VILÁGSIKEREK

Peter Robinson

ROSSZFIÚ

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe
Bad Boy

Copyright © 2010 by Eastvale Enterprises Inc.

All rights reserved.

Hungarian translation © Nagy Nikoletta

© GENERAL PRESS KIADÓ

A borítótervet
ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN
készítette

ISBN 978 963 643 340 6

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Tel.: 359-1241, 270-9201 FaX: 359-2026
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu
 Amikor Juliet Doyle egy fegyvert fedez fel a
lánya hálószobájában, barátjához, Alan Banks
felügyelőhöz fordul tanácsért. Csakhogy Banks
megérdemelt szabadságát tölti, és amikor
gyanútlanul visszatér a pihenésből, egy olyan
ügy közepén találja magát, amelybe eddig
mindenki csak belegabalyodott.
Tracy, Banks főfelügyelő lánya is
belekeveredik az egyre borzalmasabb
bűnügybe, és mire apja visszatér
megérdemelt szabadságáról, csak saját
csatatérré változtatott lakását találja. Vajon
Banks időben érkezik vissza a távolból, hogy
fogollyá vált lányát kimenekítse onnan, ahol a
barátság és az emberélet sem számít?
Peter Robinson korábbi könyvéből (Démoni
kapcsolat) jól ismert Alan Banks főfelügyelő és
kollégája, Annie Cabbot folytat nyomozást egy
olyan ügyben, amely elsőre illegális
lőfegyverviselésnek tűnik, majd egyre
mélyebbre ásva, gyilkossághoz, kábítószer-
kereskedelemhez, embercsempészethez
vezet.
Sheilának
 Köszönetnyilvánítás

Sokan segítettek abban, hogy ez a könyv elkészüljön.

Először is azoknak szeretnék köszönetet mondani, akik
elsőként olvasták el és véleményezték: a feleségemnek
és egyben legértékesebb első olvasómnak, Sheila
Halladaynek, az ügynökeimnek, Dominick Ábelnek és
David Grossmannek, valamint szerkesztőimnek, Carolyn
Maysnek, Francesca Bestnek, Carolyn Marinónak, Wendy
Leenek és Dinah Forbesnak. Külön köszönet illeti Dinah-
t, amiért minden megjegyzést összegyűjtött egyetlen
kéziratba, és ezzel nagyban megkönnyítette az
életemet. Szeretnék még köszönetét mondani a Hodder,
a Morrow és a McClelland & Stewart munkatársainak is
áldozatos munkájukért.
Több szakember volt segítségemre a rendőrségi
eljárások és a kriminalisztika terén. Közülük külön
kiemelném Kevin Robinsont, a Nyugat-yorkshire-i
Rendőrség felügyelőjét és Julie Kempsont, akik elláttak
információval a lőfegyverekkel kapcsolatban. Ha a
könyvben bármi mégis hibásan jelenik meg, arról csak
én tehetek. Szeretném megköszönni Phil Gormley
főkapitány-helyettesnek és Claire Stevens kapitánynak
is, hogy folyamatos támogatásukkal és tanácsaikkal a
segítségemre voltak.
Köszönet illeti marketingeseimet, Sharyn
Rosenblumot és Nicole Chismart a Morrow/Harper
Collinsnál, Kerry Hoodot és Katie Davisont a Hoddernél,
valamint Ashley Dunnt a McClelland & Stewartnál. Végül,
de nem utolsósorban, ez a könyv nem juthatott volna el
az olvasókhoz, ha nem volnának az értékesítők és
könyvesbolti alkalmazottak, akiknek ezúton is szívből
köszönöm.
 1. fejezet

Augusztus végére a yorkshire-i vidék zöldben és

aranyban pompázott a fehér felhőfoszlányok tarkította
kék ég alatt. Rejtély, hogyan tudták a gazdák lekaszálni
és bálázni a szénát, amikor az eső napokon át
egyfolytában esett. Valahogy mégis megoldották, és a
mezőt most takaros szénahengerek borították, ameddig
a szem ellátott. Élénk színű traktorok szántották a tarlót,
termékeny, barna talajcsíkokat hagyva maguk után. A
korábbi aratás és a közelgő őszi fagy illata keveredett a
tiszta levegőben. A lápon lila virágot bontott a hanga. Az
út mentén fecskék gyülekeztek a távvezetéken. Már Dél-
Afrikáig tartó hosszú utazásukra készültek.
Annie Cabbot az utolsó néhány kilométert tette meg
a munkahelyére menet azon a hétfő reggelen, és azt
kívánta, bárcsak a fecskékkel tarthatna. Néhány nap egy
vadrezervátumban csodát tenne vele. Zsiráfot, zebrát,
leopárdot, oroszlánt és elefántot fotózna és rajzolna.
Aztán talán körbejárhatná a borvidéket, belekóstolna a
kiváló fokvárosi konyhaművészetbe és éjszakai életbe.
De erre nincs mód. Már kivette az összes évi
szabadságát, néhány napot leszámítva, amiket arra
tartogatott, hogy időnként elmenjen egy-egy hosszú
hétvégére karácsonyig. Egy dél-afrikai utazást amúgy
sem engedhetne meg magának; örül, ha egy blackpooli
hétvégére futja. Jó a fecskéknek.
 Az Eastvale déli csücskénél levő nagy körforgalom
előtt úgy egy kilométerrel leállt a forgalom, és mire
Annie végre elég közel ért, hogy lássa a koccanást, ami
feltartotta az autósort, már elkésett a munkából. Egy
járőrkocsi érkezett a baleset helyszínére, és Annie úgy
gondolta, nyugodtan rábízhatja az egyenruhás
rendőrökre a két száguldozó ügyét, akik az autójuk
mellett álltak, és az öklüket rázva ordítoztak egymással.
Annie nem a közlekedésieknél volt.
Végighajtott az egyre zsúfoltabb és forgalmasabb
utcákon a főiskola körül, ahol néhány hátizsákos diák
vágott át a füvön a nyári egyetem reggeli előadására
menet. Ezután befordult egy hosszú, keskeny utcába.
Háromszintes, viktoriánus stílusú, vörös téglás,
többnyire diákok lakta házak között haladt el. Amikor a
piactérre ért, behajtott az épületek közötti keskeny
sávba, és a Tudor homlokzatú rendőrőrs háta mögött
parkolt le. Odaköszönt néhány ismerős rendőrnek, akik
kijöttek az épület elé egy gyors cigarettára, aztán
bedugta a kártyáját a hátsó ajtó melletti nyílásba, és
belépett a Nyugati Körzeti Parancsnokságra.
Néhányan odaköszöntek neki, amikor a súlyos
bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztály irodájába ért.
Geraldine Masterson, az új próbaidős nyomozó
beszámolt róla, hogy Winsome Jackman és Doug Wilson
– akit a legtöbben „Harry Potterként” ismernek, mivel
kísértetiesen hasonlít Daniel Radcliffre – már
tanúkihallgatáson vannak a Lyndgarth Roadon, a tegnap
esti cserbenhagyásos gázolás ügyében. A baleset miatt
két tizenéves kórházba került, egy reszkető autóvezető
pedig minden bizonnyal otthon kuksol, és várja, hogy
megszólaljon a csengő. Talán arra gondol, bár ne ivott
volna még egy utolsó pohárkával indulás előtt.
Annie alig fogott hozzá a felhalmozódott
papírmunkának, amikor megcsörrent a telefonja. Letette
a tollat, és felvette a kagylót.
– Cabbot felügyelő.
Az ügyeletes tiszt volt az.
– Egy bizonyos Mrs. Doyle van itt, Banks
főfelügyelőhöz jött – közölte. Pillanatnyi szünetet tartott,
mialatt feltehetően a látogatóval értekezett fojtott
hangon. – Mrs. Juliet Doyle – szólt bele újra a telefonba.
– Azt mondja, ismeri a főfelügyelőt. És hogy sürgős.
Annie felsóhajtott.
– Rendben van – mondta. – Küldje fel! Meg is kérhet
valakit, hogy kísérje Banks főfelügyelő irodájába. Ott
csendesebb.
– Úgy lesz, hölgyem.
Annie becsukta a vaskos bűnügyi statisztikát, és
átment Banks irodájába. Az utóbbi időben csak
néhányszor járt ebben a helyiségben, de az még annál is
nyugtalanítóbb volt, mint amikor be kellett ugrania a
főfelügyelő házába meglocsolni a virágokat, kiüríteni a
postaládáját, és ellenőrizni, hogy minden rendben van-e.
Banks hiánya a dohos iroda hűvös csendjében valahogy
még kézzelfoghatóbbnak tűnt. Az íróasztalán nem volt
semmi, csak egy számítógép, amit ősidők óta nem
kapcsolt be senki. Egy rádiós CD-lejátszó nézett le
némán az egyik könyvespolcról, mellette néhány
rongyos Kingsley Amis-kötet, melyeket Banks a
távozása előtt néhány nappal szerzett be a piactéren
levő antikváriumban. Annie arrébb tolta a monitort,
hogy zavartalanul rálásson majd a vele szemben ülő
látogatóra. Egy fiatal rendőr kopogott és vezette be a
nőt.
– Azt hittem, ez Alan irodája – szólalt meg Juliet
Doyle. – Az ő neve van kiírva az ajtóra. Maga kicsoda?
Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de kifejezetten
Alannel szerettem volna beszélni.
Idegesnek tűnik, gondolta magában Annie, ahogy az
asszony belépett az irodába. Mozdulatai kapkodók és
madárszerűek voltak.
– Banks főfelügyelő szabadságon van – magyarázta
Annie, és kezet nyújtott. – Én Annie Cabbot
detektívfelügyelő vagyok. Segíthetek valamiben?
– Nem is… nem is tudom. Arra számítottam, itt
találom Alant. Ez az egész olyan… – Juliet a nyakláncát
babrálta. Nehéz arany-jádekő medál fityegett enyhén
szeplős dekoltázsában. Annie becslése szerint a
negyvenes évei közepén járhatott, elegáns volt, és a
ruhái egyértelműen nem a Swainsdale
bevásárlóközpontból származtak, talán inkább
Harrogate-ből vagy Yorkból. Hullámos szőke haja töve
barna, a sminkje ízléses; még mindig vonzó, és ezt meg
is akarja mutatni. Térdig érő szoknyája és karcsúsított
fazonú, barna hasítottbőr kabátja alól kivillant karcsú
lába. Annie arra gondolt, vajon a nőnek tetszett-e
Banks, és volt-e valami köztük.
– Kérem, üljön le! – szólt Annie. Pillanatnyi tétovázás
után Juliet letelepedett a szemközti szék szélére. –
Tudok segíteni, vagy személyes ügyről van szó?
 – Ezért szerettem volna Alannel beszélni – ismételte
Juliet. – Merthogy mindkettő. Jaj istenem, olyan nehéz
ez! Mikor jön vissza?
– A héten még biztosan nem.
Juliet Doyle szemmel láthatóan elgondolkodott. Még
mindig a nyakláncát birizgálta, és valószínűleg azon
tűnődött, várhat-e addig.
– Megkínálhatom egy teával? Vagy kávéval? –
kérdezte Annie.
– Nem, köszönöm.
– Ha nem tudom, miről van szó, nem tudok segíteni
– próbálkozott Annie. – Azt mondja, egyszerre
rendőrségi és személyes ügyről van szó, igaz?
Juliet bólintott.
– Éppen azért olyan nehéz, úgy értem, Alan
megértené. – Elengedte a nyakláncot, és figyelmét most
a bal keze középső ujján viselt vastag gyémántgyűrűre
fordította, újra meg újra körbeforgatta. A körme tövig
volt rágva, és rózsaszín körömlakk fedte.
– Talán én is megérteném – vetette fel Annie. – Csak
mondja el, mi a probléma.
– Alan tudná, hogy mi a teendő.
Annie hátradőlt a székén, és összefonta kezét a
tarkóján. Érezte, hogy ez el fog tartani egy darabig.
– Talán kezdhetné azzal, hogy elmondja, egészen
pontosan milyen kapcsolatban áll Banks főfelügyelővel.
Juliet meghökkent.
– Kapcsolat? Nincs kapcsolatom vele.
– Úgy értem, honnan ismerik egymást.
– Vagy úgy. Értem. Persze. Elnézést. Szomszédok
vagyunk. Illetve voltunk.
 Annie tudta, hogy Banksnek gratlyi háza mellett
közel s távol nincs szomszédja, úgyhogy a nő nyilván
egy korábbi időszakra gondol, talán arra, amikor a
főfelügyelő a Laburnum Way-n lakott, a rendőrőrstől úgy
másfél kilométernyire, a Market Street irányában. De az
tíz évvel ezelőtt volt. Azóta is tartják a kapcsolatot?
Vajon Annie lemaradt valamiről?
– Mikor volt ez? – kérdezte.
– Amikor még együtt voltak Sandrával. Tragédia,
hogy így szétmentek, nem gondolja? Annyira szép pár
voltak.
– Igen – felelte Annie, akinek Sandrával
kapcsolatban csak megalázó és ijesztő élményei voltak.
– Szóval – folytatta Juliet –, barátok voltunk és
szomszédok. Ezért gondoltam, hogy ő talán tud segíteni.
– Mrs. Doyle – ismételte Annie –, ha az ügy a
rendőrségre tartozik, el kellene mondania nekem. Talán
bajba került?
Juliet úgy rándult össze, mintha valaki váratlanul
hátulról megérintette volna a vállát.
– Bajba? Én? Nem, dehogy.
– Akkor miről van szó?
Juliet körbejártatta a tekintetét a szobán, mintha azt
gyanította volna, hogy Banks valamelyik irattartó
szekrény mögött vagy a szekrényben rejtőzködik.
– Biztos, hogy Alan nincs bent?
– Egészen biztos. Ahogy mondtam, szabadságon van.
Juliet újra megforgatta a gyémántgyűrűt, és
hallgatott. Amikor Annie már éppen azon volt, hogy
feláll, és az ajtóhoz kíséri, a nő végre kibökte:
– Erinről van szó.
 – Erinről?
– Igen. Ő a lányunk. Mármint a férjemé meg az
enyém, ő küldött. Patrick. Ő otthon maradt Erinnel.
– Erin bajban van?
– Azt hiszem, igen. Sosem lehet tudni, mibe
keverednek. Magának vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– Hát, akkor nem tudhatja. Könnyű a szülőket
hibáztatni mindenért, ahogy az újságokban meg a
tévében teszik. De amikor az ember egyszerűen nem
tudja… – Nem fejezte be a mondatot.
– Hozatok egy kis teát – szólt Annie. A jó öreg angol
csodaszer, gondolta, majd felemelte a telefont, és kért
egy kannával. Egy csésze finom tea… Úgy látszik, ez el
fog tartani egy darabig, és ha Juliet Doyle meg is van
tea nélkül, Annie-nek bizony jólesne. Ha szerencséje
van, talán csokis kekszet is hoznak hozzá.
– Erin Leedsben él – folytatta Juliet. – Headingley-
ben. Az ember azt gondolná, nem éppen a bűn
melegágya, de meglepődne, ha tudná…
– Ahogy a legtöbb nagyváros, ez is veszélyes lehet,
ha az ember nem vigyáz – hagyta rá Annie. – De ez itt
Észak-Yorkshire. Ha a probléma Leedsben van, akkor ott
kell…
– Nem, nem. Nem erről van szó. Nem érti.
Persze hogy nem értem, gondolta magában Annie
fogcsikorgatva. Gondolatolvasónak kellene lennem, hogy
megértsem.
– Akkor mondja el! – kérte.
Meghozták a teát. Annie örömmel vette, hogy
megzavarták. De csokis kekszet nem adtak hozzá. Annie
máskor kért volna, vagy tett volna valami megjegyzést a
fiatal rendőrnek, aki behozta a tálcát, de most, a
látogató jelenlétében nem lett volna helyes fennakadni
egy ilyen apróságon.
– Erin rendes lány. Szerintem rossz társaságba
keveredhetett – mondta Juliet, és elvette a csészét, amit
Annie nyújtott felé. Kissé reszketett a keze, ahogy tejet
és cukrot tett a teájába.
– Mennyi idős?
– Huszonnégy.
– Dolgozik?
– Igen. Pincérnő. Egy előkelő étteremben. A The
Calls környékén, ahol az a sok puccos új hotel és vízparti
lakás van. És elég jól keres. De azért… – Az asszony
vállat vont.
– Nem erre szánta?
– Hát, pszichológusdiplomával…
– Nehéz idők járnak. Lehet, hogy csak a megfelelő
állásajánlatra vár.
– Szeretném ezt hinni, de…
– De mi?
– Szerintem inkább csak az idejét vesztegeti. Már két
éve lediplomázott. Egy évet halasztott.
– Van barátja?
– Tudtommal igen – felelte Juliet. – Nem mintha mi
ismernénk, vagy legalább mesélt volna róla. Többnyire
telefonon és SMS-ben tartjuk a kapcsolatot. Tudja,
milyenek a fiatalok. Eszükbe sem jut meglátogatni a
szüleiket, hacsak nincs szükségük valamire, vagy nincs
valamilyen különleges alkalom.
– A fiatalok szeretnek titkolózni – értett egyet Annie.
 – Erin felnőtt nő. Az ő korában én már férjnél voltam.
– De változnak az idők – vetette ellen Annie. –
Manapság a gyerekek nem repülnek ki olyan hamar a
fészekből.
– Erin nem élősködik rajtunk, ha erre gondol.
Kifejezetten örömmel költözött el otthonról. Alig várta.
Nem ez volt a gond.
– Akkor mi? – Annie türelme fogytán volt. Kezdte azt
gondolni, hogy valami családi problémáról van szó, és
keserű szájízzel gondolt arra, hogy nemcsak Banks
munkáját kell elvégeznie, amíg a férfi szabadságon van,
de a személyes ügyeivel is neki kell foglalkozni. – Miért
keresett fel bennünket? Miben kellett volna Alannek
segítenie?
Juliet tartása megmerevedett.
– Ő tudná, mi a teendő, nem igaz?
– De mivel kapcsolatban?! – Annie tudta, hogy már
majdnem kiabál, de nem tudta türtőztetni magát.
– Hát a fegyverrel – bökte ki végre Juliet Doyle,
lehajtott fejjel és olyan halkan, hogy Annie alig hallotta.
– Erinnek pisztolya van.

Mesélje el, hogy történt!

Catherine Gervaise kapitány karba tett kézzel ült az
íróasztala szélén, és ahogy Annie és Juliet Doyle fölé
magasodott, Annie úgy érezte magát, mint egy
iskolakerülő kisdiák az igazgatónő színe előtt. Gervaise
ki tudta váltani ezt a hatást, ha akarta. Annie előtt
nyitott jegyzetfüzet hevert, és tollát felemelve
várakozott. Bármilyen beavatkozásra lesz is szükség,
valószínűleg hosszadalmas bürokratikus procedúra előzi
meg, úgyhogy oda kell figyelnie.
– A szobáját tettem rendbe éppen – fogott bele
Juliet. – Esküszöm, nem kutakodtam. Erin lent volt, és a
reggeli tévéműsort nézte. Szeretem, ha rend van és
tisztaság, és rajtam volt a sor, hogy fent kitakarítsak,
úgyhogy gondoltam, nincs ezzel semmi baj.
– Ezek szerint Erin még otthon lakik? – kérdezte
Gervaise.
– Nem. Ahogy már említettem Ms. Cabbotnak,
Leedsben él.
– Meg tudná adni a címét?
– Hogyne. – Juliet lediktálta a címet, Annie pedig
leírta. Ismerte azt a környéket, és felismerte az utca
nevét.
– Mit csinál Eastvale-ben?
– Hát… nem igazán mondott erről semmit.
– Mit mondott?
– Csak azt, hogy egy időre haza kell jönnie.
Gondoltam, biztos szakított a barátjával vagy ilyesmi.
– Rákérdezett?
– Igen, de azt felelte, törődjek a magam dolgával.
Pedig nem szokott ilyen hangon beszélni. Úgy neveltük,
hogy udvarias és tisztelettudó legyen az idősebbekkel
szemben. Gondoltam, ha békén hagyom, talán előbb-
utóbb elmondja, mi bántja. Általában így történik.
– Bizalmas a kapcsolatuk?
– Nem mondhatnám, hogy nagyon bizalmas, de azért
azt hiszem, közel állunk egymáshoz, és Erin úgy érzi,
nekem bármit elmondhat. Ezért döbbentem meg
annyira, amikor megtaláltam a fegyvert.
 – Mit tud a barátjáról?
– Csak amennyit a telefonban elmondott róla.
– Hogy hívják?
– Geoff. A vezetéknevét nem tudom. Manapság csak
a keresztnevüket használják.
– Mióta járnak együtt?
– Úgy fél éve.
– Ön szerint a férfi rossz hatással van a lányára?
– Nem, ellenkezőleg. Abból, amit Erin elmondott,
szimpatikus srácnak tűnik, és nagyon ad magára, nem
úgy, mint azok az ápolatlan egyetemisták, akikre
korábban a lányom bukott. És azt kell hogy mondjam,
nagyon kedvező változást figyeltem meg Erin
megjelenésén az elmúlt néhány alkalommal, amikor
találkoztunk.
– Mire gondol?
– Hát először is az öltözködésére. Az egész stílusára.
Sokkal elegánsabb lett. Korábban úgy öltözködött, mint
egy tipikus egyetemista, de nemrég, az apja
születésnapján egy csinos nyári ruhában jelent meg,
szép, szív alakú medállal a nyakában. Régen sosem
viselt ékszert, legfeljebb amolyan olcsó, műanyag
gyöngyöket meg ilyesmit. A haját is levágatta. Lehetett
látni, hogy jó fodrászhoz ment, a frizurája profi munka
volt.
– Mikor volt ez?
– Július harmincadikán.
– Tudja, hogy mi a foglalkozása ennek a Geoffnek?
– Üzletkötő és marketinges. Ennyit tudok. És van egy
céges autója, egy BMW.
 – Jó partinak tűnik – mondta Gervaise. – Milyennek
látta Erint, amikor hazajött? Milyen lelkiállapotban volt?
Azt mondta, feldúlt volt.
– Igen. Távolságtartónak tűnt, mint aki lélekben
máshol jár. Csendes volt és visszahúzódó.
– Ez jellemző rá?
– Nem. Általában normálisan viselkedik, ha
beszélgetésről meg ilyesmiről van szó. Mindig is ilyen
volt; vidám, mosolygós, társaságkedvelő. Most meg,
mint egy remete, állandóan a szobájában kuksolt.
– Kért öntől segítséget valamiben?
Juliet összevonta a szemöldökét.
– Hogy érti? Miféle segítséget?
– Anyagi, érzelmi, orvosi, bármilyen segítséget.
Lehet, hogy bajban van?
– Úgy érti, terhes?
– Ez is egy lehetőség – felelte Gervaise. – Bár én
konkrétan nem erre gondoltam. Tudott volna önnel
ilyesmiről beszélni?
– Remélem, igen.
– Mióta van a lánya itt, Eastvale-ben?
– Péntek reggel óta. Megőriztük a szobáját. Úgy
hagytuk, ahogy volt. Csak egy kicsit nagyobb a rend.
– Sok szülő így tesz – mondta Gervaise. – Ez enyhíti
a veszteség érzését, amikor a gyerekeik elköltöznek.
Néha nehéz elengedni őket.
Annie tudta, hogy a rendőrkapitánynak két gyereke
van, bár ezt pillanatnyilag nehéz elképzelni róla, ahogy
itt feszít hajszálcsíkos szoknyájában, állig begombolt
kosztümkabátban és ropogós fehér blúzban, teljes
hivatalos valójában.
 – Igen – hagyta jóvá Juliet.
– Az a benyomása, hogy most nem egy futó
látogatásról van szó?
– Határozottan.
– És amióta elköltözött, ez az első eset, hogy
huzamosabban itthon tartózkodik?
– Igen.
Gervaise szünetet tartott.
– Ami pedig a fegyvert illeti, amelyet a szekrény
tetején talált… – folytatta.
– Hátul volt, ahol csak akkor lehet észrevenni, ha
székre vagy létrára áll az ember. Egy konyharuhába volt
betekerve. Gondolom, azt hitte, ott biztonságban lesz. A
házimunkára meg ilyesmire nem nagyon szokott
gondolni.
– Biztonságban is lett volna, ha maga nem olyan
alapos – felelte Gervaise. – Jól tette, hogy hozzánk
fordult, Mrs. Doyle.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Juliet. – A tulajdon
lányom. Úgy érzem magam, mint egy… Júdás. Mi lesz
most vele?
Annie ebben a pillanatban nagyon vegyes
érzelmekkel viseltetett Juliet Doyle iránt. Egyrészről, a
szegény nő éppen most adja fel a saját lányát, és
bizonyára a poklok poklát állja ki. Az asszony talán nem
tudja, de Annie tisztában volt vele, hogy kézifegyver
birtoklásáért öt év börtönt szabnak ki kötelezően, és a
bíróságok többnyire szigorúan alkalmazzák is a törvényt,
még ha mostanában volt is panasz néhány túlzottan
engedékeny bíróra. Talán figyelembe veszik majd azt a
körülményt, hogy a fiatal nő büntetlen előéletű, de
bármennyire megbocsátók legyenek is, Erin Doyle-ra
valószínűleg börtönbüntetés vár, nem pedig próbaidő
vagy közmunka. És amikor szabadul, büntetett előéletű
lesz. Juliet mindezt valószínűleg nem sejtette. De
egyelőre, emlékeztette magát Annie, még semmilyen
bizonyítékuk nincs arra, hogy Erin Doyle bármiben is
bűnös lenne.
– Ez nagyon komoly dolog – magyarázta Gervaise. –
A pisztoly veszélyes fegyver, és minél többet gyűjtünk
be, annál biztonságosabbak lesznek a városaink.
Annie tudta, hogy ez a hivatalos álláspont, és
Gervaise nyilvánvalóan megpróbálja megkönnyíteni
Juliet helyzetét, hogy áruló helyett felelős
állampolgárnak érezhesse magát. Annie azonban érezte,
hogy az asszony most már komolyan aggódik, és kezdi
megbánni, hogy eljött. Most már feltehetően azt
gondolja, a férjével ketten is megbirkózhattak volna a
problémával. Megszabadulhattak volna a pisztolytól,
bedobhatták volna a folyóba, aztán jól megmosták volna
Erin fejét, és kész. Bizonyos szempontból, gondolta
Annie, igaza is van.
Annie számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy
anya ilyen lépésre szánja el magát, még ha a rendőrségi
kommunikáció erre biztatta is, és még ha neki mint a
törvény képviselőjének és a fegyveres bűntények elleni
szószólónak üdvözölnie kell is ezt a magatartást.
Egyrészt kalapot emelt Juliet önfeláldozó
kötelességtudata előtt, másrészt viszont undorral
töltötte el, amit az asszony tett. Bár Annie-nek nem volt
gyereke, úgy gondolta, nem volna képes elárulni a saját
lányát. Abban is biztos volt, hogy az ő édesanyja sem
tett volna soha ilyesmit, bár meghalt, amikor Annie még
egészen fiatal volt. Az apja alaposan elbeszélgetett
volna vele, és a pisztolyt a tengerbe dobja, de ő sem
jelentette volna fel a rendőrségen. Igaz, emlékeztette
magát, Juliet Doyle azért jött ide, hogy Banks segítségét
kérje. Kétségkívül azt remélte, a főfelügyelő szerét ejti,
hogy nem hivatalosan járjon el az ügyben.
– Most mi lesz? – kérdezte Juliet.
Gervaise lecsúszott az íróasztala széléről, és leült a
helyére. Ott már nem tűnt annyira tiszteletet
parancsolónak, és Annie érezte, hogy kicsit oldódik a
hangulat.
– Bizonyos előírások szerint kell eljárnunk – felelte
Gervaise. – Hol van most a pisztoly?
– A konyhában. Patricknél van. Úgy gondoltuk, nem
lenne jó, ha magammal hoznám, és őszintén szólva nem
is mertem volna.
– És a lánya?
– Ő is ott van az apjával. Így tűnt a legjobbnak.
Otthon maradnak, én meg eljövök ide, és beszélek
Alannel, megkérem, hogy jöjjön velem haza, de…
– Igen, értesültem róla, hogy Banks főfelügyelő a
szomszédja volt – mondta Gervaise. – Ne aggódjon, mi
itt mindannyian értjük a dolgunkat, ugyanúgy fogunk
eljárni, ahogy ő tette volna. Tudom, hogy sokkal
kellemesebb, ha van egy ismerős arc egy ilyen
helyzetben, de mindannyian ugyanazt, akarjuk. Először
is, teljesen biztos benne, hogy a fegyver valódi? El sem
tudja képzelni, hányan jelentenek be játék pisztolyokat
és légfegyvereket.
 – Patrick azt mondta, igazi. Sok évvel ezelőtt tagja
volt egy lövészklubnak. Én nem értek az ilyesmihez.
– Megnézte esetleg azt is, hogy töltve van-e?
– Igen, azt mondta, töltve van. Nagyon óvatosan
bánt vele.
– Helyes – mondta Gervaise. – Kiszedte a golyókat?
– Nem. Azt mondta, legjobb lesz úgy hagyni, ahogy
volt, nehogy eltüntessük a nyomokat.
Remek, gondolta Annie. Ő is túl sok CSI-t nézett. Egy
töltött fegyver. Így majd biztosan be kell vonniuk a
kommandósokat. Sokkal több értelme lett volna, és
sokkal biztonságosabb lett volna, ha Patrick Doyle
kiveszi a fegyverből a töltényeket. De Annie tudta, hogy
az emberek csak a legritkább esetben viselkednek
ésszerűen válsághelyzetben. Végül is az ember nem
talál mindennap töltött fegyvert a lánya szobájában.
– Nem említette véletlenül, hogy milyen fegyver? –
kérdezte Gervaise.
– Valami félautomatát említett. Az elképzelhető?
Annie nagyon keveset tudott a lőfegyverekről, de azt
tudta, hogy a félautomata fegyverekben kivehető tárban
vannak a töltények, nem pedig forgódobban. A tárban
általában több töltény sorakozik, és az elsütőbillentyű
meghúzása után mindig egy lövést lehet leadni.
– Tehát amikor elindult otthonról – folytatta Gervaise
–, a férje és a lánya a konyhában tartózkodott, a
pisztoly pedig az asztalon volt?
– Igen.
– Még mindig bebugyolálva?
– Igen, miután Patrick megvizsgálta,
visszacsomagolta a konyharuhába.
 – Milyen lelkiállapotban volt akkor Erin?
– Természetesen feldúlt volt. És mérges. Sírt.
Megrémült.
– Megkérdezte tőle, hogy kitől kapta a fegyvert?
– Persze. De nem mondta meg.
Gervaise lebiggyesztette az ajkát, egy pillanatra
eltűnődött, majd Annie-re pillantott, és felállt.
– Köszönöm – mondta Julietnek. – Hívok valakit, aki
majd gondoskodik magáról, amíg mi elintézzük a
fegyverügyet. Nyilván megérti, hogy számunkra most ez
az elsődleges. Ki kell juttatnunk azt a töltött fegyvert az
otthonából, és biztonságba kell helyeznünk, ráadásul
szigorú szabályok szerint. – Felemelte a telefonkagylót,
és felhívta a bejáratnál posztoló rendőrt.
Juliet könyörgő pillantást vetett Annie-re.
– Maga velem marad?
– Attól tartok, szükségem lesz Cabbot felügyelőre –
vetette közbe Gervaise. – Jelenleg nincs más magas
rangú rendőr a kapitányságon. De ne aggódjon, ígérem,
kellemesen tölti majd az időt Smithies közrendőr
társaságában az étkezdében.
– Nem mehetnék haza?
– Egyelőre nem – felelte Gervaise. – Amíg el nem
távolítottuk a lőfegyvert a házból.
– De nem mehetnék én is magukkal?
– Sajnos nem – felelte Gervaise. Megérintette Juliet
karját. – Ne aggódjon! Higgye el, jó dolga lesz itt!
– Felhívhatom a férjemet?
– Sajnálom – felelte ismét Gervaise. – Talán
kicsinyesnek és feleslegesnek tűnik, de nem
engedhetünk meg semmilyen kapcsolatfelvételt, amíg a
pisztoly nincs a birtokunkban.
– De mi baj származhatna abból, ha beszélnék a
férjemmel?
Nagy baj származhatna belőle, gondolta magában
Annie. Például vitát robbanthatna ki apa és lánya között.
A töltött fegyver a konyhaasztalon és a már minden
bizonnyal pattanásig feszült idegek együtt végzetessé
válhatnak. Ám mielőtt Gervaise válaszolhatott volna a
kérdésre, ha egyáltalán szándékában állt, Smithies
közrendőr kopogott be az ajtón, és lekísérte a vonakodó
Juliet Doyle-t a büfébe.
Gervaise intett Annie-nek, hogy maradjon.
– Úgy fogunk eljárni, ahogy a nagykönyvben meg
van írva, Annie. Nem akarok fegyvert látni a
körzetemben, azt pedig különösen nem akarom, hogy
kapkodás vagy gondatlanság miatt valami balesetet
okozzon, világos?
– Igen, asszonyom – válaszolt Annie. – Akarja, hogy
jegyzőkönyvbe vegyem az esetet, és hívjak egy
kommandósegységet?
– Igen. És kérje meg valamelyik nyomozót, hogy
nézzen utána a Doyle családnak, különösen a lánynak.
Első látásra minden frankónak tűnik, de derítsék ki, van-
e valami, amire oda kellene figyelnünk. Én felhívom
McLaughlin körzetparancsnokot, ő pedig biztos
kapcsolatba lép majd a rendőrfőnök-helyettessel.
Szeretném, ha a leedsi rendőrség átkutatná Erin lakását.
Nem hinném, hogy fegyvernepper, de azért nem árt, ha
meggyőződünk róla. Indítsuk be a gépezetet! Minél
többet késlekedünk, annál több minden jöhet közbe.
Nem ez volt az első eset, hogy Annie rendőrségi
rajtaütés szemtanúja volt. Néhány évvel korábban,
Londonban már kétszer részt vett ilyesmiben. Az első
simán ment, a második katasztrófába torkollott.
Lövöldözés tört ki, és ketten meghaltak. Ezúttal sokkal
furcsábban érezte magát, hiszen csupán egyutcányira
voltak a kapitányságtól, Banks régi külvárosi ikerházával
átellenben. Annyira hétköznapi ez a helyszín! Egy fekete
macska lépdelt át a virágágyáson, az utca végében
bevásárlószatyrokat cipelő emberek jöttek-mentek, és
megálltak, hogy lássák, mi történik.
Annie csendesen üldögélt egy jelöletlen
rendőrautóban Gervaise kapitány társaságában, és a
kommandósokra várt. Szinte azt kívánta, bár
dohányozna. Akkor legalább volna mivel elütni az időt.
Ehelyett csak kibámult a kocsi ablakán az ablakfülkés
ikerházakra, az alacsony kerítésű kertekre, a terméskőre
és a gondozott gyepre, és nehezére esett elképzelni,
hogy Banks valaha ilyen helyen élt, családapaként.
Számára a férfi mindig agglegénytípusnak tűnt, még
rövid életű viszonyuk alatt is. Valami megváltozott
Banksben, valami mélyen eltörött benne, és Annie nem
volt biztos benne, helyre lehet-e még hozni.
Két Volvo T5 állt a Market Street-i kereszteződésnél.
A kommandósegység mindkét autójában két
kommandós volt, teljes védőfelszerelésben, Glock
kézifegyverükön és sokkolópisztolyukon kívül PR24
típusú gumibotokkal, bilincsekkel és gázspray-vel
felszerelkezve. Volvójuk csomagtartójában Heckler
& Koch MP5 gépfegyverek és egy sor más gyilkos
fegyver lapult.
A Laburnum Way nagyjából száz méter hosszú
zsákutca volt, úgyhogy a rendőrség érkezése
gyakorlatilag elvágta a külvilágtól. Az utca végén két
járőrkocsi állt, és az emberek már az ablakukból
figyelték az eseményeket.
A négy kommandós már ismerte a ház alaprajzát,
melyet Juliet Doyle bocsátott a rendelkezésükre arra az
esetre, ha be kell hatolniuk. Ez azonban nem volt
valószínű, hiszen Patrick Doyle és a lánya pontosan
tudta, hová ment Juliet, és számítottak a rendőrség
érkezésére.
Annie úgy látta, az egyik kommandós nő, de teljes
fegyverzetben és védőruhában nehéz volt megállapítani.
Újabb autó érkezett, és Mike Trethowan, a
kommandósok parancsnoka – szintén teljes
védőfelszerelésben – röviden értekezett a
beosztottjaival, majd Annie-hez és Gervaise-hez lépett.
– Van valami? – kérdezte.
– Semmi – felelte Gervaise. – Értesülésünk szerint
ott ülnek a konyhában, és ránk várnak.
– És a konyha hol van?
– Hátul. Végig kell menni az előszobán, és aztán
jobbra.
A kapitány beleszagolt a levegőbe, bólintott és
visszatért az embereihez.
Nem volt szó túszejtésről vagy lövöldözésről. Eleddig
semmi nem történt, és a procedúra egyszerű volt. Mivel
nem tűnt úgy, hogy bárki is használni akarja a
lőfegyvert, és mivel a lány apja többé-kevésbé ura volt a
helyzetnek, az egyenruhás rendőrök bekopognak, és
bekiabálnak Patrick és Erin Doyle-nak, hogy jöjjenek ki.
Miután előjöttek, megkérik őket, hogy adják át a szóban
forgó fegyvert, és álljanak félre. Pusztán a szokásos
éberségre és a lőfegyverekkel kapcsolatos óvatosságra
van szükség. Kívülről határozottan csendesnek tűnt a
ház.
A dolgok már a legelején rosszra fordultak, amikor
senki nem nyitott ajtót. A lőfegyverek okozta
természetes feszültség miatt mindenki kissé türelmetlen
volt, de Annie-nek is be kellett látnia, hogy ennyi idő
alatt egy járókeretes nyugdíjasnak is oda kellett volna
már érnie. Ekkor Trethowan parancsnok visszahívta a
helyi rendőröket, és két fegyverest küldött a hátsó,
kettőt pedig az elülső bejárathoz. Annie Gervaise-re
pillantott, aki merev arccal, összeszorított szájjal meredt
előre.
Miután senki nem felelt a kiabálásukra, a
kommandósok faltörő kossal beszakították az ajtót,
majd a lehető legnagyobb zajt csapva berontottak a
házba. Néhány másodperc alatt eltűntek szem elől, és
rövid csendet követően Annie tompa kiáltást hallott,
majd valami kattogó hangot, mintha távoli kabóca
ciripelne egy fán. Ezután egy sikoltás, nagy kiabálás és
robaj hallatszott.
Annie és Gervaise kiugrott a kocsiból, és a kert felé
rohantak, de Trethowan parancsnok, aki a ház előtt állt,
felemelt kézzel figyelmeztette őket, hogy maradjanak
kint, ő maga pedig bement a házba. Annie hallotta, hogy
a másik két rendőr betöri a hátsó ajtót, aztán további
kiáltozás, egy összetörő szék vagy asztal hangja, végül
újabb hangos kiáltás, ezúttal valaki másé hallatszott.
Annie szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott,
szétrobban a mellkasa. Egész testében remegett.
Végtelen hosszúnak tűnő ideig semmi nem történt. A
ház újra elcsendesedett, csak a fel-alá járkáló rendőrök
lépteit, ajtók nyitódását és csukódását lehetett hallani.
Végre megjelent Trethowan két rendőrrel, és a
rendőrautóhoz indultak.
– Mi történt? – kérdezte Gervaise, ahogy elhaladtak
mellettük.
Ám Trethowan csak megrázta a fejét. Annie nem
láthatta az arckifejezését a fejvédőjétől.
Fél perccel később valaki elkiáltotta magát, hogy
minden rendben, majd megjelent egy rendőr, kezében
egy konyharuhába pólyált kis tárggyal. Hát erről van
szó, gondolta Annie. Erről az apró, halált hozó kis
dologról. Amennyire ki tudta venni, ahogy a rendőr
elhaladt mellette, a konyharuhára a yorkshire-i
völgyvidék térképét nyomtatták. A következő pillanatban
az utolsó két rendőr is kilépett a házból, és egy
megbilincselt, kapálódzó és sikoltozó fiatal nőt fogtak
közre: Erin Doyle-t. Ekkor egy vijjogó szirénájú
mentőautó tűnt fel az utcában.
– Na, tessék – sóhajtott Gervaise. – A francba!
 2. fejezet

Nos – kezdte Ron McLaughlin körzetparancsnok, miután

mindenki összegyűlt a Nyugati Körzeti Parancsnokság
tanácstermében –, a házat a Laburnum Way-n lezártuk.
Erin Doyle előzetes letartóztatásban van, Juliet Doyle
pedig a kórházban, a férjénél. Gondolom, hölgyeim és
uraim, felesleges hangsúlyoznom, hogy orbitális nagy
bakot lőttünk.

McLaughlin azért hívta össze a megbeszélést, hogy a

végére járjanak az elmúlt órák eseményeinek, és
megbeszéljék, kinek mit kellene most tennie. A szoba
zsúfolásig megtelt, és a levegőben feszültség vibrált. Bár
a sajtó még nem bukkant fel a kapitányságon, Annie
érezte a távolban vert tamtamok keltette rezgést a
levegőben, és látni vélte az égre kígyózó füstjeleket.
A kommandósok egyszínű szürke pólójukban és
katonanadrágjukban úgy néztek ki, mintha most
jönnének a sarki edzőteremből. Annie látta, hogy igaza
volt, amikor azt gondolta, az egyikük nő. Találkozott
már vele néhányszor a Newby Wiske-i megyei
kapitányságon. Olyankor röviden és udvariasan
üdvözölték egymást, de azt nem tudta, hogy a nő
kommandós. Szerencsére a nyugati körzetben
mostanában nem volt szükség a bevetésükre. Elég
kevés nő volt a rendőrségnél, úgyhogy ő feltehetően a
legjobbak között volt, ha bekerülhetett a kommandósok
csapatába. A kiképzés kemény, és magasra teszik a
mércét. Annie szemügyre vette a rövidre nyírt hajú nő
szív alakú arcát, nagy szemét, kis száját és barna bőrét.
Alacsony volt, a felsőteste hordószerű és izmos, mintha
sokat súlyzózott volna. Találkozott a pillantásuk, és
Annie együtt érző mosolyt villantott felé. A nő vette a
lapot, és szája szomorú, félénk mosolyra húzódott, majd
elfordult.
Az egyik kommandós, egy kölyökképű fickó, aki nem
volt ismerős Annie-nek, sápadtabbnak tűnt a többieknél,
és a golyóstolla szárát rágcsálta. Tollat tartó keze
reszketett, és nem kellett nagy ész hozzá, hogy az
ember rájöjjön, ő volt az, aki lőtt. Ő rohant ki a házból,
és hányta el magát a sövénynél. Nem tűnt többnek
tizennyolc évesnél, de Annie tudta, hogy ha részt vett a
kötelező kommandós kiképzésen és pszichológiai
vizsgálaton, már a húszas évei közepén vagy végén kell
hogy járjon.
– Azt hiszem, mindenki tudja, mi az ilyenkor
szokásos rutineljárás – folytatta McLaughlin, amikor
mindenki megkapta a kávéját. – Most átadom a szót
Chambers kapitánynak, a Minőségbiztosítási Osztályról.
Ha sikerül képet alkotnunk a történtekről, majd
eldöntjük, hogyan tovább. Reg?
Chambers megköszörülte a torkát, hátradőlt a
székén, és letette a tollát a jegyzettömbjére. Mellénye
szorosan ráfeszült a hasára és a mellkasára. Annie-t
halványan egy nevetséges dickensi figurára
emlékeztette. Egyszer már dolgozott együtt
Chamberszel néhány hétig, és hamar rájött, miért
nevezik az amerikai sorozatokban mindig
„patkánybrigádnak’’ a belső ügyosztályt.
– Köszönöm, uram – vette át a szót Chambers. –
Először is vegyük sorra a tényeket, azt javaslom. Ki
hívta a helyszínre a kommandósegységet? – Délies
kiejtéssel beszélt, és ettől szemmel láthatóan előkelőnek
érezte magát.
– Én – felelte Gervaise. – Azt az információt kaptuk,
hogy illegális lőfegyvert találtak Erin Doyle szobájában,
a szülei házában. Miss Doyle az apja felügyelete alatt
otthon maradt, az anyja pedig eljött hozzánk, hogy
bejelentést tegyen.
– Csodálatos – mondta Chambers, és firkantott
valamit a jegyzetfüzetébe. – Volt okuk azt feltételezni,
hogy a házban bárki veszélyben van?
– Nem – felelte Gervaise.
– Vagy hogy a lőfegyver veszélyt jelent bárkire
nézve?
– Egy töltött fegyver mindig veszélyes. De nem volt
okunk azt feltételezni, hogy Erin vagy Patrick Doyle
használni akarja a fegyvert, egymás vagy bárki más
ellen. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az anya,
Juliet Doyle a rendőrkapitányságra ment, hogy
bejelentést tegyen a fegyverről. Számítottak az
érkezésünkre.
Chambers megvakarta az orra tövét, és köhintett.
– Tudomásom szerint a lány feldúlt és dühös volt,
amikor megtalálták a fegyvert a szobájában.
– Természetesen – helyeselt Gervaise.
 – De nem gondolta, hogy fél a következményektől,
és esetleg használni fogja a fegyvert, hogy
elmeneküljön?
Gervaise nem felelt rögtön.
– Szerintem nem is volt tisztában a
következményekkel – mondta végül. – A legtöbb
embernek fogalma sincs. Nem gondolják, hogy bármi
rosszat tettek volna azzal, hogy egyszerűen megőriztek
egy fegyvert, függetlenül attól, hogyan jutottak hozzá.
Végül is nem használták. Kétlem, hogy Erin Doyle
felfogta volna, hogy súlyos bűntényt követ el.
Gondolom, arra számított, még meg is köszönjük majd
neki, hogy távol tartotta a pisztolyt az utcáktól. Már ha
tudott róla egyáltalán.
– Hogy érti ezt? – csapott le rá Chambers.
– Csak arra gondolok, hogy a nyomozás ezen
szakaszában semmiféle bizonyítékunk nincs arra
vonatkozóan, hogy Erin Doyle-nak bármi köze lenne a
fegyverhez, amit az anyja talált a szekrénye tetején.
– Arra céloz, hogy valaki más tette oda?
– Csak azt állítom, hogy nem tudhatjuk – jelentette
ki Gervaise. Annie látta rajta, hogy nehezen palástolja
az ingerültségét.
– Haggerty őrmestertől a recepción úgy értesültem,
Mrs. Doyle Banks főfelügyelővel akart beszélni. –
Chambers alattomos oldalpillantást vetett Annie-re.
Annie tudta, hogy Banks és Chambers ki nem állhatják
egymást, és már többször összetűzésbe kerültek, mióta
egy átszervezés folytán Chambers ügyosztálya a megyei
kapitányságra költözött.
 – Banks főfelügyelő az egyik legjobb emberem –
jelentette ki Gervaise. – Történetesen éppen
szabadságon van.
– Kényszerszabadságon, ugye? – kérdezte Chambers
önelégült mosollyal az arcán. – Mindenki tudja, hogy
nemrég hagyta abba a gyógyszerszedést.
– Jól megérdemelt pihenését tölti – szűrte Gervaise a
fogai között. Annie-re pillantott. – Cabbot felügyelő
elmondása szerint Mrs. Doyle először valóban Banks
főfelügyelővel akart beszélni. Pontosan mi is ennek a
jelentősége?
Chambers Annie-hez fordult. A szeme résnyire
szűkült.
– Egyszóval így volt?
– Igen – válaszolta Annie.
– Van valami elképzelése, hogy miért?
– Úgy tűnik, szomszédok voltak, és a barátság az
után is megmaradt, hogy Banks főfelügyelő elköltözött.
– Ön szerint miért kérte az asszony név szerint a
főfelügyelőt?
– Mert ismeri. Gondolom, arra számított, hogy Banks
főfelügyelő majd elkíséri, magához veszi a fegyvert, és
behozza a kapitányságra.
– Ahelyett, hogy a szabályzatot követné?
Annie kényelmetlenül fészkelődött a helyén.
– Úgy gondolom, Banks főfelügyelő elsősorban arra
törekedett volna, hogy mihamarabb elhárítsa a veszélyt,
és senkinek ne essék bántódása – felelte végül.
– És az előírásaink betartása esetén erre nem lett
volna módja?
 – Nem tisztem megítélni az előírások helyességét, de
abban biztos vagyok, hogy bármit is tett volna Banks
főfelügyelő, feltétlenül elfogadható keretek között teszi.
– Bár én is ilyen biztos lehetnék ebben! – felelte
Chambers, és elfintorodott.
– Hát, ezt sosem fogjuk megtudni – vágott vissza
Annie –, mivel Banks nem volt itt, és mindez nem több
puszta találgatásnál.
– Köszönjük, ennyi elég lesz, Cabbot felügyelő –
zárta le a vitát Chambers.
Annie megvető pillantást vetett rá.
– Akkor tehát Erin és Patrick Doyle valójában arra
számított – folytatta Chambers –, hogy a család egy régi
barátja kopogtat majd be hozzájuk, alaposan megmossa
a lány fejét, aztán örökre eltűnik az életükből, a
fegyverrel együtt? Gond egy szál se.
– Ezt azért nem mondanám – helyesbített Annie. –
Nem tudom, mire számítottak. Teljesen alaptalan az a
feltételezés, miszerint Banks főfelügyelő bármilyen
módon megszegte volna a törvényt, vagy megpróbálta
volna elejét venni, hogy Erin Doyle-nak felelnie kelljen a
bűntettért, amit talán elkövetett.
Chambers felhorkant.
– Ezt nem tudhatjuk, ugyebár, Cabbot felügyelő?
Hiszen Banks főfelügyelő nem volt itt. – Chambers arcán
mintha örökös nemtetszés tükröződött volna. Annie
megfigyelte, hogy mindig olyan, mintha citromba
harapott volna. Azt is érezte, hogy a férfi a pillantásával
levetkőzteti, valahányszor csak ránéz. Chambers bőre
olyan volt, mint egy játék babáé; fénylő és rózsaszín, az
ajka pedig húsos, nedves és piros. Annie legszívesebben
nyelvet öltött volna rá, de sikerült visszafognia magát.
Gyerekes volna. Inkább kedvesen rámosolygott, és
belekortyolt a langyos, keserű kávéba.
– Ez nem vezet sehova, Reg – szólt közbe
McLaughlin, akiről Annie azt gyanította, tökéletesen
tisztában van Chambers hibáival. – Most nem azzal kell
foglalkozunk, hogy mi történt volna egészen más
körülmények között. Egyelőre legalábbis biztos nem.
– Nem, uram – értett egyet Chambers, és vetett
Annie-re egy gyors pillantást. – Elnézést. Csak
szerettem volna képet kapni a történtekről.
Odatelefonált valaki Doyle-ékhoz, hogy megpróbáljon
beszélni az apával, és felmérje a helyzetet?
Gervaise nem felelt rögtön.
– Úgy éreztük, egy telefonhívás túlságosan
megzavarná őket, lévén hogy Erin anyja szerint a lány
zaklatott volt, és Banks főfelügyelő megjelenésére
számítottak.
Chambers felvonta a szemöldökét.
– Annak ellenére, hogy ez lett volna a szabályszerű
eljárás, mielőtt beküldik a kommandósokat, nem igaz?
– Térjünk rá magára az incidensre, Reg! – szólt ismét
McLaughlin.
– Hogyne. – Chambers a fiatal kommandóshoz
fordult. – Warburton közrendőr, megtenné, hogy
röviden, saját szavaival elmeséli nekünk, mi történt a
Laburnum Way-n? Szorítkozzon a tényekre, és ne
bonyolítsa! Csak semmi cikornya.
– Igen, uram – felelte Warburton vigyázzülésben, ha
van ilyen egyáltalán. Aztán elmondta, hogy a csapat
megvárta, amíg a helyi rendőrök bekopogtak a ház
ajtaján, és bejelentkeztek.
– De senki nem nyitott ajtót, igaz?
– Igaz, uram.
– Becslése szerint mennyi idő telt el a rendőrök első
kopogtatása és a maguk erőszakos behatolása között?
– Nem tudnám biztosan megmondani, uram – felelte
Warburton. – Ilyen körülmények között az idő nagyon
furcsán viselkedik.
– Elismerem, hogy a stressz befolyásolhatja az
ember időérzékelését – mondta Chambers –, de azért
nagyjából csak meg tudja mondani. Másodpercek?
Percek? Órák?
– Legfeljebb néhány perc, uram.
– Percek? Értem. Egy perc néha hosszú időnek
tűnhet.
– Igen, uram.
– És ez alatt az idő alatt hallott valamit?
– Hogy hallottam-e valamit?
– Igen, bentről. Bármilyen hangot. Szóváltást vagy
ehhez hasonlót.
– Úgy tűnt, egyszer hallottam hangokat, uram.
Beszélgetést.
– Veszekedést?
– Azt nem tudom, uram. Kivehetetlen hangok voltak.
– De lehetséges, hogy emelt hangon beszéltek
odabenn?
– Gondolom, lehetséges. Nem lehetett jól hallani.
– Jól van. Ezután mi történt?
– Amikor úgy tűnt, senki sem fog ajtót nyitni, úgy
gondoltuk, erőszakkal kell behatolnunk. Mármint Powell
közrendőr és én gondoltuk így. Az első bejelentés óta
bármi történhetett. A lány pisztolyt szegezhetett az
apjára. Sőt le is lőhette.
– Senki nem vitatja a döntése helyességét, fiam –
jegyezte meg Chambers. – Bár lehetséges, hogy a sajtó
egy fokkal rosszmájúbban láttatja majd a dolgokat.
– Úgy érzem, törvényesen és szakszerűen jártam el,
uram. Ugyanezt tenném…
– Persze, persze. Rendben van. Kíméljen meg minket
az önigazolástól, Warburton közrendőr. Mi történt,
amikor beléptek a házba? Az elülső ajtón mentek be,
maga és Nerys Powell rendőrnő, igaz? – Chambers
vetett egy oldalpillantást Powell közrendőrre, és Annie
számára ebből a gyors pillantásból is egyértelmű volt,
hogy a férfi rosszallja, hogy egy nő is tagja a csapatnak.
Mindketten a megyei kapitányságon dolgoznak. Talán
korábban volt már közöttük valami súrlódás.
– Igen, uram – felelte Warburton. – Az utasításnak
megfelelően behatoltunk az épületbe, Powell rendőrnő
és én.
Nerys Powell bátorítóan rámosolygott.
– Ezután mi történt?
– Az előszoba nagyon hosszú volt és sötét. Nappal
volt, de nem volt semmilyen fényforrás.
– Volt magánál zseblámpa? – kérdezte McLaughlin.
– Igen, uram, az övemen.
– Felkapcsolta?
Warburton egy pillanatig habozott.
– Nem, uram – felelte aztán. – Egyszerűen nem volt
rá idő. Minden annyira gyorsan történt. Amikor
beléptünk, megnyomtam egy villanykapcsolót a falon,
de kiégett az izzó.
– Mondja el, mi történt ezután!
Warburton ivott egy kis vizet, és két kezével
megdörzsölte az arcát.
– Amint beléptünk az előszobába, a lépcső aljánál, az
előszoba túlsó végén, jobbra kinyílt egy ajtó. Az
eligazításból tudtam, hogy az a konyhaajtó, és a
konyhában… a konyhában várakozik Mr. Doyle és a
lánya. És ott van a töltött fegyver. Nyikordulást
hallottam. Aztán megjelent egy alak a folyosón, csak a
körvonalait láttam, és megesküdtem volna, hogy egy
kardot vagy valami ilyesmit lenget felém, és le akar
rohanni minket. Mint mondtam, még mindig sötét volt. A
szemünk még nem szokhatott hozzá, és nem volt időnk
elővenni a lámpánkat. De azt tudtuk, hogy van a
helyszínen egy töltött fegyver, és én… amilyen gyorsan
csak tudtam, cselekedtem, uram, ahogy bármelyik
rendőr tette volna a helyemben.
– Egyszóval lőtt?
– Elsütöttem a sokkolópisztolyomat, uram, igen.
Ahogy tanították nekünk arra az esetre, ha valaki
karddal vagy késsel hadonászik.
– Ám a megbízatása egy lőfegyver megszerzésére
szólt, melyet Erin Doyle birtokában találtak, nem pedig
az apjánál.
– Így van, uram. De az apa magához vehette.
– És aztán hirtelen úgy döntött, lelő vele valakit, csak
a hecc kedvéért? Szorítkozzon a tényekre, közrendőr.
Kardot említett, nem pedig pisztolyt. És ez a kard
valójában egy járóbot volt.
 Warburton nyelt egyet.
– Hát, igen, uram. Szigorúan szólva. De én…
– Szigorúan szólva?! Kíváncsi volnék, hogyan lehetne
máshogy mondani. Tudott bármilyen okról, ami miatt
Mr. Doyle karddal támadt volna magára? Vagy akár
járóbottal, ha már itt tartunk?
– Nem, uram. Mi… én… csak a körülményekre
reagáltam. Helyesen cselekedtem, ahogy tanítottak.
Nem volt idő gondolkodni. Lehet, hogy úgy döntött,
megpróbálja megvédeni a lányát? Lehet, hogy miután az
anya elment a rendőrségre, rájött, hogy a lányt
börtönbe fogják küldeni? Talán veszélyben érezte
magát, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy
eltervezte? Nem tudom, uram. Én csak reagáltam.
– Ezek a gondolatok futottak át az agyán abban a
pillanatban, vagy azóta gondolta ki a lehetséges
magyarázatokat?
– Nem mondhatnám, hogy akkor volt időm
gondolkodni bármi ilyesmin, uram. Akkor nem.
Bevetésen az ember csak a korábban tanultakra
hagyatkozik. Nem gondolkodik, nem keres
magyarázatokat. Az később következik.
– Hova célzott?
– A mellkasára, uram. A legnagyobb testfelületre.
Hiszen az ember nem gondolná, hogy egy
sokkolólövedék megölhet valakit.
– Igen, de volt már rá példa. Maga talán nem tudja,
hogy most már azt javasolják a rendőröknek, hogy a
sokkolópisztollyal csak karra vagy lábra célozzanak, ne
pedig mellkasra?
 – Sötét volt, uram. Veszélyben éreztem magam, és
nem akartam elvéteni a célt.
Chambers megköszörülte a torkát.
– Van bármi elképzelése, hogy miért késlekedtek
olyan sokáig odabenn, hogy be kellett törniük az ajtót?
– Nem, uram.
– Tisztában volt vele, hogy Mr. Doyle akkor Banks
főfelügyelőt, régi barátját várta, és arra számított, ő
majd elrendezi a dolgokat?
– Nem, uram, ezt nem tudtam.
– Tudta, hogy járóbotot használ, mivel nemrégiben
volt térdműtétje?
– Nem, uram.
Warburton közvetlen főnökéhez, Mike Trethowanhoz,
a kommandósok parancsnokához fordult, aki bátorítóan
biccentett. Trethowan ötvenes, tapasztalt parancsnok
volt, katonás kiállású, az arcszíne pirosas. Annie azt
gondolta, talán magas a vérnyomása, de mivel minden
helyzetben higgadt maradt, valószínűleg nem ez volt az
ok. Lehet, hogy csak könnyen megfogta a nap.
– Ezt az információt nem tartalmazta az eligazítás –
mondta Warburton.
Chambers Gervaise-hez fordult.
– Gondolom, maga sem tudott róla, Catherine.
– Nem – felelte Gervaise. – Juliet Doyle elmulasztotta
említeni, hogy a férje járóbotot használ. Gondolom,
túlságosan ideges volt a lánya – miatt.
– Hogy miért, az mellékes. Ennek az információnak
mindenképpen el kellett volna hangzania az eligazítás
során. Mindenképpen! Nem lehet az embereket hiányos
értesülések alapján csatába küldeni. Ez élet-halál
kérdés.
Gervaise karba tette a kezét. Annie szerette volna
megjegyezni, hogy Tony Blairt sem zavarta, hogy
hiányos értesülések alapján kezdett háborúba Irakkal,
de aztán jobbnak látta hallgatni. Úgy tűnik, kezdek
felnőni, gondolta. Nem nyújtotta ki a nyelvét, és tudta
tartani a száját.
Chambers a jegyzetfüzetére tette a tollát. Annie
látta, hogy a lap kacskaringós macskakaparással van
teleírva, ami javarészt értelmetlen firkálmánynak tűnt.
– Azt hiszem, ideje lezárni ezt a megbeszélést –
mondta Chambers. – Sok az elvarratlan szál és a
megválaszolatlan kérdés. Ez még csak a kezdet.
– Lenne még valami – vetette közbe Gervaise.
Chambers felvonta a szemöldökét.
– Igen?
Gervaise nem vett róla tudomást, és közvetlenül
McLaughlin körzetparancsnokhoz beszélt.
– Szeretnénk engedélyt kérni, hogy kihallgassuk Erin
Doyle-t, uram. Mielőtt összezavarják a nyomokat.
Chambers felhördült.
– Nem hiszem, hogy ez…
McLaughlin csendre intette Chamberst, aztán
Gervaise-re pillantott, majd újra Chambersre.
– Értem a problémát – mondta. – A sokkoló elsütése
nyilvánvalóan olyan ügy, melyet önnek és az
ügyosztályának ki kell vizsgálnia, Reg. A Független
Rendőrségi Panaszbizottság kétségkívül ragaszkodni fog
hozzá.
Chambers egyetértően bólintott.
 – Ugyanakkor – folytatta McLaughlin itt van a
lőfegyver ügye is, ami miatt a kommandósok egyáltalán
kiszálltak Doyle-ékhoz. Gondolom, Reg, egyetért velem
abban, hogy két egymástól független nyomozásról van
szó. Minél hamarabb, minél többet kell megtudnunk
erről a fegyverről és arról, hogy került a házba, és nem
hiszem, hogy találnánk erre a feladatra alkalmasabb
embereket, mint a sajátjaink. Ön szerint talán nem így
van?
– De ez az előírás.
– Az az előírás, hogy valaki más folytasson
vizsgálatot Warburton és Powell közrendőr, illetve az
egész kommandósegység ügyében, ez igaz. De arról
nem szól az előírás, hogy külső erő nyomozzon a
lőfegyver ügyében, ami miatt eredetileg a helyszínre
érkeztünk. Még nem találtunk egyértelmű kapcsolatot
Erin Doyle és a fegyver között.
– De összefüggésben állnak, uram.
– Persze hogy összefüggésben állnak – vágta rá
McLaughlin, és Gervaise-hez fordult. – Hol van most a
fegyver?
– Úton a birminghami Bűnügyi Elemző Központba,
uram.
McLaughlin bólintott.
– Ragaszkodom hozzá, hogy jelen legyek minden
kihallgatáson, ami ehhez az ügyhöz, vagy a
kommandósegység bármely tagjához, illetve bárkihez
kapcsolódik, akinek köze lehetett a fegyver elsütéséhez
– jelentette ki Chambers.
– Erről van szó, látja, Reg – mondta McLaughlin, és
megkockáztatott egy halvány mosolyt. – Máris „ennek
az ügynek” nevezi. Szerintem ezzel összemossa a
dolgokat. Van egyrészről egy szolgálatban lévő rendőr
ügye, aki elsütötte a sokkolóját, másrészről pedig
találtak egy töltött lőfegyvert egy fiatal nő szobájában.
Szeretném tudni, hogy került oda az a fegyver, mi a
története, például használták-e valaha bűnelkövetéshez,
és miért volt Erin Doyle szobájában. Persze tisztában
vagyok vele, hogy van összefüggés a két ügy között,
hiszen végül is ezt a fegyvert kellett a rendőröknek
lefoglalniuk abban a házban. De ha jól tudom, a pisztolyt
senki nem használta „ebben az ügyben”, igaz? Senki
nem kapott lőtt sebet a Laburnum Way-n. A szóban
forgó fegyver tudtommal úgy maradt, egy konyharuhába
csomagolva onnantól, hogy Powell közrendőr magához
vette, egészen addig, amíg el nem szállíttattuk
Birminghambe. Ezt elég egyértelműen alátámasztják a
bizonyítékok.
– Szembe kell néznünk vele – szólalt meg Gervaise –
, hogy ha a média szagot fog, ez nagyon magas labda
lesz nekik. Mindannyiunkat górcső alá vesznek, nemcsak
a sokkoló, hanem a töltött lőfegyver miatt is. És akkor a
dolgok valószínűleg még bonyolultabbá válnak majd.
Belügyminisztériumi vizsgálat, kormányjelentés…
– Igen, igen – vágott közbe McLaughlin, és
megdörzsölte a homlokát. – Mindezt én is tudom,
Catherine. Köszönöm, de nem szükséges emlékeztetnie
rá. Azzal is tisztában vagyok, hogy a véleményem nem
nagyon hatja meg Chambers kapitányt. De a végső szót
én mondom ki, és nem látom semmi akadályát annak,
hogy kihallgassák Erin Doyle-t, feltéve hogy csak a
lőfegyverről lesz szó, és jelen lesz a jogi képviselője.
Minél hamarabb, annál jobb.
– És az én jelenlétem? – kérdezte Chambers,
méltósága romjain.
Mielőtt McLaughlin felelhetett volna, halkan kopogtak
az ajtón.
Annie tudta, hogy a körzetparancsnok kifejezetten
kérte, hogy ne zavarják őket, úgyhogy nem lepte meg a
férfi mogorva válasza:
– Mi az?
Harry Potter nyitott be, gyászos arccal.
– Elnézést a zavarásért, asszonyom – mondta
Gervaise felé fordulva –, de a kórházban úgy gondolták,
tudnia kell. Mr. Doyle. Patrick Doyle. Tíz perce meghalt.
Sajnálom, asszonyom.

Amikor Tracy Banks aznap este fél hat körül hazaért a

munkából, melege volt, fáradt volt és nyűgös. Az Otley
Roadon hosszan, egészen az Original Oakig állt az
autósor, és a busznak csaknem egy órába telt megtenni
a rövid utat a belvárosból. Ráadásul nehéz napja volt a
könyvesboltban. Egy híres krimiírónak szerveztek író-
olvasó találkozót aznap estére, és Tracy az egész napot
azzal töltötte, hogy különböző, nem túl készséges
kiadóktól próbálta beszerezni a szerző régebbi könyveit,
melyeknek hetekkel azelőtt meg kellett volna már
érkezniük. De ez már nem az ő gondja. Csesszék meg,
gondolta. Majd Shauna, a délutános megoldja. Végül is ő
lesz az is, aki később elmehet az íróval és a kíséretével
a Maxi’sba egy klassz vacsorára és ingyenpiára. Tracy
most másra sem vágyott, mint egy jointra és egy kis
nyugalomra. Remélte, hogy Erin még a szüleinél van.
Erin távollétében sokkal nyugodtabban telt a hétvége, és
Tracynek nem hiányzott egy újabb veszekedés.
Az elhanyagolt kert ellenére a ház kívülről sokkal
jobb benyomást keltett, mint belülről, állapította meg
Tracy, valahányszor a masszív homokkő homlokzat és
az osztott ablakok felé tartott a feljárón. Három
hálószoba, mindenkinek egy; közös fürdőszoba és vécé;
tágas, magas nappali, huzatos ablakfülkével. Télen
drága a fűtés, semmi hőszigetelés. A konyha elég nagy
ahhoz, hogy közös étkezőként is funkcionáljon, bár
ritkán fordult elő, hogy ők hárman együtt ettek volna.
Szerencsére Tracy, Rose és Erin többnyire jól kijöttek
egymással, annak ellenére, hogy keresve sem lehetett
volna három kevésbé összeillő lakótársat találni. Erin
hanyag volt és rendetlen. Amerre csak járt, felfordulást
hagyott maga után. Rose igazi könyvmoly volt, és bár
általában rendben tartotta a dolgait, sokszor mintha
nem vette volna észre a rendetlenséget, és elégedetten
éldegélt a saját világában. Tracy pedig… nos, nem is
tudta, hogyan jellemezze saját magát, kivéve hogy
sokat mérgelődött az elmúlt időszakban. Nem volt
semmilyen konkrét oka, hogy haragudjon, inkább
általános elégedetlenség töltötte el az életével
kapcsolatosan. Valójában nagyon elégedetlen volt. A
dolgoknak egyáltalán nem így kellett volna alakulniuk,
bármit is értünk dolgok alatt. És már nem is Tracynek
hívták; a legtöbb ember Francescaként ismerte.
Különbözőségeik ellenére jól elvoltak együtt, és
valahogy működött a dolog. Igaz, végül mindig Tracynek
kellett felszámolnia a koszt és a rendetlenséget,
egyszerűen mert lehangolónak találta, nem feltétlenül
azért, mert rendszerető természet volt. Többször
beszéltek erről, és a másik két lány megígérte, hogy
jobban odafigyel majd, de semmi nem változott. Igaz,
Rose legalább megpróbálta, már amikor feltűnt neki.
Rose volt az újonnan érkező. Jasmine helyére jött,
aki négy hónapja költözött el, amikor férjhez ment. Erint
azóta ismerte Tracy, hogy Eastvale-be költöztek,
kisgyerekkora óta. Szemközti szomszédok voltak.
Egyidősek voltak, és együtt jártak középiskolába, majd
egyetemre. Végül mindketten Leedsben kötöttek ki, és
egyikük sem olyan munkahelyen, amilyet ők és a szüleik
elképzeltek maguknak.
Rose felugrott, és elnyomott egy cigarettát, amikor
Tracy belépett a nappaliba. A házban tilos volt a
dohányzás, és Rose általában kiment a hátsó kertbe,
úgyhogy Tracy azonnal tudta, hogy valami nincs
rendben. Pedig most igazán nem hiányzott egy érzelmi
válság.
– Mi történt? – kérdezte.
Rose fel-alá járkált a szobában, amit azelőtt sosem
tett.
– Itt járt a rendőrség, az történt.
– A rendőrség? Mit akartak?
Rose egy pillanatra megtorpant, és ránézett.
– Éppen csak átkutatták a házat, ennyi az egész.
– Átkutatták? De ugye nem…
– Nem, nyugi. Leginkább Erin szobája érdekelte őket,
és úgy tűnt, sietnek.
– De miért? Mit kerestek?
 – Nem mondták meg.
Tracy beletúrt a hajába.
– Jézusom – mondta, majd felpattant, és a konyhába
indult. – Kell egy joint.
– Nem lehet – szólt utána Rose.
– Micsoda?!
– Nem lehet. Lehúztam a vécén.
– Lehúztad a vécén?! Rose, még tizenöt gramm volt
abból a jóféle fűből. Hogy voltál…
– De hát visszajöhettek volna! És átnézhették volna
az összes üveget. Te nem voltál itt. Nem tudhatod,
milyen érzés, amikor rendőrök szimatolnak az egész
házban, és mindenféle kérdéseket tesznek fel. Ráadásul
folyton úgy néznek rád, mintha egy szavadat se hinnék.
Még hogy nem tudom, gondolta Tracy. Úgy húsz évig
éltem egy rendőrrel. De Rose ezt nem tudta. Rose már
az új díszlet része volt. Neki azt mondta, Francesca
Banks a neve, mert úgy találta, a Tracy proli név. Azt is
mondta, hogy az apja nyugalmazott köztisztviselő, volt
aktatologató, vén szivar, az anyja pedig Londonban él.
Ez félig igaz is volt. És azokhoz az örökösnőkhöz
hasonlóan, akik eltitkolják hatalmas vagyonukat, nehogy
bárki is a pénzükért szeressen beléjük, Tracy sem
említette soha senkinek, hogy a bátyja Brian Banks a
The Blue Lamps együttesből, akik legutolsó albuma
vezeti a slágerlistákat. Erin persze tudta, hiszen
gyerekkoruk óta ismerték egymást, de megtartotta
Tracy titkait, asszisztált a színjátékhoz, mert
izgalmasnak találta.
 – Jézusom! – roskadt le újra Tracy. – Tizenöt gramm
fű. – Kezébe temette az arcát. – Van róla fogalmad,
milyen sokba került?
– Igyál valamit! – javasolta vidáman Rose. – Van
még egy kis gin.
– Francba a ginnel! – Igazság szerint Tracy nem
rajongott sem az alkoholért, sem a részegségért. Csak
azért ivott, mert a barátai is ittak, és néha túlzásba
vitte. Magas sarkúban botorkált a belvárosban, és a
sikátorokban hányt, aztán nem a megfelelő ágyban
kötött ki. Mindenki fura színű likőröket ivott. Tracy
inkább egy-egy jó joint vagy ecstasy híve volt. Elég
ártalmatlan menekülésnek tűntek.
– Figyelj – szólt Rose –, sajnálom, de megijedtem.
Reszkettem, hogy mi lesz, ha a házkutatás során
megtalálják. Te is reszkettél volna. Biztos voltam benne,
hogy észreveszik, milyen ideges vagyok, és azt
gondolják, rejtegetek valamit. Amint elmentek,
lehúztam a vécén. Ne haragudj. De visszajöhettek volna.
Még mindig visszajöhetnek.
– Jól van – hagyta rá Tracy fáradtan. – Jól van,
felejtsd el! Miket kérdeztek?
– Csak Erin érdekelte őket, de csak olyan homályos,
általános kérdéseket tettek fel, hogy van-e barátja, mit
csinál, ki lakik még itt, meg ilyesmi.
– Őt keresték? Kérdezték tőled, hogy hol van?
– Nem.
– Engem említettél?
– Persze, hiszen muszáj volt. Könnyen kideríthetik, ki
lakik itt.
– És Jaffet?
 – Hát ő a barátja, nem? Meg kellett mondanom.
Miért ne mondtam volna?
– Jézusom! A címét is megadtad nekik?
– Nem tudom a címét. Csak azt, hogy a csatornánál
lakik. Gondolod, hogy hozzá lehet köze a dolognak?
– Miért lenne hozzá köze?
– Nem tudom – felelte Rose. – Tudom, hogy te
kedveled, de én mindig is kissé gyanúsnak találtam.
Azok a márkás ruhák és autó, az ékszerek, a drága
Rolex óra. Honnan van ennyi pénze? Szerintem
érdekelheti a rendőrséget. Valami nem stimmel
körülötte. Lefogadom, hogy kábítószer.
– Lehetséges – mondta Tracy. Tudta, mire gondol
Rose. Ő maga is ilyesmit gyanított, de tetszett is neki
Jaff, és nem érdekelte, hogy egy kissé gyanús. Tény,
hogy mindig volt nála némi fű vagy kokó. Az, hogy
gyanús alak, csak még vonzóbbá tette Tracy szemében.
Elbűvölte az a pimasz, nemtörődöm, rosszfiús
viselkedése, izgató volt. Ez volt a gond. Jóképű, okos,
férfiasan vonzó, és lehet, hogy nem egyenes úton jár.
Ezenkívül Erin barátja.
Lehetséges, hogy a rendőrség látogatásának valóban
köze van Jaffhez. Ha így van, figyelmeztetnie kell, el kell
neki mondania, mi történt. Jó esélye van rá, hogy előbb
érjen oda, mint a rendőrök. Mi a fenét művelhetett Erin,
az a hülye liba?! Bármi volt is, nyilván Eastvale-ben, a
szüleinél csinálta, hiszen Rose azt mondta, oda ment.
Tracy csak abban reménykedett, hogy a dolog nem jut
az apja fülébe. Aztán eszébe jutott, hogy elutazott, és a
sebeit nyalogatja valami rossz véget ért szerelmi ügy
miatt. Tracy nem is tudta, pontosan hol van, csak hogy
a jövő héten jön haza.
– Mondtak még valamit? – kérdezte.
Rose összeráncolta a homlokát.
– Csak hogy van házkutatási engedélyük.
Megmutatták, de elolvasni nem tudtam. Bármi állhatott
benne. Egyikük itt kémlelt körül, amíg a többiek fent
voltak. Kihúzogatta a fiókokat, benézett a párnák alá
meg ilyesmi, de csak úgy ímmel-ámmal. Mint mondtam,
leginkább Erin érdekelte őket. Nem engedték, hogy
felmenjek velük. Hál’ istennek nem nézték át az összes
fűszertartót. Rettegtem, hogy mintát vesznek, vagy
beleszagolnak a bazsalikomba.
– Vajon miért nem tették? – tűnődött Tracy. – Az
ember azt gondolná, ha drogot keresnek, jól átnézik az
ilyen helyeket. Nem hiszem, hogy a „bazsalikom” feliratú
üvegcse a világ legzseniálisabb rejtekhelye.
Rose megvonta a vállát.
– Hát nem nézték meg, és kész. Lehet, hogy másról
van szó? Szerintem ez nem tűnt kábítószer-razziának.
Nem mintha tudnám, hogy az milyen, de nem volt velük
kutya, és mintha siettek volna. Olyan volt, mintha egy
bizonyos dolgot keresnének, főleg Erin szobájában. Hívd
fel otthon! Megvan a száma, nem?
Tracy bólintott. Fejből is tudta a számot. Sőt azt is
tudta, hogy Doyle-ék telefonján számkijelző van, és
minden számot rögzít, amiről hívják. Aztán rájött, hogy
ez nem számít, hiszen a rendőrség már itt járt. Tudták,
hogy itt van Erin leedsi lakása. Nyilván Tracy nevét is
tudják, mármint az igazi nevét, és azt is, hogy ő is itt
lakik. Semmi gyanús nem volna abban, ha valaki erről a
számról odatelefonálna, és Erin felől érdeklődne. A szülei
talán tudnak mondani valamit.
– Te itt voltál péntek reggel, amikor beugrott a
cuccaiért – mondta Tracy. – Milyen volt? Nem mondott
valamit, amit elfelejtettél említeni?
– Nem. Csak ki volt akadva. Mogorva volt. Nem szólt
egy szót sem, csak amikor megkérdeztem, hova készül.
Akkor azt mondta, hazamegy néhány napra. Aztán
elviharzott.
Így hisztizik Erin, gondolta Tracy. Kiment a hallba,
felemelte a kagylót, és Erin otthoni számát tárcsázta. A
telefon kicsöngött, aztán valaki felvette, és egy férfihang
szólt bele:
– Halló – kezdte Tracy –, Mr. Doyle?
– Ki beszél?
– Maga Mr. Doyle, Erin apukája?
– Szeretném tudni, kivel beszélek. Legyen szíves
bemutatkozni.
Tracy letette a telefont. Ez nem Patrick Doyle volt.
Tracy tévedhetetlenül felismerte a rendőrök
hanghordozását. De miért egy zsaru veszi fel Doyle-
éknál a telefont? Hol vannak Erin szülei? Mély
nyugtalanság kezdett úrrá lenni rajta, és belevette
magát a csontjaiba, mint a nyirkos, téli hideg. Valami
baj van, az is lehet, hogy nagy baj, és nem csak Erinnel.
Leemelte fekete farmerdzsekijét és válltáskáját az
előszobafogasról, és bedugta a fejét a nappali ajtaján.
– Kicsit elmegyek, Rose. Ne aggódj! Csak nyugi, jó?
– De Francesca, nem hagyhatsz magamra a pácban!
Félek. Mi van, ha…
 Tracy becsukta az ajtót, és ezzel Rose tiltakozásának
vége szakadt. Fura módon szinte úgy érezte, a lány nem
is hozzá beszél. Végül is őt nem Francescának hívják.

Erin Doyle szánalmasan festett Gervaise kapitány

irodájában aznap délután. Profin vágott, szőke haja
rendezetlenül omlott a vállára. Az arcát könnyek
csíkozták, a szeme kivörösödött a sírástól, és betegesen
sápadt volt. Komoran meredt maga elé, a körme tövig
rágva. Juliet Doyle elmondása szerint a lánya
megjelenése feltűnő javulást mutatott az elmúlt fél
évben, de ennek most nyoma sem volt.
Juliet Doyle szemközti szomszédjánál és
barátnőjénél, Harriet Weavernél szállt meg. Anya és
lánya között olyan feszültté vált a viszony, hogy Erinnek
máshová kellett mennie. Patricia Yu, a családi
kapcsolattartásért felelős rendőrtiszt keresett neki
szobát, és ő lett a közvetítő a Doyle család és a
rendőrség között. Erin a kihallgatás után óvadék
ellenében szinte biztosan távozhat. Nemigen tarthatták
előzetesben azok után, ami az apjával történt. Egyrészt
mert a sajtó hangos volna tőle, másrészt pedig,
gondolta Annie, a kőszívűség netovábbja volna
éjszakára bezárni ezt a szegény lányt rögtön az után,
hogy meghalt az apja, még ha a kihallgatás
megdönthetetlen bizonyítékkal szolgál is ellene.
Gervaise kapitány és McLaughlin körzetparancsnok
egyetértettek abban, hogy legjobb lesz a kihallgatást
Gervaise viszonylag kellemes irodájában lefolytatni.
Csak néhány óra telt el azóta, hogy Erinnel közölték, az
édesapja meghalt, úgyhogy egy lepusztult
kihallgatószoba nem tűnt jó megoldásnak.
Csak négyen voltak a tágas irodában. Gervaise a
megyei kapitányságon ragadt mindenféle
megbeszéléseken McLaughlinnal és a főkapitány-
helyettessel, úgyhogy Annie ült a székében Erinnel
szemben, aki az asztal túloldalán foglalt helyet. A lány
ügyvédjének, Irene Lightholmnak és Chambers
kapitánynak is hoztak be széket, aki kérésének
megfelelően jelen lehetett a kihallgatáson. Annie csak
remélni tudta, hogy a dagadt barom nem fog folyton
közbeszólni. Ugyanez vonatkozott Irene Lightholmra is,
aki úgy ült a széke szélén, mint egy lesben álló
ragadozómadár, a hozzá illő orral. Ósdi jegyzetfüzete
szürke rakott szoknyás, sovány combján pihent.
Előzetesen megállapodtak, hogy Annie – mint
Gervaise megbízottja – fogja vezetni a kihallgatást, és
hogy a töltött fegyver témájánál kell maradnia, kerülve
minden olyan kérdést, melynek Patrick Doyle halálához
vagy a kommandósok akciójához van köze. Pengeélen
kell majd táncolnia, gondolta Annie, és nem lesz
könnyű. Ahogy McLaughlin korábban megállapította, a
két ügy szoros kapcsolatban áll. Annie úgy érezte,
minden ellene dolgozik: a szegény lány lelkiállapota, a
vadászkutya-éberségű ügyvéd és disznószemű
Chambers. Legjobb lesz, ha tudomást sem vesz róluk, és
csak Erinre figyel. Higgadt marad, és végigcsinálja. A
formaságokkal kezdte, hogy minél hamarabb és
fájdalommentesen túl legyenek rajta, aztán belevágott.
– Sajnálom, ami az édesapjával történt, Erin –
mondta.
 Erin nem felelt. Az íróasztalt bámulta, és a körmét
rágta.
– Erin, nagyon fontos, hogy beszéljünk egymással.
Tudom, hogy zaklatott, és inkább az édesanyjával
szeretne lenni, de kérem, először válaszoljon néhány
kérdésre. Azután távozhat.
Erin motyogott valamit. Még mindig a körmét rágta,
úgyhogy nem lehetett kivenni, mit mond.
– Tessék? – kérdezte Annie.
– Azt mondtam, hogy nem szeretnék az anyámmal
lenni.
– Hát, én csak azt tudom, hogy a maga helyében én
ezt szeretném – felelte Annie. Ha lenne anyám, tette
hozzá gondolatban.
– Feladott – mondta Erin, és most a kezét tördelte.
Tekintetét még mindig az íróasztalra szegezte, és olyan
fojtott hangon beszélt, hogy alig lehetett érteni. –
Magának milyen érzés volna?
– Azt tette, amit helyesnek ítélt – hangzott Annie
válasza.
Erin lesújtó pillantást vetett rá.
– Maga szerint.
– Erin, nem erről kell beszélnem magával, bár
tudom, hogy nagyon fájdalmas lehet. Szeretném, ha
mesélne nekem a pisztolyról.
Erin megrázta a fejét.
– Honnan szerezte?
– Semmit nem tudok róla.
– Miért vitte haza magával, és rejtette el a szekrény
tetején?
Erin vállat vont, és piszkálni kezdte az egyik körmét.
 – Ki adta magának a pisztolyt, Erin?
– Senki.
– De valaki csak adta. Vagy maga vette?
Erin nem válaszolt.
– Valaki megkérte, hogy rejtse el?
– Nem. Honnan veszi ezt?
Annie tudta, hogy ennek semmi értelme, és nem
tartotta valószínűnek, hogy a beszélgetés a
közeljövőben kedvező fordulatot vesz. Minden túl nyers
és zavaros volt. Hajlott rá, hogy azt mondja, mára elég
volt, és elküldje Erint a szállodába vagy panzióba, amit
Patricia Yu talált a számára. De nem olyan fából
faragták.
– Leedsben volt az illető? – kérdezte.
Semmi válasz.
– Talán a barátja?
– Nincs barátom.
– Na ne mondja! – szólt közbe Chambers, aki
öreguras hangnemet próbált megütni. – Egy ilyen
csinos, fiatal lánynak kell hogy legyen barátja! – Mint
egy vén kéjenc, gondolta Annie.
Erin a kérdést megillető néma megvetéssel reagált.
Annie a lány általános megjelenéséből és testbeszédéből
arra következtetett, hogy jelenleg nincs túl sok
önbecsülése, és bizonyára nem tartja magát „csinos,
fiatal lánynak”.
Annie rosszalló pillantást vetett Chambersre, és
folytatta.
– Dehogy nincs. Geoff, ugye? Nem szeretné, ha Geoff
tudná, hogy itt van? – Annie nem tudta értelmezni Erin
arckifejezését. Tovább kérdezett. – Ő adta magának a
fegyvert? Ezért nem akar róla beszélni?
Erin továbbra sem szólt egy szót sem.
– Fél tőle? Erről van szó? Én biztos félnék attól, aki
töltött fegyvert tart otthon.
– Maga semmit nem ért.
– Akkor segítsen. Szeretném megérteni.
A lány nem felelt.
– Hát, ennek aztán végképp semmi értelme! – fakadt
ki Chambers.
– Én tettem – szólalt meg Erin. Szinte suttogott, és
még mindig nem nézett rájuk.
– Mit tett, Erin? Hazahozta a pisztolyt? – kérdezte
Annie, és előrehajolt, hogy jobban hallja a lányt. De erre
nem volt szükség. Erin kihúzta magát, egyenesen
ránézett, és tiszta, érthető, kissé remegő hangon azt
mondta:
– Nem. De én öltem meg. Az apámat. Az én hibám.
Én…
– Álljunk meg egy szóra! – hördült fel Chambers, és
Irene Lightholmra pillantott, aki még mindig tűkön ült,
és megigézve meredt az ügyfelére, ahelyett hogy rászólt
volna, hogy fogja be a száját.
Erin nem vett tudomást sem Chambersről, sem az
ügyvédjéről. Annie látta rajta, hogy megpróbálja
kibökni, amit akar, mielőtt teljesen elveszíti az
önuralmát Nem számított, kihez beszél, csak az, hogy
elmondhassa, ami a szívét nyomja.
– Az én hibám. Én tehetek arról, ami Apával történt.
– Chambersre, majd az ügyvédnőre pillantott –
Hallottuk, hogy kopognak az ajtón, és bekiabálnak, hogy
nyissuk ki. Apa megkért, hogy nyissam ki én, mert neki
fájt a térde, és a mellkasa is szorítani kezdett a sok
izgalomtól. Koszorúér-betegség. Én… elküldtem a
francba. Azt mondtam, hogy nyugodtan adjon fel, ha
akar, nem tudom megakadályozni, de ott rohadjak meg,
ha magam nyitok ajtót a Gestapónak. – Kezébe temette
az arcát, és sírva fakadt – Én voltam – hallatszott az
ujjai közül: – Édes istenem, bocsáss meg! Én öltem
meg. Megöltem az apámat. Én tehetek az egészről.
Irene Lightholm végre magára talált.
– Azt hiszem, szemmel látható – mondta –, hogy az
ügyfelem zaklatott az édesapja halála miatt. Úgy tudom,
még nem vádolják semmivel, és amennyire meg tudom
ítélni, nincs elégséges bizonyítékuk, ami alapján vádat
emelhetnének ellene. Ezért úgy gondolom, le kell
zárnunk ezt a kihallgatást, és el kell bocsátaniuk az
ügyfelemet
– Egyetértek – szólt Chambers. – A kihallgatásnak
vége. Most.
Annie azon tűnődött, észrevette-e a férfi, hogy egy
védőügyvéddel értett egyet. Nem nézett egyikőjükre
sem, csak megkerülte az asztalt, lehajolt, és átkarolta
Erin vállát. Ellenállásra számított, heves reakcióra, de
semmi ilyesmi nem történt. Erin Annie vállába fúrta az
arcát, belekapaszkodott, és keservesen zokogni kezdett.
 3. fejezet

Jaff kétszobás, erkélyes lakásban lakott a Granary

rakparton, az Aire folyó és a Leeds-Liverpool csatorna
partján. Tracy még sosem járt nála, de Erin egyik este,
amikor erre sétáltak, megmutatta a raktárépületből
átalakított házat az aljában működő étteremmel. Nagyon
menő. Az emberek kint ültek a folyóparton a kávézók
teraszán, Campari vagy Stella Artois feliratú napernyők
alatt. Bort iszogattak, és beszélgettek a halványuló esti
fényben. Tracy megnyomta a kapucsengőt.
Jaff beleszólt, és úgy tűnt, örül a lánynak.
Beengedte, és Tracy felliftezett a harmadik emeletre.
Jaff az ajtóban várta, és bevezette a szerény, de tágas
nappali-étkező-konyha helyiségbe, melyet elárasztott a
kis erkélyre nyíló ablakon beözönlő napfény.
Rendetlenség volt, újságok, folyóiratok, CD-k, üres
csészék és poharak hevertek szanaszét, a mosogató tele
mosatlan edénnyel, a padlószőnyegen pedig régi bor- és
kávéfoltok éktelenkedtek. A lakás színösszeállítását, a
kék és a zöld különböző árnyalatait Tracy kicsit sötétnek
és hidegnek találta. A tévében éppen a BBC hatórás hírei
mentek, a tévé fölött, a polcon pedig néhány
bekeretezett fénykép állt. Néhány képen Jaff volt,
különböző egzotikus helyeken, de az egyik fotón egy
gyönyörű nő szerepelt, színes száriban. Aranyszínű bőr,
hosszú, fényes fekete haj, magas arccsont, hatalmas
szemek, tökéletes metszésű, egyenes orr. Tracy azt
gondolta, talán fotómodell. Lehet, hogy Jaff egyik
korábbi barátnője?
– Bocs a felfordulásért – mondta Jaff. – A takarítónő
csak csütörtökön jön.
Tracy elmosolyodott.
– Tőlem aztán nem kell elnézést kérned. Én sem
vagyok a világ legrendesebb embere. Ki ez a szép nő itt
a képen? – kérdezte.
Jaff a polcra pillantott.
– Az anyám – felelte.
– Ne már… Az nem lehet – csodálkozott Tracy.
– Pedig így van – bizonygatta Jaff. – Esküszöm.
Harminchat éves volt, amikor az a kép készült. Négy
évvel a halála előtt.
– Jaj, Jaff. Sajnálom.
– Régen történt. Fantasztikus nő volt. Dhaka
nyomornegyedében nőtt fel, aztán ő lett Hollywood
egyik legnagyobb sztárja. – Ahogy a fényképet nézve az
anyjáról beszélt, elcsuklott a hangja.
– Bocs – mondta halvány mosollyal. – Még mindig
nem könnyű beszélni róla. Menjünk ki!
– Jó – mondta Tracy, és elindult Jaff után. –
Megértem.
A hamutartóban füstölgő cigaretta és a félig teli
söröspohár elárulta, hogy Jaff éppen az erkélyen
üldögélt, amikor a lány felcsöngetett. Tracy helyet
foglalt a szemközti széken.
– Örülök, hogy látlak, bébi – mondta Jaff, és finoman
megérintette a vállát. – Fel akartalak hívni, amint elül a
vihar. El kellett utaznom hétvégére. Egy kis üzleti ügy
Amszterdamban és Londonban. Egy órája értem haza.
Iszol valamit?
Tracy bólintott, leginkább udvariasságból. Jaff
visszament a lakásba, és töltött neki egy gin-tonicot.
Tracy a város látképét bámulta a vonatsíneken túl.
Annyi minden megváltozott, mióta először idejött
egyetemre. Hány éve is? Nem is akart utánaszámolni.
Látta azokat a távoli építkezéseket, ahol a hatalmas
daruk hónapok óta mozdulatlanul álltak, mivel a
pénzforrások már az égre törő tornyok felénél kiapadtak.
Most, hogy közelebbről látta, meggyőződhetett korábbi
benyomása helyességéről, miszerint a csatornaparton
épülő városrész zsúfolt és ronda. Először is túl közel van
a vasúthoz, pont a pályaudvar mögött. Az erkély alatt
pedig ott a csatorna zavaros, lassú folyású vize, a
felszínén úszkáló műanyag palackokkal, gyorséttermi
dobozokkal és még sok minden mással, amibe Tracy
nem szívesen gondolt bele. Még most is folytak a
munkálatok. Az egész terület egyetlen hatalmas
építkezésnek tűnt. Mindent egymás hegyére-hátára
húztak fel. Isten tudja, mi lesz ebből a kavalkádból, mire
elkészül. Ha egyáltalán elkészül valaha. Tracy
kételkedett benne, hogy a tervezőknek lett volna
elképzelésük róla, hogy hová fognak végül kilyukadni.
Meleg este volt, de Tracy magán tartotta a
farmerdzsekit, mert ebben az évszakban naplemente
után azonnal lehűlt a levegő. Jaff visszatért az itallal, és
leült. Tracy nem töltött elég időt otthon ahhoz, hogy
átöltözzön munka után, és mint mindig, most is
szakadtnak érezte magát Jaff mellett, aki márkás
farmernadrágot és bő fehér inget viselt, amely éles
kontrasztban állt aranybarna bőrével. Tracy ismét
megcsodálta a férfi hosszú, sötét szempilláit, zselézett,
fekete haját, finom bőrét, karcsú alakját, mélybarna
szemét és ruganyos mozdulatait. Annyira szép, gondolta
magában. Mint valami egzotikus macska, kivéve hogy
nincs benne semmi nőies puhaság. Tracy azt is
észrevette, hogy Jaff veszélyes ellenfél lehet, és hogy a
tekintetében a humor és az intelligencia mellett
keménység is lakozik. Ez a kettősség izgatta a lányt.
Jaff felemelte a poharát.
– Egészségedre!
– Egészségedre! – felelte Tracy. Koccintottak.
– Jártál már Amszterdamban?
– Nem. De Londonban igen. Éltem ott.
– Amszterdam fantasztikus város. Az a rengeteg
csatorna. Meg szórakozóhely. Melkweg. Paradiso.
Elképesztő. És felvilágosult. A kávézókban lehet kapni
hasisos brownie-t, és vannak olyan helyek, ahol
üldögélhetsz, szívhatsz és zenét hallgathatsz.
– Tök jó – mondta Tracy. – Talán majd egyszer.
– Persze. És minek köszönhetem a látogatást? Csak
úgy?
Tracy előredőlt, és összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom biztosan – felelte –, de azt hiszem,
valami baj van. Ma megjelent nálunk a rendőrség, és
átkutatták a házat, különösen Erin szobáját.
Jaff felült.
– Erin szobáját? A rendőrség? De miért?
– Nem tudom. Dolgoztam. Rose volt otthon, ő
mesélte. De tudod, milyen. Nem tudom, hogy jól
emlékezett-e minden részletre. Állítólag Erin barátairól is
kérdeztek, és a barátjáról is.
– És Rose mondott valamit?
– Azt mondja, említette a keresztneved, de azt nem
tudta megmondani, hol laksz, csak annyit, hogy valahol
a csatorna partján. Teljesen be van tojva. És van még
valami.
– Micsoda?
– Felhívtam Erint otthon, és egy ismeretlen hang
szólt bele a telefonba. Szerintem egy zsaru.
– Miből gondolod?
Tracy nem árulhatta el az igazat, miszerint egész
gyerekkorát rendőrök között töltötte, és felismeri a
hanghordozásukat, ahogy a kérdéseket felteszik. Jaff
úgy tudja, őt Francescának hívják, az apjáról pedig
semmit nem tud.
– Csak olyan volt. Hidd el – felelte. – Mi ez az egész?
Jaff az órájára nézett, és felállt.
– Nézzük meg, bemondanak-e valamit a helyi
hírekben. Már megy.
Tracy követte. Jaff arrébb tolt egy halom
képesújságot, és leültek egymás mellé a kanapéra.
Semmi érdekeset nem mutattak, egészen a
hírösszefoglalóig, az időjárás-jelentés előtt. Akkor is
csak valami szemcsés, reszkető, kézikamerás vagy
mobiltelefonos felvételt lehetett látni, és a
hangalámondásból annyi derült ki, hogy Eastvale egy
csendes, árnyas utcájában fegyveres rendőri
intézkedésre került sor. Laburnum Way. Tracy leesett
állal nézte az ismerős környéket. Felismerte az összes
házat, és szinte minden ott lakót ismert.
 A híradó végére sem lettek sokkal okosabbak. Erin
neve nem hangzott el, és arról sem tettek említést, mi
oka lehetett a rendőrségnek átkutatni a leedsi házat.
– Mi folyik itt? – tette fel újra a kérdést Tracy.
Jaff kikapcsolta a tévét, és felállt.
– Nem tudom – felelte. – De sehogy sem tetszik
nekem. Fegyveres rendőri intézkedés? De miért?
Komolynak tűnik. Különben is, mit keresett Erin a
szüleinél?
– Múlt csütörtök este nem jött haza – mesélte Tracy.
– Azt gondoltam, hogy… hát, hogy nálad aludt. Pénteken
hazajött, összecsomagolt néhány holmit, és azt mondta,
hazautazik néhány napra. Rose találkozott vele.
Jaff fel-alá járkált.
– Tényleg itt aludt csütörtök este. Be volt állva. A
kanapén aludt. Addigra már nem szóltunk egymáshoz.
Késő volt. Összevesztünk.
– Amiatt, ami előtte történt?
– Részben igen. De már érlelődött a dolog.
Túlságosan féltékeny lett. Túl ragaszkodó. Ezt utálom.
– És mi történt?
– Reggel korán el kellett indulnom Londonba. Erin
még aludt. Itt hagytam. – Jaff elhallgatott. Valami
szöget ütött a fejébe. – Itt hagytam egyedül. Várj csak
itt egy percet!
Tracy így tett, Jaff pedig berohant a hálószobába.
Egy percen belül visszajött, és még feldúltabbnak tűnt.
– A francba! Az a hülye liba!
– Mi az? – kérdezte Tracy, és rá is átragadt a férfi
nyugtalansága.
 – El kell tűnnöm innen! Bármelyik pillanatban
felbukkanhatnak. Az az ostoba, ostoba tyúk! Fogalma
sincs, mit művelt.
– Miért? Mit kerestek a házban?
Jaff odafordult, és olyan gyengéden érintette meg a
lány haját, hogy az megborzongott.
– Túl sokat kérdezel – jelentette ki. – Mint egy
rendőr. De ugye nem vagy az? Nem lepne meg, ha egy
ilyen csinos lányt állítanának rám.
– Ne butáskodj!
A férfi rámosolygott, megvillantva vakítóan fehér
fogsorát.
– Persze hogy nem.
Aztán visszament a hálószobába.
– Elmondanád végre, hogy mi folyik itt? – szólt utána
Tracy.
– Elmondanám – felelte Jaff –, de magam sem
tudom. Múlt péntek reggel óta nem beszéltem Erinnel.
Azt pedig, hogy csütörtök este mi történt, te is jól tudod.
Tracy szégyenkezve elpirult.
– Sajnálom. Az én hibám volt.
– Ahogy mondtam, már egy ideje gyülemlett a
feszültség. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban.
Nem számít. Nem lett volna szabad itt hagynom
egyedül. Most megnézhetem magam. Hülye liba! Elvett
tőlem valamit. Valami… nagyon fontosat. Most meg kell
húznom magam egy időre, amíg össze nem áll a kép.
Össze kell dobálnom néhány holmit. Megvársz? Kérlek!
– Persze. Ha tudok bármiben segíteni…
Tracy visszament az erkélyre, a korlátnak
támaszkodott, a gin-tonicját iszogatta, és tekintetével a
csatorna olajos vizét pásztázta. Felhallatszott az egyik
napernyő alatt üldögélő emberek nevetése. Az ital
finomabb volt, mint ahogy emlékezett. Vajon miért kérte
meg Jaff, hogy várjon rá? Azt akarta, hogy vele menjen?
Londonba? Micsoda kaland! A gondolat felvillanyozta és
meg is rémítette. Nem mehet el vele csak úgy. De miért
is ne? Mi tartja itt, Leedsben? Milyen kilátások? Miféle
jövő? Az ócska kis állása a könyvesboltban? Egy folyton
távol levő anya és egy felnőtt viselkedésre képtelen
apa? Ezenkívül kezdte részben felelősnek érezni magát
azért, ami Erin és Jaff között történt, annak ellenére,
hogy fogalma sem volt, mitől akadt ki úgy Jaff, mit vitt
el Erin.
Jaffnek nem tartott sokáig összepakolni egy
sporttáskát. Öt perc sem telt el, és újra a nappaliban
volt. Tracy bement hozzá. Megnézték, minden le van-e
kapcsolva, rendesen el vannak-e nyomva a
cigarettacsikkek, és jól bezárták-e az erkélyre vezető
ajtót.
– Hova akarsz menni? – kérdezte Tracy.
– Sejtelmem sincs – hangzott a válasz. – De el kell
tűnnöm innen, amíg le nem csitulnak a dolgok. Itt nem
biztonságos. A helyedben hazamennék. Ennek tényleg
semmi köze hozzád.
– Figyelj – kezdte Tracy bizonytalanul –, nem tudok
semmit arról, ami itt folyik, de tudok egy helyet, ahova
mehetnénk. Úgy értem, ha akarod.
– Tényleg? És hová menjünk?
– Az apám házába. Van hozzá kulcsom. Elutazott, és
csak jövő hétfőn jön haza. Az még egy hét. Legalább
néhány napig ott maradhatunk, amíg ki nem találod,
hogyan tovább. Ott biztonságban leszünk. Ott senki nem
fog keresni minket.
Jaff egy pillanatra eltűnődött, aztán így szólt:
– Oké. Ha biztos vagy benne. De még be kell
ugranom Vichez néhány dologért. Kölcsönkérjük az
autóját is. Ide fogja adni. Az enyémet addig a
garázsában tarthatja. Így senki nem követ majd minket.
Vic rendszáma semmit nem mond a rendőröknek. Ez jól
hangzik. Hol lakik az apád?
– Gratlyben.
– He?
– A völgyvidéken van, egy kis ház, nagyon eldugott
helyen.
– Tökéletes – vágta rá Jaff, és könnyedén hátba
veregette Tracyt. – Mire várunk, cicám? Gyerünk!

