Nelson DeMille

Éjszakai zuhanás
 
 
 
 
 
 
Alexandra
  
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Nelson DeMille: Night Fall
Copyright © Nelson DeMille, 2004
Minden jog fenntartva
Time Warner Book Group
1271 Avenue of the Americas, New York, NY 10020
Hungarian translation © Bárdos Péter
Szerkesztette Nagy Eszter
A borítót Müller Péter tervezte
 
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a
kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában
kiadásra került
 
ISBN 963 369 529 5
Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.
Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Telefon: (72) 777-000
www.alexandra.hu
e-mail: online@alexandra.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Sandynek
Végre…
 
 
 
 A szerző előszava
 
A történet, bár képzeletbeli, megtörtént eseményen alapszik: a TWA
légitársaság 800-as járata 1996. július 17-én lezuhant a New York
állambeli Long Island közelében.
A szereplők is kitaláltak, annak ellenére, hogy esetenként valós
személyekre is történik utalás.
Az 1996. július 17-i szerencsétlenséghez kapcsolódó eseményeken és
az azt követő nyomozáson alapuló történetet részben a sajtóban
megjelent írások, részben pedig az ügyön dolgozó nyomozókkal és
szemtanúkkal folytatott beszélgetéseim alapján állítottam össze.
A hivatalos közlemények szerint a légi katasztrófát műszaki hiba
okozta, de a háttérben számos, egymásnak néhol ellentmondó elmélet is
napvilágot látott, melyek jóval sötétebb okokat sejtettek a háttérben.
Próbáltam körüljárni ennek a polémiának minden lehetséges
nézőpontját, – miközben az összes adatot összevetettem a szemtanúk
elbeszéléseivel, a tárgyi bizonyítékokkal, és természetesen a
szerencsétlenséget követő nyomozás anyagaival is. Mégis, mialatt a
megszerzett információkat irodalmi köntösbe bújtattam, éltem az író
számára adott szabadság lehetőségével.
Ez a könyv emléket állít a TWA 800-as járata személyzetének és
utasainak, akik 1996. július 17-én életüket vesztették az óceán felett, s
tiszteleg az elhunytak családja és szerettei előtt csakúgy, mint annak a
több száz embernek, akik a mentésben és a nyomozásban dolgoztak
fáradhatatlanul.
 
 
 
 
 
 
 1. KÖNYV
1996. július 17.
LONG ISLAND, NEW YORK
 
 
 
 
örök titok legyen,
én is, ön is, hallgassuk el, ne tudja senki sem.
 
Lewis Carroll: Alice Csodaországban
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 1. fejezet
Bud Mitchell a parton végigfutó Dune Roadon hajtott Ford
Explorerén. Előtte egy felirat hirdette: CUP-SOGUE SZABADIDŐPARK –
NYITVA PIRKADATTÓL NAPNYUGTÁIG. Napnyugta volt éppen, de Bud
végighajtott a hatalmas, üres parkolón, egészen hátra, ahol egy földút
indult. Az utat kerekeken elétolt korlát zárta le, amelyen „behajtani
tilos” tábla díszelgett. Bud a mellette ülő nőre nézett.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte. Jill Winslow
habozás nélkül bólintott.
– Akarom bizony! Olyan izgalmas…
Bud minden lelkesedés nélkül bólintott. Kiszállt, odébbhúzta a
korlátot, aztán gázt adott. A négykerék-meghajtású autó nekilódult a
homokos ösvénynek a magas fűvel borított dűnék között.
Bud szerint a házasságon kívüli szexuális kapcsolat éppen elegendő
izgalmat tartogatott, de Jill más véleményen volt Számára csak akkor
nyert értelmet a férje megcsalása, ha ezzel több romantika, több
izgalom, több kaland járt, mint amit otthon megkaphatott. A férfi
számára a „más asszonya” tabu áthágása jelentette a kalandot.
Bud Mitchell valamikor a negyvenedik születésnapja környékén
ébredt rá arra a számára megdöbbentő igazságra, hogy a nők bizony
nem egyformák. Most – öt évvel később, és immár két éve ebben a
kapcsolatban – be kellett ismernie, hogy Jill és az ő fantáziavilága nem
ugyanabban a körben mozog. De Jill Winslow gyönyörű nő volt, odaadó,
és ami a legfontosabb, másnak a felesége, és ezen az állapoton nem is
akart változtatni. Bud számára a biztonságos szexet az jelentette, ha a
másik fél házasságban él.
Az már csak hab volt a tortán, hogy Bud és a felesége, Arlene,
ugyanazokban a körökben forogtak, mint Jill és a férje, Mark. Amikor
mind a négyen felbukkantak egy-egy társaságban, Budon különleges,
ambivalens érzés lett úrrá, a büszkeség és a bűntudat keveréke: egója
nem ismert hátatokat, szinte szétfeszítette az a titkos tudat, hogy
minden négyzetcentimétert ismer ennek a gyönyörű asszonynak a
testén.
Persze ez a titok mégsem lehetett akkora titok, mert az szintén
áthághatatlan akadályokat gördített volna a kapcsolat útjába. A
kezdetek kezdetén – rettegve a lebukástól – mindketten megesküdtek,
hogy senkinek sem tárják fel a titkukat. Azóta egy-egy elejtett szóból
mindketten tudták, hogy a másiknak meg kellett bíznia valakiben, hogy
kiépíthesse a hátteret a titkos találkákhoz: kellettek azok az emberek,
akik az alibiket szállították, akik fedezték őket, míg távol voltak
otthonuktól. Bud gyakran gondolkodott rajta, vajon kik lehetnek Jill
beavatott emberei. Egy-egy társasági összejövetel alkalmával jól
elszórakozott azzal, hogy találgatta, ki lehet az.
Külön autóval hagyták el a Long Island-i Gold Coaston –
Westhamptontól mintegy száz kilométerre – fekvő otthonukat. Jill egy
kis falusi parkolóban letette az autóját, s átszállt Bud Explorerébe,
amivel aztán egy szálloda felé vették az útirányt. Bud rákérdezett, mi a
ma esti fedősztori, de csak kurta, egyszavas választ kapott. Megkérdezte
hát újra:
– Hol vagy ma este?
– Vacsorázom egy barátnőmmel, aki East Hamptonban lakik. Délelőtt
pedig vásárolgatok – tette hozzá. – Ami igaz is, tekintve, hogy neked
reggelre haza kell érned.
– A barátnőd képben van?
Az asszony bosszúsan sóhajtott fel.
– Persze. Ne izgasd magad!
–  Remek – bólintott Bud. Jill sohasem kérdezett rá az ő történetére,
mondván, minél kevesebbet tud, annál jobb. A férfi mégis beszámolt.
–  Kint horgászom a tengeren a haverokkal. Odakinn a vízen nincs
térerő.
Jill egykedvűen vállat vont.
Bud Mitchell tudta, hogy mindketten szeretik kicsit unalmas
hitvesüket, szeretik a gyermekeiket, és szeretik a kényelmes, felső
középosztálybeli társadalmi helyzetüket Egymást is szerették persze,
vagy legalábbis azt vallották, de azért nem annyira, hogy felrúgják egész
eddigi életüket, hogy hetente hét napot együtt tölthessenek. Havi
három-négy alkalom tökéletesen elegendőnek bizonyult.
A csapás véget ért egy homokdűne tövében. Bud megállt. Jill oldalvást
bökött a mutatóujjával.
– Menj le a parthoz!
Bud engedelmesen letért az útról az óceán felé.
A Ford Explorer lassan leereszkedett a lejtőn a bokrok és füvek közt,
miközben megkerültek egy magas dűnét. A domb túloldalán, ahol az
ösvényről már nem volt látható, Bud leállította a motort. A műszerfal
órája 7:22-t mutatott.
A nap lassan ereszkedett lefelé a hátuk mögött. Az óceán vize szinte
tükörsimán feszült előttük. A kristálytiszta égen csak néhány tépett
bárányfelhő lézengett.
– Szép az este – állapította meg a férfi.
A nő kinyitotta az autó ajtaját és kiszállt. Bud leállította a motort, és
követte az asszonyt. Az autó mellett állva végighordozták tekintetüket a
tájon. A fehér homokbuckák tőlük ötven-méternyire szaladtak a tenger
hullámai alá. A lemenő nap fényében aranyszínben ragyogtak a partra
kifutó hullámok. Meleg, simogató szél táncolta körül őket, melynek
hátán sirályok keringtek mozdulatlan szárnyakkal.
Bud körülnézett, hogy megbizonyosodjon, valóban egyedül vannak-e.
A Dune Road volt az egyetlen út, amelyen meg lehetett közelíteni ezt a
kis szigetet. Egy-két késői autó még kifelé tartott rajta, Westhampton
irányába, de az ő irányukban már nem közeledett senki.
A keskeny sziget nyugati végétől mintegy százméternyire feküdt a
Moriches-szoros, melynek túlsó végében a Fire Island-i Smith Point
Szabadidőparkot fedezte fel Bud kutató tekintete.
Szerda volt, így a hamptoni hétvégi látogatók jelenlététől nem kellett
tartani. Ha mégis volt odaát valaki, az már rég valamelyik bárban
koktélozott ezen a késői órán. Ráadásul több mint egy kilométerre
voltak attól a ponttól, ameddig szabad lett volna autóval eljönni. Bud
elégedetten bólintott.
– Azt hiszem, csak mi ketten vagyunk a parton.
– Mondtam én neked.
Jill megkerülte az autót, és kinyitotta a csomagtér ajtaját. Bud
követte. Együtt szedegették ki a holmikat, köztük egy takarót, egy
hűtőtáskát, egy videokamerát és egy kameraállványt.
Két füves dűne közt, egy kis szélvédett zugban Jill leterítette a
pokrócot, s letette rá a hűtőtáskát. Bud felállította az állványt, rászerelte
a kamerát, lecsavarta a lencsét védő kupakot, és belenézett a
készülékbe. A keresőt a pokrócon mezítláb, törökülésben várakozó Jillre
irányította. A vöröslő napfény utolsó sugarai világították meg a képet.
Bud beállította a fókuszt, és megnyomta a vörös „felvétel” gombot.
Letelepedett Jill mellé. A hűtőtáskából előbányászott egy üveg
fehérbort és egy dugóhúzót. Kinyitotta az üveget, elővett két poharat is,
és töltött.
Koccintottak.
–  A nyári estékre, kettőnkre – mondta színpadiasan Bud. Ittak,
csókolóztak. Az előttük álló kamera jelenléte rányomta bélyegét a
viselkedésükre. Nem igazán tudták elengedni magukat. Végül Jill törte
meg a csendet.
– Szóval, gyakran jársz ide?
Bud elmosolyodott: – Először életemben. És te?
Újra egymásra mosolyogtak. A közéjük telepedő csend már kezdett
kínossá válni. Bud nem igazán örült a kamera jelenlétének, de arra
gondolt, milyen élmény lesz majd visszanézni a felvételt, amikor a
westhamptoni szállodában fognak szeretkezni. Talán mégsem olyan
rossz ötlet ez a film.
Újabb pohár bor fogyott el, s mivel egyre erőteljesebben alkonyodott,
Jill úgy döntött, nem teketóriázik tovább. Letette a poharát a
hűtődobozra, felállt, és levette a pólóját. Bud is felállt és kicsatolta az
övét, levette a nadrágját. Jill egy másodperc alatt megszabadult a
térdnadrágjától is. A ledobott cuccokat fékerúgta az útból. Bugyiban és
melltartóban várta meg, míg Bud levetkőzik, majd egymás után
megszabadult utolsó ruhadarabjaitól is. Szembefordult a kamerával,
körbeforgott, majd egy „Ta-damm!” kiáltással meghajolt a lencse felé.
Megölelték egymást, ajkuk összeforrt, kezük kutatóútra indult egymás
meztelen testén. Jill megfelelő pozícióba irányította Budot, újra a
lencsébe nézett.
– Furulya, egyes csapó!
Letérdelt, és szájába vette Bud férfiasságát. Az egy szempillantás alatt
válaszolt Jill nyelvének érintésére. Bud térde remegett a kéjtől. A férfi
nem tudta, mit kezdjen a kezeivel, így jobb híján Jill sűrű, barna hajába
fúrta ujjait.
Jill leült a sarkára és a kamerába nézett.
–  Ez kész. Második jelenet. – Négykézlábra ereszkedett, szemben a
kamerával. – Bud ugat és kutyust játszik. Ugass, Bud!
Bud vigyort erőltetett az arcára, valami vakkantásfélét hallatott,
aztán letérdelt a nő mögé. A mosoly nem tűnt el az arcáról. A férfi egy
pillanatra sem tudott megfeledkezni a kameráról. Nagyon boldognak
akart látszani azon a felvételen, holott valójában idétlenül és kínosan
érezte magát.
 Társaságban ő volt a lazább, míg Jill kifejezetten visszafogottan
viselkedett, szinte hangját sem lehetett hallani, legfeljebb egy-egy
mosollyal kapcsolódott bele a társalgásba. Az ágyban viszont napról
napra meglepte Budot a féktelenségével. Megfogta az asszony derekát,
előrelendült és behatolt. Egy-két perc múlva hörgő hang tört fel a
torkából, a vér lüktetett az agyában. Már nem érdekelte a kamera. Jill
megérezte, hogy a férfi a végkifejlethez közeledik. Előrelendült, és a
hátára fordult.
– Harmadik jelenet. Bort kérek – jelentette be.
Bud hátranyúlt és megragadta a borosüveg nyakát. Jill az ég felé lökte
mindkét lábát.
– Feleségkóstoló! – Széttárta a lábát – Tölts!
Bud töltött, majd minden további rendezői utasítást mellőzve
nyelvével elmerült az asszony ölében. Jill már zihálva lélegzett, de
összeszedte erejét egy mondatra.
– Remélem… jól állítottad be… a kamerát.
Bud feje felbukkant és a kamerára nézett. – Aha – mondta kurtán, és
visszatért előbbi foglalatosságához.
A nő elvette az üveget és a maradékot végiglocsolta a testén.
– Nyalj! – utasított.
Bud nyelve felszaladt Jill hasán, körbefutotta a mellét, majd
megállapodott a mellbimbóknál. Egy-két perc elteltével az asszony
felállt.
– Ragadok. Mártózzunk meg.
Bud is felállt.
– Mennünk kellene. Majd a szállodában lezuhanyozunk.
Ő azonban meg sem hallotta a férfi ellenvetését. Felmászott a dűne
tetejére, és kinézett az óceánra.
– Gyere már! Hozd ide a kamerát, és menjünk fürdeni!
Bud tudta, felesleges volna tiltakoznia. Odaballagott hát a kamerához,
megállította a felvételt. Felballagott ő is a dűne tetejére, és
kitámasztotta az állványt a homokban.
Tekintetét végighordozta a homokon, a vízen, az égen. A horizonton
még mindig világított pár késői napsugár, de a víz már sötét liláskék
színben játszott. A fejük fölött megjelentek az első csillagok, az égen egy
repülőgép jelzőfényei villogtak. A távolban egy hajó fényei derengtek
fel. A szél feltámadt, verítéktől fénylő meztelen testüket borzongás járta
át.
Jill a kamerába nézett. A készüléket átállította a félhomályhoz, a
fókuszt végtelenre kapcsolta, és a zoomot kiengedte a maximumig.
Megnyomta a piros gombot.
– Gyönyörű – sóhajtott fel.
–  Nem mehetünk le a partig meztelenül – aggodalmaskodott Bud. –
Mi lesz, ha jön valaki?
– És? Úgyse ismernek minket, akkor meg mit számít?
– Igen, de mégis kellene valami ruhát…
– Élj veszélyesen, Bud! – szakította félbe az asszony.
Nekilendült, csúszkálva-ugrándozva szaladt lefelé a homokdombon a
part felé. Bud nézte egy darabig, csodálta a nő tökéletes testét Jill
megfordult, és Bud felé kiáltott:
– Gyere már!
A férfi is futásnak eredt, le a dombon, végig a part fövenyén. Idétlenül
érezte magát, ide-oda himbálódzó szerszámával szaladgálva. A víz
szélénél érte utol a nőt, aki a kamera felé fordulva várta.
–  Bud és Jill a cápákkal úszkál – kiáltotta, megfordult, kézen fogta
Budot, és beszaladtak a hűvös habok közé.
A hideg víz okozta első borzongást hamar felváltotta a megtisztulás
kellemes érzése. Megálltak a derékig érő vízben, és gyengéden
megmosdatták egymást. Jill kinézett a végtelen vízre.
– Ez csodálatos!
Bud mellette állt Mindketten megbabonázva nézték a csillogó vizet és
a bíbor égboltot. Tőlük jobbra Bud felfedezett egy repülőgépet az égen.
Talán tíz-tizenöt kilométernyire lehetett tőlük, mintegy három-öt
kilométeres magasságban. Bud nézte a közeledő gépet. A lenyugvó nap
legutolsó sugarai visszatükröződtek a szárnyak aljáról. Négy fehér
kondenzcsíkot hagyott maga mögött a mélykék égen. Bud úgy tippelt,
hogy a Kennedy reptérről indulhatott, s most talán Európába tart. A
pillanat a romantikáé volt, megszólalt hát:
–  Jó lenne együtt ülni azon a gépen veled, elutazni Rómába vagy
Párizsba…
Jill nevetett.
 –  Majd meghalsz a frásztól, amikor egy órára megszöksz egy
szállodába. Hogy adnád be otthon Rómát vagy Párizst?
Bud bosszúsan rázta a fejét.
– Nem frászolok. Óvatos vagyok. A te érdekedben is. – Vállat vont. –
Menjünk!
–  Csak egy perc. – Jill megmarkolta a férfi fenekét. – Ez a szalag ki
fogja égetni a képcsövet.
Bud még mindig sértettnek érezte magát, nem felelt Jill kezébe vette
Bud férfiasságát.
– Csináljuk itt – suttogta.
–  Öööö… – Bud idegesen nézett végig a parton, aztán a feléjük
leselkedő kamerára pillantott.
– Gyerünk! Mielőtt még jönne valaki! Mint abban a jelenetben a Most
és mindörökkében!
Bud millió érvet tudott volna felsorolni, miért is kellene menniük,
míg Jill csak egyvalamit állított fel, de azt igazán. Megfogta a férfi kezét,
kivezette a partra, oda, ahol a hullámok a homokot nyaldosták.
– Feküdj le! – kérte az asszony. Bud hanyatt feküdt a homokon. A ki-
kicsapó hullámok körülölelték és elengedték a testét. A nő fölé térdelt,
és magába helyezte a férfit. Lassan, ritmusosan szeretkeztek, ahogy Jill
szerette: lovaglópozícióban, az ő teste diktálta ütemet követve. Budot
kezdetben kissé idegesítette az arcán is át-átcsapó hullámok rohama, és
a tudat is zavarta, hogy bárki megláthatja őket. De egykét perc elteltével
a világ elhomályosult, és már csak az ágyéka létezett, immár azt sem
vette volna észre, ha szökőár robogna el felettük.
Egy perccel később az asszony halk sikollyal elélvezett. A férfi szinte
azonnal követte őt a kéj útján.
Jill egy-két pillanatig zihálva feküdt Bud mellkasán, aztán lassan
feltérdelt, majd felállt. Éppen szóra nyitotta a száját, amikor a mondat
közepén elakadt a szava, és az óceánra meredt. – Mi…?
Bud gyorsan felállt, és tekintetével követte az asszony kinyújtott
karjának irányát.
Valami kiemelkedett a vízből. Egy másodperc múlva tisztán látták,
hogy egy narancsvörös tüzes valami fehér füstcsíkot hagyva maga
mögött tart az ég felé. – Mi a franc ez?
Úgy festett, mint egy, a Függetlenség Napjáról visszamaradt tűzijáték
rakétája, de ez hatalmas volt, túlzottan hatalmas – és a vízből jött ki.
 Nézték, ahogy egyre magasabbra emelkedik a sötét égbolton. Úgy
festett, mintha cikcakkban haladna, aztán megfordult. Hirtelen fény
villant az égen, mely hatalmas tűzfelhővé terebélyesedett. A pár földbe
gyökerezett lábbal nézte, ahogy izzó törmelékdarabok hullanak alá a víz
felé. Mintegy fél perccel később két olyan hatalmas robbanás hangja érte
el a partot, hogy mindketten összerezzentek. Aztán csend támadt,
mélységes csend.
A hatalmas tűzlabda pár pillanatig mintha függött volna az égen,
majd zuhanni kezdett. Esés közben két-három nagyobb darabra hullott,
s a különböző méretű tűzgolyók eltérő sebességgel tartottak a víz felé.
Alig egy perccel az első fénycsóva megjelenése után az ég üres volt.
Csak szürkésfehér füstcsíkok gomolyogtak az óceán vizén lebegő,
lángoló törmelék felett.
Bud a lobogó törmeléket nézte a horizonton, aztán az eget, majd
tekintete ismét a vízre meredt. Szíve hevesen kalapált. Jill rémülten
nézett rá.
– Istenem… mi volt ez? – suttogta.
Bud mozdulatlanul állt. Nem tudta pontosan, mit láthattak, de azzal
tisztában volt, hogy csakis valami szörnyűség történhetett odafenn. A
következő gondolata viszont az volt, hogy bármi is történt, elég nagy és
hangos volt ahhoz, hogy emberek százai jelenjenek meg a parton
perceken belül. Megragadta Jill kezét, és húzni kezdte.
– Tűnjünk el innen, nagyon gyorsan!
Megfordultak, futva szelték keresztül a homokos partot,
felkapaszkodtak a dűne tetejére. Bud felkapta a kamerát állványostól,
míg Jill már a domb túloldalán futott lefelé. Bud utánaeredt.
– Öltözz! Öltözz fel gyorsan! – kiáltotta.
Mindketten magukra kapkodták ruháikat, és már rohantak is az
Explorer felé. Bud kezében az állvány, Jill a kamerát vitte, a pokrócot és
a hűtődobozt a sorsára hagyták.
Behajították a videofelszerelést a hátsó ülésre, bepattantak az autóba,
és Bud már kapcsolta is a sebességet. A fényszórókat nem kapcsolta be.
Kipörgő kerekekkel megfordult, ráhajtott a földútra. Óvatosan vezetett a
sötétben. Végre elérték a parkolót, kikanyarodtak a Dune Roadra, ahol
Bud felkapcsolta a világítást és beletaposott a gázpedálba. Közben
egyikük sem szólalt meg.
 Egy rendőrautó jelent meg a szembejövő sávban és elrobogott
mellettük. Öt percen belül meglátták Westhampton fényeit az öböl
túloldalán.
Jill törte meg a csendet.
– Bud… én azt hiszem, ez egy repülőgép volt.
–  Talán… talán egy nagy rakéta volt, amit egy uszályról lőttek fel.
Aztán felrobbant – tette hozzá bizonytalanul –, tudod… tűzijáték vagy
ilyesmi.
–  Egy rakéta nem így robban fel. Egy tűzijáték rakétája nem ég a
vízen. – Jill Budra nézett. – Egy nagy valami felrobbant az égen, és az
óceánba zuhant. Ez egy repülő volt.
Bud nem felelt.
– Talán vissza kellene mennünk – folytatta Jill bizonytalanul. – Miért?
–  Lehet, hogy vannak túlélők. Lehettek mentőmellényeik,
mentőcsónakjuk. Talán segíthetünk rajtuk.
Bud megrázta a fejét.
–  Az a valami legalább öt kilométer magasan esett darabjaira. Senki
sem élhette túl. A zsaruk mindjárt odaérnek – tette hozzá. – Nincs ránk
szükségük.
Most Jill hallgatott.
Bud ráhajtott a Westhampton Beach felé vezető hídra. Már csak
ötpercnyire voltak a szállodájuktól. Jill elmélyedt a gondolataiban. Végül
felemelte a fejét.
– Az a fénycsík… az egy rakéta volt. Nem tűzijáték… valódi rakéta.
– Lehet… szerintem mindjárt benne lesz a hírekben.
Jill a hátsó ülésre pillantott. A kamerán még mindig világított a kis
piros led, ami azt jelentette, hogy azóta sem kapcsolták ki a felvételt.
Hátranyúlt, és előreemelte a kamerát. Visszatekercselte a szalagot, a
kapcsolót visszajátszás pozícióba állította, majd a keresőbe nézve gyors
előrecsévélésre váltott.
Bud az asszonyra nézett, de nem szólalt meg.
Jill megpöccintette a „pause” gombot és Budra nézett.
– Itt van. Itt van az egész a szalagon. – Előre-hátra tekerte a felvételt,
sokszor egymás után. – Bud… állj félre, ezt látnod kell.
A férfi nem engedelmeskedett, vezetett tovább. Jill letette a kamerát.
 –  Az egész eset itt van a szalagon. A rakéta, a robbanás, a szanaszét
hulló darabok.
– Igen? És még mit látsz rajta?
– Minket.
– Ez az. Töröld le!
– Azt nem lehet.
– Jill, töröld le a szalagot!
– Jó… akkor majd megnézzük a szállodában, aztán letöröljük.
– Én nem akarom látni. Töröld le! Most!
– Bud… ez bizonyíték lehet. Ezt látnia kellene valakinek.
– Meg vagy húzatva? Hogy azt nézzék, amint kefélgetünk a videón?
Jill nem felelt. Bud megfogta az asszony kezét.
–  Jó. A szállodai tévén megnézzük a felvételt. Megnézzük, mit
mondanak a hírekben. Aztán majd eldöntjük, mi legyen. Így jó lesz?
Jill szótlanul bólintott.
Bud nézte a kamerát szorongató nőt. Tudta, Jill Winslow az a fajta
ember, aki habozás nélkül átadná a hatóságoknak a szalagot, függetlenül
a rá háruló következményektől. No és persze a Budot érintő
következményektől… Remélte, ha meglátja a felvételt a maga
kendőzetlen mivoltában, talán majd észhez tér. Ha nem, akkor
kénytelen lesz kissé erőszakosabban követelni a maga igazát, de remélte,
a szalag önmagában megteszi a maga hatását.
–  Tudod, ott az a hogyishívják… a fekete doboz. Az rögzít minden
repülési adatot. Ha azt megtalálják, sokkal többet fognak tudni arról,
hogy mi történt a géppel, mint mi most, vagy amit ez a szalag megmutat.
Az a fekete doboz pontosabb adatokkal szolgálhat, mint egy vacak
amatőr videó.
Jill némán nézett maga elé. Bud bekanyarodott a Bayview Hotel
parkolójába. Leállította a motort.
– Igazából még az sem biztos, hogy repülőgép volt. Nézzük meg, mit
mondanak a hírek!
Jill kiszállt az autóból, és elindult a hotel felé. A kamerát magával
vitte. Bud lezárta az autót, és követte az asszonyt.
–  Én nem vagyok hajlandó darabokra hullani, mint az a repülőgép, az
hétszentség – gondolta magában.
 
 
 
 
 
 
 2. KÖNYV
Öt évvel később
LONG ISLAND, NEW YORK
 
 
 
 
Az összeesküvés nem elmélet,
hanem maga a bűncselekmény.
 
 
 
 
 
 
 2. fejezet
Mindenki szereti a rejtélyeket. Kivéve, ha zsaru az illető. Egy zsaru
számára a rejtély, ha nem fejti meg, hamarosan a karrierje elé gördülő
sziklává változik.
Ki ölte meg Kennedyt? Ki rabolta el a Lindbergh-bébit? Miért lépett le
az első feleségem? Nem tudom. Ezekben az esetekben nem nyomoztam.
A nevem John Corey. Korábban gyilkossági nyomozó voltam, most a
Szövetségi Antiterrorista Szolgálatnál, az ATTF-nél dolgozom. Bár a
korábbi állásom során szerzett élmények is elegendőek lennének akár
egy hosszú életre is, a mostani munkám sem semmi.
Íme egy újabb rejtély: mi történt a TWA 800-as járatával? Igazából ez
nem az én esetem volt. A második feleségem dolgozott rajta még 1996
júliusában, amikor a TWA légitársaság 800-as számú járata – egy
hatalmas Boeing-747-es – felrobbant az Atlanti-óceán partjai mellett,
Long Islandnél, 230 embert rántva magával a hullámsírba.
A második feleségem, Kate Mayfield FBI-ügynök, szintén az ATTF-nek
dolgozik. A cégnél ismertük meg egymást Nem sok ember mondhatja el
magáról, hogy az arab terroristáknak köszönheti a feleségét.
A Long Island-i autópályán robogtam kelet felé benzinfaló,
társadalmilag elfogadhatatlan nyolchengeres Jeep Grand Gherokee-
mmel. Mellettem az utasülésen az imént említett második – és minden
reményem szerint utolsó – feleségem, Kate Mayfield ült. Szakmai
okokból megtartotta lánykori nevét. Szintén szakmai okokból ajánlgatja
nekem, hogy én viszont vegyem fel az ő vezetéknevét, mert az
enyémnek már meglehetősen kétes híre van az ATTF-nél.
Manhattanben lakunk, a Keleti 72. utcában, ugyanott, ahol az előző
nejemmel, Robinnal éltem. Kate, csakúgy mint Robin, jogász.
Egyeseknek ez már elegendő táptalajt nyújtana arra, hogy a
pszichológusukkal végtelen elemzésekbe bocsátkozzanak a „szeretem-
gyűlölöm, viszonyokról, valamint a jogvégzett nők és az egész
jogrendszer iránt táplált érzelmeikről. Én a magam részéről ezt véletlen
egybeesésnek nevezem. A barátaim szerint viszont szeretem a
jogászokat cseszegetni. Végül is mindegy.
–  Köszönöm, hogy eljöttél velem. Nem lesz túlzottan szívderítő
élmény – szólalt meg Kate.
– Ugyan, semmiség – legyintettem.
 A part felé igyekeztünk ezen a meleg, napos júliusi délutánon, de nem
azért, hogy kifeküdjünk a napra, vagy ússzunk egy jót. A 800-as járat
áldozatainak emlékünnepségére tartottunk. Minden év július
tizenhetedikén, a szerencsétlenség évfordulóján rendezték meg ezt a
ceremóniát, immár ötödik alkalommal. Még sohasem vettem részt rajta,
nem volt okom rá. De mint említettem, Kate dolgozott az eseten, s ő
minden évben elzarándokolt ide. Ha jól emlékszem, legalább ötszáz
különböző szövetségi alkalmazott dolgozott az ügyön, de kötve hiszem,
hogy közülük bárki is eljött volna akár csak egyetlen ilyen ünnepségre
is, nemhogy mindegyikre. De egy jó férj teljesíti asszonya kérését.
– Mit dolgoztál ezen az eseten? – kérdeztem Kate-et.
– Leginkább szemtanúkat hallgattam ki – felelte.
– Hányat?
– Nem emlékszem. Sokat.
– Hány szemtanú volt összesen?
– Több mint hatszáz.
– Komolyan? És szerinted mi okozta a gép katasztrófáját?
– Nincs felhatalmazásom rá, hogy kibeszéljem ezt az esetet.
– Miért ne? Hivatalosan lezárták az ügyet, a bejelentés szerint baleset
volt: meghibásodás miatt felrobbant a központi üzemanyagtartály.
Tehát?
Nem felelt, tovább noszogattam hát.
–  Nekem is jogosultságom van a szigorúan titkos információkhoz –
emlékeztettem.
–  Az információ csak annak jár, akinek szüksége van rá, te is tudod.
Miért akarod tudni?
– Mert kíváncsi vagyok.
Kinézett a szélvédőn, és előremutatott.
– Ott, a hatvannyolcas lehajtónál kell lemennünk – mondta.
– Ne csináld már! Csak azért vettelek el, hogy megtudjam, mi történt
a 800-as járattal.
Megpaskolta a térdemet. Nem felelt azonnal.
– Senki sem tudja – mondta végül.
Lekanyarodtam a hatvannyolcas lehajtónál. A William Floyd
Parkwayen folytattuk utunkat dél felé.
– William Floyd rockzenész volt, ugye?
 – A Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója volt.
– Ez biztos?
– Összekeverted a Pink Floyddal – felelte.
– Tényleg. Átkozottul jó memóriád van!
– Akkor miért nem jut eszembe, miért mentem hozzád? – kérdezte.
– Mert vicces vagyok. És izgató. És jópofa. És a jópofaságom izgató. Ezt
mondtad.
– Nem emlékszem, hogy valaha ilyet mondtam volna.
– Ráadásul szeretsz engem.
– Tényleg szeretlek. Nem is kicsit. Csak az nem jut eszembe, miért –
ingatta a fejét. – Kellesz nekem, mint az aranyér.
– Veled sem egyszerű, drágám.
Kate mosolygott.
Kate Mayfield tizennégy évvel volt fiatalabb nálam. Ez a
félgenerációnyi korkülönbség hol jót tett a kapcsolatunknak, hol nem.
Itt kell megemlítenem, hogy bár Kate gyönyörű nő, nem a külső
megjelenése, hanem az intelligenciája volt az, ami magával ragadott.
Csak másodsorban vettem észre szőke haját, mélykék szemét, hibátlan
bőrét. Alakja is kifogástalan. Rengeteg időt tölt a konditeremben,
különböző foglalkozásokra jár: jógázik, aerobikozik és kick-box órákon
vesz részt. Ez utóbbit otthon is gyakorolja, s bár a torkomra célzott
rúgások sohasem érintik a bőrömet, a tévedés lehetősége mindig fennáll.
Ő a testi egészség megszállottja, míg én ugyanilyen hevülettel
lövöldözök a kilenc milliméteres Glockommal a lőtéren. Hosszú-hosszú
listát tudnék összeállítani, mi mindenben nem hasonlítunk egymáshoz,
mi az, amiben nem egyezik az ízlésünk: ételek, italok, zene, a munkához
való viszonyunk, a vécédeszka állása – és mégis, valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva tökéletesen működik a szerelem. Az a
rövidke lista, ami az egyaránt kedvelt dolgokat sorolja fel, a jó szexnél
kezdődik, és azt hiszem, ott is ér véget. Visszakanyarodtam az előző
témához:
–  Minél többet mondasz el a 800-asról, annál nagyobb lelki béke
köszönt rád, meglásd.
– Mindent elmondtam, amit tudok.
– Semmit nem mondtál el.
– Dehogynem. Kérlek, ejtsük a témát!
 – Úgysem tanúskodhatnék ellened. A férjed vagyok. A törvény tiltja.
– Akkor sem. Majd később megbeszéljük. Akár be is lehet poloskázva
az autó.
– Ez az autó? Soha!
–  Lehet, hogy te vagy bedrótozva – vigyorgott. – Később ki kell
csomagolnom téged, hogy leellenőrizhessem.
– Benne vagyok.
Nevettünk mindketten. Ha-ha-ha. A beszélgetésnek vége.
Az igazat megvallva, semmiféle szakmai vagy személyes tudásvágy
nem hajtott ezzel a tragikus és rejtélyes üggyel kapcsolatban azon túl,
ami minden embert érdekelt, aki csak hallott róla a hírekben. Az eset a
kezdettől fogva meglehetősen zavaros volt, sok-sok össze nem illő
mozaikdarabkával, ami miatt mindmáig kényes, gyakran emlegetett
téma maradt.
Két nappal korábban Kate egyik híradóról a másikra kapcsolgatott,
hogy minél többet megtudjon egy civil szerveződésről. A társaság a
„800-as Járat Független Kutatócsoportja” (FIRO) nevet viselte. A FIRO
éppen új felfedezéseit tette közkinccsé, melyek nem illeszkedtek a
kormány hivatalos álláspontjához.
A csoport tagjai az ügyön dolgozó, megbízható szakemberek voltak
különböző független kutatóintézetektől, illetve az áldozatok barátaiból,
hozzátartozóiból szerveződött munkatársaik. Rajtuk kívül néhány
szokásos összeesküvéselmélet-mániákus alkotta a szervezet tagságát.
Ösztönösen éreztem, hogy ez a társaság még sok borsot tud a kormány
orra alá törni.
A katasztrófa ötödik évfordulója kapcsán a média is felkapta az
esetet, s bemutatott nyolc, a FIRO által készített interjút, melyeken a
szemtanúk egybehangzóan állították, hogy a repülőgépet rakétával
lőtték le. A kormány természetesen nem kommentálta az esetet,
mindössze emlékeztetett arra, hogy az ügyet réges-rég lezárták:
műszaki hiba történt, és kész.
Ezeket a híreket szemezgette Kate két nappal ezelőtt.
Dél felé haladva közeledtem az Atlanti-óceán partja felé. Hét óra múlt
pár perccel. Az ünnepség fél nyolckor kezdődött, és nyolc
harmincegykor fejeződött be, pontosan abban a percben, amikor a
katasztrófa bekövetkezett.
– Ismertél valakit az áldozatok közül? – kérdeztem Kate-et.
 –  Nem. Senkit. – Hallgatott egy pillanatig. – Később ismertem meg
néhány hozzátartozót.
– Értem.
Kate Mayfield, ahogy azt immár egyévnyi házasság után
kijelenthetem, mindig tökéletesen szétválasztotta a munkáját és a
magánéletét, a személyes érzelmeit. Éppen ezért kissé érthetetlen volt
számomra, miért szán rá fél napot kevéske szabadságából arra, hogy
eljöjjön erre a megemlékezésre.
Kate megérezte a fel nem tett kérdésemet.
–  Néha tudnom kell, hogy én is ember vagyok. Ez a munka… néha
kényelmesebb elhitetni magaddal, hogy amit az ördög művének hiszel,
valójában csak szerencsétlen baleset volt.
–  Értem – bólintottam újra, bár nem voltam biztos benne, hogy
valóban megértettem.
Nem állítanám, hogy ezek után olyan nagyon felcsigázott volna az
eset, de miután életem jobbik részét azzal töltöttem, hogy élő emberek
után szaglásztam, elhatároztam, alkalomadtán felhívom Dick Kearnst.
Dick, csakúgy mint jómagam, valaha gyilkossági nyomozó volt. Évekig
dolgoztunk együtt, aztán nyugdíjba vonult a New York-i rendőrségtől, és
szerződéses ügynökként vállalt munkát az ATTF-nél ugyanúgy, mint én.
Dick is dolgozott az ügyön, Kate-hez hasonlóan szemtanúkat kérdezett
ki annak idején.
Az FBI még 1980-ban indította el ezt az együttműködést a rendőrség
és más hatóságok alkalmazottaival. Akkoriban egy Puerto Ricó-i csoport,
a FALN, és a Fekete Felszabadítási Hadsereg pokolgépei jelentették a
terroristaveszélyt. A világ azóta alapjaiban megváltozott, az
antiterrorista szolgálat munkájának kilencven százaléka a közel-keleti
terrorizmushoz köthető. Itt történnek manapság az események, ezen
dolgozom jómagam is, Kate is. Ha elég sokáig élek, még remek második
karriert futhatok be.
Maga a rendszer úgy működik, hogy az FBI rendszeresen megcsapolja
a rendőrség munkaerő-készletét: visszavonult és aktív rendőröket
egyaránt alkalmaz, hogy elvégezzék a sok aprómunkát, kikérdezéseket
és más rutinfeladatokat. Így az FBI túlképzett és túlfizetett ügynökei
zavartalanul foglalkozhatnak az okosoknak járó kicsemegézett
feladatokkal.
 A két végtelenül különböző kultúrájú szervezet között a kezdeti
időkben nem is ment minden súrlódásmentesen. Az évek során azonban
végül kialakult valamiféle működőképes kapcsolat. Értem ezalatt, hogy
Kate meg én összeházasodtunk. Mi lettünk az ATTF mintaházaspárja.
A lényeg az, hogy amikor az FBI munkát ad a rendőrségnek, és
beereszti őket a saját sorai közé, óhatatlanul meg kell osztania velük
olyan információkat, melyek egyébként az FBI belső titkai maradnának.
Következésképp egykori kollégám, Dick Kearns feltehetően több
információval fog szolgálni nekem, mint a lojális FBI-alkalmazott
feleségem.
Kérdezhetik, miért is kellett nekem ez az információ? Természetesen
meg sem fordult a fejemben, hogy majd én megoldom a TWA 800-as
rejtélyét. Több mint félezer ember dolgozott évekig az ügyön, amely
egyébként is már öt éve történt, lezárták, és a hivatalos szakvélemény is
logikusnak tűnt: a középső tank üzemanyagszint-mérő berendezésének
egy kilazult vagy elszakadt elektromos vezetéke szikrát vetett,
begyújtotta a kerozingőzt, amitől berobbant az egész üzemanyagtartály.
Minden helyszíni bizonyíték erre a következtetésre vezetett.
Majdnem mind. De ott volt az a fénycsóva, melyről oly sok szemtanú
beszámolt.
Átmentünk egy keskeny hídon, amely Long Islandet köti össze Fire
Islanddel. Ez utóbbi sziget hosszan, keskenyen húzódik a part mentén.
Nyaranta sok-sok kikapcsolódásra vágyó ember látogatja, népszerű
pihenőhely.
Az út egyenesen a Smith Point Szabadidőpark felé vezetett
Törpefenyők, tölgyek, füves homokdűnék, talán pár állat, amiket én nem
szeretek. Városi gyerek vagyok.
A hídról levezető út egy, a parttal párhuzamosan futó útba torkollott.
A közelben, a homokon, hatalmas sátor terpeszkedett. Csak teteje volt,
oldallapjai nem, így a tengeri szél szabadon járt rajta keresztül-kasul. A
sátorban és körülötte néhány száz ember gyülekezett.
Egy faépület felé kanyarodtam, amely mellett kis parkoló feküdt. Tele
volt. Négykerék-meghajtásra kapcsolva továbbhajtottam a homokos út
felé. Letapostam egy nyeszlett törpefenyőt, úgy csináltam parkolóhelyet
magamnak.
– Áthajtottál azon a fán – szólalt meg Kate.
– Miféle fán?
 Kitettem a „Rendőrség szolgálatban” feliratú táblácskámat a
szélvédőre, s elindultam visszafelé a faépület körüli parkolón át. Kate
követett. A parkolóban álló autókban vagy sofőr feszített, vagy
valamiféle szolgálati táblácska virított a szélvédő mögött. Egyenesen a
nyitott sátor felé tartottunk.
Mindketten ugyanúgy öltöztünk: Kate-en is, rajtam is térdnadrág és
póló volt, s mindketten túracipőt viseltünk. Kate valahogy mégis
csinosabban festett. De hát mi másért volnék én itt? Ahogy a sátor felé
közeledtünk, Kate elgondolkozva megszólalt:
–  Majd belefuthatunk néhány másik ügynökbe, aki az ügyön
dolgozott.
A közhiedelemmel ellentétben a bűnöző nemigen tér vissza a tett
helyszínére. Nem úgy a zsaruk, akik bizony gyakran újra és újra
felkeresik megoldatlan ügyeik színterét, néha már-már mániákusan. Ez
azonban nem bűneset volt, bár erre emlékeztetnem kellett magamat
baleset történt.
A nap mélyen járt a délnyugati horizont alján. A felhőtlen ég alatt
hűvös szél érkezett az óceán felől. A természet néha egész jópofa tud
lenni.
A sátor már csak pár lépésnyire volt előttünk. Mintegy háromszáz
ember gyűlt össze. Zsaruéveim alatt túl sok temetésen és
gyászszertartáson vettem részt ahhoz, hogy önként részt vegyek akár
egyen is, ha nem muszáj. Most mégis itt voltam. A legtöbb hozzátartozó
magán viseli elvesztett családtagjának a fényképét. De ha nem tennék,
akkor is tudnád, kik ők – mondta Kate. Megfogta a kezem, és befelé
húzott. – Nem azért vannak itt, hogy megfejtsék az esetet. Itt nincs
megfejtés. Megnyugvást, vigaszt várnak egymástól. Megosztják
egymással a fájdalmukat.
Valaki egy programtájékoztatót nyomott a kezünkbe. Ülőhely nem
maradt, állva sorakoztunk fel a sátor óceán felőli oldalán.
Pontosan ezzel a hellyel szemközt, mintegy tíz-tizenkét
kilométernyire, egy repülőgép felrobbant és a tengerbe zuhant. Az eset
után hetekig hordta a tenger a partra a roncsokat, a poggyászok
maradványait. Egyesek szerint emberi maradványok is partra kerültek,
de erről egyetlen hiteles híradás sem számolt be soha.
Emlékszem, akkoriban biztosan hittem, hogy ez volt az első amerikai
repülőgép, melyet az ország légterén belül pusztítottak el a terroristák.
Ez lett volna a második olyan terrortámadás, amelyet idegenek Amerika
földjén hajtottak volna végre – az első a Világkereskedelmi Központ
északi tornyában, 1993 februárjában felrobbantott bomba volt.
Aztán, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, egy másik, sokkal
könnyebben emészthető magyarázat erősödött meg és vert gyökeret a
köztudatban: műszaki hiba történt.
Mindenki elhitte, és mégis senki sem hitte el. Jómagam szintúgy
hittem is, nem is.
Kinéztem a távolba, próbáltam elképzelni, mi lehetett az a fénycsóva,
amit a szemtanúk láttak a repülőgép felé száguldani, mielőtt felrobbant
volna. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, de azt tudom, hogy
megmagyarázták nekik: semmit sem láttak.
Nagy kár, gondoltam, hogy senki sem vette filmre azt a pár pillanatot.
 

3. fejezet
Mint mondtam, számtalan gyászszertartáson és temetésen vettem
már részt, de ez a mostani nem emlékeztetett egyetlen korábbira sem.
Nemcsak a kétszázharminc ember halála felett érzett fájdalom lebegett a
levegőben, hanem egy különös, kényelmetlen, de kimondatlan kérdés is:
a bizonytalanság, vajon mi is történhetett azzal a géppel öt évvel ezelőtt.
Az első szónok egy asszony volt, aki a program szerint a Kennedy
repülőtér ökumenikus kápolnájának a káplánja. Arról biztosította a
családtagokat, hogy bár szeretteik már nem lehetnek az élők közt, ők
élhetnek még teljes életet.
Újabb és újabb szónokok léptek a mikrofon elé. A távolban hullámok
moraja kísérte a szavaikat.
Különböző vallások imái követték egymást. Sokan sírtak, Kate is
görcsösen szorongatta a kezemet. Rápillantottam, és láttam, hogy
könnyek csorognak az arcán.
Éppen egy rabbi beszélt:
–  És lássátok, milyen régen eltávoztak szeretteink, és mégis milyen
gyönyörűen élnek emlékeinkben…
Egy másik férfi, aki a feleségét és a fiát vesztette el a szerencsétlenség
során, az elveszett gyermekekről beszélt, a soha többé nem látott
házastársakról, férjekről és feleségekről. A családokról, apákról,
anyákról, fivérekről és nővérekről, akik bár együtt repültek, idegenek
voltak egymás előtt, de az örökkévalóságot együtt érték el a
mennyekben.
Az utolsó felszólaló egy protestáns lelkész volt. A Huszonharmadik
zsoltárt énekeltette az egybegyűltekkel: „Még ha a halál árnyékának
völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…”
A rendőrség kiltbe öltözött skót dudásai egy himnuszt játszottak, és a
megemlékezés a sátorban véget ért. Aztán további utasítások nélkül,
hiszen már évek óta így tették, mindenki elindult a part felé.
Kate és én követtük a többieket.
Az óceán partján a hozzátartozók gyertyát gyújtottak minden egyes
áldozat lelkéért. A kétszázharminc apró lángocska villódzva lobogott a
parti szélben.
Nyolc óra harmincegy perckor, pontosan a katasztrófa
bekövetkeztének pillanatában a hozzátartozók megfogták egymás kezét.
A parti őrség helikoptere lebegett a víz felett, keresőlámpájának
fénycsóváját a vízre irányította. Egy őrnaszádból koszorúkat dobtak a
vízbe, a fénycsóva által rajzolt körbe. Egyesek térdre ereszkedtek, mások
a vízbe gázoltak. Szinte mindenki virágokat dobott a hullámok közé. Az
emberek összeölelkeztek fájdalmukban. Az empátia és az érzelgősség
nem kifejezetten erős oldalam, de a közös fájdalom, egymás
vigasztalásának látványa még az én kemény páncélomat is áttörte.
Az emberek kis csoportokban visszafelé indultak a partról. Kate-tel a
sátor felé vettük az irányt. A tömegben észrevettem Rudy Giulianit, New
York polgármesterét egy csoport helyi politikus és városi tisztségviselő
gyűrűjében. Nem volt nehéz kiszúrnom, hiszen riporterek hada rajzott
körülöttük, és kérdésekkel ostromolták a polgármestert. Hallottam az
egyik riportert:
–  Polgármester úr, még mindig úgy gondolja, hogy terrortámadás
volt?
Giuliani csak ennyit felelt: – No comment!
Kate megpillantott néhány ismerőst. Kimentette magát, és odament
hozzájuk, hogy váltson velük egy-két szót.
A partra vezető deszkázott járda szélén álltam és néztem, ahogy a
háromszáz főnyi tömeg lassan visszaszállingózik a partról. Odakint még
mindig lobogtak a gyertyalángok. A helikopter és az őrnaszád már
elmentek, de egy-két ember még odakint maradt. Volt, aki még mindig a
vízben állva nézett ki a tengerre. Mások kis csoportokban beszélgettek,
összeölelkeztek, sírtak. Ezeknek az embereknek láthatóan nehezére
esett otthagyni a helyet, ahol a szeretteik lezuhantak a gyönyörű nyári
égből az óceán csodálatos hullámai közé.
Nem igazán tudtam, miért is vagyok itt, de ez az ötéves eset egyre
inkább valóságossá vált számomra, egyre inkább elvesztette szürke
tévéhírjellegét. Valószínűleg ezért hozott magával Kate: ez az eset a
múltjának egy darabkája volt, s szerette volna, ha megértem énjének ezt
a részét is. De az is meglehet, hogy valami teljesen más dolog járt a
fejében.
A mindennapokban Kate körülbelül ugyanannyira érzelgős típus,
mint én, vagyis nagyjából semennyire. De ez a tragédia szemmel
láthatóan megérintette őt, szakmailag pedig minden bizonnyal
frusztrálta a kudarc. Ahogy a többiek, ő sem tudhatta, hogy egy baleset
vagy egy tömeggyilkosság áldozatait siratja aznap este. Erre a rövidke
órára valószínűleg ez nem is számított, de azon túl sem az élőknek, sem
a holtaknak nem volt mindegy. Ahogy a nemzetnek sem.
Míg Kate-et vártam, egy középkorú férfi lépett elém. Könnyű
vászonnadrágot és rövid ujjú inget viselt. Nem kérdezte, mondta:
– John Corey.
– Nem – ingattam a fejem. – Az nem lehet. John Corey én vagyok.
– Én is azt mondom. – Nem nyújtott kezet. – Liam Griffith különleges
ügynök. Kollégák vagyunk.
Már kissé ismerősebbnek tűnt, de be kell vallanom, az FBI-ügynökök
nekem mind egyformának tűnnek, még a nők is.
– Mi szél hozott ide? – kérdezte.
– Mi szél hozott téged Liam?
– Én kérdeztem először.
– Hivatalosan kérdezed?
Griffith megérezte a szavaim mögött rejlő csapdát.
– Egyszerű magánemberként vagyok itt.
– Ahogy én is.
Körüljáratta a tekintetét a tömegen: – Gondolom, a feleségeddel
jöttél.
– Talált, süllyedt.
Szó nélkül meredtünk egymásra pár pillanatig. Szeretem ezeket a
macsó farkasszemcsatákat, jó vagyok benne. Végül Liam szólalt meg.
 –  A feleséged minden bizonnyal említette, hogy sohasem tudott
kibékülni az eset lezárásával. – Nem feleltem. – A kormány elégedett a
megoldással. Ő… és te is, a kormánynak dolgoztok.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.
Furcsán nézett rám.
–  Esetenként a nyilvánvaló szituációk is megerősítésre szorulnak –
mondta végül.
– Nem az angol az anyanyelved, ugye?
–  Figyelj rám, kérlek! Az ügy le van zárva. Épp elég nekünk, hogy
egyes civil csoportok megkérdőjelezik a kormány szavahihetőségét.
Szívük joga. De te, én, a nejed mindannyian a kormány hivatali
gépezetének alkatrészei vagyunk, s nem engedhetjük meg magunknak
azt a luxust, hogy hitelt adunk mindenféle paranoid alternatív
teóriának. Majd pont ők fogják tudni, mi történt itt öt évvel ezelőtt…
Érted, miről beszélek?
–  Hé, cimbora, én csak egy egyszerű sofőr vagyok itt. A feleségem
eljött, hogy tiszteletét tegye a holtak emléke előtt, s vigasztalja az
élőket. Ha itt valaki paranoiás, akkor az csak te lehetsz.
Griffith szemmel láthatóan meghökkent, de megőrizte hidegvérét.
–  Talán túl bonyolult számodra, amit meg akarok értetni veled, de
megpróbálom még egyszer. Bármi történt vagy nem történt itt, nem
számít. Ami számit, az a kormányügynöki helyzeted. Ha majd
visszavonulsz, vagy kirúgnak a holnapi napon, azzal töltöd a
mindennapjaidat, amivel csak akarod. Akár ezzel az üggyel is.
Állampolgári jogod, s ha ne adj’ isten, új bizonyítékra lelsz, amivel újra
megnyittathatod a dossziét, hát sok sikert hozzá. De mindaddig, míg a
kormánynak dolgozol, még a szabadidődben sem kutakodhatsz, nem
interjúvolhatsz, nem nézhetsz bele az aktákba, még csak nem is
gondolhatsz az ügyre. Most már értve vagyok?
Hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy szinte az összes
különleges ügynök jogászi végzettségű, de amikor kinyitják a szájukat,
rögtön eszembe jut.
– Egészen kíváncsivá teszel. Gondolom, nem ez volt a szándékod…
– Csak a törvényt ismertetem veled, Corey, ha később bajba kerülnél,
ne hivatkozhass a tudatlanságodra.
– Hé, cimbora, húsz évig voltam zsaru, most pedig a John Jay College-
ban tanítok bűnügyi jogot. Ismerem a kicseszett törvényeidet.
 – Remek! Majd megemlítem a jelentésemben.
–  Kérlek, majd azt is említsd meg, hogy azt állítottad,
magánemberként vagy itt, aztán pedig ismertetted a jogaimat.
Elvigyorodott, hirtelen „jó zsaru” üzemmódra váltott.
– Én bírlak téged, John.
– Nos, én is bírlak, Liam.
–  Vedd ezt a beszélgetést úgy, mint baráti jó tanácsot. Nem lesz
semmiféle jelentés.
–  A magadfajták szellenteni sem tudnak anélkül, hogy tízoldalas
jelentést ne írnának róla.
Azt hiszem, már nem bírt annyira.
–  Az a hír járja rólad, hogy nehéz eset vagy, nem vagy egy
csapatjátékos-típus. Ezt te is tudod. Egy percre te lehettél a szupersztár
az Asad Khalil-eset után. De ez már egy éve volt, s azóta sem csináltál
semmi látványosat. Khalil pedig még mindig szabadon kószál, és ha már
itt tartunk, azok is, akik három golyót eresztettek beléd a Momingside-
hegyen. Ha mindenáron küldetésre vágysz, Corey, keresd meg azokat,
akik majdnem kinyírtak. Ez bőven elegendő lesz ahhoz, hogy elfoglald
magad, s ne keveredj bajba.
Szövetségi ügynököt laposra verni a céges álmoskönyv szerint nem jó
jel, de amikor ezt a leereszkedő stílust veszik elő, mindig elkap a
kísértés. Egyszer, biz’ isten, megteszem. De nem itt, és nem most.
– Menj, és inkább a cerkáddal játssz, Liam – javasoltam.
–  Oké – bólintott, mintha tetszene neki az ötlet. – Én mindenesetre
tájékoztattalak.
Kicsit finomkodó kifejezés arra, hogy szét lesz rúgva a hátsóm, ha
nem értem a figyelmeztetést, de hát a jogászok ilyenek.
– Én mindenesetre elküldtelek a sunyiba – feleltem. Sarkon fordult és
otthagyott. Mielőtt illőn elbúcsúzhattam volna tőle, Kate bukkant fel a
vállam mögött.
–  Az a pár egyetlen leányát vesztette el. Párizsba indult egy nyári
ösztöndíjra. Öt év alatt semmit sem enyhült a fájdalmuk. Soha nem is
fog. – Bólintottam. – Mit akart Liam Griffith tőled? – kérdezte.
– Nincs felhatalmazásom rá, hogy megmondjam.
– Tudni akarta, mit keresünk itt, ugye? – firtatta.
– Honnan ismered őt?
 – Kollégák vagyunk, John.
– Hol dolgozik?
– Ugyanott, mint mi. Közel-keleti terrorizmus. Mit mondott?
– Én miért nem ismerem?
– Fogalmam sincs. Sokat utazik.
– Dolgozott a TWA-ügyön?
–  Nincs felhatalmazásom rá, hogy elmondjam. Miért nem kérdezted
meg őt?
–  Akartam. Pont mielőtt elküldtem a búsba. Aztán elmúlt a meghitt
pillanat, és már nem tehettem.
– Talán nem kellett volna elküldened sehova.
– Mit keresett ez itt?
Habozva felelt: – Hogy lássa, ki van még itt.
– Ezek szerint ő valami belsőellenőr-féle?
– Nem tudom. Az is lehet. Felmerült az én nevem is?
– Azt mondta, nem tetszett neked az ügy hivatalos lezárása.
– Soha senkinek nem mondtam ilyesmit.
– Kitalálta, nem kétséges.
Bólintott. Jó jogászhoz illően nem akart többet hallani, mint amit
eskü alatt hajlandó lenne elismételni, így ejtette a témát. Nézte az
óceánt, aztán a sötétlő eget.
– Szerinted mi történt itt? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Tudom, hogy nem tudod. Én dolgoztam az ügyön, de én sem tudom.
Mit gondolsz?
Megfogtam a kezét, és elindultunk vissza a Jeep felé.
–  Azt hiszem, magyarázatot kellene találnunk arra a tűzcsóvára.
Anélkül minden bizonyíték műszaki hibára utal. Az a fénycsík azonban
felvet egy nagyon is hihető teóriát: egy föld-levegő rakéta lehetőségét.
– És te melyik eshetőség felé hajlasz?
– Én mindig a tények felé hajlok.
– Nos, kétkosárnyi tény áll a rendelkezésedre: egyrészt a szemtanúk,
akik eskü alatt vallottak a tűzcsóváról, másrészt a tárgyi bizonyítékok,
melyek közt semmi sem volt, ami rakétatámadásra utalt volna. Minden
jel a műszaki hiba felé mutatott. Ilyenkor melyik tény a tény?
– Én sohasem bízom a szemtanúkban – feleltem.
 – Akkor sem, ha kétszáz vadidegen ember teljesen ugyanazt vallja?
– Ez esetben beszélnék mindegyikkel, kivétel nélkül.
– Azt nem lehet. De nyolcat közülük láthattál a tévében tegnapelőtt.
– Az nem ugyanaz, mintha személyesen kérdezném ki őket.
– Én megtettem azt is. Tizenkettőt hallgattam ki közülük, hallottam a
hangjukat, belenézhettem a szemükbe. Nézz az én szemembe! – kérte.
Megálltam és szembefordultam vele. – Nem tudom kiverni a fejemből a
hangjukat, a tekintetüket.
– Pedig jobb lenne, ha sikerülne – feleltem komoran. Elértük a Jeepet.
Kinyitottam az ajtót Kate előtt. Beszálltam, indítottam, és kitolattam a
homokos útra. A törpefenyő visszacsapódott a kocsi alól, nagyobb és
szebb volt, mint valaha. Hiába, a természetnek kell a kihívás. Csak a
legerősebb maradhat életben.
Besoroltam a szertartásról a város felé tartó hosszú kocsisorba.
Kate egy darabig nem szólalt meg. Aztán megtörte a csendet.
– Mindig nagyon felkavar, amikor itt járok.
– Megértem, miért.
Lassan araszolgattunk a híd felé.
Hirtelen nagyon halványan felötlött bennem egy beszélgetés. Nem
sokkal találkozásunk után beszélgettem Kate Mayfield különleges
ügynökkel. Az Asad Khalil-eseten dolgoztunk, ezt emlegette új barátom,
Liam az imént. Azt hiszem, talán a hosszú túlórák miatt hőbörögtem
éppen. Kate erre így felelt:
–  Tudod, amikor a TWA-ügyön dolgoztunk, a nap huszonnégy
órájában folyt a munka, hetente hét napon át.
–  És az még csak nem is volt terrorcselekmény – feleltem kissé
szarkasztikusabban a kelleténél.
Kate nem felelt, ahogy emlékezetem szerint akkoriban senki, akit
ismertem, nem válaszolt, ha a TWA 800-asról tettem fel kérdéseket. És
most itt voltunk, egy évvel később, immár házaspárként, és még mindig
nem mondott semmit. Eddig. Most azonban hallottam valamit, amit
talán nem kellett volna.
Rákanyarodtunk a hídra és vánszorogtunk tovább a kocsisorral.
Tőlünk balra terült el a Great South-öböl, jobbra a Moriches-öböl. A
túlsó part fényei táncoltak a vízen. A kristálytiszta nyári égbolton
csillagok ragyogtak, a sós tengeri szellő illata betöltötte az autót.
 Egy ugyanilyen hibátlan nyári estén, pontosan öt évvel ezelőtt, egy
Párizs felé tartó hatalmas utasszállító repülőgép, kétszázharminc főnyi
utassal és személyzettel a fedélzetén, tizenegy és fél perccel azután,
hogy felszállt a Kennedy repülőtétről, felrobbant a levegőben, s lángra
gyújtotta az óceán vizét.
Próbáltam elképzelni, milyen lehetett ezt egy szemtanúnak átélni.
Azt hiszem, olyannyira valószínűtlen élmény lehetett, olyannyira nem
hasonlított semmire, amit eddigi életükben tapasztaltak, hogy talán fel
sem fogták igazán, mit is láttak.
Kate felé fordultam.
–  Egyszer kihallgattam egy lövöldözés szemtanúját. Azt vallotta,
háromméternyire állt a tettestől, aki alig másfél méter távolságból,
egyetlen lövéssel terítette le az áldozatát. Aztán előkerült egy biztonsági
kamera felvétele, amelyről kiderült, hogy a szemtanú több mint tíz
méterre volt, az áldozat a tettestől hatméternyire, és nem is egy lövés
dördült, hanem három. Tudod – tettem hozzá szükségtelenül –, extrém,
megrázó körülmények közt az agy néha nem megfelelően rögzíti azokat
az információkat, amiket a szem vagy a fül továbbít felé.
– Több száz szemtanú volt.
–  A tömegpszichózis esete – vontam vállat. – Memóriazavar, a
kérdező kedvére tenni akarás, vagy ez esetben az optikai csalódás
lehetősége. Válassz!
–  Nem kell választanom. A nyomozás sorra vette mindegyik
lehetőséget, és az optikai csalódás mellett döntött.
– Tudom, emlékszem.
Valóban, a CIA készített egy látványos rekonstrukciós animációt a
katasztrófáról. A filmet a tévé is bemutatta, és valóban úgy tűnt, hogy ez
megmagyarázza azt a bizonyos tűzcsóvát. A filmen, ha emlékezetem
nem csal, a repülőgép felé tartó tűzcsóva valójában nem felfelé szállt,
hanem éppenséggel a repülőgépből származott, mégpedig a megrepedt
tankból kiömlő lángoló kerozin lehetett. A film magyarázata szerint a
szemtanúk figyelmét nem az első robbanás vonta magára, hanem annak
a hangja – márpedig az tartózkodási helytől függően csak tizenöt-
harminc másodperces késéssel jutott el az emberekhez. Amikor a
dörrenésre felkapták a fejüket, akkor már az égő kerozinoszlopot
láthatták, amit könnyen vélhettek egy felszálló rakétának. Ráadásul a
radarjelek elemzése alapján a gép törzse a robbanás után még pár száz
métert emelkedett, s csak aztán kezdett zuhanni. Ez a felfelé tartó, már
szintén lángokban álló darab ugyanolyan megtévesztő lehetett, mint az
égő üzemanyag látványa.
Optikai csalódás – állította a CIA. Erősen kamuszagú szöveg volt, de el
kellett ismernem, hogy a film már valóban hihető képet mutatott. Meg
kell néznem még egyszer azt a filmet – jegyeztem fel az
emlékezetemben. De a kérdés is felbukkant rögtön, ugyanúgy, mint
akkor, öt éve: miért a CIA készítette ezt az animációt, miért nem az FBI?
Hogy keveredtek ők az ügybe?
Végre átértünk a hídon, és rákanyarodtunk a William Floyd útra.
Rápillantottam a műszerfalon világító órára.
– Legalább tizenegy óra lesz, mire hazaérünk.
– Ha benne vagy, még később is.
– Miért?
– Egyetlen kis kitérő. Csak ha te is akarod.
– Vajon ezzel a kis kitérővel nem fogom szétcseszni az életemet és a
karrieremet?
– De, meglehet. Ám ha nem teszed meg, akkor a házasságodat fogod
szétcseszni.
Elvigyorodtam.
– Csak nem egy gyors menetre vágysz egy közeli motelben?
– De nem ám!
Felötlött bennem Liam Griffith arca, amint igen nyomatékosan
javasolja, ne ez az eset legyen a hobbim, ha lehet. Bár nem említette
konkrétan, mi történne, ha nem fogadnám meg a tanácsát, magamtól is
kitaláltam, hogy semmi kellemes.
– John?
Figyelembe kellett vennem, hogy Kate karrierje fontosabb, mint az
enyém. Több pénzt keresett, mint én. Talán el kellene mondanom neki,
miről beszélgettem Liammel.
– Rendben, menjünk haza – sóhajtotta.
– Rendben, egyetlen kis kitérő – feleltem.
 
4. fejezet
 Elhagytuk a William Floyd utat, és a Montauk autópályán mentünk
tovább. Kate keresztülkalauzolt Westhampton Beachen, ezen a szép kis
parti településen. Átmentünk egy hídon a Moriches-öböl felett. Egy
keskeny kis szigetre jutottunk, melyen egyetlen út, a Dune Road vezetett
végig. Nyugatnak tartottunk. Új házak szegélyezték az utat jobbról is,
balról is.
– Öt évvel ezelőtt itt még semmi sem volt – jegyezte meg Kate.
Bár mellékes megjegyzésnek tűnt, de minden bizonnyal arra célzott,
hogy akkoriban ez egy jóval elhagyatottabb környék volt. Amit ezután
látok vagy hallok, azt ilyen szemszögből is mérlegelnem kell.
Tíz perc múlva egy tábla tájékoztatott, hogy elértem a Cupsogue
Beach Szabadidőparkot, amely hivatalosan sötétedéskor bezárt. Én
azonban nem hivatalosan rendőrségi ügyben jártam itt, tehát
behajtottam a hatalmas parkolóba. Keresztülhajtottunk a téren, majd
Kate egy homokos csapásra mutatott a parkoló végében.
Gyalogösvényként működhetett, amit a bejárata elé tolt, kerekes
korláton virító „behajtani tilos” tábla megerősíteni látszott. Négykerék-
meghajtásra kapcsoltam, és kikerültem a korlátot Reflektoraim
imbolyogva világították meg a keskenyedő földutat, amely immár nem
volt szélesebb, mint maga a Jeep. Jobbról-balról füves, bokros gyom
szegélyezte az utunkat, amely a dűnék közt kanyargott tova.
Amikor a csapás véget ért, Kate előremutatott:
– Kanyarodj itt le a part felé!
Bekanyarodtam két dűne között, s leereszkedtem a lejtőn. Útközben
kicsit megtapostam egy tölgycsemetét.
–  Vigyázz a növényzetre, légy szíves! Itt fordulj be jobbra!
Bekanyarodtam egy dűne mögé.
– Itt jó is lesz. Álljunk meg!
Megálltam, Kate kipattant az autóból. Levettem a gyújtást,
lekapcsoltam a világítást, és követtem őt. Kate az autó orra előtt állt, és a
sötétlő óceánt nézte.
–  Szóval, azon az estén, 1996. július 17-én, egy terepjáró… olyasmi,
mint a tiéd, letért az útról, és ugyanott állt meg, ahol most te.
– Ezt honnan tudod?
–  Egy westhamptoni járőr jelentéséből. A baleset időpontjában egy
rendőrautó járt itt. A járőr lejött a partra, hogy megnézze, nem tud-e
segíteni valakin. Nyolc negyvenhatkor ért ide.
 – Kinek tudott volna segíteni?
–  Akkor még nem volt ismert a baleset pontos helyszíne. Lehettek
volna túlélők mentőmellénnyel, gumitutajjal. A járőr egy zseblámpával
kutatta át a környéket. Keréknyomokat látott, melyek itt értek véget.
Nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget, lement a partra.
– Láttad a jelentését?
–  Láttam. Több száz jelentés készült mindenről, ami a legcsekélyebb
összefüggésben is lehetett a balesettel: helyi rendőrök, a parti őrség
tagjai, polgári és kereskedelmi pilóták, halászok stb. vallottak.
Mindenkit meghallgattunk. De ez az egy jelentés megragadta a
figyelmemet.
– Miért?
–  Mert ez volt az egyik legelső, és ennek tulajdonították a
legcsekélyebb jelentőséget.
– De nem úgy te. Beszéltél ezzel a zsaruval?
– Beszéltem.
– És?
–  Oké… szóval lement a vízhez. – Elindult a part felé, én követtem.
Megállt a víz szélén, és előremutatott: – Odaát szemben látod Fire
Islandet, rajta a Smith Point Szabadidőparkkal, ahol a megemlékezés
volt. A távoli horizonton a járőr látta a vízen égő roncsokat. A
zseblámpájával végigkutatta a vízfelszínt, de semmit sem talált. Ahogy
mondta, nem tartotta valószínűnek, hogy túlélőkre bukkan, legalábbis
nem ilyen hamar, és nem ilyen messze a baleset helyszínétől. Biztos, ami
biztos, felmászott egy közeli dűne tetejére, hogy jobban lásson.
Megfordult és egy meredek dűne felé indult. Követtem őt. Elértük a
dűne lábát.
– Szóval – folytatta – a járőr friss nyomokra lett figyelmes, melyek fel-
és levezettek a dűne oldalán. A mi zsarunk eredetileg nem a nyomokat
követte, ő csak egy megfelelően magas pontra akart feljutni, ahonnan
belátja az egész partszakaszt. Felmászott hát a dűne tetejére.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy nekem is fel kell?
– Csak kövess!
Felkapaszkodtunk a dűne oldalán. A cipőm tele lett homokkal. Fiatal
nyomozó koromban gyakran vettem részt helyszíni
eseményrekonstrukciókon, melyek sokszor kifejezetten kimerítőek
voltak, s nemegyszer a ruházat teljes összekoszolódásával jártak. Mára
azonban inkább fejben dolgozom.
Végre fenn álltunk a dűne tetején.
– Odalenn, abban a kis völgyben, a következő dűne előtt, a rendőr egy
takarót pillantott meg.
Leballagtunk az enyhe lejtőn.
– Pontosan itt – mutatott Kate maga elé. – Egy takaró volt. Ha errefelé
élsz, egészen biztosan van rendes strandtörülköződ vagy más, kifekvésre
alkalmas pokrócod, gyékényed. Ez azonban egy gyapjú hálótakaró volt,
feltehetően valamelyik közeli szálloda tulajdona.
– Utánament valaki, hogy megtalálja, honnan származik?
–  Hogyne, egy ATTF-csoport megtette. Egy rakás szállodát találtak,
amelyek mind ilyen takarót használtak. Az egyik szállodában azonban a
szobaasszony jelentette, hogy hiányzik egy ilyen takarójuk.
– Melyik szálloda volt ez?
– Miért akarod tudni? Utánamész?
–  Nem. A helyzet az, hogy Liam Griffith világosan értésemre adta,
hogy se te, se én ne üssük az orrunkat ebbe az ügybe.
– Igaza van.
– Remek. Akkor miért is vagyunk itt?
–  Gondoltam, érdekesnek fogod találni. Felhasználhatnád az
oktatáshoz a John Jayen.
– Remek ötlet. Te mindig csak rám gondolsz…
Nem felelt.
Ekkorra a horog már ott volt John Corey szájában, Kate Mayfield
pedig lassan tekerte az orsót befelé. Azt hiszem, nősülni is így nősültem,
mindkét alkalommal.
–  A takarón egy hűtőtáska volt, benne a járőr jelentése szerint félig
megolvadt jég – folytatta Kate. – Továbbá két borospohár, egy dugóhúzó
és egy üres borosüveg.
– Milyen bor volt benne?
–  Drága francia Pouilly-Fumé. Akkoriban körülbelül ötven dollárba
került egy üveggel.
– Vettek ujjlenyomatokat arról az üvegről? – kérdeztem.
–  Hogyne. Az üvegről, a poharakról, a hűtőládáról. Remek
ujjlenyomatok voltak, két embertől származtak. Csak egy baj volt velük.
Az FBI lefuttatta őket, de mindkettő negatív volt.
– Rúzsfolt? – kérdeztem.
– Igen, a poháron volt.
– Szex nyomai a takarón?
Kate a fejét rázta.
– Nem találtak sem ondót a takarón, se kondomot a környéken.
– Talán orális szex volt és lenyelte a csaj.
–  Köszi a tippet. Mindenesetre a helyszínelők férfi és női
hámszövetet, hajat, testszőrzetet találtak a takarón, sőt fanszőrzetet is,
ami azt is jelentheti, hogy a párocska meztelen volt valameddig. De –
tette hozzá – megtörténhet, hogy valaki másnak a nyomait találták meg
a takarón, mivel az egy szállodából származott.
– Idegen textilmaradványok?
–  Egy rakás textilszálat találtak. De megint mondom, azok vagy egy
tucat különböző hotelvendégtől is származhattak.
Bólintottam. Hát igen, egy szállodai takarón sok mindent lehet
találni, de bizonyítéknak nem kifejezetten ideális terep.
– Homok? – kérdeztem tovább.
–  Igen. Részben még nedvesen. Ami arra utal, hogy lent jártak a
vízparton.
Bólintottam: – A járőr nem látott innen járművet elmenni?
– De igen, amikor a Dune Roadon jött, szembetalálkozott egy világos
színű, új Ford Explorerrel, amely csak innen jöhetett. De miután
vészhívásra igyekezett, nem pedig bűncselekmény helyszínére, nem
foglalkozott azzal, hogy leírja a rendszámát, vagy hogy megnézze, kik
utaznak az autóban. Ezt a nyomot senki sem követte.
Hát igen. Errefelé a Ford Explorerek, csakúgy mint a Jeepek, olyan
gyakoriak voltak, mint a sirályok a part mentén. Semmi értelme nem
lett volna ezek után futkosni.
– Szóval, erről lenne szó – nézett rám Kate. – Végig tudnánk venni, mi
történhetett itt aznap este?
– Azt hiszem, a megbeszélés helyett sokkal célravezetőbb lenne teljes
körű esetrekonstrukciót végeznünk – vigyorogtam.
– John, most ne idétlenkedj!
– Csak megpróbálom magam beleképzelni a helyzetbe.
 – Gyerünk már, késő van! Gondolkodj! – Elmosolyodott. – Aztán majd
lesz esetrekonstrukció is.
Visszamosolyogtam.
–  Szóval: adott egy pasas egy nővel. Itt szállnak meg egy közeli
hotelben, amelynek a nevét vagy megtudom egyszer, vagy nem. A drága
bor felső középosztálybeli, középkorú emberekre enged következtetni.
Úgy döntenek, lejönnek a partra, fogják hát a szálloda takaróját és
kicsempészik magukkal. Hűtő táska is van náluk, jéggel tele, ami viszont
arra mutat, hogy nem ötletszerű volt a dolog, előre megtervezték.
Ismerték ezt az elhagyatott helyet, vagy legalábbis hallottak róla
valakitől, de az is lehet, hogy véletlenül keveredtek ide. Azt hiszem, késő
délután vagy kora este érkeztek ide.
– Ezt miből gondolod?
–  Tisztán emlékszem arra a napra, amikor a robbanás történt
Verőfényes, gyönyörű nap volt, de nem említetted, hogy naptejet
találtak volna akár a takarón, akár a poharakon vagy az üvegen.
– Helyes. Folytasd!
–  Rendben. Tehát a férfi és a nő, feltehetően egy Ford Exploreren
ideérkezik, mindenképpen nyolc harmincegy, a robbanás időpontja
előtt. Leterítik a takarót, kinyitják a hűtőtáskát, kirántják a dugót az
üvegből, töltenek és isznak. Kiisszák az egész üveget. Eddigre már
feltehetően meztelenek, azt nem tudni, szexeltek-e közben vagy sem.
Kate nem felelt, tehát folytattam.
– A takarón talált nedves homokból ítélve feltételezhetjük, hogy lent
jártak a víznél, meztelenül vagy ruhában, nem tudhatjuk. Egyszer csak
elkövetkezik nyolc óra harmincegy perc, meghallják a robbanást,
meglátják a zuhanó repülőgépet. Nem tudom, pontosan hol állhattak-
ülhettek-fekhettek ebben a pillanatban, de az biztos, gyorsan
ráébredtek, hogy az esemény perceken belül tömegeket fog a partra
vonzani. Pucoltak hát innét, amilyen gyorsan csak tudtak: mire a járőr
nyolc negyvenhatkor ideért, ők már messze jártak. A két autó az
egyetlen idefelé vezető úton ment el egymás mellett. Ja – tettem hozzá –
és szerintem ez a két ember nem volt házaspár.
– Miből gondolod?
– Túl romantikus ez az egész.
–  Ne légy cinikus! Lehet, hogy nem menekültek, csak segítségért
siettek.
 –  Azóta is sietnek… egyszerűen nem akarták, hogy meglássák őket
együtt.
Kate bólintott: – Ez az általános vélemény.
– Hol?
–  Az antiterrorista szolgálat FBI-ügynökei közt, akik ezt az esetet öt
éve vizsgálták.
–  Hadd kérdezzek valamit! Mi tette olyan fontossá ezt a párocskát,
hogy az FBI ilyen alaposan utánament a dolgoknak?
– Feltehetően szemtanúi voltak a robbanásnak.
– És akkor? Hatszáz másik szemtanút hallgattak ki, akik mind látták a
katasztrófát. Közülük minimum kétszáz látta a tűzcsóvát is a robbanás
bekövetkezte előtt. Ha az FBI nem hisz kétszáz embernek, ez a kettő
mitől olyan fontos számukra?
– Ó, majd elfelejtettem! Egyetlen apró részlet.
– Nocsak…
–  Azon a takarón egy műanyag lencsevédő kupakot is találtak. Egy
JVC videokamerához tartozott.
Egy pillanatig nem válaszoltam, csak a tekintetemet hordoztam körbe
a horizonton.
– Hallottál azóta bármit is ezekről az emberekről? – kérdeztem végül.
– Nem, semmit.
– Helyes. Nem is fogsz. Menjünk!
 

5. fejezet
Visszafelé robogtunk Westhamptonon keresztül.
– Haza? – kérdeztem.
– Még egyetlen kis kitérő. De csak, ha akarod.
– Összesen hány egyetlen kis kitérőt terveztél mára?
– Kettőt.
Oldalt pillantottam a mellettem ülő nőre. Ő volt Kate Mayfield, a
feleségem. Ezt azért kell megemlítenem, mert ő volt Mayfield különleges
ügynök is az FBI-tól, s bizony voltak olyan pillanatok, amikor ő sem
tudta eldönteni, melyik is a kettő közül. Ebben a pillanatban
határozottan az én Kate-em volt, ezért úgy döntöttem, tisztázok egy-két
dolgot.
 –  Azt mondtad, semmi közöm ehhez az ügyhöz. Aztán kicincálsz a
tengerpartra, előadod a mesét a szerelmespárról, akik valószínűleg
látták, és talán videóra is vették a katasztrófát. Volnál szíves
megvilágítani előttem ezt a nyilvánvaló ellentmondást?
–  Nem – rázta a fejét. – Nincs itt semmiféle ellentmondás. Csak úgy
gondoltam, érdekesnek fogod találni a dolgot. Itt jártunk a közelben, így
hát megmutattam neked.
– Rendben. Mi érdekeset fogok látni a következő állomásnál?
– Majd meglátod, ha odaértünk.
– Akarod, hogy foglalkozzak ezzel az üggyel?
– Erre nem adhatok választ.
– Jó akkor pislogj egyet, ha igen a válasz, kettőt, ha nem.
– Tudod jól, John – emlékeztetett –, hogy én nem keveredhetek bele
ebbe az ügybe. Engem a karrierem az FBI-hoz köt. Kirúghatnak érte.
– És engem?
– Izgatna valamennyire is, ha kirúgnának?
– Csöppet sem. Hetvenöt százalékos rokkantnyugdíjat kapok a NYPD-
től, adómentesen. Különben sem riadnék meg attól hogy neked
dolgozzak.
– Nem nekem dolgoznál. Velem.
–  Mindegy, hogy nevezzük – vontam vállat. – Mit akarsz tőlem, mit
tegyek?
– Csak nézz és figyelj, aztán teszed, amit jónak látsz. De én tudni sem
akarok róla.
– És mi van, ha letartóztatnak, amiért szaglászom?
– Nem tartóztathatnak le.
– Biztos vagy te ebben?
– Abszolút. Ha elfelejtetted volna, jogvégzett ember vagyok.
– Az is lehet, hogy megpróbálnak eltenni láb alól – morfondíroztam.
– Ugyan már, ez nevetséges!
–  Korántsem. Az egykori CIA-ügynök kollégád, Ted Nash is
megfenyegetett, hogy kinyírat.
– Ezt nem hiszem. Különben is, ő már halott.
– Van belőlük elég.
Kate nevetett.
Nincs ebben semmi vicces – gondoltam, és újra megkérdeztem:
 – Kate, mit akarsz, mit tegyek az üggyel kapcsolatban?
– Legyen ez az eset a titkos szabadidős elfoglaltságod.
Megint eszembe jutott az ATTF ügynöke, Liam Griffith, aki pont ettől
óvott, meglehetős határozottsággal. Lehúzódtam az út szélére, és
megálltam.
– Kate, nézz rám! – kértem. Megtette. – Te most szórakozol velem, és
ez nagyon nem tetszik – mondtam rosszallóan.
– Sajnálom. Ne haragudj!
– Pontosan mit akarsz tőlem, mit tegyek?
Pillanatnyi szünet után válaszolt.
– Csak tartsd nyitva a szemedet. Aztán majd te eldöntőd, mit akarsz,
vagy nem akarsz tenni. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Csak légy John
Corey!
– Ez esetben te próbálj meg Kate maradni.
– Próbálok. De ez az egész… olyan zavaros. Tiszta tudathasadásos ez
az egész… Én nem akarom, hogy bajod essen. De ez az ügy öt éve nem
hagy nyugodni.
– Sok embert nem hagyott már ez az ügy nyugodni ez alatt az öt év
alatt. De az aktát lezárták. Mint Pandora szelencéjét. Ne akard kinyitni!
Egy darabig csendben nézett maga elé. Egészen halkan szólalt meg
végül.
– Én nem hiszem, hogy ez így méltányos.
– Baleset volt, Kate. Ennek semmi köze a méltányossághoz.
– Gondolod?
– Nem. De ha minden olyan esetet a szívemre vettem volna, amelyik
nem igazságosan végződött, már régen kényszerzubbonyban élnék.
– De ez nem egy eset a sok közül, ezt te is tudod.
–  Akkor sem. Én nem leszek az az eszement, aki a farkát a tűzbe
dugja, csak hogy megtudja, milyen forró a közepe. Hacsak el nem
mondod, hogy mit kell tennem és miért.
– Akkor menjünk haza.
Visszatértem az útra. Egy percig némán robogtunk.
– Jó. Hová tartunk most? – kérdeztem végül.
A Montauk autópályára irányított. Először nyugatnak tartottunk,
aztán délnek, a víz felé. Az út végén magas kerítés, leláncolt kapu és egy
őrbódé fogadott bennünket. A fényszóró egy táblát világított meg:

Á Ő É
 EGYESÜLT ÁLLAMOK PARTI ŐRSÉGE
KÖZÉP-MORICHES
BELÉPNI TILOS!
Egyenruhás őr lépett ki az őrbódéból. Oldalán pisztolytáska sötétlett.
Kinyitotta a kaput, kilépett, és feltartotta a kezét Leállítottam az autót.
Az őr az autóhoz lépett. Felmutattam neki a szolgálat igazolványát,
amire épphogy csak rápillantott, aztán Kate-re nézett, végül anélkül,
hogy rákérdezett volna, mit vagy kit keresünk, intett:
– Menjenek tovább!
Kétségkívül vártak bennünket, s rajtam kívül mindenki tudta, mi
járatban vagyunk errefelé. Aszfaltozott úton haladtunk tovább. Az út
végén képeslapra illő fehér házikó látszott, piros cseréptetővel. Mellette
henger alakú őrtorony magaslott: tipikus régi vágású partiőrség-épület.
– Parkolj le ott! – mutatta a helyet Kate.
Megálltam az épület előtt elterülő parkolóban, leállítottam a motort,
és kiszálltunk.
Követtem Kate-et a ház mögé. Ez az oldal nézett a tengerre. Kinéztem
a vízre. Egy kis földnyelven, mely a Moriches-öbölbe nyúlt, apró
csónakházak sorakoztak. Tőlük jobbra hosszú móló nyúlt az öböl vizébe,
az oszlopokhoz kötve két őrhajó ringatózott. Az egyik ugyanolyan volt,
mint amelyik az ünnepségen is részt vett. Ha a főkapunál ácsorgó fickót
leszámítjuk, az egész hely kihalt volt.
–  A katasztrófa után ezen a helyen állították fel az operatív
parancsnokságot – mondta Kate. – Az összes mentőhajó ide hordta a
vízen talált maradványokat a Moriches-szoroson keresztül. Itt aztán
teherautóra rakták és egy hangárba szállították mindet a Calverton
légitámaszpontra, hogy ott megpróbálják összerakni a darabokat. Ide
hozták a holttesteket is, mielőtt a hullaházba kerültek volna – folytatta
Kate. Csendben nézett maga elé egy darabig. – Itt dolgoztam látástól
vakulásig két teljes hónapon keresztül. Egy közeli motelben laktam.
Nem feleltem. Ismertem néhány embert a New York-i rendőrségen,
akik hónapokon keresztül éjjel-nappal ezen az ügyön dolgoztak,
bőröndből öltözködtek, éjjelente rémálmok gyötörték őket a holttestek
látványától, s mindannyian hihetetlen sokat ittak a közeli
italkimérésekben, hogy tompítsák az érzékeiket. Azt mondták, onnan
senki nem tért vissza ép lélekkel. Kate-re néztem.
A tekintetünk összekapcsolódott, aztán ő elfordult.
 –  Azok a testek… inkább csak testrészek… és gyerekjátékok,
plüssmackók, babák, bőröndök, hátizsákok… egy csomó fiatal, aki nyári
ösztöndíjra indult Párizsba. Az egyik lány a zoknijába rejtette a pénzét.
Az egyik mentőhajó kihalászott egy ékszerdobozt, benne egy
jegygyűrűvel. Valaki Párizsban akarta megkérni a szerelme kezét…
Átöleltem Kate-et, ő a vállamra hajtotta a fejét. Némán néztük a
tengert egy darabig. Kemény fából faragták az én páromat, de senkinek
sem lehet kőből a szíve. Felemelte a fejét, én engedtem, hadd lépjen
odébb. A móló felé indult, közben hozzám beszélt.
–  Amikor ideérkeztem a katasztrófa másnapján, ez a hely le volt
zárva. Elhagyatott volt, nem használta senki. A fű a mellkasomig ért.
Egy-két napon belül mindenhol teherautók, halottaskocsik, mentőautók
lepték el a területet. Ott egy nagy vöröskeresztes sátor állt, mellette egy
mobil halottasház volt… hordozható zuhanyzókat állítottak fel, hogy
lemoshassuk a… szennyeződéseket… Egy héttel később már ez a két
betonozott helikopter-leszállóhely is készen volt. Gyorsan reagáltunk…
kiváló volt a szervezés. Kifejezetten büszke voltam rá, hogy ezek közt az
emberek közt dolgozhatok. A parti őrség, a rendőrség, helyi és állami
zsaruk, a Vöröskereszt, egy csomó helybéli halász és hajótulajdonos
mind-mind azon dolgozott szünet nélkül, hogy a partra juttassa a
testeket és a törmeléket… lélegzetelállító együttműködés volt, tényleg. –
Rám nézett, úgy folytatta. – Az emberek jók, tudod? Önzők vagyunk,
kevélyek, egoisták. De ha szar pottyan a ventilátorba, mindenki
megteszi, ami csak tőle telik.
Szótlanul bólintottam. Elértük a móló végét. Kate nyugat felé
mutatott, arra, amerre öt évvel ezelőtt a TWA Boeingje tűzgolyóvá vált
az óceán felett.
–  Ha baleset volt, hát baleset volt, ez esetben a Boeing mérnökei, a
Nemzeti Légiközlekedési Hatóság emberei és mindenki, aki a
repülésbiztonsággal foglalkozik, minden tőle telhetőt meg fog tenni
azért, hogy kiküszöböljék a hibát, és többé ne kelljen attól tartani, hogy
egy repülőgép üzemanyagtartálya elektromos hiba miatt felrobban. –
Mély levegőt vett, úgy folytatta. – De ha gyilkosság történt, akkor
tudnunk kell biztosan, hogy az volt, mielőtt igazságot szolgáltatnánk.
Elgondolkodtam egy pillanatra, csak aztán feleltem.
– Gyakran üldöztem gyilkost olyan esetekben, amikor senki sem hitte,
hogy gyilkosság történt.
 Bólintott.
–  De mi történt olyan esetekben, amikor lezárták az ügyet mielőtt a
tettesre rábukkantál volna? Tovább kerested az elkövetőt?
– Természetesen.
– Sikerrel?
– Egyszer. Néha évek múlva kerülnek elő újabb adatok. Ilyenkor újra
megnyittatja az ember az ügyet. Találtál valamit? – kérdeztem.
– Talán – nézett rám. – Téged.
– Ennyire azért nem vagyok jó.
–  Dehogynem. Az egész ügyet új szemmel, elfogulatlanul, nyitott
elmével láthatod. Mi mindannyian másfél évig együtt éltünk ezzel az
esettel, mielőtt lezárták volna. Azt hiszem, elvesztünk ebben a
tragédiában, és főként a papírmunkában. Elborítottak minket a
törvényszéki jegyzőkönyvek, az egymásnak ellentmondó elméletek,
óriási volt a külső nyomás, a média zaklatása. Kell lennie egy csapásnak
ebben a dzsungelben, csak rá kellene találnia valakinek.
Az igazat megvallva, a legtöbb ügyet a hagyományos nyomozói
munkával oldottam meg, törvényszéki jegyzőkönyvekre,
kihallgatásokra, egyéb szokásos dolgokra támaszkodva. De sok esetben
rá kellett bukkannom a kis aranykulcsocskára, amely nyitja a bennünket
elborító szartengerből kivezető rejtekajtót. Ehhez pedig nemegyszer
szerencse is kellett, nem is kevés. Van ilyen, de nem egy ehhez hasonló
ügyben.
Kate megfordult, most a fehér őrházat nézte a távolban, a parton. Az
ablakokban fény világított, de mozgásnak semmi nyomát nem fedeztem
fel.
– Milyen nyugi van itt – jegyeztem meg.
– Most már igen – felelte. – Ezt a helyet a második világháború alatt
létesítették, innen indultak az amerikai partokat fenyegető
tengeralattjárók vadászatára. A háborúnak vége, a hidegháború is véget
ért, a TWA 800-as esete is már öt éve történt. Ezt a helyet csak egy
terrorfenyegetés vagy egy valódi támadás kelthetné újra életre.
– Ilyent viszont nem akarunk kreálni magunknak, ugye?
– Nem. De te is az antiterrorista szolgálatnál dolgozol, épp elég régóta
ahhoz, hogy tudd, a fenyegetés odakint igenis valós, még ha a kormány
vagy a nép nem is vesz róla tudomást.
Nem feleltem.
 – Itt volt például nem messze a Szilva-szigeten a biológiai kutatólabor
esete, a Brookhaven Nemzeti Kutatóintézet, a Groton tengeralattjáró-
bázis, meg a New London atomerőmű elleni kísérletek. Ja, és ne
feledkezzünk meg a Világkereskedelmi Központ elleni merényletről
sem.
–  Sem pedig Asad Khalil úrról, aki még mindig szívesen megölne.
Mindkettőnket.
Szótlanul meredt a messzeségbe egy darabig, csak azután felelt.
– Van egy olyan rettenetes érzésem, hogy komoly veszély leselkedik
ránk. Sokkal komolyabb, mint Asad Khalil.
–  Én a magam részéről reménykedem, hogy nem. Az a fickó a
legnagyobb szemétláda, akit valaha a hátán hordott a Föld.
– Gondolod? Mi a véleményed Oszama bin Ladenről?
Arab nevekkel mindig bajban vagyok, de ezt kivételesen ismertem. Az
ATTF büféjében is kint lógott a körözési plakátja.
–  Ha jól tudom, ő az a fickó, akit a USS Cole elleni merénylet miatt
keresünk.
– Nem csak a hadihajó elleni támadás szárad a lelkén. Felelős még öt
amerikai katona haláláért, akiket egy bomba ölt meg a rijadi amerikai
bázison 1995 novemberében. Nem egészen egy évvel később ő állt a
szintén szaúd-arábiai Dhahranban a Khobar Towers apartmanház elleni
támadás mögött is. Az amerikai hadsereg alkalmazottai voltak
elszállásolva az épületben. Tizenkilencen vesztek oda. Ő szervezte meg a
kenyai és tanzániai nagykövetségeink elleni terrortámadásokat is 1998
augusztusában. Kétszázhuszonnégy halott, több mint ötezer sebesült
Utoljára kilenc hónapja hallottunk róla, amikor az USS Cole-t támadta
meg, tizenhét matróz halálát okozva. Ez Oszama bin Laden.
– Nem akármilyen bűnlajstrom. És azóta mit csinál?
– Afganisztánban él.
– Nyugdíjba vonult?
– Ne reménykedj! – ingatta a fejét Kate.
 

6. fejezet
Elindultunk vissza, a Jeep irányába. – És most hová? – kérdeztem
Kate-et – Még nem végeztünk itt. Eddig azt hittem, hogy Kate csak az
emlékeit kereste itt, s talán engem akart inspirálni egy kicsit, de ezek
szerint többről volt szó.
– Beszélni akartál egy szemtanúval – mondta.
– Ha akarnék beszélni, nem volna elég egy szemtanú – feleltem.
– Ma este be kell érned eggyel – rázta meg a fejét Kate. Odalépett az
épület hátsó ajtajához. – Innen feljuthatsz az őrtoronyba. A legfelső
emeletre menj!
Szemlátomást esze ágában sem volt velem tartani. Kinyitottam a
moszkitóhálóval borított ajtót, és beléptem. Egy lépcsősorral találtam
magam szemközt Elindultam felfelé. Négy emeletet másztam meg.
Manhattan East Side-i negyedében nőttem fel, az akkori ötemeletnyi
lépcsőzések jutottak most eszembe. Azóta is utálom a lépcsőket.
Az utolsó lépcsősor egyenesen egy körbeüvegezett figyelő-szoba
közepére vezetett fel. A helyiségben nem volt világítás, de a beszűrődő
holdfényben tisztán kivehettem egy asztal és néhány szék körvonalait.
Az asztalon néhány telefonkészülék mellett régimódi katonai rádió állt,
halványan világított és zümmögött a sötétben. Az ablakok alatt odakint
keskeny erkély futott körbe a torony körül.
Minden jel szerint egyedül voltam itt, már-már azt gondoltam, nem jó
toronyba másztam fel, de ezt a lehetőséget el kellett vetnem, mivel ez
volt az egyetlen őrtorony a környéken. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem
a körkörös erkélyre.
Gyönyörű este volt, idefent még szebb, ha lehet. Körbejártam a
tornyot, megálltam a délnyugati oldalán. A Moriches-oblön túl
láthattam a part menti szigeteket; láttam a Moriches-szorost, mely
elválasztotta a Fire Islandet a westhamptoni dűnéktől; és ott volt
előttem a Cupsogue Szabadidőpark, ahol – csúnya rendőrségi szlenggel
élve – valaki beverte a lompost a parton, miközben a kamerája talán
felvette az egyetlen olyan bizonyítékot, mely megoldást jelentene az
egész ügyre.
A part menti szigeteken túl csónakok és nagyobb hajók fényei
imbolyogtak az óceán vizén. Az égen csillagok ragyogtak, utasszállító
gépek fényei villogtak itt is, ott is.
Figyelmemet egy kelet felé tartó gépre összpontosítottam, néztem,
amint szemközt ér a Fire Islanden elterülő Smith Point
Szabadidőparkkal. Lassan mászott felfelé az égen, ekkor körülbelül
négy-öt kilométer magasan lehetett, mintegy tíz-tizenkét kilométerre a
parttól. Körülbelül ez a pont lehetett az, ahol a TWA 800-as járata, a
Kennedy repülőtérről kivezető légi folyosón haladva váratlanul
felrobbant a levegőben.
Próbáltam elképzelni, mi lehetett az, amit kétszáz ember láthatott a
vízről felemelkedve a repülőgép felé haladni. Talán most találkozhatok
eggyel közülük – vagy nem közülük.
Visszaballagtam a figyelőszobába, és leültem egy forgószékbe a
lépcsősorral szemközt. Pár perccel később lépéseket hallottam a
nyikorgó falépcsőn. Megszokásból, és mert egyedül voltam, a
harmincnyolcas Smith & Wessonomat kivettem a hónaljtokból és hátul
az övembe dugtam, a pólóm alá. Egy férfi feje és válla bukkant fel a
lépcsősoron, nekem háttal. Belépett szobába, körülnézett és meglátott
engem.
A félhomályban is láttam, hogy a férfi magas, hatvan körüli, jó
kiállású, őszes a haja. Sárgásbarna nadrágot és kék zakót viselt. A férfi
minden mozdulata katonai múltról árulkodott. Felém indult, én
felálltam. Amikor a közelembe ért, megszólalt:
– Mr. Corey, a nevem Tom Spruck – kezet ráztunk. – Megkértek, hogy
beszéljek önnel – folytatta.
– Kicsoda?
– Azt nem mondhatom meg.
– Márpedig akkor én nem beszélhetek önnel.
Szemmel láthatóan idegesítette, hogy a társalgás nem a megfelelő
módon halad. Kurtán felelt:
– Mayfield kisasszony.
Kate sok minden lehetett, Mayfield asszony, Mayfield különleges
ügynök, sőt esetenként Mrs. Corey is, csak kisasszony nem, de ez most
nem számított. Akárhogy is, ez az ember katona volt, minden bizonnyal
tiszt. Kate tudta, hogyan kell kiválasztani a legmegfelelőbb szemtanút.
Nem feleltem, így ő folytatta:
– Tanúja voltam az 1996. július 17-ei eseményeknek. De ezt nyilván ön
is tudja.
Bólintottam.
– Maradjunk idebent, vagy menjünk ki? – kérdezte.
– Maradhatunk – feleltem. – Foglaljon helyet!
Odahúzott egy forgószéket az asztalhoz és leült.
 – Hol kezdjem a történetet? – kérdezte.
Magam is leültem az asztalhoz, vele szemközt, úgy feleltem.
– Meséljen valamit önmagáról, Mr. Spruck.
–  Rendben. Pilóta vagyok, a haditengerészetnél szolgáltam,
Annapolisban végeztem, kapitányi rangban vonultam nyugdíjba. Valaha
F-4 Phantomokkal repültem, anyahajókon szálltam fel és le.
Hatvankilenc és hetvenkettő között száztizenöt bevetésen vettem részt
Észak-Vietnamban.
– Ezek szerint ön tudja, hogy fest egy tűzijáték a víz felett…
– Hogyne – bólintott.
– Remek. Mit látott azon a bizonyos estén?
Kinézett az üvegablakon az óceánra.
–  A csónakomban voltam. Egyszemélyes kis vitorlás. Tudja, minden
szerdán nem hivatalos kis versenyeket rendezünk az öbölben.
– Kivel?
–  A Westhamptoni Yacht Klubhoz tartozom. A Moriches-öbölben
hajózgatunk. Körülbelül este nyolckor fejeztük be a közös programot. A
társaság visszavonult a klubba egy barbequera, de én úgy döntöttem,
hogy kint maradok, és kimegyek a nyílt vízre.
– Miért?
–  A víz kivételesen nyugodt volt, a szél hat csomóval fújt. Nem
gyakran adódik lehetőség egy olyan kis hajónak, mint az enyém, hogy
kimerészkedhessen az óceánra. Nyolc húsz körül haladtam át a
szoroson. Nyugatra tartottam, követtem a Fire Island partvonalát, a
Smith Point Szabadidőparkkal szemben.
– Hadd szakítsam félbe! Amit most elmond nekem, az publikus?
–  Ugyanazt mondom, amit az FBI-nak mondtam. Hogy ettől titokká
lett-e vagy sem, azt nem tudom.
– Az FBI-kihallgatás után elmondta ezt az esetet nyilvánosság előtt?
– Nem. Azt mondták, ne tegyem.
– Ki?
– Az az FBI-ügynök, aki először hallgatott ki, aztán a többi, mivelhogy
nem egyszer kérdeztek ki.
– Értem. És ki hallgatta ki először?
– Az ön felesége.
Bár akkoriban még nem volt a feleségem, bólintottam.
 – Kérem, folytassa!
Újra kipillantott az óceánra.
–  Ücsörögtem a hajómban, néztem a vitorlákat. Végül is egy
vitorlásban az ember az ideje nagy részében ezt teszi. Csend volt és
nyugalom, élveztem a csónakázást. A napnyugta hivatalosan nyolc
huszonegykor volt, de a hajózási napnyugta, amikor minden
visszaverődő napfény elfogy, csak nyolc negyvenötkor volt várható.
Ránéztem az órámra. Digitális, a számlapja világít, és halálpontos. Nyolc
óra harminc perc tizenöt másodperc volt. Úgy döntöttem, megfordulok,
hogy még sötétedés előtt visszaérjek a szoroson belülre.
Spruck kapitány elhallgatott. Szemében jelentőségteljes fény villant.
Hagytam, hadd gondolkodjon. Egy egész percbe telt, míg újra
megszólalt.
–  Felpillantottam a vitorlára, amikor délnyugati irányban figyelmes
lettem valamire. Egy ragyogó fénycsík haladt felfelé az égen.
Narancsvörös színe volt, és valahonnan a horizonton túlról indulhatott.
– Hallott bármi hangot?
–  Nem, semmit. Becslésem szerint a fénycsóva északkeleti irányba
haladt… más szóval az óceán felől a partnak tartott, enyhén énfelém.
Meredek szögben haladt felfelé, lehetett vagy harmincöt-negyven fok.
Úgy láttam, hogy gyorsul, bár az emelkedő röppálya, és a fix háttér
hiánya miatt ezt nem állíthatom biztosan. De ha meg kellene
határoznom a sebességét, olyan száz csomóra becsülném.
– Mindezt mennyi idő alatt határozta meg? Hány másodperce volt rá?
–  Körülbelül három másodperc alatt. Egy vadászrepülő
pilótafülkéjében öt másodperc alatt teljes csaták dőlnek el.
Háromig számoltam magamban. Nem volt valami sok idő. Spruck
kapitány folytatta:
– Az FBI-osoknak is mondtam, túl sok volt a bizonytalansági tényező
ahhoz, hogy teljesen biztos legyek a számításaimban. Nem ismertem az
objektum felszállási helyét, a tényleges méretét vagy a tőlem való
távolságát, úgyhogy a sebességét csak durván becsülni tudtam.
– Ezek szerint nem biztos abban, hogy mit látott?
– Tudom, mit láttam. – Rázta a fejét az ablakon kifelé bámulva. – Épp
elég ellenséges föld-levegő rakétát láttam felém és a bajtársaim felé
tartani ahhoz, hogy felismerjek egyet. – Grimaszt vágott. – Amikor
felénk jön, sokkal nagyobbnak, gyorsabbnak, közelebbinek tűnik, mint
valójában. El kell mindent osztani kettővel – tette hozzá.
Elmosolyodtam.
–  Egyszer rám fogtak egy kis Berettát, amiről akkor, abban a
pillanatban azt hittem, egy három-ötvenhetes Magnum.
Bólintott.
– Tehát a vörös fénycsóvában egészen bizonyos?
– Tökéletesen. Egy narancsvörös, fényes tűzcsóva, melynek a csúcsán
izzó fehér pont világított. Ebből arra következtettem, hogy az a fehérség
a – feltehetően szilárd hajtóanyag – gyújtási pontja, a vörös csóva pedig
az utánégés jele.
– Nem kamuzik?
– Távol álljon tőlem.
– Látta a… rakétát is?
– Nem, azt nem.
– Füstöt?
– Fehér füstfelleget hagyott maga után.
– Látta a repülőt is? A 747-est, mielőtt felrobbant volna?
– Pár pillanattal azelőtt észleltem, mielőtt a fényt észrevettem volna.
Láttam, hogy a lenyugvó napfény alulról világította meg az alumínium
géptestet, láttam az irányfényeit és a négy fehér kondenzcsíkot mögötte.
Láttam a gép körvonalait.
– Jó… térjünk vissza a fényjelenséghez!
Spruck kapitány folytatta:
–  Ekkor már álltam a csónakban, úgy néztem a narancsvörös fényt,
amint felfelé kúszott az égen.
– Bocsásson meg… mi volt az első benyomása, mi lehetett ez?
–  Az első, a második, az utolsó gondolatom is az volt, hogy ez egy
föld-levegő rakéta.
Ameddig lehetett, próbáltam kerülni ezt a szót, de most itt volt
köztünk.
– Miért? Miért nem hullócsillag? Villámlás? Űrhajó? – faggattam.
– Mert egy föld-levegő rakéta volt.
– A legtöbb szemtanú azt hitte, egy július negyedikéről megmaradt…
–  Ez akkor is egy rakéta volt, nem akármilyen, hanem irányított
rakéta. Kicsit cikcakkban haladt felfelé, folyamatosan korrigálta a
röppályáját. Aztán úgy tűnt, lassít fél másodpercre, majd határozottan
keleti irányba fordult. Ekkor eltűnt a szemem elől, biztos eltakarta egy
felhő, vagy pedig kifogyott az üzemanyaga, és már csak lendületből
haladt tovább, de az is lehet, hogy a célpontja takarta el előlem a
látványát.
Célpont. Egy Boeing-747-es, a TWA Párizsba induló járata,
kétszázharminc mit sem sejtő emberrel a fedélzetén. Célpont.
Hallgattunk. Magamban mérlegeltem Spruck kapitány kijelentéseit.
Ahogy annak idején tanították, figyeltem a viselkedését, a vélhető
őszinteségét, az intelligenciáját. Spruck kapitány magas pontszámmal
futott be a megbízható szemtanú kategóriába. Néha még a
legintelligensebb, legjobbnak tűnő szemtanú is képes romokba dönteni a
vallomását. Egyszer egy kifejezetten értelmes tanút hallgattam ki egy
eltűnési eset kapcsán. Az egész vallomása összeszedett és hihető volt,
aztán a végén előállt azzal az elmélettel, hogy szerinte az áldozatot az
idegenek rabolták el. Kötelességtudóan megcsillagoztam a teóriát, és
aláírtam a jelentésben, hogy nem feltétlenül győzött meg…
A szemtanúk gyakran ellentmondásba keverednek, ha kérdezgetik
őket, így hát újra elővettem a kapitányt:
– Mondja el még egyszer, milyen messze volt öntől az az objektum!
Nem sietett, hogy a 747-es robbanásához érjen a történet, ami jó
jelnek tűnt. Türelmesen felelt.
– Mint mondtam, úgy hiszem, bár nem vagyok teljesen biztos, a tárgy
a horizont alól indult, ami nyugodt körülmények között mintegy tíz
kilométert jelent a tengeren. De természetesen ez a távolság lehetett
nagyobb is.
– Azt állítja, nem látott semmiféle… izé… kilövést vagy ilyesmit?
– Nem. Nem láttam, honnan indult.
–  Hogy kellett volna kinéznie? Úgy értem, nagy fénnyel jár egy
ilyennek a kilövése?
–  Hogyne. A sötét horizonton legalább tizenöt, de lehet, hogy akár
harminc kilométernyi távolságról is láthatónak kellene lennie.
– És ön mégsem látott semmit?
– Őszintén megvallva, nem tudom, mi volt az, ami először megragadta
a tekintetemet. Lehetett a kilövés okozta villanás, de lehetett a
narancsszínű fénycsóva is, ami a horizonton emelkedett felfelé.
– Nem is hallott semmit?
 – Nem. Egy rakéta kilövése nem annyira hangos, főként nem ekkora
távolságból. Ráadásul a szél az én irányomból fujt.
–  Értem. És milyen magasan volt az a jelenség, amikor észrevette,
hogy ez egy emelkedő fénycsóva?
–  Nem tudom megmondani, mert nem tudom, milyen távol volt. A
magasság a távolság és az emelkedési szög függvénye. Egyszerű
trigonometria.
– Rendben. – Kicsit elvesztettem a talajt a lábam alól ennél a témánál,
de a szokásos kihallgatási technikák továbblendítettek a holtponton. –
Mégis, valami tippje csak van.
Elgondolkodott egy pillanatra.
– Talán öt-hatszáz méter magasan lehetett a vízfelszín felett, amikor
először megpillantottam. Aztán figyeltem, ahogy emelkedik, immár
meghatározhattam az emelkedési szögét és a sebességét, valamint a
menetirányát. Inkább egyenes, mint ívelt pályán haladt, időnként
cikcakkos mozgással korrigálta a röppályáját, aztán egy kanyarral ráállt.
– Ráállt mire?
– A célpontjára.
–  Rendben – bólintottam. – Látta ön a CIA által készített animációs
modellt a feltételezett megoldásról?
– Láttam. Meg is van otthon, felvettem.
–  Remek, úgyis szükségem lenne rá. Szóval ez a modell azt sugallja,
hogy a központi üzemanyagtartályból kijutó kerozingőz berobbant egy
rövidzárlat következtében, ugye? Amit pedig a szemtanúk láttak, az nem
volt más, mint a megrepedt tartályból kiömlő lángoló üzemanyag. Tehát
a tűzcsóva nem felfelé, a repülőgép felé, hanem épp ellenkezőleg, lefelé
tartott Más szóval, csak az emberek agya fordította meg a menetirányt.
Hallották a robbanást, előbb, mintsem hogy bármit láttak volna.
Felnéztek, és összetévesztették a lángcsóvát egy rakétával. Mi erről a
véleménye?
Rám nézett, ujjával a levegőbe bökött.
– Ez van felfelé, nem?
–  A legjobb tudomásom szerint igen – bólintottam. – A másik
lehetőség, ahogy ezen a filmen is látható, hogy a géptörzs még
emelkedett egy darabig, egy-kétszáz métert, ez szintén összetéveszthető
lehetett egy felfelé haladó rakétával. Erről mit gondolt?
 –  Tudom, mi a különbség egy felfelé haladó, irányt változtató,
megforduló fénycsóva, és egy tehetetlenül szálló lángoló roncs közt. Épp
eleget láttam mindkettőből.
Egymás szemébe fúródott a tekintetünk. Azon gondolkodtam, vajon
én is olyan mély benyomást teszek-e a kapitányra, mint ő énrám. Volt
egy olyan zavaró érzésem, hogy annak idején Kate Mayfield különleges
ügynök jobb munkát végzett a kikérdezésével, mint én most.
– Alapvetően ugyanezt vallotta Mayfield ügynöknek is?
– Természetesen.
– És neki jó kérdései voltak?
Úgy nézett rám, mintha valami egetverő marhaságot kérdeztem
volna, de udvariasan válaszolt.
–  Hogyne. Majd egy órán keresztül kérdezgetett az eseményekről.
Aztán azt mondta, mennie kell, de hívjam, ha bármi új dolog az eszembe
jut.
– És jutott?
–  Nem. Másnap két úriember, két FBI-ügynök jelent meg nálam, és
folytatták a kérdezősködést. Állításuk szerint Mayfield ügynöknek már
egy másik szemtanúval kellett foglalkoznia. Szemmel láthatóan ő csak a
kezdeti, amolyan szelektív interjúkat végezte… nem emlékszem, hat-
vagy nyolcszáz szemtanú volt, de közülük csak kétszáz látta ezt a
fénycsóvát, a többiek csak a robbanást.
–  Tudom. Szóval jött két másik ügynök. Nem emlékszik véletlenül a
nevükre?
–  De igen. Még a névjegyük is megvan. – Elővett két névjegyet a
zsebéből, és letette elém az asztalra. Felkattintottam az asztalon álló
olvasólámpát, és kézbe vettem az első kártyát. Liam Gtiffith, olvastam.
Nem mondom, hogy nem lepett meg a név, de azért nem túlságosan. A
második annál inkább. FBI-logó szerepelt a kártya sarkában, de a név a
CIA-hez kötődött: Ted Nash. Ezzel az ügynökkel először a szilva-szigeti
ügyön, majd az Asad Khalil-eseten dolgoztam együtt. Tednek végtelen
sok idegesítő szokása volt, de közülük is kiemelkedett kettő: egyrészt
tele volt a zsebe névjegykártyákkal, melyek pillanatnyi kedve vagy
szükséglete szerint a lehető legkülönfélébb állami intézmények
alkalmazottjaként azonosították őt. A másik elviselhetetlen szokása az
volt, hogy alig leplezett fenyegetésekkel próbált sarokba szorítani,
amikor az útjába kerültem, ez pedig gyakran előfordult köztünk.
Mindenesetre a vitánk már a múlté, főként azért, mert Ted halott.
– Megtarthatnám ezeket a névjegyeket? – kérdeztem a kapitányt.
–  Persze. Nincs rájuk szükségem, le sem másoltam őket. Mayfield
kisasszony szerint magának adhatom.
– Köszönöm. Mayfield ügynök névjegye megvan?
– Nincs. Mr. Nash elvette.
– Nem mondja… rendben, szóval miről érdeklődött magánál ez a két
úriember?
–  Meghallgatták a szalagot, amire a Mayfield ügynökkel folytatott
beszélgetésemet vettük fel, és azon akartak újból végigmenni.
– Kapott valaha gépelt példányt a tanúvallomásból?
– Nem, soha. Meglehetősen szokatlan.
– Ezeknél az embereknél is volt magnetofon, ugye?
–  Igen. Alapvetően azt akarták, ismételjem meg az előző
vallomásomat.
– Megtette?
–  Természetesen. Ők pedig megpróbáltak ellentmondást találni az
akkori vallomásom és a Mayfield ügynöknek mondottak közt.
– Sikerült nekik?
– Nem.
– Kérdezték, hogy iszik-e, vagy használ-e drogokat?
– Kérdezték. Megmondtam, hogy már a kérdést is sértésnek veszem.
Sohasem drogozok, és nem ülök a hajómba, ha ittam.
Kicsit fel akartam vidítani.
– Én csak társaságban iszom, vagy ha egyedül vagyok – mondtam.
Beletelt három másodpercbe, míg megértette a viccet, de végül
felnevetett.
–  Más szavakkal… és ezt nem pejoratív értelemben kell venni,
megpróbálták kikezdeni a szavahihetőségét.
–  Gondolom. Megmagyarázták, hogy ez a munkájuk, hogy biztosak
akarnak lenni a dolgukban, ha netán egyszer bíróság előtt kell vallomást
tennem.
– Eddig rendben is van. És hogy ért véget a kihallgatás?
– Azt mondták, majd keresni fognak még, és egyúttal nyomatékosan
javasolták, hogy ne nyilatkozzak senkinek, különösen a médiának ne.
Ezt meg is ígértem.
– Találkoztak még?
– Igen. Egy héttel később. Akkor volt velük egy harmadik férfi is, akit
úgy mutattak be, hogy ő Mr. Brown, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági
Hivataltól. Tőle nem kaptam névjegykártyát.
– Ez alkalommal miről beszélgettek?
–  Ugyanarról, mint korábban. Megint egy órán keresztül
boncolgatták a vallomásomat, ami kicsit soknak tűnik, ha figyelembe
vesszük, hogy az egész dolog nem tartott tovább két percnél. Újra
felvették a szavaimat, és megint csak ellentmondásokat keresgéltek.
Ezúttal azonban már közölték velem, hogy véleményük szerint baleset
történt, amit műszaki hiba okozott.
– Miféle műszaki hiba?
– Nem tudom, ezt nem osztották meg velem. Én meg nem kérdeztem.
– Miért nem?
– Mert tudom, mit láttam.
–  Rendben. Ezek szerint határozottan állítja, hogy a fénycsóva, amit
látott, s ami feltehetően egy föld-levegő rakéta volt, közvetlen
kapcsolatban állt a repülőgép lezuhanásával.
–  Ilyet konkrétan sohasem állítottam. Hogy tehetném? Ha egy
repülőgépben ültem volna, ugyanabban a magasságban, és legfeljebb pár
kilométernyire a 747-estől, akkor állíthatnám csak teljes bizonyossággal,
hogy rakétatalálat érte a Boeinget. De erről szó sem volt.
– Becsülöm, hogy ennyire ragaszkodik a tényekhez. Ezek szerint az is
lehet, hogy a fénycsóvának és a repülőgép katasztrófájának semmi köze
nem volt egymáshoz, csak véletlen egybeesésről van szó.
– Meglehetősen pokoli véletlen…
–  És mégis, az esély megvan rá. Szóval, mire ment végül ezekkel a
pasasokkal?
–  Úgy döntöttem, én is kérdezek egyet-kettőt. Érdeklődtem, mit
mutattak a radarok, mit látott a többi szemtanú, volt-e bármilyen
katonai tevékenység odakint a vízen aznap este.
– Miféle katonai tevékenységre gondol?
–  Tele volt vele a média. Odakint az óceánon több ezer
négyzetkilométernyi területen a haditengerészet birodalma terül el, W-
105 néven azonosítják ezt az övezetet. Aznap este állítólag hadgyakorlat
zajlott odakint.
– Igen, most már emlékszem. Kapott választ valamelyik kérdésére?
– Nem. Mint mondták, nincs felhatalmazásuk, hogy a nyomozás ideje
alatt bármilyen információt kiszolgáltassanak.
– Ez mondjuk igaz is volt. Hogyan utasították vissza? – Udvariasan, de
meglehetős határozottsággal. Bár… – tette hozzá – az a Nash nevű fickó
még csak nem is volt kifejezetten udvarias. Olyan…
– Leereszkedő? Nagyképű? Agresszív? – soroltam Nash általam ismert
tulajdonságait.
– Valami ilyesmi – bólintott.
Igen, ez az én Ted barátom volt, isten nyugosztalja a lelkét ott, ahová
való. Csak egy Ted Nash volt képes egy annapolisi, harcedzett, veterán
pilótát is alacsonyabb rendű lénynek tekinteni.
– Hogyan fejezték be az interjút?
– Újból figyelmeztettek, hogy ne beszéljek az esetről senkinek, aztán
közölték, hogy még jelentkeznek.
– Megtették?
– Többé nem láttam őket.
–  Lefogadom, ha csak egy szót szólt volna a sajtónak, újra
megjelentek volna a küszöbön.
– Tudták, hogy egy tartalékos tiszt azt fogja tenni, amire a kormány
utasítja.
Bólintottam.
–  Ezek szerint hagyta az egészet? Úgy értem, magában sem
foglalkozott tovább az esettel?
–  Nos… Feltételeztem, hogy a vizsgálat előrehaladtával, amennyiben
újból szükségük lesz rám, majd hívnak. Annyi szemtanú volt… aztán ott
voltak a roncsok, amiket Calverton-ban újból összeraktak…
feltételeztem, hogy eljutnak a megoldásig… Az FBI ügynökei a
környéken mindenkit kikérdeztek, nem láttak-e gyanús alakokat, akik
csónakot vagy hajót béreltek aznap estére… minden utast lenyomoztak…
mindezt figyelemmel követtem a sajtón keresztül. Komoly nyomozás
folyt, minden lehetséges alternatívát végigvettek… így hát vártam… és
még várok most is – tette hozzá.
 – Az esetet lezárták – közöltem vele. – Senki nem fogja kérdezni önt
soha többé.
– Kérdezett a felesége. Most pedig ön.
– Nem. Ön nem találkozott egyikünkkel sem.
Bólintott.
–  Az elmúlt évek alatt sokszor eszembe jutott, hogy felhívjam Nasht
vagy Griffith-t.
– Ted Nash meghalt azóta.
Láthatóan meglepte a dolog, de nem felelt.
– Liam Griffith-t pedig az ön helyében nem keresném.
Bólintott. Hátratoltam a székem, és felálltam.
– Kimegyek. Eldöntheti, hogy kijön-e velem, vagy inkább távozik.
Kiléptem a keskeny erkélyre. A vékony acélkorlátba kapaszkodtam,
háttal az ajtónak. Mindig segít, ha a jó szándékú tanúnak adunk némi
gondolkodási időt s választási lehetőséget, hogy eldöntse, meddig
keveredik bele egy-egy ügybe. Mellesleg a gondolkodási idő rám is rám
fért, hogy felfogjam, mibe is keveredek éppen.
 

