Penny

Vincenzi

Lázas évek

Fordította:
Palásthy Ágnes

„Nem kell nekem angyal: csak ő”

Ismeretlen szerző első világháborús verséből

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Penny Vincenzi: No Angel. The Spoils of Time 1.
The Overlook Press, Peter Mayer Publishers, Inc., 2005
 One Overlook Drive, Woodstock, NY 12498
141 Wooster Street, New York, NY 10012

Copyright © Penny Vincenzi, 2000

Hungarian translation © Palásthy Ágnes, 2009

 Paulnak szeretettel.
Nem is említve hálás köszönetemet a könyv felépítésére vonatkozó nélkülözhetetlen
tanácsáért.

 Köszönetnyilvánítás
Szokás szerint következzék azoknak az embereknek hosszú sora, akik nélkül ez a könyv
nem jöhetett volna létre. A lista élére valószínűleg az ügynökömet, Desmond Elliottot kell
tennem (aki nem rokona a könyvben szereplő intrikusnak), amiért megosztotta velem a
könyvkiadással kapcsolatos enciklopédikus tudását, amelyre a szakmában eltöltött
csodálatos pályája során tett szert. Történetek, anekdoták, számok és tények áramlottak
folyamatosan a telefonvonalakon át az ő irodájából az enyémbe. Ez a könyv sokkal
szegényebb lett volna nélküle.
Sokkal tartozom Rosemary Starknak is, aki Jo Puccionivel együtt rendkívül értékes
belső információt adott nekem az ikerség lényegéről.
Szeretném megköszönni Martin Harvey-nak, hogy körbevezetett a Garrick Clubban,
türelmesen megismertetve a klub történetével és kapcsolatával a kiadói világgal; Ursula
Lloydnak, hogy ismét eligazított a századelő orvostudományának rejtelmeiben; Hugh
Dickensnek pedig azt, hogy a katonai témákról rendkívüli szakértelemmel tájékoztatást
nyújtott nekem.
A jogi és egyéb tanácsokért, mint mindig, hálával tartozom Sue Stapely-nek, aki vagy
tudja maga is mindazt, amire szükségem van, vagy ismer valakit, aki tudja; és Mark
Stephensnek, aki élvezetes és eredeti módon tudta megosztani velem a könyvkiadást
érintő becsületsértési perekkel kapcsolatos félelmetes tudását.
Néhány csodálatos könyvbe is beleástam magam információkért. Ezek közül a
legfontosabbak a következők voltak:
Annette Tapert: Despatches from the Heart; Nicholas Courtney: In Society: The
Brideshead Years; Merlin Watterson (szerk.): The Country House Remembered; Diana
Souhami: Mrs. Keppel and Her Daughter és Maud Pember Reeves csodálatos könyve:
Round About a Pound a Week.
Millió köszönet négy lányomnak: Pollynak, Sophie-nak, Emilynek és Claudiának, akik
továbbra is kedvesen és együtt érzőn viselik el, amikor mindenféle ostobaságot beszélek,
ahogy a könyv megjelenésének közeledtével egyre jobban elfog a pánik, és egy pillanatra
sem éreztetik velem (pedig egészen bizonyosan úgy van), hogy unalmasnak találnák az
évről évre megismétlődő drámát. Végtelenül hálás vagyok nekik, és mindig is az leszek.
Miként a férjemnek, Paulnak is, akinek a fentiekből még többet kell elviselnie, és aki
szintén (szinte) soha nem érezteti velem.
Sokkal tartozom mindenkinek.
Mint mindig, legalábbis utólag visszatekintve, remek mulatság volt az egész.

 Első rész

1904-1914

 1. fejezet
Celia az oltár előtt állva mosolyogva felnézett a vőlegényére, és arra gondolt, lehet,
hogy jóval előbb próbára teszi Oliver fogadalmát, miszerint kitart mellette egészségben,
betegségben, mint azt a férfi gondolja. Úgy érezte ugyanis, hogy azonnal hányni fog, az
egész gyülekezet, a tiszteletes és a kórus szeme láttára. Lidérces álmokban szoktak
előfordulni ilyen helyzetek. Egy pillanatra behunyta a szemét. Vett egy mély lélegzetet, és
nagyot nyelt. Amint ott állt zúgó fejjel, szédelegve, miközben hideg veríték lepte el a
testét, mintha egészen távolról hallotta volna a tiszteletes hangját:
– Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket.
És ekkor – talán amiatt, hogy végül sikerült elérnie, amit akart, összeházasodhattak, és
immár a felesége Oliver Lyttonnak, akit olyan nagyon szeretett, és ezen már nem
változtathatott senki – hirtelen egyszerre jobban érezte magát.
Látta, hogy Oliver gyengéden, de kissé aggódva tekint rá, mivel ő is észrevette rajta,
hogy nem érzi jól magát. Hogy a férfit megnyugtassa, ismét kipréselt magából egy
mosolyt, mielőtt hálásan térdre rogyott volna az áldáshoz.
Celia három hónapos terhes volt, ami nem túl ideális állapot egy menyasszonynak.
Viszont ha nem lett volna állapotos, az apja sohasem egyezik bele, hogy a lánya
hozzámenjen Oliverhez. Meglehetősen drasztikus lépés volt, amit Celia tett, de bevált.
Ahogy előre tudta. Az is igaz, hogy remek mulatság volt, nagyon kellemesnek találta a
teherbe eséséhez vezető utat.
Az áldás végeztével beterelték őket a sekrestyébe, hogy aláírják az anyakönyvet. Celia
érezte, hogy Oliver megfogja a kezét; a válla fölött hátrapillantott az őket követő menetre.
Elöl jöttek a szülei: az apja ádázul szigorú arccal (a vén álszent… Celia gyerekkorától
kezdve szemtanúja volt, amint egyik csinos szobalányt a másik után küldték el a háztól),
az anyja rendíthetetlenül mosolyogva. Oliver törékeny egészségű, botra támaszkodó, idős
apját Oliver nővére, Margaret támogatta. Közvetlenül mögöttük Oliver két fivére, a
meglehetősen merev és hivatalos, kissé testes Robert haladt, meg Jack, a szinte
hihetetlenül jóképű legfiatalabb fiú, aki ragyogó kék szemével megállás nélkül fürkészte
az egybegyűlteket, csinos arcok után kutatva. Utánuk jött a vendégek meglehetősen
kisszámú csoportja; csak nagyon közeli barátok és családtagok meg az emberek a faluból
és a birtokról, akik természetesen a világért sem mulasztották volna el Celia esküvőjét. A
lány tudta, hogy az anyjának talán az fájt legjobban, hogy neki nem volt olyan hatalmas
esküvője, mint a nővérének, Caroline-nak a westminsteri Szent Margitban, háromszáz
vendéggel, csak egy csendes kis szertartás itt, a falusi templomban. Celia viszont nem
bánta. A legkevésbé sem. Neki csak az számított, hogy Oliver felesége lett. Elérte, amit
akart.

– Arról szó sem lehet, hogy hozzámenj! – jelentette ki annak idején az anyja. – Nincs
pénze, sem társadalmi rangja, sőt még csak egy háza sem. Apád hallani sem akar majd
erről a dologról.
 Az apja mégis kénytelen volt hallani róla, Celia óhajáról, hogy hozzámenjen Oliverhez,
mert a lány kényszerítette rá, hogy meghallgassa. De ő is ugyanazt válaszolta, amit a
felesége:
– Nevetséges. Tönkretennéd az életedet. Neked a saját köreidből kell férjet választani,
Celia, olyan valakit, aki rendesen el tud tartani.
Erre a lány közölte, hogy nem akar a saját köreiből választani. Ő Oliverhez akar
hozzámenni, mert szereti. A fiatalember előtt csodás jövő áll, az apja egy sikeres
kiadóvállalat tulajdonosa Londonban, amit egy nap majd Oliver örököl.
– Még hogy sikeres! Ostobaság! – válaszolt az apja. – Ha sikeres volna, nem
Hampsteadben élnének, nem igaz? Ráadásul még vidéki házuk sincs. Nem, drágám –
mondta, mivel rajongott Celiáért, a legfiatalabb gyermekéért, életének e késői virágáért –,
majd találsz egy hozzád illő férfit, akivel azonnal összeházasodhatsz. Hiszen valójában
erre vágysz, tudom. Otthont szeretnél, férjet és kisbabákat. Ez természetes, eszembe sem
jutna, hogy visszatartsalak. De olyan embert kell választanod, aki illik hozzád. Ez a fickó
még lovagolni sem tud.
Ezután elmérgesedett köztük a helyzet. Celia kiabált, dühöngött, megesküdött, hogy
sohasem megy senki máshoz, a szülei pedig ugyancsak kiabáltak és dühöngtek, kijelentve,
hogy a lány nevetségesen viselkedik, nem tudja, mit beszél, és láthatóan fogalma sincs
arról, mi az a házasság, pedig az komoly dolog, jelentős vállalkozás, nem valami
nevetséges szeszély a szerelem nevében.
– Nagyon is túlértékelik a szerelmet – közölte az anyja pattogós hangon. – Nem tart
soká, Celia, legalábbis az, amiről te beszélsz. És ha elmúlik, más dolgokra lesz szükséged,
higgy nekem. Például egy rendes otthonra, ahol a gyermekeidet felnevelheted. A házasság
üzlet, és akkor működik legjobban, ha mindkét fél így látja.

Celia csak tizennyolc éves volt, amikor megismerte Oliver Lyttont. Meglátta a terem
túloldalán egy londoni partin, amelyet a nővére egyik meglehetősen bohém barátnője
rendezett, és menthetetlenül beleszeretett, még mielőtt akár egyetlen szót is váltottak
volna. Később, amikor magyarázatot keresve elemezni próbálta ezt az élményt, csak azt
érezte, hogy megszállta valami megrendítően erős érzés, és ő azonnal megváltozott tőle,
hirtelen megtalálta az élete középpontját. Elsősorban érzelmi reakció volt ez, egy erős
vágy, hogy mindig a férfival legyen, közel hozzá mindenféle módon, és nem pusztán
fizikai vonzódás, amit a lány korábban már megtapasztalt. Oliver egészen különlegesen
jóképű volt, magas és meglehetősen komoly, szinte már ünnepélyesen fennkölt. Szőke
haja volt, kék szeme és ragyogó mosolya, amely tökéletesen átformálta az arcát, nemcsak
meglágyítva a vonásait, hanem megtöltve vidámsággal, egyfajta sugárzó életörömmel.
De a férfi nem egyszerűen csak jóképű volt, hanem elbűvölő, kiváló modorú, láthatóan
nagyon intelligens, aki sokkal több témában volt járatos, mint a legtöbb fiatalember, akit
Celia korábban ismert. Oliver csupa olyan dologról beszélt, amiről a lány még sohasem
hallott fiatalembereket beszélni: könyvekről és irodalomról, színdarabokról és
kiállításokról. Megkérdezte Celiától, hogy járt-e már Firenzében és Párizsban, és amikor a
lány igennel válaszolt, arról érdeklődött, mely képtárak nyerték el leginkább a tetszését.
Ezenkívül úgy kezelte Celiát – és a lány ezt találta benne a legvonzóbbnak –, mintha
ugyanolyan okos és olvasott lenne, mint ő. Celiát, akit a kor és a társadalmi osztálya
szokásainak megfelelően nevelőnők oktattak otthon, ezzel teljesen elbűvölte. Őt a szülei
abban a szellemben nevelték, amely egyedül elfogadott volt az ő köreikben. Nevezetesen,
hogy a saját társadalmi osztályán belül talál magának férjet, és pontosan ugyanolyan életet
él majd, mint a saját anyja: gyermekeket nevel és vezeti a háztartást. Attól a pillanattól
kezdve azonban, hogy megpillantotta Oliver Lyttont, tudta, hogy ő nem erre vágyik.
Celia a legfiatalabb lány volt egy nagyon régi és társadalmilag kifogástalan családban.
A Beckenhamek a XVI. századig vezették vissza a családfájukat, amint azt az anyja,
Beckenham grófnő szívesen mondogatta mindenkinek. A családnak volt egy gyönyörű és
meglehetősen impozáns XVII. századi háza, Ashingham, a hozzá tartozó birtokkal
Buckinghamshire-ben, Beaconsfieldtől nem messze, meg egy nagyon szép városi háza a
Clarges Streeten, Mayfairben. Rendkívül gazdagok voltak, és nem érdekelte őket más,
mint a birtok vezetése, a vagyonuk gyarapítása és a vidéki élet örömei. Lord Beckenham
vezette a háztáji gazdaságot, télen sokat vadászott, nyáron pedig horgászott. Lady
Beckenham ápolta a társasági kapcsolatokat Londonban és vidéken egyaránt, lovagolt,
kártyázott, irányította a személyzetet és – meglehetősen vonakodva – gondoskodott
terjedelmes ruhatára karbantartásáról. A könyvek, akárcsak a képek, arra szolgáltak, hogy
díszítsék az otthonuk falát, és inkább az értékük, mint a tartalmuk alapján becsülték őket.
Az asztalnál a beszélgetés a saját életük körül forgott, nem olyan elvont témákról folyt,
mint a képzőművészet, az irodalom vagy a filozófia.
Így amikor a lányuk kijelentette, hogy (csupán három hónap ismeretség után) szerelmes
valakibe, aki nemcsak valóságos koldus az ő mércéjük szerint, de ráadásul olyan idegen is
nekik, akárcsak egy zulu harcos, őszintén felháborodtak, és végtelenül aggódtak miatta.
Celia látta, hogy a szülei nagyon elszántak. Feltételezte, hogy ha betölti a huszonegy
évet, bizonyára hozzámehet Oliverhez, de az még elképzelhetetlenül messze volt, három
év távolságra. Ezért aztán, amikor egy éjszaka a szobája ablakánál állva, kisírt szemmel
bámult a sötétbe, azon tűnődve, mi a csodát tehetne, hirtelen megtalálta a megoldást.
Teherbe fog esni, és akkor a szüleinek engedniük kell, hogy hozzámenjen Oliverhez.
Minél tovább töprengett rajta, annál ésszerűbbnek tűnt a terve. Addig ugyanis az egyetlen
alternatíva az volt, hogy megszöknek, de Oliver ezt az ötletet kedvesen, ám határozottan
elutasította.
– Túl sok aggodalmat okoznánk vele, túl sok embert megbántanánk, az én családomat
és a tiédet egyaránt. Nem akarom a közös boldogságunkat más emberek boldogtalanságára
építeni.
A férfi gyengédsége volt az egyik a rengeteg dolog közül, amit Celia szeretett benne.
Úgyhogy, gondolta a lány akkor éjjel, Oliver ebbe sem fog túl könnyen belemenni. Azzal
fog érvelni, hogy a terhessége is nagy fájdalmat okoz majd mindenkinek. Nem fogja
belátni, hogy nagyon is megérdemelték Celia elvakult, érzéketlen, hipokrita szülei, akik
maguk sem a házastársi erények mintaképei, hiszen az apja a szobalányokat hajtja, az
anyja pedig sok éve szeretőt tart. Celiának ez utóbbiról a nővére, Caroline számolt be egy
évvel azelőtt, az első bálján Ashinghamben. Caroline, aki túl sok pezsgőt ivott, a húga
mellett ácsorgott két tánc között, és a szüleiket figyelte, akik élénk beszélgetésbe merültek
egymással. Celia hirtelen kibökte, milyen szép, hogy – a szobalányok ellenére is – még
mindig ilyen boldogok együtt, mire a testvére megjegyezte, hogy ha ez a helyzet, akkor az
nagyban köszönhető George Pagetnek.
George Paget és meglehetősen csúnyácska felesége a család régi barátja volt. Celia
faggatására Caroline elárulta, hogy George már több mint tíz éve az anyjuk szeretője.
Félig döbbenten, félig lenyűgözve a lány további részletekért könyörgött nővérének, de az
csak nevetett az ártatlanságán, és a táncparkettre penderült a férje legjobb barátjával. Ám
másnap engedékenyebb volt, mivel bántotta a bűntudat, hogy megfosztotta kishúgát az
illúzióitól. Megnyugtatta Celiát, hogy nem kell aggódnia, ez az egész egyáltalán nem
fontos.
– Anya mindig be fogja tartani a szabályokat.
– Miféle szabályokat? – faggatta a lány.
– A társasági szabályokat – válaszolt Caroline türelmes magabiztossággal. – Diszkréció,
jó modor, ilyesmik. Sohasem hagyná el apát. Számukra a házasság intézménye szent és
sérthetetlen. Csupán csak azt csinálják, amit az egész társaság: érdekesebbé, kellemesebbé
teszik a házasságukat. Valójában ettől erősebb is lesz, úgy gondolom.
– És te… Te is hajlandó lennél ilyen módon kellemesebbé tenni a házasságodat? –
kérdezte Celia, mire a nővére nevetve azt felelte, hogy az övé pillanatnyilag egyébként is
eléggé kellemes.
– De igen, azt hiszem, megtenném. Ha Arthur nagyon unalmassá válna, vagy másutt
keresné az örömöket. Ne nézz rám ilyen megbotránkozva, Celia, te igazán olyan ártatlan
vagy! A minap hallottam, hogy valaki azt mondta, Mrs. Keppel, tudod, a király szeretője,
valóságos művészetté fejlesztette a házasságtörést. Ez az én szememben szép
teljesítménynek tűnik.
Celia még mindig megvolt döbbenve, a testvére megnyugtató szavai ellenére is. Tudta,
ha ő férjhez megy, az igazi szerelem lesz, és egy életre szól majd.
Ezért aztán Olivernek nem muszáj ismernie a terv minden részletét. Celia tisztában volt
azzal, hogyan esik az ember teherbe; az anyja rendkívüli és szokatlan nyíltsággal kioktatta
a témáról, amikor megjött az első menstruációja, és különben is, vidéken nőtt fel, ahol
látott birkákat, lovakat is párzani, jelen volt bárányok születésénél, sőt egy egész éjszakát
töltött az istálló édeskés, párás bűzében az apjával meg a lovásszal, amikor az apja
kedvenc kancája megellett. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy rá tudná venni Olivert,
szeretkezzen vele. A férfi amellett, Hogy abszurd módon romantikus, és állandóan
verseket, virágot, többoldalas szerelmes leveleket küldött neki, szenvedélyes is volt
nagyon; a csókjai a legkevésbé sem voltak tartózkodók, és rendkívüli módon felajzották
mindkettőjüket.
Celia szabadabb volt, mint sokan a kortársai közül. Miután az anyja hat gyermeket
felnevelt, belefáradt a feladatba, egyébként is roppant elfoglalt volt, úgyhogy hagyta, hadd
tegyen a lány, amit kedve tartja. Amikor Oliver lejött a hétvégére Ashinghambe, hogy
Celia vendégeként részt vegyen Beckenhamék egyik partiján, és mivel nem tudott
bekapcsolódni semmiféle sporttevékenységbe, a két fiatal napközben szabadon
kószálhatott a birtokon, vacsora után pedig magukban üldögélhettek és beszélgethettek a
könyvtárban. A kószálás és a beszélgetés sok csókolózáshoz vezetett, s Celia rájött, hogy
szó szerint képtelen betelni vele, és egyre többet kívánt – ahogy nyilvánvalóan Oliver is.
A lány még sohasem tapasztalta meg a szenvedélyt, sem magában, sem egyik
fiatalemberben sem, akiket korábban ismert, most mégis könnyedén felismerte.
Ugyanolyan könnyen, ahogyan képes volt felismerni a szerelmet. Természetesen a férfi
nagyon tisztelte a lány erényét, de Celia tökéletesen biztos volt benne, hogy képes lesz
bármiféle nehézség nélkül elérni, hogy a fizikai kapcsolatukban továbblépjenek.
Valószínűleg Oliver aggódni fog, és nemcsak azért, hogy rajtakapják őket, hanem amiatt
is, hogy Celia esetleg teherbe eshet. De ezzel kapcsolatban megnyugtathatja. Kitalál
valami hazugságot, bár még nem tudta biztosan, hogy mit. Úgy gondolta, vannak olyan
időszakok minden hónapban, amikor a nők nem eshetnek teherbe – olvasta egy könyvben
az anyja szobájában –, és ha már megtörtént a dolog, nos, akkor már nem lesz miért
aggódniuk.
Nagyon pontosan kitervelt mindent. Úgy tett – bár nem túl hirtelen, nehogy felébressze
a gyanakvásukat –, mintha meghajolt volna a szülei érvei előtt, és belátta volna, hogy
Oliver nem a megfelelő férj neki, és kötelességtudóan otthon maradt több hétig, miközben
naponta írt a fiatalembernek. Aztán elutazott Londonba, hogy Caroline-nál időzzön
néhány napig (látszólag azért, hogy ruhákat vásároljon), és szinte képtelenül könnyen
ment minden. A nővére akkortájt fedezte fel, hogy állapotos, és pocsékul érezte magát,
állandóan hányt, és a legkevésbé sem érdekelte, mit csinál a húga, nem lévén sem képes,
sem hajlandó gardírozni. Szinte fel sem tűnt az a napi két-három óra, amíg Celia
hivatalosan vásárolt vagy a varrónőnél ruhát próbált a londoni báli szezonra, de amelyet
valójában az ágyban töltött a szeretőjével, felfedezve a testi szerelem boldogságát.
Celia nem tévedett, Oliver eleinte valóban vonakodott attól, hogy szeretkezzen vele. De
az érzelmi zsarolás és a férfi érzékeinek elszánt felkorbácsolása együttesen végül elég
gyorsan elérte a kívánt hatást. Kora délután találkoztak, abban a nagy házban, ahol a
fiatalember az apjával élt Hampsteadben. Oliver apja még mindig a kiadóban töltötte
minden napját, és a fia könnyen elhitette vele, hogy ilyenkor szerzőkkel ebédel, vagy
képzőművészek stúdióját keresi fel. Felmentek az emeletre Oliver szobájába, egy nagy,
világos, könyvekkel borított falú első emeleti szobába, amelynek hatalmas ablakai a
Heathre néztek, és vagy egy órát töltöttek a meglehetősen keskeny és hepehupás ágyon,
amely hamarosan maga lett a paradicsom Celia számára. Szinte azonnal fizikai gyönyörre
leltek egymásban. Oliver nem volt kifejezetten rutinos, az ismereteit egypár
kóristalánynak köszönhette, akiket a legjobb barátja mutatott be neki Oxfordban, de ahhoz
elegendő volt ez a tapasztalat, hogy a segítségére legyen Celia beavatása közben. Az első
alkalommal, amikor a férfi a karjába vette és megígérte neki, hogy nagyon óvatos lesz, a
lány csak feküdt, Oliver szemébe nézve felkészült a kellemetlenségre, sőt a fájdalomra is.
De aztán felfedezte, hogy szinte azonnal képes heves szexuális örömet átélni.
– Csodálatos volt, csodálatos! – hajtogatta hátradőlve, zihálva, verejtékben úszva, és
mosolyogva nézett fel szerelmére. – Alig hittem el. Olyan volt, mintha… mintha egy nagy
gubancot valahol mélyen bennem… kisimítottak volna.
A férfi megcsókolta, meglepődve az örömén és a saját hatalmán, hogy képes a lányt
ilyen gyönyörhöz juttatni. Töltött mindkettőjüknek egy pohár (meglehetősen meleg)
pezsgőt az üvegből, amelyet az apja pincéjéből csempészett fel, és aztán ott feküdtek még
egy órát, mondogatva, hogy mennyire szeretik egymást, mielőtt Olivernek vissza kellett
térnie a Lytton Kiadó szerkesztőségébe a Paternoster Row-ra, Celiának pedig a nővére
kensingtoni házába (előbb megállva a knightsbridge-i Wollandsnál, hogy elvigyen egy
táskára való anyagmintát).
Két nappal később ismét randevúztak, majd újabb két nap múlva megint. Ezután a lány
hazatért, boldog emlékekkel, és még több szerelemmel a szívében.
Úgy kalkulált (miután gondosan tanulmányozta a témát), hogy nagy valószínűséggel
teherbe esett azon a héten, de csalódnia kellett. Még két további londoni útra volt szükség,
mielőtt a harmadik menzesze is csodás módon elmaradt, ő pedig még csodásabb módon
émelyegni kezdett.
Ezt követően azonban, a boldogsága ellenére, szörnyű időket kellett elviselnie. A
szüleivel elszántan és nagy bátorsággal szállt szembe, de szembe kellett néznie Oliver
félelmével és megdöbbenésével is, ami szinte még rosszabb volt. A férfi nemcsak Celia
állapotával szembesült, hanem ízelítőt kapott erős akaratából is, és kénytelen volt
felismerni a képességét a megtévesztésre. A fiatalember óvszert akart használni az első
alkalom után, de a lány nem hagyta, azt állította, hogy fájdalmat okoz neki, és különben
sem szükséges, mivel megtette a megfelelő lépéseket, és meggyőző módon beszélt valami
zuhanyról (amivel még csak nem is rendelkezett). Oliver nagyon nehezen tudott
napirendre térni Celia viselkedése fölött.
De mindennek – a veszekedések, a dühöngés, a kitagadással való fenyegetőzés –
ellenére (amelyekről tudta, hogy nem kell komolyan vennie), miközben a szülei végül
beleegyeztek az esküvőbe („kicsi, nagyon kicsi, minél kevesebb ember hall róla, annál
jobb” – mondta Lady Beckenham), Oliver fájdalma és a tekintetében tükröződő kétely
ellenére, amely közel állt a bizalmatlansághoz, sőt a saját egyre erősödő fizikai rosszulléte
ellenére is, Celia boldog volt. Egész hátralévő életében emlékezni fog azokra a
délutánokra a kicsi, kényelmetlen ágyon a meglehetősen hideg szobában, amelynek falait
padlótól a mennyezetig könyvek borították, ahol egekbe repítette az orgazmusa, hogy
aztán Oliver karjában heverve hallgassa, amint a férfi az iránta érzett szerelméről beszél, a
közös életükről meg a terveiről a Lyttonsnál. A fiatalember egy csodás új birodalomról
mesélt a lánynak, egy mágikusnak tűnő helyről, ahol könyveket alkottak: kitaláltak egy
történetet, felvetettek és megvitattak különböző elképzeléseket, megbíztak szerzőket,
utasítást adtak az illusztrátoroknak, és ebből végül oldalak lettek, két fedőlap közé kötve.
Celia azonnal valamiféle affinitást érzett mindezek iránt. Így a szex és a munka tartósan
összekapcsolódott a szívében. És ez így is maradt élete végéig.
Az apja nagyon rendesen viselkedett az esküvőn, ezt Celiának el kellett ismernie.
Amikor végül belátva vereségét megadta magát, rendkívüli nagylelkűséget tanúsított.
Utasította a személyzetet, hogy fényűző villásreggelit készítsenek a vendégeknek, ragyogó
beszédet mondott, hatalmas mennyiségű pezsgőt szolgáltatott fel, és végül eltűnt, állítólag
aludni, de valószínűleg inkább azért – amint azt Celia megjegyezte Caroline-nak –, hogy
randevúzzon a legújabb szobalánnyal.
Lady Beckenham korántsem viselkedett ilyen nagyvonalúan. Dermesztően udvarias volt
a Lyttonokkal, és kővé dermedt arccal ült a beszédek alatt, különösen az alatt, amelyet
Oliver vőfélye és bátyja, Robert mondott, aki nemrégiben emigrált New Yorkba egy Wall
Street-i karrier reményében, amiről Lady Beckenham hangos suttogással megjegyezte
Caroline-nak, hogy milyen közönségesnek tartja azt is és magát Robertet is. Jackről, a
férfi minden erőfeszítése ellenére, hogy elbűvölő és barátságos legyen vele, egyáltalán
nem vett tudomást, és hidegen szemlélte, amint fáradhatatlanul flörtöl minden csinos
lánnyal a teremben. Sértően kurtán beszélt az idős Mr. Edgar Lyttonnal, aki küszködve
igyekezett megbirkózni egy számára láthatóan fájdalmas és nehéz helyzettel. Oliverhez
pedig szinte egyáltalán nem szólt. Végül célzatosan hosszú időre letelepedett két
legidősebb fia és menye társaságában, mintegy jelezve, hogy ott érzi igazán jól magát.
De a legtöbb vendég és mindenki más, aki később megnézte a hivatalos fotográfiákat, és
rajtuk Celiát a különleges csipkeruhában, amelyet az apja képtelen volt megtagadni tőle,
ragyogó sötét hajában a Beckenham-tiarával, oldalán a rendkívül jóképű Oliverrel,
nehezen hitte el, hogy ez nem egy egészen különlegesen boldog nap volt.
A fiatal pár nagyon rövid nászútra ment – ahogy azt jövedelmük és Celia meglehetősen
törékeny fizikai állapota engedte. Három hónapos terhesen már nagyon rosszul volt,
állandóan hányt, és erős fejfájás gyötörte. Annyira nyomorúságosan érezte magát, hogy
alig volt képes élvezni a nászéjszakájukat. Bathba mentek egy hétre, és ott-tartózkodásuk
alatt a fiatalasszony kezdett jobban lenni, úgyhogy mire újra Londonba értek, már szinte
jól érezte magát. Visszatért a színe, és visszanyerte az erejét. Ami nagy szerencse volt.
Lord Beckenham, elismerésre méltó módon, vett egy házat a fiatal párnak nászajándékul.
A Cheyne Walkon állt – ragaszkodott hozzá, hogy ne Hampsteadben legyen –, egy
elbűvölő, jókora épület, de igen rossz állapotban.
Házassága első néhány hónapjában, sőt egészen addig, amíg a baba meg nem született a
következő márciusban, Celiát teljesen lefoglalta a ház felújítása és bebútorozása. Túláradó
boldogságában gyönyörűségesen eredeti otthonná varázsolta. Abban az időben, amikor a
falakat erőteljes színekre festették, a falikárpitok általában sötétek voltak, és a fények
tompák, Celia háza csupa ragyogó fény volt, és mintha valamiképpen a folyó
visszatükröződése lett volna, amelyet annyira szeretett. A falak fehérek voltak, ragyogó
kék és arany függönyökkel, halvány fapadlókkal, a szobákat pedig számos új,
impresszionista festmény díszítette az akkoriban oly divatos súlyos portrék és tájképek
helyett.
Miután egész nap a házon dolgozott, az asszony türelmetlenül várta, hogy a férje
hazatérjen, és gyakran az első emeleten, a reggelizőteremben vacsoráztak, amelyből
gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, miközben Celia kikérdezte a férfit a napja minden
részletéről.
Oliver csak a legszerényebb személyzetet engedhette meg magának: egy agyonhajszolt
főzőmindenest, aki mellé felvesznek majd egy gyermeklányt, ha megszületik a baba,
úgyhogy Celia gyakran maga készítette és szolgálta fel a vacsorát, amiben nagy örömét
lelte. Gyakran ragaszkodott hozzá, hogy Oliver vigye magával haza vacsorára az apját.
Rajongott Edgar Lyttonért, akiben szintén megvolt Oliver gyengéd udvariassága, bája és
mély, poétikus hangja. És valaha láthatóan rendelkezett a fia ragyogó külsejével is. Most
már öregember, hetvenöt éves, Oliver és Jack késői gyermekek voltak, egy második
házasságból. A felesége elhagyta egy évvel azután, hogy Jack megszületett. De Edgar még
mindig a Lyttonsnál dolgozott egész nap Oliverrel és az ijesztő Margarettel, azzal a
lendülettel és jó üzleti érzékkel, amelynek a kiadó szerény sikerét köszönhette; és azt
mondogatta, hogy ott is akar meghalni.
 – Remélem, az irodámban fognak rám találni, a könyveim körében – jegyezte meg
nemegyszer a menyének, mire a fiatalasszony gyengéden megcsókolta, és azt mondta
neki, reméli, semmi ilyesmi nem történik még nagyon hosszú ideig.
Celiat, kérésére, elvitte a Lytton épületébe a Paternoster Row-ra. Meglepte és elbűvölte
a menye őszinte érdeklődése a kiadó meg az arról szóló történetei iránt, hogy miként
indította útjára a céget. A Lyttons most már kezdte utolérni a kiváló londoni kiadókat, a
Macmillant, a Constable-t, Dentet, John Murray-t, de annak idején nagyon szerényen
indult, és sikereit kizárólag Edgar tehetségének és előrelátásának köszönhette.
Edgar 1856-ban boldog és szerencsés házasságot kötött egy bizonyos Miss Margaret
Jacksonnal. Margaret apjának volt egy könyvkötő műhelye, amely egyben nyomdaként is
működött, és amikor ambiciózus, fiatal veje érdeklődést mutatott aziránt, hogy
kinyomtasson egy verseskötetekből álló sorozatot, hogy ezzel kiegészítse az
ismeretterjesztő kiadványokat, amelyek már sikeresnek bizonyultak, George bátorította.
Ezt egy Anglia történetét bemutató könyv követte, és mire George 1860-ban meghalt,
megalakították a Lytton-Jackson könyvkiadót. A legnagyobb siker egy Margaret
javaslatára indított könyvsorozat volt, amelyet folytatásokban adtak ki, Mr. Dickens
mintájára. Megbíztak egy ragyogó, feltörekvő, fiatal írót, hogy írjon ötvenkét hetenkénti
folytatást a „Hatherleight krónikák”-ból. A történet egy kisvárosban játszódott, Nyugat-
Angliában, hasonlóan, mint Mr. Trollope „Chronicles of Barsetshire”-e. Ezen sok pénzt
kerestek. A következő nagyszerű ötlet egy iskolai előkészítő könyvsorozat kiadása volt,
amelyet gyönyörűen szedett és illusztrált görög és római mitológia követett. Ezeknek a
könyveknek az első kiadása rendkívül értékes volt. A Lytton család tulajdonában lévő öt
kötet közül hármat a cég széfjében őriztek.
Margaret azonban meghalt 1875-ben, miután világra hozta Edgar Robertet és a Kicsi
Margaretet. A megtört szívű és magányos Edgár katasztrofális második házasságot kötött
1879-ben Henrietta Jamesszel, aki ostoba, sekélyes nőszemély volt, és öt évvel később
megszökött egy színésszel, hátrahagyva két fiúgyermeket, Olivert és Jacket. A szökése
szinte megkönnyebbülés volt Edgar számára, amit rendkívüli módon különösnek talált
Celia.
– Milyen szomorú történet – mondta, amikor Oliver elmesélte neki –, de nagyon örülök,
hogy elvette őt, máskülönben nem lennél te nekem.
Kicsi Margaretnek már egész fiatal korától jó érzéke volt a könyvkiadáshoz.
Elkerülhetetlennek tűnt, hogy követi majd apját a cégben. Egy olyan korban, amikor a
nőknek nem voltak jogaik, csak amennyit a férjük engedélyezett nekik, és csak keveseket
taníttattak közülük tizenöt éves koruk után, Margaret nagyon kivételes nőnek számított.
Nemcsak azért, mert felvételt nyert a London Universityre, ahol angol irodalmat tanult,
ami szinte elképzelhetetlenül nagy teljesítmény volt, hanem azért is, mert rendkívül
összetett és nehéz munkája volt, és a kiadóban vitathatatlanul egyenrangú munkatársként
dolgozott a férfiak mellett. Robert viszont semmiféle érdeklődést nem mutatott a
könyvkiadás iránt, bankár lett belőle, 1900-ban pedig elhajózott Amerikába, a Wall Street
mámorító gyönyörei felé.
De Olivernek, akárcsak Margaretnek, mintha nyomdafesték csörgedezett volna az
ereiben. Tizenöt éves korában már a Lyttonsnál dolgozott az iskolai szünetekben – az apja
büszke volt rá, hogy Winchesterbe küldhette –, és huszonkét évesen, amikor angolból
diplomázott Oxfordban, beköltözött az úgynevezett második irodába mint Edgar
vitathatatlan örököse. Ha KM, ahogy Kicsi Margaretet mostanában nevezték (tökéletesen
alkalmatlan név egy több mint száznyolcvan centiméteres nőre, akinek zengő hangja van
és tekintélyes modora), neheztelt is emiatt, sosem mondta, sőt még csak nem is célzott rá.
Egyébként is éppen annyi fizetést kapott, mint Oliver, és ugyanolyan széles volt a
hatásköre is.
Rendkívül sikeres partneri viszony volt az övék. KM tehetsége a könyvkiadás üzleti,
míg Oliveré a kreatív oldal felé irányult.
Ami Jacket illeti, ő csekély érdeklődést mutatott a csinos lányokon kívül bármi és főleg
bármiféle, a legkevésbé is intellektuális dolog iránt. A házfőnöke Wellingtonban a
hadsereget javasolta neki mint lehetséges karriert, mondván, ha sok egyebet nem is lehet
elmondani róla, az biztos, hogy legalább bátor és rendkívül népszerű a társai körében.
Celia szerette Jacket. Egykorúak voltak, és mindketten a legfiatalabb gyermekek.
– Mindketten elkényeztetett bébik vagyunk, hát nem kedves? – mondta egyszer
Celiának.
Jack rendkívül elbűvölő volt: kevésbé komoly, mint Oliver, szórakoztató,
megbízhatatlan, mindig csupa móka. A bátyja rajongott érte, bár ugyanakkor aggódott is
amiatt, hogy hajlamos játéknak tekinteni az életet.
– Oliver, de hiszen csak tizenkilenc éves – figyelmeztette Celia –, nem egy öreg
házasember, mint te!
Az utóbbi időben azonban Jacknek sikerült némiképp javítani a családban róla kialakult
képen. Miután belépett a hadseregbe, a 1. Royal Lancers egységbe nevezték ki, és úgy
tűnt, sikeres karrier vár rá. A parancsnoka elmondta Edgarnak, hogy a jelek szerint Jack
birtokában van azoknak az együtt ritkán előforduló tulajdonságoknak, amelyek nagyon
fontosak ahhoz, hogy valaki jó katona legyen, és amelyek révén népszerű az emberei és a
tiszttársai körében is. Ez a karrier messze esett a családja könyves világától, de úgy tűnt,
illik a fiatalemberhez.
Celia gyakran meghívta KM-et is az otthonukba, és kereste a barátságát. Kissé ijesztő
személyisége ellenére Celia szinte azonnal megszerette a másik nőt. KM szinte
félelmetesen okos volt, és jól fogalmazott, bárkit képes volt legyőzni egy vitában, és bár
elég komolynak látszott, valójában nagyon jó társaság volt kissé fura humora és rendkívül
kíváncsi, leleményes elméje révén. Úgy tűnt, senki sem tud túl sokat róla; egyedül élt, és
megtartotta magának a titkait. Bár elég szigorúan öltözött, és sötét haját szorosan
hátrafogta, volt stílusa és volt benne valami, szinte már fényűző elegancia. Egy tömegben
azonnal magára vonta a figyelmet, és a férfiak, szinte magukat is meglepve, vonzónak
találták, sőt szexuálisan izgatónak.
Nagyon kedves volt Celiához, ha kissé szigorú is, és úgy tűnt, kedveli őt. Időről időre
még a véleményét is kikérte a legújabb könyvekről. Az is sokat segített Celiának ezekben
a kezdeti időkben, amikor még olyan rémülettel vegyes tisztelettel nézett fel a családra,
hogy KM nyilvánvalóan fiatalabb testvérként kezelte Olivert.
– Ne légy nevetséges, Oliver! – szólt rá, vagy: – Oliver, szerintem időnként a
legcsekélyebb fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz.
Néha még elkapta Celia tekintetét is, és rákacsintott. A fiatalasszony úgy érezte, a
sógornője máris nagyon értékes barátja.

Giles 1905 márciusában született. Celia legnagyobb megdöbbenésére az anyja (aki
addig elutasította, hogy bármi köze legyen a lányához vagy a házhoz), két nappal a szülés
előtt megérkezett egy jókora bőrönddel és az egyik szobalánnyal Ashinghamből. Nemcsak
hogy Celia mellett volt az egész vajúdás alatt, de utána még egy hónapig maradt, ami
végtelenül megnyugtató volt, és nagy segítség a kismamának. Bár az anyja nem
magyarázkodott, és bocsánatot sem kért a korábbi viselkedése miatt, Celia megértette a
gesztusát, és hálásan fogadta.
A fiatalasszonyt valójában mélységesen megdöbbentette a gyermekszülés élménye. Bár
sztoikusan viselte, és egy hang sem jutott el Oliver füléhez, amint a férje végtelen
aggodalomban járkált fel-alá a házban, nagyon sokat szenvedett. Hosszú vajúdása volt,
igaz, komplikációmentes. Az első összehúzódást az egyik nap hajnalán érezte meg, és
Gilest csak a következő napon hozta a világra, miközben egy vérvörös naplemente fénye
tükröződött a folyón. Nem is a fájdalom aggasztotta, sem a kimerültség, sokkal inkább az
egész eljárás brutalitása és a megaláztatás, ahogy szinte szétfeszítették az egész testét.
Utána feküdt az ágyában, kimerülten és kivérezve, Gileszal a karjában (amely olyan
gyenge volt, hogy attól félt, elejti a gyereket), és azon tűnődött, vajon miért nem érez
erősebb érzelmet iránta. Valamiféle eksztázisra számított, annak a szeretethullámnak a
visszfényére, amit Oliver iránt érzett, de ehelyett csak valamiféle tompa megkönnyebbülés
fogta el amiatt, hogy abbamaradt a fájdalom. Giles csúnya baba volt, és nagydarab – négy
kiló –, és az éjszaka további részében szinte folyamatosan bömbölt. Celia úgy érezte,
legalább egy mosollyal megjutalmazhatta volna őt, vagy meglepően sötét fejével
odabújhatott volna hozzá. Amikor ezt megemlítette az anyjának, Lady Beckenham
felhorkantott, és azt válaszolta, nincs Isten szép ege alatt semmi kevésbé hálás dolog, mint
egy emberi csecsemő.
– Sem olyan csúnya. Ha az ember a csikókra gondol, a bárányokra, sőt akár a
kiskutyákra, mind sokkal szebb és sokkal érdekesebb.
Celia elhatározta – miután egy csomó modern könyvet olvasott a témáról –, hogy
szoptatni fogja, de Giles rossz evő volt, és annyira kellemetlennek találta, ahogy
fájdalmasan érzékeny mellbimbóját a baba hálátlan szájába próbálta belenyomni, hogy két
nap után végtelen megkönnyebbüléssel átadta a kisfiút a dadának. Így legalább egy kicsit
tud majd aludni.
– Nagyon okosan tetted – vélekedett Lady Beckenham. – Igazán, a szoptatás annyira
közönséges. Csak a béresek csinálnak ilyet.
De ha Celiának kis csalódást okozott is Giles, az apjának nagy gyönyörűséget jelentett.
Oliver szó szerint órákat töltött a babával. A karjában tartotta, a térdén lovagoltatta,
családi vonások után kutatva figyelmesen nézegette az arcát, sőt a dada legnagyobb
megbotránkoztatására, néha még a cumisüvegből is megetette.
 Giles megérkezése után valamiféle fegyverszünet alakult ki Oliver és Lady Beckenham
között. Celia anyja beszédes asszony volt, és képtelen volt csendben ülni a férfi
társaságában elfogyasztott étkezések alatt, amíg a lánya még feküdt. Ezenkívül Olivernek
sikerült olyan témát találnia, amelyikben az asszony tanácsát kérhette. A Lyttons könyvet
akart kiadni Anglia nagy házairól, és mivel az anyósa személyesen megfordult ezeknek
legalább a felében, sok információval szolgálhatott.
Lady Beckenham fényképeket küldetett maga után Ashinghamből azokról a vadászattal
egybekötött vendégségekről, amelyeken részt vett, vagy amelyeket ő szervezett. Oliver
nézte a képeket: a tweedöltönyös férfiakat, felöltőben és kamásnis cipőben, a nőket bokáig
érő ruhákban, hatalmas kalapokban, és hirtelen felismerte, hogy a képek tökéletesen
kifejezték az 1900-as éveket, az Edwardról elnevezett évtizedet. Azt a korszakot, amikor a
gazdagok fényűzően éltek és semmit sem tagadtak meg maguktól. A nagy házakban,
mesélte Lady Beckenham Olivernek, az uzsonnához elegánsan fel kellett öltözni. A
hölgyek díszes hosszú ruhákat viseltek, az urak rövid fekete zakót fekete nyakkendővel.
– A vacsoránál pedig, ami hét vagy nyolc fogásból állt, természetesen kötelező volt az
estélyi öltözék.
Vacsora után egyik este, miután kissé berúgott Oliver legfinomabb vörösborától, az
asszony elmagyarázta, amit úgy nevezett, hogy a hálószobák elosztásának szabálya a
vendégségek alkalmával.
– Az embernek tudnia kell, hogy ki mellé ki kerüljön. Az ajtókra helyezett névkártya
nemcsak azt tudatja minden vendéggel, hogy ő hol alszik, de eligazítást is ad… ha érti,
mire gondolok, bárkinek, akinek szüksége van arra az információra.
Oliver udvariasan bólintott, Celia pedig lenyűgözve ült további részletekre várva, de
hiába. Az anyja rájött, hogy túl sokat beszél, és visszavonult lefeküdni.
Hogy mennyire kezdett megenyhülni a veje iránt, az is mutatta, hogy felajánlotta neki,
bemutatja néhány embernek a nagy házak tulajdonosai közül. Arra azonban még mindig
nem szólította fel, hogy nevezze a keresztnevén.
– Nem hiszem, hogy bárki is a keresztnevén szólítja, apát kivéve –jegyezte meg Celia. –
Ő pedig Beckenhamnek hívja apát a mai napig.
De ő legalább kezdte Olivert a nevén szólítani.
„Még mindig úgy vélem, elég fura férj Celiának – írta Celia anyja Lord Beckenhamnek
–, és nagyon fura apa. Túlságosan sokat foglalkozik a babával, bár meg kell hagyni,
odavan Celiáért meg Gilesért, és valóban próbál mindent megtenni értük. Meglehetősen jó
társalgó, és elég szórakoztató tud lenni, de aggódom a politikai nézetei miatt. Némi
rokonszenvvel viseltetik a szakszervezetek iránt; feltételezem, hogy ez a családi hátteréből
ered, és nincs mit tenni ellene. Biztos vagyok benne, hogy idővel megjön az esze.”
Gilest a Chelsea Old Churchben keresztelték meg, legalább részben olyan nagy
pompával, amilyet Lady Beckenham az esküvőn szeretett volna. Giles a Beckenham
család keresztelőruháját viselte, egy százéves habos csipkekölteményt, megkapta a családi
ezüstkanalat és rágókarikát az anyai nagyanyjától, egy nagy összegű csekket az apai
nagyapjától, és egy earlt meg egy countesst is az öt keresztszülője közé számíthatott.
 – Valóban szükség van ennyire? – kérdezte Oliver, mire Celia azt felelte, hogy igen.
– Caroline kisbabájának négy volt, és nem hagyom, hogy a keresztelőn is túltegyen
rajtam, mint az esküvőn.
Oliver nem akarta szóvá tenni, hogy kizárólag a felesége hibája volt, amiért az
esküvőjük olyan visszafogottan zajlott. Celia kissé erőszakos lett Giles születése óta. A
férfi attól tartott, hogy ez az anyja jelenlétének köszönhető.
Edgar Lytton különösen élvezte Giles keresztelőjét, az idő nagy részét azzal töltötte,
hogy a babát tartotta a karjában; engedte, hogy szopja az ujját, ringatta, amikor sírt, és az
összes hivatalos fotográfián ragyogott a boldogságtól. Rendkívüli szerencse volt, hogy ez
a nap olyan sok örömmel töltötte el, és hogy ez volt – amint azt később KM-nek
megjegyezte – az egyik legboldogabb nap az életében, mert aznap éjjel szívrohamot
kapott, és pirkadatkor meghalt. Oliver, akit KM sürgősen áthívott, ott volt a halálos
ágyánál, de sosem volt képes egészen megbocsátani magának, amiért nem maradt, hogy
egy pohár konyakot megigyon az apjával, miután hazakísérte a keresztelőről.
– Kérlek, maradj – győzködte Edgar –, nem akarom még, hogy véget érjen a nap!
De Oliver nem fogadta el az invitálást; azt mondta, vissza kell mennie a feleségéhez és
a babához. De valójában nem a babához vágyott vissza annyira, hanem Celiához, sőt a
meztelenül ágyban fekvő Celiához, mivel az asszony a fülébe súgta, hogy így fogja várni.
A gyermekszülés traumája után Celia még épp csak hogy képes volt újrakezdeni vele a
szeretkezést, amely mindkettejük legnagyobb megkönnyebbülésére ugyanannyira
eksztatikusan csodálatos volt, mint korábban. De hosszú időbe telt, amíg Oliver a bűntudat
és az árulás érzése nélkül át tudta adni magát neki.
Edgar halálának másik hagyatéka, amelyet egy szörnyűségesen szomorú időszak után
vett át Oliver, a Lyttons vezetése volt, aminek ő lett egyben a tulajdonosa is.

 2. fejezet
Celia felkapott egy ezüst gyertyatartót (mivel az esett a keze ügyébe), és hozzávágta a
gyerekszoba ajtajához, amelyet Oliver éppen akkor csukott be maga után nem túl halkan.
– Micsoda szörnyeteg! – panaszkodott az asszony Giles-nak, aki békésen üldögélt a
kiságyában arra várva, hogy kivegyék és felöltöztessék. – Egy régimódi, nyársat nyelt
szörnyeteg.
Giles rámosolygott, Celia dühösen meredt rá egy pillanatig, aztán ő is elmosolyodott. A
kisfiúnak különös, ragyogó mosolya volt, amely megváltoztatta komoly kis arcát.
Egyévesen, bár még mindig nem volt szép, bájos külsejű gyermek volt, hatalmas sötét
szemekkel és barna hajjal. És nagyon jó gyerek. Az első néhány nyugtalan hónap után
hirtelen valóságos kis angyallá változott, aki átaludta az éjszakákat és a két etetés közötti
időt. Amikor pedig ébren volt, nyugodtan feküdt és bámulta a játék mackókat, amelyeket
Jenny, a dada mindig odatámasztott a kiságy oldalához, meg az apró, libegő
kartonmadarakat, amelyeket Celia készített és kötözött az ágyra, miután azt olvasta, hogy
a gyerekeket már a legelső pillanattól stimulálni kell.
Giles kicsit lassan fejlődött, valószínűleg azért, gondolta Celia, mert olyan békés volt,
és elégedett a helyzetével, de tizenhárom hónaposan már tudta az összes szükséges dolgot.
Tudott állni, mászni, ahogy a nagykönyvben meg van írva; mondta, hogy anya-anya és
apa-apa meg nana, ahogyan Jennyt nevezte. A lány sikeres választásnak bizonyult. Csak
tizenkilenc éves volt, amikor megérkezett hozzájuk, gyakorlatilag képzetlen, de hamar
tökéletes dada lett belőle; rajongott Giles-ért, de nem kényeztette el, vidám belenyugvással
tűrte az álmatlan éjszakákat meg a zajos nappalokat, és lenyűgöző energiával birkózott
meg a gyerek hegynyi mosni és vasalni való ruhájával.
Miután Edgar Lytton meghalt, és Oliver mérsékelten jómódú lett, szóba került, hogy
felvegyenek egy – ahogy Lady Beckenham fogalmazott – rendes dadust, de Celia nem
egyezett bele. Inkább rendes szakácsot szeretne, jelentette ki, és egy ügyes szobalányt.
Jenny nagyon is hozzáértő, no és kellemes társaság is. Valójában Celia az egyik
legközelebbi barátnőjeként kezdett tekinteni rá az anyasága nehéz első hónapjaiban. Ezt
megemlítette az anyjának is, aki azt felelte, reméli, Celia nem követi el azt a túlságosan is
gyakori modern hibát, hogy azt gondolja, a személyzetet barátilag lehet kezelni. Celia
sértődötten rávágta, hogy Giles születése óta Jenny többet tett azért, hogy az ép elméjét
megőrizze, mint bárki más az egész világon, és nem is tudja, hol lenne most nélküle.
– A tűzzel játszol – jegyezte meg fanyarul Lady Beckenham –, én csak tudom. Nagyon
toleráns voltam az első néhány szobalányunkkal, amivel magamnak kerestem a bajt. Még
azt is elvárták tőlem, hogy befogadjak a házba egy kisbabát, akiről esküvel állította az
anyja, hogy az apádtól való. Persze ez nem volt igaz – tette hozzá. – A cselédeket ott kell
tartani, ahol a helyük van, Celia, vagyis három lépés távolságra, szó szerint és képletesen
szólva is.
A fiatalasszony nem vitatkozott, de továbbra is a barátnőjének tekintette Jennyt,
úgyhogy amikor a lány a huszadik születésnapján megkérdezte tőle, nem hívná-e attól
kezdve dadusnak, megbántódott.
 – Jenny a neved, én így gondolok rád, miért akarod, hogy hirtelen dadusnak hívjalak?
– A többi lány miatt, Lady Celia, a többi gyereklány meg az egyenruhás dadusok miatt a
Kensington Gardensben. Szerintük nagyon fura, hogy maga a nevemen szólít. És én is
szeretném, ha dadusnak szólítanának, büszke lennék rá. Mintha rendes képesítésem volna,
nem csak gyereklány lennék.
– Hát… rendben – felelte Celia. – Igyekszem fejben tartani.
De csak amikor Giles kezdte Jennyt a maga alkotta becenéven szólítani, akkor
igyekezett Celia is odafigyelni arra, hogy ismételt kérésére dadusnak szólítsa a lányt,
viszont továbbra is bántotta, amiért – úgy érezte – visszautasították a barátságát.
Aznap reggel azért hajította az ajtóhoz a gyertyatartót, mert Oliver másodszor is
visszautasította, hogy a felesége akár csak mérsékelten aktív szerepet is vállalhasson a
Lyttonsnál. A fiatalasszony unatkozott, a háztartás és az anyaság intellektuálisan nem
elégítette ki. Rendkívül intelligens volt, és ezt tudta is. Ezenkívül egyre olvasottabb lett.
Terhessége hosszú napjait Dickens, Trollope, Jane Austen és George Eliot könyvei fölött
töltötte. Falta a napilapokat is, a The Timest meg a Daily Telegraphot, és rávette Olivert,
hogy fizessen elő a Spectatorra meg az Illustrated London Newsra, hogy jobban kiismerje
magát az aktuális eseményekben. Néha nagy merészen még a Daily Mirrort is megvette,
mivel – többek között – osztotta Oliver társadalmi idealizmusát is. Ez volt az egyik legelső
dolog, amit megszeretett és lenyűgözőnek talált a férfiban.
Celia olvasta olyan emberek írásait, mint Sydney és Beatrice Webb, George Bernard
Shaw, H. G. Wells, és úgy találta, hogy tökéletesen egyetért azzal, amit a társadalmi
igazságtalanságról mondanak. A férjével megegyeztek, hogy a munkáspártra fognak
szavazni a következő választásokon, és hosszú estéket töltöttek a Cheyne Walkon a kicsi
földszinti nappaliban a szocializmus felemelkedéséről beszélgetve, meg arról, hogy az
államnak egyre növekvő szerepet kellene vállalnia a közönséges emberek helyzetének
javításában, illetve hogyan lehetne küzdeni a szegénység ellen, amin a felső és a
középosztály gazdagsága alapul. Ez, legalábbis Celia esetében, erősen érzelmi reakció
volt, része viharos elszakadásának a gyökereitől, és egy újabb világ felfedezése, amelyet
idealista szíve nagyon vonzónak talált.
De a háztartás vezetésénél és a gyermeke gondozásánál többet akart tenni, a közvetlen
környezetét ugyanis meglehetősen unalmasnak találta. A hétköznapi pletykálkodás untatta,
utálta a kártyajátékokat, még a vásárlásba is belefáradt; és bár szeretett vendégeket hívni,
sőt vacsorákat adni is, ezek nem igazán töltötték ki a napjait, és a legkevésbé sem adtak
munkát az agyának. Ahogyan a Gileszal való játék sem.
Ugyanakkor Oliver élete elbűvölte. Elolvasta az összes irodalmi kritikát a napilapokban
meg a magazinokban, és amikor a Lyttons partit rendezett egy szerző tiszteletére vagy egy
új sorozat indításakor, Celia a hetedik mennyországban érezte magát. Szeretett írókkal
beszélgetni, szerette bennük az önbizalom és a kétség különös elegyét; sosem unta meg
hallgatni, hogyan írták a könyveiket, honnan vették az ötleteket, mi inspirálta őket.
Rendkívül jó vizuális érzékkel bírt, különösen érdekelték a divatos formák és színek
változásai. Gyakran, ahelyett, hogy újabb teadélutánra ment volna, a Victoria és Albert
Múzeumban barangolt, vagy a Tate Galleryben. Voltak könyvei a szecesszió nagy
mestereinek, Aubrey Beardsley-nek, Muchának, Boldininek a munkásságáról, és jól
ismerte az olyan modernebb művészeket is, mint Augustus John és Duchamp. Ezenkívül
szerette magát a Lyttonst, a nagy, impozáns épületet a Paternoster Row-n, csodálatosan
fényűző előcsarnokával, ahonnan egy sor rendetlen és poros helyiség nyílt ütött-kopott
íróasztalokkal, amelyek mellett Oliver, Margaret és a személyzet más rangidős tagjai
dolgoztak. Az egész hely mintha egy könyvtár és egy dolgozószoba keveréke lett volna,
kezdve a hatalmas alagsorral, ahol a könyveket tárolták, és ahol egy parányi, fából készült
vonat hatalmas könyvhalmokkal szaladt körbe fémsíneken egészen a kovácsoltvas
csigalépcsőig, amely hátul szédítően emelkedett az épület teljes magasságába.
Edgar inkább jómódú volt, mint gazdag. Amikor meghalt, csak negyvenezer fontot
hagyott egyenlő arányban a négy gyermekére, de a Lyttons jelentős értéket képviselt,
amely nemcsak magukból a könyvekből eredt, meg a szerzőkkel fennálló szerződésekből,
hanem a rendkívül értékes épületből is, amelyet jó üzleti érzékkel azon a pénzen vásárolt,
amit annak idején George Jackson hagyott rá és Margaretre.
Celia egyre inkább megkedvelte KM-et, aki fogadhatta volna ellenségesen és
leereszkedően is, amiért betolakodott egy ilyen szorosan összetartó szakmai és személyes
kapcsolatba, de ehelyett csak barátságot és őszinte érdeklődést tapasztalt részéről. KM is
osztotta azt a társadalmi renddel kapcsolatos új, liberális felfogást, amely Oliverben
annyira elbűvölte az asszonyt. A barátaikat is rendkívül érdekesnek találta: nem tartoztak
egészen a korabeli, jellegzetesen bohém londoni társasághoz, az életük és az érdeklődésük
ahhoz kissé túlságosan is anyagias beállítottságú volt, de intellektuális, felvilágosultan
gondolkodó emberek voltak, akik szerették a tartalmas beszélgetéseket, és akiknek nézetei
és viselkedésük megbotránkoztatta volna a Beckenhame-ket. Ezeknek az embereknek,
íróknak, képzőművészeknek, egyetemi oktatóknak és más kiadóknak a társasága miatt
érezte Celia a „nappali barátait”, ahogy magában nevezte őket, olyan unalmasnak. És ez
vezetett közvetett módon ahhoz, hogy hozzávágta a gyertyatartót az ajtóhoz.
– Dolgozni akarok – mondta az asszony Olivernek. – Használni akarom az eszemet.
Szerintem engedned kellene, hogy a Lyttonsnál dolgozzak.
Amikor először felvetette, a férfi szinte megbotránkozott, ami meglepte Celiát, hiszen a
férje társaságában megismert nők közül sokan dolgoztak a megélhetésükért.
– De te az én feleségem vagy – jelentette ki a férfi, kék szemével fájdalmas tekintetet
vetve rá. – Azt akarom, hogy itthon legyél, az otthonunkban, és neveld a fiunkat, ne pedig
a durva kiadói világban dolgozz.
A fiatalasszony azt felelte, neki nem tűnik túl durva világnak, és tovább érvelt:
– Egyetlen nő sem dolgozik a szerkesztői területen, pedig szerintem kellene. Lehet,
hogy eleinte nem sok hasznomat veszed, de gyorsan beletanulok. És annyira szeretnék,
drága, drága Oliver, melletted dolgozni, hogy része legyek az egész életednek, ne csak az
itthoni unalmas részének!
Oliver még fájdalmasabb hangon azt válaszolta, hogy sajnálja, amiért Celia annyira
unalmasnak találja az életét. Erre az asszony azt javasolta, hogy a férje cseréljen vele
helyet, mert akkor megértené, mire is gondol, és szinte már sértőnek találta, ha a férfi úgy
véli, ő csak erre jó.
Ezt követően elég csúnyán összevitatkoztak, és csak az ágyban békültek ki, mint
mindig. Az asszony egy ideig nem hozta fel a témát, aztán újra megpróbálkozott vele,
éppen aznap reggel. Oliver most is pontosan ugyanúgy válaszolt, de ezúttal a fájdalomba
némi ingerültség is vegyült.
– Drágám, mondtam már neked, te a feleségem vagy. És a fiam anyja. És…
– És ez kizárja, hogy bármi bonyolultabb dologgal foglalkozzak, mint a mosás vagy a
gyerekdalok éneklése?
– Szó sincs róla. Tudod, hogy sokkal többre értékellek annál.
– Akkor bizonyítsd be! Hadd mutassam meg, mennyit érek igazán! Hadd dolgozzam
veled, hogy a Lyttonst még sikeresebbé tegyük, mint amilyen most…
– Celia, te semmit nem tudsz a könyvkiadásról.
– Ez nevetséges kifogás. Meg tudom tanulni.
– Ez nem ilyen könnyű – mondta a férfi, és Celia érezte a védekezést a hangjában. Ez
mulattatta, de ugyanakkor bosszantotta is.
– Biztosan azt gondolod, nem vagyok rá képes.
– Erről szó sincs. De…
– De akkor miért nem? Mert a feleséged vagyok?
– Nos… igen. Igen, úgy van.
– És ez az egyetlen oka?
– Hát…
– Ez az egyetlen oka, Oliver?
– Celia, nem akarom, hogy eljárj itthonról dolgozni.
– De miért nem?
– Mert azt akarom, hogy itthonról támogass engem. Az sokkal többet ér.
– Tehát egy feleség ne dolgozzon. Ezt akarod mondani?
A férfi habozott. Aztán nagyon határozottan felelte:
– Igen. Úgy van. És most mennem kell.
Azzal kiment, elég hangosan csukva be az ajtót maga után.
Aznap valamivel később KM bement Oliver irodájába.
– Beszélni akarok veled – mondta.
– Igazán? Miről?
– Celiáról.
– Celia? Csak nem beszélt veled?
– De igen, beszélt – válaszolt nyugodt hangon KM. – Talán nem szabad?
– Arról, hogy itt akar dolgozni? Megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó
megengedni. Nincs joga téged zaklatni ezzel.
– Oliver, szinte ijesztően úgy beszélsz, mint Lord Beckenham – jelentette ki KM. –
Nem ismerek rád. Celiának joga van bármikor telefonálni nekem, amikor csak akar. Nem
a tulajdonod, és remélem, nem is képzeled azt. Egyébként nem tudom, miről beszélsz.
Celia még csak nem is említette, hogy itt szeretne dolgozni. Egyszerűen csak felhívott,
hogy elmondja, Viktória királynő levelein gondolkodott, amelyeket a John Murray készül
megjelentetni. Korábban említettem neki, hogy szerintem ez egy remek húzás, úgyhogy az
az ötlete támadt, megbízhatnánk valakit a királynő életrajzának megírásával, ami egy
időben jelenhetne meg a levelekkel. Úgy véli, kihasználhatnánk az ő előzetes
publicitásukat. Szerintem ez a szerkesztői és az üzleti érzék ritka kombinációjára utal.
Remek ötlet, és meg kellene valósítanunk. És ha Celia valaha is itt akarna dolgozni, én a
legmesszebbmenőkig támogatnám. Ostobák lennénk, ha visszautasítanánk. Nos, esetleg
gondolkodhatnál rajta, hogy ki írja a könyvet. Szerintem azonnal meg kellene bíznunk
valakit. Ó, remélem, nem utasítod el a javaslatot valami régimódi elképzelés miatt, hogy
hol van az asszonyok helye… Igen, gondoltam. Látom, hogy rátapintottam. Igazán,
Oliver! Megvagyok döbbenve miattad.
Amikor aznap este Oliver hazaért, Celia nem volt a földszinten. Hallotta, hogy a férfi
szobáról szobára járva keresi, végül benyitott a hálószobájuk ajtaján, az arcán
aggodalommal és ingerültséggel. Ez azonban azonnal megváltozott, a nő ugyanis
meztelenül ült az ágyban, hosszú sötét haja szabadon omlott a vállára és a keblére.
– Sajnálom, ha felmérgesítettelek – szólalt meg Celia pillanatnyi hallgatás után, a férje
felé nyújtva a kezét. – Csak annyira szerettem volna a hasznodra lenni! Gyere, bújj ide
mellém! Nem bírom, hogy állandóan csak veszekedünk.
A férfi szót fogadott, ahogy azt az asszony előre tudta. Oliver még mindig képtelen volt
ellenállni neki. Később, egy meglehetősen késői vacsora mellett, a férfi kissé feszengve
megjegyezte, KM meggyőzte arról, hogy talán tévedett, és fontolóra kellene vennie, hogy
megengedje Celiának a munkát Lyttonsnál. Az asszony nem kötött bele a „megengedni”
szóba, túl törékeny volt a diadala ahhoz, hogy kockára tegye.
Visszatekintve úgy látta azt az estét, mint egy fontos fordulópontot a kapcsolatukban.
Bizonyos értelemben fontosabb volt, mint amikor megmondta a férfinak, hogy állapotos.
Legyőzte a férfit, ugyanúgy, ahogy legyőzte a szüleit is, fondorlattal és elszántsággal.
Ettől kezdve azt csinált, amit akart, otthon és – ami még fontosabb volt – a Lyttonsnál is.

Celia egy hónappal később beköltözött a Lyttons-házba. Kapott egy szerény irodát a
második emeleten, amit a saját kis birodalmává alakított. Volt benne egy nagy, bőrrel
borított íróasztal, amelyen elhelyezte Giles számos ezüstkertes képét, egy gyönyörű
íróasztallámpa és egy kis hordozható írógép. A falakon bekeretezett könyvborítók lógtak,
meg Mucha-plakátok, a kicsi kandalló mellé pedig két oldalt két gombos hátú bőrkanapét
tett.
– Hogy oldott légkörben tudjak beszélgetni a szerzőkkel – magyarázta a férjének.
Oliver, aki még mindig nem volt teljesen kibékülve a helyzettel, kissé mereven azt
felelte, az azért még elég messze van, hogy írókkal beszélgethessen.
– Előbb meg kell tanulnod a könyvkiadás alapjait, Celia. Nagyon fontos, hogy ezzel
tisztában legyél.
Celia jámboran válaszolta, hogy természetesen tisztában van vele, és egy ideig
türelmesen és jókedvűen dolgozott minden unalmas feladaton, ami neki jutott, bár volt egy
olyan gyanúja, hogy Oliver neki több kefelevonatot adott ellenőrzésre, és több kéziratot,
amelyet jóváhagyásra postázni kellett, mint a többi szerkesztőnek, de nem bánta.
Rajongott az új életéért, olyan volt neki, mint egy szerelmi viszony. Már ébredéskor alig
várta, hogy újra ott lehessen, és egyre később hagyta ott a szerkesztőséget, vonakodott
elválni tőle, így gyakran elmulasztotta Giles lefektetését. Ezt megpróbálta eltitkolni a férje
elől, mert tudta, hogy felizgatná vele. A férfi csak azzal a feltétellel engedte neki, hogy
belépjen a Lyttonshoz, ha ez nem áll majd közé és Giles közé. Jenny, aki az új rendszer
tiszteletére fizetésemelést kapott, meg egy meglehetősen fényűző egyenruhát, és nagyon
elégedett volt ezzel a helyzettel, gyakran volt kénytelen falazni az asszonyának azt
érzékeltetve, ha Oliverrel beszélgetve erre terelődött a szó, hogy Celia sokkal korábban ért
haza, mint a valóságban.
Celia fizetést is kapott, évi száz fontot, amit azonnal továbbadott Jennynek. Oliver és
KM egybehangzó véleménye szerint elengedhetetlen volt, hogy a Lyttonsnál betöltött
állásának hivatalos keretet adjanak. A többi alkalmazott – bár eleinte gyanakvással
tekintettek rá, mivel bosszantotta őket a kinevezése – gyorsan befogadta. Az asszony
keményen és a legkisebb panaszkodás nélkül dolgozott, sosem élt vissza a befolyásával, és
mindig időpontot kért, ha találkozni akart Oliverrel vagy KM-mel, mint mindenki más az
épületben. Mindennel egyetértett, legalábbis mások előtt, amit Oliver mondott, és olyan
sok jó javaslatot tett, hogy lehetetlen volt nem értékelni a jelenlétét. Habár a Lyttons
jelentős kiadó volt, amelyet rendkívül nagyra tartottak újító szelleme és igényessége miatt,
valójában kis cég volt, különösen a szerkesztői terület, ahol csak két rangidős és két
alacsonyabb beosztású szerkesztő dolgozott. Szívesen fogadtak még egy embert,
különösen úgy, ha az ilyen kiváló elme.
Celia kitűnő korrektor volt; sosem kerülte el a figyelmét egyetlen tipográfiai vagy
nyelvtani hiba sem, miközben jól ráérzett minden író stílusára. Néha csendesen rámutatott
még egy-egy részlet vagy az időrend hibájára is. Mint például, hogy egy szereplő gyalog
indult el otthonról, és mégis kocsin érkezett meg az úti céljához. Vagy az apja meghalt pár
hónappal azelőtt, hogy halálos betegséget kapott. Amikor először észlelt ilyen hibát, Celia
megdöbbent. Meglepte, hogy egy erőteljes alkotó elme ilyen ügyetlenségre képes. Oliver
megmagyarázta neki, hogy ez rendkívül gyakran előfordul.
– Úgy elragadja őket a történetmesélés izgalma, hogy amikor befejezik a könyvet, nincs
kedvük elvégezni az ellenőrzés unalmas munkáját. Egyszer valaki két évig volt terhes egy
regényben, amely meg is jelent. Csak folytasd áldásos tevékenységedet, drágám,
szükségünk van rá!
A férfi csak lassan békült meg a gondolattal, hogy Celia ott dolgozik a Lyttonsnál. Még
mindig úgy érezte, hogy manipuláció áldozata lett, és ez dühítette. Másrészt viszont az
asszonynak valóban rendkívül sok jó ötlete volt. A legsikeresebb ezek közül egy egyszerű
nyelven írt orvosi sorozat, amelyet elsősorban anyáknak szántak; szó volt benne
lehetséges diagnózisokról, elsősegélyről, és egyszerű tanácsokat tartalmazott a fertőzések
megakadályozására.
Olyan nagy siker volt, hogy KM bement Oliver irodájába, becsukta maga mögött az
ajtót, és közölte a férfival, hogy a Lyttons éves profitja legalább öt százalékkal nőni fog, és
Celiát meg kellene jutalmazni érte.
– Akár anyagilag, bár kétlem, hogy azt értékelné, akár egy magasabb beosztással.
Nevezd ki szerkesztőnek, Oliver! Nem fogod megbánni, biztos vagyok benne.
Oliver azt felelte, arról szó sem lehet, hogy Celiából ilyen hamar szerkesztő legyen.
Másoknak évekig kellett dolgozniuk a cégnél, mielőtt ilyen pozícióba kerültek, és a
felesége még alig tizenkét hónapja van ott. KM erre kijelentette, hogy az öccse
feleslegesen akadékoskodik, és egyszerűen csak pikkel Celiára, de nem feszegette tovább
a dolgot. Ám amikor a Viktória királynőről szóló életrajz megérte a hatodik kiadást, és
Celia azt javasolta, hogy hozzanak ki egy hasonló kötetet Albert hercegről, és árusítsák az
elsővel együtt karácsonyi díszcsomagolásban, akkor megváltozott a helyzet. Az asszony
Oliver irodájában találta magát, ahol egy pohár madeiraborral kínálták, és azt kérdezték
tőle, képesnek érzi-e magát arra, hogy elfogadjon egy szerkesztői beosztást, amelyben
elsősorban életrajzokkal foglalkozna.
Celia kedvesen rámosolygott a férjére, aztán KM-re, és azt mondta, igen, képesnek érzi
magát, nagyon keményen fog dolgozni, és reméli, hogy nem fogják megbánni a
döntésüket.
Aznap éjjel Oliver kissé mereven megjegyezte, csakis és kizárólag egy okból bánná
meg a döntését: ha Giles szenvedné meg, hogy az anyja kevesebbet tud foglalkozni vele.
A férfi rajongott Gilesért. Az apaság, bár kissé elhamarkodottan jelent meg az életében,
rendkívül boldoggá tette, és adott neki valamiféle önbizalmat, amely azelőtt nem volt meg
benne. Lenyűgözte, amint azt figyelte, ahogy Giles kisbabából kisfiú lesz, és kifejezetten
izgalmas volt látnia a fejlődését. Szerette hallani a kiáltozást: „Apa, apa, hé, hé”, ami Giles
kizárólag neki szóló üdvözlése volt (Celia csak egy „Szervusz, anyá”-t kapott). Szerette a
térdére ültetni, énekelni neki, játszani vagy képeskönyveket nézegetni vele.
Celia megígérte neki, hogy Giles továbbra is megkapja azt a figyelmet és időt, amire
szüksége van, aztán továbbra is megszegte az ígéretét, szinte naponta, mivel olyan
szenvedéllyel és örömmel vetette magát új feladatába, ami még őt magát is meglepte.
Szerencséjére, egyelőre legalábbis, Oliver nem vett észre semmit, Giles pedig még nem
tudott panaszkodni.

 3. fejezet
Már négy napja késik. Vagy öt? Igen, öt. Öt nap telt el nélküle. A csodás, megnyugtató,
áldott fájdalom, szenny és pluszmunka nélkül. Öt nap telt el rettenetes aggodalomban, öt
nap telt el úgy, hogy megpróbált szembenézni azzal, vajon ez mit jelent, próbálta
elképzelni, mit is tehetnének.
Bárcsak nemet mondott volna. Bárcsak! Tudta, hogy mikor történt. Azon a szombat
éjszakán, amikor a férfi egy pohár sört ivott, és körülöttük mindenki aludt már. Ő nem
akarta, természetesen. De a férfi annyira rendes volt, egyetlen zokszó nélkül, olyan
keményen dolgozott, és olyan kedves volt mindnyájukhoz.
– Gyere, öreglány – suttogta –, csak egy kicsit. Nagyon óvatos leszek, időben
visszavonulok.
Igazságtalannak tűnt, hogy visszautasítsa. Nem sok egyéb öröme volt az életben.
Sylvia felsóhajtott, és a koszos vízzel telt vödröt az asztalra emelte, hogy beáztassa a
bébi pelenkáit. Mindig így csinálta, beáztatta őket abba a vízbe, amelyikben előzőleg
mosott.
Aznap különben is csak pár darab volt, csak a baba holmija meg a fiúk ingei. De így
megspórolja, hogy kétszer kelljen kimennie az udvarra tiszta vízért. Az nehéz munka volt.
És ma este Ted fürödni akar, mivel péntek van. A férfinak több víz kellett, mint a
gyerekeknek. Ez két további utat jelentett a csaphoz, aztán fel kellett emelni a lábasokat a
tűzhelyre, hogy megmelegítse a fürdővizet. Sylvia belefáradt már a gondolatába is. Habár
a megerőltetéstől talán megjön. Előfordult már. Meg kell próbálnia, hogy nem gondol rá,
arra, hogy késik a havi vérzése. Minél többet gondol rá, annál többet késhet. Egyszer
majdnem biztos volt a dologban, aztán a baba belázasodott, és ő annyira aggódott, hogy
minden másról elfeledkezett, és lám, másnapra meg is jött.
Ismét sóhajtott, és az asztalon álló órára nézett. Valaha az anyjáé volt az az óra. Még
mindig jól járt, bár nagyon régi. Már hét óra van. Ted fél órája ment el. Ő megszoptatta a
babát, miközben a férfi reggelizett, és ha most elég gyors lesz, fel tudja söpörni a padlót,
mielőtt a többi gyereket felébresztené. És talán a zsíros kenyerüket is el tudná készíteni. A
legfontosabb az, hogy az egyéves Franket az ágyban tudja tartani, ameddig lehet. Olyan
sok gond volt vele, mivel nagy és mozgékony gyerek. Sylvia nem szívesen tartotta egész
nap az etetőszékben, de szinte ez volt az egyetlen megoldás, különben az asztal lábához
kellett volna kötnie. Egyszerűen túl veszélyes lett volna, ha hagyja kúszni-mászni a
padlón, mivel égett a tűz, és a tűzhely tetején állt a forró víz a nagy lábasokban. Frank
mostanában tanult felállni, és magára rántaná a forró vizet, ha Sylvia nem vigyázna rá.
Nagyon fog ma igyekezni, hogy végezzen a munkájával, mire a gyerekek visszamennek
az iskolába ebéd után, mert akkor Frank csúszkálhat kicsit a ház előtt a lépcső körül. Vagy
ha ez nem sikerül, talán valamelyik nagyobb gyerek kiviszi helyette az utcára. Szegény kis
fickó! Sokat sírt. Biztosan nagyon unatkozott.
Sylvia és Ted Miller Lambethben lakott az öt gyerekével. Volt egy elég nagy szobájuk,
körülbelül tizenkét négyzetláb, meg egy kisebb, egy ház alagsorában a Line Streeten, ahol
sok hasonló ház állt a Kennington Lane közelében. A lakás előtt egy parányi előszobából
lépcső vezetett fel az utcára. A hátsó szoba egyenesen az udvarra nyílt, ahol a csap volt
meg a vécé, és egy függőkamra, amely hidegen tartotta a tejet meg a zsírt – legalábbis
télen. Nyáron nem vált be valami jól.
Sylvia, Ted, a bébi és Frank a nagyobb szobában aludt, amely egyben a konyha is volt,
és kétszer egy héten ideiglenes fürdőszoba is. Frank egy ágyban aludt velük, a kisbaba
pedig a jókora komód alsó fiókjában, amit Sylvia anyjától örököltek. Ebben tárolták a
ruháikat, némi élelmiszert és szinte minden egyéb tulajdonukat is. A szoba egyik falánál,
az ággyal szemben állt a széntüzelésű kályha, és ezenkívül már csak egy kis
összecsukható asztalnak volt hely az ablak alatt, meg a régi, nagy etetőszéknek, amely
még Sylvia anyjáé volt.
A család felváltva étkezett, az asztalnál ugyanis nem volt annyi hely, hogy mindnyájan
egyszerre leüljenek, és egyébként is csak két székük volt. A gyerekek általában állva ettek,
vagy a szüleik ágyában ülve. A három nagyobb gyerek a kisszobában aludt egy nagy
ágyon, fejtől-lábtól, mint a szardíniák a dobozban. Sylvia úgy vélte, még egy gyereknek
van hely azon az ágyon. Oda megy majd Frank, amikor a bébi végül kinövi a fiókot. Hogy
aztán mi lesz… Az asszony nem akarta most ezen törni a fejét. Esetleg össze lehet tákolni
egy kiságyat egy banánosrekeszből, sok család folyamodott ehhez. Még pont volt annyi
hely a kisebbik szobában.
Ted egy raktárban dolgozott a belvárosban, gyalog egyórányira az otthonuktól. Tizenkét
óra volt a munkaideje, és huszonhárom shillinget keresett egy héten. A kerületben úgy
tartották, hogy amíg legalább egy fontot keres az ember hetente, addig megél. De amint ez
alá csökken a keresete, ha csak egy kicsit is, bajba kerül. A lakbér hét shilling volt egy
hétre, és egy shillinget költött a család hetente szénre. Ez sok volt, de az alagsor hideg és
nyirkos, ez volt az alacsony bérleti díj hátulütője. Sylvia barátnője, Joan, aki az Ovalon, a
krikettpályán kicsit túl lakott, három emeleti szobában élt hét gyerekével, és sokkal
kevesebb szenet használtak el. De Sylvia mégsem cserélt volna vele. Ted olyan kedves
volt, és gyengéd, szinte sosem ütötte meg a gyerekeket, és egyetlenegyszer sem emelt
kezet rá.
Még a dohányzást is abbahagyta évekkel ezelőtt, és csak ritkán ivott. Igaz, amikor
mégis megtette, egy kicsit megváltozott tőle. Joan férjének rettenetes természete volt: ha a
gyerekek csintalanok voltak, vagy csak egy kicsit szemtelenek, megverte őket egy
bőrszíjjal, és ha Joan nem készült el időben az ebéddel vagy éppen a reggelivel, mire
felkelt, akkor őt is megverte. És bár többet keresett, mint Ted, akár harminc shillinget is
egy jobb héten, legalább egy shillinget el is ivott.
Ted és Sylvia már nyolc éve éltek házasságban, és még mindig boldogok voltak. Bár az
életük nem volt kifejezetten könnyű, a gyerekeik egészségesek voltak, a három iskolás jól
tanult, mind tudott olvasni, le tudta írni a nevét, és a legidősebb, Billy, igazán jól számolt.
Kellemes utcában éltek, nagyon kevés bajkeverő lakott erre, és mindenki szívesen segített
a másikon. A háziúr sem volt túl rossz. Két alkalommal, amikor Ted elmaradt a lakbérrel
(egyszer, mert a baba beteg lett, és fizetniük kellett az orvost, másodszor, amikor Ted
maga esett ágynak, és nem tudott dolgozni három hétig), haladékot adott nekik. Amiatt
nem aggódott Sylvia, hogy az utcára teszi őket. Az jelentette a napi gondot, amivel
folyamatosan meg kellett birkóznia, hogy valamennyiüket el tudja helyezni a szűkös
helyen, ne betegedjenek meg az állandóan nyirkos lakásban, tisztán tartsa őket a magas
szappanárak mellett, és ne engedje, hogy a poloskák ellepjék a házat. Ám valahogy csak
elboldogult, Ted kedvessége és türelmes természete mellett sikerült valamennyire még a
jókedvét is megőriznie. De nagyon félt attól, hogy ha ismét anyai örömök elé néz, tovább
már nem lesz erre képes.

Nem lehet, hogy úgy van. Egyszerűen nem lehetséges. Most nem. Amikor minden
annyival jobb; amikor a munkája olyan lebilincselően izgalmas és mámorító. Amikor
erősnek érzi magát és boldog. Most egyszerűen nem lehet. De hát persze nem is az. Csak
néhány napot késik. Valószínűleg azért, mert mostanában olyan sokat dolgoztak. Igen, ez
lehet az oka. No meg az, hogy aggódik miatta. Az mindig késlelteti a dolgot. De… tudta,
hogy mikor történt. Ha valóban úgy van. Azon az irodalmi estélyt követő éjszakán, ahol
Oliver meghívott előadó volt. A férfi rettenetesen izgult, napokon át próbálta a beszédét.
Az asszony türelmesen hallgatta, javaslatokat tett, dicsérte ezt a szófordulatot, azt az
irodalmi hivatkozást, és az összes viccet. Az estélyt a Garrickben tartották, ahova Celia
nem kísérhette el. A férfi néma csendben öltötte magára a frakkot, mert ennyire fényűző
rendezvény volt. Halálsápadt volt, és láthatóan hányingerrel küzdött.
– Ne aggódj! – nyugtatta az asszony. Odament hozzá és átölelte. – Csodálatos leszel.
Tudom. Én pedig itt ülök majd, rád gondolok, és drukkolok neked.
– Igen, igen – felelte Oliver –, de te nem érted igazán, annyi kitűnő ember lesz ott, a
kiadói világ összes óriása, Macmillan, John Murray, Archibald Constable, Joseph Malaby
Dent… Olyan lesz, mint Dávid és Góliát csatája, Celia. Igazán nem is tudom…
– Oliver – mondta Celia szinte szigorú hangon –, micsoda abszurd gondolat! Nagyon jól
tudod, hogy Dávid legyőzte Góliátot. Ahogy te is győzni fogsz ma este. Most adj egy
csókot, és engedd, hogy megkössem a nyakkendődet! Sosem tudod rendesen megkötni, ha
ideges vagy. Tessék. Csodásan nézel ki. Nagyon jóképű vagy. És ami ennél fontosabb,
nagyon impozáns és… olyan irodalmias. Most menj, drágám! És ne felejts el szünetet
tartani minden bekezdés végén! Ne siesd el! Hagyd, hogy ízlelgessék, hogy élvezzék a
mondanivalódat!
Celia ígéretéhez híven ott ült a kicsi nappaliban az emeleten, olvasgatott és Oliverre
gondolt, amikor hallotta, hogy megáll az autó a ház előtt, nagyon későn, éjjel egy óra után.
Kettesével véve a lépcsőfokokat, leszaladt a földszintre. A férfi belépett, a kalapját ledobta
egy székre, egy pillanatig komoly arccal nézett a feleségére, aztán elmosolyodott.
– Csodálatos volt! Talán nem illik ezt mondanom, de így van. Nagyszerű volt az egész.
Micsoda este! Bárcsak… bárcsak az apám is ott lehetett volna!
– Gyere fel az emeletre! – fogta meg az asszony a kezét. – Hallani akarok minden apró
részletet. Az este minden pillanatát.
– Olyan jó vagy hozzám – mondta a férfi, megcsókolva a felesége feje búbját. –
Nélküled nem lettem volna képes erre. Soha. És ilyen sokáig fennmaradtál, hogy megvárj!
Nagyon fáradt lehetsz.
– Egy cseppet sem vagyok fáradt – felelte a nő. – És természetesen le sem tudtam volna
hunyni a szemem. És most halljam! Komolyan mondtam, minden apró részletre kíváncsi
vagyok…
Később a dicsőségtől és boldogságtól fűtött férfi szeretkezett az asszonnyal. Celia már
várta az ágyban, fizikailag és szellemileg is felajzva, és érezte, amint a testén
végigborzong a gyönyör Oliver első érintésére. Celia türelmetlen volt és mohó, és szinte
azonnal elborította az eksztázis hatalmas hulláma. Az első orgazmus csúcsán, a magasba
repülve, felkiáltva vetette bele magát a következőbe. Ez a pillanat túlságosan mámorító
volt ahhoz, hogy akár csak gondoljanak is a következményekre, nem hogy valamit
tegyenek is ellene. De amint a nő teste végül elcsitult, enyhe pánikban eszébe jutott, hogy
ez pontosan olyan időpont volt, amikor a legnagyobb a valószínűsége a teherbe esésre.
És… hát lehet, hogy úgy is lett. És ha ez a helyzet… Celia erővel elszakította gondolatait
a saját biológiájától, és megpróbált arra koncentrálni, ami éppen történt körülötte.
A heti szerkesztőségi értekezlet zajlott, ahol szerette volna előadni az ötletét. Egy
nagyon jó ötletet. Emiatt is izgatott volt. Amint arra várt, hogy megszólalhasson, a szíve
olyan erősen kalapált, hogy biztos volt benne, a mellette ülő kedves Richard Douglas, a
rangidős irodalmi szerkesztő is hallja. Celia mindig igyekezett, hogy ne mutassa ki az
érzelmeit a szerkesztőségben. Ez nem volt igazságos. KM-et kivéve ő volt az egyetlen nő,
és ha egy nő azt akarta, hogy a férfimunkatársak egyenrangúnak fogadják el, magának is
férfiként kellett viselkednie. De ez nem ment könnyen. És még nehezebb lesz uralkodnia
magán, ha Oliver elutasítja az ötletét.
De nem fogja. Hát persze hogy nem. Ha elutasítaná, csak azért tenné, mert ő javasolta.
A férfi még mindig hajlamos volt erre, pedig az asszony keze alól már számos sikeres
könyv került ki vagy fog kikerülni a közeljövőben. Mintha Oliver úgy érezte volna, hogy
kötelessége így tenni. Nem azért, mert irigyelte a felesége sikerét, arra nagyon is büszke
volt, hanem mert arra törekedett, hogy mindenáron igazságos legyen. Ne kivételezzen
Celiával semmilyen módon. Ne éljen vissza a pozíciójával. Ez részben tetszett is az
asszonynak, de ugyanakkor halálosan bosszantotta is. Hiszen így Oliver valójában nem
volt igazságos. Celia igyekezett jól fogadni mindezt, egyetlen szóval sem utalt rá, még
akkor sem, amikor kettesben voltak otthon, vagy a szerkesztőségből hazafelé tartottak az
autóval, amelyet karácsonyra kaptak ajándékba Lord Beckenhamtől, aki ragaszkodott
hozzá, hogy elfogadják tőle.
Oliver szerette volna visszautasítani, de Celia meggyőzte róla, hogy az barátságtalan és
bántó gesztus lenne.
– Apa nagyon kedvel téged, Oliver. Anya mondta nekem. Amióta Giles megszületett,
apa odavan érted. Segíteni akar. Különben is nagyon hasznos volna egy autó. Utálok
mindig a buszra várni, különösen este, mert amiatt későn érek haza Gileshoz.
Ez persze egyáltalán nem volt igaz, mivel ha Celia későn jött el az irodából (elvileg
mostanában mindig fél öt előtt), és nem volt busz, akkor egyszerűen fogott egy bérkocsit.
Meggyőzte magát, hogy ezt tökéletesen fedezi a fizetése, de tudta, hogy azért bosszantaná
Olivert, aki természeténél fogva óvatosan bánt a pénzzel. Ezt még a gyermekkorából hozta
magával, amikor mindenki állandóan az anyja féktelen költekezéséről beszélt. Ezek az
utalások mindig felzaklatták. Bár nem emlékezett az anyjára, úgy érezte, hogy az asszony
viselkedése valahogy rossz fényt vetett rá, és erősen megfogadta, hogy ő másként fog élni.
Nagyon félt attól, és ennek néha hangot is adott, hogy Jack az anyjukra hasonlít.
 KM, aki még inkább hajlamos volt a takarékosságra, legtöbbször gyalog ment munkába.
Eladta a Fitzjohn Avenue-n a nagy házat, amelyet az apja hagyott rá, vett egy sokkal
szerényebbet a Keats Grove-on, és kialakított egy olyan egyenruhaszerű öltözéket (hosszú
szoknya, fehér ing, színes nyakkendő és csinosan szabott kiskabát), amelyen aztán élete
végéig nem változtatott, és megóvta attól, hogy lépést kelljen tartania a divattal (és így
pénzt költenie rá).
Celia, aki imádta a ruhákat, és sok pénzt költött rájuk, főleg az apjától kapott
járadékából, ezt valósággal képtelen volt megérteni, de azt ő is látta, hogy fura módon KM
nagyon csinos volt ebben az uniformisban. Előnyösen hangsúlyozta magas, de
határozottan formás alakját, és a mindenféle élénk színekben pompázó, nagy, lazán
megkötött kravátlik kiemelték erős, drámai vonásait és sötét szemét.
KM nyilván az anyjára ütött, gondolta Celia. Oliver a szép vonásait Edgartól örökölte.
Senki nem sejtette volna, hogy KM és Oliver féltestvérek voltak. Ugyanakkor Robert,
ahogy azt Celia az esküvőn megállapította, akár KM ikertestvére is lehetett volna.
Celiának rokonszenves volt a férfi, örült volna, ha gyakrabban látja. Oliver bátyjának,
komoly viselkedését meghazudtolóan, csodás és sikamlós humora volt. Szemmel láthatóan
egyre jobban meggazdagodott abban a magas épületben, ahol dolgozott New York
pénzügyi negyedében. Valószínűleg a legtöbb New York-i anya szeretné megfogni a lánya
számára.
– Igen, Celia? – szólalt meg Oliver.
Az asszony összerezzent. Igazán jobban kellene koncentrálnia az értekezletek alatt. De
ez elég nehezen ment, még akkor is, amikor nem aggódott a teste változásai miatt. A
gondolatai elkalandoztak, amíg a többiek a költségekről beszéltek, dátumokról meg a
Lyttonsról szóló bekezdés megszövegezéséről a „Writers and Artists Year Book” számára,
amely egy új referenciakönyv volt az írókról, illusztrátorokról és könyvkiadókról.
Celia a férjére pillantott és elpirult. A férfi a legszigorúbb arckifejezésével nézett rá,
amely mintha azt üzente volna: „Nem adok neked semmi engedményt csak azért, mert a
feleségem vagy.”
– Azt hiszem, van egy ötleted, amelyet szeretnél megbeszélni velünk – mondta
hangosan.
– Igen. Igen, úgy van. Valóban. Én… nos, az Everyman-sorozaton gondolkodtam.
– Mindnyájan azon gondolkodunk – jegyezte meg Oliver nyomatékkal.
Az új Everyman-sorozat, amelyet Joseph Malaby Dent indított, arra vállalkozott, hogy
olcsó könyvtárat jelentessen meg minden idők legnagyobb műveiből. És sikeres volt.
Mostanában, a társadalmi változások idején, nagy hangsúlyt kapott az önművelés.
– Szerintem indíthatnánk egy életrajzi sorozatot. Ugyanolyan olcsón. A kiemelkedő
férfiakról, és persze nőkről, ők is sokan vannak, akik fontos szerepet játszottak a
történelemben. Szerintem nagyon nagy sikere lenne. Talán nem kellene mindenáron az
időrendet követnie, mert az embereket sokkal jobban érdeklik a közelmúlt alakjai.
Disraeli, Florence Nightingale, Marie Curie, Mr. Dickens, mindnyájan csodás témák
lennének. Sőt még Lord Melbourne is. Viktória királynővel kapcsolatban még mindig
minden nagy érdeklődést vonz. Henry Irving, Mrs. Siddons… olyan sokan vannak. És
megbízást adhatnánk egy eredeti illusztrációra mindegyikhez, díszes címlapként, és…
Celia elhallgatott, mert mindenki rábámult, megfejthetetlen arccal. Elpirult, aztán kissé
remegő hangon folytatta:
– És esetleg ezeket az illusztrációkat külön lehetne adni mindegyik könyvvel. Afféle
reklámajándékként. És minden könyv végén lehetne egy hirdetés a következő kötetről. És
arra gondoltam, a The Times könyvklubján át indíthatnánk a sorozatot, így a javunkra
fordíthatnánk ezt a szörnyű dolgot, esetleg nagyobb kedvezményt ajánlhatnánk a
szokásosnál…
– Ó, nem – vágott közbe Oliver –, arról szó sem lehet! Semmi nem tudna rábírni, hogy
ezt tegyem.
Celia émelyegni kezdett. Ránézett a férjére, aki szigorúbb arcot vágott, mint valaha.
Pedig az asszony olyan nagyon biztos volt abban, hogy ez jó ötlet. Annyira biztos, hogy
még csak nem is puhatolózott a férfinál előzőleg, ahogy néha szokta. Most is kellett volna.
Megkímélhette volna magát ettől a megaláztatástól. Lenézett a cipőjére. Nagyon szép cipő
volt, bokáig érő, szürke bőr, fekete gombokkal az oldalán. Nagyon örült neki, amikor
felfedezte. Csodálatosan festett az új szürke szoknyájával és kiskabátjával.
– Szép cipő – dicsérte meg Giles, amikor felment hozzá, hogy megnézze. Akkor viselte
először ez a cipőt. – Szép anya.
Ennek annyira örült Celia. Abszurd módon örült. Talán fel kellene adnia a karrierjét,
legalább egy ideig, és ismét belemerülni a hétköznapi életbe: ruhákat venni, játszani a
gyermekével… Akkor az sem számítana, ha… nos, ha terhes. Minden biztonságosabb,
könnyebb lenne. Valójában…
– Ez egyszerűen remek ötlet – szólalt meg Richard Douglas. – Valóban remek ötlet,
Celia. Milyen okos lány vagy! Te mit gondolsz, KM?
– Egyetértek veled – felelte KM. – Az életrajzoknak nagy a piaca. Évekig futhatna.
Mindig újabb emberek jönnek. Vagyis inkább mennek.
– Hogy a csodába érted, hogy mennek? – kérdezte Oliver, aki nagyon ingerültnek tűnt.
– Meghalnak – vágta rá KM pattogós hangon. – Minden gyászjelentés egy potenciális új
téma. Én még a The Times könyvklub ötletével is egyetértek, Celia.
– Azt mondtam, nem – jelentette ki Oliver.
– Hát akkor… talán nem – mosolygott rá KM.
A The Times könyvklub nemcsak szálka volt a könyvkiadók körme alatt, hanem
valóságos tőrdöfés az oldalukba. Azért hívták életre 1905-ben, hogy növeljék az újság
forgalmát. Könyveket kínált a kölcsönkönyvtár tagságának – amiket a kiadóktól kaptak
kedvezményes áron –, és amelyeket aztán már két vagy három kölcsönzés után olcsón
eladtak használt könyvként.
– De azért jól jön a nyilvánosság, amit kínálnak. Celia, ez csodálatos ötlet. Elismerésem
– tette hozzá KM.
– Egyetértek azzal, hogy a közelmúlt alakjaival kezdjük a sorozatot – jegyezte meg
Richard Douglas. – Valójában ábécésorrendbe is rendezhetnénk őket. Ahhoz mit
szólnátok?
– Azt nem tudnánk tartani – vélekedett Oliver. – Ha később választunk egy olyan
személyt, akinek A-val kezdődik a neve, akkor mit csinálunk?
– De a könyvtári ötlet tetszik nekem – jegyezte meg komolyan Celia –, úgy az emberek
gyűjthetnék a köteteket. Talán a gerincen lehetnének betűk, elég nagyok. Úgy értem, a cím
fölött. Hogy az olvasók könnyen rendszerezzék őket, és könnyen megtalálják, amit
keresnek.
– Lehetséges, igen – bólogatott Richard. – Egy egységes, erőteljes grafikai képet kell
adnunk neki. Te mit gondolsz, Oliver?
– Hogyan? Ó, igen, úgy van.
Celia ismét a férjére nézett. Érezte, hogy a férfi nehezen küzdi le az irigységét. Most
nagyon óvatosnak kell lennie.
– Valami líraira gondolok – folytatta Richard. – Szecessziót javasolnék. A kötés pedig
lehetne esetleg sötétkék. Szólok a stúdióban, hogy üssenek össze egy próbakötetet Nem
szabad vesztegetnünk az időt. Az első két vagy három kötetet határozottan még karácsony
előtt ki kell hoznunk. Nekem tetszik az az ötlet is, Celia, hogy külön árusítsuk az
illusztrációkat. Te jó ég! Milyen okos lány vagy!
Richard néha kissé leereszkedően szólt hozzá. Mint most is. Az asszony tudta, hogy ez
nem szándékos. És jobban biztatta, mint Oliver. De ahányszor csak megdicsérte, mindig
volt némi csodálkozás a hangjában. Mintha meglepte volna, hogy Celiának, egy nőnek,
erőteljes, jó ötletei lehetnek.
Celia erősnek és okosnak érezte magát. Mit is gondolt vagy tíz perccel korábban? Hogy
otthon marad és felhagy a munkájával? Képtelen ötlet. Teljes képtelenség.
– Valami nevet is kell találnunk neki – szólalt meg KM. – Úgy értem, a sorozatnak.
Ezzel kapcsolatban van valami ötleted, Celia?
– Nos… – az asszony habozva körülnézett. Természetesen volt ötlete, méghozzá
csodálatos. De nem valószínű, hogy a többieknek is tetszeni fog. – Arra gondoltam…
szóval… Életutak. Mit gondoltok?
Ismét hallgattak. Aztán KM megszólalt.
– Én azt gondolom, hogy ez remek, Celia. Erőteljes, egyszerű, megjegyezhető. Sőt… –
kissé habozott –, sőt azt hiszem, meg kellene fontolnunk, hogy az egészet a te kezedbe
adjuk. Legyen ez a sorozat a te felelősséged. Egyetértesz, Oliver?
Merész javaslat volt, s KM volt az egyetlen, aki ezt javasolhatta, mivel Lytton volt,
viszont nem volt Celia házastársa, és persze nem volt olyan szerkesztőségi területe,
amelyet a sógornőjétől védelmeznie kellett volna. Celia ismét mereven a cipőjét bámulta.
Oliver feltehetően ebbe sosem egyezne bele, hogy ő gondozza ezt a sorozatot.
– Hát… talán fontolóra vehetjük, azt hiszem – kezdte Oliver, aztán megköszörülte a
torkát. – De természetesen csak akkor, ha a többi rangidős munkatárs is egyetért vele.
Ezért nem szeretném, ha itt és most döntenénk erről.
– Ugyan miért nem? – kérdezte pattogós hangon KM. – Mi hárman hozzuk az összes
fontos döntést. Nem emlékszem, hogy kikérted a könyvelésről Mr. Bond beleegyezését az
új Heatherleight elindításához, sem Miss Birkettét az orvosi sorozathoz. Az is Celia ötlete
volt. Te jó ég, Celia, össze kell kapnunk magunkat, ha nem akarjuk, hogy hamarosan te
irányítsd a Lyttonst!
Celia rámosolygott. Úgy érezte, szinte a föld felett lebeg. De akkor ismét Oliverre
nézett, és látta, a férfi komolyan küzd, hogy kipréselhessen magából egy mosolyt, és
jókedvűnek tűnjön. Ez nem volt könnyű neki. Celiának egyértelművé kellett tennie, hogy
tisztában van vele, a férfi a főnök.
– Tökéletesen egyetértek Oliverrel – mondta. – Erről nem itt és most kell dönteni. Főleg
nem a jelenlétemben. De természetesen nagyon örülök, hogy mindnyájatoknak ennyire
tetszik az ötlet. És szeretném, ha minél nagyobb részt kapnék a munkából. Ha lehet.
Érezte, hogy Oliver felenged, az arca megenyhült, és gyors, óvatos mosolyt küldött a
felesége felé. Az asszony visszamosolygott rá. Már hosszú idő telt el azóta, jött rá hirtelen,
hogy a férfinak igazán ütős ötlete lett volna.

– Ted – suttogta Sylvia –, Ted, valamit mondanom kell neked.
– Mi? Mi van? – kérdezte a férfi zavarodottan.
Mindig olyan kimerült volt, mire ágyba került, hogy azonnal el is aludt. Néhány ritka
alkalomtól eltekintve. Kár, hogy akkor éjjel is nem ezt tette.
– Ted, én… hát, várandós vagyok. Már megint. Én…
– Mi? – A férfi felült. A megdöbbenéstől teljesen felébredt. Még arról is
megfeledkezett, hogy halkan beszéljen. – Sylvia, nem lehet! Ó, drágám, ó, egek! Hogy
történhetett ez?
– Gondolom, a szokásos módon – válaszolt az asszony.
Sikerült könnyed hangot megütnie az aggodalma és az esténként mindig erősebb
hányingere ellenére is.
– De hát én olyan… hát, azt hittem, annyira óvatos voltam. Ó, istenem!
– Tudom, Ted. De… ez olyan könnyen megesik. Nem igaz?
– Úgy néz ki.
Hosszasan hallgattak. Aztán a férfi megkérdezte:
– Mikor?
– Karácsonykor. Vagy valahogy olyantájt…
– Mihez kezdünk majd?
– Nem tudom. Vagyis… gondolkodtam egy kicsit rajta. Még most elboldogulunk
valahogy. Betesszük Franket a másik szobába, egy narancsosládába. Akkor Marjorie
idejöhet hozzánk. Az új baba meg a fiókba.
 – Hát, talán. Igen.
Ismét hallgatott.
– És hogy érzed magad?
– Nem vészes. Csak fáradt vagyok.
– Sajnálom, öreglány – mondta a férfi. – Nagyon sajnálom. Nem hagyom, hogy újra
megtörténjen. Esküszöm.
Sylvia meghatódott. Hozzáhajolt és megcsókolta Tedet, igyekezvén nem felébreszteni
Franket.
– Az én hibám is volt – jegyezte meg, hamisan úgy állítva be, mintha ő is annyira akarta
volna, mint a férje.
Úgy érezte, Ted legalább ennyit megérdemelt. És azzal amúgy sem mennének semmire,
ha elkezdenének veszekedni.

Állapotos volt, ahogy azt, természetesen, előzőleg is tudta. És miután hozzászokott a
gondolathoz, a hányinger és a kimerültség ellenére is örült neki. És hát így könnyebb volt
Oliverrel is. Kevésbé volt érzékeny amiatt, hogy Celia a Lyttonsnál dolgozik. És persze
nagyon boldog volt. Boldog és büszke.
Oliver nem volt annyira ostoba, hogy azt javasolja a feleségének, esetleg vegye
fontolóra, hogy otthon marad, legalább egy ideig. De annyit azért mondott, hogy szerinte
az asszonynak kissé lazítania kellene, és esetleg rövidebb munkaidőben kellene dolgoznia.
Celia (önmagát is meglepve) egyetértett azzal, hogy ez talán jó ötlet volna, de aztán az új
feladattól és a vele járó felelősségtől elkábulva, hogy bebizonyítsa, méltó volt rá, még
keményebben és még többet dolgozott, mint korábban. Három hónappal később KM talált
rá, amint a fájdalomtól összekuporodva az irodája padlóján hevert. Aznap éjjel elvetélte a
babát, egy kislányt, és annyi vért vesztett, hogy huszonnégy órán át kétséges volt,
egyáltalán életben marad-e.
Oliver, aki haragudott rá, amiért ilyen veszélynek tette ki magát, és szomorú volt a
gyermek elvesztése miatt, megtiltotta neki, hogy további értesítésig dolgozzon.
Celia gyenge volt és elesett, úgyhogy nem vitatkozott vele. Az orvos, miután teljes
megelégedésére megállapította, hogy nem volt a vetélésnek komoly fizikai oka, az
asszonynak nem volt láza sem, és nem voltak daganatra utaló jelek, „habár lehetséges,
hogy a méhnyak gyengébb lehet az átlagosnál”, kijelentette, hogy véleménye szerint ez
egyszerűen a túlerőltetés tipikus esete.
– A természet azt akarja, hogy a várandós anya pihenjen, míg a gyermekét kihordja –
közölte szigorúan. – Ne rohangáljon, felesleges terheket róva a szervezetére.
Erősítő készítményt írt fel neki, amelyben sok vas volt, és teljes ágynyugalmat rendelt el
legalább két hétig. Aztán váltott néhány csendes szót Oliverrel egy túlságosan hamar
bekövetkező újabb terhesség veszélyeiről, Celiát pedig figyelmeztette, hogy ha már
egyszer vetélés történt, nagyon nagy a veszélye annak, hogy újra megtörténhet egy
következő terhességnek ugyanazon szakaszában.
– Lehet, hogy gyenge a méhe. Bár tágulni fog addig, amíg az állapota engedi, de aztán
kilöki magából a magzatot, hacsak nem lesz nagyon óvatos. Semmi emelgetés, még
könyveket sem emelhet, és semmi szaladgálás fel-alá a lépcsőn.
Az asszony kifejezéstelen arccal bólintott, de nem felelt.
Fizikailag egész gyorsan felépült, de mentálisan súlyos depressziótól szenvedett. Feküdt
az ágyban, rá oly kevéssé jellemző letargiában, sokat sírt, vagy üres tekintettel bámulta a
mennyezetet, attól tartva, vagyis inkább pontosan tudva, hogy ez az az ár, amit a túlzott
ambícióért fizet. Ellenséges volt maga körül mindenkihez – meglepő módon Jacket
kivéve.
A férfi eltávozásra érkezett haza, amikor Celia még mindig feküdt, és sok időt töltött az
asszony ágya mellett ülve. Mivel őt érzelmileg nem érintette a dolog, vidám és nem túl
komplikált természetével egyszerűen csak kedvesen együtt érző volt vele, és a nőnek most
éppen erre volt szüksége. A férfi mulatságos történeteket mesélt neki a tiszti kantin
életéről, társasjátékokat és különféle egyszerű kártyajátékokat játszott vele, amitől Celia
úgy érezte, ismét visszazökkent az élete a normális kerékvágásba. A sógora elutazása
előtti este Celia rengeteget sírt. Túlságosan felindult volt a tettetéshez, úgyhogy elárulta a
férfinak, attól retteg, milyen sivár lesz az élete nélküle. Jack meghatódva és szomorúan az
ágy szélére ült, átölelte a sógornőjét, és megígérte, hogy rendszeresen ír majd, sőt
felajánlotta azt is, hogy elénekli neki néhány kaszárnyabeli nótának a finomított változatát,
ha úgy gondolja, hogy azzal felvidítaná.
Ettől Celia először kuncogott, aztán újra sírni kezdett, de már kevésbé kétségbeesetten;
végül elaludt a férfi karjában, a vállára hajtva a fejét. Jack elosont, egy tréfás üzenetet
hagyva az asszony párnájára tűzve, miszerint fél attól, hogy Oliver pisztolypárbajra hívja
ki hajnalban, ha együtt találja őket. Celia gyakran gondolt erre a következő években, a
férfi kedvességére és arra, hogy milyen jó barátja volt neki – ő pedig bizonyára mélyen
depressziós lehetett, hogy akkor nem találta a sógorát vonzónak…
Amikor Jack elment, Celia visszazuhant a fájdalmába. Úgy érezte, sőt tudta, hogy
Oliver őt hibáztatja a vetélés miatt. A férje ugyanis visszahúzódott tőle, nem volt hajlandó
megbeszélni vele, hogy mit érez, amikor pedig felkereste a szobájában, inkább hajlamos
volt ott ülni udvariasan társalogva, esetleg olvasgatva, mint bármiféle megértést és vigaszt
tanúsítani a felesége iránt. Egyik este Celia talált egy könyvet – A nő egészségben és
betegségben – célzatosan kinyitva az öltözőasztalán. Letette a hajkefét, és ezt olvasta: „A
nő feladata nem az, hogy az irodalom területén tündököljön, hanem hogy tiszta, állandó
meleg fénnyel világítson otthon.” Meg „egy egészséges test egy viszonylag tájékozott
elmével kívánatosabb egy túltömött agynál és törékeny alkatnál”. Nyilván a férje hagyta
ott neki ezt a könyvet. Celia szinte egész éjjel sírt, és napokig alig bírt ránézni a férfira,
olyan rosszul érezte magát Oliver nem szűnő ellenséges viselkedése és a saját bűntudata
miatt.
Végül Oliver annyira aggódni kezdett az asszony lelkiállapota miatt, hogy nemcsak a
család orvosával konzultált, hanem egy nőgyógyásszal, aztán egy pszichológussal, sőt egy
gyógyfüvekkel gyógyító orvossal is. De minden eredmény nélkül. Celia továbbra is
nyomorultul érezte magát.
 Végső kétségbeesésében megkérdezte Celia anyját, szerinte mit kellene tennie. Lady
Beckenham megérkezett a Cheyne Walkra, szokás szerint a szobalányával, és néhány nap
elteltével közölte a vejével, szerinte a lányának az lenne a legjobb, ha visszamenne
dolgozni.
– Most csak fekszik, és sajnálja magát; valami elfoglaltságra van szüksége. Engem egy
hét horgászás fent Skóciában mindig helyrehozott az ilyen dolgok után. Ne vágjon ilyen
meglepett arcot, Oliver, én legalább négyet vesztettem el! Nyomorúságos dolog, maga el
sem tudná képzelni, férfi lévén. Nem sok mindent tud elképzelni, ha egy kicsit is hasonlít
Beckenhamre. Bár meg kell mondanom, azt gondoltam, maga másmilyen. És Celia azt
hiszi, őt hibáztatja. Ne tegye! Ezek a dolgok megtörténnek. Én vadásztam és lovagoltam
állapotosan, és nem lett semmi bajom. Pedig az ember azt gondolná, ez inkább kiválthat
egy vetélést, mint a könyvekkel való foglalatosság. Azt ugyan nem gondolnám, hogy
Celiának túl sokat használna a horgászás, de remélem, érti, mit akarok mondani. Engedje,
hogy visszatérjen a munkájához, mivel nagyon szereti, igaz, csak az ég tudja, miért, és azt
hiszem, hamarosan tapasztalja majd, hogy Celia tökéletesen jól lesz. Csak ne ejtse még
teherbe, az ég szerelmére! Ha volt már egy vetélés, utána rettentő könnyen megtörténik
újra. A lányom nem olyan erős, amilyennek képzeli magát.
Olivert annyira elborzasztotta a kép, amit az asszony festett róla, hogy azonnal felment
Celiához, a karjába zárta, és gyengéden azt mondta neki:
– Drágám, azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek.
– Igazán? – kérdezte bizalmatlanul az asszony. – Nem úgy tűnik.
– Igazán. Sajnálom, hogy ilyen szörnyű időket éltél át. És… – elhallgatott, s közben
kissé kételkedve a feleségére pillantott –, nos, azt akarom, hogy gyere vissza a Lyttonshoz,
amint csak tudsz. Persze, először csak részmunkaidőben – tette hozzá, amint a nő
izgatottan felült az ágyban.
– Holnap? – kérdezte Celia kipirult arccal.
– Nem, drágám, nem holnap. A jövő héten, ha jól leszel.
Ezen a ponton Celia ismét könnyekben tört ki.
– Drágám, hagyd abba! Ne sírj! Talán nem is olyan jó ötlet az egész.
– De igen, igen! Szükségem van valamire, ami eltereli a gondolataimat. Annyira, de
annyira sajnálom, Oliver! Olyan borzasztó bűntudatom van. Sokkal jobban kellett volna
vigyáznom, úgy van, ahogy az orvos mondta. Önző voltam, és nagy fájdalmat okoztam
neked meg magamnak is. Kérlek, bocsáss meg!
– Megbocsátok, hát persze – mondta Oliver, és megcsókolta az asszonyt. – És… nem
tudhattad – tette hozzá nagylelkűen. – De legközelebb feltétlenül azt kell tenned, amit az
orvos mond. Pihenni, pihenni és még többet pihenni.
– Már nem vagy rám mérges?
– Nem vagyok mérges. Szomorú vagyok mindkettőnk miatt, ennyi az egész.
Legközelebb nagyon vigyázunk majd. De az még nem mostanában lesz – szögezte le
határozottan. – Nagyon óvatosnak kell lennünk. Anyád úgy gondolja, velünk
vacsorázhatnál a földszinten. Elég erősnek érzed hozzá magad?
– Igen, igen!
– Csavaros eszű öreglány az anyád – jegyezte meg a férfi. – Nagyon sok józan ész
szorult belé. Egyre inkább megkedvelem. Említette nekem, hogy neki magának legalább
négy vetélése volt. Te tudtad?
– Csak ma tudtam meg, amikor elmesélte – válaszolt Celia. – Gondolom, ez nem
olyasmi, amit a gyerekeivel megbeszél az ember. De nagyon megnyugtatónak találom a
tudatot, hogy ez nem akadályozta meg a további gyerekszülésben. Úgyhogy…
– Drágám, mondtam már, egy szót sem kisbabákról!
– Rendben. – válaszolt kis sóhajjal Celia. – De rettentően hiányoltalak. Ettől éreztem
leginkább rosszul magam. Azt hittem, nem kívánsz többé, annyira haragszol rám.
– Rettenetesen kívánlak – felelte Oliver –, és ha… nos, ahogy mondtam, egyszerűen
csak nagyon kell vigyáznunk. Tudom, hogy ez nem tetszik neked, de…
– Vigyázni fogok – jelentette ki Celia –, megígérem. Ha újra szeretni fogsz, megígérek
bármit.

Az Életutakat 1907 decemberében bocsátották útjára, három egybecsomagolt kötettel
Florence Nightingale-ről, Lord Melbourne-ről és William Morrisról. A borítólap
illusztrációját valamennyihez egy Celia által felfedezett új művész készítette, aki az
ígéretes Thomas Wolsey nevet viselte. A sorozatot napok alatt elkapkodták. Szállítók
egész hadát – akik a kiadótól a könyvkereskedőkhöz juttatták el a könyveket –
foglalkoztatták teljes állásban, egészen karácsonyig.
Celia már a következő köteteken dolgozott, miközben teljesítette (meglehetősen
gépiesen) az otthoni karácsonyi kötelezettségeit is, mint az ajándékvásárlás és a fa
feldíszítése. Majdnem, de csak majdnem túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tudatosuljon benne,
a sírás kerülgeti minden alkalommal, ha meglát egy csecsemőt egy babakocsiban, sőt még
a karácsony előtt mindenütt jelen lévő kisdedek láttán is, akik a szalmával tömött
jászolokban feküdtek, miközben az anyjuk imára kulcsolt kézzel hajolt gyengéden föléjük.
Különösen akkor szorult el a szíve, amikor a kétéves Gilest betlehemi áldásra vitte a
Chelsea Old Churchbe. Amint utána kézen fogva ballagtak hazafelé, a kisfiú felnézett rá,
és megkérdezte, miért sírt olyan sokat a templomban. Mosolyogva felelte, hogy nem sírt
igazán, csak azért könnyezett, mert olyan boldog és szerencsés. Amikor pedig hazaértek,
ahol Oliver már várta őket az előcsarnokban felállított hatalmas karácsonyfa mellett, és
átadta nekik az ajándékokat, egy pedálos autót Gilesnak, gyönyörű, háromsoros
igazgyöngy nyakéket pedig Celiának, az asszony úgy érezte, hogy végső soron igazat
mondott.

Eközben a Line Streeten, az ágyában fekve, amelynek matracait gondosan befedték több
réteg újságpapírral, miközben az otthonról száműzött gyerekek a szomszédoknál időztek,
a férje pedig szerencsétlenül járkált fel-alá az apró folyosón, és próbálta nem meghallani
az asszony fájdalmas nyögéseit, Sylvia Miller világra hozott egy elég aprócska, de
tökéletesen egészséges lánycsecsemőt a szomszédasszony, a környék nem hivatalos
bábaasszonya segítségével. Utána az ágyban fekve, sápadtan és kimerülten, de nagyon
boldogan, megmutatta a babát a többi gyereknek, és közölte velük, hogy a kislány neve
Barbara.
De a kis Frank, aki még csak akkor kezdett beszélni, és nagyon izgatott volt az új
jövevény miatt, azt mondta: „Barty, Barty, Barty”, miközben simogatta a baba apró,
selymes homlokát.
Így a kislány Barty maradt egész további életére.

 4. fejezet
– Nos, én menni akarok. Nem tarthatsz vissza. Nem vagyok a… a tulajdonod.
– Az ég szerelmére, Celia! – fakadt ki Oliver fáradtan. – Hát persze, hogy nem vagy a
tulajdonom. Nem hinném, hogy az, ha arra kérlek, vigyázz magadra és ne terheld magad,
azt jelentené, hogy parancsolgatok neked. Aggódom miattad. Miattad és a baba miatt.
Nem szabad megismétlődnie annak, ami legutóbb történt.
Az asszony a férfi szemébe nézett, és elpirult.
– Nem – válaszolt csendesen –, hát persze hogy nem. Abba is hagytam a munkát,
Oliver. Egyelőre. Amíg a baba épségben megszületik. Egyszerűen csak csatlakozni akarok
Mrs. Pember Reeves csoportjához, és megfigyelni az egyik ilyen szánni való családot.
Egyszer vagy kétszer hetente. Valószínűleg sokkal kevésbé lesz fárasztó fizikailag, mint
ha Gileszal játszanék. Ez fontos, Oliver. Meglep, hogy nem támogatsz jobban. Úgy
látszik, a te szocialista érzelmeid nem túl mélyrehatóak.
– Ugyan már, Celia! Ennek semmi köze az én szocialista érzelmeim mélységéhez. Vagy
a tieidhez, ha már itt tartunk. Én érted és a babáért aggódom. Tökéletes nyugalomra van
szükséged.
– Dr. Perring nem ezt mondta. Azt tanácsolta, hogy legyek óvatos, és pihenjek sokat.
Különösen abban a szakaszban, amikor legutóbb a vetélés történt. Ami még messze van.
Ha majd odaérünk, közel egy hétig ágyban maradok, megígérem. És most is követem az
orvosi javaslatot, és legalább két órát alszom minden délután. Ez a munka ebben nem
akadályoz. Különben is, Oliver, ha nem akarod, hogy régimódi, kapitalista típusú férjnek
tartsanak az egész Fabiánus Társaságban, meg kell engedned, hogy részt vegyek benne.
A férfi ránézett.
– Mondd el még egyszer pontosan – kérte –, hogy miből is áll ez a feladat!
– Tudtam, hogy nem figyelsz. Mrs. Pember Reeves, aki egy csodálatos asszony, Oliver,
és az ő házában alakult meg a Fabiánus Nők Csoportja, előállt egy javaslattal a szegény
családok megsegítésére Lambethben. És mindenütt. Nem jótékony célú munkával, hogy
pénzt gyűjtsünk vagy levest vigyünk nekik, és más efféle ostobasággal. Mrs. Pember
Reeves valami állandó megoldásra gondolt. Azt mondja, az államot kényszeríteni kell,
hogy felismerje a felelősségét, meg kell értetni vele, pontosan mire vannak kárhoztatva a
szegények, ha nem kapják meg, amire szükségük van, Vagyis rendes lakásokra, és legyen
lehetőségük felnevelni a gyermekeiket anélkül, hogy állandóan rettegniük kelljen a
szegénységtől és a betegségektől.
– És hogyan akarja elérni, hogy az állam ezt felismerje?
– Bemutatná egy megfelelő információn alapuló, részletes jelentésben, hogyan teszi
tönkre a szegénység az embereket, és tartósan károsítja őket. Ez egy ördögi kör. A
szegénység arra kárhoztatja a gyerekeket, főleg a lányokat, hogy megismételjék a szüleik,
az anyáik életét. Ha ez a jelentés elkészül, akkor el lehet érni, hogy az állam biztosítsa az
alapvető emberi szükségleteket, és kielégítse a legalapvetőbb emberi jogot, a jogot a
megfelelő életkörülményekhez és főleg a nőknek a felemelkedéshez.
 – Van ennek bármi köze ahhoz a másik célhoz, amelyik olyan kedves a fabiánusok
szívének? Hogy szavazati jogot szerezzenek a nőknek?
– Nem, nem igazán. Legfeljebb nagyon közvetett módon. Természetesen azt is
fontosnak tartom. De én nem kezdhetek el tüntetni, nem kötözhetem magam kerítésekhez
és így tovább, különben tényleg bezárnál a házba.
– Így igaz.
– Úgy vélem, ezen a módon több jót tehetek. Tudsz arról, Oliver, hogy vannak családok,
nem egészen kétmérföldnyire innen, nagy családok, amelyek heti egy fontnál kevesebből
élnek, egy-két szobában, amely negyedakkora, mint ez? És az anyák, jóravaló, intelligens
nők, egyszerűen nem képesek elviselhető életet nyújtani a családjuknak ezekben az
otthonokban. A csecsemőhalálozási ráta rettentően magas, nem azért, mert az anyák
hanyagok vagy nem eléggé rátermettek, hanem mert nincs pénzük, hogy kielégítsék a
maguk és a családjuk szükségleteit. Nincs elég élelmük, ruhájuk, és nincs semmiféle
lehetőségük a szórakozásra. És addig nem javul a helyzet, amíg meg nem szerzik ezeket a
dolgokat. Mert joguk van hozzá. És ha Mrs, Pember Reeves elképzelése valóra válik,
akkor lehet reménye ezeknek a nőknek. És én segíteni akarok abban, hogy így legyen.
Oliver sóhajtott.
– Gondolom, nem tudlak visszatartani. Sosem tudtalak megakadályozni semmiben. Még
abban sem – tette hozzá halvány mosollyal –, hogy hozzám gyere feleségül.
– Nem értem, mitől félsz, Oliver – jegyezte meg türelmetlenül Celia. – Szerinted
hogyan árthatna ez a dolog nekem?
A férje ránézett.
– Két dologtól félek – válaszolta. – Az egyik, hogy valami bajotok lesz, neked meg a
babának. A másik… – kezdte, aztán elhallgatott, és szinte akarata ellenére rámosolygott a
nőre. – A másik, hogy annak ellenére, amit mondtál, egy nap beállítasz egy vagy két ilyen
családdal, és közlöd velem, hogy mostantól velünk fognak élni.
– Ne légy már ilyen nevetséges! – vágta rá Celia. – A legszigorúbban tilos, hogy
bármiféle módon személyesen is beavatkozzunk. Kizárnának a Fabiánusok Társaságából,
ha megtenném. Emiatt igazán nem kell aggódnod!

KM átvágott a rövidebb úton a földalatti-állomástól az otthona felé; mélyen elmerült,
nem is annyira a gondolataiban, hanem a számolgatásban. Remekül tudott fejben
számolni, három vagy négy számoszloppal volt képes fejben dolgozni: összeadni őket,
kivonni, százalékot számolni belőlük. Ez nemcsak hatalmas segítség volt a munkájában,
hanem öröm is, szinte szórakozás. Ahogyan mások verseket mondanak fel fejben elalvás
előtt vagy séta közben, ő a számokkal játszott. Ma este azonban nem játszott, hanem azt
számítgatta, pontosan mennyi profitra tesz szert a Lyttons az Életutak három új kötetéből.
Drágábban kellett adniuk, mint ahogyan eredetileg tervezték. Figyelembe kellett venni a
könyvklubbal járó és a könyvtári kedvezményt, a köttetés emelkedő költségeit, ez pedig
azt jelentette, hogy a sorozatot kötetenként hatshillinges áron indították. Ami még el is
ment az első évben – igaz, éppen hogy. Idén, úgy tűnt, hat shilling hat pennyre kell
felmenniük, ami nem igazán felelt meg az eredeti szándéknak, hogy minőségi könyvekből
álló, de olcsó könyvtárat kínáljanak. Pedig még így is szerencsések, ha kötetenként
félkoronányi profithoz jutnak. Ami azt jelenti, hogy az eredetileg rendelt ötezer példány
haszna valamivel több mint ezer font volna. Nem elég. Egyszerűen nem elég. De…
– Nocsak, hát hogy sétálhat egy ilyen szép hölgy egyedül ilyen késő éjjel? És egy ilyen
sötét sikátorban. Hm?
KM nem válaszolt. Némán, mozdulatlanul állt.
– Velem jön szépen csendben, rendben van? Jobban jár, ha szót fogad!
Erős kezek ragadták meg a vállát, és hátulról a nyakát.
– Menjünk szépen! Erre. Igen, arrafelé, menjen csak! Nem, nem, ne próbáljon
megharapni! Az nem tetszene nekem. Legalábbis még nem…
Már majdnem elérték az utcai lámpát a sikátor végén. A férfi egyik keze lejjebb
vándorolt, most a nő egyik mellét simogatta.
– Nagyon szép. Igazán. Alig várom, hogy kicsit többet lássak belőle. Tényleg alig
várom. Hé, mondtam, hogy nincs harapás. Nagyon felajzott leszek tőle, ha megharapnak.
Vagy karmolnak, úgyhogy ne csinálja azt sem!
KM hirtelen fürgén hátraperdült, és szembefordult a férfival. Az utcai lámpa alatt jól
láthatta az arcát. Kellemes arc volt, erős állal és széles szájjal. A férfinak sötét, hullámos
haja volt, sűrű fekete szemöldöke és mélyen ülő, nagyon sötét szeme, amely magabiztosan
mosolygott a nőre.
– Tetszik, amit lát, igaz? Mert nekem tetszik, amit én látok.
Kinyúlt, megérintette a nő ajkát. KM a fogai közé vette a férfi ujját.
– Ejnye, ejnye. Ne olyan hevesen! Gyerünk, erre! És igyekezzünk! Nem érek rá egész
éjjel.
– Valóban? – kérdezte KM, szembefordulva vele és karjával átölelve a férfi nyakát. –
Mert én ráérek. És remélem, nem kell csalódnom.

KM a Független Munkáspárt egyik gyűlésén ismerkedett meg a férfival Hampsteadben.
Azonnal felfigyelt rá, mert nem egészen olyan volt, mint a legtöbb jelenlévő, az öntudatos
középosztálybeli népek a drága ruhájukban. A férfi láthatóan a munkásosztályhoz
tartozott, erre vallott nehéz tweedöltönye, a nyaka köré kötött sál, rendetlen haja. A falnak
támaszkodva állt. Ő is észrevette a nőt, és kis félmosollyal az arcán figyelte.
Később azt mondta KM-nek, hogy megérezte a jelenlétét, még mielőtt ránézett volna.
– Éreztelek a bőröm alatt.
A gyűlésen nem sokan voltak. Utána Michael Fosdyke, a párt egyik helyi tagja
meghívott mindenkit a Heathen lévő házába teára és süteményre.
 – Vagy sörre, ha valakinek az kell. Vagy egy pohár borra.
KM sietve kifelé indult a helyiségből (nem óhajtott élni Michael Fosdyke
vendégszeretetével, mivel rettentően bosszantotta, ahogy szinte hivalkodott a szociális
elkötelezettségével), amikor az ismeretlen megállította. Nagyon udvariasan, de
határozottan eléje lépve.
– Nem megy fel a nagy házba? Hogy megbeszélje egy pohár madeira felett, hogyan
javíthatnának a munkásemberek sorsán? Szégyellheti magát!
– Nem szégyellem – válaszolta KM, miközben mosolyogva nézett a férfi mosolygó
szemébe. – Történetesen úgy vélem, többet is tehetek ez ügyben, mint tehetnék azzal,
hogy megeszem egy rakás drága süteményt, amelyet Mrs. Fosdyke alulfizetett szakácsnője
sütött.
– Te jó ég! – A férfi hátrahajtott fejjel nevetett. – Ez újszerű nézet! És maga hogyan
csinálná? Hogyan jobbítana rajtunk?
– Nem hiszem, hogy túl sokat kellene jobbítani – felelte a nő. – Maga egész rendben
van. De én a könyvkiadásban dolgozom. És vannak újságíró barátaim. A Daily Mirrornál
meg ilyen helyeken. Szerintem néhány jól megírt újságcikk többet ér több millió üres
frázisnál.
KM tisztában volt vele, hogy túl sokat beszél a férfival, s ezzel bátorítja. Veszélyes volt
egy nőnek így beszélgetnie egy fiatal férfival, bármilyen társadalmi közegből jöjjön is.
Nem is tudta, miért teszi. Volt a másikban valami, ami erre késztette.
– És… teljesen egyedül van. Nem fél, hogy megtámadják?
– Egyáltalán nem. Szerintem nagyon eltúlozzák ennek a veszélyeit. Gyalog járok
mindenütt Londonban. Nagyon élvezem. És még sosem történt velem semmi. Különben
is…
– Igen?
– Aligha számítok már… fiatal lánynak.
– Na és? Ez meg milyen buta kijelentés!
– Miért?
– Nem vettem észre, hogy a támadások csak fiatal lányokra korlátozódnának. Ezenkívül
maga nagyon vonzó nő. Ha megbocsát, amiért ezt mondom.
– Köszönöm.
Ránézett a férfira. Látszott, hogy nem szemtelenségnek szánta, kedvesen komoly
arckifejezéssel nézett vissza rá.
– Szóval mi volna, ha hazakísérném?
– Ó, nem! Nem szabad!
– Miért nem?
– Hát…
 Esetleg megtámadhatja útközben. Sőt, kirabolhatja a házát valamikor később, ha tudja,
hogy hol lakik. Esetleg. Bár valószínűtlennek tűnt.
– Miért nem? – kérdezte újra a férfi.
– Nincs semmi különösebb oka – felelte, és észrevette, hogy az ismeretlen úgy
mosolyog rá, mintha a gondolataiba látna.
– Nahát, akkor hadd kísérjem el! Messze lakik?
– Nem. Csak itt… itt a közelben.
– Jobb lesz, ha pontosan megmondja, hol. Előbb-utóbb úgyis megtudom. Ha hazáig
kísérem magát.
– Igen. Igen, persze. A Keats Grove-on lakom.
– Nagyon szép hely.
– Igen. Az.
Lehet, hogy szörnyű hibát követett el, hogy ezt elárulta neki, gondolta KM. Aztán meg
arra gondolt, ha a férfi valami behízelgő modorú középosztálybeli lenne Hampsteadből,
akkor nem tétovázna, és ettől elszégyellte magát. De azért…
– Nézze, tényleg nem szükséges – tiltakozott erőtlenül.
– Tudom – felelte egyszerűen a férfi –, de én így akarom. Rendben?
– Igen – válaszolt KM. – Rendben.
Pár percig némán lépkedtek, aztán a nő megszólalt.
– Maga hol lakik?
– Ó, arra lefelé. Swiss Cottage közelében. Van ott egy kis házam.
– Saját háza? – kérdezte KM.
Aztán haragudott magára, amiért olyan meglepett volt a hangja.
– Igen. A nénikémé volt. Ő hagyta rám. Én voltam a kedvence. A felét kiadom, hogy
fizessem a kiadásokat, adót és ilyesmit.
– Igen, értem.
– Ez a maga nyomdája…
– Könyvkiadó.
– Mi a különbség?
KM gondosan megválogatta a szavait.
– A könyvkiadók eladják a könyveket, a nyomdák pedig nyomtatják őket.
– Igazán? És maga mit csinál ott? Titkárnőféle?
– Nem – válaszolt a nő, aki mindig is úgy vélte, hogy az őszinteség a legjobb minden
körülmény között. – Én vagyok a tulajdonos. Közösen az öcsémmel.
 – Komolyan beszél?
– Igen. Egészen komolyan. Az apánk alapította.
Kis hallgatás után a fiatalember elmosolyodva mondta.
– Tudtam, hogy maga nem akárki. Amint megláttam.

– Tudtam, hogy te is akarod – jegyezte meg jó néhány órával később.
A kanapén ültek KM nappalijában. A férfi megcsókolta, és ő meglehetős szenvedéllyel
viszonozta a csókokat.
Amikor hazaértek, behívta a férfit egy csésze teára. Azt mondta magában, hogy puszta
udvariasságból, hosszú volt az út, és a férfinak még ennél is hosszabb utat kell megtennie
hazafelé. Ekkorra már meglehetősen mélyreható politikai vitába bonyolódtak arról, vajon
a Liberális Pártnak sikerül-e elegendő társadalmi reformot megvalósítania a
munkásosztály körülményeinek javítására még az évtized vége előtt. A férfi rendkívül
tájékozottnak bizonyult.
Egyébként pedig KM házvezetőnője, Mrs. Bill is otthon volt. Együtt költözött ide KM-
mel a nagy házból, mivel megvolt róla győződve, hogy a nő képtelen volna ellátni magát.
Most két szép szobában lakott az emeleten. Valójában Mrs. Williamsnek nevezték, de
maga KM keresztelte el Mrs. Billnek még kislány korában.
KM nagyon szeretett volna tovább beszélgetni a férfival, mert tetszett neki. Nagyon
tetszett. James Fordnak hívták.
– De a barátaim Jagónak szólítanak.
Celia azt mondta volna rá, hogy elbűvölő és könnyed. Könnyed volt, intelligens, és
valami fura humorérzék jellemezte. Jól beszélt, jól fogalmazott, és volt véleménye
mindenről. Erős londoni akcentusa ellenére a kifejezésmódja meglepően csiszolt és
magabiztos volt. Megivott két csésze teát, amelyet Mrs. Bill hozott nekik, aki már régen
beletörődött, hogy – ahogy ő fogalmazott – fura emberek jönnek néha a házba. Ezután
(mivel a vitát a Liberális Pártról még nem zárták le) KM megkínálta egy sörrel. A férfi a
fejét rázta.
– Köszönöm, nem kérek. Maga iszik egyet?
– Nem – válaszolt a nő –, nem szeretem a sört. De talán iszom egy whiskyt.
– Engem is megkínálhatna egy whiskyvel. Úgy gondolta, az nem illik a hozzám
hasonlókhoz?
Úgy tűnt, mulat a vendéglátóján.
– Nem – válaszolt KM mérgesen. Érezte, hogy kipirul az arca. – Nem gondoltam azt.
Szerintem nem tisztességes, hogy egyáltalán feltételezi ezt rólam. Csak éppen
feltételeztem, hogy szereti a sört. A legtöbb férfi szereti. Természetesen kaphat whiskyt.
Szeretném, ha elfogadná.
– A fivére kedveli a sört? – kérdezte a férfi. – Az, aki magával együtt a kiadó
tulajdonosa.
– Nem – válaszolt KM. – Ő nem szereti. De az apám szerette. Nagyon is. Úgyhogy
abbahagyhatnánk ezt az értelmetlen párbeszédet?
– Ahogy akarja. Felesleges úgy felizgatnia magát. És kérek egy whiskyt. Köszönöm.
Bár jól áll magának – tette hozzá.
– Micsoda?
– Ha így felfortyan. Egészen kipirult az arca. Igazán csinos. Sokkal fiatalabbnak tűnik.
Hány éves?
– Harminckettő – válaszolt KM rövid hallgatás után. – És maga?
– Harminc. Egek, nem néz ki harminckettőnek!
– Nos… köszönöm – felelt a nő kissé félszegen.
– Van szakszervezet a kiadójuknál?
– Nem, nincs.
– A nyomdászszakszervezetek kezdenek eléggé megerősödni, tudja.
– De mennyire, hogy tudom – jelentette ki KM. – A nyomtatási költségek már
meglehetősen magasak. Teljes joggal. Habár nekünk ez, persze, sok gondot okoz.
– A fivére is így gondolkodik, mint maga? Ő is szocialista?
– Természetesen – felelte egyszerűen KM. Aztán hozzátette, huncutul megvillanó
tekintettel –, és a felesége is.
– Ó, igen? Ő is egy felsőbb osztálybeli hölgy?
– Nagyon is. Az apja gróf.
– Te jó ég! – vágta rá a férfi. – Fogadni mernék, hogy valóságos lidércnyomás lehet.
– Egyáltalán nem az – válaszolt KM. – Rendkívül okos nő. És nagyon jó, lojális barát.
Csodát művelt az öcsémmel, akinek régen nem volt semmi önbizalma. Kedvelem a
sógornőmet. Ő is a Lyttonsnál dolgozik velünk. Szerkesztő.
– Igazán? Nem mindennapi hely lehet, ha nőket alkalmaznak ilyen pozíciókban.
– Mi hiszünk a nők foglalkoztatásában – jelentette ki KM –, ennyi az egész. Feltéve
persze hogy alkalmasak a feladatra.
– Sok nő hisz ebben. De ettől még nem lesz könnyebb munkát találniuk. Ha csak
cselédnek nem állnak… Gondolom, az segít, ha az embernek van ismeretsége magasabb
helyeken.
– Igen, gondolom, úgy van – válaszolt pattogós hangon a nő. – Maga mivel foglalkozik?
– Építőmunkás vagyok – felelt a férfi. – Tetőfedő. Nyáron nem rossz. Télen szörnyű. És
sokszor nincs munka, különösen olyankor, ha nagyon rossz az idő. Most éppen már hetek
óta nem dolgozom. Bár egy jó kis munka kezdődik a jövő hónapban. Egy sorház Camden
Town közelében.
 – És… akkor miből él – faggatta a nő őszinte érdeklődéssel –, amikor nincs munkája?
– Megtakarítok egy keveset. Kapok némi munkanélküli-segélyt, ha szerencsém van.
Aztán ott van még a lakbér a bérlőimtől. Valójában kapitalista vagyok. Akárcsak maga.
– Van családja? – kérdezte a nő, nem véve tudomást a megjegyzésről.
– Nincs – felelt a férfi kurtán.
– Sosem nősült meg?
– Azt nem mondtam.
– Hát akkor…?
– Nézze… – szólalt meg a férfi hirtelen védekező hangon. – Én nem teszek fel magának
túl sok személyes kérdést, nem igaz?
– De igen. Sajnálom. Igyon még egy whiskyt. – Mindenáron szerette volna
kiengesztelni.
– Rendben van. Köszönöm.
A férfi némán itta az italát, aztán feszengve nézett a nőre.
– Nős voltam – bökte ki hirtelen. – De a feleségem… meghalt.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Igen. Elég nehéz.
– Nagyon… szerette? – kérdezte Margaret magát is meglepve, hogy ilyen direkt és
személyes kérdést tesz fel a férfinak.
– Nagyon. Igen. Szülés közben halt meg. És a kicsi is vele ment. Szomorú dolog ez.
– Nagyon sajnálom – ismételte meg a nő.
Könnyek gyűltek a szemébe. Pislogott párat, és nagyot kortyolt a whiskyjéből.
A férfi meglepetten nézett rá.
– Komolyan is gondolja, igaz?
– Persze hogy komolyan gondolom. Ez nagyon szomorú történet. Nagyon…
megdöbbentett.
A férfi elfordult, előhúzott egy megviselt, koszos zsebkendőt a zsebéből, és belefújta az
orrát.
– Elnézést – mondta. – Az együttérzéstől mindig elérzékenyülök. Nem tehetek róla.
– Mikor… mikor történt?
– Az év elején – válaszolt kurtán a férfi.
A nő megdöbbent, hogy a másiknak ilyen nagy fájdalommal kellett szembenéznie nem
is olyan régen. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját.
– Ez nagyon szomorú.
 – Igen. Ő volt… ő volt nekem a mindenem. Kedves volt. Gyengéd és jó. És olyan bátor!
Istenem, milyen bátor! Még most sem hiszem el. Átkozott orvosok!
– Mi történt?
– Túl korán indult meg a szülés. Még csak nyolc hónapos volt. Azt mondták, nem lesz
baja, nem igényel speciális ellátást. Hogy fiatal, meg ilyenek. Aztán kiderült, hogy a… a
méhlepény, az jött ki előbb. Úgyhogy a baba meghalt. És aztán ő… ő is meghalt. Túl sok
vért vesztett. Nem tudtak segíteni rajta, azt mondták. De hát mi mást mondtak volna, nem
igaz?
Ott ült, lehorgasztott fejjel, és az asszony kezét nézte, amely a karján pihent. Aztán
felpillantott, és sötét szeme tele volt könnyel. Kipréselt magából egy reszketeg mosolyt.
– Micsoda ostobaság! Csak haza akartam kísérni magát, nem elmondani az
élettörténetemet. De magával jó beszélgetni. Kicsit segít, ha az ember beszélhet róla. Most
jobb lesz, ha megyek. A házvezetőnője még azt gondolja, rosszban sántikálok.
A bejárati ajtónál megfordult, és rámosolygott a nőre.
– Köszönöm. Mindent köszönök. Nagyon… – habozott –, nagyon élvezetes volt. És
még mindig úgy gondolom, hogy nem néz ki annyi idősnek. Egyáltalán.
– Köszönöm.
Hallgattak. Aztán a férfi vidáman megjegyezte.
– Hát, nem támadtam meg, igaz? És nem fogok betörni a házába sem.
– Hogyan?
– Fogadok, hogy azt gondolta – vélekedett a férfi –, amikor felajánlottam, hogy
hazakísérem.
KM hirtelen haragra gerjedt, bár ott bujkált benne némi bűntudat.
– Hogy mer ilyet mondani? – fakadt ki. – Hogy mer ilyet feltételezni rólam?
– Úgy – válaszolt a másik –, hogy valószínűleg igazam van.
– Igazán? Én vendégül láttam, maga pedig a kedvességemet ezzel a maradi,
kasztrendszerben gyökerező viselkedéssel hálálja meg.
– Ugyan már, Miss Lytton. Hiszen elárulja magát. Hát persze, hogy nagyon kedves volt
hozzám. Nagyon kedves. Teljesítette a kötelességét, mint egy jó szocialista, mert
gondolom, hogy az. De csak hallgassa, hogyan beszél, nem lehet félreérteni.
– Most távozzon, kérem! – mondta reszkető hangon KM. – Azonnal!
– Rendben van – felelte vigyorogva, de már kissé feszengve a férfi. – Nem kell olyan
dühösnek lennie. Én csak…
– De igenis kell – vágott közbe KM. – És dühös vagyok. Nagyon is.
Ismét elöntötte a düh, a magányosság vad fájdalmával keveredve. Könnyek szöktek a
szemébe. Elfordult a férfitól.
– Maga sír.
 – Nem sírok. És menjen, kérem!
– Maga sír – ismételte a férfi. Kinyújtott ujjával letörölt egy könnycseppet, amely
legördült a nő arcán. – Micsoda egy érzelmes teremtés maga!
– Nem vagyok érzelmes.
– De igen – erősködött a férfi. – Nagyon is.
– Én egyszerűen csak… – szólalt meg KM, miközben küszködve próbálta visszanyerni
a méltóságát –, egyszerűen csak nagyon dühös vagyok. És meg vagyok sértve. Hogy ezt
az estét egy kis… szociális munkának tekinti részemről! Szeretném, ha most elmenne.
– Rendben, rendben. Megyek.
Megjelent Mrs. Bill.
– Minden rendben, Miss Lytton? – kérdezte jelentőségteljes hangon.
– Igen, Mrs. Bill, minden rendben – jelentette ki határozottan KM. – A vendégem éppen
távozik.
– Úgy van – erősítette meg a férfi.
Kinyitotta az ajtót, kiment a verandára, ott megfordult, és most másként, nagyon
gyengéden ismét rámosolygott a nőre.
– Sajnálom, ha megbántottam. Nagyon sajnálom. De be kell ismernie…
– Mit?
– Hogy valóban azt gondolta először – válaszolt a férfi. – Tudom, hogy úgy van. Láttam
az arcán. Ettől olyan nevetséges ez az egész. Miért nem ismeri be egyszerűen?
KM pedig, aki az érzelmektől összezavarodva nem volt képes tovább hazudni,
önkéntelenül elmosolyodva válaszolta:
– Rendben van. Beismerem. Azt gondoltam. Nagyon-nagyon sajnálom.
– Emiatt olyan dühös? Mert kitaláltam? És ettől rosszul érezte magát?
– Igen. Nem. Ó, nem is tudom!
– Ennyit a szocializmusról – jegyezte meg a férfi, de az arcán a megvetés különös
módon keveredett a vidámsággal. – Tudtam, hogy túl jó ez a dolog ahhoz, hogy igaz
legyen.
KM vett egy mély lélegzetet.
– Jöjjön vissza – hívta –, és igyon meg még egy whiskyt!
Fél órával később bezárta a szalon ajtaját, és megszabadult szinte az összes ruhájától.

Jago Ford nem az első szeretője volt, lévén KM rendkívül szenvedélyes nő. A
szüzességét tizenhét éves korában vesztette el az apja egyik legjobb barátjával. A koraérett
és magabiztos lány, aki erősen vonzódott a férfihoz, és már alig várta, hogy felfedezhesse
azokat a gyönyöröket, amelyekről csak nagyon csekély információt sikerült megszereznie,
elszántan látott hozzá az elcsábításhoz. Ami nem volt nehéz, mivel a férfi nemcsak
elbűvölő volt, jóképű és meglehetősen hiú, de nemrégen özvegyült meg, és a lány
ostromát ellenállhatatlannak találta. A dolog nem tartott sokáig, de elég ideig ahhoz, hogy
KM felfedezze meglehetős étvágyát a szex iránt. Tizenkilenc évesen egy másik kapcsolata
volt, ezúttal az egyetemen egy fiatalemberrel, akibe ő sokkal szerelmesebb volt, mint a fiú
ő belé. De megdöbbenve a lány hajlandóságán, hogy lefeküdjön vele, a fiú folytatta a
viszonyt, amíg le nem diplomáztak mindketten. Az évfolyamon csak négy nő volt, és KM
összehasonlíthatatlanul vonzóbb volt, mint a másik három. KM-nek összetört a szíve,
amikor a férfi végül elhagyta, és eljegyezte magát egy gazdag, üresfejű elsőbálozóval.
Végtelenül megbántódott, hogy a sok csodálatos beszélgetésük és a még csodálatosabb
szeretkezések ellenére is, ilyen hosszú kapcsolat után a férfi alkalmatlannak ítélte őt, hogy
egy büntetőjogász felesége legyen. Elsősorban ez határozta meg a későbbi viselkedését a
vele egykorú, saját osztályabeli férfiakkal szemben. Halálosan gyanakvó volt velük, és
nem kért belőlük többet. Nem vágyott házasságra, és gyűlölte a gyermekvállalás
gondolatát is. Társaságra vágyott, jó beszélgetésekre és mindenekelőtt fizikai kielégülésre.
Ezt pedig nem könnyen talált egy nő.
Volt néhány sikertelen kapcsolata a húszas éveiben, ezek közül kettő boldogtalan
házasságban élő férfiakkal, akik nemcsak jó társaságra leltek benne, és kiváló szeretőre,
hanem tökéletes diszkréciójára is számíthattak. KM azonban minden alkalommal
sebzetten és magányosan maradt ott a kapcsolat végén, és az önértékelése egyre csökkent.
Jago Ford mellett tökéletes boldogságra lelt. A férfi érdekes volt, kihívást jelentett,
kedvelte és tisztelte őt, ráadásul kiváló szerető volt. Amint a nő is.
– Te aztán tényleg tudod, hogy mit csinálsz – jegyezte meg Jago, amint kimerülten és
mosolyogva feküdtek egymás karjában az első csodás, lázas és hangos, megdöbbentő
szeretkezésük után.
– Hát remélem… – válaszolt KM kissé sértődötten. – Mit gondoltál, valamiféle
viktoriánus szűz vagyok?
– Ne fortyanj fel már megint! – kérte a férfi, majd gyengéden megcsókolta. – Nem erre
gondoltam. Úgy értettem, tudod, hogy az ember itt nemcsak ad, hanem el is veszi a
magáét. Szükséged van rá, igaz?
– Igen – válaszolt KM felsóhajtva, félig szomorúan, félig mosolyogva. – Igen, így van.
Akkor, az első alkalommal, nehéz volt nem gondolni a férfi feleségére, a gyengéd,
kedves Annie-re, akit Jago olyan nagyon szeretett és csak nemrégen vesztett el. Ez
elbátortalanította, aggasztotta. Úgy érezte, elrabolja Annie-től a férfit, amint éhes testébe
fogadja, ellopja az emlékeit, hitszegésre készteti.
– Ne – suttogta a fülébe Jago, amikor KM visszahúzódott, összezavarodva ezektől a
gondolatoktól. – Ő nincs itt, elment. De azt akarná, hogy én boldog legyek. Te pedig nem
leszel ugyanolyan, ne félj!
KM tényleg nem volt ugyanolyan, és Jago ezt meg is mondta neki később. Amikor már
elég közel érezte magához a nőt, elárulta neki, hogy Annie félt, sőt időnként
megbotránkozott a szextől. Szigorú anyja nevelte fel, aki megtanította, hogyan vigyázzon
magára, és azt sulykolta belé, hogy a házasélet valami olyasmi, amit el kell viselnie, bár
ennél végül több örömet lelt benne. De mindig is passzívan viselkedett, aggodalmasan, és
inkább csak adni akart. Jago pedig, felismerve ezt, maga is visszafogta magát, attól tartva,
hogy megbántja a feleségét, ha túl gyakran kéri szerelmeskedésre, és túl kevés örömet ad
neki. Idővel megtanulták élvezni egymás testét, de ez is valamiféle óvatos, visszafogott
öröm volt, és akkorra már a baba, aki végül mindörökre elválasztotta őket, megfogant,
Annie pedig nem volt túl jól már a kezdetektől fogva.
– Nagyon szerettem őt – jelentette ki Jago egyszerűen KM-nek. – De az, hogy veled
vagyok, nem bántja meg őt. Sem az, ha emlékezem rá. Nem kell aggódnod miatta! Te
aggódj csak énmiattam – folytatta hirtelen elvigyorodva –, és tedd meg értem, amit csak
tudsz!
És úgy tűnt, a nő sokat tud érte tenni.
Jago apja hivatalnok volt egy biztosítótársaságnál, és mindenáron taníttatni akarta
egyetlen fiát. Jago elnyert egy ösztöndíjat egy magániskolában, ahol nagyon jól tanult.
Még egy tanárképző főiskola is szóba került. De akkor meghalt az apja. Tizennégy évesen
a fiú elég idős volt ahhoz, hogy munkába álljon és segítsen eltartani öt fiatalabb testvérét.
Az volt a legegyszerűbb, ha fizikai munkát vállal, így hát inas lett a Londont házakkal
elborító légiónyi építőtársaság egyikénél. Jól dolgozott, és tizenhat éves korára a család
bevételének fele az ő keresetéből származott. Különösebb keserűség nélkül félretette az
álmait egy másfajta életről. Amit azonban nem tudott félretenni, az az igazságtalanság
érzése volt, amit az élete alakulása váltott ki benne. Hogy egy olyan embernek, mint az
apja, aki egy nagy cég szolgálatában élt és halt, az özvegye alig kap annyi pénzt,
amennyiből szűkösen megélhet. Egy másik igazságtalanság is bántotta Jagót: azok az
emberek, akik a cégek tulajdonosai voltak, hatalmas összegeket vontak ki belőlük, ami
után gyakorlatilag semmi adót nem fizettek, a legnagyobb luxusban éltek, nagy házakban,
kiválóan öltöztek és étkeztek, és mindenből a legjobb jutott nekik, míg azok az emberek,
akik a pénzt termelték nekik, és sokkal keményebben dolgoztak, gyakran szinte
nyomorban éltek.
Jagót úgy nevelte az apja, egy szelíd ember, hogy elfogadja ezeket a dolgokat mint az
élet megváltoztathatatlan tényeit. De amint idősebb lett, először csak meglepődött
mindezen, aztán haragos lett miatta. Belépett a szakszervezeti mozgalomba, majd az új
Munkáspártba, és megfogadta, hogy megváltoztatja a világot. Még beszédet is mondott
néhány politikai gyűlésen, és talán megpróbálkozott volna azzal is, hogy bekapcsolódjon a
politikai életbe, legalább helyi szinten, ha nem találkozik Annie-vel, és nem lesz belé
szerelmes. A felelősség és az apaság kilátásai letörték az ambícióit, hiszen – amint annak
idején az apjának – szüksége volt a munkájára és a fizetésére. Kevés hely maradt az
idealizmusnak. A gyász fájdalma és a magány bizonyos fokig újra élesztette ugyan benne,
de ugyanakkor elvette harcias indulatát. Amikor KM találkozott vele, Jagónak a
szocializmus ismét egy érdekes elképzelés volt, nem pedig keresztes háború.
– A gazemberek győzni fognak, akármit teszel is – mondta a nőnek nemegyszer –,
úgyhogy jobb, ha megragadod, amit lehet, és megpróbálsz boldogulni.
Habár okos volt, volt benne bizonyos ellenállás a további művelődéssel szemben. Azt
mondta, az élet túl rövid, a tanulás a gyerekkorhoz tartozik, a felnőttkor azért van, hogy
éljünk. Olvasott újságot, figyelemmel kísérte a politikát és a szocializmus fejlődését, de
ezt leszámítva meglehetősen egyéni intellektuális utat követett.
– Ne próbálj rávenni, hogy Shakespeare-t nézzek, és Dickenst olvassak – mondta KM-
nek –, mert inkább valami mást csinálnék. Egy kis örömre van szükségem egy hosszú nap
után kint a hidegben, nem prédikálásra.
KM azt válaszolta, hogy Dickens sohasem prédikált, és a társadalomról vallott
nézeteivel egészen bizonyosan Jago is egyetértene. Mire a férfi azt mondta, hogy ő csak
valami ostobaságra emlékszik valami kis fickóról, akit a dologházba zártak, aztán
zsebtolvajként dolgoztatták, mielőtt boldogan egymásra találtak volna az előkelő
családjával.
– Ez sohasem történne így, Meg – magyarázta. Megnek hívta a nőt, azt mondta, ez az ő
saját beceneve számára, mert a KM nem illik az egyéniségéhez. – Ez sosem történne így a
való életben, és ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én.
A férfi szenvedélyesen érdeklődött a földrajz iránt, más népekről és más országokról
ábrándozott, ezért KM az első együtt töltött karácsonyukra egy National Geographic-
előfizetéssel ajándékozta meg. Jago falta a folyóiratot, és információkkal bombázta a nőt
távoli afrikai törzsekről, az eszkimókról meg a kínaiakról, és az ő döbbenetes korai
kultúrájukról. Arról álmodozott, hogy egy nap utazgatni fog, ha csak Európában is. KM
megígérte neki, hogy elkíséri majd. Ő utazgatott már az apjával. Járt Rómában,
Firenzében és Párizsban, és azt mesélte, valóban csodálatos élmény volt.
Minél jobban megismerte az asszony Jagót, annál jobban kedvelte. Még a férfi
meglehetős tapintatlansága is tökéletes őszinteségéből fakadt, amelyben a magáéra ismert
a nő. Az egyetlen különbség az volt, hogy ő már megtanulta, hogy néha hallgasson, és ne
mondja ki, amit gondol.
A férfi sosem mondta, hogy szereti őt, de azt igen, hogy jobban szeret vele lenni, mint
bármi mást szeretett valaha is az egész világon.
– Kivéve, persze, amikor Annie-vel voltam.
– Persze – válaszolt KM, és igyekezett nem megbántódni, de aztán a férfi hozzátette,
hogy amikor Annie-vel volt, az más volt, és ezt nem szabad a szívére venni.
– Először is, ő nagyon fiatal volt – mondta. – Én tanítottam neki dolgokat, nem fordítva.
Margaret sosem fáradt volna bele a beszélgetéseikbe; ugyanúgy élvezte, ha
egyetértettek, mint amikor nem. Vasárnaponként hosszú sétákat tettek, néha csak a
Heathen, de néha omnibuszon kiutaztak vidékre. A Hog’s Backhez Surrey-be, Burnham
Beechesbe Buckinghamshire-ben, és közben megállás nélkül beszélgettek: politikáról, az
osztályokról, a vidékről – amely meglepő módon érdekelte a férfit –, az utazásról és a
vallásról.
A férfi szenvedélyes ateista volt, a nő pedig mérsékelten elkötelezett anglikán, szeretett
templomba járni.
– Habár azt nem tudom, hogyan tudsz Isten szemébe nézni azután, amit épp most
műveltünk az ő áldása nélkül – jegyezte meg Jago, amikor a nő először magára hagyta
vasárnap reggel.
 KM azt felelte, szerinte Isten azt akarta, hogy az emberek élvezzek a szexet, és nem
törődött vele, hogy házasok-e vagy nem.
– Különben is, nekem tetszenek a prédikációk. Gyönyörűek. Eljöhetnél velem.
– Én nem – válaszolt Jago, megsimogatva a nő sötét haját. – Ha én rátalálnék Istenre, az
egy erdőben lenne, vagy hegytetőn, nem egy komor templomban.
KM azt felelte, hogy ezt mondja mindenki, aki nem jár templomba, és a legtöbb
templom egyáltalán nem komor.
– Csak várj, amíg meglátod a Notre-Dame-katedrálist Párizsban! Vagy a Szent Pétert
Rómában. Akkor megváltozik majd a véleményed.
Jago erre azt válaszolta, szívesen megvárja, és a másik oldalára fordult, hogy tovább
aludjon.
Három évet töltöttek már együtt, boldog, fura éveket. Rendkívül jól érezték magukat
együtt, hetente legalább háromszor találkoztak, együtt töltötték a legtöbb vasárnapot,
osztoztak egymás reményeiben, félelmeiben és örömeiben, és egyetértettek abban, hogy
ennél boldogabbak már nem is lehetnének. Mégsem beszéltek még hivatalosan senkinek a
kapcsolatukról. Jago attól félt, hogy kigúnyolják, KM pedig a megszégyenüléstől tartott.
Néha szóba került, hogy megismerjék egymás családját, aztán azonnal eltűnődtek, ez
vajon megkönnyítené vagy nehezebbé tenné közös életüket, és végül mindig elvetették az
ötletet.
– Figyelnének minket, azon tűnődve, miként jövünk ki egymással, és mi történik majd
végül – vélekedett Jago. – És nemcsak a tieid, az enyéim is. Sőt, az enyéim szerintem még
inkább. Úgyhogy tartsuk meg ezt magunknak. Eddig egész jól működött a dolog. Lehet,
hogy tönkretennénk, ha megváltoztatnánk valamit.
Nem is volt olyan nehéz ezt a félig titkos állapotot fenntartani, mivel mindketten
meglehetősen független emberek voltak. Keményen és sokáig dolgoztak, és KM életét
mindig is tökéletesen kitöltötte a Lyttons, a munka és kisebb mértékben a politizálás. Nem
volt túl valószínű, hogy közös barátaik akadnának.
KM szinte biztos volt benne, hogy a kapcsolatuk nem tart örökké, és ha az emberek
látnák majd elhagyatva, újra egyedül és magányosan, az kétszer annyira fájna. Tudta, hogy
Oliver és Celia gyanítja, hogy van valaki az életében, de mindketten tisztelték a
zárkózottságát. A testvére tapintatból, a sógornője pedig női szolidaritásból. Celia
rendkívüli barátnő volt, aki nem kérdezősködött, nem követelőzött, nem izgatták a másik
titkai. A filozófiája azon az egyszerű feltételezésen alapult, hogy ha KM – vagy bárki más
– el akar neki mondani valamit, akkor elmondja. Ha pedig nem, akkor Celia a legkevésbé
sem vágyott rá, hogy mégis megtudja. KM egészen bizonyos volt benne, ha megkérné őt,
hogy vásároljon neki egy fehér ruhát, ajánljon egy papot, és javasoljon esküvőhöz illő
zenét (vagy ha már itt tartunk, adjon neki kölcsön egy bölcsőt meg egy babakocsit),
megtenné anélkül, hogy akár egyetlen kérdést is feltenne.
De – KM tudta – szó sincs arról, hogy ez valaha is szükséges lenne. Jago és ő lehetnek
szeretők, a legjobb barátok, lelki társak, de sohasem lehetnek férj és feleség.
– Ez elképzelhetetlen – jelentette ki a férfi egyszer. – Pontosabban nem
elképzelhetetlen, de megvalósíthatatlan.
A nő egyetértett vele, próbálva ugyanakkor elfojtani a megbántottság érzését.
A férfi, érthető módon, rettegett attól is, hogy KM teherbe essen.
– Nem tudnám elviselni – magyarázta. – Igazán nem bírnám ki.
Minden hónapban aggodalmasan kérdezte, vajon KM „jól van-e”, és láthatóan
megkönnyebbült, amikor azt felelte, hogy jól. Az asszony meglehetősen biztos volt abban,
hogy nem kell aggódnia. Sosem késett a vérzése még egyetlen napot sem, még akkor sem,
amikor nagyon fiatal volt és hihetetlen kockázatokat vállalt. Harmincöt évesen pedig már
nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is teherbe essen.
Az egyetlen személy, aki mindent tudott, természetesen Mrs. Bill volt. Hosszú évekig
dolgozott Edgar Lyttonnál, látta KM-et felnőni, és rezignációval, valamint teljes
diszkrécióval fogadta, amit a nő rendkívüli viselkedésének vélt. Nem helyeselte és nem is
ítélte el. Ez csak KM-re tartozott, és éppen olyan érthetetlen volt Mrs. Bill számára, mint
az, hogy az asszonya éjjel-nappal dolgozott, amikor pedig a legkevésbé sem volt
rászorulva.
Az egyik dolog, amit Jago leginkább kedvelt és tisztelt KM-ben, éppen az volt, hogy
dolgozott. Ettől még jobban becsülte. Sosem unta meg, hogy hallgassa, amint a
munkájáról beszél. Nem annyira a könyvekről, amelyeket kiadtak (az inkább untatta a
férfit), hanem a vállalat működéséről, a fenntartás költségeiről, arról, hogyan termelnek a
könyvek profitot vagy éppen veszteséget, illetve mennyi emberre van szükség a
vállalkozás működéséhez. Lenyűgözte a nő kapcsolatának dinamikája is Oliverrel és
Cellával, csodálta, hogyan tudnak együtt dolgozni súrlódások nélkül.
– Azért vannak köztünk súrlódások – jelentette ki nevetve KM. – Állandóan
vitatkozunk. Arról, hogy mikor mit adjunk ki, és mennyiért tudjuk eladni.
– Az nem igazi vita – felelte a férfi őszinte ámulattal nézve rá. – Az csak a mindennapi
ügyek megbeszélése. De ki a főnök?
– Oliver meg én vagyunk a főnökök – mondta KM –, és Celia velünk dolgozik. Nem
nekünk, hanem velünk. Ez tökéletesen egyszerű.
Jago azt válaszolta, hogy ha ez egyszerű volna, akkor ő lenne Beckenham grófja.
Elbűvölte Celia származása, az asszony élete a házassága előtt, az, hogy bemutatták az
udvarban. KM ugratta is ezzel, azt mondta rá, hogy lélekben igazi sznob. És voltak
alkalmak, amikor komolyan is gondolta.

