tálalóasztalon. Az üvegajtókon át a
tornácra és a medencére lehetett látni, s miközben Gail
beszélt, odakint lassan elállt az eső. A tetőről esőcseppek
hulltak a medencébe, és koncentrikus köröket rajzoltak a
víz felszínére.
– Még soha nem tettem ilyesmit. Képtelen vagyok
megérteni.
– Nem önzésből tetted.
– Ez nem lehet mentség.
– Még sosem követtél el hibát?
– Annyira szégyellem magam, hogy pénzt kérek tőled.
– Gail! Megbántasz, ha ilyeneket mondasz. – Irene
elmosolyodott. – Egy nap úgyis minden a tiéd lesz, a tiéd
és Karené. Hadd gondolkodjam! Negyvenezer. A
takarékszámlámon csak tízezret tartok. Ha csekket adok
az értékpapírjaim terhére, beletelik néhány napba, amíg
engedélyezik. Lefogadom, hogy elő tudom keríteni azt a
tizennyolcezret Ms. Zimmermannak, csak hadd
telefonáljak néhányat. Igen. Én megírom a csekkeket, ők
pedig beváltják nekem. Ez így megfelel?
– Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla.
– Isten ments! Majd azt mondom, vészhelyzet van.
Senki sem fog kíváncsiskodni.
– Annyira sajnálom, anya.
Irene megragadta a kezét.
– Javasolhatnék valamit? Nem azért mondom, mert
nem akarok segíteni. Mondd el Anthonynak.
– Istenem…
– Nem gondolod, hogy alábecsülöd őt?
– Csúnyán összevesztünk amiatt, hogy el akartam
küldeni Karent a nagyszüleihez. Azt hiszi, Dave-nek hátsó
szándékai vannak, azért találta ki az egészet. Ha
megtudja, hogy kölcsönadtam Dave-nek százhuszonötezer
dollárt…
– Figyelj rám! Mondjuk, hogy ingerült és csalódott lesz.
Mondjuk, hogy megtagadja tőled a szeretetét, vagy talán
lemondja az esküvőt. Én azt mondom, legyen. Így helyes.
Helyes. Örülhetnél, hogy időben megtudsz valamit, amire
a legtöbb asszony csak túlságosan későn jön rá.
– Anya, azért az élet nem ilyen egyszerű.
– Ne haragudj, de pontosan ilyen egyszerű. Ha ennyi
elég ahhoz, hogy elveszíts egy férfit, aki állítólag szeret
téged, akkor vajon érdemes ragaszkodnod hozzá? – Irene
kihúzta magát. – Olyan kapcsolatot akarsz, amelyben nem
vallhatod be, ha hibát követsz el? Bízz bennem, drágám, ő
is hibázik majd épp eleget, és akkor neked kell
megbocsátónak lenned. Isten a tanúm rám, apádnak is
volt épp elég hibája, de ezen a téren tökéletesen
megbízhattam benne. Elmondhattam a legszörnyűbb
hibáimat, és kérhettem, hogy bocsásson meg. Ő megtette.
Gail nevetve csóválta a fejét.
– Csupa ellentmondás vagy, anya. Egyszer azt
mondtad, nem szabad mindent elmondanunk a
férfiaknak.
– A jelentéktelen dolgokra gondoltam. Az apróságokra.
Ez egészen más lapra tartozik. Ez lényegbe vágó dolog.
Nem, nem fogom megtagadni tőled a segítséget. Arra se
kényszerítelek, hogy vidd kenyértörésre a dolgot
Anthonyval, hiszen látom rajtad, hogy nem vagy képes
tisztán látni a dolgokat. Elmegyek, és beszélek a
barátaimmal, összeszedem, amit tudok, s hacsak nem
mondasz nemet, holnap reggel az irodádban leszek, frissen
és üdén. Hozok egy kis sütit a lányoknak is.
 – Már csak Miriam van. Ma kirúgtam Lynnt. Azt
hiszem, kezd elmenni a józan eszem. Ma megint kaptam
egy hívást Buzgómócsingtól, aki újabban Mr. Halálnak
hívatja magát.
– Az irodádban?
– Anthony üzlettársának adta ki magát. Azt mondta,
vár rám a pokol. Ennél már a pokol se lehet sokkal
szörnyűbb, nem igaz?
– Nem, drágám. A pokol ennél sokkal szörnyűbb.
Hiszen Karen biztonságban van.
Gail leült az anyja mellé, és néhány percig Irene vállára
hajtotta a fejét. Még szólni is képtelen volt.

Anthony másnap reggel tartotta a nyitóbeszédet egy

gyilkossági kísérlet tárgyalásán, ami azt jelentette, hogy
sokáig bent maradt az irodájában az üzlettársával és az
ügyfelével. Gail többé-kevésbé felkészült rá, hogy
Pedrosáékkal vacsorázik, de végül hazatelefonált, hogy
más dolga van. El kellett hoznia Karen néhány holmiját a
régi házból, s ha már itt járt, betehette néhány saját
ruháját is.
Gail pontosan tudta, miért hagyta a legtöbb ruháját a
házban – csökönyösen tiltakozott az elkerülhetetlen ellen.
A házat nemsokára úgyis eladják, és mindenét átszállítják
a Malaguena súgárútra, a la Casa Pedrosa kapui mögé.
Leszámítva ügyvédi pályáját – lehetett az bármennyire
szerény és botladozó –, egyedül a Clemantis Street-i ház
emlékeztetett arra a független személyre, aki egykor volt.
Az utca két oldalán burjánzott a növényzet, és esővíztől
csepegő lombok súrolták a kocsi oldalát, amikor nem
sokkal napnyugta előtt megérkezett. A házak és a fák
tetejét bearanyozta a lenyugvó nap.
 Amikor befordult a ház elé, Gailnek feltűnt az új
alamandabokor, amit ő és az anyja két héttel ezelőtt
ültetett. Kiszállt, és közelebb lépett hozzá.
A bokor egy ága lepattant, és a felázott földön
keréknyom éktelenkedett.
Vékony hangot hallott.
– Nem én voltam. – Payton Cunningham kerekezett
arra.
– Szia, Payton! Tudom, hogy nem te voltál. Egy autó
volt.
– Méghozzá egy furgon, azt hiszem. – A fiú közelebb
jött.
– Láttam egy furgont a ház előtt.
– Nem tudod, kié lehetett?
– Talán azé, aki dolgozott a házban. Erre bicikliztem, és
láttam a furgonját.
– A neve Charlie Jenkins. – Gail a házra meredt. –
Mikor láttad?
– Úgy… hat körül. Elmentem a parkba, és amikor
visszajöttem, már nem volt itt. – Payton csikorogva
fékezett, és kirázta szőke hajfürtjeit a szeméből.
– Mióta vagy itt? – kérdezte Gail.
– Úgy negyedórája.
Az órájára nézett. 7.35. Charlie Jenkins hat körül itt
járt, de minek?
– Beszéltél is vele?
– Őt nem láttam, csak a furgonját.
– Nem ült benne?
– Nem tudom. – Payton megpörgette a pedált a
tornacipője orrával. – Hát, nekem mennem kell. Vacsorára
otthon kell lennem.
 – Sajnálom, hogy akkor este kiabáltam veled.
Emlékszel?
– Igen. Nem bagózok túl sokat. Úgy értem, egyszer
kipróbáltam, ez minden. Igazán kár Karen macskájáért.
Megtalálták már, ki tette?
– Még nem.
– Már nem laknak itt, igaz?
– Egy időre a vőlegényem családjához költöztünk.
– Vissza fognak jönni?
Gail elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem hiszem.
– Mondja meg Karennek, hogy üdvözlöm. Kedves lány.
– Megmondom. Szia, Payton! – A fiú tekerni kezdett az
utcán, az inge repkedett az ellenszélben. A kerékpár
kifarolt, felgurult a Cunningham-ház kocsifelhajtójára,
majd eltűnt a sövény mögött.
Gail kivette a csomagtartóból az üres bőröndöt és
ruhászsákot, majd letette őket a tornácra. Egyetlen
ésszerű magyarázatként az kínálkozott, hogy Charlie
Jenkins bekopogtatott az ajtaján, várt egy-két percig, majd
miután senki sem nyitott ajtót, visszaült a furgonjába, és
tolatás közben legázolta az alamandabokrot.
A férfi képes volt fényes nappal idejönni, amikor nagy
valószínűséggel itthon találhatta a tulajdonosokat –
mindez arra utalt, hogy a rendőrök lehúzhatták őt a
gyanúsítottak listájáról.
Az ajtóra tűzve nem talált üzenetet. Kinyitotta a
postaládát, de csak a szokásos számlák és szórólapok
kerültek elő. A kulcs akadálytalanul fordult a zárban.
Kitárta az ajtót, majd megállt a küszöbön, és hallgatózott.
Felkapcsolta a szófa végében álló lámpát.
 – Gyáva nyúl – mormolta maga elé. Ledobta a bőröndöt
és a zsákot az előtérben, majd ellenőrizte a hátsó ajtót,
amit szintén rendben talált. A nap a fák mögül sütött, és
árnyékba borította a kertet. A hintát a helyén találta, még
senki sem jött ki, hogy leszerelje. A rendőrök elvitték a
kötelet.
A konyhában a régi fénycsövek a szokásos, idegesítő
zümmögéssel keltek életre. Miután bedobta a kulcsokat a
válltáskájába, Gail visszasétált a hallba, és ott is
felkapcsolta a lámpát. A régi falikarokban pislákoló sárgás
izzók megvilágították a lépcsőket.
Odafent megállt, hogy igazítson a válltáska szíján, és
most először látta csak, mennyire szűkös és zsúfolt ez a
ház. Anthonynak igaza van – kisebb foldozgatásokkal itt
semmire se mentek volna.
A bőrönd kerekei akadálytalanul gördültek a
szőnyegpadlón. Elhaladt Karen szobájának ajtaja előtt.
Karen a teniszütőit kérte, továbbá sortokat és pólókat,
meg újabb tornacipőket. Hiányolta az összes Beanie
babáját. Kérte a naplóját is, de Gailnek meg kellett
esküdnie rá, hogy nem olvas bele – miközben egy
vadidegen járt abban a szobában, elővette a kameráját, és
kiragadott egy pillanatot lánya életéből. Ilyen egyszerűen:
katt, katt, katt.
A saját szobájában a közelgő éjszaka színtelen szürkére
festette az ablakokat. Lenézett az udvarra, és látta a
felhajtó egy darabkáját is.
Mit keresett itt Charlie Jenkins? Talán csak tudni
akarta, nincs-e számára újabb munka. Élénken
emlékezett a férfi baseballsapkájára és bakancsára, jókora
sörhasára, a kurtára nyírt sötét szakáll mögött bujkáló
mosolyára. A nyílt, kedélyes arcra. Nem ezt szokták
mondani az emberek, amikor megtudják, hogy a
szomszédjukban egy sorozatgyilkos lakik? Olyan rendes
fickónak tűnt, soha nem volt vele semmi gond…
Ledobta a bőröndöt és a ruhászsákot a padlóra, és a
kimerültség hirtelen olyan erővel telepedett rá, hogy
lélegezni is alig tudott. Pihennie kell. Hazamennie. Amikor
korábban felhívta Anthonyt, már a legkisebb megerőltetés
nélkül kimondta a szót. Mikor jössz haza? A Pedrosa-
házban a család az utolsó simításokat végezte a pénteken
tartandó július 4-i parti előkészületein. Egy csapatban
sétálnak majd át a golfpályán, hogy lássák a Biltmore
Country Club tűzijátékát, majd hazatérnek, hogy élvezzék
a salsazene ritmusait.
Gail kapkodva lehúzta a ruhászsák cipzárját. Még
sötétedés előtt végezni akart. Hirtelen
megmagyarázhatatlan félelem vett fajta erőt, az érzékei a
legkisebb neszre is kiéleződtek – távoli motorzaj valamelyik
ház előtt, egy lépcsőfok fájának pattogása. A szekrényből
kivette rövid fekete koktélruháját, két irodai kosztümjét,
egy bézs vászonkabátot és két pár cipőt. Felakasztotta a
zsákot az ajtóra, újra végighúzta a bőröndöt a folyosón,
majd felkapcsolta a lámpát Karen szobájának ajtajánál.
A villanykörte a mennyezeti ventilátor közepén égett,
amelynek lapátjai lustán forogni kezdtek.
Gail tett néhány lépést, mielőtt a végtagjai remegni
kezdtek. Megdermedt, és tehetetlenül meredt a lánya
szobájába. Egy férfi feküdt Karen ágyán, és nézett rá.
Tátott szájjal, vöröslő szakállal.
Gail lerogyott a padlóra.
– Oóó… – Mély hörgés tört fel a torkából. A szoba
forogni kezdett a ventilátor lapátjaival, és Gail látása
elhomályosodott. Kezével megtámaszkodott a padlón, és
amikor felnézett, a férfi nem moccant.
Látta a bakancsot, a farmert, a jókora sörhasat. A férfi
az ágy fejlapjának támaszkodott, és az oldalán feküdt egy
sárga fodros párnán. Az orrából és a szájából szivárgó vér
elöntötte a szakállát, és eláztatta fehér pólója elejét. A
nadrág slicce tágra nyílt.
Gail lassan hátrakúszott, felhúzta magát az ajtó
keretén, majd a földszint felé menekült.
A rendőrség a padlón talált egy pisztolyt, egy .38-as
Smith & Wessont, Charlie Jenkins kezén pedig
lőpormaradványokat és rászáradt vért. A törvényszéki
orvos jelentése még hátravolt, de nyilvánvalónak tűnt,
hogy Jenkins a szájába vette a .38-as csövét, és meghúzta
a ravaszt.
Gail a konyhában ült, a lehető legtávolabb a rendőri
tevékenység helyszínétől, a lépcsőkön dübörgő lábaktól, a
nappali ablakában villódzó piros-kék fényektől, a rádió
sercegésétől. A tudósítókat eddig sikerült kordában
tartani.
A szomszédok döbbenten álltak a rendőrök által
kihúzott sárga műanyag szalag mögött. A megkérdezettek
egyike sem hallott lövést, ami aligha lehetett meglepő,
hiszen az évnek ebben a szakában mindenki zárva tartotta
az ablakát, hogy bent tartsa a légkondicionáló hűvös
levegőjét. Különben is, a Grove rosszabbik oldaláról olyan
gyakran hallatszottak ide lövések, hogy már senki sem
foglalkozott velük.
Gail úgy döntött, nem zavarja Anthonyt az irodájában,
a tárgyalásra való felkészülés kellős közepén. Felhívta
viszont Digna Pedrosát, hogy tudassa vele, miért nem
megy haza. Kérte, hogy küldje át Anthonyt a Clemantis
Streetre, hogyha véletlenül korábban végezne.
Novick nyomozó letette a bögréjét maga elé. Gail
közölte vele, hol tartja az instant kávét, és arra biztatta,
hogy érezze magát otthon. Elmondott neki mindent, amire
csak emlékezett. A nyomozók egyike elindult, hogy
előkerítse Payton Cunninghamet.
Novick közelebb húzott egy konyhai széket. Leült,
előrehajolt, és szokás szerint felkönyökölt a combjára.
– Az ágyon találtunk három fényképet Karenről. Az
egyik a játszótéren készült, a másik kettő a hátsó udvaron,
a hintánál. Az ajtótól a terasz felé fényképezett. Vélhetően
állítható gyújtótávolságú objektívet használt. – Novick
habozni kezdett. – Elővette a lánya néhány bugyiját a
fiókból, és a nemi szervére csavarta. A nadrágját nyitva
találtuk.
– Uramisten! – Gail a szája elé kapta a kezét. Ujjai
jéggé dermedtek.
Miután Gail újra lélegzethez jutott, Novick beszélt egy
másik felfedezéséről: a másolt kulcsról a férfi hátsó
nadrágzsebében, amelyet Novick belepróbált a bejárati
ajtóba, mielőtt bizonyítékként elkönyvelte. Megkérdezte
Gailt, szerinte hogyan juthatott Jenkins a kulcshoz.
– Fogalmam sincs.
– Talán tart egy másolatot valahol? Sokan tartanak.
Gail megrázta a fejét.
– Mi nem. De… talán kivette Karenét a hátizsákjából.
Mindig lent hagyja a földszinten. Amikor legutóbb
megtaláltam, betettem a szekrényébe.
Novick hátrahajolt a széken, hogy kiláthasson a
konyhaajtón. Megkérte az egyik járőrt, hogy keresse meg a
lány szekrényében a táskát, és hozza ide.
 – Nem arról volt szó, hogy lecserélik a zárat? – ráncolta
a homlokát.
– Úgy is volt – bólintott Gail –, csak… – Megadóan
emelte fel a kezét. – Tudja, nem volt túl jó hetem.
Novick elmondta, hogy találtak búcsúlevelet. Jenkins
kitépett egy lapot Karen egyik spirálfüzetéből, és
nyomtatott nagybetűkkel ezt írta rá: Vár rám a pokol. Még
alá is írta.
– A szakértők össze fogják vetni a levelet a lakásán
talált aláírások egyikével.
Gail felnézett.
– Miért? Nem biztosak a dolgukban?
– Nem szeretnék úgy tenni, mintha mindenre tudnánk
a választ. Ha feltételezzük, hogy Charlie Jenkins pedofil
volt, akkor mihez kezdjünk az ön elleni fenyegetésekkel?
Azt még megértem, hogy követte Karent, és fényképeket
készít tett róla, de miért rongálta volna meg az ön autóját?
Miért küldte volna el a macska levágott fejét?
– Nem érdekel, miért. Csak mondja, hogy ő volt. Hogy
végre hazahozhatom a lányomat.
Novick társa lépett be a konyhába, mutatóujján egy
piros-sárga hátizsákkal.
– Ez neked lesz, Mike? Az egyik járőr szerint te kérted.
– Az enyém – felelt Gail. – Talán ebben lehetett a kulcs,
amit találtak. – Az ölébe vette a táskát, hogy egymás után
kinyissa az összes zsebet. – Nincs itt! – Felnézett Novickra.
– Nos? Biztosan ő vette ki.
Ladue őrmester kivett magának egy bögrét a szárítóból.
– Szabad? – Gail intett, hogy ne zavartassa magát.
Novick közben megkérdezte, hogy feltűnt-e Karennek a
kulcs hiánya.
 – Nem mondta. Amíg beengedtem, biztosan nem vette
észre.
– A napközis táboron kívül hová vitte még el a
hátizsákját?
– Néha az apjához, esetleg az édesanyámhoz, ha éppen
ő ment érte, de ezt leszámítva mindig itt volt a táska.
Jenkins könnyedén elemelhette a kulcsot, amíg a villanyt
szerelte.
– Mutatott valaha is szokatlan érdeklődést Karen iránt?
– tette fel a kérdést Novick.
– Nos… előttem nem.
– Tett esetleg megjegyzést arra, hogy mennyire csinos,
vagy hasonlók?
– Nem emlékszem.
– Add fel, Mike! A fickó már benyelt egy golyót. – Ladue
kávéport töltött a bögréjébe.
Novick felnézett rá.
– Nem erről van szó. De ha már felhoztad, hol van a
furgon?
Ladue forró vizet engedett a kávéra.
– Odakint az utcán.
– Megtalálták?
– Épp az imént. Szerintem Jenkins azért vitte el a ház
elől, hogy Karen találjon rá a holttestére. Ha a furgon itt
van, de nem ül benne senki, Connor kisasszony még
felhívja a rendőröket, és a ház közelébe se engedi a lányát.
De ha szokás szerint hazajönnek, a lány pedig felmegy a
szobájába…
– Már nem laktak itt – szúrta közbe Novick.
– Nos, ő ezt nem tudhatta.
– Tudta, hogy Karen elment – szólt közbe Gail. – Én
magam mondtam neki, amikor telefonon beszéltünk.
 – Talán azt hitte, hogy csak hazudik. – Ladue
belekortyolt a kávéjába.
– Nagyon úgy tűnik.
Novick visszavette a szót.
– Néhány közlekedési kihágást és bolti lopást
leszámítva tiszta; soha nem állt bíróság előtt.
Csodálkoznék persze, ha nem lennének sötét dolgok a
múltjában. Állatkínzás, verekedés, rossz családi háttér…
– Tudod te a dörgést. – Ladue kedélyesen megveregette
Novick vállát. – Egy tízesbe, hogy tele lesz gyerekpornóval
a hálószobája.
Miután Ladue elhagyta a konyhát, Gail Novickhoz
fordult.
– Nyomozó, mondja meg, mi a probléma! Charlie
Jenkins megölte magát a lányom hálószobájában,
miközben az ő fényképeit nézegette, és a bugyijába
maszturbált. A házam kulcsa ott volt a zsebében. –
Megremegett a hangja. – Ha nem ő az, akkor kicsoda? Van
még valaki odakint? Vagy végre hazahozhatom a
lányomat?
Novick elgondolkodva tanulmányozta a körmeit, azután
lassan felnézett, és elmosolyodott.
– Zavaros ez az egész, tudja. Nem minden illik bele a
képbe. De persze hozza csak haza.