Hosszúra nyúltak az árnyékok, amikor Annie a

Laburnum Way felé hajtott. Tudta, hogy nem volna
szabad saját szakállára meglátogatnia Juliet Doyle-t, és
könnyen kivívhatja Chambers haragját, nem is beszélve
Gervaise és McLaughlin rosszallásáról, de szeretett volna
még néhány kérdést feltenni az asszonynak, mielőtt
Chambers végleg eltiltja tőle.
Már órákkal ezelőtt haza kellett volna mennie, vagy
el kellett volna mennie Banks házába meglocsolni a
virágokat és kiüríteni a postaládát, de ehelyett inkább a
Félholdban üldögélt a Market Streeten, nem messze a
Laburnum Way-től, egy korsó Daleside sör és egy tányér
vegetáriánus spagetti fölött. Minden akaraterejére
szüksége volt, hogy ne halat és sült krumplit rendeljen,
de azzal vigasztalta magát, hogy a sörözőkben az
amúgy sem olyan, mint egy igazi halsütödében. Amikor
végzett, elhatározta, hogy mivel itt van a közelben,
beugrik a Laburnum Way-re, és megnézi, mi a helyzet.
Erin egy panzióban száll meg a kastélynál. Az anyja
közelébe se akart menni. Banks cserepes növényei
várhatnak még egy-két napot, ha pedig csomagja
érkezett, úgyis csak CD-k vagy DVD-k az Amazontól,
azok pedig nyugodtan megülhetnek a kukatárolóban,
ahol a postás rendszerint hagyja őket.
A Laburnum Way-n még mindig nagy erőkkel volt
jelen a rendőrség: járőrkocsik, jelöletlen rendőrautók,
helyszínelők és egyenruhás rendőrök, akik leginkább a
sajtót próbálták távol tartani. Néhány helyi tudósító, az
egyik egy újságtól, a másik a tévétől, felismerte Annie-t,
és kérték, hogy nyilatkozzon, de hiába.
Harriet Weaver szinte rögtön az után ajtót nyitott,
hogy Annie megnyomta a csengőt.
– Annie, igaz? – kérdezte. – Alan barátja. Jöjjön be!
– Egy pillanatra behajtotta az ajtót, és Annie hallotta,
hogy leakasztja a láncot.
– Az ember nem lehet elég óvatos, amikor ennyi
újságíró ólálkodik a környéken – magyarázta Harriet. –
A telefont már ki kellett húznunk.
Annie követte, és megvárta, amíg a nő visszateszi a
láncot az ajtóra. Korábban már találkoztak néhányszor
Banks révén, de nem igazán ismerték egymást. Annie
tudta, hogy Harriet az ötvenes éveiben jár, és nemrég
ment nyugdíjba. Azelőtt egy vándorkönyvtárat vezetett
a völgyben. Annie-nek úgy rémlett, a férje, David
számítógépekkel foglalkozik, és Banks szerint halálosan
unalmas figura. Annie maga sosem találkozott vele. Az ő
unokahúguk Sophia, és Banks rajtuk keresztül
ismerkedett meg vele, amikor vendégségben járt náluk.
Banks elmondása szerint több mint húsz évvel ezelőtt
Harriet volt az első a szomszédok közül, aki üdvözölte
őket, amikor Sandrával és a gyerekekkel ideköltöztek.
Sophia évek óta látogatta a nagynénjét, már
egyetemista, sőt talán kisiskolás korában is járt ide.
Annie azon tűnődött, vajon Banks már akkor szemet
vetett-e rá. Akkoriban a harmincas éveiben járt,
úgyhogy nincs kizárva. Amikor ő tizenhét éves volt, járt
egy ideig egy harmincas férfival, de aztán az apja rájött.
Mindenesetre most nincs idő ilyeneken spekulálni, és
nincs is értelme. Vajon Harriet és a férje mit szól ehhez
az egész Banks és Sophia-ügyhöz? Valószínűleg
kellemetlenül érintette őket. Nem kell szóba hozni.
– Menjünk be – mondta Harriet, és egy otthonos
nappaliba vezette Annie-t, háromrészes, kárpitozott
ülőgarnitúrával és nagyképernyős tévével. – Éppen
mosogatok – mentegetőzött. – David elszaladt egy gyors
munkát elvégezni, Juliet pedig lepihent fent. Nagyon
kimerült szegényke, képzelheti. Szörnyű nap áll
mögötte. Micsoda rettenetes tragédia!
– Ezek szerint tudja, mi történt… – mondta Annie.
– Körülbelül. Legalábbis a nagyját. Juliet, alig
mondott valamit. Azt hiszem, még sokkos állapotban
van. De mit tehetek önért?
– Először is tudnia kell, hogy nem kellene itt lennem
– vallotta be Annie. – A Független Rendőrségi
Panaszbizottság a belső ügyosztályunkkal közösen ki
fogja vizsgálni Patrick Doyle halálának ügyét.
 – Értem. Hallottam már ilyesmiről. Mindenesetre ne
aggódjon, én tudok titkot tartani.
– Ó, nem titok. Valószínűleg egy sereg munkatársam
látott idefelé jövet, bár nem hiszem, hogy feltűnt nekik.
Csak szerettem volna, ha tudja, hogy a látogatásom
nem hivatalos jellegű. Igazából csak szerettem volna
látni, mi a helyzet, hogy van Juliet. És persze maga.
Tudja, részben felelősnek érzem magam. Velem beszélt
először Juliet ma reggel, és ott voltam a ház előtt, kint
az utcán, amikor az egész megtörtént.
– Hát, ettől még nem a maga hibája, kedves –
nyugtatta meg Harriet. – Biztos vagyok benne, hogy
maga mindent megtett. De hát, ahogy említettem, Juliet
nagyon kimerült. Hosszú és kiborító napjuk volt. Patrick
elment, Erin nem beszél vele, és szegény Juliet azt se
tudja, fiú-e vagy lány. Az orvos enyhe nyugtatót adott
neki. – Az asszony lassan megrázta a fejét. – Sokáig
eltart majd, mire megbirkóznak ezzel. Juliet Erint
hibáztatja Patrick haláláért, és gondolom, bizonyos fokig
Erin is magát okolja, de azt is érzi, hogy Juliet elárulta.
Úgy értem, a tulajdon anyja jelentette fel…
– Fel van adva a lecke – ismerte el Annie. – Nagyon
kedves magától, hogy befogadta Julietet.
– Hova máshova mehetett volna éjszakára? Van egy
húga Durhamben, lehet, hogy később hozzá költözik
majd. De egyelőre… Van elképzelése arról, meddig
tarthat ez az egész? Meddig nem mehetnek haza?
– Sajnos nem tudom – felelte Annie.
– De mégis, napokig? Hetekig? Hónapokig?
– Láttam olyan eseteket, ahol hetekre lezárták a
házat – mondta Annie –, de nem hiszem, hogy most is
ez fog történni. Elég egyértelműnek tűnik az ügy.
Mármint jogi értelemben, ami a nyomozást illeti. Persze
tudom, hogy érzelmileg sokkal bonyolultabb.
– De maga szerint néhány napig még biztosan?
– Igen.
– Jaj, most kapok csak észbe, ne haragudjon. Csak
faggatózom, és meg sem kínáltam semmivel. Adhatok
egy csésze teát? Kávét? Vagy valami erősebbet?
– Egy csésze tea nagyon jólesne – felelte Annie. –
Még vissza kell autóznom Harkside-ba.
– Egy perc, és jövök. Érezze magát otthon.
Annie a kanapén üldögélt, Harriet pedig kisietett a
konyhába. Nagyon gyorsan felforrhatott a víz, mert
pillanatokon belül hozta is a tálcát rajta egy
teáskannával és két csészével. Amint letette a tálcát a
dohányzóasztalra, Juliet jelent meg a nappaliban, mint
egy kísértet. Hosszú hálóköntöse fekete papucsát
verdeste. A szeme duzzadt volt az alvástól vagy a
sírástól, esetleg mindkettőtől. A bőre sápadt és száraz.
– Ki az… – kezdte, de aztán meglátta Annie-t. – Ja,
maga.
Annie felállt.
– Igen – mondta. – Csak meg akartam nézni, hogy
van.
– Mit gondol, hogy vagyok? Magának főleg tudnia
kellene. Egyszerű ügynek tűnt.
– Nézze, nagyon sajnálom, ami történt – felelte
Annie –, de tartanunk kell magunkat az előírásokhoz. –
Amint kimondta, tudta, hogy szánalmasan hangzik, és
Juliet joggal vet rá megvető pillantást.
– Az előírásaik megölték a férjemet.
 Ez persze nem volt igaz, hiszen számtalan körülmény
játszott közre Patrick Doyle halálában, de itt és most
felesleges lett volna erről vitát nyitni a gyászoló
feleséggel. A nap előrehaladtával Annie lelkiismeret-
furdalása nőttön-nőtt, először amikor Erin Doyle ült vele
szemben, most pedig Erin anyját látva. Kezdett
neheztelni Warburtonre és az egész
kommandósegységre az akciójuk miatt, és mert ilyen
kellemetlen helyzetbe hozták. Egy frissen operált lábú
ember, aki bottal járt és gyönge volt a szíve, a fenébe
is! Hogy lehet egy járóbotot kardnak nézni, még ha pont
akkor ég is ki az előszobában a lámpa, amikor
felkapcsolják?! Ám Annie elfojtotta az érzéseit és a
bűntudatát, és megpróbált helytállni.
– Sajnálom – mondta ismét, majd leült, és átvette
Harriettől a neki nyújtott csészét és csészealjat.
– Cukrot?
– Nem, köszönöm.
Harriet Juliethez fordult.
– Hozhatok neked valamit, édesem? Egy kis teát?
Juliet kicsikart magából egy halvány mosolyt.
– Talán egy kis forró csokoládét, ha van.
– Máris érkezik. – Nyugtalan pillantást vetett Annie-
re, de az biccentett, úgyhogy ismét kisietett a konyhába.
Juliet Doyle leült, és összehúzta magán a köntöst.
– Mit akar? – kérdezte.
– Semmit – felelte Annie.
– El sem tudom hinni, hogy csak ma reggel történt –
mondta Juliet. – Olyan távolinak tűnik.
– A gyász teszi.
Juliet éles pillantást vetett rá.
 – Honnan tudja? Különben sem hiszem, hogy
egyáltalán tudok már gyászolni. Nem is tudom, érzek-e
egyáltalán valamit. Azok a nyugtatók… – Harsányan
felnevetett. – A férjem meghalt, én meg nem érzek
semmit.
– Majd fog – szólt Annie. És akkor majd azt kívánja,
bár ne tenné, tette hozzá gondolatban.
– Gondolom, vannak még kérdései.
– Egy-kettő. De tényleg csak látni akartam, hogy
van, és hogy Harriet hogyan boldogul. De ami Erin
jövőjét illeti, segíthet. Még nem vádolták meg semmivel.
– Hogy érti? Hogyan segíthetek?
– A pisztoly. Jelenleg tökéletes rejtély. Semmit nem
tudunk róla; hogy került Erin szekrényének tetejére,
hogyan került a birtokába, ha egyáltalán ez történt.
Ennek nagyon alaposan utána fogunk járni, és ha ön
segítene, az nagyban befolyásolhatná az ügyészséget
abban, hogy milyen vádat emelnek.
– De én nem tudom, hogy honnan került oda az a
pisztoly – tiltakozott Juliet. – És különben is, miért
akarnék segíteni Erinnek? Ő is felelős azért… azért, ami
történt.
– Akkor is a lánya. – Harriet belépett egy csésze
gőzölgő forró csokoládéval. Átnyújtotta Julietnek, aztán
kérdő pillantást vetett Annie felé, aki jelezte, hogy
maradhat. – Azt mondta, úgy tudja, hogy Erinnek van
egy barátja – folytatta Annie. – Geoff. Tud még róla
valamit?
– Nem – vágta rá Juliet. – Csak amennyit már
elmondtam. Csak nem gondolja, hogy ő is benne van a
dologban?
 – Hát, ez is egy magyarázat. Nehezen tudom
elképzelni, hogy Eriné volt a fegyver.
– De Geoff? Jó állása van, rendes állása. Rendes
fickónak tűnik. Biztos, hogy jó hatással van Erinre.
– Igen, ezt már említette. Erinnek általában gondjai
vannak?
– Ó, Erinnek mindig van barátja. Körüldongják a fiúk.
De mégis mintha mindig szerelmi bánata lenne. Nem
választ valami jól.
– Ezt ismerem – ismerte be mosolyogva Annie. –
Akkor lehetséges, hogy egy volt barát van a dologban?
Ezzel kapcsolatban van ötlete? Tud mondani néhány
nevet?
Juliet a tenyerébe támasztotta a homlokát.
– Most nem tudok gondolkodni – mondta. – Olyan,
mintha vattával lenne kitömve a fejem. De később
megpróbálom, rendben?
– Csak ennyit kérek – felelte Annie. – Sokat segítene
Erinnek. – Letette az üres csészét a tálcára, felállt, és
lesimította a szoknyáját.
– Köszönöm a teát, Mrs. Weaver, és köszönöm, hogy
fogadott, Mrs. Doyle. Most már mennem kell.
– Kérem, szólítson Harrietnek. És nagyon szívesen.
Kikísérem.
Juliet Doyle üres tekintettel meredt maga elé,
csészéjét az ajka előtt tartva. Nem viszonozta a
köszönést.
Harriet kikísérte Annie-t.
– Sajnálom – mondta. – Mint láthatja, nagyon
feldúlt.
 – Megértem – nyugtatta meg Annie. – Tényleg nem
azért jöttem, hogy vallassam.
Kinyitotta az ajtót. Majdnem teljesen sötét volt már,
és hideg szél kavarta fel az esti levegőt.
– Tudja, nem volna bolondság megkérdezni Tracy
Bankset – bökte ki Harriet.
Annie megállt a lépcsőn.
– Tracy Bankset?
– Igen. Alan és Sandra lányát. Együtt laknak
Leedsben. Mármint ő, Erin és még egy lány, neki nem
tudom a nevét. Legalábbis együtt laktak. Évekig. Nem
tudta?
– Banks főfelügyelő nem sokat mesél a családjáról –
motyogta zavartan Annie. – De vajon Juliet miért nem
említette, amikor reggel bejött a kapitányságra?
– Gondolom, túlságosan feldúlt volt, túl izgatott.
Julietnél a talpraesett és hatékony külső érzékeny
idegrendszert takar. Ha egy pisztolyt találnék a lányom
szobájában, nem tudom, hogyan reagálnék, mit tennék
vagy mondanék. Nem hiszem, hogy világosan tudnék
gondolkodni.
– Ez igaz – ismerte el Annie. – Kemény dió.
– Mindenesetre mindkét családot évek óta ismerem.
Erin és Tracy pelenkás koruk óta barátnők. Régen
elválaszthatatlanok voltak.
– Tényleg? – Annie jól megfontolta, hogyan
reagáljon. Elmosolyodott. – Köszönöm szépen. Lehet,
hogy felkeresem Tracyt.
Kifelé menet ránézett az órájára. Túl késő volt már,
hogy elinduljon Leedsbe, de holnap munka után
megteheti. Csak úgy, szolgálaton kívül meglátogatja
Tracyt, megnézi, hogy van, nincs-e bajban, és ha igen,
meg lehet-e oldani, mielőtt Banks visszatér.

A garázs másik oldalán állj meg, ott! – mondta Tracy,

és előremutatott. – Ott az erdő mellett senki nem fogja
meglátni az autót. Nem mintha járna erre bárki. –
Majdnem sötét volt már, és a reflektorok fényében
áthatolhatatlan bozót tárult a szemük elé a házon és a
hozzá tartozó kis garázson túl.
– Azt a…, ez tényleg eldugott! – jegyezte meg Jaff, és
lefékezett. – Sőt egyenesen hátborzongató, ha engem
kérdezel. Hogy bírja itt az öreged? Én megőrülnék.
– Szeret egymaga lenni – felelte Tracy. – Szomorú,
nem? – Kiszálltak a kocsiból, és Tracy egy pillanatra
megállt, és fülelt. Csak a Gratly-patak hangját hallotta,
ahogy a lépcsőzetes mederben csordogál, egy-egy állat
motozását az erdőben, és egy éjjeli madár távoli
kiáltását. Szerette a vízesés hangját, és eszébe jutott,
hogyan üldögélt odakünn a falon nyári estéken az
apjával beszélgetve, amikor az egyetemi évek alatt
idelátogatott. A távolból halk zene szólt, Billie Holiday
vagy Miles Davis. Most néhány denevért látott
elröppenni a hold előtt a felhők csíkozta égen. Jaffnek
nem szólt, mert sosem lehet tudni; vannak, akik félnek
a denevértől, és talán ő is közéjük tartozik. Őt magát
sosem zavarták.
Jaff rátaposott a cigarettájára, és kivette a
sporttáskáját a csomagtartóból. Tracy azon tűnődött,
vajon mi lehet benne. Nagyon nehéznek tűnt.
– Na, bemegyünk?
 Jaff bólintott.
Tracy megtapogatta a zsebében a kulcsot. Tudta,
hogy az apja új riasztót szereltetett fel a nyáron, de
szükség esetére megmondta neki a kódot. Amint
kinyitotta a bejárati ajtót, beütötte a számokat, amitől
elhallgatott a csipogás, és kigyulladt egy zöld lámpa.
Becsukta maguk mögött az ajtót, és felgyújtotta a bal
oldali kisasztalon lévő lámpát. Tracy mindig furának
találta, hogy a bejárati ajtót kinyitva az ember egyből az
apja otthoni irodájába lépett, ahol Banks a
számítógépen dolgozott, vagy aktákat és jelentéseket
tanulmányozott. Régen, mielőtt a tűz után felújították a
házat, ez volt a nappali. Aztán Banks építtetett a házhoz
oldalra egy szabadidőszobát, hátulra pedig egy
üvegezett verandát. Most már valószínűleg többet
tartózkodott ezekben a helyiségekben, olvasott vagy
zenét hallgatott. A kivitelezők vágtak egy ajtót a
kandalló melletti falra, az vezetett a szabadidőszobába.
Tracytől és Jafftől jobbra is nyílt egy ajtó, a mögött
keskeny falépcső vitt fel a hálószobákba. A szemben
levő ajtó a konyhába nyílt, és Tracy először oda vezette
Jaffet. Tudta, hogy nem lesz a házban semmi ennivaló,
úgyhogy útközben vettek maguknak harapnivalót egy
indiai gyorsétteremben. Mostanra nyilván kihűlt, de fel
lehet melegíteni a mikróban.
Jaff elővette a mobilját, és megnézte, van-e térerő,
aztán Tracy-hez fordult.
– Van mobilod? – kérdezte.
– Persze.
Jaff kinyújtotta a kezét.
– Hadd nézzem!
 – Miért?
– Csak hadd nézzem meg. Légyszi.
Tracy csodálkozott, de megkereste a táskájában a
telefonját, és átnyújtotta Jaffnek.
– Előfizetéses?
– Igen.
– Sejtettem. Nem tudtad, hogy ezen keresztül
figyelni tudják, hová mész?
Tracy karba tette a kezét.
– Nem mondhatnám, hogy valaha foglalkoznom
kellett volna ilyesmivel.
Jaff cinkos pillantást vetett rá.
– Hát, most foglalkoznod kell. Mindketten
szökevények vagyunk.
Kikapcsolta a lány telefonját, és elsüllyesztette a
sporttáskájába.
– Hé! – tiltakozott Tracy. – Egy pillanat. Nekem kell a
telefonom!
Jaff a háta mögé dugta a táskát.
– Dehogy kell! Adásszünet. Szükség esetén
használhatjuk azt, amit Victől hoztam el. Az eldobható.
Jó?
– Eldobható?
– Te nem nézed a Drótot?
– Nem. Egyszer megpróbáltam, de egyik szereplő
sem volt szimpatikus. Minek nézzek egy olyan sorozatot,
amiben senkinek nem tudok drukkolni?
Jaff felkacagott.
– Hát, végül is ez is egy nézőpont, bár én nem így
vagyok vele. Mindenesetre ez egy eldobható telefon,
egyszer használatos, feltöltőkártyás. Nincs szerződés,
semmi sem szól az én nevemre, de még Vic nevére sem.
Tracyt bosszantotta, hogy nem lehetett nála a
mobilja – az élete, cukkolta mindig Erin. De volt valami
kifejezetten izgalmas abban, ahogy Jaff adásszünetről és
eldobható telefonokról beszélt, meg arról, hogy ők
ketten most „szökevények”, és nem akarják, hogy rájuk
találjanak. Tracy még sosem csinált ilyesmit, mindig
szófogadó „jókislány” volt, többé-kevésbé.
– Nem gondoltam, hogy ez számít – mondta Tracy. –
Nem is szokott itt térerő lenni.
– Hát, most bizony van. – Jaff kinyújtotta a kezét, és
végigsimított Tracy arcán, egészen az álláig, amit egy
pillanatra két ujja közé fogott, majd egy gyors csókot
nyomott a lány ajkára. – Van az öregednek valami
rendes zenéje?
– Többnyire ősrégi dolgok – felelte Tracy, és finoman
megborzongott a csóktól. – Tudod, hatvanas évekbeli
popzene. Meg jazz. Meg egy csomó opera.
– Egy kis Miles Davis vagy Puccini nem is rossz. Hol
tartja?
Tracy megmutatta neki a szabadidőszobát, aminek
túlsó felén nagy képernyős tévé állt, körben
hangfalakkal, CD- és DVD-állványokkal.
– Az egész ház be van hangosítva. Kicsit fanatikus.
– Szerintem menő – jelentette ki Jaff. Végignézte a
CD-ket, és ötösével levette őket a polcról. Gyorsan
átnézte a borítókat, és amiről megállapította, hogy gáz,
azt ledobta a földre. Végül aztán talált valami kedvére
valót, és becsúsztatta a lemezt a lejátszóba. Tracy
felismerte a zenét: My Morning Jacket, Evil Urges. Erin
állandóan ezt hallgatta Headingley-ben. Mi a fenét keres
egy ilyen CD az apjánál? Biztos legutóbbi barátnője,
Sophia keze van a dologban, gondolta Tracy. Sophiának
modernebb volt a zenei ízlése, mint Banksnek, aki
megrekedt a hatvanas években, már amikor nem jazzt
vagy operát hallgatott.
– Van valami pia? – kérdezte Jaff, amikor
visszamentek a konyhába.
– Hát, van bor. - Tracy benézett a hűtőbe, hogy van-
e sör, de üresen találta. Aztán kinyitotta az apja
bárszekrényét, és tréfásan pukedlizett. – Meg ez.
Tralaaa!
– Jézusom – lepődött meg Jaff. – Az öreged aztán
szeret inni, mi? És az ízlése is jó. – Kivett egy üveg
Highland Park whiskyt. – Ezt eltesszük későbbre. – Azzal
átment a borosállványhoz, ami a veranda ajtaja mellett
állt a földön, és letérdelt. – Stonewell Shiraz, Saint-
Émillion, Côtes de Nuits, Vacqueras, Amarone, Barolo,
Ripasso, Châteauneuf du Pape. Nem rossz. Egyáltalán
nem rossz. Nem a te Tesco gazdaságos boraid. Itt aztán
bulizhatunk! Azt hiszem, kezdem megkedvelni az
öregedet. Mi is a foglalkozása?
– Nyugdíjas köztisztviselő. Tengeri hajóutakra
szokott befizetni. Szerintem a borok egy része Roy
bácsikámé volt – magyarázta Tracy. – Gazdag volt, de
meghalt. Apa örökölte a bort meg egy kis pénzt. – Talált
egy dugóhúzót a fiókban, és Jaff kinyitott egy üveg bort.
Tracy addig megmelegítette a mikróban az ételt. Nem
volt benne biztos, hogy a bor illik majd a zöldséges
samosához, a csirke tikka masalához és a naanhoz, de
hajlandó volt vállalni a kockázatot. Látta, hogy Jaff
mindkettőjüknek töltött egy nagy pohár bort, és most
éppen a konyhaasztalnál ül, és jointot sodor. Amikor
elkészült, megnyalta, a szájába vette, és meggyújtotta.
Tracy magában mosolygott. Ha belegondol, hogy
mindezt az apja házában teszik! Csatlakozott Jaffhez,
aki őt is megkínálta a jointból. Tracy beleszívott. Erős
volt a cucc. Szédülni kezdett tőle, de kellemesen. Ivott
egy korty bort, és majdnem félrenyelte, de végül
leküzdötte.
– Mindjárt kész a curry – mondta. – Kimenjünk a
verandára enni? Hangulatos, és a zene is kihallatszik.
– Persze – vágta rá Jaff. Beleszívott a jointba, és
átadta a lánynak. Felállt a padról, és bekapcsolta a kis
tévét, ami a reggelizősarok fölötti egyik polcon állt. – De
először nézzük meg, nincs-e valami újabb hír.
Pont a tízórás hírek utáni rövid helyi híradó ment, és
az eastvale-i eset volt a vezető hír. A riporter ezúttal
valamivel többet tudott a történtekről. Jaff
felhangosította a tévét, hogy a zenén át is hallják.
Először a furgonokkal és rendőrautókkal zsúfolt
Laburnum Way már ismerős képe tűnt fel. A híradás
szerint egy kommandósegység hatolt be a 12-es
számba, Erin szüleinek házába, aznap délelőtt tíz óra
negyvenöt perckor. A házban valamilyen incidens
történt, melynek során elsütöttek egy fegyvert. Egy
férfit, feltehetően a ház tulajdonosát, hordágyon
szállították az eastvale-i kórházba. A fegyverről, a
sebesült férfi állapotáról, illetve arról, hogy mindez
hogyan és miért történt, még nem lehetett többet tudni,
de a rendőrség közölte, hogy reggel sajtótájékoztatót
tartanak. Sem Erint, sem Jaffet nem említették. Az egyik
szomszéd elmondta, hogy látott egy fegyveres rendőrt,
aki egy rongyba bugyolált, fegyvernek látszó tárgyat vitt
ki a házból. Tracy Annie Cabbot felügyelőt vélte
felismerni a felvétel hátterében, amint éppen egy
egyenruhás illetővel beszélt. Apja összes eddigi
barátnője közül őt kedvelte a legjobban.
Jaff kikapcsolta a tévét.
– A francba – mondta, és elnyomta a csikket. – Pont
úgy van, ahogy gondoltam. Megtalálták a pisztolyt.
– Pisztolyt? – ismételte Tracy, de Jaff rá se
hederített. – Milyen pisztolyt?
A mikró pittyegni kezdett. Fogták a dobozos vacsorát
és a borospoharakat, és kimentek a verandára, ahol
most a Librarian című szám szólt a hangfalakból, és
letelepedtek a fonott székekbe.
– Jó itt – mondta Jaff, és a szájába lapátolt egy falat
csirkés curryt egy darab naannal. – Éhen halok. – Tracy
észrevette, hogy Jaff talált egy asztalkendőt a
konyhában, amit a nyakába terített, hogy ne egye le az
ingét. Lehet, hogy a lakását nem tartja patyolattisztán,
de a vakító fehér inge szemmel láthatóan fontos a
számára, állapította meg magában Tracy. És jól is áll
neki. Jaff egy hajtásra kiitta a borát. – Hozd ki szépen az
üveget, cicus! – szólt oda a lánynak. – Ürítsük ki
fenékig!
Tracy nevetett, és megrázta a fejét – régen volt,
amikor utoljára így parancsolgattak neki –, de
engedelmesen felállt, és bement a borért.
– Jó kis kalamajkába kevertél minket – mondta a
férfi, amikor Tracy visszaért.
 – Hogyhogy? – kérdezte a lány értetlenül. – Miféle
kalamajka? Én nem csináltam semmit. Erin mit művelt?
Milyen fegyverről beszéltek? Mi folyik itt?
– Hát tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy az
egész a te hibád.
Tracy hitetlenkedve magára mutatott, és nevetett.
– Még hogy az enyém? Hát ezt meg hogy számoltad
ki?
– Amiatt, ami múlt héten történt. Csütörtök este.
Akkor kezdődött minden.
Tényleg múlt héten kezdődtek a bajok, amikor Erin
hazautazott. Mindig is őrülten féltékeny volt Jaffre, és
mindig is gyanította, hogy Tracy szemet vetett rá, ami
egyébként nem volt igaz, bár tény, hogy tetszett neki.
Csütörtök este egy belvárosi szórakozóhelyen voltak,
hasis és ecstasy is volt bennük, és már nagyon késő
volt, ideje lett volna hazamenni. Erin kiment a mosdóba,
és Tracy Jaff-fel lassúzott. A fiú testmelege és a drogok
hatása az érzékeire megtette a magáét, és érezte a
hozzá nyomódó keménységet Jaff nadrágjában. Nem is
gondolkozott, csak úgy megtörtént. Egyszer csak
csókolózni kezdtek ott, a táncparketten, a
diszkófényben. Egészen belemerültek, amikor valaki
megragadta Tracy karját, és arrébb húzta.
Természetesen Erin volt az, és nagyon pipa volt.
Üvölteni kezdett Tracyvel, pofon vágta, elmondta
mindennek, majd elrohant.
Jaff utánasietett, Tracy pedig ott maradt egyedül a
parketten, és mindenki őt bámulta. Csak ekkor kezdte
kínosan érezni magát, égett az arca szégyenében. Az
izgalomnak és a kellemes bizsergésnek nyoma sem
maradt. Fogta a táskáját, és utánuk ment, de sehol sem
találta őket. Eltűntek a Vicar Lane-ről nyíló egyik
sikátorban. Tracy fáradtan és tanácstalanul elgyalogolt
az állomásig, ott fogott egy taxit, és hazament
lefeküdni, de egész éjjel nyugtalanul dobálta magát. Erin
nem volt otthon sem akkor, sem reggel, amikor Tracy
munkába indult, de ebben még nem volt semmi
aggasztó. Tracy azt gondolta, nyilván kibékült Jaff-fel, és
nála töltötte az éjszakát. De azért szeretett volna
beszélni vele. Szeretett volna bocsánatot kérni, és
elmagyarázni, hogy csak a hangulat tette, az ecstasy, a
zene… Belebújt az ördög.
Tracy csak akkor tudta meg Rose-tól, hogy Erin
összecsomagolt, és azt mondta, hazamegy egy időre a
szüleihez, amikor péntek este hazaért a munkából.
Felhívta az otthoni számán, de Erin nem akart vele
beszélni. Csak annyit mondott, hogy szakított Jaff-fel, és
mindenről Tracy tehet.
– Csak egy csók volt – mondta Tracy most Jaffnek. –
Nem gondolod, hogy Erin egy kissé túlreagálta?
– Dehogynem, de ez nem változtat a helyzeten. Nézd
csak meg, mi történt.
– Mi bajod? – firtatta Tracy. – Rólad még csak
említést se tettek.
– Hát persze, miért is tennék. Nyilván nem akarnak
figyelmeztetni.
– De mi a baj? Miért aggódsz ennyire? Mihez kezdett
Erin egy pisztollyal? Vagy az apjáé volt? Úgy tűnik, ő
sebesült meg.
– Tölts még egy kis bort, és elmondom.
Tracy töltött.
 – A pisztoly az enyém volt – mondta Jaff. – Most
pedig, Erinnek hála, a rendőrségnél van.
– Tessék?
Jaff elhallgatott, majd így folytatta:
– Az én pisztolyom volt. Annak a nőnek, akivel a
riporter beszélt, igaza volt. Egy régi konyharuhába
csomagolt fegyvert látott.
– Volt rá engedélyed?
– Dehogy volt. Manapság nem lehet engedélyt kapni
kézi lőfegyverre ebben az országban.
– De Erin miért vitte el?
Jaff beletúrt a hajába, és felsóhajtott.
– Fogalmam sincs. Hogy bosszantson. Hogy bántson.
Biztos reggel vette el, az esti veszekedésünk után,
amikor egyedül hagytam a lakásban.
– És nem vetted észre, hogy eltűnt?
– Nem nézegetem mindennap. Különben is,
mondtam, hogy egész hétvégén üzleti úton voltam. Csak
akkor vettem észre, amikor láttuk nálam a híreket, és
bementem megnézni.
– De honnan van fegyvered? És minek kell
egyáltalán?
Jaff a fülére szorította a kezét.
– Hé, elég a vallatásból! Túl sokat kérdezel! Ez mind
nem számít. Neked ezt nem kell tudnod. Szívességet
tettem egy barátomnak, legyen elég ennyi. Most viszont
a rendőrségnél van, és ahogy Erint ismerem,
pillanatokon belül kifecseg mindent, vagy már meg is
tette. Nincs rosszabb egy dühös nőnél. Szerinted
eszükbe jut majd, hogy itt keressenek?
 – Engem senki nem keres, de különben sem jutna
eszükbe. Itt biztonságban vagyunk, ne aggódj. Erin
amúgy sem fogja elárulni a neved.
– Honnan tudod?
– Nem tenne ilyet.
– Hát, rendes tőled, hogy ezt mondod, különösen
azok után, ami történt, de manapság már azért is elég
meredek büntetéseket szabnak ki, ha az embernek csak
eszébe jut egy fegyver. Te mit tennél, ha egy zsaru
alkut ajánlana, ha elmondod, amit tudsz?
– Nem fogja elmondani. Most mihez kezdesz?
– Kell egy kis gondolkodási idő. Van néhány
ismerősöm délen. Hasznos ismeretségek, de ezekhez a
dolgokhoz idő kell. Egyelőre sodrok még egy jointot.
Hozd ki a whiskyt, jó? A bor elfogyott. És egy tiszta
poharat is. Ennek seprő van az alján.
Tracy bement a konyhába. Hátát a hűtőnek vetette,
és a kezébe temette az arcát. A fű elködösítette a fejét.
Össze kell szednie magát. Mi folyik itt? Mégis mit művel?
Itt a kedves kis Tracy, apukája szeme fénye, aki
gyakorlatilag betört ebbe a házba, az apja legjobb piáit
issza, felfordulást csinál egy olyan fickóval együtt, akit
alig ismer, és akiről éppen most derült ki, hogy a
legjobb barátnője ellopta a pisztolyát, és lelécelt vele.
Hogy keveredett ebbe bele? Olyan zűrzavaros az egész!
Aztán arra gondolt, egy ideje már nem is ő az apja
szeme fénye. Néhány éve, amióta közepes eredménnyel
végezte el az egyetemet, minden Brianről szól. Brian,
Brian, Brian. A Blue Lamps. Fiam, a rocksztár. Tracy
pedig, a gyenge egyetemi eredményeivel és kilátástalan
munkahelyével ott rohadhat meg, ahol van. Ez az
igazság. Néha írtak egymásnak egy-egy SMS-t,
beszéltek telefonon, de június óta az apja nem látogatta
meg egyszer sem.
Mindez nem is zavarná annyira, de egész
gyerekkorukban ő volt az, aki jól tanult az iskolában, aki
esténként otthon maradt házi feladatot írni, akit a
többiek strébernek neveztek, aki osztályelső volt, aki
mindig kitűnőre vizsgázott, akinek nagy jövőt jósoltak.
Brian pedig lusta disznó volt. Mindent az utolsó percre
hagyott, vagy lemásolta valamelyik osztálytársáról,
aztán abbahagyta az iskolát, és zenekart alapított. Tracy
volt az, aki mindent jól csinált, akkor az apja miért
Briant szerette jobban? Csessze meg! Most a saját útját
járja, és végig is fog menni rajta! Megmutatja neki!
Megmutatja mindannyiuknak!
Tracy rácsapott a hűtőre, aztán megmarkolta az üveg
Highland Parkot, amit Jaff a konyhaasztalon hagyott. Jól
meghúzta az üveget, és a whisky végigégette a
nyelőcsövét. Elővett két kristálypoharat a szekrényből,
és visszatántorgott a verandára.
 4. fejezet

A nő a borkóstolón egyértelműen Banksre mosolygott.

Már tegnap is látta, és az volt a benyomása, egyedül
van. Most éppen egy idősebb, michigani házaspárral
beszélgetett – Banks onnan tudta, hogy tegnap ő
beszélgetett velük –, de határozottan a férfi irányába
nézett. Talán azt akarta, hogy megmentse.
Banks visszamosolygott, és odament.
A lansingi pár férfi tagja – Bob, jutott Banks eszébe,
aki mezőgazdasági gépekkel foglalkozik – észrevette.
– Kutya legyek, ha ez nem az én Al barátom. Nagyon
örülök, hogy újra látom.
Banks üdvözölte Bobot és a feleségét, Betsyt, és arra
számított, bemutatják a rejtélyes nőnek, aki most
félénken, lesütött szemmel állt mellettük, és csaknem
üres borospoharába bámult. Messziről magasnak tűnt,
de közelebb érve Banks megállapította, hogy csak úgy
160 centi lehet A vonásai ázsiaiak voltak, de Banksnek
fogalma sem volt, pontosan honnan származhat és
mennyi idős lehet. Fényes, fekete, vállig érő hajába
egyetlen ősz hajszál sem vegyült, és ráncok sem voltak
mandulavágású szeme körül.
– Bemutatom Teresát – szólt Bob. – Bostonból
érkezett.
Teresa felnézett, és kinyújtotta finom kezét. Banks
megfogta.
 A nő bőre puha és bársonyos volt, de kézfogása
határozott és száraz. Volt néhány gyűrű rajta, és egy
ezüst karkötő, mely jól illett karika fülbevalójához.
– Nagyon örvendek – mondta Banks.
– Szintúgy – felelte Teresa.
– Hozhatok valakinek még egy italt? Magamnak
biztosan hozok.
Bob és Betsy nem kért, de Teresa átnyújtotta a
poharát, és azt mondta:
– Igen, nekem egy sauvignon blanc-t legyen szíves.
A pohár meleg volt a tenyerétől, és Banks észrevett
egy kis rózsaszín rúzsfélkört a szélén.
A szálloda borkóstolásnak nevezte az eseményt, de
Banks szerint inkább csak kifogás volt, hogy megihasson
néhány pohárral vacsora előtt, hogy ismerkedjen a
társaság tagjaival, és hogy a borkészítő olcsón
reklámozhassa magát. Itt nem kellett megvitatni a bor
nyersbőr illatát, vagy kóstolólapot kitölteni. Határozottan
kedves gesztus volt ez a szálloda részéről, ahogy a
kártyavető is, aki éppen elmerült a kiterített kártyák
vizsgálatában, vele szemben pedig egy pocakos,
szakállas férfi ült buggyos térdnadrágban és szorongó
arccal.
Mindent összevetve, Banksnek tetszett Amerika.
Miután rengeteg időt töltött angol kocsmákban azt
hallgatva, ahogy honfitársai Amerikát és az amerikaiakat
pocskondiázzák, arra jutott, hogy bár az amerikaiakat
nem nehéz kifigurázni, és külföldön gyakran
ellenszenves színben tűnnek fel – ami egyébként
ugyanígy az angolokról és a németekről is elmondható –
, otthoni környezetben többnyire elragadóak, a családi
vendéglőktől, út menti fogadóktól és helyi country-
együttesektől kezdve a városi borbárokon és szállodákon
át az elegáns éttermekig. És tudják, mi az a
szolgáltatóipar. Mint például itt is. A bárpult mögött álló
nő elvette tőle a poharakat, megkérdezte, mit kér, majd
tiszta, teletöltött poharakat nyújtott át. Mindeközben
mosolygott, és azt mondta, reméli, ízlik a bor. Lehet,
hogy nem gondolta komolyan, de Banks azt felelte, hogy
ízlik. Egy mosoly és egy kis udvariasság néha csodákra
képes. Egy átlagos angol kocsmában a borról annyit
tudnak, hogy van fehér és vörös, illetve száraz és édes,
és a köszönést rendszerint csak egy mordulással
fogadják. Óvatosan átevickélt a tömegen egy pohár
pinot noirral és egy sauvignon blanc-nal a kezében.
– Hűha – nézett az órájára Bob. – Azt hiszem,
mennünk kell. Fél óra múlva kezdődik a műsor.
Maguknak további jó mulatást!
Azzal el is tűntek. Banks átnyújtotta a poharat
Teresának, és egy kissé kínos csendben álldogáltak
egymás mellett a beszélgetéstől zajos tömegben. A nő
ujjatlan, virágmintás ruhát viselt, mely követte keskeny
csípőjének vonalát, és valamivel a térde fölött
végződött. A dekoltázsa elég mély volt ahhoz, hogy
kínzó kíváncsiságot ébresszen. Festett üveggyöngyökből
álló nyaklánc volt rajta, a hajába pedig, a jobb füle
fölött, halvány rózsaszín virágot tűzött. Az arcbőre sima
és hibátlan, az orra kicsi és egyenes, az ajka telt, a
sarkánál enyhén felfelé ívelt.
Banks meg merte volna kockáztatni, hogy thaiföldi,
esetleg vietnami, de nem tudott eleget a távol-keleti
népek fizikai jellegzetességeiről ahhoz, hogy biztos
lehessen benne. A nő úgy nézett ki, mint aki sokat
mosolyog, de Banks úgy érezte, körüllengi valami
komolyság, sőt szomorúság is. Jó ösztönnel meg tudja
állapítani az ilyesmit, gondolta magában Banks, amilyen
életet mostanában él. De most már határozottan javul a
helyzet.
– Kellemes ez a szálloda, ugye? – kérdezte Teresa,
miután kortyolt egyet a borból.
– Igen – értett egyet Banks, és körülhordozta
tekintetét a mediterrán stílusú berendezésen. Meleg
terrakottaburkolatok, ernyős asztali lámpák, díszes
mennyezet és karnisok, festmények és aranykeretes
tükrök. Egy olyan festmény mellett álltak, mely a Földet
ábrázolta, egy gyümölcsöket és növényeket ontó
bőségszaruban, körülötte sivataginak tetsző tájjal. A
Monaco valóban kellemes szálloda, gondolta Banks, és
az az előnye is megvan, hogy az eddigi egyik
legérdekesebb városban van, melyet két és fél hetes
odüsszeája során megismert: San Franciscóban. Banks
különösen az olyan városokat szerette, melyekben
sétálgathatott, és San Francisco volt ebben az egyik
legjobb, ha a dombokhoz már hozzászokott az ember.
Banks már utazott a villamoson, elsétált a vízparton a
Golden Gate hídhoz, és félig át is ment rajta. Mindezt az
első napon, melyet aztán egy nagyon drága martinival
zárt a Top of the Mark tetején, ahonnan elnézhette az
öböl távoli fényeit. Másnap, úgy tervezte, a Fisherman’s
rakparton sétál végig, azután pedig talán felmegy a Coit
toronyra, hogy onnan is megnézze a kilátást.
– Meddig marad? – kérdezte Teresától.
– Csak szerdáig.
 – Én is – felelte Banks.
– Maga angol, ugye?
– Igen – mondta Banks. – Köszönöm, hogy nem
Ausztráliára vagy Új-Zélandra tippelt. Nem mintha bármi
bajom lenne velük, ne értse félre, de mindenki azt hiszi.
– Ó, én nem tippeltem. A nagyapám angol volt.
Hullból.
– Tényleg? Ismerem. Sőt nem is lakom messze
Hulltól. Ha meg nem sértem, hogy az ördögbe… érti…
Teresa felnevetett.
– Hogy lehet egy lánynak, aki így néz ki, mint én,
rokonsága Hullban? Nagyon egyszerű. Ne nevessen!
Kínai éttermük volt.
Banks hirtelen nem tudta, mit mondjon.
– Látnia kellene, milyen arcot vág – mondta a nő,
még mindig nevetve. – Csak vicceltem. Nem vagyok
kínai. A nagyapám tengerész volt, és valamilyen úton-
módon elkerült egy francia kereskedőhajóra. Sokszor
járt a Távol-Keleten, és végül Vietnamban telepedett le.
Szóval, látja, bennem is folyik angol vér. Hulli vér.
Banks lehalkította a hangját, és közelebb hajolt.
– Én ezzel nem dicsekednék – súgta. – Tudja, mit
mondanak a Pokolról, Hullról és Halifaxről? – Megcsapta
az orrát a nő parfümjének illata. Finom, jázminnal
kevert, de egy kissé édes és émelyítő.
– Nem. Mit?
– A tolvajok litániájában szerepelt. „A jóisten
mentsen meg minket a Pokoltól, Hulltól és Halifaxtől.”
Tizenhatodik század. Egy kivételesen kegyetlen börtön
volt Hullban, a bitó pedig Halifaxben. A Pokol, gondolom,
magáért beszél.
 Teresa ismét felnevetett.
– Maguk, angolok olyan furcsák – jelentette ki. – Még
sosem jártam Angliában, de szeretném egyszer
megnézni.
Banks el sem tudta képzelni, miért akarná bárki is
megnézni Hullt. Nem tartozik a legkedveltebb turisztikai
célállomások közé. Igaz, neki például kedvére volt a hely
nyers bája, a kikötő és a két lábbal a földön álló helyiek.
Hullnak Premier League-beli futballcsapata is van, ami
nem kis dolog manapság az északkeleti országrészben.
– Talán egy nap eljön majd – felelte Banks. – Nézze,
tudom, hogy ez egy kicsit indiszkrét kérdés, de egyedül
van itt?
Úgy vette észre, Teresa elpirult, mielőtt lesütötte a
szemét.
– Igen – felelte. – Én… én… – Szabad kezével
lemondóan legyintett. – Elnézést. Ez egy hosszú
történet.
– Nem vacsorázna ma velem és mesélné el? Nincs
semmi programom, és nagyon jó hallgatóság vagyok.
Teresa a mellkasára tette a kezét.
– Jaj, ne haragudjon! – mondta. – Tudja, szívesen
mennék, komolyan, de nem lehet. Már van… el kell
mennem valahová.
– Semmi gond – vágta rá Banks, és elszégyellte
magát, amiért megkérdezte. – Megértem.
A nő finoman megfogta a karját.
– Nem, nem erről van szó – magyarázta. – Tényleg.
A fiammal, a menyemmel és a gyerekeikkel vacsorázom.
Részben ezért vagyok itt. Igazából indulnom is kell. Csak
úgy éreztem, innom kell még egyet, hogy szembe tudjak
nézni a kis ördögfiókákkal. Mármint az unokáimmal.
Banks nem hitte, hogy Teresa elég idős ahhoz, hogy
unokái legyenek, de azt gondolta, szörnyű nyomulós
szövegnek hangzana, ha ezt meg is mondaná neki.
– Értem – mondta inkább.
– Esetleg holnap? – kérdezte a nő élénken. – Úgy
értem, ha nincs…, ha nem…
– Holnap nagyon jó lenne – felelte Banks. – Az utolsó
estém itt.
– Igen, nekem is. – Teresa felhajtotta a maradék
bort, letette a poharát a legközelebbi asztalra, és elővett
egy csomag mentolos cukorkát a táskájából, illetve
retiküljéből, ahogy Amerikában nevezik, mint Banks
megtudta. Észrevette, hogy a férfi nézi.
– Semmi vész. Nem vagyok alkoholista. Nem
szoktam ilyet csinálni. Csak a gyerekek miatt, tudja, és
a menyem mindig olyan rosszallóan viselkedik. Vallásos.
Az apja baptista lelkész. Itt találkozzunk?
– Igen, itt jó lesz – válaszolta Banks. – Ugyanígy
hétkor? Foglaljak asztalt valahol?
– Majd én – mondta Teresa. – Ismerem a várost.
– Rendben – egyezett bele Banks. – Akkor holnap itt
várom.
Teresa elsietett, Banks pedig egyedül maradt. A
kártyavető cinkos mosolyt küldött felé, és egy pillanatra
átfutott az agyán, hogy jósoltat magának, de aztán
gyorsan elvetette az ötletet. Bármit hallana is, az vagy
lehangolná, vagy hamis reményeket ébresztene benne.
Visszamosolygott, kiitta az italát, és elindult kifelé, az
éjszakába.
 Az első, amit a Taylor Street sarkánál meglátott, egy
kiöregedett utcalány volt, aki éppen a csatornába hányt.
Miután eltámolygott, leszállt három galamb, és
elkezdték felcsipegetni a darabokat. Mindez sajnos nem
volt ritka látvány a városnak ezen a részén. Ahogy
Banks a Geary Streeten haladt, egy fekete, rongyos
külsejű, hajléktalan ember követte egy sarkon keresztül,
és arról ordítozott, hogy mennyire aljasok az emberek.
Mintha csak Londonban lenne, gondolta magában Banks,
amíg el nem ért a Union Square-re, és meg nem látta az
elhaladó villamost a két oldalán csüngő, nevető és
kurjongató emberekkel. Hallotta a csengetést és kerekek
zakatolását. Anélkül, hogy bármi elképzelése lett volna,
hová tart, átvágott a téren, és kóborolni kezdett a
belváros utcáin. Tudta, hogy előbb-utóbb talál egy
barátságos bárt vagy éttermet, ahol eltöltheti az estét.

A Nyugati Körzeti Parancsnokság egyik földszinti

termében, melyet a sajtótájékoztatókhoz szoktak
használni, volt egy kis emelvény, ami színpadnak is
elment, és annyi szék, amennyit csak össze tudtak
szedni. Annie és Gervaise kapitány megvitatta a
fejleményeket McLaughlin körzetparancsnokkal, és
megbeszélték, mit lehet elmondani, és mi az, amit
egyelőre jobb lesz megtartani maguknak. Annie arra
gondolt, a legjobb, amit tehetnek, hogy eloszlatnak
néhány szóbeszédet, és eloltják a lángokat, mielőtt
megállíthatatlanul elterjed a tűz.
Patrick Doyle halála homokszem volt a gépezetben,
nemcsak azért, mert jóváhagyott rendőri intézkedés
során történt, hanem azért is, mert egy sokkolópisztoly
is szerepelt az ügyben. Az egyik, a kórházból
kiszivárgott információ az volt, hogy Patrick Doyle-nak
két éve szívinfarktusa volt. Bár jól reagált a gyógyszeres
kezelésre, és a legutóbbi EKG-eredményei rendben
voltak, visszamaradt egy kis helyrehozhatatlan
szívkárosodás. Ezt tudniuk kellett volna, mielőtt beküldik
a sokkolóval felfegyverzett Warburtont és Powellt. A
sajtó is ezt fogja majd hangoztatni, ha ráharapnak a
sztorira. A sokkolókról folytatott parázs vitával jól el
lehetett adni az újságokat.
A helyi újság és tévé képviselőin kívül jelen voltak a
legnagyobb országos napilapok – a Mail, a Sun, a
Guardian, a Telegraph, az Express, a Times, az
Independent és a Mirror – riporterei, illetve néhány
oknyomozó újságíró, akik valamilyen nagyobb lélegzetű
témáról akartak írni; a fegyveres erőszakról, a mai
fiatalokról, vagy a rendőrséghez köthető halálesetekről.
A kis szoba zsongott az izgalomtól és a
találgatásoktól, amikor Annie és Gervaise belépett azon
a kedd reggelen, és megálltak az ajtó mellett, hogy
onnan figyeljék McLaughlin körzetparancsnokot
akcióban. A terem nem volt akkora, hogy mikrofonra
legyen szükség, de az egész sajtótájékoztatóról
videofelvétel készült, és néhány tévékamerát is
elhelyeztek diszkréten a hátsó sarkokban.
Annie tekintetével a termet pásztázta, és észrevett
néhány ismerős fejet hátulról, olyanokét is, akikkel előző
nap a Laburnum Way-n találkozott. A hátsó falnak
támaszkodott, és a magával hozott bögréből
kortyolgatta a kávét, amíg a riporterek elhelyezkedtek,
és McLaughlin belefogott előkészített nyilatkozatába.
– Tegnap délelőtt tíz óra negyvenöt perckor – kezdte
– a rendőrséget egy Laburnum Way-i házhoz hívták,
ahonnan töltött lőfegyverről tettek bejelentést. Miután a
ház lakóitól hiába vártak bebocsátást, a kommandósok
behatoltak, és az ezt követő művelet során egy férfit
sokkoló sebesített meg. A férfi később a fellépő
komplikációk miatt, az eastvale-i kórházban meghalt. A
helyszínen a rendőrök egy töltött fegyvert foglaltak le.
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésük van, de
remélem, megértik, hogy a válaszaim a nyomozás
jelenlegi szakaszában szükségszerűen korlátozottak
lesznek.
Számtalan kéz lendült a magasba. Az első kérdést a
Daily Mail újságírója tehette fel.
– Úgy tudom, a szóban forgó ház egy bizonyos
Patrick Doyle nevén van. Ő jelen volt a rendőrségi
támadás idején? Ő halt meg? És ha igen, hogyan?
– Először is szeretnék kifogást emelni a „támadás”
szó használata ellen, amely felesleges indulatokat kavar
– felelte McLaughlin. – A rendőrök egy potenciálisan
veszélyes helyzettel álltak szemben. De hadd próbáljak
meg tőlem telhetően világos és tömör választ adni a
kérdésére, hiszen a lényeget már amúgy is tudja.
Valóban Mr. Patrick Doyle volt a Laburnum Way 12.
tulajdonosa. A helyszínen tartózkodott, amikor a
kommandósok behatoltak. Egy sokkolólövedék
megsebesítette, és később, egyéb okokból, az eastvale-i
kórházban sajnos meghalt.
 Szavai élénk pusmogást váltottak ki a teremben ülők
körében, és még több kéz emelkedett a levegőbe.
McLaughlin egy helyi riporterre mutatott.
– Ted?
Ted Whitelaw, az Eastvale Gazette munkatársa
felállt.
– Azt mondta, „egyéb okokból”. Közvetlenül a
sokkoló vezetett Mr. Doyle halálához, vagy sem?
– Erre jelen pillanatban még nem tudunk válaszolni –
szögezte le McLaughlin.
– Nem tudnak vagy nem akarnak? – kiabálta be
valaki.
McLaughlin eleresztette a füle mellett a beszólást.
– Mr. Doyle holttestét meg fogják vizsgálni –
folytatta nyugodtan. – Amíg ez a vizsgálat le nem zárul,
senki sem tudja biztosan megmondani, mi okozta a
halálát.
– De nem tűnik valószínűnek? – ütötte tovább a
vasat Whitelaw. – Mindannyian tudjuk, hogy a
sokkolóval lehet embert ölni.
– Sem a hely, sem az időpont nem alkalmas arra,
hogy belemenjünk a sokkolókkal kapcsolatos vitába –
emelt kifogást McLaughlin.
– Meg kell várnunk a boncolás eredményét, csak
akkor fogunk többet tudni.
– Úgy tudom, a sokkolók okozta halálesetek gyakran
gyógyszerhasználattal vagy korábbi szívbetegségekkel
függnek össze – folytatta Whitelaw. – Volt Mr. Doyle-nak
szívproblémája? Szedett gyógyszereket?
 – Patrick Doyle-nak két évvel ezelőtt szívrohama volt
– felelte McLaughlin –, de a kezelőorvosa szerint jó
egészségnek örvendett.
– Tudtak a házba behatoló, állig felfegyverzett
kommandósok erről a szívrohamról?
– Nem, nem tájékoztatták őket Mr. Doyle
betegségéről – hangzott a válasz.
– És miért nem?
– Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Ezt
még tisztáznunk kell.
– Azért, mert ön sem tudott róla?
McLaughlin nem felelt.
– Szóval ön szerint lehetséges, hogy a sokkoló
okozta a halálát?
– Whitelaw nem tágított.
– Ez egy nagyon szerencsétlen eset, és alaposan ki
fogjuk vizsgálni. És most, Ted, kérem, üljön le. Úgy
hiszem, elegendő kérdést tehetett fel.
Whitelaw leült, önelégülten mosolygott, és körmölni
kezdett valamit a füzetébe.
– Azt mondta, alaposan kivizsgálják majd az esetet –
kezdte a Daily Mirror munkatársa. – Meg tudná
mondani, hogy kicsoda?
– Az akcióban részt vevő rendőrök tevékenységét
Chambers kapitány fogja kivizsgálni, a
Minőségbiztosítási Osztályról, egy külsős csoporttal
együttműködésben, melyet a Független Rendőrségi
Panaszbizottság jelöl ki, ahogy azt a szabályzat előírja.
– De rendőrségi vizsgálat lesz, nem? – kérdezte egy
nő a Guardiantől.
 – Én úgy tudom, Maureen – felelte McLaughlin –,
hogy ebben az országban a rendőrség a legalkalmasabb
szervezet egy ilyen nyomozás lefolytatására. Maga kit
javasolna? A könyvtárost? Egy helyi régiségkereskedőt?
Az idős hölgyet a szomszédban, aki minden kóbor
macskát befogad? – A szarkazmus kidomborította skót
akcentusát.
A nő elmosolyodott.
– Csupán arra próbáltam rámutatni, hogy a
rendőrség ismét saját magát vizsgálja ki. – Azzal
visszaült a helyére.
McLaughlin körülnézett, és ismét számtalan felemelt
kéz közül választhatott.
– Tessék, Len.
Len Jepson a Yorkshire Post képviseletében jött.
– Én csak egy nagyon egyszerű kérdést szeretnék
feltenni – mondta. – Miért törte be egy csapat
kommandós egy ikerház ajtaját egy kellemes,
középosztálybeliek lakta utcán, egy békés hétfő
délelőttön?
Nevetés morajlott át a termen.
– Amint azt a nyilatkozatomban említettem,
megbízható forrásból értesültünk, hogy töltött lőfegyvert
találtak a helyszínen – válaszolta McLaughlin. – És
amikor az intézkedő rendőrök nem nyertek bebocsátást,
a kommandósok kaptak utasítást a behatolásra. Ezt írja
elő a szabályzat, Len. Ezt önnek is tudnia kell.
– Hány kommandós vett részt az akcióban? –
kérdezte az Independent riportere.
– Négy. Ketten az elülső, ketten a hátsó bejáratnál,
mint mindig. Eljárásutasítás.
 Újabb kéz lendült a magasba.
– Igen, Carol?
– A nyilatkozatában azt mondta, hogy egy töltött
fegyvert foglaltak le a házban. Használták ezt a
fegyvert?
– A fegyvert az utóbbi időben nem sütötte el senki.
– Kié?
– Ezt nem tudjuk.
– Most hol van? – szólt egy másik hang.
– Elküldtük a Bűnügyi Elemző Központba,
Birminghambe, hogy további vizsgálatoknak vessék alá.
– Van valami elképzelésük, hogyan került abba a
házba?
– Erre irányul a nyomozás.
– Van valami köze Erin Doyle-hoz?
– Sajnálom, jelenleg nem mondhatok többet.
Újabb kezek. McLaughlin a Darlington & Stockton
Times újságírójára mutatott.
– Jessica?
– Korábban elterjedt önről, hogy meglehetősen,
mondjuk így, baloldali nézeteket vall néhány,
közérdeklődésre számot tartó témában, mint amilyen
például a faji megkülönböztetés, a túlzsúfolt börtönök és
a rendőri erő használata. Elmondaná az olvasóinknak,
mi a személyes véleménye erről az ügyről?
McLaughlin halványan elmosolyodott. Annie tudta,
hogy néhányan „Vörös” Ronnak gúnyolják, McLaughlin
pedig úgy tesz, mintha ez zavarná, de Annie szerint
titokban nagyon is büszke rá. Az apja, aki a háború
utáni években a glasgow-i hajógyárban dolgozott, a
szakszervezet oszlopos tagja volt, és a régi szocialista
ideálok egy része átöröklődött a fiára is.
– Az én személyes véleményem az ügyről vajmi
keveset számít – válaszolta McLaughlin. – Itt most nem
kevesebbről van szó, mint hogy tragikus körülmények
között elveszítettünk egy embert, és egy család gyászol.
Megkérem mindannyiukat, hogy legyenek rájuk
tekintettel.
– Ön is tekintettel van rájuk? – kiabált be valaki. –
Nem igaz talán, hogy tegnap délelőtt óta egyfolytában
kihallgatják és zaklatják a Doyle családot?
– A nyomozás ezen szakaszában nem beszélhetek a
részletekről, de biztosíthatom önt, hogy zaklatásról szó
sincs.
További zúgolódás és zörgés után megszólalt még
valaki. Luke Stafford volt az, a Sun riportere.
– Mi a szerepe mindebben Erin Doyle-nak, Patrick
Doyle lányának? – kérdezte. – Az övé volt a fegyver?
– Nincs felhatalmazásom, hogy egy folyamatban levő
nyomozás részleteiről beszámoljak.
– Szóval úgy gondolja, az övé? Egy szomszéd látta,
hogy bilincsbe verve vezetik ki a házból. – Stafford
kitartóan folytatta. – És az igaz, hogy rossz társaságba
keveredett Leedsben? Kábítószer-kereskedők és más
alvilági figurák közé?
Annie látta, hogy McLaughlin ezt most hallja először.
Ő is most hallotta először. Biztos odaküldtek egy
riportert, hogy szaglásszon.
– Erre nem tudok válaszolni, Mr. Stafford – felelte
McLaughlin. – De ha van bármilyen értesülése, amely
hasznos lehet a nyomozás szempontjából, remélem,
teljesíti állampolgári kötelezettségét, és közli velünk. –
Ezzel felállt. – Attól tartok, mára ennyi, hölgyeim és
uraim. A sajtótájékoztatónak vége.
Annie látta, hogy a közönség elégedetlen. Vért
akartak, és csak egy kis vérszagot kaptak. Isten tudja,
mit fognak most írni.
McLaughlin szintén elégedetlen volt. Kifelé menet
Annie-hez és Gervaise-hez hajolt, és odasziszegte:
– Mi a fene volt ez? Mit tudunk Erin Doyle leedsi
életéről?
– Még semmit, uram – felelte Gervaise. – Éppen csak
elkezdtük a nyomozást.
– Az újságok viszont már kiderítettek valamit.
Javaslom, hogy húzzanak bele. Jó lenne, ha előbb
tudnánk meg valamit, mint a szennylapok.
Eredményeket akarok, méghozzá gyorsan. És azt
akarom, hogy mi legyünk az elsők.
– Igen, uram – mondta Gervaise. Miután McLaughlin
továbbment, Annie-hez fordult. – Egy óra múlva az
irodámban.
Ez érdekes lehet, gondolta Annie. Azt tervezte, hogy
munka után, szolgálaton kívül Leedsbe utazik, és beszél
Tracy Banksszel, de most a leedsi szál hivatalosan is a
nyomozás része lett. Elmondhatná Gervaise-nek, hogy
Erin Doyle és Tracy Banks lakótársak. Nem kétséges,
hogy hamarosan amúgy is tudomást szerez róla. De
Annie úgy érezte, tartozik annyival Banksnek, hogy
megpróbálja a lányát kihúzni a bajból, ha egyáltalán
bajban van, és ha ez egyáltalán lehetséges. Úgy döntött,
hogy óvatos lesz, egyelőre megtartja magának, amit
tud, legalább addig, amíg meg nem érti, pontosan
milyen ügyben nyomoznak.

Természetesen megtörtént az elkerülhetetlen. Tracy és

Jaff fél éjszaka fent voltak. Először megitták Banks
whiskyjét, és elszívtak néhány jointot a verandán,
nevetgéltek, és végighallgatták az Animal Collective-, a
Fleet Foxes- és a My Morning Jacket-CD-ket. Aztán
átböngészték a DVD-ket, és kiválasztottak egy Jason
Bourne-filmet, ami alapvetően egyetlen hosszú
üldözésből állt, néhány közelharccal és lövöldözéssel
tarkítva. Jaff ismét a földre hajította azokat a DVD-ket,
melyek nem nyerték el a tetszését, úgyhogy a padlót
hamarosan teljesen beborították a tokok. Tracy később
emlékezett, hogyan recsegtek-ropogtak és törtek
szilánkokra a lábuk alatt, amikor a lépcsőhöz
botladoztak. Ezt követően minden homályba veszett.
Amikor Tracy másnap reggel fél tizenegy tájt
felébredt, meztelenül feküdt a paplan alatt, a régi
szobájában, és Jaffet sehol sem látta. Fájt a feje, de egy
kis erőfeszítéssel nagyjából fel tudta idézni az éjszaka
történteket.
Felvittek egy üveg whiskyt az apja hálószobájába, és
ledőltek az ágyra. Jaff megcsókolta, és markolászni
kezdte, ahol érte. Tracy egy kicsit ellenkezett, és úgy
rémlett, egyszer rá is szólt, hogy hagyja abba, mert nem
érzi jól magát. Fura érzés volt az apja ágyán henteregni,
a gyomrát pedig megviselte a sok elfogyasztott bor és
whisky. De Jaff nem tágított. Levette a lány blúzát, és a
keze a nadrágja cipzárjára vándorolt. Hamarosan
lekerült Tracyről a farmer is, és… nos, ekkor lett rosszul.
Éppen időben fordult el, és sikerült az ágy szélén
áthajolva hánynia. Azt gondolta, ez majd elveszi Jaff
kedvét, különösen miután ki kellett mennie kiöblíteni a
száját és fogat mosni. Ám mire visszaért, nadrágban és
állig begombolkozva, a férfi anyaszült meztelenül feküdt
a hátán, mosolyogva és hatalmasan, és ott folytatta,
ahol abbahagyta. Tracy még mindig szédelgett, és nem
volt elég akarata és ereje, hogy megállítsa. Nem mintha
igazán szerette volna. Nem akarta, hogy Jaff azt higgye,
csak felcukkolta, és hízelgett is neki a férfi közeledése.
Addigra valamivel jobban is érezte már magát, és
tetszett neki a helyzet. Végül is éppen eleget fantáziáit
már a Jaff-fel való szeretkezésről, és a táncparketten
csókolózott is vele. Tracy tudta jól, hogy sok lány
szívesen lenne most a helyében. Ráadásul mindezt az
apja hálószobájában.
Arra nem igazán emlékezett, hogy milyen volt, de azt
tudta, hogy Jaff nem időzött sokáig, a rengeteg alkohol
ellenére sem. Az egész nem volt több néhány
pillanatnál. Utána Jaff mély álomba zuhant, vagy
eszméletét vesztette. Miután Tracy meggyőződött róla,
hogy egy ideig nem ébred fel, kiosont az apja
szobájából, és átment a másik hálószobába, ahol ő
szokott aludni, amikor látogatóba jön. Itt ébredt
másnap, ragyogó napsütésre és madárdalra. Elfelejtette
behúzni a függönyt. Egy pillanatra pánikba esett, mert
nem tudta, hogy hol van, de azután rájött. Az is eszébe
jutott, hogy mit művelt, és hol vannak a ruhái.
 Tracy visszament az apja szobájába, és felöltözött.
Jaff nem volt sehol, a ház csendes volt. Elment vécére,
bevett néhány fejfájás-csillapítót, aztán lement, és
halkan szólította Jaffet. A verandán talált rá, az egyik
fonott székbe gömbölyödve aludt. Mellette, az asztalon
egy pohár félig tele whiskyvel, és egy kicsorduló
hamutartó. Az arca, hosszú szempillájával és enyhén
szétnyílt, nedves ajkával szinte angyali volt, és
szuszogva lélegzett. Tracy szívesen megcsókolta volna,
de nem akarta felébreszteni.
Amilyen halkan csak tudott, készített egy teát és
néhány pirítóst a konyhában, aztán úgy döntött, nekifog
a rendrakásnak. Először egy tál vízzel és egy ronggyal
felment az emeletre, hogy eltakarítsa a hányást a
padlóról. Hál’ istennek nem volt szőnyeg a
hálószobában. Érezte, ahogy elpirul szégyenében. Hogy
tehette? Aztán lement a szabadidőszobába. Nem tudta
eldönteni, hogyan fogjon neki a rendrakásnak, úgyhogy
visszaténfergett a konyhába még egy csésze teáért.
Ekkor jutott eszébe a telefonja, és rájött, hogy amíg
Jaff alszik, visszaszerezhetné. Jó sok idő eltelne, mire a
fiú észrevenné. Emlékezett, hogy a sporttáskájába tette.
Bizonyára igaza volt, amikor azt mondta, hogy veszélyes
lenne használni. Hallott már olyan esetekről, amikor
embereket a mobiltelefonjuk segítségével követtek
nyomon, az apja többször is említett ilyesmit. Jaff pedig
úgy tűnt, tudja, miről beszél. De azért jó lenne, ha
legalább nála lehetne a telefon. Megnyugtató volna.
Nem kapcsolná be. Akkor nem lenne belőle baj. Akkor
nyilván Jaff sem kifogásolhatná, még ha rá is jön.
 Tracy már éppen oda akart menni a reggelizőasztalon
heverő sporttáskához, amikor Jaff nyújtózkodva,
ásítozva és a szemét dörgölve megjelent a veranda
ajtajában. Na, bumm, gondolta Tracy, majd később.
– Jó reggelt! – köszöntötte a fiút. – Teát?
Jaff morgott valamit. Szemmel láthatóan nem korán
kelő típus. De azért Tracy készített egy teát. Jaff tejjel
és két cukorral itta, fintorgott, és azt mondta, a kávét
szereti. Tracy főzött egy kávét.
Miután kitöltött magának egy csészével, Jaff
megszólalt.
– Éhen halok. Maradt valami kaja?
Tracy benézett a hűtőbe, a mélyhűtőbe és a
konyhaszekrénybe is. Volt néhány babkonzerv, meg
egy-két zacskós leves, semmi más. Hideg babot
kanalaztak a dobozból.
– Ha itt akarunk maradni, el kell mennünk vásárolni
– mondta Tracy. – Most már tényleg semmi ennivaló
nem maradt. Be kell mennünk Eastvale-be.
– Mit is mondtál, mikor jön meg az öreged?
– Hétfőn. Egy ideig még maradhatunk. Kigondoltál
már valamit?
– Többé-kevésbé.
– És?
– Úgy gondolom, itt kellene maradnunk, amíg
biztonságos – felelte Jaff. – Mondjuk a hét végéig.
Megvárjuk, hogy egy kissé elüljön a vihar. Itt jó kis
nyugi van, senki nem jön és kérdezősködik. És senkinek
nem jut eszébe, hogy itt keressen engem. Még ha be is
csenget valaki, te majd beszélsz vele, megmondod,
hogy minden rendben, és már mehetnek is. Végül is ez
az apád háza. Jogod van itt lenni, nem? Még rendes
zene és filmek is vannak. A piáról nem is beszélve. Azt
hiszem, belenyúltunk a tutiba.
– De nem maradhatunk itt örökké – vetette ellen
Tracy, és felderengett előtte, milyen további károkat
tehet Jaff az apja otthonában. Nem mintha nem élvezte
volna a tegnap esti gondtalan szabadságot és
féktelenséget, de ez nem mehet így tovább sokáig.
– Ezt én is tudom, bébi – Jaff közelebb lépdelt, és
végigfuttatta a kezét a lány haján, arcán, mellén. – Csak
működésbe kell léptetnem néhány tervet, ennyi az
egész. Ismerek néhány embert. Van egy volt
iskolatársam lent Highgate-ben, aki szerez nekünk
útlevelet, és nem kérdez semmit. De szükségem van
néhány napra, hogy telefonálgassak, és mindent
megszervezzek. Az ilyesmit nem adják ingyen. Csak azt
mondom, hogy ebben a pillanatban jó rejtekhelyünk
van, és most ez kell. Amint készen vagyok, lemegyünk
Londonba, aztán külföldre. Amint a Csatorna másik
oldalára érünk, szabadok vagyunk.
– Ez már nem így működik – mondta Tracy. – Erre
van az Interpol, az Europol, meg mit tudom én, még
milyen polok. Láttam a tévében.
– Túl sokat aggodalmaskodsz. Ne fárassz, bébi! Én
csak annyit mondok, hogy ha tudod, hogyan kell eltűnni,
odaát megteheted.
– És te tudod?
Jaff megcsókolta.
– Bízz bennem! És lehet, hogy venned kellene egy
másik rúzst Eastvale-ben. Esetleg rózsaszínt. Nem
tetszik ez a sötétvörös szín. Ugyanez vonatkozik a
körömlakkra is. Kurvás. Vegyél valami világosabbat. És
a hajaddal nem tudnál valamit csinálni? Jobban tetszett,
amikor nem voltak benne ezek a színes csíkok.
– Vízzel elég könnyen lejönnek – felelte Tracy.
Akaratlanul is megérintette a haját, és megnyalta az
ajkát. Lepillantott égővörös körmeire. Nem tetszett neki
ez az egész. Nem volt teljesen biztos benne, hogy meg
akarja változtatni a külsejét, és kényszerű száműzetésbe
szeretne vonulni Jaff-fel a tengerentúlra, bármennyire is
tetszik neki. Hiszen alig ismeri, és ő nem tett semmi
törvénybe ütközőt. Ő nincsen szökésben, igazából nem
is tudja, hogy mit csinál és miért. A legrosszabb, amit
eddig tett, az volt, hogy csinált egy kis felfordulást az
apja házában, és ivott a piájából. Úgy döntött, inkább
csak a pillanatra fog koncentrálni, az itt és mostra. A
többit majd később megoldja.

Nem messze innen, Ripon északnyugati peremén,

tizennyolcadik századbeli udvarházában George
Fanthorpe, a Gazda a panorámaablaknál állt,
szemrevételezte a birodalmát, és azon rágódott, amit az
imént hallott. Látta az üvegen saját vörös, markáns
arcának, gömbölyű vállának és vastag fürtökbe
csavarodó, őszülő hajának tükörképét. A tükörkép
mögött terült el öröme és büszkesége, a kert.
Gyönyörűen nyírt gyep, hinták, csúszda és libikóka a
gyerekeknek, formára nyírt bokrok, salakos ösvények,
szökőkutak, virágágyások és veteményesek, ahol
Zenovia szívesen pepecselt, bár ma bevásárlókörútra
ment Yorkba.
 A kertet körülölelő magas falak nagy részét
futónövények borították, és a legtöbb helyen fák
takarták el. Ám amerre a kert lejtett, volt elég rés a
lombok között, hogy látni lehessen a Wensleydale-
dombságot Masham mögött. Mára a dombok fagyott ívei
szürke, néma púpok lettek, mindegyik magasabb, mint
az előtte levő, így hullámzottak a messzi távolba.
Fanthorpe imádta ezt a látványt, órákig el tudta nézni. A
hálószoba ablakából még festőibb volt, onnan semmi
nem gátolta a kilátást. De a falra szükség volt. A
tetejére még törött üveget is tettek. Fanthorpe-nak, a
Gazdának voltak ellenségei.
Az időjárás szürkesége megfelelt aznap délutáni
hangulatának. Olyan dolgok történtek birodalmának
távoli csücskeiben, melyek nem voltak ínyére.
Egyáltalán nem. Büszke volt rá, hogy zökkenőmentesen
üzemeltette a gépezetet, és a hírmorzsák, melyeket
Darren éppen az imént tálalt neki, finoman szólva
megbolygatták az egyensúlyát.
– Biztos vagy benne, hogy Jaff barátnője? – kérdezte
félig hátrafordulva.
– Biztos – felelte Darren, aki karba tett kézzel,
némán állt mögötte.
Fanthorpe tudta, hogy Darren nem vészmadár, nem
szokott túlozni vagy feleslegesen izgulni. Darren
megőrizte a hidegvérét, még meleg helyzetekben is.
Leginkább meleg helyzetekben. Ezenkívül tudta, mennyit
ér az intelligencia.
– És a pisztolyt nála találták meg?
– A szüleinél. Benne volt a hírekben.
– Csak egy pisztolyt? Nem említettek…?
 – Csak pisztolyt. A zsaruk lelőtték az apját egy
sokkolóval. Meghalt.
Fanthorpe hátat fordított a panorámának, és
közelebb lépett Darrenhez.
– Ez rossz hír. Ugye tudod, hogy ez most nagyon
nem jön jól? Nagyon nem. Most, hogy olyan jól mennek
a tárgyalások az oroszokkal. A litvánok is követik őket.
És ott van az albán üzlet. Mi a francot képzelt az a kis
rohadék, hogy odaadta a pisztolyát az istenverte
nőjének?! És különben is, hol van? Tegnap este meg
kellett volna érkeznie a szajréval. Tegnap este, csessze
meg!
– Nem tudom – felelte Darren. – Lehet, hogy nem
adta oda a fegyvert. Lehet, hogy a barátnője egyszerűen
elvette, a cuccal együtt. A rendőrök nem árulták el. Mit
csináljunk?
– Ciaran itt van?
– Kint van a kocsiban.
Fanthorpe fel-alá járkált a szobában, és lázasan járt
az agya. Nem akart semmi olyat tenni, amivel további
kéretlen figyelmet vonna magára. Márpedig
gyakorlatilag minden figyelem kéretlen volt az ő
szakmájában, amely a bűncselekmények
megdöbbentően széles skáláját foglalta magában, a
halványszürkétől a koromfeketéig. Szállítással, a
kereslet és a kínálat összehozásával foglalkozott, legyen
szó kábítószerről, pénzmosásról, luxusautókról vagy
akár prostitúcióra kényszerítésről. A lányai az ország
legjobb iskolájába jártak, gyönyörű, fiatal szerb
feleségének pedig nem kellett házimunkával
beszennyeznie a kezét. Fanthorpe azt akarta, mindez
maradjon is így. Természetesen az udvarházzal együtt.
Gyakran elcsodálkozott rajta, milyen hihetetlenül
mozdulatlanul tud állni Darren. Még csak nem is
pislogott, úgy várta a választ.
– És ezt mind a ma reggeli hírekben hallottad?
– Igen.
– Jaff neve elhangzott?
– Még nem. Gondolom, a lány hallgat.
– De nem sokáig – felelte Fanthorpe. – Előbb-utóbb
mindig beszélnek.
– Óvadékkal kiengedték. Lehet, hogy el tudnánk
kapni. És akkor…
Fanthorpe felemelt kézzel tiltakozott.
– Nem – mondta. – Nem. Köszönöm a felajánlást,
Darren. Ha bárki, te és Ciaran el tudnátok intézni a
dolgot. De túl kockázatos. Tudom, hogy korábban
csináltunk már ilyesmit, amikor tanúk és más problémák
jelentkeztek, de ezúttal sokkal nagyobb a kockázat, mint
az előny. Ha a lány nem árulja el a nevét, majd elárulja
valaki más. Nyilván folyton együtt lógnak más
fiatalokkal, jólesik nekik felvágni egy kicsit, mutogatni,
mennyi pénzük van. Tudod, milyenek a mai srácok.
Szórakozóhelyek, sörözők, a szájuk meg be nem áll.
Társasági élet. Nem, ha a csaj nem mondja meg,
megmondja más.
– Akkor mi legyen?
– Először is szeretném, ha ellátogatnál Jaff lakásába.
Tudod, hol van. Abban a puccos rakparti házban,
Leedsben. Itt a kulcs. Van még nála valamim, amit
vissza akarok kapni. Lehet, hogy hallotta, mi történt a
barátnőjével, és lelécelt, a cuccot meg magával vitte,
bár pontosan tudja, hogy ez mit jelent… Mindenesetre
nézz oda.
Darren zsebre vágta a kulcsot. Nem kérdezte meg,
Fanthorpe honnan szerezte. Mindegy volt.
– Meglesz, főnök. És aztán?
– Jaff. Nem akkora májer, mint gondolja. Ha elkapják
a zsaruk, márpedig el fogják kapni, csak idő kérdése,
hogy megeredjen a nyelve, hacsak nem köpött máris. Az
is lehet, hogy alkut ajánlanak neki. És túl sokat tud
rólunk. Nagyon sokat. – Fanthorpe megrázta a fejét.
– Alig tudom elhinni. Jaff. Ő gyakorlatilag a társam,
tudtad? Úgy bántam vele, mint a tulajdon fiammal.
Kikupáltam. És ez a hála.
– Még nem tudjuk biztosan, hogy csinált-e valamit.
Fanthorpe elvörösödött.
– Először is gyomorideget kaptam tőle. Másodszor
pedig hagyta, hogy a rendőrök kezére jusson egy
fegyver, valami hülye tyúk miatt. Ez talán nem elég?
Terhünkre van.
– Akkor tehát mit csináljunk? – kérdezte ismét
Darren.
– Ha bármi veszteség ér minket, meg kell
győződnünk róla, hogy Jaff az utolsó állomás. Van bármi
konkrét kapcsolódás közte és közöttünk?
– Nagyon halovány – nyugtatta meg Darren. –
Szóbeszéd. Találgatások. Semmi veszélyes. Semmi
olyan szál, amit ne tudnánk elvarrni.
Fanthorpe biccentett.
– Ahogy sejtettem. Nos, a szóbeszéd és a találgatás
annyi, mint halottnak a csók, de azért sok marginális
kárt okozhatnak. Úgyhogy tegyél róla, hogy Jaffnél
legyen a vége!
– Igen, főnök.
– Találd meg! Látogasd meg! Ne hozd ide! Vidd el
valami jó kis csendes helyre! Derítsd ki, pontosan mi
történik! Ereszd rá Ciarant, ha muszáj! Mostanra már
biztos megint vérre szomjazik. Sok idő eltelt. Szedd ki
belőle, amit tudsz! Szerezd vissza a cuccom! Csörgess
meg, ha végeztél, és akkor majd megkapod a következő
utasítást. Menni fog?
Darren csodálkozó pillantást vetett rá.
– Hát persze hogy menni fog – válaszolta meg saját
kérdését Fanthorpe, és vállon veregette Darrent. – Hát
persze, cimbora. Még nem okoztál csalódást. Ne feledd!
Jaff az utolsó állomás. Először szerezd vissza a cuccom,
aztán… – Elhallgatott, és a kézfeje élét végighúzta a
torkán. – Aztán vége.
 5. fejezet

Gervaise kapitány rangjának megfelelően elődje,

Gristhorpe irodáját foglalta el, amelyben most nagyobb
rend uralkodott, mint az öreg idejében, gondolta Annie.
A berendezés vadonatúj, világos és szellős lett. Egy
friss, halványkék festékréteg csodákra képes. A
könyvespolcon többnyire szakmába vágó könyvek
sorakoztak, nem úgy, mint Gristhorpe idejében, aki
bőrkötéses klasszikusokat tartott az irodájában. A
kötetek sorát a polcon egy-egy bögre, díjlovaglásért és
vívásért nyert emlékérem vagy ezüstkeretes családi fotó
tarkította. Egy fehér MacBook hevert nyitva a pedáns
rendben tartott íróasztal egyik szélén. A nyitott ablakon
beszüremlett az utca zaja – egy begyújtott motor,
egymásnak kiabáló gyerekek a piactéren, egy furgon
tolóajtajának csapódása –, a friss levegő egy-egy
fuvallata, és a meleg kenyér illata Pete Sütödéjéből.
– Foglaljon helyet, Annie – invitálta Gervaise. – Már
készítik a teát. Az Earl Grey megfelel?
– Persze – felelte Annie. Keresztbe tette a lábát, és
hátradőlt a széken.
Gervaise egy gemkapoccsal játszott, lassan
kihajlítgatta, szépen ívelt ajkát lebiggyesztette.
– Tetszik a melírozás – mondta végül, kék szemét
Annie-re emelve. – Hogy jutott eszébe?
 – Nem tudom – felelte Annie. – Talán mert a
szőkéknek vidámabb az életük? – Annie korántsem volt
biztos benne, hogy jól tette. Először rövidre vágatta a
haját, ez volt az első lépés egy új stílus irányába, de a
kiszőkítés talán már túlzás volt, és még mindig kicsit
kényelmetlenül érezte magát így.
– És? Vidámabb lett az élet?
– Hát, egyelőre nem, bevallom.
– Az enyém sem – mondta Gervaise, majd
elhallgatott, és letette a gemkapcsot. Annie észrevette,
hogy egy kis vércsepp jelent meg a kapitány
mutatóujjának hegyén. – Nézze, Annie, nem mindig volt
felhőtlen a kapcsolatunk, de kedvelem magát.
Szeretném, ha ezt tudná. Annak ellenére, hogy sokszor
a Banks főfelügyelő iránti félreértelmezett lojalitása
vezérli a szabályok, vagy akár a józan ész helyett, én
kedvelem magát És erre szeretnék alapozni. Hogy
mennek a dolgok?
– Mire gondol?
– Egyszerű kérdés. Hogy mennek a dolgok? Az
életében. Általánosságban. Hogy van?
– Jól, asszonyom.
– És ha nem így lenne, elmondaná nekem?
– Valószínűleg nem.
– Ezek szerint még nem nyertem el a bizalmát?
– Itt nem az a kérdés, hogy… – kezdte Annie, de
aztán elhallgatott.
– Hogy mi? Folytassa!
Annie megrázta a fejét.
– Azt hiszem, azt akartam tudni – folytatta Gervaise
–, hogy mi a helyzet magával és Alannel. Banks
főfelügyelővel. Még csak rövid ideje vagyok itt, de nem
tudtam nem észrevenni, hogy különleges kapcsolat van
maguk között, és…
– Semmi rejtegetnivaló, ha erre akar kilyukadni –
vágott közbe Annie. – Nincs közöttünk semmi.
– Hátrább az agarakkal! – nyújtotta előre a kezét
Gervaise, tenyérrel kifelé. – A hölgy egy kissé túl
hevesen tiltakozik. De ez mellékes. Nem a magánéletét
firtattam. Á, megjött a tea. Jöjjön be, Sharon. Ide tegye
a tálcát, legyen szíves. Köszönöm. – A rendőrnő, aki
behozta a teát, mosolygott, biccentett, és kiment.
– Hagyjuk egy kicsit ázni, nem? – mondta Gervaise.
– Aztán majd én töltök. Nem, az imént arra gondoltam,
hogy nagyon jól kiegészítik egymást a munkájukban.
Tudom, hogy a dolgok néha rosszul festenek, különösen,
amikor Banks főfelügyelő itt van, és bizonyos dolgok
papíron nem mutatnak túl jól, de az ügyeket megoldják,
eredményeik vannak. Mindkettejüknek.
– Köszönöm, asszonyom.
Gervaise előredőlt, és összekulcsolta a kezét az
asztalon. A kis vércsepp összemaszatolta a bal kézfejét.
Gyémánt jegygyűrűje felszikrázott, ahogy ráesett a
napfény.
– Hadd mondjam el magának őszintén, hogy
aggódom Alanért. Azóta aggódom érte, hogy múlt
tavasszal volt az az eset a nemzetbiztonságiakkal.
Valami… megváltozott. És hallani… pletykákat. Úgy
tudom, szakított a barátnőjével is, igaz?
– Igen. Sophiával. – Annie sosem kedvelte Sophiát,
az volt az érzése, hogy átlát rajta, annak látja, ami.
Hiúnak, felszínesnek, olyasvalakinek, aki hozzászokott,
hogy a férfiak kívánják és körülrajongják. Sophiának
szüksége volt az imádatukra, azzal táplálkozott. És egy
Banks-féle idősebb, vonzó, jól szituált férfi figyelme
hízelgő volt a számára. Egy ideig. Amíg nem kapott jobb
ajánlatot. Amíg nem érkezett valaki, aki talán verseket
vagy dalokat ír hozzá. De ezt nem mondhatta Gervaise-
nek. Olyan volna, mintha savanyú lenne a szőlő, mintha
csak irigységből vagy féltékenységből mondaná. Ami
részben így is van. Amióta Banks és Sophia szakítottak,
és Banks magába zárkózott, Annie azon kapta magát,
hogy gyakran gondol vissza arra a rövid időre, amíg ők
ketten együtt voltak. Egyszer az övé volt. Megtarthatta
volna? Meg kellett volna próbálnia? Át kellett volna
kérnie magát egy másik, közeli megyei kapitányságra,
hogy ne kelljen együtt dolgozniuk? Ugyanis ez volt a
gond, mint később rájött: nem tudott egyszerre együtt
dolgozni és együtt is járni vele.
– Van még valami?
– Tessék? – Annie visszatért a jelenbe.
– Azt kérdeztem, van-e más is, ami nyomasztja. Érti,
ugye, hogy nem arra próbálom rávenni, hogy visszaéljen
Banks főfelügyelő bizalmával? Csak azért kérdezem,
mert aggódom érte. És persze magáért. Az egész
csapatért.
– Nem, nem hinném – válaszolt Annie. – Én
legalábbis nem tudok semmi másról. De…
Gervaise egy hajszállal közelebb hajolt.
– Igen?
– Ó, semmi. Csak nekem is ugyanez volt az érzésem.
Hogy van még valami. Hogy kísérti valami. Vagy hogy
elért valaminek a végére. De nem avat be a bizalmába.
Lehet, hogy új kezdeteket kutat a távolban.
– Akkor reménykedjünk, hogy talál is. Pontosan
mikor is áll újra munkába? Valahol fel van nekem írva.
Hétfőn, ugye?
– Igen.
Ahogy Gervaise arrébb tolt néhány papírt az
asztalán, észrevette a vért. Elővett egy zsebkendőt, és
letörölte. Lenyomott néhány billentyűt a MacBookján.
– Kicsit aggaszt, hogy mi lesz, ha rögtön ennek az
ügynek a kellős közepébe csöppen bele, különösen mivel
ismeri Doyle-ékat.
– Megbirkózik vele – bizonygatta Annie önmagának
is. – Kemény fából faragták. Bármi történjék is,
megoldja. Nem kell aggódnunk miatta.
– Azt hiszem, van elég gondunk e nélkül is.
– Mit csináljunk?
– Hogy mit? Azt, amit mondanak nekünk,
természetesen. Ami azt jelenti, hogy együtt kell
működnünk Chambers kapitánnyal és az embereivel, és
nem köphetünk a levesébe. Úgy hallottam, be fog vonni
néhány Greater Manchester megyei minőségbiztosítási
szakembert, hogy ők folytassák le a vizsgálatot.
Trethowan parancsnok pedig a helyszínt biztosítja,
Doyle-ék házát.
– És mi?
– Nekünk továbbra is az a feladatunk, hogy
megoldjuk az Erin Doyle birtokában talált fegyver ügyét.
Jobban mondva a szobájában talált fegyvert, hiszen még
mindig nincs bizonyítékunk azzal kapcsolatban, hogy ki
tette oda. – Gervaise az órájára pillantott. – Azt hiszem,
a lőfegyverről szóló előzetes jelentés még ma meg kell
hogy érkezzen Birminghamből. Én fogom vezetni a
nyomozást, és maga lesz a helyettesem. Ami azt jelenti,
hogy maga, Winsome és Harry Potter végzi majd a
munka oroszlánrészét, nyilván sejti, hogy miért.
Masterson nyomozó is rajta lesz az ügyön. Át kell esnie
a tűzkeresztségen. Valamiért azt gyanítom, én az időm
nagy részét különböző tárgyalásokon és
megbeszéléseken töltöm majd. Nem is beszélve a
nyomorult papírmunkáról. Ne halljak panaszt magáról
sem a családtól, sem Chambers kapitánytól. Értve
vagyok?
– Igen.
– Remélem, már kijelölt egy családi kapcsolattartót.
– Igen, Patricia Yut. Részt vett a képzésen, és több
mint egy év tapasztalata van.
– Nagyszerű. Szeretném, ha nagyon elővigyázatosan
járna el ebben az ügyben, és folyamatosan tájékoztatna.
Rendszeres jelentést kérek – mondta Gervaise, és
megveregette az asztallapot. – Ide. Az irodámba.
– Igen – felelte Annie, és felállt.
– És Annie…?
Annie visszafordult az ajtóból, és kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– Vigyázzon magára. Én sem bízom ám
Chambersben. – Pillanatnyi szünetet tartott. – És ami
Banks főfelügyelőt illeti… Ha bármi… Nos, tudja, mire
gondolok.
– Igen, tudom – válaszolta Annie.
Már ebédidő is elmúlt, mire Tracy rá tudta venni Jaffet,
hogy elinduljanak Eastvale-be. Jaff annyira vonakodott,
hogy a lány felajánlotta, elintézi a bevásárlást egyedül.
Ez egyébként jobban is tetszett volna neki, de Jaff nem
egyezett bele. Nem veszi le róla a szemét, azt mondta.
– Micsoda odaadás! – felelte Tracy, de Jaff nem vette
a lapot.
Az utak és a swainsdale-i falvak tele voltak turistával,
és senki nem fordított különösebb figyelmet Vic
ezüstszürke Ford Focusára, amikor áthajtottak Gratlyn,
Helmthorpe-on és Fortfordon. Jaff óvatosan vezetett,
egész úton egy hajszállal a sebességhatár fölött, ahogy
szinte mindenki, kivéve, amikor egy traktor mögött
ragadt, és lépésben volt kénytelen haladni, úgy
káromkodott, hogy Tracynek nevetnie kellett.
– Hihetetlen – mondta. – Mintha még sosem jártál
volna vidéken.
Jaff vele nevetett.
– Jártam én már ennél rosszabb utakon is, szivi. De
igazad van. Traktorok és kamionok. Ebben a kérdésben
Jeremy Clarksonnal értek egyet.
Mire Eastvale-be értek, befelhősödött az ég. A
Swainsdale bevásárlóközpont alatti parkolóban hagyták
az autót, majd fellifteztek a boltokhoz. A
bevásárlóközpontban hemzsegtek az emberek. Tracy
agyán egy pillanatra átfutott, hogy mi lesz, ha összefut
egy ismerőssel, de aztán rájött, hogy az sem baj. Senki
nem tudja, Jaff és ő miben sántikálnak. Senki nem
tudja, hogy éppen rejtőzködnek, amíg elvonulnak a
fejük fölül a sötét fellegek.
 Tracy néha eltűnődött, dolgozik-e még egyáltalán
valaki. Tudta, hogy nehéz gazdasági helyzet van, de
furcsának találta, hogy ha az emberek munka nélkül
vannak, vagy legalábbis nincs pénzük, hogy lehet, hogy
állandóan a bevásárlóközpontban lógnak. Talán csak
azért jönnek, hogy a kirakatok előtt sóhajtozzanak, hogy
mennyi mindent nem engedhetnek meg maguknak. De
ez elég nagy hülyeség volna. A legtöbb ember, akit
látott, elég fiatal volt ahhoz, hogy lehessen munkája.
Néhányan persze babakocsit tologató kismamák voltak,
de a többiek nem tűntek többnek húszévesnél, és
nagyon kevés vásárló lehetett nyugdíjas.
Jaff és Tracy könnyedén elvegyültek a tömegben.
Vettek újságokat, meg néhány CD-t és DVD-t. Jaff vett
három fehér inget, egy Boss dzsekit és egy új márkás
farmert. Végigmérte Tracyt.
– Hát, tudod, szivi, neked sem ártana néhány új ruha
– jelentette ki. – Nem mondhatnám, hogy ezek a
turkálós cuccok előnyödre válnak.
Tracy megbántódott. Igaz, hogy a legtöbb ruháját
turkálóban vette, de még soha senki nem mondta, hogy
ne állnának jól neki. Hiszen nem a nagymamája
szekrényét ürítette ki, vagy ilyesmi. De Jaff körülvezette
néhány bolton, és végül néhány Levi’s farmerrel, egy
kék selyemblúzzal, egy borvörös ceruzaszoknyával és
hozzá illő felsővel, valamint számtalan különböző színű,
drága pólóval lett gazdagabb. Jaff vett neki egy
bőrdzsekit is a szakadt farmerdzseki helyett. Jaff azt
mondta, látni se bírja, úgyhogy Tracy kidobta az első
kukába.
 Amikor Tracy felpróbálta a ruhákat, kifinomultnak
érezte magát, valódi Francescának. Ahogy a próbafülke
tükrében nézegette magát, rájött, hogy még jobban
nézne ki, ha már nem lennének a csíkok a hajában.
Elhatározta, hogy amint visszaérnek a házba, megmossa
a haját. A színeit az anyjától örökölte – a haja szőke, de
a szemöldöke sötét –, és most, hogy tüsire vágatta a
haját, és drága ruhákat viselt, inkább fiatal
üzletasszonynak nézett ki, semmint diáknak. A
ceruzaszoknya kiemelte karcsú derekát és csípőjét, a
felső pedig előnyösen kidomborította kis mellét. Tetszett
neki a tükörképe, és elkápráztatta Jaff kifogástalan
ízlése, még a női ruhák terén is. Még szexi fehérneműt
és egy szép, bőr Gucci táskát is vett neki a kopott
vászontáska helyett, amivel évek óta járt. A vászontáska
a farmerdzseki mellett kötött ki a kukában.
Tracynek sampont és balzsamot, rózsaszín rúzst,
körömlakklemosót, fogkefét és fogkrémet is kellett
vennie. Semmi ilyesmi nem volt a táskájában, amivel
eljött Leedsből, úgyhogy aznap reggel az apja
fürdőszobai felszerelését kellett használnia.
Bementek az illatszerboltba, ahol Tracy mindent
megkapott. Amikor elő akarta venni a bankkártyáját,
hogy fizessen, Jaff megragadta a kezét.
– Mit művelsz? – sziszegte. – Megvesztél?
– Nincs több készpénzem, Jaff – tiltakozott Tracy. –
Szükségem van ezekre a dolgokra. Valahogy ki kell őket
fizetnem.
– Jó, de bankkártyát és hitelkártyát nem
használhatsz – suttogta Jaff, és körbepillantott. –
Lenyomozhatják. Ez lesz az első dolguk. Ez eszedbe sem
jutott? Nem veszed komolyan ezt az egészet?
– De te használtad a tiédet. Láttam.
– Az céges, nincs a nevemen.
– De miért…? Na mindegy. – Tracy rájött, hogy még
mindig nem szokott hozzá, hogy úgy gondolkodjon, mint
egy szökevény. Lehet, hogy nem is vette komolyan.
Csak kaland volt, szerepjáték. Nem is volt biztos benne,
hogy szeretné a maga igazi valójában megérteni a
helyzetet, de tudta, hogy pillanatnyilag a legjobb, amit
tehet, hogy engedelmeskedik Jaffnek. Biztos volt benne,
hogy hamarosan minden elrendeződik, és mindannyian
visszatérnek a korábbi életükhöz. Most azonban itt kell
helytállnia.
– Engem senki nem keres – mondta.
– Az nem számít. Lehet, hogy mégis. Előbb-utóbb
fognak. Fő az óvatosság. Oké, bébi? Tessék, nem kell
olyan sok. Itt van. – Jaff ferdén rávigyorgott, és
előhúzott egy köteg bankjegyet a zsebéből. Diszkréten
leszámolt néhány húszfontost, és átadta Tracynek. – Ez
elég lesz. Tartsd meg a visszajárót, hátha megtetszik
még valami. Eszedbe se jusson a kártyádat használni.
Ha bármi kell, szólj!
Tracy elvette a pénzt. Volt annyi esze, hogy ne
kérdezze meg, honnan van, ahogyan azt sem firtatta,
Jaffnek miért van lenyomozhatatlan hitelkártyája.
Beleszédült ebbe az egész bevásárlókörútba, ijesztőnek,
és talán egy kicsit izgalmasnak találta.
Végül bementek a Tescóba, és vettek egy rakás
félkész ételt, olyasmit, amit csak be kell tenni a
mikroba: pizzát, quiche-t, kijevi csirkemellet és főleg
curryt. Vettek tojást, kenyeret, bacont, tejet, csokit és
kekszet is rágcsálni; újabb babkonzerveket; sajtot és
felvágottakat. Ezzel kihúzzák a hét végéig, gondolta
Tracy. Jaff azt mondta, bort nem kell venniük, mert
Tracy apjának bőven van, nem is akármilyen.
Visszaérve a parkolóba berakták a szatyrokat a
csomagtartóba.
– Ez jó volt – mondta Tracy. – Most mit csináljunk?
– Éhes vagyok – felelte Jaff. – Beüljünk valahova
ebédelni?
– Persze – vágta rá Tracy. – Hazafelé megállunk
valahol.
Az autó mellett állt, és lenézett a függőkertekre és a
folyóra, amely tőle jobbra, a meredek várfal alatt, kis
vízeséseket alkotva zúdult át a köveken. Eszébe jutott,
ahogy kislány korában az apjával arra sétáltak, és ő
szorosan kapaszkodott a kezébe a meredély szélén,
mert félt, hogy leesik. Csodálkozott, hogyan nőhet virág
az omladozó sziklák között, és az apja elmondta, hogy
ez az erdei deréce, és még erdőtűz után is képes
előbújni. Akkor Tracy arra gondolt, milyen szép nevet
adtak ennek az erős és elpusztíthatatlan növénynek. A
szél néha olyan erővel tombolt, hogy a lány attól tartott,
mindkettőjüket elfújja, mint az őszi falevelet, de az apja
azt mondta, sosem engedi el a kezét, és nem is
engedte. Egészen mostanáig. Amikor Jaff felé fordult,
könnyek csillogtak a szemében.
– Mi baj? – kérdezte a fiú.
– Csak a szél. Meg a nap. Napszemüveget is kellett
volna vennem. Nézd, a parkolóóra szerint még van egy
óránk. Nem akarod megnézni, hol lakik Erin? Tudod, azt
az utcát, amit tegnap este a híradóban láttunk.
Megnézhetnénk, van-e még ott valami.
– Közel van?
– Nincs messze.
– Jó, menjünk – egyezett bele Jaff. – De legyünk
óvatosak.
A York Road felé mentek ki a bevásárlóközpontból,
átvágtak a macskaköves piactéren, a Királynő Címere
nevű söröző előtt, majd végig a Market Streeten. Tracy
az új, szűk Levi’s farmerét és hófehér pólót viselt, ami
puhán simult a bőrére. Jól érezte magát. Jaff megfogta a
kezét. Elhaladtak a rendőrkapitányság előtt, ahol az apja
dolgozott, de Tracy ezt persze nem említhette meg
Jaffnek. Hirtelen bevillant neki az ágy és a felfordulás
képe, amit a házban csináltak. Whisky- és még annál is
rosszabb foltok az apja lepedőjén.
Alig haladtak valamicskét, amikor Jaff panaszkodni
kezdett, hogy túl sokat kell menni, és ő éhes, de Tracy
ismét kinevette.
– Igazi városi gyerek vagy – mondta. – Fogadok,
hogy sehova nem mész gyalog.
– Erre van az autó – felelte Jaff. – Messze van még?
– Ott, a következő zebra után.
Már mielőtt a Laburnum Way-hez értek volna,
gondosan a Market Street túlsó oldalán maradva, Tracy
látta, hogy a rendőrség még nem végzett. A zsákutca
nem volt lezárva – az ott élők szabadon járhattak ki-be
–, de a fura szögben parkoló rendőrautóktól és
furgonoktól nehéz lett volna autóval behajtani, és ez
bizonyára távol tartotta a bámészkodókat.
 Erinék házának kertkapuját és ajtaját rendőrségi
szalag zárta le – Tracy ki tudta venni a kék-fehér mintát
–, és két egyenruhás rendőr őrködött előtte. Tracy és
Jaff lopva bámészkodtak, mint egy arra járó fiatal
párocska, amikor két férfi lépett ki a házból fehér
kezeslábasban, hajukon és cipőjükön védősapka. A
helyszínelők. Tracy rájött, hogy ismeri néhányukat, és
remélte, hogy senki nem veszi észre. Bár hogyan is
ismerhetnék fel ezzel az új külsővel? Különben is,
emlékeztette magát, nem körözik, Jaffről pedig senki
nem tudja, hogy kicsoda, még ha keresik is. Senki nem
törődött velük. A tévében látni egy dolog, gondolta
magában Tracy, de élőben egészen más.
– Jézusom! – mondta Jaff, mint aki csak akkor
kapcsolt, amikor meglátta a helyszínelőket. – Itt lakik
Erin? Ez komolynak tűnik.
– Hát találtak egy fegyvert – emlékeztette Tracy. –
Azt nagyon komolyan veszik. Arról nem is beszélve,
hogy milyen gyakran esik meg ilyesmi egy ilyen
kellemes kis középosztálybeliek lakta utcában.
– Gondolom, nem sűrűn – ismerte el Jaff. – De akkor
is… Tényleg ennyi rendőrre van itt szükség?
Tracy elmondhatta volna neki, hogy igen, és hogy
miért. Azt is, hogy melyiknek mi a feladata és meddig
lesznek itt, de lakatot tett a szájára.
– Honnan tudjam? Visszafelé mehetünk más
útvonalon, ha gondolod – mondta, és egy tőlük balra
nyíló utcára mutatott, amely a főiskolánál a York Roadra
futott ki. – Így kicsit hosszabb, de nem kell elmennünk a
rendőrség előtt. Bár – tette hozzá azt sem tudjuk,
egyáltalán keresnek-e már téged.
 – Hamarosan fognak – jelentette ki Jaff. – Ha nem is
most rögtön. Ha Erin hallgat is, valaki biztosan beszélni
fog. Utána fognak járni a többi barátjának is, a
szórakozóhelyeken meg az étteremben, ahol dolgozik.
Óvatosnak kell lennünk. – Körülnézett, és egy kissé
megrázkódott. – Na, gyere! – mondta. – Üljünk vissza
az autóba, és keressünk egy éttermet a városon kívül.
Ott nagyobb biztonságban érzem magam.