– Mrs. Miller, bemutatom Lady Celia Lyttont. Lady Celia, ő Sylvia Miller.
Jess Hargreavest bízták meg azzal, hogy bemutassa a különböző fabiánus hölgyeket a
Mrs. Pember Reeves felmérésében részt vevő alanyoknak, kellemes, kissé érces hangja
betöltötte Sylvia első szobáját, és behallatszott a belső helyiségbe is, ahol a gyerekek ültek
(megfélemlítve, hogy nem kapnak zsíros kenyeret uzsonnára, ha nem viselkednek jól) és
elbűvölten hallgatóztak.
 – Mrs. Millernek… Hány gyereke is van, Mrs. Miller? Ó, igen, hat gyermeke van. A
férje egy raktárban dolgozik a belvárosban. Mrs. Miller nagyon örül, hogy felkeresik, és
szívesen elmond önöknek mindent, amit csak tudni akarnak. De aggódik amiatt, hogy
esetleg túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy túl sok időt szánjon önökre. Ezenkívül ismét
várandós, és nem érzi túlságosan jól magát, különösen estefelé. Ezért talán jobb lenne, ha
délelőtt jönnének, amikor a gyerekek többsége az iskolában van. Csak Barty, a kisbaba
lesz akkor itthon.
Sylvia nyugtalanul nézett a hölgyekre. Egész nap aggódott a látogatásuk miatt. Külön
miattuk lesikálta a lépcsőt, kiteregetett az udvarra, és Bartyt tiszta kötényruhába öltöztette.
Mrs. Hargreaves hangsúlyozta, hogy ez egyáltalán nem szükséges, de ő könnyen beszélt,
nem neki kellett fogadnia egy hölgyet – aki ráadásul egy valódi lady, erre nem is
figyelmeztették előre – egy koszos házban, tele szutykos gyerekekkel, és úgy tenni,
mintha nem számítana. Sylviának tetszett Mrs. Hargreaves, de az új hölgy kicsit… túl
soknak tűnt fejtetőre feltornyozott frizurájával, amelyből csak egypár fürt szabadult ki,
előbújva a hatalmas kalap alól, amelyet óriási masni díszített az oldalán. A hölgynek szép
ruhája volt, laza, krémszínű gyapjúkabát a magas csipkegalléros hosszú ruha fölött, és
nagyon magas sarkú cipőt viselt. Sylvia azt kívánta, bárcsak hétköznapibb személy jutott
volna neki.
Még ennél is jobban kívánta, bárcsak nemet mondott volna rögtön az elején, ha
megmondta volna, anélkül is van elég gondja, hogy arra kellene visszaemlékeznie, mire
mennyit költött, melyik gyereknek milyen betegsége volt, és hogy valaki figyelné,
miközben végzi a munkáját. Ted azt javasolta neki, hogy ne vállalja, és ő el is akarta
utasítani. De amikor Mrs. Hargreaves visszajött, hogy megtudja, milyen döntést hozott, az
épp azon a rémes napon volt, amikor rádöbbent, hogy bizonyosan megint megesett, és
ebben a rettenetes idegállapotban egyszerűbb volt engednie.
– Jó napot, Mrs. Miller – mondta a hölgy, és kezet nyújtott. – Nagyon kedves, amiért
megengedi, hogy meglátogassam. Felvehetem a kislányát? Csak egy pillanatra? Magam is
várandós vagyok. Már van egy kisfiam, és ezúttal nagyon reménykedem egy kislányban.
Ó, milyen szép kislány! És milyen gyönyörű haja van! Olyan színű, mint az oroszlán
sörénye.
Sylvia remélte, hogy a hölgy nem veszi észre a tetveket az oroszlánsörényben. Ő maga
is aznap reggel látta meg őket, és még nem volt ideje bármit is tenni ellenük.
– Most magukra hagyom önöket, hogy megismerkedjenek – szólalt meg Mrs.
Hargreaves. – És megbeszélheti Lady Celiával, hogy melyik napon jöhetne. Biztos vagyok
benne, hogy nagyon jól tudnak majd együtt dolgozni.
Együtt dolgozni, gondolta Sylvia, igazán szépen hangzik.
De ahogy telt az idő, kezdett felengedni. Lady Celia rendkívül tapintatos volt, sohasem
erőszakoskodott, ha a vendéglátója nem volt biztos valamiben, mindig megkérdezte,
valóban tud-e rászánni egy kis időt, és egyszer vagy kétszer, amikor estefelé Sylvia igazán
rosszul volt, feltűrte a ruhája ujját, és megkente a zsíros kenyereket a gyerekeknek
uzsonnára. Ezt nem lett volna szabad megtennie, Sylvia tudta, és megkedvelte emiatt.
Celia sosem volt lenéző Sylviával, és nem hozta kellemetlen helyzetbe. Sőt, mindig azt
mondogatta neki, hogy milyen csodásan megállja a helyét, ő fele ilyen jól sem boldogulna,
és bár valóban szép ruhákat viselt, és nagy, sofőr vezette autón érkezett, a
legtermészetesebb módon csevegett vele a gyerekekről, Giles-ról és a saját terhességéről.
– Kicsit aggódom. Máris olyan nagy a hasam, és még csak a negyedik hónapban
vagyok. Azt hiszem, valami szörnyet hordok itt bent.
Gyakran küldte a gyerekeket autókázni a sofőrrel, és bár nagyon precízen kellett volna
feljegyeznie minden részletet, mivel ez fontos, ha azt akarják, hogy valami haszna legyen
a jelentésnek, néha cinkosan rámosolygott Sylviára, és azt mondta, legfeljebb kitalál
valamit, ha az asszony elfelejtette, vajon tizennégy vagy tizenöt vekni kenyeret vett-e egy
hét alatt, vagy hogy egy shillinget vagy tizenegy pennyt költött a cipő- és a ruharészletre.
Eleinte láthatóan nehezen értette az olyan dolgokat, mint a cipő- és ruharészlet.
– Nem tudná egyszerűen félretenni a pénzt, és megvenni a dolgokat, amikor szükség
van rájuk?
Sylvia megpróbálta elmagyarázni, hogy ha a pénz kéznél volna, akkor elköltenék
élelemre.
– Mindig van helye. Ezért fontos, hogy ott tartsuk, ahol nem tudunk hozzáférni.
Egy idő múlva Lady Celia már nem tett fel ilyen kérdéseket.
Odavolt Bartyért; órákig eljátszott vele, vagy gyerekdalokat énekelt neki.
– Szívesen hoznék neki játékokat, amikből Giles már kinőtt, sőt néhány ruhát is. Giles
egyes ruhácskái csodásan állnának neki, de Mrs. Hargreaves és Mrs. Pember Reeves azt
mondják, ez szigorúan tilos. Ez az egész nem a jótékonykodásról szól, ahogy azt biztosan
tudja.
Sylvia valóban tudta, de gyakran kívánta, bárcsak arról szólna! Nagyon szívesen
fogadott volna el néhány megunt játékot Bartynak, aki mostanában állandóan unatkozott.
Mivel a csecsemőkorból kinőtt, szinte egész nap az etetőszékbe volt bekötve. Részben
azért is örült annyira Lady Celiának, mert ilyenkor kiengedték onnan, könyveket
nézegettek és játszottak vele. Barty nagyon szép gyerek volt, és Sylvia értette, miért
tetszik a vendégének. A haja valóban olyan színű volt, mint az oroszlán sörénye, és
nagyon hosszú, kecses nyaka volt. Eszes kis ördög, rendkívül korán megtanult járni, ami
nagy kár volt, tekintve a családban elfoglalt helyét. Jobb lett volna, ha olyan kis puhány,
mint Marjorie és Frank. Ami a ruhákat illeti, Barty legtöbbször szinte rongyokra
emlékeztető holmikban járt. Néhány fodros ruhácska Lady Celiától nagyon jól jött volna.
De a vele töltött időnek és figyelemnek is nagyon örült. Amennyire eleinte rettegett az
asszony látogatásaitól, később legalább olyan örömmel várta őket. Kíváncsi lett volna,
vajon Lady Celia is annyira élvezi-e ezt az egészet. De ez elég valószínűtlennek tűnt.

 5. fejezet
Már majdnem karácsony volt. A Lytton-ház minden földszinti helyiségét és a
gyerekszobát örökzöldből és magyalból kötött girlandok díszítették. Hatalmas fa állt az
előtérben, az ágain viaszgyertyákkal, amelyeket majd karácsonyeste gyújtanak meg. A fa
alatt napról napra nőtt az ajándékok halma. Sütemények csodás illata áradt a konyha felől,
karácsonyi dalokat éneklő csoportok érkeztek a ház elé szinte minden este, és Giles
hálóingben állva az ajtónál hallgatta őket. Celia elvitte a gyereket, hogy megnézzék az
óriási karácsonyfát a Trafalgar Square-en, meg a karácsonyi kirakatokat a Regent Streeten
és Knightsbridge-ben. Ezenkívül küldtek egy levelet a szalon nagy kéményén át a
Mikulásnak, gondosan ráírva az évszámot, 1909, hogy elkerüljék a félreértéseket. A
Cheyne Walkon minden ház fényárban úszott, a fákat pedig az egész utcában csillagokhoz
hasonlatos apró fényekkel díszítették. Celia gyermeki módon rajongott a karácsonyért.
Ebben az évben, mivel várandós volt, különösen megérintette. Emlékezett arra a
karácsonyra, amikor olyan gyakran és váratlanul sírva fakadt, és érezte, ahogy enyhül a
bűntudata. Meglepetéseket tervezett az ünnepre, megvette és becsomagolta az
ajándékokat, nagy karácsonyi vacsoravendégséget szervezett, és külön egy gyerekzsúrt is.
Oliver, akinek gyerekkora karácsonyai meglehetősen szikár események voltak, amelyeket
túlterhelt apja felügyelt, és amelyből hiányzott az anya, aki varázzsal tölthette volna meg
őket, ugratta Celiát az izgatottsága miatt, és aggódott, hogy túlságosan kimerül, de azért őt
is magával ragadta felesége eufóriája.
Kétszer egy héten azonban az asszony boldogsága elhalványult, és bűntudat foglalta el a
helyét. A Miller-házban nem volt karácsonyfa, sem ajándékok, az utca pedig sötét volt és
sivár, leszámítva egy fát az utca végén álló ház ablakában. Ted megígérte, hogy karácsony
táján elmegy és levág egy tiszafaágat a parkban valamelyik éjjel, azt majd feldíszíthetik,
mondta, néhány cukorral meg színes papírból készült lánccal, és kitehetik az ablakba a két
nagy gyertyát, amit a gyárban ígértek neki. Különösebb ajándékok nem lesznek majd,
magyarázta Sylvia Celiának.
– De Ted túlórázik, így telik majd egy sonkára a karácsonyi vacsorához. Meg egy-két
narancsra és dióra. Ted anyukája pedig azt mondja, hogy átjön, és hoz egy kis édességet a
gyerekeknek.
Celia nem tudott róla, hogy Tednek él az anyja. Feltételezte, hogy már mind a négy
nagyszülő halott, különben bizonyára segítenék nehezen élő gyerekeiket. Kiderült, hogy
Sylvia szülei valóban mindketten meghaltak, ahogy Ted apja is, de az anyja egyetlen
lányánál élt Catfordban.
– De nem jönnek ki jól, ő meg Ted. Azt mondja, Ted jobban is boldogulhatna az
életben. Szeretném tudni, hogyan. Mindenesetre jó pár évvel ezelőtt megegyeztünk, hogy
jobb, ha távol tartja magát tőlünk. Eljön karácsonyeste vagy akörül, és ennyi elég is.
Celia valójában készített egy karácsonyi csomagot Milleréknek. Apró játékokat az
összes gyereknek, egy nyelvkonzervet, egy kis doboz karácsonyi petárdát és egy kis
szárított gyümölcsöt. Meg néhány meleg stólát az új kisbabának. Óvatosnak kellett lennie.
Ha túl sokat ad, a többi család, amelyeket megfigyeltek, esetleg meghallja. Irigységet
kelthetne, és rettentő bajba sodorná magát.
 Celia aggódott Sylvia miatt; az asszonynak még csaknem két hónapja volt hátra, de úgy
tűnt, már alig vonszolja magát. Sápadtabb volt még a megszokottnál is, és a hatalmas
hasától eltekintve sovány, mint egy csontváz. Ez aligha volt meglepő. Ted ugyanis beteg
volt pár hétig, nem tudott dolgozni, így nem volt elég pénzük. Márpedig ha kevés volt a
pénz, az asszony meg a gyerekek nélkülöztek. A férfinak ennie kellett, hogy dolgozni
tudjon. Ez volt az elfogadott szabály, senki nem kérdőjelezte meg. Még egy állapotos
feleség sem. De még ezeket a problémákat leszámítva is, Sylvia nem olyan volt, mint
máskor. Általában bátor és vidám volt, most viszont állandóan aggódott, és meg volt róla
győződve, hogy valami baj van a babával.
– Olyan kicsi – árulta el Celiának egy sötét, hideg délután –, és alig rúg. Remélem, nem
lesz semmi baja.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van – csitította Celia. – Kicsi, mert
valószínűleg ez is kislány.
– Nem biztos. Marjorie-val hatalmas hasam volt. Eddig szerencsénk volt, nem
veszítettünk el egyet sem. Legtöbben hatból már elveszítettek volna legalább egyet.
Celia el sem tudta képzelni, hogy a másik asszony helyzetében hogyan tarthatja magát
szerencsésnek bárki, de azért bátorítóan mosolygott rá.
– Na ugye. Nyilván jó, gondos anya, és egészséges babákat szül.
– Az rettenetes, amikor meghalnak – mondta Sylvia a levegőbe bámulva, miközben a
kimosott ruhát csavarta ki. – Igazán rettenetes.
– Igen, biztosan az. Hadd csináljam inkább én!
– Nem, nem szabad, Lady Celia. Nem csinálhatja meg helyettem a mosást!
– Miért nem? A sajátomat nem nekem kell csinálnom – magyarázta egyszerűen Celia. –
Menjen és üljön le, Sylvia, kérem! Dédelgesse Bartyt egy kicsit, olyan nagyon jó volt!
Az asztalhoz lépve Celia kicsavarta a rengeteg ruhát. Nem tűntek nagyon tisztának.
– Úgy értem… – folytatta Sylvia, Barty puha arcocskáját simogatva –, úgy értem, ha a
baba meghal, ki kell fizetni a temetést. Több mint két fontba is kerülhet, és a biztosító csak
harminc shillinget ad.
Egy munkáscsalád költségvetéséből legalább heti egy shilling a temetkezési biztosításra
ment.
– Ne, Sylvia! – tiltakozott Celia, akit fájdalmasan érintett ez a beszélgetés a kisbabák
temetéséről. – Ne is gondoljon rá!
– Muszáj gondolnom rá – válaszolt komolyan Sylvia. – És ha egy gyermek korán
születik, és él, aztán meghal, az ember nem is kap biztosítást. Vagyis az koldustemetést
jelent. Azt nem tehetjük meg. Muszáj előteremtenünk a pénzt valahogyan – jelentette ki
feszült arccal és komor tekintettel.
– Sylvia, kérem! Nem szabad ezen emésztenie magát! Dehogyis fog meghalni a
kisbabája. Ez a kislány, mert biztos vagyok benne, hogy kislány, szép, erős gyerek lesz.
Amilyen Barty. Akkor ezt kiteregessem?
 – Egyelőre hagyjuk – felelte Sylvia –, amíg a gyerekek meg nem uzsonnáztak, úgy
kényelmesebb nekik.
A szárítókötél a konyhában volt kifeszítve, és rálógott a kisasztalra. Valóban sokkal
kellemesebb volt, ha nem volt tele.
– Különben, Lady Celia, nem volna szabad így beszélnem. Nem volna szabad
felizgatnom, mivel maga is várandós.
– Ó, hát az enyém még odébb van – jelentette ki Celia. – Csak májusra várom.
Csakhogy, magával ellentétben, nekem hatalmas a hasam. Ami azt illeti, épp holnap jön
hozzám az orvos, hogy megvizsgáljon. Mit mond… mit mond a maga orvosa? Azzal
kapcsolatban, hogy ilyen kicsi a hasa?
Sylvia szinte mulatva nézett rá.
– Mi nem megyünk orvoshoz, Lady Celia, amikor csak gyereket várunk. Az orvos
sokba kerül.
Celiát hirtelen elfogta a hányinger. Mindig ilyen ostoba hibákat követ el, ostoba,
meggondolatlan dolgokat mond. Itt van ő, akit agyondédelgetnek, nagy ügyet csinálnak
minden apró bajából, a fáradtságot is valóságos betegségként kezelik, Sylvia pedig a
komoly aggodalmával sem fordulhat orvoshoz. Ez borzasztóan igazságtalannak tűnt.
– Sylvia, ha szeretne felkeresni egy orvost – hadarta, tudván, hogy már megint áthágja a
szigorúan kijelölt határvonalakat–, elmehet az enyémhez, szívesen megszervezném. Ha
igazán aggódik.
Sylvia elvörösödött. Valósággal megdöbbent.
– Dehogyis! – mondta. – Nagyon kedves magától, Lady Celia, de szó sem lehet róla. Ez
csak egy kisbaba. Nem betegség. Nem lesz semmi baj. Nézze csak, itt vannak a gyerekek!
Ideje meguzsonnáztatnom őket.
Celia gyötrődve tűnődött azon, miközben hazafelé vitte az autó, vajon nem lehet-e,
hogy tovább rontja a dolgokat Milleréknél ahelyett, hogy javítana rajtuk.

– Te jó ég! – szólalt meg Oliver.
Egy levelet olvasott elmélyülten, amelyet a tálalón egyre növekvő tömegű karácsonyi
üdvözlőlapok halmából emelt ki, amikor a reggelinél átválogatta a postát.
– Mi az? – kérdezte Celia, a harmadik szelet pirítósát vajazva; hatalmas étvágya volt.
– A bátyám megnősül.
– Miért vagy úgy meglepve? Tizenkét évvel idősebb nálad. El sem tudom képzelni,
miért nem kapkodták el már korábban. Ki a szerencsés leányzó?
– Nem éppen fiatal lány. Idősebb Robertnál. Te jó ég! Negyvenkettő! Idősecske
menyasszony. Milyen különös!
– Oliver, a negyvenkettő még nem idős! KM már majdnem harminchat. Megmondom
neki, mit mondtál, jól vigyázz!
– Drágám, kérlek, ne! Csak nyelvbotlás volt. De meg vagyok lepve. Robert annyira
kedveli a csinos lányokat!
– Lehet, hogy egy csinos asszonyról van szó. Vagy gazdagról… – tette hozzá
elgondolkodva.
– Na de Celia! Egyébként Robertnek nem kell gazdagon nősülnie. Máris több pénze
van, mint kellene.
– Ezt nem tudhatod, Oliver. Drágám, ne nézz így rám. Csak tréfáltam. Tudod, mennyire
imádom Robertet. Nagyon remélem, hogy eljönnek Londonba látogatóba.
– Pontosan ezt fogják tenni. A mézesheteik egy részét itt töltik.
– Nagyszerű! Mikor? Remélem, akkor még ki tudok szállni a székemből.
– Gondolom, nem sokkal karácsony után. Karácsonyeste lesz az esküvő. Aztán január
elsején kihajóznak New Yorkból.
– Természetesen nálunk kell lakniuk – jelentette ki az asszony. Aztán gondterhelten
nézett a férjére. – Kicsit hirtelen jött, nem? Talán állapotos a menyasszony.
– Celia, ne légy nevetséges! Egyébként ezt a levelet már korábban feladták; legalább két
hét, amíg ideér New Yorkból.
– Tudom. Akkor is elég hirtelen jött. Hogy hívják a menyasszonyt?
– Öö… Jeanette. Mrs. Jeanette Elliott. Özvegyasszony. Két fia van. Van egy háza New
York Cityben, és… egek, egy másik Long Islanden is.
– Na ugye – vágta rá Celia. – Egy gazdag özvegy. Milyen izgalmas! Alig várom, hogy
találkozzak vele! Már ma nekilátok, hogy megtervezzem a látogatásuk programját.
Rendkívül különös volt ez az egész. Vajon Robert Lytton, aki olyan jóképű, elbűvölő és
gazdag, aki láthatóan mindig is annyira élvezte a szabadságát, miért határoz úgy hirtelen,
hogy elvesz egy nála idősebb asszonyt, ráadásul két mostohafiút is vállalva? Csak két
magyarázat lehetséges, gondolta Celia, amint felment az emeletre, hogy felkészüljön
doktor Perring látogatására: vagy őrülten beleszeretett az asszonyba, vagy pénzre volt
szüksége. Az utóbbi tűnt valószínűbbnek. Még mindig ezen tűnődött, és arra gondolt,
vajon mennyire lesz árulkodó az ifjú házasok látogatása, amikor az orvos megérkezett. És
amit közölt vele, az minden egyéb gondolatot azonnal kivert Celia fejéből.
Dr. Perring sokáig állt fölötte, először a sztetoszkópján át hallgatózva, aztán finoman
megnyomkodva Celia hasát. Olyan sokáig vizsgálódott, hogy az asszony aggódni kezdett,
netán valami baj van.
– Nem – mondta az orvos, és mosolyogva visszahajtotta a takarót a nőre –, nincs semmi
baj. De úgy tűnik, két szívhangot hallok. És a hasa nagyon… terebélyes. Azt hiszem,
valószínűleg ikreket hord, Lady Celia. Feltéve, hogy biztos az időpontokban.
– Teljesen biztos vagyok benne – válaszolt Celia.
Úgy is volt. Akkor fogant meg, amikor Oliver és ő azokat a varázslatos napokat
töltötték Velencében előző nyáron. A Hotel Ciprianiban egy hatalmas szoba hatalmas
ágyán, ahol a víztükröt bearanyozó napfény tükröződött a mennyezeten. Erről nem volt
semmi kétsége. Az orvosra nézve kipréselt magából egy mosolyt, aztán csak feküdt,
némán bámulva a hasát. Nagyon megrendült. És szinte félelem fogta el. Ikrek! Két
kisbaba. Ez rendkívül különös volt. Szinte olyan, mintha egyikük pótolni akarta volna a
babát, akit elveszített.
Dr. Perring megveregette a kezét.
– Nagyon sápadtnak tűnik. Ne aggódjon, a legtöbben tökéletes biztonságban kihordják
az ikreket! Igaz, a szülés kissé nehezebb lehet, de önnek nem voltak komplikáció
legutóbb, és még mindig nagyon fiatal. Fiatal és erős. Az egyetlen tanácsom, hogy talán
jobb lenne, ha szülőotthonban hozná világra őket, nem itthon.
– Igen – válaszolt Celia –, igen, hogyne. Ha úgy gondolja. Öö… hogyan lesznek az
ikrek, doktor Perring, hogy történik ez?
– A petesejt kettéosztódik a megtermékenyülés pillanatában. Két embrióvá. Nem olyan
nagyon szokatlan. De…
– Igen, de mi okozza ezt, az osztódást? Vajon miért történhet?
– Senki sem tudja – felelt az orvos. – Ez rejtély. De az jó dolog, ha ikrek születnek. –
Bátorítóan rámosolygott az asszonyra. – A legtöbb anya örül neki. Elszórakoztatják
egymást, és ha egypetéjűek, teljesen egyformán öltöztethetik őket, és más efféle
csacskaságok.
– És az mikor fog kiderülni? – kérdezte Celia. – Gondolom, csak ha már megszülettek.
– Nem. Ha egypetéjűek, akkor azonos neműek lesznek, de ami igazán fontos, hogy
közös a placenta. Tudja, a méhlepény.
– Igen, tudom. Szerkesztettem egy könyvet a terhességről és a gyermekgondozásról.
– Mindig elfelejtem – mosolyodott el az orvos –, hogy ön milyen okos és tájékozott ifjú
hölgy. Ez olyan üdítő! És még egy dolog, Lady Celia. Azt tanácsolnám, hogy még többet
pihenjen. És nagyon vigyázzon magára! Naponta többórás pihenés, felpolcolt lábakkal,
korai fekvés, ilyesmi. Rendkívüli megterhelésnek lesz kitéve a szervezete.
– Igen – bólintott Celia kötelességtudóan –, természetesen.
Miután az orvos elment, az asszony elgondolkodott arról, amit mindez jelent. Mert
bizony ez óriási változás lesz: nem még egy gyerek, hanem mindjárt kettő. Egyszerre nagy
családjuk lesz. Ez nagyon izgalmas, dr. Perringnek igaza volt. És igen nagy kihívást is
jelent. Az biztos, hogy a jelenlegi gyerekszobák semmiképpen sem lesznek elég nagyok.
Kell majd egy új nappali és új éjszakai gyerekszoba is. És még több segítségre lesz
szüksége. Jenny mellé kell majd egy állandó gyereklány. Sőt, esetleg kettő. Ez tetszeni fog
neki. Ez igencsak erősíti a pozícióját a dadusok között a Kensington Gardensben. A
nővérnek pedig két hónapnál tovább kell majd maradnia. Az etetés igen megterhelő lesz.
Giles babakocsija és kiságya sem lesz elég. Dupla babakocsit kell majd vennie, és még
egy kiságyat. Talán Sylvia örülne a régi babakocsinak. Csak kölcsönbe adná neki. Az új
baba abban aludhatna. De aztán arra gondolt, hogy a babakocsi túl nagy, szinte betöltené a
kisebbik szobát, de az biztos, hogy minden helyet elfoglalna.
 Bár rövid időre elfeledkezett Sylviáról, most ismét aggódni kezdett miatta. Ha többet
kell pihennie, nem lesz képes tovább járni hozzá. Ha Oliver megtudná, hogy mi a helyzet,
szó szerint az ágyhoz kötözné. Celiának volt egy olyan érzése, hogy a férfi még örülne is
az ürügynek, hogy ezt megtehesse, kezdett ugyanis már belefáradni, hogy állandóan
Millerékről és az ő problémáikról halljon. De Celiának ott kell lennie, hogy segítsen,
amikor Sylvia megszüli a gyermekét. Most nem hagyhatja cserben. Szüksége lesz tejre,
több élelemre, tiszta lepedőkre, pelenkára a babának. Azok, amelyeket látott, teljesen
elrongyolódtak. Celia már megfogadta magának, hogy ezekről gondoskodni fog, mindegy,
hogy mit mond Mrs. Pember Reeves. Nem fog csak ott ülni és írni a nyomorult
feljegyzéseit, miközben Sylvia jól nevelten éhezik.
Celia döntött. Csak azután szól Olivernek az ikrekről, ha Sylvia már megszülte a
gyerekét. Addig is annyit pihen, amennyit csak tud, de nem hagyhatja cserben új barátját.
Felhívja dr. Perringet, és megmondja neki, hogy még nem említette a férjének, mivel a
férfi nagyon elfoglalt, és nem akarja, hogy aggódjon. Majd elárulja neki karácsony után.
Vagy valahogy úgy. Csak néhány hét az egész.

– Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ő nem szeret engem annyira, mint én őt –
jelentette ki Jeanette Elliott mosolyogva a legjobb barátnőjének, akit azért hívott át, hogy
megosszon vele, amint fogalmazott, „valami meglehetősen fontos hírt”. – Azt is tudom,
valószínűleg tetszik neki, hogy ennyi pénzem van. De nem érdekel, Marigold. Hozzá
akarok menni!
– Megőrültél! – felelte Marigold Harrington, aki a New York-i társaságban a
szókimondásáról volt ismert. – Igazán, teljesen őrült vagy. Meg fogod bánni.
– Nem hinném. Komolyan. Biztos vagyok benne, hogy igazán kedvel engem. És tudod,
nagyon magányos vagyok, amióta Jonathan meghalt. Egyszerűen szeretek férjnél lenni,
erről van szó. Azt hiszem, Robert… – kis habozás után elgondolkodva folytatta – kiváló
férj lesz. És a fiúknak apára van szükségük. Gyorsan nőnek, és…
– Kedvelik Robertet?
– Ó, igen – vágta rá sietősen Jeanette. – Nagyon. – Felállt, az ablakhoz lépett és lenézett
a Central Parkra. – Ugye, milyen csodásak a fák így kivilágítva? Annyira szeretem a
karácsonyt!
– Jeanette…
– Marigold, kérlek! Hadd élvezzem a boldogságomat! Kérlek! Robert feleségül akar
venni. Nem volna neki kötelező. Nem kifejezetten koldus, nagyon sikeres, és elég sok
pénze van neki magának is.
– Melyik banknál dolgozik?
– A Lawsonsnál. Londonban a Morgansnál dolgozott, és 1902-ben jött át a New York-i
irodájukba. Másfél éve ment a Lawsonshoz. Nagyon jó véleménnyel voltak róla a
Morgansnál. Ó, ellenőriztem mindent, Marigold, ne aggódj! Nem vagyok olyan ostoba,
mint gondolod.
 – Nem gondolom, hogy ostoba vagy, Jeanette. Legalábbis általában nem vagy. Csak azt
gondolom, hogy egy kicsit… vak vagy. Te is tudod, mit mondanak a szerelemről.
– Butaság. Épp most mondtam neked, nincsenek illúzióim Robert érzéseit illetően. De
azt is mondtam, hogy szerintem jó férj lesz belőle. Elbűvölő, szórakoztató és jóképű.
– Nem hinném, hogy ezek a legfontosabb dolgok.
– Bizonyos értelemben azok. Nekem legalábbis, ebben a pillanatban. Ezen kívül Robert
nagyon kellemes társaság. A legkevésbé sem hasonlít az átlagos merev angolokra. A
legtöbb barátom nagyon kedveli őt. Nem értem, hogy te…
– A többi barátod nem tudja, hogy hozzá akarsz menni. És ilyen hamar. Egyébként én is
kedvelem őt. Már amennyire ismerem. Ne felejtsd el, hogy csak két-három alkalommal
találkoztam vele. Egyszerűen csak nem értem, miért kell… nos, ilyen nagy lépést
megtenned. Miért nem lehet csak a szeretőd? Legalább egy ideig?
– Egy ideje már a szeretőm – válaszolt vidáman Jeanette, és hatalmas kékeszöld
szemével kissé gúnyosan nézett Marigoldra –, de ennél már többet akarok. És ő is.
Ráadásul nagyon rossz lenne a fiúknak, ha ez így folytatódna, és szájára venne minket a
pletyka. Mivel Laurence ősszel elmegy Deerfieldbe, nem hozhatom kínos helyzetbe. Nem,
attól tartok, nem tudod megváltoztatni a véleményemet, Marigold. Végleg elszántam
magam. Robert már írt az öccsének meg a nővérének, és megírta, hogy összeházasodunk.
Én pedig most értesítelek téged, mint legdrágább, legrégebbi barátnőmet. Lesz egy
közlemény a New York Timesban holnap. Akkor az egész világ megtudja. És bizonyára
bőven lesz mit mondania róla. De nem iszol valamit, mielőtt elmész? Egy teát vagy egy
pohár bort?
– Rendben van, értem a célzást – felelte Marigold. – Megyek már. Koncertre megyünk
ma este a Carnegie Hallba. Ideje indulnom. Azért köszönöm, hogy elmondtad nekem,
mielőtt az egész világ megtudná. – Felállt, odalépett Jeanette-hez, és megcsókolta. – És
igazán remélem, hogy nagyon boldog leszel.
– Én is remélem – válaszolt Jeanette. – Köszönöm. És… ugye, eljöttök a szertartásra?
Te és Gerard?
– Természetesen. Hát persze hogy elmegyünk. Köszönöm a meghívást.
Amint az autója besorolt az őrült forgalomba a Fifth Avenue-n, Marigold felpillantott a
nagy, Palladio stílusban épült házra, amelyet Jeanette apósa építtetett mint a pénz
emlékművét. Fény áradt az ablakokon át a téli szürkületbe, és az épület előtt a gyepen
hatalmas karácsonyfa állt. Arra gondolt, hogy ha Robert Lytton valóban nagyon szereti is
Jeanette-et, teljesen ártatlannak és a világ dolgaiban járatlannak kellene lennie, hogy ne
legyen legalább tudatában annak, mi mindenhez jut ezzel a házassággal. Marigoldnak
viszont úgy tűnt, amikor két alkalommal találkozott vele, hogy Robert Lytton a legkevésbé
sem ártatlan vagy járatlan a világ dolgaiban. Igaz, hogy nem volt az Jeanette sem. A
félelmetesen erélyes jelző épphogy csak érzékeltette a jellemét. Marigold úgy döntött,
felesleges a barátnője miatt tovább aggódnia. Ehelyett inkább azon kezdett tűnődni, vajon
Robert Lytton tudja-e pontosan, mit vállal magára.

 Jeanette Brownlow csak húszéves volt, amikor férjhez ment. A kapcsolatuk mindkét fél
részéről szerelem volt első látásra. Jonathan Elliott meglátta őt a terem túlsó végéből a
lány első bálján két évvel korábban, és eldöntötte, hogy feleségül akarja venni. A lány
elfogadta a felkérését egy táncra, és még a felénél sem jártak, amikor ő is eldöntötte
ugyanezt. Akkor még nem volt tisztában vele, hogy Jonathan Elliott apja Samuel Elliott,
az Elliotts Bank alapítója, amely igen gyorsan kezdett a Wall Street egyik új óriásává
válni. Amikor pedig megtudta, ettől még vonzóbbnak találta a fiatalembert.
Azonban nem volt könnyű dolguk. Jonathant az apja arra akarta rávenni, vegye
fontolóra, hogy inkább egy régi barátjának a lányát kérje meg. A lány jó modorú volt, de
unalmas. Jeanette pedig nem volt szép ugyan, de élénk, elegáns és nagyon szellemes.
Ráadásul eltökélte, hogy Jonathan felesége lesz.
Három hónappal később Jonathan közölte az apjával, hogy Jeanette-et akarja elvenni.
Samuel Elliott nem volt elragadtatva. A lány nem rendelkezett említésre méltó vagyonnal,
az apja csak mérsékelten sikeres üzletember volt, és a lányról az a hír járta, hogy nagyon
vad. Azt mesélték, hogy egyszer egy parti után Miss Brownlow felmászott a Central Park
egyik szobrának a tetejére, egy szál fűzőben, egy másik alkalommal pedig fiatalembernek
öltözve elment egy orfeumba. De Samuel nem számolt Jeanette elbűvölő lényével. A lány
türelmesen és fáradhatatlanul dolgozott Elliott apján tizenkét hónapig. Hízelgett neki,
mulattatta, kikérte a tanácsát szerény befektetéseihez, megmutatva a férfinak nemcsak az
önfejűségét, de bizonyos fokú ravaszságát is, amit Samuel nagyra értékelt. Így végül
beleegyezett, hogy az ifjú szerelmesek egybekeljenek, ha Jeanette betöltötte a húszat.
A házasságkötés után pedig az asszony rendkívül ügyesen támogatta a maga módján a
férje karrierjét.
Csak a gyermekek kihordása ment neki nehezen. Mindkét fia születését vámos vetélés
előzte meg, és mielőtt Jamie, a fiatalabb fiú megszületett, az asszonynak volt két halva
született babája. Ezért Jonathannal megegyeztek, hogy nem próbálkoznak tovább a nagy
család létrehozásával, amely után pedig Jeanette annyira sóvárgott. Különben is, amint a
még mindig szerelmes férfi rámutatott, már van örököse, sőt egy pótörökös is, úgyhogy a
felesége most már teljesen neki szentelheti az energiáit.
Jeanette, aki nem igazán élvezte a várandóssággal töltött gyötrelmes hónapokat, némi
megkönnyebbüléssel tért vissza mintaháziasszony szerepéhez. Jonathan harmincöt évesen
az Elliotts elnöke lett. Amikor pedig betöltötte a negyvenet, abban az évben meghalt
Samuel, így a család a Fifth Avenue-n álló palotába költözött, és Jonathan átvette a
bankot, amelyet remekül vezetett. Ebben segítette két legfontosabb tulajdonsága: világos
gondolkodása és az, hogy hideg fejjel tudott döntéseket hozni. Az 1907-es pánik idején,
amikor az emberek egymást taposva igyekeztek kivenni a pénzüket a bankokból, ő
közzétett egy nyilatkozatot, miszerint ha mindenki ott hagyja a pénzét, ahol van, ott
biztonságban lesz. Miközben más pénzintézetek pánikba estek, ő megőrizte a nyugalmát,
és azon dolgozott J P. Morgannel és másokkal, hogy meggyőzzék a legnagyobb bankokat,
fektessenek pénzt a tőzsdébe, és csatlakozzanak Morgan figyelmeztetéséhez, hogy
mindenkire, aki a tőzsdén bepánikol és ezáltal súlyosbítja a helyzetet, „kellőképpen
odafigyelnek majd” – ahogy a bankár fogalmazott –, ha a válságnak vége lesz. Nyolc bank
valóban összeomlott, és számos pénzintézet is velük. De az Elliotts egyike volt a
túlélőknek.
 Ám ugyancsak 1907-ben Jonathan Elliottról megállapították, hogy rákos, és egy évvel
később meghalt. Jeanette le volt taglózva. Őszintén szerette a férjét, miként a férfi is őt.
Egyetlen nap sem telt el úgy, amióta csak megismerték egymást, hogy ezt el ne mondták
volna a másiknak. Szerencsére azonban az asszony életvidám és bátor természettel volt
megáldva. Tudta, hogy a maga és a két fia jövőjét nem építheti a múltba nézésre és a
gyászra. Mindemellett okos nő is volt, aki jól értette a pénzügyi világ működését. Helyet
követelt (és kapott) az Elliotts igazgatótanácsában, továbbra is nagy vacsorákat adott, és
megtett minden tőle telhetőt, hogy a fiúk olyan nevelést kapjanak, amilyet Jonathan
szeretett volna.
Robert Lyttonnal egy jótékony célú rendezvényen találkozott 1909-ben. Mivel
felismerte a férfiban ugyanazt a kellemet, jó külsőt és méltóságot (bár a pénzügyi
jártasságból kissé kevesebbet), mint amivel Jonathan rendelkezett, gyorsan kapcsolatot
kezdett vele. Négy hónap múlva a férfi arra kérte, hogy legyen a felesége. Jeanette –
érthetően – kissé gyanakodva elutasította, de azt javasolta, legyenek szeretők. Nem tudni,
vajon erkölcsi tisztaságból vagy hosszú távú számításból, de Robert Lytton nem fogadta el
az ajánlatát, amíg az özvegy bele nem egyezett, hogy legalább fontolóra veszi a
házasságot.
Jeanette, akit szórakoztatott és elbűvölt ez a dolog, és szexuális frusztrációtól
szenvedett, végül beadta a derekát. Miután pedig felfedezte, hogy a szex Roberttel
rendkívül élvezetes, mindent egybevetve végül úgy döntött, hogy november végén
elfogadja a férfi harmadik házassági ajánlatát.
Tudta, hogy minden barátja elszörnyed majd. Marigold vélekedése, hogy Robert csak a
pénzét akarja, pontos előjele volt annak a felzúdulásnak, amelyre számíthat. Tudta,
nagyon erősnek kell lennie, hogy kibírja. De nem bánta, sőt valójában inkább
szórakoztatta a kilátás, miként az emberek naivitása is. Tisztában volt vele, hogy képes
vigyázni magára. Hatalmas személyes vagyona volt, és nagy jártassággal, mondhatni
élvezettel intézte a tőzsdei ügyeit. A két ház az ő nevén volt, és ügyvezetői beosztást
töltött be a banknál, bármennyire is nem tetszett ez az új elnöknek. Amikor megpróbálta
lebeszélni arról, hogy ezt követően is részt vegyen a nagyobb megbeszéléseken, az
asszony finoman emlékeztette rá, nem egészen tíz év múlva Laurence belép a bankba, és
fontos, hogy az Elliott-szemléletet és -filozófiát megőrizzék számára. Jeanette tudta,
Robert Lytton szinte semmit sem tehet, hogy hozzáférjen az Elliottshoz és a bank
javaihoz, és ha esetleg ott akar dolgozni, azt kellemetlennek, sőt esetleg még megalázónak
is találná.
Robert nem volt Jonathan, Jeanette-nek nem voltak illúziói efelől, hiszen nem volt vak,
látta a férfi hibáit. De okos volt és elbűvölő, ő pedig (nemcsak érzelmileg, hanem
fizikailag is) szerelmes volt belé. Robert feleségeként az élete sokkal kellemesebb és
szórakoztatóbb lesz, mint volna Jonathan özvegyeként. Ezenkívül a fiúknak apafigurára
volt szükségük. És… majd nagyon megszeretik Robertet. Erről meg volt győződve.

– Gyűlölöm – jelentette ki Laurence. – Egyszerűen gyűlölöm. Olyan… olyan behízelgő
modorú. Nem értem, anya hogy képes erre. Apa után.
 – Mi az a behízelgő? – kérdezte Jamie.
– Talpnyaló. A barátod akar lenni. Mindennel egyetért, csak hogy kedveld. Pfuj!
– Nem tűnik annyira rossznak. Amikor legutóbb eljött, adott nekem egy játék vonatot.
És azt mondta, ez még nem a karácsonyi ajándék.
– Pontosan erről beszélek! Mit gondolsz, miért tette?
– Mert nagyon szerettem volna egy ilyet? – kérdezte reménykedve Jamie.
– Szó sincs róla. Hanem hogy megkedveld, és jó véleményed legyen róla. De engem
nem fog megvásárolni, Jamie, még akkor sem, ha téged igen. És ha téged sikerül
megvennie, nem leszek többé a barátod.
Jamie sietve kijelentette, ő sem hagyja, hogy Robert Lytton megvásárolja. Meglehetősen
tartott Laurence-től, aki inkább a nagyapjukra hasonlított, mint az apjukra, és hajlamos
volt némán elmerülni borongós, sötét gondolataiban.
Egy nap, mondta Laurence, ő még nagyobb bankár lesz, mint Samuel Elliott.
– Ez a tervem. És Robert Lytton ne is álmodozzon arról, hogy megállíthat.
Jamie el sem tudta képzelni, hogy Robert Lytton miért tenne ilyet. Úgy tűnt, csakis arra
törekszik, hogy a két fiú meg ő jól kijöjjenek egymással. De Laurence-nek mindig igaza
volt, ezért lehetséges, hogy csak ő nem értette a dolgot. Talán meg kellene próbálnia, hogy
kevésbé kedvelje Robertet. Csakhogy az anyja azt mondta, reméli, mindnyájan jó barátok
lesznek, és olyan jó volt az anyját újra boldognak látni, és hallani, ahogy nevet. Jamie a
világon mindenkinél jobban szerette az anyját. Az apjuk halála után még a saját
fájdalmánál is rosszabb volt neki az a tudat, hogy milyen boldogtalan és magányos az
anyja.
Különben is, közeledett a karácsony. Nem fogja hagyni, hogy bármi is elrontsa.
Karácsony után pedig Brownlow nagymama fog vigyázni rájuk, amíg az anyjuk és Robert
Lytton elutaznak Európába, a nászútjukra. Meglátogatják a londoni Lyttonokat, ahogy
Robert nevezte őket. Az anyjuk pedig megígérte, hogy ha legközelebb Londonba megy,
magával viszi őt meg Laurence-t is. Jamie megkérdezte, most nem mehetnének-e, de az
anyja nemet mondott.
– Ez lesz a nászutunk, drágám. Most kettesben akarunk lenni. Csak most az egyszer.
Jamie nem igazán tudta, hogy ez mit jelent, de Laurence megmagyarázta. Egész
pontosan azt mondta neki, hogy az anyjáék közösülni fognak egész idő alatt.
– Szerintem ez undorító. Anya korában. De nem ajánlom, hogy még egy gyereke
legyen!
Jamie nem volt egészen biztos abban, hogy a közösülés mit jelent, de az a gondolat,
hogy az anyjának kisbabája legyen, szörnyűnek tűnt. Ő volt az anyja kisbabája, mindig azt
mondogatta neki. Biztosan nem akar ezen változtatni.

Celia a templomban állt, Giles kezét fogta, és azon tűnődött, hogyan is képes most erre:
énekelni a karácsonyi dalokat, hallgatni a kórust, megmutatni a jászolt a kisfiúnak.
Amikor alig két órával korábban ő… Nem, ne gondolj erre, intette magát. Ne gondolj rá!
– Nézd – súgta oda Giles-nak –, most hozzák a gyertyákat!
Nagyon sötét volt a templomban. Ahogyan sötét volt a szobában is. Sylviánál. Túl sötét,
hogy bármit is lehessen látni. A sok árnyék között. Lehetetlen volt.
Giles megszorította a kezét, felnézett rá és elmosolyodott. Nem is olyan régen Sylvia is
megszorította a kezét, erőtlenül, és azt suttogta: Köszönöm.
Mit? Semmit. Valójában semmit a világon. Csak azt, hogy… hogy megvigasztalta a
babája miatt. A halott babája miatt. Mert halott volt. Mozdulatlan, néma és fehér. Egy
kislány. Egy apró, kedves arcú kislány. Túl apró. Túl korán született.
Szűz Mária kisbabája hatalmas volt. Rózsás arcú, mosolygós. Nem apró, nem született
túl korán. Hat héttel korábban. A Szűzanya mosolygott. Sylvia is mosolygott végül. Amint
Celia lehajolt, és búcsúzóul megcsókolta, rámosolygott a könnyein át.
– Jobb lesz így – sóhajtott. – Szegény kisbaba!
Jobb volt így. A baba nem maradt volna életben. Még ha élve született is volna. A
bábaasszony mondta. Rettenetes seb volt a hátán, és a lábai összecsavarodtak, szó szerint
egymás köré voltak csavarodva. De az arca szép volt. Békés, szinte mintha mosolyogna.
Celia tudta, hogy soha nem felejti el azt az arcot. Amíg csak él.

Szólt Sylviának, hogy aznap valószínűleg átmegy. Már előre örült neki, várta, milyen
arcot vág majd az asszony, amikor kinyitja a piknikkosarat. Letudva a kötelező pihenést,
Celia izgatottan ült egész úton az autóban, mint egy gyerek. Kellemes lesz ez a délután, és
utána még mennek a karácsonyi misére. Idén nagyon fogja élvezni. Végül is erről szól a
karácsony.
Amikor odaért és kiszállt az autóból, egy férfi, akit még sohasem látott – de feltételezte,
hogy ő Ted –, ült a ház előtt a lépcsőn. Nagydarab, keménykötésű férfi volt. Ránézett
Celiára, és mosolyogni próbált.
– Ön Lady Celia? – kérdezte, mintha ez kétséges lehetne, mintha csak hozzászokott
volna, hogy sofőr vezette autókon érkeznek emberek az utcájukba.
Igen, válaszolta Celia, ő az. Hozott néhány dolgot karácsonyra.
– Megindult a szülés – mondta a férfi. – Megszüli a babát. Túl korán van még. Csak…
csak úgy elkezdődött. Pár órával ezelőtt. El kellett mennem a bábaasszonyért. Ő kérte,
hogy ne csak Berylt hívjam a szomszédból. Azt mondta, rosszul mennek a dolgok.
A férfi rettenetesen nézett ki, hamuszürke volt, és reszketett.
– Ó, istenem – suttogta Celia. – Nagyon sajnálom. Elmegyek. Azonnal. Majd
visszajövök holnap, ha túl van rajta.
– Ne! – tiltakozott a férfi. – Azt mondta, ha megjön, legyen szíves, menjen be. Azt
mondta… az segítene.
 – De…
– Kérem – könyörgött a férfi. – Most annyira rémült volt. Nem tudom, miért.
Celia ránézett. Ő maga is eléggé meg volt rémülve.

– Anyu, anyu! Menjünk oda és nézzük meg a babát!
– Nem, drágám, nem lehet. Sajnálom…
– De a többi gyereknek szabad…
Mit beszél? Már megint a másik babára gondolt, persze. Sylvia babájára. Nem erre itt, a
jászolban. Celia mély lélegzetet vett, és kipréselt magából egy mosolyt.
– Igen, hát persze. Ne haragudj, drágám! Nem figyeltem oda. Gyere, menjünk, nézzük
meg a babát! Hozd a gyertyádat!
Odasétáltak a jászolhoz. Beálltak a sorba, hogy elhelyezhessék a gyertyájukat a jászol
mellett. Az asszony lenézett a kisdedre. A mosolygó, rózsás újszülöttre.
Így nézett korábban a másikra is, aki olyan mozdulatlanul és fehéren feküdt a karjában.
Csak néhány perce született. Csak néhány perce volt halott. A bábaasszony, Mrs. Jessop
megpróbálta újraéleszteni. Masszírozta a mellkasát, belefújt a kicsi szájba, de nem volt
semmi eredménye. Az újszülött csak feküdt, viaszfehéren és mozdulatlanul, és valahogy
törötten. Mint egy játék baba. Mrs. Jessop átadta Celiának, és hümmögve átment a saját
házába az utca végén, hogy még több újságot és törülközőt hozzon.
– Mondtam nekik, hogy készítsenek elő bőven, mostanra már tudhatnák. Maradjon vele,
nem hagyhatjuk magára!
– Jobb is így – szólalt meg Sylvia, elszánt bátorsággal nézve fel Celiára az ágyból. –
Jobb így. Tudtam, hogy van valami baj. Tudtam. Megfoghatnám… egy kicsit? Csak egy
pillanatra.
Celia gyengéden átadta neki a kicsit, akit Mrs. Jessop egy törülközőbe takart. Celia
egyre a magával hozott stólára gondolt. Az a bolond gondolata támadt, hogy abban nem
fázna úgy a baba. Sylvia megsimogatta a kislány arcát.
– Szegény kis jószág! Nézzen rá, nézze a lábait! Ez olyan borzasztó! Tudtam,
megmondtam, nem igaz?
Igen, válaszolt Celia, valóban megmondta.
– Hát, hála istennek, hála istennek, hogy meghalt. Ó, istenem!
Sylvia sírva fakadt; először csendben, aztán hangosabban zokogott. Celia tehetetlennek
érezte magát, mert nem tudta, hogy mit tegyen ilyen nagy fájdalom láttán, így hát csak ott
állt, lenézett Sylviára és az újszülöttre, és maga is a könnyeivel küszködött.
És akkor megtörtént. Vagy mégsem? Olyan rosszul lehetett látni. De úgy gondolta,
megmozdult a pici mellkas. Vagy csak a lámpafény csalta meg? A láng lebbent meg,
ahogy a hideg szél befújt az ajtón. Talán csak úgy látszott, hogy megmozdult? Hiszen ez
lehetetlen! De aztán újra megtörtént. A baba mellkasa megmozdult megint. Ezúttal Sylvia
is észrevette. Aztán hallottak egy parányi sóhajt.
– Ó, istenem – szólalt meg Sylvia. – Édes istenem, ne!
Aztán Celiára nézett, és teljesen nyugodtan megszólalt, mintha csak tökéletesen jól
volna, és a mosott ruhákat csavarná ki, vagy kenyeret vágna az asztal mellett állva.
– Segít nekem?
És Celia ugyanolyan nyugodtan felelte:
– Igen, segítek.
Csak annyit tett, hogy odavitt egy párnát; ennyi volt az egész. Biztos volt benne, hogy
ennyi volt az egész. Hogy ráfektessék a babát.

– Anya, tedd le a gyertyát! Gyere!
– Ne haragudj, drágám!
– Ide tedd, a többiekhez!
– Elnézést.
Letette a gyertyát a többi közé, amelyek aranyló, fényes lánggal lobogtak.
Így lobogott a lámpafény abban a szobában is. Talán mindketten tévedtek. Igen,
valószínűleg. A baba egyáltalán nem lélegzett. Nem lélegezhetett. Össze voltak
csavarodva a lábai, sérült volt a gerince, és halva született. Nem lélegzett. Őrültség volt
bármi egyebet gondolni. A bábaasszony megpróbálta újraéleszteni, de nem sikerült neki.
És különben sem maradt volna életben, mert miután ilyen sokáig nem lélegzett, az agya is
biztosan megsérült volna az oxigéntől megfosztva.

Mrs. Jessop bosszúsnak tűnt, hogy minden megváltozott, mire visszaért, ugyanis Sylvia
maga tartotta a babát, aki most egy stólába volt takarva, és nem a foszlott törülközőbe.
– Magának adtam, hogy fogja – fordult Celiához. – Mi történt itt?
– Nem történt semmi – válaszolt Celia. – Mrs. Miller maga szerette volna megfogni a
kisbabáját. Ez tökéletesen természetes. Ez… megnyugtatta. Odaadtam neki a kicsit. És
betakartam a stólába, amit magammal hoztam. Karácsonyi ajándéknak szántam.
– Na, most elviszem ezt – jelentette ki Mrs. Jessop. – El kell vinnem.
– Őt, nem ezt – javította ki Celia. – Ő egy kislány. Egy kisbaba.
– Bármi legyen is – válaszolt Mrs. Jessop –, halott. Úgyhogy el kell vinnem.
– Igen – helyeselt Celia. – Igen, ez igaz. Valóban halott.

 – Miért sírsz? – kérdezte Giles.
– Nem sírok.
– De igen.
– Valami belement a szemembe.
– Szegény anya! Menjünk haza!
Giles ismét belepillantott a jászolba.
– Alszik a baba?
– Igen, azt hiszem.
– Nyitva van a szeme.
– Tudom. De azt hiszem, alszik.

Billy is ezt kérdezte, amikor Celia távozóban volt.
– Alszik a baba?
A szomszédjuk ajtaja előtt ült a lépcső tetején, várta, hogy megtudja, mi történt.
Nehéz volt megszólalnia, de Celia tudta, hogy felelnie kell Billynek. Azzal segítene
Sylviának és Tednek, ha nem nekik kellene a hírt közölni a gyerekekkel.
– Sajnálom, Billy – mondta, közben letelepedett a lépcsőre és az ölébe vonta azt a
nagyfiút. – Sajnos, a baba meghalt. Nagyon sajnálom. Egy kislány volt, de… nagyon
beteg volt. De anyukád teljesen jól van – tette hozzá gyorsan –, és később majd láthatod.
Ha már pihent egy kicsit.
Hirtelen úgy érezte, neki magának is egy kis pihenésre van szüksége. Úgy érezte, már
sosem fog róla elmúlni ez az ólmos fáradtság.

 6. fejezet
Az orvos fekete nyakkendőt viselt, és komoly ábrázattal lépett a váróterembe. Istenem,
gondolta Oliver, édes istenem, valami baj történt, valami szörnyűség. Az az őrült
gondolata támadt, vajon az orvos tart-e a szülőotthoni szobájában egy fekete nyakkendőt,
mintegy állandó készenlétben a tragédiákra. Babák vagy az anyák halála esetére. Ami
talán kétszer olyan valószínű ikrek esetén. Oliver felállt, és lélekben felkészült arra, amit
hallani fog. Add, hogy a babák legyenek, édes istenem, kérlek, a babák legyenek!
Az orvos hirtelen elmosolyodott. Sugárzó mosollyal közeledett, és lelkesen megrázta a
férfi kezét. Oliver pedig rájött, hogy a fekete nyakkendő a királynak szólt. A király aznap
reggel halt meg, de ő Celia miatti aggódásában teljesen elfelejtette. A kicsapongó életű,
élvhajhász, szoknyapecér király halott. Éljen a király! De…
– Csodás híreim vannak – szólalt meg az orvos. – Lányok. Ikerlányok. Egypetéjűek.
– És a feleségem…?
– Nagyon jól van. Remekül viselkedett. Nagyon-nagyon bátor volt. Most pedig,
természetesen, nagyon boldog.
– Bemehetek?
– Bemehet.
Oliver óvatosan benyitott az ajtón, és benézett Celiára. Az asszony rengeteg fodros
párnán feküdt, sápadt volt, és kissé fátyolos a tekintete, de ragyogó mosollyal nézett a
férjére.
– Hát nem csodálatos? Ugye, milyen ügyes vagyok? Nézz rájuk, Oliver, nézd, milyen
gyönyörűek!
– Azonnal. De előbb téged akarlak megnézni, drágám! Drága szerelmem! Hála
istennek, hogy jól vagy! Az orvos azt mondta, nagyon bátor voltál.
– Elég bátor voltam – felelt vidáman a nő –, de feleannyira sem volt rossz, mint Giles-
zal. Pedig ketten voltak. És kaptam néhány csodás szippantásnyi kloroformot.
Oliver belülről megborzongott, mivel ő fizikailag nem volt különösebben bátor, vagyis
egyáltalán nem volt különösebben bátor, s ezt tudta. És az a gondolat, hogy Celiának meg
valamennyi nőnek mit kell elviselnie, amíg világra hozza a gyermekét, valamiféle
borzongó ámulattal töltötte el.
– Nagyon szeretlek – jelentette ki egyszerűen.
– Én is téged. És most nézd meg őket, Oliver, gyerünk!
A férfi odament az egymás mellé állított két bölcsőhöz. A rengeteg takaró alól két
tökéletesen egyforma arc nézett föl rá. Semmit nem látó kék szemek, sűrű sötét haj, apró
rózsabimbó ajkak, finoman integető, pálmalevélhez hasonlatos kezek.
– Gyönyörűek – ámuldozott elcsukló hangon.
– Ugye? Olyan nagyon büszke vagyok! És boldog, és izgatott, és… szóval mindenfélét
érzek. Megmondjam, milyen nevet gondoltam nekik?
– Mondd!
– Venetia és Adele.
A férfi rámosolygott.
– Miért? Igaz, nagyon szép mindkettő, de miért éppen ezt?
– Venetia Velence után. Ahol megfogantak. És Adele, mert így hívták a nagymamámat.
Őt pedig Hódító Vilmos legfiatalabb lányáról nevezték el, akit Adele-nek hívtak, és
hozzáment Stephen of Blois-hoz, később meg szentté avatták. Úgyhogy ez jó ómen.
– Igen – válaszolta erőtlenül Oliver.
Tudta, hogy nincs értelme vitatkozni a feleségével, mivel már láthatóan eldöntött
mindent. Különben is, ezek szép nevek voltak. Lehet, hogy ő mást választott volna,
esetleg egyszerűbb neveket, angolosabbakat. De hát végül is az asszony szülte meg a
babákat.
– Szülés közben arra gondoltam, drágám, hogy kiadhatnánk a nevekről egy könyvet.
Egyfajta szótárt. Mit gondolsz? Minden leendő anya megvásárolná. Szerintem rettentő jól
fogyna.
– Celia! – válaszolt Oliver, miközben leült az ágy szélére, kezébe vette az asszony
kezét, és kisimított egy hajfürtöt az arcából. – Celia, hogy vagy képes könyvekre és
könyvkiadásra gondolni, amikor éppen ikreket hozol a világra?
– Ugyan már, Oliver! – nevetett az asszony. – Én állandóan a könyvekre és a
könyvkiadásra gondolok. Te is jól tudod. Még amikor nem dolgozhattam és az egész
terhességem alatt is erre gondoltam. És mondok még valamit. Alig varom, hogy
visszatérjek a munkába. Persze, majd egy-két hónap múlva.
Oliver bizonytalanul nézett rá. Ő azt remélte, az asszony annyira élvezte az elmúlt
néhány hónapot, hogy szívesen marad a szülés után otthon. Nyilvánvalóan tévedett, ha
Celia alig egy órával a szülés után máris arról be szél, hogy mikor térhet vissza a
munkába. Természetesen még szó sem lehet róla. Nem lenne jó. Ráadásul Giles-nak sok
törődésre lesz szüksége, mivel bizonyára nehéz lesz neki feldolgozni egy ilyen erőteljes
változást a kényelmes, énközpontú kis világában. Ezenkívül Oliver sosem volt benne
egészen biztos, valóban örül-e neki, hogy Celia a Lyttonsnál van. Az asszonynak nagyon
jó ötletei voltak, jó szeme volt, és úgy tűnt, ösztönös érzéke van a könyvkiadáshoz meg
ahhoz, hogy eldöntse, mi lenne sikeres, és mi nem. Ám a férfi állandó fenyegetettséget
érzett a felesége jelenléte miatt, mintha ez kissé megfosztotta volna őt a hatalmától, annak
misztikumától, hogy ő a főnök. És Celia olyan jól tudta előadni a véleményét, és olyan jól
értett hozzá, hogy cáfolja az ellenérveket (amelyeket általában Oliver fogalmazott meg),
hogy szinte ellenállhatatlan volt. Ami azt jelentette, hogy Oliver előre tudta, veszíteni fog,
szinte még mielőtt belekezdett volna a vitába.
Nem arról volt szó, hogy nem szeretett nőkkel dolgozni. Azt mindig is élvezte, és
szívesen támaszkodott KM tehetségére és eszére is. Csak a feleségével együtt dolgozni
volt érzelmileg nehéz neki. Nagyon nehéz volt félretenni az intimitást, az otthoni vitákat, a
személyes tényezőket. De erről ugyancsak felesleges volt vitázni vele. Celia visszatér,
amikor akar. Oliver ezt nagyon jól tudta.

– Ikerlányok! – mondta Jago. – Remek. Fogadni mernék, hogy nem lesz könnyű bírni
velük.
– Az biztos – felelte KM. – Amennyire látom, mintha máris körülöttük forogna az egész
háztartás.
– Csak azt a szegény kis fickót sajnálom. Nem sok figyelem jut majd neki, igaz?
Igencsak kiesik a pikszisből.
– Nem is tudom – töprengett KM. – Celia és Oliver nagyon jó szülők. Biztos vagyok
benne, hogy odafigyelnek majd Giles-ra.

– Ikerlányok! – mondta Jeanette. – Nahát, ez csodás! Hogy hívják őket? Fiúk, van két új
unokatestvéretek. Két kislány. Szeretnétek találkozni velük?
– Nem tudom – válaszolt Jamie.
– Köszönöm, nem – jelentette ki Laurence.
– Köszönöm, nem – mondta utána Jamie is.

DUPLAAN FANTASZTIKUS UJSAAG STOP ALIG VAAROM HOGY LAASSAM
OEKET STOP DUPLAAN GRATULAALOK STOP EEN AKAROK LENNI A
KERESZTAPA STOP SZERETETTEL JACK

– Drága Jack! Bár a keresztapaságban nem vagyok biztos…
– Miért nem? Ő a nagybátyjuk.
– Oliver! A keresztapának példát kell mutatnia. Ó, csak ugratlak… Természetesen lehet
a keresztapjuk. Ha lesz mellette egy abszolút megbízható másik is, aki ellensúlyozza.
Mikor megy Indiába?
– Augusztusban.
– Az remek. Bőven lesz idő a keresztelőre.

– Két kisbaba! – fakadt ki Giles. – Minek kettő? Csak egyre van szükségünk.
– Drágám, remek móka lesz.
– Nem lesz.
 – Miért nem?
– Mert majd mindig egymással játszanak. Nem akarnak majd velem játszani. Szerintem
az egyiket vissza kellene küldeni.
– Ó, Giles, ne butáskodj! Hát persze, hogy akarnak majd játszani veled.
Giles bizalmatlanul nézett rá.
– Nem hiszem.
– Sajnálom, drágám, de nem tehetek semmit. Két baba jött, és mindkettő itt marad.
Nagyon aranyosak és kedvesek, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy megszülettek.
Giles nem szólt többet. Akárcsak az apja, ő is megtanulta, hogy ne vitatkozzon az
anyjával. De egyáltalán nem gondolta úgy, hogy szerencsés volna. A babák már
elfoglalták a gyerekszobát, és a dadus idejének nagy részét is. Volt két új gyereklány, akik
közül egyik sem különösebben érdeklődött iránta, és még egy hölgy, aki pedig egészen
biztosan nem törődött vele. Bárki, aki meglátogatta őket, a nagynénje, a nagyanyja, az
anyja barátnői, sőt még Giles saját barátai is meg az ő anyjuk és dadusuk is egyfolytában
arról beszélt, milyen csodás, ha valahol ikrek születnek, milyen szokatlan dolog ez, hogy
az ikrek milyen különlegesek, hogy milyen szépek, és egyáltalán, milyen izgalmas ez az
egész.
Az egyetlen, aki mintha megértette volna, hogyan is érzi magát, a nagyapja volt. Lord
Beckenham vetett egy pillantást az ikrekre, azt mondta: „Nagyon szépek”, aztán
megfordult, Giles-ra kacsintott, és megjegyezte:
– Elég unalmasak a kisbabák, nem igaz? Kettő pedig kétszer olyan unalmas. Menjünk
sétálni a folyóhoz, nézzük meg a hajókat!
Giles nagyon örült ennek.
Az ostoba ikrek pedig nem tettek mást, csak állandóan sírtak meg ettek. És az
anyjuknak is sokkal kevesebb ideje maradt őrá, állandóan ott csodálta az ikreket,
mondogatva, nahát, mennyire egyszerre sírnak vagy mosolyognak, és hogy még ő sem
tudja megkülönböztetni őket. Kis szalagokat kellett viselniük a takarójukra és a
kiságyukra tűzve, hogy mindenki tudja, melyikük melyik. Fehér volt Adele-en, sárga
Venetián. Giles-nek sikerült egyszer összecserélnie, s ez jó kis bosszúnak tűnt a sok bajért,
amit okoztak neki. Tetszett neki a gondolat, hogy ettől kezdve a másik nevével nőnek fel,
de a dadus észrevette a cserét. Kiderült, hogy Venetiának van a hátsóján egy anyajegynek
nevezett valami, úgyhogy ismét visszacserélték őket. Valóbban senki nem szólt neki, de
attól tartott, a dadus sejtette, hogy ő volt az. A dadus nagyon kedvesen viselkedett (mintha
megértette volna, hogy az élet nem csak abból áll, hogy az embernek van két húga, akik
teljesen egyformán néznek ki), de ettől még ugyanolyan elfoglalt maradt, és általában nem
ért rá vele játszani. És Giles is ugyanúgy unatkozott tovább, bezárva a gyerekszobába,
ahol hallgathatta az ikrek sírását.
Hála az égnek, hogy hamarosan iskolába mehet.

 – Ikrek! – mondta Sylvia. – Ikerlányok! Ó, LadyCelia, milyen nagyszerű!
Kipréselt magából egy mosolyt, de valójában inkább sírni lett volna kedve. Mostanában
szinte mindig a sírás környékezte. Amióta az a szegény kislány megszületett és aztán
meghalt. Ez túl sok volt neki. És Barty majd megőrjítette. Állandóan sírt, hogy vegye ki az
etetőszékből, ha pedig kivette, azonnal valami haszontalanságot művelt, neki pedig nem
volt elég ideje és energiája ahhoz, hogy foglalkozzon vele. A többi gyerek is egyre
zajosabb lett, egyre többet ettek, és egyre többet kellett mosnia rájuk.
Ted ugyan hozott haza némi pénzt, ami sokat segített, de az volt a másik baj, hogy
elkezdett inni. Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy minden szombaton másként viselkedjen,
mint addig. Egy kicsit kevésbé volt gyengéd. Megütötte Billyt, nem is egyszer, amikor a
gyerek szemtelen volt. És állandóan csinálni akarta. Minden szombaton. Sylvia annyira
félt, valósággal rettegett, hogy újra teherbe esik. Minden éjjel, amikor végre kimerülten
elaludt, a babát látta, a békés kis arcocskát meg az összetekeredett lábakat, és arra ébredt,
hogy sír. Aztán pedig már nem tudott visszaaludni Ted horkolása és a gyötrő gondolatai
miatt. Ezért állandóan fáradt volt, sokkal fáradtabb, mint valaha korábban. Szörnyű volt ez
az egész.
– Elhozom őket látogatóba – ajánlotta Lady Celia –, ha szeretné.
Sylvia azt felelte, az remek volna, és megpróbálta elképzelni, hová ültethetné Lady
Celiát a két kisbabájával az első szobában, és hogyan hallaná, amit az asszony mond,
miközben Barty bömböl és küszködve igyekszik kiszállni az etetőszékből. Sylvia nem
akart panaszkodni, de az élete egyre nehezebb lett. Pedig mindig úgy hitte, hogy egyre
jobb lesz. Hiszen úgy kellene lennie.

– Elbocsátottak – jelentette be Jago.
– Ó, Jago, az nem lehet! Miért?
A férfi vállat vont.
– A szokásos. A főnök le akarja faragni a kiadásokat, hogy olcsóbban fel tudja húzni a
házakat. Úgyhogy ezentúl kevesebb ember végez több munkát. És én nem vagyok köztük.
– Sajnálom – mondta KM.
El sem tudott képzelni annál rosszabbat, mint amikor valaki elveszíti a munkáját.
Nemcsak a pénztelenségről volt szó, hanem a tétlenségről, az unalomról, a fölöslegesség
érzéséről. A Lyttonsba sétálva naponta találkozott férfiakkal, akik csak úgy álldogáltak
építkezések vagy gyárak előtt várakozva, hátha akad aznapra valami alkalmi munka.
Mindnyájan ugyanúgy néztek ki. Nemcsak soványak és kopottak voltak, de levertek és
elkeseredettek is. KM szerint szörnyű dolog volt, hogy olyan emberektől, akik képesek és
hajlandók is lettek volna dolgozni, megtagadják a lehetőséget.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte.
– Ó, hát keresek alkalmi munkát. Amíg nem találok valami állandót újra. Nekem
legalább nincs családom, akik miatt aggódnom kellene. Ők az igazán szerencsétlen
flótások. Az egyik fickó, akivel a múlt héten dolgoztam, már öt hónapja volt munka
nélkül, és végül naponta négy órát gyalogolt munkába.
– Négy órát! – kiáltott fel KM. – De hát ez nevetséges!
– Nem volt más választása, nem igaz? Ez volt az egyetlen kínálkozó lehetőség. Így
legalább etetni tudta a családját. Négy gyerkőce van, és az ötödik úton.
– És őt is elbocsátották?
– Hát persze – válaszolta Jago.

– Édesem – szólalt meg Robert.
– Igen, drágaságom?
A férfi habozott. Gondolatban hetek óta többször is elpróbálta már ezt a beszélgetést,
pontosan tudta, hogy mit akar mondani, és tökéletes érvei voltak. És tudta, nincs logikus
ok arra, hogy az asszony nemet mondjon. De…
– Drágaság? Melyikre gondolsz?
Az asszony rámosolygott. Az ebédlő kandallója fölött lógó tükör előtt állt, fülbevalókat
próbálgatott. Robert a születésnapjára vett neki egy pár gyémánt fülbevalót a Tiffanynál,
azt viselte, és egy másik párat tartott a füléhez. Egy olyan fülbevalót, amelyet még
Jonathantól kapott. Természetesen a legtöbb ékszerét a volt férjétől kapta. Huszonkét
évnyi házasság rendkívül sok alkalommal szolgál a bőkezű ajándékozásra. És valamennyi
darab gyönyörű volt. Jonathannak láthatóan tökéletes ízlése volt, mindamellett, hogy
zseniális pénzügyi szakember volt, és csodálatos férj.
Robert néha… vagyis valójában elég gyakran úgy érezte, hogy nem kedveli Jonathan
Elliottot. Mondhatni, rendkívül erős ellenszenvet érzett iránta. Persze ez nevetséges volt.
Jonathan már meghalt, Robert sosem ismerte, és ostobaság lett volna elvárnia, hogy a férfi
ne legyen továbbra is valamilyen módon jelen a felesége életében.
De valahogy túlságosan erős volt még mindig a hatása, a házra, a gyerekekre és
Jeanette-re. A nő sohasem ismerte be nyíltan, sohasem jegyezte meg, hogy Jonathan ezt
mondta vagy Jonathan így szerette a dolgokat, de ahol a férfi kialakított egy szokást, egy
szabályrendszert vagy csak egy nézetet, az asszony hajlott rá, hogy még mindig ahhoz
tartsa magát. Ahogy a gyerekek is. És Laurence-ből ítélve Robert úgy érezte, az
ellenszenve tökéletesen indokolt Jonathan iránt.
Laurence valóságos lidércnyomás volt: ellenséges, okos és ördögien találékony. Sosem
volt kifejezetten goromba Roberthez az anyja előtt, csak éppen hogy kellemetlenkedő. De
ha Jeanette nem látta, nyíltan szemtelenné vált. És a férfi nem tehetett semmit. Nem
rohanhatott az asszonyhoz, hogy elpanaszolja neki a fiú gorombaságát. Minden egyébtől
eltekintve meglehetősen ostobának és tehetetlennek tűnt volna, ha ezt teszi. Ráadásul már
a kezdet kezdetén megegyeztek, hogy a gyerekek fegyelmezésének az édesanyjuk kezében
kell maradnia, habár a férfi rejtett támogatása nyilván sokat segítene neki. És még ha
beszámolna is neki Laurence viselkedéséről, az asszony nem hinne neki. Jeanette tudta,
hogy a fiú kelletlen és akadékoskodó, nehezen fogadja el Robertet, de meg volt róla
győződve, hogy az idő majd megoldja ezt.
– A türelem az egyetlen járható út, drágám. Türelem és megértés. Ő csak egy gyerek,
még csak tizennégy éves. Nagyon szerette az apját. Meg kell próbálnunk az ő szemével
nézni a dolgokat.
De amiről Robert most szeretett volna Jeanette-tel beszélni, annak semmi köze sem volt
Laurence-hez. Ezúttal önmagáról volt szó. Szerette volna az asszony támogatását kérni.
Meg akarta alapítani a maga üzleti vállalkozását. Nem mintha nem lett volna sikeres a
Lawsonsnál. Gyorsan ment előre, és már a privátügyfél-ágazat elnökhelyettese volt. Jó
fizetése, impozáns irodája és rengeteg ügyfele volt. De tudta, hogy csak egy saját üzleti
vállalkozással érheti el azt a sikert, amelyre mindig is vágyott. A Lawsonsnál ez nem volt
lehetséges, hiszen a család két újabb nemzedéke haladt felfelé a hierarchiában, és végül
majd ők veszik át a céget. Az Elliottsnál sem akart dolgozni új felesége ellenőrzése és
égisze alatt. Ez nem volna túl kellemes.
Különben is, Robert nem a banki világban képzelte el a jövőjét. Azt már kezdte unni. A
kiszámíthatóságot, a pénzmozgásokat, a piacok emelkedését és esését. Új szenvedélye az
ingatlanfejlesztés volt. Az elmúlt évtizedben figyelte, milyen sebesen épül ki New York;
hogyan nőnek a házak, a végtelen házsorok pedig sűrű erdővé állnak össze, amely, elérvén
a város egykori határát, a területet egyre növekvő városközponttá alakítja át, és tudta,
hogy ennek ő is a részese akar lenni. Ez volt a jövő, ide fog áramolni a pénz, itt lehet nagy
vagyont szerezni. Volt egy ügyfele, aki az ingatlanüzletben dolgozott, öt évvel korábban
Robert segített neki megszerezni a tőkét két szerény épülethez a Wall Street közelében.
Ma már gazdag ember volt. Nem milliomos, de gazdag. És felvetette, hogy Robert esetleg
beszállhatna az üzletébe, segíthetne neki terjeszkedni. Robertnek ehhez nagyon is lett
volna kedve. Ahányszor csak eszébe jutott, izgatott lett tőle. Hosszú idő óta nem érzett a
munkájában hasonlót. Már végzett is némi kutatást az ügyben, megvizsgálta a
Broadwaytől nyugatra, a dokkokig tartó területben rejlő lehetőségeket, amelyek
korlátlannak tűntek. Az egyik utcában, amelyet kinézett, már építkeztek is. Ez bátorítást
adott neki. Meg volt győződve róla, hogy sikeres lehetne. És remek érzés volna, ha igazán
sikeres lenne. A maga jogán. Nem csak a felesége volt férjének árnyékaként, sőt nem csak
a felesége árnyékaként.
Nem mintha nem szerette volna nagyon Jeanette-et. Ellenkezőleg. Rendkívül boldog
volt vele. Az asszony pontosan olyan melegszívű, mulatságos és szenvedélyes volt, mint
azt a férfi korábban remélte. Ezenkívül nagyon szellemes is és nagyon elegáns. A ruhái
zömét New Yorkban vette, de vásárolt Párizsban is, többek között Poiret-nél, aki először
mutatta be a szűk „bukjel” szoknyát, merészen egyszerű szabású selymekből és
szaténokból. Jeanette-nek csodálatos gyűjteménye volt estélyi ruhákból, amelyek mély
kivágása látni engedte vitathatatlanul gyönyörű keblét. És mindig az elsők között próbált
ki minden új frizurát, a rá máskülönben nem jellemző hiúsága szinte egyetlen tárgya a
feltűnő, még mindig ragyogó vörösesarany haja volt. Robert őszintén és szívből büszke
volt rá, miként arra is, hogy egy ilyen asszonnyal mutatkozhat.
Sok közös vonásuk volt. És nemcsak az, hogy mindketten szerették a jó ételeket – a
férfi legalább öt kilót hízott a házasságkötésük óta –, de szerették a képzőművészetet, a
zenét, az utazást és a jó társaságot is. Állandóan vendégséget rendeztek. A Fifth Avenue-n
álló gyönyörű házat a bálteremmel, a zeneteremmel, a szalonnal, galériákkal és a csodás
kerttel azért tervezték, hogy dicsekedhessenek vele, és Jeanette szeretett is vele
dicsekedni. Fáradhatatlan volt, és a fantáziája kimeríthetetlennek bizonyult. Nemcsak
ebéd- és vacsoravendégségeket szervezett, hanem koncerteket és kerti partikat is, valamint
olyan új szórakozásokat, mint a kincskeresés meg a jelmezbál, amelyek annyira
népszerűek voltak akkoriban Londonban.
Jeanette gyakran mondogatta, hogy szeretne egy házat Londonban. Amikor a
nászútjukon odautaztak, és Olivernél meg Celiánal laktak, még jobban megszerette a
helyet. Természetesen New Yorkban és Washingtonban is volt előkelő társaság és báli
szezon, de ezek valahogy nélkülözték a londoni hanyag arroganciát, annál sokkal
tartózkodóbbak, visszafogottabbak voltak. És New York olyan messze volt Európától,
Franciaország egzotikus, csillogó játékpalotáitól meg Olaszország műkincseitől. És nem
volt királya és királynője sem, akik megtisztelhették volna jelenlétükkel. Jeanette
megszállottja volt a királyi családnak. Sokkal jobban imponált neki, hogy Celiát
bemutatták a királynak és a királynőnek a Buckingham-palotában, mint az, hogy rangidős
szerkesztő volt a Lyttonsnál, és jó néhány sikeres könyvet szerkesztett.
De a látogatásuk fénypontja az volt, amikor találkoztak Lady Beckenhammel, aki
határozottan rosszmájúan csillogó tekintettel érkezett a Cheyne Walkra, és a
Sandrighamben meg Windsorban rendezett vendégségekről mesélt, megosztva velük
néhány sikamlós pletykát a királyról meg a kis Mrs. George-ról, ahogy Mrs. Keppelt
nevezték királyi körökben, majd elárulta Jeanette-nek, hogy páholya van Ascotban.
Jeanette-et kissé mulattatta Celia szocializmusa, és szkeptikusan fogadta az olyan
kijelentéseit, hogy Jenny és Sylvia Miller a barátja. Robert közölte Jeanette-tel, hogy
szerinte az asszony nagyobb sznob még Lady Beckenhamnél is.
– Ez csacsiság – válaszolt Jeanette, de a férfi tovább erősködött, hozzátéve, hogy nincs
is nagyobb sznob a világon, mint egy kiváltságos helyzetű amerikai.
– És te nagyon is kiváltságos vagy.
Jeanette szokásos jó természetével fogadta mindezt, megjegyezve, hogy nem tapasztalt
különösebb vonakodást a férfi részéről, hogy osztozzon ebben a kiváltságos helyzetben.
Robert erre kipréselt magából egy mosolyt, de valójában gyűlölte az ilyen
megjegyzéseket. Az asszony mindig így állt bosszút, amikor akárcsak a legcsekélyebb
mértékben is felbosszantotta. A férfi úgy érezte ugyanis, hogy ezzel helyre tették,
lekicsinyelték. És ezt az érzést meg kellett tanulnia elviselni már a kapcsolatuk legelején.

– Édesem – szólalt meg Robert újra.
– Igen, drágaságom. Látom, nem érdekelnek a fülbevalóim. Miért is érdekelnének?
Ebben az esetben a tiédet fogom viselni. Beszélni akartál velem valamiről? Ó, Laurence,
hát itt vagy? Drága fiacskám, milyen csinos vagy! Már előre örülök, hogy ma este részt
veszel a vacsorán. Azt akarom, hogy mellém ülj és elkápráztass mindenkit. Ugye, milyen
nagyon csinos ebben az öltönyben, Robert?
– Köszönöm, anya – fordult az anyjához ragyogó mosollyal a fiú.
 Robert felé csak hideg pillantást vetett, aztán felvett egy könyvet az asztalról.
– Igen, úgy van – préselte ki magából nehezen a szavakat Robert.
Valóban, Laurence jóvágású fiú volt, apja finom vonásaival és az anyja színeivel.
Korához képest magas volt, de a serdülőkor minden kellemetlen fizikai tünete nélkül. A
bőre tiszta volt, a hangja nem mutált, és kecsesen, magabiztosan mozgott. Robert gyakran
azon kapta magát, szenvedélyesen kívánja, hogy az első néhány pattanás megjelenjen azon
a magas, arisztokratikus homlokon.
– Nos, Robert, miről van szó, drágaságom? Elnézést, hogy félbeszakítottalak!
– Ó, nem érdekes – felelte a férfi.
A legkevésbé sem vágyott arra, hogy Laurence jelenlétében belekezdjen egy
beszélgetésbe a kilátásairól, és arról, hogy az asszony anyagi támogatását akarja kérni.
– De igen, ragaszkodom hozzá! Ez nem igazság, egész délelőtt szerettél volna beszélni
velem. Laurence nem bánja, igaz, drágám, ha egy kicsit felnőttdolgokról beszélünk.
– Egyáltalán nem – válaszolt Laurence, s közben Robertre nézett, és láthatóan jól
mulatott.
Tudja, gondolta Robert. Tudja, hogy nem akarok beszélni a dologról, bármi legyen is
az, amíg ő itt van.
– Na, látod! Folytasd, Robert, gyerünk! Kíváncsi vagyok.
– Nem, tényleg nem érdekes – jelentette ki határozottan a férfi. – Csak egy kliensemről
van szó, úgy gondoltam, esetleg találkozhatnál vele.
– Igen? Ki az?
– A neve John Brewer. Nagyon sikeres ember, ingatlanfejlesztő cége van. Nézd, nem
fontos ez az egész. Nekem is készülődnöm kell a vacsorára.
– Igen, drágaságom, de miért szeretted volna, ha találkozom vele? Tudni szeretném.
– Jeanette…
– Anya – szólalt meg a szokásosnál is vontatottabb hangon Laurence, aki szemmel
láthatóan jól szórakozott. – Azt hiszem, Robert nem akar előttem beszélni erről. Semmi
baj. Megértem. Találok magamnak más elfoglaltságot.
– Ugyan, ez ostobaság! – méltatlankodott Jeanette. – Miért ne akarna Robert előtted
megbeszélni valamit? Azt, persze, megértem, ha te nem akarod ezt hallgatni, az
ügyfelekkel kapcsolatos dolgok nagyon unalmasak. De…
– Nem, anya, látom, hogy jobb volna, ha nem lennék itt. Majd a vacsoránál találkozunk.
– Felállt és kisétált a szobából, kárörvendő pillantást vetve Robertre.
Jeanette mosolyogva nézett utána.
– Olyan érzékeny, igaz? Éppen ez az oka, hogy olyan nehéz vele néha. Úgy értem,
nekem fogalmam sem volt róla, hogy te jobban szeretnéd ezt a dolgot négyszemközt
megbeszélni. – Bátorítóan a férjére mosolygott.– Mitől van szó? Csupa fül vagyok, most
már tényleg érdekel a dolog.
 Robert mély lélegzetet vett. Ha most nem mondja el, akkor abból sértődés lehet. Az
asszony nem tudta elviselni, hogy bármilyen információt visszatartsanak tőle.
– Van egy olyan elképzelésem, hogy… hogy saját céget alapítsak – kezdte a férfi.
Jeanette bátorítóan mosolygott, készséges, figyelmes arccal nézett rá, de a tekintete
kemény volt, mint a jég.
– Igen? – kérdezte. – Ez nagyon érdekesnek tűnik. Mindig is tetszett benned, hogy
milyen ambiciózus vagy, Robert. Ezt nagyon vonzónak találom. Nyilván tisztában vagy
vele, hogy Jonathan is meglehetősen sikeres volt.
– Természetesen. Nos, örülök, hogy legalábbis az erkölcsi támogatásodra számíthatok.
Tudod, úgy érzem… elértem egy bizonyos szintet a Lawsonsnál, ahonnan sokkal feljebb
már nem léphetek, mivel ez egy családi vállalkozás. És másféle érdeklődés ébredt
bennem.
– Másféle érdeklődés? – derültség tükröződött az asszonyon, ahogy kiejtette a szavakat.
– Igen. Más üzleti területek iránt.
– Pontosan melyik terület iránt?
– Az ingatlanfejlesztés. Az ügyfelem, akit említettem, John Brewer, rendkívül sikeres,
pedig szerényen kezdte. Mostanra már számos utcát felépített a pénzügyi negyedben.
– Ez nagyon érdekesen hangzik – jegyezte meg Jeanette. – Örömmel várom, hogy
találkozzam Mr. Brewerrel.
– Én is. Nagyon szórakoztató ember. Arról van szó, Jeanette, hogy úgy érzem, az
ingatlanfejlesztésben lenne a helyem. Határozottan érzékem van hozzá. Van valami a
téglában és a habarcsban, amit szeretek. Ez valóságos, súlya van, nem csak valami
képzeletbeli dolog, ami jóformán csak papíron létezik.
– Aligha – válaszolt hűvösen a nő. – Lehet, hogy mi nem teljesen az aranyfedezetre
építünk, mint Nagy-Britannia, szerintem hatalmas hibát követnek el azzal, hogy ahhoz
ragaszkodnak, de az a képzeletbeli dolog, ahogy te nevezed, nagyon is létezik. Lehívhatod
bármelyik bankból, bármikor.
– Igen, természetesen. De rendkívüli módon vonz az ingatlanüzlet. Úgy érzem,
tökéletesen ki tudnám tanulni. Nagy sikereket érhetnék el.
– Mivel ez a banki világban nem sikerült. Ezt akarod mondani?
– Nem – válaszolt élesen. – Nem ezt mondom. Nem hinném, hogy sikertelen lennék a
pénzügyi világban.
Az asszony hirtelen elmosolyodott.
– Én sem, Robert. Tudom, hogy rendkívül elismerően vélekednek rólad a Lawsonsnál.
Rendkívül elismerően.
Ez arrogáns, leereszkedő megjegyzés volt. A férfinak nem tetszett.
– Jeanette – szólalt meg. – Azt hiszem, nem egészen érted…
Az asszony váratlanul ragyogó mosolyt vetett rá, amivel megzavarta a férjét, mint oly
gyakran a hirtelen hangulatváltozásaival.
– De igen, azt hiszem, értem. Te fiatal vagy.
– Nem kifejezetten – válaszolt Robert. – Éppen ezért…
– A harminckilenc fiatal. Szerintem. Mindegy, nem fogunk vitatkozni ezen. A magad
útját akarod járni. Ez így természeteses. És bizonyos fokig megértem, hogy egy új terület
vonz. Azt gondolom, hogy az ingatlanüzletben nagy lehetőségek vannak. Igen, ez elvben
ragyogó üzletnek tűnik. Rendkívül dicséretes.
Robert nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a dicséretes jelző. Úgy hangzott, mint
egy iskolai értesítő. De felbátorította az asszony lelkesedése.
Ránézett a feleségére, aki ismét elmosolyodott.
– Van még valami?
– Igen. Igen, van. Természetesen kicsit utánajártam a dolgoknak. Költségvetés,
előrejelzések, hol várható a legnagyobb növekedés, földrajzilag és pénzügyileg is.
– Igen?
– És jelenleg egy gyors gazdasági növekedés szakaszában vagyunk. Ez a megfelelő idő
egy ilyen vállalkozás beindításához.
– I-igen. Nagyon is lehetséges. Megkérdezhetem a partnerek egyikét, ha szeretnéd. És
mi volna a következő lépés?
– Nos… – kezdte Robert, miután mély lélegzetet vett, szó szerint és átvitt értelemben is
– …John Brewer azt javasolta, hogy társuljunk.
– Én ezt mindenképpen helyeselném. Neki van egy bejáratott üzlete, és ismerősen
mozog azokon a területeken, ahol te nem. Gondolom, te, többek között, tőkével szállnál be
a vállalkozásba. És kapcsolatokkal, szellemi tőkével, ilyenek.
– Igen, valóban. De…
– Igen?
– John terjeszkedni akar. Természetesen. Ezért akar társulni velem.
– Természetesen.
– És így… a kezdetekre támogatókat keresnénk.
– Igen?
– Enélkül nem tudnék előbbre lépni.
– Természetesen.
– Többfelé tapogatóztam már. Diszkréten. De… szóval arra gondoltam, hogy te…
vagyis az Elliotts esetleg nem tudna-e…
– Mit, Robert?
A férfi érezte, hogy verejtékezni kezd. Éppen ettől tartott. Hogy azzal az értetlenséggel
találja szemben magát, amelyet a nő bármikor képes volt előhívni, és már-már művészi
fokon űzött. Hogy hosszú és fájdalmas menetelés vár rá, ki kell mondania minden egyes
nehezen kimondható szót ahelyett, hogy egy könnyebb utat választhatna.
– Szóval… előteremteni a pénz egy részét. Természetesen nem az egészet. De… egy
részét. Szigorúan üzleti alapon, persze. Nem kérnék semmilyen kivételezést.
Hosszú csend támadt. Aztán az asszony odalépett az ablakhoz, és ott is marad,
miközben kibámult az utcára. A férfi figyelte kissé széles hátát, karcsú nyakát, művészi
frizuráját. Hosszú időnek tűnt, amíg Jeanette az ablaknál állt. Végül megfordult és
szembenézett a férjével.
– Robert – szólalt meg.
– Igen?
– Robert, ez nagyon kellemetlen nekem.
– Ha úgy van, akkor, kérlek, ne is gondolj többé rá! Ne is beszélj az igazgatótanáccsal!
Megértelek.
– Nem hiszem. Nem magáról az ötletről van szó, arról, hogy beszállj az ingatlanüzletbe.
Az érint kellemetlenül, hogy pénzt kértél tőlem.
– Nem tőled, Jeanette, hanem az Elliottstól.
– Ugyan már, ne légy ilyen nehéz felfogású! Akárhogyan magyarázod is, valójában
tőlem kéred. Nem hiszem, hogy bemennél közvetlenül az Elliotts hitelosztályára. Anélkül,
hogy előtte velem megbeszélnéd.
– Nem – válaszolt a férfi. – Az nyilván nevetséges lenne.
– Valóban. De még ha ezt tennéd, akkor is kivételezett helyzetben lennél.
– Jeanette…
– Robert, kérlek! Adj egy percet, hogy… – elhallgatott.
– Hogy?
– Hogy lehiggadjak.
– Lehiggadni? Miért?
– Nyilván tisztában vagy vele, hogy ez nekem milyen fájdalmat okoz.
– De miért?
– Mert úgy tűnik, hogy a barátaimnak igaza volt – válaszolt a nő, nagyot sóhajtva.
Érthetetlenül nagyot sóhajtva, a férfi szerint.
– Hogy érted ezt? Miben volt igaza a barátaidnak?
– Úgy vélték… sokan közülük úgy vélték, hogy a pénzemért veszel el. Én azt mondtam
nekik, hogy ez ostobaság, erről szó sincs, mert egészen biztos vagyok benne, hogy
szeretsz engem. Ebben a hitben léptem házasságra veled. De úgy tűnik, tévedtem.
– Drágám, ez nevetséges! Egyáltalán nem tévedtél. Hát persze, hogy szeretlek. Nagyon.
De…
 – Igen, Robert? De mi?
A férfi hallgatott.
– Nagyon kérlek, folytasd.
– Csak ostobaságnak tűnt – szólalt meg végül Robert –, hogy ne forduljak hozzád egy
ilyen ügyben.
– Ostobaságnak? Valóban? – A nő könnyes szemmel nézett rá. – Sajnálom, hogy
szerinted ostobaság, ha tisztességesen viselkedsz, nem használsz ki engem, nem próbálsz
anyagi hasznot húzni a házasságunkból.
– Ugyan már! – fakadt ki feltámadó dühvel a férfi. – Gyerekesen viselkedsz. Abszurd
módon.
– Nem hinném.
– De igen! Nem próbállak kihasználni, ahogyan fogalmazol. Sőt, ellenkezőleg, azt
remélem, Jeanette, hogy kevésbé fogok függni tőled. Vagyis, hogy kevésbé húzok hasznot
a házasságunkból. Nem pedig jobban.
– Bármilyen érvekkel is akarod igazolni, ez akkor is fájdalmas nekem. És nem tudok
igent mondani – szögezte le az asszony. Előhúzott egy zsebkendőt a ruhaujjából,
megtörölgette a szemét, és kifújta az orrát. – Bármi egyéb lehetséges módon a legnagyobb
örömmel támogatlak az új vállalkozásodban. Hidd el! De anyagilag nem. Sajnálom. Nem
vagyok hajlandó még csak fontolóra venni sem. Most pedig, ha megbocsátasz, rendbe kell
hozni az arcomat, és meg kell nyugodnom kissé. Bemegyek a szobámba. Találkozunk
ebédidőben a teraszon.
Robert csak állt és a felesége után bámult. Erőtlenül arra gondolt, vajon Jonathan Elliott
hogyan birkózott volna meg egy ilyen helyzettel. Nem mintha akkor egy ilyen helyzet
egyáltalán felmerült volna.
Laurence lépett a szobába. Ránézett Robertre.
– Jól van az anyám? - kérdezte.
– Tökéletesen. Miért kérded?
– Találkoztam vele az előcsarnokban. Nagyon… szomorúnak tűnt.
– Nem volt szomorú – felelte a férfi.
Ez nyilvánvaló módon hazugság volt, és Laurcnce tudta. Ránézett Robertre, és az
anyjáéval annyira hasonló kékeszöld szemében megvetés csillant.
– Szomorú volt. Láthatóan. – Szünetet tartott. Aztán így folytatta: – Szerintem meg
kellene mondania nekem, hogy miért.
– Nem szándékozom megmondani neked – jelentette ki Robert. – Semmi közöd hozzá.
– Robert – válaszolt Laurence –, amikor az apám a halálán volt, azt mondta nekem,
hogy vigyázzak az anyámra. És én ezt is szándékozom tenni. Ha látom, hogy szomorú,
tudnom kell az okát, hogy megpróbáljak segíteni neki.
Robert rámeredt, aztán félretolta, és kiment a szobából.

Szinte ugyanebben az időben egy londoni kis házban ennek a beszélgetésnek különös
módon éppen egy fordított változata zajlott.
– Nem értem – mondta KM –, miért nem hagyod, hogy segítsek neked. Ha
kölcsönadom neked a pénzt, kölcsön, nem ajándékba, akkor beindíthatod a saját építési
vállalkozásodat. Véget vethetsz ennek a bizonytalanságnak, nem dirigálnak tovább neked,
nem bocsátanak el. Nem tudnám jobb helyre tenni ezt a pénzt, semmi más nem szerezne
nekem ekkora örömet. Fizethetsz kamatot, bármilyen ostoba százalékkal, ha akarsz.
– Nem – felelte Jago. – Nem fogadhatom el. És ne kérd ezt még egyszer tőlem!
– Ugyan már – csattant fel KM –, nevetséges vagy! Van egy csomó ember, aki a… jobb
kezét hagyná levágatni egy ilyen ajánlatért.
A férfi ránézett.
– Nem sokra mennének az építőiparban fél karral, nem igaz? – jegyezte meg, aztán
elvigyorodott.

Forró nap volt, forró, és valahogy nyomasztó. London nem volt túl jó hangulatban
aznap. Valójában azóta, hogy a régi király meghalt, nem volt jó hangulatban a város és az
ország sem. Mintha egész Anglia tudta volna, hogy a hedonisztikus, élvhajhász Edward-
korszak örökre elmúlt, és annak a különc, önimádó, végtelen partinak, amely VII. Edward
rövid uralkodása volt, mindörökre vége. Akik ennek a partinak még több részletét
szerették volna megismerni, csalódtak. Edward úgy rendelkezett, hogy a személyes iratait
és leveleit, amelyek közül kétségtelenül több is meglehetősen kompromittáló lehetett,
égessék el. Mrs. Keppelt kitiltották az udvarból, és barátságtalan fogadtatásban volt része,
amikor megérkezett a Marlborough-házba, hogy aláírja a vendégkönyvet. Történt ez
annak ellenére, hogy a királynő megígérte, a család gondoskodni fog róla. Már érzékelhető
volt az új király szigorúbb erkölcsi felfogása, akinek ugyancsak szigorú arcú hitvese olyan
nagyon különbözött az angyali Alexandrától, aki korábban üzent Mrs. Keppelért, hogy
látogassa meg a haldokló királyt.
A temetés fenségesen impozáns volt. György király a sógora, a német császár oldalán
lovagolt, őket követte Edward lova az üres nyereggel és a kengyelben a felfordított
csizmákkal, aztán következett a katonai és a politikai előkelőségek szokásos felvonulása.
De ami igazán megérintette az alattvalók szívét, az a király kiskutyájának, a koporsó
mögött baktató Ceasarnak különös módon megható látványa volt.
Minden faluban és városban gyászmisét tartottak, és minden utcát feketébe öltöztettek.
Hetekkel később az ország hivatalosan még mindig gyászolt. A híres fekete Ascoton
mindenki fekete ruhát viselt, még a versenyló programon is fekete szegély volt.
Celia azonban elégedett volt, sőt rendkívül boldog. Élvezte az életet, azt, hogy újra erős
és egészséges, és élvezte az ikreket. Jó kisbabák voltak, sokkal jobban aludtak,
aranyosabban mosolyogtak és gügyögtek is, mint annak idején a bátyjuk. Az asszony
hamar felépült a szülés után, és úgy tervezte, hogy szeptemberben visszatér a Lyttonshoz.
Ezt a kompromisszumot kötötték Oliverrel. A férfi azt akarta, hogy legalább egy évet
töltsön otthon, ő viszont csak két hónapot maradt volna. Nagy veszekedés volt köztük,
amelyben Oliver azzal vádolta a feleségét, hogy nem szereti a gyerekeiket. Celia pedig
azzal vádolta a férfit, hogy nem szereti és nem érti meg őt, és nem örül annak, hogy ott
van a cégnél. Korábban is veszekedtek már, de akkor sosem vittek be egymásnak övön
aluli ütéseket Oliver bizonytalanságára és Celia kissé langyos anyai érzéseire célozva.
Persze később kibékültek, ahogy mindig, de a sebek mélyek voltak. Még mindig
érzékelhető volt némi hűvösség és egy kis bizalmatlanság közöttük. Kissé megfakult az az
öröm, amit mindig is éreztek egymás társaságában.
De – ahogy ezt állandóan mondogatták neki – Oliver volt az egyik legszerencsésebb
férfi Londonban, és bár ő néha talán másként gondolta, okosabb volt annál, hogy
tiltakozzon. Hiszen mindenki láthatta, hogy anyagi siker és a kritikusok elismerése övezi,
valamint ragyogó felesége és gyönyörű családja van.

– Ne sírjon! Kedves, kedves Sylvia, ne sírjon! Jöjjön ide! Jaj, istenem!
Celia kitárta a karját, és Sylvia hozzásimult, mint egy gyerek. Aztán hátrahúzódott, és
az öklével megdörgölte az arcát.
– Bocsásson meg, Lady Celia. Nem volna szabad így viselkednem, amikor elhozta
nekem megmutatni a kislányokat. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Ó, Sylvia, ne butáskodjon! Hadd… hadd készítsek egy teát. Maga csak üljön ott, és
fogja a babákat! Ha elbír mindkettővel. Barty, te gyere velem! Aztán majd beszélgetünk.
Celia kiment az udvarba, hogy megtöltse a kannát. Barty követte, mint egy hűséges
kiskutya. A gyerek végtelenül mozgékony volt. Ide-oda rohangált vékony kis lábacskáin.
Úgy tűnt, nem ártott neki, hogy eddigi rövid élete felét asztallábakhoz vagy az etetőszékbe
kötözve töltötte. Celia lenézett rá, mókás, tágra nyílt szemű kis arcába, aranybarna, sűrű
hajára és a hatalmas zúzódásra az arcán. Ez utóbbi Sylviától származott. Az asszony előbb
letagadta, azt mondta, hogy Barty leesett a lépcsőn, aztán, hogy Frank ütötte meg játék
közben. Majd hirtelen kibökte Celiának, hogy mi történt valójában – ő tette.
– Az idegeimre megy, Lady Celia. Olyan nyugtalan, nem fogad szót. Mindig oda megy,
ahová nem volna szabad, vagy sír, hogy kiengedjem. Nem bírok vele. Nem érti meg, hogy
a saját érdekében muszáj bent tartanom.
Ekkor fakadt sírva.
Sylvia arcán is volt egy zúzódás, a halántékán. Azt mondta, Frank rácsukta az ajtót, de
Celia tudta, hogy ez sem igaz. Nem attól van. Sylvia szörnyen nézett ki, kimerült volt és
alig állt a lábán.
– Ismét teherbe estem. Tudtam, hogy így lesz, tudtam, állandóan mondogattam Tednek,
de ő akarja, állandóan, nem tudom távol tartani magamtól. – Abból is látszott, milyen
nyomorultul érzi magát, hogy ilyesmiről beszélt Celiának. – Az ital teszi, Lady Celia, elég
erősen elkezdett inni. Hogy fogunk boldogulni? Hogyan? És ha most is úgy lesz, mint
legutóbb, ha…
Ismét elsírta magát.
– Ó, Barty – szólalt meg Celia, miközben az udvari csap alá tartotta a kannát. – Barty,
mit kezdjünk veled?
És amint a kislány mosolyogva felnézett rá, miközben egy követ rugdosott körbe az
udvaron, ahogy a bátyjaitól látta, aztán az asszony kezébe nyomta koszos kis kezét, Celia
egyszer csak pontosan tudta, hogy mit fog tenni.

– Egy darabig velünk lakik majd – mondta Olivernek –, csak egy ideig, ennyi az egész.
Segítenünk kell nekik. Tudod, hogy mindketten ebben hiszünk. Sylvia újra állapotos, a
gyerekek vadulnak, Ted veri Sylviát, ő pedig nem boldogul egyedül. És én szeretem
Bartyt, ő pedig szeret engem. Itt bőven van hely, elalhat a babák hálószobájában az
ikrekkel, vagy esetleg a dadussal, amíg kicsit nagyobb nem lesz.
Minél jobban dühöngött Oliver, mondván, hogy ez ostobaság, és megtiltja, és nem tűr
ilyen bolondságot a házában, annál elszántabb lett az asszony.
– Ez a mi házunk, Oliver, az én apámtól kaptuk ajándékba, nem emlékszel? El sem
tudom hinni, hogy meg akarsz tiltani egy ilyen lépést, amely olyan jót tenne annyi
emberrel. Sylviával, Teddel, a családjukkal. És természetesen Bartyval. Milyen élete van
most, fél napon át egy asztal lábához kötve? És most már az anyja veri is!
– És mit szól mindehhez Ted Miller? – kérdezte dühösen, az indulattól eltorzult arccal
Oliver. – Hogy elrabolod a lányát?
– Barty nemcsak az ő lánya, hanem kettőjüké. Ő pedig nagyon örül az egésznek.
Nagyon. Ez nagy segítség lesz mindnyájuknak.
Celia nem említette, hogy Ted Miller annyira részeg volt, hogy nem volt képes egyetlen
értelmes szót sem kinyögni, kivéve azt, hogy akkor egy szájjal kevesebbet kell etetniük, és
ha Celia akarja etetni ezt az egy szájat, hát csak tessék. Sem azt, hogy Sylvia, hiába volt
hálás a segítségért, fájdalmas könnyeket ejtett, amikor Barty kevéske kopott ruháját egy
papírzacskóba tette, aztán hosszasan magához szorította a kislányt, mielőtt búcsúcsókot
nyomott a homlokára.
– És a Fabiánus Társaság, szerinted ők mit fognak szólni ehhez?
– Sok mindent, egészen biztosan. De ez nem érdekel. Ami engem illet, szerintem a
Millerekhez hasonló embereknek még rettentő sokáig kell várniuk, hogy valami hasznuk
legyen Mrs. Pember Reeves jelentéséből. Éveket, évtizedeket. Amikorra Barty élete már
teljesen tönkre lesz téve, Sylvia pedig halott lesz. Amit én teszek, Oliver, az most segít
mindannyiuknak. És különben is, neked mi változik ettől? Te alig látod a gyerekeket,
jóformán csak a hétvégeken. A ház hatalmas; önző dolog és… és helytelen tőled, hogy az
egészet csak nekünk tartanád fenn, hogy csak a mi családunknak legyen haszna belőle.
– És gondoltál arra, milyen kárt okozhatsz esetleg magának Bartynak? Elszakítod a
családjától, összezavarod, nem tudja majd, hová tartozik, elégedetlen lesz a saját
körülményeivel.
– Ne légy ilyen nevetséges, Oliver! Nem marad itt örökké. Csak néhány… hónapig.
Elviszem látogatóba a családjához minden héten. És… támadt egy ötletem. Aminek, úgy
gondolom, örülsz majd. Belátom, hogy… hogy változtatásokra lesz szükség. És a
dadusnak meg a gyereklányoknak több lesz a munkájuk. Ezért… úgy döntöttem,
megteszem, amit kérsz, amit szeretnél. Itthon maradok és gondozom a gyerekeket még
egy évig. Úgyhogy, ha én ezt megteszem neked, akkor talán te is megteszed nekem, amit
kérek. Beleegyezel, hogy Barty nálunk lakjon egy ideig?

 7. fejezet
– A Titanic! Az első útján! Oliver, milyen csodás lenne! De gondolod, hogy tudsz
jegyeket szerezni? Azt hallottam, rettentő nehéz. Csodás lenne, drágám, kérlek, próbáld
meg! Te jó ég, őrült sok ruhát kellene vennem, ez lesz a legelegánsabb hajó a világon. Új
bőröndökre is szükség lesz, és… Igen, Giles, mi van, drágám? Apával beszélek, olyan
sokszor mondtam már, hogy ilyenkor ne zavarj.
Giles az ebédlő ajtajában állt, elszánt és aggódó arckifejezéssel komoly arcán.
– Eljössz sétálni a parkba?
– Veled? Ó, drágám, nem tudom, olyan nagyon elfoglalt vagyok. A dadus majd elvisz,
úgyis biztosan megy az ikrekkel, és…
– Nem tud mindnyájunkat elvinni – válaszolt a kisfiú. – Ennyi gyerekkel nem boldogul.
Ő maga mondta.
– Hát akkor mehet Lettie is.
– Ma van Lettie szabadnapja. Kérlek, anya, menni szeretnék, és szombat van…
– Giles, drágám, nem mehetek. Ma nem. Talán holnap. Olyan sok dolgom van, és
utána…
– Szombaton nem mész a szerkesztőségbe.
– Nem, drágám, tudom. De itthon kell dolgoznom. Sajnálom. És aztán… Giles, drágám,
ne nézz így rám! Gyere ide, mondok valami nagyon izgalmas dolgot neked.
– Mit? – kérdezte Giles lehangoltan.
– Emlékszel Robert bácsikádra? Apa bátyjára? Szóval született egy kisbabájuk. Hát
nem izgalmas? Maud a neve. És pár hónap múlva elmegyünk Amerikába, hogy
meglátogassuk. Egy hatalmas, új hajón. Nézd, itt van róla néhány kép! Apa megpróbál
nekünk jegyet szerezni az első útjára.
– Én is jöhetek?
– Nem, drágám, sajnos, nem.
– Miért nem?
– Mert részben munka miatt utazunk. Néhány könyvet szeretnénk kiadni Amerikában.
És különben is, te az iskolában leszel. És ha téged elvinnénk, vinnünk kellene az ikreket
is.
– Miért?
– Mert különben nem lenne igazságos.
– De ők nem is tudnák. Ők még csak kisbabák.
– Már nem igazán kisbabák. Majdnem kétévesek.
– Akkor sem tudnák.
 – De igen, és… Giles, sajnálom, nem jöhetsz. Talán majd egyszer. Amikor kicsit
idősebb leszel. Mondd csak, nem akarod megnézni a képeket a hajóról? Titanicnak hívják.
– Szép neve van – mondta Giles, azzal kiment a szobából.
Celia utána nézett.
– Jaj, istenem…
– Tudod, elvihetnénk mindnyájukat – szólalt meg Oliver. – Jó mulatság volna.
– Ó, Oliver, drágám, nem! Akkor vinnünk kellene a dadust, talán még Lettie-t is. És mi
van Bartyval? Őt sem hagyhatnánk itthon.
– Miért nem?
– Oliver, te is tudod, hogy miért. Ő is a családhoz tartozik. Jól tudod.
– Nem tudok semmi ilyesmiről – jegyezte meg a férfi –, ami azt illeti. De jobb, ha ezt
most nem kezdjük el. Ne rontsuk el ezt a szép napot! Egyébként azt hiszem, igazad van.
Bartytól eltekintve is rengeteg szervezéssel járna a dolog. Arról nem is beszélve, milyen
drága lenne. Egyébként örülök, hogy ennyire tetszik neked az ötlet.
– Odavagyok érte. Nagyon remélem, hogy fel tudsz juttatni minket a Titanicra. Persze
egy másik hajó is kiválóan megteszi. És, Oliver, olyan jó lesz kettesben eltölteni egy kis
időt. Csak mi ketten. Mostanában nem túl gyakran esik meg, nem igaz?
– De igen. Nos, akkor nem zavarlak az előkészületekben. Gondolom, sok munkát ad a
Browning-könyv kézirata.
– Rengeteget. Ha nem vigyázok, kifutok a határidőből, és akkor elmulasztjuk az
évfordulót. Még rengeteget kell vásárolnom is. Vennem kell valamit a babának is. Ó, ez az
egész annyira izgalmas! Látod, tévedtél, amikor azt hitted, Jeanette már túl idős ahhoz,
hogy gyereket szüljön. Örülök, hogy olyan boldogok együtt.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte a férfi kissé komor mosollyal.
– Annak kell lenniük, ha gyerekük születik. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki.

– Pont úgy néz ki, mint te – jelentette ki Robert. – Pontosan. Ugyanolyan a haja, a
szeme…
– Ó, drágaságom! Én feleennyire sem vagyok szép.
– De igen. És azok a pici kezek, nézd, olyan kecsesek, és… Egek, Jeanette, épp most
hányt! Mit tegyek? Hívjam az orvost vagy a nővért, mit gondolsz…?
– Robert – válaszolt nevetve Jeanette –, a babák állandóan hánynak. Úgy nevezik, hogy
büfiznek. Add ide nekem, és kérem azt a muszlinkendőt! Gyere, kicsikém! Robert, még
mindig nem tudom elhinni. Azok után, amit a fiúkkal kiálltam.
Valóban nem tudta elhinni. Amikor az orvos megállapította, hogy terhes, egyszerűen
kinevette. Dehogy terhes, nem lehet, már negyvenhárom éves, mindig is rettentő nehezen
esett teherbe, és állandóan rosszul volt…
 – Mrs. Lytton – magyarázta az orvos –, az anyatermészet egy bölcs idős hölgy. Nagyon
gyakori, hogy az önhöz hasonló korú nők váratlanul teherbe esnek. Ezek az úgynevezett
utolsó esélyből született babák. A termékenység utolsó fellobbanása. Nincs semmi kétség,
ön várandós, azt mondanám, úgy öt hónapos lehet. Hallom a szívhangot, és nagyon erős.
– De olyan jól érzem magam – jegyezte meg szinte panaszosan Jeanette.
– Remek – veregette meg a kezét az orvos –, örüljön neki! Közölje a férjével a hírt! Azt
hiszem, el lesz ragadtatva.
Úgy is volt. Robert el volt ragadtatva, és végtelen büszkeséget érzett. Amikor feleségül
vette Jeanette-et, felhagyott minden reménnyel, hogy valaha is apa legyen. De nem
tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Sosem szerette a gyerekeket, és a felesége fiaival
szerzett tapasztalatai nem változtatták meg a véleményét.
Ám aznap, amikor az asszony megmondta neki, hogy nemcsak hogy várandós, de hozzá
még egészséges és boldog is, elborították az érzelmek. Csak ült Jeanette-ra meredve,
kétszer is megkérdezte, hogy egészen biztos-e benne, és közben könnyekkel telt meg a
szeme.
Jeanette ezúttal jól viselte a terhességet. Jól érezte magát, boldog és magabiztos volt.
Mintha beérett volna, formás alakja büszkén kitelt, az asszonyt pedig valami végtelen
nyugalom szállta meg. Kevésbé volt kellemetlenkedő, kevésbé viselkedett úgy, mint aki
birtokolja a férfit. Mintha megváltozott volna a viszonyuk, mintha Robert valamiféle
irányító szerepre tett volna szert a korábbi, számára meglehetősen kellemetlen fordított
erőviszonyok helyett.
Azon a napon, nem sokkal karácsony után, amikor a baba megszületett, Robert majd
belehalt a félelembe. De Maud, ahogy az orvos fogalmazott, illetlenül rövid idő alatt jött a
világra.
– Nem volt semmiféle komplikáció – közölte vidáman –, és könnyen ment az egész.
Gratulálok!
Mindent egybevetve, ez volt a legboldogabb időszak Robert addigi életében. Az új
ingatlanfejlesztő cége, amelyet John Brewerrel közösen alapított két évvel korábban a
Lawsons banktól nagyon kedvező kamattal felvett kölcsönből, sikeresnek bizonyult.
Manhattan nyugati oldalán számos utcát a Brewer Lytton épített fel, és épp a közelmúltban
nyertek meg egy tendert egy közepes méretű luxusszálloda felépítésére az Upper East
Side-on. Ennek szintén stabilizáló hatása volt a házasságukra. Robert kevésbé érezte úgy,
mintha Jeanette a szeszélyei szerint dróton rángatná, mint egy marionettbabát.
Tulajdonképpen az egyetlen sötét felhő Robert egén – egy sötét, vészjósló felleg –
Laurence volt.
– Még csak beszélni sem hajlandó velem – mondta Jeanette-nak közel egy héttel azután,
hogy a két fiúval közölték a hírt.
Jamie először örült, az arca kipirult, és izgatottan fénylett a tekintete, aztán amikor
elkapta Laurence dühös, figyelmeztető pillantását, gondosan letörölte arcáról a mosolyt, és
a teste megmerevedett az anyja ölelésében.
– Gratulálok, uram – mondta Laurence udvariasan, és kezet fogott Roberttel, ahogy az
anyja kérte. De amikor később találkoztak a folyosón, Laurence közölte vele: – Ha bármi
történik az anyámmal, sosem bocsátom meg magának. Soha!
Olyan gyűlölettel ejtette ki a szavakat, hogy Robert megrendült tőle. Később azt mondta
magában, bizonyára eltúlozta, és természetes, hogy Laurence aggódik. Tudott az anyja
problémáiról a korábbi terhességei során, és elég idős volt hozzá, hogy tisztában legyen
Jeanette terhességének veszélyeivel, különös tekintettel a nő korára.
– Drágaságom – jelentette ki Jeanette, amikor Robert Laurence-ről beszélt vele–, tudnod
kell, hogy ez az egész milyen nehéz neki. Elég idős hozzá, hogy tudja, honnan ered ez a
terhesség, és szembe kell néznie a ténnyel, hogy mi ketten szeretkezünk egymással. Ez
kellemetlen egy ilyen korú fiúnak, aki most próbál megbékélni a saját nemiségével.
Megértőnek kell lennünk, nem szabad túl keményen bánnunk vele.
A férfi azt felelte, hogy éppen Lauernce az, aki keményen bánik vele, nem pedig
fordítva. De Jeanette kijelentette, hogy ez butaság, ők ketten érett és nagyon boldog
felnőttek, és engedményeket kell tenniük egy éretlen és aggódó kamasznak.
– És Jamie nagyon boldog. Tegnap este odajött hozzám, és a fülembe súgta, mielőtt
felment lefeküdni, és ez csodálatos, nem gondolod? Laurence is megbékél majd,
drágaságom, ne aggódj! Csak türelmesnek kell lennünk.
Ám ez idáig a fiú semmi jelét nem adta a békülésnek. Kötelességtudóan bejött az anyja
szobájába, hogy megnézze a húgát azon a napon, amikor megszületett. Komoly arccal a
bölcsője fölé hajolt, ránézett, aztán megcsókolta az anyját, és ismét kezet fogott Roberttel.
De visszautasította az ajánlatot, hogy a kicsit a karjába vegye, nem volt hajlandó az ujját
nyújtani neki, megjegyzést tenni a külsejére, vagy bármilyen módon részt venni a
névválasztásban. Jamie, aki először izgatott volt és könyörgött, hogy a karjában tarthassa a
babát, apró csókokkal borítva el az arcát, végül szót fogadott a bátyjának, és egyre
kevesebbszer kereste fel a gyerekszobát, kivéve, amikor Laurence nem volt otthon.
Jeanette, akit mulattatott a dolog, ezzel példálózott Robertnek, mondván, hogy Laurence is
hozzá fog szokni a kishúga jelenlétéhez.
– Nem szabad sürgetnünk, drágaságom! Bőven van időnk.
Robert nem hitt ebben, de nem vitatkozott. Az asszony szemében Laurence szent és
sérthetetlen volt. Minden kételyen és kritikán felül állt.

– Anya, anya, ó, anya!
Barty lerohant a lépcsőn, és Sylvia karjába vetette magát. Az asszony szorosan magához
ölelte, mert egyrészt annyira örült, hogy látja, másrészt nem akarta, hogy a gyerek
észrevegye a könnyeit. Olyan nagyon hiányzott neki. Egyre jobban. Minden látogatás –
mert Celia megtartotta a szavát, Bartyt minden második héten elküldte az autóval a Line
Streetre – fájdalmasabb volt az előzőnél. Néha Celia is elkísérte, máskor meg nem. A
látogatások általában gyötrően teltek. Eleinte a kislány sikított, amikor eljön az idő, hogy
visszatérjenek a Cheyne Walkra. Rátapadt az anyjára, úgy kellett lefeszegetni róla. Ez
felbosszantotta Celiát. Sylvia látta, hogy mérges, bár igyekezett nem mutatni.
 – Ugyan, Barty – mondta Celia, megsimogatva a gyerek fejét, miközben az az anyja
vállába temette az arcát –, nem szabad így viselkedned. Ez nem szép az anyukáddal
szemben. Olyan sok dolga van és olyan sok a gondja, nagyon nagy segítség neki, hogy
rólad gondoskodunk, és tudja, hogy te boldog vagy.
Sylvia sejtette, hogy a lánya ezt valószínűleg nem érti, és rosszul érezte magát attól,
hogy ilyen hálátlan. Hát persze, hogy jobb így Bartynak, csak rá kell nézni. Már nem volt
olyan sovány, az egykor sápadt arca rózsás lett, a haja selymes és ápolt, koszos, szegényes
ruhái és kopott cipői helyett pedig csipkés szegélyű kötényruhát és puha bőrcipőt viselt.
És a Cheyne Walkon senki nem fogja megverni, senki nem kiabál vele.
Egyike lett a kiváltságos keveseknek, akik biztonságban élnek, mert megvédi őket a
pénz a valóságos világ bajaitól, védőburkot alkotva köröttük. Ez csak jobb lehet neki. És
ha Sylviának hiányzik, ha sóvárog utána, hogy visszakapja, ha vágyik rá, hogy ott
csacsogjon mellette, csintalankodjon, küzdjön, hogy kiszabaduljon az etetőszékből vagy a
szék lába mellől, kuncogjon, amikor a testvérei ugratják, mély, rekedt kis hangján mondja,
hogy anya, apa, Marjorie és Billy, akkor ez helytelen. Még gondolnia sem szabad rá. Barty
az egyik legszerencsésebb gyerek Londonban, sőt Angliában, de lehet, hogy az egész
világon. Megmenekült a szegénységtől és egy nehéz élet kilátásaitól.
Bűn volna ebbe visszakényszeríteni. Természetesen majd egyszer visszatér. Hát persze.
Ezt mondogatta Sylvia Bartynak. Amikor jobban állnak a dolgok, amikor az apjának majd
újra lesz állandó munkája, mert most éppen alkalmi munkákból éltek. Majd ha Ted
kevésbé lesz indulatos, ha a kisbaba (a kis Mary, aki igazán nagyon aranyos, de olyan
követelőző és hangos, olyan sokat sír) idősebb lesz. Akkor Barty ismét hazatérhet. De
addig Lyttonéknál kell maradnia. Szerencsés, hogy velük élhet. Nagyon szerencsés.

– Menj innen! – csattant fel a gyerekszobában Adele parancsoló hangocskája. Meglökte
Bartyt, erősen megtaszította. – Az én babám! Az enyém!
Barty nem hagyta magát. Nem kellett neki a baba, és különben is volt saját babája.
Bőven. Celia néni, ahogy Celiát neveznie kellett, gyakran vett neki játékokat. Bartynak
voltak babái, játék mackói, egy babaágy, valójában majdnem annyi játéka volt, mint az
ikreknek. De azért nem egészen. Karácsonykor – hazament karácsony első napján, bár a
másodikon nem (az anyja azt mondta, nem érzi túl jól magát, és az apja sem) – az ikrek és
Giles mindenkitől kaptak játékokat, a nagyszüleiktől, a nagynénéiktől és a
nagybátyjaiktól, még a dadustól is. Barty viszont csak Celia nénitől kapott meg Woltól.
Szerette Wolt. Kedves és gyengéd volt, és több ideje volt rá, mint Celia néninek, gyakran
bejött a gyerekszobába, és játszott a gyerekekkel.
Wolnak Barty adta ezt a nevet. Celia néni azt mondta, hogy hívja Oliver bácsinak, de ez
túl nehéz volt neki, ezért az első néhány hiábavaló próbálkozás után is csak a Wolt sikerült
kimondania. A férfinak ez tetszett. Rámosolygott Bartyra, és azt mondta, ez nagyon szép
név, és ezután csak így szólítsa. Barty a Celia nénit sem tudta túl könnyen kimondani, de
azért próbálkozott vele. Mindenki mindig megpróbálta teljesíteni azt, amit Celia mondott.
Ezt már megtanulta a kislány. Az ő anyja mindig Lady Celiát mondott. Nem sokkal a
harmadik születésnapja után Barty megkérdezte, hogy hívhatná-e ő is így. De Celia azt
felelte, te jó ég, dehogy, hiszen a kislány a családhoz tartozik.
– Giles sem hív engem Lady Celiának, nem igaz?
Barty nem igazán értette, mi az, hogy a családhoz tartozik, de azt tudta, hogy ő
különbözik Giles-tól meg az ikrektől. Senki sem kezelte őket egyformán. A dadus
semmiképpen. Sem Lettie, aki a dadusnak segített. Sem a szakácsnő. Sem Truman, aki az
autót vezette. Ők mindnyájan – a dadust kivéve – az ikreket Adele és Venetia
kisasszonynak hívták, Giles-t pedig Giles úrfinak. Őt meg Bartynak. És nem is mindig
szóltak hozzá kedvesen.
– Barty, vidd föl ezt az ikreknek! Barty, ne ülj oda, az Giles úrfi helye! Barty, ne kiabálj
úgy Adele kisasszonyra! Barty, hogy mered elvenni Venetia kisasszony kockáit?
Nem hitte, hogy bármelyikük is szereti őt. Az biztos, nem örültek annak, hogy ott van.
Például Lettie néha nagy hűhóval megölelte, amikor Celia néni a gyerekszobában volt,
aztán abban a percben, ahogy az asszony kitette a lábát, ellökte magától, mondván, menjen
és szedje össze a játékokat, vagy hozza fel az alagsori mosókonyhából a törülközőket az
ikrek fürdetéséhez. Barty nem különösebben bánta, hiszen otthon mindenkinek segítenie
kellett, de azt nem értette, Giles-nak miért nem kell soha ilyesmit tennie. Az sem szerette,
amikor a dadus meg Lettie néha halkan beszélgettek, de amint ő belépett a szobába,
hirtelen elhallgattak. Sőt, a dadus gyakran dühösen nézett rá, amiért megpróbált
kihallgatni olyasmit, ami nem rá tartozik.
De mindezeknél sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott neki az anyja, az apja meg a
testvérei. A legrosszabb pedig az volt, hogy a testvérei már nem örültek neki, amikor
találkoztak. Billy kedves volt, és megengedte, hogy játsszon vele, de a többiek…
gorombák voltak. Azt mondták neki, hogy már nem tartozik közéjük, pedig semmire sem
vágyott annyira, mint hogy újra közéjük tartozzon. Néha, amikor eljövőben visszanézett,
látta, ahogy mindnyájan az asztal köré zsúfolódva zsíros kenyeret esznek, beszélgetnek,
kiabálnak, nevetnek és lökdösődnek. Aztán a szép, nagy ház legfelső emeletén lévő
gyerekszobára gondolt, ahol csak az ikrek voltak (akik olyan szörnyűek hozzá), meg
Giles, aki nem túl sokat beszélt senkivel, és dadus meg Lettie, akik mindig sürgették, hogy
gyorsan egye már meg a vacsoráját, vagy ne beszéljen tele szájjal, és ahol uzsonna után az
ikrek mindennap lefeküdtek, Giles bement a saját szobájába, hogy megírja a házi feladatát,
neki pedig csendben kellett ülnie, hogy ne ébressze fel az ikreket. Ilyenkor úgy érezte,
megszakad a szíve.
Neki is volt saját szobája. Igaz, nagyon kicsi, közel sem akkora, mint Giles-é. De szép
volt, és Bartynak nagyon tetszett. Itt azt csinálhatott, amit csak akart. Könyveket
nézegethetett vagy rajzolhatott, vagy csak csendben gondolkodhatott, anélkül hogy amiatt
kelljen aggódnia, netán valami rosszat csinál. Nagyon könnyű volt valami rosszat
csinálnia. Például közbevágott, ha az ikrek mondtak valamit – habár azok
félbeszakíthatták őt, és mindenki odafigyelt rájuk –, vagy megkérte Giles-t, hogy
nézegessen vele könyveket, vagy azt mondta, hogy hányingere van. Valamilyen oknál
fogva nem szerették, ha beteg volt. Ettől bosszúsak lettek.
– Épp elég dolgom van a többi gyerekkel nélküle is – panaszkodott Lettie egyik éjjel,
amikor Barty annyira köhögött, hogy felébresztette vele.
Aztán amikor felfedezték, hogy forró a teste, és ágyban kell maradnia, hallotta, amint a
dadus azt mondja Lettie-nek:
– Ez nem igazságos. Miért kellene kiszolgálnunk? Ő igazából nem Lyttonék gyereke.
Valójában csak az utcáról esett be.
Ez megríkatta a kislányt. De a legrosszabb az volt, hogy állandóan, egyfolytában azt
mondogatták neki, milyen hálásnak kellene lennie, és mennyire szerencsés. Mindenki ezt
mondta, s nemcsak az anyja, aki nem is mondhatott mást, persze, de a dadus, Lettie,
Truman, sőt néhanapján még maga Celia néni is.
– Te nagyon szerencsés kislány vagy, Barty – mondta egyik éjjel szinte szigorú hangon,
amikor ott találta a gyereket a lépcsőn zokogva, aki azt hüppögte, hogy az anyjához akar
menni. – Hálásnak kellene lenned, ahelyett, hogy sírsz. Mit gondolsz, anyukád hogy
érezné magát, ha tudná?
Barty teljesen biztos volt benne, hogy ha az anyja valóban tudná mindezt, visszavinné,
annak ellenére, hogy az apjának nincs munkája. De olyan gyakran mondogatták neki,
hogy nem szabad az anyját felizgatnia, hogy most már szinte képtelen is lenne beszélni
neki arról, ami bántja. Bátornak és jónak kell lennie, és akkor egy nap majd újból
hazamehet. Majd egyszer.

– Mindig meglep, hogy nem veszel részt jobban a dolgaikban – jegyezte meg Jago. KM
szalonjában ült, és a szombati Daily Heraldot olvasta. A lap első oldalán hozta Mrs.
Pankhurst és néhány hölgye képét, amint egy petíciót erőltetnek rá valami politikusra, aki,
csekély sikerrel, megpróbált úgy tenni, mintha nem is venné észre őket. – Mondtam már,
és valószínűleg el is mondom még párszor. Te tökéletes példakép vagy: sikeres dolgozó
nő, aki főiskolát végzett, és mégsem veted be magad mellettük. Pedig támogatnod kellene
őket.
– Valóban, mondtad már, és én is mondtam, hogy nem érek rá – felelte KM kissé
kimérten.
– Ez nem kifogás! Mi volna, ha Mrs. Pankhurst is ezt mondaná? Akkor hol tartanátok?
– Különben sem tartunk még mindig sehol.
– Meg, kérlek! Meg vagyok döbbenve miattad. Lehet, hogy még nincs szavazati
jogotok, de már benne van a köztudatban a dolog. Gondolj csak arra a tavaly júniusi
tüntetésre! Negyvenezer nő volt ott, és mindannyian szavazati jogot követeltek.
– Igen, én voltam köztük az egyik.
– Tudom, tudom. De részedről ez volt az első és utolsó alkalom. Szerintem többet
kellene tenned értük, komolyan.
– Sosem értettem – jegyezte meg KM –, hogy miért izgat ez téged annyira.
– Nekem erről szól a politika – magyarázta egyszerűen Jago. – Hogy’ a hátrányos
helyzetűek segítséget kapjanak. Kapjanak jogokat és mindazt, amire szükségük van. A nők
hátrányos helyzetűek, ezt be kell látnod. Másodrangú állampolgároknak tekintik őket.
Felháborító fizetést kapnak. A férfiak elnyomják őket valami isteni jog folytán. Ez
igazságtalan.
– Tudom, hogy az – válaszolt KM –, csak úgy érzem, én nem tehetek ez ellen semmit,
Jago. Személyesen semmiképpen. Éppen az a tény, hogy én dolgozó nő vagyok, egyben
azt jelenti, nincs időm arra, hogy kerítésekhez láncoljam magam, ablakokat zúzzak be meg
ilyesmik. Más módon bizonyítom, hogy mennyit érek én magam és mint nő.
– Nos, mondhatom, ez nem vall túl sok női szolidaritásra részedről – jelentette ki a férfi.
– Azt hiszem, én mindenesetre csatlakozom hozzájuk. Elmegyek néhány gyűlésre, ahol a
nők választójogáról van szó. Ezek talán békésebbek, mint a szüfrazsettek, mert itt több
férfi van jelen – tette hozzá elvigyorodva.
– Persze, menj csak – hagyta rá KM –, ha akarsz.
– Akarok. És el is megyek. Már jó ideje gondolkodom rajta. Egyébként mi a helyzet a
kiadóval? Nem tudnátok néhány könyvet megjelentetni erről? Azzal igazán sokat
segíthetnél. A legnagyobb gond, hogy szinte senki sem támogatja, hogy a nők szavazati
jogot kapjanak. A férfiak azt állítják, hogy a nők nem képesek politikai döntéseket hozni,
meg hogy akkor nem mennének többet férjhez, nem szülnének gyerekeket és más hasonló
ostobaságok. Ti megváltoztathatnátok ezt az egészet. Vagy legalábbis egy részét.
– Mi könyvkiadó vagyunk, nem napilap – válaszolt pattogó hangon KM. – Nem a mi
dolgunk a propagandaanyagok megjelentetése. Akkor most megyünk sétálni, mielőtt ránk
sötétedik, vagy nem?
– Azt hiszem, nem – felelt a férfi.
– Miért nem? Mert én nem vagyok jó szüfrazsett?
– Egyáltalán nem azért – mondta a férfi –, hanem mert tudok jobb elfoglaltságot is. Egy
ilyen ronda hideg délutánon. Még annál is jobbat, mint ha egy kerítéshez láncolnád
magad.
A nő ránézett. Jago ledobta az újságot, és hátradőlt a székében. Lusta mosolyától
ellágyultak kemény vonásai. KM érzékei megbolydultak. Visszamosolygott a férfira, és
felállt.
– Akkor gyerünk – mondta –, ne vesztegessük tovább az időt!
De később, amikor kielégülten feküdt a szeretője karjában, újra felötlöttek benne Jago
szavai. Talán mégis tehet valamit a szüfrazsettekért a Lyttonon keresztül. Talán Celia
segítségével…

– Szerintem ez csodás ötlet – lelkendezett Celia –, igazán csodás. Természetesen
kifejezetten propagandaanyagot nem adhatunk ki. Habár esetleg rendelhetnénk egy
életrajzot Mrs. P.-ről vagy a Gore Booth nővérekről. Ők igazán érdekes emberek.
Gazdagok, arisztokraták, okosak, mégis hisznek ebben az egészben, és nagyon keményen
dolgoznak érte. Az emberek el lennének ragadtatva tőlük, biztos vagyok benne. De
valójában úgy gondolom, hogy a nők ügyéért a szépirodalmon keresztül tudnánk tenni
valamit. Túl sok szórakoztató irodalmi mű ábrázolja a kis asszonykát, aki otthon
szorgoskodik és kiszolgálja a férfinépet. Ezzel szemben, ha eszembe jutnak az olyan nők,
mint Sylvia, hogy mit kell elviselniük életük végéig, és utánuk majd a lányaiknak, hát…
– Mit gondol a te Mrs. Pember Reevesed a nők szavazati jogáról? – kérdezte KM.
Celia arca elkomorult.
– Én… nem is tudom – vágta rá sietve. – Igazából sosem beszéltünk erről.
Celia és a fabiánus mozgalom elvált egymástól, méghozzá rendkívül viharos
körülmények között, miután az asszony kiemelte Bartyt a családja köréből. Mrs. Pember
Reeves azt mondta neki, eltekintve attól, hogy a mozgalom szemszögéből nézve súlyos
hibát követett el (és ezért kénytelenek arra kérni, hogy azonnal távozzon a körükből), amit
tett, az helytelen és kegyetlen dolog is egyben.
– Ezt a gyermeket egy társadalmi kísérlet alanyává tette, Lady Celia, amitől egész
életében szenvedni fog.
Ezek a szavak gyakran kísértették Celiát. Két évvel később, amikor fáradt vagy
csüggedt volt, még mindig könnyekre fakasztotta az emlékük. Most sietősen elnyomta
magában őket.
– Szerintem – szólalt meg – keresnünk kellene egy igazán kiváló női írót, és felkérni,
hogy írjon nekünk egy könyvet, amelynek a szüfrazsettmozgalom áll a középpontjában.
Ez nagyon hasznos volna, biztos vagyok benne. Majd gondolkodom rajta. Bár
pillanatnyilag nincs túl sok időm. Két hét múlva elhajózunk Amerikába. Ó, KM, olyan
izgatott vagyok! A Titanicon! Az első útján! Hány ember dicsekedhet majd ezzel az
eljövendő években?
A Lyttonsnak magasan állt a csillaga abban az évben. A könyvkiadás általában
virágzott, a kiadott könyvek száma az 1900-as hatezerről 1912-re tizenkétezerre
emelkedett. Az emberek olvasni akartak, és az úri osztályhoz ebben csatlakoztak a
munkásemberek – és a munkásnők, akik már iskolázottabbak voltak, és szélesíteni akarták
a látókörüket. A Lyttons valahogy pontosan megragadta a korhangulatot: az új irodalmi
művek, amelyeket kiadott, már nem pusztán szórakoztatóak voltak, hanem intelligensek és
elgondolkodtatóak is. Celia Életutak-sorozata táplálta a tudásszomjat, és az Oliver által
javasolt új sorozat köteteit, amelyek olyan népszerű tudományos területeket dolgoztak fel,
mint a csillagászat, a meteorológia, a botanika, pillanatok alatt szétkapkodták.
– Szeretjük a könyveit, Mr. Lytton – közölte vele egyik nap a Hatchards Piccadilly
tulajdonosa ebéd közben a híres kiadói asztalnál a Garrick Klubban. – Olyan egyéni
stílusuk van. Bármennyire sokféle is a téma és a borító, mindegyiken érződik… hogy
tudnám ezt kifejezni?… A minőség. Habozás nélkül ajánlom bárkinek bármelyik könyvet
a Lyttonstól. Megbízom bennük. Emeljük poharunkat a Lyttonsra és a minőségre!
Az ilyen dicshimnuszok ösztönözték Olivert arra, hogy fejlessze a vállalatot, több
könyvet jelentessen meg, több munkatársat vegyen fel. És hogy az amerikai piac felé
tekintsen, ahol már számos angliai versenytársa jelen volt. Ilyen szempontból az előttük
álló utazás sokkal több lesz, mint egy alkalom arra, hogy felkeresse a bátyja családját, és
lássa a legújabb kis Lyttont.
A Celiával való munkakapcsolat is megállapodottabbá, kényelmesebbé vált. A felesége
jelenlétét a Lyttonsban kevésbé érezte fenyegetőnek, mint az első években. Oliver
megnövekedett önbizalma, sok személyes sikere, a tény, hogy az irodalmi életben a kiadói
világ egyik oroszlánjaként tekintettek rá, azt jelentette, hogy már képes volt Celiát nem
egyszerűen a győztes csapata egy tagjának, hanem fontos, sőt meghatározó tagjának
tekinteni. Képes volt fontolóra venni a javaslatait, elismerni az újítás iránti tehetségét,
dicsérni és kritizálni őt, és mindezt úgy, hogy közben könnyedén eltekintsen attól a
ténytől, hogy az asszony a felesége. Ami viszont jó hatással volt a személyes
kapcsolatukra, erősebbé, ellenállóbbá és rugalmasabbá vált tőle. Olivver még mindig azt
kívánta néha, bár inkább otthon volna a nő, vezetné a háztartást, gondozná a gyerekeket,
de belátta, ha ez az ambíciója teljesülne, az veszteséget jelentene egy legalább ennyire
fontos más területen, a Lyttons gazdasági és irodalmi sikereinek terén.
Celia London egyik irodalmi háziasszonyává is vált, a Lyttonék vacsoráira szóló
meghívókért versengtek az emberek, beszéltek róla, nagy becsben tartották. A Cheyne
Walkon, a ház gyönyörű, művészien elvadult kertjére néző ebédlőben gyűlt össze a
társaság színe-java: írók, kiadók, képzőművészek, színészek, egy-egy politikus és bárki,
akinek valami érdekes, eredeti mondanivalója volt. A Longman unokatestvérek, Robert
Guy és William I. voltak a kedvenc vendégek, miként John Murray, Sir Frederick
Macmillan, William Collins IV. és az öccse, Godfrey, valamint Joseph Malaby Dent, aki
talán Oliver legjobb barátja volt a kiadói világban. Hozzájuk csatlakoztak a kor
leghíresebb irodalmi alakjai: Macaulay, Yeats, George Bernard Shaw, Hugh Walpole,
Kipling, Harold Nicolson, továbbá akik bájt és csillogást vittek a társaságba: Sackville
Westék, Mrs. Patrick Campbell, Lady Diana Manners, a hódító külsejű Grenfell fivérek,
Julian és Billy, és egy különösen nevezetes alkalommal a kor legnagyobb táncosai,
Nizsinszkij és Karsavina.
Azt beszélték, hogy ha Celia Lytton valaha is pletykarovatot akarna írni a barátja, Lord
Northcliffe számára (aki szintén gyakori vendég volt), ki sem kellene mozdulnia a saját
ebédlőjéből. Celia bájosan és remek érzékkel felügyelte ezeket az estéket. Az ülésrendje
kihívó és érdekes volt. Az egyik kiadó legsikeresebb szerzőjét a másik kiadóé mellé
ültette. A hivatalos rend képviselőjét egy szakszervezeti jogokról, állami nyugdíjról és a
nők jogairól szónokló forradalmárral szembe.
A mindig feketébe öltözött Celia, akinek szépségét kiemelte a gyertyafény, az asztal
egyik végén foglalt helyet. Hevesen vitatkozott, elbűvölte, provokálta és néha
felháborította a körülötte ülőket. Oliver, a megtestesült kellem és régimódi udvariasság, az
asztal másik végén ült. A Lytton-ház ebédlőjének megszeghetetlen szabálya volt, hogy a
hölgyek sosem hagyták magukra az urakat a portói borukkal és a sikamlós történeteikkel,
hanem mindkettőt megosztották velük, úgyhogy sosem különült el élesen a férfiak és a
nők beszélgetése. A társalgás vég nélkül, könnyedén csapongott a pletykálkodástól a
csevegésen át az irodalmi vagy politikai vitáig, és vissza. Az estélyek a nem is olyan kora
hajnali órákba nyúltak, néha reggel háromkor vagy négykor oszlott fel a társaság. Egyszer
augusztusban Celia saját születésnapi partija csak hajnalhasadtával ért véget pezsgős
reggelivel. Mindenkinek, akit társasági vagy irodalmi ambíció fűtött, egy meghívás a
Lytton-házba valóságos kitüntetés volt, a hiánya pedig szinte felért egy katasztrófával.
De azon a tavaszon Celia energiái nagy részét a tervezett New York-i utazás emésztette
fel. Rendkívül izgatott volt miatta. Már csak hat hét volt hátra az indulásig. Az asszony
hatalmas mennyiségű ruhát vásárolt az útra: nappali ruhákat, estélyiket, sportruházatot,
már előre örült a sportolási lehetőségeknek, amelyeket ez a csodálatos hajó kínált. Vett egy
összeillő poggyászkészletet, többek között egy hajókoffert is, amely valójában kisméretű
hordozható szekrény volt. Még csak ki sem kell majd pakolnia belőle. Ő és Oliver egy
luxuskabint kaptak a kettes fedélzeten, és sima, gyors átkelést ígértek nekik. Robert majd
várja őket a kikötőben, amikor megérkeznek New Yorkba. Az Elliott-palotában fognak
lakni a Fifth Avenue-n, és a látogatás társasági örömeitől eltekintve (Jeanette ragaszkodott
hozzá, hogy hatalmas estélyt szervezzen a tiszteletükre, valamint egy hétvégére kivigye
őket Long Islandre, East Hamptonba is) bőven lesz idő arra is, hogy találkozzanak
amerikai kiadókkal és könyvkereskedőkkel. Sőt, Celia belekóstolhat majd olyan örömökbe
is, mint a Saks Fifth Avenue és a Henry Bendel meglátogatása. Az asszony olyan izgatott
volt, hogy szó szerint nem tudott aludni.

– Gondolkodtam – jelentette ki Jeanette.
– Tényleg, drágám?
– Ne gúnyolódj, Robert, tudod, hogy nem szeretem!
– Bocsánat. – Ez igaz volt. Az asszony szerette, sőt megkövetelte, hogy komolyan
vegyék. – És elárulod, min gondolkodtál?
– Igen. Mert hatással lehet rád is. Azon gondolkodom, hogy befektessek-e a Lyttonsba.
Robert egy csepp ingerültséget érzett. Amikor szüksége lett volna a pénzre, az asszony
megtagadta tőle. Most pedig, hogy jól megy az üzlet, osztozni akar a sikerében, ezzel
kisebbítve némileg a férfi elért eredményeit.
– Azt hiszem, ahhoz már kicsit késő, drágám – felelte, s igyekezett könnyed hangot
megütni. – A Brewer Lyttonnak nagyon jól megy.
– Nem, Robert, félreértettél. Hát persze, hogy jól megy a cégetek. Nagyon büszke
vagyok rád. De én a másik Lyttonsra gondoltam. Az irodalmi Lyttonsra.
– Hogyan? Nem értem.
– Annyira imponálnak nekem. Oliver és Celia meg Oliver kissé ijesztő nővére. Úgy
látom, rendkívül tehetségesek. És lenyűgözőnek találom, amit csinálnak. Tudod, hogy
mindig vonzódtam a művészetekhez. Most itt a lehetőség, hogy valami közöm legyen
hozzájuk.
– És… pontosan mire gondolsz?
– Arra gondoltam, szívesen segítek nekik megvetni a lábukat New Yorkban. Oliver
említette, amikor meglátogattuk őket, hogy ezen gondolkodik, de nincs meg a szükséges
anyagi háttere. Azt is tudom, hogy számos angol kiadó kezd megjelenni a városban.
– Értem.
A férfi meg volt döbbenve, sőt, szinte fel volt háborodva, amiért az asszony mindazt
odaadná Olivernek, amit tőle megtagadott. Ráadásul mindezt magától, anélkül hogy bárki
kérné vagy biztatná erre. Ez végtelenül igazságtalan volt, mondhatni arrogáns.
 – Igen. Gondoltam, befektetnék némi tőkét. Természetesen szigorúan üzleti alapon.
– Természetesen.
– Hogy vehessenek egy telephelyet, felvehessenek alkalmazottakat, és így tovább.
Borzasztóan élvezném…
– És… személyesen is részt akarnál venni a vállalkozásban? – kérdezte Robert.
– Ó, hát egy kicsit, nyilván. Tudni akarnám, mit adnak ki és miért, részt akarnék venni
az igazgatósági üléseken, és természetesen tagja lennék az igazgatótanácsnak.
– Természetesen.
– De elsősorban szeretnék beletanulni a könyvkiadásba. Azt hiszem, ez végtelenül
érdekes tapasztalat lenne.
– Igen, abban biztos vagyok.
– Nem tűnsz túl boldognak. Vajon miért, drágaságom?
Pontosan olyan jól tudta, mint a férje. De nem volt értelme hangosan kimondani.
– Csak azon tűnődtem, Jeanette – nézett Robert az asszonyra –, fontolóra vetted-e azt a
lehetőséget, hogy Oliver esetleg nem fogadja szívesen az ajánlatodat?
– Nem fogadja szívesen? Milyen ostobaság! Ugyan miért nem?
– Nagyon erősen ragaszkodik a függetlenségéhez. És a Lyttons családi vállalkozás. Nem
hinném, hogy a testvérem örülne a külső beavatkozásnak.
– Hát ez tényleg ostobaság, Robert! Ha olyan független volna, saját céget alapít, nem
egyszerűen átveszi az apjáét. Egyébként ez éppen erre adna lehetőséget neki. És én
családtag vagyok, vagy legalábbis eddig úgy gondoltam. Kicsit bánt, hogy te nem így
gondolod. Nem, én döntöttem. Írok neki, hogy legyen ideje megfontolni a javaslatot,
mielőtt megérkeznek áprilisban. Sőt, ha megbocsátasz, drágaságom, most azonnal megyek
is, és megírom azt a levelet. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ezt Jonathan
tanította nekem.
Átkozott Jonathan, gondolta Robert, miközben kiment a szobából, kissé túl keményen
csukva be maga mögött az ajtót. A fene egye meg Jonathant és a pénzét! Nem tetszett neki
ez az egész. Egyáltalán nem tetszett.

Jago a Camden High Streeten, a csarnokba vezető bejáratnál állt – a meglehetősen
kevés férfi egyikeként a tengernyi nő között –, és egy pillanatra eltűnődött, vajon mit
keres ott. Fáradt volt, és korán kellett volna lefeküdnie. Másnap ötkor kellett kelnie, hogy
odaérjen munkába Claphambe, de… úgy érezte, el kell jönnie. Nagyon aggasztotta, sőt
felháborította a nők kirekesztése a választójogból, és nem értette, hogy KM, aki kiváló
harcosa lehetett volna a női egyenjogúságnak, miért tekintette ezt a harcot továbbra is úgy,
mintha méltatlan lenne hozzá. Vagyis nem méltatlannak tartotta, mindenesetre a közvetlen
érdekei körén kívül esőnek.
A férfi feltételezte, hogy azért van ez így, mert a nőnek sosem kellett küzdenie a
jogaiért. Vagy bármi másért. Az apja láthatóan vagy fél évszázaddal kora előtt járt, amikor
a lányát egyetemen taníttatta, aztán pedig fontos és az öccsével egyenrangú állásban
alkalmazta, nem pedig valamiféle kitalált munkakörben, például a recepción, mint egy
csinos bábut, vagy titkárnőként a férfi munkatársak mellett. Ezért KM ezt természetesnek
vette. De hát bizonyára ő is tisztában volt vele, hogy éppen neki kellene küzdenie azokért
a nőkért, akiknek nem voltak ilyen lehetőségeik. KM viselkedését nem magyarázta a
családi háttere sem. A híres szüfrazsettek közül sokan származtak előkelő családokból.
Magának Christabel Pankhurstnek sem igen kellett küzdenie az érvényesülésért. Ők mégis
törődtek a többi nővel, ki akarták terjeszteni rájuk is a saját szerencsés sorsukat. KM-nek
is ezt kellene tennie. Többször is szót váltottak erről; nem kifejezetten haragosan, de
mindesetre bosszúsan. Jago úgy érezte, el kell jönnie, ezt meg is mondta az asszonynak; és
most itt van. De nem igazán tudta, mit kezdjen magával, vagy hová üljön, vagy…
– Ha nem akar lemaradni az elejéről, akkor jobban teszi, ha leül. Bőven van hely, ott,
nézze! – szólalt meg mellette kissé mulatva egy könnyed, bájos hang, némi londoni
beütéssel.
A férfi megperdült, hogy megnézze a hang gazdáját. Csinos, fiatal nőt látott. Szőke haja
volt, szürke szeme, és meglepően jól öltözöttnek tűnt világoskék ruhájában és kalapjában.
(Jago néha kissé unta már KM uniformisát, és bár sosem mondta neki, többször gondolta,
mennyivel szebb volna lágyabb, nőiesebb holmikban.)
– Jöjjön – mosolygott rá a lány, amikor a férfi továbbra is csak állt ott –, ülhet mellém,
ha akar!
Jago követte a terembe, ahol zavartan látta, hogy a nő egyenesen az első sorba vezeti. A
férfi körülnézett. Tele volt a helyiség. Jó néhány férfit is látott, vagy húszat, ami biztató
volt. A kísérője észrevette, hogy megszámolja őket, és mosolyogva mondta:
– Látja, nincs egyedül. Nem kell félnie!
Jago visszamosolygott rá.
A szónok a kezét felemelve csendet kért. Magas, szép asszony volt, fekete hajjal, átható
kék szemmel.
– Köszönöm mindnyájuknak, hogy eljöttek – kezdte. – Jó ennyi új arcot látni az
ismerősök mellett. Arra bátorítok minden új embert, lépjen be a szervezetünkbe.
Szükségünk van minden támogatóra. A terem végében találnak belépési nyilatkozatot.
Kérem, vegyenek egyet kifelé! Nos, elsőként az erőszakról akarok beszélni önöknek.
Egek, gondolta Jago, csak nem akarnak ők is erőszakos tüntetéseket rendezni?
Tisztában kell lenniük vele, hogy ez nem tesz jót az ügyüknek.
– Amint tudják – folytatta a szónok –, a szervezetünkben mindig is kerültük az
erőszakot. A nővéreink militánsabb módszereinél mi jobban kedveljük a békés eszközöket
és a parlamenti képviselők, például Mr. Lloyd George és Mr. Balfor gyengéd
meggyőzését. A Munkáspárt támogatja az elképzelést, hogy a nők szavazati jogot
kapjanak. Ezért a következő téma, amelyről beszélni akarok önöknek ma este, az, hogy
létre kell hoznunk egy választási alapot. Ez finanszírozná a Munkáspárt jelöltjeit a
következő választásokon, várhatóan 1915-ben. Ha sikerül elég jelöltjüket
megválasztatnunk, akkor a saját csatánkat is megnyerjük.
 Jago figyelmesen hallgatta, s közben azon tűnődött, vajon igaza van-e az asszonynak.
Hogy egy folyamatos, békés kampány sikeresebb-e, mint az a rendkívül agresszív
módszer, amelyet a szüfrazsettek kedvelnek. Az biztos, hogy ésszerűbbnek látszott
belülről törekedni a céljuk felé. Másrészt ehhez szükség volt bizonyos hitre a
politikusokkal és a politikával szemben, ami Jagóból hiányzott. Ennek ellenére a gyűlés
végén feliratkozott, és nemcsak a tagságra, hanem önkéntesnek is a választási alap
létrehozásához.
– Bár nem tudom, én mit tehetek az alapba – jegyezte meg a csinos lánynak, akinek,
mint kiderítette, Violet Brown volt a neve. – Nincs egy felesleges pennym sem.
– Nekem sincs több, sem közülünk sokaknak – válaszolt a lány vidáman mosolyogva –,
ami nem jelenti azt, hogy nem segíthet nekünk olyan embereket keresni, akinek van. Nem
ismer valakit, aki esetleg ismer egy pénzes embert?
A férfi sietve rávágta, hogy így kapásból nem jut eszébe senki.
Néhány napig nem említette a dolgot KM-nek. A nő… meglehetősen fura volt a
pénzügyeit illetően. Szinte titkolózó. Nem volt hajlandó beszélni róla. Jago sosem értette
pontosan, hogy miért. KM-nek nagyon sok pénze volt, a férfi szemében valóságos
kiapadhatatlan forrásnak tűnt. Feltételezte, hogy ez a hallgatás részben azért van, mert a
nő ösztönösen tapintatos volt, és úgy érezte, ez kínos téma közöttük. Másrészt pedig
megszokta, hogy mindig is független volt, és az is maradt, minden téren. A pénzügyei,
akárcsak az élete, kizárólag rá tartoztak, úgy bánt a pénzével, ahogy akart, nem tartozott
elszámolással senkinek. Egyszer, tőle szokatlan módon, elárulta a férfinak, hogy elég
jelentős összeget veszített a tőzsdei spekulációkkal, igaz, nem annyit, hogy kifejezetten
gondot okozott volna neki, de ahhoz elegendőt, hogy elgondolkodjon rajta. Ám amikor
Jago a részletek után érdeklődött és együttérzéséről biztosította, élesen reagált, szinte
dacosan.
– Ez az én dolgom – jelentette ki. Láthatóan megbánta, hogy egyáltalán megemlítette. –
És ha én ilyen balga voltam, akkor az az én gondom, és nem tartozik senki másra.
Ezek után a férfi soha többé nem hozta szóba a pénzügyeket.
Nem arról volt szó, hogy a nő szűkmarkú lett volna, sőt. Az évek alatt nemcsak
többször felajánlotta, hogy ad Jagónak pénzt a saját vállalkozása beindításához (amit a
férfi minden alkalommal visszautasított), de mindig csodás ajándékokat vett neki a
születésnapjára és karácsonyra: ruhákat, könyveket meg díszeket a kis házba, amelyet
Jago úgy szeretett. Eleinte, mivel ő ugyanolyan büszke és független lélek volt, mint a nő,
nehezére esett elfogadni ezeket az ajándékokat. De aztán belátta, hogy helytelen volna,
mivel ha megengedi KM-nek, hogy megajándékozza, akkor ő is viszonozhatja. Jago a
legutóbbi születésnapjára kapta az eddigi legbőkezűbb ajándékot: egy nagyon szép ezüst
zsebórát láncon. Ez valójában kissé túlzás is volt. Nagyon tetszett a férfinak, de szinte
sohasem hordta, csak amikor meglátogatta az asszonyt. Úgy vélte, bizonyára ellenséges
megjegyzéseket váltana ki a barátaiból és a munkatársaiból, esetleg még meg is támadnák
és kirabolnák, amikor munka után este hazafelé tart a veszélyes kilburni utcákon, – vagy a
kocsmában iszogat. Néha nagy kísértést is jelentett. Nagyon jó érzés volt, hogy egy ilyen
gyönyörű tárgyat birtokol, de amikor éppen munka nélkül volt, gyakran nézegette a
sötétkék bársonydobozában fekvő órát, és arra gondolt, ha eladná – vagy legalább zálogba
csapná –, hetekig nem volna gondja, vehetne élelmiszert, szenet és rengeteg sört. Sőt, néha
elvihetné KM-et vacsorázni, ahelyett, hogy állandóan elfogadja az asszony
vendégszeretetét. Eddig még ellenállt, mert tudatában volt, hogy ezzel rútul elárulná a
kapcsolatukat, de olykor eltűnődött azon, vajon KM tisztában van-e azzal, milyen terhet
rakott rá ezzel az ajándékkal. És úgy vélte, valószínűleg nem.
– Lehet róla szó – válaszolta KM, amikor Jago végül megemlítette, hogy esetleg
adhatna a szervezetnek pénzt. – Az biztos, hogy jobban kedvelem őket, mint a
szüfrazsetteket. Az ő hozzáállásuk intelligensebbnek tűnik nekem. Az együttműködés a
Munkáspárttal sokkal kedvezőbb kiindulópont. Megígérem, hogy mindenképpen
gondolkodom rajta.
A férfi pedig okosabb volt annál, hogy tovább erőltesse a témát.
Egy héttel később újra elment egy gyűlésre. Violet ismét ott állt az ajtónál.
Rámosolygott Jagóra, aki visszamosolygott rá, és kedvtelve nézett a csinos nőre. Violet
ugyanabban a kék kabátban volt, mint múltkor, de most másik kalapot viselt, egy kacér kis
barnát, amelybe egy toll volt beletűzve. Nagyon jól állt neki.
– Jó napot – üdvözölte Jagót. – Szép magától, hogy újra eljött. Be mer menni nélkülem
is? Vagy szeretne ismét mellém ülni?
– Be merek menni – válaszolt –, de azt hiszem, szívesen ülnék maga mellé.
– Ebben az esetben meg kell dolgoznia érte. Maradjon itt, pipálja ki a neveket, és
okvetlenül írjon fel minden új embert! Öt perc, és visszajövök, csak éppen utána kell
néznem a szórólapoknak.
Jago azt felelte, szívesen megteszi.
A gyűlés után Violet megkérdezte tőle, volna-e olyan kedves, segíteni neki
megszámolni az adományokat.
– Ezt Betty Carstairs szokta csinálni, a kincstárnokunk, de ő most gyengélkedik.
Segítene nekem? Nem tart tovább tizenöt percnél, legfeljebb húsz lehet. És van ott hátul
néhány üveg sör.
Jago azt felelte, a legnagyobb örömmel, bár közben arra gondolt, vajon tényleg
szüksége van-e a nőnek a segítségére, vagy ez csak ürügy, hogy visszatartsa. De
mindenképpen örült neki. Hosszú idő telt el azóta, hogy bárki is flörtölt volna vele.
Ártalmatlan dolog a flört. Ártalmatlan és szórakoztató.