Anthony akkor érkezett, amikor Gail már át akarta adni a

házat a rendőröknek. Megkérdezte, hogy jól van-e,
leszidta, amiért nem telefonált, azután beszélt Novickkal
és Ladue-val. Ekkorra már átkutatták Charlie Jenkins
furgonját, és a helyszínelők találtak egy zoomobjektíves
kamerát az ülések közötti konzolban. Hátul, egy faládában
rábukkantak egy rongyokba tekert fűrészpengéjű
vadászkésre is, amelynek pengéjén a fogak közé sötét
szőrszálak ragadtak.
Anthony felment az emeletre, hogy lehozza a ruhákat,
amelyeket Gail a hálóban hagyott. Gail elmondta neki,
hogy mit szedjen össze Karen szobájában.
Amikor Anthony öt perccel később lejött, közölte
Gaillel, hogy Charlie Jenkins holttestét leemelték az
ágyról, és áttették a hullazsákba.

Az óra éjjel háromnegyed egyet mutatott.

– Anthony! Ébren vagy?
– Ühüm…
– Anthony. Kelj fel!
– Ébren vagyok. Mi az?
– El kell neked mondanom valamit, és nem lesz
könnyű. Kérlek, próbálj megérteni. Valami nagy
ostobaságot tettem. Azt hiszem, azért tettem, mert… mert
nem akartam, hogy Karen csalódjon az apjában. Ez volt az
elsődleges indokom. – Megállt, hogy megtalálja a megfelelő
szavakat.
– Mit akarsz nekem elmondani? – ráncolta a homlokát
Anthony.
Gail mély lélegzetet vett.
– Beszéltem neked arról, hogy Dave szerződést kötött a
Marriott-tal, igaz? Egy héttel ezelőtt eljött Karen
iskolájához, amikor Hector Mesa látott bennünket együtt,
és rettenetes állapotban volt. Nem tudta kifizetni az utolsó
részletet, amivel az Old Island Club nevéért tartozott,
márpedig ezzel elveszíthetett volna mindent. Úgy volt, hogy
a szerződést hétfőn írják alá, akkor visszafizette volna az
egész pénzt. Szóval… adtam neki kölcsön.
– Mennyit?
 – Százhuszonötezer dollárt.
– Ay, mi Diós.
– Az ügyvédi letétekből fizettem ki. A Marriot most
halogatja az ügyet, és Dave nem tudja megadni a pénzt, a
csekkjeimet visszadobják, egy ügyfelem pedig azzal
fenyegetőzik, hogy feljelent a kamaránál, ha nem fizetem
ki holnapra azt a kártérítést, amit már múlt péntekre
ígértem. – Gail érezte, ahogy Anthony teste megfeszül. –
Képzelem, mit gondolsz… hogyan képes valaki ekkora
hülyeségre? Ráadásul a hátad mögött… Hidd el, sajnálom!
Leginkább azt, hogy nem mondtam el előbb. Féltem
elmondani, de már nem félek. Amióta láttam Charlie
Jenkinst… már nem sok mindentől félek. Talán csak attól,
hogy elveszítelek téged. Félek, hogy nem hiszed el,
mennyire szeretlek.
Elhallgatott, és nem tudta, mi egyebet mondhatna.
Várta a választ, de a férfi nem felelt. Tücskök ciripeltek
odakint, az ablakuk alatt.
– Anthony, kérlek, mondj valamit. – A férfi felé fordult.
Nem volt olyan sötét a szobában, hogy Gail ne lássa tágra
nyílt szemét. – Anthony…
A férfi a lepedők és az; ágytakaró suhogása közepette
felült. Hátának hosszú, kecses íve láthatóvá vált az
ablakok sápadt fényében, két keze mozdulatlanul pihent
az ölében. Reszketve Gail is felült. Némán várt.
– Mennyire van szükséged? – kérdezte végül csendesen
a férfi.
Gail némán meredt rá.
– Holnap. Mennyi készpénzre van szükséged?
Gail rátalált a hangjára.
– Huszonnyolcezer az ügyfelemnek, másik tizenkettő a
számlára. Ennyivel vagyok mínuszban.
 – Ezzel épp csak a nullán leszel. Nem, ez így nem jó.
Rendben. Negyven készpénzben az irodádba, másik
nyolcvanöt a számládra. Egy csekk is megteszi, ugye?
Vagy egy banki átutalás, hogy még aznap a számládon
legyen a pénz.
– Bólintott. – Így fogjuk csinálni.
– Olyan… nyugodt vagy. Azt hittem… talán…
Anthony kivárt, majd megkérdezte, mégis mire
számított.
– Hogy kiborulsz. Dave halálát kívánod. Megütsz.
Kidobsz. Nem tudom. – A szemébe nézett. – Visszaadom.
– Ne. Nem várom el tőled.
– Ha bármit kapok Dave-től, azonnal neked adom.
Átíratom a birtokrészemet a házból…
– Azt mondtam, nem akarom! – Dühös hangja
visszaverődött a hálószoba falairól. Egy hosszú pillanatra
lehunyta a szemét.
Gail összeszedte minden bátorságát.
– Anthony, megbocsátasz nekem?
– Megbocsátok. Azt hiszem… az a legjobb… ha
elfelejtjük az egészet.
– Hogyan tehetnénk? Soha többé nem fog eszedbe
jutni?
– Nem. Vége. Nem egészen egy hónap van az esküvőig;
összeházasodunk, és nincs rá semmi okunk, hogy még
egyszer beszéljünk erről. – Kinyújtotta a karját, és átölelte
Gail vállát. Gail a mellkasához simult, átadta magát a
bőréből sugárzó hőnek. – Figyelj rám! Azt szeretném, ha
bezárnád az irodát. Túl sok ez neked. – Gyengéden
megcsókolta az ajkát.
– Megteszed? A kedvemért?
 A megkönnyebbüléstől elernyedt testtel nem tehetett
mást, csak bólintott.
– Jó. Majd megbeszéljük a részleteket. Most aludj.
Nekem még el kell intéznem néhány telefont. – A férfi
visszahajtotta a takarót, és felállt.
Gail a párnába temette az arcát.
Miután megkötötte a köntöse övét, Anthony az ágyhoz
lépett.
– Gail? Drágaságom. – Lehajolt, hogy megcsókolja, és
végigsimítson a haján, azután spanyolul a fülébe súgja,
hogy minden rendben lesz, nem kell sírnia, mert ő szereti.
Olvídate de eso, cielito. Tú sabes que te amo.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Theresa Zimmerman másnap reggel 9.05-kor érkezett Gail

irodájába. Aláírta az átvételi elismervényt a 28 650
dollárról és 27 centről, majd közölte, hogy mindettől
függetlenül levelet kíván írni a floridai ügyvédi kamarának.
Miután távozott, Gail felment az emeletre, és mindent
elmondott Charlene Marksnak. Ne aggódjon, nyugtatta
meg Charlene. Azok után, amin az elmúlt hónapban
keresztülment, inkább számítson együttérzésre, mintsem
kritikára. Ilyen körülmények között ki ne bocsátana meg
egy kis késedelmet? Azután Charlene szorosan magához
ölelte.
– Te és Karen átkozottul szerencsések vagytok, hogy
még éltek.
Péntekre újabb tények is ismertté váltak Charlie
Jenkins- szel kapcsolatban.
A kamerában talált filmet előhívták, a képek mind a
játszadozó Karent mutatták. A lakás átkutatása során
színes filctollak és fénymásolatok kerültek elő, továbbá egy
elektromos eszköz, amellyel a férfi eltorzította a hangját,
amikor telefonon keresztül Gailt terrorizálta. A
búcsúlevélen talált aláírás megegyezett azzal, amit a
beváltatlan csekkjein találtak.
Előkerült egy asszony, akivel alkalmanként találkozott,
de ő sem látta a férfit már hetek óta. Az asszony, a barátok
és a családtagok egyaránt mély megdöbbenéssel értesültek
Charlie Jenkins titkos életéről. Jenkins a végén nem bírta
tovább a szégyent: a Karen táskájából elcsent kulccsal
behatolt a házba, és a lány hálószobájában papírra vetette
utolsó szavait: Vártám a pokol. A lány bugyijával a
nadrágjában, és a fényképével a szeme előtt szájába vette
a fegyver csövét, és meghúzta a ravaszt.