Banks a Fisherman’s rakparton sétált a reggeli

napsütésben, a Golden Gate híddal a háta mögött, és
dobozból fogyasztotta a friss rákos pitét csípős szósszal.
Figyelte, ahogy egy sétahajó az Alcatraz felé tart, és
azon tűnődött, elmenjen-e ő is. Inkább nem, gondolta
végül. Történelmi nevezetesség ide vagy oda, ő most
szabadságon van. Számára nem túl sok érdekeset
tartogat, ha megnézhet egy börtönt, és bezárják egy
cellába, még ha valaha maga Al Capone raboskodott is
ott. Pontosan ebből kellene kiszakadnia. Legalábbis így
hitte. Tudta jól, hogy nem menekülhet el a problémái
elől; magával viszi őket, bárhová megy is. De a
környezetváltozás és egy kis idő a gondolkodásra akkor
is életbevágónak tűnt. Az utazás során új
benyomásokat, új élményeket szerezhet, és – legjobb
esetben – inspirálja is. Legrosszabb esetben ebből az
utazásból is csak néhány fénykép marad, melyeket letölt
a gépére, és többé valószínűleg rájuk sem néz.
A londoni robbantás borzalma, amit átélt, és a
bűntudat, hogy felelős egy ártatlan ember haláláért,
még mindig álmatlan éjszakákat okozott neki. Érezte a
füst szagát, látta a vért, és hallotta a sikolyokat, amint
lehunyta a szemét. És látta az autóját is, lassított
felvételen, újra meg újra. Látta a Porschéje
motorháztetején elterülő, vérző alakot. A
kormányügynökök azt mondták neki, valószínűleg így a
legjobb mindenki számára. Emlékezett az esőre, a vérre
és az arcán legördülő könnycseppekre, ahogy megtette
a hosszú gyalogutat hazáig a sötétben. Kezelhette volna
máshogy is a helyzetet? Valószínűleg igen. De nem
tette. Ami történt, megtörtént, és azzal, hogy felül egy
repülőre, és meg sem áll Amerikáig, nem tudja maga
mögött hagyni.
Aztán ott volt Sophia árulása. Nem ment ki a fejéből,
ahogy egy másik férfival látta az asztalnál a bárban,
aztán később a lakása ajtaja előtt. A férfi keze birtoklón
a derekán nyugodott, Sophia pedig bedugta a kulcsot a
zárba, gyors pillantást vetett jobbra és balra, majd
együtt beléptek az ajtón. Az ezt követő csend még ennél
is jobban bántotta. Üzeneteket hagyott Sophia
telefonján, leveleket írt neki, de semmilyen választ nem
kapott. Olyan érzés volt, mintha beleejtett volna egy
követ egy mélységes mély, sötét kútba, és hiába várná
a csobbanást. Se kép, se hang. Sophia azt mondta,
időre és térre van szüksége, és ehhez tartotta magát.
Csaknem kéthónapnyi hallgatást követően Banks
kapott egy csevegő hangvételű e-mailt Sophiától, melyet
a lány ezekkel a sorokkal zárt: Én továbbléptem. Neked
is ezt kellene tenned. Minden jót! Ráadásul a
BlackBerryjéről küldte, az isten szerelmére! Legalábbis
ez állt az üzenet alján. „Nem bumm-mal, csak
nyüszítéssel.”1
Ez legalább gyorsan lehűtötte minden maradék
reményét egy esetleges újra egymásra találásra. Ezek
után leginkább megvetést érzett Sophia iránt. Nem
tetszett neki, hogy így érez valaki iránt, akit valaha
szeretett, úgyhogy most a közönyt célozta meg. Eddig
jutott el a megbocsátásban.
Banks egy móló fakorlátjának támaszkodott, és az
öböl túloldalán magasodó Mount Tamalpaist, az alvó
hajadont fürkészte. Könnyen ki tudta venni a leány
alakját – hosszú, hullámzó haját, a melle finom
domborulatát, lapos hasát és combját. Megfulladt,
amikor úszva sietett a szerelméhez, vagy csüggedten
fekszik, miután a szerelme elhagyta, és könnyei az öböl
vizét táplálják. Attól függ, ki melyik változatban hisz.
Banks lepillantott a fodrozódó kék víztükörre, aztán
vissza a fenséges hídra, amely inkább narancsszínűnek,
semmint aranynak tűnt számára. Olyan belső béke
töltötte el, amilyet utazása előtt nem érzett. Eszébe
jutott az az éjszaka a sivatagban.
Utazása harmadik vagy negyedik napján lehetett,
éppen Arizonában volt. Megnézte a Grand Canyont és
Sedonát, és elhatározta, hogy átautózik a sivatagon
Phoenixből Los Angelesbe, majd a tengerparton fel San
Franciscóig. Vezetés közben sivatagi zenét hallgatott az
autó hangfalaira kötött iPodján, vagyis olyan zenét, ami
szerinte a sivataghoz illik: Captain Beefheartot, Lucinda

1 T. S. Eliot: Az üresek. Vas István fordítása.

Williamstől a Car Wheels on a Gravel Roadot és a Pat
Garrett és Billy, a kölyök filmzenéjét. Ezenkívül sok
Händel-oratóriumot is hallgatott teljes hangerőn, ami
szintén illett a hangulatához.
Kacskaringós utat járt be, hol az Interstate 10
autópályán, hol a mellékutakon, és néha megállt, hogy
megtekintse a helyi látnivalókat. Itt olyannak tapasztalta
a sivatagi tájat, amilyennek mindig is képzelte.
Kilométereken át csak ürömcserje, ballagófű, tövises
körtefák csoportjai és nyúlánk oszlopkaktuszok;
rekkenő, száraz hőség. Esténként a mindig ugyanolyan
távoli, fűrészfogvonalú, hosszú hegyláncokon
feltündöklött a lemenő nap fénye, és a narancs, a vörös
és a barna minden létező árnyalatában játszottak.
Aznap éjjel egy eldugott kis motelt talált magának.
Ha nem is volt éppen kísértetkastély, azért volt benne
valami hátborzongató. A kopasz, pocakos, mexikói
recepciós legalább hatvanéves volt, arcán bajusz és
soknapos borosta. Amikor rámosolygott, Banks
észrevette, hogy két elülső foga hiányzik fent. De
legalább Drakula grófra nem hasonlított egy kicsit sem,
és kitömött állatok sem voltak sehol. A szoba, melyet
Banks kivett, tiszta volt és csendes, és a szomszédos kis
vendéglőben finom sültet adtak, bár ahhoz, hogy valami
tisztességes bort kapjon mellé, feltehetően nagyon
messzire kellett volna utaznia. Úgyhogy egy kancsó
olcsó kaliforniai vörösborral kellett beérnie.
Hajnali két óra tájban, miután képtelen volt elaludni,
Banks felkelt, és kisétált a motelből. A sivatagi éjszakák
hűvösek voltak, de ez augusztusban azt jelentette, hogy
a nappali 30-38 fokos hőség után úgy 24 fokosra hűlt le
a levegő, ami egy brit turistának még rövid ujjú pólós
időjárás. Banksnek aznap éjjel mégis jólesett a vékony
széldzseki, ahogy a motelből az úton átvágva egyenesen
a sivatagnak tartott. A tiszta égbolton ragyogtak a
csillagok, több, mint amennyit valaha látott. Olyan
közelinek tűntek, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a
kezét, megragadhatna egy marékra valót, a Hold sárga
félholdjával együtt. Már nem először kívánta, bár több
csillagképet ismerne, nem csak az Oriont és a
Göncölszekeret. Látta a Tejutat és a csillagok közötti,
távoli csillagködök nyomait. A feje fölött az vajon a Rák-
köd? Szemben éppen hogy ki tudta venni egy messzi
hegylánc cikcakkos körvonalait.
Nem igazán tudta, mit várhat ettől az utazástól, de
aznap este rájött, hogy igenis van valami, amit szeretne,
valami nehezen körülírható és kezdetleges, és hirtelen
nem tűnt olyan lehetetlennek, hogy egy ehhez hasonló
helyen el is érheti. Elfogta a várakozás különös,
bizsergető izgalma, mintha csak karnyújtásnyira lenne
attól, amire várt, a revelációtól.
Valaki egyszer azt mondta neki, hogy vannak olyan
helyek, melyek megváltoztatják az embert. Bizonyára
ezért özönlött annyi fiatal Indiába és Katmanduba a
hatvanas években. Lehet ez egy ország, egy kultúra,
egy vallás, esetleg egy bizonyos táj – óceán, hegyek
vagy sivatag. Lehet, hogy egy fontos gyerekkori
élményhez vagy egy álomhoz kötődik. Néha talán nem is
tudni. A hely mégis megváltoztat.
Banksnek volt egy gyerekkora óta visszatérő álma,
ami nagy hatással volt rá. Víz alatt úszott, hullámzó
hínárok között, amik megpróbálták elkapni és lehúzni. A
változékony alakú, sötét sziklák a víz alján rémülettel
töltötték el, ahogyan az a gondolat is, hogy mi lapulhat
az alattuk futó, egyre szűkebb, mélyebb és sötétebb
alagutakban. Kezdett elfogyni a levegője, a tüdeje
pattanásig feszült, és majdnem elhagyta az ereje, mire
végre sikerült kibukkannia a víz alól. Ekkor a Paradicsom
határán találta magát. A pech az volt, hogy utólag
semmire nem emlékezett belőle. Különleges hely volt,
ennyit tudott. Olyan hely, melynek hatalmában állt
megváltoztatni és meggyógyítani őt, de csak az
odavezető útra emlékezett, a sötétségre, a félelemre, a
fuldoklásra, és arra a csodálatos pillanatra, amikor a víz
nem volt többé víz, hanem levegővé lett, amikor a
sötétséget felváltotta a fény, és a fehér homok
elvezetett… egy zöld és tiszta helyre.
Régóta küszködött már sötétségben, és azon a
sivatagi éjszakán, amikor a motel villogó fényreklámja
csak egy piros pötty volt már a horizonton, egyfajta
felismerésben volt része. Nem nagy dolog volt ez,
semmi damaszkuszi út, semmi villámcsapásszerű
reveláció vagy megvilágosodás, ahogy remélte. Először
csak a csendre figyelt fel, ahogy megállt, olyan csendre,
amilyet azelőtt sosem tapasztalt. Nem volt motoszkálás,
sem állatok neszezése, sem madárfütty, de még távoli
autók vagy kamionok zaja sem. Semmi. Csak a száraz
föld illata és az oszlopkaktuszok magas, néma
sziluettjei, ahogy kitárt és felfelé emelt karjaikkal
körülvették őt.
A felismerés, amikor elöntötte, nem volt több a
boldogság egyszerű, tovatűnő hullámánál, amely úgy
suhant át rajta, ahogy a könnyű, hűvös szél simít végig
az ember bőrén forró napokon. Úgy érezte, mintha
valami a helyére került volna, mint egy számzár
kombinációjának utolsó számjegye. Ennyi volt az egész.
Még azt sem tudta biztosan, hogy ez valaminek a
kezdete vagy a vége, de azt tudta, hogy rendben lesz,
hogy rendben van, és meg tudja oldani a dolgokat. A
problémái nem számítottak ebben a sivatagi éjszakában
– a feje fölött csillagok, a talpa alatt pedig
homokszemek miriádjaival. Továbbra is lesznek
fájdalmas dolgok. Továbbra is cipeli majd múltbéli
hibáinak terhét. Továbbra is érezni fogja a veszteség, az
árulás, a bűntudat és a borzalom mély fájdalmát. A
Paradicsom mindig elérhetetlen marad. Mégis
továbbmegy valahogy. Lehet, hogy nem ugyanazon az
úton, amelyen eddig, nem ugyanazzal a hivatással, de
valahogy. A jövő bizonytalan. A kilátások kétségesek. A
vég mindig közel. Arra gondolt, milyen rettenetesen
messze van az otthonától, és a távolság most mégsem
tűnt olyan nagynak.
Banks vetett még egy pillantást a sötét
hegyvonulatra a horizonton, aztán megfordult, és
visszasétált a villogó fényponthoz. Úgy aludt, mint a tej,
amíg a függönyrésen át behatoló vakító napsugár fel
nem ébresztette másnap reggel kilenc órakor. Kiadósan
megreggelizett a vendéglőben. Miután elfogyasztotta a
sonkás omlettet és a röszti burgonyát, kijelentkezett a
motelből, és nekivágott az autópályának Los Angeles
felé. A hangfalakból Vieux Farka Touré Slow Jam című
száma szólt.
A GPS elég könnyen elnavigálta Annie-t Leedsbe
kedden, munka után, de Headingley kanyargós utcáival
meggyűlt a baja, és egyre idegesebb lett. Ráadásul
éppen a csúcsforgalom vége felé jártak, de azért
mostanra időzítette az érkezést, mert az emberek
ilyenkorra általában már hazaérnek a munkából, de még
nem mennek el estére. Annie tudta, hogy Tracy Banks
az Albion Street-i Waterstone’s könyvesboltban dolgozik,
a belvárosban, valószínűleg váltott műszakban, de
feltételezte, hogy az üzlet nem tart nyitva késő estig.
Az előzetes jelentés a fegyverről nem tartalmazott túl
sok információt, kivéve hogy egy 9 mm-es Smith &
Wesson automata pisztolyról van szó, ami több mint
húszéves, és már kivonták a forgalomból. Persze elő
lehet ásni a papírjait, de az időbe telik. A jelenlegi állás
szerint nincs nyoma bejegyzett tulajdonosnak. Az is
időbe telik, hogy a fegyvert átfuttassák az országos
lőfegyver-adatbázison, illetve hogy a rajta levő
ujjlenyomatokat ellenőrizzék a bűnügyi
nyilvántartásban.
Ha azt akarják megtudni, használták-e korábban a
fegyvert bűncselekmény elkövetése során – és persze
azt akarták megtudni –, ellenőrzött körülmények között
el kell sütni, és a töltényt össze kell hasonlítani a
ballisztikai azonosító rendszerben szereplő adatokkal. Ha
az eredmény pozitív, a teljes bizonyosság érdekében a
töltényt össze kell hasonlítani a bűncselekmény során
kilőtt golyóval vagy töltényhüvellyel. Mindez minden
sietség ellenére időbe telik. Arra még nem találtak
magyarázatot, hogyan került a fegyver Erin Doyle
birtokába, Erin pedig még mindig hallgatott. Az első
gondolata mindenkinek az volt, hogy a barátja van a
dologban. Juliet Doyle egy Geoff nevű férfit említett, de
Rose Preston azt mondta a leedsi rendőrségnek, hogy
Erin barátját Jaffnek hívják. Könnyű félrehallani, ha az
ember nem látja leírva. Bárki is legyen az illető, még
nem jutottak a nyomára.
Amikor a GPS azt mondta, hogy elértek a kért címre,
valójában még kétutcányira voltak, de innentől már
egyedül is odatalált.
A ház a két háború között egy jómódú családé
lehetett, gondolta Annie, amikor szeme elé tárult az
omladozó homokkő, az oromzat és a palatető. Az
alacsony fallal körülvett kert gondozatlan volt, és a gaz
félig-meddig benőtte a bejáró kőlapjait. Amikor Annie
kiszállt az autóból, észrevette, hogy esik az eső, igaz,
éppen csak szitál. Ennyit a késő nyári napsütésről.
Bekopogott, és egy ismeretlen fiatal nő nyitott ajtót.
Fekete keretes, ovális szemüveget viselt, rövid
szoknyát, fekete harisnyát és egy Scars on 45 lógóval
ellátott, fekete pólót. Egy rockzenekar lehet, gondolta
Annie. Világosbarna haja lófarokban volt.
Annie bemutatkozott, és megmutatta az
igazolványát. A lány azt mondta, Rose Prestonnak
hívják, és úgy hívta be, mintha egy rendőr megjelenése
a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Éppen vacsorázom, ha nem gond – mondta Rose.
– Dehogy – felelte Annie, és bement utána a
nappaliba. Rose felvett a dohányzóasztalról egy villát és
egy tányér – feltehetően zacskós – spagettit, és lábát
maga alá húzva letelepedett a tévével szemközti fotelbe.
Éppen az Emmerdale című sorozat kezdődött.
– Elnézést, hogy a film közben zavarom –
mentegetőzött Annie.
– Ja, semmi baj. Csak hogy ne unatkozzam evés
közben. – Rose felvette a távirányítót a fotel karfájáról,
és kikapcsolta a tévét. Chastity Dingle éppen dühös
kirohanást intézett Paddy ellen, amikor eltűnt a
képernyőről.
– Azt gondoltam volna, sosem unatkozik így, hogy
két másik lánnyal lakik együtt – mondta Annie, felidézve
saját diákéveit.
– Hát, ha néha itthon lennének.
– Egyébként ezért jöttem. Tracy Bankset keresem.
Hazaért már?
Rose zavartnak tűnt.
– Tracy Bankset mondott? Ilyen nevű lány nem lakik
itt.
Annie beolvasta a címet Rose-nak. Biztos volt benne,
hogy Harriet Weaver ezt adta meg neki előző este, bár
persze eltéveszthetett egy számot. Ezen a környéken
rengeteg diák lakott.
– Biztos? – kérdezte.
– Francesca Banks van – mondta Rose. – Lehet, hogy
a testvéréről van szó?
– Vagy ez a második neve? – vetette fel Annie.
Szerinte Tracy-nek nem volt második neve, de sosem
lehet tudni. – 24 éves, körülbelül 168 centi magas, vállig
érő szőke haja van, sötét szemöldöke. Történelem
szakon végzett a Leedsi Egyetemen, Eastvale-ben nőtt
fel, és a Waterstone’s könyvesboltban dolgozik. Erin
Doyle gyerekkori barátnője, aki szintén itt lakik.
– Hát ez ráillik Francescára – vélekedett Rose.
– Akkor ez lehet a második neve.
– De elég régen nem láthatta – tette hozzá Rose.
– Hogyhogy?
– Néhány hete levágatta a haját, és színes csíkokat
festetett bele. Rózsaszínt, lilát, ilyeneket. Nem tartós
festék, de így egész máshogy néz ki. Tetoválást és
néhány piercinget is csináltatott.
– Piercinget?
– Aha. Nem túl durvákat. A szemöldökébe és az alsó
ajka alá. – Rose elhallgatott, és elmosolyodott. – Persze
lehet, hogy máshová is, intimebb helyekre, csak arról
nem számolt be. De nem hinném.
Mindez nem vallott arra a Tracy Banksre, akit Annie
megismert. Arra az okos, értelmes, szorgalmas fiatal
nőre, aki előtt fényes jövő áll, és aki átmenetileg egy
könyvesboltban dolgozik, amíg valami ígéretesebb
álláshoz nem jut. Banks mindig olyan büszke volt rá.
Persze az emberek változnak, a divat pedig, különösen a
fiatalok körében, nem feltétlenül jelent sokat. Annie is
hordott elég furcsa dolgokat annak idején, például
szakadt farmert és biztosítótűt a fülében. Legkedvesebb,
legkreatívabb, legintelligensebb ismerősei közül
néhányan zöld kakastaréj frizurát, lyukas pólót és
orrkarikát viseltek. De akkor is meglepte Tracy
átváltozása. Nem is beszélve az új névről. Francesca. Mi
ez az egész? Csak nem lépett be valami szektába?
– Itthon van? – kérdezte ismét.
– Nem, elment.
 – Elment? Hová?
– Nem tudom. Semmit nem tudok. Nekem senki nem
mond el semmit.
– Várjon egy pillanatot, Rose. Hogy érti ezt?
Rose letette a tányérját az asztalra.
– Én vagyok az új lány. Erin és Francesca már évek
óta barátnők. Együtt nőttek fel. Jasmine elköltözött,
mert férjhez ment, és én vagyok az új lány. Csak
közvetlenül az előtt költöztem be, hogy Francesca
levágatta a haját. Azt hiszem, nem vagyok közéjük való.
– Tudja, hogy hol van Tra… hogy hol van Francesca?
– Nem.
– Mikor ment el?
– Tegnap este.
– Hazajött azóta?
– Nem. Tegnap délután óta nem láttam, pedig azóta
itthon vagyok. Még nincs munkám.
– Szóval tegnap este elment, és azóta nem jött
haza?
– Igen. Megjött a munkából, ahogy rendesen.
Elmondtam neki, hogy a rendőrség átkutatta a házat,
ettől pánikba esett, és elrohant.
– Gyakran előfordul, hogy nem tölti itthon az
éjszakát?
– Hát, nem ez lenne az első alkalom, ha érti, mire
gondolok.
– Vitt magával valamit? Egy táskát a holmijának
vagy bármit? Mintha el akarna utazni néhány napra?
– Nem. Csak a szakadt farmerdzsekijét meg a
rongyos oldaltáskáját. Még fogkefét sem vitt magával.
Mondjuk az a táska elég nagy ahhoz, hogy az egész
szobája beleférjen, ha arról van szó. Nem tudom, mit
cipel benne.
– És biztos benne, hogy nem tudja, hová ment?
– Mi van Erinnel? Ő hol van?
– Erin jól van. Gondoskodnak róla. Hallotta, mi
történt az apjával?
Rose bólintott.
– Az esti híradóban. Szörnyű. Tudja, nem volna
szabad emberekre lőni ezekkel. Csak állatokra. Bár még
az is kegyetlenség.
– Aggódom Francescáért – mondta Annie. – Biztos
benne, hogy nem tudja, hová ment, hol lehet?
– Lehet, hogy Jaffhez ment.
– Jaffhez?
– Igen. Erin barátjához. Őszintén szólva szerintem
van köztük valami. Nem szoktam pletykálni, de azt
hiszem, Francescának is tetszik. Az ilyesmit észreveszi
az ember. Volt is köztük valami súrlódás mostanában.
– Erin és Francesca között? A múlt héten?
– Igen. Mielőtt Erin hazautazott.
– Szóval maga szerint lehetséges, hogy Erin
féltékeny volt, mert Francesca és Jaff kezdett túl jóban
lenni?
– Igen. Persze nem tudhatom biztosan, de azt
hiszem. Jaff nagyon jóképű. Ha az én barátom lenne, én
biztos folyton féltékeny lennék.
Annie előredőlt ültében, és összekulcsolta a kezét a
térdén.
– Ez nagyon fontos, Rose. Mikor kezdett Tracy, illetve
Francesca pánikolni, és mikor döntött úgy, hogy elmegy
itthonról?
 – Miután felhívta Erin szüleit Eastvale-ben.
– Kivel beszélt?
– Nem tudom. Igazából senkivel. Csak megkérdezte,
hogy Mr. Doyle-lal beszél-e, aztán lecsapta a telefont, és
elrohant.
Ha Tracy tegnap este hét óra körül telefonált
Erinékhez, gondolta Annie, akkor majdnem biztos, hogy
egy rendőr vette fel a telefont, mivel a ház addigra már
le volt zárva. Patrick Doyle meghalt, Juliet a
szomszédban volt, Erin pedig egy panzióban a vár
közelében. A rendőr, aki felvette a telefont, bizonyára
tudni akarta, hogy kivel beszél. Ez a beszélgetés
megijesztette Tracyt. De miért? Mit titkol?
– Beszélt Jaffről is? – kérdezte Annie, feltételezve,
hogy ő lehet az a bizonyos Geoff, akiről Juliet Doyle
mesélt.
– Igen. Megkérdezte, hogy említettem-e Jaffet vagy
őt a rendőröknek.
– És említette?
– Miért ne tettem volna? Nekem nincs
rejtegetnivalóm.
Lehet, hogy Jaffnek és Tracynek viszont van,
gondolta magában Annie.
– Jaff Erin barátjának igazi neve?
– Igen, a Jaffar beceneve. A vezetéknevét nem
tudom.
– Ázsiai?
– Félig indiai, vagy valami ilyesmi.
– Tudja, hogy hol lakik?
– Granary rakpart. De a pontos címet nem tudom.
Egy átalakított raktárépület, a földszinten egy
étteremmel. Egyszer hárman sétáltunk arrafelé, miután
úgy döntöttem, beköltözöm. Ott voltunk a közelben
ünnepelni. Erin mutatta meg, nagyon büszkének tűnt.
Dicsekedett vele, hogy a barátjának van pénze.
– És tényleg van neki?
– Úgy tűnik.
A Granary rakpart mindenesetre valóban puccos
környék. Még Annie is hallott róla. Rájött, hogy most
kellene betelefonálnia a kapitányságra, és jelentést tenni
Gervaise kapitánynak. De ha ezt teszi, kiengedi a
kezéből az irányítást. Ha Banks lánya bajba keveredett,
Annie szeretett volna mindent megtenni azért, hogy
csírájában fojtsa el a dolgot, hacsak nem késő máris,
Gervaise pedig visszatartaná.
– Megengedi, hogy benézzek Francesca szobájába,
mielőtt elmegyek?
– Nekem aztán semmi közöm hozzá. Második ajtó
balra, a lépcső tetején.
Annie felment a lépcsőn, és benyitott. Elég tágas,
mályvaszínűre festett szoba volt. A berendezése a
diákszállásokra jellemző íróasztal, szék, könyvespolcok,
fehérneművel és pólókkal teli fiókos szekrény és egy
beépített szekrény, ahová Tracy a ruháit, szoknyáit,
felsőit és farmerjait akasztotta.
Volt egy CD-lejátszó és néhány CD is – Florence and
the Machine, Adele, Emmy the Great, Kaiser Chiefs,
Arctic Monkeys, the Killers. Mellettük néhány könyv,
többnyire történelmi tárgyúak, de néhány kortárs regény
is: Papírsárkányok, Az időutazó felesége, A
tizenharmadik történet. Számítógépnek és
mobiltelefonnak nyoma sem volt. Ha Tracynek volt is
telefonja, amiben Annie biztos volt, magával vitte.
Annie kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és néhány
személyes tárgyat talált benne: tampont, óvszert, egy
régi, gomba elleni gyógyszer receptjét és pár bizsut.
Amikor lement, Rose-t a nappaliban találta, a kanapén,
a bekapcsolt tévé előtt. Az EastEnders ment.
– Tudja esetleg Francesca mobilszámát? – kérdezte
Annie.
– Persze. – Rose felvette a saját telefonját az
alacsony dohányzóasztalról, és kinézte belőle a számot.
Annie felhívta. Ki volt kapcsolva. Megköszönte Rose-nak,
elköszönt, és hazaindult Harkside-ba.
 6. fejezet

Banks a Vesuvio’s étteremben, az ajtó melletti asztalnál

ült, háttal az ablaknak. Egy korsó Anchor Steam sört
szopogatott, és a Máltai sólyom című kötetet
vizsgálgatta, amit akkor vásárolt a szomszédos City
Lights könyvesboltban. Egyik kedvenc filmje volt, de a
könyvet még nem olvasta. Hammett a harmincas évek
San Franciscójáról írt, és úgy tűnt, még mindig léteznek
hozzá kapcsolódó helyek. Banks arra gondolt,
felajánlhatná Teresának, hogy a John’s Bar & Grillbe
viszi vacsorázni, ahol Sam Spade szokta volt fogyasztani
a bordaszeletet. Banks azt olvasta az útikönyvben, hogy
az étterem még mindig működik, és nincs is messze a
szállodájuktól.

Most azonban egy régi beatniktanyát keresett fel a

Columbus Avenue-n, és a svájcisapkás férfi, aki a
bárpultnál üldögélt és a bongyorhajú csaposlánnyal
beszélgetett, éppenséggel úgy nézett ki, mint aki Jack
Kerouac ideje óta ide jár. A bárnak galériája is volt, de a
napnak ebben a szakában az üresen tátongott. A pult
mögötti képernyő egyik szürreális képet a másik után
villantotta fel, a falon pedig mindenütt régi, bekeretezett
újságkivágások voltak San Francisco történetéről. Banks
a Fisherman’s rakparttól idáig gyalogolt, a North
Beachen keresztül, ahol egymást érték az olasz kávézók
és viktoriánus házak, és jól csúszott a hideg sör.
Most, hogy San Franciscóban volt, szabadsága
végéhez közeledve, Los Angeles és a kétnapos út a
Pacific Coast autópályán emlékké halványult. Gondolatai
elkalandoztak a könyvtől, és újra a körül a sivatagi
éjszaka körül forogtak, a boldogság különös, futó csókja
körül. Először meglepte, hogy ez az érzés új volt a
számára, hogy korábban szinte sosem érezte, csak talán
gyerekkorában egyszer-kétszer. Mindig is túlságosan
nyughatatlan természete volt, és a nyughatatlanság
nem kedvez a tartós boldogságnak. Sosem állt meg,
hogy megszagolja a virágokat vagy hallgassa a tenger
zúgását. És amikor éppen nem volt nyugtalan, általában
megfoghatatlan, tompa szomorúságot érzett, melyet
csak imitt-amott szakított meg a harag vagy az
ingerültség egy-egy kitörése. Persze voltak örömteli
pillanatai, de ezek ritkák és tiszavirág-életűek voltak, és
gyakran eltűnődött, vajon az ilyen pillanatok
fenntarhatók-e egyáltalán. Mi a boldogság természete?
Hogy úgy jön és megy, akár a sivatagi szellő? Hogy csak
a hiányán keresztül tudjuk meghatározni? Vagy talán
csak az ő természete ilyen? Ezt valószínűleg sosem fogja
megtudni. És különben is, mit számít?
Minden változik. Semmi nem változik. A felismerése
az volt, hogy nincs felismerés. Ahhoz, hogy valódi
változást eszközöljön az életében, vakon hinnie kellene
valamiben, és el kellene fogadnia új tanokat, az igazság
új oldalait, új viselkedésmintákat kellene követnie, sőt
talán fejet kellene hajtania egy felsőbb tekintély előtt.
Hinnie kellene, és erre nem érezte képesnek magát. És
még csak nem is akart képes lenni rá.
Így hát továbbra is így fog élni, rosszul érzi majd
magát a bőrében, elfogadja a boldogságot (mint futó
sivatagi szellőt), ha rátalál, megcsodálja a szépséget, ha
megmutatkozik neki, és megpróbál nem rágódni a
kudarcain és a veszteségein. A lista túlságosan is hosszú
– Kay, Linda, Sandra, Annie, Michelle, Sophia. És ha
néha-néha mégis nekibúsul és érzelgőssé válik, hát
legyen. Dőzsölhet Dylan, Billie Holiday, Nick Cave és
Leonard Cohen szerelmi bánatában, finom borokat és
whiskyt ihat, amíg el nem alszik a kanapén az élet
szomorúságát és iróniáját, az elmúlt vagy viszonzatlan
szerelmeket megéneklő sorok dallamával a fülében. A
fennmaradó időben pedig ott van Beethoven, Schubert,
Bill Evans, Miles és Trane. Arra jutott, hogy nagyjából
ennyi revelációra és megvilágosodásra számíthat ebben
az életben.
Banks nyújtózkodott egyet az ablakon át beszűrődő
napfényben, és beleivott a sörébe. Jólesett volna egy
cigaretta is, de az már a múlté, nemcsak az ő életében,
hanem az ilyen sörözők életében is. Kerouac és Ginsberg
minden bizonnyal forog a sírjában. Most úgy tűnt,
Eastvale fényévekre van innen, bár Banks észrevette,
hogy kezdi várni a hazatérést. A munkája nem
hiányzott, de Annie, Winsome, Gristhorpe, Hatchley, sőt
Gervaise és Harry Potter igen. A szülein, Brianen és
Tracyn kívül, akiket szintén hiányolt, csak őket
nevezhette barátainak. Hiányzott a háza, az erdő, a
patak, a CD-k és a DVD-k. A pokolba Sophiával, „la belle
dame sans merci”, ahogy John Keats mondja.
Hadakozzon csak a saját démonaival. Neki elege volt.
Mindenki azt kapja, amit megérdemel.
De mielőtt holnap hazautazik, randevúzik Teresával,
egy szép és érdekes nővel. Kiürítette a korsót, és
elindult a Columbus Avenue-n. A sarkon lett figyelmes a
táblára: Jack Kerouac Alley. Bekapcsolta az iPodját,
amin a Grateful Dead Scarlet Begonias című számának
könnyed, élő, 76-os változata ment. Tökéletes egy szép
San Franciscó-i naphoz. Lesétált a dombon, és jobbra
tartott, a kínai negyed alsó végén, majd a Union Square-
en át a szálloda felé.

Jézusom, mit akarnak már megint? – fakadt ki Rose

Preston, amikor ajtót nyitott két férfinak körülbelül egy
órával az után, hogy Annie elment. Éppen a Holby Városi
Kórház című sorozatot nézte, amit az előbbiekkel
ellentétben tényleg szeretett, és bosszantotta, hogy
megzavarják.
A két férfi zavartan nézett össze.
– Elnézést – mondta Rose. – Semmi gond. Jöjjenek
be. Csak remélem, nem fog sokáig tartani, ez minden.
– Ó, a Holby Városi Kórházat nézi, értem már –
mondta a magasabb férfi. Széles válla és barnára sült,
fényes, kopasz feje volt. A kollégája ezzel szemben
alacsony volt és keskeny vállú. A haja vörös és pókháló-
finomságú, a bőre fehér, majdhogynem albínó. – Nem
rossz, bár az én ízlésemnek néha túl sok szörnyűség
történik benne. De azért jó lenne, ha gyakrabban
tudnám nézni. Csak hát ezzel a munkabeosztással…
Egyébként én Sandalwood őrmester vagyok, a kollégám
pedig Watkins nyomozó. Ne is törődjön vele.
Sandalwood egy pillanatra felmutatta az
igazolványát, de Rose oda sem nézett. Az elmúlt két
napban már annyi igazolványt látott, hogy egy életre
elég lesz.
– Ezúttal miről van szó? – kérdezte. – Higgyék el,
nem tudok többet mondani. Én új vagyok itt. Nem is
igazán ismerem a másik két lányt.
– Hogy érti, hogy ezúttal?
– Hát, alighanem tudomásuk van róla, hogy nem
most van itt először a rendőrség. Vagy nem is beszélnek
egymással?
– Bevallom, a kommunikációs csatornák néha
valóban nem működnek – felelte Sandalwood. Eközben
Watkins átkutatta a szobát, benézett az ülőpárnák alá,
kihúzogatta a fiókokat.
– Mit csinál? – tudakolta Rose.
– Ahogy mondtam, ne törődjön vele. Nem tehet róla.
Megrögzött minden lében kanál. Ez mondjuk a mi
munkánkban néha jól jön. Mint egy véreb. Kaphatnék
egy teát, szívem?
– Azt reméltem, hogy arra már nem lesz idejük.
Watkins a könyvespolc mellől Sandalwoodra
pillantott.
– Kissé szemtelen a kicsike, nem? – mondta. Vékony,
sipákoló hangon beszélt, ami Rose-t a táblán
megcsikorduló köröm hangjára emlékeztette.
– No, no – felelte Sandalwood. – Ne szívd mellre!
Menj szépen, és nézz körül jó alaposan a házban, amíg a
kisasszony és én elcsevegünk egy kicsit.
 Watkins morogva kiment. Rose hallotta, ahogy
felmegy a lépcsőn.
– Mit csinál? – kérdezte ismét. – Nem kutakodhat,
ahogy csak kedve tartja. Látni akarom az igazolványát!
– Rose elindult Watkins után, de akkor egy cirkuszi
erőművész vasmarkát érezte a felkarján. Először fájt, de
a következő pillanatban az egész karja érzéketlenné
vált. – Au! – kiáltotta, és megpróbálta elrántani a karját.
– Eresszen!
De Sandalwood nem engedte el, inkább korántsem
gyengéden lenyomta egy székre.
– Üljön le, kisasszony! – szűrte összeszorított fogai
között. – És akkor beszéljen, ha kérdezik!
Rose észrevette, hogy a férfi mindeközben
figyelemreméltóan mozdulatlan maradt. Egyetlen izmát
sem mozdította meg feleslegesen. Rose megigazította a
szemüvegét.
– Kik maguk? – kérdezte. – Maguk nem a
rendőrségtől jöttek. Maguk…
A pofon nem volt erős, de arra elég volt, hogy
belefojtsa a szót Rose-ba, aki nem számított rá.
– Pofa be! – mondta Sandalwood, és tömzsi ujját a
lányra szegezte. – Kussoljon, különben lehívom Watkins
nyomozót, és akkor megismeri az igazi fájdalmat.
Watkins aztán élvezi, ha fájdalmat okozhat. Én csak a
munkámat végzem.
Rose-nak nem kellett kétszer mondani. A karja
sajogni kezdett, az arca pedig égett. Sírva fakadt.
– Az egerek itatását is abba lehet hagyni – tette
hozzá Sandalwood. – Nálam bőgéssel nem megy
semmire.
 – Mit akar? – Rose ösztönösen keresztbe tette a
lábát, mert érezte, hogy felcsúszott a szoknyája, és
valószínűleg több látszik a combjából a kelleténél.
Sandalwood észrevette a mozdulatot, és felnevetett.
– Ne aggódj, szívem – mondta. – Nem ezért vagyunk
itt, bármilyen csábító is.
Rose elpirult, és összeszorította az öklét az ölében.
Tehetetlen volt és rémült. Ha lett volna pisztolya, ott
helyben lelövi Sandalwoodot. Hallotta, ahogy a másik,
az a Watkins, járkál az emeleten. Éppen az ő szobájában
járt, a holmijában turkált. Kirázta a hideg a gondolattól.
– Néhány egyszerű kérdés. Egyenes válaszokat
akarok hallani, és már itt sem vagyunk – mondta
Sandalwood. – Rendben?
Rose egy szót sem szólt, csak az öklét bámulta,
ahogy elfehérednek az ujjpercei.
– Rendben? – kérdezte újra Sandalwood.
Rose bólintott. Semmi mást nem akart, csak hogy
elmenjenek. – Az orvosok elkeseredetten küzdöttek egy
beteg életéért a Holby Városi Kórházban. Most valahogy
nem tűnt olyan izgalmasnak, mint korábban.
– Hol van Erin Doyle?
– Nyilván tudják – felelte Rose. – Bemondták a
tévében, és benne volt az összes újságban. Eastvale-ben
van. Gondolom, most fogdában.
Sandalwood bátorítóan biccentett, mintha ez egy
tesztkérdés lett volna, melyre Rose helyesen válaszolt.
– Ismer egy Jaff nevű fickót? Egy pakisztáni szarházi.
– Néhányszor találkoztunk.
– Dugja ezt az Erin bulát, igaz?
 – Együtt járnak, igen. Nem kell ilyen közönségesen
fogalmazni.
– Alakul. Hol van? Hol van Jaff?
– Nem tudom.
– A saját érdekében remélem, hogy nem hazudik.
– Miért hazudnék? Alig ismerem. Mondtam már, hogy
csak egyszer vagy kétszer találkoztunk. Erin barátja.
– Járt már a lakásán?
– Soha.
– Mi most voltunk ott, és nincs otthon. A szomszéd
fickó azt mondta, egy nővel lépett le tegnap este, kissé
sietősen. Van valami elképzelése, ki lehetett az a nő, és
hogy miért léptek olajra?
– Nincs.
Watkins visszajött, megállt az ajtóban, a fejét rázta,
majd ujjaival hármat mutatott. Sandalwood biccentett,
aztán újra Rose-hoz fordult.
– Watkins nyomozó azt mondja, hárman laknak itt.
Ki a harmadik?
– Francesca. Francesca Banks. De azt hiszem, az
igazi neve Tracy.
– Francesca, de az igazi neve Tracy? Mi a francot
jelentsen ez?
– Nem tudom. – Rose a tenyerébe temette az arcát,
és megint sírva fakadt. – Félek.
– Meséljen erről a Francescáról.
– Ő is ismeri Jaffet. Azt hiszem, tetszik neki. Eltűnt.
Tegnap este elment itthonról, és azóta nem jött haza.
Kérem, menjenek el! Kérem, hagyjanak békén! Én nem
tudok semmit.
 – Ő az a nő, akivel Jaff lelépett? Most ne hazudjon
nekem!
– Lehetséges. Rövid, szőke haja van, néhány színes
csíkkal. Farmer és farmerdzseki volt rajta.
– Egy szegecs van az alsó ajka alatt, és egy karika a
szemöldökében?
Sandalwood Watkinsra nézett.
– Ő volt Jaff-fel. Hol vannak?
– Nem tudom! – kiáltotta Rose elkeseredetten. –
Nem értik? Elment. Valószínűleg Jaff-fel. A rendőrnő is
erről kérdezgetett. De neki is ugyanezt mondtam. Nem
tudom. Nem tudom.
– Miféle rendőrnő?
– Aki pont maguk előtt volt itt.
– Mi semmiféle rendőrnőről nem tudunk.
– Nézzék, nekem fogalmam sincs, mi folyik itt.
Esküszöm. Semmi közöm hozzá. Szerintem Erin
fogdában van, Francesca pedig nem tudom, hol van. Azt
sem tudom, Jaff hol van. Semmit nem értek az
egészből. Én csak egy megfizethető albérletet kerestem.
Ezek a dolgok egyáltalán nem tartoznak rám.
– Pillanatnyilag nagyon úgy tűnik, hogy magára
tartozik, kisasszony – mondta Sandalwood, és
körülnézett a szobában. – Tekintve, hogy rajtunk kívül
csak maga van itt.
– Ne! Kérem, ne! – könyörgött Rose. A kezével újra
eltakarta az arcát, és felzokogott. De a pofon vagy a
felhúzott pisztoly hangja helyett, amire számított, csak a
bejárati ajtó csapódását hallotta. Felnézett. Tényleg
elmentek? Lehetséges ez? Kikapcsolta a Holby Városi
Kórházat, már nem érdekelték az orvosok és vérző
betegeik. Benézett az összes szobába. Hagytak fent egy
kis rendetlenséget, de továbbálltak.
Ez aztán mindennek a teteje, gondolta magában
Rose. Bement a szobájába, és azt a kevés ruháját és
könyvét beledobálta egy bőröndbe, az illatszereit és a
szemfestékét a sporttáskájába. Egy pillanatra megállt,
és körülnézett, hogy nem felejtett-e ott valamit, de
nem. Nyilvánvalóan volt szerencséje egy komplett
őrültekkel teli házat kifogni, és nem bírta tovább
idegekkel. A maradék lakbért majd később feladja. Most,
ha siet, éppen elérhet egy vonatot vagy buszt vissza
Oldhambe, a szüleihez. Legrosszabb esetben
hazatelefonál, és az apja eljön érte autóval. Nem örülne,
és felrakná az „én megmondtam” lemezt, de eljönne.
Bármi jobb, mint ez az őrültekháza. Becsapta maga
mögött az ajtót, és bedobta a kulcsot a postaládába.

Annie törökülésben ült a nappalijában a földön, és a

légzésére koncentrált. Hagyta, hogy a gondolatai
felbukkanjanak, aztán elillanjanak, mint a buborékok, és
nem ragadt le egyiknél sem, továbbra is csak a
légzésére figyelt. Be és ki. Be és ki.
Ekkor kopogtak az ajtón. Ingerülten az órájára
pillantott. Elmúlt tíz. Ki jön ilyenkor látogatóba? A varázs
megtört. Annie lassan felállt, a térde recsegett, mert
már régen gyakorolt. Kinyitotta az ajtót. Nerys Powell
állt ott, a női kommandós.
– Mit keres maga itt? – kérdezte Annie. – Nem volna
szabad itt lennie! Chambers ki fog kelni magából.
Nerys feltartotta a kezét.
 – Tudom, tudom – mondta. – És elnézést. De
beszélhetnék önnel? Kérem. Csak néhány percet kérek.
Mr. Chambersnek nem kell megtudnia.
– Honnan tudja, hol lakom?
– Van egy barátom a személyzeti osztályon.
– Kicsoda?
– Csak egy barátom.
– Könnyen kideríthetem, azt tudja, ugye?
– Miért mondja ezt?
Annie felsóhajtott.
– Semmi, semmi – felelte –, csak nem volna szabad
itt lennie. Nem helyes.
– Mitől tart ennyire? Attól, hogy együtt látják velem?
Ha így van, akkor jobban tenné, ha mihamarabb
beengedne. Különben is, kilométerekre vagyunk
Eastvale-től. Tudom, hogy késő van, elnézést. Már
korábban is jártam itt, de akkor nem volt itthon.
Mászkáltam a környéken, és eltévedtem. Próbáltam
összeszedni a bátorságom, hogy visszajöjjek. Megálltam
néhány italra. Csak szeretnék beszélni magával, ennyi
az egész. Senkinek nem kell megtudnia.
– Nem is tudom. Nem kellene. – Annie az ajkát
rágcsálta, és egy pillanatig habozott. Még mindig nem
tért teljesen magához, miután megzavarták a
meditációját. Nerys egyáltalán nem tűnt részegnek.
Hirtelen elhatározásra jutott, és utat engedett. –
Rendben, jöjjön be. De csak néhány percre.
Nerys belépett a szobába.
– Otthonos – állapította meg, miután körülnézett.
– Más szóval túlzsúfolt.
– Bájos.
 – Más szóval túl kicsi.
Nerys nevetett.
– Dehogy. Nekem tetszik, komolyan.
– Üljön le! Hozhatok egy csésze teát? Vagy kávét?
– Nem kérek semmit, köszönöm.
– Biztos?
– A testem templom.
– Hát, én iszom egy pohár bort.
– Akkor viszont… – helyesbített Nerys.
Annie kiment a konyhába, és kivett a hűtőből egy
üveg szürkebarátot. Kellemetlenül érintette Nerys
látogatása, és tudta, hogy nem volna szabad beszélnie
vele, sőt meghallgatnia sem, de a mai izgalmak után
lázadó kedvében volt. Az is bosszantotta, hogy hiába
látogatott el Tracyhez Leedsbe és aztán Jaffhez a
Granary rakpartra. Elég könnyen megtalálta, de
természetesen senki nem volt otthon, és az egyik
szomszéd, mielőtt becsapta az ajtót az orra előtt,
közölte, hogy a rendőrség már ott járt, és elmondott
nekik mindent, amit tud, és kutya legyen, ha hajlandó
elismételni.
Ezért Annie végül úgy döntött, meghallgatja Neryst.
Sosem lehet tudni, talán még tanulhat is belőle, mondta
magának. Kinyitotta a bort, és két pohár kíséretében
bevitte a nappaliba. Nerys a könyvespolc alsó polcai
előtt térdelt a földön, ahol a néhány darabot számláló
CD-gyűjteményt vette szemügyre. Farmer volt rajta,
ami túl sokat láttatott kilógó fenekéből. Felül könnyű
széldzsekit és fekete pólót viselt, egyik sem takarta
túlságosan izmos felsőtestét és a dereka körüli
kitüremkedést, ami Annie benyomása szerint szintén
csupa izomból állt.
– Talált valami kedvére valót? – kérdezte Neryst.
– Nem – pillantott rá a nő. – De én nem vagyok
valami nagy zenebarát. Nem úgy, mint a főnöke, ahogy
hallom.
– Alan? Igen, ő erről híres. Nekem többnyire
fogalmam sincs, mi az, amit hallgat. Van, ami elég jó,
de olyan is, ami engem egy herefájdalmakkal küzdő bika
hangjára emlékeztet.
Nerys nevetett, átvette a borospoharat, majd leült.
Hét-nyolc centivel alacsonyabb volt Annie-nél, és sokkal
zömökebb. A szeme zöld, a haja pedig olyan rövid, hogy
katonai hajviseletre emlékeztetett.
– Egészségére! – emelte meg a poharát.
Koccintottak.
– Egészségére! – mondta Annie is.
– Másról is híres ám a maguk főfelügyelője a megyei
kapitányságon – folytatta Nerys.
– Igen? Miről?
– Hát hogy egy kicsit öntörvényű. Szereti a maga
módján intézni a dolgokat.
– Igen, azt hiszem. De mindannyian így vagyunk
ezzel, ha úgy gondoljuk, hogy a mi utunk a helyes.
– Ez igaz. De olyan nehéz biztosnak lenni benne,
nem? Én többnyire inkább parancsokat teljesítek. A
Kommandós Parancsnokságon nagy a fegyelem.
– Gondolom, erre szükség is van – mondta Annie. –
De Alannel nem volna való, igaza van. De ugye nem
azért jött, hogy Alan Banksről beszélgessünk?
– Részben azért… – felelte Nerys. – Mmm, ez finom.
 Annie vállat vont.
– Olcsó olasz lőre.
Nerys ismét felállt, és odasétált egy bekeretezett
akvarellhez, amely az eastvale-i várat ábrázolta esti
fényben.
– Jó ez a kép – mondta. – Nem tudom, ki festette, de
nagyon jól elkapta azt a télesti fényt.
– Köszönöm – felelte Annie.
Nerysnek leesett az álla.
– Úgy érti…? Maga? Sosem gondoltam volna. –
Elmosolyodott.
– Komolyan mondja?
– Komolyan – mondta Annie, és érezte, hogy elpirul.
– Miért hazudnék? Semmiség. Különben is, honnan
kellene tudnia? Csak egy hobbi.
– De annyira jó. Maga nagyon tehetséges. Gondolt
már arra, hogy…
– Nézze, Nerys, köszönöm az elismerést, de
megtenné, hogy a lényegre tér? Ne haragudjon, nem
akarok udvariatlan lenni, de…
Nerys visszaült.
– Nem, nem, persze. Igaza van. Azt hiszem, ideges
vagyok. Olyankor fecsegni kezdek.
– De miért ideges?
– Hát, maga felügyelő, én pedig csak egy alsóbb
rendű közrendőr vagyok.
– Kétlem, hogy alsóbb rendű volna. Különben is,
magánál van a fegyver.
– Most nincs nálam. Esküszöm. – Széttárta a karját.
– Ellenőrzi?
– Szóval a lényeg? – kérdezett rá ismét Annie.
 Nerys végre leengedte a karját, hátradőlt a székben,
és kissé megnyugodott. Ujjával körberajzolta a pohara
száját.
– Amit a tegnapi megbeszélésen mondtak Mrs.
Doyle-ról, hogy személyesen Banks főfelügyelővel akart
beszélni… igaz?
– Igen, igaz – válaszolt Annie. – Régi barátok.
Szomszédok.
– Odament volna?
– Gondolom, igen. Valószínűleg. De nincs itthon.
– Hol van?
– Amerikában. Nagyon messze.
Nerys belekortyolt a borba.
– Kár, hogy nem volt itt. Rengeteg bajtól megkímélt
volna bennünket.
– Chambers nem így gondolja.
– Chambers egy seggfej. – Nerys a szája elé kapta a
kezét. – Bocsánat. Nem lett volna szabad ezt mondanom
maga előtt.
Annie akaratlanul is felnevetett.
– Valóban nem – mondta. – Mindazonáltal fején
találta a szöget.
– Egyszer dolgozott neki, ugye?
– Isten büntetése. Maga aztán sokat tud.
– Amikor így beüt a krach, mindig megpróbálok
tájékozódni.
Annie felvonta a szemöldökét.
– Csak nem a titokzatos jó barát a személyzeti
osztályon?
Nerys elvigyorodott.
– Nem, ez egy másik volt. Irattár.
 – Lám, lám, milyen sok barátja van.
– Nem, sajnos nincs. Éppen ez a probléma. Sosem
éreztem még magam ennyire egyedül. Ennyire
elszigeteltnek.
– De hiszen ez nevetséges – tiltakozott Annie. – A
kommandósok arról híresek, hogy jóban-rosszban
együtt vannak. Az életük múlik rajta.
– Szolgálatban így is van – mondta Nerys. – Ilyen a
kiképzésünk. De szolgálaton kívül nem feltétlenül így
működik. – Előredőlt a székén, és Annie szemébe
nézett. A tekintete olyan nyílt és átható volt, hogy Annie
zavarba jött. – Nézze, én egy nő vagyok a férfiak
világában. Sőt mi több, egy meleg nő egy férfi
lövészegyletben. Talán azt hiszi, úgy bánnak velem,
mintha közéjük tartoznék, de valójában csodabogárnak
tartanak.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.
Nerys megvetően horkantott.
– Ugyan, mit tud maga erről?
– Semmit, azt hiszem – ismerte el Annie. – De akkor
miért választotta ezt a hivatást? Úgy értem, miért ment
a Kommandós Parancsnokságra?
– Nem igazán tudtam, hogy mit akarok. Mármint a
rendőrségen belül. Minden képzésen részt vettem –
őrizet, járműkövetés, dolgoztam civil ruhásként, még a
közlekedésben is. Mindent végigjártam.
– És?
– Azt hiszem, igazából az apám miatt van. Ejtőernyős
volt. Igazi macsó. Két és fél évvel ezelőtt halt meg
Irakban. Egy újabb orvlövész. Apa igazi maximalista
volt, és műszaki ember. Fegyverek között nőttem fel,
körülvéve a szagukkal, az alkatrészeikkel. Atyaisten,
sötétben, csak a hang és a tapintás alapján szét tudtam
szedni és össze tudtam szerelni egy Hechler & Kochot
vagy egy Parker-Hale-t.
– Ennek bizonyára jó hasznát veszi – jegyezte meg
Annie.
– Sohase lehessen tudni.
– De amikor beállt a csapatba, nem gondolt erre?
– Nem igazán. Nem arról van szó, hogy szerettem
volna apám nyomdokain haladni. Legalábbis addig nem,
amíg meg nem ölték. Akkor viszont jó ötletnek tűnt. Jó
vagyok. Kiemeltek. Én vagyok a legfiatalabb az
egységnél, Warbyt kivéve. – Néhány percig csendben
üldögéltek, Nerys nyilván halott apjára, Annie pedig
Banksre gondolt. Hol lehet most? Los Angelesben?
Renóban? Tucsonban? Csak annyit tudott, hogy valahol
délnyugaton. Azt kívánta, bár ott lehetne vele. – De
azért nem szeretnék örökké a Kommandós
Parancsnokságon lenni.
– Ambiciózus?
– Egy kicsit. A terrorelhárításnál szeretnék majd
dolgozni.
– Izgalmasan hangzik.
– Szeretem a kihívásokat. Ezért is aggaszt ez a…
tudja… ez az egész.
– Egy nagy folt a hírnevén?
– Pontosan.
– Szerintem nem talál egyetlen olyan rendőrt sem,
aki ne hibázott volna életében. Egyesek szerint Banks
főfelügyelő egy két lábon járó katasztrófaövezet.
Chambers barátunk például biztosan így gondolja.
 – Igazából milyen ember?
– Ki? Chambers?
– Igen. Nekem az a keménykalapos, kövér humorista
jut róla eszembe, a fekete-fehér filmekből.
– Pan?
– Az, az. De komolyan. Maga szerint támogatja a
melegek jogait? Vajon a cuki leszbikusok a gyengéi?
Annie nem állta meg nevetés nélkül. Töltött a
poharukba. Észrevette, hogy Nerysében sokkal kevesebb
bor maradt, mint az övében.
– Nem hiszem. Inkább az a fajta, aki azt gondolja,
minden nő leghőbb vágya, hogy ágyba bújhasson vele.
És feltehetően azt is gondolja, minden leszbikus
kigyógyulna a bajából, ha Reginald Chambers kemény
harminc centijével találkozna. Bár én személy szerint
inkább nyolc-tíz centire saccolom.
Nerys nevetett.
– De igazából mit gondol róla?
Annie lötyögtette a bort a poharában, aztán
beleivott. Nem szívesen gondolt vissza arra az időre,
amikor Chambersszel dolgozott. Nem voltak jó emlékek.
– Maradjunk annyiban, hogy nem jöttünk ki
egymással.
– Akkor mire számíthatok? Megpróbál majd
pellengérre állítani minket, Warbyt meg engem, igaz?
– Jaj, az isten szerelmére – nyögött fel Annie. – Ne
dramatizálja túl a dolgot. Annyira azért nem vészes a
fickó. Sokkal rosszabbak is vannak nála. Én csak annyit
mondtam, hogy nem jöttünk ki egymással. Ennyi.
Valószínűleg legalább annyira az én hibám is volt, mint
az övé. Nem éppen álmaim állása volt. Ha éppen tudni
akarja, kevés emberrel találom meg a hangot.
– Hallottam hírét.
– Valahogy nem lep meg. – Annie az órájára nézett.
– Nézze, nem akarom sürgetni, de ha elmondta, amit
akart… – A meditációt már semmi esetre nem tudja
folytatni, miután így kizökkentették. A borról nem is
beszélve. De legalább tévézhetne és lazíthatna egy
kicsit. Szinte bármi jobb lenne ennél a beszélgetésnél.
– Elnézést – mondta Nerys, és megremegett az alsó
ajka. – Nem akartam elrontani az estéjét… Én… csak
tudni akartam, számíthatok-e magára, hogy az én
oldalamon áll-e. Sajnálom, ha vesztegettem az idejét.
Csak aggódom.
Ekkor Annie meglátta a könnyeket a nő szemében, és
ellágyult. Utálta magát ezért, de nem bírta a könnyeket.
Kevésbé, mint bármelyik férfi, akivel életében
találkozott.
– Ugyan – mondta megnyugtatóan, és öntött még
egy kis bort. Gyorsan fogyott, az üveg már csaknem
üres volt. – Szedje össze magát, Nerys. Chambers nem
fogja pellengérre állítani. Végül is nem maga sütötte el a
sokkolót. Chambers seggfej, az igaz. És kötekedő alak,
valamint hímsoviniszta disznó. De amennyire tudom,
tisztán játszik. Legrosszabb esetben a sajtó kedvére tesz
majd. Megadja nekik, amit akarnak. A szíve mélyén
inkább PR-os, mint zsaru. Nem fogja meghurcolni,
higgye már el! Meg fogja ismerni a tényeket, és a
szabályzatnak megfelelően fog eljárni, bármilyen
ellenszenves alak is.
 – De hát nem is kell más, nem? Éppen ez a baj. A
tények. Mik a tények? Talán nem azon múlik minden, ki
hogyan értelmezi a tényeket? A sajtó melyik változatra
lesz majd vevő? Ahány ember ott volt, annyiféle
története van annak a hétfő délelőttnek.
Annie tudta, hogy Nerysnek igaza van. Látott egyszer
egy filmet, az volt a címe: A vihar kapujában. Ez volt az
apja egyik kedvenc filmje. Ugyanazt a történetet több
különböző nézőpontból mesélte el. A tények ugyanazok
voltak, de minden történet más.
– Lehet – ismerte el. – De ezen nem lehet segíteni.
Viszont egy egész csapat érkezik Greater Manchesterből,
hogy kordában tartsa Chamberst. Nem az ő szava a
törvény, még ha szeretné is ezt gondolni.
– Csak tudnom kell, hogy mire számítsak, hogy
felkészülhessek. Mit tett magával, amikor együtt
dolgoztak?
– A személyzetis barátja nem mesélte el?
– Magán kívül senki nem tudja.
Annie vett egy mély lélegzetet, majd kortyolt a
borból.
– Régen történt – fogott bele. – Úgy hét-nyolc évvel
ezelőtt. – És vajon miért kísért még mindig, kérdezte
magától. Azt hitte, több mint egy évvel ezelőtt végre
örökre letudta Janet Taylort, Lucy Payne-t és a
Kaméleon-ügyet, és most újra itt van. Chambers
visszatért. – Maga Chambers nem csinált velem semmit
– folytatta. – Akkoriban csak egy lusta, élvhajhász,
köpönyegforgató, szar alak volt, aki másokkal
végeztette el a piszkos munkát, és aztán learatta a
babérokat. Már amennyi babér egy ilyen munkában
terem. Leginkább a bulvársajtóban aratott kis
győzelmek érdekelték. Mindig is arra hajlott, amerre a
közvélemény szele fújt.
– Miért nem ment nyugdíjba, amikor letelt a
huszonöt év szolgálati ideje? Úgy hallottam,
gyakorlatilag a golfpályán élt.
– Az újjászervezés új esélyt adott neki, új életcélt.
Több hatalmat. Most pedig, úgy tűnik, nyugdíjazása előtt
annyi zsarut akar félreállítani, amennyit csak tud. Nem
mintha néhányan nem érdemelnék meg. És, ahogy
mondtam, nem részrehajló. Szabályosan játszik.
– De elvei azért vannak?
– Bizony. Chambersnél mindig bűnös vagy, amíg
bűnösnek nem bizonyulsz. Különösen, ha az újságok ezt
írják.
– Akkor jogosan aggódom?
– A két eset egészen más – magyarázta Annie. –
Janet Taylor rendőrnő, akinek az ügyén én dolgoztam,
egy sorozatgyilkost ölt meg, aki a szeme láttára
szabdalta darabokra a társát, és éppen vele is ezt
készült tenni. Sajnos egy John Hadleigh nevű civilt, aki
innen 500 kilométerre lelőtt egy betörőt a házában,
éppen akkoriban ítéltek el gyilkosságért. Rosszul vette
volna ki magát, ha egy rendőr büntetlenül megússza,
hogy megölt valakit. Ennyi.
– De hát egy sorozatgyilkost?! A Kaméleont?
Ismerem az ügyet. Tanulmányoztam.
– Akkor tudja, miről beszélek – mondta Annie. – De
csak aki ott volt, az értheti a politikai nyomást és a
médiafelhajtást, ami az egészet övezte. Mindenesetre
meggyőztem az államügyészt, hogy csak emberölésért
emeljenek vádat. A többit tudja.
– Szóval politika volt az egész? Ez a nő, Janet Taylor,
áldozati bárány volt?
– Nem igazán bárány, de igen. Részben. Ahol az ilyen
Chambers-félék munkálkodnak, ott mindig közbeszól a
politika. Ezt magának is tudnia kellene. Minél
magasabbra emelkedik valaki a szamárlétrán, annál
görcsösebben kapaszkodik.
Nerys nyelt egyet, és egy ideig csendben ült.
Szemmel láthatóan azon töprengett, amit Annie
elmondott
– Számíthatok a támogatására? – kérdezte végül
halkan.
Annie félrenyelte a bort, és köhögés közben a
mellkasát ütögette.
– Te jó ég, mit ért ez alatt? – kérdezte, amikor újra
levegőhöz jutott.
– Mondtam már. Egyedül érzem magam.
Elszigeteltnek. Nincs senki, akivel beszélni tudnék.
– Nincs egyedül. Ott van maga mellett a csapat,
maga mögött pedig a főnöke. És Chambers amúgy sem
maga ellen folytat vizsgálatot, nem igaz? Hanem
Warburton ellen. Ő sütötte el a sokkolót.
– Ne vicceljen már! Mindannyian benne vagyunk. Ha
Warby nem sokkolja a fickót, lelőttem volna én. Vagy az
egyik srác, aki a hátsó ajtón át jött.
– Ennyire rossz volt a helyzet?
– Ühüm. Sötét volt. Az előszobai lámpa kiégett,
amikor Warby felkapcsolta. Az ilyesmire nem számít az
ember. Tudtuk, hogy van egy töltött fegyver a házban.
Addigra már nagy volt a feszültség.
– Senki nem gondolta volna azt sem, hogy egyáltalán
így kell bejutniuk a házba – mondta Annie. – És azt sem
tudhatta senki, hogy a villanykörte éppen azt a
pillanatot választja majd a kiégésre.
– Felkészültnek kell lennünk az ilyen eshetőségekre
is. Benne van a pakliban. – Annie újratöltötte a
poharukat. Az üveg kiürült. – Sötét volt – folytatta
Nerys. – Harapni lehetett a feszültséget a levegőben.
Ahogy Warby is mondta a megbeszélésen, nem
tudhattuk, mi történt azóta, hogy iderendeltek minket.
Nem szóltak hozzánk. A lány elveszíthette a fejét,
elvehette a pisztolyt. Bárhogy lehetett. Amikor Patrick
Doyle kijött a konyhából, csak a körvonalait láttuk, és
hogy valamit a feje fölé tart, ami lehetett kard vagy
baseballütő, de akár fegyver is. Warby reagált először,
ennyi az egész. Lehet, hogy én vagyok a legjobb lövő,
de Warby reakcióideje a legrövidebb az egész
csapatban. – Elmosolyodott. – Megállta volna a helyét a
vadnyugaton. A leggyorsabb kéz a megyében, így
hívjuk.
– Miért volt a járóbot a levegőben?
– Mérges volt. Mármint Doyle. Azt hiszem,
veszekedett a lányával. A saját kis drámájukkal voltak
elfoglalva, és amikor betörtük az ajtót, és Doyle
meghallotta azt az irtózatos lármát… hát, az emberek
többnyire nem örülnek az ilyesminek. Dühös volt ránk,
ennyi az egész, és hadonászott a botjával. Érthető. Nem
hiszem, hogy tudta, hogy fegyverünk van. Arra
számított, hogy egy régi cimbora fog beugrani – Banks
főfelügyelő –, nem pedig állig felfegyverzett, védőruhás
rendőrök. Nem is láthatott minket. A konyhában égett a
villany, úgyhogy a szeme még nem szokhatott hozzá az
előszoba sötétjéhez. Gondolom, úgy nézhettünk ki, mint
a marslakók, ilyesmire nem számít az ember, igaz?
– Nem bizony – ismerte el Annie.
– Szóval tudja, kinek az oldalán áll majd a
közvélemény?
– Van egy tippem.
Nerys lassan megrázta a fejét, aztán kiitta a bort a
poharából.
– Ez nem fair. Mindegy, mennyi helyzetet csinálsz
végig a kiképzésen. Mint Piszkos Harry, amikor
végigmegy a film díszletén, és kartonkivágásokra
lövöldöz. Az igazi helyzet, az más. A kiképzés során
tudod, hogy nem sérülhetsz meg. De a valóságban…
Olyankor nem karra vagy lábra célzol. Warby helyesen
cselekedett. Ki fogok állni érte. Azt akarom, hogy ez
derüljön ki. Azt akarom, hogy valóban megértsék a
helyzetet, minden hibával együttvéve, és ne azzal
törődjenek, hogy pellengérre állítsák valamelyikünket,
vagy feláldozzanak bennünket a sajtónak vagy a
közvéleménynek. Szükség van a munkánkra, és jól
végezzük, de néha borzasztó zűrös, és akár tetszik, akár
nem, az embereknek szükségük van ránk. Mégsem
akarnak elismerni minket, sem érmekkel jutalmazni.
Egyáltalán nem kell szeretniük bennünket. Leginkább
szeretnék elfelejteni, hogy egyáltalán létezünk,
szeretnének eltemetni minket.
 – Erre nem vagyok befolyással – mondta Annie. – De
vannak fékek és ellensúlyok. Biztos vagyok benne, hogy
jól fogják csinálni, és elfogulatlanok maradnak.
– Bár én is ilyen bizakodó lennék! Jobb lesz, ha most
megyek.
Annie felállt, de nem olyan gyorsan, hogy látszódjon
rajta, mennyire szeretne már megszabadulni Nerystől.
Eszébe jutott, hogy Nerys itta meg a bor legjavát.
Vezetni fog? Vajon Annie-nek fel kellene ajánlania, hogy
maradjon itt éjszakára? De nem akarta. Legjobb lesz, ha
nem is említi a dolgot, és szóba sem kerül, hogy Nerys
hogyan jut haza. Lehet, hogy felelőtlenség volt a
részéről, a másik lehetőség viszont tengernyi
bonyodalmat tartogatott.
– Oké – mondta. – Nem szükséges kikísérnem, olyan
közel van az ajtó. De azért kikísérem.
Nerys elmosolyodott.
– Köszönöm.
– Minden rendben?
– Persze. – Nerys kinyitotta az ajtót. – Tudja –
mondta, és megállt, majd könnyedén megérintette
Annie karját –, sok jót hallottam magáról, és láttam
néhányszor a megyei kapitányságon. Mindig nagyra
tartottam. Szimpatikus volt. – Előrehajolt, és gyors
puszit nyomott Annie arcára, aztán félénken a lábtörlőre
szegezte a tekintetét.
Annie azt hitte, Nerys a lábát bámulja, úgyhogy
zavartan toporgott. Hirtelen ráébredt, hogy csak az a
fekete legging és kinyúlt, fehér póló van rajta, amit
jógázáshoz szokott felvenni. A póló csak a csípőjéig ért,
és meztelennek érezte magát.
 – Nézze, Nerys – mondta. – Ez nagyon hízelgő meg
minden. Nem tudom, hogy… hogy mit gondol rólam,
vagy mit hallott másoktól, de én nem… én nem vagyok…
tudja…
– Ó, nem, nem. Tudom, hogy nem meleg. Ne
aggódjon. Nem nyomulni akartam. Esküszöm. Amúgy
sem igazán az esetem. Csak annyit mondtam, hogy
szerintem jó fej.
– A látszat néha csal.
– Próba szerencse.
Miután elment, Annie becsukta az ajtót, és nekidőlt.
Nem az esetem. Mit értett ez alatt Nerys? Vajon
sértésnek szánta? Mi baja volt? Igazat mondott
egyáltalán? Nerys viselkedése néhol ellentmondott a
szavainak; olykor határozottan flörtölt.
Annie-be az a nyugtalanító gondolat is belehasított,
hogy ha Nerys Powellt, Warburtont és a
kommandósegység többi tagját feláldozzák a
közvélemény véres oltárán, akkor azok a nyomozók,
akiknek elvileg alaposan tájékoztatni kellett volna őket,
aligha ússzák meg szárazon. A járóbot. A gyenge szív.
Vajon Annie-nek és Gervaise-nek valahonnan tudnia
kellett volna ezekről, és figyelmeztetnie kellett volna a
beküldött rendőröket? És még ha ez nem is lett volna
lehetséges, vajon elvárták volna tőlük? Mert
tulajdonképpen csak ez számít: hogy Chambers és a
közvélemény szerint mit kellett volna tenniük, nem
pedig hogy valójában mi történt és miért. Nyugtalanító
gondolatok voltak ezek.
Annie bezárta az ajtót, kinyitott még egy üveg bort,
és leült egy elefántos természetfilm elé.
 7. fejezet

Jaff? Hé! Figyelsz!

– Tessék, szivi?
– Pontosan mi folyik itt? – kérdezte Tracy. – Miért
csináljuk ezt? Miért menekülünk? Miért akarsz
mindenáron elmenni Londonba, onnan meg a Csatornán
túlra?
– Jobb, ha minél kevesebbet tudsz – felelte Jaff. –
Mondtam már, ez az én problémám, nem a tiéd. Hálás
vagyok, hogy találtál nekem egy helyet, ahol néhány
napig meghúzhatom magam, amíg elrendezem a
dolgokat odalenn.
– De most már az én problémám is – akadékoskodott
Tracy. – És különben sem árulom el senkinek. Én nem
beszélek. Most már együtt vagyunk benne, nem igaz?
Eddig segítettem, de még mindig nem tudok semmit.
Néha az az érzésem, mintha fogoly lennék. Talán többet
is tudnék segíteni.
– Nem vagy fogoly. Csak nagyon óvatosnak kell
lennünk, ennyi az egész. És én tudom, hogyan kell.
Jobb, ha rám hallgatsz. Már eddig is rengeteget
segítettél, Fran. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás érte.
Ezért nem akarlak túl sok információval terhelni. Ugye
tudod, mire vezetett a kíváncsiság? Higgy nekem. Így
biztonságosabb. Oké? Na gyere, kicsim…
– Jaj, Jaff, ne, most ne. Már megint…
 Ám mielőtt Tracy folytathatta volna, Jaff magához
húzta, és száját szorosan a szájára tapasztotta. A lány
ellenállása azonnal megtört. Jaff jól csókolt, meg kell
hagyni. És ami ezután következett, az sem volt
mindennapi.
Utána Jaff újra elszenderedett, Tracy pedig
aggodalmas gondolataiba merült. Ez volt a második
napjuk az apja házában, és kezdte kellemetlenül érezni
magát emiatt. Abban reménykedett, hogy Jaff elunja a
vidéki elvonultságot, és úgy dönt, hamar tovább kell
utazniuk Londonba. Volt már néhány hosszú
telefonbeszélgetése, és elégedettnek tűnt a dolgok
alakulásával, bármik is legyenek ezek a „dolgok”.
Először nem volt gond, ártalmatlan szórakozásnak
tűnt, meg egy kis durcás bosszúnak az apjával szemben,
aki elhanyagolta. De most már minden perccel egyre
kellemetlenebbül érezte magát. Ami tegnap még egy kis
izgalommal fűszerezett mókának tűnt, mostanra
komolyra fordult, és Tracy nem tudta, ki tud-e még
szállni belőle. Bár Jaff azt mondta, nem fogoly, szüksége
volt rá, hogy megszabaduljon a hívatlan látogatóktól.
Feltehetően elmehetne, és sorsára hagyhatná Jaffet, de
ezt valamiért nem akarta. Nemcsak azért, mert nem
akarta egyedül hagyni az apja házában, hanem mert
szeretett volna vele lenni, szeretett volna a kaland
végére járni, őszintén kedvelte Jaffet. Csak éppen
nagyon zavarta, hogy nem mond el neki semmit.
Szerette volna, ha a fiú megosztja vele a terveit. A
telefonja nélkül pedig úgy érezte, el van vágva a
világtól, és ez ijesztő volt.
 Ezenkívül a házban máris minden a feje tetején állt.
Mindenütt üres borosüvegek hevertek, a szőnyegeken és
a bútorokon foltok éktelenkedtek, a szabadidőszoba
padlóján pedig szanaszét szórva az a sok CD és DVD.
Tracy természetétől idegen volt a vandalizmus, sőt
igazából még a rendetlenség is, úgyhogy zavarta ez a
felfordulás. Előző este megpróbált egy kicsit rendet
rakni, de annyira be volt tépve, hogy nem jutott sokra.
Most már valószínűleg ő is szökevény. Legalábbis
egyesek biztosan azt gondolják. Például Rose. A
rendőrség tudott Erinről és a pisztolyról, bár a hírekben
semmi olyasmit nem említettek, amiből arra lehetne
következtetni, hogy azt is tudják, hogy a pisztoly Jaffé,
illetve hogy Jaff egyáltalán létezik. De Tracy tudta az
apjától, hogy sokszor nem mindent hoznak
nyilvánosságra. Nem mindig okos dolog vijjogó
szirénával közlekedni, ha váratlanul akarsz meglepni
valakit.
Az is lehet, hogy ezekben a pillanatokban veszik
körül a házat, gondolta Tracy. Aztán elhessegette ezeket
a paranoid gondolatokat. Az a legvalószínűbb, hogy Erin
a szokásos mély hallgatásainak egyikébe merült, és a
rendőrség nem lehet túl kemény vele, hiszen most ölték
meg az apját, ahogy a késő esti híradóból előző nap
megtudták.
A hír letaglózta Tracyt. Mr. Doyle kedves ember volt.
Mindig adott neki meg Erinnek pénzt fagyira, amikor
gyerekkorukban az utcán játszottak, és arra jött a
fagylaltosautó. Egyszer mindkettőjüket elvitte
Helmthorpe-ba a húsvéti kirakodóvásárra, amikor az ő
apjának dolgoznia kellett, mint mindig. Felülhettek a
dodzsemre és a hullámvasútra, emlékezett vissza Tracy.
Az ő apja nem engedte volna, hogy annyi idősen felüljön
ezekre, csak az unalmas körhintára és más hintákra, a
többi kisgyerekkel együtt.
Jaff felriadt, lerúgta magáról a takarót, és kikelt az
ágyból. Majdnem dél volt már, de hosszú volt az
éjszaka: bor, joint és mozizás. Na meg szex.
– Éhes vagyok – jelentette be a férfi. – Menj le,
csinálj valami reggelit, amíg én lezuhanyozom.
– Feleségül ne vegyelek? – motyogta a bajsza alatt
Tracy, miközben kikászálódott az ágyból.
– Tessék? – kérdezte Jaff. – Mit mondtál?
– Semmit – felelte Tracy.
– De, mondtál valamit – mondta Jaff, és felemelte
Tracy állát. – Valami megjegyzést tettél. Szerinted én
kellene hogy kiszolgáljalak téged? Erről van szó? Mert az
anyám bangladesi? A bőrszínem miatt?
Tracy lerázta magáról a férfi kezét.
– Jaff, semmi ilyesmire nem gondoltam, és ezt te is
tudod. Ez csak egy mondás mifelénk. Akkor mondjuk, ha
valaki olyasmire kér minket, amit saját maga is
könnyedén megtehetne. Az istenért, térj már észhez!
– Nagyon jól tudom, melyik istenverte mondás mit
jelent – háborgott Jaff, és a hüvelykujjával magára
mutatott. – Szerinted én honnan jöttem? Most szálltam
le a hajóról? Ebben az istenverte országban nőttem fel.
– Jól van, Jaff. Nem akartam…
– Persze. Soha senki nem akarja. Csak feltételezik.
Egész életemben feltételeztek rólam dolgokat. – Tracy
felé bökött. – Ne feltételezz rólam semmit!
Tracy tréfás megadással emelte fel a kezét.
 – Igen, uram. Sajnálom.
– És ne húzd ki a gyufát! – Jaff rámeredt. Tracy most
el sem tudta képzelni, hogyan gondolhatta korábban,
hogy Jaff szeme szép és gyengéd. A tekintete most
hideg volt és kemény, a szája mogorva. – Remélem,
tényleg sajnálod, Francesca – tette hozzá végül,
valamivel halkabb, de még mindig fenyegető hangon. –
Utálom az olyan embereket, akik előre eldöntenek rólam
dolgokat. Fogalmad sincs, milyen vagyok. Fogalmad
sincs, ki vagyok. Semmit sem tudsz rólam.
– Jól van – felelte Tracy, és kezdte azt kívánni, bár
ne hozta volna Jaffet az apja házába, bárcsak sosem
találkozott volna vele, sosem vonzódott volna hozzá,
sosem csókolózott volna vele a táncparketten, sosem
szeretkezett volna vele egész éjjel. Legszívesebben sírva
fakadt volna. – Megyek, és csinálok valami reggelit.
Szalonnás tojás megfelel?
Jaff elmosolyodott.
– Szuper. És egy nagy bödön kávét is, cicám. Jó
erőset. Megyek zuhanyozni – Azzal sarkon fordult, és
fütyörészve elindult, mintha mi sem történt volna.
Tracy ott állt, és lassan csóválta a fejét. Szeretett
volna először egy kicsit megmosakodni, de csak egy
fürdőszoba volt. Úgyhogy lement a konyhába, és a
mosogatónál mosta meg a kezét és az arcát. Észrevette,
hogy még mindig reszket egy kissé. Jaff akaratlanul is
kegyetlen tudott lenni.
Tracy hallotta, hogy fent folyik a víz, és összeszedte
a hozzávalókat a reggelihez. A rántotta volna a
legegyszerűbb, gondolta, ha nem is a legegészségesebb,
úgyhogy előbányászott néhány serpenyőt, és feltette
őket a tűzre. Nem sajnálta az étolajat. A főzés nem volt
az erőssége, de azt azért tudta, hogyan kell szalonnás
rántottát készíteni, és ehhez sok forró olajra volt
szükség. Először feltette a kávét, aztán megpirította a
szalonnát, és feltörte a tojásokat, majd a serpenyőbe
öntötte őket, betett két szelet kenyeret a kenyérpirítóba,
és a reggelizősarok felé pillantott.
Az alsó ajkát harapdálta, és azon töprengett, mit
tegyen. Jaff sporttáskája ott hevert a konyhaasztal
mellett, a padon. Ha vissza akarja kapni a telefonját,
márpedig vissza akarta kapni, valószínűleg itt a soha
vissza nem térő alkalom. Jaff talán észre sem veszi
majd, hogy a telefon nincs a táskában. A szalonna
sercegett, a kávéfőző pedig a szokásos bugyborékoló
hangokat hallatta, ahogy a vizet fekete arannyá
változtatta. Tracy feltette a sporttáskát az asztalra, és
kicipzárazta.
Elállt a lélegzete, de nem annyira, hogy legelőször is
ki ne menekítette volna a mobilját, és be ne csúsztatta
volna új oldaltáskája egyik cipzáras zsebébe. Azután
újra belepillantott a táskába, hogy meggyőződjön róla,
nem káprázott a szeme. De nem. Jól látta. Tíz- és
húszfontos bankjegyek összegumizott kötegei. Közöttük
pedig nejlonba csomagolva több, téglányi csomag fehér
por. Tracy négyet számolt össze. Kokain, gondolta. Vagy
heroin. Négy kiló lehet. Mélyebbre nyúlt a pénzkötegek
közé, és végül a táska legalján az ujjai valami hűvös,
kemény fémtárgyat érintettek.
Csak amikor már a markában volt a fegyver, és a
keze még mindig könyékig a táskában, akkor vette észre
az ajtófélfának támaszkodó Jaffet. Fehér törülköző volt a
derekára csavarva, és a kezében egy papírlapot tartott.
A fejét kissé oldalra hajtotta, Tracyt figyelte, és a szája
körül mosoly játszott. A szemében azonban nem.
Jézusom, gondolta magában a lány, hallgatnom kellett
volna a megérzéseimre, és el kellett volna menekülnöm,
amíg még lehetett.

Ahogy Annie előre sejtette, a Nyugati Körzeti

Parancsnokság szerda kora délutánra úgy festett, mint a
King’s Cross pályaudvar előcsarnoka. Chambers a
Manchesterből importált haverjaival az oldalán
ólálkodott a folyosón, akiket Annie Dumb és Dumbernek
keresztelt el. Kommandósok lézengtek céltalanul, vagy
tülekedtek a kis étkezdében, köztük Nerys Powell, aki
cinkos mosolyt küldött Annie felé, amikor
szembetalálkoztak a lépcsőn, majd elpirult, és lesütötte
a szemét. Más se hiányzott.
Banks egyszer azt mondta, hogy Chambers a
Witchfinder General című horrorfilm Vincent Price nevű
szereplőjére emlékezteti. Később, amikor együtt
megnézték a filmet, Annie meg is értette, hogy miért.
Persze nem külsőleg hasonlítottak, de mindkettejüket
ugyanaz a hangulat lengte körül, az a rosszul leplezett
ájtatos buzgalom, amiről érződött, hogy legalább
annyira saját, alantas vágyaik kielégítését szolgálja,
mint a közerkölcs védelmét.
Annie észrevette, hogy Chambers időnként őt
bámulja, különös, kiéhezett tekintettel, amely csak
részben szexuális töltetű, aztán suttogva tanácskozik
Dumb és Dumberrel, akik belefirkantanak valamit a
jegyzetfüzetükbe, és mindez arra van kitalálva, hogy a
lehető legnagyobb fokú nyugtalanságot és paranoiát
váltsa ki, sikerrel. Tudta, hogy Chambers és ő nem
békében váltak el, miután nyíltan megmondta neki, mi a
véleménye arról, ahogy a férfi a Janet Taylor-ügyet
kezelte. Gyanítani kezdte, hogy Chambers haragtartó
alkat, mi több, az a fajta, akiben évekig forronganak a
sérelmek, míg végül bosszú formájában törnek elő.
Gervaise kapitány körbeküldött egy értesítést, hogy
délután háromkor megbeszélést tartanak a
tanácsteremben minden vezető beosztású rendőrnek az
osztályon, ahol ott lesz az a ballisztikai szakértő, aki
foglalkozott a fegyverrel. Előtte Annie ki akart slisszolni
egy nyugodt ebédre és egy korsó sörre, mivel egy ideig
valószínűleg nem lesz alkalma ilyesmire, és el akarta
hívni Winsome-ot is. Sok mindenről kell beszélniük.
Winsome éppen befejezte a papírmunkát a
cserbenhagyásos gázolás ügyében, amiben nyomozott,
és be kellett számolnia róla.
A Királynő Címere szóba sem jöhetett, ahogy a Nyúl
és Kopók sem. Gervaise meglehetősen ügyesnek
bizonyult azoknak az ivóknak a megtalálásában,
amelyeket Annie és Banks látogatni kezdett. De ha
Winsome vezet – aki soha nem ivott egyetlen kortyot
sem szolgálatban, és szolgálaton kívül is alig –, akkor
egész Swainsdale az övék. Legalábbis az ésszerűség
határain belül. De kereshetnek egy kis falusi kocsmát a
belvároson kívül, ahol kiülhetnek a teraszra, és szép a
kilátás. Olyan sok hely zárt be mostanában a dohányzási
tilalom, a döcögő gazdaság, az olcsó italboltok meg a
Calais-ba tett piavásárló autós kiruccanások miatt.
Swainsdale legjobb sörözői közül néhány csak hétvégén
nyit ki ebédidőben, de azért van még pár jó hely.
Végül találtak egy megfelelő helyet egy kis faluban a
Fortford Road mentén. A domboldalba épített vendéglő
előtt, a szépen gondozott gyepen néhány kültéri pad állt
egy öreg szilfa alatt. A kerthelyiségben Annie a sörét
kortyolgatta, Winsome pedig a diétás kóláját, és várták,
hogy megjöjjön az ebéd. Ha a többi vendég bármelyikét
meglepte is a száznyolcvan centi magas, fekete nő, aki
farmerbe bújtatott, hosszú lábát kinyújtva ült az
asztalnál, túlságosan udvariasak voltak ahhoz, hogy ezt
kimutassák. Ebből Annie arra következtetett, hogy
turisták. A falusiak ugyanis többnyire szájtátva bámulták
Winsome-ot.
Kellemes volt az idő, meleg és napos, bár nyugaton
már látható volt néhány sötét felhő. Csak a legyek és
néhány rámenős darázs okozott némi bosszúságot. A
fecskék még gyülekeztek.
Annie megcsodálta a domboldalra felkúszó terméskő
falak mintázatát, egészen a mészkő kiszögellésekig.
Jobbra lelátott a buja zöld völgy aljára, és látta Fortford
falut is, néhány kilométerrel arrébb, a fákkal
szegélyezett folyó kanyargó szalagja mellett. Ki tudta
venni a palatetőket és a Rózsa és Korona fogadó fehérre
meszelt homlokzatát a régi római település hantja
mellett. A római út átlósan vágott át a völgyön, és eltűnt
a messzi távolban. A levegőben frissen kaszált széna,
trágya és füst illata keveredett. A rendőrségen zajló
vészterhes események ellenére Annie, ahogy beszívta a
késő nyár levegőjét, úgy érezte, szép az élet. „Párák s
érett ízek.” Olyan nap ez, ami örökre emlékezetes
marad. Eszébe jutottak az utolsó sorai a Keats-versnek,
amit az iskolában kellett megtanulnia: „Tücsök ciripel,
veresbegy is dalol: / Finomka fütty a szérűskert alól, / S
gyűlő fecskék zajától zúg az ég…”2
– Látom, bolondokháza van a kapitányságon –
mondta Winsome.
– Igen, ezért is akartam elmenekülni egy kicsit –
felelte Annie.
– Ezért, és…
Winsome felvonta gondosan szedett szemöldökét.
– No? Mesélj! Pont arra gondoltam, milyen egyhangú
mostanában az élet a kapitányságon.
– Úgy érted, amióta egy dropkickkel lerúgtad azt a
kábítószer-kereskedőt egy negyedik emeleti erkélyről?
– Nem dropkick volt. És csak a harmadikról.
Annie kortyolt a söréből. A kalandot követően
Winsome meglehetősen nagy sajtónyilvánosságot
kapott, és feltehetően ez volt az oka, hogy a helyiek
felismerték, és tátott szájjal bámulták.
– Igazából nagyon is sok minden történt mostanában
– felelte Annie.
– Csak éppen én nem voltam beavatva. Douggal a
Lyndgarth Road-i cserbenhagyásos gázolás ügyében
nyomoztunk.
– És?
– Ügy lezárva. Az egyik tanú emlékezett a rendszám
egy részére, és onnantól könnyű volt. Az persze nem
segített, hogy a két áldozat nem beszélt.
– Tényleg? Miért nem?

2 John Keats: Az őszhöz. Tóth Árpád fordítása.

 – Vaj volt a fejükön. Hülyére drogozták magukat a
drágák – mondta Winsome mosolyogva.
– Hát, most már ideje, hogy beavassalak. Harrynek,
vagyis Dougnak hogy megy?
– Egész jól – felelte Winsome. – Igen, egész jól.
Talán nincs meg benne az a gyilkos ösztön és az a
különös érzék, amire szükséged van, ha jó nyomozó
akarsz lenni. – Megvonta a vállát, és elvigyorodott. –
Egy kicsit olyan nekem, mintha a kisöcsém lenne.
Megpróbálok vigyázni rá.
– Sosem gondoltam volna, hogy anyáskodó típus
vagy, Winsome. Különben sem pesztrálhatod örökké.
– Tudom, tudom. A részletekre viszont nagyon ügyel,
és elképesztő memóriája van. És lássuk be, nem túl
gyakran kerül sor tettlegességre mifelénk.
– Hát igen, gondolom, nem lehetünk mindannyian
rettenthetetlen harcosok – értett egyet Annie.
– Én ezt örököltem. Az őseim rettenthetetlen
harcosok voltak. A génjeimben van. Már arra is
gondoltam, hogy beszerzek egy lándzsát.
Annie nevetett.
– Anélkül is elég ijesztő vagy. – Belekortyolt a
sörébe. – De azért megnézném Gervaise kapitány arcát,
amikor meglátja, hogy egy lándzsával sétálsz be a
kapitányságra.
– Főhetne miattam a feje.
Egy sápadt, vékony, fiatal lány, akinek ránézésre az
iskolapadban kellett volna ülnie, hozta ki az ebédjüket:
Winsome-nak hamburgert sült krumplival, Annie-nek
pedig sajtos-paradicsomos szendvicset.
 – Szóval mi az, amiről tudnom kellene? – kérdezett
rá Winsome az első harapás után.
– Nem is tudom, hol kezdjem – felelte Annie.
– A főnök mit mond?
– Gervaise kapitány? Óvatoskodik. Meg akarja tudni,
honnan fúj a szél. Nem is hibáztatom érte, miután
Matthew Hopkins úgy rohangál fel-alá, mint aki isteni
küldetést teljesít.
– Milyen Matthew?
– Hopkins. A boszorkányüldöző tábornok. Chambers
beceneve.
– Őt nem szívesen becézném.
– Mindenesetre – folytatta Annie lehet, hogy
Chambers a legkisebb bajunk. Kezd bonyolódni az ügy,
és nem lesz könnyű mindent a maga helyén tartani.
Először is, és számomra ez a fő, találtunk egy fegyvert a
házunk táján, de ezt már nyilván tudod. Jobban mondva
a szülők találták meg, és feladták a lányukat.
– Igen, erről hallottam. Te nem tennéd?
– Ha lenne egy gyerekem, és találnék egy pisztolyt a
szobájában?
– Igen.
– De, valószínűleg – gondolkodott el Annie. – Bár
nem tudom. Valahogy olyan természetellenes. De
kemény dió.
– Nekem ugyan nem – vágta rá Winsome. – Én
habozás nélkül megtenném.
– A te apád zsaru, az enyém művész.
– Hogy jön ez ide?
– Nem tudom – ismerte el Annie.
– De te is zsaru vagy.
 – Csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy
megpróbálnám egyedül megoldani a helyzetet. Tudod,
beszélnék vele, megpróbálnám megérteni, mi történik.
Ahogy most állnak a dolgok anya és lánya között, ki van
zárva, hogy bárki megértsen bármit is.
– Néha nem ez a legfontosabb.
– Hanem mi?
– Hogy senkit ne lőjenek le.
Annie megborzongott.
– Igaz. Talán túljátszom a liberális anyuka szerepét.
Lehet, hogy simán felnyomnám a kis hülyét, és kész.
Szóval szerencse, hogy nincsenek gyerekeim.
– Persze, el tudlak képzelni, ahogy feljelented a saját
gyereked. Lágyszívű.
– Mindenesetre – tért vissza a tárgyra Annie – a ház
még mindig le van zárva, és várjuk a ballisztikai
jelentést. Ma délutánra már többet tudunk majd. A lányt
óvadékkal kiengedték, egy panzióban tartják őrizetben,
az anyja pedig egy barátnőjénél szállt meg. Azt tudod,
hogy Patrick Doyle-lal mi történt.
– Igen – felelte Winsome. – Szörnyű.
– Ráadásul tegnap este meglátogatott az egyik
kommandós, aki bent volt a házban. Azt akarta tudni, az
ő oldalukon állok-e.
– És?
– Szívesen mondanám, hogy az igazság és az
igazságosság oldalán állok, de így, hogy Chambers részt
vesz a vizsgálatban, ezek a szavak értelmüket vesztik.
– De ugye nem fogsz hazudni senki kedvéért? Nem is
ismered őket.
Annie Winsome alkarjára tette a kezét.
 – Nem, Winsome, dehogy fogok hazudni. Nem is
voltam benn a házban, és egyébként sem tudok sokat,
de ha Chambers engem kérdez majd, minden kérdésére
a lehető legőszintébben fogok válaszolni, és ha valamit
nem tudok, azt is megmondom.
– Ez így tisztességes.
– Ki mondta, hogy ennek az egésznek bármi köze
van a tisztességhez?
– Cinikus vagy.
– Nos… Ne felejtsd el, hogy én egyszer már
dolgoztam Chambersszel.
Winsome befalta a húst, és elkezdte eszegetni a sült
krumplit.
– Hol kezdjem? – kérdezte, és felnézett a tányérjából
Annie-re.
– Ismered Banks főfelügyelő lányát?
– Tracy, ugye?
– Igen. Bár úgy tűnik, az utóbbi időben Francescának
nevezi magát.
– Az nem jelent semmit. A gyerekek gyakran
elégedetlenek azzal a névvel, amit a szüleik adtak nekik
– mondta Winsome. – Én például évekig Joannak
hívattam magam az iskolában.
– Tracy huszonnégy éves. Már nem gyerek – vetette
ellen Annie, majd Winsome-ra pillantott. – De tényleg?
Joannak?
– Ühüm. Közönséges névre vágytam. Utáltam a
nevem. Te sosem változtattad meg a tiédet?
– Nem. Én valahogy mindig csak Annie voltam. Ezek
szerint ismered Tracyt?
 – Néhányszor beszéltem vele a kapitányságon.
Kedves lánynak tűnt. De azt nem mondhatnám, hogy
ismerem. Valami gond van vele?
– Lehetséges. Nemcsak a nevét változtatta meg –
mesélte Annie –, hanem a kinézetét is.
– És? Ez előfordul. Vegyünk például téged.
Levágattad, és befestetted a hajad. Régebben úgy
öltöztél, mint egy hippi, most meg…
– Jó, jó, értem. – Annie zavartan megérintette a
haját. – Igazad van. Nem akarom felfújni a dolgot.
Tényleg előfordul, hogy az emberek csak úgy
megváltoznak. De úgy tűnik, ő el is tűnt.
– Úgy tűnik?
– Hát igen, itt lépünk be a találgatások, illetve a
fantázia birodalmába, ahogy Gervaise kapitány
mondaná. Ezért beszélek most veled, nem pedig vele.
– Mert én hiszékenyebb vagyok?
– Nem, hanem mert te vagy a leghiggadtabb. Figyelj
rám, Winsome! Nyugodtan megmondhatod, ha szerinted
zöldségeket beszélek. – Annie félretolta az üres tányért,
és ivott még egy kis sört. A korsója csaknem kiürült, és
szeretett volna még egyet. Ám tekintettel a délutánra
várható káoszra úgy döntött, visszafogja magát, és
kávét meg valami ragacsos karamellpudingot rendelt. –
Juliet Doyle, annak a lánynak az anyja, akinek a
szobájában a pisztoly volt, azt mondta, hogy a lánya,
Erin két másik lánnyal bérel egy házat Headingley-ben –
fogott bele a történetbe. – Rose Prestonnal és Tracy
Banksszel. A leedsi rendőrség átkutatta a házat aznap
délután, amikor Erint letartóztatták. Rose otthon volt.
Amikor Tracy este hazajött a munkából, és Rose
elmesélte neki, mi történt, kikelt magából. Úgy tűnt,
leginkább valami Jaff nevű fickó miatt aggódik, aki Erin
barátja. Erin nem beszél, úgyhogy tőle semmit nem
tudunk meg a pasasról. Tracy szinte rögtön az után
távozott, hogy beszélt Rose-zal, és azóta senki nem
hallott felőle.
– Honnan tudod mindezt?
– Tegnap este odamentem, és beszéltem Rose-zal.
Elmentem ennek a Jaffnek a lakására is – szép helyen
van, a csatorna partján –, de zárva találtam, és senki
nem volt otthon. Az egyik szomszéd azt mondta, már
jártak ott a rendőrök, és kérdezősködtek. Elég
morcosnak tűnt, rajta hagyta a láncot az ajtón, és azt
mondta, nem kell több kérdésre válaszolnia. Igaza is
volt. Többet nem nagyon tudtam tenni, úgyhogy
hazamentem.
– Vannak ilyen emberek – mondta Winsome.
– Ma reggel felhívtam Ken Blackstone felügyelőt
Leedsben, és tudod, mit mondott? Utánanézett, és ők
senkit nem küldtek a Granary rakpartra tegnap.
Winsome a homlokát ráncolta.
– Akkor szerinted mi lehetett?
– Nem tudom. Itt kezdődik részemről a merő
találgatás. Rose-nak az volt a benyomása, hogy van
valami Jaff és Tracy között. Tracyt mindenesetre
indokolatlan mértékben érdekelte ennek a Jaffnek a
sorsa. Hogy tudott-e a fegyverről vagy sem, arról
fogalmam sincs. Tudom, hogy ez csak puszta találgatás,
de mivel úgy tűnik, mind a ketten eltűntek, fogadok,
hogy együtt mentek el valahova, feltehetően délre. Ha a
pisztoly tényleg Jaffé, akkor nyilván fél, hogy Erin
elárulja, vagy hogy a rendőrség lenyomozza, úgyhogy
nem csoda, ha fel akar szívódni.
– Szóval menekülőre fogta. Ez ésszerűen hangzik.
Szerinted tényleg használta már ezt a fegyvert?
– Mostanában nem, ez kiderül az előzetes ballisztikai
jelentésből. Most csak arról van szó, hogy valószínűleg
az övé volt, mindegy, hogy miért.
– És mi Tracy szerepe mindebben?
Annie belekanalazott a pudingba, aztán leöblítette
kávéval.
– Nem tudom. Vagy benne van, és elment vele, vagy
nincs benne, de elment vele.
– Vagy máshová ment. Egyedül.
– Lehetséges – felelte Annie. – De nem valószínű.
Túlságosan sok az egybeesés.
– Ezek mind közvetett bizonyítékok – jelentette ki
Winsome. – De igazad van. Csak nem tudom elhinni,
hogy Tracy bármi rosszba keveredhetett volna.
Mégiscsak a főfelügyelő lánya.
– Szerintem is mindig rendes gyereknek tűnt, de az
emberek változnak, Winsome, nem a megfelelő emberbe
szeretnek bele, elkezdenek neheztelni a környezetükre a
vélt sérelmeik miatt. Lázadás. Sokféle formában és
méretben létezik, és nem csak tinédzserkorban.
Huszonnégy év nem olyan sok. Ha tényleg tetszik neki
ez a Jaff… Jézusom…
– Mi az?
– Semmi. Csak eszembe jutott a saját rosszfiú-
korszakom.
– Rosszfiú?
– Igen. Nem tudod, kik a rosszfiúk, Winsome?
 – Azt hiszem, még nem volt tapasztalatom velük.
– A rosszfiú megbízhatatlan, és néha el se jön, vagy
ha eljön, késik és rosszkedvű; rosszul bánik veled, és
korán távozik. Mindig mintha több vasat tartana a tűzbe,
és mindig mintha máshol kellene éppen lennie. De
amikor rá vársz, nem tudsz semmi másra figyelni, és fél
szemedet mindig az ajtón tartod arra az esetre, ha ő a
következő, aki belép rajta, még ha gyanakszol is, hogy
valaki mással találkozik. És amikor vele vagy, a szíved
egy kicsit hevesebben ver, és elakad a lélegzeted. Ha
meg is haragszol rá, nem tart sokáig, és amikor minden
figyelmét neked szenteli, egy kis időre boldog vagy,
aztán kezdődik elölről az egész.
– Rettenetesen hangzik – ámult el Winsome.
– De édes gyötrelem – magyarázta Annie. – Néha
napokra nyoma vész, és fáj a szíved miatta. Lefekszik a
legjobb barátnőddel, és még akkor is megbocsátasz
neki, és még akkor is vele akarsz lenni.
– És neked volt egy rosszfiú-korszakod?
– Persze. Paul Burroughs. De csak tizenhat éves
voltam. Korán átestem rajta. – Annie nem akart a
későbbi rosszfiúról beszélni, akiről kiderült, hogy
pszichopata. Kétségkívül elég rossz eredményei voltak,
ami a férfiak kiválasztását illeti. Winsome amúgy is
tudott a pszichopatáról, de elég tapintatos volt ahhoz,
hogy ne említse. Sokkal egyszerűbb volt Paul
Burroughsról beszélni.
– Hűtlen volt hozzád?
– Hát persze. A rosszfiúk mindig hűtlenek. Ez az
egyes számú szabály.
– És még mi rosszat tett?
 Annie mosolyogva emlékezett vissza.
– Paul? Ó, semmit komolyat, először legalábbis. Csak
jelentéktelen, szórakoztató, szokványos dolgokat. De
igazi fenegyerek volt. Semmi nem érdekelte.
– De mégis, miket csinált?
– Hát például egy éjjel, éjfél után betörtünk a helyi
kikötőbe, és elkötöttünk egy motorcsónakot. – Annie-
nek Winsome szörnyülködő arckifejezése láttán nevetnie
kellett. – Ha a kikötői rendőrség el nem kap minket,
talán meg sem állunk Franciaországig. Bár valószínűbb,
hogy zátonyra futottunk és megfulladtunk volna. Paul
tudta, hogyan kell beindítani egy motorcsónakot –
bármit be tudott indítani, aminek motorja volt –, de
gőze sem volt, hogyan kell kormányozni.
– És a rendőrök mit csináltak?
– Gyakorlatilag semmit, különben most nem ülnék itt
veled – vont vállat Annie. – Kicsit az orrunkra
koppintottak, de ennyi. Legalábbis ennyi lett volna, ha…
– Ha?!
– Hát, Paulnak sok családi problémája volt. Az apja
lelépett egy másik nővel, az anyja pedig olyan volt, mint
egy zombi. Sokat ivott, és marokszám szedte a
váliumot. Paul olyan zavarodott és dühös volt, hogy ez
ember legszívesebben átölelte és megvigasztalta volna.
– És ezt tetted?
– Én? Dehogy! Nem vagyok az a típus. A rosszfiúkat
különben sem lehet szeretgetni. Az volt a gond, hogy
nekiment a legnagyobb darab kikötői rendőrnek, amint
partot értünk, és éjszakára bekasztlizták. És ez még
csak a kezdet. Nem láttam többé, de később hallottam,
hogy sokszor került összeütközésbe a törvénnyel –
autólopás, aztán rablás, testi sértés, betörés, ilyesmi.
– És most?
– Fogalmam sincs. Börtön, gondolom.
– Ezek szerint éppen akkoriban fejlődött rosszfiúvá?
– Ühüm. De nem mindegyik rosszfiú bűnöző. Ez
inkább egy tudatállapot. Veled sosem esett meg?
– Édesem, ahol én felnőttem, ott a rosszfiúk tényleg
rosszak voltak. Nem csak amolyan motorcsónaklopó,
nyámnyila, firka fehér srácok. Ők macsétákkal és AK47-
esekkel jártak.
Annie felkacagott.
– Hát, ki tudja? Lehet, hogy minden összevág; Tracy
külsejének megváltozása, a piercingek, az új név. Mint
mondtam, a lázadás bármikor, bármilyen formában
bekövetkezhet. Én csak annyit tudok, hogy szeretném
megtalálni, és tisztázni a dolgokat, még mielőtt az egész
ország egyesült rendőri erői a nyomába erednek. Vagy
fityiszt mutat mindannyiunknak, vagy meg van rémülve,
de lehet, hogy segítségre szorul, akkor is, ha még nem
tudja.
– És Alan?
– Csak jövő hétfőn jön haza, bár megvan a
mobilszáma, amit sürgős esetben felhívhatok.
Felhívhatnám, kivéve ha valami isten háta mögötti
sivatagban jár éppen. Erről jut eszembe, ma munka
után be kell ugranom hozzá. Már egy ideje nem voltam.
Szegény szobanövények szomjan halnak.
– De nem hívod fel?
 – Nem vagyok biztos benne, hogy már sürgős esetről
beszélhetünk. Az az érzésem, jobb lenne, ha kihúznám
Tracyt a csávából, mielőtt Alan hazaér.
– Akkor tehát én mit csináljak?
– Mintha tojásokon járnál! Ne legyél szem előtt! Még
ha csak a munkánkat végezzük is. Téged nem érint a
kommandósügy, úgyhogy bizonyos szempontból
kivételes helyzetben vagy.
– Szóval húzzam meg magam, de a szemem és a
fülem tartsam nyitva?
– Pontosan. Ha ez a nyomozás gőzerővel beindul,
engem valószínűleg olyan szoros megfigyelés alatt
fognak tartani, hogy még a vécére sem mehetek ki
anélkül, hogy ki ne töltenék egy forma-nyomtatványt.
Először is próbálj meg minél többet kideríteni erről a
Jaffről. Ez nagy segítség volna. Lehet, hogy kezdhetnéd
Rose Prestonnal, Headingley-ben. Nem sokat tud, de
biztos vagyok benne, hogy többet tud, mint amennyit
elmondott.
– A címek, gondolom, megvannak.
Annie átnyújtott egy papírt a címekkel.
– Ami Jaffet illeti, sajnos a címen kívül semmilyen
információm nincs. És nem hiszem, hogy sok értelme
volna megint odamenni. Egyébként a keresztneve Jaffar.
És az ajtajára az van kiírva, hogy „J. McCready”. Ennél
sokkal többet kellene tudnunk.
– Természetes bájamat mindig bevethetem.
Annie elmosolyodott.
– Igen, ez igaz. – Annie az ujjával megfenyegette
Winsome-ot.
– És csak semmi dropkick!
 – Nem dropkick volt!