7. fejezet
A szél feltámadt, a levegő lehűlt. Néztem az óceánt, ami felett a Párizs
felé tartó 800-as járat egyik pillanatról a másikra hatalmas tűzgömbbé
vált. Kár, gondoltam, hogy akkoriban nem működött itt figyelőszolgálat.
Mennyit segített volna, ha a parti őrség őrszeme láthatta volna, mi
történik… Bár Thomas Spruck kapitány odakint volt a vízen, ő látta az
egészet, és mégsem számított egy fabatkát sem.
Hallottam, hogy nyílik mögöttem az üvegezett ajtó. Nem fordultam
meg, úgy kérdeztem Spruck kapitányt:
– Gondolja, hogy odakint a hadgyakorlaton történt valami hiba?
– Semmiképp.
– Miért?
Mellém állt.
– Egy ekkora balesetet egyszerűen képtelenség lenne eltitkolni. Több
száz tengerészt és pilótát kellene hallgatásra bírni, hogy elkendőzzenek
egy célt tévesztett rakéta által okozott katasztrófát. – Nem feleltem. –
Egy átlagos tengerész még akkor is túl sokat beszél, ha színjózan.
Részegen pedig a kocsmában mindent kifecseg: az úti célját, a
hadosztálya erejét, a fegyverzetét meg mindent, amit csak tudhat. Nem
tudom, ismeri-e a mondást: a féktelen nyelv elsüllyeszti a hajódat?
– Régi tengerészmondás.
–  Régi, de máig igaz. És igaz a hadseregre, a haditengerészetre, a
légierőre, a parti őrségre egyaránt. Egy hadgyakorlat teljes legénységét
hallgatásra bírni egyszerűen lehetetlenség.
– Rendben. De ha nem onnan jött a rakéta, akkor honnan?
– Fogalmam sincs.
– Tippje van?
– Nem szoktam tippelni.
– Ha azt mondom, arab terroristák, mit felelne erre?
– Ha azt sem tudom, honnan érkezett a rakéta, hogyan mondhattam
meg, melyik fajhoz vagy valláshoz tartoztak azok, akik kilőtték?
– Igaza van. Akkor mit mond arra, hogy szerintem egy olyan csoport
tette, amelyik ártani akart az Egyesült Államoknak?
– Erre azt felelhetem, hogy közvetlenül a TWA 747-ese mögött az El Al
egy ugyanolyan Boeingje szállt. Késéssel indult, így az is meglehet, hogy
az volt az igazi célpont.
– Erre a lehetőségre nem is emlékszem.
– Pedig ez is benne volt az újságokban – ingatta a fejét. – Egy elmélet
a sok közül.
– Van pár teória forgalomban – ráztam a fejem. – Azt hiszem, utána
kell olvasnom ennek a szerencsétlenségnek.
Spruck kapitány nem reagált a gondolataimra.
– Akar hallani a robbanásról is?
– Természetesen, bár sokkal inkább érdekel az a tűzcsóva. Egy tüzes
csík, ami egy véletlenül felrobbanó repülőgép felé tart, jóval érdekesebb
téma. Hadd kérdezzek valamit. Öt év telt el azóta, hogy látta ezt az
eseményt Sok mindent láthatott, olvashatott ez alatt az öt év alatt. Volt
ezek között bármi, ami meggondolásra késztette, ami miatt
megváltoztatta volna az eredeti elképzelését? Bármi, amiből rájött
volna, hogy hibázott, hogy elnézett valamit, vagy nem jól kombinált, de
nem akarta elismerni, mert attól tartott, hogy ettől kevesebbnek tartják
majd. Érti, mire gondolok?
 –  Hogyne érteném. De nem vagyok sem csökönyös, sem önhitt, Mr.
Corey, egyszerűen tudom, mit láttam öt évvel ezelőtt. Tizenhat órával a
robbanás után Mayfield kisasszony a nappalimban ült és kérdezett.
Akkor még egyetlen szemtanú vallomásáról sem tudhattam. Semmiről,
ami befolyásolhatta volna a mondanivalómat.
–  Az aznap reggeli újságokban már olvashatta a szemtanúk
vallomását a fényjelenségről.
–  Lehetséges, de én közvetlenül a baleset után a mobilomról
felhívtam a parti őrség morichesi központját Elmondtam mindent, amit
láttam, beleértve a tűzcsóvát is. Abban a percben nem tudhattam, van-e
a bolygón még egy ember, aki látta, amit én.
– Jogos.
– Erre a tényre kénytelen voltam rámutatni az FBI-ügynökök előtt is,
akik szintén arra voltak kíváncsiak, hogy nem színezem-e ki a
mondanivalómat az újságban olvasottakkal. Hogy a bánatban tudta
volna a parti őrséghez befutó telefonhívásomat befolyásolni bármiféle
televíziós vagy újsághír? A hívásom ténye – folytatta – rögzítésre került,
bár nem tudhatom, mennyit írt le a mondottakból az ügyeletes tiszt.
Soha nem nézhettem bele az aktákba.
Sejtettem, mi lehetett a feljegyzés: „részeg idióta”. Bár a következő
percekben bekövetkező felfordulásban kénytelen lehetett átértékelni az
első benyomásait, és kisatírozni ezt a bejegyzést…
– Ráadásul – folytatta a kapitány – legjobb tudomásom szerint egyike
vagyok annak a két szemtanúnak, aki azelőtt már látott föld-levegő
rakétát közvetlen közelről.
Ez a fickó egyszerűen tökéletes tanú. Túl tökéletes…? Ne légy cinikus,
John!
–  Ki volt a másik, aki látott már valódi, kézzel fogható föld-levegő
rakétát azelőtt?
–  Valami hadiipari elektrotechnikus a fickó – vont vállat Spruck
kapitány. – Ő nyilatkozott a sajtónak is, és amit állított, az tökéletesen
megegyezett az általam tapasztaltakkal.
– Ismeri ezt az embert?
–  Nem. Csak a lapokban olvastam a beszámolóját. Felbosszantotta,
hogy a nyomozás fals irányba halad, és a szemtanúk vallomásait sorra
figyelmen kívül hagyják, ezért fordult a sajtóhoz.
– Hogy hívták ezt az embert?
 – A felesége tudni fogja. Vagy ha nem, utána tud nézni.
– Rendben!
A TWA 800-as járatának titka összefonódni látszott azzal a rejtéllyel,
hogy vajon mit láthatott az a kétszáz szemtanú – köztük Spruck
kapitány –, akik aztán együtt sem bizonyultak annyira megbízhatónak,
hogy komolyan vegyék a szavukat. Spruck kapitány mintha olvasott
volna a gondolataimban.
–  Semmi szükségem nem volt erre az egészre. Semmi hasznom nem
származott abból, hogy mit mondok vagy mit nem az esettől.
Egyszerűen felhívtam a parti őrséget, és közöltem velük, hogy
repülőgép-balesetet láttam, majd megadtam az irányt, és kész. Ez volt az
első cselekedetem. De amikor beszámoltam nekik a fényjelenségről is, az
ügyeletes tiszt meglehetősen furcsán kezdett viselkedni. Erre aztán
megadtam neki a nevem, címem és a telefonszámaimat. Megköszönte,
letette. Aztán másnap délben megjelent az ajtóban a felesége. Nagyon
kedves asszony – tette hozzá. – Szerencsés ember maga. Gratulálok!
– Mindennap hálát adok istennek érte.
– Meg is érdemli.
–  Szóval, azt akarja mondani, hogy a hatóságok nem vették
szentírásnak a vallomását – tértem vissza a tárgyhoz. – Úgy érzi, nem
hittek önnek, az FBI arra a következtetésre jutott, hogy ön tévedett,
vagy összezavarta, amit látott.
–  Ők tévedtek, ők voltak összezavarodva, ők voltak hitetlenek. Mr.
Corey, amit én láttam, az kétségkívül egy föld-levegő rakéta volt, mely
szemmel láthatóan célra tartott. Ez a cél egy polgári Boeing-747-es volt,
és semmi nincs, ami ettől a meggyőződésemtől egy fikarcnyit is el tudna
tántorítani. – A kapitány felém fordult, és a szemembe fúrta kutató
tekintetét. – Ha lezárták az ügyet, miért vagyunk mi most itt?
– Csak örömet akarok szerezni a feleségemnek a szabadnapján.
Mostanra természetesen rá kellett ébrednem, hogy Mayfield
asszonynak, és nem utolsósorban Spruck kapitánynak köszönhetően,
Mr. John Corey maga sem elégedett az események hivatalos
magyarázatával.
–  Tudja – tette hozzá a kapitány –, ahogy mondtam, a többiek
visszamentek a klubba, amikor én kifelé indultam a nyílt vízre. Voltak
vagy tizenöten, hozzájuk még barátok, családtagok csatlakoztak a
parton. Legalább egy tucatnyian voltak, akik a yachtklub kertjéből vagy
a teraszon állva látták azt a tűzcsóvát Ez nem lehetett tömeghipnózis.
–  Kapitány, szerintem kétszáz ember vallomása után senki sem
kételkedik a fényjelenség létében. Az igazi kérdés az, hogy mit láttak
valójában? És amit láttak, az összefüggésben állhatott-e a Boeing
felrobbanásával?
– Megmondtam, mi volt az – ismételte a kapitány konokul. – De meg
kell hogy mondjam önnek, nem sokan voltunk a szemtanúk közt, akik
kimondtuk a „rakéta” szót. Aznap éjjel katonai és polgári repülőgépek is
voltak a levegőben, pilóták és utasok látták odafentről azt a fénycsíkot,
de ahogy én tudom, alig néhányan ejtették ki a szájukon a „rakéta” szót.
De egy sem látott közülük a repülőből lefelé tartó tűzcsóvát.
Mindannyian egybehangzóan állították, hogy az a valami emelkedett.
–  Jó. Akkor térjünk vissza ahhoz az emelkedő tűzcsíkhoz. Követte a
tekintetével, de aztán eltűnt egy pillanatra. Így volt?
– Pontosan. Ez teljesen valószerű, ha egy rakéta a célpontja közelébe
ér, és az eltakarja a néző elől. Érti?
– Igen. A repülőgép a rakéta előtt volt.
–  Pontosan. A másik lehetőség, hogy a rakéta elfogyasztotta az
üzemanyagát, és lendületből haladt tovább. De pár pillanattal azelőtt,
hogy a rakéta irányt változtatott, majd eltűnt volna a szemem előtt, újra
megláttam a 747-est. – Kinézett az égboltra, úgy folytatta. – A
megérzéseim… a kiképzésem és a tapasztalataim mind azt mondatják
velem, hogy a rakéta röppályája keresztezte a repülőgép útvonalát. –
Mély levegőt vett. – Hogy őszinte legyek, megfagyott az ereimben a vér,
még a szívem is kihagyott egy pillanatra.
– Visszaröpítették az emlékek Észak-Vietnamba.
Bólintott.
–  De csak egy pillanatra… aztán újra az égte összpontosítottam,
immár megosztva a figyelmemet a rakéta és a repülőgép közt. A fény
eltűnt, mint már mondtam, majd körülbelül két másodperc múlva egy
villanást láttam a géptörzs középpontjában, valahol a szárnyak
közelében. Rá egy pillanatra bekövetkezett a nagy robbanás, amely
legalább kétfelé szakította a gépet.
– Hogyan magyarázná ezeket az eseményeket?
– Nos, ha az események a központi üzemanyagtartályban kezdődtek,
akkor az első robbanás feltehetően a rakéta becsapódása lehetett, mely
berobbantotta a kerozingőzt a tartályban. Ennek következében robbant
fel az egyik üzemanyaggal teli szárny, a jelentések szerint a bal, ez
okozta az igazi katasztrófát.
– Rögtön erre a következtetésre jutott, amikor látta az eseményeket?
– Nem… a repülőgépet figyeltem, ahogy darabjaira hullik… – kereste a
szavakat – az… az orr-rész levált, és szinte nyílegyenesen az óceánba
zuhant. Aztán az orr súlyától megszabadulva, a szállítócsövekben
megmaradt üzemanyag miatt még járó motoroktól hajtva a géptörzs
még emelkedett, majd lassan ereszkedni kezdett, végül átfordult, és
pörögve zuhanni kezdett, egyre gyorsabban. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Lehet, hogy nem jó sorrendben mondom az eseményeket. A
robbanás egy pillanatra elvakított, nem láttam jól a sötétben.
Hagytam, hadd merüljön el az emlékeiben, aztán kérdeztem csak.
–  Gondolom, látott már azelőtt is ilyen rakétával lelőtt gépet
lezuhanni.
– Láttam – bólintott. – Összesen hétszer. De egyik sem volt ilyen nagy.
– Megrázta az eset?
–  Remélem, önnek soha nem lesz alkalma végignézni egy repülőgép
lezuhanását. Ha mégis, azt többé nem fogja feledni, elkíséri örök
életében.
Némán bólintottam. A kapitány elgondolkodva folytatta:
–  A robbanás látványa és a hang hozzám érkezése közt harminc-
negyven másodperc telhetett el. – Rám nézett. – A hang három
másodperc alatt tesz meg egy kilométert, ebből arra következtethettem,
hogy körülbelül tőlem tíz kilométernyi távolságban lehetett a repülőgép.
Szinte mindenki, aki a fényjelenségről beszámolt, azt vallotta, hogy a
robbanás hangjának észlelése előtt látta, nem pedig utána, mint azt a
hivatalos végkövetkeztetés tartalmazza.
Hátat fordítottam az óceánnak a korlátnak támaszkodva. Spruck állva
maradt, mereven nézett ki az óceánra. Olyan, mint egy hajóskapitány,
gondoltam, figyel, készenlétben áll, de ugyanakkor megbabonázza az éjszakai
óceán. Amikor megszólalt, mintha nem is hozzám beszélt volna, csak úgy
magában:
–  Az üzemanyag égett a vízen… az eget megvilágították a lángok…
fekete és fehér füst gomolygott… az első gondolatom az volt, hogy
odasietek a helyszínre, de ez túl nagy távolság lett volna egy kis
egyszemélyesnek… ha ennyire kimegyek a nyílt vízre, nem tudtam volna
irányítani ezt a könnyű hajótestet az égő roncsok közt… – Rám nézett. –
Bizonyosan tudtam, hogy nem lehettek túlélők.
Hagytam, hogy megküzdjön a gondolataival.
–  Beszélhetnénk még arról a rakétáról? – kérdeztem végül. – Meg
tudná mondani nekem, vajon milyen fajta rakéta lehetett? Úgy értem,
hőkövetős vagy valami más típus…
–  Vagy radarral, vagy infrával irányított. Ezek meglehetősen
kifinomult eszközök. Kér egy gyors tanfolyamot föld-levegő rakétákból?
– Hogyne!
–  Nos, azt meg tudom mondani, hogy amit láttam, az milyen rakéta
nem volt. Nem lehetett vállról indítható hőkövetős típus.
– Ezt honnan lehet tudni?
–  Először is, ezeknek a hatótávolsága nem elegendő ahhoz, hogy
eltaláljanak egy négy kilométer magasan szálló repülőt, hacsak nem
közvetlenül a gép alól indítják, de a tűzcsóva kintről, a nyílt óceán felől
jött. Másodjára, a hőkövető a lehető legintenzívebb hőforrást fogja
keresni, ez pedig a motor. Mind a négy motort komolyabb rongálódás
nyoma nélkül találták meg a vízben. Így aztán maradt a radar- vagy az
infravörös vezérlés. Azt hiszem, a radarirányításút is kizárhatjuk, hiszen
ezek olyan erős radarjeleket bocsátanak ki magukból, melyeket más
radarállomásoknak is fogniuk kellett volna, különösen az odakint
gyakorlatozó katonai egységek szuperérzékeny műszereinek. A
jelentések szerint semmiféle földi vagy légi radarjelet nem érzékeltek
abban az időpontban. Mindössze Bostonban fogtak a légiirányítók
egyetlen rendkívüli, villanásnyi jelet, de aztán ők is elvesztették, így
légköri zavarnak tudták be. Kizárásos alapon marad az infravörös
vezérlésű rakéta, amely kis mérete és gyorsasága miatt a
radarképernyőkön nem látható, így észrevétlen maradhatott. Minden jel
arra mutat, hogy egy harmadik generációs, infravörös vezérlésű föld-
levegő rakétát láttam, melyet egy hajóról vagy egy repülőről indítottak
útjára, bár a hajó nagyságrendekkel valószínűbbnek tűnik.
Elgondolkodtam a hallottakon.
– Kinek lehet ilyen rakétája? Hogyan lehet ilyet beszerezni?
–  Csak az USA, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország gyárt
ilyen fejlett technikájú, nagy hatótávolságú föld-levegő rakétákat Míg
vállról indítható hőkövető rakétákat százszámra lehet kapni a
feketepiacon, ezek az infravörös vezérlésű darabok egyenként és nagyon
szigorúan nyilván vannak tartva, s egyik ország sem ad el belőlük
egyetlen darabot sem a saját határain kívülre. Mindazonáltal
Oroszország nyilvántartási rendszerei nem igazán tökéletesek, így
megeshet, hogy megfelelő összegek ellenében onnan mégiscsak
kikerülhet ilyesmi.
Elraktároztam magamban a rakétatanfolyam első leckéjét, és
folytattam:
– Beszélt ezekről a dolgokról az FBI embereivel is?
–  Nem. Akkoriban még mit sem tudtam ezekről a dolgokról. A
tapasztalataim a föld-levegő rakétákkal mindössze a Vietnamban rám
kilőtt szovjet S-2 és S-6 rakétákra korlátozódtak. – Elvigyorodott. –
Ezeknek a pontossága még erősen korlátozott volt, ezért lehetek most
itt.
– Akkor mikor szedte fel mindezt a tudást a rakétákkal kapcsolatban?
– Később. Nem titok. A Jane’s rengeteg információval tud szolgálni.
– Ki az a Jane?
–  Nem Jane, Jane’s. Egy kiadó, amelyik rengeteg kötetet jelentetett
már meg a világban használt fegyverekről. Nem rémlik? „Jane’s a
hadihajókról”, „Jane’s a vadászrepülőkről”, és így tovább. Van könyvük
a rakétákról is.
– Értem. Szóval ez a Jane. Nos mi az, ami ebben a történetben sehogy
sem stimmel? De olyannyira, hogy teljesen el is vetették?
– Mondja el ön, Mr. Corey!
–  Elmondhatom, bár minden bizonnyal ön is olvashatta, mint bárki
más, aki újságot vett a kezébe. Szóval, először is semmiféle
robbanóanyag nyomát nem lelték a maradványok közt. Másodszor, nem
találtak olyan szakított sérülést sem a géptesten, sem az üléseken, sem a
holttesteken, amelyik egy robbanófej becsapódására utalt volna.
Harmadszor… és ez a legfontosabb, egy árva, bélyegnyi darabkát sem
találtak meg a rakéta testéből, pedig a búvárok és a kutatóhajók
alaposan átvizsgálták a tenger fenekét is. Ha csak egy körömnyi darabka
megvolna abból a rakétából, már nem lennének kétségeink.
– Ez így igaz.
–  Tehát kétszáz ember, köztük ön is, látott egy narancsvörös
tűzcsóvát, mégsincs semmi bizonyíték arra, hogy rakéta csapódott volna
be a Boeing testébe. Ezt hogyan magyarázná?
Rám nézett, elmosolyodott.
 – A felesége szerint önnek magától kell eljutnia a következtetésekig,
merthogy ön minden olyan elmélettel ellenkezni fog, szembeszegül vele
és cinikus lesz, amit nem önmaga állított fel.
–  Drága asszony… szóval azt várja tőlem, hogy én tippeljem meg,
miért nincs egy grammnyi robbanóanyag vagy rakétadarabka sem a
bizonyítékok közt?
– Igen. De azt a lehetőséget zárja ki, hogy nem volt rakéta.
–  Hát jó… – Valószínűleg Kate is kizárta a rakéta nemlétét a
lehetőségek közül, különben otthon feküdnék az ágyamban, nem pedig
ezzel az emberrel beszélgetnék az éjszaka kellős közepén. – Nos, lehet,
hogy a rakéta tökéletesen megsemmisült a becsapódáskor.
Megrázta a fejét.
–  Ugyan már, még textilmaradványok is vannak. A repülőgép
kilencven százalékát össze tudták rakni, és egy-kettő híján a
kétszázharminc holttest is megmaradt. Egy rakéta nem semmisül meg.
Száz és száz kisebb-nagyobb darabra robban szét, melyekből
egyetlenegy is elegendő ahhoz, hogy egy szakértő azonnal
azonosíthassa. Ráadásul a robbanóanyagok jellegzetes nyomokat
hagynak.
– Oké. Akkor lézer volt. Mint a filmeken a halálsugár.
–  Ez nem lehetséges olyanformán, ahogy ön elképzeli. De egyébként
is, egy lézer- vagy plazmasugár egyenes, folyamatos és nem hagy maga
mögött fehér füstöt.
Továbbra is várakozóan nézett rám. Ezek szerint még mindig nálam
volt a szerva. Törtem a fejem.
– Nos… talán a rakéta nem is robbant fel. Egyszerűen keresztülrepült
a gépen, és jóval messzebb zuhant le, ahová a kutatás már nem terjedt
ki. A becsapódástól berobbant az üzemanyag, a többit már tudjuk.
–  Jó nyomon jár, Mr. Corey. Amiről ön beszél, azt úgy hívjuk,
kinetikus rakéta. Mint egy puskagolyó vagy egy nyílvessző amelyik
olyan erővel megy át a célpontján, hogy utána is folytatni képes az útját.
Nincs benne robbanófej. Csak hihetetlen mozgási energia, mellyel
egyszerűen szétszaggat mindent, ami az útjába kerül. Probléma nélkül
leszedhető vele egy repülőgép, ha kulcsfontosságú ponton csapódik be.
– Mindenképpen lezuhan a gép, ha bárhol találatot kap?
– Nem. Természetesen nem egészséges, ha lyuk van a gépen, de nem
feltétlenül kritikus.
 – Nem viccel? Ezek szerint akár kilyukasztott üzemanyagtartállyal…
– Úgy is. Természetesen elfolyna a kerozin, illetve becsurogna oda is,
ahová nem kellene. De ez önmagában még nem okozna feltétlenül
robbanást. A kerozin nem kap lángra olyan egyszerűen, ezért is
használják repülőgépekben. De a gőze a tankban igen, s abban mindenki
egyetért, hogy az üres központi tartály robbant fel először. Tehát
valószínűleg az történt, hogy egy ilyen kinetikus rakéta becsapódott a
légkondicionáló gépek közé, amik közvetlenül a középső tank mögött
vannak. A rakéta szétszaggatta a légkondicionálókat, majd az
üzemanyagtartályt. A széttépett elektromos vezetékek érintkeztek a
kerozin gőzével, és máris bekövetkezett a robbanás, ami aztán a
levegőbe repítette a teli szárnytankot is. A rakéta pedig folytatta útját a
levegőben, és feltehetően több tíz kilométerrel odébb zuhant a tengerbe,
ahol már nem keresték a törmelékeket.
– Gondolja, hogy így történt?
–  Ez az elmélet megmagyarázná, miért nem találtak sem
robbanóanyagot, sem rakétadarabot.
– Miért nem juthatok arra a meggyőződésre, hogy nem is volt rakéta?
– Mert ez ellentmond annak a bizonyos tűzcsóvának.
Nem feleltem, amit Spruck kapitány a kételkedés jeleként
értelmezett.
– Nézze, ennél egyszerűbb dolog nincs is! Kétszáz ember látja az égen
felfelé kúszó fénycsóvát, közülük egy csomó azonnal rakétára asszociál.
Aztán mégsem találnak rakétára utaló nyomokat, mire az FBI kijelenti,
hogy nem is volt semmiféle rakéta. De ők csak azt mondták, hogy nem
volt nyoma semmilyen rakéta felrobbanásának! Nem kell ide semmiféle
tudomány… bár úgy tűnik mégis. A kinetikus lövedék nem új találmány
– magyarázta –, már a nyílvessző vagy a puskagolyó is ennek számít. Úgy
pusztít, hogy keresztülmegy az emberen.
Ami azt illeti, rajtam egyetlen alkalommal három golyó ment
keresztül anélkül, hogy egy is eltalálta volna a központi
üzemanyagtartályomat. Ennek tudatában ráztam meg a fejemet.
– Egy nem robbanó támadóeszköz találata nem jár biztos pusztítással.
–  Dehogynem, ha megfelelően irányítják. Egy nyílvessző vagy egy
puskagolyó a célzás és a kilövés után már nem irányítható: követik a
ballisztikus röppályáját. De egy rakéta igenis irányítható a kilövés után
is. Ha egy repülőgépet akarunk leszedni, megcélozhatjuk az orr-részt,
ahol a pilótafülke található, ez azonban nem egyszerű feladat. Célba
vehetjük viszont a gép kellős közepét is, ahol éppen elegendő pusztítást
tud véghez vinni a rakéta ahhoz, hogy az egyes meghibásodások
összeadódva katasztrofális következményekkel járjanak.
– De miért pont ilyen rakétát használtak?
–  Fogalmam sincs. Talán csak ilyet tudtak beszerezni. A hadsereg
szabadon választhatja meg, milyen fegyvernemmel támad. Mások
viszont nem mindig dönthetnek ilyen szabadon. De az is lehet, hogy
szándékosan választották ezt az eszközt, mert nem hagy maga után
bizonyítékot.
Gondolkodtam, kik is lehetnek, akikről most beszélünk. Feltehetően ő
sem tudhatta, hiszen még az is lehet, hogy nem volt semmiféle rakéta.
–  De tulajdonképpen mi célt szolgál egy ilyen rakéta? – firtattam. –
Úgy értem, miért nem jó a hagyományos, biztos megoldást nyújtó
robbanófejes változat?
–  Ó, rengeteg oka lehet. A navigációs eszközök manapság olyan
fejlettek, hogy nincs szükség a robbanófejre ahhoz, hogy leszedjünk a
levegőből egy repülőgépet, vagy akár egy másik rakétát. A robbanófej
nélküli rakéta olcsóbb, biztonságosabb a tárolása és a szállítása, ráadásul
több hely marad a hajtóanyag számára, ezzel megnövelve a
hatótávolságot. Ilyen esetekben a robbanófej legfeljebb tartalékként
jöhet szóba, akkor vehetjük némi hasznát, ha a céltárgy olyan manővert
végez, amely pontatlan találatot eredményez.
– A TWA gépe nem tett semmiféle kitérő manővert.
– Természetesen nem. Ha akart, sem tudott volna. Ahhoz túl nagy és
túl lassú egy ilyen gép. Viszont véleményem szerint minden rakéta
kinetikussá tehető a robbanófej kiszerelésével – nézett rám. – Ez pedig
az ideális választás akkor, ha valaki árulkodó nyomok nélkül akar
leszedni egy gépet a levegőből.
Elgondolkodtam. Azon járt az agyam, vajon Spruck kapitány helyesen
vagy hibásan jutott-e arra az egyetlen következtetésre, mely
magyarázatot adhatott a történtekre.
– Az FBI miért nem vetette fel ezt a lehetőséget?
– Fogalmam sincs. Kérdezze őket!
Ja, persze. A következő kérdésem már az lenne, hogy mit keresek
ebben a fényesen kivilágított, kis szobában…
 – Szóval ön szerint valahol odakint kell lennie egy rakétának? – Csak
kilőttem egy nyilat a levegőbe, nem tudom, hova esett.
– Értsem ezt igennek?
– Véleményem szerint egy viszonylag ép rakétatest fekszik valahol az
óceán mélyén. Feltételezésem szerint négy méter hosszú, karcsú, és
valószínűleg feketére van festve. Sok-sok kilométerre lehet attól a
területtói, amit a roncsok után kutató egységek átnéztek. És ezt a
rakétát senki sem keresi, hiszen senki sem hisz a létezésében, de még ha
hinnének is, tűt keresnének a szénakazalban.
– Mekkora ez a kazal?
–  Ha meg akarnánk határozni, hová zuhant a rakéta, miután
keresztülhatolt a repülőgép testén, egy több száz négyzetkilométeres
területben kellene gondolkodnunk. Még az is meglehet, hogy a Fire
Islandon csapódott be, és mélyre fúrta magát a homokban. Az a kis lyuk,
amit egy ilyen rakéta üt, néhány perc alatt eltűnik szem elől, befújja
homokkal a szél.
–  De ha ez igaz is lenne, senki sem szánna dollármilliókat egy ilyen
kutatásra.
Spruck kapitány szemmel láthatóan számba vette már ezt a
lehetőséget.
– Szerintem viszont költenének rá, ha a kormányt valaki meggyőzné
a rakéta létéről.
– Itt a probléma, ha jól látom. Lássa be, eltelt öt év, az aktát lezárták,
a Fehér Házban új főnök ücsörög, pénz meg nincs semmire. De majd
kiderítem, ki a képviselőm, és elmegyek hozzá a fogadóórájára.
A kapitány rá se hederített a pimaszkodásomra.
– Ön el tudja hinni, hogy így történt a dolog?
– Azt hiszem, igen, de ez nem fontos. Az ügy le van zárva, és a legjobb
elmélet kedvéért sem fogják újra megnyitni. Tények és kőkemény
bizonyítékok kellenének ahhoz, hogy azok a búvárok és a kotróhajók
újra kimenjenek a vízre, vagy fémdetektorokkal járják végig a partokat.
–  Semmi bizonyítékom nincs azon kívül, amit láttam, és nem
szolgálhatok több ténnyel, mint amit a rakétákról tudok.
–  Nem hiszem, hogy az FBI ne foglalkozott volna ezzel a kérdéssel.
Nem hiszem, hogy ön az első, akinek eszébe jutott a kinetikus rakéta
elmélete.
– Ezt nem kétlem. De én láttam is a dolgot.
 –  Rendben van. – Spruck kapitánynak a nyugdíj mellett túl sok a
szabadideje, gondoltam. – Ön nős?
– Az vagyok.
– A feleségének mi a véleménye?
– Szerinte megtettem, amit megtehettem. Tudja, mennyire frusztráló
élmény ez? – kérdezte a fejét rázva.
– Nem. Meséljen!
– Ha látta volna, amit én, megértené.
– Minden bizonnyal. De tudja, szerintem azóta mindenki, aki azt látta,
amit ön, már rég visszatért a régi életéhez.
– Én is erre vágynék a legjobban. De nem hagy nyugodni az eset.
– Kapitány, szerintem maga nagyon a lelkére vette ezt az ügyet, mert
nem bírja elviselni, hogy életében először nem veszik a szavait
komolyan.
Spruck kapitány nem felelt Az órámra pillantottam.
–  Nos, köszönöm a rám szánt idejét, kapitány. Kereshetem még, ha
bármi kérdésem merülne fel a későbbiekben?
– Hogyne!
– Jut eszembe, hallott már a FIRO-ról?
– Természetesen.
– Közéjük tartozik?
– Dehogy.
– Miért nem?
– Nem kérdeztek.
– Miért nem?
–  Mondtam: sohasem nyilatkoztam a sajtónak. Ha megtettem volna,
már biztos itt lennének mind a nyakamon.
– Ki?
– Hát a FIRO meg az FBI.
– Erre mérget vehet.
– Én nem a nyilvánosságra vágyom, Mr. Corey, hanem az igazságra és
az igazságszolgáltatásra. Ahogy ön is, gondolom.
– Nos, valóban, az igazság szép dolog. De nem könnyű rábukkanni.
Nem felelt. Megszokásból tettem fel a kérdést.
– Hajlandó lenne mindezt eskü alatt a bíróság előtt is elmondani?
– Öt éve várok rá.
 Kezet fogtunk. Sarkon fordultam, és elindultam a figyelőtorony
kijárata felé. Félúton az ajtó felé visszafordultam.
– Ez a beszélgetés soha nem történt meg köztünk – emlékeztettem.
 

8. fejezet
Kate odakint éppen telefonált. – Mennem kell. Majd holnap beszélünk
– hallottam az utolsó szavait. Beszálltam a Jeepbe:
– Ki volt az?
– Jennifer Lupo. A kollégám.
Beindítottam a motort, és a kapu felé fordultam.
– Hogy ment? – kérdezte Kate.
– Érdekes volt – feleltem.
Csendben hajtottunk kifelé a keskeny, sötét úton, mely az őrállomást
kötötte össze a külvilággal.
– Most hová? – kérdeztem.
– Cahrertonba – válaszolta Kate.
A műszerfalra pillantottam. Az óra majdnem tizenegyet mutatott.
– Lesz ezen kívül is „csak egyetlen kitérő” még ma este?
– Nem. Ez lesz az utolsó.
Calverton felé vettem az irányt. A kisváros Long Islandi északi partján
fekszik. Egy használaton kívüli légitámaszpont feküdt mellette, ide
szállították a repülőgép roncsait annak idején, hogy megpróbálják
rekonstruálni. Fogalmam sem volt, miért kellett ezt látnom, de biztos
oka volt mindennek.
Úgy döntöttem, nem beszélek. Minél kevesebbet mondok, annál jobb.
Bekapcsoltam a rádiót, és egy örökzöldeket sugárzó csatornára
állítottam. Éppen Johnny Mathis énekelt. Remek nóta volt, egy remek
hang előadásában.
Gyakran eszembe jut, milyen is lenne normális életet élni, fegyver,
golyóálló mellény, felelősség nélkül. Amikor kénytelen voltam otthagyni
a rendőrséget, megvolt a lehetőségem, hogy besoroljak a hétköznapi
emberek közé. De jött az az idióta extársam, Dom Fanelli, és elcsábított
az ATTF-hez.
Először úgy tűnt, ez egy köztes lépcsőfok lesz a civil élet felé. A
rendőri életből a társaim hiányoztak, a haverság, a bajtársiasság, semmi
egyéb. Az ATTF-nél legalább egy részüket viszontláthattam. A
szövetségiek viszont eszementek, velük nem barátkoztam.
Kate Mayfield különleges ügynökkel való kapcsolatom a munka égisze
alatt bontakozott ki és borult virágba. Emiatt sokszor elgondolkodtam
rajta, vajon túlélné-e a házasságunk, ha én egy csónakban horgásznék,
míg ő a gonoszokat kergeti.
Mindegy! Befelé fordulásból ennyi elég volt egy hónapra.
Átkapcsoltam az agyamat hasznosabb csatornákra.
Mindketten tudtuk, hogy átléptük a szabályos nyomozás és a
törvényen kívüli szaglászás közt húzódó keskeny határvonalat. Most
még kiszállhattunk: hazatérünk, és elfelejtünk mindent, ami a
megemlékezés óta történt. De ha elmegyünk Calvertonba és követjük a
nyomot, könnyen a munkanélküliek között találhatjuk magunkat,
legrosszabb esetben vádat is emelnek ellenünk. Talán az exnejem, Robin,
hajlandó lenne ingyen elvállalni a védelmünket. Bele kellett volna
tennem a válási okmányokba ezt a feltételt.
–  Említette a kapitány, hogy Liam Griffith és Ted Nash is kikérdezte
utánam?
Bólintottam.
– Meggyőzőnek találtad a tanúvallomását?
– Volt rá öt éve, hogy gyakorolja.
–  Amikor én jártam nála, legfeljebb tizenhat órája gyakorolhatta, és
még mindig nagyon zaklatott volt. Engem mindenesetre meggyőzött.
Tizenegy másik szemtanút is kikérdeztem. Gyakorlatilag mindannyian
megerősítették a többiek által mondottakat, miközben egyik sem
ismerte a másikat.
– Rendben. Értem.
Autóztunk tovább húsz percen keresztül. A rádió ontotta a régi
slágereket, melyek visszaröptettek a gimis bálok idejébe, a forró New
York-i éjszakákhoz, amikor a reptereken még nem voltak fémkereső
kapuk, és a repülőgépeket nem fenyegették a terroristának nevezett
gyilkosok. Azokba az időkbe, amikor az Amerikát fenyegető veszély a
Föld túlsó oldalán lakozott, nem pedig olyan közel, mint manapság.
–  Kikapcsolhatnám ezt? – szólalt meg Kate, és már nyúlt is a rádió
felé. – Néhány kilométerre innen található a Brookhaven Nemzeti
Kutatóintézet. Ciklotronokkal, lineáris részecskegyorsítókkal,
lézerfegyverekkel, szubatomi részecskékkel foglalkoznak.
 – Azt hiszem, a kutatóintézet szónál elvesztettem a fonalat.
– Az egyik elmélet szerint ez a labor aznap este egy plazmakibocsátó
eszközzel kísérletezett, valami halálsugárszerűséggel… és ez volt az a
fénycsóva, amely a TWA 800-as katasztrófáját okozta.
–  Nos, ha nincs messze, kanyarodjunk be, és kérdezzük meg őket.
Meddig vannak nyitva?
Szokás szerint meg se hallotta a szavaimat, úgy folytatta:
–  Összesen hét fő elmélet bontakozott ki. Akarod hallani a víz alatti
metángázbuborék teóriáját?
Felötlött bennem egy víz alatti illemhelyen szellentő bálna képe.
Megráztam a fejem.
– Talán majd máskor.
Kate egy keskeny útra kalauzolt, amelynek a végén újabb kapu várt
bennünket őrbódéval. Ezúttal egy biztonsági őr állított meg, és ahogy az
előző kapunál is történt, rám ügyet sem vetett, csak Kate FBI-
igazolványára nézett, majd továbbintett bennünket.
Hatalmas nyílt területre érkeztünk, a tájon csak egy-két kis fa
árválkodott. Itt-ott ipari jellegű építmények álltak. Két, végtelennek
tűnő betonozott kifutó futott a messzeségbe. A területet reflektorfény
világította meg.
A visszapillantó tükörben láttam, hogy az őr mobilon vagy walkie-
talkie-n beszél valakivel.
–  Emlékszel arra az X-akták epizódra, amikor Mulder és Scully
bemennek a titkos támaszpontra és…
– Nem érdekel az X-akták. Az élet nem az X-aktákról szól.
– Az enyém igen.
–  Ígérd meg, hogy mától legalább egy évig nem hozol elő semmiféle
analógiát az X-aktákkal!
–  Hahó, nem én jöttem mindenféle plazmasugár- meg
metángázelméletekkel!
– Fordulj itt be jobbra, és állj meg a hangárnál.
Megálltam egy kis ajtónál, ami a hatalmas hangár elhúzható kapuján
nyílt.
–  Hogy a fenébe tudunk mi átsuhanni ezeken a kapuőrökön
mindenütt?
– Megvan rá a megfelelő felhatalmazásunk.
 – Most kezdd elölről!
Hallgatott egy másodpercig, aztán felelt.
– Természetesen minden meg volt előre beszélve.
– Kivel?
– Vannak… vannak a kormánynál is olyanok, akik nem elégedettek a
hivatalos szakvéleménnyel.
– Valami földalatti mozgalom? Titkos társaság?
– Csak emberek, mint bárki más.
– Van legalább titkos kézfogás?
Kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon.
– Várj! – Visszafordult felém. – Van valami közöd a FIRO-hoz?
–  Nincs. Nem tartozom egyetlen szervezethez sem, leszámítva a
Szövetségi Nyomozó Hivatalt.
– Az előbb nem ezt mondtad.
–  Ez nem egy szervezet. Neve sincs. De ha lenne, úgy hívnák:
Emberek, Akik Hisznek Kétszáz Szemtanúnak. – Rám nézett – Jössz? –
kérdezte.
Lekapcsoltam a lámpát, leállítottam a motort, és kiszálltam.
A kis ajtó felett lámpa világította meg az IDEGENEKNEK TILOS A
BEMENET feliratot.
–  Annak idején Grumman itt építette meg az F-14-es vadászgépet.
Tökéletes helyszín volt a Boeing újbóli összeállításához.
Lenyomta a kilincset, és beléptünk a hatalmas hangárba, ami a
lakkozott parketta miatt inkább tűnt tornateremnek, mint
repülőgépgarázsnak. A terem eleje, ahol mi álltunk, sötétségbe
burkolódzott. De a hátsó oldalon fénycsövek sorai világítottak.
Alattuk pedig ott állt a Trans World Airlines rekonstruált Boeing-747-
e.
Álltunk a sötétben, és csak néztük. Ritka alkalom az életemben, hogy
elakad a szavam. Ez most egy ilyen pillanat volt.
A fehérre festett géptörzs csillogott a fényben. Baloldalt, a repedt
alumíniumon hat betű maradt meg a légitársaság nevéből: ANS WOR. A
gép eleje a pilótafülkével együtt a géptörzstől külön állt, a helyreállított
szárnyak is a hangár padlóján feküdtek. A farokrész szintén a törzstől
elkülönítve állt jobboldalt. Ekkora darabokra hullott a gép a robbanás
pillanatában. A parkettán mindenütt hatalmas fóliatakarók feküdtek,
melyeken drótok és egyéb maradványok voltak, nem igazán ismertem
fel, mi célt szolgálhattak.
–  Ez a hangár akkora, hogy az emberek kerékpáron közlekednek az
épületen belül is.
Elindultunk a hangár belseje felé, hogy közelebbről is szemügyre
vehessük az óriásgép maradványait.
Ahogy közeledtünk, észrevettem, hogy az összes ablak ki volt törve a
keretéből. Még közelebb érve láttam, hogy az egész gép centiről centire,
darabokból lett összeállítva. Némelyik akkora volt, mint egy garázskapu,
de akadtak tányér nagyságú elemek is.
A középső részen – ahol a középső tank felrobbant – látszott a
legnagyobb pusztítás nyoma, sok elem végleg hiányzott a morbid
kirakójátékból.
Tízméternyire a géptől megálltunk, és felnéztünk a magasba. Még így
is, hogy a hasán feküdt, nem pedig a kerekein állt, legalább három
emelet magas volt.
– Mennyi időbe telt ezt így összerakni?
– A rekonstrukció összesen három hónapot vett igénybe.
– És miért van még mindig itt, öt év után is?
–  Nem tudom biztosan… csak fél füllel hallottam, hogy el akarják
küldeni egy roncstelepre. Sok embernek okoznak ezzel keserűséget,
olyanoknak, akik nem elégedettek a kutatás eredményeivel. Köztük van
sok hozzátartozó is, akik évről évre elzarándokolnak ide a
megemlékezés előtt. Ma délelőtt is itt voltak.
Bólintottam. Kate nézte a gép hatalmas holttestét.
–  Itt voltam, amikor elkezdték a munkát… állványokat, favázakat
építettek, dróthálót húztak rá, hogy arra illesszék a darabokat… akik itt
dolgoztak, Jetasaurus rexnek keresztelték a művüket… hihetetlen
munkát végeztek.
Próbáltam befogadni a látványt. Nem volt könnyű. Tudtam, hogy egy
hatalmas lökhajtásos utasszállítót látok, amilyet már rengetegszer
láthattam korábban is. De ez itt most valahogy többnek tűnt, mint egy
egyszerű gép. Egyenként megszemlélhettem a hatalmas, tépett
kerekeket, a kicsavarodott futóművet; a négy gigászi hajtóművet,
melyek sorban feküdtek egymás mellett a padlón; a földön fekvő
szárnyakat, a színes kábeleket mindenütt; az üveggyapot szigetelést,
mely külön feküdt egy sarokban. Minden egyes darabka fel volt
címkézve, vagy színes krétával megjelölve.
–  Minden darabot tüzetesen átvizsgáltak. Harmincöt tonna fém- és
műanyagtörmelék érkezett ide, közte vagy kétszázötven kilométer
elektromos vezeték és hidraulikacső. Minden ide érkezett, ami valaha a
géphez tartozhatott. A géptörzs belülről is helyre van állítva, ülésekkel,
vécével, burkolatokkal. Mindezt az óceán mélyéről szedték össze, több
mint egymillió darabban, s úgy illesztették össze.
– De miért? Gondolom, egy bizonyos stádiumban már látható lehetett,
hogy műszaki hiba történt.
– Nem zárhattak ki addig egyetlen teóriát sem, míg az utolsó darab is
a helyére nem került.
–  Aztán mégsem sikerült nekik… Nem felelt. A gépet nézte
elmélyülten.
–  Hat hónappal a baleset után ez a hely még mindig bűzlött a
kerozintól, hínártól, haltetemektől… meg a többitől.
Biztos voltam benne, hogy most is az orrában érzi azt a szagot.
Csendben álltunk a kísérteties fehér roncs alatt. Néztem az üres
ablakkereteket, s az utasokra gondoltam. Elképzeltem az utolsó
perceiket, a robbanás pillanatát, majd azt a pár másodpercet, melyet a
szétszakadt repülőgép még a levegőben töltött. Vajon túlélte valaki az
első robbanást?
–  Vannak időszakok, amikor azt hiszem, hogy soha nem fogom
megtudni, mi történt a géppel valójában – szólalt meg halkan Kate. –
Máskor reménykedem benne, hogy egyszer csak kiderül valami.
Nem feleltem.
–  Látod ezt a hiányzó részt a közepén? Az FBI, a Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Hivatal, a Boeing és a TWA mérnökei, külső
szakértők mind-mind azt kutatták, találnak-e be- és kimeneti nyílást,
melyek egy rakéta becsapódásáról árulkodnának, vagy más bizonyítékot,
melyek nem üzemanyag-eredetű robbanásról tanúskodnak. Nem találtak
semmit. Végül megegyeztek, hogy rakéta nem lehetett. Te is erre a
következtetésre jutnál?
– Nem. Túl sok minden ment itt tropára, a fele hiányzik is – ráztam a
fejem. – Ráadásul az úriember, akivel az imént volt szerencsém
beszélgetni, maga is végzett kutatásokat, mint azt gondolom, te is tudod,
és ő határozottan állította, hogy látta a rakétát, de arra a
következtetésre jutott, hogy azon nem volt robbanófej.
– Nem volt semmiféle rakéta – szólalt meg egy hang a hátunk mögött.
Megfordultam. Öltönyös, nyakkendős alak bukkant fel a sötétből,
egyenesen felénk tartott.
– Nem volt semmiféle rakéta – ismételte meg nyomatékosan az iménti
szavait.
– Azt hiszem, lebuktunk – fordultam Kate felé.
 

9. fejezet
Nos, mint kiderült, mégsem ért bennünket tetten a Szövetségi
Gondolatrendőrség. Az érkező férfit Sidney R. Sibennek hívták, a
Nemzeti Közlekedésbiztonsági Felügyelet alkalmazottja volt. Nem úgy
festett, mint aki rögtön felolvassa a jogaidat és bilincset kapcsol a
kezedre. Nem is volt nála bilincs.
Ahogy kiért a fénybe, láttam, hogy messze nem olyan fiatal, mint azt
a könnyed járásáról először hittem. Értelmes tekintete volt, az öltözéke
kifogástalan, s egy kicsit arrogánsnak, vagy legalábbis önhittnek tűnt.
Kedvemre való fickó volt.
Kate elmagyarázta, hogy Siddel a nyomozás során ismerkedett meg.
– Épp itt járt a szomszédban, és csak beugrott véletlenül?
A férfi tanácstalanul pillantott Kate-re, aki megmagyarázta a
helyzetet.
–  Kicsit korán érkezett, Sid, még nem volt időm tájékoztatni Johnt,
hogy jönni fog.
– És hogy miért – tettem hozzá.
–  Azt akartam, hogy olyasvalakitől halld a hivatalos szakvéleményt,
aki maga is az aláírói között volt.
Sidney rám nézett.
– Akarja hallani, mi történt valójában? – szegezte nekem a kérdést –
Vagy szívesebben hisz az összeesküvés-elméletekben?
Szívesebben hallgattam volna meg a metánbuborék-elméletet, de
inkább udvarias maradtam.
– Nehéz kérdés.
– Ugyan már!
 – Ez az ember melyik csapathoz tartozik? – kérdeztem Kate-et.
Kate fáradt, mi-a-fenéről-beszélsz-megint-drágám hangon válaszolt.
–  Nincsenek itt csapatok, John. Csak becsületes
véleménykülönbségek. Sid eljött, hogy beszéljen veled az aggályaidtól és
a kételyeidről.
Az aggályaim és a kételyeim döntő hányadát maga Kate Mayfield
asszony ültette el az agyamban, de minden bizonnyal azt adta elő Mr.
Sibennek, hogy az én tudatomat kellene megtisztítani mindenféle
aggálytól, kételytől, összeesküvéselmélettől. Sajnos mindezt velem
elfelejtette közölni. De nem akartam elrontani Kate játékát.
–  Nos, mint azt ön is tudja, vannak hézagok a hivatalos
szakvéleményben. Értem ezalatt, hogy alapvetően hét különböző
elmélet vetette meg a lábát: rakéta, halálsugár, metánfelhő miegyéb.
Nos, Kate szilárdan hisz a hivatalos forgatókönyvben míg én…
– Hadd meséljem el, mi történt valójában ezzel a géppel, Mr. Corey.
– Hallgatom.
Sidney kinyújtott karja egy távoli sarokba mutatott. Követtem a
tekintetemmel Nagy, világoszöld tárgyra lettem figyelmes.
– Ez egy 747-es középső üzemanyagtartálya – tájékoztatott Mr. Sibea.
– Természetesen nem a szerencsétlenül járt gépé, hiszen az darabokra
hullott. De idehozattunk egy ugyanilyent hogy segítsen nekünk a
rekonstrukció során.
Néztem a tartályt. Eddig valahogy úgy képzeltem el, mint egy
teherautó tankját, de ez itt akkora volt, mint egy garázs.
–  Az eredeti üzemanyagtartály megmaradt darabjait egy
laboratóriumba vitettük, ahol nagyon aprólékosan átvizsgáltuk mindet.
Először is – nézett rám sokatmondóan – a legcsekélyebb nyomát sem
találtuk semmiféle robbanóanyagnak, csak kerozin-levegő keveréket
azonosítottunk. Tud követni?
– A legcsekélyebb nyomát sem találták semmiféle robbanóanyagnak,
csak kerozin-levegő keveréket azonosítottak – ismételtem
kötelességtudóan.
–  Remek! Másodszor, a tartály fémfalán nem volt nyoma nagy erejű
robbanásnak: nem volt összeégett, felpöndörödött vagy kiszálkásodott
fémdarab sehol. Követ engem?
– A tartály fémfalán nem volt nyoma nagy erejű…
 –  Harmadszor, semmi sem mutatott arra, hogy rakétabecsapódás
történt. Nem volt be- vagy kimeneti nyílás, sziromlyuk, ahogy nevezzük,
mert egy virág szirmaihoz hasonlít a kinyílt fémlemez, amikor egy
robbanófej nélküli, úgynevezett kinetikus rakéta átszakítja. Érti, amit
mondok?
– Hol az eredeti üzemanyagtartály?
– A laborban.
– Milyen arányban sikerült összerakni?
– Kilencven százalékig.
–  Lehetséges, Mr. Siben, hogy a be- és kimeneti nyílások a hiányzó
tízszázaléknyi helyen legyenek?
– Ön szerint ennek mekkora az esélye?
– Tíz százalék.
–  Szerintem annak a statisztikai lehetősége, hogy az egymással
szemben lévő be- és a kimeneti nyílás egyike se legyen rajta még csak
részben sem a helyreállított kilencvenszázaléknyi felületen, nem
valószínű, hogy eléri a tíz százalékot.
– Oké, legyen egy százalék. De az még mindig egy lehetőség.
–  De nem nálam. Tudniillik kerestünk összeillő be- és kimeneti
nyílásokat a géptörzsön is. – Az összetákolt gép felé biccentett. – Ezen
sincs semmilyen szirom alakú lyuk, se be-, se kifelé.
– Innen szemmel láthatóan hiányoznak a törzs azon részei, amelyek a
legközelebb voltak a robbanáshoz.
–  Nem hiányzik teljesen. A géptörzsön belül, ha akarja, később
megnézheti a saját szemével is, helyreállítva látható a belső tér is. A
padló, a burkolatok, az ülések, a csomagtartó rekeszek, a mennyezet, a
vécék, a tálaló, minden. Nem állíthatja, hogy a rakéta keresztülvágott a
gép kellős közepén, anélkül hogy bármi nyomot hagyott volna maga
után.
Sibennek minden jel szerint igaza volt. Itt álltunk tehát egy
megtámadhatatlan szemtanú, Spruck kapitány vallomásával, és egy
szintúgy megtámadhatatlan tárgyi bizonyítékkal, melyet Siben
szolgáltatott. A két elmélet azonban szöges ellentétben állt egymással, és
meg kell hogy valljam, jómagam inkább az utóbbi felé hajlottam volna.
Kate-re pillantottam. Láthatóan elgondolkodott, talán el is
bizonytalanodott magában. Minden bizonnyal sok százszor
végiggondolta már a dolgot, de szerintem ő inkább a rakétateóriát
választotta volna.
Próbáltam összevetni, miről is beszélgettem a kapitánnyal, s ez
milyen összefüggésben állhat az előttem tornyosuló rekonstruált géppel.
–  Mi van az üzemanyagtartály mögött elhelyezkedő
légkondicionálókkal?
– Hogyhogy mi van velük?
– Nos, hol vannak?
A tartály mellé mutatott a sarokba.
– Ott. Helyreállítva mind. – És?
–  Semmi nyoma robbanószernek, semmi nyoma robbanófej nélküli
rakéta becsapódásának. Meg akarja nézni?
– Mennyi hiányzik belőlük?
– Itt is körülbelül tíz százalék.
– Nos, Mr. Siben, néha a hiányzó dolgok tartalmazzák a legfontosabb
információkat. Ha összeesküvéselmélet-mániás volnék, azt
mondhatnám, valami volt azokon a darabokon, ezért eltüntették őket.
Kissé idegesen válaszolt.
–  Minden egyes apró darabot, amit a haditengerészet és az FBI
búvárai, a helyi halászok és a kotróhajók összeszedtek, gondosan
katalogizáltak, lefényképeztek, aztán ide szállították. Emberek százai
dolgoztak ezen a feladaton, és senki, még a leggárgyultabb összesküvés-
mániás sem feltételezte, hogy innen bármi eltűnhetett. Minden egyes
morzsát nyilvántartottak. Ami nincs katalogizálva – folytatta –, az még
mindig az óceán mélyén fekszik, legalább negyven méter mélyen, de
bármi hiányozna is, az már nem tartogathat számunkra meglepetést.
–  Ha ez egy bűnügyi nyomozás lett volna, a törvényszéki szakértő
vonakodott volna kijelenteni, hogy baleset történt, és nem gyilkosság.
– Gondolja?
– Tudom.
– Miért?
– Tudnom kell, miért volt baleset és nem bűntény. A bűntettre utaló
bizonyíték hiánya még nem bizonyíték a balesetre. Van bármi
bizonyíték arra, hogy baleset volt?
– Nincs bizonyíték azon a tényen túl, hogy robbanás történt ott, ahol
ez a legvalószínűbb: egy üres üzemanyagtartályban, amelyik tele volt
gyúlékony kerozingőzzel. Ha szereti a párhuzamokat, képzeljen el egy
égő házat. Gyújtogatás vagy baleset? A gyújtogatás ritka, a véletlen
tűzeset mindennapos. A tűzoltóparancsnok percek alatt kideríti, hogy a
tűz a pincében keletkezett. Le is megy az alagsorba, ahol a tüzek nagy
része keletkezni szokott. Ott van a kazán, a biztosítékdoboz, a
légkondicionálás gépezete, esetenként ott tárolják a gyúlékony
anyagokat is. Esze ágában sincs ablakon behajított Molotov-koktélt
keresni. A vizsgálata a legvalószínűbb lehetőségekre fókuszál, melyet a
látványra és a sokéves tapasztalatra alapoz. Nagyon jól tudja, hogy a
balesetek hol és hogyan szoktak történni.
Nézett rám, mintha újabb hasonlatra várnék. Nekem nem kellett más,
megvolt a magamé.
–  A régi jó biztonságos szomszéd elköltözött, Mr. Siben. Az új
szomszéd veszélyes, és manapság már nem tartozik a rémmesék
kategóriájába az ablakon bedobott Molotov-koktél.
– Ön bűnügyi nyomozó, természetes, hogy mindenütt a bűn nyomait
keresi. Én mint repülésbiztonsági mérnök műszaki biztonsági rést vagy
emberi mulasztást keresek, és rendszerint találok is, amikor egy-egy légi
katasztrófa bekövetkeztének okait kutatom. Jómagam nem vagyok a
piszkos játszmák szakértője. De ezen az eseten több száz bűnügyi
nyomozó is dolgozott, és egyikük sem talált semmilyen konkrét
bizonyítékot, vagy akár bűncselekményre utaló körülményeket. Se
ellenséges rakétatámadás, se eltévedt saját rakéta, se bomba a
fedélzeten, semmi. Akkor miért hiszik még mindig az emberek, hogy
valami egyéb történt, mint baleset? És ki az, aki itt rejtegetni akarna
bármit is, és főképp miért? Ez az, amit végképp nem értek.
– És ez az, amit én sem.
A bűnügyi nyomozás során az egyik legfontosabb állomás a miért
kérdése. Ha ez terrortámadás volt, tudjuk, miért történt: egyszerűen
nem kedvelnek bennünket. De miért akarna a kormány elleplezni egy
terrorcselekményt?
Ha a saját fegyvereink egyike találta el a repülőt, érthető volna, miért
akarnák eltitkolni, hogy lelőttek egy polgári utasszállítót. De Spruck
kapitánynak abban igaza volt, hogy egy ilyen nagyságrendű eseményt
gyakorlatilag lehetetlenség a szőnyeg alá söpörni.
Kate, aki mindeddig meg sem szólalt, most Sibenhez fordult.
 –  John szeretné tudni, hogyan robbanhatott fel a központi
üzemanyagtartály.
Siben bólintott és a gépre nézett, majd a világoszöld tartályra
pillantott.
–  Nos, először is adott egy gyakorlatilag üres tartály, melyben csak
egy-kétszáz liter maradék kerozin lötykölődik fel és alá. Ezt a
mennyiséget a szivattyú már nem tudja felvenni, ennyi mindig ott
marad. E felett ott kavarog a gyúlékony kerozingőz…
– Bocsásson meg! Miért volt üres a tank?
– Mert a gépnek nem volt szüksége erre az üzemanyagmennyiségre.
Először mindig a szárnyakban levő tartályokat töltik meg, és csak akkor
kerül sor a középső tartályra, ha ez a mennyiség nem elég. Ez a járat
nem volt telített, a poggyásztér sem volt túlterhelve, az időjárás kedvező
volt, ráadásul hátszelet jósoltak. Ha hosszabb lett volna az utaslista –
tette hozzá –, vagy tele lett volna a csomagtér, netán kedvezőtlen
időjárást várnak esetleg szembeszéllel, akkor ez a tartály tele lett volna
kerozinnal, ami viszont kifejezetten nehezen gyullad be. Csak a gőze
veszélyes. Mindenesetre minden tárgyi bizonyíték arra utal, hogy az a
forgatókönyv, miszerint a kerozingőz belobbant egy rövidzárlat
következtében, az egyetlen hihető ok, ami a gép felrobbanásához
vezethetett.
– Miféle rövidzárlat? Ezek szerint jobb lesz, ha lemondom az utamat
Bermudára?
Siben nem nevetett az idétlen tréfán.
– Négy valószínűsíthető, kipróbált lehetőségünk van. Az első, hogy az
üzemanyag-szivattyú elektromos vezetéke vagy a motorja vetett szikrát
Ezzel a szivattyúval juttatják el a kerozint a hajtóművekhez. Másodszor,
mindig fennáll a statikus elektromosság lehetősége. A harmadik
lehetőség a szintén elektronikus üzemanyagszint-mérő berendezés,
negyedszerre pedig ott vannak a kábelcsatornák. Más szavakkal, egy
ilyen hatalmas tartály telis-tele van elektromos árammal kívül is, belül
is. Ha a tartály tele lett volna, egy szikra nem tudja lángra lobbantani a
kerozint De a gőze más tészta. Elképzeléseink szerint egy vezeték
burkolata megsérült vagy kikopott, és valahol a tankon belül vagy kívül
rövidzárlat keletkezett. Az áram szikrát vethetett, és bekövetkezett a
szinte lehetetlen eset tudniillik, hogy pont ott és akkor keletkezik
rövidzárlat, ahol és amikor az veszélyezteti a gép biztonságát. Már
kétszer fordult elő ilyesmi Boeingen. Egyszer a földön, így ott alaposan
megvizsgálhattuk, mi is történt pontosan. Jelen esetben azonban az
esemény a levegőben történt, és bár nem tudjuk, hogy ez már
önmagában is végzetes következményekkel járt-e, de akkora ereje
mindenképpen volt, hogy belobbantsa a bal szárnyban levő
üzemanyagtartály tartalmát, amelyik azután felrobbant, és ezzel a gép
végleg irányíthatatlanná vált.
– Ezt mind… – a gépre mutattam – mind ebből derítették ki?
–  Abszolút. Minden bizonyíték minket támasztott alá, amikor
kiderítettük, hogy a központi tankban történt szikra okozta a robbanást.
Sőt – tette hozzá –, még a szemtanúk vallomásai is ezt támasztják alá,
hiszen sokan elmondták, hogy először egy kisebb robbanást láttak, s
csak utána borult lángba az egész gép. A robbanás ereje szakította le a
géptörzs elejét is, ezt is megerősítik a tanúvallomások.
Meglehetősen érdekesnek találtam, hogy azok a tanúvallomások,
melyek a gép szétesésétől számoltak be, fontos bizonyítéknak
számítottak a következtetések levonásában, míg azok a szemtanúk, akik
kétségkívül egy rakéta útját követhették nyomon, súlytalanok maradtak
a vizsgálat során. De Síben minden bizonnyal szívességet tett azzal, hogy
ma este eljött ide, így nem kötözködtem.
– Rendben. Szóval ezek szerint mindenki, beleértve az összeesküvés-
mániásokat is, megegyeznek abban, hogy a robbanás a központi
üzemanyagtartályban keletkezett.
– Minden bizonnyal. Ezen a területen találtuk a legnagyobb pusztítás
nyomait. A nyomok szerint belülről kifelé és oldalirányban hatott a
robbanás.
– Jó – Spruck kapitányra gondoltam. – Tegyük fel, hogy egy kinetikus
rakéta alulról behatol a géptestbe, keresztültör a légkondicionálókon és
szétszaggat egy csomó áram alatt levő vezetéket. Okozhatná-e ez a
tartályban levő kerozingőz robbanását?
Sid nem felelt azonnal.
–  Lehetséges – biccentett végül. – Minden megtörténhet. Csakhogy
semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy ilyesmi történt.
– A rövidzárlatra van valami bizonyíték?
–  Meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy bizonyítható marad egy
rövidzárlat ilyen robbanás után. De egy rakétatalálat minden bizonnyal
hagyna maga után olyan nyomokat, melyeket nehéz lenne nem
észrevenni.
–  Értem. Ezek szerint a hivatalos forgatókönyv egyetlen bizonyítéka
az, hogy semmi másra nincs bizonyíték.
– Azt hiszem, ezt kimondhatjuk.
– Megtettem.
–  Nézze, Mr. Corey, egészen őszinte leszek önhöz: szerettem volna
találni rakétára utaló nyomot. Jobban örült volna ennek a változatnak a
Boeing, a TWA és a biztosítótársaságok is. Gondolom, tudja, miért: a
műszaki hiba arra utal, hogy valakik nem jól végezték a munkájukat.
Hogy a Szövetségi Légügyi Hatóság nem volt a helyzet magaslatán, hogy
a Boeing szakemberei előre láthatták volna ennek a lehetőségét. Hogy a
TWA gondosabb karbantartói munkával megelőzhette volna a bajt. – A
szemembe nézve folytatta. – A szívünk legeslegmélyén mindannyian azt
szerettük volna, ha rakéta okozta volna. Egy rakétáért nem lehet
hibáztatni a repülőgépipart.
Pár másodpercig tartottuk a szemkontaktust, végül bólintottam. Öt
évvel ezelőtt ez nekem is megfordult a fejemben, és jómagam is hasonló
következtetésre jutottam. Hozzátéve még, hogy a repülőgépen utazó
közönség is szívesebben szembesül azzal az egy a milliárdhoz eséllyel,
hogy legközelebb eltalálja egy rakéta, minthogy azon aggódjon, hogy
tökéletlen műszaki megoldások veszélyeztetik az életét minden egyes
utazása alkalmával. Hogy egészen őszinte legyek, én is azt reméltem,
hogy rakétatámadás volt.
Siben leemelte rólam a tekintetét.
–  Minden egyes darab tárgyi bizonyíték műszaki hibára utal. Egy
repülőgép nem pottyan le csak úgy a levegőből. Oka kellett hogy legyen.
Egy repülőgép-szerencsétlenséget négy alapvető okra vezethetünk
vissza. – Felemelte a kezét, hogy az ujjain is szemléltethesse a számokat.
– Először is, ott van a pilóta hibájának a lehetősége. Ezt kizárhatjuk,
hiszen a robbanás fent a magasban történt, s a fekete dobozok sem
utalnak semmi ilyesmire. A második Isten beavatkozása: villámlás, rossz
idő, ami ezen az estén kizárható volt, nagy sebességű test becsapódása,
értse ez alatt a meteoritokat, vagy az űrszemetet: műhold
gyorsítórakétáját, döglött műhold darabkáit. Ez egy lehetséges ok, de
semmilyen nyom nem utalt ilyen test becsapódására. Harmadiknak itt
van az ellenséges cselekmény – felemelte a középső ujját, melyet ha
érzékeny lennék, talán úgy is értelmezhettem volna, hogy azt jelzi:
„Cseszd meg a rakétádat.”
–  Negyediknek – folytatta – maradt a műszaki hiba. A szakmai jó
híremet teszem arra, hogy ez itt műszaki hiba volt, és punktum. Ha ön
még mindig rakétában gondolkodik, bizonyítsa be nekem. Fárasztanak
már az elméletek.
–  Minden egy elmélettel indul, Mr. Siben – feleltem. – Amit más
szóval hívhatunk gyanúnak is.
Elengedte a füle mellett a filozofikus szavakat.
–  Mondok még valamit, ami nem összeegyeztethető egy
rakétatámadással. Csak az elmélet kedvéért, miért akarna egy terrorista
a repülőtértől olyan távol lelőni egy gépet? Egy egyszerű, hétköznapi,
bárhol beszerezhető vállról indítható rakéta a repülőtér nyolc
kilométeres körzetében bárhonnan leszedhette volna ezt a gépet. Hogy
ezt a repülőt négyezer méter magasságban, a partoktól tizenhárom
kilométerre lelőjék, ahhoz igen kifinomult, nem is könnyen kezelhető,
és szinte beszerezhetetlen föld-levegő vagy levegő-levegő rakéta kellett
volna. Érti, mire gondolok?
– Hogyne.
– Szóval, erről van itt szó.
– Vettem.
–  Kate-nek van egy példánya a hivatalos jelentésből. Ajánlom
figyelmébe. Olvassa el! És tartsa magát távol a zűrzavaros összeesküvés-
párti idióták csoportjaitól, a könyveiktől, a filmjeiktől, a weboldalaiktól.
Nyugi, csak nyugi, Mr. Siben – gondoltam.
–  Ami azt illeti, sohasem olvastam vagy láttam efféle konspirációs
anyagot, és nem is tervezem, hogy ilyenekkel töltsem az időmet. Az
igazat megvallva, a jelentés sem csigáz fel különösképpen, bár
meggyőződésem, hogy igen alapos és meggyőző anyag lehet. Mindössze
megosztottam néhány, mint most kiderült, alaptalan gondolatot
Mayfield asszonnyal, aki a feleségem és a felettesem is egyben. Hogy
lenyugtassa a kedélyeimet és eloszlassa az aggályaimat, elhozott ide,
ennyi az oka a mai ittlétünknek. És az önének is, természetesen.
Köszönöm, Mr. Siben, hogy időt szakított rám, és elnézését kérem, hogy
ilyen sokáig untattam. Véleményem szerint mindenki, aki ezen az ügyön
dolgozott, remek munkát végzett és a helyes következtetésre jutottak.
 Siben rám nézett, szemében csodálkozás ült, azt latolgatta, nem
szórakozom-e vele. Kate-re pillantott, aki megnyugtatóan bólintott felé.
Kezet nyújtottam Sibennek, aki határozott kézfogással válaszolt.
Kezet rázott Kate-tel is, aki megköszönte, hogy eljött ide, aztán sarkon
fordult és eltűnt a sötétben.
Aztán, mint Columbo hadnagy, megfordult és visszaindult felém.
– Mr. Corey, a fénycsóvára van magyarázata?
– Nincs.
– Optikai csalódás volt.
– Értem.
Megfordult és újból eltűnt a homályban. Amikor azonban az ajtóhoz
ért, a kihalt hangáron át tisztán hallatszottak a szavai.
– Egy fenét volt optikai csalódás. Nem az volt…
 

10. fejezet
Álltam a kihalt hangárban Kate-tel az oldalamon. Siben utolsó szavai
visszhangoztak a fülemben. Már majdnem meggyőzött, amikor ezzel a
pár szóval újra teljesen felfordított az agyamban mindent. Ugyanott
voltam, mint a kezdetek kezdetén.
– Nézzük meg belülről is – javasolta Kate, és a törzs felé indult.
A gép maradványa fából ácsolt állványon feküdt. Az ajtókhoz
mindenütt lépcsősorok vezettek felfelé. Követtem Kate-et a hátsó
utastér felé.
–  Az utastér belsejét azért állították helyre, hogy összevethessék a
külső héj sérüléseit az itt bekövetkezett rongálódásokkal – magyarázta
Kate.
Végigpillantottam az utastéren, egészen odáig, ahol az orr-résznek és
a pilótafülkének kellett volna kezdődnie. Az azonban máshol állt, így
elláthattam a hangár legtávolabbi végéig is. Elképzeltem a pillanatot,
amikor a két rész elvált egymástól, s az utasok megpillantották maguk
előtt a tátongó űrt. A berontó légáramlat minden bizonnyal azonnal
szétszaggatta az utasteret.
És a pilótafülke… a pilótafülke, ahol a kapitány, a másodpilóta és a
fedélzeti mérnök ült. Mit érezhették, amikor leszakadtak a gépről?
Próbáltak-e tenni bármit is a kikerülhetetlen végzet ellen? A szívem
hevesen kalapált.
Az utastér belseje rémálombéli mása volt egy Boeing-747-es
berendezésének. Törött, repedt mennyezet, világítótestek, kicsavarodott
vécéfülke, nyitott csomagrekeszek, üres ablakkeretek, összezsugorodott,
égett függönyök a folyosók közt, horpadt, törött üléssorok. A padlót
takaró szőnyeget apró darabkákból férceltek össze. Mindent faoszlopok
és dróthálók tartottak a helyén. A levegőben még mindig valami
halvány, kellemetlen szag terjengett.
–  Amikor a darabokat kiemelték a vízből, a Boeing és az NTSB
szakembereinek az irányításával megkezdődött a rekonstrukció – szólalt
meg halkan Kate. – Számos önkéntes dolgozott a feladaton: pilóták, légi
kísérők, műszerészek. Olyan emberek, akik tudták, hogy néz ki egy
Boeing-747-es belseje. Mivel minden aprócska alkatrész magán viseli a
gyári számát, bármilyen nehéz feladat volt, mégsem volt lehetetlenség
megoldani.
– Hihetetlen türelem kellhet az ilyen munkához – ingattam a fejem.
– Hihetetlen elkötelezettség és óriási szív. Az utasok közül majdnem
negyvenen a TWA alkalmazottai voltak.
Bólintottam.
–  A TWA utaslistája alapján tudtuk minden egyes utasról, hogy hol
ült. Ennek segítségével a patológusok összeállítottak egy fényképes
adatbázist. Az áldozatokon talált sebeket összevetették az üléseiken
található károsodásokkal, ezzel is azt keresve, hogy a sérüléseket
okozhatta-e bombatámadás vagy rakéta.
– Lenyűgöző…
–  Tényleg az. Egyszerűen egyetlen kutatócsoport munkájában sem
lehetett találni semmi kivetnivalót. Már-már művészet volt, amit itt
alkottak. Új alapokra helyezték a légi balesetek vizsgálati módszertanát.
Ez volt az egyetlen jó dolog, ami ebből az esetből kikerekedett. De hiába
volt minden kutatás – sóhajtott –, senki sem látta meg a füstölgő
puskacsövet. De rengeteg negatív bizonyítékot tártak fel, melyek közül a
legfontosabb az volt, hogy nem találtak robbanóanyag-maradványokat.
Több mint kétezer anyagmintát vizsgáltak át robbanószer-maradványok
után kutatva, de semmire se bukkantak.
–  Én úgy tudtam, hogy találtak robbanóanyagot. Nagy port kavart
akkoriban ez a bejelentés.
 –  Volt néhány hibás pozitív minta. Például a ragasztó, amivel az
ülések szöveteit és a szőnyegeket rögzítik, kémiailag nagyon közel állt a
plasztik összetételéhez. Voltak halvány, de tényleg valódi pozitív
visszajelzések is, de később kiderült, hogy egy hónappal a baleset előtt
bombakereső kutyákkal gyakorlatoztak a gépen Saint Louisban.
– Ez biztos?
– Kilencvenkilenc százalékig. – Rám nézett, s mert ismert, folytatta. –
Kihallgatták a kutya kiképzőjét, aki elmondta, hogy maradhatott
semtexmaradvány a gépen. Ja, és mielőtt rákérdeznél: nem, a kutyát
nem kérdezték ki.
– Pedig meg kellett volna tenniük.
Elindultunk a jobb oldali folyosón, a törött, kicsavarodott széksorok
közt. Néhány ülés kárpitján sötét foltokat láttam, de inkább nem
kérdeztem rá az eredetükre. Egyik-másik ülésen koszorúk, virágcsokrok
feküdtek.
– Néhányan azok közül, akiket este a megemlékezésen láttál, eljöttek
ide ma reggel, ahogy azt minden évben teszik, hogy itt legyenek. Minél
közelebb ahhoz a helyhez, ahol a szeretteik élete véget ért… egyszer én
is eljöttem… az emberek a székek előtt térdeltek és beszéltek hozzájuk…
Átkaroltam a vállát, így álltunk némán egy ideig, majd folytattuk
utunkat a folyosón.
Megálltunk az utastér közepén, valamivel a középső
üzemanyagtartály előtt. Ott, ahol kétoldalt valaha a szárnyak voltak.
Jobbról-balról üresen tátongtak a vészkijáratok nyílásai. Itt a középső
részen a pusztulás különösen szembeszökő mértékű volt, bár a
széksorokat teljesen helyreállították, és a burkolatok is többé-kevésbé a
helyükön voltak.
–  Ha egy rakéta, legyen az robbanófejes vagy a nélküli,
keresztülhatolt volna a gépen, akkor annak valami nyomának kellene
lennie, a gép külső burkolatán, az utastérben, az üzemanyagtartályban
vagy a légkondicionálók között. De itt nincs semmi erre utaló jel.
Néztem a padlót, az üléseket, a mennyezetet, a csomagtároló
rekeszek maradványait.
– Sok darab hiányzik innen – csóváltam a fejem.
–  Valóban… de azt gondolhatod, hogy Spruck kapitány rakétája
mégiscsak kellett volna, hogy hagyjon valami nyomot, amikor
becsapódott, vagy amikor távozott – Csendben körbehordozta a
tekintetét a kabin roncsolt belső terén, csak aztán folytatta. – És mégis
meglehet, hogy ez megtörtént, csak a bekövetkező robbanás, és az öt
kilométernyi zuhanás megsemmisített minden bizonyítékot.
Kate kérdő tekintettel nézett rám. Rövidke gondolkozás után
feleltem:
– Ezért vagyunk most itt.
Előrementünk a folyosón az első osztályig, ahol az ülések szélesebbek
voltak a korábbiaknál. A gép itt szakadt ketté, ennek a kabinrésznek a
közepén, a felső szintet keresztülhasítva. Kicsavarodott csigalépcső
vezetett az emeletre, az utat roncsolt burkolólemezek szegélyezték.
Kate megilletődötten hallgatott egy darabig. Egészen halkan szólalt
meg.
–  A TWA 800-as járata tíz perce indult Párizsba, a Charles De Gaulle
reptérre a Kennedy repülőtérről, még emelkedőben, háromezer-
háromszáz méteren, tizenhárom kilométerre Long Island partjaitól,
hatszázötven kilométeres sebességgel egyszer csak volt, nincs… – Mély
levegőt vett, úgy folytatta. – Az utasok közül többen még be voltak
szíjazva az ülésükbe. Legalább tizenketten nem a jegyüknek megfelelő
helyen ültek: az éjszakai járatokon mindig nagy a harc az esetleges üres
középső sorokért, ahol el lehet nyújtózni.
Megfordultam, néztem a széksorokat. Azon a júliusi estén a járat csak
félig volt – szerencse a szerencsétlenségben –, így valószínűleg sok ilyen
üres sorból lehetett válogatni. Ma éjszaka azonban teljesen üresen
tátongott az utastér.
–  A kapitány, Ralph Kevorkian éppen akkor engedte felállni az
utaskísérőket. Körülbelül ekkor kezdhették előkészíteni az első adag
frissítőt – a közeli teakonyhára pillantott – Amikor a búvárok felhozták a
kávéfőzőt, az bekapcsolt állásban volt.
Nem tudtam mit mondani.
–  Nyolc huszonnyolckor a fedélzeti hangrögzítő szerint Kevorkian
kapitány megszólalt: „Nézzétek azt a francos átfolyásmérőt a
négyesnél.” A négyes itt a négyes számú hajtóművet jelenti. Aztán
megint: „Látjátok az átfolyásmérőt?” Sem a másodpilóta, sem a fedélzeti
mérnök nem felelt neki. Aztán nyolc harminckor a bostoni légiirányítók
utasították, hogy emelkedjen fel négyezer-ötszáz méterre, amit a
másodpilóta, Steven Snyder kapitány nyugtázott is. Kevorkian kapitány
kiadta az utasítást: „Emelkedés, négyezer-ötszázig!” Oliver Krick, a
fedélzeti mérnök válaszolt: „Hajtóművek rendben!”… ezek voltak az
utolsó rögzített szavak. Húsz óra harmincegy perc tizenkét
másodperckor a gép pontosan négyezer-egyszázkilencven méter
magasságban felrobbant.
Rövid csend után megkérdeztem:
– Mit akart mondani azzal az átfolyásmérővel kapcsolatban?
Vállat vont.
–  Nem tudjuk. A legtöbb pilóta szerint csak valami átmeneti zavar
lehetett a fedélzeti mérőműszerben, arra hívta fel a társai figyelmét. De
az is lehet, hogy az már egy súlyos műszaki probléma előjele volt.
Bólintottam.
–  Egy kis chartergép négyezer-nyolcszáz méter magasságból,
körülbelül negyven kilométer távolságból észlelte a TWA-járatot. A
pilóta azt mondta, észrevette, hogy a Boeingnek égnek a leszállófényei,
holott azt legkésőbb háromezer méternél le kellett volna kapcsolnia.
Ezek a fények azonban erősebbek voltak, mint amilyennek lenniük
kellett volna. Röviddel utána rájött, hogy nem a leszállófényeket látja… a
fény a kettes motor közeléből származott, ezért arra gondolt, hogy a
hajtómű ég. Fel is villantotta a saját fényeit, hogy figyelmeztesse a hét-
negyvenhetest, de az abban a pillanatban felrobbant.
–  Ez viszont inkább a műszaki hibára utal – vélekedtem. Kate
bólintott, aztán folytatta:
– Ugyanebben az időben egy amerikai katonai repülőgép egyik utasa
kinézett a gép ablakán. Egy sziporkázó fénycsíkot látott emelkedni az
égen. Tíz másodperccel később azon a ponton, ahol utoljára látta a fényt,
egy kis robbanásra lett figyelmes, melyet aztán egy nagy explózió
követett.
– Ez pedig a rakétás változat – bólintottam.
–  Ez az utas egy hadiipari elektrotechnikus volt, a hadsereg
alkalmazásában.
Eszembe jutott, hogy Spruck kapitány is említést tett egy hadiipari
elektrotechnikusról. Feltételeztem, hogy a kettő egy és ugyanaz.
– De volt még olyan szemtanú, aki a levegőből látta az esetet: a parti
őrség helikoptere rutin őrjáratban volt arrafelé. Kint voltak a víz felett,
északnak tartottak, vissza, a Long Island-i bázisuk felé. A pilóta látott
egy narancsvörös tűzcsóvát, nyugatról keleti irányba emelkedni, amerre
a TWA-gép is haladt. A másodpilótája is megerősítette ezt az észlelést.
Sőt, a rádióján még rá is kérdezett, hogy „hé, mi ez a tűzijáték?”. Egy
másodperccel később mind a pilóta, mind a másodpilóta meglátta az
első, sárgásfehér kisebb robbanást, majd egy nagyobb, szinte teljesen
fehéret, és végül a harmadik, hatalmas tűzgömböt… ezúttal tehát nem
kettő, hanem három robbanásunk van, ellentétben a legtöbb szemtanú
tapasztalataival. De ne feledjük, minden szemtanú közül ők voltak a
legközelebb az eseményhez, ráadásul itt két tapasztalt katonai pilótáról
beszélünk, akik minden bizonnyal tudták, mit látnak.
– Odament a helikopter a katasztrófa helyszínére?
– Igen. Ők voltak az elsők, akik odaértek. Ott köröztek a víz felett, de
nem bukkantak túlélők nyomára. Ez a két pilóta később visszavonta a
fénycsóváról szóló első vallomását. De az idősebb pilóta, miután
nyugdíjba vonult a parti őrségtől, újból visszatért az eredeti állításaihoz.
Bólintással nyugtáztam az információt Minden arra mutatott, hogy
valaki nyomást gyakorolt a pilótákra, hogy letagadják, amit láttak.
Kate körbehordozta tekintetét a hatalmas kirakójátékon, ami valaha
egy Boeing óriásgép volt.
–  Tehát este nyolc óra harmincegy perc tizenkét másodperckor
valami berobbantotta az üzemanyagtartályban lebegő kerozingőzt. A
tank felrobbant, a robbanás ereje letépte a gép elejét, a pilótafülke és az
első osztályú utastér fele levált a törzsről, és zuhanni kezdett az óceán
felé.
Néztem a tátongó ürességet, ahol a pilótafülkének kellett volna
lennie, és hideg borzongás futott végig a gerincemen.
–  Amikor a gép orra levált, annak súlya nélkül a gép farnehéz lett,
hátrabillent. A hajtóművek még működtek, így a fejetlenné vált test
meredeken emelkedett még körülbelül további ezerháromszáz métert.
Akkor átbukott és zuhanni kezdett, a szárnyakban levő tartályok
megrepedtek, az üzemanyag belobbant. Ez volt az a hatalmas tűzgömb,
amiről a szemtanúk beszámoltak, közel hatszázan. Ez az eseménysor –
folytatta lélegzetvételnyi szünet után Kate – a szakértői elemzések,
radar- és műholdas észlelések alapján feltételezhető. Ugyanakkor nem
fedi tökéletesen azt, amit a szemtanúk láttak, a CIA animációs filmjével
pedig köszönő viszonyban sincs.
– Mi van a fekete dobozzal?
–  Megsemmisült abban a pillanatban, amikor a gép kettétört. A
robbanás összeroncsolta. Gyakorlatilag három készletre való támaszunk
van, melyek nem igazán fedik egymást. A CIA animációja szerint a
tűzcsóva a robbanás után keletkezett, az emelkedő, égő gépből kiömlő
kerozin okozta. De a szakértői elemzések és a műholdképek
egyértelműen azt bizonyítják, hogy a gép addig nem égett, míg zuhanni
nem kezdett. A CIA magyarázata azt is sugallja, hogy a kiömlő
üzemanyag begyulladt, és ezt a lángcsóvát magyarázták félre a
szemtanúk magukban. Ezzel a kettősséggel azonban az egész elmélet
csak még zűrösebb lesz. Mintha szőnyegbombázással akarta volna a CIA
letiporni az összes lehetséges kételyt. Mert akkor mi is volt ez a
jelenség? Az égve emelkedő géptörzs? A lefelé csurgó, égő kerozin? –
Rám nézett. – Vagy éppen egyik sem?
– Fogalmam sincs – ráztam a fejem.
– Ahogy nekem sem.
– Néha az a baj, hogy túl sok a szemtanú – ingattam a fejem. – Meir
Kahane rabbi meggyilkolását többtucatnyian látták az utcán. Amikor
végigkérdeztük őket, nem volt két olyan tanúvallomás melyek
tökéletesen illeszkedtek volna egymáshoz. Az lett a vége, hogy a teljesen
összezavart bíróság futni engedte a gyilkost. De említhetném a Kennedy-
gyilkosságot is.
Elgondolkodott egy darabig.
–  Te mindig is sokat adtál a tárgyi bizonyítékokra, a törvényszéki
szakértői véleményekre. Sidney ezt az oldalt világította meg neked.
Hogy tetszett az ő előadása?
–  A tárgyi bizonyítéknál nincs jobb dolog, de csak akkor, ha
illeszkedik a többi tényhez. Egyszer volt egy esetem, amikor a gyilkos
fegyveren talált egyetlen ujjlenyomat gazdája minden kétséget kizáróan
bizonyította, hogy a gyilkosság időpontjában ezerötszáz kilométernyi
távolságban volt a helyszíntől. Kell egy teória, egy gyanú, aminek a
vázára felépítheted az egész ügyet. Itt pont az a baj, nincs egy olyan
elsődleges feltételezés, ami mentén el lehetne indulni. Ennek hiányában
a zsaruk és szerintem az FBI ügynökei is teljesen frusztrálódtak, és
elkezdték a tanúkat egyre agresszívebben kezelni, mint a
gyanúsítottakat szokás; egyre követelődzőbbek lettek a szakértőkkel
szemben is, akik védekező pozícióba kényszerültek, és mielőtt bárki
észbe kaphatott volna, az egész ügy máris csupa zűrzavar volt.
– Ilyenkor mi a teendő?
– Sajnos nincs más lehetőség, mint elölről kezdeni az egészet.
 – Vagy kerítünk egy detektívet, aki torzítatlanul, friss szemmel, friss
aggyal látja a dolgokat.
– Néha az is segíthet.
– Nos?
– Nos… meggondolom – feleltem.
Elindultam vissza, a gép vége felé a bal oldali folyosón. Kate követett.
– Félretéve a tényeket és a szemtanúkat, mi ugrik még be neked?
– Nem tudom. Segíts egy kicsit!
– A legkevésbé kedvelt témád…
Leereszkedtem a falépcsőn. Minél előbb kívül akartam lenni a
géptörzsön, mely nem csak hátborzongató volt, egyértelműen lehangoló
is. Kate mellettem jött vissza, a hangár ajtaja felé.
– John?
– Gondolkodom…
Kiléptünk az ajtón a hűvös nyári éjszakába. Rögtön jobban éreztem
magam. Beszálltam a Jeepbe, Kate is felmászott a túloldalon. Indítottam,
felkattintottam a világítást, és visszafordultam a kijárat felé. Csak ekkor
szólaltam meg.
–  A CIA. Az nem tetszik még nekem. Miért a CIA készítette azt az
animációt, és miért nem az FBI?
– Pontosan ez a kérdés.
– Mi közük lehetett nekik ehhez az egész történethez?
–  Kezdetben, amikor még a bomba vagy a rakétatámadás lehetősége
élénken tartotta magát, ott voltak mindenütt, idegen terroristák után
szaglászva.
–  Az Amerikai Egyesült Államok területén felbukkanó terroristák az
FBI hatáskörébe tartoznak – mutattam rá.
–  Úgy is van. De ahogy te is tudod, a CIA emberei ott vannak a mi
szervezetünkben is. Gondolj csak Ted Nashre.
–  Emlékszem Tedre. Arra is emlékszem, hogy vacsorázgatni jártál
vele.
– Egyetlenegyszer vacsoráztam vele.
– Mindegy. Miért akarta ő is kihallgatni Spruck kapitányt?
– Fogalmam sincs. Elég szokatlan volt.
– Mit mesélt erről Ted a vacsoraasztalnál?
 – John, szállj már le erről az egyetlen alkalomról – rázta a fejét Kate. –
Sohasem jártunk együtt.
– Ha jártatok is, már mindegy. Ted már nem él.
Kate inkább visszatért a tárgyra.
– Amikor az FBI és az NTSB arra a meggyőződésre jutott, hogy baleset
történt, a CIA embereinek el kellett volna tűnniük a képből. Mégsem
tették, aztán végül ők készítették el azt a modellezett felvételt, amit a
tévében láthattál. Soha nem értettem ezt a dolgot, ahogy senki az FBI
kötelékein belül. A pletykák szerint az FBI nem volt hajlandó felvállalni
ezt az animációt.
– Miért nem?
– Valószínűleg azért, mert túl sok benne a feltételezés, túl spekulatív.
Több kérdést hozott felszínre, mint amennyit megválaszolt, és
feldühítette a legtöbb szemtanút, akik szerint a filmen látott jelenség
még csak nem is hasonlított arra, amit ők láttak. Alaposan felkavarta az
ügyet.
– Mindig is arroganciával pótolták az ész hiányát – bólintottam.
Áthajtottam a kapun. Kate a Long Island autópályára kalauzolt.
– Újra látnom kellene azt a filmet.
– Nekem megvan.
–  Remek. – Gondolkodtam egy percig. – Nekünk igazából az a pár
kellene a partról. Reméljük, hogy videóra vették, bármit is
csintalankodtak odakinn a parton. És imádkozzunk, hogy az a felvétel
ma is megvan még, öt év után, s hogy a meztelen seggek felett az is
látszik, hogy mi történt a TWA 800-as járatával. A nyakamat rá, hogy
nem fog egyezni a CIA rajzfilmjével.
–  Semmi másunk nincs, amivel utat vághatnánk a zűrzavaron át, és
újra megnyittathatnánk a dossziét. Egyébként legfeljebb akkor vennék
elő az ügyet, ha valaki vagy valakik hihető bizonyítékokkal alátámasztva
bevallanak, hogy ők szedték le azt a gépet.
–  Ha jól emlékszem, voltak közel-keleti terrorista csoportok, akik
magukra vállalták a merényletet.
–  Azok csak a szokásos halandzsák voltak – rázta a fejét Kate. –
Egyikük sem tudott semmi olyan információval szolgálni, amely
minimálisan is alátámasztotta volna a szavahihetőségüket. Soha nem
kerültek ezek a bejelentések a nyilvánosság elé. Gyakorlatilag egyetlen
hiteles bejelentés sem érkezett arról, hogy valaki magára vállalná a
cselekményt Ez is a műszaki hiba felé terelte a végkövetkeztetést
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy újabban felbukkantak olyan
terrorista csoportok is, akik nem vállalják a felelősséget a
cselekedeteikért. Csak ölnek és pusztítanak. Ilyen például Bin Laden és
az al-Kaida.
– Valóban. – Megint csak a parton hempergő párocska jutott eszembe.
– Hogyhogy nem sikerült megtalálnotok Rómeót és Júliát?
– Nem mondta senki, hogy keressük meg őket.
– Azt mondtad, kiderítettétek a hotel nevét, ahol megszálltak.
–  Igen. – Nem folytatta azonnal. – Hogy az igazat megvalljam,
jómagam nem vettem részt a vizsgálatnak ebben a részében. Véletlenül
került a kezembe a helyi zsaru jelentése, aztán telefonáltam egyet-
kettőt, hogy megtudjam, mi van emögött, de nagyon hamar le lettem
állítva.
– Értem… ezek szerint nem tudod, meddig jutottak el ezen a nyomon?
– Fogalmam sincs.
– Az is lehet, hogy megtalálták őket… – mondtam pillanatnyi tűnődés
után.
– Nincs kizárva.
– Az is lehet, hogy nem volt semmi a szalagon.
– Nincs kizárva.
– Az is lehet, hogy volt, de a pár megsemmisítette a felvételt.
– Nincs kizárva.
– Az is lehet, hogy a CIA megszerezte a szalagot, és eltette láb alól a
párocskát.
Kate nem felelt.
Nem igazán hiszek az összeesküvés-elméletekben. Különösen nem a
kormányzati szerveken vagy a hadseregen belül, akik saját berkeikben
sem képesek semmiben egyezségre jutni, nemhogy titkot tudnának
tartani, és még véletlenül sem tennének semmi olyasmit, ami
veszélyeztetné a munkájukat vagy a békés nyugdíjas éveiket.
A CIA azonban kivétel ez alól. Nekik az életük a félrevezetés, a
konspiráció, a titok, a kötéltánc a törvényesség határán. Őket ezért
fizetik.
Az FBI-ról minden konfliktusom ellenére sem mondhatok semmi
ilyesmit. Ők a törvény betűje szerint élő mintapolgárok, becsületes
párbajhősök: mint szeretett feleségem is, aki éppen kisebbfajta mentális
krízist élt át, mert átdugta a lábujját a határvonalon.
Szinte csak magának mondta, nem is nekem:
– Ha elkezdünk szaglászni, perceken belül a nyakunkon lesznek.
Meg sem hallottam az aggályait.
– Haza?
– Haza.
Megcéloztam hát Manhattant. Ezen a késői órán alig volt forgalom az
autópályán, gyorsan haladtunk. Besoroltam a legbelső sávba, és
beletapostam a gázpedálba.
Bár általában én vagyok az, aki követni szokott másokat, a világ
bizony változik. Sűrűn pillogtam a tükrökbe, aztán egy hirtelen
kormánymozdulattal két sávot átszelve letértem a következő lehajtónál.
Senki sem követett.
A következő felhajtóig a szervizúton haladtam, majd visszatértem az
autópályára.
Kate nem kommentálta hajmeresztő manővereimet, mindössze
annyit jegyzett meg:
– Talán hagynunk kellene az egészet.
Ez olyan volt, mintha egy randevún mondaná, székre dobott
melltartóval, hogy talán mégsem kellene ezt tennünk. A mondat
természetesen egyik esetben sem azt jelenti, mint ami elhangzik. Mind a
kettőnek ugyanaz a jelentése: beszélj rá!
Nekem azonban nem sok kedvem volt most ehhez a játékhoz, így csak
annyit feleltem:
– Te kezdted…
– De… lehet, hogy csak azt akartam, lásd és halld, amit én láttam és
hallottam. Tudod, hogy ez is egy része az énemnek, ami meghatároz
engem.
– Ezentúl ennek tudatában élem tovább közös életünket.
– Mi lenne, ha nem lennél seggfej?
– Mióta ilyen mosdatlan a szád?
– Találgass… Szóval benne vagy, vagy sem?
– Mi a jutalmam, ha azt mondom, hogy benne vagyok?
– Egy rakás probléma és gond.
– Meggyőző vagy.
  

11. fejezet
Csendben autóztunk egy darabig, Kate szólalt meg végül. – Ami
Sidney Sibent illeti, a hivatalos változatot illetően nála hitelesebb
embert keresve sem találhattam volna neked.
– Meggyőző volt, az biztos.
–  A többi már a te döntésed. Ezért akartam, hogy mindkét oldalt
kiegyensúlyozottan, részrehajlás nélkül megismerhesd – felelte Kate.
Mint az FBI címere – gondoltam, ahogy eszembe jutott a szervezet
lógóján szereplő Justitia-mérleg, serpenyőiben az igazság és az
igazságosság. Vagy az igazság és a könyörület? Netán alma és narancs? Már
majdnem rákérdeztem.
– Aludj rá egyet! – javasolta Kate, amikor látta, hogy elkalandoznak a
gondolataim.
– Most?
– Ne! Most vezess! Majd én alszom helyetted. – Azzal hátradöntötte az
ülése támláját, lerúgta a cipőit és lehunyta a szemét. A nők tíz
másodpercen belül el tudnak aludni, ez alól ő sem volt kivétel.
Pár perccel később, amikor elhaladtunk a Brookhaven Nemzeti
Kutatóintézethez vezető lejáró előtt, hangosan feltettem a kérdést:
– Hé, mi volt az a hét elmélet?
– Öööö… mi van?
–  Ébredj fel! Szórakoztass! Mi volt az a hét teória, ami a géppel
kapcsolatban felmerült?
Ásított.
– Az első… az eltévedt saját rakéta… ott volt ugye a haditengerészeti
zóna és a hadgyakorlat aznap éjjel… oaahh – ásított megint –, úgy vélték,
hogy valami célgépet, repülőt vagy ballont akartak eltalálni, de a rakéta
rossz célt fogott be… vagy a célgép ütközött a repülővel… de ez nem
valószínű. Túl sok szemtanú lett volna a hadihajók fedélzetén.
– Rendben. Kettes számú elmélet?
–  Kettes számú elmélet: elektromágneses impulzus… a
hadgyakorlaton valami erős elektromágneses mezőt gerjesztettek, mely
elméletileg elintézhet egy repülőgépet… viszont nem jár tűzcsóvával.
– Három.
 –  Remekül számolsz. Idegen tengeralattjáróból kilőtt rakéta, víz alól
indítva.
– Ezzel mi a gond?
–  Kanyarodj vissza az egyes számú elmélethez: hadgyakorlat volt a
tengeren, beleértve a tengeralattjáró-elhárítási tréninget is… kizárt,
hogy ezen észrevétlenül átjutott volna bármi is.
– Mi van a saját tengeralattjáróinkkal?
–  Az az Egyes számú elmélethez tartozik. Negyedik verzió: meteor
vagy úrszemét. Lehetséges, de nem valószínűsíthető. Hol tartottunk?
– Ötnél.
–  Jó. Akkor öt: metángázbuborék. Természetes eredetű, láthatatlan
gázfelhő emelkedik fel az óceán fenekéről, és a gépet elérve belobban.
Irreális. A bizonyítékokkal messze nem összeegyeztethető. Aztán van a
hatodik: a plazma halálsugár a Brookhaven Nemzeti Kutatóintézetből. Ez
már önmagában akkora hülyeségnek hangzik, hogy muszáj volt
utánamenni, de a labor tiszta.
– Hét?
– Hét: a Boeing csomagterének ajtaja. Egyes vélemények szerint már a
robbanás előtt elszállt. Ez okozhatott olyan gyors nyomásesést, mely egy
láncreakció végén akár a katasztrófához is vezethetett volna. De ennél
jóval valószínűbb, hogy előbb volt a robbanás. Jó éjszakát!
– Hahó! Hol itt a terroristák rakétája sztori?
– Az külön kategória.
–  Jó. De emlékezz, mit mondott Sidney barátod: ne a tárgyi
bizonyítékokra, hanem a körülményekre gondolj. Miért lőnek rá egy
repülőgépre ilyen messze a repülőtértől? És miért akarná a kormány
eltussolni a terrortámadás tényét? Mindenkinek jól jött volna ez a
megoldás: sok-sok millió dollárnyi pénzt spórolhattak volna a biztosítók,
nem is beszélve az üzemanyagtartály áttervezésébe ölt további
dollármilliókról. A pokolba is, ha ez kormányzati susmus lett volna,
akkor épp ellenkezőleg, a terroristás verzió felé presszionálták volna a
kutatás végkimenetelét, nem pedig a műszaki hibát forszírozzák. Hacsak
nem a pánikot akarták elkerülni, illetve ez esetben be kellett volna
vallaniuk, hogy a titkosszolgálatok csúnyán bakot lőttek… Itt jönne a
képbe a CIA, és… – Kate-re pillantottam. – Hahó!
Kate mélyen aludt.
 Egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek egyre gyorsabban
pörögtek az agyamban, míg végül teljesen össze nem mosódott a kép.
Megnyomtam odabent a „pause” gombot, majd visszatekercseltem az
emlékezetemet a megemlékezésig, ahol Liam Griffith kollégám
felbukkant. Lehet, hogy ő is az „Emberek, Akik Hisznek Kétszáz
Szemtanúnak” klánjába tartozik? Lehet, hogy Kate szervezte be őt is,
hogy bosszantson fel annyira, hogy aztán már csak azért is érdeklődés
támadjon bennem az ügy iránt. Persze, az is meglehet, hogy Liam az
volt, aki és ami: egy FBI-ügynök, aki azt közölte, ne üssem az orrom más
dolgába, és ezt pontosan így is gondolta.
Kate-re néztem, aki angyali ártatlansággal, édesdeden aludt
mellettem. Az én drága kis feleségem csak nem manipulálná a férjét.
Vagy igen?
Második szín. Cupsogue Beach Szabadidőpark, alkonyat. A párocska a
homokban. Vajon tényleg látták és rögzítették a lángcsóvát és a
robbanást? Nem értettem, hogyhogy nem találták meg őket. Persze az is
lehet, hogy tévedek.
Ahogy felvetettem Kate-nek, lehetséges, hogy megtalálta őket a CIA,
és ma már nincsenek az élők sorában.
Nem, ez csak idióta Corey-paranoia lehet. Mindig is utáltam a CIA-t,
minden bizonnyal ok nélkül. Ted Nash csak egy kelés volt a szervezet
testén, nem ítélhetek rajta keresztül.
Harmadik szín: az Egyesült Államok parti őrsége – Közép-Moriches.
Tom Spruck kapitány, megbízható és halálbiztos szemtanú.
Ez volt az a dolog, amit képtelen voltam kiverni a fejemből. Egyike
annak a kétszáz férfinak, nőnek, gyereknek, akik egyedül vagy
csoportokban, különböző helyekről ugyanarról a látványról számoltak
be. "Ez van felfelé, nem?"
És végül a negyedik szín: Calverton repülőtér, hangár. Mr. Sidney R.
Siben, a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Hivataltól. A becsületes és
megingathatatlan szakértő-tanú. Szívesen összezárnám Spruckot és
Sibent fél napra egy üres szobában. Az évszázad hecce lenne. Biztos az
lenne? Mr. Sidney Siben távoztában kételyeinek adott hangot. „Egy
fenét volt optikai csalódás. Nem az volt…”
Mit akart ez jelenteni?
A Boeing-747-es rekonstruált holttestének a képe akaratlanul is a
szemem előtt lebegett. Képzeletben újra beléptem a roncsolt géptestbe,
végigmentem a folyosón a patchwork szőnyegen, lépdeltem az üres
üléssorok közt. Ahogy a kórboncnokok mondják: „A halottak beszélnek
hozzánk.” És valóban beszélnek, a maguk módján bizonyítékot
szolgáltatnak egy-egy kihallgatáshoz vagy perhez egyaránt. A 747-es
szinte minden titkát feltárta. A megtalált holttestek nemkülönben. A
szemtanúk megtették a maguk vallomását. A szakértők is megszólaltak.
A gond csak az volt, hogy nem ugyanazt mondták. Következésképp nem
mindenki mondott igazat. Azok az emberek, akik azt hitték, hogy igazat
mondanak, tévedhettek. Azok az emberek, akik tudták, hogy nem
mondanak igazat, nem biztos, hogy maguk is ismerték az igazságot.
Ráadásul az eset pontosan öt évvel ezelőtt történt. Tudtam, hogy jó
pár ember karrierje és hírneve ráment erre az ügyre. Nem akartam,
hogy Kate vagy az én karrierem is felkerüljön erre a hosszú listára.
Kate-re pillantottam. Egy éve voltunk házasok, és eddig még soha
nem tett említést sem az esetről. Bár ahogy belegondolok, az előző év
júliusában is részt vett a megemlékezésen, de akkor nélkülem. Azon
tűnődtem, miért várt eddig az évfordulóig, hogy megossza velem ezeket
a dolgokat. Vagy próbaidőn voltam eddig, vagy történt valami olyan
dolog, ami megváltoztatta az eddigi helyzetet. Akárhogy is, van most
valami csoportosulás, akik nem nyugszanak bele a helyzetbe, még ennyi
idő után sem, és tőlem várja a megoldást.
Még egy gondolat Kate-ről: ő sohasem fordulna szembe a rendszerrel.
Ő maga a rendszer. Jómagam szintén megalkottam a magam kétes
karrierjét és hírnevét, állandóan szemben a forgalommal az egyirányú
utcában. Most pedig minden jel arra mutat, hogy felcserélődtek a
szerepeink, s az ilyesmi rendszerint nem vezet jó előadáshoz. Ez az ügy
mindig is veszélyt jelentett arra, aki közel került hozzá. Plazmasugár és
robbanékony gázfelhő, fantomrakéta és saját tűzerő, elektromágneses
sugárzás, robbanékony üzemanyagpára, optikai illúzió.
Minden ösztönöm azt súgta, hogy mind a magam, mind Kate
érdekében sürgősen felejtsek el mindent, amit ezen az estén láttam és
hallottam. De ez az eset nem rólam vagy Kate-ről szólt, nem számított,
ki a kormányzati alkalmazott és ki nem.
Ez az eset róluk szólt. Arról a kétszázharminc emberről. Meg a
családjukról és a barátaikról. Azokról, akik rózsákat hagytak a gép
ülésein, akik gyertyát gyújtottak a parton, akik a tengerbe gázoltak és
akik virágokat dobáltak a vízbe. És azokról, akik nem voltak ott a
szertartáson, hanem otthon ültek és siratták elvesztett
hozzátartozóikat.
Úgy éreztem, nem kell nekem aludni erre a dologra.
 

12. fejezet
Otthon. Egy drága felhőkarcoló harmincnegyedik emeletén lakom a
keleti 72. utcában, a Második és a Harmadik sugárút között. A teraszon
álltam, hajnali két órakor, kezemben egy pohár skót whiskyvel. Dél felé
végigpillantottam Manhattan szigetén. A Midtown felhőkarcolói között
láttam a Boweryt és egy kis darabot a Lower East Side-ból, ahol a Henry
Streeten felnőttem, az építkezések árnyékában.
A kínai negyed felett átpillantva felismerhettem a One Police Plaza
irodáit és fogdáit, a helyet, ahol valaha dolgoztam, és a Federal Plazát,
ahol most dolgozom.
Ami azt illeti, szinte az egész életem itt zajlott: a kis Johnny Corey itt
játszott a Lower East Side főutcáin, John Corey kezdő nyomozó a Bowery
körzetben szorgoskodott, John Corey, a gyilkossági nyomozó, és végül
John Corey, a Szövetségi Antiterrorista Szolgálat szerződéses ügynöke is
itt fejtette ki áldásos tevékenységét.
John Corey egy éve él második házasságában, de első felesége
lakásában, aki most a főnöke oldalán keresi degeszre magát az anyagilag
jól eleresztett söpredék jogi szemétdombján.
Manhattan alsó csücskében a Wall Street felhőkarcolói úgy festenek,
mint a cseppkőoszlopok egy barlang mélyén. És jobbra, négyszáz méter
magasságig nyújtózkodik a World Trade Center, a Világkereskedelmi
Központ két toronyépülete.
1993. február 26-án, dél körül arab terroristák egy robbanóanyaggal
megpakolt bérelt kisteherautóval behajtottak az épület mélygarázsába,
leparkoltak, és eltűntek. Tizenkettő tizennyolckor a teherautó
felrobbant, megölt hat embert és megsebesített vagy ezret. Ha a torony
összedől, a halottak száma több ezerre rúgott volna. Ez volt az első olyan
terrorcselekmény, melyet idegenek hajtottak végre amerikai földön.
Riasztócsengő volt ez, de senki nem ébredt fel a hangjára. Most az a
kérdés, mi okozta a TWA 800-as járatinak a felrobbanását a tenger
felett?
 Mindössze két – egymást kölcsönösen kizáró – lehetőség vetélkedett
egymással: baleset, vagy a második Amerikában végrehajtott
terrortámadás. A kormány négy év és negyvenmillió dollár után arra a
következtetésre jutott, hogy baleset történt Bizonyos emberek és civil
csoportok azonban még ma, öt év eltelte után sem eszik meg, amit a
kormány főzött nekik. Jómagam a határmezsgyén álltam, és hol erre, hol
arra emeltem a lábam, de lépni nem tudtam.
Késő éji álmatlanságom és a whisky hatására megjelent előttem a
kétszázharminc halott férfi, nő és gyermek képe, amint valamiféle
mennyei gyülekezőhelyen ülnek – nagyon hasonlított a hely egy
repülőgép belső terére –, és csendben várják, hogy az élők
megválaszolják a kérdést. Még ha tudnának is beszélni a halottak, akkor
is kétségeim volnának, vajon adhatnának-e választ arra, mi történt
velük az alatt a rettenetes pár másodperc alatt.
Visszamentem a nappaliba. A szoba díszítése egy palmbeachi szálloda
előterére emlékeztet leginkább, egy rakás rózsaszínnel, zölddel és a
kagylómotívumokkal, gyékény-, nád- vagy mittudomén milyen
szőnyegekkel.
Kate azt mondja, mihelyt alkalma adódik rá, kihajít innen mindent.
Az egyetlen tárgy, ami marad, és amit én vettem magamnak, az a barna
La-Z-Boy bőrfotelem. Gyönyörű jószág.
Töltöttem még egy adagot, és lenyomtam a „play” gombot a videó
távkapcsolóján. Képek gyűjteménye töltötte meg a képernyőt, miközben
valami teljesen oda nem illő zene szólt Egyórás anyag volt a szalagon,
melyet Kate szerint egy összeesküvéselmélet párti csoport készített. A
film a rakétaverzió felé irányította a tényeket. Kate azt mondta, benne
lesz a CIA animációs filmje is.
Egy kábeltelevíziós híradóból kivágott képsoron a Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Felügyelet egy korábbi vezetője azt mondta, hogy
még soha nem volt arra precedens, hogy egy légi katasztrófát az FBI
vizsgáljon ki. A kongresszus – mondta – szabad kezet adott az NTSB-nek
a repülőgép-balesetek kivizsgálása terén.
A kulcsszóra nem figyelt fel a riporter: „baleset”. Nyilvánvaló, hogy
odafent azt hitték, bűncselekmény történt, ezért az FBI és nem az NTSB
vette a kezébe a vizsgálat és a rekonstrukciós munkák irányítását.
Aztán valami szakértő bizonygatta, hogy az üres központi tank nem
robbanhatott volna fel ilyen erővel, hiszen abban „egy gyűszűnyi”
kerozin volt csupán.
Sidney Siben azonban azt mondta, a tankban kétszáz liternyi
üzemanyag volt, melyet a szivattyú már nem tud eltávolítani onnan.
Akárhogy is, nem az üzemanyag, hanem annak a gőze volt az, ami
felrobbant a tartályban. Így hát már a szalag első pár percében rögtön
találtam pár alapvető hibát vagy eltorzított tényt.
Figyeltem, amint közelebbről meg nem nevezett személyek homályos
célzásokkal arról beszéltek, hogy a calvertoni hangárból eltűntek egyes
darabok, hogy nem kerültek elő ülések, amelyek pedig a roncsok
begyűjtésekor még megvoltak, hogy az alumínium támelemeket eredeti
alakjukra visszapréselve építették be a rekonstruált roncsba, amivel
megváltoztatták a robbanás jellegéről árulkodó nyomokat.
Szó esett a TWA gépe mögött közvetlenül haladó El Al járatról is,
továbbá laborjelentésekről, melyek robbanóanyag-, valamint
rakétahajtómű-maradványokról számoltak be, melyek egy eltévedt
haditengerészeti rakétától származhattak. Valaki egy rossz angolsággal
írott levélről mesélt, melyet egy közel-keleti terroristacsoport küldött
órákkal az esemény előtt. És mindemellett sok-sok spekuláció
megváltoztatott és/vagy figyelmen kívül hagyott bizonyítékokról.
Ez az úgynevezett dokumentumfilm sok figyelemre méltó dolgot
említett, bár ezek jó részét nem lehetett volna egy egyenes
gondolatmenetre felfűzni. Úgy festett, egy csomó ötletet bedobáltak,
hogy meglássák, mi az, ami durran. Vagy ha nyitottabb akarnék lenni,
úgy is fogalmazhatnék, hogy minden teóriának megadták az
eshetőséget, kivéve a hivatalos, műszaki hibára utaló
végkövetkeztetésnek.
A film közölt néhány részletet a Long Island melletti vizeken W-105
néven azonosított katonai zónában aznap este lebonyolított
hadgyakorlatról. Már azt hittem, hogy a szalag készítői megállapodnak
az eltévedt amerikai rakéta elméleténél, amikor egy volt
haditengerésztiszt, egy olyan Spruck kapitány-vágású figura közölte,
hogy "semmi esély arra, hogy egy ekkora balesetet több száz, sőt több
ezer tengerész képes legyen teljes titokban tartani”.
Mélységesen egyetértettem ezzel a fazonnal, ahogy Spruck
kapitánnyal is, miközben nem győztem csodálkozni, miért tartotta
magát olyan sokáig ez az elmélet. Valószínűleg csak azért, mert jól
hangzott. A kormányzat intrikái mindig izgalmasabb témát
szolgáltattak, mint az ostobaságai.
A szalag mindazonáltal bedobott egy provokatív témát, a radarjelek
szerint a körzetben tartózkodó összes hajót később azonosítani tudták,
egyet kivéve, amelyik közvetlenül a katasztrófa után nagy sebességgel
elhagyta az övezetet. Később senki, sem az FBI, sem a parti őrség, sem a
haditengerészet, de még a CIA sem volt képes a hiányzó vízi jármű
nyomára bukkanni Ha ez igaz volna, ez lehetne az a hajó, melyről a
rakétát indították, feltéve persze, hogy rakétatámadás történt.
A filmen most három színes fényképet mutattak be. Mindegyiken épp
fotóztak valakit, s a háttérbe teljesen véletlenül került bele a rövid
fénycsíknak látszó jelenség a sötétedő égbolton. A narrátor találgatásai
szerint ez egy rakéta hajtóművének fénye lehetett Sajnos azonban
mindhárom állókép volt, s mint ilyen, nem sokat bizonyíthatott a fény
mibenlétéről, menetirányáról.
Egy mozgókép – film vagy videószalag – egészen más volna. Ismét a
parton hempergő pár jutott az eszembe.
Az egész anyag leghitelesebb része hat szemtanú beszámolója volt.
Néhányan közülük ugyanazon a helyszínen mesélték el élményeiket,
ahol a katasztrófa bekövetkeztekor tartózkodtak, s így mutatni is tudták
az irányt hol és hogyan haladtak az események. Mindannyian hihetően,
magabiztosan adták elő mondanivalójukat. Páran közülük egészen
levertnek festettek, egy asszony pedig elsírta magát a végére.
Apró különbségekkel, de mindannyian ugyanazt adták elő: valamiért
épp a tengert nézték, amikor azt látták, hogy egy szikrázóan fényes csík
kiemelkedik a vízből, egyre gyorsulva emelkedik, majd felrobban, aztán
pedig egy hatalmas, az előző robbanást méretében sokszorosan
felülmúló tűzgömb jelenik meg az égen, végül pedig ez a tűzgömb
aláhull az óceán vizébe, és ott ég tovább.
Ezek az előadások nem szorultak külön magyarázatra. És mégis, az
FBI valamiért úgy gondolta, hogy megbízza a CIA-t, hogy magyarázza
meg, mi volt az, amit ez a hat ember – és még további kétszáz – látott
azon az éjszakán, s amiben mindaddig mindenki egyetértett, mi lehetett.
Ezután következett a CIA animációja. Letettem a poharamat, és
közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy jobban lássam. A filmet kísérő
hang legalább olyan idegesítő volt, mint a forgatókönyv pedantériája.
 Először bemutatták, hogyan fest belülről egy üres Boeing
üzemanyagtartály. A kevéske maradék kerozin ott hullámzott az alján
faltól falig. Aztán a narrátor beszélt a gyúlékony páráról, majd egy
szikra gyulladt valahol a tank belsejében, végül a robbanás következett.
A robbanás ereje átszakította a középső üzemanyagtartály bal oldalát, a
kicsapó láng pedig belobbantotta a bal oldali szárny tartályában levő
hatalmas mennyiségű kerozint. Ez volt a nagy explózió, mely úgy festett
a képernyőn, mint egy rajzfilmesített ősrobbanás. A narrátor
magyarázata szerint ennek a robbanásnak az ereje volt az, amely
egyszerűen lerepesztette az orr-részt, mely rögtön zuhanni kezdett.
Mindeddig simán megettem a sztorit. De aztán a film és a
kísérőszöveg duettje nekilátott, hogy magyarázatot adjon arra, amit
kétszáz szemtanú látott.
A képernyőn felbukkant a Boeing-747, immár az eleje nélkül, repedt
üzemanyagtartállyal. A narrátor feltételezése szerint ezt keverhették
össze egy rakétával.
A rajzfilmen nem egy, hanem sok-sok tüzes csíkot láthattam, melyek
a kísérőszöveg szerint az óceán felé kiömlő égő kerozintól eredtek.
Aztán a fejetlen, kísérteties repülőgép emelkedni kezdett – a hivatalos
radarjelentések szerint még legalább egy kilométert emelkedett,
miközben lángolt mindenütt, majd átbukott és pörögve az óceán vizébe
csapódott. A hang szerint ezt nézték rakétabecsapódásnak.
– Hantázol, testvér – mondtam hangosan.
Ha jól értelmeztem a narrátor szövegét, illetve a rajzfilmen
látottakat, a CIA azt állította, hogy ez a kétszáz ember nem a robbanás
előtt látta a tűzcsóvát – a figyelmüket vagy az első, vagy a második, jóval
nagyobb robbanás villanása ragadta meg. Esetleg nem is a
fényjelenségre, hanem a robbanás hangjára kapták fel először a fejüket,
harminc-negyven másodpercnyi késéssel. Amikor aztán felnéztek az
égre, két dolgot láthattak: a lángba borult repülőgépet, mely még
emelkedett, mielőtt lezuhant volna, és/vagy az égő üzemanyagcsíkokat,
melyek tükröződhettek a nyugodt vízen. Más szavakkal, akik ezt az
eseményt látták, mindannyian visszafelé rendezték el az eseményeket az
agyuk mélyén.
Néhány szemtanú bukkant fel ismét a képernyőn. Az első azt
kérdezte:
 –  Hogyan lehet egy négy és öt kilométeres magasság között lassan
emelkedő repülőgépet összetéveszteni egy vízfelszínről induló szélsebes
rakétával?
Egy exkatona így nyilatkozott:
– A csík, amit én láttam, három-négy, de legfeljebb öt másodperc alatt
ért fel négyezer méter magasba. Ez pedig szuperszonikus sebesség.
A következő megszólalót megismertem: három nappal ezelőtt a FIRO-
t bemutató hírben szerepelt az arca. Long Island-i háza előtt állva
nyilatkozott, itt állt akkor is, amikor az események szemtanúja lett.
–  A rajzfilmen nem az szerepelt, mint amit én láttam. Köszönő
viszonyban sem volt az a film a valósággal.
Egy asszonyt egy hídon interjúvoltak meg, ő onnan látta a
katasztrófát.
–  Láttam lefelé hulló égő kerozint, de csakis a felfelé haladó
fénycsóvát követően.
Újra eszembe jutottak Spruck kapitány szavai: „Ez van felfelé, nem?”
Megállítottam a szalagot, és újra kiballagtam az erkélyre. Felnéztem
az égre. Megláttam egy repülőgépet, nyugatról keletre haladt, minden
bizonnyal a Kennedy repülőtér volt a célpontja. Megpróbáltam
elképzelni, hogy ez a gép hatalmas tűzgolyóként felrobban, emelkedik
még vagy egy kilométert kelet felé haladtában, miközben égő
kerozincsóvákat hullat maga alá a törött üzemanyagtartályokból.
Akárhogy is próbáltam megerőltetni a képzeletemet, sehogy sem
sikerült ezt a képet összemosnom egy vízből kirobbanó, hangsebességgel
száguldó rakétával, vagy bármi más azonosíthatatlan fénycsíkkal.
Semmiféle látványbéli vagy asszociatív kapcsolat nem volt a kétféle
jelenség között, hogy a fizika törvényeiről már említést se tegyek.
Visszacammogtam a nappaliba, lerogytam kedvenc fotelembe, és a
gondolataimba mélyedtem.
Miért kérte fel az FBI a CIA-t ennek az animációs filmnek az
elkészítésére? Vagy ami jobb kérdés: Az FBI kérte fel a CIA-t ennek az
animációs filmnek az elkészítésére? Vagy esetleg a CIA javasolta
nyomatékkal, hogy tegyék ezt meg? Mi volt a cél ezzel a filmmel?
Először is, hogy megmagyarázzák kétszáz szemtanúnak, hogy amit
igazából láttak, az korántsem ugyanaz, mint amit hittek, hogy láttak. A
CIA ez esetben szemmel láthatóan különösen aggódott a szegény, rémült
szemtanúk mentális és egészségi állapotáért.
 A kisfilm valódi célja természetesen az volt, hogy a maradék
negyedmilliárd amerikainak megmagyarázza, hogy a másik kétszáz csak
optikai csalódás áldozata volt. Mind a kétszáz ugyanazé az optikai
csalódásé…
A CIA alkotása mellesleg több kérdést vetett fel, mint amennyit
megválaszolt, nélkülözött mindennemű logikát, és képileg tökéletesen
ellentmondott annak, mint amiről a szemtanúk szóban vallomást tettek.
Kevesebb beszéddel és kevesebb képpel többet ettek volna el. Simán
megettem volna a műszaki hiba történetét, ha nem lett volna ez a
magasröptű CIA-alkotás.
Megint a távkapcsolóhoz nyúltam, s a film folytatódott.
Kate botorkált be a nappaliba rövidke hálóingében.
– Gyere aludni, John!
– Nem vagyok fáradt. Érdekel ez az ügy.
Odahúzott egy kis puffot, mellém kuporodott, és megfogta a kezemet
Az utolsó perceket együtt néztük végig.
A pszeudo-dokumentumfilm végkövetkeztetése nem volt egészen
világos, nyitott kérdései, lebegve hagyott feltételezései mintha egy
folytatást vetítettek volna előre.
Kikapcsoltam a videót. Csendben ültünk a sötétben, magasan New
York utcái felett Az éjszakai égen csillagok és a felhőkarcolók fényei
villództak.
– Mi a véleményed? – kérdezte Kate végül.
–  Ez a film negyven százalékban pontatlan, negyven százalékban
csúsztat és manipulál. Tisztára olyan, mintha Oliver Stone rendezte
volna.
– És a maradék?
–  Épp elegendő igazságmorzsa ahhoz, hogy elmélázzon rajta az
ember. Mi van azzal az eltűnt hajóval?
–  Az valódi – bólintott Kate. – Egyes radarjelek észleltek egy, az
esemény helyszínétől nagy sebességgel távolodó kisebb hajót vagy
motorcsónakot. A legtöbb magánhajó abban az időpontban a katasztrófa
helyszíne felé igyekezett, hátha segíthetnek valamit. A katonai hajók
nem mozdultak mindaddig, míg parancsot nem kaptak a helyszín
megközelítésére. A parti őrség és az FBI kiadott egy felhívást, amiben
felszólítottak minden hajótulajdonost, aki kint volt a vízen aznap éjjel,
hogy határozza meg az akkori tartózkodási helyét, s mondja el, mit
tapasztalt. Mindenki megtette, egy járművet kivéve.
– Tehát ez lehetett az a hajó, amiről feltehetően a rakétát kilőtték.
– Elméletileg.
–  Ugyanakkor az is lehet, hogy ennek a hajónak vagy
motorcsónaknak az utasai ugyanabban sántikáltak, mint az a pár a
parton, s ezért akartak eltűnni, mielőtt besűrűsödik a táj.
Meggyőződésem – folytattam –, hogy egy ilyen kellemes, meleg nyári
éjszakán sok olyan férfi és nő volt kinn a vízen, akiknek elvileg nem
szabadott volna egymás társaságában ott lenniük.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy az egyetlen hőkövetős rakéta ezen
a fantomhajón egy pasas lába közt volt.
– Valami ilyesmire céloztam, igen.
–  Ami azt illeti – mosolygott –, nem te vagy az első, aki erre a
következtetésre jut. Mi a véleményed a CIA filmjéről?
– Meglehetősen zavarosnak tűnik.
Bólintott.
–  Tudod, a tanúvallomások nem fedték egymást teljes mértékben.
Volt, aki két fénycsóvát látott. Sokan úgy látták, hogy a tűzcsóva
magasabbra szállt, mint a repülőgép, aztán ívben visszafordult, és úgy
találta el felülről a gépet. Mások szerint viszont az a valami a vízről
indulva egyenesen a gép alját vette célba, és ott csapódott be. A legtöbb
szemtanú két robbanásról számolt be, egy kisebbről, aztán egy nagyon
nagyról. De voltak, akik három vagy akár négy robbanást is látni véltek.
Egyesek látták, hogy a gép eleje letörik, de a legtöbben nem. Néhányan
úgy látták, hogy az első robbanás után megállt a levegőben a repülőgép,
néhányan nem. Voltak, akik a radarjelekkel összhangban úgy látták,
még emelkedik a lángba borult gép, de a legtöbben azt vallották, hogy
azonnal zuhanni kezdett, de arról már megint eltértek a vélemények,
hogy egyenesen vagy pörögve-bukfencezve. Lényeg az, hogy a
részletekben bizony nem egyeztek ezek a vallomások.
–  Ezért nem értem, hogyan volt képes a CIA egy ilyen határozott
elmélettel előállni, mely ennyire ellentmondásos tapasztalatokon
nyugszik. Legalább egy tucat rajzfilmet kellett volna megalkotniuk, hogy
mindenki felfedezze benne saját tapasztalatának a visszhangját.
–  Gondolom, a CIA abból az előfeltételezésből indult ki, amit a
hivatalos közlemény is tartalmazott, nevezetesen, hogy nem volt
semmiféle rakéta. Aztán képre vetették azt a forgatókönyvet, amit
valamelyik repülési szakértőjük elképzelhetőnek tartott. A szemtanúk
által látott valóság ez esetben irreleváns volt a CIA számára. Egyszerűen
közölték: „Ezt láttátok, srácok, és punktum.”
–  Jó. Valaki ezen a szalagon azt állította, hogy a szemtanúk
vallomásait hivatalos fórumok előtt, formális keretek közt soha,
egyetlen esetben sem ismételtették meg. Igaz ez?
–  Igaz. De mondok még mást is. Az FBI nem sok utólagos interjút
készített. Több tucat szemtanú ostromolta az FBI-t, hogy hallgassák meg
őket újra, ezért vagy azért. Sokan közülük bepöccentek és a
nyilvánossághoz fordultak, de azt kellett tapasztalniuk, hogy a média a
balesetverzió hivatalos ismertetése után már nem érdeklődik a
mondanivalójuk iránt. Egész pályafutásom alatt nem találkoztam ennyi
hihető vallomással, melyeket ennyire semmibe vettek.
Ezen elgondolkoztam kicsit.
– Minél több szemtanúd van, annál több variáció merül fel. Az egyes
vallomások kizárhatják, hiteltelenné tehetik egymást Jobb lett volna
csak egy vagy két jó szemtanú, mint kétszáz.
– Mutattam neked egyet.
– Valóban. De az emberek azt látják, amire agyilag szoktatva vannak.
Elmondom neked, mi minden történt 1996 nyarán. Három héttel a TWA
800-as esete előtt pokolgép robbant a Khobar Towersben, vagyis az
amerikai hadsereg szaúd-arábiai központjának az épületében. Az FBI
idegei pattanásig feszültek az atlantai olimpia miatt, a hírekben pedig
másról sem lehetett hallani, mint hogy terrorveszéllyel fenyeget Irán és
még vagy egy tucat különböző terroristacsoport. Így aztán mire gondol
az ember gyereke, amikor egy ilyen légi szerencsétlenség történik?
Neked mi jutott az eszedbe? Feltehetően nekem is a terrortámadás
villant be először, holott nem ismertük egymást.
Kate eltűnődött egy ideig.
– Mint kiderült, mindketten ugyanarra gondoltunk először, mint amit
ez a kétszáz ember látott.
–  Erről beszélek. Azt látták, amire a média fogékonnyá tette őket
előzőleg. Ha ez a gép nem 1996-ban, hanem mondjuk ötven évvel előbb,
1946-ban zuhan le, mindenki műszaki hibára esküdött volna. Tíz évre rá,
1956-ban azt mondták volna, hogy lelőtték, mégpedig vagy az idegenek,
vagy az oroszok. Akkoriban ezeket látták a levegőben az emberek. 1976-
ban vagy 86-ban a fedélzeten elrejtett bombára gyanakodott volna
mindenki. 1996-ra elérkeztünk a csúcstechnológiát képviselő irányított
rakétához és a közel-keleti terroristákhoz.
– Most az ördög ügyvédjének szerepét játszod?
– Nem vagyok az ügyvédje. Én magam vagyok az ördög.
Elmosolyodott.
–  Nos, ördög úr, akkor vonszolja tüzes farkát az ágyba, és tartson
ébren még egy kis ideig.
Nem kellett kétszer mondania, kipattantam a fotel öleléséből és a
hálószoba felé vettem az irányt. Ágyba bújtunk és szeretkeztünk, őrült
szenvedéllyel, mint aki egy hosszú munkanap minden dühét és
frusztrációját engedi ki magából. Ezt az eseménysort legalább mi
irányítottuk, s ha már tehettük, happy enddel végződött a történet.
 