Gail a legfrissebb részleteket a napilapokból tudta meg, a

pénteki reggelinél, amit a szobájába hozatott fel. Anthony
egy hajtásra kiitta a kávéját, megcsókolta Gailt, és már
indult is, hogy a polgármester irodájában találkozzék Kis-
Havanna politikusaival. Ernesto kérte meg, hogy ugorjon
be helyette – ami nem szép dolog, ha valaki éppen a
szabadságát tölti.
Gail kimerülten feküdt vissza az ágyba, abban a
reményben, hogy legalább délig zavartalanul alhat, de
azon kapta magát, hogy az üvegajtókra mered, amelyeken
át a napsugarak lassan kúsztak előre a szőnyegpadlón.
Karenre gondolt, aki holnap végre hazatér. Ma este Karen
még megnézi a Delray Beach-i tűzijátékot a nagyszüleivel,
azután Dave szombaton hazahozza. Gail persze nemcsak
Karen hazatérésére gondolt, hanem Charlie Jenkinsre is.
Sosem gondolta volna róla, hogy az ilyen kislányok
érdeklik. Másrészről viszont senkitől se várható el, hogy
„Pedofil vagyok” feliratú pólóban járkáljon.
Hát persze, hogy Jenkins volt az. Novick nyomozó
mégis azt kérdezi: miért? Miért festékezte össze Gail
autóját? Miért küldte el neki a macska levágott fejét? Miért
gyűlölte őt? Nyilván nem azért, mert csekkel akart fizetni
neki aznap, amikor megjavította a villanyt. Már jó egy
hónappal azelőtt megjelent a háznál, hogy először felhívta
volna. Vajon mit tett, amivel ennyire felbőszítette? És
hogyan szerzett tudomást a halott nővéréről?
 Gail éppen belebújt nyári ruhájába, amikor odakintről
méltatlankodó hangot hallott beszűrődni. Gyorsan
összegombolta a lenge vászonruhát, majd az üvegajtókhoz
lépett, hogy kinézzen. Most már tisztán hallotta: egy férfi
spanyolul kiabált.
Kilépett a keskeny erkélyre, megmarkolta a
kovácsoltvas korlátot, és áthajolt felette. Ebből a szögből
szalmakalapot, valamint rövid ujjú fehér guayaberát viselő
magas, szikár férfi vállát láthatta. Ernesto Pedrosa. Látta a
bokrok ringatózó mozgását, és hallotta a metszőolló
csattogását. Ekkor a kertész is megjelent, a kezében
jókora sövényvágó ollóval. Pedrosa felé mutogatott a
botjával.
– Mir’allí, no tiene ojos? – kérdezte, hogy a férfinak van-
e szeme. A nővér a közelben állt a tolókocsival, Pedrosa
azonban láthatóan nem volt olyan hangulatban, hogy
átadja magát a gondoskodásának.
– Mi történt? – érdeklődött Gail.
A kalap megpördült, majd felfelé billent. Ernesto
lekapta a fejéről, és a szívéhez szorította.
– Buenos días, mi niña.
– Buenos días, Señor.
– Le kell nyírni a bokrokat a ház körül. Így bárki
elbújhat és megleshet minket. – Vetett egy pillantást a
kertészre, aki abbahagyta a munkát. – Córtalo al suelo. – A
kertész mormolt valamit, és a bokrok felé intett, miközben
a fejét csóválta. – Al suelo, te digo! – Ernesto felemelte a
botját, és amikor a kertész eliramodott a bokrok felé,
jóízűen nevetett. Az olló megcsillant a lombok között, és
hullni kezdtek a levágott ágak.
Pedrosa hátrébb lépett, hogy könnyebben felnézhessen
Gailre.
 – Manolo nem figyel az emberre. Ki akarom irtani a
bokrokat, de ő csak rázza a fejét. Mihez kezdjek egy ilyen
fickóval?
– Miért kell kiirtani a bokrokat? – kérdezte Gail.
– Hogy senki se bújhasson el.
– De hát ki bújna el a bokrokban?
– A kommunisták! Itt, Miamiban az FBI a
kommunisták tíz kémjét tartóztatta le, pedig sokkal,
sokkal többen vannak. Hol van az unokám?
– Ő… a polgármesternél reggelizik. – Gail vetett egy
pillantást a nővérre, aki megvonta a vállát.
– Á, igen, már emlékszem. – Pedrosa elmosolyodott. –
Que linda eres. Mi nieta. Hívhatlak téged is az
unokámnak? Olyan szép vagy azon a balcónon.
Tett még egy lépést hátrafelé, azután megbotlott. Gail
visszafojtotta a lélegzetét. Az öregember kinyújtott
karokkal igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, majd
sikerült megtámaszkodnia a botján. Lassan előrehajolt,
hogy felvegye a szalmakalapját.
– Tényleg használnia kellene azt a széket.
– Pokolba a székkel! Túl lazák ezek a kövek. –
Elfordult.
– Manolo! – Ráripakodott a kertészre, hogy felejtse el a
bokrokat, azonnal lásson neki a lépőköveknek. A kertész
eldobta az ollóját, és indult, hogy megvizsgálja a köveket.
Pedrosa legyezni kezdte arcát a kalapjával.
– Dónde está Anthony? Á! Találkozik a polgármesterrel.
– Szabadkozó mosollyal nézett Gailre, majd ismét a fejébe
nyomta a kalapot. – Bocsáss meg, hogy itthagylak, de
annyi a munka. – Megállt Manolo melett, hogy felügyelje a
lépőkövek beállítását.
 Gail azon tűnődött, hogy talán meg kellene keresnie
Nenát vagy Graciela nénit, és elmondania nekik, hogy
Ernesto ma nincs egészen magánál. Igaz, a nővér
mindenhová elkísérte, és az ilyen kihagyások
alkalmanként előfordultak. Különben is, az asszonyokat
lefoglalta, hogy piros, fehér és kék szalagokkal, lufikkal
díszítsék fel a házat, mielőtt megérkezik a család.
Gail meghallotta a telefoncsörgést, és belépett a
szobába, hogy felvegye a kagylót. A vonal túlsó végén
férfihang szólalt meg.
– Connor kisasszony? Itt Michael Novick. Azt hittem,
ma bent találom. Remélem, nem zavarok.
– Nem, minden rendben. Van valami gond?
– Be tudna fáradni hétfőn reggel a kapitányságra? Van
egy-két dolog, amit meg szeretnék beszélni önnel.
– Charlie Jenkinsszel kapcsolatban? Mi lenne az?
– Nos, feltűnt ez-az. Most nem beszélhetek. Éppen úton
vagyok.
– Ne tegye ezt velem! Felhív, azután meg várakoztat
hétfőig. Karen holnap hazajön. Vagy inkább a
nagyszüleinél kellene maradnia?
– Most éppen hol tartózkodik? – kérdezte Novick.
– A Pedrosa-házban.
– Lenne ideje meginni velem egy kávét?

Coral Gables nyugati peremén, ahol a zöld, árnyas utcák

napsütötte üzletsoroknak és kis kőházaknak adták át
helyüket, az ötvenes évekből hátramaradt kávézó állt, még
mindig az eredeti alumíniumpulttal és piros műanyaggal
bevont bárszékekkel. A rádiót a régi slágereket sugárzó
állomásokra tekerték, a falat légecsettel festett, csillogó
57-es Chevy kupéval díszítették. Elvis-motívumok
mindenütt.
Gail érkezett elsőnek, és jegesteát rendelt. Novick
nyomozó tíz perccel később futott be, rövidnadrágban,
tornacipőben és élénk színű pólóban, melyet felugró
kardhal díszített.
Gail nem ismerte fel, amíg le nem csíptette
napszemüvegét a megszokott keretről, és el nem indult
felé. A férfi nem viselt fegyvert, de rövidre nyírt haja így
sem hagyott kétséget a hivatása felől. Gaillel szemben ült
le. A pincérnő megjelent a kávéskannával, Novick pedig
megrendelte a reggelijét.
Amikor a pincérnő magukra hagyta őket, Gail közelebb
hajolt.
– Hálás vagyok, amiért időt szakít rám.
– Semmi gond. Errefelé lakom.
Novick számba vette a bizonyítékokat, miközben a
kávéját kortyolgatta.
– Tisztázzunk valamit mindjárt a legelején! Semmi olyat
nem találtunk a helyszínen, ami arra utalna, hogy Charlie
Jenkins nem öngyilkos lett. Ugyanakkor egy erőszakos
halálnál, ahol nincs szemtanú, mindig fennállnak egyéb
lehetőségek is, máskülönben maguknak, ügyvédeknek
nem lenne munkájuk. Vegyük csak a Simpson-esetet! Az
ember megkérdőjelez bizonyos furcsa egybeeséseket,
eltűnődik ezen-azon, holott a józan eszével pontosan
tudja, mi a helyes válasz. Az ön esetében az a válasz, hogy
Jenkins állt a zaklatások mögött, és ő végzett saját
magával. Ha feltesszük a bizonyítékokat az egyik oldalra…
– Novick egy mérleg két serpenyőjét formálta kezeiből,
majd hagyta, hogy a bal karja az asztalra hulljon. – Nos,
ha a másik oldalon ott is maradnak a zavarba ejtő
furcsaságok, a bizonyítékok akkor is messze többet
nyomnak a latban.
– A bizonyítékokat ismerem – bólintott Gail. – Melyek a
zavarba ejtő furcsaságok?
– Először is… és itt nem akarok felállítani semmilyen
sorrendet… ott vannak a telefonhívások. Vajon mi köze
Jenkins tettének ahhoz, ahogy zaklatta magát? Másodszor
a szexuális vonatkozások. Nyilvánvalóan a szex motiválta,
ugyanakkor ennek semmi nyomát se találni a hívásokban,
a rongálásban, és különösen nem abban, amit Karen
fotóival művelt.
– Ezt már korábban is felhozta – jegyezte meg Gail.
– Amikor megmutatta a fényképeket, azt kérdezte,
látok-e rajtuk bármiféle szexuális utalást.
– A törvényszéki szakértő nem talált ondót a lánya
bugyiján, bár ezt az is okozhatta, hogy Jenkins nem
tudott, vagy talán nem is akart eljutni a kielégüléshez.
Vannak elfogadható magyarázatok, ahogyan arra is, hogy
miért küldte el magának a levágott macskafejet.
Kidolgozhat egy elméletet, hogyan tudta meg a vőlegénye
üzlettársának a nevét és a címét, honnét ismerte néhai
nővérének a nevét… és akkor még nem beszéltünk a
virágküldő szolgálatról. A társam a múlt héten felhívta
őket, és megtudakolta, hogy ki rendelte a rózsákat,
amelyeket az irodájába szállítottak. Az üzletvezető tegnap
végre szakított időt arra, hogy visszahívjon. Újra átnézték
a megrendeléseiket, de nem találták nyomát annak, hogy
bárki is virágot küldetett volna a címére, vagy Renee néven
megbízást adott volna le.
Gail értetlenül ráncolta a homlokát.
– Ez azt jelenti, hogy nem volt ilyen megrendelés, vagy
csak nem találják?
 – Nos, több magyarázat is lehetséges. – Novick
belekortyolt a kávéjába. – Lazán vezetik a könyveket.
Valaki ellopott tőlük egy borítékot. Vagy Jenkins először a
saját címére küldette a virágokat, valami más név alatt.
Gail megrázta a fejét.
– Egyenesen nekem küldték.
– Látta, ki hozta őket?
– Én nem, csak a recepciósom.
– Esetleg leírhatná a férfit, akit látott.
– Ha Charlie Jenkins lett volna az – csóválta a fejét Gail
–, biztosan felismeri.
– Újabb elmélet: Jenkins megkérte az egyik barátját egy
kis szívességre.
– Elméletnek nem rossz.
Felbukkant a pincérnő. Novick levette a karját az
asztalról, hogy helyet adjon a tányéroknak.
– Itt is van. Két tükörtojás pirítóssal és sonkával.
Biztosan nem kér semmit, kisasszony?
– Nem, köszönöm. Esetleg még egy kis teát.
Novick sóért és borsért nyúlt.
– Lenne egy kérdésem egy másik üggyel kapcsolatban,
ha nem bánja. – Gail rákérdezett, miről lenne szó. –
Wendell Sweetről.
– Most már magához tartozik az ügye?
– Lehetőség szerint nyomon követjük egymás ügyeit. Ez
már csak azért is érdekel, mert a felesége a maga ügyfele.
– Alaposan megborsozta a tojást. Gail elfordította a
tekintetét a rá meredő, csillogó tükörtojásokról.
– Mire lenne kíváncsi? – kérdezte.
– Mrs. Sweet házában felmerült Ricardo Molina neve.
Garcia, a nyomozást vezető detektív mondta nekem, hogy
Mr. Quintana említette őt mint lehetséges gyanúsítottat.
Emlékszik erre?
– Nem. Biztosan kint voltam akkor a konyhában
Jamie-vel.
Novick belemártott egy falat pirítóst az elfolyó
tojássárgájába. Gail érezte, ahogy a gyomra összerándul,
ezért próbált a műanyag asztallap bumerángmintáira
összpontosítani.
– Nem hisszük, hogy Molina emberei voltak. Ez nem
Molina szintje. Ő mázsákkal üzletel, és nem egy
sporttáskára való cuccal egy kocsi csomagtartójában. Nem
tudjuk, ki tette. Ami azt illeti, nem tudjuk összekapcsolni
Wendell Sweet személyét egyetlen drogterjesztővel sem.
Eddig nem került a látóterünkbe.
– Tehát valaki megpróbálta drogügyletnek beállítani a
halálát? – vetette fel Gail.
– Szóba került ez is. – Novick lendületesen beleszúrta a
villáját a pirítósba. – Aznap, amikor bejött az őrsre, hogy
megnézze azokat a képeket, Wendell Sweetről kérdezett.
Azután pedig Hector Mesáról. Múlt héten pedig szóba
hozta Ricardo Molinát. – Novick átható pillantást vetett rá
az asztal felett, a szemüvegén keresztül.
Gail felhúzta a szemöldökét.
– És?
– Talán itt az ideje, hogy elmondja, van-e közöttük
bármilyen kapcsolat, amire mi nem gondoltunk.
– Ha van is ilyen, én nem tudok róla.
Különös, ahogyan Novick az emberekre néz, gondolta
Gail. Nem pislog, de nem is mered rá a másik arcára. A
tekintete se nem vádló, se nem gyanakvó. Csupán
megértő.
 – Garcia nyomozó szerint Mr. Quintana azután ment át
Mrs. Sweet házába, hogy telefont kapott Harry Laskótól,
aki az éjszakát a házban töltötte…
– Nem az van, amire gondol – szakította félbe Gail.
– Jamie és Harry közeli jó barátok.
– Ha maga mondja… Mr. Quintana, amennyire tudom,
Hector Mesa munkatársa.
– Ez sem igaz. Mesa Anthony nagyapjának, Ernesto
Pedrosának a munkatársa, alkalmazottja vagy barátja.
A nyomozó kurtán bólintott.
– Mintha azt hallottam volna, hogy Mesa Mr. Quintana
ügyvédi irodájánál dolgozik…
Gail vonakodva bólintott.
– Igen. Futárként. Hová akar kilyukadni?
– Sehová. Csak vannak ezek a nevek: Lasko, Quintana,
Sweet, Mesa, Molina, amelyeket addig forgatok a fejemben,
míg valahogyan össze nem illenek.
– Nemrég azt mondta, hogy nem illenek össze.
– Valahogy talán mégis. Garcia elment, hogy beszéljen
Hector Mesával, de ő elhagyta az országot. A felesége
szerint hétfőn utazott el, ugyanakkor egy szomszéd még
kedden is látta. Wendell Sweetet pedig kedd este ölték
meg.
– Miért mondja ezt el nekem?
– Hogy miért? Nem maga mondta, hogy érdeklik a
zavarba ejtő furcsaságok?
– Dehogyisnem. – Gail mélyen a szemébe nézett. – A
kérdés csak az, hogy miért hívott ide. Charlie Jenkinsről
akart beszélni, vagy inkább Wendell Sweetről kérdezni?
A férfi elmosolyodott.
– Azt hiszem, mindkettő.
 – Ugye nem azt várja tőlem, hogy spekulálni kezdjek
olyan dolgokról, amelyek esetleg kapcsolatban állhatnak a
vőlegényemmel? Vagy az ügyfeleimmel? Vagy az
ismerőseimmel?
– Nem, tényleg nem. Szerintem sincs semmi rossz
abban, ha valaki diszkrét.
Gail rádöbbent, hogy Novick nyomozó feltevése szerint
falaz valakinek.
– Tudja, nem igazán tetszik ez a megfogalmazás.
A férfi bűnbánó mosollyal széttárta a karját.
Gail kihúzta magát.
– Tehát hazahozzam Karent, vagy sem?
A férfi ezúttal is alaposan megrágta a választ.
– Ha az én lányom lenne… valószínűleg hazahoznám,
de most jobban odafigyelnék a kulcsaira.