Ezt nem értem – mondta Tracy, és hosszú csövénél

fogva emelte fel a pisztolyt. – Azt hittem, Erin elvitte a
pisztolyodat.
– Tedd azt le! – Jaff kivette a kezéből a fegyvert, és
visszatette a sporttáskába. – Elvitte – felelte aztán,
majd leült a reggelizőasztalhoz, és a papírlapot lefelé
fordítva maga mellé tette. – Ez egy másik. Victől
kaptam. Olyan lesz az a tojás, mint a gumi, ha nem
csinálsz valamit! Nem szeretem, ha kemény a rántotta.
Tracy, mint aki transzban van, felszolgálta a
szalonnás tojást, és töltött két bögre kávét.
– De miért kell neked még egy pisztoly?
– Huhh. Nemtom. Önvédelem. Így nagyobb
biztonságban érzem magam.
Tracy összeszűkült szemmel fürkészte a férfit.
Először megijedt, amikor meglátta, hogy ott áll az
ajtóban, mert egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett.
De most olyan volt, mint egy kisfiú, ahogy ott ült
félmeztelenül, és a rántottáját falta – mert egyértelmű
volt, hogy bármit is gondol Tracy, az nem akadályozza
meg Jaffet a reggelije elfogyasztásában, vagy bármi
másban. Tracy nem volt éhes. Túlságosan összeszorult a
gyomra, úgyhogy csak egy szelet száraz pirítóst
majszolt el, és feketén itta hozzá a kávét. Amikor Jaff
rajtakapta, hogy a táskájában turkál, dühkitörésre
számított, sőt arra is, hogy a férfi esetleg megüti, de
semmi ilyesmi nem történt. Igazi hullámvölgy.
– Használtad is már? – kérdezte.
 – Persze. Nem ezt, de egy ugyanilyet. Rá kell érezni.
– Hogy lelőj valakit?
– Ne butáskodj! Csak kint a mezőn,
konzervdobozokra meg ilyesmi. Céllövészet.
– Nem szeretem a fegyvereket.
– Nem is kell. Normális ember nem szereti őket, de
néha jól jönnek.
– Mire?
– Mondtam már. Önvédelem.
– Kitől?
– Jobb, ha nem tudod.
– Attól, akié ez a cucc? – Tracy a sporttáskára
bökött. – A heroin vagy kokó vagy mi ez? Loptad?
– Kokó – felelte Jaff. Félúton megállt a kezében a
villa, és a tojás visszacsöpögött a tányérra. Felvonta a
szemöldökét, és Tracy szemébe nézett. – Kérsz?
Tracy akaratlanul felnevetett.
– Most nem, köszi. Én komolyan beszélek, Jaff. –
Néhányszor kipróbálta már a kokaint, először az
egyetemen, hogy ébren tudjon maradni
vizsgaidőszakban, aztán később a szórakozóhelyeken.
Tetszett neki, és legtöbbször begerjedt tőle, de hamar
elmúlt, és utána órákig csehül érezte magát. Most
biztosan nem akart begerjedni, és már így is éppen elég
pocsékul érezte magát.
– Figyelj, megmondtam már – ismételte Jaff. –
Fogalmad sincs, mi ez az egész. Te…
– Teljesen hülyének nézel, Jaff? Tényleg azt
gondolod, hogy fogalmam sincs semmiről? Csak azért
nem tudom, hogy mi folyik itt, mert nem mondod el.
Megkértelek, de mégsem mondasz semmit. Ha továbbra
is együtt leszünk benne, többet kell tudnom.
Meglepődnél, ha tudnád. Talán segíthetek. Mennyire
vagy te benne ebben az egészben?
– Milyen egészben?
– Tudod jól, hogy mire gondolok. A kábszer. A pénz.
A fegyverek. Mi vagy te tulajdonképpen? Egy feltörekvő
gengszter? Fegyverkereskedő drogdíler? Mintha most
léptél volna ki egy Guy Ritchie-filmből? Valami spíler?
Erről van szó?
– Én nem…
– Mert nem vagyok ám hülye, Jaff! Lehet, hogy csak
annyit tudok, hogy bujkálok a rendőrség elől az apám
házában egy fickóval, akit alig ismerek, és akinél, mit
tesz isten, van néhány kiló kokain, több ezer font és egy
töltött fegyver – mert, gondolom, töltve van, ugye?
Eléggé mozifilmesen hangzik.
Jaff rámosolygott. Megpróbálta bevetni azt az
elbűvölő haszontalan-vagyok-de-ugye-mégsem-tudsz-
rám-haragudni mosolyát, de most hiába.
– Gondolom, úgy érzed, magyarázattal tartozom
neked.
– Bizony. Az kezdetnek megtenné.
– Nézd, én nem kértem, hogy gyere velem. Nem az
én…
– Ne gyere nekem ezzel, Jaff! Nagyon jól tudod, hogy
ha én nem volnék, most nem csücsülnél itt az apám
reggelizőasztalánál, és nem tömnéd a fejed szalonnás
rántottával.
– Kezdesz átmenni házisárkányba, észrevetted? –
felelte Jaff. – Jobb lenne, ha elhallgatnál, lecsillapodnál,
és hagynád, hogy minden menjen a maga útján.
 Tracy felhorkant, és a tőle telhető legmegvetőbb
pillantást vetette a férfira, azután pedig vett egy mély
lélegzetet. Volt valami, amiért hálát adhat. Jaffet annyira
lekötötte, hogy ő megtalálta a pénzt, a kokaint és a
pisztolyt, hogy úgy tűnt, teljesen megfeledkezett a
mobiltelefonról, amikor benézett a sporttáskába.
– Igazad van – közölte végül Tracy. – Szóval akkor
mit tanácsolsz, hogyan csillapodjam le? És pontosan mi
az az út, amin a dolgok mennek? Mit tegyek, hogy én is
sodródjam az árral?
– Semmit, cicám. Ez benne a szép. Nem kell tenned
semmit.
– Csak mert szeretném tudni, mik a terveink, ennyi
az egész.
– A mi terveink?
– Hát, nem sokkal ezelőtt arról volt szó, hogy
telefonálsz egyet-kettőt, leszervezed a dolgokat, aztán
összefutunk valami haveroddal Londonban, aki tud adni
hamis útlevelet, és eltűnünk a Csatorna másik oldalán,
nem? Vagy ezt a részt is félreértettem?
– Nem. Még mindig ez a terv, nagy vonalakban.
– Akkor remélem, nem akarod magaddal hozni azt a
sporttáskát.
– Ne hülyéskedj! Londonban az egész cucctól
megszabadulok. Kivéve természetesen a pénzt.
– A fegyvertől is?
– A fegyvertől is. Ezért vagyunk még mindig itt, mert
az ilyesmit nem lehet egyik pillanatról a másikra
megszervezni. Azt hiszed, elment az eszem, és egy
pisztolyt meg négy kiló kokaint akarok átvinni a
határon?
 – Nem tudom, Jaff. Fogalmam sincs, mennyire ment
el az eszed. Pillanatnyilag úgy érzem, egyáltalán nem
ismerlek.
– Bízz bennem, csak ennyit kérek. –Jaff oda
nyújtotta a kezét, de Tracy nem fogta meg.
– Folyton ezt hajtogatod – válaszolta –, de nem
igazán adsz okot rá, hogy bízzam benned, mivel
elhallgatsz előlem dolgokat.
Jaff a villájával hadonászott.
– A saját érdekedben.
– Nem értem, miért mondod ezt.
– Ne veszekedjünk, szivi – kérte Jaff, és kikotorta a
tányérjából a reggeli maradékát. A villája hegyével
megkocogtatta a mellette heverő papírlapot. – Különben
is, én szerettem volna beszélni veled valamiről, mielőtt
olyan gorombán félbeszakítottál.
Tracy dühét hirtelen idegesség váltotta fel. Babrálni
kezdte a nyakláncát.
– Igen? És miről?
– Erről a kis papirosról itt. Az előszobai íróasztal
egyik fiókjában találtam. Az…
– Nem volna szabad mások fiókjában turkálnod.
Nem…
Jaff olyan erővel csapta le a kését és a villáját, hogy
eltört a tányér, az evőeszközök pedig leestek a földre.
– Fogd már be végre a pofád, nem akarom többet
hallani ezt a szabad-nem szabad marhaságot!
Jaff olyan hangosan ordított rá, és olyan rideg lett a
tekintete, hogy Tracy megint majdnem elsírta magát.
Biztos volt benne, hogy reszket az ajka, és minden
erejével azon volt, hogy visszanyelje a könnyeit. Nem
engedi, hogy a fiú sírni lássa, még ha a félelmét meg is
érzi. Ezt az örömet nem szerzi meg neki.
– Most már világos? – folytatta Jaff. – Értjük
egymást?
Tracy bólintott, és a hüvelykujját rágcsálta.
– Jól van – szólt most már tökéletesen nyugodt
hangon Jaff. – Hol is tartottam? Erre a levélre
bukkantam az egyik fiókban, és érdekesnek tűnik,
felettébb érdekesnek.
– Milyen levél? – kérdezte Tracy remegő hangon.
– Banks a neved, igaz? Francesca Banks?
– Igen.
– Az apád pedig Alan Banks főfelügyelő az Észak-
yorkshire-i Rendőrségnél?
– Igen. Vagyis…
Jaff elengedte a papírlapot.
– Az apád egy istenverte zsaru, és te nem gondoltad,
hogy ezt közölnöd kellene velem?
– Nem tűnt fontosnak. Hiszen nincs itt. Mit számít az,
hogy kicsoda, micsoda?
– Mit számít?! – Jaff a fejéhez kapott. – Hazudtál
nekem, cicuskám. Biztos vagy benne, hogy nem vagy
hülye? Mert nekem innen nézve nem úgy tűnik.
– Sértegetni azért nem kell. Az apám rendőr. És
akkor mi van?
– Nem csak rendőr. Főfelügyelő. Nyomozó
főfelügyelő. – Jaff felnevetett. – Egy főfelügyelő lányát
dugom, hihetetlen.
– Fogalmazhatnál finomabban is.
– Itt az ideje, hogy eldöntsd, szivi. Angyal leszel
vagy kurva? Az első benyomásom az ágyban az volt,
hogy határozottan az utóbbi, de egy csomó baromságot
hordasz össze az erkölcsről meg a kötelességről, és azt
mondod, sértegetlek és nyersen fogalmazok. Akkor most
melyik vagy?
– Honnan tudod, mit csinálok az ágyban, amikor csak
saját magaddal vagy elfoglalva? Tőled aztán lehetnék
felfújható guminő is!
– Hát ennyi lelkesedéssel tényleg lehetnél guminő is.
De nem erről szól az egész? A dugás? Az ember úgy
szerez magának örömöt, ahogy tud.
– Hát, te aztán egy igazi ajándék vagy, Jaff!
Ráadásul filozófus is.
Jaff rászegezte az ujját.
– Pofa be, ostoba liba! Figyelmeztetlek. Nem
szeretem a gúnyolódást.
Tracy rábámult.
– Egyébként mit számít az, ha az apám főfelügyelő?
– kérdezte ismét.
– Nagyon is számít, mert ha egy zsaruról van szó,
minden követ megmozgatnak. Összetartanak. Nagyon is
számít, mert így minden tízszer nehezebb. Egy zsernyák
lánya vagy. Nincs, amit meg ne tenne, hogy
visszakapjon. Ez személyes ügy, és az egész ország
rendőrsége a rendelkezésére áll. Érted már? Komoly
túlerőben vannak.
– Mi az, hogy visszakapjon? Honnan? Kitől? Hiszen
bármikor kisétálhatok innen, nem?
– Térj észhez! Minden megváltozott! Ahogy te is
mondtad, együtt vagyunk benne, és senki nem megy
sehova a másik nélkül, amíg el nem rendeződnek a
dolgok.
 Tracy úgy érezte, egy jeges kéz markol a szívébe.
Hát igaz: Jaff szemében ő most már fogoly. Túsz. Vagy
teher.
– Mondtam már, hogy elutazott. Csak hétfőn jön
haza. Miért keresne? Nem is tudja, mi folyik itt.
– De meg fogja tudni, amint itt lesz. Vagy a társai
szólnak neki, és korábban hazajön. Az is lehet, hogy már
úton van.
– Dehogy van! Nem érdeklem annyira.
– Fogd be, hadd gondolkozzam!
– Figyelj – mondta Tracy nyugalmat erőltetve
magára. – Én inkább elmegyek, jó? Tényleg.
Visszamegyek Leedsbe, mintha semmi nem történt
volna. A faluból el tudok menni busszal Eastvale-be. Te
meg Vic autóján lemész Londonba, elintézed az útlevelet
meg a pénzügyeidet, és eltűnsz. Mire az apám visszajön
a szabadságáról, mi már sehol sem leszünk. Semmit
nem fog megtudni. – Szavai még saját maga számára is
üresen és kétségbeesetten csengtek.
– Most meg te nézel hülyének engem – vágta rá Jaff.
– Hogyhogy?
– Gondolod, hogy hagyom, hogy csak úgy kisétálj
innen, és elmondj a zsaruknak mindent, amit tudsz?
– Nem mondok nekik semmit. Nem is tudok semmit.
Hiszen tudod, éppen ezért nem mondtál el nekem
semmit.
– Tudsz a kokóról, a pénzről és a pisztolyról. Ez
éppen elég.
– De ha engem magaddal viszel, még nehezebb lesz.
Csak visszahúzlak majd. Hagyd, hogy elmenjek, Jaff.
Kérlek!
 Ekkor Tracy meglátta a férfi arcát, és elhallgatott.
– Nos – szólt Jaff –, úgy tűnik, csupán két
lehetőségem maradt. Az egyik az, hogy mostantól
egyetlen pillanatra sem tévesztelek szem elől. A másik…
Tracy ereiben megfagyott a vér, amikor rájött, mi a
másik.
 8. fejezet

A hölgy Naomi Worthing – mondta Gervaise kapitány a

Súlyos Bűncselekmények Ügyosztály tagjainak, akik
aznap késő délután összegyűltek a tanácsteremben. –
Azért jött el hozzánk Birminghamből, hogy beszámoljon
a fegyverről, amit beküldtünk. Nagyon köszönjük a
gyors munkát, Naomi.
Naomi Gervaise-re mosolygott.
– Nincs mit – mondta. – Nagy szerencsénk volt. –
Molett, középkorú nő volt, őszülő hajú, jóindulatú. Annie
valahogy nem ilyennek képzelt egy ballisztikai szakértőt.
Inkább Miss Marple-re emlékeztetett, semmint a
Helyszínelők szereplőjére. A hallgatóság csupán néhány
főből állt; csak Gervaise, Annie, Winsome, Harry Potter
és Geraldine Masterson volt jelen. Utóbbi új volt a
Súlyos Bűncselekmények Ügyosztályon, és nagyon
igyekezett, hogy jó benyomást keltsen.
– Nem untatom önöket a technikai részletekkel –
fogott bele a beszámolóba Naomi –, de alapvetően egy 9
milliméteres Smith & Wesson automata, helyesebben
szólva félautomata fegyverről van szó. Ez a modell a
nyolcvanas évek közepéről való. A csöve 100 mm, a
tölténykapacitása 16, és töltetlenül valamivel kevesebb
mint egy kilót nyom. Van valami kérdésük?
– A Smith & Wesson amerikai cég, ugye? – kérdezte
Annie.
 – Igen. A szóban forgó pisztolyt Amerikában
gyártották – felelte Naomi. – Ezért aztán valamivel
ritkábban fellelhető errefelé, mint a cseh vagy az orosz
modellek. Szóval a helyi kocsmában biztosan nem
kapható. És természetesen jóval többe is kerül.
– És nálunk mennyire hozzáférhető?
– Ez változó. De utcai használatban biztosan kevésbé
elterjedt, mint azok a kelet-európai gyártmányok,
amiket említettem. Nézze, ha lehet egy feltevésem arról,
hogy hova akar ezzel kilyukadni, ööö…
– Cabbot. Annie Cabbot felügyelő.
– Igen, nos, én azt javaslom, az a tény, hogy a
pisztolyt Amerikában gyártották, ne befolyásolja önöket
a tulajdonos, illetve a használó utáni nyomozásban,
ugyanis nagyon valószínű, hogy már kilencvenes évek
óta, sőt talán annál is régebben Angliában van. Ez egy
nagyon népszerű, egyszerűen használható és praktikus
szerkezet, és nem nehéz lőszert kapni hozzá.
– Azt mondta, „használó”, Naomi? – kérdezett vissza
Gervaise.
Naomi felé fordult.
– Igen. Éppen most akartam rátérni. Ezért utaztam
ide személyesen, ahelyett hogy csak írásbeli jelentést
küldtem volna. Nem mintha nem látogatnék el mindig
szívesen Eastvale-be.
– Hallgatjuk – mondta Gervaise.
Naomi töltött magának egy kávét, tejjel és cukorral,
aztán kinyitotta a mappáját.
– Két töltény hiányzott a tárból. A töltények és a
töltényhüvelyek is. Mint bizonyára tudják, automata
fegyverek esetében ez gyakran előfordul, mivel lövés
után kilökik a hüvelyt. Az okos bűnözők felszedik maguk
után a használt hüvelyeket, és megszabadulnak tőlük,
de van, aki nem törődik ezzel, vagy túlságosan siet, és a
helyszínen hagyja őket.
– Van elképzelésük, hogy mikor lőtték ki ezeket a
töltényeket? – kérdezte Annie.
Naomi megrázta a fejét.
–A pisztoly vizsgálatával azt nem tudjuk
megállapítani, hogy mikor lőtték ki a töltényeket –
felelte –, csak azt, hogy abból a tárból.
– De az is lehet, hogy egy másik fegyverből?
– Lehetséges, de nem tartom valószínűnek. Amint
említettem, sajnos nincsenek meg a használt hüvelyek,
úgyhogy nem tudjuk összehasonlítani őket a gyúszeggel.
De hacsak nem valami rafinált trükkről van szó, nincs
okunk kételkedni benne, hogy a golyókat ebből a
pisztolyból lőtték ki.
– Értem. Elnézést, hogy félbeszakítottam. Kérem,
folytassa!
– Ezután természetesen utánanéztünk az Országos
Törvényszéki Lőfegyver-nyilvántartó Adatbázisban, amit
kicsit sokáig tart kimondani, úgyhogy ezentúl csak
lőfegyver-nyilvántartásnak nevezem majd. Ott azt
találtuk, hogy egy olyan fegyverrel, amire illik a leírás,
2004 novemberében elkövettek egy azóta is
megoldatlan gyilkosságot. Ez az információ
természetesen nem bizonyító erejű, csak a
töltényhüvelyek száma, a modell és a lőszer típusa
egyezik meg. De azért felkeltette az érdeklődésünket. A
következő lépés az volt, hogy ellenőrzött körülmények
között elsüssük a fegyvert, hogy szert tegyünk egy
használt golyóra, melyet aztán átfuttathatunk az EBAR-
on – az Egyesített Ballisztikai Azonosító Rendszeren.
Imádjuk a rövidítéseket, nem igaz? Ennek az lett az
eredménye, hogy egyértelmű kapcsolatot találtunk a
pisztoly és a 2004-es bűntény között. Ahhoz, hogy
teljesen biztosak lehessünk a dolgunkban, meg kell
szereznünk azt a golyót, amit az áldozatból távolítottak
el, és a két golyót együtt, összehasonlító mikroszkóp
alatt kell megvizsgálnunk. Az ilyesmi szerepel a tévés
krimikben, barázdák és huzagolás. A nézők imádják.
– És hol tehetnének szert az egyik ilyen lövedékre? –
kérdezte Annie.
– Nyugat-Yorkshire. Nem tudom, pontosan hol
vannak, de elvileg ott kell lenniük valamelyik
bizonyítékraktárban.
– Hol volt a lövöldözés?
– Woodhouse Moor. Leeds.
– Nem tudom, hol tartják a lezárt ügyek bűnjeleit –
mondta Gervaise –, de valószínűleg Weetwoodban, az
Otley Roadon. De lehet, hogy jobb lenne először az
Emberölési Ügyosztálynál próbálkozni. Igaz, hogy mi
vagyunk a legnagyobb létszámú megyei rendőrség, de
Nyugat-Yorkshire városi lakossága sokkal népesebb,
ezért náluk dolgoznak a specialisták. Nálunk
Vadvédelmi, náluk pedig Emberölési Ügyosztály van.
Valószínűleg ők a megfelelő emberek a feladatra.
– Köszönöm – felelte Naomi. – Dolgoztam már velük.
Akkor ők lesznek a következő állomás.
– És az összehasonlító vizsgálat előtt mit tud
mondani nekünk?
Naomi belekortyolt a tejeskávéjába.
 – Attól tartok, nem sokat. A többi részletet a
nyomozócsoporttól kell megtudniuk. Én csak annyit
tudok, hogy 2004. november ötödikén egy kábítószer-
kereskedelem gyanújába keveredett férfit, egy bizonyos
Marlon Kincaidet lelőttek egy Woodhouse Moor-i
máglyarakó hely közelében.
– Voltak tanúk?
– Tudomásom szerint nem, de én nagyon keveset
tudok az ügyről. És, mint mondtam, a lőfegyver-
nyilvántartás és az EBAR nem szolgál túl sok részlettel.
Az illetékes nyomozók viszont biztosan sokkal többet
tudnak mondani.
– És pont november 5-én, a máglyaünnepen történt…
– gondolkodott hangosan Annie. – A tűzijáték jól jön, ha
valaki nem akarja, hogy meghallják a pisztolylövéseket.
– Pontosan – értett egyet Naomi. – Jut eszembe, van
itt még valami. Lehet, hogy fontos. Természetesen
ellenőriztük, hogy vannak-e ujjlenyomatok, és csak
Patrick Doyle-ét találtuk meg a markolaton és a csövön,
ami logikus is, ha megnézte, hogy töltve van-e a
fegyver. De találtunk ujjlenyomatokat magán a táron is,
és nem csak Patrick Doyle-ét. Erről gyakran
megfeledkeznek az emberek. Meg kell tölteniük a
fegyvert, és szinte sosem jut eszükbe, hogy kesztyűt
húzzanak. A tár védve marad, és megőrzi a nyomokat. A
töltényeken is maradt több részleges ujjlenyomat, és
úgy tűnik, ugyanattól az embertől.
– Itt találtak valamit?
– Természetesen ellenőriztük, de nem szerepel a
nyilvántartásban.
 – Szóval nincs név és lakcím? – kérdezte Gervaise. –
Hogy egyszerűen letartóztassuk?
Naomi elmosolyodott.
– Van ilyen egyáltalán? Soha. Attól tartok, ezért meg
kell dolgozniuk. És ha majd lesz gyanúsítottjuk… akkor
persze ott lesznek az ujjlenyomatok, hogy össze
lehessen őket hasonlítani. De még akkor is csak az fog
kiderülni, hogy az illető kézbe vette a tárat és a
töltényeket, és nem az, hogy ő követte el a
gyilkosságot.
Gervaise Annie-re pillantott.
– Azt hiszem, az volna a legjobb, ha Erin Doyle-lal
kezdenénk – mondta. – Fel tudnád hívni Vic Mansont, és
a végére járnál?
– Persze.
Gervaise az órájára nézett.
– Most már kicsit késő van, de holnap reggel
Winsome-mal lemehetnének Leedsbe, átnézhetnék az
ügy aktáit, és beszélhetnének az ügyben nyomozó
rendőrökkel, hátha jutunk végre valamire.

Banks felajánlotta, hogy meghívja, de Teresa nem

engedte.
– Én vagyok itthon, én fizetek – mondta.
Banks végül nem tehetett mást, megadta magát.
Pompás vacsorát költöttek el együtt egy hangulatos,
North Beach-i olasz étteremben, amit Teresa választott,
és nem szerette volna azzal elrontani a hangulatot, hogy
a számlán vitatkozik.
 – Köszönöm – mondta. – Remek választás volt.
Csodás.
– Én valahogy azt hiszem, a társaság is számít –
felelte Teresa, és gyors mosolyt villantott a főúrra, aki
diszkréten elsuhant a tálcával.
Banks kétfelé töltötte a maradék bort, majd letette
az üveget a piros terítőre.
– Igen – ismerte el. – Határozottan.
– Mi a baj? – kérdezte Teresa. – Hirtelen mintha
elszomorodott volna.
– Tényleg? – Banks vállat vont. – Talán mert ez az
utolsó estém itt.
– Nem szabad így gondolkodni.
– Nem?
– Persze hogy nem. – A pincér visszatért a
hitelkártya-bizonylattal. Teresa borravalót adott, és
cirkalmas aláírást kanyarított a lap aljára. Aztán felvette
a retiküljét.
– Elszaladok a mosdóba – mondta –, és aztán
szeretnék mutatni magának valamit.
Banks biccentett. Amíg Teresa távol volt, iszogatott,
és szemügyre vett egy kissé rikító festményt a Comói-
tóról a szemközti falon. Annie-nek nem tetszene,
állapította meg magában, és csodálkozott, hogy egyszer
csak Annie jutott eszébe, aki több ezer kilométerre van
innen. Talán tényleg ideje hazamennie. De ma este
nagyon jól érzi magát Teresával. A vacsora alatt
megtudta, hogy a nő nemrég vált el, felnőtt gyerekei és
unokái vannak, és Bostonban gyermekpszichológusként
dolgozik. Ez az utazás ajándék volt saját magának
annak örömére, hogy kimondták a válását, és egy
lehetőség, hogy meglátogassa a családját. Az is
felmerült benne, hogy Kaliforniába költözik, úgyhogy
elkezdett egy kicsit körbekérdezni a munka- és
lakáslehetőségeket illetően.
Banks a szeme sarkából látta a tőle jobbra, az
étterem kis bárpultja mögött sorakozó üvegek
csillogását. Javasolja, hogy igyanak egy konyakot? Talán
jobb lenne megvárni, hogy visszaérjenek a szálloda
bárjába. Végül is Teresa itt már kifizette a számlát. És
valamit meg akar mutatni neki.
Teresa belekarolt, amikor kisétáltak egy csendes
mellékutcára, és elindultak a forgalmas és fényesen
kivilágított Columbus Avenue felé. Elhaladtak a Condor
Club előtt, a Broadway sarkán. A Grant Avenue helyett,
ahol a kínai negyed árkádjai, pagodái, éttermei és olcsó
ajándékboltjai vannak, a Stockton Streeten sétáltak
végig, ahol kis élelmiszerboltok sorakoznak, és a kinti
standokon nagy halmokban állnak az egzotikus
zöldségek és szárított gyümölcsök. Bár este tíz óra volt,
a boltok tele voltak alkudozó és kóstolgató vásárlókkal,
akik aztán a járdáról az úttestre özönlöttek. Banksnek
eszébe jutott régi londoni őrmestere, Ozzy Albright, aki
egyszer azt mondta neki, Kína után San Franciscóban
van a világ legnagyobb kínai negyede. Akkor éppen a
londoni, sokkal kisebb kínai negyedben voltak, az utolsó
ottani ügye során, 1985-ben. Egy olyan ügy volt, ami
pont az elutazása előtt kezdte el újra kísérteni, ahogy az
ilyen esetekben ez gyakran megtörténik. Ezért jutott
eszébe most. Előfordul, hogy egy életen át kell várnod
az igazságtételre, de végül megkapod. Olyan ez, mint a
karma.
 Teresa vidáman fecsegett az oldalán, és Banks
egyszer csak észrevette, hogy nem figyel rá, hanem a
múltban kalandozik.
– Mit is mondott, hova megyünk? – kérdezte.
Teresa éles pillantást vetett rá.
– Nem mondtam meg – felelte. – Mondtam, hogy
meglepetés.
– Igen, tényleg.
Hamarosan maguk mögött hagyták a tömeget. Egyre
kevesebb volt az üzlet, és az utca sötétebb lett.
– Ez a Stockton alagút – magyarázta Teresa. – És
amit mi keresünk, az… – Körülnézett, mintha azt
ellenőrizné, jól emlékszik-e. – Arra van. – Az alagút
végénél egy kis sikátorra mutatott, ami a Bush Streetről
nyílt, a Stockton Streettel párhuzamosan. Közelebb érve
Banks látta, hogy Burritt Streetnek hívják. – Bocsánat –
mentegetőzött Teresa –, rég jártam erre.
– Hova megyünk? – kérdezte Banks. – Bevisz egy
sötét sikátorba?
Teresa felnevetett.
– Nem kell nagyon messzire menni – mondta. – Már
itt is van, nézze!
Azzal egy emléktáblára mutatott a falon. Banks
éppen csak ki tudta venni a szöveget az utcai lámpa
fényénél.

KÖRÜLBELÜL EZEN A HELYEN INTÉZTE EL

BRIGID O’SHAUGHNESSY MILES ARCHERT,
SAM SPADE TÁRSÁT.
 Banks csak állt és bámult. Szóval itt történt.
Teresához fordult, és fülig ért a szája.
– Hát, azt mondta, nyomozó… – mondta a nő. –
Úgyhogy gondoltam, érdekelni fogja.
– Nagyon is! Pont most kezdtem el olvasni a könyvet.
Sosem gondoltam volna… Úgy értem, tudom, hogy
kitalált történet, de a város annyira életszerű a
regényben, szinte önálló szereplő. Sosem gondoltam
volna, hogy egyszer… Nem is tudom, mit mondjak. –
Újra elolvasta a táblát. – De elárulják a végét.
– Igen, sajnos így van. De tényleg olyan sokat számít
az?
– Szerintem nem – felelte Banks. – A filmet különben
is láttam már, és a könyv eddig elég pontosan követi.
– Azt hiszem, észreveszi majd, hogy éppen fordítva
történt. Várjon csak! – Terese kotorászni kezdett a
retiküljében. – Álljon oda mellé! Lefényképezem.
Banks odaállt. Először a vörösszemhatás elleni fény
villant fel, és csak az után a vaku. Banksnek még mindig
káprázott a szeme, amikor a sikátor másik végéből így
szólt valaki:
– Akarják, hogy készítsek egy képet magukról?
Mire Banks visszanyerte a látását, Teresa már átadta
a fényképezőgépét a férfinak, aki mellett mosolyogva ott
állt a felesége vagy barátnője. Teresa beállt Banks
mellé, és a vállára hajtotta a fejét. A vaku újra villant. A
férfi ellenőrizte a kijelzőn a képet, majd visszaadta a
fényképezőgépet. Teresa megköszönte.
– Honnan tudta, hogy nem fog elszaladni a
fényképezőgépével? – kérdezte Banks, amikor az alagút
melletti lépcsőn tartottak lefelé.
 – Ugyan, ne legyen ilyen cinikus. Kell hogy legyen
egy kis bizalmunk az emberekben, különben mi értelme
az életnek?
– Hát, igen – hagyta rá Banks.
– Különben is, kézen fogva sétáltak. Az ilyen
emberek általában nem kisstílű tolvajok.
Banks nevetett.
– Tulajdonképpen lehet, hogy jó zsaru válna magából
– mondta.
Teresa elmosolyodott.
– Csak egy kis józan paraszti ész.
A Stockton Streeten sétáltak tovább, áthaladtak a
Union Square-en, majd a Geary Streeten a szállodáig.
Egy villamos csörömpölt végig a Powell Streeten a Mark
Hopkins Hotel felé, ahol Banks első este martinizott, a
színházból pedig, amely mellett elhaladtak, nagy
embertömeg ömlött az utcára. Noël Coward Késői
találkozását játszották. Volt néhány hajléktalan is –
Banks felismerte a rongyokba öltözött fekete férfit és az
öregasszonyt –, de senki nem törődött velük.
Amikor visszaértek a Monacóba, Banks megkérdezte:
– Mit szólna egy gyors búcsúitalhoz a bárban?
Teresa megállt, de nem engedte el a férfi karját.
– Nem, köszönöm – felelte. – Túl sokan vannak, és
túl nagy a zaj. Elrontanák az esténket. Van egy üveg jó
Napa Valley vörösbor a szobámban. Jöjjön fel velem, és
igyuk meg ott a búcsúitalt!
A pillantása félreérthetetlen volt. Banks nyelt egyet.
– Nos – mondta –, ez jelentené egy tökéletes utazás
tökéletes utolsó napjának tökéletes befejezését.
Majdnem hét óra volt, mire Annie végzett a
kapitányságon, és beszállt az autójába. A kis lila Astra
nyár elején végleg kilehelte a lelkét, de Annie meg volt
elégedve a Mégane-nal, amit helyette vett. Különösen az
árával.
A megbeszélés után felkereste a mogorva és passzív
Erint a vár melletti panzióban, ahol elszállásolták.
Patricia Yu, a családi kapcsolattartásért felelős
rendőrtiszt kíséretében magával vitte a kapitányságra,
ahol ujjlenyomatot vettek tőle. A sok papírmunka és ide-
oda szaladgálás után Annie csak egy nagy pohár borra
és egy jó fürdőre vágyott. Annyira le volt zsibbadva az
agya, hogy csaknem egy kilométert hajtott az ellenkező
irányba – saját harkside-i háza felé –, amikor eszébe
jutott, hogy Bankshez akart menni, hogy meglocsolja a
virágokat, és összeszedje a padlón tornyosuló leveleket.
Egy pillanatig habozott, mert a bor és a fürdő
csábítóbbnak tűnt a hosszú kitérőnél. Banks háza várhat
holnapig… A növények nyilván kibírják addig, a posta
pedig javarészt úgyis csak számlákból, szórólapokból
meg borosrekeszekből áll. De már így is bűntudata volt,
hogy elhanyagolta a feladatát. Banks hamarosan
hazajön, és akármilyen elnéző lesz is, Annie rosszul érzi
majd magát, amiért nem tette meg, amire kérte. A
következő körforgalomnál visszafordult.
Amikor elhajtott a rendőrkapitányság előtt, eszébe
jutott Chambers, aki Dumb és Dumber kíséretében
egész délután fel-alá masírozott, és mindenkire csúnyán
nézett. Annie hivatalos meghallgatása holnap reggel
lesz, és egyáltalán nem szívesen gondolt erre. Pontosan
tudta, mi fog történni. Chambers Dumb és Dumber
egyikét vagy mindkettőjüket fogja megbízni, hogy
folytassa le a meghallgatást, mert ők elvileg
elfogulatlanok, ő maga pedig csak ott ül majd, élvezettel
fixírozza a hálóban vergődő Annie-t, és úgy érzi, végre
igazságot szolgáltat. El ne felejtsen majd nadrágot vagy
hosszú szoknyát felvenni, és állig érő, bő felsőt, sőt
talán garbót – a bő garbóját, nem a testhezállót.
Ráfordult a fő Helmthorpe Roadra, és maga mögött
hagyta a várost. Hazafelé a lápvidéken át megy majd,
határozta el. Nagyon szerette a kietlen táj tisztaságát a
lágy alkonyi fényben, a bekerítetlen utakat, melyeken
birkák poroszkáltak, a végtelenbe nyúló égboltot és a
fenséges panorámát. A hanga pedig virágzik, ami mindig
külön attrakció, és néha ki lehet venni a sápadt hold
alakját a világoskék esti égen. Aztán amikor hazaér,
jöhet a bor és a fürdő.
Az esti lápvidéki autókázás gondolata és az a tény,
hogy végül nem engedett a kisebb ellenállás
kísértésének és nem ment rögtön haza, felvidította.
Helmthorpe-ban, az iskola mellett balra fordult, és
felhajtott a dombon Gratlybe. A patak fölött átívelő kis
kőhíd után úgy száz méterrel jobbra ráfordult Banks
kocsibejárójára, egy keskeny, sóderfoltokkal tarkított
földsávra. Az út egy hársfalugason át egészen a ház
bejáratáig vezetett. A ház mögött az erdő kezdődött,
jobbra pedig, az alacsony kőkerítés túloldalán a Gratly-
patak futott le lépcsős medrében, át a falun, majd le
egészen Helmthorpe központjáig, a völgy aljába.
Gyönyörű hely volt, mindig is irigyelte érte Bankset.
 Annie a kis kert előtt állt meg. Amikor leállította a
motort, és kiszállt az autóból, hallotta a madarak énekét
az erdő és a völgy felől. Zeneszót is hallott, mégpedig
modern rockzenét – torzított gitárt, dübörgő dobot és
lüktető basszust. És az volt a különös, hogy mintha a
házból jött volna. A garázs mellett észrevett egy
számára ismeretlen autót. Egy kicsit leharcolt Ford
Focust, amire igencsak ráfért volna egy mosás. A hátsó
felén volt egy horpadás, a kerekek felett pedig rozsda.
Annie hallotta, hogy Banks egész nyáron próbálta eladni
a Porschét, de úgy tudta, még nem kapta meg érte a
megfelelő árat. Ezenkívül a Ford biztosan nem állt itt a
legutóbbi viráglocsolás alkalmával.
Banks panaszkodott neki, hogy ha az ember egy
Porschét akar eladni, akkor az emberek vagy azt
feltételezik, hogy gazdag, vagy azt, hogy pénzszűkében
van. Ezért aztán úgy gondolják, gyorsan
megállapodhatnak egy alacsony árban. Banks nem volt
gazdag, de nem is volt pénzszűkében. Egyszerűen el
akarta adni az autót. Annie úgy gondolta, azért, mert
még mindig túlságosan emlékezteti a testvérére, akié
korábban volt, bár Roy Banks már jó ideje meghalt.
Banks ezt azóta sem tudta feldolgozni. De még ha
sikerült volna is eladnia, akkor sem vett volna helyette
egy lerobbant Ford Focust. Inkább egy Volvót, esetleg
egy Audit, gondolta Annie. Banks nem volt éppen
autómániás – addig járt egy öreg Cortinával, amíg az
gyakorlatilag szét nem esett –, de inkább meghalna,
mint hogy egy ilyen autót vezessen. Annie bekukkantott
a garázsba, és a Porsche valóban ott állt.
 Így aztán felmerült a kérdés: kié a Ford? Annie leírta
a rendszámot, aztán benyúlt a táskájába a kulcsért, és
kinyitotta a bejárati ajtót. Aztán megállt a küszöbön, és
bekiabált:
– Halló! Van itt valaki?
Nem álltak halomban a levelek a földön, úgyhogy
Annie tudta, hogy járt itt valaki.
Először semmi nem történt, aztán lehalkult a zene,
és balra kinyílt a szabadidőszoba ajtaja. Tracy lépett ki
rajta, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót.
– Tracy – szólt Annie –, nem tudtam, hogy Ford
Focusod van.
– Nincs is – felelte Tracy. – Kölcsönkaptam egy
barátomtól.
– Értem.
Tracy külseje valóban megváltozott, de azért nem
annyira, állapította meg Annie. Főleg a haja volt más,
egy kicsit punkos. Nem volt kifestve, talán csak egy kis
rózsaszín rúzst viselt. Egyszerű farmer és világoskék, V-
nyakú, ujjatlan felső volt rajta, ami néhány centit
szabadon hagyott a derekából. A piercingek sem voltak
túlzók, csak egy karika az egyik szemöldöke szélén, és
egy szegecs az alsó ajka alatt. Fiatal nők ezrei viselnek
ilyet. Idősebbnek nézett ki, mint ahogy Annie
emlékezett, és egyfajta kifinomultságot is észrevett
rajta, amit korábban nem. Idegesnek tűnt.
– Valami baj van? – kérdezte Annie.
– Semmi. Mi baj lenne? Mit akarsz? Nem történt
semmi Apuval, ugye?
– Nem – mondta Annie, és becsukta maga mögött az
ajtót. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Csak megígértem
neki, hogy beviszem a postát, és öntözöm a virágait,
amíg távol van. Iszunk egy csésze kávét vagy teát?
– Teát?
Annie a konyhára mutatott.
– Igen, tudod, az a kis zacskó, amit beleteszel egy
csészébe, és forró vizet öntesz rá. Ott bent.
– Persze, persze. Rendben.
Annie követte Tracyt a konyhába, és észrevette,
hogy a lány nem áll teljesen szilárdan a lábán. A
beszéde is mintha akadozott volna, a tekintete réveteg
volt, és nem úgy viselkedett, mint máskor. Annie drogot
gyanított a háttérben, de lehetett csak alkohol is.
– Mindenesetre nagyon szerencsés véletlen, hogy itt
talállak. Már kezdtem aggódni miattad.
– Aggódni? Miért?
– Nyilván tudod, mi történt Erinnel, a lakótársaddal?
– Van még egy kis kávé az edényben. Nem tudom,
mióta áll ott. Jó lesz?
– Persze – hagyta rá Annie. – Sok tejet és cukrot
kérek.
Még a tej és a cukor sem tudta ellensúlyozni az égett
kávé keserű ízét, de Annie a konyhaszekrénynek dőlve,
udvariasan kortyolgatta.
– Kellemes az idő – mondta. – Nem megyünk ki a
verandára? A növények is ott vannak. Meg kell őket
locsolnom, hacsak te nem tetted már meg.
– A növények?
– Igen, amiket meg kell locsolnom. Olyan zöld
dolgok, cserépben, tudod.
– Ó! Persze. Jó.
 Annie vizet töltött egy üres kancsóba, és elindult a
verandára. Tracy utána. A szobában nagy volt a
felfordulás. Az alacsony asztalon piszkos tányérok,
csészék és félig telt borospoharak. Az egyik az oldalán
feküdt, mellette ragacsos vörösborfolt kezdett rászáradni
az üveg asztallapra.
– Buli volt? – kérdezte Annie.
– Ja, az? Nem, csak egy kis baleset. Fel akartam
takarítani, de még nem jutottam oda.
– Segítsek?
– Nem, köszönöm. Majd később megcsinálom.
Leülsz?
– Szívesen, ha nem gond – felelte Annie. Letette a
vizeskancsót az asztalra, és helyet foglalt. – Szóval, ami
Erinnel történt…
– Ahhoz nekem semmi közöm – vágta rá gyorsan
Tracy, és a körmét rágcsálta. – A híradóban láttam.
– De már az előtt is tudtad, mi történt, nem?
– Hogy érted?
– Rose elmondta, amikor hazaértél a munkából
aznap este.
– Ja, igen. Mondta, hogy ott járt a rendőrség vagy
ilyesmi. De alig tudott valamit.
– Te sem tűnsz túl biztosnak a dolgodban.
– Mondtam már, hogy semmi közöm hozzá.
– Mit csinálsz itt?
– Csak egy kis nyugalomra vágytam. Mi rossz van
abban? Jogom van hozzá, ez az apám háza.
Annie felemelt kézzel tiltakozott.
 – Jó, jó, csigavér, Tracy! Senki nem állítja, hogy
nincs hozzá jogod. Egyenesen idejöttél, miután elmentél
Headingley-ből?
– Persze. Hova mentem volna?
– Hát csak az volt a benyomásom, hogy
meglehetősen aggódtál Erin barátja, Jaff miatt.
– Jaff? De honnan…? – Tracy nem fejezte be. –
Tudhattam volna. Apa kért meg, hogy kémkedj utánam,
igaz?
– Fogalmam sem volt róla, hogy itt vagy – felelte
Annie. – Ahogy mondtam, azért jöttem, hogy bevigyem
a postát és meglocsoljam a virágokat. – Szemügyre
vette a különféle cserepeket és fellógatott kosárkákat. –
Úgy látom, rájuk is fér.
– Nem vagyok túl jó a növényápolásban. Valahogy
mindig elfonnyadnak és meghalnak, amint a közelükbe
érek.
– Igen, látom. – Annie elhallgatott, és Tracynek
szemmel láthatóan nem akaródzott folytatni a
beszélgetést. Annie fogta a kancsót, és elkezdte
megöntözni a virágokat. – Hol van? – szólt hátra
mintegy mellékesen a válla fölött.
– Kicsoda?
– Tudod te, hogy kicsoda. Jaff. Itt van?
– Itt? Már miért lenne itt? Mondtam, hogy egy kis
nyugalomra vágytam.
– Talán mert tetszik neked? Talán úgy gondoltad,
segítesz neki elrejtőzni egy időre, amíg el nem vonulnak
a feje felől a viharfelhők?
– Viharfelhők? Miféle viharfelhők? Nem értem.
– Az övé volt a fegyver, amit Erinnél találtak, nem?
 – Nem tudok semmiféle fegyverről.
– Hat évvel ezelőtt gyilkosságot követtek el vele,
Tracy. Egy Marlon Kincaid nevű fiatal srácot lőttek le.
Nem ismerős a név? Van még itt néhány
megválaszolatlan kérdés.
– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.
– Erin apja meghalt. Tudtad?
– Hát, nem Jaff ölte meg. Hanem ti. A rendőrök.
– Ez így van – ismerte el Annie.
– Egyébként kedveltem őt – tette hozzá Tracy
halkan. Mintha könnyes lett volna a szeme. – Mr. Doyle-
t. Mindig jó volt hozzám. Sajnálom, hogy meghalt.
– Nézd, nem azért vagyok itt, hogy bűnbakokat
keressek – mondta Annie –, de nem hiszem, hogy ez a
megoldás, szerinted igen?
– Én nem csináltam semmit. Jobb lenne, ha
elmennél.
– Tudom, hogy nem csináltál semmit, de nem
gondolod, hogy ideje volna hazamenned? Lehet, hogy a
barátnődnek, Erinnek szüksége van rád. Rá nem
gondoltál?
Tracy beleharapott az alsó ajkába.
Annie felállt.
– Jól van, Tracy – mondta. – Elég a mellébeszélésből.
Tudom, hogy Jaff itt van veled, és a rendőrség keresi,
hogy kihallgassa Marlon Kincaid meggyilkolásának
ügyében.
– Sosem hallottam semmiféle Marlon Kincaidről.
– Ez valószínűleg nagy szerencse. De fogadok, hogy
Jaff hallott róla. Ide figyelj, csak az a kérdés, hogy
hajlandóak vagytok-e mindketten szépen eljönni velem,
vagy hívnom kell egy járőrkocsit.
– Ne! Ezt nem teheted! Te ezt nem érted! Most el kell
menned! Van nála… nem fog…
– Mit nem fog, Tracy? Nincs más választása.
– Nem fog tetszeni neki. Nem engedhetnél el minket?
Kérlek! Elmegyünk innen. Rendet rakok, megígérem.
Aztán pedig elmegyünk. De kérlek, most menj el!
– Nem tehetem, Tracy, és ezt te is tudod. – Annie
úgy látta, mintha egy árny suhant volna át a veranda
ajtajának tejüvege mögött. Gyorsan odaugrott, és
kinyitotta az ajtót. – Maga Jaff? – kérdezte, amikor
megpillantotta a sötét alakot, amint éppen benyúl egy
nagy sporttáskába a reggelizőasztalon.
– Vigyázz! – kiáltotta Tracy. – Van nála…
De Annie nem figyelt.
– Mert ha maga az, azt hiszem, ideje…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, két tompa
durranást hallott, és úgy érezte, mintha valaki teljes
erőből a mellkasára és a vállára vágott volna. Azután
hideg és érzéketlen lett a teste. A lába megingott, és
összerogyott alatta. Érezte, hogy hátrafelé zuhan,
mintha az űrben lebegne, rá az asztalra, ami leszakadt a
súlya alatt.
Üvegszilánkok fúródtak a hátába. Edények potyogtak
a kőpadlóra. Poharak törtek szét csörömpölve. Valaki,
messze, sikoltott. Annie megpróbált megszólalni, és a
karját előrenyújtva belekapaszkodni egy képzeletbeli
mentőövbe, de nem sikerült neki. Kimerültén és levegő
után kapkodva, hatalmas súllyal a mellkasán
visszazuhant a törött üvegcserepekre, és az akarata
cserbenhagyta. A mellkasában és a torkában
bugyborékoló nedvességet érzett, amikor lélegezni
próbált. Azután minden elsötétült.

Amikor Winsome megérkezett Leedsbe, a headingley-i

házat zárva találta. Sem Rose Prestonnak, sem másnak
nem volt nyoma. Az egyik szomszéd azt mondta, előző
este látta, amint Rose egy bőrönddel a kezében a
buszmegálló felé tart. Winsome-nak néhány
telefonhívásába került kinyomozni Rose szüleinek
oldhami címét. Nem laktak messze, de az esti forgalom
az M62-n rettenetes volt, és fél kilenc lett, mire
megérkezett a kis, teraszos ház elé, csupán
egysaroknyira a Gallery Oldhamtől, a város vadonatúj
kultúrközpontjától.
Rose nyitott ajtót, és amikor meglátta Winsome
igazolványát, grimaszolt, és azt kérdezte:
– Mi az már megint?
– Csak szeretnék röviden beszélni magával – mondta
Winsome.
Rose levett a fogasról egy vékony kabátot.
– Rendben – egyezett bele. – Gondolom, nincs sok
választásom. De elmondtam már maguknak mindent,
amit tudok. A szüleim nincsenek itthon, és eszemben
sincs kettesben maradni magával, úgyhogy üljünk be a
sarki sörözőbe.
Miután befordultak a sarkon, Winsome továbbra is
csak a dombra felfutó, palatetős, vöröstéglás házakat
látott mindkét oldalon. De az egyiken cégér volt, és
kiderült, hogy ez a helyi söröző. Amikor beléptek a
házba, Winsome úgy érezte, mintha valakinek a
nappalijába sétálna be, pedig a berendezés igazi
kocsmára vallott, voltak vendégek, bárpult,
videojátékok, biliárdasztal, plüssborítású padok és
kovácsoltvas lábú asztalok. A söröző kétszintes volt, és
vagy két ház alapterületén működött, vagy olyan
természetfölötti uralma volt a dimenziók felett, mint a
Doktor időgépének. Winsome titokban nagy rajongója
volt a Ki vagy, doki? című sorozatnak, de ezt sosem
vallotta be a munkatársainak, mert biztos volt benne,
hogy kigúnyolnák, hiszen olyan egyenesnek és
ésszerűnek ismerték. Ő azonban mindig arról
ábrándozott, hogy ha a Doktor társa lenne, keresztül-
kasul beutazhatná a világegyetemet térben és időben,
találkozna Shakespeare-rel, szörnyekkel és egoista
őrültekkel viaskodna, majd még az előtt térne vissza a
Földre, hogy egyáltalán elindult volna.
Kért magának egy narancslét, Rose-nak pedig egy
korsó citromos sört, aztán leültek az egyik padra.
– Miért lett olyan dühös, amikor meglátott? –
kérdezte Winsome. – És miért kellene félnie attól, hogy
kettesben maradjon velem? Ennyire ijesztően nézek ki?
– Nem, nem maga miatt van. Csak most már
óvatosabb vagyok. Nem azért, mert maga… ööö… tudja.
Nem erről van szó.
– Nos, örülök, hogy nem az a gond, hogy magas
vagyok – mondta Winsome.
Rose halványan elmosolyodott.
– Úgy értettem, hogy nem azért, mert fekete. Tudja,
hogy erre gondoltam. Csak cukkol. Mindenesetre nem
erről van szó. Egyszerűen torkig vagyok a rendőrökkel,
ha egyáltalán tényleg azok voltak.
Winsome összevonta a szemöldökét.
– Ezt hogy érti? Biztosan nem bántak rosszul
magával, mi okuk lett volna rá?
– Először talán nem is – felelte Rose, és a füle mögé
simított egy rakoncátlan hajtincset. – Persze kicsit
sokkoló volt, hogy egyszer csak megjelent a rendőrség,
és átkutatta a házat. De velük nem volt gond.
– És Annie Cabbot felügyelő? Ő nem kereste fel?
– De igen. Ő is rendes volt. Csak beszélgetni akart
egy kicsit Erinről és Francescáról.
– Akkor mi a gond?
Rose lesütötte a szemét.
– A másik kettő.
– Milyen másik kettő? – Winsome nem tudott róla,
hogy a leedsi rendőrség odaküldött valakit a házkutatás
után, hogy kihallgassa Rose-t. Annie biztosan nem
említett ilyesmit. Azt viszont említette, hogy Jaff
lakásánál felbukkant két pasas, akik rendőröknek adták
ki magukat, pedig senki nem lett odaküldve. Persze
rákérdezhet Ken Blackstone felügyelőnél, amikor Annie-
vel reggel Leedsbe mennek majd, és meg is fogja tenni.
De addig is, ez ígéretes kiindulópont a Rose-zal
folytatott beszélgetéshez.
– Hát nem tudja? – csodálkozott Rose. – Maguk
sosem beszélnek egymással?
Winsome elmosolyodott.
– Nos, nem, nem túl gyakran. Főleg, ha egy másik
megyei rendőrségnél vannak. Hiszen ők elvileg a
nyugat-yorkshire-ihez tartoznak, Annie és én pedig az
észak-yorkshire-ihez.
– Nagyjából ők is ezt mondták. De nekem akkor is
furcsa. Nincs rendjén. Kezdettől fogva az volt az
érzésem, hogy nem is igazi rendőrök. Egyébként azt
mondták, az egyiküket Sandalwoodnak, a másikat
Watkinsnak hívják, de gondolom, ez is hazugság volt.
Arra nem emlékszem, hogy mi volt a rangjuk.
– De civilben voltak?
– Igen.
– Jól megnézte az igazolványukat? Nem látta
véletlenül, hogy Nyugat- vagy Észak-Yorkshire szerepel
rajta?
– Nem láttam. Igazából benyomakodtak az ajtón.
Minden olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam
elolvasni, mi áll az igazolványon. De azt hiszem, nem
ugyanolyan volt, mint a magáé.
– Hogyan voltak öltözve? Öltöny volt rajtuk? Vagy
hétköznapi viselet?
– Hétköznapi. Farmer, ing. Az egyikőjük barna
széldzsekit viselt, a másikon pedig világoskék vászon
sportzakó volt.
– Nagyon jó, Rose – mondta elismerően Winsome, és
jegyzetelt.
– Maga remek megfigyelő.
– Szeretek rajzolni. Ha az ember le akar rajzolni
valamit, ahhoz nagyon meg kell néznie.
Winsome felpillantott a jegyzetfüzetéből.
– Esetleg le tudná rajzolni őket? Most. Lehetséges
volna? A fejüket és a vállukat.
 Rose bólintott. Winsome a bárpultnál sima papírlapot
kért. A pultos talált néhányat az irodában, és
kérdezősködés nélkül átnyújtotta. Miután Winsome
visszatért az asztalhoz, letette a papírokat, és elővett a
táskájából egy ceruzát. Rose ügyesen és biztos kézzel
rajzolt, először felvázolta a körvonalakat, majd
kiegészítette a részletekkel. Végül odacsúsztatta a kész
rajzokat Winsome-nak.
– Emlékezetből ennél jobbat nem tudok.
Winsome egyik férfit sem ismerte fel, de ez nem
feltétlenül jelent semmit, főleg ha nyugat-yorkshire-iek.
Ám valamiért nem hitte, hogy azok volnának. Sőt azt
sem hitte, hogy egyáltalán rendőrök. Az egyik
nagydarab volt, és erőszakos benyomást keltett, alig
volt nyaka, kopaszra borotvált feje mintha közvetlenül
széles vállából nőtt volna ki.
– Ő volt a nagyobbik – mesélte Rose. – És a tarkóján
volt egy tetoválás. Úgy nézett ki, mint egy tőr vagy egy
kereszt, nem tudom pontosan. Valamilyen szimbólum.
Kis tetoválás volt, de kilátszott az inggallérja fölött.
Winsome szemügyre vette a másik rajzot. Ez a férfi
kisebb termetű volt, soványabb, a vonásai
menyétszerűek, talán intelligensebb is, a maga állatias
módján. A haja finomszálú, kócos, Rose elmondása
szerint vörös. Az arcbőre nagyon sápadt, a szeme hideg.
– Ő ijesztőbb volt – szólalt meg Rose, mintha
olvasott volna a gondolataiban. – Mármint Watkins. A
másik olyan nagydarab volt és ellenszenves, de ő… – és
megkocogtatta a rajzot – örülök, hogy keveset volt a
szobában. Kilelt tőle a hideg. Alig szólt valamit, de tőle
jobban féltem. És a nagydarab azt mondta, ő nagyon
élvezi, ha bánthat embereket.
– Bántották? Fenyegették?
– A nagydarab, Sandalwood, egyszer lenyomott egy
székre, és adott egy pofont. Az fájt.
– Mi nem tennénk ilyet, Rose. Mármint az igazi
rendőrök. Tudom, hogy az emberek beszélnek rólunk
ezt-azt, és könnyű cinikusnak lenni, de higgye el… – Itt
eszébe jutott az az elhíresült dropkick, és folytatta. –
Persze ha olyan nehézfiúkkal kerülünk szembe, akik
bántani akarnak bennünket, akkor lehet, hogy sor kerül
egy kis tettlegességre, de egy ilyen helyzetben nem.
Olyasvalakivel, mint ön, soha.
– Mondom, hogy igazából nem hittem, hogy tényleg
rendőrök. De ettől még nem volt más választásom. Mit
tehettem volna? Féltem tőlük. Sokkal biztonságosabbnak
tűnt, ha szót fogadok. Azt hittem, megvernek vagy
megölnek. Vagy…
– Vagy?
– Hát, a nagydarab egyszer megbámult, és attól
féltem, megerőszakol vagy ilyesmi.
– Próbálkozott ilyesmivel?
– Nem. Kinevetett, amikor látta rajtam, hogy ettől
tartok, és azt mondta, ne aggódjak, bármilyen csábító is
a gondolat. Piszkosnak éreztem magam. – Rose
összefonta a karját. – Teljesen kiszolgáltatottnak. Bármit
megtehettek volna.
Winsome észrevette, hogy csaknem kiürült a lány
pohara.
– Még egy italt? – kérdezte.
 – Nem kellene, de igen, kérek. Attól, hogy beszélek
róla, újra előjönnek azok az érzések. Kérhetnék most
egy Bacardi Breezert?
– Persze. – Winsome meghozta az italt, magának
pedig egy diétás kólát. – Mit akartak tudni? – kérdezte,
miután visszaült az asztalhoz. – Arról a fegyverről
kérdezték, ami Erinnél volt?
– Nem. Erről szó sem volt.
– Maga tudott róla valamit?
– Csak a híradóban láttam.
– Említettek egy Marlon Kincaid nevű illetőt?
– Nem.
– Erin vagy Francesca említette valaha?
– Nem.
– Biztos benne?
– Marlon Kincaid? Fura név. Emlékeznék rá.
– Akkor viszont mit kérdeztek?
– Az egyik alaposan körülnézett a házban. Watkins.
Fent is, meg minden. A másik pedig engem
kérdezgetett. Azt akarta tudni, tudom-e, hol van Jaff. Ő
Erin barátja. Mondtam, hogy nem tudom. Aztán
Francescáról kérdezett. Azt mondta, valaki látta őket
együtt elmenni Jaff rakparti lakásából. Mondtam, hogy
nem tudom, hol vannak, és ez igaz is.
– Honnan tudták, hogy Francesca Jaff-fel van?
– Nem tudták. Csak sejtették abból, amit a lakásnál
megtudtak. De azt tudták, hogy hárman béreljük a
házat, ebből következtethették ki. Meg akarták tudni, ki
a lány.
– És elmondta nekik?
 – Mi mást tehettem volna? – csattant fel Rose. –
Maga nem volt ott. Nem tudhatja, milyen volt!
Néhány törzsvendég kíváncsian pillantott feléjük.
– Jól van – mondta Winsome. – Semmi baj.
Nyugodjon meg! Nem hibáztatom magát.
Rose belekortyolt az italába.
– Elnézést.
– Jaffé volt a fegyver?
– Nem tudom. Honnan is tudhatnám? Azt sem
tudtam, hogy létezik. Erin biztos, hogy soha nem
említett ilyesmit.
– És mit gondol?
– Nem lennék meglepve. Sosem bíztam benne. Az én
ízlésemnek túlságosan is mutatós.
– Maga szerint Erin miért vehette magához?
– Fogalmam sincs. Talán hogy Jaffet feldühítse?
Berágott rá. Valami történt hármójuk között. Nem
tudom, micsoda, nekem nem mondtak semmit, de
valami nem stimmelt.
Winsome lejegyzett valamit, azután megkérdezte:
– Ezután mi történt?
– Nem emlékszem. Semmi. Azt akarták tudni, hol
van Francesca, hol van Jaff, én meg csak ismételgettem,
hogy nem tudom. Nagyon féltem, hogy így is bántani
fognak, de egyszerűen elmentek.
– Magának nagy szerencséje volt – jelentette ki
Winsome. – Bizonyára elhitték, hogy nem tud semmi
többet, és úgy látták, semmi értelme nem volna bántani.
Amiatt sem fájt a fejük, hogy maga tudja őket
azonosítani. Nagyon úgy tűnik, hogy profik voltak.
– Profik?
 – Igen. Az amatőrök gyakran bántalmazzák az
embereket. Óvatlanok, impulzívak. A profik
óvatosabbak. Tudják, hogy az ilyesmi csak bajt hoz, és
rájuk irányítja a figyelmet, az pedig nagyon nem
hiányzik nekik.
– Értem, de miben profik?
Winsome elhallgatott.
– Azt nem tudom – felelte végül. – De mindent
megteszek, hogy kiderítsem. És most meséljen még
nekem erről a Jaffről.

Úristen! Mit csináltál?! – Tracy csak állt ott, és lefelé

meredt, ahol Annie teste feküdt az összetört asztalon, a
törött üveg és kerámia darabjai között. Annie arca
hamuszürke volt, és izzadságtól csillogott. Nem volt sok
vér, csak két kis folt a sárga felsőn ütött lyukak körül.
Ám Tracy tudta, hogy ez nem jelent semmit. Lehet belső
vérzés. – Megölted!
– Mi mást tehettem volna? – szólt vissza Jaff az
ajtóból, még mindig pisztollyal a kezében. – Nem ment
volna el. Tudta.
– De… – Tracy továbbra is Annie mozdulatlan alakját
figyelte. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha a nő
mellkasa megemelkedett volna, és mintha bugyborékoló
hangot hallatott volna, ahogy megpróbált levegőt venni.
De lehet, hogy tévedett. – Mentőt kell hívnunk.
– A francokat kell! Már különben is késő. Inkább
amint lehet, el kell tűnnünk innen.
Jaff keményen megmarkolta Tracy karját, és
kivonszolta a konyhába. A fegyvert visszarakta a
sporttáskába, azt pedig a vállára kanyarította. Szabad
kezével ezalatt folyamatosan fogva tartotta Tracyt. A
lány kapálódzott, és megpróbált szabadulni a
szorításból, de nem sikerült. Jaff karcsú volt, de erős.
Tracy már alig érezte a karját. Végül a férfi lerakta a
sporttáskát, és adott Tracynek egy kemény, csattanós
pofont.
– Hagyd abba! – mondta. – Szedd össze magad!
Elmegyünk innen! Most azonnal!
Tracy éppen csak fel tudta kapni a válltáskáját a
padról, mielőtt Jaff átlódította a nappaliba. Tracy
megbotlott, és beverte a combját a kanapé szélébe.
Olyan érzés volt, mintha valaki tiszta erőből a
combizmába térdelt volna. Jaff ismét lökött egyet rajta,
és a lány arccal a bejárati ajtónak esett. Eleredt az orra
vére. Talán el is tört, gondolta. Jaff fogta Tracy kabátját,
és odahajította neki.
– Lehet, hogy erre szükséged lesz. Már hűvösek az
éjszakák.
Tracy kábultan botorkált ki a házból. A kézfejével
megtörölte az arcát.
– Jaff, kérlek, hadd hívjam ki a mentőt! Lehet, hogy
senki nem hallotta a lövéseket. Még ha életben van is,
biztos, hogy meghal, ha csak így itt hagyjuk.
– Nagyon úgy fest – vetette oda Jaff, miközben a
kocsikulcsát keresgélte. Egy pillanatra elengedte Tracyt,
aki átment az autó másik oldalára. Mi lenne, ha
berohanna az erdőbe? Nem. Jaff utánaeredne,
megtalálná, és megölné. Ráadásul akkor meg sem tudná
próbálni megmenteni Annie-t.
 Egyvalamit kezdhet ezzel a pillanatnyi szabadsággal,
amíg Jaff beül a vezetőülésre, ő pedig az autó másik
oldalán áll. Elővette a mobiltelefonját, alacsonyan
tartotta, hogy az autó és a saját teste takarásában
legyen, és beütötte a 999-et. Lehetetlen lett volna, hogy
úgy beszéljen, hogy Jaff ne hallja, úgyhogy minden azon
múlott, mennyire gyors. Tudta, hogy van egy
mentőállomás Helmthorpe-ban, úgyhogy elég hamar
ideérhetnek. Amikor meghallotta, hogy felveszik a
telefont, a szájához emelte a telefont, és azt mondta:
– Mentőt. Newhope Cottage, Beckside Lane, Gratly.
Kérem, jöjjenek gyorsan, valakit lelőttek…
Itt tartott, amikor Jaff odaért az autó túloldaláról, és
kitépte a telefont a kezéből. Mérgében földhöz vágta, és
a cipője sarkával addig taposott rajta, amíg apró
darabokra nem tört. Hát ennyi, gondolta Tracy, és még
jobban elkeseredett. Az élete. Kész, vége. Most végleg
magára maradt. Egyedül egy gyilkossal. Jaff belökte az
ülésre, és elindultak.
Tracy reszketni kezdett. Nem tudta kiverni a fejéből
Annie-t, ahogy ott fekszik sápadtan, mozdulatlanul,
véresen a széttört üvegasztalon. De legalább sikerült
mentőt hívnia, bármilyen drágán fizetett is meg érte. Ha
volt egyáltalán remény, ez jelentette. Most már ideje a
saját szorult helyzetére összpontosítani, amely – nem
kellett nagy ész hozzá, hogy tudja – sokat romlott az
elmúlt fél órában.
Azt gondolta, Jaff megöli, miután rájött, hogy az apja
rendőr, de a férfi inkább a másik megoldást választotta:
túszként magánál tartja, amíg biztonságos helyre nem
ér. Azt mondta, tárgyalások esetén jó alkualapként
szolgál majd. Az, hogy egy főfelügyelő lánya, kétélű
fegyver, magyarázta, és ő szeretné a maga javára
fordítani.
Ám attól, hogy lelőtte Annie-t, minden megváltozott.
Most már nem nagyon izgatja majd, ha meg kell ölnie
még egy embert, sokkal inkább a saját menekülése és
biztonsága. Tracy még mindig lehet alkualap, de most
nélkülözhetőbbé vált, különösen ez után a telefonhívás
után.
– Mit csinálsz? – fakadt ki, amikor meglátta, hogy
Jaff az utca végén jobbra akar fordulni.
– Hülyének nézel? – felelte Jaff. – A kis mobilos
lázadásodnak köszönhetően a főúton hemzsegni fognak
a mentőautók és a rendőrök. A másik irányba megyek.
Jaff jobbra fordult, és a láp felé tartott. A nap még
nem nyugodott le, de már megnyúltak az árnyékok, és
halványult a fény. Pasztellcsíkok tarkították a sápadtkék
égboltot. A napkorong hamarosan eltűnik a dombok
mögött, és akkor leszáll az este. Tracy mintha egy távoli
sziréna hangját hallotta volna. Remélte, hogy nem
téved, és hogy a segítség még időben érkezik.
– Nem veszed észre, hogy amit tettél, mindent
megváltoztat? – kérdezte Jafftől. – Egy rendőr. Minden
követ meg fognak mozgatni.
– Mi a francot tehettem volna?! – csattant fel Jaff. –
Tartottam volna a kezem, hogy megbilincselhessen?
Mondjuk, te már csak tudod – azzal vetett egy
oldalpillantást a lányra. – Zsaru lánya. Áruló szuka. De
még nem tudják, mi történt. Nem tudnak rólam. Ő maga
sem jött volna oda, ha tudja az igazat.
 – Talán nem volt oka gyanakodni, hogy van még egy
fegyvered, vagy hogy le fogod lőni – mondta Tracy. –
Lehet, hogy tényleg azért jött, hogy meglocsolja a
virágokat. De gyorsan átlátott a szitán. Többet tudott,
mint gondolnád. Ami azt jelenti, hogy mások is tudják.
– Ez egyáltalán nem biztos.
– Tudom, hogy dolgoznak. Inkább vállalod a
kockázatot?
Jaff nem felelt.
Tracy átgondolta a helyzetét. Talán jobb is így, hogy
Jaff jobbra fordult a behajtó végén. Ő ismeri a
lápvidéket; az apja válása után sokszor eljött vele ide.
Órákon át járták az eldugott ösvényeket, titkos
hasadékokat és vízmosásokat fedeztek fel, rátaláltak a
régi, elhagyott kőbányákra és az ólombánya fejtési
gödreire. Húsz kilométernyi láp terült el Banks háza és a
legközelebbi lakott település között. Jaff olyan volt itt,
mint a partra vetett hal, teljes mértékben Tracyre kellett
hagyatkoznia. Ebből előnyt kovácsolhatott, főleg ha rá
tudja venni a férfit, hogy sötétedés után megálljanak.
Még mindig azon járt az esze, hogyan tudna
elszabadulni Jafftől annyi időre, ami alatt eltűnhet,
amikor, alig három kilométer után, a kocsi kilehelte a
lelkét.
Jaff néhányszor megpróbálta beindítani, aztán
szitkozódva kiugrott, és rugdalni kezdte az egyik
kereket.
– Az a baromarcú Vic! Rohadt seggfej! –
ismételgette.
Bár a nap már lement, még mindig túl sok volt a
fény, de Tracy kihasználta, hogy Jaff éppen hisztizik, és
a topfleeti erdő melletti kőfal felé araszolt. Arra gondolt,
talán oda bemenekülhetne, és szert tehetne annyi
előnyre, hogy visszafusson Cobbersettig, ami egy apró
falucska a domboldalban, Gratlytől nyugatra. Onnan
könnyen eljutna Helmthorpe-ba, ahol segítséget
kérhetne. Nem hitte, hogy Jaff túl hosszan üldözné az
erdőben, miközben a rendőrség a nyomában van.
Inkább előre akarna haladni, nem visszafelé. Fürgén
átugrott a falon, és beszaladt a fák közé.
Ám Tracy mind Jaff eltökéltségét, mind pedig a
gyorsaságát alábecsülte. A férfi szemmel tartotta.
Pillanatok alatt utolérte, és szorosan megmarkolta a
nyakát hátulról. A lány feje hátrahanyatlott a hirtelen
rántástól, és fájdalmában felsikoltott.
– Fogd be, vagy biz’ isten itt helyben megfojtalak! –
szólt Jaff lihegve. – Ostoba liba! Csak az időnket
vesztegeted! Eredj vissza az útra! Vezess ki innen, nem
visszafelé akarok menni!
– Engedj el, nem kapok levegőt! Kitöröd a nyakam!
– Ígérd meg, hogy többször nem futsz el!
– Megígérem! Megígérem! Csak engedj már el!
Jaff elengedte. A térdére támaszkodva fújtatott,
Tracy pedig a tarkóját dörgölte. Nyilván nem volt
eltörve, különben nem állna meg a lábán, de pokolian
fájt. Jaff végül megfordult, és visszaindult az autóhoz,
hetykén és teljesen biztosan abban, hogy a lány követi.
Tracy ebben a pillanatban jobban gyűlölte, mint bárkit
életében, és kísértést érzett, hogy újra futásnak eredjen.
De a férfi gyorsabb volt, mint gondolta, és másodszorra
már valószínűleg megölné. Megállt, és lehajolt, hátha
talál egy követ, amivel betörhetné Jaff fejét, de nem
talált semmit. Jaff megfordult, ránézett, és megrázta a
fejét, majd továbbment. Tracy lógó fejjel, még mindig a
nyakát masszírozva, bűntudatos Évaként követte
Ádámot ki a Paradicsomból. Szép kis Paradicsom.
– Meg kell szabadulnunk az autótól – mondta Jaff. –
Feljebb az úton van egy kapu. Segíts eltolni odáig,
áttoljuk rajta, és meglátjuk, el tudjuk-e rejteni a másik
oldalon.
Tracy megsemmisülten hallgatott. Fájt az orra, fájt a
nyaka, és fájt a szíve. Követte a férfit.
 9. fejezet

Banks öt perccel öt óra előtt szállt fel a repülőre szerda

délután, és az ő órája szerint hajnali három óra volt,
amikor végre abbahagyták a körözést a Heathrow felett,
és lassan ereszkedni kezdtek. Kint fényes nappal volt.
Banks nem aludt – sosem aludt a repülőn –, de legalább
alkoholt sem ivott. Azt hallotta, ha nem iszik az ember,
az enyhíti a jetlag tüneteit. Az étel elég szörnyű volt, a
levetített filmek nemkülönben. Az idő nagy részében a
Máltai sólymot olvasta, amíg el nem fáradt a szeme.
Akkor elővette az iPodját, és Bach-zongoraversenyeket
hallgatott Angela Hewitt előadásában. A zajszűrő
fülhallgató, amit indulás előtt vásárolt, drága volt, de
megérte. A zene tisztán és hangosan szólt, minden más
zaj pedig távoli zsongás volt csak a háttérben. Bach
valamiért úgy megnyugtatta repülés közben, ahogy
semmilyen más zene.
Ám hamarosan megkérték az utasokat, hogy
kapcsoljanak ki minden elektromos berendezést. Azt is
bemondták, hogy Londonban csütörtök délelőtt tizenegy
óra öt perc van, és a hőmérséklet 18 fok. Banks elrakta
az iPodját és a fülhallgatót, és az utolsó néhány percre
még elővette a könyvét. Legalább régimódi nyomtatott
könyveket olvasni nem tilos leszállás közben. Még.
A felhőkön át látta a lent elterülő Londont. Kelet felől
közelítettek. Látta a Temze kanyarulatait, egy hatalmas
park zöld pázsitját, a Tower Bridge-t, forgalmas utcákat
és épületcsoportokat, a sok ismerős, napfényben fürdő
látnivalót. Szép volt az idő, ő mégis csak arra vágyott,
hogy bedőljön az ágyba. Foglalt magának szobát egy
West End-i szállodában, és azt tervezte, Londonban tölti
a hétvégét, és találkozik néhány régi barátjával, mielőtt
hétfő reggel vonattal továbbindul északra. Remélte,
hogy készen lesz a hotelszoba, mire megérkezik.
A repülő végigzötyögött a kifutópályán, és hosszas
gurulás után megállt egy Jetway mellett. Nem sokkal
később Banks már a végeérhetetlen reptéri folyosókon
haladt a többi megviselt utassal együtt az útlevél-
ellenőrzés felé. Az EU-sorban nem sokan álltak, és
hamarosan Banks következett. A pult mögött ülő nő a
fényképről az arcára pillantott, átvilágította az útlevelet,
újra belenézett, majd hátrafordult, mire két jól
megtermett férfi, aki addig a háttérben álldogált, és az
utasokat figyelte, elindult feléjük.
– Mr. Banks? Megtenné, hogy velünk fárad? – szólt
az egyikük olyan hanghordozással, ami egyértelművé
tette, hogy ez nem kérdés volt.
– Mi a…
– Kérem, uram. – A férfi megfogta Banks karját, és
kivezette a sorból.
Banks éppen elégszer csinálta már másokkal
ugyanezt – igaz, kicsit más körülmények között – ahhoz,
hogy tudja, hiába vár választ a kérdésére. Talán azt
gondolják, hogy terrorista. Lehet, hogy kínvallatásnak
vetik alá. Azt csinálnak vele, amit akarnak, és ő nem
tehet semmit. A legvalószínűbb az, hogy arról a korábbi
titkosszolgálati ügyről van szó. Elég nagy felfordulást
csinált akkor, és szerzett néhány veszélyes ellenséget.
Ők nem felejtenek. Lehet, hogy valamiféle bosszúról van
szó? És vajon mennyire gondolják komolyan? Bármiről
legyen is szó, amíg oda nem érnek, biztosan nem
szólhat semmit. Érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik;
hevesen vert a szíve, és nehezen vette a levegőt. A
jetlag és az alváshiány miatt is szédelgett egy kissé. A
félelemről nem is beszélve.
Végigvezették a folyosón a csomagkiadás felé, majd
át egy „Idegeneknek tilos” feliratú, nehéz ajtón. Rosszul
megvilágított és levegőtlen átjárókon való további
kanyargás után egy jelöletlen ajtó elé értek. Az egyik
férfi kinyitotta, a másik pedig gyengéd, de határozott
mozdulattal jelezte Banks hátán, hogy lépjen be. Azután
az ajtó bezárult mögötte.
Az iroda nagyobb, tisztább és jobban felszerelt volt,
mint Banks várta, de ablaka nem volt. Egy kis ventilátor
állt az asztalon, és lassan forgatta a párás, áporodott
levegőt. A meglepetés az volt Banks számára, hogy ki
ült az íróasztal mögött. Bár lehet, hogy nem kellett
volna meglepődnie. Richard Burgess parancsnoknak
valami köze volt a Különleges Ügyosztályhoz, és néhány
hónapja Banks segítségére volt egy ügyben. Egészen
pontosan abban, ami miatt olyan idegesség fogta el az
iménti biztonsági intézkedések során. Burgess láttán
kicsit megnyugodott, és a szívverése visszatért a
csaknem normális ütembe. Valami azonban továbbra
sem stimmelt, ugyanis Winsome Jackman nyomozó is
jelen volt. Mi a csudát keres ő itt?
– Minden rendben, Alan? – kérdezte Burgess. –
Nyúzottnak tűnsz.
 – Nem mindennap emel ki a reptéri biztonsági
szolgálat a sorból az útlevél-ellenőrzésnél. Mi a fészkes
fene folyik itt? – Banks rájött, hogy Dirty Dick nem tud
mindent a kora nyáron történtekről, Winsome pedig
éppenséggel semmit, úgyhogy ők el sem tudták
képzelni, mi minden futott át az ő agyán, és miféle
rettegést élt át, amikor két nagydarab, civil ruhás
biztonsági ember minden magyarázat nélkül elvezette.
Azok után, ami történt, könnyen el tudta képzelni, hogy
valakit végigvezetnek ezeken a folyosókon, és többé
senki nem látja.
– Igyon egy kortyot! – mondta Burgess, és elé tolt
egy üveg Laphroaig whiskyt és egy műanyag poharat. –
Elnézést, kristálypohárral nem tudunk szolgálni. Még
mindig ez a kedvenc itala, ugye?
– Nem ülök le, és nem iszom semmit, amíg valaki
meg nem mondja, mi ez az egész.
– Elnézést a fogadóbizottság miatt – mondta
Burgess. – De muszáj volt. Én nem mehetek ki oda.
Nekik pedig fogalmuk sem volt, miért csinálják. Csak
parancsot teljesítettek. Ez itt így működik. Winsome
majd elmondja.
– Milyen parancsot? Kinek a parancsát? Winsome?
– Először töltsön magának egy italt, és üljön le! –
mondta Burgess. – Gyerünk, higgyen nekem! Jobb lesz
úgy.
Bár Banks néhány éve átállt a whiskyről a
vörösborra, úgy tett, ahogy Burgess javasolta. Ahogy
megcsapta a maláta fanyar illata, érezte, hogy
összeszorul a torka és égni kezd a bőre, de rávette
magát, hogy igyon egy kortyot. Melegség áradt szét
benne. Újra rá tudna szokni.
– Akkor ki vele! Mi ez az egész?
Winsome arckifejezése komoly volt, és Banks most
már attól tartott, hogy Tracyvel, Briannel, az anyjával
vagy az apjával történt valami. Pontosan így szokták
elmondani, ha meghalt valaki. Ez a féltő gondoskodás,
egy ital, egy szék, a síri hangnem.
– Én is sajnálom – kezdte Winsome. – De azt hiszem,
így volt a legjobb. Gervaise kapitány tudta, hogy melyik
járattal érkezik, Mr. Burgess pedig volt olyan kedves, és
elrendezte a reptéri biztonságiakkal. Különben most ott
állnék az érkezési oldalon, egy táblával a kezemben.
– Azt hiszem, tábla nélkül is észrevettem volna,
Winsome. Gyerünk, ki vele. Miről van szó?
– Annie-ről – felelte Winsome, és előrehajolt. – Nem
tudom, hogyan mondjam el.
– Annie? Mi van vele? Mondja már!
– Annie-re rálőttek.
Banks hátrahanyatlott a székén, és kezét égő
arcához szorította.
– Rálőttek?
– Tegnap este. Nem akartam, hogy esetleg az
újságból értesüljön róla, uram. Címlapon közölték. És
ezért… Gondoltam, ha esetleg az átjáróban mászkál,
véletlenül…
Banks ösztönösen a whisky után nyúlt, a szájához
emelte a poharat, és ivott egy nagy kortyot. Égetett,
ahogy lefolyt a torkán, de segített, hogy összeszedje a
gondolatait.
– Mennyire súlyos?
 – Nagyon – felelte Winsome. – Elküldtek az apjáért.
– De még él?
– Igen. De egy hajszálon függ az élete. Az egyik
golyó a jobb tüdejébe fúródott. A tüdeje összeomlott, és
a mellkasa is megtelt folyadékkal. Majdnem meghalt,
mire a kórházba értek vele.
– Egy golyó volt?
– Kétszer lőttek rá. Egyszer a mellkasát találták el,
másodszorra a vállát. A második lövedék eltörte a
kulcscsontját, és szétesett. Akadályozni fogja a
mozgásban, de azt mondják, idővel meggyógyul. A
sebészek majdnem egész éjjel operálták. Lehet, hogy
újabb műtétre lesz szükség.
– Te jóisten – suttogta Banks. – Elkapták már a
tettest?
– Még nem… Kissé hiányosak az ismereteink.
– Hol van most Annie?
– Cook Egyetemi Kórház. Middlesbrough. Az
eastvale-i kórházban nincs megfelelő felszereltség az
ilyen sebesülés ellátására.
– Nem sok embert lőnek le Eastvale-ben – mutatott
rá Banks.
Csend állt be. Burgess a whiskysüveg után nyúlt, és
a szeme találkozott Winsome-éval.
– Mi az? – kérdezte Banks. – Van még valami?
– Nem Eastvale-ben történt – mondta Winsome. Az
órájára pillantott. – Elinduljunk Middlesbrough-ba most,
hogy meglátogathassa Annie-t? Kifelé menet
összeszedhetjük a csomagjait a futószalagról, és közben
elmondok mindent, amit tudok. Van egy helikopter…
– Egy helikopter?!
 Burgess megköszörülte a torkát.
– A legkevesebb, amit tehettem, pajtás. Repülőgépet
kértem, de a szűkös költségvetési keretek… – Kicsikart
magából egy félmosolyt.
Banks csak bámult rá, és az utolsó korty whiskyt
lögybölte a poharában, mielőtt felhajtotta.
– Köszönöm – mondta, és felemelte az üres poharat,
majd letette az íróasztalra. – És ezt is.
Burgess csak biccentett, aztán felkelt, és kinyitotta
az ajtót, hogy váltson néhány szót a biztonságiakkal,
akik még mindig kint várakoztak.
– Ők majd kikísérik magukat – közölte.
Winsome felállt.
– Rendben – mondta Banks. – Induljunk! – Az
ajtóban megállt.
– Csak még valami. Ha Annie-t nem Eastvale-ben
lőtték le, akkor pontosan hol?
– Gratlyben, uram – vágta rá Winsome. – Az ön
verandáján.

Tracy nem tudta, pontosan hány óra lehet, amikor

felriadt egy szörnyű álomból, ami abban a pillanatban,
hogy a lány kinyitotta a szemét, visszaslisszolt a
tudatalattijába. Teljesen éber volt, és félt.
Elszundíthatott egy kicsit, gondolta. A nap állásából
ítélve, ahogy a csupasz tetőgerendákon és a kőfal résein
át látta, kora délelőtt lehetett. Fájt az arca és a karja,
piszkosnak érezte magát, és egy meleg zuhanyra
vágyott, de legsürgősebb szüksége egy vécére lett
volna.
 Egy düledező pajtában voltak. Bár a tető javarészt
hiányzott, és több helyütt leomlott a kőfal, nyújtott
valami védelmet éjszakára, és, ami még fontosabb,
búvóhelyül szolgált a kora reggeli órákban. De nem volt
ennivalójuk, és Tracy most arra is ráeszmélt, hogy
farkaséhes.
Jaff még aludt, időnként horkolt vagy szusszant
egyet, és forgolódott a kemény földön. Rejtély, hogyan
csinálja, gondolta Tracy. A keze és a lába elgémberedett
a kötéltől, amit Jaff az autó csomagtartójában talált, és
amivel megkötözte. Tracy annyira sem tudott
megmoccanni, hogy lerázza magáról azt a kövér, fekete
pókot, ami a dekoltázsán mászott, utálta a pókokat. A
pók csiklandozta, és Tracynek az volt a benyomása,
direkt élvezi, hogy kellemetlenséget okoz. Persze tudta,
hogy ez nevetséges. Lehet, hogy megcsípi. Mindenesetre
nem akar odébbállni.
Az éjszaka folyamán rátörő pánikrohamokat Tracy
mélylégzéssel küzdötte le, de még mindig az
idegösszeomlás határán érezte magát, ahogy a pók
mozgását figyelte. Tudta, ha bármi bajt kever, Jaff most
már biztosan megöli. Csak azért tűri meg, mert még
hasznára válhat. De Jaff most már úgy érzi, nincs
vesztenivalója. Rálőtt Annie-re, feltehetően meg is ölte,
és ki tudja, ki mindenkit lőtt még le azzal a pisztollyal,
amit Erin elvitt? Annie említett egy Marlon Kincaid nevű
valakit, lehet, hogy őt is Jaff lőtte le. Az egyetlen esélye,
ha az első adandó alkalommal nekivág a nyílt
lápvidéknek, de ezt addig nem tudja megtenni, amíg itt
rostokol egy oszlophoz kötözve.
 Ahogy ott ült és várta, hogy Jaff felébredjen, Tracy
sírt, és az apja után vágyott. Lehet, hogy tényleg
elhanyagolta őt, és többet foglalkozott Briannel, lehet,
hogy nem értette meg, és nem érzett együtt vele a
kudarc pillanataiban, nem vette észre, milyen sokat
jelent ez neki, különösen a bátyja sikereinek fényében,
de összességében nem hibáztathatta. Legalábbis már
nem akarta hibáztatni. Neki is megvan a maga élete, és
Tracy tudta, hogy nem könnyű neki, amióta az anyja
elhagyta. Nem mintha az anyját hibáztatta volna. De
azért azt, hogy gyereke lett, nem volt könnyű
megemészteni. A kislány a féltestvére. De
kedvesebbnek, megértőbbnek kellett volna lennie. Az is
lesz, ha valaha kikerül innen.
A madarak korán rázendítettek, és a sok különböző
hang kakofóniája el sem hallgatott egész délelőtt. Tracy
hólyagja minden másodperccel egyre jobban fájt, de
nem akart odáig süllyedni, hogy bepisiljen. Órák óta
abban reménykedett, hogy meghallja egy traktor vagy
más közeledő jármű hangját, még mielőtt Jaff felébred,
de a madarakon kívül nyoma sem volt senkinek. Emberi
hangokat sem hallott. Túlságosan messze voltak az
úttól. Különben is, mennyi esélye volna egy szegény
földművesnek vagy néhány vándornak Jaff-fel és a
pisztolyával szemben? Ha bárki arra járna, a biztos halál
várna rá. Egy órával korábban Tracy helikopter hangját
hallotta a feje fölött, de nem repültek elég közel
hozzájuk ahhoz, hogy meglássák őket a csupasz
tetőgerendák között. Talán visszajönnek még. És ha
helikopter van, akkor mások is keresik őket, gyalog és
autóval.
 Nem volt egyszerű, de végül elrejtették az autót. A
fal éppen elég magas volt ahhoz, hogy eltakarja az út
felől, a tetejét pedig beborították faágakkal és
gallyakkal. Persze nem sokáig maradhat észrevétlen. Ha
valaki bejön a kapun, hamar kiszúrja. Ha szerencséje
van, gondolta Tracy, ez hamarosan megtörténik, és
akkor a rendőrség rájön, hogy itt vannak valahol a
lápon.
Csupán néhány kilométernyire onnan, ahol az autót
hagyták, rábukkantak erre a pajtára, és mivel már
hajnalodott, Jaff azt mondta, itt meghúzzák magukat
egy időre. Tracy akkor már tudta, hogy Jaff teljesen
tanácstalan, és egyelőre fogalma sincs, hogyan
keveredjen ki ebből a helyzetből. Autó nélkül nem sokra
megy. Mégis mit akart tenni? Egész nap a pajtában
bujkálni, aztán sötétedéskor nekivágni a mezőnek? Jaff
előző este kétszer majdnem kitörte a bokáját, amikor
megbotlott egy hangagyökérben vagy fűcsomóban,
úgyhogy nem valószínű, hogy ezt az utat akarná járni.
Ebben a tempóban napokig tartana eljutni valahová, és
eközben bizonyára szorulna körülöttük a hurok. Tracy
reményei szerint mostanra már az egész országot
riasztották. De rájött, hogy jobb, ha erről hallgat. Ha
Jaffnek magától nem jutott eszébe, és nem jött rá,
milyen súlya van annak, amit tett, ő nem fogja
felvilágosítani. Minél tovább vannak idekint, annál
nagyobb az esélye, hogy Tracy el tud menekülni, vagy
hogy rátalálnak.
Újra megpróbált kiszabadulni a kötelek szorításából,
de hasztalan. Csak még fájdalmasabban vágódtak belé.
A pók lepottyant a hasáról, és elsietett. Tracy érezte,
hogy forró könnyek gördülnek le az arcán. Jaff mintha
megérezte volna, hirtelen kinyitotta a szemét, és nagy
nehezen felült. Szemmel láthatóan fogalma sem volt,
hogy hol van. Most pont az az eltévedt kisfiús kifejezés
ült az arcán, ami miatt Tracy korábban mindig
késztetést érzett, hogy átölelje, és megsimogassa a
fejét. Most viszont legszívesebben bezúzta volna a fejét
egy nagy kővel, és aztán menekült volna, ahogy a lába
bírja. Ha alkalma nyílik rá, meg is teszi. Körülnézett,
nincs-e valahol egy mozdítható kő. Talán amikor Jaff
eloldozza, lesz rá lehetőség.
– Ki kell mennem – szólt Tracy.
Jaff megdörzsölte a szemét.
– Hát menj.
Tracy fészkelődni kezdett.
– Nem tudok. Megkötöztél. És fáj.
Jaff ezen elmerengett egy pillanatig. Aztán talpra
kászálódott, és odament a lányhoz.
– De aztán ne próbálkozz semmivel!
– Nem fogok.
A férfi lassan kioldozta először a lábán lévő kötelet,
aztán mögé térdelt, és a kezét is szabaddá tette. A
kötelet gondosan összetekerte, és betette a
sporttáskájába. Egyértelmű volt, hogy még használni
akarja, ami valószínűleg azt jelenti, hogy egyelőre nem
akarja lelőni. Sajnos nem volt kéznél egyetlen kődarab
sem, amivel fejbe vághatta volna, és Tracy most amúgy
sem tudott volna meglepetésszerűen támadni.
Tracy végül bizonytalanul feltápászkodott. Rugózott
egy kicsit a térdével, és megdörzsölte a csuklóját, hogy
beinduljon a vérkeringése. A mozgástól még jobban fájt
a hólyagja. Megfordult, hogy kimenjen a pajtából.
– Mégis hová mész? – szólt rá Jaff.
– Ki.
Jaff megrázta a fejét.
– Többet nem tévesztelek szem elől. Ezt a tegnapi kis
mutatványaidnak köszönheted.
– De szeretnék egy kicsit félrevonulni.
– Én meg szeretnék egy tányér szalonnás omlettet és
egy bögre forró kávét, de egyikünk sem kapja meg, amit
akar. Ha ki kell menned, menj ki itt.
– Legalább fordulj el! – kérlelte Tracy.
Jaff összefonta a karját a mellén.
– Nem.
Tracy megpróbálta a pillantásával megfutamítani, és
addig türtőztetni magát, de túl nagy volt a nyomás.
Végül szégyentől piruló arccal hátat fordított a férfinak,
letolta a nadrágját, és leguggolt.