13. fejezet
Reggel a konyhában ültünk – én a magam nyűtt köntösében, Kate
még mindig a szexis kis hálóingében –, kávét ittunk és az újságot
olvasgattuk. Ragyogó napfény áradt be az ablakon.
Amikor Robin lelépett, lemondtam a Timest, és előfizettem a Postot.
Abban megvan minden olyan hír, ami engem érdekel. De aztán jött Kate,
és vele együtt visszajött a Times is. Meg a joghurt. Ezek együtt járnak.
Kortyoltam egyet a kávémból, és egy cikket olvastam a tegnapi
megemlékezésről a Timesban. A cikk így szólt: „Öt évvel azután, hogy a
Trans World Airlines 800-as járata lángoló darabokra hullva zuhant az
égből az óceán vizébe, a 230 áldozat rokonainak nagy része újból
megjelent, hogy elzarándokoljon Long Island keleti végébe, hogy lerója
kegyeletét és imát mondjon szeretteiért. Azért jöttek, hogy minél
közelebb lehessenek ahhoz a helyhez, ahol rokonaik, barátaik életük
utolsó pillanatait töltötték. Jöttek, hogy hallgassák a partot ostromló
zöld hullámokat Jöttek, hogy megtekintsék azt a kelet-morichesi kis
piros-fehér parti őrállomást, ahol annak idején a roncsokat és a
holttesteket partra tették.”
Egy újabb korty kávé után folytattam a fellengzős cikk olvasását.
„Az első megemlékezést alig pár nappal az esemény után tartották. A
levegőben még a döbbent zavarodottság bénító csendje ült. Akkor még
senki sem tudhatta, műszaki hiba vagy merénylet okozta-e a gép
vesztét… sokan csak arra voltak képesek, hogy a vízbe gázolva egy
virágot dobjanak a hullámok közé, semmi többre.”
Alatta ezt olvastam: „Még mindig meggyűlik a bajuk a rögeszmés
fantasztákkal, mondta Frank Lombardi, aki a családokat támogatja és
segíti. Amint azt elmondta, a családokat az utóbbi időkben rendszeresen
hívogatja valaki, aki azt bizonygatja, hogy meg tudja nevezni azt a
terroristát, aki a gépet lelőtte, és ha valaki ad neki háromszázezer
dollárt, ő megmondja a nevet. Beteg ez az ember, vagy mi? – tette fel a
kérdést Mr. Lombardi. – Hihetetlen, hogy valaki képes legyen az
emberek érzelmeivel ilyen kegyetlen játékot űzni. (A Nemzeti
Közlekedésbiztonsági Felügyelet végső jelentése szerint a gép
katasztrófáját az üzemanyagtartály robbanása okozta, melyet
feltehetően rövidzárlat idézett elő.)”
A cikk végére értem. Átadtam a lapot Kate-nek, aki csendben
végigfutotta a sorokat.
– Néha magam is úgy érzem, hogy egy jó szándékú fantaszta vagyok.
– Jut eszembe, mi a neve annak a hotelnek, ahol az a pár megszállt?
– Minden, amit tegnap láttál és hallottál, nyilvános volt, illetve amit
Spruck kapitány elmondott, nem tartozott az adatvédelmi törvény
hatálya alá. A hotel neve hivatalosan nem létezik.
– Értem. De ha létezne, mi lenne az?
–  Mondjuk Bayview Hotelnek hívnák, és Westhampton Beachen
lenne.
– És mit láttál ebben a szállodában?
–  Mint mondtam, személyesen sohasem jártam ott. Egy csomót
telefonáltam hotelekbe, motelekbe, szállókba, s mindenütt megadtam a
munkahelyi számomat, hogy hívjanak vissza, ha van valami. Sokan
vissza is hívtak, és elmondták, hogy az FBI már járt náluk, és egy takarót
mutogatott. Egy pasas a Bayview Hotelből még hozzátette, hogy nála
hiányzott is egy ilyen takaró, akár az övé is lehetett volna az, amit
mutogattak, de biztos nem lehetett benne.
Bólintottam és folytattam a kérdezősködést.
– Meddig vezetett ez a nyom?
– Gyakorlatilag eddig. A figura elmondta, hogy az FBI végignyálazta a
vendégkönyvet, a hitelkártyabizonylatokat, meg a számítógépet, aztán
kikérdezték a személyzetet. Megígérte, hogy kérésemnek megfelelően
senkinek nem tesz említést erről a beszélgetésről, aztán megkérdezte,
hogy megtaláltuk-e már a fickót, aki kilőtte a rakétát.
– Még nem, de ami késik… hogy hívták ezt az embert?
– Leslie Rosenthal. Ő a Bayview Hotel igazgatója.
– Miért nem mentél utána?
–  Nos, néha visszanyal a fagyi. Rosenthal, de az is lehet, hogy egy
másik szálloda vezetője, felhívta az FBI-t, vagy az is lehet, hogy az FBI
járt valamelyiküknél, de a lényeg az, hogy másnap felrendeltek a Federal
Plaza huszonnyolcadik emeletére egy olyan irodába, ahol még
életemben nem jártam. Két figura várt ott az OPR-től, és közölték velem,
hogy átléptem az ügyben rám ruházott hatáskörömet.
Az OPR az FBI egy részlege, a szakmai felelősség főosztálya, ami
igazán jól hangzik. Valójában igazi orwelli név. Az OPR ugyanaz, mint a
rendőrség belső ügyosztálya: kémkednek, szimatolnak, beárulnak.
Kétségem sem volt afelől, hogy például Liam Griffith az OPR embere.
– Nem ajánlottak fel egy észak-dakotai ösztöndíjat?
–  Biztos, hogy ez is ott lógott a levegőben. De próbáltak kedvesek
maradni, és úgy érzékeltetni, mintha ez csak egy apró botlás lett volna
az ítélőképességemben. Még meg is dicsérték a
kezdeményezőkészségemet.
– Tán még elő is léptettek…
–  Udvariasan, de nagyon határozottan felszólítottak, hogy legyek
csapatjátékos. Azt mondták, ezen a szálon már más ügynökök
dolgoznak, én pedig csináljam tovább az interjúimat a szemtanúkkal, és
koncentráljak a kötelességeimre.
–  Egész könnyen szabadultál. Engem egyszer hasonló esetben még
egy papírnehezékkel is megdobáltak. Én mondjuk azt jobban szerettem.
Az ilyesmi levezeti a feszültséget.
– Mi ennél kicsit választékosabbak vagyunk. Bárhogy is, azt üzenetet
megkaptam, de abból arra is rájöttem, hogy belenyúltam valamibe.
– Akkor miért nem mentél utána?
–  Mert engedelmeskedtem az utasításnak, hogy ne tegyem. Nem
hallottad, mit mondtam az imént?
–  Ó, csak teszteltek, hogy milyen fából faragtak téged. Azt várták,
hogy megmondod nekik, nem szállsz le az ügyről.
– Lehet – elmélázott egy pillanatra, úgy folytatta. – Mindenkire nagy
hatással volt ez az esemény, aki a közelébe került, de meggyőződésem,
hogy a tanúkihallgatásokat levezető ügynökök egészen másként élték
meg a dolgot. Mi azokkal beszéltünk, akik látták az eseményt, és közülük
kétszázan így vagy úgy, de határozottan egy rakétáról beszéltek.
Egyikük-másikuk meggondolhatta magát később, de az FBI és a
rendőrség előtt tucatszám tornyosultak azok a beszámolók, melyekről
bizton állíthatom, hogy nem voltak összeegyeztethetők sem a végleges
jelentéssel, sem a CIA filmecskéjével. Az ATTF vezérkara azonban
valamiért nem lehetett megelégedve ezekkel az ügynökökkel, legalábbis
erre enged következtetni, hogy nem csak engem hívattak fel ebbe az
irodába.
– Érdekes… Hogyan zajlott egy-egy ilyen interjú? – kérdeztem. – Úgy
értem, a munka mekkora részét végezte az NYPD, és mekkorát az FBI? Ki
milyen tanút kapott és miért?
–  Kezdetben vala a nagy fekete káosz – ingatta a fejét Kate. –
Huszonnégy óra leforgása alatt több száz rendőrt és FBI-ügynököt
rendeltek ki Manhattanből Long Island keleti végébe. Nem volt annyi
hely sem, hogy lefeküdjünk. Voltak, akik az autóikban aludtak,
moteleket foglaltunk el, a parti őrség minden épülete hálóteremként
üzemelt, aki a közelben lakott, az hazajárt éjszakánként. Én például –
révedt el az emlékei közt – a morichesi parti őrállomás egyik irodájában
aludtam ötödmagammal két éjszakát, csak ekkorra sikerült szerezniük
hotelszobát, ahol egy kollégámmal laktam.
– Kivel?
– Egy Jason Mills nevű FBI-ügynökkel.
– Te egy szobában laktál egy pasassal?
Elmosolyodott.
–  Dehogyis, John, csak ugratlak. Ne érdekeljen azoknak a neve,
akikkel együtt dolgoztam. Nem akarom, hogy velük beszélj.
– Gondoltam. Jó, szóval hogy működött a dolog?
–  Nos, az elején fogalmunk sem volt, hány szemtanúnk lehet.
Körülbelül hétszáz valódi szemtanúról és mintegy ötven marginális
észlelésről tudtunk. Ekkor még azt sem tudhattuk, ki látott fénycsíkot,
és ki csak a robbanást és a lángoló roncsokat. Átmenetileg osztályoztok a
tanúkat megbízhatóság szerint, illetve aszerint, hogy honnan, miképpen
látták az eseményeket. Két napon belül kétszáz olyan vallomásunk volt,
mely említést tett a felfelé szálló tűzcsóváról.
– És ezek lettek azok a tanúk, akiket az FBI hallgatott ki.
 – Pontosan. De a kezdeti zűrzavarban ez nem így ment, ekkor sok jó
szemtanút a rendőrség hallgatott ki, míg nekünk is jutottak olyanok,
akiknek fabatkát sem ért a szava.
– Rettenetes lehetett.
Inkább elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, és folytatta:
–  Végre sikerült szétválogatnunk őket. Ezek után már csak az FBI
hallgatta ki azokat, akik látták a rejtélyes fényjelenséget. Aztán ebből a
választékból a legértékesebbeket… mintegy húsz embert, akik nagyon
biztosan állították, hogy a tűzcsóva az óceán felől indult, ilyen volt
Spruck kapitány is, kicsemegézte magának az FBI magasabb szinten levő
krémje.
– No meg a CIA. Mint például Ted Nash.
– Minden bizonnyal.
– Ezeket a tanúkat nem érte véletlen baleset ezután?
Elmosolyodott.
– Egyiküket sem. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom téged.
– Nos, akkor az én elméletemnek annyi – vigyorogtam.
Elgondolkoztam a hallottakon. Visszaidéztem korábbi
tapasztalataimat: az antiterrorista szolgálatnál dolgozó rendőrök
jellemzően a kezdeti rabszolgamunkát kapják, és mihelyt valami nyomra
bukkannak, azonnal átadják azt egy FBI-ügynöknek, Isten így akarta.
–  Meg mernék esküdni, hogy ezek közül a kihallgató tisztek közül
került ki annak a csoportnak a kemény magja, akik nem hisznek a
balesetverzióban. Ők első kézből szembesültek a fénycsóva létéről szóló
információkkal.
–  Nincs semmiféle csoport – felelte Kate, felkelt, és bement a
hálószobába, hogy felöltözzön. Munkanap volt.
Felszíjaztam saját tulajdonú kilenc milliméteres Glockomat. A fegyver
pontos mása a korábbi szolgálati pisztolyomnak. Kate is felcsatolta a
saját Glockját, egy nulla-negyvenes FBI-modellt. Az övé jóval nagyobb,
mint az enyém, de az önbizalmammal nincs baj, így ez nem zavar
különösebben.
Ki-ki felkapta a maga zakóját-blézerét, Kate megragadta az
aktatáskája fülét, és nekirugaszkodtunk a napnak.
Közben elképzeltem, amint a Federal Plaza 26.-ban hat OPR-es figura
az ujjait ropogtatva vár bennünket.
  

14. fejezet
Alfred, a portás kerített nekünk egy taxit, bekászálódtunk és
elindultunk félórás belvárosi utunkon Lower Manhattan felé, ahol a
Federal Plaza 26 állt. Kilenc óra felé járt az idő, a kora reggeli
csúcsforgalom már lecsillapodóban volt. Mindent egybevetve kellemes,
napsütéses júliusi napnak néztünk elébe.
Nem igazán akartunk a taxiban semmi rázós dolgot szóba hozni,
főleg, mert a kis névtábla szerint a sofőrünket Abdulnak hívták. Azért,
hogy elüssem az időt, mégiscsak szóba elegyedtem vele.
–  Mióta él ebben az országban? – kérdeztem. Visszanézett rám a
tükrében.
– Ó, már vagy tíz éve, uram.
– Mi a véleménye, mi történt a TWA 800-as járatával?
– John! – bökött oldalba Kate.
Fel sem vettem a figyelmeztetését, megismételtem a kérdést. Abdul
tétován válaszolt.
– Ó, szörnyű tragédia volt, uram.
– Az biztos. De mit gondol, nem lehet, hogy rakétával lőtték le?
– Fogalmam sincs, uram.
–  Szerintem az izraeliek lelőtték a gépet, aztán megpróbálták úgy
keverni a kártyákat, hogy arab terrortámadásnak tűnjön. Mit szól?
– Lehetséges.
– Ugyanúgy, mint a World Trade Centernél.
– Lehetséges.
– Vagyis – folytattam zavartalanul – maga szerint rakéta volt.
– Hát… elég sokan látták azt a rakétát.
– És vajon kinek lehet ilyen erejű rakétája?
– Nem tudom, uram.
– Az izraelieknek. Nekik bizony.
– Lehetséges.
– Mit ír ez az arab napilap, ami itt van az első ülésen?
– Ó… megemlékeztek a tragédiáról az ötödik évfordulón.
– És a lap mit mond? Amerikai katonai hiba? Vagy a zsidók?
– Nem tudják. Siratják az áldozatokat, és keresik a választ.
 – Aha… én is ezt teszem.
– Elég lesz, John! – fészkelődött Kate.
– Csak bemelegítek egy kicsit.
– Nem tudnál inkább hallgatni egy kicsit?
Szótlanul autóztunk tovább a Federal Plaza 26.-ig.
A szövetségi kormány és minden alkalmazottja rendkívül érzékenyen
kezeli a személyiségi jogokat és az érzéseket, legyen szó kisebbségekről,
friss bevándorlókról, amerikai őslakosokról, ölebekről, erdőkről vagy
veszélyeztetett mocsári gilisztákról. Belőlem sajnos hiányzik ez az
érzékenység, progresszív gondolkodásom megragadt valahol azokban az
időkben, amikor a rendőrség belső szabályozása megtiltotta, hogy
ütlegeléssel szedjük ki a vallomást a gyanúsítottakból.
Bármennyire is nem voltunk egy hullámhosszon Kate Mayfield
különleges ügynökkel, mégis működött köztünk a kommunikáció, sőt
azt vettem észre az elmúlt egy év során, hogy tanultunk egymástól.
Sokkal többször használta a B betűs szót, és egyre több embert
minősített seggfejnek, miközben én egyre érzékenyebb lettem ezen
seggfejek belső érzései iránt.
Megérkeztünk a Federal Plaza 26. elé, kifizettük a fuvart, sőt
megtoldottuk a díjat ötdollárnyi fájdalomdíjjal, hátha megsértettem a
lelkét valamivel.
A Broadway felől léptünk be a negyvenegy emeletes épület hatalmas
előcsarnokába, és elindultunk a biztonsági liftek felé.
A Federal Plaza olyan, mint egy betűleves, a rövidítések
kincsesbányája. Mindegyik mögött egy kormányhivatal lapul, egyik fele
adókat gyűjt azért, hogy a másik fele elverhesse. A huszonkettedik és a
huszonnyolcadik emelet között különböző erőszakszervezetek és
titkosszolgálatok tanyáznak. Ezeket az irodákat csak külön lifteken lehet
elérni, melyekhez plexivel lezárt, biztonsági őrökkel szegélyezett
előtéren át lehet odajutni Felvillantottam az igazolványomat az őr előtt,
szokásom szerint olyan gyorsan, hogy el ne olvashassa, aztán beütöttem
a kódomat. A plexiüveg ajtó félrecsusszant előttem.
Beléptünk, és odamentünk ahhoz a hét lifthez, melyek a
huszonkettedik és a huszonnyolcadik emelet szorgos dolgozóit
szolgálták. Egyik őr sem volt közelebbről kíváncsi az igazolványainkra.
Elkaptunk egy üres liftet és felvitettük magunkat a huszonnyolcadik
emeletre.
 – Ne lepődj meg, ha egyszer csak beinvitálnak egy irodába – szóltam
oda Kate-nek.
– Miért? Gondolod, hogy követtek tegnap este?
– Majd meglátjuk.
A lift megállt és kinyílt a huszonhatodikon. Egy kicsike előtérbe
jutottunk. Itt nem voltak biztonsági őrök, felesleges is lenne, ha már
idáig eljutott az ember. Biztonsági kamerák viszont voltak gazdagon, bár
annak, aki a monitorokat nézte, óránként hat dollárért, valószínűleg
fogalma sem volt, hogy mire is kellene figyelnie. Talán nem is volt
ébren. De hogy valami jót is mondjak, Kate-nek és nekem újra be kellett
ütnünk a kódunkat, hogy beléphessünk a mi folyosónkra.
Szó mi szó, a Federal Plaza 26. huszonkettedik és huszonnyolcadik
emelete között elterülő övezet biztonsága megfelelő, de hibátlannak
semmiképpen sem nevezhetném. Ha ne adj’ isten, én egy rosszfiú
volnék, s revolvert nyomtam volna Kate hátába, mindenféle
belépőkártya és kód nélkül bent lehettem volna.
Ami azt illeti, a biztonsági rendszerek nem sokat fejlődtek itt, és
feltehetően másutt sem az elmúlt két évtized során, annak ellenére,
hogy a háború nyilvánvalóan zajlott.
A társadalom természetesen alig-alig van tudatában ennek a
háborúnak, a kormányzati szervek, amelyeknek fel kellett volna venniük
a harcot, mind megegyeztek abban, hogy őket senki nem tájékoztatta
odafentről, sem hivatalosan, sem másként arról, hogy ami Amerika és a
szövetségesei ellen zajlik odakint a világban, az bizony háború.
Washington és a média minden egyes terrortámadást önálló,
független cselekményként kezelt, meg sem próbáltak semmi
összefüggést keresni, mintha mindannyian hülyék vagy politikusok
volnának. Pedig ha elég sokáig nézték volna a képet, előbb-utóbb
kirajzolódott volna előttük az elrejtett minta. Kellett volna valaki, aki a
seregek élére áll, vagy egy olyan esemény, amelyik elég nagy
visszhangot ver ahhoz, hogy végre valaki felemelje a fejét.
Ez persze csak az én véleményem volt, ami az itt töltött egy év után
fogalmazódott meg bennem, s melyet a kívülálló szabadságával fel is
vállalhattam. Egy zsaru mindig keresi az összefüggéseket, nem
sorozatgyilkossal vagy szervezett bűnelkövetéssel áll-e szemben. A
szövetségiek viszont minden egyes terrorcselekmény elkövetését
egymástól független, rosszindulatú vagy pszichopata egyedek
csoportjainak tudtak be.
Valójában már réges-régen nem erről volt szó: itt már valami sokkal
komolyabb, jól szervezett és megtervezett cselekménysorozat történik,
ennek élén áll valaki, aki reggeltől estig azon rágja a ceruzáját, hogy
kitalálja, legközelebb hogyan csesszen ki velünk.
Sajnos az én álláspontomat a huszonkettedik és a huszonnyolcadik
emelet között senki sem osztotta, vagy ha mégis, azt sohasem merte
papírra vetni vagy előhozni egy-egy értekezlet során.
Megálltam az ivókút mellett, és fölé hajoltam.
– Ha egy főnök vagy az OPR kérdez, legjobban teszed, ha az igazat és
csakis az igazat mondod neki – javasoltam Kate-nek két kotty közt.
Kate nem felelt.
–  Ha hantázol, az nem fog passzolni az én hazugságaimmal. Csak a
kendőzetlen igazság menthet meg minket attól, hogy ügyvédet kelljen
keresnünk.
– Tudom. Én is ügyvéd vagyok. De…
– Vizet? – kínáltam. – Tartom a csapot neked.
– Kösz, nem. Nézd…
– Megígérem, hogy nem nyomom bele a fejedet.
–  Cseszd meg, John, nőj már fel! Figyelj, mi nem csináltunk semmi
rosszat!
– Ez a mi sztorink, és ehhez ragaszkodnunk is kell. Amit tegnap este
tettünk, az csak azért volt, mert elkötelezett és lelkes ügynökök
vagyunk. Ha kérdőre vonnak, még csak véletlenül se próbálj bűnösnek
tűnni, ne látsszon rajtad bűntudat. Játszd el, hogy büszke vagy a
kötelességtudatodra! Ez meg fogja zavarni őket.
– Úgy beszélsz, mint egy igazi szociopata.
– Az jó vagy rossz?
–  Nincs ebben semmi vicces. Öt évvel ezelőtt nyomatékosan
felszólítottak, hogy ne ártsam magam ebbe az ügybe.
– Talán hallgatnod kellett volna rájuk.
Továbbindultunk a folyosón.
– Szerintem, ha ránk álltak is – gondolkodtam hangosan –, akkor sem
lépnek azonnal. Csak szemmel tartanak, hogy mihez kezdünk, kivel
beszélünk.
 – A szavaid hatására kezdem bűnözőnek érezni magam.
– Csak elmondom, mi a helyzet mindazzal, amit elindítottál.
–  Én nem indítottam el semmit. – Megállt, rám nézett – John, és
sajnálom, ha téged…
–  Te csak ne sajnálj semmit. A zűr John Corey számára olyan, mint
másnak az oxigén.
Elmosolyodott és arcon csókolt, aztán elvonult a rekeszébe a
hatalmas hangyaistállóban. Néztem, ahogy távolodik, menet közben
sorban üdvözölte a kollégáit. Az én kuckóm a hangár méretű iroda túlsó
végében volt, messze az FBI-osoktól, hozzám hasonló, aktív vagy
nyugalmazott rendőrök között. Bár élveztem a magamfajták társaságát,
mindig bosszantott az a kulturális szakadék, melyet a fizikai
különválasztással is sikerült kihangsúlyozniuk. Meglehetősen vacak
dolog volt itt dolgozni már akkor is, amikor még nem volt egy feleségem
a rendesen fizetett oldalon.
Kellett volna valami menekülési terv, amivel kiszállhattam volna
innen, de csak úgy felmondani nem akartam. Ha szaglászom a TWA 800-
as járata körül, talán sikerül kirúgatnom magam, ami egyrészt jobban
illene hozzám, másrészt nem keltené azt a látszatot, hogy felrúgom azt a
szép, harmonikus munkakapcsolatot, amit Kate isten tudja, miért, de
szeretett. Én ugyanis mindenkit ki tudok borítani, néha még a
rendőrtársaimat is, de Kate valami perverz indíttatástól vezéreltetve
rendkívül büszke volt rá, hogy az ő férje az a problémás zsaru a
túloldalról.
Talán ez volt a lázadás az ő részéről, ezzel jelezve Jack Koenignek, az
FBI különleges ügynökei vezetőjének – mi rendőrök csak főfarok néven
emlegettük – és a többi nagyfejűnek, hogy Mayfield különleges ügynök
még nem százszázalékosan szobatiszta.
Nos, ezzel megvolt az aznapra rendelt magvas gondolat, és még tíz
óra sem volt. Megigazítottam a nyakkendőmet és elméláztam, milyen
arckifejezés illik a mai naphoz. Lássuk csak… azt hiszem, lassan fülig
leszek a szarban, így hát felhőtlen mosolyt választottam, mint aki
boldog, hogy itt lehet.
Eligazgattam az arcvonásaimat, és az asztalom felé lendültem.
 
 15. fejezet
Sorban üdvözöltem a kollégáimat, felakasztottam a zakómat a
bokszom falán levő kampóra, és leültem az íróasztalomhoz.
Az asztalon nem várt felbélyegezetlen levél, melyben felrendeltek
volna raportra valamelyik fejeshez. Bekapcsoltam a számítógépemet,
beütöttem a jelszavamat, és elindítottam a levelezőprogramot. Az e-
mailek, mint mindig, döntően céges emlékeztetők, körlevelek voltak.
Néha fel-felbukkant egy-egy orwelli üzenet a képernyőn, melyben
figyelmeztettek, hogy aznaptól milyen gondolatok számítanak
bűncselekménynek. Jó, lehet, hogy túlzok, de a sok szarság egyike-
másika kifejezetten irreálisnak tűnik, szemmel láthatóan mellőzve
minden józan észt.
Lefuttattam a telefonom üzenetrögzítőjét is. Kaptam egy üzenetet egy
palesztin-amerikai informátoromtól, fedőnevén Gerbiltól, miszerint
fontos hírei vannak számomra, melyekről nem beszélhet telefonon.
Ami azt illeti, Mr. Emad Salameh gyakorlatilag hasznavehetetlen
információforrás volt. Soha nem tudtam eldönteni, hogy csak arra
vágyik-e, hogy valaki fontos embernek tekintse, vagy kettős ügynök
volt, esetleg csak szüksége volt arra a rendszeres, húszdolcsis bevételre.
De lehet, hogy csak bírta a fejemet. Azt tudom, hogy az olasz konyhát
szerette, mert eddig kivétel nélkül egy-egy olasz étteremben óhajtott
találkozni velem, ahol egy füst alatt fizettetett is egy ebédet vagy egy
vacsorát.
A másik két üzeneten csak az hallatszott, hogy valaki leteszi a
kagylót, mielőtt bármit is szólt vagy bemutatkozott volna. Az ilyesmi
mindig nagyon idegesített.
Végigpörgettem az asztalomon fekvő papírkupacot.
A legnagyobb kihívást ebben a munkakörben az jelentette, hogy
kitaláljam, mit is csináljak. Egyszer egy bölcs ember (én) azt mondta: „A
semmittevéssel az a legnagyobb probléma, hogy nem tudhatod, mikor
vagy kész vele.” A gyilkosságiaknál mindig volt egy rakásra való régebbi
és újabb keletű ügy, amin elrágódhattam, de itt a terrorizmus témában
csak találgatni lehetett a bűncselekmény körül. A legutolsó nagy esetem,
az Asad Khalil-ügy után egy speciális csoportba osztottak be, Kate is a
tagja volt, s amelynek egyetlen feladata ennek az esetnek a
felgöngyölítése volt.
 De egy év elteltével a nyomok kihűltek, az ötletek kifogytak, a csoport
ott állt tanácstalanul. Hogy ne pazaroljuk feleslegesen az adófizetők
pénzét, Jack Koenig, a főnökünk különböző feladatokra rendelte a csapat
tagjait, így Kate-et és engem is. Az én feladatom, mint az FBI-nak
dolgozó rendőröknek általában, felderítésből, nyomozati aprómunkából
állt, míg Kate veszélyelemzéssel foglalkozott, bármit is jelentsen ez a
szó. Ez a kis csoport valaha együtt, elkülönülten dolgozott, közvetlenül a
vezérkar irodái közelében. Az asztalom Kate-ével pont szemközt volt,
így mindennap nézhettem csodálatos szemét. De mára már el voltunk
különítve, s legfeljebb egy extitkosrendőr, Harry Muller szemét
nézhettem.
– Harry, milyen egy békés arab?
– Mi van? – nézett rám meglepetten.
– Éppen kifogyott a lőszere…
Nevetett.
–  Ezt már mesélted – ingatta a fejét. – Jobb lesz, ha vigyázol a
szavaidra. Mi a különbség egy arab terrorista és egy menstruáló nő
között?
– No!
– Egy arab terroristával vitába szállhatsz…
– Ezt én meséltem neked. Kettős bűn. Rasszista és szexista előítéletek.
Meg kell említenem: New York arab és egyéb iszlám közösségének
kilencvennyolc százaléka tisztességes, rendes ember, hű amerikai
állampolgár; egy százalékuk ártalmatlan bolond, s csak a maradék egy
százalék a rosszfiú. Jómagam jellemzően az ártalmatlan, de hasznos
bolondok között figyelek és kérdezősködök, s amikor valami nyomra
bukkanok, ami egy rosszfiú felé vezet, azonnal átadom az információt az
FBI-nak, az pedig esetenként továbbadja azt a CIA-nek. Engem ez
meglehetősen frusztrál, ez az egyik fő oka, hogy ki nem állhatom ezt a
munkát, mióta Koenig feloszlatta a csoportunkat. Talán ez is az egyik
oka annak, hogy Kate elém csapta a TWA-ügyet, amire azonnal
ráharaptam.
A CIA-nek is megvoltak a maga emberei az ATTF-en belül, mint
például a néhai Ted Nash, de nem sokat láttunk belőlük: az irodáik
részben másik szinten voltak, részben pedig egy másik épületben az út
túloldalán, a Broadway 290. szám alatt. Kényük-kedvük szerint léptek be
az ATTF keretei közé, majd tűntek el onnan, ahogy pillanatnyi érdekeik
diktálták. Én akkor voltam a legboldogabb, amikor nem kellett látnom a
fejüket, s ma úgy tűnt, nem bukkannak fel.
– Hol voltál tegnap? – kérdezte Harry.
–  Long Islanden voltam, a TWA 800-as gép áldozatainak
emlékszertartásán.
– Miért?
–  Kate dolgozott az ügyön. Minden évben elzarándokol oda. Te
dolgoztál ezen?
– Nem.
– Azért biztos emlékszel rá. Ötszáz ember verte a farkát rajta, aztán
kiderült, hogy műszaki hiba volt.
Harry nem felelt.
– Néha kicsit paranoiásak leszünk ebben a munkakörben.
– Soha nem lehetsz elég paranoiás ebben a munkakörben.
– Lehet. Min dolgozol éppen?
–  Valami idióta segélyszervezeten, kinn Astoriában. Úgy tűnik, hogy
pénz csorog tőlük egy arab terrorszervezetnek a tengerentúlra.
– Ez illegális?
– Honnan a farkamból tudjam? – nevetett. – Gondolom, az illegális, ha
nem arra költik a pénzt, mint amire összeszedték. Ez biztos megsért egy-
két szövetségi törvényt. De ők egy látszólag legitim segélyszervezetnek
utalják a pénzt, és csak onnan téved el olyan utakra, amilyenekre nem
kellene. Az egész olyan hiábavaló, mintha a feleségem csekkfüzetén
akarnék eligazodni. De az FBI törvényszéki könyvszakértői ezt
végtelenül izgalmasnak tartják. És te min ügyködsz?
– Én „Az iszlám kultúra megértése és elfogadása” című tanfolyamon
veszek részt.
Harry nevetett.
Figyelmemet újra az asztalomon heverő anyagok felé fordítottam.
Egy rakás emlékeztető várt elolvasásra, szignálásra és továbbításra.
Ezeket engedelmesen megtettem.
Az érdekes ügyek aktái egy külön irattárban sorakoztak lezárva. Ha
ezek közül bármelyikhez hozzá akartam férni, egy formanyomtatványt
kellett kitöltenem, melyet különböző – általam soha nem ismert
emberek – elbíráltak, s vagy visszautasították, vagy elfogadták és
kiadatták az anyagot. Bár jogosítványaim általánosságban kiterjedtek a
szigorúan titkos szintre is, ezt a jogot csak a munkámmal szorosan
összefüggésben álló anyagokkal kapcsolatban gyakorolhattam. Amikor
regisztráltak a Khalil-esethez vagy más ügyekhez, az azokhoz tartozó
aktákat hozzáférhetővé tették számomra. A nehézség ott van a
dologban, hogy nem egyszerű meghatározni, melyik ügy milyen aktával
áll szoros összefüggésben. Minden anyagot elkülönítettek a másiktól,
részben biztonsági okokból, vagy csak hatalomféltésből. Mindenesetre a
véleményem szerint ez a gyakorlat az FBI titkosszolgálati munkájának
leggyengébb láncszeme. A rendőrségnél bárki belenézhetett bármelyik
aktába, és ez sokszor kulcsfontosságú összefüggések felismeréséhez
vezetett.
De nem szabad negatív összehasonlítgatásokba bocsátkoznom. A
legfőbb bizonyíték a siker, s hogy lekopogjam, a szövetségiek eddig
egészen sikeresnek bizonyultak, s a nemzetközi terrorizmus
frontvonalát távol tudtak tartani Amerikától. Kivéve egyszer, talán
kétszer. Esetleg háromszor…
Az első, a World Trade Center elleni merénylet mindenkit
megdöbbentett, mégis szinte az összes elkövetőt sikerült elfogni, és
élethossziglan börtönbe jutatni. A hat áldozat emlékére szép gránit
emlékművet állítottak a két torony közt, közvetlenül a robbanás
helyszíne fölött.
Másodiknak ott volt a TWA 800-as felrobbanása, melyet vagy
elkönyvelhetett valaki a sikereinek kiskönyvében, vagy nem.
Harmadikként pedig Asad Khalil esetét említhetném. Az ügy az én
véleményem szerint terrorista akció volt, de a kormány úgy döntött,
hogy ez csak sorozatgyilkosság, melyet egy líbiai származású fanatikus
követett el, aki személyes gyűlöletet táplált az amerikai polgárokkal
szemben. Ebben azonban nem sok igazság volt, ezt állíthatom, de ha ezt
nyilvánosan kijelenteném, azzal megsérteném a törvényt meg valami
esküt, amit alá is írtam, veszélyeztetném a nemzetbiztonságot stb… stb…
A nemzetbiztonságiak és terrorelhárítók világa mindenesetre igen
messze esett attól, amit én megszoktam korábban, s bizony minden
áldott nap győzködnöm kellett magamat, hogy ezek az emberek tudják,
mit csinálnak. Mégis, valahol mélyen az amúgy nem túl sűrűn barázdált
agyam mélyén, örökre befészkelte magát a kétely.
Felálltam, felvettem a zakómat, és Harryhez fordultam.
– Csipogtass meg, légy szíves, ha valakinek értekezni támadna kedve.
 – Hová mész?
– Veszélyes küldetésre indulok. Talán nem is térek vissza többé.
– Ha már úgyis kockáztatod az életedet, tudnál hozni nekem egy pár
sült virslit? Mustár nélkül.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
Kisiettem a folyosóra. Kate elmélyülten tanulmányozta a számítógépe
képernyőjét. Beszálltam a liftbe, és az előcsarnokon át kiléptem az
utcára. A mobiltelefonok világában köztünk élő dinoszauruszként
megmaradt egy-két telefonfülke az utcán. Átvágtam a túloldalra az
egyikhez. A mobilomból kikerestem Dick Kearn számát, aztán aprót
hajigáltam az utcai készülékbe, és azon tárcsáztam. Kearn korábban
kollégám volt a gyilkosságiaknál, majd az ATTF-nél is. Néhány hónappal
ezelőtt kilépett, és most szerződéses munkákat vállal a szövetségieknek.
– Halló! – vette fel Dick a telefont.
– Kearns Nyomozóiroda?
– Igen.
– Azt hiszem, a feleségemnek van valakije. Tudná követni őt?
– Ki az? Corey? Te seggfej…
– Azt hittem, foglalkozol házassági ügyekkel is.
– Általában nem, de a te esetedben kivételt tehetek.
– Figyelj, mit csinálsz ebédidőben? – kérdeztem.
– Dolgozom. Miért?
– Mit csinálsz most?
– Veled pofázok. Hol vagy?
– A Fed 26. előtt, az utcán.
– Szükséged van rám?
– Bizony!
Rövidke csend állt be.
–  Itthon vagyok. Queensben. Tudod – tette hozzá –, itthonról
dolgozom. Remek dolog. Neked is ki kellene próbálnod.
–  Dick, nem járathatom itt a számat egész délelőtt. Gyere a szokott
helyre a kínai negyedben. Emlékszel, ugye?
– A Teng Lengre gondolsz?
– Arra. A Phuc Yu nevű vietnami étterem mellett.
Letettem a kagylót, kerestem egy utcai árust, és vettem két pár sült
virslit, az egyiket mustár nélkül, aztán visszakocogtam a Federal Plaza
26.-ba. Harry kezébe nyomtam a virslijét, aztán elmentem a kávézóba, és
kértem egy feketét. A falon az FBI által kiadott körözési plakátok
szerepeltek, mindegyiken angolul és arabul egyaránt olvasható volt a
szöveg. Oszama bin Laden uraságról kettő is kint függött, az egyiket a
USS Cole elleni támadással, míg a másikat a kenyai és tanzániai
nagykövetségünk elleni merénylettel érdemelte ki. Ötmillió dollár
vérdíjat tűztek a fejére, mégsem jelentkezett érte senki. Ezt kicsit
furcsának találtam. Ötmillió dollárért az emberiség zöme az anyját is
eladná.
A másik különös dolog az volt, hogy Bin Laden soha nem vállalt
felelősséget a neki tulajdonított merényletekért. A CIA mutogatott rá
hevesen, bár nem értettem, honnan ilyen biztosak a dolgukban. Ahogy
azt előző este Kate-tel is megbeszéltük, a terroristák – legyenek bár
magányos elkövetők vagy szervezett csoportok – újabban egyre
ritkábban vállaltak felelősséget a tetteikért. Akár a TWA 800-as esetében
is ez történhetett.
Néztem a plakáton Oszama bin Laden arcát Hátborzongató egy arc.
Ami azt illeti, a tizenkét plakáton virító fickók mindegyike elég
félelmetes figura volt, de egy ilyen poszteren akárki bűnözőnek nézne
ki.
Néztem régi nemezisem, Asad Khalil képét a falon. Khalil, az
Oroszlán. Talán még ő festett a legnormálisabban mind közül – szabályos
arcvonások, ápolt külső –, de ha valaki a szemébe nézett, ott valami
félelmetes gyűlölet lángolt Khalil arcképe alatt meglehetősen
bizonytalan szöveg díszelgett, mindössze amerikai és európai
állampolgárok ellen különböző országokban elkövetett gyilkosságokat
említett. Az igazságügyi minisztérium rongyos egymilliót ajánlott érte,
amit kifejezett sértésnek vettem, tekintve, hogy ez a rohadék
megpróbált megölni, és mégis még mindig odakint garázdálkodik.
Visszamentem az asztalomhoz, leültem és bekapcsoltam a gépemet.
Elindítottam az internetböngészőt, és beütöttem a keresőbe: „TWA 800”.
A belső ellenőrzés néha utánanézett, mivel foglalkozunk, de ha engem
ellenőriztek, már úgyis tudták, min jár az eszem.
A kereső által kiadott találatok legalább egyheti elfoglaltsággal
kecsegtettek volna, így először felkerestem a FIRO oldalát, s fél órát
azzal töltöttem, hogy az összeesküvés-elméleteket és leleplezéseket
böngésztem.
 Megtekintettem még egy-két honlapot, néhány újság- és
hetilapcikket, melyek az ügyet boncolgatták. Azok az írások, amelyek a
baleset után fél éven belül születtek, számtalan kérdést vetettek fel,
melyek többségére a későbbi cikkekben nem született válasz, akkor sem,
ha azt ugyanazok írták, mint a korábbiakat.
Észrevettem, hogy Harry engem néz. Felemeltem a tekintetemet az
övébe.
– Megeszed ezt? – kérdezte.
Átnyújtottam neki a köztünk álló alacsony fal felett a virslit kiléptem
a böngészőből, és lekapcsoltam a gépemet. Felkaptam a zakómat.
–  Megyek a tanfolyamra – intettem Harrynek. Ő vigyorogva
visszaintett.
Átballagtam Kate asztalához. Felpillantott a monitorról, és kilépett
abból az ablakból, melynek tartalmát olvasta éppen. Nem tudhattam
meg, hogy olyan munkaanyag-e, melyhez nekem nincs betekintési
jogosultságom, vagy éppen egy udvarlója levele.
–  El kell mennem, találkozóm van valakivel – mondtam. Száz
feleségből százegy azt kérdezte volna: „Kivel?”, de ő arra volt kíváncsi,
mennyi ideig fog tartani.
– Legfeljebb egy óra. Ha ráérsz, találkozhatnánk Eccónál egy ebédre,
egy órakor.
– Ó, randevú! – mosolygott. – Foglaltatok asztalt.
Nem csókoltam meg, puszit sem kapott, mindössze az ujjaimat
futtattam végig a vállán.
Kiléptem az épületből. Az első standnál vettem egy Daily Newst, és
észak felé indultam, a kínai negyed felé.
A Chinatown sok zsarunak és FBI-ügynöknek volt kedvelt
találkahelye. Hogy miért? Mert könnyű volt kiszúrni, ha valaki követett,
kivéve persze, ha az véletlenül maga is kínai volt. Ráadásul olcsó
megoldás volt. Nem tudom, a CIA hol tarthatja a házon kívüli
megbeszéléseit, csak tippelni tudok a Yale Clubra. Akárhogy is, úgy tűnt,
senki nem követett idáig. Azért elővigyázatosságból továbbfutottam a
célomon, majd visszafordultam, és úgy léptem be végül ebbe az apró kis
kínai étterembe. Eredetileg Dim Sum Go volt a neve, de a New York-i
rendőrök csak Teng Leng néven emlegették. Kerestem egy üres bokszot
a hátsó végen, és leültem a bejárattal szemben.
 Az étteremnek helyet adó terület minden jel szerint valaha az előtere
lehetett annak a bérháznak, amelynek a földszintjén berendezkedett.
Szigorúan a helyieknek való vendéglő volt, itt még véletlenül sem
bukkantak fel eltévedt turisták vagy kulináris kalandot kereső belvárosi
menők.
Még nem volt dél, az étterem szinte üres volt, csak néhány helybéli
iddogált lapos csészéből valami teaféle italt. Kantoni tájszólásban
csevegtek egymással, csak a szomszéd asztalnál összebújó párocska
nyelve volt mandarin.
Hihetetlenül szép, fiatal kínai pincérlány libbent asztaltól asztalig,
olyan könnyed léptekkel, mintha csak lebegett volna a levegőben. Felém
közeledett, rám mosolygott, s én vissza őrá. Ellibegett, s helyette egy vén
boszorkány jelent meg hálópapucsban. Isten gonosz tréfákat játszik a
nős férfiakkal, gondoltam. Kávét rendeltem.
A nyanya elcsoszogott, én pedig nekiláttam a Daily News
sportrovatának. A Yankees négy-egyre megverte a Philliest a
tizenkettedik ütésnél. Tino Martinez remekelt, Jorge Posada pedig a
tizenkettedik ütésnél kettős hazafutást produkált. Engem pedig
mindeközben Kate fel s alá hurcolt Long Islanden keresztül. Talán
inkább a meccset kellett volna néznem.
Odabent a konyhában készültek az aznapi finomságok. Mintha
ugatást, nyávogást és hápogást hallottam volna, aztán zuhanó hang,
majd csend. Az illata mindenesetre jó volt.
Olvasgattam a lapot, ittam a kávémat, és vártam Dick Kearnst.
 

16. fejezet
Dick Kearns ahogy belépett az ajtón, rögtön észrevett, és odajött az
asztalomhoz. Felálltam, kezet ráztunk, majd lezökkentünk az asztalhoz
egymással szemben.
– Köszönöm, hogy eljöttél – kezdtem.
– Szóra sem érdemes! De egyre Midtownban kell lennem.
Dicknek, bár hatvanéves volt, hiánytalan volt a haja és a fogsora.
Mindig kifogástalanul öltözött, és ez alól a mai nap sem volt kivétel.
– Láttad a Yankees-meccset tegnap este?
– Aha. Jó meccs volt. Te is láttad?
 – Dolgoztam. Hogy van Mo? – kérdeztem.
–  Remekül. Valamikor a gyilkosságiaknál végzett munkám miatt
hisztizett, aztán az ATTF volt a reklamációk oka. Most otthon dolgozom,
és az a baja, hogy ebédet kell elém tennie…
Mosolyogva hallgattam Dicket.
– És veled mi van? Milyen a házasélet? – kérdezte Dick.
–  Remek. Sokat segít, hogy ugyanazt a munkát végezzük. És ingyen
kapok jogi tanácsokat.
– Remek csajt fogtál ki.
– Hálát is adok érte ez égnek mindennap.
– A jogi tanácsokról jut eszembe, hallottál azóta Robinról?
–  Hogyne. Amikor lelépett, nem vitt magával mást, csak a seprűjét,
amivel sohasem takarított, csak közlekedési eszközként használta. Azóta
is integetni szokott, ha elrepül az ablakom előtt.
Kearns nevetett. Most, hogy túl voltunk a bevezető körökön, témát
váltottam.
– Hogy élvezed a mostani munkádat?
Elgondolkodott, csak aztán válaszolt.
–  Nem vészes. A társaság hiányzik, de alapvetően a magam ura
vagyok, a fizetés pedig nem rossz. Néha persze belassul az egész. Tudod,
sokkal több embert kellene átvilágítanunk. Ott van például az a sok
síkagyú marha a reptéri biztonsági szolgálatoknál. Fontos munkát
végeznek, kifejezetten szar pénzért; a társaság fele két lábon járó
biztonsági kockázat.
–  Úgy beszélsz, mint egy jó civil ügynök, aki további leszámlázható
munkaórákért lobbizik.
Mosolyogva ingatta a fejét.
–  Nem órabérben dolgozom, feladatonként fizetnek. De komolyan
mondom, ennek az országnak sokkal jobban össze kellene kapnia magát.
–  Egy olyan országban élünk, melyet isten jó szerencsével és két
óceánnal áldott meg – mutattam rá.
–  Akkor mondok valamit: a szerencsénk kifogyóban, az óceán pedig
manapság a kutyának sem akadály.
– Attól tartok, igazad van.
A kis öregasszony előcsoszogott. Dick kávét rendelt és egy
hamutartót. Cigarettára gyújtott.
 –  Szóval, mit tehetek érted? Érdekel ez a fajta munka? Össze tudlak
hozni a megfelelő emberrel.
Mindketten tudtuk, hogy nem ide rendeltem volna, ha álláskeresésről
lett volna szó, de remek fedőtörténetnek tűnt, ha véletlen ilyesmire lett
volna szükségem.
– Hogyne. Pontosan valami ilyesmit szeretnék csinálni.
Megérkezett Dick kávéja is. Belekortyolt, szippantott egyet a
cigarettájából, aztán gyorsan felvázolta, miből is áll a munkája. Ha valaki
erről érdeklődik, miközben poligráfot kapcsolnak rám, legalább
tájékozottnak tűnök.
Az „és még miről beszélgettek?” kategóriában végre feltettem a
kérdést:
–  Térjünk a lényegre! Szükségem volna némi információra a TWA
800-assal kapcsolatban. – Nem felelt – Én nem foglalkozom az üggyel,
amint tudod, sohasem foglalkoztam. Az ATTF-nel senki sem mondana
nekem egy szót sem, és ami azt illeti, én sem szívesen beszélnék velük.
Te egy régi civil barát vagy, ezért téged nyugodtan kérdezhetlek.
Még mindig nem felelt azonnal.
–  Tudod, hogy a kenyeremet az FBI-nál keresem még most is –
mondta végül.
– Ahogy én is. De most csak két exzsaru beszélget.
– John, ne tedd ezt velem! Meg magaddal se.
–  Magamért hadd aggódjak én, Dick. Téged pedig soha nem adnálak
fel, ezt te is tudod.
– Tudom. De aláírtam egy nyilatkozatot…
–  Cseszd meg azt a nyilatkozatot! Az ügy le van zárva. Már
beszélhetsz.
Nem válaszolt.
–  Figyelj, Dick, régóta ismerjük egymást. Tegyünk úgy, mintha
sohasem hallottunk volna sem az FBI-ról, sem az ATTF-ről. Az ügyön a
szabadidőmben dolgozgatok, és szükségem van a segítségedre. –
Valójában munkaidőben voltam, de ez a lényegen mit sem változtatott.
Nézte a kávéscsészéje mélyét, mintha ott keresné a választ.
– De miért? Hova akarsz eljutni ezzel az üggyel?
–  Tegnap elmentem a megemlékezési szertartásra. Nagyon
megindított. És ott, a rendezvényen bemutatkozott nekem egy figura:
Liam Griffith. Ismered őt?
Bólintott.
– Túl sokat kérdezősködött, hogy mit keresek ott. Én pedig kíváncsivá
lettem ettől.
–  Ez nem meggyőző indok arra, hogy beleüsd az orrod. Ez az eset
sokkal több embert kicsinált már a kormányzati hivataloknál, mint
amennyit el tudnál képzelni. Időnként meg-megjelennek hozzád hasonló
új fiúk a színen, akik azt hiszik, most jól körülnéznek majd. Ne légy egy
közülük. Hagyd az egészet a fenébe!
– Azt már rég eldöntöttem, hogy nem hagyom. Ezen a dilemmán már
túl vagyok. Most a kérdezősködés jön.
–  Nos, körülbelül egy heted van, míg fel nem visznek a
huszonnyolcadikra, hogy neked tegyenek fel kérdéseket.
–  Benne van a pakliban. Nem gond. De kösz, hogy aggódsz értem.
Értek mindent. Azt hittem, tudsz egy kicsit segíteni. Mindegy. – Az
órámra néztem. – Ebédet beszéltem meg Kate-tel.
Ő is az órájára nézett, és újabb cigarettára gyújtott. Majd egy percig
egyikünk sem szólalt meg.
– Először is hadd bocsássam előre: jómagam nem hiszek abban, hogy
rakéta találta volna el a repülőgépet, abban pedig végképp nem, hogy a
kormány bármit is takargatni akarna. Az azonban biztos, hogy ez az ügy
kezdetektől fogva rossz sínen haladt. Túl sok politikai töltet került bele.
Azok, akik ilyen-olyan okokból Clinton ellenfelei voltak, szívesen hitték
azt, hogy terrortámadás történt, de a hivatali gépezet eltitkolta, mert
nem voltak elég tökös gyerekek sem ahhoz, hogy beismerjék, nem
megfelelő a védelmi rendszer, sem ahhoz, hogy ellentámadásba
lendüljenek.
–  Tudom. Bár nem foglalkoztam az üggyel, olvastam a Postot és
néztem a Fox Newst.
Valami mosolyfélét erőltetett az arcára, úgy folytatta:
– Ráadásul az FBI elviselhetetlenül arrogánsan viselkedett, félrelökve
az NTSB, de még a haditengerészet és a parti őrség embereit is, hogy a
helyi rendőrségről már ne is tegyek említést Sok-sok ember önbizalmát
taposták meg, sok rossz emléket hagytak maguk után, nem csoda hát,
hogy lábra kapott a suttogás a rejtegetésről, hiányzó bizonyítékokról,
rossz nyomozási technikákról, miegyébről. Amikor a CIA is megjelent,
mindenkinek az agyában megszólalt a riasztócsengő. Az egész ügy,
minden szintjén, egy körbekicseszősdi-partira kezdett hasonlítani. Add
hozzá mindehhez a hozzátartozók és a média figyelmét, s máris
megkapod azt a koktélt, ami mindenkit feldühít, ha belekortyol. És
mégis, senki sem rúgta fel a trágyadombot, s legvégül a vizsgálat
mégiscsak eljutott a helyes végkövetkeztetéshez: baleset történt.
– Biztos vagy ebben?
– Igen.
–  Akkor miért olyan kényes ez a téma még öt év elteltével is, hogy
még csak beszélgetni sem lehet róla?
–  Mondtam: az egész arról szólt, hogy mindenki keresztbetett
mindenkinek. Emiatt aztán bárkit kérdezel a vizsgálat során alkalmazott
eljárásairól, sarokba szorított patkányként fog a torkodnak ugrani. Ha
takargatnak valamit, az legfeljebb a saját seggük lehet, hogy bele ne
rúgjanak, meg az a rakás hiba, amit ilyen körülmények közt elkövettek.
–  Szóval, ha jól értem, senkinek sincs semmi titkolnivalója, csak a
saját balféksége.
– Valami ilyesmi – bólintott.
– Mit keresett az a nagy rakás CIA-ügynök a témán?
Dick vállat vont.
– Gondolom, azért voltak ott, mert először úgy tűnt, idegen ellenség
támadta meg a gépet. Elvégre is ez a CIA dolga, nem?
– De. De vajon miért készítették azt az idióta rajzfilmet?
– Fogalmam sincs. Soha nem értettem az okát, de nem is foglalkoztam
vele igazán.
– Jó. Nos, ahogy én látom, a fő probléma, leszámítva persze az imént
kitárgyalt hivatalok közti beakasztósdit, a szemtanúkkal van. Ha
nincsenek szemtanúink, a calvertoni hangárban rekonstruált roncs
vizsgálata alapján szakszerű, hihető és megalapozott
végkövetkeztetésünk van arról, hogy miért robbant fel és zuhant le ez a
gép. Így van?
Dick a kanalával játszadozott, majd bólintott.
– Így.
– Te hallgattál ki szemtanúkat, ugye?
– Igen.
– Hányat?
– Tízet.
 – Ebből hányan látták a fényjelenséget?
– Hatan.
– S az általuk elmondottakból te mit szűrtél le?
Dick eddig a kávéját tanulmányozta, most felnézett rám.
–  A hat ember vallomása megegyezett abban, hogy mindannyian
láttak valamit… valami tüzes csíkot… felemelkedni az égen, a repülőgép
irányában, amelyik aztán felrobbant.
–  Hogyan passzolnak ezek a vallomások az üzemanyagtartályban
felrobbanó kerozingőz elméletéhez?
– Nézd, John… vagy egy tucatszor végigjátszottam ezt az FBI és a CIA
embereivel, legalább százszor az agyamban – elvigyorodott –, és vagy
tízszer a feleségemmel is. Mit akarsz, mit mondjak neked? Hogy a
műszaki hibából kiinduló robbanás elmélete lószart sem ér? Nem fogom
ezt kimondani neked. Tényleg hiszem, hogy minden bizonyíték a
rövidzárlatból eredő robbanásra utal.
– Azzal nincs is baj. De mi okozta a rövidzárlatot?
– Valami sérült vezeték.
–  Vagy egy kinetikus rakéta, mely előzőleg végigkongatott a
légkondicionáló rendszeren.
– Nem voltam ott.
– Jó, kanyarodjunk vissza a szemtanúidhoz! Pontosan mit láttak?
–  Nem tudom, ahogy ők sem tudták. De százévnyi nyomozói munka
tapasztalataira építve azt állíthatom, hogy valami volt ott. Valami
fényjelenség a sötétedő égbolton. De hogy mi lehetett az, dögöljek meg,
ha tudom. Lehetett hullócsillag, vagy akár tűzijáték, amit valami idióta
egy hajóról lőtt fel. Ami pedig utána történt, az csak véletlen egybeesés.
De az is lehet, hogy mint a CIA filmje mutatta, égő üzemanyag volt, vagy
éppen magát a lángoló gépet látták.
– A legtöbb, ha nem az összes szemtanú egyetértett abban, hogy a CIA
filmje még csak nem is hasonlított az általuk látott jelenségre –
mutattam rá.
–  Látom, nem vesztegetted az idődet tegnap óta. – Hozzám hajolt. –
Figyelj, én joggal vagyok büszke a kihallgatási technikámra… és nem
érdekel, hogy a kicseszett FBI-os meg CIA-s köcsögök a rossz interjúkra
kenték a fényjelenségről szóló beszámolókat És persze nem önmagukról
beszéltek ekkor. Ezek szerint a New York-i rendőrség hibája, hogy
kétszáz ember látta ugyanazt a dolgot. El tudod te hinni ezt a szart?
 – Hogyne.
Vigyorgott.
–  Akárhogy is, én kiszedtem mindent azokból a szemtanúkból, ami
csak lehetséges volt az első körben. A második körbe amikor már
olvasták a lapokat, látták a híreket, a történetek már nem úgy
kezdődtek, hogy „Hááát, olyan gyorsan történt minden nem is tudom
biztosan, mit is láttam”, hanem úgy, hogy én megmondtam, hogy rakéta
volt”. Aztán jöttek a beszámolók a narancsvörös fénycsíkról, ami fehér
füstöt eregetett maga mögött, cikkben és cakkban haladt, talán még
bukfencet is vetett mielőtt szétlőtte volna azt a gépet. Ismered ezt, John.
Te is láttál épp elég ilyen esetet. Hány olyan tanúnk volt az évek során
aki mindent elfelejtett, s hány olyan, aki arra is tisztán emlékezett ami
soha meg nem történt?
– Mondasz valamit.
Dick szavai valami másra is ráirányították a gondolataimat. Túl
gyakran nézzük azt, ami előttünk van, s boncolgatjuk mindhalálig. Néha
azonban a hiányzó dolgok szolgálnak információval, mint például a
kutya, amelyik nem ugatott a kérdéses éjszakán.
–  Sokszor tűnődtem azon, miért nem voltak hivatalos
tanúkihallgatások. Miért nem állított össze az igazságügyi minisztérium
egy olyan bírói testületet, vizsgálóbizottságot, mely eskü alatt hallgatta
volna meg a szemtanúkat, a szakértőket, a nyomozókat? Ha egy ilyen
bíróság szembesítette volna egymással az ellentmondó vallomásokat,
lehetőség lett volna további kérdésekkel tisztázni a helyzetet. De nem
volt ilyen vizsgálóbizottság. Miért?
Vállat vont.
– Gőzöm sincs. Honnan a bánatból tudnám? Kérdezd Jane-t Renót.
Nem feleltem.
– Voltak nyilvános beszámolók, meg sajtókonferencia vagy ezer.
– De egyik sem volt hivatalos, bírói vagy kongresszusi bizottság előtt
tett vallomás.
–  Olyan Warren-bizottság-félére gondolsz? Cseszd meg, máig sem
tudjuk, ki ölte meg Kennedyt.
– Az exnejem. Beszél álmában.
– Igen, tudok róla.
Mindketten nevettünk. Dick elnyomta a cigarettáját, és már gyújtotta
is a következőt.
 –  Egyszer dolgom volt Los Angelesben. Odaát egyetlen étteremben
vagy bárban sem lehet rágyújtani. El tudod ezt hinni? Hova jut ez az
ország? Egy rakás seggfej hozza a törvényeket, a hülye nép pedig szót
fogad. Lassacskán mindannyian birkává leszünk. Figyeld meg,
legközelebb a fingást fogják betiltani. Ki lesz írva: „Ez egy nemfingó
intézmény. A fingás súlyos orr- és torokbántalmakat okoz.” Látom lelki
szemeim előtt a táblát, a felirat mellett egy segg, áthúzott karikában. Mi
jöhet még?
Hagytam, hadd zsörtölődjön egy darabig, aztán kérdeztem csak:
–  Idéztek meg téged ebben az ügyben bármilyen meghallgatásra,
bármiféle bizottság elé?
– Nem. De…
– Idéztek meg akár egyetlen szemtanút vagy interjúkészítőt ebben az
ügyben bármilyen meghallgatásra, bármiféle bizottság elé?
– Nem, de…
–  Kihallgatott a CIA akár egyetlen szemtanút is, mielőtt elkészítette
volna a filmet?
–  Nem… de azt mondták, hogy igen. Erre egy csomó szemtanú
kiakadt, mire a CIA kénytelen volt bevallani, hogy csak a feljegyzett
tanúvallomások alapján alakították ki az álláspontjukat.
– Téged ez nem zavar?
–  Szakmai szempontból… nézd, rengeteg hibát követtek el, ennek
következménye, hogy egy egész sereg ember szaglászik és találgat az
ügy kapcsán mindmáig. Az én végső következtetésem, amiben én hiszek
is, hogy egy kicseszett baleset történt. A neked szóló jó tanácsom pedig:
hagyd a francba az egészet.
– Jó.
–  Nem vagyok eleme semmiféle összeesküvésnek, John. Két remek
okból javaslom, hogy szállj le az ügyről: először, mert nem történt
bűncselekmény, nem volt konspiráció, suskus, takargatás. Semmi, amit
felfedhetnél, legfeljebb egy rakás emberi hülyeség. Másodszor, régi jó
haverok vagyunk, s nem szeretném, ha bajba kerülnél minden logikus ok
nélkül. Mindenáron zűrt akarsz magad körül? Akkor legalább csinálj
valami hasznosat, amiért megéri. Például rúgd tökön Koeniget.
– Az már megvolt ma reggel.
Dick nevetett, aztán újra az órájára pillantott.
– Mennem kell. Kate-et üdvözlöm.
 – Szintúgy Mót.
Kicsusszantunk a bokszból.
–  Ja, még valami. Bayview Hotel; kefélgetés a parton egy takarón;
mondanak ezek a dolgok neked valamit?
–  Hallottam róla – nézett rám. – De el kell, hogy mondjam, sokkal
több kicseszett pletyka keringett ebben az ügyben, mint amennyi a
lapokba valaha is beleférne. Gondolom, te is ugyanezt a sztorit hallottad.
– Attól függ, melyiket.
–  Arról a párról, amelyik a parton izélgetett bekapcsolt
videokamerával, és így véletlenül felvették a robbanást. A helyi zsaruk
átadták az ügyet a mieinknek. Ennyit tudok, semmi többet.
– Azt tudod, hogy ez a pár a Bayview Hotelben lakott-e?
– Ismerősen cseng. Mennem kell.
Álltunk egymással szemben.
– Mondj egy nevet! – kértem.
– Milyen nevet?
– Akárkiét. Mondj valakit, akivel együtt dolgoztál az ügyön, és azóta
már kiszabadult a szövetségiektől. Valakit, aki szerinted tud nekem
mondani valami hasznosat. Akár erről a pletykától is. Tudod, hogy megy
ez. Adsz egy nevet, én beszélek vele, ő ad egy másikat, és így tovább…
Dick csöndben gondolkodott egy darabig.
–  Te soha nem hallgatsz a jó tanácsokra. Jó, nesze a név. Marie
Gubitosi. Ismered?
– Azt hiszem… Dél-Manhattanben dolgozott.
–  Ő az. Dolgozott az ATTF-nek is, de már azelőtt kiszállt, mielőtt te
odakerültél. Férjhez ment, szült két gyereket, otthagyta a munkát.
Semmit nem veszíthet, ha beszél veled, bár semmit nem is nyerhet vele.
– Hol találom meg őt?
– Fogalmam sincs. Nyomozó vagy, keresd meg.
– Meglesz. Köszönöm a nevet.
– Az enyémet meg ne említsd!
– Mondanod se kell.
Elindult az ajtó felé, aztán visszafordult, és odajött hozzám.
–  Arról beszélgettünk, hogy érdekel a munkám. Én felhívok egy-két
embert ez ügyben, hogy ez hiteles legyen. Küldd el nekem az
életrajzodat, vagy valamit. Lehet, hogy állásinterjúra is behívnak.
 – Mi tegyek, ha a te állásodat kínálják fel?
– Fogadd el!
 

17. fejezet
Elkocogtam a Chambers utcába, az Eccóba. A főpincér felismert. – Jó
napot, Mr. Mayfield. A felesége már megérkezett.
– Melyik?
–  Erre, uram – azzal odakalauzolt egy asztalhoz, ahol Kate
ásványvizet kortyolgatva a Timest olvasta.
Megcsókoltam őt, és lehuppantam vele szemben.
– Rendeltem neked egy Budweisert – mondta.
– Remek!
Nem is olyan rossz nősnek lenni. Egész kényelmes.
A sör megérkezett, koccintottunk.
Az Ecco kellemes, régies hangulatú hely. Közönsége a város és a
bíróságok alkalmazottaiból kerül ki. Megfordulnak itt bírák és sajnos
ügyvédek is, mint az én exnejem például. Még nem találkoztam itt sem
vele, sem a szíve választottjával, de előbb-utóbb bele fogok botlani.
A pincér megjelent az étlapokkal, de bele sem pillantottunk, úgy
rendeltünk. Kate roston sült tonhalat kért salátával, én pedig sült
tintahalat, s hozzá pennét, a la vodka.
Jómagam Atkinson-diétán vagyok. Dr. Harvey Atkinson egy kövér
brooklyni fogorvos, akinek a tanai így hangzanak: „Egyél meg mindent,
ami ízlik, és ne hagyj maradékot.”
– Kicsit híztál mostanában – jegyezte meg Kate.
– Csak a nyakkendőm vízszintes csíkjai kövérítenek. Mit is mondtam
az előbb a házasságról?
– Meg kellene válogatnod, mit eszel, és mozognod is kellene. – Ezzel
letudta a hozzám intézett kritikát és témát váltott. – Milyen volt a
találkozó?
– Remek.
– Volt valami köze a tegnap estéhez?
–  Talán. Nem tudod, ki kérdezte ki a Bayview Hotel vezetőjét, azt a
Leslie Rosenthalt?
 – Öt évvel ezelőtt én is feltettem ezt a kérdést Rosenthalnak. Először
egy New York-i ATTF-zsaru, akinek a nevére nem emlékezett. Amikor az
rájött, hogy valószínűleg rábukkant a parton talált pokróc származási
helyére, hívta az FBI-t. Három fickó jelent meg a szállodában,
mindhárman FBI-igazolvánnyal. Csak egyikük tárgyalt vele, de
Rosenthal az ő nevére sem emlékszik.
– Névjegy?
– Azt mondta, nem kapott. Ez a három figura, akiket még újabbak is
követtek, kikérdezték a szálloda személyzetét, végigbogarászták a
foglalásokat és a számítógépes adatbázisokat. Az összes vendég adatát
kimásolták, aki a közelmúltban ott járt. Gondolom próbáltak rájönni, ki
lehetett az a pár, aki kicsempészte a partra a szálloda ágytakaróját,
aztán lefilmezte magát, és talán a balesetet is.
– Azt viszont nem tudjuk, vajon sikerült-e ennek a három ügynöknek
rábukkannia erre a párra. Az ösztönöm azt súgja, hogy igen. Még ha
megtalálnánk is őket, már nem sok hasznunkra lennének. Nem is szólva
arról a lehetőségről, hogy mi van, ha eltüntették őket…
Kate nem válaszolt, csak figyelt.
– És persze a videokazettát is, ha létezett egyáltalán.
–  Hát… ha ez a helyzet, legalább ezt tudnunk kellene. Nézd, John,
nekem fel sem merült a fejemben, hogy mi fogjuk megoldani a TWA 800-
as rejtélyét. Csak… szeretném megtalálni ezt a párt… és beszélni velük.
– Miért?
– Nem tudhatom, amíg nem beszéltem velük.
–  Ez úgy hangzik, mintha én mondtam volna. Használd a saját
szavaidat.
Elmosolyodott.
– Úgy tűnik, jelentős befolyással vagy a gondolkodásomra.
– Te is az enyémre.
– Ez például még soha nem tűnt fel…
 
Megérkezett az előétel. Amikor a pincér eltávolodott, újból a témára
tértem.
– Nem tudod, Rosenthal még ott van a Bayview Hotelben?
–  Ott. Minden évben leellenőrzöm. Kicsit utánanéztem, tudom, hol
lakik, meg minden ilyesmit. – A szemembe nézett. – Nem dolgozom az
ügyön. Csak naprakészen tartom az aktákat.
– Milyen aktákat?
A fejére bökött.
– Ezeket itt.
– Mesélj, mi van még odabent?
– Tegnap este megtettem. Most már célravezetőbb kérdezni, ha meg
akarsz tudni valamit. Először a kérdés, s csak aztán a válasz – tette
hozzá.
– Túl sok szerencsesütit olvasol.
– Tudod, miről beszélek.
–  Hogyne. Szóval azt akarod tőlem, hogy úgy dolgozzak ezen az
ügyön, mint egy detektív, aki először kap szimatot, mint aki most fedezi
fel a bűncselekményt. De ez egy régi eset, ahogy mi mondjuk, döglött
akta, én pedig sohasem dolgoztam a döglött akták ügyosztályán. Én
akkor kaptam meg az ügyeimet, amikor az áldozat vére még meg sem
alvadt.
–  Kérlek, nem látod, hogy eszem? – Egy falat salátát dugott elém a
villája hegyén. – Kóstold meg ezt.
Engedelmesen nagyra nyitottam a számat, ő pedig belegyömöszölte a
salátát. – Jó. Kérdezz!
– Rendben. Ted Nashsel beszéltél erről az ügyről?
– Nem, soha.
– Még vacsora alatt sem?
– Akkor sem került volna szóba, ha ágyba kerülök vele.
Ezt inkább elengedtem a fülem mellett.
– Fel kellene hívnom – mondtam inkább.
– De hiszen meghalt, John!
– Tudom. De jólesik ezt hallani.
–  John, az ilyesmi nem vicces! – torkollt le. – Lehet, hogy te nem
bírtad őt, de jó és elkötelezett ügynök volt. Nagyon kedves és udvarias
ember.
– Remek. Fel fogom hívni.
Megérkezett a főfogás. Kértem még egy sört, aztán beletemetkeztem
a tésztába.
– Egyél a salátámból egy keveset – unszolt Kate.
 –  Egyszer Jeffrey Dahmer meghívta az édesanyját vacsorára. Evés
közben az asszony megjegyezte: „Jeffrey, nem szeretem a barátaidat”.
Mire ő: „Jó, akkor edd csak a salátát.”
– Ez undorító…
–  Mások nevetnek rajta… – Komoly témára váltottam. – Gondolom,
Liam Griffith-szel sem csevegtél túl sokat ez ügyben.
–  Senkivel az égadta világon. Kivéve persze a srácokat a
huszonnyolcadikon, akik értésemre adták, hogy ne üssem bele az
orromat.
– Ezért ütöd bele az enyémet.
–  Csak ha te is akarod. Az egész azon áll vagy bukik, hogy
megtaláljuk-e azt a párt. Ha megvannak, és kiderül, hogy nem is láttak
semmit, nem is rögzítettek semmit, akkor zsákutca, vége az ügynek.
Minden más szálat, tanúvallomást, tárgyi bizonyítékot már milliószor
kielemeztek. De ez a pár… akárkik is voltak, otthagytak aznap éjjel a
parton egy lencsevédő kupakot. Szerinted készült ott felvétel? Mit
gondolsz, rajta lehet a szalagon, amit a szemtanúk láttak?
– Ez természetesen attól függ – feleltem –, hogy merre állt a kamera
lencséje, és egyáltalán be volt-e kapcsolva. Aztán az is lehet, hogy a
felvétel minősége használhatatlan… sok minden előfordulhat. De
mondjuk, hogy véletlenül minden passzolt, és a kamera megörökítette a
TWA utolsó pillanatait. Sőt, mondjuk, hogy ez a film még mindig létezik.
Akkor mi van?
–  Mit értesz az alatt, hogy „akkor mi van”? Kétszáz szemtanú
láthatná a felvételt, és…
–  És látná az FBI és a CIA és az ő filmes szakértőik. Valakinek be
kellene mutatni ezt a filmet.
– Nem kellene hozzá narrátor. Önmagáért beszélne.
–  Gondolod? – kételkedtem. – Amatőr videofilm, ami sötétedéskor
készült, és mivel a párocska mással volt elfoglalva, feltehetően egy
rögzített kameraállványról. Ne hidd, hogy olyan tökéletes képet adna,
mint azt te most elképzeled. Kate, te a Szent Grált keresed öt éve, mely
bár lehet, hogy létezik valahol, nagy a valószínűsége, hogy soha nem
lelsz rá, de ha mégis, meglehet hogy kiderül, nincs is varázsereje.
Kate nem felelt.
– Hallottál a Zapruder-filmről?
Bólintott.
 – Ez a Zapruder nevű fazon filmezte, ahogy Kennedy elnök és kísérete
elhalad a texasi könyvraktár előtt. Nyolc milliméteres, kézben tartott,
Bell & Howell típusú mozikamerával dolgozott. A film huszonhat
másodpercig tartott. Láttad te is, ugye?
Bólintott újra.
– Én is. És láttam a digitalizált változatot is, és láttam lassítva is. De ha
felteszed a kérdést, hogy hány lövés érkezett, és honnan, milyen
irányból, a válasz attól függ, hogy kit kérdezel.
Csendesen nézegette a tányérját, aztán felemelte a fejét.
–  Nem érdemes rágódni ezen, amíg meg sincs a film. Ráér azután.
Csak sorjában.
A pincér letakarította az asztalt, mielőtt az utolsó falat pennét
lenyelhettem volna. Kiittam a sörömet, Kate az ásványvizét. Láthatóan
mélyen elgondolkodott. Gyanítottam, hogy nem sok emberrel osztotta
meg a gondolatait az üggyel kapcsolatban, de akiket beavatott a
kételyeibe, megegyeztek abban, hogy ez a videokazetta lehet az áttörési
pont, a kulcs a zárban.
És itt lép be John Corey exnyomozó, a szkeptikus, a cinikus, a realista,
a sörtől böfögős. Tizennégy évvel vagyok idősebb Kate-nél, sokat láttam
már, talán többet is a kelleténél. Túl sokszor csalódtam zsaruként is,
emberként is. Láttam gyilkosokat szabadon elsétálni, száz és száz
bűncselekményt megoldatlanul és megtorlatlanul feladni. Láttam eskü
alatt hazudozó tanúkat, korrupt rendőröket, kétbalkezes boncnokokat,
felületes, alkalmatlan törvényszéki szakértőket, vérlázító
védőügyvédeket, gyengeelméjű bírákat, agyatlan esküdteket.
Láttam persze jó dolgokat, éltem meg csodálatos pillanatokat is
amikor a rendszer olajozottan működött, amikor az igazság a bíróság
előtt is megállta a helyét. De ezek tényleg szinte csak pillanatok voltak.
Kávét rendeltünk.
– Mennyire bízhat meg egy zsaru a másikban? – kérdezte Kate.
–  Alapesetben kilencvenkilenc százalékig, de ha nő van a dologban,
akkor ez az arány csak ötven százalék, ha viszont az FBI, akkor száz.
Kate elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám.
–  Legalább száz rendőr dolgozott odakint Long Islanden a gép
lezuhanása után, és később majdnem ugyanannyi idebenn. Ezek közt
valaki biztosan tud valamit.
– Értem a célzást…
 Megfogta a kezemet.
– Ha túl zűrössé válik az ügy, hagyd abba. Ha bajba kerülsz, én vállalni
fogom a felelősséget.
Nem is tudtam hirtelen, hogy meghatódjak, vagy emlékeztessem,
hogy az ő hathatós közreműködése nélkül esélyem sem lenne bajba
kerülni.
–  Hadd kérdezzek valamit: az igazság keresésén túl mi hajt téged
ebben az ügyben?
– Miért lenne szükségem egyéb motivációra? Igazság és igazságosság,
John. Méltó igazság az áldozatok és a hozzátartozóik számára. És ha ez
egy külföldiek által szervezett terrortámadás volt, akkor még
hazaszeretet is. Elég ennyi ok?
A helyes válasz ennyi volt igen. Húsz évvel ezelőtt az ifjú és lelkes
John Corey így felelt volna. De a mai John Corey csak ennyit motyogott
igen, azt hiszem…
Ez nem tetszett neki.
– Hinned kell abban, amit csinálsz, és tudnod, miért teszed.
–  Rendben, akkor elmondom: azért nyomozok, mert azt szeretem
csinálni. Érdekes, és segít frissen tartani az agyamat, s egy kicsit
klasszabb srácnak érzem magam, mint az a sok idióta akiknek dolgozom.
Mellesleg ott van az igazság, a becsület meg az ország. Jót cselekszem,
bár nem megfelelő indítékokkal de azért a lábjegyzetben ott az igazság
és a becsület is. Ha te tökéletes indítékokkal akarsz jót cselekedni, hát
tedd, de ne várd, hogy felvegyem a te idealizmusodat.
Csendben forgatta a kanalát egy percig.
–  Kell a segítséged a te elveiddel is. A cinizmusodat majd egy más
alkalommal kezeljük.
– Jó. Akkor folytatom a dolgomat. Te maradj a háttérben! És ha netán
egy nap civilként ébrednék, akkor is folytatom. Ami azt illeti, ez
mindkettőnk dolgát megkönnyítené.
– Egy kicsit értem is teszed ezt?
– Egy kicsit érted, egy kicsit magamért.
–  És mit szólnál tízszázaléknyi igazsághoz, becsülethez,
hazaszeretethez?
– Legyen öt.
– Megegyeztünk.
 Nem szeretem, ha valaki – különösen egy nő – áttöri nehezen
felépített cinizmusom falát. Tudom én, mitől akadok ki, s az
elkövetkezendő napokban-hetekben bőven volt is részem benne.
 

18. fejezet
Visszaballagtunk a Federal Plaza 26. előcsarnokáig. Ott megálltam. –
El kell intéznem néhány hívást a fülkéből. Majd találkozunk.
Felnézett rám.
– Mindig olyan távolba révedő lesz a tekinteted, ha ráállsz valamire.
–  Ugyan, csak álmos vagyok a tésztától. Kérlek, ne próbálj olvasni
rólam. Becsinálok tőle.
Elmosolyodott, gyors csókot nyomott a számra, és elsietett a liftek
felé.
Kiballagtam a Broadwayre a fülkékhez, és előkotortam egy kevés
aprót a zsebemből. Emlékszem, voltak idők, amikor sorba kellett állni a
telefon előtt, de ma, a mobiltelefonok világában már a hajléktalanok is
mobilon beszélnek. Most is üresen várt mindkét fülke, mint a
gyóntatószék a St. Patrickben. Bedobtam egy negyeddollárost, és
felhívtam egykori társam, Dom Fanelli mobilszámát.
– Halló! – szólt bele.
– Szia, Dom!
– Hé, paisano! Rég hallottam a hangod! Mi van veled? Igyunk egy sört
este!
– Bent vagy az irodában?
–  Persze. Mindenki örömmel látna. Wolfe hadnagy hiányol. Új
papírnehezéke van azóta.
– Szívességet kérnék.
– Megkapod. Gyere ide!
– Nem tudok. Szükségem van…
– Ráérsz ma este? Találtam egy klassz új helyet Chelsea-ben, Tonic a
neve. Hihetetlen seggeket láthatsz ott.
– Nős vagyok.
– Nem szívatsz? Mióta?
– Ott voltál az esküvőn.
– Tényleg. Hogy van Kate?
 – Remekül. Üdvözletét küldi.
– Utál engem.
– Imád téged.
– Mindegy.
Hihetetlen, de ennek az embernek az agya nyomozati munkában úgy
vágott, mint a borotva. Rengeteget tanultam tőle annak idején. Például,
hogyan kell hülyének tettetnem magam.
– Hogy van Mary? – érdeklődtem.
– Nem tudom. Mit hallottál róla? – Szokása szerint jót nevetett a saját
tréfáján. – Félre a tréfát, ezer éve vagyunk házasok, de még sohasem
csaltam meg őt.
– Egy herceg vagy. Szóval…
– Mi újság a Federal Plaza 26.-ban?
–  Borzalmas. Erről jut eszembe, a minap találkoztam Stein
kapitánnyal, azt üzeni, még mindig várja a jelentkezési lapodat az
egységhez. Az állás a tied, ha akarod.
–  Ó, én úgy emlékeztem, hogy beküldtem azokat a papírokat.
Jézusom! Remélem, nem szalasztottam el a lehetőséget, hogy az FBI-nak
dolgozzak!
–  Kitűnő munkahely ez. Nem unod még az egymást öldöklő
embereket?
– Amíg ők nem unják meg egymás gyilkolászását, addig én sem.
– Aha… emlékszel…?
– Ja, mielőtt elfeledném! Azt hiszem, a nyomára bukkantam annak a
két spanyol úriembernek, akik kilyuggattak téged.
– Hol vannak?
– Bízd csak rám! Van épp elég dolgod. Majd jelentkezem, ha végeztem
velük.
– Ahogy gondolod.
Nevetett, aztán elkomolyodott a hangja.
– Akárhányszor eszembe jut, ahogy ott fekszel az úton, s dől belőled a
vér…
–  Még egyszer köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
Köszönöm, hogy bejuttattál az antiterrorista szolgálathoz, ahol
megismerhettem Kate-et. Kihagytam valamit?
 – Azt hiszem, nem. De nem számoljuk a szívességeket, John. Tudod jól
te is. Ha segítségre van szükséged, én állok rendelkezésedre, s ha én
szorulok segítségre, tudom, hogy számíthatok rád. Szóval, mit tehetek
érted?
– Öööö… elfelejtettem.
Nevetett.
– Valami történt a Khalil-üggyel kapcsolatban?
– Nem.
–  Az a kurvapecér mindig ott és akkor bukkan fel, ahol és amikor
senki nem számít rá.
– Kösz a figyelmeztetést! Figyelj… – A telefon csippant, én bedobtam
egy újabb negyeddollárost. – Emlékszel Marie Gubitosira?
–  Igen, miért? Eszméletlen segge volt. Az a Kulowski vagy Kowalski
nevű fickó szurkálta. Emlékszel? A pasas nős volt, kiderült a dolog, és…
– Ő az. Figyelj, meg kell találnom őt. Férjhez ment, és…
– Tudom, hozzáment egy szakmán kívüli figurához. Azt hiszem, talán
a Staten-szigeten lakik. Miért kell megtalálnod?
– Azt nem tudom, amíg meg nem találtam.
–  Igazán? És miért kellek én ahhoz, hogy rábukkanj? Egy órán belül
utolérnéd magad is. És miért fülkéből hívsz? John, bajban vagy?
– Nem, csak kényes dolgon ügyködök.
– Mifélén?
Az órámra néztem. Ha el akartam érni a háromórás kompot a Staten-
szigetre, rövidre kellett fognom Fanellivel a beszélgetést, de ez nála nem
ment egyszerűen.
–  Dom, nem beszélhetek telefonon. Jövő héten megiszunk pár sört
valahol, ígérem. Lehet, hogy még kell kérnem tőled némi szívességet.
Légy szíves, most nézz utána Marie-nek és ha megvan, hívj vissza a
mobilomon.
– Csak tartsd egy pillanatig! Van némi befolyásom a Kerék-nél.
Mellétette a kagylót, én pedig vártam. A Kerék a One Police Plaza
személyzeti osztálya volt. Hogy miért ez a neve, fogalmam sem volt, és
most már, húsz év után nem fogok rákérdezni, mint egy ifjonc. Ezt a
kérdést húsz évvel ezelőtt kellett volna feltennem. Akárhogy is, ha
valakinek volt ott ismerőse – márpedig Fanellinek mindenhol voltak
ismerősei –, akkor könnyedén átléphető volt a vörös szalag, és gyorsan
választ kaphatott. Fanelli felemelte a kagylót.
–  Marie Gubitosi nem lépett ki a cégtől. Csak kicsit hosszú anyasági
szabadságon van, kilencvenhét januárja óta. A férjezett neve Lentini. Egy
digó bevándorlóhoz ment hozzá. Anyukája boldog lehet. Próbálom
felidézni, mi történt Kowalskival és a feleségével, amikor kiderült, hogy
apuci félrekefél…
– Dom, mondd már azt a kurva telefonszámot!
– Csak egy mobilszámot kaptam, lakcímet nem. Írod?
Bediktálta a számot.
– Köszönöm. Jövő héten hívlak.
–  Vagy előbb, ha netán nyakig ülnél a szarban. Majd el kell
mondanod, mi ez az egész.
– Megígérem.
– Vigyázz magadra!
– Mindig azt teszem.
Letettem a kagylót, majd újra felvettem, és megetettem a gépet egy
kis apróval. Tárcsáztam a Dom által megadott számot Három csengés
után női hang jelentkezett.
– Halló!
– Marie Gubitosit keresem.
– Én vagyok az. Ön kicsoda?
–  Marie, John Corey vagyok. Együtt dolgoztunk a Dél-Manhattan
körzetben.
– Ó… igen. Miért keresel?
A háttérből legalább két gyerek sivalkodása hallatszott.
–  Egy régi üggyel kapcsolatban kellene beszélnem veled.
Találkozhatnánk valahol?
– Hogyne. Keríts nekem egy bébiszittert, és ihatunk egész éjszaka.
Nevettem: – Ha kell, a feleségem bevállalja.
– A te ügyvéd feleséged? Mibe kerülne az nekem?
– Tőle már elváltam. Új feleségem van.
–  Nem mondod… hiába, talán már szabad ilyet mondanom: az első
nejed egy felfuvalkodott liba volt. Emlékszel Charlie Cribbs
nyugdíjasbúcsúztató bulijára?
 –  Igen. Kicsit ki volt ütve aznap este. Figyelj, mi lenne, ha most
odaugranék hozzád? A Staten-szigeten laksz, ugye?
– Igen… de a gyerekek meglehetősen zajosak…
– Szeretem a gyerekeket.
– De nem ezt a kettőt itt. Talán segíthetek telefonon keresztül is.
– Jobb lenne személyesen.
–  Hát… Joe… a férjem, nem akarja, hogy újra a szakmával
foglalkozzam.
–  Csak gyerekszabin vagy, Marie, nem léptél ki a cégtől. Intézzük el
ezt hamar!
– Na jó… de téged nem százalékoltak le annak idején?
– De igen.
– Akkor hogyan kerültél vissza?
Nem szívesen feleltem, de nem volt más választásom.
– Az ATTF-nél vagyok szerződéses ügynök.
Marie rövid csend után szólalt meg újra.
– Kevesebb mint hat hónapig voltam a szolgálatnál, és összesen csak
két ügyön dolgoztam. Melyik érdekel?
– A másik.
Újabb csend állt be.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem hivatalos úton jársz.
– Nem. Az ügyet lezárták, ezt te is tudod. A nevedet egy másik kolléga
adta meg, aki az ügyön dolgozott. Beszélni szeretnék veled,
jegyzőkönyvön kívül.
– Melyik kolléga volt az?
– Azt nem mondhatom meg. Ahogy a te nevedet sem említeném meg
sehol. Fülkéből hívlak, és fogy az apróm. Csak fél órát kérek tőled.
–  A férjem teherautó-sofőr. Sohasem tudhatom, mikor jön haza.
Nagydarab és féltékeny.
–  Semmi gond. Ki tudom magyarázni magam. Ha meg nem, van
fegyverem.
Nevetett: – Jó, gyere. Rám férne egy felnőtt társasága.
Megadta a címét. Tényleg a Staten-szigeten lakott.
–  Köszönöm. Megpróbálom elérni a háromórás kompot. Addig
előkotorhatnád a noteszedet. Keresd kilencvenhat júliusát.
Mintha meg se hallotta volna az utolsó mondataimat.
 – Taxival húsz percre vagyok a kikötőtől. Állj meg valahol, és vegyél
nekem egy csomag Pamperst.
– Öööö…
– Olyat, amin Elmo van.
– Kicsoda?
–  Tipegő típus, négyes méret. Lesz egy Duane Reade útközben, ott
kapsz. Viszlát!
Letettem a telefont és kiléptem a fülkéből.
Elmo? Az meg ki a bánat?
Leintettem egy taxit a Broadwayn, felvillantottam a
rendőrigazolványomat, amit könnyebben felismertek, mint az FBI-os
igazolványt, aztán beültem a turbános polgártárs mögé.
– Háromra a Staten-szigeti kompnál kell lennem. Taposson bele!
A taxis feltehetően még életében nem látott amerikai krimit,
tanácstalanul nézett hátra.
– Taposni?
– Gyorsan. Rendőrség!
– Ó!
Egy manhattani taxis számára ez ünnepi lehetőség, ki is használta
alaposan. Belelépett a gázpedálba; átrepült egy-két sárga lámpán, s
három előtt öt perccel megállt a kikötő előtt. Nem kért egy fillért sem a
fuvarért, de azért adtam neki egy ötöst.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a város által üzemeltetett
kompon egy árva vasat sem kértek a gyalogosoktól. Lehet hogy száz
dollár a visszaút?
A komp dudált, én keresztülrohantam a kikötőn, és felszaladtam a
hajóra. Elvettem egy menetrendet, és lementem az alsó utastérbe. Sok
ülőhely volt szabadon ezen a kora délutáni járaton de én inkább
végigballagtam a folyosón, majd felmentem az első fedélzetre. Napfény,
kék tenger, felhőtlen ég, vontatóhajók, sirályok, sós pára, gyönyörű
kilátás. Nagyon szép volt minden.
Gyerekként sokszor kompoztam a barátaimmal. Öt centbe került
akkor. Áthajókáztunk a túlsó partra, vettünk egy fagyit, aztán vissza
Manhattanbe. Az egész megvolt huszonöt centből, ami nem nagy ár egy
többórás kalandért.
 Évekkel később randizgattam a kompon. Ültünk az éppen aktuális
barátnőmmel, néztük a gyönyörűen kivilágított Szabadság-szobrot, a
Brooklyn híd nyakláncra hasonlító lámpafüzéreit, csodáltuk az éjszakai
Manhattan gyönyörű látképét, figyeltük, ahogy a Világkereskedelmi
Központ ikertornyai emeletről emeletre épülnek, egyre szédítőbb
magasságokig. Romantikus, olcsó randik voltak.
A város azóta nagyon megváltozott, szerintem inkább jó irányban.
Sajnos a világ többi részéről ez már nem mondható el. Néztem a
Szabadság-szobrot, és próbáltam valamit felidézni a gyermekkori
patriotizmus érzéséből. Nos, bár talán nem halt ki belőlem teljesen, de
nem is tombolt már bennem olyan hevesen, mint az a Kate-tel töltött
ebédidőnél kiderült.
Figyelmemet a Staten-sziget közeledő körvonalaira
összpontosítottam. Felidéztem a Marie Gubitosival folytatott rövidke
beszélgetésem. Egy dolgot nem ejtett ki a száján: „Felesleges lenne
idejönnöd, nem tudok semmit.” Következésképp tudott valamit, s talán
hajlandó is lesz megosztani velem. De az is lehet, hogy csak társaságra
vágyott, meg egy csomag Pampersre.
Így vagy úgy, kitűnő nap volt egy kis kompozgatáshoz.
 

19. fejezet
Kiszálltam a St. George-kikötőben, elballagtam a taxikhoz, és
megadtam Marie New Springville-i címét. Nem nagyon ismerem ezt a
külső városrészt, de arra emlékszem, hogy amikor fiatal kezdő voltam,
ha valaki rossz fát tett a tűzre, azzal fenyegették meg, hogy kiteszik a
Staten-szigetre. Rémálmaimban gyakran jártam egy erdőkkel és
moszkitókkal zsúfolt mocsarakkal teli tájon, gumibotot forgatva,
fütyörészve az éjszakában.
De ahogy az összes olyan hely, melynek a nevét hallva megfagy a vér
az ember ereiben, mint például Szibéria, a Death Valley vagy New Jersey,
valójában messze nem olyan félelmetes, mint a híre. Ez a hely sem
szolgált rá ijesztő hírnevére. Valójában ez a városi, külvárosi és vidéki
hangulatot egyaránt árasztó vidék teljesen rendben volt. Többnyire
középosztálybeli emberek lakták, a körzetet a republikánusok
irányították, nekik köszönhettem ezt a megmagyarázhatatlan ingyenes
kompozást.
 Egy rakás városi zsaru is élt itt, eredetileg büntetésből helyezték ide
őket, de ők megszokták, sőt megszerették a helyet, hát itt maradtak. Így
népesült be Ausztrália is annak idején.
De mindezen túl itt lakott Marie Gubitosi Lentini, aki valaha az
antiterrorista szolgálat detektívje volt, most pedig feleség és anya. Talán
éppen azon mélázik, vajon mit akarhatok tőle, s aki – reményeim szerint
– időközben megtalálta a kérdéses időszakra vonatkozó jegyzetfüzetét.
Még sohasem ismertem olyan nyomozót, magamat is beleértve, aki
kidobta volna a régi jegyzeteit Természetesen el is veszhetett, vagy csak
elkeveredhetett az a notesz. Ebben az esetben reméltem, hogy Marie-
nek jó memóriája van.
A taxist ezúttal Slobodan Milkovicsnak hívták – biztos valami balkáni
háborús bűnös volt –, és folyamatosan egy térképet tanulmányozott
ahelyett, hogy az utat nézte volna.
–  Útközben lesz egy Duane Reade. Capisce? Drogéria. Ott meg kell
állnom.
Bólintott és gázt adott, mintha ez egy sürgős küldetés lett volna.
Végigrobogtunk a Victory sugárúton. Egyszer csak Mr. Milkovics
csikorgó kerekekkel fékezett, és bevágódott egy kis drogéria elé. Nem
akarok mélyebben belebonyolódni a „John Corey pelenkát vesz Elmo
képével a csomagon” című kaland ecsetelésébe, legyen elég annyi, hogy
nem volt a legkellemesebb áruházi élményem. Tíz perccel később kint
voltam a taxiban, majd újabb tíz perc elteltével a Lentini-rezidencia előtt
álltam.
Az utcában viszonylag új, vörös téglás ikerházak sorakoztak
végestelen-végig, ameddig a szem ellátott. Talán nem is volt vége az
utcának sehol. Kutyák ugattak a drótkerítések mögött, a járdán
gyerekek játszadoztak. Manhattani sznobizmusomat félretéve
kifejezetten otthonos környék volt, kedves szomszédokkal. Ha itt
laknék, a számba venném a pisztolycsövet.
Nem tudtam, hogy meddig maradok, ahogy azt sem, van-e a szigeten
még egy taxi, ezért azt mondtam a sofőrnek, hagyja ketyegni a taxiórát,
és kiszálltam. Kinyitottam egy drótkerítéses kaput, felballagtam egy
rövid betonjárdán, és becsöngettem.
Odabent kutya sem ugatott, gyerekek se visítottak, és az már jó jel
volt. Marie Gubitosi jelent meg az ajtóban. Fekete nadrágot és piros
ujjatlan pólót viselt Kinyitottam a szúnyoghálót, üdvözöltük egymást, és
szatyrostól átnyújtottam szerény ajándékomat.
– Kösz, hogy nem felejtetted el a pelenkát. Gyere beljebb! – invitált.
Követtem őt a légkondicionált nappaliba – amelyik Carmela
Sopranónak biztosan nagyon tetszett volna –, majd a konyhába értünk.
Marie-nak tényleg jó feneke volt. Fanellinek remek a memóriája, ha
fontos részletekről van szó.
Amilyen takaros volt a nappali, olyan káosz uralkodott a konyhában.
A sarokban, egy kis járókában általam meghatározhatatlan korú és
nemű gyerek feküdt, cumisüvegből ivott valamit, miközben a lábujjaival
játszott.
Az asztal, a pult és a padló tele volt számtalan, részemről
katalogizálhatatlan ez-meg-azzal. Minden úgy festett, mint egy kettős
rablógyilkosság helyszíne, ahol az áldozatok keményen küzdöttek az
életükért.
– Csüccs le! – mondta Marie. – Főztem kávét.
– Köszönöm.
Leültem egy kis konyhaasztal mellé. Mellettem egy gyerekszék állt,
tálcáját mintha lehányták volna.
– Bocs a rendetlenségért.
– Szép ez a ház.
Kitöltött két kávét.
–  Muszáj lesz rendet raknom, mielőtt őfelsége hazaér. Tejszínt?
Cukrot?
– Feketén iszom, köszönöm.
Odahozta a két bögrét az asztalhoz. Ekkor vettem észre, hogy
mezítláb van, és hogy terhes. Leült velem szemben, és megemelte a
poharát. Koccintottunk.
– Jól nézel ki – mondtam.
– Vakság miatt százalékoltak le?
– Nem – mosolyogtam. – Komolyan mondom.
–  Köszi. – Belekukkantott a nejlonszatyorba, amit az asztalra tett az
imént. – Ott van Elmo. Remek – mosolygott –, mennyivel tartozom?
– Semmivel.
Belekortyoltam a kávéba. Marie Gubitosi tényleg megmaradt jó
nőnek, s szerintem érkezésem örömére ki is csípte magát. Halvány eau
de valami illatot éreztem a meleg tej és a hintőpor szaga mellett.
Marie a járóka felé biccentett.
– Az ott az ifjabbik Joe. Tizennégy hónapos. Melissa két és fél éves, ő
most alszik, és van egy még a kemencében.
Nem mulasztottam el megkérdezni:
– Mikorra vagy kiírva?
– Még tizenhat hét és három nap.
– Gratulálok!
– Ja. Soha nem jutok vissza a céghez.
Talán ideje volna rájönnie, mitől maradnak terhesek a nők, gondoltam, de
ehelyett csak ennyit mondtam:
– Hamarabb eljön az az idő, mint gondolnád.
– Talán. Te is jól festesz. Mintha felszedtél volna pár kilót, mióta nem
láttalak. Plusz elváltál és újra nősültél azóta. Nem is hallottam róla. Nem
mintha bármiről is hallanék. Ki a szerencsés leányzó?
– Kate Mayfield. FBI-ügynök a szolgálatnál.
– Nem rémlik, hogy ismerném.
–  Nem sokkal a TWA 800-as esete előtt került oda. Dolgozott is az
ügyön.
Marie elengedte a füle mellett a TWA 800-as említését.
–  Szóval, egy FBI-os nőt vettél el. John, először egy büntetőügyvéd,
aztán egy FBI-ügynök, mi van veled?
– Szeretem a jogászokat izélgetni.
Akkorát nevetett, hogy majdnem félrenyelte a kávét. Könnyed
csevellyel töltöttünk még egy félórát – egészen kellemes volt –
pletykálkodtunk, felidéztünk néhány régi sztorit.
– Emlékszel, amikor Dommal kihívtak benneteket egy bérházba, ahol
a feleség lelőtte a férjét? Az asszony azt vallotta, hogy a férje ráfogta a
fegyvert, dulakodtak, és úgy sült el a fegyver. Erre Dom bement a
hálószobába a holttesthez, majd kikiabált, hogy „Még él! Hívjatok
mentőt!”. Aztán kijött, és közölte: „A férje azt mondta, hogy maga fogta
rá a fegyvert, és hidegvérrel lelőtte”, mire a nő összeesett és bevallott
mindent.
Mindketten nevettünk, de közben engem elfogott a nosztalgikus vágy
a régi szép napok után. Marie megtöltötte kiürült bögréinket, majd rám
emelte a tekintetét.
 – Szóval, miben segíthetek?
Letettem a bögrét.
–  Hát ez az. Tegnap részt vettem a TWA 800-as áldozatai emlékére
szervezett ünnepségen, és…
– Igen, láttam a tévében. Hinnéd, hogy már öt éve történt?
– Repül az idő. Szóval, a szertartás után egy figura az FBI-tól odajött
hozzám, és azt firtatta, mit keresek én ott.
Mondtam volna a történetet, Kate nevét gondosan kifelejtve belőle,
de Marie nemhiába volt kiváló nyomozó azelőtt.
– Mit kerestél te ott? – kérdezett rá.
–  Említettem, hogy Kate dolgozott az ügyön annak idején. Ő azóta
minden évben eljár erre a megemlékezésre. Én csak jó férjként és
sofőrként voltam ott.
Marie úgy nézett rám, mint aki nem teljesen eszi meg ezt a
történetet. Volt egy olyan érzésem, hogy élvezte ezt a kis agytornát.
Nyomozósdit játszhatott, ami ritka ajándék a gumikacsák és játék autók
után.
– Azt mondod, az ATTF-nek dolgozol?
– Pontosan. Szerződéses ügynök vagyok.
– De azt mondtad, nem hivatalos az ügy. Akkor miért vagy itt?
– Ezt akarom kideríteni. Szóval ez a pasas a fejébe vette, hogy az ügy
után érdeklődöm, és nem túl finoman megkért, hogy ne tegyem. A figura
meglehetősen bepöccentett, és…
– Ki ez a pasas?
– Nem mondhatok neveket.
– Oké, szóval valami szövetségi odajött, elkezdte finoman rugdosni a
seggedet, mire te felkaptad a vizet és… és?
– És kíváncsi lettem.
– Sok a szabadidőd az ATTF-nél?
–  Őszintén szólva igen. Nézd, Marie, neked is jobb, ha nem tudsz
többet a szükségesnél. Mindössze azt szeretném tudni, te mit tudsz a
témáról, de konkrétan azt sem tudom, mit is kérdezzek.
Hallgatott egy darabig.
–  Ne vedd sértésnek, de honnan tudhatom, hogy nem a belső
ellenőrzésen dolgozol?
– El tudnál képzelni engem a belső ellenőrök közt?
 – Eredetileg nem. De azóta kétszer is elvettél egy-egy jogászt. Az ilyen
más aljasságokra is képes lehet.
Mosolyogtam. Marie a szemembe nézett, aztán folytatta.
–  Rendben. Két hónapig foglalkoztam az üggyel. Jellemzően a
kikötőket jártam, afelől érdeklődtem, hogy nem láttak-e idegen hajót
vagy csónakot, vagy gyanús alakokat a kikötőben. Az volt az alapvető
elmélet, hogy egy terrorista vagy valami agyament hajót bérelt, és
rakétát lőtt ki a repülőre. Így hát azzal töltöttem a nyarat, hogy sorra
jártam a nyilvános kikötőket és a nyilvános yachtklubokat. Istenem, el
tudod képzelni, hány kikötőben mennyi hajó nyüzsög odakinn? De azért
nem volt olyan szörnyű. Még halászni is voltam… – elborult a tekintete
–, de rákot nem fogtunk… senki nem volt hajlandó akkoriban rákot enni.
Ugye tudod, miért?
Komoran nézett maga elé. Bármilyen könnyed természetű nő is volt
Marie, a visszaemlékezés szemlátomást nehezére esett.
– Kivel dolgoztál együtt?
– Nem adok ki neveket, John. Szóba álltam veled, de neveket ne kérj.
– Semmi gond. Elég, ha beszélsz.
– Valami vezérfonalat adhatnál.
– Bayview Hotel?
–  Aha… sejthettem volna. Végignéztem a jegyzeteimet, hogy
felfrissítsem a memóriámat, de nem sok használhatót találtam. Tudod,
az FBI arra utasított, hogy ne jegyzeteljünk túl sokat, úgysem kell
tanúvallomást tennünk később sehol. – Értetlenül néztem rá, de a
segítségemre sietett. – Ami ott elhangzott, az az ő ügyük volt, mi csak
kísérőknek számítottunk.
Bólintottam.
– Néha az a szövegük, hogy nem akarnak túl vastag dokumentációt.
Marie vállat vont.
–  Mindegy. Ők más szabályok szerint játszanak. – Az biztos. Szóval,
jártál a Bayview Hotelben?
– Igen. Két nappal a katasztrófa után rendeltek a Bayview Hotelbe. Az
FBI a személyzetet faggatta valamiről, s szükségük volt pár
kulimunkásra, akik utána kérdezősködnek, ki tud információval
szolgálni arról, ami érdekelte őket. Így hát odarángattak engem és másik
három zsarut a szolgálattól. Három FBI-ügynök várt minket. Amikor
megérkeztünk, röviden tájékoztattak bennünket. Azt…
 Ifjabb Joe valamiért sivalkodni kezdett a sarokban, mire Marie felállt
és odament a járókához.
–  Mi baja az én kicsikémnek? – gügyögte, és visszadugta a
cumisüveget a gyerek szájába.
Joe ettől még hangosabban üvöltött, Marie kiemelte a járókából és a
karjára vette.
– Ó, szegény baba bekakilt.
Ezért kell ennyire ordítani? Ha én becsinálnék a nadrágomba, biz’
isten, mélyen hallgatnék.
Marie magához ragadta a pamperses csomagot, és eltűnt a gyerekkel
valahová, hogy kakátlanítsa.
Előkaptam a mobilomat, s gyorsan lehallgattam az irodai
üzenetrögzítőmet, keresett-e valaki. Senkinek nem hiányoztam. Ezután
asztalszomszédom, Harry Muller mobilszámát hívtam. Hamar felvette.
– Bent vagy az irodában? – kérdeztem.
– Igen, miért?
– Nem keresett senki?
– Nem. Eltévedtél? Küldjek ki érted kutatócsoportot? Mi volt az utolsó
ismerős pont, amit láttál?
Egy rakás rossz bohóccal vagyok körülvéve.
– Harry, senki nem kérdezősködött, hol vagyok?
– De. Koenig volt itt egy órája, és utánad érdeklődött, de azt mondtam
neki, kimentél ebédelni.
–  Köszi. – Furcsa, gondoltam, hogy Koenig nem hívta a mobilomat, ha
akart valamit, bár az is meglehet, hogy csak egy új viccet akart mesélni kedvenc
nyomozójának. Akárhogy is, a mai napon nem volt kedvem se látni, se hallani
Jack Koeniget. – Kate bent van?
– Várj… igen, ott ül a helyén. Miért?
– Tégy meg egy szívességet! Mondd meg neki, hogy találkozzunk… –
az órámra pillantottam, a látottakat összevetettem a
kompmenetrenddel. Az öt harmincast elérem, ha közben haza nem ér az
idősebbik Joe. – …találkozzunk Delmonicónál hatkor egy italra.
– Miért nem hívod fel te őt?
– Miért nem mész és mondod meg neki?
– Szabad nekem odamenni?
– Persze. Menet közben üríts ki egy-két papírkosarat. – Nevetett:
 – Rendben. Delmonicónál, hatkor.
– Maradjon ez köztünk!
– Mi van?
– Köszi. – Bontottam a vonalat.
Marie visszaért a konyhába, letette a gyereket a járókába, és
bedugaszolta a cumisüveggel. Felhúzta az Ágy fölötti kis forgózenélő
kacatot, ami egy idegesítő gyerekdalt nyikorogva vonultatta körbe a
rajta lógó mosolygó arcokat. Újratöltötte a kávésbögréket, és lehuppant
mellém.
– Nagyon aranyos kiskölök – mondtam udvariasan.
– Kéred? Neked adom.
Mosolyogva a tárgyra tértem: – Szóval tájékoztattak benneteket…
–  Ja, igen. Az egyik szövetségi mókus összeterelt bennünket az
igazgató irodájába, és elsuttogta, hogy két embert keresünk, akik
feltehetően szemtanúi voltak az eseménynek, és itt laktak a Bayview
Hotelben. Hogy honnan gondolták ezt? Egy helybéli zsaru talált egy
takarót kinn a parton, olyan helyen, ahonnan a balesetet jól láthatták. A
dolog aznap reggel szúrt szemet az FBI-nak, s mivel ez egy ágytakaró
volt, nem pedig strandra való, úgy döntöttek, végigszaglásszák a
környékbeli hoteleket és moteleket, hátha az egyikből való. A végén a
Bayviewra szűkült a kör. Eddig oké?
– Még bírom tempóval.
–  Jó. Nos, szerinted mi nem stimmel ezzel a történettel, amit az FBI
elénk tolt?
– Semmi nem stimmel azzal, amit az FBI elénk tol.
–  Na, John, erőltesd meg az agyadat! – biztatott mosolyogva. – Jó,
akkor azt mondom, ki a fenét érdekel, hogy egy-kettővel több vagy
kevesebb szemtanúnk van?
–  Pontosan. Mi a bánatnak vesztegettük volna a munkaerőt egy-két
további szemtanúra, amikor a parti őrség kunyhójának ajtaja előtt
végtelen sorokban kígyóztak a többiek, a telefon meg majd leugrott az
asztalról a sok hívástól. Mi lehetett olyan különleges ezekben a
tanúkban, tudod?
– Nem én. Mi?
– Én sem tudom. De valami nem stimmelt, az biztos – ingatta a fejét
Marie.
 Ami nem stimmelt, az a lencsevédő sapka volt a takarón, de ezt az
FBI-osok nyilvánvalóan elfelejtették megosztani az aljanéppel. Dick
Keams a helyi zsaruktól tudhatott a dologról, de úgy tűnt, Marie nem
hallotta ezt a pletykát. Minden esetnél, ha a nyomozó elég emberrel
beszél, és helyesen illeszti össze a kapott információkat, a kép előbb-
utóbb összeáll. Marie azonban ezen információk nélkül is észrevette,
hogy itt valami nincs rendben, mert nem volt hülye.
– Ki volt a főnök, akitől a sztorit kaptátok?
– Mondtam: neveket nem mondok.
– Ismerted azt a pasast?
–  Egy kicsit. Olyasfajta gyerek volt, akinek örömmel behúzna kettőt
az ember akkor is, ha nem ad rá külön okot.
– Olyan volt, mint Liam Griffith.
Elmosolyodott.
– Jó név. Hívjuk őt Liam Griffith-nek.
– Ki volt még vele?
–  Mondtam, még ketten voltak. Ezek is olyan szövetségifélék, bár
hivatalosan sohasem mutatkoztak be. Csak ültek ott, mint a sült hal, míg
Griffith beszélt.
Leírtam Marie-nak Ted Nasht. Kicsit vonakodva használtam a
„jóképű” kifejezést.
– Igen… ő lesz az… – bólogatott Marie. – Bár már öt éve volt, de ő lesz
az. Ki ez?
Nem kellett volna, de örömöt akartam szerezni Mane-nak, hogy úgy
érezze, ő is részese lehet a kalandnak. – CIA – mondtam
jelentőségteljesen.
– Nem hülyéskedsz? – nézett rám meglepetten. – Mi a fenébe másztál
te bele?
– Azt te nem akarod tudni.
– Nem is. De… azt hiszem, eleget beszéltem.
A járókában hempergő gyerekre néztem, aztán Marie-ra.
– Félünk tőlük? – Nem felelt. Meg kellett törnöm a csendet – Nézd, ez
az Amerikai Egyesült Államok, ahol minden állampolgárnak joga és
kötelessége, hogy…
– Ezt a dumát tartogasd akkorra, amikor berendel a főnököd.
 –  Jó. Akkor kanyarodjunk másfelé: mi a véleményed a hivatalos
végeredményről?
– Erre nem válaszolok. De azt elmondom, mi történt aznap a Bayview
Hotelben, ha érdekel.
– Hogyne érdekelne.
–  Jó… szóval egyikünk megkérdezte, miért olyan fontos ez az ember
vagy emberek, mire Griffith állati ideges lett, hogy hogy mer egy mezei
zsaru visszakérdezni, és kiosztotta a kollégát: „Az legyen a mi dolgunk,
miért keressük ezeket az embereket. A maguk feladata, hogy
kikérdezzék a személyzetet és a vendégeket.” Annyit azért elmondott,
hogy a szálloda egyik szobaasszonya jelentette, hogy a 203-as szobából
hiányzik egy ágytakaró. Megmutatták a talált takarót az alkalmazottnak
és az igazgatónak. Mindkettő azt mondta, lehet akár az övék is, de csak
ebben a szállodában nyolcféle takarót használnak, nem állíthatják
bizonyosan, hogy ez pont az, ami a 203-asból eltűnt.
– Oké. Ki volt bejelentve ebbe a szobába? Vagy nem tudjuk?
–  Természetesen nem tudtuk, különben nem kellettünk volna oda.
Csak annyit tudtunk, hogy a baleset napján tizenhat tizenötkor egy
pasas jelent meg a Bayview Hotelben. Nem foglaltatott előre szobát, ott
érdeklődött, van-e hely. A portás közölte, hogy van, a fickó kitöltött egy
bejelentőlapot és letett kétszáz dollárt készpénzben. A portás kért egy
kártyaszámot biztosítéknak – kártétel esetére, a minibár fogyasztását
fedezendő satöbbi – mire azt a választ kapta, hogy a vendég nem hisz a
hitelkártyákban, helyette letenne ötszázat készpénzben, óvadéknak. A
portás ezt elfogadta, aztán Griffith elmondása szerint kért tőle egy
igazolványt, hogy lemásolja. A válasz az volt, hogy a jogosítványa
valahol a másik nadrágjában maradt, helyette egy névjegyet nyújtott át.
A portás ezzel meg is elégedett, adott egy elismervényt az ötszázas
letétről, és odaadta a 203-as szoba kulcsát. Ez a szoba a szálloda új
szárnyában van, a főépülettől távolabb ahogy ezt a vendég is óhajtotta.
Így hát a portás többet nem látta a figurát az előcsarnokban, soha nem
látta az autóját, sem azt hogy egyedül volt-e vagy sem.
– Úgy látom, akadt egy kis probléma az úriember azonosítása körül.
–  Amikor Griffith péntek reggel odaérkezett, azt hitte, megfogta az
isten lábát. Lefuttatta az autó adatait, amelyek a bejelentkezési lapon
szerepeltek: rendszámot, típust, modellt, de kiderült, hogy kamu.
Griffith azt is kegyeskedett elárulni, hogy a névjegyen Samuel Reynolds
jogtanácsos neve szerepelt, egy manhattani címmel és telefonszámmal,
ami persze megint csak hamisnak bizonyult.
Marie a sarokba pillantott, aztán újra rám koncentrált.
–  Minden jel szerint egy tipikus Don Juannal álltunk szemben, aki
elrendezte a terepet, s fogadta szíve hölgyét, akinek nem igazán illett
vele mutatkozni. Igaz?
– Nem tudhatom.
Elmosolyodott.
– Én sem. A portás persze tudta, hogy cinkes a dolog, de kapott ötszáz
dollárt biztosítéknak, és minden bizonnyal valamennyit a saját markába
is. Szóval Don Juan nem hagyott írásos nyomot maga után, így a szálloda
sem köszönőlevelet, sem prospektust nem küldhet már utána.
– Nős emberek hamar megtanulják a leckét.
– Benne van az ösztöneikben.
– Meglehet. Mikor jelentkezett ki Don Juan?
–  Semmikor. Szimplán köddé vált, valamikor másnap tizenegy előtt,
amikor is a kijelentkezések határideje van. Griffith története szerint a
szobalány negyed tizenkettőkor bekopogott az ajtón, de nem kapott
választ. Aztán a nappalos portás próbálta felhívni dél körül,
hasonlóképpen sikertelenül. Erre a szobalány bement a szobába, és
jelezte a porta felé, hogy a vendégnek nyoma veszett, se csomag, se
semmi, ráadásul az ágytakaró is hiányzott. A fickó lelépett, hagyta
veszendőbe menni az ötszázasát is. Griffith szerint ez gyanús. –
Felnevetett. – Mégis, mire gondolhatott szegény?
–  Ne bántsd, ő nem nyomozó – vigyorogtam. – Mindegy. Szóval
innentől kezdve egy hétköznapi picsipacsinál többre is kellett
gondolnunk. Egy zsaru agyába rögtön az ugrik be, hogy valami
bűncselekmény történt a szobában. Erőszak, gyilkosság s a többi.
Nemde? A szobában azonban semmi nyoma nem volt ilyesminek.
Valószínűsíthettük, hogy a figura nem azért lépett le, mert előtte
agyoncsapta a párját, majd begyömöszölte a csomagtartóba. Más
nyomon kellett elindulnunk: a takarón, mely minden bizonnyal a
szobából került ki a tengerpartra. Ahogy én látom a dolgot, az úriember
és hölgye valami olyasmit tett, amit nem illett volna. Lent voltak a
parton, láthatták a katasztrófát, de eszük ágában sem volt szemtanúként
regisztráltatni magukat. Ezért inkább visszapucoltak a hotelbe,
összekapták a csomagjaikat, aztán sipirc. Jól gondolom?
 – Valószínűleg.
Jómagam Kate-től tudtam, hogy két ember volt odalent a parton, a
pokrócon, de azt már nem, hogy miből gondolta Marie és/vagy Griffith,
hogy a szobában is ketten jártak. Rá is kérdeztem:
– Honnan vagy olyan biztos benne, hogy nő is volt ott?
–  A szobalány szerint nyilvánvaló jelei voltak annak, hogy egy pár
tartózkodott a szobában. Egy férfi és egy nő. Kezdőknek ott a rúzs a
poháron. Az FBI teleporozta a szobát ujjlenyomatokért, felporszívóztak
minden hajszálat, miegyebet De a szobalány már kitakarította, mielőtt
odaértek volna, így hát az egyetlen nyom, amit a pasas hagyott, az a nője
seggén lehetett, de mivel ő is lelépett, azzal sem mehettünk semmire. –
Elgondolkodott egy percre, aztán folytatta. – Így hát Griffith utasított
bennünket hogy kérdezzünk ki minden dolgozót és vendéget, aki ott
volt a katasztrófa éjszakáján, és láthatta a fantompárost. Volt egy
személyleírásunk a portástól: kaukázusi arc, körülbelül százhetvenöt
magas, közepes testalkat, barna haj, barna szem, világos arcbőr, se
bajusz, se szakáll, se szemüveg, semmilyen sebhely vagy tetoválás,
semmi szembetűnő hiányosság vagy deformitás. A portás szerint jól
öltözött volt, barna nadrágot, kék zakót viselt… mit hagytam ki?
– A csomagot a fickó nadrágjában.
– Ó, igen – nevetett – Volt nála egy zsebrakéta. Amikor odaértünk, a
portás épp az FBI grafikusával szórakozott, később meg is kaptuk a
fantomképet, hogy körbemutogassuk. Jóképű pasas lehetett.
– Megtartottad a rajzot?
A körbeforgó ketyere lejárt, a kissrác egyre jobban fészkelődött a
ketrecében. Olyan hangokat hallatott, mintha a kiáltásaival biztatná a
játékot mozgásra. Marie felállt és felhúzta, közben gügyögött, nem
tudom, hogy hozzám vagy a gyerekhez:
– A kisbaba szereti az ő vidám kis játékát.
A játék újra elindult végtelen köreire, s rendületlenül játszotta
dallamát újra és újra. Húsz év múlva ebből a gyerekből sorozatgyilkos
lesz, aki minden áldozata felett ezt a nótát fogja fütyörészni. Marie az
órájára pillantott.
–  Meg kell néznem Melissát. Mindjárt jövök vissza. Kiviharzott a
konyhából, aztán hallottam a léptei dobbanását a lépcsőn felfelé menet.
Végiggondoltam magamban, amit eddig tudhattam erről a párról.
 Nem tudni, hogy együtt vagy külön-külön érkeztek-e, hogy
szándékosan választották-e a Bayview Hotelt, vagy véletlenül estek-e be
pont ide. Ez nem egy garniszálló, ahol nem szokás kérdezősködni,
hanem egy éjszakánként kétszáz dolláros szálloda, tehát a vendég jól
szituált úriember lehetett, akinek a hölgye annyit minimum elvárt, hogy
tiszta lepedőn történjék a románc.
A parton talált üvegben is drága bor volt egykoron. Egy ilyen
állampolgárt általában nem nehéz utolérni, de ez a fickó tudta, hogyan
biztosítsa be a seggét, amikor bejelentkezett. Hiába, az ösztönök…
Aztán valószínűleg látták a robbanást, s mert feltehetően legalább az
egyikük házas volt, pánikba estek, s ezt-azt hátrahagyva, hanyatt-
homlok igyekeztek vissza a szállodába. Aztán attól tartva, hogy valaki
meglátta őket a parton, amit eddigre már rendőrök leptek el, vagy mert
valamelyikük hitvese mobilon kereshette a párját a katasztrófa miatt,
leléptek anélkül, hogy kijelentkeztek volna, ami rögtön gyanút keltett.
Egy olyan párra kellett gondolnom, akiknek sok vesztenivalójuk volt
a lebukással. Bár ebbe a kategóriába igen sokan beletartoznak, kezdve az
Amerikai Egyesült Államok elnökétől egészen Marie kamionos férjéig.
Próbáltam elképzelni, én mit tennék hasonló helyzetben. Vajon
elmennék-e a hatóságokhoz, ahogy azt jó állampolgárnak illik? Vagy
inkább eltüntetném egy lehetséges bűntény bizonyítékát, hogy mentsem
a seggemet és a házasságomat? És vajon ha utolérnek, és
szembekerülnék a hatóságokkal, tetézném-e a bűneimet további
hazugságokkal?
Egyszer volt egy nagyon hasonló esetem. A nő jelenteni akarta a
lövöldözést, amit látott, a férfi viszont nem akart magyarázkodni, mit
kerestek ők ott és akkor együtt.
Azon elmélkedtem, vajon az a pár egyetértett-e a tennivalókat
illetően? És ha nem, hogyan oldották meg a nézeteltérést? Békésen?
Vagy másképp?
Mire ezt végiggondolhattam volna, Marie újra felbukkant a
konyhában.
 