– Te jó isten! – szólalt meg Oliver.
– Mi az?
– Egy levél. Jeanette-től.
– Tényleg? A sarkamra kell állnom, Oliver, ha neked hölgyek kezdenek titkos leveleket
írogatni.
– Ugyan, ne légy nevetséges! – válaszolt a férfi. Általában nem vette észre, hogy az
asszony csak ugratja. – Felajánlja, hogy befektetne a Lyttonsba.
– Befektetne? Csak nem?
– De igen. Azt írja, szeretné, ha irodát nyitnánk New Yorkban, és ő gondoskodna a
szükséges anyagi háttérről.
– Te jó isten! – kiáltott fel ezúttal Celia. – Ez hihetetlen! Csak így, teljesen
váratlanul…? Vagy említettél valamit Robertnek?
– Beszéltem róla, amikor itt voltak nálunk. Talán te is emlékszel. De azóta egy szót sem.
Kíváncsi lennék, miért… Nagyon különös ez az egész. Persze, hogy szeretnék ott egy
irodát. Csodálatos lenne. Másrészt nem tudom, jó ötlet-e elfogadni a pénzét…
– Ha jól ismerem Jenaette-et – fogalmazott Celia pattogós hangon –, nem ajándékba
adná. Sokszoros kamattal akarná visszakapni. De úgy vélem, ez mindenképpen nagyon
érdekes ötlet.
– Igazán? Azt hiszem, engem aggasztana a dolog.
– Megértem, miért aggasztana, hogy Jeanette-et bevedd az üzletbe – magyarázta Celia
–, mivel ő minden bizonnyal ragaszkodna ahhoz, hogy beleszólási joga is legyen. De nem
a pénz miatt, hiszen rendkívül gazdag, Krőzus koldusnak hat mellette. Megengedheti
magának, hogy sok pénzt fektessen be és esetleg elveszítse.
– De úgy gondolod, hogy beleszólást akar?
– Természetesen. Különben miért csinálná az egészet?
– Fogalmam sincs.
Celiának igaza volt. Jeanette egyedüli indítéka az önérdek volt. Először is kultúrsznob
volt, habár művelt kultúrsznob. Tetszett neki az ötlet, hogy legyen egy kiadóvállalata,
amelyet legalább részben a magáénak nevezhet. És a részben Jeanette számára sokkal
többet jelentett, mint a felét. Vonzotta a gondolat, hogy új karrierbe kezdjen a negyvenes
évei közepén. Vonzották az új kapcsolatok, új érdekek és gondok. Aztán meg unatkozott.
A gyerekei, még a kicsi Maud is, túl kevés idejét foglalták le. A szerepe az Elliottsnál
korlátozott volt. Úgy érezte, új kihívásokra van szüksége. És azt gondolta, hogy a Lyttons
megadná ezt neki. Az Olivertől kapott válaszlevél, amely nagy érdeklődést árult el a
javaslata iránt, megörvendeztette és felbátorította. Alig várta, hogy a férfi New Yorkba
érkezzen. És egy pillanatig sem foglalkoztatta, hogy Robert láthatóan nem örült a
dolognak.

 8. fejezet
– Lady Celia, Adele kisasszony nincs túl jól. Azt hiszem, talán hívnunk kellene az
orvost.
– Mi baja van?
– Nekem úgy tűnik, olyan megfázás, amilyen Giles úrfinak is volt, csak súlyosabb.
Nagyon forró a teste. Kicsit magas a láza. És köhög is. Ugatósan. Borogatást raktam a
mellére egész nap, de nem volt semmi eredménye.
– Jaj, istenem! – Celia habozott.
Azért jött haza a szerkesztőségből, hogy gyorsan megnézze a gyerekeket, aztán
átöltözzön a színházhoz. Már alig várta, hogy láthassa Sarah Bernhardtot, szerinte
legnagyobb szerepében, mint Lady Macbethet. És mielőtt elindult volna a színházba, még
egy kicsit csomagolni is akart. Rengeteg dolga lett volna. Már csak két hét volt az
indulásig.
– Felmegyek és megnézem, természetesen – válaszolta rövid vívódás után. – Aztán
majd eldöntöm.
– Annak örülne, Lady Celia. Nagyon nyugtalan.
Adele valóban nagyon nyugtalan volt. Kipirult, és láthatóan nem jól érezte magát. Sírva
fakadt, amint meglátta az anyját, és nyújtotta a karját, hogy vegye fel. Az asszony leült, a
térdére vonta a gyereket, aztán bólintott a dadusnak a feje fölött.
– Igen, azt hiszem, hívnunk kellene az orvost. Mondja meg Brunsonnak, hogy
telefonáljon neki!
Az orvos fél órán belül megérkezett. Hosszú ideig hallgatózott Adele mellkasán a
sztetoszkópjával, aztán belenézett a szájába, és megnézte a torkát.
– Jó, hogy kihívtak – szólalt meg végül. – Úgy hallom, sok váladék van a mellkasában.
Természetesen ágyban kell maradnia. Folytassa a borogatásokat, dadus, és inhalálnia is
kell. És váltsák ki ezt – nyújtotta a receptet –, mindjárt reggel. Ez enyhíti a köhögést és
tisztítja a tüdejét. Nem szeretnénk, hogy torokgyík legyen belőle.
– Úgy van – helyeselt Celia. – Tehát úgy gondolja, hogy nem veszélyes a betegsége?
– Ó, nem – válaszolta az orvos erőltetett jókedvvel –, nem veszélyes. De kellemetlen
lehet, mivel még nagyon kicsi.
– Igen, hogyne. Jaj, istenem! Szegény kis angyalkám! – Megcsókolta ülnie feje búbját.
– Meddig tart vajon, mit gondol, doktor Perring?
– Lehetetlen megmondani. A gyerekek néha órák alatt lerázzák magukról az ilyesmit,
máskor napokig is eltarthat. Nem igazán veszélyes az állapota, de gondos ápolást igényel.
Persze az a legjobb, ha az édesanyja tudja ápolni. Az anyák a legjobb ápolónők – jegyezte
meg újabb erőltetett mosollyal Celiának.
Az asszony kikísérte az orvost, aztán telefonált Olivernek, hogy aznap este nem mehet a
színházba.
 Reggelre Adele jobban lett. Fáradt volt, és kicsit sírós, de a láza lement, és kevesebbet
köhögött. Celia, aki maga is fáradt volt az egész éjszakai ápolástól – mivel komolyan vette
dr. Perring szavait –, bement a szerkesztőségbe egy fontos megbeszélésre, de megígérte,
hogy azonnal hazamegy, ha Adele állapota rosszabbodna.
– Csak telefonáljon, dadus! Fél órán belül itthon lehetek. Vagy még hamarabb.
A dadus nem telefonált. Aznap este Adele már ismét élénk volt, láthatóan megindult a
gyógyulás útján, úgyhogy Celia csomagolni kezdett. Még gondolni sem mert rá, mit
tehetett volna, ha Adele betegsége súlyosabb. Az anyának ugyanis a beteg gyereke mellett
van a helye. De lemaradni a Titanic első útjáról! Ez lett volna élete legnagyobb csalódása.
Kibírhatatlan. Az utazás szakmai szempontból is egyre fontosabbá vált, Celia már
megígérte, hogy beszámol róla a Hatchards egyik irodalmi estjén, és beszélt KM-mel egy
könyv lehetséges kiadásáról, amely nemcsak a Titanickal, hanem más luxus-óceánjárókkal
is foglalkozott volna, amelyek kezdtek egyre népszerűbbé válni. Ott kellett lennie a hajón.
Egyszerűen muszáj volt.

– Megint egy gyűlés? – kérdezte KM felvonva a szemöldökét.
– Megint egy gyűlés – bólintott Jago, keresztbe téve az ujját a zsebében.
Ami felesleges volt, mert nem hazudott. Hiszen gyűlésre ment, csak történetesen ez egy
kis létszámú gyűlés volt. Csak ő lesz ott, Violet és Betty Carstairs, a kincstárnok. És miért
ne? Igaz, abban a kis házban tartják, ahol Violet él megözvegyült anyjával – aki aznap este
véletlenül éppen nem tartózkodott otthon –, de nem szándékozik megcsalni KM-et, éppen
csak névsorokat és előfizetéseket egyeztet, valamint bélyegeket ragaszt majd a
szimpatizánsoknak és támogatóknak szóló levelekre.
És már jelezte Violetnek, hogy hírei is vannak. KM elmesélte neki, hogy a Lyttons azt
tervezi, könyvet jelentet meg Mrs. Pankhurstről és a lányáról. Igaz, ők nem voltak tagjai
Violeték szervezetének, de ez csodálatos reklám volna az ügyüknek. Mennyire örülnek
majd! És Jago nagyot nőne a szemükben. Violetnek bizonyosan nagyon imponálna a
dolog. A férfinak tetszett ez a gondolat. KM-nek lehetetlen volt bármivel is imponálnia.
Persze volt hátulütője is a dolognak: amint rájönnek, hogy ő ismer valakit, akinek
kapcsolatai vannak egy könyvkiadónál, azonnal pénzt is akarnának kapni tőle,
adományokat. Nagyon követelőzőek voltak, ha az ügyükről volt szó. A legkisebb követ is
százszor megmozgatták. KM húsz fontot adott, de ez volt minden. Elzárkózott, amikor
Jago azt javasolta, hogy a Lyttons hivatalosan is lépjen be a támogatók közé.
– Nem akarok ilyen szoros kapcsolatot – felelte a nő. – Egyszerűen úgy érzem, a
Lyttonsnak nem kellene ilyen dologban részt vennie.
Amikor a férfi megkérdezte, miért nem, a nő egy darabig csak kertelt, aztán kissé
vonakodva közölte, hogy a vásárlóik közül sokan nem szimpatizálnak a szüfrazsettekkel,
sőt ellenségesek velük.
– Ez sok kárt okozhatna nekünk, Jago, ezt be kell látnod.
Jago azt felelte, hogy egyáltalán nem látja be, mire KM kijelentette, hogy az nagyon
sajnálatos, de a helyzeten mit sem változtat.
– Szerintem egy könyv kiadása hosszú távon sokkal hasznosabb lesz. És Celia
ugyancsak jelezte, hogy érdekelné egy irodalmi mű, amelynek a középpontjában a
mozgalom áll. Már meg is bízta az egyik szerkesztőnket, hogy keressen egy írót, akit
felkérhetünk a munkára. Ez szintén rendkívül értékes segítség lesz. Úgyhogy, kérlek, Jago,
ne próbáld azt sugallni, hogy a Lyttons vagy személy szerint én nem viseljük a szívünkön
a szüfrazsettek ügyét!
A férfi, veszélyt szimatolva, sietve közölte, hogy semmi ilyesmit nem akart sugallni.

– Venetia nincs túl jól ma este, Lady Celia. Attól tartok, ugyanaz, mint ami Adele-lel
volt.
Celia lerakta a Woollandsban épp akkor vásárolt csipkeszegélyű hálóingeket, amelyeket
selyempapírba hajtogatott, hogy előkészítse a csomagoláshoz, és felsóhajtott.
– Ó, dadus! Olyan rosszul van, mint Adele volt?
– Szerintem még rosszabbul. Nagyon csúnyán köhög.
– Máris megyek.
Ugyanaz volt a helyzet, mint korábban Adele-lel. Kihívták az orvost, aki ugyanazt a
gyógyszert és kezelést rendelte el, aztán távozott. Ezúttal másnap reggel újra ki kellett
hívni. Venetia állapota, aki mindig is a gyengébb volt az ikrek közül, láthatóan
rosszabbodott. A láza felszökött, szaporán emelkedett és süllyedt a mellkasa, és rekedten
köhögött. Egy második, aggódással teli éjszaka követte az elsőt. Éjfélkor, miközben a
kislány a kiságyában feküdt, és megállás nélkül rázta a kínzó köhögés, amellyel az
inhalálás és a borogatás láthatóan nem bírt, Celia felnézett Oliverre, aki ugyancsak feljött,
hogy vele virrasszon, és azt mondta neki:
– Ha így haladunk, Oliver, lehet, hogy nem leszek ott a Titanicon. Ha ennyire beteg,
nem tudom itt hagyni. Nem lenne egy perc nyugtom sem. Ez rémes, de hát… De neked,
természetesen, akkor is menned kell.
És a dadus, aki éppen akkor lépett be a szobába egy tál gőzölgő vízzel az inhaláláshoz,
meghatottan látta, hogy Oliver lehajol, és gyengéden megokolja Celia feje búbját.
– Drágám – mondta a férfi –, ha te nem jössz, akkor én sem megyek.
– Oliver! De hát annyira vártad ezt az utat!
– Így van. De nélküled egyáltalán nem érezném jól magam. És meg kell mondanom,
drágám, nagyon meghat, hogy ennyire önfeláldozóan viselkedsz. Pedig tudom, mit
jelentene neked, ha lemaradnál erről az útról.
– Ugyan, Oliver – mosolygott rá fáradtan az asszony –, ezt tenné bármelyik anya.
– Nem egészen – felelt a férfi. – Nagyon sok anyát tudnék mondani, aki nem tenne
semmi ilyesmit.
A dadus pedig, aki igen sok rémtörténetet hallott a többi dadustól, amikor együtt ültek a
Kensington Gardens padjain, hajlamos volt egyetérteni Oliverrel.
Ám két nappal később Venetia jobban lett. Sápadt és megviselt volt, de már volt benne
elég erő és energia, hogy éreztesse jelenlétét a gyerekszobában. Így újra biztosnak tűnt,
hogy Lyttonék ott lesznek a Titanic utasai között.

– Bemutatom Sarah Parkert – szólalt meg Violet. – Azért jött, hogy segítsen nekünk ma
este. Be kellene mutatnia neki a könyvkiadóbeli barátját, Jago, tudna neki mesélni néhány
történetet. Épp most jött ki a börtönből. Igaz, Sarah? Sarah, ő Jago Ford. Bár férfi, de
ártalmatlan. Sőt, ami azt illeti, nagyon hasznos kapcsolat. Magas helyeken vannak barátai,
akik kiadnak egy könyvet Mrs. P.-ről.
– Igazán? – mosolygott Jagóra Sarah Parker. Magas nő volt, nagyon vékony és sápadt,
és félrevezető módon kimerültnek látszott. Mély, műveltséget árasztó hangja volt, és
parancsoló megjelenése. – Melyik az a könyvkiadó, Mr. Ford?
– Hívjon Jagónak. Egy Lyttons nevű hely.
– Igazán? – kérdezte érdeklődve és kissé mulatva. – Lady Celia Lytton birodalma.
– Ismeri őt?
– Igen. Emmeline együtt vacsorázott vele. És azt hiszem, Christabel is. Nagyon érdekes
nő, és rettentően sikeres. Persze az sem mindegy, hogy Mr. Lytton a férje.
– Tényleg? – Jagót hirtelen megzavarta ez a kívülállótól jövő vélemény a Lytton-
birodalomról, amely mindeddig csak ködös háttere volt a KM-hez fűződő kapcsolatának.
– Természetesen. De igazságtalan vagyok. Lady Celiának sok okos ötlete van. Szóval
csinál egy könyvet Emmeline-ről? Az természetesen segíteni fog egy kicsit. Violet, add
ide azokat a borítékokat! Akár hasznossá is tehetem magamat.
Amint a nő ott ült, bélyegeket ragasztva a borítékokra, Jago észrevette, milyen vékony
és madárkaromszerű a keze, és milyen csontos az álla vonala.
– És milyen a börtönben? – bukott ki belőle hirtelen.
Tudta, hogy tapintatlan a kérdés, de úgy érezte, még rosszabb volna, ha egyáltalán meg
sem kérdezné.
– Elég rémes – felelt a nő nyugodtan. – Az elszigeteltség a legrosszabb. Nehéz a
szervezetünk erejét érezni, amikor az ember egyedül van a gondolataival meg a
félelmeivel napi huszonnégy órán keresztül.
– Félelmek? – hökkent meg Jago.
– Igen. A börtönőrök brutalitásától. A kemény munka nem kifejezetten elviselhetetlen,
de ha egy börtönőr hibát talál például a felmosásban, akkor kenyérre és vízre fogják az
embert. A kényszertáplálás pedig szörnyű élmény. Életemben először értettem meg, mit
jelent az, amikor azt mondják, hogy az embernek mintha cseppfolyóssá válna a félelemtől
a belseje, amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, és értem jöttek.
Jago kényelmetlenül érezte magát. Nem szokott hozzá ilyen beszélgetésekhez. Violet
Sarah kezére tette a kezét.
– Hányszor csinálták ezt veled? – kérdezte.
– Úgy fél tucatszor. Aztán túlságosan rosszul lettem, és áttettek a börtönkórházba.
Tudod, felsérti a torkot az etetőcső. Nagyon széles, és négy láb hosszú, és nagy erővel
nyomják le a torkodon. És rögtön hány is tőle az ember. Én még mindig nem tudok semmi
mást enni, csak egészen pépes dolgokat. Az orvosom szerint valószínűleg nem is fogok
többé. – Vidáman mosolyogva nézett rájuk. – De nem baj. Még egyszer nem akarom
ennek kitenni magam. Ezért segítek nektek. Remélem, ez nem gyávaság. Erős kétségeim
támadtak afelől, hogy mennyi jó származik az erőszakból. Az emberek a militánsabb
tagjainkat bajkeverőknek tartják. Christabel és Emmeline, persze, nem ért egyet velem.
Attól tartok, nincsenek túlságosan elragadtatva tőlem.
Miután Sarah Parker elment, Violet gondterhelten nézett Jagóra.
– Szóval ki ez a barátja? Mi… mi az úr neve?
– Hölgyről van szó – válaszolt a férfi. – És Margaret Lyttonnak hívják.
– Ne! Csak tréfál! Tényleg ismer valakit a Lyttonok közül?
– Igen.
– Jól? – kérdezte a nő, átható pillantást vetve rá.
– Nem – jelentette ki Jago –, nem jól. Egyáltalán nem jól.
– Ugyan már! Nem lenne ilyen erős befolyása valakire, akit nem ismer jól.
A férfi nem felelt. A kezében tartott finom csészére meredt, amelyben gyenge teát
hozott be neki Violet anyja.
– Nos, ki gondolta volna – jegyezte meg Violet, miközben halvány félmosollyal nézett a
vendégére hosszú szempillái alól –, hogy ilyen barátnője van.
– Ő nem a barátnőm – tiltakozott Jago. – Nem úgy, ahogy gondolja.
– Nem?
– Nem. Nézze, most mennem kell! Igazán nagyon érdekes volt találkozni Mrs.
Parkerrel, meg minden. De nekem ötkor kelnem kell.
– Velem lenni nem volt érdekes? Nem, gondoltam. Tudtam, hogy én nem lehetek
érdekes. Halálosan unalmas vagyok.
Csalódottnak tűnt, vékony válla megrogyott. Jago egy pillanatra bűntudatot érzett.
– Nem gondolom, hogy unalmas volna – szólalt meg. – Egyáltalán.
– Dehogynem. A legtöbben úgy gondolják. Az ügyünk összehoz azzal a sok okos
emberrel, és látom rajtuk, hogy mind azt gondolják, ó, hát ő csak egy kis senki. Jaj,
istenem, elnézést.
Előhúzott egy csipkés zsebkendőt, és kifújta az orrát.
– Violet – szólalt meg gyengéden Jago.
– Mi az?
 – Violet, én egyáltalán nem gondolom magáról, hogy unalmas. Azt gondolom, hogy
nagyon kedves. És… – megköszörülte a torkát – nagyon vonzó. Nagyon. És… szóval…
érdekes.
Ez veszélyes terep volt, és a férfi tudta. Nem voltak illúziói Violet Brownt illetően,
mivel nagyon kifinomultan működtek a nemi ösztönei. Ugyanakkor ez az egész nagyon
izgalmas volt. És már hosszú idő telt el azóta, hogy ilyen izgalmas helyzetbe került.
Mrs. Brown, egy dühös kis zömök asszony, hirtelen megjelent az ajtóban.
– Violet, későre jár – mondta. – Ideje, hogy bezárkózzunk.
– Igen, rendben, anya. Az úr már éppen indul.
A küszöbön Jago megfordult, és azt mondta:
– Köszönöm a kellemes estét, Violet. Igazán nagyon élveztem a beszélgetésünket, nem
csak Sarah társaságát.
A nő hirtelen előrehajolt, és Jago érezte, amint vékony teste hozzápréselődik. Érezte a
parfümje illatát, amely olcsó és émelyítő volt, de azért izgató. Érezte a nő ajkát az ajkán,
aztán Violet hirtelen elhúzódott tőle, az anyja lépteit hallva.
– Még mindig sok munka maradt – szólalt meg a nő –, ha netán még szeretne segíteni
nekünk egy kicsit.

– Megvan a téma a szüfrazsettekről szóló regényhez – mondta KM másnap Celiának.
Az asszonyt elbűvölték, sőt fellelkesítették a történetek, amelyeket Jago mesélt Sarah
Parkerről. Érezte, amint felébred benne a szakmai izgalom. A férfi késő este megjelent az
ajtajánál, és azt mondta, úgy érezte, látnia kell és beszélnie kell vele. A nő tudta, hogy a
váratlan vendég valójában mit akar, de fáradt volt, és még mindig kissé ingerült a férfi
túlzott lelkesedése miatt a szüfrazsettek ügye iránt, ezért nem volt képes – vagy hajlandó –
viszonozni Jago vágyát, és hazaküldte kis idő múlva. De az információ, amelyet néhány
üveg sör mellett megosztott vele, felbecsülhetetlen értékű volt.
– Igen? – kérdezte Celia. – És mi az a téma?
– Eléggé szokatlan, azt hiszem, és nagyon hatásos. A mozgalmon belüli konfliktusokról
van szó. A militáns vezető és a nem militáns alvezére közötti harcról. Ha tudsz követni.
– Azt hiszem.
– Úgy tűnik, elég sok ilyen eset van. Az éhségsztrájkolóknak rettenetes élményeik
vannak a börtönben, sok szenvedést kell eltűrniük, elszigeteltnek és kiábrándultnak érzik
magukat. Szerintem csodás anyag volna egy regényhez.
– Egyetértek. Milyen okos vagy, hogy ezt kitaláltad!
– Hát nem egészen én találtam ki…
– Nem? – nézett rá Celia, s a tekintete fáradtságról árulkodott.
 KM együtt érzően kérdezte:
– Megint virrasztottál valamelyik gyerek betegágya mellett?
– Igen. Nehéz dolgozó anyának lenni, KM. De legalább már jól vannak. Így
remélhetőleg elutazhatunk a Titanickkal. Hála az égnek! Annyira féltem, hogy lemaradunk
róla. Képzeld csak el, milyen rémes lett volna! – Elmosolyodott. – De még egy kicsit
kialudhatom magam, mielőtt indulnánk. Szóval tetszik nekem ez az ötlet a könyvhöz.
Hogy találkoztál ezzel a történettel?
– Ó, hát egy… barátomtól hallottam – válaszolt KM –, aki részt vett néhány gyűlésen.
– És ez a hölgy eljönne hozzánk, hogy beszéljünk róla? Mit gondolsz?
– Nem hinném. Ez a barátom nagyon elfoglalt. Tudod, dolgozik.
KM érezte, hogy elpirul, ezért elfordult és a kezében tartott papírokat kezdte nézegetni.
– Igen, értem – válaszolt Celia kedvesen –, hogyne. Akkor, természetesen, nem szabad
zaklatnunk. Talán te leírhatnál néhány történetet. Sőt, esetleg megkérhetnéd ezt a
barátodat, hogy hozzon össze minket ezzel a Sarah Parkerrel.
– Igen, az esetleg lehetséges. Mindenképpen megkérdezem… megkérdezem erről.
– Én pedig megtaláltam azt, aki megírhatná a könyvet. Egy okos nő, Muriel Marchant.
Holnap bejön hozzám. Van rá esély, hogy előtte beszélj a barátoddal?
– Gondolom, igen – bólintott KM. – Ma este együtt vacsorázunk. Majd akkor készítek
néhány jegyzetet.
Csakhogy amikor hazaért, egy cédulát talált az ajtó alatt bedugva Jagótól, hogy csúnyán
megfázott, és nem tud átjönni. Ez a pocsék nátha! Valószínűleg ugyanaz, mint az ikreknél.
Biztosan nagyon odavan. Nem túl jó, ha önmagáról kell gondoskodnia ilyenkor az
embernek. KM úgy döntött, hogy lemegy a férfi kis házába, és visz neki marhahúslevest,
amelyet úgy szeret, meg vörösbort, amire úgy rákapott mostanában. Az jót tesz majd neki.
És amíg ott van nála, készíthet néhány feljegyzést erről a Sarah Parker nevű nőről.

– Holnap! – kiáltott fel Giles. – Azt hittem, a hajó csak csütörtökön indul.
– Úgy is van. De holnap este Liverpoolba kell utaznunk. Ott szállunk fel a hajóra.
– Nem tudtok Londonban felszállni?
– Nem, drágám. Nem jön Londonba. Az bajos volna.
– Nem értem, miért. Feljöhetne a folyón. Akkor láthatnám, amikor beszálltok.
– Ó, drágám! – Celia nevetve átölelte. – Milyen csodás ötlet! De sajnos nem megy. Túl
nagy a hajó.
Fent voltak a gyerekszobában. Az asszony odavitte a gyereket az ablakhoz, és az Albert
hídra mutatott:
– Nem is férne be a híd alatt. De ha beférne is, akkor sem érne időben New Yorkba.
 – Értem.
A fiú leforrázottan állt. Oliver felemelte és magához ölelte.
– Nem leszünk el túl sokáig, Giles. Megígérem. Csak pár hétig. Visszaérünk az ikrek
születésnapjára.
– Engem nem érdekel az ikrek születésnapja – felelte Giles halk, kimért hangon.
– Drágám! Egy nagytestvérnek nem szabad ilyet mondania!
Giles nem felelt.
– Egyébként – folytatta Celia – ma este, lefekvéskor elbúcsúzunk tőletek.
Mindnyájatoktól. Mire felébredtek, már nem leszünk itt. És akkor elkezdhetitek áthúzni a
napokat, amíg vissza nem jövünk. Csak huszonegy nap lesz. És neked kell a lányokra
vigyáznod, mert te vagy a legidősebb.
– Nem akarok vigyázni rájuk. Ott van nekik dadus és Lettie. De szívesen vigyázok
Bartyra – tette hozzá. – Bartyt szeretem.
– Jól van – felelte pattogós hangon Celia –, hol van Barty?
– Még ágyban, Lady Celia. Rosszul aludt, kicsit meg van fázva – válaszolt a dadus.
– Jaj, istenem! – mondta Celia. – Csak nem ő is?
– Ó, nem, Lady Celia. Ez egyáltalán nem olyan. Csak egy kicsit náthás, ennyi az egész.
– Hála az égnek! Te jó ég, már ennyi idő van? Mennünk kell! Olyan sok dolgunk van
még ma!
Miután elmentek, Letti ránézett a dadusra.
– Azt azért megnézném, hogy lemondja-e az utazást Barty miatt – jegyezte meg. –
Hiába mondogatja állandóan, hogy Barty családtag.

– KM – mondta Celia. – Jól vagy? Rettenetesen nézel ki.
KM az íróasztala fölé görnyedve ült. Kisebbnek és vékonyabbnak látszott, mint máskor,
és amikor felnézett a sógornőjére, a szeme hatalmasnak látszott fehér arcában. Dagadt és
vörös volt a szeme, ugyancsak dagadtnak tűnő arca pedig vörös foltos. Egy pillanatig úgy
meredt Celiára, mintha nem is tudná, hol van, aztán lassan azt felelte:
– Igen, jól vagyok. Vagyis kicsit megfáztam. Végül is most mindenki náthás.
– De KM, otthon kellett volna maradnod, igazán!
– Tökéletesen jól vagyok.
– Nem úgy nézel ki. Egyáltalán nem úgy nézel ki. Haza kellene menned, éslefeküdnöd.
– Celia – szólalt meg KM kemény, szinte fenyegető hangon –, tökéletesen alkalmas
vagyok rá, hogy megítéljem, jól vagyok-e. És egyáltalán nem óhajtok hazamenni. És most,
gondolom, még rengeteg munkád van, lévén ez az utolsó napod, és biztos vagyok benne,
hogy sok mindent akarsz megbeszélni velem, úgyhogy talán hozzáfoghatnánk.
 – Hogyne – bólintott Celia –, természetesen.

– Valami szörnyűség történt vele – mondta Celia Olivernek. – Tudom. Borzasztóan néz
ki. Valaki rettenetesen felzaklatta. Egy férfi, ha engem kérdezel. A férfi, bárki is legyen az.
Mindenesetre semmiképpen ne említsd neki!
Oliver azt felelte, nem áll szándékában megemlíteni, különben is, fogalma sincs, mit
kellene említenie. Nyugodtan, ragyogó mosollyal mentek a szerkesztőségi megbeszélésre,
és megpróbálták úgy kezelni a sápadt, kimerült KM-et, mintha olyan volna, mint máskor.
Az egyetlen kapaszkodójuk, amiből valamire következtetni lehetett, az volt, amikor az
értekezlet végén KM közölte, hogy szeretné, ha semmi köze nem volna a szüfrazsettekről
szóló tervezett regényhez.
– Ez olyan téma, amely iránt igen csekély rokonszenvet érzek, és igazán nem tudok
semmivel sem hozzájárulni. Sajnálom, ha ezzel ellentétes benyomást keltettem volna.
– De KM – szólalt meg Richard Douglas –, Celia azt mondta nekem, hogy van egy
olyan kapcsolatod, aki börtönben volt, tehát információt adhatna a kényszertáplálásról és
ilyenekről. Ez nagy segítség volna Muriel Marchantnak, ha valóban így van.
– Attól tartok, félreértettem a dolgot – vágta rá gyorsan Celia, aki észrevette, milyen
élettelenül cseng KM hangja, és milyen mereven bámulja az előtte heverő papírokat,
miközben beszél. – Kizárólag az én hibám, butaság volt tőlem. Amint visszatértem
Amerikából, megpróbálok valaki mást találni Murielnek, akivel beszélhet.
Ahogy felpillantott, találkozott a tekintete Oliverével. A férfi meglepettnek tűnt. Kissé
előrehajolt a testvére irányába, nyilvánvalóan kérdezősködni akart. Celia az asztal alatt
Oliver felé rúgott, és hegyes orrú cipőjével eltalálta a bokáját. Látta, hogy fájt neki, mert a
férje lélegzete hallhatóan elakadt, ezért kinyúlt, és gyengéden megérintette a karját.
– Rátérhetnénk a következő napirendi pontra? – kérdezte Celia. – A Névszótár új
kiadásának forgalmára? KM, azt hiszem, nálad vannak a pontos adatok.
Mintha a másik asszony egy pillanatra hálásan nézett volna rá, ami elárulta Celiának,
hogy jól értelmezte a jeleket.
– Idén nem fogyott olyan jól, mint reméltük – kezdte KM –, ezért azt javaslom,
csökkentsük kétszázra.
– Ez nagy csalódás, nem igaz, Celia? – jegyezte meg Oliver hidegen. Láthatóan még
mindig fájt a lába. – Annyira biztos voltál benne, hogy továbbra is nagy sikere lesz.
– Igen, és láthatóan tévedtem – felelte Celia.
Beteg gyerekek, szomorú felnőttek és egy szakmai tévedés. Nagyon boldog volt, hogy
elmenekülhet az Atlanti-óceán és a Titanic fényűző nyugalmába.

Barty rettenetesen érezte magát. Lüktetett a feje, mindene fájt, és a mellkasát mintha
mázsás súly nyomta volna. Ahányszor mély levegőt vett, mintha késsel hasogatták volna a
tüdejét. Aztán köhögni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Ettől még jobban fájt a
mellkasa. A torka lefekvéskor még csak kapart egy kicsit, de most olyan volt, mintha
valaki borotvával hasogatná. És nagyon melege volt, nagyon. Lettie ráparancsolt, hogy
keljen fel és öltözzön fel. Szeles nap volt, és reggeli után sétálni mentek, úgyhogy több
réteg alsóneműt kellett magára vennie. Úgy érezte, minden ruhadarab egy szoros, forró
kályha. Barty nem igazán tudta elképzelni, hogy sétálni menjen a hídon át a Battersea
Parkba, ami Giles szerint a tervezett úti cél volt, hiába volt a kedvenc helye. Gyenge volt a
lába, és bizonytalan, időnként minden forogni kezdett körülötte, úgyhogy le kellett ülnie.
Mint mindig, amikor nem volt jól, most is az anyja után kívánkozott.
– Barty, siess már! Feltartasz mindenkit. Talán kavics ment a cipődbe, vagy mi van?
– Nem érzem jól magam – felelte a kislány.
– Butaság! – vágta rá Lettie. – Én nem látok rajtad semmit. Szép piros az arcod. Csak
egy kis friss levegőre van szükséged. Túl sokat voltunk bent mostanában a sok megfázás
miatt.
Barty tudta, hogy felesleges vitatkoznia. Küszködve próbált lépést tartani a többiekkel,
ahogy átkeltek az Albert hídon. Amint a tónál álltak, miközben az ikrek etették a kacsákat,
úgy érezte, mindjárt szétpattan a tüdeje, annyira fájt.

– Tényleg nem kérek. Ne próbálják belém erőltetni, kérem!
– Ne butáskodj, Barty! Ez nagyon finom csirke. Szerencsés vagy, és hálásnak kellene
lenned, hogy ilyet kapsz, nem kell kenyérrel és vízzel beérned.
Lettie szerette ezeket a szúrós megjegyzéseket, szívesen emlékeztette a gyereket a
családi hátterére. Barty kezdte megtanulni, hogy ne vegyen róla tudomást. De ma, amikor
beteg és elesett volt, nem volt rá képes. A szeme megtelt könnyel, és csak homályosan
látta a tányérján a csirkét.
– Nem kérem – ismételte meg.
– Edd meg – parancsolta Lettie mert baj lesz!
– Ne, Lettie! – szólt közbe Giles. – Nem kell megennie. Nincs valami jól.
– Meg kell ennie, amit Lyttonék jóságosan adnak neki – közölte Lettie. – Barty, meg
kell enned mindent, ami a tányérodon van.
A kislány felvette a kanalát, lassan megtöltötte a száját, és nagy nehezen lenyelte a
csirkét. Ám mintha félúton megdagadt volna a torkában, és valami szörnyű állagot vett fel.
Az egészet visszahányta a tányérjára.
– Te undorító kis utcagyerek! – csattant fel Lettie, a haragtól kivörösödve. – Miféle
dolog ez?
– Dorító - mondta Adele.
– Utcagyerek – szólalt meg Venetia.
 Egyiküknek sem volt a leghalványabb fogalma sem, mit jelentenek a szavak, de azt
érezték, hogy Lettie haragszik Bartyra. És ez elég volt nekik.
Valami elpattant Bartyban.
– Fogjátok be! – kiáltotta. – Fogjátok be mindnyájan! Utállak titeket!
Lettie felugrott.
– Barty – sziszegte –, azonnal bemész a fürdőszobába, és szappannal kimosod a szádat.
Utánad megyek, hogy megnézzem, rendesen megcsináltad-e. És utána adok neked egy
adag csukamájolajat; az jót tesz a haszontalan, hálátlan gyerekeknek.
A kislány felállt. Forgott körülötte a szoba, a padló pedig hullámzott a talpa alatt.
– Nem tudok – mondta.
A következő pillanatban összerogyott a padlón, és Lettie rémülten hívta a dadust.

– Bronchitis – jelentette ki dr. Perring. – Méghozzá elég súlyos. Harminckilenc fok
felett van a láza. Sokkal súlyosabb az állapota, mint az ikreké volt. Tüdőgyulladás is lehet
belőle. Hol van Lady Celia?
– A szerkesztőségben – válaszolt dadus.
– Szerintem szólni kellene neki.
– Nem hiszem, hogy ez szükséges volna.
– Miért nem? – kérdezte dühösen az orvos.
– A többi gyerek is jobban lett. Nem látom semmi okát, hogy ez miért ne lenne.
– Ő sokkal rosszabb állapotban van. Amint már mondtam.
– Igen, de annyira nincs rosszul. És Lady Celia ma este elutazik. Amerikába. Nem
akarom ezzel terhelni.
– Én biztos vagy benne, hogy tudni akarna róla, hogy az egyik gyereke ilyen nagyon
beteg – jelentette ki dr. Perring.
– Ez nem az ő gyereke – vágta rá határozottan dadus.
Dr. Perring ránézett.
– Nem hinném, hogy bölcs dolog ilyet mondani… – jegyezte meg. – Mit csinált ma ez a
kicsi? Remélem, melegen tartották.
– Többnyire igen.
– De, ugye, nem volt kint ebben a hideg szélben?
– Csak… csak egész rövid ideig.
– Elmentünk a parkba – szólt közbe Giles, aki addig a gyerekszoba sarkában
olvasgatott, úgyhogy senki sem vette észre.
 – A parkba?! – kiáltott fel dr. Perring.
– Igen. Megetettük a kacsákat.
– Ez egyáltalán nem volt bölcs dolog. Természetesen visszajövök reggel. De azonnal
hívjon fel, ha aggódna miatta. Nos, ki telefonál Lady Celiának, dadus? Maga vagy én?
– Majd én – válaszolt a dadus.

Celia meglehetősen fáradtan papírokat rakosgatott a nagy bőrtáskába, amelyben a
munkát hozta-vitte a Paternoster Row és a Cheyne Walk között, amikor az íróasztalán
megszólalt a telefon.
– Igen?
– Miss Lyttont keresi valaki, Lady Celia. Egy úriember. Mondtam neki, hogy már
elment, de most önnel szeretne beszélni.
– Hogy hívják ezt az úriembert?
– Mr. Ford. Nem lehet elküldeni, Lady Celia.
– Hadd beszéljek vele!

A dadus megkönnyebbülten tette le a telefont. Nem az ő hibája, ha Lady Celia nem
veszi fel. Természetesen később újból megpróbálja, de egyelőre vár. Nem hagyott
üzenetet, mert a lány a szerkesztőségben valószínűleg rosszul adná át. És Barty mintha
most jobban lenne; csendesen fekszik, félálomban. Néha köhögött, de mire Lady Celia
hazajön, hogy átöltözzön és összeszedje a csomagokat, a kislány már valószínűleg aludni
fog. És akkor felesleges volna bárkit is aggasztania ezzel. A gyerek nyilvánvalóan jól van.
Csak egy kicsit köhög, ahogy korábban az ikrek meg Giles. Ők pár nap alatt teljesen
meggyógyultak. Így lesz Bartyval is. Igazán nem maradhat le Lady Celia a hajóról egy kis
köhögés miatt. És nem szabad ezzel terhelni csak azért, mert Barty kicsit felizgatta magát,
és az orvos szerint nem lett volna szabad kivinniük a szabadba. Ez nevetséges! Arra
gondolt, hogy újra felhívja az orvost, de Barty most csendben van. Talán jobb, ha hagyják
egy kicsit, hadd aludjon. Ez volna az ésszerű dolog. Határozottan. Lettie is így gondolta.
Giles pedig mintha megfeledkezett volna az egészről, és különben is, elment egy
barátjához uzsonnára. Úgyhogy valójában jobb is volt, hogy Lady Celia nem vette fel a
telefont.

– Tévedés volt – mondta a férfi –, egy ostoba tévedés. Amit gondolt. Egy… egy
félreértés.
Csaknem olyan szörnyen néz ki, mint KM, gondolta Celia. Mészfehér az arca, és
borostás. Láthatóan munkásember, és bár elég szép tweedkabátot viselt, a nehéz bakancs,
a sál és a sapka elárulta. Na és az akcentusa. De rendkívül vonzó volt. Kétségtelenül. Celia
valamiféle elismerést érzett hirtelen a sógornője iránt. Ha képes volt megragadni a
figyelmét egy ilyen férfinak, aki bár nem kifejezetten jóképű, de határozottan érzéki
külseje van, akkor igen érdekes rejtett mélységek lehetnek benne. Celia KM-re gondolt,
szigorú öltözékére, szándékosan érzelemmentes arcára, gondosan lesimított hajára,
szenvedélyes rendszeretetére, és meg volt döbbenve. Mindig is úgy képzelte, hogy
bármelyik férfi barátja kissé prűd, vénlányos entellektüel lehet. Aztán eszébe jutott a nő
feldúlt arca aznap reggel, a hangjában lüktető fájdalom, a megsebzett tekintet, és rájött,
hogy ez mind heves érzelmekre utalt. Hirtelen más szemmel nézett KM-re.
– Miféle félreértés? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy elmondhatom önnek.
– Akkor viszont nem hiszem, hogy segíthetek – válaszolt az asszony.
A férfi habozott. Aztán megszólalt:
– Tegnap otthon voltam a házamban, egy… egy fiatal hölggyel. Előzőleg azt mondtam
Miss Lyttonnak, hogy nem érzem jól magam. Ő átjött hozzám, és ott talált minket…
– Ott találta magukat?
A férfi bólintott.
– Ez nekem nem tűnik félreértésnek. Én pontosan arra a következtetésre jutottam volna,
mint ő. Méghozzá, azt hiszem, jó okkal.
– Nem – tiltakozott a férfi – nem jó okkal. Mi… mi csak dolgoztunk.
– Dolgoztak?
– Igen. Vagyis valahogy úgy. Brosúrákat raktunk össze. A szüfrazsettek számára.
Tehát igaza volt, gondolta Celia. Ez a kapocs.
– A maga házában?
A férfi szerencsétlen képpel bólintott.
– Igen.
– Mr. Ford – folytatta Celia –, bocsásson meg nekem. De ha mindössze a brosúrákkal
foglalatoskodtak, mi értelme volt azt mondani Miss Lyttonnak, hogy nem érzi jól magát?
Miért nem javasolta neki inkább, hogy csatlakozzon magukhoz, és segítsen ő is?
– Azt gondoltam, nem örülne túlságosan – válaszolt a férfi.
– Miért nem?
– Mert… a fiatal hölgy nagyon csinos. És kissé… hát… szemtelen. És azt érzékeltette
Miss Lyttonnal, hogy…
– Igen? Mit érzékeltetett?
– Hogy több volt köztünk, mint valójában.
– És volt valami maguk között?
– Nem… nem igazán.
 – De azért valami volt?
A férfi tétovázott.
– Mr. Ford – szólalt meg szigorúan Celia. – Nem segíthetek, ha nem mond el mindent.
Pontosan mi történt maguk között?
– Ő szeretett volna megszerezni magának. Ezt tudtam.
– Valóban?
Ez nem volt igazán meglepő. Bármelyik valamit is érő fiatal hölgy megakarta volna
szerezni magának Mr. Fordot.
– Miért volt ebben olyan biztos?
– Mert… szóval, gondoltam… nos, a múltkor este… szóval megcsókolt engem. Persze
csak egy búcsúcsókot adott, ennyi volt az egész.
– Megcsókolta magát? Értem. És maga is megcsókolta őt? – Celiát kezdte egyre inkább
magával ragadni a történet. Borzasztóan izgalmasnak találta. Látta, hogy a férfi
meghökken, ezért sietve hozzátette; – Elnézést. Csak éppen ismernem kell az összes tényt.
– Én… azt hiszem, igen. – Átfutott egy mosoly az arcán. – Nem igazán volt sok
választásom. És ő az értésemre adta, hogy kedvel engem.
– Ezt követően meghívta őt a házába.
– Bizonyos értelemben igen.
– Mr. Ford, ez elég egyértelmű, azt hiszem.
– Igen. Azt hiszem, úgy van. De csak a brosúrák miatt.
– Valóban?
A férfi habozott. Aztán hozzátette:
– Azt hiszem, szerettem volna, ha eljön. Tetszett nekem. De csak… ó, jóságos ég, de
ostoba voltam!
– Nekem is úgy tűnik. Mit érez Miss Lytton iránt? Ha megkérdezhetem.
– Szeretem őt – felelte egyszerűen a férfi.
– Szereti?
– Igen. Nagyon.
– Mégis hazudik neki. Meghív egy másik lányt a házába, egy olyan lányt, akiről jól
tudja, hogy vonzónak találja magát, és akit, feltételezem, maga is vonzónak talál, és aki
valószínűleg bajba sodorja…
– Igen – felelt halkan Jago –, igen, ez mind tökéletesen igaz. Attól tartok.
– De miért?
A férfi ránézett. Sokáig hallgatott, végül azt mondta;
– Azt hiszem, szórakozásból.
 – Szórakozásból? Szórakozásból kockára tesz egy kapcsolatot, amely fontos magának?
– Azt hiszem… ez történt. Igen. Azt hiszem, ez a dolog lényege. Ő… Miss Lytton
csodálatos nő, de nem kifejezetten szórakoztató. És… – elhallgatott.
– Igen?
– Ó, semmi.
– De igen, kérem, folytassa!
– Mindig én vagyok a másodhegedűs – nézett Celiára félig zavartan, félig mulatva a
férfi. – Miss Lyttonnak megvan mindene, pénz, rang, neveltetés, társadalmi állás. Én vele
szemben sosem győzhetek. Ez a másik fiatal hölgy azt gondolta rólam, hogy csodálatos
vagyok. Lehet, hogy helytelen volt tőlem, de ez nagyon jólesett. Kivételesen.
Celia hirtelen megértette a férfit, s együttérzően nézett rá.
– Igen – mondta vontatottan –, igen, megértem. Valóban. De akkor is nagyon helytelen
volt, amit tett. Helytelen volt, és nagyon sértő KM… Miss Lytton számára. És nem tudom,
mit tehetnék én.
– Lady Celia – kérlelte a férfi –, kérem. Szükségem van a segítségére.
– Igen, az biztos. De…
– Ön még sohasem tett semmit – szólalt meg hirtelen a férfi –, persze, nem ilyesmit, de
valami olyat, amiről előre tudta, hogy meg fogja bánni?
– Lehetséges – válaszolt higgadtan –, de nem hinném, hogy most ezt meg kellene
vitatnunk. Ez nem segítene magán.
A férfi hallgatott.
– Az egyetlen, amit tehet – folytatta elgondolkodva az asszony –, hogy elmegy hozzá,
és elmond neki mindent, amit nekem elmondott. Még azt is, hogy úgy érezte, nem tehet
semmit ellene. Próbálja megértetni vele!
– Nem fog szóba állni velem – felelte mélyről jövő sóhajjal Jago. – Ne gondolja, hogy
nem próbáltam már! Tegnap egész éjjel ott ültem a küszöbén. És ma reggel még mindig
ott voltam. Egyszerűen átlépett felettem. Nem hajlandó meghallgatni.
– Ezen nem csodálkozom – jelentette ki Celia –, attól tartok.
– Én sem – ismerte be a férfi. – De… én igazán szeretem őt. És ő szeret engem.
– Valóban?
– Igen. Szeret. És szüksége van rám – tette hozzá egy pillanat múlva.
Celia eltöprengett. Ez valószínűleg igaz volt. KM-nek szüksége volt a férfira, aki
láthatóan boldoggá tette. Hosszú időbe telhet, mire újra talál valakit, ha egyáltalán talál.
Celia ösztönösen érezte, hogy a sajnálatos viselkedése ellenére Mr. Ford valójában jó
ember. Sőt, talán éppen azért. Ez egy szomorú, szívbe markoló történet. Celia sem
gondolta, hogy a sógornője nagyon szórakoztató volna azon a módon, ahogy a férfi értette.
Mr. Ford nyilvánvalóan fiatalabb, mint KM, és vágyott az örömökre. Továbbá nagyon
nehéz lehet egy férfinak eltűrni az ilyen alárendelt szerepet. Mintha a maga és Oliver
hajdani helyzetét látta volna viszont.
– Nézze – szólalt meg hirtelen –, majd én beszélek vele. Megpróbálom rábeszélni, hogy
meghallgassa magát.
– Ó, Lady Celia – kiáltott fel a férfi –, megtenné? Nagyon hálás lennék érte.
– Egyelőre még korai hálálkodnia. Miss Lytton még nem hallgatott végig engem.
Magáról nem is beszélve. De megteszem, ami tőlem telik. De nagyon kell sietnem, mert
ma este elutazom.
– Igen, tudom – árulta el Jago –, Miss Lytton mondta nekem. A Titanicon. Micsoda
kaland! Mit nem adnék érte, ha én is ott lehetnék!
Celia ránézett, és most először elmosolyodott.
– Remélem, odaadná érte azt a másik fiatal hölgyet – jegyezte meg –, kezdetnek. De
igen, biztosan csodálatos lesz. Tudom, milyen szerencsés vagyok. Most menjen le a
földszintre, és foglaljon helyet! Én pedig felhívom Miss Lyttont, és meglátom, mit tehetek
magáért. Lemegyek, ha lesz valami hírem.
Húsz perccel később ment le utána. A férfi a recepción ült, fejét a kezébe temetve. Celia
kinyúlt, és a kezét gyengéden Jago vállára tette.
– Ha most rögtön felmegy Hampsteadbe, hajlandó legalább szóba állni magával. Ennél
többet nem ígérhetek. És most mennem kell. El kell érnem a hajót.

– Rettentően forró – mondta Lettie –, és nagyon szapora a pulzusa. Fura a légzése is.
Nem tudom, nem kellene-e újból kihívnunk az orvost.
– Tökéletesen jól van – válaszolt a dadus. – Alszik, nem igaz? Jobb, ha hagyjuk. Nem
szabad aggasztanunk Lady Celiát. Nem volna helyes. Tönkre tenné az utazását.
– De dadus…
– Lettie, ő sincs rosszabbul, mint Venetia volt. És nézd, mi történt Venetiával! Eltelt
negyvennyolc óra, és újra olyan egészséges volt, mint a makk. Igazán meg kell bíznod az
ítélőképességemben.
– Jól van, rendben, dadus. Ó, megérkezett az autó. Nem gondolja, hogy szólnunk
kellene neki?
– Nem, Lettie, nem gondolom.

– Bejöhetsz egy pillanatra – jelentette ki KM –, de csak öt percem van, Rendkívül sok a
dolgom.
Hideg, kimért hangon beszélt, és úgy nézett Jagóra, mintha idegen volna, egy utazó
ügynök, aki az idejét rabolja. A férfi belépett a házba.
– Nem… nem ülhetnénk le valahol?
 – Nem hinném, hogy szükséges volna. Mivel ez csak rövid beszélgetés lesz.
– Meg… – szólalt meg a férfi, érzelmektől fűtött hangon.
– Igen?
– Annyira sajnálom.
– Valóban?
– Igen. Nagyon-nagyon sajnálom. Nem tudom, mi szállt meg.
– Szerintem – jegyezte meg KM – ez eléggé nyilvánvaló. Legalábbis abból, amit láttam.
Egy fiatal, eléggé vonzó nő. Ez szállt meg, méghozzá nagyon. Gondolom, végül is
természetes volt.
– Igen – válaszolt Jago, mély lélegzetet véve. – Igen, az volt. Természetes, úgy értem.
KM arcából szemmel láthatóan kifutott a vér. Egészen elfehéredett.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha most azonnal távoznál – vetette oda –, ha csak ennyit tudsz
mondani magyarázatképpen.
– Igen. Ennyit.
A nő felállt, odament a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta.
– Viszontlátásra – mondta.
– Meg! Meg, ne légy ilyen!
– Az isten szerelmére! – fakadt ki a nő, és sápadt arca hirtelen kipirult. – Mit vársz
tőlem, milyen legyek? Megbocsátó? Megértő? Sajnálom, Jago, nagyon rosszul ismersz, ha
ezt várod tőlem.
– Természetesen nem várom el – felelte a férfi –, de azért reménykedtem benne.
– Azt elhiszem. De akkor csalódnod kell, attól tartok. Kérlek, menj el!
– Nem – makacsolta meg magát Jago. – Nem megyek el. Addig nem, amíg el nem
mondtam, amit akarok. Aztán majd elmegyek. Csukd be az ajtót, Meg! Kérlek.
A nő ránézett. A férfi mintha hirtelen határozottabb lett volna, kevésbé alázatos. KM
becsukta az ajtót.
– Akkor folytasd! – sürgette. – Mondd el, amit akarsz!
– Ez… természetes volt, ahogy mondtad. Ettől még nem lesz kevésbe rossz. Ugyanúgy
szégyellem magam miatta. De valóban erről volt szó. Csinos volt, fondorlatos, és
megszédített. De ez nem változtat azon, ahogy irántad érzek, Meg. Ettől még nem
szeretlek kevésbé.
– Az ég szerelmére! – fakadt ki a nő. – És most mit kellene tennem? Áldásomat adni rá,
hogy találkozz vele bármikor, amikor csak tetszik?
– Nem – válaszolta Jago –, szó sincs róla. Csak… nézd az én szememmel a dolgot!
Nem a… a hűtlenkedést. Egyébként csak egy csók volt, és egy kis ölelés.
– Jago, nem akarom hallani a részleteket!
 – De igen – erősködött a férfi. – Meg kell hallgatnod! Ez fontos. Sosem vinnék ágyba
egy másik nőt, soha! Nem tudnék. Nem lennék rá képes utánad… azután, hogy
megismertelek. Gondolni sem tudnék rá. Egyszerűen elképzelhetetlen volna.
– Értem – felelte a nő komor hangon, de a tekintetében mintha megértés csillant volna,
amiből Jago erőt merített.
– Nem. De arról nem tehetek, ha valakit… vonzónak találok. Ez az, ami természetes.
Erről senki nem tehet.
– Valóban?
– Senki, kivéve téged – válaszolta, és megkockáztatott egy vigyort. A nő merev arccal
nézett vissza rá. Korai volt még a vigyor. A férfi sietve folytatta: – De amit tettem, hogy
meghívtam a házamba, és hogy hazudtam neked, az megbocsáthatatlan. Arról én tehettem.
És hogy megbántottalak, és olyan nagy fájdalmat okoztam neked. Annyira szégyellem
magam, Meg. Nagyon-nagyon.
A nő ránézett, de nem szólt egy szót sem.
– Szeretlek – mondta Jago. – Ezt most nehéz lehet elhinned, de így van. Úgy szeretlek,
ahogy még soha senkit nem szerettem. Bár nem is sokan voltak. De… jobban, mint…
mindenkinél jobban.
Nem mondta ki Annie nevét. Láthatóan úgy érezte, hogy azzal végleg elárulná. KM
nagyon meghatódott. Könnyek gyülekeztek a szemében. Szaporán pislogott, most nem
engedhette meg magának a könnyeket.
– És sosem lehetne többet nekem senki más. Soha – folytatta a férfi. – Azután, amit
együtt átéltünk, amire rányitottad a szemem.
– Meg kell mondanom – szólalt meg a nő, és minden igyekezete ellenére már
érezhetően kedvesebb volt a hangja – , a viselkedésed nem erre vall.
– Meg! Nem figyelsz rám. Én szerelemről beszélek. Nem pedig egy kis ostobaságról.
– Ez a kis ostobaság – felelte a nő – nekem nagyon is rosszulesett.
– Tudom – ismerte be Jago. – Jól tudom. Nem kell többször elmondanod. De azt
akarom, hogy túllépjünk rajta. Mindketten. Azt akarom, hogy újra együtt legyünk. Nagyon
szeretném.
– Hogyan bízhatok benned? – kérdezte KM, és maga is érezte, hogy szinte akarata
ellenére egyre jobban megenyhül. – Ez a kérdés, Jago. Hogy bízhatok meg benned valaha
is újra?
– Bíznod kell bennem – jelentette ki egyszerűen a férfi –, mást nem tehetsz. Vagy
megbízol bennem, vagy elhagysz.
A nő nem felelt.
– Az a helyzet – tette hozzá Jago –, és ezt még nem mondtam eddig, hogy nem mindig
könnyű nekem. Mivel te olyan okos vagy, és megvan mindened.
– Nincs meg mindenem, Jago – válaszolt hűvösen KM, de közben elmosolyodott.
 – De igen. Pénz, iskolázottság, a karriered. Ezt hívom mindennek. Én addig sosem
fogtam föl, amíg nem beszéltem azokkal a nőkkel, hogy milyen befolyásos a Lyttons, és
milyen fontos személy lehetsz te is. Ettől nagyon kicsinek éreztem magam. Esendőnek.
Vele… ha csak rövid ideig is, de fontosabb ember lehettem. Én voltam a főnök. Azt
hiszem, ennek is volt egy kis köze ehhez a dologhoz. Vagyis inkább elég sok.
KM rámeredt. Most ő érezte magát kicsinek, megszégyenültnek. Sosem gondolt igazán
arra, hogy milyen nehéz lehet sok minden Jagónak a kapcsolatukban. Élvezte, hogy ő a
főnök, ahogy a férfi megfogalmazta; talán nem arrogáns módon, de élvezte, hogy mindig
ő az, aki ad, aki felkínál dolgokat, és aki… birtokol. Sosem az, aki elfogad, aki hálás.
Visszatekintett az évekre, olyan szemmel nézve, ahogyan Jago láthatta. Látta önmagát,
ahogy a házába hívja a férfit, ahogy finom ételt ad neki, jó bort, ajándékokat, ahogy
mindig csak adott, és hirtelen elszégyellte magát.
Nagy levegőt vett, hogy megmondja Jagónak – mi, hogyan. De a férfi megelőzte.
– Az a helyzet, hogy az ágyon kívül sosem én vagyok… úgy értem, az irányító. De ez
sem igaz, ugye, mert akkor is mindketten vagyunk. És ez, természetesen, így helyes.
KM nem küzdött tovább a sírás ellen. Fájdalmas, néma könnyek peregtek le az arcán.
Mozdulatlanul állt, és a könnyein át a férfit nézte, ahogy ott állt az ajtónál. Végül
abbahagyta a sírást, és kinyújtotta a kezét. Jago előre lépett, és megfogta.
– Nagyon sajnálom – mondta a férfi újra. – Nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam
neked.
– Talán – mondta a nő – …igen, talán kicsit megértem, ami történt. De nem akarom –
mosolyodott el –, hogy valaha is újra bármi ilyen természetes dolog történjen.
– Nem fog – ígérte Jago.
– Én is sajnálom. Azt, hogy így érzel. Korábban nem gondoltam erre. Nem tudom, mit
tehetek ebben a dologban, de meg fogom próbálni.
– Ne – vágott közbe a férfi –, én nem akarom. Ne változz meg! Én olyannak szeretlek
téged, Meg, amilyen vagy. Ha el tudod hinni nekem.
– Azt hiszem… azt hiszem, igen – bólintott KM. – És én is szeretlek. Nem akarsz… úgy
értem… nincs kedved… maradni egy kicsit?
– De igen – mondta a férfi –, az jó lenne. Köszönöm.

Brunson ajtót nyitott Celiának, és közölte vele, hogy Mr. Lytton az emeleten van, és
csomagol.
– Truman előállt az autóval, hogy kivigye önöket az állomásra, Lady Celia. Bő harminc
perc múlva indulniuk kell.
– Tudom, Brunson, tudom. A jó ég tudja, hogy fogok elkészülni. Hol vannak a
gyerekek?
– A lányok mindnyájan alszanak, amennyire tudom, Lady Celia. Giles úrfi egy
barátjánál van.
– Hát persze. Elfelejtettem. De időben hazaér, hogy elbúcsúzzon tőlünk?
– Úgy gondolom, igen, Lady Celia.
Az asszony felszaladt az emeletre, a szobájukba.
Oliver idegesen nézett rá.
– Mi a csudáért késtél? Indulnunk kell, vagy…
– Igen, tudom, harminc perc múlva. Valami dolgom volt. Te jó ég, Oliver, de jó lesz, ha
már a vonaton leszünk! Akkor már senki és semmi nem állíthat meg minket. Milyen
csodás! Ne aggódj, drágám! El fogok készülni. Már majdnem végeztem a csomagolással.
Csak a kozmetikai táskám van hátra. Komolyan úgy gondolom, hogy ha hazaértünk, fel
kell vennem egy saját szobalányt. Ilyen mozgalmas társasági élet mellett ez már túl sok
nekem. Most pedig hagyj békén húsz percig, addig felmehetnél a gyerekszobába
elbúcsúzni a lányoktól!
– Már voltam. Mindnyájan alszanak. A dadus nagyon aggódott, nehogy felkeltsem őket.
– De… mindegy, talán jobb is így. Csak hagyj egy kicsit magamra, és akkor sokkal
gyorsabban elkészülök! Tudod, mindennek ellenére rettentően izgatott vagyok.
– Én is, drágám. Én is.

Barty megpróbálta a köhögését elfojtani a párnával. Nem tudta biztosan, hogy hol van;
néha azt gondolta, újra ott van a Line Streeten, egy ágyban a testvéreivel, aztán úgy érezte,
mintha zuhanna lefelé, egyre lejjebb valami forró, örvénylő sötétben. Amikor úgy hitte,
hogy a Line Streeten van, egyre az anyját hívta, de az nem jött, csak a dadus, ádáz képpel,
és még több kanalas orvosságot töltött belé. Már olyan sokat lenyelt, hogy hányingere volt
tőle. A dadus megfenyegette, hogy csukamájolajat ad neki, ha zavarni meri Lady Celiát.
– Nem akarom, hogy megtudja, beteg vagy, és aggódjon miattad. Nincs semmi komoly
bajod, sőt holnap reggel már felkelsz. Nem tűröm, hogy még egy napig itt heveréssz, és ki
kelljen szolgálnunk. Most aludj! Ezt mondta az orvos is.
A kislány jól tudta, hogy az orvos nemcsak ennyit mondott, de nem tudott megszólalni,
annyira bedagadt a nyelve, és olyan nagyon fájt a torka. Nem volt képes semmiféle hangot
adni. A legcsekélyebb fogalma sem volt, miért aggódtak annyira, hogy háborgatná Celia
nénit. Egyszer megpróbált felkelni, mert ki akart menni a vécére, de még a felüléstől is
olyan rosszul lett, hogy vissza is feküdt rögtön. Kénytelen lesz bepisilni. Már nem
érdekelte.
Celia végzett a csomagolással. Felvette az úti öltözékét (drapp színű kosztümöt
Alexandra királynő kedvenc fazonjában, csodás, széles karimájú kalappal), aztán
felszaladt a gyerekszobába. Minden csendes volt. A Dadus a kandalló mellett ült,
varrogatva. Felállt és az ajkához emelte az ujját.
– Mindhárman mélyen alszanak, Lady Celia – mondta. – Tudom, hogy el akart búcsúzni
tőlük, de szerintem jobb lesz, ha hagyja őket. Csak felizgatják magukat, ha most meglátják
önt.
– Lehet – válaszolt az asszony –, de nem ébresztem fel őket, dadus, épp csak be akarok
nézni hozzájuk. Több mint három hétig nem látom őket.
– Rendben van, azt hiszem, az ikrekhez bemehet, de talán Bartyhoz ne.
– Miért ne?
– Korábban sírt az anyukája után. Tudja, ahogy néha szokott. Kicsit megdajkáltam,
olvastam neki egy mesét, és szépen elaludt. De ha felébred ne… Jobb, ha nem
háborgatjuk.
– Igen. Azt hiszem, igaza van. Istenem, szegény kis Barty! Néha nem is tudom…
– Ne aggódjon miatta! Általában jól elvan, mint hal a vízben.
– Remélem. Te jó ég, már ennyi az idő? Épp csak bekukkantok, megnézem az ikreket.
Beosont az ikrek hálószobájába. A két kislány édes álomba merülve ott feküdt az
egymás mellett álló kiságyukban. Csak akkor tudtak elaludni, ha látták egymást. Egyik
éjjel, amikor Adele beteg volt, és az orvos attól tartott, hogy skarlátos lehet, elrendelte,
hogy a kiságyát egy másik emeletre vigyék. Mindkét gyerek elkeseredetten sírt késő
éjszakáig, míg a dadus, hirtelen ötlettől vezérelve, egy kis tükröt nem tett mindegyikük
kiságyába. Mindkét iker megnyugodva bámulta a saját tükörképét, és végre elaludt.
Celia elmosolyodott, és könnyes szemmel csókot hintett a lányok fejére. Nehéz szívvel
vált el tőlük. Bármi történhet.
– Drágám, gyere! Le fogjuk késni a vonatot!
– Jövök már. Viszontlátásra, dadus! Köszönöm, hogy ilyen csodálatosan gondoskodik
róluk. Három hét múlva találkozunk. Oliver, hol van Giles? Nem mehetünk el úgy, hogy
nem köszöntünk el tőle.
– Lent van a földszinten, várja, hogy elbúcsúzhasson.
– Nagyon szomorú?
– Nem, jól van.
– Lejövök én is – szólalt meg a dadus. – Megvigasztalom, ha kell.
– Ez nagyon kedves magától, dadus. Gyere, drágám, kérlek!
– Giles, édesem, viszontlátásra! Legyél nagyon jó fiú. Sok-sok ajándékot hozunk neked
Amerikából. És megszervezzük, hogy Maud meg a testvérei eljöjjenek hozzánk. Öleld
meg anyát!
Giles szófogadóan engedelmeskedett.
– Érezd jól magad, anya. És te is, apa.
– Úgy lesz, öregfiú. Most gyere, drágám, szálljunk be az autóba! Truman már mindent
bepakolt. Nem tréfálok, valóban lekéshetjük a vonatot.
– Jövök már, jövök.
– Valóban el kell mennetek?
 – Természetesen. Te is tudod. Ugyan, Giles, ne sírj! Légy jó fiú! Elszomorítod az
édesanyádat.
Giles remegő ajkába harapott. Elkísérte őket az ajtóig, és megállt a dadus meg Brunson
között, a kezüket fogva.
– Jó utat kívánok, uram – szólalt meg Brunson. – Önnek is, Lady Celia.
– Köszönöm, Brunson. Észre sem veszik, és újra itthon leszünk.
Giles hirtelen kiszabadította magát, és odafutott hozzájuk. Izgatottan kérdezte:
– Elbúcsúztatok Bartytól meg az ikrektől?
– Igen, természetesen. Vagyis… megnéztem őket. Mindnyájan aludtak.
Giles az anyjára nézett.
– Akkor Lettie-nek igaza volt Bartyval kapcsolatban.
Celia megdermedt, aztán lehajolt Giles-hoz.
– Hogy érted, drágám?
– Celia, az isten szerelmére, gyere már! Kérlek!
– Nem, Oliver, várj! Ez fontos. Giles, miben volt igaza Lettie-nek?
– Azt mondta… azt mondta…
– Celia!
– Mit mondott Lettie?
A dadus előrerontott, és megragadta Giles kezét.
– Giles, nem szabad felizgatni az édesanyádat! Semmi szükség rá, hogy aggódjon.
– Mit mondott Lettie, Giles?
A kisfiú nem felelt, előbb kutatóan felnézett dadusra. Aztán megszólalt:
– Azt mondta, hogy nem mondasz le az utazásról Barty miatt.
– Ezt hogy értette?
– Giles úrfi! Azt mondtam, ne!
– Giles, hogy értette ezt? Miért kellene lemondanom az utazásról Barty miatt? Nem
értem. Mondott még valami mást?
– Celia, én megyek. Találkozunk az állomáson.
– Giles…
– Giles úrfi…
– Mondott valami mást is?
– Azt…
– Giles, kérlek, mondd meg nekem.
 – Azt mondta, hogy nem fogsz lemondani az utazásról miatta. Hiába… hiába
mondogatod állandóan, hogy… – megremegett a hangja, de aztán összeszedte magát, és
folytatta –, hogy ő is a családhoz tartozik.
– Giles – szólalt meg Celia, aki több okból is úgy érezte, mintha mély, sötét szakadékba
hullana alá –, nem értem. Miért mondta ezt Lettie? Miért kellene lemondanom az utazásról
Barty miatt? Nincs rá semmi okom. Végül is nem beteg… Vagy igen?

 Második rész

1914-1918

 9. fejezet
– Meghalt! Oliver, ez borzalmas! Mit tehetünk? Esetleg oda kellene utaznod? Mi
történt?
– Állítólag… elvetélt – válaszolt Oliver, felnézve a táviratból, amelyet éppen akkor
kézbesítettek. – Ennél többet nem tudok. A temetés jövő héten lesz. Természetesen
szeretnék ott lenni, de ez nem igazán lehetséges. Semmiképpen nem érhetek oda időre.
– Persze, hogy nem. Szegény Robert! Szegény, szegény ember! Vetélés! De hát
legutóbb olyan jól ment minden. Azt hiszem… hány éves is volt? Negyvenöt. De akkor
is…
– Csak annyit tehetünk, hogy írunk Robertnek – sóhajtott fel a férfi. – És majd
meglátogatjuk, amint lehet. Milyen szomorú eset! Én nagyon kedveltem. És tiszteltem is,
rendkívül okos volt. Én… mi… sokkal tartozunk neki.
– Tudom – bólintott Celia, aki néha bizony nem örült, hogy Jeanette milyen nagy
mértékben beavatkozott a Lyttons ügyeibe, és bosszantotta férje nyílt rajongása az asszony
iránt. Ám most bűntudatot érzett emiatt. – Csodálatosan kedves volt velünk. És én is
kedveltem. Tavaly nyáron remek mulatság volt, amikor meglátogattak minket az összes
gyerekkel. Tele volt élettel. El sem tudom képzelni őt… Istenem! Milyen kegyetlen dolog!
Azonnal írok Robertnek. És azok a szegény fiúk…
– Igen, valóban – mondta Oliver. – Rettenetes lehet nekik, hogy mindkét szülőjüket
elvesztették. Celia, milyen pokoli hét volt ez! A főherceget megölték, lehet, hogy
hamarosan kitör a háború, és most szegény Jeanette…

– Kicsit idősebb most, persze – mondta az orvos óvatosan, amikor megállapította az
újabb terhességet, aztán kissé hamis jókedvvel hozzátette, hogy a természet tudja, mit
csinál. – Csak nem szabad mindent rábízni – tette hozzá. – A vérnyomására vigyáznunk
kell, úgyhogy sokat kell pihennie, Mrs. Lytton, sőt néha ágynyugalmat javaslok. Hosszú
alvás minden dél után, semmi korán kelés, semmiféle megerőltetés, és természetesen szó
sem lehet… - megköszörülte a torkát –, szó sem lehet semmiféle további intimitásról. És
hetente eljövök, hogy megnézzem.
– Ne nézz így, Robert, drágaságom! – szólalt meg Jeanette, amikor az orvos elment. –
Tökéletesen rendben lesz minden, tudom. Látod, milyen komplikációmentes volt minden
Mauddal. Csodásan érzem magam. Annyira boldog és izgatott vagyok.
– Tudom, drágám. Tudom. Nem tehetek róla, de aggódom.
– Nem szabad. Különben is az én hibám. Nekem kellett volna ragaszkodnom hozzá,
hogy vigyázzunk jobban. De nem könnyű a pillanat hevében. És olyan csodásan tüzes
pillanataink voltak, nem igaz?
A férfi rámosolygott a feleségére, meghatódva a boldogságától.
– De igazán kímélned kell magad – figyelmeztette. – Nincs több nagyszabású
vendégeskedés! Nem járhatsz be az Elliottsba sem!
– Tudom, tudom, Robert. Sem a Lyttonsba. Nem fogok. Megígérem. Ez sokkal
fontosabb. Ezt még én is belátom.
Legalább elismerte. Robert nyomorúságosan érezte magát az utóbbi időben. A nőt
annyira lefoglalta az új – ahogy fogalmazott – irodalmi élete, amit imádott. Szeretett
bejárni a szerkesztőségbe, amely meglehetősen elegáns, barna kőből épült, franciás stílusú
épület volt a Gramercy Park közelében (amint azt Olivernek kifejtette, fontos, hogy
tekintélyes épület legyen, jó kirakat a cégnek). Robert gyűlölte az egészet. Ironikus módon
úgy érezte, mintha az asszony eltávolodott volna tőle, amikor ilyen szoros kapcsolatba
bonyolódott a férje családjával. A szerkesztőség épületét még ő kereste az asszonynak, de
ettől kezdve nem lehetett a dologban semmi része. Jeanette átvette az irányítást, ő mutatta
meg az épületet Olivernek, ő beszélte meg vele a bérletet, a dekorációt, az alkalmazottak
körét. Olivert teljesen lenyűgözte a sógornője és ez az egész. Robert figyelte az öccsét, és
aggódott miatta. Jeanette nagyon értett hozzá, hogy fölébe kerekedjen az embereknek.
A Lyttons New York nem volt túl nagy szervezet, de meglehetősen befolyásos. Egy
tehetséges fiatalember vezette, bizonyos Stuart Bailey, akit Oliver a Doubleday-től orzott
el, és kinevezte főszerkesztőnek.
A gazdasági részért felelős ügyvezető igazgatót Jeanette találta.
– Ő vezeti az egyik jótékony célú szervezetet, amelyben részt veszek, és nagyon
vonzódik a művészetek minden ágához. Azt javasolnám, hogy ő és Stuart is neked
számoljon be, és ne egyik a másiknak. Mindketten rendkívül elismert szakemberek a
maguk területén, úgyhogy az nem működne szerintem.
Oliver, akit lenyűgözött, milyen jól átlátja az asszony a vállalati struktúrát, egyetértett
vele. Végül a gyakorlatban aztán mindketten Jeanette-nek számoltak be, ahogy azt Robert
előre megjósolta. A cég eleinte csak ugyanazt adta ki, amit a londoni Lyttons, néhány
hónap múltán azonban Stuart Bailey elkezdte felkutatni a maga könyveit és szerzőit. Éles
eszű volt, és fantáziadús. Celia valósággal rajongott érte.
– Egyszerűen tökéletes. Valójában ide kellene hoznunk Londonba.
– Nem hiszem – válaszolt Oliver, kissé meglepetten nézve a feleségére –, hogy
kettőtöknek volna elég tér itt, Londonban.
Az első év végére már elég sikeresen működött a cég. Még nem igazán hozott profitot,
mert meglehetősen komoly volt a befektetés összege, de úgy tűnt, nem lesz veszteséges.
Jeanette izgatott volt, teljesen elmerült a kiadó ügyeiben, állandóan új tehetségek, új
ötletek után kutatott maga is. Robertnek úgy tűnt, éppen olyan volt, mint Celia: elmerült a
munkájában, és egyre jobban eltávolodott a családjától. Ez aggasztotta a férfit, és nem
csak azért, mert féltékeny volt miatta. Az asszony azt tervezte, hogy terjeszkedjenek a
következő évben, azt javasolta, indítsanak egy művészeti könyvekre szakosodott részleget,
és arról beszélt, hogy Londonba utazik egyedül, megbeszélni Oliverrel az esetleges
felvásárlásokat. Az egész ügy kezdett túlzottan grandiózus méreteket ölteni. Robertnek
legalábbis úgy tűnt.
– Természetesen, a baba fontosabb – nyugtatta Jeanette –, és amíg egészségesen meg
nem születik, magától értetődően hozzá igazítok majd mindent. – Rámosolygott a férfira.
– És biztos vagyok benne, hogy ezúttal fiút szülök. Egy örököst neked. Ne vágj ilyen
aggódó arcot, drágaságom! Minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, miként azt doktor
Whitelaw mindig mondogatja, a természet tudja, mit csinál.
Ám a természet mégsem tudta. Pontosan hat hónaposan Jeanette-nél megindult a szülés.
Világra hozott egy halva született fiút, majd huszonnégy órával később ő is meghalt.

Robert Lytton a dolgozószobájában ült egyedül, és a temetéssel kapcsolatos teendőkkel
próbált foglalkozni, amikor Laurence kopogás nélkül belépett.
– Beszélni akarok magával – mondta.
– Igen? Ha a temetéssel kapcsolatban, akkor természetesen szívesen veszek minden
javaslatot.
Valójában örült, hogy látja Laurence-t. Jeanette halála óta a fiú alig hagyta el a szobáját.
Odakérte magának az ételt, és csak akkor jött elő, ha hosszú, magányos sétára indult a
Central Parkba. Fogta az anyja kezét, amikor az asszony meghalt, mozdulatlanul ült
mellette azon a hosszú, szörnyű, utolsó napon. Nem volt hajlandó elmozdulni onnan, még
akkor sem, amikor Robert arra kérte, hagyja néhány percre kettesben őket. Pár perccel
azután, hogy az orvos megállapította Jeanette halálát, Laurence felállt, megcsókolta az
anyja homlokát, és kiment. Száraz szemmel, kifejezéstelen arccal. A keservesen síró Jamie
utánaszaladt, de szinte azonnal visszatért, mert a bátyja kizárta a gyászából, így a
nevelőapja karjába vetette magát.
Robert, aki küszködve próbált megbirkózni a saját fájdalmával, miközben egymagában
kellett gondoskodnia a gyerekekről, köztük egy kétéves kislányról, aggódott Laurence
miatt. Többször odament a szobájához, halkan kopogott az ajtón, de mindig azt a választ
kapta, hogy menjen el.
– Egyedül akar lenni – közölte Jamie, miközben értetlenül nézett Robertre az anyjához
annyira hasonló kékeszöld szemével, amely most vörös volt a sírástól. – Azt mondta
nekem, hogy ne is próbálj… ne is próbálj beszélni vele.
– Ez természetes – válaszolt higgadtan a férfi. – Azt hiszem, ezt tiszteletben kellene
tartanunk, nem gondolod, Jamie?
A fiú bólintott, és mosolyogni próbált. Még csak tizenhárom éves volt, és túlságosan
megdöbbentette és elkeserítette az anyja halála ahhoz, hogy bármiféle ellenséges
viselkedést mutasson Robert iránt. Kedvelte a nevelőapját, nem tehetett róla. Mindig is
úgy gondolta, hogy a férfi kedves, mulatságos és jó társaság. Amikor Laurence elment az
iskolába ősszel, Maud születése után, Jamie tökéletesen megbarátkozott Roberttel. Igaz,
nehéz volt, amikor a bátyja hazajött. Jamie először megpróbált úgy tenni, mintha még
mindig semmi köze nem volna Roberthez, később pedig megpróbálta meggyőzni
Laurence-t, hogy Robert igazán nagyon rendes, de a testvére hideg tekintettel azt
válaszolta:
– Te elárulhatod az apánkat, Jamie, ha akarod. Én nem vagyok rá képes. Talán majd
megérted, ha idősebb leszel. De ne aggódj emiatt! Tudom, hogy nehéz neked.
 – Ne beszélj így! Ne légy igazságtalan! – kiáltott fel Jamie, de Laurence vállat vont, és
kijelentette, csak azt mondja, ami szerinte igaz.
Miután az anyjuk meghalt, Jamie egyik éjjel arra ébredt, hogy rettenetes, ziháló
zokogást hall a másik szobából. Laurence volt az. Jamie bement hozzá, bemászott az
ágyába, és próbálta megvigasztalni. De Laurence mozdulatlanul feküdt, és nem akart
szóba állni az öccsével. Csak amikor az végül elfordult tőle, akkor szólt utána.
– Ugye, tudod, hogy ő tette? Ő ölte meg anyát. Az ő hibája.
– Ne butáskodj! – válaszolt Jamie, akit megrémített a düh Laurence hangjában.
Visszament a saját szobájába, a maga fájdalmához. Igazából nem is tudta, mire gondolt
Laurence.
De Robert tudta.
– Maga miatt halt meg – mondta most neki Laurence. – Azért halt meg, mert megszülte
a maga gyerekét.
– Laurence! Szörnyűség ilyet mondani! – De ismét szétáradt benne a bűntudat. Hiszen
ez a gondolat kísértette őt is mindennap és minden éjszaka. – Az édesanyád a vérveszteség
miatt halt meg – szögezte le határozottan, küzdve, hogy a hangja ne remegjen. –
Megértem a fájdalmadat, sőt a haragodat is, de kérlek, ne tételezz fel rólam semmiféle
aljas szándékot.
– Nincs semmiféle aljas szándék – folytatta a fiú –, ez csak az ok-okozat egyszerű esete,
nem igaz? Maga dugta őt…
– Laurence! Hogy mersz így beszélni velem? Azonnal kérj bocsánatot!
– Bocsánatot kérek, hogy egy obszcén szót használtam – jelentette ki hidegen Laurence
–, de nem vonom vissza, amit mondtam. Maga teherbe ejtette az anyámat, amikor már túl
öreg volt, és nem is volt eléggé egészséges egy ilyen dologhoz, és ennek következtében
meghalt. Nem látom be, hogyan háríthatná el magától a felelősséget.
Robert nem felelt.
– Egyébként a temetés után – magyarázta Laurence –, ahol nyilván be kell tartanunk az
udvariassági szabályokat, remélem, nem látom többé. Nem óhajtok sem találkozni, sem
beszélni magával.
– Sajnálom, Laurence – válaszolt Robert döbbenten –, de kénytelenek leszünk
találkozni. Egy házban élünk, és egy család vagyunk.
– Nem vagyunk egy család – jelentette ki Laurence. – Jamie a testvérem, és mi ketten az
apánk és az anyánk gyerekei vagyunk. Maudhoz pedig semmi közöm.
– Dehogynem. Ő a féltestvéred.
– Akkor hadd fogalmazzak így: őt sem óhajtom látni többé. Úgyhogy hálás lennék, ha
elhagyná a házamat, amint lehetséges, és magával vinné őt is.
– Laurence – szólalt meg Robert –, attól tartok, a fájdalom kissé az agyadra ment. Ez
nem a te házad, hanem… ez a családi otthon.
 – A szüleimé volt. Most az enyém.
– Attól tartok, ez nem így van. Ami azt illeti, a ház az enyém. És… – küszködve próbált
udvarias maradni – természetesen te is itt fogsz lakni.
– Biztos benne? – kérdezte Laurence különös hangon, alattomos tekintettel nézve rá. –
Az apám végrendelete kifejezetten úgy szól, hogy a házat én öröklöm. Miután az anyám
meghalt. Ez az Elliott család otthona, a nagyapám építtette.
– Tisztában vagyok vele. És amikor majd én… eltávozom, a ház a tiéd lesz. Addig
azonban, ismétlem, ez a családi otthon. És jelenleg én vagyok a család feje.
– Maga nem a család feje – vágott vissza Laurence –, és szerintem maga is rájön majd,
hogy a ház az enyém.
– És azt akarod mondani, hogy egyedül élnél itt? Jól értelmezem a helyzetet?
– Úgy van.
– És az öcséd?
– Ő is itt fog lakni. Ő hozzám tartozik. Ez lett volna az apám kívánsága.
– Ez teljesen abszurd! Jamie még csak tizenhárom éves. Neked még három éved van a
nagykorúságig. Szó sem lehet róla, hogy egyedül éljetek itt.
– Itt lesz a személyzet. Ők majd gondoskodnak rólunk.
– Laurence, ez értelmetlen vita – jelentette ki Robert végül. – Nem utolsósorban azért,
mert ez a ház az enyém. És szó sem lehet róla, hogy elmenjek innen.
– Szerintem beszélnie kellene az ügyvédekkel – zárta le a vitát a fiú.

– El kell majd menned, ha háború lesz? – kérdezte Giles. – El kell majd menned
harcolni?
– Nem tudom – felelte Oliver, aki már hónapok óta latolgatta magában ezt a lehetőséget.
– Azt hiszem… igen. Valószínűleg. De mindnyájan imádkozzunk, hogy ez ne történjen
meg.
– Arra nem sok remény van – jelentette ki KM pattogós hangon. – Úgy értem, arra,
hogy nem történik meg. Imádkozhatunk, amennyit csak akarunk.
Átjött hozzájuk, hogy a családdal vacsorázzon, és közben megbeszéljék, mikor
látogathatnák meg Robertet, ha lehetséges volna egyáltalán. KM és Robert nagyon közel
állt egymáshoz. Csak egy év korkülönbség volt köztük, ezért szinte elválaszthatatlanok
voltak gyerekkorukban. Oliver jóval később született, és más anyától, ezért, bár
mindketten nagyon szerették, sosem volt vele ennyire szoros a kapcsolatuk.
– Szegény kisfiúk! – jegyezte meg KM. – Nagyon nehéz lehet nekik.
– Rettentően – válaszolt Celia. – És a kis Maudnak is.
– Igen, de neki még mindig ott van legalább az apja. A fiúk kétszeresen árvák lettek.
 – Én nem szeretem Laurence-t – szólalt meg Giles. – Egyáltalán nem akart játszani
velem.
– Tudod, ő sokkal idősebb nálad – magyarázta Celia. – Habár el kell ismernem, elég
kelletlennek tűnt. Jamie aranyos kisfiú volt. Nem tudom, hogyan birkóznak meg a
helyzettel.
– Biztos vagyok benne, hogy Robert segítségével jól elboldogulnak – jelentette ki KM.
– Mindenesetre arra gondoltam, esetleg meglátogathatnám Robertet. De most, hogy
küszöbön áll a háború, valószínűtlennek tűnik az utazás. Nem hinném, hogy a hajók
továbbra is zavartalanul szállítják az utasokat az óceánon át, nem igaz?
– Nem is tudom – gondolkodott el Celia. – Amerika nem is abban az irányban van, mint
Franciaország vagy Németország. Vagy igen?
Az asszony földrajzi tudása híresen gyenge volt.
– Nem egészen – mosolygott rá Oliver –, de úgy vélem, a mi szigetünk körül mindenütt
meglehetősen veszélyesek lesznek a vizek, amint kitör a háború. Ezenkívül az
óceánjárókat is besorozhatják, gondolom. Aztán üzemanyaghiány is lehet, meg még a jó
ég tudja, mi. Akárhogy is, én nem tanácsolnám az utazást.
– Akkor viszont évek telhetnek el, mielőtt újra láthatom a bátyámat – mondta KM –, és
ez nagyon elszomorít. Ez az egész olyan szörnyű! Én igazán szerettem Jeanette-et. Úgy
éreztem, olyan jól kiegészítette a családot. De az élet kegyetlen. Nagyon kegyetlen.
– Én azt mondanám – szólalt meg Giles –, hogy a halál volt kegyetlen. Nem az élet.
Akkor is el kell mennem az iskolába, ha háború lesz?
– Természetesen – felelte Celia, elmosolyodva a gyerek koravén megjegyzésén. –
Különösen, hogy a Szent Kristóf jó messze, vidéken van. Így sokkal nyugodtabb leszek.
– Miért? Mi olyan különleges a vidékben?
– Háború idején mindig biztonságosabb vidéken – válaszolt Celia, aztán Oliver
figyelmeztető pillantását látva, sietve hozzátette –, ott rengeteg finom étel van, és nem
rohangálnak azok a csúnya tankok az utakon.
– Én szeretném a tankokat látni. És ti? Ti mit fogtok csinálni?
– Természetesen itt maradunk. Nekünk dolgoznunk kell.
– Hát a lányok?
– Giles, még egyáltalán nem biztos, hogy háború lesz.
– De ha igen…
– Valószínűleg leküldöm őket nagymamához. Úgyhogy ők is vidéken lesznek.
– De nem ott, ahol én – jegyezte meg reménykedve Giles, aki már nagyon várta, hogy
megszabaduljon az ikrektől.
– Még a közeledben sem. De most már ideje lefeküdnöd, Giles. Menj a szobádba,
mindjárt megyek én is, mondd meg a dadusnak!
Új dadusuk volt. Jenny Paget-et és Lettie-t azonnal elbocsátották azon a szörnyű napon,
amikor Bartyról kiderült, hogy tüdőgyulladása van, ami miatt lemondták az utat a
Titanicon.
– Megmentette az életünket – mondta Celia, és közben Oliverre pillantott Barty
betegágya mellett, amikor három nappal később meghallották a hírt a Titanic
elsüllyedéséről és a rengeteg halálos áldozatról. – Képzeld csak el, Oliver, ha Giles nem
mondja meg nekünk, hogy Barty beteg! Akkor mi is ott lehettünk volna holtan valahol
abban a jeges vízben… Még rágondolni sem tudok! És ő is meghalt volna, úgy gondolom,
mivel az a szörnyű páros még az orvost sem volt képes újra kihívni hozzá. Milyen
kiszámíthatatlan a sors, ugye? Ha egy parányi szálat kihúzunk az élet szövedékéből,
azonnal megváltozik minden.
– Hála istennek – tette hozzá Oliver. Az asszonyhoz lépett, és megsimogatta a haját.
A férfit borzalmasan megrázta a hír, az a gondolat, hogy milyen közel voltak a halálhoz.
Még hónapokkal később is vízbefúlásról álmodott, arról, hogy elmerül a jeges
sötétségben, és el kell válnia Celiától meg a gyerekektől, akiket annyira szeret. Már Bartyt
is, jött rá most. Az első negyvennyolc órában, amikor a kislány olyan közel volt a
halálhoz, hogy elmentek az anyjáért, és szinte reménytelenül virrasztottak mellette éjjel-
nappal, Oliver lenézett apró, lázban égő testére, hallgatta kapkodó, reszelős légzését, a
szörnyű köhögést, és szó szerint megrémítette a gondolat, hogy elveszítheti. Nemcsak
azért, mert Celia és bizonyos mértékig ő is felelős lenne érte, hanem azért is, mert a
kislány utat talált a szívéhez bátorságával, éles kis eszével és a nyilvánvaló
ragaszkodásával iránta, azzal, hogy mindig örült, ha látta.
Giles félőrült volt a rettegéstől, hogy elveszíti Bartyt.
– Ő a barátom – ismételgette –, a legjobb barátom. Vagyis az egyetlen barátom. Nem
halhat meg, nem!
Celia még a fájdalom közepette is aggódott amiatt, hogy Giles úgy tekint Bartyra, mint
egyetlen barátjára.
Giles fura kisfiú volt, ezt kénytelen volt elismerni. Magányos, komoly, a felszínen
szófogadó, de a felszín alatt félszeg, és ellenállt minden próbálkozásnak, hogy
előcsalogassák a csigaházából. Okos volt, de nem gyors felfogású; időre volt szüksége.
Viszont ha az agya egyszer felfogott valamit, akkor tovább dolgozott rajta. Későn tanult
meg olvasni, de egy éven belül már meglehetősen bonyolult történeteket olvasott. A
szorzótábla rettentő sok gondot okozott neki, amíg ki nem dolgozott rá egy logikus
szisztémát. Utána már egy nap alatt megtanulta az egészet.
Nem volt népszerű az iskolában. Tökéletesen hiányzott belőle a szülei könnyed,
elbűvölő modora. Ritkán hívták meg születésnapi zsúrokra, sohasem választották be a
csapatokba labdajátékokhoz, és csak egy-két barátja volt. Ezért a szünetekben volt a
legboldogabb, amikor Bartyval bonyolult játékokat találtak ki, amelyeket egész nap
játszottak a szünidő hosszú, gondtalan napjaiban. Utazók voltak egy távoli országban, akik
hazafelé tartva veszélyes vidéken küzdötték át magukat, vagy katonák, és a hazájukat
védték. Volt, hogy egy birodalom királyaként és királynőjeként törvényeket találtak ki
meg rendeleteket, és uralkodtak az alattvalóik felett, akik az ikrek voltak (amikor
hajlandók voltak együtt játszani velük) és az új, nagyon szeretett dadus.
 – Törvényellenes a járdalapok szélére lépni – jelentette ki például Giles. – Középen kell
menned, különben bírságot fizetsz.
– Ebben az országban tisztelegnünk kell a hajóknak – közölte Barty. – Aki nem
tiszteleg, büntetést fizet.
A kislány hétévesen nagyon gyors felfogású volt. Könnyen megértette az elméleteket és
a fogalmakat, és ugyanilyen könnyen tanult meg kívülről dolgokat. Félnapos iskolába járt,
egy kis intézménybe a King’s Road közelében. Ő volt – amint a tanítónője csendesen
közölte Celiával – a legokosabb gyerek az osztályban. Szorgalmasan tanult, és nemcsak
kötelességtudatból, hanem azért is, mert szeretett tanulni. Akárcsak Giles, ő sem volt
népszerű, bár ő csak a mássága miatt. A többi gyerek csalhatatlan érzékkel észrevette a
kissé másféle hanglejtést a beszédében, a zárkózottságát és a vonakodását, hogy magáról
beszéljen. Ugyanúgy egy gyereklány hozta az iskolába, mint őket, de abban különbözött
tőlük, hogy a gyönyörű nő, aki eljött az iskolai koncertekre és más rendezvényekre, nem
az anyja volt, hanem egy úgynevezett nagynéni. Ha nagyon faggatták, beszélt valakiről,
akit makacsul anyának nevezett. A lojalitása megakadályozta, hogy Sylviából anya vagy
anyu legyen. Ezzel, Barty úgy érezte, végképp elárulná. Lehetőleg nem beszélt az életéről,
de ha rákényszerült, akkor az igazat mondta. És amikor megtudták róla az igazságot, a
többi gyerek gyötörni kezdte vele.
Aztán további kutatásokat folytattak. A gyerekszobabeli pletykákból szinte mindent
megtudtak, amit akartak. Az új Lytton-dadus zárkózottsága a témát illetően már túl későn
jött. Jenny korábban nagy élvezettel kiteregette ezt a jó kis történetet a dadusok padján.
– A mi dadusunk azt mondja, hogy a csatornában élt, amikor Lady Celia hazavitte.
Tisztára kellett súrolni.
– Az én dadusom azt mondja, tetves volt. És a kezével evett.
– A mi dadusunk azt mondja, hogy részeges volt az apja.
– Az én dadusom azt mondja, hogy hat gyerek aludt egy ágyban náluk.
Kölyöknek nevezték, az utcakölyök rövidítéseként.
Giles-hoz hasonlóan őt sem hívták meg zsúrokra, és nem volt párja, ha kettes sorban
mentek valahová. A boldogtalanságát – ezt az ismerős érzést – büszke hallgatás mögé
rejtette, ami még jobban elszigetelte a többiektől. A könyvek fölött ült és tanult, amíg a
többiek játszottak. Jó tanulmányi eredménye újabb ürügy volt a kritizálására. Kölyök, a
stréber, így hívta most már minden gyerek, és egyre magányosabbá vált. Ennek ellenére az
iskolát még mindig jobban szerette, mint az otthonát. Legalább nem voltak ott az ikrek.
Az ikrek, négyévesen, rettenetesek voltak. Giles úgy hívta őket: a szörnyetegek. Szépek
voltak, elbűvölőek és akaratosak, erős személyiségük kettőzött erővel irányult a külvilág
felé, úgyhogy rettenetesen el lettek kényeztetve. Nemcsak otthon, hanem mindenütt,
ahová mentek. Az emberek rájuk mosolyogtak, mutogattak rájuk, azt mondogatták:
„Nézd, milyen édesek!”
Az egyforma, drága ruhákba öltöztetett lánykák semmit nem szerettek annyira, mint
elmenni hazulról. Ez olyan volt, mintha felléptek volna a színpadra, a végtelenül hálás
közönség elé. Idegenek is megállították őket, megkérdezték tőlük a nevüket, hány évesek,
és azt mondták nekik, hogy nagyon csinosak. Elég volt a leghétköznapibb dolgot
végrehajtaniuk – leugrani a járdáról, a dadusuk kezét fogva végigmenni egy fal mellett –,
az emberek felfigyeltek rájuk, és megjegyezték, milyen ügyesek. Hároméves korukra
megjelent az édesanyjuk társaságában készült fotójuk a legtöbb társasági lapban, valamint
a The Times és a Daily Telegraph társasági rovatában.
Oliver tiltakozott ellene, azt állította, hogy ez árt nekik. De Celia, aki mindig is örült a
nyilvánosságnak, nevetve azt felelte, még túl kicsik ahhoz, hogy megértsék. Az asszony
rajongott az ikrekért. Ők rendelkeztek mindazzal az erénnyel – szépséggel, bájjal,
kapcsolatteremtő képességgel –, amellyel Giles nem. Amikor Oliver kivételezéssel
vádolta, Celia megint csak nevetett, és azt felelte, ez nem kivételezés, hanem egyszerűen
örül, hogy lányai vannak.
– Nem olyanok, mint a fiunk, aki, valljuk be, Oliver, nagyon csendes. Giles egyébként
is utálná, ha fényképeznék, vagy ha elvinném őt boltokba és uzsonnázni, te is tudod.
A férfi erre erőtlenül azt felelte, hogy valószínűleg igaza van. Egyébként ő is odavolt az
ikrekért. Olyan ellenállhatatlanul kedvesek és ragaszkodóak voltak, mint két kis selymes
szőrű kutyakölyök, amint felmásztak az ölébe, megcsókolták és a fülébe súgták, hogy
szeretik. A maguk társasági köreiben híresek voltak, mindenki a barátjuk akart lenni, és
azt állította, hogy közeli kapcsolatban áll velük. Attól a pillanattól kezdve, hogy két és fél
éves korukban a knightsbridge-i táncórákon útjukra bocsátották őket a
gyerektársadalomban, a társaság sztárjai voltak.
– Senki nem tudja, milyen rémesek – súgta Giles Bartynak egyik nap, miközben az
ikreket figyelte, amint édesen mosolyognak egyforma fehér csipkeruhájukban, búcsút
intve a barátaiknak, akik eljöttek uzsonnára.
Barty együtt érzően bólintott.
De ez nem volt egészen igaz. Legalább két ember tisztában volt vele, milyenek az ikrek:
az egyik a dadus volt, aki rendkívül szigorúan bánt velük, a másik pedig az anyai
nagyanyjuk.
– Lehet, hogy szépek – mondta Celiának egy látogatás végén, amikor az ikrek az ölében
ülve, ráfonódva csókokkal borították az arcát, nem véve tudomást az anyjuk utasításáról,
hogy menjenek fel a gyerekszobába – és nagyon aranyosak. De kezdenek kicsúszni a
kezedből. Ami rendben van, ameddig kicsik, de később kevésbé lesz kellemes. Sokkal
határozottabbnak kellene lenned velük, szerintem. Különben bánni fogod.
Celia nevetett, és azt felelte, tudja, hogy csintalanok.
– De olyan elbűvölően azok. És még kicsik. Bőven van idő, hogy szigorúbb legyek.
Lady Beckenham kijelentette, hogy ez tévedés, amint azt mindenki tudja, aki kutyákat
vagy lovakat nevel.
– Az első pillanattól kezdve határozottnak kell lenned. Különben nem tudják, hol a
helyük. És akkor kellemetlen szokásaik alakulhatnak ki.
– Anya, az ikrek kislányok, nem kutyák!
– Nincs különbség – jegyezte meg Lady Beckenham. – Semmi különbség sincs. Küldd
le őket hozzám, és majd én gatyába rázom őket!
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet volna – felelte nevetve Celia.
De úgy tűnt, kénytelen lesz megváltoztatni a véleményét, mégpedig igen komoly okból.
1914. augusztus 4-én, amikor Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, és százezer
táviratot küldtek szét minden tartalékosnak az országban azzal az egyetlen rettenetes
szóval, hogy „mozgósítás”, Celia első gondolata a gyerekeit fenyegető veszély volt, és
Ashingham biztonsága. Két héttel később, amikor az első brit sereg Franciaország
területére lépett, utasította a dadust, hogy kezdje összecsomagolni a gyerekek ruháját, és
figyelmeztette az anyját, hogy negyvennyolc órán belül számíthat rájuk.
– Drágám, azt hiszem, kicsit elhamarkodod a dolgot – vélekedett Oliver. – Én nem úgy
látom, hogy különösebb veszély fenyegetne bármelyikünket is a közeli jövőben.
– Oliver, ne légy nevetséges! Nem erről van szó. Most kell lépnünk, mielőtt túl késő
lesz. A gyerekeket Londonon kívül akarom tudni minél előbb.
– De miért?
– Mindenki azt mondja, záporozni fognak a bombák Londonra.
– Mindenki azt mondja, a háború véget ér karácsonyra – tette hozzá Oliver higgadtan. –
Bár véleményem szerint egyik sem túl valószínű.
Celia megfordult és a férfira nézett. A szalonban ültek, az ablaknál. Alattuk, az
Embankment-en túl, békésen hömpölygött a Temze. Emberek sétáltak karonfogva a
parton, vagy a mellvédre támaszkodva nézték a hajókat. Tiszta volt az égbolt, amelyet
vörösre festett a drámai naplemente. Minden csendes és nyugodt volt. Celia érezte, amint
szétárad benne ez a nyugalom. Aztán hirtelen, amint a naplemente izzó narancsvöröse
elérte a vizet, eszébe jutott az aknatűz, és félni kezdett.
– Oliver – sóhajtotta. Felkelt, a férje mögé állt, és kezét a vállán nyugtatva, fejét a férfi
fejére hajtotta. – Annyira szörnyű lesz! Miért nem értik ezt az emberek? Szörnyű, ahogy
mindenki rohan, hogy besoroztassa magát, vannak, akik távoli falvakból egész éjjel
gyalogolnak. Aztán az a menet a Whitehallon, ahol az emberek éljeneztek, azok a
mámoros cikkek a lapokban, azok „A királyért és a hazáért!” plakátok, mintha valami
hatalmas parti kezdődne, nem pedig háború, tele szenvedéssel, halállal, öldökléssel. És
már el is kezdődött. Azok a szegény ördögök ott az Amphionon, vízbe fulladtak, amikor
nekimentek annak a német aknának…
– Szerintem tudják. A szívük mélyén – válaszolt Oliver, kezét a felesége kezére
helyezve. – A férfiak egészen biztosan tudják. Az asszonyaik miatt színlelnek. És
bizonyos fokig maguk miatt. Nem foglalkoznak vele túl sokat, így védekeznek a félelem
ellen. És aztán, azt hiszem, az ország háborút akar. Vagy azt hiszi.
– Jaj, Oliver, hogy lehetséges ez? Hogy akarhat bárki is háborút?
– Drágám, ez egy elemi ösztön. Együtt jár a hazafisággal, amely hatalmas méreteket
öltött az utóbbi időben. Szinte egy új vallás lett. Jelen van mindenütt, a legszegényebb
utcában, a legszerényebb iskolában, a legelhanyagoltabb gyárban is.
– Szokás szerint most is az asszonyok azok, akikben még maradt egy kis józan ész, és
annak látják a háborút, ami – jegyezte meg Celia. – Az a menet augusztus negyedikén,
amit a nemzetközi nőszervezet kezdeményezett, hihetetlenül erőteljes volt. A háborút a
gonoszság utolsó nagy erőszakos kitörésének nevezték. Ott nem sok szó esett a
hazafiságról.
– Nem is lett sok eredménye, nem igaz?
– Hát nem.
– Van még valami. A kommunikáció fejlődésével, az újságok és a rádió révén az
emberek jobban… egynek érzik magukat. Egységesebbnek. Ami táplálja a hazaszeretetet.
Tedd ezt hozzá a birodalom és a dicsőség érzéséhez, és… – felsóhajtott. – Itt, Nagy-
Britanniában, mi azt hisszük, hogy nem veszíthetünk el egy háborút. De attól tartok,
ezúttal tévedhetünk. Németország nagyon erős. Igazán nagyon erős.
Celia lepillantott rá.
– És… te elmégy? Eddig nem kérdeztelek meg. Azt hiszem, félek a választól. Éppen
elég rossz az a tudat, hogy Jack magától értetődően ott lesz, de…
A férfi hosszú ideig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Attól tartok, mennem kell. Nem tudnék magammal békében élni, ha nem mennék.
Hallgattak. Kis idő múlva Celia szólalt meg:
– Oliver, menjünk fel! Veled akarok lenni…
Az asszony tudta, miért vágyik erre hirtelen és ilyen hevesen. Ez volt az ő védekezése a
valóság ellen, akárcsak az éljenzés és a nevetés a fiatal férfiak számára. A valóság ellen és
az ellen, amit a férje nem mondott ki: ha elmegy, lehet, hogy egyáltalán nem fog majd
élni, nemhogy békében élni önmagával.

Jack Lytton egy héttel később, a délután közepén érkezett a Cheyne Walkra. Hosszú
eltávozásra lett volna jogosult a négyéves indiai szolgálata után, de ezt visszavonták, és
csak egy hetet kapott. Aztán csatlakoznia kell az alakulatához egy hónapos kiképzésre,
mielőtt továbbindulna Franciaországba. Azért egy hét is valami, gondolta. Az ember sok
mindent csinálhat egy hét alatt, Londonban…
Brunson üdvözölte, elvette a kabátját meg a csomagját, aztán közölte vele:
– Lady Celia és Mr. Lytton nincsenek itthon, uram. A kiadóvállalatnál vannak.
Mindig úgy említette, hogy a kiadóvállalat, mintha meglepő volna, hogy Oliver és Celia
éppen ott tartózkodnak.
– Igen, gondoltam, hogy ott lesznek. Azt mondtam nekik, nem érek ide, csak
vacsoraidőre. Nem baj. Kaphatnék egy whiskyt szódával, Brunson? Kicsit kimerített az
utazás.
– Természetesen, uram. Beviszem a szalonba.
– A gyerekek itthon vannak?
 – Mindnyájan elmentek itthonról a dadussal. Sétálnak. Valószínűleg hamarosan
hazaérnek.
– Jól van. Alig várom, hogy láthassam őket. Legutóbb az ikrek még csecsemők voltak.
A keresztelőjükön voltam itt utoljára. Giles is már nagyfiú lehet.
– Valóban, uram. Szeptember óta már iskolába jár.
– Szegény kis fickó – jegyezte meg vidáman Jack.
Brunson bizonytalanul nézett rá, majd eltűnt egy pillanatra, aztán újra megjelent az
italostálcával.
– Talán szívesebben fogyasztaná el ezt a saját szobájában, uram.
– Igen, az talán jobb volna, én… Ó, sziasztok! Hát itt vagytok! Tudjátok, ki vagyok én?
A gyerekek beléptek az előcsarnokba, és Jacket bámulva megálltak.
– Te biztosan ismersz, Giles. Én vagyok Jack bácsikád. Nem emlékszel rám?
– Azt hiszem – szólalt meg bizonytalanul a fiú, aztán a kezét nyújtotta. – Üdvözlöm,
uram.
– Én emlékszem, én emlékszem – mondta Venetia.
– Én is – csatlakozott Adele.
– Nem emlékezhettek – szólt rájuk Giles. – Ti még csak kisbabák voltatok. Jack bácsi a
keresztelőtökön volt itt.
– De igenis emlékszünk. Nem igaz, Adele?
– De igen.
– Az jó, ha emlékeztek rám. Kapok egy puszit?
Az ikrek a karjába vetették magukat. Jack nevetve felállt, mindkét karjában egy
gyerekkel. Vidám kis jószágok, gondolta. És szépek is. Rendkívül bájosak. Akárcsak az
anyjuk. Gyönyörű nő Celia. Jack sohasem értette egészen, hogyan tudta a jó öreg, unalmas
Oliver felcsípni. Az asszony várhatott volna inkább őrá.
Jack észrevette, hogy Barty udvariasan, csendben ácsorog a lépcső alján, és ránevetett.
– Szia! Te vagy Barty, igaz? Te is nőttél egy kicsit. Adsz egy puszit?
Lehajolt és letette az ikreket. Barty előrelépett és szófogadón arcon csókolta. Ő is egész
csinos volt. Csodás volt a haja. Fura kis jószág, gondolta róla Jack a keresztelőn.
Rettentően félszeg és csendes. Persze ez nem is meglepő. Jack nem volt túlzottan
fantáziadús, de még ő is megértette, nem lehet könnyű, ha valakit háromévesen bedobnak
egy csomó idegen közé, és azt mondják neki, hogy mostantól velük kell élnie. Mintha
Oliver azt mondta volna, hogy ezt csak átmeneti megoldásnak szánták, de a jelek szerint
mostanra véglegessé vált.
– Hány éves vagy? – kérdezte a kislányt.
Az ráfüggesztette mogyoróbarna szemét, úgy felelt:
– Hét.
 – Te jó ég, kész felnőtt! És milyen ezzel a bagázzsal élni? Szerintem gyilkos dolog
lehet.
Barty elvörösödött, és szorongva nézett az ikrekre. Azok éles tekintettel figyelték.
– Nagyon… jó – válaszolt sietve.
Tehát valóban nem könnyű a helyzet. A többiek valószínűleg rettentő ellenségesek vele.
– Én örülök, hogy velünk lakik – jelentette ki Giles határozottan.
– Abban biztos vagyok.
Az ikrek összenéztek, majd vihogva felszaladtak a lépcsőn.
– Annyira buták! – közölte Giles, miközben rámosolygott Bartyra, aztán megkérdezte. –
Mennyi ideig maradsz, Jack bácsi?
– Csak egy hétig. De abból a legtöbbet akarom kihozni.
Aznap este a vacsoránál ismertette a tervét, hogyan akarja ezt elérni.
– Remélem, nem bánjátok, de nem túl sokat leszek itthon. Van néhány barátom, akit fel
akarok keresni. Megnézek néhány előadást, ilyenek.
– Egyáltalán nem bánjuk – felelte Oliver.
De Celia közbeszólt, kissé incselkedő tekintettel:
– És miért ne nézhetnénk meg mi is néhány előadást veled?
– Drága Celia – válaszolt a férfi a sógornője felé fordítva tekintetét. A szeme sötétebb
volt, mint Oliveré, de ugyanolyan mandulavágású, szinte lányosan hosszú szempillákkal.
– Bármikor eljöhetsz velem, amikor csak akarsz.
– Jól van. Akkor el is megyek. Hová szeretnél menni?
– Azt majd te megmondod. Én rettentően kiestem ezekből a dolgokból Azt hiszem,
talán az orfeumba. Odavagyok, hogy lássam a Gibson lányokat. Oliver, te mit javasolsz?
– Lássuk csak – pillantott rá Oliver, tökéletes pókerarccal. – Van egy új feldolgozása az
Othellónak, amit szívesen megnéznék. Arra elvihetnélek. És talán a Rigolettóra a Covent
Gardenbe. Az hogy tetszene?
– Azt hiszem, sehogy, de azért köszönöm szépen – válaszolt Jack. – Úgy érzem, nem
igazán sikerült ráéreznem Shakespeare ízére. Emlékszem, te milyen izgatott voltál egy
darabja kapcsán, azt mondtad, megváltoztatta az életedet. Akkor azt gondoltam,
megbuggyantál egy kicsit.
– Valószínűleg tényleg megbuggyant – jelentette ki Celia. – De majd én megmondom
neked, mit kellene megnéznünk, és ígérem, Jack, a szabadságod többi részébe nem szólok
bele. Szóval az első egész estét betöltő színes filmet kellene megnéznünk. Őrületesen
izgalmasnak hangzik. A világ, a hús és az ördög, ez a címe. Na látod, erre elvihetsz.
– A legnagyobb örömmel. Valóban nagyon izgalmasnak tűnik. Neked volna kedved
hozzá, Oliver?
– Nem, azt hiszem, én kihagyom, ha nem haragszol – válaszolt a bátyja. – De mesélj
nekünk Indiáról, Jack! Hogy tetszett?
– Imádtam. Kevés akció, rengeteg szórakozás. Végül egy vezérkari beosztást kaptam,
úgyhogy az alkirály szárnysegédjeként Indiában maradtam, amikor az alakulat átment
Dél-Afrikába. Nem meséltem még?
– Nem – felelt a férfira mosolyogva Celia.
A szerénység volt Jack egyik legelbűvölőbb jellemvonása. De az asszony pontosan
értette, mivel érhette el Jack ezt a nagy kitüntetést: természetesen, kiváló katona volt, de
ezenfelül elbűvölő ember is, és járatos a társasági életben.
– Igen, nagyon jól éreztem magam. Tudjátok, mi volt csodálatos? A durbar, ott tartották
a koronázási ünnepséget 1911-ben. Az fenséges volt. Ötvenezer katona volt az
ünnepségen Delhiben. Rohadtul, pardon, Celia, elképesztően fantasztikus volt. Az alkirály
vezette az indiai hercegeket a hűségeskühöz, több tucatot, és az uralkodó uszályát hat
apród vitte, mindnyájan maharadzsák vagy maharadzsák fiai. Mondhattok, amit akartok,
de ott kint tudják, hogyan rendezzenek meg egy fényűző ceremóniát. A király és a
királyné csodásan néztek ki, a király egy koronát is csináltatott, kifejezetten erre az
alkalomra. Az emberek persze őrjöngtek. Az ilyesmi nagyban fokozza a lelkesedésüket.
Mert különben nem mindig olyan hálásak, mint lenniük kellene, attól tartok.
– És kipróbáltál sok izgalmas dolgot? Nagyvadakra vadászni meg ilyenek? – kérdezte
Celia.
– Úgy van. Ami azt illeti, egész jól is ment. Jó pár tigrist elejtettem annak idején.
Elefántról vadásznak rájuk. Fene izgalmas.
– Attól tartok, London elég unalmas lesz neked ezek után.
– Ettől nem félek – válaszolt Jack. – Az a szándékom, hogy rengeteget szórakozzak.
Aztán átugrom Franciaországba, hogy elbánjak a barbárokkal. Nem tart soká. Remélem,
nem aggódsz emiatt, Oliver?
– Csak egy kicsit – felelte Oliver.

– Én megyek – jelentette ki Jago –, és ne is próbálj visszatartani!
KM rámeredt, és érezte, ahogy a rettegés szó szerint marokra fogja a gyomrát. Attól
tartott, mindjárt elhányja magát. Olyan szorosan markolta a szék karfáját, hogy
kifehéredtek az ízületek a kézfején.
– Úgy érted, önként jelentkeztél?
– Természetesen. Ma. Elmentünk a fiúkkal.
– Miféle fiúkkal?
– Az építkezésről. Biztosan hallottál a cimborák zászlóaljairól. Lord Litchener éppen
most bólintott rá. Együtt jelentkeznek, együtt is szolgálnak. Ezt ígérték. Nem olvasod a
megfelelő lapokat, Meg. Manchesterben húszezer férfi együtt állt be a seregbe, és tizenöt
zászlóaljba osztották el őket. Glasgow-ban a közlekedési vállalat egy egész zászlóaljat
állított ki tizenhat óra alatt. A Fiúk Brigádja…
– Fiúk Brigádja? – kérdezte alig hallhatóan KM. – Fiatal fiúk?
– Igen, persze csak azok, akik elég idősek. Ez nagyszerű ötlet. Mindnyájan együtt
megyünk át, hogy megtegyük a magunkét a királyért és az országért. Szóval lementünk a
városházára, ebédidőben vagy háromtucatnyian. Egy-két hét múlva megyünk kiképzésre,
azt mondták. Tudod, hogy még az ausztrálok is küldenek egy alakulatot? Hogy védjék a
birodalmat. Ez nagyon megindító, Meg.
– Ó, Jago! – jajdult fel KM. Acélos önfegyelme teljesen elhagyta, olyan gyorsan, hogy
maga is meglepődött rajta. – Jago, nem akarom, hogy elmenj!
Sírni kezdett a félelemtől és a szomorúságtól. A férfira meredve ült, és ömlöttek a
könnyei. A férfi ránézett, először szinte mulatva, aztán aggódva. Odament hozzá, letérdelt
eléje, és a két kezébe fogta az arcát.
– Hé, ne butáskodj, Meg! Ez nem vall rád. Nem lesz semmi bajom. Biztosan. Nem
tehetem meg, hogy nem megyek, hogy cserbenhagyom a jó öreg hazámat. Ezt nem
akarnád, ugye? Hogy szégyenkezned kelljen miattam.
– Inkább szégyenkeznék miattad, mint hogy nélküled éljek.
– Nem fogsz sokáig nélkülözni. Vége lesz az egésznek karácsonyra. Aztán majd megint
úgy élünk, mint hal a vízben. Meglátod. Meg, ne sírj már ennyire! Kérlek.
Karjába zárta a nőt. Érezte, hogy KM testét rázza a zokogás, amitől ő is szinte a
könnyekig elérzékenyült.
– Hé – nyugtatta –, ugyan már. Neked is bátornak kell lenned! Nem csak nekem. Azzal
segítesz nekem.
– El sem tudom képzelni, miért nem szóltál nekem róla – panaszkodott KM. – Miért
nem kérdezted meg, hogy én mit gondolok erről?
– Mert bármit gondolj is – válaszolt a férfi egyszerű logikával –, nekem mindenképpen
mennem kell. Ilyen egyszerű. Nos… felmenjünk? Most? Hogy eltereljük egy kicsit a
gondolataidat?
– Nem sikerülne – felelt a nő. – Egyáltalán.
– De én azért megpróbálnám.
Felmentek az emeletre. A nő meztelenül feküdt az ágyban, és még mindig zokogott.
Jago odafeküdt mellé és a karjába vette.
– Szeretlek – mondta. – Nagyon szeretlek. Még mindig. Jobban, mint valaha. Te is
tudod, ugye?
A nő bólintott.
– És te is szeretsz engem. Ugye?
– Igen – felelte KM. – Szeretlek.
– Na hát akkor. Csak ez számít.
 Csókolni kezdte a nőt. Ahogy a férfi hozzásimult, KM érezte, ahogy az ismerős, sürgető
vágy feltámad benne. Azt hitte, nem így lesz, hogy a fájdalom eltompítja majd, de úgy
tűnt, inkább felfokozta az érzékeit, még jobban kívánta a férfit. Mohó éhséggel húzta
magához, magába Jagót. Érezte, ahogy a férfi betölti, és ahogy eltölti a szerelem is.
Eszébe jutott minden előző együttlétük. Az a megdöbbentő, első alkalom a padlón, a
kandalló mellett. Az első alkalom, amikor Jago azt mondta neki, hogy szereti, és
különleges, mindenki mástól különböző. A csodás vasárnap reggelek, az ő idejük, meg az
az este, amikor megbocsátott neki Violet Brown miatt; amikor a férfi olyan gyengéd volt,
olyan bűntudatos, ő pedig annyira mérges, és valahogy a két érzelem hihetetlen
érzékiségben robbant, amelynek az emlékére megfeszült a teste, ahányszor emlékezett rá
az irodában, vacsora közben, sőt még a templomban is. És ma este, ez is egy különleges
alkalom volt. KM érezte, amint elindul felfelé egy forró sötétségbe, a teste megfeszült,
aztán ellazult a férfi körül. Mintha a fizikai lénye és az érzelmei a teste középpontjában
összekapcsolódtak volna, ahogyan küzdötte magát előre, felfelé, az orgazmusa felé.
Érezte, ahogy zuhan, aztán újra szárnyal; felért az első csúcsokra, és eláradt benne a
gyönyör hulláma, egyre táguló körökben; mindegyik hullámverés nagyobb és fényesebb
volt az előzőnél, míg végül elpihent, megbékélve, és érezte, ahogy a férfiért érzett félelem
és az iránta való szeretet elborítja. És akkor ismét sírni kezdett.

– Nem megyek – jelentette ki Robert.
– Attól tartok, kénytelen lesz – válaszolt Laurence.
– Mondtam már neked, Laurence, nem.
Nem volt könnyű erősnek mutatkoznia. Még mindig megrendült volt, nemcsak attól a
felfedezéstől, hogy Laurence-nek igaza van, és legalábbis elméletileg hatalmában áll őt
kiutasítani a házból, az ő házából, hanem attól is, hogy Jeanette nem szerette vagy nem
bízott benne annyira, hogy megváltoztassa a végrendeletét. Azt a végrendeletet, amelynek
megírására Jonathan utasította, és a férfi helyezett letétbe az ügyvédeinél.
Miért, miért nem tette meg? Miért? Feltételezte, azért (ebben reménykedett, ezért
fohászkodott), mert úgy gondolta, felesleges, hiszen még hosszú-hosszú ideig fognak
együtt élni a házban, amíg csak mindketten nagyon öregek nem lesznek, amikor is úgy
volna helyes, hogy a ház Laurence-é legyen. De attól félt, mégiscsak az volt az oka, hogy
az asszony nem akarta, hogy Roberté legyen a ház abban a valószínűtlen esetben, ha ő
előbb halna meg. Nem akarta, hogy Robert éljen ott mint a ház ura. Máskülönben mi
értelme volt a tettetésnek, a titkolózásnak?
Visszatekintve a beszélgetéseikre, a férfi most már látta, hogy a felesége szavai mind
kétértelműek voltak. Igen, drágaságom, természetesen, minden el van rendezve. Nem,
drágám, nincs miért aggódnod. Sosem mondta ki nyíltan, hogy megváltoztatta a
végrendeletét és ráhagyta a házat. Vagy bármit is. Továbbra is Laurence örökölt mindent.
Mintha sosem lépett volna be a nő életébe, mintha nem is vette volna feleségül, annyira
nem volt nyoma Robertnek a papírokban, a nő hivatalos ügyeiben. Vagyis… Jeanette a
kezdetektől úgy tekintett rá mint hozományvadászra, akit csak a pénze érdekel. Ez
szörnyű gondolat volt. Sorra vette magában a beszélgetéseiket a pénzről, azt az esetet,
amikor az asszony még egy hivatalos kölcsönt is megtagadott tőle, azt az alkalmat, amikor
elengedte a füle mellett a javaslatot, hogy vegyenek egy házat Londonban, hogy
gyakrabban láthassa az öccsét és a húgát. Eszébe jutott, milyen sokszor javasolta, hogy
közösen vegyenek részvényt, kötvényt, műtárgyakat.
– Megkérdezem a vagyonkezelőket – ígérte a nő könnyedén. – Csodás ötlet,
drágaságom.
És aztán sosem tértek rá vissza.
A férfi szomorú volt, sőt dühös. Úgy érezte, ez a dolog beárnyékolja Jeanette emlékét,
és bemocskolja a nő iránt érzett (igaz) szerelmét.
– Nézd, Laurence – mondta most, igyekezvén könnyed hangot megütve logikusan
érvelni –, nem akarhatsz valóban egyedül élni itt.
– Nem leszek egyedül. Itt lesz velem az öcsém.
– Az öcséd semmi esetre sem lakhat itt veled felnőtt felügyelete nélkül. Ezt nem
engedhetem meg.
– Meg kell engednie – vágott vissza Laurence. – Mellettem áll a törvény.
– De az édesanyád özvegyeként én vagyok a törvényes gyámotok.
– Én ezt nem fogadom el. Szerintem ez a vagyonkezelők feladata.
– Ez szintén vitatható jogilag – válaszolt Robert, s kezdte elveszíteni a türelmét –, és én
jogi útra is fogom terelni ezt a kérdést.
Az anyagi vonatkozások nem különösebben érdekelték. A cége virágzott, és ő
mérsékelten gazdag volt a saját jogán. Hála az égnek, gondolta, hogy Jeanette nem
kölcsönzött neki pénzt a Brewer Lytton indulásakor. Laurence most azt is behajtaná rajta.
De hogy Mauddal együtt kitiltsák a házból, amelyet már a saját otthonának tekintett,
mint valami kegyvesztett szolgát, és arra kényszerítsék, hogy valahol másutt éljen, ez
elviselhetetlen volt. Nemcsak neki, hanem Maudnak is. Ez volt az egyik dolog, ami miatt
leginkább haragudott Jeanette-re. Hogy kockára tette a saját lánya jövőjét, a helyét a
családi otthonban. Hogy tehette ezt?
Talán Maudot kevésbé szerette, bizonyos értelemben kevésbé tartotta fontosnak, mint a
fiúkat. Az Elliottokat. Maud Lytton volt. De vajon gondolkodhat-e, viselkedhet-e így egy
anya? Ha Laurence elűzné a házból, Maud teljes kis világa semmivé válna. Ettől még
rosszabb lenne az anyja elvesztése. A kislány rajongott Jamie-ért, aki nagyon kedves volt
vele, és kis kutyaként követte Laurence-t mindenhová a házban, amikor a fiú otthon volt,
apró lábain szaladt utána, kiabálva, hogy várja meg. De persze nem várta meg sosem.
Láthatóan szinte ugyanolyan kevéssé kedvelte, mint Robertet. Maud még túl kicsi volt,
hogy észrevegye ezt, ezért, ha elköltöznének innen, legalább ettől a felfedezéstől
megkímélhetné Robert.
De a férfinak nem állt szándékában elköltözni. Gondolnia kellett legaláb annyira Jamie-
re is, mint Maudra. A fiúnak sok szeretetre és gondoskodásra volt szüksége. Rajongott az
anyjáért, aki most rettenetesen hiányzott neki. Elképzelhetetlen volt, hogy ott hagyja
egyedül a házban a személyzettel és a bátyjával. Ezért neki is jönnie kellene, akárhová is
mennek, ez viszont megfosztaná az örökségétől. Lehetetlen, hogy ez az egész dolog
megálljon így a törvény előtt.
Robert álmatlanul hevert éjszakákon át töprengve, miközben a gondolatai lázasan
csapongtak a törvény és az erkölcs korlátai közt. Előzetes tanácsot kért a saját ügyvédjétől,
aki megdöbbenését fejezte ki a végrendelet kikötései és Laurence elszántsága miatt a
végrendelet szó szerinti végrehajtására.
– Mi a csodát tettél ellene, Robert? – kérdezte nevetve. – Hiszen csak egy gyerek! Ez
valamiféle Hamlet-utánérzés lehet, vagy nagyon hasonló valami.
Robert közölte, hogy ez nem mulatságos, mert Laurence úgy véli, hogy ő megölte az
anyját.
– Az apja helyett. Akárcsak a Hamletben. Már csak egy őrült szerelmes kell, és…
– Én fogok megőrülni – vágott közbe Robert. – Az a lényeg, hogy elérheti-e, amit akar.
Az ő oldalán áll a jog?
– Ha van törvényes gyámja – válaszolt az ügyvéd –, és az a személy ugyanolyan
elszánt, mint a fiú, hogy kipenderítsen téged, akkor bajban lehetsz.
– Nincs egy kifejezett gyám – mondta Robert –, csak a vagyonkezelők. Az Elliott-
vagyoné.
– És nincsenek kifejezetten megnevezve Laurence gyámjaiként?
– De igen.
– Akkor bizony elméletileg felkérhetnek a távozásra. De csak akkor, ha úgy érzik, ez
szolgálja mindkét fiú érdekét. Azt mondod, hogy a fiatalabb, Jamie ragaszkodik hozzád?
– Nagyon.
– Akkor erkölcsileg megalapozott az ügyed. Kiváló férj voltál, odaadó apa és
nevelőapa, és a te oldaladon áll a status quo. Esetleg megvizsgálják, hogyan irányítod a
háztartást, meggyőződnek róla, hogy nem szöksz el a családi vagyonnal, nem pazarolod
magadra a pénzt, de ha kielégítőnek találják mindezt, nagyon valószínűtlen, hogy egy
láthatóan összezavarodott fiú kérésének helyt adjanak. Én nem aggódnék a helyedben,
Robert.
– Ha nem is aggódom miatta – válaszolt a férfi –, azért megvisel.
Laurence állandó rosszindulatával valóban nem volt kellemes együtt élni. A fiú a saját
szobájában étkezett, és keveset volt otthon, de minden pillanatban érezhető volt az
ellenséges indulata a házban. Ha Robert bement a könyvtárba vagy a szalonba, esetleg a
kertbe, és ott találta a fiút, az azonnal kiment. Sosem szólt Roberthez, legfeljebb akkor,
amikor közölte vele a legszükségesebb információkat, mint például hogy mikor utazik el a
Harvardra, vagy amikor megkérdezte tőle, kimegy-e Long Islandra a hétvégén, nehogy
egyszerre legyenek ott a házban.
Nehéz volt ez a helyzet a személyzetnek is, és kibírhatatlan Jamie-nek.
– Gyűlölöm ezt – mondta kipirulva, amikor Laurence peckesen kivonult az ebédlőből
egy szombat délben, miután közölte, nem számított rá, hogy Robert ott lesz. – Nem
tudom, mit tegyek.
– Azt hiszem, nem tehetsz semmit – jegyezte meg Robert, óvatosan hozzátéve, hogy
szerinte Laurence viselkedésének nagyrészt a szomorúsága az oka. – Túljut majd rajta. És
neked is könnyebb lesz, ha a jövő hónapban elmegy a Harvardra. Biztos vagyok benne,
hogy karácsonyra Laurence már megint olyan lesz, mint régen – tette hozzá, és közben
összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, milyen nehézségek várhatók, nemcsak
karácsonykor, hanem hálaadáskor is.
– Akkor sem fog többé beszélgetni velem – jelentette ki szomorúan Jamie. – Csak
parancsolgat nekem. Utálom ezt az egészet, annyira rossz. Ettől még jobban hiányzik
anya.
– Tudom, Jamie, és nagyon sajnálom – nyugtatta Robert. – Igazán.
– Nem a maga hibája. Ugye, nem megy el, Robert? Nem szeretném, hogy elmenjen.
– Nem megyek el, ne félj! – ígérte Robert. – De ha mégis elmennék, akkor magammal
vinnélek. Természetesen. De erről szó sincs. Legalábbis még egy jó ideig.
Végül, nyilvánvalóan az ügyvédekkel való tanácskozás után, egy este Laurence
felkereste Robertet a dolgozószobájában.
– Úgy döntöttem – közölte –, megengedem, hogy itt maradjon a következő három
évben. De amint betöltöm a huszonegyet, és törvényesen megtehetem, ragaszkodni fogok
hozzá, hogy elhagyja a házamat. Érthető voltam?
– Igen. Köszönöm, Laurence. És mostantól talán kicsit udvariasabban viselkedhetünk
egymással – javasolta Robert.
Laurence rámeredt.
– Én sosem tartottam magát udvariatlannak – jelentette ki végül. – Egyszerűen csak
elfogadhatatlan volt számomra.
Azzal kiment a szobából.

Jago elment egy négyhetes alapkiképzésre Kentbe, egy katonai táborba. Utána
hazaengedik néhány napra, mielőtt áthajózna Franciaországba. KM teljesen elveszettnek
és magányosnak érezte magát, önmagát is meglepve ezzel. Teljesen elhagyta szokásos
fegyelmezett optimizmusa, mintha nem is ő lett volna ez az esendő, a sors által
megfélemlített teremtés. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem volt kivel
beszélnie róla. Miután Jago találkozott Celiával a Lyttons szerkesztőségében, egyikük sem
említette többet a dolgot. KM azért, mert túlságosan zavarban volt, szégyenkezett a
történtek miatt, Celia pedig azért, mert rendkívüli módon tisztelte a másik jogát a
magánéletéhez. Még csak azt sem kérdezte meg a sógornőjétől, hogy minden rendben
van-e. KM, aki ezen meglepődött, de nagyon hálás volt érte, egyszerűen egy nagy csokor
virággal köszönte meg Celiának, amit az íróasztalára helyezett hétfő reggel, (helyesen)
feltételezve, hogy az asszony majd megérti az üzenetet.
De most egy bizalmasra vágyott, valakire, akivel megoszthatná a fájdalmát meg a
félelmeit, és akitől bátorítást kaphatna. Aki azt mondaná: Ne aggódj, minden rendben lesz!
Vagy megismételné a nap refrénjét: az egész véget ér karácsonyra.
De nem volt senkije. Azt szerette volna, ha Oliver is önkéntesnek jelentkezik, hogy
legalább beszélhessen róla Celiával. De teltek a napok, a hetek, és hiába várt.
– Sajnos, el fog menni – jelentette ki Celia, amikor egy nap a lehető legtapintatosabban
Oliver terveiről kérdezte. – De addig is napról napra élek, amíg csak be nem soroztatja
végül magát. Azt hiszem, az apám régi ezredébe áll be. Legalábbis ez a terv. Apa dühöng
ott lent, mert már túl öreg ahhoz, hogy maga is menjen. Anya azt mondja, valósággal
újjászületett, állandóan leveleket ír, és kétnaponta felrohan Londonba, hogy találkozzon
ezzel vagy azzal a tábornokkal. Még Kitchener is kénytelen volt egy kicsit leülni vele.
Hát, végül is dandártábornok volt szegény drágám. Rettentően mellőzöttnek érzi magát.
Biztos vagyok benne, hogy találnak majd valami irodai munkát neki. Anya legalábbis
ezért imádkozik.
KM bólintott.
– Mindnyájan megőrültek – mondta – ezek a férfiak. Mindenáron menni akarnak,
harcolni.
– Igen. Ez a génjeikben van – értett egyet Celia. – Mi még akkor sem mennénk, ha a
nők is harcolhatnának. Mi találnánk valami más megoldást. De biztos vagyok benne –
mondta gondosan mérlegelve a szavakat –, hogy a háború nem tart sokáig. Mindenki azt
mondja.
– Én meg biztos vagyok benne, hogy tévednek – felelte kurtán KM –, és te is tévedsz.
Visszament az irodájába, bezárta az ajtót, és engedélyezett magának egy rövid sírást. A
szomorúság megbetegítette. Nem tudott enni, állandóan égett a gyomra, és elég gyakran
hányt is. Minden alkalommal, amikor elképzelte, amint Jago egyenruhában felszáll
valamelyik rettentően zsúfolt csapatszállító hajóra, amelyek naponta hagyták el a kikötőt,
vad, émelyítő fájdalom nyilallt a szívébe és a fejébe. Korábban, amikor azt hallotta
valakitől, hogy nem is tudja, hogyan fog majd kibírni valamit, türelmetlenül arra gondolt,
az ember mindent elvisel, amit kell. Most hirtelen megértette ezt az állapotot, és
elszégyellte magát.
Az sem segített rajta, hogy az egész ország valamiféle hazafias szentimentalizmus
lázában égett. Ez őt csak feldühítette. Mintha minden ablakból és minden utcasarkon
zászlókat lobogtattak volna, és megállás nélkül játszottak a katonazenekarok. Az
egyenruhában járkáló katonák szinte hisztérikus izgalmat váltottak ki a tömegből. Úgy
érezte, ha meglát még egyet a mindenhová kifüggesztett plakátból, amelyen Lord
Kitchener rá mutatva közli vele, hogy a hazának szüksége van rá (vagyis az emberére),
sikítani fog. Nem érdekelte a hazája, nem érdekelte, hogy annak mire van szüksége. Csak
azt érezte, hogy ez a haza elveszi tőle az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett, és aki őt
valaha is szerette.

– Hát persze, hogy befogadom a gyerekeket – mondta Lady Beckenham –, feltéve, hogy
küldesz velük személyzetet is. Már látom, hogy ez a háború sok gondot fog okozni
nekünk. Két szolgálólányom is arról beszél, hogy elmegy a lőszergyárakba dolgozni.
– Természetesen küldök. A dadus különben is vidéki lány, Jessie pedig retteg a
bombáktól.
– Az egész ügy egyszerűen felháborító – zsörtölődött Lady Beckenham. – Tudod, hogy
elvitték négy lovamat? Azokat, amelyek a gazdaságban dolgoztak. És tegnap olvastam az
újságban, hogy egyes városokban leálltak az omnibuszok, mert olyan sok lovat elvittek.
Szegény jószágok! Csak annyit mondok, nem ajánlom, hogy megpróbálják rátenni a
kezüket a hátasaimra is.
– Biztos vagyok benne, hogy azt nem mernék, anya – vélte Celia, aki szerint a hunok
sem lettek volna ellenfelek az anyja számára.
– Hát nem tudom. A lovasság jó lovakat keres. És a legrettentőbb módon szállítják át
őket, nem rendes bokszokban, csak úgy kipányvázva a raktérben, aztán daruval,
hevederekben emelik ki őket a rakpartra szegény jószágokat. Hallottam egy rendes
fickóról, egy lovászfiúról, aki egész úton ott maradt velük a raktérben, etette és itatta őket,
aztán szívrohamban meghalt, amikor megérkeztek Franciaországba. De megmentette a
lovakat. Szerintem derék dolog volt tőle.
– Lehet – felelte Celia, gondolatban elraktározva mindezt KM számára, akit lenyűgözött
Lady Beckenham különcsége.
– Ha Beckenham nem kap valamiféle feladatot, nem tudom, mit teszek – folytatta az
anyja. – Forr benne a tettvágy, és ez a szokásos hatással van rá. Remélem, a gyereklányod
már nem szűz, és tud vigyázni magára.
– Majd figyelmeztetem – ígérte sietve Celia. Szegény Jessie, nagyon csinos teremtés.
Figyelmeztetnie kell a dadust, hogy tartsa rajta a szemét. Úgy érezte, az apja részéről
fenyegető veszély összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint bármi, amit az ellenség az
égből rájuk zúdíthat. – Mindenesetre, anya, egy darabig még Londonban tartom őket.
Egyelőre nem történik semmi, és nem akarok elválni tőlük, csak ha muszáj. Giles pedig
elment az iskolába. Olyan lehangolt miatta szegény drágám. Néha azon tűnődöm…
– Ne tűnődj semmin! – vágott közbe pattogós hangon Lady Beckenham. –
Mindenképpen mennie kellett. Már így is késett egy évet. Anyámasszony katonája lesz
belőle, ha nem vigyázol.
– Tudom, de ő olyan… finom.
– Pontosan. Éppen erről beszélek. Ezt ki kell verni belőle. Ez nem tesz neki jót. Kár,
hogy az ikrek nem mehetnek, hogy egy kis fegyelmet tanuljanak.
– Ó, anya, igazán! Még csak négyévesek.
– Beckenham ötéves volt, amikor iskolába ment. Az apja korábban elküldte, mert úgy
érezte, túlságosan kezd elpuhulni.
– Az ikreknél szó sincs semmiféle puhaságról – védte a lányokat Celia. – Mintha
korábban azt mondtad volna, hogy éppen ez a probléma.
– Mi a helyzet Bartyval? Még mindig jól tanul?
 Barty jó tanulmányi eredménye meglepte Lady Beckenhamet, aki úgy vélte, hogy az
alsóbb néposztályok valójában korlátoltak. Jóllehet nem értett egyet Celia kísérletével,
ahogyan nevezte, nagy érdeklődéssel figyelte, és rendkívüli módon megdöbbentette, hogy
Barty képes volt megtanulni írni-olvasni, és emlékezett akár csak a legegyszerűbb
dolgokra is.
– Hihetetlen – mondta, amikor egyik délután Celia a büszkeségtől és az anyja előítéletei
miatt érzett bosszúságtól vezérelve felmondatott Bartyval egy hosszú gyermekverset, nem
sokkal a gyerek harmadik születésnapja után. – Egyszerűen hihetetlen. Sosem hittem
volna, hogy ez lehetséges.
– Anya, nevetséges vagy. A szüfrazsettmozgalomban a nők fele a munkásosztályból
származik, és mind rendkívül intelligens, és jól fogalmaznak. Nézd csak Annie Kennyt!
– Igen… ők mindnyájan tökéletesen őrültek – válaszolt erre Lady Beckenham.
Ha valaha is érzett volna bármi szimpátiát a szüfrazsettek iránt, az elmúlt, amikor Emily
Davidson a király lova elé vetette magát az 1913-as Derbyn.
– Szép-szép – mondogatta ekkoriban –, de meg is ölhette volna azt a lovat.
– Barty rettentő jól tanul, igen – válaszolt most Celia. – Ő a legokosabb gyerek az
osztályban.
– Aha. De vajon vannak-e barátai? – kérdezte Lady Beckenham, megdöbbentő
éleslátásról téve tanúbizonyságot.
Celia azt felelte, hogy Bartynak sok barátja van, de tudta, hogy az anyja nem hisz neki.
– És a háború hogyan hat majd a kiadóra?
– Nem tudom – vallotta be Celia. – Természetesen aggódunk egy kicsit. De az az
általános vélekedés, hogy nem hoz jelentős változást. Az ország hangulatában egyelőre
nem érezhető semmi különbség. A színházak még mindig tele vannak, akárcsak a
mozgóképszínházak. Az embereknek az ilyen időkben még nagyobb szükségük van a
szórakozásra, a kikapcsolódásra, mint máskor. És mi a szórakoztatóipar része vagyunk,
úgy gondolom. Ezenkívül úgy tűnik, rendkívül sok katona visz magával könyveket.
– Milyen különös! – állapította meg Lady Beckenham.

Még az ikreket elviselni is jobb lenne, gondolta szerencsétlenül Giles, amint bebújt a
takaró alá, és az öklét a szájába tömve próbálta visszatartani a sírást. Már egy hete volt az
iskolában, és minden nap rosszabb volt, mint az előző. Az enyhe érdeklődés alanyából
fokozatosan a gúny tárgyává vált. Gúnyolták, mivel nem volt elég ügyes a
labdajátékokban, ugratták a kissé kövérkés alkata miatt, csúfolták, mert lassú volt a
felfogása az új természettudományos tárgyakban, kinevették, amiért egy évvel később jött
el otthonról, és gyötörtek, amiért nem volt elég ügyes csicskása a felsőbb évesnek, akihez
beosztották.
Mindezek közül az volt a legsúlyosabb vétke, hogy egy évet késett. A gúnyneve Baba
volt, és az ugratás legkellemetlenebb formája, amit kénytelen volt elviselni, az volt, hogy
egy kis törülközőt kötöttek az ágyékára minden este. A „baba pelusát” minden reggel
levették, gúnyos megjegyzéseket téve a szagra, a pénisze méretére, a herezacskói alakjára,
sőt egy második gúnynevet – Töki – illesztettek az elsőhöz. Annyira rettegett, nehogy
valóban bepisiljen a pelenkába, hogy állandóan felébredt éjjel, ami nagyon kimerítette.
Borzasztóan szenvedett a honvágytól is, annyira hiányzott neki az anyja és az apja, mint
azt korábban nem is hitte volna. És Barty, persze, meg a dadus. Sőt, hihetetlen módon még
az ikrek is.

Jago elment, négy nap eltávozás után, ami alatt KM hihetetlen bátorsággal és
elszántsággal tartotta magát, s az önfegyelme csak a legutolsó reggelen hagyta cserben. A
férfi felvette az egyenruháját, fogta a csomagját, és lehajolt, hogy megcsókolja az
asszonyt, amint az az ágyban fekve figyelte őt. Addig KM képes volt vidámságot
színlelni, amint őszinte csodálattal hallgatta a férfi beszámolóját a kiképzésről, biztatást
merítve a láthatóan jelen lévő bajtársias szellemből, és jót mulatva a levélen, amelyet Lord
Kitchener írt minden besorozott katonának.
– Ez tetszeni fog neked, Meg – jegyezte meg Jago, amikor megmutatta neki.
A bátorságról, energiáról és türelemről szóló bevezető után az irat nagy komolyan
figyelmeztette a férfiakat, hogy tartózkodjanak a túlzásoktól, „különösen a bor és a nők
által jelentett kísértésektől”, arra ösztönözve őket, ne felejtsék el, hogy bár udvariasan kell
viselkedniük minden nővel, de „kerülniük kell a bizalmas viszonyt”.
– Ezen jót nevettünk a barakkban, mondhatom.
KM ebben biztos volt, és elcsodálkozott a tisztek ostobaságán és önteltségén, amiért
képesek úgy szólni a katonákhoz, mintha csak külföldi nyaralásra készülő szüzek
lennének.
Így a négy nap valamiféle boldogságban telt el, de azon az utolsó reggelen az asszony
összeomlott. Érezte, amint elönti a fájdalom és a veszteség hatalmas hulláma; kipattant az
ágyból és a férfi karjába vetette magát, sírva könyörögve, hogy legalább még egy kicsit
maradjon, mondogatva, hogy nem bírja ki nélküle, hogy nem éli túl, ha a férfit megölik.
Később szégyellte magát, amiért így elhagyta a bátorsága. Ha Jago szembe tud nézni a
háború megpróbáltatásaival, akkor neki is képesnek kell lennie, hogy elviselje – amivel
legrosszabb esetben is szembe kell néznie – a magányosságot, az aggódást, sőt a rettegést.
A férfi láthatóan megdöbbent, nem tudott mit kezdeni a nő fájdalmával. Szinte zavartan
húzódott el tőle, mondván, hogy mennie kell, mert még elkésik, és rögtön a hadbíróság
előtt kezdi katonai pályafutását.
– Szeretlek, Meg – mondta. – Emlékezz erre! Mindig erre emlékezz! Ez az egyetlen
bizonyosság, amit nyújthatok neked.
És már el is ment. Lesétált a Swiss Cottage vasútállomásra, onnan a Victoriára utazott,
és a vonattal Calais-ba. KM tudta, hogy sok feleség és kedves ott lesz a Charing Crosson,
zászlóikat lobogtatva és bátran mosolyogva, de neki Jago ezt megtiltotta. Azt mondta, úgy
akar rá emlékezni, ahogy fekszik az ágyban, az ő ágyukban, mosolyogva rá, csak ennyit
kért tőle. S ő még ezt sem volt képes megtenni. Csalódást okozott neki.
 KM a párnába fúrta a fejét, és órákon át zokogott.

Oliver is félt. A bátorság nem tartozott az erényei közé. Félt a fizikai fájdalomtól,
mindenféle nyilvános megaláztatástól, a konfliktusoktól, de leginkább attól, hogy látnia
kell mások szenvedését. Amikor Celia világra hozta Giles-t és az ikreket, a férfi valóságos
agóniát élt át attól rettegve, hogy esetleg kénytelen lesz meglátni vagy akár csak
meghallani valamit, amiből kiderül, hogy min megy keresztül az asszony. Celia viszont
nagyon bátor volt, minden téren. Szinte semmitől sem rettent meg, vagy ha mégis, akkor
összeszorította a fogát, és szembenézett azzal a valamivel. Olyan volt, mint Jack, akibe
elképesztően nagy bátorság szorult. Oliver küzdött a bátorság hiánya ellen, minden tőle
telhető módon. Nagy nehézségek árán kiválóan elsajátította a nyilvános beszéd
tudományát, a felesége kedvéért megtanult lovagolni, sőt egyszer, de csak egyszer, részt
vett egy vadászaton is (miután egész éjjel éberen feküdt, félelmetes kerítéseket, törött
végtagokat és társasági megszégyenülést képzelve maga elé, miután leesik egy
felágaskodó ló hátáról). Alávetette magát a rendszeres fogorvosi kezelésnek, hogy példát
mutasson a gyerekeinek, és időről időre a legfélelmetesebb dolgot is felvállalva
ellentmondott Celiának.
De mindez semmi volt ahhoz a rettenethez, ahhoz a gyomrát görcsbe rántó rettegéshez
képest, amely elfogta, ha arra gondolt, mi vár rá a franciaországi csatatéren. Tudta, hogy
borzalmas lesz. Olvasta az újságokban a beszámolókat az első nagy csatákról Ypres-nél és
Mons-nál, és tudta, hogy a győzelmek ellenére is, hiába állították, hogy sikerült
megfutamítani a németeket, a megdöbbentő veszteségek nem ezt mutatták. Súlyos
veszteségeik voltak, és nagyon keveset sikerült elérniük. Oliver tudta, hogy olyan
dolgokat kell majd látnia és elviselnie, amelyekre még csak gondolni sem akart: halált és a
halálnál is rosszabbat, súlyos sérüléseket, állandó szenvedést. Sőt, neki kell majd ilyen
szenvedést okoznia másoknak. Parancsot kell adnia, hogy az emberei lőjenek,
gyilkoljanak, pusztítsanak. El kell majd titkolnia a rettegését, és közben folyamatosan
együtt kell élnie vele nap mint nap. Bátorságot kell merítenie valahonnan, vagy legalábbis
tettetnie – valahogyan.
Nem segítettek rajta a beszélgetések sem az apósával, aki a búr háború veteránja volt, és
járt Szudánban is Kitchenerrel.
– Nincs ehhez fogható – magyarázta Lord Beckenham bánatosan, amint ott ültek a
teraszon Ashingham mögött az egyik aranyfényű októberi napon. – Semmi nem fogható a
csatához. Valami megszállja az embert, valami különös elszántság, ami erőt ad és
gyomrot, hogy elviseld, amit tenned kell. Én nem tudnék hidegvérrel ölni. Még a lovaimat
is nehezen lövöm le, amikor eljön az ideje. De ott kint, édes istenem, a csatazajban,
amikor az ágyúzástól reng a föld, és körülvesznek az embereid, akik teljesítik a
parancsokat, és ott áll előtted egy ellenséges katona, és tudod, hogy vagy te, vagy ő, ez
veszettül csodálatos. Nem lehet igazán leírni. Majd megtudod. Az öcséd remek fickó, ő
tudja, milyen ez. A múltkor beszélgettünk róla. Ő már elment, ugye? Szerencsés fickó.
Bárcsak én is veletek tarthatnék!
Olivernek november elején kellett megkezdenie az alapkiképzést Colchesterben. Annyit
közöltek vele, hogy valószínűleg nem utazik a frontra karácsony előtt, és a katonai
pályafutását hadnagyi rangban kezdi majd. Egy héttel azelőtt, hogy elindult Colchesterbe,
vacsorát adott a Lyttons teljes személyzetének. Különtermet bérelt a Savoy Hotelben, és a
fényűző vacsora után, amely nem sok jelét mutatta bármiféle élelmiszerhiánynak, Oliver
felállt, és rövid beszédet mondott. Kijelentette, hogy élete legnagyszerűbb szakasza volt a
legutóbbi tíz év, amelyet a Lyttons élén töltött el, és reméli és imádkozik érte, hogy ezt a
tíz évet még számos hasonló kövesse.
– A királyért és a hazáért végzett szolgálatot úgy tekintem, mint rövid intermezzót két
kiadói ciklus között.
Mindenki nevetett.
– De a cég nem állhat le. És a belátható jövőben valószínűleg teljesen más lesz, mint
eddig. Nagyon is más. Richard Douglas és William Dean már bevonult, James Sharpe
pedig hamarosan követi őket. Úgyhogy a Lyttons nagyrészt női kezekbe kerül át. Tudom,
hogy ez nem egészen ideális helyzet – erre ismét kitört a nevetés, amibe Celia és KM
igyekezett udvariasan bekapcsolódni –, mert önök közül néhányan úgy gondolják, az
lenne az egyetlen ideális megoldás, ha egyáltalán nem lennének férfiak a házban. Ez,
hölgyeim és uraim, olyan helyzet, amelyet én személy szerint sohasem támogatok. Vissza
fogok jönni, mindnyájan visszatérünk majd, és alaposan, no és kritikusan utánanézünk, mi
történt a távollétünkben. – Ismét nevettek. – De arra szeretném kérni az itt maradókat,
nagyon komolyan és tiszta szívemből, hogy támogassák bizalmukkal és lojalitásukkal a
feleségemet és a nővéremet. Az ő kezükbe tettem le a Lyttons jövőjét, és tudom, hogy az
önök segítségével sikeresek lesznek. Kérem, álljanak fel, és igyunk Lady Celia és Miss
Margaret Lytton egészégére!
Az alkalmazottak engedelmesen felálltak, felemelték a poharukat, és kötelességtudóan
mondták:
– Lady Celiára, Miss Lyttonra!
Néhányan lehangoltnak tűntek, de legtöbben izgatottak voltak, kipirultak, láthatóan
magával ragadta őket a pillanat drámaisága. Kicsit olyan volt ez is, mint egy ütközet,
gondolta hirtelen Oliver, rámosolyogva a feleségére, akinek gyanúsan csillogott a szeme,
és KM-re, akinek szokásos sápadtságát rózsás pír váltotta fel. Bárcsak a harc is ilyen
biztonságos izgalommal járna, ilyen könnyű győzelmet ígérne!
– Ezt elbűvölően intézted – mondta Celia, lerogyva az ágyukra, és kitárva a karját a férfi
felé. – Köszönöm, drágám. Tudom, hogy a te szavad lesz a legnagyobb segítség. KM is
ezt érezte, tudom.
– Nem néz ki jól – jegyezte meg a férfi. – Aggódom miatta.
– Én is. Azt hiszem, az emészti, hogy a… barátja a fronton van. Láthatóan nagyon
szereti.
– Mit mesélt neked róla? A terveikről a jövőre, ha… – elhallgatott.
– Természetesen van jövőjük. Mindnyájunknak van – szögezte le határozottan Celia. –
De a válaszom az, hogy semmit. Egyáltalán nem mondott semmit. És én nem akarom
faggatni. De rettenetesen hiányzik neki. Ez nyilvánvaló. És retteg érte, éjjel-nappal.
 – Franciaországban van?
– Igen. Ott. Ahogyan hamarosan te is. Ó, drága Oliver, egyszerűen el sem tudom
képzelni, hogy fogom kibírni mindezt!
– Kibírod – felelte Oliver, gyengéden rámosolyogva. Odalépett hozzá, és a két kezébe
fogta az arcát. – Ahogyan én is. Mert ki kell bírnunk. Mert nincs más választás.
Az asszony ránézett:
– Nagyon félsz, igaz?
A férfi hosszan hallgatott. Aztán vonakodva megszólalt:
– Igen. Félek. És nagyon szégyellem.
– Nem kell szégyellned – nyugtatta Celia –, hogy félsz. És nem kell félned attól, hogy
bevalld. Úgy értem, nekem. Ha ez segít. Én nem tartalak kevesebbre emiatt. Sőt, inkább
többre.
– Miért? – kérdezte halkan a férfi.
– Azért, kedvesem, mert minél jobban félsz, annál bátrabb vagy. Szerintem csodálatos
vagy. És nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek téged – mondta Oliver. – Jobban, mint valaha. Jobban, mint azt valaha
is lehetségesnek tartottam volna.

Valahol Franciaországban.
Október 19.

Legdrágább Meg!
Csak ennyit mondhatok el neked, mert minden levelünket cenzúrázzák, úgyhogy ne várj
részletes haditudósitást. Nem mintha azt várnál tőlem, de mégis.
…Én is szeretlek téged, Meg. Állandóan rád gondolok, és ez nagyon sokat segít. A tudat,
hogy te ott vagy, és biztonságban vagy. Valójában nem túl rossz itt kint, próbálj nem
aggódni értem. Igazán jó utam volt ide. Vonattal jöttünk Le Havre-ból, marhavagonokban,
és minden állomáson, ahol áthaladtunk, kávéval vagy borral és kenyérrel vártak minket,
és az emberek azt kiabálták: „Vive l’Angleterre!” Ismered a szólást, hogy bátraké a
szerencse. És mi mindnyájan nagyon bátrak vagyunk itt. Muszáj, nincs más választásunk.
Nagyon rendesek a fiúk, akikkel együtt vagyok. Jó olyanokkal lenni, akiket az ember ismer
még a régi időkből. Ez segít a honvágy ellen. Jó hírek jönnek a frontról (mert mi még nem
vagyunk ott). A mi oldalunk győz. Területeket foglalunk el, csatákat nyerünk, és a háborút
is meg fogjuk nyerni. Ez egészen bizonyos. Vigyázz magadra, Meg! Ne dolgozz túl sokat!
Hamarosan otthon leszek. Egy kis szerencsével már karácsonyra.
Szeretlek,
 Jago

Kedves Kittym!
Csak tudatni akarom veled, hogy itt minden remek, és végtelenül élvezem. Már volt
néhány alkalom összecsapni a barbárokkal. Az egyik különösen jó kis csetepaté volt.
Arrogáns fickók, de legyűrjük majd őket. A legrosszabb ez a hideg, esős időjárás. Ezzel
összehasonlítva a legnagyobb indiai forróság is valóságos mennyországnak tűnik. Nem
fogom elfelejteni azt az estét veled. Igazán csodálatos voltál. Csak azt nem értem, miért
nem te vagy annak a show-nak a sztárja. Mondd meg a producernek, hogy én üzenem.
Remélhetőleg karácsonyra otthon leszek. Őrizd az otthon melegét!
Szeretettel,
Jack

Drágám!
Nagyon gyorsan kezdek egész jó katonává válni. Ugyanolyan jól tudok masírozni,
szalutálni és lőni, mint bárki más, és meglepő módon élvezem is. Sok remek fickó van itt,
többek között, csodálatos módon, John Dukes a Blackiestől. Úgyhogy csekély
szabadidőnkben könyvekről beszélgetünk, és nagy általánosságban megváltjuk a kiadói
világot. Ő most egy gyerekeknek szánt képeskönyvsorozaton dolgozik, ami nagyon
érdekesen hangzik. Úgy érzem, mi is bővíthetnénk a gyerekkönyveink körét. Talán
törhetnéd rajta egy kicsit a fejed, kikérhetnéd KM véleményét is. Tegnap este
menetgyakorlaton voltunk a Mersea melletti síkságon. Gyönyörű volt a tiszta égbolt és a
vízen tükröződő fények. Felnéztem a csillagokra, és rád gondoltam, meg arra, hogy milyen
nagyon szeretlek. Nagyon vigyázz magadra, drágám, és találkozunk… mikor is?… két hét
és három nap múlva. Biztos vagyok benne, hogy édes lesz a viszontlátás. Még mindig
reménykedünk benne, hogy nem küldenek ki minket Franciaországba karácsony előtt.
Szeretettel ölelem a gyerekeket is. Mondd meg Bartynak, hogy írjon nekem! A levelek
olyan jólesnek itt. Írtam pár sort Gilesnak. Nagyon remélem, jól boldogul szegény kis
fickó.
Most búcsúzom, és forró szeretettel csókollak, drágám. Egyetlen pillanat sem múlik el
anélkül, hogy ne gondolnék rád, és arra, milyen hihetetlenül drága vagy nekem.
Oliver

Legdrágább Meg!
Csak néhány sort írok, mivel nincs sok időm.
Jól vagyok, és nem túl rossz a helyzet. Az étel pocsék, és kicsit fáradtak vagyunk,
máskülönben nincs okunk panaszra. A szállásunk nem túl rossz. Szállás! Főként csűrök
egy sáros farmon, melléképületek és sátrak az erdőben. Amikor kimasírozunk a fontra, a
lövészárkokhoz, hat vagy hét mérföldnyire innen, az utolsó szakasz rettentően sáros
földeken át vezet. Jómagam beleestem egy árokba, derékig érő vízbe. Az új bakancsomnak
annyi! Az utolsó szakasz a lövészárkokig elég nehéz volt, nyílt terep, aknatölcsérekkel tele,
és éjszaka volt ugyan, de világított a telihold. Amikor odaértünk, az sem volt sokkal jobb;
a lövészárkok némelyike nagyon sekély volt, és le kellett feküdni a sárba és a vízbe, hogy
fedezékben legyen az ember. Én a mélyebb végére kerültem, úgyhogy szerencsém volt. Két
vagy három napig kellett volna ott maradnunk, de akik a sekély árkokban voltak, nem
bírták két napnál tovább, és a parancsnokunk azt mondta, mindnyájan menjünk vissza,
különösen azért, mivel közülünk sokan szenvedtek hasmenéstől. Engem ez is elkerült
eddig. Ezenkívül több mérföldnyi szögesdrótot húzunk fel a németek ellen. Sokkal jobb,
mint tetőt építeni novemberben, azt mondhatom.
Szeretlek,
Jago
Ui.: Reménykedünk, hogy karácsonyra hazamehetünk.