A jamaicai zenészek – valamennyi harsány rózsaszín

ingben – a pálmatetős kunyhó alatt állították fel
fémdobjaikat. Gail a parkoló bejáratánál áthaladt a jókora
transzparens alatt, amely az Old Island Clubban tartott
koncertjüket hirdette. Az étterem még nem nyitott ki, de a
szakácsok egyike már javában lapátolta a faszenet a
félbevágott hordóknak álcázott szabadtéri grillsütőkbe.
Gail meglátta Dave-et, aki éppen egy hosszú
piknikasztalt cipelt. Az egyik pincér segítségével egy
kókuszpálma árnyéka alá manőverezett az asztallal. Dave
leporolta a kezét, és biccentett Gailnek.
Gail viszonozta a gesztust.
– Azért jöttem, hogy megigyam a söröm másik felét.
Dave elküldte a pincért egy üveg Red Stripe-ért és két
korsóért. Ő és Gail leültek a vízhez, az egyik napernyő alá.
Vitorlások és motoros jachtok parádéztak a kis kikötőben,
és a napfény úgy csillogott a vízen, mintha üvegcserépről
verődött volna vissza.
– Valami parti készülődik? – érdeklődött Gail.
– Látod azt a grillsütőt? És a söröshordókat? Illegális
az egész. Nincs rá engedélyem. – Dave elnevette magát.
– A francot se érdekli. Egy utolsó buli a csapatnak.
Megérdemlik, mert keményen dolgoztak. Azután… vége.
Jövő héten átadom a kulcsokat a banknak. – Elhalványult
a mosolya, amint Gailhez fordult, aki mellette ült a pádon.
– Befuccsolt az üzlet a Marriott-tal.
– Nem reménykedtem benne túlzottan.
– Az ügyvédjük tegnap közölte. Fogalmam sincs,
hogyan fogom megadni a pénzt.
– Ne törődj ezzel! Rendben leszek. – Gail összehajtotta
és az asztalra tette a napszemüvegét. – Tudod már, mi
történt?
– Sejtelmem sincs. Egy hete még odáig voltak az
ötlettől, most meg hirtelen kihátrálnak. Barlow elismerte,
hogy nem tud kiszedni belőlük egyértelmű választ.
Gondoltam, beperelem őket, de nincs pénzem ügyvédre, és
ahogy te is mondtad, jól körülbástyázták magukat a
szerződéssel.
– Vissza akarják kapni a nyolcvanezrüket, amit már
kifizettek?
Dave keserű nevetéssel legyintett.
– Sok szerencsét, fiúk! Húzzatok sorszámot!
A pincér kihozta a sört, Dave pedig megfelezte a két
korsó között.
– Egészség! – Mögöttük a jamaicaiak játszani kezdtek a
fémdobokon. A ritmusos zene tompán kopogott, mint a
bádogtetőre hulló eső.
 – Négyig itt leszek, azután irány Delray Beach. Az
üzletvezető majd lebonyolítja a partit. Nekem is itt lenne a
helyem, de hogy őszinte legyek, semmi kedvem hozzá.
Gail bólintott.
– Tudod, nemrég elbeszélgettem Michael Novickkal.
Azért akartam találkozni vele, mert nem voltam biztos
abban, hogy hazahozhatjuk-e Karent. Szerda este mondott
néhány dolgot, ami nem hagyott nyugodni. Ami azt illeti,
ma sem vagyok nyugodtabb.
Elmesélte Dave-nek, miről beszélt Novickkal: a
bizonyítékokat és a furcsaságokat. A férfi szó nélkül
végighallgatta, majd kétkedve csóválta a fejét. Kiitta a
maradék sörét.
– Nem tudom, mit tegyek, Dave. Olyan feszült vagyok…
– Mindenki az lenne azok után, amin keresztülmentél,
amit láttál… gyanútlanul besétáltál Karen szobájába, és
ott találtad azt az állatot kiloccsantott koponyával. Novick
erre játszik rá. Én azt mondom, Karennek itt a helye.
Esküszöm, nem hoznám haza, ha azt hinném, hogy
bármilyen veszély is fenyegeti. Ő is haza akar jönni, és
szeretnék még eltölteni vele egy kis időt. – Dave itt
szünetet tartott. – Elmegyek Miamiból.
– Most éppen hová?
– Kaptam egy munkát St. Johnon, egy éttermet kell
vezetnem Cruz Bayben. Egész jól fizet. Az egyik barátom
barátja juttatott be. Nem ismerem a fickót, de hallott
rólam, és kell neki valaki, aki intézi a dolgokat. Ennyi.
– St. John. Az jó messze van.
– Nem maradt itt semmim, Gail. A hitelemnek lőttek.
Odalent lesz hol laknom, kocsira meg nincs szükség.
Rendes élet az, nincs stressz, nincsenek forgalmi dugók.
Annyi a hátulütője, hogy nem látom majd annyit Karent.
Nem lesz könnyű. Olyan szép terveink voltak, Karennek
meg nekem… Hogy végiglátogatjuk az összes Island
Clubot. Annyira örült neki. Hallottam, amikor elújságolta
a többi kölyöknek a házban. Nem tudom, mit fogok
mondani neki.
– Mikor indulsz?
– Pár héten belül. Maradok, ameddig ki van fizetve a
lakbérem. Mondd csak, nem akarsz egy nagyképernyős
tévét alkalmi áron?
Gail megérezte, hogy valaki megáll mögöttük.
A sötét hajú, sortot viselő pincérnő – Vicki – úgy tett,
mintha Gail ott se lenne.
– Dave? Az egyik beszállító akar beszélni veled a
partiról.
– Szólj Pete-nek, hogy rendezze le.
– Még nem ért be.
– Akkor intézd te. – Dave széttárta a karját. – Ezennel
felruházlak a joggal, hogy a nevemben átvegyél bármit,
amit csak ránk akarnak sózni. Hajrá!
Vicki tekintete az étterem felé rebbent, majd vissza
Dave-re.
– Oké.
– És hozz még sört! Gail? Kérsz egyet?
– Miért is ne?
– Már nem kell más, csak a „Közelebb hozzád, Istenem”
reggae-változatban. – Vicki felé nyújtotta az üres Red
Stripe-os üveget. – Kérdezd meg, ismerik-e!
– Nem hinném… – Vicki égnek emelte a szemét, és
távozott.
– Tudja már, hogy elmégy?
– Senki se tudja. Azt hiszem, még én sem igazán
hiszem el. Bárcsak te és Karen is velem jöhetnétek! Miért
nem tesszük meg, Gail? Miért nem szökünk el mindnyájan
St. Johnra? – Megragadta Gail kezét, hogy az arcához
szorítsa.
– Tudod, most tényleg közel voltunk. Majdnem
megcsináltuk, nem igaz? – Az arca kifejezéstelenné vált,
ahogy elnézett az öböl felé. Láthatóan meg kellett küzdenie
minden szóért. – Nem könnyű ilyesmit kérnem tőled. El
szeretném vinni Karent egy hétre, mielőtt kezdődik az
iskola, de még a repülőjegyre sincs pénzem. Gondolod,
hogy tudnál nekem adni kölcsön? Vissza fogom adni.
Három-négyszáz dolcsi csak nem lehet akadály… –
Lehunyta a szemét. – Sajnálom, Gail. Annyira átkozottul
sajnálom.