20. fejezet
Marie leült az asztal mellé. – Akartok gyereket? – kérdezte.
– Mi??
 – Gyereket. Terveztek családot a feleségeddel?
– Van nekem családom. Tiszta őrült mind. Elég annyi.
Nevetett.
– Hol tartottunk? – kérdezte.
– Az FBI Don Juanról készített fantomképénél. Megtartottad?
– Nem. Griffith négy fénymásolatot adott ki, négyet vissza is kért.
– A hotelportás nevét tudod?
–  Nem. Sohasem beszéltem vele, még csak nem is láttam. Ő a
szövetségiek hatáskörébe tartozott.
–  Persze – bólintottam. – Szóval nekiláttatok a vendégek és a
személyzet kikérdezésének.
– Igen. Szükségünk lett volna a portáson kívül valakire, aki látta ezt a
férfit vagy az autóját, vagy a nőjét. Próbáltuk nyomon követni a
mozgásukat, hátha lementek a hotel éttermébe vagy bárjába, valahol
használtak-e hitelkártyát, meg minden ilyesmit Griffith olyan
szájbarágósan adta elő a feladatot, mintha még az életben nem
csináltunk volna ilyesmit.
– Néha valóban kicsit túllőnek a célon.
– Feltűnt… De mindeközben nekem folyamatosan azon járt az agyam,
hogy mi a bánatot akarunk ezektől. Most egy repülőgép-
szerencsétlenség után nyomozunk, vagy in flagrantira hajtunk? Meg is
kérdeztem: „Mi most két szemtanút, vagy inkább két gyanúsítottat
keresünk?” Az én szemszögemből ennek az egésznek csak akkor lett
volna értelme, ha gyanúsítottat kergettünk volna, rakétával a
csomagtartójában. Nem jól gondolom?
Nem igazán, de ezt nem mondhattam el.
– De, azt hiszem – feleltem inkább.
Szóval feltettem ezt a kérdést, ami úgy tűnt, remek ötletet adott
Griffith-nek, de csak annyit mondott; „Minden szemtanú egyben
lehetséges gyanúsított is”, vagy valami hasonló szarságot Szóval
kaptunk egy listát, rajta a szobalányok, a szakácsok, a pincérek, az irodai
dolgozók, a kertészek és a többiek neveivel. Körülbelül ötven
alkalmazott volt szolgálatban a kérdéses időben, szerda negyed öt és
csütörtök dél közt. Körülbelül egy tucatot kaptam én.
– Milyen hely ez a szálloda?
 –  Régi, nagy épület, egykor fogadó lehetett körülbelül tizenöt
szobával, aztán hozzáépítették az új szárnyat, amiben harminc szoba
van. Pluszban van egy-két bungaló az öbölben. Bár, étterem, de még
könyvtár is van benne. Kellemes hely. – Felnézett a szemembe. – Majd
úgyis meglátod, amikor kimész oda.
Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett.
– Egész nap ott voltunk – folytatta. – Késő éjszakáig kérdezősködtünk,
így elkaphattuk a délutáni műszakváltást is, plusz ott volt még
tizennégy vendég, aki a kérdéses éjszaka idején már a szállodában
lakott, s azóta nem utazott el. Volt egy listánk azokról a vendégekről is,
akik július tizenhetedikén ott töltötték az éjszakát, de azóta már
kijelentkeztek. Úgy gondoltuk, hogy azokat majd másnaptól fogjuk
felkeresni, de erre nem került sor.
– Miért nem?
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki más kapta meg azt a melót. De
az is lehet, hogy Griffith meg a haverjai már aznap este sikeresen
beletenyereltek a lepénybe. Mondanak ezek a figurák nektek valamit a
dolgaikról?
– Amilyen keveset csak lehet.
–  Látod… ezek állandóan könyékig kavarnak a fekában… nekünk
például azt hintették be, hogy majd este tizenegykor tartunk egy
megbeszélést, ahol mindenki előadja a tapasztalatait. Hogy hol, azt nem
mondták meg előre, abban maradtunk, hogy majd megbeszéljük.
Ehelyett Griffith meg a két haverja rendszeresen felbukkantak az
interjúkon, időről időre kikérdeztek, mi újság, aztán a legvégén Griffith
megköszönte a közreműködésünket, és mehettünk a búsba. A
megbeszélésből soha nem lett semmi, így fogalmam sincs róla, mit
tapasztalhatott a másik három nyomozó. Van egy olyan gyanúm, hogy
soha nem is akartak megbeszélést tartani.
Egyre határozottabban körvonalazódott a sejtésem, hogy Marie
Gubitosinak cseppet sem volt ínyére az a bánásmód, ahogy az FBI-os
„kollégák” őt és a társait kezelték. Ezért mondott most el ennyi
mindent, holott öt évvel ezelőtt a szavát vették, hogy nem beszél
senkinek. Meg akartam tudni, milyen eredményre jutott ez a nyomozás,
de éreztem, most lélegzetvételnyi szünetet kell hagynom neki. Ő is
hasonlóképp gondolta.
– Kérsz egy sört?
 – Nem, köszönöm. Nem vagyok szolgálatban.
Felnevetett.
– Istenem, olyan régóta vagyok vagy terhes, vagy szoptatós, hogy már
azt sem tudom, milyen a sör íze.
– Ha egyszer a végére jutsz, kapsz tőlem egyet.
–  Szavad ne feledd! Na, szóval, nekiláttam a listámnak. A
személyzettel kellett kezdenem. Először le kellett szűrnöm a társaságot;
körbemutogattam a rajzot. Négy alkalmazott és két vendég akadt fenn a
hálón, a többiek nem látták-hallottak semmit. Egyenként kérettem őket
a szálloda egyik irodájába. Először egy Lucita nevű szobalányt kérettem
az irodába; szegényke azt hitte, a bevándorlásiaktól vagyok. Amikor
megmutattam neki a rajzot, tagadólag rázta a fejét, de a szemében
láttam valamit, ami miatt nem hagyhattam annyiban a dolgot. Ezért
elkértem a zöld kártyáját vagy valami igazolást az állampolgárságról –
rögtön megtört és elbőgte magát. Ekkor kicsit átlépve a mozgásterem
adta korlátokat, megígértem, hogy segítek neki legalizálni az ittlétét, ha
ő is segít nekem. A hülyének is megéri ez az alku, így hát elmondta, hogy
látta ezt az embert egy nő társaságában kilépni a 203-as szobából.
Telitalálat.
– Nem lehet, hogy a kényszer szülte ezt a nyilatkozatot?
– Nem. Illetve… de igen, de én észreveszem, ha valaki hantázik.
– Jó. Le tudta írni az asszony külsejét?
– Nem túl jól. Legalább tíz méterre volt tőlük, amikor a pár kilépett a
203-as szobából a második emeleti hosszú erkélyfolyosóra, amely
végigfut a szobák előtt Gyorsan hátat fordítottak neki, és lementek a
lépcsőkön. Lucita akár jól látta őket, akár nem, abban biztos lehetett,
hogy a 203-asból bukkantak elő. Annyit elmondott, hogy a nő körülbelül
egyidős lehetett Don Juannal, kicsit alacsonyabb volt nála,
rövidnadrágot, kék pólót és szandált viselt. A szemét viszont
napszemüveg takarta, a fején széles szalmakalapot viselt, mint aki nem
akarja, hogy felismerjék.
– Hova mentek?
–  Kettes számú telitalálat. A parkoló felé tartottak, és a pasas hóna
alatt egy takaró lapult. Lucita látta, hogy minden valószínűség szerint a
szobából való, de mivel más vendégek is tettek már ilyet, és mindig
visszahozták a takarót, nem foglalkozott tovább a dologgal. Annyi
biztos, hogy százszázalékosan ez volt a mi párocskánk. Nemde?
 – De bizony – bólogattam. – Volt még náluk bármi egyéb?
– Úgymint?
– Úgymint… bármi egyéb.
– Griffith ezt a kérdést háromszor tette fel a szobalánynak – nézett a
szemembe Maria. – Mit keresünk, John?
– Egy hűtőtáskát.
– Nem nyert. Semmi nem volt náluk, csak a takaró.
Ezen elmerengtem. Ha ez volt az általam keresett pár – márpedig
minden bizonnyal ez volt –, akkor a hűtőtáska és a kamera feltehetőleg
már az autóban volt.
–  Remélem, Lucita megjegyezte az autó márkáját, típusát, színét,
évjáratát és a rendszámot – vigyorogtam Marie-re.
–  Azért ennyire mázlisták ritkán vagyunk – mosolyodott el Marie. –
Látta az autót, de nem tudta azonosítani, csak annyira emlékezett, hogy
volt hátul ajtaja, mert a férfi ott tette be a takarót. Levittem hát őt a
parkolóba, és sorba mutogattam neki a terepjárókat, egyterűeket,
minibuszokat. Végül körülbelül húszféle modellre szűkíthettük a kört.
Fogalma sem volt az autókról, csak a színére emlékezett. Világos szín
volt. Sárgásbarna.
Bólintottam. A világos színű Ford Explorerre gondoltam, amit a
helyszínre igyekvő rendőr látott nem sokkal a szerencsétlenség után.
Minden passzolni látszott, mint a kirakós játék darabjai, amit hátlapjával
felfelé rakunk össze. Valakinek most már meg kellene fordítania az
egészet, hogy a képet is lássuk.
–  Lucita beszámolója szerint – folytatta Marie – a pár beszállt a
járműbe és elhajtottak. A nyom itt megszakadt.
– Készült fantomkép a nőről Lucita leírása alapján?
–  Nem. Először is komoly nyelvi hiányosságokkal kellett
szembenéznünk a szobalány esetében, plusz amint mondtam, a nő nagy
kalapot és napszemüveget viselt. – Marie elmosolyodott. – Lucita azt
mondta, szerinte valami filmsztár lehetett.
–  Ami azt illeti – vigyorogtam –, bizonyos értelemben igaza is
lehetett.
– Ezt hogy érted?
– Majd később elmondom. Mi volt Lucita teljes neve?
 –  A jegyzetemben a Gonzalez Perez név szerepel. Megpróbáltam
agyamba vésni a nevet.
–  Gondoltatok-e arra, hogy a nő esetleg saját autóval érkezett a
parkolóba?
–  Hogyne. Ez a lehetőség több mint valószínűnek tűnt, figyelembe
véve, hogy feltehetően házas szeretőkről volt szó. De senki nem látta a
nőt másik autóban. Végigfuttattuk a parkolóban álló összes autó
rendszámát, hátha valamelyik a nő otthagyott járműve. Ekkor még
mindig ott motoszkált hátul az agyunkban, hogy hátha a nő valami
bűncselekmény áldozata lett, az a pasas kinyírta őt vagy a szobában,
vagy a parton, aztán a takaróba tekerve bevágta az autója
csomagtartójába, vagy valami ilyesmi. De semmi jel nem mutatott erre.
Legalábbis semmi, amiről én is tudomást szerezhettem.
–  Látta őket valaki visszatérni a szállodába aznap este? – Nem, mint
mondtam, az első és utolsó szemtanú, aki együtt látta őket, Lucita volt,
amikor hét órakor elhagyták a szállodát. A következő műszak
szobalánya másnap délben lépett be a szobába… valamikor e két időpont
között szívódtak fel végleg, a takaróval együtt, melyet aztán a parton
találtak meg az éjszaka folyamán.
– Beszéltél ezzel a másik szobalánnyal is?
–  Esélyem sem volt. Griffith és a haverjai azonnal lecsaptak rá, az ő
neve már fel sem került a listánkra; De annyit elmondtak, hogy a
szobalány rúzst talált egy poháron, a zuhanyzót használták, az ágyat
szintén, s hiányzott az ágytakaró, mint azt tudjuk. Griffith szerint semmi
használható nyom nem maradt, miután a szobalány kitakarította a
szobát s eltávolított mindent, ami alapján azonosíthattuk volna őket.
Hogy aztán igazat mondott-e, azt csak ő tudja – vont vállat Marie.
– Meg kell tanulnod bízni a szövetségi ügynökökben – javasoltam.
Marie hangosan felnevetett.
Végiggondoltam a hallottakat. Bár sokkal többet tudtam arról, mi
történt azon az öt évvel ezelőtti estén a Bayview Hotelben, a párról
semmivel sem volt több információm, mint reggel. Ha Griffith, Nash meg
a harmadik jómadár tényleg zsákutcába futott ezen a nyomon, akkor én
magam is hiába döngetem fejjel a falat.
De az is lehet, hogy nem volt itt semmiféle zsákutca.
Nem egyszerű történet egy öt évvel ezelőtti eset felgöngyölítése, de
még nehezebb, ha azt már valaki megtette előttem, s aztán alaposan
elrejtett minden nyomot és szemtanút. Akárhogy is, nem maradt más
lehetőségem, mint hogy visszamenjek az irodába, és előbányásszak
minden olyan iratot, amely kapcsolatba hozható a „TWA 800”, „Bayview
Hotel” és más hasonló kulcsszavakkal.
– Van még valami, amit nem mondtál el?
–  Azt hiszem, nincs. De majd még gondolkodom, hátha beugrik
valami.
Előkotortam egy névjegykártyát, és letettem az asztalra.
– Ha valami eszedbe jut, a mobilomat hívd, ne az irodát, ha kérhetem.
Marie bólintott, jelezve, hogy érti.
– Tudsz nekem egy nevet adni?
– Nem. De azt megtehetem, hogy megeresztek egy körtelefont, hátha
a másik három zsaru valamelyike hajlandó lesz beszélni veled.
– Majd beszámolok neked, ha sikerült.
– Mi folyik itt, John?
–  Elmondom neked, amit Griffith nem mondott el: azon a takarón a
parton megtalálták egy videokamera lencsevédő kupakját.
Kellett egy-két másodperc, mire szóhoz jutott.
– Szent szar… gondolod, hogy…?
– Ki tudja? – Feltápászkodtam. – Ez maradjon köztünk. És gondolkodj
el, hátha eszedbe jut még valami arról a napról vagy bármiről, amit
hallottál azóta az üggyel kapcsolatban. És még egyszer köszönöm a rám
szánt időt és a segítségedet.
Odahajoltam a járóka fölé és felhúztam a zenélős játékot.
–  Maradj csak, kitalálok – mondtam búcsúzóul. Marie szeretettel
megölelt.
– Légy óvatos! – súgta.
 

21. fejezet
Slobodan a taxiban ült, éppen a mobilján csevegett valakivel.
Bevágódtam mögé. – Vigyen a St. George-komphoz, gyorsan!
Tovább beszélt a telefonba valami furcsa nyelven, amely úgy
hangzott, mint egy lombporszívó, de közben elindultunk. Tíz perccel a
fél hatos indulás előtt értünk a kikötőbe. Kifizettem a taxiórán szereplő
összeget, és adtam még egy ötöst borravalóul Agyamba véstem az
összeget, nehogy elfeledjem leszámlázni Mayfield asszonynak.
Egy fagylaltosbódé állt a kikötőben. Elfogott a nosztalgia a
gyermekkor iránt, odaléptem és vettem egy dupla adag pisztáciát.
Felballagtam a kompra, ami minden gyanúmat cáfolva visszafelé is
ingyenes volt. Felmentem az elülső felső fedélzetre, és leültem. Alig pár
perc múlva megszólalt a hajókürt, és elindultunk Manhattan felé.
A huszonöt perces út alatt elég időm volt végiggondolni, mit tudok
eddig és mit nem, mi az, amit feltétlen meg kell tudnom, s mi az, amit
inkább soha. Ez a munka ötven százalék információból és ötven százalék
megérzésből áll össze. A többi a vakszerencse dolga.
Néztem a Szabadság-szobrot, ahogy elhajóztunk előtte, és igen,
bevallom, megérintett a hazaszeretet érzése és az esküm, hogy
megvédem az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, meg minden
hasonlót, de még mindig nem éreztem magamat meggyőzve afelől, hogy
a TWA 800-as esete az országom elleni támadás lett volna. Az
áldozatokra és családtagjaikra gondoltam. Gyilkossági nyomozóként
mindig igyekeztem távol tartani magamat attól, hogy a személyes
érzéseimet is belevigyem a munkámba, de természetesen ez sokszor
lehetetlen volt. Az ilyesmi, bár motiválja az embert, gyakran nem a
megfelelő irányba tereli a munkát. Felötlött bennem egy kép, milyen
lenne, ha sikerülne áttörést elérnem, és újranyittatnom az ügyet – olyan
sikert álmodtam magam elé, amit tényleg annak nevezhetünk.
Elképzeltem, ahogy Koenig, Griffith és a rendőrségi közvetlen főnököm
David Stein kapitány meleg kézszorítással köszöntenek, a kollégák a
hátamat veregetik, és meghívást kapok a Fehér Házba egy vacsorára.
A valóság persze merőben másként festene, ha tényleg sikerülne
újranyittatnom az ügyet. Hogy őszinték legyünk, jobbnak láttam, ha a
reális verziót meg sem próbálom magam elé idézni Az egész ügynek nem
volt napos oldala, csak egy igen sötét, árnyékos, leszámítva az egóm
táplálása és a rosszabbik énem szabadon engedése iránti követelőző
igényt.
És persze ott volt Kate, aki bízott bennem, aki számított rám. Vajon
hány pasas tette már tönkre magát, csak hogy bevágódjon egy nőnél?
Legalább hatmilliárd. De lehet, hogy több.
Miután a komp kikötött, kiszálltam, és fogtam egy taxit.
Delmonicóhoz vitettem magam a Beaver Streetre, ami nem messze volt a
kikötőtől.
A Delmonico legalább százötven éve fogadta a vendégeket, így bíztam
benne, hogy legutóbbi látogatásom óta nem zárt be. Szegény Kate
ácsoroghatna az utcán… Mivel az étterem a Financial District{1}ben volt,
állandóan Wall Street-i öltönyösök lepték el. A szövetségiek nem
látogatták, ahhoz már messze volt, s nekem most ez volt a legfontosabb.
Beléptem a bárba. Mayfield asszony két kanos tőzsdekukaccal csevegett
éppen. Közéjük rontottam.
– Elnézést, kisasszony, de meg kell kérdeznem: fájt? – kérdeztem.
– Micsoda?
– Amikor lepottyant a mennyből.
Kate elmosolyodott.
– Remélem, uram, nem ez a bevett szövege.
–  Ez nem üres fordulat, kisasszony. – Rendeltem egy Dewar’s-t
szódával. – Mintha már találkoztunk volna.
– Új vagyok a városban – mosolygott.
– Ó, én is. A hajóm még csak az imént futott be. Egészen pontosan a
Staten-szigeti komppal érkeztem.
Megérkezett a whiskym. Koccintottunk. A tőzsdeguruk lekoptak.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Most mondtam. A Staten-szigeten.
– Azt hittem, csak viccelsz.
– Én soha nem viccelek. Tényleg ott jártam.
– Mit kerestél ott?
–  Házat néztem magunknak. Gondoltál már arra, hogy lehetne
gyerekünk?
– Hát… már eszembe jutott. Miért kérdezed?
– Terhes vagyok.
Kate megtapogatta a pocakomat.
– Már látszik is. Mi van ezzel a ház-gyerek témával?
–  Egy zsarunőnél voltam a szigeten. Éppen gyerekszabin van.
Kilencvenhatban az ATTF-nek dolgozott, egyike volt azoknak a
zsaruknak, akik a hotelben jártak.
– Komolyan? Hogy találtál rá?
– Én bárkit megtalálok.
 – Egy összeillő pár zoknit is képtelen vagy megtalálni reggelente. Mit
mondott?
– Kihallgatott egy szobalányt, aki látta a pasast elmenni a szállodából
az inkriminált takaróval a hóna alatt. Sőt, látta a nőjét is.
Kate elgondolkodott a hallottakon.
– A rendőrnőd szerint az FBI-nak sikerült azonosítania ezt a párt?
– Tudomása szerint nem. A férfi álnéven jelentkezett be.
Belekortyoltam az italomba.
– Mit mondott még a nő? – kíváncsiskodott Kate.
–  Azt, hogy a három FBI-ügynök, akik ezt az egész cirkuszt
vezényelték, egy morzsányi információt sem potyogtattak a négy
zsarunak, akik a rabszolgamunkát végezték. De hát ezt már eddig is
tudtam.
Kate nem felelt.
– Ha már itt tartunk – néztem rá –, mondd csak, hogy figyeltél fel erre
a westhamptoni jelentésre, melyben a takaró ügye felmerült?
Nem felelt azonnal. Vállat vont.
–  Véletlenül. Egyik este a jelentéseket lapozgattam a szállodai
szobámban, és megakadt rajta a szemem.
– Kezdjük elölről…
–  Hát jó… Egyik este Teddel iszogattunk, és ő említette nekem. Azt
hiszem, túl sokat ivott.
Hihetetlen mértékben sikerült bepöccennem, de türtőztettem
magamat.
– Azt mondtad, soha nem került ez a téma szóba köztetek – emeltem
fel az ujjam szelíden, de feddőn.
– Sajnálom.
– Még miről hazudtál nekem?
– Semmiről, esküszöm!
– És miért hazudtál?
–  Én… én nem gondoltam, hogy bármi jelentősége lehetne annak,
hogy honnan származik ez az információ. Tudom, hogyan viselkedsz,
amikor Ted Nash neve szóba kerül.
– Igazán? És hogyan?
– Mint egy elmebeteg.
– Lószart!
 Azt hiszem, kicsit erélyesebb voltam a kelleténél, mindenesetre a bár
közönsége egy pillanatra felénk emelte a tekintetét. A csapos odalépett
hozzánk.
– Minden rendben van? – kérdezte.
– Hogyne – felelte Kate. – Menjünk! – fordult felém.
–  Dehogyis. Én szeretek itt lenni. Mesélj még, mit felejtettél el
elmondani nekem. Most!
Kate megőrizte a nyugalmát, bár láttam rajta, hogy letört egy kissé.
Én nem voltam letört bennem forrt a düh.
– Beszélj!
– Ne erőszakoskodj. Te nem vagy…
– Beszélj! De lehetőleg kerüljük a hantát.
Kate mély levegőt vett.
– Jó… de szó sincs arról, amire te gondolsz…
– Ne is törődj vele, én mire gondolok.
– Rendben… Ted is a TWA-eseten dolgozott, hozzám hasonlóan, de ezt
már te is tudod. Ismertem őt az irodából… de sohasem volt köztünk
semmi, amit már vagy egy tucatszor elmondtam neked, s ami a
színtiszta igazság.
–  Mit számít? Már halott. Miért beszélt neked a takaróról és a rajta
felejtett lencsevédő kupakról?
–  Nem tudom biztosan… de egyik este együtt iszogattunk a helyi
bárban… körülbelül egy héttel a katasztrófa után, s ő túl sokat ivott… ő
is… és akkor említette ezt a rendőri jelentést, s valami olyasmit is
mondott, hogy „ez a pár valószínűleg szexelés közben filmezte magát, és
talán felvették a robbanást is”. Kérdeztem tőle ezt-azt, de ő egyszer csak
elhallgatott Másnap aztán felhívott, és azt mondta, megtalálták a párt,
egy idősebb házaspárról volt szó, és nem is videokameráé volt a kupak,
hanem csak egy fényképezőgépé, s a pár nem látott, nem fotózott semmi
érdemlegeset.
Elhallgatott, kevergette az italát.
– Folytasd!
–  Szóval, teljesen nyilvánvaló volt, hogy megbánta már, hogy
kinyitotta a száját előző este, így hát valami olyasmit feleltem, hogy
„nagy kár”, aztán ejtettük a témát. De én elmentem a westhamptoni
rendőrkapitányságra, ahol azt mondták, az FBI már járt ott, elvitték az
írott jelentést, és azóta is várnak vissza egy másolatot belőle.
Valószínűleg azóta is várják… de megkaptam a nevét annak a zsarunak,
aki a jelentést készítette. Beszéltem is vele, de ő bizonytalan volt,
mondhat-e nekem bármit az ügyről. Annyi információt azonban
megosztott velem… és ezt már az FBI-nak is elmondta, hogy az a takaró
szerinte egy közeli szállodából vagy motelből származhat. Van némi
fülem a tanúkihallgatásokhoz, így nem forszíroztam tovább a dolgot,
hogy őszinték legyünk, nem is láttam okát Az ügyet Ted és a többiek már
a kezükbe vették. De egy héttel, vagy talán még egy kicsivel később
felvettem a telefont, és körbekérdeztem a környékbeli szállodákat.
Ekkor bukkantam rá a Bayviewra és a menedzserre Leslie Rosenthalra,
aki elmondta, hogy az FBI már járt ott a takaróval, és kikérdezték a
személyzetet és a vendégeket, Rosenthal szerint az ügynökök semmit
nem mondtak el neki leszámítva azt, hogy a lelkére kötötték, senkinek
sem beszélhet az esetről. – A szemembe nézett. – Ennyi.
– Ki vezette ezt a csoportot?
–  Liam Griffith. De gondolom, ezt már tudod a Staten-szigeti
informátorodtól.
– Ez rendben is van, de miért nem mondtad el ezt eddig nekem?
–  Mert már az elején azzal kezdtem, hogy neveket nem mondhatok.
Ezért nem beszéltem Tedről sem.
– Ted halott. Mit kezdtél a Rosenthaltól begyűjtött hírekkel?
–  Semmit. Mit kezdhettem volna? Elgondolkodtam rajta, de mielőtt
túl sokat járathattam volna az agyam a témán, felhívattak a
huszonnyolcadikra, amint azt már meséltem. – Kiitta a poharát és
folytatta. – Bizonyos vagyok benne, hogy Ted tudta, szaglászom az
ügyben, azt is, hogy leszúrtak miatta, de soha nem mondta, hogy „hé,
sajnálom” vagy valamit, egyszerűen fagyos lett velem szemben.
– Ó, te szegény.
–  Cseszd meg, John! Nincs semmi rejtegetnivalóm, és semmim, amit
szégyellnem kellene. Szállj már le erről!
– Hazudtál nekem.
– Igen. Hazudtam, hogy elkerüljek egy ilyen kicseszett jelenetet, mint
ez itt. Mi jelentősége van annak, hogy honnan szereztem azt az
információt? Kilencvenkilenc százalékig elmondtam az igazságot, és az
az egy százalék sem tartalmazott semmi olyat, ami bármiben is
megváltoztatta volna a helyzetet. Légy inkább boldog, hogy részegen
Ted Nash is ugyanolyan hülye volt, mint te, vagy akárki más. Rendben?
Nem feleltem, csak álltam a bárpult mellett, és forrt bennem az
indulat. Kate a karomra tette a kezét és mosolyt erőltetett az arcára.
– Meghívhatlak egy italra?
Két ital után valószínűleg megnyugodtam volna, de odabent csak egy
félpohárnyi árválkodott. Képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy a
feleségem hazudott nekem. Afelől pedig egyáltalán nem voltam
bizonyos, hogy most az igazat mondta-e, vagy hogy hol ültek vagy
feküdtek éppen, amikor az a takaró szóba került.
– Gyere, John, igyunk egyet!
Megfordultam és kiléptem az utcára.
 

22. fejezet
A kanapén ébredtem, iszonyú másnaposan. Arra még emlékeztem,
hogy fogtam egy taxit, mely átvitt Delmonicó-tól a Dresdnerbe. A
Dresdner az egyik környékbeli búvóhelyem volt. Aidán, a csapos
bőségesen ellátott érzéstelenítővel. A következő dolog, amire
emlékszem, hogy el akarok söpörni valamit a szemem elől, de az a padló.
Nagy nehezen felültem. Észrevettem, hogy alsóneműben vagyok.
Eltűnődtem, hogy vajon így jöttem-e hazáig, de ekkor észrevettem a
ruháimat a padlón. Jó érzés volt.
Lassan felálltam. A reggeli napfény az erkélyajtón keresztül tűzött be,
keresztülszúrta a szemgolyóimat és egyenesen az agyamat égette.
Kibotorkáltam a konyhába. Kávéillat fogadott, és egy kis cédula a
kávéfőző mellett: John, dolgozni mentem. Kate. A kávéfőző digitális
órája 9:17-et mutatott. Aztán 9:18-at. Fantasztikus.
Nagy bögre forró fekete kávét töltöttem magamnak. Próbáltam a
Delmonicónál történt incidenst félretenni legalább addig, míg az agyam
abba nem hagyja a körtáncot a fejemben, kicsiny ámokfutásom
következményeként. De ahogy lassan magamhoz tértem, rá kellett
jönnöm, hogy valószínűleg kissé túlreagáltam a dolgot. A bűntudat
befészkelte magát a tudatomba, tudtam, hogy valamilyen módon el kell
simítanom a dolgokat Kate-tel, de a bocsánatkérés szóba se jöhetett.
Megittam a kávét, kicsoszogtam a fürdőszobába, bevettem két
aszpirint, megborotválkoztam és lezuhanyoztam. Immár kicsit jobban
éreztem magam. Fel is hívtam az irodát, hogy beteget jelentsek. Laza
öltözéket rángattam magamra: vászonnadrágot, sportpólót, kék dzsekit,
sportcipőt és egy bokára csatolható pisztolytáskát.
Leszóltam a garázsba, hogy szedjék elő az autómat, találtam egy
zacskó chipset az útra, és kiléptem a lakásból. Alfred, a portás vidáman
köszöntött, ami kissé felbosszantott. Bekászálódtam a Jeepbe,
végigcsorogtam a Második sugárúton a Midtown alagúthoz, ahonnan
rákanyarodhattam a Long Island Expresswayre, kelet felé.
Felhős, nyirkos nap volt, az autó hőmérője szerint 78 Fahrenheit-fok.
Átkapcsoltam a fedélzeti komputert metrikus rendszerbe, a kijelző
leesett 26 Celsius-fokra, ami az évnek ebben a szakában nem volt
túlzottan meleg.
Ezen a júliusi kedden nem volt túl sűrű a forgalom. Pénteken zsúfolva
van az autópálya a Manhattanből Long Islandre igyekvő tömegekkel.
Remek nap volt arra, hogy meglátogassam a Bayview Hotelt. Egy
countrycsatornára kapcsoltam a rádiót. A country másnaposság esetén
kiváló zene. Tim McGraw énekelte az Emlékezz rám című slágert.
Belemarkoltam a chipses-zacskóba, és rágcsálni kezdtem.
Kate tehát inkább hazudott nekem, minthogy meg kelljen említenie
Ted Nash nevét. Tudta, hogy rosszul esne. Eszembe jutott, milyen
kifejezést használt „elmebeteg”. Akárhogy is, tulajdonképpen meg
tudom érteni, miért hazudott. Másrészről viszont, mint minden zsaru,
én is tudtam: a hazugság olyan, mint a csótány. Ha egyet meglátsz,
biztosan lesz ott több is. Ez a kis összezörrenés ugyanakkor hasznunkra
is lehetett egy kicsit eltávolodtunk egymástól, ami ebben az esetben
előnyünkre válhat. Ezt persze majd meg kell magyaráznom neki később.
Gondoltam, már ideje lett volna, hogy felhívjon, amikor látja, hogy
nem érkezem meg a munkába, de a mobilom néma maradt.
Egyes állami szervek – így az FBI is – alkalmaznak nyomkövető
rendszereket a mobiltelefonok és személyhívók helyzetének követésére.
Ha tudják a számodat, akkor azt is tudni fogják, merre jársz, még ha nem
is telefonálsz. Ha a telefon be van kapcsolva, az rendszeresen jeleket
küld a legközelebbi adótornyok felé, s ebből háromszögeléssel
könnyedén meghatározható a készülék helyzete.
Nem vagyok paranoiás, engem tényleg üldöznek. Biztos, ami biztos,
nem akartam esélyt adni annak az ötvenszázalékos (vagy igen, vagy
nem) lehetőségnek sem, hogy a Fed 26. naplopó ügynökei azt figyeljék,
merre járok a táppénzes napomon. A mobiltelefon és a csipogó egyidejű
kikapcsolása abszolút szabályellenes volt, de jelen esetben a legkisebb
gondom is nagyobb volt ennél. Kiiktattam mindkettőt.
Elhagytam Queenst, Nassau külvárosi régióiban jártam. A rádióban az
énekes kisírta a szemét hűtlen felesége, a legjobb barátja, az asszony
csalfa szíve és a magányos éjszakák miatt. Jómagam pszichológust
ajánlottam volna neki, bár jobb híján a scotch is megteszi ilyenkor.
Csatornát váltottam.
A rádiós pasas nagy ívű érvekkel bizonygatott valamit, amit egy
másik hang – feltehetően telefonon keresztül – kontrázni próbált, de
nem sok szót kapott. Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam a probléma
lényegét. Valami Aden került szóba, először azt hittem, hogy Aidan
Conellyt, a Dresdner csaposát emlegetik, de ennek nem sok értelme lett
volna. Aztán az egyik figura végre kiejtette a száján, hogy „Jemen”, s
ekkor összeállt a kép. A jemeni nagykövet, bizonyos Barbara Bodine
megtiltotta, hogy John O’Neill visszatérjen Jemenbe. John O’Neill nevét
ismertem: ő volt az az elismert FBI-szakember, aki az adeni kikötőben
megtámadott USS Cole ügyében vezette a nyomozást. Aden Jemenben
van. Stimmt. Annyit ki tudtam hámozni a műsorvezető beszédéből és a
nagyritkán szót kapó másik figura szavaiból – és persze abból, amit a NY
Postban olvastam, illetve az ATTF-es pletykákból tudtam –, hogy Bodine
asszony, ízig-vérig diplomata lévén, képtelen volt elfogadni O’Neill
igencsak agresszív nyomozati módszereit, amellyel az amerikai hadihajó
megtorpedózásának körülményeit kutatta. Így aztán, amikor O’Neill
hazatért Amerikába, hogy beszámoljon a tapasztalatairól – bár lehet,
hogy ezt az utat már megrendezték neki –, Bodine nagykövet asszony
megragadta az alkalmat és megtiltotta, hogy visszatérjen az országba. A
műsorvezető habzó szájjal szidta a külügyminisztériumot, gyáváknak,
kislányoknak, sőt konkrétan hitszegő hazaárulóknak bélyegezte őket.
A másik férfi feltehetőleg a külügyminisztérium szóvivője lehetett,
próbált felhozni pár érvet, de nyálas, behízelgő hangja engem is
felidegesített. A műsorvezető basszus hangja szinte a földbe döngölte.
–  Tizenhét tengerészünk halt meg az USS Cole-on, s maguk
tönkreteszik a nyomozást azzal, hogy behódolnak ennek a jelentéktelen
kis országnak és a beijedt nagykövetnek? Hát kinek az oldalán áll ő?
Kinek az oldalán állnak maguk? – mennydörögte a rádiós.
A külügyes fazon védekezni próbált.
 –  A miniszter is egyetért azzal, hogy Bodine nagykövet asszony
érthető és megfontolt döntést hozott akkor, amikor megtiltotta, hogy
John O’Neill visszatérjen Jemenbe. A döntés okát az a fontos érdek
szolgáltatta, hogy jó kapcsolatokat tartsunk fenn a jemeni kormánnyal,
amely együttműködik a…
– Együttműködik? – hüledezett a riporter. – Most viccel velem, vagy
elment az esze? Hiszen ők maguk álltak a USS Cole elleni támadás
hátterében!
És így tovább. Inkább visszakapcsoltam a countryra, ahol legalább
csak énekeltek a bajaikról. A terrorizmus elleni háborúval az a baj,
mondtam mindig, hogy nincs háború. Úgy tűnt, az új kormány végre
kapiskálta ezt egy kicsit, de még mindig nem esett le nekik a tantusz. Ez
egy kicsit ijesztő is volt, ha az ember elhitte, amit a rádióban hallott.
Közben kiértem Nassau megyéből, Suffolkban jártam, ahol a
különböző Hamptonok voltak. Folytattam utamat kelet felé. Elhaladtam
a William Floyd út felé vezető lehajtó mellett, amerre két nappal ezelőtt
Kate-tel a megemlékezésre igyekeztünk. William Floyd rockzenész volt,
ugye? Elmosolyodtam magamban.
Elhaladtam egy terület mellett, melyet találóan The Pine Barrens
(Fenyvespuszta) néven neveztek. Lassan figyelni kezdtem, merre
találom a westhamptoni lehajtót Közben elhajtottam a Brookhaven
Nemzeti Kutatóintézet és a Calverton felé vezető kijáratok mellett,
melyek eszembe juttatták, miért is lógok én ma a munkából, miért
vesztem össze a feleségemmel, és miért rohanok fejjel a falnak.
Délnek tartottam az óceán és az öböl felé, s alig húsz perc elteltével
meg is érkeztem Westhampton Beach városába. Délután egy óta múlt
pár perccel.
Autózgattam egy kicsit fel s alá, végigmértem a várost, ahogy Don
Juan tehette öt évvel előttem. Vajon vele volt már a nő? Valószínűleg
nem, ha férjnél volt. Gondolom, nem a legjobb ötlet lett volna a háza
előtt felvenni, hogy randira vigye. Minden bizonnyal külön-külön jöttek
el otthonról, s valahol errefelé találkozhattak. Nem az autópálya mellett
sorakozó garnimotelek egyikét választották, ahol jellemzően csak egy
gyors kupakolás erejéig szálltak meg a kedves vendégek, így hát
valószínűleg az egész éjszakát együtt akarták tölteni, ezért a drága
szálloda. Ha ez igaz, és feltételezzük, hogy mindketten házasok voltak,
minden bizonnyal remek fedősztorijuk vagy különlegesen hülye
hitveseik lehettek.
Szinte láttam, ahogy a pár elkölti a vacsoráját a stílusosan Main
Street névre keresztelt főutcán sorakozó éttermek valamelyikében. Vagy
ismerték már a Bayview Hotelt, vagy véletlenül szúrták ki jövet-menet.
A hűtőtáska arra utalt, hogy tervezték a partra való kiruccanást, a
videokamerát pedig feltehetően nem azért vitték magukkal, hogy
családi felvételt készítsenek a gyerekeknek.
Fogalmam sem volt, merre lehet a Bayview Hotel, de valami azt súgta,
valahol az öböl közelében kell keresnem. Délnek indultam hát a Beach
Lane nevű úton. Az ilyesmit nem tanítják a rendőrakadémián. Egy igazi
férfi sohasem kérdezősködik az útirány felől, ezért is találták fel a
navigációs rendszereket. Nekem azonban nem volt GPS-em, s a
benzinem is fogytán, így hát elveimet feladva lehúzódtam egy biciklis
pár mellé és megkérdeztem, merre találom a Bayview Hotelt.
Készségesek voltak, s őt percen belül be is fordultam a szálloda
parkolójába. Megálltam egy kis parkolórészen, amelyik az érkező
vendégek részére volt fenntartva, és kiszálltam. Körülbelül ugyanolyan
ruházatban, mint Don Juan 1996. július 17-én, és elindultam a Bayview
Hotel főbejárata felé.
Ez a látogatás kétféleképpen sikerülhetett: vagy falakba ütközöm,
vagy olyan varázslatos ablakra bukkanok, melyen keresztül
visszatekinthetek az öt évvel korábbi eseményekre.
 

23. fejezet
A Bayview Hotel olyan volt, mint amilyennek Marie leírta: nagy, régi,
viktoriánus épület, régen minden bizonnyal valakinek a
magánrezidenciája lehetett. Mögötte modern kétemeletes, leginkább
motelre emlékeztető épület állt az öreg fák árnyékában. Ha még
messzebb pillantottam, pár bungalót is felfedezett a tekintetem. A
terület enyhén lejtett az öböl irányába, a vízen túl az a kis part menti
sziget látszott, melyen a Dune Road fut. Az egész hely kellemes
benyomást keltett, megértettem, miért választotta egy középkorú, jól
szituált pár találkahelyül. Ugyanakkor pont olyan hely volt, ahol Mr. és
Mrs. Felső Középosztály bármikor belefuthatott volna egy ismerősbe.
Kissé felelőtlenek voltak, amikor ide tértek be. Azon merengtem, vajon
még mindig az eredeti párjukkal élnek-e. És azon is, hogy a nő
egyáltalán él-e még. Azt hiszem, a gyilkosságis múltam soha nem múlik
el nyom nélkül.
Felballagtam a lépcsősoron egy széles, fával burkolt, oszlopos
tornácra, és beléptem a kicsi, elegáns, légkondicionált előtérbe.
Visszapillantottam az üvegajtókon keresztül, s konstatáltam, hogy
innen semmi nem látszik az autómból. A portás, kinyalt ifjú ficsúr,
köszöntött.
– Isten hozta a Bayview Hotelben, uram. Miben lehetek szolgálatára?
–  Láttam a táblát, hogy van üres szobájuk. Szeretnék egyet az új
épületben.
Klimpírozott valamit a számítógépén.
–  Van üres szobánk a Moneybogue Bay Pavilonban. Gyönyörű a
kilátás az öbölre. Kétszázötven dollár egy éjszaka.
A Bayview árai szemmel láthatóan ellenkező irányba robogtak a
gazdaság állapotát jelző grafikonokkal.
– Kiveszem – feleltem.
– Remek! Mennyi ideig óhajt nálunk maradni?
– Van félnapos lehetőség?
– Nincs, uram. Legalábbis nyáron nincs. – Jöjjön vissza ősszel, ha egy
gyors menetet szeretne nálunk lerendezni.
Ez utóbbi mondatot nem mondta ugyan, de az üzenet
félreérthetetlenül ez volt.
– Egy éjszaka lesz – válaszoltam.
– Értem. – Előhalászott egy bejelentőlapot és egy tollat a pult alól, és
felém nyújtotta. A körmei tükörfényesre polírozva ragyogtak. Elkezdtem
kitölteni a kis kartonlapot, amelynek alja kemény, fényes felületű volt,
ha valakinek eszébe jut, remek ujjlenyomatokat lehet levenni róla.
A portás, akinek nevét – Peter – kis ezüsttáblácska hirdette az öltönye
gallérján, megkérdezte.
– Hogyan óhajtja a számláját rendezni, uram?
– Készpénzben.
–  Nagyszerű. Azért tudna adni egy hitelkártyát, hogy a számát
rögzíthessük?
Felé toltam a kitöltött bejelentőlapot.
 –  Nem bízom a hitelkártyákban. De ha gondolja, letehetek ötszáz
dollárt készpénzben biztonsági letétként.
Peter a bejelentőlapra pillantott.
–  Úgy is megfelel, Mr. Corey. Készíthetnék egy másolatot a vezetői
engedélyéről?
– Nincs nálam. Ezt tudom adni. – Kitettem a névjegyemet a pultra. –
Ez megfelel?
Rápillantott az FBI-lógós kártyára, tétovázott, majd megkérdezte:
– Tudja bármivel igazolni a személyazonosságát? Természetesen egy
rakás igazolvány volt nálam, köztük az FBI-azonosítóm is, de kíváncsi
voltam, hozzájutok-e ugyanúgy egy szobához, ahogy Don Juan tette
annak idején.
– Bele van varrva a nevem az alsógatyámba, akarja látni?
– Pardon?
–  Ez a helyzet, Peter. Készpénzzel fizetek a szobáért, hagyok
biztonsági letétet és egy névjegyet. Szükségem van egy szobára –
Elővettem két húszast és a portás markába nyomtam. – Kompenzálandó
az ön kényelmetlenségeit…
–  Értem, uram… – eltette a pénzt, előhalászott egy regisztrációs
könyvet a pult alól, és jegyzetelni kezdett. A névjegyre pillantott, leírta
róla a nevemet, aztán észrevette a lógót is.
– Ön… az FBI-nál dolgozik?
–  Bizony. Ami azt illeti, valójában nem akarok szobát kivenni. Mr.
Rosenthallal szeretnék beszélni. – Elédugtam az igazolványomat, elég
hosszan ahhoz, hogy a fényképet is megszemlélhesse rajta. – Hivatalos
ügy.
– Értem, uram… tehetek…
– Mr. Rosenthalt, ha kérhetem. Köszönöm.
Felvette a telefont és tárcsázott egy háromjegyű számot.
– Susan, itt van egy úr az FBI-tól, Mr. Rosenthalt keresi. – Hallgatott,
majd folytatta. – Nem… én nem… rendben. – Letette a kagylót, és felém
fordult. – Ms. Corva, Mr. Rosenthal asszisztense mindjárt itt lesz.
– Klassz.
Elvettem a pultról a névjegyemet és az FBI-igazolványomat Amilyen
vajszívű gyerek vagyok, a negyven dolcsit nem kértem vissza, jól jön az
majd Peternek a manikűrösnél. Körülnéztem az előcsarnokban. A teret a
sötét mahagóniszín uralta, mindenütt cserepes növények zöldelltek,
nehéz, testes bútorok terpeszkedtek, az ablakokon zsinóros
bársonyfüggönyök lógtak. Bal kéz felé nyitott duplaajtó vezetett a bárba
és az étterembe, néhányan most is ültek az asztalok mellett. Megcsapott
az étel illata, a gyomrom megkordult. Jobbra is egy kettős ajtót láttam,
mely abba a társalgó-könyvtárba vezetett, melyről Marie is említést tett.
Hátul széles lépcsősor vezetett felfelé. A lépcsőkön csinos, fiatal nő
bukkant fel, elegáns szandált, sötét szoknyát, fehér inget viselt. Hozzám
lépett.
– Susan Corva vagyok, Mr. Rosenthal asszisztense. Miben segíthetek?
A hivatalos eljárásrendet követve neki is megmutattam az
igazolványomat.
–  Corey nyomozó vagyok a Szövetségi Nyomozó Irodától, hölgyem –
feleltem udvariasan. – Mr. Rosenthallal szeretnék beszélni.
– Megkérdezhetem, miről volna szó?
–  Hivatalos ügyben keresem, Ms. Corva, és nincs felhatalmazásom,
hogy beavassam.
– Rendben… Mr. Rosenthal elég elfoglalt, de…
– Jómagam is hasonlóképpen elfoglalt vagyok. De nem rabolom sokáig
az idejét – tettem hozzá, mint mindig. – Követem önt.
Bólintott, megfordult, és elindultunk felfelé a lépcsősoron.
– Szép hotel – jegyeztem meg.
– Köszönjük – felelte udvariasan.
– Mióta dolgozik itt?
– Ez a második nyaram.
– Telente bezárnak?
– Nem, de szeptember elseje után nagyon csendes itt az élet.
– Mi történik a személyzettel?
–  A nagy részük elmegy a szezon után. Ez nem éri őket
meglepetésként. Rengeteg idényesünk van.
– Idényes?
–  Jórészt helyiek, és néhányan messzebbről, akik csak nyaranta
dolgoznak nálunk. Tanárok, diákok. És persze sok hivatásos vendéglátós
is, akik a szezonalitást követve a munka napja után Délre utaznak
dolgozni.
– Értem. Ugyanaz a személyzet tér vissza dolgozni minden nyáron?
 Felértünk a lépcsősor tetejére, mire válaszolt.
– A legtöbbjük igen. A fizetés jó, és a szabadnapjaikat is kellemesen el
tudják tölteni a környéken. – Rám nézett. – Valami gond van ezzel?
– Ó, dehogy. Ezek csak rutinkérdések.
Elárulok egy titkot. Ha egy zsaru a rutin szót használja, sohasem arra
gondol.
A hosszú folyosó két oldalán a vendégszobák számozott ajtajai
sorakoztak. Egy kis oldalt nyíló folyosó végén az ajtón felirat hirdette:
„PRIVÁT – BELÉPÉS CSAK A SZEMÉLYZETNEK”.
Ms. Corva kinyitotta ezt az ajtót és beléptünk. Egy irodába jutottunk,
ahol négy nő ült számítógépek és telefonok között. Az asszisztens
továbbvezetett egy másik ajtóig, ahol kopogott, kinyitotta, majd
előreengedett.
Egy nagy asztal mögött középkorú ember ült. Ingnyaka kigombolva,
rikító színű nyakkendője kilazítva lógott a mellén. Felállt és elém jött,
hogy köszöntsön. Így látszott csak igazán, milyen magas és sovány.
Tekintetéből intelligencia tükröződött, melyet most némi aggodalom
felhőzött be.
– Mr. Rosenthal, ez itt Mr. Corey az FBI-tól.
Kezet ráztunk.
– Köszönöm, hogy bejelentés nélkül is fogadott.
–  Ugyan, semmiség. Köszönöm, Susan. – A titkárnő megfordult és
kiment, becsukta maga mögött az ajtót. A férfi felém fordult – Foglaljon
helyet, Mr…?
–  Corey. John Corey. – Névjegyet nem adtam neki, de az
igazolványomat az orra elé dugtam, hogy tudja, hányadán állunk.
Leültem az asztalával szemközti székre, ő visszament a saját helyére, a
bőrfotelbe.
– Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Corey?
Az FBI külön tanfolyamokon oktatja, hogyan legyünk nagyon
udvariasak az állampolgárokkal, ami kifejezetten jó dolog. De azt is
elvárják, hogy ugyanilyen udvarias legyen az ember a bűnözőkkel,
kémekkel, illegális bevándorlókkal, terroristákkal szemben is, ami
viszont rendszerint komoly kihívások elé állit engem. De az FBI-ról
alkotott képet védeni kell. Rosenthal jelen esetben egyszerű
állampolgárként ült előttem, nem követett el semmiféle bűnt,
leszámítva talán a borzalmas nyakkendőjét: kicsi bálnácskák díszelegtek
rajta.
–  Csak némi utómunkát végzünk a TWA 800-as járatának
katasztrófája kapcsán – kezdtem a mondanivalómat.
Láthatóan megkönnyebbülten fogadta a bejelentésemet, miszerint
nem valami más, mondjuk illegális bevándorlók alkalmazása után
kutakodok.
Bólintott.
– Mint azt ön is tudja, uram, pontosan öt év telt el a tragédia óta. Az
évforduló kapcsán a sajtó is megint felkapta az ügyet, mely
természetszerűleg a lakosság érdeklődését és bizonyos aggályait is
felújította az eseménnyel kapcsolatosan.
Bólintott újra.
–  Magam is többször gondoltam az esetre az elmúlt napokban –
mondta.
Körbepillantottam Rosenthal szobájában. A falon a Cornell
Egyetemen szerzett diplomája igazolta iskolai végzettségét, munkájában
és a társadalmi életben elért sikereit pedig oklevelek, díjak, kitüntetések
hirdették körös-körül. Az asztala mögött hatalmas ablakon keresztül
látszott az öböl és a Moneybague Bay Sportcentrum új, kétemeletes
épülete, amely még mindig csak egy motelre emlékeztetett. Jobbra, a
part felé vezető út mellett a motelszárny parkolója feküdt, ami most, a
strandidő órái alatt, szinte teljesen üresen árválkodott.
Figyelmemet Rosenthal felé fordítottam, és folytattam a
mondókámat.
–  Hogy ezeket az aggályokat eloszlassuk, egyes részletkérdéseket
újból körüljárunk. – Jómagam egy másodpercre be nem vettem volna ezt
a rossz dumát, de az igazgató megint csak bólogatott. – Minden
bizonnyal emlékszik rá, hogy két lehetséges szemtanú az ön
szállodájában tartózkodott 1996. július 17-én, a szerencsétlenség
éjszakáján.
– Hogy is feledhetném? Megtalálták őket végül?
– Nem, uram, sajnos nem.
–  Nos, ide sem tértek vissza azóta. Legalábbis én nem tudok róla.
Hívtam volna önöket.
– Értem. Megvan még az ügynökünk neve és a száma?
– Nincs. De tudom, hogyan kell felhívni az FBI-t.
 –  Jó. Olvastam a jelentését azoknak az ügynököknek, aki itt jártak
önöknél akkoriban, s szeretnék tisztázni egy-két apróságot.
– Rendben.
Rosenthal problémamentes figurának ígérkezett, egyenes volt és
segítőkész.
– Itt dolgozik még az a portás, akinél ez a pár bejelentkezett?
– Már nem. Nem sokkal az eset után elhagyta a szállodát.
– Értem. Hogy is hívják őt?
– Christopher Brock.
– Meg tudná mondani, most merre találom őt?
– Nem, de a személyi anyagát előkerestethetem önnek.
–  Ezzel sokat segítene – feleltem. – Volt itt egy szobalány is, egy
spanyol ajkú asszony, bizonyos Lucita Gonzalez Perez, aki látta a
feltételezett szemtanúinkat, amint kiléptek a szobájukból, a 203-asból,
ha jól tudom. Ő itt dolgozik még?
–  Nem hiszem. Nem láttam őt azóta a nyár óta. De azért
utánanézetek.
– Neki vannak itt személyi anyagai?
A kérdés kissé kényelmetlenül érintette, ezt nem tagadhatta.
–  A vendégmunkások zöldkártyáiról fénymásolatot készítünk.
Minden idegenben született alkalmazottunk vagy amerikai állampolgár,
vagy munkavállalói vízummal tartózkodik az országban, máskülönben
nem kaphatnak munkát nálunk.
– Efelől biztos vagyok, uram. Jelen pillanatban azonban nem ennek az
asszonynak a jogi státusa a kérdés. Ez a nő szemtanúnk volt, és
szeretnék vele újból pár szót váltani.
– Utánanézetek, mit tehetek ez ügyben.
–  Köszönöm. Harmadikként volt még egy szobalány, aki másnap
kinyitotta a 203-as szobát, majd jelentette, hogy a vendégek elmentek, s
hogy hiányzik az a bizonyos takaró. Ő itt van még?
– Nem hiszem. Őt sem láttam azóta a nyár óta.
Egy pillanatra elkapott a déjá vu érzése. Mintha már hallottam volna
ezt a mondatot ezelőtt.
– De emlékszik rá, ugye?
– Hogyne.
– Róla van anyag?
 – Biztosan. Diákmunkás volt. Minden nyáron itt dolgozott Keményen
dolgozott, és ugyanolyan keményen bulizott is. – Elmosolyodott. – De ha
jól emlékszem, az utolsó nyáron a diplomamunkáját írta.
– Mi is volt az ő neve?
– Roxanne Scarangello.
– Errefelé lakik?
– Nem. Lent élt valahol Philadelphiában. Azt hiszem, a Penn State-re
járt, de meglehet, hogy a University of Pennsylvaniára. Ott lesz az
anyagában.
– Minden ilyesmit megtartanak?
–  Muszáj. Az adóhivatal megköveteli. Plusz a jobbakat a következő
szezonokra is alkalmazzuk, ezeket az embereket május környékén körbe
szoktuk telefonálni.
– Jó.
Roxanne, a diáklány nem volt közvetlen szemtanú, ahogy Lucita vagy
Christopher, a portás sem. Akkor mi a fenét kerestem én itt? Néha csak
úgy cél nélkül kell dolgozni egy-egy ügyön, kérdezgetni olyanokat is,
akik semmit sem tudhatnak. Olyan ez, mint egy labirintus, ahol az
ember előbb válik a zsákutcák és körbefutó járatok tudójává, s csak
aztán lelheti meg a kivezető utat.
– Emlékszik még, hogy hívták azokat a szövetségi ügynököket, akik itt
jártak annak idején, és a 203-as szoba vendégei után kutattak?
–  Nem. Sohasem mutatkoztak be rendesen. Egyszer kora reggel
bukkant fel egy ember… emlékszem, pénteki nap volt… és érdeklődött,
nem jelentett-e a személyzet hiányzó takarót. Valaki előkerítette a
szobaasszonyok vezetőjét, aki bólogatott, hogy de igen, a 203-asból
bizony hiányzik egy. Akkor ez a kollégájuk engem kéretett, és engedélyt
kért, hogy kikérdezhessék a személyzetet és a vendégeket. Mondtam,
hogyne, és ezzel ennyi is volt az egész. Azt mondta, később tájékoztat.
Közben felbukkant a három FBI-ügynök. Az egyikük közölte, hogy a légi
szerencsétlenséggel kapcsolatos az ügy, ott volt nála a takaró is egy nagy
nejlonzsákban, rajta széles felirat: „BIZONYÍTÉK”. Megmutatta nekem,
majd a szobaasszonyok vezetőjének, aztán néhány szobalánynak.
Mondtuk neki, hogy igen, ez akár a mi takarónk is lehet. Ekkor ő a
vendégkönyvet és a számítógépes foglalási listákat kérte, illetve az
akkor este szolgálatos portással akart beszélni. De hát ezt mind ön is
tudja – tette hozzá Rosenthal.
 – Hogyne. Emlékszik annak az ügynöknek a nevére, aki először jelent
meg a szállodában, hogy a hiányzó takaró felől érdeklődjön?
– Nem. Adott ugyan névjegyet, de később vissza is vette.
– Értem. Folytassa, kérem!
A szállodaigazgató folytatta, felidézte annak az öt évvel ezelőtti
pénteknek minden mozzanatát, olyan világosan, hogy látszott, legalább
százszor elmesélte már barátok, rokonok közt a történetet. Persze az is
segítette az emlékek bevésődését, hogy egy ilyen csendes kis szállodát
nem mindennap szállnak meg szövetségi ügynökök. Nem sok újdonságot
tartalmazott a beszámoló, de én azért figyelmesen hallgattam, hátha
mégis felbukkan valami.
–  Szóval, kiderült, hogy ez a vendég álnéven jelentkezett be… a
szálloda üzletpolitikája tiltja az ilyen vendégek befogadását…
– Kivéve holtszezonban.
– Megbocsát?
– Ó, semmi. Folytassa, kérem!
–  Tudnunk kell, ki a vendégünk. Christopher, a portás bizonyos
értelemben követte is az előírásokat… de azóta ragaszkodunk hozzá,
hogy mutassanak nekünk egy hitelkártyát, jogosítványt vagy bármilyen
fényképes igazolványt.
Szolgálhattam volna újdonságokkal Rosenthal számára de nem ez volt
a megfelelő pillanat, hogy megosszam vele a tapasztalataimat.
– Miért mondott fel Christopher?
–  Nos… volt némi nézeteltérésünk a kérdéses vendég
bejelentkeztetése kapcsán. Nem hibáztattam érte, de felül akartam
vizsgáltatni az egész eljárást. Akkor nem tűnt különösen zaklatottnak,
de egy-két nappal az eset után beadta a felmondását. A szállodai
dolgozók – tette hozzá az igazgató –, különösen a férfiak, kissé érzékeny
lelkűek.
Ezen elméláztam egy kicsit.
– Mi lett az ötszáz dolláros készpénzletéttel?
–  Most is megvan, az a vendég tulajdona. – Elmosolyodott – Mínusz
harminchat dollár kétszer fél üveg borért a minibárból.
Viszonoztam a mosolyt.
– Tudassa velem, ha ez az úriember egyszer betérne a letétjéért.
– Feltétlenül.
 Ezek szerint Don Juan és a nője borozgattak a parti kirándulás előtt
vagy után.
– Egész üveg borok vannak a szobákban?
– Nem. Erre rákérdezett az egyik ügynök akkor is. Ez miért fontos?
– Egyáltalán nem az. A vendég névjegyén mi szerepelt?
–  A névre már nem emlékszem. Azt hiszem, ügyvédként szerepelt
rajta.
–  Mit mondott Christopher, a férfi tényleg úgy festett, mint egy
ügyvéd?
A kérdés szemmel láthatóan kizökkentette egy kicsit Rosenthalt.
–  Miért… hogy fest egy ügyvéd? – kérdezett vissza végül. Rájöttem,
hogy a kérdésem több előítéletet rejt, mint ami a munkámhoz
elfogadható lenne. Inkább elengedtem a fülem mellett a kérdést.
– Folytassa, kérem! – ugrottam inkább tovább.
A történet folydogált tovább, eljutottunk odáig, hogy a három
szövetségi ügynökhöz további négy csapódott, három férfi és egy nő – ez
utóbbi minden bizonnyal Marie Gubitosi volt.
–  Mindenkit kikérdeztek – darálta Rosenthal tovább a sztorit. – A
személyzetet és a vendégeket egyaránt, ami egy kicsit felforgatta ugyan
a szálloda életét, de mindenki szívesen együttműködött és segítette a
munkájukat, mert tudták, hogy a szerencsétlenséggel kapcsolatosan
vannak nálunk. Mindenkit nagyon megrázott az eset – borult el őszintén
a tekintete –, akkoriban semmi másról nem esett szó, csak erről a
katasztrófáról.
Rosenthal folytatta a történetet. A másnaposságom enyhült kissé,
lassanként sikerült egyet-egyet bólintanom anélkül, hogy a fájdalom
keresztülhasított volna a fejemen. Diszkréten kivettem a zsebemből a
mobilomat és a csipogót, és bekapcsoltam mindkettőt, hátha van rajtuk
valami üzenet. Rendszerint legalább tíz percbe, néha hosszabb időbe is
beletelik, mire a helyzetmeghatározó rendszer be tud mérni egy-egy
készüléket, bár szerencsés esetben előfordul, hogy a művelet kevesebb
időt vesz igénybe. Mindenesetre vártam öt percet, míg az igazgató
beszélt, majd kikapcsoltam a készülékeket. A bosszúságom, ami Kate
hazugságából táplálkozott, most új táptalajt talált a hallgatásban. Hogy
küzdjünk meg egymással, ha egy árva szót sem váltunk?
Eszembe ötlött, hátha Kate-et felrendelték valamelyik főnökhöz, vagy
éppenséggel az OPR-hez, s most kényelmetlen kérdésekkel bombázzák.
Az is eszembe jutott, hogy bár Kate-nek nem tettem említést erről az
utamról – abban pedig biztos voltam, hogy nem követtek –, az OPR
emberei maguktól is rájöhettek, merre töltöm a táppénzes napomat.
Szinte már vártam, hogy Liam Griffith három verőlegény társaságában
beront az ajtón és elhurcolnak. Mr. Rosenthal biztos nagyon
meglepődne. Jómagam sokkal kevésbé.
–  Sok vendég elhagyta a szállodát – emlékezett a direktor. –
Elmentek, mert… mert… olyan dolgokat hozott partra a víz… – Mély
levegőt vett, úgy folytatta. – Helyettük azonban megjelentek a
kíváncsiskodók, egy sereg újságíró és néhány politikus. Az FBI
felajánlotta, hogy egy hónapra garantáltan lefoglal harminc szobát, ha
kedvezményt adunk. Elfogadtam az ajánlatukat, és nem bántam meg,
mert a szerződést meg is újítottuk, többen még az őszi szezonban is itt
tartózkodtak néhány hétig.
– Végül is egész jól jött ki ebből az esetből.
Furcsa pillantást vetett rám.
– Mint errefelé mindenki. De tudja, mit mondok? Ingyen is odaadtam
volna azokat a szobákat, ha tudom, hogy ezzel előrébb viszem a kutatást
Mindenkinek – tette hozzá –, aki részt vett ebben a munkában, a
szálloda ingyen reggelit biztosított.
–  Ez nagylelkű gesztus volt öntől. Azok közül az FBI-alkalmazottak
közül, akik a személyzetet és a vendégeket kérdezték ki, lakott itt
valaki?
–  Azt hiszem, egy-kettő biztosan. De öt év távlatából már nem
emlékezhetek mindenre. Gyakorlatilag semmi kapcsolatom nem volt
velük. De nincsenek meg ezek az adatok önöknél? – érdeklődött
Rosenthal.
– Dehogy nincsenek. Az ilyesmit adategyeztetés céljából kérdezzük. –
Gyenge próbálkozás volt, mégis elhitte. Elértem az összes zsákutca
végéig, de szereztem két új nevet Christopher Brock, a recepciós, és
Roxanne Scarangello, a diákmunkás nevét Még egy névre szükségem
volt arra az esetre, ha a gondolatrendőrség felbukkanna.
– Hogy hívták a szobaasszonyok vezetőjét?
– Anita Morales.
– Ő itt van még?
– Igen. Ő állandó alkalmazott. Nagyon jó középvezető.
 – Remek. – Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt a saját főnökömről.
– Térjünk vissza egy percre Roxanne-hoz. Beszélt vele, miután az FBI
kikérdezte?
– Igen… de azt mondta, megtiltották neki, hogy bárkinek is beszéljen
az interjúról, engem is beleértve.
–  De annyit elmondott, hogy rúzst talált egy poháron, a zuhanyzót
használták, az ágyat szintén, s hiányzott az ágytakaró.
– Erről nekem nem számolt be – felelte.
– Rendben. Vett az FBI ujjlenyomatot a személyzet bármely tagjától?
–  Igen, vettek. Christophertől és Roxanne-tól. Azt mondták, azért,
hogy az ő ujjlenyomataikat kizárhassák a szobában és a porta pultján
található nyomok közül.
Nem is említve a bejelentőlapot Minden jel arra mutatott, hogy Don
Juan szép, használható ujjlenyomatokat hagyott a szállodában, melyek
megegyeztek a parton talált poharakról vett ujjnyomokkal, s ezzel a két
helyszín véglegesen összeköthetővé vált. A nője szintén hagyott
ujjlenyomatokat a poharán és borosüvegen, bár a szállodában nem
találták nyomát. De ha egyiküktől sem vettek korábban ujjlenyomatot,
akkor minden hiába, ez a nyom mindaddig zsákutca marad, míg
valamelyikük olyan helyzetbe nem jut, hogy ujjai nyoma nyilvántartásba
kerül. Rosenthal félbeszakította a gondolataimat.
– Alá kell írnom valami nyilatkozatot?
– Nem. Szeretné?
– Nem feltétlenül… csak furcsa volt, hogy nem jegyzetelt.
–  Nem szükséges. Ez a beszélgetés csak informális. – Ráadásul, ha
jegyzetelek és egyszer lebukom, még mélyebben ülnék a trutyiban. – Öt
évvel ezelőtt nem írt már alá egy nyilatkozatot?
– Dehogynem. Nem látta az aktában?
– De igen. – Idejét láttam, hogy küzdőteret váltsunk. – Láthatnám az
említett személyi anyagokat?
– Természetesen – állt fel Rosenthal. – Magam mutatom meg önnek.
Kiléptünk az igazgatói irodából, és elindultunk lefelé a lépcsősoron az
előcsarnok felé. Menet közben ismét bekapcsoltam a telefont és a
csipogót, hátha érkezett azóta üzenet. Az FBI, a CIA vagy a NYPD belső
elhárításának emberei mind megegyeznek abban, hogy nincs nehezebb
feladat, mint egy saját alkalmazottat lebuktatni. Okos bűnözők nem
léteznek. Egytől egyig ostoba mind, több bizonyítékot hagynak a
helyszínen ottjártuktól, mint a Jézuska karácsony éjjelén. De egy CIA-
vagy FBI-ügynök, vagy éppenséggel egy zsaru más eset: nagyon nehéz
felfedezni, ha rosszban sántikálnak.
Mindezek ellenére határozottan úgy éreztem, hogy – a rendőrzsargon
szerint – már rajtam tartják a szemüket. Talán már csak huszonnégy
órám van, mielőtt lecsap a mennykő. De az is lehet, hogy huszonnégy
percem.
 

24. fejezet
Rosenthal a főlépcsőház alá kalauzolt, ott kulcsával kinyitott egy
ajtót. Leereszkedtünk az alagsorba, ami sötét volt és nyirkos.
– Borospince és irattár – jegyezte meg az igazgató.
– Kezdjük talán a borospincével – javasoltam.
Felnevetett a tréfára – az első volt, amit megengedtem magamnak
vele szemben –, ez megerősítette eddigi pozitív véleményemet vele
kapcsolatban. Kinyitott egy újabb ajtót, és felkattintotta a
neonvilágítást. Odabent hatalmas, alacsony mennyezetű tetem
terpeszkedett, benne takaros rendben polcsorok és irattároló
szekrények sorakoztak.
– Kezdjük talán Christopher Brocknál – javasolta.
– Rendben.
Odalépett egy nagy iratszekrényhez, és kihúzta az A-D felirata fiókot.
Ujjait végigfuttatta a dossziék fülecskéin.
– Ezek a már nem itt dolgozó irodai és adminisztratív alkalmazottak
személyi anyagai – mondta –, lássuk… mindig megkövetelem, hogy
szigorúan tartsák az ábécérendet… B-r-o… talán…
Alig kéttucatnyi akta volt abban a fiókban. Ha eddig nem találta meg
azt az anyagot, már nem is fogja. Rosenthal felegyenesedett és megrázta
a fejét.
– Ez furcsa.
Neki talán. A jó hír az, hogy az akta nem veszett el, ott van a Federal
Plaza 26.-ban. A rossz az, hogy soha nem fogok hozzáférni.
– Mi a helyzet Roxanne Scarangellóval? – kérdeztem.
Az igazgató még mindig nem tudott napirendre térni a hiányzó
dosszié felett, nem felelt.
 –  Megnézhetnénk a főiskolás szobalány papírjait? – próbálkoztam
újból.
– Ó… persze. Kövessen!
Átballagtunk egy „Inaktív ideiglenesek és szezonálisok” feliratú
iratszekrényhez. Rosenthal kinyitotta az S-U címkéjű fiókot.
– Roxanne Scarangello… itt kell lennie…
Segítettem Mr. Rosenthalnak végigkutatni a gondosan rendben
tartott fiókot. Kétszer is.
– Biztosan jól emlékszik a névre? – tudakoltam.
–  Hogyne. Öt vagy hat nyáron át itt dolgozott. Kedves lány volt,
csinos, jókedvű.
– Jó dolgozó.
– Igen. Nos… az ő anyagát sem találom. A fenébe is! Az irattározás a
vesszőparipám. De úgy látom, ha nem személyesen én csinálom, soha
nem lesz itt rend.
–  Nem lehetséges, hogy az FBI magával vitte az anyagokat és
elfelejtették visszajuttatni?
–  Ami azt illeti, kérték ezeket az aktákat, de lefénymásolták, és az
eredetit visszaadták.
– Kinek?
–  Én… én nem is tudom. Azt hiszem, személyesen tették vissza ide.
Sok időt töltöttek idelenn. – Rám nézett – Önöknél nyilván van ezekből
példány.
– Biztos vagyok benne.
– Megtenné, hogy visszaküld nekem egy-egy példányt?
– Természetesen. Számítógépen vannak személyi anyagaik?
– Ma már igen, de akkoriban még nem voltak. Ezért őrizzük ezeket az
aktákat. Különben is – tette hozzá –, én inkább bízom a papíralapú
dokumentumokban, mint a számítógépekben.
–  Ezzel magam is így vagyok – bólogattam megértően. – Azért
tegyünk még egy próbát Lucita Gonzalez Pereznél is, jó?
Odalépett az E-G feliratú fiókhoz, de Lucita nem volt ott. Tett egy
próbát a P betűnél is, de ott sem járt sikerrel.
–  Minden jel arra mutat – fordult felém Rosenthal –, hogy az ön
kollégái vagy nem jó helyre tették vissza az anyagokat, vagy egyszerűen
elfelejtették visszajuttatni. Se Brock, se Scarangello, sem pedig Gonzalez
Perez nincs a helyén.
– Látom. Utánanézek majd odabent. Morales asszony bent van ma? –
kérdeztem.
– Igen.
– Le tudná hívatni őt ide?
– Természetesen.
Előkotort egy apró walkie-talkie-t a zsebéből és beleszólt.
– Susan, kérem, küldje le Mrs. Moralest az irattárba! Köszönöm.
– Akarja látni addig a borospincét?
– Ó, nem, csak tréfáltam. Én nem iszom.
– Meg óhajt tekinteni más dossziékat?
–  Hogyne! – Rosenthal aktamániás volt, ami áldás lehetett az
idelátogató ellenőrök és más állami alkalmazottak számára. Számomra
is nagyon sokat segíthetett volna, ha a kollégáim nem fosztogatnak itt öt
évvel ezelőtt.
Találomra kihúztam egy fiókot. Új akták sorakoztak benne,
mindegyiken latin nevekkel. Nem sok minden volt a karton fedőlapok
alatt, mindössze fizetéspapírokat és minősítéseket találtam.
Feltételeztem, hogy vendégmunkások, de sehol nem volt sem
társadalombiztosítási szám vagy egy zöldkártyamásolat sem.
Megemlítettem ezt a tényt Rosenthal előtt.
–  A könyvelésen minden bizonnyal megvannak ezek az anyagok –
felelte az igazgató.
– Biztos vagyok benne.
Bár nem azért jöttem, hogy illegális munkavállalók alkalmazása miatt
szekírozzam Rosenthalt, ezzel a felfedezéssel rátapintottam az érzékeny
pontjára. Még jól jöhet ez a későbbiekben.
A munkám döntő része mind az antiterrorista szolgálatnál, mind a
NYPD-nél formalitásokból, robotmunkából állt, de ezek a feladatok is
munkában tartják az ember agyát Azért adódtak „heuréka”-pillanatok
is, elég gyakran ahhoz, hogy kárpótoljanak a sok aprómunkáért De
igazán akkor vált izgalmassá az élet, amikor lőttek rám, amikor
mindenre elszánt, veszélyes fegyveres gyanúsítottat üldöztem. De már
lassan egy éve is volt annak, hogy valaki utoljára megpróbált megölni, s
bár ez a fajta izgalom nem feltétlenül hiányzott, bizony az unalom egyre
inkább erőt vett rajtam. A TWA 800-as esete újraindította a
vérkeringésemet. Sajnálatos körülmény, hogy ez alkalommal a
törvénnyel szemben álltam, de bíztam benne, hogy az angyalok az én
csapatomban játszanak.
Rettenetes nagydarab, barna bőrű asszony lépett be az ajtón.
Spanyolos akcentussal, de hibátlan angolsággal szólalt meg.
– Látni kívánt, Mr. Rosenthal?
–  Igen, én hívattam, Mrs. Morales. – Felém biccentett. – Ez az úr
kérdéseket szeretne feltenni önnek. Kérem, segítse a munkáját legjobb
tudása szerint!
Az asszonyság bólintott. Nem mutatkoztam be, rögtön a tárgyra
tértem.
– Emlékszik még egy Lucita Gonzalez Perez nevű beosztottjára? Ő volt
az a szobalány, aki látta a 203-as vendégeit, akik után annak idején az
FBI érdeklődött.
– Emlékszem mindenre – felelte.
– Nagyszerű. Beszélt Lucitával, miután őt kikérdezte az FBI?
– Igen. Nagyon boldogan jött hozzám.
Rosenthalhoz fordultam.
–  Szeretnék pár percig négyszemközt beszélni Mrs. Moralesszel, ha
lehetséges.
Az igazgató bólintott, kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Újból
az asszonyhoz fordultam.
– Miért volt annyira boldog?
– Csak mert segíteni tudott a rendőrségnek.
– Értem. Ettől én is igen boldog vagyok. Hogy állt Lucita tartózkodási
engedélye?
Morales asszony tétovázott, majd kibökte:
– Már lejárt a munkavállalói vízuma.
–  A rendőrség pedig megígérte, hogy segít neki elintézni ezt a
problémát…?
– Igen.
– Megtették?
– Nem tudom. Másnap nem jött be dolgozni, és azóta sem hallottam
felőle semmit.
És nem is fog, Mrs. Morales. Ahogy én sem, soha.
– Emlékszik egy Roxanne Scatangello nevű nyári munkás főiskolásra?
 Bólintott: – Hogyne. Sok nyarat töltött itt nálunk.
– Vele beszélt, miután a rendőrség kihallgatta?
– Nem, vele nem.
– Ő bejött másnap dolgozni?
– Ő sem.
– Visszatért valaha is azóta?
– Nem.
Szegény Mrs. Morales most feltehetően azon rágódott, ő maga mikor
fog eltűnni. Jómagam azon, hogy én mikor fogok. Az egész ügy egyre
inkább hasonlított egy X-aktára, bár ezt a kifejezést Kate előtt nem
szabad használnom.
– Nem tudja véletlenül, merre találhatom meg Lucitát? – kérdeztem a
szobaasszonyt.
–  Nem. Mint mondtam, azóta nem láttam, és nem is hallottam róla
semmit.
– Mennyi idős volt Lucita?
Vállat vont: – Fiatal Tizennyolc, tizenkilenc lehetett.
– Honnan származott?
– San Salvadorból érkezett.
– Hol lakott itt Amerikában?
– Rokonoknál.
– Hol?
– Nem tudom biztosan.
Próbálkoztam még pár kérdéssel, de Mrs. Morales már nem
szolgálhatott használható információkkal.
– Köszönöm, Mrs. Morales – búcsúztam tőle. – Kérem, ne feledje, hogy
erről a beszélgetésről nem beszélhet senkinek. – Vagy ön is eltűnik. –
Kérem, küldje vissza hozzám Mr. Rosenthalt!
Az asszony bólintott és elment.
 
Azt még el tudtam képzelni, hogy Lucita hogyan és miért tűnt el a
Bayview Hotelből, de Roxanne Scarangellóval más a helyzet. És ott volt
még Christopher Brock is, akit az eset után hirtelen kirúgtak, vagy
lelépett magától. Ezt a helyet öt évvel ezelőtt fertőtlenítették, csak Mrs.
Morales és Mr. Rosenthal maradhatott, akiktől azért bonyolultabb lett
volna megszabadulni; a túl sok egybeesést már nehéz lett volna
megmagyarázni, ha valaki egyszer kérdezősködni kezdene.
Az igazgató visszaérkezett az irattárba.
– Segítségére volt Mrs. Morales? – kérdezte.
– Nem igazán emlékezett már semmire.
– Mégiscsak öt éve történt a dolog.
–  Ez igaz. Jut eszembe, nem emlékszik, Roxanne Scarangello
végigdolgozta a nyarat?
Elgondolkodott egy pillanatra.
– Rendszerint végig szokták… bár sok főiskolás abbahagyja a munkát
előbb, hogy egy-két hetet pihenhessen, mielőtt a szemesztere
megkezdődik. Igen, sokan már augusztus közepén elmennek.
– És Roxanne?
– Most hogy említi, emlékszem, hogy korán elment. Az eset után pár
nappal akartam beszélni vele, de mondták, hogy már nincs itt. A
személyzet több tagja is elment a baleset után – tette hozzá. – Azt
hiszem, megviselte őket az ügy.
– Christopher Brock mennyi idős volt? – váltottam hirtelen.
–  A húszas évei vége felé járhatott – felelte az igazgató kis tűnődés
után…
– Említette, hogy fenntartott harminc szobát az FBI számára.
– Igen.
– Hány szobájuk van összesen?
– Tizenkettő itt a régi fogadóban, huszonnégy az új épületben és négy
bungaló.
– Kellett vendéget elküldenie, hogy biztosíthassa a helyeket?
–  Csak néhányat. Jellemzően foglalásokat mondtunk vissza, és nem
fogadtunk utcáról betérő vendégeket. Egy héten belül az FBI
rendelkezésére tudtuk bocsátani a kért szobaszámot.
– Értem. Van nyilvántartásuk arról, hogy az FBI részéről kik szálltak
meg önöknél?
– Rögzített nincs.
– Ezt hogy érti?
–  Nos, csak a számítógépen voltak adataink, hogy egyes bejövő
hívásokat hova irányítsunk, és kinek számlázzuk az extra
szolgáltatásokat, de ezek törlődnek, ahogy a vendégek elmennek.
Ráadásul gyakran anélkül cseréltek lakót a szobák, hogy erről mi
hivatalosan tudomást szereztünk volna. Miért kérdezi?
Nem igazán volt ínyemre, amikor Mr. Rosenthal ilyesmit kérdezett,
de nagy hazudozógép vagyok, már kapta is a választ.
– A könyvelési osztály szeretne egy-két leszámlázott tételt tisztázni.
– Értem… nos, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Nem voltak a
legegyszerűbb vendégek, ha meg nem sértem ezzel.
– Nem sértett meg. Szóval gyakorlatilag teljesen belakták a szállodát.
– Ahogy mondja.
– Megkérték önt például, hogy rúgja ki az épületből a sajtó összes itt
lakó képviselőjét?
– Igen, most, hogy mondja, igen. – Elmosolyodott. – Bár nem tudom,
kik voltak a rosszabb vendégek, az FBI vagy a média. A riporterek
iszonyatos ramazurit csaptak, de mivel nemzetbiztonsági kérdésről volt
szó, nem volt mese, menniük kellett.
– Mindenképp! Mit gondol, elő tudná kotorni valahonnan a balesettől
mondjuk októberig itt tartózkodó ügynökök névsorát?
– Nem valószínű. A végén idejött egy ember az FBI-tól és kipucolta a
számítógépet. Nemzetbiztonsági okokból. Ezért szeretem én a
papíralapú dokumentációt – tette hozzá a karját széttárva.
– Ahogy én is.
Az orrom lassan belapult, annyiszor rohantam ma már a falnak. De
nem jöttem hiába: előkerült pár furcsa körülmény, melyről sem Kate,
sem Dick Kearns, sem Marie Gubitosi nem említést korábban. Ami azt
illeti, Dick és Marie vélhetően nem is tudhatott az eltünedező aktáktól,
fájlokról, alkalmazottakról. De Kate-nek lehetett tudomása minderről.
– Megnézhetnénk a 203-as szobát? – kérdeztem.
Rám nézett: – Minek? Hiszen öt éve történt.
– A szobák beszélnek nekem.
Furcsán nézett rám, amit valahogy meg is tudtam érteni. Azt hiszem,
kicsit gyanakvóvá is vált ekkorra.
– Lehet, hogy vannak vendégek abban a szobában – mondta habozva.
– Megmondaná kérem, hogy mi a jövetelének tulajdonképpeni célja?
Amikor egyedül dolgozom, egyedül kell eljátszanom a jó zsaru és a
rossz zsaru szerepét egyaránt. Ez általában alaposan megzavarja azt,
akivel beszélek, de engem soha.
 –  A látogatásom célja nem az alkalmazottai munkajogi státusának
felülvizsgálata. De még lehet az is. Továbbá ez nem az ön vizsgálata, Mr.
Rosenthal, hanem az enyém. Vezessen a 203-as szobába!
 

25. fejezet
Megálltunk a recepció előtt.
– Vannak vendégek a 203-asban? – kérdezte Rosenthal Petert.
Peter eljátszadozott a számítógépen, aztán felpillantott. – Igen, uram.
Mr. és Mrs. Schultz, két éjszakára foglaltak szobát…
– Nézzen utána, ott vannak-e most! – szakítottam félbe.
– Igen, uram.
Tárcsázott, valaki felvette a kagylót a vonal túlsó végén. Peter rám
nézett.
– Mondja nekik, hogy elszabadult egy kígyó, vagy amit akar, lényeg,
hogy hagyják el a szobát. Húsz perc múlva visszatérhetnek.
Peter megköszörülte a torkát.
–  Sajnálom, Mrs. Shultz, de úgy tűnik, húsz percre el kellene
hagyniuk a szobát… egy… egy kis probléma adódott az elektromos
hálózatban. Igen. Köszönöm szépen.
Mr. Rosenthal nem festett valami boldognak mellettem, de nem
mutatta.
– Adjon egy kulcsot a szobához Mr. Coreynak!
Peter kinyitott egy fiókot, és előhalászott belőle egy krómozott
kulcsot. Átnyújtotta nekem.
–  Azt hiszem, rám nincs szüksége – mondta Mr. Rosenthal. – Az
irodámban leszek, ha bármiben szüksége lesz még rám.
Nem szívesen engedtem volna ki a látókörömből Rosenthalt, nehogy
még véletlenül felhívja az FBI-t.
– Szeretném, ha velem tartana. Kérem, mutassa az utat.
Kissé vonakodva indult el az üvegajtón át Dísznövényekkel
szegélyezett ösvény vezetett a Moneybogue Bay Pavilon télé.
Mint már említettem, hosszú, kétemeletes épület volt, mely
nélkülözött minden stílust és bájt. A tetején kis kupolán szélzászló
mutatta, hogy a víz felől fuj a szél.
 Egy külső lépcsősoron ballagtunk fel a második szintre, és
elindultunk a fedett, árnyékos teraszon. Idősebb házaspár tolatott kifelé
az egyik szobából, gondoltam, ez lesz a 203-as az elektromos kígyóval.
Megvártam, míg lecsoszognak a lépcsőn, kinyitottam a kulccsal az ajtót,
és beléptem a szobába.
Schultzék rendszerető emberek voltak, a szoba úgy festett, mintha
senki nem lakta volna. Tágas, kék-fehér, Stewart-stílusban berendezett
szoba volt, ami errefelé igen divatos. Benéztem a fürdőszobába. A
zuhanyzó is tágas volt, kényelmesen elfért volna benne két ember,
közeli jó barátból akár négy is. Visszamentem a szobába, és
körülnéztem. A televízió falra erősített konzolon állt. Egy polcon
poharak, szalvéták, koktélkeverők sorakoztak egy dugóhúzó meghitt
társaságában. Alatta egy kis szekrényke rejtette a minibárt.
Tudtam, hogy az FBI ujjlenyomatot vett itt minden létező tárgyról,
plusz felporszívózták az utolsó porszemcsét is a szőnyegről, a fotelokból,
az ágyról. De Roxanne Scarangello megelőzte őket, és mivel vélhetően jó
munkát végzett, nemigen találtak egy árva ujjnyomot, szövetszálat,
hajat vagy szőrt a szobában, sem DNS-sel töltött kondomot a
vécécsészében lebegve. Mindazonáltal sohasem lehet tudni.
Odaléptem a fali konzolhoz. A televízió forgótálcán ült.
Megfordítottam, most a készülék hátulja nézett felém. Megszemléltem
az ott sorakozó kábelcsatlakozókat, videó- és audiobemeneteket.
Szabadjára eresztettem a képzelőerőmet. Láttam magam előtt, ahogy
Don Juan és kedvese bezuhannak a szobába a tengerparti kaland után.
Valószínűleg egyikük, aki nem az autót vezette, már a hazaúton
belenézett a felvételbe, hogy lássa, rajta van-e mindaz, amit a saját
szemükkel láttak az égbolton. Amennyiben ott megtalálták, amit
kerestek, minden bizonnyal látni akarták egy rendes képernyőn is, a
bizonyosság kedvéért így hat bedugták a hálózati adaptert a kamerába, a
kábel másik végét a televíziótól jobbra elhelyezkedő konnektorba,
előkotorták a hosszú összekötő kábelt, bedugták a két végét a kamera és
a tévé megfelelő aljzataiba, megnyomták a „play” gombot, s nézték-
hallgatták, mi történt a tengerparton.
Biztos voltam benne, hogy a hálózati adapter és az összekötő kábel
náluk volt, hiszen feltételezéseim szerint eredeti céljuk az lehetett, hogy
visszaérve a szállodába egy-egy ital mellett visszanézzék a felvételt, és
újból belefeledkezzenek egymásba. Megvolt persze az a csekélyke
valószínűség is, hogy a pár nem is szexelt a parton, csak a naplementét
filmezték, hogy a romantikus hangulatot elmentsék későbbi pillanatokra
is, és ekkor került lencsevégre a repülőgép-szerencsétlenség.
Gyakorlatilag azonban teljesen mindegy volt, mi történik a felvétel
előterében – egymás kezét fogják, vagy valami egészen mást –, a lényeg
a háttérben történt. Akárhogy is, nem lehettek házasok, különben a
szalag az FBI-nál kötött volna ki. Ehelyett olyan gyorsan pucoltak el a
partról, hogy a holmijuk nagy részét ott is hagyták, ahogy az ötszáz
dolláros letétet is a Bayview Hotelben.
A nagy kérdés az volt, vajon megsemmisítették-e a szalagot? Én
megtettem volna. Illetve, jobban belegondolva, nem tettem volna meg. A
szalag elpusztítása visszavonhatatlan lépés, melytől az emberek
általában irtóznak. Sokkal valószínűbb, hogy csak elrejtették a
bizonyítékot. Legalább tíz embert fel tudnék sorolni, akik sohasem
kerültek volna börtönbe, ha nem elrejtik, hanem megsemmisítik a rájuk
valló bizonyítékokat. A nárcisztikus személyiség ostoba lépésekre
sarkall.
Mr. Rosenthal szótlanul állt mögöttem, feltehetően azt várta, hogy
mondjon valamit a szoba, ha már ezt állítottam. Gondoltam, fülemhez
emelem a kezem, mintha hallgatnék valamit, de az utóbbi tíz percben
megint tökéletesen együttműködő volt, nem akartam ezt a kényes
egyensúlyt feleslegesen terhelni.
– A kulcsot itt hagyták a szobában? – kérdeztem.
– Igen. Emlékszem, hogy a kulcsot is elvitte az FBI, hogy róla vagy a
rajta lógó szobaszámtábláról ujjlenyomatot vegyenek. De azóta Roxanne
is a kezébe vette, Christopher is, talán mások is. Mindenesetre elvitték,
adtak róla elismervényt is.
– Megvan ez az elismervény?
–  Nincs. Pár nappal később visszaadták a kulcsot, a papírt pedig
visszavették.
– Jó. Lakott még valaki a szobában a pár távozása és az FBI érkezése
közt?
–  Nem. Aznapra volt szobafoglalásunk, de kénytelenek voltunk
telefonon visszamondani.
Megkértem, betűzze Roxanne Scarangello nevét. Megtette pillanatnyi
tétovázás nélkül sorolta a betűket. Hibátlanul emlékezett rá. Le sem
tagadhatta volna, hogy tetszett neki a lány.
 – Mennyi idős volt?
– Olyan huszonegy-huszonkettő.
– A születésnapjára emlékszik?
– Öööö… azt hiszem, júniusban tartotta. A napra nem emlékszem, de
arra igen, hogy a dolgozók minden júniusban kis partit szerveztek neki a
koktélbárban. Népszerű lány volt.
– Értem. És Brock úgy írja a nevét, hogy B-R-O-C-K?
– Igen.
– Más nevet nem használt ezen kívül?
– Nem tudok róla. De bocsásson meg, nincs ez az önök aktáiban?
–  De. De előbb meg kell keresnem ezeket az aktákat, hogy
visszajuttassam önnek, ha emlékszik még.
– Ó, igen. Előre is köszönöm.
– Semmiség.
Még egyszer körbehordoztam a tekintetemet a szobán, aztán
kiléptem a teraszra. Rosenthal követett. Ezen a folyosóteraszon állva
láthatta Lucita is a pokróccal kilépő párt, ahogy mi láthattuk az imént a
Schultz házaspár távozását. Tulajdonképpen nem számított, felismerte-e
a recepciós segítségével készült fantomképen ábrázolt arcot, az sem,
hogy a nőből semmit sem látott a lényeg az volt, hogy ebből a szobából
biztosan látott kilépni egy férfit, pokróccal, nővel.
A háztól alig tizenöt méterre kezdődött az épület parkolója, Lucita
innen kristálytisztán láthatta, amint a pár beszáll az autójába, egy
vörösbarna ötajtósba. Úgy döntöttem, pozitív, kellemes emlékeket
hagyok magam után Mr. Rosenthalban.
–  Ezzel végeztem is itt – mondtam barátságosan. – Még egyszer
nagyon köszönöm az együttműködését Remélem, nem raboltam túl
sokáig az idejét.
– Boldog vagyok, hogy újra segítségükre lehettem – udvariaskodott ő
is. – Kérem, ne felejtsen el a hiányzó aktákról egy másolatot küldeni
nekünk.
–  Utána fogok nézni. És ugye, mondanom sem kell, látogatásom egy
cseppet sem publikus.
– Közelebb jutottak már a nyomozással, mi történt azzal a géppel? –
kérdezte.
 –  Tudjuk, mi történt vele. Az üzemanyagtartály véletlen robbanása
okozta a katasztrófát.
– Ugyan, dehogy!
–  De igen. Az ügyet lezártuk, Mr. Rosenthal. Én már csak az ügyön
dolgozó ügynökök munkáját és dokumentációit vizsgálom felül. Végső
egyeztetési munka zajlik.
– Ha ön mondja.
Némi gyanakvást éreztem a hangjában megint, muszáj volt hát
emlékeztetnem:
–  Ne felejtsék el lemásolni minden alkalmazott zöld kártyáját, és
kérni mindegyiküknek társadalombiztosítási számot!
Erre nem felelt. A kezébe nyomtam a 203-as szoba kulcsát.
– Tetszik a nyakkendője, Mr. Rosenthal.
Azzal sarkon fordultam, és otthagytam a teraszon. Leballagtam a
lépcsőn, és elindultam a vendégfogadó parkolóban álló Jeepem felé.
Beindítottam a motort, és dél felé vettem az irányt Áthaladtam a kis
hídon, és a Dune Roadon folytattam utamat. Alig tíz perc múlva elértem
a Cupsogue Beach Szabadidőpark parkolóját Kis kuckóban parkolóőr
ücsörgött. Fellebbentettem előtte az igazolványomat.
– Be kell hajtanom a földútra is.
– Azt nem szabad.
– Köszönöm.
Keresztülhajtottam a parkolón, amelyik szinte dugig volt ezen a szép,
meleg nyári napon. Négykerék-meghajtásra kapcsoltam a Jeepet, és
elindultam a földúton. Kirándulók jöttek-mentek a földúton, élvezték a
természetet, de segítőkészen ugráltak szerteszét, amikor átrobogtam
közöttük.
Az út egyre keskenyedett. Két homokdűne közt lekanyarodtam,
ugyanott, ahol Don Juan tette öt évvel ezelőtt. Megálltam körülbelül
ugyanott, ahol Kate társaságában tettem két nappal ezelőtt, és
kiszálltam a kocsiból. A Bayview Hoteltől idáig kevesebb, mint húsz
percbe telt az út. Ha Lucita jól határozta meg az időt, amikor látta őket,
a párocska körülbelül este hét húsz táján érkezhetett ide.
Találtak egy kis védett zugot a dűnék közt, leterítették a takarót,
elővették a hűtőtáskát, beállították a kamerát – de legalábbis a
lencsevédő kupakot levették róla –, és így tovább, míg lassan elérkezett
háromnegyed nyolc. Aztán egy kis bor, egy kis ez meg az a takarón, majd
valószínűleg futás a vízhez ruhástól vagy anélkül.
Levettem a vászoncipőmet, és elindultam a part felé, ahol legalább
száz ember feküdt, sétált, futott, labdázott vagy éppen úszkált a
habokban. Elméláztam, vajon Don Juan és szíve hölgye elég bátor volt-e
ahhoz, hogy ruhátlanul jöjjenek ki a vízhez, még ezen a késői órán is.
Talán. Ilyen alkalmakkor az ember vakmerővé válik. Megálltam a víz
szélénél, és visszanéztem a dűnére. Feltételezve, hogy lementek a vízre,
és meg akarták örökíteni a romantikus naplementét, a kamerának arra
kellett állnia, amerre a TWA 800-as katasztrófája történt. Álltam, néztem
a vizet, és gondolkodtam.
Bekapcsoltam a mobilomat, vártam, hogy csippanjon az üzenetjelző
hang, de hiába. Nem sok ember tudja a mobilszámomat, és akiknek
megvan, azok legtöbbje sem kedvel engem igazán. De napi két-három
hívásom azért szokott lenni. Bekapcsoltam a személyhívót is. A
csipogóm számát rengetegen tudják, informátorok, gyanúsítottak,
tanúk, kollégák, a lakóházam személyzete, összesen legalább száz
ember. De nekik sem hiányoztam. Fontolgattam, hogy felhívjam-e Kate-
et, de első kézből tudtam, hogy hány és hány ember bukott már meg
azon, hogy megpróbált kapcsolatot teremteni a nőjével. Kikapcsoltam a
telefont és a személyhívót is. Az órámra néztem. Négy óra fele
közeledett az idő, az emberek egy része már elkezdett cihelődni
hazafelé.
Megfordultam és elindultam az autóm felé. A szállodában tett
látogatásom járt az eszemben. Biztos voltam benne, hogy minden tőlem
telhetőt megtettem odaát, de mégis, mindig marad bennem némi kétely,
hogy valamit kihagytam, valamit elfelejtettem megkérdezni, egy szálat
elvarratlanul hagytam. Ami azt illeti, tudtam, hogy valamit kihagytam –
valamit, ami úgy villant át az agyamon, hogy nem volt időm regisztrálni.
Az időhézagok nagyon fontosak, hiszen ezek alatt fontos dolgok
történhetnek. A férfi tizenhat harminckor jelentkezett be, és este hétkor
hagyták el a szobát. Két és fél órányi lyuk, amit Don Juan a szobában
vagy a szobán kívül töltött a nőjével.
Ha szobában voltak, talán szeretkeztek, de ezt nem vehették fel,
hiszen a kamera az autóban volt. Aztán fogták a takarót és lementek a
partra, feltehetően, hogy újra szeretkezzenek, de ezt már videóra is
vették. Micsoda férfi! Aztán vissza akartak menni a szobába, hogy ott
megtekintsék a piros karikás videót, s közben megint csak
szeretkezzenek. Ez egy Superman…
Mindegy. De fennállt a lehetősége, hogy a bejelentkezés után nem
kefélgettek. Mit csináltak akkor? Szunyókáltak? Beszélgettek? Tévét
néztek? Olvastak? Vagy éppen elhagyták a szobát, és valami olyasmit
tettek, aminek írott nyoma maradhatott De mindez öt évvel ezelőtt volt.
Nemcsak hogy kihűltek a nyomok, de Ted Nash és Liam Griffith
nyilvánvalóan mindent megtettek, hogy el is tüntessék azokat.
Kezdett izgalmassá válni a feladat.
 

26. fejezet
Este hét után értem haza. Kate már otthon volt, csinos, rövid
tunikában szorgoskodott a konyhában, a kedvencem készült, steak sült
krumplival és fokhagymás kenyérrel. A nappali padlójára hajigált
ruháim elpakolva, s egy jeges vödörben gyöngyöző üveg Budweiser várt
rám.
Az iméntiekből persze semmi sem volt igaz, leszámítva
hazaérkezésem idejét és Kate otthonlétét. A fotelben ült és a Timest
olvasta.
– Szia! – köszöntem.
– Szia! – felelte hűvösen.
A kabátomat a kanapéra dobtam, jelezve, hogy maradok.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem.
– Remek – jött a kurta válasz, de fel sem pillantott az újságból.
– Orvosnál voltam ma. Azt mondta, egy hónapom van már csak hátra.
– Mikortól?
– Déltől.
– Jó. Majd számolom a napokat.
– Oké, hadd mondjak valamit. Nem fogok elnézést kérni a tegnapi…
– Pedig jobban tennéd.
–  Jó, akkor megteszem. De neked is bocsánatot kell kérned a
hazugságaidért.
– Megtettem. Háromszor is.
–  Rendben. Bocsánatkérés elfogadva. Megértettem, miért tetted. És
úgy gondolom, hogy ez a tapasztalat is hasznunkra válhat, mely
megerősíti és szorosabbá fűzheti a kettőnk közti kapcsolatot.
– Te született hülye vagy.
– Mit mondasz?
– Felejtsük el az egészet!
– Jó. De tudnod kell, hogy szeretlek, ezért pöccenek be mindig, ha Ted
Nash nevét meghallom.
– John, te sokkal jobban rühelled Ted Nasht, mint amennyire engem
szeretsz.
–  Ez nem igaz. Egyébként mi újság a terrorizmus elleni háború
frontján?
– Semmi új. Mit csináltál ma?
– Kiruccantam kelet felé.
Kate nem reagált.
–  Nem követtek, a telefonomat és a csipogómat kikapcsoltam, így
követni sem tudtak, és ezért nem tudtál elérni.
– Nem is próbáltalak. De van egy üzenetem számodra.
– Kitől?
– Stein kapitánytól Holnap reggel kilencre vár az irodájában.
– Mondta, mit akar?
– Nem.
Stein kapitány, mint már említettem, az ATTF-nek dolgozó
rendőrségi állomány vezetője volt Az ő irányítása alá tartozott minden
aktív rendőr, míg Jack Koenig, a főkarmester az FBI-ügynököket, így
Kate-et is vezényelte. Én mint szerződéses ügynök a szürke zónában
tartózkodtam. Hol Steinnek számoltam be, hol Koenignek, hol pedig
mind a kettőnek. Jómagam akkor voltam a legboldogabb, ha egyiket sem
kellett látnom.
– Miért a feleségemen keresztül küld nekem üzenetet Stein?
– Nem tudom. Lehet, hogy próbált hívni, csak nem ért el.
–  Küldhetett volna e-mailt, faxolhatott volna ide haza, üzenetet
hagyhatott volna az itthoni rögzítőn vagy a mobilomén, és még egy
csipogóm is van.
–  Nos, lehet, hogy pont azért akar látni, mert ki volt kapcsolva a
mobilod is és a személyhívód is. Nem tudom, emlékszel-e rá, de tiltja a
szabályzat, hogy mindkét készüléked egyszerre ki legyen kapcsolva.
– Emlékszem. De kizártnak tartom, hogy ezért hívasson.
 – Azt én is.
– Gondolod, hogy rám szállt?
–  Ránk szálltak – pontosított Kate. – Én Jackhez vagyok hivatalos
holnap reggel kilencre.
Nem akartam túlreagálni ezt a bejelentést, de tökéletesen kizártnak
tartottam, hogy véletlen egybeesés következményeképpen rendeljenek
bennünket ugyanabban az időpontban egy-egy főnök elé.
– Mi van vacsorára?
– Kenyér és víz. Jobb, ha mielőbb hozzászoksz.
– Elviszlek vacsorázni.
– Nem vagyok vacsorázós hangulatban.
– Akkor rendeljünk valamit – javasoltam. – Kínait? Pizzát?
– Egyiket sem.
– Mi van a hűtőben? – firtattam.
– Semmi.
– Innál valamit?
– Kinyitottam egy üveg fehérbort.
– Jó.
Kiballagtam a konyhába. A hűtőszekrényben megtaláltam a fél üveg
bort és egy ásványvizet. Töltöttem Kate-nek a borból, magamnak pedig
kevertem egy whiskyt szódával.
Őszintén szólva, a játéknak vége volt. Kevesebb, mint negyvennyolc
óra telt el a megemlékezés óta. Ne feledjek el gratulálni Liam Griffith-
nek, miközben szétrúgom a tökeit. Visszamentem a nappaliba, Kate
kezébe nyomtam a borospoharat. Koccintottunk.
– Ránk – mondtam. – Azért jó móka volt.
Elgondolkodva kortyolt egyet.
– Egyeztetnünk kell a történeteinket.
–  Az egyszerű. Mondd az igazat! – Lehuppantam a fotelembe és felé
fordultam. – A szaglászás nem bűncselekmény, de a hamis vallomás már
igen. A szövetségi börtönök csordultig vannak olyanokkal, akik
olyasmiről hazudtak, ami nem volt bűncselekmény, legrosszabb esetben
is csak vétség. Emlékezz a CIA mottójára: „Az igazság felszabadít”
– Elveszíthetem az állásomat.
– Nem tettél semmi rosszat.
 –  Megmondták öt évvel ezelőtt, hogy semmit ne tegyek az üggyel
kapcsolatban, amire nem ők utasítanak.
–  Nos, elfelejtetted. Nekem Griffith alig negyvennyolc órája mondta,
hogy ne szimatoljak az ügy körül.
– De ő nem a főnököd.
– Remek meglátás. Figyelj, nem lesz semmi holnap! Egy kis fejmosás,
talán némi vezetői ejnye-bejnye és egy hivatalos felszólítás, hogy tessék
leszállni a témáról. Nem fognak nagy hűhót csapni az ügy körül, mert az
felkelti a figyelmet. Tudom, hogy megy az ilyesmi. Csak hazugságon ne
kapjanak, és minden rendben lesz.
–  Igazad lehet – tűnődött el, de a tekintete nem derült fel – De a
karrieremnek semmiképpen sem tesz ez jót.
– Nos, azt már elkaszáltad azzal, hogy hozzám jöttél.
–  Ez nem vicces. Számomra ez fontos dolog. Az apám is FBI-ügynök
volt, és én rengeteget dolgoztam, hogy…
– Várj csak! Hova lett az igazság, méltányosság, hazaszeretet? Amikor
először átlépted a korlátot, azon túl hamar ingoványos lett a talaj. De
mit vártál, mi fog történni?
Kate kihörpintette a poharát.
– Sajnálom. Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe.
–  Nagyon jól szórakoztam az elmúlt két napban. Nézz rám: semmi
rossz nem fog történni holnap. És tudod, miért? Mert van valamijük,
amit rejtegetnek, ők vannak betojva. És neked ezért nem kell aggódnod,
és nem kell rejtegetned semmit.
Kate lassan bólintott, s végre, aznap este először elmosolyodott.
– Hiába, az idősebb emberek jobban tudják, hogy mennek a dolgok a
világban.
– Köszönöm a bókot.
– Sokkal jobban érzem magam. Semmi rossz nem történhet holnap.
– Ami azt illeti – mondtam –, még valami jó is megtörténhet.
– Úgymint?
– Nem tudom. De bármi lesz, itt az ideje, hogy szabadságra menjünk.
El kellene szakadnunk innen. Egy külföldi utazás jót tenne.
– Remek ötlet. Én Párizsba szeretnék menni. Te hová utazol?
Mrs. Corey humorérzéke napról napra fejlődött.
 – Azt hiszem, megnézném, hol készül a Dewar’s Scotch. Majd küldök
lapot.
Felállt, odajött hozzám és az ölembe ült. Átölelt, a fejét a vállamra
hajtotta.
– Mindegy, mi lesz holnap, megbirkózunk vele, mert együtt vagyunk.
Többé nem akarok egyedül lenni.
– Nem vagy egyedül.
De miközben ezt mondtam, nyugtalanító érzés fészkelte magát a
szívembe. Ha én volnék Jack Koenig, tudnám, hogyan leckéztessem meg
Mr. és Mrs. Coreyt.
 