Drága Meg! Nagyon jó hírem van. Egész biztosan otthon leszek karácsonyra. Készülj fel
rá!
Szeretettel,
Jago

Ha hazajön, gondolta KM, az utolsó levelet szó szerint a szívéhez szorítva, valóban fel
kell készülnie rá. Csodálatos lesz. Vesz majd egy fát, feldíszíti a házat, és csodás
ajándékokat vásárol a férfinak. És ezúttal erős és vidám lesz a kedvéért. Bárcsak jobban
érezné magát! Talán majd most, hogy tudja, hazajön a férfi, kicsit jobban lesz. Korábban
sosem ismerte a betegséget, sem ezt az állandó hányingert, gyomorégést és kimerültséget.
És most a havivérzése is abbamaradt. Természetesen tudta, hogy mi ez: a változókor jele.
Egy ideje félig-meddig számított is rá, hiszen már negyvenéves. Az anyjánál is korán
jelentkezett. Viszont az anyja rákos volt. KM hirtelen dermedten megállt, amint szapora
léptekkel haladt a Haverstock Hillen. És ha ez is az? Mi van, ha nem a változókor, hanem
a rák? Aztán összeszedte magát. Az lehetetlen. Szó sem lehet róla. De azért felkeres egy
orvost. Hamarosan. Mielőbb. Már ma, ha lehet.

– Állapotos vagyok. Mit szólsz hozzá?
– Állapotos? Ó, Celia! Én… én nem is tudom, mit mondjak.
– Én sem, KM. Azt sem tudom, mit mondjak Olivernek. Csak aggódna. Azt mondaná,
pihenjek, meg más ilyen ostobaságot. Hiszen természetesen nem tehetem.
 – Ó, Celia! Nagyon… sajnálom – mondta elveszetten KM, és csak remélte, hogy
megfelelően fogalmaz.
Habár Celia láthatóan nyugtalan volt, tökéletesen jókedvűnek tűnt. De hát ő ilyen volt.
Bátran szembenézett a nehézségekkel, semmitől nem ijedt meg. Megbirkózik vele, bármi
történjen is. Hatalmas bátorság lakott benne. KM is bátor volt, nagyon bátor a legtöbb
helyzetben, de a terhesség megrémítette.
Ez az ő elméjében kitörölhetetlenül összekapcsolódott a halállal. Főleg Jago és Annie
szomorú története miatt, de azért is, mert szegény Jeanette is meghalt. Azt sem feledte el
soha, amikor az iroda padlóján fekve rátalált az elvetélt Celiára. Szinte naponta hálát adott
istennek, hogy neki ezt nem kell elviselnie.
– Ne haragudj, KM – folytatta Celia –, nem volna szabad ezzel terhelnem téged. És mit
számít ez, amikor annyi férfi hal meg nap mint nap. Ó, KM! Sajnálom, úgy értem… ó,
istenem… ne sírj, kérlek, ne sírj…
– Semmi baj – válaszolt KM, szinte emberfeletti erőfeszítéssel összeszedve magát és
kipréselve magából egy mosolyt. – Ne aggódj miattam! Nem számít.
– Hát hogyne számítana! Ő… vagyis… te… szóval… – elhalt a hangja. – Elnézést, KM,
nem lett volna szabad megkérdeznem.
– Jogod van hozzá, hogy megkérdezd – jelentette ki KM –, okkal inkább, mint bárki
másnak. El kellett volna mondanom. Rosszul tettem, hogy nem szóltam róla. A barátom,
Mr. Ford, akivel találkoztál… ‘
Celia udvariasan bólintott, mintha csak egy irodalmi estélyen ismerte volna meg Jagót.
– Mr. Ford odaát van Franciaországban.
– Franciaországban?
– Igen. A fronton.
– Jaj, annyira sajnálom! Nagyon-nagyon sajnálom. És… úgy értem… micsoda ostoba
kérdés, jaj, istenem,..
– Jól van, és nem esett baja – szögezte le határozottan KM –, és rendszeresen ír. Be kell
vallanom, hogy elég sokat aggódtam. De tökéletesen jól van. És remélem, hazajön
karácsonyra. A jövőben majd tájékoztatlak – tette hozzá.
– KM, nem muszáj.
– De szeretném. Te olyan… segítőkész voltál aznap. Igazi jó barát.
– Nagyon örülök, ha segítettem. Az ember sosem tudhatja. És nagyon szimpatikusnak
találtam, KM, véleményem szerint rendkívül…
– De hogy visszatérjünk rád… – vágott közbe KM.
Úgy vélte, az egy dolog, hogy beszámoljon Celiának Jago katonai szolgálatáról, de
hogy bizalmasan beszélgessenek róla, az már egészen más. Celia elpirult, amikor rájött,
hogy túl messzire ment.
– Sajnálom, KM. Igen, én és a várandósságom. Jaj, istenem! – Pillanatig gondolkodás
után azt mondta: – Azt hiszem, nem szólok róla Olivernek. Addig nem, amíg el nem
megy. Hogy ne kelljen aggódnia miattam. Aztán pedig, ha szerencsém van, magam is
megbirkózom a dologgal. Lehet, hogy addig már nem is találkozom vele, csak… –
megbicsaklott a hangja, aztán összeszedte magát, és szilárdabb hangon folytatta – csak
miután a baba már megszületett.
– És mikor… úgy értem, mikorra…
– Mikorra várom? Lássuk csak! Júliusra. Az még soká lesz. Karácsonykor még nem
lesz semmi jele, legfeljebb egy kis hányinger, amit biztosan ki tudok magyarázni. Ó, drága
KM, bárcsak ne volnék ennyire termékeny!
– Nem lehet könnyű – válaszolt udvariasan KM, és ismét arra gondolt, milyen
szerencsés, hogy ez sohasem tartozott a problémái közé.

November 11.
Legdrágább Meg!
A harcok egyelőre véget értek, azt mondták nekünk. Egy ideig nem várható nagy
csapatmozgás, úgyhogy nem kell aggódnod miattam. Most egy úgynevezett
pihenőtáborban vagyunk, miután, most már elárulhatom, nagyon ronda összecsapásokban
vettünk részt. Néhány tisztet megöltek. Rendes fickók, el kell ismernem. A tisztek bátrak és
nagyon rendesek hozzánk, a legénységhez. Egyetlen rossz szót sem szólhat senki ellenük.
Először kétségeim voltak, hogy őszinte legyek, amikor hallottam, hogy ők első osztályú
vonaton jöttek, meg ilyenek, miközben minket úgy szállítottak, mint a marhát, de az ember
az ő kezükbe teszi le az életét, és ők megpróbálnak mindent megtenni értünk. Mindenesetre
a te őszinte híved egyetlen karcolás nélkül megúszta a dolgot. Úgy tűnik, szerencsés
vagyok. A törzsőrmester szerint nincs szerencsés katona. Csak jó katona van. Ha ez igaz,
én piszok jó katona vagyok. A karácsony többé-kevésbé biztosnak tűnik. Nem tudom,
mennyi ideig leszünk még itt, csak azt, hogy most egy kicsit pihenhetünk.
Szeretlek, Meg.
Jago

Kedves Celia!
Karácsonyra hazamegyek. Remélem, jut nekem egy hely az asztalotoknál. Vagy legalább
a karácsonyfa alatt… Jólesne most egy jó kis régimódi családi karácsony a csemetéiddel.
Sokat gondolok rájuk. Remek kis teremtések. Mondd meg Olivernek, hogy itt kint nem
vészes, sőt remek mulatság, de hozzon magával bőven meleg alsóneműt.
Szeretettel,
Jack

 – Szia, anya!
– Ó, Barty! Nem hallottalak. Hogy vagy, drágám?
– Köszönöm, nagyon jól – felelte udvariasan a kislány.
Az összes gyűlöletes dolog közül az volt a legrosszabb, hogy udvarias idegenné vált az
anyja számára. És hogy a fiúk állandóan gúnyolták. Puccosnak nevezték. Ez szörnyű volt.
– Nagyon jól nézel ki. Lady Celia is eljött veled?
– Nem. Elhozott az autóval, de bement a szerkesztőségbe körülbelül egy órára.
– És bejön majd, amikor érted jön? Jaj, istenem, rendet kell raknom, és felmosni a
padlót.
– Anya! Ne butáskodj! Nem számít a padló.
– De igen, ha Lady Celia meglátogat.
– Szerintem – jegyezte meg Barty – most nagyobb dolgok aggasztják, mint a te padlód.
Wol elment a háborúba.
– Ó, nem! Jaj, istenem, milyen szörnyű! Nagyon sajnálom. A fronton van?
– Nem, valahol Angliában, kiképzésen. Biztosan elmondja majd Celia néni, ha bejön.
Apa… mondott valamit arról, hogy elmegy?
– Nem, drágám. Ő úgy érzi, itt nagyobb szükség van rá. Őrizni az otthon melegét, ezt
mondja. Olyan sokan elmentek, és már nem olyan fiatal, már harminc fölött van,
valószínűleg nem is vinnék el. Végül is nem muszáj mindenkinek a frontra rohannia.
– Nem – felelte Barty. – Persze hogy nem. Most hol van? Szeretnék találkozni vele.
– Nincs itthon, drágám. Elment a munkásklubba. Sok időt tölt ott mostanában.
– Mit csinál ott? – kérdezte nyugtalanul Barty.
Remélte, ez nem olyan hely, ahol sört árusítanak.
– Sznúkerezik. Kártyázik. Ilyesmi.
– Értem. És… tudta, hogy jövök?
Fájt neki, hogy az apja mintha egyáltalán nem akart volna találkozni vele.
– Nem tudta biztosan – válaszolta óvatosan az anyja. – De sajnálni fogja, hogy
elszalasztott. Jaj, istenem, igazán fel kell takarítanom a lakást, Barty! Marjorie, gyere,
segíts nekem! Nézd, itt van Barty, és később bejön Lady Celia is! Azt akarom, hogy
minden tiszta legyen.
– Ő is segíthet neked, nem igaz? – válaszolt Marjorie a nővérére mutatva.
Még csak nem is köszönt Bartynak. Nagydarab, kelletlen gyerek volt, az apja kiköpött
mása. Az összes testvér közül ő volt a legnyíltabban ellenséges Bartyval. A fiúk ugyan
puccosnak nevezték és gúnyolódtak vele a hangja és a ruhái miatt, de valójában
jóindulatúak voltak. Marjorie viszont szenvedélyesen gyűlölte, és irigyelte Barty
szerencséjét. Nem is egyszer kérdezte az anyját, nem cserélhetne-e helyet vele.
 – Miért ő van ott, miért nem én, ha csak arról volt szó, hogy itt jobban elférjünk és
segítsenek neked?
Sylvia a tőle telhető legerélyesebb hangon kijelentette, hogy Lady Celia mindig is
nagyon kedvelte Bartyt, és nem akarna most változtatni az eredeti elrendezésen.
– Különben is, Bartyból egy ifjú hölgyet nevelt mostanra, és veled elölről kellene
kezdenie mindent.
Ez a határozottan tapintatlan magyarázat nem sokat segített, hogy Marjorie megbékéljen
a helyzettel.
– Persze hogy segítek – mondta most Barty. – Hogy vagy, Marjorie?
– Ó, köszönöm, lédiséged, nagyon jól – affektált Marjorie. – Annyira sajnálom, de fel
kell keresnem valakit. Kérem, bocsásson meg lédiséged!
– Marjorie – szólt rá Barty –, ne butáskodj! Legyünk barátok! A testvéred vagyok.
– Aha, és ki hinné el, ha látja a szép ruháidat és hallja a kényeskedő hangod? Ki
gondolná, hogy a testvéred vagyok? De örülök is neki, nem akarok a testvéred lenni, főleg
nem a barátod. Lemegyek, anya, a bolthoz, találkozom Doreennal.
És már ki is ment, miután egy grimaszt vágott a nővére felé.
– Jaj, istenem! – sóhajtott Sylvia. – Én megpróbáltam észhez téríteni, Barty, de nem
sikerült.
– Nem számít – felelte a lány, és próbálta visszatartani a könnyeit. – És hol vannak a
fiúk?
Ritkán voltak otthon mostanában, amikor Barty látogatóba érkezett. Eltűntek ilyenkor.
A szégyen és az ellenségeskedés között tétovázva maguk is érezték, legalábbis az
idősebbek, hogy a köztük tátongó hatalmas szakadék nem Barty hibája.
– Kint játszanak. De Billy mondta, hogy majd bejön.
– Jól van. Franknek tetszett a könyv, amit a születésnapjára hoztam?
– Igen, drágám, nagyon. Elmagyaráztam neki, hogy ez Lady Celia kiadójának egyik
könyve, de ez annyira nem érdekelte. Jól tanul az iskolában Frank. Azt mondják, még
ösztöndíjat is kaphat, csak hát nincs semmi értelme. Biztos, hogy nem tudnám neki
megvenni az egyenruhát, ha átmenne a vizsgán.
– Anya, Celia néni kifizetné az egyenruhát. Tudom – jelentette ki Barty, tágra nyílt
szemével komolyan nézve az anyjára.
– Ó, nem! Nem fogadhatok el többet Lyttonéktól. Nem volna helyes.
– Nekem talán segítene – jegyezte meg halkan Barty.
– Ugyan hogyan segíthetne az neked? Add ide azt a vödröt, drágám!
– Talán ettől kevésbé utálnának a többiek.
– Nem utálnak téged.
– De szerintem igen. Hadd kérdezzem meg tőle… Anya, rendben van a karod? Mintha
nem tudnád rendesen használni.
– Nincs semmi baja – jelentette ki sietve Sylvia. – Megrándult mosás közben, a múlt
héten.
– Apa lelökte a lépcsőn – közölte a belépő Billy.
– Le a… Anya, ez szörnyű! Ne hagyd, hogy ilyet tegyen veled!
– Barty – mondta neki Billy, kissé gúnyosan nézve rá. – Neked megzápult az agyad,
amióta azokkal az emberekkel élsz. Mit gondolsz, mit tehet anya ellene?
– Hát én… – Barty szeme megtelt könnyel. Részben azért, ahogy a testvére beszélt vele,
részben az aggodalomtól az anyja miatt. – Én… nem tudom. De szólhatnék Celia néninek,
és…
Billy előrelépett, és megragadta a húga karját. Nagyfiú volt, már majdnem tizenhat. Fájt
a szorítása. A lány összerándult.
– Ha beszélsz a te drága Celia nénidnek a bajainkról, eltöröm a karodat. Nem akarjuk,
hogy idejöjjön és beleszóljon az életünkbe. Épp elég kárt csinált azzal, hogy téged elvett
tőlünk.
– Nem vett el – felelte Barty lojálisán Celiához, de tudta, hogy Billynek igaza van.
Celia elvitte őt, és bármennyire szeretne is, soha többé nem tud visszajönni.

– Tudom, hogy a változókor miatt van – jelentette ki KM –, csak arra gondoltam, talán
tud valamit adni a tünetek ellen.
– Aha. – Dr. Pitts figyelmesen nézett rá. – Vannak hőhullámai, izzad éjszaka?
– Nem – válaszolt KM –, de…
– És… vérzése van?
– Nincs, mondtam már, hogy a… havibajom elmaradt.
– Igen, értem. Ööö… Miss Lytton…
– Igen, doktor Pitts?
Az asszony szinte egész életében ismerte az orvost; ő kezelte az apját is.
– Miss Lytton, bocsásson meg nekem, de azt hiszem… nos, ez sokkhatásként érheti
önt… – Ünnepélyes komolysággal, szinte szigorúan nézett az asszonyra.
Rákom van, gondolta KM, erről van szó. Rákos vagyok és meg fogok halni, mint az
anyám, mielőtt újra láthatnám Jagót. Összeszedte a bátorságát, és nagy lélegzetet vett.
– Igen? – kérdezte elhaló hangon. – Kérem, mondja meg, mi az! Bármi legyen is,
szeretném tudni.
– Igen, természetesen tudnia is kell – folytatta dr. Pitts. Egy pillanatra mintha
rámosolygott volna a nőre, aztán tétovázott, talán abban reménykedett, hogy mégsem kell
folytatnia. Majd vett egy mély lélegzetet, és sietősen kimondta. – Miss Lytton, semmi
kétség… egyáltalán semmi kétség… ön… várandós.

 10. fejezet
Miért van az, tűnődött bosszúsan Celia, miközben összevissza böködte az ujját a
fenyőtűkkel, amint megpróbálta felerősíteni a gyertyákat a fára karácsonyeste, miért van
az, hogy érzelmileg annyira megviseli a karácsony? Különösen ez a mostani. Oliver most
otthon volt, de karácsony másnapján mennie kell, így hát boldogságuk rövid ideig tarthat,
és rendkívüli erőfeszítéseket tettek, hogy vidámnak tűnjenek és megőrizzék az ünnepi
hangulatot.
Oliver maga is nagyon elszántan igyekezett jókedvűnek mutatkozni, de nyilvánvalóan
rendkívüli módon aggódott.
– Nagyjából felvázolták, mire számítsunk – magyarázta Celiának –, és nem hangzik túl
jól. És még finoman fogalmaztam. De legalább élvezzük ki a pillanatot – mosolygott
erőtlenül az asszonyra. – Az is nagy szó, hogy itthon lehetek.
– Igen – válaszolt komolyan Celia –, legalább itthon vagy. Mi nagyon szerencsések
vagyunk.
KM három nappal korábban bement Celia irodájába, és reszkető hangon közölte vele,
hogy Mr. Ford végül mégsem jön haza karácsonyra.
– Ó, KM – mondta Celia –, rettenetesen sajnálom. Miért nem?
– Úgy tűnik, nincs kint elég haderő, hogy védje a francia frontot, míg további egységek
nem érkeznek, ezért úgy határoztak, hogy a nős férfiaknak kell elsőbbséget élvezniük az
eltávozásban – válaszolt KM, mintha csak felmondana egy betanult szöveget.
– Igen, értem – bólintott Celia. – Milyen szomorú fordulat ez neked! Okvetlenül át kell
jönnöd hozzánk karácsony napján! Nem lehetsz egyedül!
KM azt felelte, nem hiszi, hogy átmegy, inkább Hampsteadben töltené a karácsonyt,
aztán több órára eltűnt a saját irodájában. De két nappal karácsony előtt megkérdezte a
sógornőjét, nagyon alkalmatlan volna-e, ha mégis meggondolná magát.
– A gondolataim nem nevezhetők jó társaságnak pillanatnyilag – tette hozzá félszeg
mosollyal. – Azt hiszem, néhány órára meg kellene szöknöm előlük.
Celia azt felelte, ő is úgy gondolja, és el van ragadtatva, hogy KM mégis elmegy. Jack
is itthon lesz, és ő bárkit képes felvidítani. De valójában kissé nyugtalanította, hogy KM
mélységes szomorúsága milyen hatással lesz a család általános hangulatára.
Aztán megviselte az is, hogy el kellett titkolnia a terhességét Oliver elől. A férfi
megjegyezte, hogy nagyon sovány, és láthatóan nem eszik rendesen, majd megkérdezte
tőle, hogy tudjon így nyugodtan elmenni, ha a felesége nem vigyáz magára.
– Oliver, jól vagyok. Tényleg. Volt egy is gyomorrontásom, ennyi az egész. Hányinger
és ehhez hasonló kellemetlenségek. Szóval, ha sovány vagyok, akkor ez az oka. De már
sokkal jobban vagyok.
– Biztos?
– Egészen biztos. Csodásan érzem magam.
 Ez nem volt egészen igaz, mivel rosszul aludt, ahogy minden terhessége alatt, aminek
következtében nagyon fáradt volt. De a rosszullétek elmúltak, és elég jól érezte magát
ahhoz, hogy a férje ne vegyen észre semmit. És szerencsére valóban elég vékony volt.
Celia egy pillanatra sem ingott meg az elhatározásában, hogy nem szól Olivernek, de azért
ez mégsem volt könnyű.
Giles miatt is nyugtalankodott. Különös lelkiállapotban érkezett haza az iskolából.
Amikor Celia lement érte, a gyerek tökéletesen nyugodt volt, kurtán megölelte az anyját,
beszállt az autóba, egészen közel húzódott Celiához, és egész úton hazafelé alig szólt egy
szót. Amikor megérkeztek, felrohant a gyerekszobába, ahol sokkal lelkesebben üdvözölte
a dadust, mint az anyját. Celia ezt azzal magyarázta, hogy most nem látták a társai. Aztán
hosszú időre eltűnt Barty szobájában, a vacsoránál pedig csöndes volt, de vidám. Ám
másnap reggel megkereste Celiát, és megkérdezte tőle:
– Anya, beszélhetnék veled?
– Csak röviden, drágám. Már így is késésben vagyok.
– Akkor talán majd este.
– Igen, az talán jobb lesz.
Aznap este egy ideig csak üldögélt az anyja mellett, és alig szólt egy szót. Láthatóan
izgult. Végül vett egy mély lélegzetet, aztán kitört.
– Anya, kérlek, hadd jöjjek el az iskolából!
– Eljönni? De hát miért? Jól tanulsz, nagyszerű a bizonyítványod, és a leveleidben olyan
boldognak tűntél.
– Elolvassák a leveleinket – felelte Giles.
– Értem. És mi a baj?
– A többi fiú. Szörnyen viselkednek velem.
– Hogy érted ezt? – kérdezte az asszony.
– Gúnyolnak. Állandóan.
– Drágám, mindenkit gúnyolnak az iskolában. Ez ronda dolog, de nem jelent semmit.
– Nekem sokat jelent – közölte Giles letörten.
Az édesanyja ránézett.
– Mondd el nekem, pontosan mit csinálnak veled?
– Szörnyű neveket adnak nekem.
– Ez nem hangzik nagyon súlyos dolognak.
– De ezek igazán szörnyű nevek. És az a felsős, akinek a csicskása vagyok, kiabál
velem, és… és…
– Mit csinál, drágám? Ugye, nem üt meg?
– Nem – jelentette ki sietve Giles.
 Jarvis világosan a tudomására hozta, hogy ha valaha is elárulja, mit csinálnak vele,
akkor pokol lesz az élete: Szó szerint pokol, Töki. Ugye, értjük egymást?
– Azért a kiabálás nem lehet olyan rossz. És benne vagy a kórusban, látom, és most
kezdesz furulyázni tanulni. Úgyhogy nem csak rossz dolgok vannak az iskolában. És mit
mondanak a barátaid? Őket is megviseli ez?
– Én… – Giles elhallgatott.
Túlságosan megalázó lett volna bevallani, hogy nincs egy barátja sem. Azzal úgy tűnne
az anyja előtt, mint egy igazi vesztes.
– Nekik sem tetszik túlságosan – mondta végül.
– Na látod! Mindnyájan egy cipőben jártok.
– Igen, anya, de én gyűlölöm! Annyira szomorú vagyok, és honvágyam van, és annyira
hiányzol te meg apa… és…
Talán mégis el kellene mondani az anyjának, és megkockáztatni Jarvis bosszúját. Az
anyja olyan okos, ő tudná, mit tegyen, hogyan kezelje ezt az egészet, viszont ha nem
mondja el neki, milyen súlyos a helyzet, nem is várhatja el tőle, hogy segítsen.
– Nagyon rossz ez az egész – kezdte óvatosan –, a többi fiú… ők… ők… arra
kényszerítenek…
– Giles – vágott közbe Celia, aki hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát.
Az autóban hazafelé egész úton az újságban megjelent beszámolókat olvasta arról, hogy
milyen rettenetesen nagyok a veszteségek már a háború első néhány hónapjában. Egyesek
kilencvenszázalékos arányról beszéltek, ha a megsebesült és fogságba esett férfiakat is
beleszámolják. Volt olyan alakulat, ahol ezeregyszáz katonából csak nyolcvan maradt
életben. Aznap reggel telefonált az anyja, hogy beszámoljon a halálesetekről a barátaik
körében: a Grosvenor, a Gordon Lennox, a Crichton és a Wellesley családokban. Neki
pedig el kell válnia Olivertől, hogy elküldje a minden valószínűség szerinti biztos halálba.
Egy kisfiú honvágya az iskolában hirtelen nem tűnt túl fontosnak.
– Giles, drágám – folytatta határozottan –, mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy
bátran elviseljünk dolgokat. Ez a felnőtté válás része. Szörnyű háború zajlik, és apa
elmegy, hogy harcoljon értünk. Nem akarom, hogy bármi miatt is aggódjon, amikor
elmegy. Nem akarom. Úgyhogy azt szeretném, ha bátor és vidám lennél, és semmi esetre
se szólj erről apának! Később jobb lesz majd, Giles. Apa és a nagyapád meg szinte
mindenki, akit ismerünk, átesett ezen, amikor elkezdte az iskolát. De túlélték. Gondolj
erre!
A gyerek komolyan nézett az anyjára egy hosszú pillanatig, aztán egyetlen szó nélkül
kiment a szobából, fel az emeletre, a gyerekszobába. Celia némi bűntudattal később utána
ment, de hallotta, amint Bartyval nevetgél. Akkor nyilván nem lehet olyan súlyos a dolog.

Barty idén nem lesz velük, a családjával fogja tölteni a karácsonyt, és már alig bírt az
izgatottságával. Ajándékot választott mindenkinek, becsomagolta őket, és segített
Celiának összeállítani egy piknikkosarat. Raktak bele élelmiszert, karácsonyi petárdákat és
egy üveg portóit az apjának. De amint Celia az utolsó gyertyát is elhelyezte a fán, és az
ajándékokkal kezdett volna foglalkozni, kopogtak a bejárati ajtón. Ő maga ment ajtót
nyitni. Billy Miller állt zord arccal a küszöbön.
– Nem jöhet holnap – szólalt meg. – Barty nem jöhet.
– De hát miért nem? Olyan nagyon készül már.
– Nem jöhet – ismételte meg a fiú. – Anyukám nincs jól.
– Hogy érted azt, hogy nincs jól, Billy?
– Leesett a lépcsőn. Az orvosnak ki kellett jönnie. Eltörte a csuklóját, és beütötte a fejét.
Ágyban van.
– Billy, ez rettenetes. Átmenjek, meglátogassam? Vigyek neki valamit?
– Ne! – válaszolt a fiú elvörösödve, kerülve az asszony tekintetét. – Ne jöjjön! Jobban
megvagyunk magunkban.
– De az apád el tudja látni? Meg a kicsiket is?
– Boldogul – válaszolt a fiú. – Különben is, én segítek neki. Köszönöm – tette hozzá
udvariasan.
– Nagyon sajnálom. Add át édesanyádnak az üdvözletemet! Gyalog jöttél idáig? Ez
hosszú út.
– Nem, dehogy – mondta Billy szinte meglepetten. – Elég hamar ide értem.
– De annyira hideg van! Tudod, mit, hadd vitesselek vissza az autóban! Összeraktam
nektek egy piknikkosarat karácsonyra, azt is elviheted. Jaj, istenem, Barty olyan csalódott
lesz! Most nincs itthon, karácsonyi hangversenyre ment a dadussal meg az ikrekkel.
Mindegy, hívom Trumant, hogy hozza elő az autót.
– Jó, rendben.
Ott állt és nézelődött, amíg az autó előállt. Láthatóan lenyűgözte a ház mérete, az
előcsarnok, a hatalmas karácsonyfa. Egyszer csak megszólalt.
– Az egész házban maguk laknak?
– Igen – felelt kissé bizonytalanul Celia, aztán mintha csak igazolást keresne,
magyarázatként hozzátette: –, de sokan vagyunk. Négy gyerek, a férjem meg én, aztán ott
van még a…
A személyzet, akarta mondani, de elhallgatott, megdöbbenve saját érzéketlenségén.
Kezdek olyan lenni, mint az anyám, gondolta, aztán sietve folytatta.
– A szüleim meg a sógorom, és… szóval sok ember. Truman, hát megérkezett? A
fiatalember Billy Miller, Barty kisasszony bátyja, szeretné, ha hazavinné Kenningtonba, a
piknikkosárral együtt, amit Barty meg én készítettünk. Lent van a konyhában. A szakácsnő
majd odaadja.
A piknikkosarat berakták az autóba, és Billy éppen egy pohár limonádét ivott, amikor
Barty hazaért. A kislány csillogó szemmel a testvére nyakába vetette magát.
 – Billy, de örülök, hogy látlak! Értem jöttél? Egy perc alatt elkészülök, és…
– Nem jöhetsz – válaszolt nyersen a fiú. – Anya beteg. Azt mondja, most nem alkalmas,
de boldog karácsonyt kíván.
– Értem…
Celia egész későbbi életében emlékezett arra a pillanatra. Barty nem sírt, még csak nem
is vitatkozott.
– Igen, jól van – mondta. – Megértem. Boldog karácsonyt, Billy!
Lábujjhegyre állva megcsókolta a bátyját, aztán megfordult, és anélkül, hogy egyetlen
szót szólt volna, felszaladt a lépcsőn a gyerekszobába. Celia utánanézett, ámulva, hogy
egy hétéves kislányban ilyen erős önfegyelem legyen.
De amikor később felment hozzá, Barty hason feküdt az ágyán, és keservesen zokogott.
Melléje ült és a karjába vette.
– Barty, drágám, ne szomorkodj! – vigasztalta. – Tudom, hogy ez nagy csalódás neked,
de nincs mit tenni, anyukád nyilván nagyon rosszul van. Karácsony után majd együtt
meglátogatjuk. És – tette hozzá, megpuszilva a kislányt – én azért picit örülök is, mert
nagyon hiányoztál volna nekem holnap.
– Maga ezt nem érti – hüppögte Barty. – Nem kellek nekik. Ha kellenék, akkor
valahogy megoldanák, és különben is, én segíthetnék, és úgy könnyebb volna anyának. De
többé nem kellek nekik. Úgy gondolják, hogy nem tartozom közéjük.
Celia fáradtan ment le a lépcsőn; a szíve fájt Bartyért, és elfogta a pánik, ha arra
gondolt, milyen sok fájdalomnak tette ki a kislányt.
A karácsonyi ebéd feszült hangulatban telt, annak ellenére, hogy népes társaság ülte
körül az asztalt. Beckenhamék is csatlakoztak hozzájuk, sőt anyja nagy mulatságára,
ahogy mindig, Celia idén is ragaszkodott hozzá, hogy a személyzet is asztalhoz üljön
velük karácsony napján. Celia Lady Beckenhamet Jack mellé ültette, aki remek
hangulatban volt. Rengeteg történetet mesélt a franciaországi győzelmekről és arról,
hogyan fogják kiverni az ellenséget. Lady Beckenham nagyon kedvelte Jacket, és gyakran
mondogatta, milyen különös, hogy ő meg Oliver testvérek.
– Annyira rendes fickó! Úgy tűnik, szereti mindig azt tenni, ami helyes. Rengeteget
lovagolt kint Indiában, Beckenham igen jó véleménnyel van róla.
A sápadt és nyúzott KM, a dadus meg a komoly, hallgatag Barty között ült. KM nem
sokat beszélt, habár udvariasan feltett egy papírkoronát a fejére, és felolvasta a maga meg
a dadus tréfás szövegét is a karácsonyi petárdákból. Elég sokat evett a libasültből és a
sonkából, de miután Oliver behozta a lángoló pudingot, azt már csak ide-oda tologatta a
tányérján. Celia figyelte, és arra gondolt, szegény KM igazán nagyon szomorúnak látszik.
Aztán KM hátralökte a székét, és csendesen megszólalt:
– Elnézést kérek.
Kiment az ajtón, aztán tehetetlen rongybabaként összerogyott az előcsarnok padlóján.
Oliver felugrott, a karjába vette, mint egy gyereket, és elindult vele az emeletre, közben
utasítva a dadust, hogy hívja dr. Perringet. Celia pedig döbbenten látta, amint a sógornője
bő zakója kinyílt, hogy a szoknyája széles derékpántja ki van oldva, és alatta az asszony
hasa úgy domborodik, ahogy a várandós nőké szokott.
– Láttad, igaz? – kérdezte KM.
Túlságosan kimerült és szomorú volt ahhoz, hogy tovább színleljen. Erőtlenül feküdt az
ágyban dr. Perringet várva, és kis félmosollyal üdvözölte Celiát, mielőtt némán az ablak
felé fordította volna az arcát. Celia leült az ágya szélére, és megfogta a kezét.
– Igen – válaszolt gyengéden. – Igen, láttam. De más nem. KM… mikor… úgy értem…
– Májusban – felelt KM. – Azt mondja az orvos.
– Miért nem szóltál nekem?
– Magam is csak pár hete tudtam meg. Azt hittem… azt hittem, elért a változókor. És
aztán… úgy szégyelltem, olyan ostobának éreztem magam.
– Semmi okod rá. Különben is… ez csodálatos. Legalábbis én így gondolom. És mit
szól a… a te…
– Jago. Jagónak hívják – segítette ki KM elmosolyodva. – Azt hiszem, igazán nem
beszélhetek róla továbbra is úgy, hogy Mr. Ford.
– Milyen remek név! Benne van a szótárunkban?
– Nem hinném.
– Pedig ott volna a helye. Szóval ő mit szólt?
– Nem tudja.
– Nem tudja? Azt hittem, nagyon gyorsan kiérnek a frontra a levelek.
– Úgy is van. De nem mondtam meg neki. Nem akarom megmondani neki.
– Hogyan?
– Nem tehetem. Te nem érted. Nem tudná elviselni.
– De KM, miért nem? Igazad van, tényleg nem értem. Miért gondolod, hogy így hatna
rá?
Aztán ott ült sógornője kezét fogva, és hallgatta, ahogy elmesélte neki Annie szomorú
történetét, és hogy Jago mennyire retteg a várandósságtól és a gyermekszüléstől. És hogy
ő is mennyire fél.
– Megrémülne, és nagyon féltene. Ez csak növelné a terheit. Neked meg kell értened, te
sem szóltál Olivernek…
– Tudom, tudom, de én, természetesen, fogok. Amint elment, és nem aggódik amiatt,
hogy egyáltalán mennie kell, és már nem tudja megígértetni velem, hogy hagyjam abba a
munkát, meg a többi hasonló ostobaságot, akkor majd megírom neki, és nagyon fog
örülni.
– Jaj, Celia! – mondta KM kétségbeesetten. – Nem tudom, mit tegyek. Egyszerűen
fogalmam sincs.
– Meg kell mondanod neki. Nem dönthetsz ebben a dologban helyette. Ez… nagyon
helytelen. Az ő gyereke is, nem csak a tiéd. Joga van tudni róla.
– Nem – válaszolt KM hosszú hallgatás után, eltűnődve Celia szavain. – Talán majd
miután a gyerek épségben a világra jött, és én sem haltam bele a szülésbe. Ha nem halok
bele.
– Persze hogy nem halsz bele – jelentette ki Celia határozottan. – A szülés fájdalmas és
kellemetlen, de rendes orvosi felügyelet mellett nem túl veszélyes. Tisztában vagyok vele,
hogy Jago felesége meghalt szülés közben, de annak különleges oka volt. Egy jó orvos
valószínűleg felismerte volna a bajt, és tudott volna tenni ellene.
– Nem gondolod, hogy elég öreg vagyok már ahhoz – kérdezte KM –, hogy megszüljem
az első gyermekemet?
– Nem tudom. Hány éves is vagy? Negyven? Igen. De egészséges vagy, és erős. Ahogy
cipeled azokat a könyveket… Azt majd abba kell hagynod, ugye tudod? Mit mond az
orvosod?
– Pontosan ugyanezt. Hogy egészséges és erős vagyok.
– Na ugye. És… te örülsz? Biztosan.
– Nem – válaszolt KM. – Nem igazán. Nem örülök. Nem akarok gyereket. Az én
életembe nem fér bele egy gyerek. Nem szeretem a gyerekeket.
– De az én gyerekeimet szereted.
– Csak kis adagokban – préselt ki magából egy mosolyt KM. – Nem tudom elképzelni,
hogy huszonnégy órán át együtt legyek egy gyerekkel.
– Nyilván nem is kell majd – jegyezte meg Celia kissé sértődötten.
– Nyilván lesz dadusod.
Rosszulesett neki azt hallani, hogy bárki is nem találja a gyerekeit ugyanolyan
elragadónak, mint ő.
– És… mit fogsz majd csinálni? Úgy értem, utána.
– Az ég tudja. Igyekszem nem gondolni rá.
– Attól tartok, muszáj lesz gondolkodnod rajta. Nem fog csak úgy elmenni a kisbabád.
– Nem – értett egyet KM –, sajnos.
A baba körülbelül akkora volt, mint egy kiskutya, azt mondta az orvos. És a
megdöbbenése, valamint a rettegése ellenére KM ezt különös módon meghatónak találta.
Meghatotta a gondolat, hogy ott csücsül benne, növekedve. Hamarosan érezni fogja,
ahogy rúg, ezt is mondta az orvos. Ez már kevésbé tűnt vonzónak. Valami ficánkol ott
benne, megszállva a testét.
– Én egészen biztos vagyok két dologban – szólalt meg Celia felállva. A lépcsőházból
közeledő hangokat lehetett hallani. Megérkezett dr. Perring, akit a vasárnapi ebéd mellől
szólítottak el. – Ne félj, majd én elmondom doktor Perringnek, nem kell neked! Neked
Jagóval kell közölnöd! Ez… olyan, mintha megrabolnád, ha nem szólsz neki. És…
szeretni fogod a babát, amikor megérkezik. Ezt megígérhetem. Ó, doktor Perring! Milyen
kedves, hogy átjött! Boldog karácsonyt! Válthatnánk bizalmasan egy-két szót?

Olivernek rettenetes érzés volt elhagyni az otthonát. Az indulását elhalasztották,
úgyhogy maradhatott még egy napot. Felöltötte az egyenruháját.
– Milyen csinos vagy benne! – dicsérte Celia, aki elszántan igyekezett megőrizni
vidámságát. – Évekkel látszol fiatalabbnak, és éppen olyan hódító vagy, mint Jack. Ha
nem vigyázol, letépem rólad, és gondoskodom róla, hogy lekésd a vonatot.
Megegyeztek, hogy az asszony otthon búcsúzik el tőle; így könnyebb neki, állította
Oliver. Az előző éjjel már elmondták egymásnak a maguk meghitt istenhozzádját. Olyan
gyengéden szeretkeztek, mint azelőtt soha, a férfi óvatos és figyelmes volt. Az asszony
tudta, miért.
– Tudod, hogy mostantól meg kell változnod, igaz? Agresszívnak kell lenned, durvának,
fájdalmat kell okoznod másoknak. Ez az utolsó lehetőség, hogy az igazi Oliver legyél.
Ugye, így van?
– Igen – felelte a férfi, s megcsókolta a nőt.
Celia sós ízt érzett, és rájött, hogy a férje sír. Maga is sírva fakadt.
– Néha megijeszt, Celia, milyen jól ismersz. Hogyan fogok majd élni nélküled? Meg
fogok változni, és többé nem ismersz rám.
– Ugyan, dehogy! – tiltakozott az asszony. – Az én szememben nem fogsz megváltozni.
Tudom.
De szinte egész éjjel ébren feküdt, az ablakot bámulva, rettegve a hajnaltól, és arra
gondolt, ő bármilyen jól ismeri is a férfit, Oliver sokkal kevésbé tud olvasni őbenne. És
tekintve a körülményeket, főleg az eltitkolt babát, ez talán így is volt jól.

– Viszlát, Giles, öregfiú! Vigyázz anyura helyettem! – mondta Oliver.
Felemelte Gilest, és érezte, milyen sovány és törékeny a gyerek. Giles hozzátapadt, és a
mellébe temette a fejét.
– Nem tudok – válaszolta.
– Miért nem? Számítok rád.
– Nem leszek itt – magyarázta gyerekes logikával Giles. – Az iskolában leszek. De
hazajöhetek – tette hozzá reménykedő hangon.
Oliver hátrahúzódva a gyerek arcába nézett. A kisfiú feszülten, égő tekintettel nézett
vissza rá.
– Nem szeretek ott lenni, apa – suttogta. – Nem szeretek az iskolában lenni.
– Igazán? Nem ezt mondtad a múltkor.
 – Tudom, de… – Giles habozott, és az anyjára nézett.
Celia mosolygott, de a tekintete kemény volt.
– Végül is nem rossz ott – jelentette ki Giles megadóan.
– Akkor jól van – mondta Oliver, és letette a földre. – Nem akarok úgy elmenni, hogy
aggódom miattad. Különben is, mától kezdve te vagy a férfi a családban. Nagyon bátornak
és erősnek kell lenned!
– Én… úgy lesz – felelte Giles. – Megígérem.
– Barty, drágám, viszontlátásra! Vigyázz magadra, tanulj sokat az iskolában, és mire
hazajövök, remélem, vár egy hosszú történet, amit kiadhatok.
Barty elkezdett történeteket írni. Mindegyik nagyon rövid volt, legfeljebb egy oldal, de
egy ilyen kisgyerektől szokatlan módon jól megszerkesztette őket, és volt mondanivalójuk
is. Az egyik egy vörösbegyről szólt, aki elvesztette a szárnyát, de talált egy másik
madarat, aki hajlandó volt vinni a hátán. A másikban egy tündér varázspálcája elvesztette
a varázserejét, és a tündérnek vizsgát kellett tennie a tündériskolában, mielőtt újat
kaphatott volna. A kislány ezeket a történeteket senki másnak nem mutatta meg. Oliver
meghatódott a megtiszteltetéstől, és mély benyomást tett rá a gyerek teljesítménye.
– Jó – felelte Barty az ajkába harapva, és halványan elmosolyodott.
Láthatóan eltökélte, hogy nem fog sírni. A korához képest rendkívüli az önfegyelme,
gondolta Oliver.
– Ami pedig kettőtöket illeti… – kapta fel az ikreket egy-egy karjára.
Ők nem fogták vissza magukat. Elragadtatva a helyzet drámaiságától, felismerve, hogy
ismét a figyelem középpontjába kerülhetnek, és csak annyit értve az egészből, hogy Oliver
egy időre elmegy, mindketten az apjuk nyakába fúrták a fejüket, és torkuk szakadtából
bömböltek, apró karjaikkal szorosan ölelve Olivert, míg Celia és a dadus le nem fejtették
róla őket.
– Olyan érzékenyek, szegény kicsikék! – mondta Celia.
A dadus hallgatott.
Oliver lehajolt, és kurtán megcsókolta Celiát. Aztán felkapta a csomagját, és a kapuhoz
sétált. Truman az autó mellett állva várt rá. Oliver visszanézett a kis csoportra, az ikreket a
karjukban tartó Celiára és a dadusra, az előttük álló Bartyra és Gilesra, akik apró brit
zászlókat lengettek, amelyeket Celia vásárolt nekik. Celia bátran, sugárzó mosollyal nézett
utána. Oliver csak rá irányította a figyelmét, csak az ő kedves arcát látta, ragyogó
tekintetét, magas, karcsú termetét, amely oly sok gyönyört adott neki, aztán már csak a
szájára fókuszált, mosolygó, gyönyörű ajkára. Celia ajka megmozdult, miközben Oliver
figyelte, s a férfi ezt a látványt vitte magával és őrizte az emlékezetében az
elkövetkezendő négy szörnyű év alatt, amint a felesége szép ajka némán formálja a szót:
szeretlek.

– Gondolkodtam azon, amit mondtál – közölte KM –, és arra jutottam, hogy igazad van.
írtam egy levelet, amelyben közlöm a hírt.
– Nagyon örülök – mondta Celia. – Igazán. Tudom, hogy nagyon boldog lesz. Bárki az
lenne.
KM arra gondolt, bárcsak ő is ilyen biztos volna benne!
Valójában háromszor is kiment, hogy feladja a levelét. Ott állt a postaládánál, és
rettegett a pillanattól, amikor a levél visszavonhatatlanul elindul az útján, és többé nem
állíthatja meg. Kétszer visszahozta magával, végül a félelemtől émelyegve, 1915. január
3-án beleejtette a postaládába, aztán csak állt maga elé meredve, és azon tűnődött, ha
megvárná a postást, vajon az visszaadná-e neki.
Amíg Jago nem tudott semmiről, addig biztonságban volt KM és a kapcsolatuk. Az
asszonynak nem kellett maga elé képzelnie a férfit, félelemmel vagy utálattal eltelve, nem
tudván, mit feleljen, hogyan reagáljon a hírre. Vagy boldogságot színlelve. Mindenféle
morbid képzelgések töltötték meg a gondolatait. Hogy a férfi már nem szereti. Hogy soha
nem is szerette. Hogy Violet Brown után már nem szerette. Hogy valójában folytatta a
kapcsolatát Violet Brownnal, és csak arra várt, hogy ezt valamikor közölhesse vele. Hogy
a férfi nem gyengéden és büszkén gondol rá, amint KM optimista pillanataiban képzelte,
hanem szánalommal, mint egy kissé nevetséges alakra, aki túl öreg már az anyasághoz.
Úgy érezte, a férfi elborzad majd, undorodni fog tőle, és szégyelli magát miatta. Hogy
majd úgy gondolja, kötelessége feleségül venni őt, bár nem szereti. És majd különböző
ürügyeket keres, hogy véget vessen a kapcsolatuknak. Így várakozott gyötrő gondolatai
között KM Jago levelére.
Azt mondta magának, hogy a férfi gyorsan válaszol, ha örül, míg egy hosszú hallgatás
rosszat jelent. Általában gyorsan megfordultak a levelek. Ezt fontosnak ítélték a katonák
harci szellemének fenntartása érdekében. KM tudta, hogy a levelére négy napon belül
megérkezhet a válasz. A feladástól számítva egy hét múlva. Január 11-én, 12-én, 13-án
vagy 14-én kell megérkeznie, akkor reménykedhet, hogy a válasz örömteli lesz. Az
asszony mindennap hajnalban kelt, és nyugtalanul várta a postást. Amikor meglátta a
távolban, az utca végén, figyelte az ablakból, amint a házához ért. Várt, hogy meghallja a
lépteit a járdán, aztán a levélszekrény csapódását és a tompa puffanást, ahogy a levelek a
szőnyegre esnek. Vagy nem esnek. Tizenegyedikén nem jött egy sem, tizenkettedikén
egyetlenegy, egy barátjától, tizenharmadikán semmi. Tizennegyedikén egy kis halomnyi
levelet látott a padlón, és a rettegéstől émelyegve arra gondolt, az egyiknek Jagótól kellett
jönnie. Egészen biztosan.
Letérdelt a levelek mellé, és reszkető kézzel válogatta őket. Volt egy számla a hentestől,
levél egy kissé depressziós költőnőtől, akivel összebarátkozott, rövid levél egy másik
ismerőstől.
És… igen! Egy levél Franciaországból, katonai borítékban, katonai bélyegzővel.
Annyira reszketett a keze, az ujjai olyan ügyetlenül babrálták a borítékot, hogy nem tudta
felbontani. Szinte sírva berohant a konyhába késért. A boríték fedele alá csúsztatta,
felvágta, és előhúzta a levelet. Aztán letette az asztalra, és csak állt rámeredve. Gyűlölte.
Gyűlölte az íróját, és ami benne állt. A kedves, szeretetteljes és jóindulatú sorokat, mert
nem a megfelelő kézírással íródott, és nem a megfelelő érzelmeket fejezte ki a megfelelő
szavakkal. És nem a megfelelő személytől jött. Nem Jago írta arról, hogy mennyire örül a
kisbabájuknak, hanem Oliver, aki érdeklődött, jobban van-e már a nővére, és kifejtette,
hogy az élet a fronton nem is annyira szörnyű, és hozzáfűzött még néhány hasonló
közhelyet.
Az asszonyon eluralkodott a kétségbeesés. Némán szenvedett. A január februárba
fordult, és még mindig nem jött Jagótól levél. KM reggel munkába ment, aztán este
hazatért, megette a vacsorát, amelyet Mrs. Bill készített neki, aztán lefeküdt, és aludni
próbált. Semmi nem tudta jobb kedvre deríteni. Ezekben a hetekben történt, mondta el
később, hogy kezdte a hitét elveszíteni Istenben. Nem nyújtott neki támaszt, sem vigaszt.
Az asszony nem törődött senkivel és semmivel, és egyre fokozódó gyűlöletet érzett a
gyermek iránt, akit a méhében hordott. Az élénken rúgkapált, ami kellemetlen volt KM-
nek. Haragudott érte, úgy érezte, nem az övé a teste, mert megszállta egy ellenséges lény,
akinek nemkívánatos jelenléte megölte Jago iránta érzett szerelmét. Ellenséges volt
Celiával, és nem szólt hozzá, mivel őt hibáztatta azért, hogy rábeszélte, írjon Jagónak.
Türelmetlen volt a személyzettel, hirtelen haragú és rideg szegény Mrs. Bill-lel, aki a
legkevésbé sem szolgált rá, és aki az életét adta volna érte. Visszagondolt arra a
magabiztos személyre, aki egy évvel korábban volt, aki maga irányította az életét, együtt
élt a férfival, akit szeretett, és aki viszontszerette, és szinte alig tudta elhinni, hogy minden
ilyen szörnyű módon megváltozott.

– Apád elment – mondta Sylvia Bartynak egy szombati napon.
– Hová ment? – kérdezte a kislány.
– Természetesen harcolni, a háborúba. Elment kedden, csak úgy. Azt mondta, nem bírja
ki tovább, neki is meg kell tenni a magáét. Azt gondolta, talán elküldik, mivel kicsit
gyenge a melle, de azonnal bevették. Nagyon elégedett volt.
– Jaj, anya! Nagyon sajnálom.
– Igen – felelte Sylvia. – Nagyon nehéz.
Valóban az volt. Igaz, hogy Ted kicsit nehéz ember lett az utóbbi néhány évben, de
Sylvia még mindig szerette. És karácsony után, amikor annyira megverte, megfogadta,
hogy felhagy az ivással. Nem ivott többet egy kortyot sem, és újra olyan boldogok voltak,
mint régen. Csak azért aggódtak, hogy Sylvia újra teherbe esik, de szerencsére megúszta.
Most pedig Ted elment. Pont amikor a dolgok kezdtek jóra fordulni.
– A plakát az oka – magyarázta a férfi, amikor Sylvia megkérdezte, miért döntött végül
úgy, hogy bevonul.
– Amelyiken Lord Kitchener van?
– Nem – válaszolt komolyan Ted –, annál is rosszabb. Egy fickó képe van rajta, aki egy
széken ül, ölében egy kislány, aki azt kérdi: „Te mit csináltál a háborúban, apa?” Rájöttem,
hogy a gyerekek büszkék akarnak lenni az apjukra, tudni akarják, hogy megtette a magáét,
amikor kellett.
– Jó ember vagy, Ted Miller – jegyezte meg az asszony, megcsókolva a férfit. –
Szerencsés vagyok, hogy te voltál a párom.
 – Még ne beszélj rólam múlt időben! – figyelmeztette mosolyogva a férfi. – Nem lesz
semmi bajom. Szerencsés vagyok, az voltam mindig. Először is, itt vagy te nekem. Nem
érdemellek meg, Sylvia, ez az igazság. De majd ha hazajövök, minden jobb lesz. Tudom.
Boldogulsz addig is nélkülem? Gondolom, igen. Amit a sereg fizet, nem sok, de
rendszeresen jön. Azt mind elküldhetem neked.
– Megleszek, Ted, hát persze.
El sem tudta képzelni, hogyan, de ezt most nem mondhatja meg a férfinak.
– Egy keveset tarts meg magadnak dohányra, ilyesmire – javasolta inkább.
– Azt kapunk, Syl, a fejadagunkkal.
Meg nincs a fronton, hanem valahol Kentben kiképzésen, de néhány hét múlva elmegy.
– Nem hiszem, hogy addig még látnánk.
– És… tőlem nem is búcsúzott el? – kérdezte elszoruló torokkal Barty.
– Szeretett volna – válaszolt Sylvia –, de hát nem tudott. Azt mondta, csókoljalak meg a
nevében.
Remélte, hogy Barty elhiszi ezt. Valójában Ted nem is említette a kislányt. Nagyon
ritkán találkozott vele az utóbbi két évben; eltűnt minden alkalommal, amikor a gyerek
látogatóba érkezett. Valószínűleg azért, gondolta Sylvia, mert annyira szégyellte magát, és
félt, hogy a kislány esetleg észrevesz valamit, és beárulja Celiánál.
– Pedig el tudott volna búcsúzni tőlem – jelentette ki Barty. – Eljöhetett volna a házhoz.
Vagy legalább írhatott volna.
Magában nyelte a könnyeit. Minden alkalom, amikor valamelyik családtagja
szeretetlenül viselkedett vele, jobban fájt az előzőnél, nem pedig kevésbé.
– Ugyan, Barty, sosem járt még ott. Nem is mehetett volna.
– Nem értem, miért nem – jegyezte meg, aztán elhallgatott.
Kezdett rájönni, hogy miért nem. És kezdte megérteni, miért érzik úgy, hogy nem
tartozik közéjük. Billy elképedt beszámolója a házról, a szolgákról, a hatalmas
karácsonyfáról nem sokat segített Barty helyzetén.
– Mindegy – mondta a kislány. – Azért szeretnék írni neki. Hogy juttathatom el hozzá a
levelemet?
– Add oda nekem! – válaszolt Sylvia. – Van egy cím, ahová küldeni kell. De ne várj
választ! – tette hozzá figyelmeztetően. – Tudod, hogy apád nem tud olyan jól írni.
Sylvia nagyon finoman fogalmazott, mivel Ted valójában alig tudott írni. Az asszony
sokkal jobban értett nála a betűvetéshez.
– Nem – felelte Barty, és közben arra gondolt, nem ez az egyetlen oka, hogy az apja
nem fog írni neki. – Nem várok tőle választ.

 – Azon tűnődtem – szólalt meg elgondolkodva Laurence –, vajon kötelességének érzi-e,
hogy elmenjen harcolni a szülőföldjéért.
Robert ránézett. A fiú hangja különösen rideg volt, az arckifejezése gúnyos.
– Nem – válaszolta Robert. – Nem, Laurence, nem érzem. Az Európában dúló háború
rettenetes, és az öcsém bevonult, de nekem már ez a hazám. És még ha be is akarnék állni
a hadseregbe, nem vennének be, mert túl öreg vagyok. Sajnálom, hogy csalódást kell
okoznom neked.
Laurence vállat vont.
– Nekem teljesen mindegy. Csak egy kicsit… meglepődtem, ennyi az egész. Azt
gondoltam, hogy egy úriember ezt tenné. – Majd kis szünet után hozzátette: – Persze nem
kellett volna meglepődnöm. Az adott körülmények között.
Robert nagy nehezen megállta, hogy ne mondjon erre semmit. Egy ideje azon
gondolkodott, meddig lesz még képes elviselni az idegek harcát. És hogy megéri-e
elviselnie. Ha Laurence nem lett volna távol az év kétharmad részében, még az Elliott-ház
szépsége és varázsa sem tudta volna kárpótolni a maradék egyharmad kellemetlenségeiért.
Bár még két év volt hátra Laurence nagykorúságáig, Robert már elkezdett új otthont
keresni magának.

A távirat február 7-én érkezett. KM munkába készülődött. Gondosan elrendezte magán
a hosszú, bő kabátot, amelyet azért viselt, hogy elrejtse domborodó hasát. Amikor beért a
szerkesztőségbe, felvett egy bő, melles kötényt azzal az ürüggyel, hogy óvnia kell a
ruháját lent a pincében, ahol sokkal több időt töltött mostanában, miután az alkalmazottak
közül olyan sokan elmentek a frontra.
Hallotta a lépteket a járdán, aztán az ajtóhoz vezető úton. Hallotta a csengőt. Majd Mrs.
Billt, ahogy rémült, sürgető hangon őt szólítja. Aztán, mintha kívülről szemlélné önmagát,
látta, amint lemegy a lépcsőn, átveszi a sárga borítékot, kibontja, és elolvassa az
értelmetlen szavakat.
Sajnálattal közlöm önnel… február ötödikei jelentés… Ford tizedes… elesett akció
közben… őszinte részvét. Államtitkár.
Hallotta önmagát, amint azt mondja Mrs. Billnek: Mr. Ford elesett.
Felment az emeletre, befejezte az öltözködést, közben egyetlen könnyet sem ejtett,
aztán elsétált az állomásra, mint mindig. Megérkezett a Lyttonshoz, belépett Celia
irodájába, és nyugodt hangon közölte:
– Jago elesett.
Azzal kiment.
Szörnyű volt tudni, hogy sosem láthatja többé, hogy örökre elveszett számára, és
rettenetes volt a gondolat, hogy valószínűleg valami szörnyű halált halt, távol tőle. A
legrosszabb azonban mégis az a tudat volt, hogy a férfi úgy halt meg, hogy már nem
szerette őt, nem akarta őt, és nem akarta a gyermeket, akit együtt hívtak életre egy
boldogabb korban.

– Azon gondolkodom, hogy felajánlom Ashinghamet szanatóriumnak – jelentette ki
Lady Beckenham. – Persze csak lábadozó tisztek számára. Úgy érzem, mindenkinek meg
kell tennie a magáét. Számos barátnőm elment mentőautót vezetni, meg ilyesmi. Nekem is
megfordult a fejemben az is. Így, hogy Beckenham nincs az utamban, minden sokkal
egyszerűbb itt lent. Mi a véleményed?
– Szerintem ha te is ott lennél a fronton, sokkal hamarabb véget érne – válaszolt Celia
az anyjára mosolyogva. – Pillanatok alatt megfutamítanád az ellenséget.
– Ne viccelődj, én komolyan beszélek! A minap hallottam egy egészen csodálatos
történetet. Igaz történetet. Egy Blanche Thirieau nevű nő, aki Párizsban lakott, megtudta,
hogy a férje részt vesz a marne-i csatában, és elhatározta, hogy odautazik meglátogatni. És
sikerült is neki. Úgy elbűvölte a századost, hogy az elküldött egy katonát a férjéért. Ez is
azt mutatja, mi mindent megtehet az ember, ha nem engedi, hogy lerázzák. De úgy vélem,
itthon több hasznomat vennék. Szóval te mikorra tervezed, hogy leküldöd a gyerekeket?
– Nem tudom, anya. Még mindig nem bombáznak, nem igaz? De az első jelre lent
lesznek, mint a villám. Apa élvezi az életet a hadügyminisztériumban?
– Rettenetesen. Nem hinném, hogy bármi hasznosat csinál, de boldognak tűnik.
– Újra meg kell hívnom vacsorára – jelentette ki Celia. – Bánt, hogy ilyen rossz
háziasszony vagyok, de ahogy a dolgok állnak, nem gyakran hívok vendégeket. Nehéz
Oliver nélkül, és… – Lepillantott domborodó hasára.
– Ne aggódj apád miatt! Ő így is tökéletesen boldog. Hogy érzed magad?
– Fáradt vagyok. De különben minden rendben. Az ötödik hónap elég kellemes. Nem
gondolod?
– Nem emlékszem – válaszolt bizonytalanul Lady Beckenham. – Az egész dologra csak
halványan emlékszem, hála az égnek. Olivernek elmondtad már?
– Igen. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha én mondom el, nehogy valaki mástól tudja meg.
Nagyon örült, bár aggódik is egy kicsit.
– Van valami hír róla?
– Nincs – felelte elkomolyodva Celia. – Csak annyi, hogy négy nappal ezelőtt még
életben volt. Az ember csak ennyit tud biztosan. Kapsz egy levelet, és arra gondolsz, hála
istennek, aztán eszedbe jut, hogy a négy nap alatt, amíg a levél ideért, bármi történhetett.
– Nagyon nehéz – mondta Lady Beckenham. – Tudom. Én is átmentem ezen. – Aztán
rövid hallgatás után megkérdezte: – Vajon ott volt a legutóbbi nagy összecsapásnál?
– Nem tudom, anya. Nem hiszem.
A Neuve Chappelle elleni támadásról és az azt kísérő emberveszteségekről szóló
beszámolók rettenetesen megrémítették Celiát, nem utolsósorban azért, mert fogalma sem
volt, hogy Oliver ott volt-e, vagy sem. Ettől még rosszabb volt az egész.
 Oliver levelei eltökélten vidámak voltak, de még így is sok szörnyűségről esett szó
bennük. „Egész nap gránátokkal lőnek ránk, elviselhetetlen a zaj, és az ember még éjszaka
is hallja magában. A fő problémám az alváshiány. Tegnap erősítésként felmentünk egy
hegyre, egy másik alakulathoz. Gyönyörű nap volt, az ég kék, sütött a nap, be kell
vallanom, egy pillanatra átjárt valami boldogság, és te jutottál az eszembe, amikor
záporozni kezdtek felénk a gránátok, álcázott géppuskákból, és orvlövészek is lőttek ránk.
Ennyit az ábrándozásról. Elég sok embert vesztettünk. Amikor megérkeztünk és kezdtük
magunkat beásni, akkor újra elkezdtek lőni ránk, és egész éjszaka hullottak a gránátok. De
ne aggódj miattam, drágám! Rajtam egy karcolás sem esett. ”
Celia rosszul aludt. Minduntalan felriadt, amikor nyugtalan álmában Olivert
megcsonkítva látta, holtan vagy haldokolva, vagy ami a legborzasztóbb volt, vakon és
fuldokolva az új, rémületes fegyvertől, a mérgező gáztól. A Lyttonsnál végzett munkája
segített megőrizni ép eszét. Lázasan dolgozott, késő estig, elvégezve a maga munkája
mellett Oliverét, Richard Douglasét és a művészeti igazgató James Sharpe-ét is.
Különösen élvezte az utóbbit. Jó szeme volt az újdonságokhoz, és néhány borító, amelyet
ő tervezett, érdekesebb és vonzóbb volt, mint bármelyik, amit korábban készítettek a
Lyttonsnál. James és az asszisztense, Philip helyére felvett két ügyes fiatal nőt. Ők hárman
egészen kiválóan tudtak együtt dolgozni. Kettejük közül a rangidős, Gill Thomas nagy
rajongója volt a hetilapokban található formai megoldásoknak. Egy sor borítót tervezett a
női regényekhez, amelyek erősen emlékeztettek a Women’s Weekly címlapjára. Ezekből
több ezret adtak el.
KM is rengeteget dolgozott. Ő felügyelt a költségvetéstől a szállításokig, a reklámtól a
raktárkészletig mindent. Celiát megrémítette a tudat, hogy nem is olyan sokára legalább
egy ideig nélkülöznie kell az asszonyt. El sem tudta képzelni, hogy tudnák helyettesíteni.
KM felvett és betanított egy kitűnő asszisztenst (akivel szigorúan bizalmasan közölték az
alkalmazása feltételeit), de ő semmiképpen nem tudja helyettesíteni KM-et, ha szülni
megy. Amiről Celiának eszébe jutott valami. Ránézett az anyjára.
– A… a Galambházat pillanatnyilag használja valaki?
A Galambház kicsi, elragadóan szép épület volt, amelyet állítólag a harmadik gróf
tervezett a szeretője számára. A formája miatt hívták Galambháznak. Kör alakú volt,
palával fedett tetején kis üvegkupolával, és mintegy ötven méterre állt a terasztól, a
süllyesztett rózsakert mellett, közel az oldalhajóhoz, ami diszkrét ki-be járást biztosított a
főépületből. Belül, a földszinten volt egy faburkolatú szalon, és fölötte egy hálószoba. A
Galambházban konyha nem volt, de volt egy fürdőszoba, amely a hálóból nyílt. És ami a
legcsodálatosabb, tartozott a házhoz egy apró, saját, kőfallal védett kert. Ezzel a
Galambház tökéletes diszkréciót biztosított a maga módján a lakójának.
– Nem, miért kérded?
– Azt hiszem, KM-nek esetleg szüksége lehet rá.
– KM-nek? Ugyan mi a csudáért?
Celia vett egy mély lélegzetet.
– Hogy ott lakjon egy ideig a kisbabájával – mondta.
Lady Bcckenham ránézett. Büszke volt rá, hogy sosem fejezte ki a meglepődését semmi
miatt, mert úgy vélte, az közönséges.
– Értem. – Csak ennyit mondott. – Persze bármikor jöhet, mondd meg neki!
– Köszönöm – válaszolt Celia. – Megmondom.

– Jól megvagy, anya? Apa nélkül?
– Igen, drágám, jól vagyok. Igazán. Még mindig fáj néha a fejem, de semmi komoly.
Billy nagyon rendes. Komolyan veszi, hogy ő a férfi a családban, ahogy apád kérte. Csak
a pénz a gond. Nagyon szűkösen vagyunk. Azon gondolkodom, hogy beállok valahová
dolgozni. Egy gyárba vagy bárhová. Bőven van munka. Nem úgy, mint eleinte, amikor
sorra bezártak a munkahelyek.
– Tudom, Celia néni mondta nekem. Negyvennégy százalékra felment a
munkanélküliség. Részben azért, mert megszűnt a kereskedelem Németországgal.
– Nahát, hogy te miket tudsz! – állapította meg elismerően Sylvia. – Egyre okosabb
vagy, Barty.
A kislány erre nem felelt.
– Hol van Billy?
– Sorban áll. Frankkel.
– Sorban áll?
– Igen. Élelemért. Olyan hosszúak a sorok, több mint egy órát kell állni egy kis húsért.
Őket küldöm magam helyett, hogy sort álljanak. Mindenki így csinálja. És mivel Frank
olyan kicsi, előre tud furakodni, nem veszi észre senki.
– Lehet, hogy nemsokára elmegyünk – bökte ki hirtelen Barty, alig hallhatóan.
– Elmentek? Hová?
– Vidékre. Celia néni anyukájához.
– De miért?
– Mert lehet, hogy bombázni fognak. Celia néni azt mondja.
– Igen, én is hallottam – bólintott Sylvia. – Valahol már elkezdték, bár Londonban még
nem.
– Valóban. Newcastle-ban. A dokkoknál.
– Akkor legalább érted nem kell aggódnom – jegyezte meg kis sóhajjal Sylvia.
– Anya, én nem akarok menni. Akkor nem láthatnálak olyan gyakran.
– Barty, menned kell! Nem maradhatsz itt!
– Miért nem? Már idősebb vagyok, segíthetek neked. Itthon akarok lenni megint
veletek, kérlek, anya, kérlek…
– Barty, nem lehet. Ne butáskodj! Szerencsés vagy, hogy elmehetsz egy ilyen szép
helyre, ahol biztonságban leszel. Bárcsak a többiek is veled mehetnének!
Barty ránézett.
– Lehet, hogy jöhetnek – felelte.

– Nem Celia, sajnálom. A legnagyobb örömmel befogadom a gyerekeidet, és persze
Bartyt, neki kitűnő a modora, de a lábadozó katonákkal nagyon sok dolgom lesz
hamarosan, úgyhogy nem tudok idevenni egy rakás utcagyereket.
– De anya, nem érted, ez milyen nehéz nekem? Hogy Bartyt biztonságba helyezem,
miközben a testvérei veszélyben vannak Londonban?
Lady Beckenham ránézett.
– Celia – mondta hosszú hallgatás után –, ez pont egy olyan probléma, amit
mérlegelned kellett volna, amikor úgy döntöttél, hogy azt a gyermeket befogadod a
családodba. Most már, attól tartok, túl késő, és viselned kell a következményeket.
Celia némán rámeredt.
– Úgy vélem, igazad van – szólalt meg végül, és felsóhajtott. – Azt hiszem… azt
hiszem, megyek és meglátogatom KM-et.
KM meglepően könnyen hajlott Celia javaslatára, hogy leköltözzön Ashinghambe.
– Nem maradhatsz itt, KM! Még senki sem jött rá. Tudom, hogy nem is gondol rá senki,
főleg, mert… – Hirtelen elhallgatott.
– Tudom – jegyezte meg KM kis öngúnnyal. – Annyira valószínűtlen a dolog. Egy
állapotos aggszűz…
Nagyon bátor, gondolta Celia. Nem panaszkodik, sosem lázong Jago Ford halála miatt,
egyszerűen elfogadja. Az asszony kapott egy levelet Jago parancsnokától. A férfi hősi
halált halt egy éjszakai rajtaütés során, és ami Celia szerint igazán fontos, hogy azonnal
megölte a németek golyója, nem is tudott róla, nem szenvedett.
– Ez vigasztaljon, KM. Jobb, mintha lassan halt volna bele a súlyos sérüléseibe egy
kórházban.
KM cinikusabb volt.
– Ugyan már, Celia! Hallottál valaha olyan katonáról, aki nem azonnali halált halt,
ráadásul hősi halált? Lehet, hogy Jago tényleg így halt meg, nagyon remélem. De
nincsenek illúzióim. Lehet, hogy egészen máshogy történt.
– Akkor beszéljünk inkább rólad – terelte másra a szót Celia. – Az örömtelibb téma.
Szerintem le kellene oda menned, ott tökéletes nyugalomban lennél. Anya biztosan nem
háborgatna, túlságosan lefoglalja, hogy Ashinghamet átalakítsa kórháznak, persze nagyon
arisztokratikus kórháznak. Megszülhetnéd akár ott is a kisbabádat, vagy a közeli
szülőotthonban. Aztán pedig eldöntheted, mit akarsz tenni.
– Már eldöntöttem – jelentette ki ridegen KM. – Örökbe adom a babát. Nekem nem
kell.
– Örökbe adni? KM, ezt nem teheted!
– Miért nem?
– Hát… csak mert nem. Ez a te kisbabád, a tiéd és Jagóé! Nem dobhatod el!
– De igen. Jagónak nem kellett, és nekem sem kell.
– Honnan veszed ezt? – kérdezte Celia.
– Ha kellett volna, akkor megírja nekem. De nyilvánvaló, hogy elborzadt, és nem tudta,
mit mondjon. És neki sokkal jobb lesz egy kedves asszonynál, aki szereti, gondoskodik
róla, akinél jó otthonra talál.
Úgy hangzott, mintha egy kiskutyáról vagy kismacskáról beszélne, nem pedig egy
kisgyerekről.
– KM, ezt nem döntheted most el! Higgy nekem, egészen máshogy érzel majd, ha
meglesz a baba!
– Nem fogok máshogy érezni – zárta le a témát KM.

Valóban úgy lett. A szülőotthonban a személyzet embertelennek tartotta. Csodálták a
hősiességét a szülés alatt, amely hosszan tartott és nehéz volt. Ám amikor végül a karjába
akarták tenni a fiát, nem engedte.
– Nem, köszönöm szépen. Igazán nem érdekel – mondta, azzal elfordult, és három nap
óta most először aludt egy jót.
– A sokk teszi – jelentette ki a főnővér. – Nagyon nehéz szülés volt. Holnapra rendbe
jön.
De a következő nap is ugyanúgy zajlott.
– Igazán nem akarom – erősködött KM. – Bárcsak megértenék végre! Most pedig
hagyjanak magamra, kérem!
Egy fiatal nővér etette a babát, ő tette tisztába, dajkálta. Nagyon szomorú volt miatta.
Olyan szép gyermek volt, rengeteg sötét hajjal és hatalmas, egészen sötétkék szemmel,
ami bizonyára barnára változik majd. És jó baba is volt, jól evett minden alkalommal,
aztán újra elaludt.
Később újra bevitte az édesanyjához.
– Mrs. Lytton.
– Felhagyhatnának már ezzel a fárasztó tettetéssel, hogy Mrs. Lyttonnak szólítsanak! –
csattant fel KM. – Nem vagyok férjnél, és azt szeretném, ha ezt tiszteletben tartanák.
Hívjanak Miss Lyttonnak! Egyébként mit akar?
– Csak arra gondoltam… szóval… Mrs…. Miss Lytton, biztos benne, hogy nem akarja
a karjába venni a kisfiát? Olyan gyönyörű gyerek!
 KM olyan hevesen fordult felé, ahogy csak a párnája engedte, és a dühtől merev arccal
felelt:
– Mikor hagynak már békén?! Hányszor kell még elmondanom, nem akarom, hogy
bármi közöm legyen hozzá? A hét végén hazamegyek, ő pedig nevelőszülőkhöz kerül.
Most pedig, kérem, hagyjon magamra!
A nővér, aki nagyon fiatal volt még, nagy könnyeket hullatott a Lytton babára, amikor
tisztába tette.
– Elmentem meglátogatni – számolt be Lady Beckenham Celiának, aki a hétvége előtt
nem tudott lemenni Buckinghamshire-be. – És nagyon különös lelkiállapotban van. Nem
akar semmit kezdeni a babával, alig várja, hogy elvigyék és örökbe adják. Kétségtelen,
hogy ez a babának jobb lesz, mivel az anyja egyáltalán nem törődik vele. Persze
tökéletesen érhető, de nagyon nehéz helyzetbe hozza a személyzetet. Ráadásul
ragaszkodik hozzá, hogy Miss Lyttonnak szólítsák, ami nem tetszik nekik. A főnővér egy
rettenetes nőszemély, bár ő azt képzeli magáról, hogy jó barátságban van velem.
Megmondtam neki, hogy tartsa tiszteletben KM kívánságait, de magam is úgy látom, hogy
a sógornőd nem sokat tesz azért, hogy megkedveljék.
– Értem – felelte Celia. – Azt hiszem, igazad van. Ó, egek! És mikor… mikor viszik el a
babát?
– Azt hiszem, jövő kedden. És utána KM visszajön ide.
– Te láttad a kicsit? Olyan, mint… hogy néz ki?
– Mint egy újszülött – felelte Lady Beckenham, és letette a telefont.

Sikerült jó otthont találni a Lytton babának, mondta a gyámhatósági hölgy KM-nek,
amikor pénteken felkereste. Egy nagyon kedves családot Beaconsfieldből.
– Egy idősebb házaspár, úgyhogy a férj nem fog elmenni a háborúba. Gyönyörű házuk
van, és biztos vagyok benne, hogy kiváló szülők lesznek. Eljönnek megnézni a kicsit, és
ha minden jól megy, kedden hazaviszik.
– Jó – válaszolta KM. – Minél előbb, annál jobb.
Nagyon el volt keseredve. A szülés utáni harmadik napon még mindene fájt, és rossz
volt a közérzete. Ráadásul a melle fájdalmasan feszült a tejtől. Szorosan bekötözték,
amitől még jobban fájt.
– Egy kis kényelmetlenséget kénytelen elviselni az ember – közölte vele a nővér, aki,
nem meglepő módon, erős ellenszenvet érzett iránta. – De egy-két nap után elapad a teje.
A baba nagyon jól megvan nélküle is. Úgy tűnik, semmi szüksége nincs önre.
– Helyes – mormolta KM, és valamilyen okból kis híján sírva fakadt.

Mrs. Bill éppen port törölt hétfő reggel, amikor kopogtak az ajtón. A postás volt az.
Leveleket hozott. Az egyik egy jókora borítékban volt; ez a költőnőtől érkezett. Mrs. Bill
felismerte az írását. Nem hajlandó a kiadóba küldeni a műveit, magyarázta egyszer KM,
nehogy elvesszenek. Mrs. Bill letette az asztalra a leveleket, hogy majd később átnézze,
aztán folytatta a portörlést.

Celia nem érezte túl jól magát. Fájdalmasan lüktetett a háta, émelygett és rettenetesen
fáradt volt. Aligha meglepő, gondolta. Egymaga vezette a háztartást, na meg a Lyttonst, és
most már Truman is arról beszélt, hogy bevonul katonának. Rettentően hiányolná, ha
valóban elmenne. Olyan sokat segített neki. Az élelmiszer-házhozszállítás megszűnt, ezért
Truman hozta haza a rendelést, ő furikázott mindenhová mindenkit, és hozta-vitte Celiát
munkába mindennap. Celia meglátogatta KM-et hétvégén, és nagyon elszomorította, amit
látott.
KM nagyon ellenséges volt a babával és Celiával is. Az asszony tudta, hogy a sógornője
részben őt okolja – igaz, nem volt benne egészen biztos, hogy miért –, azt is tudta, hogy
rettenetesen boldogtalan, habár száraz szemmel és nyers hangon bizonygatta, hogy még
meg sem nézte a babát a születése óta, és nem is akarja. Ez szintén nagyon szomorú dolog
volt. Celia megnézte a kicsit. A karjába vette, és arra gondolt, mennyire szeretné
hazavinni. De nem teheti, ő is tudta. Később, uzsonna közben az anyja, mintha olvasott
volna a gondolataiban, éles hangon megjegyezte:
– Celia, nem fogadhatsz be minden árvát és szerencsétlent! Azt hittem, mára már
megtanultad a leckét.
Mindent egybevetve nem sok értelme volt, hogy kitette magát a hosszú és fáradságos
autózásnak, amikor pihenhetett volna az ágyában is. Épp most kezdett dolgozni a legújabb
kedvenc tervén, a gyerekeknek szánt könyveken. És arra gondolt, a sors fintora, hogy az,
amit ő már hosszú idő óta javasolt, de mindig elutasításba ütközött, végül indirekt módon
annak köszönheti a létrejöttét, hogy Oliver beállt a hadseregbe.
Ekkor megszólalt a telefon.
– Igen?
– Egy bizonyos Mrs. Bill keresi telefonon, Lady Celia. Azt mondja, fontos.
– Hogyne. Kapcsolja!
Mrs. Bill rendkívül felindultnak és zaklatottnak tűnt a telefonban.
– Jó reggelt, Lady Celia. Hogy van?
– Köszönöm, Mrs. Bill, nagyon jól. És maga?
– Jött egy levél – jelentette ki Mrs. Bill.
– Egy levél?
– Igen. Öö… Mr. Fordtól.
– Mr. Fordtól? De hát, Mrs. Bill, az nem lehetséges! Ő… ő meghalt.
– Tudom. Biztosan feltartóztatták a levelet. Mindenesetre egészen biztos, hogy tőle van.
Franciaországi bélyegző van rajta, és az ő írása.
– Biztos benne? Nem lehet, hogy a parancsnokától jött? Tudja, mindig szoktak írni.
– Nem – erősködött Mrs. Bill. – Egészen biztos. Bárhol felismerném az írását.
– Értem – mondta Celia –, akkor talán ki kellene…
– Lady Celia, azt nem tehetem. Az egyszerűen lehetetlen.
– Ebben az esetben – javasolta Celia, villámsebesen gondolkodva –, hozza át ide
hozzám. Elküldöm magáért Trumant. Nem, jobb ötletem támadt. Üljön taxiba! Az
gyorsabb. Majd én kifizetem.
– Jó – felelte Mrs. Bill. – Rendben van.
Átadta a levelet Celiának, aki ránézett a borítékra, és egészen bizonyosan érezte, ki kell
bontania, hogy eldönthesse, mit tegyen. Annyira rendkívüli volt a helyzet, és ha a levélben
nem a megfelelő üzenet áll, KM mentális állapotát tekintve az lesz a legjobb, ha soha nem
jut el a kezébe. Ugyanakkor, ha kedvező az üzenet…
– Felbontom, Mrs. Bill – közölte az asszonnyal. – Tudom, hogy ez önnek talán
helytelennek tűnhet, de…
– Nem, Lady Celia – jelentette ki sietve Mrs. Bill. – Ön felbonthatja. Egyáltalán nem
érzem helytelennek.
Celia feltépte a borítékot. Rettenetesen érezte magát közben, mintha betolakodna KM
legbizalmasabb magánéletébe. Mielőtt széthajtogatta volna, egy pillanatra megállt a keze;
szinte fizikai félelem járta át a testét. De végül kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte,
lassan, figyelmesen. Először nem is jutottak el az agyához a szavak, amint fátyolos
tekintete előtt összemosódtak a sorok. Aztán összeszedte magát, és újra olvasni kezdett.
Mrs. Bill figyelte. Pár perc múlva Celia lerakta a levelet az íróasztalára, és felpillantott az
asszonyra. A szeméből patakzottak a könnyek.
– Rossz… rossz hír, Lady Celia?
– Nem – válaszolt Celia –, nem rossz. És a leghelyesebb dolgot tettük, Mrs. Bill. Most
mennem kell. Azonnal. Le Beaconsfieldbe. Telefonálnom kell Trumannak… Nem is, itt
van még a taxija? Elmehetünk együtt a Cheyne Walkra, az sokkal praktikusabb lenne.
Igazán nincs vesztegetni való időnk.
Felállt és összerándult, mert a hátába erősen belehasított a fájdalom. Mrs. Bill is
észrevette.
– Jól van, Lady Celia?
– Ó, igen. Csak egy kicsit fáj a hátam. Az adott körülmények között nincs benne semmi
szokatlan, nem igaz? – rámosolygott az asszonyra. – Jöjjön, induljunk!
Lassan sétált fel a házhoz vezető lépcsőn; most már nagyon fájt a háta. A csengetésre
Brunson nyitott ajtót.
– Jól érzi magát, Lady Celia? Nem néz ki túl jól, ha nem haragszik, hogy ezt mondom.
– Tökéletesen jól vagyok, Brunson. Igazán. Truman hol van?
 – Nincs itt, Lady Celia. Elment, hogy jelentkezzen katonának.
– Ó, ne! Jaj, istenem! Hát… nem baj. Az autó itt van, legfeljebb majd én vezetek.
Sürgősen el kell vinnem valamit, és…
– Bárcsak tudnék vezetni, Lady Celia, én elvinném!
– Tudom, Brunson. Ó, istenem.
Ismét belenyilallt a hátába, de most másként, erősebben. Celia rettegett attól, amit ez a
fájdalom jelenthet.
– Brunson, megnézné, hogy Mrs. Bill még itt van-e a taxijában? Mondtam neki, hogy
várjon pár percet.
De Mrs. Bill már elment, a taxival együtt.
Nem volt mit tenni. Magának kell lemennie a kocsival Beaconsfieldbe. Ismerte az utat,
és végül is ülni fog. Nem szaladgálni az irodában, ahogy dr. Perring fogalmazott.
Mindenképpen el kell juttatnia ezt a levelet KM-nek, egyszerűen muszáj. Ez pillanatnyilag
mindennél fontosabb volt a világon.
Két ember jövője függött tőle; és valami különös módon egy harmadiknak a múltja.
Tartozott ezzel a sógornőjének. Nem lesz semmi baja. Hát persze, hogy nem.

KM éppen aludni próbált, hogy elfeledkezzen a másnapról, amikor a fiatal ápolónő
bejött a szobájába.
– Kér vacsorát, Miss Lytton? Ennie kell, tudja, mert különben nagyon legyengül.
– Nem kérek vacsorát – felelte. – Nem vagyok éhes.
Az ápolónő ránézett. Aztán leült az ágya szélére, és megfogta a kezét. A főnővér
megmondta neki, ne foglalkozzon ezzel a fura beteggel, de ő annyira biztos volt benne,
hogy az asszony hibát követ el, hogy nem akart felhagyni a próbálkozással. Nagyon
sajnálta a babát is. Lehet, hogy jó otthonba kerül, ahogy a főnővér mondogatja, de az
anyjánál sokkal jobb helye lenne. És ha az apa elesett a háborúban, az asszonynak még
nagyobb szüksége volna a babára. Csak nem jött még rá. Abban is biztos volt, hogy ha
Miss Lytton csak egyszer is a karjába venné, ha látná, hogy milyen gyönyörű,
meggondolná magát.
– Miss Lytton – szólalt meg gyengéd hangon. – Egészen biztos abban, hogy nem akarja
a karjába venni a kisbabáját? Annyira kedves, és…
KM hirtelen felült.
– Takarodjon! – kiabálta. – Takarodjon a szobámból! Mikor fogja már fel azzal az
ostoba fejével, hogy nem kell nekem az a kisbaba? Nem szeretem, nem érdekel, és most
azonnal takarodjon innen!
A kis ápolónő ránézett és sírva fakadt. Felállt és kimenekült a szobából. A főnővér, aki
meghallotta a kiabálást, feltartóztatta a folyosón.
 – Miss Lytton – vonta felelősségre KM-et –, hogy merészel így beszélni az
ápolónőinkkel? Hogy merészel? Ehhez nincs joga, egyáltalán nincs joga hozzá. Tisztában
vagyok vele, hogy nagyon zaklatott, de mindennek van határa, még az én
tűrőképességemnek is. Legyen szíves, kérjen a nővértől elnézést!
KM ránézett.
– Elnézést kérek – mondta merev, nyers hangon –, amiért felizgattam a nővért. De ő is
felizgatott engem.
– Szerencsére – válaszolt a főnővér – holnap hazamehet. Úgyhogy nem fogjuk tovább
próbára tenni a türelmét. Nővér, menjen, folytassa a munkáját! A Lytton baba sír. Szegény
kis csöppség – tette hozzá szigorúan. Aztán átadott néhány papírt KM-nek. - Ezeket Mrs.
Burton hozta a gyámhatóságtól. Alá kell írnia őket. Azt mondja, úgy simábban mennek
majd a dolgok holnap.
– Jól van – válaszolt KM.
Elővette a tollát, és kezdte átnézni a papírokat.
Lényegében az állt bennük, érthetően megfogalmazva, hogy KM teljesen lemond a
Lytton babáról, megígéri, hogy sosem próbál kapcsolatot teremteni sem vele, sem az
örökbe fogadó szülőkkel, és nem próbál semmiképpen beleszólni a felnevelésébe.
– Nem mondhatom meg önnek, hogy kik az örökbe fogadó szülők, sem azt, hogy hol
laknak – magyarázta neki Mrs. Burton. – Nyilván sokkal jobb, ha nem tudja. A gyermek
pedig sosem fogja megtudni az ön nevét, sem azt, hogy hol vagy hogyan érheti el önt. Az
új szülei nevét fogja viselni, és…
– Igen, igen – vágott közbe KM. – Megértettem.
Akkor mindjárt alá kellett volna írnia a papírokat, az lett volna a legjobb. Mindent
elrendezni. Akkor megnyugodhatna és visszatérhetne a régi életéhez. Kitörölhetné ennek
az egésznek az emlékét is. Hogy soha ne gondoljon többé a kisbabára. Örült neki, hogy
alig nézett rá, és sosem vette a karjába. Így sokkal egyszerűbb volt minden. Eltűnik a baba
az életéből, mintha soha nem is létezett volna. Hiszen ezt akarta.

– Attól tartok, szó sem lehet róla, hogy most bemenjen Miss Lyttonhoz – mondta az
ügyeletes nővér szigorúan Celiának. – A látogatási időnek már régen vége, Miss Lytton
megvacsorázott és elaludt. És ha most egy embert beengedek, akkor másokat is be kell
majd engednem.
– Nővér – erősködött Celia –, ez nagyon fontos. Látnom kell a sógornőmet.
– A betegek nyugalma szintén nagyon fontos. Bármiről legyen is szó, várnia kell vele
reggelig.
Celiába belenyilallt a fájdalom, mintha egy kötelet rántottak volna meg benne. Megijedt
tőle, emlékezett erre a fájdalomra, tudta, hogy mit jelent. És dühös is lett tőle.
– Nővér – mondta –, még ma este látni akarom a sógornőmet, és ebből nem engedek.
Legyen szíves, engedjen oda hozzá!
 A nővér habozott.
– Meg kell kérdeznem a főnővért.
– Ne legyen már nevetséges! – csattant fel türelmetlenül Celia. – Nem egy életmentő
műtétet akarok megzavarni, vagy egy komplikált szülést, ha jól tudom. És ha elfelejtette
volna, a főnővér az anyám, Lady Beckenham jó barátja, és nagyon nem örülne, ha
megtudná, hogy nem engedtek oda a sógornőmhöz.
Az ügyeletes nővér dühösen nézett rá. A főnővér már kétszer is megrótta a „nem
megfelelő viselkedéséért”, ahogy fogalmazott, Miss Lyttonnal szemben. A főnővér
ugyanis azt remélte, meghívják Ashington-házba, hogy megbeszéljék vele Lady
Beckenham tervét, hogy szanatóriumot alakítson ki a birtokán, sőt titokban arra számított,
őt is bevonják majd a munkába.
– Rendben van – felelte az ápolónő. – Megyek, megnézem, Miss Lytton tudja-e fogadni
önt.
– Én is magával tartok – mondta Celia –, ha nem haragszik.

– Miss Lytton. Miss Lytton, ébredjen fel! Látogatója van.
– Látogató? Ó, nem, már túl késő van. Fáradt vagyok.
Biztosan Lady Beckenham az. Rémes nőszemély. De ő legalább megértette. Ő volt az
egyetlen, aki nem próbálta rábeszélni, hogy gondolja meg magát a baba örökbeadásával
kapcsolatban.
– Az állatok is megteszik – mondta, esetlenül megveregetve KM kezét. – Elfogadják a
másik állat kölykét. Főleg a juhoknál fordul elő. Ha egy jerke megkedvel egy újszülött
bárányt, megszaglássza, és ugyanúgy elfogadja, mint az igazi anyja. Ne aggódjon emiatt!
KM nem volt benne biztos, hogy örül, amiért egy juhval hasonlítják össze, de valahogy
fura módon mégis megvigasztalta a dolog. Ennek ellenére most nem igazán akart Lady
Beckenhammel találkozni. És még az iratokat sem írta alá. Azt igazán el kell intéznie.
Nagy nehezen felült az ágyban, és ivott egy korty vizet.
– Nem akarok senkit sem fogadni most, akárki legyen is az. Mondja meg, hogy nagyon
sajnálom. És ha vár egy kicsit, mindjárt odaadom ezeket a papírokat.
– KM, szia!
Celia volt az. Furcsán nézett ki. Sápadt volt, és a szeme hatalmasnak tűnt. Egy levelet
nyújtott feléje.
– KM, ezt el kell olvasnod! Kérlek. Minél előbb el akartam juttatni hozzád. Nővér,
tudna nekem hozni egy pohár vizet? Nem érzem… túl jól magam. És kérek egy széket is,
ha lehetséges.
Az ügyeletes nővér felhorkantott – nem lehet másként leírni ezt a hangot –, és kiment a
szobából.
Celia nehézkesen lezökkent a sógornője ágyára. Láthatóan nem volt túl jól, és nagy
fájdalmai voltak, de KM ezt nem érzékelte. Nem észlelt maga körül semmit. Elmélyülten
olvasta a levelet, amelyet Celia átnyújtott neki, és közben mozgott az ajka. Sokszor
elolvasta, aztán amikor végzett vele, lerakta, visszahanyatlott a párnájára, és
elmosolyodott.
– De ugyanakkor sírt is, majd kisírta a szemét – számolt be a fiatal kis nővér később a
többieknek –, és aztán egy vagy két perc múlva megszólalt. Azt kérte: „Hozzák ide a
kisbabámat, kérem, most azonnal!” Mire az ügyeletes nővér azt mondta, most nem lehet,
mert alszik, és ő azt felelte, nem érdekli, ha alszik is, meg akarja kapni, most azonnal, és
ha kell, akkor maga megy érte. Úgyhogy végül elmentem a babáért, és kihoztam neki. Az
ügyeletes nővér őrjöngött a dühtől. Miss Lytton pedig csak fogta a babát, és elkezdte
simogatni a fejét, kicsit ügyetlenül, és csókolgatta, és csak sírt, és mondogatta neki, hogy
sajnálja, és nagyon szereti, egyre csak ezt ismételgette. Nagyon megható volt. És akkor ez
a szegény másik hölgy, aki a levelet hozta, egyszer csak elájult – tette hozzá elkomorodva.
– A nővér orvosért küldött, és úgy néz ki, hogy ő valószínűleg el fogja veszíteni a babáját.
Ez olyan szomorú, ugye?

 11. fejezet
– Gyere, szépen, Maud, drágám, apa megmutatja a szép új házat, amit neked épített!
– Csak nekem?
Maud tágra nyitotta hatalmas, tiszta zöld szemét, amint meglepetten felnézett az apjára.
– Nem, én is ott leszek, ha befogadsz. Néha Jamie is. És persze a dadus meg még
néhány alkalmazott. Azt hiszem, tetszeni fog neked. Egy nagyon szép utcában van, amit
úgy hívnak, Sutton Place. Egészen az East River partján.
– A folyónál! Lesz majd hajónk is?
Robert felnevetett.
– Az East Riveren talán nem. De most keresek egy nyaralót is magunknak Long
Islanden. Ott természetesen lehet hajónk.
– Miért kell elmennünk ebből a házból?
– Ez túl nagy nekünk, drágám. Csak neked és nekem.
– És Jamie-nek.
– Igen. Most menj, és kérd meg a dadust, öltöztessen fel, hogy minél előbb
indulhassunk! Már alig várom, hogy megmutathassam neked a házat.
Maud négyéves volt, elbűvölő gyerek. Nem kifejezetten szép, de nagyon vonzó és
különleges vörösesarany hajával és komoly kis arcával. Az apjával rajongtak egymásért,
és bár a kislány kissé koravén volt, nem volt elkényeztetve. Robert túlságosan félt, hogy
Maud is olyanná válna, mint a féltestvére, ezért nem kényeztette el. A kezdet kezdetétől
szigorú volt vele, és ugyanerre kérte a dadust is.
– Tudom, nehéz neki, hogy elvesztette az édesanyját. De olyan könnyen elronthatjuk
azzal, ha mindnyájan megpróbáljuk kárpótolni érte. Ez pedig hosszú távon nem tenne jót
neki.
Robert úgy érezte, a legrosszabbon már túl van a kislány. Jeanette nagyon szeretett
emlék volt számára, amit Robert igyekezett benne életben tartani, bár már kezdett
halványulni, hiszen Maud rövidke életének szinte a felét az anyja nélkül élte le.
Boldog kis világát Robert és a dadus alkották, és Jamie, akit Maud imádott. Brewerék
jelentették a tágabb családját; John és Felicity rajongtak érte, a fiuk, Kyle pedig elfoglalta
Laurence helyét felnőtt bátyként. Igaz, Jamie-vel nem ért fel. Jamie-nek a kisujjával sem
érhetett fel senki. Úgyhogy Robert nyugodt volt Maud jövője felől, különösen most, hogy
elkészült a házuk, és Laurence többé nem árthatott nekik. Csak azt szerette volna, ha a
lánya megismerhetné a Lytton család többi tagját is. A háború kezdetén még eljátszott a
gondolattal, Hogy Maudot átviszi Londonba, de amikor a Lusitaniát megtorpedózták a
német tengeralattjárók, és több mint ezer utasa a tengerbe veszett, nyilvánvalóvá vált,
hogy ez, sajnos, lehetetlen. Az emberek azt mondogatták, már csak idő kérdése, hogy
Amerika belépjen a háborúba, és bár tisztában voltak hazafias kötelességükkel, hálásak
voltak minden napért, amikor ez még nem történt meg. Így ebben az évben a szavazók
újraválasztották Woodrow Wilsont mint azt az embert, aki nem vitte bele őket a háborúba.
Robert, akit a többieknél is jobban megviselt ez a helyzet, rettenetesen aggódott a két
öccséért, de ugyanakkor (bűntudatosan) hálás volt azért, hogy neki nem kell ugyanazt
elszenvednie, mint nekik.

– Szeretném, ha ideköltöznél hozzám a Chcyne Walkra – mondta Celia.
KM rámeredt. A legkevésbé sem vonzotta ez a megoldás. Gyűlölte a gondolatát is, hogy
elveszítse függetlenségét, és elhagyja az otthonát. Remekül érezte magát egyedül. Jagóval
való kapcsolata sikeréhez is nagyban hozzájárult az a tény, hogy a férfi nem volt hajlandó
odaköltözni hozzá.
– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – vágta rá sietve.
– De miért? Vagyis miért nem? Ez volna az ésszerű megoldás. Így együtt fedezhetnénk
a kiadásokat, szén, élelmiszer és így tovább. Különösen, amikor majd a gyerekek
elmennek, nevetséges volna, ha egyikünk az egyik nagy házban ül, a másik pedig a
másikban.
KM azt felelte, az övé nem nagy ház, mire Celia közölte, hogy a legtöbb ember
mércéjével mérve az, és mindenképpen nagy egy embernek.
– Senki nem mondja, hogy add el. Visszamehetsz abban a pillanatban, amikor a háború
véget ért. És Mrs. Billnek is jó volna, ha lenne társasága napközben. Nem lehet túl vidám
dolog egyedül ott ülni és várni a zeppelineket. Én egyáltalán nem foglak háborgatni, azt
megígérem, akár a saját szobádban is étkezhetsz, ha akarsz.
KM időt kért, hogy átgondolja, aztán végül beleegyezett. Nem annyira Celia érvei
ingatták meg, inkább az, hogy úgy érezte, sokkal tartozik neki. Tisztában volt vele, hogy
Celia hosszú, fárasztó útja le Beaconsfieldbe Jago értékes levelével, ha nem is kizárólag,
de részben mindenképpen felelős azért, hogy az asszony elvesztette a kisbabáját. KM
tudta, hogy sohasem felejti el azt az éjszakát, amíg csak él. Ahogy ott ült, Jay-t úgy
szorítva a karjában, mintha soha többé nem akarná elengedni, újra és újra elolvasta Jago
levelének csodálatos szavait.

Imádott Megem!
Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen boldog lehetek. Ha csak eszembe jut, hogy a
gyermekünket hordod a szíved alatt, könnyes lesz a szemem. Természetesen féltelek, de
tudom, ha majd együtt látlak kettőtöket, ha majd hazatérek végre az én drága
családomhoz, az mindent megér, bármit kelljen is elviselnünk addig. Olyan büszke vagyok,
és olyan boldog, Meg! Jobban szeretlek, mint valaha, és szívből köszönöm ezt a csodás
ajándékot neked és Istennek, akiben most hirtelen tudok hinni.
A te szerető Jagód
Ui.: Szeretném, ha összeházasodnánk, amint lehet. Nem nőhet fel a fiam (mert biztos
vagyok benne, hogy fiú!) zabigyerekként!
Jago
Ui.: Szerintem Jay-nek kellene hívnunk.

Öröm áradt szét KM-ben, és szerelem, az elmúlt hónapok keserű kétségbeesését valami
különös módon boldogsággá és reménnyé változtatva át. Jago továbbra is halott, de nem
volt többé elveszett az asszony számára. Nem fordult el tőle mégsem, ahogyan korábban
feltételezte. A férfi szerette, és azt akarta, hogy megszülje a gyermeküket. És amikor KM
arra gondolt, hogy csaknem elvesztette a kicsi Jay-t, mert ha Celia nem érkezik meg
időben, odaadta volna másoknak anélkül, hogy valaha is egyáltalán megölelte volna a
kicsit, Jagónak ezt a kis darabkáját, elöntötte a félelem és a hála.
De – és ez szörnyű érzés volt – Celia maga fájdalmasan gyászolta elvesztett kisbabáját,
akit annyira akart, és akit Oliver is annyira akart. Aki a közös életük jelképe lett volna, és
annak, hogy az élet folytatódik a háború ellenére is. A sógornője kockára tette azt a
kisbabát őérte, gondolta KM. A szokásos kihívó bátorságával, de ezúttal túl nagy
kockázatot vállalt.
– Ne légy nevetséges! – mondta KM-nek másnap, amint hófehér arccal, kimerülten
feküdt a hosszú éjszaka után, amelynek során az apró kislány megszületett és egy órán
belül meg is halt. – Ez mindenképpen megtörtént volna, hiszen csupa olyasmit csináltam,
amit nem lett volna szabad. Doktor Perring már hetekkel ezelőtt megmondta, hogy ágyban
kellene maradnom. Tudtam, már amikor tegnap felkeltem, hogy ez elkerülhetetlen. Csak
éppen nem vettem tudomást a jelekről. Ha bármiféle okhoz akarom kötni, akkor azok a
könyvek azok, amelyeket múlt hétvégén felpakoltunk. Kérlek, ne hibáztasd magad, KM!
Örülök, hogy legalább nálad minden rendben van.
De nem sokáig maradt ilyen erős. A szükséges fájdalmas intézkedések, a halál
regisztrálása és a temetés után, majd miután megírta Olivernek, mi történt, összeroppant,
és napokon át sírt. Az anyja ápolta Ashinghamben, szokásos nyers együttérzésével, KM
pedig beköltözött a Galambházba Jay-vel, gondosan igyekezve távol tartani a kisfiút a
sógornőjétől, mivel azt gondolta, ennek az erős, egészséges babának a látványát már nem
tudná elviselni az asszony.
Ám ebben tévedett. Egy délután Celia beállított hozzájuk, és sápadt, eltökélt arccal azt
kérte, hogy láthassa Jay-t.
– Nagyon szeretném látni, annyira fontos mindnyájunknak. Add ide nekem, KM,
kérlek, úgy szeretném egy kicsit a karomba venni!
KM pedig kissé bizonytalanul átadta a babát, aki már kezdett gyarapodni, sőt az
édesanyja szerint néha rámosolygott, habár mindenki más azt állította, hogy ez ilyen
korán, alig háromhetes korban elképzelhetetlen.
Celia magához ölelte a csöppséget, és apró, sötét hajjal borított feje fölött KM-re nézve
azt mondta:
– Ő nagyon fontos nekem, hidd el! Tudom, hogy sírok, és nem tehetek róla, de én nem
ismertem Jagót, és most a fián keresztül megismerhetem. Semmi értelme nem volna, hogy
ne találkozzam ezzel a kis fickóval, amikor azon a napon éppen azért rohantam le hozzád,
hogy ő velünk maradjon. Nézz csak rá, milyen gyönyörű! Alig várom, hogy a többiek is
láthassák.
Kívülről erősnek mutatkozott később is, de KM sokszor talált rá úgy – még azután is,
hogy visszatértek Londonba –, hogy megállíthatatlanul sír.
– Ne kezdj most vigasztalni – dörrent rá KM-re –, arra semmi szükségem! Majd túljutok
rajta. Csak essünk neki a munkának, és dolgozzunk, amíg a fáradtságtól össze nem esünk!
Rajtam mindig ez segített. Így nem aggódom annyira Oliver miatt sem.
KM tehát végül beleegyezett, hogy odaköltözik hozzá a Cheyne Walkra a kis Jay-vel,
Mrs. Bill-lel meg Dorothy Jenkinsszel, azzal a vidám, egyszerű fiatal nővel, akit azért vett
fel, hogy gondoskodjon a kisfiúról. De nem tartott sokáig ez a helyzet.
Több támadás érte a partvidéket 1915-ben, de Londonban csak a nyár elején volt az első
légitámadás. Celia látta, és félelemmel vegyes ámulattal figyelte a keresőfények
kereszttüzében a London felett a magasban lebegő, hatalmas szivarra emlékeztető
zeppelineket. Lassú, látszólag szelíd mozgásuk teljesen rácáfolt arra, ami ezután
következett, valami korábban ismeretlen és elképzelhetetlen dolog: pusztító bombák
hullottak a városra, fülsiketítő zaj és mindent elborító tűz közepette. Nem túl sok kárt
tettek az emberi életekben, csupán maroknyi embert öltek meg, de sok épület
megrongálódott, és nyilvánvaló volt, hogy a bombázók máskor is visszatérhetnek.
Mindenki nagyon félt. Mindjárt másnap Barty és az ikrek meg Jay, a dadusokkal együtt,
útnak indultak Ashinghambe.

Drágám!
Visszatekintve nagyon viccesnek találom, amit Colchesterben mondtak nekünk a
lövészárkokban vívott csatákról. Négy nap a frontvonalban, négy nap biztosításként, nyolc
nap tartalékban és tizennégy nap pihenő. Ez volt az elmélet. Keménynek tűnt, de
elviselhetőnek. Most, mivel ilyen kevés az ember, bármilyen hosszú időt is eltölthetünk a
fronton. A Black Watch ezred egyik zászlóalja állítólag negyvennyolc napig volt ott. Mi
eddig húszat. Az emberek kimerültek, de csodálatos módon jó a harci morál. Remek
társaság. Fantasztikus új lövészárkokban vagyunk, ami sokat számít. Képzeld el,
fapadlónk van! És egy kis kályha, amelyet estefelé begyújtanak a tiszti szálláson. Igazi
luxus! És legalább három méter mélyen vagyunk. Úgyhogy biztonságban érezhetjük
magunkat.
Most a legveszélyesebb dolog, legalábbis éjszaka, a gáz. Te jó ég, az valami szörnyűség!
Valóságos lidércnyomás, ahogy te mondtad. De eddig még minden rendben van. A
legutóbbi lövészárok felháborító volt. Nap mint nap derékig álltunk a sárban, és még
reményünk sem volt arra, hogy belátható időn belül száraz ruhát húzhatunk. És az a
rettenetes lábbetegség! Számos emberem megkapta, és a legsúlyosabb eseteket ki is
szuperálták miatta. A lábuk egyszerűen elrothadt az állandó nedvességtől, és gangrénát
kaptak.
 Sok szempontból a mocsok a legelviselhetetlenebb. Aláássa a harci szellemet és a
bátorságot. Egyszerűen el sem hinnéd. Drágám, azok a gyönyörű napok, amikor egy
száraz, tiszta házban jártam-keltem, fürödhettem, tiszta ruhát vettem mindennap, és csak a
Lyttons ügyei meg az új könyvek miatt érzett aggodalom zavarta meg a nyugodt álmomat!
Valóság volt ez? Csak ha rád gondolok, akkor tudom felidézni ezeket az időket.
Olyan nagyon szeretlek, drágám! Írj újra, hamarosan! Mondd meg a gyerekeknek, hogy
ők is írjanak! Szeretem a leveleiket, azok tartják életben a hitemet. Nagyon örültem a róluk
készült fényképeknek. Csodálatos volt látni a kis Jay-t is. Az biztos, hogy nem úgy néz ki,
mint egy Lytton.
Te velem vagy drágám a csatában mindennap. A kis medál a hajfürtöddel és a
fényképed mindig ott van a zsebemben, a szívem felett, és megérintem őket minden
alkalommal, mielőtt csatába indulok. Ez az én amulettem, és eddig még megvédett engem.
Most mennem kell. Késő van, és itt korán kezdődik a nap. Legalább nem kell
ébresztőóra!!!
Sok szeretettel,
Oliver

Celia először elolvasta a levelet gyorsan, aztán még egyszer, lassan, ahogy mindig
szokta. Végül megcsókolta, belerakta a bőrtáskájába, és lement a reggelizőszobába, ahol
egy tálcán tea és pirítós várta. Szinte hihetetlennek tűnt, ahogy felidézte a múltbeli
reggeliket, amikor rengeteg tojás, szalonna, vese és kolbász sorakozott a tálalón az
ezüstburák alatt, gyümölcs, kávé, forró péksütemény, vajhalmok, csuprokban különböző
lekvárok és dzsemek. Most nagyon súlyos élelmiszerhiány volt, és igen magasra szöktek
az árak. Állandóan arról beszéltek, hogy a jegyrendszer lenne az egyetlen igazságos
megoldás. A nők órákat álltak sorba az élelemért.
A szakácsnő minden délelőtt nagy részét sorban állással töltötte. Csodálatosan
nagyvonalúnak bizonyult, amikor a szobalányok felmondtak, hogy gyárban
helyezkedjenek el. Vidáman kijelentette, hogy mivel nincs túl sok tennivalója a
konyhában, akár át is vállalhatja a takarítás egy részét. Ez szokatlan dolognak számított.
Celia sok barátnőjénél a szakácsnő fellázadt a hasonló javaslatok ellen. Itt azonban a
szakácsnő és Brunson együtt takarított, és Celiával hármasban sikerült a kertet is rendben
tartaniuk. Különös módon jól bevált ez az elrendezés. Truman a fronton volt, úgyhogy
Celia maga vezetett minden olyan alkalommal, amikor a tömegközlekedés valamiért nem
felelt meg az igényeinek. Vett egy Peugeot Bebe-et, amelyet nagyon szeretett. Ez sokkal
kevesebb benzint fogyasztott, mint a Rolls, amelyet Ashinghamben tároltak a háború ideje
alatt.
Celia komornája szintén elment, hogy ápolónőnek képeztesse ki magát. Az asszony szó
nélkül hagyta, hogy megtegye, azzal a feltétellel, hogy naplót vezet, amit a háború után
kiadhatnak majd. Attól kezdve Celia gondozta a saját ruháit, és ő mosott magára. A
vasalást, amely addig szinte felfoghatatlanul misztikus tevékenységnek tűnt a szemében,
legnagyobb meglepetésére nagyon megnyugtatónak találta, és egyszerre akár egy-egy órán
át is hajlandó volt vasalgatni a ruháit, a szoknyáit és csipkés blúzait. Még mindig szerette
a szép ruhákat, és nem volt hajlandó KM egyenruháihoz hasonló praktikus öltözéket
viselni. Tetszett neki az új, rövidebb szoknyahossz, egyrészt azért, mert ez többet mutatott
tagadhatatlanul formás lábából, másrészt a praktikus volta miatt, valamint csodálta az új
felöltők és blézerek egyszerűségét is. Ám amikor nagy ritkán elment valahová este, a
csipkével dúsan díszített hosszú ruháit vette fel, bársonyköpennyel, magas sarkú báli
cipővel, és arra is időt szánt, hogy megcsinálja a frizuráját.
– Az embernek ragaszkodnia kell ahhoz, ami számít neki – jelentette ki határozottan –,
amennyire csak lehet. Máskülönben a felismerhetetlenségig megváltozik az élete.
Azzal a ténnyel pedig, hogy az élet nagyrészt már amúgy is teljesen felismerhetetlenné
vált, nem volt hajlandó foglalkozni; az nem illett makacs optimizmusához.

Az iskola nem lett jobb; sőt, ami azt illeti, mintha még rosszabb is lett volna, gondolta
Giles. A gyötrése folytatódott, még mindig nem volt barátja, és kiderült róla, hogy a
kriketthez ugyanolyan ügyetlen, mint a futballhoz. Az étel, amely mindig is ízetlen volt,
most már egyenesen szörnyű lett, és ami talán a legrosszabb volt, kicserélődött a
tantestület. A fiatal férfitanárok szinte mind elmentek a frontra. A helyükre sokkal idősebb
férfiak kerültek, vagy vénlányos, középkorú hölgyek, akik nemcsak sokkal unalmasabb
órákat tartottak, de úgy tűnt, még kevésbé vannak tisztában vele, mi folyik az orruk előtt.
Ez a fegyelem lazulásához és az évfolyamfelelősök meg a csicskásrendszer
megerősödéséhez vezetett. Giles kezdett teljesen elkeseredni, és kétségbeesését fokozta az
állandó rettegés, hogy az apját esetleg megölhetik, és hogy ha a németek megnyerik a
háborút, a bajonettjükkel ledöfnek minden gyereket, és megeszik őket.
Senki sem gondolta igazán, hogy a németek győznek. De késő este, amikor minden
lámpát lekapcsoltak, nehéz volt elfeledkezni a történetekről, amelyeket a Clarke-hoz, az
egyik legkellemetlenebb évfolyamfelelőshöz, hasonló alakok meséltek. Clarke azt
állította, ő hallotta, hogy az ellenség a bajonettjére tűzte a belga gyerekeket, és kitépte a
nyelvüket, mielőtt élve megsütötte volna őket.
Giles nem mert elaludni, nehogy ezekről a szörnyűségekről álmodjon, de amint a
sötétbe bámulva ébren feküdt, és a fejében körbe-körbejártak ezek a rettenetes gondolatok,
az még rosszabb volt. Aztán eszébe jutott az apja, aki ezek a brutális emberek ellen harcol,
és arra gondolt, vajon mi történne vele, ha nem halna meg, hanem fogságba esne, és
kínzásnak vetnék alá.
Aztán ismét valami szörnyű dolog történt. Egy reggel mindnyájukat behívták a
nagyterembe, és az igazgató bejelentette, hogy nagyon szomorú hírt kell közölnie velük. A
fiúk rettegve pillantottak egymásra. Néhányukat már behívatták az igazgató irodájába,
ahonnan néhány perccel később sírva jöttek ki, miután közölték velük, hogy az apjuk vagy
esetleg a bátyjuk meghalt. Lehetséges, hogy most mindnyájuknak elesett az apja?
Valamiféle felfoghatatlan tömegmészárlás áldozata lett? Vagy talán az ellenség megnyerte
a háborút és már errefelé tart?
– Tudom, hogy mindannyian szomorúan értesültök arról – kezdte az igazgató –, hogy
Mr. Thompson, aki szinte mindnyájatokat tanította, és akit nagyon kedveltetek, elesett a
fronton. Franciaországban szolgált tisztként, és hősi halált halt. Talán csak az jelenthet
nektek némi vigaszt, hogy a csata, amelyben meghalt, Anglia győzelmével zárult.
Úgyhogy a halála nem volt hiábavaló, ebben kell vigaszra lelnünk. Kétperces csenddel
emlékezzünk meg róla! Ma imádkozunk a kápolnában Mr. Thompsonért és a családjáért.
Giles némán ment ki a teremből, akárcsak sokan mások. Most az egyszer senki sem
gúnyolta a másikat. Mr. Thompson órái nagyon szórakoztatóak voltak. Úgy adta elő a
történelmet, mintha csodálatos mese lett volna, és soha nem volt velük türelmetlen vagy
gúnyos. Sőt, ha valaki nem értett valamit, az óra után újra átvette vele, amíg csak meg
nem értett mindent. Ezenkívül remek sportember volt, csodálatos futballedző, erős első és
második csapatot állított ki, s nem erőszakkal, hanem vidáman példát mutatva rávette
őket, hogy edzést tartsanak a leghidegebb téli reggelen is. Továbbá minden vasárnap
teadélutánt rendezett a szobájában, ahol forró pirítóst szolgált fel szardellapasztával, meg
gyümölcskenyeret. Sok fiú számára, akik mint Giles, szerencsétlennek érezték magukat az
iskolában, és honvágytól szenvedtek, egyedül ő tette elviselhetővé az életet. És most
elment, elment mindörökre. Giles ezúttal találkozott életében először az igazi gyásszal és a
halál megmásíthatatlanságával. És alig tudta elviselni.

– Azt hiszem – szólt Celia irodájába belépve KM –, amikor a háború véget ér…
– Amikor? – visszhangozta fáradtan Celia, aki nagyon fáradtnak érezte magát.
– Igen, amikor – felelte határozottan KM.
Valami perverz módon Celia irigyelte a sógornőjét. Ő már átélte a legrosszabbat, hiszen
a szerelmét megölték, és bár rettenetes volt a gyásza, szembenézett, megbirkózott vele, és
már túl volt rajta. És annyira boldog volt a kisfiával, olyan váratlan és csodálatos módon
boldog! Celia viszont minden napot valami fojtogató, szörnyű félelemmel kezdett és
végzett. Néha az ablaknál állva a Cheyne Walkon megpillantott egy táviratkihordót, amint
végigballag az Embankmenten. Rettegve, görcsbe rándult gyomorral figyelte, azt várva,
hogy megáll a kapunál, felpillant a házra, hogy ellenőrizze a házszámot, aztán felsétál a
járdán és bekopog az ajtón. És amikor továbbment, az asszony elgyengülve leült, s amint
csitult a félelme, arra gondolt, vajon meddig bírja még. Oliver csak egyszer volt itthon,
amióta elment Franciaországba. Különös, szinte szürreálisnak ható néhány napot töltöttek
együtt. A férfi annyira kimerült volt, hogy két napig egyszerűen csak aludt. Celia, miután
olyan sokáig várt rá, vággyal eltelve, frusztráltan feküdt mellette, azon tűnődve, vajon fog-
e még valaha Oliver szeretkezni vele. Végül sor került rá, de a hét nap alatt csak egyszer.
És akkor is olyan kétségbeesetten ölelte a férfi, mintha nem lett volna benne semmi öröm.
Oliver nem sokat beszélt a feleségével, szívesebben üldögélt csendben, egyszerűen
élvezve a jelenlétét. Érdekelte minden apróság az otthoni élettel és a gyerekekkel
kapcsolatban, de a Lyttonsról nem akart hallani.
– Nem is merek rágondolni, Celia. Az csak felzaklatna, elszomorítana.
Amikor Celia arra kérte, meséljen arról, hogyan élnek a fronton, hogy legalább egy
részét megoszthassa vele a sok borzalomnak, amit bizonyosan kihúznak a leveleiből, a
férfi egyszerűen azt felelte, megpróbálja elfelejteni legalább erre az áldott pár napra. Az
asszony azt gyanította, inkább arról lehet szó, hogy a férfi úgy gondolja, nem értené meg,
és ez bántotta. Végül aznap este, mielőtt elment, Oliver mégis beszélni kezdett.
Szenvedélyesen beszélt egy életről, amely alig elviselhető.
– Inkább elviselhetetlen. A sárban élni, ahol emberek és lovak pusztulnak el, együtt élni
a bűzzel és a zajjal, a tetvekkel és a patkányokkal meg a legyekkel. Néha olyan hangos a
zümmögésük, hogy közeledő repülőgép zajának véljük.
Beszélt a csatatéren uralkodó szörnyű káoszról, amikor a füst és a zaj elvágja az
embereket a parancsnokaiktól, így nem jut el hozzájuk a parancs. Hogy a magasabb rangú
vezetők a lövészárkoktól mérföldekkel távolabb nem értik meg, hogy a csata nem úgy
zajlik, ahogy eltervezték. Beszélt a csatamezőn felállított ideiglenes kórházakról, amelyek
alig valamivel jobbak egy elsősegély-állomásnál, valamint az egyre növekvő
kiábrándultságról a háború alakulását illetően.
– Valami rettenetes patthelyzet alakult ki, úgy tűnik nekem. Mindkét oldal ádázul és
sikeresen védelmezi magát a fronton. Amikor néhány centimétert sikerül előrenyomulni
valahol, úgy állítják be, mint hatalmas győzelmet. Pedig arról szó sincs. Valami más
stratégiát kellene választani.
Celia ült és hallgatta, rettegve, elborzadva, de tudta, hogy nem tehet mást, sem ő, sem a
férfi, sem egyáltalán senki, mint hogy megpróbálja kibírni ezt a helyzetet. És amikor
Oliver elment, fájdalmasan tudatában volt annak, hogy a férfi nem élvezte annyira az
eltávozását, amennyire mindketten remélték, és ez a pár nap nem hozta meg azt a
káprázatos boldogságot, amelyet vártak, hanem, szinte hihetetlen kontrasztot alkotva a
maga mögött hagyott körülményekkel, még nehezebbé tette a visszatérést hozzájuk.

– Szóval mi ez az új ötlet? – kérdezte Celia KM-től.
– Szerintem kiadhatnánk egy könyvet a háború művészetéről. Remek alkotások
születtek a festészetben és a költészetben.
– Francis Grieg versei gyönyörűek – egészítette ki Celia. – Újra és újra elolvasom őket.
Biztos vagyok benne, hogy nagy sikerünk lesz velük. Van bennük valami különleges.
Hazafiság egy leheletnyi megbánással elegyítve, mintha kissé realistább Rupert Brookot
olvasnál. Ügyes voltál, hogy felfedezted, KM. De elnézést, hogy félbeszakítottalak.
Egyetértek veled. És nem értem, miért kellene várnunk a könyv kiadásával.
– Két okból. Valójában a plakátok adták az ötletet. Szerintem azokat is bele kellene
vennünk. Némelyik figyelemre méltó műalkotás, és igen erős érzelmi hatást képesek
kiváltani. De úgy gondolom, az embereknek kis távolságra van szükségük ahhoz, hogy
műalkotásként tudják értékelni őket. Ezenkívül ez egy drága kiadvány lenne, és
pillanatnyilag nem telik jó minőségű papírra és egyebekre. Magunk között szólva, azért
némelyik plakát igencsak visszatetsző. A direkt propaganda nem túl vonzó. Tegnap láttam
egyet, amint egy német ápolónő a földre önti a vizet, miközben egy angol katona
könyörög egy kortyért. Őszintén szólva ez teljesen hihetetlen.
– Sajnos, kénytelen vagyok egyetérteni veled – jegyezte meg Celia. – Én egy másikat
láttam, amin egy német katona a szuronyával ledöf egy gyereket. Szörnyű volt! De amit a
legjobban utálok, az, amelyiken a fiatal londoni nőket szólítják meg. Ismered? „Az
udvarlója nem gondolja, hogy ön és a hazája méltó rá, hogy harcoljon érte?” És még
valami olyasmi, hogy „ha nem törődik a hazájával, eljöhet a nap, amikor majd nem
törődik önnel”. Ez nagyon felbosszantott. Némelyik fiatalembernek nagyon is jó oka van
rá, hogy ne menjen. Mint például a józan ész – tette hozzá pattogós hangon. – És
feltételezem, hogy azok, akik ezt a háborút irányítják, tudják, hogy mit csinálnak, de az
ember néha azért elgondolkodik rajta. Százezrek haltak már meg, és mit tudnak felmutatni
ennek fejében? Néhány méternyi sarat. Nem tudom elhinni, hogy ennek van értelme, és
nincs erre jobb megoldás. Figyelj csak, mi volna, ha egy kicsit felvidítanánk magunkat?
Menjünk el moziba! Az Egy nemzet születése olyan csodásnak tűnik, még ha a háborúról
szól is. Szerintem megérdemlünk egy kis szórakozást.

Az ikrek gyakran mondták – amikor már elég idősek voltak hozzá, hogy kifejezzék ezt a
gondolatot –, hogy a férfiakról alkotott képük, amely a nagyanyjuk szanatóriumnak
berendezett otthonában, Ashinghamben felnevelődve alakult ki bennük, meglehetősen
siralmas volt.
– Nem volt ötvennél fiatalabb közöttük, kivéve, ha vak volt vagy hiányzott egy
végtagja, vagy gránátnyomástól szenvedett – mondta Adele. – Nagyon különös volt.
Eleinte megpróbálták megóvni a gyerekeket a tragikusabb látványtól, de ez rövidesen
lehetetlennek bizonyult. Nemcsak azért, mert felügyelet nélkül kószáltak mindenütt,
hanem mert lenyűgözte őket, amit láttak. Ott ácsorogtak a teraszon vagy a pázsiton
kerekes kocsikban ülő szegény férfiakra bámulva, akiknek lábcsonkjára szépen be volt
tűrve a nadrág, vagy üres ingujjuk volt a mellükre tűzve, és őszinte érdeklődéssel
kérdezték tőlük, hogy majd kinő-e a lábuk, vagy falábuk lesz, és hogyan tudnak enni a
karjuk nélkül. Amikor ez először történt, és a dadus meghallotta őket, megragadta a
kezüket, és pironkodva, elborzadva kért bocsánatot a katonától. De az rámosolygott, azt
felelte, semmi baj, igazán nem haragszik érte, és nagyon hízelgő, hogy két ilyen bájos ifjú
hölgy érdeklődésének tárgya lehet. A dadus aggodalmaskodva megtárgyalta a helyzetet
Lady Beckenhammel, aki kijelentette, hogy ha a katonák nem bánják, akkor nem lehet
belőle semmi baj.
– Valószínűleg felvidítja szerencsétleneket. És mindnyájan rendes fickók, jó
családokból származnak, semmiképpen nem bántanák meg a gyerekeket.
Bartyt, aki idősebb volt, jobban megviselte, amit látott, ugyanakkor hasznosabbá is
tehette magát, amit nagyon élvezett. Szívesen ült a megvakult katonák mellett, és
felolvasott nekik vagy egyszerűen csak beszélgetett velük. Kisebb megbízásokat teljesített
az ápolószemélyzetnek, például kivitte a férfiaknak a csésze teát, kivezette vagy a kerekes
székükben kitolta őket a kertbe, odakísérte hozzájuk a látogatókat, sőt még az ágyazásban
és a takarításban is segített, amikor mindenki túlságosan elfoglalt volt. Egyszerre húsz
férfi tartózkodott Ashinghamben, főként amputáltak vagy vakok, és csak nagyon kevesen
olyanok, akik a rettegett harctéri idegsokktól szenvedtek, mivel az szakszerűbb ápolást
igényelt, és olyan problémák adódhattak velük kapcsolatban, amikkel az itteni képzetlen
személyzet nem tudott megbirkózni. De egyszer jött néhány napra egy férfi, akit aztán
ismét el kellett küldeni. Barty borzadva figyelte, amint ott ült erősen reszketve, maga elé
bámulva, és úgy tűnt, nem hall és nem tud beszélni sem. Időnként a szájához kapkodott, és
összefüggéstelenül motyogott.
– Ez borzalmas dolog – jegyezte meg az egyik férfi, a kislány arcát figyelve. – Szegény
fickó!
– De mi ez, mi baja van? – kérdezte Barty az iszonyattól tágra nyílt szemmel.
– Ez… amiatt van, hogy túl sokáig volt ott kint – válaszolt a férfi óvatosan. – A
gránátok hangjától, tudod, hogy sosem marad abba a zaj, és csatába kell menni
mindennap, és az ember néha elveszíti a barátait.
A kislány nem válaszolt, de Wolra gondolt, aki már hosszú ideje elment, meg a saját
apjára, akiről nagyon keveset hallott, és attól rettegett, hogy velük is ez történik majd.

– Ó, istenem! - mondta Celia. Halálsápadtan állt az előcsarnokban, az ezüsttálcán
heverő táviratot nézve. – Ó, édes istenem, Brunson, ez mikor érkezett?
Szóval megtörtént. Bevégeztetett. Oliver meghalt.
– Lady Celia, kérem, ne aggódjon! Reméltem, hogy találkozom önnel, mielőtt
meglátná. A távirat…
– Brunson, hát hogyne aggódnék? Mit várt? Mi a csudáért nem értesített, ez
megbocsáthatatlan magától. Ó, istenem! – Felemelte a borítékot, észre sem vette, hogy
már ki van bontva. Előhúzta belőle a táviratot. Aztán a férfira nézett, és kissé elszégyellve
magát rámosolygott. – Sajnálom, Brunson.
– Nincs semmi baj, Lady Celia. Természetes, hogy megijedt. A szakácsnőnél
megrendeltem holnap estére Lytton őrnagy kedvenc ételét. A jó szaftos marhasültet
szereti, ha jól emlékszem.
– Jól emlékszik, Brunson. Köszönöm. Drága Jack. Olyan jó lesz újra látni!
Jack legalább öt évvel látszik idősebbnek, gondolta Celia, elnézve a sógorát, amint még
mindig egyenruhában, elnyúlva ült egy széken a szalonban, egyik hosszú lábát átvetve a
másikon. De még így is hihetetlenül jóképű volt. Csinosabb, mint Oliver, gondolta
akaratlanul az asszony, aztán határozottan elnyomta magában a gondolatot.
– Milyen csodás, hogy látlak, Celia! Gyönyörű vagy, mint mindig. Sokat gondoltam rád
ott kint.
– Énrám? Azt gondoltam, ott van neked… mi is volt a neve? Kitty… akire gondolhatsz.
– Kitty már a múlt, Celia. Jobban kellene figyelned rá, hogy mit mondok. A legutóbbi
eltávozáson Sallyvel voltam. Remek lány. Csodás táncos. Szólista volt abban a revüben…
most nem jut eszembe a neve. Nagyszerűen szórakoztunk. De attól tartok, elfeledkezett
rólam. Legalábbis soha nem írt.
– Szóval inkább rám gondoltál helyette. Nos, ez nagyon hízelgő.
– Celia, drágám, te sokkal szebb és kívánatosabb vagy, mint bármelyikük. Te jó ég,
Oliver nagyon szerencsés fickó!
 Már eléggé be van rúgva, gondolta az asszony. Pedig még bort nem is ivott.
– Jack! Egy ilyen öregasszony, mint én?
– Te nem vagy öregasszony, Celia. Ugyanannyi idős vagy, mint én, ha jól emlékszem.
– Igen, ez igaz.
Az asszony ezen mindig meglepődött. Jack sokkal fiatalabbnak tűnt nála. Celia úgy
gondolta, ez annak köszönhető, hogy a férfi mindig is kerülte a felelősségvállalást. Bár azt
igazán nem lehet felelőtlen viselkedésnek nevezni, ha valaki a fronton olyan rettenetes
körülmények között védi a hazáját.
– Menjünk le a vacsorához! – javasolta a nő. – A kedvenced lesz, egy remek marhasült.
– Celia! Kimondhatatlanul meg vagyok hatva. Fura, hogy emlékeztél rá.
– Nem én – nevetett Celia –, hanem Brunson.
– Remek fickó ez a Brunson. Minden háztartásba kellene belőle egy.
– Valóban. Na gyere! És vacsora közben mesélhetsz nekem Franciaországról.
– Inkább te mesélj nekem Londonról! – szólt a férfi. – Még mindig állandóan
szórakozni jársz?
– Ó, Jack! Bárcsak úgy volna!
Az egész vacsora alatt szórakoztatta Celiát és KM-et a frontról szóló történetekkel.
Vidám, vicces történeteket mesélt arról, hogyan cserélte dohányra és csokoládéra a
könyveket, amelyeket Celia küldött neki.
– Sajnálom, Celia, de én sosem voltam valami nagy könyvmoly.
Elmesélte, hogy egy másik tisztet majdnem lelőttek egy éjszaka a lövészárokban.
– Tangózott a puskájával, és nem volt rajta más, mint egy német sisak, tudod, aminek
olyan hegyes a teteje. Az egyik katona meglátta, és azt hitte, hogy egy fritz.
Arról is mesélt, hogyan bonyolódott szerelmi kalandba.
– Ami elég rövidre sikerült egy nagyon belevaló ápolónővel egy éjszaka a tábori
kórházban. Átkísértem oda egy fickót, aki elég sok srapnelt gyűjtött be, és rajtakapott az
ügyeletes nővér a kötözősátorban, mivel észrevette, hogy nagyon inog a sátor. Rettentően
haragos volt, azonnal visszaküldött a szállásomra, miután jól lehordott. Úgy hallottam,
hogy az ápolónő is nagy bajba került.
– Jack, szörnyű alak vagy! – jelentette ki Celia, aki úgy kacagott, hogy a könnye is
kicsordult.
Még KM is elnevette magát.
– Az embernek valahogy meg kell őriznie a jókedvét – magyarázta Jack. – Ott kint nem
egészen olyan esténként, mint a Cafe Royal.
– Gondolom, hogy nem – felelt elkomolyodva Celia.
Később, amikor KM már lefeküdt, Celia megszólalt.
 – Jack, nem muszáj, de ha esetleg akarsz róla beszélni, ne tégy úgy, mintha csupa móka
lenne. Szívesen meghallgatlak.
– Nem hiszem, hogy beszélni szeretnék róla – fogalmazott óvatosan Jack. – Jobb
tettetni. Megóvja az embert a valóságtól.
– Nagyon rossz?
– Eléggé. Most éppen nem könnyű élvezni a katonáskodást.
– Még neked sem?
– Még nekem sem. Nem a csaták miatt, még csak nem is a nagy veszteségek vagy a
kényelmetlenség miatt. A sár meg a mocsok a rettenetes. Persze a katonáknak még
rosszabb, be kell vallanom, mi azért néhanapján hozzájutunk egy fürdőhöz, sőt a
bakancsunkat is levethetjük. De a legrosszabb a reményvesztettség érzése. Nem volna
szabad ezt mondanom, és valójában Oliver jó vörösbora beszél belőlem, és nem
szeretném, ha továbbadnád, de az embernek az az érzése támad, hogy a tábornokok nem
tudják, mit csinálnak. Több mérföldnyire a frontvonalak mögül irányítanak, és egy csomó
parancsnak mintha nem volna semmi értelme. Még soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót,
és azok a fickók sem, akik nálam jóval több harcot láttak, ott kint a búr háborúban meg
ilyen helyeken. Természetesen engedelmeskednünk kell a parancsoknak, és vállalni a
következményeket, de…
A férfi, meglátva a nő arcát, a magáét vidám mosolyra igazította.
– Ne is törődj velem, Celia! – mondta. – Egyszerűen csak fáradt vagyok. Néhány nap
eltávozás teljesen rendbe hoz, és sokkal optimistábban tekintek majd az egészre.
– Jól van – vágta rá sietősen az asszony, megérezve a férfi félelmét. – Mit szólnál egy
konyakhoz?
– Az jólesne. Te jó ég, jó kis pincét tart a jó öreg Oliver, nem igaz?
– De mennyire. Már csaknem üres, de Brunson vigyáz arra, ami még maradt.
Celia felállt. Amint elment Jack mellett, a férfi kinyúlt és elkapta a kezét.
– Te olyan csodálatos lány vagy, Celia! Oliver szerencsés fickó.
– Nahát, Jack – válaszolt Celia, arra gondolva, hogy ha visszahúzná a kezét, az
gorombaság lenne, felesleges elutasítás, amikor a férfi olyan szokatlanul lehangolt –, te
mindig ezt mondod.
– És úgy is gondolom mindig – mondta a férfi, azzal felemelte a nő kezét, és
megcsókolta.
Először a kézfejét, aztán megfordította, és lassan, gyengéden megcsókolta a tenyerét.
Celia ott állt, és lenézett a sógora fejére, aranyló fürtjeire, amelyek annyira
emlékeztették Oliverre, és érezte, amint megdöbbentő hevességgel beléhasít a vágy. A
férfi ránézett, és meglátta a tekintetében. Magához vonta, és erősen szájon csókolta. Celia
egy pillanatra megadta magát; érezte, hogy az ajka mohón sóvárog a férfi után. Olyan
hosszú ideje volt már egyedül, annyira hiányzott neki Oliver, és Jack olyan… olyan vonzó
férfi volt. Egy másodpercig hagyta, hogy a gondolata előreszaladjon, megjelenítse azt,
amiről az asszony tudta, hogy akarja. Látta önmagát a férfi karjában heverni, megnyílni,
magába fogadni. De aztán visszatért a valóság. A valóság, Oliver iránti szerelme és
hűsége. Megmerevedett, felállt és elhúzta a kezét.
– Jack, ne! Kérlek. Rendkívül hízelgő, de…
A férfi szomorkás mosolyt vetett rá.
– Tudom. De nem szabad. Nem szabad elárulnunk Olivert. Hát persze, hogy nem. Nem
illik egy testvérhez.
– Sem egy feleséghez – tette hozzá Celia, aztán lehajolt, és könnyedén, lágyan
homlokon csókolta a férfit.
– De azért szeretnéd, nem igaz? – vigyorgott rá Jack.
– Nem, Jack, dehogy, én…
– Celia, tudom, hogy szeretnéd. Nincs semmi baj. Nem akarlak leteperni. Valószínűleg
nem is tartanálak túl sokra, ha hagynád. – Elvigyorodott. – De az biztos, hogy piszkosul
jólesne nekem.
– Valószínűleg nekem is – mosolygott vissza rá Celia. – Most megyek, és hozom a
konyakodat, aztán lefekszem.
– Velem?
– Nem, Jack, nem veled.
Immár elmúlt a veszély, és újra biztos talajon jártak. Ez a régi Jack volt, a csipkelődő,
flörtölő Jack, Oliver öccse. A férje öccse, akivel elképzelhetetlen lett volna a barátságon
kívül bármilyen más kapcsolat.
A következő este, hogy a kapcsolatuk visszatérjen a régi könnyed, baráti mederbe, Celia
ragaszkodott hozzá, hogy a férfi elvigye valahová szórakozni. Elmentek a Savoyba, utána
egy kissé kopott lokálba, amelyet Jack jól ismert, ahol táncoltak. A férfi csodásan táncolt,
sokkal jobban, mint Oliver. Hosszú órákig maradtak.
– Könnyen beléd tudnék szeretni – mormolta Jack a fülébe, amint szinte mozdulatlanul
álltak összesimulva a táncparketten.
– Nem hinném – jegyezte meg Celia, kacagva nézve rá. – Ha igazán ismernél, akkor
biztosan nem. Borzasztóan erőszakos vagyok. Olivert az őrületbe tudom kergetni.
– Neki szüksége van az irányításra – felelt Jack. – Kicsit vénasszonyos.
– Ugyan, szó sincs róla – ellenkezett Celia.
– Dehogynem. És ha nem ismered el, ma éjjel berontok a szobádba, és könyörtelenül
megerőszakollak.
Celia nevetve azt felelte, hogy az ajtaján nagyon erős a zár, és nem volt hajlandó
semmit elismerni. Természetesen. De sosem felejtette el azt a pillanatot. Sem Jack szavait.
És az eljövendő években sokszor eszébe jutottak.

 A lovak ellátása mellett, amiben csak egy lovászlány segített neki – akit állandóan
hasznavehetetlennek titulált, és dög lustának, annak ellenére, hogy napi tizennyolc órát
robotolt –, Lady Beckenham rendkívül sokat dolgozott a szanatóriumában is.
– Főzőmindenes lett belőlem – mesélte nevető szemmel mindenkinek, aki csak
meghallgatta.
Ez persze kissé túlzás volt, de valóban sokat főzött a férfiakra, mivel a szakácsnője most
egy lőszergyárban dolgozott Beaconsfieldben, a személyzet több tagjával együtt. A
konyhalány, aki valójában idősebb volt, mint a szakácsnő, maradt, és megtett minden tőle
telhetőt, de őt irányítani kellett, és Lady Beckenham szerint egyszerűbb volt, ha felköti a
kötényt, és maga végzi a munka nagy részét. Még takarított is egy keveset.
– Ami azt illeti, szeretem csinálni – mesélte Celiának, aki hitetlenkedve figyelte az
anyját egyik nap. – Sikerélményt ad. Ezt legalább te irányíthatod. Habár néha azt
kívánom, bárcsak valami kalandosabb dolgot tehetnék! A barátnőm, Bunty Hadleigh,
ugye, emlékszel rá?
Celia emlékezett a félelmetes Dorset hercegnőre, aki száznyolcvan centi magas volt,
dörgő hangú, és a vadászatokon a férfiak is megirigyelték a bátorságát.
– Elment a frontra mentőautót vezetni. Ma reggel kaptam tőle levelet. Fantasztikusnak
tűnik az egész. Egy pincében lakik egy másik nővel, és a frontvonalról fuvarozza a
katonákat a tábori kórházba. Csodás. Azt mondja, el sem hinném, mi mindent látott. De
kemény nagyon. Állítólag ruhástul kell aludniuk, nem túl sokat mosakodhatnak, és néha
egy életlen késsel kell lekaparniuk magukról a tetveket. Mondhatom, nagy kísértést
éreztem, hogy csatlakozzam hozzá. Te jó ég, nézd azt a lányt! – tette hozzá, rámutatva egy
különösen csinos fiatal ápolónőre, aki türelmesen etetett egy férfit, akinek hiányzott
mindkét karja. – Hála isten, hogy Beckenham nincs itt. Tiszta lidércnyomás lenne.

Lord Beckenham roppantul élvezte a háborúját. A hadügyminisztérium
toborzórészlegében alkalmazták, ahol hasznosabbnak és boldogabbnak érezte magát, mint
már évek óta bármikor. Kissé elszomorította a fiatal férfiak végtelen sora – egyre
fiatalabbak lettek, és alacsonyabbak is, most, hogy enyhítették a testmagasságra vonatkozó
előírásokat –, akik alig várták, hogy kimehessenek a frontra, megmutatni az ellenségnek,
milyen kemény fából faragták őket, és fogalmuk sem volt, mi vár rájuk. De azért
elbeszélgetett velük, miközben a nyomtatványokat töltötték ki, vagy ő töltötte ki
helyettük. Elmondta nekik, mennyire irigyli őket, hogy micsoda kiváltság és milyen
izgalmas dolog kint a fronton a hazájukat védelmezni. Ők pedig hallgatták csillogó
szemmel, feltüzelve, és a szavai még akkor is a fülükben csengtek, amikor felmasíroztak a
csapatszállító hajókra, amely elvitte őket a szinte biztos halálba.

Sylvia nagyon nehezen élt, amióta Ted elment. A pénz, amit kapott, távolról sem volt
elegendő, közben a lakbér emelkedett, alig volt élelem, és napjai nagy részét
sorbanállással töltötte. Egy ideig Marjorie-t vagy Franket küldte, de ők két óra múlva
azzal jöttek haza, hogy már semmi sem maradt. Az asszony tudta, hogy ha ő maga lett
volna ott, addig vitatkozik, amíg mégis szerez valamit, még ha nem is azt, amiért sorban
állt. Úgyhogy nem volt más megoldás, magának kellett elmennie. Tedtől nem kapott
levelet, mivel a férfi nem tudott írni, csak azok az előre nyomtatott lapok jöttek, óramű
pontossággal, amelyeken különböző gondosan kipipált üzenetek voltak, mint például „Jól
vagyok”, „Nem sebesültem meg”, „Megkaptam a leveledet”. Alattuk pedig a nehézkesen,
csupa nagybetűvel leírt TED, és jó néhány iksz.
Idáig úgy tűnt, Tednek igaza volt. Egy karcolás sem esett rajta. Sylvia mostanában Billy
miatt kezdett aggódni, aki mindenáron be akarta soroztatni magát. Csak tizenöt és fél éves
volt, de olyan nagy szükség volt katonákra, hogy nem mindig ellenőrizték az életkort.
Billy pedig nagydarab fiú volt, könnyen elment tizenhatnak. Sylvia természetesen
megtiltotta neki, de akár a falnak is beszélhetett volna. A fiú mindenáron ki akart jutni
Franciaországba, hogy csatlakozzon az apjához.
Sylvia nagy ritkán meglátogatta Bartyt. Celia és KM levitték egy-egy hétvégére autóval,
és ilyenkor a Galambházban lakott KM-nél, akit a többieknél kevésbé talált félelmetesnek.
Mély benyomást tett rá Barty. A kislány már kilencéves volt, és nagyon jó modorú. Szép
is volt, vagyis nem kifejezetten szép, nem úgy, mint az ikrek, hanem bájos, különleges
megjelenésű a nagy szemével, sűrű, gyűrűs hajával. Mindig nagyon örült, hogy látja az
anyját, és amikor Sylvia ott volt, el sem mozdult mellőle. Körbevonszolta, hogy
bemutassa a barátainak a katonák és az ápolónők között, vagy együtt játsszanak a kis Jay-
vel, sőt még az ikrekkel is. Az iskolai szünidőben elbeszélgettek Gileszal, aki, amint azt
Barty az anyjának elmondta, a legjobb barátja volt a Lyttonok közül.
– Annyira kedves velem – jelentette ki egyszerűen. – Ő nem gondolja azt, hogy
különbözők tőlük.
Sylvia aggódva kérdezte, hogy a többiek is kedvesek-e hozzá, és a kislány azt felelte,
igen, mostanában, majd hozzátette, hogy Ashinghamet sokkal jobban szereti Londonnál.
– A régi tanulószobában tanulunk Celia néni régi nevelőnőjével, Miss Adamsszel.
Nagyon kedves, csak már elég öreg, és nagyon sántít. Az egyik lába sokkal rövidebb a
másiknál, és az ikrekkel nem boldogul. Úgyhogy a dadussal elküldi őket a délelőtt
közepén, és utána mi ketten nagyon jó órákat tartunk. A történelem a kedvence, és nekem
is. Egy könyvet írunk közösen az ókori görög és római legendákról. Megmutatom neked,
ha akarod.
Sylvia azt felelte, nem hiszi, hogy sokat értene belőle, de azért megcsodálta, elámulva
Barty gyönyörű kézírásán, és azon, hogy milyen jól bánik a szavakkal. Gyakran eltűnődött
rajta, ugyan mi lett volna belőle, ha ott marad a Line Streeten, és a helyi iskolába jár.
Habár Frank jól tanult ott is. A középiskolában már kevésbé, de hát mostanában nem sokat
értek az iskolák, amikor a tanárok fele elment a háborúba. Sylvia nem beszélt Bartynak
Billy katonai ambícióiról, mivel tudta, hogy aggódna miatta. Viszont egy este elárulta a
lányának és KM-nek, amikor vacsora után a kis kör alakú szalonban ültek, hogy
rettenetesen nehezen élnek.
– Miért nem megy el dolgozni egy gyárba? – kérdezte KM. – Élvezné, jól fizetnek, és
minden kézre szükségük van.
 Sylvia azt felelte, nem hiszi, hogy ez lehetséges volna, Tednek nem tetszene, mire KM
azt válaszolta, amit Ted szeme nem lát, azért biztosan nem fáj a szíve.
– Különben is, így megtenné a magáét a hazáért, különösen akkor, ha lőszergyárban
dolgozna. Hát nem volna jó érzés? És barátokat is szerezhetne. Nem gondolja, hogy
kevesebbet aggódna, ha nem csak otthon emésztené magát?
Barty komolyan kijelentette, hogy ez szerinte is nagyon jó ötlet. Sylvia mindjárt
másnap, igaz, kissé szorongva, elment a munkaközvetítőbe. Három órán belül egy
lambethi lőszergyárban dolgozott. Ez kicsi épület volt, fehérre meszelt falakkal és
kőpadlóval. Gyújtószerkezetet gyártottak gránátokhoz, és a művezetőktől eltekintve
kizárólag nők dolgoztak itt. Az asszony nagyon szerette a munkát, a bajtársias hangulatot,
és hogy ott dolgozott a gépeken a többi nővel. Nem volt könnyű. Hosszú órákon át állt egy
gép mellett, amely formára igazította a gyújtószerkezetet. A munka meglehetősen
veszélyes is volt. Mindnyájuknak fel kellett hajtaniuk a gallérjukat, hogy a nyakukat
védjék a forró réztől; azt is beszélték, hogy más gyárakban robbanások is voltak, és olyan
betegséget kaphattak a TNT-től, amivel dolgoztak, amitől megsárgult a bőrük. De megérte,
nemcsak a társaság és a pénz miatt – öt és fél penny óránként –, hanem amiatt is, hogy úgy
érezhette, hozzájárul a háborús erőfeszítésekhez. Több műszakban dolgoztak, három
nyolcórás műszak volt egy hathetes ciklusban. Neki az éjszakai műszak felelt meg
legjobban, mert bár rettentően elfáradt, így otthon lehetett napközben a gyerekekkel, és
ilyenkor megengedték nekik, hogy munka közben énekeljenek. A fizetése heti tizennyolc
shillingre rúgott.
– Több, mint amit apád kap a katonaságtól – mondta Sylvia Billynek –, képzeld csak el.
A fiú zsörtölődött ugyan, de láthatóan mély benyomást tett rá a dolog, bár megjegyezte,
biztos benne, hogy az apja nem helyeselné.
– Neki nem kell tudnia, Billy – szögezte le határozottan Sylvia. – És ha te nem árulod el
neki, és a többiek sem, akkor honnan tudhatná meg? Különben is, ha én nem dolgozom,
akkor éhezünk, olyan árakat kérnek el manapság.
Billy többet nem említette Sylvia munkáját, de elkezdett panaszkodni a magáéra a
lambethi sörfőzdében, ahol már két éve dolgozott.
– Annyira undorító, és napról napra egyre büdösebb van. Örülni fogok, ha végre kijutok
Franciaországba, annyit mondhatok.

Celia a pénzügyi kimutatásokat nézte, amelyeket KM adott neki. Nem voltak túl
biztatóak. A profit esett az eladásokkal együtt. Papírhiány volt, ami a költségek
elkerülhetetlen emelkedésével járt. Közben a rezsiköltségek növekedtek: a lakbér, az
élelmiszerárak (a háború előtti szint egyharmadával), ami magasabb béreket jelentett.
Nem sok jó hír volt a számok között.
– Kivéve bizonyos területek eladásait – szólalt meg Celia a papírra mutatva. – A
regények, nézd! Gondolom, az emberek kikapcsolódásra vágynak.
– Igen, de csak az olcsóbb kiadványok fogynak. És ez érthető.
 – Hát persze, KM, ha mi is megérezzük, hogy nehezebben élünk, milyen lehet a
hétköznapi embereknek? A vásárlóinknak? Csak a jó ég tudja, hogy fog boldogulni ez az
új magazin, a Vogue. Ki fogja megvenni?
– Nos, te megvetted – válaszolt KM.
– Tudom, de nem sok olyan ember van, mint én. Egyébként meg kell mondanom,
csodálatos. És ismered a Chanelt…
– Nem túl jól – jegyezte meg KM.
– Ne kukacoskodj! Hallottál a Chanelről. Nos, dzsörzét kezdtek használni a ruhákhoz, a
szoknyákhoz, egyebekhez. Azelőtt ezt kizárólag alsóneműhöz használták. És gyönyörűek
a ruhák. Mit nem adnék… na igen. – KM kifejezéstelen arcát látva felnevetett. – Térjünk
vissza a könyvekhez! Szóval te is tudod, hogy ami még jól megy, az a háborús könyvek, a
költészet, a beszédek és a regények. Ezekből több kellene. És fura módon azok a
gyerekkönyvek is sikeresek. Úgyhogy azokból is több kell. És szórakoztató irodalom.
– Celia, a Lyttons sosem foglalkozott könnyű irodalommal – jegyezte meg nyugtalanul
a sógornője. – Ez idegen a kiadó hagyományaitól. Mi elköteleztük magunkat a minőség
mellett, és…
– Tudom, KM, de ha így haladunk, hamarosan már nem lesz kiadó, nemhogy minőségi
kiadó. A szórakoztató irodalom megmenthet minket. Vagy legalábbis sokat lendíthet a
helyzetünkön. Azok a könyvek, amelyeket tavaly Gill új borítóival adtunk ki, több pénzt
hoztak, mint bármi más. Azokból egy teljes új sorozatra van szükségünk. Az az egyetlen
gond, hogy még azok a borítók is kezdenek rettentően drágák lenni. Még tovább kell
egyszerűsítenünk őket, csak a betűformát használhatjuk dekorációnak. Sok könnyű
irodalomra van szükségünk, nyilván háborús témákkal; a nők csak úgy falják őket. És
történelmi tárgyú romantikus regények is kellenek. Aztán gyerekkönyvek. És még több
költészet. Annak kielégíthetetlen a piaca. Még több kell Francis Griegből. Hála az égnek,
hogy leszerződtettük! És szükségünk van még minden jó szerzőre, akit csak fellelhetünk.
Jó volna egy költőnő. Mi a helyzet a tiéddel?
– Nem hinném – vágta rá sietve KM. – Nagy szerencse lenne, ha még néhány példányt
el tudnánk adni belőle, azon a kettőn kívül, amit ő meg az anyja megvenne.
– Rendben. De akkor próbáljunk valaki mást találni. Még ma körbetelefonálom az
ügynökségeket. Te mit gondolsz? És arról le kell mondanunk, hogy továbbra is próbáljuk
megőrizni a drága külsőt. Mindent olcsó papíron kell kihoznunk. Nincs más választásunk.
– Természetesen egyetértek veled – válaszolt KM –, de nem…
– Igen?
– Ostobaság, felejtsd el!
– Tudom. Azt akartad mondani, nem tudod, mit szól majd Oliver. Nos, ő nincs itt, és
ahogy Sylviának is mondtad, amiről nem tud, az nem fáj neki. A minőség iránti
elkötelezettsége miatt ráérünk a háború után aggódni, ha majd hazajön. Istenem, muszáj
írnom is neki! Komolyan mondom, az egy máshoz írott leveleinkkel ki lehetne tapétázni
egy falat. Gondolom, így van ez mindenkivel, az a rengeteg ív papír, és a szavak
százezrei… – Elhallgatott. – Tudod, mit? – szólalt meg hirtelen. – A levelek kitűnő témát
adnának, és formát is egy regényhez. Lehetne férj és feleség levelezése, vagy egy apa
levelei a fiához; sőt… ez mind együtt, és még mások is. Csodálatos lenne, ahogy
történetről történetre halad. Lehetne benne minden, érzelmek, humor, szívfájdalom. Ó,
KM, ez remek könyv lenne, még ma keresnünk kell hozzá egy szerzőt! Gondolod, hogy ez
jó téma volna Muriel Marchantnak?
– Lehetséges, igen – vélekedett KM. – Egyetértek, ez nagyszerű ötlet. Az egyetlen
gond, hogy Muriel mostanában elég drága, mivel olyan sikeres.
– De a siker nagy részét nekünk köszönheti – vágta rá Celia. – Ha mi nem bízzuk meg a
szüfrazsettekről szóló könyv megírásával, és az nem lett volna olyan óriási siker, Murielt
még ma sem ismerné senki. Majd emlékeztetem erre, ha szükséges. Különben is,
tekinthetné ezt úgy, mint az ő hozzájárulását a háborús erőfeszítésekhez. Máris olyan
izgatott vagyok! Azonnal fel is hívom. És egyezzünk meg abban, hogy nem aggódunk
Oliver véleménye miatt. És természetesen nem szólunk neki egy szót sem. Különben is,
pillanatnyilag nem érdekli a Lyttons. Nem meglepő, szegény drágám. Nagyon nehéz
állandóan vidám leveleket írni – tette hozzá óvatosan –, amikor nem sok vidám dologról
lehet beszámolni. És már több mint két hete nem hallottam róla, nagyon lassan érnek ide
mostanában a levelek.
– Van róla egyáltalán fogalmad, hogy hol van?
– Igen. Elárulta nekem közvetlenül azelőtt, hogy visszament. Persze nem lett volna
szabad, de azért megmondta. Valahol a Somme folyó körzetében van.

 12. fejezet
1916. június 30.
Fájdalmas kötelességem tudatni önnel, hogy a hadügyminisztériumból érkezett jelentés
szerint megerősítették a halálhírét…
Hát megtörtént. Minden vakmerősége és a szerencséjével való dicsekvés ellenére is,
végül bekövetkezett. Sylvia mély lélegzetet vett, és olvasott tovább. 244 762-es számú
közlegény, Edward John Miller… a többi kivehetetlenül összefolyt a szeme előtt. A
részvétnyilvánítás is ő kegyes felségeiktől, a királytól és a királynétól. Különben is, kit
érdekelt? Ugyan mit törődtek ők az egésszel? Sértés volt ez az álszent üzenet, felháborító
sértés. Még hogy kegyes felségek! Adna ő nekik kegyességet, ha lenne rá alkalma! Ők ott
ülnek a kastélyaikban, biztonságban. Sylvia általában royalista volt, de ez a
részvétnyilvánítás felbőszítette. Ezt nem lett volna szabad hozzáfűzniük, mivel úgysem
jelentett semmit. Hiszen nem ismerték őt, sem Tedet, és nem tudták, hogy Ted halála mit
jelent neki.
De legalább Ted halt meg, és nem Billy. Ez egy hajszálnyival elviselhetőbb volt. Ted
már élt valamennyit. Igaz, hogy nehéz volt az élete, de volt részük boldogságban is,
szerették egymást, és látták valamennyi gyereküket – vagyis egy kivételével – felnőni
épségben, egészségben. Sok vidámságot, meghittséget és szívfájdalmat éltek meg együtt a
két zsúfolt, sötét kis szobában. Nem csupa rossz volt az életük. Nem, egyáltalán nem volt
rossz az életük, gondolta az asszony, lerakva a levelet. Most különös nyugalmat érzett.
Elmúlt a haragja, és Tedre gondolt. Olyan tisztán látta, mintha ott állt volna előtte.
Mosolyogva néz rá, ahogy éppen hazaért a munkából, piszkosan, és azt kérdi, mi az
uzsonna, vagy azt mondja, de jó itthon. Sylvia látta a férfit, amint felé fordul az ágyban, a
karjába veszi, és minden aggodalma ellenére olyan jó érzés, hogy még mindig szereti és
kívánja, pedig Sylvia sovány lett, sápadt és csúnya.
Persze volt, amikor durva volt a férfi, de az csak az ital miatt volt, és Sylvia azonnal
megbocsátott neki mindent, még az agyrázkódást is, amikor Ted megfogadta, hogy többé
nem iszik, és nem is szegte meg a szavát soha. Vagyis talán akkor, amikor kikerült a
frontra. Azt mondta előre, hogy ott talán elgyengülhet. Sylvia emlékezett a napra, amikor
Ted besoroztatta magát; emlékezett rá, mivel indokolta: hogy a gyerekei büszkék
lehessenek rá, tudván, hogy megtette a magáét. Nos, büszkék is voltak rá. És ő is az volt,
gondolta Sylvia, mindennek ellenére.
Bob King az utcából még mindig nem vonult be, a sánta lábát használva ürügyül. Mavis
King restelkedett emiatt, Sylvia tudta, hiába beszélt megállás nélkül arról, milyen
fájdalmai vannak állandóan a férjének.
A gyerekek Billyre is büszkék voltak, ámultak a bátorsága miatt. Csodálták, hogy valaki
közülük ilyen bátor lehet, hogy elmegy, és igazi katonákkal harcol, igazi puskával. Sylvia
viszont egyáltalán nem volt büszke rá. Alig volt képes elviselni azt a hanyag, ostoba és
érzéketlen kegyetlenséget, ahogy a hadsereg ilyen fiatal gyerekeket elragad az otthonukból
a háborúba, és hagyja meghalni őket. Ez bűn volt, bűn az emberiség ellen. Ahogy az egész
háború, ahogyan minden háború is az. Sylvia hirtelen ráébredt, hogy sír, megállíthatatlanul
patakzottak a könnyei. És a legrosszabb még hátravolt: meg kellett mondania a
gyerekeknek. Az összes gyereknek. Bartyt is beleértve.

– De én el sem búcsúztam tőle – szólalt meg nagyon halkan Barty. A szoba másik
felében ült, Celiára meredve, s ellenállt az asszony próbálkozásának, hogy a karjába
vegye, megölelje, megvigasztalja. – És még csak nem is írt nekem. Egyszer sem.
– Barty, nem írhatott neked. Ő… nem tudott valami jól írni, te is tudod – válaszolt
Celia, vigyázva, nehogy a magyarázatával kicsinyítse Tedet a lánya szemében.
– Küldhetett volna nekem egy olyan lapot. Olyan szép képeslapot, amilyet Billy szokott.
Most pedig elment, örökre, és még csak el sem búcsúztam tőle. Annyit sem mondtam,
hogy sok szerencsét, sem azt, hogy szeretem. Semmit…
Celia hallgatott. Aztán azt mondta:
– De Barty, ő szeretett téged. Nagyon. Én tudom.
– Valaha szeretett – vélekedett Barty, és Celiát úgy érték a szavak, mint az ostorcsapás.
– Amikor még az övé voltam, akkor. – Azzal felállt, és kiment a szobából.
A tanulószobában zokogott, arcát a karjába temetve, amikor nyílt az ajtó.
– Menjen innen! – mondta a kislány. – Nem akarok beszélni róla.
– Mi sem akarunk beszélni. Vagyis csak annyit akarunk mondani, hogy sajnáljuk – felelt
egy vékonyka hang.
Barty felpillantott, és meglátta az ikreket, amint ott álltak kézen fogva, sápadt, komoly
kis arccal; hatalmas, sötét szemük tele könnyel, a tekintetükben fájdalom és részvét.
Lassan előbbre léptek, és mindketten megfogták a kezét. Adele végtelen gyengédséggel
megsimogatta a haját, Venetia pedig felágaskodott és megpuszilta. Ez volt az első alkalom,
hogy szeretetet vagy bármiféle gyengédséget mutattak iránta, és ez annál is inkább jólesett
Bartynak, mivel olyan váratlan volt. A nagyobb lánynak sikerült kipréselnie egy mosolyt,
és kinyögnie egy köszönömöt, de aztán újra kitört belőle a sírás, és ismét a karjába temette
az arcát. Sokáig maradtak így. Az ikrek apró karjukkal átölelték a vállát, és egyikük sem
szólt egy szót sem.