A mulatság a Pedrosa-házban három körül kezdődött,

majd a terveknek megfelelően hét körül mindenki átvonult
a Biltmore Hotelhez, hogy hordozható székeken és
pokrócokon a fűre telepedjen, meghallgassa a helyi
rezesbandát, és élvezze a tűzijáték fényeit. Ezután a
vendégek hazatértek, vissza a válogatott finomságokhoz és
a kubai salsához. Miközben sorban álltak az ételért, Elena
arról beszélt Gailnek, hogy a dekoráció minden évben
egyre díszesebb, a ház pedig egyre zsúfoltabb. A bejárat
mellett kubai és amerikai zászlók lengtek a szélben. A
város minden ismertebb politikusa tiszteletét tette.
Családtagok és barátok tülekedtek a folyosókon,
elárasztották a tereket. A kicsiknek körhintát hozattak a
pázsitra, a nappaliban bűvész szórakoztatta az
érdeklődőket. Összecsukható székek százai kerültek elő,
és egyik sem maradt üresen.
Öt körül Gail felment, hogy keressen valamit fejfájás
ellen. Lefeküdt az ágyra, de a kölykök éppen az ablaka
alatt bömböltették a spanyol rapzenét. Ernesto a délután
nagy részét szunyókálással töltötte, ezért értelemszerűen
Anthony játszotta a házigazda szerepét. Gail nem sokszor
látta, legfeljebb csak akkor, ha éppen bemutatta
valakinek. Mi novia.
Encantada. Hová mentek nászútra? Az olasz tavakhoz,
egy vidéki kúriába. Milyen romantikus!
A légkondicionáló hűvöse kiszűrődött a teraszra, ahol
így kellemesebb idő uralkodott, mint az udvar többi
részén. A vendégek összecsukható asztaloknál ettek,
kockás szalvétákról, amelyeket pincérek takarítottak el
utánuk, miután végeztek. Valaki eldobott egy petárdát, s
ezzel halálra rémítette a kiskölyköket. Egy rádiót régi
spanyol balladákra hangoltak, máshol üvöltött a hiphop.
Amint lefelé sétált a lépcsőkön, Gail megpillantotta
Ernesto Pedrosa tolókocsiját a kis kerti tó mellett. Ő és
néhány kisebb gyerek ételdarabkákat dobált be az
aranyhalaknak. A férfi időközben lecserélte szalmakalapját
egy fehér panamakalapra, amelynek szalagja mögé kis
amerikai zászlót tűzött.
Gail megállt a széke mellett.
– Tetszik a parti?
– Nekem minden parti tetszik.
Kenyérhéjat tartott egy élénkpiros ruhába öltözött
kislány felé, ám amikor az megragadta, Pedrosa kihúzta a
kezéből. A csöppség sikoltozni kezdett, és dühösen
dobbantott a lábával. Az öreg megenyhült, és eleresztette a
kenyérdarabkát, azután kuncogva figyelte, ahogy a kislány
a saját szájába tömi ahelyett, hogy a halaknak dobná.
Gail leült a tó alacsony, mohával benőtt kőfalára.
Amikor elfogyott a kenyér, Pedrosa széttárta a karját, hogy
a gyerekek lássák, nem maradt szétosztanivalója.
 – Más. Buscan más. – A gyerekek elszaladtak eleséget
keresni.
Gail felállt, és megragadta a tolókocsi fogantyúját.
– Hová megyünk?
– Sétálunk egyet. – Gail végigtolta a kocsit a térkővel
kirakott kerti ösvényen. A vendégek mindenütt
mosolyogva köszöntötték őket, Pedrosa pedig úgy
integetett nekik, mint egy külföldre látogató uralkodó. Gail
végül a vendégház sarkánál állt meg, és leült egy árnyas
padra az öreg mellé.
– Hallottam egy történetet Hector Mesáról… az
odaadásáról. A fiát, Tomást Playa Girón megszállásakor
fogták el. Amikor vallatták, csak annyit válaszolt, hogy
viva Cuba libre, erre az egyik katona kivágta a nyelvét, és
agyonverte. Sok évvel később Hector Mesa elhozta
magának a kubai katona kivágott nyelvét. Igaz ez?
Az öregember meg sem próbálta tagadni.
– Nehéz idők voltak.
– Hallotta már a Wendell Sweet nevet?
A férfi lebiggyesztette az ajkát. A szája sarkából nyál
csordult elő.
– Nem, nem ismerem a nevét.
– Agyonlőtték, a holttestét pedig a Miami-folyóból
halászták ki.
– Á, igen, már emlékszem. Benne volt a hírekben.
Drogokkal kereskedett. Az ilyenek nem is érdemelnek
különb halált.
– Hector Mesa elhagyta a várost azon a reggelen,
amikor Wendellt megölték. Nem tudja, miért?
A nagy, májfoltos kezek kifelé lendültek, ahogy a férfi
megvonta a vállát.
 – Magának, a padrónjának biztosan elmondta. Még
mindig magának dolgozik – erősködött Gail.
Ernesto Pedrosa lassan felemelte a szemét. A sápadt,
vizenyős szemek fagyosan mérték végig Gailt. Az alsó
szemhéjak megereszkedtek, lehúzták őket a sötét táskák
és mindazok a dolgok, amelyeket a férfi hosszú élete során
látott, ám a fekete pupillák mögül az értelem hamisítatlan
fénye villant.
– Olvídate de Hector. No me preguntes más. – Egyetlen
kézmozdulattal jelezte, hogy most már visszatolhatja a
többiekhez, és Gail engedelmeskedett.
Felejtsd el!, mondta Pedrosa. Felejtsd el Hectort! Többet
ne kérdezz róla. Gailnek eszébe jutott, ahogyan az öreg ma
reggel ott állt az erkélye alatt, a kertésszel évődve. Az
unokájának szólította, az ő kis métájának, és bocsánatot
kért egy vénember rigolyái miatt.
Ráhagyta Ernestót a többi öregre, akik bolerókat
hallgattak, és Pedrosa még a tolókocsijából is felállt, hogy
járjon néhány tánclépést egy élemedett korú matrónával.
Gail a ház felé vette az irányt. Látta, ahogy Anthony a
teraszon állt, a férfi vendégek gyűrűjében. Szivart tartott
az ujjai között. Mennyire önfeledtnek tűnt, ahogyan
elnevetgélt velük. Élre vasalt vászonnadrágot viselt, hozzá
halványkék inget. Egy kisgyermek totyogott arra, és ő
kedélyesen megpaskolta a fejét.
A hőség és a zaj súlyosan nehezedett Gail vállára.
Kezdett beleszédülni.
Anthony észrevette, és intett, hogy csatlakozzon
hozzájuk. A férfiak mind felé fordultak.
Gail elhátrált, megfordult, és átvágott a tömegen. Utat
tört magának, és elsietett a vendégház mellett; egyre
gyorsabban, amíg el nem érte a birtok határát és a
kőkerítésen nyíló hátsó kaput. Anthony hangját hallotta
maga mögött. Felemelte a súlyos vasreteszt, és kitárta a
kaput. A golfpálya előtte hullámzott, kis tavak és fehér
homokfoltok körül. Egyenesen átvágott rajta, majd
megkerülte a fikuszfákból álló sűrű ligetet. A távolból
előbukkant a hotel harangtornya, és idehallatszott a
rezesbanda zenéje. Felkapaszkodott egy dombra, majd a
túloldalán megtorpant. Egy tó feküdt előtte. Nem
menekülhetett tovább.
– Gail!
Anthony ingerülten, levegő után kapkodva állt a
dombtetőn.
– Miért tetted ezt? Miért szaladsz el, amikor hívlak?
Mindenki látta. – Amikor Gail nem válaszolt, a férfi
megenyhülve kifújta a levegőt, és elindult felé a
domboldalon. A lenyugvó nap sötét rézszínűre festette a
haját.
A homlokát ráncolta, amint végigmérte.
– Minden rendben? Rosszul érzed magad? Mi a baj?
– Ahogy… figyeltelek azokkal a férfiakkal… Mintha
csak Ernestót láttam volna.
– Gyere vissza velem a házba, Gail. Hívok neked egy
orvost.
– Ne érj hozzám! – Kitépte magát a szorításából, a férfi
pedig megkövültén meredt rá. – Kérdezni fogok valamit, és
az igazat akarom hallani.
Anthony lassan, türelmesen bólintott.
– Oké, akkor kérdezz. Mire vagy kíváncsi?
– Beszéltél Hector Mesának Wendell Sweetről?
– Por Diós, miféle kérdés ez?
 – Tud Hector arról az offshore számláról, amit te
kezelsz Harry Lasko nevében? Tud arról a kaszinóról, amit
Ricardo Molina vásárolt fel? Tud ezekről?
– Nem, ilyen dolgokat sosem tárgyalnék meg Hectorral.
Miért hiszed…
– És a nagyapád? Ő tud róluk?
Anthony vonakodva válaszolt.
– Igen. Beszéltünk erről.
– A nagyapád kérte meg Hector Mesát arra, hogy
végezzen Wendell Sweettel?
A férfinak a szája is tátva maradt.
– Nem. Isten szent nevére, miből gondolod ezt?
Wendellt egy drogkereskedő ölte meg.
– Úgy véled? Wendell tudott valamit, amiért
kizárhattak volna a kamarából, ha éppen nem indul
ellened bűnvádi eljárás. Nálad van a kulcs Harry Lasko
vagyonához, ahhoz a pénzhez, amit Harry egy
drogterjesztőtől zsebelt be. Azért vállaltad a kockázatot,
mert Harry a barátod, de Wendell ettől még tönkretehetett
volna. Hector viszont egy csapásra megoldotta a
problémát. Nem a nagyapád kérte fel erre? Ernestónak
már nincs sok hátra, és te vagy a szemefénye.
– Gyilkossággal vádolod a nagyapámat? Ez kész őrület.
– Miért nem kérdezed meg tőle?
– Nem kérdezek tőle ilyet!
– Hát persze, hogy nem. Mert mi lenne, ha igennel
felelne? Akkor mit tennél? Feljelentenéd? Még Hectort se
gyanúsíthatod meg. El fogja vinni szárazon.
– Menjünk vissza a házhoz! – A férfi megragadta a
csuklóját. – Nem fogjuk ezt most kitárgyalni. A családdal
együtt elmegyünk a Biltmore-ba, és te normálisan fogsz
viselkedni. Ha pedig nem, akkor a szobádban maradsz,
amíg vissza nem jövök.
Gail nevetve szabadította ki a kezét.
– Bárcsak hallanád magad…
A férfi csípőre tette a kezét.
– Mégis, mit vársz tőlem? Hagyjalak itt? Mindenki azt
találgatja, mi történt. Szerinted mit kellene mondanom
nekik?
– Francot se érdekel.
– Ay, mi madre, quepena.
Hangok közeledtek, és Gail rádöbbent, hogy a Pedrosa
család tagjai és a barátaik már elindultak a szálloda felé.
Látta, ahogy átsorjáznak a fák között, majd lassan
előbukkantak az első vendégek, a kezükben összehajtható
székekkel és pokrócokkal. Ernesto nem tartott velük – ő az
emeletről nézte a látványosságot, a feleségével és azokkal,
akik szintúgy nem tudtak gyalogolni.
Anthony unokatestvére, Bernardo meglátta őket a
tavacska partján, és látványos kézmozdulattal tudakolta,
hogy mi történik. Anthony egy legyintéssel elküldte.
– Nézd csak meg – sóhajtott fel. – Azt hiszik, hogy
veszekedünk. Ay, Diós mio. Ugyan már, Gail. Eleget
ácsorogtunk idekint.
– Csak még egy kérdés.
– Elég a kérdésekből. – A férfi megszorította a
könyökét.
– Azt akarod, hogy én vigyelek vissza? Ne hidd, hogy
nem teszem meg.
Gail megvetette a lábát a pázsiton.
– Mit műveltél Dave-vel?
– Hogyan?
 – Miattad fuccsolt be az Old Island Club eladása? Te
tetted?
Anthony felnevetett.
– Nem. Mi az ördögről beszélsz?
– Hazudsz. Amikor elmondtam, mit tettem Dave-ért,
nem borultál ki. Azt mondtad, jobb lesz, ha elfelejtjük az
egészet. Emlékszel? Senki sem tudja, miért esett kútba az
üzlet. Azután csodálatos módon valaki felkínál Dave-nek
egy állást St. Johnon. Harry Lasko benne van az üzletben.
Egyszerűen tett neked egy szívességet.
Anthony meredten nézte, és a tekintete mindent
elárult.
– Istenem, azért ez komikus. Kockára tettem mindent,
hogy segítsek Dave-nek egy olyan üzletben, aminek te
fikarcnyi esélyt se hagytál. Amikor pedig elmondtam… mi
mást tehettél, mint hogy visszafizetted nekem a pénzt.
A férfi leeresztette a karját.
– Igen, és bármikor megtenném újra. Dave el akart
rabolni tőlem. Ezért ment a bíróságra; Karent akarta
felhasználni arra, hogy szétválasszon bennünket. Hazudtál
nekem, amikor arról beszéltél, hogy már semmit sem érzel
iránta. Valahányszor beszéltünk erről, mindig megtudtam
valamit. Lefeküdtél vele, miután mi ketten már
összejöttünk. Mi volt a garancia arra, hogy ez nem fog újra
megtörténni?
– Ezért aztán megfosztottad mindenétől, leszámítva egy
munkát a Karib-tenger túlsó partján.
– Még mindig szereted. Gyerünk, ismerd el! – kiáltotta
Anthony. – Kölcsönadtál neki százhuszonötezer dollárt!
Que barbaridad. Ismerd el!
– Igen. Elismerem. Tizennyolc éves korom óta része az
életemnek. Ő Karen apja. Minden nézeteltérésünk dacára
tisztelettel bánt velem. Talán nem olyan ravasz, mint te, és
nem is olyan gazdag. Nem értett az üzlethez, és Isten a
tanúja, egyedül is tönkretette volna az Old Island Clubot,
de sosem volt kegyetlen. Amit te tettél, az kegyetlenség.
Szívtelen, könyörtelen dolog.
– Visszamész hozzá?
Gail lehunyta a szemét.
– Nem.
– Que sí. Pedig az kellene. Menj csak! Menj vissza Dave
Metzgerhez! Egy héten belül újra itt leszel. – Anthony
indulatosan járkálni kezdett. – Miért játsszuk folyton
ugyanezt a játékot?
Gail halkan válaszolt.
– Nem tudtam másra gondolni, csak rád. Annyira
akartalak, hogy semmi más nem számított. Egyikünk sem
akart abban a házban élni, mégis megvettük. Te most a
nagyapádnak dolgozol, pedig nem akartál, én meg nem
dolgozhatok tovább, csak majd ha odavetsz egy-két
morzsát. Egyszerűen félreállítottál.
– Rendben. Ha meg akarod tartani az irodádat, hát
tartsd meg. Csak annyit kell tenned, hogy nemet mondasz.
– Nekem túl nagy ár az, hogy folyton harcolnom kell
veled.
– Olyan igazságtalan vagy, Gail. Igazságtalan és önző.
Harcolsz Jamie Sweetért, harcolsz Karenért, de értem
nem. Értünk nem.
– Ugyan miért tenném? – Gail felnézett rá. – Még ma
este elviszem innét a holmimat.
– Micsoda?! Nem. Ez nevetséges. Nem engedlek el.
– Nem állíthatsz meg.
– Azt mondtam, nem.
Gail felfelé indult a domboldalon.
 – Gail! – A férfi maga felé fordította. – Három hét múlva
összeházasodunk, te pedig észhez fogsz térni. Nem teheted
ezt! – Kapkodva vette a levegőt. – Nem teheted. Szeretlek,
ezt te is tudod. Soha senki nem szerethet annyira, mint
én.
– Átfogta a karjával. – Corazón, mi egymáshoz
tartozunk. Soha többé ne ijesztgess ezzel!
Gail elfordította az arcát.
– Rendben. Megértettelek. Hibáztam, és rettentően
sajnálom. Mit akarsz, mit tegyek? Csak mondd meg! Mit
tegyek Dave-ért? Bármit elintézek. Pénzt akar? Egy másik
éttermet? Akár itt, Miamiban? Csak mondd meg.
– Tőled nem kell semmi.
A férfi maga felé fordította Gail arcát.
– Ezt nem mondhatod- komolyan. Kérlek, ne tedd. Ez
őrültség! Hogy gondolhatod, hogy lemondasz mindenről?
Nem hiszek neked.
Gail félresöpörte a férfi kezét, majd hátrált néhány
lépést.
– Jamie Sweet elmagyarázta nekem, honnét tudja,
hogy nem Harry Lasko ölte meg Wendell Sweetet. Akarod
tudni, mit mondott? Hogy Harry annyira jó ember. Kedves
ember, aki szereti a gyerekeit. Harry tudja, mit jelent
nekik az apjuk, és sosem venné el tőlük. Sosem bántaná
őket ezzel. Te pedig pontosan ezt tetted, Anthony. Karent
bántottad azzal, hogy tönkretetted az apját, és senki…
senki nem teheti ezt a lányommal.
– Én nem… nem. Most talán így látod, Gail, de
emlékezz csak vissza, mit művelt vele az apja. Hat
hónapra elhagyta! Karen biztonságban van itt. Megkap
mindent, amit csak akar. Talán nem bántam vele jól? –
Gail elindult felfelé, de Anthony az útjába állt. –
Mindketten nagy nyomás alatt voltunk, Gail. Drágám, por
amor de Diós. Azt akarod, hogy bocsánatot kérjek?
Megteszem. Ha kell, térden állva könyörgöm előtted életem
minden egyes napján, de nem veszíthetlek el. Nem tudok
még belegondolni sem. Soha nem engedném meg.
– Túl késő. Már láttam, milyen vagy valójában.
A férfi kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná nyerni
az egyensúlyát.
– Elmegyünk innét. Keresünk egy másik házat.
Elmegyünk innét, ahová csak akarod.
– Sosem mennél el. Azóta vársz erre, hogy az öreg
iderángatott Kubából, és a szánalmas unokatestvéreid
meggyűlöltek, amiért te voltál a kedvence. Sosem
mondanál le erről, mert túlságosan is akarod. A nagyapád
jól tudja ezt. Korántsem olyan gyenge, mint hiszed. Tudja,
hogyan manipuláljon, és azért teheti ezt, mert a szíved
mélyén te is olyan vagy, mint ő… számító, körmönfont és
könyörtelen.
Gail lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és a férfi tenyerébe
tette. Anthony döbbenten nézte.
– Nem akarom. Nem akarlak.
Amikor a férfi felemelte a tekintetét, a szeme
kivörösödött, a szája vértelen fehér vonallá préselődött.
Amikor megragadta a karját, Gail felkiáltott a fájdalomtól.
– Puta mentirosa. Ingrata. – Olyan erővel lökte el, hogy
Gail felbukott, kinyújtott karjával csak az utolsó
pillanatban támasztotta meg magát. – Que tontofuí el
háberte querido!
A könyöke vérzett, de alig érezte. Olyannyira gyűlölte a
férfit, hogy ha még egy lépést tesz, arcon is köpi.
Felegyenesedett, és félresöpörte a haját a homlokából.
 – Kérdezd meg a nagyapádat! Gyerünk, kérdezd csak
meg! Nem kell azonnal, ne tedd tönkre ezt a szép ünnepet,
de valamikor majd kérdezd meg, hogy Hector Mesa ölte-e
meg Wendell Sweetet. Mit teszel, ha azt feleli, hogy igen?
Hogy csak téged akart menteni.
Anthony kinyújtotta a karját, és rámutatott.
– Sepárate de mi! Tűnj el a szemem elől! Nem akarlak
látni többé. Nem akarok hallani rólad. Ne hívj fel. Soha
többé ne bukkanj fel az életemben. – Megbicsaklott a
hangja. Vett egy mély lélegzetet. – Ne írj nekem. Ne kérj
meg senkit, hogy lépjen velem kapcsolatba. Többé nem
ismerlek.
– Szánalmas vagy – kacagott fel Gail. – Ha képes vagy
együtt élni azzal, amit tett, akkor megérdemlitek egymást.
A férfi feldobta néhányszor a gyémántgyűrűt, majd
határozott léptekkel a tó felé indult.
– Anthony!
A férfi karja hátralendült, és a gyűrű felrepült, majd
egy pillanatra szikrázó fénnyel csillant meg, mielőtt a vízbe
csobbant és eltűnt.
Anthony megfordult; botladozva, mintha átmenetileg
elvesztette volna a látását. Abban a pillanatban Gail
odaszaladhatott volna hozzá, hogy a lába elé vesse magát,
és a bocsánatáért könyörögjön, amiért így elvesztette a
józan eszét. Amiért elvette az eszét mindaz, ami a lányával
történt; amiért a rettegés kiölt belőle minden értelmes
gondolatot. Anthony üvöltözne vele, talán meg is ütné, de
végül visszafogadná.
A férfi vonásai kővé dermedtek, miközben figyelte.
Aztán elfordult tőle, és elindult. Gail felszaladt a
dombtetőre, és hosszan nézett utána. A férfi egyszer sem
fordult hátra.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Könnyen megszületett a döntés: Gail A. Connor ügyvédi