27. fejezet
David Stein kapitány nem váratott, pontban kilenc órakor
beléphettem az irodájába. Nem állt fel, bár ez nem is volt szokása,
hacsak nem a rendőrfőnök vagy még magasabb rangú vezető lépett be
hozzá.
–  Jó reggelt! – köszöntött, és az íróasztalával szemközti székre
mutatott.
Meg kell említenem, a NYPD kötelékeihez tartozó David Stein
kapitány nem volt könnyű helyzetben, hiszen Jack Koenig mellett csak a
másodhegedűs szerepe juthatott neki. De Stein kemény öreg zsidó,
akivel nem szórakozhat senki, én sem, de Jack Koenig sem sokat.
Stein falán ott lógott a jogi végzettséget igazoló diploma, így ha
kellett, az FBI-osokkal a saját nyelvükön is tudott beszélni. Korábban a
New York-i rendőrkapitányság hírszerzési részlegén dolgozott, belső
nevén a Vörös Osztagnál, de miután manapság a vörös veszedelem
elenyészni látszik, ez a részleg is inkább a közel-keleti terrorizmus felé
fordította a figyelmét Stein egyszer azt mondta nekem: „Sokkal jobban
csíptem a kicseszett komcsikat. Ők legalább betartottak néhány alapvető
játékszabályt” Nem a nosztalgia mondatta vele ezeket a szavakat Stein
hozzám hasonlóan kikerült a NYPD-től, de a rendőrfőnök itt akarta látni,
hát itt szolgált tovább, itt volt, hogy szétrúgja a seggemet valamiért
Stein, csakúgy mint én, a megosztott lojalitás problémájával küzdött. A
szövetségieknek dolgoztunk, de zsaruk voltunk. Biztos voltam benne,
hogy nem bánik szükségtelenül szigorúan velem.
 –  Nyakig van a szarban, barátom – szólalt meg. Ugye, mondtam! –
Megdugta valami főnök feleségét, vagy mit művelt? – folytatta Stein.
– Mostanában nem – tártam szét a karomat.
Stein nem reagált.
– Fogalma sincs, miért pikkelnek magára?
– Nincs. Önnek, uram?
Meggyújtott egy szivart, és előrehajolt.
– Jack Koenig a golyóival akar biliárdozni, és maga azt mondja nekem,
hogy nem tudja, miért?
– Nos… tudja, bármi oka lehet. Tudja, ezek milyenek.
Nem felelt, nem is felelhetett erre, de legalább emlékeztettem, hogy
mi ketten egy csapatban játszunk. Elgondolkodva pöfékelt. Már vagy öt
éve tilos volt a dohányzás az FBI bármelyik épületében, de ez most nem
volt az a pillanat, amelyben tanácsos lett volna ezt szóba hoznom. Ami
azt illeti, Stein hamutartója egy „Dohányozni tilos” feliratú táblán
feküdt. Belepillantott egy darab papírba az íróasztalán.
–  Azt mondják, hogy tegnap egész nap nem lehetett önt elérni, sem
telefonon, sem pedig személyhívón. Miért?
– Mert kikapcsoltam a mobilt is és a csipogót is.
–  A személyhívóját soha nem kapcsolhatja ki. Soha! Mi történik, ha
nemzetbiztonsági riadó van ezalatt? Nem kellene arról magának is
tudnia?
– De igen, uram.
– Akkor? Miért kapcsolta ki mind a kettőt?
– Nincs mentségem, uram.
– Találjon ki egyet!
–  Azt nem tenném. Az igazság az, hogy nem akartam, hogy nyomon
követhessenek.
– Miért? Mégiscsak kefélget valakit?
– Nem.
– Mit csinált tegnap?
– Kimentem a Hamptonokhoz.
– Azt hittem, beteg volt.
– Nem voltam beteg. Szabadnapot vettem ki.
– Miért?
Észben tartva Kate-nek adott saját tanácsomat, feleltem:
 – A TWA 800-as esetén dolgozgatok, csak úgy, a szabadidőmben.
Pár másodpercig nem szólalt meg.
– Mit ért az alatt, hogy a szabadidejében? – kérdezte végül.
– Érdekel az eset.
– Igazán? Mi olyan érdekes rajta?
– A porhintés. A hanta mindig érdekelt.
– Na igen, az engem is. No és ki mondta magának, hogy foglalkozzon
az esettel? Vagy saját ötlet volt?
–  Kint voltam kedden az ötödik évfordulóra szervezett
megemlékezésen. Elgondolkodtatott.
– A feleségével ment ki?
– Igen, uram.
– És ez az esemény indította be a fantáziáját.
– Igen. Azt hiszem, egy-két dolgot elrontottak azon az ügyön.
– Nem mondja?! És maga majd rendet tesz, ha jól értem.
– Próbálkozom. A saját szórakoztatásomra.
Stein elmeditált egy darabig a hallottakon.
–  Koenig nem volt hajlandó elárulni, mi rosszat tett a tűzre. Azt
mondta, kérdezzem meg magától. Azt hiszem, maga a TWA-ügy miatt
lehet nyakig a szószban.
– Valószínűleg igen, kapitány. Kicsit idegesek ettől az esettől.
– Corey, miért üti az orrát olyan dolgokba, amikhez semmi köze?
– Nyomozó vagyok.
– Igen, sportból én is az vagyok. De én követem a parancsokat.
– És ha azok a parancsok törvényellenesek?
–  Ne nyomja nekem itt ezt a John Jay-es szöveget! Jogász vagyok.
Több ilyen rossz duma van a kisujjamban, mint amennyi a maga bőrébe
belefér.
– Igen, uram. Úgy értem…
– Mondta valaki magának egyértelműen, hogy ne szaglásszon az eset
körül?
–  Igen, uram. Liam Griffith, az emlékünnepségen. Nem tudom, mit
keresett ott. De Liam Griffith nem a felettesem, ezért az ő utasítása…
– Jó, jó, jó. Figyeljen ide! Én kedvelem magát, Corey. Tényleg. De több
zűrt csinált nekem ez alatt a röpke egy év alatt mióta itt van, mint a
többiek együttvéve. Eddig megúszta, először is, mert csak szerződéses
ügynök, másodszor pedig, mert már kétszer is megsebesült
kötelességteljesítés közben. Harmadszor pedig azért, mert a Khalil-
esetnél kiváló munkát végzett Sőt, negyedik ok is van: amit csinál, azt jól
csinálja. Még Koenig is kedveli magát. Na jó, nem kedveli, de elismeri.
Értékes tagja a csapatnak, ahogy a felesége is az. Az emberek kedvelik őt,
még ha magát nem is.
– Köszönöm.
–  Mindezek ellenére maga egy puskaporos hordó. Nem feltétlenül
tesz jót a neje karrierjének. Ideje, hogy megzabolázza magát, vagy előbb-
utóbb mennie kell.
Majdnem úgy festett, egész olcsón szabadulok, de valami büdöset
szimatoltam, és nem Stein szivarja volt az.
– Nos, ha a felmondásomat kéri…
–  Mondtam én ilyesmit? Megadtam a választási lehetőséget, hogy
kordában tartsa önmagát, vagy ha nem megy, akkor felmondhat. Olyan
nehéz döntés ez? Csak mondja, hogy jó gyerek lesz ezután. Gyerünk!
Ígérje meg!
– Rendben… én… – Témaváltás! – Kapitány, el sem tudom hinni, hogy
nem mondták, mi a bajuk velem. Lehet, hogy nem is jó felé
tapogatózunk.
– Miért, mit művelt még?
– Pókerezni szoktam a hivatali számítógépemen.
–  Én is. Ismeri Mike Halloran tiszteletest? Ismeri, nem? Az a
prédikátor.
– Igen, ő…
–  Nézze. Tanultam tőle valamit. Figyeljen! – Stein felemelte szivart
tartó kezét, és tett egy apró intő mozdulatot vele. – Minden bűnöd
megbocsáttatott! Menj, és ne vétkezz többé!
Eddig azt hittem, én vagyok az elmebeteg.
– Ez nagyszerű. Nos, ha ez a helyzet, én…
–  Van itt még valami. – Körbekotort rendetlen asztalán. – Van egy
megbízatásom a maga számára. Egyenesen Koenigtől.
– Ha már itt tartunk, Kate épp most van benn nála.
– Igen, tudok róla.
– Nekem is be kell mennem hozzá?
 –  Nem tudom. – Végre rábukkant egy barna kartondossziéra. Maga
elé tette és felnyitotta. Utálom, amikor ezt csinálják. – Emlékszik a
Mission Impossible-sorozatra?
– Hát… nem igazán. X-akták-rajongó vagyok.
– Ez most mégis a Mission Impossible. Hogy is van? „Az ön küldetése, ha
úgy dönt, hogy elfogadja…”, vagy valami ilyesmi, nem?
Nem feleltem. Lenézett a papírok közé.
– Képben van az adeni szemétkedés ügyében? – Csak reménykedtem,
hogy a Dresdnert csaposáról lesz szó. – Követte az esetet?
–  Ami azt illeti, igen. Bodine nagykövet asszony kiutasította az
országból John O’Neillt, mert nem úgy viselkedett, ahogy ő elvárta
volna. Én a magam részéről…
–  Az a nő egy karót nyelt boszorkány. Ez az én véleményem, de ez
nem hagyhatja el az iroda falait Akárhogy is, mint azt tudja, van ott kint
egy kis csapatunk, az FBI-tól és a NYPD-tól egyaránt. Most szükségük
volna egy kis erősítésre.
– Szerintem épp elegen vannak ott már most is.
– Ezt mondta Bodine asszony is. De O’Neill kiharcolta, hogy őhelyette
küldjenek oda néhány embert, s akkor nem csap botrányt.
– Rossz üzlet Ki kellett volna vernie a balhét.
–  Akinek a hivatása az FBI, az azt teszi, amit parancsolnak neki. A
lényeg az, hogy Koenig magát javasolta egyikként, hogy csatlakozzon a
csapathoz odaát.
– Hol?
– Adenben. Ez egy kikötőváros Jemenben.
– Ez most komoly?
– Igen. Itt van előttem. Elég kemény feladatnak ígérkezik, de a jó hír,
hogy komoly lökést jelenthet a karrierjét illetően.
– Ez tényleg jó hír. Meg sem érdemlem ezt a megtiszteltetést.
– De megérdemli!
– Mennyi időre szólna ez a jutalomfeladat?
–  Pár hónapra. De mondom, a hely tényleg szívás. Beszélt már
valakivel azok közül, akik ott jártak?
– Nem én.
– Nos, én igen. Ötven fok árnyékban, de azt nem talál sehol. A klassz
az, hogy minden fa mögött egy nő rejtőzik, csak épp fa sincs egy sem. De
a hotel az jó. A miénk egy-két emelet. A kint jártak szerint a bár is
rendben van. De a szobákba nőt felvinni tilos, bár maga nős, úgyhogy ez
nem lehet probléma. Egyébként a házasságon kívüli szex
bűncselekmény, fejvesztés jár érte. Vagy megkövezés? Ha jól
emlékszem, a nőt halálra kövezik, magának pedig lecsapják a fejét.
Mindegy, odakint majd úgyis kap eligazítást. Jó lesz, ha odafigyel.
Mindenesetre remek karrierlehetőség.
– Kinek?
– Magának.
– Ha ez tényleg olyan csábító, mint amilyennek hangzik, már megyek
is kiváltani az útlevelemet.
Stein kapitány rám nézett a szivarfüst mögül.
– Nem kényszeríthetjük erre a feladatra, ezt maga is tudja.
– Tudom.
– Ez csak önkéntes alapon működik.
– Remek szabály.
–  Ugyanakkor az az érzésem, ha ezt nem fogadja el, a szerződését
nem újítják meg. De azt nem mondhatom, mert úgy hangzana, mintha
kényszeríteném.
– Ó, nem veszem kényszernek. Inkább fenyegetésnek hangzik.
– Akármi. Hé, lehet, hogy egész jó móka lesz. Fogadja el!
– Két évfolyamot tanítok a John Jay-en. Szeptember első keddjén ott
kell lennem a főiskolán, benne van a szerződésemben.
–  Megpróbáljuk időben visszahozni. Beszélje meg a dolgot a
feleségével!
–  Már most választ adhatok, kapitány. Eszem ágában sincs abba a
kicseszett Jemenbe utazni.
–  Említettem a kiküldetési pótlékot? És ha visszatért, jár tíz
szabadnap is. Ha hozzáteszi a rendes szabadságához, egész remek
vakációja lesz.
–  Istenien hangzik. Legalábbis egy nős, többgyerekes embernek,
akinek minden cent jól jön. Nos, ha nincs más…
– Várjon! Mondok még valamit, ami segít a döntésben.
–  Figyeljen, kapitány, ha azt akarja mondani, hogy ha nem fogadom
el, kicsinálják a feleségem karrierjét, akkor az tisztességtelen és
mindenképp törvényellenes.
 –  Igazán? Nos, akkor nem mondok ilyet. De ettől a helyzet még ez
marad.
Nem feleltem azonnal. Csak néztük egymást némán.
– Miért akar Koenig eltüntetni a városból? – kérdeztem végül.
–  Nem a városból akarja eltüntetni, hanem az egész kicseszett
bolygóról. Hogy miért? Most mondta el. És ez nem csak a csipogóról
vagy a hobbijáról szól. Mértéktelenül ki van akadva magára és a
feleségére egyaránt, s ezért akarja, hogy olyan helyre kerüljön, ahol sok-
sok ideje lesz elgondolkodni azon, hogy mit vétett ellene. És tudja, mit
mondok? Igaza is van.
– Nos, ez esetben tudja, mit mondok? Csessze meg Koeniget!
– Nem, Corey, most az a nagy helyzet, hogy maga cseszett rá.
Ott álltam, de Stein nem jelezte, hogy távozhatok.
– A felmondásom egy órán belül az asztalán lesz – mondtam.
–  Ez az ön döntése. De először beszéljen a feleségével. A felesége
jóváhagyása nélkül nem fogadom el.
Elindultam kifelé, de Stein felállt, megkerülte az asztalt és hozzám
lépett.
– Magán tartják a szemüket, barátom – mondta halkan. – Vigyázzon
magára! Ez baráti jó tanács.
Sarkon fordultam és kiléptem az irodából.
 

28. fejezet
Amikor kijöttem Stein irodájából, Kate nem volt az asztalánál, ezért
Jennifer Lupót, a kolléganőjét kérdeztem: – Hol van Kate?
Jennifer barátságosan válaszolt.
– Jack irodájában volt megbeszélése, azóta nem láttam.
Nyilván Jack Koenignek és Kate Mayfieldnek több megbeszélnivalója
volt egymással, mint David Steinnek és John Corey-nek. Ez nekem
bűzlik! Leültem az asztalomhoz. A Steinnel történt találkozó előtt nem
volt időm megnézni, de egyetlen új feladat vagy sürgős üzenet sem várt
rám. Megnéztem az e-mailjeimet. Csak a szokásos szemét, bár volt ott
egy levél az FBI washingtoni utazásszervező irodájából. Így szólt az
üzenet. Amint lehet, hívja fel az irodát. Téma: Jemen.
– Mi a fene…?
 Harry Muller felnézett a gépéből: – Mi történt?
– Csak a horoszkópom…
– Nézd meg az enyémet! Bak. Apropó, mit csináltál tegnap?
– Beteg voltam.
– Stein keresett.
– Meg is talált.
Muller felém hajolt, és halkan kérdezte:
– Csak nincs valami baj?
–  Az mindig van. Tégy egy szívességet! Kate Koeniggel tárgyal. Ha
kijön, kérlek, mondd meg neki, hogy a görög kávézóban várom.
Parthenon, Akropolisz, Spárta… vagy valami ilyesmi.
– Miért nem hagysz egy üzenetet az asztalán?
– Miért nem teszed meg ezt nekem?
– Ahányszor csak szívességet teszek neked, úgy érzem, mintha valami
disznóságban lennék a bűntársad.
– Hozok neked baklavát.
– Inkább kukoricás pogácsát kérek.
– Erről ne szólj senkinek – válaszoltam Harrynek. – Jól átsütve, vajjal.
A lift felé siettem. Miközben lefelé ereszkedtem, figyeltem, mit
sugallnak az ösztöneim. Először is, le kell lépnem, ki az épületből,
különben Koenig beszélni akar majd velem, ha befejezte Kate-tel a
tárgyalást. Másodszor, én csakis kizárólag Kate-tel akarok beszélni,
négyszemközt, a Szeretet Minisztériumától kellő távolságban. Hmm, jók
az ösztöneim. Kiszálltam a liftből, kimentem a Broadwayre, és a
Világkereskedelmi Központ felé folytattam az utam.
A kávézónak – Akropolisz – az volt a legnagyobb előnye, hogy a
magas támlájú bokszok miatt kintről nem lehetett látni a vendégeket. A
rettenetes, bádoghangú görög népzene elnyomta a beszélgetést,
körülbelül minden ötödik percben fülsiketítő, edénycsörömpölésre
hasonlító zaj következett Valószínűleg viccesnek találták. Azt hiszem,
csak a görögök értették a lényegét.
Leghátul kerestem egy üres fülkét Kezdtem úgy érezni, hogy a
hullámok összecsapnak a fejem felett. Jobb, ha nem használom a
mobilomat, sem az irodai telefonomat, sem az e-mailemet, és talán az
otthoni telefonról sem szerencsés beszélnem. Amikor a szövetségiek
szaglászni kezdenek valaki körül, nagy a baj.
 A felszolgáló kávéval kínált.
– Még valamit hozhatok?
– Pirítóst.
Már a harmadik kávémat iszogattam, amikor a fülkéből
kikukucskálva láttam, hogy Kate belép. Egyből észrevett, majd sietősen
elindult felém. A szemközti padra ült le. Csodálkozva kérdezte.
– Miért vagy itt?
– Valószínűleg, mert találkozni akartam veled. Kettesben.
– Jack téged keres, tudod?
– Ezért jöttem ide. Miről beszélgettetek?
–  Kérdezte, hogy belenéztem-e a TWA-ügybe – kezdte mesélni. –
Mondtam, hogy igen. Megköszönte, hogy őszinte voltam, aztán kíváncsi
volt arra, hogy te is belenéztél-e. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. –
Megmondtam, hogy igen. Azután belekérdezett az esetbe, de csak azt
mondtam neki az emlékesttől egészen a mai napig történtekről, amit
már nyilvánvaló, hogy korábban is tudott. – Majd hozzátette: – Hiszen
ezt kérted ugye?
– Igen. Hogyan fogadta az igazságot?
– Hát, nem valami jól.
A felszolgáló odajött, és Kate kért egy kamillateát.
– Elmondtad neki, hol voltam tegnap? – érdeklődtem.
– Azt mondtam, hogy keletre mentél, ennél többet én sem tudok. Ezt
azzal magyaráztam, hogy nem mesélsz el túl sokat, szóval, ha akarnék,
sem tudnék miről hazudni. Nagyon elégedett volt ezzel a
kijelentésemmel, de láttam, hogy nagyon dühítette.
– A nevem puszta említése felidegesíti.
Kate teáját kihozták, és vele egy időben újra edénycsörömpölés
következett. Kate összerezzent. Láthatóan nyugtalanította az elmúlt
egyórás beszélgetés Koeniggel.
– Felvételről szól – mosolyogtam. – Minden rendben?
– Igen, jól vagyok. – Beleszürcsölt a teájába, majd odahajolt hozzám és
suttogni kezdett. – Azt mondtam neki, én kértelek meg, hogy foglalkozz
az üggyel, és habár vonakodtál teljesíteni a kérésemet, rám való
tekintettel elvállaltad, hogy pár dolognak utánajársz. Bármiféle
törvény-, szabály- vagy rendeletszegés esetén biztosítottam a teljes körű
felelősségvállalásomról. Ilyesmiket mondtam.
 – Belevörösödött? Imádom, amikor rákvörös lesz! Láttad már, amikor
két ujjával eltör egy ceruzát?
– Ez egyáltalán nem vicces. Amúgy valóban uralkodnia kellett magán,
hogy fel ne robbanjon.
– Nos, ez egyvalamit biztosan megmagyaráz, nem gondolod? Valaki…
a kormány, az FBI, a CIA rejteget valamit.
–  Nem feltétlenül. Azért volt ideges, mert már másodszor mondta,
hogy semmi közöm az ügyhöz. Senki nem szereti, ha ilyet vágnak a
fejéhez. Nincs helyük a lázadóknak és a különcöknek. Jack nem emiatt
idegeskedik, hanem a támogatások, az összeesküvés-elméletek és a
botrányhajhász újságírók miatt.
– Mi miért nem gondoltunk erre?
– Azért, mert ez baromság!
– Remélem, ezt neki is megmondtad.
– Nem. Azt mondtam, hogy teljes mértékben egyetértek vele.
Nem voltam egészen bizonyos abban, hogy Ms. Mayfield most éppen
melyik oldalon áll, ezért rákérdeztem.
– Akkor most mi a helyzet?
–  Azt az utasítást kaptam, hogy tartsam magam távol az ügytől.
Beleegyeztem.
– És ő?
–  Elfogadta. Hisz nekem, és megígérte, hogy nem kerül bele az
anyagomba semmi.
– Áh, már értem. Semmiség. Hol ebédeljünk?
Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, megkérdezte:
– És Stein kapitány mit mondott neked?
–  Ja, igen. Stein. Koenig nem mondott neki túl sokat, csak annyit,
hogy célkeresztbe kell engem helyezni. Elmondtam Steinnek, hogy mit
gondolok erről az egészről, és ha gondolja, örömmel kiszállok az
egészből. Kicsit furcsa helyzet volt.
– Ez minden?
–  Majdnem. – Úgy döntöttem, hogy most nem beszélek a jemeni
dologról, ha egyáltalán valaha szóba kerül közöttünk.
– Akkor miért akar Jack találkozni veled? – kérdezte.
– Nem tudom. Szerinted?
– Fogalmam sincs… lehet, hogy személyesen akar leszidni.
 – Nem, biztos nem. Kedvel engem.
– Ez nem így van. Csak tisztel.
– Én is tisztelem őt.
– De… úgy gondolja, nem vagy jó csapatjátékos. Ő mondta. Fél, hogy
rossz hírbe hozod az egységet.
–  Tényleg? Bekaphatja! Tulajdonképpen egyik zsarut sem bírja az
irodában. Idegesítik. – Kate nem szólt – De nem kell találkoznom Jack
Koeniggel – nyugtattam meg. – Lemondtam.
Kate kikerekedett szemmel nézett rám.
– Mit csináltál?!
– Stein választás elé állított. Vagy nem ütöm az orrom a TWA 800-as
ügybe, vagy lemondok. Én lemondtam.
– Miért? Csak ejtened kell ezt az ügyet. Nem éri meg feláldozni érte a
karriered!
– Lehet, hogy nem. Lehet, hogy igen. Nem elvi okokból mondtam le.
Más szóval, belefáradtam az egészbe. – Másrészről a hátam közepére
sem kívántam olyan munkát, ahonnét bárki bármikor Jemenbe küldhet
és az életemmel játszhat. De Kate-nek ezt nem mondtam el.
–  Mi lenne, ha később visszatérnénk erre – javasolta, majd egy kis
szünet után folytatta. – Jack nekem is adott egy-két lehetőséget. – Már
éreztem, hogy nem lesz olyan egyszerű elterelni a témát. – Az egyik,
hogy valahol a kontinensen állandósítanak. A másik pedig egy ideiglenes
kinevezés lett volna. Az FBI követségi jogászának segítettem volna
felderíteni a tanzániai, Dar es Salaam-i amerikai nagykövetség
bombázását.
Egy ideig hagytam, hogy Kate meséljen, de nem néztem rá. Végül
megszólaltam.
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy ez nem egy jutalom valami jó
cselekedetért, hanem büntetés.
– Nem, egyáltalán nem ez volt a lényeg – vágott vissza.
– Most mihez kezdesz?
– Mit szeretnél, mit tegyek?
–  Nos… nem szereted New Yorkot, szóval fogadd el a dubuque-i
áthelyezést.
– Valójában szeretem New Yorkot.
– Tényleg, mióta?
 –  Amióta lehetőségem lenne elmenni. Figyelj rám, John! Ha
elfogadom az ideiglenes tanzániai munkát, utána legalább meg két évig
biztos helyem lenne New Yorkban. Másrészt az áthelyezés végleges
lenne. Akárhol kötök ki, minden alkalommal kérvényeznem kellene az
áthelyezést, és talán hosszú évekbe telik, mire újra egy városba
kerülünk. Ha lesz egyáltalán ilyen.
– Mondtam, én lemondok.
–  Nem, nem fogsz. És ha mégis, elhagynád New Yorkot? Eljönnél
velem Dallasba, Clevelandbe vagy Wichitába?
–  Bárhová követnélek. Még sosem voltam a Tizenegyedik sugarúinál
távolabb. Jó móka lenne.
Úgy nézett rám, mintha a vonásaimból olvasná ki, hogy komolyan
mondtam-e. Természetesen nem.
– Lehetnék biztonsági őr valamelyik boltban. Tudod mit, mondd meg
Koenignek, hogy benyalhat.
–  Nem valami jó a karrierterved! Figyelj, benyújthatok egy panaszt,
hogy rosszul bánnak velem, de mégiscsak az volna a legjobb, ha
elfogadom az ideiglenes tengeren túli munkát. Maximum három hónap.
Majd ha visszajövök, tiszta lappal folytatom. Mindketten itt
folytathatnánk a munkánkat – érvelt Kate. – Jack Koenig megígérte,
hogy két évvel meghosszabbítják a New York-i szerződésed.
– Kérlek, hogy a szerződésemmel kapcsolatban ne lobbizz senkinél.
– Én vagyok az ügyvéded.
– Nos, akkor majd én mondom meg neked, hogy mit kell tenni. Nem
te nekem.
Megfogta a kezem, és csendesen folytatta. – Jack, hadd fogadjam el
azt a munkát. Kérlek. Ez az egyetlen megoldás, ami most segíthet
rajtunk.
Megráztam a kezét:
– Mi a fenét csináljak New Yorkban egyedül?
Kínosan mosolygott.
– Amit akarsz. De sose felejtsd, tíz ügynököm éjt nappallá téve rajtad
tartja a szemét.
Én is mosolyogtam, és ezeken a nagyszerű lehetőségeken törtem a
fejem. Valójában Kate Mayfield és John Corey – két: egyszerű halandó –
megbántotta az isteneket, s ezért az Akropolisz étteremből Afrika vagy a
Közel-Kelet alsóbb vidékeire száműzték őket De akár úthenger alá is
fekhetünk.
– Te miért nem mondasz fel? – kérdeztem Kate-től.
– Nem akarok felmondani. És te sem fogsz.
– Nos, ebben az esetben önkéntes kísérőd leszek Tanzániában.
–  Felejtsd el! Már megkérdeztem. Nem engedik. – Komolyan a
szemembe nézett. – John, kérlek, engedd, hogy elmenjek, és ne mondj
fel. Legalább azt várd meg, hogy visszajöjjek.
Hirtelen döntöttem.
–  Egyáltalán nem tartanám helyesnek, hogy amíg te Afrikában
dolgozol, én itthon a kényelmes luxusban dúskáljak. Nos önként
vállalom, hogy Adenbe megyek. Az Jemenben van.
Sokáig csak némán nézett.
– Nagyon édes vagy… nagyon. – Hirtelen elszomorodott, elengedte a
kezemet, és egy papírszalvétával letörölte a szeme sarkából kicsorduló
könnyet. – Nem engedhetlek el. Semmi értelme, hogy odamenj… Az
egész az én hibám.
–  Ez igaz, de tudtam, hogy mit vállalok, amikor segítettem neked.
Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar lelepleznek. A közel-keleti
terroristákkal kellene ennyire alaposaknak lenniük.
Nem válaszolt.
– Nos, mindketten elfogadjuk a külföldi kiküldetést, fitten és barnára
sülve hazajövünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Bólintott, majd megkérdezte.
– Miből gondolod, hogy elengednek Jemenbe?
–  Szükségük van a segítségre, és eddig nem sok önkéntest sikerült
találniuk.
– Honnét tudsz erről?
– Steintől.
–  Stein… miért… csak nem megkért, hogy menj oda? – Javasolta.
Micsoda véletlen egybeesés!
– Ó, te galád! – kiáltott, miközben az asztal alatt megrúgta a lábam. –
Miért nem mondtad ezt el nekem?
–  Nyugi, nyugi! Az mellékes, hogy Stein felajánlott egy állast
Jemenben. Visszautasítottam, és azt mondtam, hogy inkább felmondok.
De mivel te annyira ragaszkodsz a saját kiküldetésedhez, én elfogadom a
jemeni állást, te meg mész Tanzániába.
Elég logikusan érveltem, de tudtam, hogy nem sikerült meggyőznöm.
Megfogtam a kezét, de elrántotta, és a mellkasához szorította. Nem
valami jó jel!
Az edénycsörömpölésre hasonlító zaj megint felharsant, mire az az
idős házaspár, akik az imént ültek le a velünk szemközt lévő fülkében,
ijedtükben felpattantak. Reménykedtem, hogy az Akropolisznak van
saját újraélesztő gépe. Kate még egy darabig füstölgött, majd miután
lenyugodott, csendesen megszólalt.
–  Nos, rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Elfogadjuk az ideiglenes
áthelyezést, ami még akár hasznunkra is válhat, és minden gondot
magunk mögött hagyunk.
– Gondolj arra, hogy ez mindkettőnknek nagyszerű karrierlehetőség –
nyugtattam. – Igazad van, két-három hónap különélés még akár jót is
tehet a kapcsolatunknak.
– Nem erre gondoltam.
– Én sem.
Az asztal tetején fogtuk egymás kezét.
– Beszélned kell Jackkel – intett Kate.
– Már alig várom…
–  Keddig kaptam időt, hogy mindent elrendezzek itthon. Neked
mennyi időre van szükséged?
– Hát, hogy mindent rendben hagyjak magam mögött… úgy tíz évre.
De összeszedem magam keddig.
– Be kell oltatnom magam, és az utazási irodát is fel kell hívnom.
– Nekem úgyszintén.
–  Amikor egyedül éltem – mondta –, nem érdekelt, hogy hol kapok
állást, akár ideiglenest, akár véglegeset.
– Ez engem sem érdekelt.
– De te New York Cityben voltál zsaru.
– Az igaz, de egyszer két hétig Bronxban dolgoztam!
– John, állítsd le magad!
– Jó, jó. Tényleg nagyon pipa vagyok. Így akarják befogni a szánkat Ez
egy jel. Legközelebb nem ússzuk meg ilyen könnyen.
– Nem lesz legközelebb. Lezártuk az ügyet. Vége!
 – Igazad van.
– Ezt mondd még egyszer.
Ha még egyszer kimondtam volna, úgy is gondoltam volna. De amiért
igazán ideges voltam, hogy Jack Koenig a házasságomat használja fel
arra, hogy megkösse a kezemet. Ez most fordul velem elő először.
– Nem vagyok jó vesztes – sóhajtottam.
– Felejtsd már el! Vége! Mivel én piszkáltam fel, én is zárom le.
– Rendben, nem hozom szóba többet.
Kate témát váltott, és megkérdezte.
– Mit gondolsz, van valami új fejlemény a Cole-ügyben?
– Én semmi újat nem tudok.
– A tanzániai és a kenyai követség bombázásával kapcsolatosan újabb
szálakat találtak. Kétségkívül az al-Kaida áll a robbantások mögött, két
fő gyanúsítottat el is fogtak. Bevallották. Az al-Kaida, ezt te is tudod,
komoly szerepet vállalt a Cole-ügyben.
–  Aha – szóltam a felszolgálónak, rendeltem egy vajaskukoricás
pirított muffint, és kértem a számlát is.
Kate nem bírta abbahagyni.
– A kiküldetés valószínűleg büntetés, de még az is lehet, hogy hasznos
feladatot végzünk ott.
–  Aha. Felgöngyölítjük az ügyet, és hamar hazajövünk. Kérsz még
teát?
– Nem. Figyelsz rám?
– Persze.
– Óvatosnak kell lenned. Ellenséges ország.
– Óvatos leszek, de te is!
–  Tanzánia barátságos ország. Több száz állampolgárt veszítettek a
követség bombázásában.
– Rendben! Menj vissza előbb te. Én körülbelül tíz perc múlva megyek
utánad.
Kate felállt a fülkéből, és megcsókolt.
– Kérlek, ne keveredj vitába Jackkel.
– Igyekszem!
Elment, megittam a kávémat, felkaptam a kukoricás muffint,
kifizettem a számlát, és hagytam az asztalon némi borravalót. Már nem
voltam ideges, lenyugodtam, összeszedtem magam, és vártam a bosszút.
  

29. fejezet
Kimentem a Broadwayre, és egy nyilvános telefonfülkéből
megcsörgettem Dom Fanelli mobiltelefonját. Amikor felvette,
megkérdeztem:
– Tudsz beszélni?
–  A West 35.-be tartok, egy kettős öngyilkosságot kell kivizsgálnom,
de neked mindig rendelkezésedre állok. Mi a helyzet?
Sosem tudom eldönteni, hogy viccelődik-e velem vagy sem, de ő
ugyanezt mondja rólam.
– Keress meg három embert nekem.
– Meglesz.
– Az első egy nő, Scarangello a neve. Roxanne a keresztnév. Betűzöm,
S-C-A-…
–  Figyusz, van négy rokonom, mindegyiküket Roxanne
Scarangellónak hívják. Mit tudsz róla?
– Főiskolás vagy már végzett, University of Penn vagy Penn Állami…
– Mi a különbség?
– Honnét a fenéből tudjam? Csak figyelj! A húszas évei vége felé jár,
Philly környékéről való, és lehet, hogy most is ott van. Júniusban
született, de se évet, se napot nem tudok.
– Ennyi?
Elmondhattam volna neki, hogy nyáron a Bayview Hotelben
dolgozott, de nem akartam, hogy ez a tudomására jusson.
– Igen. Először az egyetemeket ellenőrizd.
– Aha. Szerinted?
–  A másik ember egy férfi, Brock. – Lebetűztem. – Christopher a
keresztneve. Harmincöt körüli. Semmi adat a születéséről. A
szállodaiparban dolgozik vagy dolgozott. Az utolsó ismert lakcíme öt
évvel ezelőtti. Long Island.
– Nem valami sok.
– Van egy tetoválása. Egy egér kukucskál ki a segglyukából.
– Ja, hogy az a Christopher Brock!
–  A harmadik szintén nő. Lucita Gonzalez Perez. Ezt ugye nem kell
betűznöm. Spanyol, El Salvador-i, nem tudom, hogy legálisan van-e itt.
Huszonhárom-huszonnégy körüli, szintén a szállodaiparban dolgozott –
tettem hozzá. – Őt nehéz lesz megtalálni, először az első kettőre
koncentrálj.
– Rendben. Mi ez az egész?
– Most még nem mondhatom el, Dom.
–  Találgatni lehet? – Nem válaszoltam. Fanelli folytatta. – Nos,
felhívtam Harry Mullert, elcsevegtem vele, hogy van mostanság, és
megkérdeztem, tetszik-e a szövetségis munka. Majd ügyesen John
Coreyre tereltem a szót, amire azt mondta, hogy furcsán viselkedsz.
Megkérdeztem: „Mi a furcsa Corey viselkedésében?” Ő elmesélte, hogy
az utóbbi napokban kicsit magadba fordultál, és néhány utalást tett a
feleségedre. Azzal magyarázta, hogy vettél két szendvicset, egyet neki,
egyet magadnak, de te egy falatot sem ettél. Ma reggel visszahívott, és
elmondta, hogy beszéltél Steinnel, most még furcsábban viselkedsz, és
már nagyon várja a pirított muffint. Nos…
– Nem kell azt a kettős gyilkosságot kivizsgálnod?
–  Á! Ők már úgysem mennek sehova. Nos, mindebből arra
következtettem, hogy beleütötted az orrod a TWA 800-as ügybe.
Kicsit ledöbbentett, amit hallottam, de hűvösen válaszoltam.
– Erre miből jöttél rá?
– Könnyen. Csak összetettem a részleteket.
– De mit tettél össze?
–  Ugyan! Megkérdezted Mullert, hogy a TWA-n dolgozik-e. Majd azt
mondtad neki, hogy temetésre kellett menned, de tudom, hogy Kate is
ezen az ügyön munkálkodott, és tudom, hogy Marie Gubitosi is. Most
pedig egy Brock nevű fickó után érdeklődsz, aki öt évvel ezelőtt Long
Islandben dolgozott. Véletlen egybeesés? Kétlem. Villog a lámpám, John.
Néha elfeledkezem arról, hogy a Blue Network kétfelé is dolgozik, és
hogy Dom Fanelli zseniális zsaru.
– Nyomozónak kellene menned – viccelődtem. – Nos nézzük csak, mit
tudsz kezdeni azokkal a nevekkel.
– Mikorra kell a válasz?
– Két hónapod van.
– Akár két héten belül is meg tudom szerezni. De lehet, hogy elég két
nap. Majd hívlak.
– Csak nyugodtan dolgozz. Ráérsz. Pár hónapra Jemenbe utazom.
 – Hol a fenében van az a Jemen?
– A térképen. Elküldtek, hogy megtanuljam, hogyan kell a szabályokat
követni.
– Ez szívás! Talán tényleg a szabályokat kellene követned.
– Azt teszem. Megyek Jemenbe.
– Ez olyan, mint a Staten-sziget?
– Ja, de a szövetségiseknek ennél is jobb ajánlataik vannak. Kate pedig
ugyanerre a tanfolyamra utazik, Afrikába.
–  Mamma mial Srácok, ezt jól elintéztétek. Figyelj, majd vigyázok a
házatokra, amíg távol vagytok.
– Kösz. Adok kulcsot, de kérlek, szerelmi fészekként ne használd.
– Micsoda? Hé, haver, mi lesz, ha a bölcs szövetségisek rájönnek, hogy
kik után kutatok? Én is kapok egy ingyenutat Jemenbe?
–  Nem fognak rájönni. Nem kell kérdezősködnöd vagy kapcsolatba
lépned velük. Csak azt szeretném tudni, hogy hol vannak. Ha
visszajöttem, folytatom az ügyet.
– Meglesz. Igyunk egy sört, mielőtt elmész!
–  Nem túl jó öltet. Nem célszerű velem mutatkoznod. A
házfelügyelőnél hagyom a kulcsot.
– Rendben. Megéri?
Értettem, mire céloz, és válaszoltam is.
– Eleinte nem voltam benne biztos. De a rendszer ebben a pillanatban
rúgott miatta seggbe. Most nekem kell visszarúgnom.
Sejtelmesen csendben maradt, majd megszólalt.
– Értem, felfogtam. De néha szó nélkül kell állnunk az ütést.
– Igen, valóban. De nem most.
– Van valami új hited az ügytől?
– Milyen ügytől?
– Rendben. Mikor mész el?
– Talán kedden.
– Hívj, mielőtt elmész!
–  Nem, majd ha visszajöttem. Nem szabad beszélnünk, amíg ott
vagyok.
– Még azt sem tudom, hol van az a hely. Mondd meg Kate-nek, hogy
jó utat kívánok. Bon voyage. Találkozunk, ha megjöttetek!
– Köszi, Dom! – Letettem, és visszasétáltam a Federal Plaza 26.-ba.
 Elmebeteg az – mondta egyszer valaki –, aki újra és újra megteszi
ugyanazt, és mégis minden alkalommal más eredményt vár. E
meghatározás szerint tökéletesen őrült voltam.
 

30. fejezet
Beléptem Koenig irodájába, abba a meghitt kis zugba ahonnét
nagyszerű kilátás nyílt a Világkereskedelmi Központra, a Szabadság-
szoborra, a Staten-szigetre és a kikötőre. Már párszor jártam ebben az
irodában, de egyik látogatás sem volt túlságosan örömteli. Ez ma sem
lesz másképp.
Jack Koenig az egyik ablaknál állt, a kikötőt nézte. Háttal nekem. Ez
az ő sajátságos játéka, csak némán áll és várja, hogyan fogod magadra
felhívni a figyelmét. Gondoltam, elordítom magam, hogy „Allah akbar!”,
miközben futok felé, de inkább csak megköszörültem a torkom.
Megfordult és bólintott.
Jack Koenig magas, vékony fickó, rövid, őszülő hajjal és szürke
szemmel. Állandóan szürke öltönyt visel. Valószínűleg acélerősnek akar
látszani, de inkább egy grafitceruza benyomását kelti. Vagy betonét.
Kezet ráztunk, és a kerek asztalhoz tessékelt.
– Foglaljon helyet!
Leültem, ő pedig velem szemben helyezkedett el. Ő kezdte a
beszélgetést.
– Kate szólt, hogy beszélni szeretnék magával?
– Igen.
– Hol volt?
– Stein kapitány irodájában.
– Utána.
–  Ja, igen. Sétáltam egyet, hogy kiszellőztessem az agyam. Nehezen
viselem a cigarettafüstöt. Akarom mondani, egyáltalán nem zavar, hogy
egy füstmentes környezetben pöfékel, csak…
– David azt mondta, hogy fel akar mondani.
– Nos, meggondoltam magam. Hacsak ön másképp nem gondolja.
– Nem. Szükségem van magára.
„Hol tudnám különben az egyik szemem rajtad tartam és jól
összezavarni az életedet?” – Habár ezt nem mondta ki, mindketten erre
gondoltunk. Én meg hálálkodtam.
– Köszönöm, hogy bízik bennem.
–  Ezt nem mondtam. Az ítéletem nem a bizalomtól szól. Inkább
szeretnék önnek egy újabb lehetőséget adni, hogy a csapatának és a
hazájának hasznára válhassék.
– Remek!
– Ne szórakozzon velem, John! Nem vagyok jó hangulatban.
– Én sem.
– Jó, akkor térjünk a tárgyra! Beleütötte az orrát a TWA 800-as ügybe,
annak ellenére, hogy egyértelmű utasítást kapott, hogy ne tegye.
– Liam Griffith nem utasíthat engem.
–  Nem. Az én utasításaimat kell követnie, és amit Kate-nek is
mondtam, többé nem árthatja magát ebbe az ügybe. Miért? Titkolózás?
Összeesküvés? Ha így gondolja, valóban fel kellene mondania, hogy
kedvére kutathasson. Talán meg is teszi. De most inkább azt javasolnám,
hogy menjen Jemenbe, és tájékozódjon egy kicsit arról, mi a fenét jelent
az amerikai biztonsági szolgálat a földgolyón.
– Hová akarunk kilyukadni?
– Ezt kell magának kitalálnia.
– Miért pont Jemen? Miért nem mehetek oda, ahová Kate is megy?
– Az nem volna valódi büntetés, ha ez jár a fejében. Az egy szívesség
volna, tengerentúli üdülés.
Talán nem ugyanazon a bolygón élünk, úgyhogy nem lett volna
értelme meggyőzni az igazamtól.
– Hálás vagyok a lehetőségért – válaszoltam.
– Tudom.
– Mi lesz majd a feladatom?
– Adenben megkap minden szükséges információt.
–  Rendben. Nem akarok túlbuzgónak tűnni, de ugye nem fog a
nagykövet kirúgni?
Szigorúan nézett rám.
–  Ez egy nagyon fontos küldetés. Tizenhét amerikai matrózt
megöltek, és fel fogjuk kutatni a felelősöket.
– Nem lesz szükségem sok beszédre. Végzem a feladatom.
– Helyes. De a szabályokat be kell tartania.
– Értem. Ennyi?
 – Jemennel kapcsolatban igen. Mondja el, mit csinált tegnap!
– Keletre mentem.
– Miért?
– Strandolni akartam.
– Nem sikerült lebarnulnia.
– Az árnyékban ültem.
– Miért volt a mobilja és a személyhívója is kikapcsolva?
– Teljesen ki akartam kapcsolni az agyam.
–  Az legalább jó, hogy ezt felismerte. – Ezt viccnek szánta, úgyhogy
mosolyogtam. – De soha többet ne kapcsolja ki a személyhívóját!
–  Igen, uram. Jemenben működik majd a személyhívóm és a
mobilom?
– Gondoskodni fogunk róla. Hadd kérdezzek valamit… van valami új
információja a 800-as járatról?
Nos, ez egy beugratós kérdés volt.
– Ha lenne, ön lenne az első, akinek elmondanám.
–  Ez gondolom, kérés nélkül is egyértelmű – közölte közönyös
hangon. – Gondolom, ön is hallotta a videokazettával kapcsolatos
pletykát.
– Igen.
– Sokan hallották. De mint minden pletyka, mítosz és a történet nem
más, mint mese. Tudja, hogyan kaptak szárnyra ezek a hírek?
Elmondom. Az emberek hajlamosak magyarázatot keresni a
megmagyarázhatatlanra. Hinniük kell valamiben… például nem létező
tárgyakban, mint amilyen a Szent Grál is. Vagy egy titkos kódexben…
vagy egy bűntényben, egy egyértelmű tényben, ami elvezet a
megoldatlan rejtély kulcsához. Az élet gyakran ilyen egyszerű.
– Valóban.
–  Nos, a gazdag fantáziával megáldott emberek működésbe lépnek.
Tegyük fel, hogy van egy megdöbbentő, de titkolt tény, melyet
valamilyen módon felfednek. Bármi legyen is az, az emberek hinni
kezdenek ebben a dologban, mert kényelmes és reménnyel tölti el őket.
Elindul a mese, ami legendává és mítosszá válik.
– Nem tudom követni.
Előrehajolt.
 –  Nincs semmiféle videokazetta egy tengerparton szeretkező párról,
mely véletlenül megörökíti a háttérben a repülőgép felrobbanását!
– Rakéta sincs?
– Rakéta sincs!
– Nem hiszi el, hogy mennyire megkönnyebbültem ettől! Akkor miért
nem fújjuk le a jemeni és tanzániai utazást?
– Kizárt!
– Nos, ha kizárt, akkor fel kell hívnom az utazásszervezőket.
Koenig ülve maradt, így én sem álltam fel.
– Tudom, hogy izgatott a Khalil-ügy miatt, és mi mind együtt érzünk
magával.
– Nagyszerű! De attól én még idegeskedni fogok.
–  Igen, érthető, hiszen személyesen is érintett az ügyben. Szeretné
mielőbb lezárni?
– Bosszúra vágyom.
–  Így is mondhatja. Tudom, mennyire megviselte a kollégáinak a
halála, akikkel együtt dolgozott ezen a feladaton. Kate azt mondta, még
mindig nem képes felfogni, hogy Ted Nash meghalt.
– Ó… valóban?
–  Azt mondja, nem tudja feldolgozni. Ez természetes, ha egy közeli
kollégánk meghal… nem bírjuk elfogadni, és egyben kizárjuk a saját
halálunk lehetőségét is. Zsaruszindróma.
– Aha… nos… én… – Leszarom.
–  Kate és Ted jó barátok voltak, és gondolom, észrevette, hogy Kate
legyőzte a fájdalmát.
Kissé felhúzott ezzel, és mivel semmi köze sem volt az ügyhöz, biztos
voltam abban, hogy szándékosan tette. Hiszen én is felidegesítettem őt.
Visszavágó a nagymenő Jacknek.
–  Hogy őszinte legyek – szólaltam meg végül –, egyáltalán nem
szerettem Ted Nasht, és a gyászt körülbelül két perccel azután lezártam,
hogy tudomásomra jutott a halála. Hová akar kilyukadni?
Keskeny ajka alig látható mosolyra görbült, majd feszülten folytatta.
–  Azt hiszem, eltértem a tárgytól. A lényeg, ha majd visszajön,
átszervezzük a csapatot, és megkétszerezzük a Khalil-ügybe fektetett
erőinket.
– Aha. Ez a mézesmadzag, ugye?
 – Olyasmi. Jemen pedig a maga leckéje. Gondolkozzon el ezen, John!
– Már gondolkodtam.
–  Maradjon a csapatban, vezesse a labdát, és lesz egy ziccere. Ha
elhagyja a csapatot, soha többé nem kapja meg a labdát.
– Jó a hasonlat. Igaza van. A Khalil-ügy sokkal fontosabb, mint hogy a
TWA fantomját üldözzem. – Valóban így is gondoltam, ezért folytattam.
– Tudom már, hogy miért maga a főnök. Nagyszerűen irányit!
– Köszönöm. Jó hallani. – Vártam, hátha ő is visszadicsér, de ez nem
következett be.
–  Egyáltalán nem izgatja az a lehetőség, hogy mégiscsak van egy
videokazetta?
Döbbenten bámult rám, aztán válaszolt.
–  Egyáltalán nem hagyom figyelmen kívül. Azt mondom, hogy nem
létezik, de ha mégis, magának ahhoz semmi köze sincs. Remélem,
érthető voltam.
– Kristálytisztán.
Felállt, és kikísért az ajtóig.
–  Meg fogja kedvelni a Jemenben dolgozó ügynökeinket Jól fogja
érezni magát. Kiváló emberek.
–  Már alig várom, hogy hozzájárulhassak ennek a feladatnak a
sikeréhez és eredményéhez. A munka ünnepére szeretnék hazajönni.
– A küldetés fontossága most az elsődleges. De nem elképzelhetetlen
a kérése.
– Remek. Órákat adok a John Jayen.
– Tudom. Nem akarunk semmilyen kellemetlenséget okozni.
– Csak szükséges kellemetlenségeket.
–  Mindannyian a nemzetközi terrorizmus ellen küzdő hadsereg
katonái vagyunk.
– És az Iszlám Dzsihád ellen…
–  Jemen ellenséges ország, ezért nagyon óvatosnak kell lennie –
mondta, meg sem hallva a közbeszólásomat – Nagyszerű karrier vár
magára, ha ezt teljesíti, és nem szeretnénk, ha bármi baja esne ott. Kate
sem szeretné, ebben biztos vagyok. De mielőtt elindul, menjen fel a jogi
osztályra, és beszéljék meg a végrendeletét. Nevezze meg az ügyvédjét,
aki távollétében, esetleg elrablásakor képviselheti magát.
Néhány másodpercig farkasszemet néztünk Jack Koeniggel.
 – Ezeket az eseteket nem terveztem be.
–  Nem szabad hibáznia – figyelmeztetett –, nagyon veszélyes az az
ország. 1998 decemberében például szélsőséges vallásiak négy nyugati
turistát elraboltak és kivégeztek.
– Buddhisták?
– Nem, muzulmánok.
– Aha. Szóval ez egy muzulmán ország.
Láthatólag Koenig úr kezdte elveszteni a türelmét az idióta
megjegyzéseimtől, de türelmesen folytatta.
– Az elmúlt tíz évben több mint száz nyugatit raboltak el Jemenben.
– Komolyan? Mi a fenét kerestek ott?
– Nem tudom… üzletemberek, tudósok, turisták.
–  Értem. De miután harminc-negyven eltűnt, a többiek nem
gondoltak arra, hogy „hűha, talán inkább Olaszországba kellene
utaznom”?
Koenig üres tekintettel nézett rám, majd erőltetett nyugalommal
folytatta.
–  Hogy miért voltak Jemenben, nem fontos. De, csak hogy tudja,
amerikaiak nem estek áldozatul vagy fogságba. Főleg európaiak voltak,
ők imádják a kalandtúrákat.
– Szerintem inkább ostobák.
–  Nem tökmindegy?! A küldetésének egyik része ezeknek az eltűnt
nyugatiaknak a felkutatása. Gyűjtsön információt! – Majd hozzátette: –
És legyen óvatos, nem szeretném, ha közéjük kerülne.
Ismét farkasszemet néztünk, és úgy láttam, mintha újra
elmosolyodott volna. Bár lehet, hogy csak képzelődtem.
– Értem, uram – mondtam.
– Tudom.
Kezet ráztunk, és kijöttem az irodából.
 
 31. fejezet
Kate-tel a nap hátralévő részét a Federal Plaza 26.-ban töltöttük,
papírokat töltögettünk, megpróbáltunk a még nyitott ügyek végére
pontot tenni, és elköszöntünk a kollégáktól. Az orvosiban különféle,
általam sosem hallott fertőzések ellen oltásokat kaptunk, és bevettünk
egy-egy malária elleni pirulát. A nővérek biztonságos és betegségtől
mentes utazást kívántak. Rendbe raktam az asztalomat, miközben Harry
Muller csodálkozva szólalt meg:
– Nem gondoltam volna, hogy önkéntes leszel Jemenben.
– Hát, én sem.
– Felidegesítettél valakit?
– Koenig azt hiszi, hogy a felesége velem csalja.
– Ne! Komolyan?
– Ne mondd senkinek, de körülöttem legyeskedik.
– Hűha! És Kate Afrikába megy?
– Igen, Tanzániába. A követség bombázása miatt.
– És ő kit bosszantott fel?
–  Koeniget. Megkörnyékezte, Kate pedig megfenyegette, hogy
feljelenti szexuális zaklatásért.
– Ez hülyeség. Szívatsz?
– Ne pletykálkodj! Koenig utálja a pletykákat.
Kezet ráztunk.
–  Keresd meg azokat az állatokat, akik felrobbantották a Cole-t –
búcsúzott Harry.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
Utolsó utam az emeleti jogi osztályra vitt, ahová Kate nélkül mentem.
Egy fiatal jogi asszisztens – úgy tizenhat éves lehetett – fogadott. A
kezembe nyomott néhány papírt, köztük a meghatalmazást, amelyik
elrablásom esetén lép érvénybe. Ki kellett őket töltenem és aláírnom.
Majd magyarázni kezdte:
–  Ha meghal, a végrendeletében megnevezett személyek lesznek
jogosultak arra, hogy rendelkezzenek a vagyona felett De ha eltűnik, az
az igazi probléma. Érti, ugye? Vagyis senki sem tudja, hogy él-e vagy
meghalt. Ki fogja fizetni a lakbért és a többi számláit?
– Jack Koenig.
 –  Ki legyen a meghatalmazott jogi képviselője? Nem fontos hogy
ügyvéd legyen. Egy olyan személy, akiben bízik, aki aláírhatja a számláit,
amíg maga elő nem kerül, vagy halottá nem nyilvánítják, vagy valóban
meghal.
– Elvis Presley kit bízott meg?
– Mi lenne, ha a felesége volna ez a személy?
– Ő Afrikába megy.
– Biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben hazajöhetne. Legyen ő
a meghatalmazott, rendben?
– Szóval, ha elveszek vagy elrabolnak, a feleségemnek korlátlan joga
lesz a csekkfüzetemhez, a megtakarítási számlámhoz, a hitelkártyámhoz
és a fizetésemhez?
– Igen.
–  És mi lesz, ha egy évvel később előkerülök, és kiderül, hogy le
vagyok égve?
A lány felnevetett. Nem ezért házasodtam, de most ennek különös
jelentősége lett. Meg is kérdeztem a gyerekjogászt.
– A feleségem kit hatalmazott meg?
– Még nem volt itt.
– Értem… legyen a feleségem.
Ráírta Kate nevét az iratra, én aláírtam, és ez ebben a pillanatban
hivatalossá vált. Még pár dolgon átrágtuk magunkat.
– Nos, ennyi – mondta végül. – Jó utazást! Jöjjön fel, ha hazajött.
– Küldök egy képeslapot, ha elrabolnak.
Kate-tel úgy döntöttünk, hogy külön megyünk el az irodából, ezért
hat órára találkozót beszéltünk meg az Eccóban, a kedvenc kávézójában.
Én érkeztem elsőként, mint mindig. A hely tele volt jogászokkal, főleg
büntetőügyvédekkel, akik csak akkor bírják elviselni egymás társaságát,
ha jól berúgnak közben. Egy dupla Dewar’s whiskyt rendeltem, és a jó
kezdés érdekében azonnal fel is hajtottam. A bár végében csinos nő
üldögélt. Eltelt pár perc, mire felismertem, hogy a volt feleségem az,
csak új a frizurája. Robinnal egymásra néztünk, mosolygott és felemelte
a poharát, így üdvözöltük egymást. Ha nagy ritkán összefutunk, még
mindig jókat beszélgetünk. Intett, hogy csatlakozzam, de megráztam a
fejem, és rendeltem egy újabb duplát.
 Néhány huszonhatodik emeleti rendőr kolléga lépett be. Köztük volt
Harry Muller is, így én is csatlakoztam hozzájuk. Majd Kate FBI-os
kollégái jöttek, amiből arra következtettem, hogy ez itt egy spontán
búcsúbuli.
Kate a kollégái társaságában érkezett, és fél hétre a Szövetségi
Antiterrorista Szolgálat, az ATTF legalább tizenöt tagja tolongott
körülöttünk, beleértve Jack Koeniget is, aki sosem hagyja veszni a
lehetőséget, hogy megmutassa, milyen ember szeretne valójában lenni.
Koenig rövid beszédet mondott, amit szinte elnyomott a bár monoton
zaja, de néhány szót sikerült elkapnom. Ezek voltak a „kötelesség”,
„hűség” és az „áldozat”. Mintha dicshimnusz szövegét gyakorolná.
Robin, aki sokkal tökösebb volt, mint a jelen lévő férfiak együttvéve,
odajött, bemutatkozott a kollégáimnak, majd a nyakamba ugrott és
megpuszilt.
– Valaki azt mondta, hogy Jemenbe mész – mondta.
– Valóban? Nekem Párizst mondtak!
Felnevetett: – Nem változtál.
– Miért legyünk tökéletesek?
Kate odafurakodott, én pedig bemutattam.
– Robin, ő a feleségem, Kate.
A két nő bemutatkozott egymásnak.
–  Nagyon örülök, hogy megismerhettelek – mondta Kate. Robin
udvariasan válaszolt.
–  Én is örülök. Hallottam, hogy Tanzániába utazol. Micsoda remek
munkalehetőség!
Csacsogtak még pár mondatot, miközben én szívem szerint egészen
máshol lettem volna. Robin Kate-hez fordult.
– Átalakítottad a lakást?
– Még nem – válaszolta. – Egyelőre John átalakításán munkálkodom.
Ezen mindketten jót nevettek. Vajon én miért nem nevettem velük?
Próbáltam megtörni a harmóniát.
– Robin, hol a főnököd?
Rám nézett és válaszolt.
–  Sokáig dolgozik. Később idejön, együtt vacsorázunk. Velünk
tartasz?
 – Érdekes, amikor házasok voltunk és mindketten sokáig dolgoztatok,
egyszer sem hívtál, hogy vacsorázzak veletek. Most minek
köszönhetem?
Idegesen válaszolt.
– Te is sokáig dolgoztál. Nos, jó utat, és vigyázz magadra!
Sarkon fordult, és visszament a bár túlsó végébe.
– Nem kellene udvariatlannak lenned vele – szólalt meg Kate.
– Nincs olyan kifinomult szókincsem. Hagyjuk, induljunk!
–  Csak még tizenöt percet várj. Ezt kívánja az illem. – Kate
csatlakozott a tömeghez.
Szokásához híven Koenig távozott legelőször, majd az FBI-osok
követték, akiknek ügyeletbe kellett menniük, és akik nem akartak túl
sok időt tölteni a helyi zsarukkal. David Stein odajött hozzám.
– Jól döntött.
–  Ha megszámolom a lehetőségeimet, kiderül, hogy ez volt az
egyetlen.
– Hát, való igaz, de maga döntött. Visszajön, tiszta lappal folytatja, és
akár a zsebébe kerül néhány hasznos jogosítvány is. Vissza kell térnie,
folytatni a Khalil-ügyet. Rendben?
– Igen.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Ismerem magát, mint a rossz pénzt.
– Ki fizeti ezeket a drága italokat?
–  Az anyasági alapítvány. Most visszakapja az adományát. De ne
tereljük el a témát! – Stein folytatta. – Nem lesz semmi baja. Kapott egy
második lehetőséget. Kate tisztában van ezzel.
– De én is tisztában vagyok azzal, hogy ez a szervezet nem sokszor ad
második lehetőséget. Hogy lehettem ennyire szerencsés?
Odahajolt hozzám.
– Halálra rémítette őket – Megfordult és elment.
Úgy tűnt, hogy azon az éjjelen belefutok a legkevésbé kedvelt
ismerőseimbe, és ez az érzés erősödött, amikor Liam Griffith belépett a
bárba, és egyenesen felénk vette az irányt. Rendelt egy italt, és odalépett
mellém. Felemelt poharával jó utat kívánt.
– Bon voyage!
 Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy fulladjon meg, de
meggondoltam magam.
– Bent felejtették a kicsi esernyőt az italodban?
Mosolygott, ami nem meglepő. Én is azt tenném a helyében.
– Két hetet töltöttem Jemenben, voltam Tanzániában és Kenyában is.
Jemen elég furcsa hely.
Nem válaszoltam. De ő folytatta.
–  Voltam Szudánban és Szomáliában is, meg még jó néhány zűrös
helyen.
– Te mi rossz fát tettél a tűzre?
Egy darabig némán nézett rám, majd stílust váltott.
–  Ahogy egyre jobban kiterjesztjük a terroristaellenes bázisainkat,
rájövünk, hogy az A pontban támadó terroristát a B pontban találjuk. De
a válaszra csak a C pontban jövünk rá. Tudsz követni?
– A „bon voyage”-nál elvesztettem a fonalat.
– Tudom, hogy nem. Azt magyarázom éppen, hogy a terroristaellenes
szervezet kiterjedt, hatalmas összefogás az óriási méretekre duzzadt
nemzetközi terrorizmus ellen. A siker kulcsa az irányítás és az
összefogás. Ezzel viszont kirekesztjük a nagymenőket és a magányos
farkasokat, akik gyakran több kárt okoznak, mint hasznot.
– Csak nem rám célzol?
–  Nos, nem valakiről beszélek. Ha eddig nem vetted volna észre, a
terrorizmus elleni harc nem egyszerűen egy gyilkosság kiderítése.
– Nem, valóban nem az.
Még közelebb lépett, és folytatta.
– Tudod, hogy miért beszélek veled?
– Senki más nem akar veled beszélgetni?
–  Azért, mert Jack megkért, hogy beszélgessünk el, és értessem meg
veled, hogy a TWA 800-as Long Island-i feltételezett történéseire nem
biztos, hogy Long Islanden találjuk meg a választ. Lehet, hogy Jemenben.
Vagy Szomáliában, Kenyában vagy Tanzániában.
– Vagy Párizsban.
– Akár. De egyelőre kezdj Jemenben!
Lehet, hogy ekkor kellett volna tökön rúgnom, de uralkodtam
magamon, és higgadt maradtam.
 – Most már értem, miért lógtatok együtt Ted Nashsel. Mind a ketten
seggfejek vagytok.
Griffith felsóhajtott: – Ted Nash jó ember volt.
– Nem. Ő egy valódi segg volt.
–  A feleséged nem így gondolta, amikor egy hónapot töltöttek a
Bayview Hotelben.
Ez a barom szórakozik velem – gondoltam –, úgyhogy elégtételt veszek, és
jól behúzok egyet neki. Képes is lettem volna rá, de mégsem tettem meg.
Kezemet a vállára tettem, és az arcához hajoltam, mire meglepetésében
összerezzent.
– Húzz a francba innét!
Kiszabadította magát, sarkon fordult és elment. Úgy tűnik, senki nem
vette észre ezt a kis közjátékot, én pedig odamentem a többiekhez. Kate-
tel még körülbelül tizenöt percet maradtunk, majd még egyszer
tizenötöt. Úgy fél nyolc körül már indulni akartam, ezért intettem Kate-
nek, és az ajtó felé vettem az irányt Az utcán leintettünk egy taxit.
– Jack azt mondta – kezdtem bele –, hogy ha visszajövünk, átszervezi
az irodát, és felállít egy különleges egységet. Neked is mesélt erről?
–  Nem. Lehet, hogy személyesen akarta megmondani neked. De ez
nagyszerű hír!
– Hiszel neki?
– Miért ne tenném? Ne legyél olyan cinikus!
– New York-i vagyok.
– Jövő héttől jemeni leszel.
– Nem valami vicces.
– Miről beszéltetek Lian Griffith-szel?
– Csak a szokásosról.
– Kedves tőle, hogy eljött elbúcsúzni tőlünk.
Úgy döntöttem, nem említem meg Kate-nek, amit róla és Ted Nash
Bayview hotelbeli hónapjáról hallottam. Már régen volt, nem volt
fontos, Ted meghalt, amúgy sem történt köztük semmi, és nem akartam
vitát az utazás előtt Liam Griffith szövetségi ügynöknek mondta magát,
de inkább provokátor volt; az is lehet, csak azért hazudott, hogy
felidegesítsen. Csak azt nem tudom, hogy Jack Koeniggel honnét tudták,
hogy érzékeny vagyok erre a témára. Szótlanul utaztunk haza, egyikünk
sem akart erről az estéről beszélgetni.
 Másnap, szombaton, egész nap azzal foglalatoskodtunk, hogy a
személyes ügyeinket elrendezzük. Sokkal bonyolultabbnak bizonyult,
mint gondoltam volna, de Kate diktálta, hogy mikor mit kell tennünk.
Vasárnap telefonon és e-mailben értesítettük szeretteinket,
családtagjainkat a tengerentúli ideiglenes szerződésünkről, és
megígértük, hogy amint megérkezünk, tájékoztatjuk őket.
Hétfőn Kate kicserélte az üzenetrögzítő szövegét, amelyben említette,
hogy az államokon kívül leszünk egy darabig. Biztonsági okokból az
ügynökök leveleit nem továbbíthatják egyes országokba – Tanzánia és
Jemen is ilyen ország volt –, ezért a helyi postán elintéztük, hogy
megőrizzék a leveleinket. Ekkor döbbent rá Kate, hogy a csomagküldők
katalógusait sem láthatja egy darabig.
A modern világ egyszerre kényelmes és bonyolult… mindkettőnek
megvannak a maga előnyei. Kate szentül hitt az internet csodájában,
hogy minden logikus problémát meg tud oldani, segítségével intézheti a
pénzügyeit, vásárolhat, társaloghat és üzletelhet. Én más voltam, csak
arra használtam az internetet, hogy elolvassam az e-mailjeimet.
Legalább hat helyen kell azonosítani magam, hogy az értelmetlen, agy-
gyilkoló üzeneteimet elolvashassam.
Miután minden óvintézkedést megtettünk, hogy biztonsággal útra
kelhessünk, vásárolni indultunk. Én a Banana Republic nevű boltba
mentem volna szívesen – Banánköztársaság, pont stílszerű lett volna –,
Kate viszont ragaszkodott a Water Street-i Abercrombie & Fitch-hez. Ez
volt a kaland- és túlélőtúrák szerelmeseinek kedvenc üzlete. Nos, tehát
az A & F-ben voltunk, és az eladó felé fordultam.
– A világegyetem egyik legeldugottabb pontjára utazom. Olyan holmit
keresek, ami elég feltűnő ahhoz, hogy elraboljanak, és amiben majd a
terroristákkal együtt a fotón pózolhatok.
– Uram?
Kate közbeszólt.
– Sivatagi és trópusi khaki ruhát keresünk és bakancsot Akármit.
Bevásárlás után Kate-tel különváltak útjaink. A nap zárásaképpen
felmentem a Világkereskedelmi Központ nyugati tornyába, és talán a
világ, de legalábbis New York legjobb bárjában, az Ablak a Világra
kávézóban megittam egy kávét. Már fél hét volt, és a százhetedik
emeleten, a füldugító, közel négyszáz méteres magasságban egymásnak
adták a kilincset a vendégek, akik nem sajnálták a tíz-tizenöt dollárt,
hogy New Yorkot nézegetve elfogyasszanak egy csésze kávét. Tavaly
szeptember óta nem jártam itt, amikor Kate elcibált a Szövetségi
Antiterrorista Szolgálat huszadik születésnapi ünnepségére. Az FBI
egyik főnöke aznap este beszédet mondott:
–  Gratulálok mindnyájuknak az elmúlt években nyújtott kiváló
munkájukért, különösen az 1993. február 26-ai terrorcselekmény
elkövetőinek kézre kerítéséért és szóra bírásáért Ennek a fantasztikus
csapatnak a huszonötödik évfordulóján ismét várom önöket egy
fogadásra, amikor még több okunk lesz az ünneplésre.
Nem voltam biztos abban, hogy én részt veszek azon a partin, de
legalább reméltem, hogy nem lesz több esemény, amiért ünnepelni kell.
Kate hívott, hogy hamarosan összefutunk, de ahogy ismertem, az még
legalább egy óra lesz. Kértem egy Dewar’s-t szódával, nekidőltem a
bárpultnak, és a földig érő ablakokon keresztül bámultam a várost. Még
a New Jersey-i olajfinomító kutak is fantasztikus látványt nyújtottak
ebből a magasságból.
Körülöttem turisták csoportjai, Wall Street-i öltönyösök, hippik,
kocsmatöltelékek és könnyűvérű lányok, a központba látogató
külvárosiak mászkáltak. Ezek nem olyan látogatók voltak, akik az Északi
Toronyban dolgoztak, vagy akik kiemelt fontosságú értekezletek, üzleti
vacsorák érdekében jártak itt. Nem különösen kedveltem ezt a helyet, de
Kate ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk. Az utolsó közös
esténken a világ tetejéről akart New Yorkra tekinteni; ez egy olyan
emlék, amire újbóli találkozásunkig emlékezhetünk.
Semmi olyan izgalmat nem éreztem, mint a frontra induló katonák,
akik elhagyják az otthonukat, egészséges életüket, szerelmüket. Helyette
azon gondolkodtam, hogy a pár hónapos utazást bármikor
megszakíthatom, s bár valóban veszélyes helyre utazom, azért nem
annyira fenyegető a helyzetem, mint a harcba induló katonáké. És
mégis, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Talán azért, mert Jack
olyan magabiztosan győzködött, hogy semmi baj sem történhet velem,
és akkor a jogi asszisztens előállt azokkal az eltűnésemkor,
elrablásomkor vagy halálomkor használatos nyilatkozatokkal.
Természetesen Kate miatt aggódtam, hiszen olyan helyre megy, ahol
korábban amerikaiak iszlám szélsőségesek célkeresztjébe kerültek.
Persze az volt a feladatunk, hogy a terrorizmus ellen harcoljunk, de
egészen eddig a pillanatig itt, Amerikában ügyködtünk, ahol csak
egyetlen hivatalosan terrorcselekménynek dedikált esemény történt…
bár az is pont ezen a helyen.
Kate szokatlanul korán érkezett; olyan lelkesedéssel öleltük és
csókoltuk meg egymást, mintha hosszú idők óta nem találkoztunk volna.
– Összekészítettem néhány dobozt, amit holnap a követségre küldünk
– kezdte sorolni az aznapi ténykedését.
– Én már mindent összepakoltam, amire szükségem lehet.
– Bekészítettem hat doboz Budweisert is.
– Imádlak!
Kate-nek rendeltem egy vodkát jéggel, és a pultnak dőlve, kéz a
kézben bámultuk a New Jersey-i naplementét.
Kezünkben az itallal, másfél centiméternyi üvegre a való világtól és
közel fél kilométerrel a föld felett, kicsit elcsendesedett a kávézó, míg a
többi látogató is a naplementében gyönyörködött.
Kate odasúgta nekem:
– Ha visszajöttünk, újra eljövünk ide.
– Remek ötlet.
– Hiányozni fogsz.
– Te máris hiányzol!
– Hogy érzed magad ebben a pillanatban? – kérdezte furcsán.
– Azt hiszem, az alkohol hatását előbb megérzem, mint a magasságét.
Olyan, mintha imbolyogna az étterem.
– Mert imbolyog is!
– Micsoda megkönnyebbülés!
– Hiányozni fog a humorod!
– Nekem pedig a közönségem.
Megszorította a kezem, és így szólt.
– Ígérd meg, hogy ugyanilyenek leszünk, amikor visszajövünk. Érted,
mire gondolok?
– Hát persze!
Pénteken az Ablak a Világra diszkóvá alakul át, a zenekar kilenckor
zendít rá. Elkaptam Kate kezét, a táncparkettre húztam, és bemutattam
néhány mozdulatot, amit a hetvenes évekbeli filmekből tanultam. Ő
pedig jót mulatott rajtam.
A zenekar a Borsmenta twisztet játszotta, amit ezen az estén Jemeni
Twisztnek neveztem el, s közben a „tevegelés” és a „kerüld ki a
golyókat” mozdulatokat mutattam be. Persze hogy részeg voltam. A
bárba visszatérve kipróbáltuk a ház specialitását, az Ellis Island ice tea-t,
aminek tizenhat ruppóért találóbb nevet is adhattak volna. Kate sushit
és sashimit rendelt. Bár normál körülmények között nem eszem nyers
halat és tengeri hínárt, de amikor el vagyok ázva, olyat is a számba
veszek, amit egyáltalán nem kellene.
Éjfél körül elhagytuk a „Világ legcsodálatosabb éttermét”, miközben
a fejemben olyan kalapálás zajlott, amit régen nem éreztem. Az utcán
leintettünk egy taxit, Kate a vállamra hajtott fejjel aludt el, én pedig az
oldalsó ablakon bámultam kifelé, míg haza nem értünk.
Aznap este, New Yorkban. Az elkövetkezendő hónapokban erre fogok
emlékezni.
Az FBI utazásszervező irodája mindent alaposan megszervezett. Alig
két óra különbséggel indultunk a JFK repülőtérről. Kate a Deltával ment
Kairóba, én pedig az American Airlinesszal Londonba. Először Ammanba,
Jordániába, majd onnét Adenbe repülök. Kate Kairóból egyenesen Dar es
Salaamba, Tanzániába utazik. Remélem, hogy a fegyvereink előbb
megérkeznek, mint mi.
Mielőtt beültünk a limuzinba, ami a repülőtérre vitt minket, Alfred, a
portásunk jó utat kívánt. Először a Delta termináljához mentünk. A
járdán búcsúztunk el egymástól, igyekeztem kerülni az érzelgősséget és
a könnyeket.
– Vigyázz magadra! – mondtam. – Szeretlek, még látjuk egymást.
– Te is vigyázz magadra! Hazafelé találkozzunk Párizsban.
– Randevú? Rendben.
A hordár elvitte a bőröndöket, Kate pedig követte őt. Az üvegen
keresztül integettünk egymásnak. Visszaültem a limóba és folytattuk
utunkat az American Airlines felé.
Mindketten diplomata-útlevéllel utaztunk, ami a mi
munkakörünkben nem szokatlan, így a business classra pillanatok alatt
bejelentkeztünk. A biztonságiak egyszerre voltak túlbuzgók és viccesek.
Valószínűleg gond nélkül odaadhattam volna a 9 mm-es Glock
pisztolyomat rejtő táskámat a sötétagyú biztonsági őrnek, aki a
detektorkapu túlsó végén készséggel adta volna vissza.
Még volt pár órám a gyilkolászás előtt, ezért az exkluzív bárban
töltöttem a maradék időmet, és ingyen Bloody Maryt iszogattam.
Megszólalt a mobilom, Kate volt az.
 –  Most fogok beszállni, és csak újra el akartam köszönni tőled és
megmondani, hogy szeretlek.
– Én is szeretlek – válaszoltam.
– Ugye nem utálsz, amiért ilyen helyzetbe hoztalak?
–  Milyen helyzetbe? Ja, ebbe? Semmi gond. Életben tartja a Corey-
legendát.
Kate egy darabig szótlan maradt.
– Ugye lezártuk a TWA 800-as ügyet?
–  Természetesen. Ja, és Jack, ha hallgatózol éppen, a központi
üzemanyagtartályban valamilyen műszaki hiba keletkezett.
Megint elcsendesedett.
– Ne felejts el írni nekem, ha megérkezel.
– De te se!
Még néhányszor szerelmet vallottunk egymásnak, és végül letettük.
Pár órával később Kate már az Atlanti-óceán felett repült, én pedig
elindulhattam a Londonba tartó járat felé.
Pontosan egy héttel ezelőtt volt a TWA 800-as áldozatainak
gyászmiséje és temetése. Azon a héten rengeteg új dolgot megtanultam,
és közülük egyik sem segít a jelenlegi helyzetemen. De ebben a
játszmában hosszú távra kell tervezned. Beszélgetsz. Szimatolsz. Töröd a
fejed. Majd újra kezded elölről.
Nincs olyan rejtély a földön, amire ne lenne magyarázat, csak legyen
időd rábukkanni.
 
 
 
 
 
 3. KÖNYV
Otthon
SZEPTEMBER
 
 
 
Végkövetkeztetés: A CIA elemzői nem tartják elképzelhetőnek, hogy
egy rakéta találta volna el a TWA 800-as járatát… Semmiféle jel,
kézzelfogható bizonyíték vagy egyéb érv nem mutat arra, hogy kilőttek
volna egy rakétát.
CIA elemzői jelentés 1997. március 28.
 
 
 
 
 
 32. fejezet
Újra itthon.
A jemeni sivatagban töltött negyven nap és negyven éjszaka alatt
senki sem tűnt el, nem kapott maláriát, senkit sem öltek meg, nem
raboltak el, szóval a munka ünnepét követő csütörtök délután négy
órakor érkeztem a Delta londoni repülőteréről a JFK-re.
Azért megjegyzem, nagy szívás az a hely.
Kate még mindig Dar es Salaamban van, de egy hét múlva ő is itthon
lesz. Úgy tűnik, élvezi Tanzániát, e-mailjeiben sokszor említette, hogy
mennyire kedvesek az emberek, milyen finomak az ételek, csodálta a
környezetet meg mindent. Bosszant. Amikor rövid kirándulásra küldtek
minket, elég borúsan láttuk a helyzetet. De jobb volt, mintha egyből
száműztek volna mindkettőnket.
Tévedés. Még mindig nagyon dühös voltam, és egyáltalán nem
éreztem hálát gyors szabadulásomért.
Köszönhetően a kézipoggyászomnak, a diplomata-útlevelemnek és a
jól titkolt haragomnak, hamar átjutottam a vámon és a bevándorlási
hivatalon. A szafariruhámat Jemenben hagytam, pont ott, ahová való. A
fegyveremet pedig a követségen keresztül juttattam haza. Rövid barna
nadrágban, kék kabátban és pólóban érkeztem, melyek huszonnégy
órával ezelőtt még egész jól néztek ki.
Elég furcsa volt visszatérni a civilizációba… ha egyáltalán ez a
megfelelő jelző a JKF nemzetközi repülőtérre. A látvány, a zaj, a szagok
borzalmasak voltak… de ezt korábban sosem vettem észre.
Ahogy azt később megtudtam, valójában nem Aden Jemen fővárosa,
hanem valami Szanaa. Hivatalos úton jártam ott pár alkalommal, ahol
találkozhattam Bodine nagykövet asszonnyal.
Azt mondtam neki, hogy John O’Neill közeli barátja vagyok habár
valójában csak néhány alkalommal volt szerencsém az úriemberhez.
Terveimmel ellentétben nem dobtak ki, de vacsorára sem hívtak meg a
követségi rezidenciára.
Aden, a szállásadó településem egy kikötőváros volt. A USS Cole-t itt
robbantották fel. A pozitív oldala a kirándulásnak a Sheraton hotelbeli
edzőterem (ahol a tengerészgyalogosoknak kellett bemutatniuk, hogyan
kell az eszközöket összeszerelni), és a kültéri úszómedence (ott mi
mutattuk meg a személyzetnek hogyan is kell azt tisztítani), ahol olyan
barnára sültem, és olyan sportossá váltam, amilyen négy évvel ezelőtt
voltam utoljára, mielőtt a Washington Heightsben azt a három lövedéket
felfogtam. Jemenben alig ittam alkoholt, megszerettem a halételeket, és
kipróbáltam a cölibátus örömeit. Új embernek éreztem magam, de a
réginek piára, hamburgerre és szexre volt szüksége. Az első büfénél
megálltam, rendeltem egy hamburgert és sört.
Nálam volt a mobilom, de az akkumulátor olyan halott volt, mint a
farkam, ezért megkértem a pultost, hadd tegyem fel a töltőre. Ő
készségesen segített.
– Az arab sivatagban voltam – magyaráztam.
– Jól lebarnult.
– Jemennek hívják a helyet. Piszkosul olcsó. Majd egyszer menjen el
oda. Az emberek nagyon kedvesek.
– Nos, isten hozta itthon!
– Köszi!
Adenben van kiépített internet, ezért a Yahoo-n keresztül tudtam
Kate-tel e-mailezni. Persze néha telefonon is beszéltünk. Sosem
említettük a TWA 800-as ügyet, de nem volt nap, hogy ne gondolkodtam
volna rajta.
Küldtem a John Jay Államigazgatási Főiskolának egy e-mailt, amiben
tájékoztattam őket, hogy egy titkos és veszélyes kormánymegbízatást
teljesítek, ami miatt pár napot kések. Javasoltam, hogy addig valaki
vegye át az óráimat.
A bárban lévő tévé a hírcsatornára volt állítva, s megállapítottam,
hogy a távollétemben semmi izgalmas nem történt. A meteorológus srác
azt mondta, hogy New Yorkban folytatódik a csodálatos indián nyár.
Helyes. Aden kemence volt, Jemen pedig maga a pokol. Miért élnek
emberek ilyen helyeken?
Rendeltem még egy sört, és a pultra kiterítve átlapoztam a Daily
Newst. Semmi izgalmas nem volt ebben sem, elolvastam a sportoldalakat
és a horoszkópomat: "Ne legyen meglepve, ha izgatottnak, irigynek,
bizonytalannak érzi magát, és örüljön minden egyes munkával töltött
napnak." Boldog vagyok.
Adenben hat FBI-ügynökkel, köztük két nővel dolgoztam együtt, a
New York-i rendőrkapitányság ATTF-alkalmazottai közül pedig négy
férfival. Kettejüket már korábban is ismertem, szóval nem volt olyan
szörnyű a társaság. Ezenfelül körülbelül húsz, állig felfegyverzett
tengerészgyalogos vigyázott ránk, és nyolcan az FBI különleges
rendőrségi kommandós alakulatából, a SWAT-ból. A mesterlövészek a
Sheraton Hotel tetején folyamatos készültségben álltak. A hotel persze a
reklámokon keresztül ezt az extra biztonságot megpróbálta előnyére
fordítani. A csapathoz tartozott még egy tucat kommandós, akik a
diplomaták biztonságáért feleltek, néhány katonai és haditengerészeti
hírszerző és a CIA emberei, nevük és létszámuk szigorúan titokban
tartva. De négyet biztosan láttam. Az amerikaiak elég jól kijöttek
egymással, ami annak is köszönhető, hogy ezen az isten háta mögötti
helyen nem nagyon volt kivel beszélgetni.
Az adeni kiküldetés alatt a helyi korrupt és szembetűnően idióta
titkosügynökökkel próbáltuk a Cole megtámadásához vezető szálakat
felgöngyölíteni. A legtöbben valami idegesítő angolt beszéltek, amit még
a brit gyarmati időkben szedtek magukra, de amikor a csapattársaimmal
kicsit hangosabban és agresszívabban viselkedtünk, hirtelen
elfelejtették ezt a második nyelvüket.
A jemeni titkosszolgálat feladata az volt, hogy összeszedjék a
gyanúsítottakat és berángassák őket a rendőrkapitányságra. Legalább
láthattuk, hogy halad a nyomozás. Hetente úgy öt-hat fegyveres fickót
hoztak a központba, ahol egy bűzös, ablak nélküli kihallgatószobában,
angolul nem tudó és hazudozó tolmácsok segítségével tettük fel a
kérdéseinket ezeknek a szerencsétleneknek. A nyomozók pedig a mi
elkápráztatásunkra egyszer-kétszer odasuhintottak nekik, és
bizonygatták, hogy egyre közelebb vannak a Cole-ügy gyanúsítottjaihoz.
A személyes véleményem az, hogy ezeket a gyanúsítottakat adott napra
leszerződtették, de azért tiszteltem a nyomozók igyekezetét. Csak
vicceltem.
Aztán ott voltak még az informátorok. Pár rongyért használhatatlan
információval láttak el minket. Esküdni mernék rá hogy láttam ezeket az
informátorokat olyan napokon is, amikor nem informátorként
rendőregyenruhában teljesítettek feladatokat.
A lényeg, hogy széllel szemben hugyoztunk, a jelenlétünk teljes
mértékben szimbolikus értékű volt; meghalt tizenhét amerikai matróz, a
hadihajót kivonták a körzetből, ezért a vezetőknek fel kellett mutatni
valamit. De amikor John O’Neill komolyan foglalkozni kezdett az üggyel,
seggbe rúgták.
 Erről jut eszembe, hogy az úgy egy hete felröppent hír elérte Jement,
miszerint John O’Neill kilépett az FBI-tól, és most a Világkereskedelmi
Központ biztonsági tanácsadójaként dolgozik. Lehet, hogy meg kellene
keresnem, hátha van üresedés náluk… majd attól teszem függővé, hogy
mi történt a TWA-ügyben a távollétem alatt. Két lehetőség van: vagy
fontos munkaerő leszek, vagy többet sosem lesz munkám.
Kate e-mailjeiből tudom, hogy neki sokkal több szerencséje volt a
tanzániai kormánnyal. Segítőkészek voltak, ami talán annak is
köszönhető, hogy több száz civil lakosukat elvesztették az Egyesült
Államok nagykövetségének bombázásakor.
De a jemeni kormány nemhogy segítőkész nem volt, hanem áruló és
ellenálló is mindemellett. A titkosügynökség főnöke, valami Anzi
ezredes – akit mi náci ezredesnek hívtunk – után Jack Koenig a
szememben egy szintre emelkedett Teréz anyával. Jemenben
folyamatosan veszély leselkedett ránk, ezért mindig magunkon viseltük
a golyóálló mellényt, és tengerészek vagy SWAT-os emberek utaztak
velünk. A helyiekkel nem nagyon vegyültünk, és minden éjjel Glock
kisasszonnyal aludtam. Néhány lázadó csoport évekkel ezelőtt
megtámadta, lőtte és kézigránáttal dobálta a hotelt, de azok mára már
mind halottak. Úgyhogy elegendő volt csak azokra a terroristákra
figyelnünk, akik a Cole-t felrobbantották, és akik kétségkívül az első
adandó alkalommal célba veszik a szállodánkat.
Ezalatt drága Kate-em Dar es Salaamban töltötte büntetését. Ittam
még egy sört, amitől a fantáziám szárnyra kapott, és kitaláltam
különböző történeteket Például Szanaába menet egy vad lovascsapat
megtámadja a dzsipemet, alig tudtam elszökni a jurtájukból, vagy hogy a
jemeni titkosrendőrök egy gyilkos marású kobrát tettek az ágyamba.
Akár meg is történhetett volna! Arra gondoltam, hogy az egyik
sztorimat elmesélem a pultosnak, de annyira elfoglalt volt, hogy csak a
mobilomat kértem el tőle.
Felhívtam Dom Fanellit.
– Hazajöttem – kiáltottam.
–  Hé! Már aggódtam érted. Mindennap figyeltem a Kuvaitról szóló
híreket.
– Jemenben voltam.
– Tényleg? Egy hülyeség. Nem igaz?
 –  Lehet. A JFK-n vagyok. Nem tudok sokáig beszélni, valószínű még
mindig rajtam vannak. Hol vagy?
– Az irodában. Én beszélhetek.
– Az jó. Mi a helyzet a lakásommal?
–  Minden rendben… kitakarítottam volna, ha tudom… mindegy,
milyen volt Jemen?
– Ez egy csúcstitok!
– Komoly? És a csajok milyenek?
– Hű, ezt hallanod kell… olyan hely, mint Skandinávia napos mása.
– Szívatsz? Vannak nudista strandok?
–  Nem fogod elhinni, de a nők nem is viselhetnek fürdőruhát a
strandon! – Ezzel igazat mondtam.
– Mamma mia! Lehet, hogy jelentkeznem kellene az ATTF-hez?
– Azonnal tedd meg, még a végén elterjed a hír!
– Ja, valóban. Már megint hülyét csinálsz belőlem. Hogy van Kate? –
kérdezte.
– Pár nap múlva ő is hazajön.
– Az nagyszerű! Egyik este összejöhetnénk.
– Igyekszem. Még tíz napig hivatalos ügyeket intézek, és kiveszek pár
nap szabadságot is.
– Klassz. Megérdemled végre. Mit csinálsz ma este?
– Majd te megmondod.
– Rendben. Nos, a nevek.
– Le kell tennem a telefont, Dom. Mondd gyorsan!
–  Mondom. Felejtsd el Gonzalezt. Christopher Brock, valószínűleg ő
lesz az. Részletek kellenek?
– Lökjed.
Egy söralátétre felírtam a címet és a telefonszámot.
–  Roxanne Scarangello – folytatta. – Találtam valamit, ami segíthet.
Írod?
– Igen.
– Hűha! Hová is tettem?
– A hirdetőtáblára?
– Nem, itt van, megtaláltam. Nos, Scarangello, Roxanne. Huszonnyolc
éves, a Pennsylvania Egyetemen doktorál, PhD-zik, harmadéves. Tudod,
Phillyben. Már van egy BSc alapdiplomája, egy MSc, vagyis egyetemi
diplomája, melyeket ugyanitt szerzett. Sok baromság. BSc, MSc, PhD.
Tudtál követni?
– Igen. Beiratkozott a suliba?
– Igen, ma kellett kezdenie.
– Tartózkodási helye?
–  A Chestnut Streeten lakik, Sam Carlson nevű pasijával. Anyu nem
túl boldog! – Megadta a címet, a házszámot, telefonszámot. –
Megnézettem a hitelkártyáját is… hallod, ezeknek a hiteleseknek jobb
adatbázisuk van, mint az FBI-nak! Szóval megtudtam, hogy valamikor a
Westhampton Beach-i Bayview Hotelben dolgozott – tette hozzá
büszkén. – Nem semmi a csaj!
– Aha.
–  Még az évkönyvben lévő képet is megszereztem. Szép csaj.
Odaadjam?
– Majd egyszer talán. Más valami? Bűnügy? Magánügy?
–  Semmi. Tiszta. Úgy tűnik, hogy semmiféle anyagi támogatást nem
kap, legfeljebb a barátjától. Bár ő is csak egy diák, és az ő hitelképessége
elég silány. A szülőket is megvizsgáltam, de azok sem gazdagok.
– Ösztöndíj?
–  Na, ez az! Kapott valami támogatásos ösztöndíjat. Mivel tudtam,
hogy rákérdezel, utánajártam, és megtudtam, hogy ez egy kormány által
támogatott ösztöndíjprogram, azonban lehet, hogy mindez csak ártatlan
egybeesés.
– Talán. Nagyszerű munkát végeztél!
– Semmiség. Igyunk meg egy sört. Adósom vagy.
– Ez igaz, de még át kell állnom erre az időzónára.
–  Baromsági Phillybe fogsz menni. Lazíts, John! A Judson Grillben
várlak. Tele van hamptoni csajokkal, akik a munka ünnepe után most
jöttek vissza. Hé, lehet, hogy pont ott akadsz valami nyomra.
Elnevettem magam.
– Dom, hat hete a gatyámban tartottam a farkamat Ne csábítgass!
– Hat hete? És biztos vagy benne, hogy még működik?
–  Menj, pucold ki a lakásomat! Késő este vagy kora hajnalban érek
haza. Ciao!
–  Na, szia! Isten hozott itthon! Azért fontold meg, mit csinálsz…
gondolom, nem akarsz visszamenni Jemenbe.
 –  Köszi – Becsuktam a telefonomat, kifizettem az italt, és a
telefontöltésért hagytam öt dollárt a pultosnak.
Visszamentem az előcsarnokba, ahol a központi óra délután öt óra
egy percet mutatott. A földi időhöz igazítottam a karórámat.
Tényleg megviselt az átállás, és már egy napja ugyanabban a ruhában
voltam. Remekül mutattam volna egy jemeni tevehajcsár-paródiában.
Haza kellett volna mennem, de Philadelphiába indultam.
New Yorkból négyféleképpen lehetett elindulni, ami pont néggyel
több, mint amire szükség van. A manhattani Port Authorityből indult
egy busz, na az szívás. A La Guardiáról lehetett volna repülővel menni,
vagy vonattal a Penn állomásról. De ahogy a busz esetében, itt sem
ismertem a menetrendet És ott volt a Hertz, pont előttem. Odamentem a
Hertz pultjához és béreltem egy középméretű Ford Taurust. Harminc
percen belül a Shore Parkwayn autóztam, egyenesen a Verrazano-híd
felé. A rádió bömbölt, a mobilomat az autós töltőre tettem.
Hazatelefonáltam, és lehallgattam az üzeneteimet. A legtöbb hívó
megdöbbent vagy zavarba jött, amikor meghallotta, hogy elhagytuk az
országot. Dom Fanelli legalább hat üzenetet hagyott, folyton ugyanazt
kérdezte: Kate, John. Hazaértetek már? Gondoltam, hogy megnézem a
házatokat. Rendben, majd csörgök még. Ez a fickó mondja nekem, hogy
legyek óvatos. Becsuktam a mobilomat, és hagytam töltődni. A
személyhívóm nem működött Jemenben, de Jack utasítását követve
sosem kapcsoltam ki… így az is lemerült. De be volt kapcsolva!
Eszembe jutott, hogy Koenig kerek perec megmondta, hogy ne üssem
az orrom a TWA 800-as ügybe. Lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem,
mit is jelent ez pontosan.
Áthajtottam a Verrazanón, aztán a Staten-szigeten, a Goethals hídon,
majd az 195-ösön New Jerseyt magam mögött hagyva elindultam
Philadelphia irányába. Két órán belül ott kell lennem.
Roxanne Scarangello. Talán fogalma sincs semmiről. De ha Griffith és
Nash beszélt vele, nekem is ki kell faggatnom. Már öt év eltelt azóta, de
sosem késő újra elővenni az ügyet.
 

33. fejezet
Philadelphia egy New York-inak olyan, mint a Szabadságszobor: régi,
szűk és abszolút kihagyható. Ennek ellenére már voltam a Testvéri
Szeretet Városában párszor, rendőrségi konferenciák alkalmával,
eljöttem a Philly-Mets meccsekre, szóval ismerem a helyet. Ha mindent
alaposan számításba veszek, inkább lennék Jemenben. Na jó, csak
vicceltem.
Este fél nyolc körül a Rittenhouse tér közelében lévő Chestnut utca
2201.-hez érve lelassítottam egy ötemeletes apartmanház előtt. Az utcán
találtam parkolót az autónak, megálltam, kiszálltam és nagyot
nyújtózkodtam. Becsengettem Roxanne Scarangello kaputelefonján. Egy
női hang válaszolt.
– Tessék!
– Roxanne Scarangellót keresem.
– Én vagyok.
–  Scarangello kisasszony, John Corey nyomozó vagyok az FBI-tól.
Szeretnék pár kérdést feltenni önnek.
Zavart csend következett, majd ismét megszólalt.
– Milyen ügyben?
– A Trans World Airlines 800-as járata ügyében, hölgyem.
– Már öt évvel ezelőtt mindent elmondtam, amit tudtam. Megígérték,
hogy nem keresnek többé.
– Pár dolog most került elő. Itt állok a lakás előtt; bejöhetnék?
– Nem. Nem vagyok… felöltözve.
– Nos, akkor öltözzön fel.
– Már… késésben vagyok, vacsorameghívásom van.
– Elviszem.
– Gyalog megyek.
– Akkor elkísérem.
Hangos sóhajt hallottam.
– Várjon, mindjárt jövök!
Kikapcsoltam a mobilomat, és a ház előtt várakoztam. Szép környék,
az utcát fasor díszítette, a ház pedig csak egy rövid sétára volt az
igencsak fényűző Pennsylvania Egyetemtől. Már majdnem besötétedett,
gyenge őszi szellő lengedezett, de az égbolt tiszta volt. Ezeket az apró
dolgokat mindaddig nem értékeli az ember, amíg el nem megy innét.
Szerencsés esetben, visszatérve más szemmel és füllel érzékeli a
környezetet.
Amerika.
 Talán kicsit megkésve, de most éreztem először örömet, hogy
visszatértem, szerettem volna megcsókolni a talajt és elénekelni a
himnuszt. Isten áldja Amerikát!
A házból magas, hosszú, barna hajú fiatal nő lépett ki, fekete farmert
és pulóvert viselt.
–  Scarangello kisasszony? John Corey vagyok, az FBI-tól. –
Felmutattam az igazolványomat. – Köszönöm, hogy időt szakít rám.
–  Már mindent elmondtam maguknak, amit tudtam. És az szinte
egyenlő a nullával – válaszolt kicsit ingerülten.
Gondolod te, Roxanne.
– Elkísérem.
Megrántotta a vállát, és elindultunk a Rittenhouse tér irányába.
– A barátommal vacsorázom – mondta.
–  Én is hivatalos vagyok egy késői vacsorára. Úgyhogy nem tartok
magukkal.
Eleinte érdektelen, jelentéktelen kérdéseket tettem fel neki, például
az egyetemről, az első tanítási napról és a doktori tanulmányairól
kérdezgettem. Azt mondta, angol irodalomból doktorál.
Ásítottam egyet.
– Untatom? – kérdezte meglepetten.
–  Nem, egyáltalán. Ma érkeztem a Közel-Keletről. Látja, hogy
lebarnultam? Megmutassam a jegyem?
Elnevette magát.
– Nem, elhiszem. Mit csinált olyan messze?
– A demokrácia egyenlőtlenségeit egyengettem.
– Itthon kellett volna kezdenie.
Mivel egy egyetemistával beszélgettem, figyelnem kellett arra, hogy
mit válaszolok.
– Tökéletesen igaza van.
Elkezdett a legutóbbi elnökválasztásról beszélni, én pedig bólogattam
és helyeseltem. A Rittenhouse tér közelében az Alma de Cuba étterembe
mentünk. Elég előkelő, trendi hely volt Azon töprengtem, hogy mennyi
lehet egy egyetemistának az ösztöndíja. Scarangello kisasszony
javasolta, hogy igyunk meg egy italt, amíg a barátja megérkezik. A
koktélbárban ültünk le, egy kancsó fehér sangriát, én pedig a hely
szelleméhez igazodva egy Cuba Libre koktélt rendeltem.
 Ideje volt a tárgyra térnem.
–  Nos, lássuk, miért vagyok itt. Ön volt az a szobalány, aki a
westhamptoni Bayview Hotel 203-as szobájába lépett, 1996. július 18-án
dél körül, a TWA 800-as lezuhanásának másnapján. Igaz?
– Igen.
– Senki más, se takarítónő, se a személyzet más tagja nem járt ott ön
előtt Igaz?
– Tudtommal nem. A vendégek nem jelentkeztek ki, nem vették fel a
telefont, nem nyitottak ajtót a kopogásra. Az ajtóra kitették a „Ne
zavarjanak!” táblát.
Erről most hallottam először. De érthető volt, ha Don Juan és a
kedvese el akartak bújni a világ és a hotel személyzete elől.
– A főkulccsal ment be? – kérdeztem.
– Igen, tizenegy óra után ez volt a rend.
Megérkeztek az italok, a sangriából töltöttem egy pohárral Roxanne-
nek, és koccintottunk.
– Emlékszik az FBI-os emberek nevére, akik akkor kihallgatták önt?
– Öt év után? Nem. A keresztnevüket használták.
– Próbálja meg!
–  Az egyiknek valami ír neve volt – gondolkodott – Sean? Seamus?
Giuseppe?
Elnevette magát: – Ez nem is ír név.
– Liam? – próbálkoztam.
– Igen. Ez az. A másik? Arra nem emlékszem. Maga nem tudja?
– Lehet. Nem Tednek hívták?
–  Igen, ez az! Jó pasi volt – Egy seggfej. – Még mindig azt a párt
keresik? Ezért van az egész? – kérdezte.
– Igen, kisasszony.
– Miért olyan érdekesek?
– Ha megtaláljuk őket, megtudjuk.
–  Lehet, hogy nem voltak házasok – suttogta. – Szóval talán nem
akarják, hogy megtalálják őket.
– Akkor házassági tanácsadásra van szükségük.
– Persze. Gondolom – nevetett.
– Mutatott az FBI önnek képeket, hogy beazonosítsa a férfit?
– Igen, de nem ismertem fel.
 – És a nőről?
– Nem, róla nem láttam képeket.
– Rendben. Nos, bement a szobába. Mi történt akkor?
–  Hm, először bekiáltottam, nehogy még az ágyban vagy a fürdőben
legyenek, érti? Nem láttam, hogy van-e bent valaki. De sehol senki.
Bevonszoltam a kiskocsimat, és elkezdtem ágyneműt cserélni.
– Milyen volt az ágy? Gyűrött volt a lepedő?
–  Nos, lehet, hogy nem is aludtak benne. Ugyan az ágyterítő az ágy
lábánál volt és a paplant is levették. Az lehet, hogy ledőltek az ágyra,
például egy délutáni szunyókálásra, vagy onnét nézték a tévét… De
valószínű, hogy az éjszakát nem ott töltötték – nevetett. – Azért értek a
hotelszobák apró, árulkodó jeleihez.
– De nem ez a fő szakja, ugye? Milyen apróságra gondol?
Megint elnevette magát.
– Vicces ember maga. – Meglepetésemre cigarettára gyújtott. – Csak
akkor cigizek, ha iszom – magyarázkodott. – Kér egyet?
– Köszönöm. – Kivettem egy szálat a dobozból, ő pedig meggyújtotta.
Régen dohányoztam, úgyhogy nem fulladoztam tőle.
– Szóval, hiányzott a takaró? – folytattam.
– Igen, fel is írtam, hogy majd a házvezetőnek elmondhassam.
– Morales asszonynak.
– Pontosan. Vajon mi lehet vele?
– Még mindig ott van.
– Nagyszerű asszony.
– Igen, az. Ismerte Lucitát? – kérdeztem. – A takarítónőt.
– Nem, nem ismertem.
– És Christopher Brockot, a recepcióst?
– Őt igen, de nem sokat beszéltem vele.
– Beszélt vele azután, hogy az FBI kikérdezte önt?
–  Nem. Elég egyértelműen megmondták, hogy senkivel sem
beszélhetünk. Senkivel.
– Mi volt a helyzet Rosenthal úrral, a főnökkel? Neki elmesélte?
– Ő próbált kérdezgetni, de neki sem mondtam semmit.
– Nagyszerű! Utána elég hamar otthagyta a munkáját.
A poharát bámulta, majd válaszolt: – Így volt.
– Miért?
 – Nem tudja?
– Nem.
–  Nos… azok az FBI-os fickók azt mondták, jobban tenném, ha nem
dolgoznék ott többet. Azzal magyarázták, hogy folyamatosan
faggatnának, és talán a sajtó is a nyakamra járna és zaklatna. Azt
mondtam nekik, hogy nem tehetem, de ők felajánlották, hogy tőlük
megkapom a fizetésemet. Elfogadtam, felmondtam… és befogtam a
számat.
– Nem rossz üzlet.
–  Nem ám! Úgy értem, hogy ez csak aprópénz az állam
költségvetésében. A gazdákat is fizetik azért, hogy ne termesszenek
gabonát, ugye?
–  Igen. Engem például azért fizetnek, hogy ne nyúljak az irodai
növényekhez. – Megint felnevetett. – Mi volt az, amiről az FBI nem
akarta, hogy beszéljen? – próbálkoztam.
– Ez minden. Semmi többet nem tudok. De nagy hajcihő volt a 203-as
szobában lakó pár miatt, azért, mert lent voltak a strandon, és látták a
repülőgép-szerencsétlenséget. Számomra nem tűnt érdekesnek a dolog,
de nagy felhajtást csináltak belőle, az újságírók is kutakodni kezdtek. De
én felmondtam, és elhúztam onnét a csíkot.
Bólintottam. A szövetségiek olyanok, mint az utcai bandák, jó nagy
vihart kavarnak, majd pénzzel akarják elsimítani a balhét.
– Segítettek az ösztöndíj elnyerésében is?
– Talán. Azt hiszem. Tud róla valamit?
– Nem, az én osztályom nem volt belevonva.
Scarangello mobilja csörögni kezdett. A barátja hívta.
–  Igen, már itt vagyok – mondta. – Ne aggódj, a bárban ülök!
Találkoztam egy régi tanárommal, minden rendben. Majd gyere. –
Letette, és felém fordult. – A barátom volt, Sam. Most ért haza. Sosem
említettem neki a TWA 800-as ügyet. Helyesen tettem, ugye?
– Abszolút!
– Látja, milyen megbízható vagyok?
– Nagyszerű! Úgy nézek ki, mint egy professzor?
Elnevette magát.
– Nem, de ha Sam ideér, úgy kell viselkednie.
Második kancsó, második Cuba Libre.
 –  Nos – folytattam –, legyen kedves részletesen beavatni, hogy mit
csinált, mit látott abban a szobában, érzett-e valamilyen illatot,
hozzányúlt-e valamihez, amiről nem tudta, hogy mi az. Volt-e valami
szokatlan?
– Jézus! Öt éve történt.
– Tudom. Ha elkezd róla beszélni, eszébe fognak jutni az események.
–  Kétlem. De, rendben… szóval a fürdőbe mentem, a legkevésbé
megtisztelő feladat, ezért minél előbb végezni akartam vele. A tusolóval
kezdtem…
– Használták a tusolót?
–  Igen. De nem aznap reggel. Az látszott, hogy lezuhanyoztak, talán
előző éjjel. A szappantartó és a zuhany tálca száraz volt, és a használt
törülközők is. Emlékszem, hogy az egyik FBI-os fickónak meg is
említettem, hogy alig használták a fürdőszobát Valószínűleg gyorsan
lezuhanyoztak, és ennyi.
– Homokot talált a földön? Vagy az ágyban?
– A fürdőben volt tengeri homok. Ezt az FBI-osnak is mondtam.
– Értem. Ezután visszament a hálószobába.
– Igen. Először kiürítettem a szemeteseket, majd a hamutartókat is…
– Cigarettáztak?
– Nem… nem hiszem. De mindig kimosom. Megszokás.
–  Próbáljon meg elvonatkoztatni a többi szobában végzett
feladataitól, koncentráljon erre az egyre.
Nevetett.
– Hát persze. Öt nyár alatt több mint háromezer szobát takarítottam.
– Tudom, de régen is erről az egyről kérdezték. Arra csak vissza tud
emlékezni, hogy mit mondott az FBI-os fickóknak, nem?
–  Valójában alig kérdeztek valamit. Megkérdezték, mit csináltam
aznap reggel a szobában, és megköszönték, hogy válaszoltam.
Bólintottam. Valószínűleg sem Liam Griffith – akiben annyi önállóság
van, mint egy robotban –, sem Ted Nash, a CIA-s fickó nem tudta,
hogyan kell egy szemtanúból a lehető legtöbbet kicsikarni. Nem voltak
nyomozók. Én az vagyok. Tovább faggattam Roxanne-t.
– Hagytak borravalót magának?
– Nem.
– Látja? Erre is emlékszik.
 – Zsugori bunkók – nevetett.
– Az italt ma én fizetem.
– Frankó!
– Nos, lássuk csak. Mi volt a szemetesvödörben?
–  Hát, erre tényleg nem emlékszem. Csak a szokásos. Papírzsepi,
ilyesmi.
– Nem talált videokamerához tartozó kazettadobozt?
–  Nem. Csak nem arra gondol, hogy lefilmezték magukat miközben
csinálták?
– Nem tudom. Celofánt, nejlont, árcédulát, blokkot? Semmit?
–  Nem. Csak egy ragtapasz csomagolása volt a hamutartóban –
csillant fel a szeme.
– Véres volt?
– Nem.
– Mesélje el, hogyan tisztította a szobát! Bármelyiket.
– Nem mindig ugyanúgy, mert az idegölő, de a rutinom megvolt.
Elmesélte, hogyan kellett a szobát rendbe rakni. Mindent jól
megjegyeztem, hátha a távollétemben a takarítónőm meghalt.
– Az üvegpoháron nem látott rúzsnyomokat? – kérdeztem.
– De igen. Azt hiszem, az volt az első jel, amiből arra következtettem,
hogy nő is volt a szobában.
– Más jelet nem talált? Arcpúder? Smink? Hosszú hajszál?
–  Nem. De azt meg tudtam állapítani, hogy két ember járt ott.
Mindkét párna össze volt gyűrve. Az összes törülközőt használták. A
férfiak egyet használnak, az összes többit a nők, sőt gyakran kérnek még
– mosolygott.
– Nem veszem figyelembe a szexista megjegyzést.
Nevetett, és gyengén a saját szájára ütött. Vagy tényleg nagyon édes
volt, vagy csak túl sokáig voltam a sivatagban. Folytatta, és a spanyol bor
meg a cigaretta egyre jobban felfrissítették a memóriáját. Végül nem
volt több mondanivalója.
– Ez több vagy kevesebb annál, amit az FBI-os fickóknak elmondott? –
kérdeztem.
– Kevesebb. Miért fontos ez?
– Nem tudjuk, amíg nem kérdezünk.
 Újabb cigarettára gyújtott, engem is megkínált, de most nem kértem.
Ekkor vettem észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Az apartmantól
tizenöt perc sétára voltunk, de a barátja helyében tíz perc alatt
megtettem volna az utat. Észrevette, hogy el akarok menni, és megkért,
hogy maradjak.
– Maradjon még, bemutatom Samet!
– Miért?
– Kedvelni fogja.
– Ő kedvelni fog engem?
– Nem. De az nem számít.
– Ne legyen gonosz!
Nevetett: – Tényleg, ne menjen még!
– Az igaz, hogy rám fér egy kávé, mielőtt visszaindulok New Yorkba.
– New Yorkban él?
– Igen. Manhattanben.
– Én is ott szeretnék élni, ha lediplomázom.
– Jó ötlet. – Intettem a felszolgálónak, és rendeltem egy kávét.
Roxanne-nel még csacsogtunk egy darabig, ami nem esett nehezemre.
De nem azért jöttem Jemenből Philadelphiába, hogy egy egyetemista
lánnyal flörtöljek. Vagy igen?
 

34. fejezet
A barátja késett, Roxanne újabb cigarettára gyújtott. Az agyam félig
még tízezer méter magasan volt, míg a másik fele már majdnem
belefulladt a rumba. Már indulni akartam, de valami még mindig a
bárban tartott. Talán a fáradtság, talán Roxanne, vagy az az érzés, hogy
ha tovább ücsörgök ott, vagy ha megtalálom a megfelelő kérdést, vagy
még jobban figyelek, rálelek a megoldásra.
A kávém hatalmas bögrében érkezett. Egy hajtásra megittam, és
kértem egy újabbat. Tovább beszélgettem Roxanne-nal, miközben azon
járt a fejem, hogy elfelejtettem-e valamit.
– Be volt kapcsolva a tévé, amikor belépett a szobába? – kérdeztem. –
Néha az emberek bekapcsolva felejtik, amikor elmennek otthonról. Így
azt hihetik mások, hogy otthon van valaki.
 –  Na, megint visszatértünk a szobába? – bosszankodott, miközben
kifújta a füstöt.
– Csak még egy percre.
–  Nem. Nem volt bekapcsolva. – Majd hozzátette. – Valójában én
kapcsoltam be.
– Miért?
–  Munka közben nem szabadna tévéznünk, de érdekelt, hogy mi
történt a TWA 800-assal.
– Én nem fogom elmondani. Mi volt a hírekben?
– Nem emlékszem pontosan – ingatta a fejét. – De borzalmas volt.
–  Az volt – mondtam. – Talán van itt valami, amiben tudna segíteni
Körülbelül fél ötkor jelentkezett be a pár. Ugye? Vagyis a férfi egyedül
érkezett. Legközelebb hét óra körül látták őket, amikor Lucita, a
takarítónő látta, hogy az ágytakaróval a kezükben beszállnak az autóba.
Eddig úgy tudjuk, hogy a közbenső két és fél órában nem látták őket.
Nos, azon gondolkodom, hogy mit csináltak ez alatt. Mit csinálnak az
emberek késő délután?
–  Én tudjam? Fogalmam sincs. Elmennek vásárolni, isznak valamit.
Autóznak. Vagy a szobájukban maradnak – tette hozzá. – Ezért nem látta
őket senki.
– Lehetséges. De ez hosszú idő, hogy a hotelszobában üljenek azon a
szép napon.
–  Mi van, ha romantikáztak? – mosolygott. – Lehet, hogy pont ezért
érkeztek. Szeretkeztek, aludtak, tévéztek, vagy betettek egy romantikus
filmet.
– Lehet. – Az volt a baj, hogy jobban szerettem volna hallani, hogy a
hotel bárjában ittak, majd hitelkártyával fizettek, vagy vásárolni mentek
és a szemetesben hagyták a blokkot. De egyiket sem tették.
Hátradőltem, becsuktam a szemem és ásítottam. Úgy tűnt, hogy
feleslegesen kutatgatok a hiányzó két és fél órával kapcsolatban, de
lehet, hogy nem is volt fontos. A délutáni szunyóka magyarázat lehet a
hiányzó időre, vagy egy kellemes együttlét, egy délutáni tévéfilm… de
egyik sem járt kézzel fogható nyommal.
– Alszik? – zökkentett vissza Roxanne. Kinyitottam a szemem.
– Mit ért az alatt, hogy betettek egy szalagot? – kíváncsiskodtam.
– Videofilmet.
 – A szobában nem volt lejátszó.
– De volt, régen.
Bólintottam. Abban az időben megszokott volt, hogy a szobához
videomagnó is járt, de mostanában – a műhold, a kábeltévé és a
választható szexcsatorna elterjedésével – a legtöbb hotel megszabadult a
videóitól. A 203-as szobában sem volt már videó, de akkor még igen.
– Be volt kapcsolva a videó, nem emlékszik?
– Azt hiszem, igen. Igen… én kapcsoltam ki.
– Megnézte, hogy volt-e benne kazetta?
–  Igen, megnyomtam a gombot, de nem adott ki semmit. – Majd
hozzátette. – Ez is rutinfeladat volt. Volt, hogy a vendégek ottfelejtették
a kazettát, amit mi leadtunk a recepcióra, hátha később
visszatelefonálnak érte. A kölcsönzős kazettákat visszavittük a
kölcsönzőbe.
– Milyen kölcsönzőbe?
– A hotelébe. Volt egy videokazetta-kölcsönző.
– Hol?
– A Bayview Hotelben. Megint elaludt?
Felültem. Már nem: – Meséljen nekem arról a kölcsönzőről!
– Járt már a hotelben?
– Igen.
– Nos, ha bemegy, ott van, olyan, mint egy könyvtárszoba. Újságokat,
hetilapokat árulnak, könyvet és kazettát is lehet kölcsönözni.
– Szóval ki lehet kölcsönözni videokazettát is?
– Ezt magyarázom.
– Az FBI embereinek elmesélte ezt a kis adalékot?
– Nem.
Hátradőltem, és a semmibe bámultam. Nem voltam biztos benne,
hogy Liam Griffith és/vagy Ted Nash elmulasztotta-e ezt a részletet.
Vagy mégis? Úgy értem, hogy még én, John Corey, a nyomozó sem
vettem tudomást a bejárat közelében lévő könyvtárról. De az is lehet,
hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki és túl optimista vagyok.
– Mi volt a díja egy kazettának? Volt letét? – kérdeztem.
–  Nem kellett fizetni. Csak alá kellett írnia annak, aki kivette. A
könyvek esetében is így volt. – Roxanne szeme felcsillant. – Csak nem
arra gondol, hogy az a fickó otthagyta az aláírását a kölcsönzőben?
 – Nyomozónak kellene mennie.
Roxanne belelendült és folytatta.
– Azon a délutánon azt csinálták a szobában. Filmet néztek, Ezért volt
a lejátszó bekapcsolva. – Egy másodpercig gondolkodott. – Most jut
eszembe, a két párna a fejtámlának volt döntve, mint amikor valaki félig
ülve néz tévét.
Bólintottam. Valószínűleg. Ha Don Juan kivett egy kazettát, nem az
igazi nevét írta a papírra. De ha a nő vette ki a kazettát, lehet, hogy ő
igen.
– Kellett bármilyen igazolvány ahhoz, hogy kivegyenek egy kazettát?
– kérdeztem.
–  Nem hiszem. Csak a név és a szobaszám. Kérdezze meg a hotelt –
javasolta.
Bólintottam.
– Mit írtak alá a vendégek? Könyvet vagy egy kártyát?
Meggyújtott egy újabb cigarettát.
– Olyan rózsaszín indigós tömböt. Amikor a vendég kivette a kazettát
vagy a könyvet, aláírta azt a rózsaszín papírt, és a szobaszámot is fel
kellett tüntetnie. Aztán amikor visszavitte… vagy ő, vagy a szobalány, a
rózsaszín papír blokként szolgált, ráírták, hogy visszaadva, és odaadták
a vendégnek. Nem volt nagy felhajtás.
Leslie Rosenthalra gondoltam, és az archívumára. A kongresszus
könyvtárát meg tudta volna tölteni a szemetével. Egy gyűjtögetős figura
volt, aki talán még a rágó papírját is megőrizte.
–  Rosenthal úr, akivel már volt szerencsém találkozni, takarékos
pasas, ugye?
– Egy aktakukac volt – nevetett. – Jól ismerte?
– Bírt engem.
– Megmutatta magának az alagsori archívumát?
Felnevetett, majd gondolkodóba esett.
– Azok a kölcsönzős iratok biztosan ott lent vannak valahol.
– Kérem, ezt ne mesélje el senkinek!
– Öt éve ki sem nyitottam a számat a témában.
– Nagyszerű!
Gondolkodni kezdtem. Mi az esélye, hogy Don Juan úr és/vagy a
barátnője kibérelt volna egy kazettát? A 203-as szobában igaz, hogy be
volt kapcsolva a lejátszó, de nagyobb a valószínűsége, hogy azért
kapcsolták be a videót, hogy a saját kamerájukat hozzákötve meg tudják
nézni, mit láttak este a parton.
Másrészről viszont, mégiscsak két és fél órát a szobában
tartózkodtak, így könnyen elképzelhető, hogy egyikük lement és kivett
egy kazettát. Elképzelhető, hogy bármelyikük a saját nevét írta volna a
papírra? Volt egy gyanúm, hogy találtam egy apró nyomot, amit meg
kell közelebbről is vizsgálni.
Megérkezett a srác is. Mintha futott volna, úgy kapkodta a levegőt.
Áthajolt az asztalon, és megcsókolta Roxanne-t, ő pedig bemutatott a
barátjának.
– Sam, ő Corey professzor, ő volt a filozófiatanárom.
Kezet ráztunk. Gyenge kézfogása volt, kicsit strébernek, de kedves
fiúnak tűnt.
– Filozófiát tanít? – kérdezte.
– Igen. Cogito ergo sum.
Elnevette magát.
– Én fizikus vagyok, nem értek a filozófiához.
– Én sem. – Ideje volt elindulnom, de még nem fejeztem be Roxanne-
nal. Úgyhogy maradtam.
Sam is helyet foglalt, majd kínos csend következett.
– Mikor van a könyvtár nyitva?
Samre nézett, majd rám, végül válaszolt.
– Ha jól emlékszem, nyolctól nyolcig.
– Mi történt, ha a vendég a nyitvatartási időn kívül jelentkezett ki és
vissza akarta adni a kazettát vagy a könyvet?
Látszott, hogy kényelmetlenül érezte magát, Samre mosolygott, majd
azt mondta.
–  A recepción hagyták. Nála volt a könyvtár nyugtatömbje, ha az
zárva volt.
Bólintottam.
– Aha. Logikus. – Sam felé fordultam. – Kér egy italt? – Hű, kösz, nem.
Izé, az asztalhoz kellene mennünk. Nekünk foglalják. Velünk tart?
–  Nem, köszi. Nem emlékszik, hogy a lejátszó milyen állásban volt?
Lejátszás, visszatekerés vagy felvétel?
– Nem, egyáltalán.
 Sam közbeszólt.
– Elnézést, de nem bírom követni. Miről van szó?
Samre néztem.
– A fizikai világ a gondolatainkon kívül is létezik?
– Természetesen. Több ezer eszköz van arra, hogy rögzítsek a fizikai
világot, és sokkal jobb szerkezetek, mint az emberi agy.
– Például a kamera.
– Például.
Felálltam, és elköszöntem Roxanne-tól.
– Köszönöm a kellemes társaságot.
Ő is felállt és kezet ráztunk.
– Köszönöm az italt, tanár úr.
Megveregettem Sam hátát.
–  Szerencsés fickó. – Elkaptam Roxanne tekintetét, és elindultam a
pult felé, hogy kifizessem az italokat.
Miközben fizettem, Roxanne odalépett mellém.
– Köszönöm a segítségét – mondtam. Odaadtam a névjegykártyámat.
– Hívjon, ha valami az eszébe jut.
– Megígérem. Ha még valamiben segíthetek, állok rendelkezésre. Kéri
az otthoni számomat?
– Tudom. Köszönöm. Sam rendes srác – mondtam. Kijöttem az Alma
de Cubából, és visszasétáltam a Chestnut Streeten leparkolt autómhoz.
Alig bírtam vonszolni magam, de az agyam a Bayview Hotelen járt.
 