George Fanthorpe nem szeretett nyilvánosan együtt

mutatkozni Darrennel és Ciarannal, de azt sem szerette,
ha otthon keresik fel túl gyakran, különösen ha Zenovia
és a gyerekek is otthon voltak. Megpróbált a lehető
legeredményesebben lavírozni a család és az üzlet
között. Ha mégis együtt mutatkozott velük, ahogyan
most is, a falu szélén levő Bognár fogadóban,
ragaszkodott hozzá, hogy Darren garbót viseljen, ami
eltakarja a tetoválást a tarkóján, Ciaran pedig öltönyben
jöjjön és megfésülködjön. Így már-már sikerült üzleti
partnerek benyomását kelteniük.
 Szerencsére a Bognár fogadóban rendelkezett egy
meghitt kis különszobával, amit a tulajdonos mindig
örömmel bocsátott Mr. Fanthorpe rendelkezésére, ha
előre odatelefonált. Végül is Fanthorpe volt a helyi
földesúr, az Udvarház ura, és a helyiek hódolattal
adóztak neki. Ő pedig élvezte ezt a szerepet, és nem
kívánta veszélybe sodorni azzal, hogy óvatlanul hagyja,
hogy bárki rájöjjön, hogyan és honnan szerezte a pénzt
törvényes vállalkozásaihoz, például a tejüzeméhez,
amely sok környékbeli állattartó megélhetését
biztosította. Nem is beszélve a földekről, melyeket
méltányos áron adott bérbe a gazdáknak.
Miután megrendelték az ebédet, és állt előttük három
korsó yorkshire-i sör, belevágtak. Fanthorpe rá akart
gyújtani, de a sörözőkben már nem lehetett dohányozni,
még a különszobában sem. Hol a fenében lehet?!
Zenovia azt sem engedte, hogy a saját házában
rágyújtson. Amit ő vásárolt, a saját pénzén. Csak a kerti
sufni maradt neki, az volt a multimilliomos ócska, dohos,
sötét és poros birodalma, ahová naponta háromszor-
négyszer visszavonulhatott, hogy elszívjon egy
cigarettát, és belepillantson a The Economistba.
– Szóval, srácok, hogy állunk? – kérdezte Fanthorpe,
miután ivott egy kortyot, és letörölte a habbajuszt a
felső ajkáról.
Darren részletesen beszámolt a Jaffnél és a
barátnőjénél tett látogatásról, illetve a Rose Prestonnal
folytatott beszélgetésről. Ciaran, mint mindig, most is
hallgatott, csak biccentett néha.
– Szóval határozottan úgy tűnik, hogy meglépett,
igaz? – vonta le a következtetést Fanthorpe.
 – Igen.
– A barátnője egyik szobatársával?
– Úgy van.
– Az aljas, csaló szemétláda! De gondolom, nem lesz
nehéz kideríteni, ki az a lány.
Darren megköszörülte a torkát.
– Ööö… Már tudjuk, főnök.
– Szép munka! Meg sem kérdezem, hogy honnan. De
ugye nem bántottál senkit, Ciaran?
Ciaran gonoszul elmosolyodott.
– Még nem.
– Jó fiú.
– Francescának nevezi magát – folytatta Darren –,
de ez a Rose lány azt mondta, az igazi neve Tracy. Tracy
Banks.
– Tracy Banks? – kérdezett vissza Fanthorpe
felélénkülve. – Tracy Bankset mondtál?
– Igen, főnök. Miért?
– A francba! Végül is elég gyakori név, de ha ő az,
akire gondolok, akkor egy zsaru lánya. Alan Banksé.
Banks főfelügyelőé.
– Az, ott fenn Eastvale-ben?
– Az. Emlékszel rá?
– Most, hogy mondja, igen – felelte Darren. –
Ciarannal utánanéztünk egy kicsit a családjának néhány
éve. Csak nem jutott eszembe a neve.
– Mr. Banks és én néhányszor összeakasztottuk már
a bajszunkat, mint tudjátok. Ügyelek rá, hogy a lehető
legtöbbet megtudjam az ellenségeimről. Persze nem
bizonyított rám semmit. De néhány éve, amikor ő volt a
helyi szuperzsaru, kicsit túl közel szimatolt. Ez nem volt
ínyemre, biztosan emlékeztek. Most ő a Nyugati Körzeti
Parancsnokság Súlyos Bűncselekmények Ügyosztályának
második embere, a mellett az új női kapitány, Gervaise
mellett. Arról híres, hogy szereti a saját útját járni,
úgyhogy sosem lesz belőle kapitány. Nem játszik mindig
szabályszerűen.
– Annál érdekesebb a játék számunkra – jelentette ki
Darren. – Akarja, hogy elbeszélgessünk vele?
– Banksszel? Elment a maradék eszed is? Az lenne
csak a vörös posztó a szemükben. Nem, nem, őt szépen
kihagyjuk ebből. Még csak az kellene, hogy a rendőrség
tőlünk tudjon meg valamit. Pillanatnyilag nincs okuk rá,
hogy hozzánk jöjjenek. Szóval legyetek óvatosak. Ha a
lánya benne van, akkor ez az ügy problémásabb lehet,
mint gondoltuk. Be fog gőzölni. Komolyra fordulhat a
dolog.
– És mi legyen a lánnyal, akivel beszéltünk? Rose-
zal. Emlékezni fog ránk. Intézzük el egyszer s
mindenkorra?
– Egyelőre ne intézzetek el senkit! Kerüljétek a
feltűnést! Vagy fél, és nem fog semmit mondani, vagy
már úgyis beszéltek vele. Szóval teljesen mindegy.
Koncentráljunk a lényegre.
Jelena, a cseh felszolgálólány kihozta az ételt.
Kétszer kellett fordulnia, és Fanthorpe kikezdett vele,
mint mindig, és ahogy a lány ellejtett, a fenekét
bámulta. Darren és Ciaran nem mutatott érdeklődést.
Igaz, sosem mutattak. Néha gyanúsak is lettek
Fanthorpe-nak. Ő maga ellenben szívesen eltöltött volna
egy félórácskát a szép Jelenával egy szénaboglyában,
sőt talán egy teljes órát is, de tudta, hol a határ. „Üzleti”
útjai során rengeteg lehetősége volt kalandokba
bocsátkozni, nem lett volna értelme a saját fészkébe
piszkítani. Ezen a környéken ő köztiszteletben álló
családapa, és elemi érdeke, hogy ez így is maradjon.
Úgyhogy flörtölésnél tovább soha nem ment. De azért
azon tűnődött, vajon Jelenát érdekelné-e egy londoni
kiruccanás jövő héten. Vacsora a The Ivy-ban, színház a
West Enden…
– Az a gond – folytatta Darren, és ezzel visszaterelte
Fanthorpe gondolatait a tárgyhoz –, hogy ha tényleg ő
az, Tracy Banks, akkor átállt a sötét oldalra, nem?
– Sötét oldal? Jaff? Ez valami istenverte vicc akar
lenni?
– Nem – felelte Darren, és úgy tűnt, őszintén
meghökkent.
– Mert ha igen, nem valami vicces.
– Nem, főnök. Csak úgy értem, Jaff nem az a fajta
fickó, aki rendes lányokkal jár.
– Hát, most hogy mondod, tényleg nem – ismerte el
Fanthorpe.
– Velejéig romlott. De tudod, milyenek ezek a fiatal
lányok… Van, amelyiknek tetszik az ilyesmi. Manapság a
saját fejük után mennek.
– Amit a lábuk között hordanak… – mondta Darren.
– Vigyázz a szádra! Nekem is vannak lányaim.
– Nem úgy értettem…
– Csak vigyázz a szádra, és kész.
– Bocs, főnök. Hallotta a mai híreket?
– Még nem volt rá időm – felelte Fanthorpe, akit az
üzleti híreken kívül más nemigen érdekelt. Másról se
szóltak, csak a sportról, a szexről meg a politikáról. Meg
a bűnözésről.
– Tegnap este lelőttek egy zsarut Swainsdale-ben.
Nem sokat mondanak, csak hogy egy nő volt, ráadásul
felügyelő, és nem is volt szolgálatban. Állítólag lehet,
hogy nem éli túl.
– Jaff?
– Hát, kellett szereznie egy másik fegyvert, ha a
barátnője elvitte az övét.
– Azt könnyen megtehette – mondta Fanthorpe. –
Van egy haverja, aki ládaszám importál Litvániából.
Baikal puskákat. Szart sem érnek, ha engem kérdezel.
Könnygázsörétekből alakítják át őket, könyörgöm. De a
megfelelő kezekben halálosak tudnak lenni. Nem, a
fegyver nem probléma. Jaffnek biztosan nem. –
Fanthorpe megdörzsölte borostás állát. – Mindig is úgy
gondoltam, valami nem kóser ezzel a mi Jaffünkkel, még
ha fiamként szerettem is. Túlságosan önfejű. Nem
lennék meglepve, ha titokban lenne néhány mellékes,
saját kis üzlete. Néhány vas a tűzben, amiről mi nem
tudunk.
– Akkor ez nem a mi problémánk.
– De, most már igen. Jaff minket is belekevert. Elvett
valamit, ami az enyém, és szembekerült a törvénnyel.
Nincs ínyemre az ilyesmi. Semmi szükségünk erre a
nyilvánosságra. Előbb-utóbb, ha becsenget a rendőrség,
valaki beszélni fog. Jelenleg még a kutyámat sem
bíznám Jaffre. Bármire képes. Amilyen rohadt egy
természete van, szeszélyes és kiszámíthatatlan. Mint
egy puskaporos hordó. Nem lehet tudni, mikor robban.
Nem, nem akarom, hogy Jaff szabadon garázdálkodjon.
De ez a Tracy Banks-ügy egészen más megvilágításba
helyezi a problémát. Biztosak vagytok benne, hogy
közük van ehhez a lelőtt rendőrhöz?
– Úgy kell lennie – okoskodott Darren. – Mert hát az
a Swainsdale eléggé isten háta mögötti hely, nem? Nem
nagyon történik semmi arrafelé. Most meg egyszerre
ennyi minden. Nem hinném, hogy véletlen egybeesés
volna.
– Jaff tette?
– Nem lepne meg – felelte Darren. – Maga mondta.
Időzített bomba.
– És szerinted a Banks lány megszökött vele együtt?
– Igen, úgy tűnik, a buli kedvéért. Jaff biztos
megadja neki, ami kell. Nagy kan ez a mi Jaffünk. Lehet,
hogy a lány csak egy kis izgalomra vágyik.
– Az az istenverte barom!
– Menekülőre fogta. Mint egy sarokba szorított állat.
Nem tud világosan gondolkodni. Nem ésszerűen
cselekszik, kapkod.
– Akkor viszont mi vagyunk előnyben, nem igaz? –
állapította meg Fanthorpe, és eltávolított néhány
ropogós panírdarabot a halról. A ragacsos, fehér hús
olajízű volt. Valami nem stimmelt a hallal, és Fanthorpe
gyomra máris tiltakozón megkordult. Lehet, hogy
hallgatnia kellene az orvosára, és kevesebb alkoholt és
zsíros ételt kellene fogyasztania. – Mi vagyunk előnyben.
Mert mi megőrizzük a hidegvérünk, a nyugalmunk, és
átgondoltan fogunk eljárni. Igazam van, uraim?
Mindkét férfi bólintott.
– Helyes. Hol lőtték meg ezt a rendőrnőt?
 – Nem tudom, főnök. Csak azt mondták, hogy
életveszélyesek a…
– Nem úgy értem, te barom. Swainsdale-ben
pontosan hol? Eastvale-ben? Helmthorpe-ban?
Lyndgarthban?
– Azt nem mondták.
– Cseles, mi? – Fanthorpe ivott még egy kis sört, és
megette a hal és a sült krumpli maradékát, majd
folytatta. – Szóval, én a következőképpen látom a
helyzetet. Szerintem Jaff valahol Swainsdale-ben
menekült vagy bujkált éppen Tracy Banksszel. Azért
menekült, mert a barátnője jóvoltából a tiltott
fegyverviselés vádja fenyegette, ami, mint tudjuk,
nemcsak öt évet jelenthet, hanem olyan rendőrségi
vizsgálatot is, ami Jaff foglalkozásában végzetes volna.
És magával vitt valamit, ami az enyém, és nagyon
értékes. Arról az ötven lepedőről nem is beszélve, amit
el kellett volna hoznia. És mivel Alan Banks a Nyugati
Körzeti Parancsnokságon dolgozik, joggal
feltételezhetjük, hogy ugyanarról a Tracy Banksről van
szó. Így vagy úgy, az egyik helyi zsernyák a nyomukra
jutott, Jaff pedig, amilyen buta, szeretnivaló, hirtelen kis
seggfej, fegyvert rántott, és lelőtte. Tracy Banks pedig
vagy mellette áll még mindig, vagy pedig hirtelen
kifejezetten a terhére van. Én az utóbbira tippelek.
Akárhogy is, de le fogja lassítani.
– Hacsak nem lövi le, és hagyja ott valahol.
– Lehetséges – ismerte el Fanthorpe. – De tudja,
hogy a lány még hasznára válhat. Jaff nem hülye. Előbb
kell odaérnünk, mint a rendőrség, különben többé, nem
látjuk az árut.
 – És a pénzt – tette hozzá Darren. – Ne felejtsük el a
pénzt. Valami zsaru matraca alatt fog kikötni. De hol
kezdjük? Swainsdale elég nagy, és jóformán nincs benne
semmi.
– Ahogy Jaffet ismerem – mondta Fanthorpe a város
felé tart. Szíve mélyén városi gyerek. Vannak
kapcsolatai Londonban, a régi úrifiúk. Meglepődnétek,
ha tudnátok, hányan járnak köztük görbe utakon.
Vannak ismerősei, akik megszereznek neki mindent,
amire szüksége van, persze jó pénzért. Ne feledjük,
hogy ő ebből az osztályból származik. Mindig is úgy
érezte, hogy valamivel felettünk áll. De először el kell
jutnia odáig. Gondolom, van autója. Azon a vidéken nem
lehet autó nélkül közlekedni. De biztosan nem a saját
kocsiját használja. Hiszen nem akarja, hogy a környék
összes járőrautója az ő rendszámára vadásszon,
ugyebár?
– Lehet, hogy lopott egyet – vetette fel Darren.
– Csak ha biztos lehetett benne, hogy a tulajdonos
nincs a környéken, és legalább néhány napig nem jelenti
be a lopást. De elképzelhető. Nos, véletlenül tudom,
hogy van egy régi cimborája Leedsben, egy bizonyos
Victor Mallory. A puskaimportőr, mit tesz isten.
Néhányszor én is megbíztam ezzel-azzal. Csak kisebb
munkákkal, semmi fontos. Lent délen együtt jártak
iskolába. Valami puccos homokos helyre. Eton vagy
Harrow vagy mit tudom én. Na, mindenesetre jóban
vannak. Ez a Mallory a leedsi körgyűrűtől északra lakik,
a Harrogate Road közelében, ahol azok a golfklubok
vannak. Alwoodley, vagy valami ilyesmi. Értesüléseim
szerint ő is van olyan rafkós, mint Jaff, de nem csak a
fegyverekkel. Azt mondják, jól bánik a kémcsővel is.
– Alwoodley nincs messze a reptértől, ugye? –
kérdezte Darren.
– Lehet, hogy Jaff elrepült Benidormba vagy
valahova máshova?
– Ne legyél már olyan ostoba, Darren! Semmilyen
repülőre nem szállhat fel azzal a csomaggal. Manapság
már mindenkit átvilágítanak. Azt is látják, hogy mit ettél
reggelire.
– Bocs, főnök. Elfelejtettem.
– Nem. Akárhová tart is, csak autóval mehet, és még
ebben az országban meg kell szabadulnia a cucctól,
hacsak nincs meg a maga nemzetközi futárszolgálata,
amit erősen kétlek. Az is lehet, hogy megkockáztatja a
buszt vagy a vonatot, de akkor tartania kell attól, hogy
már figyelik az állomásokat. Úgyhogy én arra tippelek,
hogy egy olyan autóval van, amiről senki nem tudja,
hogy ő vezeti. Szóval a következőt kell tennetek.
Meglátogatjátok ezt a Victor Malloryt. Majd megadom a
címét. Csak diszkréten. Szedjetek ki belőle mindent,
amit tudtok, és hívjatok fel az eldobhatón! Az
eldobhatón, értitek? Ne a vonalason. És nézzetek utána,
pontosan hol lőtték le azt a zsarut. Ha Jaff van a dolog
mögött, akkor legalább lesz valami fogalmunk róla,
milyen útvonalon halad. De szerintem a nagyvárost
vette célba.
– Az is lehet, hogy már ott van – mondta Darren.
Fanthorpe összecsapta a tenyerét.
– Hát, akkor eggyel több ok, hogy azonnal induljatok,
nem igaz? És kifelé menet kérjétek meg Jelenát, hogy
hozzon még egy korsó sört meg egy adag profiterolt,
rendben? – Most talán megkérdezhetné a lányt, mit
szólna egy néhány napos kiruccanáshoz, gondolta.
 10. fejezet

Banks még émelygett a helikopterút után, amikor

végigment Winsome-mal az intenzív osztály folyosóján.
Míg iderepültek, Winsome megpróbálta nagy vonalakban
elmesélni, mi történt a távollétében, de a helikopter
nagyon hangos volt, fülvédőt kellett viselniük, úgyhogy
a beszélgetés gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Banks zsibbadt volt, egyrészt az alváshiány és a
jetlag, másrészt pedig az Annie-ről kapott rossz hír
miatt. Gyorsan fel kellene vennie a fonalat, de valahogy
nem tudta rávenni a testét és az agyát, hogy
sebességbe kapcsoljanak. Ezért minden mintha lelassult
volna, zavarták a látómezeje szélén érzékelt mozgások,
az éles zajok bántották a fülét, és lüktető fejfájás
kezdett elhatalmasodni rajta. Ha most összeesik, a
legjobb helyen teszi, gondolta magában.
Egy alacsony, izmos testalkatú, tüsi hajú nő jött oda
hozzájuk Annie kórterme előtt.
– Banks főfelügyelő? Jackman nyomozó?
Banks megtorpant. A nő ismerősnek tűnt, de nem
tudta, hogy honnan. Vajon rossz hírt hozott?
– Biztosan nem emlékeznek rám – folytatta a nő. –
Nerys Powell közrendőr vagyok, a kommandósoktól.
Azzal az egységgel voltam, amelyik behatolt a Doyle-
házba.
Banks nem értette, miről van szó, de Winsome tudta.
 – Ismerem magát – mondta. – Láttam már a
kapitányságon, és ott volt a hétfői megbeszélésen is.
– Mostanában sokat vagyunk ott – felelte Nerys,
majd Bankshez fordult. – Nézze, uram – mondta –, az
ajtónál álló rendőr nem enged be Annie-hez. Ő nagyon
elismerően beszélt magáról. Megtenné, hogy tudatja
velem, hogy van?
– Mit akar tudni? – kérdezte Banks. Tudta, hogy ez
gorombán hangzott, de nagyon szeretett volna már
továbbmenni.
– Együtt dolgoztunk az ügyön. Kedves volt hozzám.
Csak ennyi. Ez az egész… a helyzet… nagyon nehéz.
Valahogy felelősnek érzem magam.
– Jelenleg éppen nekem nagyon nehéz – felelte
Banks, és kitért a nő elől. Majd félig visszafordulva
hozzátette: – Majd tájékoztatom, Powell közrendőr.
Megígérem. Most menjen haza. Pihenjen egy kicsit.
Az intenzív osztályon körülbelül tizenhat beteg
számára volt hely, de különböző függönyök és
paravánok segítségével elkülönülhettek. Banks térde
elgyengült, amikor odalépett Annie ágyához. A nő
annyira kicsinek, törékenynek és élettelennek látszott,
ahogy ott feküdt a fehér ágyon, gépek és csövek között,
de a készülékek folyamatos csipogása és az LCD-
kijelzőkön felvillanó fények megnyugtatóan hatottak.
Banks úgy látta, Annie vérnyomása 139/81, a pulzusa
pedig 72, ami nem rossz, már amennyire ő tudta.
Mindenesetre biztos alacsonyabb, mint az övé. Egy
nővér állt az ágy mellett, megigazította az egyik csövet,
és Banks megkérdezte tőle, megfoghatja-e Annie kezét.
– Csak néhány pillanatra – felelte a nővér.
 Úgyhogy Banks leült, és kezébe vette az élettelen
kezet. Winsome mögötte állt. Annie másik keze be volt
kötözve, és erősen rögzítették, sebesült vállával együtt.
A kanült a jó keze fejére ragasztották, és több cső is
bele volt kötve. Banks látta, hogy az egyiken keresztül
vért kap, a másikban pedig átlátszó folyadék,
valószínűleg sóoldat folyik, benne a gyógyszerrel. Annie
ujján egy sárga csipesz volt, ami szintén egy géphez
csatlakozott, ez mérte a vére oxigéntartalmát. Arca alsó
felét eltakarta a szájába helyezett cső és az azt rögzítő
tapasz. A szeme csukva volt. Sápadt kezét Banks
melegnek érezte, de szorítás, élet nem volt benne. Egy
pillanatra Banks számára a világ egyenlővé vált a
lélegeztetőgép egyenletes ki-be mozgásával. Ha nagyon
figyelt, láthatta Annie mellkasának emelkedését és
süllyedését a gép diktálta ritmusra.
Banks légmozgást érzett, és amikor hátrafordult, egy
vékony testalkatú, ázsiai férfit pillantott meg. A kora
alapján orvostanhallgatónak tűnt volna, de sötétszürke
öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt, nem pedig azt
az égszínkék műtősruhát. Banks látott belőlük jó párat a
folyosón idefelé jövet.
– Egyelőre elég lesz – szólt a nővér, és megérintette
Banks vállát. – Itt van Mr. Sandhar. Ő a traumatológiánk
sztársebésze, és ő operálta a beteget. Szeretne esetleg
beszélni vele?
Banks megköszönte, homlokon csókolta Annie-t, és
elment az ágy mellől. Mr. Sandhar további folyosók
útvesztőjén vezette át őket, majd beléptek egy kis
rendelőbe. Csak egy szék volt benne, úgyhogy Banks és
Winsome egymás mellé telepedett a vizsgálóasztalra. A
papírborítás zizegett, ahogy ráültek. A falon az emberi
keringést bemutató ábra lógott. Sandhar széke egy
mérleg mellett állt.
– El tudja mondani egyszerű nyelven? – kérdezte
Banks.
Sandhar elmosolyodott.
– Természetesen. Akár hiszi, akár nem, általában
igyekszünk az orvosi szakzsargont laikus nyelvre
lefordítani a rokonok és barátok számára, amikor csak
lehetséges. Nem célunk a ködösítés.
– Ezt örömmel hallom.
– Talán könnyebb volna, ha kérdeznének. Gondolom,
amúgy is ehhez a szerephez vannak szokva.
– Hát, nem fogom kihallgatni – felelte Banks – de
kérdezni tudok, ha úgy kívánja. Először is el tudná
mondani, hogy mi történt?
– Ms. Cabbotot kétszer lőtték meg. Az egyik golyó a
mellkasán hatolt be, és áthaladt a jobb tüdő középső
lebenyén. A másik a bal kulcscsontját érte, szétesett, és
törést idézett elő. Ms. Cabbot szerencsésnek mondható
annyiban, hogy egyik lövedék sem távozott, igaz, ez
szintén problémákhoz vezet.
– Amennyiben?
Sandhar keresztbe tette a lábát, és a kezét a térdén
nyugtatta.
– Értesülésem szerint – kezdte a mentők a hívástól
számított tíz percen belül a helyszínre érkeztek, ami
vidéken nagyon jónak számít, különösen egy „A”
kategóriás sürgősségi esetnél, amilyen ez is volt. Bárki
is hívta ki őket, valószínűleg megmentette a beteg
életét. Úgy tudom, az illetőt még nem találták meg, de
ez inkább az önök szakmájába vág. Visszatérve a
betegre, mire a mentő megérkezett, ő már jelentős
vérveszteséget szenvedett, de ha a fegyver komolyabb,
vagy a golyók távoznak, ki tudja, mennyivel több vért
veszített volna. Ha csak bemeneti sérülés van, a bőr,
rugalmasságának köszönhetően, összehúzódik a seb
körül. – Itt a hüvelyk- és a mutatóujját használta, hogy
bemutassa, hogyan zárul össze a golyó ütötte lyuk. –
Nem folyik annyi vér.
– Szóval Annie-nek szerencséje volt, hogy a
lövedékek nem mentek teljesen át rajta – ismételte
Banks. – Értem. Gondolom, ez a jó hír. És mi a helyzet a
többi problémával?
– Ms. Cabbotnak jórészt belső vérzése volt, és a
folyadék nyomást gyakorolt a tüdejére, ami így nem
tudott tágulni. – Ismét a kezét használta beszéd közben,
két nyitott tenyerét közelítette egymáshoz, mintha
tapsolni akarna, vagy egy fújtató működését
szemléltetni. – A tüdeje egyik fele összeomlott, és ennek
eredményeképpen komoly légzési nehézségei támadtak.
Ha a másik tüdeje is leállt volna, meghal, mire kiérnek a
mentők, de szerencsére nem ez történt. A mentősök
gyorsan cselekedtek, és mind a szakmai tudásuk, mind
pedig a megfelelő felszerelésük megvolt ahhoz, hogy
útközben segítséget nyújtsanak. Az eastvale-i kórházban
stabilizálták, és aztán helikopterrel átszállították ide.
– De rendbe jön? – kérdezte Banks. – Megcsinálták?
Úgy értem, megműtötték?
Sandhar szünetet tartott.
 – Megműtöttük. De hangsúlyoznom kell, hogy a
beteg koránt sincs túl az életveszélyen. Még bármi
történhet.
– Hogy érti ezt?
– Jelenleg küzd az életéért. Ha elég erős, győzni fog.
De egyelőre senki nem tudja megjósolni az eredményt.
– Erős – jelentette ki Banks.
Az orvos biccentett.
– Helyes. Szüksége lesz rá.
– Mikor fognak többet tudni?
– A következő huszonnégy óra sorsdöntő. Állandó
megfigyelés alatt tartjuk, hogy észrevegyük, ha bármi
jele van annak, hogy romlik vagy javul az állapota.
Pillanatnyilag nem tehetünk mást. Sajnálom.
– És mi tehetünk valamit?
– Ha vallásos, imádkozhat
– És ha nem?
– Akkor reménykedhet.

Victor Mallory kellemesen be volt tépve, miután

ebédidőben elfogyasztott néhány italt, otthon pedig egy
spanglit. Éppen betette Toru Takemitsu I Hear the Water
Dreaming című albumát a CD-lejátszóba, és le akart
pihenni, amikor meghallotta a csengőt. Ha már lefeküdt
volna, valószínűleg nem kel fel. De lehet, hogy fontos,
gondolta. Lehet, hogy Jaff hozta vissza az autót, vagy az
érett Marianna a golfklubból végül mégis kapott az
ajánlatán. Úgyhogy ajtót nyitott.
Amint megtette, rögtön tudta, hogy hibát követett el,
és mindennél jobban szerette volna visszacsinálni. Akár
beállva, akár józanul, sehogy sem tetszett volna neki az
ajtó előtt álló két férfi. Semmi jót nem nézett ki belőlük.
Pánikszerűen megpróbálta becsukni az ajtót, de túl lassú
volt, és a látogatók könnyedén benyomultak az
előszobába. Feltehetően amúgy is betörték volna az
ajtót, gondolta. Az ő szakmájában az ember találkozott
néhány ronda alakkal, és ő általában sikeresen
kidumálta magát a kényes helyzetekből, de ezúttal nem
volt olyan biztos a dolgában. Ez a kettő nem tűnt túl
érdeklődő hallgatóságnak.
A kisebbik, vörös hajú speedfüggőnek tűnt, rosszak
voltak a fogai meg minden, és Victor nem szerette sem
a speedet, sem a speedeseket. Vadak és
kiszámíthatatlanok. Ezért maradt ő az ecstasy és a többi
jó öreg pszichedelikus szer gyártásánál; acid, meszkalin,
pszilocibin. Manapság nincs hatalmas piacuk, az igaz, de
az ő szemében sokkal jobbak, mint a kristályos
metamfetamin vagy a kokain, már csak az ügyfélkör
miatt is. Hogy ne kelljen ezekhez hasonló figurákkal
találkoznia. Ennek a kettőnek biztos, hogy Jaffhez van
köze, aki megközelítőleg sem volt ilyen kényes arra,
hogy mivel üzletel.
– Fáradjanak be, uraim – mondta. – Érezzék
magukat otthon.
Úgy tűnt, nincs humorérzékük. Belökdösték a
nappaliba, és felmérték a terepet A kisebbik körülnézett
a házban, hogy megnézze, van-e még otthon valaki, a
nagyobbik, kopasz férfi pedig némán ült, és a falon
függő modern művészeti alkotásokat vette szemügyre:
Dali-, Hockney-, Magritte- és Rothko-reprókat. Miután
elégedetten megállapította, hogy egyedül vannak a
zsákmányukkal, a kisebbik visszatért. Behúzták a vastag
függönyöket, és felkapcsolták a lámpát, majd a
nagydarab kopasz megszólalt.
– Először is leszel szíves lekapcsolni ezt az istenverte
zenebonát? Szarnom kell tőle.
Victor zavartan kikapcsolta a CD-lejátszót.
– Nekem tetszik – mondta. – Elég ütős, ha az ember
egy kicsit…
– Ezenkívül azokat a rohadt festményeket is fordítsd
meg a falon, ha lehetséges – folytatta a férfi, mintha
meg sem hallotta volna. – Azok is nagyjából így hatnak
a beleimre. Na, de nincs idő tökölésre. Ciaran?
A vörös hajú férfi odajött, intett Victornak, hogy üljön
le az egyik kemény támlájú étkezőszékre, és erős,
szürke ragasztószalaggal a székhez kötözte a lábát, a
támla mögé pedig a kezét. Végezetül egész felsőtestén
körbetekerte a ragasztószalagot, és szorosan a székhez
szögezte.
Victor mindezt némán tűrte. Nem akarta, hogy azt
gondolják, akadékoskodni fog. Volt rá némi esély, hogy
mindez csupán álom, és ha becsukja a szemét, semmivé
lesz. Megpróbálta, de hiába. A száját nem ragasztották
le, úgyhogy feltételezte, hogy kérdezni fognak tőle, ami
jó jel. Mindazonáltal a rettegés már kezdte körülfonni
csápjaival. Mégis úgy gondolta, amíg beszélhet, van
remény. Azt mondták róla, mindenkinek lyukat tud
beszélni a hasába. Még nem biztos, hogy ez a nap rossz
véget ér.
– Na mármost – mondta a kopasz, amint a másik
befejezte Victor megkötözését. – Te talán még nem
tudod, de én az évek során megtanultam, hogy a
félelem titka nem a fájdalomokozásban rejlik. Nem
bizony. Hanem a fájdalom kilátásba helyezésében.
Úgyhogy a következőt fogjuk tenni. – Elővett valamit a
kanapén heverő kis kézitáskából, és az alacsony, üveg
dohányzóasztalra tette. – Tudod, mi ez?
– Tojásfőzőóra?
– Helyesebben szólva homokóra. Látod az alakját?
Ezért mondják bizonyos nőkre azt, hogy homokóra
alakjuk van. Tudtad?
Victor tudta, de nem sietett túlságosan okosnak
mutatkozni a két férfi előtt. Volt már dolga ilyen
alakokkal, és tudta, hogy az intellektuális fölény első
jelére még agresszívebbek lesznek. Az egyetemi
végzettség jelen körülmények között nem jelent előnyt.
– Nem – felelte. – Nem tudtam. Azt hittem,
tojásfőzőóra.
– Ha megfordítod, a homok átpereg azon a parányi
lyukon az egyik üveggömbből a másikba. Elmés kis
szerkezet. Órákig el tudnám nézni. Persze nem tart
órákig. Messze nem tart egy óráig sem, úgyhogy
fogalmam sincs, mi a francért hívják homokórának,
kivéve, hogy úgy néz ki, mint egy női alak, és a nőkre
azt mondják, homokóra alakjuk van. Na, de ezeket talán
még érdekesebbnek találod majd. Ciaran.
A másik férfi elővett egy nagy, összehajtogatott tokot
ugyanabból a kézitáskából, letette az asztalra, a
homokóra mellé, és kinyitotta.
– Ez itt Ciaran sebészetiműszer-gyűjteménye –
folytatta a kopasz. – Nem mintha sebész lenne vagy
ilyesmi. Nem volt meg a latin, mi, Ciaran?
– Az bíró volt – mondta Victor.
 – Mi? – meredt rá üres tekintettel a kopasz.
– Lehetett volna bíró, de nem volt meg neki a latin. –
Victor azonnal megbánta, hogy megszólalt. Kioktatónak
tűnt. Mégis mi a fenének kellett kijavítania ezt a tulkot?
– Mi a francról beszélsz?
– Bocs. A szkeccs. Peter Cook és Dudley Moore.
A két férfi fejcsóválva nézett egymásra.
– Na, mindegy – mondta a kopasz. – Mint
említettem, mielőtt félbeszakítottál, a mi Ciaranunk nem
sebész. Inkább amolyan amatőr. De szereti a
műszereket, és szeret kontárkodni. A gyűjtemény egy
kissé szedett-vedett, nem nagyon van benne logika,
csak Ciaran egyéni ízlését tükrözi. – A kopasz férfi
egyenként felemelte az éles és csillogó szerszámokat. –
Nem tudom, pontosan mik ezek, de azt tudom, hogy
némelyiket a bőrgyógyászatban használják. Tudod, mit
jelent ez? Egy ilyen okos fiúnak tudnia kell, egyetem,
latin meg minden. Nem? Hát azt jelenti, hogy olyan
élesek, hogy meg lehet velük hámozni egy szemgolyót.
Így egészen új értelmet kap a tágra nyílt szem, nem
igaz? Más műszerek meg arra valók, hogy mélyebb
vágásokat ejtsenek velük, zsír- vagy izomrétegeken át.
Aztán vannak olyanok is, amik nyitva tartják a sebek
széleit, vagy visszatartják az alattuk lévő szerveket és
szöveteket, amíg az orvosok végzik a dolgukat,
benyúlnak, vagy kitépnek dolgokat. – Felmutatott egy
kampós műszert. – Különböző méretű és fajtájú
sebészhorgok. Érfogók is, amik lelassítják a vérzést. És
a legtöbb penge olyan éles, hogy először nem is nagyon
fájnak, mint amikor megvágod magad borotválkozás
közben, és észre sem veszed. De egy idő után megjön a
fájdalom. Késleltetett reakció. A vér persze már ott van.
Körös-körül minden csupa vér, gondolom.
Ahogy a kopasz férfit hallgatta, Victor érezte, hogy
elhagyja a lelkiereje, és felgyorsul a szívverése. Tudta,
milyen sérülést és fájdalmat tudnak okozni ezek az
eszközök. Még a fogászati vizsgálattól is rettegett. A
szája kiszáradt, és a bőrét hideg veríték lepte el.
– Miért csinálják ezt? – krákogta. – Mit akarnak?
Nem csináltam semmit. Erre nincs semmi szükség.
Ciaran a műszerekkel foglalatoskodott, féltő gonddal
törölgette át mindegyiket egy fehér ronggyal.
A kopasz mosolyogva nézte.
– Micsoda pedantéria. Mindig mondom neki, hogy
felesleges, úgyis véresek lesznek megint, de neki
minden egyes alkalommal ki kell fényesítenie a
műszereit. Lehet, hogy csak optimista? Lehet, hogy azt
gondolja, ma nem lesz rájuk szükség?
– Nem lesz – mondta Victor, és megnyalta az ajkát.
– Nem lesz rájuk szükség. Mit akarnak? Elmondom. Ha
pénz kell, vigyék.
– Nem kell a pénzed, és tudom, hogy sok mindent
elmondasz majd – felelte a kopasz. – De azt is tudom,
hogy megérted, nekünk biztosnak kell lennünk benne,
hogy azt mondod, amit hallanunk kell, és nem csak azt,
amit hallani akarunk. Van egy kis különbség.
– Az igazat fogom mondani.
A férfi felnevetett.
– Hallod ezt, Ciaran? Az igazat fogja mondani. Ez jó.
Ezt meg hol hallottad?
– Hogyhogy? – Victor agya elég jól működött ahhoz,
hogy aggódjon, amiért a kopasz egy pillanatig sem
habozott a nevén szólítani a társát, már ha ez volt az
igazi neve. Ez pedig nem sok jót jelent. – Nem fogok
beszélni. Nem mondom el senkinek – tette hozzá, a
biztonság kedvéért.
– Az biztos – felelte a kopasz. – Látod azokat a
fogókat, emitt meg ezt a pengét? Ha valakinek sokat jár
a szája, ezek hamar megoldják a problémát.
Victor nyelt egyet. A nyelve túl nagynak tűnt a
szájában.
A kopasz férfi összeütötte a tenyerét.
– Na, de ott még nem tartunk. Majd ha már eljutunk
oda, ahonnan nincs visszaút, ahogy mondani szoktam.
Először is, vágjunk bele, rendben? Nézzük, mivel
kezdjük. Az első kérdés ezerért? Egy magadfajta művelt
srác biztosan ismeri a Legyen ön is milliomos. Lássuk,
meddig jutunk anélkül, hogy bármi kellemetlenhez
kellene folyamodnunk.
– Részemről rendben – mondta Victor.
– Helyes. A dolog a következőképpen működik. –
Megfordította a homokórát, és a homok lassan elkezdett
átperegni a kis lyukon az üvegedény másik felébe. –
Nem tudom, pontosan mennyi ideig tart – folytatta. –
Őszintén szólva még sosem mértem le. De amíg pereg a
homok, Ciaran nem nyúl a műszereihez. Ennyi időd van,
hogy megadd nekem azokat a válaszokat, amikre
szükségem van. Megértetted?
– Igen, igen. Folytassa, kérem! Kérdezzen bármit!
Gyorsan – hebegte Victor, tekintetét a homokórára
szegezve. Biztos volt benne, hogy a homok a fizika
törvényeit meghazudtoló iramban pereg lefelé.
 – Nyugalom, Victor. Nem sietünk. Rengeteg időnk
van.
– Kérem! Mondja meg, mit akar megtudni! Most.
– Mit kell megtudnom.
– Jó, akkor kell. – Victor legszívesebben üvöltött
volna. – Csak fogjon már bele, az istenért! – Tekintete a
pergő homokról a csillogó, görbe sebkampóra vándorolt,
amit Ciaran éppen törölgetett. Úgy érezte, nem tudja
visszatartani a belei tartalmát. Nem szólt egy szót sem.
– Olyan kérdésekkel fogjuk kezdeni, amikre már
tudjuk a választ. Így tudni fogjuk, igazat mondasz-e.
Egyfajta lakmuszteszt. Jaff McCready barátja vagy, igen
vagy nem?
– Igen.
– Jól van. Jó kezdés. Járt nálad mostanában?
– Igen, a minap. Hétfőn, azt hiszem.
– Helyes. Mit akart?
– Autót cserélni néhány napra.
– És cseréltetek?
– Igen. A haverom. Pácban volt. Az ember kihúzza a
haverját a pácból, nem?
– Felettébb dicséretes. Szeretném tudni az autó
márkáját, színét és rendszámát.
Victor megmondta.
– És még?
– Nem értem.
– És még mit akart?
– Semmit.
– Ej-ej, Victor. – A kopasz férfi megveregette a
homokórát, amitől a homok mintha még gyorsabban
kezdett volna mozogni. – Fogytán az idő.
 – Jó, jó! Fegyvert is akart.
– Neked meg, mit tesz isten, épp volt itthon egy?
– Van egy forrásom. Néha szerzek be embereknek.
Jaff tudott róla.
– Szóval adtál neki egy fegyvert?
– Eladtam neki egyet. Egy Baikalt. Hangtompítóval.
– A márkája nem érdekel. Vesztegeted az időd. Van
még valami?
– Nincs, esküszöm.
– Hol van Jaff?
– Nem tudom. Egyszerűen elhajtott, még azt sem
láttam, hogy melyik irányba.
– Hova indult?
– Mondtam már, nem…
– Victor, már nincs sok időd. Jobb, ha az igazat
mondod.
– Én… Jaff… azt mondta, egy lány várja kint a
kocsiban.
– Tracy Banks?
– Azt nem tudom, nem láttam, Jaff pedig nem
mondta a nevét. Azt hittem, a barátnőjét Erinnek hívják,
de Jaffnél sosem lehet tudni.
– Szeretik a lányok, mi?
– Igen.
– Hova indultak?
– Jaff csak annyit mondott, hogy a lány apjának
vidéki házába mennek néhány napra, amíg leszervezi a
dolgokat, aztán meg lemegy Londonba.
– Londonban hova?
– Nem tudom. Becsületszavamra. Nem mondta.
– Victor…
 – Miért hazudnék?
– Nem tudom. Fogytán az időd. Én biztos nem
hazudnék a helyedben. De te hazudsz, nem?
Victor megnyalta az ajkát.
– Hát, van egy haverja Highgate-ben. Egy Justin
nevű fickó. Csak egyszer találkoztam vele.
Embercsempészettel és más ilyen szarságokkal
foglalkozik. Nem az én területem. A vezetéknevét nem
tudom. Jaff azt mondta, Justin majd segít, ha arról van
sző. Hamis útlevéllel meg ilyesmivel. Ennyit tudok.
Esküszöm.
– Highgate-ben sokan laknak.
– Sajnálom. Nem tudok többet.
– Talán Ciaran ki tud szedni belőled még valamit.
Victor szabadulni próbált a kötelékekből, de hiába.
– De nem tudok többet!
A kopasz férfi néhány pillanatig elgondolkodva
figyelte a homokot, majd így szólt:
– Mi a véleményed, Ciaran?
Ciaran egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig Victorra
meredt. A homok átfolyt a parányi lyukon. Már alig volt
belőle. Victor szája annyira kiszáradt, hogy fájt a torka,
ha nyelni próbált. Úgy érezte, ha ez még sokáig tart,
sírva fakad, és kegyelemért könyörög.
– Á – mondta végül Ciaran, és felgöngyölte a
műszertartóját. – Nem érdemes. Nem tud többet. –
Victornak leesett az álla.
A kopasz magához vette a homokórát, és eltette a
táskájába.
– Ez meleg helyzet volt, Victor – mondta, és
összeborzolta Victor haját. – Nagyon meleg helyzet.
Most magadra hagyunk az ócska zenéddel. De ne
feledd: tudjuk, hol laksz. Gondolom, nem kell
ecsetelnem, mi történik, ha mindezt visszahalljuk, ugye?
Victor megrázta a fejét.
– Jó fiú. – A kopasz férfi kétszer-háromszor
játékosan meglegyintette Victor arcát, de elég erősen
ahhoz, hogy fájjon, aztán így szólt: – Ciaran.
Lekapcsolták a lámpát, és elindultak az ajtó felé.
– Nem szabadítanak ki? – szólt utánuk Victor
bátortalanul.
A kopasz férfi megállt az ajtóban.
– Nem hinném, hogy az jó ötlet volna – felelte. –
Ciaran kezében félrecsúszhat a penge. Olyan az a
ragasztószalag, mintha még egy réteg bőr volna. De
megmondom, mit csináljunk. – Elővette a
ragasztószalagot a táskájából, odament Victorhoz, és
egy zsebkéssel levágott a szalagból egy rövid darabot. –
Ez majd segít megmenteni saját magadtól. Ne aggódj.
Valaki majd megtalál. Előbb-utóbb mindig megtalálják
az embert.
– De hogyan fogom megmagyarázni...
A kopasz leragasztotta Victor száját, mielőtt
befejezhette volna a mondatot.
– Legyen fantáziád, Victor! Legyen fantáziád! – Azzal
elmentek, de csak miután bekapcsolták a CD-lejátszót.

A kórházak mindig lehangolták Bankset, és ez most

sem volt másként, ahogy a büfében ülve figyelte a beteg
gyerekekkel foglalkozó dolgozók rövid kávészünetét, és
a rákban haldokló vagy öregkori szenilitásban szenvedő
betegek rokonait. A szomszédos asztalnál ülő pár a
prosztataműtét mellékhatásait tárgyalta meg éppen.
Banks megpróbálta kiszűrni ezeket a hangokat, és csak
Winsome mondandójára figyelni. Legalább a kávé jó
volt, a KitKat szelet pedig felélénkítette. Jóval elmúlt
már ebédidő, de nem igazán volt éhes. Elaludni sem lett
volna képes, miután látta Annie-t, ahogy a kórházi
ágyon fekszik, és meghallgatta Winsome és Sandhar
doktor beszámolóját. Egy nővér tájékoztatta őket, hogy
Annie apja, Ray már vonatra szállt, és úton van ide St.
Ivesből.
– Ha jól veszem ki abból, amit mondott – szólalt meg
Banks –, Annie-t az én házamban lőtték le, amikor
odament meglocsolni a virágokat. Az vajon nem jutott
eszébe, hogy Tracy ott lehet a barátjával?
– Valószínűleg nem. Biztos vagyok benne, hogy nem
számított erre, különben hívott volna erősítést.
– Kivéve ha azt gondolta, meg kell védenie engem
vagy Tracyt – vetette ellen Banks szomorúan. – Kivéve
ha nem akarta, hogy bárki más megtudja, és ha úgy
gondolta, csírájában elfojthatja a problémát. Folytassa,
kérem!
– Igazából a férfi nem Tracy barátja, hanem Erin
Doyle-é.
– De Erint letartóztatták tiltott fegyverviselésért,
nem?
– Igen. Most óvadékkal szabadlábon van.
– És ez a barát…?
– Jaff. A teljes neve Jaffar McCready, de mindenki
Jaffnek hívja.
– És nagy valószínűséggel ő lőtte le Annie-t?
 – Úgy gondoljuk, igen.
– És Tracy hívta ki a mentőket?
– Igen – felelte Winsome. – Női hang volt, és az ő
mobiljáról jött a hívás. Meghallgattam a felvételt a
központban, és amennyire én ismerem, Tracy hangja
volt. Ijedtnek tűnt.
– Nem is csoda – mondta Banks.
– A helyszínen megtaláltuk a telefonját, ott, ahol
feltételezésünk szerint az autójuk állt. Darabokra volt
törve. A SIM kártya sértetlen volt, és az derült ki belőle,
hogy hétfő óta nem használták a telefont.
– Akkor kezdődött ez az egész, ugye?
– Aznap jelent meg Juliet Doyle a kapitányságon,
hogy bejelentse, hogy a lánya szobájában egy fegyvert
talált, igen. Annie elmondása szerint magát kereste.
– Engem?
– Igen. Gondolom, azt remélte, ön majd különösebb
felhajtás nélkül intézkedik, hogy Erinnek ne származzon
nagy baja belőle.
– Értem – mondta Banks. – De én nem voltam ott, és
kezdetét vette a felfordulás. Erint letartóztatták, és
Tracy ment, hogy elmondja a barátjának.
– Úgy tűnik – hagyta jóvá winsome.
– És Juliet Doyle?
– Harriet Weavernél van. Ellene természetesen nincs
semmilyen vád.
– Természetesen. Nem hiszem, hogy ez a Jaff
szerette volna, ha Tracy használja a mobilját, mert ha
rájövünk, hogy együtt vannak, azon keresztül
lenyomozhatjuk, hogy hol. De Tracy imádta azt a
telefont. Folyton azon lógott. A pasas bizonyára elvette
tőle hétfőn, és kikapcsolva tartotta. Vajon Tracy
önszántából ment vele? Az nem lehet. Maga szerint?
– Fogalmunk sincs – ismerte el Winsome. –
Elképzelhető, hogy igen. Legalábbis először. Rose
elmondása szerint önszántából ment át hozzá. Hogy
utána mi történt, azt nem tudhatjuk, de biztos, hogy ő
vezette el a férfit a maga házához. Talán kényszerítette
rá. Lehetséges. Csak annyit tudunk, amennyit Tracy
lakótársa elmondott. De azt nem tudjuk, mi történt,
miután odaértek – egy kicsit fel van dúlva a ház –, de,
magához hasonlóan, én sem tudom elhinni, hogy Tracy
önszántából belement volna olyasmibe, mint Annie
lelövése.
– Persze hogy nem – vágta rá Banks. – Képtelenség.
Bárhogy is kezdődött az egész, abból kell kiindulnunk,
hogy Tracy jelenleg kényszer hatása alatt van. Ez a Jaff
McCready túszként tartja fogva. Különös egy név,
egyébként. Tudunk róla valamit?
– Kicsit kutakodtam. Az anyja bangladesi. Illetve
volt. Mellrákban halt meg, néhány évvel ezelőtt. Csak
negyvenéves volt. Modellként dolgozott, gyönyörű nő
volt. Hozzáment Jack McCreadyhez, aki eredetileg East
Kilbride-ből származott, de délen épített fel magának
egy bukmékerbirodalmat. Invesztált valamennyit a
Filmiparba is. Így ismerkedtek meg. A fickó szeretett a
filmsztárok meg rendezők között forgolódni.
– Ki nem? – mondta Banks. – Hallottam már a nevét,
láttam néhányszor a képét az újságok pletykarovatában,
mindkét oldalán egy-egy sztárocskával. Nem
mondanám, hogy láttam már becsületesnek tűnő bukit.
De már meghalt, nem?
 – Szívroham – felelte Winsome. – Nyolc évvel
ezelőtt. Beszéltek róla ezt-azt. Pénzmosás, lesántított
lovak, megbundázott futamok, meg a többi. Nem volt
semmilyen bizonyíték ellene, a halála pedig teljesen
természetes volt. A szülők egyébként akkor váltak el,
amikor Jaffar nyolcéves volt. Elutazott az anyjával
Indiába. A nő elég híres hollywoodi színésznő lett.
Szerintem Jaffar maga is hozzászokott a hírnévvel járó
élethez. Aztán az anyja tragikus halála után
visszaküldték Angliába. Ekkor tizenhárom éves volt. Az
apja rögtön berakta egy bentlakásos iskolába,
gondolom, nem szerette különösebben. Azután pedig
Cambridge-be ment, és filozófiát hallgatott.
– Okos?
– Átlagos. Elvégezte. Azt mondják, többre is képes
lett volna.
– Rólam is ezt mondták. „Egy kis szorgalommal
többre vihette volna.” Bajkeverő?
Winsome elmosolyodott.
– Azt hiszem, McCready inkább antiszociális.
Törvényenkívüli. Biztos, hogy nem az az átlagos,
elidegenedett fiatal.
– Hát, nem – ismerte el Banks. – Talán egy kicsit
mélyebb lelki sérüléseket hordoz. Mennyi idős?
– Harmincegy.
– Munkahely?
– Sosem volt neki, amennyire mi meg tudjuk
állapítani.
– Korábban felfigyeltünk már rá?
– Nem. De beszéltem Ken Blackstone-nal, és a
nyugat-yorkshire-iek ismerik. Ennyi. Semmi konkrét,
csak egy csomó gyanú. Leginkább drog. Azt gyanítják,
hogy kapcsolatban áll egy illegális laboratóriummal,
többek között. Valami cambridge-i csoporttárs, aki
kémiát tanult. Folyamatban van a nyomozás. De lassan
megy, azt mondta Ken. Egyelőre semmit nem találtak. –
Winsome elővette az aktatáskájából a két rajzot, amit
Rose készített. – Ez a két szimpatikus fiatalember pedig
szintén Jaffet és Tracyt keresi. Rendőrnek adták ki
magukat, és ráijesztettek Erin és Tracy lakótársára.
Banks megvizsgálta a rajzokat. Jól sikerültek, a
vonalak erőteljesek és határozottak, az árnyalás finom.
Nem értett hozzá, de tehetségesnek találta Rose-t.
– Azt mondta, Sandalwoodként és Watkinsként
mutatkoztak be.
– Hazugság – vágta rá Banks. – Darren Brody és
Ciaran French a nevük.
Winsome-nak leesett az álla.
– Ismeri őket?
– Vettem a fáradságot, hogy megismerjem őket, bár
csak futólag találkoztunk. George Fanthorpe-nak,
közismertebb nevén a Gazdának dolgoznak.
– Hallottam már ezt a nevet.
– Biztosan. A megye egyik legjobban őrzött titka.
Szeret úgy gondolni magára, mint az Udvarház urára,
egy tisztes földesúrra. Van egy tejüzeme és több hold
termőföldje. Meg istállói és lovardái. Ripon közelében
lakik. Egészen Middlehamig elér az a piszkos keze. Sőt
feltehetően azon is túl.
– Jaff felől kérdezősködtek, akinek az apja buki volt.
Talán van valami összefüggés? – vetette fel Winsome.
 – Kétlem – felelte Banks. – Talán valamikor régen.
De Jack McCready évekkel ezelőtt meghalt, és Fanthorpe
fő bevételi forrása a kábítószer. Főleg kokain és heroin.
Nagy tételben. Ő maga persze sosem nyúl a szerhez.
Mr. Nagymenő. Főleg a diákok a célcsoportja. A
gazdaság csak álca, pénzmosás. Feltehetően ő az
egyetlen tejtermelő, aki nyereséget tud termelni
manapság. A versenylovak a hobbija – olyasvalami, amit
egy vidéki földesúrtól el is vár az ember. Az is lehet,
hogy az istállók tényleg nyereségesek.
– Honnan tud minderről?
Banks kiitta a kávéját.
– Hát, innen-onnan. úgy hat évvel ezelőtt beszéltem
egy piti kis drogdílerrel, Ian Jenkinsonnal az Eastvale-i
Főiskolán valami nyugat-yorkshire-i ügy kapcsán, és ő
említette a Gazdát egy Woodhouse Moor-i gyilkossággal
összefüggésben. Egy Marlon Kincaid nevű másik kisstílű
dílert öltek meg, aki főleg a leedsi diákoknak terített.
Jenkinson az anyag egy részét Kincaidtől szerezte be,
aki viszont, feltevésünk szerint, Fanthorpe szervezetétől.
Legalábbis ezt kellett volna tennie. De kiderült, hogy
önállósította magát, és ez piszkálta a Gazda csőrét. Őt
magát is felkerestem. Jólfésült gazember, jól játszotta a
szerepét, de tudja, hogy van ez, néha egyszerűen támad
az embernek egy ösztönös megérzése…
– Velem is éppen ez történik – felelte Winsome. – Ez
nem lehet véletlen.
– Micsoda?
– A név, amit említett: Marlon Kincaid. Még nem
jutottam oda, hogy elmondjam, de majdnem biztosak
vagyunk benne, hogy a Doyle-házban talált fegyvert az
ő meggyilkolásánál használták, 2004. november
ötödikén.
– Az időpont nagyjából stimmel – mondta Banks. –
Nagyon érdekes.
Winsome bólintott.
– Valóban. Talán újra el kellene beszélgetni ezzel az
Ian Jenkinsonnal, ha megtaláljuk. Mi történt?
– Nos, ahogy mondtam, csak egy megérzés volt.
Kutakodtam egy kicsit, de nem sikerült a felszínnél
mélyebbre jutnom. Minden szál elvarrva. Amikor
legközelebb felkerestem a Gazdát, Ciaran és Darren is
ott volt, ott lapultak a sötétben. Üzleti partnerekként
mutatta be őket. Ezt követően néhányszor észrevettem,
hogy követnek, az utca túloldalán ülnek az autóban,
vagy ugyanabban a boltban vásárolnak. Mindig
köszöntek, mosolyogtak, a család hogyléte felől
érdeklődtek. Ilyen könnyed kis megfélemlítés.
– És megijedt?
– Egy kicsit. Ennek a két alaknak elég rossz híre van.
Darren egy gengszter. Nem teljesen hülye, de
alapvetően csak egy gengszter. Ciaran viszont őszinte
örömét leli abban, ha fájdalmat okozhat másoknak.
Állítólag nem egy gyilkosság szárad a lelkükön, és
mindegyik mögött Fanthorpe áll. De tudja, hogy van ez
néha. Nincs semmi bizonyíték. Tökéletes alibik. Aztán
jött ez az ügy. Marlon Kincaid közismert díler volt a
diákok körében, és az emberek többsége egyáltalán nem
bánta, hogy nincs többé. Sem Fanthorpe, sem a
gyilkosság ügyében nem jutottunk tovább. Maga is
ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy egy
drogkereskedőnek rengeteg ellensége lehet, a
konkurenciától a túladagolásban meghalt fiatalok
szüleiig. A nyugat-yorkshire-iek minden szálat
ellenőriztek, de semmit nem találtak. Mi csak
érintőlegesen vettünk részt, az Ian Jenkinson-szál miatt.
A Gazda esetében semmiből nem tudtunk kiindulni.
Sosem vádolták semmivel. Lehet, hogy a törvényszéki
könyvvizsgálók találtak volna valamit, ha belenézhetnek
a könyvelésébe, ahogyan Al Capone esetében is történt,
de még egy ilyen engedélyhez sem tudtunk elégséges
indokkal szolgálni. Az ügyészség azt mondta, felejtsük
el. Voltak ennél sokkal égetőbb ügyek is, amikkel
foglalkoznunk kellett. Fanthorpe a háttérbe szorult, csak
egy kis felkiáltójel maradt a neve mellett. Ciaran és
Darren eltűnt az életemből. Azt nem mondhatnám, hogy
megfeledkeztem róluk, de nem is okoztak álmatlan
éjszakákat.
Winsome is szemügyre vette a rajzokat.
– Érthető, hogy nem felejti el őket egykönnyen.
Ronda képük van. De vajon miért nem aggasztja őket,
hogy egy-egy ilyen látogatás után az emberek
személyleírást adnak róluk?
– Bíznak annak a fenyegetésnek az erejében, hogy
visszajönnek, és bosszút állnak. A legtöbb ember, akivel
dolguk van, hozzájuk hasonló söpredék, akik tisztában
vannak ezzel. Rose nem az ő világukból való.
– Veszélyben van? Ajánljunk neki védelmet?
– Nem hiszem. Ahhoz nem elég fontos. Csak eszköz
volt, akár megkapták tőle, amit akartak, akár nem. Én
arra tippelek, hogy már nem érdekli őket. Továbbléptek.
Nem zavarja őket, ha tudjuk, hogyan néznek ki, vagy ha
megtaláljuk az ujjlenyomatukat a házban. Tudják, hogy
ezzel nem megyünk semmire. Legrosszabb esetben
előállnak majd valami kikezdhetetlen alibivel. Tud még
valamit azonkívül, ami a házamban történt? Meg kell
találnom ezt a kis szarházit, aki elrabolta a lányomat, és
bele kell taposnom a földbe. Elnézést, ha nyersen
fogalmaztam.
– Most az egyszer megbocsátom, uram – mondta
Winsome –, mert tudom, hogyan érez.
– Köszönöm.
– Van valami, amit szeretnék megkérdezni.
– Igen?
– Mivel Tracy is benne van. Értesíti a családját?
Sandrát? Briant?
Banks eltűnődött, és két ujjal masszírozni kezdte az
orrnyergét.
A koffein és a csokoládé hatása elmúlt, ismét
kimerültnek érezte magát. Szeretett volna akkor és ott
magzatpózba kuporodva lepihenni. A körülötte
beszélgető emberek szavai értelmetlen duruzsolássá
folytak össze.
– Nem hiszem. Legalábbis egyelőre. Már csak az
hiányzik, hogy Sandra a nyakamon legyen, és Brian is
körülöttem fontoskodjon. Csak útban lennének a
segíteni akarásukkal. Különben is, úgy tudom, Brian
éppen turnézik valahol a zenekarral.
– De nem lenne jobb, ha magától tudnák meg, és
nem az újságból vagy a híradóból? Nem tudjuk a
végtelenségig titkolni a történteket a sajtó elől.
– De, jobb lenne. De most minek aggódjanak?
Legrosszabb esetben elmondom nekik később. De ha
minden jól megy, az is lehet, hogy sosem kell
megtudniuk.
– És a szülei? Végül is ők Tracy nagyszülei.
– Hajóúton vannak – felelte Banks. – Mostanában
folyton valami hajóúton vannak.
Winsome vállat vont.
– Maga tudja. Majd ha hazajönnek, úgyis megtudják.
– Valószínűleg. De az akkor lesz, most meg most
van. Mi a legfrissebb?
– Nem vagyok képben – felelte Winsome. – Hiszen ki
kellett mennem a reptérre, tudja.
– Igen. És köszönöm. Akkor menjünk be a
kapitányságra, és tudjuk meg, mi újság. Mi lesz az én
szerepem ebben az egészben? Nem hiszem, hogy képes
volnék otthon ülni és malmozni, de kétlem, hogy
Gervaise kapitány megengedi, hogy én nyomozzak az
ügyben.
– Mielőbb szeretne beszélni magával erről – mondta
Winsome.
– És biztos vagyok benne, hogy talál majd magának
valami tennivalót. És ami az otthon ülést illeti, mielőbb
gondoskodnia kellene valami átmeneti szállásról, ahol
malmozhat.
Banks értetlenül nézett rá.
– Micsoda? Miért?
– Talán elfelejtette, mi áll a szabályzatban, uram, de
a háza most egy bűncselekmény helyszíne. Le van
zárva. Oda nem mehet.
 11. fejezet

A járőrkocsiban, úton a Nyugati Körzeti

Parancsnokságra Banks telefonon foglalt magának
szállást. Mrs. Haggertyt nagyon szíven ütötte a
lövöldözés híre a faluban.
– Ráadásul egy rendőr házában – sopánkodott. – Hát
hová tart ez a világ? – Aztán elmesélte, hogy az utolsó
és egyben egyetlen lövöldözés 1942-ben történt, amikor
egy helyi farmer rálőtt egy csavargóra, mert azt hitte,
német kém. A csavargó csak könnyebben sérült meg, és
nem emeltek vádat.
Szerencsére éppen üres volt a lakás, melyet
korábban egyszer már kiadott Banksnek, amikor
Newhope Cottage-ban felújítás volt a tüzet követően. A
hölgy elmondta, hogy egy amerikai házaspár foglalta le,
de a férj mindenét elvesztette az ottani pénzügyi válság
következtében, úgyhogy az utolsó pillanatban le kellett
mondaniuk. Legalább, gondolta Banks, ismerős terepen
lesz, és nála van az utazásra elvitt összes ruhája és
neszesszere. Emlékezett, hogy van a lakásban mosó- és
szárítógép, úgyhogy holnapra már tiszta ruhája is lehet.
A Nyugati Körzeti Parancsnokságon sokkal nagyobb
volt a nyüzsgés, mint rendesen, de az Annie-vel
történtek komor lepelként borultak az emberekre.
Néhányan mosolytalanul Banks felé biccentettek, amikor
belépett, és Winsome segített felvinni a bőröndjét és a
kézitáskáját, mielőtt bementek volna a Súlyos
Bűncselekmények Ügyosztályra, hogy kiderítsék, van-e
valami fejlemény.
Amikor Banks benyitott az irodájába, nem üresen
találta. Addigra a sokkoló hírek és a jetlag kikezdték a
türelmét, és elszakadt a cérna.
– Mi a fenét szimatol az irodámban?! – mondta, és
nehéz csomagjait a földre dobta. – Kifelé!
Reg Chambers kapitány nem kelt fel Banks íróasztala
mellől.
– Isten hozta itthon – felelte. – Nekem senki nem
szólt, hogy ma bejön, de most, hogy itt van, el is
beszélgethetünk.
Banks körbepillantott. Amennyire emlékezett, minden
úgy volt, ahogy hagyta, és tudta, hogy az irattartó
szekrényeket és a fiókokat kulcsra zárta. Persze volt
másolat a kulcsokból, Gervaise kapitánynál. És
Chambers sosem tudná kitalálni a számítógépe
jelszavát.
– Akkor is szeretném megtudni, mi a francot keres
itt!
–A munkámat végzem, Banks főfelügyelő.
Kivizsgálást folytatok. Ami azt jelenti, hogy én irányítom
a kapitányságot.
– Nem hinném.
Chambers legyintett, és felállt.
– Részletkérdés – mondta. – De ne így álljunk neki.
Ez az egyetlen csendes hely az egész épületben. Csak
egy kis nyugalomra volt szükségem, ennyi az egész. Ne
aggódjon, nem nyúltam semmihez. Már vissza is adom.
– Felvette a mappáit az asztalról. – Megyek is. – Az
ajtóban megállt. – Hacsak…
– Hacsak?
– Hát, én szeretnék váltani magával néhány szót.
Persze lehet később is, de miért ne most, ha már így
összetalálkoztunk? Mármint ha magának is megfelel.
Szabadságon volt, igaz?
Banks az ablakhoz lépett, és kinézett a macskaköves
piactérre. Megnyugtató, hogy semmit nem változott.
Aztán megfordult, és combjával a hideg radiátornak
támaszkodott.
– Miért akar beszélni velem? – kérdezte. – Nem
voltam itt. Semmi közöm hozzá.
– Felmerült a neve. Ismeri az embereket, akikről szó
van. Talán tud segíteni.
– Kétlem.
– De mégis… Nézze, hallottam, mi történt Annie
Cabbottal – folytatta Chambers homlokráncolva. –
Igazán sajnálom. Hogy van?
– Kritikus az állapota – felelte Banks. Visszament az
íróasztalához, és leült a székére. Bosszúsan tapasztalta,
hogy még meleg. A szemközti székre mutatott. – Essünk
túl rajta! – Szívesebben várt volna, de volt rá némi
esély, hogy hasznos információhoz jut Chamberstől.
Különben sem akart gyengeséget vagy fáradtságot
mutatni; Chambers pontosan ilyesmire vadászott.
Chambers leült, és megvakarta a fejét.
– Rendben, nos, gondolom, van valami fogalma arról,
hogy mi történt itt az elmúlt napokban.
– Igen – felelte Banks.
– Az én munkám pedig az, hogy a mélyére ássak.
 – Magát az érdekli, hogy igény szerint adagolja a
médiának a bűnösöket. Ezzel foglalkozik. PR alapfokon.
Ne próbáljuk többnek feltüntetni. Ne feledje, kivel
beszél!
– Nézze, ha így áll hozzá, nem sokra megyünk.
– Ne húzza fel az orrát! Végül is maga akart velem
beszélni. Tegye fel a rohadt kérdéseit! De gyorsan! Csak
ne felejtse el, hogy nem valami rémült, próbaidős
rendőrrel beszél, aki elfelejtette befizetni az e heti
teapénzt!
Chambers kidüllesztette tekintélyes mellkasát.
– Az a feladatom, hogy minden rendőr tevékenységét
megvizsgáljam, aki érintve volt a Patrick Doyle halálát
okozó sokkolóhasználat ügyében, valamint a tragikus
eseményt megelőző történésekben. Ha esetleg nem
tudná, az incidens hétfő délelőtt történt, az elhunyt
házában, egy rendőrségi rutineljárás során.
– Rutineljárás? Amennyire én hallottam, nem volt
abban semmi rutinszerű.
– Ez esetben lehet, hogy rosszul hallotta. Vagy nem
hallott eleget.
– Mindegy is – vetette ellen Banks –, hiszen, mint
mondtam, nincs hozzá közöm. Nem tartózkodtam az
országban.
– Úgy értesültem, hogy egy nő magát kereste a
kapitányságon.
– Juliet Doyle. Igen. Ismerem. Ám, mint mondtam,
nem voltam itt.
– Milyen minőségben ismeri a hölgyet?
– Szomszédok voltunk.
– Ennyi?
 – Próbára teszi a türelmemet, Chambers.
– Szóval a Doyle családhoz baráti viszony fűzte?
– Igen.
– A lányukhoz is?
– Igen. És Patrick is jó barátom volt, úgyhogy fel
lehet hagyni a rosszindulatú célozgatással. Semmi
szükség rá.
– Az érdekelne engem, vajon miért személy szerint
magát kérte ez a nő, amikor azért jött, hogy bejelentést
tegyen egy illegális lőfegyverről.
– Eléggé természetes, hogy az ember egy nehéz
helyzetben olyasvalakihez fordul, akit ismer, nem?
– Maga szerint nem azért tette, mert különleges
elbánásban reménykedett?
– Nem tudom. Nem tisztem, hogy kitaláljam, mi
járhatott a fejében. És magának sem. Mint mondtam,
egy ismerős arc sokat segíthet, ha az ember zaklatott.
– Gondolja, hogy Mrs. Doyle-nak volt valami
elképzelése, milyen jogi következményekkel jár a tiltott
fegyverviselés?
– Fogalmam sincs. Nem hiszem. A legtöbb embernek
nincs.
– Hiszen a lánya. És itt bizony börtönbüntetésről van
szó.
– Azt tette, amit a legjobbnak gondolt.
– Ezt könnyű kijelenteni.
Banks felállt, és újra az ablakhoz sétált. A hentes
jobbra, a Market Streeten éppen berámolta a
húsdarabokat a kirakatból, a segédje pedig a tálcákat
sikálta. Beesett egy késői vásárló, a hentes mosolyogva
felnézett rá, és kiszolgálta. Banks szembefordult
Chambersszel.
– Miért engem kérdezget? Mit akar így kideríteni?
Megmondtam már, hogy nem voltam itt. Inkább azokkal
a kommandósokkal kellene foglalkoznia, akik ott voltak.
– Ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak –
csapott Chambers az asztalra. – Az a nő kifejezetten
magát kérte, és tudni akarom, mit tett volna, ha itt van.
– Ó, szóval erről van szó – értette meg Banks. – „Mi
lett volna, ha…” játék, igaz?
– Meghalt egy ember.
– Szükségtelen emlékeztetnie. A barátom volt.
– Megelőzhette volna?
– Nem tudom. Számít ez? Nem én döntöttem volna.
Tudni akarja, mit tettem volna? Nagyon egyszerű. A
lehető legtöbbet megtudtam volna Mrs. Doyle-tól, és
felmértem volna a körülményeket. Minden valószínűség
szerint jegyzőkönyvet vettem volna fel, és az eset
átkerült volna a főnökömhöz. A főnököm nyilván
értesítette volna az ő főnökét, aki a szóban forgó
területért felelős, ő pedig az ő főnökét. Megvitatták
volna a körülményeket, majd több információt kértek
volna. A további információgyűjtés után kommandósokat
küldtek volna a helyszínre, mégpedig úgy, hogy minden
kommandós teljes védőfelszerelést viseljen. Ezután a…
De tényleg azt akarja, hogy elmondjam?
– Nem. Elég lesz.
– Hiszen ezt írja elő a szabályzat. Engem aztán nem
szükséges megtanítania rá, Chambers.
– Nem ment volna el hozzájuk személyesen?
 – Nos, valószínűleg az lett volna a legjobb,
nemdebár? Hiszen akkor rám számítottak volna, és nem
ijedtek volna meg. Mrs. Doyle velem jött volna, ő
engedett volna be, nem kellett volna betörnöm az ajtót.
Nem lett volna nálam sem sokkoló, sem más fegyver.
De ez nem lett volna szabályszerű, igaz? Mégis mi a
francot akart hallani?!
Chambers majd’ felrobbant. Valami fújtatás és
horkantás közötti hangot hallatott, és feltápászkodott a
székből.
– Nem sokat segített. Akadályozza a nyomozást.
Erről jelentést fogok tenni.
– Nem akadályozok én semmit. Mindez merő
képzelgés. Ami történt, megtörtént. Vagy nyolcezer
kilométerre voltam innen. De rajta – tette hozzá Banks
nyugodtan –, irkálja csak meg a jelentéseit. De előtte jó,
ha tud valamit.
Chambers visszafordult az ajtóból.
– És mi volna az?
– A dolgok megváltoztak azóta, hogy elkezdte ezt a
kis boszorkányüldözést…
– Tilta…
– Lelőttek egy rendőrnőt. Annie Cabbotot. A
barátomat. A társamat. – Érezte, hogy elcsuklik a
hangja, és megpróbált úrrá lenni az érzelmein. Saját
magának is furcsa volt, hogy a „társam” szót használta.
Bizonyára Dashiell Hammett az oka, és a három hét
Amerikában. Rendesen inkább a kolléganőjének, sőt
talán a nyomozójának nevezte volna Annie-t, de a „társ”
sokkal jobban hangzott. Hiszen az volt. Ezentúl ezt
használja majd. Eszébe jutott egy mondat a Máltai
sólyomból arról, hogy ha az embernek megölik a társát,
tennie kell valamit. Annie-t, hála istennek, nem ölték
meg, de akkor is tudta, hogy tennie kell valamit, és
kezdhetné azzal, hogy helyreteszi Chamberst. Annie
egyetértene.
– Lelőttek egy rendőrnőt – ismételte meg Banks. – A
sajtó és a politikusok mostantól nem a kommandósokkal
és a sokkolóikkal lesznek elfoglalva. A mi oldalunkon
lesznek. A körül lesz a nagy felhajtás, hogy hány illegális
fegyver van forgalomban, és semmi értelme nem lesz
meghurcolnia bárkit is az osztályon belül.
– De én nem…
– Úgyhogy javaslom, gondolja ezt át. Változnak a
körülmények. Ha szeretne címlapfiú lenni, tartson lépést
a változásokkal. És győződjön meg róla, hogy a jó
oldalon áll. Ha kimegy, csukja be az ajtót…
Ebben a pillanatban kopogtak. Chambers hátralépett,
és Gervaise kapitány kukkantott be.
– Nem zavarok, ugye? Ó, Chambers kapitány, látom,
könnyen elboldogul itt nálunk. Alan, isten hozta. Mit
szólna egy teához? Az irodámban. Most.

Tracy látta, hogy Jaff torkig van a gyaloglással. Már egy

órája mogorva hallgatásba burkolózott. Nyilván valami
új haditervet próbált kieszelni, például szárnyak
növesztését.
Amennyire tudtak, erdős útvonalak rejtekében
haladtak, ám ezekből nem volt sok. Igyekeztek elkerülni
még a legjelentéktelenebb földutakat is. Egyszer egy
órán keresztül egy gazzal és csalánnal benőtt, keskeny
árokban haladtak, és a csalán teljesen összecsípte őket.
Tracy feltételezte, hogy mostanra biztosan megtalálta
valaki az otthagyott autót, és bejelentette a
rendőrségen. Vajon mennyi idejükbe telik, hogy
rájöjjenek az összefüggésre az autó, ő, Jeff és Annie
között? Talán Vic neve szerepel a nyilvántartásukban. És
mi lehet Annie-vel? Él még? Túl sok a megválaszolatlan
kérdés.
Összesen tizenhárom vagy tizennégy kilométert
tehettek meg, mióta elindultak a háztól, és csak az első
hármat autóval. Most pedig beljebb kerültek a lápba,
mint ameddig az apjával valaha elsétáltak. Tracynek
már nem volt meg az az előnye, hogy ismerte a vidéket.
Többet nem hallotta a helikoptert, az utaktól pedig túl
messze voltak ahhoz, hogy meghallja az autók zaját.
Nem mintha lettek volna errefelé utak. Messziről nézve
csavargóknak hihették volna őket, bár közelebbről
láthatóvá vált volna, hogy nincsenek igazán
vándorláshoz öltözve, és Jaff gyaloglási technikája
hagyott némi kívánnivalót maga után. Legtöbbször úgy
nézett ki, mint aki egy nagyváros utcáján sétálgat, és
nem nagyon nézett a lába elé. Ezért is botlott meg olyan
gyakran.
Tracy egész úton résen volt, de egyetlen lehetőség
sem kínálkozott a menekülésre. Jaff biztosan utolérte
volna. Egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől, az
aznap reggeli kínos jelenet után ez egyértelmű volt.
Délután lett, mire egy hosszú, füves emelkedő
tetejére értek, és meglátták lent a parkolót. Falu nem
volt, még házak sem, csak egy félig teli parkoló,
nyilvános vécékkel, kőfalakkal és parkolóórákkal, egy
göröngyös út végén, amely a távolban eltűnt a
következő domb mögött. A túlsó végében egy terméskő
falba épített forgókapun át lehetett kijutni egy
turistaútra, mely néhány száz méter után eltűnt egy
erdőben. Tracy most már tudta, hol vannak: Járt itt
korábban.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte Jaff.
A domb tetején hasaltak. Egy fűszál megcsiklandozta
Tracy orrát, és megdörzsölte.
– Ez egy népszerű kirándulóhely – felelte. –
Szerintem ez Rawley Force, egy helyi természeti
látványosság parkolója. Sokan indulnak innen
gyalogtúrára.
– Mennyi ideig tart körbejárni?
– Úgy három és fél óra. Miért, ki akarod próbálni?
– Nagyon vicces. Van egy ötletem. Három és fél óra
alatt Londonba érhetnénk.
Tracy szíve nagyot dobbant, amikor rájött, mire
gondol Jaff.
– Ennél jobbat kell kitalálnod – felelte. – Nem jöttél
még rá, hogy az ország összes zsaruja téged fog
keresni, miután lelőtted Annie Cabbotot?
– Magának kereste a bajt az ostoba liba.
Tracy felsóhajtott.
– Éhes vagyok – mondta, azt remélve, hogy Jaff is
így van ezzel, és ezért későbbre halasztja, amit kitalált.
– Én is – felelte Jaff. – De most nem lehet. Gyere,
menjünk közelebb.
A domb teteje mögé bújva kerültek egyet, és amikor
pontosan a parkoló fölé értek, és úgy kétszáz méternyire
voltak tőle, Jaff rászólt Tracyre, hogy hasaljon le.
Mellettük egy kiszáradt patakmeder mély hasadéka
futott le a domboldalon. Jaff rámutatott.
– Ha arra megyünk, senki nem láthat meg az útról
vagy a gyalogösvényről. Ki tudunk innen menni az M1-
re? És ne merj hazudni! Előbb-utóbb rájövök, és akkor
nagyon megbánod.
Tracy balra mutatott.
– Arra kell mennünk. Csak azon az úton lehet kijutni.
Azt hiszem, egy másodrendű útba torkollik, és ha azon
balra fordulunk, kijutunk az A1-re. Az pedig délebbre,
Leeds környékén belemegy az M1-be.
– Igen, azt a részt ismerem. Akkor ezt fogjuk tenni.
És nagyon remélem, igazat mondasz.
Tracy fel akart kelni, de Jaff visszahúzta.
– Ne olyan sietősen! Megvárjuk a következő autót.
Akkor biztosak lehetünk benne, hogy van három és fél
óránk, mielőtt észreveszik, hogy nincs meg a kocsi.
Tracy lemondóan ismét hasra feküdt. Nem kellett
sokáig várniuk. Gyönyörű délután volt, épp csak annyi
szellő fújdogált, ami jólesik a kimelegedett
gyaloglóknak. Egy régi, fehér furgon állt be a parkolóba.
Egy fiatal pár szállt ki belőle. Bakancs volt rajtuk, és a
nadrágjuk szárát betűrték a zoknijukba. Bot és hátizsák
is volt náluk, a férfi nyakában pedig egy műanyag
tokban térkép lógott.
– Remek – szólt elégedetten Jaff. – Gyógyegerek.
– De hogy fogod beindítani az autót? És mi lesz a
riasztóval?
– Egy ilyen vén tragacsot? Mint a pinty.
Úgy is lett. Leereszkedtek a patakmederben, és Jaff
csak egyszer esett el és káromkodott. Odaértek a
furgonhoz. Sehol senki. Jaff az egyik kulcsával
könnyedén kinyitotta a hátsó ajtót, és miután bent
voltak, semeddig nem tartott neki bekapcsolni a
gyújtást. A furgon belsejében hígító- és fűrészporszag
volt.
– Látom, nem először csinálod – jegyezte meg Tracy.
Jaff elvigyorodott.
– Mondhatni. Még kallódó fiatalkoromból maradt
vissza. Dolgoztam egy fazonnak, aki luxusautókat
gyűjtött, hogy aztán a tengerentúlra vigye őket, tudod.
Évekkel ezelőtt. Kissrác voltam. Éppen végeztem az
egyetemen. Az újabb modellek nagyon kemények, a sok
elektronika meg riasztórendszer miatt, de ez piskóta. És
nekünk tökéletes. Mindenki azt hiszi majd, hogy valami
anyagmozgató furgonja. Az ilyen ősrégi, fehér
tragacsokra senki nem figyel fel. – Dobolt néhányat a
kormányon, és felkiáltott: – Gyerünk! Irány London!
Azzal elindultak az A1 felé.

Szörnyen néz ki, Alan – állapította meg Gervaise,

miközben a teájukat kortyolgatták az irodájában.
– Csak egy jó alvás hiányzik – felelte Banks. – Csak
valahogy az az érzésem, erre egyhamar nem fog sor
kerülni.
– Sajnálom, hogy nem mehet haza, de ugye
megérti? Nincs más választásunk. De szerezhetünk
valami szállást, ha gondolja.
– Nem szükséges – mondta Banks. – Már
megoldottam. Egy autó viszont jól jönne. Az enyém a
garázsban van. Legalábbis remélem.
 – Igen, ott van – nyugtatta meg Gervaise. – Ne
aggódjon! De addig is, igényelhet magának egyet. És
hogy van, Alan? Tényleg. Úgy érzem, üdvözölnöm
kellene itthon, de attól tartok, nem valami jó a
fogadtatás.
– Pont olyan rosszul érzem magam, mint ahogyan
kinézek – felelte Banks. – És igaza van a hazatéréssel
kapcsolatban. Így látni Annie-t ott, a kórházban… –
Megrázta a fejét, és elfordította könnyes tekintetét.
Aztán vett egy mély lélegzetet, érezte, hogy feltámad
benne a düh, és beleivott a teájába. – De össze kell
szednem magam. Abból semmi jó nem származik, ha
most kiborulok.
– Nem a maga dolga, hogy úrrá legyen a helyzeten.
Talán jobb lenne, ha aludna egyet.
– Nem hiszem, hogy sikerülne. Így, hogy Annie élet
és halál között lebeg, Tracy pedig ki tudja, hol jár valami
elmebeteg gyilkossal… Maga tudna így aludni?
– Lehet, hogy nem. – Milyen volt a vakáció?
– Nagyon jó. Pontosan erre volt szükségem. Biztos
vagyok benne, hogy nagyon jót tett. Igaz, jelenleg kissé
távolinak tűnik. – Alig tudta elhinni, hogy tegnap Teresa
mellett ébredt San Franciscóban, együtt reggeliztek a
Monacóban, aztán integetett neki, amikor a nő taxiba
ült, és elindult a reptérre. Még volt ideje egy utolsó
sétára a Union téren, és egy gyors ebédre a Scala’s
Bistróban, a Sir Francis Drake Hotel mellett. Aztán
összecsomagolt, kijelentkezett a szállodából, és ő is
elindult a reptérre. Gyönyörű, tiszta idő volt. A kék ég, a
kósza felhőpamacsok és a könnyű, langyos, csendes-
óceáni szellő nem árulkodott a közelgő katasztrófáról.
 – Gondolom, már értesült a történtekről – szólt
Gervaise.
– Nagyjából.
– Nagyon kényes helyzetben vagyunk – folytatta a
kapitány, és összeérintette az ujjai hegyét. – Kevesen
vagyunk, mindenki túlterhelt, és, mint tapasztalhatta,
Chambers kapitány itt liheg a nyakunkon.
– Ó, miatta nem aggódnék.
– Én azért aggódom. Fontos, hogy ne úgy vesse bele
magát az ügybe, mint egy… egy…
– Elefánt a porcelánboltban?
Gervaise elmosolyodott.
– Szerettem volna valami kevésbé közhelyeset
mondani, de ez is megteszi. Igen.
– Lassú víz partot mos.
– Jó ég, elég lesz. Nézze, maga külföldön volt,
amikor beütött a krach – magyarázta Gervaise –,
úgyhogy biztos azt gondolja, semmi akadálya nincs
annak, hogy nyomozhasson az ügyben. De három
akadálya is van.
– Először is Annie és Tracy, ugye?
– Igen. Maga személyesen érintett, és ezért nem
volna szabad szerepet vállalnia ebben a nyomozásban.
Ezenkívül Doyle-ékat is ismeri, ugye?
– Igen. A gyerekeink több-kevésbé együtt nőttek fel.
Pat jó barátom volt, bár egy ideje nem találkoztunk.
Megdöbbentett a hír.
– Borzasztó, ami történt. Annie is nagyon közel áll
magához, azt pedig még nem tudjuk, hogy Tracy
mennyire érintett.
 – A legfontosabb most az, hogy veszélyben van, és
meg kell találnunk, nem?
– Igen. Hát persze. És nem spórolunk. Máris teljesen
kimerítettük a költségvetésünket. Bevontuk a helyi légi
és földi mentőalakulatokat, és éppen most küldik ki
megint a helikoptert. De úgy gondolom, várhatnak még
ránk meglepetések, és nem akarom, hogy elveszítse a
fejét. Azt sem akarom, hogy Chambersnek vagy bárki
másnak oka legyen azt gondolni, hogy magának
lehetősége volt befolyásolni a dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Nagyon jól tudja, mire gondolok. Hogy
beavatkozzon, ha kiderül, hogy a lánya nyakig benne
van ebben az egész históriában.
– Örülök, hogy nyílt kártyákkal játszik, de azt
hiszem, nem jól ismeri sem a lányomat, sem engem.
– El ne kezdjen védekezni, Alan, erre igazán semmi
szükség.
– Mégis mit tegyek? Azzal vádolja a lányomat, hogy
bűnöző, engem pedig azzal, hogy képes lennék
bizonyítékot hamisítani. Akkor mégis mi a francot
mondhatnék?
– Jó, jó, elnézést. Talán egy kicsit messzire mentem.
Tudja be a nagy nyomásnak. Az elmúlt néhány nap
mindannyiunk idegeit kikezdte. Csak arra próbáltam
felhívni a figyelmét, hogy Chambers kapitány már így is
árgus szemekkel figyeli, van-e bármi köze a
történtekhez. Pengeélen táncolok. Nagyon is jól ismerem
magát. Ha figyelmeztetem, akkor is megteszi, és az
mindenkinek gondot okoz. Nem zárhatjuk be egy
cellába, amíg le nem zárul az ügy, és ha félig
felkészületlenül belevág, isten tudja, milyen károkat
okozhat. Beszéltem McLaughlin körzetparancsnokkal, ő
pedig a rendőrfőnök-helyettessel, és mindannyian
egyetértünk abban, hogy több okból is jó volna bevonni
magát a nyomozásba, feltéve hogy maga is így kívánja.
De ebben az esetben félre kell tennie a személyes
érzelmeit. Objektivitás, Alan, ezt kérjük magától. Az
agyára van szükség, nem az öklére. Mit gondol, képes
lesz rá? Mindannyian magán tartjuk majd a szemünket.
A sokkolóügybe pedig egyáltalán nem folyhat bele.
Bizonyára fel tudja mérni, milyen kockázatot vállalunk
ezzel. Chambers kapitány…
– Chambers tőlem visszamehet az óljába a golyóit
nyalogatni.
– Érdekes kép, de inkább elhessegetem. Nézze,
tudom, hogy sosem kedvelték egymást, de van némi
befolyása a főkapitány-helyettesnél, sőt talán a
főkapitánynál is.
– Az ilyeneknek mindig van.
– Alan, én éppen segíteni próbálok!
– Tudom, tudom – felelte Banks. – És hálás vagyok
érte. Igen, szeretnék részt venni. És igen, félreteszem
majd a személyes érzelmeimet. Viselkedni fogok. Távol
tartom magam a sokkolóügytől, és megpróbálom nem
kibelezni azt a szemétládát, aki elvitte a lányomat. És
nem, nem fogok bizonyítékot hamisítani. Ezenkívül
igyekszem nem Chambers útjába kerülni. Megfelel?
– Nincs más választásunk, nem igaz? Akkor
belevágunk?
– Persze. Van valami hír a fegyverről?
 – Igen. Naomi Worthing a Bűnügyi Elemző
Központból nemrég felhívott Leedsből. Megkapta a
Nyugat-yorkshire-i Emberölési Ügyosztálytól a
töltényeket, amik végeztek Marlon Kincaiddel. Egy
bizonyos Quisling kapitány dolgozott az ügyön, aki azóta
nyugdíjba ment, és Shipley-ben él. Ráadásul a gyilkos a
helyszínen hagyta a töltényhüvelyeket, úgyhogy Naomi
azokat is megkapta. Ha visszaér a laborba, pontosan
össze tudja hasonlítani a bűnténynél használt fegyvert
és töltényeket.
– Ujjlenyomatok?
– Semmi új. A nyilvántartásban nem szerepelnek, és
összehasonlítottuk őket Erin Doyle és az anyja
ujjlenyomatával is, de nem egyeznek.
– Jaff McCreadyével is össze kell őket hasonlítani –
mondta Banks.
– Folyamatban van. A leedsi rendőrség már kért
engedélyt, hogy bemehessenek a lakásába a
távollétében. A személyes tárgyairól vesznek majd
néhány ujjlenyomatot.
– Kérje meg őket, hogy keressenek egy fényképet is
róla. És a sajtó…?
– Még mindig a sokkolóügy és Annie miatt habzik a
szájuk. Jézusom, Alan, tudom, nehéz elhinni, de csak
tegnap este történt. Minden annyira gyorsan történik.
Mindenesetre ez most egy időre eltereli a figyelmüket,
de nem sokáig. Már keselyűkként köröznek fölöttünk.
Próbáljuk lehetőség szerint titokban folytatni ezt az
üldözést. Azt pedig különösen titkoljuk, hogy egy vezető
beosztású rendőr lánya is benne van az ügyben.
– Köszönöm. De Tracyt elrabolták.
 – Alan, erre nézve még nincsen konkrét
bizonyítékunk, az összetört telefonon kívül.
– Ne mondja nekem, hogy Tracy önszántából részt
venne Annie Cabbot lelövésében, vagy bármilyen
lövöldözésben!
– Tudja, hogy nem erre gondolok. Én magával
vagyok, ne legyen már olyan vérszomjas! De óvatosan
kell eljárnunk. És, ahogy említettem, titokban tartjuk.
De a sajtónak megvannak a…
– Ismerem a módszereiket. Gyorsabbnak kell
lennünk náluk. Beszélnünk kell Ian Jenkinsonnal is, és…
– Várjon, Alan, várjon! Máris elvesztettem a fonalat.
– Winsome nem mondta el?
– Mit? Még semmit nem tudott elmondani.
Banks beszélt a Marlon Kincaid-gyilkosságról, Ian
Jenkinsonról, Ciaranról és Darrenről, akik most Jaff és
Tracy nyomában vannak, és akik a Gazdával, George
Fanthorpe-pal állnak kapcsolatban.
Gervaise füttyentett.
– Ez egyre érdekesebb. Oké – mondta. – Annak
fényében, amit most elmondott, igaza van. Valóban
beszélnünk kell Ian Jenkinsonnal és Quisling
kapitánnyal. Elküldöm Doug Wilsont és Geraldine
Mastersont.
– Mit csinált Erin azzal a fegyverrel? – kérdezte
Banks. – Ha jól értem, feltehetően kezdettől fogva
McCreadyé volt, és Erin nem valahonnan máshonnan
jutott hozzá, ugye?
– Erre nincsen semmilyen konkrét bizonyítékunk, és
nem emeltünk még ellene semmilyen vádat Óvadékkal
szabadlábon van. De így gondoljuk, igen. Annie is így
gondolta, és Winsome egyetért vele. Még mindig
kutakodunk McCready múltjában. De azt nem tudjuk,
miért volt a fegyver Erinnél.
– Nos – mondta Banks –, felteszem, vagy a fickó
kérte meg, hogy vigyázzon rá, vagy Erin vette el.
– Miért kellett volna a lánynál biztonságba helyeznie?
– Talán számított valami rendőri vizsgálatra? –
vetette fel Banks.
– Megkérdezhetjük Ken Blackstone-t Leedsben.
Lehet, hogy aggódni kezdett, hogy megtalálják a
lakásában, ha valami más ügyből kifolyólag elkapják.
– És ha Erin vette el?
– Dühös volt a fickóra. Fel akarta bosszantani, hogy
felhívja magára a figyelmet.
– Vannak arra utaló jelek, hogy előző este
veszekedtek egy leedsi szórakozóhelyen. – Gervaise
megköszörülte a torkát, és azután folytatta. – Sajnálom,
de az a helyzet, hogy a bizonyítékok szerint a maga
lánya is benne volt abban a veszekedésben.
– Tracy? – csodálkozott Banks. – Erről nem
hallottam. Hogyhogy?
– Féltékenység.
– Tracy és Erin összevesztek McCreadyn?
– Úgy tűnik.
Banks a kezébe temette az arcát. Hirtelen soha nem
tapasztalt fáradtság vett rajta erőt.
– Azt hittem, több esze van ennél.
– Sajnálom – mondta Gervaise.
– Nem a maga problémája.
– Hát, tulajdonképpen az enyém.
– Ön szerint mi történt?
 – Az eddigiek alapján úgy veszem ki, Erin és
McCready a balhé után hazamentek a férfi lakásába.
Lehet, hogy kibékültek, de így vagy úgy újra
összeveszhettek, talán csak másnap reggel.
– És Tracy ekkor…?
– Otthon aludt a saját ágyában. Feltételezésünk
szerint McCready Amszterdamban és Londonban töltötte
a hétvégét. Valószínűleg péntek reggel utazott el, és ha
Erin egy időre egyedül maradt a lakásában, magához
vehette a fegyvert mérgében, aztán hazautazott néhány
napra lenyugodni, ahogy mondani szokás.
– Ez megmagyarázná, miért nem kereste McCready
azon a hétvégén.
– Igen. Nem tudta, hogy Erinnél van a fegyver –
értett egyet Gervaise. – Nem volt otthon. És
valószínűleg nem is ellenőrizte mindennap.
– És miért kellett Tracynek egyáltalán elmenni
McCready lakására?
– Úgy gondoljuk, azért sietett oda, hogy
figyelmeztesse McCreadyt, hogy hamarosan érdeklődhet
utána a rendőrség.
– De miért tett volna ilyet?
– Hát, erről annyi elképzelésem van, mint magának.
Sőt. Maga szerint miért?
– A kérdés mögött már az a feltevés áll, hogy Tracy
tudta, hogy a pasas nem egyenes úton jár. Ezért érezte
úgy, hogy figyelmeztetnie kell.
– Lehet, hogy így volt.
– De miért?
 – Okunk van feltételezni, hogy McCready látta el a
leedsi szórakozóhelyek jó részét ecstasyval. Sőt talán
mással is.
– Azt akarja mondani, hogy Tracy drogozik?
– Ki tudja? Lehetséges. Ki tudja, mit csinálnak a
gyerekeink, Alan. De én csak arra akarok kilyukadni,
hogy Tracy esetleg sejtette, hogy McCready benne van
ebben-abban, és eléggé kedvelte ahhoz, hogy
figyelmeztetni akarja. A fiatalok máshogyan
gondolkodnak, mint mi.
– És aztán elment vele?
– Úgy tűnik. Gondolom, izgalmas kalandnak látszott.
Ne felejtse el, hogy akkor még szó sem volt olyasmiről,
hogy bárkit megöltek vagy meglőttek volna. Patrick
Doyle halálhíre még nem juthatott el hozzájuk, mielőtt
eljöttek McCready lakásából, és az ő halála amúgy is egy
sokkolóval volt összefüggésben.
– Gondolom, ha McCready dobta Erint, és összeállt
Tracyvel, ez részben megmagyarázza a dolgot –
tűnődött Banks. – Tracy vajon tudott a fegyverről?
Mennyi hangzott el akkor a hírekben?
– Akkor mi még nem nyilatkoztunk a sajtónak, de az
esti híradóban mutatta a kamera, ahogy egy
kommandós jön ki a házból, és egy konyharuhába
bugyolált, fegyvernek látszó tárgy van nála. Ha látták a
híreket, nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy
rájöjjenek, mi történt.
– McCready pedig azonnal keresni kezdte a
pisztolyát, és rájött, hogy nincs meg.
– Igen. De lehet, hogy nem mondta el Tracynek.
Nem tudjuk.
 – Egy dologban biztos lehet – jelentette ki Banks. –
Lehetséges, hogy Tracy először önszántából tartott
McCreadyvel, de most, hogy látta, mi történt Annie-vel,
már nem szabad akaratából van vele. Tracy is
elkövethet hibákat, sőt az is lehet, hogy drogozik, és
csapnivaló az ízlése a férfiak terén, de a szíve mélyén
rendes lány. Én csak tudom.
– Nem azért vagyok itt, hogy ezt kétségbe vonjam,
Alan. Sőt egyetértek önnel abban, hogy a lánya komoly
bajban van, és valószínűleg veszélyben is. Ezt nem azért
mondom, hogy megijesszem, és nem is említeném, ha
maga nem tudná már amúgy is. Meg kell találnunk őket,
és megnyugtatóan le kell zárnunk ezt az ügyet, amilyen
gyorsan csak lehet
– Hogy megy a keresés?
– Több emberre van szükségünk. Nagyon nagy
terület.
– Merrefelé?
– Hát, magának jobban kell tudni, de mi úgy
gondoljuk, nem az eastvale-i úton indultak el a háztól,
mert akkor meglátták volna őket A helyszínre küldött
járőrkocsik szemmel tartották az utat. Úgyhogy csak a
délre elterülő lápvidék, meg az északra és nyugatra levő
vadon marad. Kiküldtük a helikoptert, de nem láttak
semmit. Ma többször kimegy még. Vannak, akik
gyalogosan keresik őket, vannak kint járőrautók, ami
kell. De mint mondtam, nagyon nagy területet kell
átfésülni, és szinte bármelyik irányban elindulhattak.
Tud még valamit mondani Erin Doyle-ról? Sokszor
találkozott vele mostanában?
 – Nem – felelte Banks. – Miután felnőnek, már nem
sokat látja őket az ember. Attól tartok, még a saját
lányomat is elhanyagoltam kissé. Biztosan. Nehéz volt
ez a nyár. Személyes problémák.
– Szóval meglepné, ha azt hallaná, hogy Erin állítólag
szeret kirúgni a hámból?
– Ahogy, gondolom, minden vonzó lány az ő
korában. De nem, nem tudtam, hogy ezt beszélik róla.
– Szereti a rosszfiúkat.
– Ez sem szokatlan.
– Megmagyarázza, miért volt McCreadyvel.
– Ezek szerint azt feltételezi, hogy Erin tudta, milyen
rossz a pasas.
– Ha elvitte a fegyvert, és tudta, hogy McCready
kábítószert árul, kellett hogy legyen valami fogalma róla.
– Arra gondol, hogy bármit is művelt McCready, Erin
is benne volt?
– Ezt a lehetőséget is számba kell vennünk. Nem
lehetett teljesen gyanútlan.
– És ugyanez vonatkozik Tracy re is?
– Azt nem mondtam. Ha van is bármilyen kapcsolata
McCreadyvel, az nagyon új keletű lehet. Talán tetszettek
egymásnak, és a férfi elunta Erint. De most megmutatta
az igazi arcát. Ez nemigen tetszhet Tracynek. Bizonyára
rájött, hogy nagyot tévedett.
– Persze hogy rájött – mondta Banks. – Mi lesz
Erinnel?
– Fogalmam sincs. Még mindig nem beszél.
– Emlékszem, amikor kislány volt – mesélte Banks. –
Erin. Két copfja volt, és szeplős volt az orra meg a karja.
Helyes volt. Egyszer elvittem Tracyt meg őt a blackpooli
fényfesztiválra. Imádták. De azt hiszem, inkább az
érdekelte őket, hogy fent maradhatnak sötétedés után,
nem is annyira maguk a fények. Hazafelé mindketten
elaludtak az autóban. És Brian is. – Banks megrázta a
fejét, hogy elhessegesse az emlékképet. – Elnézést –
mondta. – Igaza van. Túl közel áll hozzám.
– Amikor Juliet Doyle eljött, hogy bejelentést tegyen
a fegyverről, magát kereste.
– Igen, Chambers mondta. Sőt eléggé felfújta. Pedig
szerintem érthető. Engem ismer. Nem lehetett könnyű
döntés feljelenteni a saját lányát.
– Gondolja, hogy azt remélte, maga majd
kíméletesen bánik Erinnel?
– Valószínűleg – ismerte el Banks. – De szeretném
azt gondolni, hogy anélkül is meg tudtam volna oldani a
helyzetet, hogy bárkinek meg kelljen halnia.
– Talán így van, de nem volt itt, úgyhogy kár azon
gondolkodni, mi lett volna, ha…
Megszólalt a telefon. Gervaise felvette, hallgatott,
majd megköszönte a telefonálónak, és letette a kagylót.
– Winsome volt az – mondta. – Végre van valami.
Megtaláltuk az autót. Legalábbis egy autót. A háza
mögött, a lápra vezető út mellett.
Banks megmarkolta a szék karfáját.
– Otthagyták?
– Elrejtették a fák közé, egy fal mögé. Egy helyi
madarász talált rá, és eszébe jutott a lövöldözés híre,
úgyhogy bejelentést tett.
– Akkor gyalog járják a lápot. Nem juthattak
messzire.
 – Még ne élje bele magát! Nem tudhatjuk biztosan,
hogy az ő autójukról van szó. Bár van, ami ezt erősíti
meg.
– Micsoda?
– Az utolsó bejegyzés Annie jegyzetfüzetében. Ennek
az autónak a rendszáma.
– Akkor írhatta le, amikor nálam járt. Mindenképpen
furcsának találhatta, hogy egy ismeretlen autó áll a
házam előtt.
– Lehetséges. De csak ennyi állt ott. Egy rendszám.
Se időpont, se hely, se dátum. Bármikor láthatta aznap,
vagy akár korábban is. Ez nem a hivatalos
jegyzetfüzete.
– Igen, de… Azért ez nem lehet véletlen egybeesés,
nem gondolja?
– De igen. Gyalog és járőrkocsiban is járják az
embereink a környéket, és a mentőalakulatok is a
helyszínen vannak. Most leszűkíthetjük a keresést a
lápvidékre. De elég vad vidék, mint tudja. Úgy tűnik, az
éjszakát egy romos pajtában tölthették, a háztól úgy öt
kilométerre.
– Mi a véleménye?
– Az, hogy egy ilyen McCready-féle városi fiú
bizonytalanul érzi magát ott. Húsz kilométernyi
hepehupás út, már ahol van egyáltalán út. Bizonyára
meg akarja találni a legközelebbi nagyobb falut vagy
kisvárost, hogy lophasson egy autót, és célba vehesse a
nagyvárost.
– Kockázatos.
– Minden az, amióta lelőtte Annie-t. A tét pedig nagy.
 – Igen – ismerte el Banks. – A legközelebbi falu
Baldersghyll. De nem valami nagy.
– Értesítettük a helyi rendőrőrsöt. De van itt még
valami. A kocsi egy bizonyos Victor Mallory nevén van.
Horsforthi lakos, Leedsben.
– Lopott?
Gervaise megrázta a fejét.
– Nem hiszem. De lehet. Winsome szerint Victor
Malloryt úgy tartja nyilván a nyugat-yorkshire-i
rendőrség, mint McCready egyik gyanús haverját.
– Valami kapcsolat a Gazdával, vagy Ciarannal és
Darrennel?
– Tudomásunk szerint nincs.
– Szóval Jaff ettől a Mallorytól kapta kölcsön az
autót?
– Úgy tűnik. Ez eddig a legjobb szál, amint
elindulhatunk.
– Beszélt már vele valaki?
– A leeds-i rendőrség szemmel tartja a házát. Arra
gondoltam, talán jó lenne, ha ezzel kezdené. És ha már
odalent van, válthatna néhány szót a Gazdával is. De
csak óvatosan.
– Ígérem – felelte Banks. – És köszönöm. Mármint
hogy megengedi, hogy részt vegyek. Nem fogja
megbánni.
– Ajánlom is – így Gervaise. – Különben maga lesz
az, aki az óljában nyalogatja a golyóit. Nagyon fognak
fájni.
Az irodájába menet Banks összefutott azzal a
kommandósnővel, aki a kórházban odajött hozzá. Olyan
volt, mintha lesben állt volna a folyosón.
– Van valami hír? – kérdezte, ahogy Banks kinyitotta
az irodája ajtaját.
– Jöjjön be – felelte Banks. – Üljön le. Newell
közrendőr, igaz?
Nerys leült.
– Powell, uram.
– Ja, igen – mondta Banks. – Már emlékszem. Nézze
el! Kissé kialvatlan vagyok. Általában sokkal jobb a név-
és arcmemóriám.
– Semmi baj, uram. Nem kell emlékeznie rám. Csak
aggódtam Annie miatt… vagyis Cabbot felügyelő miatt.
Szerettem volna tudni, van-e valami újság.
– Semmi jó, attól tartok. Várunk, nem tehetünk mást
az orvos szerint. Ha az első huszonnégy órát túléli, talán
többet tudnak majd mondani.
– Ezek szerint lehet, hogy nem éli túl?
– Minden lehetséges.
Nerys az ajkába harapott.
– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy maguk
ketten… Úgy értem, tudom, hogy sokat jelent magának.
– Az régen volt – felelte Banks.
– Igen, uram. De biztos vagyok benne, hogy még
mindig sokat jelent magának. Az ember nem tudja őt
egykönnyen elfelejteni, nem igaz?
– Ha meg nem sértem – kérdezte Banks –, maga
miért aggódik miatta annyira? Már azonkívül, hogy egy
rendőrtársa, aki kötelessége teljesítése közben sebesült
meg?
Nerys félrenézett, és fészkelődni kezdett.
– Ahogy a kórházban is említettem, uram, részben
felelősnek érzem magam. Együtt dolgoztunk. És
beszélgettünk. Adott néhány tanácsot. Csak ennyi.
– Felelősnek? De hát miért?
– Nincs ésszerű oka, uram. Csak… tudja… az a
bevetés… a sokkoló.
– Maga az a rendőr, aki…
– Nem, uram. Az nem én voltam, hanem Warby.
Warburton közrendőr. De én voltam vele. Én vagyok a
társa. Barátok vagyunk.
– Értem. És hogyan teszi ez felelőssé azért, ami
Annie-vel történt?
– Sehogy. Közvetlenül nem, uram. Csak részben
bűnösnek érzem magam. Ha a dolgok másképp
alakulnak…
Banks hátradőlt a székén.
– Nézze, Powell közrendőr – mondta. – Ha
mindannyian így állnánk hozzá, nem jutnánk sehová.
Ha, ha, ha. Akár én is hibáztathatnám magam, amiért
nem voltam itt, amikor Juliet Doyle felkeresett. Ha itt
lettem volna, szintén máshogy alakultak volna a dolgok,
igaz? – És a lányom most nem volna isten tudja, hol egy
pszichopata karmaiban, Annie pedig nem feküdne
életveszélyben egy kórházi ágyon, tette hozzá
gondolatban. – Csak a munkáját végezte – folytatta. –
Ne kezdjen mindenért bűntudatot érezni. Az zsákutca.
 – Igen, uram. Én nem panaszkodni akarok. Mindenki
nagyon jó volt. Sok támogatást kapunk. Korántsem
olyan rossz a helyzet, mint amilyenre számítottam.
Banks elmosolyodott. Tudta, hogy a nő Chambersre
gondol, aki büszke volt arra, hogy a hírneve megelőzi,
és már attól kiráz mindenkit a hideg.
– Kitartás!
– Szeretnék segíteni.
– Kinek?
– A nyomozásban. Cabbot felügyelő lelövésének
ügyében, én…
– Várjon csak egy pillanatra! – vágott közbe Banks. –
Magát nem függesztették fel?
– Nem, uram. Felajánlották, hogy elmehetek
szabadságra, de nem akartam. Én nem hiszem, hogy
bármi rosszat tettünk, és szeretnék tovább dolgozni.
Nincs olyan előírás, ami szerint szabadságra kellene
mennem, vagy fel kellene hogy függesszenek. Csak hát
senki nem tudja, mit kellene velem csinálniuk, hová
irányítsanak. És én a barátomnak tartom Cabbot
felügyelőt.
– Megértem, higgye el – mondta Banks. – És
értékelem az igyekezetét. De erről szó sem lehet.
– Miért?
– Először is, maga közrendőr és kommandós. Nem a
Bűnügyi Nyomozóirodánál van, és nem is a súlyos
bűncselekményeknél.
– Nem mintha nyomozónak lenni előléptetést
jelentene.
 – Igen, tudom. De ezekhez a mozgásokhoz idő kell,
papírmunka, hivatalos jóváhagyás. Nekünk pedig nincs
időnk.
– Kell hogy legyen valami. Mást is tudok csinálni,
nem csak lőni. Esetleg egy ideiglenes megbízás? Kell
hogy legyen valami módja, hogy segíthessek.
Nerys olyan letört és szerencsétlen volt, hogy Banks
megsajnálta. De akkor sem tehetett semmit. Tudta,
hogy már így is ingoványos talajon jár, és ha támogatná
a fiatal Powell rendőrnőt a törekvéseiben, még a végén
mindkettejüket menesztenék.
– Sajnálom – mondta. – Jelenleg nincs hely a maga
számára. Azonkívül nincs is befolyásom az ilyen
ügyekre. Nem az én asztalom.
– De szólhatna egy-két szót az érdekemben.
– Nem sokra menne vele.
– Képzett kommandós vagyok. Értem a dolgom.
– Ebben biztos vagyok – felelte Banks, és elfojtott
egy mosolyt.
– De van itt még más probléma is.
– Micsoda?
– Hogy kommandós. És hogy maga volt az egyik
kommandós, aki behatolt a Doyle-házba. Akár egyetért
vele, akár nem, a maga és a társa ügyében kivizsgálás
folyik. Ráadásul nincs is szükségünk kommandósokra.
– Már megbocsásson, uram, de a férfi, akit üldöznek,
veszélyes, és fegyvere van.
– Ezzel magam is tisztában vagyok.
– A szóbeszéd szerint…
– Miféle szóbeszéd?
 – Hát, csak mondanak az emberek ezt-azt. Hogy az
ön lánya is valahogy érintve van az ügyben. És ezért
magának ez egy személyes ügy.
Szóval már tudják. Banks nem lepődött meg
különösképpen. Egy rendőrkapitányság sok szempontból
ugyanolyan, mint bármely más munkahely. Szóbeszéd
és pletyka dögivel.
– Ne higgyen el mindent, amit hall – mondta
mereven.
– Nem is, uram. De azt hallottam, ez a Jaff McCready
szemét egy alak. Ha az ő fegyvere volt a Doyle-házban,
és ha ő lőtte le Cabbot felügyelőt…
– Sajnálom, Powell közrendőr. Nerys. Tényleg
sajnálom, de itt és most véget kell vetnünk ennek a
beszélgetésnek. Nem tudom megtenni, amire kér.
Megígérem, hogy lehetőség szerint tájékoztatom Cabbot
felügyelő állapotáról, de ez minden. Ért engem?
Nerys felállt, és elvonszolta magát az ajtóig.
– Igen, uram – felelte. – Ha esetleg meggondolja
magát…
– Nem fogom – vágta rá Banks, és egy percig
elgondolkodva meredt a nő mögött becsukódott ajtóra.

Az eldobható mobilról hívsz, ugye?