irodája egy kisebb bérleménybe költözött át. Némi
kicsinyes alkudozás után az épület üzemeltetője belement,
hogy a bérleti szerződést átírják egy másik irodára, egy
szinttel lejjebb, a hátsó traktusban. Egy szoba az
ügyvédnőnek, parányi előtér, semmi kilátás. A
számítógépes rendszernek és az egyik másolónak mennie
kellett. Miriam, a tőle megszokott derűlátással,
meghittebbnek találta a helyet.
Gail nem hallott Anthonyról, de nem is törődött vele.
Barátai is úgy vélték, hogy jobb egy tiszta szakítás. Gail és
Karen egy ideig Irene-nél lakott. Karen egyáltalán nem
bánta, sok barátnője lakott az utcában. Viszonylag jól
fogadta apja küszöbönálló távozásának hírét is, talán mert
nem volt ideje hozzászokni Dave jelenlétéhez. Vagy mert
minden gondolatát lekötötte a parti. Másnapra minden
barátját a nagyanyja házába várta, hogy megünnepelje a
tizenegyedik születésnapját.
Péntek délutánra Gail és Miriam rendbe rakta a
legtöbb aktát és irodai eszközt, kartondobozokba tette a
holmiját, és készen állt a költözésre. Gail a lehető
leghamarabb túl akart lenni az egészen.
Miriam vékony karjával átfogott egy jókora dobozt, tele
számítógépes kézikönyvekkel, és végiglibbent a folyosón, a
nyomában Gaillel, aki régi kamarai közlönyöket cipelt.
Ezen a héten mindennap két ládára való szemetet ürített
ki hazafelé menet az utcai konténerbe.
 Gail ledobta a kartondobozt a kijárat mellett, míg
Miriam az asztalra tette az övét.
Miriam feltartott egy barna borítékot.
– Megtaláltam Lynn néhány holmiját, amikor
kitakarítottam az íróasztalát. A legtöbb cuccát elvitte, csak
ezeket hagyta itt. Tudod, rúzs, tükör, egy kevés apró,
képek, egy új harisnya, mentolos cukorka…
– Még mindig rosszul érzem magam, amiért kirúgtam.
– Ne aggódj – vonta meg a vállát Miriam. – Biztosan
talál magának valamit.
– Nem lesz neki könnyű. Sok minden szól ellene.
Mindegy, csomagold be a holmiját, és hétfőn add fel
postán.
Miriam felkapcsolta a lámpát az íróasztalánál.
– Beszéltem Dannyvel, és jövő héten néhány haverjával
be tudna segíteni a költözésbe, ha gondolod. – Miriam
férje, aki Hialeah-ban dolgozott tűzoltóként, minden
szabadidejét a konditeremben töltötte.
– Az nagy segítség lenne – felelte Gail. – Mondd meg,
hogy állom az ebédjüket. – Lekapcsolta a lámpát a
folyosón.
– Őszintén mondd meg, Miriam, nagyon bánod, hogy el
kell költöznünk? Tudod, a dolgok nem úgy alakultak,
ahogyan elterveztem, és egy ideig fizetésemelést se tudok
adni.
A barna szem tágra nyílt, és a vörösre rúzsozott ajak
széles mosolyra húzódott.
– Semmi gond, Gail, hidd el. Ha egy ideig nem tudsz
kifizetni, az se baj. Tudok várni.
Gail elnevette magát.
– Nem, erre remélhetőleg nem kerül sor, de azért kösz.
– Helyére tolta a tejüveg ablakot, aztán elgondolkodva
hátrébb lépett. – Miriam, emlékszel arra a napra, amikor a
virágokat kaptam?
– Ó, azokat a virágokat? Emlékszem. Miért?
– Hol voltál, amikor hozták őket?
Miriam vállat vont.
– Nem tudom. Talán a másik irodában, a könyvekkel.
– Egyáltalán nem láttad a küldöncöt? Egy pillanatra
sem?
– Nem, csak annyit tudok, hogy nem férfi volt.
– Egy nő? Ezt miért nem mondtad eddig?
– Hát… talán senki se kérdezte. Hallottam az
ajtónyitást, majd Lynn hangját, hogy segíthetek? Azután
ezt a női hangot, de már nem emlékszem, mit mondott.
Nem igazán figyeltem. – Miriam Gail szemébe nézett. – Még
most is ezen jár az eszed?
– Nem hagy nyugodni, hogy a virágküldő szolgálatnál
semmi nyoma sincs az egésznek. Ki lehetett ez a nő?
Charlie Jenkins egyik barátja? Lynn-nek fel kellett volna
ismernie, ha Jenkins személyesen hozza el a virágokat. És
honnét tudhatott Renee-ről?
– Talán átkutatta a holmidat a házban. – Miriam
színpadias gesztussal vállat vont. – Kísérteties, nem
mondom. Örülök, hogy meghalt, még ha neked kellett is
megtalálnod. Szoktál álmodni róla? – Mentegetőzve emelte
fel a kezét.
– Olvídalo. Ne haragudj, hogy eszedbe juttattam.
Többet ne beszéljünk erről.
Gail vállára vetette a táskáját, és megkereste a kulcsot
az iroda ajtajához.
– Igen, szoktam álmodni róla. Bárcsak ne kellene! Sok
olyan dologról álmodom, amiről nem kellene.
Lynn Dobbert háza a város nyugati felében, egy jellegtelen
környéken állt, a gyorsforgalmi út közelében, ahol parányi
udvarral megtoldott szűkös városi házak zsúfolódtak össze
egymás mellett, és ahol a padkán parkoló autók a fehér
sziklákig elkoptatták a gyepet. Gail leállt egy kisteherautó
mellé, amelynek hátsó tengelyét két emelő támasztotta alá,
a másik oldalán egy lerobbant Honda Civickel, s annak
antennáján apró nicaraguai zászlóval. Gail ezen a héten
hozta el Mercedesét a műhelyből, és igencsak kirítt ezen a
helyen.
Ugyanolyan betonjárda vezetett fel valamennyi apró
tornáchoz és bejárati ajtóhoz. Gail vetett egy pillantást a
borítékra, amelyre indulás előtt felírta Lynn címét. Egy
őszülő asszony a szomszéd házban éppen a lépcsőt
söpörte, és egyik szemével kitartóan figyelte a felé közeledő
szőke, napszemüveges americanót, akinek a ruhája
illetlenül sokat engedett látni a lábából.
– Bocsásson meg. Beszél angolul? – Amikor az asszony
bólintott, Gail megkérdezte tőle, hogy jó helyen jár-e. Itt
laknak Dobberték?
– Nincs haza.
Gail nem tudta biztosan, hogy a nő megértette-e.
– Es la casa de Tóm y Lynn Dobbert?
– Beszél angol – közölte az asszony sértődötten.
– Persze, értem. Esetleg meg tudná mondani…
A hatvan körüli asszony gyanakodva mérte végig.
– Mi a név? – Ujjatlan, egyszerű blúzt viselt, amely
felfedte a melltartó pántjait és vaskos felkarjának sápadt
bőrét.
– Gail Connor. Lynn nálam dolgozott. – Gail feltartotta
a borítékot. – Beszélni szeretnék vele.
– Leng nincs haza. ,
 – Itt kell lennie. Fél órája hívtam, és mondtam, hogy
jövök.
– Nincs haza.
– És Tom itthon van?
– Nem tudok semmi Tom.
– A férje.
– Leng nincs férje.
– De igen, van. Tom. Tom Dobbert a férje.
– Nincs férje.
– Férje van, és két gyereke.
– Gyereke?
– Igen, Joey és Tommy. Kisfiúk. – Gail
derékmagasságig emelte a tenyerét. – Két fiú. Dos niños.
– Neki nincs gyerek.
Gail azon tűnődött, hogy az asszonynak aligha van ki a
négy kereke, miközben a biztonság kedvéért még egyszer
megnézte az utcanévtáblát. Az egyik utca éppen úgy
festett, mint a másik.
– Azért kösz – mosolyodon el.
Az asszony lendületesen folytatta a söprést. Gail
habozott egy pillanatig, majd visszatért az ajtóhoz, ahol
először is be akart kopogni. A számok stimmeltek.
Bizonytalanul bekémlelt az oldalsó ablakon, de az
összehúzott függönyöktől semmit sem látott. Észrevett
néhány levelet a postaládában, körülnézett, majd óvatosan
felemelte a fedelet. Megtalálta odabent a villanyszámlát, R.
L. Dobbert névre címezve, egy szupermarket szórólapját,
valamint egy hitelbank Ms. Dobbertnek szánt különleges
ajánlatát.
– Hé!
Gail riadtan ejtette vissza a fedelet. Az asszony
fenyegetően lengette felé a seprűt.
 – Mi csinál?
– Csak ellenőriztem, hogy jó helyen járok-e.
– Mondtam, nincs haza.
– Tudom, hogy itt van. – Gail kinyújtotta a kezét, hogy
határozottan bekopogjon az ajtón. Hiába várt, és az
asszony sem tágított a közeléből. – Jó, akkor írok neki egy
üzenetet.
– Elővette a jegyzettömbjét a táskájából, és lefirkantott
néhány sort: Sajnálom, hogy elkerültük egymást, kérlek,
hívj, fontos lenne. Megadta az anyja telefonszámát.
– Márpedig Lynn itt lakik. – Gail letépte a lapot, és a
postaládába tuszkolta.
– Én mondom. – Az asszony megcsóválta a fejét, és
morogva elfordult. Gail mintha az imbécil szót hallotta
volna.
Miután elvétette a főutcát, Gail többperces céltalan
körözés után ugyanannál a háznál bukkant elő, és újra
szembe találta magát az asszonnyal. Eltűnődött azon,
hogy milyen történetet fog visszahallani Lynn a
szomszédaitól. Nyugtalanította, hogy Lynn így eltűnt, de el
kellett ismernie, hogy talán félreértették egymást. S ami az
elvesztegetett időnél is jobban zavarta: nem kapott választ
a kérdésre, hogy ki volt az a, nő, aki a virágokat hozta.
A délutáni csúcsforgalom utolsó hulláma megtöltötte a
nyugatnak tartó gyorsforgalmi utat, Gail azonban az
ellenkező irányba tartott. Az épületek a lenyugvó nap érett
narancsszín fényében fürödtek. Irene Connor a vízparti
lakóövezetben, a belváros közvetlen közelében lakott. Gail
felhívta a kocsiból, hogy magyarázatot adjon a késésre, és
Irene megnyugtatta, hogy megvárják a vacsorával. Karen a
medencében pancsolt a szomszéd lánnyal, Irene pedig épp
indult, hogy hazaküldje a lányt. Karennek még le kellett
tusolnia vacsora előtt.
– Ha ezt nem hagyod abba, anya, sosem szabadulsz
tőlünk – figyelmeztette Gail.
Irene felnevetett, és biztosította róla, hogy boldogan
elkényezteti őket.
Gail megszakította a vonalat, egy hosszú pillanatig a
mobiltelefonra meredt, azután felhívta Dave lakását. Az
étterem bezárt, ezért a férfi rendszerint otthon töltötte az
időt. Gail közölte, hogy lenne hozzá egy furcsa kérdése.
– Az a pincérnő, aki neked dolgozott… Vicki. Tudom,
hogy egy ideig együtt voltatok. Mikor feküdtél le vele
utoljára? És ki szakított, te vagy Vicki?
Dave tudni akarta, hogy mi a francért kíváncsi erre.
– Azzal most ne törődj.
A férfi azt felelte, hogy májusban voltak együtt utoljára,
és ő mondta meg a lánynak, hogy ez nem fog menni. Vicki
túl fiatal neki, és különben is, egy főnök ne hetyegjen a
beosztottakkal.
– Nem, nem fogadta rosszul. Ami azt illeti, egész jó
haverok maradtunk. St. Johnra is velem akar jönni.
– Én ezt nem tartom túl jó ötletnek, Dave.
– Csak nem vagy rá féltékeny? – nevetett a férfi.
– Hány éves is?
– Huszonhárom.
– Mint mondtam, szerintem nem jó ötlet. – Gail megállt
a kapunál, és bedobott egy negyeddollárost. A sorompó
felemelkedett, ő pedig beletaposott a gázba. – Beszéltél
Vicki-nek valaha is a nővéremről? – A férfi nem felelt. –
Nem érdekel, hogy miket mondtál neki, csak tudni
akarom, hogy hallhatott-e Renee-ről.
– Azt hiszem, igen, talán beszéltem neki róla.
 – Még egy kérdés, oké? Később talán több is lesz, de
most éppen úton vagyok hazafelé. Mikor volt
szabadnapos?
– Akkor most tényleg nem mondod el, mi ez az egész?
– Később.
A férfi hangosan kifújta a levegőt.
– Csütörtöktől vasárnapig dolgozott.
– Ugye, nincs ott most is veled?
– Nem, Gail, nincs itt.
Bármennyire is tudni akarta a férfi, hogy miről is van
szó, Gail csak megismételte, hogy később még beszélnek.
Visszatette a telefont a táskájába. A város egyre közelebb
jött, majd elsuhant a jobbján, ahogy a Mercedes
végigszáguldott az autópályán.
Szerda. Charlie Jenkins szerda éjszaka ölte meg magát.
Karen macskáját szerdán ölték meg. És szerda volt,
amikor valaki virágokat hozott az irodájába.

A tornác szúnyoghálós ajtaja eredetileg is a házhoz

tartozott, még a hatvanas évekből maradt hátra, és most
becsapódott Gail mögött, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót
és belépett. A pite és a csirkesült illata azonnal körülölelte,
és csak most döbbent rá, mennyire éhes. Anyja
nyilvánvalóan szent küldetésének tekintette, hogy
felhizlalja.
A ház hátsó részében valaki egy tévés vetélkedőt nézett.
A Szerencsekerék, gondolta. Karen kedvence.
– Anya! Karen! Itt vagyok! – A nappaliban nem égtek a
lámpák, és a kétszárnyú üvegajtón át csak az alkonyi
fények szűrődtek be.
 Gail átvágott a nappalin, a konyha irányába tartott,
amikor valaki felállt a díványról. Egy nő, vékony szálú,
egyenes szőke hajjal.
– Szia! Már vártalak.
– Lynn! – Gail a lélegzetét is visszafojtotta. –
Megijesztettél. Épp most voltam nálad.
– Idejöttem. A mamád mondta meg a címet a
telefonban.
– Hát, elnézést a keveredésért. Hol vannak a többiek?
– Hátul. Azt hiszem, átöltöznek a vacsorához. A mamád
azt mondta, hogy nemsokára hazajössz, és nyugodtan
várjalak meg. – Lynn szokásos sötét nadrágját és egyszerű
blúzát viselte. A kék-zöld vízszintes csíkoktól szögletesnek
és izmosnak tűnt a válla. Tekintete a borítékra tévedt. –
Ezek a fényképek a gyerekeimről?
Amikor Gail átadta a borítékot, Lynn feltépte, és
kiborította a tartalmát a szófára, hogy beletúrhasson a
holmijába.
– Itt is vannak. Hé, kölykök! Már hiányoztatok.
– Miriam találta őket a fiókban, becsúsztak valami
papír alá. – Gail a szemébe nézett. – Lynn, emlékszel arra
a napra, amikor a virágokat kaptam? Azokat az olcsó
rózsákat? Egy nő hozta őket. Le tudnád írni nekem?
Lynn felemelte a tekintetét a fényképekről. Gail már
korábban felfigyelt rá, hogy amikor Lynn olyan kérdést
kap, amit nem ért, az egész arca megereszkedik. A sápadt
szemhéjak most is ráhulltak a szürke szemekre, az ajak
résnyire szétnyílt.
– Miriam említette, hogy női hangot hallott, de ő nem
látott senkit. Nem emlékszel rá, hogy nézett ki?
– Eldobtad őket – mondta Lynn. – Azok az olcsó rózsák
nem voltak elég jók neked.
 Gail oldalra hajtotta a fejét, és összeráncolta a
homlokát.
– Hogyan?
– Szerintem szépek voltak. Tom is ilyeneket vett nekem
az évfordulónkra.
– Várj egy kicsit! Te hoztad őket? De hát mi van… a
nővel? Miriam hallotta a hangját… – Gail kezdte
megérteni. –Te voltál az.
Lynn szótlanul meredt rá.
– És te… te írtad a nővérem nevét a kártyára?
– Jó ötletnek tűnt.
– De miért?… – Gail megszédült. Hunyorogni kezdett. –
Hol van Karen? Hol van az anyám? – A folyosó felé fordult.
– Karen! Anya! – Nem kapott választ.
– Jobb lesz, ha megnézed őket.
Gail hátrálni kezdett.
– Ne mozdulj innét! – Végigrohant a folyosón, és a
cipősarka megcsúszott a polírozott fán, ahogy lefékezett
Karen üres szobája előtt, majd a sajátjánál, ahol mindent
a helyén talált.
Lynn a folyosón várta. A mennyezet apró
kristálylámpájának fénye visszatükröződött az arcán, majd
árnyékot vetett, amint áthaladt alatta.
– Mondtam, hogy maradj a nappaliban! – A vetélkedő
hangjai felerősödtek. Irene szobájából szűrődtek ki. A
szerencsekerék kattogva pörgött, majd újabb tapsvihar
tört ki. Gail a háló felé rohant, és a kilincs után kapott,
azután az ajtó nekicsapódott az arcának, ő pedig elterült a
szőnyegen. Lüktetett a homloka és az arca.
A szobát az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye világította
meg. A tévéképernyő rikító színekben villódzott. Gail
kábultan oldalt fordult, ekkor meglátta Karent és az
édesanyját. Az ágy végében feküdtek, fehér zsinórral
összekötözve. Csak a szemük könyörgött némán, a
szájukba tömött kendő elfojtotta a sikolyukat.
Lynn előrehajolt, hogy hangosabbra vegye a tévét.
Üvöltött a zene, majd jött a tapsorkán. Talán egy V betű?
Az öltözőasztalról felvett egy kést, olyan hosszú pengével,
mint az alkarja. Azt hiszem, tudom a megoldást.
Ahogy hátrafelé araszolt, Gail nekiütközött az
éjjeliszekrénynek, és a lámpa megremegett. Mielőtt
felállhatott volna, Lynn megragadta a hajánál fogva,
miközben felemelte a másik kezét. Gail éles fájdalmat
érzett a tarkójában, mintha jégcsapot döftek volna a
csontjába.