– Jamie, szeretném, ha nagyon alaposan átgondolnád ezt. Néhány hónap múlva
Mauddal elhagyjuk ezt a házat. A dadussal és az inasommal meg a sofőrömmel együtt.
– Miért? – kérdezte Jamie.
Tudta a választ, de nem akarta hallani. Halogatni akarta azt a szörnyű pillanatot, amikor
választania kell.
– Hát azért, mert…
Robert szünetet tartott. Mindeddig nagyon vigyázott, hogy ne veszélyeztesse Jamie jó
kapcsolatát Laurence-szel. Laurence tehetett, amit akart, gyötörhette az öccsét azzal, hogy
bűntudatot és lelkifurdalást ébresztett benne, de a fiúnak valahol kellett egy biztos kikötő.
Jamie tizenöt éves most, és érzelmi zűrzavartól szenvedett, több okból is, és nem csak a
bátyja meg a nevelőapja közti konfliktus miatt. Nem volt olyan okos, mint a testvére, aki
kivételes képességű volt. Az iskoláséveit végig beárnyékolta, hogy állandóan
összehasonlították a bátyjával. Most érte el a kamaszkort, tomboltak benne a hormonok, és
alig tudott másra gondolni, mint a lányokra és hogy mit szeretne csinálni velük.
Fogalma sem volt, hogy gyűlöli-e Laurence-t állandó bajkeverése és undoksága miatt,
vagy kedveli és csodálja a szüleik iránti lojalitása miatt. Kénytelen volt elfogadni, hogy
amit érez, az valószínűleg a kétféle érzés elegye, és elképzelni sem tudta, hogyan
birkózzon meg vele.
Pattanásos volt, izzadt a keze, és állandóan elpirult. Általában véve pedig esetlen volt,
és ügyetlen. Még mindig növésben volt, bár már elérte a száznyolcvan centit, láthatóan
magasabb lesz Laurence-nél. Mindez fájdalmasan félszeggé tette. És most már bármelyik
pillanatban kénytelen lesz meghozni egy rettenetes döntést. Laurence januárban betölti a
huszonegyet, és már közölte Jamie-vel, gondoskodni fog róla, hogy Robert távozzon az
Elliot-házból. És ezúttal a törvény az ő oldalán lesz.
– Utána pedig be kell fejezned ezt az ostobaságot, Jamie, ezt a csiki-csuki játékot. Hogy
jól elvagy a kedves Robert bácsival, amikor azt gondolod, nem fogom megtudni, utána
meg keresztülnézel rajta, és úgy teszel, mintha nem kedvelnéd, amikor ott vagyok. Csak
rajtad áll, hogyan döntesz, engem igazán nem izgat. Ha te árulót akarsz játszani, én nem
bánom. Még mindig marad apánknak egy fia, aki hű marad az emlékéhez.
Az egészben az volt a nevetséges, és Jamie tökéletesen tisztában volt vele, hogy
Laurence elvesztette az irányítást az érzelmei felett. Ha ésszerűbben, józanabbul
gondolkodik, ha igazságosabban ítéli meg a helyzetet, mostanra már, ha nem is szerette
volna meg Robertet, legalább képes lenne elfogadni. De valami gonosz indulat, az
érzelmek szerencsétlen torzulása szinte az őrület határára sodorta.
– Elköltözöm – jelentette ki most Robert, gondosan ügyelve a szavaira –, mert úgy
gondolom, igazán ideje már, hogy Maud meg én a saját otthonunkban éljünk, ne valaki
máséban.
– Ez butaság – felelt Jamie. – Ez a ti otthonotok. Amikor feleségül vetted anyát, ez a te
otthonod is lett.
– Nem egészen. Valójában továbbra is az övé maradt. És most a családé, az ő családjáé,
úgy értem. Végül is Elliott-ház a neve. És bár nem akartam elsietni a költözést, most úgy
érzem, jobban érezném magam a saját otthonomban. Úgyhogy… – Elhallgatott.
Most mindjárt kimondja, gondolta Jamie riadtan. Megkérdi tőlem, hogy mit akarok
tenni.
– Szóval – folytatta Robert –, arra gondoltam, esetleg szívesen megnéznéd. Én nagyon
büszke vagyok rá. Magam építettem. Vagyis az én cégem. Sok dolgod van ma délután?
– Nem – válaszolt Jamie. – Nincs semmi dolgom.
Maud belecsimpaszkodott a kezébe, miközben körbejárták a házat. Valóban nagyon
szép volt. Persze nem olyan fényűző, mint az Elliott-ház, de nagy volt, szép arányokkal, és
mivel magasan az East River fölött épült, lélegzetelállító kilátás nyílt a vízre meg a
Queensborough Bridge-re a kecses, ívelt ablakokkal díszített szalonból és a fölötte lévő
ebédlőből.
– Ez lesz az én szobám – dicsekedett Maud büszkén, behúzva a fiút a harmadik
emeleten, az ebédlő fölé épült szobába. – Nézd, egészen a Singer Towerig ellátni! Hát nem
szép? A te szobád hol lesz, Jamie, hol szeretnél lakni?
– Én… hát… vagyis… nekem mindegy – vágta rá sietve, mivel nem akarta elkötelezni
magát; közömbösnek szánta a választ, de az olyan udvariatlannak hatott, hogy Maud
megbántódott tőle.
Robert azonban odalépett a fiúhoz, és átkarolta a vállát.
– Dehogyis mindegy – jelentette ki. – Még ha csak látogatóba jössz is, mondjuk az
iskolai szünetekben, természetesen kell hogy legyen itt egy szobád. Vagyis valójában két
szoba, úgy gondoltam, egy nappali meg egy háló. Nem tudom, hogyan tetszene neked a
földszinten az a kertre nyíló két szoba. Gyere le a földszintre, nézd meg! Szép kis kertünk
van, és két szoba közvetlenül a kertre nyílik. Saját bejáratod lenne. Bizonyos ésszerű
keretek között úgy jönnél-mennél, ahogyan akarsz, nem háborgatna senki.
– Én háborgatnám – közölte határozottan Maud. – Én sokat háborgatnám. Máskülönben
magányos lenne. Menjünk, nézzük meg azt a két szobát, Jamie, és döntsd el, tetszik-e!
Jamie tudta, hogy tetszeni fog neki, és tudta, hogy szívesen költözne ide. De még meg
kellene mondania Laurence-nek is, és nem volt benne biztos, hogy elég bátor hozzá.

Giles nagy áttörést ért el, felfedezte ugyanis, hogy jól tud futni. Nagyon gyorsan,
kitartóan és hosszú ideig. A fiúkat terepfutásra küldte az egyik idősebb tanár, akinek egyik
nap a fárasztó délelőtti tanórák után támadt ez az ihletett ötlete, amikor arra gondolt, hogy
délután energiától duzzadó húsz kisfiúval kell majd elboldogulnia.
Giles átöltözött a tornaruhájába. Közben hallgatta, ahogy mindenki zsémbelődik, és arra
gondolt, hogy ez egész jó lesz. Nincs benne semmi bonyolult. Nem kell labdákat elkapni,
sem rúgni, sem a megfelelő módon elhajítani. Csak futni kell, követve azt, aki előtte halad.
Csakhogy úgy tűnt, soha sincs előtte senki. Az első tizenöt perc után meglepően frissen ott
találta magát az élen, és csak akkor állt meg, amikor Miss Hodgkins, aki kísérte őket,
utánakiáltott, hogy várja meg a többieket.
– Ez nem verseny, Lytton, lassíts!
A nő eléggé kifulladt, és kivörösödött az arca, állapította meg Giles. Vonakodva bevárta,
és megpróbált mögötte maradni, de perceken belül újra lehagyta. Miss Hodgkins azt
mondta neki, most, hogy már hazafelé tartanak az erdei úton, előremehet. Giles tíz perccel
a többiek előtt ért az iskolába.
Ezután hetente kétszer futottak. A második hetet követően Gilesnak megengedték, hogy
a saját tempójában haladjon. Csodálatos volt egyedül átvágni a réteken és az erdőn,
elmerülve a gondolataiban. Nem gúnyolta senki, nem is kiabáltak vele. Félévkor Miss
Prentice, aki sportos, vidám lány volt, egy lövészkapitány jegyese, azt javasolta az
igazgatónak, indítsanak atlétikai edzéseket. Tisztában van vele, mondta, hogy a St.
Christopher’s korábban nem foglalkozott ilyesmivel, de a vőlegénye aranyérmet nyert
futásban Oxfordban, és azt mondta, frissítően hat a testre és a szellemre. Az igazgató
meglehetősen kétkedve nézett rá, magában azt gondolva, hogy a fiúk testének és
szellemének nincs szüksége arra, hogy még frissebb legyen, de meggyőzte végül az az érv,
miszerint az edzés kitölthetné a sportdélutánokat.
– Szerintem ez jobb volna, mintha Mr. Hardcore még egy napot krikettezne velük. Mr.
Hardcore nem túlságosan… élénk, és a fiúk unatkoznak. Én szívesen elvállalnám. Tudom,
mi kell hozzá. Régen sokat néztem a… a bátyáimat.
Amint ezt mondta, megremegett a hangja. Mindkét bátyja elesett a háborúban. Az egyik
a tengeren, a másik Franciaországban. Az igazgató végül engedett, inkább csak azért,
hogy a nő figyelmét elvonja a gyászáról, mintsem azért, mert úgy gondolta, hogy az
atlétika jót tenne a fiúknak vagy akár az iskolának.
Giles szerette az atlétikát. Átsüvített a gátak fölött a gátfutásnál, és ugyanolyan gyors
volt rövid távon, száz és háromszáz méteren is, mint a hosszún. A tanév végén, egy másik
középiskola ellen rendezett atlétikai versenyen megnyert minden futószámot, és
megtapasztalta azt az addig elképzelhetetlen örömöt, hogy a díjátadásnál megéljenezték a
társai. A legrosszabbon túl volt. A boldogsághoz nagyon hasonló lelkiállapotban tért haza
Ashingham- be a nyári vakációra, és a hosszú, aranyló napokat azzal töltötte, hogy
futóversenyeket rendezett Bartyval meg az ikrekkel. Jay, aki ekkor kétéves volt, szintén
utánuk botladozott pufók kis lábain, az arca kivörösödött az erőlködéstől, de még akkor
sem sírt, ha már tizedszer esett el egy délután.
Jay nagy termetű gyerek volt, és tele energiával. Különösen Bartyért rajongott, és
követte mindenhová, ahová csak a lány ment. Ragaszkodott hozzá, hogy mellette üljön az
étkezések alatt, gyakran beosont a szobájába éjjel, és ott aludt a kanapén, amely Barty
ágya végében állt, akárcsak egy hűséges kiskutya. Pont úgy nézett ki, mondta többször is
KM, ahogyan az apja. Örökölte tőle barna, csigás haját, sötétkék szemét, széles állkapcsát,
és az apját idézte az a mód is, ahogy nagyon komolyan vizsgálgatott valamit, aztán
hirtelen elöntötte az arcát a szinte meglepett mosoly.
– Bárcsak az én gyerekeim közül hasonlítana Oliverré valamelyik! – mondta sóvárogva
Celia. – Olyan jólesne. De nézz csak rájuk, sötétebbek már nem is lehetnének. Beckenham
mindegyikük. Ez nem igazságos.
Mulatságos volt néznie KM-et Jay-vel. KM egészen olyan volt, mint egy szerelmes
asszony. A szeme imádattal csüggött a gyereken, amint megjelent, azonnal csak rá figyelt,
bármivel is foglalkozott előbb, és szóba hozta minden lehetséges alkalommal, bármiről
folyt is a társalgás. De nem kényeztette el, nem bánt vele ostoba engedékenységgel. Sőt,
jóval szigorúbb volt vele, mint Celia a saját gyerekeivel, különösen az ikrekkel. Ha Jay
csintalan volt, vagy engedetlen, az anyja szigorúan megfeddte. Voltak dolgok, amiket KM
nem tűrt el: a hisztizést, a durvaságot és a fizikai agressziót.
Éppen ezért Jay-t soha nem ütötték meg. Dorothynak, a dadusának meg volt tiltva, KM
pedig nem lett volna képes rá. De KM ki is fejtette, hogy szerinte a veréssel az ellenkező
hatást érik el. Egyik nap látta, amint Celia rácsap Venetia kezére, amikor rajtakapta, hogy
a gyerek meghúzta az egyik macska farkát.
– Azt mondod a gyereknek, hogy ne okozzon fájdalmat valaminek, aztán pedig te
okozol fájdalmat a gyereknek. Ennek nem túl sok értelme van, nem igaz? Mit tanul ebből?
Celia meghökkenve felelte, hogy szerinte nagyon is van értelme, és Venetia ebből
megtanulta, milyen kellemetlen, ha neki kell a fájdalmat elviselni. Aztán hozzátette, hogy
ha KM-nek is négy gyereket kellene kordában tartania, nem csak egyet, lehet, hogy
rájönne, nem is olyan könnyű következetesnek maradnia a szép elvekhez. De mikor utólag
elgondolkodott rajta, el kellett ismernie, hogy talán lehet KM elveiben valami.

– Gondolom, szeretné tudni, mit akarok kezdeni a Lyttonsszal – mondta Laurence
Robertnek ritka találkozásaik egyikén.
Jamie születésnapja volt, aki tőle szokatlan bátorsággal és határozottsággal közölte a
bátyjával, azt akarja, hogy Robert és Maud is ott legyen a tiszteletére rendezett ebéden az
Elliott-házban. Laurence eleinte tiltakozott, aztán meglepő módon megadta magát.
Őszintén szerette ugyanis az öccsét. Ez volt az egyetlen egészséges kapcsolat az életében.
– Nem igazán – felelt hűvösen Robert. – Nekem semmi közöm nem volt ehhez az
ügyhöz. Ahogy azt te is nagyon jól tudod.
– De mennyire, hogy volt. Ez a maga öccsével kötött üzlet volt, amihez az anyám adta a
pénzt.
– Pontosan. Ez az édesanyád és az öcsém közti megállapodás volt. Engem egyáltalán
nem érintett.
– Az isten szerelmére! – csattant fel türelmetlenül Laurence. – Ez csak
szőrszálhasogatás.
Robert ránézett, és arra gondolt – önmagát is meglepve, mivel ő szelíd ember volt –,
mennyire szívesen elverné a fiút. Aztán felötlött benne, hogy valószínűleg ő húzná a
rövidebbet, ha megpróbálná. Laurence rendkívül jó kondícióban volt. Nemrég elkezdett
bokszolni, aminek eredményeképpen bosszú, vékony alakja masszívabbá és erőteljesebbé
vált, habár egy gramm zsír sem volt rajta.
Tagadhatatlanul jóképű volt kékeszöld szemével, vörösesarany hajával és napsütötte
bőrével, ami ritkaság ilyen színek mellett. Volt egy inasa, aki remekül öltöztette. Az
öltönyei kitűnően szabottak voltak, akárcsak az ingei és a gallérjai, a nyakkendői
diszkrétek, de érdekesek, a lábbelijei láthatóan kézzel varrott, világos bőrcipők. Arany
karórát viselt, meg egy pecsétgyűrűt a bal keze kisujján.
Az a gyűrű az apjáé volt. Laurence elmesélte mindenkinek, aki csak meghallgatta, hogy
Jonathan Elliott a halálos ágyán adta neki, és a lelkére kötötte, hogy soha nem veheti le.
Valójában, amint azt Robert történetesen tudta, a gyűrűt Jeanette-re bízta a férje, és
Laurence az anyja halála után az asszony ékszeres dobozából vette ki, és eltulajdonította.
Robert gyakran vágyott rá, hogy ezt az információt továbbadja, de rosszindulatú és
kisszerű gesztus lett volna, ezért végül megtartotta magának, akárcsak a többi belső
információt az Elliottokról.
– Laurence – mondta most Robert –, ha valamit óhajtasz mondani a Lyttons New
Yorkról vagy bármi másról, kérlek, tedd meg! Ellenkező esetben, úgy gondolom, Jamie-
nek kellene szentelnünk osztatlan figyelmünket.
– Nem tudom, hogy ezt valaminek tartja, vagy sem – válaszolt Laurence –, de mivel a
Lyttons negyvenkilenc százaléka az enyém lett, meglepne, ha ez egyáltalán nem érdekelné
magát. Egyelőre egyszerűen csak megtartom a részesedésemet. Még nincs hasznom rajta,
de egyelőre nem is számítok rá. Viszont mivel ez jelentős összeg, azt akarnám, hogy
legalább olyan hasznot termeljen nekem, mint bármely másik befektetés.
– Ez teljesen… – Robert elhallgatott. Teljesen abszurd, azt akarta mondani; de semmi
értelme. Egyáltalán semmi. – Nekem megfelel.
A kékeszöld szemek mulatva, gúnyosan néztek rá.
– De hát magának semmi köze hozzá! – jegyezte meg Laurence. – Legalábbis ezt
mondta. Mintha kicsit összezavarodott volna. Mindenesetre, ha be akarom majd hajtani a
kölcsönt, az öccsétől bizonyára hallani fog róla. Milyen kár, hogy a maga lányának nincs
részesedése benne! Lévén ő is Lytton, és így tovább. De… az anyám nyilván nem akarta.
Kíváncsi lennék, miért. Igen, Robert, igaza van. Vissza kellene térnünk Jamie
ünnepségéhez. Alig hiszem, hogy már tizenhat éves. Mintha csak most lett volna, hogy
megszületett, és a szüleim olyan csodálatosan boldogok voltak. Nem tudom, mi a csudát
mondana most az apám, ha látna minket, magunkra maradva a nagyvilágban. Attól tartok,
nem volna túl boldog. Maga mit gondol, Robert, hm?

Drágám!
Még életben vagyok. Viharverten, zúzódásokkal, az egyik karomon végigfutó hosszú
sebhellyel egy szögesdróttal való összetűzés következtében, de ennyi az egész. Továbbra is
kitart a szerencsém. Bocsáss meg nekem, hogy ilyen sokáig nem írtam, de nagyon
elfoglaltak voltunk. Folytatódik a nagy előrenyomulás. Lassan, de kitartóan, napról napra
haladunk a német állások felé. Igen, vannak áldozatok, és nagyon kemény a küzdelem, de
vitathatatlan, hogy végre valóban előrehaladunk. Számos falut és néhány megerősített
német állást elfoglaltunk, és sok foglyot ejtettünk. Csak az első napon mindjárt 3500 főt. A
katonák harci szelleme, elég meglepő módon, töretlen, és sokan mondják közülük, hogy
még sosem érezték magukat ennyire harcra késznek. Semmi kétség, végre megfutamítottuk
az ellenséget. Szeretlek, drágám, nagyon szeretlek. Megpróbálok hamarosan
részletesebben írni.

Évekkel később, a somme-i csata történetéről szóló ünnepelt könyvében Oliver Lytton
leírta az igazságot erről a jelentős csatáról, a „nagy előrenyomulás”-ról. Ecsetelte, hogy
Haig miként pazarolt el rengeteg lőszert arra, hogy üres lövészárkokat lövetett. Hogy a
németek, a levegőből észlelve több ezer katona érkezését, új utak építését, ágyúk, lőszer és
ellátmány szállítását, sietve visszavonták a csapataikat a frontvonalról. Beszélt a dühéről a
kormány által kiadott propagandafilm láttán, mivel a némafilm tele volt néma
hazugságokkal: hatalmas tüzérségi tüzet mutatott, ámulatra méltó fegyverarzenált, de
egyetlen holttestet sem. Elmondta, hogyan rendelt Haig támadást támadás után a csata első
rettenetes napja, július 1. után, amikor több mint ötvenezer szövetséges katona esett el.
Beszámolt róla, hogy azt ígérték a csapatoknak, a tüzérségi tűz áttöri a
szögesdrótvédelmet, pedig bármelyik baka megmondhatta volna, hogy a gránáttűz csak
megemeli, aztán leejti újra a szögesdrótot, amely aztán rátekeredik a katonákra, akik
megpróbálnak átjutni rajta.
Elmondta, hogy a katonai tanácsadók véleménye ellenére Haig hogyan vetett be egy új
fegyvert, a tankot, egész pontosan ötven tankot, amelyből huszonkilenc elromlott, mielőtt
kiért volna a csatatérre, a maradék pedig megrekedt a sárban. Írt arról, hogy az embereket
hogyan küldték ki a lövészárkokból a biztos halálba. Hogy látta, amint egész sorok,
kezüket az égnek lökve a földre zuhantak, géppuskatűztől találva, és ott feküdtek
mozdulatlanul, miközben újabb csoportokat küldtek a helyükre, ugyancsak a biztos
pusztulásba. Beszámolt arról, hogy a tábornokok finom borok mellett, jól fűtött
kastélyokban vitatták meg a taktikát, miközben a katonáik meghaltak a sárban, és a
lövészárkokban szétrohadt lábú emberek szó szerint négykézláb kúsztak a sárban a
kötözőállomásig, hogy ne vegyék el az értékes hordágyakat súlyosan sérült bajtársaiktól.
Elmondta azt is, hogy novemberre, amikor a csatát befejezettnek nyilvánították, és nagy
győzelmet ünnepeltek, négyszázhatvanezer brit katona esett el vagy sebesült meg, és nem
egészen tízmérföldnyi területet foglaltak el.
De egyszer, amikor eltávozáson volt otthon, és a Cheyne Walkon ült a szalonban fejét a
kezébe hajtva, a végtelen fáradtságtól és az átélt szenvedéstől komoran és valahogy fakón,
elmesélt Celiának valami mást is. Hogy egyik reggel, a kimerültségtől és a kétségbeeséstől
émelyegve, egy gránáttűzzel teli, álmatlan éjszaka után bénultan állt, miközben a katonáit
kiparancsolta a lövészárokból a tűzvonalba. Az utolsó ember is felért, de Oliver csak állt a
szürke égre meredve, a szörnyű, halálos tájképre gondolva ott kint, amely tele van zajjal,
borzalommal és halállal, és szó szerint megdermedt, képtelen volt mozdulni. Az utolsó
katona pedig, egy nehéz természetű ember, bizonyos Barton, visszanézett rá, és
kifejezetten gúnyos hangon megkérdezte tőle: „Ugye, nem fél, uram?” Mire Oliver
azonnal magához tért, és kimászott utána a lövészárokból.
De abban a másodpercben, amíg tétovázott, egy gránát zuhant le mellettük, amely
letépte a katona karját, lábát és a fél fejét. Oliver pedig ott állt rámeredve, és arra gondolt,
hogy ha nem hagyja cserben a bátorsága, az a gránát őt kapta volna el. Ő feküdne ott,
ordítva a fájdalomtól. Akkor azt tette, amit az adott körülmények között egyedül tehetett:
továbbment, bele a szürke pokolba, bátran harcolt, és amikor egy másik katonáját
tétovázni látta, odarohant hozzá, és mellette futva harcra buzdította.
– De amíg csak élek, emlékezni fogok Bartonra, és tudni fogom, hogy az én félelmem
ölte meg. Pedig engem kellett volna megölnie. És… – Megremegett a hangja; megpróbált
a felesége szemébe nézni, de egy pillanatig állta csak a tekintetét. – És egy rövid ideig
nem éreztem mást, mint hálát, hogy nem tette. És aztán, tudod, mit csináltam, aznap éjjel?
Leültem és írtam Barton özvegyének. Megírtam neki, hogy a férje hősi halált halt, és
meghalt azonnal, pedig valójában órákig élt még. Pedig nekem… meg kellett volna
írnom… – azzal tehetetlenül zokogni kezdett.
– Nem – válaszolta Cclia. – Nem kellett volna ezt megírnod. Mi jó származott volna
belőle? Ez csak fokozta volna Mrs. Barton fájdalmát, és a férjét nem hozta volna vissza.
Istenem, Oliver, olyan bátor vagy már olyan régóta; mindig is a katonáid előtt jártál! Nem
szabad gyötörnöd magad azért, mert egyszer megbicsaklott a bátorságod.
De a férfi továbbra is gyötörte magát. Az eltávozás nagy részét magányosan töltötte,
hosszú sétákat téve a folyó partján, vagy olvasgatva a szobájában, és még arra sem volt
hajlandó, hogy lemenjen Ashinghambe, meglátogatni a gyerekeket.
– Ne kényszeríts rá, Cclia! Nem tudok szembenézni velük. Nem érzem magam elég
erősnek, hogy csodálatos történeteket meséljek nekik a bátorságról és a dicsőségről a
csatamezőn.
Tíz napig volt otthon, és egyetlen kérdést sem tett fel Celiának a Lyttonsról, vagy arról,
hogy az asszony hogyan boldogul a mindennapi problémák közepette. Nem szeretkezett
vele, és nem is adta jelét, hogy vágyna rá. Celia igyekezett türelmes lenni vele, nem akarta
zaklatni. De amikor Oliver elment egy szürke februári napon, az asszony csak ült a folyóra
bámulva, és azon tűnődött, hogyan képes a házassága vagy bárki más házassága túlélni
egy ilyen szörnyű megpróbáltatást.
Amint Oliver visszatért Franciaországba, hazahozták Billy Millert. Szerencsére nem
holtan, bár az első néhány nehéz hónapban gyakran kívánta, hogy inkább meghalt volna.
Amikor egy éjszakai portyáról visszatérőben már csak néhány centiméterre volt a
biztonságos fedezéktől, eltalálta egy ellenséges golyó, és súlyosan megsebesítette a jobb
lábát. A tábori kórházban töltött néhány hét után üszkösödni kezdett a végtag, és
amputálni kellett térd alatt.

 13. fejezet
– Ugye, te nem soroztatod be magad? – kérdezte Jamie nyugtalanul, szinte rémülten
nézve bátyjára.
– Majd még meglátom – válaszolt Laurence. – Szeretnék menni, természetesen; minden
férfi szeretne. Vagyis minden férfi, a gyávákat kivéve. De pillanatnyilag szóba sem jöhet;
aki tanul, azt nem sorozzák be. Talán majd ősszel lesz rá lehetőségem, bár akkor is inkább
a tapasztaltabb férfiakat sorozzák be. Nem hinném, hogy egy darabig lesz rá lehetőségem.
Ez nem volt egészen igaz, de azt Jamie-nek nem kellett tudnia.
– Hála az égnek – mondta Jamie, félszegen a bátyjára mosolyogva. – Kezd borzalmasan
közel kerülni hozzánk ez az egész. Képzeld, ma láttam egy csomó nőt, akik khaki ruhában
jöttek ki egy házból a Madison Avenue-n. Ők csak nem állnak be a hadseregbe?
– Á, nem. De hallottam erről, van ott valamiféle központ a nők számára, akik részt
akarnak venni a háborús erőfeszítésekben. Önként jelentkeznek valamiféle munkára, akár
itt, akár máshol. Például sofőrnek vagy ápolónőnek. Nagyon dicséretes. Nem látom, hogy
a mi nagyon tisztelt mostohaapánk bármit is tenne azért, hogy megvédje az országát,
amelyről olyan érzelgősen szokott beszélni.
– Robert? De hát ez nevetséges, Laurence! Hogy mehetne ő a háborúba? Ahhoz már túl
öreg.
– Milyen naiv vagy te, Jamie. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha jelentkezne, akkor
találnának valami feladatot neki. De ő szívesebben marad itt. Azt hiszem, nem is igazán
lehet hibáztatni érte. Végül is itt biztonságban van. Az embernek meg kell próbálnia a
helyébe képzelni magát, bármilyen nehéz is. Mindig is úgy véltem, hogy a gyávaság
nagyon visszataszító jellemvonás.
Jamie bizonytalanul nézett rá. Aztán visszament a szobájába, hogy tanulton. De nem
tudott koncentrálni. Meglehetősen felzaklatta ez a beszélgetés.
Először az, hogy Laurence – akit mindennek ellenére nagyon szeretett – arról beszélt,
szívesen jelentkezne katonának, hogy elmenjen Európába harcolni, aztán meg elültette
benne a gondolatot Robert gyávaságáról.
Jamie-nek szüksége volt rá, hogy felnézhessen Robertre, tisztelni akarta, nem elítélni.
És egészen biztos volt benne, hogy a férfi nem gyáva. De Laurence-nek azért volt némi
igaza. Jamie néha úgy érezte, mintha útvesztőben járna, és ahányszor megtalálta a
kivezető utat, ott termett a bátyja, és elküldte az ellenkező irányba, így hát Jamie újra
eltévedt.
Bárcsak ne halt volna meg az anyja! Az élet olyan csodásan egyszerű lenne.

– Nem hozhatjuk le ide? – kérdezte Barty. – Kérem, kérem! Anya nem tud gondoskodni
róla, és itt sok olyan férfi van, akinek nincs lába, ettől talán jobban érezné magát. És én
segítenék, különben is segítek. – Megremegett az ajka.
 – Jaj, Barty! – sóhajtott Celia.
Átkarolta a kislányt, és erősen magához ölelte. Tőle szokatlan módon Barty viszonozta
az ölelést, és szorosan az asszonyhoz tapadt. Általában nem mutatta ki ilyen módon az
érzelmeit Celiának, sőt ellenkezőleg, tartózkodó volt. Mintha tudta volna, hogy valójában
nem tartozik az asszonyhoz. Ám különös módon szívesen üldögélt Wol térdén, és
szeretettel, nem csak kötelességtudóan puszilta meg, mielőtt lefeküdt volna. Valaha ez
bosszantotta Celiát. Most, oly sok minden mással egyetemben, ez is csak távoli emlék
volt.
– Drágám, majd meglátom. Megkérdezem… nos, megkérdezem a főnővért. De igazad
van, jó volna, ha Billy itt lehetne velünk.

– Nem, Celia! – jelentette ki Lady Beckenham. – Ez egy lábadozóotthon kizárólag
tiszteknek. Arról egyszerűen szó sem lehet, hogy egy tizedest beengedjünk ide.
– De anya, Billy családtag. Bizonyára…
– Celia – szakította félbe az anyja hirtelen elkomoruló arccal. – Billy Miller nem
családtag. Úgy látszik, te még mindig nem vagy képes ezt felfogni. És nem tehetünk
kivételt. Most pedig, ha megbocsátasz, a lovak után kell néznem.

Barty nem hitte el, hogy nincs hely Billy számára Ashinghamben. Neki úgy tűnt,
rengeteg hely van. Ezek az emberek nem tudják, mi az, hogy nincs hely. Látniuk kellene a
Line Streetet. Egészen biztos volt benne, hogy a bátyja azért nem jöhetett, mert nem volt
tiszt. De ez olyan rossz és igazságtalan, hiszen Billy a testvére, hogy a kislány gondolni is
alig mert rá. És természetesen nem mert róla beszélni Celia nénivel, egyszerűen azért,
mert ez a helyzet annyira szörnyű volt, ráadásul, ha kiderülne, hogy igaza van, akkor úgy
érezte volna, hogy… világgá kell mennie, vagy ehhez hasonló. El kell mennie
Ashinghamból. Hazamenni. Vissza Londonba, ahol a bombák miatt ő is olyan veszélyben
lenne, mint a többiek.
Legutóbb, amikor Sylvia lejött hozzájuk, magával hozta Marjorie-t. Ez nem volt jó
ötlet, mert Marjorie szörnyen viselkedett, és barátságtalanul. Goromba volt mindenkihez,
még a dadushoz és Dorothyhoz is. De Barty részben megértette, amikor hallgatta Marjorie
történeteit arról, hogy most milyen az élet Londonban. Alig van étel, és a sorban állás
rosszabb, mint valaha, habár, mint az anyja mondta, hamarosan bevezetnek valamit, amit
jegyrendszernek hívnak. Mindenkinek jut majd legalább egy kevés mindenből, és ez
igazságosabb lesz. A bombák szörnyűek voltak, és rettentően ijesztőek, hatalmas zajt
csaptak, és lángolt tőlük az ég. És a légitámadások alatt mindnyájuknak a szomszédjuk
asztala alá kellett bújniuk, ami nagyon erős, és imádkozniuk, mást nem tehettek, bár ez
nem sokat segített volna, ha valóban eltalálja egy bomba a házat. Pár utcával távolabb
néhány házat találat ért, és öt ember meghalt. Az utcájukból a férfiak fele meghalt vagy
súlyosan megsebesült, mint Billy. Szörnyű volt látni őket, mondta Marjorie, ahogy ott
üldögélnek, némelyik megvakult, mások elvesztették a karjukat vagy a lábukat. Most
legalább mindenkinek el kellett menni harcolni, ez volt a törvény, még Bob Carternek is a
rossz hátával, és kiderült, hogy valójában nem is volt semmi baja.
Celia néni és KM nem jöttek mostanában olyan gyakran Ashinghambe. Csak havonta
egyszer, nem minden hétvégén, mint korábban. Nem tudtak benzint szerezni a kis autóhoz.
Az ikrek és Jay nagyon odavoltak, hogy nem láthatják őket, és valamennyien borzasztóan
sírtak vasárnap este, amikor KM-nek és Celiának ismét el kellett mennie. Barty is sokat
aggódott miattuk, mert mindennek ellenére nagyon kedvelte őket, és rettenetes volt a
gondolat, hogy a Cheyne Walkot is bombázhatják. Bár a ház annyira nagy és erős volt,
hogy a kislány úgy gondolta, a bomba valahogy lepattanna róla.
Bartynak rettenetes bűntudata volt, amiért lent él biztonságban Ashinghamben, a szép
házban, vidéken, ahol bőven van élelem. Szeretett Jay-vel játszani meg gondoskodni róla,
és rettentően büszke volt, hogy a kisfiú csak úgy volt hajlandó elaludni, ha előtte
felolvasott neki egy mesét. Előző nyáron pedig ő és Giles csodásan érezték magukat.
Segítettek a szénakaszálásban és az aratásban, és annyi babot meg borsót szedtek, hogy a
karjuk belefájdult. A földművesek zöme elment a háborúba, csak néhány idősebb férfi
maradt, meg egypár fiatal fiú. Sok munkát az önkéntes lányok végeztek, akik közül a
legtöbb nagyon vidám teremtés volt. Ők ugyanolyan hálásak voltak a segítségért, mint az
ápolónők a szanatóriumban. Még az ikreket is bevonták a munkába azon a nyáron, amikor
betöltötték a hatodik évüket; segíteniük kellett a borsószedésben.
Az ikrek most sokkal szelídebbek voltak. Amióta Barty apja meghalt, kedvesebbek
voltak hozzá, és nem voltak annyira elkényeztetve sem. A nagymamájuk nagyon szigorú
volt velük; a szobájukba küldte őket, ha dicsekedtek vagy szemtelenek voltak. Először
rettentő nagy felhajtást csaptak, és kijelentették, hogy megmondják az anyjuknak, vagy
nem voltak hajlandók később kijönni a szobájukból, de amikor rájöttek, hogy ez azt
jelenti, elmulasztanak egy étkezést, mert Lady Beckenhamtől nyugodtan ott csücsülhetnek
napestig, hamar kezdtek szót fogadni neki.
Egy szörnyű alkalommal az is megtörtént, hogy Lady Beckcnham mindkettőjüknek
erősen a fenekére csapott. Ez akkor volt, amikor rajtakapta őket, hogy epret lopnak az
eperágyásból, miután ezt mindenkinek kifejezetten megtiltották. Amikor pedig meglátta,
hogy a kedves, öreg Miss Adams mögött utánozzák a sántítását. Lady Beckcnham fogta a
lovaglóostorát, és mindkét ikernek jó erőset ütött a pucér kis fenekére.
Barty sajnálta őket. Láthatóan nagyon fájt nekik, és fájdalmasan bömböltek. De
észrevette, hogy sosem árulkodtak róla az anyjuknak, pedig előzőleg azzal fenyegetőztek.
Nyilván azért nem, mert annyira szégyellték magukat. Amikor bocsánatot kellett kérniük a
büntetésük részeként Miss Adamstől, a dadustól, Dorothytól vagy Gilestól, aki akkor
éppen otthon volt, úgy tűnt, őszintén sajnálják, amit tettek, és sírtak is.
Barty meghallotta, amikor Celia néni megjegyezte Lady Beckenhamnek, hogy a lányok
nagyon boldognak tűnnek, mire Lady Beckenham emlékeztette rá, hogy mondta már neki,
a fegyelemre nevelt gyerek boldog gyerek. Előző karácsonyra az ikrek kutyát kaptak a
nagyszüleiktől, egy fekete labradort, akit Kormosnak neveztek el. A kutyáról maguknak
kellett gondoskodniuk. Nekik kellett etetniük és rendszeresen kikefélniük a szőrét. Barty
azt gondolta, hogy majd valaki mással fogják megcsináltatni a munka nagy részét, de
rendkívül lelkiismeretesek voltak, és amikor Kormos megbetegedett, miután evett egy
bomlásnak indult nyúlból, az ikrek ragaszkodtak hozzá, hogy fennmaradjanak és egész
éjjel ápolják a fegyverszobában.
– Nagyon helyes – mondta a nagyanyjuk, amikor a dadus aggódva megkérdezte tőle,
vajon megengedje-e. - A kutya az övék, nekik kell gondoskodniuk róla. Nem fog
megártani nekik.
De mindennek ellenére, hiába volt Barty boldog Ashinghamben, továbbra is szomorú
volt Billy miatt.

Az Üzenetek, a Muriel Marchant által írt regény, amely egyszerre volt megható,
szomorú és hazafias, sőt néhol még a humor és megcsillant benne (főként Lady Celia
Lytton, a szerkesztő keze nyomán), hatalmas siker lett. Annak ellenére, hogy gyengébb
minőségű papírra nyomták, és egyszerű volt a borítója, csaknem ötezer példány fogyott
belőle. Sietve kihozták a második, a harmadik, aztán a negyedik kiadást is, és Celia azt
javasolta, adják ki a folytatást. Muriel rekordidő alatt megírta, és három hónappal később
Újabb üzenetek címen megjelent a könyvesboltokban.
– Csodálatos! – lelkendezett boldogan Celia, amikor eljutottak hozzá az eladási számok.
– Szerintem rögtön belefoghatnánk a harmadik részébe. Biztosan elfogy majd. Ne nézz
így rám, KM, ebből fizetjük azt a nyomorult emelkedő adót! Ha még egyszer megemelik,
komolyan bajban leszünk.
– Az ilyen könyveket az apánk cselédeknek való holminak nevezte volna – jegyezte
meg KM.
Erre Celia pattogós hangon rávágta, meg van lepve, hogy a sógornője így beszél,
amikor olyan radikális nézeteket vall az ország társadalmi rendjéről. KM viszont azt
felelte, hogy ennek semmi köze a társadalmi berendezkedéshez, őt inkább az intellektuális
színvonal aggasztja.
– Ebben soha nem értettünk egyet. Én nem tudok megbarátkozni ezzel. Sem azzal a
szörnyű költészettel – tette hozzá.
Celia rájött, hogy nem csak a jó verseket lehet eladni. Bármilyenek legyenek is, úgy
tűnt, a versek megérintették az olvasókat, elsősorban a nőket, vigaszt nyújtva nekik.
– Abból a rettenetes költészetből fizetjük a béreket. KM, hálásnak kellene lenned,
amiért a Lyttons képes talpon maradni. A háború után bőven lesz rá idő, hogy ismét
emeljük a színvonalat. A gyerekkönyvekkel pedig elégedett lehetsz. Nagyon jók, és jól is
fogynak. Azok elég színvonalasak neked?
– Azt hiszem – fogalmazott óvatosan KM.
– Tudod, az az álmom – folytatta Celia –, hogy találjunk egy gyerekkönyvírót. Egy
igazán nagyon jót, aki klasszikusokat alkot, mint Lewis Carroll és Louisa May Alcott. De
nem sok reményt fűzök hozzá. Te jó ég, milyen fáradt vagyok! Tegnap éjjel nem tudtam
aludni. Azoknak a zeppelineknek a zaja… biztos vagyok benne, hogy közelednek. Hála
istennek, hogy a gyerekeink biztonságban vannak.
 – Úgy van. Habár én néha azon tűnődöm, vajon Jay tisztában van-e vele, hogy én ki is
vagyok – jegyezte meg komoran KM. – És hogy nem kellene-e az egész vállalkozást
kiköltöztetnünk Londonból. Nem ostobaság-e tovább maradni, kockáztatni az életünket és
a nálunk dolgozó emberek életét. Mindnyájan olyan lojálisak, és…
– Képzeld, néha én is elgondolkodom ezen. De aztán eszembe jut, mennyi munkával
járna a költözködés, és mindig arra jutok, hogy nem éri meg. A háború már biztosan nem
tarthat soká. És nem volna egyszerű távol a nyomdáktól, a szállítóktól és így tovább. Igen,
az alkalmazottaink lojálisak, de emlékezz rá, milyen nagy lehetőséget adtunk sokuknak,
olyan állásokat, amiket soha nem kaptak volna meg, ha itthon vannak a férfiak,
lehetőséget, hogy fejlesszék a tehetségüket. Gyakran eltűnődöm, vajon Lytton nagyapa mit
mondana, ha tudná, hogy a teljes szerkesztőség és szinte az egész művészeti részleg
kizárólag nőkből áll. Tudod, ez a háború egy dolgot biztosan előbbre mozdított. Most már
a nők egészen bizonyosan megkapják a szavazati jogot. A történtek után már senki nem
merné visszatuszkolni a nőket az otthonukba, a férjük fennhatósága alá.
– Remélem, igazad van – válaszolt KM.
– Persze hogy igazam van. Csak várd ki a végét! – Aztán Celia ránézett a sógornőjére,
és megkérdezte tőle: – KM, szoktál te valaha… szóval…
– Félni? Rettegek. Elég gyakran – válaszolt vidáman KM. – De ez is olyan, mint az
álmatlanság. Az ember hozzászokik, nem igaz? Hazamenjünk?
– Igen. A szakácsnőnek sikerült egy kis marhahúst szereznie tegnap. Biztos vagyok
benne, hogy rágós lesz, de egész nap erre vártam. Azt mondja, most sokkal jobb, hogy
jegyre adják a húst. Szinte alig kell sorban állnia. Úgy hallom, rá akarják beszélni a
gazdákat, hogy nagyobb földterületen termesszenek élelmiszert. Nem tudom, anyám
miként vélekedik erről. Hogy felszántsa az ő drága legelőjét! Egyébként szeretném
valamiről kikérni a tanácsodat. Nagyon komplikált dologról van szó, és kérlek, ne oktass
ki, mert az nem segít.
– Megígérem – bólintott KM. – Ahhoz túl fáradt vagyok.

– Barty, drágám, jó hírem van – kiabált Celia a telefonba. – Billy lemehet abba a
kórházba, Beaconsfieldbe, ahol Jay született. Jövő héten. Megszerveztem, hogy egy privát
mentőautó levigye. Pillanatnyilag úgyis ápolásra szorul, és úgy néz ki, nem elég neki az az
ellátás, amit a lábadozók otthonában kaphatna, ezért jobb a kórház. És gyakran láthatod
majd. És… mi az, Barty? Csütörtökön. Kérd meg anyámat, derítse ki, hány órára kell
odaérnie! Most mennem kell. Ölelem az ikreket és Jay-t. Viszlát, drágám! Hamarosan
találkozunk.

– Lady Celia, beszélhetek magával?
Gill Thomas állt Celia irodájának ajtajában. Idegesnek látszott, és nagyon kipirult.
– Természetesen. Jöjjön be! Kér egy csésze teát? Sajnos, az e heti kekszfejadagot már
régen kimerítettük.
– Igen, az nagyon jólesne – válaszolta, és leült.
Csinos lány volt, fényes fekete hajú, rózsás arcú. Úgy nézett ki, mintha vidéken élne és
teheneket fejne, nem pedig rendkívül újszerű tervezői munkát végezne egy
könyvkiadóban.
– Csak nem Barryről van szó?
– Ó, nem. Róla még mindig nincs semmi hír. Azt hiszem, ez valójában jó hír.
Legalábbis muszáj ezzel áltatnom magam.
Barry, Gill vőlegénye fogságba esett már majdnem kilenc hónapja, és egy német
fogolytáborban volt, valahol Metz közelében. Gill mindössze ennyit tudott.
– Igen, hát persze. A szörnyű propaganda ellenére a németek elég jól bánnak a
foglyaikkal, azt hiszem. Valószínűleg sokkal nagyobb biztonságban van ott, mint a
frontvonalon.
– Azt hiszem én is – válaszolt Gill, aztán elhallgatott. Kis szünet után azonban
megszólalt. – Lady Celia, be kell adnom a felmondásomat.
– Micsoda? De hát miért, Gill? Jól érzi itt magát, épp a minap mondta nekem. És olyan
csodás munkát végez, és olyan nagyra értékeljük…
– Tudom. Csak… arról van szó, hogy állást kínáltak nekem a Macmillannél.
– A Macmillannél? Ó, Gill, nem teheti ezt! Nem, ostobaság ilyet mondanom. Mondja
meg, miért akar elmenni! Természetesen a Macmillan csodálatos kiadó. Ez nagy dicsőség
lenne magának. És többet fizetnek, gondolom.
– Egy kicsivel. De… nos, az magasabb beosztás lenne. Ez a legfontosabb szempont. És
több ember dolgozna alattam. Úgy érzem, hogy ez nagy lehetőség.
Celia ránézett. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy elveszítse Gillt.
Nagyon ügyes volt, és nagyon keményen dolgozott.
– Mennyit fizetnek?
– Lady Celia, igazán nem ez a legfontosabb dolog…
– Tudom, de azért fontos. Különben is, érdekelne, hátha valaki mást is
megkörnyékeznek. Ha mi túl keveset fizetünk mindenkinek…
– Nem fizetnek túl keveset! Igen nagyvonalúak a bérek. Csak heti öt shillinggel kínáltak
nekem ott többet.
– Szóval akkor kapna… mennyit? Elnézést, tudnom kellene, de nincsenek itt nálam az
akták.
– Három font tíz shillinget.
– Ezt én is meg tudom adni – vágta rá az asszony.
– Lady Celia, valóban nem ez a legfontosabb szempont. Amint már említettem, elég
jómódú vagyok.
 – Hanem a beosztás. Értem. Szóval mit ajánlanak magának?
– Nos…
Gill egyre kínosabban feszengett. Egész nap gyűjtögette a bátorságot ehhez a
beszélgetéshez, és nagyon remélte, hogy Celia egyszerűen elfogadja a lemondását, kezet
ráz vele, és istenhozzádot mond neki.
– Milyen beosztást kapna ott?
– Felelős művészeti vezető.
– Értem. Hát… ez nagyon jelentős beosztás. De… – szünetet tartott, miközben
villámgyorsan gondolkodott. – Gill, szeretne a Lyttons művészeti igazgatója lenni? Úgy,
hogy szabad kezet kapna a művészeti részleg irányításában?
Gill nem jutott szóhoz, az ajánlat ugyanis jóval túlment azon, amit valaha is remélhetett.
A háború kezdetén beosztott illusztrátor volt a Blackie’snél. Most viszont már ő
irányíthatná a teljes művészeti részleget a Lyttonsnál, London egyik legfontosabb,
legmegbecsültebb kiadójánál. Úgy érezte, kissé forog vele a világ. A Macmillan ajánlata
egyszerre jelentéktelenné halványodott.
– Nézze – folytatta Celia –, nem kell most döntenie! Gondolkozzon rajta! Tudassa
velem a döntését holnap! De… – Hirtelen elmosolyodott. – A saját biztonsága érdekében
azt tanácsolnám, hogy fogadja el. Mert eset lég odamegyek a Macmillan épületéhez, és
egy bombát teszek alá, ha átmegy hozzájuk.
– Én… nem, nem kell idő, hogy átgondoljam – jelentette ki Gill pillanatnyi hallgatás
után. – Akkor úgy tűnne, hogy egyszerűen csak egy jobb ajánlatot akartam kapni.
– Ami nagyon józan gondolkodásra vallana – jegyezte meg Celia. – Én azt tenném a
maga helyében.
Gill ránézett.
– Nem hiszem – mondta. – Szerintem magának a lojalitás az egyik legmeghatározóbb
jellemvonása, Lady Celia. A beosztottaihoz és a Lyttons kiadóhoz is.
– Én beházasodtam a Lyttonsba – mosolyodon el Celia –, úgyhogy nincs sok
választásom. Ami pedig a munkatársakat illeti, nagyra értékelem őket. Ilyen egyszerű a
dolog. Nos, Gill, gyerünk, ne nyújtsa tovább a szenvedésemet! Mit válaszol?
– Igent mondok – felelt Gill. – Elfogadom az ajánlatot, a legnagyobb örömmel. Nagyra
értékelem, hogy bízik bennem.
– Gill, maga nélkül ma nem tartanánk ott, ahol tartunk – jelentette ki az asszony. –
Persze hogy bízom magában. Most pedig van valahol még egy majdnem egész üveg
sherrym. Azt hiszem, az jobban megfelel az alkalomnak, mint a tea. És be kell hívnunk
Miss Lyttont is. Biztos vagyok benne, hogy ő is örülni fog.
KM valóban örömet mutatott, és lelkesen ivott Gill jövendő sikereire a kissé áporodott
sherryből. De miután a fiatal nő kiment, komor arccal fordult Celia felé.
– Szerintem ez nem volt túl bölcs dolog – jelentette ki.
– Ugyan miért nem? KM, nem boldogulnánk nélküle. Nem tudnám elviselni, hogy a
Macmillan húzzon hasznot a tehetségéből. Sajnálom, ha úgy érzed, hogy konzultálnom
kellett volna veled, természetesen igazad van, kicsit elragadtattam magam, nagyon
sajnálom…
– Igen – válaszolt KM –, azt hiszem, meg kellett volna beszélned velem egy ilyen
fontos kinevezést. Oliver távollétében. – Kis szünet után folytatta. – De a szerkesztőségi
ügyekben teljes körű felhatalmazásod van, úgyhogy nem ez aggaszt engem. Vagyis nem
igazán.
– Neked nem tetszik Gill munkája, igaz? – kérdezte Celia. – Úgy véled, túl populista.
KM, az új regényekből az ő borítói miatt fogyott olyan sok. És igazi varázslat, amit művel
a sok megszorítás között, amellyel mostanában szembe kell néznünk: se színek, se rendes
papír…
– Azt tudom. Nekem azonban nem igazán tetszik, és valóban úgy gondolom, hogy
túlságosan populista. De Gill kiváló a maga területén, és nekünk el kell adnunk a
könyveinket. Ebben a dologban sikerült tökéletesen meggyőznöd. Egy jó kiadónak széles
választékot kell kínálnia. Legalábbis pillanatnyilag.
– Akkor pedig?
– Celia, ez egy végleges kinevezés volt, ráadásul nagyon fontos beosztásban. Amit
lehetetlen visszacsinálni a háború végén.
– De hát miért akarnánk visszacsinálni? Gillnek jó szeme van egy nívósabb munkához
is. Nem akar majd ilyen populista borítókat tenni a klasszikusokra, ha ettől félsz. Sőt,
nemrégen mondta, mennyire szeretne egy-egy művész életrajzával együtt kiadni
akvarellnyomatokat egy dossziéban, korlátozott példányszámban, kiváló minőségben,
amit az emberek gyűjthetnének és bekeretezhetnének. Természetesen erről pillanatnyilag
szó sem lehet. De valóban úgy gondolom, hogy nem kell aggódnunk emiatt, KM.
– Nem is emiatt aggódom. De mit gondolsz, Celia, mi történik majd, ha olyan emberek,
mint James Sharpe, hazajönnek? Hiszen számítanak az állásukra. Arra számítanak, és
jogosan, hogy ott folytatják, ahol abbahagyták. Szerinted milyen érzés lesz nekik, ha
kiderül, hogy egy nő a főnökük? És hogy érzi majd magát Gill, ha megnyirbálják a
szárnyait?
– Nem fogják megnyirbálni – válaszolt Celia. – Gill fiatal, tele van ötletekkel, halad a
korral. Amit James nem tett volna meg. Úgyhogy nem várhatja el, hogy csak úgy
visszakerül egy teljhatalommal járó beosztásba. Ő… – Elhallgatott. – Értem, mire
gondolsz – szólalt meg hirtelen. – Pontosan erre számít, igaz?
– Attól tartok, igen. Megjárta a poklot, miközben évekig védelmezte a hazáját, vele
együtt a Lyttonst is, és jutalmat vár érte, nem lefokozást. Ha hazajön egyáltalán – tette
hozzá komoran.
– Jaj, istenem! De KM, a Lyttons is nagyon fontos. Legalább annyira, mint James
Sharpe. Tényleg nagyot kellene lépnünk hátrafelé, és úgy tenni, mintha nem változott
volna semmi?
– Azt hiszem, rájössz majd, hogy James, sőt Oliver is pontosan ezt várja el. Sőt
követeli. Bizonyos fokig jogosan. És az rettenetesen nehéz lesz Gillnek, tekintve az új
pozícióját.
– Nos… – Celia töltött magának még egy pohár sherryt. – KM, értem, hogy sok igazság
van abban, amit mondasz. De pillanatnyilag valahogy a felszínen kell tartanunk a Lyttonst.
Isten látja a lelkemet, épp elég nehéz anélkül is, hogy előre megkötnénk a kezünket
ilyenféle megfontolásokkal. Azt hiszem, ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha… –
Ismét elhallgatott, aztán felsóhajtva hozzátette: – Amikor Oliver, Richard és James
mindnyájan hazajöttek. Addig pedig őriznünk kell az otthon melegét, ahogy arra állandóan
figyelmeztet minket minden dalocska az országban. És a tűzhelyünk a Lyttonsnál sokkal
fényesebb lánggal ég, ha Gill velünk marad. Nagyon sajnálom, KM, hogy nem
konzultáltam veled. Nagyon helytelen volt tőlem. Ez egy fontos kinevezés, és te az
igazgatótanács tagja vagy, rangidős, meg minden, és…
– Az ég szerelmére! – fakadt ki KM. –Hagyd már abba! Igazad van, nem lesz semmiféle
igazgatótanács, ha a Lyttons elvész. És biztosíthatlak, a cégnél elfoglalt pozícióm izgat a
legkevésbé. Szerintem pillanatnyilag senkit sem izgat különösebben az életben elfoglalt
helye.

– Ő csak egy tizedes – jelentette ki Wright nővér –, semmi több. Egyáltalán nem tetszik
nekem ez az egész. Nem itt volna a helye, és nem is lehetne itt, ha a főnővér nem volna
annyira oda Lady Beckenhamtől. Valahol egy közönséges kórházban lenne a helye.
– Tökéletesen egyetértek magával – válaszolt Price segédápolónő.
Gyakran mondogatta Wright nővérnek, akinek legendásan rossz természete volt, hogy
tökéletesen egyetért vele. Ezzel próbálta feledtetni azokat a hiányosságait, amelyek miatt
egy magánszanatóriumban találta magát Bcaconsfieldben, nem pedig a fronton, ahogy
remélte. Nem volt jó ápolónő. Ügyetlen volt, feledékeny, sőt időnként még gyenge
gyomrú is. Békeidőben sosem érte volna el a segédápolónői beosztást.
– Csak azért van itt, hogy a kishúga közelében lehessen – szólalt meg egy fiatal nővér. –
Szerintem ez jót tesz neki. És a húga aranyos. Átbiciklizett ide, tudják, pedig hosszú az út,
öt mérföld, csak hogy láthassa, és…
– Tökéletesen tisztában vagyok vele – jelentette ki hidegen Wright nővér –, milyen
messze van Ashingham House Beaconsfieldtől. És senki nem kérdezte a véleményét,
nővér. Valójában nincs is joga kihallgatni a beszélgetésünket. Mehet és kiürítheti Miller
tizedes ágytálját, ha már annyira odavan érte. Egy ideje már nyomja azt a csengőt. Nincs
semmi modora.
– Igen, nővér.
– Nem is igazán értem, milyen kapcsolatban van a grófnővel – szólalt meg Price
segédnővér, miután a fiatal ápolónő kiment. – Rokona nem lehet. Talán a grófnő
háztartásából valakivel.
– A lánya a kapcsolat – magyarázta a nővér. – Ő fogadta örökbe azt a gyermeket, Miller
tizedes húgát. Szerintem nagyon különös asszony, ugyanolyan erőszakos, akár az anyja.
Mindenesetre fizet azért, hogy Miller tizedes itt lehessen. Sajnos. Most pedig, segédnővér,
menjen és cserélje ki Fleming őrnagy kötéseit, és utána okvetlenül vigye őket az
ágytálmosóba! Nekem van egy kis papírmunkám.
– Igen, nővér.

– Szervusz, Billy! Hogy vagy? Hoztam neked néhány szál boglárkát. Útközben szedtem
őket.
Barty lerakta a nagy csokor boglárkát Billy éjjeliszekrényére. Rámosolygott a bátyjára,
föléhajolt, és megcsókolta. A fiú tompa tekintettel nézett vissza rá.
– Jobban vagy egy kicsit? A lábad?
– Nem. Még mindig pokolian fáj. És nem adnak elég gyógyszert a fájdalom ellen.
Különösen éjszaka. Az a nővér egy vén boszorka. Gyűlölöm. Utálok itt lenni, Barty. Jobb
volna a tábori kórházban, én mondom neked. Ott legalább volt kivel beszélgetnem.
– Jaj, Billy, ne mondd ezt! Én eljövök és beszélgetek veled mindennap. És biztos
vagyok benne, hogy az ápolónők is beszélgetnek veled meg a többi beteggel.
– Sosem látom a többi beteget – panaszkodott Billy. – A folyosó végén van egy fickó,
aki elvesztette az egyik karját meg az egyik lábát. Néha hallom, ahogy nyög, de különben
olyan itt, mint egy átkozott hullaházban. Szívesebben is lennék ott – tette hozzá.
– Billy, kérlek! Csak addig vagy itt, amíg jobban nem leszel, és szerencsés vagy, hogy
itt lehetsz. Itt legalább rendesen ápolnak. És nekem annyira jó, hogy ilyen sokszor
láthatlak.,
– Borzasztóan viselkednek velem – folytatta a fiatalember. – Nem szeretnek engem. A
múltkor hagytak, jóval a vacsoraidő után, amikor kellett volna… mindegy, valami. Aztán
az a nővér bejött, és azt mondta, ne csináljak ekkora felhajtást. Nem tehetek róla, ha kell…
szóval… valami. Nem igaz?
– Nem, hát persze, hogy nem – felelt Barty.
Rettenetesen érezte magát. Olyan jó ötletnek tűnt idehozni Billyt a közelébe, hogy ő
gondoskodhasson róla. És valóban szüksége volt még az ápolásra. A seb nem gyógyult
rendesen, még további műtét is szóba került.
– Tehát még kevesebb marad a lábamból – jegyezte meg keserűen Billy. – A másik
helyen ezt nem mondták.
Sokat panaszkodott. Dacos és kötözködő volt, de Barty látta, hogy a felszín alatt
rettenetesen szomorú. Gyakran észrevette, amikor megérkezett, hogy a fiú előzőleg sírt.
Dagadt és vörös volt a szeme, és folyt az orra. De hát ő is sírt volna Billy helyében.
Tizennyolc éves, és csak egy lába van. Tolószékbe kényszerül élete végéig. És
bármennyire gyűlölte is a kórházat, mi történik vele, ha elmegy innen? Ki adna munkát
egy olyan embernek, akinek csak fél lába van? A sörfőzde nem veszi vissza, már
megmondták neki.
A kislány kérdezgette, milyen volt az élet Franciaországban, de nem volt hajlandó
beszélni róla. Azt mondta, a húga úgysem szívesen hallaná, ő pedig megpróbálja
elfelejteni.
– Bár nem csupa rossz volt ott sem – mondta maga elé meredve. – Főleg rossz volt, de
azért nem minden. Sokat nevettünk. Ha hiszed, ha nem. Muszáj volt. Hogy az ember
megőrizze a józan eszét.
Barty nem mondta el Celiának, hogy Billy mit mondott a kórházról, hogy ne tűnjön
nagyon hálátlannak. De azt elmesélte, hogy Billy nagyon unatkozik, és hosszúnak tűnnek
neki a napok.
– Szegény fiú! Lássuk csak… tud olvasni, igaz? – kérdezte Celia. – Igen, persze, hogy
tud. Összeszedek néhány könyvet meg újságot neki, Barty, és leküldöm még a héten.
Szívesen meglátogatnám magam is, de… nem ezen a hétvégén. Talán ha legközelebb
lemegyünk hozzátok.
Barty azt felelte, az nagyon jó lenne, és remélte, hogy Billy nem fog annyit panaszkodni
Celia néninek, mint neki. Mindenki azt mondogatta, Billy bizonyára hálás azért, hogy ott
lehet. A kislány néha már arra gondolt, ha még egyszer meghallja ezt a szót, sikítani fog.

– Olyan kedves levelet kaptam Roberttól – mondta KM, belépve Celia irodájába. – Azt
írja, sokkal jobban érzi magát most, hogy az amerikaiak is beléptek a háborúba. Ő is
besoroztatná magát, ha bevennék, sőt meg is próbálta, de túlságosan öreg. Negyvennégy
éves. Istenem, emlékszem, amikor először ment iskolába, és sírt. Mindenesetre azt
mondja, megünnepelte azt a percet – azt nem írja, mikor volt –, amikor az amerikai
katonák leadták az első lövést, és felbontott egy üveg pezsgőt.
– Szerencsés, hogy hozzájuthat – jegyezte meg Celia. – Én már alig emlékszem az ízére.
Október huszonhetedikén jöttek be egyébként. Oliver írta a legutóbbi levelében, milyen
csodálatos volt az a tudat, hogy végre ott vannak Franciaországban. Istenem, ez már
valóban világháború, nem igaz? Oroszország, Japán, Olaszország meg Ausztrália és
Kanada, hol végződik majd? Bocsánat. Folytasd, KM! Van valami hír arról a kedves kis
Maudról?
– Igen. Robert és ő átköltöztek egy másik házba. A bátyám azt írja, hogy szeretett volna
a sajátjában lakni, és a fiatalabb fiú, Jamie is eltölt néha egy kis időt náluk. De többnyire
az iskolában van vagy a bátyjánál. Micsoda szokatlan felállás! Na, itt is van: „Maud már
ötéves, és most kezdi az iskolát. Nagyon okos és szép, és pont úgy néz ki, mint az
édesanyja. Amint vége a háborúnak, átviszem Angliába, hogy ismét találkozhasson
veletek.”
– Hát ez nagyszerű! – lelkendezett Celia. – Én nagyon örülnék neki.
– Igen. Robert küldött róla egy fotót is, nézd, valóban nagyon bájos.
– Hadd lássam! Te jó ég, igen, tényleg! Milyen aranyos kis jószág! Gyönyörű szeme
van.
– Robert vállalkozása, úgy tűnik, nagyon jól megy. Egész utcák köszönhetik neki a
létüket, azt írja. Képzeld csak el!
 – Nekünk pedig egész szerzők köszönhetik a létüket – válaszolt kissé ingerülten Celia.
Mindig is kicsit nehezen tudta elfogadni KM imádatát Robert iránt, akiről Oliver is azt
gondolta, hogy csodálatos. Akárcsak, rendkívül igazságtalan módon, Lytton nagyapa is.
Tény, hogy Robert sokat keresett, de ezt nem igazán lehet egy lapon említeni azzal, hogy
ők meg felépítettek egy kiadót, amelyet irigyelt az egész irodalmi világ. Robert nagyon
sármos volt, és Celia kedvelte is, de hiányzott belőle Oliver és KM félelmetes intellektusa.
Viszont ő volt a legidősebb a családban, és talán ebből eredt ez a helyzet. Nem mintha
Celiára különösebben mély benyomást tett volna a saját legidősebb bátyja. Olyannak látta,
amilyen volt: nem különösebben okos, sem rátermett. Most ötvenéves. Annak idején
követte apját a hadseregbe, de sosem emelkedett magasabbra az őrnagyi rangnál, és végül
maga mögött hagyta a katonaéletet, hogy Lord Beckenham skóciai birtokát igazgassa. Volt
egy meglehetősen unalmas felesége, és számos rendkívül csúnya gyereke. Celiát
lehangolta az a kilátás, hogy Henry örökli majd a címet és Ashinghamet. Mindenesetre az
még jóval odébb van, az apja robusztus egészségéből és a rá jellemző életörömből ítélve.
– Aztán még azt írja, és ez a rossz hír – tette hozzá KM komor mosollyal –, hogy az
üzlettársa felesége, bizonyos Felicity írt néhány verset, és Robert át akarja küldeni nekünk,
hogy mondjunk róla véleményt.
– Ó, egek! – hüledezett Celia. – Milyen rémes! Igen, találkoztam Felicityvel. Nagyon
csinos, de eléggé… háziasszonyos. Oliver szerint csodálatos asszony. Gondolom, ilyen nőt
kellett volna feleségül vennie. Biztos vagyok benne, hogy a versek rémesek, ennek
ellenére kénytelenek leszünk legalább egyoldalnyi elismerő kritikát írni róla. Írd meg
Robertnek, amikor válaszolsz neki, hogy nem adunk ki verseket!
– Már túl késő. Robert olvasott egy cikket az egyik újságban arról, hogy milyen
rengeteg verset írnak mostanában Angliában, és van egy listája is az összes költőről meg a
kiadókról, ahol megjelennek.
– Jaj, istenem! – nyögött fel Celia.

Már csak egy év, gondolta Giles, és elhagyja a St. Christopher’st. Átmegy Etonba.
Hihetetlennek tűnt, akárcsak az, hogy szinte már szomorú, amiért el kell mennie. Az első
két nyomorúságos év után igazán kezdte élvezni az iskolát. Most pedig házfelelős, saját
dolgozószobával és saját csicskással – akivel általában nagyon kedves szokott lenni –, és
még mindig megnyert minden futóversenyt valamennyi atlétikai találkozón, ahol elindult.
Valójában jogosan állíthatta volna, hogy miatta kapott a St. Christopher’sben az atlétika
kiemelt szerepet. A rögbi színvonala továbbra is hanyatlott. Viszont Miss Prentice,
rendkívüli elszántsággal és kitartással, mivel nem akarta, hogy a St. Christopher’s
nevetség tárgyává váljon, futballedzővé képezte ki magát.
– Láttam képeket női futballcsapatokról, főleg gyárakban, ahol sok nő dolgozik,
úgyhogy ne mondja senki, hogy nem lehetséges.
A nagyobb fiúk segítségére támaszkodott, és megalakítottak egy sportbizottságot.
Hetente kétszer volt edzés, amikor Miss Prentice fel-alá rohangált a pályán futballmezben
és rövidnadrágban, fújta a sípját, és utasításokat kiabált a fiúknak. Először meglehetősen
kaotikus volt az egész, de az idős Mr. Hardacre, aki már túl volt a hatvanon, viszont tudta
a szabályokat, segített neki az oldalvonalon túlról, akárcsak az idősebb fiúk. Így
fokozatosan összeállt a csapat. Az igazgató rettentően boldogtalan volt miatta, különösen
azért, hogy Miss Prentice rövidnadrágot viselt, és meg is kérdezte tőle, nem vehetne-e föl
valami illendőbbet helyette. Mire a nő pattogós hangon azt felelte, próbáljon meg az
igazgató hosszú szoknyában rohangálni a sárban. Erre az igazgató visszakozott.
Az összes fiú rajongott Miss Prentice-ért. Akárcsak a néhai David Thompson,
gondoskodó és figyelmes volt, és akárcsak a férfi, ő is vasárnapi uzsonnapartikat
rendezett, megemlékezett a fiúk születésnapjáról, rajta tartotta a szemét a fiatalabb új
növendékeken, és a meglehetősen sivár iskolai életet melegebbé és elviselhetőbbé tette.
Az a gondolat, hogy el kell válnia Miss Prenticc-től, szinte szomorúsággal töltötte el
Giles-t. Habár a nő nagyon öreg volt, már huszonhárom éves, sokkal inkább olyan volt a
fiúknak, mint egy nővér, és nem mint egy tanár. És a vasárnapi tea meg pirítós mellett
mindenféléről beszélgetett velük.
– Amire igazán vágyom – jelentette ki egy nap –, hogy legyen egy saját iskolám. Kicsit
olyan, mint ez, csak éppen fiúknak és lányoknak.
– Lányoknak? – szólalt meg hitetlenkedő hangon valaki. – Lányokkal egy iskolában?
– Igen, miért ne? Hiszen én is lány vagyok, nem igaz?
– Nem egészen – mondta valaki más, és mindnyájan kuncogni kezdtek.
Miss Prentice velük nevetett.
– Rendben. Akkor én is lány voltam egyszer. De hát ez csak egy ötlet. Még sok ötletem
van, amik közül a legtöbbtől elszörnyedne az igazgató úr és Mr. Hardacre.
– Mint például? – kérdezte Giles.
– Hát… először is sokféle ösztöndíj volna az iskolámban. Hogy a szegény gyerekek is
tanulhassanak.
– Nem hiszem, hogy ez beválna – jelentette ki Giles.
– Ugyan miért nem?
– A többi gyerek, akik nem szegények, esetleg nem lennének túl kedvesek hozzájuk.
– Ó, Lytton, micsoda nevetséges dolog ilyet mondani! Persze hogy kedvesek lennének
hozzájuk. Gyerekekről beszélek, nem előítéletekkel teli felnőttekről.
– Tudom – felelte komoran Giles.

– Hagyja abba a siránkozást, és szedje össze magát! Lehetetlen, hogy már megint
szüksége van az ágytálra. Épp most vittem ki az előzőt.
– Nem tehetek róla – válaszolt Billy halkan, szégyenében vérbe borult arccal.
– Ugyan, dehogynem. Én úgy látom, magából hiányzik minden önfegyelem. Hawthorne
őrnagy nem kiabál állandóan az ágytálért. Biztos vagyok benne, hogy…
 – Nővér, legyen szíves, hozzon azonnal Miller tizedesnek egy ágytálat! – vágta ketté
Wright nővér monológját Celia Lytton jegesen éles, parancsoló hangja. – És ha megtette,
és Miller tizedes kényelembe helyezte magát, esetleg volna szíves tájékoztatni engem. A
főnővér irodájában leszek.
– Rettenetes volt – mondta Celia később az anyjának. – Szegény Billy-nek valami
problémája van a… szóval a gyomrával. Úgy tűnik, a morfium teszi. Megköti, és aztán
gyógyszert adnak neki, hogy ezt megoldják. Ezért magától értetődően gyakran van
szüksége az ágytálra. És az a banya Wright nővér nem adja oda neki. Hagyja, hogy
szenvedjen. És amikor odaértem, látszott, hogy Billy sírt.
– Sírt? – lepődött meg Lady Beckenham.
– Igen, és a nővér amiatt is nagyon undok volt hozzá, azt mondta neki, hogy hagyja
abba a siránkozást. Mondd, te nem sírnál, ha még majdnem gyerek volnál, és csak egy
lábad lenne, állandó fájdalmaid volnának, és nem volna semmiféle perspektívád a jövőre
nézve? Mert én biztosan sírnék.
– Szó sincs róla – válaszolt Lady Beckenham. – Összeszorítanád a fogadat, és mennél
tovább. Ahogy az elmúlt három évben tetted. Nem lehetett könnyű. Persze nem volt más
választásod, de én mindig is csodáltalak érte.
Celia az anyjára meredt. Nem emlékezett rá, hogy egész életében valaha is megdicsérte
volna, kivéve egyszer, amikor vadászat közben leesett a pónijáról, eltörte a csuklóját, és
miután helyrerakták, meglehetősen fájdalmas volt, ragaszkodott hozzá, hogy másnap újból
kimenjen.
Az anyja még akkor is csak annyit mondott: „Hála az égnek, hogy nem csináltál
jelenetet a vadászmester előtt!”, de a lány azért ezt elismerésként értékelte. Azzal
összehasonlítva ez a mostani megjegyzés szinte ömlengésnek tűnt, és valósággal
megdöbbentette Celiát. Felélénkülve folytatta:
– Szóval annyira elkeseredett. Nagy fájdalmai vannak, és nagyon kétségbeesett. És a
személyzet csak bosszúból csinálja ezt vele.
– Bosszúból? Miért, Celia?
Celia nem felelt.
– Jelentettem a nővér viselkedését a főnővérnek. Meg volt döbbenve, és megígérte,
hogy beszél vele.
– Valószínűleg egyáltalán nem volt megdöbbenve. De állíthatom, hogy elhangzik majd
néhány kemény szó. Egyébként egyetértek, nincs mentség a szívtelenségre. Lehet, hogy
átmegyek, és meglátogatom magam is. Elég rendes legénynek tűnik. És így legalább a
főnővér összekapná magát, megtudná, hogy tisztában vagyok vele, mi folyik ott. Rémes
egy nőszemély.
– Jobb, mint Wright nővér.
– Nem jobb – jelentette ki Lady Beckenham. – Végtelenül közönséges.
Három nappal később Lady Beckenham megjelent Billy szobájában. Barty könyörgött,
hogy hadd menjen ő is vele, de Lady Beckenham nem engedte.
 – Négyszemközt akarok beszélni a bátyáddal. Mesélj róla egy kicsit, Barty! Mivel
szeret foglalkozni?
– Ó, hát… szeret kártyázni. És valaha jól rajzolt. De leginkább olvasni szeret. Azok a
kalandos történetek, amiket Celia néni vitt neki, igazán felvidították.
– Igen, de mi érdekli? – kérdezte Lady Beckenham türelmetlenül.
– Ó… – Barty elhallgatott.
Igazából nem tudta, hogy mi érdekli Billyt. Amikor eljött a Line Streetről, még túl kicsi
volt ahhoz, hogy tudjon ilyesmit, utána pedig hamarosan kizárták az életükből. Ám ezt
nem akarta bevallani. És… mi volt az, amit Billy a múltkor nézett a Daily Mirrorban, és
beszélt is róla? Ó, igen, a lovak. Azt mondta, mindennél jobban gyűlölte odaát
Franciaországban azt látni, ahogy a lovak szenvednek. „Szegény párák. Mi legalább
tudjuk, miért vagyunk ott. De ők nem.”
– Szereti a lovakat – bökte ki most.
– A lovakat? Igazán? Meglep, hogy bármit is tud róluk egyáltalán.
– Hát, sok ló volt Franciaországban. Állítólag.
– Igen. Persze, voltak. Hát akkor lesz miről beszélgetnünk.

Billy az ablakra meredve feküdt az ágyban, amikor Lady Beckenham belépett. Felé
fordította az arcát, köszönt, aztán bámult tovább kifelé.
– Jó napot, Miller tizedes. Hogy van?
– Ro… kifejezetten pocsékul.
– Igazán? Fáj a lába?
– Nagyon. Még egy darabot le kell venni belőle.
– Sajnálom.
– Hát még én – felelte Billy, és sírva fakadt.
Lady Beckenham átnyújtott neki egy zsebkendőt, és csendben ült, amíg a fiú össze nem
szedte magát.
– Miért van erre szükség? – kérdezte aztán.
– Nem gyógyul. Nem tudnak mit kezdeni vele. Úgyhogy le kell vágni térd fölött, azt
mondja az orvos.
– Értem. Nos… hát ő biztosan jobban ért hozzá.
– Remélem is – válaszolt Billy. Aztán kifújta az orrát. – Elnézést.
– Semmi szükség a mentegetőzésre. Megértem, hogy nagyon zaklatott. De ugye, tudja,
hogy csak az segít, ha pozitívan áll a dolgokhoz?
– Pozitívan? – kiáltott fel Billy. – Pozitívan, amikor az életem véget ért, mielőtt
elkezdődött volna? Ki fog nekem munkát adni, melyik lány fog rám nézni? Azt hiszem,
nem tudja, miről beszél. Már ne vegye sértésnek! – tette hozzá kis szünet után.
– De igen, tudom, miről beszélek – válaszolt Lady Beckenham. – A nagyapám
fiatalkorában elvesztette az egyik lábát. Kint, Indiában. A szipojlázadás alatt. Tud valamit
erről?
Billy megrázta a fejét.
– Na, majd egyszer mesélek róla. Jó kis történet. Delhiben harcolt, és a csatamezőn
kellett amputálniuk a lábát. Nem volt kellemes. Mindenesetre hazajött, megkapta a hadi
keresztet, és meghódította a nagyanyám szívét. Aki híres szépség volt. Csodásan boldog
házasságban éltek, és a nagyanyám tizenhárom gyereket szült neki. A nagyapám
hatvanéves koráig lovagolt a vadászatokon. Úgyhogy elég a kesergésből! Barty azt
mesélte magáról, hogy szereti a lovakat. Valóban?
Billy némán bólintott, képtelen volt megszólalni.
– Hol találkozott egyáltalán lovakkal?
– Volt néhány a sörfőzdében, ahol dolgoztam.
– Ó, a söröslovak. Szép jószágok.
– Igen. Néha adtam nekik almacsutkát. És egyszer segítettem tartani az egyiket, amíg
patkolták. Lejött a patkója épp, amikor elindult. Úgy állt, mint a kőszikla.
– És Franciaországban?
– Hát az szörnyű volt. Látni őket, ahogy küszködnek a sárban. Egyszer láttam, amint
egy öszvér belefulladt a sárba. Megpróbáltuk együtt kivonszolni, de nem ment. És szörnyű
volt hallani őket, ahogy sikoltottak a csatában, és látni, ahogy ott feküdtek haldokolva.
Igaz, a tisztek mindig lelőtték őket, ha tudták. Az valamivel jobb volt. De mindenképpen
szörnyű volt szegényeknek. És a lovak olyan szépek. És nagyon bátrak.
– Igen. Azok. Nézze! Ha az a láb meggyógyul, és biztos vagyok benne, hogy úgy lesz,
majd magam is beszélek az orvossal, valamelyik nap eljöhet megnézni az én lovaimat.
Volna hozzá kedve? Nem mintha túl sok volna belőlük pillanatnyilag. Csak egypár hátas a
vadászatokhoz, és azok is már évek óta csak füvön élnek, egyáltalán nincsenek formában.
Igaz, nem is sokat járunk ki mostanában.
– Ki? – kérdezte Billy.
– Igen. Vadászni. Aztán van még néhány igáslovunk is. És arra gondoltam, talán hozok
egy pónit a gyerekeknek. Vagyis találkozhat nálunk néhány lóval. Hogy hangzik a dolog?
– Jól – válaszolt Billy. – Köszönöm.
– Rendben. Na mármost, nem szabad átadnia magát a kétségbeesésnek. Ez nagyon
fontos. A pozitív hozzáállás fél győzelem, ugye, tudja? Muszáj megőriznie az
optimizmusát! Nem szabad keseregnie! Legalább megvan a szeme világa. Olyan sok
szegény fickó megvakult. Az sokkal rosszabb lenne, nem igaz?
Billy bólintott.
– Jól van. Ha már elég erős lesz hozzá, átviszem Ashinghambe. Tetszeni fog magának.
Jó, hogy van kivel a lovakról beszélnem. Tud valamit a vérvonalakról?
– Nem túl sokat – ismerte be Billy halvány mosollyal.
– Akkor meg kell tanulnia! Szerintem főleg az a maga problémája, hogy nincs miről
gondolkodnia. Márpedig ez lenyűgöző téma. Majd küldök át pár könyvet Bartyval. Ahhoz
mit szólna? Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy tud olvasni.
– Persze hogy tudok olvasni – vágta rá sértődötten Billy.
De igazából nem haragudott. Lenyűgözte az asszony.
– Jól van. Küldök valamit a szipojlázadásról is. Van róla pár kiváló munka. Beleértve a
nagyapám naplóját is. Az borzasztóan fog magának tetszeni. Nem volt túl jó a helyesírása,
de gondolom, azt nem bánja. Te jó ég, már ennyi az idő? Muszáj mennem. Több tucat állat
várja, hogy megetessem. A motorkerékpáromon jöttem. Ez az új játékszerem. Kevesebb
benzint fogyaszt, mint az autó.
– Motorkerékpár? – ámuldozott Billy. – Azta!
– Igen, remek dolog. Van hozzá egy oldalkocsi, amibe bele lehet ülni. Most jut eszembe,
abban is átjöhetne Ashinghambe. Viszontlátásra, Billy! Fel a fejjel!
És attól a naptól kezdve Billy Lady Beckenham rabszolgája lett.

– Tudod mit? – mondta Celia. – Ezek nem is rosszak. Sőt, ami azt illeti, egész jók.
– Miről beszélsz?
– Annak a nőnek, Felicity Brewsternek a verseiről. Tudod, Robert partnerének a
felesége.
– Emlékszem. Tényleg? Igazán meg vagyok lepve.
– Magam is. Habár nem tudom, voltaképpen miért. Végül is ő ugyanúgy képes lehet rá,
hogy verseket írjon, mint bárki más. Tessék, vess rájuk egy pillantást! Szerintem néhányat
betehetnénk abba az antológiába, amelyet most készítünk. Mit gondolsz?
– Annak nem túl magas a színvonala – jelentette ki KM.
– Tudom. De nem is kifejezetten alacsony.
– Szerintem ez vitatható.
– Ó, KM, hagyd már abba! – jegyezte meg fáradtan Celia.
– Ne haragudj! Hadd nézzem a verseket! Miről szólnak?
– Úgy mondanám, tájképek. Van egy, amelyikben az áll, hogy a New York-i horizonton
az épületek olyanok, mint megannyi „megdermedt jegenye”. Nekem tetszik, hát neked? És
az emberek sokkal jobban rokonszenveznek az amerikaiakkal most, hogy értünk
harcolnak. Egyébként nem teszek semmi olyat, amit ellenzel.
– Nem, nem – jelentette ki sietve KM –, csináld csak! Robert rettentően fog örülni.
Különben is a költészethez végképp nem értek. Te jó ég, de hideg van!
 – De nem annyira, mint kint Franciaországban – válaszolt elkomorodva Celia.

Kedves anya!
Most a hideg a legrosszabb. Különösen, hogy sokat vagyunk kint éjszaka. Éjjel vonulunk
előre a frontvonalra és így tovább, hogy a fritzek ne lássanak minket. Mindnyájan
gázmaszkban vagyunk, még a lovak is, de egyáltalán nem tetszik nekik. Egy csésze tea
megfagy egy perc alatt… És szegény lovak belefagynak a sárba, ahol állnak. Nem valami
vidám dolog néha, de azért elég jókedvűek vagyunk, és nagyon várjuk a karácsonyt.
Szurkolj, hogy hazamehessek!
Mindenkit csókolok, ne aggódjatok miattam!
Frank

Frank nem jött haza karácsonyra, de Oliver igen. Nyúzottan, sápadtan, kimerülten és
tele dühvel amiatt, amit el kell viselniük.
– Passchendale úgy fog megmaradni, mint a legszörnyűbb és legszégyenteljesebb
epizód nemcsak ennek a háborúnak, hanem valamennyinek a történetében. Én mondom,
Celia, a katonák kezdik meggyűlölni a „karosszékes tábornokokat”, ahogyan nevezik őket.
Azt gyanítják, véleményem szerint jogosan, hogy sokszor azt sem tudják, mit csinálnak.
Legszívesebben letenném Haiget a sárba egy hétre. Azok a rettenetes levelek, amiket ír a
csapatoknak az önfeláldozás szükségességéről meg ilyesmiről. A fiúk nem is igazán értik.
Elég sokan dezertáltak Passchendale után, és ki hibáztatná őket? Szegény fickók!
– Mi történt velük? – kérdezte Celia.
– Elfogták és agyonlőtték őket… a legtöbbjüket. Csak fiúk voltak még, gyerekek.
Oliver gyakran volt rosszkedvű, és sokszor volt dühös. De Celia azzal vigasztalta
magát, hogy most legalább többet beszélget vele a férfi. Ugyanakkor meg sem kísérelte,
hogy szeretkezzen vele.

A karácsony Ashinghamben meglepően vidám esemény volt 1917-ben. Nemcsak az
összes Lytton volt ott, hanem számos Beckenham is: ketten a fiúk közül, ahogy Lady
Beckenham még mindig nevezte a fiait, meg Caroline, mindnyájan a gyerekeikkel. Voltak
persze üres helyek is az asztalnál, Caroline férje és Henry egyik fia Franciaországban volt,
ahogy az egyik lányuk is a Vöröskereszt ápolónőjeként, de a család szerencsés volt, nem
veszített el senkit.
– Még – jegyezte meg Caroline, lekopogva az asztalon, és rövid időre behunyva a
szemét.
Celia csatlakozott néma imájához.
 Jack idén nem volt itthon.
„Szerencsém volt – írta Celiának –, előléptettek ezredessé, és meghívtak az egyik
chateaux-ba, hogy ott karácsonyozzak a tábornokokkal. Megpróbálom kifosztani a
pincéjüket, hogy feltölthessem Oliver készleteit. Mindenkit ölelek, még egyszer köszönet
a múltkori szabadságért, csodás volt. Jack”
– Nálad lakott, ugye? – kérdezte Oliver, amikor az asszony megmutatta neki a levelet.
– Igen – válaszolt Celia. – Nálam. Egyik este bementünk a városba, tényleg csodás volt.
– Mindig is a szíve csücske voltál – jegyezte meg Oliver a feleségére mosolyogva.
Annyira elfogult volt Jackkel, hogy Celia tudta, ha megmondaná neki, hogy a férfi
megpróbálta elcsábítani, a férje nem hinné el.
A karácsonyi ebéd a körülményekhez képest fényűző volt: két liba, éppen csak egy
kicsit rágós tyúkok (öregkorukig kellett tartani őket ezekben az időkben, hogy tojjanak),
és Lady Beckenham készített két ínycsiklandóan nehéz, alkohollal átitatott pudingot is.
– Mivel nem volt elég gyümölcs, tettem még bele faggyút meg jóval több konyakot.
Megütött volna a guta, ha látod, Beckenham, szó szerint csak úgy öntöttem bele.
A grófnő szeretett karácsonyi pudingot készíteni, ez a családi hagyomány része volt, és
a háború előtt egész évben csak ilyenkor kereste fel a konyhát. Most annál gyakrabban.
Barty végtelen örömére Billy is csatlakozott hozzájuk. Nem ebédre, hanem a bérlők
karácsonyi uzsonnájára, ahol ajándékot kaptak és karácsonyi dalokat énekeltek a nagy
előcsarnokban. Utána Lady Beckenham átvitte a fiút a lovászok szállására az istállók
fölött, meggyőzte róla, hogy fel tud menni a lépcsőn, és adott neki egy régi mankót, amely
valaha a nagyapjáé volt.
– Gyerünk, meg tudja csinálni! Bármit meg tud csinálni, ha akarja. Na ugye. Megy ez.
Billy és Barty ott töltötték az est hátralévő részét a két lovászlánnyal, amíg csak a
fiúnak vissza nem kellett térnie a kórházba éjszakára. Billynek még mindig nagy fájdalmai
voltak, de az újabb műtét állítólag jól sikerült, és a seb szépen gyógyult.
– Az orvos azt mondja, kaphatok műlábat – magyarázta Billy Bartynak –, akkor talán
még a munkámat is visszakaphatom. Sosem lehet tudni.
A kislány pedig élénken helyeselt.

– Imádkozzunk, és reménykedjünk, hogy ez az utolsó háborús karácsony– mondta
Oliver szinte jókedvűen, miután elfogyasztott az apósával majdnem egy egész üveg
portóit.
– Gondolod, hogy ez valószínű? – kérdezte KM.
– Azt gondolom, hogy lehetséges. Mindennek ellenére. Valóban azt hiszem, hogy
megfordult a széljárás. Végre valódi győzelmeink voltak, nem csak pár centi sarat
hódítottunk meg, mint azelőtt. Sokat köszönhetünk az ausztráloknak, akik kiváló fickók,
no és az amerikaiaknak. Mutasd meg Robert leveleit, KM! Szeretném elolvasni őket.
Istenem, vajon mikor látjuk egymást újra?

Robert és Maud Brewerékkel töltötte a karácsonyt.
– Nem ülhettek magatokban abban a házban – közölte velük John Brewer, miután Jamie
bejelentette, miközben kínjában elvörösödött, hogy Laurence barátaihoz hivatalos.
– Valójában nem túl jól ismerem őket – jegyezte meg –, de Laurence szerint jó mulatság
lesz.
Láthatóan egyáltalán nem ismerte őket, és valószínűleg szó sem lesz jó mulatságról. Ez
a fogalom Laurence-nek egyébként sem volt túlzottan ismerős. De Robert rámosolygott a
feszengő fiúra, azt mondta, biztos benne, hogy remekül fogja érezni magát, bár nekik
hiányozni fog, aztán a következő órát azzal töltötte, hogy próbálta megvigasztalni Maudot,
aki már hetek óta tervezgette a közös karácsonyt Jamie-vel, és legalább fél tucat ajándékot
csomagolt már be szerető gonddal a fiúnak.
– Remek napunk lesz – jelentette ki John. – Itthon van Kyle, és eljön Felicity húga is a
férjével meg a két gyerekükkel. És különben is innunk kell Felicity irodalmi sikerére. Úgy
tűnik, a húgod biztos benne, hogy számos versét kiadják. Ez csodálatos! Olyan büszke
vagyok rá!
Robert kedvelte Felicity Brewert. Bájos nő volt, sűrű aranybarna hajával, nagy
világoskék szemével és finom modorával, amely elfedte azt a tényt, hogy valójában
vasakaratú volt és elszánt. Nagyon régi bostoni családból származott, a nagyapja tábornok
volt a polgárháborúban, az apja rendkívül tekintélyes és sikeres ügyvéd, az anyja pedig a
New York-i jótékonysági körök egyik királynője. Felicity nagy házban nőtt fel East
Hamptonban, nevelőnő nevelte, és amikor a társaságban bemutatták, kétségkívül ő volt az
év elsőbálozója. A családja nem kifejezetten volt boldog, amikor beleszeretett a szegény,
ám sármos John Brewerbe, de az apjának jó szeme volt hozzá, hogy felismerjen egy
rendes embert és egy ígéretes befektetést, úgyhogy áldását adta rájuk, és nem is bánta meg
soha.
Robert mindebben Oliver és Celia házasságának különös visszatükröződését vélte
felfedezni.
Kyle Brewer, a legidősebb fiú pontosan úgy nézett ki, mint az apja, sőt még jobb vágású
volt, de egyébként az anyjára hasonlított. Jobban érdekelte a zene és az irodalom, mint a
tégla és a habarcs. Angol irodalomból diplomázott a Yale-en az előző nyáron, és most
kétségbeesetten próbálta meggyőzni magát, hogy a Lytton Brewer leendő örököseként a
céghez belépni vonzóbb karrier, mint az újságírás vagy bármi más. Például a könyvkiadás.
Nagyon nehezen határozta el magát. Az apja szinte naponta elmondta neki, ő azt reméli,
hogy Kyle beáll a céghez, emlékeztette rá, milyen szerencsés, és biztosította róla, hogy
ragyogó jövő áll előtte. Kyle pedig szinte naponta válaszolta, nem biztos benne, hogy az
ingatlanüzlet neki való, és más lehetőségeknek is szeretne utánajárni.
Az apja, kissé belefáradva a dologba, végül három hónapot adott neki, hogy döntésre
jusson, és borzasztóan zavarba hozta Kyle-t, amikor az ebéd előtt, egy pohár ital mellett
felvetette, hogy ha már nem akar beállni a Lytton Brewerhez, esetleg beléphetne a másik
Lytton-céghez Manhattan túlsó végén.
– Nekem nem lenne ellene kifogásom – magyarázta Robert –, de mint tudod, John,
ahhoz a céghez semmi közöm. Ez Jeanette bébije volt, és most Laurence-nek van komoly
érdekeltsége benne. Ami azt jelenti, hogy az én befolyásom ott a nullával egyenlő. De ha
Felicity verseit kiadják Londonban, esetleg beszélhetne a dologról Oliverrel.
– Eszembe sem jutna, hogy zaklassam Mr. Lyttont – jelentette ki Kyle. – Kérem, felejtse
el az egészet! És beszéljünk valami másról! – tette hozzá, dühös pillantást vetve az apjára.
– Például játszhatnánk társasjátékot? – szólalt meg reménykedve Maud.
Jamie tanított neki egy társasjátékot az utóbbi hetekben, és a kislány azt remélte, hogy
karácsonykor majd játszhatnak a fiúval.
– Milyen társasjátékra gondolsz? – kérdezte érdeklődve Felicity.
– Két csapatban vagyunk, mindkettőnek rajzolnia kell valamit, és a többi játékos
versenyez, hogy ki találja ki előbb. Nagyon vicces – tette hozzá.
– Csodásan hangzik – állapította meg az asszony. – Majd ebéd után játszhatunk. De
most jobb lesz, ha bemegyünk, mert a szakácsnő nagyon megharagszik. Már alig várja,
hogy felszolgálja nekünk az ebédet, és aztán hazamehessen.
– Akkor menjünk! – mosolygott rá Robert. – Isten őrizz, hogy magunkra haragítsuk a
szakácsnőt!
Nagyon jól sikerült ez a nap, és este Maud közölte az apjával, hogy azt hiszi, Kyle
Brewer lesz a férje.
– Olyan jóképű és nagyon jól rajzol.
– Rendben. Hát akkor majd időben tudasd vele! – válaszolt Robert, rámosolyogva a
kislányra.
Egy pillanatig nagy gyönyörűséggel elidőzött a gondolatnál, hogy egy ilyen
megoldással milyen remekül túljárnának Laurence eszén, és mennyire feldühítenék,
különösen akkor, ha Kyle valóban a Lyttonsnál dolgozna. Aztán szigorúan emlékeztette
magát, hogy Maud még csak ötéves, és a legkevésbé sem akarná belekeverni a családi
ellenségeskedésbe.
Csak… persze lehetetlen lesz távol tartani tőle.

 14. fejezet
KM tehetetlenül nézett le Celiára. Egyszer-egyszer bátortalanul kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse, megsimogassa a haját vagy a hátát, aztán mindig visszahúzta. Mit érnek
az efféle gesztusok ilyen erős fájdalommal szemben? KM a sok év alatt, amióta ismerte,
csak egyszer látta Celiát sírni, amikor elvesztette a kisbabáját. De még azok is bátor, szinte
optimista könnyek voltak. De most az asszony tehetetlenül, reményvesztetten elmerült a
kétségbeesésben.
– Celia… kérlek – szólalt meg végül KM. – Hallgass rám! Oliver nem halt meg.
Megsebesült és kórházban van. Biztonságban. Meg kell próbálnod…
– Mit? – fordította felé Celia fájdalomtól megtört arcát. – Igen, KM, mit kellene
megpróbálnom? Folytasd, szeretném hallani! Mondd meg nekem, mit kellene
megpróbálnom! – követelte dühtől remegő hangon.
KM nyugodtan nézett rá.
– Próbálj meg reménykedni! – válaszolta.
– Miben kellene reménykednem? Hogy maradt egy-két végtagja? Hogy nem vakult meg
teljesen? Hogy nem egészen őrült meg? Attól tartok, ez nem igazán segít, KM.
– Celia, még nem tudsz semmi biztosat. Csak azt, hogy megsebesült.
– Azt hiszem, az éppen elég – válaszolt csendesen Celia. – Kisebb sebekkel nem viszik
az embert kórházba. A kisebb sérülésekkel még a frontvonalról sem viszik el az embert.
– De…
– KM, magamra hagynál? Nagyra értékelem, hogy segíteni próbálsz, de attól tartok,
nem igazán érted, mit érzek. Szívesebben lennék most egyedül.
KM nem felelt. Lehajtott fejjel a kezét nézte.
– Jól van – szólalt meg végül. – Rendben. A földszinten leszek, ha szükséged van rám.
– Jobb lenne, ha bemennél a szerkesztőségbe – jegyezte meg Celia. – Nagyon sok
munka van.
– Igen. Hogyne.
KM lement a lépcsőn. Felvette a kabátját meg a kalapját, és csak akkor vette észre, hogy
sír.
Mrs. Bill kijött az ebédlőből egy szeneskannával a kezében.
– Mi történt, Miss Lytton? Lytton ezredes, csak nem…?
– Nem, nem, Mrs. Bill. Vagyis nem halt meg, de megsebesült, és tábori kórházba vitték.
Nem tudjuk, mennyire súlyos.
– Ó, szegény Lady Celia! – sopánkodott Mrs. Bill. – Szegény Lady Celia!
– Hát igen – mondta KM. – Esetleg később vihetne neki egy teát. Nem most rögtön,
szeretne kicsit egyedül lenni.
 Azzal kilépett az ajtón, és lesietett a lépcsőn. Megdöbbentette, mint mindig, hogy a
saját, még mindig vad fájdalma milyen könnyedén feltámasztható.
Két órával később éppen egy kéziratot javított, amikor nyílt az irodája ajtaja. Celia állt a
küszöbön, tökéletes öltözékben, rendezett hajjal, elszánt arccal. Ránézett KM-re, és azt
mondta egyszerűen:
– Sajnálom. Nagyon sajnálom, amit mondtam. Persze hogy megérted. Csak egy
pillanatra elfelejtettem.
KM felállt és kitárta a karját, mintha a kis Jay állna ott, Celia pedig hozzálépett és
átölelte. Sokáig álltak ott, átölelve egymást. Nem szóltak, még csak nem is sírtak.
Egyszerűen csak vigaszt merítettek egymás közelségéből.
– Attól rémültem meg, hogy eszembe jutott Billy – magyarázta később Celia, amikor a
szokásos, kenyérből és Beckenham-sajtból álló ebédjüket fogyasztották. – Hogy
elvesztette a lábát, tudod. Es elképzeltem Olivert láb nélkül. Csak egy csonkkal. Vagy kar
nélkül, azzal a szörnyű, bátor módon a mellére tűzött üres ruhaujjal. Vagy… mi van, ha a
gáz volt az, hogy ha megvakult, hogy bírná azt ki, és én hogyan tudnám a fájdalmát
elviselni?
– Kibírnád – válaszolt KM. – Mindketten kibírnátok. De lehet, hogy nem ilyen súlyos.
Lehet valami olyasmi, amivel könnyebben megbirkóztok.
– Lehet gránátnyomás – folytatta Celia. – Képzeld el azt! Abból sosem épülnek fel.
Olyan hosszú ideig volt a háborúban, KM, és annyira… ő annyira…
Elhallgatott.
– Félt? Igen, biztos vagyok benne. Sosem volt nagyon bátor kisfiú. Nem úgy, mint Jack,
aki vakmerőnek született. Akárcsak Jay, attól tartok. Ennek ellenére nagyszerűen
viselkedett egész végig ebben a szörnyűségben. Láthatóan megtanulta, hogy bátor legyen.
Nagy árat fizethetett érte.
– Igen. Én is attól tartok – válaszolt szomorúan Celia, nem is Oliver sérült testére
gondolva abban a pillanatban, hanem a szörnyűségesen megváltozott, sérült lelkére. – De
nem ő az egyetlen. Fiatalemberek millióinak dőlt romba az élete. Isten szent nevére, hát
mikor lesz ennek vége?

– Nem, Barty, nem szabad sírnod! Azzal nem segítesz senkinek. Különösen Lady
Celiának nem.
Lady Beckenham sosem fogadta el a Celia néni címkét. Butaságnak tartotta, és
félrevezetőnek, és ezt meg is mondta Celiának.
– Bátornak kell lenned, reménykedned kell, hogy minden rendben lesz Mr. Lyttonnal!
– Nem miatta sírok – válaszolt Barty, megtörölte a szemét, és engedelmesen egy
mocskos zsebkendőbe fújta az orrát. – Vele kapcsolatban próbálok olyan bátran
viselkedni, amennyire csak tudok. Tudom, hogy muszáj erősnek lennem.
Lady Beckenham ránézett. Az évek alatt nagyon megszerette Bartyt. Nagyon
figyelemreméltó gyermeknek tartotta. Most tizenegy éves, a korához képest magas és
nagyon vékony. Nem kifejezetten szép, de rendkívül feltűnő jelenség sűrű aranybarna
hajával és hatalmas barna szemével. Nagyon intelligens volt, sokkal inkább, mint az ikrek,
gondolta gyakran Lady Beckenham, és nagyon szorgalmasan tanult. Amit ugyancsak nem
lehetett elmondani az ikrekről. Miss Adams szerint Barty egészen kivételes képességű
gyerek, és bár Lady Beckenhamet ez nem győzte meg teljesen, mély benyomást tett rá a
tény, hogy a kislány már Jane Austen és a Brontë nővérek műveit olvassa, és fel tudja
mondani Shakespeare legtöbb szonettjét. A grófnő nem volt különösebben intellektuális
alkat, ő maga nem igazán olvasott Miss Austentől semmit, és utálta Shakespeare-t, de
azzal tisztában volt, hogy ezek olyan mérföldkövek, amelyekkel egy gyermek szellemi
fejlődése mérhető. Lady Beckenhamre még nagyobb hatással volt az a tény, hogy Barty jól
boldogult a meglehetősen bonyolult algebrával is, és a világ jelentősebb országainak
térképét is le tudta rajzolni szabadkézzel. Ezenkívül kedves gyerek volt, az összes ápolónő
szerette, és gyakran mondták, milyen értékes a segítsége a betegek körül.
– Akkor miért sírsz? – kérdezte a gyerektől Lady Beckenham.
– Billy miatt.
– Billy miatt? De hát már sokkal jobban van! Újra otthon van édesanyáddal, és jól
boldogul a falábával. Én legalábbis azt hittem…
– Igen, úgy is van, de nem kap sehol munkát. Bement a sörfőzdébe, de nem hajlandók
felvenni. Azt mondják, nem vesznek fel csonkákat, milyen szörnyű szó, mert nem tudná
ellátni a munkáját. Próbálkozott néhány gyárban, de onnan is elküldték. Éppen ma írta
nekem. Azt írja, bárcsak meghalt volna! Ez nem igazság, amikor nem tett semmi rosszat,
csak harcolt a hazájáért.
– És miből él? Ugye, kap nyugdíjat?
Nyugdíjat, gondolta. Tizennyolc éves korában. Mivé tette ez a háború a világot?
– Fog kapni. De nem tudom biztosan, mennyit adnak egy lábért.
– Mi a csudáról beszélsz? – kérdezte Lady Beckenham.
– Heti tizenhat shillinget adnak egy jobb karért. Kivéve, ha a könyök alatt csonkolták,
mert akkor csak tizenegy shillinget. Az egyik ápolónő mondta nekem. De a lábakról nem
tudott.
Lady Beckenham, életében először, nem tudott megszólalni. Szó szerint sokkolta az
egész dolog pragmatizmusa. Bár tisztában volt vele, hogy a rendelkezésre álló pénzt
valamilyen módon fel kellett osztani.
– Majd beszélek Beckenhammel – ígérte végül. – Ő tudni fogja.
– De arról van szó, hogy Billy nem akar nyugdíjat. Dolgozni akar. Nem ülhet otthon
ölbe tett kézzel élete hátralévő részében. Sajnálom – elfúlt a hangja, ismét sírva fakadt –,
elnézést, Lady Beckenham.
Az asszony ránézett, aztán beletúrt a lovaglónadrágja zsebébe, és előhúzta a
zsebkendőjét.
– Tessék, használd ezt! Kicsit tisztább, mint a tiéd.
 – Igen, igen. Sajnálom. Megpróbálok nem sírni. Csak olyan reménytelennek tűnik a
helyzete. És nem tudok segíteni.
Hosszú csend támadt. Aztán Lady Beckenham megszólalt:
– Barty, hogy boldogul Billy azzal a falábbal?
– Azt hiszem, elég jól – válaszolt a kislány. – Vagyis nagyon jól. Sokat gyakorol, azt
írja, fel-alá jár a Line Streeten. Pár lépést tud már menni a mankó nélkül is. Azt mondja,
ahányszor elesik, az ön nagyapjára gondol, és újra felkel. Bicebócának hívják az utcában.
– Ügyes fiú – állapította meg Lady Beckenham. – Az ilyesmit szívesen hallom. Figyelj
ide, Barty! Van egy kis gondom az istállóknál. Az egyik nyavalyás lány elmegy. Azt
mondja, többet keres majd egy gyárban. Én ezt nem tudom felfogni, meg kell hogy
mondjam, szerintem az rémes munka, de nem tudok mit tenni. Nem tarthatom vissza.
Szerintem Billy elboldogulna az istállótakarítással, itatással, ilyesmivel. De nem teszek
engedményeket. Rendesen el kell látnia a munkát. De ha képes rá… Te jó ég, Barty, még
feldöntesz! Ej, ej, ne kezdj sírni már megint, az ég szerelmére!

– Még mindig semmi hír, Lady Celia?
– Nincs – válaszolt Celia pattogós hangon –, semmi. De azt mondom magamnak, hogy
ez biztosan jó hír.
– Még azt sem tudja, melyik kórházban van?
– Fogalmam sincs. Egyelőre. De tudja, az anyám azt mondja, az ember bármihez
hozzászokhat, és úgy tűnik, ez igaz. Egyszerűen napról napra élek. Gill, bocsássa meg,
hogy ezt mondom, de szörnyen néz ki, mint aki ruhástul aludt. Mi a csudát művelt?
– Ruhástul aludtam. Miközben a földalattin utazgattam egész éjszaka – válaszolt
vidáman Gill.
– Egész éjjel? De hát miért?
– Épp akkor kezdődött a légiriadó, amikor elmentem innen. Keresett már menedéket
valamelyik földalatti-állomáson?
– Nem – felelte Celia –, soha. Mi általában otthon maradunk, és bízunk a
szerencsénkben. Egyszer a St. Martin-in-the-Fields egyik kriptájában töltöttünk egy
éjszakát, és az éppen elég rossz volt. Annyian főzték a vacsorájukat spirituszfőzőkön,
hogy csorgott le a falakon a lecsapódott pára.
– A földalatti még rosszabb. Szörnyű szag van, és a horkolás! Rémes! Úgyhogy inkább
ültem a szerelvényben, amely körbe-körbe jár, és aludtam. Sokkal kellemesebb volt.
– Te jó ég – hüledezett Celia –, micsoda kaland! Ezt a történetet jegyezze fel a háborús
naplónk számára. Ez a versantológia borítóterve?
– Igen. Nagyon egyszerű, attól tartok, de az Üzenetek harmadik kötetére akartam
spórolni a költségvetéssel. Úgyhogy… ismét csak fekete-fehér. – Felsóhajtott. – Valóban
használtunk valaha a borítóinkon színeket? Vagy az csak valamiféle hallucináció volt?
 – Használtunk színeket – szögezte le határozottan Celia. – És fogunk is még. Ez igazán
jól néz ki, Gill, köszönöm.
– Jól van. Akkor megmondom nekik, hogy mehet. Hogy állnak a megrendelések?
– Egész jól. De tudja – rámosolygott Gillre –, az Üzeneteket majd ismét elkapkodják.
Nem is tudom, mit csinálnánk ezek nélkül.
– A maga ötlete volt, Lady Celia.
– Valóban? Elfelejtettem.
Nem volt igaz, amit Gillnek mondott. Egyáltalán nem gondolta úgy, hogy ha nincs hír,
az jót jelent. Tudta, hogy a levelek és a táviratok borzasztó sokat késnek. Előfordulhat,
hogy Oliver már napok óta halott, és ő nem tud róla. Az sem volt igaz, hogy már kezdett
hozzászokni. Sőt, egyre inkább fokozódott benne a rémület, a szinte fizikailag érezhető
rettegés attól, ami a valóság lehet. Már nem voltak rémálmai, mivel szinte egyáltalán nem
aludt, csak elbóbiskolt néha, aztán alig tudott magához térni, mintha beteg volna vagy
súlyos fájdalom gyötörné. És valóban, úgy is érezte magát Állandóan hányingere volt, és a
gyomrában mintha ólomsúly lett volna.
Bármit csinált, bármerre járt, állandóan kísértette a látvány: a szörnyű végső táviraté,
vagy egy felismerhetetlenségig megcsonkított Oliveré. Amikor megkapta a hírt, úgy
gondolta, semmi nem lehetne rosszabb az első sokknál. De az utána következő hat hosszú
nappal és éjszaka összehasonlíthatatlanul borzalmasabb volt. Ha nem lett volna a munkája,
amelybe beletemetkezhetett, amelyhez menekülhetett, megőrült volna. De még így is
közel járt hozzá.
A munkában is kétségbeejtően nehéz problémák adódtak. Két lány, akit
adminisztrátornak és kereskedelmi ügynöknek vettek fel, beadta a felmondását, hogy
lőszergyárban helyezkedjen el, így csak két adminisztrátoruk maradt. Egyre gyakrabban
kellett neki és KM-nek kiállítania a számlákat mostanában.
Gyakran egész este a Cheyne Walkon ültek a pincében, és dolgoztak, fél füllel figyelve
a lehulló bombák zajára.
– Mintha számítana – mondta néha KM, mire Celia azt felelte, ez butaság, nem
gondolkodhatnak így. Ha netán elveszítenék a háborút, legalább ne tartozzon nekik az
edinburghi James Thin vagy az oxfordi Blackwells több száz fonttal. Néha megfordult a
fejében az az áruló gondolat, hogy be kellene zárniuk a Lyttonst, amíg tart a háború, és
aztán újra megnyitniuk, de ezt mindig azonnal elvetette. Mivel a többi kiadó küzdött
tovább, csak a Macmillan vagy a Collins vagy a Blackwood húzna hasznot abból, ha ők
nem volnának a színen, és amikor eljönne az idő, hogy a Lyttons újra kitárja a kapuit,
előfordulhatna, hogy nem lenne egy vevője sem. Különben is, Oliver rábízta a Lyttonst.
Rá és KM-re. Nem hagyhatják cserben. Ennyivel tartoznak neki, legalább ennyivel,
mindazért, amit ő tett értük. Értük és az egész országért.
Jócskán megnőtt a bombázások gyakorisága. A régi zeppelineket sokkal fejlettebb
gépek váltották fel, amelyek akár ezer mérföldet is képesek voltak repülni, így Berlinből
könnyedén elérték a légitámadások során Londont, és utána baj nélkül hazatérhettek.
Gyakran megesett, hogy Celia, KM, Mrs. Bill és Brunson, aki csatlakozott hozzájuk a
pincében, feljöttek a légitámadás után, és együtt kimentek az éjszakai utcára, hogy
megnézzék, milyen károk estek. Egyik éjjel erős bombázás volt hozzájuk egészen közel. A
sötétben nem sokat láttak belőle, de a napvilág felfedett egy hatalmas gödröt a Green
Parkban, közvetlenül a Ritz hátsó bejáratánál, kitört ablakokat a legtöbb házon a
Piccadillyn túl, és srapnelzápor nyomát a Buckingham-palota udvarán.
Mindnyájan kétségbeejtően fáradtak voltak. Egyre kevésbé tűnt csábítónak a hosszú
autózás Beaconsfieldbe, hogy meglátogassák a gyerekeket. Celia tudta, hogy amikor leér,
újabb problémákkal kell szembesülnie: az ikrek csintalanságával, Miss Adams
panaszaival, aki nehezen tudta tanulásra szorítani őket, Barty aggodalmával Billy miatt,
Jay ágyba vizelésével, ami nem kifejezetten az ő felelőssége, de KM állandóan nyugtalan
volt miatta, és ezt vele is megosztotta vég nélkül.
És rettenetesen hiányzott neki Oliver, jobban, mint valaha is hitte volna. Hiányzott neki,
hogy hallja a hangját, hogy lássa, amint rámosolyog, amikor belép a szobába, hiányzott
neki az a sok, csapongó beszélgetés a gyerekekről, a megbeszélések a Lyttons ügyeiről,
még a csatározásaik is a szerzők, a költségvetés, a hirdetések és a kiadói stratégia felett.
Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha ott állt mellette és megoszthatta vele a
problémákat. És egyre nehezebb volt a Lyttonst financiálisan a felszínen tartani. Az
eladások estek, a kiadások növekedtek, és az épület egyre rosszabb állapotba került. Volt
egy lyuk a tetőn, ami közvetve a bombatámadások következménye volt. Nem volt nagy
lyuk, de becsorgott rajta az eső. Minden este és reggel kiürítették a vödröt, amelyet alá
tettek, de egyre gyorsabban megtelt. Valójában az egész tetőt ki kellett volna cserélni, de
egyszerűen nem engedhették meg maguknak, és különben sem volt, aki megcsinálta
volna. Nagyon kevés építőmunkás és tetőfedő akadt, még a kéményseprő is nő volt, aki a
férjétől vette át az ipart. Ez az asszony meghökkentően vidám és bátor volt, Celiáék
mindig megkínálták teával, ha végzett, és pirítóssal, ha éppen nem volt keksz.
– Ez sokkal jobb munka – mondta néha, a csészealjból hörpölve a teáját. – Inkább
vagyok derékig a kéményben, mint vállig a mosóteknőben.
– Kiadhatnánk egy könyvet a nők életéről a háború idején. Az lehetne a címe, hogy Új
élet a régi helyett – javasolta Celia, és KM helyeselt, hozzátéve, hogy gyakran tűnődik
azon, vajon van-e olyan helyzet, amelyről a sógornője nem akarna könyvet íratni
valakivel. Mire Celia azt felelte, hogy most nem jut ilyen az eszébe.
A takarítónők valamennyien otthagyták már a kiadót, úgyhogy maguknak kellett
takarítaniuk. Az alacsonyabb beosztású lányok közül néhányan ezt megtagadták, arra
hivatkozva, nem azért jöttek irodába dolgozni, hogy takarítsanak. Celia határozottan
közölte velük, hogy akkor majd ő megcsinálja helyettük, és olyan tüntetőleg söpört és
törölgetett az íróasztaluk körül, hogy végül beadták a derekukat, és kijelentették, hogy
mégis segítenek, feltéve, hogy ez meglátszik majd a bérükön, máskülönben két munkát
végeznének egy fizetésért. Celia azt válaszolta, ő vagy tucatnyi munkakört lát el, de ő is
tudta, hogy nem túl igazságos dolog összehasonlítani a helyzetüket. Ő és KM, a súlyos
adóterhek ellenére is (jelenleg hat shilling fontonként) végső soron még mindig gazdagok,
még mindig egy nagy, kényelmes, bár hideg, házba mennek haza, ahol főtt étel várja őket,
gyakran friss hússal és zöldségekkel, amit Ashinghamből hoztak. Az élelmiszerhiány
ugyanis a jegyrendszer ellenére tovább súlyosbodott. Egyes beszámolók szerint az év
januárjában előfordult, hogy közel négyezer ember állt egy sorban Smithfieldben, és csak
Londonban egymillióan álltak sorban hetente.
 Celiát még egy dolog nyugtalanította, megkeserítve legreményteljesebb napjait is: az
Oliverrel való kapcsolata. Pontosabban az a tény, hogy úgy tűnt, Oliver már nem kívánja
őt fizikailag. Az asszony éjszakánként éberen feküdt, magányosan, a sötétbe bámulva,
visszagondolva arra, amikor Oliver feküdt mellette és szerette minden éjjel, amikor a
száján érezte a száját, éhes testébe fogadta, és együtt repültek magasba a gyönyör
hullámán, utána pedig kielégülten hevertek egymás karjában, és a férfi azt mondta neki,
hogy szereti.
Amikor legutóbb itthon volt, alig csókolta meg Celiát, eltekintve néhány futó érintéstől
az ajkán. Az asszony alig volt képes most erre gondolni, tudván, hogy talán sosem látja a
férjét többé. Oliver minden éjjel elfordult tőle az ágyban, és azonnal kimerülten álomba
zuhant. Reggelente, azt remélve, hogy a férfi kevésbé fáradt, és örömmel fogadja, Celia
tétován átnyúlt hozzá, megcsókolta, de Oliver valami ürüggyel sietve felkelt, kiment a
fürdőszobába, ahonnan felöltözve jött elő, kerülve az asszony tekintetét. Még mindig
többször elmondta Celiának, hogy szereti, de úgy tűnt, hogy nem kívánja. Celiának fájt a
visszautasítás, fizikailag is frusztrált és ingerlékeny volt. Néha egy-egy erotikus álomból
lüktető vággyal vagy kezdődő orgazmussal ébredt. Ilyenkor még rosszabbul érezte magát.
Megpróbált erről beszélni Oliverrel, hogy megtudja, mi ez az egész, de a férfi elutasította.
– Ne, Celia, könyörgök! Nem bírom elviselni. Sajnálom. Nem akarok erről többet
beszélni.
Celia észrevette, hogy abban az utóbbi pár hónapban, mielőtt Oliver sebesülésének híre
eljutott hozzá, kezdett ragadozó tekintettel nézni a férfiakra, ha mást nem is,
megnyugtatást keresve, hogy nem csúnyult meg, még mindig vonzó. Félig kívánta, félig
rettegte, hogy Jack ismét hazatérjen. Ezúttal nem lett volna olyan könnyű ellenállnia.
A katonák némelyike Ashinghamben nagyon sármos volt, különösen az egyikük, egy
magas, sötét hajú, rendkívül jóképű férfi, aki elvesztette az egyik szemét, és sikeres
ügyvéd volt abban az álomvilágba merült régi életben, amit a háború előtt éltek. A férfi
szeretett Celiával beszélgetni, és megnevettette az asszonyt. Celia néha elüldögélt vele, ha
volt rá ideje és el tudott szabadulni a gyerekektől. Egy este az asszony keresett egy palack
vörösbort az apja pincéjében, és bevitte magával a férfi szobájába. Megitták, és közben
bizalmasan elbeszélgettek. A férfi nagyon szerette valaha a feleségét, ám amikor hazajött
szabadságra, az ágyban találta valaki mással.
– Először azt gondoltam, megölöm őket és magamat is. Meg tudtam volna tenni,
nagyon is hozzászoktam az öldökléshez. Már nem az a civilizált fickó voltam, aki 1914-
ben elment. De… végül csak eljöttem onnan. Nem volt már bennem elég szenvedély.
– Úgy tűnik, a háború megöli a szenvedélyt – jegyezte meg szomorúan Celia. – Vagyis a
testi vágyat.
Aztán zavartan belebámult a poharába, miután rájött, hogy mit mondott.
A férfi egy darabig némán nézett rá, aztán gyengéden megszólalt:
– Ez így van, pontosan. Az ember ott van kint, és a feleségére gondol, arra, hogy
mennyire szereti, emlékezik rá, amikor együtt voltak, és valahogy az, ami ott történik,
annak a brutalitása odaáll az ember és az emlékek közé. Nehéz ezt megmagyarázni. Ne
keseredjen el, Celia! Tudja, csak maguk maradtak nekünk. És olyan nagy szükségünk van
magukra. – Hirtelen elmosolyodott. – Istenem, a bor beszél belőlem, azt hiszem! Elnézést.
Ez a beszélgetés valahogy megnyugtatta az asszonyt, visszaadta a lojalitását és a hitét
Oliverben. Pár nappal később az anyja ugratta miatta.
– Tudom, miben mesterkedsz. Nem hiába figyeltem Beckenhamet negyvenöt évig. Nem
hibáztatlak, a fickó rendkívül jóképű.
– De ne mondd el senkinek, jó? – kérte kacagva Celia.
– Nem, persze hogy nem. Megtanultam tartani a számat. És tapasztalatom szerint épp az
a boldog házasság titka, hogy remélhetőleg ne mondjunk senkinek semmit.
Celiának hirtelen eszébe jutott, amit George Pagetről hallott. Ránézett az anyjára.
– Anya! Igaz az, hogy te meg…
Lady Beckenham hátravetett fejjel, harsogva nevetett.
– George? Ó, igen! De mennyire! Így tudtam megőrizni a józan eszem a sok szobalány
meg a takaró rossz oldalán született kis Beckenhamek mellett…
Celiának ez soha nem jutott eszébe.
– Ne-em! Tényleg?
– Bizony ám. Az apád sosem foglalkozott sokat a születésszabályozással. El vannak
hintve megyeszerte. Támogatnunk kellett közülük legalább három kis porontyot. Vagyis
most már nem is olyan kicsik. Az egyik lány botránnyal fenyegetőzött. Ki kellett
vásárolnunk. Persze nem vallhattuk be nyíltan. Azt mondtuk, hogy szeretünk gondoskodni
a személyzetünkről, vagy valami ilyesmit.
– Te jó ég, nem is tudtam róla!
– Akkor jó. Remélem, nem sokan tudták. Nagyon kedveltem George-ot. Ő is engem. A
felesége is tudta, de hát ő utálta a szexet, ezért ez a helyzet tökéletesen megfelelt neki.
Minden fél számára tökéletes megoldás volt.
– Értem.
Celia hallgatott. Mindig meglepte az anyja nemzedékének pragmatikus hozzáállása a
házassághoz. Eltűnődött, ő mit tenne, ha valakit ellenállhatatlanul vonzónak találna. Vagy
ha Oliver többé soha nem kívánná őt. Mindkettő elképzelhetetlen volt. Teljesen lehetetlen.

– Szerintem biztosan halott – mondta Celia színtelen hangon KM-nek a tízedik napon. –
Mostanra már írt vagy valahogyan üzent volna. Ez az egyetlen magyarázat.
– Valóban? Én úgy gondolom, nagy lehet ott kint a zűrzavar, az a sok csata, a sok
áldozat…
– Igen, tudom. De vannak olyan önkéntesek, akiknek az a dolguk, hogy leveleket
írjanak. Úgyhogy még ha… nagyon beteg volna is – habozott, aztán folytatta –, vagy
valóban nagyon súlyosan sérült, akkor is megkérte volna valamelyiket, hogy írjon nekem.
Tudom.
 – De Celia, lehet, hogy túl beteg hozzá.
– KM, ha túl beteg volt hozzá, akkor mostanra már halott lehet. Azokban a kórházakban
rettenetesek a körülmények. Egyszerűen azért, mert annyira túlterheltek és rosszul
felszereltek.
– Honnan tudod?
– A múltkor beszélgettem egy önkéntessel. Hazaküldték, mert maga is megsebesült,
miközben egy mentőautót vezetett. Azt mesélte, szörnyű a helyzet odakint. Természetesen
nem lett volna szabad beszélnie róla, árt a harci szellemnek és felizgatja az embereket. De
meglátogatott valakit Ashinghamben, és ahogy elkezdte mondani, láthatóan nem tudta
abba hagyni. Én… erről nem beszéltem korábban neked. Azt mondta, gyakran kerültek
eléjük rettentő súlyosan sérült katonák a mentőállomáson, de alig tudtak többet nyújtani
nekik elsősegélynél. Kötszert, egy kis fertőtlenítő szert és egy pohár ivóvizet. Ennyit
tudtak tenni, amíg a sebesültet el nem juttatták rendes katonai kórházba, gyötrelmes
kétórás vagy még hosszabb autóút után. Azt mondta, néha úgy elfogta a pánik, hogy
legszívesebben elrohant volna. Még a kórházban is gyakran sokáig kellett várakozniuk a
katonáknak, mielőtt ellátták őket. A sebészek huszonnégy órán át dolgoznak. Néha szó
szerint összeesnek a fáradtságtól. – Celia hirtelen felkuncogott. – Tudod, mesélt nekem
egy sebészről, aki úgy operált, hogy egyfolytában a szájában lógott a cigaretta. Időnként a
hamu lepottyant a betegre, ilyenkor azt mondta: „Minek ez a felhajtás, hiszen steril.” Ezt
mind bele kell vennünk a háborús naplókba. Mindenesetre ez nem sok jót jelent Oliver
szempontjából.
– Istenem, milyen szörnyű! – sóhajtott KM, egy másik katonára gondolva, egy másik
tábori kórházban, fohászkodva, mint szinte mindennap, hogy igaz legyen, hogy ő azonnal
meghalt, és nem tudott semmiről.
– Igen. Úgyhogy ne próbáld velem elhitetni, hogy Oliver jól van, KM, mert tudom,
hogy nem lehet. Lehetetlen. Őszintén szólva inkább nem is reménykedem. Így jobb
nekem. Oliver halott. Tudom.
Csend támadt. Celia lenézett a jegygyűrűjére, és forgatta az ujján. Aztán mély lélegzetet
vett, és KM-re pillantott. A szeme könnyes volt, de sikerült kipréselnie magából egy
mosolyt.
– Mit szólnál, ha ma este elmennénk otthonról?
– Elmennénk? Ó, hát… igen, azt hiszem…
– Elmehetnénk az Old Vicbe. Tudod, az nem zárt be. Állítólag már azért érdemes
elmenni, hogy az ember hallja Lilian Bylis beszédét, amikor légitámadás jön. Egyszerűen
nem tűri, hogy bárki is kimenjen. Felmegy a színpadra, és azt mondja: „Aki távozni óhajt,
kérem, tegye meg most azonnal. Mi folytatjuk.” Persze alig páran mennek el. Mi biztosan
ott maradnánk, igaz? Menjünk el, az felvidítana. Sybil Thorndike játszik a II. Richardban.
Annyira szeretném látni. Benne vagy?
KM azt felelte, hogy igen.
– Jól van. Megpróbálok ebédidőben jegyet szerezni. Most muszáj dolgoznom egy kicsit.
Ezekben a kefelevonatokban egyre több a hiba. Úgy tűnik, a betűszedés az egyik dolog,
amihez a férfiak jobban értenek.

Barty talán soha nem volt még ilyen boldog. Életében először úgy érezte, hogy tartozik
valahová. Szeretett vidéken élni, szeretett a mezőn és az erdőben sétálni, miközben
történeteket talált ki, amelyeket aztán leírt és elküldött Wolnak. Szerette a feladatait a
birtokon: a tojások összeszedését, a szénagyűjtést – jó nyaruk volt, sok volt a tennivaló –,
és szerette a leckéket Miss Adamsszel. Az ikrek is igazán kedvesek voltak mostanában.
Féken tartotta őket az egészséges félelem a nagyanyjuktól, és nagyon komolyan vették a
kötelességeiket: Kormos meg az apró, Horace nevű New Forest-póni gondozását. Horace
elvileg valamennyi gyereké volt, de valójában csak az ikrek és a kis Jay lovagolták, mert
sem Bartyt, sem Giles-t nem érdekelték a lovak.
Az ikrek rendkívül szép gyerekek voltak. Apró termetükkel, fényes fekete hajukkal,
hatalmas kék szemükkel úgy néztek ki, mint két baba. Még mindig szinte kísérteties
módon hasonlítottak egymásra, és teljesen elválaszthatatlannak tűntek. Mindig többes
szám első személyben beszéltek: „Mi nem szeretjük a tejbegrízt, mi utáljuk a számtant, ma
nem estünk le Horace-ról, kikeféltük Kormos bundáját.” A betegek rajongtak értük, mert
az ikrek felvidították őket. Már régen hozzászoktak a katonák sérüléseihez, nyugodtan
álldogáltak a karjukat vagy lábukat vesztett férfiak mellett, elmesélték nekik, mit csináltak
aznap, énekeltek nekik, kérdezgették őket a háborúról, és hogy vajon ismerik-e az ő
apjukat. Még a gránátnyomástól szenvedő szerencsétleneket is felvidította elfogulatlan
viselkedésük. Lady Beckenham egyik nap a házból figyelte, ahogy egy vadul reszkető
férfi egyik kezét Venetia, a másikat Adele fogja, bátorítóan mosolyogva rá, és biztatóan
mondják neki, hogy hamarosan jobban lesz.
– Nagyszerű dolog volt, amit azzal a szegény fickóval tettetek ma reggel – dicsérte meg
őket később, és amikor Celia legközelebb lejött, azt mondta neki, hogy büszke lehet az
ikrekre. – Meglátod, mindez hasznukra válik még az életben.
Barty és Giles még mindig nagy barátok voltak. A fiú már kezdett egész felnőttes lenni,
mintha minden alkalommal több centivel magasabb lett volna, ahányszor csak hazajött.
Most már szereti az iskolát, mondta Bartynak, és sajnálja majd, ha el kell onnan mennie.
– És miért kell elmenned? Nem maradhatsz ott? – kérdezte a kislány, mire Giles kissé
fölényesen mondta, nyilván Barty is tudja, hogy amikor az ember betölti a tizenhármat,
középiskolába kell mennie, nem igaz? Barty azt felelte, nem, ő nem tudta, különben nem
kérdezte volna.
Giles erre ránézett, a karjára tette a kezét, és azt mondta:
– Sajnálom, Barty, ne haragudj! Elmegyünk sétálni? És építhetünk gátat azon a patakon,
amit a múltkor felfedeztünk.
Barty azt felelte, az jó lenne. Felugrott, és azt javasolta, fussanak versenyt odáig. Aztán
elrekesztették a patakot, és barátságuk látszólag újra a régi volt, de az ilyen epizódok, bár
mostanában nagyon ritkán fordultak elő, arra emlékeztették Bartyt, hogy ő nem egészen
olyan, mint Giles, hogy továbbra is szakadék tátong közöttük, amelyet soha semmi nem
lesz képes áthidalni.
 De a legjobb az volt, hogy Billy itt volt vele mindig, a saját családjából valaki, aki
hozzá tartozott. Így már nem érezte magát olyan elveszettnek, magabiztos és boldog volt.
Billy is boldog volt. Rendkívül keményen dolgozott, habár nagy nehézségek árán. A faláb
rosszul illeszkedett, és kényelmetlen volt. A fiatalember állandóan elesett a csúszós
udvaron. Vagy úgy, hogy küszködve próbált a mankó nélkül járni, vagy úgy, hogy maga a
mankó csúszott meg. Ennek következtében tele volt ütésekkel és zúzódásokkal, de sosem
panaszkodott, feltápászkodott újra, és elutasította a segítséget.
– Nem kell a jótékonykodás – jelentette ki vadul. – Ha nem tudom elvégezni a
munkámat, kiteszik a szűrömet.
Lady Beckenham ezt tiszteletben tartotta, és meglehetősen nyersen kritizálta a fiú
munkáját, ha az nem felelt meg az ő rendkívül magas elvárásainak.
– Az a ló még mindig sáros ott, nézze, a marja mögött – mondta például. – Én ezt nem
nevezem csutakolásnak, Billy, csinálja meg újra!
Vagy:
– Az a hám még mindig nincs rendesen felerősítve. Már kétszer is megmutattam, az ég
szerelmére, hát mi van magával?
Billy pedig ott állt rákvörösen, az ajkát harapdálva, de sosem keresett kifogást, sosem
kért különleges bánásmódot, még akkor sem, amikor megrándult a csuklója, és néhány
napig felkötve kellett hordania.
– Boldogulok – förmedt dühösen Sheilára, a lovászra, amikor felajánlotta, hogy
megcsinálja az itatást helyette. – Tökéletesen elboldogulok.
És Barty látta, hogy úgy is van.

– Ó, Istenem! Ezek szörnyűek – szakadt ki Cellából.
Az íróasztalánál ült, és az előző három hónap eladási statisztikáit nézegette. Valóban
szörnyűek voltak. Csak az Üzenetek és az új versantológia volt sikeres. Minden más, a
szótárak és a kézikönyvek, a klasszikusok utánnyomásai, még a gyerekkönyvek is rosszul
álltak, alig voltak nullszaldósak. Persze ebben a negyedévben nem adtak ki szórakoztató
irodalmat, ami segített volna. De… ezek a számok éppen csak a rezsit fedezik, semmiféle
profit nem származik belőlük. Mi a csudát csináljon? Miféle trükköt húzhat elő az
igencsak elvásott kalapjából, amivel megmentheti a Lyttonst? Talán, gondolta zokogásba
hajló sóhajjal, talán jobb is, hogy Oliver nem jön vissza. Mit gondolna róla, amiért a
rábízott sikeres üzletet egyenesen a csődbe vitte? Vagyis… még nem vitte. Egyszerűen
csak ki kell valamit találnia, ami átsegíti őket ezen. Valahogy. Ostobaság elhanyagolni a
szórakoztató irodalmat. Tudta, miért történt ez. Azért, mert olyan nagyon elfoglalt volt,
mivel mindent magának kellett csinálnia, hogy nem volt ideje hátradőlni és tervet
készíteni. Nos, ezen változtatni kell. Most azonnal. A délelőtt hátralévő részét azzal fogja
tölteni, hogy kidolgoz egy stratégiát, felvette az íróasztalán álló telefont.
– Ne kapcsoljon hívásokat, Mrs. Gould! Egyáltalán senkit.
 – Igen, Lady Celia, de…
– Semmi de. Nem fogadok hívásokat, sem látogatókat.
– Sajnálom – szólalt meg egy hang. Gyönyörű, dallamos, zengő hang. Egy színész
hangja. – Túl késő. Már van egy látogatója.
Celia felpillantott. Előtte állt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is látott. Sötét
aranyszínű haja volt, ragyogó, nagyon sötétkék szeme, és meglepően sűrű szemöldöke.
Nem volt különösebben magas, alacsonyabb volt Olivernél, és elég erős testalkatú, nagyon
széles vállú. Valóban úgy festett, mint egy filmsztár, valahol félúton Douglas Fairbanks
meg az új latin sztár, Rudolph Valentino szőke változata között. Katonatiszti kabátot viselt
sötétszürke civil öltöny fölött, és amikor kinyújtott kézzel előrelépett, az asszony
észrevette, hogy elég erősen sántít.
– Sebastian Brooke – mutatkozott be a férfi, csodálatos, széles, melengető mosolyt
vetve az asszonyra. – Az ügynököm szerint gyerekkönyvet keresnek. Én írtam egyet.
Mesélhetek róla?
Celia egész hátralévő életében emlékezett arra a délelőttre. Nemcsak Sebastian Brooke
lenyűgöző személyisége miatt, nem is a varázslatos mese miatt, amelyet írt (egy Meridián
című fantasyt), amelyben annyi báj, humor és eredetiség volt, hogy az asszony alig hitte,
hogy valaki más még nem csapott le rá, még csak nem is a rendkívüli pillanat miatt,
amikor Janet Gould betelefonált, és azt mondta: „Lady Celia, keresi az…” ő pedig félbe
szakította, és azt felelte: „Mrs. Gould, mondtam már, hogy ne kapcsoljon hívást, bárki
keressen is!”, Mrs. Gould pedig azt válaszolta: „De Lady Celia, az édesanyja az”, ő pedig
felnyögött „Ó, istenem!” azt gondolva, hogy Billyvel, Bartyval vagy az ikrekkel van
valami baj. Elnézést kért Sebastian Brooke-tól, és felvette a telefont. Az anyja pedig
távirati stílusban elhadarta, mintha attól félne, hogy a legfontosabb információ nem jut el
elég gyorsan Celiához: „Celia, Oliverről van szó. Jól van, kórházban gyógyul, nem
vesztett végtagot, srapnelsebek a gyomrán, hazajön, amint szállítani lehet.” Nem is amiatt,
hogy ekkor sírva fakadt, aztán pedig szinte hisztérikusan nevetni kezdett, felállt, elnézést
kért Sebastian Brooke-tól, és átment a sógornője irodájába. Még csak nem is azért, mert
KM örömkönnyeit látva megindultan gondolt arra, milyen nagylelkű és bátor a másik nő.
Celia azért emlékezett erre a délelőttre egész életében, mert amióta oly sok évvel azelőtt
először pillantotta meg Olivert, most először történt meg, hogy – habár csak rövid ideig –
egy férfi tökéletesen megzavarta a fejét és a szívét, és egy pillanatra sikerült elfeledtetnie
vele még a férje feltételezett halála miatt érzett fájdalmát is.

 15. fejezet
– Oliver! Oliver, drágám, ne, ne sírj! Nem hallottad, mit mondtam? Azt mondtam, vége
a háborúnak. KM most telefonált, kérdezte, hallottuk-e már. Oliver, ne, kérlek!
– Sajnálom – válaszolt a férfi, a keze fejével megtörölte a szemét, aztán erősen kifújta
az orrát. – Igen, hallottam.
– De… – meredt rá Celia –, de Oliver…
– Celia, ez csodás hír, természetesen. De attól tartok, nem tudok igazán örülni. Nézz
rám, nézd ezt a sok férfit itt, nézz az ifjú Billyre, vagy gondolj Jay apjára! És mindez
miért? De legalább nem lesz több halott, sem sebesült.
– Nem. Nem lesz.
Celiát elszomorította és összezavarta a férje reakciója. KM azt mondta, London
örömmámorban úszik, a király kiállt a Buckingham-palota teraszára, idegenek egymás
kezét fogva éneklik az angol himnuszt, a Trafalgar Square-en hatalmas tömegek
táncolnak, kiabálnak: „Megnyertük a háborút?”, majd utána: „Igen, megnyertük!” Olyan
izgalmasan hangzott, olyan jó mulatságnak tűnt, valami értelmet adott az elmúlt négy év
nyomorúságának. Itt pedig, az anyja házában, a férje könnyezik.
Az asszony felsóhajtott; küszködve igyekezett megőrizni a türelmét, amint oly sokszor
ezekben a napokban. Később hallotta Sylviától, az ifjú Frank is arról számolt be, hogy
nagyon visszafogottan fogadták a tűzszünet hírét a katonák a fronton. Korábban
utasították őket, hogy tartsák a pozícióikat a hátralévő néhány órában, így csendben
várakoztak a hírekre. Tizenegy órakor a németek letették a fegyvert.
– Különös volt. Páran összejöttünk, mi meg a fritzek, cigivel kínáltuk egymást, amíg a
tisztek véget nem vetettek neki, mondván, hogy tilos. Azt hiszem, egyikünk sem tudta
egészen elhinni.
Celia sógora szinte ugyanezt mondta:
– Nem tudtam másra gondolni, akárcsak a többiek, mint a katonák millióira, akik
meghaltak. És mi értelme volt? Nehéz volt felszabadultan örülni.
Oliver szeptember végén jött haza Ashinghambe. Ott megfelelő ápolást kaphatott. Még
mindig nagyon gyenge volt. Súlyos sebet kapott a gyomrán, és három műtétre volt
szükség, míg az összes srapnelt eltávolították. A sebei még csak most kezdtek gyógyulni.
A férfi hálás volt, hogy otthon lehet, csendes örömmel tekintett a feleségére és a
gyerekekre, de ezenkívül nem érdekelte más, csak önmaga és a felépülése. Celia kivett
néhány napot, hogy vele legyen, segítsen neki beilleszkedni. Különös, boldog idő volt ez a
pár nap, de visszatekintve mintha minden kissé fura lett volna, egészen más, mint
korábban, és más, mint amire Celia számított. Az asszony kiment a férje elé a Victoria
pályaudvarra Londonban, és amint Oliver hordágyát leemelték a kórházvonatról,
döbbenten figyelte a férfi lesoványodott testét és hamuszürke arcát, amelyben kék szeme
is valahogy fakóbbnak tűnt, és mintha besüppedt volna az arcába. Rendkívül gyenge volt,
alig tudta felemelni a kezét, hogy Celiáét megfogja, és alig futotta az erejéből egy
mosolyra. Az asszony privát mentőt fogadott, és ő is elkísérte benne a férfit. Oliver alig
beszélt az utazás alatt, még csak nem is panaszkodott, habár láthatóan nagy fájdalmai
voltak. Aznap este később, miután Olivert elhelyezték a szobájában, megkapta a
gyógyszereit és aludt egyet, Celia halkan bement hozzá és leült mellé.
– Alig hiszem el, hogy itt vagy – mondta az asszony. Aztán, mivel a férje nem felelt,
hozzátette: – Szeretlek, Oliver. Olyan nagyon szeretlek.
A férfi továbbra is hallgatott. Majd végül azt mondta:
– Kaphatok egy kis vizet?
Celia valami ostoba neheztelést érzett, amiért ezt ki tudja mondani, de neki nem
válaszol. Aztán összeszedte magát. Oliver megjárta a poklot oda-vissza. Nincs joga bármit
is elvárni tőle.
Adott neki egy pohár vizet, és csendesen megkérdezte:
– Hogy vagy?
– Jól – hangzott a válasz. – Igen. Jól. Örülök, hogy itthon lehetek.
És összesen ennyit mondott egész nap.
A következő estére a férfi erősebbnek tűnt. Jól aludt, kissé enyhült a fájdalma. Az
ikreket és Bartyt egyenként beengedték hozzá néhány percre. Rámosolygott a gyerekekre.
Láthatóan örült, hogy látja őket. Az ikreket megcsókolta, Bartynak megfogta a kezét, és
azt mondta, hogy nagyon élvezte a történeteit, sokat segítettek neki. Ez több volt, mint
amit addig, bárkinek is mondott, amióta csak hazatért. Celiában újra feltámadt az
ingerültség és valami fura neheztelés. Ismét elfojtotta magában, megdöbbenve a saját
viselkedésén. Később bement a férfihoz egy csésze meleg tejjel. Oliver csak folyadékot
fogyaszthatott, és infúziót kapott. Celia segített neki felülni, és a szájához tartotta a
csészét. A férfi fáradtan hanyatlott a párnáira, aztán váratlanul az asszonyra mosolygott.
– Köszönöm, drágám. És… ne haragudj!
– Oliver! Miért?
– Hogy nem vagyok olyan, mint egy igazi férj.
– Ugyan, Oliver, micsoda butaság! Nem várok el tőled semmit. Semmit a világon.
– Nagyon szeretlek – mondta a férfi, és azonnal elaludt.
Ezt követően Celia jobban érezte magát. Jobban megbirkózott Oliver ingerültségével, az
önzésével, a hallgatagságával. Bár nehéz volt. A gyerekek csalódottak voltak, ölelésekre,
csókokra számítottak, azt várták, hogy az apjukat érdekelni fogja, mi van velük. Akárcsak
én, gondolta az asszony, aki küszködve próbálta megmagyarázni nekik, miért viselkedik
Oliver így, és egyelőre nem várhatnak többet tőle. Az ikrek nem nagyon értették meg, de
Barty igen.
– Olyan szörnyű időket élt át – magyarázta a lányoknak –, és rettentően fáradt. Addig
nem tud másra gondolni, amíg jobban nem lesz.
Az ikrek rámeredtek.
 – Neked nem az apád – mondta Adele.
– Semmi közöd hozzá – tette hozzá Venetia, azzal elszaladtak.
Barty utánuk nézett, és könnyes lett a szeme. Olyan régen nem voltak már gonoszak
hozzá, egészen elfelejtette, hogy mennyire fáj.
– Ne is törődj velük! – vigasztalta Celia, átölelve a vállát. – Tudod, milyenek. És
köszönöm, hogy megpróbáltad elmagyarázni nekik. Amit mondtál, az pontosan úgy van.
Barty nem felelt. Kipréselt magából egy halvány mosolyt, és elsétált a könyvtár felé. A
következő délután az asszony ott találta Oliver mellett, amint éppen felolvasott a férfinak.
Celia érthetetlen ingerültséget érzett.
– Barty, tudod, hogy Wolnak aludnia kellene délután.
– Igen, de ő…
– Szaladj! Az anyám már keresett.
– Ez felesleges volt – jegyezte meg halkan Oliver, miután Barty kiment.
– Szó sincs róla. Barty nagyon jól tudja, hogy ez a pihenőidőd.
– Ébren voltam, az ajtó nyitva volt, ő felajánlotta, és arra gondoltam, talán jó volna.
Unatkoztam.
– Oliver, szívesen olvastam volna neked, ha kéred.
– Igen, de Barty felajánlotta. Ó, drágám, nem számít! Egyébként ez jó jel, hogy
unatkoztam, nem gondolod?
– De igen. Igen, hogyne.
Az asszony ránézett a férfira. Beszélni akart vele, és úgy gondolta, most talán megfelelő
a pillanat.
– Oliver, a hétvége után vissza kell mennem Londonba. A Lyttonshoz.
– Jól van – felelte Oliver, és behunyta a szemét. – Én megleszek. Itt remekül
gondoskodnak rólam.
Egy szó sem esett róla, gondolta Celia, sem arról, hogy majd hiányzik neki. Oliver
csakis magára gondolt… Hagyd abba, Celia, hagyd abba, ne légy gyerekes! Lehajolt és
megcsókolta a férfi homlokát.
– Akkor jó. Örülök, ha így érzed.
– Igen.
– Itt maradjak veled egy kicsit?
– Ó, nem, drágám. Nem kell. Nagyon fáradt vagyok, lehet, hogy most mégis aludni
fogok. Magad mondtad, hogy ez a pihenőidőm.
– Igen, valóban – válaszolt Celia, és csendben kiment a szobából.
Mielőtt vasárnap este elindult volna, gyengéden megcsókolta Olivert. A férfi
erősebbnek tűnt. Olvasott az ágyban ülve.
 – Viszontlátásra, drágám! A jövő hétvégén megint lejövök. Feltéve persze, hogy tudok
szerezni benzint.
– Igen, ha tudsz. Ma este sokkal jobban érzem magam. Kellemes nap volt.
– Ugye? Örülök, hogy élvezted.
– Igen. Igazán jó volt.
– Attól tartok, a londoni ház elég rossz állapotban van. És a szerkesztőség is. Ott van,
ugye, a…
– Igazán? Drágám, tudnál esetleg hozni néhány könyvet, ha lejössz? Most már többet
olvasok, és apád könyvtára kicsit szűkös. Nincs benne újabb könyv Dickens regényeinél.
– Természetesen – vágta rá Celia boldogan. – Lehozhatok neked néhány kéziratot, és
pár könyvet a saját kiadványainkból, ha akarod.
– Nem, az túl megerőltetőnek hangzik – válaszolt Oliver. – Inkább olyasmikre
gondoltam, mint Conan Doyle, vagy ez a fickó, Dornford Yates. Az igazán felvidítana.
– Jól van, rendben – ígérte meg Celia.
– Most fáradt vagyok, drágám. Volnál szíves behúzni a függönyöket? Hadd aludjak!
Viszontlátásra! Remélem, hamarosan újra látlak.
Egy szó sem esett arról, hogy hiányozni fog, hogy vezessen óvatosan, sem arról, hogy
milyen problémák várják fent Londonban. Természetesen ezt el kellett fogadnia. De azért
még rossz volt. Akaratlanul is Sarah, Marlborough hercegnője szavai jutottak eszébe. Ez
volt az egyik kedvenc idézete: „A herceg ma hazatért a háborúból, és a
lovaglócsizmájában töltötte a kedvem.”
Amiről Celia álmodott az elmúlt évek alatt, az egy türelmetlen, örömteli, csodás
viszontlátás volt. Ám a valóság ettől igencsak különbözőnek bizonyult.

A következő hétvégén Oliver sokkal jobban nézett ki. Még mindig szép idő volt, és a
férfi a kertben ült, amikor Celia megérkezett a szombati ebéd előtt. Barty ott üldögélt
mellette. Amikor meglátta az asszonyt, odaszaladt hozzá.
– Celia néni, jó napot! Wol sokkal jobban van. Már nem kap infúziót, és ehet egy kis
levest. Tegnap este én etettem meg – tette hozzá büszkén.
– Hát ez remek – válaszolt Celia, és megcsókolta Olivert. – Nagyon örülök. Szervusz,
drágám! Olyan jó, hogy itt látlak a kertben.
– Ugye? Nagyon élvezem. És Barty csodálatos ápolónő. Még zongorázott is nekem.
Drágám, hoztál nekem néhány könyvet?
– Igen, rengeteget. És egy új könyvet is, amit szeretném, ha te..,
Alig várta, hogy megmutathassa neki Sebastian Brooke döbbenetes művét. Hét közben
teljesen elmerült benne, ahogy olvasta, gondolkodott rajta, tervezgette, mikor és hogyan
tudnák kihozni, mennyiért adják, mennyit ajánljon az író ügynökének.
 – Ó, drágám, semmi újat, kérlek! Mondtam neked, nem tudnék vele megbirkózni.
Valami könnyűt, azt kértem. Meg akartalak kérdezni, hogy tudsz-e szerezni valamit
Warwick Deegringtől. És Conan Doyle-tól, mivel én…
– Igen, hogyne – felelte Celia. – Éppen azt hoztam, ami azt illeti, tessék.
– Csodálatos! Azonnal hozzá is kezdek ebéd után. A leves után. Mikor lesz kész, Barty?
Volnál szíves megkérdezni?
Barty elszaladt. Celia pedig várt. Várta, hogy Oliver azt mondja, örül, amiért látja, és
megkérdezze, milyen útja volt, milyen hete volt. Esetleg, hogy hogy van. De hiába várt.
Az egész hétvégén.

– Hogy van a férje? – kérdezte Sebastian Brooke a következő hétfőn.
A Savoy Hotelben ebédeltek a férfi ügynökére várva. Celia már ajánlatot tett a könyvre.
Tudta, ha nem siet, elviszi más. Megkérdezte Olivert is, szeretné-e, ha megbeszélnék, de a
férfi színtelen hangon azt felelte, hogy nem.
– Nem vagyok elég erős hozzá, drágám, sajnálom. Egyelőre kénytelen vagyok rád
hagyni mindent.
Az ajánlatot négyszáz fontról elfogadták. Ez hatalmas pénz volt. Aztán Sebastian
ügynöke, Paul Davis újra felhívta az asszonyt. A Macmillan szeretné megvenni a könyvet,
és többet ajánlott érte. Vajon Celiát még mindig érdekli a dolog? Azt felelte, igen, de nem
hiszi, hogy ennél feljebb mehet. Ebben az esetben, mondta Paul Davis, lehet, hogy
elbúcsúzhat tőle. Az asszony vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte, ötszáz font elég
lenne-e. Davis azt válaszolta, hogy továbbítja az ügyfelének. Még aznap újra jelentkezett,
és közölte, hogy ötszázötvenért biztosan az övé lehet. Ezek hatalmas összegek voltak. Az
átlagos előleg a jogdíjra (húsz százalék) húsz font volt. Oliver mindig azt mondogatta,
hogy ha ez elég volt A. E. Housmannak, akkor elégnek kell lennie mindenkinek. Nagy
ritkán volt egy-egy írás a The Booksellerben arról, hogy valamelyik rendkívül híres írónak
kétszáz fontot ajánlottak, de ez alig fordult elő. Sebastian pedig nem igazán volt híres.
Habár, természetesen, az lesz, és vele együtt a Lyttons is még sikeresebb. Celia lehunyta a
szemét, megragadta az íróasztala szélét, és azt válaszolta, rendben, legyen ötszázötven.
Végül is ez a pénz visszajön majd az eladásokból. Az ebéd arra szolgált, hogy
véglegesítsék a megállapodást, és megünnepeljék a Lyttons és Sebastian Brooke
együttműködését.
– Sokkal jobban van – válaszolt Sebastian kérdésére Celia. – Persze még mindig nagyon
gyenge.
– Gondolom. Szegény fickó! De biztos örül, hogy otthon lehet, és láthatja magát. –
Rámosolygott az asszonyra csodálatos, ragyogó mosolyával.
– Hát igen – mondta Celia –, örül. – Aztán egyszerűen csak azért, mert el akarta
mondani valakinek, el kellett mondania valakinek, hozzátette. – Gondolom.
– Ezt meg hogyan érti, hogy gondolja?
 – Hát nem is tudom. Nagyon… lehangolt.
Már miközben kimondta, arra gondolt, milyen ostobán hangzik, mennyire nem fejezi ki
a valóságot ez a szó. Belenézett Sebastian Brooke szemébe, és zavartan elmosolyodott.
– Milyen ostobaság ilyet mondani! Persze hogy lehangolt.
– Igen – válaszolt a férfi –, ez természetes. De attól még nem könnyebb elviselni, igaz?
– Nem – felelte Celia meghökkenve –, nem könnyebb.
– Ez rettentően nehéz – jegyezte meg a férfi – mindenkinek. Ezek az újbóli
találkozások.
– Maga is… úgy értem…
– Nekem is részem volt benne – magyarázta mosolyogva a férfi –, és katasztrofálisan
sikerült. De már túltettem magam rajta, amint látja. Majd egy másik alkalommal mesélek
róla, ha akarja.
Az asszony ránézett, immár nem először tűnődve el a férfi magánügyein, és hirtelen
ráébredt, milyen nagyon érdekli őt a férfi és az élete.
– Hát az nagyon… – kezdte, aztán elhallgatott.
Paul Davist odavezették az asztalhoz. Az ügynök Celia keze fölé hajolt. Az asszonynak
ellenszenves volt Davis a talpnyaló modorával. Egy kenetteljes cápa, Oliver így nevezte
egyszer. Celiát meglepte, hogy ő képviseli Sebastiant, hogy egy ilyen embert bízott meg.
Bár igaz, hogy Davis rendkívül sikeres volt.
– Lady Celia, milyen gyönyörű, és milyen kedves öntől, hogy megvendégel! Nem sok
kiadó hív meg ilyen elegáns ebédre mostanában.
– Mi a Lyttonsnál sokat adunk a stílusra – válaszolt Celia.
– Valóban. Hogy van Oliver? Úgy hallottam, itthon van.
– Sokkal jobban van. Lent lábadozik az anyám birtokán.
– Remélem, hamarosan újra visszatér Londonba… Hogy jól megtáncoltasson minket.
Mindig is kemény tárgyalófél volt, és gondolom, egy kis idő a lövészárokban jót tesz a
harci kedvnek.
– Egy kis idő a lövészárokban nem tesz jót semminek – szólalt meg csendesen
Sebastian Brooke. – Legfeljebb arra jó, hogy elvegye az ember életkedvét.
– Ugye, hallott Sebastian háborújáról? – kérdezte Paul Davis.
– Nem hallottam. Csak a Meridiánról beszélgettünk.
– Bizonyára el fogja mesélni. Egészen rendkívüli módon besoroztatta magát
közlegénynek. Nem igaz, Sebastian?
– De, valóban.
– Ugyan mi a csodáért tett ilyet? – kérdezte Celia őszinte megdöbbenéssel.
– Ugyanis tökéletesen híján vagyok a vezetői erényeknek – felelte könnyedén
Sebastian. – Azt gondoltam, jobb, ha mások mondják meg, mit csináljak. Ezenkívül
nagyon tisztelem a brit munkásembereket, és ott kint még jobban megtanultam tisztelni
őket. Nem hiszem, hogy feleennyire is jól éreztem volna magam a tiszti fedezékben.
– De… de ez sokkal nehezebb lehetett – vélekedett Celia. – A körülmények, a…
– Bizonyos értelemben talán igen. Fizikailag. De érzelmileg és mentálisan könnyebb
volt. Szó szerint csak a parancsokat kellett teljesítenem.
– És merre volt?
– A legnagyobbak közül kettőben. Etapes-nál és a Somme-nál.
Szótlanul rámeredt a férfira. Nem tudta, mit mondhatna.
– Aztán szerencséje volt – vette át a szót Paul Davis –, és megsebesült. Hazaküldték, és
így volt ideje megírni ezt a csodálatos könyvet. Most beszéljünk arról, rendben? Kaptam
egy újabb ajánlatot, Lady Celia.
– Valóban?
– Igen. A Collinstól hívtak, mielőtt elindultam.
– Paul – szólt közbe Sebastian. – Nem vagyok benne biztos, hogy…
– Sebastian, bízd ezt rám, jó? – szakította félbe Paul Davis, szemmel láthatóan erősen
igyekezett, hogy vidámnak és határozottnak tűnjön a hangja. – Nem is tudom, miért
engedtem neked, hogy részt vegyél ezen az ebéden. Nagyon szokatlan dolog.
– Azért, mert én ragaszkodtam hozzá – válaszolt könnyedén Sebastian –, amint azt te is
nagyon jól tudod.
Celia ránézett. A férfi cinkos pillantással nézett vissza rá. És volt még valami más is a
tekintetében. Valami, amit az asszony az elméje mélyére száműzött.
– Rendben. Mindenesetre ez a helyzet, Lady Celia. Nagyon szeretnék megkapni.
Meglehetősen nagy összegeket emlegetnek.
– Én viszont úgy értettem, hogy már elfogadták az ajánlatomat – jelentette ki
határozottan Celia.
Valójában belül nem volt ennyire határozott. Tudta, hogy az ötszázötven font sokkal
több, mint amennyit a Lyttons pillanatnyilag megengedhet magának, és botrányosan nagy
összeg egy kezdő írónak. De azt is tudta, hogy meg kell szereznie a Meridiánt, és akkora
összeget akart letenni, amely garantálja, hogy az övé lesz a könyv. Elhatározta, ha
szükséges, megteszi azt a hallatlan dolgot, hogy az ajánlatot a saját személyes
jövedelméből állja.
– Úgy is volt. De nekem az ügyfelem érdekeit kell néznem. Valójában egy aukción
töröm a fejem. Ami, természetesen, az ön végső ajánlatával kezdődne.
– Attól tartok, az valóban a végső ajánlatom.
Elfogta a rosszullét. Látta, amint a Meridián kicsúszik a kezéből. Kinézett az ablakon a
folyóra, elképzelte, amint a könyv leúszik Greenwich felé, a délkör vonaláig, amely olyan
központi szerepet játszik a történetben, és magával viszi Sebastiant. De talán jobb is. Nem
lett volna szabad ilyen hatalmas összeget ajánlania Oliver vagy legalább KM beleegyezése
nélkül.
– Ebben az esetben – jegyezte meg sajnálkozó hangon Paul Davis –, attól tartok, fennáll
a veszélye, hogy elveszíti. Mert… Lady Celia, rendelünk?
Az asszony bólintott, és felvette az étlapot. Nagyon csalódott volt, a sírás kerülgette. De
hát ez nevetséges! Veszített már el könyveket korábban is.
– Sebastian azt hiszem, osztrigát kért. És utána…
– Nem, álljunk meg egy pillanatra! – vágott közbe Sebastian. – Visszajönne egy kicsit
később? – nézett a pincérre. – Paul, nekem nem tetszik ez az egész. Nagyon nem tetszik.
Lady Celia már tett egy nagyon nagyvonalú ajánlatot, ami nekem tökéletesen megfelel. Ki
akarja adni a könyvemet. Ha az elképzelései megegyeznek az enyémmel, és én azt hittem,
erről szól ez az ebéd, én is azt akarom, hogy kiadja. Maradhatnánk ennél a tervnél?
– Nem! – vágta rá Celia élesen. – Nem, én szabályosan akarom megszerezni ezt a
könyvet. Mindnyájunk érdekében. Nem kérek semmiféle szívességet, bár nagyon kedves,
hogy felajánlotta. Mennyit ajánlott a Collins?
Paul Davis ránézett.
– Hatszázat. Itt van a levelük, ha esetleg meg akarná nézni.
– Megadom – jelentette ki Celia a levélre pillantva. Erősen émelygett. Hatszáz font.
Körülbelül, jól tudott fejben számolni, harmincszorosa a szokásos összegnek. Oliver
szokásos ajánlatainak. Ugyan mit művel?
– Nos… egy magasabb összeg biztosítaná, hogy az öné legyen. A Collins nagyon oda
van érte. Amint látja…
– Ötszázötven elég lesz – vágott közbe Sebastian. – És ezzel meg is állapodtunk, Paul.
Paul Davis jeges tekintettel nézett rá.
– Igen, rendben – adta meg magát végül. – Hogyne. Maga az ügyfél. – Erőltetetten
felnevetett. – Végül is a maga könyve.
– Igen – jelentette ki Sebastian. – Az. És most már Lady Celiáé is.
Az ebéd további részében a kiadás dátumáról, reklámról, szerkesztésről, illusztrációkról
beszélgettek. Úgy tűnt, Sebastian tökéletesen egyetért az asszony minden javaslatával.
– Jól van – mondta végül Paul Davis, aztán hátralökte a székét, és a szalvétájával
megtörölte vastag ajkát. – Ideje mennem, hogy megírjam a szerződést. Köszönöm, Lady
Celia, a kiváló ebédet. Később még beszélünk, Sebastian.
Azzal kiment az étteremből. Celia és Sebastian figyelték.
– Visszataszító alak – jegyezte meg Sebastian. – Keresnem kell valaki mást.
– Nagyon jó ügynök.
– Valóban?
– Igen. De mint ember nem a kedvencem – tette hozzá Celia.
– Ezt örömmel hallom – jelentette ki a férfi, s megemelte a poharát. – Igyunk az
együttműködésünkre!
– Az együttműködésünkre – mondta mosolyogva a nő.– Nagyon rendes dolog volt
magától, amiért hagyta, hogy a Lyttons adja lei a könyvét. Pedig még több pénzt is
kaphatott volna érte.
– Kevesebbért is odaadtam volna magának – jegyezte meg Sebastian.
– Tudom. De tudja, az sosem tesz jót. Nem hagyhattam, hogy rosszul járjon.
Megnehcztelt volna érte, ami megrontja a legjobb munkakapcsolatot is.
– Nem hiszem, hogy rosszul jártam.
– Visszajön a pénzünk, ebben biztos vagyok. Az eladásokból. De addig is nagyon hálás
vagyok.
Sebastian Broolce rávillantotta a mosolyát, aztán hirtelen komoly lett az arca, szinte
komor.
– Azt hiszem, tudja, miért tettem – mondta.