35. fejezet
A New Jersey-i fizetőkapunál indultam vissza New York felé. Nagyon
festői környék… feltéve, ha az ember becsukja a szemét és máshová
képzeli magát. Alig nyomtam a gázt, hiszen nem siettem sehová, az
egyetlen használhatónak tűnő nyom már zárva volt, és különben is öt
évet bírt várni. Fontosabb volt, hogy az FBI-nál bejelentkezzek, mivel
valószínűleg nem feledkeztek meg rólam, mi több, bizonyára naptárba
rögzítették a visszatérésem napját a tengerentúli kiküldetésről. Ha
kíváncsiak voltak, hogy mit csináltam ma este, holnap bizonyára meg is
fogják kérdezni.
 Megkerestem a hírcsatornát, hogy tisztában legyek az aktuális
eseményekkel. A hírek alapján elég nyugis napnak tűnt a mai. Egyébként
a terroristafronton ez egy nagyon nyugodt nyár volt, és az iszlám
barátaink sem mocorogtak túlságosan. A második karrieremben nem
volt olyan, hogy jó hír, és ahogy a jemeni kollégáim is vallották, a csend
sem volt megnyugtató.
Megpróbáltam fontosabb dolgokon töprengeni, és a Roxanne
Scarangellóval folytatott beszélgetést idéztem vissza magamban. A
beszélgetés bármilyen irányba terelődhetett volna, ahogy a legtöbb
szemtanú esetében ez elő is fordul; egy szó itt, egy váratlan megjegyzés
ott, a helyes kérdés, rossz válasz, és így tovább.
Huszonnyolc éves pályafutásom alatt ki kellett fejlesztenem a hatodik
érzékemet. A kölcsönző nemcsak egyszerű véletlen volt, hanem a
kitartó, nagyszerű, éles eszű, okos, elbűvölő és motivált John Corey volt
az, aki felfigyelt erre a fontos tényre. Leginkább motivált.
Mivel tulajdonképpen ezért nekem nem járt fizetség, így legalább
valami nem anyagi természetű ellenszolgáltatásra volt szükségem. Olyan
magasra akartam a dolgot Koenig seggébe felnyomni, hogy
összekeveredjen a hajlakkjával. Liam Griffithébe szintúgy. És, ha már itt
tartunk, eszembe jutott Ted Nash is, ha élne, az ő segge is
megérdemelné.
A műszerfal órája kilenc óra tízet mutatott, kiszámoltam, hogy
mennyi idő lehet most Dar es Salaamban. Ugyanannyi, mint Jemenben,
kora reggel. Elképzeltem, hogy az én kis angyalom az Indiai-óceánra
néző, háromcsillagos szállodai szobájában szunyókál. Egyik e-mailjében
ezt írta: „John, ez annyira csodálatos! Jó lenne, ha itt lennél!” Mintha
önszántamból akartam volna Jemenbe menni. Rájöttem, hogy sokkal
jobban hiányzott, mint amire számítottam. Őszintén örültem, hogy egy
nyugis helyre küldték és nem Jemenbe, amiről már korábban
említettem, hogy nagy szívás volt. Persze voltak olyan kegyetlen
pillanataim, amikor azt kívántam, hogy ő legyen Jemenben, én pedig
valahol a Bahamákon, de ezek csak futó gondolatok voltak, amit
közvetlenül a szerelmes újralátás vágya követett. A tervezett párizsi
találkozó nem jött össze, részben mert különböző napokon utaztunk
vissza, részben pedig a TWA iránt érzett megszállottságom miatt.
Folytattam észak felé tartó utamat, most már vagy százharminccal
repesztettem. Fáradt voltam, de azért tudtam figyelni. Tudtam, hogy az
egyetlen dolog, amit a Bayview Hotelben találni fogok, az Rosenthal, aki
a fejét vakargatva morfondírozik: Mi a fene történhetett azokkal a
kazettakölcsönző-bizonylatokkal?
A Goethals hídnál jöttem le az autópályáról, majd a Staten-szigeten
keresztül a Verrazano hídon, Brooklynon és a Shore Parkwayen át kelet
felé haladtam. Elhaladtam a JFK repülőtér mellett, ahol nemrég értem
földet, aztán úgy tizenöt perccel később a Nassau megyei Southern State
Parkwayn Hampton irányába haladtam. Kicsivel tizenegy után járt már
az idő, alig voltak az utakon, így ráléptem a gázra.
Azon töprengtem, hogy ha a Bayview Hotel archívuma tönkrement,
jobb mielőbb megtudnom, legalább hamarabb túlteszem magam rajta.
Akkor a következő nyom után mehetek. Lehet, hogy Chtistopher Brock
lesz az. Ha tovább ütöm a nyomokat, előbb-utóbb oda tudok pörkölni
Liam Griffith orra alá.
Véget ért a Southern State Parkway, és a Montauk Highwayen
haladtam tovább Westhampton Beach felé. Már fél egy volt, az öböl és az
óceán felől köd gomolygott. A rádió ráállt a connecticuti sávra, épp a
Traviata szólt. Nem szoktam elmesélni, de régebben kettős randikra
jártam az operába, Dom Fanelli és a társa volt a másik pár. Ő szerezte az
ingyenjegyeket. Amikor a kövér nő énekelni kezd, körülbelül akkor
fogok a hotelhez érni.
A kövér nő éppen rázendített a „Parigi, o cara” áriára, amikor
megálltam a vendégparkolóban. Megvártam, míg abbahagyja az éneklést
és holtan esik össze. Megtörtént. Leállítottam a motort, és bementem a
hotelbe. A munka ünnepe után voltunk, az előtér csendes volt ezen a
hétköznapi éjjelen. A bár is zárva volt, ami kicsit elkeserített.
Peter, a kedvenc recepciósom volt ma műszakban, ezért nem kellett
udvariaskodnom.
– Rosenthal úrral szeretnék beszélni.
Megnézte az óráját, úgy, mint amikor az emberek ezzel akarják
felhívni a másik figyelmét, hogy képtelen időben próbálkozik.
– Uram, hajnali egy óra van.
–  Tudja, Jemenben mennyi idő van most? Majd én megmondom.
Reggel nyolc. Ideje dolgozni. Kérem, hívja fel!
– De… sürgős?
– Mit gondol, miért vagyok itt? Hívja már!
– Igen uram – felemelte a telefont és Leslie Rosenthalt hívta.
 – Peter, van kulcsa az alagsorhoz? – kérdeztem.
– Nincs, uram. Csak Rosenthal úrnak van… – Valaki felvette a kagylót
a túloldalon. – Rosenthal úr? Borzasztóan sajnálom, hogy
felébresztettem… nem, nincs semmi baj… de…
– Corey.
– Corey úr az FBI-tól ismét itt van, és önnel szeretne beszélni… Igen,
uram. Igen, tudja, hogy hány óra van…
Segítőkészen feleltem.
– Öt perccel múlt egy óra. Kérem a kagylót!
Elvettem a telefont Petertől, és beszéltem Rosenthallal.
–  Ezer bocsánat a zavarásért, de valami nagyon fontos dolog került
elő.
Rosenthal bizonytalanul, mérgesen, de udvariasan válaszolt.
– Mégis mi került elő?
– Meg kell néznem az archívumot. Kérem, hozza magával a kulcsait!
Rövid csend következett: – Nem várhat holnapig?
–  Attól félek, nem. De semmi köze nincs az illegális külföldi
munkavállalókhoz – tettem hozzá.
Megint elhallgatott, majd így szólt:
– Rendben. Húsz perc múlva ott leszek… fel kell öltöznöm…
–  Nagyra értékelem a segítőkészségét – Letettem, és Peter felé
fordultam. – Jólesne egy kóla.
– Hozok egyet a bárból – grimaszolt.
– Nagyon köszönöm. Tegyen bele egy korty scotchot, és tartsa meg a
kólát.
– Uram?
– Dewar’s-t, hamar!
– Igen, uram.
Kinyitotta a bárt, és eltűnt az ajtók mögött. A könyvtár ajtajához
mentem, és belestem az üvegajtón. Sötét volt bent, nem láttam túl sokat.
Peter egy kis pohár whiskyvel tért vissza. Elvettem, és kértem Petert,
hogy írja a szobám számlájához.
– Nálunk tölti a ma estét? – kérdezte meglepetten.
–  Ez a tervem. A 203-as szobában. Megkerülte az asztalt, ütögette a
számítógépét.
– Szerencséje van, üres.
 Peter, úgy tűnik, nem kapta el a fonalat, ezért segítettem neki.
–  Nem, magának van szerencséje, hogy senkit sem kell kidobnia
onnét.
– Igen, uram.
Meglötyköltem a whiskyt, és hörpintettem belőle. Közel egy hónapnyi
absztinencia után olyan íze volt, mint a jódnak. Komolyan ilyen íze van
ennek a cuccnak? Letettem a poharat az asztalra.
– Mióta dolgozik itt?
– Ez a második év – húzta ki magát büszkén.
– Önnél is lehet videokazettákat kölcsönözni?
– Nem uram, nincsenek lejátszók a szobákban.
– Amikor dolgozni kezdett, voltak még kazetták a könyvtárban?
– Nem, uram.
– Értem. A könyveket hogyan lehet kikölcsönözni?
– A vendég kiválasztja a könyvet, és aláírja az elismervényt.
– Nézzük csak ezt részletesen! – A könyvtár felé indultam.
Peter megfogta a főkulcsot, kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a
villanyt. Nagy, mahagónival borított szoba volt, tele könyvespolcokkal,
fotelekkel. A távoli sarokban volt a könyvtáros asztala, rajta egy telefon,
pénztárgép, mögötte egy üvegvitrin, amelyben különböző kacatok
hevertek. Jobbra az asztaltól egy újságtartó polc állt, olyan, mint
amilyen a kis hotelekben is található. Úgy láttam, hogy csak az
előcsarnokon keresztül lehetett bejutni, hacsak nem az üvegen át
próbálkozik valaki.
Ha jól értettem Marie Gubitosit, Christopher Brock, a recepciós csak
akkor látta Don Juant, amikor bejelentkezett. De könnyen lehet, hogy a
barátnője itt volt, újságot vett, vagy valami egyéb kacatot Az is
előfordulhat, hogy kivett egy kazettát, hogy legyen mivel elütni az időt,
mielőtt a strandra indulnak, hogy a csillagokat nézegessék.
Jobban át kellett volna néznem azt a szobát, amikor legutóbb itt
voltam. De még a legjobb nyomozók sem tudnak először mindenre
gondolni.
– Mit írnak alá a vendégek? – kérdeztem.
– A nyugtakönyvet.
– Amit az asztal mögött tart?
– Igen, így bármikor visszaadhatóak a könyvek.
 – Nézzük azt a tömböt!
Visszamentünk az előtétbe, Peter előkaparta a könyvet, én pedig a
whiskymet.
– Megtartják a könyveket, ha betelnek? – kérdeztem.
–  Azt hiszem, igen. Rosenthal mindent megőriz hét évig. Van, hogy
tovább is.
– Jó szokás. – Kinyitottam a nyugtakönyvet. Pont úgy nézett ki ahogy
Roxanne elmesélte. Egy egyszerű, papírboltban is kapható nyugtatömb
volt, egy oldalon három nyugta. Minden egyes nyugtának előre
nyomtatott száma volt.
Megnéztem egy bejegyzést. „Augusztus 22., Átvettem, Szilva-sziget”,
majd egy alig olvasható aláírás és a szobaszám: 105. Majd kézzel egy
bejegyzés: „Visszaadva”.
– Fel kell mutatni igazolványt a vendégeknek? – faggattam Petert.
–  Nem mindig. Bármilyen szolgáltatás esetén, például fogyasztás a
bárban, étteremben, elég a nevet és a szobaszámot bemondani. Ha
passzol a számítógépben szereplővel, akkor az elegendő. – Kis szünet
után tovább oktatott. – Ez így szokás a jobb szállodákban.
–  Értem… – Miután hat hetet egy rosszabb hotelben töltöttem, nem
tudtam a rendet. Eszembe jutott Don Juan kis barátnője, aki lehet, hogy
nem is tudta, milyen néven jelentkeztek be. – Nézzük, hogy stimmel-e –
kértem Petert.
–  Nos van, hogy nem. Előfordul, hogy a vendég partnerének más a
családneve. Ilyenkor elegendő, ha felmutatják a szobakulcsot.
–  Rendben. Mi van akkor, ha elfelejtem a szobám számát, és még
annak a neve sem jut eszembe, akivel együtt hálok? Megengedné, hogy
kivegyek egy könyvet?
Itt volt az idő, hogy Peter visszavágjon. Közelhajolt és a szemembe
nézett.
– Nem.
Átlapoztam a könyvet, de semmi használhatót nem találtam.
Aláírások és szobaszámok. Akárcsak akkor, most is volt még egy név a
papíron. Ahogy Peter elmondásából következtettem, azé, aki a szobát
bérelte.
– Mióta utoljára itt jártam, volt itt valaki más az FBI-tól?
– Nem tudok róla.
 – Na jó, adja nekem a 203-as kulcsát!
Peter minden tőle telhetőt megtett, és öt percen belül már be is
jelentkeztem a 203-as szobába. Az American Express kártyámat
használtam, aminek Jemenben nem vettem túl sok hasznát. Mivel most
utószezon volt, százötvenért megkaptam a szobát. Amíg Rosenthal
szedelőzködött, felmentem. Szerettem volna bedörömbölni egypár
szobába, ahogy a filmeken láttam, de valószínűleg nem okoztam volna
túl nagy örömet Peternek. Az előtérben leültem egy fotelben és vártam,
hogy Rosenthal elhozza nekem az archívum kulcsát, ami akár az
aranykulcsocskának is bizonyulhat, és ami kinyithatja a megoldást
rejtegető ajtót.
 

36. fejezet
Leslie Rosenthal melegítőnadrágban és pólóban lépett be az ajtón. –
Jó estét! – köszöntöttem.
– Talán inkább jó reggelt – morgott. – Újabb egyeztetés miatt van itt?
– Igen.
– Éjjel fél kettőkor?
– Az FBI, uram, sosem alszik.
– De én igen. Van egy olyan érzésem, hogy nem rutinvizsgálat miatt
érkezett.
– Miből jött rá?
– Az időből. Mi ez az egész?
– Sajnos nem beszélhetek róla. Elhozta a kulcsát?
– Igen. Elhozta a hiányzó aktáimat?
–  Nos, valójában mióta utoljára láttuk egymást, a Közel-Keleten
voltam. Látja, hogy lebarnultam? Akarja látni a repülőjegyemet?
Nem válaszolt a kérdéseimre..
– Mire kíváncsi?
–  A videokazetta-kölcsönzés nyugtatömbjeire. Láttam, hogy zavarba
jött.
–  Körülbelül három éve megszüntettük a kazettakölcsönzést. Az
összes kazettát odaadtuk a kórháznak – tette hozzá.
– Ez nagyon dicséretes. De a nyugtatömböket megőrizte, ugye?
– Azt hiszem. Hacsak valami idióta ki nem dobta.
 – Önön kívül kinek van még kulcsa az archívumhoz?
– Senkinek.
– Nos, akkor pont a megfelelő ember van itt. Menjünk le!
Előreengedtem, és követtem az alagsorba. Felkapcsolta a villanyt, és
elindultunk a lépcsőkön lefelé. Kinyitotta az ajtót, maid egyenesen a
terem hátsó részébe vezetett, ahol a fémpolcokon kartondobozok
sorakoztak. Minden egyes doboz fel volt címkézve, és be volt dátumozva.
Nem telt bele egy perc, és ott álltunk a „Videokölcsönző nyugtatömbök
96. feb.-97. márc.” feliratú előtt.
A dobozt bámultam és megkérdeztem Rosenthalt.
– Az FBI megnézte ezeket a dobozokat 1996-ban?
–  Megmutattam nekik, hogy hol vannak a dobozok, és magukra
hagytam őket. Nem tudom, hogy mit néztek meg – válaszolt.
Levettem a dobozt, és a földre tettem.
–  Feltételezem, arra gondol, hogy az a pár kivett egy kazettát, és itt
hagyták az aláírásukat – szólalt meg Rosenthal váratlanul. Mindenki
felcsapott nyomozónak körülöttem?!
– Nem tagadom, megfordult a fejemben. – Kinyitottam a dobozt, ami
tele volt használt nyugtatömbökkel. Csak egy megszállott tart ilyen
rendet.
Kiszedegettem a tömböket a dobozból, megnéztem a borítón
feltüntetett nyitónapot és zárónapot is. Számítottam arra, hogy a
keresett könyv helyén egy üzenetet találok Griffith-tól, „Cseszd meg,
Corey!” felirattal.
– Miért őrzi meg ezeket?
Magyarázni kezdte.
–  Van egy belső szabályzatom, hogy hét évig minden egyes adatot
meg kell őriznem. Sosem tudhatja az ember, hogy mire lesz a
tulajdonosoknak vagy az adóhivatalnak szüksége. Vagy az FBI-nak –
tette hozzá. – Hét év elegendő biztonságot nyújt.
– Mindig mondtam, védjük a hátsónkat.
Megtaláltam a keresett könyvet. „1996. június 12. – július 25.”
Az olvasólámpa alá tettem és lapozgatni kezdtem. Rosenthal újabb
információval látott el.
– Ha gondolja, megnézhetjük a kikölcsönzött könyvek jegyzékét is…
– Aha. – Izgatottan lapoztam a július 17-ei dátumhoz.
 Az első aláírt nyugta a 109-es szobához tartozott, Kevin Mabry írta
alá. Kevin a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmet kölcsönözte
ki. A másodiknál Alice Young, a 3-as vendégház lakója aláírása szerepelt,
őt az Utolsó tangó Párizsban érdekelte. Hajrá, Alice! Utána egy
olvashatatlan aláírás következett, 8-as szoba és A keresztapa című film.
Lapozgattam, július 17-énél még két bejegyzést találtam, de egyiknél
sem szerepelt a 203-as szobaszám. A lap alján, az utolsó nyugtán már
július 18-ai dátum szerepelt.
Felálltam és némán bámultam magam elé.
–  Talált valamit? – kérdezte Rosenthal. Nem válaszoltam.
Visszalapoztam egy oldalt, és megnéztem az előre nyomtatott
sorszámokat. Három szám hiányzott a sorozatból. Kihajtottam a
könyvet, és láttam, hogy pengével vágták ki azt az oldalt.
– A köcsög… – szitkozódtam magamban.
– Elnézést?
– Menjünk! – mondtam, és visszadobtam a könyvet a dobozba.
Ahogy az ajtó felé haladtunk, Rosenthal folyamatosan a
gondolataimat fürkészte. Az agyam mélyén – nem túl mélyen – biztos
voltam benne, hogy az FBI a két hónapos ittléte alatt nyilván észrevette
a könyvtárat. Az igaz, hogy nem voltak vérbeli nyomozók, de azért
teljesen hülyék sem. Csesszék meg! De legalább bebizonyosodott valami
– a 203-as szoba egyik lakója kikölcsönzött egy kazettát, ezért hiányzik
onnét az a lap. Fantasztikus következtetés, ami elvezetett egy újabb
hiányzó láncszemhez. Barmok!
Rosenthal már majdnem becsukta az archívum ajtaját, amikor
megkérdezte.
– A kikölcsönzött könyvek nyugtáit is szeretné látni?
–  Nem. Köszönöm. – De akkor eszembe jutott valami, amit Roxanne
mondott. – Nem láttam a vissza nem hozott kazetták szelvényét.
– Nem is láthatta. Azokat kivágtuk, és elkülönítve tároljuk.
– Miért? Hol?
–  Itt. A havi leltárnál használjuk fel őket, így tudjuk, hogy mi
hiányzik.
– Mikor veszik ki ezeket a lapokat a könyvből?
–  Mikor? Általában egy vagy két nappal azután, hogy a vendég
kijelentkezett és észrevesszük, hogy a kikölcsönzött áru hiányzik.
 –  Értem. A 203-as szoba lakói július 17-én jelentkeztek be és 18-án,
úgy dél körül rájött, hogy kijelentkezés nélkül hagyták el a hotelt. Július
19-én reggel megjelentek az FBI emberei, és egy hiányzó takaróról
érdeklődtek. Később még több FBI-os érkezett, és a 203-as szoba lakói
iránt érdeklődtek. Elképzelhető, hogy ekkor a személyzet egyik tagja
kivette azt az oldalt a nyugtatömbből, és ráírta, hogy hiányzik?
–  A könyvtáros vár, hátha a szobalány vagy valaki visszahozza a
hiányzó dolgot. Ha ez nem történik meg, aznap vagy másnap kora reggel
a rózsaszín másolatot kiveszi, és elküldi a könyvelőnek. Ő kiszámlázza a
vendégnek a hiányzó könyvet vagy kazettát, vagy a hitelező bank felé
benyújtja a követelést. Előfordul, hogy később megkerül a darab,
visszaküldik postán, vagy behozzák személyesen. Ha mégsem, a havi
elszámolásnál veszteségként számoljuk el a könyvelésben.
– Utána?
–  Nos, ahogy mondtam, a rózsaszín szelvényeket megőrizzük. Hét
évig.
– Mutassa meg, hol!
Egy irattartóhoz vezetett Rosenthal. Adóbevallások, 1996. Kivett egy
barna, vastag, „Könyvtári ellenőrző szelvények” feliratú borítékot, és
átadta nekem. Kinyitottam. Egy csomó rózsaszín szelvényt találtam
benne, melyeket gumigyűrű fogott össze. Leszedtem a gumit, és
átnéztem a két, vagy talán több tucat hiányzó könyv és kazetta
szelvényét.
– Segíthetek? – kérdezte Rosenthal.
– Nem. – Nem voltak időrendi sorrendbe rakva, ezért lassan mindent
átnéztem. Mindegyiken ott volt a felirat Leltári hiány. A kupac közepén
megálltam a július 17-ei dátumnál. Megtaláltam a 203-as szoba
szelvényét. A kikölcsönzött kazetta az Egy férfi és egy nő volt. Az aláírás
elég összevissza volt, és az aláíró nem nyomta rá eléggé az indigóra a
tollat, hogy egyértelműen kivehető legyen a név. A „leltárhiány” és
„Reynolds” szavakat valaki más írta rá, és azok jól kivehetők is voltak.
Marie Gubitosi szerint ezt a nevet használta Don Juan, amikor
bejelentkezett.
Megkérdeztem Rosenthalt a szelvényről.
–  Úgy tűnik, hogy a videokazettát kölcsönző személy nem vitte
magával a szobakulcsot, ezért a könyvtáros megnézte a szobába
bejelentkezett személy nevét. Észrevette, hogy másé az aláírás, ezért
kérte a bejelentett nevet. Mivel a nő tudta, megkaphatta a kazettát.
– Értem. – A nő ezek szerint tudta, hogy aznap milyen nevet használt
Don Juan. Ebből arra következtettem, hogy nem ez volt az első alkalom,
hogy hotelszobát béreltek.
Ledobtam a nyugtaköteget, és újra a 203-as aláírását néztem. Habár a
fény nem volt túl erős, azt megállapítottam, hogy nő írta alá.
– Menjünk fel! – javasoltam.
Elhagytuk az archívumot, és láttam Rosenthal döbbent tekintetét a
mögöttem hagyott rendetlenség miatt.
A recepciós pulton lévő erős lámpa alá tettem a szelvényt.
– Van egy nagyítója?
Előkapart egy négyzet alakú nagyítót, és megnéztem az aláírás-
másolatot. Jill Winslow, Alaposan megnéztem, minden egyes betűt jól
megvizsgáltam. Jill Winslow. Peter odalesett a rózsaszín papírra, ezért a
nagyítóval együtt a zsebembe gyűrtem. A könyvtár felé intettem
Rosenthalnak, és bementünk a sötét szobába.
– Miután ismeri az esetet, évek óta a hoteliparban dolgozik, gondolja,
hogy a 203-as szoba női lakója a saját nevét írta a nyugtára?
Egy darabig gondolkodott – Azt hiszem – válaszolta.
– Miből gondolja?
– Nos… ugyanígy van ez a bárban, az étteremben és az apró-cikkesnél
is… megkérjük a vendéget, hogy írja alá, és írja rá a szobaszámot Ilyen
esetben mindenki a valódi nevét írja, mert a személyzet bármikor
leellenőrizheti a gépben, hogy ki van bejelentve a szobába… az is lehet,
hogy megkérik, mutassa be a szobakulcsot, de még a vezetői engedélyt is
elkérhetik bármikor. És amúgy is automatikus reflex, hogy igazat ír, ha
felszólítják rá.
–  Hacsak nem inkognitóban utazik. Tudja, amikor nem a
házastársával hál az ember. A férfi nem a valódi nevén jelentkezett be.
–  Igen, de az más. A könyvet vagy a kazettát aláírni, az egy
lényegtelen dolog. Jobb, ha ilyenkor igazat mond az ember, nehogy
kellemetlen helyzetbe kerüljön.
– Tetszik az észjárása, Rosenthal úr.
– Ez így kényelmes.
 Rosenthalnak száraz, de gúnyos humora volt. Mindig kihozom az
emberekből a legjobbat. Kijöttem a könyvtárból, Rosenthal követett.
– Meg akarja tartani a szelvényt? – kérdezte.
– Igen.
Humorosan így szólt.
–  Nos, ebben az esetben átvételi elismervényre lesz szükségem, az
átvételi elismervény átvételéről.
Udvariasan nevettem: – Írja a szobaszámlámhoz!
Ekkor már a recepciós pultnál voltunk.
– Itt tölti az éjszakát, Corey úr?
– Igen. És kedvezményes utószezoni áron kaptam a szobát.
Rosenthal Peterhez fordult.
– Melyik szobát kapta Corey úr?
– A 203-ast.
– Mily meglepő! Gondolja, hogy van még valami mondanivalója annak
a szobának? – kérdezte tőlem.
–  A szobák nem beszélnek, Rosenthal úr – válaszoltam. – Legyen
kedves reggel hétkor felébreszteni.
Peter feljegyezte a könyvbe.
–  Segítsek felvinni a csomagjait? Vagy megmutassam a Moneybogue
Bay Pavilon felé vezető utat?
– Köszönöm, nem szükséges.
Kimentem a hűvös, ködös éjszakába. Beszálltam a bérelt autómba,
beálltam vele a Moneybogue Bay Pavilon parkolójába, kivettem a
kézipoggyászomat, felmásztam az emeletre, és beléptem a 203-as
szobába.
A fejemben – vagy a szobában – egy hang felkiáltott: Heuréka!
 

37. fejezet
Leültem az íróasztal mellé, és felkapcsoltam a lámpát. A rózsaszín
szelvényt az asztalra tettem, és a nagyítóval újra átvizsgáltam. Kézzel
írták a film címét Egy férfi és egy nő. Egyértelműen női írás volt, a
szobaszám, a dátum és az aláírás is ugyanattól a kéztől származott.
Valaki más, valószínűleg a könyvtáros ráírta a „Reynolds” és a „Leltári
hiány” szavakat.
 Egyszer elvégeztem egy írásszakértői kurzust a John Jay Főiskolán,
akkor rengeteget tanultam az emberek írásáról és aláírásáról. Sajnos
már nem sok mindenre emlékszem. Arra viszont igen, hogy szembetűnő
különbség van aközött, ha valaki a saját nevét, álnevet vagy hamis nevet
ír le. Ez az aláírás valódinak tűnt. Talán, mert valódinak akartam hinni.
Felálltam, felkapcsoltam az összes lámpát, és a falhoz mentem. A
beépített bútoron állt a tévé, alatta az üres polc. Csak most, a
lámpafénynél vettem észre, hogy négy apró folt van a polcon… a fehér
fabútor színelváltozása. Akkorák voltak, mint egy tízcentes, csak
négyszögletes alakban. Egyértelmű, hogy valaha itt volt a helye a
lejátszónak, amíg három évvel ezelőtt a gumilábakon álló készüléket el
nem vitték. Nem mondom, hogy korszakalkotó felismerésre jutottam, de
jól érzem magam, ha saját szememmel láthatom, amit valaki elmesélt.
Visszaültem a kisasztalhoz, és felhívtam Dom Fanelli mobilszámát
Fogalmam sem volt, hogy mit csinálhat ebben az éjszakai órában, de az
volt a legjobb a mobilban, hogy ezzel nem is kellett foglalkoznom.
– Halló! – szólt bele Dom.
Hallottam, hogy a háttérben hangos zene szól.
– Az üzlettársad beszél.
– Hé, tesó! Hogy lehet, hogy a mobilom a Bayview Hotel számát írta
ki? Mi a fenét keresel ott?
– Nyaralok. Hol vagy?
– A gatyámban vibrálni kezdett a telefonom, én meg azt hittem, hogy
Sally az. Vagyis Sarah. Mindegy. Sarah, köszönj szépen…
– Dom, alig hallak…
– Várj. – Úgy egy perc múlva szólt bele újra. – Kijöttem. Egy bűntény
gyanúsítottját követtem, és a férfi bement a Varick utcában egy bárba.
Micsoda meló! Mi újság?
– Ellenőrizned kellene egy nevet.
–  Már megint? Mit csináltál azokkal, amiket korábban adtam?
Elmentél Phillybe?
– Igen. Tudnom kell, hogy…
– Most pedig Westhampton Beachen vagy. Miért nem mész már haza?
– Miért nem mész te haza? Na, mondom a nevet…
–  Hé, rendet raktam a lakásodban. A takarítónő holnap megy.
Pénteken, ugye?
 –  Ha még életben van. Figyelj! Jill Winslow. Betűzöm. Úgy harminc-
negyven éves lehet…
– Szűkül a kör…
–  Semmi mást nem tudok róla, csak annyit, hogy egy görbe estét
akart eltölteni azzal a sráccal 1996. július 17-én.
– Ismerős a dátum.
– Aha. A fickó álnéven jelentkezett be, lehet, hogy nős, és az is lehet,
hogy a nő is férjezett. De szerintem…
– A férjes nők akkor vannak biztonságban, ha a pasi is nős.
–  Ezt mondja a feleséged is a fiúbarátairól. Nos, szerintem
Manhattanben vagy Long Islanden él. Milyen messze vagy hajlandó
elvezetni egy romantikus légyott kedvéért?
–  Egyszer Seattle-be mentem. De akkor csak tizenkilenc voltam.
Neked hova volt a leghosszabb utad a szex kedvéért?
– Torontóba. De hagyjuk!
–  Mi van azzal az FBI-os nővel, aki miatt Washingtonba utaztál? Mi
van messzebb, Washington vagy Toronto?
– Nem mindegy? Úgyis te nyertél Seattle-lel. De figyelj, annyit tudok,
hogy egy világosbarna Ford Explorerrel érkeztek, ami most már legalább
ötéves. Lehet, hogy a férfié, lehet, hogy a nőé, de az is lehet, hogy
bérelték. Vagy már eladták. Nézd meg a tulajdoni lapokat, válási
okiratokat, mindent Talán Long Island előkelő negyedével kell kezdeni,
de ellenőrizd Manhattant is. Hasznos lehet a telefontársaságnál is
megnézni, de lehet, hogy nincsenek bejegyezve. Ne felejtsd, hogy
minden akár a férje nevén is lehet, nem az övén…
– Itt is van. Jill Winslow, New York, Long Island, Locust-völgy, Maple
köz 9. 1996-os vörösbarna Ford Explorer van a nevén. A férje neve Roger.
Csak vicceltem. De ezeket te is meg tudod nézni a gépeden. Nekem meg
kell fejtenem jó pár bűntényt.
– Lehet, hogy ez lesz a legnagyobb bűntény, amit segítesz megoldani.
Dom elcsendesedett: – Lehetséges.
– Helyes. Nézd meg a halálhíreknél is!
– Szerinted meghalt? Eltávolították?
– Remélem, nem.
– Mit találtál? Mondd el, hátha kinyírnak!
– Majd hagyok üzenetet.
 – Nem viccelek, John!
–  Holnap hívj ezen a számon. 203-as szoba. Hagyj üzenetet, ha nem
vagyok itt. Te leszel Mr. Verdi.
Elnevette magát.
–  Sosem láttam olyan szerencsétlennek senkit, mint téged az
operában.
– Baromság! Imádom, amikor a kövér hölgy meghal a Traviata végén.
Holnap beszélünk.
– Ciao!
Letettem a telefont, és levetkőztem. A ruháimat a székre helyeztem.
Megfogtam a neszesszerem, és bementem a fürdőszobába.
Megborotválkoztam, fogat mostam, és beálltam a zuhany alá.
Nos, Liam Griffith, Ted Nash és még aki velük volt, felfedezték a
kölcsönző jegyzettömbjét, és kitépték a lapot a tömbből. De elfelejtették
a másolatot. Hogy lehettek ennyire ügyetlenek? Az igaz, hogy
mindannyian követünk el hibákat. Még én is, és a jövőben is fogok.
Most a legfontosabb az volt, hogy Jill Winslow valóságos személy volt-
e, és vajon megtalálták-e? Szerintem igen, mindkettőjüket. Arra
gondolok, hogy a nőn keresztül Don Juant is felkutatták. Az is lehet,
hogy Don Juant találták meg először, az ujjlenyomatai alapján. Akárhogy
is történt, mindkettőre rábukkantak. El tudom képzelni, ahogy Nash
és/vagy Griffith beszélnek velük, kérdezgetik, faggatják őket a parton
lefilmezett eseményről és a kapcsolatukról.
Mi lehetett a kimenetele a beszélgetésnek? Három lehetőség van. Egy:
a pár valójában nem is filmezte le a TWA felrobbanását; kettő: de igen,
azonban megsemmisítették a kazettát; három: fel is vették, meg is
őrizték a kazettát, és esetébe azért, hogy a titkos románcukat nem tárják
a házastársaik elé, odaadták Nashnek, Griffith-nek és a barátaiknak.
Azt is el tudom képzelni, hogy számtalanszor hazugságvizsgálóval
felszerelve hallgatták ki a párocskát. Nem volt kétségem, hogy Dom
Fanelli vagy én megtaláljuk Jill Winslow-t, már csak az volt a kérdés,
hogy élve vagy halva. Ha pedig tudnék vele beszélni, valószínűleg
tekintettel arra, hogy én is FBI-os vagyok, ugyanazt mondaná, amit
annak idején az FBI-nak mondott. De ezzel nem lesz a kezemben a
kazetta, még akkor sem, ha valóban létezett egyszer.
Nos, ez is halott nyom volt, de legalább tudnám, hogy mi az igazság
azzal a kazettával kapcsolatban. Az információval viszont a megfelelő
emberekhez mehetnék. Bár az is lehet, hogy eltűnnék.
Volt még egy gondolatom, ami az Egy férfi és egy nő című filmmel
kapcsolatos. Jill Winslow – vagy a barátja – miért vitte magával azt a
kazettát? Ha valaki gyorsan elpucol egy szobából, az asztalon hagyja a
kulcsot, és a recepción sem szól a távozásáról. Miért kell a kölcsönvett
kazettát kivenni a gépből, és a táska mélyére dobva vele együtt eltűnni?
Ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott valami, amit Roxanne
mondott, és amiből arra következtettem, hogy tudom, miért vitte Don
Juan vagy Jill Winslow magával a kazettát. De csak akkor tudom meg,
hogy jól gondoltam-e, amikor sikerül Jill Winslow-val beszélnem.
 

38. fejezet
Peter reggel hétkor telefonált, és kissé hűvösnek éreztem a hangját,
amikor beleszólt a kagylóba és közölte, hány óra van. Kigördültem az
ágyból, ösztönösen a Glockért nyúltam, amikor eszembe jutott, hogy
tegnap nem oda tettem. Lezuhanyoztam, felöltöztem és lesétáltam
reggelizni.
Peter egy morcos „jó reggelt”-tel köszöntött, én pedig bementem az
étterembe. Szombat reggel volt, és a néhány hétvégére kiruccanó
vendég kivételével szinte üresek voltak az asztalok. A pincérnő kávét
hozott és a kezembe adta a reggeli étlapot. A muzulmán országban
töltött negyven nap után ki voltam éhezve a disznóhúsra, ezért
szalonnát, sonkát és kolbászt rendeltem.
– Atkins? – kérdezte a felszolgáló.
– Nem, katolikus vagyok – válaszoltam.
A reggeli után bementem a könyvtárba. Néhányan az ablak melletti
fotelekben napilapokat, magazinokat olvasgattak. A polcok között
kutakodva megtaláltam Stephen King Tóparti kísértetek című regényét.
Kezemben a könyvvel a terem hátuljában lévő ügyfélfogadó asztalhoz
mentem, és mondtam a könyvtárosnak, hogy szeretném kikölcsönözni.
– Ettől nem fog sokat aludni – mosolygott.
– Az nem baj, hasmenésem van.
Odatolta az orrom elé a nyugtatömböt.
– Kérem, töltse ki, és itt írja alá!
 Ráírtam a dátumot, a könyv címét, a szobaszámot és az aláírás
helyére „Giuseppe Verdi” nevét kapartam oda.
– Meg tudná mutatni a szobája kulcsát? – kérdezte a nő.
– Nem, sajnos nem.
Beütötte a 203-as szobaszámot a gépbe.
– Itt más vendég neve jelenik meg.
– A pasim neve. John Corey.
– Aha… ööö… rendben. – A nyugtára a Corey név került – Köszönöm,
Verdi úr. Kellemes időtöltést Kérem, hozza vissza mielőtt kijelentkezik.
– Nem kapok nyugtát?
–  A rózsaszín szelvényt csak akkor tudom odaadni, ha visszahozta a
könyvet. Ha a nyugtára nincs szüksége, kijelentkezés előtt a szobában is
hagyhatja a könyvet.
– Értem. Ha megtetszik a könyv, megvehetem?
– Attól tartok, erre nincs mód.
Felmentem az emeleti irodákba, ahol észrevettem Susan Corvát,
Rosenthal asszisztensét. Úgy tűnt, hogy felismert, kedvesen mosolygott
rám.
– Jó reggelt Mr. Rosenthal bent van? – kérdeztem.
– Szombatonként bent szokott lenni, de ma később jön be.
– Lehet, hogy elaludt. Használhatom a számítógépet?
Az üres asztalhoz irányított. Megnéztem az e-mailjeimet, pár
érdektelen levél, majd egy Kate-től. „Próbáltalak otthon hívni. Kérlek,
nyugtass meg, hogy épségben hazaértél. Hétfőn érkezem :). A
repülőtérről majd hazataxizom. Hiányzol :( és alig várom már, hogy
láthassalak. Szeretlek. Kate.”
Mosolyogtam :).
Gyorsan írni kezdtem a választ. „Drága Kate, épségben megérkeztem.
Nem vagyok otthon. Pár napra kiruccantam a tengerre.”
Elgondolkodtam. Nem bírok érzelgős szövegeket kitalálni, ezért
ugyanazt írtam, amit ő. „Hiányzol :( és alig várom már, hogy láthassalak
:). Ha tudok, kimegyek érted a repülőtérre. Szeretlek, John.”
Az éterbe bocsátottam a levelet, megköszöntem Susannek a
segítőkészségét, és elhagytam az irodát. A recepción megkérdeztem
Petert, hogy hol vágatja a frizuráját, ő pedig megadta a Westhampton
Beach-i fodrász nevét. Megtaláltam a Peter által adott címet, és egy
hónap után először sikerült megfelelő frizurát vágatnom. A fiatal,
Tiffany nevű fodrászlánnyal szóba elegyedtem.
– Ismeri Petert, a Bayview Hotel recepciósát?
– Ismerem. Nagyon klassz haja van. A bőre is frankó – tette hozzá.
– Rólam mi a véleménye?
– Jól lebarnult.
– Jemenben voltam.
– Az hol van?
– Az Arab-félszigeten.
– Nem viccel? Az hol van?
– Hát, pontosan én sem tudom.
– Nyaralás?
– Nem. A kormány egy titkos és veszélyes küldetésében vettem részt.
– Komolyan? Hajlakkot szabad?
– Nem, köszönöm.
Kifizettem Tiffanynak a számlát, és megkérdeztem, hol tudnék
fürdőnadrágot venni. Az alig egysaroknyira lévő sportboltba irányított.
Bementem a boltba, és vettem egy zöld, bő szárú úszónadrágot, egy
fekete pólót és egy pár strandpapucsot. Igazi hamptoni lettem.
Visszamentem a hotelhez, a recepción megérdeklődtem, hagytak-e
telefonüzenetet. Kíváncsi lettem volna, hogy Peter észreveszi-e az új
frizurámat, de már megtörtént a műszakváltás. Nem volt üzenetem, így
hát felmentem a szobámba, és felvettem vadonatúj strandruhámat. Még
arra is figyeltem, hogy a címkéket leszedjem. A mobilomat is
megnéztem, van-e üzenetem, de senki sem hívott, a személyhívóm pedig
még mindig le volt merülve. Eszembe jutott Roxanne, hagytam pár
dollárt a takarítónőnek, és elhagytam a szobát.
Beültem az autómba, és a Cupsogue Beach Szabadidőpark felé vettem
az irányt. Leállítottam a parkolóban az autót, és gyalog mentem a
partra. Csodálatosan sütött a nap, meleg volt, és gyenge szellő hűsítette
a levegőt.
A délelőttöt sütkérezéssel, úszással töltöttem. Mezítláb futkároztam a
homokban, miközben a Tűzszekerek dallamát dúdoltam. Délben már
egyre több strandoló volt a parton, főleg családok, akik igyekeztek
kiélvezni szeptember talán utolsó meleg hétvégéjét.
 Fittebb voltam, mint az elmúlt években bármikor. Megszerveztem,
hogy maradhassak, így ha Kate hazajön, elámul aranybarna bőröm és
szörfös testem láttán. Azon gondolkodtam, vajon ő megőrizte-e remek
alakját Dar es Salaamban. Reméltem, hogy nem kell ilyesmit mondanom:
kicsim, mintha pár kilót felszedtél volna. Azt hiszem, akkor is jobb lesz
hallgatni, legalábbis amíg nem szexeltünk egyet.
Kiszaladtam a park nyugati csücskébe, átsétáltam a gáton, azon túl
volt a Fire Island. Ott volt az a kis szoros, ahonnét 1996. július 17-én
Spruck kapitány kihajózott.
Olyan késő nyári nap volt, amikor eszünkbe jutnak az elkövetkezendő
hideg napok, az évszakok váltakozása, s ekkor rögtön az élet és a halál
körforgására gondolunk. Mit csinálunk ezen a bolygón és miért?
Fura madarak repkedtek a fejem felett, majd lecsaptak a gyanútlan
halakra. Egy szempillantás alatt alámerültek és felbukkantak, csőrükben
a zsákmánnyal.
Az óceán felett repülve kétszázharminc ember kezdte volna meg
párizsi nyaralását, de hirtelen az ötezer méter magas esti égboltról a
tengerbe zuhantak. Egy szempillantás alatt.
Legyen az baleset vagy gyilkosság, a társadalom azonnal feljajdult az
igazságtalan halál láttán, és ugyanez a társadalom nem sajnált időt,
pénzt, energiát, hogy kivizsgálja a baleset vagy a gyilkosság okát. A
kultúránk része, hogy az öldöklés nem marad büntetlenül, a balesetet
pedig utólag minden esetben elkerülhetőnek véljük.
Most, öt évvel a TWA 800-as felrobbanása után az a
kétségbevonhatatlan és hivatalos vélemény, hogy a központi
üzemanyagtartály egy elektronikus alkatrészének meghibásodása
okozta a katasztrófát, de semmi sem történt annak érdekében hogy
megszüntessék a veszélyforrást.
Ez mit jelenthetett? Például hogy egy másik, akkor felbukkant
megoldás – a rakéta – még mindig befolyásolja egyes emberek
gondolkodását és döntéseit.
Ahogy telnek az évek, és ahogy még több tény kerül napvilágra –
beleértve azt, hogy egyetlen óvintézkedést sem kezdeményeztek a többi
repülőgép üzemanyagtartályában –, a hivatalos vélemény egyre
gyanúsabbá válik.
A part mentén futottam, bekanyarodtam az öbölbe, majd
átszökkentem pár homokdűne felett. Reméltem, hogy a homokba
fúródva megtalálom a titkos rakéta egy szilánkját, de nem volt
szerencsém. A homokdűnék között rátaláltam a kicsi, diszkrét öbölre,
ahol Don Juan és a barátnője, Jill Winslow leterítette a takarót, hogy egy
titkos, romantikus estét töltsenek el. Elgondolkodtam, hogy vajon még
mindig eszükbe jutnak-e a történtek.
Levettem a pólómat, leterítettem, ahogy szerintem a takaró lehetett,
lefeküdtem, és becsuktam a szemem. Elképzeltem, hogy a jemeni sivatag
egyik oázisában vagyok, háremem is van, Kate, Marie, Roxanne és Jill
Winslow a tagjai. Jill fátylat visel, ezért nem láthatom az arcát. Semmi
különleges nem történt az álmomban, egy pszichológusnak fabatkát sem
érne… talán csak az a pillanat, amikor Ted Nash betevegelt az idillbe.
A hotelszobámban üzenet várt, ezért letelefonáltam a recepcióra, –
Verdi úr telefonált, kérte, hogy hívja vissza. Számot nem hagyott –
válaszolt készségesen az ügyeletes.
– Köszönöm.
A mobilomért nyúltam, és felhívtam Dom Fanellit.
– Corey úr szeretne Verdi úrral beszélni – szóltam, mikor felvette.
– Hé, Giovanni, megkaptad az üzenetemet?
– Igen. Hogy találtad ki?
– Hol vagy?
– Még a Bayview-ban, és mivel a mobilomról hívlak, nem beszélhetek
sokáig.
– Mi mindennel telt a napod?
– Voltam strandon.
–  Én pedig a számítógépet kalapálom a kedvedért. Szombat van.
Szeretnék eltölteni a feleségemmel pár kellemes órát.
– Mondd meg Marynek, hogy az én hibám!
–  Ne aggódj! Egyébként is elment a nővéréhez Jerseybe. A szezon
utáni kollekciók boltjába. Voltál már ilyen helyen? Te úristen! Apró
fülkékben tudsz próbálni. Állítólag minél többet költesz, annál többet
spórolsz. Baromság! Minél többet költesz, annál többet költesz. Nem
igaz?
– Dehogynem! – Ekkor már tudtam, hogy Fanelli célhoz ért.
– Mindegy – folytatta –, találtam pár Winslow-t neked, és azt hiszem,
sikerült a kört egyetlen Jill Winslow-ra szűkítenem. Szerintem ő kell
neked. Akarod tudni?
 – Hát persze.
– Először mondd el, mi ez az egész.
– Dom, egyedül is ki tudom deríteni. Olyasmit akarsz tudni, amit jobb,
ha nem tudsz. Kérlek, bízz bennem!
–  Akarom tudni. Nem akarlak zsarolni, úgyis elmondom, amit
megtudtam, de mondd, te mivel cseszed el az életed és a családod?
– Telefonban nem mondhatom el. Ha holnap találkozunk, elmondom.
– Mi lesz, ha addig kinyírnak?
– Hagyok neked üzenetet. Gyerünk már, nincs sok időm!
–  Rendben. Itt az egyetlen Jill Winslow, aki korban és földrajzi
elhelyezkedésben is beillik a képbe. Készen állsz?
– Mondd már!
–  Jill Penelopé Winslow, Mark Randall Winslow felesége… honnét a
pokolból szedik ezek a marhák az ilyen neveket? Harminckilenc éves, a
jelenlegi munkahelyéről nincs adatom. A férfi negyvenöt, befektetési
tanácsadó Manhattanben a Morgan Stanleynél. A címük New York, Long
Island, Old Brookville, Quail Hollow köz 12. Más ingatlant nem találtam.
Az autós adatbázis szerint három autójuk van, egy Lexus terepjáró, egy
Mercedes és egy BMW Z3. A részletekre is kíváncsi vagy?
–  Persze. – Elmondta a típusokat, a színt, a rendszámokat, én pedig
mindent lejegyzeteltem.
– A BMW a nő nevén van.
– Értem.
–  Ezer helyen kerestem a telefonszámaikat, de nem jutottam
eredményre. Talán hétfőre sikerül kiderítenem. Leellenőriztem a
rendőrségi és banki bejegyzéseket, de tiszták. Jill Penelopé Winslow
néven se válás, se halál nem szerepelt, de lehet, hogy a te Jill Winslow-d
és az enyém nem ugyanaz a személy. Szóval, ha tudnád a középső nevét,
a születési dátumát vagy a társadalombiztosítási számát…
– Jó, jó. Azért köszönök mindent.
– Csak hogy tudd… Mindezt szombat reggel, másnaposan kutattam fel
neked. El kellett volna jönnöd abba a bárba. Ez a csaj, Sally…
– Sarah. Hagyjuk! Tégy meg nekem még valamit, küldd el e-mailben a
többi lehetséges Winslow-t is, aki illik a képbe. Ma kijelentkezem innét,
a mobilon sem tudsz elérni, de üzenetet hagyhatsz. Estére valószínűleg
hazaérek.
 – Hagytam egy üveg pezsgőt neked és Kate-nek.
– Nagyon kedves volt tőled.
– Valójában csak egy fél, ami nem fogyott el. Mikor jön Kate haza?
– Hétfőn.
– Nagyszerű. Már biztosan jól kiéheztél – nevetett.
– Elég, le kell tennem.
– Old Brookville-be mész?
– Aha.
– Tudasd velem, ha megtaláltad a keresett Jill Winslow-t. Megígéred?
– Te leszel az első, akivel megosztom.
– Ja, persze. Közel jársz?
– Azt hiszem.
– Az utolsó három méter a legizzasztóbb.
– Tudom, na pá!
– Szia!
Letettem, bementem a zuhanyzóba és lemostam magamról a sót. Épp
törülköztem, amikor megszólalt a telefon. A világon egyetlen ember
tudta, hogy hol vagyok, akivel épp az előbb beszéltem, szóval
valószínűleg a személyzet hív. – Hello!
– Corey úr? – szólt bele egy női hang.
– Épp indulok. Legyen kedves elkészíteni a számlát!
– Nem a hotelhez tartozom. Beszélnem kell magával – mondta a nő.
– Miről? – Ledobtam a törülközőt.
– A TWA 800-as ügyről.
– Mi van a TWA 800-zal?
– Így nem beszélhetek. Találkozhatnánk?
– Nem, amíg meg nem mondja, hogy miről van szó és kicsoda ön.
– Telefonban nem beszélhetek. Találkozik velem ma este? Azt hiszem,
nálam van, amit keres.
– Mit keresek?
– Információt. Vagy talán egy videokazettát.
Pár másodpercig nem válaszoltam.
– Megvan, amire szükségem van. De azért köszönöm.
Mintha meg sem hallotta volna.
–  Este nyolc, Cupsouge Beach Szabadidőpark, az öbölben. Többször
nem telefonálok – letette.
 Megpróbálkoztam a visszahívással. Egy hang tájékoztatott attól, hogy
a szám, amit hívni akarok, ily módon nem elérhető. Az éjjeliszekrényen
lévő órára néztem. Délután három-tizennyolc. Arra nem elég az idő,
hogy nyolcig megforduljak Old Brookville-ból. Egyébként, miért is
akarok a homokban találkozni valakivel sötétedés után? Ha kell, hát kell,
de szükségem lesz poloskára, a közelben lesben álló fedező személyekre
és a fegyveremre.
Tekintettel arra, hogy a Glockom még valahol New York és Jemen
között a diplomatacsomagban utazott, nem volt kérdés, hogy hiányos a
biztonságom.
De mindez mit számít, úgysem megyek el arra a találkozóra.
 

39. fejezet
Meggondoltam magam. Ha egy titkos találkára igyekszik az ember,
legyen az üzleti vagy baráti, jobb, ha kerülő úton közelítünk. Ahelyett,
hogy a kocsit a Cupsouge Beach Szabadidőpark előtt hagytam volna, a
Dune Roadon parkoltam, és két ház között kerestem egy utat a partra.
Mezítláb, a zöld strandnadrágban és a fekete pólómban gyalogoltam a
homokban. A parton egy tábla jelezte, hogy elértem a strand területét.
Már elmúlt este hét óra, a csillagászok szerint ma hét óra tizenhét
perckor megy le a nap. Valójában már félig elmerült az óceánban, a víz
pedig aranyvörös színben pompázott. Már az utolsó strandolok is
pakolásztak, indultak az autóik felé.
Mire elértem a sziget mögötti kis öblöt, megpillantottam a strand
biztonsági őrét, aki a hangszóróval felszerelt négykerék-meghajtású
autójával járta a terepet, és tájékoztatta a látogatókat a strand
bezárásáról. Rajtam kívül senki sem maradt a parton.
Engem is elért, és lelassított mellettem.
– A park bezárt. Kérem, hagyja el a területet!
A szárazföld felé fordultam, és felmásztam egy dünére. A tetejéről
körülnézve megláttam egy ösvényt, ami két dűne között húzódott. Két,
strandfelszerelést cipelő pár vonszolta magát a parkoló felé. Hét óra
tizenöt perc. Negyvenöt percem van, hogy összeszedjem magamat Már
vagy negyven éve próbálkozom ezzel, de eddig sikertelenül.
A nap és a lilás árnyalatú égbolt lassan feketébe fordult, ahogy az
égitest egyre csak fogyott a horizonton. A csillagok ragyogni kezdtek, és
az óceán felől érkező fuvallat megcsiklandozta körülöttem a magasra
nőtt füvet Gyenge, egyenletes lüktetéssel hullámok verdesték a partot,
időnként egy erősebb törte meg a harmóniát.
Lassan haladtam a füves dűnék között. Az utolsó buckát elérve már
láttam a körülbelül ötven méterre lévő kis öblöt.
Attól jobbra a Motiches-öböl, balra pedig az óceán terült el.
Kivilágított hobbijachtok manővereztek befelé az öbölbe, míg a
halászhajók csak most, napnyugta után indultak a nyílt vízre. Az öböl
túloldalán észrevettem a parti őrség kivilágított bódéját.
Fogalmam sem volt, hogy titokzatos találkatársam melyik irányból
érkezik, a szabadidőparkból, az öböl irányából, a dűnéken keresztül vagy
hajóval. Én voltam itt előbb, mindent alaposan felderítettem, így
biztonságban éreztem magam. Zsebemben a fegyveremmel azért még
jobb lenne. Akkor sem tűnt buta ötletnek, amikor még sütött a nap.
Nyolc óra öt perc. A homokos parton senki sem várt rám. Az
informátor késett, de az is lehet, hogy a magas fűvel benőtt dűnék
között bújt meg, amíg ideérek.
Negyed kilenckor úgy döntöttem, elindulok valamerre, tartva attól,
hogy az lesz az utolsó mozdulatom. Annak ellenére, hogy idejöttem
teljesen egyedül, fegyvertelenül, hülye azért mégsem vagyok. Csak kicsit
vakmerő. És persze kíváncsi.
Görcsösen figyeltem minden körülöttem felhangzó neszre, de közben
tudtam, hogy teljességgel lehetetlen volna a homokban bárki lépteit
meghallani. Bár úgy hallottam, mintha a pillanatnyi szélcsend ellenére
fű zizegett volna. Lassan a zaj felé fordítottam a fejem, próbáltam
kivenni, hátha látok valamit a sötétben, de semmi sem mozdult.
A hold lassan emelkedett – a ragyogó félhold –, így a part és az óceán
is kivilágosodott. Ebben a félhomályban a dűne tetején ülve elég
sérülékenynek éreztem magam, bár a fekete bőröm és a pólóm miatt
sikerült kicsit beleolvadni az éjszakába.
Mindjárt fél kilenc. Döntenem kell. Az a legbölcsebb, ha szépen
hazamegyek, de a kijutás nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy bejöttem.
Inkább nem is mozdultam. Akárki is kezdeményezte ezt a találkozót,
mozdulnia kell. Ez a szabály.
Öt perccel később zajt hallottam, mintha köhögött volna valaki. De
akár egy kutya is lehetett. Pár másodperccel később újra hallottam a
zajt, ami a hátam mögül, a dűnék felől közeledett Lassan megfordultam,
de semmit sem láttam. Vártam.
Megint a zaj. De már egyértelmű volt, hogy nem kutya. Egy ember
volt, aki egyre csak közeledett felém. Vagy nem is egy ember? Többen
vannak, mind állig felfegyverezve. A másik irányból is köhögést
hallottam.
Elegem lett ebből a játékból. Akárki is legyen az, tudatnom kell vele,
hogy én vagyok fölényben.
– Álljon oda, ahol láthatom! Férfihang válaszolt: – Hol van?
A hang a tőlem jobbra lévő dűne mögül érkezett. Odafordultam, és
megismételtem.
– Álljon oda, ahol láthatom!
Úgy tíz méterre tőle egy alak emelkedett fel a dűne mögül. A fejéből
és a vállából arra következtettem, hogy nagydarab férfi lehet, bár az
arcát még mindig nem láttam.
– Jöjjön közelebb – utasítottam. – Kezeket tegye látható magasságba!
Az alak felállt, a fickó pedig a dűne fölé emelkedett, majd elindult
lefelé a sötét völgy irányába.
– Álljon meg ott! – kiáltottam.
Egyáltalán nem engedelmeskedett nekem, amitől mindig nagyon
ideges leszek. A New York-i rendőrkapitányságon honos stílusban
folytattam.
– Hé, pajtás, hozzád beszélek. Fordulj meg és hasalj a földre! Most!
Meg sem mozdult, állt a dűne tetején, és engem bámult Cigarettára
gyújtott. Az öngyújtó fényében egy pillanatra megláttam az arcát, és
majdnem biztos voltam benne, hogy láttam már ezt az alakot. De
tudtam, hogy ez képtelenség.
–  Hé, seggfej, egy pisztolyt tartok feléd, melyet három másodpercen
belül a saját bőrödön is megtapasztalhatsz. Fordulj meg! Most. És hasalj
le, baszdki. Egy, kettő…
– A pisztolyod a diplomatacsomagban utazik. Hacsak nincs egy másik,
az egyetlen fegyver, ami ma itt létezik, az én kezemben van.
A hang, csakúgy, mint az arc, kísértetiesen ismerős volt. Ted Nashé
volt, aki visszatért a halálból.
 
 40. fejezet
Szükségem volt pár másodpercre, hogy a nem várt meglepetés után
magamhoz térjek, de tudtam, hogy a csalódottságomat sosem heverem
ki.
– Nem kellene halottnak lenned, vagy ilyesmi? – kérdeztem.
–  Hivatalosan halott vagyok. Egyébként azonban remekül érzem
magam.
– Ezen könnyen segíthetek.
Nem válaszolt. Eldobta a cigarettát, és a homokdűnébe taposva
elindult felém. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy farmert, sötét pólót és
széldzsekit visel. Alatta púposodott a fegyvere. Oldalirányból közelített,
így nem tudtam volna pofán rúgni, vagy belépni a két szeme közé. Úgy
három méterre állt meg tőlem a dűne tetején.
Farkasszemet néztünk.
Ted Nash, a Központi Hírszerző Hivatal ügynöke, magas ember volt,
körülbelül akkora, mint én, bár nem olyan izmos. Még a holdfényben is
tisztán láttam a tökéletesen belőtt deres haját, arcvonásait, melyet
rejtélyes módon a nők vonzónak találtak. Gyakran eltöprengtem azon,
hogy vajon egy törött orr javítana vagy rontana-e a népszerűségén.
Már a szilva-szigeti első találkozásunkkor pillanatok alatt mély
ellenérzéseket váltottunk ki egymásból. Részben arrogáns viselkedése
miatt, részben pedig mert hajtott az egyik nyomozónőre, amit
kimondottan udvariatlannak tartottam, kiváltképp, hogy nekem is
ugyanaz a hölgy volt kedves. De attól függetlenül, hogy egyezett az
ízlésünk, semmi másban nem tudtunk megegyezni.
Végignézve a fürdőnadrágomon és a pólómon, megkérdezte:
– Beletolakodtam a szabadidődbe?
Nem válaszoltam, csak bámultam magam elé, és végigfuttattam az
agyamon azokat az indokokat, amiért valóban az első pillanattól kezdve
utálom ezt az alakot. Miért is? Lássuk csak az okokat! Az egyik, mert
folyamatosan olyan volt a hangja, mint aki taknyos. A másik a
folyamatosan fürkésző tekintete volt.
Az órájára pillantott.
– Nem a kis öbölben volt megbeszélve a találkozónk? Nyolc órára?
– Cseszd meg!
 – Fogadni mertem volna, hogy nem egyedül jössz. Csak egy komplett
idióta vállalja, hogy fegyver nélkül egy kihalt partszakaszon az éj leple
alatt egy idegennel találkozik.
–  Csak egy idióta jön egyedül, ha velem találkozik. Remélem, van
fedezéked.
Nem válaszolt a megjegyzésemre.
–  Milyen volt Jemen? – Most én nem válaszoltam. – Azt hallottam,
hogy Kate jól érezte magát Tanzániában.
Erre sem válaszoltam. Arra gondoltam, elég közel vagyok-e hozzá,
hogy elérjem, mielőtt a fegyveréért nyúl. Mintha olvasott volna a
gondolataimban, pár lépést hátrált. Körbenézett.
– Csodálatos éjszaka van. Örülök, hogy életben vagyok – nevetett.
– Csak ne szokj túlságosan hozzá – mondtam.
– Kicsit sem vagy meglepve, hogy életben találsz? – nézett rám.
– Sokkal inkább vagyok lehangolt, mint meglepett.
– Ezért hívnak bennünket kísértetnek – vigyorgott.
– Mióta készülsz arra, hogy előhozakodj ezzel a frappáns mondattal?
Nem tetszett neki a megjegyzésem, hogy nem értékeltem a betanult
frázisát. De azért tovább folytatta a forgatókönyv szerint.
– Még nem volt alkalmam gratulálni az esküvődhöz.
– Mert halott voltál Emlékszel?
– Meghívtál volna a ceremóniára?
– Igen, ha tudtam volna, hogy hol vagy eltemetve.
Felhúzta az orrát, megfordult, és a dűne óceán felőli oldalát nézte.
Felém intett.
– Gyere utánam! Szeretnék sétálni egyet.
Követtem, próbáltam egyre közelebb kerülni hozzá, de a válla felett
hátrakiabált.
– Ne gyere túl közel! Tarts tíz lépés távolságot.
Seggfej. Követtem a partra. Nyugat felé, a kis öböl irányába
indultunk. Levette a cipőjét, hagyta, hogy a hullámok elérjék a lábát.
– Nedves cucc – morogta.
Ez olyan CIA-s zsargon, ha kinyírnak valakit.
– Jaj, légy szíves kímélj meg, ne légy olyan okos – bosszantottam.
–  Sosem értékelted a zsenialitásomat – mondta egykedvűen. –
Ellenben Kate!
 – Kapd be!
–  Volna arra lehetőség, hogy úgy folytassunk le egy intelligens
beszélgetést, hogy ne mondanád, hogy „cseszd meg” vagy „kapd be”?
– Elnézést. Menj, cseszd meg magad!
– Idegesítesz!
–  Én idegesítelek téged?! Mit gondolsz, én mennyire vagyok ideges,
hogy élve látlak?
– Hasonlóképp gondolom én is – válaszolt.
A part mentén sétáltunk, tíz lépésre egymástól. Kicsit balra
lépegettem, hogy közelebb kerüljek Nashhez. De észrevette a tervemet.
– Leszorítasz.
– A hullámoktól nem hallom, amit mondasz.
–  Még egy kicseszett lépés, Corey, és megláthatod, milyen fegyvert
tartok magamnál.
– Előbb vagy utóbb úgyis meglátom, nem? Most épp ideje lenne.
Megtorpant és felém fordult, háttal állt az óceánnak.
–  Ne kerteljünk tovább! Te fegyvertelen vagy, én nem. Azért jöttél,
hogy válaszokat kapj. Én megadom a válaszokat. Hogy azután mi
történik, részben rajtad áll. Egyébként én dirigálok.
Kezdtem elveszteni a hidegvéremet.
–  Nem, te nem dirigálsz, Teddy. Még, ha egy Uzit rejtegetsz, akkor
sem te vagy a főnök. Te csak egy arrogáns, modortalan egoista,
önimádó…
– Nézd a vizet, Corey! Mit látsz?
– Téged látlak, ahogy még ma éjjel arccal lefelé lebegsz a tetején.
– Ez nem fog megtörténni. Legalábbis nem velem.
A parton álltunk, körülbelül öt lépésre egymástól, a hullámzás egyre
erősebbé vált, egyre nagyobb zajjal csapódott a partra. Nash, túlkiabálva
a hullámokat, folytatta.
– Azt hiszed, lefeküdtem Kate-tel. De persze nem fogod megkérdezni,
mivel nem akarod hallani a választ.
Mély levegőt vettem, de nem szólaltam meg. Most már komolyan be
akartam húzni az idegesítő pofájába, de uralkodtam magamon.
–  De amúgy sem mondanám meg – folytatta. – Egy úriember sosem
kérkedik azzal, ha csókot kap, nem úgy, mint ti. Bezzeg ha a NYPD férfiai
lerészegednek, név szerint, gúnyos megjegyzésekkel kiegészítve sorolják
az összes nőt, akit valaha lefektettek.
Ezt a megjegyzést sem tartottam válaszra méltónak, inkább a
lényegre tértem.
–  Miért hívtál ide? Hogy a tudtomra add csodával határos
feltámadásodat? Hogy a gyerekes, idióta vicceidet hallgassam? Ez
nagyon kegyetlen tőled, Ted. Add kölcsön a fegyvered, saját kezemmel
vetek véget az életemnek.
Ted Nash szótlanul állt velem szemben, közben újabb cigarettára
gyújtott. A füstöt a szélbe fújta.
– Azért hívtalak ide, mert a szervezetnek folyton gondokat okozol. De
magadnak is. Olyan dolgokba ütöd az orrod, amihez semmi, de semmi
közöd sincs. Úgy tűnik, Jemen nem volt elég, hogy megtanuld a leckét.
– Tanár úr, mit kellett volna megtanulnom?
– Azt, hogy hogyan tartsd be a szabályokat.
– Szerinted mik a szabályok?
Nem válaszolt a kérdésemre.
– Mi a fenét csinálsz a Bayview Hotelben?
– Szabadságon vagyok, hülyegyerek.
– Nem, nem vagy. Hagyd ki a hülyézést, és kezdd elölről!
– Nyaralok, seggfej.
Úgy tűnt, ez a becenév sem tetszik neki, de nem kérte, hogy kezdjem
újra. Rám nézett, és az ég felé mutatott.
– Ez az én ügyem volt. Nem a tiéd. Nem Kate-é. Nem Dick Kearnsé és
Marie Gubitosié sem. Az enyém. Az ügy lezárva. Neked pedig ezt
tiszteletben kellene tartanod. Vagy hogy ne kerteljek, Corey, nagyon
megütheted a bokádat.
Az kicsit meglepett, hogy tudott Keamsról és Gubitoskól.
–  Fenyegetsz? Egyszer már megtetted, és az már így is eggyel több,
mint amit bárki megtett ez idáig.
Bepöckölte a cigijét a vízbe, beleugrott a cipőjébe és levette a
széldzsekijét. Ezzel előbukkant a pisztolytartója és benne a Glock is. A
széldzsekit a derekára kötötte.
– Induljunk!
– Menj, és meg ne állj!
– Azt hiszem, elfelejted, hogy ki ma a főnök.
 Megfordultam és követtem a strand irányába. Arra mentünk, ahol az
autómat hagytam.
–  Kíváncsi vagy arra, hogy mi történt azzal a párral? – kiabált
utánam.
Elhessegettem a vállam felett keringő madarat Azon gondolkodtam,
hogy ha le akart volna lőni, már rég megtette volna. Az meg sem fordult
a fejemben, hogy ne lenne képes a hátamba ereszteni egy jól célzott
golyót. Gyanús volt. Lehet, hogy nem volt felhatalmazva rá, vagy ha
mégis, előbb ki kellett szednie belőlem, hogy mit tudok. A hullámzás
miatt nem hallottam, hogy mit csinál, de a bal szemem sarkából egy
pillanatra láttam, hogy úgy tíz lépés távolságban mellettem gyalogolt.
– Beszélnünk kell – mondta.
Én szótlanul sétáltam tovább. A távolban már láttam az első parti ház
körvonalait. Ismét próbálkozott.
–  Szerintem jobb, ha itt, nem hivatalos körülmények között
beszélünk. Vagy ezt választod, vagy kihallgatásra visznek.
Büntetőeljárást is kezdeményezhetnek ellened – tette hozzá. – Kate ellen
is.
Megfordultam, és elindultam felé.
– Ne közelíts! – kiáltott.
– Nálad van a fegyver.
– Ez igaz, de nem szeretném használni.
– Tíz lépésről úgysem találsz el. Megkönnyítem a dolgodat.
Már csak öt lépésre voltam tőle, amikor hátralépett és elővette a
Glockját.
– Ne kényszeríts, hogy használjam!
Megálltam.
– Vedd ki a töltényeket belőle, Ted. Ürítsd ki a tárat, és tedd szépen
vissza a pisztolyt a helyére.
Nem követte az utasításaimat, de mégsem lőtt.
–  Egy tökös legénynek nincs szüksége fegyverre, hogy egy másikkal
beszéljen. Vedd ki a golyókat, és akkor beszélhetünk.
Úgy tűnt, habozik elfogadni a javaslatomat, de végül a magasba
emelte a pisztolyt, kivette a tárat, és a zsebébe tette. Egy töltény a
homokba esett. A pisztolytáskába tette a fegyvert és szótlanul bámult
rám.
 – Kérem a tárat.
– Gyere, vedd el!
Odaléptem egészen közel. Már nem volt felfegyverezve, de még
mindig óvatosnak kellett lennem. Nem volt kétségem afelől, hogy ha
szükséges, gondolkodás nélkül, pontosan céloz.
– A tárat – emlékeztettem.
– Ha akarnám, a szart is kiverhetném belőled – fenyegetett.
–  Negyven napja nem voltam nővel, úgyhogy kicsit feszült vagyok –
figyelmeztettem.
–  Legalább Jemen kicsit mégiscsak formált a jellemeden. Az egyik
kollégám azt mondta, hogy az utóbbi időben egyre részegesebb voltál.
Már nem volt megtöltve a fegyvere, ezért úgy gondoltam, ideje
fölénybe kerülnöm. Az is lehet, hogy valaki fedezi, én pedig egy
mesterlövész célkeresztjében vagyok. Hátrafordultam a dűnék irányába,
de nem láttam az árulkodó zöld pontocskát az éjszaka sötétjében. A
partoktól úgy százméternyire egy halászhajó fényei látszottak, de az is
lehet, hogy nem halászhajó volt.
–  Tudom, hogy nem vagy annyira tökös, hogy fegyvertelenül
beszélgess velem, szóval biztosan itt lapulnak a segítőid valahol. Ők is
olyan cseszettül gyávák, mint te.
Egy balhoroggal lepett meg, melyre nem számítottam, de sikerült úgy
elkapni a fejemet, hogy csak az államat érte a csapás. Ez épp elég volt,
hogy a homokba essek, ő pedig vesztére utánam vetette magát. Először
beletérdeltem a gyomrába, majd ugyanezzel a lendülettel kilöktem az
égbe. Megfordultam, és mászni kezdtem felé a homokban. De közben
már újra talpra állt, és hátrálni kezdett, miközben az oldalán lévő
fegyver és a tölténytár felé nyúlt. Mielőtt A-t B-be illeszthette volna,
hogy lövöldözni kezdhessen, én egy gazellát megszégyenítő
gyorsasággal előreugrottam. De az az átkozott homok túl puha volt,
elvétettem a távolságot, és nem tudtam elkapni, mielőtt megtölti a
Glockot. Már hátrahúzta az oldalát, hogy betárazzon, amikor elkaptam a
bokáját és kirántottam a lábát. Tehetetlenül a homokba puffant, én
pedig fölékerekedtem. A bal kezemmel a fegyver csövét markoltam, a
jobbal pedig egy jól irányzott ütést mértem a fejére.
Sikerült kicsit megszédítenem, de nem annyira, hogy a térdét ne
tudta volna az ágyékomba fúrni. Minden erőm elhagyott.
Belekapaszkodtam, és együtt gurultunk le a dűne oldalán egyenesen a
hullámzó víz felé. Néhány erősebb hullám átcsapott felettünk, ahogy
egymást markolva gurultunk, majd a visszahúzódó hullámok sodortak a
mélység felé.
Ted Nash valószínűleg ekkor jött rá, hogy annyira mélyen gyűlölöm,
hogy bármikor elragadhat a téboly. Minden alkalommal, amikor
közelebb kerültünk egymáshoz, odavertem a fejemet az övéhez. Már
mindkettőnk agya kóválygott.
Mindketten biztos talajt kerestünk a vízfenéken, hogy végre
behúzhassunk a másiknak egy nagyot, de én nem engedtem el a Ted
kezében lévő pisztolyt, ezért összeláncolva sodort minket a hullám.
Néhány percnyi birkózás után elegendő sós vizet nyeltünk, Tedet pedig
a vízzel megtelt ruhája még lejjebb húzta. Jemen után elég jó formában
voltam, tudtam, hogy vízbe tudnám fojtani, ha akarnám. Ezt ő is
pontosan tudta, ezért hirtelen abbahagyta a verekedést. Fejünk egy
arasznyira egymástól, úgy néztünk farkasszemet.
–  Rendben… – Elengedte a Glockot, kiúszott oda, ahol a lába már
kemény talajt ért, és kibotorkált a partra. Még ment pár lépést, aztán
megfordult és a homokba roskadt Elvesztette a cipőjét, így mezítláb ült a
homokban.
Én is kiúsztam a partra, úgy másfél méterre tőle felálltam, és levegő
után kapkodtam. A sós víz csípte az államat, ahol az előbb megütött, a
golyóim pedig még mindig sajogtak a térdétől, a fejem zúgott az
ütközéstől. Ettől függetlenül nagyszerűen éreztem magam.
Egy percig is eltartott, mire fel bírt állni, akkor is előre kellett
hajolnia, mélyeket lélegzett, sós vizet köpködött. Végül felegyenesedett
és észrevette, hogy vér folyik az orrából. Gratulált a remek
teljesítményem miatt.
– Seggfej.
– Ugyan már, Ted! Tudni kell veszíteni. Ezt nem tanították meg neked
abban a kiváló magániskolában, ahová jártál?
–  Cseszd meg! – Kezével letörölte az orrát, és újra becézni kezdett –
Seggfej.
– Azt hiszem, ez elmaradt. – Kivettem a tárat és a zsebembe tettem,
majd visszahúztam a fedelet. Akkor láttam, hogy sikerült egy töltényt
betáraznia. Még szerencse, hogy nem lőtte ki, miközben a fegyverért
verekedtünk. Kivettem a töltényt, és a gatyámba csúsztattam a pisztolyt.
– Legalább hat alkalommal fejbe lőhettelek volna – morgolódott.
 – Talán egyszer is elég lett volna.
Legnagyobb meglepetésemre felnevetett, ami rögtön köhögésbe
fulladt. Majd a szemébe került sót kezdte törölgetni.
– Kérem a pisztolyom.
– Gyere, vedd el!
Odadülöngélt hozzám, és kinyújtotta a kezét. Megfogtam és
megráztam.
– Jó meccs volt.
Elrántotta a kezét, és meglökött. Még mindig megvolt a harci kedve,
amit őszintén csodáltam, de már kezdett unalmassá válni. Visszalöktem.
– Meg ne próbáld még egyszer, seggfej!
Megfordult és elindult. Álltam és néztem, ahogy a dűnék felé
távolodik.
– Kövess, idióta!
Hogy is tudnék egy ilyen kedves meghívásnak ellenállni? Követtem.
Ugyanazt a dűnét másztuk meg, mint amit Kate-tel júliusban is. A
tetején álltunk.
– Elmondom, mi történt itt 1996. július 17-én éjjel.
Ezt már fél órával ezelőtt megtehette volna, és mindketten
megúszhattuk volna az óceánba mártózást. De voltak még olyan apró
részletek, melyeket mielőbb tisztáznunk kellett.
– Semmi hazudozás!
–  Az igazság – válaszolt Mr. Nash a cég szlogenét kántálva –
felszabadít.
– Ez jó üzletnek tűnik.
–  Ez sokkal jobb annál, mint amit adni akartam. De követem a
parancsokat.
– Mióta?
– Ez te kérdezed? – A szemembe nézett, és komolyra váltott. – Corey,
egy közös vonásunk van. Mindketten magányos farkasok vagyunk. De
jobban végezzük a munkánkat, mint a csapat, akikkel együttműködünk,
vagy a gyáva politikusok, akiknek dolgozunk. Gyakran eltitkoljuk, de
pontosan tudjuk, mi az igazság, és emiatt lehet, hogy én vagyok az
egyetlen, akiben megbízhatsz.
– Már majdnem megkedveltelek.
– Nem foglak további hazugságokkal megalázni.
 –  Ted, az első pillanattól kezdve úgy gondoltam, hogy minden, amit
tettél, beleértve két nagyobb esetet is, az én átverésemre irányult.
Elmosolyodott: – Hadd próbáljam meg újra! Mintha kétértelműséget
véltem volna felfedezni a mondatban.
–  Elkápráztat, hogy egy CIA-s erőlködik, hogy meggyőzzön a
baromságairól. Mesélj!
 

41. fejezet
Ted Nash egy darabig némán zihált előttem, még mindig levegőért
kapkodott. – Rendben, kezükben a hotel pokrócával, úgy este hét körül
hagyhatta el a pár a Bayview Hotelt. A kocsiban egy hűtőtáska, bor és
egy háromlábú videokamera volt.
– Ezt én is tudtam.
–  Igen – bólogatott –, hiszen Kate elmesélte, és magad is végeztél
önálló kutatómunkát. Még mi az, amit tudsz?
– Nem azért vagyok itt, hogy kérdésekre válaszoljak.
– Kate is azért került bajba, mert elmondta neked.
–  És veled mi a helyzet? Te is bajban vagy, mert öt évvel ezelőtt
fecsegtél neki? Ezért keltettek életre és poroltak le? Hogy elsimítsd, amit
elcsesztél?
Értetlenül nézett rám.
–  Fogalmazzunk úgy, hogy azért vagyok itt, hogy elrendezzem a
megsértett titoktartást, és egyenesbe hozzak mindent.
–  Nevezhetjük így is. – Az órámra pillantottam, ami még mindig
működött. – Mondd, amit mondanod kell, nekem még hosszú utat kell
megtennem Manhattanig.
Ted ideges lett, mert láthatólag nem izgatott az előre betanult
zagyvasága.
–  Amit nem tudsz, hogy mi történt azután, hogy ott… – mondta,
miközben arra a bizonyos kis öbölre mutatott azon a pokrócon
szeretkeztek. A nő meztelenül akart fürdeni, sőt fel is akarta venni
kamerára. Ezért a férfi felállította a kamera lábait, kiegyensúlyozta a
homokba, végtelenre állította a felvételt, és a partra irányította. Abból a
pontból az égbolt is remekül látszik.
– Honnét tudod?
 – Beszéltem velük. Különben honnét a fenéből tudnám?
– Folytasd!
–  Nos, befutottak a vízbe, a kamera pedig vette őket. Egy darabig
pancsoltak, majd kijöttek a partra, ismét szeretkeztek. – Kis mosoly
jelent meg a szája sarkában. – Egyből levágod, hogy nem házasok.
– És ha ez a fickó egy este kétszer is teljesíteni tudott, biztos nem CIA-
s volt.
Ted úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzésem.
–  Szeretkezés közben nem az égboltot figyelték, de hallották a
robbanást, ami úgy negyven másodperccel később ért el hozzájuk. Mire
a robaj irányába fordultak, a repülőgép már darabokra szakadt, az orra
az óceánban volt, azonban a központi üzemanyagtartály még mindig
emelkedett, majd zuhanni kezdett. Érdekes módon, ekkor úgy látták,
hogy egy fénycsóva közeledik a repülőgép irányába, miután a gép már
megsemmisült. Később, amikor visszanézték a felvételt, felismerték,
hogy ez valójában csak a lángoló üzemanyag visszatükröződése volt.
Érted?
– Persze. Füst és vízben tükröződő képek. De gondolom, ti nem emiatt
vagytok így oda?
– Nem egészen – folytatta a mesélést. – Nos, hamar felismerték, hogy
perceken belül emberek százai lepik el a strandot, visszaszaladtak a
dűnéhez, felöltöztek, felkapták a kamerát, a lábait, és a Ford
Explorerhez futottak, amivel szélsebesen visszamentek a hotelbe.
Vesztükre otthagyták a hotel pokrócát és a kamera lencséjét a parton.
Ebből két dolog derült ki számunkra: hogy melyik hotelben szálltak meg,
és hogy mit csináltak a parton. A hűtőtáskát, benne a borosüveget és a
két poharat sem vitték magukkal. Ezekről a tárgyakról tökéletes
ujjlenyomatokat nyertünk.
Ezeket magamtól is kitaláltam, és Nash történetében eddig semmi
hamisat nem fedeztem fel. Pontosabban ezekre Kate, én, és mindenki
más rájött, most pedig csak igen apró újdonságokkal tudta Ted
kiegészíteni az ismereteimet. Azt is azért, mert beszélt a párral.
– Mi volt a videokazettán?
– Semmi olyan, amit szeretnél, hogy rajta legyen.
–  Nézd, Ted, nekem nincsenek kívánságaim, se ilyen, se olyan. Nem
vagyok összeesküvés-elmélet párti. Nekem nem volt lehetőségem
bepillantást nyerni a végkifejletbe úgy, mint neked. Én csak egy nyitott
személyiség vagyok, akit érdekel az igazság… és az igazságszolgáltatás.
Kárörvendően vigyorgott, amit nagyon utáltam.
– Ismerlek, John. Pont emiatt vagyunk itt. Ezért áldoztam a szombat
estét erre a találkozóra.
– Hé, elmulasztod a lottósorsolást! Mi volt a szalagon?
–  A nő az autóban visszanézte a kazettát. Nem sokat látott, de azt
igen, amit szeretkezés közben elmulasztottak… látta a repülőgépet. A
kamera felvette azt a pillanatot, amikor felrobbant Úgy mesélte, nagyon
bizarr látvány volt, hogy a felvétel jobb felső sarkában felrobban a
repülő, míg ők, mit sem sejtve a bal alsó sarokban szerelmeskednek. A
hangot persze még nem hallották, tovább szeretkeztek, mialatt a
távolban a repülőgép nagy tűzgolyóvá vált, majd eltört, és végül a
mélybe zuhant. – Megállt, elgondolkodott, majd folytatta. – A férfi
elmesélte, hogy amikor közösen megnézték a felvételt, elmagyarázta a
nőnek, milyen hatalmas időbeli eltérés van a fény és a hang terjedése
között, és ezért lehetett, hogy a robbanás után még sokáig egymással
voltak elfoglalva.
–  Mondjunk köszönetet a fizika törvényének, különben bajban
lennétek, fiúk. Sohasem készülhetett volna el az az animáció, amivel
megmagyaráztátok a szemtanúknak, mit láttak a saját szemükkel.
Nem tűnt túl boldognak a megjegyzésem hallatán.
– A fizika törvényére épült animáció igenis pontos volt, a szemtanúk
meghallgatása, a radarfelvételek, a repülés lendülete és azon
feljegyzések alapján, amelyek leírják, hogyan viselkedik egy repülőgép
robbanás után.
– Értem. Láthatom a kazettát?
– Hadd fejezzem be!
– Még nem fejezted be? Látni akarom a kazettát, és beszélni akarok a
párral.
–  Várj még! – folytatta. – A párocska visszament a hotelbe,
összekötötte a videolejátszót és a kamerát, és tévén keresztül megnézték
a felvételt. Már mindketten láthatták, amit a nő a képkeresőben. A
kamera hangot is rögzített, így körülbelül negyven másodperccel a
robbanás után tisztán hallották a zajt is. Az egész balesetet rögzítették –
mesélte tovább –, a kezdettől a végéig, a szürkületi beállítás miatt kiváló
minőségben, színesben hanggal együtt. A baleset előtt világosan
láthatóak voltak a Boeing-747-es villogó fényei. – Feszülten nézett rám. –
Semmiféle emelkedő fénycsóva nem közelített a géphez a robbanás
előtt.
Vajon miért gondoltam, hogy ide fogunk kilyukadni?
– Ez jó hír! Szeretném látni a kazettát, és beszélni akarok a párral.
Nem válaszolt a kérésemre.
– Hadd kérdezzek valamit: ha te lennél a pár helyében, titkos szerelmi
kapcsolatod lenne, felvetted volna magad számos szerelmi pózban aktus
közben, mit csinálnál a kazettával?
– Feltenném az internetre!
– Te biztosan. Ők, magától értetődően, megsemmisítették.
– Valóban? Hogyan? Mikor?
– Még akkor este. Mihelyt elhagyták a hotelt. Az út szélén megálltak,
a férfi kivette a kazettát, és elégette.
– Honnét volt gyufájuk vagy Öngyújtójuk?
– Fogalmam sincs. Talán egyikük dohányzott.
Nem, Roxanne szerint nem, Nash szerint igen. Nagyon kényelmes volt
Nash számára azt állítani, hogy a férfi tönkretette, megsemmisítette a
szalagot ahelyett, hogy egyszerűen csak letörölte volna. Hiszen a letörölt
anyagot egy laboratóriumban újra elő lehet hívni, és Ted nem akarta,
hogy rákérdezzek erre.
– Rendben, elégették a kazettát. Utána mi történt?
–  Westhamptonba mentek, ahol a nő az autóját hagyta. Ekkor már
mindkettejük telefonja be volt kapcsolva, az ismerőseik folyamatosan
hívogatták őket a légi baleset miatt. A párjuknak mindketten azt
mondták, hogy Hamptonon kívül vannak – a férfi horgászni volt, a nő
pedig a barátnőjével East Hamptonban vásárolt, és éppen vacsoráztak.
– A férfi története hihető volt, a nőé elég gyenge.
–  A házaspárok bíznak egymásban – tájékoztatott. – Te nem bíztál
Kate-ben, míg Tanzániában volt?
–  Ted, ha még egyszer kiejted Kate nevét a szádon, a seggedbe
nyomom a fegyvered.
Mosolygott, de nem válaszolt. Miért kóstolgat ez a faszi engem?
Visszatérve az eredeti témához, Ted folytatta:
–  Mindketten hazamentek a hivatalos otthonukba, az este hátralévő
részét a házastársukkal töltötték, és a baleset körülményeit nézték a
tévében.
– Bizonyára nagyon izgalmas este volt – jegyeztem meg.
–  Valóban – válaszolt egykedvűen. – Számos ember gyanakodott, és
találgatott arról a párról, akik ott voltak a parton, és videóra vették az
eseményeket. De nem volt füstölgő fegyver, sem füstölgő rakéta a
kazettán.
– Azt mondod nekem, amit ők mondtak neked.
–  Igen. De mindkettőjükkel felvettem egy hazugságvizsgálós tesztet,
és mindketten hibátlanul teljesítettek.
–  Nagyszerű! Nos, mielőtt találkozom velük, szeretném látni a
vizsgálat eredményét és az írásos vagy más módon rögzített
vallomásukat.
A CIA-s Ted nyilvánvalóan utálta, hogy egy rendőrségi nyomozóval
kell társalognia, mivel mi, nyomozók szeretjük látni a bizonyítékok
egész láncolatát, míg a CIA következtetésekkel, feltételezésekkel,
elemzésekkel is beéri. Pedig tudhatnák, hogy ezek a fő összetevői a
hantának.
Ted higgadtan magyarázott:
–  Mindketten a teljes igazságot mondták, pedig még a parton
folytatott szerelmi aktusokról is kérdeztük… pedig itt szoktak a kisebb
hazugságok kiderülni, hiszen az emberek kínosan érzik magukat, ha
erről kell beszélniük. De egybehangzóan ugyanazt mondták a parton
töltött pásztoróráról. Majd arról is kérdeztük, hogy mit láttak a saját
szemükkel a parton, és mit a kazettán. Ez is hibátlan volt. Nem volt
semmiféle fénycsóva. A hazugságvizsgálat eredménye alapján a
videokazetta nélkül is tudjuk, mi történt.
Hát velem nem sikerült teljesen elhitetnie a mesét.
– Értem. Akkor ennyi az egész.
Előző életéből ismert már annyira, hogy ne higgyen nekem – Azt
hiszem, nem sikerült meggyőznöm téged.
– Dehogynem. Egyébként hogyan akadtatok a párra?
–  Akkor könnyebb dolgunk volt, mint most neked. A férfinak a
munkája során már volt dolga velünk, és mivel az ujjlenyomatát a
borosüvegen hagyta, hétfő reggel felhívtuk a munkahelyén. Ő
gondolkodás nélkül megadta férjezett barátnője nevét.
–  Ez valóban könnyű volt. Gondolom, a Bayview Hotelben a
bejelentőlapról is levettétek az ujjlenyomatot, így sikerült összehozni a
kapcsolatot.
–  Valójában… nem így történt. De nem is akartunk bűnügyi eljárást
indítani.
–  A bizonyíték megsemmisítése bűn, legalábbis legutóbbi
információim szerint.
– A TWA 800-as ellen nem volt semmiféle bűntény, ezért a bizonyíték
sem volt lényeges… Az a helyzet, hogy az a párocska rosszkor volt rossz
helyen. Semmit sem láttak, mint ahogy a másik kétszáz szemtanú sem
látott semmit, ami az FBI-t vagy a CIA-t érdekelte volna. A
hazugságvizsgáló pedig mindezt alátámasztotta. Alaposan kikérdeztem
őket – tette hozzá –, és velem volt az FBI-os kollégád, Liam Griffith is.
Mindenki egyetértett abban, hogy az igazat mondták. Kérdezd meg
Liamet, ő majd megerősíti mindazt, amit elmondtam.
–  Abban biztos vagyok. De akkor leszek teljesen biztos, ha majd a
párral is beszéltem. Van egy papírod és tollad?
– Nem kellene beszélned velük.
– Éspedig?
– Cserébe az együttműködésükért és az igazmondásukért megígértük
nekik, hogy megőrizzük a névtelenségüket.
– Rendben. Én is ezt teszem.
Ted Nash elgondolkodott, talán a nekem szánt utasításokat idézte fel.
– Nagyon egyszerű, Ted. Megmondod a neveket, találkozom, beszélek
velük, és egyszer és mindenkorra lezárhatjuk az ügyet. Mi ezzel a gond?
– Engedélyt kell kérnem.
– Kérj! Holnap elérsz a mobilomon, vagy küldj üzenetet.
– Hétfőig várj, idő kell hozzá.
– Akkor hétfő este találkozzunk.
–  Majd értesítelek. – A széldzsekije felső zsebében kotorászott
öngyújtó után, hogy rágyújtson egy cigire. Ekkor jutott eszébe, hogy
mind elázott az iszapbirkózásunk közben, úgyhogy úgy döntött, inkább
nem próbálkozik.
– Látod, ezért nem bírtad. A cigaretta megöl.
– Hogy van az állad?
– Jól. A fejeddel együtt lefertőtlenítettem a sós vízben.
– Úgy éreztem, hogy a térdem nem találta a golyóidat a helyén.
Ted ügyes volt, de én még inkább.
 – Téged viszont lehúzott a víz alá az ázott tökvédőd.
– Cseszd meg!
Ez is vicces volt, de hatástalan. Eltereltem a témát.
– Hívj a mobilomon, és megbeszéljük a találkozót… nyilvános helyen,
ugyanebben az időben. Majd én választom a helyet Ha gondolod, hozz
magaddal valakit. De még mielőtt köszönsz, a neveket akarom hallani.
–  Készülj fel arra, hogy néhány kérdésre neked kell válaszolnod,
különben a találkozó egyetlen eredménye egy, a nevedre szóló bírósági
idézés lesz – fenyegetett – Nem vagy olyan hatalmas, mint hiszed
magadról, Corey. Semmi rejtegetnivalónk nincs, mert semmi olyan nem
történt, amit az imént ne mondtam volna el neked. És még valami, amit
már valószínűleg magad is kitaláltál… ha rejtegetnivalónk volna, már
rég halott lennél.
–  Mintha megint fenyegetnél. Hadd mondjak most én valamit. Nem
érdekel, hogy mi lesz az ügy vége, mi még utoljára találkozni fogunk.
– Alig várom!
– Én nem kevésbé. – Ted megint kinyújtotta a kezét, de nem voltunk
olyan közel, hogy kezet rázhattunk volna, ezért arra gondoltam, hogy a
pisztolyát akarja. – Épp az előbb fenyegettél meg, hogy megölsz, és most
azt kéred, hogy adjam a kezedbe a pisztolyod? Én felejtettem el valamit?
–  Már megmondtam, ha meg akartalak volna ölni, már rég halott
lennél. De mivel kétségkívül elhitted, amit az előbb elmeséltem neked,
már nem kell, hogy megöljelek. A fegyveremet azért add vissza.
–  Visszaadom. De most ígérd meg, hogy nem fogsz vele arra
kényszeríteni, hogy elmondjam, amit tudok.
– Megígérem.
– Esküdj!
– Add már vissza, azt a kicseszett pisztolyt!
Kivettem a Glockot a gatyámból, és a homokba dobtam.
– Ha legközelebb találkozunk, nálam is lesz fegyver. – Megfordultam
és otthagytam.
–  Ha találkozol Kate-tel a reptéren, ne felejtsd el megemlíteni neki,
hogy élek, és majd hívom.
Ted Nash nyilvánvalóan azt akarja elérni, hogy a szart is kiverjem
belőle, de most inkább más fontos dolgot intézek el.
 
 42. fejezet
Most, hogy biztosan tudtam, tényleg követtek, már nem voltam olyan
paranoiás, és nem aggódtam annyira. Valójában nagy megkönnyebbülés
volt.
Bérelt Ford Taurusommal a Long Island-i autópályán haladtam, a
kijelző 22:05-öt mutatott. Beállítottam egy helyi rádióállomást, egy Billy
Joel vagy Harry Chapin-féle figura énekelt, akiről a DJ azt harsogta, hogy
Long Island-i srác volt. Joey Buttafucco is és a sorozatgyilkos Joel Rifkin
is az volt, de a műsorvezető erről nem tett említést.
A forgalom elviselhető volt, néha hirtelen mozdulatokat tettem, hogy
lássam, ki követ. De a Long Island-i autópályán a sofőrök őrültek,
úgyhogy nem tudtam megállapítani: egy jól képzett szövetségi ügynök,
vagy egy magányos Long Island-i jön-e utánam.
Egyszer lehajtottam, majd ugyanott vissza, hogy megbizonyosodjak
arról, jön-e valaki utánam. Az üldözési mániám fennmaradó része arra
vezérelt, hogy a bérelt autó napfénytetején át nézve az eget kémleljem,
hátha látom a hírhedt Fekete Helikoptert, melyet a Biztonsági
Szervezetek Hivatala használ, ha egy idegent figyelni akarnak. De a
csillagok és a hold kivételével semmit sem láttam.
Öt percre bekapcsoltam a mobilomat, de nem kaptam üzenetet.
Átgondoltam a ma esti találkozómat és birkózómeccsemet Mr. Ted
Nashsel. Ez az ember utálatosabb, arrogánsabb, mint valaha volt. Még az
sem segített rajta, hogy jó ideje halottként van nyilvántartva.
Legközelebb saját kezemmel ölöm meg, és a temetésre is elmegyek. Ő
ezalatt az én ügyemmel volt elfoglalva és minden erejével keresztezni
akarta a törekvésemet, hogy igazságot és eredményt érjek el.
Az állam még mindig fájt. Csak a Bayview Hotelben fedeztem fel, hogy
hiányzik egy darab a bőrömből és kékesfekete folt éktelenkedik az
állcsontomon. A fejem is fájt, ami nem csoda, hiszen találkoztam Ted
Nashsel.
A New York-i rendőrségen töltött húsz év alatt csak két embert öltem
meg, mindkettőt önvédelemből. A Ted Nash és köztem lévő személyes és
szakmai kapcsolat sokkal bonyolultabb volt, mint a két lelőtt idegennel
töltött rövid ismeretségem. Így valószínűleg az okok és indokok, amiért
lelőném Ted Nasht, sokkal alaposabban ki lennének vizsgálva. A parti
bunyó, bár katartikus élmény volt, egyikünk számára sem hozott
megnyugvást, senki sem volt elégedett, úgyhogy visszavágóra lesz
szükségünk.
Másrészről, ahogy Kate mondaná, mindketten szövetségi ügynökök
voltunk, mindketten ugyanazt a munkát végezzük az országunk
számára, ezért fel kell tárni a kölcsönös gyűlöletünk okát, ami odáig
vezetett, hogy verbális csatáink fizikai erőszakig fajuljanak. Beszélnünk
kellene a különbözőségeinkről, és fel kellene ismernünk, hogy ugyanaz a
célunk, törekvésünk, és még lehet, hogy a személyiségünk is, ezért
egységre, és nem ellenségességre kellene lépnünk egymással. El kellene
ismernünk, hogy fájdalmat okozunk egymásnak, és együtt kellene
megtalálnunk azt az építő és őszinte megoldást, amivel megértjük
egymás érzéseit. Vagy hogy rövid és érthető legyek, vízbe kellett volna
fojtanom azt a köcsög állatot, de legalábbis lelőnöm a saját pisztolyával.
Egy tábla figyelmeztetett arra, hogy Nassau megyében vagyok, a
holdkóros DJ pedig arra, hogy ma egy újabb csodálatos szombat este van,
itt Long Islanden: „Hamptontól az Aranypartig, a Szilva-szigettől a Fire
Islandig, az óceántól a tengerszorosig – pörgünk, forgunk, táncolunk,
bulizunk. Remekül érezzük magunkat!”
Cseszd meg!
Ted Nash története remekmű, és még az is lehet, hogy igazat mond:
nem volt rakéta a kazettán. Ha ez igaz, remek. Nagyon elégedett lennék,
ha bebizonyosodna, hogy valóban baleset volt De nagyon ideges lennék,
ha kiderülne, hogy nem.
Még talán van ebben a játékban egy ütőkártyám, és ez Jill Winslow
volt. Abban azonban kételkedtem, hogy a valódi Jill Winslow volt az, aki
abban az Old Brookville-ben lakott, ahová éppen tartok. Az igazi Jill
Winslow lehet, hogy már nem él, és talán a barátja sem. És ha tovább
szimatolok, én is a holtak között találhatom magam, még akkor is, ha
nem volt semmiféle titok vagy összeesküvés. Szerintem Ted Nash igenis
ki akar nyírni. Nagyon rossz természete van.
Lehajtottam az autópályáról és a Cedar Swamp úton észak felé vettem
az irányt. Igaz, egyetlen cédrust vagy mocsarat sem láttam, de ennek
inkább örültem. Mindig ideges leszek, ha elhagyom Manhattant, de
Jemen után New Jersey paradicsom volt.
Nassau megyének ezen a részén ismerős voltam, mivel a Szövetségi
Antiterrorista Szolgálatnál dolgozott egy-két idevalósi kolléga, akikkel
egyszer egy csapatban üldöztem néhány alakot, akik itt éltek, dolgoztak,
és mindig valami rosszban sántikáltak. Folytattam az utam a Cedar
Swamp úton, melyet hatalmas házak, egy sportklub és néhány Gold
Coast-i birtok szegélyezett. A 25A útra fordultam. Ez a Gold Coaston
áthaladó legfontosabb kelet-nyugati összekötő út. Én kelet felé mentem.
Azon gondolkodtam, hogy legkésőbb holnap Ted Nash benéz a
Bayview Hotelbe, beszélni fog Rosenthal úrral a látogatásom okáról, és
Jill Winslow-ról fogja faggatni. Szóval gyorsan lépnem kellett, de volt
egy kis probléma, ami megnehezítette, hogy ma este Winslow
asszonnyal beszélni tudjak. Az pedig Mr. Winslow volt. Normális
körülmények között megvárnám a hétfő reggelt, de most, hogy Ted
Nash a nyomomban koslat, nincs időm addig várni.
A Wolver Hollow út és a 25A metszéspontjában lévő Old Brookville
olyan kicsi város volt, amit feltehetően kevesebben laktak, mint azt az
apartmanházat, ahol én élek. Mégis van saját rendőrsége. A kisváros
északi pontján egy fehér ház, nem lehet eltéveszteni. Legalábbis Roberts
őrmester szerint nem. Ő igazított útba.
A közlekedési lámpánál balra fordultam, és megálltam egy épület
parkolójában. Old Brookville RENDŐRŐRS, tájékoztatott a tábla. A
műszerfal óráján tizenkettő-tizenhét volt.
A parkolóban két autó állt, az egyik az őrmesteré lehet, a másik pedig
Wilson kisasszonyé, azé a civil dolgozóé, akivel először beszéltem.
Ha Ted Nash vagy Liam Griffith követett, vagy a kocsimra szerelt egy
nyomkövetőt, már bizonyára közel járnak hozzám.
 

43. fejezet
Egy nagy váróterembe léptem be. Balra tőlem egy plafonig érő cella
volt, ami mögött a zsaruk dolgoztak. A rács mögött íróasztal, az íróasztal
mögött pedig ásítozó, fiatal, civil ruhás nő ült. A felirat szerint „Isabel
Celeste Wilson” volt.
– Segíthetek? – kérdezte.
–  John Corey nyomozó vagyok. Az FBI-tól. – Felmutattam neki az
igazolványomat. – Korábban beszéltem önnel és Roberts őrmesterrel.
–  Ó, igen. Várjon! – Felvette a belső telefont, és egy percen belül a
szintén civilbe öltözött őrmester lépett be hátulról a cellába.
Megint bemutatkoztam, és a középkorú, izmos Roberts őrmester
megnézte a szövetségi igazolványomat Felmutattam a NYDP kétoldalú
jelvényét és a nyugdíjas igazolványomat. Mindketten tudtuk, hogy aki
egyszer zsaru volt, az örökre az is marad. Kinyitotta a rács ajtaját és
betessékelt a cellába, majd bekísért a rendőrállomás hátsó részében
található irodájába. Hellyel kínált, ő pedig az asztala mögé ült. Eddig
semmi rosszat nem szimatoltam, a pólómat kivéve.
– Nos, az FBI-nál dolgozik? – kezdett bele.
–  Igen. Szövetségi bűneseteket vizsgálok, ezért egy itteni lakosról
szeretnék pár információt kapni.
Roberts őrmester meglepetten nézett.
– Valóban? Nincs túl sok bűntény errefelé. Ki az a lakó?
Nem válaszoltam, inkább kérdezgetni kezdtem.
– Beszélhetnék egy nyomozóval?
Nem tűnt túl boldognak kérésem hallatán, de ebben a világban a
nyomozó a nyomozóval beszél, a nyomozók főnöke pedig csak az
istennel. Roberts őrmester ezért készségesen válaszolt.
–  Négy nyomozónk van. Az egyikük riasztásra ment, a másik nincs
műszakban, a harmadik szabadságon, a hadnagy pedig otthon van.
Mennyire sürgős az ügy?
– Sürgős, de nem annyira – nyugtattam meg –, hogy a hadnagyot fel
kelljen ébreszteni. Biztos vagyok benne, hogy ön is tud segíteni.
Roberts őrmester olyan helyi zsarunak tűnt, aki kiterjesztette
szakmai hatáskörét, és örömmel segített, ha a megfelelő hangon
közelített felé az ember. Reméltem, hogy nincs semmi rossz emléke az
FBI-jal kapcsolatban, mert ez gyakran megnehezíti a feladatot. Ráadásul
már valószínűleg halálra unta magát, úgyhogy legalább fontoskodhatott
egy kicsit.
–  A bűntény más körzetben történt Nemzetközi, és feltételezések
szerint kapcsolatba hozható terrorista szervezetekkel.
– Komolyan? Egy helyi a gyanúsított?
– Nem. Szemtanú.
–  Az más. Nem szeretjük, ha elveszítünk egy adófizetőt. Nos, ki az a
személy?
– Jill Winslow asszony.
– Komolyan? Hűha!
– Ismeri?
 – Kicsit. A férjét jobban ismerem. Mark Winslow a városgazdálkodás
elnökségi tagja. Néhány alkalommal beszéltem vele. Nos, mondhatjuk,
hogy ismerem.
– És a nőt?
–  Vele is találkoztam már. Kedves asszony – mosolygott. – Egyszer
megállítottam gyorshajtásért. Kidumálta, hogy megbüntessem, sőt még
én éreztem, hogy ő tesz nekem szívességet.
Udvariasan mosolyogtam: – Dolgozik?
– Szerintem igen. Gyakran látom jönni-menni.
–  Értem… hadd próbáljam meg a lehető legfinomabban kérdezni.
Félrelépős fajta?
Az őrmester kuncogott.
– Tudtommal nem. De néhány fejet megfordít maga után.
–  Pletyka? Vele kapcsolatba hozható nevek? Akár négy-öt évvel
ezelőttről?
Gondolkodott egy pillanatig.
– Semmi. De az is igaz, hogy mindent nem tudok, mert nem itt lakom.
–  Értem. Nos, Mr. Winslow a városgazdálkodás elnökségi tagja.
Szabadidejében pedig a Morgan Stanleynél dolgozik?
Roberts őrmester felnevetett.
–  Ja. A pénze nagy részét ott keresi meg. Az önkormányzati
munkákért évi egy dollár fizetség jár.
–  Maga hogy él meg évi egy dollárból? – ugrattam. Tetszett neki a
humorom.
– Nekem igazi munkám van. Az önkormányzati dolgozók nagy része
önkéntes.
– Valóban?
Persze az itt a lakók nagy része gazdag.
– Nos, mi a helyzet Winslow asszonnyal? Hol látta a gyilkosságot?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy minden részletet megosszak
önnel. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy az a hölgy lakik itt, akit
keresek. Milyen idős?
–  Hmmm – gondolkodott –, úgy harmincöt-negyven. Ez a bűntény a
tengerentúlon történt? – kíváncsiskodott.
Roberts őrmester túl sokat kérdezett, de nem hiszem, hogy sejtett
volna bármit is. Csak kíváncsi, és gondolom, Old Brookville fő iparága a
pletyka. Mivel fogalmam sem volt, hogy Jill Winslow elutazott-e valaha a
tengerentúllá, vagy hogy Roberts őrmester tudja-e, válaszoltam:
–  Az esemény az Egyesült Államok határain belül történt. Van
Winslow-éknak gyerekük?
– Igen… két fiú. Azt hiszem. De sokat nem tudok róluk, nem balhésak.
– Ilyenkor otthon vannak?
–  Ha jól tudom, bentlakásos iskolába járnak. A gyerekek nagy része
magániskolába jár.
– Mióta élnek ebben a városban?
– Ó, mindig itt éltek. Régi család. Nem a nő, hanem a férfi családja.
– Értem. Nagyon gazdagok?
– Nem annyira. A férfi sokat dolgozik a pénzéért. Sokat is utazik.
– Tudna róla, ha lenne a környéken másik Jill Winslow?
–  Senki mástól nem tudok, akit így hívnak – válaszolt rövid
gondolkodás után.
– Vannak vitáik? Balhék?
– Nem, tudtommal nincs. Nyugodt emberek.
– Mióta dolgozik itt?
– Tizenegy éve. Miért?
–  Azon gondolkodom, hogy vajon történt-e bármi furcsa gyanús az
elmúlt öt évben, ami a Winslow családot érintette. Nem tud ilyesmiről?
Gondolkodott, majd válaszolt.
–  Semmi olyanról nem tudok, ami valaha is a helyi rendőrség
látókörébe került volna.
Most vettem csak észre, hogy az adóvevője egészen eddig meg sem
szólalt. Ekkor azonban megcsörrent a telefonja, felvette, és az előtérben
üldögélő Wilson asszonnyal beszélt.
Közbe akartam szólni, hogy ha a CIA az, nem vagyok itt. Füleltem,
hátha megtudom, érint-e engem a hívás, de a válaszból arra
következtettem, hogy nem.
–  Kapcsold, majd beszélek vele – utasította a nőt. Majd hozzám
fordult. – Hangos kerti parti. – Fogadta a hívást, és beszélt valakivel, aki
a hangos ricsajra panaszkodott.
Nos, ez más dolga volt, megpróbáltam elképzelni Jill Winslow világát.
Valószínűleg a felső tízezerhez tartozott, és ezért bizonyára nagyon
sokat veszíthetne, ha a férje megtudná, hogy nem minden esetben
vásárolgat, amikor azt mondja.
Úgy tippeltem, hogy Mark Winslow, a Morgan Stanley befektetési
brókere egy unalmas, iszogatós pasi volt, aki a helyi golfklubban tölti
szabadidejét, a városban pedig főként ügyfelekkel találkozgat. De lehet,
hogy volt valakije a városban. Unalmas, elfoglalt, gazdag… az ilyen
pasikat a főállású barátnők elbűvölőnek tartják.
Roberts őrmestertől megtudtam, hogy Winslow városa fontos,
önzetlen lakója és a városgazdálkodás elnökségi tagja. Volt még egy
pozitív tulajdonsága, amivel havonta legalább még egy alkalommal távol
lehetett tartani otthontól, és ne felejtsük el azt sem, hogy segített a
csőcselék eltávolításában is. Egyszóval Winslow asszony unatkozott.
Lehet, hogy ő is végzett önkéntes munkát, bejárt a városi színházba,
múzeumba, vásárolgatott, a barátnőivel ebédelt, ha éppen nem
házasságot tört.
Megpróbáltam a szeretőjét is magam elé képzelni, de azon kívül, hogy
Ted Nash megerősítette, hogy nős, semmi mást nem tudtam, csak hogy
Winslow asszonyt kefélgeti. Valószínűleg az övé volt a barna Ford
Explorer, a kamera is talán, amivel a parton töltött romantikus estét és
más pillanatokat rögzítették. Nyilvánvaló, hogy bíztak egymásban,
különben nem lett volna ott a kamera, amivel a hűtlenség legkomolyabb
esetét örökítették meg. Az is lehet, hogy ugyanazokban a körökben
mozogtak, és a kapcsolatuk egy koktélpartin vagy egy klubbéli estélyen
történt ártatlan flörttel kezdődött, ebéddel folytatódott, majd vacsorába,
s végül szexbe torkollott.
Még egy megjegyzés: habár a vakmerő szokásaik tartották össze őket,
ők maguk nem voltak vakmerőek. Ez a kapcsolat, akár tart még, akár
nem, nagyon rizikós. Tudták, hogy a kockázat nem éri meg a lehetséges
büntetést, akármi is legyen az.
Végezetül: a szeretők nem voltak egymásba szerelmesek. Ha mégis,
akkor 1996. július 17-én megtértek volna, amikor a repülőgép
robbanását látták… ez bizonyára egy jel lett volna számukra, hogy az
élet rövid. Rájöttek volna, hogy szeretik egymást, pokolba a
házastársaikkal, és pokolba a remekül kialakított világukkal. Jill Winslow
akkor már nem a Quail Hollow út 12.-ben lakna. És nem is Mark
Winslow-val.
 Miután ezt végiggondoltam, még úgy is festhetett a helyzet, hogy
Mark Winslow kétségkívül szórakoztató, vonzó, figyelmes ember volt,
szerette a feleségét, Jill Winslow-t, aki viszont a város kurvája volt, és a
medencepucoló fiú volt a szerelme.
A kérdés az volt, hogyan tudom Winslow asszonyt rávenni arra, hogy
elmondja, mi történt, és mit látott a videokazettán akkor este. Ha Ted
Nashnek az igazat mondta, akkor ez volt a történet vége, végre
hazamehetek, és bedőlhetek a masszázsfotelembe. Ha volt még valami,
amit Nash nem mondott el, akkor itt nincs vége a mesének… sőt, ez a
lezárt ügy újrakezdése volna. Nem tudtam eldönteni, melyiknek örülnék
jobban. Roberts őrmester letette a telefont, és felém fordult.
–  Tipikus szombat este. Sok házban buli van… általában kamaszok,
akiknek a szülei nincsenek otthon. – A rendőrségi rádión szólt a
járőrautónak, hogy nézze meg a nagy zenebona okát. Bemondta a címet.
– Négy járőr van kint. A központi állomástól szoktak hívni, ha beriaszt
egy vállalat, meg kell néznünk, mi történt, aztán ott vannak az
autóbalesetek, és az idős hölgyek, akik csavargókra panaszkodnak…
pontosabban két idős hölgy...
Még folytatta egy darabig, hogy milyen feladatokkal kell megküzdeni
egy ilyen kisvárosban, ahol a helyiek azt gondolják, hogy a rendőrség a
háztartásuk személyzetének kiterjesztett része. Egyáltalán nem volt
érdekes, de legalább adott egy ötletet.
– Tudna róla, ha Winslow-ék elmennének a városból? – kérdeztem az
őrmestert.
A számítógépéhez gurult, és bepötyögte a nevüket a programba.
– Van, hogy elmondják, ha hosszabb időre elmennek a városból, így a
fél szemünket a házon tartjuk… – keresgélt a gépen. – Semmi adatom
nincs arról, hogy ne lennének a városban.
– Meg tudná adni a telefonszámukat?
–  Van néhány számom… – pötyögött tovább –, de nem az összes.
Nicsak, itt van. Kéri?
– Megköszönném.
Egy darab papírra felfirkálta és odaadta nekem. Majd be kell
számolnom Dom Fanellinek a kisvárosi rendőrségek segítőkészségéről.
– Ha felhívja – figyelmeztetett – vagy meglátogatja őket, tudnia kell,
hogy Mr. Winslow még egy tévés játékban sem mondana egyetlen szót
sem anélkül, hogy előtte az ügyvédjével ne konzultált volna. Szóval, ha
beszélni akar a nővel, előtte el kell távolítani a férfit a képből, hacsak
nem akar az ügyvéddel találkozni. De én nem mondtam semmit.
Rendben?
– Nagyon köszönöm! – Nos, volt még egy indokom, hogy ne akarjak a
férfival találkozni. Kértem még egy szívességet az őrmestertől. –
Megtenne még valamit nekem? Felhívná őket?
– Most?
– Igen. Tudnom kell, hogy tényleg otthon vannak-e.
– Igen? Mondjak is valamit? Tudom, hogy a telefon azonosítani fogja
a brookville-i rendőrség számát.
–  Mondja azt Mr. Wilsonnak, hogy az elnökség sürgős ülést hívott
össze. Most hallotta, hogy a főutcán egy spanyol nyilvánosház nyílt.
Felnevetett: – Aha, erre az egész város kirohanna.
Mosolyogtunk a politikailag nem éppen korrekt viccen.
– Mi lenne, ha azt mondaná, hogy egy csavargó járkál a környéken?
Valakinek a riasztója most szólalt meg a központban.
– Na jó… – tárcsázni kezdett.
– Hangosítsa ki! – kértem.
Megnyomta a kihangosító gombját, és hallottam, hogy csörög a
telefon. Egy férfihang szólt bele a negyedik csörgés után.
– Mr. Winslow? – szólt bele az őrmester.
– Igen?
–  Mr. Winslow, itt Roberts őrmester beszél, az Old Brookville-i
rendőrkapitányságról. Elnézését kérem, hogy ilyen késői órán zavarom,
de kaptunk egy jelentést, hogy a közelben egy csavargó jár, és az ön
közelében egy ház riasztója be is kapcsolt. Csak az volna a kérdésem,
nem hallott-e valami gyanúsat?
Mark Winslow megköszörülte a torkát, gondolkodott, majd válaszolt.
– Nem… nemrég értem haza… lássuk csak… két órával ezelőtt…
–  Értem. Magát nem érinti. Hamarosan egy autót küldünk a
környékre. Zárja be az ajtókat, ablakokat, és kapcsolja be a riasztót is.
Kérem, hívjon, ha észlel valami gyanúsat.
– Jó, persze. Szólok.
Winslow pont olyan volt, mint Rosenthal hajnali egykor. Intettem
Roberts őrmesternek, hogy beszélni akarok.
– Itt van a…
 – Megyei rendőrség – fejeztem be.
– Itt egy tiszt a megyei kapitányságról, aki szeretné önnel beszélni –
mondta Wislow-nak.
–  Elnézését kérem, hogy ilyenkor zavarom, de ki kell vizsgálnunk a
környéken történt betöréseket. – Rövidre kellett zárnom a beszélgetést,
mielőtt magához tér, és rájön, hogy valami nem stimmel. – Nem
akarnám zavarni, otthon lesz holnap reggel?
– Ó, nem. Golfozok.
– Kezdő ütés?
– Nyolckor. Hétkor reggeli. A klubban – tette hozzá.
– Értem. A felesége otthon lesz?
– Tízre templomba megy.
– A gyerekek?
– Iskolában. De miért fontos ez?
–  Napközben be kell járnom a környéket, ezért kérem, szóljon a
feleségének, hogy ne ijedjen meg. Adom Roberts őrmestert.
–  Elnézést kérek még egyszer, hogy ilyenkor zavartuk – mondta
Roberts –, de biztos akartam lenni abban, hogy minden rendben van.
– Semmi probléma. Köszönöm, hogy figyelmeztetett.
Roberts őrmester letette a telefont és rám nézett.
– Rendben, holnap golfozni megy – mondta, hátha én nem figyeltem.
– Aha. Kérem, hívja fel reggel fél hétkor, hogy elfogták a betörőt, és a
megyei kapitányság napfelkelte után gyűjti be a bizonyítékokat.
Roberts felírta, amit kértem.
– Odamegy reggel, és beszél a nővel?
– Igen.
– Rajtaütés? – kérdezte.
– Nem. Csak egy tanú kihallgatása.
– Azért ennél többnek hangzik.
Közel hajoltam hozzá.
– Elmondok egy titkot magának, de kettőnk között kell maradnia.
Bólintott, talán abban a reményben, hogy valami disznóságot tudhat
meg Winslow asszonyról.
– Jill Winslow lehet, hogy veszélyben van, amiért látott valamit.
– Valóban?
 –  Igen. Ma este a Winslow-ház közelében parkolok. Kérem, mondja
meg a járőrnek, hogy ne törődjön a Quail Hollow úton álló szürke Ford
Taurusszal. Jó? Maradjunk kapcsolatban, ha ma este segítségre lesz
szükségem. Kölcsön tud adni egy rádiót?
– Van egy kézibeszélőm, amit használhat.
– Köszönöm. Mikor jár le a műszakja?
– Nyolckor. Éjféltől nyolcig.
–  Jó. Ha Winslow nem megy el otthonról, még nyolc előtt ideszólok.
Akkor segítenie kell, hogy valamiért mégis elhagyja a házat.
– Jó, segítek.
– Hogyan jutok el a Quail Hollow út 12.-höz?
Roberts őrmester adott egy térképet Old Brookville-ról és egy
kiemelő filccel bejelölte az utat. A kezembe nyomta a kézibeszélőt.
–  A sáv be van állítva. Én vagyok a Központ, maga lesz a Zéró –
mosolygott.
– Roger – tettem hozzá –, ha bármilyen más szövetségi ügynök hívja,
vagy idejön, hívjon fel a rádión.
– Rendben.
Kezet fogtunk.
–  Gondoskodni fogok arról, hogy a segítőkészségéért elismerést
kapjon. Később beadom a rádiót.
Kimentem az Old Brookville Rendőrkapitányságról. Nos, benne
vagyok a szarban? Vagy mi a helyzet? Talán még arra is rá tudtam volna
venni Roberts őrmestert, hogy letartóztassa Ted Nasht, ha felbukkanna.
Hűvös, tiszta éjjel volt, láttam a csillagokat, de Fekete Helikoptert
még mindig nem. Néhány autó hajtott el az A25-ös úton, de egyébként
csendes volt a hely. Csak a békák kuruttyoltak. Beültem a bérelt
autómba, a Cedar Swamp úton elindultam visszafelé, majd Roberts
őrmester utasítása szerint északi irányba haladtam.
Feltételezve, hogy Ted Nashnek még nem sikerült Rosenthal úrtól
megtudnia, hogy tudom Jill Winslow nevét, és feltételezve, hogy ő volt a
keresett Jill Winslow, így holnap, röviddel Mr. Winslow kezdő lövése
után lehetőségem lesz választ kapni azokra a kérdésekre, amelyek
létezéséről mindaddig nem is tudtam, míg Kate kedvesen be nem avatott
a történetbe. Azóta egy jemeni úttal jutalmaztak, Ted Nash életre kelt, és
hallhattam a Nash-féle evangéliumot. Jó ez nekem?
 Ha hétfőn kimegyek Kate-ért a repülőtérre – feltételezve, hogy nem
találom magam ismét Jemenben vagy valamelyik börtönben, vagy holtan
–, mondhatom majd neki: „Isten hozott itthon! Van egy jó és egy rossz
hírem. A jó, hogy megtaláltam a nőt, aki filmezett a parton, a rossz, hogy
Ted Nash él, és ő nem boldog a jó hírem miatt.”
 