A nyakában és a vállában tomboló kínra ébredt. És a

sötétségre. Vidám női hangot hallott: egy Revlon ajakrúzs
reklámja. Gail megparancsolta a szemének, hogy nyíljon
ki. Lynn az ágy végén ült, tátott szájjal és behúzott
vállakkal a tévét nézte. A lábánál ott feküdt Irene és
Karen, még mindig gúzsba kötve, betömött szájjal.
Lélegeztek, de nem mozogtak. Gail mindkét csuklóját
odakötözték anyja antik kárpitozott székének karfájához.
A bokáját a széklábakhoz rögzítették.
Amikor felnyögött a döbbenettől és a fájdalomtól, Lynn
felé fordult.
– Ha sikítasz, megvágom Karent.
Gail magába fojtotta a zokogást.
– Lynn. Miért? – kérdezte erőtlen hangon.
Lynn felállt, hogy visszategye a pitéstálat az asztalra.
Néhány fényképet kapott fel, melyekre Gail azonnal
ráismert: ezek maradtak ott az irodában. A képernyőn
most hollywoodi sztárok vonultak be egy film
bemutatójára.
Lynn megállt Gail széke előtt, és egyik fotót a másik
után mutatta neki.
– Ezért. És ezért…
A lámpa adott annyi fényt, hogy Gail tisztán lássa Lynn
kisebbik fiát egy póni hátán, majd a másikat egy szülinapi
torta mellett. Azután mindkettőt, Lynn-nel, a
tengerparton. Gail lehunyta a szemét.
– Nézd csak! – Lynn belerúgott a sípcsontjába. Gail
felkiáltott a fájdalomtól. – Nézd csak meg őket! – A
könnyein át Gail egy mezítlábas kiskölyköt látott. – Ő itt
Jason. – Újabb fotó jelent meg. – Ő pedig Timmy. – Lynn
annyira lerágta a körmeit, hogy az ujja végei felpüffedtek.
Gail ajka egyetlen szót formált:
– Yancey.
Hirtelen az eszébe villant, forrón és lüktetőn, akár a
napfény. Winter Springs, Florida. Családi tragédia. A férfi
lelőtte feleségét, gyerekeit, majd önmagával is végzett.
Simon Yancey elvesztette az állását, leitta magát. Három
áldozat. Jason… Timothy… A feleség életben maradt.
Vett egy mély lélegzetet.
– Rita Yancey.
Lynn elmosolyodott.
– Rita Lynn Dobbert, mielőtt hozzámentem Simonhoz.
A postaláda, benne egy levél R. L. Dobbertnek.
– Kitaláltad őket. A fiúkat. – Gail küszködve felült. – A
szomszédod is mondta, hogy nincs férjed. Nincsenek
gyerekeid. Csak kitaláltad őket!
– Életben tartottam őket. – Lynn a hajánál fogva
felrángatta Gailt, és kényszerítette, hogy nézze meg a
következő képet.
 – Ki ez? – Megfeszültek az ujjai. – Ki ez?
Mosolygó, testes férfi, felül ritkuló hajjal. Gail hangja
elfúlt.
– Tom? Simon? Már nem tudom!
Lynn ellökte, és Gail feje nekicsattant a szék
háttámlájának.
– Semmit sem jelentett neked. Csak el akartad venni a
házunkat. Mert téged csak a pénz érdekel, kapzsi kis
ribanc.

Kedves Gail Connor kisasszony!… Önt az teszi boldoggá,

ha egy tisztességes, keményen dolgozó amerikai
családot kitesznek az utcára? A feleségem azóta is
gyógyszereken él a stressz miatt…

Gail látta a fiúk fényképét Lynn fülkéjének üvegfalán. Még

szóvá is tette, miért nincsenek frissebb képek. Bedöglött a
kamera, és most nem engedhetünk meg magunknak egy
újat. Hazugság ez is.
– Te fényképezted le Karent! Te voltál az! A telefonok. A
festék… – Gail rángatni kezdte a karját, de a kötél
szorosan tartotta a csuklóját. Vak dühében előrevetette a
testét, mire a szék megingott alatta. Gail előrecsúszott az
ülésen, és térddel csapódott a padlóba. A kötél belevágott
a bokájába, a karja éles szögben csavarodott hátra.
– Te ölted meg a macskát, és küldted el a fejét. Te
beteges állat! Karen nem ártott neked semmit!
– Te viszont annál többet! – Lynn keresztbe tette a
karját, és egyetlen mozdulattal lehúzta a blúzát. Hosszú
szőke haja az arcába lógott. Némán állt melltartójában és
csípőjébe vágó feszes, sötétkék nadrágjában. A fehér bőrén
éktelenkedő hegekre mutatott: egy a jobb vállán, egy a bal
melle alatt. – Ezt tetted velem. – Suttogóra fogta a hangját.
– Hosszú, hosszú ideje tervezem ezt. Visszajöttem ebbe az
istenverte városba. Követtelek. Még állást is szereztem az
irodádban, és próbáltam nem sikoltani, valahányszor
megláttalak…
– Nem én lőttelek le, Lynn. És a fiúkat sem. Simon
tette. Azután saját magával is végzett. Ő tette ezt veled,
nem én. Istenre esküszöm, én sosem bántottalak téged
vagy a gyerekeidet. – Gail nekifeszült csuklójával a
kötélnek, és érezte, ahogy a vékony nemesfa elhajlik. Ha
fel tudna állni… ha jobb testhelyzetbe kerülne…
A csíkos blúz visszakerült a helyére, és Lynn egyenként
átdugta karjait az ujjakon.
– Simon elmondta, hogy nem az én hibám volt. Nem
tehetek róla, hogy megbetegedtem, és nem adtam fel a
részleteket. Azt mondta, a bank engedte volna, hogy
tovább törlesszünk. Te beszélted le őket. Azt mondta, a
bíró is segített volna nekünk, csak te nem engedted. –
Lynn izmai megrándultak. – Bementél a bíróságra az
elegáns kosztümödben, összevissza hazudoztál, és
megszédítettél mindenkit. Te ócska kis kurva.
– Mit akarsz? – Gail elfordította a csuklóját, és sikerük
megmarkolnia az ívek karfát. – Megadok bármit. Engedd el
őket! Kérlek szépen, Lynn. Szerzek pénzt. Elmehetsz
bárhová…
– Nem. Most én vagyok a bíró, te pedig a vádlott,
úgyhogy fogd be a szád. Eljátszottad az összes jogodat, de
azért mi betartjuk a rendet, nem igaz? – Lynn Gail
combjába rúgott, majd lassan körüljárta, visszatért, és
még egyszer belerúgott.
 Gail összeszorította a fogát, nehogy Karen felriadjon a
sikoltására. Lynn gyűlölködő pillantást vetett rá.
– Kirúgtál, csak mert rájöttem, hogy ellopod a pénzt az
ügyfeleidtől. Ezért rúgtál ki. Hazudós cafka. – Még egyszer
belerúgott Gailbe, azután az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Gail minden erejével nekifeszült a szék karfájának, és
addig rángatta, amíg az izmai bírták, azután még tovább,
míg meg nem hallotta a fa reccsenését. A függönyök be
voltak húzva. Irene hálószobája a vízre nézett, így senki
sem hallhatta meg a sikolyát. Látta anyja vörös fürtjeit és
Karen hosszú barna haját. Szorosan egymáshoz simultak,
és Irene mintha Karent ringatta volna. Torkából halk,
dallamtalan dúdolás tört fel. Altató.
– Anya! Karen! Itt vagyok. Minden rendben lesz!
Lynn visszatért, kezében egy tízliteres piros
benzineskannával és egy faszéngyújtóval, amit úgy
markolt, akár egy pisztolyt.
– Mit akarsz tenni? Mit akarsz tenni velünk?
– Találgass!
– Uramisten, Lynn, könyörgök…
Lynn közel hajolt hozzá, Áporodott volt a lehelete.
– Bármikor megölhettelek volna, te nagymenő, de
éppúgy végig fogod nézni, ahogy nekem kellett. A legelső
sorban fogsz ülni. A fiaim aludtak, amikor történt, így
sosem tudták meg, de én igen… én láttam Simont, amikor
lelőtte őket, azután a szájába vette a puskacsövet, és
szétlőtte vele a fejét.
– Charlie is így halt meg. Te lőtted le!
– Csak hogy visszahozd Karent. A rendőrök azt hitték,
Charlie tette. Hallottam őket az irodádban. Amikor azt
kérdezted, nem lehetett-e Charlie Jenkins, azt gondoltam,
miért is ne lehetne?
 – Te voltál az a telefonban. Az a hang…
Lynn felnevetett.
– Ízlett a csokoládé? A macskanyelv?
Gail lassan szétfeszítette a szék karfáit, és érezte,
ahogy a fa enged.
– Akkor telefonáltam, amikor Miriam a tárgyalóban
volt. Milyen ostoba vagy! Még akkor se jöttél rá. – Lynn
lecsavarta a kanna kupakját, és félrehajította. Körbejárta
a szobát, és benzint locsolt mindenhová, a függönyök alá,
az öltözőasztalra, a szekrényre. Megállt a tévénél, és
lekapcsolta, mielőtt továbbment.
– Egyszerűen szóltam Charlie-nak, hogy meg kellene
csinálni egy konnektort Karen szobájában. Ott
találkoztunk, amikor pedig lehajolt, hogy megnézze, egy
jégvágóval megszúrtam a tarkóján. Egy ilyen seb nem
látszik azután, amire egy golyó képes. Rácsavartam Karen
bugyiját a szerszámára, elvittem a furgonját, és eldugtam
néhány holmit a lakásán, majd visszatettem a kulcsait.
A kannából bugyogó hang tört fel, és a benzin olajos
bűze betöltötte a szobát. Lynn meglocsolta az ágyat,
eláztatta a takarókat is. A padlón Irene vergődni kezdett, a
vállán és a csípőjén próbált előrébb jutni, arca a
szőnyegnek simult.
Gail, bár egyre gyengült, újra nekifeszült a szék
karfájának.
– Hogy jutottál be a házba?
– Karen kulcsával. Arra gondoltam, lemásolom a
kulcsot, amit Miriam adott kölcsön, amikor Charlie először
járt a házadban, de Karené egyszerűbb volt. A konyhai
fiókban hagytad Jenkins számláját, így csak le kellett
másolnom az aláírását. Mintha Isten mindenről
gondoskodott volna.
 – Ehhez semmi köze Istennek! Gonosz vagy és beteges.
Lynn végzett a benzinnel.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz. – Letette a kannát az
öltözőasztalra. Miután beletörölte a kezét a blúzába,
lenézett az ágy végébe. – Itt az idő. – A könyökénél fogva
felrángatta Karent a padlóról. Alaposan összekötözte a
bokáját és a csuklóját. Karen kétségbeesetten vergődött, a
szemei kifordultak.
– Hagyd őt békén! Ne bántsd! Az isten szerelmére,
Lynn, könyörgök! Engem vigyél! Ölj meg ezerszer, de ne
bántsd a lányomat!
– Elég legyen! – rivallt rá Lynn. Az öltözőasztalhoz
vonszolta Karent, majd felkapta a kést, és a hegyét
nekiszorította Karen nyakának. – Elvágom a torkát, ha
nem fogod be.
Gail mellkasa beleremegett a néma zokogásba.
Lynn ledobta a kést az asztalra. Az ágyhoz vonszolta
Karent, és ledobta, azután egy párnát tett a feje alá.
Amikor ezt sem találta elegendőnek, oldalt fordította
Karent, hogy betakarja a testét.
Gail hallotta a fa ropogását, és érezte, ahogyn a régi
illesztések engedni kezdenek.
Lynn gondosan betakargatta Karent.
– Ez az. Így már jó. – Megfordult. – Te jössz, nagyi.
Irene-nek mostanra sikerült kiköpnie a kendőt, és
most Lynn bokája felé fordult, és beleharapott. Lynn
elrántotta a lábát, de Irene fogai tovább tépték a
nadrágszárát. Lynn megtántorodott.
A szék egyik karfája recsegve megadta magát. Gail
kibújtatta csuklóját a kötélből, azután áthelyezte súlyát a
másik karjára. Ujjai kétségbeesetten kaparták a bokáját
tartó kötelet.
 – Anya! Ne engedd el!
Lynn szitkozódva húzta hátra a másik lábát, hogy
belerúgjon, de átbotlott Irene-en, és felbukott. A válla
nekicsapódott az öltözőasztalnak. A piros benzineskanna
leborult, azután Lynn is elterült a padlón. A benzin
kiömlött, rá a blúzára, a hajára. Lynn csapkodni kezdett a
kezeivel, azután hunyorogva, köpködve ült fel.
Gail rávetette magát, és az ujjai ráfonódtak Lynn
nyakára, belemartak a bőrébe. Lynn egyszerűen lesöpörte
magáról. Elővillantak a fogai, a szemében hamisítatlan
őrület tükröződött. Olyan könnyedén lökte félre Gailt, mint
egy rongybabát, azután már talpra is állt. Gail
felegyenesedett. Közelharcban semmiképp se győzhetett.
Lynn erősebb volt nála, fűtötte az őrület és a bosszú ereje.
Gail lassan elindult a szobában, majd amikor elérte az
öltözőasztalt, felkapta a fényképeket, és alájuk tartotta a
gyújtót.
A szürke szemek összeszűkültek.
– Add ide azokat.
Gail az ajtó felé hátrált. Tovább szorongatta a gyújtót,
miközben az ajtógombot kereste, és kétségbeesett
igyekezettel próbált fogást találni rajta. Lynn felkapta a
kést az asztalról.
– Add ide a képeket!
Az ajtógomb elfordult.
– Gyere, és vedd el.
Lynn felemelte a kést. Gail végigrohant a folyosón,
miközben próbát tett a gyújtóval. Semmi, csak egy céltalan
kattanás. A nappaliban visszafordult.
– Megállj, vagy azonnal elégetem őket. Jason és
Timothy, mindkettő füstté válik. Köszönj el tőlük, Rita
Lynn!
 – Add vissza a gyerekeimet!
Gail oldalt lépett a legrövidebb kivezető út, az
üvegajtók felé. Időközben besötétedett – fogalma sem volt
róla, mikor. Felemelte a reteszt, és elhúzta az üvegpanelt.
A szíve kis híján szétfeszítette a bordáit.
A gyújtó életre kelt, és Gail a lángnyelv fölé tartotta a
képeket.
– Vár rád a pokol, te ribanc!
– Ne! – Lynn rárontott, hogy kikapja a kezéből a
képeket.
A blúzába ivódott benzin abban a pillanatban lángra
lobbant, a kék és zöld csíkok lüktetni kezdtek.
Narancsszínű lángok nyaldosták végig a testét, a lábát. A
kíntól és a rémülettől tágra nyílt a szeme, a torkából
gyötrelmes sikoly tört fel. Szikrákat vetve lángra kapott a
haja.
Gail halálra váltan, döbbenten állt, képtelen volt
moccanni is.
A kés csörömpölve hullt a teraszra.
Az izzó lángok táncolva, mohón falták a sötétet, fényük
fekete árnyakat vetett a ház falára. A tűz örvénylett, és
önmagát szította. Az asszony torka hangtalan sikolyra
nyílt, képe visszatükröződött a víz felszínén, azután a kép
és a valóság eggyé vált. Megperzselt hús szisszent. Víz
pezsgett fel, majd csendesült el.
A felszínen összezsugorodott, elhamvadt
papírdarabkák lebegtek.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Irene sokat panaszkodott a jázmin miatt, hogy benövi a