– Mindnyájunknak vissza kell menni Londonba – közölte Barty –, hogy ott lakjunk.
– Mikor? – kérdezte Adele.
– Miért? – kérdezte Venetia.
– Mi az a London? – kérdezte Jay.
– Különben is, honnan tudod? – tette hozzá Adele.
– A nagymamád mondta nekem. Azt mondta, karácsony után.
– Ugyan miért mondta volna neked?
– Nekünk miért nem mondta?
– Apa miért nem mondta nekünk?
– Mert Billyről beszélgettünk – válaszolt Barty. – És a nagymamátok azt mondta, hogy
majd hiányozni fog nekem, amikor visszamegyek Londonba. És úgy is lesz – fejezte be, és
kitört belőle a sírás.
Az ikrek némán néztek rá, azután egymásra.
– Mi valószínűleg nem akarunk menni – jelentette ki Venetia.
– Én sem – válaszolt Barty, az orrát fújva –, de muszáj. A háborúnak vége, már nincs
bombázás.
– De attól még itt maradhatunk. Apa is itt van.
– Már ő sem lesz itt sokáig. Hamarosan jobban lesz, és haza akar menni.
– Honnan tudod? – kérdezte Adele.
– Ki mondta neked? – kérdezte Venetia.
 Ádázul féltékenyek voltak Bartyra az apjukkal való jó kapcsolata miatt.
– Ő mondta.
– Nem igaz!
– Nem hiszek neked.
A kis Jay, megérezve az ellenséges indulatokat Bartyval, az ő hősnőjével szemben, a
lány kezébe csúsztatta a kezét.
– Szeretni fogom Londont? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Barty.

Jay nem szerette Londont, sőt utálta. Nyomorúságosan érezte magát. Attól a pillanattól
kezdve, hogy a taxi elindult a Paddington pályaudvarról, és a vonatozás izgalma elmúlt,
nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy visszamehessen. Gyűlölte a szürke utcákat, a
forgalom zaját, amely elnyomta a madárdalt, a parányi füves területet a Keats Grove-i ház
mögött, amit kertnek neveztek, gyűlölte, hogy nem volt mit tennie, és a szabadsága
elveszett.
Ashinghamben többé-kevésbé szabadon kószált. Egész nap Barty és az ikrek nyomában
járt a háztól az istállókig, ki a mezőre, vissza a kerten át a házba. Amíg a lányok tanultak,
ő beszélgetett Billyvel vagy valamelyik lábadozó katonával a házban, vagy Dorothyval
összeszedték a tojásokat, vagy lesétáltak a faluba, vagy Dorothy készített neki
horgászbotot, és türelmesen ültek a patak partján, várva a halakat, amelyek persze nem
jöttek soha. És amikor Giles hazajött az iskolai szünetben, a lányok helyett az ő nyomában
járt, és Giles krikettórákat adott neki meg Bartynak, és megtanította Jay-t biciklizni a régi
háromkerekűn, amelyet az istállóban talált, és amely még Celia nénié volt valaha.
Ashinghamben az összes gyerek a nagy konyhában étkezett, és esténként Jay egy kis
szobában aludt Barty és az ikrek szobája között. Sosem volt egyedül, sosem volt
magányos.
Ám most hirtelen egész nap kettesben volt Dorothyval. Az anyja, aki különben is kissé
távoli figura volt számára, korán reggel elhagyta a házat, és általában csak akkor ért haza,
amikor ő már ágyban volt. Jay az iskolához még túl fiatal volt, úgyhogy Dorothyval
sétálni mentek a Heathre meg boltba, és néha a könyvtárba. Ennyi volt az összes
szórakozás. Hetente egy-két alkalommal átmehetett uzsonnára az ikrekhez, de még az ő
jóval nagyobb házukban is, ahol többféle játék volt, nem igazán lehetett sok mindent
csinálni. Különben is, a lányok megváltoztak. Még Barty is. Elegáns ruhát viseltek a bő
kötény helyett, ami Ashinghamben volt rajtuk, vagy egy iskolai egyenruhának nevezett
dolgot, szoknyát inggel meg fura lapos kalappal. Mindnyájan egy helyre jártak iskolába,
és az ikreknek sok barátnőjük volt, akik szintén mindig ott voltak a házban, és nem
akartak Jay-vel játszani, vagy az ikrek nem is voltak egyáltalán otthon, ami még rosszabb
volt. Bartynak sok házi feladata volt, ahogy mondta, és bár azért felolvasott Jay-nek, és
játszott vele, a kisfiú látta, hogy nagyon elfoglalt.
Celia néni sem volt otthon, munkában volt Jay anyjával, kivéve a hétvégén. Az
egyetlen, akinek úgy tűnt, továbbra is van ideje rá, az az ikrek apja volt, Wol, ahogy Jay és
Barty hívták. Még mindig nem volt elég jól, hogy munkába járjon, ezért gyakran
felolvasott Jay-nek, mesélt neki és együtt rajzolt vele. Wol nem tűnt túl boldognak.
Gyakran nagyon szomorúan nézett a kisfiúra, sóhajtott, és látszott, hogy egész máshol jár
gondolatban. Egyszer azt mondta:
– Nincs túl jó helyünk itt, nem igaz, öregfiú?
– Én nem is akarok itt helyet – válaszolt Jay. Nem egészen értette, hogy mire gondolt
Wol, de azt látta, hogy ő is magányos. – Nem mehetünk vissza a másikra?
Erre Wol szomorúan elmosolyodott, szorosan magához ölelte, és azt válaszolta, hogy
sajnos az nem lehetséges; aztán jó darabig némán ültek egymás mellett.

– Ez egyszerűen tökéletes – jelentette ki Sebastian. – Csodálatos. Nagyon ügyes lány ez
a maga művészeti szerkesztője.
– Művészeti igazgató. Nagyon büszke a címére.
– Elnézést. Nagyon ügyes, bárhogy nevezzék is.
Celia irodájában voltak, és Gill terveit tanulmányozták, amelyeket a Meridián
borítójához készített. Rendkívül látványos volt. Örvénylő, óra alakban elrendezett,
szecessziós stílusú betűk, amelyek különböző méretben és alakzatban a Meridián szót
adták ki. Az óra számlapja kicsi volt, tökéletesen konvencionális, attól eltekintve, hogy ha
közelebbről megnézte az ember, látta, a számok nem számok voltak rajta, hanem betűk,
amelyekből a Meridián szót lehetett kiolvasni előre és hátrafelé, mivel az M betű volt a
tizenkettes, az N pedig a hatos. Az óra két mutatója két nem nélküli figura volt, akik fejük
fölé emelt kézzel, összezárt tenyérrel a hat órát mutatták.
– Vagyis inkább az N órát. És… – magyarázta Gill boldogan, amikor letette Celia elé a
rajzot előző este – használhatunk végre színeket is, igaz? Szóval egy gyönyörű
zöldeskékre gondoltam, arannyal átszőve.
– Csodálatos – állapította meg Celia. – Egyszerűen csodálatos. És gondolom, az
illusztrációk is hasonló stílusban készülnek.
– Igen, csak nyilván még dekoratívabbak lesznek. Már megbeszéltem a művésszel.
Színes képek lesznek, remélem, és nagyjából minden fejezethez egy.
– Igen. És természetesen színes képeket akarunk.
Minél többször olvasta Celia a Meridiánt, annál jobban megszerette, annál jobban
elvarázsolódott tőle, és megérezte a benne rejlő hatalmas lehetőségeket. És nem csak erről
az egy könyvről volt szó. Sebastian elárulta neki, hogy még sok hasonló története van,
ugyanezzel a háttérrel. Celia még mindig nem mondta el Olivernek (sőt, ami azt illeti,
KM-nek sem), hogy mennyit fizetett érte. Vagy egyetértenének vele, hogy megérte, vagy
nem, de mivel már túl késő volt, úgysem lehetett volna semmit sem tenni.
A könyv nemcsak elbűvölő történet volt, hanem ragyogó mesevilág is, és tökéletesen
eredeti. Egy olyan időzónában játszódott, amelyik párhuzamos a valóságos idővel, de
elérhetetlen onnan. Aki elolvasta, legyen bár fiatal vagy öreg, mindenkit azonnal
elvarázsolt. Még Jack is, aki végül hazatért Franciaországból, és átmenetileg a Cheyne
Walkon lakott, amíg el nem dönti, mihez kezdjen az életével, kijelentette, hogy képtelen
volt letenni.
– Pedig ő csak három könyvet olvasott egész életében – tette hozzá Celia, amikor
beszámolt róla Sebastiannak.
– Nagyszerű. Alig várom, hogy megismerkedjek vele. Egy írástudatlan Lytton. Micsoda
ellentmondás!
– Szeretné Jacket. Mindenki szereti. De visszatérve a Meridiánra: szerintem az egyik
legnagyobb gyönyörűség benne, hogy feltételez némi olvasottságot a gyerekek részéről,
akik olvassák. Úgyhogy a szülőknek tetszeni fog emiatt, a gyerekek pedig tanulnak belőle.
És csodás a humora, nekem az tetszik a legjobban. Nem, mégis inkább azt hiszem, hogy a
kisebb önálló cselekményszálakat szeretem benne legjobban.
– Megmondjam, én mit szeretek benne leginkább? – kérdezte Sebastian, különös
tekintetével kutatóan nézve az asszony szemébe.
– Igen. Mi az?
– Hogy maga fogja kiadni.
– Ó, Sebastian! – mondta Celia, s mivel ez még a kapcsolatuk legelején volt, félreértette
a hallottakat. – Nagyon örülök, hogy minden tetszik magának, amit a könyv körül
csinálunk, én…
– Nem, nem! – vágott közbe a férfi. – Nem erről van szó, habár az is fontos. Nem, én
amiatt vagyok a legboldogabb, hogy ez a könyv elvezetett magához.
– Értem – lepődött meg Celia, s rámeredt a férfira.
– Maga nem örül ennek, Celia?
– Nos… – kezdte az asszony, lepillantva a könyvre – nos, természetesen csodálatos
dolog, hogy részt vehetek ebben a munkában, ez nagy kiváltság…
– Én nem a munkáról beszélek – vágott közbe a férfi –, ahogy azt maga nagyon is jól
tudja.
Zavartan elvörösödve – szokatlan jelenség volt ez nála – Celia megnyomta a belső
telefon gombját, és utasította Janet Gouldot, hogy küldje be Gill Thomast hozzá.
– Itt van nálam Mr. Brooke, és meg akarja vele beszélni a borítót.
Sebastian ránézett, amikor az asszony letette a telefont.
– Eszembe sem jutott – szólalt meg –, de ha maga azt akarja…

Celia a legkevésbé sem volt hajlandó elismerni magának ezt az egész helyzetet. Nap
mint nap azt mondogatta magában, hogy nem történik semmi. Hogy nem várja boldogan
azokat a napokat, amikor a férfi bejön a Lyttonsba, hogy nem válik egyre inkább olyan
nővé, akit korábban elítélt, aki figyeli magát, ahogy jár, beszél, néz vagy nevet, azon
aggódva, hogy a lehető legkecsesebb, legmulatságosabb, legkívánatosabb legyen. Gyakran
kapta magát azon, hogy a férfira gondol, de ez csak azért volt, mert olyan zseniális, és
zseniális a könyv is, amelyet elhozott nekik. Sebastian valóban elragadó és eredeti módon
gondolkodott, rendkívül sármos volt, és valami türelmetlen, erőteljes energia áradt belőle.
Úgy tűnt, szinte képtelen egy helyben ülni, sőt csendben maradni is, állandóan közbevág,
akárki beszél is, hogy hangot adjon a véleményének, kifejtse a nézeteit.
És kétségtelenül rendkívül jóképű volt. Celia nem is tagadhatta, hogy valami erőteljes
szexuális vonzerő árad belőle. Nagyon erősen. De ez valójában nem zavarta az asszonyt,
nem vonta el a figyelmét attól, amit gondolt, tett vagy mondott – egyszerűen csak
nyugtázta a jelenlétét. Botorság lett volna nem észrevennie.
Nem. A férfi csodálatos szakmai lehetőséget kínált neki, és ezt élvezte, Sebastian
tagadhatatlanul vonzó társaságával együtt. Különben is, most éppen szüksége volt
valamire, ami elvonja a figyelmét a magánéletéről. S talán még azt is mondhatná, hogy
megérdemli.

– Milyen nagyot sóhajtott! – jegyezte meg Sebastian, amint felvette a kabátját,
miközben Celia a Meridián szerkesztett kéziratát becsúsztatta a fiókjába.
– Ó… igazán?
– Igen. Valami baj van?
– Nem! Nem igazán. Vagyis…
– El akarja mesélni? Mondjuk egy ebéd mellett?
– Nincs semmi, amit elmesélhetnék.
– Akar beszélni erről a semmiről ebéd közben?
– Rettentően sok a dolgom.
– Nekem is. De maga a szerkesztőm is, nem csak a kiadóm. Bizonyára sok minden
akad, amit megbeszélhetünk a Simpsons kitűnő marhasültje mellett. Gyerünk! Fáradtnak
látszik. Jót tesz majd magának.
És Celia ment. A férfinak igaza volt, valóban sok megbeszélnivalójuk volt.
Celia maga szerkesztette a könyvet. Nemcsak azért, mert úgy érezte, a Lyttonstól senki
más nem tudná elég jól megcsinálni, senki más nem volna képes értékelni a rejtett
utalásait, hanem attól félt, senki más nem venné észre, valójában milyen kevés szerkesztői
beavatkozást igényel. A nyelvezet itt-ott kissé cikornyás volt, a cselekmény szerkezete
kissé kaotikus, de mindkettő illett a könyv kissé archaikus történetéhez. Az asszony nem
tudta volna elviselni, ha egy szigorú szerkesztő megrövidíti Sebastian hosszú, zilált, de
tökéletesen koherens mondatait, vagy az egyik epizódot a másik elé helyezi, hogy szigorú
kronológiai sorrendben legyenek, amikor a mese bája többek között éppen ebből a kusza
időkezelésből fakadt. Ez volt az oka, hogy Celia maga foglalkozott vele. Nem más.
– Egyetlenegy dolog van, amit, úgy gondolom, megváltoztathatna – kezdett bele az
asszony, amikor elhelyezkedtek az étterem egyik szegletében álló asztalnál. – Mégpedig
az, hogy…
– Fáradt? – vágott közbe a férfi.
– Tessék? Ó, igen, egy kicsit. Azt hiszem, a háború kimerített mindnyájunkat.
– Valóban. De most, hogy véget ért, én nagyon jól érzem magam.
– Még a lába is?
– Az nem – válaszolt Sebastian az asszonyra mosolyogva. – A lábam nincs túl jól.
Meglőtték a lábát, amikor Franciaországban volt 1916-ban. A durva sebészeti
beavatkozás pedig tovább rontotta a helyzetet. Fertőzést kapott, és végül hazaküldték, ahol
még számos műtét várt rá, és végül el kellett fogadnia, hogy a térde már soha nem
gyógyul meg, és egész életében fájni fog.
– És mi a maga térde? – kérdezte a férfi.
– Hogyan?
– Azt kérdeztem, mi a maga térde? Mi az, ami még mindig fáj?
Az asszony nem felelt.
– A férje?
– Nem – vágta rá sietve Celia, túlságosan is gyorsan.
– A férje – mosolyodon el Sebastian. – Beszéljen róla!
– Nem.
– Miért nem?
Celia most sem felelt.
– Mondja el, mi a baj! Nagyon lehangolt?
– Ő… nem kifejezetten. Nem. Egész jókedvűnek tűnik. Vagyis… nem kifejezetten
vidám. De nem is szomorú. Csak…
– Távoli?
– Igen – kapott a szón Celia. – Pontosan erről van szó. Úgy tűnik, mintha nem érdekelné
semmi önmagán kívül.
– Még maga sem?
– Én egyáltalán nem.
– Szerintem ez teljesen normálisnak tűnik – jelentette ki Sebastian. Hátradőlt, és
figyelmesen nézett az asszonyra. – Magam is így voltam vele bizonyos mértékig. A férje
végül is rettenetes időket élt át. Valószínűleg egyszerűen eltávolodott mindentől. Magába
fordult. Ez egyfajta védekező mechanizmus.
– Tudom. Természetesen tisztában vagyok vele. És… próbáltam nagyon türelmes lenni.
De ő semmiről sem akar beszélni. Kizárólag saját magáról. Sem a Lyttonsról, sem a
gyerekekről, sem a házról, amely rettenetes állapotban van, sok munkát igényel,
ugyanúgy, mint a Lyttons épülete, ha már itt tartunk, és főleg egyáltalán nem akar beszélni
rólam. Sőt, még csak arról sem, hogy mi mindenen ment keresztül. Ez… nos, ez nagyon
nehéz. Mert továbbra is nekem kell csinálnom mindent, nekem kell meghoznom olyan
döntéseket, amelyekben most már neki is részt kellene vennie. Nagyon nehéz így.
Sebastian rámosolygott a nőre.
– Megjósolhatom, drága Lady Celia, lehet, hogy azt még nehezebbnek találja majd,
amikor a férje elkezd ismét érdeklődni a dolgok iránt.

– Szervusz, Marjorie!
Barty a lakás ajtajában állt a Line Streeten, és bátortalanul mosolygott. Szombat volt, és
megengedték neki, hogy busszal egyedül jöjjön át. Celia támogatta az önállóság minden
megnyilvánulását. Barty és az ikrek legtöbbször busszal mentek haza az iskolából is. Az
ikrek elöl ültek a barátnőikkel nevetgélve, Barty pedig mögöttük ülve úgy tett, mint aki
nem törődik vele. Nem volt könnyű dolog. Elvileg ő volt a felelős értük, de sosem
fogadtak neki szót.
– Ne menjetek fel a busz tetejére! – mondta például. – Esik az eső.
– De mi fel akarunk menni – válaszolták, és már szaladtak is fel a lépcsőn.
– Nekünk nem itt kell leszállnunk! – kiáltott oda nekik egy másik alkalommal, amikor
meglátta, hogy a peronon állnak leszállásra várva.
– Mi itt akarunk leszállni Susie-val. Innen már gyalog megyünk.
Úgyhogy neki is le kellett szállnia velük, és mögöttük bandukolva figyelni az összehajló
két egyforma fejet, amint az ikrek egymással pusmognak, őt teljesen kirekesztve. Amióta
visszatértek Londonba, megint sokkal rosszabb lett a helyzet.
Aztán otthon dadus megszidta őket, amiért eláztatták az egyenruhájukat vagy leverték a
cipőjüket, és Bartyt még náluk is jobban megdorgálta.
– Neked kellene vigyáznod rájuk, Barty, te idősebb vagy, legalább neked legyen több
eszed!
Felesleges lett volna bármit is felelnie, teljesen felesleges.
Mindnyájan ugyanabba az iskolába jártak, a Helen Wolff Leányiskolába a South Audley
Streeten. Jó iskola volt, és eléggé híres. Violet, Mrs. Keppel lánya és Vita Sackville West
is odajártak valaha. Bár Celiát ez kevésbé érdekelte, mint az oktatás magas színvonala. Az
volt a határozott szándéka, hogy a lányainak ugyanazt az iskoláztatást biztosítja, mint
Gilesnak.
Barty, a Miss Adamsszel töltött éveknek és saját jó képességeinek köszönhetően,
egyenesen az osztálya élére került, az ikrek pedig kényelmesen a saját osztályuk végefelé
rendezkedtek be. Okosak voltak, de nagyon lusták, és úgy vélték, az élet túlságosan jó
mulatság ahhoz, hogy elrontsák könyvek olvasásával vagy a szorzótábla tanulásával.
Napokon belül rettentően népszerűek lettek, és mindenki a társaságukat kereste. Ennek
következtében beképzeltek lettek, engedetlenek, szemtelenek a dadussal és a tanáraikkal,
basáskodók Bartyval. Ashingham boldog, fegyelmezett évei mintha nem is léteztek volna
soha.
Bartynak először nem volt gondja a többi lánnyal az osztályában. Kedvelték, és már
kevésbé is ütött el tőlük, hozzájuk hasonlóvá tették egyrészt a Lyttonékkal töltött évek,
másrészt a háborús élmények. Ügyes volt a sportokban is, a tornateremben és a
hálólabdapályán egyaránt, ami fokozta a népszerűségét. De aztán a tanárok kezdték
mondogatni az ikreknek, hogy példát kellene venniük róla. Szorgalmasan kellene
tanulniuk, figyelni az órán, megcsinálni a házi feladatot, megtanulni a szorzótáblát.
– A nővéretek olyan jó példát mutat nektek – mondta egy nap az osztályfőnökük,
amikor mindketten rendkívül rossz helyesírási dolgozatot adtak be. – Miért nem
utánozzátok?
Az ikrek jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.
– Ő nem a nővérünk – szólalt meg Adele. – Csak nálunk lakik.
– Csak hazahozta az anyukánk, amikor kicsi volt – tette hozzá Venetia.
A hír gyorsan elterjedt az iskolában, hogy Barty valamiféle lelenc, akit az utcáról
mentett ki a gyönyörű Lady Celia Lytton, és ráerőltette a saját gyerekeire, akiknek
kedvesnek kellett lenniük hozzá, megosztani vele a játékaikat, sőt átadniuk neki az egyik
hálószobát is. Ez az a fajta romantikus történet volt, amelyet a kislányok kedvelnek, de
ugyanakkor nagy teret ad a manipulációra is. Napokon belül csodabogár lett Bartyból; a
csodálat tárgya néhány kedvesebb lány szemében, és gúny tárgya a legtöbbjükében.
– Igaz az – kérdezte az egyik –, hogy egy dobozban aludtál a három bátyáddal?
– Velük aludtam, amikor nagyon kicsi voltam, igen – válaszolt Barty, aki nem volt
hajlandó elárulni a családját –, de egy ágyban, nem egy dobozban.
– És mindnyájan a pincében laktatok?
– Nem kifejezetten a pincében.
– Nem kifejezetten? Az meg mit jelent?
– A szobáink a ház alsó szintjén voltak. A… az alagsorban.
– A szobáitok? Hány szobátok volt?
– Kettő – mondta nyugodtan Barty.
Felnyitotta a pad tetejét, és kivett belőle néhány könyvet. Tudta, mi vár rá attól kezdve.
De nem volt annyira rossz, mint korábban. Most volt néhány barátnője, és meghívták
néhány helyre. De legtöbbször vagy kiközösítették, vagy kigúnyolták. Akárcsak azelőtt,
most is a munkában keresett vigaszt, és nagyon jól tanult. De általában ez sem segített,
ugyanis elnevezték Strébernek.
– Még mindig jobb, mint az Utcakölyök – mondta Gilesnak.
Amikor osztályelsőként vagy egy díj nyerteseként felolvasták a nevét, a többi lány
égnek emelte a szemét, grimaszokat vágott és összesúgott a háta mögött. Barty úgy tett,
mintha nem törődne vele, de rettenetesen szenvedett tőle.
 – Szia! – köszönt vissza most Marjorie. – Hát te mit keresel itt?
– Eljöttem látogatóba – válaszolt Barty. – Szombat van. És a jövő héten mindannyian
lemegyünk Ashinghambe húsvétra, úgyhogy találkozom Billyvel. Gondoltam, hátha
üzentek neki valamit.
– Nem hinném – jelentette ki Marjorie. – Ő is olyan felvágós lett, mint te, nem igaz?
Ugyan miért akarna hhh-a-a-allani rólunk? – tette hozzá, megnyomva a h-t, és elnyújtva a
szót.
– Marjorie, ne légy igazságtalan! Persze hogy hallani szeretne rólatok. Ne butáskodj!
Hol van anya?
– Lent a boltban Maryvel. Megpróbál egy kis kenyeret szerezni.
– Megpróbál? Miért? Olyan nehéz?
– Igen, lédiséged, azért, mert nincs pénzünk. Úgyhogy tegnapi kenyeret kell szereznie.
Sorban kell állnia érte.
– Értem. Akkor megyek és megkeresem. Köszönöm. Frank itt van valahol?
– Nincs. Elment a barátnőjével.
– Nahát, milyen jó! Neked tetszik a barátnője?
Marjorie vállat vont.
– Elmegy. Kicsit beképzelt. Te jól kijönnél vele, azt hiszem.
Barty feladta, és elment, hogy megkeresse az anyját.
Sylvia a sorban állt. Mary időközben eltűnt, elment játszani. Az asszony kimerültnek és
nagyon soványnak tűnt. Időnként elfogta a köhögés.
– Anya! Szia! Jól vagy?
– Szervusz, Barty, drágám! Már megint nőttél. Milyen szép ez a ruha!
– Ó… köszönöm. Igen, ez új.
Lenézett a ruhájára, feltételezte, hogy csinos lehet. Sötétkék gyapjúból készült, behúzott
felsőrésszel és ejtett csípővel, a térd alá érő szoknyával. Celia néni elvitte őt meg az
ikreket vásárolni egy héttel ezelőtt. Több tucat holmit rendelt neki a Woollandsból
tavaszra és nyárra. Kikérdezte őket, hogy mit szeretnének, és azt mondogatta, milyen
remek dolog, hogy újra van választék. Barty szerint rémes volt, még bonyolultabbá tette
az életet. Ő sosem foglalkozott a ruhákkal, egyáltalán nem érdekelte a divat. Ezzel
szemben az ikrek órákat töltöttek a különböző részlegeken ruhákat, szoknyákat, blúzokat,
könnyű kabátokat, fehér zoknikat, bokapántos cipőket, szalmakalapokat válogatva
maguknak. Szörnyen unalmas volt. Ha majd felnő, gondolta Barty, ő is ugyanazt az
öltözéket fogja viselni mindennap, mint KM.
– Bárcsak nekem is volna néhány új ruhám! – sóhajtott fel Sylvia. – Az enyém már
teljesen elvásott.
– Én meg… – kezdte Barty, aztán elhallgatott.
 Megkérdezhetem Celia nénit, akarta mondani, de tudta, hogy az anyjának nem tetszene.
Nem hajlandó elfogadni a jótékonykodást.
– Nekem elég azt tudni, hogy neked bőven van mindened – mondta mindig. – Szép
ruhák, jó étel. Ennyivel is kevesebb a gondom.
Barty azt gondolta, hogy az anyja bizonyára örül ennek, de ő gyűlölte ezt hallani, mivel
ezzel azt fejezte ki, hogy soha többé nem térhet vissza a családjához, nehogy pluszterheket
rakjon rájuk. Ez volt a legrosszabb dolog. A tudat, hogy nem tartozik Lyttonékhoz, azok
pedig, akikhez tartozik, nem akarják őt.
– Jól vagy, anya? – kérdezte újra.
– Ó… igen. Persze. Kicsit nehéz az élet. De hát mikor nem volt az? Ebben nincs semmi
új.
Felsóhajtott, aztán hirtelen a bolt falához támasztotta a kezét, hogy megtartsa magát. A
lány riadtan nézett rá.
– Anya! Szörnyen nézel ki!
– Jól vagyok – szabadkozott Sylvia. – Csak szédülök egy kicsit.
– Tudod mit? Menj haza! Majd én beállok helyetted.
– Megtennéd, drágám? Ez kedves tőled. Próbálj két veknivel szerezni! De a tegnapiból!
Itt a pénz.
Mr. Phelps a pékségben azon kevesek közé tartozott a Line Streeten, akik úgy kezelték
Bartyt, mintha nem volna benne semmi különleges, mintha még mindig odatartozna.
Legtöbben megbámulták, mintha valami csodabogár volna.
– Szervusz, Barty! A mindenit, már megint nőttél. Hát hol az anyukád? Esküdni mertem
volna, hogy itt áll a soromban.
– Hazament. Nem érezte túl jól magát.
A férfi sóhajtott.
– Nem, nincs túl jól. Nem eszik rendesen, és rondán köhög. Nincs elég pénze, az a
problémája. Neki meg az összes többi özvegynek. A nyugdíj szégyenletes összeg.
Felháborító. Csodálkoznék, ha tíz shillingnél többet kapna. Nem tudom, hogyan boldogul
egyáltalán. Tessék, vigyél egypárat ezekből a zsemlékből is. Nem, ezekért nem számítok
fel semmit. Szárazak, de nincs semmi bajuk.
Barty hazavitt mindent, és főzött az anyjának teát; megzsírozta az egyik zsemlét neki, és
ott üldögélt vele egy ideig. Aznap éjjel a frissen húzott ágyban fekve új batiszt
hálóingében, aggódva gondolt az anyjára, aki száraz kenyeret vásárol, mert nem telik
frissre, és megállás nélkül köhög, Marjorie szerint még álmában is. És aztán belévillant,
hogy igazán nem csoda, ha a testvérei valamennyien úgy neheztelnek rá.

– Úgy látom, ízlett – mosolygott Celia Oliverre a vacsoraasztal fölött.
 – Igen. Valóban. Kicsit unom már a halat, de ez kifejezetten finom volt. Jó az új
szakácsnő. Habár úgy veszem észre, Jack egyre gyakrabban jár el itthonról. Gondolom,
jóféle vörös húst hajt. Nem mondhatom, hogy sajnálom. Kellemes, ha csak miénk a ház.
Nem zavar téged, hogy Jack itt lakik?
– Egyáltalán nem. Örülök neki. Komolyan. De ő rettentően unatkozhat.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan talál valami tennivalót. Meg kell mondanom,
végtelenül meglep, hogy úgy döntött, elhagyja a hadsereget. Mindig is úgy tűnt, az a
természetes közege.
– Szerintem teljesen kiábrándult belőle – vélekedett Celia. – Fokozatosan, a háború
alatt. Beszélt róla, amikor itthon volt eltávozáson.
Aztán elhallgatott, mert visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor első ízben érzett
kísértést, amikor először kívánt meg Oliveren kívül másik férfit. És most… nos, most a
férje itthon van, úgyhogy nem tehetné. Nem is jutna eszébe. Oliverre nézett, és
elmosolyodott.
– Egyébként hogy érzed magad úgy általában?
– Egész jól. Köszönöm. Tudod, éppen ma gondoltam arra, hogy kedvem volna elolvasni
néhány kéziratot. Sőt, megnézném a kiadói tervet is. Na, mit szólsz hozzá?
– Oliver, ez csodálatos!
Őszintén örült. Nemcsak azért, mert ez azt jelentette, hogy a férje bizonyára sokkal
erősebbnek érzi magát, hanem azért is, mert így legalább félig-meddig visszakapja őt a
Lyttons.
– Igen. Nyilván kezdek végre igazán meggyógyulni. Gondolom, legjobb lesz, ha
hozzáfogok Mr. Brooke munkájához, mivel láthatóan olyan fontos szerepe van a
karácsonyi kiadói tervünkben.
– Ó… igen. – Emiatt még mindig szorongott. A belefektetett pénz és idő miatt. – Bár
vannak ennél sürgősebb munkák is, amelyekkel foglalkozhatnál, Oliver. Egy új kötetnyi
detektívtörténet, és…
– Azokat is el fogom olvasni. Ehhez mit szólsz? Már határozottan kezdtem unatkozni.
Szerintem ez nagyon jó jel. Sajnálom, drágám, hogy ilyen sokáig kellett várnod rám. De
rettentő gyengének éreztem magam.
– Nem kell mentegetőznöd! Elboldogultam. Istenem, rászolgáltál egy kis pihenésre.
Hiszen végül is majdnem meghaltál.
Ez tulajdonképpen csak az itthon töltött hónapok alatt derült ki. Oliver rengeteg vért
vesztett, és szepszist kapott, már az utolsó kenetet is feladta rá egy túlbuzgó katolikus pap.
Valóságos csodaszámba ment, hogy végül mégis életben maradt. Bár a gyomra maradandó
károsodást szenvedett, és sosem fog már teljesen meggyógyulni.
– Igen – válaszolt Oliver –, valóban. És gyakran kívántam is, hogy bár meghalnék.
– Tudom – mondta az asszony.
Rámosolygott, és közben arra gondolt, remélhetőleg nem kezd bele a férfi az emlékeibe,
amelyeket olyan fájdalmas volt hallgatni, de amelyek nyilvánvalóan nagyon fontosak
voltak az érzelmi felépüléséhez. Celia eleinte büszke volt rá, hogy a férje elmondja neki
mindezt, és végtelenül boldog volt, hogy Oliver végre beszél. Mostanában azonban az
állandó ismétlődés miatt egyre nehezebb volt elviselni a történeteket.
– De mostanában már kezdek hálát érezni. Amiért nem haltam meg. Sőt, hálás vagyok,
hogy élek.
Az asszony meglepődött. Ez volt a férfi legpozitívabb megnyilvánulása, amióta
hazatért. Valami nyilván megváltozott benne, amitől másként érezte magát.
– Oliver, ez csodálatos! Annyira örülök neki.
– Igen. – Ismét az asszonyra mosolygott. – Úgyhogy mielőtt még felocsúdnál, újból ott
leszek a Lyttonsnál nyűgnek a nyakadon.
– Dehogy leszel nyűg – jelentette ki Celia. – Csodálatos lesz, ha újra ott leszel, és
segítesz nekem…
– Hogy segítek neked? Drágám, remélem, annál azért több telik tőlem, mint hogy csak
segítsek neked.
Hirtelen egészen erős lett a hangja, és parányi figyelmeztetés is megcsendült benne.
Celiának eszébe jutottak Sebastian szavai, és akaratlanul is elmosolyodott.
– Hát hogyne – mondta. – Természetesen. De úgyis tudod, hogyan értem. Nagyon
magányos küzdelem volt ez az egész.
– Ott volt veled KM.
– Ott volt velem KM, Oliver, vagyis ott voltunk egymásnak. Nem tudom, bármelyikünk
is hogyan boldogult volna a másik nélkül. De a kettőnk szakértelme annyira különböző
területekhez kötődik, mindkettőnknek magunknak kellett döntéseket hoznunk. Neki az
anyagi természetű ügyekben, nekem a művészetiekben.
– Természetesen – bólogatott Oliver. Kezdett újra elkalandozni a figyelme. Láthatóan
kimerült. – Azt hiszem, ma estére eleget dolgoztam – jelentette ki, és kipréselt magából
egy mosolyt. – De kezdetnek megteszi. És már nagyon várom, hogy ennél jóval többet is
végezhessek. Azt hiszem, felmegyek és lefekszem, ha nem bánod. Jó éjt, drágám!
– Jó éjt, Oliver!
Elkísérte a férjét a lépcső aljáig, megcsókolta, és figyelte, amint lassan felmegy a
lépcsőn.
A férfi külön szobában aludt, amióta hazatért. Gyakran felébredt, ha rátört a fájdalom
éjjel, és ilyenkor szívesen olvasott. Így volt ésszerű, ebben megegyeztek, tulajdonképpen
ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. De Oliver egyetlenegyszer sem mondta, hogy
szívesen feküdne Celia mellé, hogy szívesen a karjába zárná. Arról pedig szó sem esett,
hogy esetleg szeretkezne vele.

 16. fejezet
– Még nem kaptunk értesítést Segaltól? – kérdezte Robert közömbös hangon.
– Nem – válaszolt ugyanolyan közömbös hangon John.
Aztán kissé félszegen egymásra mosolyogtak. A döntésre vártak egy meg bízás
ügyében. Ha elnyerik, fényűző áruházat építhetnek Jerome Segalnak a Sixth Avenue-n,
ami méretében és pompájában a Saks és a Henry Bendel méltó vetélytársa lesz. Korábban
jól is ment minden. Segal többször is érzékeltette velük, hogy a megbízás az övék lesz.
Sok órát töltöttek el vele, elviselve egy csomó felesleges, részletekbe menő tájékoztatót,
pontosan tudták, hol fogják árusítani a női fehérneműt, hol az ülőgarnitúrákat, sőt még azt
is, hogy hol lesznek a mosdók. Aztán egyszer csak hirtelen nagy csönd támadt.
Elmúlt az a nap, amikor Jerome Segal előzetes ígérete szerint a szerződést aláírták
volna. Tapintatos telefonhívásukra a válasz először az volt: „Bocs, Robert, egy kis bibi
csúszott be az egyik igazgatónk részéről”, utána pedig nem tudták elérni Segalt. Nem hívta
vissza őket, hanem udvarias levelet küldött nekik egyheti haladékot kérve „csak hogy az
utolsó i-re is feltegyük a pontot”.
Az egy hét aznap telt le, és már délutánba hajlott a nap. Sem Robert, sem John nem
vallotta be, de mindketten aggódtak. Sok időt és pénzt fektettek ebbe a projektbe.
– Azt hiszem, ezután visszatérünk a tisztán spekulatív ingatlanfejlesztéshez – jegyezte
meg könnyedén John. – Az egyszerűbb.
Amikor Robert titkárnője végül bekapcsolt egy hívást Jerome Segaltól, a férfi nem a
várt engedélyt adta meg nekik, hogy kezdhessenek, hanem a költségek még részletesebb
lebontását kérte tőlük.
– Mr. Segal – mondta John, igyekezve nyugodt hangot megütni –, a költségek
részletezése már nem lehet ennél alaposabb. Ha emlékszik, még a női mosdóba szánt
virágtartó árát is megadtam.
Csend támadt a vonal másik végén. Aztán Segal azt mondta:
– Igen, tisztában vagyok vele, John. De a támogatóink feltettek néhány kérdést az
építőanyagok költségeivel kapcsolatban, például a cement önköltségéről, meg ilyenek,
esetleg ezt tovább részletezhetnék.
– Egyáltalán nem tetszik ez nekem – jegyezte meg John Robertnek, miközben a Segal-
dosszié után nyúlt. – Egy kicsit sem. Ez szőrszálhasogatás ezen a szinten. Bajt sejtek. Még
ha megkapjuk is a szerződést.
– Ha viszont nem kapjuk meg, azzal vigasztalhatjuk magunkat – válaszolt Robert –,
hogy megmenekültünk egy nehéz ügyféltől. Hadd nézzem meg még egyszer az acélra
vonatkozó számokat! Igen, ez kissé magas. Egy kicsit valószínűleg lejjebb tudnánk
faragni.
– Te olyan átkozottul optimista vagy, Robert! – jelentette ki John. – Te csak a jót látod
mindenütt.
 – Mit tehetnék? Így születtem – vigyorgott Robert Johnra.
Valóban az optimizmus volt az egyik legjellemzőbb és legértékesebb tulajdonsága. Az
optimizmusa azonban ebben az esetben alaptalannak bizonyult. A Segal-féle szerződést
egy másik cég kapta, bizonyos Hagman Betts, amelyről senki sem hallott soha.
– Új és mohó – vélekedett Robert. – Valószínűleg veszteségesen dolgozik. Ne ess
kétségbe, John! Ez csak egy üzlet, az ég szerelmére! Három másik halálbiztos megbízás
vár ránk. Menjünk, igyunk egyet, és ne foglalkozzunk vele!
Ám a három halálbiztos megbízás egyike ugyancsak a Hagman Bettshez vándorolt, a
második pedig egy Stern Rubin nevű, ugyancsak új céghez.
– Ne aggódj – nyugtatta Robert Johnt –, nem bírják majd az iramot. Nem engedhetik
meg maguknak. Hamarosan ésszerűbb árakat kell szabniuk. És akkor minden rendben
lesz. Még mindig nem nyomorgunk. Elég pénzünk van, hogy néhány szűk esztendőn
átsegítsen minket. Fel a fejjel!
De útban hazafelé a Sutton Place-re, maga sem volt különösebben vidám. Valami rossz
érzés fogta el. De nem tudta biztosan, hogy miért. Valóban úgy volt, ahogy mondta: bőven
volt tartalékuk, amire támaszkodhattak, és számos más ügyfelük akadt. Valószínűleg csak
fáradt.
– Rosszkedvűnek látszol – jegyezte meg Maud, amint Robert belépett a szobájába. A
kislány éppen rajzolt.
– Nincs semmi bajom. Mit rajzolsz?
– Egy házat. Nézd!
A férfi megnézte.
– Ez sokkal inkább felhőkarcoló.
– Lehet.
– Még megérjük, hogy te vezeted a Brewer Lyttont – mondta.
– Én örülnék neki.
– Én is.
Robert gyakran ábrándozott erről. A kislány legszívesebben a babaházaival játszott,
vagy az építőkockákból épített valamit, és a legszebb rajzai a manhattani épületek égre
rajzolódó sziluettjét ábrázolták.
– Különösen, amiket az apám épített – válaszolta komolyan a tanárának, amikor az
megcsodálta a rajzokat, mondván, milyen gyönyörűek az épületek.
Már hétéves volt, még mindig elbűvölő, a legkevésbé sem elkényeztetett gyerek.
Félnapos iskolába járt Manhattanben, ahol a legkedvesebb tantárgya a számtan volt.
– Ez nagyon jól jön egy építésznek – állapította meg elfogult apja.
Maud még mindig kicsi volt a korához képest, és feltűnő jelenség vörösesarany,
szögegyenes hajával és hatalmas zöld szemével.
 Ő meg az apja az egész világot jelentették egymásnak. Minden este együtt vacsoráztak,
reggelenként pedig felváltva ébresztették egymást egy pohár narancslével, és nagy
komolyan megbeszélték az előttük álló napot a reggeli mellett. Robert, akinek a társasági
élete sohasem heverte ki Jeanette halálát, csendesen élt, esténként általában otthon maradt.
A hétvégéket abban a házban töltötték, amelyet Robert épített Montauk-ban, Long
Islanden, egy ragyogó fehér, Overview-nak nevezett, egyedi tervezésű épületben,
közvetlenül a tengerparton, aminek a helyét a férfi úgy választotta ki, hogy ne legyen túl
közel Laurence ingatlanjához. Laurence írt Robertnek, amikor meghallotta, hogy arrafelé
keres telket, és megjegyezte, hogy mindkettőjüknek kellemesebb volna, ha nem lennének
közeli szomszédok. Robert nem válaszolt a levélre, de aggasztotta a benne kifejeződő
rosszindulat, és azok a kellemetlenségek, amelyek Maudot érhetik miatta.
Ennek ellenére szerette Long Islandet, és azt akarta, hogy Maudnak is része legyen
azokban az örömökben, amelyekkel ez a hely szolgálhat: a vitorlázásban, a lovaglásban, a
tengerparti sétákban. Végül nagyon ritkán találkoztak Laurence-szel, csak egy-egy
ebéden, ahol viszonylag udvariasan üdvözölték egymást, aztán továbbmentek.
Jamie gyakran meglátogatta őket. Most, hogy idősebb volt, könnyebben képes volt
figyelmen kívül hagyni azt a pszichológiai nyomást, amelyet a bátyja gyakorolt rá, és
nyíltan barátságos volt a nevelőapjával. Tizennyolc évesen végre megszabadult a
pattanásaitól, magas és atletikus termetű volt, remekül teniszezett és futballozott, és bár
nem volt olyan jó tanuló, mint Laurence, a Harvardra készült szeptembertől, történelem
szakra. Overview-ban teniszezni tanította Maudot, aki még mindig rajongott érte, és
bármit megtett volna a kedvéért. Az volt számára a legnagyobb boldogság, ha a fiú velük
töltötte a hétvégét, gyakran üldögélt csendben a ház előtt a teraszon, és egyszerűen csak
figyelte, amint Jamie olvas vagy szunyókál a napon. A fiú is nagyon szerette őt. Hálás volt
a kislány feléje áradó szeretetéért és azért, hogy Maud nem vette a szívére Laurence
viselkedését. Mostanában gyakran időzött náluk a Sutton Place-en is, szégyenkezve
amiatt, hogy korábban nem volt hajlandó odaköltözni hozzájuk. Most örömmel elfoglalta
azt a kis lakosztályt, amelyet Robert olyan nagy gonddal tervezett neki, amikor a házat
felépíttette.
– Bárcsak összeházasodhatnánk, Jamie! – mondta Maud, mire Jamie nevetve
megjegyezte, azt hitte, hogy Maud Kyle Brewerhez akar hozzámenni.
– Úgy is volt, de apa azt mondja, hogy már van barátnője. Különben is, inkább mennék
hozzád. Téged jobban ismerlek.
– Én is szeretném, de nem hinném, hogy lehetséges volna. Testvérek vagyunk, úgyhogy
nem lehet.
– Én nagyon féltékeny leszek arra a lányra, akit végül feleségül veszel – jelentette ki a
kislány. – Nagyon.
Mire Jamie azt felelte, hogy még hosszú ideig nem szándékozik megnősülni, és amikor
majd mégis, akkor Maudnak, természetesen, lesz beleszólása abba, hogy kit választ.

– Ez az influenza egy lidércnyomás – panaszkodott Celia KM-nek.
 Ragyogó májusi reggel volt. Celia az irodája ablakánál állt, elmerülve abban az abszurd
látványban, ahogy az emberek maszkot viselve sétáltak a napsütésben London utcáin.
– Egyszerűen nem hiszem el. És a legrosszabb, hogy doktor Perring szerint főleg az
egészséges fiatal felnőtteket támadja meg. Amit nem vett el a háború, azt el fogja vinni az
influenza. Azon gondolkodom, nem kellene-e újból elküldeni a gyerekeket Londonból.
Igazán féltem őket. Oliver szerint túlreagálom a dolgot, de már olyan sok haláleset történt.
– Jay-nek tetszene, az biztos – sóhajtott fel KM. – Úgy értem, az, ha újra elmehetne
Londonból. Annyira unatkozik, és rettentően hiányzik neki a többi gyerek. Nem is néz ki
túl jól, és kimeríti Dorothyt is.
– Mikor kezdheti az iskolát?
– Majd csak kilenc hónap múlva. De még akkor is csak délelőttönként. Rettentően
magányos, és nagyon nehezen kezelhető. Az ágybavizelése pedig rosszabbodott. Nem
tudom, mit kezdjek vele.
– Szegény kis fickó! Ha nekem is volna egy ilyen korú gyerekem, azt mondanám,
délelőttönként tanuljanak együtt, vagy valami hasonló. De hát nincs.
– Nincs – mondta KM, aztán elhallgatott.
Mindketten Celia elveszett kisbabájára gondoltak.
– Egyébként – szólalt meg Celia, mosolyt erőltetve magára –, biztos vagyok benne,
hogy Jay hamarosan beilleszkedik. Sok volt neki a hirtelen változás, de a gyerekek
könnyen alkalmazkodnak. Dorothynak mi a véleménye?
– Azt hiszem, eléggé aggódik. Jay egy ideje azt mondogatja, hogy megszökik. Több
időt kellene töltenem vele, de… Mi haszna is van egy négyévesnek egy meglehetősen
túlkoros anyából?
– Nagyon is sok – jelentette ki határozottan Celia. – Ha nem is a játékokban meg a
sportban. Rendben lesz minden, ha már iskolába jár majd, KM. Ne aggódj! Mindenesetre
megkérdem anyát, mit szólna hozzá, ha a gyerekek lemennének legalább a nyári
szünetben oda, távol a bacilusoktól. Leküldhetjük a dadusokat is. Az felvidítaná Jay-t,
nem?
– Rövid távon igen – felelte KM.
– KM, én megtanultam, hogy rövid távon gondolkodjam. Neked is azt kellene tenned.
Különben minden túl komplikált lesz. Pillanatnyilag nem vagyok képes egy napnál
messzebbre előre gondolkodni. Úgy tűnik, mintha most minden rosszabb volna, és nem
jobb, amióta Oliver hazajött. Nem tudom, miért.
– Nehéz vele?
– Nagyon. Olyan, mint egy elkényeztetett, unatkozó gyerek, aki rugdossa a bútorokat.
Követeli, hogy játsszak, vagyis beszélgessek vele, aztán amikor megteszem, nem akar
hallani semmit, amit mondok. De nem kellene kritizálnom a háta mögött! Tudom, milyen
szörnyű dolgokat élt át. De annyira szükségem volna egy kis segítségre, és ő ahelyett,
hogy a mentőcsónak lenne, amire vágytam…
– Még nagyobb lyukat üt a hajó fenekén?
 – Ez kicsit erős – felelt nevetve Celia – de… hát… igen, valami ilyesmi. Egyébként
elkezd rendszeresen bejárni a jövő héttől, hetente két napot. Biztos vagyok benne, hogy
akkor majd jobb lesz.
– Lehetséges – vélekedett KM. – Másrészt viszont lehet, hogy még rosszabb lesz.
Legalábbis eleinte.
– Ugyanezt mondta Sebastian is. Fura módon.
– Valóban? Nagyon okos észrevétel egy kívülállótól.
– Nem is tudom – vágta rá Celia. – Ez elég nyilvánvaló, nem igaz? – A papírokat kezdte
rendezgetni az íróasztalán. – Úgy értem… Te jó ég, KM, látnod kellene azt a sok naplót és
levelet, amit beküldtek az Új élet a régi helyett kötethez! Az az egyik legérdekesebb
dolog, hogy mennyire dühösek és feldúltak ezek közül az asszonyok közül sokan most,
hogy a férfiak visszajöttek, és elvárják tőlük, hogy ők egyszerűen csak félreálljanak. Ez
felháborító.
– Gondolom, a férfiak egyáltalán nem így látják – jegyezte meg KM.
Természetesen, igaza volt. Új konfliktussal kellett szembenéznie a nemzetnek. A
hősöket tárt karokkal váró ország, amit Lloyd George ígért, valójában izzott az elfojtott
dühtől a társadalmi és a nemek közötti igazságtalanság miatt. A nőktől elvárták, hogy
feladják azokat az állásokat, amelyeket olyan sikeresen elláttak a háború alatt, és
engedelmesen visszatérjenek az otthonaikba és a férjükhöz. Az a tény, hogy a
huszonkilenc év felettiek végre megkapták a szavazati jogot, nem békítette meg őket
teljesen. A férfiak pedig, akik súlyos sérülésekkel, fogyatékosan tértek vissza a frontról,
olyan nyugdíjat kaptak, amely legjobb esetben is szerénynek volt mondható, de sok
esetben inkább botrányos volt.
Bizonyos fokú faji feszültség és ellenségeskedés is érződött, amely főként a háború alatt
verbuvált nyugat-indiai csoportokra irányult. A leszerelés programját rosszul szervezték
meg. A helyreállítási minisztériumot, amelyet azért hoztak létre, hogy felügyelje a háború
utáni beilleszkedést a maga komplexitásában, 1919 kora nyarán feloszlatták, amikor pedig
a legnagyobb szükség lett volna rá. Az égbe szökő árak, ami a kormányzati ellenőrzés
hiányának közvetlen következménye volt, és amit nem követett a bérek emelése, komoly
nyugtalansághoz vezetett az iparban, és talán a legsúlyosabban jelentkezett a liverpooli
rendőri erők kötelékében. Ez aztán fosztogatáshoz, erőszakhoz és legalább egy
halálesethez vezetett. Mindehhez járult a rendkívüli módon megerősödött
munkásmozgalom, amely erőteljesen kiszélesedett a háború alatt, és Angliát is labilissá
tette társadalmilag.
A Line Streeten Sylvia Miller küzdött a betegség ellen, és próbált megélni az özvegyi
nyugdíjából. Az egyik fia megkeseredetten tért vissza a háborúból a munkanélküliségbe, a
másiknak volt ugyan munkája, de elvesztette a lábát. Ő egy volt a több millió közül, akik
feláldozták szinte mindenüket, és most azt kérdezték, ugyan mi értelme volt?

Oliver és Sebastian egymással szemben ültek a bőrkanapékon Celia irodájában. Azokon
a kanapékon, amelyeket Oliver heves tiltakozása ellenére éppen azért helyezett el az
asszony az irodájában az első héten, amikor oly sok éve belépett a Lyttonshoz, hogy oda a
szerzőket leültethesse. Azóta átköltözött egy másik, elegánsabb szobába, éppen Oliver
irodája mellé, de a kanapék még mindig ugyanazok voltak. Fényes felületük megkopott és
megsötétedett, itt-ott karcolások borították, de még mindig végtelenül kényelmesek
voltak, és kellemesen klubszerű hangulatot adtak az irodának. Már részévé váltak a
Lyttons történetének ezek az ülőalkalmatosságok. Itt üldögélt Celia késő éjszakáig
kéziratokat olvasva; itt aludt néha ő meg KM a háború alatt; itt kínálta hellyel az
alkalmazottakat, amikor közölni akart velük egy hírt, jót vagy rosszat; ez volt az a hely,
ahol a szerzők és az ügynökök megbeszélték a kiadással kapcsolatos terveket, és ahol a
kéziratok néha olyan magasra halmozódtak, hogy túlcsordultak a kanapé háttámláján.
Részévé váltak Celia személyes múltjának is. Ott ült Jago az egyik kanapén, amikor
Celia először és utoljára találkozott vele akkor este, amikor a férfi felkereste őt, hogy a
segítségét kérje. Ugyancsak itt vigasztalta Celia KM-et azon ritka alkalmakkor, amikor
gyengének látta, és itt tette vele ugyanezt KM. Itt ejtett Celia magányosan és rettegve
könnyeket Oliver távollétének hosszú évei alatt. Itt ültek Sebastiannal azon a varázslatos
napon, amikor a férfi behozta a Meridiánt, és gyönyörű, dallamos hangján szinte szó
szerint (amint azt Celia mostanában gondolta) elvarázsolta őt. És itt volt akkor is Celia,
amikor az anyja felhívta, hogy tudassa vele, Oliver él és biztonságban van.
Az asszony ránézett a két férfira, Oliverre és Sebastianra. A Meridián reklámterveit
lapozgató Oliver törékeny volt, vékony, furán színtelen, és láthatóan kimerült. Vele
szemben az erős és élénk Sebastian időnként az ismerős mozdulattal türelmetlenül beletúrt
a hajába, különös tekintetével felpillantott a nőre, és néha bátorítóan rámosolygott. Celia
küzdött a kísértés ellen, hogy összehasonlítsa őket. Vagy az érzéseit irántuk. Nem akarta
összehasonlítani Olivert, akit olyan nagyon szeretett, és Sebastiant, aki… aki csak
összezavarta, felborította a lelki egyensúlyát.
– Ez csodálatos alkotás – szólalt meg Oliver, kedvesen rámosolyogva Sebastianra. –
Igazán csodálatos. Szerencsések vagyunk, hogy a miénk lehet.
– Köszönje a feleségének – jegyezte meg Sebastian. – Ő küzdött meg érte az
ellenfelekkel. Habár – tette hozzá –, körülnéztem a londoni kiadók között, és úgy éreztem,
mind közül önöknél érezném a legjobban magam.
– Akkor jó – mondta Oliver. – Örülök neki. Akkor valamit bizonyára jól csinálunk. Nos,
mit tehetek hozzá még az elhangzottakhoz? A kiadói terv megfelelőnek tűnik, és…
– Nincs rá szükség, hogy bármit is hozzátegyen – vágott közbe Sebastian –, kivéve azt,
hogy áldását adja a könyvre, természetesen. Nagyon örülök, hogy tetszik magának.
Oliver ránézett, és Celia, aki elkapta ezt a pillantást, a háború előtti Olivert látta ismét
egy pillanatra. Azt az Olivert, akivel olyan sokat csatázott, aki ragyogó elme, tele újszerű
gondolatokkal, de a maga csendes módján arrogáns is, és elszántan védelmezi a maga
pozícióját. Aki nem szereti, ha azt mondják neki, hogy ő már semmit nem tehet hozzá
valamihez.
– Azért van néhány javaslatom – folytatta mondandóját. – Nem tudom, mennyire
elégedett a borítóval. Én nagyon felnőttesnek tartom, és…
– Őrülten elégedett vagyok vele – szakította félbe ismét Sebastian.
 – Egyébként egyetértek magával, nagyon felnőttes, de ez azért van, mert a könyv elég
felnőttes gyerekeknek készült.
– Azt hiszem, ez tévedés lehet – mondta Oliver. – Én inkább úgy gondolom, hogy igen
sok gyereknek tetszeni fog, de ne felejtsük el, hogy főleg felnőttek fogják megvenni a
könyvet. Ők pedig esetleg úgy érezhetik, hogy kissé idegenül hat ez a borító egy
gyerekkönyvön.
– Oliver, nem értek egyet veled – szólalt meg Celia is. – Ez a borító gyönyörű.
Varázslatos. Mindenkit elvarázsol…
– Értem, amit mondasz – bólintott Oliver –, vagyis amit mindketten mondtok. De azt is
tudom, hogy veszélyes lehet ilyet feltételezni. Nagy tapasztalatom van a könyvkiadásban,
és…
– Tisztában vagyok vele – jelentette ki Celia. – Természetesen. És ugyanolyan nagy
tapasztalatom van nekem is. De ez a könyv egyedülálló, nincs hozzá hasonló, ez egészen
új távlatokat nyit. És semmi esetre sem akarok valami infantilis illusztrációt a borítójára…
– Nem gondoltam semmiféle infantilis illusztrációra – közölte hidegen Oliver. – De
szeretnék néhány alternatívát látni. Valami kevésbé absztraktot.
– Nem igazán hiszem, hogy az ugyanúgy tetszene nekem – jegyezte meg Sebastian. –
De persze megpróbálhatjuk.
– Igen. Azt hiszem, meg kellene próbálnunk – javasolta Oliver. – És természetesen nem
csinálunk semmit a maga beleegyezése nélkül. Megjegyzem – tette hozzá Sebastianra
mosolyogva, aztán ahogy Celiára pillantott, elhalványodott a mosolya –, általában nem
engedjük meg a szerzőinknek, hogy ilyesmibe beleszóljanak. Maga egy igen csekély
kisebbséghez tartozik.
– Ezt jó hallani – felelte Sebastian. – Ez az egyik dolog, amit elvárnék a kiadómtól. Ha
nem engedik meg, hogy a szerzőnek beleszólása legyen a könyvborító illusztrációjába, az
szerintem olyan, mintha egy szülőnek nem engednék meg, hogy beleszóljon a gyereke
nevének kiválasztásába. Te jó ég, már ennyi idő van? Mennem kell. Köszönöm, hogy időt
szánt rám, Mr. Lytton. Nagyra értékelem, hogy fáradt miattam. Tudom, hogy pocsék
dolgokon ment át. És remélem, már jobban érzi magát.
– Igen – válaszolt Oliver. – Már jobban vagyok. És az a legjobb orvosság, ha újra részt
veszek a kiadó életében. Nagyon élveztem ezt a délutánt. Viszontlátásra, Mr. Brooke.
Köszönöm, hogy nekünk adta a könyvét.
– Köszönje a feleségének – ismételte meg Sebastian. – Amint már mondtam, ő rendezte
el ezt az egész dolgot. Egyébként ő a legcsodálatosabb szerkesztő is, meg kell mondanom.
– Sok tapasztalata volt már szerkesztőkkel? – kérdezte finom mosollyal Oliver. – Ha jól
értettem, ez az első könyve.
– Úgy van. De van egy kedves barátom, egy írónő, aki horrorisztikus történeteket
mesélt nekem a szerkesztőkről.
– Értem. Celiáról valóban nem keringenek ilyen történetek a legjobb tudomásom
szerint. Vagy igen, Celia?
 – Nem – válaszolt Celia –, nem hinném.
Azon tűnődött, mitől lett hirtelen olyan levert, és miért érzett belülről olyan dermesztő
hideget.
– Szóval akkor szólsz annak a lánynak, hogy csináljon néhány alternatív borítótervet,
rendben? – kérte Oliver, miután Sebastian elment. – Kevésbé absztraktot. Attól még
ugyanolyan szép lehet, és jobban illene a könyvhöz.
– Oliver, igazán nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Mindenki odavan azért a borítóért,
annyira nagyvonalú és eredeti.
– Pontosan. Ez pedig egy gyerekkönyv. Beszéljek vele én… hogy is hívják…? Vagy
inkább te?
– Majd én beszélek vele – vágta rá sietve az asszony. – Különben Gill a neve. Gill
Thomas. És rendkívül tehetséges.
– Hamarosan újra velünk lesz James Sharpe – jelentette ki Oliver. – Szerencsés volt a
háborúban. Nem úgy, mint Richard. Szegény ördög!
Richard Douglas elesett Passchendaele-nél. Celiát, aki nagyon szerette őt a sok viharos
szerkesztőségi értekezlet és heves vitáik ellenére, borzasztóan megviselte a hír.
– Igen. Öö… Oliver, ami James Sharpe-ot illeti… Tudom, hogy ő volt a Lyttons
művészeti igazgatója, de most…
– Drágám, ha megbocsátasz, azt hiszem, most hazamennék – szakította félbe a férfi. –
Rettenetesen elfáradtam. De nagyon jót tett nekem, hogy ma bejöttem. És nagyon tetszik
nekem Sebastian Brooke. Kedves fickó. No és rettentően tehetséges. Alig várom, hogy
dolgozhassak vele. Mondd csak, Celia, pontosan mennyit kellett kínálnod azért, hogy
megszerezd a könyvet?
– Hát… elég sokat. Próbáltam beszélni veled róla, de még nagyon gyenge voltál hozzá.
– De feltételezem, megbeszélted KM-mel.
– Nem – válaszolt Celia. – Ami azt illeti, nem. Nem volt rá lehetőség. Gyorsan kellett
döntenem. Paul Davis azt mondta, fél London meg akarja szerezni, és ez láthatóan úgy is
volt. Sokan mondták nekem, milyen szerencsések vagyunk, hogy a miénk lett.
– Akkor sem hinnék Paul Davisnek, ha azt mondaná, hogy este jön a nappalra –
jelentette ki Oliver. – Rettenetes alak. Meglep, hogy Brooke vele van.
– Ebben az esetben, Oliver, kénytelen voltam hinni neki. Úgy éreztem, nincs más
választásom.
– Szóval…
Celia mély lélegzetet vett, és azt mondta:
– Nos…
Ekkor belépett Janet Gould, mint egy egyszemélyes felmentő sereg.
– Daniels azt kérdi, itt várakozzon-e az autóval, Mr. Lytton, vagy van valami más
megbízása számára.
 – Nem, azt akarom, hogy vigyen haza – válaszolt Oliver. – Mondja meg neki, hogy
azonnal megyek! Celia, majd otthon folytatjuk ezt a beszélgetést. Hacsak nem tartasz
velem most.
– Most nem mehetek veled – magyarázta Celia, s nem tudta, nevessen vagy
felháborodjon ezen a javaslaton. – Még csak fél öt. Még rengeteg munkám van.
Találkozunk a vacsoránál. Addig okvetlenül pihenj egy kicsit, rendben? Valóban fáradtnak
tűnsz.
– Úgy lesz. Köszönöm, Mrs. Gould – mondta, s erőtlen, fáradt mosolyt vetett a
titkárnőre.
Celiát már kezdte bosszantani ez a mosoly.
– Hogy van, Mr. Lytton? Jó, hogy újra itt van a szerkesztőségben.
– Köszönöm. Napról napra erősebb vagyok. És mostantól hetente legalább két
alkalommal bejövök. El sem tudom mondani, már mennyire várom.
Miután elment, Celia csak ült, kibámult az ablakon, és próbálta megfejteni, honnan ered
ez a hirtelen jött dermedtség és lehangoltság. Nem az volt az oka, hogy Oliver
beavatkozott a borító terveibe; nem is az a tudat, hogy James Sharpe hamarosan visszajön;
még csak az sem, hogy meg kell mondania Olivernek, mennyi előleget fizetett a
Meridiánért. Hirtelen rájött. Sebastian odavetett megjegyzése okozta, a hivatkozása egy
„nagyon kedves” barátra, aki horrorisztikus történeteket mesélt a szerkesztőkről. Egy
nőnemű barátra. Persze teljesen abszurd volt ez az érzés. Érthető, hogy a férfinak vannak
nőnemű barátai. Bizonyára van legalább száz. Nevetséges akárcsak feltételezni is az
ellenkezőjét. Hiszen olyan keveset tud róla. Még csak azt sem tudja, hogy nős-e vagy
korábban az volt-e. A férfi tökéletes rejtély volt Celia számára. És ez így helyes. Hiszen
csak az egyik szerző, semmi más. A barátai, legyenek férfiak vagy nők, a legkevésbé sem
fontosak. Celia hirtelen úgy döntött, hogy felvidítsa magát, felkeresi a varrónőjét.
A felsőbb osztályok számára Anglia kezdett visszatérni a régi önmagához. A
fegyverszünet napján letörték a pecséteket a Buckingham-palota pincéjének ajtóiról, és az
udvarba visszatért a háború előtti fényűző élet. A nagy londoni házakat, többek között
Beckenhamékét is a Clarges Streeten, újra megnyitották, levették a védőhuzatokat, újra
feltöltötték a pincéket, és kiegészítették a személyzetet.
Celiának szüksége volt nappali és estélyi ruhákra, kabátokra, cipőkre, de mindenekelőtt
kalapokra. A háború utáni első derbi, amelyet majd az első Ascot követ, pár hét múlva
lesz, és egyáltalán nem volt mit felvennie. A szüleivel fog elmenni, meg Caroline-nal, a
nővérével, mivel Oliver kifejezett ellenszenvvel viseltetett általában a lovak, és különösen
a lóversenyek iránt, ha mégoly fényűzőek is. Celia viszont már rettenetesen várta,
kétségbeesetten vágyódott valami szórakozás után. Ő és az apja részt vesznek a háború
utáni egyik legelső királyi kerti partin is. Lord Beckenham ezeket különösen élvezte,
körbejárt teáscsészéjével a kezében, élvezettel szemlélve nemcsak a fiatal
hölgyvendégeket, hanem a palota női személyzetét is, akik között nagyon csinosak is
akadtak. Lady Beckenhamet is felkérték, hogy június vége felé vacsorát adjon az egyik
udvari bál előtt. Aztán ott lesz Giles első június negyedikei ünnepsége Etonban. Ez lesz a
legjobb szórakozás. Erre eljönnek az ikrek és Barty is, úgyhogy nekik is be kell szereznie
valami különlegesen szép öltözéket.
 Bármilyen komolyan vette Celia a karrierjét, bármilyen szenvedélyesen szerette a
munkáját, bármilyen mélyen hitt még mindig (ha már nem is volt képes egészen
ragaszkodni hozzájuk) ifjúkora szocialista eszméiben, ugyanúgy rajongott a társasági
életért is, hiába ismerte el az ostobaságát. Szerette a színeit, a csillogását, a szertartásait.
Az a tény, hogy Oliver elutasította mindezt, még fokozta, legalábbis ebben az évben
(habár ezt Celia még magának sem vallotta be), az élvezetét. Oliver örült, ha Celia
vendégséget rendezett a Cheyne Walkon, nagyra értékelte az asszony társasági erényeit az
irodalmi estek háziasszonyaként, de az a gyönyörűség, ahogy az asszony a tisztán
társasági eseményeken megjelent, a pletykálkodás iránti rajongása, enyhe függősége az
olyan kiadványokkal szemben, mint a Tatler és a The Daily Sketch, sőt a ruhatára iránti
rajongása, kissé taszította a férfit.
A háború előtt Oliver vonakodva részt vett néhány társasági eseményen, sőt
alkalmanként alávetette magát az udvari öltözék szigorú előírásainak is (bársonyzsakett,
térdnadrág, selyem harisnya, háromszögletű kalap), de a háborúban szerzett élményei, a
sok borzalom, amelynek szemtanúja volt, elfogadhatatlanná tették a szemében az ilyen
felesleges formalitásokat. Úgy érezte, ezek révén elárulná azt az embert, akivé vált, és ezt
meg is mondta a feleségének. Az asszony azt felelte, megérti, és eszébe sem jutna
kényszeríteni, de hozzátette, reméli, az ellen nincs kifogása, hogy ő elmenjen. Oliver,
tudván, hogy a kifogását úgyis figyelmen kívül hagyná Celia, azt felelte, természetesen
nincs.
Ugyanakkor azonban dühöngött az ötszázötven fontos előleg miatt. Az asszony rég nem
látta már ilyen mérgesnek.
– Hogy voltál képes ennyi pénzt lekötni egyetlen könyvre, amikor saját bevallásod
szerint a Lyttonsnak jelentős anyagi nehézségei vannak? Anélkül, hogy bárkivel is
egyeztettél volna…
– Oliver, nem volt kivel egyeztetni.
– KM ott volt.
– Az igaz, de…
– De mi?
– Mondtam már. Nagyon gyorsan kellett ezt a döntést meghoznom.
– Celia, az ég szerelmére! Nem szabad hagynod, hogy egy ilyen dologba
belehajszoljanak! Ezt te is nagyon jól tudod.
– Oliver, ne beszélj velem úgy, mintha valami kis adminisztrátor lennék! És tisztelettel
megjegyzem, hogy te nem voltál itt. Hosszú ideig nem voltál itt…
– Remélem, ezt nem rovod fel nekem.
– Ne légy nevetséges! Persze hogy nem. Csak azt akarom mondani, hogy pontosan
tisztában voltam a helyzettel, tudtam, milyen nagy bajban vagyunk. Amiről te nem tudsz.
És tudtam, hogy szükségünk van erre a könyvre. Vagyis általában egy igazán jó könyvre.
Ami nagy példányszámban fogy, és erősíti a hírnevünket. Ez életbevágóan fontos volt.
– Nem hiszem, hogy értelmes dolog volt ötszázötven fontot adni egy ismeretlen
szerzőnek, ha komoly anyagi nehézségeink voltak.
– Oliver, te is tudod, hogy nem erről van szó. Lehet, hogy ő ismeretlen, de te is
ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a könyv egészen különleges. Az egész helyzet
különleges volt. A háború véget ért, a dolgok kezdtek visszatérni a normális mederbe, újra
megindult a harc az érvényesülésért. Kellett valami, hogy eséllyel indulhassunk.
– Végtelenül szomorú vagyok emiatt – szólalt meg hosszú hallgatás után a férfi. –
Végtelenül. Fogalmam sincs, hogyan tudod igazolni, amit tettél, tekintve a problémákat,
amelyekkel szembe kell néznünk.
– Azt hiszem, tudom igazolni – felelte a nő –, de bíznod kell bennem. Hadd bizonyítsam
be neked!
– De Celia, még ha megtenném is, még ha igazad volna is, a számok nagyon
elkeserítőek. Utánanéztem. Az alkalmazottak béremelést fognak kérni, mivel az árak
emelkednek. Amit odaadtál Sebastian Brooke-nak, két, sőt három alkalmazottunk egyéves
bérét jelenti. Ezt hogyan tudod igazolni előttem és KM előtt?
– Azt hiszem, sehogy – ismerte be Celia.
– Már túl késő visszavonni az ajánlatot?
– Oliver, persze hogy túl késő! Már szedik a könyvet, a borító tervei készek…
– Vagyis most dolgozzák át őket.
Celia ezt eleresztette a füle mellett.
– Folyik a szerkesztés… Szégyenben maradnánk, nem is említve a tényt, hogy egy
komoly cég ilyet nem csinál.
– Úgy tűnik, Brooke nagyon ragaszkodik hozzánk. Gondolod, beérné alacsonyabb
előleggel is?
– Oliver, nem! Ezt nem kérhetem tőle. Ez tisztességtelen lenne. Ha…
Habozva elhallgatott.
– Igen?
– Ha annyira ellenzed, hogy kifizessük ezt az előleget, hajlandó vagyok előteremteni ezt
az összeget a saját számlámról.
A férfi rámeredt. Az arca még komorabbnak tűnt, mint általában.
– Te előteremtenél ötszázötven fontot a saját jövedelmedből, hogy kifizesd Sebastian
Brooke-ot?
– Igen. Megtenném. Ez is azt mutatja, mennyire hiszek a Meridiánban.
Oliver még mindig rámeredt, valami különös kifejezéssel a tekintetében.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit mutat – jegyezte meg –, de az biztos, hogy
semmi esetre sem engedem, hogy megtedd.
Aznap este kérdezte meg először, hogy bemehet-e Celia szobájába. És, eleinte kissé
ügyetlenül, csókolgatni kezdte az asszonyt, és simogatva becézte. Celia kiéhezett teste
mohón reagált, szinte sajgott a vágytól, annyira kívánta a férfit. A keze vándorolni kezdett
Oliver testén, a csókjai egyre mohóbbá váltak. Ám kis idő múlva a férfi elhúzódott tőle.
– Ne most, kérlek! – kérte, mélyet sóhajtva. – Még ne… Sajnálom.
– De Oliver – mondta az asszony –, azt hittem…
– Sajnálom – ismételte meg a férfi. – Még nem megy. Csak szerettelek volna… a
karomban tartani, újra megismerni a testedet. De csak ennyit. Egyelőre. Sajnálom.
Celia csalódott volt, ugyanakkor őrjöngően dühös. Fájdalmasan, gyötrően kavargott
benne a vágy. A hátára fordult, és a mennyezetre bámult, forró, dühös könnyekkel a
szemében.
– Nem értem – hadarta. – Igazán nem értem. Velem van a baj? Mit csináltam? Vagy mit
tehetnék?
Oliver kinyúlt, és megpróbálta megfogni az asszony kezét, de az durván elrántotta.
– Ne! – mondta.
Oliver feléje fordult, és Celia látta, hogy a férfinak is könnyes a szeme. Elöntötte a
bűntudat. Megfogta a kezét, és kedvesebben mondta:
– Ha megpróbálod elmagyarázni, Oliver, én igyekszem megérteni, és megpróbálok
segíteni.
A férfi újra felsóhajtott, mélyen, elkeseredetten.
– Én már nem vagyok ugyanaz – kezdte –, aki 1914-ben elment Franciaországba. Aki
hazajött, az egy egészen más ember. Ezért nem lehetek ugyanaz veled sem. A félelem volt
elsősorban az oka. A küzdelem a félelem ellen. Ez változtatott meg. Jobban, mint bármi
más. Bármi, amit láttam, vagy amit meg kellett tennem.
– Én… igen, azt hiszem, értem – felelte Celia.
De nem értette. Nem igazán. Senki nem érthette, aki nem volt ott. De meg kellett
próbálnia.
– Összezavarodtam. Néha még azt sem tudtam, ki vagyok. És aztán, amikor végül
megsebesültem, és kórházba kerültem… imádkoztam, hogy inkább haljak meg, mint hogy
vissza kelljen mennem. Ezért imádkoztam minden éjjel. Még a műtétet követő rettenetes
fájdalom közepette is hálát éreztem, hogy nem vagyok ott kint. Amikor közölték velem,
hogy nem gyógyul a sebem, és komplikációk léptek fel, rájuk mosolyogtam, és
megköszöntem nekik. Azt hitték, megbolondultam. Hogy félrebeszélek. Annyira rossz
volt, Celia. Annyira.
– Jaj, Oliver! Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Rettegtem a négy év minden egyes napján, hogy megint kudarcot vallok, mint akkor,
amiről beszéltem neked. Azzal a katonával.
– De nem vallottál kudarcot, Oliver. Soha többé. Helytálltál végig. A jó ég tudja, hogyan
csináltad. Hogy a többiek is miként csinálták. A katonáid rajongtak érted, mindig ezt
hallom…
 – És hol hallod te ezt? – kérdezte könnyedebb hangon a férfi.
– Ó, hát… a vacsorákon. Ilyen helyeken. Azon az ezredtalálkozón, ahová pár hete
mentünk. Amikor meglátogattuk a tisztiszolgádat, azt a szegény embert…
– Igen, szegény.
Oliver tisztiszolgája megvakult. Most az idős anyjánál lakott. Celia nem is mert arra
gondolni, mi történhet vele, ha az anyja már nem lesz képes gondoskodni róla.
– Mindenestre ez volt a legrosszabb. A félelem a kudarctól – tette hozzá halkan. –
Cserbenhagytam azt a szerencsétlen katonát. Ha egyszer kudarcot vallok, előfordulhat
máskor is. Veled. És nagyon félek.
– De… – Celia felemelte és megcsókolta a férfi kezét –, szembe kell nézned… néznünk
a félelemmel, Oliver. Együtt. Hogy elűzzük.
– Tudom. De még nem. Még túl korán van.
Az asszony hallgatott.
– Sajnálom – mondta Oliver, és megbicsaklott a hangja. – Rettenetesen sajnálom.
– Ne, Oliver! Kérlek. Persze igazad van. Még rengeteg időnk van.
– Remélem – tette hozzá a férfi, és gyengéden megcsókolta az asszonyt. – Remélem,
tudsz várni rám. Olyan nagyon szeretlek, Celia. Azt akarom, hogy ezt tudd.
– Tudom – válaszolta az asszony. – Tudom.
Ezt követően Oliver elaludt, még mindig a karjában tartva Celiát. De az asszony ébren
feküdt, a sötétségbe bámult, míg lassan elcsendesült a teste. Örült, hogy végre beszéltek a
dologról, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ő nem mondta a férfinak, hogy szereti,
és azon tűnődött, vajon miért. Tudatában volt annak is, hogy oka volt, amiért Oliver épp
ezt az estét választotta, hogy megkérdezze, vajon megoszthatja-e vele az ágyát. Ez az ok
pedig Sebastian volt, és az a hely, amelyet Celia életében elfoglalhat. Celia nem tudta
eldönteni, kettőjük közül melyiküket zavarta jobban Sebastian jelenléte, aki mintha ott
feküdt volna közöttük az ágyban.

– Sajnálom, Mr. Lytton. Nagyon sajnálom. De amint már a levelemben is jeleztem…
– Igen, tudom, mit írt a levelében – válaszolt Robert. – Éppen emiatt hívom, hogy
megtudjam, miért írta, amit írt.
– Attól tartok, nem tudok mást mondani. Az igazgatótanács úgy ítéli meg, hogy az
összeg, amelyet kér, meghaladja a fedezetet, amelyet felajánlhat…
– Az isten szerelmére! – fakadt ki Robert. – A fedezetet azoknak a házaknak a garantált
eladása biztosítja. Mutattam önnek a leveleket.
– Ezzel természetesen tisztában vagyok – felelte a másik gondosan sajnálkozó hangon.
– És ha tőlem függne, megelőlegeznénk önnek a pénzt. De nem tehetek semmit.
Követnem kell az igazgatótanács utasításait. Sajnálom.
 – Rendben van – felelte Robert, és lecsapta a telefont.
De rögtön meg is bánta.
Ha így halad, a hét végére maga ellen fordítja a Wall Street bankárainak felét. Rea
Goldberg volt a harmadik, aki megtagadta, hogy támogassa az új építkezést, amelynek
elindítását a Brewer Lytton már türelmetlenül várta. Nem értette. Korábban nem volt
semmiféle gondjuk. És még csak nem is volt az ország szűkében a pénznek. Épp
ellenkezőleg. A gazdaság rendkívül erős volt, a bérek alacsonyak voltak, és növekedett a
foglalkoztatottság. A vállalkozások zöld utat kaptak. A város egyre nőtt. Szó szerint. Az
ingatlanfejlesztés az egyik legnagyobb iparág volt, és az itt dolgozó emberek fontos
szerepet játszottak a gazdaság fejlődésében. Mint például a Brewer Lytton is. Új házakkal,
irodákkal, üzletekkel látták el a várost. Csupa létfontosságú dologgal. De hirtelen,
legalábbis a Brewer Lytton számára, a lámpa zöldről pirosra váltott.
Robert bement John irodájába. John egy számokkal teli lapot böködött rosszkedvűen
egy ceruzával. Felpillantott Robertre.
– Sikerült?
– Nem. Az igazgatótanács elutasított minket.
– Gondoltam. Gazemberek!
– Igen. Mi a helyzet a szállodával?
Robert rossz érzése ellenére megpályázták egy új, kicsi, de nagyon tekintélyes szálloda
felépítését az Upper East Side-on.
– Még semmi hír. De van ott egy belső emberem, aki egészen biztosan tájékoztat ma
délután. Szerintem ez az ügy rendben lesz, Robert. Tudom, hogy azt mondtad, nem kell
több szerződéses munka, de ezzel a projekttel kapcsolatban jó érzésem van. És mély
benyomást tett rájuk az Elliottokkal való kapcsolatod. Azt szeretnék, ha a szálloda minél
jobban hasonlítana az Elliott-házra.
– Elég nagy ostobaság tőlük – felelte fáradtan Robert. – Reméljük, ez a mély benyomás
elég lesz ahhoz, hogy megkapjuk a szerződést. Mert az árból egy centet sem tudunk
lefaragni.
De csalódniuk kellett. John belső embere késő délután sajnálattal közölte velük, hogy a
megbízást a szálloda felépítésére a Hagman Betts kapta.

– Maga sír – mondta Sebastian. – Mi a baj?
– Ó… semmi. – Celia kifújta az orrát, és rámosolygott a férfira. – Csak láttam egy
hirdetést az újságban. Hallgassa: „Hölgy, vőlegénye elesett, boldogan hozzámegy egy
háborúban megsebesült tiszthez. Vakság vagy más fogyatékosság nem akadály.” Szegény,
szegény asszony! Nyilván úgy érzi, ha már az ő élete tönkrement, legalább segíthet valaki
máson. Hozzámegy valakihez, akit nem szeret, akit nem is ismer. Hát nem szomorú? És
még több száz, több ezer ilyen nő lehet, akiknek az élete mindörökre oda. De
megpróbálnak optimistán viselkedni, és mások hasznára lenni. Ó, Sebastian, megszakad a
szívem, nem bírom elviselni. Elnézést. Sajnálom.
Azzal ismét sírva fakadt.
A férfi odament az íróasztalához, és átnyújtott neki egy zsebkendőt.
– Tessék, használja ezt! A maga zsebkendője csak dísznek jó. Csak ezért sír?
– Hogyan? Hát persze. Mi másért kellene szomorkodnom?
– Nem tudom – felelte Sebastian. – Fogalmazzunk másként. Mitől lenne boldog?
– Jaj, Sebastian, micsoda nevetséges kérdés!
– Feleljen rá.
A férfi, aki azért jött a kiadóba, hogy megnézze a Meridián új borító tervét, leült az
egyik kanapéra, keresztbe tette a lábát, és rámosolygott a nőre.
– Nagyjából mindenem megvan, amire bárki is vágyhat. Boldog házasság. Csodás
karrier. Egészséges gyerekek. Szép ház…
– Ennyi elég is lesz. Még nem látta az én házamat, ugye? – vágott közbe szokása szerint
Sebastian.
– Nem, nem láttam.
– És szeretné? Ez a legújabb játékom.
– Nem tudom. Azt hiszem, igen. Szeretem a Primrose Hillt, olyan szép.
– Akkor el kell hozzám jönnie. Mehetünk most rögtön?
– Sebastian, ne legyen nevetséges! Dehogy mehetünk! Hiszen éppen dolgozunk…
– Szó sincs róla. Maga szomorú, én pedig próbálom felvidítani. Meg kell néznünk
néhány, feltételezésem szerint szörnyű borítótervet, aztán elmehetünk, hogy megnézzük a
házamat. Nagyon szép. Ahhoz képest, hogy egy agglegény lakása. Ami azt illeti, elég
büszke is vagyok rá. Menjünk!
– Nem, Sebastian.
– Figyeljen, megmondom, mi legyen – győzködte a férfi. – Ebédeljünk ott! Gyönyörű
az idő, ihatunk egy kis pezsgőt a kertben, és…
– Sebastian, nem ebédelhetek magával. Különösen nem a lakásában.
– Miért nem?
– Mert nagyon sok a dolgom. És… nos, nem volna illendő.
– Hogy értve?
– Nem volna illendő, hogy egy férjes asszony egy idegen férfival ebédeljen a házában.
– Lady Celia! Nem is gondoltam, hogy ilyen konzervatív! Ugyan mit törődik vele, hogy
illendő vagy nem?
– Azért, mert mások is törődnek vele. Oliver, KM, az itteni alkalmazottak…
– És miért kellene bármelyiküknek is tudnia róla?
 – Sebastian, nem megyek el magához!
– Jól van – felelt a férfi színpadiasan mély sóhajjal. – Akkor majd egy másik napon. De
attól még ebédelhetnénk. Sok mindent kell megbeszélnünk.
– Igazán?
– Természetesen. Nekem legalábbis sok mondanivalóm van. Felötlött bennem, hogy én
sok mindent tudok magáról, maga pedig szinte semmit nem tud rólam. Hát nem kíváncsi?
– Nem… különösebben.
– Pedig kíváncsi lehetne.
– Igazán nem értem, miért.
– Nagyon is jól tudja, miért.
– Sebastian – kezdte a nő, és bosszúsan vette tudomásul, hogy elpirul. – Igazán nem
hiszem, hogy…
– Én vagyok a legfontosabb szerzőjük. Gondolnia kell a sajtóközleményekre. Mi más
oka lehetne? Ahá! – nevetett fel. – Maga azt hitte, hogy valami másra céloztam, igaz?
Szégyellje magát, Lady Celia! Nos, gyerünk, végezzünk ezekkel a borítótervekkel
gyorsan! Nagyon rosszak?
– Nem az én tisztem, hogy…
– Szóval igen.
A borítótervek nagyon rosszak voltak. Annyira rosszak, hogy Celiát és Sebastiant
elfogta a nevetés.
– Legalább azt mondhatjuk, hogy megpróbáltuk – jelentette ki végül Sebastian. – De
nem mondhatnám el ugyanezt Gillről.
– Nem Gill csinálta őket. Annyira zaklatott volt, hogy az egyik asszisztensére bízta.
– Rendes lány. Mondja meg Olivernek, nem, inkább én mondom meg neki, hogy
szerintem szörnyűek.
– Lehet, hogy akkor is ragaszkodni akar hozzájuk – jegyezte meg lehangoltan az
asszony.
– Miért?
– Mert szereti, ha az ilyen dolgokban övé az utolsó szó.
– Még akkor is, ha maga nem ért egyet vele?
– Nos… igen.
– De nem mindig ő győz?
– Nem mindig. De néha rettenetes csatáink vannak.
– Úgy látom, most is várható egy. Nem adom a nevem ezek közül egyik borítóhoz sem.
– A szerződés szerint nem hiszem, hogy megtagadhatja.
 – Fenébe a szerződéssel! Nem hiszem, hogy Oliver szeretne egy elégedetlen szerzőt, aki
nyíltan kritizálja a saját könyve borítóját, nem igaz? Különösen, ha ez a szerző hamarosan
nagyon híres lesz.
– Én nem…
– Ezt semmiképpen sem akarhatja. Most pedig jöjjön! Induljunk a Rulesba! Hirtelen
megkívántam egy kis finom hideg pezsgőt.

Nagyon meleg volt, annyira meleg, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Jay már
vagy hússzor körbesétálta a kertet, de most újra bejött a házba, mert Dorothy azt mondta
neki, hogy még napszúrást kap. Amikor megkérdezte tőle, mi az a napszúrás, a nő azt
felelte, majd megtudja, ha nem vigyáz. Dorothy mindig ilyeneket mondott. Jay nem tudta,
hogyan fogja kibírni ezt a napot. Még ebédidő sem volt, de már túl voltak rengeteg mesén,
és belefáradt a rajzolásba is. Esetleg Dorothy kiviszi hintázni. Az jó lenne. Jay szeretett
hintázni, és ott találkozhatott más gyerekekkel is.
– Nem, Jay – válaszolta Dorothy –, ma nem. Túl meleg van, és túl sok a dolgom. Talán
holnap. Most hagyj, hadd készítsem el az ebédedet!
– Hol van Mrs. Bill?
– Elment a nővéréhez látogatóba. Vacsorára jön csak haza. Édesanyád viszont azt
mondta, hogy ma este korán itthon lesz, és talán vele elmehetsz sétálni, mielőtt lefeküdnél.
Az jó lenne, nem igaz?
– Nem nagyon – válaszolt Jay, mert bár nagyon szerette az anyját, nem találta túl
szórakoztatónak.
Az anyja ritkán nevetett, és nem is játszott vele. Celia néni és Beck nagyi (nem tudta
kimondani a Beckenham nagymamát) nagyon szórakoztatóak voltak, játszottak a
gyerekekkel fogócskát, ugróiskolát meg bújócskát és mindenféle más játékot. Az anyja
csak felolvasni akart neki, meg beszélgetni vele. Jay felsóhajtott, ahogy Beck nagyira
gondolt, aki, amikor megcsókolta a búcsúzásnál azon a rémes napon, azt mondta, hogy
visszamehet Ashinghambe, amikor csak akar. Ott remek volna ma. Levehetné a cipőjét
meg a zokniját, és belegázolhatna a kis patakba, vagy horgászhatna, esetleg még
lovagolhatna is a pónin.
Jay hirtelen elhatározta, hogy elmegy. Itt szörnyű volt, senki nem törődött vele, senkit
nem érdekelt, hogy ő milyen rosszul érzi magát. Beck nagyi törődne vele, és Billy is,
akinek csak egy rendes lába van, és mindig kedves volt vele. Ők megengednék, hogy ott
maradjon, ha eljutna oda. Biztosan megengednék. De… hogy menjen oda? Az biztos,
hogy Dorothy nem viszi el. És más sem. Ha el akar jutni hozzájuk, egyedül kell mennie.
Biztos volt benne, hogy az állomásra eltalál. Elég sokáig kell menni a főúton, és aztán ott
van a végén az állomás. Jay biztos volt benne, hogy el tud találni oda. De aztán meg kell
találnia a jó vonatot is. Azt hogy csinálja? Mindenfelé mennek onnan, rettentő baj lenne,
ha rossz vonatra szállna. Aztán eszébe jutott, hogy Dorothy megkérdezte az állomáson
dolgozó férfiakat, melyik vonat hová megy, és hol kell rá felszállnia. Ezt ő is megteheti.
Tudta az állomás nevét. Beck valami volt, mint Beck nagyi. Vicces, hogy egy állomást
nevezzenek el az emberről. Egy nap majd neki is lesz egy Jay állomása, ami csak az övé
lesz. A saját vonataival. Ott él majd. Feltéve, hogy mezők lesznek a közelben meg
patakok.
Óvatosan benézett a konyhába. Dorothy énekelt magában, amint sárgarépát vágott fel az
ebédhez. Ez végképp eldöntötte a dolgot. Jay utálta a répát. Fogta a perselyét, a zsebébe
öntötte a tartalmát, mert a vonatra pénz kell, erre emlékezett, aztán nagyon csöndesen
végiglopódzott az előszobán, ki a házból, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Aztán
futott, amilyen gyorsan csak zömök kis lába bírta, végig az utcán, a főút felé.

Sylvia nagyon lehangolt volt. És nem érezte magát túl jól. Szerencsére mostanában nem
kellett sok mindent csinálnia, ha rosszul volt. A gyerekek maguk felkeltek, felöltöztek és
elmentek az iskolába, úgyhogy miután elkészítette a reggelijüket, pár órára
visszafekhetett. Franknak sikerült alkalmi munkát szereznie egy építési vállalkozónál.
Csak betont kevert meg a téglákat pakolta, de ez is jobb volt, mintha otthon lógna és
sajnálná magát. Szörnyű dolog volt ez Frankkel. Olyan okos gyerek volt, akár
tisztviselőként is elhelyezkedhetett volna, megmondta a tanára. És miután két évet harcolt
a hazájáért, a szemétdombra hajították, ahogy mondta, a fáradozásáért. Ez igazságtalan
volt. Nagyon-nagyon igazságtalan.

– Igyunk a legjobb borítóra!
– A legjobb borítóra! – mondta Celia.
– Gondolja, hogy lesz még gond vele?
– Persze. Mondtam már. De ne aggódjon! Majd megoldom valahogy.
– Nem aggódom – válaszolt a férfi. – A legkevésbé sem. Tudom, hogy a Meridián jó
kezekben van.
– Akkor jó – bólintott könnyedén a nő.
– Hát akkor… Rendeljünk, és kezdhetjük a beszélgetésünket! Olyan kellemes itt, nem
igaz? Olyan… diszkrét, egész olyan, mint egy jobb férfiklub. Idejár az összes szeretőjével,
Lady Celia?
– Nincsenek szeretőim – szögezte le határozottan a nő.
– Egy sem?
– Nem.
– Nem is volt?
– Soha.
– Ezt nehezen tudom elhinni.
– Pedig el kell hinnie, mert igaz.
 – Pedig maga olyan kívánatos! Hogy tudna bárki is ellenállni magának?
– Elég könnyen, úgy tűnik – felelte nevetve az asszony. – Különben is, ha az ember
szeretőt akar tartani, vágyat kell éreznie. Én pedig azt csak Oliver iránt éreztem.
– Valóban? – kérdezte a férfi, tekintetét figyelmesen a nő arcára függesztve. – Meg kell
mondanom, ezt nagyon érdekesnek találom. És át is kell gondolnom. Ő volt az első
szeretője?
– Sebastian, ez nagyon tolakodó kérdés!
– Tudom. Elnézést kérek. Természetesen nem kell felelnie.
Celia belekortyolt a pezsgőbe. Kissé zavarban volt, és mintha izgult volna, ami
nevetséges volt.
– Szóval… hány éves volt, amikor maga meg ő… összekötötték az életüket?
– Csak tizenkilenc.
– Tizenkilenc. Tizenkilenc évesen férjhez ment?
– Igen – felelte kurtán, megriadva attól, ahová mindez vezethet.
Nem óhajtotta felfedni a házassága kissé bonyolult részleteit Sebastian Brooke előtt.
– Most hány éves?
– Harminchárom. De ez is egy újabb tolakodó kérdés.
– Mindig is úgy véltem – jelentette ki Sebastian, nem véve tudomást az asszony
megjegyzéséről –, hogy ez a legjobb kor egy nőnél.
– Miért? – kérdezte mulatva Celia.
– Még mindig nagyon fiatal. De… a bimbó már határozottan kinyílt. Még nincs teljes
virágában, csodálatos dolgokat rejt még. Vajon maga milyen virág lenne? – Hátradőlt, és
mosolyogva szemlélte a nőt. – Nem rózsa, az túl kiszámítható lenne magának. Tulipán,
talán. A tulipán olyan szorosan magába zárkózó.
– Ilyennek lát engem? – faggatta örömmel a nő.
– Igen. De tudja, ha a tulipán egyszer nyílni kezd, nagyon gyorsan virágba borul. Nagy
érdeklődéssel várom a virágzását, Lady Celia. Ott akarok lenni, amikor megtörténik.
– Csupa butaságot beszél, Sebastian – jegyezte meg nevetve Celia.
– Tudom. Nem tehetek róla. Most pedig magamról akarok beszélni. Amint már
mondtam. Van néhány dolog, amiről, úgy vélem, tudnia kell. Az első ezek közül, hogy nős
vagyok.

Az út sokkal hosszabb volt, mint Jay emlékezett rá. Mintha sosem akarna véget érni.
Még amikor egy másik utcához ért, és már azt hitte, egészen közel van az állomáshoz, az
út akkor is futott tovább, amíg csak a kisfiú tekintete követni tudta. És rettenetesen meleg
volt. Az autók pedig nagyon zajosak voltak, és megállás nélkül tülköltek. És attól félt,
hogy amikor majd át kell kelnie az úton, mert biztosan úgy lesz – sőt, már el is érkezett
egy olyan helyre, ahol vagy átmegy, vagy teljesen más irányba megy tovább –, nem
fognak megállni, hogy átengedjék. Ez elég félelmetes volt. De még mindig jobb, mint
otthon ülni Dorothyval, és sárgarépát enni.

– Te jóságos ég! Hol lehet? Az isten szerelmére…
Dorothy már harmadszor szaladt fel a lépcsőn, amióta észrevette, hogy Jay eltűnt.
Mindkét irányban bejárta az utcát, a nevét kiabálva. Megkérdezte a szomszédokat.
Megnézte a pincét, a padlást, mintha egy négyéves képes lenne lehúzni a padláslétrát és
felmászni rá. Átkutatott minden szobát többször is, kétszer körbejárta a kicsi kertet,
bekukucskált a bokrok alá. Jóllehet tudta, kevésbé valószínű, hogy bármelyik helyen is
megtalálja, mint az, amitől rettegett, amit nem is mert fontolóra venni, hogy a gyereket
elrabolták. De végül szembe kell néznie ezzel is, és aztán nem kerülheti el azt sem, ami
még rá vár: telefonálnia kell a rendőrségnek és Miss Lyttonnak. Amint erre gondolt, és
arra, hogy mi történhetett Jay-vel, Dorothyt olyan félelem fogta el, hogy majdnem elájult,
és le kellett ülnie, amíg magához nem tért. De tudta, hogy nem halogathatja tovább a
dolgot. Még egyszer utoljára megnézi az utcán, és aztán…

– Nős! – ismételte meg ostobán az asszony. – Nős! De Sebastian…
– Tudom, tudom. Meg kellett volna mondanom. Egyre halogattam. Én… egyszerűen
nem akartam… mindig így vagyok vele.
Celiának eszébe jutott az a sok alkalom, amikor csodálkozott rajta, hogy a férfi nem
nősült meg, elgondolkodott, vajon miért nem, és mindenféle romantikus okokat talált ki
rá.
– Akárcsak maga, ő is nagyon fiatal volt – magyarázta a férfi. – És én is. Ő tizennyolc,
én huszonegy. Ezerkilencszázháromban esküdtünk meg. Csak egy évvel korábban, mint
maga. Rajongtam érte. Egyszerűen tökéletesnek tűnt a szememben. Állapotos volt – tette
hozzá, kiürítve a poharát, aztán újratöltve. – Gyerünk, hajtsa fel, Celia, különben én iszom
meg az egészet!
– Megihatja az egészet – hagyta rá Celia. – Én nem kérek többet.
Mitől lett ilyen zaklatott? Hiszen igazán nem…
– Jól van. Mindenesetre elvesztette a babát. Elég korán. Én pedig felfedeztem, hogy
nem tökéletes. Szintén elég korán. Ő…
– Hogy hívják? – szakította félbe az asszony.
– Millicent. Buta egy név, nem gondolja? Én mindig is utáltam. Aggasztott már akkor
is, amikor még fülig szerelmes voltam belé. A Millicent túl hosszú, vénkisasszonyos. A
Millie rémes, szolgálólányhoz illő név. Szóval…
– És ő hol él?
 Egyre kérdezősködött, azt remélve – bár maga előtt is tagadva, hogy ebben
reménykedik –, a férfi majd azt válaszolja, hogy az asszony meghalt, vagy elváltak, vagy
már régen elhagyta, vagy az asszony szeretőt tart…
– Suffolkban lakik. Egy nagyon szép házban Bures mellett. Gondolom, nem ismeri a
világnak azt a szegletét.
– A dadusom egyszer elvitt Frintonba. Nem sok mindenre emlékszem belőle.
– Jobb is. Frinton szörnyű hely. Tehát… ő ott él lent. Én pedig meglátogatom a
hétvégeken.
– Van… vannak gyerekeik is?
– Nincsenek – válaszolt Sebastian színtelen hangon. – Többé nem esett teherbe valami
oknál fogva. Régen aggódtam emiatt, de…
– De maga még… úgy értem…
Nem volt joga feltenni ezeket a kérdéseket, semmi köze nem volt hozzá. Az égvilágon
semmi.
– Nem vagyok már szerelmes belé. Nem – mondta a férfi, és mintha magában mulatva
nézett volna rá. – Ha erre gondolt. De… nagyon kedvelem. Ő is engem. És mostanáig
meglehetősen függtem is tőle. Vagyis még mindig. Legalábbis egyelőre.
– Úgy érti, anyagilag?
– Igen. Neki elég sok pénze van, nekem pedig egy fityingem sincs. Hacsak nem
számítja azt az ötszázötven fontot, amit maga adott nekem.
– Nem én adtam – tiltakozott Celia.
– Nem, persze hogy nem De tudja, hogyan értem. Mindenesetre eszembe sem juthat,
hogy elhagyjam.
Celia ránézett, és kipréselt magából egy mosolyt. Hideg, távolságtartó mosolyt.
– Biztos vagyok benne, hogy ez igazán megnyugtató lehet neki – jelentette ki. – Nagyon
örülök, hogy elmondta nekem, Sebastian. És amint megjegyezte, ez valóban olyasmi, amit
tudnunk kellett. Rendelhetnénk most? Csak egy fogást, igazán nem érek rá.
– Hagyja abba! – szólalt meg fáradtan a férfi, és amióta csak Celia ismerte, most első
alkalommal mintha megrepedezett volna kissé rajta a magabiztosság máza. Kinyúlt, és
próbálta megfogni az asszony kezét. – Azt hiszi, én élvezem ezt? Gondolja, hogy el
akartam mondani magának? Az összes bátorságomra szükség volt hozzá.
– El sem tudom képzelni, hogy miért – jegyezte meg Celia. Kiszabadította a kezét. –
Nem valami bűntettet vallott be. Ha megbocsát, kimegyek a mosdóba.
Keresztülment az éttermen, és kétségbeesetten igyekezett leplezni, hogy milyen feldúlt.
Megriadt a gondolattól, hogy mi zaklatta fel ennyire. Teljesen abszurd volt, amit érzett.
Tökéletesen.

 – Hát te meg hová mégy?
Egy férfi szólította meg. Kellemes külsejű, kedves férfi. Összecsavart esernyő volt nála,
a fején kalap, és a cipője nagyon fényes volt. Jay mindig észrevette a cipőket, mert azok
lent voltak… az ő szintjén. A férfi rámosolygott.
– Minden rendben? Nem tévedtél el, vagy valami?
– Nem – válaszolt Jay határozottan.
– Hány éves vagy?
– Négy.
– Négy? Kicsit fiatal vagy, hogy egyedül járkálj. – Leguggolt a kisfiúhoz, és
rámosolygott. – Hol az anyukád?
– Munkában – válaszolt Jay.
– Munkában? Hát akkor ki vigyáz rád? Vagy mondjam inkább úgy, hogy ki nem vigyáz
rád?
– Dorothy.
– Dorothy. Hát ő meg kicsoda?
– Ő vigyáz rám – mondta Jay.
– És ő tudja, hogy hol vagy?
– Ó… igen.
– Igazán? És nem bánja, hogy egyedül mászkálsz ezen a forgalmas úton?
– Nem.
– Hogy hívnak?
– Jay. Jay Lytton.
– Jól van, Jay. Nos, nekem úgy tűnik, mintha mennél valahová. Valahogy úgy nézel ki.
Elárulod nekem?
– Megyek meglátogatni Beck nagyit – felelte a kisfiú.
Nem látta okát, hogy miért ne mondaná meg. Nem volt benne semmi rossz. És ha a férfi
látja, hogy jó helyre igyekszik, talán békén hagyja.
– Értem. És hol lakik Beck nagyi?
– Vidéken.
– Vidéken. Aha. És persze tudod oda az utat, igaz?
– Igen.
– Akkor jó. Át akarsz menni ezen a forgalmas úton?
– Öö… igen – bólogatott Jay, és igyekezett határozottnak tűnni.
– Szeretnéd, ha segítenék?
 Az nem volna rossz ötlet. Nagyon széles volt az út. Talán el kellene fogadnia.
– Igen – mondta.
– Jól van. Fogd meg a kezem! Gyerünk!

– Elment! – kiáltott fel KM. – Hogy mehetett el? Biztos benne?
Milyen ostoba kérdés! Dorothy nem telefonált volna a rettegéstől elfúló hangon, ha nem
lett volna benne biztos.
– Igen, Miss Lytton. Sajnálom, Miss Lytton, én…
– A rendőrségnek szólt már?
– Igen.
– És mit mondtak?
– Azt mondták, kijönnek és felveszik a jegyzőkönyvet. Azt mondták, nézzem meg újra
a házban. Megkérdezték, hol lehet.
– Tudják, milyen kicsi?
– Igen. Megmondtam nekik. Ó, Miss Lytton…
– Hagyja a siránkozást! – szólt rá KM. – Az nem segít. Mennyi idő telhetett el, mire
észrevette?
– Nem több, mint tíz perc, Miss Lytton. Egészen biztos. Egy könyvet nézegettünk, aztán
mondtam neki, hogy meg kell csinálnom az ebédet, és ő…
– Értem, értem, rendben. Jóságos isten, elmondta elégszer, hogy meg fog szökni! Most
meg is tette.
– Úgy gondolja?
– Használja az eszét, Dorothy. Mi más történhetett?
– Lehet, hogy talán… talán… – megbicsaklott a hangja.
– Micsoda? Talán mi?
– Talán elrabolták – suttogta Dorothy.
– Jaj, istenem! – nyögött fel KM. – Jóságos isten az égben! Figyeljen ide…
hazamegyek. Magam beszélek a rendőrséggel. Fogok egy taxit. Csak maradjon ott,
Dorothy! Ne hagyja el a házat! Ez fontos.
– Nem, Miss Lytton.
– Semmilyen körülmények között.
KM felállt. Általában krízishelyzetben is megőrizte a nyugalmát, de most valami olyan
pánik kerítette hatalmába, hogy émelyegni kezdett. Szólnia kell Celiának. Meg kell neki
mondania, lehet, hogy a rendőrség telefonál majd, vagy Dorothy, vagy történhet bármi is.
Végigszaladt a folyosón a sógornője irodájába. De nem találta ott.
 – Ebédelni ment Mr. Brooke-kal, Miss Lytton.
– Ó, értem. Nos… jaj, istenem! – KM hallotta, hogy megremeg a hangja. A homlokára
szorította a kezét.
– Valami baj van, Miss Lytton? Nem tudnék…?
– A fiam eltűnt – hadarta KM. – Az a baj. Eltűnt Jay.

– Köszönöm az ebédet – mondta Celia. – És nagyra értékelem, hogy beszélt nekem a
feleségéről. Most vissza kell mennem a kiadóba, és elrendezni a… a borítóval kapcsolatos
problémákat. – Rámosolygott a férfira. Rendkívül nehezére esett.
A kényszeredett beszélgetés mellett elköltött ebéd alig valamivel tartott tovább fél
óránál. Most a Stranden álltak. Az úton hömpölygött a forgalom. Sebastian a nő karjára
tette a kezét, de Celia lerázta.
– Kérem, Sebastian. Vissza akarok menni.
Kétségbeesetten igyekezett minél távolabb kerülni tőle. Attól az új embertől, akivé vált
a szemében. Már nem egy magával ragadó, romantikus agglegény volt valamiféle
titokzatos múlttal, hanem kissé szánalmas alak, aki titkolja az érdekházasságát egy gazdag
nővel, akit nem szeret. Ez fájt, rettenetesen fájt Celiának. Lelépett a járdáról, hogy
átmenjen az úton. Egy taxi éles fékcsikorgással állt meg előtte.
– Nézzen maga elé, asszonyom!
– Elnézést – szabadkozott Celia. – Sajnálom.
Aztán észbe kapva, hogy éppen egy taxira van most szüksége, kinyitotta a kocsi ajtaját.
– A Paternoster Row-ra, kérem.
Amint visszaér a kiadóba, jobban fogja érezni magát. Ott az élet egyszerű, ott ő irányítja
a dolgokat, ott biztonságban van. Sebastian beszállt melléje. Az asszony ránézett.
– Kérem, szálljon ki!
– Nem – mondta a férfi. – Sajnálom, de nem megyek.
– Szálljon ki!
– Nem.
Az asszony ráébredt, hogy sír. Dühösen letörölte az öklével a könnyeit.
– Sebastian, kérem, nagyon kérem, szálljon ki ebből a taxiból, és hagyjon engem békén!
Sebastian ránézett, aztán kinyújtotta a kezét, és letörölt egy könnycseppet Celia arcáról.
Gyengéden rámosolygott a nőre.
– Örülök, hogy ennyire feldúlt – mondta.

 KM zokogva ült a taxiban útban hazafelé. Kizárólag magát vádolta, nem Dorothyt. Nem
volt joga a fiát Dorothyra bízni, vagy bárki másra. Jay-t, az ő szeretett, drága gyermekét.
Az egyetlent, aki megmaradt neki Jagóból és abból a mély, fura szerelemből, amelyet
egymás iránt éreztek. Jay csak egy kisfiú, egy szomorú, magányos kisfiú, négyéves, akit
pillanatnyi tétovázás nélkül kiragadtak abból az életből és arról a helyről, amelyet
szeretett, és behajították egy fura, barátok nélküli életbe, ahol nem volt mit csinálnia, és
nem volt társasága. És bár kicsi és gyámoltalan volt, annyira szerencsétlennek érezte
magát, hogy inkább megpróbált visszaszökni oda, ahol boldog volt. Miközben az anyja a
maga értelmetlen, érzéketlen, önző életét élte, amely a fiának nem nyújtott egyáltalán
semmit.
Gonosz volt Jay-hez. Gonosz, felelőtlen és megbízhatatlan. És ez most a büntetése.
Szörnyű, kegyetlen és kíméletlen, de tökéletesen jogos büntetés.

A férfi maga után vonszolta Jay-t. Nem engedte el a kezét, miután átkeltek az úton, sőt
még sokkal erősebben markolta. Gyorsan lépdelt, olyan gyorsan, hogy Jay nem is tudott
vele lépést tartani. A kisfiú szinte szaladt, levegő után kapkodva, és küszködve próbálta
kiszabadítani a kezét, kirántani a férfi szorításából, de ő, persze, sokkal erősebb volt nála,
és szorosan tartotta.
Sok ember megbámulta őket, de amikor időnként valaki megállt mellettük, a férfi
megszólalt:
– Haszontalan gyerek, ma reggel megszökött az iskolából, visszaviszem az anyjához.
Vagy:
– El kell érnünk a vonatot, lekéssük, ha nem sietünk. Engedjenek, elnézést, elnézést!
Egy idő múlva Jay sírni kezdett. Egy szembejövő nő élesen rászólt a férfira:
– Nem volna szabad úgy rángatni azt a kisfiút, még nagyon kicsi.
Mire a férfi azt felelte:
– Tudom, tudom, de ebédre oda kell érnünk az anyám házába, és már majdnem ott
vagyunk az autómnál. Ott már rendben lesz. Nem igaz, Jay?
Jay rettenetesen félt, hogy a férfinak tényleg van egy autója, amibe be fogja zárni. Még
hangosabban kezdett sírni.
– Pofa be – mondta a férfi halk, ijesztő hangon. – Pofa be, te kis gazember! – Aztán
hangosabban folytatta. – Fel a fejjel, Jay! Mindjárt hazaérünk. És adok neked egy kis
cukorkát.
És egyszer csak ott állt előttük egy autó. Egy nagy autó, ráadásul nem is nyitott tetejű,
amiből esetleg ki tudott volna ugrani, hanem zárt kocsi. A férfi pedig a zsebében
kotorászott a kulcsért, miközben továbbra is szorította a kisfiú kezét.
– Jól vagy? – kérdezte egy hölgy a gyerektől.
– Igen, persze, hogy jól van, csak egy kicsit szomorú, az anyukáját bevitték a kórházba
ma reggel. Gyerünk, Jay, szállj be a kocsiba, és megyünk, meglátogatjuk anyát!

– Nem vagyok feldúlt – ismételte harmadszor Celia. Az Embankment Gardensben ültek
egy padon. – A legkevésbé sem. Miért lennék? Csak meglepődtem, ennyi az egész.
Meglepett a dolog, és hát… gondolom… kicsit megdöbbentem.
– Megdöbbent? Miért? Mert nős vagyok? Végül is harminchét éves vagyok. Idősebb,
mint maga.
– Igen, tudom – válaszolt ingerülten a nő.
– Akkor…?
– Csak amiért nem mondta el nekem korábban. Ennyi az egész.
– Nem akartam elmondani.
– De miért nem?
A férfi hallgatott.
– És hát ez nem túl szép történet, nem igaz? Hogy házasságban él valakivel, akit saját
bevallása szerint nem szeret, de nem hagyja el, mert nem engedheti meg magának.
– Na de Lady Celia, ez aztán képmutatás a javából!
– Képmutatás?
– Az bizony. Azt akarja mondani, hogy nincs egyetlen barátnője sem pontosan az én
helyzetemben?
– Nos…
– Na ugye. És nem gondol róluk rosszat emiatt. Lehetséges, hogy még együtt érző is
velük. Úgyhogy elég legyen ebből! Most pedig, legyen szíves, szálljon le arról a
nyavalyás magas lóról, és hallgasson meg! Azt akarom, hogy megértse a helyzetet.
– Nem hinném, hogy túl sok megértenivaló van benne.
– Ez egy újabb arrogáns kijelentés. De mennyire, hogy van! Maga sosem csinált még
semmi olyat, Celia, amire nem kifejezetten büszke? Aminek hosszú távú következményei
voltak?
Celia hallgatott. Arra gondolt, hogy sok ilyesmit tett. Elszakította Bartyt a családjától;
nem hallgatta meg Gilest, amikor olyan szerencsétlen volt az iskolában. Eszébe jutott
Sylvia babája, és… nos, hát a segítsége. Sőt, ott volt még az is, amikor szándékosan
teherbe esett Olivertől, tizennyolc évének minden arroganciájával feltételezve, hogy ez az,
amit a férfi is akar, örülni fog neki, és azonnal el akarja majd venni őt, habár ő maga is
majdnem gyerek volt még.
– Nem? – kérdezte gyengéd hangon, kedves mosollyal a férfi.
Celia vonakodva visszamosolygott rá.
– Lehetséges – válaszolta óvatosan.
 – Nahát akkor! Amikor feleségül vettem Millicentet, szerelmes voltam belé. Nem volt
egy fillérem sem. A legfiatalabb fia voltam egy orvosnak, aki anyagilag teljesen
kizsigerelte magát azzal, hogy engem magániskolába járatott. De huszonegy évesen a pénz
nem tűnik olyan fontosnak, ugye? Vagyis… gondolom, maga erről nem sokat tudhat.
Mindenesetre nekem nem számított sokat. Tanár voltam, egy középiskolában tanítottam,
és az volt az álmom, hogy író legyek. Millicentnek ehhez nem volt türelme. Nem hitt
benne, hogy képes vagyok rá. A maga módján ő is ambiciózus volt, de ő társaságbeli
hölgyként akarta megalapozni a hírnevét. Az apjának kisebb földbirtoka volt, ő volt az
egyetlen gyermeke, ő örökölt mindent. A házat és az apja összes pénzét. Az apja rajongott
érte, engem pedig sosem szeretett igazán. Ez nagyon szomorú dolog. Mindenesetre én
megtettem a magamét. Legalábbis próbáltam. Számtalan unalmas bálon, vacsorán és isten
tudja, még min ott álltam Millicent oldalán. És úgy gondolom, hogy… viszonylag
boldogok voltunk a háborúig. Akkor minden rettenetesen elromlott. Az első alkalommal,
amikor hazajöttem szabadságra, megtudtam, hogy Millicent viszonyt folytat egy rémes
fickóval. Vagyis valószínűleg nem volt rémes egyáltalán, csak éppen az a típus, akihez
eredetileg hozzá kellett volna mennie. Felsőbb osztálybeli fickó, aki jól lő, vadászni jár,
lovagol, szóval a megfelelő dolgokat műveli. Mindazt, ami bizonyára magának is fontos –
tette hozzá borúsan.
– Nem fontosak – felelte Celia, miközben az apjára gondolt meg az Oliverrel
kapcsolatos korai kifogásaira. – A legkevésbé sem fontosak. De… valóban ismerem
mindezt.
– Természetesen. Mindenesetre Millicent azt mondta, hogy hozzá akar menni, kész a
válóper megaláztatását is elviselni s a többi. Én azt mondtam, rendben. Ő közölte, hogy
tartásdíjat fizet majd nekem, mindnyájan kezet ráztunk, és egész felvidulva mentem vissza
Franciaországba. A többit már kitalálhatja.
– A másik férfi elesett a háborúban?
– Pontosan. Millicent pedig… idegösszeomlást kapott. Képtelen volt elfogadni ezt az
egészet. Rettenetes volt.
– Milyen szörnyű! – vélekedett Celia.
– Igen. Én pedig azt tettem, ami egy úriembertől elvárható, és kitartottam mellette. Mire
végül a térdem miatt leszereltek, a feleségem már sokkal jobban volt. És rettentően hálás
volt nekem. Kijelentette, hogy támogatni akar, amíg megírom a könyvemet, amiről akkor
már tudtam, hogy bennem van. Úgyhogy ott ültem Wychfordban, és miközben pokolian
fájt a térdem, megírtam a Meridiánt. A többit már tudja. Aztán megismertem magát. Ez
rettenetes megrázkódtatás volt – tette hozzá megfogva Celia kezét.
– Ezt hogy érti? – kérdezte bosszúsan az asszony, de a kezét nem vonta el.
– Úgy értem, hogy azt éreztem aznap, mintha egy hihetetlen erős áramütés ért volna.
– De miért?
– Így hatott rám, hogy maga létezik; hogy úgy néz ki, ahogy kinéz; hogy az, aki, és
egyáltalán, magával kapcsolatban minden. De ez nem a megfelelő pillanat, hogy ebbe
belemenjünk.
 – Nem – válaszolt Celia. – Egyetértek.
Miközben ezt mondta, arra gondolt, hogy ő is ugyanúgy érzett, pontosan ez volt az ő
legelső érzelmi reakciója is, egy erős áramütés, az érzelmek és a szexuális izgalom
keveréke. Küzdött az ellen, hogy a férfi szavai átmelengessék és megvigasztalják. Nem
volt ugyanis szüksége vigasztalásra. Mivel pillanatnyilag rendkívül boldog, hiszen a férje
visszatalált hozzá, és…
– Sétáljunk egyet! – javasolta Sebastian.

– Nem – válaszolt Oliver. – Jay nincs itt. Miért lenne?
– Eltűnt – mondta KM. – Nem tudom, hol van. Megszökött.
– Ó, KM, kedvesem! Milyen szörnyű! Mit tehetnék, tudok valamit segíteni? Hívjam a
rendőrséget, a kórházakat?
– Nem, mi már próbáltuk. Oliver, ó, istenem, nem tudom, mit tegyek!
Képek sora pergett KM lelki szemei előtt; az egyik rettenetesebb, mint a másik. Jay
bezárva valami sötét pincébe, egy villamos alatt, valami mocskos szobában, valami
férfival, aki lefogja, miközben…
Hirtelen elfogta az émelygés.
– Celia ott van veled? – kérdezte Oliver.
– Nem, nincs. Nem találjuk.
– Nem találjátok? Hogyhogy?
– Nem tudom. Egyszerűen nem találjuk – válaszolt KM. – Ne kérdezd, hogy miért! Azt
hittük, a Rulesban van Sebastiannal, de…
– Sebastiannal?
– Igen – folytatta KM. – Elmentek ebédelni, és…
– Hát, ha ebédelni ment, lassan már vissza kell érnie. Már jócskán elmúlt három óra.
– Igen, hát persze – értett egyet KM.
– Mondd meg neki, hogy hívjon fel, amint beér!
– Nem a kiadóban vagyok, Oliver, hanem otthon.
– Értem. Igen, érthető. Akkor viszont telefonálok Mrs. Gouldnak. És értesíts azonnal, ha
van valami hír! Úgy értem, Jay-ről.
– Hogyne, szólok azonnal.

– Ó, Mrs. Gould, jó napot! Elnézést, hogy ilyen sokáig elvoltam. Óráig kellett várnunk,
amíg asztalt kaptunk, és aztán…
 – Lady Celia, legyen szíves, azonnal hívja fel Miss Lyttont! Otthon.
– Otthon? Miért, mi történt? Talán beteg?
– Nem. Jay eltűnt.
– Jay? Istenem, milyen rettenetes! Mrs. Gould, hát miért nem… – elhalt a hangja.
Találkozott a tekintetük, aztán Celia lesütötte a szemét, és a kesztyűjével kezdett
babrálni.
– Kerestük a Rulesban, Lady Celia, természetesen. De már elmentek. Nyilván… nyilván
valahová máshová mentek.
– Így van. Máshová mentünk.
– Legyen szíves, hívja fel a férjét! Azt mondta, azonnal, amint visszaér.
És a Jay miatt érzett fájdalmán keresztül, a lelkében dúló érzelmi vihar és szexuális
izgalom ködén át, Celia abban a pillanatban kristálytisztán látta, milyen bonyolulttá és
anarchikussá válhat az élete, hacsak nem vet véget most nyomban az egésznek. Azonnal.

Egy pillanatra lazult a férfi szorítása. Csak egy pillanatra, de elég volt annyi is, mivel
Jay erős kisfiú volt, és a félelemtől meg az elszántságtól még jobban megnőtt az ereje.
Nagyot rántott a kezén, és kiszabadult. Aztán futott, ahogy sosem futott még életében, el a
férfitól, az előtte lévő biztonságos helyre. Az útra. Épp egy autó alá.

 17. fejezet
– Hol a csudában voltál? – kiáltott ki Oliver éles hangon a dolgozószobájából, amikor
Celia belépett a házba.
– Ebédelni voltam.
– Hallottam róla. Sebastian Brooke-kal.
– Igen. – Vigyázott, hogy ne legyen védekező a hangja. – Bejött, hogy megnézze az új
borítóterveket. Egyáltalán nem tetszettek neki, Oliver, ő…
– Celia, most igazán nem akarok borítókról tárgyalni! Jay eltűnt.
– Tudom.
– Hát akkor mi a csudáért beszélsz most a borítókról?
Miért is? Mert most elsősorban ez foglalja le a gondolatait. Minden mást háttérbe
szorítva. Még a kis Jay-t is. A borítók. A könyv. A könyv szerzője. Amit mondott neki.
Amit ő válaszolt erre. Ahogy viselkedett a férfival.
– Én… sajnálom.
– Beszéltem a rendőrséggel. Úgy tűnik, megtesznek minden lehetségesét.
– Szegény KM! – mondta Celia. – Szegény, szegény KM! Felmegyek hozzá, Oliver,
Hampsteadbe. Ott leszek, ha keresnél.
– Jól van.

– Hol van már az a nyavalyás mentő? – kérdezte a nő.
Jay mellett guggolt, a gyerek ernyedt kezét fogva.
– Szegény, már eltelt tizenöt perc; meghal, mire ideérnek. Szegény kicsike!
– És az apja hol van? – kérdezte a barátnője. – Úgy tűnik, felszívódott.
– Úgy van – szólt közbe egy férfi, odalépve hozzájuk. – Láttam, amint elhajtott. És elég
gondterheltnek tűnt. Szerintem nem is volt az apja. Szegény kicsike! – tette hozzá ő is.
Csengőszó jelezte a kényelmes tempóban közeledő mentőautó érkezését. Két férfi és
egy nővér ugrott le róla, megvizsgálták Jay ijesztően élettelennek tűnő testét, aztán
fölrakták egy hordágyra.
– Él még? – kérdezte a nő elcsukló hangon.
– Nem mondhatok semmit – válaszolt a sofőr, határozott mozdulattal becsukva az ajtót.
– Vigyázzanak az útból, kérem!
– Hát ez szép – háborgott a nő. – Azok után, amit tettünk. Szép kis köszönet,
mondhatom. Ez nem történt volna meg a háború előtt, igaz? Akkor időben érkezett a
mentő, és a sofőrök rendesen beszéltek az emberrel.
 – Csak nyugalom – szólalt meg a rendőr, aki a mentőt hívta, és felügyelte az egész
manővert. – Húzódjanak félre, engedjék át őket! Szeretném felvenni a jegyzőkönyvet, ha
volna szíves, asszonyom, és ön, uram. Ugye, azt mondták, önök látták, hogy mi történt?
– Biztosan meghalt – mondta az első nő szomorúan. – Szegény kicsike! Olyan picinek
tűnt, ahogy ott hevert összetörve. Az az autó csak úgy száguldott.
Az autó, amely elütötte Jay-t, valójában egyáltalán nem ment gyorsan. Méltóságteljes
lassúsággal, mintegy óránkénti tizenöt mérfölddel haladt végig a Finchley Roadon, és
semmiképpen nem tudta volna kikerülni a minden figyelmeztetés nélkül eléje vágó kisfiút.
A vezetője, egy rendkívül kedves és megfontolt ember, aki éppen idős édesanyjánál tett
látogatásából tért vissza, amikor a baleset történt, most a Swiss Cottage rendőrállomáson
ült, a kezébe temetett arccal, arra gondolva, hogy most már élete végéig maga előtt fogja
látni, amint az aprócska test felrepül a levegőbe, mint valami játékszer, hogy aztán valami
szörnyű végletességgel rázuhanjon az autó motorháztetejére.

– Még az is jobb volna, ha meghalt volna, azt hiszem – jelentette ki KM –, mint hogy
valami féreg elrabolja, megkínozza, és… – hangja elcsuklott, és sírva fakadt.
Celia átölelte.
– KM, nem szabad így beszélned! Biztos vagyok benne, hogy nem ez történt. Biztos,
hogy tökéletes biztonságban van valahol, csak valószínűleg…
– Csak micsoda? Boldogan sétálgat a napsütésben, más gyerekekkel játszik valahol egy
parkban? Épségben megérkezik éppen az édesanyád házába? Mondd már meg nekem,
Celia, mi egyebet csinálhat! Nagyon hálás lennék érte.
Celia nem felelt. Mindnyájan KM kicsi konyhájában zsúfolódtak össze. A halálsápadt
Dorothy mozdulatlanul ült az asztalnál, és maga elé meredt.
A nővérétől visszatért Mrs. Bill már a harmadik kanna teát töltötte ki éppen, amely
bizonyára éppen úgy érintetlenül fog kihűlni, mint a másik kettő. Celia és KM pedig az
ablaknál álltak, kifelé bámulva. Öt óra volt. Már majdnem öt óra telt el azóta, hogy Jay
eltűnt. Egy rendőr ült egy széken az előcsarnokban, egy másik a ház előtt a járdán állt.
Olyan az egész, gondolta hirtelen Celia, mint egy jelenet egy rossz darabból. És a KM-nek
szánt bátorító szavak ellenére sem szabadult a gondolattól, hogy mivel London rendőri
erőinek a fele őt keresi, ha Jay valóban jól van, mostanára már meg kellett volna találniuk.

– Nohát. Lássuk, mi van vele! Szegény kis fickó! Először is töröljük le az arcáról a vért,
nővér! Ez egy nagyon ronda seb a fején. Nagyon ronda. Van pulzusa? Hadd próbáljam
meg én! És… aha! Legyen szíves, adja ide a sztetoszkópomat. Hol vannak a szülei?
– Nincsenek szülei – válaszolt a mentős. – Legalábbis nem voltak vele. Úgy tűnik,
egyedül volt. Kicsit rejtélyes az ügy. A rendőrség jegyzőkönyvet vett fel a szemtanúktól.
– Értem. Nos, ebben az esetben, Mr. Jackson, kérem, járjon utána, nem érkezett-e
bejelentés egy eltűnt gyerekről! Meg kell próbálnunk megtalálni a családját.

A telefon hangosan megcsörrent az előcsarnokban. KM felvette.
– Igen? Igen, itt Margaret Lytton. Igen. Ó, értem. Szóval a… ó, értem. Igen. Nem.
Természetesen. Értem. Viszonthallásra.
Letette a kagylót, és nagyon lassan átment a konyhába. Celia sosem felejtette el, hogyan
nézett ki KM abban a pillanatban. Mintha halott lett volna: az arca szürke volt, és
valahogy összeaszott, sötét szeme melyen besüllyedt az üregébe. Halott volt. Mint Jay.
– KM – szólalt meg Celia. – KM, ülj le, gyere ide!
De KM félrelökte.
– Nem ülhetek le – mondta érdes hangon, mintha úgy kellett volna minden szót
kipréselnie magából. – Be kell mennem a kórházba! Ott van Jay.
– A kórházban? – kérdezte Celia. Még mindig nem merte feltenni a legfontosabb
kérdést. – Melyik kórházban, KM?
– A St. Mary’sben. Paddingtonban.
– És… és ő… úgy értem…
KM némán nézett rá egy hosszú pillanatig. Aztán halvány mosoly jelent meg
elfehéredett ajkán.
– Él – mondta, láthatóan boldogan. – Igen. Él. A… a te autóddal menjünk, vagy az
enyémmel?

– Jól van – mondta Celia. – Vagyis súlyosan megsérült. Agyrázkódása van, időnként
elveszti az eszméletét, eltört az egyik lába, és több bordája. De él.
– Hála istennek! – örvendezett Oliver. – Hála istennek! Mi történt tulajdonképpen?
– Senki sem tudja igazán. Dél körül szökött el otthonról, és pár órával később vitték be
a St. Mary’sbe. Elütötte egy autó. Senki nem tudja igazán, hogy előtte mi történt. A sofőr
is ott volt a kórházban. Az a szegény ember! Igazán sajnáltam.
– Én nem sajnálnám a helyedben – jelentette ki komoran Oliver.– Mit művelt, miért
nem nézett az orra elé?
– Szerintem nem az ő hibája volt – magyarázta Celia. – Többen is megerősítették, hogy
nagyon lassan haladt. Jay egyszerűen kiszaladt elé. A semmiből termett ott, azt mondja.
– Egyre veszélyesebb a közlekedés – jegyezte meg Oliver. – Az ikreket sem kellene
egyedül elengedni az iskolába. Én sohasem tartottam jó ötletnek, és most…
– Barty velük van.
– Igen, és ez rettentő nagy felelősség is neki. Nagyon szomorú volt Jay miatt, vagyis
mindnyájan szomorúak voltak. Meg kell nekik mondanunk, hogy jól van.
– Most rögtön felmegyek.
Oliver különös arckifejezéssel nézett rá.
– Te… jól vagy? – kérdezte.
– Igen – vágta rá sietve Celia. – Hogyne, én jól vagyok.
Pedig nem volt. Úgy érezte, soha többé nem lesz jól. Sebastian darabokra szedte aznap.
Az a hűvös, magabiztos egész, amelyet Celia olyan jól ismert, amelyet tökéletesen uralt,
apró szilánkokra tört. Aztán Sebastian újból összerakta, de más sorrendben, más
formában, úgyhogy az asszony összezavarodott, és nem tudott szabadulni a roppant
veszélyes, érzéki gondolatoktól.

– Szerelmes vagyok magába – szólalt meg hirtelen Sebastian, miközben szótlanul
sétáltak az Embankmenten, és Celia még mindig kétségbeesetten próbált hűvösen
nyugodtnak mutatkozni. – Szerelmes vagyok magába. Ugye tudja?
Különös pillanat volt, mintha megállt volna az idő. Celiát szinte rémülettel töltötte el a
gondolat, mi történhet vele és az életével, ugyanakkor átjárta valami, szinte eksztatikus
öröm.
– Ugyan, dehogyis szerelmes belém! – nyögte ki nagy nehezen.
Ekkor a férfi lecövekelt előtte, elállva az útját, és a haragtól megfeszült arccal, ahogyan
Celia még soha nem látta, azt mondta:
– Ne sértsen meg, kérem, Celia! Ne! És ne játsszon velem játszmákat sem! Ez nagyon
komoly dolog. Nagyon.
– Én nem játszom játszmákat – felelte vontatottan az asszony. – Igazán. Sajnálom, ha
azt gondolja.
A férfi akkor hirtelen újra a régi önmaga lett, sármos és lehengerlő.
– Jól van – mondta.
Megfogta a nő kezét, a karjára vonta, és úgy sétáltak a napsütésben, egymásba karolva,
komolyan. Úgy néztek ki, mintha… házasok volnának, gondolta Celia, nem úgy, mint két
ember, akik épp most kezdenek titkos viszonyt egymással.
– És most, kérem, mondja el, maga mit érez irántam! – kérte kis idő múlva a férfi.
Celia óvatosan azt válaszolta, hogy mindenfélét érez iránta. Barátságot, csodálatot,
rokonszenvet.
– Lady Celia! – jegyezte meg mosolyogva a férfi. – Micsoda hazug maga! Annál jóval
többet érez. Nem igaz?
– Nem – tiltakozott a nő, de ő is mosolygott.
– Dehogynem! Egy rokonszenvet és barátságot érző barát nem úgy reagált volna a hírre,
hogy nős vagyok, ahogyan maga tette.
– Ebben téved, Sebastian. Egyszerűen csak nagyon váratlanul ért, és nem is volt valami
szép történet.
– Remélem, nem akar újra pálcát törni fölöttem.
– Nem. De azt el kell ismernie, hagyta, hogy mindannyian azt higgyük magáról, hogy
agglegény.
– Valóban? Miért, mit mondtam?
– Semmit. Éppen erről van szó. A legtöbb nős ember igenis megemlíti a házastársát egy
kapcsolatnak egészen az elején.
– Nem tudtam, hogy köztünk lenne valamilyen kapcsolat, Lady Celia. Legalábbis
egyelőre.
– Sebastian, ne legyen nevetséges! Hát persze hogy van. Nagyon komoly üzleti
kapcsolat.
– Aha – hümmögött a férfi. – Értem.
– Most pedig – jelentette ki Celia – igazán mennem kell. Vissza kell mennem dolgozni.
A munka. Az az ő mentsvára. Ahol biztonságban lehet.

KM egész éjjel Jay ágya mellett ült. Nézte a gyereket, hallgatta kapkodó légzését,
próbálta gondolatban átadni neki a maga erejét, miközben babonásan arra gondolt, ha csak
egy pillanatra is lankadna az ébersége, a fia elsodródna tőle végleg. Az orvosok azt
mondták, a kisfiúnak szerencséje volt, és elég erős, így jó esélye van, hogy teljesen
felépüljön. Ennek ellenére, miközben Jay ott feküdt sápadtan és mozdulatlanul a magas
ágyon, KM arra gondolt, mi történhetett volna, sőt mi történhet még, és nem mert hinni az
optimista jóslatoknak. Aggódva nézett fel minden alkalommal, amikor belépett egy
ápolónő vagy orvos, aki ellenőrizte Jay pulzusát, a szívverését, belevilágított lámpával a
szemébe, aztán komoran bólintott, és azt mondta, hogy a kisfiú rendben van, stabil az
állapota, nincs változás. Amikor a gyerek magához tért az altatásból, hevesen hányt.
Ráadásul a fejsebe is nagyon fájt, úgyhogy nyomorúságosan érezte magát. Sokat sírt. Azt
sem tudta pontosan, hogy hol van és mi történt vele, és panaszkodott, hogy nem lát tisztán.
– Ez az agyrázkódás hatása – magyarázta az egyik nővér. – Valószínűleg hamarosan
elmúlik. Az a fontos, hogy viszonylag gyorsan visszanyerte az eszméletét. Minél tovább
tart, annál súlyosabb az eset, tudja. Próbáljon megnyugodni! Rosszabbul is történhetett
volna. Komolyan. – Azzal rámosolygott KM-re.
Az ápolónő fiatal és csinos volt, lágy kiejtése ír származásra vallott. Valószínűleg
nemrég került ki az iskolapadból, gondolta az asszony, és megpróbált visszamosolyogni
rá. De nagyon nehéz volt.
Jay fizikai állapota mellett KM-et szörnyű, iszonyatos félelem is gyötörte, az hogy a
gyereket valamilyen módon bántotta az a férfi, akitől elmenekült. Hogy Jay ártatlansága
elveszett, a bizalma darabokra tört. Ez szinte rémisztőbb volt még a fizikai sérüléseknél is.
 KM elhelyezkedett Jay ágyánál, amikor a gyereket végül kihozták a műtőből, ahol az
orvosok helyrerakták a törött lábát, és bekötözték törött bordáit. De amint ott állt
mozdulatlanul, lenézve a fiára, odament hozzá az osztályos nővér.
– Sajnos, nem maradhat itt – mondta. – A szülők nem maradhatnak bent a látogatási idő
után. Ez szabályellenes.
Az asszony határozottan kijelentette, lehet, hogy szabályellenes, de ő itt marad. A nővér
ránézett. Láthatóan meglepte a szokatlan ellenállás. Ekkor belépett az az orvos, aki
felvette Jay-t a sürgősségi osztályra.
– A jelek szerint Miss Lytton úgy véli, itt maradhat éjszakára – kezdett bele a nővér,
olyan arckifejezéssel, mint aki tudja, hogy úgyis neki lesz igaza. – Megmagyaráztam neki,
hogy nem teheti, ez teljességgel lehetetlen.
– Nővér, amikor a kisfiú teljesen magához tér, félni fog – válaszolt az orvos, aki fiatal
ember volt, nagy képzelőerővel, és sok mindent megkérdőjelezett az egészségügyiek
viselkedésében a betegekkel szemben. – Szüksége lesz az édesanyjára. Hadd maradjon!
Különben is, hasznossá teheti magát – tette hozzá mosolyogva, amikor Jay ismét hányni
kezdett. – A maga helyében hálás lennék, nővér.
Így megengedték, hogy maradjon, de még egy széket sem adtak neki, nemhogy ételt
vagy italt. Végül amikor a kisfiú viszonylag nyugodt álomba merült, KM a padlóra
telepedett. Nem érzett éhséget vagy szomjúságot, még csak fáradtságot sem. Egyszerűen
csak valami végtelen megkönnyebbülést, amiért ott lehet.
Nyugtalanul bóbiskolt egy kicsit, de hat órakor felébredt, amikor bejött a kórterembe a
fiatal ápolónő, aki megmérte Jay lázát, ellenőrizte a pulzusát, és a zseblámpával
belevilágított a szemébe.
– Jól van – jelentette ki, és az édesanyára mosolygott. – Talán egy kis láza lehet, de ez
várható volt. Máskülönben makkegészséges lesz szerintem. Most menjen haza, Miss
Lytton, pihenjen egy kicsit! Később szüksége lesz az erejére, itt pedig most nem tehet
semmit. Amikor majd bejön az orvos, ő megmondja, mikor mehet haza a kisfia, és ön
telefonon érdeklődhet. Van otthon telefonja?
Az asszony bólintott.
– Nahát akkor. És jöjjön vissza, ha már aludt egyet! Nézzen csak rá! Egészséges, mint a
makk.
KM Jay-re pillantott. Valóban sokkal jobban nézett ki. Kicsit talán kapkodó volt a
légzése, de sokkal szebb volt a színe, KM pedig rettenetesen fáradt volt, és egészen
elzsibbadtak a végtagjai.
– Rendben van – egyezett bele, és vonakodva odébb húzódott az ágytól. – Esetleg
néhány órára. Utána visszajövök.
– Jó ötlet. A vizit fél tíz-tíz körül lesz – tette hozzá a nővér. – Szólok a nappali
műszaknak, hogy később még bejön. Egyébként – tette hozzá cinkos mosollyal – az
osztályos nővér szívgörcsöt kap, ha még sokáig itt marad.
KM visszalépett az ágyhoz, lehajolt, és gyengéden homlokon csókolta Jay-t. A gyerek
kétségtelenül csodálatosan elevennek tűnt. Még egy halvány mosolyt is sikerült
kipréselnie magából, mielőtt újra álomba merült. Az asszony lábujjhegyen jött el tőle.
Amint a járóbeteg-osztályon keresztül kifelé tartott a kórházból, a fogadópultnál ülő
nővér utána kiáltott.
– Mrs. Lytton!
– Igen.
– Van egy levele. Tessék. Egy úriember hagyta önnek.
– Igazán? – kérdezte homlokráncolva KM.
Miféle úriember írna neki ide? És miről? Vagy talán… lehetséges? Hogy az a
szörnyeteg, aki megpróbálta elrabolni Jay-t? Ügyetlenül feltépte a borítékot. A félelem
megbénította az ujjait. Belül egy névjegyet talált névvel és címmel. Nem vall egy
gyermekrablóra… KM állt a napfényes utcán, élvezettel beszívta a friss levegőt, és kis
félmosollyal olvasta a levelet.

Kedves Mrs. Lytton!
Abban a reményben írok, hogy az idő előrehaladtával talán lesz olyan jó, és tudatja
velem, hogy van a kisfia. Én vagyok annak az autónak a vezetője, amelyik tegnap elütötte.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ön sosem lesz képes megbocsátani nekem. Én egész
biztosan nem bocsátok meg soha magamnak. Szeretném biztosítani arról, habár talán túl
nagy kérés, hogy higgyen nekem, nagyon lassan és óvatosan hajtottam, amikor az eset
történt, és az ön kisfia hirtelen tűnt fel, szinte a semmiből, a látóteremben. Ezt a pillanatot
soha nem fogom elfelejteni. Úgy értesültem a kórháztól, hogy az állapota, bár súlyos,
többé már nem tekinthető életveszélyesnek, amiért hálát adok Istennek. Szeretnék azonban
önnel is személyesen beszélni, hogy kifejezzem sajnálkozásomat, és remélhetőleg a
gyermek gyors felépüléséről hallhassak.
Őszinte híve,
Gordon Robinson

Milyen kedves levél! Milyen kedves ember! KM megfogadta magában, hogy
megnyugtatja, amint ő maga kissé összeszedte magát.
Az orvos aznap késett a vizittel. Már tizenegy óra volt, mire Jay ágyához ért.
– Hogy van a kisfiú?
– Egész jól. Még egy kicsit kába. Lehet, hogy van egy kis hőemelkedése.
– Nos az várható volt, gondolom. De azt hittem, ma reggel már élénkebb lesz. Lássuk
csak!
Felhajtotta a takarót. A sztetoszkópját Jay bekötözött mellkasára tette, és hosszú ideig
hallgatózott. Aztán felegyenesedett, és lenézett a gyerekre.
– Nem tetszik nekem ez a dolog – jegyezte meg. – Hol van az osztályos nővér? Azt
hiszem, csináltatnunk kellene még egypár röntgenképet.
Amikor KM megérkezett a kórházba, nem sokkal ebéd előtt, szőlővel, könyvekkel,
kirakós játékokkal felpakolva, bevezették az osztályos nővér irodájába. Ott várta az orvos,
és közölte vele, hogy nagyon sajnálja, és biztos benne, hogy nincs igazán ok a pánikra, de
Jay nincs olyan jól, mint korábban remélte.
– Hogyhogy? – kérdezte KM éles, szinte parancsoló hangon.
Az orvos együtt érző hangon azt felelte, attól tart, hogy Jay mellkasi fertőzést kapott, és
légzési nehézségei vannak.
– A mellkast ért ütés az oka. Nemcsak a bordákat törte el, hanem nyilván megsértette a
pleuzát is.
– Mi az a pleuza? – kérdezte KM ugyanazon a fenyegető hangon.
– A mellhártya. Kétrétegű, vékony membrán. Az egyik a tüdő külső felületét borítja, a
másik a mellüreg belsejét. Ez gondoskodik a síkosításról, ily módon megkönnyítve a
tüdőlebenyek tágulását és összehúzódását a légzéskor. Ez a folyamat most felborult.
Csináltattam mellkasi röntgent, és bízom benne, hogy nem túl súlyos a dolog.
Biztosíthatom, megteszünk mindent, amit lehet. És Jay erős kis fickó.
KM nem szólt egy szót sem. Bement a kórterembe a fia ágyához. A gyerek álmosnak
tűnt, de nem aludt. Borzasztó gyorsan lélegzett, a szeme fénylett, az arca kipirult.
– Szervusz, anya. Hol voltál? Kerestelek.
– Sajnálom, drágám. Nagyon sajnálom.
– Fáj a mellem. Mindenem fáj.
– Tudom. De hamarosan jobb lesz. Megígérem. Hogy van a lábad?
Jay megnyalta kiszáradt ajkát.
– Az is fáj. És a fejem is. Nagyon. Fogd a kezem, anya! Ne menj el megint!
– Nem megyek, Jay. Nem megyek. Csak pihenj! Ne beszélj! Itt leszek veled.

– Gazemberek! – fakadt ki Robert, áthajítva az újságot a szobán. – Gazemberek! Kitől
veszik ezt a sok ostobaságot?
– Isten tudja – válaszolt fáradtan John.
Felvette az újságot, amelyet ő hozott be, hogy megmutassa Robertnek. Az üzleti oldalon
volt egy kis írás. „Állítólag bajban van a Brewer Lytton ingatlanfejlesztő cég. Nem
sikerült elnyernie számos fontos szerződést, és két befektetőház, amely a múltban
finanszírozta a projektjeit, megvonta tőle a támogatást. Egy szóvivő a Hagman Bettstől,
attól az ingatlanfejlesztő cégtől, amelyik a Brewer Lytton ellenében elnyerte a megbízást
az új, rendkívül tekintélyes Warwick Hotel felépítésére a Park Avenue-n, kijelentette, nem
ez volt az első alkalom, hogy tisztességes küzdelemben legyőzték a Brewer Lyttont. »A mi
árajánlatunk alacsonyabb volt, ilyen egyszerű a dolog. Ehhez járult a tény, hogy Warwick
és az építészei fantáziadúsnak találták az elképzeléseinket, és az övéikkel
kompatibilisnek.«”
– Más szóval – mondta Robert –, mi drágák vagyunk, és unalmasak. Gazemberek! Mit
csináljunk, John? Az ilyen mocsok nagyon beszennyezi az embert. Nagyon.

– KM, halló! – Brunson az ebédlőből hívta a telefonhoz Celiát másnap kora reggel. –
Hogy vagy? Jay hogy van ma?
– Hát… nincs jobban.
KM előző éjjel telefonált, hogy röviden elmondja, Jay nem javul úgy, ahogy várták,
magas a láza, és újra a kórházban van.
– Istenem! Annyira sajnálom. És mi…?
– Tüdőgyulladása van. Mindkét oldalon. A röntgen tisztán kimutatta.
– De hogyan… miért? Hiszen egy autó ütötte el… nem értem.
– Ez annak a következménye. A mellkasi sérüléseké. Nagyon bonyolult, és…
– Rendben, KM, nem kell elmagyaráznod! És még mindig magas a láza? Még ma
reggel is?
– Igen. Még mindig negyven fok. És nehezen lélegzik, és… nos, nem tehetünk mást,
mint hogy várunk, azt mondták. Oxigént kap, de semmi mást nem tehetnek.
Megremegett a hangja. Celia szíve elszorult az együttérzéstől. Megpróbálta elképzelni,
ha az ő gyerekei, az ikrek feküdnének ott, a halál ellen küzdve, ő mit érezne, mit tenne. De
ez meghaladta a képzelőerejét.
– Szeretnéd, hogy átmenjek hozzád? Hogy ne legyél egyedül? Az segítene kicsit?
Biztosan nagyon kimerült vagy.
– Ó, nem – válaszolt szinte meglepett hangon KM. – Jól vagyok. Itt kell maradnom,
vele kell lennem. Csak… minden eshetőségre.
– Igen, hogyne – mondta Celia. – És… nagyon szenved?
– Nagyon. És olyan nehezen lélegzik, nagyon fáj neki, ez a legrosszabb.
KM egészen nyugodtnak tűnt, fegyelmezettnek, mint krízishelyzetben mindig.
– Szeretnéd, hogy odamenjek?
– Hát…
– Már indulok is – döntött Celia.
Amikor odaért, nem tudta eldönteni, melyikük néz ki rosszabbul, Jay vagy KM. A
kisfiút átvitték egy kis szobába a kórterem mellett. Hangosan, zihálva lélegzett. Az arca
szinte lángolt. Hadarva motyogott magában.
 – Haza akarok menni – hajtogatta. – Hadd menjek haza!
– Félrebeszél – mondta szinte pattogós hangon KM. – Csitt, Jay, csitt! Nincs semmi baj,
anya itt van. Árt neked a beszéd, tudod, köhögsz tőle.
– Hát persze.
Celia a sógornőjére nézett, akinek az arca szürke volt a kimerültségtől, a szeme lázasan
fénylett. Mindig gondozott haja kócos fürtökben lógott az arca körül, az inge
meggyűrődött, és mintha kissé piszkos lett volna. Vékony keze szinte karomszerűnek tűnt,
amint az ágy szélét markolta, miközben a fiát figyelte.
– KM, ettél vagy ittál egyáltalán valamit?
Az asszony vadul megrázta a fejét.
– Nem kell semmi.
– Muszáj legalább innod! Nem sok hasznodat veszi Jay, ha egyszer csak elájulsz.
– Különben sem veszi hasznomat – jegyezte meg remegő hangon KM. – Semmi
hasznomat nem vette. Azért van itt, mert nem vigyáztam rá…
– KM, ne mondd ezt! Nem szabad. Nem szabad ezt hinned egy pillanatig sem! Baleset
volt, egy rettenetes…
– Nem! Nem az volt. Azért történt, mert boldogtalan volt, magányos, hiányzott neki a
többi gyerek, és mert én nem voltam vele. Nem engedhetem, hogy azt mondd… hogy… ó,
istenem!
Némán sírni kezdett. Vékony válla rázkódott, arcát a kezébe temette. Celia tehetetlenül
állt mellette, és hallgatta a sírását. Tudta, nem mondhat semmi vigasztalót.
– Jago meg lenne döbbenve, és dühös volna, ha tudná, hogy magára hagytam a fiunkat,
hogy másra bíztam, ha mégoly gondoskodó emberre is, mint Dorothy. Örülök, Celia, most
először örülök, hogy már nem él, nem tudja, hogy cserbenhagytam. Mindkettőjüket.
Nekem kellene ott feküdnöm, haldokolva…
– KM, Jay nem haldoklik!
– De igen. Biztosan tudom. Tudom. Az orvosok is tudják. Ne… kérlek, ne… – jajdult
fel hangosan. Aztán magához tért, és látható erőfeszítéssel próbálta visszanyerni az
önuralmát. – Nem szabad… felizgatnom vele. Ha hall engem…
– Hall téged?
– Nem tudom. Azt hiszem. Reagál a hangomra. Azt mondják, ez jó. Hogy így esetleg…
Istenem, nagyon sajnálom.
– KM, ne mondogasd ezt! Hallgass ide, menj, és vegyél magadnak legalább egy csésze
teát! Muszáj valamit innod. Szemben van egy kávézó. Én itt maradok Jay mellett, ne
aggódj! Le sem veszem róla a szemem. Megígérem.
Meg is tartotta az ígéretét. Nagyon hosszúnak tűnt az a fél óra. A kötésektől eltekintve
fedetlen, apró mellkas fájdalmasan emelkedett és süllyedt. A reszelős légzés mintha egyre
gyorsabb lett volna; a kisfiú néha összefüggéstelenül hadarni kezdett, míg a hangja
köhögésbe nem fulladt, hogy aztán kétségbeesetten kapkodjon levegő után. Bejött egy
ápolónő, megnézte a pulzusát és a hőemelkedését, kis félmosolyt vetett Celiára, aztán
kiment. Megjelent az osztályos nővér, komor arccal megismételte az eljárást, de nem vett
tudomást az asszonyról.
– Nagyon haragudnak rám – válaszolt KM, amikor Celia ezt megemlítette neki. – Nem
tudják elviselni, hogy itt vagyok, nem fogadok szót, és megyek haza. Még sosem
találkoztak ilyesmivel. Most, hogy itt vagyunk ebben a kis szobában, kicsit jobb a helyzet,
de komolyan azt hittem, hogy az osztályos nővér leköp, amikor ma reggel szolgálatba
lépett, és látta, hogy megint itt vagyok.
– Ez olyan nevetséges! – vélekedett Celia. – Épp az ellenkező hatást érik el vele. A
gyerekeknek szükségük van az anyjukra. A beteg gyerekeknek különösen. Nem értem,
miért nem képesek ezt megérteni.
– Ha Jay szegény gyerek lenne egy tanulatlan anyával, aki nem képes kiállni az
igazáért, biztos, hogy nem lennék itt – jelentette ki KM. Aztán elgyötört arccal nézett
Celiára. – Másrészt viszont akkor otthon lettem volna vele. Biztonságban lett volna. Nem
is volna itt egyáltalán. Ó, Celia, mit tettem vele?! Mit tettem?!

A Paternoster Row-n lévő Lytton-házban Oliver az irodájában ült, egyre növekvő
kétségbeeséssel és haraggal. Az egész délelőttöt a számlakönyvek és a régi kiadói tervek
fölé görnyedve töltötte. Alig tudta elviselni, amit olvasott. Legszívesebben sírva fakadt
volna, amint látta, hogy az ő szeretett, tekintélyes kiadóját, amelyet a könyves testvériség
olyan nagyra értékelt és tisztelt, és amely ezt az elismerést komoly munkával szerezte
meg, az elmúlt négy és fél év alatt hogyan borította el láthatóan a szennyirodalom.
Hogy tehették ezt? Hogy tehették ezt vele? Mindez személyes veszteségnek tűnt a
szemében, sőt rablásnak; mintha megfosztották volna valamitől a távollétében, miközben
a figyelmét valami más vonta el. Mintha erőszakkal betörtek volna az otthonába,
elrabolták volna a kincseit, és értéktelen szemétre cserélték volna. Mert pontosan ez volt a
legtöbbje, értéktelen szemét. A gyermekded költészet, több kötetre való, amely aligha
emeli a kiadó hírnevét; az olcsó regények, azokra a női magazinokra emlékeztető rémes
borítókkal; a kiszámítható, másodosztályú detektívregények; az Üzenetek trilógia
visszataszító szentimentalizmusa, émelyítő, szenvelgő ostobaság oldalakon keresztül. A
szótárakból, a szépirodalmi művekből, a klasszikusokból pedig szinte semmi sem maradt.
Az Életutak, Celia saját szeretett sorozata mintha teljesen megszűnt volna létezni. És
mindennek a külső megjelenése, beleértve a katalógust is, közönséges, csiricsáré –
egyszerűen kétségbeejtő.
Hogy tehette ezt Celia, aki annyira nagyra van az intellektusával, az esztétikai
érzékével? Hogy engedhetett meg ennyi közönségességet? És KM? Aki ugyanabban nőtt
fel, mint ő, hogy a Lyttons neve a kiválósággal egyenértékű tartamilag és a művek
megjelenését illetően is, hogy adhatta áldását minderre? Ez felháborító volt, kibírhatatlan.
Celia késő délután érkezett a kiadóba. Sápadt volt és kimerültnek tűnt. Oliver a folyosón
várta.
 – Hogy van Jay? Ugye nem…?
Az asszony egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
– Nem. De attól tartok, inkább úgy kellene mondanom, még nem. Tüdőgyulladása van.
Nagyon beteg.
– Én… nagyon sajnálom. KM jól tartja magát?
– Csodálatosan. Nagyon bátor. De… ha a kisfiú… nos, ha nem marad életben, nem
tudom, mi lesz vele. Csak Jay van neki az egész világon. Egyedül ő fontos neki. Féltem őt,
Oliver, nagyon féltem.
– Reménykedjünk! És imádkozzunk!
– Más már nem is nagyon segíthet rajta – mondta komoran Celia. – De meg kell
mondanom, én nem túlságosan bízom egyikben sem.
Oliver felsóhajtott. Celia ránézett.
– Kimerültnek tűnsz, Oliver. Haza kellene menned! Egy egész nap még nyilván túl sok
neked.
– Szó sincs róla – válaszolt kurtán a férfi. – És biztosíthatlak róla, többé nem csak fél
napra kell számolnotok velem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy elborzaszt, ami itt folyt a távollétemben. Elborzaszt. Most először volt
alkalmam utánanézni a dolgoknak, és…
– Ez igazán nem az én hibám, Oliver.
– Ezzel tisztában vagyok. Viszont az enyém sem. Ahogyan az sem, hogy kénytelen
voltam a te kezedben hagyni a Lyttonst.
– A Lyttons életben maradt – válaszolt könnyed hangon az asszony, emberfeletti
erőfeszítéssel próbálva megfékezni az indulatát. – Sőt, viszonylag jó egészségnek örvend.
Ami nem mondható el sok más kiadóról.
– Igazán? A Macmillan, a John Murray, a Blackwoods mind virul. Mégpedig úgy, hogy
jóval kevesebbet nyeltek le abból a keserű orvosságból, amelyet te lekényszerítettél a
Lyttons torkán, hogy folytassam a te helytálló hasonlatodat.
– Oliver, tulajdonképpen hová akarsz kilyukadni? És valóban olyan fontos ezt most
megbeszélned velem, miközben KM fiának szó szerint egy hajszálon függ az élete?
– Nem, természetesen nem – vágta rá ingerülten a férfi, elfordulva a feleségétől. – És
kérlek, ne állítsd be úgy, mintha én nem törődnék Jay-vel!
– Te is erre céloztál velem kapcsolatban tegnap.
– A legkevésbé sem tettem ilyet.
– De igen. Amikor Sebastian könyvének a borítójáról kezdtem beszélni.
– Az isten szerelmére! – fakadt ki Oliver. – Nem tudnánk legalább egyszer úgy
beszélgetni, hogy ne annál a nyomorult könyvnél lyukadjunk ki?
 Az asszony nem felelt.
– Nézd – szólalt meg végül, igyekezve higgadtan érvelni –, Oliver, mindketten
kimerültek vagyunk. Megértem, hogy bizonyos dolgoknak nem örülsz túlzottan. Ez
nyilvánvaló volt, számítottam is rá. De nem volna jobb, ha otthon, vacsora mellett
beszélnénk meg? Hogy egy kicsit elmagyarázhassam neked, amit tettem? Szerintem ez
fontos volna.
– Nem – válaszolt Oliver. – Sajnálom. Ma este a Garrickben vacsorázom John Murray-
vel.
– Oliver, okos dolog ez? Miután egész nap dolgoztál? És tudod, hogy a Garrickben
milyen nehéz ételeket adnak.
– Engedd meg, Celia, hogy a magam életéről én döntsék! Amint láthatóan te is magad
döntesz a tiédről.
Az asszony rámeredt. Érezte, hogy lassan elvörösödik.
– Ez mit akar jelenteni?
Oliver nem felelt. Bement az irodájába, leült az íróasztalához, és egy nagy köteg iratot
húzott maga elé.
– Nagyon sok dolgom van. Azt hiszem, jobb lenne ezt a beszélgetést holnapra
halasztani, amikor már több tény áll a rendelkezésemre.
– Ahogy óhajtod – hagyta rá Celia.
Bement a saját irodájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Hirtelen erős hányingert
érzett.
Celia aznap korán ment haza. Mesét olvasott az ikreknek, lefektette őket, aztán
gyönyörködött bennük, mialatt álomba merültek. Teljesen egyforma testhelyzetben
feküdtek, a bal oldalukon, összekuporodva, sötét hajuk pedig szétterült a párnán. Az
asszony ismét eltűnődött, vajon ő hogyan érezne, hogy bírná ki, ha ez a kettő lenne olyan
közel a halálhoz, mint Jay. Ezután felment Bartyhoz, aki olvasott apró szobájában. Celia
komor őszinteséggel elmondta neki, hogy van Jay, aztán próbálta megvigasztalni a síró
gyereket. Végül lement a földszintre, és írt Gilesnak, akit annyira elhanyagolt, amióta
Etonba járt, és aki olyan kötelességtudóan írt neki minden héten. Nem érdemli meg
mindazt a jót, gondolta magáról az asszony, amivel a jó sorsa elhalmozza. Ahogyan KM
sem érdemli meg azt a sok rosszat.