44. fejezet
Elhajtottam a Banfi Borpince kovácsoltvas kerítése mellett, majd
Roberts őrmester utasításait követve a Chicken Valley útra fordultam.
Az út sötét volt, és mivel féltem attól, hogy csirkék tipegnek a róluk
elnevezett út közepén, lelassítottam. Pár perc múlva meg is pillantottam
a Quail Hollow-t jelző táblát. A szűk, kanyargós utcában jobbra
fordultam. Alig láttam a házakat, a házszámokat pedig még annyira sem.
Szerencsére az út közelében álltak a postaládák, és az egyiken kiszúrtam
a 12-es számot. Megálltam a sóderrel leszórt parkolósávban,
lekapcsoltam a világítást és a motort. Kiszálltam.
A hosszú, fákkal övezett bekötőút végén, a domb tetején egy vörös
téglás, György-korabeli stílusban épült házat néztem. Az egyik emeleti
ablakban még világított egy kislámpa, de miközben ott álltam, a szoba
elsötétült. Visszaültem az autóba, gyújtást adtam, és bekapcsoltam a
rádiót Éjjel negyed hármat mutatott a műszerfal órája. Elhelyezkedtem
egy hosszú, kényelmetlen éjszakára.
Az őrült DJ, aki Jack, a Farkasembernek nevezte magát, kiabált,
tombolt. Azon töprengtem, hogy akár Jack Koenig is lehetne éjszakai
másodállásban. Farkasember Jack a hallgatók telefonhívásait fogadta,
akik szerintem a helyi diliházból telefonáltak. Az egyik így kiabált:
– Hé, Farkasember, Dave vagyok, Garden városból.
A Farkasember visszaüvöltött:
– Hé, Dave! Mit tehetek érted, haver?
– Szeretném kérni a U2-tól a Csak téged akarlak című számot! Liznek
küldöm, aki most nagyon ideges rám.
–  Dave kérésére forog a szám. Liz, hallgatod? A szerető férjed, Dave
küldi ezt a számot neked.
A U2 rázendített; „Csak téged akarlak.”
Már majdnem átkapcsoltam egy másik adóra, amikor rájöttem, hogy
ma este nekem pont Farkasember Jackre van szükségem. Nagy ritkán
berecsegett a rendőrségi rádió, amikor a négy járőrautó egyike
bejelentkezett a civil diszpécsernél, vagy a nő kereste valamelyiküket.
Néha én is becsörögtem Robertsnek nehogy elfelejtsen szólni, ha
megjelenik egy szövetségi ügynök. Bár majdnem biztos voltam benne,
hogy én tudom meg utoljára ha Nash és a barátai megjelennek az Old
Brookville rendőrkapitányságon. Valószínűbbnek tűnt, hogy egyből ide
jönnek, és lekapcsolnak.
Ásítottam, nyújtózkodtam, felébredtem, és új pózba helyezkedtem.
Farkasember Jack műszakja hajnali háromkor lejárt, de megígérte, hogy
másnap este visszatér, hogy újra együtt üvölthessen a hallgatóságával.
Az adás a Himnusszal ért véget, amit egyenes háttal ülve hallgattam
végig. Utána átkapcsoltam a hírcsatornára.
Ismét bevackoltam magam, majd valamivel később felébredtem a
napfelkelte erősödő fényeire. Fél hat lesz egy perc múlva. Rádión
beszóltam Roberts őrmesternek.
–  Hívja fel Winslow urat fél hétkor, és mondja meg neki, hogy
elkaptuk a csavargót. Minden nyugodt Pleasantville-ben. Remek
golfozós napra virradtunk.
Roberts őrmester kuncogott.
– Sok szerencsét Winslow asszonnyal!
– Köszönöm.
Háromnegyed hétkor kinyílt a háromautós garázs automata kapuja,
és egy szürke Mercedes gurult ki rajta, és indult el valahová. A bekötőút
végén felém fordult az autó, és egy pillanatra megláthattam Mark
Winslow-t. A szélvédőn keresztül nem tűnt zseninek. Lecsúsztam az
ülésben, amíg elhajtott mellettem. Nem akartam letámadni Jill Winslow-
t ilyen korán, ezért vártam egy kicsit.
A reggeli köd lassacskán felszállt a méretes házak előtti gyepről, a
madarak csicseregtek, és a nap is megjelent a távoli fák felett. Egy furcsa
vadállat vágott át az úton. Lehet, hogy róka volt. A szememmel fürjet
kerestem, de fogalmam sem volt, hogyan néz ki egy fürj. Szinte
hihetetlen volt, hogy Manhattan belvárosa csak ötven kilométerre volt
ettől a veszélyes, vadállatokkal teli erdőtől. Már alig vártam, hogy újra
betont érjen a lábam.
A Winslow-házat néztem. Őszintén reméltem, hogy – Nash
hazugságvizsgálóval kapcsolatos süketelése ellenére – Winslow asszony
nem terítette ki az összes kártyáját Nash és Griffith ügynöknek, és kész
lesz arra, hogy a lelkiismeretét és becsületét végre tisztára mossa, még
akkor is, ha mindent újra kell kezdenie. Nos, ez igen valószínűtlen volt.
De amíg nem kérdezed meg, nem tudhatod.
Néhány autó elhaladt mellettem, az emberek gyanakodva néztek.
Nos, jobb, ha elindulok, mielőtt a zsarukat hívják. Beindítottam a
motort, és felkanyarodtam a bekötőútra. A ház előtti kavicsos
parkolóban álltam meg. Fél nyolc múlt két perccel. Megfogtam a
rendőrségi rádiómat, kiszálltam az autóból, felmentem a lépcsőn, és
becsengettem.
Nyomozóként hány alkalommal cselekedtem hasonlóképpen! Hány
csengőt nyomtam már meg, hány embert tájékoztattam egy közeli
családtagját érintő tragédiáról, hányszor kéretőztem be egy percre,
hányszor kértem engedélyt pár rutinkérdés feltevésére! Hány üldözést
irányítottam, hány embert tartóztattam le! A legtöbbször bizony
részvétlátogatást tettem, néha viszont jó hírekkel is érkeztem.
Fogalmam sem volt, mi fog történni, de abban biztos voltam, hogy az
elkövetkező órákban néhány ember élete, így vagy úgy, komolyan meg
fog változni.
 

45. fejezet
Női hangnak hallatszó elektronikus recsegést hallottam a
hangszóróban. Rosszabb volt, mint a Jack in the Box autós gyorsétterem
hangszórója.
– Ki az? – kérdezte a hang.
Felnéztem, és láttam, hogy a biztonsági kamera engem néz.
–  Corey nyomozó vagyok – válaszoltam. – Mrs. Winslow. – A
kamerába mutattam az igazolványomat, és majdnem rendeltem egy
sajtos Jumbo Jack szendvicset. – Tegnap éjjel beszéltem a férjével –
mondtam.
– Igen… emlékszem. Sajnálom, most nincs itthon.
Én nem sajnáltam annyira.
– Csak pár percig rabolnám az idejét. A csavargóval kapcsolatban…
– Nos… egy pillanat… Jöjjön be!
Vártam, és nemsokára kinyílt az ajtó.
 Jill Winslow kimondottan csinos nő volt. A harmincas éveinek vége
felé járt, rövid, barna hajat viselt. Barna szeme és igen bájos arca volt
Egészen fotogén alkat. A bőre napbarnított, bár én most barnább voltam.
Fehér, combközépig érő, deréknál megkötött otthonkát viselt
Röntgenszemem és a röntgenfantáziám megállapította, hogy jó alakja
van. Nem mosolygott, de neheztelőnek sem tűnt, ezért rámosolyogtam.
Ő erőltetve ugyan, de viszonozta a kedvességemet. Újra felmutattam a
szövetségi igazolványomat, és szabadkoztam egy sort.
–  Elnézését kérem, hogy ilyen korai órán zavarom, nem tartom fel
sokáig.
Bólintott és betessékelt. Követtem őt. Átmentünk egy hatalmas
nappalin, majd a konyhában megálltunk. Az ablak melletti kerek
reggelizőasztalhoz vezetett.
– Éppen kávét készítek. Kér egy csészével? – kérdezte.
–  Igen, köszönöm – mondtam, és az asztalra tettem a rendőrségi
rádiót.
A pulthoz lépett és feltette főni a kávét.
Amit eddig a házból láttam, gazdag, de régies stílusú volt. Tele volt
antik bútorokkal, melyekről az a személyes véleményem, hogy férgektől,
kukacoktól hemzsegő száraz fadarabok, amiket csak a lakk tart össze. De
honnét is tudnám?
Miközben a csészéket rendezgette, Jill megszólalt.
– Roger Roberts a btookville-i rendőrkapitányságról idetelefonált, és
azt mondta, hogy elfogták a csavargót.
– Hiszen ez nagyszerű!
– Nos, akkor tehetek még önért valamit, Mr…?
– Corey. Néhány dolgot le kell még ellenőriznem.
Felemelte a csészéket, egy tálcára helyezte, és odafordult hozzám.
– Ön a megyei rendőrséghez tartozik?
– Nem egészen. Az FBI-tól jöttem.
Bólintott, de egyáltalán nem tűnt meglepettnek vagy zavartnak
emiatt. Pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással, mialatt
egyértelművé vált számomra, hogy azzal a Jill Winslow-val állok
szemben, aki az Egy férfi és egy nő című filmet meglovasította a Bayview
Hotelből.
– Mostanában hívták, vagy meglátogatták más szövetségi ügynökök?
 A fejét ingatta.
– Tudja miért vagyok itt, ugye? – kérdeztem. Bólintott.
– Új dolog került elő, és arra gondoltam, hogy ön talán tudna nekem
segíteni – magyarázkodtam.
–  Már számtalanszor átvettük. – Tisztán, előkelő hangon válaszolt.
Lágyan, de határozottan.
Nagy, barna szemével zavarba ejtően nézett.
– Újból át kellene vennünk.
Továbbra is engem nézett. A szeme meg sem rebbent, csak a feje
mozdult. Nem elutasítóan, inkább szomorúan ingatta.
Jill Winslow jól tartotta magát, még ezen a korai órán, smink és
elegáns ruha nélkül is jól szituált hölgy benyomását keltette Pont olyan
volt, mint a ház, ahol lakott. Mégis, talán mert tudtam a szexről, a
hazugságról, a videokazettáról, volt a viselkedésében valami
természetes dac.
Megfordult, és egy tálcára tejszínt, cukrot, szalvétát és kiskanalat
készített ki. Az arcát nem láttam, de a keze nem remegett. Háttal állva
mesélni kezdett.
–  Pár hónapja… júliusban… láttam a tévében a megemlékezést
Hihetetlen, hogy öt évvel ezelőtt történt.
–  Valóban. – Markomba fújva ellenőriztem, nagyon borzasztó-e a
leheletem, és a pólómat is megszimatoltam.
Winslow asszony megfordult, a kávéskancsót és a tálcát az asztalra
helyezte.
– Kérem, szolgálja ki magát!
– Köszönöm.
Mindketten leültünk, és mesélni kezdtem.. – Nemrég jöttem vissza
Jemenből, ezért kicsit… megviselt vagyok.
Láttam, hogy észrevette a sérülést az államon.
– Mit keresett Jemenben? Vagy nem beszélhet róla?
– Az Egyesült Államok hadihajóját, a Cole-t ért támadás körülményeit
vizsgáltam.
Bólintott. Töltöttem két csészébe kávét, amit megköszönt.
Lekapcsoltam a rendőrségi rádiót, és kortyolni kezdtem. Nem is rossz!
– A férjem golfozni ment – mondta. – Én tízre a templomba megyek.
 – Igen, tudom – válaszoltam. – Mire indulnia kell, már itt sem leszek.
Winslow asszony, ami az ügyet illeti, az öt évvel ezelőtti ígéret áll, és ő
nem fog semmit sem megtudni.
– Köszönöm.
Töltöttem még egy csésze kávét, miközben Winslow asszony még az
elsőt kortyolgatta.
–  Tegnap este beszéltem azzal az emberrel, akit eredetileg erre a
feladatra jelöltek ki… Ted Nash. Emlékszik rá?
Bólintott.
– Pár héttel ezelőtt pedig Liam Griffith-szel. Őt is ismeri?
Ismét bólintott.
– Volt még itt valaki? – kérdeztem.
– Egy férfi, aki Brown úrként mutatkozott be.
– FBI-os?
– Szerintem igen.
Elmondtam neki, hogy néz ki Jack Koenig, s nem feledkeztem meg
arról a pontról sem, hogy Koenig olyan, mint aki karót nyelt.
– Nem vagyok benne biztos. Maga nem tudja?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést.
– Más nem járt itt?
– Nem.
– Aláírta a vallomását?
– Nem.
– Felvették videóra vagy hangszalagra a beszélgetést?
–  Nem… legalábbis nem tudok róla – bizonytalanodott el. – De a
Griffith nevű felírt pár dolgot.
– Hol történtek ezek a beszélgetések?
– Itt.
– Itt a házban?
– Igen. Mialatt a férjem dolgozott.
–  Értem. – Szokatlan, de egy kedvelt vagy védett tanú esetében
előfordult már ilyen, Az viszont nyilvánvaló, hogy nem akarták a
szövetségi épületbe beléptetni.
– És az úr, aki akkor magával volt?
– Mi van vele?
– Őt hol hallgatták meg?
 – Ha jól tudom, az irodájában. Miért fontos ez?
– Az eljárást és a folyamatot ellenőrzöm.
Erre nem válaszolt.
–  Mi az az új információ, ami nemrég került felszínre, és mi közöm
van hozzá?
–  Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindent el áruljak
önnek. Amire szükségem van, az néhány apró tény tisztázása.
– Mint például?
–  Nos, először is, pontos adatra van szükségem az ön és a
férfiismerőse között fennálló kapcsolatról. És persze a neve is érdekelne.
Mérgesnek és idegesnek tűnt, de válaszolt.
– Fogalmam sincs, mi köze van az ügyhöz, de ha valóban tudni akarja,
azóta semmi közöm nincs már Budhoz.
Bud.
– De néha találkoznak, beszélnek egymással.
– Most is és akkor is. Partikon, a klubban össze szoktunk futni. Sajnos
ez kínos, de elkerülhetetlen.
–  Teljesen érthető. Én is belebotlok Manhattan-szerte a volt
feleségembe és a volt barátnőimbe – viccelődtem, ő pedig mosolygott.
– Beszélt már vele? – kérdezte.
–  Nem, először magával akartam beszélni. Még mindig ugyanott
lakik?
– Igen, ugyanaz a cím, ugyanaz a feleség.
– Munka?
– Ugyanaz.
– Nem tudja véletlenül, hogy a városban van-e?
–  Valószínű. A munka ünnepén volt egy kerti vacsora… ott
találkoztunk – zavartan nézett fel rám. – Ha meglátom… nem tudom,
miért…
– Nem érti, hogy mi tetszett benne akkor.
Bólintott: – Nem érte meg.
–  Utólag sosem értjük, és feleslegesnek értékeljük. De abban a
pillanatban nagyszerű ötletnek tűnik.
– Azt hiszem – válaszolt.
–  Gondolom, eléggé elkeseríti, hogy az FBI adatai között szerepel az
ön neve is. Neki meg kellett volna védenie magát.
 Megvonta a vállát.
– Nem hiszem, hogy sikerült volna neki. Nagyon meggyőzőek voltak…
talán fenyegetőek is… de talán egy erősebb férfi, ki tudja… – nevetett –
Azt hiszem, körülbelül három percig bírt tagadni.
–  Azért ne legyünk ilyen szigorúak Buddal, ő csak az állampolgári
kötelességét teljesítette – mosolyogtam.
– Bud azt teszi, amit az FBI mond. – Egy pillanatra elgondolkodott. –
Ha az FBI hozzám jött volna először, és róla kérdezősködik, valószínűleg
én is azt tettem volna. De ami azután történt… rájöttem, hogy egy…
– Barom.
Felnevetett.
– Igen, barom. Hazug. És nem úriember… – tette hozzá.
– Miért?
–  Nos, először is, én mindezt meg akartam előzni, és szólni akartam
az FBI-nak, hogy lefilmeztük a robbanást ő nem. Majd azt mondta az
FBI-nak, miután megtalálták, hogy én nem akartam, hogy átadjuk a
kazettát. Ez annyira rettenetes… meg sem próbált védeni, csak magára
gondolt.
– Bizonyára ügyvéd.
Megint elnevette magát, lágy torokhangon. Azt hiszem, hamarosan
megkedvel engem, ami talán nem is baj. Választhattam volna a
megfélemlítéses megoldást is, de úgy véltem, hogy Jill Winslow az elmúlt
öt év alatt többször is megbánta, ami történt. Hozzáértem az államon
lévő sebhez. Jill Winslow észrevette.
– Elég rosszul néz ki. Kér rá valami fertőtlenítőt?
– Köszönöm nem, már kiáztattam a sós tengervízben.
– Valóban? Hogyan történt?
–  Casbahban, Jemenben orgyilkosok támadtak rám – ijesztgettem. –
Csak vicceltem. Tényleg, kérhették egy sebtapaszt?
–  Persze, egy pillanat. – Felállt és a szekrényhez lépett Kivett egy
elsősegélyládát, egy doboz sebtapaszt és fertőtlenítő krémet nyomott a
kezembe.
–  Köszönöm – hálálkodtam. A krémből egy keveset a sérülésre
kentem, majd kicsomagoltam a tapaszt Jill készen állt, ha segítségre
lenne szükségem, de egyedül is meg tudtam oldani.
Leült.
 – Vigyázzon, tisztán kell tartania!
Kedves nő volt, és azt hiszem, ő is szimpatikusnak talált. Sajnos, tíz
percen belül biztosan utálni fog. A tapasz papírját az asztalra tettem, ő
pedig némán bámulta. Egy darabig csendben ültünk, majd kérdezgetni
kezdett:
–  Tulajdonképpen miért fontos a kapcsolatom Buddal? Miért akar
tudni róla?
– Nos, az ön által elmondottak és Bud vallomása között némi eltérést
tapasztaltunk. Például elmesélné, hogy mi történt, miután megnézték a
filmet a Bayview Hotelben?
– Miért, ő mit mondott?
– Magától szeretném hallani.
–  Rendben. Miután megnéztük a kazettát, egyre csak erősködött,
hogy töröljük le. Nem az én ötletem volt. Nos, letöröltük és elhagytuk a
hotelt.
Nos, a jó öreg Ted nem egészen ezt mesélte. De lassan összeállt a kép.
–  Szeretném, ha részletesen elmondana mindent. Rendben? Onnét,
hogy eljöttek a partról, mi történt az úton, a hotelben…?
– Értem. Megnéztem a felvételt a kamerában, akkor láttam csak, hogy
mit rögzítettünk. Felvettük, hogy felrobban a repülőgép. – Becsukta a
szemét, és mély levegőt vett. – Borzalmas volt, rettenetes. Soha többé
nem akarok ilyesmit látni.
Bólintottam, és figyeltem őt, miközben némán a kávéját bámulta.
Olyan érzésem volt, hogy öt évvel ezelőtt teljesen más nő volt Talán
boldogabb, élettel telibb. Ami 1996. július 17-én történt, megviselte, ami
pedig utána történt, elkeserítette, bántotta, és talán meg is félemlítette.
De nem szabad megfeledkezni Mark Winslow-ról sem. Most is látom a
Mercedes szélvédője mögött az arcát. Öt évvel később Jill még mindig itt
volt, és talán sokáig itt is lesz. Az élet folyamatos kompromisszumokról,
keserűségről, árulásról szól. Az első alkalommal tiszta lappal kezdheted,
de ha elrontod, kétséges, hogy kapsz-e még egy lehetőséget, egy
második esélyt. Nos, itt volt az alkalom, hogy Jill Winslow éljen a
lehetőséggel. Reméltem, hogy megteszi.
Úgy láttam, újra összeszedte magát.
– Nos, a kamerában végignézte a robbanást. – Bólintott. – Bud pedig
vezetett.
 –  Igen. Mondtam neki: „Állj félre. Ezt látnod kell!”, vagy valami
ilyesmit.
– Erre ő?
– Semmi. Megint mondtam neki: „Az egészet lefilmeztük.”
Csendben ültem, és kérdezni akartam, de mégsem tettem.
De hiszen azért vagyok itt, hogy kérdezzek.
– Látta a fénycsóvát a felvételen?
Kinéztem a konyhaablakon, ami a hátsó kertre nyílt Nagy, kikövezett
terasz, úszómedence és úgy egyhektárnyi kert terült el a ház mögött. A
rózsák gyönyörűek. Mint mindig.
Töltöttem még egy csésze kávét, és megköszörültem a torkom.
– Az a fénycsóva nem az égő üzemanyag vízben visszatükröződő képe
volt, ugye?
–  Nem. Láttam… ahogy az a valami felemelkedett a vízből… úgy
értem, láttam élőben, mielőtt a filmen is megnéztem volna.
– A strandon állt?
Egy darabig nem válaszolt.
– A parton ültem… láttam, ahogy ez a fénycsóva felemelkedik az égbe,
mondtam is Budnak, aki felült és odafordult. Mindketten végignéztük,
ahogy felszáll, majd pár másodperccel később láttuk a hatalmas
robbanást Majd égő darabok kezdtek hullani az égből, végül az a nagy
tűzgolyó is lezuhant. Körülbelüli egy perccel később hallottuk is a
robbanást…
Nos, Seggfej művész úr története némiképp eltért attól, amit az a
párocska látott. De egyáltalán nem döbbentett meg ez az ellentmondás.
–  A jelentésben az állt, hogy még mindig szeretkeztek, amikor
felrobbant a repülő, és úgy negyven másodperccel később a zaj volt az,
amire felfigyeltek.
Jill Winslow a fejét rázta.
– Már nem szeretkeztünk. Én… – mondta zavartan – rajta ültem, és a
tengert néztem…
–  Köszönöm. Tudom, hogy igen kellemetlen önnek erről beszélnie,
szóval csak azokról a részletekről kérdezem, amelyek elengedhetetlenül
fontosak.
Bólintott.
 –  Öt évvel ezelőtt nagyon kínos volt erről beszélni, részletesen
elmesélni mindent, de már nem érdekel. Olyan, mintha meg sem történt
volna, vagy mintha mással esett volna meg.
– Értem. Mit csináltak, miután a repülő felrobbant?
– Visszafutottunk a homokdűnékhez, ahol a ruháink voltak.
– Miért?
–  Mert tudtuk, hogy a robbanás után rengeteg ember jön a partra
vagy a Dune Roadra. Meztelenek voltunk, rohangáltunk a dűnék között,
felöltöztünk, felkaptuk a kamerát és a lábait, majd az autóhoz siettünk.
– Bud Ford Exploreréhez.
–  Igen. Utólag visszagondolva – mondta –, ha pár másodpercet
szánunk arra, hogy felkapjuk a takarót, a hűtőládát… és észrevesszük,
hogy ott felejtettük a kamera takarólencséjét… Nem gondolkodtunk,
csak mielőbb el akartunk tűnni onnét.
–  Biztos vagyok benne, hogy ezt Bud is milliószor végiggondolta
azóta.
Mosolygott. Úgy tűnik, hogy a Buddal kapcsolatban tett csípős
megjegyzéseim tetszettek Jillnek, ezért hozzátettem:
– Lehet, hogy a névjegykártyáját is otthagyta.
Nevetett. A legfontosabb, hogy nem kell megosztóként és hódítóként
tetszelegnem. Jill és Bud már jó ideje szétmentek, nem volt kényes
kérdés, nem kellett óvatosnak lennem, ami igencsak megkönnyítette a
munkámat.
–  Mire gondolt, amikor a kamerába nézett, és rájött, hogy mindent
lefilmezett?
–  Először megdöbbentem azon, amit láttam, majd azon, hogy azt a
filmen is láthatom. Nos, lehet, hogy mentegetőzésnek hallatszik, de
vissza akartam menni, hátha segíthetünk.
– Biztos volt abban, hogy egy repülőgép felrobbanását látta?
– Igen, bár nem teljesen. Ezért is akartam visszamenni, de Bud nemet
mondott. Amikor a kamerában visszanéztem a jelenetet, mondtam, hogy
ez bizonyíték. Valakinek, például a hatóságoknak talán szüksége lehet
rá. Azt mondta: nem. Nincs szükségünk arra, hogy mások megnézzék,
hogyan szexelünk a filmen. Azt kérte, hogy töröljem le, de rávettem,
hogy nézzük meg a hotelszoba tévéjén, és majd utána döntsük el, mit
tegyünk.
– Értem. Visszamentek a szobába…
 – Igen, és megnéztük a filmet.
– A videokamerát összekötötték a videolejátszóval?
–  Igen. Hoztunk kábelt… hogy később megnézzük, amit a parton
felveszünk… szóval lejátszottuk a filmet, és a képernyőn tisztán láttunk
és hallottunk mindent…
– Újra látták a fénycsóvát?
–  Igen. Láttuk magunkat a parton, ahogy a semmiből felemelkedő
fénycsóvát nézzük… a robbanást… majd felugrottunk, úgy figyeltük,
ahogy az a hatalmas tűzgolyó feljebb tör, majd darabokban zuhan le az
égből… és utána az a rettenetes robaj. Megfordultunk, visszafutottunk a
takaróhoz. A tévében megnéztük, amit futás közben nem láttunk… a
lángok elterültek a víz felszínén. – Becsukta a szemét és szinte
megdermedt Csukott szemmel folytatta. – Látható volt, ahogy Bud a
kamera felé fut, majd a kép zavarossá válik. – Kinyitotta a szemét és rám
nézett. – Teljesen bepánikolt, még a kamerát sem kapcsolta ki, úgy
futottunk az autóhoz. A hátsó ülésen még mindig be volt kapcsolva a
felvétel. Lehet hallani a hangunkat, azt, hogy mennyire megijedtünk…
–  A kamera még rögzítette az eseményeket, amikor a hotel felé
mentek?
– Igen.
– Felvette a beszélgetésüket?
–  Igen. Azt, amikor arról győzködöm, hogy menjünk vissza, hátha
tudunk valamiben segíteni. Sokszor eszembe jut – tette hozzá –, hogy
kár volt letörölni a kazettát.
– Nekem is.
A ragtapasz papírjával játszottam, mialatt többször egymást néztünk.
– Szóval, megnézték a felvételt a tévében, majd letörölték?
Bólintott.
–  Bud meggyőzött… igaza volt… több tucat ember látta… látták a
rakétát, a robbanást… ezért a mi kazettánkra nem volt szükség, volt elég
szemtanú… Nos, akkor miért adtuk volna oda a hatóságoknak? –
kérdezte. – Olyan egyszerű volt. Úgy értem ha nem is éltünk volna
mindketten házasságban, vagy ha egyedülállók lettünk volna, vagy
egymás hitvesei… Miért mutattuk volna meg a kazettát másoknak? Maga
mit csinált volna? – kérdezte.
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni.
 –  Talán vártam volna azzal a letörléssel. Vártam volna, másnap
megbeszéltem volna a partneremmel, végiggondoltam volna a saját
házasságom, és megkérdeztem volna, hogy miért is kerültem én ebbe a
helyzetbe. Nyomon követtem volna a vizsgálatot, és az alapján
döntöttem volna el, hogy szükség van-e a kazettára, vagy sem. Majd
utána döntök a letörlésről.
Jill Winslow kinézett az ablakon, majd kivett a zsebéből egy papír
zsebkendőt, és megtörölte a szemét. Nagy levegőt vett.
–  Én is ezt akartam tenni. Tényleg – magyarázkodott. – Azok az
emberek, istenem… és követtem a nyomozást, több száz ember számolt
be a fénycsóváról, mindenki azt mondta, hogy rakétatámadás volt…
majd minden megváltozott.
–  Akkor, amikor balesetnek nyilvánították az esetet, műszaki
meghibásodástól beszéltek, bemutatta volna a kazettát, ha meg meglett
volna?
Lesütötte a szemét, a zsebkendőt gyűrögető kezét nézte.
– Nem tudom. Remélem.
– Én tudom, hogy odaadta volna.
Nem válaszolt. Hagytam, hogy gondolkodjon egy kicsit, majd tovább
kérdezősködtem.
– Kié volt a kamera?
– Az enyém – válaszolt.
– Miért?
– Mennyire ismerte a videotechnikát abban az időben?
– Az alapokat megtanultam.
– És Bud?
– Én tanítottam meg, hogyan használja a kamerát Miért kérdezi?
– Nos, a jelentés szerint Bud megsemmisítette a kazettát. Igaz ez?
– Mit ért ezalatt?
–  Amikor eljöttek a Bayview Hotelből, leálltak az út szélén, Bud
többször áthajtott a kazettán, majd elégette.
Jill a fejét rázta.
–  Nem. Még a hotelben letörölte. Az FBI-nak is ezt mondtam – tette
hozzá –, és Bud is ezt mondta nekik. Senki sem beszélt arról, hogy a
kazetta megsemmisült.
 Pedig valaki mégis ezt mondta. Mr. Nash, hogy egészen pontos
legyek.
– Elkérte maguktól az FBI azt a kazettát?
– Igen, tőlem. Én pedig odaadtam nekik. Később hallottam – folytatta
–, hogy a mágneses kazettáról letörölt anyag… a felvétel visszaállítható…
Nem tudom, hogy sikerült-e nekik… Gondolom, valószínűleg nem, mert
különben ők is láthatták volna azt, amit mi Buddal… Akkor pedig
másképpen zárult volna a nyomozás. Nem tudja, visszaállították a
kazettát? – nézett rám kérdően.
– Nem, nem tudom. – Valójában pontosan tudtam. Nem volt kétségem
afelől, hogy az FBI laboratóriuma vissza tudott nyerni minden olyan
felvételt, amelyről az illető azt hitte, hogy örökre letörölte. Feltéve, ha
nem vettek rá semmit.
– A kazetta üres volt, amikor átadták az FBI-nak? – kérdeztem.
Bólintott:
–  Még a kamerában volt. Amikor eljöttek, az volt az első kérdésük.
Bementem a nappaliba, és átadtam nekik a kamerát. Ugyanennél az
asztalnál ültek.
– Értem. Kérdezősködtek? Ön mit mondott nekik?
– Az igazat. Amit Bud és én láttunk. Beszéltek Buddal is, de azt nem
tudom, hogy ő mit mondott nekik, ugyanis azt az utasítást kapta, hogy
ne beszéljen velem, ne vegye fel a telefont, ha keresem. Persze szót
fogadott az a szerencsétlen – mosolygott keserűen. – Az FBI hétfőn
reggel váratlanul megjelent nálam, azt mondták, hogy pár kérdést
szeretnének feltenni, és az igazat mondjam, mert az ő történetét már
ismerik. Nos, persze kiderült, hogy bizonyos dolgokról hazudott, például
a parti szeretkezésünkről. Azt mondta, hogy csak sétálgattunk és
beszélgettünk, de én az igazat mondtam, az elejétől a végéig mindent
elmeséltem.
–  Ha együttműködik, az FBI megígérte, hogy a férje semmit sem fog
megtudni az egészről?
– Igen.
– Később is visszajöttek?
–  Igen. Mintha tudták volna, hogy mi volt a kazettán, egyre több
kérdést tettek fel. Meg is kérdeztem, hogy találtak-e valamit a kazettán,
és azt mondták, nem. Én pedig bűncselekményt követtem el, mert
megsemmisítettem a bizonyítékot. Nagyon megijedtem – folytatta –,
sírtam, zokogtam… Fogalmam sem volt, hogy kihez forduljak. Bud nem
vette fel, ha hívtam, a férjemmel nem beszélhettem… Az ügyvédemet
akartam felhívni, de azt mondták, ne hívjam fel, ha nem akarom, hogy
bármi is kiderüljön. Teljesen a kezükben voltam.
– Az igazság felszabadít.
Sírt és nevetett egyszerre.
–  Az igazság a válásomhoz vezet, kezemben a legrosszabb házassági
szerződéssel, melyet valaha New Yorkban aláírtak. Két fiam van, akik
akkor nyolc- és tízévesek voltak. Maga nős?
Felemeltem a kezemen a jegygyűrűt.
– Van gyereke?
– Tudtommal nincs.
Elmosolyodott, és a kezében lévő gyűrött zsebkendővel megtörölte a
szemét.
– Gyerekekkel még nehezebb a válás.
– Értem. Hazugságvizsgálaton átesett?
–  Az első látogatásukkor megkérdezték, hogy vállalnám-e, én pedig
igennel válaszoltam, mert a teljes igazságot mondtam. Azt mondták,
legközelebb hozni is fogják a gépet, de amikor visszajöttek, nem volt
náluk. Rá is kérdeztem, de azt mondták, hogy nem fontos.
Bólintottam. Ekkor már valóban nem volt rá szükség, mert
megnézték a kazettát: amit tudni akartak, minden a szalagon volt. Azt
viszont nem akarták, hogy Jill Winslow vagy Bud aláírják vagy magnóra
mondják a vallomásukat, sem azt, hogy a hazugságvizsgálatnak nyoma
maradjon. Mindezek napvilágra kerülhettek volna, ha Jill Winslow vagy
Bud megnyílik, vagy valaki megtalálja őket, mint például én.
Gyakorlatilag Nash, Griffith és a társaik, akik szintén nem akarták a TWA
800-ast ért rakétatámadás bizonyítékait feltárni, megsemmisítették és
elrejtették a bizonyítékokat, majd Jill Winslow-t támadták ugyanezért.
– Az FBI-os urak hallgatásra eskették önt? – kérdeztem. Bólintott.
–  Miután a nyomozás eredményét nyilvánosságra hozták, azt, hogy
baleset volt, nem gondolkodott azon, hogy az ön vagy Bud vallomását
miért nem vették figyelembe?
–  Dehogynem… de ez a férfi, Nash felhívott, aztán meglátogatott, és
elmagyarázta, hogy a felvétel nélkül az általunk elmondottaknak
semmivel sincs nagyobb bizonyító ereje, mint a több száz szemtanú
vallomásának. – Nagyot sóhajtott – Nash azt mondta, hogy szerencsés
vagyok, örüljek az életemnek, és soha többet ne gondoljak a történtekre.
– De nem tudta megfogadni a tanácsát.
– Nem, nem tudtam… Még mindig magam előtt látom a rakétát.
– Látta a CIA balesetről készült animációját?
– Igen. Teljesen rossz volt.
– Biztosan másképp alakult volna, ha megvan a kazetta.
Nem válaszolt. Csak állt, majd egy újabb zsebkendőt vett ki a
dobozból és kifújta az orrát. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és vízzel kínált.
– Kér egy üveg vizet?
– Köszönöm nem, sosem iszom tisztán a vizet.
Kivett magának egy kis üveg vizet és pohárba töltötte. Igazi úri hölgy.
Azon töprengtem, amit eddig mesélt. Már le is vontam néhány fontos
következtetést: Bud nem semmisítette meg a kazettát; az FBI és a CIA
kétségkívül visszaállította a felvételt, és látták, amit kétszáz szemtanú
elmeséléséből már hallottak – a felfelé emelkedő fénycsóvát Most akkor
mi is van? Két szóval tudnám jellemezni: összeesküvés és titkolózás.
Miért? Rengeteg válasz lehetséges. De nem célom, hogy kiderítsem: a
washingtoni emberek hogyan gondolkodnak, mi a titkolózásuk oka, mi
az indítékuk, és mit nyertek a titkolózással. Abban biztos voltam, hogy
biztonsági okokból rejtegetik a történteket, lehet egy eltévedt saját
lövedék, kísérleti fegyver vagy terroristatámadás, de abban is biztos
voltam, hogy ezek az indokok tévesek.
Jill Winslow kimerültnek, szomorúnak és gondterheltnek tűnt,
mintha valami komolyan nyomná a lelkét. Szinte éreztem, mi jár a
fejében, és azon igyekeztem, hogy segítsek kimondani.
Winslow asszony továbbra sem ült le.
– Budhoz is elmegy ma?
– Ma vagy holnap meglátogatom.
– Ma a férjemmel golfozik, kettős párost játszanak.
– Barátok?
– Nem. – Ekkor kezében a pohár vízzel leült, lábát keresztbe tette. –
Az magában is elég nagy bűn, hogy megcsaltam a férjemet, de ha Mark
rájönne, hogy Buddal tettem, futóbolondnak érezné magát.
– Miért?
 – Mark szerint Bud nem normális. Ez egyszer igaza van. Mark egyszer
azt mondta nekem: „Jill, ha valaha is megcsalnál, legalább figyelj arra,
hogy olyan valakivel tedd, aki miatt akkor sem kell szégyenkezned, ha
nyilvánosságra kerül a dolog.” Hallgatnom kellett volna rá.
Végiggondoltam a jó tanácsot, és igazat adtam neki. Hiszen senki sem
szeretné, ha kiderülne, hogy olyan valakivel van viszonya, akit mindenki
vesztesnek, szerencsétlennek, csúnyának vagy – még ha pár kilóval is –
túlsúlyosnak tart.
– Jóképű? – kérdeztem Jill Winslow-t.
–  Igen. De ez az összes jó tulajdonsága. Csak a szexről szólt – tette
hozzá. – Olyan felszínes vagyok!
Véleményem szerint nem csak a testiségről szólt. Köze volt hozzá
Mark Winslow-nak is, és Jill Winslow vágyának, hogy ne csak tökéletes
feleség legyen, még akkor is, ha Marknak ez nem tűnt fel. Inkább nem
válaszoltam. Ahogy a szólás mondja: „Nehéz sajnálni a gazdag csajt, aki
pezsgőt kortyol a luxusjachton.” De valahogy mégis sajnáltam Jill
Winslow-t. Ami Budot illeti, feltehetően ugyanannak a klubnak volt a
tagja, mint Winslow-ék, ezért körülbelül tíz percembe került volna, hogy
odamenjek és Buddal beszéljek, de nem, nem volt szükségem Bud
beszámolójára. Amit kerestem, az itt volt.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezte.
– Azt hiszem, ennyi, csak még néhány részletet szeretnék tisztázni a
szállodában történtekkel kapcsolatban. Miután visszamentek a partról,
megnézték a kazettát. Mesélje el, hogyan történt!
–  Nos… megnéztük… Átpörgettük azt a részt, amikor a homokban
szeretkeztünk, s ott állítottuk meg, ahol a vízbe futottunk… és
lejátszottuk a parti szeretkezésünket, addig, amíg meg nem láttuk a
fénycsóvát… Visszatekertük, és lassított üzemmódban még egyszer
megnéztük… Látnia kellett volna, hogyan parázslott az égbolt… Majd
elindult felfelé… Lassítva láttuk a füstcsíkot, majd rájöttünk, hogy a
repülőgép villogó fényei mindjárt…
– Mennyi ideig tartott a felvétel?
–  A parti rész körülbelül tizenöt percig, a nudista fürdőzésünktől
addig, hogy Bud felkapta a kamerát, majd körülbelül még öt perc volt az
a rész, amikor a kamera a hátsó ülésen heverve vette a
beszélgetésünket.
 –  Értem. És az eleje? Amíg a takarón voltak, és először filmezni
kezdtek?
–  Nem tudom – vont vállat. – Talán tizenöt perc, meg sem akartam
nézni. Semmi értelme nem volt…
–  Igaz. Nos, lefuttatták a filmet, megállították, visszapörgették, és
lassított üzemmódban újra megnézték. Utána mi történt?
– Döbbenetes volt.
– Iszonytató és megbabonázó.
– Igen.
– Miután megnézték, mit csináltak?
– Bud letörölte.
– Csak úgy simán? Azt mondta, maga nem akarta, hogy letörölje.
–  Nem is… Vitatkoztunk… de ő ragaszkodott hozzá. Azt is ő akarta,
hogy elhagyjuk a szobát, hátha valaki látta, hogy a partról jöttünk fel.
Nekem elég valószínűtlennek tűnt, de ő haza akart menni. A mobiljaink
folyamatosan csörögtek, hiszen az ismerőseink látták a híreket a
tévében, köztük voltak olyanok is, akik tudták, hogy ezen a környéken
tartózkodtunk. De nem vettük fel, nem akartunk senkivel sem beszélni.
Bud mégis bement a fürdőszobába, és felhívta a feleségét… pedig azt
mondta, hogy a barátaival horgászik.
–  Lehet, hogy kinyitotta a csapot a fürdőkádban, és kiabált –
jegyeztem meg. – „Sietünk a partra, drágám.”
Mosolygott.
– Ennyi esze nincs. De üldözési mániája van.
– Nem számít üldözési mániának, ha valaki a bőrét menti.
Jill Winslow unottan vállat vont.
–  Ekkor arra gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül.
Szerencsétlen véletlen volt, hogy mindketten autókban utaztunk
keletre, amikor ez a tragédia történt. Mark megcsörgette a telefonomat,
de nem vettem fel – folytatta. – Amikor beültem a kocsiba, és elindultam
haza, lehallgattam az üzenetét „Jill, hallottad, hogy a közeledben
lezuhant egy repülő?” Először a barátnőmet hívtam, akivel elvileg East
Hamptonban vásárolgattam, de őt nem hívta Mark. Ezután hívtam csak a
férjemet, és azt mondtam neki, hogy szomorú vagyok a történtek miatt,
ezért hazamegyek. – Elnevette magát. – Még csak a lebukás veszélye sem
fenyegetett.
 –  Ha megenged nekem egy cseppnyi amatőr pszichológusi
megjegyzést: úgy érzem, nem bánta volna, ha lebukik. De legalábbis nem
tartott a következményektől.
– Dehogynem.
–  Arra gondolok, hogy gyakran könnyebb lebukni, mint szakítani. A
végeredmény ugyanaz, de a lebukás iránti vágyat a tudatalatti vezérli,
míg a szakításra alaposan fel kell készülni.
Jill Winslow újra kimért és előkelő hangra váltott.
– Mindennek mi köze van a látogatásához?
– Lehet, hogy ez mindenre a válasz.
Az óráját nézte.
– Hamarosan készülnöm kell, templomba megyek.
– Lesz ideje. Hadd kérdezzek még valamit. Miután Buddal megnézték
a filmet, lezuhanyoztak, mielőtt hazaindultak? Gondolom, a testük sós és
homokos volt – tettem hozzá. A testnedvekről nem is beszélve.
– Igen, zuhanyoztunk.
– Bud ment a fürdőbe először?
– Azt hiszem… igen.
– Míg ő zuhanyozott, ön újra megnézte a filmet.
– Azt hiszem… legalább ötször. Miért?
Szinte biztos voltam benne, hogy tudja, miért kérdezem, ezért
óvatosan közelítettem.
– Aznap délután, mielőtt lementek a partra, mit csináltak a hotelben
fél öt és hét óra között?
– Tévét néztünk – válaszolt.
– Mi volt a műsor?
– Nem emlékszem.
Mélyen a szemébe néztem.
– Winslow asszony, eddig nem hazudott nekem.
Elfordult, úgy tett, mintha gondolkodott volna.
– Már emlékszem, egy videofilmet néztünk.
– Videofilmet?
– Igen…
– Az Egy férfi és egy nő-t?
Döbbenten nézett rám, de nem válaszolt.
– A hotel kölcsönzőjéből hozták el.
 –  Á! Igen… – Nézte, ahogy figyelem a mozdulatait, majd hogy a
csöndet megtörje, kellemes, nyugodt hangon szólt. – Nagyon romantikus
film, de szerintem Bud halálra unta magát. Látta a filmet?
– Nem, de ha kölcsönadná a magáét? Ha nem bánja…
Hosszú csend következett. Winslow asszony az asztalt bámulta, én
meg őt. Nyilvánvaló volt, hogy belső harcot vív, én pedig hagytam, hadd
vívódjon. Ez egy olyan pillanat volt, amikor egyetlen döntés vagy szó
megváltoztatja az életet. Nemegyszer voltam már ilyen helyzetben,
szemtanúkkal, gyanúsítottakkal; hagyni kell, hogy egyedül hozzák meg a
döntésüket, amit a korábban elmondottakkal megpróbáltam elősegíteni.
Tudtam, hogy min gondolkodik – válás, szégyen, nyilvános
megalázás, gyerekek, barátok, család, és talán Bud. Ha pedig a jövője is
eszébe jut, a nyilvános vallomás, ügyvédek, a média, és talán a fenyegető
veszély.
Beszélni kezdett, szinte suttogott.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Mrs. Winslow, összesen két ember van a földgolyón, aki tudja, miről
beszélek. Maga és én.
Nem válaszolt. Felkaptam a ragtapasz papírját, és az asztalon
odacsúsztattam a kezéhez.
– A 203-as szobában is találtunk egy ilyet. Megvágta magát?
Továbbra sem válaszolt.
–  Vagy arra kellett a sebtapasz, hogy leragassza a kölcsönzött
kazettáról hiányzó kis műanyag lapocska helyét? Csak így tudta a
felvételt az Egy férfi és egy nő című film helyére másolni. Bud ezalatt
zuhanyozott. – Pár másodpercig hagytam, hadd gondolkodjon, majd
folytattam. – Nos, mondhatja, hogy nem igaz, de akkor meg kell
kérdeznem: miért tartotta meg azt a filmet, amit a hotel kölcsönzőjéből
vett ki? De el is mondhatja, hogy igaz, valóban átmásolta a felvételt, de
később megsemmisítette. Tudom, hogy nem tette meg.
Jill Winslow nagyot sóhajtott, és láttam, hogy kicsordulnak a könnyei.
Rám nézett.
– Azt hiszem… hiszem, hogy el kell magának mondanom az igazat…
–  Pontosan tudom, hogy mi az igazság. De, igen, szeretném magától
hallani.
– Nincs mit mondanom.
 Felállt, és egy pillanatig azt hittem, hogy kiutasít a házból. De nem,
sóhajtott és folytatta.
– Szeretné látni a kazettát?
Felálltam, és éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből.
– Igen, szeretném látni.
–  Rendben… de… amikor meglátja… remélem, megérti, miért nem
akartam senkinek megmutatni vagy odaadni. Ezerszer átgondoltam,
júliusban is, amikor a tévében megnéztem a megemlékezést… azok az
emberek… de még számít, hogy hogyan haltak meg?
– Igen, számít.
Bólintott.
– Ha odaadom a kazettát, képes volna… hallgatni róla?
–  Mondhatom, hogy elvileg lehetséges, hogy nem derül ki… de
valószínűbb, hogy igen. Maga is tudja, és én is.
Ismét bólintott, majd mozdulatlanná vált. Röviddel később rám
nézett.
– Kövessen!
 

46. fejezet
Jill Winslow bekísért a tágas nappaliba. – Foglaljon helyet! Egy
bőrfotelben ültem, szemben velem a plazmatévé képernyője. – Mindjárt
visszajövök – mondta.
Jill Winslow elhagyta a szobát, biztosan a titkos rejtekhelyre ment.
Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy nincsenek titkos
rejtekhelyek egy házban: a húszéves pályafutásom alatt mindegyiket
megtaláltam. Mark Winslow azonban nem volt zsaru, csak egy gyanútlan
férj. De ahogy egyszer egy nőismerősömtől hallottam: „ha valamit el
szeretnél rejteni a férjed elől, tedd a vasalódeszkára”.
Felálltam és nézelődtem a napos szobában. Az egyik falon
bekeretezett fényképek lógtak, két fiút és egy jóképű, fiatal férjet
láttam. Családi vakációkat megörökítő képeket és rokonokról készült
régi, fekete-fehér fotókat is láttam. Limuzinok, lovak, jachtok… a családi
vagyonban több generáció osztozott. Egy újszerű színes fotót
nézegettem. Előkelő estélyen készülhetett, ez alapján nem mondtam
volna meg, hogy Jill és Mark Winslow házaspár. Mark Winslow jóképű
fickó volt, de annyira jelentéktelen figura, hogy csodálkoztam, hogy a
kamera egyáltalán ráfókuszált.
A másik falon idétlen golférmek, díjak, munkahelyi elismerések és
számos más jel Mark Winslow teljesítményét illetően.
A könyvespolcon közismert regények, klasszikusok és főleg golfos és
gazdasági témájú könyvek sorakoztak. A könyvek között golfserlegek
álltak. A férj golfozott, de másfajta hobbi, például horgászat, vadászat,
de még katonai szolgálat nyomait sem fedeztem fel sehol. A sarokban
egy mahagónifából készült bárpult állt Elképzeltem, ahogy Mark
Winslow martinit kever mögötte, és hogy minden este merevrészegre
issza magát. Azt nem mondhatom, hogy utáltam ezt a férfit, hiszen nem
is ismertem, és az sem igaz, hogy a gazdagságára irigykedtem. De az
biztos, hogy ha találkoznék vele, nem hívnám meg, hogy igyon egy pofa
sört velem és Dom Fanellivel. Jill Winslow nyilvánvaló, hogy Mark
Winslow-ra gondolt, amikor a döntését meghozta, és csak reméltem,
hogy nem gondolja meg magát, míg a kazettát keresi.
A faburkolatos falon még egy trófea díszelgett, Jill Winslow
olajfestményen; úgy tíz évvel ezelőtt készülhetett. A művész
kihangsúlyozta a nagy barna szemeket, az egyszerre szenvedélyes és
visszafogott szájat. Az értelmezés a nézőre volt bízva…
– Tetszik? Nekem nem!
Megfordultam, a nő az ajtófélfának támaszkodva állt. Még mindig az
otthonkáját viselte, de megfésülködött, és kicsit kisminkelte magát. A
kezében volt a kazetta. A kérdésére nem lehetett igennel vagy nemmel
válaszolni.
–  Nem vagyok műértő. A fiai nagyon helyesek – tértem ki a válasz
elől.
Megfogta az asztalon heverő távirányítót, bekapcsolta a tévét és a
videót. Kivette a kazettát a dobozból, majd becsúsztatta a lejátszóba. A
dobozt a kezembe nyomta.
Fogtam és felolvastam a feliratot.
–  Két Oscart nyert film. Egy férfi és egy nő. Un homme et une femme.
Claude Lelouch filmje.
A matrica szerint pedig „A Bayview Hotel tulajdona – kérjük
visszahozni”. Leült a kanapéra, engem pedig a bőrfotelbe invitált.
Leültem.
 – A férfit, Jean-Louist, Jean-Louis Trintignant játssza – magyarázta. –
Megszállott autóversenyző, akinek van egy kisfia. A nő, Ann, akit Anouk
Aimée alakít, forgatókönyvíró, ő a kislányával él. Mindketten özvegyek,
gyermekeik ugyanabba a vidéki bentlakásos iskolába járnak, s egy
hétvégi látogatás végén a nő a vonatot lekésve a férfi autóján jut vissza
Párizsba. A Casablanca jut róla eszembe. Szinkronizált – tette hozzá.
– Aha. – Azon gondolkodtam, hogy talán nem figyeltem oda a korábbi
beszélgetésünkkor, és egy francia filmet fogok látni de Jill
megnyugtatott.
– De most nem ezt nézzük. Legalábbis nem az első negyven percben,
amire a felvételt másoltam. A mű címe: A disznó és a ribanc.
Főszerepben Bud Mitchell és Jill Winslow. – Majd hozzátette. – Rendezte
Jill.
Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, ezért inkább csendben
maradtam. Néztem őt, és az arckifejezéséből, a hangjából láttam azt,
amit valószínűleg ő is megfogalmazott magában: „Itt az ideje, hogy
tisztázzunk mindent. Pokolba a következményekkel!” Nyugodtnak tűnt,
mintha megkönnyebbült volna, mert egy óriási terhet vettek le a
válláról. De ideges is volt, ami nem csoda, ha arra gondolunk, hogy egy
olyan férfi társaságában nézi meg az ő főszereplésével készült XXX-es
filmet, akit fél órája ismer.
Megérezte, hogy őt nézem, ezért rám nézett:
– Ez nem egy szerelmi történet. De ha túl vagyunk ezen, megnézheti
az Egy férfi és egy nő utolsó óráját. Sokkal jobb, mint amit én vettem rá.
Valamit mondanom kellett:
– Nézze, Winslow asszony! Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem, és
nem szabadna ilyen szigorúnak lennie önmagához. Ha nem akar, nem
szükséges itt lennie, amikor…
–  De itt akarok lenni. – Megnyomott egy gombot, mire a függönyök
behúzódtak az ablak előtt. Pompás!
A besötétített szobában ültünk, Jill Winslow megnyomott pár gombot,
és a film elkezdett peregni. A film címét olvashattam két nyelven is,
alatta pedig kellemes zene szólt. Még láthattam pár másodpercet a film
elejéből is, amikor hirtelen megremegett a kép és egy kevésbé éles
felvétel kezdődött. A hang nagyon rossz minőségű volt, Jill Winslow-t
sem ismertem meg első pillantásra. Törökülésben ült a pokrócon, barna
sortban és kék felsőben. A takarón ott volt a hűtőtáska, és Jill éppen
kinyitotta a borosüveget. A jobb alsó sarokban a dátum látszott: 1996.
július 17., az idő pedig 7:33 p.m.. A másodpercszámláló pörgött, és máris
7:34-et mutatott az óra.
Felismertem a helyszínt, azt a homokdűnék között megbújó kis
völgyet, amelyet Kate mutatott nekem először a megemlékezés estéjén.
Majd eszembe jutott az erotikus álmom, amikor ugyanott Kate-tel,
Marie-vel, Roxanne-nal és a fátyolt viselő Jill Winslow-val aludtam. A
fátyol mára már eltűnt. A legutolsó élményem pedig a Ted Nashsel
töltött randevúm volt a helyről.
– A Cupsogue Beach Szabadidőpark – szólalt meg Jill. – De gondolom,
ezt már tudja.
– Igen.
A nap lemenőben volt, de a még erős fényben jól kivehető volt a
parton történő jelenet. A kamera mikrofonja a zúgó szél zajától
recsegett.
Hirtelen egy rövidnadrágos, sportpólós férfi sétált be a képbe.
– Ez Bud. Ki más lenne? – szólalt meg Jill.
Bud kivett két borospoharat a hűtőládából, leült Jill mellé és töltött
maguknak. Koccintottak és végre láthattam Bud arcát.
– A nyári estékre, kettőnkre!
–  Ugyan, kérlek – szólalt meg a mellettem ülő Jill. Alaposan
szemügyre vettem ezt a fickót Jóképű volt, de a hangja és mesterkélt
mozdulatai kicsit ostobává tették. Csalódtam Jillben. Mintha olvasott
volna a gondolataimban:
– Mi tetszett nekem ebben a pasiban?
Nem válaszoltam. A kazettán Jill Bud felé fordult.
– Szóval, gyakran jársz ide?
Bud elmosolyodott.
– Először életemben. És te?
Egymásra mosolyogtak, amiből látszott, hogy zavarban vannak a
kamera előtt Jill hozzám fordult.
–  Emlékszem, mire gondoltam akkor: „Mi a fenének vagyok itt,
szeretkezem egy férfival, akitől nem is vagyok úgy elájulva?”
Úgy döntöttem, megválaszolom a kérdést.
– Mert biztonságos.
– Valóban – helyeselt.
 Ittak egy újabb pohár bort, és arra gondoltam, hogy a takarón történt
jelenet csak egy előjáték a parti nagyjelenet előtt. Ekkor Jill felállt, és
lekapta a felsőjét. Bud is felállt, és ő is levette pólóját. Jill kiugrott a
khaki térdnadrágjából, amit utána jó messzire hajított, majd bugyiban és
melltartóban megvárta, míg Bud levetkőzik.
– Kétszer is megnéztem azt a részt, amikor a repülőgép felrobban… de
ezt a részt öt éve nem láttam – szólalt meg Jill.
Nem válaszoltam.
A filmen Jill levette a melltartóját, majd a bugyiját is. Szembefordult a
kamerával, felemelte a karját, megpördült, majd egy „Ta-damm!”
kiáltással meghajolt a lencse felé.
Megragadtam a távirányítót, de Jill elkapta a kezem.
– Látni akarom.
– Nem kell végignéznie! Nekem sem. Hadd tekerjem előre!
–  Csend – mondta, és kivette a távirányítót a kezemből. Ölelgették,
csókolgatták, becézgették egymást.
– Nincs sok időm, Mrs. Winslow – szóltam közbe. – Megtenné, hogy a
parti részhez tekeri a filmet?
– Nem. Ezt látnia kell… látnia, hogy megértse, miért nem adtam oda a
rendőrségnek.
– Azt hiszem, értem. Pörgesse!
– Mindjárt jobb lesz.
– Nem kell templomba mennie? Nem válaszolt.
A képernyőn Jill a kamera felé, a megfelelő pozícióba helyezkedett,
megfordult, és a lencsébe nézett.
– Furulya, egyes csapó! – Letérdelt, és szájába vette Bud férfiasságát.
Hát… Az órámra pillantottam, de az agyam nem észlelte az időt. Újra
a felvételt néztem, ahol az idióta Bud tehetetlenül állt, miközben az a
csodálatos testű nő orálisan boldogította. Először mintha zsebre akarta
volna vágni a kezét, de nadrág és zseb híján Jill sűrű, barna hajába futta
ujjait.
– Hogy mutatna ez bizonyítékként? – kérdezte Jill. Megköszörültem a
torkom.
– Biztos vagyok benne, hogy ki tudnánk vágni ezt a részt…
– Az egész film kellene nekik. Látja a jobb alsó sarokban az időt és a
dátumot? Maga szerint nem fontos, hogy mikor mi történt?
 – De igen… de az arcokat és a testeket ki tudnánk satírozni…
–  Ne ígérjen olyat, amit nem tud megtartani. Már elegem van az
egészből.
A képernyőn közben Jül leült a sarkára, és a kamerába nézett.
–  Ez kész. Második felvonás. Négykézlábra ereszkedett, szemben a
kamerával:
– Bud ugat, és kutyust játszik. Ugass, Bud!
Bud arcán idétlen vigyor jelent meg, majd vakkantott egyet, és
letérdelt a nő mögé. Az idétlen mosoly nem tűnt el az arcáról. Jül a
kamerába nézett, mellei a két karja között himbálóztak, miközben várta,
hogy a férfi hátulról belehatoljon.
Nyomozóként megtanultam, hogy az emberekről legtöbbet irodáik,
dolgozószobájuk, a polcon sorakozó könyveik, a falon lógó képeik,
filmgyűjteményük árul el. Ez azonban sokkal több volt annál, mint amit
tudni akartam.
Jill Winslow asszony passzív-agresszív szerepet játszott a szexben,
dirigált Budnak, miközben ő maga olyan szerepet vállalt, melyet a
körülmények ismeretében lealacsonyítónak, megalázónak véltem.
Másrészről viszont uralkodott a férfi felett, ugyanakkor a férfi minden
kívánságát is teljesítette – de a sajátját is, ami nem volt más, mint a
szexuális megalázás és az irányítás. Ezalatt Bud egyszerre volt úr és
szolga. Kissé talán túl bonyolult is volt a helyzet, és nehezen hittem,
hogy Bud bármit is felfogott volna az egészről hosszan tartó erekcióján
kívül, amire meg én nem voltam egyáltalán kíváncsi.
Megint a képernyőt néztem. Bud a nő vállára tette a kezét, és
mozogni kezdett előre és hátra.
Már nagyon kínossá vált számomra a helyzet.
– Tekerje el, kérem!
Jill előrepörgette, és láthattam, ahogy az öreg Bud gyorsított
tempóban mozog. Váratlanul értek ezek a képsorok. Majdnem
felnevettem. Jill nem fogta vissza magát, ő nevetett. Majd kimerevítette
a filmet, és megmutatta, hogy mindkettejük szája és szeme mekkorára
kerekedett. Majd újra normál tempóban folytattuk a lejátszást. Jill a
kamerába kiáltott, és hanyatt vágta magát.
– Harmadik felvonás. Bort kérek!
Bud hátranyúlt és megragadta a borosüveg nyakát. Jill az ég felé lökte
a lábát.
 – Feleségkóstoló! – Széttárta a lábát. – Tölts!
Bud töltött, majd elmerült az asszony ölében. Hallottam a nő hangos
zihálását.
– Remélem… jól állítottad be… a kamerát – szólalt meg közben.
Bud felemelte a fejét, és a kamerára nézett.
– Aha.
A nő elvette az üveget tőle, és a maradék bort végiglocsolta a testén.
– Nyalj! – utasított.
Bud nyelve felszaladt Jill testén. A keresztnevén szólítva kértem.
– Jill, komolyan, pörgesse előre!
Nem válaszolt. Lerúgta a papucsát, és feltette a lábát az asztalra.
Tüntetőleg hátradőltem a fotelben, hogy lássa, nem nézem a filmet.
– Kellemetlenül érinti? – kérdezte.
– Mintha már mondtam volna.
–  Nos, nekem is kellemetlen, elhiheti. Ha odaadom magának a
kazettát, hány ember fogja ezt megnézni?
–  A lehető legkevesebb. Képzett szakemberek, csak a végrehajtó
szervek emberei, az igazságügy ügynökei, nők és férfiak, akik korábban
már láttak ilyet.
– De engem még nem láttak a parton szexelni.
–  Azt hiszem, a szexjelenet nem különösebben érdekli őket. A
repülőgépre kíváncsiak, amikor az felrobban, mint ahogy én is. Éppen
ezért, ha volna olyan kedves ahhoz a részhez tekerni, megköszönném.
Most!
– Magát nem érdekli, hogy milyen, amikor szeretkezem?
– Nézze, Jill…
– Magának Mrs. Winslow.
– Igen… elnézést. Mrs. Winslow…
– Maradjunk a Jillnél!
Kezdtem komolyan kényelmetlenül érezni magam.
– Ugye érti, hogy miért csinálom ezt? – kérdezte.
– Igen. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy miért nem szeretné, ha
előállnék ezzel a kazettával. Hogy őszinte legyek, én is kétszer
meggondolnám hasonló helyzetben. Megvágjuk a kazettát, vagy
eltakarjuk az arcukat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy
megőrizzük a névtelenségüket. A repülőgép körüli eseményekre
fókuszálunk…
– Mindjárt odaérünk, figyeljen!
Hallottam, hogy Jill megszólalt: Ragadok, gyere, mártózzunk meg!
Megint a felvételt néztem, Jill pedig felült.
Bud feje felemelkedett Winslow asszony combjai közül.
– Mennünk kellene, majd a szállodában zuhanyozunk.
Jill felsóhajtott mellettem:
– Bárcsak hallgattam volna rá!
A filmen Jill felállt, és a völgyből kiemelkedő homokdűnét nézte.
Kimerevítette a képet, levette a lábát az asztalról, és rámeredt a
képernyőre.
– Fiatalabbnak nézek ki. Talán vékonyabb is voltam, nem?
A tökéletes meztelen testet néztem, melyet a lemenő napfény
aranysárgára festett.
– Szóval, mi a véleménye? – kérdezte ismét.
Már kezdtem unni az ironikus stílusát, hogy folyamatosan kikerülte a
kazetta továbbpörgetésére vonatkozó udvarias javaslatomat
Megpróbáltam más irányból közelíteni.
–  Szerintem egy cseppet sem változott az arca, maga csodálatos nő.
Ami a testét illeti, a felvételen nagyszerű alakja van, és biztos vagyok
benne, hogy ez most is így van.
Nem válaszolt, a képet bámulta. Végül mesélni kezdett.
–  Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy lefilmeztük magunkat Még
sosem láttam magam meztelenül, se képen, se filmen. Természetesen
szeretkezni sem láttam magamat. Maga csinálta már?
– Házon kívül nem.
Nevetett: – Idétlennek tűnt?
– Igen.
– Én milyen voltam?
– Erre nem válaszolnék.
– Szeretné a kazettát?
– Igen.
–  Akkor válaszoljon a kérdésemre. Idétlen voltam a kazettán szex
közben?
 –  Azt hiszem, mindenki kicsit idétlennek tűnik a saját szexfilmjén.
Kivéve a szakmabelieket – pontosítottam. – Elsőre nem volt olyan rossz.
De úgy tűnt, zavarban vannak – tettem hozzá. – Nos, megkaphatom a
távirányítót?
Átadta, és közben folytatta:
– Úgy terveztük, a hotelben megnézzük, hogy újra beinduljunk. De ha
megnézem, biztosan elvette volna a kedvem.
Húszéves pályafutásom során most először éreztem azt, hogy jól
jönne egy társ, miközben egy bizonyítékot vizsgálok. Megnyomtam a
lejátszás gombot, és Jill Winslow tökéletes, meztelen teste életre kelt.
Felmászott a dűnére, majd kiment a kamera fókuszából, de a hangját
még hallottam.
–  Gyere már! Hozd ide a kamerát, és menjünk fürdeni. Bud nem
válaszolt, odament a kamerához, és ő is eltűnt.
A képernyő egy pillanatra elsötétült, majd az alkonyatban vöröses-lila
égbolt, a fehér homok, az aranyszínű hullámzó óceán látszott. Jill
kiáltott: Ez gyönyörű!
Bud, akinek szintén csak a hangját vette a kamera, már indult volna.
– Nem kellene meztelenül lemennünk a partra. Megláthatnak minket.
–  És? – kérdezte Jill csodálkozva. – Úgyse ismernek minket, akkor
meg mit számít?
–  Oké, de mégis kellene valami ruhát… Jill közbevágott: – Élj
veszélyesen, Bud!
Észre sem vettem, hogy hangosan fogalmaztam meg a véleményem.
– Bud egy balek.
Jill elnevette magát – Az, balek.
Fél perc csend következett a felvételen, a képen továbbra sem
látszottak a szereplők, majd Jill jelent meg a bal alsó sarokban. A víz felé
futott. Bud sehol. Jill megfordult, és futás közben kiáltott neki.
–  Gyere már! – Jill ekkor már messze volt a kamerától, a szél, a
hullámok okozta zaj miatt alig hallottam, amit mondott.
Pár másodperccel később Bud is megjelent, ahogy utána futott. A
feneke fonnyadt és lötyögős volt. A part mellett érte utol Jill megfordult,
majd Budot is a kamera felé fordította, Jill kiáltott valamit, de nem
tudtam kivenni.
– Mit mondott? – kérdeztem.
 – Valamit a cápákkal való úszástól. Nagy marhaság.
Megint a férfi felé fordult, megfogta a kezét, és együtt mentek a
vízbe.
Bud szerintem hagyta, hogy a farkánál fogva vezessék. Nem
kezdeményezett, és nekem úgy tűnt, hogy nem élvezi annyira a
helyzetet, legalábbis ha magamból indulok ki.
– Mennyi ideig tartott a viszonyuk? – kérdeztem Jillt.
–  Túl sokáig. Két évig. Nem az zavar – folytatta –, hogy a kazettán
szexelek, hanem az, hogy kivel teszem.
– Jól néz ki.
– Én is.
Ez igaz.
A nyugodt vízben ugtándoztak, locsolgatták egymást, majd az óceánt
és az eget nézték. Mintha Jill mondott volna valamit, de egyáltalán nem
lehetett hallani.
– Mit mondott akkor? – kértem Jill segítségét.
– Nem tudom, de nem is lényeges.
Az alsó sarokban lévő órát figyeltem. 8:19, a TWA 800-as éppen
ezekben a percekben emelkedik fel a Kennedy repülőtér
kifutópályájáról, és lassan emelkedik az óceán fölé.
Jill és Bud a derékig érő vízben ácsorogva beszélgettek. Bud arcán
láttam, hogy Jill felbosszantotta. Mielőtt rákérdeztem volna, Jill
megszólalt.
–  Azt hiszem, akkor mondtam meg, hogy túlreagálja a helyzetet, és
idegesítően óvatos. Ő persze megharagudott rám, Mindjárt, nézze csak,
megragadom a hátsóját… de ő még mindig mérges… el akart menni, de
én a parton akartam folytatni, mint a Most és mindörökké című filmben.
Jill megragadta Bud himbilimbijét, és mondott valamit. Bud nem
élvezte annyira a helyzetet, mint amennyire kellett volna, egyre csak
forgolódott, nehogy valaki meglássa őket. Azt nem állítom, hogy szó
szerint a farkánál vezették, de annak ellenére, hogy Jill a partra menet a
kezébe kapaszkodott, válójában így volt.
Az óra 8:23-at mutatott. A TWA 800-as járata már három vagy négy
perce a levegőben volt, balra fordulva keletre, Európa felé vette az
irányt.
 Jill és Bud a parton álltak, teljes meztelenségükkel a kamerával
szemben. Mintha el is feledkeztek volna a felvételről, mert egyikük sem
nézett még az irányába sem. A nap eltűnt a horizonton, de az égbolt
halványan pislákolt, még látható volt a meztelen testek körvonala.
Jill megint mondott valamit Budnak, amire ő engedelmesen hanyatt
dobta magát a homokban. Jill fölé térdelt, és láttam a kezét, ahogy Bud
férfiasságát magába helyezi.
– A férjem látni fogja ezt? – kérdezte tőlem. Kimerevítettem a képet 8
óra 27 perc, 50 másodpercnél.
A jobb felső sarokban az eget kémleltem, hátha meglátom a
repülőgép fényeit Majd a horizontot, ahol a hajó fényeit kerestem. Még
semmit sem láttam.
– Corey úr? A férjem látni fogja a felvételt?
– Csak ha ön szeretné – válaszoltam. Nem válaszolt.
Megnyomtam a lejátszás gombot, és néztem, ahogy a képernyő alján a
pár a ki-kicsapó hullámok között szeretkezett Az égbolton még mindig
nem látszott a repülő. A pontosság kedvéért Jill 8 óra 29 perc és 11
másodperckor élvezett el. Láttam, de nem hallottam.
Jill Winslow Bud Mitchellen feküdt, szinte éreztem, ahogy
mindketten zihálnak, Jill nemsokára felült, és délnyugat felé nézett.
Ekkor már messze az óceán felett láthatóak voltak a repülőgép távoli
fényei – tizenöt kilométerre tőlük, ötezer méter magasan..
Jill rám kiáltott: – Állítsa meg! Állj!
Megnyomtam a pillanatállítót, és vártam az utasítást. Jill felállt.
–  Képtelen vagyok még egyszer megnézni. A konyhában leszek. –
Mezítláb ment ki a konyhába.
Majdnem egy egész percig bámultam a kimerevített képet, ahogy Jill
Winslow Bud Mitchellen ült, a hullám félig kicsapott a partra, a csillagok
világítottak, az apró, leheletnyi megdermedt felhő olyan volt, mint egy
paca a fekete plafonon. Majdnem szemben a Smith Point
Szabadidőparkkal két fénypont – piros és fehér – is látszott a felvételen.
Egy mozdulatlan fényképet nézve olyanok, mint két csillag, de
mozgóképen látszik, ahogy nyugatról kelet felé haladva pislákolnak.
Felálltam a fotelből, a dohányzóasztalra ültem, és a plazmatévét
bámultam. Lassított üzemmódban néztem a felvételt.
8:29,19 másodperc, jobb oldalon erős fény tűnik fel. Megint
kimerevítettem a képet. A dűnén álló kamera körülbelül hat méter
magasból filmezett. Ebből a pontból kicsivel többet láthatott, mint a
hajóban és a parton lévő szemtanúk. A Long Island-i déli part a
tengerszintből körülbelül három méterre emelkedett ki Az erős fényt
néztem, ami valószínűleg a rakéta lehetett. Tovább, lassított üzemmód.
Az előbb még csak erős, fényes pont most már vörösesnarancssárga
tűznyelvként emelkedett az ég felé, még lassítva is igen gyorsan. Látható
volt a fehér csík, valószínűleg a rakéta füstcsóvája. Jillt és Budot néztem,
de ők még nem vettek észre semmit 8:30 volt, leállítottam a filmet.
Felálltam az asztalról, és a szőnyegre térdeltem. Addig bámultam a
fényt, míg a szemem káprázni nem kezdett. Felültem a sarkamra, és
elindítottam a kazettát.
Nem volt kétség afelől, amit láttam, amit kétszáz szemtanú és Spruck
kapitány is látott. Az igazat megvallva az utóbbinak egy szavát sem
hittem. Most, hogy magam is láthattam, már értem, miért volt olyan
zavarodott. Bocsánatot kell kérnem tőle. Mi több, az amerikai emberek
is bocsánatot érdemeltek, csak azt nem tudom, hogy kinek kellett volna
megtennie.
A Jack Koenig irodájában történt megbeszélésre gondoltam, ahogy
rám néz és azt mondja: „Nincs semmiféle átkozott kazetta, amin egy
párocska a parton szeretkezik, miközben a háttérben felrobban a
repülőgép” és „Nincs átkozott rakéta sem”.
Nos Jack, megcseszheted! Veled együtt pedig Liam Griffith, Ted Nash
is megcseszheti. Hazug állatok!
A fénycsóva, maga után húzva a fehér füstöt, egyre csak emelkedett,
míg a képernyő közepébe nem ért Ekkor láttam, hogy Jill megfordult, és
az ég felé nézett. Majd Bud is felült, és Jill válla felett nézte, ahová a nő
mutatott. A fénytől szinte izzott a képernyő, látszott, hogy egyre
gyorsabban halad. A repülőgép fényeit néztem, majd a fénycsóvát. Túl
közel voltam a képernyőhöz, hogy mindent egyszerre láthassak. Gyorsan
felálltam, és a dohányzóasztalhoz hátráltam.
A lassított üzemmódban nem volt hang, de amúgy sem volt szükség
arra, hogy bármit is halljak. Megbabonázva bámultam, pontosan tudtam,
hogy mi fog ezután történni.
A ragyogó fény hirtelen irányt váltott, a pislákoló fény felé fordult. A
füstcsóva követte, ami egyértelművé tette az irányváltás tényét.
Mintha egy csillagszórót látnék, ami lassított üzemmódban elég
furcsának tűnt, majd pár másodperccel később egy villanás történt, s
nem sokkal ezután hatalmas tűzgolyó keletkezett a fekete égen: mint
egy vörös bimbó, ami a kamera előtt borul virágba, 8:31-nél állítottam
meg a filmet, és minden részletet megnéztem.
Jill és Bud már állva néztek a vörös robbanást Újra elindítottam, és
láttam, ahogy a golyó egyre nagyobbra nő. Láttam, ahogy a lángoló
repülőgép továbbemelkedik, és ahogy a kiömlő kerozin két csóvában
lángra kapott. Ekkor vettem észre, hogy a vízben tükröződött az égő
üzemanyag, és igen, emiatt úgy tűnt, hogy két lángcsóva felfelé
emelkedik. De nem, lefelé zuhant az égből, hogy a vizet érve saját
tükörképével találkozzon.
A másodpercszámlálót figyeltem, körülbelül harminc másodperc alatt
véget ért az esemény, normál üzemben néztem tovább, rákapcsoltam a
hangot is.
Most már minden normál tempóban haladt a felvételen, beleértve
Jillt és Budot is, akik valójában meg sem mozdultak, csak bámultak, a
döbbenettől kővé dermedve nézték az eget.
Láttam lezuhanni a repülőgép égő darabjait. Majd meghallottam az
első robbanást, ami ekkor érte el a kamera mikrofonját Egy-két
másodperccel később egy hangosabb, erősebb robbanás következett Jill
és Bud körülbelül fél másodperccel előbb összerezzent, mielőtt én a
kamera mikrofonjához érő második robbanás hangját meghallottam
volna.
Megint lassítottra váltottam, és a katasztrófa utóhatásait figyeltem.
Csend, majd a repülőgép főegysége, ami korábban, míg az üzemanyag ki
nem fogyott a motorokból, még körülbelül száz métert emelkedett, most
a levegőben bukfencezve zuhanni kezdett. Míg lassítva nem láttam, nem
értettem, hogy mi történik. Nem láttam a gép orrát, de mintha a bal
szárny letört volna, és a 747-es tehetetlenül belecsapódott az óceán
vizébe. Az égbolt ekkor már kitisztult, csak az elterülő füst gomolygott,
melyet az óceán felszínén lángoló kerozin világított meg.
A parton megdermedt meztelen pár továbbra sem mozdult, mintha
valaki megnyomta volna a világ pillanatállító gombját Csak a hullámok
nyaldosták mit sem törődve a partot Az égbolt és a tenger vöröses-
narancs színben lángolt.
Megnyomtam a normál lejátszás gombot, a hullámok felgyorsultak, a
tűz a víz felszínén táncolt.
 Bud első értékelhető cselekedete volt, hogy megfogta Jill kezét,
mondott neki valamit, megfordultak, és futni kezdtek a dűnén álló
kamera felé. Bud gyorsabb volt, mint Jill, de nem törődött vele, meg sem
fordult, hogy megnézze, minden rendben van-e. Ez a férfi tökéletes
seggfej volt, de most ez volt a kazettán lévő legkevésbé jelentős tény.
A horizonton lángoló kerozint néztem. Ekkor még sem Jill, sem Bud
nem tudta, hogy kétszázharminc férfi, nő és gyerek égett el egy
szempillantás alatt. De én már tudtam, éreztem, hogy összeszorul a
gyomrom, a szám kiszáradt, és a szememet könny homályosította el.
Bud és Jill eltűnt a dűne lábánál, majd ahogy felmásztak a
homokhegyre, látszott a fejük és a válluk. Elöl Bud, mögötte Jill. A
kamera maximális fókuszra volt állítva, az arcuk ezért elmosódott volt,
de az alakjuk kivehető. Kimerevítettem a képet, és a férfit néztem,
miközben a kamera felé nyúl. Halálra volt rémülve. Jill szintén riadt volt,
szeme kikerekedett, és láttam, hogy a férfit nézi, mintha arra várna,
hogy az mondjon valamit, mondja el, hogy mi történt és mit kellene
tenniük. A következő pár percet lassítva néztem végig, láttam a fickó
idióta arcát. Az egész képernyőt kitöltötte. Ezt az arcot, gondolkodtam,
kitehetnénk a körözöttek közé a következő felirattal: „Ha látták ezt a
hasznavehetetlen, önző szarrágót, hívja az 1-800-SEGGFEJ számot.”
Bud megragadta a kamerát, a kép pedig az események
összevisszaságát rögzítette, miközben hősünk lerohant vele a dűnéről,
majd a takaróra dobta.
– Öltözz, öltözz! – kiabálta.
Majd valaki felkapta a kamerát, ekkor egy pillanatra felvillant a
sötétkék ég. Hallottam, hogy zihálnak futás közben, a kép továbbra is
zavaros volt. Kinyílt a kocsi ajtaja, majd becsapódott. Két újabb ajtó is
kinyílt, majd becsukódott. A motor beindult, az autó nekilódult, és a
szinte teljesen fekete képernyőn időnként felvillant egy-egy kép. A pár
meg sem szólalt. Jillt valószínűleg sokkolták az események, Bud pedig
azon aggódott, nehogy a gatyájába vizeljen. Rá akartam kiáltani: „Mondj
már neki valamit, te szerencsétlen marha!”
Még körülbelül öt percig néztem a csendes sötétséget, már majdnem
lekapcsoltam a tévét és visszatekertem a kazettát, amikor Jill hangját
hallottam:
– Bud… azt hiszem, felrobbant a repülő.
Bud nyugtatni próbálta:
 –  Talán egy nagy rakéta volt… amit egy uszályról lőttek fel…
Felrobbant… tudod, tűzijáték vagy ilyesmi.
–  Egy rakéta nem így robban fel. Egy tűzijáték rakétája nem ég a
vízen. – Jill Budra nézett. – Egy nagy valami felrobbant az égen, és az
óceánba zuhant. Ez egy repülő volt.
Bud nem felelt.
– Talán vissza kellene mennünk – folytatta Jill bizonytalanul.
– Miért?
–  Lehet, hogy vannak túlélők. Lehettek mentőmellényeik,
mentőcsónakjuk. Talán segíthetünk rajtuk.
Magamban morogtam: – Jó asszony vagy.
Bud megrázta a fejét:
–  Az a valami legalább öt kilométer magasan esett darabjaira. Senki
sem élhette túl. A zsaruk mindjárt ideérnek – tette hozzá. – Nincs ránk
szükségük.
Válaszoltam neki:
– Az utasoknak valóban nincs már rátok szüksége, de a zsaruknak kell
az a felvétel.
Hosszú ideig nem szólaltak meg, majd Jill hangja hallatszott:
– Az a fénycsík… az egy rakéta volt. Nem tűzijáték… valódi rakéta.
Semmi válasz. Jill folytatta:
–  Olyan volt, mintha azt a rakétát a vízből lőtték volna fel, és utána
eltalálta a gépet.
Bud végre megszólalt.
–  Lehet… szerintem mindjárt benne lesz a hírekben. Megint csend
következett, aztán a fekete képernyő mozogni kezdett, majd megállt
Tudtam, hogy Jill hátranyúlt a kameráért, előretekerte, és a
gyorskeresőben megnézte a filmet.
Itt ért véget a felvétel, a képernyő kivilágosodott, és a hangszórókból
zene áradt Jean-Louis szinkronhangja mondott valamit, de nem is
figyeltem.
Megállítottam a kazettát és visszatekertem. A dohányzóasztalon ülve
bámultam a sötét képernyőt. Teljesen lesújtott, amit az előbb láttam és
hallottam. El fog tartani egy darabig, mire felfogom azt, ami felülmúlja a
mindennapi valóságot.
 Felálltam, de nem mozdultam. Majd a bárpulthoz mentem, fogtam
egy poharat, és a whiskysüvegért nyúltam. Kitöltöttem egyujjnyit, majd
magam elé bámultam. Ezen a vasárnap reggelen szükségem volt
valamire, hogy magamhoz térjek és megnedvesítsem a szám.
Felhajtottam a whiskyt, letettem a poharat, és a konyhába mentem.
 
 47. fejezet
Jill Winslow nem volt a konyhában, a teraszra nyíló hatalmas
üvegablakok mögött pillantottam meg: egy fonott székben üldögélt. Még
mindig az otthoni ruháját viselte, egyenesen ült, kikerekedett szemmel
bámult előre. Valamin töprengett.
Kimentem a teraszra, és leültem a másik fotelbe. Közöttünk egy asztal
állt, rajta víz és két pohár. Töltöttem magamnak, a gazdag kertet és az
úszómedencét néztem. Pár másodperc múlva megszólított:
– Eltette a kazettát?
– Nem. Azt szeretném, ha maga adná át.
– Van más választásom?
–  Nincs. Ez egy feltételezett bűntény bizonyítéka. Hivatalosan is
bekérethetem. De jobban szeretném, ha önként adná át.
– Az öné – mosolygott. – Vagyis a Bayview Hotel tulajdona.
– Ötszáz dollárt hagytak ott letétben. Azt hiszem, az fedezi.
–  Remek! Mindig is zavart. Ellopni egy kazettát?! Engem egyáltalán
nem zavart; ezért vagyok itt.
–  Írok önnek egy átvételi elismervényt. Úgy tűnt, nem válaszol a
felvetésemre.
– Maga nagyon okos ember.
Rájött.
–  Nem volt olyan nehéz – mondtam szerényen. Való igaz, okos
vagyok, de bizony, nehéz volt.
–  Nagyon megijedtem, amikor az FBI megjelent Azt hittem,
megkérdezik, lemásoltam-e a kazettát, mielőtt Bud letörölte… de miből
gondolták volna? És honnét is tudnának a videokazettáról?
Nem válaszoltam. Arra gondoltam, hogy Nashnek vagy Griffith-nek
azért illett volna erre gondolnia, de a férfira, Budra fókuszáltak, a nő,
Jill, a szemükben csak egy butuska, gazdag nő volt.
–  Akkor még nem voltam felkészülve arra, hogy megmutassam a
kazettát.
– Érthető.
Kortyolt a vízből:
–  Szegény Mark. Szegény Bud. Nagyon fognak neheztelni – tette
hozzá. – Különböző okokból.
 –  Ez már nem róluk szól – nyugtattam. – Talán sosem szólt róluk.
Magáról, arról, hogy helyesen cselekszik, az igazságról és a valóságról
szól.
– Tudom… Bud nagyon kényelmesen elvan a házasságában. Mark? Ő
is kényelmes. – Elcsendesedett – Megalázva, eltiporva érzi majd magát.
– Talán még mindent rendbe hozhat.
– Komolyan mondja? – nevetett.
– Nem.
Töltött magának.
– Nem feledkezhetett meg az ifjabb Markról és Jamesról sem. A fiaim.
– Mennyi idősek?
– Tizenhárom és tizenöt. Talán egy nap megértik.
– Egy nap biztosan. Talán hamarabb, mint gondolná.
– Börtönbe kell mennem? – kérdezte aggodalmasan.
– Nem.
– De hát visszatartottam…
– Amiatt ne aggódjon. Az együttműködésére lesz szükségük.
Bólintott:
– És Bud? Ő nem kerül bajba, hogy letörölte a kazettát?
–  Talán. De meg fognak egyezni. Azt hiszem – tettem hozzá –, a
legnagyobb gondja Mrs. Mitchellel lesz.
– Arlene pokollá teszi az életét – sóhajtott.
– Efelől nincs kétségem. De ne más életéért aggodalmaskodjon.
Erre nem válaszolt, Jill Winslow felegyenesedett, hátrafordult, nézte a
házát, majd visszafordult a kert és az úszómedence felé.
– Ez is egy életfogytig tartó börtön.
Nem szólaltam meg. Ahogy korábban már említettem, nehéz sajnálni
egy olyan nőt, aki a jachtján pezsgőzik, vagy a medencéje mellett. A
rossz házasság miatt együtt érzek vele – nem számít, mennyi pénze van,
mennyire híres az ember –, a tönkrement frigy egyforma minden
társadalmi szinten.
Jill hangosan, de inkább önmagának beszélt.
– Most mihez kezdjek? – Felnézett, és már hozzám intézte a szavait. –
Mit gondol, lenne esélyem a filmiparban?
Mosolyogtam, de nem válaszoltam. Az órámra pillantottam. Mielőbb
el kell tűnnöm innét, még mielőtt a Fekete Helikopter Winslow-ék
pázsitján landol, vagy Ted Nash és barátai megjelennek az ajtóban. De
meg kellett nyugtatnom Jillt.
Jill elgondolkodott, majd megkérdezte:
– Miért tartott öt évig?
– Csak most kerültem kapcsolatba az üggyel.
–  Értem. Amikor meghallottam, hogy lezárták az ügyet,
megkönnyebbülést éreztem… de egyben bűntudatom is volt Mikor
vették elő újra az ügyet?
Valójában egy órája, de ezt még nem akartam elmondani.
–  Tulajdonképpen júliusban, az ötéves évfordulón került újra az
érdeklődés középpontjába.
– Értem. Eljönne velem a templomba? – kérdezte.
– Ööö… igazából szívesen. De félek, hogy mielőbb el kellene indulnom.
Nincs véletlenül másolata a kazettáról?
– Nincs, de ahogy korábban, most is készíthetek róla másolatot. Csak
fordítva – ajánlotta fel készségesen. – A lejátszóról a kamerára. Ért
hozzá?
– Nem igazán. De lássunk hozzá!
Felállt, bement a konyhába, ahol a rendőrségi adóvevőt hagytam,
majd a nappaliba.
A kamerát egy nagy raktárszobából hozta ki, ahol társasjátékokat,
bort és más egyebeket tároltak, majd letette a tévé mellé Felajánlottam a
segítségemet, de ő visszautasított:
– Csak üljön le oda, ha azt akarja, hogy rendben menjen minden.
Nem akartam ücsörögni, míg ő a század legfontosabb bizonyítékával
bíbelődik, ezért vele szemben letérdeltem. Néztem és közben
kérdezgettem, hogy mit miért csinál, mit hová dugdos. A lejátszót
összekötötte a kamerával, a kábelnek számos vége volt, ő úgy
magyarázta, hogy az egyik a hangot, a másik a képet továbbítja. Látta,
hogy már visszatekertem a filmet az elejére, megnyomott pár gombot.
–  A lejátszóban lévő kazetta most másolódik a kamerában lévő
minikazettára.
– Biztos benne?
– Igen, biztos. Szeretné nézni a felvételt a tévén másolás közben?
– Nem, megbízom önben.
Még mindig a földön térdeltünk.
 –  Bíznia is kell. Már öt évvel ezelőtt letörölhettem volna.
Mondhattam volna, hogy nem létezik. De én lejátszottam önnek. – Majd
hozzátette. – És én bízom önben.
– Köszönöm. Mennyi ideig tart? – kérdeztem.
– Addig, amíg az eredeti is. Negyven percig. Kér addig reggelit?
–  Nem, köszönöm. – Már megint előtört az üldözési mániám,
elképzeltem, hogy Nash és a többiek most kanyarodnak be a ház elé.
Valóban szükségem van arra a másolatra? – Nem lehetne a parti
jelenethez tekerni?
– Siet valahova? – kérdezte.
– Az igazat megvallva, igen.
Bekapcsolta a tévét, és megjelent a felvétel a képernyőn. Annál a
résznél tartottunk, amikor Winslow asszony orálisan szórakoztatja
Mitchell urat. Azt hiszem, a bokámig vörösödtem a nő mellett térdelve.
Őt viszont egyáltalán nem hatotta meg.
– Biztos benne, hogy ezt a részt ne másoljam le?
– Biztos.
Megnyomta a gyorstekerő gombot, és az események felgyorsultak. A
feleségkóstoló után megállította a pörgetést, és normál lejátszásra
váltott. A felvételen Jill Winslow felállt, és megszólalt: Ragadok, gyere,
mártózzunk meg!
Rám nézett.
– Innét?
– Igen.
Felállt, és én is felálltam, miközben megint az órámat néztem. A
tévében még mindig látható volt a jelenet. Innét körülbelül tizenöt perc.
– Miért kell két példány róla? – kérdezte.
– Gyakran elvesztem a dolgokat – válaszoltam.
Jill megdöbbenve nézett, de nem válaszolt. A kezembe nyomta a
távirányítót.
– Nem akarom megnézni a robbanást. Maga csak üljön, és nézze meg
még egyszer, ha akarja, majd, ha elért a végére, amikor felbukkan az Egy
férfi és egy nő, nyomja meg a „stop” gombot, majd vegye ki a kazettát. A
teraszon leszek. Szóljon, ha bármire szüksége van.
– Szeretném, ha felöltözne, és velem jönne – mondtam.
– Le vagyok tartóztatva? – kérdezte meglepetten.
 – Nem. – A tévét néztem és a felvételen lévő órát. Még tizenkét perc,
és 8:31-kor megtörténik a robbanás, majd a robbanás utáni zajok, végül
Jill és Bud visszafut a ruháihoz, az autóhoz, és így tovább.
Megfogtam Jill kezét, és a konyhába vezettem.
–  Nagyon őszinte leszek magával. Veszélyben van, ezért szeretném
elvinni innét.
Kikerekedett szemmel nézett rám. – Veszélyben?
– Hadd mondjam el röviden. Azok az FBI-osok, akik öt évvel ezelőtt itt
jártak, és elvitték magától a letörölt kazettát, kétségkívül
helyreállították…
– Akkor miért…
–  Hallgasson végig. Tudják, hogy mi volt a kazettán. De nem
szeretnék, ha bárki más is tudná…
– Miért?
– Ezt még nem tudom. De ez most nem is számít. A lényeg… hogy két
különböző csapat vizsgálja az ügyet. Az egyik Ted Nash és társai, akik
szeretnék elrejteni és megsemmisíteni az összes létező bizonyítékot, ami
a rakétatámadás elméletét alátámasztja. A másik csapat tagja vagyok én
és még pár társam, mi az ellenkezőjére törekszünk. Most elég ennyit
tudnia, és még annyit, hogy az első társaság valószínűleg errefelé tart.
Ha megérkeznek, tönkreteszik a kazettát… ezért nekünk és a
kazettáknak mielőbb el kell tűnnünk innét. Szóval, kérem, öltözzön fel
gyorsan, és jöjjön velem!
Egy darabig némán bámult engem, majd kinézett az ablakon mintha
lenne ott valaki. Szerettem volna sürgetni, de hagytam, hogy
végiggondolja.
– Hívom a rendőrséget – szólalt meg végül.
–  Ne! Azok az emberek szövetségi ügynökök, mint én, és ők a
hivatalos és kirendelt nyomozók. De egyben valamiféle összeesküvés
részei is. – Még ha ki is mondtam, nem volt okom feltételezni, hogy el is
hiszi.
Meg is kérdezte: – Miért higgyek magának?
– Mi történt öt évvel ezelőtt? – kérdeztem vissza. – Azt mondta, azóta
tudja, hogy a letörölt kazettán lévő anyagot újra elő lehet hívni. Hallott
azóta azokról az emberekről? Ön vagy Bud voltak valaha a kormány
épületében ez ügyben? Látott valaha mást, mint Nasht, Griffith-t és azt a
harmadik férfit? – soroltam az érveimet. – Maga bölcs asszony, egyedül
is megtalálja a választ.
Először a lábujjait nézte, majd engem:
– Igen, logikus, amit mond, de…
–  Jill, ha csak a kazetta érdekelne, már vinném is. Ha bántani
akarnám, már rég megtettem volna. Kérem, bízzon bennem, és jöjjön
velem!
Csendben bámultuk egymást, majd végül bólintott:
– Rendben.
– Köszönöm. Öltözzön fel! Ne is tusoljon! Még valami, ne vegye fel a
telefont. Hozzon magával ruhát, fogkefét, fogkrémet, és a házban lévő
összes készpénzt.
– Hová…?
– Majd később megbeszéljük. Van fegyver a házban?
– Nincs. Magának nincs?
– Igyekezzen!
Megfordult és kiment a konyhából. Visszamentem a nappaliba,
közben hallottam a lépcsőn a lépteit Megfogtam a távirányítót, és
leültem a dohányzóasztal szélére. Néztem, ahogy Jill Winslow és Bud
Mitchell a parton szeretkeznek. 8:27-et mutat az óra.
Az asztalon lévő telefon megszólalt. Öt csengetés után bekapcsolt az
üzenetrögzítő. A számazonosító „magántelefonszám” feliratot mutatott.
Gyorsan a bejárat felé siettem, kinéztem az ablakon, de eddig sem a
parkolóban, sem a felhajtón nem állt más autó az enyémen kívül. Az
utcára innét nem láttam ki.
Visszamentem a nappaliba. A fénycsík ekkor indult pusztító útjára a
horizonton, maga mögött húzva a rustcsóvát Normál sebességben
néztem, és nem volt kétségem afelől, mit látok. Arra gondoltam, hogy a
kétszáz szemtanú többet láthatna ezen a kazettán, mint a CIA
animációján. Néztem, ahogy az első villanás történt, amit egy hatalmas
tűzgolyó követett. Jillt néztem, aki Bud ágyékán üldögélt. Ekkor emelte
fel a fejét, Bud is felült, és a robbanás irányába fordult. Negyvenig
számoltam, amikor én is hallottam a hangot: a hangos, de tompa
robbanást néma csend követte.
A telefon megint megszólalt „Magántelefonszám”, az üzenetrögzítő
öt hívás után megint bekapcsolt.
 Délelőtt 9:15 volt. Már nem volt túl korán ahhoz, hogy a barátok vagy
családtagok egy vasárnapi napon telefonáljanak, de azt furcsállottam,
hogy egymás után kétszer is csörögtek.
Jill és Bud eközben már a kamera felé szaladt Jillt figyeltem, ahogy
közeledett a kamera felé, és ekkor vettem észre, hogy döbbenten nézi,
amint Bud lehagyja őt. Mi a fenére gondolt ez az idióta? Ha nem
iparkodik a nő eléggé, képes lett volna otthagyni a parton, vagy ha nem
öltözik elég gyorsan, nem száll be az autóba, amikor ő már indulásra
kész? Ez a pasas beszari volt és önző.
Véleményem szerint a barátoknak és a szeretőknek jóban-rosszban ki
kell állniuk egymásért. Alig ismertem Jill Winslow-t, aki épp az emeleten
öltözködött, én azonban türelmesen vártam, annak ellenére, hogy Ted
Nash és barátai bármelyik pillanatban bekopoghattak az ajtón. Nekik
volt fegyverük, nekem nem. Biztos voltam benne, hogy amint látják,
felfogják, hogy mi folyik itt, gondolkodás nélkül – nem utolsósorban
azért, mert az idegességtől elborulna az agyuk – megsemmisítik a
bizonyítékot és azt a két embert, aki azt látta. De én itt ülök, és annak
ellenére, hogy a kezemben van a kazetta kritikus felvételének másolata,
nem mozdulok. Már zsarupályám elején megtanultam, hogy a halálos
veszély után is van élet, de biztosnak kell lennünk abban, hogy a lélek is
túlélte a helyzetet, nem csak a test. Ha ez nem sikerül, az élet attól a
pillanattól kezdve egy fabatkát sem ér.
A képernyő elsötétült, és az ajtók becsapódtak. Még körülbelül öt
perc, és Jill megszólal: – Bud… azt hiszem, felrobbant a repülő.
Az előtérben meghallottam Jill lépteit. Megállítottam a videót, a
kamera mellé térdeltem, és megkerestem a kikapcsoló gombot Örömmel
nyugtáztam, hogy egyedül is ki tudtam venni a minikazettát, amit utána
a zsebembe csúsztattam.
Jill bejött a nappaliba, kezében sporttáska. Fekete nadrágot és fehér
inget viselt.
– Készen vagyok – mondta.
–  Rendben. Tegyünk vissza mindent a helyére. – Kezébe adtam a
kamerát, amit ő a raktárszobába vitt Közben a videóból kivettem az Egy
férfi és egy nőt, és azt is kikapcsoltam. Megnéztem az összes kapcsolót,
nehogy valaki rájöjjön, hogy használtuk a készüléket. Felálltam, közben
Jill is visszajött és odaadta a dobozt Belecsúsztattam a kazettát, és a
kabátom belső zsebébe tettem. Jill megnyomott egy gombot, mire a
függönyök szétnyíltak.
– Meg tudja mondani, hogy ki telefonált? – kérdeztem.
– Magántelefonszám volt, és nem hagytak üzenetet.
–  Rendben, lássuk a tervet. Az én autóm nem biztonságos…
valószínűleg követik. Az ön autójával kell mennünk.
– A garázsban van. Marknak üzenetet kell hagynom.
– Nem, nem lehet. Majd később felhívja.
Jill mosolyt erőltetett magára.
– Tíz éve várok arra, a pillanatra, hogy a konyhaasztalon hagyjak neki
egy üzenetet. Most pedig tényleg elmegyek, és azt mondja, hogy nem
hagyhatok egy Kedves Mark kezdetű cédulát?
– Később küldhet e-mailt.
Megfogtam a táskáját, és követtem a konyhából nyíló háromautós
garázsba. Két autó állt ott: egy Lexus terepjáró, és egy nyitott tetejű
BMW Z3-as.
– Melyikkel menjünk? – kérdezte.
Tudtam, hogy a BMW az ő nevén volt, ami fontos lehet akkor, ha
megállítanak a rendőrök.
– BMW – mondtam.
A hátsó ülésre dobtam a táskáját.
– Akar vezetni? – kérdezte.
–  Először meg kell szabadulni az autómtól. A közelben kellene
hagynom, mit javasol?
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Manhattanbe.
– Remek. Kövessen! Körülbelül hét kilométerre a Cedar Swamp úton
jobbra lát majd egy táblát, SUNY Old Westbury Főiskola. A parkolóban
hagyhatja az autót.
–  Jó lesz. Indítsa be, de ne használja a távirányítót a garázsajtó
kinyitásához. – Az ajtóhoz mentem, és kinéztem az ablakon. Nem láttam
idegen autót kint, ezért egy gombnyomással kinyitottam. Amint kinyílt,
kiléptem, intettem, hogy tolathat. A bezáráshoz már használhatta a
távirányítót. Átadtam neki a mini-kazettát – Ez legyen magánál. Ha
elveszítenénk egymást, rejtőzzön el vele valahol. Barátoknál,
rokonoknál, hotelben. Haza ne jöjjön! Hívja fel az ügyvédjét, majd a
rendőrséget. Ért engem?
Bólintott. Az arcát fürkésztem, de se ijedtséget, se félelmet nem
láttam rajta. Ez kicsit megnyugtatott.
– Húzza fel a tetőt, és csukja be az ablakokat!
Miközben beültem a Ford Taurusba, beindítottam a motort, ő pedig
bezárkózott a BMW-be. Követtem, lehajtottunk a bekötőútról a Quail
Hollow útra.
Eddig minden rendben. De minden csak egy hajszálon múlott, ezért
számos tervet készítettem arra az esetre, ha valaki beleköpne a levesbe.
Arra nem számíthattam, hogy Ted Nash leszáll rólam, vagy hogy
vasárnap nem dolgozik, bár meglehet, hogy erősebben találtam el a
fejét, mint gondoltam, és most egy sötét szobában, aszpirin társaságában
próbálja összerakni az eseményeket. Sajnos valószínűleg nem ez volt a
helyzet, de akárhol is volt ebben a percben, itt egyelőre biztos nem.
Így visszatekintve, ha biztosan tudtam volna, hogy megtalálom Jill
Winslow-t és a videokazettát, egy percig sem gondolkodtam volna azon,
hogy a további kellemetlenkedéseket elkerülendő, megöljem-e Tedet a
parton. Akkor hasznos megelőző csapást mérni, ha biztos vagy benne,
hogy valamit valóban megelőzöl ezzel.
Ha összefutok Ted Nashsel és barátaival, valószínűleg nem lesz
lehetőségem az elszalasztott helyzetet korrigálni, de abban biztos
vagyok, hogy ő majd megtalálja a módját.
 