– Persze, főnök.
– Jól van. Mondjad! – A Gazda a kedvenc kerti
ösvényén sétált. Meleg este volt, mégis az a vastag
kötött pulcsi volt rajta, amit úgy szeretett. A gondosan
nyírt sövény látványa és a salak ropogása a lába alatt
mindig megnyugtatta. Nem mintha ideges lett volna.
Biztos volt benne, hogy Ciaran és Darren teszi a dolgát,
és a Jaff-ügy hamarosan lezárul.
Az egyetlen dolog, ami kissé aggasztotta, az volt,
hogy Banks lánya is benne van. Emlékezett, milyen
szívós Banks, és rájött, hajszál híja volt, hogy ép bőrrel
megúszta legutóbbi találkozásukat. Ezúttal már nem
menne olyan könnyen, különösen ha történik valami a
lánnyal. Jaff teljesen be tudott csavarodni – látta már
munka közben –, és ha a lány terhessé válik a számára,
nem jósol neki nagy jövőt. Banks biztosan hamar
megtalálja az összefüggést Jaff és őközötte, Ciaranról és
Darrenről pedig már nyilván tud. Általában nem hagytak
hátra holttesteket maguk után, és ez többnyire helyes is
volt, de ez esetben azt jelenti, hogy a lány, akivel
beszéltek, Rose, feltehetően azonosítja őket, és ennyi
elég is lesz Banksnek. Trükkös hekus, és most biztosan
nem adja fel. A Gazdának mérlegelnie kellett. Mennyit
tudhat a lány, és mi lehet a következménye annak, ha
McCreadyvel együtt tőle is megszabadul? Döntött. Ha
Banks élve visszakapja a lányát, és megtudja, hogy
ebben a Gazda keze is benne volt, hosszú távon még jól
jöhet egy magas rangú rendőr hálája.
– Van valami. Egy név – újságolta Darren. – Egy
Justin nevű fazon, Highgate-ben.
– Hát, ez nem valami sok – felelte Fanthorpe.
– Simlis. Embercsempészet, hamis útlevelek, ilyesmi.
Jaff régi cimborája.
– Nocsak – mondta Fanthorpe. – A hamis iratok
gyártásához meg az embercsempészethez kell egy kis
sütnivaló, nem igaz? Jaffet ismerve biztos egy
gimnáziumi vagy egyetemi haverjáról van szó. Az
emberek általában ott ismerkednek meg a simlis
barátaikkal, nem?
– Azt én nem tudhatom – mondta Darren. – Egyikbe
se jártam. Mondjuk még általánosba se nagyon.
– Költői kérdés volt, te barom.
– Az mi?
– Hát, ha jártál volna iskolába, tudnád.
– És most mit csináljunk, főnök?
– Csend legyen, gondolkozom. – Fanthorpe odaért a
szökőkúthoz, amelynél a négy salakút összefutott. Ott
álldogált, és nézte a csupasz mellű sellőket, ahogy a
szökőkút széléről, kerekre nyitott szájukból köpik a
vizet, meg a középen pisilő kisfiút. Zenovia ötlete. – Ha
ez a Justin simlis – szólalt meg –, és
embercsempészettel foglalkozik, valószínűleg mást is
csempészik. Ez logikus. Ha már úgyis megvannak a
bejáratott útvonalak és a lefizetett emberek, akkor miért
ne használnád őket, nem igaz? Jól mondom?
– Jól, főnök.
– Akárhogy is, Gavin Nebthorpe tudni fogja.
Mindenkit ismer a szakmában. Justin Highgate-ben,
ugye? Bízzátok rám, srácok! Ti pedig azonnal induljatok
el Londonba! Ha most elindultok, sötétedés előtt ott
lehettek.
– De Londonban hová? Elég nagy város.
– Tudom, hogy nagy város, Darren. Ezért is az
Egyesült Királyság fővárosa. Ezért van ott a parlament.
A Big Ben. A Buckingham-palota. Ezért lakik ott az a
nyomorult királynő. Tudom, hogy nagy város.
– Jó, szóval akkor hová menjünk?
 – Hívlak, mielőtt odaértek. Hagyjátok bekapcsolva a
telefont. Ha valamiért mégsem hívlak, szálljatok meg
valahol. Valami szolid, félreeső, ismeretlen helyen. A
Dorchester Hotelben egy esküvőn elég hamar szemet
szúrnátok. Lehet, hogy lesz egy kis piszkos munkátok
odalenn. Értve vagyok?
– Igen, főnök. Máris indulunk.
Fanthorpe letette a telefont, és homlokát ráncolva
állt a szökőkút mellett. Aztán beütött egy másik számot.
Amíg a telefon kicsöngött, újra szemügyre vette a
szökőkutat. Pisilő kisfiú. Az az ostoba liba!
 12. fejezet

Mielőtt elindult volna Leedsbe, hogy felkeresse Victor

Malloryt, Banks meg akart próbálni kiszedni valamit Erin
Doyle-ból. Meg akarta tudni azt is, hogy viseli Erin az
elmúlt napok megpróbáltatásait. Hülyeséget csinált, ez
biztos, de kislánykora óta ismeri, és a lánya barátnője.
Tracyvel ott ugróiskoláztak és ugróköteleztek a házuk
előtt. Nem szükséges, hogy amit tett, kihasson az egész
életére. Nem fogja ezért leírni és magára hagyni
Chambers kénye-kedvére. Juliettel is akart beszélni, de
csak később. Nem volt családi kapcsolattartásért felelős
rendőrtiszt, se tanácsadó. Most az a legfontosabb, hogy
megtalálja Tracyt, és nem hitte, hogy Juliet a
segítségére lehetne. Erin és Victor Mallory viszont annál
inkább.
Banks átsétált a macskaköves piactéren, és
nekiindult a dombnak, melynek tetejéről a normann vár
nézett le a Swain folyóra. Kellemes sétaidő volt, és a
tiszta idő meg a testmozgás kitisztította a fejét. Elhaladt
a Café de Provence bordó homlokzata előtt. Itt
randevúzott először Sophiával. Olyan távolinak tűnt
most ez az emlék, pedig márciusban volt. Annyi minden
történt hat hónap leforgása alatt. Most pedig egy
válsághelyzet kellős közepén kell bekapcsolódnia a
munkába. De nincs mit tenni.
 A kávézó után rögtön lefordult a Lamplighter’s
Wynde-be, és keresni kezdte a hetes számot. Szűk,
macskaköves utcácska volt, mely meredeken kanyargott
lefelé, vissza egészen a York Roadig. Autók el sem fértek
rajta, és teraszos mészkő házai a legrégebbi eastvale-i
épületek közé tartoztak. A várral együtt a normann
időkben épültek. Később gazdag helyi kereskedők laktak
itt, most pedig turistalátványosságként és
szálláshelyként szolgáltak. Erin panziója, ahogy sok más
épület az utcában, eredetileg két külön ház volt, de
összenyitották. Az ajtó olyan alacsony volt, hogy
Banksnek ügyelnie kellett, nehogy beverje a fejét, de
bent nagyobb volt a tér, és sokkal több a fény, mint
remélte.
A panziós megnézte Banks igazolványát, és felfelé
mutatott, ötös szoba. Ahogy Banks elindult a lépcső felé,
a nő utánaszólt:
– Ki sem tette még a lábát szegény lány – mondta. –
És nem akar enni. Ott gubbaszt egész nap a szobájában.
– Hol van Ms. Yu? – kérdezte Banks, mert azt
gondolta, mielőtt felmegy Erinhez, először a rendőrnővel
kellene beszélnie.
– Nincs itt – felelte az asszony, majd lehalkította a
hangját, és úgy folytatta. – Azt hiszem, a szegény lány
anyjához ment látogatóba.
Banks együtt érző hangokat hallatott, majd elindult
felfelé a keskeny, recsegő lépcsősoron. A lépcsőforduló
nem volt teljesen vízszintes, ahogy ez gyakran előfordul
ezeknél a régi házaknál. Az egyik padlódeszka billegett,
és a falak ferdék voltak. A virágmintás tapétán helyi
látképek akvarellminiatűrjei lógtak, és Banks felismerte
a hindswelli erdőt, a lyndgarthi parkot, az eastvale-i
várat naplementében, és még saját falujának kis
kőhídját is.
Bekopogott, és miután nem érkezett válasz, újra
bekopogott.
– Erin? – szólt. – Erin, Alan vagyok. Alan Banks.
Bejöhetek?
Néhány pillanatig nem történt semmi, aztán az ajtó
lassan, nyikorogva kitárult, mintha csak magától tenné.
Erin, aki bizonyára felkelt, hogy kinyissa, most ismét az
ablaknál álló széken ült, és kifelé bámult. Banks
becsukta maga mögött az ajtót, és leült az egyetlen fenn
maradó székre, a kis íróasztal mellé. A szobában fülledt
volt a levegő, az ablak gondosan bezárva.
Először nem szólt, hogy Eriné lehessen az első szó,
ha akarja, de a lány hátra sem nézett.
– Erin – szólította meg egy idő után. – Nagyon
sajnálom, ami apáddal történt. Jó barátom volt.
Erin először nem szólt egy szót sem, de Banks úgy
látta, mintha megmozdulna a feje. Azután, alig
hallhatóan, azt mondta:
– Az én hibám volt. Miattam történt.
– Nem hiszem, hogy…
– Maga nem volt itt! Nem tudhatja! – A váratlan,
heves reakció meglepte Bankset. – Nem volt itt –
ismételte meg Erin, most már halkabban. Felállt, és
szembefordult a férfival. Az arcát könnyek csíkozták, a
keze ökölbe szorítva.
– Annyira sajnálom!
Erin teste ellazult, és a válla meggörnyedt. Szomorú
pillantást vetett Banksre.
 – Ó, nem hibáztatom. Nem így értettem. Honnan is
tudhatta volna? De én ott voltam. Én voltam az, aki…
én…
Csak egyet lehetett tenni. Banks felállt, odalépett
Erinhez, és átölelte. A lány először megmerevedett,
ellenállt, aztán a karjaiba omlott. Úgy kapaszkodott
belé, mintha az élete múlna rajta, és görcsös zokogásba
kezdett. Amikor összeszedte magát, szégyellősen
elhúzódott, és felvett egy zsebkendőt az
éjjeliszekrényről, hogy megtörölje az arcát.
– Na – mondta, és újra Banks felé fordult jól
nézhetek ki. Pedig örülök, hogy látom. Tényleg. Szörnyű
volt ez az egész. Senki nem járt itt, csak Patricia.
Nagyon kedves, de azért az nem ugyanaz. Senki nem
érti meg. Nincs kivel beszélnem.
– És anyád?
Erin rágcsálni kezdte a hüvelykujja körmét. Banks
észrevette, hogy minden körme tövig van rágva, és a
szélük sebes.
– Erin! Tudom, hogy haragszol rá, de attól még az
anyád.
– Feljelentett a rendőrségen. – Nem dühösen
mondta, csak hitetlenkedve és fájdalommal a
hangjában. – Hogy tehette? Hogyan tehette ezt a
tulajdon anyám, amikor tudta, hogy börtönbe fogok
kerülni? – Egyenesen Banksre szegezte szürkéskék,
nyugtalanító tekintetét. – Maga megtenné? Ha Tracyről
volna szó?
– Nem tudom, mit tennék – felelte Banks. – Jó oka
van annak, hogy ilyen törvények vonatkoznak a
kézifegyverekre.
 – De hiszen az anyám.
– Aggódott – mondta Banks. – Nem tudta, mit
tegyen. Nem gondolt a következményekre. Biztosan
nem akarta, hogy börtönbe kerülj.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy engem keresett. Nem tudta, mihez
kezdjen, miután talált egy pisztolyt a szobádban.
Megijedt. És eljött hozzám.
– De maga rendőr. Mégis mit várt magától?
– A barátotok is vagyok. Szerinted mit csináltam
volna?
– Gondolom, követte volna a szabályokat.
– Lehet, hogy tudtam volna neki segíteni. És neked
is.
– Beszélt már vele?
– Még nem tudtam. De fogok. De meg kell ígérned
nekem, hogy megpróbálsz megbocsátani neki. Kell hogy
legyen valami jó is, amit mondhatok neki. Valami, ami
reményt ad. Képzeld csak el, hogy érezheti most magát.
A lánya utálja. A férje meghalt. Nem várhatod el tőle,
hogy minden lépést ő tegyen meg. Félúton kell hogy
találkozzatok.
– Amikor engem kellett feljelentenie, elég gyorsan
megtette a szükséges lépéseket.
– Félt és összezavarodott. Veled ez még nem fordult
elő?
– Nem tudom. Én már semmit nem tudok. – Erin
elfordult, és megtörölte könnyes szemét.
– Figyelj ide – folytatta Banks –, napok óta itt
gubbasztasz. Nem sétálnál egyet, szívnál egy kis friss
levegőt? Esetleg ehetnénk valamit? Vagy ihatnánk?
 Erin bólintott.
– Egy séta jólesne – mondta. – Csak hadd mossam
meg az arcom előtte. Rettenetesen nézhetek ki.
Banks kibámult az ablakon, Erin pedig odament a
mosdóhoz, és fölé hajolt. A szemben levő házak szinte
karnyújtásnyira voltak, fölöttük pedig látni lehetett a
vártorony fogazott tetejét. Időnként egy-egy felhő
takarta el a napot, és árnyékba burkolta a látványt.
Erin lófarokba fogta a haját, és felvett egy vékony
dzsekit a pólójára. A térdénél kiszakadt farmer volt
rajta, és ócska sportcipő. Banks gyanította, hogy a
rendes ruhái vagy a szüleinél, vagy pedig Leeds-ben
maradtak. Szemmel láthatóan elhanyagolta a külsejét. A
szeme alatt lilásfekete árkok húzódtak a
kialvatlanságtól, a tekintete homályos volt, az arcbőre
pedig sápadt. Egykedvűnek és fáradtnak tűnt, nyilván a
megrázkódtatás és a koplalás miatt.
Kiléptek a panzióból, és kifordultak a Castle Roadra.
Néhány méterrel arrébb egy ösvény egyenesen felvitt a
várba, egy másik pedig a vár külső fala mentén futott
körbe a hegytetőn, szép kilátással a hegyoldalt borító
erdő fölött a folyóra. Sok turista járta az ösvényeket,
lent pedig, a folyópart füvén szerelmespárok és családok
piknikeztek. Madarak csicseregtek a fákon. Néhány levél
már elkezdett sárgulni. Banksnek eszébe jutott az első
néhány hónapjuk Eastvale-ben, ugyanebben az
évszakban: milyen sokszor sétált erre Sandrával,
Briannel és Tracyvel. Lassan ismerkedtek az új
otthonukkal, nézték, ahogy a levelek napról napra
változtatják a színüket, míg végül elszabadultak a fától,
és belehulltak a folyóba.
 Először Erin is, Banks is hallgatott. Erin lehajtott
fejjel, zsebre dugott kézzel ment. Haloványnak,
sebezhetőnek tűnt. Sokkal törékenyebbnek, mint Banks
gondolta. Mintha újra kislány volna. De aztán Banks
emlékeztette magát, milyen gondokkal kell a lánynak
megbirkóznia: nemcsak az apja halálával és azzal, amit
az anyja tett, de a fegyver miatt emelt váddal, egy
hűtlen baráttal és a legjobb barátnője árulásával is. Ez
mindenkinek sok volna.
Az út végén egy büfékocsi állt a parkoló szélén, és
Banks megkérdezte Erint, nem kér-e egy hamburgert
vagy egy hot dogot. Erint hot dogot kért, és Banks
magának is vett egyet. Nem spórolt a sült hagymával és
a csípős chiliszósszal. Vett két doboz hideg kólát is.
Amíg sorban álltak, eszébe jutott, hányszor vett fagyit
Erinnek és Tracynek, amikor kicsik voltak.
Találtak egy szabad padot a várfal alatt, és leültek
enni. A fák lombjai szinte teljesen eltakarták az East
Side lakótelepet és a lent futó vonatsíneket, de azért
idilli volt a táj, és ebből a magasságból, ebben a tiszta
időben Banks ki tudta venni a távolban a Sutton Bank
hegy hosszú ormát a yorki völgy felett.
Banks kinyitotta a dobozt, és a kóla habosan
pezsgett ki a kezére. Nevetett. Erin elővett egy papír
zsebkendőt a zsebéből, és Banks azzal törölte le. A
doboz hideg volt, de a kóla nem. A hirtelen
cukorbeviteltől Banks egy pillanatra kellemesen
megszédült. Turisták sétáltak el előttük, és néhány
kíváncsi kutya az illatoktól megrészegülve szimatolt és
feszült neki a pórázának.
 Miután megették a hot dogot, Banks összegyűjtötte a
szemetet, és kidobta a pad mellett álló szemetesbe.
– Fel kell tennem neked néhány kérdést – mondta,
miután visszaült Erin mellé, és keresztbe tette a lábát.
Erin egy sejtelmes félmosollyal jutalmazta.
– Gondolhattam volna, hogy nem adják ingyen azt a
hot dogot.
– A hot dog ingyen van, a beszélgetés nem kötelező.
Erin egy kis ideig összeszorított szájjal hallgatott, és
a kilátásban gyönyörködött. Hunyorított a napfényben.
Végül előredőlt, a térdére könyökölt, és az állát a
tenyerébe támasztotta.
– Miért is ne? Egy ilyen szép helyen. Emlékszik,
amikor elmentünk úszni a folyóra, oda, az erdő melletti
sekély vízbe? – Nagyjából a hindswelli erdő felé,
nyugatra mutatott. – Ott voltam én, Tracy, Brian, Anya,
Mrs. Banks, és maga meg Apa felügyelt ránk.
Piknikeztünk is. Löncshúsos szendvics, pitypang és
bojtorján. És Blue Riband csokis keksz. Az milyen finom
volt!
– Igen – felelte Banks. – De nagyon csodálkozom,
hogy emlékszel. Nem lehettél több hat- vagy
hétévesnél. – Ő nagyon is jól emlékezett arra a napra.
Patrick Doyle-lal akkoriban ismerkedtek meg, ahogy az
lenni szokott, a gyerekek révén. Patrick azt mondta,
örül, hogy egy rendőrnyomozó lakik az utcában, így
majd tudja, hova forduljon, ha megbüntetik, mert rossz
helyen parkol, vagy más gondja akad a törvénnyel.
Átsétáltak a reszkető levelek között átszűrődő napfény
pettyezte, meseszép fák között, és színes műanyag
poharakból iszogatták a fehérbort, amit Sandra előzőleg
lehűtött a folyó vizében. Régi cheddar és puha Brie
sajtot ettek hozzá, bagettel.
Nem messze voltak attól a helytől, ahol nem sokkal
az előtt iskolás gyerekek találtak rá egy akasztott
emberre. Így kezdődött az az ügy, ami kis híján Banks
végét jelentette. De ez már a múlté, ahogyan az az
egész zűrzavaros időszak.
– Emlékszel a blackpooli fényfesztiválra?
– Halványan – mondta Erin. – Nem olyan tisztán. Azt
hiszem, elaludtam az autóban. Brian akkor is velünk
volt, igaz?
– Igen.
Erin szomorúan megrázta a fejét.
– Már a nevét sem említi meg soha. Ha én beszélek a
Blue Lampsről, nem is akarja hallani.
– Kicsoda? Miért?
– Tracy. Ha nekem lenne egy ilyen rocksztár bátyám,
mint Brian, mindenkinek elmondanám. Meg is teszem.
Mindenkinek elmesélem, hogy együtt nőttünk fel. A Blue
Lamps annyira menő. És azt tudta, hogy Francescának
nevezi magát, mert a Tracyt túlságosan közönségesnek
tartja?
– Nem, ezt nem tudtam – mondta Banks fájó szívvel.
A neve. Amit Sandra és ő adott neki. – És miért nem
beszél Brianről? – kérdezte.
– Szerintem féltékeny, de nem ismeri be. Mivel Brian
sikeres, ő pedig… hát, lássuk be, nem sikerültek túl
fényesen a vizsgái. Úgy értem, tudta, milyen sokat
várnak tőle, és úgy érzi, csalódást okozott, főleg saját
magának. Azóta mintha várna valamire, csak sodródik.
Szeret a könyvesboltban dolgozni, de nem tekinti
karrierlehetőségnek, és azt hitte, mostanra már lesz
valami hivatása.
– De hát még folytathatja, amit az egyetemen
elkezdett. Egyszer említett valami tanítást, azt is
csinálhatná, nem?
– Persze, ha akarná. De megváltozott. Olyan negatív
lett. Dühös, nincs önbizalma, nem is tudom. Mostanában
nem tudunk beszélgetni. Mármint mielőtt… Egyébként
mit akar tudni?
– Nem is tudom, hol kezdjem – mondta Banks, és
közben próbálta megemészteni, amit Tracyről hallott.
Cserbenhagyta. Több figyelemre lett volna szüksége.
Több időt kellett volna vele töltenie, nem pedig elmerülni
a saját személyes és munkahelyi problémáiban, és
sajnálni magát. – Még én sem tudom biztosan –
folytatta. – Ma reggel jöttem haza. Szabadságon voltam.
És az időeltolódás… Segítened kell.
– Hol volt?
– Amerikában. Arizonában, Nevadában és
Kaliforniában, többnyire.
– L.A.? San Francisco?
– Igen.
– Állat. Mindig is vágytam oda.
Banks elmosolyodott.
– Én is. És tényleg „állat”.
Erin hallgatott egy kicsit, majd belekezdett:
– Az apám…
– Nem kell beszélned róla – sietett megnyugtatni
Banks. – Én nem foglalkozom az üggyel. Nem úgy
értem, hogy nem érdekel, hanem mivel kommandósok
voltak jelen, különleges vizsgálatot kell folytatnunk, és
nekem nem szabad belefolynom. Így érthető?
– Igen. Logikusan hangzik.
– De nem szabad magadat hibáztatnod. Senki nem
láthatta előre a körülmények ilyen összjátékát.
– Igen, tudom. Próbálom meggyőzni magam. De
valahányszor csak rágondolok, megrohan a bűntudat.
Úgy önt el, mintha átszakadt volna valami gát, és nincs
erőm visszatartani.
– Az nem baj – nyugtatta meg Banks. – Egy
pszichológus barátom mindig azt mondta, hogy nem jó
visszatartani dolgokat.
– De néha muszáj, nem? A haragot. A gyűlöletet. A
nemtetszést. Máskülönben percenként egymás torkának
esnénk.
– És mi a helyzet a szeretettel? – kérdezte Banks. –
Azt is vissza kellene tartanunk?
– Néha igen – gondolkodott el Erin. – Bizonyos
körülmények között. Ha jobban utánagondolunk, a
szeretet több bajt okoz, mint a gyűlölet.
Ez túl bölcsen hangzik egy ilyen fiatal lány szájából,
gondolta Banks, aki már évek óta türelmesen várakozott
a bölcsességre, aminek elvileg idővel meg kell jönnie.
Úgy tűnik, hiába.
– Mindenesetre – folytatta –, bármennyire nehéz is
most a helyzet, anyádnak hamarosan szüksége lesz rád.
Szerinted menni fog?
– Nem tudom – felelte Erin, és elhessentett egy
szemtelen darazsat. – A börtönből nem sokat tehetek,
nem?
 – Miért hoztad el a fegyvert, Erin? Gondolom, a
barátodtól, Jaffar McCreadytől hoztad el, és nem
máshonnan szerezted már korábban.
– Jaff – javította ki Erin. – Mindenki Jaffnek hívja.
Kiakadtam rá. Tudtam, hogy van egy pisztolya, egyszer
eldicsekedett vele. És azt gondoltam, ha elviszem, dühös
lesz. Tudja, mintha elvenném a kedvenc játékát vagy
ilyesmi. Azt akartam, hogy rossz legyen neki. Azt
akartam, hogy észrevegyen, és fusson utánam.
Ez már nem hangzik olyan bölcsen, gondolta Banks.
– De a fegyver nem játék. Nem olyan, mint egy iPod
vagy egy mobiltelefon. Nem gondoltál arra, hogy lehet,
hogy annyira feldühíted, hogy többet szóba sem áll
veled? Sőt, hogy bántani fog?
– Nem. Azt hiszem, nem is nagyon gondolkodtam.
Csak elvettem, aztán a házban összeszedtem néhány
ruhadarabot, és hazamentem. Később vissza akartam
adni neki.
– Jól van – mondta Banks. – És azt tudod, hogy
egyáltalán miért volt fegyvere?
– Nem igazán. Szerintem csak mutogatta. Nem
hiszem, hogy valaha használta volna. Csak szerette
játszani a kemény fickót, ennyi az egész. Mondjuk volt
néhány gyanús haverja, és nem tudom, honnan volt
annyi pénze, de biztos nem onnan, hogy kilenctől ötig
dolgozott.
– Te is találkoztál ezekkel a gyanús figurákkal?
– Néha.
Banks elővette Rose rajzainak másolatát az
aktatáskájából.
– Ezek közül például ismered valamelyiket?
 – Egyszer ott jártak Jaffnél. Jaff azt mondta,
maradjak a hálószobában, de az ajtó résnyire nyitva
volt. Láttam és hallottam őket. Vitatkoztak.
– Mikor történt ez?
– Néhány hónapja lehetett.
– Min vitatkoztak?
– Nem tudom. Pénzről. Valami szállítmányról. Azt
hiszem, Jaff dílerkedett. Semmi komoly, de mindenkit
ismert.
– A szórakozóhelyeken?
– Igen. Meg diák körökben.
– Így ismerkedtetek meg?
– Nem. Egyetem után volt. Az egyik puccos
étteremben dolgoztam a The Callsban, ő pedig
rendszeresen ott evett.
– Egyedül?
– Néha egyedül is.
– Volt, amikor azzal a kettővel a rajzon?
– Velük nem. Ha volt is vele valaki, az valami
elegáns, öltönyös figura volt, nem ilyen gengszterforma.
– Elmosolyodott. – Abba az étterembe szerintem be sem
engedték volna őket.
– Üzleti ügyek?
– Úgy tűnt. Máskor pedig egyedül jött. Nem szeretett
főzni és egyedül enni otthon. Szóba elegyedtünk, tudja,
hogy van ez. Összejöttünk. Jó fejnek tűnt. Okos volt,
magabiztos, ambiciózus. Néha záróra után elmentünk
szórakozni. Mint mondtam, mindenki ismerte. Ő volt a
helyi nagymenő. Mindig egy nagy köteg húszfontos volt
nála. Jó érzés volt, hogy vele látnak. Sosem
unatkoztam. De néha nem volt könnyű lépést tartani
vele. Mindig olyan érzésem volt, mintha egyszerre több
vasat tartana a tűzbe, mintha egyszerre több helyen
kellene lennie. – Megvonta a vállát. – Most már tudom,
ki volt az.
– Tracy? – kérdezte Banks.
– Igen. Vagy valaki más. Nem hiszem, hogy ő volt az
első. Jaff néha napokra eltűnt, magyarázat nélkül. Nem
mintha magyarázattal tartozott volna. De ne gondolja,
hogy Tracyt hibáztatom. Dühös voltam, persze, hogy ne
lettem volna? Csókolózott vele. Elszedte a barátomat.
Tracy sem egy angyal. Nemegyszer volt B.Á.M.
– B.Á.M.?
Erin vetett rá egy oldalpillantást.
– Befolyásolt Állapotban Megdugva. Ez meglepi
magát?
Banks inkább fájdalmat érzett. Attól, hogy ilyesmit
hall a saját lányáról, hogy elképzeli, mi minden történt
vele, amikor nem volt ura önmagának, összeszorult a
szíve. Szerette volna megvédeni. Amiről Erin beszél, az
nem más, mint randierőszak. A tulajdon lánya.
Feltámadt benne a düh. Miért nem beszélt Tracy soha a
problémáiról? Vajon ő elérhetetlen és nemtörődöm volt?
– Úgy érted, hogy bekábítószerezve
megerőszakolnak? – kérdezte.
– Nem úgy, ahogy maga elképzeli. Bár igaz, az
embernek nincs mindig kedve hozzá, amikor úgy be van
állva, de nem nagy ügy. Csak egy menet. B.Á.M. Na,
mindegy – folytatta Erin, és a körmét piszkálta. – Mint
mondtam, ha nem Tracy, hát lett volna más. Tudom jól.
Jaff olyan…
– De most Tracy van vele – szólt közbe Banks.
 – Hogyhogy?
– Az újságok még nem írták meg, de Jaff szökésben
van. Fegyvere van, és Tracyt is magával vitte. Úgy néz
ki, Jaff lelőtt egy rendőrnőt. Annie Cabbotot, talán
ismered is.
– Igen, emlékszem rá. Jóban voltak egy időben,
miután Mrs. Banks elment, igaz? De hogy Jaff…? Az nem
lehet.
– Meg kell találnunk őket. Lehet, hogy Annie meghal,
Tracy pedig veszélyben van.
– Jaff sosem bántaná.
– Láttad valaha erőszakosan viselkedni?
– Nem… Illetve igen, de csak amikor valaki át akarta
verni, vagy beszólt neki a bőrszíne miatt vagy ilyesmi.
Azt nagyon utálta.
– Szóval tud erőszakos is lenni?
– Könnyen felkapja a vizet. De engem sosem
bántott. Nem tudom elképzelni, hogy bántana egy nőt.
Tracyt semmiképpen.
– Találtunk egy autót a lápon. Egy Victor Mallory
nevű illetőé. Hallottad már ezt a nevet?
– Vic? Igen, persze. Ő Jaff legjobb barátja. Együtt
jártak gimnáziumba, aztán Cambridge-be. Vic…
– Igen?
– Hát, ő amolyan régimódi hippi, hosszú haja van
meg ilyesmi, de egy kicsit fura. Néha ijesztő. Nagyon
okos, kémiát tanult, de szerintem a kábítószer elvette az
eszét. Olyan, mintha folyton valami új vegyületet
kutatna, és először mindig saját magán próbálná ki.
Biztos, hogy kiégett néhány vezeték az agyában.
– Fegyvere volt?
 – Azt nem tudom, de Jaff-fel néha beszélgettek
fegyverekről. Mint a számítógép- vagy technikaőrültek,
tudja. Mintha értettek volna hozzá.
– Lehet, hogy értettek is – mondta Banks. – Mondott
Jaff bármit arról a pisztolyról, amit elhoztál? Hogy
használta-e valaha, vagy bármit?
– Nem, nem hiszem. Nem emlékszem semmi
ilyesmire. De most már látom, hogy egyáltalán nem is
ismerem őt.
– Ez valószínűleg így van. Mióta ismered?
– Fél éve. Nézze, tudom, hogy bolond voltam, de
nem vagyok hülye. És nem vagyok rossz ember.
Szeretnék segíteni. Szeretném helyrehozni a dolgokat.
– Tudom, Erin. Most nehéz helyzetben vagyunk, és a
legfontosabb az, hogy megtaláljam Tracyt, és
biztonságba helyezzem. Ugye megérted?
– Persze. De hogyan tudnék segíteni?
– Adhatnál néhány ötletet. Szerinted mit tesz Jaff
egy ilyen helyzetben, hova indul? Mennyire intelligens?
– Ó, nagyon okos. Cambridge-be járt.
– Igen, hallottam – mondta Banks, de magában azt
gondolta, az nem jelent semmit. Főleg akkor nem, ha
kábítószer-kereskedelemről és törvényszegésről van szó.
Igaz, egyes Cambridge-ből kikerült embereknek elég
nagy hírnevük van mindkét területen. – Mit gondolsz,
hova megy? Van valaki, akitől segítséget remélhet?
– Nem tudom – mondta Erin. – De valószínűleg
Londonba megy. Végül is odavalósi, és vannak ott
barátai. Városi fiú.
– Van konkrét elképzelésed, kihez mehet?
 – Gondolkozom. Egyszer magával vitt egy hétvégére,
de egy drága szállodában laktunk Mayfairben, nem a
barátainál.
– Tudja, hogy nagy bajban van – folytatta Banks. –
Szerintem amilyen hamar csak lehet, el akarja hagyni az
országot. Még az is lehet, hogy vissza akar menni
Mumbaiba, ha vannak még ott kapcsolatai. De ha van
egy kis esze, márpedig azt mondod, hogy van, akkor
tudnia kell, hogy figyeltetni fogjuk a kikötőket,
állomásokat, reptereket.
– Ott van Justin – jutott eszébe Erinnek.
– Justin?
– Igen, Londonban. Szintén régi, egyetemi
cimborája. Amikor ott jártunk, egyszer vele
vacsoráztunk. Egy olyan elegáns helyen, ahol egyik kis
fogást hozzák a másik után. Justin is elhozta a
barátnőjét. Szlovák vagy valami ilyesmi. Nagyon szép
lány, egzotikus. Úgy emlékszem, nem nagyon tudott
angolul. Úgy nézett ki, mint egy modell vagy egy
színésznő.
– Justinról tudsz valamit mondani?
– Csak amit Jaff említett. Azt hiszem, dicsekedni
akart, és azt mondta, ha új útlevélre van szükséged,
Justin a te embered. Emlékszem, Justin nem örült,
nagyon csúnyán nézett Jaffre. De én arra gondoltam,
talán hamisítással meg esetleg embercsempészettel
foglalkozik.
– Jaffnek pedig most pont ilyen emberre lehet
szüksége – közölte Banks. – Tudod, hol lakik?
 – Nem. Nem voltunk nála. Elmentünk néhány
szórakozóhelyre a West Enden, nem tudom, pontosan
hova. Attól tartok, addigra már egy kicsit részeg voltam.
– A vezetéknevét tudod?
– Nem. Mindenki csak a keresztnevén mutatkozott
be.
– A barátnőjét hogy hívták?
– Martina.
– Ennek a Justinnak volt valami akcentusa? Milyen
angolt beszélt?
– Tökéletesen beszélt angolul, olyan előkelő
kiejtéssel, mint Jaff. Volt egy nagyon kicsi akcentusa, de
ezt nehéz volt észrevenni.
– Milyen akcentus?
– Nem tudom. Nem vagyok otthon az ilyesmiben.
– Kelet-európai? Mint a barátnőjének?
– Lehetséges. – Erin vállat vont. – Nem tudom.
– És fogalmad sincs, merre laknak?
– Csak arra emlékszem, hogy ott, az étteremben az
ingatlanárakról beszélgettünk. Jaff azon gondolkodott,
hogy vesz egy lakást Londonban, és ezért kérdezgette
Justint. Ő pedig mondott valamit Highgate-ről, de másra
nem emlékszem. Az volt a benyomásom, hogy ott lakik.
De nagy az a Highgate, ugye?
– Elég nagy – felelte Banks. Izgalom töltötte el. Jó
esély van rá, hogy ha ez a Justin valóban
embercsempészettel és hamis okmányokkal foglalkozik,
a titkosszolgálatnak lesz róla megfigyelési aktája. Ha
pedig tudja, hogy Highgate-ben lakik, az még le is
szűkíti a keresést. Banksnek nem nagyon volt
kapcsolata a titkosszolgálattal, de tudta, hogy Dirty Dick
Burgess ki fogja segíteni, különösen így, hogy Tracyről
van szó.
– Beszélt valaha Jaff a családjáról, a múltjáról? –
kérdezte. – Csak próbálom felmérni, hogy kivel állok
szemben.
– Nem nagyon. De az a benyomásom, anyuci
fiacskája. Nem rossz értelemben, nem nyámnyila vagy
ilyesmi. De azt hiszem, nagyon szerette az anyját. Az
apjával nem álltak olyan közel egymáshoz. Jaff nem
nagyon beszélt a családjáról vagy a múltjáról, kivéve ha
néha olyan hangulatba került. Ha éppen olyan arányban
keveredett benne a pia meg az ecstasy, vagy ilyesmi.
Akkor megeredt a nyelve, de minden összefüggés
nélkül. Úgyhogy lehet, hogy rosszul értettem.
Mindenesetre nem nagyon örült neki, hogy vissza kell
költöznie az apjához, miután az anyja meghalt, és
amikor bentlakásos iskolába, majd később egyetemre
ment, akkor végre szabadnak érezte magát. A lakásán
van egy fotó az anyjáról, látnia kellene. Nagyon szép nő
volt. Az apjáról nincs kép.
– Köszönöm – mondta Banks. – Sokat segítettél.
Erin vállat vont.
– És velem most mi lesz? Nem akarok önzőnek tűnni,
de nem bírnám ki, ha börtönbe kellene mennem.
– Nem lesz semmi. Egy ideig legalábbis. Mikor lesz a
bírósági tárgyalás?
– Jövő hónapban.
– Szerezz egy jó ügyvédet – tanácsolta Banks. –
Igaz, hogy a törvény nagyon szigorúan veszi a tiltott
fegyverviselést, de neked elég jók az esélyeid. Korábban
nem volt semmi dolgod a rendőrséggel, jó családból
származol, és van, aki mindezt tanúsítani tudja. Lehetne
rosszabb is.
– Ezt nehezen tudom elképzelni – felelte Erin –, de
azért köszönöm.
– Segítek, ahogy tudok. Ha nem találsz ügyvédet, én
ajánlhatok egyet. És ha ez az ügy Jaff-fel meg Tracy-vel
megnyugtató véget ér, és senkinek nem esik bántódása,
az is melletted szól majd. Sokat segítettél.
Erin bólintott. Mindketten felálltak.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte Banks.
– Azt hiszem, bemegyek a Swainsdale
bevásárlóközpontba, és veszek néhány új ruhát meg
szemfestéket. El sem hiszem, hogy hajlandó volt így
mutatkozni velem.
Banks nevetett.
– Nem baj, ugye? – kérdezte a lány.
– Micsoda?
– Hát ha elmegyek a Swainsdale-be. Nem kell
visszamennem a panzióba és bejelentkeznem, vagy
ilyesmi? Nem szerel elektromos nyomkövetőt a
bokámra?
– Dehogy – nyugtatta meg Banks. – Szabadlábon
vagy. Csak akkor kell bejelentkezned, amikor
megkérnek rá. Azt viszont nem javaslom, hogy elutazz.
Sajnos lesznek még kérdések. Nem is kevés. De
Eastvale-en belül mehetsz, ahová akarsz.
– Csak haza nem – mondta Erin.
– Csak haza nem.
 13. fejezet

Banks hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét Az

autónak lassítania kellett az A1-en zajló útfelújítási
munkálatok miatt. Winsome felajánlotta, hogy elviszi
Leedsbe, és bár rendesen szívesebben ment volna
egyedül, most elfogadta az ajánlatot. Nem lett volna
biztonságos, ha ő vezet; túlságosan ideges és nyugtalan
volt. Útközben nem sokat beszéltek, de Banksnek
jólesett Winsome társasága, és az is, hogy a Radio 3-ra
állította az autórádiót. Éppen a Fantázia egy Thomas
Tallis-témára szólt, Vaughan Williamstől.
Banks még életében nem érezte magát ennyire
kimerültnek. Fények villództak a szemhéja mögött. Úgy
érezte, az agyában futkározó elektromos impulzusokat
látja kivetülni, kisülni. Egyszerűen túl sok benyomás
érte, túl sok mindent kellett volna felfognia, és egyre
nehezebben tudott összpontosítani. Minden pillanattal,
amit azzal töltenek, hogy értékes információmorzsákat
igyekeznek felhajtani, Tracy egyre tovább van
félelemben és veszélyben.
De ez nem lehet másként Lehetséges, hogy az igazán
komoly problémák akkor kezdődnek majd, amikor
megtalálják Jaffet és Tracyt. És annak a helyzetnek a
lehető legtájékozottabban kell nekiindulnia. Ez az
egyetlen fegyvere. Jaffnek pedig fegyvere és túsza van.
 A csúcsforgalom a leedsi körgyűrűnél lelassította
őket. Szerencsére onnan már nem kellett messzire
menniük. Victor Mallory a West Park és a Moortown Golf
Glub között lakott. Este hét óra volt, amikor Winsome
megállt egy krémszínű, stukkós homlokzatú, osztott
ablakfülkés ház és hatalmas kertje előtt.
– Nem rossz – jegyezte meg Winsome. – Egy
harmincévestől egyáltalán nem rossz.
– Lehet, hogy rossz helyen járunk? – vetette fel
Banks.
– Vagy ő jár rossz úton…
– Igen, ez valószínűbb – ismerte el Banks. – Ha
McCready haverja. Sok mindent kezdhet az ember egy
cambridge-i vegyészdiplomával, akkor is, ha nem akar
tanítani, vagy egy gyógyszergyárnál dolgozni. De ez a
helyi szervre tartozik. – Banks az utcán parkoló ezüst
Skodára mutatott. – Diszkrét megfigyelés alatt tartják.
– Egy ilyen környéken nehéz nem feltűnést kelteni
egy Skodával – vélekedett Winsome.
Kiszálltak, és odasétáltak a házzal szemben álló
autóhoz. Le volt húzva az ablaka, és Banks orrát
cigarettafüst csapta meg. Már nem volt kellemes, nem
úgy, mint régen.
– Van valami? – kérdezte, és amennyire tudta,
feltűnés nélkül megmutatta az igazolványát.
– Az égvilágon semmi – felelte az autóban ülő férfi. –
Csak az időnket vesztegetjük, ha engem kérdez.
– Volt valami mozgás?
– Semmi.
– A fickó bent van?
– Fogalmam sincs.
 – Jól van. Most beugorhat a sörözőbe.
– Akkor megyünk, ha a főnök azt mondja.
Banks az égre emelte a tekintetét, majd Winsome-ra
nézett, aki vállat vont.
– Maga tudja – hagyta rá Banks.
– Mintha élvezné, hogy itt ül naphosszat, és nem
csinál semmit, komolyan – mondta Winsome
csodálkozva, amíg a ház felé tartottak.
– Nem mindenkinek olyan a munkamorálja, mint
magának, Winsome. Különben is, az agyukon ülnek,
lehet, hogy attól zsibbad el. Végül is megtudtuk, amit
akartunk – a megfigyelési információt. Udvariasságról
meg intelligenciáról nem volt szó, nem igaz?
Winsome nevetett.
– Legközelebb írásban kérem majd. És esetleg egy
jobb autómárkát is. – Odasétáltak Victor Mallory
házának bejáratához, és becsöngettek. Teljes csend
fogadta őket.
– Be vannak húzva a függönyök. Lehet, hogy egy
üres házat tartottak megfigyelés alatt?
– Nem lepne meg – felelte Banks. Újra csengetett.
Most sem történt semmi, de mintha fojtott nyögést vagy
más hangot hallott volna a ház belsejéből. Winsome-ra
pillantott, aki összeráncolt homlokkal biccentett, és így
tudatta, hogy ő is hallotta. Az ajtó áthatolhatatlannak
tűnt, de amikor Banks elfordította az ajtógombot,
egyszerűen kinyílt. Megnézte a zárat, és látta, hogy
nincs feltörve. Egy erős láncot és riasztóberendezést is
látott, de ez utóbbi nem volt bekapcsolva. Miután
becsukták maguk mögött az ajtót, csak annyi fény
maradt az előszobában, hogy ki tudták venni egy szék
és egy felfelé vezető széles lépcső elmosódott
körvonalait.
Banks szeme hozzászokott a félhomályhoz, és látta,
hogy három ajtó nyílik az előszobából. Amikor újra
meghallotta a hangot, rájött, hogy balra az első ajtó
mögül, a nappaliból jön. A nehéz ajtó résnyire nyitva
volt már, és amikor meglökte, lassan kitárult. A
szobában még sötétebb volt, úgyhogy Banks az
ablakhoz lépett, és elhúzta a vastag
bársonyfüggönyöket. Beözönlött a kora esti fény, és
megvilágította a mennyezetig érő könyvespolcot az
egyik oldalon, kortárs festményeket és drága Bang &
Olufsen hifit a másikon, és egy felpeckelt szájú, székhez
kötözött, földön fekvő alakot a szoba közepén.
– Victor Mallory, ha nem tévedek? – szólt Banks.
A válasz fojtott morgás és szitkozódás volt.
– Winsome – kérte Banks –, megtenné, hogy keres
egy ollót vagy egy éles konyhakést?
Winsome kiment az előtérbe. Banks ajtónyitogatást
hallott, és Winsome hamarosan egy ollóval tért vissza.
– Pompás – mondta Banks, és Mallory fölé hajolt.
Orrát csípős húgyszag csapta meg, és látta, hogy a férfi
nadrágján elöl egy folt van. – Először is, Victor – kezdte
–, fontos tudnia, hogy rendőrök vagyunk, és nem fogjuk
bántani, úgyhogy amikor kiszabadítom, és leszedem a
szájáról a tapaszt, ne kezdjen el kiabálni vagy
menekülni. Rendben?
Mallory bólintott, és morgott is valamit.
– Amúgy sem sikerülne – tette hozzá Banks. –
Winsome a mi rögbisztárunk. A vetődés és a dropkick a
specialitása. – Banks hallotta, hogy Winsome motyog
valamit az orra alatt. – Nem értem – mondta.
– Semmi – felelte Winsome, és sóhajtott.
Banks ezután megmutatta az igazolványát
Mallorynak, és elkezdte kiszabadítani. A szájtapaszt
hagyta utoljára. Először meglazította az egyik szélét,
aztán hirtelen letépte.
Mallory felüvöltött, és a szájára tapasztotta a kezét.
Ha a kinti rendőr hallotta is, nem sietett véget vetni a
rendőri brutalitásnak.
– Letépte az ajkamat! – siránkozott Mallory. Volt egy
kis vér a szőnyegen, ahol korábban feküdt, és feje bal
oldalán egy foltban összeragadt a haj.
– Ugyan, ne nyafogjon – felelte Banks. – Egyébként
jól van? Hívjunk mentőt? Orvost?
– Nem, nem. Nem kell mentő, sem orvos. Csak…
csak beütöttem a fejem, amikor felborult a szék. Nem
hiszem, hogy agyrázkódásom lenne. Nem vesztettem el
az eszméletem vagy ilyesmi. – Mallory a csuklóját és a
bokáját dörzsölgette. – Egy kis víz viszont jól jönne.
Winsome kiment, és hozott neki egy nagy korsó
vizet. Mallory olyan mohón ivott, hogy a víz egy része
lecsorgott a mellkasán, de úgy tűnt, nem zavarja.
Banks adott neki egy kis időt, hogy helyreálljon a
vérkeringése, és összeszedje magát.
Mallory nem nézett Winsome szemébe.
– Nahát, nézzenek oda – fordult Bankshez, miután
megitta a vizet. – Volt egy kis… egy kis baleset…
Lehetséges volna, hogy gyorsan lezuhanyozzak és
átöltözzek, mielőtt belekezdünk? – A kiejtése
műveltségre vallott, sőt Banks ízlésének egy kicsit
túlságosan is előkelő volt.
– Arra nincs időnk – felelte.
– De…
– Nézze, kössünk kompromisszumot. Törölközzön
meg, és öltözzön át, de el kell hogy kísérjem. Ez a
legtöbb, amit ajánlhatok. Megfelel?
– Gondolom, nincs más választásom.
– Addig én főzök egy teát – mondta Winsome.
– Remek ötlet – felelte Banks. – Nagy szerencséje
van – fordult Malloryhoz. – Szinte sosem főz teát. –
Kiment Malloryval az előszobába, majd fel az emeletre.
– Szép ház.
– Köszönöm.
– Mennyibe került?
– Túl sokba.
– Na, árulja el! Negyedmillió? Fél? Egymilla?
– Négyszázezer. Ami akkor nagyon jó ár volt.
Banks füttyentett. Belépett Mallory után a jellegtelen,
fehér hálószobába, amiből fürdőszoba és gardróbszoba
is nyílt. Megvárta, amíg a férfi levetkőzik, a ruháit a
szennyestartóba dobja, ledörgöli magát egy zöld,
bolyhos törülközővel, majd belebújik egy sötétkék
melegítőnadrágba. Amikor készen volt, Banks intett
neki, hogy induljon lefelé.
Winsome a kanapén üldögélt, előtte az asztalon egy
teáskanna, tej, cukor és három bögre.
– Töltök, jó? – kérdezte, és már töltött is.
– Victor – fogott bele Banks, és leült Malloryval
szemben, aki a kandalló melletti karosszékben foglalt
helyet. – Mondja el, mi történt!
 – Jött két férfi – válaszolta Victor. – És…
megkötöztek, ragasztó-szalaggal, ahogy látták, és aztán
itt hagytak. Éhen halhattam vagy megfulladhattam
volna, ha maguk nem jönnek.
– Örömmel elfogadjuk az elismerést, amiért
megmentettük az életét – mondta Banks –, de azt
hiszem, egy kissé túloz. Mióta van így?
– Nem tudom. Elvesztettem az időérzékemet. Ebéd
után jöttek.
– Akkor öt vagy hat órája – állapította meg Banks, és
Winsome-re pillantott, aki jegyzetelni kezdett.
– Úgy valahogy. Megpróbáltam kiszabadulni, de csak
azt értem el vele, hogy még jobban szorítottak a
ragasztószalagok. Aztán addig-addig ficánkoltam, míg
felborult a szék. Teljesen tehetetlen voltam, mint egy
hátára fordított teknősbéka.
– Igen, láttuk.
– Megengedik, hogy töltsek magamnak egy italt?
Nagyon jó ez a tea meg minden, de tudják, eléggé
megviselt vagyok.
– Persze.
– Magukat is megkínálhatom valamivel?
– Nem, köszönjük – felelte Banks, és feltartotta a
bögréjét. – Nekem nagyon megfelel a tea.
Winsome egyetértően bólintott.
– Rendben. – Mallory a bárszekrényhez lépett, és
töltött magának egy szép adag konyakot egy
kristálypohárba. – Így már jobb – mondta az első korty
után.
 – Gondolom, tudja, hogy feltehetően ugyanarra az
információra lenne szükségünk, mint a korábbi
látogatóknak.
– Sejtettem. De maguk nem kötöznek meg, és nem
fenyegetnek sebészeti műszerekkel, ugye?
– Ők ezt tették?
Mallory színpadiasan megborzongott. Bár az is lehet,
helyesbített magában Banks, hogy nem is volt annyira
színpadias.
– Az egyikőjük, igen. Igazi pszichopata.
– Ciaran. Ez az egyik rábeszélő módszere.
Mallory csaknem félrenyelte a konyakot.
– Ismerik őket?
– Megkockáztatom, igen – felelte Banks. – Winsome?
Winsome elővette Rose rajzait, és átnyújtotta őket
Mallorynak.
– Te jó ég – mondta ő. – Igen, ők azok. – Visszaadta
a rajzokat.
– Ez esetben nagy szerencséje volt – mondta Banks.
– Hiszen minden szerve sértetlen. – Letette a bögréjét
az asztalra, előrehajolt, és megrecsegtette az ujjait. –
Nézze, Victor, nincs vesztegetni való időnk. Már így is
legalább ötórányi előnyre tettek szert, és nagyon nagy a
tét. Sokkal nagyobb, mint gondolná.
– De kik ezek? És miért én? Letartóztatják őket?
– Ez nagyon sok kérdés, és most nekem kellene
kérdeznem. Tudta, hogy a barátja, Jaff McCready
dolgozik egy bizonyos Fanthorpe nevű embernek,
ismertebb nevén a Gazdának?
– Fanthorpe? Nem ismerem. Ki az?
 – Elég, ha annyit tud, hogy ő alkalmazza Ciarant és
Darrent is, akik ma meglátogatták. És feltehetően ők
léptek Jaff helyébe Fanthorpe szívében az elmúlt
napokban.
Mallory nyelt egyet. Banks látta, ahogy fel-alá mozog
az ádámcsutkája.
– Csak azt akarták tudni, hol van Jaff.
– És tudja, hol van?
– Nem. Esküszöm, hogy nem.
– De valami elképzelése csak van. Csodálkoznék, ha
Ciaran és Darren ennyiben hagyta volna. Legalább a
kisujját levágták volna, vagy legalábbis kihegyezték
volna, mint egy ceruzát, biztos, ami biztos. És úgy
látom, haja szála sem görbült. Minden sérülését saját
maga okozta.
– Megfélemlítettek! Kínoztak! A saját otthonomban!
– Én arra tippelek – folytatta Banks zavartalanul –,
hogy beszélt. Mégpedig nagyon gyorsan. Úgyhogy
szeretnénk, ha nekünk is megtenné ugyanezt. Ennyi
köszönettel tartozik nekünk, végül is ők megkötözték, és
csonkolással fenyegették. Mi pedig kiszabadítottuk,
engedtük, hogy átöltözzön, teával és konyakkal kínáltuk.
Tartozik nekünk ennyivel, Victor! Ezt be kell látnia.
– Mintha csak őket hallanám.
– Ne butáskodjon. Hol van Jaff McCready?
Victor elfordult.
– Nem tudom.
– Így már jobb. Most legalább biztosan tudom, hogy
hazudik. Szeretem tudni, hogy hányadán állunk. –
Banks felolvasta annak az autónak a rendszámát, amit a
mezőn találtak. – Mond ez magának valamit?
 – Igen. Az enyém.
– Helyes, örülök, hogy nem próbálta letagadni. Így
talán jutunk valamire. Mit keresett az autója Gratly
mellett, kint a lápon?
– Azt sem tudom, hol van Gratly.
– Nem is ezt kérdeztem. Hogy került oda? És nehogy
azt mondja, hogy ellopták.
– Jó, kölcsönadtam Jaffnek. Gondolom, ezt már
tudják, különben nem lennének itt. És akkor mi van? A
haverom. Nem tudtam, miféle zűrbe keveredett.
– De azt tudta, hogy bajban van, igaz?
– Hát, igen. De mint mondtam, haverok vagyunk. Az
ember kihúzza a haverját a pácból, nem?
Banks Juliet Doyle-ra gondolt, aki feljelentette a
lányát a rendőrségen, amikor egy fegyvert talált a
szobájában. Őket vajon ki húzza ki a pácból?
– Ne filozofáljunk, Victor! Erre nincs időnk. Még mit
„adott kölcsön” Jaffnek?
– Semmit. Nem értem, mire gondol.
– Volt vele valaki?
– Egy lány. Kint maradt a kocsiban. Csak akkor
láttam, amikor kiszálltak Jaff autójából, és átszálltak az
enyémbe. Jaff azt mondta, Francescának hívják.
– Ott maradt kint az autóban magától?
Mallory felvonta a szemöldökét.
– Persze, miért ne maradt volna?
– Nem tűnt úgy, mintha kényszerítenék?
– Nem, nem hinném.
Banks magán érezte Winsome tekintetét. Tudta,
hogy óvatosnak kell lennie, nem szabad semmilyen
érzelmet kimutatnia. Ha felfedi Tracy valódi kilétét, és
ezzel félemlíti meg Malloryt, az visszaüthet, ha bíróságra
kerül az ügy. Gervaise figyelmeztette, hogy vékony
jégen jár, és máris érezte, hogy repedezik a lába alatt.
– Megmondta Jaff, miért kéri kölcsön az autót?
– Nem igazán. Csak azt mondta, hogy akadt egy kis
gondja, és el kell tűnnie. Csak később, amikor láttam a
híradót… és hallottam, mi történt Erinnel…
– Ismeri Erint?
– Találkoztunk néhányszor. Őrült egy nőszemély.
Mondtam Jaff-nek, hogy meggyűlik még vele a baja.
– És ő mit felelt?
– Csak mosolygott, olyan mindentudóan, ahogy
szokott, és azt mondta, tud vele bánni.
– És mi baj volt Erinnel?
Mallory megvakarta a halántékát.
– Állati féltékeny volt. Szeszélyes, robbanékony. És
megrögzötten magának akarta Jaffet. Veszélyes
párosítás.
– Vagy egyszerűen csak egy szerelmes, fiatal nő –
vélte Banks.
– De Jaff nem szereti a kötöttséget. Ragaszkodik a
szabadságához. Szereti, ha akkor jön és megy, amikor
neki tetszik, és azzal, akivel akar.
– Vettem észre. Említette, hová megy?
Mallory belekortyolt a konyakba, és elfordította a
tekintetét.
– Nem, pontosan nem.
– De valamit azért mondott?
– Hát, azt mondta, egy időre meg kell húznia magát,
fel kell hívnia egy-két embert, és le kell vajaznia néhány
üzleti ügyet. Volt néhány kötvénye, amiken túl akart
adni. Azt mondta, Londonba megy, van ott valami
ismerőse Highgate-ben. Justin Peverell. Emlékszem rá
az egyetemről, de nem jártunk össze. Azt hiszem,
külföldi diák volt. Talán kelet-európai. Mindenesetre ez a
Justin tud szerezni hamis útlevelet meg ilyesmit.
Tudtam, hogy Jaff barátkozik elég sötét alakokkal, de én
nem voltam benne ezekben az ügyekben. Nem is
akartam tudni róluk.
– Milyen üzleti ügyekre gondolt? – kérdezte Banks. –
Milyen kötvényeket említett? Tud még valamit erről a
Justin Peverellről azonkívül, hogy Highgate-ben lakik, és
hamis útlevéllel kereskedik?
– Nem. Esküszöm. Ennyit tudok. Kölcsönadtam
Jaffnek a kocsimat, és ő azt mondta, Londonba megy,
ehhez a Justinhoz. Majd valahogy visszajuttatja az
autót, és addig használjam az övét.
– Hol van Jaff autója?
– A garázsban. Azt kérte, egy ideig ne legyen szem
előtt.
– Beszélt Ciarannak és Darrennek Justinról?
– Igen. Muszáj volt. Értse már meg, ember, különben
feldaraboltak volna. De a vezetéknevét nem mondtam
meg. Csak most jutott eszembe.
Szóval Fanthorpe-nak ugyanez az információ áll a
rendelkezésére, csak éppen ötórányi előnye van,
gondolta Banks. Ez nem túl biztató. Fanthorpe-nak a
bűnszövetkezet is segítségére lesz Justin
megtalálásában. Sőt, ha Justin még nem került a
titkosszolgálat látómezejébe, Fanthorpe jóval
könnyebben rábukkanhat, mint Banks. És nem kétséges,
hogy Ciaran és Darren már Highgate-ben van, utasításra
várva. Úgy tűnik, ugyanarról a Justinról van szó, akiről
Erin is beszélt, és nemcsak a vezetéknevét tudják, de a
barátnője nevét is. Talán éppen ez jelenti majd azt a kis
előnyt, amire szükségük van. Átnézhetik a választási
névjegyzéket, sőt akár a telefonkönyvet is. Persze ha
Peverell valóban kelet-európai, akkor nyilván nem ez az
igazi neve, és ha nem brit állampolgár, nehezebb lesz
megtalálni.
De vajon hol van Jaff és Tracy? Banks eltűnődött.
Lehet, hogy már ők is Londonba értek. Volt rá elég
idejük, az biztos. Victor autóját négy-öt kilométerre
Banks házától találták meg, úgyhogy onnan egy darabon
biztosan gyalog mentek. Az is lehet, hogy még mindig
ott köröznek valahol. Előfordult, hogy emberek úgy
eltévedtek a lápvidéken, hogy ott lelték halálukat. Ehhez
még csak nagy viharra vagy havazásra sem volt
szükség. Másrészről viszont Tracy ismeri valamennyire a
terepet, mivel sokszor jártak arra, és ha szert tudtak
tenni útközben bármiféle járműre, ki tudja, hol járnak.
Az egy dolog, hogy tudja, hová tartanak, de azt is tudni
kellene, hol vannak most. Különösen mivel Tracy értéke
McCready számára egyre csökken, ahogy közelebb
jutnak Justin Peverellhez. Jaff biztosan nem fog két
hamis útlevélért perkálni. Tudja egyáltalán, kicsoda
Tracy? Hogy ki az apja? És ha igen, ez hogyan
befolyásolja a terveit?
– Szeretném, ha mondana nekem valamit a
fegyverről, Victor – mondta Banks.
Mallory idegesnek tűnt.
 – Milyen fegyverről? Én csak egy bajba jutott
barátomnak adtam kölcsön a kocsimat. Nem tudok
semmit semmiféle fegyverről.
– Nem tudom, hogy az előző látogatói kérdezték
erről vagy sem. Valószínűleg nem érdekelte őket,
miután Justinról már beszélt nekik. De engem érdekel.
Nagyon is. Nem tudjuk, volt-e Jaffnek fegyvere, amikor
elindult otthonról, de nem tartjuk valószínűnek. Részben
mert Erin Doyle addigra már magához vette, az anyja
megtalálta, és átadta nekünk. Jaff először éppen ezért
indult neki. Biztos volt benne, hogy Erin megnevezi, és
nem akarta, hogy a rendőrség utánanézzen a simlis
ügyleteinek. Szóval ha nem volt eleve két fegyvere
otthon – és miért lett volna? –, akkor a másikat magától
kellett hogy szerezze. Logikus. Amennyire tudjuk, csak
itt állt meg, mielőtt… – a házamhoz hajtott, szaladt ki
majdnem Banks száján, de idejében észbe kapott. –
Mielőtt megszökött. Azzal a fegyverrel lelőttek egy
rendőrnőt, Victor. Azzal a fegyverrel, amit szerintünk
maga adott neki. Minden valószínűség szerint egy
Baikalról van szó. – Amit most éppen arra használnak,
hogy a lányomat terrorizálják, tette hozzá gondolatban.
– Következésképpen maga bűnrészes.
Mallory elsápadt.
– Jaff? Nem, ezt nem hiszem el! Ezt nem varrhatják
a nyakamba! Nem adtam neki semmilyen fegyvert. Nem
is volt fegyverem.
– Nem hiszek magának – jelentette ki Banks –, de
nincs időm kiverni magából az igazat. Ha rájövök, hogy
bármi köze van ahhoz a fegyverhez, vagy hogy hazudott
vagy elhallgatott valamit, visszajövök, és bebizonyítom.
Addig eszébe ne jusson elutazni valahová vakációzni.
Banks intett Winsome-nak, aki eltette a
jegyzetfüzetét, és felállt. Miután távoztak, Victor Mallory
némán, hamuszürke arccal ült tovább, enyhén remegő
kezében a konyakospohárral. Kint a megfigyelők még
mindig a Skodájukban ücsörögtek, és a lehúzott
ablakból füstpamacsok szálltak ki. Banks odasétált, és
az autó tetejére támaszkodott.
– Egyelőre befejeztük – mondta, és a hüvelykujjával
Vic háza felé bökött. – De a maguk helyében szólnék a
főnöknek, hogy küldjön ki egy házkutató csoportot, és
szedjék darabokra a házat. Kézifegyvereket és valami
illegális laboratóriumféleséget keressenek. Ha itt nem
találnak semmit, nézzenek utána, nincs-e egy másik
háza, esetleg irodája, vagy titkos raktára valahol,
esetleg más néven. Ki tudja, hátha szereznek néhány jó
pontot ezzel, és ahogy elnézem, mindkettőjükre ráférne.
Viszlát!
Amikor Banks beszállt az autóba, Winsome
összeráncolt szemöldökkel hallgatott valakit a telefon
túlsó végén. Elbúcsúzott, majd összecsukta a telefont.
– Megkértem Geraldine-t, hogy nézze át a választási
névjegyzéket meg a telefonkönyvet, szerepel-e bennük
Justin Peverell – számolt be. – És van egy jó hírem.
– Hadd hallom!
– Kaptunk egy bejelentést a baldersghylli
rendőrőrstől. Elloptak egy fehér furgont a Rawley Force
melletti parkolóból. Természetvédelmi körzet, és sokan
ott hagyják az autójukat, és onnan mennek
gyalogtúrára. Nagyjából három és fél óra körbejárni.
 – És mi történt?
– Ez a párocska valamivel korábban ért vissza, úgy
két óra elteltével. Nem volt annyi idejük, ezért a
rövidebb úton mentek, és a furgonjuk nem volt a
parkolóban. Gervaise kapitány gyorsan cselekedett,
úgyhogy már minden egységnek megvan az autó
rendszáma és leírása. Ők kell hogy legyenek. Nagyon
kicsi az esélye, hogy valaki más járt arra és lopta el.
Pont azon a környéken történt, amerre Jaff és Tracy
járhatott akkor.
– Nagyon jó – mondta Banks.
– Van még valami. Úgy tűnik, a furgon egy ősrégi
tragacs. A tulaj szerint hatvanötnél többel nemigen tud
menni.
Banks elvigyorodott.
– Ennek a mi Jaffünknek nincs nagy szerencséje az
autókkal.

Ha az ellopott furgon sebességmérőjének mutatója

megközelítette a nyolcvanast, az alváz és a motor olyan
rázkódásba kezdett, hogy Tracy komolyan attól tartott,
hogy szétesnek. Ez csak tovább fokozta Jaff dühét, nem
is beszélve az A1-en folyó útfelújítási munkálatokról, és
a délre tartó sávokat elzáró balesetről. Már sötétedett,
mire végre Leedstől keletre felaraszoltak az autópályára,
és csaknem két és negyed óra eltelt azóta, hogy
elkötötték a furgont. Az idő határozottan Jaff ellen
dolgozott.
Tracy észrevette, hogy Jaff percről percre
ingerültebb. Ez részben a frusztrációnak, részben pedig
a folyamatosan fogyasztott kokainnak volt betudható.
Azt mondta, az autópályán van a legtöbb zártláncú tévé-
kamera és járőrkocsi, és a lassú sávban kacsázó, régi
furgonnal akaratlanul is felhívják magukra a figyelmet.
Ráadásul manapság, magyarázta Jaff, sok autópálya-
figyelő kamera automatikus rendszámfelismerő
rendszert használ, úgyhogy automatikusan értesítik a
rendőrséget, ha lopott autó halad el előttük. Biztos volt
benne, hogy hamarosan esélyük sem lesz az Ml-en.
Ezzel a sebességgel ráadásul legalább öt-hat óra lenne
az út. Ha kibírja egyáltalán a furgon, és nem robban le
még Sheffield előtt, az út közepén.
– A rohadt életbe – mondta Jaff, és rávágott a
kormányra. – Ez így nem fog menni. Ilyen iramban még
Wakefieldet se hagyjuk el, mire a tulaj bejelenti, hogy
ellopták a furgont. Meg kell szabadulnunk ettől a szartól,
mielőtt megtalálnak. Hamarosan tudni fogják, hogy
ezzel vagyunk, hacsak nem tudják máris. Lehet, hogy az
a párocska gyorsan haladt, vagy valamiért nem tették
meg az egész túrát. Bármelyik pillanatban nyakunkon
lehetnek a zsaruk.
– De hova mehetünk? – kérdezte Tracy. – A
vonatállomásokat és a buszpályaudvarokat biztosan
figyelik.
– Időre van szükségem, hogy gondolkozzak, és
telefonáljak néhányat – közölte Jaff. – De először is meg
kell szabadulnunk a furgontól. – Csendben vezetett
tovább, aztán a következő leágazásnál indexelt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Tracy.
– Van egy ötletem. Visszamegyünk Leedsbe.
– Leedsbe? Megőrültél?
 Jaff kemény pillantást vetett rá.
– Gondolj csak bele. Leedsben számítanak ránk a
legkevésbé. Eszükbe nem jutna, hogy esetleg
visszamegyünk.
Tracy tudta, hogy a férfi téved. A rendőrség sem
mindig olyan egyszerűen gondolkozott, ahogy azt Jaff
elképzelte. Különösen az apja nem.
– Oké – mondta, és feltámadt benne a remény.
Leeds. Ott kiismeri magát. Hazai pálya. – Nálad vagy
nálam?
– Egyik sem. Annyira nem vagyok hülye, hogy azt
higgyem, nem figyelik ezeket a lakásokat, vagy hogy a
szomszédok ne jelentenének azonnal minden gyanús
zörejt. És Vic szóba sem jöhet. Biztos, hogy már
lenyomozták, hogy az övé az autó.
– És mi lesz, ha beszél?
– Vic? Nem fog. Régi haverok vagyunk. Sok
mindenen keresztülmentünk már együtt.
– Például? Fedett pályás zsákban futás? Közös
zuhanyozás a tornatanárral rögbi után?
– Fingod nincs, miről beszélsz, úgyhogy pofa be! Vic
amúgy sem tud semmit. Nem tudja, hol vagyunk.
– Azt viszont biztos tudja, hová megyünk, és kivel
találkozunk.
Jaff nem szólt, csak vetett rá egy ellenséges
pillantást. Ebből Tracy tudta, hogy igaza van, és hogy a
férfi aggódik. Már rajta volt a kokós paranoia. Volt egy
rövid útszakasz, amely átvezetett egy kihalt ipartelepen
Stourtonban, az M1 és az M621 között. Jaff nagyon
összpontosított, hogy a megfelelő helyen kanyarodjon ki
a körforgalomból, aztán megállt egy elhagyott
raktárépület előtt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Tracy. – Miért álltál meg?
– Nem kell beszarni! Levesszük ezeket a koszos
ruhákat, és tisztát veszünk. Te kezded!
Tracy bemászott a furgon hátuljába, és kinyitotta a
táskáját. Nagyon jólesett megszabadulni a ruháitól, és
átvenni azokat az új, tiszta darabokat, amiket Jaff vett
neki a Swainsdale bevásárlóközpontban. Alig tudta
elhinni, hogy csupán néhány nap telt el azóta, hogy
olyan jóban voltak. Mostanra Jaffet mintha kicserélték
volna: Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Tracy tiszta fehérneműt is
húzott, és arra gondolt, bárcsak le is fürödhetne. De
annál többet nem tudott tenni, mint hogy visszamászott
az elülső ülésre, és a tükörben kifestette egy kicsit
magát, míg Jaff gyorsan átöltözött hátul, majd
visszahuppant a vezetőülésbe.
– Így már jobb – mondta, és két újabb kokaincsíkot
szórt egy tükörre, és egy összetekert húszfontos
bankjegy segítségével felszippantotta. – Biztos nem
kérsz?
– Nem, kösz – felelte Tracy. – És most hova
megyünk?
– Először is lerakjuk ezt a roncsot valahol
Beestonban. Öt percnél tovább nem lesz ott. Aztán
keresünk egy jó szállodát a belvárosban, és én
telefonálok néhányat. Errefelé nincs senki, akiben
megbízom, de ki fogok találni valamit, egyet se félj.
– Hogyan jutunk el Londonba? – érdeklődött Tracy.
– Hű, mennyi kérdés! Azt hiszem, tudom, honnan
szerezhetek egy új autót holnap reggel. Ismerek egy
fazont, akinek autószerelő műhelye van Harehillsben.
Kapunk egyet autópálya-matricával meg mindennel
együtt. Nem fog kérdezősködni. Egykettőre Londonban
leszünk.
Tracy agya lázasan dolgozott. Leeds lehet az utolsó
esélye, ha Jaff egy kicsit elbízza magát. Azt remélte, a
lápon kereket oldhat majd, de nem sikerült. Most már
látta, hogy nem szabadul egykönnyen, mindegy, hová
mennek és mit csinálnak. Vagy eljutnak Londonba, és
akkor az élete Jaffnek és a barátainak a kezében van,
akik nyilván nem akarnak tanúkat hátrahagyni, vagy
belefutnak a rendőrök karjaiba, és Jaff megpróbál a
fegyverét használva szabadulni, vagy őt használja
túszként. Akárhogy is nézzük, rosszul állt a szénája, és
egyetlen reménye az apja volt, ha értesítették már.
Csütörtök volt, és amennyire Tracy emlékezett, az apja
aznap érkezett Angliába. Úgy tervezte, a hétvégét
Londonban tölti, de mostanra már biztosan eljutott
hozzá a hír, hogy Annie-t lelőtték.
– Kettőnket fognak keresni – mondta Jaffnek. – Egy
ázsiai férfit és egy fehér nőt. Így könnyű dolguk lesz.
– És? Mit javasolsz? Fehérre hipózzam magam? Vagy
téged fessünk barnára?
– Azt javaslom, hogy váljunk el. Ha egyedül vagy
Leedsben, sosem találnak rád. Még vonatra is szállhatsz,
akkor sem vesznek észre, ha egyedül vagy.
– Szerinted nincs kint a fényképem mindenhol? Te
pedig egy zsaru lánya vagy.
– Lehet, hogy kint van – érvelt Tracy –, de akkor is
kettőnket együtt keresnek. A rendőrök is
szemellenzősek, mint mindenki más. Sőt, ami azt illeti,
vannak köztük kifejezetten ostobák is.
– De a te apád nem az. És lefogadom, hogy ő áll a
körözés élén.
– Nem, azt nem engednék neki, mert ez neki
személyes ügy. Ezzel kapcsolatban nagyon szigorú
szabályaik vannak.
– Gondolod, hogy meg tudják állítani? – Jaff egy
pillanatra elhallgatott. – De mindegy, mondjuk, hogy
igazad van. Akkor is te vagy az én biztosítékom, és
bolond lennék lemondani az egyetlen biztosítékomról.
– Ha az apám irányítja a körözést, ahogy sejted,
akkor az csak miattam van. Úgyhogy nélkülem jobbak
az esélyeid.
Jaff megrázta á fejét.
– Lehet, hogy részben miattad van. De a miatt a
ribanc miatt is, akit lelőttem a házában. Gondolod, hogy
annyiban hagyja? Gondolom, dugta. Összetartanak.
– Ez nincs így. Tegyél ki itt, vagy a belvárosban.
Hazatalálok.
– Azt elhiszem. Aztán mész egyenesen az apád
rendőrkapitányságára. Gondolom, egy csomó barátod
van ott, és örömmel megválaszolod majd az összes
kérdésüket.
– Sokkal nagyobb esélyed van rá, hogy eljutsz
Londonba, és aztán külföldre, ha én nem vagyok veled.
– Ki mondta, hogy nem nélküled akarok külföldre
menni?
Tracyt nem lepték meg Jaff szavai, mégis
megdöbbent.
– Micsoda?
 – Gondolom, nem hitted, hogy magammal akarlak
vinni azok után, ami történt? Nem volt túl sok hasznom
belőled.
– De akkor mit fogsz csinálni velem?
– Még nem döntöttem el. Majd kitalálok valamit. –
Azzal Tracyre villantott egy ferde mosolyt. – Talán
Justinnak lesz valami jó ötlete. Ki tudja? Az is lehet,
hogy kapok érted valamit. Bizonyos helyeken még van
fiatal, fehér hús iránti kereslet. Justin pedig arra
szakosodott, hogy minimális felhajtás és maximális
profit kíséretében juttasson el embereket egyik
országból a másikba. De az is lehet, hogy lelőlek. Az
egyszerűbb. Nem maradnak elvarratlan szálak. Na, majd
meglátjuk.
Tracy összefonta a karját, és lecsúszott az ülésen.
Fehér rabszolgaság. Olyan ostoba kifejezés volt, annyira
régimódi, mégis megborzongott tőle. Korántsem volt
olyan távoli, mint amilyennek hangzott. Hallott és
olvasott mostanában tengerentúli szexrabszolgának
eladott fehér lányokról, és az apja nemrégiben dolgozott
egy emberkereskedelmi ügyön, ahol szintén Kelet-
Európából becsempészett lányokról volt szó. Sosem
számolt be részletesen az ügyeiről, de azért elejtett
néhány felkavaró megjegyzést arról, hogy hogyan megy
az ilyesmi.
– És ha esetleg megint abban sántikálnál, hogy
meglépsz, amikor emberek között vagyunk, hát felejtsd
el. Ha közel vagyok hozzá, hogy elkapjanak miattad, és
azt gondolom, úgyis mindennek vége, gondolkodás
nélkül lelőlek. Ha azt gondolom, megúszhatom, talán
nem lőlek le nyilvános helyen, de később mindenképpen
megtalállak. Én vagy a barátaim. Nem felejtünk. Minden
autóban, amelyik elhúz melletted, amikor reggel
munkába mész, minden gyanús külsejű emberben, aki
az utcán várakozik… Érted már? Sosem fogod tudni.
Nem tudhatod, mikor következik be. Aztán egy napon
érzel majd egy kis tűszúrást, és amikor felébredsz, egy
bűzlő fémkonténerben találod magad, útban valami
eldugott országba, amiről azelőtt nem is hallottál, és
gazdag pasik csillagászati összegeket fizetnek majd
azért, hogy olyan mocskos dolgokat műveljenek veled,
hogy azt kívánod, bár meghalnál inkább. Szóval eszedbe
ne jusson szökéssel próbálkozni.
Nem sokkal ezután az M621-en haladtak, az éjszakai
lámpák fényében. Amikor Tracy lehunyta a szemét,
akaratlanul is újraélte Annie lelövésének pillanatait.
Látta Annie döbbent tekintetét, ahogy beesett az
edények közé, és összetört alatta az üvegasztal. Azon
gondolkozott, ami Jaff mondott. Vajon csak meg akarta
ijeszteni? Érezte, hogy mindjárt úrrá lesz rajta a pánik.
Lehet, hogy a férfi túlzott, de nincs az a józan érv, ami
most útját tudná állni ezeknek a kínzó képsoroknak.
Soha életében nem élt még át ilyen rettegést, még
sosem hiányzott ennyire az apja, és nem érezte magát
ilyen távol az otthonától.
Jaff Beeston felé indult az autópályán.
 14. fejezet

Micsoda váratlan öröm! Fáradjon be velem a

dolgozószobába, Mr. Banks és Ms… ööö…
– Jackman. Winsome Jackman nyomozó őrmester.
– Winsome. Milyen kellemes név. Ráadásul meg kell
hogy mondjam, nagyon illik magához.
Banks Winsome-ra sandított, és látta rajta, már
bánja, hogy elárulta a keresztnevét Fanthorpe-nak.
Amikor a férfi előrement, az ujját a szájába dugva
hányást imitált. Banks elmosolyodott.
A dolgozószoba szégyentelenül férfias volt. Sötét
faburkolat, rózsafa és gyöngyház sakktábla, finoman
faragott ébenfa és elefántcsont sakkfigurákkal, állványos
sárgaréz távcső az ablakfülkében, szarvasbika-trófea és
bekeretezett lóversenyjelenetek a falon. Középen négy
gesztenyeszín bőrfotel az antik tölgyfa asztal körül. A
rejtett hangfalakból Mozart Kis éji zenéje szólt.
A Gazda odalépett a bárszekrényhez, és elővett
három kristálypoharat meg egy kancsót. Kitérdelt, barna
kordbársony nadrág volt rajta és swaledale-i gyapjúból
kötött pulóver. Gömbölyded vállával, hetyke járásával,
úszógumijával és rengeteg göndör, őszülő hajával
Bankset egy szteroidon élő koboldra emlékeztette.
– Megkínálhatom önöket egy itallal? Nagyon finom
öreg whiskym van.
 – Nem vendégségbe jöttünk – felelte Banks, és leült
az egyik karosszékre. Olyan kényelmes volt, hogy ha
elfogadta volna Fanthorpe italmeghívását, azonnal
összekucorodik, és elalszik. Winsome keresztbe tette
hosszú lábát, és elővette a jegyzetfüzetét.
– Kár. – A Gazda töltött magának egy nagy pohárral,
leült, és csettintett a nyelvével. – Ardbeg Airigh Nam
Beist. Az gael nyelven annyit tesz, „A vadállat
menedéke”, ha esetleg nem tudnák. Nos, mit tehetek
önökért?
Banks orrát megcsapta az erős whiskyillat. Egyre
jobban hozzászokott, és újra megjött a kedve az Islay
whiskyhez, de Fanthorpe áruját akkor sem kóstolná
meg, ha nem volna ennyire fáradt. A Mozart-darabnak
vége volt, és Beethoven Für Eliséje követte. Nagy
zeneszerzők leghíresebb darabjai válogatás-CD,
gondolta Banks.
– Az egyik alkalmazottját keressük – mondta. –
Jaffar McCreadyt, más néven Jaffet. Van ötlete, hol
találhatnánk meg?
– Jaffet? Attól tartok, fogalmam sincs. Csak
alkalmanként dolgozik nekem. Nem nevezném
alkalmazottnak.
– Alkalmi munka, értem. És hogyan szokott
kapcsolatba lépni vele, ha szüksége van rá?
– Természetesen telefonon.
– Mobilon?
– Az otthoni számán.
Azzal nem sokra mennek. Ha Jaffnek volt is mobilja,
nyilván feltöltőkártyás volt, nem a nevére szólt, nem
lehetett megtalálni.
 – Egész pontosan milyen alkalmi munkákkal szokta
megbízni?
– Jaff igazi jolly joker. Vagy inkább Jaffy joker? –
Fanthorpe felnevetett, de sem Banks, sem Winsome
nem követte a példáját, úgyhogy megköszörülte a
torkát, és belekortyolt a whiskybe. – Biztos, hogy nem
isznak velem egyet? – kérdezte, és magasra emelte a
poharát. – Tényleg pompás itóka. Krémes, füstös
maláta. – Banksnek az volt a benyomása, ez nem az
első pohár aznap.
– Tudna valami közelebbit mondani arról, hogy
miben állnak Jaff megbízatásai?
– Hát, nem az istállót takarítja, ha erre gondol. Egy
kis szállítási munka, itt-ott egy-egy biztonsági feladat,
amikor szükséges.
– És mikor szükséges?
– Talán nincs tisztában vele, Mr. Banks, de a
versenylovak igen nagy értéket képviselnek. És
sérülékenyek. Sajnos vannak gátlástalan emberek is
ebben a szakmában. Óvatosnak kell lennünk.
– Olvastam Dick Francist.
Fanthorpe elmosolyodott.
– Nos, akkor tudja.
– Ezek szerint amolyan verőlegényesdiről van szó?
– Egyáltalán nem, Mr. Banks. Én nem folyamodom
ilyesmihez az üzleti tevékenységemben.
– Azt hittem, azt mondta, vannak gátlástalan
emberek.
– Igen. De a tettlegesség – vagy a verőlegényesdi,
ahogy maga nevezi – ritkaságszámba megy. Burkoltabb
eszközökkel adják tudtunkra, mit akarnak.
 – És pontosan milyen üzleti tevékenységet folytat? –
kérdezte Banks. – A versenylovakat értem, de
felteszem, ez csak a jéghegy csúcsa, inkább afféle
hobbi.
– Igen, mondhatni. – Fanthorpe ujjai között forgatta
a kristálypoharat, ami szikrázva verte vissza az asztali
lámpa fényét. – Egy kis ez, egy kis az. Többnyire
tejgazdaság és tejtermelés. A feleségemmel közösen
van egy sajtgyárunk. Aztán persze ott vannak az istállók
és a lovarda. Résztulajdonosa vagyok továbbá néhány
telivérnek is. Nagyon jól teljesítenek. Ha valaha
szüksége lenne egy tippre…
– Vagy kábítószerre?
– Mr. Banks! Vigyázzon a szájára!
– Hát, csak úgy hallottam, elég vastagon benne van
a helyi kokókereskedelemben. Manapság mintha
reneszánszát élné, nem gondolja?
– A maga helyében felhagynék az alaptalan
vádaskodással.
– Miért? Mert a főkapitány a haverja?
– Ami azt illeti, vadászgatunk néha, lövünk egy-egy
fajdkakast. Elég nagy földterületem van odafent…
– Hagyjuk a mellébeszélést, Fanthorpe – vágott
közbe Banks, és előrehajolt. – Jaffar McCreadyt
keresem. Ilyen egyszerű. Őszintén szólva pillanatnyilag
egy cseppet sem érdekel sem a tejgazdasága, sem a
telivérjei, sem pedig a kokainbirodalma. Kivéve ha van
valami közük Jaffar McCreadyhez. Talán tudja, talán
nem, de egy rendőrnő lelövésével összefüggésben
körözzük.
 – A barátja volt, igaz? – Fanthorpe szemében
kegyetlen fény gyúlt. – Egy kissé személyes az ügy,
nemde? Talán a barátnője? Azt hittem, az ilyesmit nem
nézik jó szemmel a maguk szakmájában.
– Ha megtenné, hogy a témánál marad, uram – szólt
közbe Winsome. Felvette az aktatáskáját, és átnyújtotta
Rose rajzát Ciaranról és Darrenről, meg egy fényképet
Jaffről, amit Erin Doyle szobájában találtak, a szülei
házában. – Felismer valakit ezekről a képekről?
Fanthorpe egyenként kézbe vette, és látszólag
alaposan megnézte mindegyik képet, majd visszaadta
őket.
– Ez Jaffar McCready – mondta a fényképre. – A
másik pedig Ciaran, amaz meg Darren. De ezt maguk is
tudják.
– Csak meg akartunk bizonyosodni, uram – felelte
Winsome, és óvatosan visszacsúsztatta a képeket a
táskájába.
Banks a fotel karfájába markolt, és megpróbált
lecsillapodni. Hálás volt, amiért Winsome idejében
közbelépett, és így ő lélegzetvételnyi szünethez jutott.
Különben ki tudja, milyen ostobaságra ragadtatta volna
magát. A veszély még mindig fennáll, uralkodnia kell
magán.
Fanthorpe most Winsome-ra szegezte a pillantását.
– Volt egy cimborám, akinek cukornádültetvénye volt
Jamaicán – mondta. – Azt akarta, én is szálljak be az
üzletbe. De mondtam neki, hogy nem bírom az ottani
klímát. Sem az embereket. Lusta népség. – Tetőtől
talpig végigmérte Winsome-ot. – De hát azóta nagyot
fordult a világ.
 – Bizony, jó uram – felelte Winsome. – Még
igazolványt is adnak nekünk, és bűnözőket is
letartóztathatunk.
A Gazda nevetett.
– Pimasz. Ez tetszik.
– Hol van McCready? – kérdezte újra Banks.
– Bár tudnám!
– Csakugyan? Hogyhogy?
– Tartozik nekem.
– A kötvényekkel? Ezért keresi Ciaran és Darren?
Fanthorpe meglötykölte a whiskyt a poharában.
– Majd maga levonja a saját következtetéseit. Én
nem tudok semmiféle kötvényekről. Nem tudom,
honnan szedi ezt. Én csak annyit mondtam, hogy
McCready tartozik nekem, és szeretném visszakapni a
pénzem, mielőtt eltűnik valami cella mélyén, a pénzem
pedig egy zsaru zsebébe vándorol.
– McCready már az előtt is szökésben volt, hogy
lelőtte Cabbot felügyelőt Felmerült bennünk, hogy
esetleg tud erről valamit.
– Én? Nem. Valami fegyver van a dologban, úgy
hallottam – mondta Fanthorpe. – A csapból is ez folyik.
Winsome írt valamit a füzetébe, aztán újra
megszólalt.
– Jaffar McCreadyt nem említették azzal a fegyverrel
összefüggésben, amit Juliet Doyle adott át nekünk –
mondta. – Mi nem közöltük a sajtóval, úgyhogy nem
mondták be a nevét.
– Akkor honnan tudta? – kérdezte Banks Fanthorpe-
tól.
 – Baromi okosnak képzelik magukat, ugye? Azt
hiszik, nekem nincsenek meg a forrásaim? Az én
pozíciómban? Gondolják, nem tudom, mi az, amit nem
írnak meg az újságok és nem mond be a tévé? Ugyan
már! Ne nézzük egymást hülyének!
– A főkapitánytól tudja? Elcsevegtek égy kicsit a
kilencedik lyuknál?
– Az isten szerelmére!
– Mond magának valamit ez a fegyver? – kérdezte
Banks. – Kilenc milliméteres Smith & Wesson.
Aggasztja, hogy a mi kezünkbe került?
– Egyáltalán nem. Nincs félnivalóm.
– Szóval úgy gondolja, nincs köze a fegyverhez?
Rendben. Mije van McCreadynél? Drog? Pénz?
– Mondtam már. Pénzzel tartozik nekem.
– Valakinek azt mondta, kötvények vannak nála.
– Mesebeszéd. Csak legálisnak akarta feltüntetni,
mintha valami komoly üzletember lenne. Lopott tőlem.
Készpénzt. Ilyen egyszerű.
– Kábítószerből származó pénzt?
– Mondtam, hogy alkalmanként szállít ezt-azt. Néha
nagy pénzösszegeket kell elvinnie a bankba, és
történetesen éppen egy nagy összeg volt nála, amikor
eltűnt.
– Mielőtt Jaffar McCready eltűnt – szólt Winsome –,
éppen egy amszterdami és londoni üzleti útról tért haza.
Legalábbis ezt állította. Akkor hogy került hozzá a maga
pénze?
– Ha azt gondolja, beszámolok az üzleti ügyeimről,
nagyon téved, Ms. Winsome.
 – Gyakran használja a mezőgazdasági munkásait
adósságbehajtásra?
– Ciaran és Darren rendkívül sokoldalú. Nem
lángelmék, de sokoldalúak. A megjelenésük
meglehetősen… fenyegető tud lenni, ahogy bizonyára
maga is észrevette. Megesik, hogy puszta jelenlétük arra
készteti az embereket, hogy azt tegyék, amit kérnek
tőlük. Ez fontos lehet, amikor nagy pénzösszegek
forognak kockán.
– Azt elhiszem. Eleddig egy ártatlan, huszonnégy
éves lányt terrorizáltak, egy fiatalembert pedig
odakötöztek a székhez, és kínzással fenyegették. Igazi
kemény fickók. Ismer egy bizonyos Victor Malloryt?
– Nem.
– McCready gimnáziumi és egyetemi barátja.
– A véndiákok, mi? Hát, igen, Jaff mindig is előkelő
körökben mozgott. Nekem egy kicsit túl gazdag
körökben. De hát, tudja, Cambridge ilyen hatással van
az emberekre. Én alulról küzdöttem fel magam, kemény,
kétkezi munkával. Egyetemre nem jártam, a West Leeds
Boys High pedig nem az a jó hírű gimnázium, úgyhogy
nekem nem volt részem ilyesmiben. Ezt a Malloryt sem
ismerem. Jaffnek sok olyan barátja van, akiről nem
tudok, és nem is akarok tudni. Először is nagy közöttünk
a korkülönbség, meg aztán ott van a főnök-beosztott
viszony. Az nem igazán kedvez a barátságnak.
Gondolom, Jaff barátai inkább az ő korosztályából
kerülnek ki.
– Tudja, hogy mit akart Ciaran és Darren megtudni
azoktól, akiket megfenyegettek?
– Világosítson fel!
 – Azt akarták tudni, hol van Jaffar McCready.
– Nos, akkor ugyanott vagyunk, ahol a legelején,
nem igaz? – tárta szét Fanthorpe a karját. – Én is
pontosan ezt szeretném tudni. Csak még senki nem
említette a legfontosabb részletet.
– És mi volna az? – kérdezte Banks, de valójában
sejtette, miről van szó, és a gondolat megdermesztette.
Fanthorpe felállt, töltött magának egy újabb kiadós
adag italt, és Banksre mutatott.
– A lánya, Banks. Tracy. Még senki nem említette az
ő szerepét ebben az egészben, igaz? – A falnak dőlt, és
elvigyorodott. – Nos, ha engem kérdez, maga igen nagy
bajban van, Mr. Banks. Sok gond és szomorúság vár
magára. Nekem is vannak lányaim, úgyhogy megértem.
De ki tudja, talán ha összedugjuk a fejünket, még
segíteni is tudunk egymásnak. Mit szól hozzá?

Jaff egy ajtó nélküli, téglákon álló Mini Morris mögött

hagyta a furgont, egy koszos, vöröstéglás házak
szegélyezte utcában, a Beeston Hill temető közelében. A
háború előtt épült, magas épületek mintha fenyegetőn
tornyosultak volna föléjük a sűrűsödő sötétségben.
Elhaladtak egy alagút végénél gyülekező, kapucnis
fiatalok csoportja előtt, akik sunyi, rosszindulatú
pillantásukkal elkísérték őket. A sarkon egy színes
mozaikkal díszített kupolás mecset állt. A televízió fényei
villództak molyrágta függönyök mögött. Részeg nevetés
ömlött ki az utcára, és keveredett egy távoli kocsma
zenéjének lüktetésével. Kigyúltak az utcai lámpák,
beteges, sárga fénnyel a késő alkony lila sötétségében.
Egzotikus fűszerek halvány illata töltötte meg az esti
levegőt. A meredek palatetők mögött zavaros, sötét
felhők nyíltak meg időről időre, és utat engedtek a
leözönlő holdfénynek. Tracy valami nyugtalanságot
érzett a levegőben. Talán vihar, készülődik. Bármi
megtörténhet.
Az egyik fiatal megfordult, és utánuk kiáltott valamit.
Tracy nem értette, hogy mit. Látta, hogy Jaff egyik keze
a táskában van, és az arcán fenyegető mosoly ül.
Amolyan „gyertek csak” mosoly. Tracy érezte, hogy
felgyorsul a szívverése. De senki nem jött utánuk. Senki
nem húzott elő semmit. Amikor kiértek a jól kivilágított
főútra, tele emberekkel, sörözőkkel, fodrászüzletekkel,
ázsiai boltokkal és éttermekkel, Jaff kihúzta kezét a
táskából. Felugrottak az első buszra, ami a belváros felé
ment. Rajtuk kívül alig ült valaki a buszon ezen az
istentelen esti órán, jóval hivatali idő után és zárás előtt.
– Nem veszélyes, ha szállodába megyünk? –
kérdezte Tracy. – Mondtam, hogy kettőnket együtt
keresnek.
Jaff vetett rá egy oldalpillantást.
– Nem engedlek el, felesleges újrakezdened. Minden
rendben lesz. Gondolom, haza akarsz menni apukádhoz,
igaz?
Tracy nem válaszolt. Mi tagadás, így volt.
– Hát nem fogsz. Úgyhogy jobb lesz, ha rendesen
viselkedsz. Ne feledd, amit a furgonban mondtam.
Komolyan gondolom. – Tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Most legalább kinézel valahogy. Éppenhogy, de
elfogadható vagy. Éppenhogy. És én?
Jaff kifogástalanul nézett ki, mint mindig.
 – Megteszi – felelte Tracy.
– Egy jó szállodába megyünk – folytatta Jaff. – Nem
valami bolhafészekbe. Le tudunk zuhanyozni, lesz
szobapincér, minibár meg minden.
A busz továbbdübörgött, utcákon, kereszteződéseken
kanyargott át, míg végül beért a belvárosba.
– És mi a helyzet a szállodai kamerákkal? – vetette
fel Tracy, amikor a Corn Exchange és a Kirkgate Market
ismerős látványa köszöntötte.
– Azok csak akkor érnek valamit, ha valaki figyeli
őket, és tudja, mit kell keresnie – felelte Jaff. – Ha
utánagondolsz, hány kamera lehet, rá fogsz jönni, hogy
nem tudják mindegyiket figyelni, különben megállás
nélkül egymást figyelnénk. Nagy Testvér. Persze
kockázatos, de csak egy kicsit. Főleg itt. Mondtam már,
hogy arra senki nem számít, hogy visszajövünk ide. És
mire bárkinek eszébe jut, hogy megnézze a zárt láncú
hálózat felvételeit, mi már a Costa del Solon süttetjük a
hasunkat. Legalábbis én. – Megragadta a kapaszkodót. –
Gyere, leszállunk.

Segíteni egymásnak? Hát ezt meg miből gondolja? –

csodálkozott Banks.
Fanthorpe leült, frissen teletöltött poharával a
kezében, az arcán fensőbbséges mosollyal.
– Azt hittem, ez egyértelmű – mondta.
Winsome értetlen pillantást küldött Banks felé.
– Hadd halljam – kérte Banks –, világosítson fel!
Fanthorpe elterpeszkedett a széken.
 – Mindketten tudjuk, hogy Jaff McCready szökésben
van a lányával, Tracyvel. Engem a lány egy cseppet sem
érdekel, Jaff barátunk viszont annál inkább. Mint
mondtam, van nála valamim, és vissza akarom kapni.
– Amolyan kölcsönösen előnyös megállapodásra
gondol?
– Valami olyasmire. Én tudom garantálni a lánya
biztonságát, Banks – feltéve, hogy még egyben van,
amikor Ciaran és Darren megtalálja. Maguk is képesek
erre? A szabályzatukkal, meg az eljárásaikkal, meg a
bürokráciával? Képesek?
– Folytassa!
Fanthorpe előredőlt.
– Sejtettem, hogy érdekelni fogja. A javaslatom
nagyon egyszerű. Hagyja, hogy én találjam meg Jaffet
és Tracyt. Amint megvannak, a lány a magáé.
Sértetlenül. Mint mondtam, nekem is vannak lányaim.
Higgye el, tudom, mit érez.
– Nem tud maga semmit! Ne próbálja elhitetni
velem, hogy egy fikarcnyit is törődik a lányom életével!
Magát csak az érdekli, hogy tovább gyarapíthassa az
illegális vagyonát.
– Nem tehetek róla, hogy jól keresek.
– Más emberek nyomorán.
– Azt adom az embereknek, amire szükségük van.
– Azzal, hogy kábítószert ad el nekik?
– Akárhogy is nézzük, maga sem mondhatja el
magáról, hogy olyan sok embert tett volna boldoggá
eddigi élete során. Hány piti bűnözőt juttatott rács
mögé, akiket aztán addig tömtek a börtönben, amíg a
segglyukuk kék-zöld nem lett? Hány rémült, fiatal srácot
szúrtak le valami rögtönzött késsel a zuhanyzóban?
Maga sem éppen arról híres, hogy örömöt és
boldogságot visz az emberek életébe, úgyhogy ne
álszenteskedjen itt nekem! Én esélyt kínálok magának.
Egy esélyt, hogy megmentse a lánya életét. El kell
fogadnia! Egynél többször sosem teszek ajánlatot.
Bankset a rosszullét kerülgette. A Gazda ajánlata
csábító volt, túlságosan is az. És igaza is volt: könnyen
lehet, hogy ő jobb eredménnyel jár, mint bármilyen
rendőri beavatkozás. Patrick Doyle esete ennek ékes
példája. Így Banks visszakapná Tracyt, Jaff pedig… nos,
Jaffre amúgy sincs szüksége a világnak. Kit érdekel?
Ám ez azt is jelentené, hogy Fanthorpe zsebében köt
ki. És miután Tracy biztonságban hazaért, az ügy nem
zárulna le. Fanthorpe újabb követelésekkel állna elő;
egy kis belső értesülés, egy-egy füles, egy-egy udvarias
kérés, hogy hunyjon szemet valami felett, egy-egy
boríték… Banks nemsokára már nem tudna tükörbe
nézni. Ráadásul jelen van Winsome is, az ő erkölcsi
védelmezője, aki tanúja mindennek. Sosem menne bele,
és nem hazudna a kedvéért, akármilyen udvariatlanul
bánt is vele Fanthorpe.
– És Jaff? – kérdezte Banks. – Vele mi lesz?
Fanthorpe elfordult.
– Mit érdekli az magát? El sem tudom képzelni, mit
számít ez magának. Nem áll érdekemben, hogy komoly
bántódása essék. Én csak a pénzemet akarom
visszakapni. Persze az a lehetőség mindig fennáll, hogy
Darren és Ciaran meg akarja leckéztetni egy kicsit. Amit
tett, mindannyiunk kárára válik. Őszinte leszek
magához. Jaff nem úszhatja meg büntetlenül, amit tett,
és Ciaran nem mindig tudja, hol a határ.
– Értem én – felelte Banks. – Megölik. Vagy elviszik
valahova, ahol maga megölheti.
Fanthorpe felkacagott.
– Ugyan, ne butáskodjon! A légynek sem tudnék
ártani. Különben sem kell semmi drasztikusra gondolni.
– Kortyolt a whiskyből. – Talán néhány hét kórházi
tartózkodás, mielőtt újra ringbe szállhat, ahogy mondani
szokás. Csak egy kis figyelmeztetés. Ugye még maga is
egyetért, hogy ennyit megérdemel? Azok után, hogy
lelőtte azt a rendőrnőt… És elég nagy kan is ez a mi
Jaffünk. A lánya…
Mielőtt Winsome közbeléphetett volna, Banks
felemelte a kezét.
– Ne! – mondta halkan. – Mindannyiunk érdekében
kérem, ne folytassa!
– Érthető. Fájdalmas lehet. Ahogy akarja. Csak
gondoltam, elismeri majd, hogy helyesek a szándékaim.
Ha nem, akkor nem tehet felelőssé azért, ami a lányával
történik.
Banks úgy érezte, most volna időszerű a „Ha egy
ujjal is hozzáér, kitépem a gerincét, és lenyomom a
torkán” kezdetű beszéd, de nem látta értelmét. Biztos
volt benne, hogy Fanthorpe és ő már tökéletesen értik
egymást. Úgyhogy inkább azt mondta:
– A magukfajta nem engedheti meg magának, hogy
bárki is lopjon tőle. Meg kell mutatnia a hatalmát.
Gyakorolnia kell. Példát kell statuálnia. Jaffet kivégzik
majd, feltehetően lassú, fájdalmas és rettentő módon,
és maga gondoskodik róla, hogy minden üzletfele
megtudja. Tudni fogják, mi történt és miért, és hogy ki
csinálta. Tudni fogják, mihez tartsák magukat. Amit Jaff-
fel tesz, az rendezi a sorait, amíg nem jön egy
következő szerencselovag, aki azt hiszi, hogy túljárhat
az eszén. Én ebben nem vehetek részt.
– Mit számít ez? Ez szőrszálhasogatás. Mit törődik
maga Jaff McCreadyvel, különösen azok után, amit a
lányával és a kolléganőjével tett? Az isten szerelmére,
Banks, biztos, hogy maga is a halálát…
– Mondtam, hogy erről egy szót sem akarok hallani!
Fanthorpe elhallgatott a mondat közepén, és
felsóhajtott.
– Ugyan már – mondta. – Nem gondolja, hogy ideje
felébrednie, és szembenéznie az igazsággal?
Ahogy beszélt, Fanthorpe arca kivörösödött a
méregtől és az italtól. Banks szerette volna megütni.
Szeretett volna ököllel az arcába csapni, és látni a
csordogáló vért.
– Tegyük fel, hogy beleegyezem a javaslatába – szólt
inkább. – Pontosan mit kellene tennem? – Banks érezte,
hogy Winsome tátott szájjal bámul rá, de nem törődött
vele. Hamarosan úgyis rájön, mit akar ezzel.
– Hát semmit! Éppen ez benne a szép. – Fanthorpe
szürke szeme csillogott. – Csak egy kis figyelmeztetés,
mint mondtam. Egyszerűen csak bízza rám a dolgot.
– Vagyis Ciaranra és Darrenre, igaz?
– Előnyben vannak. És bármibe lefogadom, hogy
jobbak a kapcsolataim, mint magának. Hamarabb
kiderítem, hol van Jaff és a lány, mint maga.
– Talán így van – ismerte el Banks. – Úgyhogy ossza
meg velem az értesüléseit, és akkor az egész ügyet
nyíltan és törvényesen intézhetjük el. Így mindenki
elégedett lesz. És Ciarannak és Darrennek sem kell
gyilkosságért életfogytiglani kapniuk. És magának sem,
ha belekeveredik.
Fanthorpe a fejét csóválta.
– Úgy látom, még mindig nem érti. Egyszerűen nem
érti. Hagyjam, hogy ami az enyém, eltűnjön a
bizonyítékraktárból, vagy húsz évre elnyelje a bírósági
bürokrácia? Szó sem lehet róla.
– Egy vagyon lehet, ami után fut. Vagy netán néhány
kiló kokain? Ha erről van szó, tényleg megtartjuk.
– Ez nem tartozik magára. Ami viszont nagyon is
magára tartozik, az az, hogy Ciaran és Darren nem
tudják, hogy békén kell hagyniuk Tracyt. Inkább ezzel
foglalkozzon!
Banks hátán végigfutott a hideg, és rögtön ezt
követően újra heves vágyat érzett, hogy fájdalmat
okozzon Fanthorpe-nak.
– Ezt hogy érti? – kérdezte, holott nagyon is jól
tudta, miben áll Fanthorpe fenyegetése. Érezte, hogy
Winsome együtt érez vele, és hogy helyt fog állni, ha ő
maga esetleg elveszíti a fejét. Készenlétben volt. De
Banks sem veszíti el a fejét.
Ha volt valami, amit nagyon utált a munkájában, az
a tehetetlenség érzése volt, amit olyan gyakran
megtapasztalt, amikor elkötelezetten tartotta magát a
törvényes keretekhez. Itt-ott talált néhány kiskaput,
mint mindenki, és előfordult, hogy meggondolatlanul,
sőt talán törvénytelenül járt el, de mindent összevetve a
törvény és a becsület oldalán állt. Semmi esetre sem
mehetett bele abba, amit Fanthorpe javasolt.
Visszaszerzi Tracyt, elkapja Jaffet, és vele együtt
Fanthorpe-ot, Ciarant és Darrent is. Ebben ugyanolyan
biztos volt, ahogyan ott, azon a nevadai sivatagi
éjszakán biztos volt abban, mi is a helyzet igazából az
életében. Csak még azt nem tudta, hogyan fogja
mindezt megvalósítani.
– Azt hittem, ez egyértelmű – felelte Fanthorpe. –
Ciaran és Darren szemében Jaff és a maga lánya egyre
megy. Az én ellenségeim. Ugyanabból a fából faragták
őket. Vagy ahogy tetszik. Együtt vannak. Ha szólok az
embereimnek, hogy ez nem így van, akkor minden úgy
történik majd, ahogy ígértem. A lánya sértetlenül
megmenekül, Jaff pedig férfi módra szembenéz a
büntetésével.
– És ha nem megyek bele?
– Akkor kihívja maga ellen a sorsot. Az események
haladnak majd a maguk útján. Miért akarna egy
magafajta, egyébként intelligens ember erkölcsi
győzelmet aratni ebben a helyzetben?
– Azért, Mr. Fanthorpe, mert rendőr vagyok. És mint
rendőr, nem tehetem meg, hogy szemet hunyok egy
gyilkosság felett. Hiszen akárhogy csűri-csavarja, erről
volna szó. Alapvetően azt mondja nekem, hogy tesz
róla, hogy az emberei bántsák a lányomat, ha nem
engedem, hogy visszakapja a kábítószerét vagy a
kábítószerből származó pénzét, és nem engedem, hogy
azt tegye Jaff McCreadyvel, amit csak akar, akár meg is
ölje. Nézze, lehet, hogy McCready bűnöző, de ha
megteszem, amit kér, én is olyan leszek, mint maga.
Egy olcsó nyálcsimbók, akinek sikerült a mohó pofáját
néhány centire kiemelni a csatornából etetésidőben.
 A Gazda visszaköpte a whiskyt a poharába, de
néhány csepp a pulóverére is jutott.
– Hé, nyugalom! A pokolba is, ez azért erős volt,
Banks – mondta, és Banksre mutatott. – Ezt még
megbánja! Bármi történjék is, ezt megbánja! Ciaran és
Darren már Londonban van, és csak az utasításomra
vár.
– Akkor miért nem hívja fel őket? Mi nem tartjuk
vissza. Csak éppen semmilyen utasítást nem tud még
adni nekik, igaz? Maga sem tud többet nálunk. Sőt az is
lehet, hogy kevesebbet. – Banks Winsome-ra nézett, aki
mosolyogva csóválta a fejét.
Fanthorpe hosszasan meredt Banksre.
– Nem értem magát – mondta végül. – Egyszerűen
nem értem. Az én ajánlatom világos. Én visszakapom a
pénzem. Megleckéztetem egy kicsit a tolvajt. Maga
sértetlenül visszakapja a lányát. Hol itt a probléma?
– Pontosan ez itt a probléma – felelte Banks, és
közben intett Winsome-nak, hogy induljanak. – Hogy
maga ezt nem tekinti problémának. Mára befejeztük.
Nem kell kikísérnie.
– Bölcs dolog volt ez? – kérdezte Winsome, amikor
Banks beült mellé az anyósülésre. – Így felhúzni?
– Lehet, hogy nem – ismerte el Banks. – Nem
tudom. De most nem Fanthorpe kell nekünk. Ha lehetne,
letartóztatnám, de semmi bizonyítékunk nincs ellene.
Még nincs. Nem is lenne jó előzetesbe vinni, és
izzasztani egy kicsit egy kihallgatószobában,
bármennyire élvezném is. Először is nincs időnk,
másodszor pedig ő ehhez túlságosan agyafúrt. Egy
szempillantás alatt ott teremne egy egész seregnyi
sztárügyvéd. Nem, a Gazdát majd a megfelelő
pillanatban kapjuk el. Egyelőre elég lesz annyi, ha a
helyiek figyelik a mozgását. Most már legalább tudjuk,
hogy Ciaran és Darren Londonban van, mert úgy
gondolják, Jaff és Tracy oda tart.
– Lehallgassuk Fanthorpe telefonját? Ciaran és
Darren mobilját?
– Nincs rá idő – felelte Banks vágyakozó mosollyal. –
Különben is, biztos, hogy eldobható telefonja van.
Gondolom, megpróbálkozhatnánk azzal, hogy fejjel
lefelé felakasztjuk, vagy hogy kiverjük belőle az igazat,
esetleg fogóval egyenként letépjük a körmeit, de akkor
hamar odalenne az erkölcsi fölényünk, nem igaz? –
Banks Winsome aktatáskájára mutatott. – De legalább
az ujjlenyomata megvan.
– Nem tudtam, hogy észrevette.
– Azért annyira nem vagyok fáradt. Szép munka.
Még jól jöhet, és nem szerepel a nyilvántartásban.
– Életében nem csinált semmi törvényelleneset, mi?
– Legalábbis nem kapták rajta.
– És most?
Vissza a kapitányságra. Rendezzük sorainkat. Ne
feledje, hogy mi tudjuk Justin Peverell vezetéknevét, a
Gazda pedig nem. És nekünk is vannak kapcsolataink.
Még mindig le merném fogadni, hogy a mi forrásaink
többet érnek. Ráadásul valamiért azt gyanítom, Jaff és
Tracy még csak London közelében sincsenek. Ugye
maga mondta, hogy a furgon, amit elkötöttek, egy
rozoga tragacs? És csak hatvanöttel tud menni? Nem ezt
mondta?
– De igen.
 – Fanthorpe ezt sem tudja. Ezzel időt nyerünk.
Nézzük meg, Gervaise kapitány és a többiek jutottak-e
valamire lan Jenkinsonnal meg azzal a Quislinggel.