KM egy széken ülve aludt Jay szobájának a sarkában, amikor az éjszakás nővér felrázta.
KM-nek később hihetetlennek tűnt, hogy képes volt ilyen mélyen aludni. Bizonyára
teljesen kimerült.
– Mi az? – kérdezte összerezzenve, rémülten nézve fel. – Talán… ő… nem?
– Nem, nem, de nagyon izgatott. Kér valamit. Nem tudom…
KM odament az ágyhoz. Jay dobálta magát, lázas tekintete vakon meredt maga elé.
 – Barty – mondogatta. – Hol van Barty?
– Nincs itt, drágám – válaszolt az asszony, kezével megsimítva a gyerek tüzes
homlokát. – Otthon van.
– Haza akarok menni. Haza akarok menni. Bartyval.
Kimerülten elhallgatott. Egy darabig csak feküdt a semmibe meredő tekintettel, ziháló
lélegzetét fájdalmas volt hallgatni is. Aztán újra megszólalt:
– Barty – mondta. – Hol van Barty?
– Nagyon zaklatott – jegyezte meg a nővér. – Ez nem tesz jót neki.
– Nem – értett egyet KM. – Tudom. Barty… nos, az unokatestvére. Jay rajong érte.
Lehetne… úgy értem… esetleg telefonálhatnék?
Az éjszakás nővér nem olyan volt, mint a nappalos. Szigorúan ránézett KM-re.
– Ez teljesen szabályellenes volna – jelentette ki. – Teljesen. Ahogy az is, hogy bárki
idejöjjön ilyenkor éjszaka.
– Természetesen – válaszolt alázatosan KM.
Azt remélte, hogy lehetséges… de láthatóan szó sem lehet róla. Elkezdte lemosni Jay
homlokát és nyakát. Érezte, hogy süt a kis teste.
– Azt hiszem, hamarosan várható a krízis – állapította meg a nővér, figyelmesen nézve
Jay-re. – Nagyon hamar.
KM megtanulta már, hogy ez mit jelent. Ez volt a fordulópont a tüdőgyulladásos
esetekben, amikor a láz elérte a legmagasabb pontot, és orvosi nyelven szólva „megtört”,
csökkenni kezdett, és megindult a gyógyulás. Vagy… KM a nővérre nézett, és látta, hogy
az olvas a gondolataiban. A nővér megveregette az asszony kezét.
– Most folytatnom kell a körutamat. És… Mrs. Lytton… a telefon az íróasztalomon van.
Azzal már tovább is ment.

A telefon élesen, végtelenül hosszan csörgött a sötétben, a Cheyne Walkon álló ház
szívében.
Brunson, aki meghallhatta volna, altatót vett be, mivel, ahogy idősödni kezdett,
álmatlanság gyötörte. Volt egy mellékvonal a Celia dolgozószobájában lévő telefonhoz is,
ami rendkívül izgalmas újdonság volt a házban, és ez a dolgozószoba közvetlenül Celia
hálószobája alatt volt a földszinten.
– Meghallom a telefont, ha felhívsz – mondta KM-nek, mielőtt aznap délután elvált
tőle. – És még az éjszaka közepén is hívj nyugodtan! Jövök azonnal, ha szükséged van
rám.
Celia egyébként is éberen aludt. Nem félt attól, hogy nem hallja majd meg a telefont.
De a technika vívmányai tehetetlenek az emberi butasággal szemben. Éppen aznap
délután húzta ki véletlenül a mellékvonal zsinórját a konnektorból a szobalány a saját
nagyra becsült háztartási eszközével, a Hoover villanyporszívóval. Így Celia telefonja nem
csörgött.
KM visszament a kórterembe. Jay egyre nehezebben lélegzett. Szinte megállás nélkül
köhögött, és a köhögőrohamok szüneteiben gyötrelmesen küzdött minden lélegzetvételért.
– Még mindig az unokatestvérét hívja – mondta a nővér. – És azt hajtogatja, hogy haza
akar menni. Nem tudta elérni őket?
– Nem ébredt fel senki – ingatta a fejét KM –, sajnos.
– Nagy a ház?
– Nagyon nagy.
– Jaj, istenem!
KM ismét Jay-re nézett.
– Nincs túl jól, igaz? – suttogta a nővérnek.
A nővér feléje fordult.
– Mrs. Lytton – mondta komolyan –, sosem szabad feladni a reményt.
És KM tudta, hogy ez mit jelent.

Barty valójában hallotta a telefont, igaz, anélkül, hogy tudatában lett volna. Elaludt a
könyve, a Kisasszonyok felett, miután legalább annyit sírt Beth, mint Jay betegsége miatt.
Hirtelen felrezzent. Valami megzavarta álmában. Mi lehetett az? Felkelt, hogy kimegy a
WC-re. Amint végigment a gyerekszoba előtti folyosón, rápillantott a folyosó végén
terpeszkedő nagy állóórára. Fél kettőt mutatott. Késő éjszaka volt. Mindenki mélyen aludt.
Wol az este elment valahová, de tíz órakor hazajött, Barty hallotta. A házban nem volt
kutya, amely ugathatott volna, sem macska, amely szaladgált volna egerészés közben.
Vagyis csak a pincében. Talán kintről jött a hang. Igen, valószínűleg úgy volt. Talán egy
autó hajtott végig az Embankmenten, vagy egy uszály dudált. De Barty ezekhez a
hangokhoz már hozzászokott, ezek nem ébresztették volna fel.
A szobájába visszafelé menet eszébe jutott a telefon. Itt fönt éppen csak hallani lehetett
a hangját, az ikrekkel gyakran vitatkoztak is rajta, hogy vajon csörgött-e. Az ikreknek
nagyon éles hallásuk volt. Ha ébren vannak, meghallották volna, de mindkettő nagyon
mély alvó. Mindenesetre Barty hallott valamit, és tudta, hogy valószínűleg a telefon volt
az.
Rémülten, hogy vajon milyen rossz hírrel hívhatták őket, leszaladt a lépcsőn, keresztül
az előcsarnokon, aztán csak állt a kis asztalnál, ahol a telefont tartották az ajtó mellett, és
nagyon ostobán érezte magát. A készülék most néma volt. Aligha fog neki bármit elárulni.
Aztán eszébe jutott a telefonközpontos. Biztosan van szolgálatban valaki, még éjjel is,
különben nem csöröghetett volna a telefon. Barty felemelte a hallgatót az állványról, és
lenyomta párszor a villát, hogy felhívja magára a figyelmet. Vagy egy perc múlva
megszólalt egy unott női hang a hallgatóban.
 – Kérem a számot.
– Ez a Sloane 589. És én… – mondta Barty
– Milyen számot kér?
– Semmilyet – válaszolt a lány. – Azt akarom tudni, hogy hívta-e valaki ezt a számot.
Az utóbbi pár percben. Meg tudja mondani nekem?
– Nem egy gyerekkel beszélek? – kérdezte gyanakvóan a hang.
Barty tudta, hogy ez mit jelent: a központos nem lesz hajlandó segíteni neki. Mély
lélegzetet vett, és elmélyítette a hangját, ahogy Miss Wolff beszédművészet óráján tanulta.
– Szó sincs róla – felelte. – Itt Lady Celia Lytton beszél. Nagyra értékelném a
segítségét.
El sem hitte, hogy beválik, pedig úgy volt.
– Egy pillanat, kérem – mondta a hang, egy fokkal kevésbé unottan. – Megnézem, mit
tehetek.
Barty hallotta, ahogy megkérdezi.
– Kapcsolt valaki hívást a Sloane 589-re az utóbbi pár percben?
Aztán hosszú csend lett. Barty már éppen elkeseredetten feladta volna, amikor újra
megszólalt a hang.
– Igen. Az egyik kollégám kapcsolt egy hívást. De azt nem tudom megmondani, hogy
honnan.
– Nem, hát persze – válaszolt Barty, elfeledkezve Lady Celia hangjáról. – Azért
köszönöm.
Szóval valóban a telefon volt. Valószínűleg KM hívta őket a kórházból.
A gyerek felpillantott a lépcsőre, és kihúzta magát. Valamilyen okból nagy bátorságot
igényelt bemenni Celia szobájába az éjszaka közepén, és felébreszteni az asszonyt. Celia
szobája tiltott terület volt. Egyik gyerek sem mehetett be, ha csukva volt az ajtó. Még csak
be sem kopoghatott. Barty feltételezte, hogy Celia és Wol néha maguk akartak lenni.
Ennek ellenére…
Amint kinyitotta az ajtót, miután halk kopogására nem kapott választ, és odament az
ágyhoz, legelőször azt vette észre, hogy Wol nem volt ott. Celia néni egyedül feküdt a
nagy ágyban. Lehet, hogy Wol mégsem jött még haza. Vagy abban a kis szobában aludt,
ahol a ruháit tartotta. Volt ott is egy ágy.
Az ágy mellett a szokásos nagy halom könyv, köztük néhány, amit még ki sem nyomtak
rendesen, csak egy köteg papír volt. Kefelenyomatnak hívják. A könyvhalom tetején ott
volt a Meridián, amelyből elolvashatott néhány fejezetet Celia néni engedélyével. Annyira
különleges volt, és izgalmas…
Hagyd abba, Barty, ne pazarold az időt! Kinyúlt vékony karjával, és kissé félve rázni
kezdte Celia vállát.

Jay nagyon elcsendesedett. Már nem hívta Bartyt, nem is köhögött. Az apró szobában
az egyetlen hang a kisfiú ziháló lélegzése volt. KM-nek fogalma sem volt, hogy most
mennyi a láza, de amikor legutóbb megmérte a nővér, összeszorította a száját, és gondosan
elrakta a lázmérőt az ágy végénél lévő tokjába, mielőtt erőltetett mosolyt vetett KM-re.
– Vissza kell mennem az irodámba – mondta. – Ott leszek, ha szüksége lenne rám.
Megveregette az édesanya vállát, és kisietett a szobából. KM a karjába temette a fejét
Jay kicsi ágya szélén, és sírni kezdett.

– Igazad volt – mondta Celia Bartynak, miután visszatért a szobába. – Okos kislány
vagy. Szaladj, és öltözz fel! Gyorsan! Beszéltem az éjszakás nővérrel. Azt mondja, Jay
téged keresett. Lent a földszinten találkozunk két perc múlva.
– Egy – válaszolt Barty, és valóban visszaért egy percen belül. Az iskolai szoknyája és
pulóvere volt rajta, fekete harisnyával és cipővel. – Vigyük a Meridiánt is – kérte. –
Felolvashatok belőle Jay-nek. Tetszene neki.
– Ó, drágám, nem gondolom… – kezdte habozva Celia. Aztán döntött. – Rendben van.
Gyerünk! Siessünk!
Celia autója, az egyik új, kicsi Ford T-modell, a ház előtt állt, Oliver Bentley-je mellett.
Az önindító nem kapcsolt.
– A fenébe! – morgott az asszony. – A fene, fene, fene! Éppen most!
– Majd beindítom a kurblival – szólalt meg Barty. – Tudom, hogyan kell, Daniels
megmutatta nekem. Maradjon az autóban, hogy nyomhassa a gázpedált!
– Barty! – kiáltott fel Celia. – Van valami, amihez te nem értesz?
A lány rámosolygott, és kimászott az autóból. Három rántás a kurblival elégnek
bizonyult. Barty a motorháztető felett rámosolygott Celiára, és diadalmasan intett felemelt
hüvelykujjával.
Végigszáguldottak az utcán. Henry Ford meglehetősen zajos kis motorja megtörte az
éjszaka csendjét. A Cheyne Walk lakói felrezzentek, bosszúsan meredtek a sötétségbe, és
valamit motyogtak arról, hogy már ez az elegáns környék is hanyatlásnak indult.

A nővér a kórház éjszakai bejáratánál várta őket.
– Jöjjenek gyorsan! – mondta. – És nagyon halkan. Az állásomat is elveszíthetném, ha
ez kiderülne. Biztosan te vagy Barty. Milyen szép nagylány vagy! Azt hittem, akkora vagy
te is, mint a kis Jay.
– Hogy… hogy van? – kérdezte Celia.
A nővér ránézett, és szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét.
 – Tartja magát – válaszolt kurtán. – Erre menjünk! Fel a lépcsőn. Itt várjanak egy
pillanatot! Csak bemegyek, és megnézem, hogy…
Hogy még életben van-e Jay, gondolta Celia, hogy beengedhet-e minket, különösen
Bartyt. Behunyta a szemét, és – önmagát is meglepve – buzgón imádkozni kezdett
Istenhez, akiben nem hitt.
Jay teljesen mozdulatlanul feküdt. Már nem kínlódott minden lélegzetvételnél, ahhoz
túlzottan felületes volt a légzése. Már nem hívta Bartyt, sem az anyját, és nem
mondogatta, hogy engedjék haza. Mintha már valahol másutt járna, gondolta
kétségbeesetten KM. Valahol a senki földjén, amely még nem halál, de már nem is élet.
Megfogta a gyerek kicsi kezét. Szinte égetett. Az ajkához emelte, megcsókolta a
kézfejét meg a tenyerét, aztán gyengéden újra lerakta.
– Sajnálom, Jay – suttogta. – Nagyon sajnálom.
Nyílt az ajtó. Belépett a nővér. Figyelmesen nézett Jay mozdulatlan testére, megfogta a
vékony csuklót, ellenőrizte a pulzusát. Aztán az ajkához emelte az ujját.
– Látogatója érkezett – mondta nagyon halkan.
Az orvos, gondolta KM. Hogy utoljára megnézze Jay-t. Mielőtt meghal. Az asszonyt
megrémítette, hogy milyen keveset tudtak tenni az orvosok. Ránézett a kisfiúra. Most
egészen békésnek tűnt. Nem volt biztos benne, akarja-e, hogy ismét megzavarják. Hogy a
sztetoszkópot fájó mellkasára szorítsák, kifeszítsék a száját, eltávolítsák a váladékot, és
oxigénmaszkot nyomjanak a kis arcára.
– Nem hiszem… – kezdte.
– De csendben kell maradnia! Tökéletes csendben.
Talán fájdalmas lesz Jay számára. Kellemetlen. És neki néznie kell, ahogy a gyereket
értelmetlenül megkínozzák.
– Nem – mondta határozottan. – Nem akarom.
A nővér megfordult, valakinek intett, és aztán félreállt. Egy apró árnyék suhant be
mellette, és megállt az ágy mellett. Egy pillanatig némán nézett Jay-re, aztán megszólalt:
– Szia, Jay – mondta nagyon halkan, a kisfiú füléhez hajolva. – Én vagyok az, Barty.
Eljöttem, hogy felolvassak neked egy mesét.
Később bekerült a Meridián legendáriumába, hogy a könyv megmentette egy kisfiú
életét, aki súlyos tüdőgyulladással életveszélyes állapotban feküdt, negyvenfokos lázzal.
Az ápolószemélyzet és a kezelőorvos persze azt mondta, hogy a gyerek éppen akkor érte
el a krízispontot, és különben is meggyógyult volna. Csak KM és Celia tudta, hogy amint
Barty halk, kissé rekedtes hangja előrehaladt a történettel a hosszú éjszaka alatt, felolvasva
a csodálatos mesét a gyermekek királyságáról, a felhőóceánokkal és a víz alatti hegyekkel,
a repülő halakkal és az úszó állatokkal, a felnőtt gyerekekkel és a megfordult idővel, Jay
állapota láthatóan, fokozatosan megváltozott. A halálos ernyedtséget nyugalom váltotta
fel. Előbb még lázban égő teste verejtékben fürdött. Kevésbé kellett küzdenie minden
lélegzetvételért, és kevesebbet sírt fájdalmában. Amikor pedig megvirradt, Jay békésen
aludt, felpolcolva a párnákon, és Barty vékony karjával a válla körül.

 18. fejezet
– Egyszerűen nem hiszem el! – fakadt ki Robert. – Ugyan honnan származhat ez a sok
mocsok?
– Milyen mocsok? – kérdezte Maud. – Én nem látom.
A Sutton Place-i ház teraszán reggeliztek. Robertnek dolgoznia kellett a hétvégén, azt
mondta, nincs ideje kimenni Long Islandre. De Maud egyáltalán nem bánta. Jamie velük
tölti a hétvégét, és megígérte, hogy kiviszi az állatkertbe a Central Parkba. Az remek
mulatság lesz.
– Hogyan, drágám? Ó, semmiség!
– Apu! Mondd el nekem! Biztosan nem lehet semmiség.
– De igen. Komolyan.
Robert összehajtotta az újságot, amelyet olvasott, és a kislányra mosolygott.
– Mikor indultok Jamie-vel?
– Hát… egy darabig még nem. Azt mondta, sokáig akar aludni. Egy partin volt tegnap
éjjel. Nélkülem – tette hozzá komoran.
– Majd ha felnőtt leszel, sok partira el fog vinni, drágám. Akkor már különben sem vele
akarsz majd menni, a bátyáddal. Hosszú sorokban állnak majd a fiatalemberek, arra várva,
hogy elkísérhessenek.
– Én mindig Jamie-vel akarok majd menni – jelentette ki Maud.
Amikor az apja kiment a szobából, a kislány felvette az újságot. Óvatosan középre
lapozott, oda, ahol korábban az apja olvasott valamit, és figyelmesen tanulmányozta az
oldalt, hogy rájöjjön, mi lehetett az. Nem tartott sokáig, amíg megtalálta. Hétéves létére
Maud rendkívül gyorsan olvasott.
„Újabb bajok a Brewer Lyttonnál – állt egy cikk élén, a lap közepe táján. – Azt beszélik,
hogy a Brewer Lytton ingatlanfejlesztő cég elbocsátja alkalmazottai felét a jövő héten. A
cég kezéből épp most csúszott ki egy megbízás egy áruház felépítésére a Broadway
szívében. A szerződést a Hagman Betts kapta, amely nemrégen fejezett be egy új, kisebb
szállodát az East 62-n. A Brewer Lytton ugyancsak sikertelenül próbál anyagi támogatást
szerezni, mivel eddig az összes megkeresett intézmény elutasította őket, nem akarván
közösséget vállalni egy olyan céggel, amelyik láthatóan lejtmenetbe került. A Rea
Goldberg bankház, amely korábban kinyilvánította határozott szándékát egy másik Brewer
Lytton-projekt támogatására az Upper West Side-on, a huszonnegyedik órában
visszakozott. Senki nem óhajtotta kommentálni a dolgot, sem a Rea Goldbergnél, sem a
Brewer Lyttonnál.”
Maud nem ismerte minden szó jelentését, de nagyjából megértette a cikk
mondanivalóját. És igen rossz érzés támadt tőle a gyomrában.
Jamie tizenegy körül kelt fel. Maud figyelte, miközben reggelizett. Rengeteget evett.
Hat szelet szalonnát, öt tojást, egy rakás pirítóst és négy gofrit juharsziruppal.
 – Muszáj felerősítenem magam – magyarázta. – Beválasztottak a harvardi nyolcevezős
csapatába.
– Elmehetek, hogy megnézzelek? – kérdezte a kislány.
– Hát persze. De nagyon hideg lesz.
– Nem baj. Most indulhatunk az állatkertbe?
– Igen, hogyne.

– Ez nagyon jó volt – lelkesedett Maud boldogan. – Köszönöm, hogy elvittél, Jamie.
– Nagyon szívesen. Nem bánnád, ha most beugranánk az Elliott-házba? Ott felejtettem
néhány könyvet, amiből holnap tanulni akarok.
– Öö… hát nem. Vagyis… Laurence ott lesz?
– Nem. Elment Long Islandre a legújabb barátnőjével.
– Szegény lány! – jegyezte meg Maud összerázkódva. – Nagyon sajnálom.
Maud nem szerette Laurence-t. Fogalma sem volt arról, hogy a fiú mennyire ellenséges
az apjával, de azt tudta, hogy hozzá soha nem szól egy szót sem, még csak nem is köszön
neki. A kislány ijesztőnek találta Laurence jéghideg tekintetét, összepréselt ajkát és azt,
ahogyan hirtelen felbukkant valahol, amikor az embernek fogalma sem volt, hogy a
közelben van. Laurence olyan volt, mint egy gonosz varázsló Maud egyik mesekönyvéből.
– Jól van. Nem tart sokáig, megígérem. Gyere, pattanj be!
A kislány beszállt Jamie új autójába, egy szép sötétzöld, nyitott tetejű kocsiba, amit
Buicknak hívtak.
Jamie az előző héten vette.
– Nem egy Bugatti ugyan, amilyen az én drága bátyámnak van – jegyezte meg a
fiatalember Robertnek –, de elvisz A-ból B-be. Vagy inkább New Yorkból a Harvardra.
Repül, mint a szél, Robert. Maga is vehetne egyet.
Mire Robert kurtán azt felelte, hogy belátható időn belül nem fog semmiféle autót
venni, de még biciklit sem.
Az Elliott-ház nagyon csendes volt. Csak a személyzetből voltak ott néhányan. Az inas,
aki nagyon szívélyesen üdvözölte őket, és megjegyezte, hogy Maud milyen nagyot nőtt,
meg a házvezetőnő, aki megkérdezte a kislányt, kér-e egy kis süteményt és tejet. Maud azt
felelte, igen, ha van rá idő, mire Jamie kijelentette, hogy van idejük bőven, mert a
könyvek mellett meg kell keresnie még néhány holmit.
– Sportfelszerelést meg ilyesmit. Jól megleszel addig, Maud?
A kislány azt válaszolta, remekül meglesz, és követte a házvezetőnőt a konyhába.
Miután elfogyasztotta a sütit meg a tejet, elindult, hogy megkeresse Jamie-t, de nem látta
sehol. Túl nagy volt a ház. Maud jobban szerette azt, ahol most laktak. A beltéri uszoda –
ez a nagyon különleges dolog – volt az egyetlen, ami jobb volt az Elliott-házban. Maud
szerette volna, ha van ilyen a Sutton Place-en is. Talán megkérhetné az apját. Volt hozzá
hely bőven. Az ebédlő úgyis túl nagy, és szinte sohasem használták. Maud kisétált az
uszodából, és keresztülvágott az udvaron az egykori játszószobájához. Kíváncsi volt, hogy
most vajon mire használják. Valószínűleg semmire. Szép szoba volt. Micsoda pazarlás, itt
ez a nagy ház, és csak Laurence lakik benne!
A játszószobát nagyon is használták. Laurence a saját könyvtár- és dolgozószobájává
alakította át. Könyvek borították három falát, a szoba közepén pedig hatalmas íróasztal
állt, előtte – „Ó, egek!”, kiáltott fel Maud – bőr forgószékkel. A kislány beleült a székbe,
és az asztalba kapaszkodva ellökte magát. Körbe-körbeforgott, jobbra-balra. Remekül
szórakozott.
Kissé elszédülve, nyugodtan ült egy darabig, és az íróasztalt tanulmányozta. Nagyon
rendes volt. Minden tökéletesen élére állítva állt rajta. A tollak és a ceruzák két
párhuzamos tálcán, mellettük hófehér írótömb, egy telefon, erre merőlegesen Laurence
határidőnaplója, egy jóval nagyobb tálca levelekkel, és egy másik tálca különböző
dolgokkal. Volt a tálcán néhány meghívó, egy hírlevél egy kiállításról és egy
könyvkatalógus. Maud elvett egy ceruzát a tálcáról, meg egy papírlapot, és lerajzolt
néhány állatot, amelyeket Jamie-vel aznap látott. Egy kócos kecskét meg egy icipici pónit,
amely nem volt nagyobb egy kutyánál, és Falabellának hívták. Ő is szeretne egy ilyet. Ott
lakhatna velük a házban. Rajzolt neki egy ólat. Egy póniólat. Egy istálló túl nagy lett
volna neki. De jó volna, ha lenne egy pónija!
Milyen rémes lenne, ha Laurence hirtelen beállítana a maga kísérteties, néma módján,
és itt találná őt! Maud remélte, hogy Jamie nem téved, és Laurence valóban elutazott. A
kislány kissé ijedten felállt. Gondosan megigazította az írótömböt meg a ceruzákat, és
akkor a karja nekiütődött az egyik tálcának, amely nagy csattanással a földre esett. Nem
volt benne semmi, ami eltörhetett volna, hála az égnek. Maud óvatosan összeszedegetett
és visszapakolt a tálcára mindent, amilyen rendesen csak tudta. Az egyik tárgy, amelyik
leesett, egy csekkfüzet volt. Esés közben kinyílt, és rápottyogott minden, úgyhogy a
legfelső csekk meggyűrődött. Ez nagy baj volt. Laurence biztosan észre fogja venni. Talán
ha becsukná, és tenne rá néhány nehéz könyvet, akkor kisimulna. Maud felvette, és
megfordította, hogy összecsukja. De a legfelső csekk nem volt üres. Valami volt rá írva,
fekete tintával, Laurence nagyon rendezett kézírásával. Maud nem ismert volna rá, ha a
csekken lévő név nem maradt volna meg olyan élénken az emlékezetében. Egy név abból
a cikkből, amelyiktől olyan borzasztó rosszul érezte magát aznap reggel, és amely annyira
felizgatta az apját. Egy fura név. Nathaniel Betts.

– Apu!
– Igen, drágám?
– Nem tudok elaludni. Itt maradhatok veled egy kicsit?
– Nem, Maud, nem maradhatsz! Sajnálom. Sok a dolgom, és késő van. Menj vissza a
szobádba! Olvass, ha nem tudsz elaludni! Én is azt csinálom mindig.
– Rendben – mondta a gyerek beletörődve.
 Sóhajtott, majd megfordult, hogy kimenjen a szobából.
Robert felnézett. A kislány csüggedten előregörnyedt, ahogy az apja előre tudta. Maud
ehhez nagyon értett. Lehorgasztotta a fejét, a nyakát, előreesett a válla, valahogy fura
módon még a hátát is sikerült lehorgasztania. A férfi hirtelen elmosolyodott.
– Gyere ide, kisbabám! Ne haragudj!
– Dehogy… Nincs semmi baj. Sok dolgod van, látom.
– Rád mindig van időm. Gyere, ülj le tíz percre, amíg befejezem ezt, aztán majd olvasok
neked egy mesét! Mit szólsz hozzá?
– Jó lesz. – Rámosolygott az apjára, odament hozzá, és megölelte. – Nagyon csöndben
leszek.
Ehhez is jól értett. Képes volt tökéletesen csendben és mozdulatlanul ülni, az apjára
függesztve a tekintetét. Pár perc múlva a férfi ledobta a tollat.
– Elvonod a figyelmemet. Túl csöndes vagy.
– Mrs. Edward azt mondja, az ember sosem lehet túl csöndes.
– Nos, bizonyos értelemben igaza van. De… na mindegy, eredj, hozz egy mesekönyvet!
Maud az apja ölébe ült, és az ujját szopva, ami még mindig szokása volt, ha Robert
olvasott neki, csöndben figyelte a mesét.
Amikor a mese véget ért, Robert megszólalt.
– Jól van. Gondolod, hogy most már el tudsz aludni?
A kislány felsóhajtott:
– Megpróbálom.
– Valami baj van?
Maud habozott. Aztán azt mondta:
– Igen. Egy kicsi.
– Micsoda?
– Aggódom. Laurence miatt.
– Laurence miatt? Mi a csudáért kellene aggódnod miatta?
– Én… felborítottam valamit ma a dolgozószobájában.
– Ó, jaj! Mi a csudát csináltál a dolgozószobájában? Nem volt túl jó ötlet, kisbabám.
– Igen, tudom. Jamie vitt el a házba.
– Nos, nem fogja megtudni. Nem látnok. És biztos vagyok benne, hogy nem okoztál
kárt.
– De igen. És lehet, hogy észreveszi.
– Ó, Maud! – sóhajtott fel Robert. – Tulajdonképpen mit borítottál fel?
 – Valami tálcafélét. Rajta volt a csekkfüzete, és az egyik csekk nagyon meggyűrődött.
– Aha. És visszaraktad?
– Igen. Vagyis, valahogy úgy.
– Azt fogja hinni, hogy a házvezetőnő volt. Ne aggódj!
– Úgy gondolod?
– Hát persze.
– Akkor jó. Apu…
– Igen?
– Írás is volt a csekken. Ki volt töltve, tudod, ahogy te szoktad megírni őket. Pénz és
egy név.
– És…
– Ráismertem a névre. Ugyanaz volt, mint abban a cikkben ma reggel. Az újságban.
– Miféle cikkben? Miről beszélsz?
– A névről a csekken. Valami Betts.
– Hagman Betts?
– Nem egészen. Nathaniel Betts. És különben…
– Várj egy pillanatot, Maud! Laurence kiállított egy csekket Nathaniel Bettsnek? –
Robert nagyot nyelt. – Maud, drágám, gondolom, nem emlékszel, mi volt ráírva.
– De igen – válaszolt a kislány. – A számoknál túl sok nulla volt, hogy kiszámoljam, de
el tudtam olvasni a szöveges részt. Az volt odaírva, hogy ötvenezer dollár.

– Oliver! Jó reggelt! – Jack mosolyogva nézett rá. Még mindig kissé furán festett civil
ruhában. – Én… hiányoltalak otthon.
– Nos, mi kicsit korábban reggelizünk, mint te – jegyezte meg szelíden Oliver.
– Tudom, tudom. Hétalvó vagyok. De kicsit kényeztetni akarom magam a hadseregben
töltött évek után.
– Valószínűleg rászolgáltál – felelte fáradtan Oliver.
– Azt nem tudom. De szándékomban áll hamarosan jóval korábban kelni.
– Igen?
– Igen. Nyilván munkát kell keresnem. A katonai nyugdíjam nem túl nagy, és csak az a
kevés tőkém van, amit apánk hagyott rám. És ma már sokkal kevesebbet ér, mint régen.
Különösen azért, mivel elég sokat eljátszott belőle, gondolta Oliver. És még annál is
többet elpazarolt színésznőkre és az ő szükségleteikre. Mint például az ékszer meg a
pezsgő. Igaz, még Franciaország előtt kint szolgált a fojtogatóan forró Indiában, hogy
védelmezze a brit birodalmat. Megérdemelt egy kis szórakozást.
– Azt hiszem, igazad van – mondta.
– Mindenesetre van egy ajánlatom számodra.
– Ajánlat?
– Igen. Szeretnék csatlakozni a családi céghez.
– A Lyttonshoz? De Jack…
– Tudom, tudom. Talán négy könyvet, ha elolvastam életemben. Vagyis már ötöt.
Nagyon élveztem azt a mesét, amit az a Brooke nevű fickó írt. De… nos, kezd a dolog
egész érdekesnek tűnni. Valami olyasmire gondoltam, amivel nem foglalkoztok, pedig
kellene.
– Valóban? – kérdezte mosolyogva Oliver. Úgy tűnik, Jacket jobban érdekli a Lyttons,
mint gondolta volna. – És mi lenne az?
– Katonai könyvek. Hadtörténet. Híres alakulatok, nagy csaták története. Hogy nyertük
meg a birodalmat, hogy nyertük meg a háborút. Ilyesmi.
– Igen. És szerinted az emberek szívesen olvasnák ezt? Az ilyesfajta könyveket.
– Én egészen biztosan. Te nem?
– Nem – válaszolt Oliver őszintén.
A katonai élet poklában eltöltött négy év után leginkább elfelejteni szerette volna.
– Ostobaság! Nézd meg, mennyire lenyűgözik az embereket a nagy csaták! Waterloo.
Trafalgar. A Hajbár-hágó…
– Nos…
– Kérdezd meg Celiát! Biztos vagyok benne, hogy szerinte jó ötlet. Tegnap egy
könyvesboltban jártam, és nézegettem a katonai témájú könyveket. Némelyik nagyon
érdekes, egy csomó színes képpel meg ilyesmikkel. És egy csomó embert ismerek, aki
megírhatná neked ezeket a könyveket. Itt van rögtön például Teddy Grosvenor. Ő nagyon
szívesen írna a szipojlázadásról. Ahogy beszélgettem vele róla, néhány szóval képes
megeleveníteni az egészet.
– Igazán? – Oliver Edward Grosvenor tábornokra gondolt, nyers modorával és a portói
iránti rajongásával.
Bármit írna is, az meglehetősen rövid volna, mivel rendkívül szűk volt a szókincse.
– Igen. És gondolj csak az öreg Beckenhamre! Tele van történetekkel. Fogadni mernék,
hogy szívesen leírná őket. És ott vannak Lady B. nagyapjának naplói. A kis Barty mesélt
nekem róluk. Lenyűgözően érdekesnek tűnnek.
– Nos…
– Jól van. Tudtam, hogy beleegyezel.
– Jack, én még nem egyeztem bele.
– Nos… akkor mondjuk, hogy gondolkozol rajta. Igazán nagyon szeretném ezt csinálni.
És rendkívül keményen dolgoznék. Megígérem.
– Rendben – egyezett bele Oliver. – Gondolkodni fogok rajta. És köszönöm. Most hová
mégy?
– Egy matinéra. Megnézem egy barátomat, aki szerepel benne. Egy őrületesen vidám
lányt, Stellának hívják. Tetszene neked. Lehet, hogy egyszer majd elhozom, hogy
találkozhass vele.
– Biztos vagyok benne, hogy Stella nem akarna találkozni velem – felelte fáradtan
Oliver.

– Beszélni akarok veled valamiről.
Celia felpillantott Oliverre, és nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. Nem ment könnyen.
Ez a bevezető általában hosszú tirádát előzött meg, tele kritikával és panasszal, hogy Celia
miként herdálja el a Lyttons jó hírét azzal, hogy enged a színvonalból, amely felett
őrködnie kellene. Vagy esetleg aprólékos felmagasztalását egy nagyon jelentéktelen
könyvnek, amelynek elküldték a kéziratát, és hogy vajon kiadják-e. Úgy tűnt, mintha
Oliver tökéletesen elvesztette volna azt a képességét, hogy eldöntse, mi fontos és mi nem,
és a Lyttonsnak mit kellene vagy nem kellene kiadnia.
– Igen? – kérdezte Celia. – Miről van szó?
– Jack bejött hozzám ma délelőtt.
– Jack?! A Lyttonsba?
– Igen. Van egy ajánlata nekem.
– Neked?
– Vagyis… a Lyttonsnak.
– Oliver, igazán! Mikor volt Jack fejében egyetlen árva gondolat, amelynek csak
távolról is köze volt a könyvkiadáshoz? – Rámosolygott a férfira. – Mit akar? Írni nekünk
egy könyvet az ezredéről?
– Igen, valami ilyesmit.
– Micsoda?!
Az asszony rámeredt, és látta, hogy a férfi komolyan beszél.
– Ne nézz ilyen döbbenten! – mondta ingerülten Oliver. – Nem teljesen ostoba, te is
tudod.
– Persze hogy nem ostoba. Nagyon is intelligens. De nem… nos, nem igazán írástudó.
– Azt hiszem, ez kicsit durva megállapítás.
– Sajnálom, Oliver.
Celia mindig elfelejtette, mennyire óvatosnak kell lennie, ha Jackről van szó. Oliver
kritizálhatja, de neki nem szabad.
 – Mindenesetre volt egy javaslata, amit erősen fontolóra veszek. És szeretném, ha te is
azt tennéd.
– Igen? – Az asszony igyekezett pozitív hangot megütni.
– Hogy indíthatnánk egy katonai sorozatot.
– Katonai sorozatot?
– Igen. Katonai témákkal foglalkozó könyvekkel. Híres egységek, csaták történetéről,
katonai hagyományokról, ilyesmiről.
– Ó!
– Mit gondolsz?
– Azt gondolom… – Celia mély lélegzetet vett. Tudta, hogy nehéz lesz, de ki kell
mondania, mielőtt az ötlet még gyökeret verne. – Azt gondolom, hogy ez megdöbbentő
ötlet.
Oliver hűvösen nézett rá.
– És miért gondolod ezt?
– Ez annyira specializált terület, Oliver. Az olvasóközönségnek csak egy szűk rétegét
érdekelné. És ezeknek a könyveknek sokba kerül az előállítása, másként nem is érdemes
kiadni őket, és…
– Nem olcsó, ez kétségtelen, akárcsak a Meridián.
– Oliver, kérlek, ne kezdd már megint! Ez most igazán nem fontos.
– Nekem nagyon is fontosnak tűnik.
Celia hallgatott.
– Van más kifogásod is?
– Igazán nem gondolnám, hogy még ha indítanánk is egy ilyen sorozatot… – habozott.
– Feltételezem, nem úgy gondoltad, hogy Jack lenne a felelős érte.
– Miért ne?
– De Oliver, nincs semmi tapasztalata! Halvány fogalma sem volna arról, hogy mit
csináljon, nem tudna semmit a nyomdaköltségekről, az illusztrációkról, az eladásról…
– Nyilván lennének emberei, akik a gyakorlati munkában segítenének neki. De az
ötletek és a kapcsolati tőke tőle származna. Nekem ez teljesen ésszerűnek tűnik.
Ésszerűnek és igazságosnak.
– Szóval te… tisztázzuk ezt most rögtön… egy egész új részlegben gondolkodsz, amely
Jack katonai könyveivel foglalkozna?
– Celia, ne butáskodj! Nyilván nem egy egész részlegről van szó. Habár nem
emlékszem, hogy tiltakoztál volna, hogy egy egész részleget, ahogyan te fogalmazol,
átállítsunk az Életutakra.
– Az egészen más. Amint ezt te is nagyon jól tudod. Az életrajzok piaca hatalmas, és…
 – Igen, egészen más – mondta a férfi. – Mert az a te részleged volt. Azért volt más. Nos,
nekem tetszik Jack ötlete. Nagyon is. Egy ilyen katonai sorozat legalább minőséget jelent.
Ezek színvonalas könyvek lennének, nem egy rakás szemét.
– Oliver, kérlek…
– Úgy tűnik, te egyszerűen nem érted, mennyit ártottál a Lyttons hírnevének. Azzal,
hogy kiadtál egy csomó szemetet. Giccses költészetet és ponyvaregényeket, olyan
borítóval, mint egy olcsó női magazin.
– Ez nem úgy volt… – Celia elhallgatott. Meg kellett őriznie a nyugalmát. – Muszáj
volt népszerű könyveket kiadnunk, Oliver. Az alternatíva az volt, hogy hagyjuk a Lyttonst
elsüllyedni. Csődbe menni. Mondtam már neked. Nagyon nehéz volt. Te nem érted.
Egyszerűen… Istenem! Bárcsak KM itt volna! Talán ő meg tudna győzni téged.
– Meg kell mondanom, nagyon meglep, hogy ő mindezt megengedte – jegyezte meg a
férfi. – Az ő viselkedése még jobban meglep, mint a tiéd.
Celia újra próbálkozott:
– Oliver, te tényleg nem érted. Borzasztóan megemelkedtek a költségek. Zuhant a piac.
Alig maradt emberünk…
– Nekem úgy tűnik, ezt a kérdést remekül megoldottad. Felvettél egy csomó
meglehetősen másodrangú nőt. Akit én személy szerint fel nem vettem volna.
– Valóban? – Az asszony kezdett dühbe jönni, hiába küzdött ellene. – Nos, hadd
mondjam el, hogy ezek a másodrangú nők rabszolga módjára dolgoztak itt a háború alatt.
Gyakran úgy, hogy bombák hullottak körülöttük. Sőt, itt is aludtak a légitámadások alatt.
Maguk takarítottak. KM és én takarítottuk a vécéket a saját kezünkkel, ezt bizonyára
szórakoztatónak találod…
– Vérzik érted a szívem, Celia. Milyen szörnyű! Az élet a lövészárokban semmiképpen
nem versenyezhet ezzel.
– A fene egye meg az életet a lövészárokban! – fakadt ki dühösen Celia. – Már
hányingerem van attól, hogy folyton erről hallok. A sárról meg a bűzről meg a
patkányokról. Egyszerűen hányingerem van tőle.
– Nagyon sajnálom – válaszolt Oliver kimért, udvarias hangon, krétafehér arccal. –
Nekem magamnak is hányingerem volt tőle, ami azt illeti. De majd igyekszem nem
említeni többet.
Celia rámeredt. Hirtelen elfogta az émelygés. Ez megbocsáthatatlan volt tőle. Teljesen
megbocsáthatatlan. Ránézett a férfira, odalépett hozzá, és próbálta megérinteni. Oliver
azonban elhúzódott tőle.
– Sajnálom, Oliver. Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad ezt mondanom. Kérlek,
bocsáss meg!
A férfi nem felelt.
– De… kérlek, értsd meg! A magam… a magunk módján mi is nehéz időket éltünk
meg. Magányosak voltunk. Aggódtunk. Veszélyben voltunk mi is. És hatalmas volt a
felelősség: a gyerekek, a cég…
 – A gyerekekről nagyon jól gondoskodtál – jegyezte meg Oliver, megnyomva a
gyerekek szót, és ezúttal nagyon keserű volt a hangja.
– Oliver…
– Meg kell mondanom, Celia, úgy vélem, egy katonai sorozat segíthetne helyreállítani a
Lyttons hírnevét. Nagyon komolyan fontolgatom, hogy elfogadjam Jack javaslatát. És ha
megteszem, elvárom feltétlen együttműködésedet.
Celia ránézett, aztán megfordult és kiment az irodából. Nem volt képes többet elviselni.
Oliver sosem hagyta abba a kritizálását. Semmi nem felelt meg neki. Sem az, ahogy a
kiadót vezette, sem a személyzet, akiket a háztartásukba felvett, sem az, hogy olyan sokáig
dolgozott, sőt még a társasági életükben is talált kivetnivalót.
– Te elmehetsz, ha akarsz – vetette fel, amikor meghívták őket valahova. – Én
szívesebben maradnék itthon. Nem érzek magamban elég erőt az ilyesfajta
ostobaságokhoz. Egyelőre kimerít az is, hogy dolgozom.
Celia néha el is ment egyedül, máskor a férfival maradt, és megkísérelte kellemessé
tenni közös estéiket. Gramofonlemezeket vett, klasszikus zenét, amit Oliver annyira
szeretett, vagy megjelölt az újságban cikkeket, hogy megbeszélhessék a vacsoránál, olyan
témákról, amelyek régen olyan nagyon érdekelték mindkettőjüket: a Munkáspárt
erősödéséről, a szüfrazsettmozgalom sikeréről, a társadalmi nyugtalanságról, a háborúból
hazatért katonák nehéz helyzetéről. Utasította a szakácsnőt, hogy Oliver meglehetősen
egyhangú étrendjét készítse olyan változatosan, amennyire csak lehet, és gyakran javasolt
egy könnyű sétát az Embankmenten vacsora után. A férfi néha mintha örült volna a
javaslatainak, és elfogadta őket, de általában fejfájásra vagy gyomorpanaszokra
hivatkozott, és eltűnt a dolgozószobájában. Celia szinte megkönnyebbült ilyenkor.
Legalább ő is haladhatott a saját munkájával.
És a férje még mindig nem szeretkezett vele.
Az asszony már alig tudta elhinni, hogy valaha létezett az a csodálatos hirtelenséggel
rájuk törő vágy, amely arra késztette őket, hogy este siessenek fel a szobájukba, vagy kora
reggel felrázzák a másikat álmából. „Csak nem már megint, Celia?”, és „Azt hiszem, lehet
róla szó, ha igazán akarod, Oliver”, a tréfás évődés, a csipkelődő előjáték, amelyben a
szavak meghazudtolták az egymás iránti, soha nem szűnő vágyat.
Celia küszködve igyekezett megőrizni a türelmét, és emlékezni arra, amit a férfi
mondott neki, és megérteni. De nehéz volt. Nehéz volt a saját vágya és frusztráltsága, de
különösen a férfi állandó kritizálása miatt. Ha Oliver máskülönben szeretetteljes lett volna
iránta, ha beszélt volna hozzá, ha meghallgatja, ha gyakran elmondta volna, hogy szereti,
ha megcsókolja, a karjába veszi, akkor, gondolta Celia, könnyebben elviselte volna. De a
férfi visszavonult a dolgozószobájába minden este vacsora után, egyedül hagyva őt, és
nagyon ritkán fordult elő, ha egyáltalán bement az asszony szobájába. Celia látta, hogy
Oliver nyomorultul érzi magát emiatt, s zavarban van, szégyelli magát, de hát ő olyan
nagyon igyekezett megérteni és támogatni, és szinte semmit nem kapott viszonzásul.
Így az otthoni életük nem volt nagyon boldog, a munka pedig kezdett kifejezetten
szenvedéssé válni. Celiának fogalma sem volt, honnan veszi azt a rengeteg türelmet, amire
naponta szüksége volt. Ha pedig mégis elfogyott a türelme, vagy ha meg volt győződve
arról, hogy Olivernek nincs igaza, hangos szóváltás zajlott köztük valamelyikük
irodájának gondosan bezárt ajtaja mögött. Oliver megpróbálta megváltoztatni Celia
döntéseit, megkérdőjelezte az ítélőképességét, és megkövetelte az együttműködését. Celia
megalázva érezte magát, nemcsak az alkalmazottak, de önmaga előtt is, mintha
kevesebbet érne. Sohasem gondolta volna, hogy ez lehetséges. A háború legrosszabb
pillanataiban, amikor csapdában érezte magát és rettegett, nemcsak a németektől, hanem
az égbe szökő költségek és a megfogyatkozott bevételek miatt is, meg az egyre erősödő
meggyőződésük miatt, hogy már soha többet nem fog könyvet vásárolni senki, Celia még
akkor is pontosan tudta, hogy mit akar és mit kell tennie. Ez az érzés kezdte elhagyni most
Oliver állandó cenzúrája miatt.
Ráadásul, amit maga sem hitt volna, rettentően hiányzott neki KM. Hirtelen kitörő,
hangos nevetése, különös, fanyar humora, hatalmas munkabírása, józan ítélőképessége. A
nő nyugodt, szigorú jelenléte a támasza volt, amióta csak vissza tudott emlékezni. De meg
kell szoknia, hogy KM nélkül boldoguljon. Az asszony nem fog visszajönni. Ideiglenesen
beköltözött a Galambházba Jay-vel, és egy kis házat akart venni az ashinghami falu
szélén. Egy nap, mondta Celiának, egy nap, talán, majd ha Jay iskolába megy. „De
egyáltalán nem biztos, hogy el fogom küldeni. Nem vagyok benne biztos, hogy Jago ezt
szerette volna”, szóval majd akkor talán visszajön dolgozni. De addig nem.
– Tudom, hogy unalmas lesz, és nehezen bírom, és rettenetesen fog hiányozni a Lyttons.
De Jay fontosabb. Megtanultam a leckét.
A kisfiú egyre jobban volt. Már kezdte visszanyerni az erejét, és a különös, vékony,
fehér arcocska is kezdett újra kitelni és rózsás színt ölteni. A lába is szépen gyógyult.
Rettenetesen boldog volt, hogy újra ott lehet Ashinghamben, és Barty meg az ikrek
távollétében Billyhez csatlakozott. Amint eléggé jól volt ahhoz, hogy elhagyhatta a
Galambház parányi kertjét, elmankózott az istállókhoz, és Billy nyomában járt, amíg csak
haza nem vitték, hogy pihenjen.
– Nézzenek oda, micsoda páros! – dörögte Lady Beckenham egyik reggel, amikor arra
ért oda az istállókhoz, hogy Billy éppen befogta az udvar söprésére Jay-t. – A két
bicebóca! Mintha újra lábadozóotthon volna a házban.
A grófnő egy jobb minőségű műlábat készíttetett Billynek.
– Ezt sokkal inkább úgy tudja használni, mint egy rendes lábat, azt mondják. Lesz majd
egy térd is rajta, hogy úgy mondjam. Sokkal jobb lesz a lovagláshoz.
Azt is megígérte, hogy lovaglóleckéket ad Jay-nek, amint meggyógyul a lába. KM
szinte idegrohamot kapott még a gondolatától is, hogy Jay olyan helyzetbe kerülhessen,
ahol leeshet és újra eltörheti a lábát vagy más testrészét, de Lady Beckenham nagyon
szigorúan elbeszélgetett vele egyik este erről, amikor látta, hogy KM a sírás szélén áll. Jay
ugyanis eltűnt egy vagy két órára, és aztán az erdőben találták meg, ahol nagy boldogan
gátat épített a patakra, a mankóját használva fel hozzá.
– Nem bugyolálhatja vattába, ugye tudja? Jay fiú, méghozzá remek kis fickó. Tudom,
hogy volt egy rossz élménye, és magának is, de ő már túl van rajta, és ha sertepertél
körülötte, mint egy tyúkanyó, attól csak nyugtalan lesz. Úgy kell élnie, mint egy átlagos
fiúnak, ezért jöttek ide. Jól tette, hogy elhozta Londonból, és most hagynia kell, hogy
élvezhesse ennek előnyeit. Nem történik semmi baja, itt nem fenyegeti semmi veszély.
Hacsak nem számítja, hogy leeshet a szénapadlásról vagy egy lóról, amit az enyémek
mind megtettek, anélkül hogy bármi bajuk származott volna belőle.
– Igen, értem – felelte KM jámboran.
Nem volt hozzászokva, hogy megmondják neki, mit tegyen, de volt benne valami
megnyugtató.
KM még Londonban írt Gordon Robinsonnak. Megköszönte neki a levelét,
megnyugtatta, hogy a legkevésbé sem őt hibáztatja, és tájékoztatta róla, hogy Jay szépen
javul. A férfi újra írt, és érdeklődött, hogy meglátogathatja-e Jay-t, „…és esetleg vinnék
neki néhány könyvet, amely elszórakoztatná. Nem túl nagy öröm, ha feküdnie kell az
embernek. Én kisfiú koromban eltörtem a karomat, és még most is emlékszem, milyen
unalmas volt az az iskolai szünidő, amikor tilos volt fára másznom és kriketteznem.”
KM arra gondolt, milyen kedvesnek és figyelmesnek tűnik a férfi. Válaszolt neki, hogy
örömmel vennék a látogatását. De a megbeszélt napon a férfi telefonált, hogy ő maga sem
érzi jól magát.
– Csak egy kis gyomorbántalom, de nem ideális így meglátogatni egy beteget.
Az asszony szinte csalódott volt, és egy másik napot javasolt, de végül nem tudtak
megállapodni egy időpontban, mielőtt KM leköltözött volna Jay-vel Ashinghambe.
– Akkor majd egy másik alkalommal – mondta a férfi, és másnap a futár egy nagy
doboz könyvet hozott.
Némelyik még túl korai volt Jay-nek, de mindegyik rendkívül színvonalas alkotás. A
Kincses-sziget, Robinson Crusoe, Gulliver utazásai.
„Nem tudom biztosan, hány éves Jay – írta Gordon Robinson –, de ha ezekhez még túl
fiatal, elteheti őket későbbre. Nem lehet elég korán elkezdeni egy könyvtár
megalapozását. Azt hiszem, hamarosan megjelenik egy csodálatos új mesekönyv, de
képtelen voltam hozzájutni. Mindenesetre remélem, hogy ezek tetszeni fognak Jay-nek, és
nagy örömmel várom, hogy valamikor a jövőben megismerkedhessem vele.”
Láthatóan megfelelő barát és mentor lett volna Jay számára, még ha kis híján meg is
ölte.

– Nagyon csinos ez a ruha – jegyezte meg Sebastian.
– Köszönöm.
– Szeretem a rózsaszínt. Mindig is tetszett nekem.
– Igazán?
– Igen. És jól áll magának.
– Köszönöm – ismételte meg Celia.
– Vajon volna kedve ennek a szép ruhának eljönni velem ebédelni, mit gondol?
– Nem – válaszolt a nő. – Ma nem.
 – Biztos benne?
– Igen. Egészen biztos vagyok. Ma igazán nem mehetek.
Állandóan ezt mondta. Halogatta a dolgot. Úgy érezte, ezt kell tennie. Habár valójában
nem volt rá semmi oka. Csak egy ebédről volt szó. Hogy megbeszéljenek egy csomó
dolgot. Hivatalos dolgokat. A Meridián kiadását decemberre tervezték, és már csak
néhány hónap volt hátra. Valóban sok mindent kellett átgondolniuk, megszervezniük.
Interjúkat az irodalmi lapokban, felolvasásokat, találkozókat a legnagyobb könyvesboltok
képviselőivel. Legalábbis ezt mondogatta Celia magának. És úgy tett, mintha el is hinné.
Aztán vett egy mély lélegzetet, és bevallotta magának az igazságot: egy ebéd Sebastiannal
nemcsak a férfi könyvének minél tökéletesebb kiadásához vezetne, hanem egy viszonyhoz
is vele. Ezt semmiképpen nem kerülhette el. Bármerre indult is, hiába próbált kitérni az
útjából, mindig szembe találta magát vele. Celia félt ettől a viszonytól, húzódozott tőle.
Ugyanakkor, szinte akarata ellenére, sietett is feléje, egyre nőtt benne valamiféle
türelmetlenség, hogy kezdődjön már el.
– Ha a kefelevonatok miatt jött… – mondta Celia.
– Nem jöttem semmi más miatt – felelet a férfi –, csak hogy magát lássam. Ahogy azt
nagyon is jól tudja.
– Sebastian, nagyon sok a munkám. Tényleg nem ebédelhetek magával.
– Mi a helyzet a holnappal?
– Nem. Nem leszek itt holnap.
– Hová megy? Gondolom, valaki mással ebédel. Árulja el, ki az, hogy
figyelmeztethessem a veszélyekre!
– Igen, valaki mással ebédelek – válaszolt Celia. – Holnap szombat lesz. Június
negyedike Etonban. Mindnyájan elmegyünk.
– Milyen bájos! Még az ikrek is?
– Természetesen. Már odavannak az izgatottságtól. Kaptak új ruhát, kabátot és kalapot
erre az alkalomra.
– És magának is van új ruhája, kabátja és kalapja?
– Hát hogyne.
– Nos… – sóhajtott fel a férfi –, akkor kénytelen leszek megfékezni a
türelmetlenségemet. Bár ez a ruha kifejezetten arra termett, hogy ebédeljenek benne. A
kertben.
– A kertben?
– Igen. Az én házamban, a Primrose Hillen. Még mindig várom, hogy megmutathassam
magának. Remélem, nem felejtette el.
– Nem felejtettem el – válaszolt Celia –, de…
– Igen?
– Sebastian…
 – Igen, Celia? Ó, Oliver! Jó reggelt! Épp csak benéztem a kefelevonatokért. Már
mennem is kell. Esetleg egyik este együtt vacsorázhatnánk, hogy megbeszéljük a kiadással
kapcsolatos dolgokat.
– Igen – felelte Oliver. – Igen, az remek lenne. Celia, valamit tennünk kell ezekkel a
borítókkal… Elég sok időt tölt itt, úgy látom – jegyezte meg Oliver, amikor Sebastian
elment.
– Igazán? – kérdezte Celia. – Én észre sem vettem.

Giles szinte sóvárogva várta, hogy másnap találkozzon a családjával. Még az ikrekkel
is. Az ikrek végül is sokkal elviselhetőbbek voltak mostanában. Nem komolyodtak meg
kifejezetten, de már nem viselkedtek olyan bután sem. És nagyon csinosak voltak. Jó, ha
az embernek csinosak a húgai, még akkor is, ha csak kilencévesek. És nagyon jó lesz újra
látni Bartyt. Ő is kezd egész csinos lenni. Azzal a rengeteg göndör barna hajával. És Giles
szerette a hangját is, amely kicsit olyan volt, mintha állandóan be lett volna rekedve.
Giles egyébként, legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére, egész boldog volt
Etonban. Persze otthon sokkal jobb lett volna, de összehasonlítva az első napokkal a St.
Christopher’sben, ez itt maga volt a mennyország. Az egyik legjobb dolog a saját szoba
volt, akármilyen kicsi is. Volt benne egy összecsukható ágy, egy kis tűzhely, egy
könyvszekrény meg egy íróasztal. Még a felügyelő tanárnak is kopognia kellett, mielőtt
belépett. Az ember ettől felnőttnek érezte magát. Aztán a fiúkat mindig „urak”-nak
szólították. Például: „Az urak félcivil öltözéket viselhetnek (ami tweedzakót jelentett)
tizenkettő után.” Vagy: „Sok úriember otthagyta az ernyőjét a kápolnában.” Ez szintén
nagyon felnőttes volt. Giles felnőttnek és fontosnak érezte magát. Még az öltözékét sem
bánta, hiszen magas volt, és tudta, hogy jól áll neki. Amikor első alkalommal szemlélte
meg a tükörképét a csíkos nadrágban, frakkban és cilinderben, hirtelen egészen másként
érezte magát.
Az étel azonban borzalmas volt. De ez így volt a St. Christopher’sben is. Ez hozzá
tartozott az iskolai élethez, habár azt beszélték, hogy amikor egy fiú nemrégiben
öngyilkosságot követett el Etonban, és a felügyelő tanár megkérdezte, tud-e valaki
bármiféle magyarázattal szolgálni, valaki megjegyezte: „Kérem, uram, nem lehet, hogy az
ételhez van valami köze?” Az uzsonna volt a legjobb, azt magának készíthette az ember.
Tükörtojás, kolbász, szalonna és pirítós, a saját tűzhelyén elkészítve. A gazdagabb fiúk –
Giles nem tartozott közéjük – fogolyt meg fácánt rendeltek maguknak a Rowlandsből, a
város hivatalos kávézójából. Persze annak a felsősnek is kellett uzsonnát készítenie,
akinek a csicskása volt, és aki az elit Library testületbe tartozott, amely a felsősök egy
csoportja volt. A felsősök néha szörnyűek voltak, de Gilesnak ebben is szerencséje volt, és
az övé elég rendes volt. A legjobb barátjának, Willoughbynak, aki a St. Christopher’sben
is együtt volt vele, egy borzasztó alak jutott, aki állandóan verte, általában a felügyelő
tanár jelenlétében. Nem volt mit tenni ellene, ezt mindketten tudták. Egyszerűen ez volt a
szokás.
A másik dolgot, ami szintén egyszerűen csak úgy volt, és kész, még nehezebb volt
elviselni, mint a verést. Azt a dolgot, amire Gilest a lehető leghomályosabb és
legkülönösebb szavakkal figyelmeztették, mielőtt elhagyta a St. Christopher’st. Amire sok
apa maga is célozgatott (bár Oliver egy szóval sem). Azt, amit Willoughby sokszor volt
kénytelen elszenvedni, de amitől Giles egyelőre még megmenekült. Willoughby kicsi volt,
szőke és kissé lányos külsejű. Az ő felsőbb évese, aki a „Pop” tagja is volt (azé a
társaságé, amelyet az iskola legkivételezettebb és legbotrányosabb viselkedésű tanulói
alkottak), már az első néhány nap után behívta őt a dolgozószobájába, bezárta az ajtót, és
ráparancsolt, hogy húzza le a nadrágját. Willoughby rezignáltan megtette, újabb veréstől
tartva. De ami ezután következett, a verésnél is sokkal rosszabb volt. Giles együtt érző
szomorúsággal hallgatta, amint Willoughby elmesélte neki a részleteket, suttogva a saját
szobája bezárt ajtaja mögött.
– De miért? – kérdezte egyre Giles.– Miért csinálhatják ezt?
Willoughby azt felelte, nem tudja igazán, de úgy tűnik, nagyon nagy élvezetet okoz
nekik.
– Fáj – mondta Giles-nak. – Nagyon fáj.
Azzal sírva fakadt.
Giles-t mélységesen aggasztotta ez a dolog, de tudta, hogy nincs mit tenni ellene, és
nincs kinek panaszkodni róla. Már megtudta, többek között a saját felsősétől, hogy ez
hozzátartozott az iskola ethoszához, és a fiúk mellett tanárok is érintve voltak benne.
Eddig Giles még megúszta, habár tudta, hogy ezzel a kisebbséghez tartozik. Az egyetlen
szexuális jellegű incidense a felügyelő tanárával volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy az
egész csoportot rendszeresen megvizsgálja meztelenül.
– Meg kell győződnünk róla, hogy nincs nemi betegségetek – mondta. – Gyerünk, fiú,
lássuk, mi a helyzet veled!
Giles, akinek nem volt pontos fogalma róla, mi az a nemi betegség, de feltételezte, hogy
valami roppant veszélyes dolog lehet, tiltakozás nélkül alávetette magát némi apróbb
bizalmaskodásnak, és hálás volt érte, hogy nem kell ennél rosszabbat elviselnie.
Az atlétika terén mutatott tehetségéből egyelőre nem volt közvetlen haszna, de nagyon
erős volt, és sokkal jobb volt a koordinációs képessége, mint korábban. Viszonylag jól
elsajátította a bowlingozás technikáját, a gyorsasága pedig kifejezetten nagy előny volt a
krikettpályán. Tudta, hogy valószínűleg sosem kerül be a kezdő tizenegybe, de a háza
ificsapatában játszott, és élvezte. Amint élvezte az oktatás magas színvonalát is Etonban, a
nagyszerű klasszikus tradíciókat és a különböző oktatók különcségeit. Ebben a felügyelő
tanár, dr. Allington vezetett, aki jegesmedvebőrből készült nagykabátban járkált az
iskolában, és olyan csodálatos miséket tartott, hogy a fiúk alig várták, hogy a kápolnába
mehessenek. Aztán ott volt dr. Beaven, aki egy gyűszűnyi jódot ivott minden kora reggeli
óra előtt (amelyet reggeli előtt tartottak). Vagy John Christie, aki elméleti tudományt
tanított, anélkül hogy különösebben sokat tudott volna róla, és a kora reggeli órát
köntösben tartotta meg. Giles Jack Upcottot tisztelte igazán, aki Erzsébet-kori történelmet
tanított, és arról a mondásáról volt híres, hogy bármit megbocsátana annak a fiúnak, aki
megnevetteti. Gilesnak semmiféle ilyen irányú tehetsége nem volt, de dr. Upcott némileg
az anyjára és a nagyanyjára emlékeztette, akik ugyancsak tisztelték a kiválóság bármilyen
formáját, és azt vallották, hogy az mentség lehet mindenféle más ügyben.

A család délben érkezett Agar’s Ploughba az új Rollsszal. A világoskék kabátot és cipőt,
meg virágdíszes szalmakalapot viselő ikrek kipattantak a kocsiból, és odarohantak hozzá.
Barty lassabban követte őket, szégyenlősen mosolyogva. Aztán Jack bácsi következett,
mondván, nem tudott ellenállni, és reméli, Giles nem bánja, hogy ott van – és ő persze
nem bánta, nagyon szerette Jacket, mindig nagyon szórakoztató volt, és tele volt
történetekkel a saját iskolás éveiről Wellingtonban, meg hogy milyen nagy galibákba
keveredett néha. Jack mögött jött az anyja, aki elképesztően gyönyörű volt fényes
anyagból készült, egyenes vonalú sötétkék ruhájában, laza kendővel a nyaka körül. Sötét
haja jóval rövidebbre lett vágva, és hatalmas, lelógó karimájú, széles szalaggal díszített
fehér kalapot viselt, amely, amint Barty megsúgta Giles-nak, valami Chanel nevű helyről
származott.
– Csak tegnap este érkezett meg. Nagyon örült neki.
Giles látta, hogy egy csomó fiú odabámul rájuk, amint az anyja megcsókolja, és nagyon
büszke volt. A többi anya általában sokkal idősebbnek látszott Celiánál, és buggyos
ruhákat viseltek, stólákkal meg prémekkel a vállukon.
– Szervusz, Giles, öregfiú! Hogy vagy?
Az apja erősebbnek látszott, mint korábban, de még mindig nagyon sovány volt, és
szörnyen sápadt. És szinte teljesen megőszült. Giles emlékezett arra a reggelre, amikor
mindnyájan kikísérték, amikor a háborúba indult. Milyen magas volt, és sudár az
egyenruhájában! Sűrű szőke haja fénylett a napsütésben, amint levette a sapkáját és
lehajolt, hogy megcsókolja az anyját. Aztán arra gondolt, mennyivel rosszabbul néz ki
most.
– Nagyon jól vagyok, uram, köszönöm. Örülök, hogy látlak. Meg akarod nézni a
meccset?
Az iskola az öregfiúk ellen játszott krikettmeccset.
– Nem is tudom. Mit gondolsz, Celia?
– Persze hogy megnézzük! Én imádom a krikettet nézni. Rettentő jó dobó voltam
magam is valaha. Keressünk egy kellemes helyet, ahol letelepedhetünk! Giles, drágám,
legalább egylábnyit nőttél, és tetszik a virágdíszed. Emlékszem, a bátyáim, akik pár évig
egyszerre voltak itt mindhárman, valamennyien különböző színű virágdíszt viseltek.
Csodálatos nap volt. Celia remek pikniket állított össze: volt hideg csirke, fácán és
lazac, apró gyümölcskosárkák, gyümölcssaláta, egy csodálatos sajttál és természetesen
pezsgő. Meg limonádé a gyerekeknek, akiknek, az ikrek kivételével, egy kis pohár pezsgőt
is engedélyeztek. Bartynak nem ízlett az övé. Odacsempészte Gilesnak.
Az ebéd felénél jártak, amikor egy busz érkezett, amely volt etoni diákokat hozott
Oxfordból. Ezt egy másik követte Cambridge-ből. Nagy lett a hangzavar. Csinos lányok
jártak körbe, és mindenkit megcsókoltak. Úgy tűnt, Jack úgy gondolja, elég sokat ismer
közülük, és egymás után hozta őket a társasághoz, hogy egy pohár pezsgő mellett
kiderítsék, pontosan honnan is ismerik egymást. Gyönyörűen sütött a nap és játszott a
zenekar.
Giles elcsent egy harmadik pohár pezsgőt is, amely valójában az anyjáé volt, aki az
étkezés alatt állandóan felugrált és odarohant különböző emberekhez, hogy üdvözölje
őket. Mire átvonultak a folyópartra, hogy megnézzék a hajók felvonulását és
meghallgassák az etoni hajósdalt, Giles már nagyon szédült. És amint figyelte, ahogy az
evezősök kissé bizonytalanul felállnak a hajóban, és virágdíszes kalapjukat megemelve
üdvözlik Windsort és Etont, még rosszabbul lett. Úgyhogy le kellett ülnie. Az apja
odament hozzá, és mosolyogva mellé telepedett.
– Kicsit sok volt a buborékosból, igaz? Szerintem az a legutolsó pohár nem volt jó ötlet.
Giles zavartan rámosolygott.
– De rettentő finom.
– Tudom. Szuper nap volt, igaz? Annyira örülök, hogy ilyen boldognak látlak. Élvezed,
ugye?
– Igen – válaszolt Giles. – Nagyon. Annyira más, mint a St. Christopher’s.
– Ott nem voltál ilyen boldog?
– Boldog? – kiáltott fel Giles, akinek a nyelvét megoldotta a pezsgő. – Hihetetlenül
nyomorultul éreztem ott magam.
– Ugyan már, nem lehetett annyira rossz!
Giles ingerült lett.
– Apa, szörnyű volt. Komolyan. Rettentően boldogtalan voltam.
– Azért nem lehetett annyira rossz, különben szóltál volna nekünk – érvelt Oliver.
– Szóltam is. Vagyis szóltam anyának. Te nem voltál itthon.
– És mi volt olyan rettenetes?
Még mindig kicsit hitetlen volt a hangja. Nem vesz komolyan, gondolta Giles. Hirtelen
haragra gerjedt, azt akarta, hogy az apja megtudja, mennyire rossz volt a helyzet.
– Hát – kezdte lassan –, megvertek. Majdnem mindennap… És nemcsak a tanárok,
hanem a nagyfiúk is. Borzalmas gúnyneveket adtak nekem. És pelenkát kellett hordanom.
És…
– Pelenkát? Miért kellett pelenkát hordanod? – hüledezett Oliver.
Most először látszott rajta igazi aggodalom.
– Mert ők úgy döntöttek – válaszolt egyszerűen Giles. – Mindig lefogtak, amíg rám
adták. És aztán mind megbámulták a… nos, megbámultak minden reggel, amikor levették.
És tréfálkoztak róla.
– És nem szóltál valamelyik tanárnak?
– Persze hogy nem. Az csak rontott volna a dolgon.
Oliver hallgatott. Aztán megszólalt:
 – És ezt mind elmondtad az édesanyádnak?
– Nem, nem mindent. De azt mondtam, hogy nagyon boldogtalan vagyok ott.
– És nem próbálta kideríteni, hogy miért? Hogy mi folyik ott?
– Hát… nem. – Giles hirtelen nagyon megrémült. Nem kellett volna ilyen nagy ügyet
csinálnia belőle. Végül is már régen maga mögött hagyta mindezt. – De te akkor mentél a
háborúba. Ő pedig nagyon elfoglalt volt, és…
– Nem mondta, hogy beszélj velem?
– Nem. Azt mondta, ne szóljak, mert úgyis sok gondod van. Hogy az emberek
mindenféle áldozatokat hoznak, meghalnak a háborúban, ezért az nem túl fontos, hogy én
boldogtalan vagyok az iskolában. Bizonyos szempontból biztosan igaza volt – tette hozzá
óvatosan.
Oliver hosszú ideig hallgatott. Aztán azt mondta:
– Sajnálom, Giles. Nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, milyen súlyos a helyzet, akkor
én nagyon is fontosnak tartottam volna. Nagyon-nagyon fontosnak.

Celia ült, és hallgatta, amint Oliver ostorozza, mert kegyetlenül bánt Gileszal, mert nem
szólt neki, hogy a fiú boldogtalan az iskolában, mert nem kérdezte ki alaposabban a
boldogtalansága okairól, mert nem intézkedett az iskolában. Amikor befejezte, az asszony
egyszerűen ennyit mondott:
– Sajnálom, Oliver. Nagyon sajnálom, hogy így érzel. Amint akkor Gilesnak is
mondtam, nagyon sok szenvedést kellett az embereknek elviselniük, kint
Franciaországban és itthon is.
– Nem gondolom, hogy ez bármi módon kisebbítené az ő szenvedését.
– Ez természetesen igaz. De fontosnak éreztem, hogy a saját ügyét más perspektívába
helyezze.
– Nagy kár, hogy nem tudott velem beszélni erről. Én másként éreztem volna.
– Te nem voltál itt legtöbbször. Először Colchesterben voltál, utána elmentél
Franciaországba. Hogy háborgathattalak volna egy kisfiú iskolai problémáival? Arra
biztattam a gyerekeket, hogy bátrak legyenek a kedvedért, hogy ne kelljen aggódnod
miattuk.
– Tudtad, hogy pontosan mik voltak azok az iskolai problémák?
– Pontosan nem tudtam.
– Nem tudtad, hogy verték és terrorizálták?
– Nem. Azt gondoltam, csak gúnyolták…
– Pelenkát kellett viselnie. Láthatóan voltak valamiféle szexuális vonatkozások is a
dologban. Ez rettenetes volt, Celia. El sem hiszem, hogy nem jártál utána.
 Az asszony rezzenetlen tekintettel nézett rá. Aztán azt mondta:
– Fogalmam sem volt, hogy ennyire súlyos a helyzet. Természetesen, ha tudtam volna…
– Nem gondolod, hogy tudnod kellett volna?
– De igen! Természetesen. De egy tucatnyi oka volt, hogy miért nem tudtam róla. Én
vettem át a Lyttons irányítását. A gyerekek kicsik voltak. Állapotos voltam. Úgy tűnt, te a
biztos halálba indulsz. Persze jobban kellett volna igyekeznem. De én itt a magam nagyon
magányos csatáját vívtam, Oliver. Kérlek, ne felejtsd el ezt, vedd ezt is figyelembe!
Mélységesen sajnálom, és bocsánatot is fogok kérni Gilestól.
– Gondolom, úgy véled, hogy az majd felment. Hogy az mindent helyrehoz.
– Nem, nem gondolom azt. De Giles legalább tudni fogja, hogy törődöm vele.
– Azt hiszem – jelentette ki Oliver –, azzal egy kicsit már elkéstél. Most lefekszem, ha
nem haragszol. Jó éjszakát!

– Jó reggelt, Laurence! Itt Robert Lytton.
– A titkárnőm azt mondta… nos, mindegy. Mit akar?
– Igen, azt mondtam, Henry Rea vagyok a Rea Goldbergtől. Elnézést ezért a kis
csalásért. Arra gondoltam, esetleg együtt ebédelhetnénk. Csak néhány apróságot szeretnék
átfutni veled.
– Nem hinném, hogy bármi mondanivalónk lenne egymásnak, Robert. Főleg nem ebéd
mellett.
– Nekem sok mondanivalóm van neked – folytatta Robert –, ha neked nincs is esetleg.
Talán szívesebben felkeresnél az irodámban?
– Nem óhajtok odamenni az irodájába. Mi ez az egész? Igazán hálás lennék, ha…
– A Hagman Bettsről van szó, Laurence. És arról, ahogy titokzatos módon mindig
elnyerik előlünk a megbízásokat.
– Igazán nem értem, mi közöm nekem ehhez.
– Ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon is sok közöd van hozzá.
– Miről beszél?
– Egy csekkel kezdődik a dolog. Ami ötvenezer dollárról szól, és Nathaniel Betts nevére
van kiállítva.
Egy tizedmásodpercnyi csend után Laurence megszólalt:
– Attól tartok, fogalmam sincs, miről beszél.
– De én azt hiszem, hogy van. Azt gyanítom, anélkül hogy bizonyítani tudnám, hogy ez
az ötvenezer képviseli a különbséget a között, amennyit kérniük kellett volna, hogy a
legutóbbi munkájuk nyereséges legyen, és amennyit valójában kértek. Vagy valahogy így.
Aztán még ott vannak azok az alattomos kis cikkek a sajtóban, amelyek többé-kevésbé azt
sejtetik, hogy mi drágák vagyunk, és szakmailag sem elég jók.
– Az újságok csak azt írhatják le, amiről tudomásuk van.
– Helyesbítek. Azt írják le, amit mondanak nekik. És miután az én ostobán vak
szememet felnyitotta az említett csekkről szóló hír, nem is tudom, korábban miért nem
gondoltam rád, végeztem egy kis kutatómunkát. Vannak kapcsolataim a kiadói világban is,
az öcsém révén. Az újságírót megkérdezték, honnan származik az információja a
támogatás megtagadásáról, illetve az a különösen érdekes megjegyzés, hogy a Hagman
Betts kreatív, míg a Brewer Lytton, ebből következően, kevésbé az. Kiderült, hogy a
Bettstől egy fiatalember vendégül látta őt egy drága vacsorára, ahol bőven folyt a bourbon,
állítólag azért, hogy anyagot szolgáltasson neki egy cikkhez a város építészetével
kapcsolatban.
– Ez az egész csak egy vérszegény kitaláció – válaszolt Laurence. – Maga paranoid. Ez
egyszerűen nem bizonyít semmit.
– A bíróságon valószínűleg nem. De én ugyanúgy el tudok terjeszteni egy pletykát,
ahogy te. És még mindig igen sok barátom van a pénzügyi világban. Jól ismert a te
ellenséges viselkedésed velem szemben. Könnyen elhinnék, hogy le akarsz számolni
velem. És egyesek nagy érdeklődéssel hallgatnák, hogy nagy összegeket fizettél a Hagman
Bettsnck a saját zsebedből. Amit, persze, minden bizonnyal a bankból csapoltál le.
Laurence kis szünet után megszólalt.
– Még sosem hallottam ilyen abszurd dolgot. Az aggodalom és a depresszió láthatóan
valamiféle paranoid téveszméket váltott ki magánál. Szinte sajnálom.
– Ez nem paranoia, Laurence, és nem képzelődés, hanem tény. Kézzel fogható tény.
– Ostobaság – mondta Laurence, kissé kevésbé magabiztosan. – Semmiféle bizonyítéka
nincs erre.
– Dehogynem! Birtokomba került a csekkfüzeted. A személyes csekkfüzeted. Már
visszajuttattam, magam vittem el az Elliottshoz egy borítékban, amelyre ráírtam, hogy a
saját kezedbe. De vettem magamnak a bátorságot, hogy néhány csekket lefényképezzek.
Van egy kis fotóstúdió a házamban, úgyhogy könnyű volt. Magam hívtam elő őket, a saját
sötétkamrámban, ezért nem kell aggódnod, hogy ebből bármi is kiszivároghat. Hacsak…

– Celia, beszélnem kell veled!
– Hogyne. Oliver, van nálam néhány vers Felicity Brewertől. Rendkívül bájosak.
Szeretnénk, ha egyetértesz, kiadni egy kis válogatást belőlük. Azt hiszem, illusztrált
kötetben. Ezek…
– Igen, jó ötlet. Nekem is tetszenek.
Celia egy hosszú beszélgetésre, aztán még hosszabb vitára számított.
– Egyébként én magam is megbeszélhetem Felicityvel. Azt tervezem, hogy egy vagy
két hónap múlva Amerikába utazom…
 – Igazán?
– Igen. Felkeresem az ottani szerkesztőségünket, ami már régen esedékes, és egyúttal
meg akarom látogatni Robertet is.
Celiába belehasított a féltékenység, amely egyszerre volt személyes és szakmai
vonatkozású. Főként az fájt neki, hogy Oliver kihagyná őt egy ilyen dologból, ami olyan
döntő fontosságú a Lyttons fejlődése szempontjából.
– Nem is tudtam. Jöhetek én is?
– Nem hinném. Csak egy rövid út lesz.
– Oliver, nagyon szeretnék menni.
– Nem, Celia, nem akarok olyan nagy ügyet csinálni az egészből. Sajnálom. Csak
néhány napról van szó…
Az asszony feladta. Láthatóan nem volt semmi értelme a vitának.
– Valójában a művészeti részleggel kapcsolatban akartam veled beszélni.
– Igen?
– Levelet kaptam James Sharpe-tól. Ma reggel. Sokkal jobban van, sőt már csaknem
teljesen meggyógyult, és…
– Jól van. Nagyon örülök neki. Nehéz időket élt át.
Valóban úgy volt. James Sharpe fájdalmas srapnelsebeket szerzett a gerinctájékán,
amelyek maradandóan, bár nem súlyosan korlátozták a mozgását.
– Attól tartok, soha többé nem leszek képes tangózni Celiával – mondta Olivernek, de
ennél kicsit komolyabb volt a helyzet.
Csak egészen lassan tudott járni, sántítva, teljes súlyával egy botra támaszkodva. Vagyis
inkább botokra. Mindig is meglehetősen piperkőc volt, úgyhogy merész szelleme kapva
kapott a tényen, hogy a botok elefántcsont és ezüstfogóval is kaphatók, készültek
ébenfából és mahagóniból is, voltak köztük gyönyörűen faragottak, és különböző botokat
terveztek a városba és vidékre. Egész gyűjteményt szedett össze belőlük, legalább annyi
botja volt, mint öltönye és felöltője.
– És… visszajön? – kérdezte semleges hangon Celia.
– Úgy van. Azt mondja, már alig várja, és a munka előbb talpra állítja, mint bármiféle
gyógyszer vagy műtét.
– Pontosan így van. Ezt jól tudom magamról is.
– Igen, valóban. – Oliver némi habozás után megköszörülte a torkát, és megszólalt. –
Egyébként beszéltem vele a katonai sorozatról. Úgy véli, rendkívüli lehetőség van benne.
Nagyméretű, gazdagon illusztrált könyvekét képzel el. Egyetértett velem abban, hogy ezek
a könyvek fokoznák a Lyttons tekintélyét ezekben az időkben.
– Valóban? – kérdezte Celia.
Nem mert tovább vitatkozni a katonai könyvekről. Valójában örült, hogy Jack nem
hozta fel neki a témát. Tartott tőle minden alkalommal, amikor a sógora otthon
vacsorázott, ami nem történt meg túl gyakran. Talán valamiféle, Jackre egyáltalán nem
jellemző tapintat tartotta vissza.
– Mindenesetre – folytatta Oliver –, ha James visszajön, nyilván nem lesz itt hely Gill
Thomasnak.
Csend támadt. Aztán megszólalt Celia:
– Mit mondtál?
– Celia, nagyon bosszant, amikor ezt csinálod.
– Mit? – kérdezte az asszony, hogy időt nyerjen.
– Úgy teszel, mintha nem hallottad volna, amikor olyasmit mondok, ami nem tetszik
neked, vagy amiről vitatkozni akarsz. Azt mondtam, nem lesz helye Gill Thomasnak, ha
visszajön James Sharpe.
– De hát ez nevetséges! Hogyne lenne helye!
– Attól tartok, nem lesz. James visszakapja a művészeti igazgató beosztását, és…
– De ez olyan igazságtalan! Olyan rettentően igazságtalan!
– Attól tartok, ezzel nem értek egyet. James volt a művészeti igazgatónk a háború előtt.
És ő lesz újra most, hogy a háború véget ért.
– Oliver, az lehetetlen. Nagyon sajnálom.
– Miért?
– Mert már évek óta Gill a művészeti igazgató. És nagyon jól ellátja a feladatát.
– Szerintem ez vitatható.
– Ez vitán felül áll. A szakmán belül nagyon elismert a munkája. Eredeti, különleges,
kifejező. Ezenkívül nagyon lojális volt a céghez, és nagyon keményen dolgozott.
– Attól tartok, ez az összes nőre vonatkozik, akik a férfiak munkáját átvették.
– Oliver, ez nem férfimunka. Ez egy kreatív, nehéz, egész embert követelő munka,
amelyet Gill tökéletesen ellát. A nemének ehhez semmi köze.
– Ez itt nálunk férfimunka. És mindig is mondtam, hogy ha a háború véget ér, a férfiak
visszakapják az állásukat. Azt hiszem, ezt te sem tagadhatod.
– Nem. De…
– Kinevezted Gill Thomast művészeti igazgatónak?
– Igen – válaszolt Celia – kineveztem. Mert megérdemelte. És mert… nos, mivel kapott
egy másik ajánlatot a Macmillantől. Nekünk pedig szükségünk volt rá.
– Kinevezted művészeti igazgatónak, Hogy ne vigye el a Macmillan. Ez
meglehetősen… szokatlan.
– Szó sincs róla. Ez gyakran megtörténik, háborúban és békében egyaránt. Ha
meghallod, hogy egy tehetséges embered el akar menni, mert jobb ajánlatot kapott, akkor
lépned kell, hogy megtarthasd.
– De nem adok neki olyan állást, amely valaki másé.
– Oliver, James Sharpe nem volt itt. Franciaországban volt. Nem volt senki, aki
elvégezze a munkát.
– Akkor legfeljebb megbízott művészeti igazgatónak nevezhetted volna ki. KM mit
szólt hozzá?
– Ő… nos, ő… – Celia elhallgatott.
– Gondoltam. Ő ellenezte. Örülök, hogy azért valaki a józan észt képviselte itt a
távollétemben. Nos, száz szónak is egy a vége, Gillnek mennie kell. Vagy egy fokkal
lejjebb lépnie, de nem hinném, hogy annak túlzottan örülne.
– Nem tudhatjuk. Természetesen megkérdezem tőle. Vagy esetleg a mostanival azonos
szintű más beosztásba is kerülhet. Mint kreatív igazgató vagy ilyesmi. Ami
mindkettőjüknek megfelelne. Megbeszélem vele.
– Inkább ne! – nézett rá Oliver hidegen. – Nekem nem tetszik Miss Thomas munkája.
Szerintem közönséges és populista. Szerintem nem kis részben ő a felelős a Lyttons
irodalmi rangjának hanyatlásáért.
– Szó sincs semmiféle hanyatlásról.
– Szerintem ennek a megítélése az én dolgom. Akkor mondjuk úgy, hogy a kiadó
érzékelhetően vesztett irodalmi rangjából. És ehhez Miss Thomas munkája is hozzájárult.
– Ugyan már, Oliver! Annyira dicsérik a borítóit. A romantikus regények borítói…
– Pontosan. A szennyirodalomé, amit már nem adunk ki.
Valóban így volt. A romantikus sorozatot leállították, egy heves szóváltás után.
Celia küszködve igyekezett féken tartani indulatait.
– Ami pedig a Meridiánt illeti… Mindenki arról a borítóról fog beszélni.
– De vajon mit mondanak majd róla? Neked tetszik, és Brooke-nak tetszik, és a
művészeti részlegnek is kétségkívül tetszik, de a közönség véleményében már egyáltalán
nem vagyok biztos. Az biztos, hogy ha a könyv nem fogy olyan jól, ahogy, úgy tűnik, te
gondolod, én tudni fogom, mi lesz az oka.
– KM-nek nagyon tetszett.
– Az ő szava nem igazán dönt az ilyen ügyekben.
Celia nem válaszolt.
– Mindenesetre James itthon lesz egy hónap múlva. Beszélsz te Miss Thomasszal, vagy
beszéljek inkább én? Nagyon szívesen megteszem, ha te úgy érzed, nem vagy rá képes.
Azt hiszem, túlságosan összebarátkoztál vele. Szerintem ez mindig is hiba.
– Ezek szerint James Sharpe neked nem a barátod? – jegyezte meg Celia. – Oliver, ez
egyszerűen felháborító. Nem is tudom, mit mondjak neked. Amit javasolsz, az
igazságtalan, tisztességtelen és szakmailag elhibázott.
 – Ez nem vezet sehová – jelentette ki Oliver. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én beszélek
Miss Thomasszal.
– Ne merészelj! – mondta Celia. – Ne merészelj!
Kiment az irodából, és becsapta az ajtót. Csak amikor beért a saját irodájába, akkor
vette észre, hogy sír. Odament az íróasztalához, leült, és kezébe temette az arcát.
– Celia – hallotta Sebastian hangját. – Celia, mi baj van?
A férfi az egyik kanapén ült, az asszony nem vette észre, amikor bement. Felnézett rá,
türelmetlenül letörölte a könnyeit, és mosolyogni próbált.
– Nagyon feldúltnak látszik.
– Mert nagyon feldúlt vagyok – válaszolt Celia.
– Miért?
– Nem számít.
– De úgy látom, nagyon is számít. Mi volna, ha elmondaná nekem? Ebéd közben?
Csend támadt. Aztán Celia a férfi szemébe nézett, és nagyon egyszerűen azt mondta:
– Igen, Sebastian. Az nagyon jó lenne. Köszönöm.

 19. fejezet
– Drágám, nagyon sok új ruhára lesz szükségem. Nagyon sokra.
– Igazán? Nos, akkor meg is kapod, megérdemled. Azt is elárulod, hogy miért?
– Londonba megyek. Vagyis megkértek, hogy menjek át Londonba.
– Londonba?
– Igen. De majd csak tavasszal. Ne nézz ilyen rémülten! Kaptam egy levelet Celia
Lyttontól, hogy ki akarja adni a verseimet. Hát nem csodálatos? Egy „feltehetően karcsú”
kötetben, azt írja, „de illusztráljuk is, rajzokkal. Megbíztam Gill Thomast, aki régebben a
Lyttonsnál dolgozott, de most saját stúdiója van, és ő nagyon lelkes. Azt mondja,
Beardsley stílusában, csak kicsit lágyabb valamit képzelt el.” Hát nem csodásan hangzik?
– Rettenetesen hangzik.
– Miért?
– Utálom Beardsley-t – válaszolt rezzenetlen arccal John.
– John! Nem az illusztrációk. Az egész!
– Tudom, drágám. Csak ugratlak. Borzasztóan büszke vagyok rád. Ez csodás hír.
Jöhetek én is Londonba, hogy találkozhassak a kiadóddal, vagy jobban szeretnél egyedül
menni?
– Természetesen nagyon szeretném, ha jönnél. De ami azt illeti… – beleolvasott a
levélbe –, előbb ők jönnek ide. Vagyis Oliver Lytton. Azt írja, hamarosan átjön, hogy
meglátogassa Robertet, és felkeresse az itteni kiadót. Te jó ég, nagyon megváltozhatott,
amióta utoljára láttuk! Az még a háború előtt volt.
– Igen, és emlékszem, milyen borzasztóan odavoltál érte – jegyezte meg John.
– Igazán? – kérdezte Felicity, gondosan semmitmondó arccal. – Nem emlékszem.
– Én igen. Már nagyon untam azt hallgatni, hogy milyen romantikus alkat, mennyire…
byroni, azt hiszem, így nevezted.
– John Brewer. Én sosem használnék ilyen szót. Senkire.
– Pedig ezt mondtad. Egyébként elég szimpatikusnak tűnt. Bár kicsit csendes volt.
– Az igazán vonzó tulajdonság – vágott vissza az asszony. – Különösen akkor, ha az
ember rendkívül agresszív férfinéppel teli házban él.
– Rendkívül agresszívak lennénk?
– Nagyon is. Talán csak Kyle az egyetlen kivétel.
– Mindenesetre inkább egy agresszív férfi, mint egy agresszív nő. Márpedig Celia
annak tűnt, nem is kicsit.
– Nos… ő erős jellem, az igaz – válaszolt Felicity –, de…
– Erős? Kilences erősségű orkán! Bár nagyon szép asszony. Szóval, édesem, rendkívül
izgalmas ez az egész. Elviszlek vacsorázni ma este, hogy megünnepeljük. Hová szeretnél
menni?
– Nekem mindegy. Bárhová.
– Elviszlek a King Cole terembe a St. Regisben. Tetszeni fog neked. Nagyon divatos.
– Az remek lenne. Legalább megnézhetem a híres Maxwell Parrish-falfestményt,
amelyről mindenki beszél. Úgy hallom, elképesztően nagy.
– Az biztos, hogy jókora. Nem igazán az én ízlésem, de akkor is lenyűgöző. Drágám,
most mennem kell. Fontos értekezletünk lesz az építészekkel fél tízkor.
– Az új hotellel kapcsolatban?
– Úgy van. Egy hét múlva kezdjük a munkát, és még mindig piszmognak a tetővel.
Azzal az átriummal, amiről meséltem, emlékszel?
– Igen. Még mindig nem tettem túl magam rajta, milyen csodálatos, hogy végül ti
kaptátok a Hagman Betts helyett.
– Igen, ez tényleg csodálatos volt – mondta John titokzatosan mosolyogva. – De hát
ilyen a „showbusiness”, ahogy mondják.
– Szép kis „show”. Nem gondolod, hogy még mindig lehet valami probléma?
– Szó sincs róla! Minden együtt van. Az anyagiak, az építőmunkások, minden. Egyetlen
problémánk, hála az égnek, hogy legyen elég idő meg munkáskéz, hogy mindennel
megbirkózzunk. Azt a tömböt ott a nyugati Hatvankettedik utcánál jövő héten kezdjük, és
a Rea Goldberg is sürget minket.
– A Rea Goldberg?
– Úgy van. Egy új, tekintélyes épületet akarnak valahol a Wall Street közelében, és az
építészeik közölték velünk, miénk a megbízás, ha garantálni tudjuk, hogy tavaszra
elkészül. Azt hiszem – tette hozzá felállva, és a maga túlzottan precíz módján összehajtva
a New York Timest –, mindenáron be akarják bizonyítani, hogy mindig is a legbarátibb
érzelmeket táplálták irántunk. Nehogy kísértést érezzünk egy kis sárdobálásra velük
szemben. Kicsi az a világ ott lent.
– Meglep, hogy hajlandók vagytok nekik dolgozni.
– De még mennyire – válaszolt vidáman John. – Nagyon is. Meglehetősen magas
árajánlatot adtunk. Csodálatos módon elfogadták. Isten veled, drágám! Dolgozz
szorgalmasan! Találkozunk este a St. Regisben fél nyolckor. És valami gyönyörű ruhát
vegyél fel, ahogy egy híres íróhoz illik.

– Nagyon ügyes édesanyád van – jelentette ki Kyle-nak, amíg az építészekre vártak. –
Most már hivatalosan is költőnő. A Lyttons egy egész kötetre való munkáját kiadja.
Ráadásul illusztrálva. Tavasszal. Hát nem csodálatos?
– Csodálatos – felelte Kyle.
 Hirtelen végtelen csüggedtség szállta meg. Bárcsak neki lehetne köze ahhoz a világhoz!
Könyvek. Illusztrációk. Költészet. Próza. Az irodaházak és a vasbeton, az építési anyagok
és az engedélyek világa helyett. Végül úgy döntött, hogy csatlakozik a családi
vállalkozáshoz, más lehetőség híján. Az újságokhoz és a kiadókhoz benyújtott valamennyi
álláspályázatát elutasították, az apja pedig olyan nagyon szerette volna, ha belép a céghez.
És persze ahogy még az anyja is kifejtette, egy fiatalember számára csodálatos lehetőség,
ha csatlakozhat egy sikeres családi vállalkozáshoz, ahol biztos és jövedelmező jövő várja.
– Ami az újságírásról nem mondható el, bármennyire élveznéd is.
Valójában az döntötte el a dolgot, hogy – a saját irodalmi ambíciói és tehetsége ellenére
– az anyja ugyancsak az ingatlanüzletet tartotta neki kedvezőbbnek. Valószínűleg igaza
volt. Tény, hogy Kyle, úgy tűnt, híján van mindenféle kézzelfogható irodalmi tehetségnek.
És az egyetlen cég, amely, ha megkérdi őket, esetleg alkalmazta volna, a Lyttons New
York, természetesen szóba sem jöhetett. Semmiképpen nem akarta volna, hogy csak azért
alkalmazzák, mert ismeri a családot. Ha a kiadói világban helyezkedik el, azt csakis a saját
tehetsége révén akarja elérni.

– Azt akarom, hogy mondd ki, szeretsz!
– Nem tudom. Igazán. Nem vagyok képes rá.
– Miért nem? Hiszen tudod, hogy igaz.
Celia valóban tudta. Nagyon is jól.
Sebastian nemcsak a testét foglalta el olyan, szinte erőszakba hajló erővel, ami
megrendítette a nőt (és már-már megbotránkoztatta saját heves reakciója, amely még
napok múltával is nehezen csitult), hanem az elméjét, az érzelmeit és az összes érzékét is.
A férfi teljesen elnyelte. Celia úgy érezte, mintha már nem volna önmaga, az a tehetséges,
hűvös, fegyelmezett Celia Lytton, akit ismert, hanem valami butácska, reszketeg,
összefüggéstelenül gondolkodó, különös lény. Alig tudta elhinni, hogy mindez nem látszik
rajta fizikailag. El sem tudta képzelni, hogy amint ott ült az íróasztalánál, vagy egy
étteremben, vagy a saját szalonjában, miközben szerkesztőkkel vagy illusztrátorokkal
tárgyalt, ügynökökkel beszélgetett vagy Oliverrel társalgott szakmai és családi ügyekről,
ezek az emberek nem látják és nem hallják, hogy ő már nem olyan, mint volt. Hogy többé
már nem teljesen önmaga, hanem félig Sebastian, mivel betöltik a férfi gondolatai, a
szavai, a szenvedélye.
Nem erre számított. Azt gondolta, hogy a viszony, amelyre végül tele félelemmel és
örömmel elszánta magát, birtokba veszi fizikailag és érzelmileg, sőt felzaklatja
intellektuálisan is, de sikerül megőriznie az irányítást, s azt tudja majd mondani, igen,
viszonyom van Sebastiannal, ami csodálatos, és képes lesz szembenézni a
következményekkel, a hazugságokkal, az érzelmek zűrzavarával, az állandó aggódással.
Ez volt, amit várt. Ehelyett valamiféle megszállottság kellős közepén találta magát. Nem
érdekelte semmi, amit tett, mondott, gondolt vagy érzett, csak ha köze volt a férfihoz.
Amikor nem volt vele, csak arra tudott gondolni, hogy mikor látja legközelebb. Amikor
pedig együtt voltak, megállt az idő, és az asszonyt nem érdekelte a pillanaton kívül senki
és semmi.
A viszonyuk fizikailag döbbenetes volt, még akkor is, ha figyelembe vesszük Celia
többéves kielégületlenségét, és hogy milyen gyönyört szerzett neki mindig is a szex. De
amikor először volt együtt Sebastiannal, azon a hosszú délutánon, ott, a férfi ágyában
fekve egy egészen új világban találta magát, ahol olyan vad gyönyört élt át, ami már szinte
botrányos volt, és mégis végtelenül édes. Később visszaemlékezett rá, hogyan emelkedett,
függött, lebegett várakozva a gyönyör hulláma fölött a teste. Lecsapva, felemelkedve, azt
érezve, hogy igen, igen, ez lesz az, most eléri, igen, most, most, és mégis képes volt
várakozni, nyugodtan, mozdulatlanul, félve, hogy ha megmozdul, elragadja újra az
érzékek vihara, és nem lesz képes elviselni. És amikor végül elérte az orgazmust, újra és
újra, zuhanva és szállva, nem kiáltott fel, amint szokott, hanem némán az élményre
koncentrált, amelyhez foghatót addig elképzelni sem tudott, és még sohasem tapasztalt.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi gyengéden jóval később, amikor békésen hevertek
egymás mellett.
– Igen – válaszolt Celia mosolyogva.
Kinyitotta a szemét, és amint ránézett Sebastianre, már nem azt a férfit látta, akit kívánt,
aki izgatta, akiről gondolkodott, akitől félt, hanem valakit, aki ismerős és fontos neki, akit
teljesen átformált a szex kivételes ereje.
– És most mi lesz velünk? – kérdezte Sebastian, az asszony pedig azt felelte, nem tudja,
és nem is törődik vele. Hogy a jövő egyáltalán nem érdekli, miként a múlt sem. Csak azzal
törődött, ami ebben az egy órában történt velük, meg az előzőekben, amikor beszéltek és
hallgattak, vitatkoztak és egyetértettek, nevettek, sőt közel álltak a síráshoz is, végigjárva
a még be nem teljesített viszony rituáléját, amíg végül már nem voltak képesek tovább
várni, és felvezették egymást az emeletre, az ágyhoz.
Végül persze betört hozzájuk a valóság. Celia felöltözött, lement a földszintre, ki a férfi
autójához. Sebastian elvitte a Swiss Cottage-hoz, ahol az asszony fogott egy taxit, de nem
a Lyttonsba ment vissza, hanem haza, útközben kitalálva egy bonyolult mesét egy távol
maradó szerzőről, egy feldühödött ügynökről, egy elkallódott kéziratról és az
áthatolhatatlan forgalomról. De nem volt szükség rá. Oliver először egy megbeszélésre
ment, aztán együtt vacsorázott egy másik kiadóval, és amikor hazaért, izgatottan mesélt
egy irodalmi díj bevezetésének ötletéről.
Celia, aki úgy tett, mintha már aludt volna (holott valójában csak feküdt a sötétben,
miközben az elméje és az érzékei még mindig a délután eseményeinél időztek boldogan),
felült, és lelkesen, mosolyogva, nagy érdeklődéssel hallgatta a férjét. A meglepett és hálás
Oliver végül maga is elégedetten tért nyugovóra, az asszony pedig akkor először mondta
magának a házasságtörők időtlen idők óta kedvelt hazugságát, hogy ha ő boldog, az nem
tesz rosszat a házasságának, sőt ellenkezőleg, talán még a hasznára is válik.
Mégsem volt hajlandó azt mondani Sebastiannak, hogy szereti. Úgy érezte, ez lenne a
végső árulás, a hűtlensége betetőzése. Amíg ezt ki nem mondja, addig – legalábbis
érzelmileg – biztonságban van.
Sebastian ötlete volt, hogy Gill hozzon létre egy stúdiót.
– Rengeteg munkát adhatsz neki, és máshonnan is kaphat megbízást. A Macmillan
nyilván jó véleménnyel van róla. Ez sokkal jobb megoldás, mint ha a Lyttonsnál tartod,
ahol halálra bosszantja ezt a fickót, az pedig halálra gyötri őt.
Celia elvitte Gillt ebédelni, és ismertette vele a javaslatot.
– Az első évre garantálok magának annyi munkát, amennyiből képes lesz kifizetni a
rezsit. Először is ott lesznek a Meridiánnal kapcsolatos munkálatok, a karácsonyi
reklámtáblák és ilyesmik. Aztán készítek egy életrajzot szegény Anna királynőről. És
rettentően szeretném, ha maga csinálná a borítóját…
Sebastian megbékítette Jackkel és a katonai sorozat ötletével is.
– Lehet, hogy megbukik, de ha ez örömet szerez Olivernek, és téged ettől békén hagy,
mit számít?
– Sebastian, hát hogyne számítana? A Lyttons egy csomó pénzt veszíthet rajta.
– Nos… lehet. De lehet, hogy nem. A könyvkiadás mindenképpen olyan, mint a
szerencsejáték, nekem legalábbis úgy tűnik. Egyébként meglep, hogy ennyire ellenzed.
Azt hittem, kedveled Jacket.
– Persze hogy kedvelem – válaszolt bosszúsan a nő. – Rajongok érte. Valójában csak
miatta tudom néha otthon megőrizni a józan eszem. De ő nem igazán az az ember, akire
egy kiadói vállalkozást rá lehetne bízni.
– Drágám, úgy gondolom, nincs más választásod, mint hogy elegánsan visszavonulj.
Máskülönben, úgy látom, két érinthetetlen területet is megsértesz: Olivernek a kiadójáról
alkotott elképzelését, valamint az öccse iránti elfogultságát. Néhány hónap múlva, ha látja,
hogy nem vált be az ötlet, ő maga fogja elrendezni a dolgot. Addig pedig csak hadd
veszítsen a Lyttons egy csomó pénzt. Biztos vagyok benne, hogy megengedheti magának.
Celia nem volt biztos benne, de úgy gondolta, a férfinak igaza van, és engednie kell.
James Sharpe visszatért, és az őrületbe kergette Celiát, aki már elfelejtette, milyen
kevéssé eredeti a férfi munkája, mennyire kötődik a hagyományokhoz, és hogy Sharpe
mennyire ódzkodik attól, hogy akár csak új betűtípussal is próbálkozzon.
– Sosem csináltuk így – mondogatta.
Ez fura volt, mivel régebben szórakoztató ember volt. Celia arra gondolt, hogy
korábban a könnyed felszín mögé rejtőzött a férfi, akinek a háború előhozta a valódi
természetét. De az asszony, akit a boldogság türelmessé tett, mivel úgy érezte, fizetnie kell
érte, órákig állt Sharpe rajzasztala mellett, csodálva a munkáját és az ötleteit, hogy aztán
felkeresse, kissé bűntudatosan, mintha a szeretőjéhez menne, Gillt, és rábízzon más,
fontosabb könyveket.
A rendszeres látogatások Gillhez időnként alibit szolgáltattak a szeretőjével való
fontosabb találkozásokhoz is. Így, mint egész életében, a szerelem és a munka
elválaszthatatlanul összefonódott.
Jelentős terveik volt a Meridián kiadására. Még Oliver is tudta, akit ingerelt a könyv
körüli felhajtás (és egy másik érzés, amelyet inkább nem vizsgált meg közelebbről), hogy
kiváló könyv van a kezében. És vonakodva bár, de belátta, hogy Celia azzal, hogy ezt
megszerezte, sokat tett a Lyttons hírnevének helyreállítása érdekében. Igaz, hogy
gyermekkönyv, de abból a fajtából, mint az Alice Csodaországban. Olyan könyv, amelyet
a felnőttek is éppen annyira értékelnek, mint a gyerekek. Olyan könyv, amelyről beszélni
fognak, és amelyet meg akar majd szerezni mindenki. Amely helyet talál a felnőttek
könyvespolcán ugyanúgy, mint a gyerekszobákban. Igen jelentős volt a nyomdai
megrendelés: hétezer példány, és még háromezer megy majd a gyarmatokra, Indiába, Dél-
Afrikába, Ausztráliába. Elég magas lesz az ára is, hét shilling hat penny.
Ezt KM harcolta ki, mielőtt még elment.
– Tudom, hogy ez sok pénz, de gyönyörű kiállítású lesz a könyv. Szépek az
illusztrációk, ráadásul színesek, különleges minőségű papírra nyomtatva. Szerintem
kérhetünk érte ennyit.
Oliver, aki mindig is hajlamosabb volt KM véleményét elfogadni, mint a feleségéét,
egyetértett vele. Celia pedig nem tudta eldönteni, vajon melyik érzés erősebb benne: az
öröm vagy a bosszúság.

Oliver majdnem három hétig időzött New Yorkban azon az őszön. Három csodálatos
hétig. Celia, megszabadulva az állandó kritizálástól, a napi cívódástól, a napi
hazugságoktól, egyre jobban megismerve Sebastiant és az iránta érzett, egyre növekvő
szenvedélyét, és felfedezve a házasságtörés keserű boldogságát, rettegéssel várta a
harmadik hét végét. Oliver kétszer írt, és sokszor táviratozott. Jól érzi magát, tudatta,
Robert csodálatos házigazda, Maud elbűvölő, Brewerék pedig rendkívül kedvesek.
Felicity vállalta, hogy megmutatja neki New Yorknak azt az arcát, amelyet még sosem
látott, Chelsea és a Village bohémnegyedeit, a Seaportot. És természetesen a pénzügyi
negyedet. „…egészen különleges. Hihetetlenek ezek az épületek. Mintha óriások építették
volna. Apró hangyának látszunk mellettük. És közülük több is Robert műve. Nagyon
csodálom érte. Most már értem, honnan meríti Felicity az ihletet. Olyan érdekesen beszél
erről az egészről!”
A hétvégét mindnyájan Robert házában töltötték Long Islanden. „Csodálatos, végtelen,
fehér homokos part és a látóhatárig nyúló óceán. Az én ízlésemnek kicsit túl élénk a
társasági élet. Egyre arra gondoltam, te mennyire élveznéd, és szomorú voltam, hogy nem
vagy itt. Bárcsak beleegyeztem volna, hogy velem tarts! Mindenki nagyon hiányol,
leginkább én. Legközelebb magammal hozlak.”
– Én sokkal jobban szeretném, ha nem tenné – jegyezte meg Sebastian, megcsókolva
Celiát, amikor az asszony ezt elmesélte neki.
– Igen – válaszolta Celia. – Én is.
– Nos, eddig tartottak a mézesheteink – jelentette ki Sebastian, és szomorú tekintettel
nézett a nőre. – És most vissza kell térnünk a valóságba. Attól félek, most még nehezebb
lesz. Mindkettőnknek.
– Tudom.
Aznap este, amikor Oliver megérkezett, Celia otthon várta. Daniels érte ment
Southamptonba. Az asszony a szalonban ült, abban a ruhában, amelyikről tudta, hogy a
férjének tetszik. A férfi kedvenc ételét főzte meg a szakácsnő, és Brunson bekészítette egy
jegesvödörbe Oliver kedvenc Sancerre-jét. Celia küszködve próbált valamiféle örömteli
várakozást felfedezni magában (segíts, édes istenem, gondolta), de kudarcot vallott. Amint
meghallotta az autót, összerándult. Amint lesétált a lépcsőn, hogy a férfit üdvözölje,
dermedt volt a rettegéstől. Amint a férfi a lépcső aljáról felintegetett, aztán felszaladt
hozzá, Celia megborzongott. És nézte azt az új, idegen asszonyt, akivé vált, amint
mosolyog, megcsókolja a férfit, átöleli, megfogja a kezét, és felvezeti az emeletre. Ez volt
a trükk, jött rá, hogy kívülről figyelje magát. Ez mindent megkönnyített. Nem éreznie kell,
hanem tanulmányoznia, ahogy érez, mert így lesz képes végigcsinálni. A férfi is
megváltozott. Kétségtelenül többet mosolygott, megjegyezte Celiának, hogy nagyon
csinos, a bor pont megfelelő, a vacsora ízletes. És ajándékot hozott a feleségének a
Tiffanytól.
– Azt mondták, ez tetszene neked leginkább.
– Ki mondta ezt neked, Oliver? – kérdezte mosolyogva Celia.
– Mindenki – válaszolt a férfi szinte szándékosan könnyed hangon. – Nyisd ki, próbáld
fel!
Gyönyörű arany karkötő volt, gyémántokkal kirakott csattal. Különleges ajándék, olyan,
amit általában nem vett volna neki a férfi.
– Oliver, ez gyönyörű! – lelkendezett Celia. – Köszönöm szépen.
És figyelte magát, amint újra megcsókolja a férfit.
– Örülök, hogy tetszik. A Tiffany a világ legcsodálatosabb üzlete. Többhektárnyinak
tűnő pult van benne, vagyis inkább üvegtárolók, tele gyönyörű dolgokkal. És ez volt a
legszebb mind közül.
– És te magad választottad? – kérdezte Celia csipkelődve.
A férfi elvörösödött.
– Nos… volt egy kis segítségem.
– Gondolom, Felicity segített.
– Igen – válaszolt a férfi kurtán. – Igen, tett egy-két javaslatot.
Láthatóan ingerült volt. Celia feltételezése szerint azért, mert csipkelődött vele, arra
utalva, hogy segítség nélkül nem tudna ajándékot választani neki.
Hallgattak. Aztán a férfi megszólalt.
– Nagyon hiányoztál, Celia. Olyan jó újra itthon.
– Én is örülök, hogy itthon vagy – válaszolt az asszony.
De nem volt képes azt mondani, hogy hiányzott neki a férfi. Nem jöttek a szájára a
szavak.
Vacsora után beszélgettek. Oliver elmesélte neki részletesebben, mit látott, kivel
találkozott, mit csinált.
– Olyan vendégszerető, barátságos emberek. Már értem, miért szeret ott Robert annyira.
 – Ő hogy van? És Maud?
– Mindketten jól vannak. Az idősebb fiú még mindig okoz némi gondot, de ritkán
találkoznak vele. Maud aranyos. Tetszene neked. Az ikreknek is. Nos, hamarosan
találkozni fognak.
– És a Lyttons New York?
– Nagyon jól mennek a dolgok. Végtelenül örülök. Stuart Bailey rendkívül ügyes. Talált
néhány figyelemre méltó új írót. Hoztam is magammal néhány kéziratot. El kell majd
olvasnod.
– Szívesen – felelte Celia. – Nem gondolod, hogy Laurence Elliott majd bajt kever a
Lyttonsnál? Igen nagy a tulajdoni része, ha jól tudom.
– Negyvenkilenc százalék. Nem, állítólag még a közelében sem járt a helynek.
Szerintem olyan kevéssé jártas ezen a területen, hogy nem tud igazán beleszólni.
– Amennyire én tudom, a hozzáértés hiánya még soha senkit nem tartott vissza attól,
hogy valamibe beleszóljon – jegyezte meg Celia szárazon.
Aztán eljött a lefekvés ideje. Celia kissé szorongva felállt, és megszólalt:
– Bizonyára fáradt vagy. Remélem, jól alszol majd.
– Nem, nem vagyok fáradt – ellenkezett a férfi, és az arcán többféle érzelem játszott:
gyengédség és az elutasítástól való félelem. – Szeretnék bemenni a szobádba. Ha lehet.
– Ó… természetesen lehet – próbált mosolyogni Celia, és arra gondolt, hogy a sok
dolog közül, amire számított és amitől félt, legalább ettől megkímélhette volna a sors.
Elfogta a pánik, amely aztán enyhült, amint emlékeztette magát, hogy csak figyelnie
kell. Ott feküdt, és igyekezett kívülről szemlélni magát, amint a férfit figyelte, ahogy
bebújt az ágyba, feléje fordult és a karjába vette. Figyelte önmagát, amint ott fekszik, és
hallgatja, hogy a férje azt mondja neki, hogy szereti.
– Olyan nagyon hiányoztál – suttogta Oliver. – Rosszul tettem, hogy nem vittelek
magammal. A hiányod rádöbbentett, hogy mit jelentesz nekem.
Csókolni kezdte az asszonyt. Aztán kissé elhúzódva tőle, csendesen megszólalt:
– Olyan nagyon kívánlak, Celia. Olyan nagyon. De… segíts nekem! Segíts, kérlek!
Az asszony ismét kívülről figyelte magát, és így kicsit könnyebb volt. De ezzel együtt
ez volt a legnehezebb dolog életében.

A Meridián megjelenését december elsejére időzítették, és egész novemberre előfizetői
vacsorákat szerveztek, amikor a nagyobb városokban meghívták a könyvesboltok
tulajdonosait, hogy a kiadó képviselőivel és a szerzővel vacsorázzanak, utána pedig
leadják rendelésüket.
– Még az is lehetséges, hogy utána meg kell emelnünk a nyomdai példányszámot –
mondta Celia Sebastiannak. – És a megjelenés napjára Oliver csodálatos vacsorát tervez a
tiszteletedre.
– Remélem, te is ott leszel – válaszolt a férfi, kinyújtott mutatóujjával végigsimítva a nő
arcát.
– Sebastian, ne! Ne itt!
Celia rettegett attól, hogy bármiféle utalás a kapcsolatukra nyilvánosságra kerülhet a
kiadóban. A férfi vakmerő volt, a sarkával berúgta az ajtót maga mögött, virágcsokrot
húzott elő a háta mögül, szenvedélyesen megcsókolta az asszonyt az íróasztalán áthajolva,
vagy az egyik kanapén ülve figyelte, és azt mondogatta, hogy szereti. Celia néha attól félt,
hogy mindezt szándékosan teszi, azt remélve, hogy rajtakapják őket és kiderül a
viszonyuk.
– Természetesen ott leszek a vacsorádon – bólintott Celia –, habár először úgy volt,
hogy a Garrickben lesz, ahová természetesen nem mehettem volna. Úgyhogy nagy
felhajtást csaptam.
– Jól tetted. Én úgysem mentem volna el máskülönben.
– Nos, az igen csak diszkrét dolog lett volna, ugye? Mindenesetre végül a Rulesban
lesz.
– A Rules? A mi éttermünk?
– Sebastian, az nem a mi éttermünk. Sőt, ami azt illeti, nekem meglehetősen szomorú
emlék az, amikor ott ebédeltünk.
– Butaság. Ott tudtam meg, hogy szeretsz engem. Vagyis akkor kezdtem reménykedni
benne.
– Micsoda ostobaság! – háborgott Celia. – Egyszerűen csak dühös voltam rád, semmi
több.
– És zaklatott. És… nos, felindult. Rettentően örültem neki – tette hozzá önelégülten a
férfi.
Celia nem felelt. Még mindig zavarta Sebastian felesége. Nem a létezése, hanem a férfi
szokatlan viszonya hozzá. Az a meglehetősen számító feltételezés, hogy semmit nem kell
tennie vele kapcsolatban.
– Ő tökéletesen elégedett a status quóval. Még a te létezésedet sem bánná, drágám.
Hiszen megkap mindent, amit tőlem akar.
Celia, akárcsak az összes házasságtörő szerető, félt megkérdezni, hogy még mindig vele
hál-e Sebastian. Azt mondogatta magának, hogy nem, s bizonyára úgy élnek együtt, mint a
testvérek.
Különben sincs joga faggatózni. Hiszen neki ott volt Oliver, és amióta hazajött, nem is
egyszer vele hált. Kénytelen volt. Nehezen ment, és nem is lett könnyebb – szörnyű volt.
Celia feküdt az ágyban, megadva magát a férfinak, próbálta viszonozni a közeledését –
ami végül általában sikerült –, és azon tűnődött, vajon Oliver érzi-e a különbséget.
Észreveszi-e, hogy más, mint amilyen volt? Erővel kizárta a gondolataiból Sebastiant, azt
mondva magának, hogy mielőtt megismerte, még a háború előtt, Oliver meg ő
csodálatosan boldogok voltak, imádtak szeretkezni, mivel imádták egymást, és nincs
értelme akár csak gondolatban is félreállítani a férjét. Nem válhat vele kötelességgé a
szex. Igaz, másmilyen, de ennyi az egész. De attól nem rosszabb. Nem rosszabb
egyáltalán.
A bűntudat és boldogság keveréke egyre gyengédebbé tette Oliver iránt. Gondosan
ápolta kisebb betegségei alkalmával, elnézte az ételekkel kapcsolatos szeszélyeit, és ügyelt
rá, hogy ne hajszolja túl magát. Bár amióta hazajött Amerikából, mintha erősebb lett
volna.
– Lehet, hogy egy amerikai veszett el benned – élcelődött vele nevetve egyik nap –,
akárcsak a bátyádban. Lehet, hogy neked is ott kellene élned.
Még a férje állandó kritizálásának is örült, ami rövid szünet után újra kezdődött, miután
a férfi hazatért. Ez valami különös módon segített, ettől Celia kevésbé érezte rosszul
magát. Voltak napok, amikor szinte egyáltalán nem volt bűntudata. Olyan napokon,
amikor különösen türelmes volt, különösen nagylelkű – és az ágyába fogadta Olivert.
Más napokon, általában olyankor, amikor Sebastiannal volt, nem szükségszerűen az
ágyban, csak hallgatta a férfit, beszélt hozzá, és közben arra gondolt, milyen nagyon
szereti, mennyire kívánja, valamint összehasonlította az ismeretségük előtti élete
egyhangúságát azzal a vakító ragyogással, amelyben most élt, nos, akkor szörnyen érezte
magát, szinte a hányinger kerülgette. Szégyellte, hogy miként viselkedik, és elárulja
Olivert. Gyakran gondolt az anyjára ezekben a napokban, az ő hosszan tartó viszonyára és
a magyarázatra, amely egykor annyira megbotránkoztatta, miszerint ez nem árt senkinek,
ellenkezőleg, feltéve, ha kellőképpen kordában tartják, a házasság keretein belül. És arra
gondolt, hogy amit ő csinál, az mennyivel rosszabb. Mert ez nemcsak szex volt, hanem
szerelem. Igaz, ezt nem volt hajlandó bevallani, de azért titokban tudta. Fogta a szerelmet,
amelyet valaha Oliver iránt érzett, elvette tőle, és Sebastianra ruházta át. Még ha a férje
nem is tudta, egy nap majd elkerülhetetlenül érezni fogja a hiányát.
Celia és Sebastian nem beszéltek a jövőről, és nem is foglalkoztak vele. Távol tartották
maguktól azt a szörnyű, ijesztő kilátást, amellyel egy nap majd kénytelenek lesznek
szembenézni. Akárcsak a gyermekszülésnél, itt is elkerülhetetlen volt a fájdalom. Vagy
Oliver lesz kénytelen elviselni, vagy Sebastian, ő maga pedig mindenképpen. Egyelőre
azonban a jövő nem létezett számukra, mert nem engedték, hogy létezzen. Pillanatnyilag
élvezték azt, ami megadatott nekik, és végtelen boldogsággal töltötte el őket.

– És most szeretném, ha mindnyájan felállnánk, és emelnénk a poharunkat a
Meridiánra, és Sebastianra.
– A Meridiánra! És Sebastianra!
A felemelt pezsgőspoharak aranyfénnyel ragyogtak a gyertyafényben. Mindenki tapsolt
és mosolygott. Kicsi, de kiváló társaság gyűlt össze: Celia, Oliver, James Sharpe, néhány
magasabb rangú szerkesztő, KM, aki kifejezetten ezért utazott fel, Gill Thomas – mivel
Celia ragaszkodott hozzá – és Paul Davis, aki most az egyszer rendesen viselkedett.
Oliver felemelte a kezét, és megszólalt:
 – Nem mondhatok mást erről a könyvről, csak azt, hogy a Lyttons egyik nagy
sikerkönyve. Kiváló mű, fantáziadús, eredeti, magával ragadó. A saját gyermekeimet mind
elbűvölte, ami, mivel annyira különböző korúak, önmagában is sokatmondó. A
megrendelések jóval meghaladják azt, amire számítottam, és ennek eredményeképpen már
folyik az utánnyomás, ami összesen kilencezer példányt jelent, és még további ötszázat a
gyarmatok számára. Sok-sok könyvesbolt rendelt reklámtáblát, ami önmagában is nagy
kitüntetés. Máris nagy az izgalom a könyv miatt, és jó okkal. Bizonyára mindenki látta a
Sebastiannal készült interjúkat az újságokban, nemcsak az irodalmi lapokban, hanem a
The Timesban és a Daily Mailben is. A feleségem azt állítja, mindez kizárólag Sebastian jó
külsejének és elbűvölő modorának köszönhető, nem az írói tehetségének. Nem vagyok
benne biztos, hogy így van-e vagy sem. A szakmában minden kollégám kimondhatatlanul
irigyel. Rendkívül boldog vagyok, és büszke, Sebastian, amiért én lehetek a Meridián
kiadója, és nagyon sok sikert kívánok magának. Végül mindössze annyit kérek, írjon egy
újabb könyvet, méghozzá minél előbb.
Megint tapsoltak. Sebastian felállt. Egyedül érkezett a vacsorára, annak ellenére, hogy
felkérték, hozzon magával egy vendéget.
– Nem hozhatom Millicentet – mondta Celiának –, bármennyire élvezné is. Miattad.
– Sebastian, ne butáskodj! – válaszolt az asszony bátran, mert valójában mindennél
jobban rettegett attól, hogy a férfi megteszi. – El kell hoznod, ez a pillanat legalább
annyira az övé is, mint a tiéd. Te magad mondtad, hogy ő tartott el, amíg írtad.
– Tudom. De nem tehetem. Nem tudnám elviselni, hogy ti ketten egyazon teremben
legyetek. Hogy ránézzek, tudván, hogy ő a feleségem, aztán rád nézzek, és…
– De hiszen Oliver is ott lesz.
– Azt kibírom – válaszolt komolyan a férfi. – Azt már megszoktam. És neked is hozzá
kellett szoknod.
– Asszonyom – mondta most Sebastian mosolyogva, kissé meghajolva felé –, hölgyeim
és uraim! Mit mondhatok? Egy ilyen estéről álmodtam. Mégis, álmodni sem mertem
volna, hogy egyszer valósággá válik. Rendkívül elégedett vagyok mindennel, és Oliver,
meg kell mondanom, csodálatos dolognak tartom, hogy a könyvem a Lyttonsnál jelenik
meg. Több okból is.
A tekintete megpihent Celián. Az asszony másfelé nézett. Ez veszélyes, gondolta.
Sebastian a tűzzel játszik. Celia ránézett, amint ott állt a gyertyafényben, olyan
hihetetlenül jóképűen, tele energiával, aztán Oliverre pillantott, aki még mindig olyan
törékeny volt, bár kétségkívül elegáns aznap este, frakkban és fehér csokornyakkendőben,
és az asszony már századszor, ezredszer gyűrte le magában a késztetést, hogy
összehasonlítsa őket. Arra gondolt, milyen különös, hogy itt vannak, ők hárman, akiket
összeköt és ugyanakkor elválaszt ez a könyv, ez az erős, veszélyes katalizátor, ő maga
pedig összekapcsolja, de ugyanakkor el is választja egymástól a két férfit.
– Szeretném kifejezni külön köszönetemet Lady Celiának – folytatta Sebastian.
Ó, Sebastian, ne, ne!
– Nélküle nem volna ez a végtelenül elegáns külsejű kiadvány, sem a csodás borító,
amiért ezer köszönet, Miss Thomas – hajolt meg kissé Gill felé, aki apró bólintással
fogadta a bókot –, és talán egyáltalán nem is jelenne meg a könyv.
– Nana, Sebastian, vigyázzon, mit mond! – szólt közbe Paul Davis, és mindenki
nevetett.
– Nem, ő volt az, aki felismerte a könyv jelentőségét, és ő tett olyan merész ajánlatot rá,
kockáztatva a férje haragját is az összeg nagysága miatt…
Sebastian! Állj! De Oliver mosolygott, és egy csókot dobott Celiának. Hála az égnek a
pezsgőért, gondolta Celia. Hála az égnek!
– Most pedig arra kérek mindenkit, hogy ismét emeljük poharunkat. A Lyttonokra,
mindkettőjükre, arra a kiválóságra, amelyet a könyvkiadásban képviselnek, és kettejük
egymást erősítő tehetségére.

– Ez rendkívül jól sikerült este volt – állapította meg Oliver, amikor az autó megállt a
ház előtt. – Csodálatos ez az egész. És Sebastiannak igaza van, főleg neked köszönhet
mindent. Megérdemelted a dicséretet, drágám, igazán megérdemelted.
Az asszonyt úgy elöntötte a szégyen és a bűntudat, valamint a nyilvános megdicsőülés
okozta öröm, hogy aznap éjjel a szeretkezés Oliverrel könnyű volt, és szinte örömteli.

– Egy tea nagyon kellemes lenne – mondta KM. – Köszönöm.
– Jól van. Sajnálom, hogy a kisöreg nem lesz ott, de legalább magával megismerkedem.
Arra gondoltam, esetleg a Fortnum és Masonnél…
– Az remek lenne…
– Jó. Akkor négy órakor. A Spectator egy száma lesz nálam, és sötétszürke
nagykabátban leszek.
A helyszínen kiderült, hogy abban volt még jó néhány másik férfi is. De KM azonnal
ráismert Gordon Robinsonra. Rendkívül magas volt, százkilencven centi, és rendkívül
előkelő külsejű, gondolta a nő, sűrű, ezüstszínű hajával és vékony, aszketikus arcával. Az
asszonyt meglátva meghajolt, megemelte széles karimájú, fekete kalapját, és mosolyogva
elindult felé.
– Mrs. Lytton! Milyen öröm, hogy végre megismerhetem! Szabad? – intett a nő mellett
álló szék felé, ahová a nő a csomagjait halmozta fel.
– Természetesen.
– Karácsonyi bevásárlás?
– Igen. De főleg Jay-nek. Attól tartok, eléggé elkényeztetem. Igyekszem, hogy ne
tegyem, de…
– Erre valók a gyerekek – jelentette ki Gordon Robinson. – Legalábbis én mindig így
gondoltam. Engem nem áldott meg a sors boldog családdal, de biztos vagyok benne, hogy
ha lettek volna gyermekeim, én lettem volna a leginkább elfogult apa.
KM nem akarta megkérdezni, hogy miért nem áldotta meg a sors, ez nagyon tolakodó
kérdés lett volna.
Az asszony jobban élvezte az uzsonnát a férfival, mint előtte feltételezte volna. Nagyon
jólesett neki Lady Beckenham és Dorothy mellett egy újabb felnőtt társasága. A férfi, bár
nagyon komoly volt, ugyanakkor nagyon kedves és kellemes társalgó is. Ügyvéd volt, és
egy citybeli cégnél dolgozott. Egyedül élt St. John’s Woodban, ezért volt éppen azon a
környéken, amikor elütötte Jay-t. Állandó lelkiismeret-furdalása volt, mondta a nőnek,
amiért idős anyját egy ápolási intézetben helyezte el.
– Próbáltam otthon ellátni egy ápolónő segítségével ameddig csak tudtam, de végül már
képtelen voltam rá. Azt hiszem, jól érzi magát ott, de…
– Biztos vagyok benne – szögezte le határozottan KM. – És biztos vagyok abban is,
hogy nem akart volna súlyos teher lenni a maga számára.
– Valóban. Ő egy… valóságos szent.
A tekintetében vidámság csillant, miközben beszélt. Tetszett KM-nek, hogy
nyilvánvalóan van humorérzéke.
Egyedüli gyerek volt, mesélte a férfi.
– Ami jó is, meg nem is. De egészében véve jó hatással van egy gyerekre, legalábbis
szerintem.
– Remélem, mert Jay is egyedüli gyerek. De számos unokatestvére van, akiknek nagyon
élvezi a társaságát.
– Igazán? Mondja, Mrs. Lytton, nem áll valamiképpen kapcsolatban az irodalmi Lytton
családdal?
– De igen – felelt KM, és a férfira mosolyogott. – És csak hogy tisztázzuk ezt a dolgot,
Mr. Robinson, a nevem Miss Lytton. Igen, az apám alapította a céget.
– Csak nem? Hát ez csodálatos! Nos, ők adják ki ezt a gyerekkönyvet, amelyet
említettem. De milyen ostoba is vagyok! Hiszen ezt természetesen tudja is. Jaj, istenem! –
Zavarában elvörösödött és elhallgatott.
KM meghatódott.
– Szerintem nagyon szép magától, hogy egyáltalán tud róla – jegyezte meg. – Nagyon
kevesen tudják, hogy ki adja ki valamelyik könyvet.
– Engem mindig rendkívüli módon érdekelt ez a dolog. Az apám valaha angol irodalmat
tanult, én pedig régi könyveket gyűjtök.
Ezt követően már könnyedén és lelkesen beszélt tovább. KM ült, és belefeledkezve
hallgatta. Élvezte a férfi kedvességét, finom modorát, hangsúlyozott udvariasságát.
Nagyon tetszett neki Mr. Robinson.
– Nem gyakran jövök fel Londonba mostanában – mondta a nő, miután elbúcsúztak a
Fortnum és Mason előtt, és a férfi besegítette őt egy taxiba –, csak ilyen alkalmakra vagy
az igazgatósági értekezletre a Lyttonsban. De ha legközelebb feljövök, felhívhatnám?
Adnék egy példányt a Meridián első kiadásából a gyűjteményébe.
A férfi rendkívüli örömmel azt válaszolta, hogy az nagyszerű lenne.
KM csak amiatt aggódott, miközben lehetséges jövőbeli kapcsolatukon töprengett,
vajon miként fogadná a férfi, ha megtudná, hogy ő nemcsak hogy Miss Lytton, de nem is
volt férje soha, és valójában nem volt összeházasodva Jay apjával. Gordon Robinson elég
régimódi embernek tűnt. Talán meg kellett volna magyaráznia neki rögtön a helyzetet. De
azt talán túlságosan arrogánsnak vélte volna a férfi. Egyébként pedig számít ez valójában?
Ha a férfi szemében egy ilyen dolog fontosabb, mint a barátság, akkor ilyen barátsághoz
nem érdemes ragaszkodnia.

Nyilvánvaló volt, hogy a Meridián olyan könyv lesz, amelyik rekordokat dönt és
komoly hírnevet szerez a kiadónak. A kritikák kitűnőek voltak, különösen a nagyon
kényes Observerben, sőt a Manchaster Guardianban is, olyannyira, hogy megkezdték a
harmadik utánnyomást. Az összes könyvesbolt rekordnagyságú rendelést adott fel
karácsonyra, és úgy tűnt, az ország összes családjában a szülők vagy nagyszülők ezt adják
karácsonyi ajándéknak. Sőt, még azt is rebesgették, hogy jó néhány példányt rendelt a
walesi herceg is számtalan keresztgyereke számára.
Oliver sokkal boldogabb volt, ahogy a karácsony közeledett. A Lyttons háborús
verseskötetét dicsérte az összes kritikus, a szótárak és a klasszikus művek eladása ismét
növekedett, köztük egy rendkívül népszerű, kétkötetes görög mitológiáé, és sikerült
megszerezniük egy kiváló életrajzot Anna királynőről, ami a híres Lady Annabel
Muirhead tudományos alaposságú, de ugyanakkor lebilincselő alkotása volt. Ez volt a
legújabb mű az általa papírra vetett ragyogó életrajzok sorában, de az első, amelyet a
Lyttons publikált. Celia szerezte meg, hosszadalmas és aprólékos tárgyalások után,
amelyeken most az egyszer nem a szerzői jogdíj nagysága volt a gond, hanem Lady
Annabel meggyőzése arról, hogy a kész mű minősége megfelel majd az elvárásainak.
– Végül úgy döntöttem, hogy magára bízom Anna királynőt – közölte Celiával. –
Szegény asszony, el tudja képzelni, tizenhét gyerek, de csak egy élte túl a csecsemőkort!
Úgy érzem, az a kiadó, amelyik olyan csodálatos könyvet képes produkálni, mint a
Meridián, biztosan jó lesz nekem. De ragaszkodom hozzá, hogy ellenőrizhessem az
elkészült kéziratot. A múltban voltak meglehetősen kellemetlen tapasztalataim bizonyos
szerkesztőkkel. Megtanultam, jobb, ha óvatos vagyok.
Celia azt felelte, természetesen az ő szava dönt majd, így hát a szerződést aláírták. Ez
sokat segített abban, hogy Oliver kevésbé kritizálja őt. A férfi zsörtölődve elismerte Celia
szerepét a könyv megszerzésében, ám kevésbé értékelte az Új élet a régi helyett sikerét,
amely már a negyedik kiadást érte meg, és komoly bevételt hozott a Lyttonsnak.
– Természetesen – mondta – örülök, hogy sikeres, de ez akkor sem az a fajta könyv,
amelyiknek a kiadására szívesen vállalkoznék.
Celia hatalmas erőfeszítés árán meg tudta állni, hogy erre ne válaszoljon.
KM azonban, aki éppen feljött Londonba a havi igazgatósági ülésre, amelyet, Celia
legnagyobb megkönnyebbülésére, újra rendszeresen kezdett látogatni, megszólalt:
– Ugyan, Oliver, ne hajtogasd már állandóan azt, hogy milyen könyveket kellene
kiadnunk! Nehéz idők járnak. Ha van néhány, csak félig is eladható könyv, amelyik jól
fogy, hálásnak kellene lennünk érte, hogy kiadhatjuk.
Oliver nem felelt erre, de később, az irodája zárt ajtaja mögött KM megjegyezte
Celiának, hogy úgy véli, a bátyja kezdi veszélyesen elveszíteni a kapcsolatát a valósággal.
– Gondolom, a háború miatt érthető, de most már jó ideje itthon van, és komolyan úgy
vélem, Celia, hogy a sarkadra kell állnod vele szemben, vagy különben egy csomó olyan
dolgot fogunk kiadni, amire senki sem kíváncsi.
Celia odament hozzá és átölelte.
– Nagyon hiányzol – mondta neki egyszerűen.
Jacket és az ő katonai sorozatát illetően azonban nem számíthatott a sógornője
támogatására.
– Nem hiszem, hogy ez olyan rossz ötlet lenne – jelentette ki KM. – Ez olyasmi, amit az
emberek szívesen elhelyeznek a könyvtárukban. Lehet, hogy nem túl sokat hoz majd, de…
nos, úgy gondolom, bele kellene egyezned. Én megszavazom majd.
Celia attól tartott, hogy KM-et, legalábbis részben, ugyanaz a Jack iránti elvakult
rajongás vezeti, mint Olivert. De KM olvasott a gondolataiban.
– Én sem vagyok egészen biztos benne, hogy Jacknek kellene csinálnia – folytatta kissé
fanyar mosollyal –, de te majd rajta tartod a szemed. Nagyon gyorsan ráun majd, biztos
vagyok benne, és valami mást talál. De addig is valóban van néhány nagyon értékes
kapcsolata. És szerintem az nagyon jó ötlet, hogy a dédapád naplóit feldolgozzák
könyvnek.
– Ez az egyetlen értelmes ötlet, ha engem kérdezel – felelte Celia, de végül ő is
megszavazta a projektet.
Három Lytton ellen nem hadakozhatott.

– Drágám! – mondta Jack aznap késő este, amikor belépett a szalonba, ahol Celia
olvasgatott. – Hadd szorítsalak a karomba, hogy kimutassam hálámat! Tessék, ez a tiéd!
Hálám jeléül.
– Ugyan miért? – kérdezte Celia, habár tudta, és kissé hűvösen viszonozta a férfi
csókját.
– Amiért megengeded, hogy csatlakozzam a ti csodálatos cégetekhez. Oliver teljesen
nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem történhet meg, amíg te a beleegyezésedet nem adod.
– Igazán? – kérdezte Celia. Nagyon meg volt lepve.
– Kifejezetten. Tudod, milyen nagyra tartja a véleményedet. Mindjárt Isten után
következel. Gyerünk, nyisd ki az ajándékodat!
 Celia kinyitotta. Egy apró doboz volt az Aspreystől. Benne egy fát formázó aranybross,
rajta apró gyémántvirágok. Nagyon szép volt, és láthatóan nagyon drága. Rámosolygott a
sógorára, és hagyta, hogy a ruhájára tűzze a brosst.
– Drágám, nagyon jól áll neked! Ez kifejezetten neked készült. Biztosan láttak téged,
amint elmentél az utcán a kirakatuk előtt.
– Jack, ez nagyon szép! Gyönyörű. Nagyon tetszik. Köszönöm. De ezután nem
költheted az összes pénzed ilyesmire. Ha a Lyttonsnál fogsz dolgozni, ez körülbelül
ötévnyi fizetésednek felel meg.
– Megérte. Igen, Oliver, említett valami csekély összeget. De… nagyon boldog vagyok.
És nagyon keményen fogok dolgozni.
– Kénytelen leszel – jegyezte meg Celia. – Mi nagyon szigorú munkaadók vagyunk.
Nincs több tizenegy órai reggeli, Jack úrfi.
– Hát persze. Éjjel-nappal dolgozni fogok.
– Azt hiszem, ez igencsak ütközni fog a társasági életeddel – vélekedett nevetve Celia. –
De azért nagyon dicséretesen hangzik. – Aztán komolyan ránézett a férfira, és
megkérdezte. – Áruld el nekem, Jack, honnan jött ez az ötlet? Hogy ennyi idő után most
csatlakoznál a kiadói világhoz?
– Nem is tudom… – mondta Jack bizonytalanul. – Csak úgy… felötlött bennem.
– Aha – bólintott Celia ártatlan arccal. – Értem.
Túlságosan kedvelte Jacket ahhoz, hogy elárulja neki, megtudta, hogy már hat hónapja
próbált állást szerezni a Cityben, de mindenütt elutasították. Borzasztóan ismerős történet
volt ez, amit a veterán katonák a társadalom minden rétegében megéltek.
Celia rámosolygott a sógorára. Megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen.
– Egyébként most éppen távozóban vagyok – közölte a férfi.
– Most? – Rápillantott az órára. Elmúlt tizenegy. – Ó, Jack, melletted olyan öregnek
érzem magam!
– Igen. Egy lánnyal van találkozóm. Valóságos bombázó.
– Igazán? Hát ez nem vall rád. A bájos Stella?
– Te jó ég, nem! Kicsit ráuntam Stellára. Magunk közt szólva, kissé hozományvadász.
– Csak nem? Nos, akkor jó, hogy megszabadultál tőle. Szóval… ez az új… mi a neve?
– Lily. Lily Fortescue.
– Szép név. És… hadd találgassak… színésznő?
– Igen. Egyszerűen csodálatos. Egy új revüben szerepel.
– Tényleg? És… szép?
– Rettentően szép. De most mennem kell, különben elkések. Elviszem vacsorázni. Jó
éjt, drágám! Még egyszer köszönöm.
Celia szeretettel mosolyogva nézett utána. Akár sikeres lesz a katonai sorozat, akár nem,
szórakoztató lesz Jack társasága a kiadóban.

Lily Fortescue-nak remek kedve volt aznap este.
– Meghallgatáson voltam – mesélte Jacknek. – És szerepet kaptam C. B. következő
revüjében.
– Drágám, ez csodálatos! Annyira örülök neki. Olyan büszke vagyok rád! Milyen
szerepet fogsz játszani?
– Többféle szerepet is – válaszolt Lily, aki nagyon meghatónak találta Jack
meggyőződését, hogy ő a legnagyobb sztár Mistinquett óta, de nehéz volt felnőnie hozzá
–, de néhány nagyon jó szám is van közöttük. Ének és tánc, tudod.
– Drágám, nagyon ügyes vagy! Mikor nyitnak?
– Csak tavasszal. A próbák is csak karácsony után kezdődnek. Úgyhogy egyelőre
folytathatom a Folliesban.
– Nagyszerű! Gyere, drágám, meg kell őrizned az erődet! Mit szeretnél enni?
– Nem is tudom. Nagyon éhes vagyok. Tudod, mit? Egy kis homárt ennék.
– Akkor homárt fogsz enni.
Lilynek választékos ízlése volt ahhoz képest, hogy egy kis házban nőtt fel Peckhamben,
egy héttagú családban. Jack Lyttont egy partin ismerte meg a Silver Slipperben egy este,
és nagyon megtetszett neki a jóképű férfi lehengerlő, fiús bája. Kifejezetten élvezte a
társaságát, és nagy érdeklődéssel hallgatta, amikor a férfi közölte vele, hogy Lady Celia
Lytton rokona.
– Gyönyörű asszony, nem igaz? Benne van az összes társasági rovatban. Láttam róla
egy képet, amely a Black Ascoton készült, és nagyon szép volt rajta. És ikrei vannak, nem
igaz? Ikerlányok. Igen, gondoltam. Múlt héten volt egy kép hármukról a Tatlerben.
Lily lelkes olvasója volt a társasági lapoknak. Úgy olvasta őket, mintha vizsgára
készülne. Ennek eredményeképpen pontosan meg tudta mondani, hogy melyik évben
mikor volt az Ascot, vagy Goodwood, vagy Erzsébet királynő bálja, és a nevesebb
társasági hölgyek melyiken mit viseltek.
Huszonnégy éves volt, és rendkívül csinos sötétvörös hajával, barna szemével és
gyönyörű alakjával. Kellemes volt a dallamos hangja is, gondosan csiszolt akcentusával,
és remek volt a modora. Ezenkívül melegszívű teremtés volt, és két hónap elteltével
őszintén kedvelte Jacket. A férfi szórakoztató volt, kedves és figyelmes. A lány nem
kifejezetten számított rá, hogy a kapcsolatuk valamiféle tartós jelleget ölt, de nem is
tartotta elképzelhetetlennek. A férfi rendszeresen biztosította soha nem múló szerelméről,
és a művészbejárónál várta szinte minden este, tekintet nélkül az időjárásra. Sőt mi több,
még nem javasolt semmiféle etyepetyét, habár a csókjai egyre szenvedélyesebbé váltak (és
igen jól csókolt). Ez tetszett Lilynek. Legalább nem kellett aggódnia. Bár felkereste az
egyik új, fogamzásgátlással foglalkozó rendelőt, mint minden modern lány, azért minden
hónapban volt két-három aggodalommal teli nap.
 Aznap este Jack a Savoyba vitte, mivel – mint mondta – különleges alkalom volt. Lily
szeretettel nézett rá, vagy századszor gondolva arra, hogy milyen jóképű a férfi, amikor
Jack megszólalt:
– Ma este nekem is van egy jó hírem, Lily.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Állást kaptam. A bátyám cégénél.
– Hogyan? A kiadónál?
– Igen. Hát nem izgalmas?
– De igen – válaszolt Lily. – Nagyon izgalmas. Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy,
Jack – tette hozzá, aztán rájött, hogy nem volt túl tapintatos.
De úgy tűnt, a férfi nem bánja.
– Pedig az vagyok – válaszolt, és a lányra nevetett. – És saját részlegem is lesz. A
katonai könyvek részlege.
– Az mit jelent?
– Azt jelenti, hogy könyveket adunk ki a…
– Háborúról? – kérdezte a lány. – Milyen unalmas!
– Egyáltalán nem – ellenkezett Jack megbántottan.
Lily igyekezett több lelkesedést mutatni.
– Úgy értem, én biztosan nem érteném meg őket – jelentette ki sietve.
– Biztos vagyok benne, hogy megértenéd. És nem csak a háborúról lesznek könyvek.
Az ezredekről meg a csatákról is, és… szóval ilyesmikről.
– Értem – bólintott a lány. – Ez nagyon érdekesnek tűnik. Milyen izgalmas, Jack!
Gratulálok. Sokat fogsz keresni?
– Nem túl sokat. Eleinte legalábbis. De valahol el kell kezdeni. És a semminél azért ez
jobb. Egészen eddig csak a katonai nyugdíjam volt, meg az örökségemet költöttem. És
mindkettő meglehetősen sovány.
– Igen. És mivel ez egy családi vállalkozás – folytatta a gondolatsort Lily –, úgyhogy,
gondolom, ezután te is a részese leszel. Úgy tűnik, egy szépreményű fiatalembert találtam
magamnak.
– De mennyire! Szóval… emelje rám a poharát, Miss Fortescue! Egy sikeres londoni
könyvkiadó ül itt ön előtt. Remélem, büszke rám?
– Nagyon – válaszolt a lány.
– Az a legjobb az egészben, hogy azt hiszem, most már hamarosan megengedhetek
magamnak egy saját lakást. Úgyhogy… – rámosolygott a lányra, és ragyogó kék szemével
hosszasan a szemébe nézett – szóval lesz hová mennünk, ha együtt akarunk lenni. Ha… ha
te is szeretnéd.
Na, csak eljutottunk az etyepetyéhez, gondolta Lily, de mosolyogva nézett Jackre. Úgy
érezte, ő is szeretné, és épp ideje is volt, már kezdett kissé hiányozni neki. De azért nem
szabad túl könnyen megadnia magát. Nem akarná, hogy a férfi azt képzelje, könnyen
kapható.
– Ne légy szemtelen! – feddte meg Jacket. – És ne higgy el mindent, amit a
színésznőkről hallasz!
– Drágám, dehogy hiszek! Legalábbis nem mindent. Igyunk kettőnkre! Egészségedre!
– Egészségedre! – mondta Lily.

Lily mutatta be Jacket Guy Worsley-nak, akit aztán Jack ismertetett össze Oliverrel.
Guy Worsley is ott volt abban a baráti társaságban, amelyikkel egy este a műsor után
lement a Silver Slipperbe. A férfi egy másik lánnyal járt, egy csinos szőkével, akit
Crystalnak hívtak. Lily korábban már találkozott egyszer a férfival, akinek láthatóan
remek kapcsolatai voltak (habár neki nem volt nemesi címe), és úgy tűnt, ismer mindenkit.
Elég fiatal volt, csak huszonöt éves. 1916-ban kitüntetéssel végzett Oxfordban, aztán
megpróbálta besoroztatni magát, de nem sikerült neki a „rozoga szíve miatt”, ahogy
fogalmazott. A következő két évet a hadügyminisztériumban töltötte, most pedig, igen
csekély lelkesedéssel, az apja brókercégénél dolgozott. Amikor Lily megismerkedett vele,
először azt gondolta, talán homoszexuális, mivel meglehetősen lányos külseje volt lágy,
hullámos barna hajával és hatalmas, sötét szemével. A lány meggyőződését tovább
erősítette, hogy Worsley tele volt a legújabb pletykákkal, és szokatlan érdeklődést mutatott
a mások és a saját öltözködése iránt. De a lány, akivel járt, kijelentette, hogy szó sincs
róla, nem homoszexuális, épp ellenkezőleg.
– Nagyon lelkes, drágám. Sosem elég neki.
A férfi megemlítette, amikor megismerkedtek, hogy könyvet ír, és a lánynak ez most
eszébe jutott (Lily egyik legvonzóbb tulajdonsága és társasági erénye az volt, hogy
emlékezett az ilyen dolgokra), így hát megkérdezte tőle, hogy halad az írással.
– Egész jól – felelte a férfi a lányra mosolyogva. – Sőt, befejeztem az első kötetet.
– És kiadták már?
– Nem – mondta a férfi –, sajnos. Még csak nem is próbálkoztam vele. Tudja, ez egy
családregény, és több köteten át tart, ezért úgy gondoltam, hogy egy kiadó többet szeretne
látni egy kötetnél. Úgyhogy most birkózom a másodikkal.
– Okvetlenül beszélnie kell a barátommal, Jack Lyttonnal – jelentette ki Lily. – Ő
könyvkiadó. Gyerünk, ott van, beszélget azzal a lánnyal! Aki szerintem veszélyesen túl
szép. Jack, gyere, ismerkedj meg Guyjal! Irt egy könyvet, amelyet kiadhatnál.
– Csak ha a katonaságról szól, Lily, ne felejtsd el! – magyarázta vigyorogva Jack, és
kezet rázott Guy Worsley-val.
Guy azt felelte, hogy nem kifejezetten a katonaságról szól a könyv, habár szerepel
benne a háború.
– Valójában nagyon fontos motívum, a lány vőlegénye elesik a háborúban, és…
 – Szóval szépirodalom? – kérdezte Jack.
Igen, felelte Guy, és megkérdezte, hogy Jack valóban csak katonai könyveket publikál-
e.
– Igen – válaszolt könnyedén Jack, mintha már egy jókora polcra valót megvett volna
belőlük a lelkes olvasóközönség. – De a cégem mindenfélét kiad.
– És melyik a maga cége?
– Nos, nem kifejezetten az enyém – visszakozott Jack –, hanem a bátyámé. Igazából
családi vállalkozás. A Lyttons, biztosan ismeri.
Guy egy pillanatig rámeredt, aztán azt felelte, valóban ismeri.
– Biztos vagyok benne, hogy szívesen vetnének egy pillantást a könyvére. Majd szólok
nekik róla. Nagyon jónak tűnik.
Guy azt válaszolta, nem tudja, mennyire jó, és nagyra értékelné, ha hallaná róla
valakinek a véleményét.
– Okvetlenül hozza be és mutassa meg a bátyámnak – ajánlotta Jack. – Telefonálok
hétfőn, ha már beszéltem vele. Gyere, Lily a táncparkettre! Megkértem őket, hogy játsszák
a Whisperinget nekünk. Azt mondtam, az a dalunk.

– Ez tényleg egész jó – nézett fel Celia mosolyogva Jackre. – A könyv, amit a barátod
küldött be. Szeretném hazavinni, hogy ma este jobban beleáshassam magam. Azt
mondtad, sok kötetet tervez?
– Igen. Azt mondta, hogy… családregény. Azt hiszem, ezt a szót használta. Sok könyv
ugyanazokról az emberekről.
– Érdekes ötlet. Tudod, itt van a Forsyte Saga című könyv, egy családregény, amelyről
most mindenki beszél. Épp arra gondoltam, hogy mi is megkereshetnénk a magunk
hasonló könyvét.
– Ezt meg kell mondanom neki, borzasztóan feldobja majd – lelkendezett Jack. –
Rettentően szerény fickó, egyáltalán nem számított rá, hogy kiadják.
– Jack, pillanatnyilag szó sincs arról, hogy kiadjuk – szólt rá szigorúan Celia. –
Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy szeretném rendesen elolvasni. Nem szabad hamis
reményeket kelteni benne, ez nem lenne tisztességes.
– Ó… rendben. És most megmutathatnám neked azt a vázlatot, amelyiket Teddy
Grosvenor készített a szipojlázadásról? Rettentően izgalmas, Celia, sok példányt eladunk
belőle, biztos vagyok benne.
– Csak hagyd itt az íróasztalomon – válaszolt Celia. – Majd később megnézem, ha lesz
rá időm. Sőt, még jobb lenne, ha megmutatnád Olivernek. Ez sokkal inkább az ő asztala,
mint az enyém.
– Rendben. Akkor ne szóljak semmit Guy Worsley-nak még egy-két napig?
 – Inkább egy-két hétig. Ha beszélni akarok vele, megígérem, hogy te leszel az első, aki
megtudja.
Worsley könyve valójában rendkívül jó volt. Celia nehezen hitte el, hogy ez egy első
könyv, és a szerző olyan fiatal. Érezte azt a kis bizsegést a bőrén, ami mindig egy új
tehetség felfedezését jelezte. Celia minden alkalommal ugyanazt az izgalmat érezte: heves
szívdobogást és szinte erotikus örömet. Minden szerkesztő álma, hogy ilyen
felfedezéseket tegyen, ez adja a tekintélyüket, és ez erősíti meg a státusukat. Az asszony
számos jelentős felfedezést tett a maga idejében, olyan magabiztos gyorsasággal ismerve
fel a tehetséget, ami néha őt magát is meglepte. Oliver hazatérése óta azonban, a férfi
állandó kritikáinak súlya alatt, ragyogó magabiztossága megfakult, ítélőképessége
elbizonytalanodott. De azon a napon, Guy Worsley családregényének első fejezetét
olvasva, egészen biztosan tudta, hogy ezt a könyvet a Lyttonsnak meg kell szereznie,
méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
– Valóban egészen csodálatos – ecsetelte Olivernek. – Egy családról szól, amely
Oxfordban és Londonban él a háború alatt és utána. Buchanan a nevük. A férfi tanár
Oxfordban, meglehetősen különc, selyemköntösöket visel, el tudod képzelni, a feleség
pedig gazdag a maga jogán, nem kifejezetten vonzó figura, de nagyon érdekes, aki
valójában a saját életét éli. Van egy lányuk, akinek a vőlegénye elesett a háborúban, és aki
úgy dönt, hogy zenei pályán próbál érvényesülni, és egy fiuk, aki lelkiismereti okokból
megtagadta a fegyveres szolgálatot, a háborút mentősként csinálta végig, és most
orvostanhallgató. Nagyon aktuális. Sok szál van, amelyek időnként összekapcsolódnak. És
az egész gyönyörűen van megírva, és rendkívül jól kitalált a cselekménye. Kérlek, olvasd
el, Oliver! Ez lehetne a mi válaszunk a Forsyte-ra.
A férfi azt felelte, nagyon elfoglalt, de megpróbál időt szakítani rá, hogy elolvassa.
Néhány nappal később közölte Celiával, hogy szeretne szerződést kínálni Guy Worsley-
nak.
– Te hívd be, Celia, te fedezted fel! Egyetértek, csodálatos anyag. Azt hiszem,
szerződést ajánlhatunk neki. De először szeretnék találkozni vele, meggyőződni róla, hogy
nem egyszeri fellángolásról van szó, és valóban több kötete is lesz. Van ügynöke?
– Nincs. Jack azt mondta, nincs. Valójában Jacknck köszönhetjük az egészet. Ő
ismerkedett meg vele, és ő biztatta, hogy küldje be a kéziratot.
– Jól van – felelte kimérten Oliver. – Örülök, hogy megteszi a magáét. Egyébként
beszélt veled erről a könyvről, a szipojlázadásról?
– Említette – válaszolt Celia.
Másnap lezajlott a találkozó Guy Worsley és a Lyttonok között. Rendkívül örömteli
esemény volt. Guyjal azonnali hatállyal megkötötték a szerződést. Kétszázötven fontot
kínáltak neki az első könyvért, opcióval a következő kettőre. A megbeszélés után Jack
csatlakozott hozzájuk egy pezsgős ebédre a Simpsonnál a Stranden.
– Rendkívül jó volt – számolt be róla Lilynek aznap este. – Igazán, drágám, nem olyan
nagy dolog ez a kiadói móka. Én máris rettentő jól szórakozom.

 Nagyon különös volt: a nélkül az egyetlen dolog nélkül volt kénytelen végigcsinálni ezt
a lényegénél fogva boldog időszakot, ami valóban boldoggá tette volna. Celia az
ashinghami kápolnában ült karácsonyeste, és Sebastianra gondolt. Arra, hogy mennyire
hiányzik neki, és még öt nap van hátra, mielőtt egyáltalán beszélhet vele. Közben
megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történhet még a jövő karácsonyig. Mostanra már
átlépett a házasságtörés következő szakaszába. Túl volt az első boldogságon, a kezdeti
bűntudaton és félelmen, túl a helyzet belenyugvó elfogadásán, és egy új, rendkívül
veszélyes szakaszban találta magát. Amikor többet akart: több időt, több elkötelezettséget
és valamiféle előrehaladást.
Megérezte magán az anyja tekintetét, és ragyogó mosolyt küldött felé. Aztán
kényszerítette magát, hogy a szertartásra koncentráljon. Gyönyörű szertartás volt, jászollal
és a gyertyák lobogó fényével. Az összes gyerek ott volt. Giles már rémületesen felnőttnek
tűnt. Egyik oldalán Barty ült, bájos komolysággal, a másikon az ikrek, kuncogva,
sutyorogva, egymást oldalba böködve, amíg a nagyanyjuk néha rájuk nem szólt. Jay Barty
mellett ült, aki fél karjával átölelte. Nagyon jól nézett ki a kisfiú. Karácsony után kezdi az
iskolát. A falusi iskolába fog járni. Már alig várja, mondta Bartynak.
– Orvos leszek, eldöntöttem, ha majd nagy leszek. Hogy meggyógyítsam a
kisgyerekeket, ahogy ők meggyógyítottak engem. Meg te is – tette hozzá, mivel KM
elmondta neki, hogy Barty mit tett érte.
Egyébként nem felejtette el, ahogy Barty ott ült mellette és olvasott neki a kórházban
akkor éjjel. Azt nem tudta, mi volt az a történet, erről homályosak az emlékei, csak azt
tudta, hogy egyre jobban érezte magát, aztán végül elaludt. Azóta viszont az anyja is
felolvasta neki a könyvet, és ez volt a legjobb mese, amelyet Jay valaha is hallott.
Billy is ott volt, hátul ült a kápolnában, a személyzet többi tagjával. Már megkapta az új
lábát, és nagyon jól boldogult vele. Haza akart menni karácsonyra, amíg meg nem hallotta,
hogy Barty is lejön. Akkor meggondolta magát. Úgy tűnt, ettől az anyja is mintha
megkönnyebbült volna. Ő Frank barátnőjének a házába megy karácsonykor, írta a
levelében, ezzel sok munkától kíméli meg magát. A barátnőt Gwennek hívták. „Kedves
lány, és nagyon jó hozzám.” Barty szerint valószínűleg azonnal összeházasodnak, amint
Frank kicsit többet keres. Erre meg is volt minden reménye, mert végre rendes állást
kapott tisztviselőként egy biztosítótársaságnál. Fehér gallérban járt munkába mindennap.
Sylvia nagyon büszke volt rá. Bárcsak Ted is láthatná, gondolta gyakran.
A mise és a vacsora után, amikor a gyerekek és a kimerült Oliver már lefeküdtek, KM
és Jay hazatért a kis házukba, Lord Beckenham pedig elaludt a könyvtárszobában, Lady
Beckenham Celiára nézett, és megkérdezte.
– Te miben sántikálsz?
Celia igyekezett a lehető legkifejezéstelenebb arccal visszanézni rá.
– Semmiben. Nem értem, miről beszélsz, anya.
– Dehogynem. Feszült vagy. És nagyon gyakran mintha máshol járnál. Találtál
magadnak egy szeretőt, igaz?
– Anya!
 – Nem hibáztatlak. A legkevésbé sem. Oliver teljesen kimerültnek tűnik. És nagyon
nehéz vele, tudom. De legyél nagyon óvatos. Ki az illető?
– Én… nos, vagyis… – Celia hirtelen megnyugodott.
Nagy megkönnyebbülés lenne, ha beszélhetne róla. És az anyja volt az egyetlen, akiben
tökéletesen megbízott. Elmondott neki mindent. Vagyis amennyit mert. Az anyja teljes
csendben hallgatta, aztán azt mondta:
– Eddig úgy tűnik, minden rendben van. De ne engedd, hogy kicsússzon a kezedből a
dolog! A szeretők nem helyettesítik a férjeket, Celia, kivéve az ágyban. És az végül
unalmassá válik. A végén elveszíthetsz mindent.
Celia nem válaszolt.
– Azt hiszed, hogy szerelmes vagy belé, ugye?
– Anya, tudom, hogy az vagyok.
– Igen, hát a viszony ezt teszi veled. De mindig emlékezz rá, hogy csalsz. Nem, nem a
nyilvánvaló módon. Mert persze csalsz úgy is. De én úgy értem, hogy az életeddel csalsz.
Mindig kedvesek vagytok egymáshoz, mindig szórakoztatók, mindig a lehető legjobban
néztek ki. De a valóság nem ilyen. A valóság arról szól, hogy vezeted a háztartást,
irányítod a személyzetet és fegyelmezed a gyerekeket. Ezt ne felejtsd el, Celia! Az élet
több a szép szavaknál és az orgazmusnál.
– Anya!
– Ez az igazság. Miféle fickó?
– Tetszene neked. Legalábbis úgy gondolom. A Malvernbe járt.
– Nem tudom, hogy tetszene-e – válaszolt Lady Beckenham széles mosollyal –, de nem
akarok előre ítélni róla. Nem mintha valaha is találkoznék vele. Nem lenne helyes.
– Nem – értett egyet szomorúan Celia. – Azt hiszem, igazad van. Pedig jó volna, ha
találkozhatnátok.
– Próbáld meg egyszerűen élvezni ezt a viszonyt – tanácsolta az anyja, megveregetve a
lánya vállát. – Tekintsd annak, ami! Ne várj túl sokat tőle, különben elrontod az örömödet!
És ne legyen túlzott bűntudatod se miatta! Most lefekszem. Barty csodásan néz ki, nem
igaz? Aranyos gyerek.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem volt igazad vele kapcsolatban? – kérdezte
Celia hálásan, hogy témát váltottak.
– Szó sincs róla. Még hosszú utat kell megtennie. De kezd nagyon csinos lenni. Emiatt
fájhat majd még a fejed.
– Nem jobban, mint az ikrek miatt.
– Celia! Dehogynem. Nem lehetsz ennyire ostoba! Jó éjt!