48. fejezet
Követtem Jill Winslow autóját a Chicken Yalley úton. Levettem a
rendőrségi adóvevőt az övemről és bekapcsoltam. Kis ideig hallgattam,
de mivel senki sem szólt bele, vagy ha mondtak is valamit, annak semmi
köze nem volt hozzám, kikapcsoltam. Bevéstem az agyamba, hogy az
első adandó alkalommal vissza kell juttatnom Roberts őrmesternek, de
attól tartottam, az nem mostanában lesz. Közben kezdtem elhinni, hogy
sikerrel jártam: megtaláltam Jill Winslow-t és a kazettát, megtudtam
Bud Mitchell nevét, és kis szerencsével gond nélkül visszajutok
Manhattanbe.
Pár perccel később a Cedar Swamp úton voltunk. Folyamatosan
néztem a visszapillantó tükröt, de senki sem követett.
 Megpillantottam az Old Westbury Főiskolát jelző táblát, ahol Jill
jobbra fordult. A fasorral szegett úton követtem a főiskola bejáratáig,
ami, vasárnap lévén, majdnem teljesen kihalt volt. A parkolóban
leállítottam a Ford Taurust. Kivettem a táskámat, és a BMW-be tettem.
– Én vezetek – mondtam.
Jill kiszállt, átült az utasülésre, én pedig bezökkentem a kormány
mögé. A BMW ötsebességes, kézi váltós autó volt, amilyet már jó ideje
nem vezettem. Kisebb recsegéssel raktam egyes fokozatba, mire Jill
Winslow kicsit összerezzent. Visszacsorogtunk a Cedar Swamp útra, és
dél felé indultunk. A BMW-t álom volt vezetni, és biztos, hogy gyorsabb
bárminél, amit Nash és barátai a kormányzati garázsból kihozhatnak.
Öt perc múlva megpillantottam a Long Island-i autópálya tábláját. Jill
irányított.
– A városhoz annál a kanyarnál kell elfordulni.
– Pillanat.
Vagy hatméternyire megközelítettem az elágazást, akkor ráléptem a
fékre, jobbra rántottam a kormányt, a gumik csikorogtak, az ABS rázta
az autót. A visszapillantóba néztem, visszaváltottam, majd a gázra
léptem. Tíz másodpercen belül az autópályán voltam, ötödikbe
kapcsoltam, két sávval beljebb soroltam és a padlóig nyomtam a gázt Az
a masina csak úgy repült. A belső sávban százötvennel haladtam, és
folyamatosan néztem a tükröt. Ha valaki követett is, már biztosan egy
kilométerrel lemaradt. A forgalom gyér volt, a lassan haladó vasárnapi
vezetőket könnyedén lehagytam.
Jill egy ideje meg sem szólalt, de már nem bírta tovább.
– Üldöznek minket?
– Nem, csak élvezem a vezetést.
– Én nem.
Lelassítottam és átsoroltam a középső sávba. Csendben haladtunk.
– Mi a keresztneve? – szólalt meg Jill.
– John.
– Szólíthatom Johnnak?
– Igen, természetesen. És én önt Jillnek?
– Már megtette.
– Folytathatom?
– Örülnék neki.
 Bekapcsoltam a mobilomat, vártam öt percet, de nem jött üzenet,
ezért kikapcsoltam.
– Hogy van? – kérdezte Jill.
– Én jól, és ön?
– Aránylag jól.
– Tudja, hogy mi történik? – kérdeztem.
– Nagyjából. De feltételezem, hogy ön tudja.
– Igen. Kérem, higgye el – folytattam –, hogy ön a jó oldalra állt. Az
igazság és a jog oldalára, a TWA 800-as áldozatai, családjuk és az
amerikai emberek mellé.
– Akkor ki üldöz minket?
– Lehet, hogy senki. De az is lehet, hogy pár romlott alak.
– Akkor miért nem hívjuk a rendőrséget?
–  Nos, lehet, hogy kicsit több itt a romlott alak, és egyelőre nem
tudom, hogy ki melyik oldalon áll.
– Mit csinálunk addig, amíg ki nem találja?
– Van olyan hotel a városban, ahol gyakran megszáll?
– Van egypár.
– Azokat felejtsük el! Olyat válasszunk, ami a városközpontban van.
Gondolkodott egy kicsit:
– A Plaza.
– Hívja fel őket, és foglaljon szobát. Két egymásba nyíló szobára lesz
szükségünk.
– Ön is ott alszik?
–  Igen. Legyen kedves a hitelkártyájával foglalja a szobákat, majd a
részemet kifizetem.
– Mark fizeti. – Bekapcsolta a mobilját, felhívta a Plaza Hotelt, és kért
egy kétszobás apartmant. Miért is ne? Mark fizeti.
A Nassau megye táblánál Queens felé fordultunk. Fél óra, és a Plaza
Hotelnél leszünk.
– Meddig kell a hotelben maradnom? – kérdezte Jill.
– Két napig.
– Utána mi lesz?
–  Utána egy másik hotelbe megyünk. Az is lehet, hogy találok egy
biztonságos házat. Negyvennyolc órára van szükségem – magyaráztam
–, hogy felsorakoztassam az angyalok hadát. Utána biztonságban lesz.
 – Hívjam az ügyvédemet?
– Ha akarja. De jobb lenne, ha várna vele pár napot.
Bólintott.
Queensen át folytattuk az utunkat.
– Budhoz mikor megy el? – kérdezte Jill.
– Vagy én, vagy a társam a következő negyvennyolc órában felkeresi.
– Majd hozzátettem: – Kérem, ne hívja fel!
–  Eszem ágában sincs. – Megfogta a karom. – Miért nem tartóztatja
le? Meg akarom látogatni a börtönben.
Felnevettem az ötletén, ő is nevetett.
– Azt hiszem, szükségünk lesz az együttműködésére.
– Kell vele találkoznom?
– Lehetséges. De szeretnénk a szemtanúkat elkülöníteni egymástól.
– Így jó. Hol lakik?
– Manhattanben.
– A főiskola után én is itt éltem, még mielőtt férjhez mentem volna.
Túl korán házasodtam – tette hozzá. – És maga?
– Ez a második házasságom. Találkozni fog a feleségemmel. Ő is FBI-
ügynök, most a tengerentúlon van. Ha minden jól megy, holnap jön
haza.
– Mi a neve?
– Kate, Kate Mayfield.
– Megtartotta a lánynevét?
– Igen. De felajánlotta, hogy én felvehetem az övét.
Jill elnevette magát: – Hol találkoztak? A munkahelyén?
– Igen.
– Boldogan élnek?
– Igen.
– Sok veszély fenyegeti önöket?
–  A veszélynek különböző formái léteznek, nekünk a legnagyobb az
unalom lenne.
– Maga nagyon szerény és megértő. Most unatkozik?
– Nem.
– Mikor ment el?
– Úgy másfél hónappal ezelőtt.
– Amikor ön Jemenbe ment?
 – Pontosan.
– Az unalmas volt?
– Menjen oda, és rá fog jönni.
– A felesége hol volt?
– Tanzániában, Afrikában.
– Tudom, hol van Tanzánia. Miért volt ott?
– Ha találkoznak, majd biztosan elmeséli.
Olyan érzésem volt, hogy Mrs. Winslow nem túl sok érdekes emberrel
futott össze a klubban vagy az éttermekben. Azt is gyanítottam,
valószínűleg már rájött, hogy valahol a főiskola befejezése után
lemaradt a hajóról. Ez volt élete legnagyobb tragédiája. Most pedig itt a
lehetőség, hogy változtasson. Őszintén reméltem, hogy a lehető
legjobban alakulnak a dolgai.
A Midtown alagút még fél kilométerre volt előttünk. A mellettem ülő
Jill Winslow-ra pillantottam. Nyugodt és összeszedett volt. Talán a
neveltetésének köszönhetően, de az is lehet, hogy még nem fogta fel,
tulajdonképpen mekkora veszélyben is van. De lehet, hogy pontosan
tudta, ez azonban sokkal jobban tetszett neki, mint az eddigi unalmas
napjai. Ha unatkozom, én is így gondolom, de ha veszélyben vagyok,
valahogy nagyobb kedvem volna unatkozni.
–  Kedvelni fogja Kate-et – szólaltam meg. – Majd mi ketten
gondoskodunk magáról.
– Tudok vigyázni magamra.
– Ebben biztos vagyok. De egy ideig elkel majd a segítség.
Megérkeztünk a fizetőkapuhoz, Jill elektronikus bérletéért nyúltam,
és levettem. A rendszám, a helyzet és az idő is azonosítható az alapján,
én pedig szerettem volna elkerülni ezt a lehetőséget. Készpénzzel
fizettem, és behajtottam az East River alatti hosszú alagútba.
– Mi legyen Markkal? – kérdezte Jill.
– Később hívja fel a mobiljáról.
– És mit mondjak neki?
– Mondja, hogy jól van, de egy kicsit szeretne egyedül lenni. Később
eligazítom.
–  Jó. Még sosem kaptam eligazítást – Mosolyogtam. – Valójában
mindent szeretnék elmondani neki – mondta őszintén.
 –  Jó ötlet… mielőtt ő maga is rájön. Remélem, tudja, hogy ez
nyilvánosságra fog kerülni.
Nem válaszolt, és mindketten a koszosfehér szaggatott vonalak
váltakozását bámultuk. – Annyiszor gondoltam rá, amikor a nappaliban
üldögéltünk… Ő telefonált vagy újságot olvasott, vagy épp azt mesélte,
hogy mennyi dolga lesz másnap… hogy fogom, és szó nélkül bevágom a
kazettát a lejátszóba – nevetett.
Egy unott, megkeseredett nő fantáziálását hallgattam. Számos
megjegyzésem lett volna, de inkább nem szólaltam meg.
– Mit gondol, észrevette volna? – kérdeztem.
– Az biztos!
Feljöttünk az alagútból, és megérkeztünk Manhattanbe. Jemenben
rengetegszer jártak itt a gondolataim, bár nem ilyen körülmények
között szerettem volna hazajönni. Nagyot szippantottam a szmogos
levegőből, és megcsodáltam a több milliárd tonna betont és aszfaltot. A
szemem megakadt egy szabad jelzésű taxin. Vasárnap lévén a forgalom
elég gyér volt, gyalogosok is alig sétáltak az utcán. Öt perc alatt
beértünk a Negyvenkettedik utcába.
– Szeretne kérdezni tőlem valamit? – fordultam Jillhez.
– Mire gondol?
– Például, hogy mi fog történni ezután. Mire számítson? Ilyesmire.
– Ha valamiről tudnom kell, úgyis elmondja. Igaz?
– Igaz.
– Tehetek egy javaslatot?
– Hát persze – mondtam.
– Már túl régóta megyünk egyesben.
– Ó, valóban.
A Hatodik sugárúton jobbra fordultam, és a Central Park déli része
felé folytattam az utat. Most már figyeltem a sebességváltásra. Pár
percen belül a Plaza Hotel előtt álltunk meg. Megkértem a londinert,
hogy parkolja le az autót. Táskákkal a kezemben léptünk be a fényűző
előcsarnokba, és odavezettem Jillt a recepcióhoz.
Nem engedtem, hogy hitelkártyával fizessen, amit pillanatok alatt
beazonosíthatnak. A sokkal biztonságosabb megoldáshoz folyamodtam,
készpénzzel fizettünk. Felmutattam a szövetség igazolványomat, és az
igazgatót kérettem. Hamarosan meg is érkezett, így beszéltem vele és a
recepcióssal.
–  Uraim, a kormány megbízásából inkognitóban utazunk. Kérem,
senkinek se adjanak tájékoztatást, ha Winslow asszonyt keresik.
Csörögjenek fel a szobába, ha valaki kérdezősködik. Értik? – Értették,
beírták a számítógépbe az utasítást.
Nem egészen tíz perc múlva az apartman nappalijában voltunk. Jill
kiválasztotta a nagyobb hálószobát, melyet szó nélkül birtokba vett.
Utána megint a nappaliban ácsorogtunk.
– Hívom a szobaszervizt. Kér valamit?
Amit kérnék, az a minibárban megtalálható, de azért rendeltem:
– Egy kávét kérnék.
Felkapta a telefont, és a kávé mellé édes süteményt is kért.
– A férje már hazaért?
Ránézett az órájára: – Valószínűleg még nem.
– Rendben. Elmondom, mit kell tennie. Hívja fel az otthoni számukat,
és hagyjon üzenetet Marknak. Mondjon olyasmit, hogy egyedüllétre van
szüksége, kérje a türelmét, és hogy vidékre utazott a barátnőjével. Nem,
akarom, hogy megijedjen, nem akarom, hogy a rendőrséget riassza. Érti?
Mosolygott:
–  Nem fog megijedni, össze fog omlani. Azelőtt sosem mentem el
otthonról… legalábbis előre egyeztetett történet híján nem. Nem fogja
felhívni a rendőrséget, annál jobban szégyellné magát.
– Értem. A mobilját használja!
Kibányászta a telefonját a táskájából, és felhívta a férjét.
–  Mark, itt Jill. Unatkoztam ma, ezért úgy döntöttem, hogy
Hamptonba megyek, meglátogatom a barátnőimet. Lehet, hogy ott
alszom. Ha üzenni szeretnél, a mobilomon hagyj üzenetet. De nem
leszek bekapcsolva. – Majd hozzátette. – Remélem, jól telt a délelőttöd a
fiúkkal, és Bud Mitchell sem bosszantott fel golfozás közben. – Rám
nézett és kacsintott – Szia!
Winslow asszony láthatóan jól szórakozott.
– Ügyes voltam? – kérdezte.
– Tökéletes!
Másrészről pedig, ha Nash összerakosgatta már a darabokat, előbb-
utóbb megjelenik a Winslow-házban. Mr. Winslow ekkor egy teljesen új
történetet hall majd, és megkéri őket, hogy segítsenek megtalálni
hóbortos feleségét. De most nem volt időm emiatt aggódni.
– Kérem, kapcsolja ki a telefonját – figyelmeztettem Jillt. Kikapcsolta,
meg sem kérdezte, miért.
Mindketten bevonultunk a hálószobánkba, hogy felfrissüljünk egy
kicsit. Az ajtón kopogtak, beengedtem a szobainast és aláirtam a
számlát. Az ablakhoz léptem és kinéztem a Central Parkra.
Úgy éreztem magam, mint egy futóbolond, ami nem volt meglepő,
hiszen egész eddig rohangáltam. Az egész életem is erről szólt. Olyan
emberek után rohangálok, akik előlem szaladnak. Sajnos, a legtöbb elég
ügyetlen volt ahhoz, hogy úgy meneküljön, hogy ne érjem utol őket, így
eddig sok jót nem tanulhattam tőlük. De valamit megtanultam, és nem
voltam olyan tapasztalatlan, mint a tanúim. Nash és Gtiffith csak akkor
találnak meg ha én úgy akarom.
Jill kijött a nappaliba, púdert és pirosítót tett magára. Leültünk az
étkezőasztalhoz, és nekiláttunk a kávénak és a süteménynek. Éhes
voltam, de nem akartam befalni az egészet.
– A felesége holnap érkezik? – kérdezte.
– A terv szerint. Délután négy körül.
– Kimegy érte a reptérre?
–  Nem. Nem mutatkozhatom egy megfigyelt helyen. Nem kérdezte
meg, hogy miért, amiből arra gondoltam, megértette, mi történik.
–  Valakit elküldök érte, és idehozatom. Se ő, se én nem mehetünk
haza a lakásunkba.
Bólintott, és némán bámult rám.
– John, halálra vagyok rémülve – nyögte ki végül.
A szemébe néztem: – Ne féljen!
– Van fegyvere?
– Nincs.
– Hogyhogy?
Elmagyaráztam, és hozzátettem:
– Nincs szükségem fegyverre.
Csevegtünk még egy darabig, majd megkértem valamire.
–  Vigye magával a kazettát, amit korábban adtam. Adja be a hotel
széfjébe.
 –  Rendben. Mi lesz az Egy férfi és egy nővel? – Arról majd én
gondoskodom.
–  Szeretnék templomba menni – szólalt meg. – Egy séta is jólesne.
Megengedi?
–  Hogy őszinte legyek – mondtam –, ha azok az emberek rájönnek,
hogy itt vagyunk, teljesen mindegy, hogy mit csinál. De kérem, tartsa
kikapcsolva a telefonját Az alapján könnyen bemérhetik.
– Ez igaz?
– Bízzon bennem! – Elmentettem a számát a telefonomba. – Időnként
nézze meg az üzeneteit, de öt percnél tovább sose legyen bekapcsolva.
Valójában Manhattanben a több százezer mobiljeladó között legalább
tizenöt percre van szükség, hogy bemérjenek egy mobiltelefont. De
biztos, ami biztos. Folytattam az óvintézkedések sorolását.
–  Kérem, ne használjon készpénz-automatát és hitelkártyát. Van
készpénze?
Bólintott: – Eljön velem?
Felálltam:
–  Inkább ledőlök egy kicsit Nem nyitok ajtót, és nem veszem fel a
telefont. Nyugodtan ébresszen fel, ha hazaért.
– Rendben.
– Ha elmegy, hagyjon üzenetet, hogy mikor ment el és mikor jön meg.
– Még a férjemnek sem mondom meg.
Mosolyogtam, de nem reagáltam.
– Később találkozunk.
Bementem a szobámba, leültem az ágyra, és felhívtam Dom Fanellit.
–  Ne haragudj, hogy vasárnap zavarlak – szabadkoztam, amikor
felvette.
– Hello! Csak nem a Plazából telefonálsz?
– De igen. Hol vagy?
– A Waldorfban, Mit keresel a Plazában?
– Tudsz beszélni?
– Igen, családi partin vagyok. Gyere, szabadíts ki!
– Van ital a kezedben? – kérdeztem.
– A pápa eszik kielbasát? Mi újság?
– Tudni akartad, hogy mi ez az egész. Igaz?
– Igen.
 – Ez egy hatalmas, éhes, tűzokádó sárkány, és menten felfal.
Rövid szünet után szólt csak bele a telefonba:
– Akkor lődd le!
– Na, jó. Az egész a TWA 800-asról szól, a videokazettáról, amiről már
hallottál, Jill Winslow-ról, akit felkutattál nekem. – Tizenöt percen
keresztül soroltam az eseményeket Az egész idő alatt néma csendben
figyelt, párszor meg is kérdeztem, hogy ott van-e még.
–  Mindenható Jézus Krisztus. Jézusom – hüledezett, amikor
befejeztem. – Bolondot csinálsz belőlem?
– Nem.
– Szent isten!
– Segíteni akarsz?
A háttérben hangos zene, zaj hallatszott, többen valószínűleg egyre
közelebb húzódtak hozzá. Vártam, majd csendesebb lett. Dom végül
megszólalt.
– A vécében vagyok. Basszus, erre innom kell.
– Először üríts! Dom, szükségem van a segítségedre.
– Oké, oké. Bármit. Mit tehetek érted?
–  A rendőrségi kapcsolataidra lesz szükségem, és legalább két
egyenruhás tisztre, amikor holnap Kate-ért mentek a repülőtérre.
– Valóban?
– Én nem mehetek, mert valószínűleg várni fognak rám.
– Aha…
– Készülj fel arra, hogy a szövetségiek kellemetlenkedni fognak. Meg
kell mutatnod nekik az erődet. Rendben?
– Aha, majd gondoskodom róla.
– Tudom. Tedd, amit tenned kell, és hozd Kate-et a Plaza Hotelbe. Ne
kövessenek benneteket!
– Persze.
–  Az sem érdekel, ha az egész New York-i FBI-iroda kivonul. New
York-i zsaru vagy, ez a te városod, nem az övék.
– Értem, nem lesz gond.
–  Ha megérkeztetek a Plazába, a két zsaru kísérje fel Kate-et a
Winslow-lakosztályba…
– Hová?
Megadtam a szoba számát.
 – Minden rendben?
– Aha… mindjárt eldobom az agyam a döbbenettől.
–  Figyelj, mondom Kate repülőgépének a számát, adatait –
Elmondtam mindent, ő pedig visszamondta. – Most örülsz, hogy
mindenbe beavattalak?
– Igen, persze. Kicseszettül berezeltem.
– Te kérted.
–  Aha, köszi! – Pár másodpercre elnémult, majd megszólalt – Nos,
gratulálok. Mindig tudtam, hogy zseni vagy, még akkor is, ha Wolfe
főhadnagy azt mondta, megőrültél.
– Köszönöm. Szükséged van még valamire?
– Hát, valójában ki is üldöz?
– Nos, az a CIA-s pasi… Ted Nash biztosan… Talán Liam Griffith is, FBI-
os. Fogalmam sincs, ki van még benne, ezért fogalmam sincs, hogy
melyik kollégámmal beszélhetek.
–  És Kate… benne megbízhatsz, ugye? – kérdezte rövid gondolkodás
után.
– Persze. Ő kevert bele, Dom.
–  Értem, csak megkérdeztem. – Nem válaszoltam. – Egyébként a
Plazában nincs szükséged védelemre?
– Pár napig elvagyunk itt, de majd szólok.
–  Rendben. Ha mégis felbukkannának, rúgd seggbe őket, és hívd
Fanelli nyomozót a gyilkossági csoportnál Küldök értük egy hűtőkocsit,
hogy a hullaházba szállíthassuk őket.
–  Jó ötletnek hangzik, de a fegyverem még a diplomatacsomagban
utazik.
– Micsoda? Fegyvertelen vagy?
– Nem, de…
– Már indulok is a lakásodra, előszedem a privát fegyveredet, és…
–  Ne, ne menj a lakásomba! Mindenhol ott vannak. Zűrbe
keveredhetsz, és ide is követhetnek.
– A szövetségiek a saját árnyékukat sem tudják követni, még ha a nap
hátulról süt is.
–  Oké, de nem szabad kockáztatnunk azzal, hogy a lakásomba mész.
Holnap feladat vár rád.
– Akkor az én saját fegyveremet kapod meg.
 – Dom, egyelőre tartsd magad távol a Plazától! Jól vagyok.
–  Rendben, majd hívj! Mi lenne, ha védőőrizet alá helyeznélek
benneteket?
Én is gondoltam már erre, de nem hiszem, hogy Jill Winslow egy
odúban szerette volna tölteni az éjszakát. Ráadásul láttam magam előtt,
ahogy a szövetségiek átkutatják értem a New York-i rendőrkapitányság
összes védett zugát. Kétségem sem volt afelől, hogy pár órán belül
fellelnék a nyomunkat.
– John, ott vagy?
–  Nem szeretnék védőőrizetet. Majd talán holnaptól. Egyelőre jól
vagyok így. Majd hívlak, ha azt szeretném, hogy letartóztassanak.
–  Rendben. Azt hiszem, igazad van, a Plaza kényelmesebb, mint a
Metropolitan Tanúvédő Központ. Hívj, ha szükséged van valamire!
– Köszönöm, Dom. Megvédelek, ha beleköpnek a levesbe.
– Talán jobb… ha most történik meg, csak arra kell figyelnünk, hogy
ne mi kanalazzunk bele.
– Remélem, így lesz. További kellemes sütögetést. Szia!
Jill a nappaliban hagyott üzenetet. „12:15-kor mentem el, úgy öt óra
körül jövök vissza. Hívom, ha kések. Elvihetem vacsorázni?
Elolvastam a Sunday Timest, és tévét néztem. Párszor bekapcsoltam a
mobilomat, hátha Megboldogult Ted felhív, és megbeszéljük a következő
találkozónk helyét és idejét, de valószínűleg ma szabadnapot vett ki.
Reméltem is. Fél hat volt, Jill még nem étkezett vissza, felhívtam a
mobilját, üzenetet hagytam, és ittam egy sört.
17:48-kor megszólalt a hoteltelefon.
– Elnézést, elvesztettem az időérzékemet. Fél hétre visszaérek.
– Itt várom.
Már majdnem hét volt, amikor megjött. A nők és az idő! Létezik ilyen?
Már majdnem előadást tartottam az idő betartásának fontosságáról,
amikor a kezembe nyomott egy Barney-s zacskót.
– Nyissa ki!
Kinyitottam és kivettem egy férfiinget. Ha a háromnapos pólómra
gondolok, neki nagyobb ajándék volt, mint nekem. De azért kedves tőle.
– Köszönöm. Nagyon kedves magától.
– Tudom, hogy ebben a pólóban utazott, és már tényleg viseltes.
 Igaz, ami igaz, már bűzlött. Kicsomagoltam a papírból az inget, és
megnéztem. A színe… rózsaszínű volt.
– Emelje fel!
Felemeltem, és a mellkasomhoz tartottam.
– Nagyon jól áll ez a szín magának. Előhozza a barnaságát.
Igen, valóban jól állna, ha érdeklődési kört váltanék.
– Tényleg nem kellett volna… köszönöm.
Elvette tőlem az inget, és öt másodperc alatt kivette belőle a
körülbelül ötszáz gombostűt, majd megrázta az inget.
– Biztos jó a méret. Próbálja fel! – Rövid ujjú, selyemtapintású.
Levettem a bűzös pólómat, és belebújtam a rózsaszín göncbe.
– Nagyon jól áll magának – lelkendezett.
– Jó érzés. Kapott üzenetet a férjétől? – Bólintott – Mit mondott?
Kivette a táskájából a mobilját, felhívta az üzenetrögzítőt, és odaadta
nekem a telefont. Lehallgattam az üzenetet.
– Üzenete érkezett, 15:28. – Majd Mark Winslow hangját hallottam. –
Jill, Mark vagyok. Megkaptam az üzenetedet.
Szinte semmi érzelem nem volt a hangjában, mint ahogy a totón sem
látszott rajta ilyesmi, még azon is csodálkoztam, hogy a telefon
egyáltalán rögzítette a hangját.
–  Nagyon aggódom, Jill. Ha megkapod ezt az üzenetet, azonnal hívj
vissza. Fel kell hogy hívj, és azonnal érted megyek. Nagyon önzően
viselkedtél. A fiúk hiányolták a szokásos vasárnapi telefonhívásodat,
engem hívtak. Azt mondtam, hogy a barátaiddal vagy, de biztosan
érezték a hangomban, hogy ideges vagyok. Biztosan aggódnak. Szóval,
hívd fel őket, és nyugtasd meg a fiúkat. És engem is. Egyre jobban
aggódom. Majd beszélünk, ha megkapod az üzenetet.
Vártam, hogy mondja: „Szeretlek”, vagy „Őszinte tisztelettel”, de
vége volt az üzenetnek, kikapcsoltam a telefont, és visszaadtam.
Egyikünk sem szólalt meg, majd ő kezdett bele:
– Nem hívtam vissza, természetesen.
– Hogyan tudott ellenállni ennek a kétségbeesett könyörgésnek?
Mosolygott, mire én is visszamosolyogtam.
– Nem akarok fájdalmat okozni neki.
–  Ha mondhatok valamit, nem úgy tűnt, mintha nagyon szenvedne.
De ön persze jobban ismeri, mint én.
 – Háromszor is hívott ezután, azok rövidebbek voltak. „Hívj fel!”
Mark Winslow üzenetén gondolkodtam, és arra jutottam, hogy Ted
Nash még nyilván nem jelent meg a Winslow-házban, hogy az asszony
után érdeklődjék. Aztán újra végiggondoltam, és elképzelhetőnek
tartottam, hogy Ted Nash ott állt Mr. Winslow mellett, miközben a
feleségét hívta.
– A férje… így szokott beszélni? Nem volt valami furcsa? – kérdeztem.
– Nem, semmi furcsa nem volt.
– Arra gondolok, hogy hátha valaki sürgette. A rendőrség vagy valaki
más?
Elgondolkodott, majd válaszolt:
– Talán lehetséges… általában nem tesz említést a gyerekektől… de…
– merengett – tudom, mire gondol, de nem vagyok biztos benne.
–  Rendben. – Csak még egy újabb üldözési mániás gondolat, de nem
rossz. Lábjegyzet nem számít, ha Ted Nash vagy bárki más mögöttem jár,
egészen addig, míg egy lépéssel elém nem kerül.
– Kér egy italt?
Ittunk egy pohárral, Jill pedig megemlítette a közös vacsorát.
Javasoltam, hogy a szobában együnk inkább, rendeljünk valamit.
Részben azért, mert ha étteremben vagyok, mindig rossz emberekkel
találkozom, részben azért, mert minél több ajtó van köztünk és
üldözőink között, annál jobb.
Beszélgettünk még egy ideig, biztosított afelől, hogy a kazetta a hotel
széfjében van, és hogy egész nap ki volt kapcsolva a telefonja, nem
használta a hitelkártyát és a bankautomatát. Elmondta, hogy a St.
Thomasról az Ötödik sugárútra, majd a parkon át a Metropolitan
Múzeumba ment. Volt a Barney’s márkaboltban is, a Madison sugárúton
a kirakatokat nézegette, majd onnét visszasétált a Plazába. Tipikus New
York-i vasárnap, de Jill Winslow számára igen emlékezetes.
A vacsora nyolc órakor érkezett meg. Az étkezőasztalhoz ültünk,
gyertyát gyújtottunk, a hangszórókból halk zene szólt Mindezek
ellenére egyikünk sem akarta elcsábítani a másikat, ami mindkettőnket
nyugalommal töltött el. Nem mondom, nagyon csinos nő volt, de
mindennek megvan a maga helye és ideje. Részemről azok az idők a
házasságkötésemmel véget értek, számára viszont éppen most
kezdődtek. Ráadásul Kate holnap délután öt órakor már itt is lesz.
 Bort ittunk a vacsorához, Jill kicsit be is csípett tőle, Markról mesélt
és a Buddal folytatott kétéves viszonyától.
–  Amikor eldöntöttem, hogy rossz kislány leszek, azzal a férfival
tettem, akibe tudtam, hogy sohasem szeretnék bele. Biztos szex, biztos
férj. Biztos házasság. Biztos szomszédok. Biztos barátok.
– Ezzel nincs is semmi gond.
Megrántotta a vállát. Később további titkába avatott be:
– Bud után volt még egy rövid kapcsolatom. Három évvel ezelőtt. Két
hónapig tartott.
Nem voltam kíváncsi a részletekre, és ő sem mondott többet.
Steaket rendeltem, de nem a hús izgatott, hanem a kés, amit adtak
hozzá. Jill befejezte, elnézést kért és felállt az asztaltól. Bement a
szobájába, én pedig bevittem a kést az asztalomra.
Este tízkor én is kidőltem, részben az időeltolódás, részben a sok
finom étel-ital miatt, amitől Jemenben egészen elszoktam. Jill visszajött,
és jó éjt kívánt. Kezet ráztunk és adtam egy puszit az arcára.
– Maga egy hős. Minden rendben lesz.
Mosolygott és bólintott.
– Még egyszer köszönöm az inget. Jó éjszakát!
– Jó éjt! – válaszolta.
Megint lehallgattam a telefonomat, de nem volt semmi üzenet. Egy
ideig még tévéztem, majd betettem az Egy férfi és egy nőt a videóba.
Átpörgettem a takarójelenetet, az utolsó perceket lassított üzemmódban
játszottam le. Onnét, ahol a fény megjelent a horizonton, majd felfelé
emelkedik. Megpróbáltam szkeptikusan figyelni az eseményeket, új
értelmezést keresni. De a kamera nem hazudott. Visszafelé játszottam,
hátha valamit rosszul láttam, de előre, hátra, lassan, normál tempóban,
mindig ugyanaz volt. Az volt, ami: egy rakéta, lángoló farokkal, füsttel;
egyenletesen emelkedett a repülőgép felé. A fény és a füstje cikázott egy
kicsit közvetlenül azelőtt, hogy eltalálta a repülőgépet – ha
elbizonytalanodnék, ez elég bizonyíték volna. Az a kicseszett rakéta
bemérte a célt, ráállt a pályájára, és kilőtte. A titok megoldva.
Kivettem a kazettát a lejátszóból, a matrac alá tettem, és a kést az
asztalra készítettem.
Mély álomba zuhantam, az álmaimban folyamatosan újra és újra
lepergett előttem a film, azzal a különbséggel, hogy Bud helyett én, Jill
helyett pedig Kate állt meztelenül a parton.
 – Mondtam, hogy rakéta volt. Látod?
 

49. fejezet
Háromnegyed hétkor a telefonébresztőre keltem. A matrac alá
nyúltam, előhúztam az Egy férfi és egy nőt, és a kezemben tartva
nézegettem. Felkeltem, és az ablakból a Central Parkban
gyönyörködtem. Nem vagyok egy hétfő reggeli ember, és a kinti időjárás
cseppet sem javított a hangulatomon. Olyan idő volt, amivel a
negyvennapos jemeni kiküldetésen nem találkoztam. Felhős volt, és
esett. No, nem mintha emiatt visszavágynék Jemenbe.
Lezuhanyoztam, felvettem egyre kényelmesebb térdnadrágomat és a
vadonatúj rózsaszín ingemet. Ha ma találkozom Ted Nashsel, és
megszólja az ingemet, megölöm. Mindezek mellett a mai nap az, amire
azt mondják: a Nagy Nap. Ma beszélek Nashsel, és ha sikerül egyeztetnie
Washingtonnal, a megfelelő emberek jelenlétében tudunk talán
találkozni. Végig kellett gondolnom, hogy ki legyen ott a találkozón, hol
legyen, és vajon elvigyem-e a videokazettát. Utálom a megbeszéléseket,
de emiatt nagyon izgatott voltam.
A legfontosabb, hogy ezen a napon vártam haza Kate-et. A repülőtéri
fogadóbizottságon járt az agyam. Könnyen lehet, hogy többen is várni
fognak rá, és többen is a rá váró autóba szeretnék tuszkolni. Lehet, hogy
kemény meccs lesz, de Dom igazi elmebetegként képes viselkedni, ha
valaki cseszegetni próbálja. Ráadásul Kate sem rest, ha valaki az útjába
áll.
Ekkor már a levegőben volt, tegnap este felhívhattam, e-
mailezhettem volna vele, és figyelmeztethettem volna a repülőtéren
esetlegesen rá váró különítmény miatt. De ha megfigyelés alatt áll – ami
a Nashsel történt találkozónk után elég valószínű –, se a telefonja, se az
e-mailje nem lett volna biztonságos.
Megnéztem magam az egész alakos tükörben. A rózsaszín valóban
kiemelte a barnaságomat Átmentem a nappaliba, Jill az étkezőasztalnál
üldögélt a Plaza fürdőköpenyében kávézott és a New York Timest olvasta.
– Jó reggelt! – köszöntöttem.
Felnézett az újságból:
– Jó reggelt! Jól áll magának ez az ing – mosolygott.
– Ez lesz az egyik kedvencem. Jól aludt?
 – Nem.
Leültem az asztalhoz, töltöttem egy pohár kávét magamnak.
– Tegnap nagyon stresszes napja volt.
– Enyhén szólva.
Belekortyoltam a kávéba, és a csésze pereme felett lopva őt néztem.
Nyugodtnak tűnt, bár úgy gondoltam, hogy csak most kezd tudatosulni
benne a valóság.
– Nem gondolta meg magát az üggyel kapcsolatban?
–  Nem, egyáltalán nem. Sőt, egyre erősebben érzem, hogy helyesen
cselekedtem.
– Számomra ez egy percig sem volt kérdés.
Egyre csak győzködött, hogy reggeliznem kellene, ezért megnéztük a
választékot. Jill könnyű, egészséges reggelit választott, és nekem is azt
javasolta. Beszélgettünk, olvasgattunk, megnéztük a Ma című műsort,
Matt-tel és Katie-vel. Megérkezett a reggeli, a könnyed, egészséges koszt
felébresztette a gyomromat.
Reggeli után Jill sétálni hívott, de visszautasítottam.
–  Itt kell maradnom, lehet, hogy el kell mennem egy találkozóra.
Lehet, hogy önnek is velem kell jönnie. Kérem, hívjon fel minden
órában, és ellenőrizze a mobilját félóránként.
– Rendben. Milyen találkozó lesz?
– Az, aminek már öt évvel ezelőtt meg kellett volna történnie.
Bólintott.
–  Egy szót sem kell szólnia. Csak legyen ott. Minden másról
gondoskodom.
– Ki tudok állni magamért.
Rámosolyogtam:
– Ebben biztos vagyok.
Bement a hálószobába, felöltözött, és indulni készült.
– Szüksége van valamire? – kérdezte.
Leginkább egy 40-es kaliberű Glockra, de azt mégsem kértem.
– Fogyóban van a fogkrémem. – Ez ugyan nem volt igaz, de legalább
elfoglalja magát. – Crestet használok. Ha lát, vegyen egyet az Egy férfi és
egy nőből. A szobai telefonon hívjon fel, mielőtt visszajönne. – Az
asztalról felvettem a tollat, és a névjegykártyám hátuljára felírtam Dom
Fanelli mobilszámát – Ha nem tud elérni, vagy valami gyanúsat észlel,
hívja fel Dom Fanelli számát. Majd ő megmondja, mit tegyen.
Üres tekintettel nézett rám:
– Ő az egyik őrangyala?
Még sosem gondoltam arra, hogy Dom Fanellit angyalhoz
hasonlítsam.
– Igen. Ha bármi történik velem, a továbbiakban az ön őrangyala lesz.
– Magával semmi baj sem történhet.
– Nem. Ma jó napom van. Kellemes napot kívánt, és elment.
Lehet, hogy a szobában kellett volna tartanom, ami kényelmes és
biztonságos lett volna nekem. De nem neki. Már nem egy tanú mellett
apáskodtam, hogy tudjam, igencsak sértődöttek, sőt néha ellenségesek
tudnak lenni, ha túl sokáig bezárjuk őket. Ráadásul Nashnek
megnehezíthetjük a dolgát, mert így nem tud minket egyszerre elkapni.
Bekapcsoltam a mobilomat, de sem Ted, sem más nem keresett.
Felhívtam az otthoni üzenetrögzítő számát. Lehallgattam az üzeneteket,
de Nash otthon sem keresett.
Rácsörögtem Dom Fanellire.
– Hogy állsz a reptéri VIP testőrszolgálattal? – kérdeztem.
–  Azt hiszem, mindent előkészítettem. A szívességekért cserébe egy
csomót alkudoztam és a csillagokat is leígértem az égről. Lesz két
szabadnapos rendőröm egyenruhában, és egy civilem. Háromkor
találkozunk a bejárat előtt, hogy odaérjünk, mielőtt Kate gépe földet ér.
– Jól hangzik. Eszembe jutott még valami: ha a szövetségiek is várni
fognak rá, lehet, hogy az útlevél-ellenőrzésnél kapcsolják le. Be tudsz
menni oda, nehogy ez előfordulhasson?
– Megpróbálok… Ismerek egy-két vámtisztet… Meglátom mit tehetek.
–  Intézd el! Arra is figyelj, hogy ne érj oda túl korán, nehogy
felfedezzenek és erősítést hívjanak. Csúnya nézeteltérésbe keveredhetsz,
amiből valószínűleg nem jössz ki győztesen. Inkább villámmunka legyen.
– A nehéz munkát még jobban megnehezíted.
–  De te meg tudod csinálni. Mindenképpen veled fog menni, mert
téged ismer… hacsak nem lesz egy letartóztatási parancs ellene.
– Tényleg velem jön? Hiszen utál engem.
–  Nem igaz, kedvel téged. Ha viszont valamelyik főnöke is ott lesz,
rázós lehet az ügy. De ismerlek, tudom, hogy meg tudod győzni Kate-et,
ha megmondod, hogy a szerető férje küldött.
–  Értem. De valamit tisztáznunk kell. Lehet, hogy a feleséged, de
akkor is szövetségi. Ki a fontosabb?
Jó kérdés.
–  Értesd meg vele, hogy mi ez az egész, anélkül hogy túl sokat
mondanál. Rendben? Hívj, ha szükséges, de majd én mindent elmondok
neki. Ha valami balul üt ki, fenyegesd meg őket: megakadályoznak egy
rendőrtisztet a munkája végzésében.
–  Ja, de mindketten tudjuk, hogy ez marhaság. Semmi jogunk nincs,
hogy ott legyünk.
– Menjek veled?
–  Nem. Elintézem. – Egy rövid időre elcsendesedett. – Nem számít,
hogy mi lesz a repülőtéren, a lényeg, hogy Kate a Plaza Hotelbe kerüljön.
– Tudom, hogy elhozod. Vigyázz, hogy ne kövessenek!
–  A szövetségiek még egy pórázon vezetett kutyát sem tudnak
követni.
– Igaz – nevettem. – Ugye, érted, miért fontos ez?
– Igen. Legkésőbb fél hétkor le akarsz vele feküdni.
– Például. Ne tegyél keresztbe!
Dom elnevette magát.
– Nos, és mi újság a Winslow-csajjal? Hogy néz ki?
– Kedves idős hölgy.
– Hiszen csak harminckilenc éves. Mondd már, hogy néz ki?
– Csinos.
– Mit csináltatok tegnap a Plazában?
– Vacsoráztunk.
– Ennyi?
– Mindketten házasok vagyunk, és nem érdeklődünk egymás iránt.
– Így is lehet mondani. Figyelj, ha megjelenek Kate-tel a Plazában, mit
fog szólni, hogy összeköltöztél a Parti Lepedőakrobatával?
– Dom, szennyes a fantáziád.
– Nem érted a viccet. Hol van a szemtanúd?
–  Sétál. Odaadtam neki a mobilszámodat, ha engem elkapnának a
Plazában.
– Biztos, hogy nem akarsz erősítést a Plazába?
 – Nem. Inkognitóban vagyunk. Eddig senki sem követett, és a mobilt
sem tudják bemérni. De szükségem lesz kíséretre, hogy innét eljussunk a
mai vagy a holnapi találkozóra.
– Egy órával előtte szólj. Haver, most aztán elég mély kakiba nyúltál,
nem igaz?
– Szerinted?
– Tarts ki!
– Igyekszem. Hívj, ha Kate már az autódban lesz!
– Rendben. Ciao!
Megint megnéztem az üzeneteimet, de semmi.
Időközben elállt az eső, de az ég még mindig borús volt. Nem
kapkodtam el a készülődést. A takarítónő bejött, rendet rakott, majd el
is ment. A szobaszerviztől rendeltem még kávét.
Ígéretéhez híven Jill minden órában felhívott, minden alkalommal
elmondtam, hogy nincs semmi hírem. Ő elmondta, hogy addig mit
csinált… leginkább múzeumokat látogatott. Megvette a fogkrémet, és
talált egy példányt az Egy férfi és egy nőből.
– Mark már legalább ötször felhívott. Visszahívjam?
–  Igen. Próbálja meg megtudni, hogy voltak-e nála vagy hívták-e a
szövetségiek. Vagyis tudja meg, hogy mit tud, és hogy elhiszi-e az
átmeneti egyedüllétről szóló meséjét. Rendben?
– Igen.
– Tudja meg, hogy dolgozik-e. Itt van a városban, ugye?
– Igen, a központban.
–  Hívja fel ott! Ne hagyja, hogy ennél több információt kiszedjen
magából. Ért engem?
– Megcseszheti – lepett meg a tőle szokatlan vulgaritással.
–  Hívjon vissza! Ne felejtse, legfeljebb öt percig beszélhet. Ne
nyilvános fülkéből hívja. A telefon egyből kiírja a számot, és megtudja,
hogy Manhattanben van. Minden világos?
– Igen, értem.
Fél egy körül ismét bekapcsoltam a telefonomat, és vártam pár
percet. Pityegett, és lehallgattam az üzenetet.
–  John, itt Ted Nash – szólalt meg. – Beszélnünk kell. Kérlek, hívj
vissza – mondta, és megadta a mobilszámát.
 Egy fotelban ültem, a lábamat a puffra tettem, és felhívtam Ted Nash
urat.
– Nash – szólt bele.
– Corey – válaszoltam.
Pár másodperc szünet után szólalt meg megint.
– Ahogy megbeszéltük, a találkozónkkal kapcsolatban hívlak.
– Találkozó? Ja, igen. Mikor van hely a naptáradban?
– A holnap teljesen üres.
– Ma?
– Holnap jobb lenne. Nem ma mész Kate-ért a repülőtérre?
– Ó, az ma van?
– Azt hittem – válaszolt Nash.
Egy darabig még húztuk egymás idegeit, mindkettőnk tapogatózott,
hogy mit tudhat a másik, ki van erőfölényben. – Jó, akkor legyen holnap.
– Rendben. Reggel lenne a legjobb.
– Nekem megfelel – helyeseltem. – Azt a párocskát is el kell hoznod.
Nem válaszolt azonnal: – A férfit el tudom vinni.
– Hol a nő?
–  Azt hiszem, tudom, hol van. Lehet, hogy őt is elviszem. De a férfi
biztosan ott lesz, és mindent igazolni fog, amit neked mondtam.
– A férfi akár egy CIA-ügynök is lehet, hiszen nem ismerem, Egy újabb
pocsék színész.
–  Lehetséges volna, hogy a két fél között valamiféle bizalom
kialakuljon? – kérdezte idegesen.
– Hazugságvizsgálót tudsz hozni a találkozóra?
Erre a felvetésemre nem válaszolt.
– Hol vagy most?
–  Itthon. – Tudta, hogy ez nem igaz, már biztosan odaküldte a
feketeruhásait a lakáshoz.
– Többször hívtalak otthon, de nem vetted fel.
– Nem fogadok hívásokat. Te hol vagy?
– Az irodámban. Broadway 290.
–  Megtaláltad a fegyvered? – kérdeztem. Nem válaszolt – Épségben
hazaértél a strandról? Nem szabadott volna fejsérüléssel vezetned.
Nem mondta, hogy „Cseszd meg!”, vagy hogy „Egyél szart!”, de
tudtam, hogy az ajkába harapott, és eltört egy ceruzát. Azt is tudtam,
hogy nincs egyedül, ezért volt olyan mesterkélt és óvatos a beszélgetés.
– Te hogy érzed magad?
– Remekül! De le kell tennem, nehogy valaki megpróbálja bemérni a
mobilomat.
– Ki tenné ezt?
– A terroristák. Anyám. A volt csajaim. Sosem lehet tudni.
– Akkor hívj fel otthonról!
– Nem lehet, a másik szobában vagyok.
– Rendben. Kit hozol magaddal?
– Magamat.
– Mást?
–  Nincs szükségem másra. De azt akarom, hogy te ott legyél, Liam
Griffith és a film férfi főszereplője is. Ha még nem tetted meg, hívd fel
Jack Koeniget is, és melegen ajánld, hogy ő is eljöjjön. Hozza Stein
kapitányt is. Ja, és ha Mr. Brown ráér…
– Ki?
– Tudod, kire gondolok. Legyen ott a főügyész küldöttje is.
– Miért?
– Tudod te magadtól is.
Ted Nash könnyed hangra váltott:
–  Ne csináljunk ebből szövetségi ügyet! Legyen nem hivatalos,
tényfeltáró megbeszélés, ahol eldöntjük, mi legyen azután. A
legfontosabb, hogy magad is meggyőződhess arról, amit már
elmondtam. Szívességet teszünk neked, John – folytatta –, nem lesz itt
semmi attrakció.
– Jó, értem. Csak szerettem volna felkészülni.
– Az a te dolgod. A holnapi találkozóra Kate-et is el szeretnéd hozni?
– Nem. Semmi köze az egészhez.
– Hát, mindketten tudjuk, hogy ez azért nem egészen így van, de ha ki
akarod hagyni belőle, rád bízom.
– Ted, lehetséges, hogy ezt a beszélgetést rögzíted?
– Tudod jól, hogy ez nem fordulhat elő anélkül, hogy ne tudnál róla.
–  Hogy is felejthettem el? Csak annyira választékosan fogalmazol –
tettem hozzá. – Ez szokatlan az öreg Ted fiútól.
Először úgy tűnt, nem válaszol a megjegyzésemre.
– Egy seggfej vagy.
 –  Köszönöm, uram! Már aggódtam érted. Amúgy te is egy seggfej
vagy. Nos, seggfej, mi a terv holnapra?
– Először is, az időpont. Legyen reggel nyolc, fél kilenc. Mi lenne, ha
itt a Broadway 290. alatt találkoznánk?
– Ja, persze. Több ember ment oda be, mint ahány kijött.
–  Ne csinálj drámát! Mi a véleményed az ATTF-irodátokról? –
javasolta Nash. – Azt elég biztonságosnak találod? Vagy ez is az üldözési
mániád része?
Elengedtem a fülem mellett, a találka helyén töprengtem. Most, hogy
Kate hazajön, biztosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy ott legyen, bár nem
szeretném még jobban belekeverni az ügybe. Kérhetek erősítést, de
valóban jobban érezném magam, ha Kate is elkísérné Jillt a találkozóra.
Eszembe jutott az utazás előtti utolsó esténk, amit Kate-tel kettesben
töltöttünk.
–  Ablak a Világra – mondtam Nashnek –, ott találkozzunk.
Munkareggeli.
–  Szerintem túl nagy ott a tömeg egy ilyen eseményhez, nem
gondolod? – aggódott Nash.
– Kértem, hogy nyilvános hely legyen, te pedig azt mondtad, hogy ez
csak egy nem hivatalos, tényfeltáró megbeszélés lesz, semmi nagy
attrakció. Mi ezzel a gond?
– Épp az előbb mondtam. Nagy a tömeg.
– Gyanakvóvá teszel, Ted.
– Inkább paranoiássá.
–  Álljunk itt meg, nem én voltam az, aki az elmúlt éjjel találkozott
veled a parton? Ez nem üldözési mánia, ez őrültség. De ez alkalommal
okosabb leszek. És különben is – tettem hozzá –, nagyszerű a kilátás.
–  Sokkal jobban örülnék, ha irodai keretek közé szorítanánk a
találkozót. Legyen az bárki irodája. Koenigé. Steiné. Te választasz.
–  Csak nem az a célod, hogy sokáig beszéltess? Holnap nyolc
harminckor találkozunk. A cím: Ablak a Világra. A reggelit te fizeted –
fejeztem be a beszélgetést. Seggfej.
Hosszú délután volt. A feleségemre egy, de lehetséges, hogy két
fogadóbizottság vár a Kennedy repülőtéren. A szemtanúm pedig az
utcán lófrált. Jill telefonált.
– Beszéltem Markkal, Azt mondta, hogy az FBI az irodájában járt és a
hollétem felől érdeklődött.
 – Mikor történt ez?
– Nem mondta.
Pedig azt hittem, hogy a házban látogatták meg tegnap, ami
megmagyarázta volna a furcsa telefonhívásokat. Az kérdés számomra,
hogy kit nevez FBI-ügynöknek. Valószínűbb, hogy a CIA emberei
lobogtatták az FBI-os meghatalmazásokat.
Jill folytatta:
–  Nem mondták meg neki, hogy miről van szó, csak azt, hogy
szemtanúja voltam valaminek, és beszélni szeretnének velem.
– Megkérdezte magától, hogy mi ez az egész?
– Igen. Én pedig elmondtam neki mindent. Budról, a tengerpartról és
a videokazettáról.
– Hogy fogadta?
– Nem túl jól.
De az öt perc lejárt, és letettem a telefont.
– Most azonnal jöjjön vissza ide. A telefont pedig kapcsolja ki!
– Rendben, tizenöt perc, és ott vagyok.
A dolgok kicsit felgyorsultak, de addig, amíg nem tudta, hogy hol
keressen bennünket, nem számított, hogy Ted Nash már értesült róla,
hogy John Corey megtalálta Jill Winslow-t Azt hiszem, Nash úrnak nem
lehetett túl jó napja. Magam elé tudtam képzelni Nash és az ismeretlen
közötti mai beszélgetést, akivel öt évvel ezelőtt az összeesküvés tervet
kieszelték. De Ted Nash megpróbált mindent a feje tetejére állítani.
Lehet, hogy a repülőtéren vagy a holnapi találkozón akar engem és Kate-
et elfogni.
Ezalatt mindennel és mindenkivel trükközött, ami és aki érintett az
ügyben, megpróbálta a kezében tartani a szálakat, el akart engem kapni.
Amikor pedig rájön, hogy van egy másolatom a videokazettáról, azt
fogja kívánni, bárcsak halott volna.
Bekapcsoltam a telefonomat, kaptam egy üzenetet rémálmaim
tárgyától, Nash úrtól. Visszahívtam.
–  Beszéltem pár emberrel, és szeretném visszaigazolni a holnapi
találkozónkat.
Sokkal nyugtalanabbnak tűnt, mint az előbbi beszélgetésünkkor.
Valószínűleg azóta beszélt más aggódó emberekkel.
– Ott leszek – válaszoltam.
 – Miről akarsz majd beszélni? – kérdezte.
– Mindenről.
–  Hadd kérdezzem másképp: van bármiféle kézzelfogható
bizonyítékod, ami indokolja, hogy újra vizsgáljuk az ügyet?
– Mire gondolsz?
– Én kérdeztem.
– Nos, még az is lehet, hogy van. Miért?
– Magaddal hozod azt a bizonyítékot holnap?
– Szeretném.
–  Nagyszerű volna. Van olyan szemtanúd, akit szeretnél elhozni a
találkozóra?
– Talán.
– Minden szemtanút szívesen látunk.
– Csak nem egy előre megírt forgatókönyvet olvasol?
– Nem. Csak azt mondom, hogy azt hozol magaddal, akit akarsz.
– Ó, akkor vendéget is hozhatok?
Szinte láttam, ahogy kettétör egy ceruzát.
–  Igen, nyugodtan hozd el, akit szeretnél, legyen az szemtanú vagy
vendég. Az Északi Toronyban vannak irodák is, ha mégis diszkrét
beszélgetést szeretnél.
Úgy döntöttem, hogy teljesen tönkreteszem a napját.
– Talán szükségem lesz egy hangzó képanyag bemutatására alkalmas
helyiségre. Meg lehet oldani a technikai hátteret is? – Nagyon sajnáltam,
hogy nem láthatom az arcát.
Hosszú másodpercig nem szólalt meg.
– Szerintem blöffölsz.
–  Hívd blöffnek. Legyen videólejátszó és tévé a közelben. Nem
válaszolt egy darabig:
– Mondtam, hogy megsemmisítették a felvételt.
– Nos, hazudtál. Csak letörölték.
– Honnét tudod?
– Tudod azt nagyon jól.
– Komoly fejfájást okozol nekem.
– Láttad azt a francia filmet – folytattam –, az Egy férfi és egy nőt?
Vártam, hogy válaszol, miután beindulnak és felpörögnek az agy
tekervények, de nem szólalt meg.
 –  Gondolj bele – mondtam. – Azt hiszem, Griffith-szel a saját
tökötökre léptetek.
Elképzeltem, hogy a szoba tele van emberekkel, és minden szem
rászegeződik. Ha Griffith is ott volt vagy Brown, valószínűleg most
egymásra mutogattak.
–  Vagy a nő nagyon okos – szólalt meg Nash –, vagy te
felvilágosítottad és bölcsebbé tetted, mint akkor este volt.
–  Nos, lássuk csak! Én egy zseni vagyok. Szerintem ő is agyafúrt. De
veled kapcsolatban, Ted, már nem vagyok erről meggyőződve. A
barátaiddal kapcsolatban is ez a véleményem.
Nash visszahőkölt.
–  Nos, vannak esetek, amikor ha hibázunk, el kell temetnünk a
hibánkat.
–  Ha már itt tartunk, mikorra várhatom a következő halálodat? Ez
egy évenként ismétlődő esemény?
Meglepett a reakciója: – Jól szórakozol?
– Roppantul.
– Élvezd, amíg lehet!
– Ne aggódj! De te is. Mennem kell.
–  Várj. Mondd, mit vársz a holnapi találkozó után? Milyen
eredményre számítasz?
– Az igazságra, az igazságszolgáltatásra.
– És mi lesz veled és Kate-tel?
– Vesztegetést sejtek.
–  Hajlandó vagy olyan alku megkötésére, ami mindenkinek jó
egyezség lenne?
– Nem.
– Mi lenne, ha elmondanám, miről szól ez az egész? Azt, hogy miért
kellett így alakítanunk a dolgokat? Hajlandó lennél arra, hogy
újragondolj mindent, ha megtudod, mi áll az ügy hátterében?
–  Tudod mit? Rohadtul nem érdekel, hogy mi van a háttérben, nem
veszem be az érzelgős, erkölcsös dumádat. Fogd meg, és dugd fel
magadnak! Nincs semmi olyan kicseszett dolog, amivel te vagy a
barátaid előálltok, ami legálissá, törvényessé és helyessé teszi, amit
tettetek. Egy eltévedt baráti lövedék? Terroristatámadás? A földön
kívüliek halálos fénysugara? Az is lehet, hogy nem is tudjátok. Akármi is
volt, az amerikai kormány tartozik a népének egy teljes és őszinte
válasszal. Erre az eredményre számítok holnap.
– Corey, teljesen meghibbantál – világosított fel Nash.
–  Te pedig nyakig benne vagy a szarban. Azt hiszem, lassan
bemérnek. Találkozunk holnap. – Letettem, és a bárpulthoz mentem.
Egy hideg sörrel jutalmaztam magam.
Ted Nash céljának elérése érdekében mesterien taktikázik a halálos
fenyegetés, az egyezség és a megvesztegetés különböző lehetőségeivel.
Ebben az esetben a legfőbb célja a bizonyíték eltüntetése volt, egyúttal
engem is el akart tüntetni, de lehet, hogy Jill Winslow-t és Kate-et is.
Kate pedig kedvelte ezt a marhát. Tudom, hogy a nők szeretik a
rosszfiúkat, de Ted Nash még a rosszfiúk között is romlottnak számított;
ő egy vérszívó vámpír: néha kedves, néha borzalmas, de mindig gonosz.
Ráadásul Nash is kimászott a sírjából, hogy mindenkit megöljön, aki a
féltve őrzött titkát leleplezi.
Nem számított, hogy mi lesz holnap vagy azután, de az a fickó nem
nyugszik, nem érzi biztonságban magát, amíg ki nem nyír engem.
Én is hasonlóképpen éreztem iránta.
 

50. fejezet
Jill pár papírzacskóval jött vissza, az egyikben az Egy férfi és egy nő egy
példánya, a másikban pedig egy tubus Crest fogkrém lapult. Leült,
levette a cipőjét, és a lábát a puffra tette.
– Nem vagyok hozzászokva ennyi gyalogláshoz – magyarázkodott.
– Ha Manhattanben jár, sokat kell sétálnia – válaszoltam.
– Mit gondol, a váláskor kapok autót és sofőrt Marktól? – mosolygott.
–  Egy kérdést megér. – Örültem, hogy még mindig felfokozott
hangulatban volt. Az új élet izgalomba hozta, de mégis fenyegetőnek
érezte a jövőt. Itt volt az idő, hogy elmondjam Mrs. Winslow-nak a
részleteket, ezért közelebb húztam a széket – Holnap reggel fél
kilenckor lesz egy fontos találkozóm. A videokazettáról, önről és a
kapcsolódó ügyekről fogunk beszélni.
Bólintott.
– Valószínűleg Bud Mitchell is ott lesz a találkozón.
– Értem. Szeretné, ha én is ott lennék…
 – Igen.
Gondolkodott egy darabig. – Ha szeretné, magával megyek. Ki lesz
még ott?
–  Én, természetesen és valószínűleg Kate is. Az ellenség oldalán Ted
Nash és Liam Griffith, akikkel öt éve találkozott. A harmadik, az a
bizonyos Brown úr lehet, hogy ott lesz, lehet, hogy nem.
Bólintott.
– Sosem kedveltem Ted Nasht.
–  A legtöbben nem szeretik, köztük én sem. Kate igen, de már nem
sokáig. Kértem, hogy a főnököm, Jack Koenig is ott legyen. Talán egy
rendőrkapitány is, David Stein.
– Ők kinek az oldalán állnak?
–  No, ez nagyon jó kérdés. Ez egy olyan játékféle, két csapat van az
Angyalok és a Démonok. A játékosok most választanak térfelet, ezalatt
pedig könnyen lehet, hogy valaki csapatot vált. A démonok vezére Ted
Nash, ő nem fog átállni. A többiek tekintetében nem vagyok biztos, az
majd a holnapi találkozón derül ki.
– Ki az angyalok kapitánya?
– Én – vigyorogtam. Ő is mosolygott.
– Én a maga csapatában vagyok. Gondolom, a felesége is.
–  Természetesen. Kértem, hogy a főügyészség is küldjön egy
képviselőt: ő lesz a döntőbíró. Lesznek olyanok, hogy kövessem a
hasonlatomat, akik csak a nézőtéren vállalnak szerepet, de olyanok is,
akik szeretnének beszállni a mérkőzésbe – magyaráztam. – A kazetta
lesz a meccslabda.
Elgondolkodott a monológomon.
– Még mindig nem értem, hol itt a probléma. A repülőgépet lelőtték.
Akik elvitték a letörölt kazettámat, később visszanyerték a felvételt,
tehát ők is tudják. Ki tartja titokban ezt a tényt, és miért?
– Fogalmam sincs.
– Holnap kiderül?
–  Lehet, hogy megpróbálják majd megmagyarázni, miért, de az nem
fontos. Azt sosem fogják megmondani, hogy ki. Most valójában nem is
számít, hogy ki és miért. Most csak a kazetta számít, és az, hogy az önök
bizonyítéka nyilvánosságra kerül. A többi pedig már megy a maga útján,
ebben biztos vagyok.
 Bólintott.
– Tényleg rávették Budot arra, hogy ott legyen?
– Legalábbis szeretnék, és Bud majd azt teszi, amit kérnek tőle.
–  De mi lesz az öt évvel ezelőtti ígéretükkel, miszerint ha Buddal
válaszolunk a kérdéseikre, a nevünk és a kalandunk sosem kerül
nyilvánosságra?
–  Azóta nagyon sok minden történt. Ne aggódjon Bud miatt –
nyugtattam –, ő sem aggódott magáért.
– Tudom.
–  Kérem, ne érezze magát rosszul, ne legyen bűntudata, ha holnap
találkoznak. Fel kell készülnie erre a játékra.
A puffon pihenő lábujjait nézte.
– Bemutatja a videokazettát?
– Valószínűleg, de se önnek, se Budnak nem kell ott lennie. Bólintott.
– A találkozót egy nyilvános helyre szerveztem, a Világkereskedelmi
Központba, az Ablak a Világra étterembe. Lehet, hogy majd bevonulunk
az Északi Torony egyik irodájába, ahol a kazettát megnézzük. – Közelebb
hajoltam hozzá. Eddig úgy láttam, sikerül elvonatkoztatnia a valóságtól,
a válástól, a nyilvánosságtól, és minden egyéb ténytől, de ahogy a
részletek körvonalazódni látszottak, Ablak a Világra, 8:30, ellenséges
résztvevők, aggódni láttam. – Nem számít, hogy milyen nehéz és
fenyegető lesz, a nap végére minden rendbe jön.
– Tudom.
–  Még valamit tudnia kell. Őszinte leszek, az első találkozó lesz a
legveszélyesebb. – Nem sikerült megnyugtatnom. – Azt hiszem, hogy az
ellenfeleink elszántak, és emiatt veszélyesek. Ha látnák valami esélyt
arra, hogy a nyilvánosságra kerülés előtt közbelépjenek, az csak holnap
lehet, a találkozó előtt, alatt vagy után. Ért engem? – Bólintott. – Néhány
óvintézkedést már megtettem, de kérem, hogy legyen óvatos, figyeljen,
mert bármi megtörténhet Legyen éber, mindig maradjon a közelemben,
vagy Kate és Dom Fanelli közelében. Még a mosdóba sem mehet ki Kate
nélkül. Rendben?
– Igen, értem. Miért nem szólunk a sajtónak?
–  A holnapi nap után nem kell hívnunk őket, majd ők keresnek
minket. De addig is… van egy kimondatlan szabály az ügynökök
életében. Sohasem fordulunk a médiához. Az nagyobb bűn, mint a
hazaárulás vagy az összeesküvés.
 – De…
– Bízzon bennem! A hét végére annyi újságíróval találkozik, hogy egy
életre elege lesz belőlük.
– Értem.
–  Holnap vagy azután Kate beavatja a tanúvédelmi és az új
személyazonossági program részleteibe, ha érdekli önt – Felálltam és
elnézést kértem. – Telefonálnom kell. Ha gondolja, maradjon nyugodtan.
Bekapcsoltam a mobilomat, visszakapcsoltam a hívószámkijelzést és
tárcsáztam.
– Jack Koenig, a főnököm – súgtam Jillnek.
Koenig felvette: – Corey?
– Visszajöttem.
– Nos, hogy van? Milyen volt Jemenben?
– Nagyszerű, Jack. Szerettem volna megköszönni a lehetőséget.
– Igazán nincs mit. Hallottam, hogy remek munkát végzett.
– Nos, akkor valamit félrehallott. Ott senkinek sincs lehetősége arra,
hogy jó munkát végezzen.
–  Nem vagyok hozzászokva ilyen fokú őszinteséghez – mondta
meglepetten.
–  Az nem jó. Ha mindannyian elkezdenénk őszintén beszélni a
gondokról, talán megtalálnánk a megoldást.
– Megtesszük, ami tőlünk telik.
– Nem, nem igaz. De nem is ezért hívtam.
– Mit tehetek önért?
– Hallott Tad Nashről?
– Nem, de… miről beszél? Ő meghalt.
– Nem, nem halt meg, és ezt maga is tudja.
Pár másodperc csend következett.
– Hol van most? – kérdezte Koenig.
– Jack, kérem, ne vesztegessük az időt, be nem mért perceimet olyan
kérdésekre, amikre úgysem fogok válaszolni. Inkább maga válaszoljon a
kérdésemre: hallott Nashről mostanában?
– Igen.
– Eljön holnap?
Erre nem válaszolt.
 – Először is, nem tetszik, ahogy beszél. Másodszor, a karrierjét érintő
probléma miatt utazott el. Harmadszor, azt hiszem érthetően
elmondtam, hogy…
– Válaszoljon a kérdésemre, eljön vagy sem?
– Nem.
– Akkor most el fog...
– Mi a fenét képzel…
–  Jack, itt az alkalom, hogy a jó oldalra álljon, vagy az istenre
esküszöm, hogy börtönben fogja végezni.
– Nem… nem tudom, miről beszél.
– Nos, vagy annyira mélyen benne van, hogy nem tud kimászni, vagy
arra vár, hogyan alakulnak a dolgok. Ha elszalasztja a fél kilencest, a
hajó maga nélkül megy tovább, a következő viszont egyenesen a
börtönbe tart majd.
– Elvesztette a józan eszét?
– Nézze, adok magának egy lehetőséget, mert kedvelem és tisztelem
magát. Hívja fel a New York-i és washingtoni főnökeit. Mérlegeljen, és
hozzon egy okos döntést. Szeretném látni a holnapi találkozón, és
szeretném, ha emelt fővel távozna.
Tudtam, hogy alaposan és gyorsan gondolkodik, ami igencsak nehéz,
ha az egy perccel ezelőtti elmélet szöges ellentétéről kell dönteni.
– Ott leszek – bökte ki végül.
– Remek. Ne felejtse el a glóriát! Hozza magával David Steint is.
– Ugye tudja, John, hogy ötven százalék esélye van arra, hogy nem jön
ki arról a találkozóról, de ha mégis, ötven százalék az esély, hogy nem
jut el a következő célpontjáig.
– Tíz az egyhez, hogy az esélyeim sokkal jobbak ennél.
–  Nem fenyegetni akartam, csak figyelmeztetni. Tudja, hogy mindig
tiszteltem az őszinteségét és a munkáját… és mint embert is kedveltem.
Hogy őszinte legyek, minderről eddig fogalmam sem volt, de a
szimatom azt súgta, hogy új szelek fújnak. De hiszen ez volt a hívásom
célja.
–  Jack, nekem is hasonló a véleményem önről. Kérem, válassza a
helyes utat. Sosem késő.
Nem válaszolt.
– Mennem kell. De van itt még valami…
 – Mi?
– Igenis volt egy kicseszett videokazetta, és igenis volt egy kibaszott
rakéta.
Erre sem reagált.
– Isten hozta itthon!
–  Köszönöm. Most pedig ideje, hogy ön is hazatérjen – mondtam
végül, és letettem a telefont.
– Mindig így beszél a főnökével? – kérdezte Jill.
– Csak ha a tökeit szorongatom.
Jill nevetett.
Délután egy órakor Jill-lel könnyű ebédet fogyasztottunk el a
szobában. Magam sem értem, hogy miért, de egy nagy adag, háromféle
zöldségből álló salátát rendeltem. Mindezt egy üveg vízzel öblítettem le,
és még csak meg sem sóztam az ételt Szavakkal nem tudom
elmagyarázni, hogy miért, de a zöld saláta remekül passzolt a rózsaszín
felsőmhöz.
Jill bekapcsolta a telefonját, két üzenet várta. Meghallgatta, majd
átadta nekem, hogy én is meghallgassam. Az első üzenet így szólt.
–  Üdvözlöm, Mrs. Winslow! Ted Nash vagyok, öt évvel ezelőtt
találkoztunk, gondolom, emlékszik rám. Tudom, hogy azóta újabb
fejlemények történtek az akkori esettel kapcsolatban. Mégis fontos,
hogy tudja, az akkori megállapodásunk most veszélyben forog, hiszen
olyan ember próbálja önt befolyásolni, aki nem rendelkezik hivatalos
felhatalmazással arra, hogy ebben az ügyben eljárjon. Szeretném kérni,
hogy mihelyt meghallgatta az üzenetemet, azonnal hívjon fel.
Beszélnünk kell, mielőtt bármiről nyilatkozik. Meg kell óvnunk önt, a
barátját, a családját a jogi és egyéb következményektől – Megadta a
mobilszámát, hogy azon hívja vissza. – Kérem, még ma hívjon vissza,
hogy ezt a rendkívül fontos ügyet megbeszélhessük.
Jill-lel egymásra néztük. Megpróbáltam elviccelődni.
– Az mindig jó jel, ha a Démonok kapitánya egyezkedni akar.
Jill mosolygott. A második üzenet is meglepő volt.
– Jill, Bud vagyok. Ma felhívtak az irodában, ami nagyon elkeserített.
Az öt évvel ezelőtti eseményekről van szó. Emlékszel, Jill, megígértük
egymásnak és másoknak is, hogy nem beszélünk senkinek, és ezért
biztosították a névtelenségünket. Erre most felhív valaki, és azt mondja,
hogy el akarod mesélni valakiknek a történteket. Jill, ezt nem teheted
meg, hiszen te is tudod. Ha magadra nem is gondolsz, vagy rám, gondolj
a fiaidra, Markra, az én fiaimra és Arlene-re is, akit tudom, hogy
kedvelsz. Óriási bajt okozunk rengeteg ártatlan embernek. Jill, ami
történt, megtörtént. Régen volt, elmúlt. Nem érdekel, hogy mit mondasz
a sajtónak vagy másnak, azt fogom mondani, hogy valótlant állítasz. Ha
lemásoltad a kazettát, meg kell semmisítened.
Bud még egy darabig mondta a magáét, hol tajtékzott, hol pánikolt,
hol pedig könyörgött. Ez a fickó baromi nagy seggfej. De azt el kell
ismerni, hogy a nyugodt kis élete ezúttal veszélyben forgott, és mint a
legtöbb olyan ember, aki félrelép, úgy gondolja, hogy nem érdemel érte
ilyen súlyos büntetést. Végezetül pedig Bud legrémisztőbb álma, úgy
tűnt, valósággá válik.
Bud szépen elcsendesedett a végére.
–  Jill, kérlek! Hívj fel! A te érdekedben és a családunk érdekében. –
Ahogy Mr. Winslow-tól, tőle is elvártam volna valami zárómondatot,
például „Vigyázz magadra!” vagy „Sokat gondolok rád”, de ő csak egy
Bud volt. Egy „sziával” zárta a monológot.
Kikapcsoltam a telefont, és Jillre néztem. Az életét meghatározó két
férfiember, úgy tűnt, nagy nulla volt.
–  Tipikus férfi – szólaltam meg –, csak akkor telefonál, ha kell neki
valami.
Jill elmosolyodott és felállt: – Ledőlök egy kicsit.
–  Egy valamit megígérek – mondtam. – A nyomás, hogy hallgasson,
azonnal elmúlik, ha először kilép a nyilvánosság elé.
–  Nem érzek semmiféle nyomást. Csak nagyon el vagyok keseredve
Bud és Mark miatt. De erre számítottam.
– Talán mindketten rájönnek, hogy ez nem róluk, ellenük szól.
– Erre nem mernék mérget venni. Viszlát! – Elköszönt, és bevonult a
szobájába.
Az ablakhoz léptem és lenéztem az utcára. Az ég kicsit kitisztult,
ezért kezdett benépesedni a park.
Kiszabadítottam az oroszlánt, Ted Nashre és társaira uszítottam, akik
egyre azon mesterkednek, hogyan tudnák visszaterelni a ketrecébe,
vagy hogyan tudnák megölni, vagy ellenem fordítani. Ezalatt az oroszlán
Budból, Markból és a családból falatozott, de sajnos nem tudtam
foglalkozni a járulékos veszteségekkel.
 Sosem hittem, hogy egyszerű vagy vidám lesz… de ez a kezdet csak
apró kellemetlenség volt. Majd ha az összes játékost összetereljük –
Kate, Griffith, Nash és a hátvédek, Dom Fanelli, Marie Gubitosi, Dick
Kearns és a többiek –, minden valóságos és emberi lesz.
Azoknak, akik a 800-as járaton utaztak, és a családjuknak sajnos ez
mindvégig valóság volt.
 

51. fejezet
Délután 4:32 volt, Dom Fanelli hívására és megnyugtató szavaira
várva a plazai szobánk nappalijában üldögéltem. „A küldetés teljesítve”,
vagy valami ilyesmit akartam hallani.
Kate a kairói Delta-járattal érkezett, ami a repülőtéri irányítás adatai
szerint 16:10-kor földet ért. Ezért azt gondoltam, hogy mostanában már
számíthatok a hívására. De a telefon meg sem szólalt. Bekapcsoltam a
mobilomat, hátha ott hagyott üzenetet, de semmi.
– Miért nem hívja fel? – kérdezte Jill.
– Majd ő hív.
– Mi van, ha valami baj történt?
– Akkor is felhív.
– Túlságosan nyugodtnak tűnik.
– Jól vagyok.
– Kér egy italt?
– Igen, de először megvárom, hogy felhívjanak, akkor eldöntöm, hogy
egyet vagy kettőt kérjek.
– Már alig várom, hogy találkozzam Kate-tel – mondta Jill.
– Én is. Már nagyon régen láttam. Azt hiszem, kedvelni fogja – tettem
hozzá.
– Ő is kedvelni fog engem?
– Miért ne tenné? Hiszen ön kedves hölgy.
Nem válaszolt.
4:36-kor úgy döntöttem, hogy 4:45-ig várok. Ha addig nem lép velem
kapcsolatba, felhívom Fanellit.
Háromnegyed ötkor már azt képzeltem, hogy Dom Fanellit
letartóztatták, Kate Ted Nash autójában ül, ahonnét Ted felhív, és közli
velem, hogy átadja nekem Kate-et Jillért és a videokazettáért. Már szinte
hallottam is a hangját.
–  John, Kate-tel egy védett házban kellemesen fogunk időzni, amíg
meg nem kapom Jillt és a házi videofelvételt.
Évek óta először éreztem, hogy a torkomnál fogva szorongatnak.
Ted Nash váltságdíjajánlatán törtem az agyam, és tudtam, hogy az az
állat nem tisztel semmiféle egyezséget. A játék úgy ér majd véget, ahogy
ő szeretné: Jillt akarja, a kazettát, Kate-et és engem. Tehát nem számít,
hogy mit válaszolok a kérdésére, úgyis hazudni fog, nem kapok semmit a
foglyokért cserébe. Nem lesz más, csak mészárlás. Így az egyetlen
lehetséges válaszom csak az lehetne: cseszd meg!
Jillt néztem, nem akartam Ted Nash markába juttatni. Aztán Kate-re
gondoltam. Ő biztosan megértene.
– Rosszul néz ki – szólított meg Jill.
– Jól vagyok, tényleg.
Felvette a mobilját: – Felhívom Dom Fanellit.
–  Ne! – kértem. – Majd én. – Bekapcsoltam a mobilomat, és vártam,
hátha pittyeg az üzenetjelző, de nem történt semmi. Kikapcsoltam a
telefont, és épp a szobai telefonhoz nyúltam, amikor megszólalt.
Hagytam, hogy még egyet csörögjön.
– Corey.
– Na, ki vagyok? – viccelődött Dom Fanelli.
– Dom…
– Bingó! Adom Kate-et.
A szívem majd kiugrott a helyéből. – John – szólalt meg Kate –
minden rendben. Micsoda jelenet volt! Ted…
– Hol vagytok?
– Dommal egy rendőrautó hátuljában ülünk.
Jillre néztem, aki a hüvelykujját mutatta felfelé és kacsintott – John,
Ted Nash él! Ott volt a repülőtéren…
– Igen, nem vagyok meglepve. De vannak jó híreim is…
–  Miért mondod, hogy rossz hír, hogy életben van? Mi a fene folyik
itt?
– Dom mondott valamit? – érdeklődtem.
–  Nem, de valamicskét sikerült magamtól is kitalálni. Dom azt
mondja, nem tud semmit, csak annyit, hogy el kellett jönnie értem a
repülőtérre, és el kell vinnie oda, ahol vagy. Miért nem jöttél ki elém?
Miről van szó?
– Mindent elmondok, ha találkozunk.
– Hol vagy? – kérdezte.
– Majd meglátod, ha ideérsz. Jobb, ha a telefonon nem beszélünk túl
sokat – magyaráztam. – Hiányoztál.
– Te is nekem. Nem egészen ilyen fogadtatásra számítottam. Mi a fene
történt Ted…
– Ez tényleg nagyon hosszú történet.
– Megtaláltad?
– Később.
– Jól vagy?
– Igen, jól. De mondom, hogy rizikós telefonon elmesélnem.
– Vagyis kritikus. Biztos, hogy jól vagy?
–  Igen, jól vagyok. A lényeg, hogy te is jól vagy. Add vissza Domot!
Hamarosan találkozunk. Szeretlek – zártam le a beszélgetést.
– Én is szeretlek.
Fanelli szólt bele a telefonba.
–  Hogy vagy képes ilyen emberekkel dolgozni? Nem tisztelik sem a
törvényt, sem a rendőrséget…
– Dom, nem követnek?
–  De igen. Szóltam néhány közlekedésinek, és pár perc múlva
lekapcsolják ezeket az állatokat a piros lámpán való áthajtás miatt.
– Remek munka! Adósod vagyok.
–  Egy életre. Kate remekül néz ki. Jól lebarnult. Sokat sportoltál?
Lefogytál! Vagyis, mindig jól néztél ki, de látszik, hogy leadtál néhány
kilót.
Tudtam, hogy Kate-hez beszél, nem hozzám.
– Milyen erőkkel vonultak fel? – szóltam közbe.
–  Á! Csak négy fickó volt, de negyvennel felért, akkora zajt csaptak.
Az egyik folyamatosan azt kiabálta: „FBI! FBI! Akadályozza, hogy
blablablabla… „Én pedig azt kiabáltam: „Rendőrség! Rendőrségi Álljanak
félre, húzódjanak vissza!” Két vámtiszt is velem volt, ők pedig előjöttek a
hatásköri dumájukkal. Jó móka volt, bár időnként hátborzongató is. Kate
hősként viselkedett, és végül ő oldotta meg a helyzetet Azt mondta: „Ha
nincs szövetségi letartóztatási parancsa vagy idézése, felszólítom –
érted? –, felszólítom, hogy álljon félre és engedjen utamra. Addigra már
a reptéri biztonságiak is megjelentek, jó néhány bámészkodó meg a fene
tudja, ki még… Nos, végül…
– Értem, értem. Hány autó van mögötted?
Pár másodpercig nem válaszolt.
– Kettő volt, de… már egyet sem látok. Ha sávot váltunk, előbb-utóbb
utánunk jönnek. De most senki sem követ.
– Mikor érkeztek?
– Még nem tudom. Csúcsforgalom van, egy zöldfülű ül a volánnál…
Hallottam, hogy egy férfi rámorog.
– Zöldfülű? Ki a zöldfülű? Akar vezetni?
Az autóban három fickó cukkolni kezdte egymást, és magam előtt
láttam, ahogy Kate a szemét forgatja.
– Na, jó, majd látjuk egymást, ha ideértek – zártam le a beszélgetést.
Megadtam a szobaszámot – Mondd meg Kate-nek, hogy kapcsolja ki a
mobilját és a személyhívóját, hátha be akarják mérni.
– Naná! Később találkozunk, haver.
–  Még egyszer köszönöm! – mondtam, és letettem a kagylót. Jill
odalépett hozzám és megölelt.
– Gondom, nagyon megkönnyebbült.
Én is megöleltem.
– Eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódni.
Megfogta a kezemet és a szemembe nézett.
– Pontosan tudom, hogy mi történhetett volna, ha valami balul sül el
a reptéren.
Nem válaszoltam.
– Egyedül hagyom, hogy fogadni tudja a kedvesét – ajánlotta fel Jill.
– Ne, kérem, maradjon! Szeretném, ha találkozna Dom Fanellivel.
– Majd máskor. Addig igyon valamit!
Elköszönt, és bevonult a szobájába.
Szemügyre vettem, hogy mit kínál a minibár, végül a szokásos skót
whisky mellett döntöttem. Az ablakhoz léptem. A városra fehér felhő
telepedett, de a tévé meteorológusa ragyogó napsütést jósolt holnapra.
Különös helyzet, gondoltam. Mekkora vihart kavart a félnapos júliusi
kiruccanás, amikor a feleségemet elkísértem a megemlékezésre. Kate
gyanította, hogy komollyá válhat az ügy, de én nem sejtettem semmit.
 Ami pedig Jill Winslow és Bud Mitchell számára csak egy rövid
randevúnak indult, klasszikus példája lett annak, amikor valaki
rosszkor, rossz helyen, rosszul cselekszik.
Öt évvel később a szálak egy helyre futottak, és holnap az Ablak a
Világra kereszteződésnél újra találkoznak.
 

52. fejezet
Csengettek. Kinéztem a kukucskálón, Kate állt az ajtó előtt. Idegesnek
tűnt. Kinyitottam az ajtót, ő pedig széles mosollyal köszöntött. Táskáit
behajította az előtétbe, majd átölelt. Csókolóztunk, ölelkeztünk és rövid,
bohó dolgokat mondtunk. Úgy egy perc múlva felemeltem, és bevittem a
nappaliba. Meglepetten nézett körül.
– Megnyerted a lottófőnyereményt, amíg nem voltam itthon?
– Mit mondhatnék? Igen.
Folytattuk az ölelkezést, csókolózást, miközben az öreg Willie
majdnem kitört a kunyhójából. Megfogta a kezemet, a kanapéhoz
húzott, és magára rántott. Azt hiszem, valóban jobb, hogy Jill nincs itt a
szobában.
A pajzán kanapépercek után itallal kínáltam:
– Mit szeretnél inni?
– Köszönöm, semmit. Szeretkezni akarok veled. Most. Itt. Emlékszel,
amikor először csináltuk a kanapén? – közben kezdte kigombolni a
ruháját.
– Várj csak… nem vagyunk egyedül – tiltakoztam. Felemelte a fejét, és
körbenézett.
– Ki van még itt?
– Az az én szobám – mutattam –, az az ajtó pedig egy másik szobába
vezet.
– Ó… – Kate felült, én felálltam. Begombolta a blúzát – Kié az a szoba?
–  Hadd készítsek egy italt neked. Még mindig vodka? – kérdeztem,
miközben a bár felé mentem.
– Igen. John, mi folyik itt? Miért vagy itt?
– Tonik?
– Igen. – Kate felállt és odajött hozzám.
Nyújtottam az italt, megfogtam a poharamat:
 – Isten hozott itthon.
Koccintottunk, majd Kate újra a szoba felé pislogott.
– Van valaki abban a szobában?
– Igen. Ülj le!
–  Állni szeretnék. Mondd már! Mi ez az egész? Miért volt szükség a
reptéri felhajtásra?
– Amióta hazajöttem – kezdtem bele –, rengeteg dolgom volt.
– Azt mondtad, hogy a partra mész pihenni.
– Igen, Westhamptonba.
– Csak nem a TWA ügyében vizsgálódtál?
– De igen.
– Megbeszéltük, hogy nem piszkáljuk tovább.
–  Semmi okot nem láttam, hogy ne piszkálódjak tovább. – Kate
értetlenül nézett. – Mintha nem lennél kirobbanóan boldog.
–  Azt hittem, megegyeztünk, nyugalomban folytatjuk az életünket
tovább.
– Megígértem, hogy megtalálom a párt. Betartottam.
Leült a kanapéra: – Megtaláltad őket?
– Igen – odahúztam egy széket, és leültem vele szemben. – Először is,
tudnod kell, elképzelhető, hogy veszélybe kerülünk… pontosabban már
abban is vagyunk.
–  Na, erre magamtól is sikerült rájönnöm… a repülőtéren. Amikor
Dom becsúsztatott egy 38-ast a táskámba, már nem volt kétséges.
– Remélem, nem adtad vissza.
– Nem. Itt alszunk ma este?
– Drágám, ha veled van a pisztoly, nyugodtan itt alhatsz velem.
– Olyan romantikus vagy! – mosolygott.
– Hol van Dom Fanelli és a másik két zsaru? – kérdeztem.
–  Dom elment. Azt mondta, hogy nem akar bezavarni az édes
egymásra találásunkba. A zsaruk itt vannak kint a liftnél. Az egyikük itt
marad ma estére.
– Az remek.
– Miért kell, hogy itt legyenek?
–  Azért, mert a drága Ted Nash barátod meg akar szabadulni tőlem,
tőled és Jill Winsiow-tól.
– Mi a fenéről…? Ki az a Jill Winslow?
 – A videokazetta sztárja.
Kate bólintott.
–  Miért akarna Ted…? Vagyis, azt hiszem, rájövök magam is. Ne
haragudj, ha nem fogom fel olyan gyorsan, ahogy…
– Remekül csinálod.
– Még nem sikerült megszoknom az időátállást, de ez a legkevesebb…
Nem egészen erre számítottam, amikor kiszálltam a gépből. Arra
vártam, hogy ott leszel a repülőtéren, és együtt megyünk haza. Amikor
pedig kiléptem a folyosóból, elszabadult a pokol… és most azt mondod,
hogy veszélyben vagyok, és rájöttél…
– Kate, hadd kezdjem az elején!
– Hogy találtad meg őket? A videokazettát…
– Hadd kezdjem az elejéről!
Kate maga alá húzta a lábát: – Nem fogok közbeszólni.
–  Először is, szeretlek – néztem rá. – Másodszor is, nagyon szép
barnára sültél, és harmadszor, hiányoztál. És negyedszer, lefogytál.
–  Neked is szép színed van, te is lefogytál Honnét szerezted ezt az
inget?
– No, ez már a történet része.
– Hallgatlak.
A Kennedy repülőtérnél kezdtem, ahova jemeni visszatérésem után
érkeztem, aztán Dom Fanelli, Philadelphia és Roxanne Scarangello
esetéről beszéltem. Kate mozdulatlanul ült, csak időnként kortyolt az
italából. Figyelt, bár nem tudtam megmondani, hogy a döbbenettől, a
kételkedéstől vagy a fáradtságtól ilyen szótlan. Időnként bólintott,
kikerekítette a szemét, de egy szót sem szólt. Én pedig csak meséltem, az
éjféli Bayview Hotel-béli látogatásomról, Rosenthal úr archívumáról és a
Jill Winslow név felfedezéséről.
Ennél a pontnál megállított:
– A férfit is megtaláltad?
– Tudom, hogy ki ő, de nem tudom befolyásolni.
– Most hol van?
– Teddel. Egyelőre nem is foglalkozom vele, de ha Ted úgy érzi, hogy
nagyobb teher, mint amekkora haszon, akkor ő megy.
– Hová megy?
– Oda, ahonnét Ted jött.
 Nem válaszolt. Elmeséltem a parti randimat Ted Nashsel, de a
verekedős részt lerövidítettem:
– Végül lökdösődni kezdtünk.
Az államon lévő ragtapaszt nézte, de nem szólt semmit. Elmeséltem a
Ted Nash-féle történetet, hogyan találta meg a férfi ujjlenyomatát, a
férfin keresztül Jill Winslow-t, és hogy ő, Liam Griffith és az a titokzatos
Brown úr meglátogatták mindkettejüket, amikor is kiderült, hogy a
videokazetta megsemmisült. Nem feledkeztem el az állítólagos
hazugságvizsgálós tesztről sem, és arról, hogy Ted megpróbálta elhitetni
velem, hogy a teszt után elhitte, hogy a kazettán nem volt semmi, ami
rakétatámadásra utalt volna.
– Lehet, hogy megdöbbensz, de Ted szerintem hazudott nekem.
Nem reagált cinikus megjegyzésemre.
– Azt mondta Ted, hogy a párocska mit csinált a kazettán?
– Igen. És ez az egyik ok, amiért nem szeretnék nyilvánosságra hozni
a felvételt.
Kate végül rákérdezett:
– Akkor végül megtaláltad Jill Winslow-t?
– Igen.
– Hol van most?
– Az ajtó mögött – mutattam Jill szobája felé. Az ajtót nézte, de nem
szólt.
–  S miután megtudtam, hogy Ted Nash utánam szaglászik, Old
Brookville-be mentem, ahol Dom szerint Jill Winslow lakott.
Röviden elmeséltem a történteket, igyekeztem a tényekről beszélni,
de azért a saját gondolataimat is hozzáfűztem. Nem akartam a vállamat
veregetni, de ahogy meséltem, egyre inkább elégedett voltam a remek
nyomozói ösztöneimmel. Ott tartottam, amikor rákérdeztem az Egy férfi
és egy nő kazettára Jill Winslow-nál. Kate ekkor már felegyenesedett a
kanapén.
–  Akkor este, a hotelben rámásolta a felvételt egy kölcsönzött
kazettára, az Egy férfi és egy nőre. A hotel könyvtárából vette ki.
Ragtapasszal ragasztotta le a kazettán a lyukat. Eszes nő.
– Eszes John.
Kate szeme kikerekedett: – Megvan még a kazetta?
– Igen.
 – Láttad? Nálad van?
– Láttam, és nálam van.
– Hol?
– A szobámban.
Kate felállt: – Meg akarom nézni.
– Még ne. Hadd fejezzem be!
– Mi van rajta?
– Az van rajta, hogy egy kicseszett rakéta eltalálja a felfelé tartó 747-
est.
–  Úristen! – Leült – De még mindig nem értem, hogy Jill Winslow
ennyi év után miért döntött úgy, hogy megbízik benned, beismeri, hogy
lemásolta a kazettát, és még meg is mutatja neked.
Már én is gondolkodtam ezen.
–  Valószínűleg elnyertem a bizalmát… de inkább az a magyarázat,
hogy ő egy jó ember, és már régóta erre a pillanatra várt. Várta az
alkalmat, vagy egy jelet, hogy tudja, eljött az idő, hogy helyesen
cselekedjen.
–  Értem. De tudja, hogy mi lesz ezután? Úgy értem, a házassága, az
élete, a barátja… mi a neve?
– Bud. Jill érti. Bud már nehezebb eset.
– De tényleg vállalja a nyilvánosságot?
– Igen. – Folytattam, és elmeséltem Kate-nek, hogyan kötöttünk ki a
Plazában, beszéltem Megboldogult Ted különböző telefonüzeneteiről, és
a Jill telefonjára érkezett üzenetekről, egy Budtól, egy Marktól és egy
természetesen Tedtől.
– Szegény nő – jegyezte meg Kate. – Hogy bírja?
–  Tűrhetően. Most, hogy itt vagy, könnyebb lesz neki. Szüksége van
egy nőre, akivel beszélgethet.
– Szokatlanul figyelmes ez tőled. Az új ingednek van valami köze az új
énedhez?
–  Van. Felhívtam a főnökünket is, és el kell mondjam, Kate, Jack
Koenig tud valamit, és pengeélen táncol.
Kate ezen nagyon meglepődött, és kételkedni kezdett.
– Biztos vagy te ebben?
– Abszolút.
– Rendben. Mi lesz Jill Winslow-val és a kazettával?
 –  Holnapra összehoztam egy találkozót Ted Nashsel, Liam Griffith-
szel, hívtam egy jogászt a főügyészségről, Jill Winslow és talán a barátja,
Bud Mitchell is ott lesz, és számítok Jack Koenigre. Bár ő tiltakozott,
ragaszkodtam hozzá, hogy eljöjjön.
– Hol lesz a találkozó?
–  Épp te jártál az eszemben, az utolsó együtt töltött New York-i
esténk, ezért holnap reggel fél kilenckor az Ablak a Világra étterembe
hívtam mindenkit.
Kate elgondolkodott ezen.
– Azt hiszem, jó ötlet… forgalmas…
– Ráadásul megbeszéltük, hogy újra elmegyünk oda.
–  Nem hiszem, hogy ugyanolyan jól fogunk szórakozni, mint
legutóbb. Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen módja a dolgok
tisztázásának?
– Miért, még milyen lehetőség van?
– Én elmennék a lehető legmagasabb vezetőig. Washingtonba, az FBI
központjába.
–  Senkit sem ismerek Washingtonban, és nagyobb biztonságban
érzem magam itthon. Nem tudjuk, hogy ott kiben bízhatunk meg.
– Kicsi üldözési mániád azért van, ugye?
– Talán. Meg sokáig is tartana. Először holnap találkozzunk az itteni
krampuszokkal, azután megnézhetjük a washingtoni ördögöket is.
Kate gondolkodóba esett:
– Mit gondolsz, ki van még benne? És miért?
– Fogalmam sincs. Most nem is érdekel ez a kérdés. De ha szar kerül a
palacsintába, majd meglátjuk, hogy ki szalad segítségért.
– Remélem, hogy nem Jack lesz az!
–  Kate, egyáltalán nem érdekel, hogy ki van benne, és ki nem.
Mindegyiknek buknia kell.
–  Ez az, azt hiszem… amit úgy hívsz: összeesküvés. Még az is lehet,
hogy a csúcsig futnak a szálak.
– Az nem az én problémám.
– Ez nem olyan biztos. Erről beszélek. Lehet, hogy akkorára dagad, és
olyan magas rangú embereket érint, hogy nem lesz belőle semmi. Csak
mi fogunk belebukni.
– Nem kell belekeveredned.
 Mérgesen nézett rám:
– Ki se ejtsd ezt a szádon. – Odahajolt és megölelt. – Én kezdtem, veled
fejezem be.
– Befejezzük, Kate, megígérem. – Kate, csakúgy mint én, olyan mélyen
benne volt, hogy együtt kellett ásnunk addig, míg a másik oldalon
napfényre nem bukkanunk.
– Hadd lássam a kazettát!
– Talán először találkoznod kellene Jill Winslow-val.
– Hát, mit gondolsz?
Ha két különböző helyiségben van a bizonyíték és a tanú, először a
bizonyítékot kell szemügyre venni, de ez esetben jóval bonyolultabb volt
a helyzet. Úgy döntöttem, betartjuk azt a sorrendet, ahogy én
bukkantam rájuk… először Jill, aztán a kazetta. Vagy talán mégis először
a kazettát mutassam meg, aztán a szobatársamat?
– John?
–  Ó, bocs… azt hiszem, jobb, ha először Jill Winslow-val találkozol,
hogy a kazettát is megértsd. Igen, így jó lesz.
– Rendben. A szobájában van?
– Igen, hacsak nem ment megint templomba. – Odaléptem az ajtóhoz,
és bekopogtam. – Jill? Mrs. Winslow?
– Igen! – kiáltott bentről.
– Be szabad… – Már nyílt is az ajtó. – Jill, szeretném bemutatni önnek
a feleségemet, Kate-et.
Jill mosolygott, Kate-hez lépett, és kezet fogtak.
–  Örülök, hogy megismerhetem – kezdte Jill. – John kissé aggódott,
hogy mi lesz a repülőtéren.
– És ahogy kiderült, okkal. Én is örülök, hogy találkoztunk – mondta.
Örömmel nyugtáztam, hogy jól sikerült az első találkozás. Kate
munkájából adódóan nem volt féltékeny típus, Jill Winslow pedig
minden ízében úrinő volt, ha eltekintünk persze a tengerparti
szexjelenetektől. De az már nagyon régen volt.
–  John elmesélte, hogy mi történt az elmúlt napokban – szólalt meg
Kate. – Hogy viseli az eseményeket?
– Egyelőre jól. A férje olyan, mint egy szikla.
Lehet, hogy nem a legjobb szavakkal, de Kate kedvesen válaszolt.
 – Mindig számíthat rá. Szeretném megköszönni – tette hozzá –, hogy
a segítségünkre van, és amiért ilyen őszinte hozzánk. Fogalmam sincs,
hogyan érinti mindez.
– Sokkal jobban vagyok, mint az elmúlt öt évben voltam.
Közbeszóltam:
– Miért nem koccintunk egyet?
Kinyitottam egy üveg pezsgőt, töltöttem, és koccintottunk.
– Kate hazatérésére, és Jillre…
– …és a remek nyomozóra – egészítette ki Kate.
– Az igazságra, azokért, akik életüket vesztették – fejezte be.
Csendben kortyoltunk, aztán Jill megszólalt:
– Azt hiszem, lassan zavarok az édes viszontlátásban.
Kate gyorsan válaszolt:
–  Nem, egyáltalán nem savat. Johnnal már megöleltük és
megcsókoltuk egymást Majd később megosztjuk egymással az
élményeinket.
– Nagyon kedvesek, de…
Kate félbeszakította:
–  Szó sem lehet róla, maradnia kell. Annyi mindent meg akarok
kérdezni magától! Azt sem tudom, hol kezdjem!
– Nem nagyon lehet mit mondani róla – válaszolt Jill –, és a vége az,
hogy valami olyasmit csináltam, amit nem kellett volna. Nem a
félrelépésre gondolok, hanem arra, hogy már öt évvel ezelőtt bátornak
kellett volna lennem. Ha megtettem volna, lehet, hogy sokak élete
romba dől, de még több élet, beleértve a sajátomat is, sokkal jobbá válik.
Kate Jillt nézte, és tudtam, hogy legalább annyira lenyűgözte Mrs.
Winslow őszintesége, mint engem, a vasárnap reggeli találkozónkkor.
– Sokszor képtelenek vagyunk a nehéz döntéseket a megfelelő időben
meghozni. Sokszor ezek a döntések hosszas lelki vívódások eredményét
képezik.
–  A küszöbön álló férje olyan jel volt nekem, amire már nagyon
régóta vártam – mondta Jill, miközben rám mosolygott. – Ráadásul
nagyon meggyőző a modora. De attól még ugyanazt érzem: nem sikerült
egyedül meghoznom a döntést.
Ekkor közbeszóltam:
 – Kizavarhatott volna az ajtón, de nem tette meg. Hadd mondjak még
valamit! Ha öt évvel ezelőtt átadta volna azt a kazettát, valószínűleg
megsemmisítették volna. Így tehát, ha úgy vesszük, a szerencsének vagy
a sorsnak köszönhetően, a lehető legjobban alakultak a dolgok.
Egy darabig még üldögéltünk, és beszélgetünk. Ezt a folyamatot a
szaknyelv így írja le: meg kell nyugtatni a tanút, el kell nyerni a
bizalmát, és meg kell győzni arról, hogy a lehető leghelyesebben
cselekszik.
Reméltem, hogy Jill és Kate jól kijönnek majd egymással, és azt
hiszem, ez bejött Kate lesz Jill Winslow patrónusa, segítsége.
Jill számára a vége még nagyon messze van, ezért örültem annyira,
hogy megtalálták a közös hangot.
– Ön választotta Johnnak az inget? – kérdezte Kate.
–  Igen, én. Mivel nem hagyhatta el a hotelt, én azonban szabadon
sétálhattam, ezért úgy gondoltam, örülni fog egy tiszta felsőnek.
–  Jól áll neki ez a szín – mondta Kate, mintha én ott sem lennék. –
Kihangsúlyozza a barnaságát. Sosem vesz fel se feltűnő, se divatos
ruhákat. Hol vette?
– A Barney’s-ben. Nagyon jó kínálatuk van férfiaknak is.
Kicsit kirekesztve éreztem magam, így inkább felálltam:
– Kimegyek a liftnél őrködő rendőrhöz. Egy órán belül itt vagyok. Ha
akarják, megnézhetik a videót, míg nem vagyok itt. A matracom alatt
van.
Kimentem a szobából, és a lifthez sétáltam. A civil ruhás rendőr a
folyosó végén a falnak tolt széken Daily Newst olvasgatott.
Bemutatkoztam, megmutattam a szövetségi igazolványomat és a New
York-i rendőrjelvényemet. Leültem a mellette lévő üres székre.
– Szabadnapos?
A fiatal tiszt, akit a kitűzője szerint Alvareznek hívtak, udvariasan
válaszolt:
– Aha, ingyen másodállás.
– Fanelli nyomozónak dolgozik, ez már egy kitüntetés.
Felnevetett:
– Valóban! Ki ez a pasas? Nagyobb a hatalma, mint a rendőrfőnöknek.
–  Ez a férfi szívességgel üzletel. A szívesség a rendőrség váltópénze.
Pénzt nem fogadhat el, de szívességet igen, szívességért. Önnek is
szívességet tesznek. A dolgok így mennek a maguk útján, és így tud a
későbbiekben a tűz közelébe kerülni.
– Tényleg?
– Hadd meséljem el részletesen!
Ültem a folyosón, és elmeséltem Alvarez járőrnek, hogy mitől forog a
Föld. Először, mintha untattam volna, de amikor felismerte, hogy egy
mesterrel üldögél együtt, felélénkült. Félóra múlva gyorsabban
kérdezett, mint ahogy válaszolni tudtam volna. Már azt hittem, hogy az
ölembe hajol, de velem szembe fordította a székét, és a továbbiakban
már az én feladatom volt a liften tartani a szemem. Nagyon sokat tanult
a fizetetlen szolgálata alatt, de az igazat megvallva, én többet
kamatoztattam belőle.
Egy óra múlva felálltam:
– Mikor jön a váltás?
– Éjfélkor.
–  Szeretném, ha tenne nekem egy szívességet, és visszajönne reggel
hét óra harmincra.
– Lesz itt egy másik…
– Magát akarom.
Átadtam neki a névjegykártyámat.
– Legyen éber és óvatos! Nem mindenki ellenség, aki kilép a liftből. De
vigyázzon, az ellenségnek képzett emberei vannak. Hogy értse, mire
gondolok, ha nem látnak más megoldást, kérdés nélkül a szeme közé
lőnek. Vegye ki a fegyvert az övtáskából, és tegye a nadrágszíjába.
Takarja el újsággal. Ha gyanúsat észlel, vegye elő. Ha lőni kell, lőjön.
Alvarez járőr szeme kikerekedett. Megveregettem a vállát, és
mosolyogtam:
– A fizetővendégeket le ne lője!
Visszamentem a szobába. Sötét volt. Jill és Kate a kazetta utolsó
kockáit nézték. A pulthoz léptem, töltöttem egy italt és vártam.
Nemsokára rá felkapcsolódtak a lámpák, de senki nem szólt semmit.
– Miért nem rendelünk vacsorát? – próbáltam oldani a hangulatot.
Kate, Jill és én az étkezőasztalnál vacsoráztunk. Nem hoztam szóba a
kazettát, és ők sem beszéltek róla. Azt javasoltam, hogy ne kapcsoljuk be
a telefonjainkat Bárki bármilyen üzenetet is hagyott, az semmin sem
változtat már. Az egyetlen ember, akinek a hívására vártam, Dom Fanelli
volt, de ő a vezetékes telefonon keresett. Jemenről és Tanzániáról
beszélgettünk, és Old Brookville is szóba jött. Szerencsére diafilmet nem
kellett nézni. Jillt nagyon érdekelte Kate tanzániai kiküldetése és a
követség bombázásával kapcsolatban végzett kutatómunkája. Az én
kiküldetésemről is kérdezgetett, az Egyesült Államok hadihajója, a USS
Cole ügye kapcsán. A mi világunkban arra tanítottak bennünket, hogy
nem mondhatunk el mindent, figyelnünk kell a biztonsági előírások
betartására, ami persze az embereket sokkal jobban érdekelné, mint
amiről mi beszélnénk. Gondoltam arra is, hogy elmesélem, amikor helyi
bennszülöttek megtámadták a Land Rovert, amiben Szanaa felé utaztam,
de nem tudtam volna hősiesen befejezni. Kate-et viszont nagyon izgatta,
milyen az élet Long Island Aranypartján, de Jill elmondása alapján egész
más volt, mint kívülről nézve.
–  Nem olyan érdekes vagy csillogó, mint ahogy gondolnák. Már
nagyon untam az adományozó bálokat, a partikat, a bemutatókat, a helyi
klubokat és a gazdagságot. Főleg a szaftos pletykákat.
–  Én imádom a pletykákat – viccelődtem –, és a gazdagságot is jól
viselném.
Nagyon kellemesen telt az este, jól elbeszélgettünk, de a fejfájás majd
csak holnap következik, fél kilenckor. Tíz órakor megszólalt az asztali
telefon. Gyorsan felkaptam.
– Halló!
– Hé, csak nem épp lovagolsz? – nevetett Fanelli.
– Nem, mi újság?
–  Nos, azt hiszem, a délutáni kalandnak lesznek következményei.
Sikerült felpiszkálnom egy darázsfészket. Ezeknek a fickóknak
befolyásos barátaik lehetnek.
– Már nem sokáig.
– Az jó! Ha nem tudod legyőzni őket, és utána át sem állsz melléjük,
jobb, ha kinyírod mindet. Értesz? De hagyjuk, mondom a holnapi tervet
hat emberem lesz, kettő egyenruhás, műszakban lévő zsaru, és lesz
köztük egy járőr is. Gondoltam arra is, hogy nyomozókat és
magánnyomozókat hívok, de szerintem így jobb lesz. Ugye?
– Igen.
– Fél kilencre kell a WTC nyugati tornyában lennetek, ezért nyolckor
indulnak a srácok értetek, negyedre ott lesznek. Velem a hotel Central
Park felőli kijáratánál találkoztok. Jó lesz így?
 – Igen.
–  Te döntöd el, hogyan mentek, egy autóban, vagy külön-külön,
nekem mindegy. Te irányítasz. Ha lenne három autóm, a helyedben
külön-külön mennék. Szerintem így biztonságosabb lenne.
Jillre és Kate-re pillantottam:
– Igazad van.
–  Holnap nagy nap van! Szeptember második keddje. Tudtad? Ne
felejts majd el szavazni! A közlekedés lehet, hogy nem a megszokott lesz,
mert az emberek csak azután mennek dolgozni, hogy teljesítették
állampolgári kötelezettségüket. De sebaj, ha késtek is, nélkületek
úgysem kezdik el.
– Ez igaz.
–  Nos, szeretnéd, ha a srácok végig veletek lennének, egészen a
százhetedik emeletig?
– Igen.
– Szeretnéd, ha elvinnének benneteket utána valahová, ugye?
–  Igen. Lehet, hogy vissza a Plazába, a liftnél továbbra is szükségem
lesz őrökre, egészen addig, amíg ki nem derül, hogyan alakulnak a
dolgok.
–  Az gond lehet. Hadd magyarázzam meg: ma este valaki felhívott a
főrendőr irodájából, és udvariasan megkérdezte: mi a fenét ügyködöm.
Természetesen hevesen tiltakoztam, hogy fogalmam sincs, miről beszél.
Nos, valaki bekevert, a rendőr kolléga persze semmit sem tudott, és nem
is értette, hogy miért hívták fentről. Kérdeztem a szorgalmas
washingtoni nevét, de nem mondta meg, A lényeg, haver, hogy nem
tudom, meddig tudnak maradni az embereim. Capisce?
– Capisco.
– Nem szeretnék a szövetségiek lábára lépni. Amíg lehet, továbbra is
segítelek, de azt mondják, hogy szívesen megvédik a tanúdat, ha szólsz
nekik.
– Abban biztos vagyok.
–  Kérlek, holnap mindent hozz rendbe a találkozón. Holnap reggel
még jövünk értetek, elviszünk az Északi Toronyba, ki is hozunk onnét,
vissza a hotelbe. Egyelőre ezt tudom ígérni, John. Hogy mi lesz utána,
nem tudom. Remélem, holnap okosabbak leszünk.
Megint a két nőre gondoltam, akik az arcomat fürkészték.
 –  Anélkül, hogy követnének, hozzatok vissza minket ide vagy
máshová, addig kitalálom, hogy hová. Utána a többit intézem.
– Lehet, hogy a sajtóhoz kellene menned. A Toronyból rögtön a Times
szerkesztőségébe tudunk vinni titeket. Odaszólok, és kíváncsi újságírók
hada fog várni rátok.
– Még átgondolom.
–  Ne gondolkodj sokáig! Figyelj haver, ezek az őrültek keményen
készülnek a csatára. A helyükben olyan gyorsan csapnék le a nőre és a
kazettára, amilyen gyorsan csak lehet.
Jillre néztem:
– Az elfogás megszervezése egy dolog, kivitelezni jóval nehezebb.
– Tudom, tudom. Az erő velünk lesz, de jobb lenne nem használni.
Erre nem válaszoltam.
– Figyelj, el kell kapni a legsárosabbakat, de nem vagyok benne biztos,
hogy azokkal találkozunk holnap. Érted?
–  Értem, persze. De a kiindulópont is fontos. Tulajdonképpen a
legnagyobb feladat holnap Nashsel, Griffith-szel és talán Koeniggel a
személyes harcom megvívása lesz. Ha el akarod kapni az oroszlánt, be
kell lopakodnod az odújába. Dom, az egy nyilvános hely. Az Ablak a
Világra. Ennél forgalmasabb helyet nem is találnál. Szeretném látni,
hogy ki jön el és mit mond.
– Értelek. Te vagy a főnök. Én valószínűleg több száz újságírót hívnék
a találkára. De tudom, te nem így gondolkodsz. Lehet, hogy beszélned
kellene Kate-tel.
– Ő ugyanazt gondolja, amit én.
–  Értem. Én nyolckor már ott leszek az étteremben, és néhány
társammal az egyik asztalnál fogok reggelizni. Jó?
– Köszönöm.
– Drága lesz.
– Én fizetem.
–  Milyen gavallér! Kate vigyáz a fegyveremre? Tisztán akarom
visszakapni. Remélem, nem borult rá a sminkje.
Mosolyogtam:
– Majd kérdezd meg tőle. Apropó, megkértem Alvarez járőrt, aki kint
ül az ajtó előtt, hogy holnap reggel jöjjön vissza. Majd figyelj rá, ígéretes
zsarupalánta.
 –  Valóban? Meglátjuk, sikerül-e megvédenie úgy, hogy nem lőnek
seggbe. Tényleg, hogy alakultak a dolgok a lányokkal?
– Nagyszerűen.
– Nem voltak jelenetek? Se ütésváltás, se karmolás?
– Semmi.
– Könnyű neked.
– Gondolod?
– Tudom. Ne izgulj a holnap miatt! Mindent elrendeztem.
– Jó. Találkozunk a Toronyban – köszöntem el, és letettem.
– Minden rendben? – kérdezte Kate.
– Igen.
– Van valami gond? – kérdezte Jill.
– Nincs – mosolyogtam. – Három autónk lesz holnap, hat rendőr, akik
eljönnek velünk a Világkereskedelmi Központba. Olyanok leszünk, mint
a polgármester vagy egy kormánybiztos.
Jill mosolygott.
– Nos, holnap korán kelünk, és igencsak kanos vagyok, szerintem jobb
lenne visszavonulnunk pihenni.
– És szexelni.
Mindenki felállt, és Jill elköszönt:
–  Biztos vagyok benne, hogy sokat kell bepótolniuk. Jó éjszakát! –
Bevonult a szobájába.
– Nagyon kedves nő – szólalt meg Kate. – Jó szemtanú lesz.
– Úgy látom, lenyűgözöd.
– Én nem hiszem.
– Itta minden szavadat, és folyamatosan a tekintetedet kereste.
– Nem vettem észre. – Kivettem a kazettát a lejátszóból. Na, ugrás a
nyeregbe!
Megfogtam Kate táskáját Kate kivette a kézitáskájából a fegyvert, és
bementünk a hálószobába. Becsuktam az ajtót.
– Kimondottan kanos vagyok.
–  Jól hangzik. – Az éjjeliszekrényre tette a fegyvert, és vetkőzni
kezdett – Nincs hálóruhám. A csomagom a reptéren maradt.
– Nem hiszem, hogy szükséged lesz rá.
Mire levette a felsőjét, én már meztelenül feküdtem az ágyban. Kate
rám nézett, és nevetett.
 – Hűha, ez rekord!
Ledobott mindent magáról, és bekucorodott mellém az ágyba.
Odahajolt hozzám, és letépte a ragtapaszt az államról.
– Ezt hol szerezted?
– A barátod, Nash behúzott egyet.
–  A reptéren nem volt valami jó formában. Az arca feldagadt, és
mindenhol sebes volt.
Ez volt az utóbbi idők legjobb híre.
Témát váltottam: – Szex.
Mielőtt megmozdultam volna, megszólalt:
– A felvétel nagyon eredeti volt.
–  Bizony! Most már tudod, hogy a pasi miért törölte le, és Jill miért
nem állt elő a másolattal.
– Igen… nem lehetett könnyű megmutatnia neked.
– Megpróbáltam megkönnyíteni a helyzetét. Ha egy felvételen van a
szex és a gyilkosság, az utóbbi sokkal fontosabb. Ő ezt tudta nagyon jól.
–  Nos, elméletben tudjuk, hogy így van. De ha te vagy a kazettán…
mindegy, szinte el sem hiszem, hogy ugyanazt a nőt láttam.
– Az ember nagyon bonyolult lény.
– Kivéve téged. Ez az, amit szeretek benned.
– Köszi! Ha bókolni akartál…
Kate elcsendesedett, majd kibökte:
– Van esély arra, hogy valami rosszul sül el holnap?
–  Nem hiszem. – Elmondtam, amit Dom mondott – A New York-i
rendőrkapitányság nem túl boldog, ha az FBI belepiszkít a helyi
ügyekbe.
– Nekem, mint FBI-ügynöknek, mi a szerepem? Álljak és nézzek, mint
aki megzavarodott?
– Tedd, amit jónak látsz! Ha úgy gondolod, hogy menned kell, menj el.
Meg foglak érteni.
A plafont nézte, majd felsóhajtott:
– Miért egy zsaruhoz mentem feleségül?
– Hé, miért vettem el egy FBI-os jogászt?
Nem válaszolt, majd felnevetett:
– Izgalmas veled az élet. Ez itt az én pisztolyom a takaró alatt, vagy a
tiéd?
 –  Kedvesem, ez az én harmincnyolcas kaliberű, húszcentis csövű
speciális fegyverem.
 

53. fejezet
A Plaza déli bejárata előtt, a Central Parknál álltam. Az utcát
fürkésztem. Negyed kilenc lesz négy perc múlva, de a kék-fehéreknek
nyoma sincs. Hátrafordultam, és az üvegajtón át Jillt és Kate-et néztem.
Az Oak Bár bejárata közelében ácsorogtak. Az intésemre vártak, hogy
kijöhessenek. Alvarez járőr vigyázott rájuk. A szemközti oldalon taxik
sorakoztak, kuncsaftokra vártak. Az ajtónál álló londiner megszólított:
– Hívjak önnek egy taxit, uram? Vagy vár valakire?
– A lovamat várom.
– Értem, uram.
Pompás reggelre ébredtünk. Eszembe jutott, hogy vasárnap reggel óta
nem szívtam friss levegőt, és csak az ablakon át láttam a napfényt.
8:13 volt, a városközpont északi feléről indult rendőröknek még
csúcsforgalom ellenére is ide kellett volna már érniük. Ez az utazás
legkritikusabb pontja, a téged fedező emberek az utca forgatagában.
Pontban negyed kilenckor három rendőrautó fordult be a sarkon,
kikapcsolt villogókkal és szirénákkal. Intettem Kate-nek, leléptem a
járdáról, és jeleztem nekik. Az első autó felvillantotta a lámpáit,
gyorsított, és majdnem csikorgó fékekkel állt meg előttem. A másik két
autó is a közelben parkolt le. Az első autóban ülő zsaruknak
megmutattam az igazolványomat, és megadtam az irányt.
–  WTC, Északi Torony, és ahogy korábban mondtam, se sziréna, se
villogó. Lazán kövessék egymást. Nem sietünk, de fél kilencre meg
kellene érkeznünk. Figyeljenek, hátha követőnk akad, és csak a piros
lámpa állíthatja meg magukat.
Bólintottak, a női tiszt válaszolt az utasülésről.
– Mindenről tájékoztattak bennünket.
– Remek!
Kate, Jill és Alvarez járőr a járdán álltak.
– Itt az autója, hölgyem – nyitottam ki az ajtót Jillnek. Mosolygott, és
megköszönte:
– Még sosem utaztam rendőrautóban.
 Nem akartam mondani, hogy „majd hozzászokik”.
–  Ahogy megbeszéltük, az Ablak a Világra étteremben találkozunk.
Legalább két rendőr vigyáz folyamatosan önökre.
– Ott találkozunk. És önnel is, Kate – válaszolt.
Jillt elég összeszedettnek láttam, reméltem, hogy később se roppan
össze. Pedig ki tudja, mi vár ránk. Intettem Alvareznek, aki Jill-lel a
második autóba szállt. Kate-tel egymásra néztünk. Ezen a ponton már
nem sokat mondhattunk, így megcsókoltuk egymást.
–  Később találkozunk. – Kate az első autóba ült. Alvarez járőr
visszajött mellém.
– Fel van hergelve ma reggel?
Kihúzta magát: – Igen, uram.
Kivettem az Egy férfi és egy nőt a kabátomból. Ez volt az a másolat,
amit Jill a hotelben készített. A borítója nem volt itt. Alvareznek adtam:
– Úgy vigyázzon rá, mint az életére.
Becsúsztatta nadrágja túlméretezett farzsebébe, ahol a
jegyzettömbjét szokta tartani.
–  Hallott már olyat, hogy valaki valamit ellopott egy New York-i
zsarutól?
Barátilag hátba veregettem: – Viszlát!
Beült Jill mellé a második autóba. Én a harmadik autóba szálltam, így
hátulról szemmel tarthattam mindkét előttem lévő kocsit. Kate szükség
esetén megváltoztathatja az útvonalat. Jill Alvarezzel és két másik
zsaruval biztonságban volt. Én egy őrmesterrel utaztam, aki beszólt a
rádióba induláskor. Az első autó a Central Park déli bejárata előtt U
alakban megfordult, és a három autóból álló konvoj úrnak indult.
– Merre megyünk? – kérdeztem az őrmestert.
– Átvágunk a West Side-on… de ha ön másfelé gondolja…
– Nem, jól hangzik. Ugye felkészült arra, hogy néhányan biztos nem
örülnek az érkezésünknek?
– Ó, persze. De megcseszhetik.
– Mindegyikük megkapta a kiképzést?
– Aha.
– Értem, nos mi a véleménye az FBI-ról?
Hangosan felnevetett.
– Muszáj válaszolnom?
 – CIA?
– Velük még nem találkoztam.
Milyen szerencsés fickó. Hátradőltem, és az órámra pillantottam. 8:21
volt. A forgalomtól függően lehet hogy tíz percet késünk, de az még
belefér. Nash és reggeliző társai úgyis azt hiszik, hogy korábban
érkezünk, és már tizenöt perccel hamarabb ott lesznek. Nem baj, csak
várjanak, és kortyolgassák a tejeskávéjukat. A legtöbb értekezlet felér
egy agyhalállal, de a mai kész orgia lesz.
Átverekedtük magunkat a forgalmon, és tíz percen belül a Joe
DiMaggio főúton haladtunk dél felé, majd megérkeztünk a Tizenkettedik
sugárút néven is ismert West utcába. Ezen a szép, napos reggelen a
Hudson-folyó mentén haladtunk. Már jól látszott a két torony, hiszen
csak pár kilométerre voltunk a Világkereskedelmi Központtól.
Úgy terveztem, hogy nálam lesz a videokazetta, az Egy férfi és egy nő. A
dobozt nem hoztam el, amin az állt: „A Bayview Hotel tulajdona – Kérjük
visszahozni.” De ha a szövetségieknek van bármiféle letartóztatási
parancsuk ellenem, Jill vagy Kate ellen, és el akarnák vinni a kazettát
vagy minket – vagy minket és a kazettát –, jobb, ha nem találják meg a
bizonyítékot. Arra úgysem számítanak, hogy Alvarez járőrnél lesz, őt
pedig nem tartóztathatják le.
De egyébként nem hiszem, hogy Nash és a többiek nagy jelenetet
rendeznek abban az étteremben, ahol körülbelül háromszáz ember
fogyasztja a reggelijét. De ha nagyon rossz kedvemben találnak, lehet,
hogy átadom nekik az Egy férfi és egy nő teljes és vágatlan felvételét.
Kinéztem a szélvédőn, láttam a Jillt és Alvarezt szállító autót, de nem
láttam Kate-ét. A forgalom haladt, bár a kamionosok miatt nem volt
túlságosan lendületes.
8:24-et mutatott az órám. Elhaladtunk a Harmincadik utcában a
helikopter-leszállópálya mellett, és a Chelsea kikötő irányába
tartottunk. Ha tartani tudjuk a tempót, tíz percen belül megállunk a
Vesey utcában az Északi Torony előtt.
Nem tartottam valószínűnek, hogy az úton, az előcsarnokban, vagy
pedig a százhetedik emeleti Ablak a Világra étterembe vivő liftben bármi
kellemetlenség érne bennünket. Még a reggeli találkozó ideje alatt sem
gondoltam, hogy bármi gond lenne. Tulajdonképpen arra számítottam,
hogy találkozunk, üdvözöljük egymást, és mindenki elmondja a magáét.
Ismertem Nash gondolkodását, higgadt, ravasz és sokszor még okos is.
Tudni akarta, hogy kivel megyek a találkozóra. Hallani akarta, hogy mit
mondok. Meg akarta győzni Jill Winslow-t, és kíváncsi volt arra, hogy
valóban nálunk van-e a kazetta. Talán Bud Mitchellen kívül senki olyat
nem hoz magával, aki előtt ne beszélhetne az összeesküvés-elméletről,
de szerintem ő már magától is felismerte a helyzetet. A főügyészségről
senki sem lesz ott, hacsak nincs valaki nyakig benne az ügyben. Bár
lehet, hogy a CIA-hoz méltóan valaki eljátssza ezt a szerepet is. Nashtől
nem volna meglepő: amikor először találkoztunk, FBI-ügynökként
mutatkozott be, pedig akkor még a gazdasági minisztériumban
dolgozott. Néha pedig Kate Mayfieldet volt szeretőjeként emlegeti.
Seggfej! Az is kitelik tőle, hogy elhívja Mark Winslow-t, hogy
összezavarja Jillt.
Mindenesetre hosszú megbeszélés előtt álltunk. A gond majd csak a
találkozó után várható, akkorra szinte biztos, hogy Ted szervezett
valami kellemetlenséget számunkra. Olyan volt, mint egy bankett, ahol
összegyűlnek a házigazda ellenségei, leültetik, megetetik őket, majd a
végén mindegyiket kinyírják. Igaz, a reggeli az én ötletem volt.
Ha volt egy kis esze, Nash biztosan tudja, hogy mozgósítottam az
erőinket, talán még a NYPD kötelékéből is, A szemben álló felek majd
feszülten figyelnek egymás mozdulataira. Tudtam jól, a személyes
gondom Mr. Ted Nashsel a mai találkozó szerves részét képezi. De még,
ha nem is ismerném a fickót, vagy ha kedveltem volna (ami persze nem
így volt), fogalmam sem volt, hogyan tudtam volna másképp intézni.
–  Nem csak az odaszállítás a feladat – szólalt meg az őrmester –,
hanem azt kéri, hogy kísérjük is ki önöket az épületből, ugye?
–  Igen. Akkor majd szükség lehet azokra a menekülési tervekre,
amiket kidolgoztak.
–  Már voltam egyszer ilyen helyzetben: a szövetségiek el akartak
kapni egy fickót, állítólag drog miatt. Viszont ugyanezen vád miatt
nekem is le kellett ugyanazt a férfit tartóztatnom.
– Ki nyert?
– Mi! A szövetségiek később megkapták. Hiszen tudja, az FBI mindig
megkapja, amit akar, blablabla. De először a miénk volt a fickó.
– Remek!
– Hová megyünk utána?
– Még nem tudom, de az biztos, hogy nem a szövetségi fogdába.
Alvarez nevetett.
 Az ablakon át a Jersey-folyót és a partot néztem. Holnap, de lehet,
hogy még ma délután bemegyek az ATTF Federal Plaza 26. alatti
épületébe, Jack Koenig jófiúkkal teli irodájába, és a lábamat feldobom az
asztalára. Minden ellenszenvem ellenére az FBI-osok jó srácok és
törvénytisztelők voltak, ők sosem lőnek hátba. Mihelyt a mostani
részmunkaidős hobbimat átveszi tőlem az FBI, elmegyek Kate-tel
nyaralni. Lehet, hogy érdekelné, hogy is telt a negyvennapos
kirándulásom Jemenben.
A Holland-csatornánál feltorlódott a forgalom.
– Látják még a középső autót? – kérdeztem a rendőröket.
– Nem. Felhívjam őket?
– Igen.
Odacsörgött mindkét autóba, a Kate-et szállító sofőr válaszolt:
– Mi már megérkeztünk. A Veseyn parkoltunk, és már megyünk is be
az épületbe.
– Köszönöm!
A második autó is jelentett:
– Most fordulunk ki a West utcából. Két perc múlva odaérünk.
– Köszönöm!
Az órámra pillantottam. 8:39. Körülbelül öt percre vagyunk a Vesey
utcai, a WTC komplexumot körülvevő bevásárlóközponttól. Az Északi
Toronyig kicsit kell csak sétálni, majd a gyorsliften egyenesen a
százhetedik emeleti Ablak a Világra előcsarnokába érünk.
– Mindketten jöjjenek velem – kértem az őrmestert.
Bólintott.
–  Az első autóban ülő rendőr vigyáz majd az autókra. Mi magával
tartunk.
– Nagyszerű!
8:44-kor fordultunk a Veseyre, ahol a két rendőrautó mellé
parkoltunk. Nyomomban a zsarukkal kiszálltam, és elindultam. Kísérőim
beszéltek az őrködő társukkal, aki ebben a pillanatban tette le a rádióját.
– A két civil – Kate-re és Jillre gondolt – és négy egyenruhás bent van.
Elindultam az Északi Torony bejárata felé, felmentem a lépcsőkön.
Ekkor volt háromnegyed kilenc. Átmentünk a nyüzsgő téren. A távolból
hatalmas robaj hallatszott, és láttam, hogy a körülöttem lévő emberek
felfelé néznek. A zsaruk is az égre emelték a szemüket, az egyikük
megszólalt.
– Mintha a newarki repülőgép túl alacsonyan szállna.
Folytattuk utunkat, majd megálltunk, és néztük, amit a tömeg is
csodálkozva figyelt.
A Broadway felől, nyugati irányból egy hatalmas, két hajtóművű
utasszállító repülőgép közeledett, túlságosan alacsonyan és túlságosan
gyorsan. A vállam fölött visszanéztem a Világkereskedelmi Központ
Északi Tornya felé. Döbbenten figyeltem, ahogy a repülő a toronynál
alacsonyabban szállt, és egyenesen felé tartott.
A körülöttem álló emberek sikítottak, többen elájultak.
Egy nő felkiáltott mellettem:
– Jézus úristen!
 

54. fejezet
A nap már legalább egy órája felkelt, de az égbolt továbbra is szürke
volt a füsttől. A délre néző apartman erkélyétől elláttam addig, ahonnét
a két füstcsóva eredt. A mentőalakulatok vészvillogói megvilágították
azt a feketeséget, ahol tegnapig az ikertornyok álltak.
Valamikor az este folyamán a kutató- és mentőmunka során
elvesztettem a kabátomat, a többi ruhám fekete volt a rá fröcskölő
olajtól. Tudtam, hogy bűzös vagyok, de már egyetlen szagot sem
éreztem. Le kellett volna zuhanyoznom, mielőtt visszamegyek, de
képtelen voltam rá. Nem akartam megszakítani a lelki kapcsolatot, amit
a tragédia helyszíne iránt éreztem.
Rápillantottam az órámra, letöröltem róla az olajat 7:32 volt. Alig
hittem el, hogy közel huszonnégy óra telt el azóta. Voltak olyan
pillanatok, amikor szinte repültek az órák. Ami egy órának tűnt,
valójában majdnem fél nap volt. De az éjjel minden megdermedt, még
napfelkeltekor is végtelennek tűnt az éjszaka.
Fekete váladékot köhögtem fel, a zsebkendőmet a farzsebembe
gyűrtem.
A tárgyalás témája miatt még a becsapódás előtt tudtam, mi történik
tulajdonképpen, de sokan körülöttem – beleértve a mentőszolgálat
embereit és a velem tartó két zsarut is – azt hitték, hogy baleset volt.
Amikor kilenc óta után három perccel a második gép nekirepült a Déli
Toronynak, már mindenki megértette a felfoghatatlant.
A támadás utáni órában Kate után kutattam, de a borzalmas tragédia
és a veszteségek láttán mindenkit mentettem, akit a parázsló romok
alatt még életben találtam.
Folyamatosan az egyik rendőrkísérőnk utolsó szavai jártak a
fejemben: két civil és négy egyenruhás bent van.
A mobilomról hívogattam Kate-et, de a szolgáltatók nem bírták a
terhelést, a vonalak süketek voltak, és még most is azok.
Ma reggel fél hétkor hagytam el az egykori Északi Torony helyét, ahol
addig egyetlen túlélőt sem találtak, és már egyre kevesebb esély volt
arra, hogy a romok alatt bárki is életben maradt.
A hazaút talán még borzasztóbb volt, mint a mentőakció. Az utcák
szinte teljesen kihaltak, akikkel találkoztam, úgy néztek ki, mint az
élőhalottak. A helyszíntől húszsaroknyira találtam taxit, a Mohamed
nevű sofőr elsírta magát, amikor meglátott. A Keleti Hetvenkettedik
utcánál szálltam ki, akkor még mindig sírt Alfred, a portás szintén
könnyekben tört ki.
Visszanéztem a gomolygó füstfelhőre; akkor először én is
könnyekben törtem ki. Halványan emlékszem arra, hogy Alfred felkísért
a lifttel, a főkulccsal kinyitotta a lakásunk ajtaját, és beléptem. Két
hónap távollét után furcsán éreztem magam, pár percig mozdulatlanul
álltam, és azon töprengtem, hol is vagyok valójában, és mit is kellene
most tennem. Elindultam az erkélyajtó felé. Az üvegen keresztül láttam
a kinti fekete füstöt, közelebb léptem, mert az ismerősebbnek tűnt, mint
a saját otthonom.
Átmentem a nappaliba, valamin – egy takarón – megakadt a
tekintetem. Letérdeltem az alvó Kate mellé, aki a takaró alatt kuporgott.
Csak a fekete arca és egyik karja látszott ki. A mellkasán pihenő
markában szorongatta a mobiltelefonját.
Némán néztem, de nem ébresztettem fel. Alfred vagy nem látta,
amikor megérkezett, vagy az eseményeket követő zűrzavarban azt
hihette, hogy tudtam róla. Hagytam, hadd pihenjen. Kimentem az
erkélyre. Álltam és néztem a végtelennek tűnő füstfelhőt.
Egyszer csak kinyílt mögöttem az ajtó, mire megfordultam. Pár
másodpercig néztük egymást, esetlenül odaléptem hozza, majd szó
szerint egymás karjába zuhantunk és zokogtunk.
 Félig elhomályosult tudattal ültünk az erkélyen, és a Manhattanre, a
kikötőre és a Szabadság-szoborra telepedő sötétségbe barnultunk.
Egyetlen repülőgép sem szállt fel, a telefonok nem csörögtek, az autók
nem dudáltak, és szinte egy lélek sem volt az utcákon. Egyelőre
képtelenség lett volna megállapítani és felfogni a katasztrófa mértékét.
Mivel mindketten a tragédia helyszínén voltunk, szinte semmi hír nem
jutott el hozzánk. Néhány rádiós hangfoszlány és pletyka kivételével
kevesebbet tudtunk, mint a duluth-i emberek.
– Tudsz valamit Jillről? – kérdeztem. Kate nem válaszolt azonnal.
– Én értem először a lifthez, ahol meg akartam őt várni. Alvarez járőr
és egy rendőr kíséretében lépett be az előcsarnokba… betessékeltem
őket a liftbe… és úgy döntöttem, kint megvárlak téged is.
Nem válaszoltam, ő nem folytatta. Csendben ültünk egymás mellett,
míg meg nem szólalt ismét:
– Mielőtt beszállt volna, megkérdezte: „Maradjak itt én is, amíg John
megérkezik?” Én azt válaszoltam: „Nem, a három rendőrrel
biztonságban lesz. Pár perc, és mi is ott leszünk.” – Kate rám nézett. –
Annyira sajnálom…
– Nem tehetsz róla.
Elgondolkodtam, hogy ki lehetett már fent a százhetedik emeleten,
mielőtt a repülőgép becsapódott volna. Miután száz rendőrt és tűzoltót
megkérdeztem, biztosan tudom, hogy a felső emeletről szinte senki sem
jött le, mielőtt összedőlt az Északi Torony 10:30-kor.
– Visszamész? – kérdezte Kate. Bólintottam. – Én is.
Felálltunk, és elindultunk befelé.
–  Te menj először zuhanyozni – kértem Kate-et. Bólintott és
megsimogatta az ingemet.
– Kimosom, és rendbe hozom neked.
A nappaliba ment, én szinte önkívületi állapotban néztem, ahogy
bemegy a hálószobába. Aztán megfordultam, és az üres égboltot
kémleltem. Jill Winslow, a társam, Dom Fanelli, Alvarez járőr és társai
jutottak az eszembe. Ted Nashre gondoltam, aki most már valóban
meghalt, de én nem ilyen áron akartam a halálát; és Jack Koenigre, Liam
Griffith-re és mindazokra, akik velük voltak. Két ismerősöm is dolgozott
a toronyban, és rengeteg olyan ember, akit nem ismertem.
Megmarkoltam az erkély-korlátot, és most először éreztem a
mérhetetlen és tehetetlen dühöt eluralkodni magamon. – Állatok!
 Csak pénteken tudtam visszamenni a Plaza Hotelbe, hogy a szobából
elhozzam a holmijainkat, és kiürítsem Jill Winslow bérelt széfjét.
Az igazgatóhelyettes segítőkész volt, de sajnálattal közölte velem,
hogy Mrs. Winslow széfje teljesen üres.
 
VÉGE.
 
{1}
Financial District – pénzügyi intézményeknek helyet adó kerület
Manhattan déli részén.