Tracy elkeseredetten figyelte, ahogy Jaff a hotelben

odalép a csinos, fiatal, szőke recepcióshoz, előveszi a
legelőkelőbb kiejtését, és átnyújtja a lenyomozhatatlan,
céges hitelkártyáját. Nem volt benne hiba. A lány
mosolyából és testbeszédéből ítélve, gyakorlatilag máris
ágyba bújt Jaff-fel.
Tracyben abban a pillanatban komolyan felmerült,
hogy futásnak ered, de akkor eszébe jutott Jaff
fenyegetése és a képek, melyeket a szavai előhívtak:
egy kinyíló kocsiajtó, egy kéz, amely berántja az autó
sötét belsejébe vagy belöki a csomagtartóba, és büdös,
régi takarókat borít rá, a láthatatlan tűszúrás a
combjában vagy a csípőjén, a felébredés egy ismeretlen
országban, álldogálás egy összetákolt színpadon, más
lányokkal együtt, egy szál rózsaszín, átlátszó
kombinéban, az első sorban ülő férfiak rátapadó
tekintete, és ahogy rámásznak… Tracy persze tudta,
hogy nevetséges ez a képzelgés, de mégis ez tartotta
ott a helyén, egy-két méterrel Jaff mögött, aki ezalatt
elintézte a szobafoglalást. Néha vigyorogva
hátrapillantott rá, de figyelmét jórészt a szőke
recepciósnak szentelte.
Megvolt a külseje, a hangja, a szövege, a
felsőbbrendű fellépése, mindene ahhoz, hogy sikert
arasson, a bőrszíne ellenére. A legjobb iskolák,
egyetem, és akármilyen elvetemült bűnöző volt, úgy
viselkedett, mint aki tudja, hol a helye, elbizakodottan,
magabiztosan, a felsőbb osztályok feltétlen
önbecsülésével. Hamisítatlan úrifiú volt. Ebben a
felkapaszkodott, provinciális szállodában mindenki
hajbókol neki, és senki meg nem mondaná, hogy egy
veszélyes, szökésben lévő bűnözővel, sőt gyilkossal
állnak szemben. Feltéve, hogy Annie meghalt. Tracy
nem tudhatta, és amióta eljöttek az apja házából, nem
hallgatott híreket. Tracy Jaffet elnézve még
reményvesztettebbé vált, de akaratlanul is lenyűgözte
az előadás. Jaffnek számtalan arca van, gondolta
magában, és ez az egyik.
A férfi visszafordult hozzá, egy kulccsal a kezében és
mosollyal az arcán, és intett neki, hogy kövesse a
lifthez. Némán mentek fel a negyedik emeletre, és
végigsétáltak a kihalt folyosón. Néhány szoba előtt
tálcákon üres üvegek és poharak, félig elfogyasztott
sültek maradéka és kiürült rákpáncélok tornyosultak.
Senki nem látta, amikor beléptek a 443-as szobába.
Az ablak egy jellegtelen mellékutcára nézett, ami olyan
keskeny volt, hogy valójában csak a szemközti alacsony
háztetőket lehetett látni, mögöttük pedig egy magas
irodaépület ablakait. Az épület estére kiürült, bár az
ablakok sakktábláján itt-ott égett néhány lámpa.
A vihar még nem ért ide, de az ég mérgesen
forrongott, mint egy kitörni készülő vulkán. Jaff behúzta
a nehéz függönyt, amitől Tracyt bezártságérzet fogta el.
A kilátás, bármilyen siralmas volt is,
megmagyarázhatatlan módon reménnyel töltötte el.
Mintha lopva megpillanthatta volna a kinti világot,
melybe talán sosem tér vissza többé. Figyelmeztette
magát, hogy fel kell hagynia az érzelgősséggel, és hogy
a képek, melyeket Jaff ültetett a fejébe, túlságosan nagy
hatással voltak rá, és ijedőssé tették.
Jaff az ablak alatt álló padra hajította a táskáját,
aztán keresgélni kezdett benne, és előhúzta azt a kis
műanyag zacskót, amit magának tett félre. Felemelte,
és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Tracy megrázta a
fejét, és magába roskadva leült az ágy szélére. Jaff
vállat vont, és szórt néhány csíkot a tükörre. Miután
felszippantotta, elővette a lenyomozhatatlan mobilját, és
feltehetően Justint hívta fel, Londonban.
– Kész? Szuper… nagyon jó… Hé, az azért egy kicsit
húzós… Nem, nem, jól van, nem akarok vitatkozni…
Igen, tudom… Oké. Figyelj, Jus, nem megyünk el
hozzád, ha nem gond, csak mert, tudod, hátha követnek
vagy ilyesmi… Aha. Jó… Mi lenne, ha találkoznánk
valahol? A Heath… az tök jó… Highgate Pond. Persze
hogy odatalálok. Nem probléma. Reggelre lesz autónk…
Aha, kora délután… Majd megcsörgetlek… Akkor ott
találkozunk, haver. Megmentetted az életemet.
Letette a telefont, ledobta az ágyra, aztán tapsolt
egyet, és a magasba emelte az öklét.
– Megpattantunk! – kiáltotta. Miután Tracy nem
reagált, folytatta. – Reggel elindulunk Londonba, és
aztán… jöhetnek az egzotikus úti célok. Legalábbis
nekem. Na mi van, savanyú uborka? Mostantól így
duzzogsz majd végig? Elég nehéz helyzetben vagyunk
amúgy is, felesleges itt gubbasztani, mint egy ázott
varjú.
– Jaff – felelte Tracy –, fáradt vagyok és félek. Nem
azért vagyok itt, hogy felvidítsalak vagy
szórakoztassalak. A foglyod vagyok, emlékszel? Semmi
mást nem akarok, csak hazamenni. Légy szíves, hagyj
békén.
– Már megint ugyanaz a rohadt lemez. Nem tudnál
valami mást is mondani? Vegyél a kokóból, és érezd jól
magad, amíg lehet.
– Nem akarok.
– Jól van, nekem mindegy. Előttünk az éjszaka.
Tracy megborzongott a gondolattól. Jaff nem vette
észre. A szoba tágas volt, de nem lehetett nem
észrevenni, hogy egy hatalmas franciaágy foglalja el a
nagy részét. Tracy szívesen aludt volna a fürdőkádban,
ha egyáltalán el tud aludni, de nem hitte, hogy Jaff is így
tervezi. Már csak azért sem, mert nem akarja szem elől
téveszteni.
– Bekapcsolhatom a tévét? – kérdezte.
– Minek?
– Meg akarom nézni a híreket. Lehet, hogy
bemondanak valamit a… tudod.
– Semmi olyat nem tudnak mondani, amit mi ne
tudnánk – felelte Jaff. – Éhes vagy? Felhívjam a
szobapincért? Mit kérsz?
– Nem tudom. Amit te.
– Amit én?
– Igen.
– Oké. Pizza jó lesz?
– Igen.
– Mi legyen rajta?
– Nem tudom. Mindegy.
– Gomba? Hagyma? Olívabogyó? Csípős olasz
kolbász. Szardínia? Ananász?
 – Jó lesz.
– Rendben. És egy üveg bor. Rendelek egy üveg
vörösbort is, jó?
– Ha akarod.
– Ha akarom. Nem csak én vagyok itt, Francesca.
Segítenél egy kicsit? Te mit szeretnél?
– Egy üveg vörösbor jó lesz.
– Jól van. Akkor rendelek pizzát és egy üveg
vörösbort. Kérsz még valamit?
– Most nem.
– Esetleg egy üveg ásványvizet, jut eszembe? Az
ember nem lehet elég óvatos. Buborékos vagy mentes
legyen?
– Mindegy – felelte Tracy. – Nekem jó a csapvíz is.
– Buborékos – mondta Jaff. – Rendben. Jól van, jól
van. – Most már rángatózott a lába a kokaintól, és egy
lépést sem tett a telefon felé. – És Madison?
– Madison?
– Aha. A szőke lány a recepción. Amerikai.
Lefogadom, hogy benne volna. Megkérdezzem, nem jön-
e fel egy kicsit bulizni? Hármasban?
– Részemről ne. Különben is dolgozik, gondolom.
– Hát, igen.
– Figyelj, telefonáljak én? – kérdezte Tracy. Felállt,
és elindult a telefon felé. – Rendelhetek én, ha akarod.
Jaff gyorsan elállta az útját, és az ujjával
megfenyegette.
– Ügyes próbálkozás – mondta. – Biztos van valami
titkos kód, amit Madisonnal használtok, és kapcsolja
neked az apádat. Kedveled az apád, igaz? Sőt talán még
szereted is. Én utáltam az enyémet. Szó sem lehet róla.
Majd én. – Felemelte a telefont, és paprikás, kolbászos,
csirkés pizzát rendelt, meg egy üveg pezsgőt. Miután
letette a telefont, megnyalta a száját, és Tracyhez
lépett, kellemetlenül közel. Tracy lassan hátrálni
kezdett. – És amíg várunk – mondta Jaff –, mi lenne,
ha… Annyi idő telt el, már egészen megjött az
étvágyam. Még ha csak ketten vagyunk is…
– Szexelni akarsz? – kérdezte a lány hitetlenkedve. –
Mindazok után, ami történt? Szexelni akarsz?! Te beteg
vagy! Ugye csak viccelsz?
Ám Jaff arckifejezéséből ítélve szó sem volt viccről.
– Majd én megmutatom neked, mennyire beteg
vagyok – mondta. – És hogy mennyire viccelek.
Tracy érezte, hogy a férfi megragadja a torkát, és az
ágy felé taszigálja. A matrac hátulról a térdébe
vágódott, és összecsuklott a lába. Az ágyra zuhant, és
már tudta, hogy Jaff nem viccelt.
 15. fejezet

Annie Cabbot úgy érezte, az óceán mélyéről próbál a

felszínre vergődni, hatalmas árnyak mozognak körülötte
a sötétzöld homályban, nyálkás tengeri növények
hullámzanak a vízben, a karjára és a lábára tekerednek,
és megpróbálják visszahúzni. Láthatatlan csápok
szorításában vergődött, és akárhogy rugdalózott és
kapálózott, a szorítás nem engedett. A víz nyomása a
mellkasára, a tüdejére nehezedett, úgyhogy nem tudott
lélegezni, csak tehetetlenül csapkodott. Kinyitotta a
száját, és nagy kortyokban lélegezte be a sós vizet.
Aztán egyszer csak szabadon lebegett, nyugodtan,
melegen bebugyolálva, és egyre felfelé emelkedett. Már
éppen azon volt, hogy átadja magát ennek az álmosító
melegségnek, mely átjárta a testét, amikor kibukkant a
felszínre, és a tüdeje hirtelen megtelt hűvös levegővel.
Annie legelőször fájdalmat érzett, rögtön utána
félelmet. Valamit ledugtak a torkán, és úgy érezte,
megfullad. Hevesen dobogó szívvel hallgatta a körülötte
levő gépek zúgását és csipogását. Jól van, nyugtatta
magát, és kinyitotta a szemét. Miután hozzászokott a
derengő fényhez, látta, hogy kórházban van, és gépekre
kötötték. Azt hitte, van mellette valaki – Ray, az apja –,
de hamarosan észrevette, hogy valójában egyedül van.
Nem emlékezett, hogyan került ide, és csak halvány
fogalma volt arról, hogy miért. De egyedül volt egy
szobában, az ágytámlája harmincfokos szögben
feltámasztva. Csövek lógtak ki a mellkasából, és volt
egy a torkában, a keze fejéhez pedig egy kanülön
keresztül infúziót rögzítettek. Az ágy melletti állványon
lógó tasakokban vér, vérplazma és valami átlátszó
folyadék volt. Az állvány mögött egy képernyőn láthatta,
hogy a vérnyomása 125/91, a pulzusa pedig 102.
Miközben a képernyőt figyelte, bekapcsolt a karjára
szíjazott automata vérnyomásmérő. Az eredmény most
119/78 és 79 lett. Megpróbált ellazulni, így jobb,
gondolta. Nem is rossz. De a torka még mindig fájt, és a
lélegzetvétel ugyanolyan nehéz volt, mint álmában, a víz
alatt.
Ahogy számot vetett magával, különböző
fájdalmaival, a tűkkel és a gépekkel, rájött, hogy
egyvalami különösen meglepi: hogy életben van. Lehet,
hogy haldoklik, és egy gép lélegezteti, vagy hogy már
meghalt, csak visszahozták, de tény, hogy most életben
van. Az agyát lassúnak és nehéznek érezte, mintha
meleg vattával volna kitömve a feje, az emlékezete
pedig gyenge volt és bizonytalan, de azért működött.
Úgy tűnt, az orra is a helyén van, ahogy a füle, a karja,
a lába és a törzse is. Legjobban a mellkasa és a háta
fájt. A fájdalomcsillapítók tompították valamennyire a
fájdalmat, de nem eléggé. Úgy érezte, mintha a
nyakától egészen a hasáig kékre-zöldre verték volna egy
óriási baseballütővel. Talán így is történt. Talán ezért
van most itt. Viszont érezte a lábujjait, sőt meg is tudta
őket mozgatni. Ki tudta nyitni és össze tudta szorítani a
kezét, úgyhogy sejtette, hogy sem a nyaka, sem a
gerince nem tört el.
 Ködösen érzékelte, hogy emberek járnak-kelnek a
szobája előtt. Fojtott beszélgetést, nevetést is hallott,
meg a hangosbemondó hangját. Órát azonban sehol
nem látott, és nem tudta, hol a karórája, úgyhogy
fogalma sem volt, milyen napszak lehet. Ott feküdt, és
próbálta lecsillapítani a fejében az álom kavargó,
pánikszerű képeit. Borzasztóan szomjas volt, és látta,
hogy az éjjeliszekrényén áll egy műanyag pohár, benne
vízzel és szívószállal. Aztán rájött, hogy ezzel a csővel a
torkában nem tud inni. Sem pedig megszólalni. Érezte,
hogy a pánik újra erőt vesz rajta, úgyhogy megkereste a
hívócsengőt, és megnyomta a gombját. Látta, hogy
többen is beszaladnak a szobába, és az egyikőjük Ray
volt, szakállasan és kócosan, mint mindig. Nem tudott
megszólalni, de a szíve csordultig telt szeretettel, és
tudta, hogy könnyek folynak végig az arcán, ahogy
visszahanyatlik a párnára, kimerülten az erőfeszítéstől.
Várta, hogy az orvosok és nővérek kivegyék a torkát
fojtogató csövet.

Mindenki, aki azon a csütörtök éjjelen összegyűlt a

tanácsteremben, fáradt volt, de senki nem is álmodott
alvásról, amíg meg nem találják a lövöldözőt, és
biztonságba nem helyezik Banks lányát. Banksen és
Winsome-on kívül jelen volt Gervaise, Doug Wilson,
Geraldine Masterson, Vic Manson, Stefan Nowak és
számos egyenruhás rendőr a közlekedésiektől, a
járőröktől és a Kommunikációs Osztálytól. Mindenki
örömmel értesült róla, hogy az ujjlenyomat, melyet Vic
Manson levett a Gazda kezében megfordult fényképről,
megegyezik az Erin Doyle-nál talált pisztoly tárán lévő
ujjlenyomatokkal. Ez megerősítette azt a korábbi
gyanút, hogy kapcsolat van a Gazda, Jaff McCready és
Marlon Kincaid meggyilkolása között. Justin Peverell
nevét viszont nem találták meg a választási
névjegyzékben.
– Azt hiszem, elérkeztünk abba a stádiumba, amikor
már mindenki ideges egy kicsit – mondta Gervaise,
miután Banks és Winsome beszámoltak a Victor
Mallorynál és a Gazdánál tett látogatásukról. – Túl sok
az ismeretlen ebben az egyenletben. – Doug Wilsonra és
Geraldine Mastersonra pillantott. – Mit tudtak meg a
kollégáktól a Nyugat-yorkshire-i Emberölési
Ügyosztálynál?
Wilson jelezte Geraldine Mastersonnak, hogy
beszéljen ő.
– Nem sokat, asszonyom – kezdte, és láthatóan
izgult, amiért egy ilyen előkelő hallgatóság előtt kell
beszélnie. – Quisling kapitány megerősítette, hogy
Marlon Kincaid holttestét egy máglya mellett találták
meg, Woodhouse Moor közelében, Leedsben, 2004.
november 6. hajnalán.
– Egy kocogó vagy kutyasétáltató talált rá?
– Nem, uram. Valakinek oda kellett menni eloltani a
tüzet, ellenőrizni, hogy nem maradt-e égő parázs. A
Közegészségügy.
– Szóval a közegészségügyiek mégiscsak csinálnak
valami hasznosat – jegyezte meg Banks. – Vannak még
csodák. Folytassa!
Geraldine Masterson zavartan elmosolyodott, és
folytatta.
 – A holttest részben megégett, de a helyszíni
vizsgálat hamar kimutatta, hogy lelőtték. Kétszer lőttek
rá. Azt már tudják, hogy a töltények és a
töltényhüvelyek egyeznek. Mr. Quisling azt mondta, nem
volt könnyű mindenkit megtalálni, aki ott volt a
máglyánál. Elég nagy tömeg volt, élő zene, tánc,
rengeteg ital. Először az emberek, akik kijöttek eloltani a
tüzet, azt hitték a fekvő alakra, hogy valami kiütött
részeg, aki nem bírt továbbmenni.
– Bizonyára volt kábítószer is, igaz?
– Igen, asszonyom.
– És Ian Jenkinson esetleg készségesebbnek
bizonyult, mint Mr. Quisling?
Geraldine Masterson vetett egy oldalpillantást Doug
Wilsonra, aki aznap este mintha az iskolai nyakkendőjét
és zakóját viselte volna, és jobban hasonlított Harry
Potterre, mint valaha. Hosszú, vörös hajával, zöld
szemével, magas homlokával és sápadt bőrével
Geraldine Masterson is elment volna roxforti diáknak,
csak ő még nem dolgozott itt elég régen ahhoz, hogy
legyen beceneve. Annie Cabbot, aki értett az ilyesmihez,
azt mondta, hogy Geraldine Elizabeth Siddalra hasonlít,
egy híres, preraffaelita szépségre és modellre, akit
Dante Gabriel Rossetti és más festők tettek
halhatatlanná, de ebből aligha lehetett becenevet
kihozni.
Doug Wilson megigazította a szemüvegét, és felvette
a beszélgetés fonalát.
– Akár hiszik, akár nem, Ian Jenkinson jelenleg
papnak tanul. Az anglikán egyház kötelékében. Megtért.
Nem lett fanatikus vagy ilyesmi, de esetében ez akkor is
elég nagy hátraarc.
– Gondolom, hálát kell adnunk az égnek, hogy létezik
rehabilitáció – vetette közbe Gervaise. – Folytassa csak.
– Jenkinson szerint, aki Eastvale-ből odautazott a
máglyaünnepre, és aki ismerte az áldozatot, Marlon
Kincaid azzal dicsekedett, hogy egy Gazda nevű pasas
figyelmeztette, hogy hagyja el a területét, de ő nem fog
törődni valami vidéki tahó pattogásával. Marlon nem
nagy tételben játszott, csak némi füvet meg ecstasyt
adott el a diákoknak, de úgy gondolta, ez az ő területe.
Ez visszajutott a Gazda fülébe, aki korábban azt
gondolta, az egész színtér az ő ellenőrzése alatt áll.
– Szóval Kincaiddel példát akart statuálni?
– Azt hiszem, erről lehet szó, asszonyom.
– Látta Jenkinson a lövöldözést?
– Azt állítja, hogy nem.
– És elhiszi neki?
– Igen, asszonyom. Nem csak e miatt az egyházasdi
miatt. Úgy tűnik, őszintén bánja, amit a múltban
elkövetett. A drogokat, a dílerkedést. Azt mondja,
nagyon sok hangos tűzijátékot lőttek fel aznap este,
hangos volt a zene, és mindenki részeg volt. Sokan
egyszerűen lerogytak, és ott helyben, a földön elaludtak.
Jó esély volt rá, hogy senki nem hallja meg a lövéseket,
és senki nem veszi észre, hogy Kincaid meghalt.
– Remek – mondta Banks. – Ismeri Jenkinson Jaff
McCreadyt?
– Azt mondta, hogy nem, de azt is mondta, hogy
látott egy fiatal, ázsiai fickót elsomfordálni a helyszínről
késő éjjel. Fekete bőrdzseki volt rajta, és az egyik keze
bent volt elöl, a kabát alatt, tudja, mint Napóleonnak,
mintha valamit rejtegetne.
– Például egy pisztolyt – vágta rá Banks. – Beszélt
erről Quisling kapitánynak és az embereinek annak
idején?
– Nem. Azt mondta, egyrészt csak nagyon halványan
emlékezett, hiszen ő maga sem volt éppenséggel józan.
Másrészt pedig nagyon nem szerette volna, ha a
rendőrség elkezd nyomozni az ő megfigyelése alapján,
és aztán visszajönnek további kérdéseket feltenni. Félt,
hogy meggyanúsítjuk, vagy zaklatni fogjuk, vagy
ilyesmi. Szerette volna mielőbb letudni a vallomástételt,
és visszamenni Eastvale-be.
– Hmm – gondolkozott el Banks. – Nekem sem
említette, amikor Eastvale-ben beszéltem vele, bár
célzott erre a viszályra a Gazda és Kincaid között. Akkor
hallottam először ezt a nevet. Amikor erősködtem, akkor
is kitartott amellett, hogy fogalma sincs, ki az a Gazda,
sőt azt sem tudja, ez a neve vagy csak a beceneve. Jaff
McCready akkoriban még nem volt benne a képben.
– Ha a Gazda ujjlenyomata van a táron – mondta
Gervaise és ha McCready lehetett az elkövető, akkor
nyilván Fanthorpe adta a fegyvert McCreadynek, és
megbízta, hogy végezze el a munkát. Próbatétel vagy
beavatás. Ilyesmiről lehet szó? Hogy bizonyítania
kellett?
– Lehetséges – válaszolta Banks. – És most Erin
Doyle miatt kenyértörésre kerül sor a tolvajok között.
– Lehet, hogy McCready azért tartotta meg a
fegyvert, hogy sakkban tartsa vele a Gazdát? – vetette
fel Gervaise.
 – Kétlem – mondta Banks. – A Gazda nem az a fajta,
aki csak úgy hagyja, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem,
ha McCready ilyesmivel próbálkozott volna, Ciaran és
Darren egy szempillantás alatt ott terem a lakásán, és
McCready darabjai a csatornában kötnek ki. Biztosra
vehetjük, hogy még ha valóban a Gazda adta is
McCreadynek a fegyvert, hogy azzal lője le Kincaidet,
fogalma sem volt róla, hogy McCready megtartotta.
– De akkor miért tartotta meg? – kérdezte Winsome.
– Biztosítéknak? – találgatott Banks. – Vagy
egyszerűen dacból? McCready és a barátja, Mallory
szeretik a fegyvereket. Ez a hobbijuk. És a nyugat-
yorkshire-iek még mindig keresik Mallory titkos
laboratóriumát. Valószínű, hogy ha megtalálják, találnak
egy láda Baikalt is. A Smith & Wesson jó kis fegyver. A
Gazda nyilván megmondta McCreadynek, hogy
szabaduljon meg tőle, miután elvégezte a munkát, de a
pimasz kis gazember úgy döntött, megtartja. Nyilván
tudta, hogy Fanthorpe ujjlenyomata ott van a táron,
miután ő letörölte a sajátját. Lehet, hogy ez
biztonságérzettel töltötte el?
– Logikusan hangzik – vélekedett Gervaise.
– Mindenesetre – folytatta Banks – sok
információtöredékünk van, és úgy tűnik, össze is áll a
kép, de ha le akarjuk zárni ezt az egész ügyét, leginkább
azt kellene kiderítenünk, hol lakik ez a Justin Peverell.
Ez egy türelemjáték, azt pedig senki nem élvezi, amikor
ilyen nagy a tét. Meg kell erősítenünk az utak
ellenőrzését. Ha a furgon még egyben van, akkor jó
eséllyel ott pöfögnek valahol az M1 lassú sávjában,
– És ha nem? – kérdezte Gervaise.
 – Akkor meghúzták magukat valahol út közben, és
McCready lázasan töri a fejét, hogyan tehetne szert egy
másik járműre.
– Az autópálya-rendőrség már figyeli, nincs-e valahol
egy lassú, fehér furgon útban London felé – mondta
Gervaise. – Ha pedig megálltak valahol éjszakára,
legalább több időnk van megtalálni ezt a Justint. Ő a
kulcsfigura. Ha megtudjuk, hol lakik, körülvehetjük a
házát.
– Igen – tette hozzá Banks –, de McCready biztosan
nem akar sokáig időzni. Így vagy úgy, de amint lehet,
megint útra kel. McCready-nek szüksége van Justinra,
vagy arra, amit megkaphat tőle. Aztán köddé válik. Ő
legalábbis így gondolja.
– És Tracy? – kérdezte Gervaise.
– Erre nem szeretek gondolni – ismerte el Banks. –
Nem hiszem, hogy érdekében áll kárt tenni benne. Sem
neki, sem Darrennek és Ciarannak, bármit is mondott
Fanthorpe. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy ha
McCready megszerzi, amit akar, Tracy felesleges teherré
válik. Ezért fontos, hogy mi találjuk meg őket először.
– Országszerte készenlétben állnak a
kommandósegységek – közölte Gervaise.
Banks kicsikart magából egy gúnyos mosolyt.
– Ettől valahogy nem érzem jobban magam.
– Behozzuk a Gazdát máris? – vetette fel Gervaise. –
Most már tudjuk, hogy az ujjlenyomata megegyezik a
Smith & Wesson tárján talált ujjlenyomattal. Lehet, hogy
gyakorolhatunk rá egy kis nyomást.
– Nem hiszem, hogy sokra mennénk vele –
vélekedett Banks. – Nem fog mondani semmit, az
ügyvédei pedig percek alatt kiviszik innen. Ez csak
annyit jelent, hogy valamikor a kezében volt a tár. Nincs
bizonyíték arra nézve, hogy ő sütötte el azt a fegyver,
amely Marlon Kincaid halálát okozta. Sőt valószínűbb,
hogy nem ő volt. Biztos vagyok benne, hogy nem járt a
máglyánál, és tökéletes alibije van.
– De maga mondta, hogy abban a nyomozásban
elhangzott a Gazda neve – mondta Winsome.
– Igen, Ian Jenkinson szájából, aki azt sem igazán
tudta, ki vagy mi az. Még semmi nincs, ami miatt
letartóztathatnánk…
– Az igazságszolgáltatás hátráltatása? A rendőrség
idejének vesztegetése? – vetette fel Gervaise.
– Jobb lesz, ha megvárjuk, amíg lesz valami
komolyabb. Csak tartsuk rajta a szemünket. Muszáj,
hogy…
– Ne aggódjon, Alan. A riponiak minden lépését
figyelik. Nem mehet sehová.
– Nem is kell neki. Mindent meg tud oldani
kényelmes kis dolgozószobájában üldögélve is.
Darrennel és Ciarannal kapcsolatban van valami?
– Nem tudunk minden londoni szállodát ellenőrizni –
mondta Gervaise. – Arról nem is beszélve, hogy lehet,
hogy nem is szállodában laknak. Csak annyit tudunk,
amennyit magától hallottunk. Hogy valahol Londonban
várják a parancsot.
– Utánanéztek Fanthorpe ingatlanjainak?
– Igen. Londonban semmi. Legalábbis nem az ő vagy
a cégei nevén.
– A fenébe! Akkor marad a türelemjáték.
 – De legalább azt tudjuk, hogy van kapcsolat
Fanthorpe, a fegyver, McCready és egy megoldatlan
gyilkossági ügy között – mondta Gervaise. – Még
néhány hiányzó darabka, és össze fog állni a kép.
– A londoniak pedig Justin Peverell nyomában vannak
– tette hozzá Winsome. – A Titkosszolgálat. Kiküldték az
embereiket, hogy beszéljenek az embercsempészek
közé beépült informátoraikkal. Vállalnak némi
kockázatot. Megteszik, amit tudnak.
– Tudom – felelte Banks. – És hálás vagyok érte.
Nem akartam senkit kritizálni. Csak tehetetlennek érzem
magam.
– Menjen haza! – javasolta Gervaise. – Vagyis az
albérletébe. Pihenjen egy kicsit, aludjon, ha tud. Itt
semmi hasznát nem vesszük. Van elég emberünk a
feladatra. Talán tud aludni egy kicsit. Mi tartjuk a
frontot, és felhívjuk abban a pillanatban, hogy
megtudunk valamit.
– Abban a pillanatban?
– Abban a pillanatban.
– Akkor lehet, hogy ezt fogom tenni. És Annie?
– Állja a sarat, úgy hallottam – felelte Gervaise. – Az
apja ott van vele. De mondom, telefonálok, amint
híreket kapok. – Látta, hogy Banks habozik. – Ne
aggódjon – hangsúlyozta. – Tartom a frontot. Winsome,
szeretném, ha továbbmenne a londoni vonalon. Kell
hogy legyen valami eredmény. Valaki odalenn biztosan
ismeri ezt a Justin Peverellt.
– Igen, asszonyom – mondta Winsome. – Már van
néhány vasam a tűzben.
 – Helyes. És ne feledjük, hogy Ciaran és Darren is
Justinra vadászik, és nem jósolok neki nagy jövőt, ha ők
találják meg először.
– Én sem – értett egyet Banks. – Ahogy
McCreadynek és Tracynek sem. Ciarannak sok
előjátékban volt része az elmúlt napokban, és most már
bizonyára alig várja, hogy valakivel tovább jusson. –
Szégyenlősen Winsome-ra pillantott. – Elnézést a
hasonlatért.
Winsome nem felelt.
Sietősen kopogtak az ajtón, majd belépett egy
közrendőr, virsliszerű ujjai között sárga cetlivel.
Gervaise kapitányhoz fordult.
– Elnézést a zavarásért, asszonyom – mondta –, de
fontos a dolog, és úgy gondoltam, mielőbb tudni
szeretné.
– Hadd halljam! – felelte Gervaise.
– Cabbot felügyelőről van szó. A Cook Kórházból
telefonáltak. Visszanyerte az eszméletét.
Gervaise mosolyogva Banks felé fordult.
– Alan? Gondolom, ez némiképp változtat a tervein?
– Igen – felelte Banks. – Aludni ráérek később is.
Elvinne, Winsome?
– Örömmel.

A Gazda kényelmetlenül érezte magát Banks és

Winsome látogatása után. Nem mintha túlságosan
aggódott volna. Tudta, hogy semmit nem találtak, amit
felhozhatnának ellene, és nem is fognak. Sosem nyúlt az
árujához, papíron sosem volt nyoma semmilyen
üzletnek, és ha valaki mégis tudta a nevét, általában
elég bölcs volt ahhoz, hogy hallgasson. Igaz, egyszer
kiszivárgott valami, de annak már több éve, és a srác,
Ian Jenkinson nem is tudta, kiről vagy miről beszél. A
Gazda úgy hallotta, Jenkinson jelenleg éppen papnak
tanul. Jól teszi. Szerette nyomon követni az embereket,
akikkel valaha dolga volt, és ki tudja, talán egyszer még
jól jön, ha van egy lelkész a zsebében.
A kölyök ráadásul élt is a szerrel. A Gazda már nem
alkalmazott drogosokat. Rájött, hogy ebben az
üzletágban fontos, hogy az embernek tiszta maradjon a
feje, és ehhez legelőször is az kell, hogy ne nyúljon a
saját árujához. Ahogy a kocsmatulajdonosnál. Ha elkezdi
megkóstolni a portékáját, akkor neki annyi. Leéghet a
feje felett az egész kóceráj, amíg ő részegen hortyog
egy padon, miután a vendégek már mind hazamentek.
Nem. Az önmegtartóztatás a helyes út. Az egyetlen
járható út. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember ne
fogyaszthatna el néha egy-egy pohárkával, gondolta, és
teletöltötte a poharát.
Ezért is fájt egy kicsit a feje mindig Jaff miatt. A
Gazda tudta, hogy Jaff él a szerrel, többnyire kokainnal.
De a kölyök olyan okos, olyan éleseszű, olyan halálos és
könyörtelen volt, hogy ez mintha nem számított volna.
Vannak emberek, akik nagyon sok tudatmódosító szert
tudnak befogadni, és legalább olyan jól, ha nem jobban
funkcionálnak ebben az állapotban. Jaff is közéjük
tartozott. Legalábbis ezt a benyomást keltette.
A Gazda már a kezdet kezdetén leszögezte, hogy ha
csak egyszer is szemmel láthatóan beállva kerül a szeme
elé, ott helyben kiadja az útját. És ilyesmire nem is
került sor. Hogy aztán előfordult-e, hogy Jaff be volt
tépve azon ritka alkalmakkor, amikor kettesben
találkoztak, a Gazda nem tudta. Csak azt tudta, hogy
Jaff gondolatmenetei mindig világosak és logikusak
voltak, és az ötletei segítettek megtölteni a
pénzszekrényt. Öntelt srác volt, és inkább egyenlő
partnernek, semmint alkalmazottnak tekintette magát,
ami valahol jogos is volt. A Gazda meghagyta ebben a
hitében, egy bizonyos pontig.
Jaff azonban most túl messzire ment, messze túl
ezen a ponton. Ha a Gazda nem cselekszik gyorsan és
határozottan, és nem teszi meg, amit meg kell tennie,
hogy csírájában fojtsa el a problémát, akár át is adhatja
a gyeplőt. Igen, csírájában, mert a Banks lány most a
probléma része lett, pedig ő szerette volna a megoldás
részévé tenni. Így ugyanaz a sors vár rá, mint Jaffre, és
aztán megint visszaáll az egyensúly. Ciaran és Darren
eltűnik egy időre a tengerentúlon, és az üzleti
tevékenység az életben maradáshoz szükséges
minimumra korlátozódik majd, olyan lesz, mint egy téli
álmot alvó állat szervezete. Amikor pedig elült a vihar,
újra visszatér a rendes üzletmenet.
A Gazda átadta magát a fotel puha ölelésének, a
whiskyjét kortyolgatta, és szemügyre vette a fényes
faburkolatot, a lóversenyjeleneteket, a kristályüvegeket
és a díszes szekrényeket. Még mindig komolyzene szólt,
de a Gazdának fogalma sem volt, milyen darab. Halk
volt és kellemes – vonósok, fafúvósok, semmi harsogó
rézfúvós, ez a lényeg. Rágyújtott egy kubai szivarra.
Ha ezer évig él sem fogja soha megérteni a zsarukat.
A régi időkben, amikor mindenki tudta, hol a helye,
kiverték a vallomást ártatlan emberekből, még fel is
akasztották őket, elfogadták a kenőpénzt, eladták az
elkobzott kábítószert, és úgy általában benne voltak a
félresiklott hatalom minden rémtettében. De legalább
tudta az ember, mire számíthat tőlük.
Az 1984. évi új rendőrségi és bűnüldözési törvény
valamennyire rendet teremtett, de senki ne mondja
George Fanthorpe-nak, hogy ilyesmi nem történik meg
még ma is; hogy nem verik péppé a gyanúsítottakat, és
hogy a rendőrök nem korruptak. És akkor jön egy ilyen
Banks, egy közismert lázadó, egy rosszfiú, aki a kisujját
sem mozdítja, hogy megmentse a saját lánya életét.
Micsoda világ! Elképesztő.
Jaff pedig… hogy megváltozott. Fanthorpe még
emlékezett hat évvel ezelőtti első találkozásukra a The
Calls egyik puccos éttermében. Valaki bemutatta neki a
szomszéd asztalnál ülő Jaffet, aki két rendkívül vonzó
lánnyal vacsorázott.
– Szóval te vagy Jack McCready fia – mondta
Fanthorpe, és kezet nyújtott. – Nahát. Nem ismertem
személyesen az öregedet, de elnyert tőlem egy-két
shillinget annak idején.
Jaff rámosolygott, de sötét, űzött tekintetében nem
volt mosoly.
Beszélgettek egy kicsit a versenylovakról, és úgy
tűnt, Jaff elég sokat tud róluk. Hamarosan mindkettőjük
számára világos lett, hogy egy húron pendülnek, de
ekkor még nem beszéltek meg semmit.
A Gazda adott Jaffnek egy névjegykártyát; Jaff a
Gazdának adta az egyik lányt és a szemközti szolid kis
szálloda egyik szobájának kulcsát. Micsoda éjszaka.
Többé nem említették. Ezután üzleti okokból csak ritkán
találkozhattak, de a Gazda sosem felejtette el azt az
éjszakát, és elképzelte, hogy Jaff minden éjjel ilyen
gyönyörű nőkkel hempereg, amíg ő otthon ül, és a
számlák, a lányai iskoláztatása meg Zenovia egyre
nagyobb szabású bevásárlókörútjai miatt fáj a feje.
Nagyon irigyelte Jaffet, és rajta keresztül élte ezt a
könnyelmű életet. Az is lehet, hogy gondolatban odáig
ment, hogy Jaffet a fogadott fiának, sőt üzlettársának
tekintse.
Emlékezett arra is, hogy első találkozásuk után
néhány hónappal ugyanebben a dolgozószobában
átnyújtotta Jaffnek azt a Smith & Wesson automata
fegyvert. Ő tette bele a tárat, és elmondta, ki a célpont.
Meghagyta azt is, hogy a pisztolyt aztán a folyóba kell
dobni. Nos, úgy tűnik, ez utóbbi nem történt meg. De
számít ez? Hát istenem, ez egyszer egy kicsit trehány
volt. A zsaruk talán megtalálják az ujjlenyomatát a
táron. És akkor mi van? Jaff nem fog beszélni; a Gazda
ebben az egyben biztos volt.
A Gazda éppen itt tartott a gondolatmenetben,
amikor megszólalt a mobilja. Az, amelyiknek olyan volt a
csengőhangja, mint egy régi telefon csörgése. Felvette,
és belevakkantotta a nevét. A vonal túlsó végéről
bemondtak egy nevet és egy címet. Ezután egy kattanás
jelezte a hívás végét. Neki csak ennyi kellett. Erre várt.
Feltárcsázta Darren számát.

Uram? – szólt Winsome, miután elindultak a kórházba.

– Nem kell így szólítania.
 – Tudom. De néha jobban esik így.
– Igen? Ezek szerint valami kínos kérdést fog
feltenni? Vagy valamit kifogásol?
– Egyik sem, uram. Csak… Nos, csak azon tűnődtem,
miért nem fogadta el George Fanthorpe ajánlatát.
– Meg vagyok lepve, hogy pont maga kérdezi ezt
tőlem.
– Mi lett volna, ha nem vagyok ott?
– Gondolja, hogy akkor belementem volna?
– Nem, uram, azt nem. De ugyanezt tette volna?
Hiszen bele is egyezhetett volna, és úgy csinálhatott
volna, mintha együttműködne, aztán miután Tracyt
biztonságban tudta, lecsaphatott volna.
– Aki az ördöggel vacsorál, Winsome, annak jó
hosszú kanálra van szüksége, nekem pedig nem volt
időm, hogy beszerezzek egyet.
– Uram?!
Banks felsóhajtott, és kibámult az ablakon. Az
épületek mögött látta egy távoli vihar villámait. Tracy
kislány korában félt a vihartól. Banks remélte, hogy már
nem fél; volt most épp elég baja.
– Jelenleg – fogott bele a magyarázatba – a játék
egy olyan szakaszában vagyunk, amikor a legtöbb
kártya Fanthorpe, Jaff, Ciaran és Darren kezében van.
Ez egyben egy olyan szakasz is, amikor a dolgok a káosz
irányába tartanak. Ez egy nyugvópont. Nem jó ezen a
ponton lenni, és különösen nem jó hazardírozni, ha a
lányunk a tét.
– Még mindig nem értem, uram.
– Fáradt vagyok, Winsome. Sok oka volt – etikai,
személyes, gyakorlati hogy nem fogadtam el a Gazda
nagylelkű ajánlatát. De ha jobban megnézi, nem is volt
olyan jó ajánlat.
– Hogyhogy?
– Mert Fanthorpe nem tudná garantálni Tracy
biztonságát. Az olyan helyzetek, mint amilyenben Ciaran
és Darren is lesz hamarosan, rendkívül bizonytalanok.
Tele vannak ismeretlen tényezővel, és jellegükből
adódóan kaotikusak. Senki nem tudja megjósolni, mi
lesz a helyzet kimenetele. Bármi megtörténhet. Lehet,
hogy Mexikóban felszáll egy lepke, és megváltoztatja a
világ folyását. A Fanthorpe-pal való hazárdjátékom szó
szerint ez lett volna, hazárdjáték. És a dolgok jelenlegi
állása mellett legalább van egy kevés befolyásom és
nem kevés önbecsülésem. Egyelőre beérem ennyivel.
Igazából ezekkel elég sokra lehet menni. Megérkeztünk!

Tracy Banks ébren feküdt a sötétben. A kezét és a

bokáját az ágytámlához rögzítő kötelek miatt minden
mozdulatnál úgy érezte, kínpadon van. Valahányszor
mennydörgött odakint, mély és primitív rémület
hullámzott át rajta. Jaff a kokain élénkítő hatása ellenére
gyorsan és könnyen elaludt. Tracy hallotta halk
horkolását maga mellett, és látta karcsú, meztelen teste
felsejlő körvonalát a sötétben. Négy óra huszonhárom
perc. El volt keseredve. Kihasználták, megalázták.
Értéktelennek érezte magát, és tehetetlennek.
Jaff természetesen megtette vele, amit akart, miután
az ágyhoz kötözte. Aztán bekapcsolta a tévét, és
motyogott valamit arról, hogy felhívja Madisont, és hogy
Tracy csak feküdt ott, mint egy darab fa. Lehetett volna
rosszabb is. Megverhette volna. De nem tette; csak
unottan megdugta, aztán tévénézés közben elaludt.
Részeg éjszakákon, buliból hazafelé menet egy-egy
idegennel rosszabb dolgok is történtek már Tracyvel.
Ügyetlen matatás a taxi hátsó ülésén. De most nem volt
részeg, Jaff pedig nem volt idegen, bár bizonyos
szempontból kiismerhetetlenebb volt, mint bármelyik
kiszámítható srác, akikkel korábban lefeküdt. És most
más is volt. Ez most erőszak volt. A férfi megkötözte, és
akarata ellenére a magáévá tette. Ezen nem változtat az
sem, hogy Tracy nem sikoltozott és nem hadakozott.
Hiszen fogoly volt, és Jaffnek fegyvere volt.
Még ha akarta volna sem tudta volna elérni a
telefont; Jaff oldalán volt, az ágy mellett. Jaff még
betépve és begerjedve sem volt hülye. Sosem
feledkezett meg a gyakorlati tennivalókról. Tracy
szerette volna legalább a távirányítót elérni, hogy
kikapcsolhassa azt a rohadt tévét. Amerikaifutball-
meccset közvetítettek, és Tracynek az agyára ment. Ám
természetesen a távirányító is Jaff oldalán volt.
A lány hirtelen megérezte, hogy Jaff felébredt
mellette.
– Hallottad? – kérdezte a férfi.
– Csak a rohadt tévét hallom – felelte Tracy.
Jaffről lepergett Tracy ingerültsége, fogta a
távirányítót, és kinyomta a tévét.
– Hallgasd csak! – utasította.
Tracy hallgatózott.
– Nem hallok semmit.
– Psszt! Azt hiszem, van valaki a folyosón.
 – Paranoiás vagy. Csak a vihar az. Vagy valaki most
ér haza a szobájába.
Jaff felkelt. Csak egy fehér alsónadrág volt rajta.
– A paranoia a tudatosság egy formája.
– És kinek a bölcs megállapítása ez?
Jaff szája gonosz vigyorra húzódott.
– Charles Mansoné.
Előhúzta a fegyvert a táskájából, az ajtóhoz lépett,
és nekinyomta a fülét. Aztán kinézett a
kukucskálólyukon, majd levette a láncot az ajtóról,
mindkét irányban szétnézett a folyosón, és visszajött.
– Megesküdtem volna, hogy hallottam valakit
odakinn.
Tracy nem igazán mondhatta neki, hogy ne
aggódjon, és jöjjön vissza az ágyba. Az ő helyzetében
nem sok értelme volt bármit is mondani. Úgyhogy nem
szólt egy szót sem, és remélte, hogy Jaff békén hagyja,
és visszaalszik.
Jaff le is feküdt mellé, de nem aludt el. Tracy érezte
a testéből áradó feszültséget. De a férfi nem nyúlt
hozzá, és Tracy legalább ezért hálás lehetett.
Az idő ólomlábakon járt, a vihar elült, és a függönyön
át beszűrődtek a hajnal fényei. Tracy azon
morfondírozott, vajon meddig maradnak itt, mikor
indulnak el a szerelőhöz, ahol kapnak egy szép, tiszta
autót, hogy Londonba menjenek… Hánykor nyithat az a
műhely? Hétkor? Nyolckor? Kilenckor? Mindegy, hány
kamera rögzíti az útjukat az autópályán, ha az autó nem
szerepel az ellopott járművek listáján. Jaff biztosan
betart majd minden közlekedési szabályt, és nem lépi túl
a sebességhatárt, bármennyire sietős is neki. Mert
számára ez az utazás a szabadságot jelenti, míg Tracy
számára talán a halált.

Annie még mindig kicsinek és szánalmasnak tűnt,

ahogy ott feküdt a fehér, kórházi ágyon, csövek és
gépek rengetegében. De Banks úgy érezte, azzal, hogy
visszanyerte az eszméletét, mégis jobban jelen volt. Már
nem volt cső a szájában, és még egy halvány mosolyra
is képes volt, amikor meglátta, hogy Banks belép a
kórterembe. Banks megfogta és gyengéden
megszorította Annie szabad kezét.
– Hogy vagy?
– Úgy érzem magam, mint akin átment egy tíztonnás
teherautó.
– Valójában két golyó volt egy kilenc milliméteres
Baikalból.
– Te aztán értesz hozzá, hogy megfossz minden
romantikától. – Banks mosolygott, és érezte, hogy Annie
megszorítja a kezét. A nő zihálva vette a levegőt. –
Néha még mindig nehezen lélegzem. Adnál egy kis
vizet?
Banks odanyújtotta a vizespoharat, benne a
szívószállal.
– A morfium sem árt, igaz? – kérdezte.
– Nem bizony. Kérsz egy kicsit?
– Mit szólna az orvos? Különben is, ha most teán és
kávén kívül bármit magamhoz vennék, azonnal
elaludnék itt, melletted az ágyon. Én… ööö… én…
A gépek belecsipogtak a közöttük beállt csendbe.
 – Az nem is volna rossz – mondta Annie –, ha nem
volnának ezek a csövek meg tűk mindenütt. Szörnyű
felfordulást csinálnánk. De gondolom, nem ezért jöttél.
– Akár hiszed, akár nem – felelte Banks –, azért
jöttem, mert most jutott el hozzánk a hír, hogy
visszatértél az élők birodalmába, és szerettem volna a
saját szememmel látni. Azért vagyok itt, Annie, mert
aggódom érted. Mindannyian aggódunk.
– Elég, mindjárt sírok. – Annie egy pillanatra
elengedte Banks kezét, hogy megtörölje a szemét.
– Hol van Ray? – kérdezte Banks.
– Elment aludni egyet. Végre-valahára. Alig tudtam
meggyőzni.
– Azt elhiszem. Jut eszembe, a barátnőd üdvözöl.
– A barátnőm?! Ja, ezek szerint megismerkedtél
Nerysszel?
– Igen. Nagyon odavan érted.
– Nekem azt mondta, nem vagyok az esete.
– Biztos, hogy el ne ijesszen.
– Te aztán tudod, igaz? Mióta vagy szakértő?
Mindenesetre Nerys jó fej. Mondd meg neki, hogy
köszönöm. Nem akarsz kihallgatni a történtekről?
– De, nagyon szeretnélek. Más se jár a fejemben. De
egyébként ha esetleg tényleg tudnál válaszolni néhány
kérdésre… Ha már itt vagyok…
– Szemét! – Annie Banks tenyerébe vájta a körmeit.
– Micsoda tapintat! De tudod, nem nagyon emlékszem
semmire. Kivéve…
– Kivéve?
– Kivéve Tracyt.
– Mire emlékszel?
 – Csak arra, hogy ott volt, Newhope Cottage-ban. Ő
nyitott ajtót. Beszélgettünk.
– Milyennek láttad? Emlékszel?
– Ijedtnek. Ijedtnek tűnt. És idegesnek. Folyton
hátrapillantgatott a válla fölött, és rágta a körmét.
– Mintha nem lenne ura a helyzetnek?
– Mintha szerepet játszana, és valaki figyelné, neki
pedig jól kellene alakítania a szerepét. De nem is volt
teljesen józan, szerintem egy kicsit be volt tépve, vagy
ivott.
– Láttál valaki mást is?
– Jaff McCreadyre gondolsz? Nem, őt nem láttam.
Csak egy árnyat. Semmi mást. Olyan hirtelen történt. És
onnantól semmi.
– Lehet, hogy Tracy mentette meg az életedet –
közölte Banks. – Ő telefonált. Ő hívta ki a mentőket. A
telefonjába került, és talán verést is kapott érte, de
megtette.
Annie elmosolyodott.
– Mondd meg neki, hogy köszönöm.
– Jó.
– Mi az?
Banks a fejét rázta, és Annie tenyerét simogatta.
– Nem tudom, hol van. Csak azt tudom, hogy
veszélyben van.
– Jaff még mindig fogva tartja?
– Igen.
– Ó, Alan! Annyira sajnálom.
– Megtaláljuk őket – mondta Banks, és megpaskolta
Annie kezét. – Az orvos azt mondta, ne fárasszalak ki.
– Innen nézve te tűnsz fáradtabbnak.
 – Jetlag – felelte Banks. – Hosszú napom volt.
– Gondolom, hiába is mondanám, hogy menj haza,
és aludj egyet?
– Nem mehetek… – Banks nem fejezte be.
– Tessék? Jaj, tényleg! – esett le Annie-nek a
tantusz. – A lövöldözés. Ne haragudj, Alan. Ne haragudj,
amiért a verandádon lőttek le, és az otthonodat bűnügyi
helyszínné változtattam.
Banks tiltakozni akart, rávágta volna, hogy semmi
baj, vagy valami hasonló butaságot, amikor meglátta az
Annie szája sarkában bujkáló huncut mosolyt.
– Hé, csak ugratsz!
– Beugrottál – mondta. Aztán Banks mögé nézett, és
az arca még jobban felderült. – Winsome! De örülök
neked!
– Én is – felelte Winsome. Az ágyhoz sietett, és
gyengéden megölelte Annie-t, amennyire a csőrengeteg
engedte. Banks kezébe nyomta a mobiltelefonját. – Ez
bizonyára érdekelni fog – tette hozzá.
Banks biccentett, azt mondta, mindjárt jön, és
kisietett a kórteremből.
Gervaise kapitány volt a vonalban.
– Alan? Hogy van Annie?
– Lenyűgözően – felelte Banks. – Remekül. Mi újság?
– Ne számítson valami nagy dologra. Jaff és Tracy
hollétéről még mindig nem tudunk semmit, de úgy
tűnik, megtaláltuk Justin Peverellt. Jobban mondva
Winsome találta meg, nem sokkal az előtt, hogy elvitte
magát Middlesbrough-ba, csak éppen nem tudott róla.
Most hívtak vissza minket. Alig tudtam rávenni az illetőt,
hogy velem beszéljen Winsome helyett. Elég udvariatlan
volt.
– Ez pompás hír – mondta Banks. – Mármint nem az
udvariatlanság.
– Persze, értem. Szóval a londoniak nem nagyon
örülnek, hogy le kell kapcsolni Peverellt. Ezt mondta ez a
Burgess nevű fickó, Burgess parancsnok. Hallgathattam
tőle eleget. Barátok, igaz?
– Ismerem – helyesbített Banks. – Mit mondott?
– Csak annyit, hogy az ügyosztálya, melyet
egyébként nem akart megnevezni, már egy ideje figyeli
Justin Peverellt, és ennek köszönhetően azonosítottak
néhány olyan futárt és kereskedőt, akikről azelőtt nem
tudtak, nem is beszélve néhány olyan útvonalról és
módszerről, mellyel menedékjogot kérőket és a
szexiparban dolgozó nőket csempésznek be. Peverell
nem tudja, hogy figyelik, és ha most lekapcsoljuk,
minden értesülésnek lőttek.
– Nem tud utánajárni ezeknek az értesüléseknek,
mielőtt bevisszük Peverellt? Nem tudja megsürgetni?
– De igen – felelte Gervaise. – De nem mindegyiket.
Én is ezt javasoltam, és pontosan ezt teszi. De
egyáltalán nem örül, és ezt a tudtomra is adta. Tudja,
hogy megy ez. Mindig van remény, hogy még többet
lehet megtudni. Burgess szerint Peverell még koránt
sincs kiaknázva.
– Van ott még éppen elég ilyen alak – mondta Banks.
– És most?
– Burgess azt mondja, figyeltetni fogja Peverell
highgate-i házát. Elfaxoltuk nekik Rose rajzát Ciaranról
és Darrenről, és McCready meg Tracy fotóját is. Figyelni
fogják, ki jön, és követnek mindenkit, aki elhagyja a
házat.
– Helyes – nyugtázta Banks. – Reméljük, még az
előtt utolérjük McCreadyt és Tracyt, hogy odaérnének.
De azért jó tudni, hogy van még egy védelmi vonalunk
arra az esetre, ha ez nem sikerül. Csak az aggaszt
engem, hogy odalent nem teketóriáznak sokat, mielőtt
fegyvert rántanak…
– Burgess parancsnok teljes körű tájékoztatást
kapott a helyzetről – mondta Gervaise. – Tudja, hogy…
hogy McCready fogva tartja a lányát, és megkért, hogy
biztosítsam együttérzéséről. Azt mondta, mindezeket
nem mondaná el nekem, ha nem magáról lenne szó.
Arra is a szavát adta, hogy gondoskodik róla, hogy Tracy
sértetlen maradjon. Megbízik benne?
– Igen, megbízom benne – felelte Banks. – A baráti
körében nem feltétlenül, de benne bízom.
– Akkor pillanatnyilag ez a legtöbb, amit tehetünk –
állapította meg Gervaise. – Kérje meg Winsome-ot, hogy
vigye el az albérletébe. Pihenjen egy kicsit. Amint
megtudok valamit, azonnal jelentkezem.
Winsome megjelent a folyosón, pont amikor Banks
letette a telefont.
– Bejött a nővér – mondta. – Kirúgott. Azt mondta,
menjünk, és hagyjuk Annie-t pihenni. Annie azt üzeni, jó
éjszakát.
– Winsome, mit művelt? – fordult hozzá Banks. –
Felhívta Dirty Dick Burgesst a hátam mögött? Ez volt az
egyik vas a tűzben?
Winsome elvigyorodott.
 – Hát, amikor magát vártuk, beszéltünk. Emlékszik,
amikor félrevontuk a reptéren. Azt mondta, tartsuk a
kapcsolatot, és értesítsem, mi a helyzet. Abból, amit
elmondott róla és a saját benyomásaim alapján úgy
gondoltam, pontosan az a fajta pasas, aki tudhat
valamit arról a világról, ahol most nyomozunk, úgyhogy
felhívtam.
– Biztos tetszett neki – jelentette ki Banks.
– De uram!
– Jól van, jól van. Nem kell felkapni a vizet.
Burgessnek mindenki tetszik, akin szoknya van.
– Bizonyára.
– Esetleg vissza tudna vinni Gratlybe? – érdeklődött
Banks.
– Csak ha bocsánatot kér, és megígéri, hogy nem
lesz több ilyen beszéd.
– Nem kevés, amit tőlem kér, Winsome, de azt
hiszem, menni fog.
Egy kis alak közeledett feléjük a folyosón.
– Mr. Sandhar – üdvözölte Banks, és a kezét
nyújtotta. – Szeretném megköszönni magának.
Sandhar kissé félénken fogta meg a felé nyújtott
kezet.
– Szívesen – válaszolta. – Bár nem mondhatni, hogy
az én érdemem. – Megköszörülte a torkát. – Tudnánk
esetleg váltani néhány szót? A múltkori helyen?
Banks és Winsome csodálkozó pillantásokat
váltottak, és követték Sandhart a vizsgálóba.
– Van még valami? – kérdezte Banks, miután
elhelyezkedett a vizsgálóasztal zizegő papírborításán. –
Valami probléma?
 – Attól tartok. Bár nagyon elégedett vagyok Ms.
Cabbot gyógyulásával. A törött kulcscsont persze
probléma, és lehet, hogy komolyan korlátozza majd a
jövőben a karja mozgásterét. Az ilyen típusú törések
négy-hat hét alatt általában szépen meggyógyulnak, de
ebben az esetben nemcsak a golyó, hanem a csont is
szilánkokra tört. Eltávolítottuk a szilánkokat, de a
gyógyulás akár három hónapig is eltarthat, és ez idő
alatt Ms. Cabbotnak erős fájdalmai lehetnek. De meg fog
gyógyulni. Azonban az biztos, hogy még a legjobb
esetben is rengeteg gyógytornára lesz szükség ahhoz,
hogy Ms. Cabbot újra teniszezhessen, golfozhasson,
vagy az angol női bajnokságon tekézhessen.
Ez nem fog gondot okozni, gondolta magában Banks.
Annie nem nagyon szeret sportolni. Viszont jógázni igen,
és biztosan elkeseredik majd, ha nem lesz olyan
hajlékony.
– És mi a helyzet a lövedék darabjaival? – kérdezte
az orvostól.
– Elmozdultak?
– Azok sajnos további izom- és ínkárosodást okoztak
– felelte Sandhar –, ami természetesen súlyosbítja a
törött kulcscsont problémáját. Ezért lesz ebben az
esetben a gyógyulás még hosszadalmasabb és
fájdalmasabb folyamat. De nem ez a legrosszabb.
Banks nyelt egyet.
– Hanem?
– A másik golyó. Az, amelyik nem esett szét. Mint
mondtam, átfúrta a jobb tüdőt, aztán beágyazódott a
gerincoszlopba, az ötödik csigolya közelében. Nem
tudom…
 – Értem, amit mond – biztosította Banks. – Kérem,
folytassa!
– A csigolya nem sérült, és szerencsére a lövedékek
nem üreges hegyűek voltak. De véleményem szerint Ms.
Cabbotnak további műtétre lesz szüksége, és egy ilyen
kényes műtétnél mindig fennáll a veszély, hogy…
– Hogy megsérül a gerincvelő? – vágott közbe Banks.
– Hogy lebénul?
– Igen – mondta Sandhar. – De szeretném, ha
tudná, hogy ebben a kórházban dolgoznak a legjobb
baleseti sebészek, mellkasi sebészek és gerincsérülés-
specialisták az egész országban, sőt talán egész
Európában.
– Igen, tudom, milyen jó hírű kórház – felelte Banks
halvány mosollyal. – De azért előfordulhat, hogy
tolószékbe kerül?
– Nagyon leegyszerűsítve, igen. Ez mindig
előfordulhat, még műtét nélkül is. Vannak olyan
sebészek, akik nem javasolják a műtétet. Szerintük a
lövedék eltávolítása destabilizálhatja a gerincet.
– De maga nem így gondolja?
Sandhar vállat vont.
– Mint mondtam, kockázat mindig van.
Természetesen teljesen elfogadható más vélemény is,
jelen körülmények között. Az apja már tud róla, és
gondolkozik. Van sok más tényező is, amit figyelembe
kell venni, például fertőzések, vérmérgezés és a többi.
– Szerintem semmi szükségünk orvosháborúra –
vélekedett Banks. – Mikor tervezik elvégezni ezt a
beavatkozást?
 – Nem tudom pontosan – felelte Sandhar. – Addig
biztosan nem, amíg a sérült tüdő meg nem gyógyul, és
Ms. Cabbot fel nem épül a traumából. És szeretnénk, ha
a többi sérüléséből is felépülne. Fiatal, erős és minden
más tekintetben egészséges, ahogy azt már be is
bizonyította, úgyhogy én nem számítok semmi
komolyabb problémára. De erősödnie kell.
– Nagyjából milyen időtartamról beszélünk?
– Ha operálunk, akkor minél hamarabb, annál jobb.
Két héten belül megkezdődik a hegesedés, és az
megnehezíti a műtétet. Persze lehetséges, hogy nem
lehet ilyen hamar megcsinálni. Minden az általános
állapotától függ.
– Ez alatt az idő alatt kórházban kell maradnia?
– Mindenképpen. És el kerülnie kell a felesleges
mozgást.
– És most?
– Megfigyelés alatt tartjuk. Figyeljük a beágyazódott
lövedéket is, hogy észrevegyük, ha bármilyen
elmozdulás következik be.
– És ha valóban elmozdul?
Sandhar elmosolyodott.
– Ne aggódjon, Mr. Banks. Van még egy kis
mozgásterünk. Csak nem akkora, hogy belevágjunk a
műtétbe, amíg Ms. Cabbot egyéb sérülései meg nem
gyógyulnak. – Felállt. – Remélem, hasznos információval
tudtam szolgálni. Most, ha megbocsátanak, mennem
kell, várnak a betegeim.
– Köszönöm még egyszer – mondta Banks.
Furcsa érzés visszatérni az öreg Steadman-házba,
gondolta magában Banks, amíg felkaptatott a lépcsőn a
felső lakásba. Már csaknem öt éve lehet, hogy itt lakott
a tűzeset után, amíg Newhope Cottage-ot felújították.
Kinyitotta az ajtót, belépett az előszobába, és
felkapcsolta a villanyt. A lakásban tisztaság és
levendulás légfrissítő illata volt. A berendezés csupán
néhány bútordarabból állt, és semmi nem utalt rá, hogy
valaha lakott volna itt valaki – nem voltak családi
fényképek, csak tájképek, nem volt rendetlenség, nem
villogott a telefonon a beérkezett üzenetet jelző lámpa.
Semmi.
Korántsem meglepő módon a lakás azonnal Royt, a
testvérét juttatta eszébe, és azt az éjszakát, amikor
kissé részegen hazatántorgott az Eb és puskából,
értetlenül, amiért Penny Cartwright nem fogadta el a
vacsorameghívását, és Roy sürgős üzenetét találta a
rögzítőn. Ez egy olyan eseménysorozatot indított el,
mely végül Londonba vezette, Roy sötét világának mély
bugyraiba. Burgess abban az ügyben is benne volt, mint
oly sok másikban.
Banks ledobta a bőröndjét a hálószobában, és látta,
hogy az ágy frissen van vetve, rajta zöld, hímzett
ágyterítő. Szétnyitotta a függönyt, és kikukkantott.
Semmi nem változott. Az ablak egy apró, elhagyatott,
Sandemanian temetőre nézett, mely nem volt nagyobb
egy kertnél. Néhány sírkő az ablak alatti falnak
támaszkodott. Régen sokszor töltötte el nyugalommal,
ha az ablakpárkányon üldögélve a holdfényben fürdő
sírokat szemlélte éjjelente, és hallgatta a hosszú füvön
végigsimító könnyű szellőt. De ma este nem volt kedve
odaülni. Öt évvel ezelőtt még nem sejtette, egyszer
milyen közel kerül majd hozzá a halál, de most minden
más. Annie majdnem meghalt. De csak majdnem.
Életben van, még ha előfordulhat is, hogy lebénul a
lába, sőt mellkastól lefelé mindene. Tracy is életben van,
még ha veszélyben is az élete. Nem volt memento mori
hangulatban.
Banks kivitte a kisebbik táskáját a fürdőszobába, és
elővette a neszesszerét, mielőtt letelepedett volna a
nappaliban. Aztán elővette azt a tízéves, szépen lezárt
és lepecsételt Laphroaig whiskyt, amit a San Franciscó-i
reptéren vásárolt. Amikor megvette, még nem volt
biztos benne, hogy ő akarja meginni, de az a kis kóstoló,
amit Burgess adott neki, kétségkívül jólesett.
Miután töltött magának egy keveset a konyhában
talált pohárba, Banks elhúzta a nappali függönyét, és
ablakot nyitott. A szobából gyönyörű kilátás nyílt
északra. A Gratly-patak szalagja csillogott a holdfényben
a Helmthorpe-templom szögletes főtornya és mellék-
tornyocskája mögött, látszott a túlnani domboldal is az
alatta fekvő városka fényein túl, és a Crow Scar
fenséges, hófehér mészkőgörbülete a magas legelők és
terméskő falak felett.
Banks hordott magánál egy dokkolóállomást az
iPodjához, hogy hotelszobákban is tudja használni. Most
elővette, és bedugta. A hangzás nem volt túl jó, de azért
mégis nagy teljesítmény egy könyvméretű szerkezettől.
Beüzemelte az iPodját, kiválasztotta Norma Waterson
szólólemezét, és lekapcsolta a nagylámpát, miközben
felcsendült az a gyönyörűen elhagyatott hang. A Black
Muddy Rivert énekelte, Banks egyik kedvenc késői
Grateful Dead-dalát. Leült, feltette a lábát, kortyolgatta
a whiskyjét, kibámult a Crow Scarra, és átadta magát a
zene élvezetének.
Amikor becsukta a szemét, a szemhéja mintha ezer
élénk, változó színű szilánkká tört volna szét. Mint egy
kaleidoszkóp. Megdörzsölte a szemét, de csak rosszabb
lett. Ivott még egy kis whiskyt, és megpróbálta nyitva
tartani a szemét. Hajnali három óra volt, és nem tartotta
valószínűnek, hogy reggelig bármi történik. Annyira
tehetetlennek érezte magát Tracyvel kapcsolatban, és
újra elkezdett azon tipródni, értesítse-e az anyját, a
saját szüleit vagy Briant. Ha bármi történik vele, sosem
fogják neki megbocsátani. De ha minden rendben lesz,
ahogy reméli, akkor sosem kell megtudniuk. Tracy nevét
még nem említették a hírekben.
Norma Waterson arról énekelt, hogy Isten szereti a
részegeket, és Banks hagyta, hogy a gondolatai tovább
kalandozzanak. Nem is tudta, egyáltalán meg akar-e
próbálni aludni. Olyan régen nem aludt már, hogy attól
tartott, ha egyszer elalszik, meg sem hallja majd a
telefont, amit maga mellé tett, a székre. Mintha
évezredekkel ezelőtt történt volna, hogy Teresa ágyában
ébredt, a Monaco Szállóban, San Franciscóban. Az nem
lehet, hogy csak két napja volt… Teresa mostanra
visszatért bostoni életéhez, és a találkozásuk lassan, de
biztosan kihullik majd az emlékezetéből, ahogy az lenni
szokott. A hús felejt.
Amikor Banks végül meghallotta a mobiltelefon
csörgését, Norma Waterson már rég nem énekelt, és a
templomtorony körül kora reggeli ködfoszlányok szálltak
fel a völgyből, mint a szemközti domboldalon felsikló
lidércfények. A Crow Scar felett az indigókék eget
rózsaszínre színezte a hajnal.
Hirtelen ébredt fel egy álomból, amely úgy iszkolt
vissza az agya rejtett zugaiba, mint valami fényre
érzékeny rovar, de nyugtalanságot és idegességet
hagyott maga után. A telefonért nyúlt, de majdnem
leverte a szék karfájáról. Végül sikerült elkapnia, és
kipattintotta a fedelét.
– Banks – dörmögte.
– Winsome vagyok. Elnézést, hogy felébresztem, de
vannak fejlemények. Gervaise kapitány szeretné, ha
bejönne. Odamenjek magáért?
– Legyen szíves – felelte Banks. – Tracy?
– Nem, nem Tracy, nem is Annie, de fontos. Most
nem mondhatok többet. Most jön be az információ. Húsz
perc múlva ott vagyok.
– Addigra elkészülök. – Banks összecsukta a telefont,
és végigsimított az állán. Húsz perc alatt le tud
zuhanyozni és meg tud borotválkozni. Attól talán
embernek érzi majd magát. Megmossa a fogát is; még
mindig érezte a Laphroaig ízét. A fürdőszobába menet
azon tűnődött, mitől van Gervaise ilyen nagy
izgalomban.
 16. fejezet

Több mint 400 kilométerrel arrébb, és alig több mint

egy órával korábban Richard Burgess parancsnok, vagy
ahogy a barátai hívták, Dirty Dick ugyanilyen zavartan
szólt bele a telefonjába, amikor az megszólalt azon az
istentelen hajnali órán. A Justin Peverell házát figyelő
csapatot vezető rendőrtiszt azonnal a helyszínre
rendelte. Az olcsó sör, amit Burgess korábban, a
kocsmában ivott, marta a gyomrát, és ízes böfögés
formájában tört elő, amikor a férfi felállt. Visszapillantott
az ágyára, hogy meggyőződjön róla, egyedül aludt-e
aznap éjjel. Igen. Aztán belebújt az előző napi ruháiba,
bevett három paracetamolt, két Rennie-t és egy Alka
Seltzer pezsgőtablettát, kivett a hűtőből egy doboz
kólát, és kiment a garázsba. Rájött, hogy ha nincs ideje
kávézni reggel, a kóla megadja az agyműködéshez
szükséges koffeinadagot. Mostanában a teste kezdte
felmondani a szolgálatot, de a munkája ritkán kívánt
fizikai erőfeszítést. Általában a korai kelés volt a nap
legnagyobb kihívása.
A kora hajnali forgalom a Canary rakpart környékén
nem volt vészes, és Burgess északkeletnek tartott,
Limehouse és Bethnal Green külvárosán át, majd
hamarosan Hoxtont és Hollowayt is maga mögött
hagyta. Úti célja Highgate Hill mellett, a Junction Roadon
túl volt, és mindössze fél órába telt, hogy odaérjen.
 A ház, amelyet a megfigyelés céljára igénybe vettek,
Justin Peverell házával szemben, néhány házzal lejjebb
volt. A luxuskörülmények közötti megfigyelés volt a
velejárója Burgess új beosztásának, mely leginkább
terrorelhárításból állt, valamint abból, hogy az ember
nem fülel le egy jelentős embercsempész-hálózatot, egy
régi barátjának a lánya kedvéért. Szerencsére neki nem
kellett egy lerobbant, McDonald’s-hulladékkal teli
Subaruban üldögélni naphosszat, és műanyag pohárba
vizelni. Manapság csak annyit kell mondani, hogy
nemzetbiztonsági ügyről van szó. Ez a bűntények széles
skáláját foglalja magában, és számtalan ajtót megnyit
előttük, például ezt is. A ház lakóit aznap éjszakára
átköltöztették egy olcsó szállodába, és kényelmesen
berendezkedtek. Colin Linwood őrmester, a
megfigyelőcsapat vezetőjének elmondása szerint a
tulajdonosok hátra se néztek, úgy igyekeztek minél
messzebb kerülni az elképzelt, eszelős tekintetű, vállról
indítható rakétákkal felszerelt barbároktól.
– Na, és mi olyan rohadtul fontos, hogy napkelte
előtt fel kellett ébresztenie? – kérdezte Burgess
Linwoodtól, miután beviharzott a házba.
– Elmentek, főnök – felelte Linwood.
Burgess megvakarta a fejét.
– Kik mentek el? Hová?
– French és Brody, uram – kotyogott bele Jones
nyomozó, aki ezzel elérte, hogy Burgess gondolataiban
szokatlanul hosszú ideig ne léptessék elő. – Azaz Ciaran
és Darren.
– Várjunk csak – mondta Burgess. – Jól értem?
Maguk fajankók figyelik a házat, és az első hírük az,
hogy elment az a két ember, akinek az érkezésére
vártunk? Erről van szó?
– Már bent kellett hogy legyenek – mondta Linwood.
– Ezt nem tudhattuk.
– Nahát, erre nem is gondoltam. – Burgess ledobta
magát egy fotelbe, és beleivott a kólájába.
– Kér kávét, uram? – kérdezte Jones. – Van itt egy
drága kávéfőző, meg olyan finom, kolumbiai fair-trade
kávé.
– Lehet róla szó – felelte Burgess, és letette a
kólásdobozt egy fényezett asztallapra, ahol ragacsos
nyomot hagyott. – Feketén, két cukorral. És erős
legyen!
Jones eltűnt a konyhában.
– Szóval mikor is értek ide? – kérdezte Burgess
Linwoodtól.
– Este tizenegy óra ötvennégykor.
– És Ciaran meg Darren mikor távozott?
– Hajnali három óra harminchat perckor.
– Ez baromi hosszú idő. Biztos, hogy nem mehettek
be észrevétlenül?
– Biztos, főnök. Még a hátsó bejáratot is figyeli
valaki. – Elmosolyodott. – Neki nem olyan kényelmes,
mint nekünk idebenn, de…
– Valakinek a rövidebbet is kell húzni.
– Mindenesetre, ahogy mondtam, már bent kellett
hogy legyenek a házban, amikor mi megjöttünk.
– Ami azt jelenti, hogy az emberük Yorkshire-ben
megmondta nekik, hol találják Peverellt, jóval az előtt,
hogy mi megtettük volna ezt a kis szívességet északi
kollégáinknak.
 – Hát, főnök – mondta Linwood –, szerencséjük,
hogy egyáltalán megtettük, a körülményeket figyelembe
véve.
– Szóval több mint négy órán át bent voltak?
– Úgy tűnik.
– És senki mást nem láttak jönni-menni?
– Nem.
Jones ezüsttálcán hozta a kávéfőzőt és a csészéket.
– Még hagyjuk állni néhány percig, rendben, uram?
– Innen hova mentek? – kérdezte Burgess.
– Ferguson és Wilkes követte őket egy Old Compton
Road-i szállodáig. Középkategóriás. Semmi hivalkodó.
Sok turista. Főleg amerikaiak.
– Nem érdekel a rohadt szálloda egész történelme –
mondta Burgess. – Remélem, Fergie és Wilkes el sem
mozdul onnan.
– Nem, uram. Senki nem megy sehova a tudtunk
nélkül.
Jones kitöltötte a kávét, és mindenki hálásan
belekortyolt.
– Ez igen, cimbora – mondta Burgess. – Isteni ez a
kávé. Mégis előléptetjük. Szerintem a következőről van
szó. Brody és French nagyon hosszú ideig voltak
odabenn. Ami vagy azért volt, mert Peverell nem volt
otthon, és vártak rá, vagy otthon volt, és…
– Megdolgozták, hogy kiszedjék belőle, amit akartak?
– Valami ilyesmi. Akárhogy is, legjobb lesz, ha amint
megittuk a kávét, átmegyünk, és kifürkésszük, mi a
helyzet.
 – Lehet, hogy mentőkre is szükség lesz, főnök –
jegyezte meg Linwood. – Ha ilyen sokáig bent voltak.
Lehet, hogy máris át kellene mennünk.
– Azok után, hogy Jones nyomozó fáradságos
munkával elkészítette nekünk ezt a remek kávét?
Peverell egy szarházi, aki prostitúcióra kényszerített,
fiatalkorú lányokat csempész be az országba – jelentette
ki Burgess, és fenékig kiélvezte az amerikai szlenget,
amit a tévésorozatokban meg a filmekben hallott. – Ha
néhány perccel tovább vérzik, az csak jót tesz az emberi
génállománynak. Brody és French az, aki elvezet minket
McCreadyhez és a főfelügyelő lányához.
Úgyhogy teljes lelki nyugalommal elfogyasztották a
kávét, miközben kint lassan világosodott. Néhány házzal
lejjebb egy fáradt éjszakai műszakos szállt ki a
kocsijából. Még mindig szürke, borult reggel volt, és a
házak ablakaiban felgyúltak a hálószobák fényei, amikor
az emberek felkeltek, hogy dolgozni induljanak. Ez egy
rendes környék, gondolta magában Burgess. Az
emberek keményen megdolgoztak a kis darab
Angliájukért, és bár nem gazdagok, életük derekán
kényelmesen élnek, a hitelválság ellenére. Tökéletes
álca egy Justin Peverell-féle svindlernek. Nem mintha
olyan sokat tartózkodna otthon, az ő szakmájában. De
ha Peverell számított McCreadyre, egész pontosan a
hamis okmányokért kapott busás fizetségre, akkor
minden valószínűség szerint megérte neki néhány napot
otthon tölteni.
– Jól van – szólt Burgess. Letette az üres
kávéscsészét, és felállt.
– Menjünk! Nálad az ajtónyitó, Col?
 – A csomagtartóban.
Útközben először magukhoz vették a faltörő kost. Ezt
csak akkor használják, ha elkerülhetetlen, hiszen a
csendes behatolás sokkal célszerűbb, mint az, ha
felébresztik az egész utcát. Aztán erősítést kell majd
kérniük a szomszédok távol tartásához, ha bármi rosszul
sül el, ami gyakran megesett, ha Burgess jelen volt.
A gesztenyeszín ajtón, felül kavicsmozaik-szerű ablak
volt. Burgess először finoman kopogtatott, és
megnyomta a csengőt. Semmi nem történt. Linwoodra
pillantott, aki vállat vont, és megpróbálta lenyomni a
kilincset. Az ajtó kinyílt. Mindhárman megtorpantak egy
pillanatra a küszöbön, majd beléptek.
Az előszobában találták magukat, ahol fogas volt a
kabátoknak, és lábtörlő a cipőknek. Burgess számításai
szerint a nappaliba jobbra az első ajtón át lehetett
eljutni. A függönyök be voltak húzva, úgyhogy kintről,
az utcáról nem láttak be.
Burgess lépett be először a szobába, és felkapcsolta
a nagylámpát. A másodperc törtrészéig kővé dermedve
és döbbenten állt, majd megfordult, és belebotlott
Linwoodba és Jonesba, mielőtt kétrét görnyedve kiadta
az előző esti vacsorát az előszobaszőnyegen. A másik
kettő fogta két oldalról, amíg levegő után kapkodott, és
káromkodott. Még sosem lett rosszul munka közben,
pedig újonc kora óta látott egyet s mást.
Miután Burgess egy pohár víz segítségével jobban
lett, vett egy mély lélegzetet, és bevezette a többieket a
szobába. A jelenet olyannyira megrendezettnek, annyira
szürreálisnak tűnt, hogy mindenkinek eltartott néhány
pillanatig, hogy összerakja a darabkákat, és rájöjjön,
pontosan mit lát. Ezután Jones és Linwood
hátratántorodott, és zsebkendőt szorítottak a szájuk elé.
A szag irtózatos volt. Húgy, ürülék és félelem
szentségtelenítette meg a szép, felső középosztálybeli,
londoni házat.
Két kemény támlás szék, feltehetően az étkezőasztal
mellől, állt egymással szemben, körülbelül két és fél
méterre egymástól. Az egyik széken egy nő ült, aki
valaha nagyon szép lehetett. Valószínűleg Peverell
barátnője, Martina, gondolta Burgess. Hosszú, fekete
haja leomlott fehér, fedetlen vállára. Meztelen volt,
amennyire Burgess ki tudta venni.
Amennyire Burgess első pillantásra meg tudta ítélni,
a nő halála hosszú és fájdalmas folyamat lehetett.
Szürke ragasztószalag fedte a száját, és azzal kötözték a
kezét a szék támlájához, a bokáját pedig a szék lábához.
Nem volt könnyű megállapítani, mi okozhatta a halálát.
Voltak rajta vágások, és olyan területek, ahol a bőrt
letépték, lenyúzták a húsáról, és vér volt a lába között.
A bal kezén a mutató- és a középső ujjának felső
ujjpercét levágták, a húst lehúzták róla, és a csontot
kihegyezték, mint egy ceruzát. Az egyik szeme tágra
volt nyitva, és holtan meredt előre, a másik
szemgödrében viszont csak a szemgolyó maradékai
voltak; nyúlós massza folyt le az arcán, mint véres,
nyers tojásfehérje.
És ez nem minden. Volt ott még sok olyasmi, amit
Burgess korábban el sem tudott képzelni, és amire
emlékezni fog élete utolsó napjáig. Sírt. Tudta, de
tehetetlen volt. Micsoda szépség! Micsoda fájdalom és
borzalom! Linwood és Jones amúgy sem volt abban az
állapotban, hogy észrevegyék a könnyeit.
A másik széken Peverell ült, teljesen felöltözve,
szintén beragasztott szájjal és megkötözve. Első
pillantásra ő is halottnak tűnt. Nem volt élet az üveges
tekintetben. De Burgess észrevette, hogy ha jobban
megnézi, Peverell mellkasa mozog. Sértetlen volt, de
Burgess arra gondolt, ha választania kellene, nem tudná
eldönteni, melyikük helyében lenne inkább.
– Jól van – mondta, és az embereihez fordult. – Ne
bámuld a mellét, Jonesy! Hívjátok fel Fergie-t és
Wilkest, és mondjátok meg nekik, hogy azonnal hozzák
ide Frenchet és Brodyt. Ide. Érthető? Szeretnék néhány
szót váltani a rohadékokkal, még mielőtt megjelennek a
fejesek meg az ügyvédek. És Col, a helyszínelőktől
kapunk majd a pofánkra ezért, de hozz fentről egy
lepedőt, és takard le ezt a szerencsétlen nőszemélyt, jó?
Aztán valaki nézzen utána, nincs-e egy üveg
tisztességes whisky ebben a házban.

Tracy a legmélyebb álmából riadt fel, amikor Jaff

elkezdte rázni a vállát. Ezek szerint mégis
elszundíthatott kora hajnalban. Lehet, hogy Jaff is, de
most már teljesen éber volt, felöltözött, fölé hajolt, és a
leszakított lepedőcsíkot babrálta, hogy kiszabadítsa a
lányt.
– Gyerünk, ébredj! – mondta. – Ébresztő! Mennünk
kell.
Tracy kinyitotta a szemét, és bizonytalanul
körülnézett. Jaff most jött ki a zuhany alól, de Tracy
ebből mit sem hallott. A függöny el volt húzva, és Tracy
látta, hogy az irodaépületben egyesek már az
íróasztaluknál ülnek. Maga köré csavarta a lepedőt, és
elindult a fürdőszobába.
– Hány óra van? – kérdezte.
– Nyolc. Igyekezz! Tíz perced van.
Tracy gyorsan lezuhanyozott. Arra nem volt idő, hogy
bármit is csináljon a hajával, úgyhogy csak megdörgölte
a törülközővel. Szerencsére rövid volt, és hamar
megszáradt. Örült volna, ha van még tiszta
fehérneműje, de a legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy
kifordítva vette vissza azt, ami rajta volt. Bekapcsolta a
melltartóját. Nem is volt igazán szüksége rá, mert
amúgy is mindig úgy gondolta, túl kicsi a melle. A többi
ruhadarab, amit tegnap a furgonban vett fel, még tiszta
volt.
Mielőtt elkészült volna a fogmosással, Jaff jelent meg
az ajtóban.
– Kész vagy?
– Rögtön – felelte Tracy. – Rögtön. –
Kétségbeesetten nézett körül a kis fürdőszobában, hátha
talál egy vészkijáratot vagy valami fegyverszerűséget.
De nem volt semmi. Amúgy sem menne vele sokra,
mert Jaff nem engedte, hogy bezárja vagy akár behajtsa
a fürdőszoba ajtaját. Lemondóan kiöblítette a száját, és
visszament a szobába. Jaff éppen elfogyasztott egy
kokaincsíkot, valószínűleg nem az elsőt aznap.
A kijelentkezésnél minden simán ment. Aznap reggel
egy másik lány volt szolgálatban a recepción, egy barna.
De a mosoly és a kacér testbeszéd ugyanaz volt. Miután
végzett, Jaff a szokásos hetyke, magabiztos járásával,
kezében a sporttáskával odasétált Tracyhez, és az ajtó
felé biccentett. Tracy követte.
Arra számított, hogy taxival mennek majd az
autószerelő műhelybe, de Jaffnek nyilvánvalóan más
elképzelései voltak. A taxit lenyomozzák, a taxisofőröket
pedig kikérdezik, magyarázta, amikor Tracy rákérdezett.
Az óvatosság, illetve a paranoia, úgy tűnt, állandósult
állapot. Gyalog mentek a Corn Exchange-ig, a
kalickájukba igyekvő belvárosi dolgozók hömpölygő
hordái közé vegyülve. Tracy nagyon szívesen lett volna
most a helyükben. Minden annyira normálisnak, mégis
valószerűtlennek tűnt. Tracy egyszer csak észrevette,
hogy a Waterstone’s közelében járnak, ahol dolgozik, és
felmerült benne, hogy megpróbál kereket oldani. De
aztán ismét eszébe jutott, mit mondott Jaff, milyen
bosszúval fenyegette. Tracy hitt neki. Nem tudna állandó
félelemben élni, folyamatosan szorongva hátralesni a
válla fölött. Végig kell csinálnia, bármi legyen is ez a
vég.
Felültek egy Harehills felé tartó buszra. Jaff egész
úton szótlanul ült, az ujjaival dobolt a térdén, és
kibámult az ablakon. Nemsokára egy új autóban ülnek
majd, úton Londonba, ahol Jaff megkapja az új
személyazonosságát, eladja az áruját, magához vesz
annyi készpénzt, amennyiből új életet kezdhet, és
eltűnik. Tracy nem tudta elhinni, hogy a férfi eladná őt
rabszolgának, és azt sem, hogy képes volna hidegvérrel
lelőni, annak ellenére, hogy saját szemével látta, mire
képes. Ha szerencséje van, miután Jaff megszerezte,
amit akar, egyszerűen nem törődik többé vele, otthagyja
valahol, és elfelejti. Ebben reménykedett.
 – A következőnél leszállunk – szólt Jaff, úgyhogy
odamentek az első ajtóhoz. Tracy látta, hogy Jaff a többi
utas-arcát fürkészi. A Roundhay Road és a Harehills
Lane sarkán szálltak le, és gyalogoltak néhány
saroknyit.
– Itt lesz – mondta végül Jaff, és balra fordult.
A kis műhely egy varrógépszerviz és egy ázsiai
zeneáruház közé volt beékelve. A zeneboltból különös
hangok szűrődtek ki, Tracy azt sem tudta megállapítani,
milyen hangszerek szólnak. Mellette egy étkezde állt,
benne műanyag székekkel és asztalokkal. Belül, az
ablak-párkányon döglött legyek hevertek, és köményes-
korianderes illatfelhő lebegett ki az utcára. Tracy
szerette a curryt, de nem reggelire.
Az utca túloldalán egy bezárt iskola állt,
tizenkilencedik század végi vagy huszadik század eleji
épület lehetett, Tracy meg tudta állapítani, és lebontásra
várt. Annyi volt belőlük Leedsben, ezekből a régi
vöröstéglásokból. Évtizedes ipari korom lepte őket,
körülöttük alacsony betonfalba ágyazott fémkorlát, és
játszóterük aszfaltjának repedéseit felverte a gaz.
Néhány ablakot bedeszkáztak, mások egyszerűen ki
voltak törve, és mind a deszkákon, mind pedig a vörös
téglán szabadon burjánzott a graffiti. Kifakult tábla
hirdette: Harehills Park. Tracy sehol nem látott parkot.
Kirázta a hideg ettől a helytől. Néhány méterre az
iskolától vöröstéglás mecset magasodott.
Annyire lekötötte az iskola és a mecset
tanulmányozása, hogy először észre sem vette, mi
történt, amíg meg nem hallotta, hogy Jaff rugdossa a
műhely ajtaját, és kiabál, hogy nyissák ki. Aztán
megpillantotta a „MEGSZŰNT” feliratot, melyet félig
eltakartak a falragaszok és a graffiti.
– Be van zárva, Jaff – mondta. – Nincs itt senki.
Jaff ráripakodott.
– Azt én is látom! Mi lenne, ha mondanál valami újat
is, és valami hasznodat venném?
– Hogy érted?
– Például javasolhatnál valamit.
– Úgy látszik, elfelejted, hogy én nem azért vagyok
itt, hogy segítsek neked. Túszul ejtettél.
– Bármi történjék is, az téged is érint, ezt jól vésd az
eszedbe. A te sorsod az enyémtől függ. Úgyhogy nem
bánnám, ha segítenél egy kicsit.
– Már megmondtam, mit gondolok. Engedj el, és
menj tovább egyedül. Akkor lesz esélyed.
Jaff a fejét rázta.
– Nem, arról szó sem lehet. Nem fogok lemondani a
legértékesebb tulajdonomról.
– Nahát, azt hittem, az a fegyvered.
– A fegyver csak eszköz. De te alkualap vagy. – Egy
pillanatra elhallgatott. – A fenébe is, ez az!
– Micsoda?
– Hát te. Végig talonban tartottalak, és most itt az
ideje, hogy használjalak. Hát persze! Hogy én mekkora
barom vagyok!
– De hogy érted ezt? Megrémítesz.
Jaff előhúzta a mobilját.
– Mi az apád száma? A mobilszáma, nem a rohadt
rendőrségé.
– Az apám…
– A mobilszámát! Most!
 Tracy dermedten lediktálta a számot. Látta, hogy Jaff
keze remeg, ahogy beüti a számokat, és motyog
magában, aztán a füléhez emeli a telefont.

Egyedül van?
Ez nem volt szokványos nyitómondat, úgyhogy
felkeltette Banks gyanúját.
– Igen – hazudta, bár nem volt neki ismerős a hang.
Valójában a Nyugati Körzeti Parancsnokság
tárgyalójában ült Gervaise, Winsome, Geraldine
Masterson, Harry Potter és Stefan Nowak társaságában.
Justin Peverell és halott barátnője, Martina Varakova
sorsáról folyt éppen a szó.
Burgess éppen az előtt jelentkezett be ismét a
highgate-i házból. Ciarant és Darrent végül rendőri
őrizet mellett, mentőautón szállították el a szállodából.
Ciaran állítólag az őrizetbe vétel elől menekülve két
helyen eltörte a karját, és szenvedett néhány más,
kisebb sérülést is, többek között az ágyékán, ami miatt
az elkövetkezendő néhány évben csökkenhet a szexuális
teljesítőképessége. Egyikőjük sem adta fel a Gazdát, de
Banks azt tervezte, azért hamarosan újra ellátogat a
rohadékhoz most, hogy valamivel több terhelő adat van
a birtokában. És ha odalent beengedik Burgesst a
kihallgatószobába, még bármi megtörténhet. Banks még
sosem hallotta őt ilyen dühösnek.
Kimentette magát, és kiment a folyosóra.
– Jól van – mondta a hang a telefonban. – Van egy
kis munkám a maga számára.
– És kivel beszélek?
 – Az mindegy. Van itt valaki, akit talán ismer. –
Rövid szünet után, mialatt Banks megesküdött volna,
hogy szitárzenét hallott a háttérben, egy lányhang szólt
a telefonba. – Apu, én vagyok az. Tracy. Kérlek, tedd
meg, amit kér. Mert ha nem, akkor…
– Tracy? Jól vagy?
De mielőtt Tracy válaszolhatott volna, ismét az előbbi
hang szólalt meg. Jaff hangja, Banks most már tudta.
– Kutya baja – mondta. – És ha azt akarja, hogy ez
így is maradjon, akkor jól figyeljen. Leedsben vagyunk,
Harehillsben, egy bezárt autószerelő műhely előtt, egy
Harehills Park nevű, bedeszkázott iskolaépülettel
szemben. Megjegyezte?
– Leeds. Harehills Park. Igen. Ha csak egy ujjal is
hozzáér…
– Tudom, tudom. Megöl. Mennyi idő alatt tud ideérni?
– Úgy egy óra.
– Francokat – felelte Jaff. – Negyven-negyvenöt perc,
maximum. De adok egy órát. Egy perccel sem többet.
Figyelni fogjuk. Ne beszéljen senkivel. Eszébe ne jusson
magával hozni valakit, vagy fogadást rendezni. Elhiheti,
ha rendőri tevékenység bármilyen jelét látom a
környéken, a lánya fogja bánni. Megértette?
– Megértettem – mondta Banks. – De mit akar
tőlem?
– Majd elmondom, ha ideért. Fogy az ideje. Induljon!
– Azzal megszakadt a vonal.
Banks gyorsan visszament a tárgyalóba, és közölte a
többiekkel, hogy az egyik informátora telefonált, és egy
időre el kell mennie. Gervaise bólintott, és folytatták a
beszélgetést. Banks egy pillanatig habozott,
megmondja-e Gervaise-nek az igazat, hiszen tudta,
hogy ezt kellene tennie, hogy Gervaise megszervezhesse
az erősítést, de tapasztalatból tudta azt is, hogy mennyi
papírmunkával jár az ilyesmi, hány szinten kell
engedélyeztetni, minden dokumentum három
példányban és a többi. Patrick Doyle kisiklott esetének
példája is a szeme előtt lebegett. Ezúttal a lánya élete a
tét. Emlékezett Jaff fenyegetésére, és elhitte. Leemelte
a kabátját a szék támlájáról, leszaladt a lépcsőn, majd ki
a hátsó kijáraton.
Gond nélkül kikért magának egy autót a garázsból.
Alig múlt reggel kilenc óra, és mire átjutott az egyirányú
utcákon, és ráhajtott a York Roadra, már a vége felé járt
az, amit Eastvale-ben kis jóindulattal csúcsforgalomnak
lehetett nevezni. Az idő szép volt, a forgalom zavartalan,
és Banks negyven perc alatt eljutott a leedsi
körgyűrűhöz. A zenét be sem kapcsolta. Nem akarta,
hogy bármi elvonja a figyelmét. Kellett egy terv.
Gondolkodnia kellett.
Valamennyire ismerte a Harehills környékét, de a
kisebb utcákat nem, és a GPS ez egyszer hasznosnak
bizonyult. Most nem állta útját téglafal, miközben a GPS
szerint megérkeztek, és nem is Guiseborough-ba
érkezett, miközben Northallertont adta meg úti célként.
Miután befordult az utcába, úgy harmincméternyire
előre, jobboldalt felbukkant a bedeszkázott iskola.
Szemben pedig az elhagyatott műhely és egy étkezde.
Különös találkahely volt, és Banks azt gyanította, Jaff
keresett valamit ezen a környéken, amit végül nem
talált meg. Az autószerelő műhely tűnt a legvalószínűbb
támpontnak. Alkalomadtán majd utánanéz a tulaj
nevének, és kideríti, van-e bármilyen kapcsolata
McCreadyvel vagy Fanthorpe-pal. Ám mindenekelőtt
arról akart gondoskodni, hogy Tracynek ne essék
bántódása.
Banks az utasításoknak megfelelően, a műhely előtt
állt meg az autóval. Mindkét irányban végignézett az
utcán, de semmi nem keltette fel a figyelmét. Néhány
hagyományos viseletbe öltözött férfi ment be és jött ki a
mecsetből. Fekete burkába öltözött nők jöttek
beszélgetve a bevásárlásból. Átlagos nap egy átlagos
utcán.
Sok parkoló autó nézett minden irányba, és a
legtöbbre ráfért volna egy újrafényezés vagy
kerékcsere, de nem volt rajtuk semmi feltűnő. Banks
után egy háromajtós, ezüstszínű Honda fordult be az
utcába, és megállt a másik oldalon, egy sárga, horpadt
ajtajú Fiesta mögött, de egy sötétkék, kapucnis pulcsis,
fekete tréningnadrágos fiatal szállt ki belőle, aki,
anélkül, hogy akár Banks irányába pillantott volna,
eltűnt a varrógépszervizben.
Banks a visszapillantó tükörben meglátott két alakot,
akik az étkezdéből léptek ki az utcára, szorosan
egymáshoz simulva, mint egy szerelmespár. Az
egyikőjüknél ormótlan sporttáska, a másiknál bőr
válltáska volt. A kisebb alak Tracy volt, és Banks szíve
nagyot dobbant, amikor meglátta. A páros beszállt hátra
az autójába, és a telefonból ismerős hang azt mondta:
– Indulás!
Banks elindult.
– Adja ide a mobilját! – hangzott Jaff következő
utasítása, amint kiértek a főútra. Banks elővette a
telefont a zsebéből, és hátraadta. Látta, hogy Jaff
kikapcsolja. Magas, jóképű srác volt, hosszú
szempillákkal. A szeme nagy és barna, a bőre fényezett
arany. Banks megértette, miért vonzódnak hozzá a nők.
Tracy a lehető legmesszebb kuporgott tőle, az ülés
ellenkező végében, sápadtan és rémült arccal. Banks
szerette volna megnyugtatni, megmondani neki, hogy
Apa itt van, és minden rendben lesz, de Jaff jelenlétében
nem tudta rávenni magát. Meg kellett elégednie
annyival, hogy tudja, Tracy életben van, és szemmel
láthatóan nem esett bántódása.
Eszébe jutott, amikor Tracy tizenkét éves volt, és
nagy nehezen, könnyek között bevallotta, hogy az egyik
lány az iskolában bántja, és elszedi tőle az ebédpénzét.
Banks szerette volna most is átölelni, mint akkor, és
megvigasztalni.
– Londonba megyünk – közölte Jaff. – Gondolom,
tudja az utat.
Banks bólintott, és tudta, semmi értelme Londonba
menni, mert Martina Varakova meghalt, Justin
Peverellnél pedig elmentek otthonról, talán örökre. A
hamis okmányok pedig a londoni rendőrség kezében
vannak. De erről Jaffnek nem kell tudnia. Most minden
azon múlott, hogy Jaff azt higgye, úton van a szabadság
felé.
– Londonban hova?
– King’s Cross. Ott kitehet minket, és fél órával
később elengedem.
Ez nem tetszett Banksnek, de még túl korai lett volna
alkudozni. Mire a King’s Crosshoz érnek, az erőviszonyok
talán kedvezően változnak. Feltehetően nem a highgate-
i házban találkoznak, gondolta Banks. Ezért távozott
Ciaran és Darren, miután végeztek Justinnal és
Martinával. Lesben álltak volna, amíg Jaff és Tracy
megérkezik, de azt nem árulták el, hol.
– Elég sok gondot okozott nekünk mostanában, Jaff –
mondta Banks, anélkül hogy hátrafordult volna.
– Magának Mr. McCready. És csak maguknak
köszönhetik. Élni és élni hagyni, én azt mondom.
– Ezt mondta Annie-nek is, amikor lelőtte?
Alattomos vigyor terült szét Jaff arcán.
– A barátnője volt, mi? Elismerem, kár azért a finom
falatért, de, szükség törvényt bont. Csak vezessen.
Nincs kedvem beszélgetni.
– Tracy, jól vagy? Kényel…
– Mondom, csak vezessen! – Banks kemény fém
nyomását érezte a tarkóján, és tudta, hogy a Baikal
hangtompítója az.
– Nem volna túl jó ötlet most lelőni engem – jegyezte
meg.
– Ez csak arra van, hogy észrevegye, még mindig én
dirigálok. Különben is, lelőhetném őt, nem magát.
Esetleg csak a lábába lőnék, vagy ilyesmi. Vagy a
hasába. Mondtam, hogy tartsa a száját, és vezessen. És
ne úgy vezessen, hogy felfigyeljenek ránk, különben
megbánja!
Banks keletnek tartott, a körgyűrűhöz, aztán jobbra
fordult, és továbbhaladt rajta Seacrofton, Killingbecken
és Cross Gatesen át, fel az M1-re, a Selby Roadnál.
Tudta, hogy több tucat autópálya-figyelő kamera
felvételén fel fog bukkanni, de senki nem figyel majd fel
rá, mert a papírjai rendben vannak, az autó nem lopott,
őt pedig nem körözik. Kivéve, ha valakinek eszébe jut a
kapitányságon kérdezősködni, ami nem valószínű, mivel
az utak tele vannak jelöletlen rendőrségi autókkal.
– Tegyen be valami zenét! – szólt Jaff.
– Mit szeret?
– Beatles van?
– Van.
– Na, hát őket ki nem állhatom. Esetleg jazz?
Banks általában nem hallgatott jazzt vezetés közben,
de az iPodján rengeteg volt.
– Közelebbről?
– Kind of Blue.
– Nem probléma.
– Anyám egyik barátja Mumbaiban állandóan ezt
hallgatta – mondta Jaff olyan halkan, mintha csak
magában beszélt volna.
– Ahányszor megláttam, azt mondtam, tegyél be
nekem Milest, tegyél be nekem Milest. Anyámnak sok
barátja volt. Mindenfélét tanultam tőlük. – Azután
elhallgatott, és felcsendült Bill Evans zongorajátéka,
amit a bőgő követett, és az autót hamarosan betöltötték
a zene hangjai. Miles trombitája, Coltrane tenor
szaxofonja… Szürreális, gondolta Banks. Itt repeszt az
autópályán, isten tudja, milyen végzet felé, egy
fegyveres férfi túszul ejtette a lányával együtt, és az
egyik kedvenc jazzlemeze harsog a hangszórókból.
Senki nem szólt egy szót sem. Banks a sebességhatár
környékén maradt, sosem ment annyival fölé, hogy
felfigyeljenek rá. Néha belenézett a visszapillantó
tükörbe, és látta, hogy Tracy csukott szemmel a
hüvelykujját szopja, mint kiskorában, de egyértelműen
ébren van, az arca feszültségről árulkodik, a szemhéja
meg-megrebben. Jaff komor ábrázattal bámult kifelé az
ablakon.
Csak miután elhagyták Sheffieldet, lett Banks
teljesen biztos benne, hogy az ezüst, hárómajtós Honda,
melyet Harehillsben látott, diszkrét távolságból követi.
És jobban meggondolva, bár szerette volna elkerülni az
előítéletességnek még csak a látszatát is, már akkor
furcsának tűnt, hogy egy kapucnis, tréningnadrágos
illetőnek dolga akadjon egy varrógépszervizben.