léckerítést és a kassziafát. Meg akarta ritkítani, de
megrándult válla csak nehezen gyógyult. Most, amikor
hazatért a munkából, Gail kikémlelt a konyhaablakon, és
meglátta anyját odakint, kezében a metszőollóval. Irene
még mindig mereven mozgott, de a léckerítés mellett
tekintélyes halomban gyűltek a levágott indák.
Gail kinyitotta a tornácra vezető ajtót.
– Anya! Nem kérsz valamit inni? – Irene szalmakalapja
az ajtó felé fordult. – Van egy kis jeges vizem. Hívd fel
Karent!
– Jól van?
– Persze, csak köszönni akart.
Gail visszatért a házba, ledobta a táskáját az ágyra,
azután leült, hogy feltárcsázza Dave Cruz Bay-i lakásának
telefonját. Karen a nyár hátralévő részét az apjával töltötte
a szigeteken.
Ezer mérfölddel arrébb Karen felvette a telefont.
– Szia, drágaságom, én vagyok az. Mi újság?
– Minden oké. Ma átugrottunk komppal Tortolára. –
Karen lelkesen ecsetelte az út részleteit. A tenger annyira
viharos volt, hogy a hullámok átcsaptak az orr felett, és a
vízpermet mindenkit beterített.
– Nem féltél?
– Nem, élveztem. – Karen elmesélte, hogy a legtöbb
utas behúzódott a zárt fedélzetre, de ő és az apja kimentek
az első korláthoz, és egész úton kurjongattak, mintha csak
rodeón lettek volna.
– Szívesen megnéztem volna.
– Eljöhetnél meglátogatni. Már beszéltem róla apával,
és azt mondta, hogy felőle oké. Gondolod, hogy el tudnál
szabadulni? Alhatnál az én szobámban…
– Hát…
– Mondj igent, kérlek.
– Még meggondolom.
– Mindig ezt mondod.
– Most tényleg elfoglalt vagyok, Karen. Amellett jövő
hónapban hazajössz. Figyelj csak, mit szólnál egy igazi
szülinapi partihoz, miután visszajöttél?
– Már betöltöttem a tizenegyet, anya.
– Szerintem pedig hivatalosan nem vagy tizenegy, amíg
meg nem tartjuk a partidat.
– Anya…
– Meghívhatnánk az összes barátodat. Ugyan már, jó
mulatság lenne.
Karen csak hosszú hallgatás után felelt.
– A nagyi házában?
– Tudod, talán már rá se ismernél. – Irene hálószobáját
teljesen felújították és újrafestették. Eltűnt a benzinnel
átitatott szőnyeg, és minden egyes régi bútordarabot
kicseréltek. Karen egy új házba térhet majd vissza.
Karen felsóhajtott a vonal túlsó végén.
– Tudom, anya, de… akkor sem akarom, oké?
Emlékek. Fokozatosan elhalványulnak, de a rettegés
még elevenen él az álmaikban.
– Semmi baj – nyugtatta meg Gail. – Mit szólnál
Mollyék házához? Lefogadom, hogy Molly anyja szívesen
lenne a házigazdánk. Azután elvihetnénk mindenkit a
tengerhez, vagy elmehetnénk moziba. Mit gondolsz?
– Jó, az nagyszerű lenne.
Gail meghallotta a háttérben Dave hangját, azután
Karen közölte, hogy le kell tennie. Korán kell lefeküdnie,
mert az apja másnap horgásztúrára indul a szálló néhány
vendégével, és őt is magával akarja vinni.
– Azt mondta, segíthetek csalit dobálni. Ezek az
emberek – olyan ostobák, hogy el se hinnéd. A nők
mindenféle képeket vágnak, meg az orrukat húzzák. Anya!
– Karen egy hosszú pillanatra elhallgatott. – Minden
rendben van veled és a nagyival? Aggódom értetek.
– Ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben.
– Neked nincsenek rémálmaid meg ilyenek?
– Nekem? Nincsenek.
– Biztos?
– Hát, talán néha. De annyira nem szörnyűek.
– Néha nekem is vannak. Tudod, mit csinálj? Tegyél
úgy, mintha az egészet csak filmen látnád. Én azt szoktam
tenni. Próbáld ki!
Gail egy pillanatig szólni sem tudott a meglepetéstől.
Karen azelőtt sosem mutatkozott ilyen gyakorlatiasnak,
sőt felnőttesnek. Legszívesebben kinyújtotta volna a
karját, hogy ezer mérföldes távolságból is magához ölelje.
– Nagyszerű ötlet. Rendben, kipróbálom, de hidd el,
velünk minden rendben. És te jól vagy? Igazán?
– Igazán, anya. Most már mennem kell. Holnap
hívhatsz, ha akarsz.
– Hívni foglak. Szeretlek, Karen.
– Én is szeretlek. Szia! – Karen cuppanós puszit
nyomott a telefonba, és letette.
 Gail egy pillanatra lehunyta a szemét, azután lassan
visszatette a kagylót a helyére, de nem vette le a kezét a
telefonról, mintha még vonakodna megszakítani a
kapcsolatot. Karennel minden a legnagyobb rendben.
Nemsokára itthon lesz, és akkor majd beszél vele. Vagy
nem, attól függ. A döntést már nem lehet soká halogatni.
Kezd kifogyni az időből.
Amikor levetette a kosztümkabátját, Gail megérezte a
súlyt a zsebében, és lassan előhúzta a kis dobozt, amit
akkor tett el, amikor eljött a Ferrer & Quintanától. A
dobozkát fekete bársonnyal borították, és arannyal
futtatták be. Benyomta a parányi gombot, mire a fedél
lassan felemelkedett. A fülbevaló megcsillant a fehér
szaténágyon: jókora, smaragdmetszésű akvamarinok,
gyémántokkal körülvéve. A Varadero Beach körüli lagúnák
színe, mondta a férfi, amikor nekiadta. Azután
megcsókolta az egyik fülcimpáját, majd a másikat. Egy
nap elviszlek oda, cielo.
Gail még aznap délután megpróbálta visszajuttatni az
ékszert, és először a Malaguena sugárúti házhoz ment,
abban az időpontban, amikor számíthatott arra, hogy nem
találja ott a férfit. Legutoljára a múlt héten látta az egyik
újságban, amint Harry Lasko oldalán besétált a szövetségi
bíróságra. A szállodatulajdonos bűnösnek vallja magát az
adócsalási és pénzmosási vádakban.
A Pedrosa-házban Tia Fermina vonakodva bekísérte
Gailt a nappaliba, amely visszhangzott az ürességtől. Gail
megkérdezte, hogy itthon találja-e Dignát, majd néhány
perccel később szemközt találta magát Elena Godoyjal.
Gail elmondta, miért jött, Elena azonban nem volt
hajlandó átvenni a fülbevalót Anthony helyett, aki nem
tartózkodott Miamiban. Senki se tudja, hová ment, talán
egyenesen a pokolba, tette hozzá Elena diszkrét
félmosollyal. Néhány nappal a július 4-i fogadás után
veszekedés hangjai szűrődtek ki Ernesto
dolgozószobájából. Anthony még aznap éjjel kiköltözött. Az
öregember azóta alig evett, és nem beszélt senkivel. Ha
meghal, azért egyedül Anthony Quintanát terheli a
felelősség.
Miután visszaült az autójába, Gail vetett egy pillantást
a ház délnyugati sarkára, a második emelet felé, ahol a
nagy hálószoba a szökőkútra és a körkörös felhajtóra
nézett. Látta a magas ablaktáblákat, a nehéz
brokátfüggönyöket, a tolókocsiba kényszerült öregember
sápadt, kifejezéstelen arcát. Azután egy női kéz határozott
mozdulattal berántotta a függönyt.
Gail ezután a Ferrer & Quintanához ment. Négy órára
kapott időpontot, ekkor írhatta alá a Clemantis Street-i
ház eladásával kapcsolatos papírokat. Raul Ferrer
meghatalmazást kapott rá, hogy felügyelje az eladást, és
elossza a vételárat. Gailen különös izgatottság vett erőt,
amint belépett az ajtón, holott tudta, hogy nem fog
találkozni Anthonyval. Miután aláírták a papírokat, Gail
Ernesto Pedrosáról kérdezett. Raul elmondta, hogy az
unokák, az élen Elena Pedrosa Godoyjal, keresetet
nyújtottak be a hagyatéki bíróságon, hogy
döntésképtelennek nyilváníttassák az öreget. Gail
megkérdezte, hogy tud-e erről Anthony. Raul olyan választ
adott, amitől nem lett okosabb: Anthony jelenleg nem
tartózkodik az országban.
A Pedrosa-klán kezdett széthullani.
Azután Gail letette a dobozt Raul asztalára, és
megkérte, hogy továbbítsa Anthonynak, de legalábbis
tartsa magánál, amíg visszatér. Raul egy hosszú pillanatig
mozdulatlanul ült, majd lassan megrázta a fejét.
Megkérték, hogy semmit se fogadjon el tőle. Se levelet, se
ingóságot, se üzenetet. Semmit. Azután felemelkedett az
asztal mögül, hogy kikísérje az ajtóhoz. Gail sajnálkozást
látott az arcán.
Becsukta a dobozt. Korábban felötlött benne, hogy
elküldi a fülbevalót Anthony lányának, esetleg felajánlja
jótékonysági célokra. Vagy egyszerűen csak behajítja a
tengerbe. Csak hát ez ostobaság lenne, és Gail
megfogadta, hogy soha többé nem lesz ostoba. Ha jól
beosztja, hónapokig elélhet ennek a fülbevalónak az
árából. Betette a dobozt a fiókba, és átöltözött.
Kilépett a házból, mindkét kezében egy jeges
limonádéval, elsétált az úszómedence mellett, miközben
simogatóan hűvösnek érezte a kőlapokat meztelen talpa
alatt. A kövezetei alaposan felsikálták, a medencét
fertőtlenítették és újratöltötték. Az új kerti bútoroktól
minden egészen másként festett. Gail kitárta az
alumínium kertajtót, és továbbsétált a kertben. Nemrég
esett, a pázsit nedvesen tocsogott a lába alatt.
Irene felé fordította a fejét, és elmosolyodott.
– Hát itt vagy. Limonádé! Kitaláltad a gondolatomat.
A léckerítés és az oszlopokon álló pergola kellemesen
hűs zugot kerített el a kert végében. Az egyenetlen
téglákkal kirakott területen öreg, fából ácsolt pad állt. A
kortól ezüstös levelű cédrust sokkal inkább tartották a
folyondárok, mint a saját karói, amelyek huszonöt éve
korhadoztak. A lugast még Gail apja építette a saját
kezével, pedig nem sokat értett az ácsmunkához.
A nap narancsszínű sugarai átszűrődtek a fák levelei
között. Az eső kimosta a levegőből a nyirkosságot, és a
természet mintha most engedte volna ki régóta
visszatartott lélegzetét.
– Beszéltél Karennel?
– Holnap horgászni mennek Dave-vel. Annyira
boldognak tűnt a hangja. Mi mást akarhatnék még az
élettől, nem igaz?
– Óriási szerencsénk volt. – Irene egy szusszanásnyi
időre leült a padra, az árnyékba. Ahogy letette a kalapot és
a poharat maga mellé a padra, megkeményedtek a
vonásai.
– Anya, azt hiszem, mára eleget dolgoztál.
– Nem, most épp ez kell nekem. Segít megnyugodni. –
Felkapta a metszőollót, és máris visszatért a munkájához.
Az arcán és a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. A
tekintete egy pillanatra Gail felé tévedt. – Szóval hogy ment
Mr. Ferrer irodájában?
– Aláírtam a papírokat. Már csak ki kell várnom, amíg
eladják a házat.
Egy különösen vastag és makacs indánál Irene két
kézre fogta a metszőollót. A levelek vékonyak voltak és
hegyesek, a csillag alakú virágok édes illatot árasztottak.
– Te is tudod, mire értettem.
– Nem. Nem hagytam levelet Anthonynak. Raul semmit
sem fogadhat el tőlem.
– Nem mondtad el Raulnak? – Gail megrázta a fejét.
– De hát Anthonynak joga van megtudni – erősködött
Irene. – Ez rá is tartozik.
– Enyém a felelősség. Én szerettem bele, én voltam
meggondolatlan, nekem kell viselnem a következményeket.
Ne nézz rám így, anya! Nem én vagyok az első nő, akivel ez
történt.
 – Félsz, hogy ő nem vállalja a következményeket? Hogy
elutasít…
– Ennek vége. Már semmi sincs közöttünk, és
életemben először végre szabadnak érzem magam. Ez
talán furcsán hangzik, tekintve a körülményeket, de ettől
még így van. Szabadon lélegzem, és már nem félek
semmitől. Nincs bennem a leghalványabb kétely sem.
Irene továbbra is átható tekintettel méregette.
– Akkor is joga van megtudni.
Gail arcon csókolta.
– Szeretlek, anya, de mégis mire számítasz? Hogy
egyszeriben minden megjavul közöttünk? Nem fog. Soha
többé.
– Édesem… Mindenkinek vannak gondjai. Senkinek
sem lehet tökéletes élete.
– Lehet bármennyire tökéletlen, ez akkor is az én
életem. És ezt akarom.
– Mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Irene halkan.
Gail vállat vont.
– Csak ne tegyél semmit… amit nem tudsz
visszacsinálni. Úgy értem, gondold át alaposan.
– Mostanában mást se tettem, csak gondolkodtam. –
Gail felkapott egy szemeteszsákot. – Hadd segítsek, mielőtt
teljesen besötétedik. Nyisd szét.
– Édesem…
Gail a zsákba tömött egy ölre való levágott indát.
– Nem tudom, mihez fogok kezdeni, anya. Ez az
igazság. Csak annyit tudok, hogy most már minden
rendben lesz. Akárhogy is lesz, megbirkózom vele. Még
sosem éreztem magam ennyire… teljesnek. – Irene-re
mosolygott, s talán anyja is látta, mekkora erőfeszítésébe
került ez… de talán nem.
 Irene kék szeme az arcát fürkészte.
– Hát jó. Nem értelek ugyan, de ha ez kell a
boldogságodhoz… – Hátrébb lépett, és végigmérte a lugast.
– Hát nem jobb így? Azt hiszem, most már mehetünk.
Az öböl felől friss szellő érkezett, utat talált magának a
kerítéslécek között, és megtöltötte az esti levegőt a jázmin
édes illatával.