Catherine Gervaise kapitány levette az

olvasószemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Évek óta
nem fordult elő vele, hogy gyakorlatilag egész éjjel fent
volt, és csak egy rövid pihenőt engedélyezett magának
az irodájában, kettő és három között. Nagyon fáradt
volt. Jók ezek a rövid szundikálások, de manapság
sokszor csak még fáradtabbnak érzi magát tőlük. Igaz,
büszke volt rá, hogy utcai zsaruként kezdte, úgy
kapaszkodott fel a ranglétrán, és előszeretettel
emlékeztette az embereit, hogy neki magának is része
volt azokban a kellemetlen feladatokban, amikre
panaszkodtak, most el kellett ismernie, hogy többnyire
továbbképzéseken, egyetemi kurzusokon és az
egyenruhájába való ki- és bebújással tölti az idejét.
Inkább hivatalnok, mint aktív nyomozó. Égett a szeme,
az agya nem működött, a teste erőtlen volt. Szeretett
volna az ágyában lenni, de fontos döntéseket kellett
még meghoznia.
 Belekortyolt az erős kávéba, amit Winsome Jackman
hozott be neki, de nem nagyon használt. Reggel volt, a
kávé itt már mit sem ér. De a sötét folyadék íze és
melege mégis segített a túlélésben, bár úgy érezte
magát, mintha a fia egyik kedvenc zombis filmjéből
lépett volna ki. Winsome vele szemben ült, a nagy asztal
másik oldalán. Gervaise úgy találta, ő nem tűnik
megviseltnek, de hát fiatalabb is volt húsz évvel, és
jobban hozzászokott a túlórázáshoz.
– Most beszéltem Dirty Dickkel, illetve Burgess
parancsnokkal, asszonyom – mondta Winsome.
– Nézzenek csak oda, maguk ketten tényleg
kezdenek összemelegedni. Legyen óvatos. Az a fickó egy
veszélyeshulladék-lerakatra emlékeztet – jelentette ki
Gervaise. – Mit mondott?
– A két gyanúsított még mindig nem mondott semmit
a Gazdáról.
– Nos, ez nem lep meg – felelte Gervaise.
Winsome elmosolyodott.
– Viszont a találka helyszínét elárulták. Pontosabban
Darren Brody árulta el.
– Ahol Justin Peverell, Jaff és Tracy kellett volna hogy
találkozzon?
– Igen. Hampstead Heath, Highgate Ponds
közelében.
Gervaise gondolkodott.
– Ez azt jelenti, hogy McCready feltehetően még
mindig úton van. És különösen óvatos volt, arra az
esetre, ha valaki beazonosítja Peverell házát.
– De arra, ami történt, ő sem számíthatott.
 – Nem. Biztos, hogy nem tudja. Különben fejvesztve
menekülne az ellenkező irányba. Lehet, hogy így is van.
– Gervaise a fejét rázta. – Nem tudom, Winsome. Mi a
fenét csináljunk?
– Burgess parancsnok azt javasolta, szervezzünk oda
egy fegyveres fogadóbizottságot.
Gervaise felhorkant.
– Na persze. És Tracy Banks?
– Azt mondja, szerinte meg tudja oldani, hogy ne
legyen nagy felhajtás, és McCready ne vegye észre, mi
történik, amíg le nem fogják.
– Kétlem. Nagyon jól tudjuk, milyen könnyen hiba
csúszik ezekbe a számításokba. Egyébként hol van
Banks főfelügyelő? Ezer éve nem láttam.
– Nem tudom – felelte Winsome. – Idebent nincs, az
biztos.
Gervaise összeráncolta a szemöldökét.
– Mit is mondott, hova megy?
– Azt hiszem, azt, hogy találkozik egy informátorral.
Azt nem tudom, hogy hol. Annyira el voltunk foglalva
azzal, hogy megvitassuk, ami Justin Peverell-lel meg
azzal a szegény lánnyal történt.
Gervaise az órájára nézett.
– Bármi volt is az, már vissza kellett volna érnie.
Különösen mivel nyilván aggódik Tracyért. Hívja fel a
mobilján, Winsome.
Winsome beütötte Banks számát.
– Ki van kapcsolva, asszonyom – közölte.
– Ez nem vall rá. Miért kapcsolná ki a telefonját egy
őt személyesen érintő nyomozás kritikus pontján? –
Gervaise érezte, hogy az agyában a fogaskerekek újra
kattogni kezdenek, igaz, teljes összevisszaságban. A
gondolatmenete olyan volt, mint egy rossz
flipperjátszma, de azért valami történt. – Segítsen egy
kicsit, Winsome. Mi folyik itt?
– Nem tudom – válaszolta Winsome. – Kivéve…
– Ha?
– Ha Banks főfelügyelő hazudott azzal az
informátorral kapcsolatban…
– Ne rökönyödjön meg ennyire ettől a gondolattól. Az
emberek hazudnak. És néha jó okuk van rá.
– Igen, asszonyom – hagyta rá Winsome,
összeszorított szájjal.
– Szóval ha Alan hazudott, vagy csak kifogást
keresett – hiszen előtte kiment a folyosóra telefonálni –,
akkor talán Tracyről van szó. Az ő kedvéért biztosan
hazudna.
– Lehet, hogy McCready telefonált.
– Akárhogy is, lehet, hogy Alan bajban van.
– Én inkább McCready miatt aggódnék – jelentette ki
Winsome.
– Meggyűlt a baja a közlekedéssel. Lehet, hogy
Banks főfelügyelő arra kell neki, hogy elvigye
Hampsteadbe.
A neuronok most már sokkal jobban működtek
Gervaise agyában, és egyre több pontszámot ért el a
flipperben.
– Nézzünk utána, melyik autót vitte el Alan a
garázsból, és ha meg tudjuk szerezni az automatikus
rendszámfelismerő adatait, derítsük ki, hol van. Ha
helyes a feltevése, akkor úton van Londonba,
Hampstead Heathbe, és megtaláljuk.
 – Értesítsük az autópálya-járőröket?
– Még ne. Már csak egy autós üldözés hiányzik,
amikor Alan és Tracy bent ül az egyik autóban,
McCreadynél pedig fegyver van. Egyelőre ne keltsünk
feltűnést, amíg meg nem tudjuk, mi történt. Ha még
úton vannak Hampsteadbe, van egy kis időnk, hogy
kitaláljunk valamit. Beszéljen Burgess-szel is! Próbálja
meggyőzni, hogy most lassan, óvatosan kell
előrehaladnunk.
– Van terve, asszonyom?
– Bár lenne, Winsome! Bár lenne!

Banksnek is lázasan járt az agya, amíg az M1-en haladt

a néma utasokkal és hangos zenével. Arra már rájött,
hogy Jaff hangulata igen változékony. Lehet, hogy kezdi
megviselni a szökéssel járó nyomás, és kokaint is
fogyasztott az autóban. Eddig annyi minden sült el
rosszul, hogy most már nyilván egyre jobban aggódik,
vajon sikerülni fog-e. Bármit eszel is ki Banks, tudta,
hogy nagyon óvatosnak kell lennie, és ki kell várnia a
megfelelő pillanatot.
A legfontosabb, hogy Jaffet el kell választani a
fegyverétől. Hiszen anélkül semmire nem megy. A
fegyver a sporttáskában van, ebben Banks biztos volt.
Abból találta ki, hogy Jaff mindig szorosan maga mellett
tartja a táskát, néha belenyúl, megfog valamit, ami
megnyugtatja és magabiztossá teszi. Nem lesz könnyű
elvenni tőle, és ha a King’s Crossnál valóban kiteszi
őket, nem is lesz rá alkalma. Ez nem történhet meg.
– Vécére kell mennem.
 Tracy volt az, a hátsó ülésről. Banks lehalkította a
zenét. Még mindig Miles: Someday My Prince Will Come.
– Mit mondtál, kincsem?
– Hát nem fogsz – szólt közbe Jaff. – Nem állunk
meg.
– Öt percig se tart – erősködött Tracy.
– Megmondtam. Nem állunk meg.
– És szerinted mégis mit csináljak?. Pisiljek az
autóba?
– Várjál.
– De nem tudok várni. Már egy fél órája
összeszorítva tartom a lábam. Nem bírom tovább.
Nemsokára jön egy pihenőhely. El kell mennem vécére.
Jaff benyúlt a táskájába.
– Mondtam, hogy…
Tracy szembefordult vele.
– Miféle ember vagy te?! Mégis mi bajod lesz belőle?
Gondolod, hogy futásnak eredek a parkolóban, azok
után, amivel megfenyegettél? Amikor apám is itt van
veled? Gondolod, hogy megszököm, amikor ráfogod a
fegyvert? Mitől félsz? Mégis mit gondolsz, mit fogok
csinálni? Elkezdtek kiabálni, hogy fegyver van nálad,
hogy lelőhess még néhány ártatlan embert? Az ég
szerelmére, térj már észhez, Jaff! Vécére kell mennem.
Ennyi az egész.
Tracy kirohanását rövid csend követte. Banks
visszafojtott lélegzettel várt. Csodálta a lánya
bátorságát, de nem tudta, milyen irányba billenti majd
Jaff kiszámíthatatlan gondolkodását.
– Jól van – mondta végül Jaff. Megveregette Banks
vállát. – Én is meginnék egy kávét. Hallotta, mit
mondott az úrnő, sofőr. A következő pihenőhelynél
álljon meg.
Banks agya lázasan járt. Lehet, hogy itt az alkalom,
amire várt? De hogyan csinálja? Loccsantson forró kávét
Jaff arcába, ragadja meg a sporttáskát, dobja oda
Tracynek, és puszta kézzel menjen neki Jaffnek? Ez is
egy lehetőség. Talán az egyetlen.
Jaff kibámult az ablakon, és ujjaival dobolt a
combján. Ő is gondolkozik, Banks tudta jól, számításba
vesz minden lehetőséget, minden lépést, ahol hibázhat.
Ahogy kiszállnak az autóból, idegesebb,
kiszámíthatatlanabb lesz, mint valaha. Ahogy Banks
lehajtott a bekötő-útra, a visszapillantó tükörben az
ezüst Hondát kereste, de nem találta. Talán csak
képzelődött.

A parkoló messze nem volt tele. Amint Banks megállt

azon a helyen, amit Jaff választott, és kikapcsolta a
motort, kinyitotta az ajtót, és érezte, ahogy a szél az
arcába csap. Szemerkélni kezdett az eső.
– Ne olyan sietősen! – szólt rá Jaff. – Le kell
fektetnünk néhány szabályt, mielőtt elindulunk.
Banks becsukta az ajtót.
– Siessünk! – mondta Tracy. – Már fáj.
– Együtt maradunk, világos? – folytatta Jaff. –
Francesca mellettem, maga előttem. És végig a
fegyveren tartom a kezem, úgyhogy csak semmi
ügyeskedés. És mindketten véssék az eszükbe: ha
egyikőjük nincs is éppen a szemem előtt, a másik igen.
 Banks szerette volna megkérdezni Jaffet, vajon
tényleg lövöldözni akar-e egy nyilvános parkolóban, de
nem tette. Először is mert Tracy már nem bírta tovább,
és Banks szerette volna, ha mielőbb kiszállnak, hogy
esélye legyen átvenni az irányítást. Másodszor pedig
mert mostanra Jaff olyan ideges volt, hogy valószínűleg
igenis elkezdene lövöldözni. Banks látta, hogy a férfi
további kokaincsíkokat szippant fel a hátsó ülésen, és
rángatóznak a végtagjai.
– Ahogy akarja – felelte Banks, és újra kinyitotta az
ajtót.
Mindannyian kiszálltak, és átsétáltak a parkolón az
étterem és a mosdó felé. A bejárat mellett volt néhány
játékgép, szemben pedig egy bolt. A bolt mellett volt a
női és férfi mosdó.
– És most hogy maradunk együtt? – kérdezte Banks,
és a mosdókból ki-be áramló embereket fürkészte.
– Ne okoskodjon! Nyilván nem fogunk. Francesca
bemegy, mi pedig itt maradunk.
– De nekem is ki kell mennem – felelte Banks. – Az ő
neve pedig Tracy.
– Tudom. De nekem jobban tetszik a Francesca.
Maga pedig megvárja a sorát. Indíts, Francesca! És csak
semmi trükk. Eszedbe ne jusson kölcsönkérni valakinek
a telefonját, vagy üzenetet küldeni. Ne feledd, mit
mondtam neked! Az apád itt lesz kint, velem.
Tracy beszaladt a női mosdóba. Jaff közel húzódott
Bankshez, keze a sporttáskában, a szeme idegesen
jobbra-balra járt.
– Ezt nem fogja megúszni – közölte Banks mintegy
mellékesen, hogy kiderítse, meddig feszítheti a húrt.
 – Azt maga csak hiszi.
– Most befejezhetné. Az maga mellett szólna a
bíróságon.
– Baromság. Lelőttem egy zsarut.
– De nem ölte meg.
– Nem mehetek börtönbe. Nem élném túl.
– Hát, pedig elkerülhetetlen.
– Akkor csak tegyük továbbra is, amit mondok –
zárta le a vitát Jaff. Az órájára pillantott. – Sokáig van
bent.
– Nő – mondta Banks.
Hihetetlen, de Jaff nevetett. Kissé eszelősen csengett
a nevetése, és néhányan kíváncsi pillantásokkal illették.
Szerencsére Tracy rögtön ezután felbukkant, és Jaff
meghagyta, hogy el ne mozduljon onnan, amíg Banks és
ő a mosdóban lesz. Amikor kijöttek, Tracy ugyanott állt.
– Na, ezzel megvolnánk – mondta Jaff. – Szerezzünk
valami kaját!
Felmentek az önkiszolgáló étterembe, és vettek
kávét és szendvicset elvitelre. Mindent Banksnek kellett
cipelnie, nyilván azért, hogy Jaff folyamatosan a
fegyverén tarthassa a kezét. A zacskók
megnehezítették, hogy Banks észrevétlenül leemelhesse
a kávéspohár tetejét, és Jaff arcába öntse a kávét. De az
autóig még hosszú utat kellett megtenniük. Banksnek
nem volt alkalma négyszemközt beszélni Tracy-vel, így a
lány nem tudhatta, miben mesterkedik. Banksnek arra
kellett hagyatkoznia, hogy Tracy ösztönösen és gyorsan
felméri a változó helyzetet, és alkalmazkodik.
Lassan sétáltak visszafelé, Banks egy kicsivel a
többiek előtt, ahogy Jaff akarta. Jaff kezével a
sporttáskában, Tracy pedig mellette. Banksnek nem
tetszett, hogy nem láthatja ellenfele pontos helyzetét és
mozgását, de úgy gondolta, el tudja takarni a testével a
papírzacskót, amíg szabad kezével belenyúl, és
megkeresi a kávéspohár tetejét. Tudta, hogy Tracyre is
fröccsenhet valamennyi, ha Jaff közel tartja magához,
de ezen nem lehetett segíteni. Megpróbál majd pontosan
célozni, amennyire a körülmények engedik.
Átvágtak a parkoló autók között, néha, a szűkebb
helyeken libasorban, és egyre közeledtek a kocsihoz.
Banks levette a pohár fedelét, és a forró kávé
megégette az ujját. Elfintorodott a fájdalomtól, de a
kiáltást magába fojtotta. Ám egy kissé megrándulhatott,
mert Jaff rászólt, hogy forduljon meg. Nem volt senki a
közelben, de Banks hallotta az M1-en elhúzó autók
zúgását, és felmerült benne, hogy talán ez az utolsó
hang, amit életében hall.
Megfordult, kezében a kávéspohárral, és a kilöttyent
kávé égette a hüvelyk- és mutatóujja közötti bőrt. Jaff
már elővette a fegyvert a táskájából, és Tracy fejének
szegezte. Banks elengedte a kávét, és vele az egész
zacskót. Egy nő, aki négy sorral arrébb két gyereket
terelgetett vissza az autóba, sikított. Jaff a hang
irányába fordult, de a nő már lerántotta a gyerekeit az
autó mögé, a földre.
Jaff visszafordult Banks felé, és ráfogta a fegyvert.
Karja Tracy nyaka köré fonódott. További sikolyok, futó
léptek zaja, kocsiajtók csapódása és motorzúgás
hallatszott. Jaff arcát düh és zavar torzította el. Mindjárt
elveszti a fejét, gondolta Banks, lőni fog.
 Banks felkészült a lövésre, ám ekkor Jaff fejének
jobb felső negyede eltűnt egy vörösesszürke ködben. A
fegyver az aszfalton csattant. Jaff megrázkódott, mint
egy elszabadult marionettbábu, és széttárta a karját.
Tracy az apja karjába vetette magát. Banks térdre
rogyott, és szorosan a mellkasához szorította a lányt.
Igyekezett eltakarni előle a látványt. Érezte, hogy Tracy
karja köré fonódik, szorosan kapaszkodik belé, arcát a
vállába rejti, és vékonyka hangon, a könnyein át azt
mondogatja, apu, apu, apu, és hogy mennyire sajnálja.
 17. fejezet

Egyetlen mosolygós arc sem volt a politúrozott, ovális

asztal körül. A falról ugyanilyen mosolytalanul néztek le
rájuk a yorkshire-i szűk mellényes, vörös arcú, borostás
állú gyapjúbárók arcképei.
Banks mostanra a kimerültség végső stádiumába
jutott. Azt sem tudta, hány óra van, vagy milyen nap,
csak azt látta, hogy nincs sötét. De már sötétedett.
Hosszú, hosszú idő telt el a reggeli parkolóbeli incidens
óta. Tracy apja bérelt lakásában aludt az enyhe
nyugtatótól, amit a rendőrorvos adott neki – legalábbis
Banks remélte. Winsome vigyázott rá. Ám a Nyugati
Körzeti Parancsnokság zárt ajtaja mögött piszkos
munkát kellett elvégezniük. Volt idő, amikor Banks
valószínűleg aggódott volna az ügy kimenetele miatt, de
most már semmi nem érdekelte. Csak arra várt, hogy
vége legyen, és elkezdhesse újra összerakni Tracy és a
saját életét.
– Mégis mit művelt, Powell közrendőr? – kérdezte
Mike Trethowan, a kommandósok parancsnoka, egyben
Nerys közvetlen főnöke.
– Önállóan döntöttem, uram – felelte Nerys Powell. A
tréningnadrág és kapucnis felső helyett most farmert,
vakítóan fehér blúzt és fekete széldzsekit viselt, és mind
ez idáig bátran állta a sarat, állapította meg Banks.
Látszott, hogy fél, de megingathatatlanul fenntartotta
abbéli meggyőződését, hogy helyesen cselekedett. Ha
vesznie kell, az ellenség soraiból is magával ránt néhány
embert.
Chambersből előtört az „isten óvjon az önálló
döntésektől” sóhaj.
– Jól van – mondta. – Kezdje a legelején!
Nerys Banksre pillantott, aki megpróbált közömbös
arcot vágni.
– Véletlenül hallottam Banks főfelügyelőt telefonálni
– mesélte. – Amikor kijött a folyosóra. Én az egyik
szemközti üres irodában voltam éppen, csak ültem és
vártam. – Gyilkos pillantást vetett Chambersre. –
Amióta folyik ez a kivizsgálás, elég sok időt töltünk
értelmetlen várakozással. Az ember sosem tudhatja,
mikor hívják be, hogy újra átbeszéljenek vele valami
jelentéktelen részletkérdést. És sosem szólnak előre. Na,
mindegy. Szóval azt nem hallottam, mit mondott az
illető a vonal másik végén, de Banks főfelügyelő a lányát
említette, és elismételte egy harehillsi iskola nevét.
Idegesnek és titkolózónak tűnt. Mármint Banks
főfelügyelő, uram. Úgy tűnt, valami felzaklatta, és meg
is fenyegette a telefonálót. Tudtam, hogy a lánya eltűnt,
és hogy a férfinak, akit az elrablásával gyanúsítanak,
fegyvere van.
– Tudta, hol van az említett iskola? Ismerte?
– Nem. De Leedsben nőttem fel. Tudom, hol van
Harehills.
– Igen, igen, tudjuk, hol nőtt fel – türelmetlenkedett
Chambers.
– Folytassa!
 – Banks főfelügyelő sietve távozott, és azt
gyanítottam, esetleg valami külön… ööö… megbeszélést
folytatott, hogy segítsen a lányán. Nem hibáztatom érte,
uram – fordult Bankshez.
– Micsoda megkönnyebbülés! – felelte Banks
szárazon.
Nerys összehúzott szemmel vizsgálgatta, mintha nem
tudná eldönteni, barát vagy ellenség. Banks maga sem
volt biztos benne. Először végig kell hallgatnia az egész
történetet, különösen Nerys nézőpontjából, mielőtt
határozott véleményt formálna.
– Szóval – folytatta –, mint mondtam, tudtam, hogy
Jaffar McCreadynél fegyver van, Banks főfelügyelőnél
pedig nincs. Azt is tudtam, hogy Banks főfelügyelő a
lánya miatt nem fogja a helyszínre hívni a
kommandósokat, inkább megpróbálja egyedül
megoldani a helyzetet, ha valahogyan McCready fölé tud
kerekedni. Úgy gondoltam, ez rendkívül kockázatos
vállalkozás, uram, úgyhogy… nos…
– Úgy döntött, hogy fegyveres kíséretet biztosít a
számára – fejezte be Trethowan.
Nerys Chambersről a főnökére pillantott.
– Igen, uram, úgy valahogy.
– Mi az; hogy úgy valahogy? Maga hogyan nevezné,
amit tett?
– A megérzésemet követtem, uram, úgy gondoltam,
lépnem kell. Adva volt egy fegyvertelen ember, egy
rendőrtársam, olyasvalakivel szemben, akiről már
kiderült, hogy gond nélkül lelő egy rendőrt.
 – Ugye nem valamiféle bosszúról volt szó, Cabbot
felügyelő miatt, Powell közrendőr? – kérdezte Trethowan
szigorúan.
Nerys mélyen elpirult.
– Ezt sértőnek találom, uram.
– Nem az a kérdés, hogy sértőnek találja-e vagy
sem. Gondolt-e Cabbot felügyelőre, amikor Banks
főfelügyelő nyomába eredt?
– Nem állítom, hogy nem jutott eszembe, mit tett
vele McCready. De nincs joguk…
– Amennyiben az Annie Cabbot iránti szexuális
vágyai befolyásolták a döntését – mondta Chambers, és
disznószemében gonosz élvezet fénye villant –, jogunk
van a tettei okait firtatni. Tetszett magának, igaz?
– Hölgyeim, uraim – avatkozott közbe McLaughlin
körzetparancsnok feltartott kézzel. – Ha Powell
közrendőrt a szexuális preferenciáiról faggatjuk, az
jottányit sem visz minket előbbre ebben a nem hivatalos
eljárásban, és nem is tartozik ide. Nem az a kérdés,
hogy a szóban forgó rendőr táplál-e gyengéd érzelmeket
Cabbot felügyelő iránt, vagy sem. Arról kell beszélnünk,
amit csinált, és annak következményeiről. Folytassa,
Powell közrendőr!
– Köszönöm, uram – mondta Nerys. Miután ilyen
módon megzabolázták őket, Trethowan és Chambers
komor hallgatásba burkolózott, Nerys pedig ivott egy
korty vizet, és folytatta. – Követtem Banks főfelügyelőt
Harehillsbe, és ott láttam, hogy a lánya, Tracy és Jaffar
McCready beszáll a hátsó ülésre. Úgy tűnt, mintha
McCready egy fegyvert szorongatna a nála levő
sporttáskában.
 – De látni nem látta a lőfegyvert? – kérdezte
Trethowan.
– Nem, akkor még nem, uram. De tudtam, hogy…
– Rendben. Csak ennyit akartam tudni. – Trethowan
Chambers-re pillantott. – Folytassa!
– Honnan tudta, hogy ők azok? – kérdezte
Chambers.
– Hát, gondoltam, hogy nem stopposokat vesz fel –
felelte Nerys.
Chambers elvörösödött.
– Elég legyen ebből! – szólt Trethowan.
– Igen, uram. Elnézést, uram. – Chambers szemébe
nézett, aki nem állta a pillantását.
– Volt ekkor már bármi elképzelése, hogy mit fog
csinálni? – kérdezte Gervaise kapitány. – Összeállt
valami terv a fejében?
– Nem, asszonyom. Csak annyit tudtam, hogy
McCreadynél fegyver van, és lelőtte Ann… Cabbot
felügyelőt, Banks főfelügyelőt és a lányát pedig túszul
ejtette.
– És nem az lett volna a leghelyesebb, ha akkor és
ott felhív engem? – kérdezte Trethowan. – Vagy bármely
felettesét? Tudja, vannak előírások. Szabályzat. Miért
nem hívott fel engem vagy Gervaise kapitányt, és
mondta el a gyanúját Banks főfelügyelővel
kapcsolatban?
– Tudom, hogy ezt kellett volna tennem, uram –
felelte Nerys. – És nincs mentségem. De néha ott
helyben, és gyorsan kell döntéseket hozni. Meglátásom
szerint nem volt idő a szabályzatra, arra, hogy
beindítsuk a gépezetet. Először is nem volt nálam a
mobiltelefonom. Másodszor pedig elveszítettem volna
őket szem elől, ha leállok, hogy kitöltsem a szükséges
papírokat. Ha erősítést hívunk, akkor McCready
észreveszi, hogy követjük. Úgy véltem, fegyvere van és
veszélyes, és az lett volna a legrosszabb, ha úgy érzi,
bekerítette a rendőrség. Fennállt a lehetősége annak is,
hogy kábítószer befolyása alatt van. Olyankor pedig
ingerlékenyek és kiszámíthatatlanok az emberek. Mint
kiderült, pontosan ez volt a helyzet.
– Kokaint szippantott végig az úton – vetette közbe
Banks.
– Úgyhogy egy nyilvános parkolóban sütötte el a
fegyverét – mondta Trethowan, tudomást sem véve
Banksről. – Egy autópálya melletti pihenőhelyen. Ezzel
kockáztatta, hogy isten tudja, hány ártatlan férfi, nő és
gyerek megsérüljön.
– Jaffar McCreadyre céloztam, uram. Jó lövő vagyok.
A legjobb az egységnél. Maga is tudja. És a fegyverem
majdnem ezer méterig pontos, ők pedig legfeljebb
háromszáz méterre lehettek.
– És miután eltalálta a célt? Volt elképzelése, hol köt
majd ki a lövedék?
– Egy dombtetőn álltam. Abból a szögből, úgy ítéltem
meg, a golyó a McCready mögött álló autóba fúródik
majd, és így is történt. Most már magántulajdon
rongálásával is meg akar vádolni, uram? Majd
utánanézek, fedezi-e a biztosításom.
Trethowan az asztalra csapott.
– Mondtam már, Powell közrendőr, hogy elég a
szemtelenkedésből! Ez egy nagyon komoly ügy. A
karrierje függhet tőle. Ezzel nem segít magán. A
szarkazmussal nem megy semmire. Sem nálam, sem
Chambers kapitánynál, sem Gervaise kapitánynál, sem
pedig McLaughlin körzetparancsnoknál. Márpedig mi
döntünk a sorsáról, ezt ne feledje. Még egy ilyen
megjegyzés, és fegyelmi eljárást indítok maga ellen,
függetlenül attól, mire jutunk ma délután. Megértette?
– Igen, uram – motyogta Nerys lehajtott fejjel.
– Mi történt, amikor a parkolóba ért? – kérdezte
Gervaise, lenyugtatva ezzel a kedélyeket.
– Leparkoltam, asszonyom. Amennyire tudtam,
befelé menet felmértem a környező területet, és láttam,
hogy a bekötőúttal szemben van egy domb. Gondoltam,
a mögött észrevétlenül lefeküdhetnék, és közvetlenül
rálátnék Banks főfelügyelő autójára, és ha arra kerül
sor, éppen lővonalban lennének. Nem terveztem, hogy
bárkire rálövök majd. Nem akartam megijeszteni a
járókelőket.
– Szóval oda ment fel? – kérdezte Chambers. – A
füves dombra?
– Nagyon tetszett neki a saját vicce, de a Kennedy-
gyilkosságra tett utalást mindenki más eleresztette a
füle mellett.
Nerys az ajkába harapott.
– Igen, uram.
– Azzal a szándékkal, hogy lelövi Jaffar McCreadyt,
amint úgy véli, tiszta a célpont?
– Azzal a szándékkal, hogy megvédem Banks
főfelügyelő és a lánya életét, uram, abban az esetben,
ha a főfelügyelő valamilyen elhamarkodott vagy
kétségbeesett lépésre szánja el magát. Már akkor
láttam, hogy McCready milyen feszült, amikor kiszálltak
az autóból.
Banks felvonta a szemöldökét.
– Nem állítom, hogy az elhamarkodott lépések
nagyon távol állnának Banks főfelügyelőtől – mondta
Chambers önelégült mosollyal az arcán –, de honnan
tudhatta, hogy ebben az esetben ilyesmire ragadtatja
magát?
– Nem tudtam. Legalábbis nem voltam benne biztos.
De az ő helyében én ezt tettem volna. Ez volt a legjobb
esélye. Kint, a szabad ég alatt. Ha akart egyáltalán
bármivel próbálkozni, úgy számítottam, ez lehet a
legjobb alkalom.
– Úgy, hogy más emberek is voltak körülöttük?
– A lánya is egy ember, uram. És Banks főfelügyelő
maga is.
– Ezzel tisztában vagyok – felelte Chambers.
– Lépjünk tovább! – javasolta Gervaise.
Chambers dühösnek tűnt, de folytatta.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy Banks főfelügyelő
bármilyen próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve?
Nerys vállat vont.
– Tudtam, hogy van esély a kudarcra. És hogy
McCreadynél fegyver van, amit nem fél használni. Csak
szerettem volna készenlétben lenni, hogy a
főfelügyelőnek jobbak legyenek az esélyei.
– Gondolom, most azt fogja mondani, hogy minden
olyan gyorsan történt, hogy nem emlékszik a
részletekre, és hogy nem felelős a tetteiért – mondta
Chambers.
 – Ellenkezőleg, uram. Az idő mintha megállt volna.
Pontosan tudtam, mit csinálok. Lassan húztam meg a
ravaszt, meggyőződtem róla, hogy a találatom pontos
lesz, és teljes felelősséget vállalok a tetteimért.
Erre Chambers nem tudott mit felelni, úgyhogy
Gervaise tapintatosan beavatkozott.
– Mondja el, mi történt!
– Visszafelé tartottak az autóhoz, mindhárman.
Banks főfelügyelő ment legelöl, és láttam, hogy a
papírzacskóban matat. Nem tudhattam, pontosan mit
csinál, de gyanús volt. Mintha készülne valamire. És
biztos, hogy hátulról is gyanúsnak tűnt McCreadynek,
akinek az idegei már amúgy is pattanásig feszültek.
– Szóval látta, hogy Banks főfelügyelő a zacskóban
matat? – kérdezett rá Gervaise.
– Igen.
– És ezután mit csinált?
– Semmit, asszonyom. Figyeltem, és vártam.
– A fegyvere irányzékán keresztül figyelt? – kérdezte
Chambers.
– A távcsövön keresztül, igen.
– Azon az orvlövészpuskán keresztül, ami, mit tesz
isten, éppen magánál volt? – Chambers belepillantott a
jegyzeteibe. – Egy Parker-Hale M85, ha jól tudom. Nem
éppen megszokott fegyver. Honnan szerezte?
– Az apámé volt, uram. Bezárva tartom a kocsim
csomagtartójának egy külön rekeszében. Néha
gyakorlatozom vele. Véleményem szerint a Parker…
– Ön szerint helyes, hogy ott tartja a fegyverét,
Powell közrendőr? – szólt közbe Trethowan. – A
csomagtartójában, mint valami vidéki amerikai?
 Nerys lesütötte a szemét.
– Nem, uram. A Kommandós Parancsnokságon
vannak megfelelő tárolóhelyek, és a járműveinkben is,
de…
– Inkább folytassa! – kérte Trethowan. – Ezzel a
vétséggel majd később foglalkozunk.
Nerys ismét nyelt egyet, mintha kiszáradt volna a
szája. Még mindig ott volt előtte a víz, de most nem
nyúlt hozzá. Nyilván nem akarta, hogy lássák, hogy
remeg a keze.
– Figyeltem, ahogy az autó felé haladnak. Banks
főfelügyelő elfintorodott, és megrándult. Azt gondoltam,
talán megégette magát vagy ilyesmi. Ebből
megértettem, mire készülhet.
– És? – kérdezett közbe Gervaise.
Nerys egyenesen Banksre nézett. A pillantása
nyugtalanító volt.
– Véleményem szerint nem sikerült volna neki,
asszonyom. A mozdulataival már éppen felhívta magára
McCready figyelmét. Banks főfelügyelő forró kávét akart
önteni McCready arcába, de gondolom, amikor levette a
pohár tetejét, megégette magát, és összerándult.
McCready pedig észrevette, és gyanút fogott.
– Igaz ez, Alan? – kérdezte Gervaise.
Banks bólintott.
– Mit csinált ezután McCready? – fordult Gervaise
Netyshez.
– Elővette a fegyvert – a hangtompítós Baikalt – a
sporttáskájából. Végig a kezében volt, de most teljesen
előhúzta, Egy-két ember a parkolóban, aki a közelükben
állt, észrevette, és kiabálni kezdett. Láttam, hogy ha ez
így megy tovább, pánik fog kitörni, és az csak még
kiszámíthatatlanabbá teszi McCreadyt. De abban a
pillanatban nem voltak sokan arrafelé, egészen közel
pedig senki.
– Kire szegezte McCready a fegyvert?
– Először Tracy Banksre. A fejére. Úgy vettem ki,
azzal fenyegeti az apját, hogy egy rossz mozdulat, és
lelövi.
– És aztán?
– McCready ideges volt, asszonyom. Kapkodott.
Mondott valamit Banks főfelügyelőnek, aztán egyenesen
ráfogta a fegyvert.
– Addigra Banks főfelügyelő már megfordult?
– Igen. Szemben állt McCreadyvel, aki pajzsként
tartotta maga előtt Tracyt.
– És erre maga? – vágott közbe Chambers.
– Lelőttem McCreadyt, uram – felelte Nerys
tárgyilagos hangon.
– Fejbe lőttem. Azt tudtam a legjobban célba venni.
Szerencsére jóval magasabb volt, mint Banks
főfelügyelő lánya.
– Megölte – közölte Chambers.
– Igen, uram. A fejlövés általában… – Észrevette a
készülődő vihart Trethowan arcán, és újra Chambershöz
fordult. – Igen, uram.
– Azután elmenekült a helyszínről.
– Azután visszajöttem a Nyugati Körzeti
Parancsnokságra. Átadtam a fegyverem Gervaise
kapitánynak, elmondtam neki, mi történt, és a többit
már tudják.
 – Miért nem maradt a helyszínen? – kérdezte
Gervaise.
– Nem lett volna értelme. McCready meghalt. Banks
főfelügyelő és a lánya biztonságban volt. Tudtam, hogy
a parkoló hamarosan hemzsegni fog a rendőröktől.
– És nehezen tudta volna kimagyarázni magát? –
találgatott Chambers.
– Bevallom, ez is átfutott az agyamon. És ha más
kommandósok is megjelentek volna, a jelenlétem
komoly veszélyt jelentett volna a civilek számára.
– Milyen figyelmes magától – mondta Chambers. –
Tudja, menynyi időt töltöttek azok a rendőrök az
emberek kikérdezésével, hátha valami nyomra vezeti
őket, hogy ki lőhetett?
– Szeretnék felvenni a bűnlajstromomra, hogy
elhagytam a bűntény helyszínét? – kérdezte Nerys.
Trethowan csak a fejét csóválta. Chambers
felhördült, és ledobta a tollát.
– Mondtam, hogy csak az időnket vesztegetjük,
Catherine – mondta Gervaise-nek. – Most azonnal fel
kell függeszteni, fizetés nélkül, és be kell vonnunk egy
külsős csoportot.
– Ezt majd én döntöm el – közölte McLaughlin.
– Nem hiszem, hogy az időnket vesztegettük, Reg –
mondta Trethowan. – Eltekintve persze Powell közrendőr
olcsó riposztjaitól. Hiszen az egyik emberem egy ilyen
súlyos incidensben érintett, és minimalizálni akarjuk a
veszteséget.
– Én sem hiszem, ha ez jelent valamit – szólalt meg
Banks, és megvető pillantást vetett Chambersre. –
Szerintem egyáltalán nem vesztegettük az időnket. A
nagy sárdobálás közepette úgy látszik, mindenki
megfeledkezik egyvalamiről: Powell közrendőr
megmentette az életemet. És a lányomét is.

Régóta nem jártam itt – mondta Tracy másnap

ebédnél, a Királynő Címerében.
Banks az egyhangú berendezést nézegette. A padok
vörös kárpitja megkopott, és itt-ott kijött belőle a bélés,
a rézasztalok billegtek, és a fal és a mennyezet
találkozásánál hámlott a tapéta. Az egész helyre ráférne
egy festés, de legalább ismerős és kényelmes. Banks
úgy érezte, Tracynek is és neki is pont erre a két
dologra van most szüksége. Ezenkívül a Királynő Címere
legalább még megvolt, pedig sok söröző bezárt
mostanában. És az étel sem volt rossz.
Tracy a csirkét és a sült krumplit csipegette a
tányérjáról, Banks pedig nekifogott a hatalmas,
marhasülttel töltött és hagymaszósszal nyakon öntött
yorkshire pudingnak. Előző éjjel a kanapén aludt, a
bérelt lakás nappalijában, és átadta az ágyat Tracynek,
de nem aludt jól. A jetlag még mindig nem múlt el, és
továbbra is hullámokban tört rá a fáradtság és a
szédülés, a legváratlanabb pillanatokban. De ezzel
együtt tud élni. Nem sokkal rosszabb, mint amikor
váltott műszakban dolgozott.
– Én sem voltam egy jó ideje – felelte Banks két falat
között. Belekortyolt a Black Sheep sörbe. Ahhoz képest,
hogy ebédidő volt, a Királynő Címere nem volt
túlságosan zsúfolt, és az ablak mellett álló asztaluknál
maguk lehettek. A napfény beszüremlett az ólomüveg
vörös és kék négyszögein. Néhány fiatal srác a
férfimosdó előtti átjáróban felállított, zajos játékgépeket
nyűtte, a rádióból pedig a szokásos örökzöld slágerek
szóltak. Jelenleg éppen a Substitute, a The Who-tól. –
Szóval Francescának hívtad magad? – kérdezte Banks.
Tracy elpirult, és lesütötte a szemét.
– Butaság volt. Ne haragudj.
– Nem adtunk neked második nevet. Te ne haragudj.
– Banks elmosolyodott. – Tudod, akkoriban nem
engedhettük meg magunknak.
Tracy elnevette magát, és Banks meglátta a póz és
az új külső mögött a lányát, akit ismert és szeretett.
Nem mintha érdekelte volna, milyen a frizurája, vagy
hogyan öltözik, csak boldog legyen. De nem volt boldog,
ez szemmel látható volt.
– Nekem sincs – folytatta Banks. – Fiatal koromban
Davynek hívtam magam, Davy Crockett után. Legalább
százszor láttam az Alamót.
– Ne már!
– De bizony. Tudod – mondta Banks, és vetett egy
oldalpillantást Tracyre, miközben a húst vágta –, nem
igazán számít, hogy sikerültek a vizsgáid. Úgy értem,
tudom, hogy csalódott vagy, és ezen nem tudok
segíteni, de ne érezd úgy, hogy nekem vagy anyádnak
csalódást okoztál. Olyan sokat tanultál. Büszkék
vagyunk rád. Esküszöm, nem tudtam, hogy ennyit
rágódsz az eredményeken.
– De sokkal többet vártatok tőlem – ellenkezett
Tracy. – És én magam is. És tényleg úgy érzem,
mindenkinek csalódást okoztam. Nézz csak rám, azzal
töltöm a fél életem, hogy eligazítom az embereket, hol
találják a legújabb Katie Price-t vagy Dan Brownt. Brian
pedig telt házas koncerteket ad Nagaszakiban, vagy
tudom is én, hol. Ő a család büszkesége.
– Mind a kettőtöket szeretem. Ez nem verseny.
Mindig megpróbáltam egyformán bánni veletek.
– Mégsem sikerült. Persze nem tehetsz róla. Ilyen az
emberi természet.
– Ha volt egyáltalán kedvencem, inkább te voltál az.
– Amíg Brian be nem futott.
– Ez nem igaz – tiltakozott Banks. – Mindent
megtettem, hogy rávegyem Briant, ne hagyja abba az
egyetemet. Szerettem volna, ha lediplomázik, és szerez
egy rendes állást. Én inkább hátráltattam a zenei
karrierjét. Ha befutott, arról nem én tehetek, sőt!
– De nektek annyi közös témátok volt. Te vetted neki
az első gitárját.
– Nem vetheted a szememre, hogy szeretem a zenét.
Veled… én próbálkoztam. Csak veled nem tudtam olyan
könnyen kommunikálni. Nem tudtam, hogyan közelítsek
hozzád. Hogyan beszélgessek veled a fiúkról, meg
ezekről a lányos dolgokról. Ha csak eszembe jutott,
hogy egy fiú hozzád ér… A zene pedig, hát… Te
olyanokat szerettél, mint a Take That meg a Spice Girls.
Brian pedig Led Zeppelint és Bob Dylant hallgatott.
Sajnálom, de zenei ízlésben nem vehetted fel vele a
versenyt.
Tracy egy pillanatig hitetlenkedve nézett rá, majd
kitört belőle a nevetés.
– Ó, ne haragudj, Apu. De nagyon fura dolgokat
mondasz. Mindenesetre most viszont olyanokat
szeretek, mint az Unthanks, a Smoke Fairies, Regina
Spektor és a Noah and the Whale. Meg a Kings of Leon.
– Ez már jobban hangzik. Szóval amikor kamaszodni
kezdtél, nem tudtam, mit kezdjek veled. Már nem
apukád kislánya voltál. Anyád nélkül ráadásul még
nehezebb volt.
– De hát ez évekkel ezelőtt volt. Lehet, hogy nem is
igazán próbáltad?
– Lehet. – Banks megvakarta a sebhelyét. – Nem
tagadom, hogy többnyire a munkám volt az első. És azt
hiszem, nekem is megvoltak a magam problémái.
– Van most barátnőd?
– Nincs – felelte Banks. – Senki. – Teresára gondolt,
de ő nem a barátnője. Sőt valószínűleg sosem látja
többet. És nem fog a lányának beszámolni egy San
Franciscó-i egyéjszakás kalandról. Eszébe jutott az e-
mail, amit aznap reggel kapott Teresától. A csatolt
képen ott álltak a Burritt Street-i tábla mellett, melyen
ez állt:

KÖRÜLBELÜL EZEN A HELYEN INTÉZTE EL

BRIGID O’SHAUGHNESSY MILES ARCHERT,
SAM SPADE TÁRSÁT.

– És Annie?
– Annie? Bonyolult…
– Miért? Ő szerelmes beléd.
– Ugyan már! Ne légy nevetséges. Ez nem ilyen
egyszerű.
– Pedig így van. Egy nő meg tudja állapítani az
ilyesmit.
 – De te még kislány vagy.
– Gondolod? Huszonnégy éves vagyok. És még
mindig nem kaptam meg a születésnapi üdvözlőlapot, ha
már itt tartunk. De mi lenne, ha fátylat borítanánk a
múltra, és tiszta lappal indulnánk?
– Részemről rendben – felelte Banks. – De
beszélnünk kell.
– Tudom, tudom. És rettegek tőle. Én nem kérek
többet. – Azzal eltolta maga elől a tányért.
– Régen szeretted.
– Amikor „még kislány voltam” – mondta Tracy, és
kortyolt a fehérborból. – A McDonald’s és Take That
korszakomban.
Ez igaz, döbbent rá Banks. A lánya most már felnőtt
nő, úgyhogy ideje megbarátkoznia a gondolattal.
– Elmondod, mi történt? Az elejétől.
Tracy az asztalra könyökölt.
– Ettől féltem – mondta. Nem volt kifestve, és Banks
nagyon szépnek látta. Még a szemöldöke melletti és az
ajka alatti piercing sem rontott az összképen. A bőre
természetesen fehér, rózsaszín ajka szép vonalú, a
szeme pedig az anyjáé. A rövid haj is jól áll neki. Igaz, ő
elfogult.
– Vegyél egy mély lélegzetet, és vágj bele!
– Jó – felelte Tracy, és vett egy levegőt. – De a
nagyját már tudod.
– Kérlek, a kedvemért! Hogy ismerkedtél meg Jaff-
fel?
– Erinen keresztül. Ők abban az étteremben
ismerkedtek meg, ahol Erin dolgozott. Alig ismertem, de
néha eljött velünk ide-oda, szórakozni meg ilyesmi.
 – És vonzónak találtad?
– Nehéz elhinni, igaz? De azt hiszem, akkor igen.
– Nem olyan nehéz elhinni. Jóképű volt, és biztos
vagyok benne, hogy sármos is – mondta Banks. –
Ráadásul rosszfiú. Elég nyerő párosítás.
– Erin esete az ilyen. Az ő barátja volt, nem az
enyém.
– Tudtad, hogy bűnöző? Hogy kábítószer-kereskedő?
– Dehogyis! – felelte Tracy. – Ha tudtam volna, távol
tartom magam tőle. De mondom, az elején csak
felszínesen ismertem. Néha táncoltunk, zenéről meg
ilyesmiről csevegtünk. Csak szórakoztunk, tudod…
Banksnek az volt a benyomása, Tracy kerüli az egész
kábítószertémát, ő pedig nem akarta faggatni. Egy
pillanatig sem képzelte, hogy a lánya egy szent.
Feltételezte, hogy mint sok más fiatal, aki
szórakozóhelyekre jár, Tracy is vett be időnként
ecstasyt, ahogy az ő idejében füveztek és bélyegeztek a
fiatalok. Lehet, hogy ezeket is csinálta. Banks csak azt
remélte, Tracy óvatos, és nem használ semmi
keményebb drogot, kokaint vagy heroint. De most
semmi értelme nem volna belemenni ebbe.
– És mitől változtak meg a dolgok? – kérdezte.
– Egyik este megcsókolt a táncparketten. Ez úgy
hangzik, mint valami nyálas, régi szám refrénje, de
tényleg így volt. És tényleg romantikus volt egy kicsit. –
Tracy elpirult. – Kár, hogy nem tartott sokáig – tette
hozzá.
– Mi történt?
– Hajba kaptak Erinnel ott helyben. Nagyon ciki volt,
bár senki nem hallotta a hangos zenétől. Erin mindennek
elmondott, aztán elviharzott. A következő jelenetben
engem láthatunk, amint néhány nappal később éppen
hazaérek a munkából, és Rose elmeséli, hogy a
rendőrök átkutatták a házat. Aztán később a hírek, Mr.
Doyle, a pisztoly… tele rendőrökkel a régi utcánk…
– Várj, lassabban! Miért siettél át azonnal Jaff
McCreadyhez?
– Hogy elmondjam neki, mi történt. Még Erin barátja
volt, és valami történt Erinnel. Valami nagyon nem
stimmelt. Úgy értem, tudom, hogy volt egy kis
félreértés, egy veszekedés, de csak egy csók volt az
egész. Komolyan. Nem feküdtünk le egymással. – Tracy
alsó ajka megremegett. – Akkor még.
– Csak szép sorjában! – mondta Banks, és Tracy
alkarjára tette a kezét. – Nyugalom.
Tracy felemelte a poharát, és mosolyogni próbált.
– Jólesne még egy ugyanilyen. Csak hogy bátorságot
merítsek belőle.
Banks odament a bárpulthoz, és mindkettőjüknek
rendelt egy újabb kör italt.
– A lánya? – kérdezte Cyril, a tulaj, és Tracy felé
intett a fejével.
– Igen.
– Ugyanaz, akit mindig behozott egy kólára meg egy
hamburgerre, amikor még itt laktak a sarkon?
– Egy és ugyanaz.
– Rég nem láttam. Szépen felcseperedett.
Banks is Tracy felé pillantott.
– Bizony. Köszönöm, Cyril. – Fizetett, és visszament
az asztalukhoz. A rádióban Paul Jones az I’ve Been a
Bad, Bad Boyt énekelte. Ezek a régi slágerek
elszomorították. Ezt már majdnem el is felejtette.
– És mi történt, miután átmentél Jaffhez? – kérdezte
Banks, miután Tracy ivott egy kis bort.
– Dühöngeni kezdett – felelte Tracy. – Meg is ijedtem
tőle. Először bement a hálószobájába, és habzó szájjal
jött ki, ostoba libának, meg isten tudja, még minek
nevezte Erint. Akkor még nem tudtam, de a pisztolyt
kereste.
– És te mit szóltál ehhez?
– Megijedtem – mondta Tracy. – Mert kedveltem
Jaffet, de egyszerre olyan mérgesnek és
kiszámíthatatlannak tűnt. Nem tudtam, mit fog csinálni.
Én csak a hírvivő voltam.
– Azután mi történt?
– Megragadta a karom, és azt mondta, el kell
tűnnünk innen.
– Mindkettőtöknek?
– Igen.
– Tehát már kezdettől fogva túsz voltál?
– Azt hiszem. Nem tudom, mi járt a fejében. Csak
azt tudom, hogy kellett neki egy búvóhely, és engem is
magával vitt.
– És hogyhogy az én házamba mentetek?
Tracy elfordult.
– Ő… ő kényszerített rá, hogy odavigyem. Azt
mondta, nincs hová mennie, és kell neki egy hely, ahol
senki nem talál rá, amíg el nem rendez néhány dolgot.
Megkérdezte, nem tudok-e egy ilyen helyet. Én pedig
féltem. Más nem jutott eszembe. Azt hittem, bántani
fog, ha nem mondok semmit.
 – Úgy érezted, ekkor még szabadon otthagyhatnád?
– Nem. Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt.
Bár nem kötözött meg vagy ilyesmi, de megfogta a
karom, és fájt. Eszembe jutott a házad. Tudtam, hogy
elutaztál. Ne haragudj! Én… össze vagyok zavarodva.
Úgy hallgatsz ki, mint valami gyanúsítottat. Nem tudom,
hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy történtek. Ha
visszanézek, minden olyan elmosódott, mintha csak egy
rossz álom lett volna. Csak azt tudom, hogy én az
áldozat vagyok.
– Nyugodj meg, Tracy – szólt Banks. – Tudom, hogy
nehéz most neked. – Tracy megtörölte a szemét, és
ivott egy kis bort. Néhányan feléjük pillantgattak, de
Banks nem törődött velük. A játékgépek még mindig
elég hangosan voltak ahhoz, hogy túlharsogják a
beszélgetést, a rádióból pedig a Be My Baby szólt.
Mindenesetre Banks lehalkította a hangját. – Ez nem
kihallgatás – mondta. – De fel kell tennem ezeket a
kérdéseket. Jól van?
Tracy bólintott.
– Jól van.
– Leedsből kifelé menet Jaff útba ejtette Victor
Malloryt. Miért?
– Hogy autót cseréljenek. Jaff aggódott, hogy a
rendőrség esetleg keresni fogja.
– Ezek szerint ekkor már tudtál a fegyverről?
– Nem. Jaff csak akkor mondta el, amikor odaértünk
a házadba. Különben lehet, hogy nem mentem volna
bele, hogy eltűnjünk. Csak azt láttam, hogy Jaff
sürgősen el akarja hagyni a várost. Azt hittem, talán…
szóval hogy attól tart, elkapják a drogok miatt.
 – Azt mondtad, hogy nem tudtad, hogy kábítószert
árul.
– Azt tudtam, hogy néha van nála ez-az. De nem
olyan értelemben, ahogy te gondolod.
– Miért nem indult egyenesen Londonba?
– Azt mondta azért, mert először telefonálgatnia
kellett, le kellett szerveznie néhány dolgot. Akkor még
nem értettem, nem tudtam, miről beszél, de gondolom,
a kokaint kellett eladnia – jó sok volt belőle –, meg
hamis útlevelet kellett szereznie, ilyesmi. Azt mondta,
időre van szüksége, és meg kell húznia magát. Sokat
telefonált.
– De azt nem tudtad, hogy miért menekül?
– Akkor még nem. Amikor megálltunk Victornál,
akkor még nem.
– Bementél vele Victor Malloryhoz?
– Nem. Jaff azt mondta, várjak az autóban.
– Be voltál zárva?
– Nem.
– Szóval akkor még egyszerűen kiszállhattál és
odébbállhattál volna?
– Igen, azt hiszem. Most már azt kívánom, bár így
tettem volna. De össze voltam zavarodva. Azt mondta,
várjak. Kellettem neki, hogy mutassam az utat a
házhoz. Nem ismerte a vidéket. Még csak nem is hallott
soha Gratlyről. De ha tudtam volna… kiszállok, és futok,
ahogy a lábam bírja.
– Semmi baj – nyugtatta meg Banks. – Nem
hibáztatlak. Csak megpróbálok tisztán látni. Mennyi ideig
volt bent?
– Nem tudom. Öt, tíz, legfeljebb tizenöt percig.
 – Ismered Victort?
Tracy vállat vont.
– Találkoztam vele néhányszor az éjszakában.
Rendesnek tűnt.
– Aztán mi történt?
– Lecseréltük az autót, és elmentünk Gratlybe.
Sajnálom, Apa, ne haragudj, amiért a házadba vittem.
Akkor még nem tudtam, hogy milyen, és hogy mit fog
művelni.
– Hogy érted?
– A CD-gyűjteményeddel. Hát nem tudod?
– Még nem engedtek haza. A helyszínelők mostanra
végeztek, és Gervaise kapitány azt mondja, odaküld
néhány takarítót, aztán hazamehetek. Talán holnap vagy
holnapután.
– Hát, csak csinált egy kis felfordulást. Szétdobálta a
CD-ket, összetört néhány tokot, kiöntött néhány italt.
– Ne aggódj! Nem a te hibád. A pisztolyról hogyan
szereztél tudomást?
– Láttuk a híradót. Konkrétan nem említették, de
valaki azt mondta, látta, hogy az egyik rendőr egy
konyharuhába bugyolált, fegyvernek látszó tárggyal a
kezében jött ki a házból. Jaff tudta, hogy mi volt az, és
hogy Erin emelhette el a hálószobájából, hogy bosszút
álljon rajta. Ekkor mondta el nekem, hogy mi a helyzet.
– Azt is elmondta, hogy miért aggódik annyira, hogy
a fegyver rendőrkézre került?
– Nem.
– És te mit mondtál?
– Semmit. Csak megkérdeztem, hogy minek neki
fegyver, és Erin miért vitte el. Azt mondta, most, hogy
tudok róla, beláthatom, hogy nem engedhet el, és
mellette kell maradnom a keserű végig.
– Ezt mondta?
– Igen. Apu, kérlek. Megint kihallgatsz. Nem hiszel
nekem?
– Dehogynem – vágta rá Banks, holott kezdtek
kétségei támadni Tracy szavahihetőségével
kapcsolatban. – És sajnálom, ha kellemetlenül érzed
magad. Egyszerűen csak szeretném megérteni, mi
hogyan történt.
– De hát még én sem értem pontosan.
Banks kortyolt a sörből.
– Igen, tudom. Éppen ezért kérdezgetlek. Hogy
segítsek gondolkodni, nem pedig azért, hogy vallatáson
érezd magad.
– Ne haragudj. – Tracy a poharát forgatta. –
Kinyitotta a borodat. Ivott a legfinomabb boraidból. És a
whiskydből.
– Nem baj – mondta Banks, és azon tűnődött, vajon
miféle felfordulást rendezhetett McCready, és mi fog
hiányozni a házból. A Telstar című szám szólt éppen,
ami visszarepítette Bankset abba az időbe, amikor
tizenkét évesen minden vasárnap délután Alan Freeman
Poptarisznyáját hallgatta a parkban a barátaival, egy
tranzisztoros rádión. Nézték az arra sétáló lányokat, akik
olyan csinosak voltak a vasárnapi ruhájukban, ahogy
fülig vörösödve kacérkodtak velük. Graham Marshall is
mindig velük volt, amíg aztán egy vasárnap reggel,
újságkihordás közben eltűnt. Sok évvel később Banks is
segített kideríteni, mi történt vele. Graham arca lebegett
a szeme előtt, ahogy a zenét hallgatta. Mindannyiuknak
nagyon tetszett az a fura orgonahang a Telstarban.
Tracy lehalkított a hangját, és előrehajolt.
– És kábítószer volt nála. Fű. Meg rengeteg kokain,
nejlonzacskókban. Többkilónyi. De egy kis zacskóba
félretett belőle saját magának. Folyamatosan használta.
Teljesen be volt kattanva.
– Igen. Az embereink megtalálták a sporttáskájában,
ötvenezer fonttal együtt. Tudod, hogy az honnan volt?
– Nem. Szerintem kezdettől fogva nála volt, a
lakásából hozta magával. A sporttáska legalábbis nála
volt, és nehéznek tűnt. Én nem vettem a kokainból.
Esküszöm, Apa.
– Jó, jó. Elhiszem. Szóval ivott bort, ivott whiskyt,
szívott marihuánát, szippantott kokaint. Igazi ereszd el a
hajamat. És te ezalatt hol voltál?
– Ott ültem, és néztem. Nem tudtam volna
megállítani. Sokkal nagyobb és erősebb volt nálam.
– Persze. És…
– Hogy megerőszakolt-e? – Tracy egyenesen Banks
szemébe nézett. – Igen. Később. Amikor rájött, ki
vagyok. Felvitt a te szobádba. Próbáltam kapálózni,
ellenállni, de semmire nem mentem vele. Sokkal
erősebb volt. Az ágyra lökött, és…
Banks érezte, hogy elszorul a torka, és felgyorsul a
szívverése.
– Elég, Tracy. A részleteket nem kell tudnom. Azt
mondod, mindez az után történt, hogy rájött, egy rendőr
lánya vagy?
 – Igen. Talált egy levelet vagy valami papírt, amint
rajta volt a neved és a rangod. Rájött, hogy
rendőrnyomozó vagy, főfelügyelő.
– És mit szólt?
– Először nagyon feldühödött, aztán azt mondta,
lehet, hogy így még nagyobb hasznomat veheti, mint
gondolta. De haragudott, amiért nem mondtam el neki.
És nem szerette a rendőrséget. Még agresszívebb lett.
És akkor erőszakolt meg. Azt gondolta, nagyon menő és
különleges dolog ezt tenni velem a te szobádban, a te
ágyadon. Mintha személyesen téged alázna meg ezzel.
Ezt Banks is így érezte, és ha McCready még élt
volna, örömmel megfojtotta volna puszta kézzel.
– Mi történt, amikor megjelent Annie? – kérdezte.
– Jaff elbújt a szabadidőszoba ajtaja mögé. A fegyver
a sporttáskájában volt, amit a reggelizőasztalnál
hagyott. Azt mondta, amilyen gyorsan csak tudok,
szabaduljak meg Annie-től, különben lelövi. És én
megpróbáltam, Apa, tényleg megpróbáltam. De tudod,
milyen Annie. Nem adta fel, nem akart elmenni…
– Nem tudta, mekkora veszélyben van – mondta
Banks. – Azt hitte, neked segít. És ő aztán kitartó.
– Tudta, hogy valami nem stimmel, és hogy nem
önszántamból vagyok ott. Tudom, hogy segíteni akart,
de egyszerűen nem hallgatott rám, és akkor megjelent
Jaff, és…
– Tracy, azt ugye tudod, hogy valószínűleg
megmentetted Annie életét? Azzal a telefonhívással.
– Vérzett. Azt hittem, meg fog halni. Mi mást
tehettem volna? Jaff rettenetesen dühös lett, amikor
meghallotta, hogy kihívtam a mentőt. Azt hittem, engem
is megöl, de gondolom, ahhoz akkor még túl értékes
voltam a számára. Úgyhogy csak összetörte a
mobilomat.
– És aztán?
–A lápvidéken lerobbant az autó. Gyalog
menekültünk tovább. Egyik balszerencse követte a
másikat. Azt kell hogy mondjam, hivatásos bűnözőnek
Jaff nem volt valami jó. – Tracy kisajtolt magából egy
gyászos mosolyt.
– Ez volt a mi szerencsénk – felelte Banks. Az órájára
pillantott, majd az ajtóra. – Kérsz még egyet?
– Megártana – mondta Tracy. – Már így is becsíptem
egy kicsit.
– Akkor egy kávét?
– Az jólesne. – Banks éppen indult volna, hogy
kérjen Tracynek egy kávét, magának pedig még egy
korsó sört, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Erin
és Juliet Doyle. Tracy tátott szájjal meredt először
Erinre, majd az apjára. – Te voltál, Apa?
– Én csak megmondtam nekik, hogy fél egyig itt
leszünk, ennyi az egész.
A két lány egy véget nem érő pillanatig csak nézett
egymásra, aztán Tracy felkelt az asztaltól, odament
Erinhez, és átölelte. Erin viszonozta az ölelést. A turisták
nagy szemeket meresztettek. Banks és Juliet Doyle a
lányok fölött egymásra nézett. Juliet kurtán biccentett,
Banks pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Attól
tartott, Tracy megtépi Erint, Erin és Juliet pedig soha
többé nem állnak szóba egymással.
 18. fejezet

Banks hallotta, hogy Beethoven Holdfény szonátájának

első tétele szól, amikor Françoise, az au-pair átvezette a
Gazda házának előterén. Bárki is játszotta, melléütött,
és csak némi további zavar után találta meg újra a
dallamot.
– A család éppen a televíziót nézi – közölte Françoise
ékes, akcentusmentes angol nyelven. – Miss Eloise pedig
a jövő héten esedékes zongoravizsgára gyakorol. –
Kinyitotta az ajtót, és előírásosan bejelentette Banks és
Winsome érkezését. Az egyenruhás rendőrök odakint, a
kocsijukban várták az utasítást.
Banks még sosem látta Fanthorpe feleségét. Nagyon
szép nő volt, jó néhány évvel fiatalabb a férjénél. Az
idomain meglátszott a napi testedzés, hosszú haja barna
volt és selymes, arcbőre pedig csakis a természet áldása
vagy a drága bőrápoló anyagok megfelelő
kombinációjának eredménye lehetett. Kérdő pillantást
vetett a férjére. A mellette ülő, hosszú copfos kislány le
sem vette a szemét a negyvenkét colos képernyőn
látható Kötelező táncokról.
– Látom, kedves családi hagyományt zavartam meg
– mondta Banks.
Fanthorpe felállt.
– Most meg mit akar, Banks? Kezd elegem lenni
ebből. Ez már több a soknál. Felhívom az ügyvédemet.
 – Megkérhetné, hogy a Nyugati Körzeti
Parancsnokságra jöjjön – mondta Banks –, ugyanis
őrizetbe vételi parancsunk van ön ellen.
Most már a nő is talpon volt, olyan fürgén ugrott fel,
mint egy macska.
– Mi folyik itt, George? – kérdezte, enyhe kelet-
európai akcentussal. – Kik ezek az emberek? Mit
keresnek a házamban? Mi ez az egész?
A Gazda letette a telefont, és a felesége vállára tette
mindkét kezét.
– Semmi baj, Zenovia. Nyugodj meg, édesem. Majd
én elintézem. – Elindult az ajtó felé, és Bankshez fordult.
– Jöjjenek, átmegyünk a dolgozószobába.
– Ahogy akarja – hagyta rá Banks, és követte a
Gazdát az előtéren át abba a szobába, ahol előző héten
jártak.
– Ez felháborító – közölte Fanthorpe, és töltött
magának egy nagy pohár whiskyt. Bankset ezúttal meg
sem kínálta. Még az is lehet, hogy elfogadta volna. – Ez
rendőri zaklatás. Ez üldözés. Ez…
– Jól van, jól van, Gazda. Vettem az adást – vágott
közbe Banks.
– Üljünk le szépen, és beszélgessünk el egy kicsit,
mielőtt behívom a fiúkat.
– A fiúkat?
– A házkutató csapatot – pontosított Banks, és
előhúzott néhány papírt a zsebéből. – Van itt egy
házkutatási engedély, amit egy helyi bíró írt alá, és ami
felhatalmaz minket, hogy teljes és alapos házkutatást
végezzünk önnél.
 – Át akarják kutatni a házamat? – hördült fel
Fanthorpe. – Azt nem tehetik! Nem jöhetnek csak úgy…
– De megtehetjük, és meg is fogjuk tenni. De
mindent a maga idejében. Először szeretném elmondani,
mekkora szarban van is voltaképpen.
– Mégis miről beszél? – Fanthorpe leroskadt a
bőrfotelbe, és eközben leöntötte whiskyvel a kötött
pulóverét. Barna kordnadrágja zsebéből előhúzott egy
zsebkendőt, azzal törölgette meg magát.
Winsome vele szemben foglalt helyet, és elővette a
jegyzetfüzetét meg a tollát.
– Ha azt gondolják, bármi terhelőt fogok mondani –
mondta Fanthorpe, és Winsome-ra szegezte az ujját
nagyon tévednek.
– Sosem árt, ha résen van az ember, uram – felelte
Winsome. – Nem gondolja?
– Mit tud Marlon Kincaid 2004. november ötödikei
meggyilkolásáról?
– Marlon Kincaid? Hát úgy nézek én ki, mint aki
ismerhet egy Marlon Kincaid nevű embert?
– Miért ne? A Leedsi Műszaki Egyetemre járt. Illetve
valójában már elvégezte, de továbbra is ott lógott a
diákok között a környéken, és drogot árult. Úgy látszik,
nem tudott búcsút mondani a boldog egyetemista
éveknek.
– Miről beszél?
– Marlon Kincaidről. Az apja nagy Marlon Brando-
rajongó volt, így kapta a nevét. Marlon egészen szép kis
praxist épített ki magának, kokaint és mindenféle más
illegális szert árult a leedsi egyetemistáknak a bulikon és
a szórakozóhelyeken.
 – És?
– Megvoltak a beszerzési forrásai, és maga nem volt
közöttük.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ezt nem engedhette, igaz? Már jó úton volt a helyi
drogbáróság felé, és akkor jön valami vézna, hosszú
hajú, felkapaszkodott senki, és beleköp a levesébe.
Ráadásul gúnyt űz magából, és ez visszajut a fülébe. Mit
csinált? Először csak figyelmeztette? Elküldte Ciarant és
Darrent, hogy eszközöljenek egy verést?
– Marhaság!
– De volt még egy fegyver a tarsolyában, ugye? Egy
fiatal srác, bizonyos Jaffar McCready, aki gyorsan
nélkülözhetetlenné tette magát. És veszélyessé. Ő
bizonyítani akart, és maga pontosan ezt várta. Hogy
meglegyen az az utolsó, elvakultan lojális tett, amely
örökre egymáshoz láncolja magukat. Adott neki egy
fegyvert. Maga töltötte meg. Még az is lehet, hogy maga
mutatta meg, hogyan süsse el. És Jaffar McCready
lelőtte Marlon Kincaidet. Csak éppen azt nem tudta,
hogy látták. Persze egy felettébb megbízhatatlan tanú
volt, főleg abban az időben, de azóta szépen
kikupálódott, olyannyira, hogy hamarosan pap lesz
belőle, és a memóriája mintha kitisztult volna,
különösen annak fényében, amit azóta kiderítettünk.
– És mi köze mindennek hozzám?
– Amiről maga nem tudott, az az volt, hogy
McCready megtartotta a fegyvert. Trófeának.
Szuvenírnek. Ahogy tetszik. Maga bizonyára megmondta
neki, hogy szabaduljon meg tőle, és nyilván azt
gondolta, meg is tette. Végül is miért tartana meg egy
rá nézve terhelő fegyvert? Talán érzelmi oka volt. Az
első ember, akit megölt. De az is lehet, hogy jó érzéssel
töltötte el, hogy van valami a kezében maga ellen.
Bármi volt is az oka, megtartotta a pisztolyt. Aztán egy
este összeveszett a barátnőjével. A lány, hogy
visszavágjon, vagy hogy feldühítse, magához vette a
fegyvert, és elutazott a szüleihez, Eastvale-be. Az anyja
megtalálta. Lehet, hogy csak takarított a lánya
szobájában, ahogy az anyák szoktak, de lehet, hogy
kíváncsi volt, és azt remélte, talál valamit, ami
megmagyarázza a lánya szokatlan hallgatagságát,
különös viselkedését. Akárhogy is, de megtalálta a
pisztolyt. És itt kezdődtek a problémák. De ez most nem
számít. Csak az számít, hogy belül, a táron találtunk
ujjlenyomatokat. Mégpedig a maga ujjlenyomatait. Meg
tudja magyarázni, hogyan kerülhettek oda?
Fanthorpe a homlokát ráncolta, és tovább
kortyolgatta a whiskyjét.
– Nem kell megmagyaráznom. Beszélhet róla az
ügyvédemmel.
– Fogok is. De igazából egyetlen módon kerülhettek
oda, nem gondolja? Az a tár valamikor a maga kezében
volt.
– És akkor mi van? A pisztoly külsején nem találták
meg az ujjlenyomatomat, igaz? A sátorvason?
– Honnan tudja?
– Jaj, nagyon cseles, Banks. Most jön az, hogy „mert
én letöröltem”, aztán a szám elé kapom a kezem, és
átkozom magam, amiért ekkora baklövést követtem el,
ugye? Arra várhat. Az, hogy megtalálták az
ujjlenyomatomat a fegyver belsejében, a táron, az
égvilágon semmit nem bizonyít, legfeljebb azt, hogy
egyszer valamikor hozzáértem ahhoz a tárhoz. Azt
végképp nem bizonyítja, hogy valaha elsütöttem volna
azt a fegyvert. Ehhez nincs szükségem ügyvédre. Csak
blöffölnek.
– Gyakran tapogat illegális fegyverekbe való tárakat?
– Tudtommal sosem tettem. De az az ujjlenyomat
annyiféleképpen odakerülhetett. Lehet, hogy egy
állatorvos használta a fegyvert, hogy lelőjön egy beteg
állatot.
– Egy kilenc milliméteres Smith & Wesson automata
pisztollyal?
– Lehet, hogy egy zsaru adta egyszer a kezembe, és
megkérdezte, mit gondolok.
– Hát, akkor már inkább az előző – mondta Banks.
– Különben is, hogy jutottak hozzá egyáltalán az
ujjlenyomatomhoz? Soha életemben nem vettek tőlem
ujjlenyomatot. Nem lehetek benne a nyilvántartásukban.
– Szörnyű mulasztás, ígérem, amint lehet, pótoljuk.
Ám kézbe vette Jaff McCready fényképét, amit Jackman
őrmester nyújtott át önnek, amikor legutóbb itt jártunk.
Az a fényes fotópapír csodás, ragacsos felületet biztosít
az ujjlenyomatok számára.
– De hiszen ez megtévesztés! Tőrbe csaltak!
– Ne butáskodjon. Ha hamis dokumentumokról vagy
gyilkos fegyverről lett volna szó, talán valóban
megtévesztésnek lehetne tekinteni, de ez csak egy
fénykép volt, ami önmagában semmit nem jelent.
– Garantálom, hogy körülröhögik majd magukat a
bíróságon.
 – Gondolja? Én nem hiszem. De örülök, hogy
egyetértünk abban, hogy bíróság elé fog kerülni.
Manapság az ügyészség nagyon kényes rá, hogy milyen
ügyeket enged bíróságra vinni. Nem szeretnek veszíteni.
Biztosra mennek.
– Hát akkor ez lesz a kivétel, ha csak ennyi
bizonyítékuk van.
– Nos, itt van még ez a jelentéktelen kis Darren
Brody-ügy.
– Darren Brody?
– Nono, hát ismeri Darrent. A maga kis verőlegénye.
Valamiért sem Darren, sem Ciaran nem vett részt
Marlon Kincaid meggyilkolásában. Lehet, hogy éppen
valami más feladatuk volt, kiganézták az istállót, vagy
ilyesmi. De az is lehet, hogy azt akarta, McCready essen
csak át a tűzkeresztségen. De Ciaran és Darren
mostanában elég sokat túlóráztak magának, nem?
– Hogy érti ezt?
Banks a fejét csóválta.
– Ciaran elmeháborodott. Tudnia kellene, milyen
felelősséggel jár ilyen embert alkalmazni.
– Ciaran sosem mondana rólam semmi rosszat.
– Ebben igaza van. Ciaran elvetemült pszichopata,
aki abban leli örömét, ha fájdalmat okozhat másoknak.
De lojális. Bizonyára hálás magának a lehetőségért.
Justin Peverell barátnőjét, Martina Varakovát is
bántotta. Sőt megölte, nagyon lassú és nagyon
fájdalmas módon. Justinnak pedig néznie kellett. Justin
most katatón állapotban van. Az orvosok nem fűznek
hozzá sok reményt, hogy lehet még teljesen épelméjű.
Hát, azok után, amiken keresztülment, nem csoda.
Képzelje csak el, hogy valaki ezt teszi az elragadó
feleségével.
– Miért mondja el nekem mindezt? Mi közöm hozzá?
– Jaffar McCready elvitt valamit, ami a magáé volt –
két kiló kokaint, ötvenezer fontot és egy fegyvert, hogy
egészen pontosak legyünk. Most minden nálunk van,
teljes biztonságban, a bizonyítékraktárban.
Fanthorpe felhorkant.
– Teljes biztonságban? Képzelem!
– Vissza akarta kapni. Érthető módon. Még el is
mondta nekem. Jackman őrmester a tanú rá.
Winsome felpillantott a jegyzetfüzetéből, és
Fanthorpe-ra mosolygott.
– Csak éppen nem mondta meg, hogy mi az.
– De gondolja, magától is kitalálta?
– Nem volt nehéz.
– Attól tartok, téves következtetésre jutott. Ha ez
volt az, amit Jaffnél találtak, nyilván tévedtem, és
mégsem volt nála, amit kerestem. Ezek a dolgok nem
hozzám tartoznak.
– Darren Brody évek óta együtt dolgozik Ciaran
Frenchcsel. Tudja, hogy Ciaran milyen, és látta, hogyan
válik egyre erőszakosabbá és kegyetlenebbé. Amíg csak
fenyegetőzésről volt szó, hogy kiszedjék az emberekből,
amit akartak, addig rendben is volt, hiszen az emberek
többnyire beszéltek, és megúszták néhány horzsolással.
De ezúttal nem volt megállás. Szerintem Ciarannak már
annyira megjött az étvágya a vérontásra, hogy nem
tudta tovább türtőztetni magát. Victor Mallory, Rose
Preston. Étvágycsinálók. Akárhogy történt is, Darren ott
volt vele, és Darren nem tudta leállítani, de nem tetszett
neki a dolog.
– Darren csak a saját irháját próbálja menteni.
Mindketten pszichopaták.
– Pillanatnyilag eltekintünk annak firtatásától, vajon
miért kellett magának két pszichopatát alkalmaznia,
Jaffar McCready nem volt az. Kapzsi, öntelt, ambiciózus
fiatalember volt, aki szükség esetén nem riadt vissza az
erőszaktól. Szerette volna vinni valamire. Nem
különösebben volt oda a gyilkolásért Nem is volt valami
jó benne. No, de a lényeg az, hogy Darrennek elege lett.
Neki kellett néznie Justin arcát, mialatt Ciaran a szeme
láttára szeletelte fel a barátnőjét. Nem hiszem, hogy
szép látvány volt. Darren valamivel keményebb, mint
Justin, úgyhogy ő még eszénél van, de valami furcsa
történt vele aznap éjjel. Megtudták, amit akartak, azaz
hogy Justin Hampstead Heathnél, a Highgate Ponds
közelében találkozik Jaffarral és Tracyvel, de Ciaran túl
messzire ment, és már nem tudott leállni. És ahogy
Darren figyelte, hirtelen belehasított a felismerés, mint
Saulba a damaszkuszi úton. Azt kérdezte magától:
miért? Miért kell neki ezt végignéznie? Miért vesz részt
benne? Igaz, hogy Ciaran áldozatai maguk is aljas
senkik voltak, akik szintén nem törődtek egy fikarcnyit
sem mások életével, de ez akkor is sok volt. De hogyan
tudna Darren valaha szabadulni a Ciarannal vállalt
cinkosságból, még ha amit együtt elkövettek, rettenettel
és undorral tölti is el? Képzelje, megtalálta a módját.
Úgy, hogy együttműködik a rendőrséggel. Darren
beszélt, Gazda. Sőt áradt belőle a szó. Hömpölygött,
mint egy megáradt folyó.
 A Gazda most már elsápadt, és mintha
összezsugorodott volna a bőrfotelben. A whiskyje percek
óta érintetlenül állt mellette az asztalon.
– Akkor sincs bizonyítékuk – mondta, és megpróbálta
összeszedni magát. – Az ő szava áll az enyémmel
szemben, és mit gondolnak, kinek fog hinni a bíróság?
Egy tanulatlan gengszternek, vagy a helyi közösség
oszlopos tagjának?
– Darren csak annyira tanulatlan gengszter,
amennyire maga oszlopos tag – felelte Banks. –
Szerintem nagyon jó benyomást fog tenni az
esküdtszékre. Egy jó útra tért, vezeklő bűnös. Az
esküdtek odavannak a megmentett lelkekért. Darren
tudja, hol vannak elásva a holttestek, Gazda. És adott
néhány tippet, hogy hol keresgéljünk, ha egyéb gyanús
ügyeivel kapcsolatban is szeretnénk bizonyítékot
szerezni. Úgyhogy most folyamatban van további
engedélyek beszerzése is, hogy ezen a házon, az
üzlethelyiségein és raktárain kívül például a kajmán-
szigeteki és a jersey-szigeti postaládáját is átnézhessük.
Winsome?
Winsome elnézést kért, és a bejárati ajtóhoz ment.
Ott megállt, ujjait a szájához emelte, és éleset
füttyentett. Banks mindig is szeretett volna így fütyülni.
Pillanatokon belül hat egyenruhás rendőr lepte el a
házat. Stefan Nowak őrmester és Jim Hatchley őrmester
vezette a házkutatást, és Banks mindkettőjüknek
odaköszönt, amikor Winsome-mal kivezették a már
megbilincselt Fanthorpe-ot az autóhoz. Eloise még
mindig a Holdfény szonáta első tételét gyakorolta a
zongoraszobában, Zenovia pedig hadonászva kiabált a
házkutatókkal. A másik kislány a homlokát ráncolta, és
felhangosította a tévét, hogy a nagy felfordulás
közepette is hallja a Kötelező táncokat.
Ahogy az autó felé haladtak, Banks végignézett a
salakos ösvényt szegélyező sövényen, a halastó és a
szökőkút irányába.
– Egy pisilő kisfiú – jegyezte meg a fejét csóválva. –
Ez mindent elmond, nem igaz, Gazda? Egy pisilő kisfiú.

A következő hét elején Banks végigment a Cook

Kórház már ismerős folyosóján. Odaköszönt néhány
nővérnek és más dolgozóknak, akiket felismert.
Egyenesen a házából autózott ide, és bár sok
szempontból nagyon jó volt, hogy végre otthon lehetett,
nem tudta kiverni a fejéből, mi történt azok között a
falak között. Miután a helyszínelők végeztek, Gervaise
kapitány odaküldött egy takarítóosztagot, úgyhogy ő
nem látott sem vért, sem azt a felfordulást, amiről Tracy
mesélt, eltekintve néhány megsérült CD-től és összetört
toktól. Azt azonban tudta, hol lőtték le Annie-t, és már
nem érezte jól magát a verandán. Lehet, hogy majd
elmúlik. Ha nem, el kell költöznie. Ha továbbra is így érzi
magát, nem fog tudni ott élni. Newhope azelőtt örömteli
hely volt, de a tüzet és ezt ez esetet követően Banks
már nem volt biztos a dolgában.
Annie-t az ágyán ülve találta. Kevesebb cső lógott
belőle, mint Banks előző látogatásakor, és sokkal jobban
nézett ki. Az egyik vasárnapi újság mellékletét
lapozgatta.
 – Egy kicsit régi, nem? – kérdezte Banks, majd
megpuszilta Annie-t, és leült az ágya melletti székre.
– Csak ezt tudtam szerezni, mióta magamnál vagyok
annyira, hogy tudjak olvasni – felelte Annie.
– Hát, szerencséd van. – Banks kinyitotta a
sporttáskát, ami nála volt, és átnyújtott egy WH Smith
zacskót, tele azokkal a női magazinokkal, amiket
korábban Annie-nél látott, valamint a legújabb Kate
Mosse- és Santa Montefiore-regényekkel. – Ezekkel
elleszel egy darabig.
– Köszönöm – mondta Annie, és átnézte a zacskó
tartalmát. – Nagyon jó. Már azt hittem, halálra unom
magam. De azért egy kicsit még mindig nehéz egy
kézzel olvasni.
– Arra az esetre pedig, ha elfárad a karod – tette
hozzá Banks, és a zsebébe nyúlt –, itt van ez.
– De ez az iPodod.
– Vettem magamnak egy újat San Franciscóban. Ez
itt majdnem tele van. Biztosan találsz rajta olyan zenét,
amit szeretsz. Van sok komolyzene, és vannak könyvek
is, klasszikusok, Jane Austen, Csehov-novellák, Trollope,
Tolsztoj, Brontë nővérek, meg egy-két történelmi és
életrajzi könyv. Segít elütni az időt. – Banks lopva
körülpillantott, aztán újra benyúlt a sporttáskába, és
előhúzott egy üveg ausztrál vörösbort. – Tudom, hogy a
fehéret jobban szereted – mondta –, és a Santa
Montefiore-regény kritikája szerint hideg Prosecco illik
hozzá, de nem hiszem, hogy itt jégbe hűtenék neked.
Láttalak már vörösbort inni. És a csavarmenetes kupak
is fontosnak tűnt. Manapság már nem jelenti azt, hogy
rossz minőségű a bor. Finom bor ez.
 – Igen, tudom – felelte Annie. – Ittam már ilyet, és
remek. Tedd be, kérlek, a szekrénybe, mielőtt meglátja
valaki. Már látom is magam előtt az éjféli iszogatásokat,
fél szemmel az ajtóra sandítva.
– Ahogy én olvastam zseblámpa fényénél és
hallgattam fülhallgatóval a Radio Luxemburgot
gyerekkoromban – jegyezte meg Banks. – Még valami. –
Elővett egy kis zacskót egy northallertoni
csemegeüzletben vásárolt finomságokkal. – Van néhány
sajt, zöldségpástétom, ráksaláta, ha esetleg tényleg
rosszalkodni akarsz, és keksz, füge meg olívabogyó.
Mindenből a legjobb.
Annie nevetett, és az arcához emelte a kezét. Banks
látta, hogy sír is.
– Ó, Alan, köszönöm. Gyere ide!
Banks odahajolt, Annie pedig a jó karjával átölelte.
Banks érezte a nő arcának meleg, nyirkos bőrét az
arcán, és arra gondolt, meg kellett volna borotválkoznia.
Aztán megérezte a haja illatát, az ő illatát.
– Nem kellett volna.
– Dehogynem. – Banks elhúzódott, de továbbra is
fogta Annie kezét. – Attól tartok, más nincs – mondta. –
Itt milyen a kaja?
– Nem is olyan rossz – felelte Annie. – Bár az, hogy
vegetáriánus vagyok, nem könnyíti meg a dolgot. De azt
kell mondanom, Ray fantasztikus.
– Hol van?
– El kellett mennie Londonba. Egy galéria kiállítja a
műveit. Nem akart menni, azt mondta, inkább velem
marad, de rábeszéltem. Holnap jön vissza.
 – Üdvözlöm – mondta Banks. – És hogy érzed
magad?
– Vannak jobb és rosszabb napjaim. De gyógyulok.
– Úgy hallom, sokkal könnyebben veszed a levegőt.
Beszéltél az orvossal?
Annie elfordult.
– Igen. Mr. Sandhar és én a múlt héten kiöntöttük
egymásnak a szívünket. Beszélt a műtétről, részletesen
elmagyarázta az előnyeit, a hátrányait, a kockázatokat.
– És?
– Félek.
Banks megszorította a kezét.
– Minden rendben lesz, majd meglátod. A lehető
legjobb kezekben vagy.
– Tudom. Csak… tudod, mindig ez volt a legnagyobb
félelmem, hogy nem fogok tudni járni, nem fogok tudni
mozogni, és kerekes székbe kényszerülök. Emlékszel
Lucy Payne-re? Micsoda szörnyeteg volt, de én még
sajnáltam is. Azt gondoltam, könnyebb lett volna, ha
egyszerűen meghal.
– Veled nem ez fog történni. Hamarosan a régi
leszel.
– Hát, az orvos nem becsüli alá a veszélyeket.
– Persze, mert realista.
– Pedig egy kis kegyes hazugság talán jót tett volna.
– Annie arca megrándult.
– Mi az?
Annie a mellkasára tette a kezét.
– Néha még mindig éles fájdalmat érzek
belélegzéskor. Az orvos szerint azért, mert gyógyul a
tüdőm. A vállam is fáj még, mint a fene. Nem tudok tőle
aludni.
– Ronda sérülés.
Annie elhallgatott egy pillanatra.
– Mondd csak, Alan, tényleg meghalt? Jaff McCready?
– Igen.
– Szegény kölyök. Ezt azért nem kívántam neki.
– Azok után, amit veled tett?
– Nem azt mondom, hogy ne érdemelt volna
büntetést. Szigorú büntetést. De…
– Gyorsan történt – mondta Banks. – Nem is
számított rá.
– Igen, gondolom.
– Ne sajnáld, Annie. McCready nem volt ártatlan
bárány.
– Tudom. Te is ott voltál, ugye?
– Igen. És én sem számítottam rá. – Banks hozott
magával egy nagy pohár Starbucks tejeskávét, és most
belekortyolt, majd letette a poharat Annie
éjjeliszekrényére. Akkor jutott eszébe, hogy elfelejtett
virágot venni. Képzeletben a homlokára csapott. Te
marha. Na, majd legközelebb. Nem, inkább küld egy
csokorral, amint ma elmegy innen. – Egyébként
megvizsgáltuk a fegyvert, McCreadyét. Egy Baikal,
ahogy sejtettük. Hangtompító volt rajta, és szerintem ez
mentette meg az életedet. Azt mondják, a hangtompító
mintegy kétharmadára csökkenti a lövedék sebességét,
és a fegyver pontosságát is erősen befolyásolja.
– Sose hallottam – felelte Annie. – És mi folyik most
McCready lelövésének ügyében?
 – Nagyjából a szokásos. Mindenki őrült
köpönyegforgatásba kezdett. Persze kozmetikázás lesz a
vége. A sajtónak nincs sok információja, de rengeteget
spekulálnak az én jelenlétemmel kapcsolatban, meg
persze Tracyről. A „rossz útra tért” kommandósról nem
is beszélve. A főnökség ideje legjavát azzal tölti, hogy
elejét vegye a szóbeszédnek, vagy legalább a
legsúlyosabbakat cáfolja. Volt még néhány megbeszélés,
most már Powell közrendőr nélkül. Az egyiken még
maga a főkapitány is részt vett. Mindenki kihátrált, hogy
a sajtó arról számoljon be, az egész egy szabályszerű
akció volt. Szomorú kötelesség, de egy rendőr élete volt
veszélyben, gyakorlott kommandós, veszélyes,
szökésben levő bűnöző, kiszámíthatatlan viselkedés,
túszok, hivatalos művelet, döntési helyzet,
szükségszerűség, blabla. Amit csak akarsz.
– Nem értesz egyet?
– Dehogynem. Nehezen, de meg lehet így
magyarázni a dolgot. Civil szemtanúink is vannak, akik
tanúsítani tudják, hogy Tracy és én közvetlen
életveszélyben voltunk, és hogy a rendőrség
kommandósa helyesen járt el, és amennyire a
körülmények lehetővé tették, tekintettel volt a közelben
tartózkodó járókelőkre. Ez mind igaz. Azt, hogy Nerys
nem hivatalosan, hanem a saját szakállára volt a
helyszínen, nem rendőrségi fegyverrel… nos, mindezt
megpróbáljuk szőnyeg alá söpörni. Persze itt-ott még
kilóg a lóláb, de… McLaughlin körzetparancsnok azt
nyilatkozta a sajtónak, hogy idő hiányában, valamint a
helyzet kényessége és a túszok, illetve általában a
civilek védelme miatt nem tudtunk semmilyen nagyobb
vagy látványosabb kommandósakciót elrendelni. Ez nem
is hazugság. Rengeteg kritikát kapunk majd, és
Chambers még mindig a hadiösvényt járja, de hát mikor
nem? Lehet, hogy ezúttal győznek a józan érvek.
– És Nerys?
Banks ivott a tejeskávéjából, és azután válaszolt.
– Én azt mondanám, lőttek a karrierjének, szerinted
nem? Nem a Warburton-féle sokkolóügy miatt. Arra már
a kutya sem emlékszik. Ezt még Chambers is tudja.
Furcsa módon részben amiatt került le a napirendről,
hogy téged lelőttek. Ha lelőnek egy rendőrt, az mindig
együttérzést ébreszt az emberekben.
– Örülök, hogy segíthettem.
Banks elmosolyodott.
– Talán figyelmeztetésben részesítenek majd néhány
embert, amiért nem mérték fel elég körültekintően a
helyzetet a Doyle-ház-ban. Chambers és a Greater
Manchester-i fiúk tovább folytatják a vizsgálatot, és nem
akarnak majd zsákmány nélkül maradni. De az
eredmény előre borítékolható.
– Akkor eltussolás minden fronton?
– Azt azért nem mondanám. A sokkoló esetében
biztosan nem. Az valóban egy szerencsétlen baleset volt,
és szerencsére a sajtó is hajlik rá, hogy így láttassa –
legalábbis a következő ilyen esetig. De McCready
lelövése… Az egy kicsit más. Senki nem akarja, hogy az
álljon hatalmas betűkkel az újságok címlapján, hogy
engedetlen zsaruk autópálya-pihenőhelyek parkolójában
lövöldöznek, úgyhogy egy kicsit hősiesebb fényben
tüntetjük fel Nerys tettét. De még így sem lesz könnyű
neki. Először is ott van a puska. Nem lett volna szabad
mindig magánál hordania. Már akkor is átkozott
szerencséje van, ha nem küldik börtönbe. Persze
pszichológushoz is kell majd járnia. Azt kell hogy
mondjam, tényleg nem jól válogatod meg a barátaidat.
– Nézz magadra! Őt különben sem én választottam.
Ő választott engem. És hogy mondhatsz ilyet? Miért
vagy ilyen ambivalens vele kapcsolatban? Megmentette
az életedet.
– Igen, tudom. És hálás vagyok érte. De szerintem
akkor is szerencséje van, ha megússza komoly
bűnvádak nélkül. Az a szerencséje, hogy most éppen
senkinek nincs szüksége áldozati bárányra. És azért
vagyok ambivalens, mert nem tudom pontosan, milyen
szándék vezérelte.
– Hogy érted?
– Szerintem legalább annyira magáért tette, mint
értem.
– Hát ezt meg honnan veszed?
– Bizonyítani nem tudom, de bármibe lefogadnám,
hogy rád gondolt, és arra, mit tett veled Jaff, amikor
meghúzta a ravaszt. Miattad lőtte le Jaffet.
Annie elvörösödött.
– Hát, ezt már sosem fogjuk megtudni, nem igaz? –
Egy pillanatra elengedte Banks kezét, és a
vizespoharáért nyúlt. Banks látta, hogy elfintorodik a
fájdalomtól, úgyhogy odanyújtotta neki a poharat. –
Köszönöm – mondta Annie.
– Ha ő maga nem mondja el, nem fogjuk megtudni –
vélekedett Banks. – És miért mondaná el? Én is tudom,
hogy rajtam kívül ez valószínűleg senkinek nem számít,
kivéve Chamberst és Trethowant, akik valamiért bele
akarják keverni az ügybe, hogy Nerys leszbikus.
– És te nem?
– Engem nem érdekel, hogy férfiért tette vagy nőért.
Csak az számít, hogy nem azért tette, amit állít. Bosszú
volt. Személyes ügy. – Banks megdörzsölte a szemét. –
Igaz, sokunk számára személyes ügy volt, szóval nem
mondom, hogy meg kellene őt hurcolni emiatt.
– És megmentette az életedet.
– Igen.
– És nem volt más megoldás?
– Nem. Nézd, tudom, hogy összevissza beszélek.
Idővel majd letisztul.
– És mi lesz most Nerysszel?
– Ha van egy kis esze, amilyen hamar csak teheti,
elhagyja Észak-Yorkshire-t, egy időre meghúzza magát,
aztán lehet, hogy beállhat egy titkos terrorelhárító
alakulatba vagy ilyesmi. Ők nem mindig olyan
válogatósak az embereiket illetően, a fenyegetettség
fokától függően. Nerys pedig tényleg jó lövő. Nem fog
elkallódni. Ki tudja, lehet, hogy az amerikaiak beveszik?
Hasonlít a stílusuk.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erős?
– Mármint kinek? Nerysnek vagy az amerikaiaknak?
Annie felnevetett.
– Touché. És mi a helyzet a Gazdával?
– Ki tudja? – felelte Banks. – Most állítjuk össze az
ügy anyagát. Az ügyészség lelkes. A Gazdának viszont
jó ügyvédei vannak. De azért vannak érdekes dolgok a
jersey- és kajmán-szigeteki papírjai között. Egyébként
elkaptuk Victor Malloryt is. Megtaláltuk a titkos
laboratóriumát és a rejtekhelyet, ahol a fegyvereket
tartotta. McCready apjának egyik régi fedőcégét
használták az agyafúrtak, ezért volt olyan nehéz
lenyomozni.
– Erinnel mi lesz?
– Ajánlottam neki egy jó ügyvédet. Bűnösnek fogja
vallani magát, enyhítő körülményekkel. Szerintem, mivel
korábban nem követett el semmit, meg fogja úszni egy
felfüggesztett ítélettel. Az ügyvéd legalábbis ezt mondja.
– És Tracy? Hogy viselte a megpróbáltatásokat?
Banks kortyolt a kávéból.
– Fiatal, életerős. Idővel rendbe jön.
– Mintha magad sem hinnéd. Mi a baj?
– Semmi – felelte Banks. – Csak tudod…
megerőszakolták. McCready megerőszakolta.
Annie először nem felelt. Banksben felmerült, hogy
talán arra gondol, amikor évekkel ezelőtt őt is
megerőszakolták, még mielőtt Észak-Yorkshire-be
költözött.
– Te jóisten – szólalt meg végül Annie. – Sajnálom,
Alan. Ha tudok bármiben segíteni… Ha akarod,
beszélhetek vele, csak szólj. Bárcsak többre emlékeznék
abból, ami a lövöldözés előtt történt, hogy Tracy hogy
volt, mit mondott. De nem emlékszem. Csak az a
benyomás maradt meg bennem, hogy félt, és hogy
megpróbált mielőbb megszabadulni tőlem.
– Hát, igen, nem véletlenül, ha McCready az ajtó
mögött állt. Azt akarta, hogy elmenj, nehogy bántson.
Tracy akkor már tudta, milyen kiszámíthatatlan a fickó.
– Korábban nem tudta?
 – Annie, nem is tudom, hogyan mondjam. Azt
hiszem, Tracy hazudott nekem, amikor az ő
nézőpontjából előadta a történetet. Hidd el, én aztán
hallottam már embereket hazudni éppen eleget.
Egyszerűen túl sok a következetlenség.
– És rákérdeztél?
– Dehogy. Nem olyan fontos, csak úgy próbált
mindent feltüntetni, mintha mindvégig az áldozat
szerepében lett volna.
– De hát tényleg ő volt az áldozat.
– Igen, de nem hiszem, hogy McCready
kényszerítette volna, hogy vele menjen. Szerintem
tetszett neki a srác, és önszántából ment vele, sőt ő
javasolta, hogy az én házamban rejtőzzenek el.
Szerintem először csak egy izgalmas kaland volt, talán
egyfajta lázadás vagy bosszú… Nem tudom… Az utóbbi
időben nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Talán engem
hibáztat ezért. Úgy érezte, Briant jobban szeretem,
benne pedig csalódtam, mert nem sikerültek jól a
vizsgái, és nem áll előtte fényes jövő. Nagyon nem jó
érzés a saját lányomra gyanakodni, Annie, de…
– Alan, ha Tracy kisebbítette is a szerepét, azért
tette, mert bűntudata volt, és szégyellte magát, amiért
ilyen bolond volt. Nyilván nem akarja, hogy még jobban
csalódj benne. Hát nem érted? A te véleményed számít
neki. Nemcsak az apja vagy, hanem még rendőr is. De
abban nem kételkedsz, hogy később már áldozat és túsz
lett belőle, ugye?
– Nem. Szerintem eljött egy pillanat, amikor a
kapcsolatuk megváltozott. Talán amikor McCready rád
lőtt, de az is lehet, hogy már előtte.
 – Na látod. Lehet, hogy kezdetben, valami téves
érzelmi fellángolás hatására önként követte McCreadyt.
Fiatal még. De nem ő húzta meg a ravaszt. Nem ő lopta
el a kokaint és a pénzt. Ezt mind McCready tette. Csak
adj neki egy kis időt, hogy rendbe jöjjön. Építs hidakat.
Próbáld megérteni, mit érezhet. Ha készen áll, el fogja
mondani az igazat.
– Tényleg így gondolod?
– Igen. Most hol van?
– Elutazott az anyjához Londonba egy időre. Sandra
és én akkora fasírtban vagyunk, hogy be sem férünk a
sütőbe.
Annie felnevetett, ahogy elképzelte.
– Mert nem szóltál neki?
– Szerinted?
– Micsoda felfordulás! – Annie lassan megcsóválta a
fejét, és ismét megfogta Banks kezét. – Annyira
megijedtem, amikor rájöttem, mi történik. Ott, a
verandádon a földön, mielőtt minden elsötétült, és alig
kaptam levegőt. Biztos voltam benne, hogy meg fogok
halni. Akkor és ott annyira hiányoztál, Alan.
Banks nyelt egyet, és megszorította Annie kezét.
– Nekem is hiányoztál. Nagyon tetszett volna neked
odaát. A sivatagi éjszakák. A Grand Canyon. A Pacific
Coast Highway. A Fisherman’s rakpart. A Golden Gate
híd. Varázslatos.
– Bár ott lettem volna, de úgy tűnt, ez az a fajta
utazás, ahová egyedül kell mennie az embernek.
– Az is volt – ismerte el Banks. – Ezúttal. De ki
tudja? Talán egyszer majd…
– Ha tudok járni.
 – Járni fogsz.
– Tudod – kezdte Annie –, mindent elmeséltél
Nerysről és Tracyről, meg hogy kivel mi történt, de mi a
helyzet veled?
– Velem? – Banks vállat vont. – Mi lenne? Ami
Sandrát illeti, a fasírtban már otthonosan mozgok. És
amúgy sem számít annyira így, hogy több száz
kilométerre van innen.
– Nem a családi ügyekre gondoltam. Hanem a
többire. Munka, karrier, jövő, ilyesmi.
Banks kiitta a tejeskávét, és bedobta a poharat a
szemetesbe.
– Hát, Chambers vért akar, és én éppen kéznél
vagyok. Nagyon szeretne az oroszlánok elé vetni. Szinte
valamennyi szabályt megszegtem, talán még szegény
Nerysnél is többet, és Chambers tudja, hogy
szemrebbenés nélkül megtenném újra.
– De?
– Vannak még barátaim magasabb körökben. Ők
azért lobbiznak, hogy kényszerszabadságot kapjak, amíg
megoldom a „személyes problémáimat”. Érzelmileg
zaklatott apa, érthető okokból agyonhajszolt, a lányát
elrabolták és a többi. Az a szerencse, hogy ha a felsőbb
hatalmak mégis úgy döntenek, hogy az oroszlánok elé
vetnek, az azt jelenti, hogy nekik maguknak is a
kardjukba kell dőlni, amiért megengedték, hogy ilyen
helyzet egyáltalán kialakulhasson. Ez persze sovány
vigasz, de ez van. Végül úgyis vagy kirúgnak, vagy
bolondokházába csuknak, vagy előléptetnek területi
parancsnokká.
Annie nevetett.
 – És mihez fogsz kezdeni? Nem aggódsz? De
komolyan. Valahogy nem tűnsz úgy, mintha érdekelne.
– Nem is – felelte Banks. Pillantása a csipogó,
hullámvonalakat rajzoló gépekre vándorolt, majd vissza
Annie-re. – Azt hiszem, az utazás a helyére tett néhány
dolgot. Hogy mihez kezdek majd? Komolyan? Nem
tudom. Gondolom, visszatérek, és megküzdök a
következő feladattal, mint mindig. De néha úgy érzem,
elég volt. Őszintén szólva kezdek belefáradni ebbe az
egészbe. Te nem?
– Én sem tudom. Gondolom, a műtétig csak kivárok.
Aztán majd újraértékelem a helyzetem, ahogy mondani
szokás. – Nevetett. – Zsák meg a foltja, igaz?
Banks az ajtó felé pillantott, majd benyúlt a
szekrénybe a borért és két műanyag pohárért.
Mosolyogva felelte:
– Ahogy mondod. Erre igyunk!