Sylvia jól érezte magát karácsonykor Gwen és a családja társaságában. De később,
amikor az idő hidegebbre és esősebbre fordult, és megvastagodott az örvénylő londoni
köd, az asszony nagyon rosszul lett. Valamiféle influenza alakult ki nála, bár nem az a
rémes fertőző változata, de így is a tüdejére húzódott, és szinte az egész januárt ágyban
töltötte. Annyira rosszul volt, hogy Marjorie azt javasolta, hívjanak orvost. Sylvia
megpirongatta érte.
– Nem engedhetjük meg magunknak, Marjorie! Csak egy kis mellbaj. Nem lesz semmi
bajom.
Azt tette, amit mindig. Erősnek mutatta magát, amikor a család ott volt, de azonnal
lefeküdt, amint elmentek, és délután küszködve kelt fel, hogy elkészítse az uzsonnájukat.
Január végére már gyógyulni kezdett, azt állította. A mellbaja jobb lett, de időnként erős
fájdalmat érzett a hasában. Kicsit olyan volt, mint a havibaja előtt, csak élesebb, erősebb.
– Jól vagyok – förmedt rá szinte Bartyra, amikor a gyerek azt javasolta, hogy nézesse
meg magát dr. Perringgel. – Sokkal jobban. Ne csinálj ilyen nagy felhajtást!
– Amikor a jövő hónapban mindnyájan lemegyünk Ashinghambe Billy születésnapjára,
esetleg ott lent elmehetnél valakihez. Aggódom miattad, anya. Remélem, elég jól leszel
ahhoz, hogy jönni tudj.
Sylvia rámosolygott.
– Jól leszek, és ha azt gondolod, hogy ezt bármiért is elmulasztanám, akkor nagyon
tévedsz. Alig várom. Billy húszéves. Ki gondolta volna?
– Én tizenhárom leszek ezen a nyáron – jegyezte meg Barty.
– Tudom, drágám. És kész felnőttnek nézel ki. Valóságos ifjú hölgynek. Lady Celia
biztos nagyon büszke rád.
– Te nem vagy büszke? – kérdezte aggódva a lány.
– Dehogynem! – vágta rá gyorsan Sylvia. – De Lady Celia volt az, aki valódi hölggyé
változtatott.
– Anyu, senki nem változtatott semmivé. Én még mindig ugyanaz vagyok.
– Ugyan, Barty – mondta szigorúan Sylvia –, ez butaság! Nem beszélnél úgy, ahogy
most beszélsz, nem tudnád mindazt, amit tudsz, sőt még csak nem is néznél ki így Lady
Celia nélkül. Olyan szépen jársz, Barty, biztosan a táncórák miatt, gondolom.
– Lehet – jegyezte meg kétkedve Barty.
A heti táncóra Madam Vacaninál, ahová a jó családból származó londoni kislányok fele
eljárt a dadusok kíséretében, kínszenvedés volt neki.
– Nagyon hálásnak kell lenned! Ne felejtsd el soha!
– Tudom – válaszolt Barty. – Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. Csak éppen…
– Csak éppen, drágám?
– Csak annyira kezdek belefáradni, hogy hálás legyek. És bármit is mondasz, és
bárhogy beszélek is, meg minden, én akkor is még mindig én magam vagyok. Ugyanaz,
aki itt született. Te vagy az anyám, és apa volt az apám. Ez nem változott meg. És ez
fontos. Legalábbis nekem fontos.
– Nekem is fontos – jelentette ki Sylvia, megveregetve a lánya kezét. – Természetesen.
Az ashinghami látogatást az izgalom és a félelem szokásos vegyes érzésével várta. Jó
lesz Billyvel találkozni, elszabadulni Londonból, látni a vidéki tájat, és beszívni a jó, tiszta
levegőt. Még februárban is. De rettegett Lady Beckenhamtől. Halálra rémült az állatoktól
és a zajoktól, amelyek betöltötték a vidéki éjszakát. Aztán ott volt a köhögés. Ha egyszer
elkezdte, mintha nem tudná abbahagyni. Ez egyáltalán nem volt valami szép, nem volt
hölgyhöz illő. És ha éppen Lady Beckenham előtt jön rá? És mindig olyan hányingere volt
az autóban lefelé menet. Legutóbb meg kellett kérnie Lady Celiát, hogy álljanak meg.
Nagyon kedves volt ugyan, de Sylvia rettentő zavarba jött. De… mindennek ellenére,
megéri. Hogy láthassa Billyt. Olyan büszke rá.

– Bárcsak rendesen együtt tölthetnénk egy kis időt! – sóhajtott fel Sebastian.
A férfi hatalmas ágyán feküdtek, Celia épp most közölte vele, hogy mennie kell.
– Okvetlenül vissza kell érnem a Lyttonsba négyre. Nem tehetek róla, Sebastian, ne
nézz így!
– Hogy tudsz egyáltalán gondolni a munkára, arra, hogy visszamenj a Lyttonsba, vagy
bármi másra ez után az előadás után, el sem tudom képzelni. Nézz csak magadra…! –
Kinyújtott ujjával letörölt egy verejtékcseppet Celia hasáról, és lenyalogatta. – Eső. Eső
Celiáról. Édes délutáni eső.
– Tudom.
A nő reszketeg mosollyal nézett rá. Különleges alkalom volt a mai, még az ő számára is.
Mintha sosem akarna véget érni. Celia egyre csak emelkedett, szárnyalt, aztán szinte
megkönnyebbülve aláhullt, majd ismét szárnyalt, hangosan felkiáltva, diadalmasan és
örömmel, amint a teste megragadta a gyönyört, belekapaszkodott, magához édesgette,
aztán elengedte egy hatalmas robbanásban. Aztán amint a férfi is felért a csúcsra, és Celiát
is ismét magával ragadta, az asszony megdöbbenve felkiáltott valami fura, ősi, primitív
hangon, a gyönyör hangján.
– Ne menj! – kérlelte a férfi. – Maradj itt! Maradj velem! Szerelmem.
– Sebastian, nem lehet. Igazán nem tehetem.
És ekkor mondta a férfi, hogy több időre volna szükségük.
Már valóságos megszállottsággá váltak a kérdések: hogyan, mikor, hol. Egy éjszaka,
mondta a férfi, képzelj el egy egész éjszakát. Amikor egymás mellett fekszünk, és valóban
együtt is alszunk. Egy nap, felelte a nő, képzelj el egy napot, amikor van idő a
beszélgetésre, és van idő együtt gondolkodni, sétálni, enni.
– Mi a helyzet az anyád házával? Nagyon szeretnék találkozni vele. Remek asszonynak
tűnik.
– Nem engedné meg.
 – Azt hittem, helyesli.
– Helyesli a házasságtörést. A szexet. De nem az elkötelezettséget. Még a szerelmet
sem.
– Akkor az nem lesz jó. Én szeretlek, Celia.
Az asszony nem felelt. Még mindig nem mondta ki.
– Mit szólnál egy konferenciához valahol? Egy irodalmi konferenciához?
– Oliver tudná, hogy nem létezik. Vagy ha igen, ő is ott akarna lenni.
– Egy meghívás, hogy valahol beszédet mondj?
– Arról szintén tudna. Azon tűnődtem…
– Igen?
– A nővérem jutott eszembe. Ő Skóciában lakik. Mondhatnám, hogy őt akarom
meglátogatni. Ő megértené.
– Ez jó lenne. Nagyon is jó.
– De…
– De mit?
– Még mindig óriási a kockázat.
– És itt nem? – kérdezte a férfi nevetve. – Csak egy mérföldnyire lehetünk a férjedtől.
Az asszony is nevetett, miközben kikelt az ágyból.
– Igen, tudom. Milyen buta vagyok!
– Szeretlek, Celia. Mondd, hogy te is szeretsz!
– Én… nem tudom kimondani.
– Miért nem? Ó, már tudom. Félsz tőle, igaz? Miért?
A nő megcsókolta, aztán egyetlen szó nélkül eltűnt a fürdőszobában.
– Beszélek a nővéremmel – ígérte, amikor búcsúcsókot váltottak.
Caroline-t mulattatta a dolog.
– Hát persze. Kíváncsi voltam, meddig bírod még. A jó öreg Oliver igazán csak árnyéka
önmagának.
Celia úgy érezte, muszáj a védelmére kelnie.
– Azt hiszem, annál kicsit több, Caroline.
– Örömmel hallom. Mindenesetre mondd meg, mit mondjak és kinek, és én megteszem.
Te jó ég, mintha tegnap lett volna, amikor úgy megbotránkoztál azon, amit anyáról meg
George Paget-ról mondtam!
– Tudom – ismerte el Celia sóhajtva.
– Mit szólnál az első hétvégéhez márciusban? – kérdezte később Sebastiantól Celia. –
Vagy… – Elhalt a hangja.
– Tökéletesnek tűnik. Mi a baj?
– Én… csak elgondolkodtam a hétvégeken.
– Miért?
– Tudod. A hétvégék… Suffolkra vannak fenntartva, nem igaz?
– Butaság. A hétvége a szerelemé.
– Ne mondd ezt – szólalt meg az asszony hirtelen elszomorodva.
– Miért ne?
– Mert… nos, azért, mert… ó, Sebastian, ne légy ilyen ostoba! Biztosan érted, mire
gondolok!
– Drágám, valóban értem, hogy mire gondolsz. Ez valóban olyan fájdalmas neked?
– Igen – válaszolt alig hallhatóan az asszony. – És tudom, hogy ez milyen ostobaság,
amikor neked is gondolnod kell… Oliverre, és… és…
– Hatalmas energiát fordítok arra – vallotta be a férfi szomorú arccal, megcsókolva a
nőt –, hogy ne gondoljak rá. Ami pedig Millicentet illeti, igazán nem is emlékszem rá,
mikor szeretkeztünk utoljára.
– Ó, értem – mondta Celia.
Mintha hirtelen ragyogóbban sütött volna a nap, és a szoba is mintha melegebb lett
volna.

– Már majdnem ott vagyunk – mondta izgatottan Barty. – Nézd, ott egy jelzőtábla
Ashingham felé! Jól vagy, anya? Kicsit sápadtnak látszol.
– Jól vagyok – mondta Sylvia. Nehezére esett a beszéd. Az elmúlt egy órában erőlködve
próbálta visszatartani a köhögést és a hányingerét, és ez nagyon kimerítette. Rettenetes
hányingert érzett. – Tökéletesen jól vagyok – ismételte meg határozottan, és kipréselt
magából egy mosolyt.
– Akkor rendben. Milyen csodás itt!
Barty és Celia kora reggel vették fel Sylviát a Line Streeten a hatalmas autóval, amelyet
új sofőr vezetett, a káprázatosan jóképű Daniels. Barty, aki szerette Trumant, és őszinte
fájdalommal megsiratta, amikor hallotta, hogy elesett Monsnál, kissé szerelmes volt
Danielsbe, aki csak egy kicsit volt szemtelen vele, és Milady Millernek hívta őt, amikor
Celia nem volt a közelben.
A lány remek hangulatban volt. Celia, meglátva benne az akadémikus tehetséget, és
több okból is támogatva az előbbre jutását, beíratta a St. Paul Leányiskolába. Barty kiváló
eredménnyel tette le a felvételi vizsgát.
– Barty! – szólalt meg Celia a reggelinél, átfutva a levelet. – Barty, nyertél egy díjat. Ez
egy kisebb ösztöndíj, tudod? Ügyes vagy. Ez nagyszerű eredmény.
Barty izgatottan hitetlenkedett, látni akarta maga is a levelet. És ott volt, fehéren-
feketén. „Örömmel tájékoztatjuk, hogy Barbara Miller angol vizsgadolgozata igen magas
színvonalú volt. Ennek következtében szeretnénk felajánlani neki az egyik alapítványi
díjunkat. Örömmel várjuk, hogy iskolánkban üdvözölhessük szeptemberben, és biztosak
vagyunk benne, olyan jó eredményt ér el iskolánkban, hogy annak idején majd a
felsőoktatásban folytathatja tanulmányait.” Felsőoktatás. Barty tudta, hogy az mit jelent.
Egyetem. Egy pillanatra behunyta a szemét. Szinte már túl izgalmas volt az egész.
Bartynak nagyon tetszett az iskola, amikor odament a vizsgára. Tetszett az épület, az
atmoszféra, a tanárok, akik láthatóan nem foglalkoztak annyit a hölgyhöz illő
viselkedéssel, mint a Miss Wolff tanárai. Nem kétséges, hogy a többi problémája követni
fogja ide is, de felbátorította, amit az igazgatónő mondott arról, hogy náluk mindenféle
társadalmi közegből vannak lányok.
– Itt az egyetlen kiváltság, amelyet elismerünk, Lady Celia, a szellemi kiválóság.
Még az ikrekre is mély benyomást tett az ösztöndíj, és azt mondták, bárcsak ők is a St.
Paul’sba járhatnának.
– És otthagyhatnánk a szörnyű Miss Fauncey-t – mondta Adele.
– És a rémes Miss Barkert – tette hozzá Venetia.
Celia erre kimérten azt felelte, kevés az esélye, hogy valaha is otthagyhatják Miss
Fauncey-t és Miss Barkert, arról nem is beszélve, hogy esetleg a St. Paulba kerülhessenek,
ha nem töltenek legalább egy kis időt naponta tanulással. Az ikrek nem jöttek velük
Ashinghambe. Egy partira mentek, aztán táncórájuk is lesz, és majd ők biztosítják
Olivernek a társaságot is.
– Valakinek muszáj – jegyezte meg Adele, revansot véve.
– De különben is szívesen tesszük – tette hozzá Venetia.

– Már meg is érkeztünk – szólalt meg Barty. – És nézd, anya, nézd csak, az ott Billy,
nem? De mégsem, nem lehet azon a hatalmas lovon.
– Jaj, istenem! – mondta Sylvia. – Te jó ég! Nem lehet, az egy hatalmas állat!
De mégis ő volt. Az egyik kifutóban Billy egy óriási ló hátán ülve békésen kocogott
körbe egy vezetőszáron, amelyet Lady Beckenham tartott. Egyik lába a kengyelben, a
másikról levéve a toldás, az arcán tökéletes koncentráció.
– Tartsa lent a nyavalyás kezét! – harsogta Lady Beckenham. – Úgy néz ki, mint valami
pudli egy cirkuszi lovon. És szorítsa a lábával, a combja még megvan, az isten szerelmére!
Bartyék kiszálltak az autóból, és megbabonázva figyeltek. Barty az öklét rágta, ahogy
mindig, ha ideges volt. Sylvia a szívére szorította a kezét, az arca krétafehér volt. Még
Daniels is mintha aggódott volna. Levette a sapkáját, és izzadó homlokát törölgette. Csak
Celia állt nyugodtan mosolyogva, látván, hogy Billy valójában biztonságban van, és
tökéletesen boldog. Azzal is tisztában volt, hogy mit tesz az anyja a fiúért.
 – Szervusztok! – kiáltott oda nekik lady Beckenham, amikor a lovaglólecke véget ért. –
Most már nem is olyan rossz. De először szánalmas volt, nem igaz, Billy? De végül csak
eljutunk valahova. Nos, mi a véleményed a lóról?
– Csodás – felelte Celia. Átbújt a kerítés alatt, odament a lóhoz, és megveregette széles
nyakát. – Még nem láttam itt, ugyan honnan került ide?
– Franciaországból – válaszolt az anyja. – Kiöregedett csataló. Őrnagynak neveztük el.
Vágóhídra kerültek volna mind, Waterloonál árverezték el őket. Megszakadt értük a
szívem, hármat is megvettem. Ez tele volt szórva srapnellel, de mind kijött belőle. Billy
meg én nem győztük szedegetni a szilánkokat, és tisztogatni a sebeket, igaz, Bill?
– Nem bizony – bólintott Billy.
Felvette a ló mellől a földről a történelmi Beckenham-mankót, és odaugrált hozzájuk.
– Szervusz, anya, Barty! Jó reggelt, Lady Celia!
– Billy, te olyan bátor vagy! – lelkendezett Barty.
– Á, dehogy. Ez egy aranyos, vén jószág – szerénykedett a fiatalember. – Nem igaz,
Lady Beckenham?
– De igen. Csodálatosak valamennyien. Kezesbárányok. Csak elkiáltod magad, hogy
„Állj!”, és abban a pillanatban megdermednek. Beckenham azt ki akarja vinni jövő ősszel,
azt mondja, bármit át tud ugrani.
– Nagyon kedves jószágok – jegyezte meg Celia. – Micsoda csodálatos ötlet!
– Igen, egypáran közülünk úgy gondolják, hogy meg kellene próbálnunk megmenteni,
amennyit tudunk. Szegények megérdemlik. Megtették a magukét a hazáért meg a
királyért. Mondok neked valami igazán elképesztők: időnként egy vonalba állnak, és
együtt vágtatnak le a mezőre. Mintha rohamoznának. Kicsordult a könny a szememből,
amikor először láttam, nem igaz, Billy?
A fiú bólintott. Celia ránézett. Kipirult az arca a csípős szélben, és nagyon erősnek tűnt.
Mindig nagydarab volt, már gyerekkorában is, de most mintha még karácsony óta is nőtt
volna. Legalább százkilencven centi lehet, gondolta az asszony, és széles vállú. És
csodálatosan boldognak is látszott. Szélesen mosolygott, kék szeme – Sylvia szeme –
ragyogott. Különös, vélte Celia, de aztán el is nyomta magában a gondolatot, az, ahogyan
az anyja adoptálta Billyt, miközben társadalmilag megtartotta a saját helyén, talán
sikeresebbnek bizonyul, mint a saját próbálkozása Bartyval.
– Jól van, most menjen, és végezze tovább a munkáját, Billy! – szólalt meg Lady
Beckenham. – Majd hétfőn folytatjuk a lovaglóleckét. Sylvia, maga rettenetesen néz ki.
Remélem, nem kapta el ezt a rémes influenzát. Mert akkor már fordulhat is vissza
Londonba.
– Anya! – szólt rá Celia.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem, Lady Beckenham – válaszolt Sylvia
kivörösödött arccal, amint megpróbált elnyomni egy erős köhögési rohamot.
– Pedig úgy hangzik. Jobb lesz, ha bemegy a házba. Szörnyű ez a szél. Visszaül az
autóba?
 – Nem, inkább sétálnék, köszönöm.
Bármi jobb volna, mint újra beszállni abba a gördülő dobozba, gondolta.
– Rendben. A Galambházba tettem magát meg Bartyt. Barty, te túl gyorsan nősz. És
kezdesz csinosodni. Hamarosan már nem engedhetem Beckenhamet a közeledbe.
– Anya! – szólalt meg ismét Celia.
– Sokkal jobb, ha felkészül rá. Úgy kisebb a sokk.
– Barty elnyert egy ösztöndíjat – váltott témát sietve Celia. – Ma reggel tudtuk meg. A
St. Paul Leányiskolába. Hát nem csodálatos?
– Milyen rendkívül különös! – jegyezte meg Lady Beckenham.
Sylvia valahogy túljutott az ebéden. A házvezetőnő szobájában szolgálták fel, ami talán
a legmelegebb helyiség volt egész Ashinghamben, mivel kicsi volt, és hatalmas tűz égett a
kandallójában. Celia közvetlenül a tűz mellé ültette Sylviát, mivel észrevette, hogy
reszket, és az anyja egyik stóláját is a vállára terítette.
– Jól van? – kérdezte suttogva, tudván, hogy Sylvia mennyire gyűlöli a nagy felhajtást.
Sylvia erőtlenül bólintott, és próbálta élvezni a báránysültet, amelyről látta, sőt az
illatáról is érezte, milyen ízletes, de még mindig rettenetes hányingere volt. Pár falatot
legyűrt, de csak küszködve tudta lenyelni, mivel a szájában valami száraz, szinte porszerű
anyaggá változott, és a szikkadt kenyérhez hasonlított, amit időről időre Mr. Phelps
küldött neki. Sajnálta pedig. Hosszú ideig nem fogják újra báránysülttel kínálni.
Gyötörte az erős hasfájás is, amint ott ült; most már túlzottan is kimelegedve, és
udvarias mosollyal figyelte a társalgást. Billy izgatottan beszélt a lovaglásról, Barty az
ösztöndíjról, Lady Celia viszont kicsit csendesebbnek tűnt, mint általában, és elég
fáradtnak látszott. Lady Beckenham nem velük evett, de az étkezés végén bejött, hogy
bejelentse, kilovagol, majd uzsonnaidőben látják egymást, és hogy a szakácsnő készített
Billynek születésnapi tortát.
– Azt is itt fogjuk megenni. Pontban négykor, és utána lemehet az istállóba, Bill.
Kiviszem az Őrnagyot, gondoltam, egy kis mozgás jót tesz neki.
– Igen, Lady Beckenham. Biztosan.
Olyan természetesen beszél vele, gondolta Sylvia, és habár nyilvánvalóan tisztelettudó,
egyáltalán nem fél tőle. Sőt, úgy tűnt, nagyon kedveli Lady Beckenhamet.
Sylvia felállt. Muszáj egy mosdót keresnie. Eddig nem akarta megkérdezni, de nagyon
hosszú volt az út. A fájdalom belehasított az oldalába. Egy pillanatra behunyta a szemét,
és hallhatóan elakadt a lélegzete.
– Sylvia, úgy látom, nincs igazán jól – szólalt meg Celia. – Mi a baj?
– Csak egy kis hasfájás. Semmi komoly. Megmutatná, Lady Celia, merre van a mosdó?
– Természetesen. Elnézést, hogy nem gondoltam rá előbb a nagy izgalom közepette.
Jöjjön! Komolynak tűnik ez a fájdalom. Ha nem lesz jobban holnapra, elhívjuk az öreg
doktor Greert, hogy nézze meg magát.
 – Ó, azt nem engedhetem meg.
– Attól tartok, kénytelen lesz.
Sylvia elaludt a szobájában a Galambházban. Szeretett itt lenni. Olyan kedves kis ház
volt, sokkal kevésbé rémítő, mint a nagy ház. Legszívesebben mindörökre ott maradt
volna, de megérkezett Barty tíz perccel négy előtt, és szólt, hogy át kell menniük a házba,
Billy születésnapi uzsonnájára.
– Vagy nem érzed hozzá elég jól magad, anya?
– Dehogyisnem – vágta rá gyorsan Sylvia, és a pihenéstől valóban jobban érezte magát.
– Csak nem képzeled, hogy elmulasztanám? Vizsgáltasd meg a fejed, Barty!
Lady Beckenham csodálatos uzsonnát rendezett Billynek. Volt egy szép nagy torta,
feldíszítve, gyertyákkal, bár már húszéves volt a fiú. KM és Jay is csatlakozott hozzájuk,
és az egész személyzet, mivel Billy nagyon népszerű volt. A főlovász, egy apró ír, aki
valaha zsoké volt, és egy karcolás nélkül túlélte a háborút, gyakran mondogatta, hogy
bármikor inkább szembenéz az ellenséggel, mint Lady Beckenhammel, ha dühös. Aznap
is megjegyezte, miközben Lady Beckenhamre vártak.
– Én is – vágta rá Lord Beckenham, aki éppen betoppant. – Az ellenséget lelőheti az
ember…
Billy nagy taps közepette fújta el a gyertyákat.
– És most kívánj valamit! – javasolta Barty.
A fiú ránézett, aztán az anyjára, végül Lady Beckenhamre.
– Őszintén szólva – kezdte, és kerek képe kivörösödött –, nincs nekem mit kívánnom.
Kivéve persze egy lábat, de hát akkor nem volnék itt, ha azt megkapnám.
Nagy taps és nevetés támadt.
Lady Beckenham hangosan kifújta az orrát hatalmas és kissé piszkos zsebkendői
egyikében, amelyeket mindig magánál tartott, aztán kijelentette, hogy ennyi elég is volt, és
ha Billy nem lesz lent hamarosan az istállóknál, hogy folytassa a munkát, akkor garantálja,
hogy azt kívánja majd, bárcsak valahol másutt lenne.
Sylvia szinte azonnal lefeküdt, amint visszaért a Galambházba. Csodálatos
megkönnyebbülés volt, hogy csak fekhet, és mozdulnia sem kell. Felhúzta a lábát, ettől
enyhült a fájdalom, és Barty hozott neki egy forró vizes tömlőt, amely szintén nagyon jót
tett. Most már egészen biztos volt benne, hogy a havibaja fog megjönni. A
legalkalmatlanabb időben. De legalább nem volt semmi dolga egészen másnapig. És akkor
már valószínűleg jobban lesz.
– Biztos, hogy jól vagy, anya? Ne szóljak Celia néninek, hogy hívjon orvost?
– Te jó ég, dehogy, Barty! Semmiség, volt már máskor is, és el fog múlni.
Nem akarta bővebben kifejteni. Barty még túl fiatal volt, hogy megértse az ilyesmit.
– Szóval ez… hát, tudod, a havivérzéseddel kapcsolatos?
Sylvia megbotránkozott.
 – Na de Barty! Honnan tudsz te erről? – kérdezte.
A lány meglepettnek tűnt.
– Celia néni mondta nekem – válaszolta. – Azt mondta, fontos, hogy időben tudjak róla.
Hogy ne úgy érjen, mint valami szörnyű sokk. Egyáltalán nem hangzik valami kellemes
dolognak – tette hozzá.
– Nem is az – értett egyet kimérten Sylvia –, de ki kell bírni, és kész. És most ne
beszéljünk többet róla! Különben is, sokkal jobban érzem magam. Menj, keresd meg
Billyt, már biztosan vár!
Barty betakargatta, készített neki egy csésze nagyon édes teát, és ment, hogy a bátyjával
meg a többi lovásszal vacsorázzon.
Sylvia feküdt az ágyban, és a beszélgetésükre gondolt. Fura nyugtalansággal töltötte el a
gondolat, hogy a lányát egy ilyen intim kérdésben valaki más világosítsa fel, nem pedig ő.
Ez rádöbbentette, milyen mély a szakadék az ő élete és Bartyé között, és milyen
lehetetlenül távol kerültek egymástól, Barty minden szeretete és lojalitása ellenére is.
Sylvia nem sokszor volt féltékeny Celiára az elmúlt évek alatt, amiért olyan közel áll
Bartyhoz. De aznap éjjel féltékenységet érzett, és még valamit, ami közel állt a
nehezteléshez.

– Hogy vagy? – kérdezte Lady Beckenham Celiától vacsora után, miután Lord
Beckenham már lefeküdt. – Fogadni mernék, hogy megpróbálja rávenni azt a csinos új
fiatal teremtést, hogy vigyen be neki egy esti italt. Valószínűleg meg is teszi. Elég
intelligens, és tetszik neki Beckenham figyelme.
– Anya –mondta nevetve Celia –, te elképesztő vagy! Tényleg nem bánod?
– Te jó ég, dehogy! Mélységesen hálás vagyok nekik. Máskülönben nekem jutna ez a
figyelem, és manapság kitalálni sem tudnék semmi rosszabbat.
– Értem.
Celia elhallgatott. Megpróbálta – sikertelenül – elképzelni magát ilyen helyzetben,
amikor Oliver túlzottan is lelkesen üldözi őt, nem pedig szinte látható erőfeszítéssel szedi
össze a bátorságát és az erejét, bár az utóbbi időben kissé nagyobb sikerrel.
– Szóval?
– Ó, hát megvagyok – felelt meglepődve, mert egy pillanatra elfeledkezett a kérdésről.
– Nem erre gondoltam. Amint azt te is jól tudod.
– Semmi sem változott.
– Egyáltalán semmi?
– Nem.
– Akkor jó. Örömmel hallom. Mondok neked valamit: amikor majd mindennek vége,
csak a jó dolgokra emlékszel majd. Kicsit olyan ez is, mint a gyerekszülés.
 – Értem – mondta Celia felsóhajtva.
Sokat adott volna, gondolta, az anyja pragmatizmusáért. Az ugyanis elengedhetetlen
része volt egy házasságon kívüli viszonynak.

 20. fejezet
Volt valami Guy Worsley-ban, ami vonzotta az emberek érdeklődését. Mindig is a
figyelem középpontjában állt, már az iskolában is. Nehéz lett volna elemezni, hogy
pontosan miért. Az tény, hogy okos volt, sármos, remek társaság és nagyon jóképű is. De
ezek egyike sem volt rendkívüli, sőt egyik sem haladta meg az átlagot. Ott volt még a
meglehetősen törékeny egészsége és a sokat emlegetett gyenge szíve – női regénybe illő
téma, ahogy Oliver kissé megvetően megjegyezte egyszer, amikor hallott róla –, és ez is
fokozta a vonzerejét a nők körében, a pletykálkodás iránti hajlamával, valamint az olyan
női témák, mint az öltözködés és a lakberendezés iránti érdeklődésével együtt.
Az a tény, hogy számos jól dokumentált viszonya volt már, nem vetett véget a
homoszexualitásáról szóló pletykáknak. Nem jelent semmit, mondták az emberek,
közöttük sokan ugyanúgy szeretik a nőket is, mint a férfiakat. Guy maga soha nem
igyekezett különösebben tagadni a pletykát, sőt állítólag kifejezetten élvezte. De valójában
heteroszexuális volt, és eltekintve egy meglehetősen híres epizódtól, amikor a
középiskolában in flagranti érték ugyanazon az estén az évfolyamfelelőssel és a felügyelő
tanárral is – legalábbis így szólt a történet –, semmi nem támasztotta alá a híreszteléseket,
bár jelentős mértékben hozzájárultak a hírnevéhez.
De mindez továbbra sem magyarázta meg, hogy miért beszéltek róla az emberek,
akárhová ment, akármit tett. A Buchananék című családregény és az, hogy az egyik
legjelentősebb és legérdekesebb londoni kiadó vásárolta meg, igen jó beszédtémául
szolgált. Szinte túl jó volt, hogy igaz legyen, mintha ez is egy mese volna, ahogyan Lily
Fortescue, aki érzése szerint fontos szerepet játszott benne, nem is egyszer megjegyezte.
Mindenki tudta, hogy Worsley-t Lady Celia Lytton fedezte fel, ő vonta be híres irodalmi
társasági köreibe, hogy a kiadói világ hónapokig versengett a könyvekért, amelyeket
Oliver Lytton végül rekordösszegért vett meg. Mindez még népszerűbbé tette a férfit, még
kívánatosabbá, mindenki ismerni akarta, hallani róla, ott látni a partijain.
A könyvekről is sokat beszéltek. A Buchananék az irodalmi pletyka tárgyává vált olyan
helyeken, mint a Garrick és a Reform Club. Cikkek jelentek meg róla a hetilapokban,
találgatásokkal a tartalmat, a megjelenés valószínű dátumát és a mű sikerét illetően. Jóval
azelőtt, hogy a könyv a szerkesztőkhöz került volna, már úgy jellemezték, mint az 1920-as
év egyik legfontosabb könyvét.
Sebastian Brooke-ot kissé ingerelte ez az egész.
– Csak féltékeny vagy – mondta neki Celia, és szeretettel megcsókolta, hogy jelezze,
nem gondolja komolyan, bár ő is tudta, hogy elképesztően nagy szakmai féltékenység van
a szerzők között. – Egy-két napra letaszítottak a trónodról.
– Szó sincs róla – válaszolt Sebastian. – Bizonyos értelemben még megkönnyebbülés is.
Egyszerűen csak nem gondolom, hogy olyan figyelemreméltó mű lenne…
– Valóban nem az. Nem olyan, mint a Meridián, természetesen. Nem eredeti, sőt még
csak nem is különösebben irodalmi. Egyszerűen egy csodálatos történet, és éppen ez az,
amire az emberek vágynak. Ezenkívül folytatásos történet, mi meg a kiadóban vágyunk
erre. Ha szerencsések vagyunk, még hosszú évekig folytatódik a Buchananék. És van
benne néhány ügyes cselekményszál. A kissé álszent, különc akadémikus a maga kis
nőcijével balkézről, az tetszik nekem. És a szegény lányuk, akit megfosztanak a
szerelmétől, és a zenéhez menekül… remek anyag.
– Remélem, igazad lesz.

Kyle Brewernek nem ment jól a munka a családi vállalatban. Ő is tudta, és azt
gyanította, hogy tudja az apja is. És ebben nem is tévedett.
– Nagyon igyekszik – magyarázta John Brewer Felicitynck egyik este a vacsoránál –, de
néha rendkívül ostoba döntéseket hoz, és rosszul ítéli meg a helyzetet, és hajlamos
elfelejteni dolgokat. Igazán még most sem tudok semmit egészen rábízni. Egyszerűen nem
értem. Hiszen nem buta, sőt! Úgy látszik, tévedtünk, amikor belekényszerítettük a cégbe.
Nem tudom, mit tegyünk.
Felicity azt felelte, hogy valójában nem kényszerítették a cégbe, és akkor az tűnt a
legjobb ötletnek.
– Ne felejtsd el, hogy előtte megpróbált a sajtóban elhelyezkedni! Meg a
könyvkiadásban. Úgyhogy szerintem nem kellene magunkat hibáztatni. Talán
javasolhatnánk neki, hogy próbálja meg újra.
– Igen, megtehetnénk. De akkor csak valami szánalmas összeget keresne, amiből nem
engedhetné meg magának ezt a mostani luxust. Kivett egy lakást, és úgy látom, szívesen
költi a szép magas fizetését. Fel kell nőnie a felelősséghez. Esetleg tarthatnék neki egy kis
lelkesítő beszédet, talán csak erre van szüksége. Hogy rájöjjön, össze kell szednie magát,
és egy kicsit keményebben dolgoznia. Te jó ég, én profi focista akartam lenni az ő
korában!
– Nem, dehogy – tiltakozott Felicity. Odalépett, és megcsókolta a férfit. – Te mindig is
ingatlanfejlesztéssel akartál foglalkozni. „Kétszer ekkorának akarom látni New Yorkot,
mondtad nekem egyik este vacsoránál, és tudni akarom, hogy ez legalább részben az én
munkám eredménye.
– Te jóságos isten – nevetett John – micsoda jövőbe látás! Nyilván nagy hatással volt
rád.
– De mennyire! – ugratta az asszony. – Csak azt szeretném, ha szegény Kyle is ilyen
nagy hatással lehetne valakire, ennyi az egész.
Kyle szintén ezt kívánta. Lehangolt volt, és aggódott maga meg a teljesítménye miatt,
ami még ostobább hibákat eredményezett. De fogalma sem volt, mit tehetne ellene. A
sajtó és a kiadói világ nem akarta őt. És vesszen meg, ha térden csúszik Oliver Lytton
vagy éppen Stuart Bailey előtt, és személyes szívességet kér tőlük. Tehát úgy tűnt,
megragadt a tégla és habarcs világában. Azt mondogatta magában, hogy lehetne rosszabb
is.

 KM különös módon boldog volt mostanában. Korábban a legnagyobb félelme az
unalom volt, de óriási meglepetésére rájött, hogy egész jól ki tudja tölteni a napjait. Sokat
olvasott és hosszú sétákat tett. Érdeklődés ébredt benne az archeológia iránt, és elkezdett
egy levelező kurzust ebben a témában. Celia is újra küldözgetett neki kéziratokat
elolvasásra, kiadói terveket véleményezésre, és részt vett a havi igazgatósági üléseken is,
hogy ne essen ki a gyakorlatból. Úgy gondolta, néhány év múlva, ha majd Jay bentlakásos
iskolában tanul, nagyon is elképzelhető, hogy visszatér a Lyttonsba hét közben.
Nyugtalanította a gyerek iskoláztatásának ügye. Jay láthatóan nagyon okos volt. Már
tudott olvasni, élvezettel tanult írni, és rendkívüli, szinte fotografikus memóriája volt.
Szerette, ha az anyja verseket olvas fel neki újra és újra, amelyekre aztán tökéletesen
emlékezett. Ült az asztalnál vagy sétált KM oldalán, miközben bejárták a vidéket, és
felmondta a verseket. Rendkívül aranyos gyermek volt. Még az anyai elfogultságot
leszámítva is, KM tudta, hogy így van. Mindenki ezt mondta, még Lady Beckenham is.
Jay anélkül volt magabiztos, hogy szemtelen lett volna, barátságos, de nem erőszakos,
független, de egyáltalán nem koravén. Ezenkívül rendkívül jól elvolt magában, és mint az
egykék általában, jól érezte magát felnőtt társaságban is. Öt és fél évesen elment volna
hétévesnek, magas volt, és nagyon erős. Az apja széles arcát és kelta színeit örökölte, a
sötétkék szemeket és a szinte fekete hajat, valamint az anyja hirtelen mosolyát és vidám
nevetését. Szeretett Billynek segédkezni az istállóban, és rajongott Lord Beckenhamért,
aki körbevitte a birtokon. Ellátogattak a farmra, és beszéltek a bérlőkkel. Sok időt töltött a
vadőrrel is, aki megengedte neki, hogy összeszedje a fácántojásokat, majd betegye a
tyúkok ketrecébe a tyúktojásokkal.
– Így a fácánvér átváltozik – magyarázta nagy komolyan az édesanyjának.
Lenyűgözve figyelte, amint a kotlósokat elhelyezik a ketrecekben.
– Vadőrinas akarok lenni, ha felnőttem – jelentette ki.
De KM, figyelve a könyvek iránti szeretetét, az örömet, amellyel az írást meg a
szorzótáblát tanulta, tudta, hogy végül túlnő majd ezen az ambícióján.
Tudta azt is, hogy Jago nem támogatta volna a bentlakásos iskola ötletét, legalábbis nem
túl fiatal korban. Az asszony még mindig igyekezett, hogy figyelembe vegye a férfi
akaratát Jay nevelésével kapcsolatban. Nehéz volt, mivel sosem beszélgettek ilyesmiről,
még csak az „én azt szeretném, hogy a gyerekem majd zongorázzon/biciklizzen/kutyát
tartson” említés szintjén sem, nemhogy komolyan. De KM úgy érezte, tudja, hogy
általában véve Jago milyen életet szánt volna a fiának. Ebbe természetesen beletartozott
volna a megfelelő iskoláztatás is. És legyen az bentlakásos iskola, vagy sem, ha Jay jó
iskolába szeretett volna menni, akár tizenhárom évesen is, jobb alapozásra volt szüksége,
mint amit a falusi iskola nyújthatott.
Volt egy elég jó előkészítő iskola Beaconsfieidben, amit KM meg akart nézni, hogy
nyolcévesen esetleg oda írassa Jay-t. Aztán esetleg egy jó középiskolába mehetne, de nem
magániskolába. Tudta, hogy ez tetszene Jagónak. Másrészt viszont a magániskola
megnyitna előtte olyan kapukat a későbbi életében, amiket a legjobb középiskola sem.
Nagyon nehéz volt a döntés. És nem volt kivel megosztania az aggodalmát. Oliver mindig
túl elfoglalt volt, túl szórakozott, nem lehetett vele másról beszélni, csak a Lyttonsról.
Lady Beckenham és Celia is úgy gondolta, hogy Jay-nek előkészítő iskolába kellene
mennie nyolcéves korában. Ez éppen olyan magától értetődő volt, mint hogy a tejfogakat
csontfogakra váltja, a rövidnadrágot hosszúra. Dorothy viszont szerette volna tizennyolc
éves koráig biztonságban otthon tartani Jay-t. És egyszerűen nem volt senki, akit
megkérdezhetett volna.

Kedves Miss Lytton!
Rendkívül élveztem a múltkori találkozásunkat, és egyben azért is írok, hogy kifejezzem
mélységes köszönetemet a könyvért, amelyet küldött. Nagy becsben fogom mindig tartani.
Kiváló írás, és rendkívül érdekessé teszi az a tény, hogy első kiadás, miközben a könyv már
a hetedik utánnyomásban jelenik meg. Rendkívül kedves és nagylelkű öntől, hogy elküldte
nekem.
Nagyon remélem, hogy a következő londoni útja alkalmával, amikor felutazik a havi
igazgatósági ülésre, amelyet említett, megengedi, hogy ismét meghívjam egy teára.
Örömmel várom, hogy halljak önről.
Őszinte híve,
Gordon Robinson

A levél aznap reggel érkezett. KM mosolyogva olvasta, és arra gondolt, milyen jó, hogy
ilyen könnyen ilyen nagy örömet tudott szerezni a férfinak. Igazán nagyon kedves ember.
Kicsit unalmas talán, egy parányit még vénkisasszonyos is, de figyelmes és végtelenül
udvarias. És ő valójában szívesebben időzött ilyen emberek társaságában. Ha
összehasonlítja azzal a csillogó népséggel, amilyennel Oliver és Celia vette körül magát,
vagy Beckenhamék rémes vadásztársaságával – gondolkodás nélkül a halk szavú, szerény
Gordon Robinsont választaná. Aztán Jagóra gondolt; arra, hogy Gordon Robinson mit
szólt volna hozzá, és vajon ő mit szólt volna Gordon Robinsonhoz, és nagyot sóhajtott.
Néha megfordult a fejében, hogy ő mások szemében milyen fura nő lehet.

– Nagyon korán van az ilyen viselkedéshez – jelentette ki Sebastian. – Hiszen még csak
tíz óra van.
– Tudom, tudom. De van ez a megbeszélésem Hampsteadben, és nem tudtam ellenállni.
Benéztem a Finchley Roadra, és arra gondoltam, beugrom hozzád egy órára. Úgyhogy itt
vagyok.
– Előfordulhatott volna, hogy nem vagyok itthon.
– Sebastian! Mikor szoktál te korán elmenni itthonról?
A férfi későn kelő volt, ami meglepő volt egy ilyen energiától duzzadó embertől.
– Nos, nem megyünk fel az emeletre?
 Addig az előcsarnokban csókolóztak szenvedélyesen. A férfi hátralépett, és
kéznyújtásnyira tartva a nőt figyelmesen tanulmányozta. Celia sötétrózsaszín kreppruhát
viselt ejtett derékkal, és az újmódi, nagyon rövid szoknyarésszel, amely csak fél lábszárig
ért. Sötét haját keskeny karimájú, krémszínű szalmakalap alá rejtette.
– Szinte kár levetni, olyan szép vagy benne.
– Nem szándékozom bármit is levetni, talán csak a kalapot. Nincs időm. Csak látni
akartalak, Sebastian. Látni, megérinteni, hallani a hangodat. Semmi többet.
– Ó, drágám! Ó, istenem! Egészen elérzékenyültem. Akkor gyere a konyhába, hadd
csináljak neked egy teát!
Az asszony követte a férfit; leült az egyik székre, és némán figyelte Sebastiant.
– Nagyon szeretlek, ugye, tudod? – tört ki a férfiból hirtelen. – Nagyon-nagyon.
– Tudom. Tudom, Sebastian.
– Kezdek tőle boldogtalan lenni.
– Ne mondd ezt! Nincs értelme az egésznek, ha boldogtalanok vagyunk – mondta Celia
az anyjára gondolva.
– Lehet. És… ha egy férfi szerelmes, többet kibír, mint máskor.
– Ez nagyon mély gondolat.
– De nem eredeti, sajnos. Nietzsche. Őt olvasgattam ma reggel. Nos, tessék. Finom tea.
Valami mást is akarok mondani neked.
– Mit?
– Beszéltem Millicentnek rólad.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte, miközben döbbenten rámeredt Sebastianra.
– Igen. Igaz, nem kifejezetten rólad, természetesen az nem lett volna bölcs dolog, sőt
számodra még veszélyes is lehetett volna. Hanem hogy van valakim. Beszéltem neki a
jövő hétvégéről. Nem tudom ezt így folytatni tovább, hogy vele vagyok nős, miközben
ennyire szeretlek téged, és úgy teszek, mintha…
– De Sebastian, ez… – elhallgatott, aztán folytatta – …ez annyira kegyetlen dolog. Mi
szükség volt erre, amikor ő tökéletesen boldog? Te magad mondtad, és nekünk nincs
közös jövőnk…
– Ó, nem bánja igazán. Valójában egész jól fogadta. Végül is nem sokat lát mostanában,
és meglehetősen élvezi a státusát, hogy egy híres ember felesége, aki többé-kevésbé
elhagyta őt. Ez megfelel a meglehetősen romantikus gondolkodásának. Kiderült az is,
hogy van egy csodálója. Úgyhogy a jövőben még csak a vadászbálok és hasonlók
alkalmával sem kell megjelennem az oldalán.
– Ó! – Celia csak ennyit mondott.
Ült és bámult a férfira, és jobban irigyelte, mint azt valaha is gondolta volna, amiért
ilyen gyorsan, ilyen könnyen kiléphetett a házasságából.
 – De bárhogyan is reagált volna – folytatta Sebastian, leülve vele szemben az asztalhoz,
kezébe fogva a kezét, és átható tekintettel nézve rá –, mindenképpen meg kellett volna
tennem. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy így folytassam, hogy oda-vissza utazgassak
hozzá minden hétvégén, hogy színleljek. Túlságosan. Persze még mindig nagyon
kedvelem, és kedvelni is fogom. Törődni fogok vele a jövőben is. De nem tudok tovább
vele élni. Még heti két napot sem. Ez ugyanolyan rossz neki is, mint nekem… És neked.
– Sebastian – az asszony hangjában félelem volt, félelem és megbánás. – Sebastian,
tudod, hogy…
– Igen, tudom. Természetesen. De most legalább egészen a tiéd vagyok. Még ha te nem
is lehetsz egészen az enyém. Valahogy… könnyebbnek érzem magam ettől. Tisztábbnak.
Mintha csak szabadjára engedhetném az érzelmeimet.
– Ó! – mondta újra Celia.
Lepillantott a kezére, és a gyűrűjét csavargatta. Szomorúságot és örömet érzett
egyszerre, amiért Sebastian őérte, egy reménytelen jövőért, amit ő soha nem is ígért,
elhagyta a feleségét, még akkor is, ha már nem szerette. Ő már nem szerette Olivert (vagy
igen?), mégis rémisztő gondolat volt eltépni minden szálat, amely összeköti őket. Persze,
Sebastiannak és Millicentnek nem voltak gyermekei, de voltak emlékeik, reményeik,
félelmeik, barátaik, átéltek együtt örömet és bánatot, elválást és új találkozást. Együtt
alakították a férfi ambícióit, együtt győzték le a nő idegösszeomlását, együtt dolgozták fel
a csalódást, hogy az elvesztett gyermek helyett sosem fogant másik. Életüknek több mint
felét együtt élték le.
Ahhoz, amit a férfi tett érte és azért, amit iránta érzett, nagy bátorság kellett. És nagy
szerelem.
– Ó, Sebastian! – szólalt meg a nő, és észre sem vette, hogy sír. – Sebastian! Én…
– Igen? – nézett rá nagyon figyelmesen a férfi. – Igen, Celia?
– Én… szeretlek – mondta az asszony, először egész lassan, aztán gyorsabban,
ízlelgetve a szót, ízlelgetve a megkönnyebbülést – és a félelmet –, amit a kimondása
okozott. – Szeretlek. Nagyon-nagyon.
Miután elment – sokkal-sokkal később –, Sebastian csak ült, és az ablakon át kibámult a
kertbe. Meghatározó pillanat volt, amikor Celia kimondta, hogy szereti őt. Egészen addig
mindig visszarettent tőle, és a férfi néha eltűnődött rajta, nem egyszerűen csak
kikapcsolódást jelent-e neki az egyre kevésbé kielégítő házassága mellett. Ami fájdalmas
gondolat volt, mivel ő nagyon szerette az asszonyt; ő lett a legfontosabb az életében, és
bármit megtett volna érte. Ugyanakkor valószínűtlennek tűnt, hogy ő csak kalandot
jelentene Celiának, mivel tisztában volt vele, milyen nagy dolog az, hogy sikerült
elcsábítania.
Celia híresen szép nő volt, és kívánatos, de ugyanilyen híres volt a férje iránti hűségéről
is. Semmiféle botránynak még csak az árnyéka sem érintette meg soha, még az ellenségei
– akik többen voltak, mint Sebastianéi – sem tudták annál súlyosabb váddal illetni, mint
hogy szívesen flörtöl. Az élete más területein viszont bőven adott okot a pletykákra:
elhanyagolja a gyerekeit, mondták róla, nőhöz nem illően rettentően ambiciózus, igen
kevéssé törődött Oliverrel, amikor a férfi olyan nagybetegen tért vissza a háborúból, lent
hagyta az anyja házában, miközben ő maga tovább vezette a Lyttonst Londonban.
De az erénye megkérdőjelezhetetlen volt, és a háború idején, amikor a hűtlenség olyan
általánossá vált, Oliver hosszú távolléte alatt sosem tett semmit, ami egy félmondatnyi
epés megjegyzésnél többet érdemelt volna. Sebastian mindezzel tisztában volt. Ez
hozzájárult – habár csak szerényen – a diadal érzéséhez, amikor végül sikerült elcsábítania
az asszonyt. Tudta, hogy milyen ritka, különleges diadal volt ez.
És egészen aznap reggelig nem tudta biztosan, hogy mindez több volt mint csábítás.
Most már tudta. Sőt azt is tudta, hogy idővel továbbléphetnek majd.

Jack aznap ebédelni vitte Lilyt. A lánynak nem volt matiné-előadása, és az
„évfordulójukat” ünnepelték.
– Pontosan három hónap, drágám, az már nem semmi!
Vásárolt neki ajándékot is, egy apró aranyórát, amelyet a lány korábban megcsodált a
Garrards kirakatában, és megbeszélték, hogy Lily elmegy Jackért a kiadóba.
– Szeretném, ha látnád, hol dolgozom. Hol keresem meg a kenyérrevalót.
– Sok dzsem is van azon a kenyéren – válaszolt évődve a lány, miközben megcsókolta a
férfit.
Aztán kijelentette, hogy szívesen bemegy a kiadóba, és ha a legendás Lady Celia
Lytonnal is találkozhat, az külön öröm lesz.
Jack maga is akart beszélni Celiával. Ki akarta kérni a véleményét Gordon ezredes
kéziratáról. Neki nagyon jónak tűnt, de kicsit rövid volt. Igaz, Jacknek még nem volt sok
tapasztalata, de azért azt ő is tudta, hogy ennyi anyagból nem lesz normál vastagságú
könyv, még a tervezett bőséges illusztrációkkal sem. Ez volt az első könyve, és nagyon
fontos volt neki. Azt akarta, hogy jó legyen, a lehető legjobb. Oliver nagyon elégedett volt
az úgynevezett kereskedelmi visszajelzésekkel. Számos nagy könyvesbolt, köztük a
Hatchards, a Bumpus, az oxfordi Blackwells és a James Thin Edinburghból, érdeklődést
mutatott a projekt iránt.
– Mondtam neked – jelentette ki Celiának Oliver –, igaz, hogy szűk körben, de van
érdeklődés ez iránt. A britek szeretnek mindent, amin egyenruha van. A szipojlázadáshoz
pedig érzelmileg kötődnek nagyon sokan. Szerintem annak nagy keletje lesz. Ami pedig a
te dédapád naplóját illeti, az egyszerűen remek. Remek!
Celia azt mondta Jacknek, hogy aznap délelőtt fel kell keresnie néhány könyvesboltot.
– De tizenegy körül valószínűleg bent leszek. Majd akkor megnézem.
De nem volt bent tizenegyre. Sőt, fél tizenkettőre és délre sem. Jack sóhajtott. Igazán
szerette volna a könyv dolgát elrendezni, mielőtt Lily megérkezett volna. Különben is azt
gondolta, jó volna Celiának előre jelezni, mennyire szeretne Lily találkozni vele. Lehet,
hogy túl elfoglalt. Nagyon sokat dolgozott, és eléggé nehéz vele kijönni, amikor
különösen hajszolt. Még az is lehet, haragszik majd, hogy Jack meghívta Lilyt a
Lyttonsba, ugyanis néha igazán rossz hangulatban volt. Ez esetben szólnia kellene a
lánynak, hogy maradjon lent a recepción.
Gondolt rá, hogy Oliverrel beszéljen a könyvről, de ez nem tűnt nagyon jó ötletnek.
Legutóbb, amikor a könyv szerkezetét akarta megbeszélni vele, azt felelte, nincs ideje az
ilyen részletekre, és elküldte, hogy beszéljen valamelyik szerkesztővel. De az a szerkesztő,
akit kijelöltek mellé – egy meglehetősen tudálékos, Edgar Green nevű fiatalember –, nem
volt túl segítőkész. Egyszerűen kijelentette Jacknek, hogy írasson még hozzá, ha úgy
gondolja, hogy szükséges. Jacknek az volt a benyomása, hogy Edgar nem igazán örül az ő
jelenlétének a Lyttonsnál. Különben az volt az igazi probléma, hogy Jack nem tudta
eldönteni, melyik részt kellene kibővíteni. Az ilyesmihez értett Celia olyan jól.
Fél egy előtt öt perccel a recepción ülő lány feltelefonált neki, hogy Miss Fortescue
megérkezett. Celia még mindig nem ért vissza. Lily nagyon csalódott lesz, ő pedig
elvesztegetett egy délelőttöt. Azért legalább az irodáját meg tudja mutatni Lilynek.
Nagyon büszke volt rá. Lement a lányért.
– És ez az, amit kefelevonatnak hívunk – mondta könnyedén, előhúzva a Meridián
kefelevonatát, amelyet Celia adott neki. – Ezek a fura firkák a margókon a nyomdásznak
szóló jelzések. Így korrigálják a kefelevonatokat. Mindig a margókon, látod?
– Nagyon bonyolultnak tűnik – jegyezte meg tisztelettel a lány.
– Pedig elég gyorsan meg lehet tanulni. Először a kefelevonatok hosszú íveken jönnek
föl a nyomdából, aztán így, laponként. És… Ó, megjött Celia. Szervusz, gyere be, kérlek!
Rád várok.
– Igazán? Sajnálom.
Az asszony mosolyogva állt az ajtónyílásban. Szórakozottnak tűnt.
– Feltartottak. Azok a könyvkereskedők rémesek, aztán még el kellett mennem Gill
Thomashoz is.
Kissé kipirult, és különösen fénylett a szeme. Laza rózsaszín ruhát viselt krémszínű
kalappal. Jack hirtelen büszkeséget érzett Celia miatt, és amiért vele dolgozhat.
– Nem számít – jelentette ki. – Egyáltalán. Jó lesz ma délután is. Celia, szeretném neked
bemutatni Lily Fortescue-t. Értem jött, ebédelni megyünk. Van egy kis ünnepelnivalónk.
Lily, bemutatom Lady Celia Lyttont.
– Üdvözlöm, Miss Fortescue – mondta Celia, és mosolyogva kezet nyújtott. – Nagyon
örülök, hogy megismerhetem. Már nagyon sokat hallottam magáról és a sikereiről. Hogy
szerepet kapott Cochrane revüjében. Jack annyira örül neki. Ezt ünneplik? Milyen
izgalmas!
Többet beszél, mint általában szokott, gondolta Jack, de ezt nem bánta. Inkább akkor
volt ideges, amikor Celia hallgatott. Jack ránézett Lilyre. A lány Celiát tanulmányozta
elmerülten, mintegy felmérve a nőt. Láthatóan mély benyomást tett rá. Ez érthető is volt.
De Jack büszke volt Lilyre is. Nagyon csinos volt, és remek volt a modora. Most éppen azt
magyarázta Celiának, hogy ez csak egy kis szerep, semmi olyasmi, amivel dicsekedni
lehet, de mindenkinek el kell kezdenie valahol, és ha Celiának volna kedve megnézni őt a
műsorban, annak nagyon örülne.
 – Én is – felelte Celia. – Nagyon örülnék neki.
A hirtelen beálló csendben Celia egyikről a másikra nézett, aztán sietve kijelentette:
– Most pedig ideje hozzáfognom a munkához. Jack, ma délután beszélhetünk a
könyvedről. Sajnálom a ma délelőttöt. Örülök a megismerkedésnek, Lily. Jó ünneplést
kívánok! – Azzal már ott sem volt.
Lily követte Jacket le a lépcsőn, ki az utcára. Nagyon csendes volt, amíg az étterembe
nem értek.
Ott Jack megkérdezte:
– Hát nem kedves? Ugye, tetszett neked?
– Nagyon kedves – értett egyet Lily. – És igen, tetszett nekem. Nagyon tetszett nekem.
– Nagyon jól kijövünk egymással – magyarázta Jack, miután betolta a lány székét, és
maga is leült. – Mindig is jóban voltunk. Én még csak fiatal legényke voltam, amikor
összeházasodtak. Éppen akkor kaptam meg a tiszti kinevezésemet. Csodálatosnak
tartottam Celiát; gyönyörű volt, és nagyon mulatságos. És bármennyire is szeretem a jó
öreg Wolt, ahogy a gyerekek hívják, ő nem kifejezetten szórakoztató társaság.
– Nem? – kérdezte Lily.
– Hát nem igazán. A háború óta még kevésbé.
– Viszont Lady Celia láthatóan az – jegyezte meg Lily.
Jack ránézett.
– Mi a baj, Lily? – kérdezte. – Nem olyan vagy, mint máskor.
– Ó, nincs semmi baj – felelte a lány. – Tényleg.
– Ugyan, Lily. Valami van. Tudom. Nem tetszett neked Celia? Ugye nem mondott
valami olyasmit, amivel megbántott?
– Nem – mondta Lily. – Dehogy. Tökéletesen elbűvölő és nagyon kedves volt velem.
– Akkor jó – válaszolt Jack. Hátradőlt, és rámosolygott a lányra.
Rövid hallgatás után Lily gondterhelten megszólalt:
– Azért mondok neked valamit, Jack. Azt hiszem, valaki éppen most döngette meg.
– Micsoda? Ó, drágám, dehogy! Ebben tévedsz. Celia az erény oszlopa.
– Az lehetett eddig – vélekedett Lily –, de már nem az. Egy rakás pénzt tennék rá, Jack.
Ha volna. Ismerem ezt a kinézetet. Kipirult, és olyan furán izgatottnak tűnt. Egy férfival
volt ma délelőtt, fogadok. Még hogy a könyvkereskedők feltartották! Persze! Találjon ki
valami jobbat, Lady Celia, gondoltam magamban.
– Drágám – mondta Jack nyugtalanul –, igazán nem hagyhatom, hogy ilyeneket mondj.
Celia soha, de soha nem csalná meg Olivert. Az lehetetlen. Az életemet merném tenni rá.
– Inkább ne – ajánlotta Lily. Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. – Azt hiszem, annál
jóval értékesebb nekem az életed, Jack.

 21. fejezet
– A Meridián eladási mutatói igazán elképesztőek – szólalt meg Oliver. – Már a hetedik
kiadásnál tartunk, és még csak március van. Ennek a könyvnek foga van, ahogy az apám
mondani szokta. Ki kell hoznunk egy újabb ki adást, amint lehet. Beszélnünk kell a
nyomdával!
– Valóban csodálatos – jegyezte meg Celia. – Már rég elmúlt karácsony, és a
gyerekkönyvek eladása általában azonnal visszaesik januárban. Sebastian örülni fog.
Mondtad neki?
– Nem – felelt Oliver. – Szerintem neked kellene beszélned vele. A te felfedezetted,
nem az enyém.
Az asszony ránézett.
– Ez nagyon… nagylelkű tőled, Oliver.
Celia meg volt lepve. A férfi mindig is nehezen ismerte el az ő sikereit. Most pedig…
– Hiszen ez az igazság. De ha egyszer a Buchananék megjelenik, akkor megszorítalak.
– Tényleg? – mosolygott rá Celia.
Tetszett neki, hogy Oliver a Meridiánt az övének tartja. Amint az is volt. És a szerzője
is az övé.
– Tényleg. Szerintem érdemes mindent megtennünk a sikeréért. Erős reklámkampányra
gondoltam. Az első kiadást hét és fél ezer példányban akarom kinyomtatni. Egészen biztos
vagyok a sikerében.
Tehát erről volt szó. Megvolt a saját sikere, amivel megerősítheti az önbecsülését. És az
biztos, hogy ez a könyv sikeres lesz. Az első kötet kitűnő volt.
– Szerintem annál többet fogunk eladni – vélekedett az asszony. – Én a helyedben
tízezret nyomtatnék. Annyira jó a könyv!
– Valóban… majd meggondolom. Tudod, még az is megfordult a fejemben, hogy
esetleg megpróbálhatnánk kihozni korábban, mondjuk, júniusban. Kicsit kapkodni kellene
vele, de félek, hogy valaki megelőz minket. A családregények mostanában nagyon
népszerűek. Mindenki a Forsyte-okat akarja legyőzni. Te mit gondolsz?
– Ebben egyáltalán nem értek veled egyet – jelentette ki az asszony. – Az ősz és a
karácsony a legjobb időszak az új nagyregények megjelentetéséhez, úgyhogy nem kellene
siettetned. Nem érné meg. Egyébként sem tudna most senki semmi hasonlót kihozni, már
hallottunk volna róla.
– Gondolom, igazad van. Megfogadom a tanácsodat. Az igaz, hogy szükségünk van
még egy kis időre. És James Sharpe nagyon jó munkát végzett a borítókkal. Neked is
tetszenek, ugye?
– Igen. Valóban jók.
Így is volt. Kissé régimódiak voltak, de így még jobban illettek a könyv stílusához és a
koncepcióhoz. A borító egy házat ábrázolt – Buchananék házát Oxfordban –, aprólékos
részletességgel kidolgozva, a kapuból nézve. Az ajtó kissé nyitva állt, mintha belépésre
invitálná az olvasót. Elbűvölő volt, és okos.
– Jó. Nos… be kell vallanom, hogy tévedtem a Meridián borítójával kapcsolatban.
Csodásan mutat a boltokban, és már számolni sem tudom, hány könyvkereskedőtől
hallottam, mennyire tetszik az embereknek. Most meg mi baj van, te sírsz, Celia? Mi a
baj?
– Semmi – vágta rá sietősen az. asszony –, nincs semmi baj. Úgy értem, a könyvvel
kapcsolatban. Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. Tudod, hogy olyankor
könnyebben sírok.
És közben arra gondolt, hogy Oliver magatartása Gill borítójával kapcsolatban,
valamint Gill jelenlétével a Lyttonsnál, ez volt az a katalizátor, amely őt Sebastian ágyába
hajtotta.
– Sajnálom, Oliver.
– Túl sokat dolgozol, attól tartok – jegyezte meg sóhajtva Oliver. – És sajnálom, hogy
még a szipojlázadással is neked kell foglalkoznod. Nagyon sajnálom.
– Nincs semmi baj. Nem olyan vészes. Az írás kicsit nehézkes, de a szerkesztéssel
segíthetünk rajta. Azt hiszem, a dédapám naplója majd feldobja az egészet.
– Azért köszönöm. Tudom, hogy ez a projekt nem áll igazán közel a szívedhez. De még
mindig azt hiszem, hogy sikeres lesz. És jó érzés Jacket ilyen lelkesnek látni. Ráadásul
keményen is dolgozik, el kell ismerned.
– Az igaz – értett egyet Celia.
Nincs értelme, hogy bármi mást mondjon. Például azt, hogy Jack éppen olyan kevéssé
ért a könyvkiadáshoz, mint az ikrek, sőt valószínűleg még náluk is kevésbé. Vagy azt,
hogy ennek a könyvnek a kiadása rendkívül sokba fog kerülni, és nagyon nehezen tudja
majd behozni a költségeit. Oliver vak volt Jack hibáira, és – helyesen – úgy érezte,
segítenie kell neki. Igaz, a Lyttons valószínűleg megengedheti magának, ahogy azt
Sebastian megjegyezte. Különben pedig Jack is egy Lytton.
– Valóban fáradtnak tűnsz, drágám. Rád fér ez a hétvége Caroline-nál, jót tesz majd
neked.
– Én… remélem – válaszolt Celia, kinyitva egy dossziét az íróasztalán. – Oliver, ha nem
haragszol, még nagyon sok dolgom van.
– Természetesen. Békén hagylak.
Kiment az irodából, és halkan becsukta az ajtót. Celia utánabámult, azon tűnődve, vajon
hogy lehet a férfi ennyire vak. És ő hogy lehet ilyen romlott.

Glasgow-ban akartak egy szállodában megszállni. Celia úgy vélte, jobb, ha olyan közel
marad az igazsághoz, amennyire csak lehetséges. Elöl hagyott egy vasúti menetrendet az
észak felé menő vonatokról, és megkérte Janet Gouldot, hogy foglaljon neki
hálókocsijegyet az éjszakai vonatra Glasgow-ba, ahol Caroline-nak várnia kellene.
Gondoskodott róla, hogy Oliver hallja, amikor emlékezteti Danielst, hogy majd kivigye a
kiadóból a St. Pancras állomásra, és megkérte Caroline-t, hogy napközben telefonáljon a
részletekkel kapcsolatban, hogy ott heverjen egy írásos emlékeztető az előcsarnokban az
asztalon. Ezek a gondosan megtervezett részletek, amelyek arra szolgáltak, hogy eltitkolja,
amire készül, még alávalóbbnak mutatnák a bűnét, még súlyosabbnak a csalást, ha egyszer
kiderülne, gondolta Celia.
Egyre jobban rettegett. Már kétszer is lemondta az egészet. Csak Sebastian
szenvedélyes győzködése és a nővére hűvös pirongatása – „Ugyan, Celia, ne légy bolond,
a boldogságot meg kell ragadni, ahol csak lehet, nem tanított meg rá a háború?” – bírta rá,
hogy folytassa, amit elkezdett. Ránézett Oliverre az ebédlőasztal felett, az íróasztalánál
ülve vagy az ágyukban, Oliverre, akibe valaha olyan nagyon szerelmes volt, és akit még
mindig nagyon szeretett, aki nem szolgált rá a legkisebb fájdalomra sem, akiről tudta,
hogy még mindig végtelen ragaszkodással szereti őt, és alig volt képes végiggondolni,
hogy mit készül tenni ellene és a házasságuk ellen. Babonás félelmek gyötörték a
lelkiismeretét. Valami szörnyűség fog történni a gyerekekkel, az apja szívrohamot kap,
Oliver megbetegszik – és nem lennének képesek utolérni őt. Csak fokozta rossz érzését,
hogy Oliver különösen kedves volt hozzá az utóbbi két hétben, kevesebbet kritizálta,
többet dicsérte. Celia szinte vágyott egy igazságtalan szóra, egy bántó megjegyzésre. De
hiába. Az elutazása előtti éjszakán Oliver gyengéden megcsókolta, és azt mondta:
– Remélem, élvezni fogod ezt a pár napot a nővéreddel. Megérdemelsz egy kis pihenést
mindnyájunktól távol. Különösen tőlem. Vegyél ki még néhány napot, drágám, ez olyan
fárasztó út egy hétvégéért! Még ha hosszú hétvége is.
De Celia nemet mondott. Azt semmiképpen nem teheti, kedd délelőttre visszatér, ahogy
ígérte. Magában pedig megfogadta, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, hogy az egész
ügynek be kell fejeződnie ezzel a hétvégével, és ha visszatér, újra erényes nőként fog élni;
lemond Sebastianról, amint elválnak, hogy ha esetleg lelepleződne, azt mondhassa
Olivernek, hogy csak egy múló őrület volt, amely szinte még el sem kezdődött, már véget
is ért. Amit Sebastian iránt érez, az függőség, és a függőséget le lehet győzni.
Celia már elindult a St. Pancrasra, amikor a nyomdász telefonált, hogy hétfőn el tudná
kezdeni a Meridián új kiadásának nyomását. Ugyanakkor Henry Smyth-nek, a fiatal
főszerkesztőnek, akit Oliver Richard Douglas helyére vett fel, eszébe jutott, hogy
Sebastian kifejezetten kérte, írhasson egy rövid levelet bevezetőként az új kiadáshoz.
Amikor Oliver felhívta Sebastian londoni házát, a házvezetőnő azt mondta neki, hogy a
férfi elutazott a hétvégére. De amikor telefonált Suffolkba, Millicent Brooke kissé
pattogós hangon közölte vele, hogy Sebastian már nem jár le oda hétvégenként. Oliver
elnézést kért a zavarásért, és megbeszélte Henryvel, hogy rögtön hétfőn el kell kérniük a
levelet Sebastiantól. És felírta magának, hogy megkérdezze Celiától, vajon tudott-e a
Sebastian családi viszonyaiban beállt változásról.

– Megállapítottam, hogy függőség, amit irántad érzek – jelentette ki Celia félig sírva,
félig nevetve vasárnap a reggelinél, amelyet, akárcsak előző este a vacsorát, a szobájukban
fogyasztottak el, nehogy valaki meglássa őket.
A férfi a nászutaslakosztályt foglalta le „mivel úgy jöttünk ide, Lady Celia, mint a
nászutasok”. Gyönyörű lakosztály volt, hatalmas, kényelmes ággyal, kellemes nappalival
és egy csupa mahagóni-réz fürdőszobával, amely különösen tetszett az asszonynak, akkora
kád volt benne, amely elég volt mindkettőjük számára. Ez volt az ő világuk erre a
hétvégére: biztonságos, meleg, csupa luxus, ők pedig örömmel költöztek be ide, és jókora
megkönnyebbüléssel, hogy végre igazán kettesben lehetnek.
– Függőség! – kiáltott fel Sebastian. – Nem hiszem, hogy ez tetszik nekem. Végül is a
függőség gyógyítható. És én egyáltalán nem szeretném, ha kigyógyulnál belőlem.
– Nem igazán volna lehetséges – jegyezte meg Celia nagyon halkan. – Soha nem fogok
egészen kigyógyulni belőled. Most már a részemmé váltál, része vagy mindannak, amit
teszek, amit gondolok és érzek. Szeretni foglak egész hátralévő életemben. De azt hiszem,
tudnék élni nélküled. Ha muszáj lenne.
– Dehogyis tudnál! – mosolygott rá a férfi, miközben vajat és mézet kent egy szelet
pirítósra. – Teljesen elveszett volnál, és átkozottul boldogtalan.
– Sebastian, ez végtelenül arrogáns kijelentés volt.
– Valóban. Én egy végtelenül arrogáns fickó vagyok, amint azt jól tudod. Úgyhogy
arrogáns kijelentéseket teszek. De tudom, hogy igazam van. Nem lennél meg többé
nélkülem, mert megváltoztál. Másmilyen vagy, mint voltál. Az a Celia, akit megismertem,
hűvös volt, és tökéletesen uralkodott magán és az életén. Ő tudott volna élni nélkülem. De
az új Celia… neki mindenképpen szüksége van rám.
– Mindenképpen?
– Igen. És tudod, hogy miért?
– Nem – válaszolt nevetve a nő. – De azt tudom, hogy ez ostobaság.
– Ez nem ostobaság, Lady Celia – felelte komoly arccal a férfi. – Mert az új Celia, a
sebezhető, bizonytalan asszony, az én művem. Tökéletesen az enyém.
– Szó sincs róla!
– Dehogynem. Ahogy én a tiéd vagyok. Nem szabad ezt alábecsülnöd. A szerelmünk
révén átalakítottuk egymást. Örülj ennek a gondolatnak, ne vitatkozz vele! Most edd meg
azt a gyümölcsöt! Jót tesz neked. Utána, arra gondoltam, esetleg ismét elidőzhetnénk kissé
abban a csodás fürdőben, aztán visszatérhetnénk az ágyba.
– Sebastian…
– Hallgass rám, Celia! – mondta a férfi szinte szigorúan. Felvett egy narancsot, és
kezdte meghámozni a nőnek. – Itt vagyunk, abban a helyzetben, amelyről mindig is
álmodtunk, végre gazdagok vagyunk az idő tekintetében, nem koldusok. Az ég
szerelmére, élvezzük minden egyes aranyforintját ennek a gazdagságnak!
Az asszony ránézett. Sebastian mozdulatlanul meredt rá, komoly, szinte szigorú arccal.
A nőt elöntötte a vágy a férfi iránt. Olyan vad erővel, hogy nem is tudott egy helyben
maradni. Felállt, és a kezét nyújtotta a férfi felé.
 – Igazad van.
A szex, gondolta, amikor később az ágyban feküdt, felmosolyogva Sebastianra, aki
éppen pezsgőt rendelt telefonon, milyen rendkívül komplex dolog: ahogy a fizikai
gyönyört elválaszthatatlanul átszövi az érzelem és az értelem, amilyen tünékeny és mégis
erős, amilyen örömteli, ugyanakkor komoly és jelentős dolog a szerelemben.
Amit Sebastian iránt érzett, az komplikált és veszélyes volt, és bár nagy boldogságot vitt
az életébe, ugyanakkor megtöltötte félelemmel és a fájdalom lehetőségével. De miközben
szeretkezett vele, a lüktető, reszkető, vad gyönyör kellős közepén valami döbbenetes
békességet talált.
– Szeretlek – mondta most egyszerűen. – Nagyon-nagyon szeretlek. Bármi történne is
bármelyikünkkel, emlékezz erre!
– Emlékezni fogok – válaszolt a férfi, szokatlanul komoly arccal. – Bármi történjen is,
emlékezni fogok. Megígérem.
Egyszer vagy kétszer kimerészkedtek, sétálgattak az utcákon, benéztek a boltokba, vagy
üldögéltek a parkokban.
– Hát nem fura? – kérdezte Celia, belekarolva a férfiba. – Az emberek, ha ránk néznek,
azt hiszik, hogy egyszerűen csak egy pár vagyunk. Egy boldog, minden komplikációtól
mentes pár.
– Nem hinném, hogy bármit is gondolnának – nevetett Sebastian. – Van jobb dolguk is.
Túlzott jelentőséget tulajdonítasz magadnak, Lady Celia. Ez biztos a neveltetésedből
fakad.
Az asszony azt felelte, szó sincs róla, az emberek igenis hajlamosak rá, hogy
megnézzenek másokat, és továbbra is érdekesnek tűnt a gondolat, a különbség a látszat és
a valóság között. Irodalmi mű témája lehetne, gondolta. A munka, mint mindig, átszőtte a
magánéletét is.
– Kíváncsi lennék – szólalt meg hirtelen –, ha egy partin találkozom veled, vagy más
ilyen helyen, és ha nem tudom rólad, hogy író vagy, vajon akkor is ennyire… vonzódtam
volna hozzád?
– Úgy érted, hogy csak a zsenialitásom miatt szeretsz? Szégyelld magad!
– Egyáltalán nem így értem.
– Szerintem ugyanígy vonzódtál volna hozzám – jelentette ki a férfi. – Vitathatatlanul.
Végül is én ugyanaz az ember lettem volna.
– Magadnak. De nem nekem. Ami engem először megigézett benned, az… nem a
meséd volt. Hanem az iránta érzett szenvedélyed. És ahogy elmesélted. Ahogy ott ültél a
kanapémon, mint…
– Mint Seherezádé, amint mesélt az ő szultánjának? Micsoda csodás gondolat! Vajon te
is felszabadítasz engem ezeregy éjszaka után?
– Bárcsak volna ezeregy éjszakánk! – válaszolt szomorúan a nő. – Akkor talán fontolóra
venném. De egyetlen éjszaka után ez teljesen valószínűtlennek tűnik.
 – Hátravan még egy. És akkor már csak kilencszázkilencvenkilenc marad. Jóval kisebb
szám. Menjünk, térjünk vissza a palotánkba a Hope Streetre, és megpróbálom lekötni a
figyelmedet legalább még egy kis ideig.
A szobájukban vacsoráztak. Vasárnap lévén nem volt más választásuk. Megvitatták,
vajon megkockáztassák-e az éttermet, de elvetették a gondolatot. A kockázat nagyobb
volt, mint a lehetséges előnyök szűk köre.
– Még nem unhattunk rá egymásra – vélekedett Sebastian. – Nem fogytunk ki a
mondanivalóból. Nem lesznek kínos csöndek.
– Valóban – értett egyet Celia. – És ha mégis lennének, akadna más szórakozásunk.
– Milyen igaz! Habár nem vagyok benne biztos, hogy tetszik nekem a gondolat, hogy
nem vagyok más, csak pusztán egy kis kikapcsolódás. Vagy csak egy író. Sőt, egy
függőség.
– Sebastian – jegyezte meg Celia –, milyen jól értesz hozzá, hogy kiforgasd a
szavaimat!
A férfi nagyon komolyan, szótlanul nézett rá.
– Most mi van? – faggatta az asszony. – Nem szeretem, amikor hallgatsz.
– Kérdezni akarok tőled valamit – felelt Sebastian –, aztán majd megpróbálom
kiforgatni a válaszodat.
– Jól van.
A férfi hosszan hallgatott. Aztán megkérdezte:
– Szerinted van valamiféle közös jövőnk? A jelen folytatásán kívül?
Celia annyira megdöbbent a váratlan kérdéstől, amely megrémítette és egyben
meghatotta, hogy egyetlen percet sem mert várni a válasszal.
– Nem – jelentette ki sietve. – Természetesen nincs. Egyáltalán. Semmiféle közös
jövőnk nem lehet. Úgy értem, a jelen folytatását kivéve.
– Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod – sóhajtott a férfi.
– És ezt nem is lehet kiforgatni – tette hozzá a nő, és érezte, hogy elakad a lélegzete a
félelemtől.
– Nem is tudom – mosolygott rá Sebastian. – Tudod, mit mondott Mark Twain.
– Nem, Sebastian, nem tudom – válaszolt Celia kissé ingerülten.
– Először vedd a tényeket, aztán csavard ki őket tetszésed szerint! Jó tanács. Én magam
állandóan ezt követem. De akkor most ne beszéljünk róla többet! Legalábbis
pillanatnyilag.
– Nemcsak pillanatnyilag, hanem egyáltalán.
– Ne nézz ilyen mérgesen! Akarok mondani valami mást.
– Mit?
– Szeretlek.
 Később, miközben Celia éberen feküdt, a férfi pedig mélyen aludt mellette, és a
valóság, amelyet olyan boldogan hagytak maguk mögött negyvennyolc órával korábban,
kezdte újra körbefogni őket, az asszony nem állta meg, hogy fontolóra ne vegye legalább
egy pillanatra a közös jövőjüket, amelyről a férfi korábban kérdezte. És bár tudta, milyen
hiábavaló, veszélyes és ostoba az ilyen fontolgatás, nem tudott ellenállni a kísértésnek.

– Elnézést, Mr. Lytton – mondta Janet Gould –, de Mr. Brooke még mindig nincs
otthon. Nem jött vissza Londonba, úgy értem. Mit tegyünk?
– Nem tudom. Bár megcsinálhatnánk az új kiadást a levele nélkül is, de olyan kedves
ötlet, és nagyon ragaszkodott hozzá. Szeretnék a kedvében járni, ha lehetséges.
– Próbáljam hívni később?
– Igen, Mrs. Gould, legyen szíves! De ha délig nem érjük el, akkor anélkül kell
megcsinálnunk.
– Igen, Mr. Lytton.
Egy órával később visszament Oliver irodájába.
– Még mindig semmi hír Mr. Brooke-ról, Mr. Lytton.
– Jaj, istenem! Akkor viszont az előszava nélkül kell kinyomtatnunk ezt a kiadást.
Sajnálom. A házvezetőnőnek nincs valami ötlete, hogy hol lehet?
– Nincs. Nem hinném.
Oliver egy pillanatnyi ingerültséget érzett. A titkárnőknek megvannak a maguk korlátai.
Még az olyan jó titkárnőknek is, mint Janet Gould. Sokkal kevesebbel megelégednek,
mint amit elérhetnének.
– Majd felhívom én magam – jelentette ki. – Köszönöm, Mrs. Gould.
Mrs. Conley, Sebastian házvezetőnője kissé rezignáltan felelte – mivel már
negyedszerre kérdezték tőle ugyanazt –, hogy igazán fogalma sincs, mikor érhet vissza
Mr. Brooke.
– De az biztos, hogy nem ma.
– Igazán? Honnan tudja?
– Éppen most voltam port törölni a szobájában, és találtam egy levelet a komódon. Csak
úgy ott hevert – tette hozzá sietve, mint aki attól fél, Oliver esetleg azt gondolja majd,
hogy beleüti az orrát Sebastian ügyeibe. – A Great Northern Railwaystől jött. Azt írták,
hogy mellékelik a hálókocsijegyet a vonatra Glasgow-ba meg vissza.
– Glasgow-ba – ismételte meg Oliver. – Értem. És… említik a dátumot is? – kérdezte
kissé megemelt hangon.
– Igen. Oda péntek éjjel, vissza hétfő éjjel. Úgyhogy lehet, hogy onnan még tovább
ment valahová. De holnap reggelig semmiképpen nem lesz itthon, nem igaz?
 – Nem – válaszolt Oliver. – Nyilván nem lesz. Köszönöm, Mrs. Conley.
Óvatosan tette le a telefont, aztán csak ült és bámult rá. Nem mozdult. Furán érezte
magát. Majd felállt, határozott léptekkel átment Henry Smyth irodájába, és utasította, hogy
azonnal kezdjék meg a Meridián nyolcadik kiadásának nyomását.
– Mr. Brooke előszava nélkül.
– Jó lesz így, Mr. Lytton? Nem gondolja, hogy megbántódik majd?
– Attól tartok, nem várhatunk a nyomtatással csak azért, mert Mr. Brooke esetleg
megbántódhat – vágta rá Oliver kimérten. – Úgy gondolom, vannak ennél fontosabb
szempontok.
– Természetesen, Mr. Lytton.
Oliver kisietett, és becsapta az ajtót.
Jack maga is éppen Henry Smythhez tartott. Hallotta az ajtó csapódását, és látta, amint
Oliver végigsiet a folyosón. Jack bement az irodába. Kedvelte Henryt. Sokkal jobban,
mint Edgar Greent. Először is Henry nem képzelte olyan fontos embernek magát, ami
nevetséges volt, hiszen ő volt Edgar főnöke. Ráadásul sokkal barátságosabb volt Jackkel,
több ízben együtt is ebédeltek.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Jack.
– Az öreg haragos egy kicsit. Megpróbálta felhajtani Sebastian Brooke-ot, de az eltűnt.
– Nem tűnik komoly dolognak.
– Nem. De Brooke valamiféle előszót akart írni az új kiadáshoz. Napokig várakoztatták
a nyomdát.
– Értem.
– És senki sem tudja, hol lehet. Egyébként minden rendben a könyveddel?
– Igen. Minden rendben. Celia adott néhány ötletet, és megkértem a szerzőt – nagyon
fura volt szerzőként beszélni Sandyről –, hogy foglalja bele őket a könyvbe.
– Jól van. Celia okos hölgy. Ezzel együtt ma reggel elátkoztam a nevét.
– Miért?
– Nála van ugyanis az Anna királynő kefelevonata. Nem az ő hibája, én mondtam, hogy
elviheti, de most kellene, és nem ér vissza holnapig. Elfelejtettem. Ő is elutazott, nem
igaz?
– Igen – válaszolt Jack. – Látogatóba ment a nővéréhez.
Egyszerre furcsa érzése támadt, amit Henry szavai váltottak ki belőle. „Ő is elutazott” –
így mondta. Jack eltöprengett, miközben a saját irodája felé ment.
Sebastian elutazott. Aztán eltűnt. És Jack hirtelen egészen tisztán hallotta Lily hangját,
amint azt mondta: „Szerintem éppen most döngette meg valaki.” Mindketten eltűntek.
Mindketten elutaztak Londonból. Csak ez az egész teljességgel lehetetlen volt. Még annál
is jobban, mint hogy Celia esetleg… valami helytelen dolgot csinál.

Janet Gould aggódott Oliver miatt. Nagyon megtörtnek látszott. Szinte olyan volt, mint
amikor visszajött a háborúból. Túl sokat dolgozik, Mrs. Gould biztos volt benne. Aztán
arra gondolt, vajon rendesen törődött-e magával a hétvégén, amíg Lady Celia távol volt.
Igazán nem lett volna szabad magára hagynia, amíg ilyen törékeny az egészsége. Mint a
legtöbb titkárnő, Mrs. Gould is valamiféle tulajdonosi, szinte feleségre emlékeztető módon
viszonyult a főnökéhez. Rendesen kell étkeznie a beteg gyomrával. És ezen a hétvégén
valószínűleg nem figyelt erre oda. Mrs. Gould elhatározta, hogy készít Olivernek egy
csésze kávét, és néhány keksszel beviszi hozzá. Az jót tesz majd. Ám amikor bement, a
férfi már ismét olyan volt, mint általában; az új Zenei lexikon kefelevonatán dolgozott,
amire ő adott megbízást egy évvel azelőtt. Számos bekezdést ő maga írt, és ragaszkodott
hozzá, hogy maga ellenőrizze a kefelevonatokat. Még több felesleges munka, pedig erre
valók a beosztott szerkesztők. De láthatóan még mindig aggasztotta valami. Mrs. Gould
azt kívánta, bárcsak segíteni tudna! Aztán támadt egy gondolata.
– Esetleg… úgy értem, ne hívjam fel Lady Celia nővérét? Megkérdezzem, hogy Lady
Celia ott van-e?
Megdöbbentette Oliver reakciója. A férfi olyan dühösen nézett rá, mintha valami
rettentő rossz dolgot követett volna el.
– Mi a csudának hívná fel? – kérdezte bántóan éles hangon.
– Hát… azt gondoltam, ő talán beszélt Mr. Brooke-kal az előszóról. Sőt, esetleg nála
van a szövege. És azt hiszem, nála van az Anna királynő kefelevonata, amire Mr.
Smythnek szüksége lenne.
– Mrs. Gould, mondtam már, nekünk egy üzleti vállalkozást kell vezetnünk, és vannak
fontosabb gondjaink is, mint Mr. Brooke érzékenysége. A nyomtatást el kell kezdeni. Ami
pedig az Anna királynő kefelevonatát illeti, várhatnak vele egy kicsit. Igazán nem akarom
vesztegetni a maga idejét és a kiadó pénzét arra, hogy a feleségemet üldözzük a fél
országon át. Köszönöm, végeztem.
– Igen, Mr. Lytton.
Szegény ember! Nyilvánvalóan rettenetesen érzi magát.
– Egye meg a kekszet! – jegyezte meg, miközben kiment az irodából, és csendesen
behúzta maga után az ajtót.

Caroline az órára nézett. Már majdnem délután kettő volt. Nagyon szeretett volna
kilovagolni. Rettentően lojális volt, szinte az egész hétvégét otthon töltötte. Fogadta
Oliver két hívását, az első alkalommal azt mondta neki, hogy Celia sétálni ment,
másodszor pedig azt, hogy alszik, aztán rögtön telefonált az asszonynak. Utasította a
személyzetét, hogy azonnal hívják oda, ha Mr. Lytton telefonálna, és ne próbálják maguk
fogadni a hívásokat. Egyébként is végtelenül diszkrétek voltak, mint a jó személyzet
általában, és tisztában voltak a szabályokkal. Caroline még a vadászatról is lemondott
szombaton, olyan ideges volt Celia. Láthatóan ez volt a beavatása a házasságtörés
világába. Elképesztő, hány évnyi… tizenöt évnyi házasság után.
Caroline a számos alkalomra gondolt, amikor megcsalta a férjét, és egy pillanatra
elfogta a bűntudat. Aztán sietve elnyomta magában. A férje nem tudott róla, és amikor
utoljára elment a háborúba, azt mondta Caroline-nak, milyen szerencsés fickó, hogy ilyen
csodás a házassága. És kétségkívül úgy is halt meg, hogy ezt gondolta. Úgyhogy mit ártott
neki? Egyáltalán semmit. És különben sem hibáztathatja Celiát. Olivert láthatóan teljesen
elhagyta az ereje, és bizonyára nem sok telik tőle. Celia pedig még mindig olyan szép.
Oliver is csodásan nézett ki valaha, akkoriban Caroline irigyelte is a testvérét. Bizonyos
értelemben még ma is irigyli, igaz, már nem a férje, hanem a karrierje miatt. No meg az új
szeretője miatt.
Ő maga is örülne most egy szeretőnek. De az ő generációjában kevés volt a férfi.
Viszont egy ló elég jól helyettesít egy férfit. Mindig is így gondolta. Kevésbé követelőző,
és sokkal több öröme van benne. Igen, kilovagol. Oliver nemigen telefonálhat most,
munkaidőben. Fontosabb dolga is van annál, mint hogy a felesége miatt aggódjon.

Caroline inasa, McKinnan a kandallónál szunyókált a nappalijában, amikor csörgött a
telefon. Beletelt pár csengetésbe, mire egészen felébredt, és még néhányba, mire odaért a
készülékhez. Minden tovább tartott neki mostanában. Az öregség féket vetett az egész
életére.
– Kersley-ház, jó napot kívánok!
– Jó napot! Lady Celia Lytton ott van?
– Egy pillanat türelmet, uram. Mit mondhatok, ki keresi?
– Itt Mr. Lytton beszél. Mr. Jack Lytton.
– Üdvözlöm, uram.
Most mit tegyen? Az asszonya kifejezetten a lelkére kötötte, hogy a Lady Celiának
szóló összes hívást hozzá kell irányítani. De ő most kilovagolt.
– Sajnálom, uram. Pillanatnyilag nem elérhető.
– Vajon mikor lesz elérhető?
– Igazán nem tudnám megmondani, uram, attól tartok.
– Elindult már Londonba?
– Nem hinném, uram, nem. Megkérem majd Mrs. Mastersont, hogy hívja fel önt, ha
visszaért. Lovagolni ment.
– Ó… nem kell. Nem számít. Csak egy könyvvel kapcsolatban akartam érdeklődni.
Mindenestre, köszönöm.
– Nagyon szívesen, uram.
Persze, ez aligha jelent bármit is. Ha az ember nem keres valami jelet, akkor ez az egész
semmit sem jelentene. Az inas nem tudhat Celia minden lépéséről, Celia nővéréhez
irányítana minden érdeklődést. De azért… pocsék egy dolog. Jack hiába próbálta a
figyelmét a negyedik Earl of Beckenham háborús naplója utolsó pár bekezdésének
szerkesztésére fordítani. Pedig eléggé véresek voltak ahhoz, hogy elvonják bárki figyelmét
bármiről. Levágott végtagok szétszórva a csatamezőn, kínok közt haldokló lovak,
felpeckelt szájú férfiak, akiket a sebészek a csatamezőn operáltak… Csakhogy… az inas
biztosan tudná, ha egy vendég – az asszonya húga, az ég szerelmére! – már elutazott volna
a hétvége után. Biztosan. Hiszen ezért fizetik őket, az ég szerelmére…

– Jack! Halló, itt Celia. Sétálni voltam. Valami baj van? – kérdezte aggódó hangon.
Jack rettentő bűntudatot érzett, amiért háborgatta, és aggodalmat ébresztett benne.
– Nem, nem, dehogyis. Szó sincs róla. Nagyon sajnálom, hogy zavartalak. Csak a
szipojlázadással kapcsolatban akartam kérdezni valamit.
– De hát az nem lehet olyan sürgős! Holnap otthon leszek. Te is tudod.
– Hát persze. Nagyon sajnálom. Kicsit túlbuzgó voltam.
– Értem.
Rövid hallgatás után megkérdezte az asszony.
– Tehát várhat a dolog? Vagy egy sereg izgatott olvasó áll odakint az utcán?
Úgy hangzott, mintha mulatna rajta. Jack mindjárt jobban érezte magát.
– Természetesen várhat. Csak éppen… olyan véres a dédapád naplója, tudod, és nem
voltam benne biztos, hogy mennyit hagyjak ki belőle.
– Körülbelül a felét – válaszolt Celia. – Sőt, esetleg a háromnegyedét. Most mennem
kell, Jack, vagy lekésem a vonatot. Viszlát! Ölelem Olivert.
– Átadom. Viszlát, Celia! Holnap találkozunk.
Ostoba volt, gondolta Jack, hogy csak így felhívta. És ilyesmiket gondolt róla. Ha –
amikor – Lily majd jobban megismeri Celiát, rájön majd, hogy ez az egész mekkora
ostobaság volt. Hatalmas ostobaság.

 22. fejezet
– Bárcsak két férje lehetne az embernek!
Csend támadt. Ne nézz Oliverre, Celia, ne!
– Lehet két férje valakinek egyszerre? Előfordul ez?
Mindenki nevetni kezdett; feloldódott a feszültség.
– Attól tartok, Maud, nem – válaszolt Robert. – Ez nem engedélyezett. De miért
kérded? Kire gondoltál?
Maud feléje fordította apró arcát. Tágra nyílt szemmel, komolyan felelt:
– Régen azt gondoltam, Jamie-hez akarok feleségül menni.
– Maud, Jamie a testvéred.
– A féltestvérem. Lehet, hogy ez számít. De most szeretnék hozzámenni Gileshoz is.
Mivel a fényképekről ítélve nagyon jóképű.
Ismét nevettek.
– Jó, hogy nincs itt most – mondta Celia. – Nagyon zavarban lenne. Igaz, nagyon
hízelgőnek találná, de Giles nagyon félénk. Vigyáznod kell, Maud, ha szombaton hazajön!
– Attól tartok, nem házasodhatsz össze az unokatestvéreddel sem, Maud! – szólalt meg
Felicity. – Úgyhogy valaki mást kell választanod.
– Valójában Angliában lehetséges – jegyezte meg Oliver. – Nem tanácsolják ugyan, de
azt hiszem, pusztán csak egészségügyi okok miatt. De nem tilos.
– Milyen különös! Az Államokban törvényellenes.
– Az amerikaiak nyilván törvénytisztelőbbek, mint mi – felelte Oliver. – Vagy valahogy
így.
Rámosolygott az asszonyra, aztán homlokát ráncolva visszatért az újságjához.
Elég különösen viselkedik Felicityvel, gondolta Celia. Ingerlékeny, de ugyanakkor
gyengéd is volt vele. Mintha csak, szinte akarata ellenére, kedvelné a nőt. És valószínűleg
pontosan ez is a helyzet. Oliver egyre antiszociálisabb volt mostanában, húzódozott
minden olyan programtól, amelynek nem volt köze legalább részben a szakmához.
– Már nincs időm az ilyesmire – magyarázta.
Vagy más alkalommal kijelentette:
– Igazán nincs hozzá energiám mostanában, hogy ilyen emberekkel beszélgessek.
Bárki, aki arra indította, hogy kivételt tegyen a maga alkotta szabályok alól,
egyértelműen kissé ellentmondásos érzelmeket váltott ki belőle.
Celia megértette, hogy Oliver miért kedveli Felicityt. Az asszony az a lágy, gyengéd
nőtípus volt, amilyet a férfi kedvelt. Aki kizárólag a családjáért és a családja által él, és
mindenben aláveti magát a férfiak akaratának. Olivernek egy ilyen nőt kellett volna
elvennie, gondolta szomorúan Celia, nem pedig egy erőszakos, túlzottan ambiciózus
teremtést, aki… De Oliver őt választotta. Vagyis inkább ő választotta a férfit. Az asszony
gyakran gondolt arra, hogy ha hagyja, Oliver, a saját értékrendjét követve, bizonyára
csendben eltávolodott volna az ő erőszakos, tizennyolc éves önmagától. De nem hagyta.
Különben pedig hála az égnek, hogy itt van Felicity.
– Ha megbocsátotok – tette le Oliver az újságot –, be kell mennem a kiadóba. Mit
terveztek délutánra?
– Megmutatjuk Maudnak a látnivalókat – válaszolt Robert. – A parlamentet, a Big Bent,
és megpróbáljuk bezáratni a Towerbe…
– Azt nem tehetik! – szólt közbe tágra nyílt szemmel Venetia. – Az borzalmas hely.
– Venetia, csak vicceltünk. Különben sem fogadnák be.
– Bárcsak ti ketten is velünk jönnétek! – jegyezte meg sóvárogva Maud.
– Elmehetnénk, hát persze – jelentette ki Adele. – Hiányozhatnánk az iskolából, csak
egy napot, anyu, kérlek, hadd menjünk, kérlek…
– Nem – szögezte le határozottan Celia. – Szó sem lehet róla. Ha nem lett volna olyan
rossz a legutóbbi bizonyítványotok, esetleg megfontolnám. De így szükségetek van
minden percre, amit az iskolapadban töltötök. Nézzenek oda, még a cipőtöket sem vettétek
fel! Barty, menj, vedd a kabátodat, és szólj Danielsnek, hogy a lányokra még öt percet
várni kell.
– Igen, Celia néni – állt fel Barty. – Viszontlátásra később! Remélem, kellemes napjuk
lesz. – Aztán Maudhoz fordult: – Az én kedvenc helyem a Szent Pál-székesegyház, fönt, a
suttogógaléria. Oda okvetlenül menj fel, ha tudsz!
– Kedves lány – jegyezte meg Maud, amikor a kislány kiment. – Én nagyon kedvelem.
– Elbűvölő – helyeselt Felicity. – Milyen megható történet, Celia! Biztosan nagyon
büszke vagy rá. De ne hagyd, hogy föltartsunk! Tudom, hogy neked is be kell menned a
szerkesztőségbe. Kyle, drágám, velünk tartasz a városba? Vagy inkább bemennél a
Lyttonsba Oliverrel, hogy körülnézz egy kicsit?
– Nagyon szeretnék bemenni a Lyttonsba Oliverrel – válaszolt Kyle. – Ha szabad.
Felicity ötlete volt, hogy Kyle is velük tartson. John elárulta neki, hogy a fiú rosszul
teljesít a vállalatnál, és már nem is egyszer felajánlotta a lemondását, sőt néha szinte
depressziósnak tűnik, mire Felicity felvetette, amivel John is egyetértett, hogy Kyle-nak
talán ismét a betűk világában kellene próbálkoznia.
– Csak azt hiszem, valamiféle büszkeség visszatartja attól, hogy kihasználja a Lytton-
kapcsolatot. Tudom, azt mondtad, Oliver hajlandó segíteni, de…
– Kyle érthető, no és elismerésre méltó módon irtózik a nepotizmustól. De lehetséges,
hogy ha elmenne a londoni Lyttonsba, és beszélne Oliverrel meg Celiával, az
megváltoztatná a véleményét. Nem bánnád, ha írnék nekik, és felvetném, hogy Kyle is
velünk tartana?
John azt felelte, hogy egyáltalán nem bánná, és amikor Kyle-nak felkínálták azt a kettős
örömöt, hogy láthatja Londont, ráadásul, ahogy Oliver fogalmazott, „tisztelgő látogatást”
tehet a Lyttonsnál, képtelen volt nemet mondani.
– De nem akarok senki terhére lenni – jelentette ki sóhajtva a fiú. – Már kezd elegem
lenni belőle.
Felicity azt felelte, ne legyen nevetséges.
– Csak négy vagy öt napról van szó. Ennyi idő alatt nem lehetsz senki terhére.
– A Brewer Lyttonnál mégis elég jól sikerült ezt elérnem – válaszolt gyászosan Kyle.
– Ha megbocsátasz, Felicity – mondta Celia –, nekem is mennem kellene. És
megszerveztem, hogy kedden találkozhass azzal a lánnyal, Gill Thomasszal, akire a
kötetedet akarom bízni. Megbeszélhetitek a könyved borítóját és az illusztrációkat. Majd
leviszem a kefelevonatokat Ashinghambe, és ott megnézheted őket.
– Már alig várom, hogy lássam őket! Bár nem úgy hangzik, mintha túl sok időm lenne
majd rájuk – felelte nevetve Felicity. – Az édesanyád, úgy tűnik, remek szórakozást talált
ki számunkra.
– Az anyám valóban remekül ért az ilyesmihez – magyarázta Celia. – Rajong a
vendégségekért. A háború alatt szinte ez hiányzott neki leginkább. Tudod, szanatóriumot
csinált Ashinghamból, úgyhogy partikról szó sem lehetett. Most nem lesz nagy társaság,
valószínűleg csak úgy húsz ember, minket is beleértve. Remekül fogod érezni magad,
Felicity. Legalábbis remélem.
– Én nem fogom remekül érezni magam? – szólt közbe Robert.
– Dehogyisnem – vágta rá Celia. Nagyon kedvelte Robertet. Szerette, ahogy a férfi
csipkelődött vele. Robert kevésbé vette komolyan az életet, mint Oliver. – Mennyire vagy
jó az életképekben?
– Azt hiszem… elég jó vagyok.
– Életképek? – kiáltott fel Kyle. – Jaj nekem!
– Nem hinném, hogy kötelező lenne – jegyezte meg Felicity.
– Nem kifejezetten. És mi a helyzet a kirakóval?
– A kirakót szeretem. Kellemes és csendes játék.
– Az anyámnak van egy hatalmas asztala, egy elkezdett kirakóval, és mindenki, aki
elmegy mellette, hozzátesz egy darabot. Főleg vacsora után időznek hosszasan fölötte.
Anyám szerint több románc szövődött annál az asztalnál, mint bárhol másutt. De most
mennem kell. Érezzétek nagyon jól magatokat! Kyle, te jöhetsz velem is, az sokkal jobb
volna, ha elég bátor vagy, hogy elviseld, ahogy vezetek.
– Biztos vagyok benne, hogy kitűnően vezet. Milyen autója van?
– Ó, egy álom! Azt hittem, láttad tegnap este. Egy aranyos kis Morris. Odavagyok érte.
– Mindig kicsi autója van – magyarázta Venetia, aki időközben visszatért az ebédlőbe –,
hogy ne férjenek be a gyerekei.
– Így van. Venetia, eredj, szállj már be az autóba, az ég szerelmére! Hallom, hogy
Daniels dudál. Apád elkésik a munkából.
 – Mit számít? – kérdezte Adele a szobába toppanva. – Sosem értettem. Hiszen ő a
főnök.
– Mert minden tőle függ, azért. Ezért nem késhet el. És vigyázz, nehogy holnap
meghallja a nagyanyád, hogy kiejtesz a szádon ilyen közönséges szót, mint a főnök,
különben azonnal hazaküld! Amikor legutóbb lent voltunk, egyikük a hétvégéről kezdett
el beszélni – fordult Felicityhez –, mire anyámnak égbe szökött a vérnyomása. Rettentő
sznob – tette hozzá, kissé feleslegesen.
– Látom már – jegyezte meg Felicity –, hogy nekem is vigyáznom kell. Mi a baj a
hétvégével?
– Rettentően közönséges. Itt, Angliában, a szombattól hétfőig a megfelelő kifejezés. Te
jó ég, csak viccelek, Felicity! De az anyám nem, attól tartok. Gyerünk, Kyle! Ideje
indulnunk.
– Te pedig, Maud – mondta Felicity –, felvehetnél egy kalapot. Nagyon hideg van.
– Az ikreknek olyan szép ruhái vannak! – mesélte Maud. – Tegnap este megmutatták
nekem. Egy Woollands nevű boltban veszik. Nem mehetnénk el mi is oda?
– Talán majd holnap. Ma városnézés a program. Szaladj, vegyél egy kalapot! Meg
kesztyűt.

Celia az őszi katalógus szövegén dolgozott, amikor Sebastian belépett az irodájába. Az
asszony ránézett, és mosolyogni próbált. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodott.
– Nem volna szabad idejönnöd – szólalt meg a nő. – Ez olyan… veszélyes.
– Szó sincs róla. Amikor te eljössz a házamba, az veszélyes. Amikor múltkor este
Oxfordban vacsoráztunk, az is veszélyes volt. De ez teljesen biztonságos.
– Hát… lehet – adta meg magát Celia.
De valójában nem így gondolta. Minden nap, minden kockázat, amit vállaltak, közelebb
vitte őket a végkifejlethez, amely, Celia biztosan tudta, elkerülhetetlen. Amikor hajszál
híján kerülte el a lebukást aznap délután Skóciában, amikor Caroline szinte pánikban hívta
fel a szállodában, hogy szóljon, Jack majdnem egy órával korábban telefonált, akkor
megrémült. A sógora eszesebb volt, sokkal jártasabb a világ dolgaiban, mint Oliver. De
aztán nem lett semmi baj. Úgy tűnt, Jack egyszerűen csak túlbuzgó volt, mint mindig. És
még jó is volt, hogy így üdvözletét küldhette Olivernek, és ezzel biztosította, hogy Jack
megemlíti neki, beszélt Celiával.
Te jó isten, Celia sosem gondolta volna, hogy ilyen fondorlatos is lehet.
– Megvan rá minden okom és jogom, hogy felkeressem a Lyttonst, Lady Celia –
jelentette ki most Sebastian. – Elhoztam az új művemet. Amelyet, a főleg neked
köszönhető hátráltató körülmények ellenére, végre sikerült befejeznem.
– Sebastian, nem is veszem el annyi idődet!
 – Az időmet talán nem. De felemészted a figyelmemet. Az sokkal többet árt.
Mindenesetre itt van. Nem akarod látni? – A férfi odalépett hozzá, és sietve megcsókolta.
– Fáradtnak látszol.
– Az is vagyok.
Valóban ólmos fáradtságot érzett, már szinte fájt. Teljesen elhagyta az energiája, amely
valaha az egyik legnagyobb kincse volt. Tudta, hogy ez részben az érzelmi trauma jele.
Kezdte nagyon boldogtalannak érezni magát, ami megdöbbentette. Valami, ami olyan
örömtelin indult és annyi boldogságot ígért, hirtelen hogyan fordulhatott át az ellentétébe?
Úgy tűnt, mostanában még a legjobb pillanataiban is csak valami mélységes vágyódást
érez, hogy mindig Sebastiannal lehessen. Legrosszabb perceiben pedig elöntötte az
elégedetlenség és a szomorúság.
Amikor nem volt Sebastiannal, csakis arra gondolt, mikor lehet újra vele. Számolta a
napokat, az órákat. Amint kettesben voltak, elfogta a kétségbeesés, hogy olyan gyorsan
múlnak a percek, és rettegett az elkerülhetetlen elválástól.
Sebastian eleinte csak ugratta emiatt, de később ingerültté vált.
– Azért vagyunk együtt – mondta –, mert szeretjük egymást. Mert boldogok akarunk
lenni. Mi értelme, ha te mást sem csinálsz, csak sírsz?
Celia azt felelte, sajnálja, és megpróbált pozitívabb lenni, élvezni az együttlétüket,
emlékezve arra, amit az anyja mondott, és ami annyira hasonlított a férfi szavaira:
„Élvezd, különben nincs értelme!”
De nem egészen sikerült. Egyre nagyobb bűntudatot érzett. Ráadásul, fonák módon,
mintha Oliver megváltozott volna; türelmesebb volt vele, kevésbé kritikus, és egyre
szeretetteljesebb.
– Ez nem igazságos – jelentette ki Celia Sebastiannak. – Egyszerűen nem igazságos.
Azért jöttem hozzád, mert úgy éreztem, Oliver már nem szeret. Ez valahogy igazolta az
egészet, vagy legalábbis ettől nem tűnt annyira rossznak, amit teszek. Most pedig mintha
jobban szeretne, mint valaha.
Oliver többet akart szeretkezni is mostanában, ami nem könnyítette meg a helyzetet. Az
asszony megpróbálta örömmel fogadni a közeledését, viszonozni, sőt még élvezni is, de
akárhogy küzdött is, nehéz volt. És voltak alkalmak, amikor egyszerűen képtelen volt az
egészre, ilyenkor kimerültségre hivatkozott, vagy alvást színlelt. Celia visszatekintett a
házasságuk kezdetére, a háború előtti időkre, amikor a szeretkezés a férjével állandó
gyönyörűség volt, amikor örömmel fogadta be a testébe minden este, amikor nemcsak
viszonozta a közeledését, hanem kreatív módon kezdeményező volt vele az ágyban. Most
legfeljebb csak elfogadni volt képes, gyönyört és orgazmust színlelve. Úgy tűnt, Oliver
elégedett azzal, amit az asszony nyújt neki, de ez is bántotta Celiát. Valóban ilyen kétszínű
lenne, hogy képes ilyen tökéletesen megtéveszteni Olivert?
– Szerintem tudja – jelentette ki Sebastian egyik nap, amikor Celia Oliver új keletű
kedvességéről és gyengédségéről panaszkodott neki.
Az asszony rámeredt.
– Tudja? Hogy érted ezt, Sebastian? Az lehetetlen!
 – Úgy értem, nincs vele tisztában, hogy tudja. Inkább csak megérezte a változásokat
benned. Egyfajta eltávolodást. Nem akarja ezt közelebbről megvizsgálni, ahogy az okát
sem, de azért tudja. Úgyhogy küzd ellene. Szerencsétlen flótás! – tette hozzá könnyedén.
– Ne beszélj így Oliverről! – figyelmeztette a nő. – Ezt nem szeretem.
– Sajnálom. Elnézést. Csak ez nekem is nagyon nehéz. Gondoltál erre? Nehéz arra
gondolnom, hogy te mindig vele vagy, vele alszol, vele ébredsz, beszélgetsz vele,
megosztod vele az életedet.
– Igen – felelte az asszony komolyan. – Igen, gondoltam erre. Természetesen. De…
joga van hozzá, Sebastian. Neked pedig nincs. Ő a férjem és a gyerekeim apja. Ez ellen
nem tehetsz semmit.
– Tehetnék – válaszolt Sebastian. – Ha hagynád.
– Nem! – robbant ki a félelem az asszonyból. – Nem, nem hagyom! Nem engedem
meg!
De az álmatlan éjszakákon gondolt arra, hogy enged a férfinak. Hagyja, hogy
kikényszerítse a dolgokat, hogy rávegye őt, váljon el Olivertől. De aztán sietve és rettegve
fordult el a gondolattól. Túlságosan vonzó volt, túlságosan kísértő ahhoz, hogy fontolóra
vegye.
Azért, hogy meneküljön a boldogtalanságtól, lázasan belevetette magát a társasági
életbe. Elment minden partira, minden vacsorára, és sorra látogatta az új éjszakai
mulatókat. Ezeken a szórakozóhelyeken pezsgett az élet, a háború utáni új, lázas élet.
Akkoriban a Grafton Galleries volt a kedvence, amelyben néger zenekar játszott, és éjjel
kettőig nyitva volt. A walesi herceg is tag, „habár tény, hogy ritkán látják itt”, jegyezte
meg Celia. Mindenesetre ő idejárt. Minden éjjel. Vagy majdnem minden éjjel. Barátok
hatalmas csapatával. És Jackkel. Meg Lilyvel, aki gyakran csatlakozott hozzájuk a műsora
után. Celia kedvelte a lányt, aki nagyon szórakoztató volt. Kicsit tüskés volt ugyan, és
csípős nyelvű. De nagyon mulatságos is, és úgy tűnt, őszintén kedveli Jacket. Jack
bemutatta Olivernek is, akit elbűvölt, ahogy általában mindenkit. Lily viszont tényleg
nagyon elbűvölő volt.
Gyakran jártak a nagy londoni szállodákba is, elsősorban a Savoyba, amely elsőként
vezette be a legújabb divatőrületet, a táncestélyt, amikor a vacsoraidő elején elkezdett tánc
még vacsora közben is folytatódott, az idősebb generáció legnagyobb elszörnyedésére, és
remek volt a zenekar, a koktélok pedig a legjobbak a városban.
Celia vetetett egy koktélkeverőt Oliverrel, és amikor kiderült, hogy Brunson Jack
útmutatása ellenére sem boldogul vele, rávették Danielst, hogy ő is megpróbálja. És a
sofőr kitűnő koktélokat kevert. A koktél volt az új divat a végeérhetetlen táncolás meg az
Amerikából érkezett új zenei őrület, a jazz mellett.
– Muszáj koktélpartit rendeznünk – mondta Celia Olivernek egy nappal azután, hogy
hazaért Glasgow-ból.
– Igazán muszáj? – kérdezte a férfi.
– Igen – szólt közbe Jack, aki mintha különösen örült volna, hogy újra látja Celiát, és
nagyon igyekezett a kedvére tenni.
 Így hát Oliver beleegyezett, és közel száz ember jött el a Cheyne Walkra azon a
szombaton – a rövid határidejű meghívás is újdonság volt –, hogy élvezzék az Atta Boyst,
a Gimletst és Daniels legjobb koktélját, a rozspálinka, a tojásfehérje, a citromlé és az
abszint szó szerint fejbevágó keverékét, amelyet Csörgőkígyónak neveztek.
– Azért hívják így, mert vagy gyógyítja a csörgőkígyó marását, vagy megöli a
csörgőkígyókat, vagy aki megissza, csörgőkígyókat lát tőle – magyarázta Celia a
vendégeknek. – Imádni fogják.
Valóban imádták, és a többit is. Később pedig egy nagy csoportban átmentek egy másik
új és rendkívül elegáns helyre, a Cecil Clubba, más néven a Forty-Threebe, ahol hajnali
kettőig táncoltak.
Aznap éjjel házigazdaként Oliver is velük tartott, de általában, különösen hét közben,
amikor Celia vacsorázni vagy táncolni ment, fáradtságra hivatkozott, és otthon maradt. A
kifogás igaz volt, de ez nem segített sem az asszony lelkiállapotán, sem a házasságukon.
Néha Sebastian is csatlakozott a tömeghez; fájdalmas öröm volt, hogy vele lehetett, de
ugyanakkor nagyon, rettentően kellett ügyelnie, a karjában tarthatta a férfi, de csak tánc
közben, sőt, ami még rosszabb, néznie kellett másokat is a karjában, és puszival kellett
búcsúznia tőle, és vidáman integetve útjára bocsátania az est végén. A férfit mostanra már
befogadták Celiáék körébe, és senki sem kérdőjelezte meg a jelenlétét. Emellett rendkívül
népszerű volt, nagyon jóképű, nagyon sármos, a hírnév és a siker csillogásával meg a
magánéletét övező titokzatossággal körülvéve.
– Biztosan van egy szeretője valahol – vélekedett Celia egyik barátnője, Elspeth
Granchester, Sebastiant figyelve, aki sántasága ellenére vidáman ropta a táncot Lilyvel a
Savoy táncparkettjén. – Olyan rettentően vonzó, nem gondolod?
– De, azt hiszem – válaszolt Celia, s közben nagyot kortyolt a koktéljából. – Úgy értem,
igen, nagyon vonzó, de a szeretőről semmit sem tudok. Szerintem nincs rá ideje.
– Drágám, az ember mindig talál időt a szexre – jelentette ki Elspeth Granchester.

– Ugye, nem hiszed még mindig, hogy Celia megcsalja Olivert? – kérdezte Jack. –
Most, hogy már jobban ismered őket?
Lily ránézett. Már bánta a múltkori kitörését. Jack rajongott Oliverért, és szerette Celiát.
Végtelenül fájdalmas volt neki az a gondolat, hogy nem tökéletesen boldogok egymással.
Habár Lily el sem tudta képzelni, hogyan gondolhatja Jack, hogy tökéletesen boldogok,
amikor szinte egymástól független életet élnek. Ennek ellenére nincs értelme felizgatni a
férfit. Különben is, neki semmi köze hozzá. Tulajdonképpen.
– Nem, azt hiszem, valószínűleg tévedtem – válaszolta, és megcsókolta a férfit. –
Sajnálom.
– És kedveled?
– Természetesen nagyon kedvelem.
Ez igaz is volt. Kedvelte Celiát, és felnézett rá, még ha szeretőt tartott is. És igazán nem
hibáztathatta érte. Oliver kedves volt, de nagyon csendes. Csendes és unalmas. Lily tudta,
hogy öt perc alatt becsavarodna, ha ilyen emberrel élne. Másrészt viszont még mindig
kissé meg volt botránkozva, nem tehetett róla. A szülei nagyon boldog házasságban éltek,
és úgy nőtt fel, hogy megtanulta tisztelni a házasság intézményét.
Szerette volna, ha Jack is jobban igyekszik, hogy saját lakást keressen. Nemcsak arról
volt szó, hogy Lily kezdett már kicsit többre vágyni, mint amit most kapott (és ami
pontosan olyan kellemes volt, mint ahogy számított is rá, még ha meglehetősen kopott
szállodákban találkozgattak is), de kissé nevetségesnek tartotta, hogy valaki a bátyja és a
felesége házában éljen harmincöt évesen. És Jack meg is engedhette volna magának a
saját lakást. Mert bár állandóan arra panaszkodott, hogy milyen keveset keres, Lilynek úgy
tűnt, bőven van pénze. Voltak kötvényei és részvényei, márpedig a lány szemében ez
gazdagságot jelentett. Gyakran felajánlotta Jacknek, hogy segít neki lakást keresni, és
néhány helyet meg is nézett vele. Az a szép kis lakás Chelsea-ben például tökéletes volt.
De Jack nem különösebben akart mozdulni. Valószínűleg túl jól megvolt Oliver házában:
kiszolgálták, nem fizetett bérleti díjat, jött-ment kedvére. Nos, muszáj lesz egy kicsit
ösztökélnie. Nem hajlandó ezt a helyzetet örökre eltűrni.

Az egyetlen dolog, amit Celia nem volt képes elviselni, az volt, ha kettesben maradtak
Oliverrel. A bűntudat és a szomorúság ilyenkor egyre nőtt benne, míg végül nem tudott a
férje közelében maradni, és ki kellett mennie a szobából. Tudta, hogy nagyon helytelenül
viselkedik; túl sokat ivott, nem evett eleget, sokat dohányzott (nemrégen szokott rá, és
egész gyűjteménye volt az újfajta, botrányosan hosszú cigarettaszipkákból), elhanyagolta
a gyerekeit (már nem is emlékezett, mikor írt utoljára Gilesnak), és a ruhák vásárlásában
lelt vigaszt, amire hatalmas mennyiségű pénzt szórt el.
Mindig is szerette a ruhákat, de azon a nyáron csodálatos volt az új divat: napközben
puha, könnyű, kötött kabátkákat viseltek Chaneltől, amelyek olyan egyszerűek voltak,
mégis sikkesek, este pedig egy ragyogó új stílus, a karcsú sziluett hódított, a leomló
selyemruhák rásimultak a fűző nélküli alakra, a szoknyák különleges, zsebkendősarkas
szabásúak voltak. Ezekhez a ruhákhoz hosszú gyöngysorokat viseltek, no és a hajpántot,
amely néha csillogó volt, máskor selyemből vagy bársonyból készült, mélyen a homlokba
húzva, hogy minél jobban kiemelje az új, rövid frizurát. És a cipők! A hegyes orrú, pántos,
csillogó kövekkel díszített cipők selyemből, szaténból és pasztellszínű bőrből. Celia nem
tudott eleget vásárolni belőlük. Több mint egy tucatnyi olyan cipője volt, amelyeket szinte
nem is hordott.

– Nagyon soványnak tűnsz mostanában – jegyezte meg szigorúan Sebastian. – Nem
eszel rendesen.
– Tudom – ismerte be Celia. – Nem tudok enni. Sebastian, ne prédikálj nekem, és most
már valóban menned kell. Holnap este lemegyünk az anyámhoz négy napra az
amerikaiakkal. Különben tetszene neked Felicity, elbűvölő nő, és rengeteg dolgom van
még előtte.
 – Addig nem megyek el – jelentette ki a férfi –, amíg legalább egy fejezetet el nem
olvastál a Meridiáni időkből. – Sok töprengés után így nevezték el az új kötetet. –
Úgyhogy ne próbálj megszabadulni tőlem! Itt fogok ülni, és csendben figyelem, ahogy
dolgozol, amíg nem tudsz egy pillanatot rám szánni.
– Rendben. Akkor jobb, ha most rögtön elolvasom. Különben nem tudok a munkámra
figyelni. Ülj le oda, és maradj csendben, az ég szerelmére!
Sebastian leült az egyik kanapéra, Celia pedig olvasni kezdett. Pár oldal után
felpillantott a férfira, és elmosolyodott.
– Rettenetesen tetszik – jelentette ki. – Ugyanolyan csodálatos, mint az első. Hogy
csinálod, Sebastian?
– Egyszerűen ilyen zseniális vagyok… – vont vállat a férfi, aztán megjegyezte. – Most
hirtelen máshogy nézel ki. Mi történt?
– Ez történt – emelte meg Celia a kéziratot. – Emlékeztetett rá, mintha ugyan kellene,
hogy pontosan miért is szeretlek.

Azon a csütörtök reggelen Jasper Lothian, a cambridge-i St. Nicholas College tanára a
Spectatort olvasta, amikor rábukkant egy bekezdésre az irodalmi rovatban, amely némi
aggodalommal töltötte el. Átfutotta a többi cikket is, aztán félretette a lapot, és várta, hogy
az aggodalma alábbhagyjon, de egész nap nem tudott megszabadulni tőle. A felesége,
Vanessa, vacsora közben észrevette szórakozottságát, és megkérdezte tőle, hogy mi baja.
Jasper Lothian azt felelte, semmi, de Vanessa túl jól ismerte ahhoz, hogy ebbe
belenyugodjon. Végül némi vonakodással, mivel az asszony híres volt erős akaratáról és
arról, hogy nem volt hajlandó elfogadni semmit, ami nem igazán tetszett neki, a férfi
megmutatta a Spectator cikkét. Vanessa némán olvasta végig kétszer, aztán kemény
tekintettel a férjére nézett.
– Szerintem beszélned kellene az ügyvédünkkel – jelentette ki.

A társaság másnap uzsonnaidőben érkezett Ashinghambe, két tele autóval. Az első autó
a hatalmas Rolls volt. Ezt Oliver vezette, és vele utazott Felicity, Celia, Robert, Kyle és
Giles (akit Etonban vettek fel). A második egy nagy Morris Bullnose volt, amelyet Oliver
a veterán autójának hívott. Ezt Daniels vezette, és ezzel jött Barty, az ikrek, Maud, a dadus
és Celia szobalánya.
– Ez egyszerűen gyönyörű! – pattant ki Felicity a Rollsból Ashinghamben, és
csodálattal bámult a Palladio által tervezett fenséges épületre, amelynek szépségét még
jobban kiemelték a kora tavaszi este éles fényei. Aztán a magas teraszon túl hosszan
elnyúló rétek felé nézett. – Gyönyörű – ismételte meg. – Pontosan olyan, amilyennek
elképzeltem, bár nem is mertem remélni, hogy valóban ilyen lesz.
– Nagyon kedves – válaszolt Lady Beckenham. – Gondolom, a saját országában
nemigen lát tisztességes házakat.
 Különös megjegyzés volt. Szerencsére Celia már figyelmeztette Felicityt az anyja nyers
modorára.
Végül Lady Beckenham meglehetősen megkedvelte Felicityt. Kiderítette, hogy az
asszony vadászott Virginiában, és a nagyapja tábornok volt. Erre egyáltalán nem számított,
és hangosan meg is jegyezte Celiának a vacsora előtti italok mellett, hogy Felicity egészen
jó modorúnak tűnik amerikai létére. Amikor pedig kiderült, hogy Felicity anyja
staffordshire-i porcelánt gyűjt és György korabeli fatáblákat importált Angliából a házuk
ebédlőjének díszítésére, akkor meghívta Felicityt, hogy megnézze vele az ashinghami
telivérekről készített feljegyzéseket, ami a teljes elfogadás jele volt.
– Nem gondoltam, hogy élvezni fogom a látogatásukat – jegyezte meg, miközben
vacsora után a könyvtár felé mentek –, de úgy látom, egész jó szórakozás lesz.
– Akkor jó – válaszolt Felicity. – Én is úgy látom.
Sikerült hatalmas erőfeszítés árán megállnia, hogy megcsodálja a képeket vagy a
bútorokat (ez rettentő nagy illetlenség az angliai vidéki házakban, figyelmeztette Celia),
de úgy gondolta, az nem baj, ha azt kéri, hogy megnézhesse az istállókat. Nem is tévedett.
– Hát hogyne – örült Lady Beckenham. – Nagyon szívesen. Ki is lovagolhatnánk, ha
volna kedve, holnap reggel.
Felicity azt felelte, hogy nagyon szeretné, de nincs nála lovaglóöltözék, és vajon nincs-e
túl sok dolga Lady Beckenhamnek.
– Nem igazán. Miért lenne?
– Tízzel több ember van a háznál, hát biztosan…
– Szó sincs róla! Sikerült újra kiegészítenem a személyzetet. A szobák elő vannak
készítve, és csodálatos a szakácsnőm. Csak megmondom neki, hogy hány ember jön, és ő
elvégzi a többit. Nem én találom ki a menüt, vagy ilyesmi, és a bort is kiválasztja
Beckenham meg az inas. A legnagyobb fejfájást az új ülésrend kitalálása jelenti minden
este, hogy az emberek ne unatkozzanak. Elég jó volt a vacsora, nem igaz?
– Finom volt – felelte Felicity. – Különösen a fácán.
– Hát igen, látja, az nagyon könnyen megvan, mivel annyi saját madarunk van. És a
szakácsnő remek teremtés, habár elég fiatal. Csodás pikniket készít a vadászatokra. Na
most, a lovaglóruha. Én sokkal kisebb vagyok, mint maga, úgyhogy az én
lovaglónadrágom nem lesz jó, sem a csizma, de még mindig itt van néhány holmi Celiától.
Lehet, hogy ő is kijönne velünk.
Aznap este nem volt más vendég rajtuk kívül. Vacsora után bementek a szalonba, és
különböző játékokat játszottak. Nem életképeket, amitől Kyle annyira tartott, hanem
kártyajátékokat, és elkezdték a hétvége kirakóját.
Kyle elég különösnek tartotta, hogy itt ülnek ebben a rendkívül fényűző teremben,
valamennyien estélyi ruhában, és gyermekjátékokat játszanak, de boldogabb volt, mint
bármikor hetek óta. Annyira élvezte az előző napot a Lyttonsnál, hogy nem is hitte volna.
Benézett Celiával az épület fényűző külsejétől annyira különböző, rendetlen, poros, szinte
kopott irodákba, ahol a falakat padlótól a mennyezetig könyvek borították, és az
íróasztalokon is könyvek voltak felhalmozva, megnézték a hatalmas pincét, amelyet több
teherautóra való könyv töltött meg, a padlásszobát, ahol az irattár volt, meg még több
könyv, és úgy érezte, hazaérkezett. Meglepte a vállalkozás mérete, hogy milyen sok ember
dolgozik a kiadóban. Körülbelül harminc, mondta Oliver, amikor körbevezette.
– Több mint száz könyvet adunk ki egy évben, ehhez már sok ember kell.
Ott voltak a szerkesztők, a grafikai részleg és a könyvelés. Ez utóbbi nagy terem volt,
üvegajtóval, amelyre aranybetűkkel írták fel: Számviteli osztály. Itt zöld szemellenzőt
viselő férfiak ültek a magas íróasztaloknál, és pontosan úgy festettek, mintha egy újság
szerkesztőségében dolgoznának. Aztán ott volt egy egész seregnyi adminisztrátor, küldönc
és akik a raktárban a napi rendelést állították össze. Miután Oliver körbevezette, Kyle
kissé félszegen megjegyezte, hogy szívesen segítene valamit. Oliver megkérdezte tőle,
van-e kedve dátum szerint szétválogatni néhány régi kéziratot és kefelevonatot, amelyek
még a háború óta dobozokban hevernek, majd újra iktatni őket.
– Pocsék munka, nagyon unalmas, de meg kell csinálni, mert némelyik kézirat nagyon
értékes. Hálás lennék érte, te pedig látnád, mit adtunk ki régebben. Lehet, hogy
érdekesnek találnád.
Kyle nekiállt, és teljesen elmerült a munkában. Négy órával később már egy köteg
rendesen felcímkézett kézirat gyűlt össze mellette egy dobozban.
– Arra gondoltam, talán sokat segítene, ha valamilyen módon dokumentálva lennének,
úgyhogy nyitottam nyilvántartást, időrendi sorrendben, ábécé szerinti
kereszthivatkozásokkal. Remélem, így megfelel.
Oliver rámosolygott, kedves, fáradt mosolyával.
– Nagyon is megfelel. Úgy tűnik, az Úr végre meghallgatta az imámat. Évek óta
fohászkodom már azért, hogy jöjjön egy olyan ember, mint te.
Kyle aznap délután visszatért, hogy folytassa a munkát. Kijelentette, hogy ezt
érdekesebbnek találja, mint a bevásárlást.
A gyerekek emeletén Gilesnak és Bartynak, mivel ők már idősebbek voltak,
megengedték, hogy vacsora után fent maradjanak a gyerekek nappali szobájában. Barty
kihívta Gilest egy sakkpartira, és viszonylag könnyedén megverte, alig több mint egy óra
alatt.
– Egész ügyes vagy – jegyezte meg utána Giles, szándékosan közömbös hangon. –
Persze nekem nincs túl sok alkalmam játszani.
– Hát persze. Wol tanított meg sakkozni. Ő kiválóan játszik. Hogy megy az iskola? –
kérdezte aztán, visszapakolva a figurákat a dobozba.
– Köszönöm, egész jól. Nagyon élvezem.
– Itt nem bántanak?
– Te jó ég, nem! Jövőre felsős leszek, és mehetek a Tapbe, meg ilyenek.
Úgy tűnt, rendkívül örül ennek a kilátásnak. Barty ránézett.
– Mi az a Tap?
 – Egy kocsma a városban. Sört meg almabort ihat ott az ember.
– Értem. Celia néni azt mondta, reméli, bejutsz a Popba. Az mi, és be fogsz jutni oda?
– Nem hinném! Ez egyfajta… nos, a hivatalos neve az Eton Society. Csak huszonnégy
fiú van benne, általában a legjobb labdajátékosok. Úgy választják a tagokat. Biztos vagyok
benne, hogy engem nem választanak be.
– Miért nem?
– Mert… – hirtelen kevésbé tűnt nagyképűnek, kissé félszegen vigyorgott Bartyra. –
Először is, rettentő népszerűnek kell lenned. Ami én nem vagyok.
– Értem. – Barty visszamosolygott rá. – Én sem.
– Még mindig?
– Még mindig. De most, hogy a St. Paul’sba megyek, ott talán jobb lesz, azt hiszem.
– Ezt nem is tudtam, Barty.
– Celia néni nem mondta meg neked? – kérdezte a lány megbántva.
– Nem. Nem ír… túl gyakran… mostanában.
– Aha. Ösztöndíjat kaptam.
– Barty, ez nagyszerű! Gratulálok!
– Köszönöm. Egyébként mi az előnye, ha valaki ennek a Pop valaminek a tagja?
– Leginkább csak az, hogy benne vagy. És viselhetsz csokornyakkendőt meg színes
mellényt, és pecsétviaszt a cilindereden. Nagyjából ennyi.
Barty komolyan nézett rá.
– Nem is értem, hogyan fordulhat meg a fejedben, hogy nem akarsz mindenáron
bekerülni – jelentette ki.
Giles ránézett, és mindkettőjükből kitört a nevetés, és nem is tudták abbahagyni, amíg a
dadus be nem ment, és rájuk nem szólt, hogy ne ébresszék fel a kicsiket. Ezután Barty
megkérte Gilest, hogy tanítsa meg neki a kopogós römit. Azonnal megértette a lényeget,
és miután az első partit elvesztette, a következő kettőt megnyerte – aztán végtelen
tapintattal hagyta, hogy a fiú ismét megverje.
Később, az ágyában fekve, Giles arra gondolt, hogy Barty a legcsinosabb és a
legvidámabb, arról nem is beszélve, hogy a legérdekesebb lány, akit csak ismer. Remélte,
hogy jól érzi majd magát a St. Paul’sban. Az biztos, hogy rászolgált.

Sebastian Brooke arra gondolt, hogy örül majd egy nyugodt hétvégének. Sok munkája
volt, és egyébként is szerette a saját társaságát. De szombaton kora este mégis
magányosnak és rosszkedvűnek érezte magát. Tudta, hogy ez ostobaság; Celia csak a
háziasszonyi kötelességét teljesíti, és neki ezt el kell fogadnia, de mint minden szerető, ő
is kezdett többre vágyni, mint ami eleinte olyan tökéletesen és kellemesen kielégítőnek
tűnt. Valahogy azon a hétvégén ez még fájdalmasabb volt. Sebastian meglehetősen
társasági lény volt, sőt amint azt bármikor vidáman elismerte, kissé sznob is. A
legnagyobb örömmel töltötte volna a hétvégét ő is egy vidéki kúriában vendégeskedve,
ráadásul meglehetősen fényűző kúriában, ahol teniszezhetne, életképeket játszhatna,
hosszú sétákat tehetne, és kitűnő ételeket fogyaszthatna, s mindezt elegáns társaságban.
Egyre kevésbé tűnt vonzónak a Mrs. Conley által készített párolt lazac magányos
elfogyasztása, bármilyen finom legyen is. Amint ott ült az ebédlőben az előtte álló estét
fontolgatva egy pohár jó Sancerre társaságában, amelyet – biztos volt benne – jó pár pohár
ital követ majd, érezte, hogy egyre rosszkedvűbb lesz. Így nem volt túl meglepő, hogy
amikor Elspeth Granchester telefonált neki, és megkérdezte, volna-e kedve csatlakozni a
társaságához vacsorára és egy kis táncra a Savoyban, ahonnan aztán továbbmennének a
Forty-Threebe, Sebastian azt felelte, hogy semmit sem szeretne ennyire.
– Jól van. Akkor nyolckor várjuk. Ne öltözzön fel, a szmoking megteszi!

Ashinghamben nagyon is elvárták, hogy mindenki felöltözzön a vacsorához. A
férfivendégek mindig frakkot viseltek. Robert végigtekintett a hosszú asztal mentén, és
arra gondolt, bármennyire elkerülhetetlen is, különösen a háború utáni légkörben, a régi
társadalmi értékek megkérdőjelezése, nagyon jó néha működés közben látni őket. A rend,
a hagyomány érzését sugallták, és valószínűleg az ő generációja volt az utolsó, amelyik
még ilyen gazdagságot láthatott, a hatalom ilyesfajta megnyilvánulását egy magánháznál.
És nagyon látványos bemutató volt: a hatalmas terem, a gyönyörű faburkolat, a szép
kandalló, a hosszú asztal, a fényűző virágdíszek, a csillogó ezüst. És a személyzet,
libériában, amint végtelen tapintattal és ügyességgel felszolgál: elhelyezik és elviszik a
tányérokat, körbekínálják a tálakat, újra és újra megtöltik a poharakat.
A hölgyek különösen csodásan mutattak a gyertyafény és az ékszerek jótékony hatása
által. Lady Beckenham átalakulása kissé meglepte Robertet. A napközben hordott kopott
tweedöltözékben alig volt megkülönböztethető a vadőrétől. Este viszont látszott, hogy
még mindig nagyon szép asszony. Sűrű, ezüsttel tarkított fekete haját hihetetlen
gyorsasággal gyönyörű frizurába rendezte a sokat szenvedett szobalánya, szép dekoltázsát
és meglepően vékony derekát kihangsúlyozta a kissé merev, hímzett és ékkövekkel
díszített szaténból készült estélyi ruha, amilyet mindig viselt.
Celia, természetesen, szép volt (bár fáradt, mostanában mindig fáradtnak tűnt)
krémszínű selyemruhájában, Felicity pedig ugyanolyan szép volt az ezüstszínű csipkében,
a hajában gyöngyökkel. Oliver mellé ültették, akit kétszer is sikerült megnevettetnie,
pedig ez nem volt könnyű feladat. Az asszony most udvariasan hallgatta Lord
Beckenhamet, aki a különböző csatákról mesélt, amelyekben harcolt, nem kímélve a nőt a
legvéresebb részletektől sem, és minden történetet azzal zárt:
– A nagyapja ezt nagyon élvezte volna.
A társalgás azonban nem volt olyan könnyed és kellemes, gondolta Robert, mint egy
londoni vagy éppen New York-i asztal mellett; ez volt az egyetlen kifogása. Itt főleg
vidéki témákról folyt a szó, és a legjobb pillanatok szinte véletlenül adódtak. Robert
elmesélte, hogy egy fehér nyakkendős eseményen New Yorkban tévedésből szmokingban
jelent meg. Lord Beckenham hitetlenkedve fordult feléje.
– Remélem, azonnal elbocsátotta az inasát – jelentette ki. – Micsoda tudatlanság!
Szégyen!
Láthatóan eszébe sem jutott, jött rá Robert, hogy esetleg nem mindenkinek van inasa.
Az asztal másik végén Lady Beckenham ecsetelte hosszasan a modern angol társadalom
szégyenteljes állapotát.
– Felhígítják az arisztokráciát. Egyszerűen rémes, nyolc őrgrófságot kreáltak az utóbbi
három évben, és hatvannégy bárói címet. Egyszerűen eladják őket, tudják, azoknak a
rémes újgazdagoknak. Egy lovagi cím csak tízezret ér, egy bárói negyvenet. És
Londonban a legszörnyűbb nők tolakodnak előtérbe háziasszonyként; Lady Cunard persze
amerikai, és Lady Colefax, és az a visszataszító Laura Corrigan semmivel sem jobb, mint
amikor telefonoskisasszony volt, nos, ő is amerikai…
– Anya, Felicity is amerikai, ne légy ilyen udvariatlan! – szólt közbe Celia.
Mire Lady Beckenham feléje fordult, és azt mondta:
– Ó, az nem számít. Mrs. Brewer nem olyan, mint egy amerikai, ő rendkívül jó modorú.
Nem sok olyan van köztük, mint ő – jelentette ki megfellebbezhetetlenül, mintha
bensőséges ismeretekkel bírna az amerikai társadalom működéséről.
Felicity egy pillanatig hallgatott, aztán megszólalt:
– Több, mint azt gondolná, Lady Beckenham – mondta.
Az idősebb asszony kis hallgatás után felelt:
– Azt nagyon kétlem.
Később a könyvtárban, mialatt életképeket játszottak, Celia unszolására Lady
Beckenham elnézést kért, de Felicity csak nevetett, és azt mondta, egy pillanatig sem
haragudott érte, és igazán megtiszteltetés, hogy Lady Beckenham jó modorúnak nevezte.
Aznap este, jóval később, amikor már majdnem mindenki nyugovóra tért, Lady
Beckenham leült a kandalló mellé, ahol Celia olvasgatott.
– Remek teremtés – szólalt meg. – Nagyon tetszik nekem. Rendkívül vonzó. Oliver
láthatóan kedveli. Az előbb láttam őket elmélyülten beszélgetni a kertben.
– Igen – értett egyet Celia, alig nézve fel a könyvből, és szórakozottan az anyjára
mosolygott –, úgy van. Örülök neki. Oliver nem sok embert kedvel mostanában.
– Felicityből csak úgy árad a szexuális vonzerő – jegyezte meg az anyja. – Nem
meglepő, ha tetszik Olivernek.
Celia rámeredt.
– Még hogy Felicity szexis lenne! Anya, ő egy igazi régimódi, tökéletes, odaadó
feleség.
– És az még sosem fordult meg a fejedben, hogy az mennyire szexis lehet? – kérdezte
az anyja. – Csodálkozom rajtad, Celia. Azt hittem, ennél járatosabb vagy a világ
dolgaiban.
 Celia ismét rámosolygott, aztán visszatért a könyvéhez.

– Micsoda mennyei hely! Sebastian, annyira örülök, hogy el tudott jönni. Milyen
kedves, hogy helyet szorított nekünk a rettentően zsúfolt határidőnaplójában!
– Nem olyan zsúfolt – mosolygott a nőre Sebastian tánc közben. Vacsora után voltak, de
még nem mentek tovább a mulatóba. – Legalábbis ma este nem.
– Azt nem tudom elhinni! Egy olyan vonzó, egyedülálló férfi, mint maga… mert
egyedülálló, ugye, Sebastian?
– Igen is és nem is – válaszolt a férfi.
– Hát az meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy valaha nős voltam, de már nem. És…
– De bizonyára van másik… barátnője.
– Vagy egy tucat – felelt könnyedén Sebastian.
– De nincs senki, aki különleges? Egyáltalán? Én nem így hallottam.
– Hanem mit hallott?
A számos koktél és a sok pezsgő, meg a Celia iránt érzett enyhe és igazságtalan
neheztelés együttes hatására Sebastian kevésbé volt éber és óvatos, mint máskor.
– Hát hogy van valakije. Csakhogy a hölgy… hogy is mondjam… nem szabad. Ezért
nem árulja el senkinek, hogy ki az. Ó, jöjjön, hívnak minket! Valószínűleg megérkeztek a
taxik.
Később, a Forty-Threeben, amikor újabb két pohár pezsgő után már kissé nehezen
forgott az agya, Sebastian egyszer csak újra Elspethtel táncolt.
– Na, ki vele! – mondta az asszony. – Elepedek, hogy megtudjam. Igazam volt a
hölgyével kapcsolatban?
– Az én hölgyem? Ugyan ki lenne az?
– Az, akiről azt mondják, hogy maga szerelmes belé.
– Sajnos, ő nem az enyém – sóhajtott fel Sebastian.
– Szóval igazam volt!
– Igaza?
– Igen. Kitaláltam.
– Valóban? – Sebastian feje hirtelen kitisztult, és pánik fogta el.
– Igen, már ezer éve gondoltam. Mindnyájan sejtettük.
– Aha, értem. De hogyan…
– Hát tudja. Az embernek kifejlődik az érzéke. Na ne nézzen rám ilyen rémülten,
Sebastian! Ezek az ezerkilencszázhúszas évek. Már senki nem törődik vele, hogy a másik
mit csinál.

Celia nem ment lovagolni másnap reggel az anyjával és Felicityvel, hanem meglátogatta
KM-et. Rettentően hiányzott neki. Az idő előrehaladtával egyre jobban. Amint most
figyelte, ahogy sürög-forog a kicsi házban, teát főz, és miközben Celiával beszélget,
megcsinál néhány szendvicset Jay-nek („vasárnaponként át szokott menni, hogy segítsen
Billynek”), tiszta szívből csodálta. Annyira rátermett volt, olyan nyugodt. És olyan jól
beilleszkedett ebbe az új életébe. Celia szinte hihetetlennek találta, hogy KM képes volt a
Lyttons intellektuális, nyüzsgő közege után viszonylag könnyedén feltalálni magát az
álmos falusi élet magányában.
– Visszajössz valaha is? Olyan nagy szükségem volna rád.
– Ugyan, dehogy – felelte vidáman KM. – Neked nincs szükséged senkire, Celia.
– Micsoda szörnyűség ilyet mondani!
– Sajnálom. De azt hiszem, ez az igazság. Te vagy a legönállóbb ember, akit valaha
ismertem.
– Nem igazán – jegyezte meg szomorúan Celia. – És egyébként is, én ugyanezt
elmondhatnám rólad.
– Nos… talán mindketten nagyon jó színésznők vagyunk. Mindenesetre én még egy
darabig itt leszek. Nem zaklathatom fel újra Jay-t, amikor ilyen boldog.
– Te olyan jó anya vagy, KM! Én meg annyira rossz.
– Ostobaság – vágta rá KM. – Úgy vélem, az anyák nagyon különbözők lehetnek. Te
máshogy állsz hozzá, mint némelyek. De úgy látom, a gyerekeiddel nincs semmi baj.
Oliver viszont fáradtnak tűnik – tette hozzá.
– Oliver mindig fáradt – erősítette meg kissé keserűen Celia, aztán a sógornője arcát
látva hozzátette: – Sajnálom, KM. Nem lett volna szabad ezt mondanom.
– Dehogyisnem. Mindig is hízelgőnek találtam, hogy képes vagy őszintén beszélni
velem. Mindenről. Még az öcsémről is.
Celia nem felelt. Azon tűnődött, ugyan mit mondana az asszony, ha valóban őszinte
volna hozzá.
– Nagyon… nehéz lehet neked – folytatta KM. – Amikor te pedig tele vagy energiával.
És annyira szeretsz ide-oda menni.
– Igen, nehéz. Bizonyos értelemben. De most legalább ott van Jack. Ő gardíroz engem.
– Örülök, hogy legalább valami hasznosat csinál. Mi van a könyvével?
– Tudod… – válaszolt óvatosan Celia –, az biztos, hogy gyönyörűen fog kinézni. És a
kereskedőknek tetszik.
– Jól van. Szóval most egy kicsit nehéz az életed? – kérdezte, és sötét szemével
gondterhelten nézett Celiára.
– Valahogy úgy.
– Sajnálom, hogy nem segíthetek többet. Több munkát is küldhetsz le nekem, tudod,
ugye? Jut eszembe, félre tudnál nekem tenni egy első kiadást a Buchananékból?
– Hát persze. Miért?
– Ó… van egy barátom, aki első kiadásokat gyűjt.
Volt valami a hangjában, amitől Celia felkapta a fejét, és ránézett a sógornőjére.
– Egy barát, KM? Úgy érted, egy úriember?
– Nos… igen. Pontosan. Egy úriember.
– KM! Milyen remek! Ki, hol…?
– Nem arról van szó – jelentette ki kissé bosszúsan KM –, egyáltalán nem…
– Elnézést, semmi közöm hozzá. És általában nem is kérdezek ilyesmit, de te annyira
megérdemelsz egy kis… szórakozást. Jay találkozott már vele?
– Mondhatjuk úgy is – válaszolt KM, aztán Celia tekintetét látva felnevetett. – Na, jó.
Elmondom az egészet.

– Ez egyszerűen csodálatos – mondta később Celia a könyvtárban Olivernek. –
Nyilvánvalóan nagyon kedveli ezt a fickót, aki tökéletesen megfelelő partnernek tűnik.
Elbűvölő ember.
– Celia, te igazán nevetséges vagy – felelte kissé mereven a férfi. – Úgy beszélsz, mint
azok a filléres füzetek, amelyeket olyan nagy előszeretettel adtál ki.
– Én nem… – kezdte Celia, aztán elhallgatott.
Nem volt értelme vitatkozni Oliverrel. Védekezni sem.
– Mindenesetre első kiadásokat gyűjt – fejezte be kissé elbátortalanodva.
– Igazán? Nos, ez már érdekesebbnek tűnik. Kedvem szerint való fickó.
– Igen, gondoltam. Azt mondtam, bejöhet, és átnézheti az archívumunkat. KM nagyon
örült.
– Ez kicsit veszélyesnek tűnik. Semmit sem tudunk róla, és sok értékes holmi van ott.
– Ó, Oliver! – veszítette el a türelmét Celia. – Lehetetlen alak vagy! Mi kárt tehetne?
Rendkívül tiszteletreméltó ember. Ügyvéd. A nővéred barátja. És nem akar ellopni semmi
értékeset. Miért kell mindig ilyen negatívan hozzáállnod mindenhez?
Kiment a könyvtárból, és becsapta maga mögött az ajtót. Csak most vette észre, hogy
sír. Állt a folyosón, az ablakon át a parkot bámulta, és igyekezett összeszedni magát,
amikor megjelent az anyja.
– Mi bajod van?
 – Oliver. Olyan… lehetetlen alak. Állandóan leszól engem meg mindenkit. Olyan
elkeserítő!
Lady Beckenham ránézett. Aztán meglepő gyengédséggel azt mondta:
– Azt hiszem, muszáj meghoznod néhány döntést, Celia. Gyerünk! Véleményem szerint
ideje, hogy igyunk egy jó erős gint.

– Azt hiszem, mégsem megyek hozzá Gileshoz – jelentette ki reggelinél Maud, amikor
ismét Londonban voltak.
– Ugyan miért nem, Maud? – kérdezte Celia kissé szórakozottan.
Sápadt és fáradtnak tűnik, gondolta Felicity. Kár, egy ilyen kellemes, pihentető hétvége
után.
– Mert úgy gondolom, Jay jobb férj lenne.
– Maud, te megszállottja vagy ennek a dolognak! – nevetett Felicity.
– És nem gondolod, hogy Jay kicsit fiatal hozzád?
– Nem. Már majdnem hétéves. Én meg csak kilenc vagyok. Sokkal nagyobb nálam, és
annyira okos, és olyan mulatságos. Úgy mászik a fára, mint egy majom. Engem is
megtanított… és horgászni. És szépen el akarom rendezni ezt az egészet, hogy később már
ne kelljen aggódnom miatta.
– Nos, majd meglátjuk, hogy ő mit gondol róla – jegyezte meg Felicity.
– Én már megkérdeztem. Szerinte nagyon jó ötlet volna, feltéve, hogy ideköltöznék
Angliába.
– Rendben. Habár hiányozni fogsz nekünk. És miért nem akarsz már Gileshoz
hozzámenni? Mi baj van vele most hirtelen?
– Nincs vele semmi baj – közölte Maud. – Ő is nagyon helyes. De ő Bartyt fogja
elvenni, erről van szó. Sokkal jobban szereti, mint bárkit a világon. Legalábbis bármelyik
lányt. Ő mondta nekem.
Celia, hevesen hátralökve a székét, különös kifejezéssel az arcán felállt.
– Maud, kezd elegem lenni ebből a buta fecsegésből a házasságról! – jelentette ki. –
Angliában a kislányok nem gondolkodnak és főleg nem beszélnek ilyesmiről. Most, ha
megbocsátotok, sok munkám van a kiadóban.
Felicity kissé felvonta finom szemöldökét.
– Gyerünk, Maud – mondta –, még sok vásárolnivalónk van!

Howard Shaw a Collins, Collins és Shaw-tól arra a szokatlan lépésre szánta el magát,
hogy azon a hétfőn cambridge-i otthonában, reggeli időben hívta fel Lothian professzort,
és arra kérte, fáradjon be hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék, ami aggasztja, bármi
legyen is az. Jasper Lothian, aki tudatában volt annak, hogy Vanessa hallgatja a
beszélgetésüket, mivel a telefon az ebédlőben volt, azt felelte, talán tényleg az volna a
legjobb.
– Szeretném kikérni a véleményét valamiről. Amint lehet.
Howard Shaw talált egy szabad időpontot a határidőnaplójában aznap délutánra, és
megkérdezte, vajon Jasper Lothian tudna-e valami támpontot adni, hogy miről van szó.
– Ó… ezt elég nehéz elmagyarázni telefonon keresztül. Az aggodalmamat… egy
sajtóban megjelent cikk váltotta ki.
– Valóban?
Howard Shaw, aki ambiciózus fiatalember volt, és különös érdeklődést táplált – ez idáig
pusztán elméleti síkon – a becsületsértési perek iránt, enyhe izgalmat érzett.
– Nos… legyen olyan kedves, és hozza magával az illető sajtóterméket, ha felkeres ma
délután, professzor úr.
Jasper Lothian megígérte neki. Aztán közölte a feleségével, hogy nem szükséges
elkísérnie.
– Tökéletesen képes vagyok magam is elintézni ezt az ügyet – jelentette ki.
Vanessa Lothian ugyan kételkedett ebben, de úgy döntött, legalábbis egyelőre, ráhagyja
a férfira.

Robert rettenetesen élvezte a hétvégét. Minden egyébtől eltekintve jó volt ilyen sok időt
együtt tölteni Oliverrel. Elvonszolta a teniszpályára szombat délután, és hosszú sétát tett
vele meg a gyerekekkel vasárnap délelőtt a mise után. Utána egy-egy erős whiskyvel a
kezükben leültek a Galambház magas fallal körbezárt, kellemes kertjében.
– Ez ám az élet! – jelentette ki Robert. – Szerencsés fickó vagy, hogy ilyen nálatok a…
hogy is kell mondanom… szombattól hétfőig.
– Tiszta ostobaság – nevetett Oliver –, de igen, Celia szerint ez a helyes kifejezés. Mi a
helyzet veled odaát? Eddig nem igazán volt alkalmam rendesen beszélgetni veled.
Tényleg olyan jó, mint amilyennek hangzik? Igazán le vagyok nyűgözve.
– Most elég jól megy a dolog. Volt néhány keményebb időszak, de… igen, nagyon
elégedettek vagyunk.
– Jól van. Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt!
– Igazán? Gond van a könyvkiadással?
– Az anyagi részével. Nem untatlak a részletekkel, de… mindnyájunkat érint. Nem csak
a Lyttonst. Az a gond a könyvkiadással, hogy nem tudsz visszavenni. Muszáj új
könyvekkel kijönnöd, nem engedheted meg magadnak, hogy leállj, különben más kiadók
szerzik meg előled a könyveket, és általában véve is tért veszítesz. Pillanatnyilag mindez
nagyon sokba kerül, ugyanakkor anyagilag nem eléggé kifizetődő.
 – Úgy hangzik nekem, mint bármelyik más üzletág – jegyezte meg Robert.
– Lehetséges. Igen, hogyne. És az embernek előre is kell terveznie. Mindenesetre van
egy sikerkönyvem, hála az égnek, ami ősszel jelenik meg. Egy családregény, olyasféle,
mint a régi Heatherleigh-krónika, emlékszel?
– Oliver! Mintha valaha is elfelejthetném! Valóságos szentírás volt, ezen nőttem fel! És
ez az új miről szól?
– Ó, egészen csodálatos. Az első kötet mindenképpen. Ez is egy családról szól, és
minden családtagnak megvan a maga története. Az azonos háttér fogja össze a szálakat.
Nagyszerűen van megírva. Nagyon örülök neki. Igyekszem minél tovább titokban tartani,
ezért késleltetem a katalógusunk megjelentetését, hadd találgassanak a többiek. Nagyon
sokat kockáztatok vele, ami azt illeti. Hogy úgy mondjam, ráteszem a Lyttonsnak még az
utolsó ingét is. Igen nagy példányszámot nyomtatok belőle.
– Ez nem vall rád. Amilyen óvatos duhaj vagy.
– Tudom. De azt hiszem, nem lehet semmi baj. – Elmosolyodott, és alulról
megkopogtatta az asztalt. – Lehet, hogy októberben már bánni fogom, hogy ezt mondtam.
– És hogy válik be az ifjú Jack? Nagyon buzgónak tűnik.
– Az is. Nagyon keményen dolgozik.
– Nem hittem volna, hogy ez igazán az ő asztala.
– Ez a terület megfelel neki – jelentette ki határozottan Oliver. – De ennyi elég is
belőlünk. Hamarosan újra át kell mennem New Yorkba. Úgy tűnik, nagyon ügyesek, de
nem illik túl sokáig magukra hagyni őket. Az ifjú Bailey nagyon ambiciózus.
– Valóban. Laurence-ről nem hallottál semmit, ugye? – kérdezte Robert közömbös
hangon.
– Nem. Miért?
– Csak úgy. Nehéz természetű fiatalember, ennyi az egész. Esetleg megpróbál
beavatkozni a dolgokba.
– Hadd próbálkozzon! – felelte Oliver. – Nekem úgy tűnt, nincs semmi irodalmi érzéke.
– Ez nem fogja szükségszerűen visszatartani – jegyezte meg Robert. – De kis
szerencsével nem tud nagy kárt tenni. Kyle-nak nagyon tetszik a Lyttons. Másról sem
beszélt a hétvégén.
– Kedves fiatalember. Határozott érzéke van a könyvkiadáshoz. Magam is örömmel
felvenném, ha Londonban élne. De azt nem hinném, hogy van szabad státus a New York-i
kiadóban, túl kicsik.
– Nem hiszem, hogy elfogadná, ha felajánlanád neki. Nagyon büszke.
– De szerencsétlenül érzi magát a Brewer Lyttonban?
– Nagyon. És nem is túl jó munkaerő. Sőt, azt mondanám, szégyent hoz a cégre. Vagy
legalábbis hamarosan fog. Nagyon szeretne a könyvkiadásban elhelyezkedni, csak…
– Nos… vannak mások is, akikkel beszélhetne New Yorkban. Az én kapcsolataim.
Esetleg érdeklődhetnék. Tapintatosan. Néha mindnyájunknak jól jön egy segítő kéz, az ég
a tanúm. Kemény világban élünk. Majd meglátom, mit tehetek.
– Mindnyájan nagyon hálásak lennénk – jelentette ki Robert. – Elsősorban Felicity. Te
is kedveled őt, ugye? Örülök neki, magam is rettentően kedvelem.
– Igen. Felicity nagyon… bájos – értett egyet kissé kipirulva Oliver. – De most jobb
lesz, ha megyünk ebédelni. Lady B. rettentően haragszik, ha megváratjuk a személyzetet.
Robert mulatott magában Oliver zavarán. Az öccse láthatóan odavolt Felicityért. Sokat
beszélgetett vele a hétvégén. De mindig is félénk volt a nőkkel. Meg is lepte akkoriban
Robertet, hogy meghódította az elragadó Lady Celiát. És hogy a házasságuk ilyen sokáig
tartott, hűségben.

– Nos tehát… – szólalt meg Howard Shaw. – Akkor talán elmondhatná, hogy mi
aggasztja, professzor úr.
Jasper Lothian, aki félig-meddig azt kívánta, bárcsak hagyta volna az alvó oroszlánt
nyugodtan horkolni, azt felelte, kicsit nehéz elmagyarázni.
– Csak nyugodtan. Próbálja elmondani nekem a saját szavaival! Kér egy cigarettát?
– Köszönöm.
Kivett egyet, belerakta a hosszú ébenfa szipkába, amelyet mindig magával hordott, és
hátradőlt a székben.
– Amint mondtam, a dolog meglehetősen… komplikált. De olvastam ezt a cikket a
Spectatorban egy könyvről, vagyis inkább egy könyvsorozatról, amelyet hamarosan
kiadnak.
– Igen? Szépirodalmi könyv, vagy másféle?
– Szépirodalmi.
– Folytassa!
– Egy családdal foglalkozik. Akik Oxfordban és Londonban élnek a háború alatt és
utána.
– Igen.
– A… a családfő egy oxfordi kollégium professzora.
– Értem.
– Van egy felesége… és két gyermeke. Egy fiú és egy lány.
– Ahogy önnek is?
– Igen. Úgy van. A könyvben a lánynak van egy vőlegénye, akit megölnek a háborúban.
– És az ön lánya… – Howard Shaw tapintatosan elhallgatott.
– Valóba, neki is van… vagyis inkább volt egy vőlegénye. Őt nem ölték meg a
háborúban. De megsebesült, nagyon súlyosan, és az eljegyzést felbontották. A lányomat ez
borzasztóan megviselte. De úgy tűnt, nincs jövője a kapcsolatuknak…
– Lothian professzor, ezzel most nem kell foglalkoznunk. Vagy igen?
– Azt hiszem, nem.
– És a fiú?
– Nincs hasonlóság. A könyvben szereplő fiú lelkiismereti okokból megtagadta, hogy
fegyvert fogjon, az én fiamat kitüntették a háborúban.
– Értem.
– De…
– A feleség? – kérdezte óvatosan Shaw.
– A feleség egy… egy gazdag nő. A saját jogán. Van egy háza Londonban, ahol
meglehetősen sok időt tölt.
– És…?
– Az én feleségemnek szintén van magánvagyona. És habár nincs háza Londonban,
meglehetősen sok időt tölt ott.
– Értem. Nos… bocsásson meg nekem, professzor úr, de eddig semmi becsületsértőt
nem látok ebben. Semmi olyasmit, ami miatt aggódnia kellene.
– Tudja… Nézze, talán az lesz a legjobb, ha odaadom a cikket, és elolvassa.
– Az sokat segíthetne. Köszönöm.
Howard Shaw gondosan elolvasta a cikket, kétszer. Aztán Jasper Lothianra nézett.
– Gondolom, a professzor viszonyának a kérdésére utalt?
– Igen. Valóban.
– Gondolom, és meg kell bocsátania nekem a kérdést, önnel semmiféle ilyen helytelen
dolog nem történt.
– Egyáltalán nem.
– Akkor…
– De úgy érzem, elég sok hasonlóság van ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését
azoknak, akik ismernek minket. És az egyetem vezetésének. És ezáltal nagy kárt okozhat
nekem. A feleségem is egyetért velem. Oxford… Cambridge. Nyilvánvaló a kapcsolat. Az
egyetem tanára, jómódú feleség, két gyermek, a lány jövőjét tönkreteszi a háború… –
Elhallgatott, és Howard Shaw-ra nézett. – Ezenkívül kissé hasonlít is rám a személyisége,
úgy érzem. Kissé különc az öltözködése, befolyásos figura az egyetemen… De ön talán
úgy véli, hogy nincs ok az aggodalomra.
Hosszú csend támadt. Aztán Howard Shaw azt mondta.
– Professzor úr, meg kell mondanom, hogy egyetértek önnel. Lehetséges, hogy
lépéseket kell tennünk. Azt hiszem, el kellene kérnünk a kéziratot, hogy elolvashassuk.

 23. fejezet
– Beszélnem kell veled – mondta Sebastian. Máskor könnyed hangja feszültnek tűnt,
még a telefonban is.
– Miről?
– Azt nem akarom telefonon keresztül elmondani. Nem találkozhatnánk?
– Esetleg egy gyors ebédre. De nagyon gyors legyen. Aztán mennem kell. Lady
Annabellel találkozom az Anna királynő miatt.
– Rendben. Lássuk csak… valahol, biztonságos helyen. A Lyon’s Corner-ház megfelel?
A Strand alján?

– Sebastian! Milyen romantikus!
– Elspeth tudja – jelentette ki a férfi.
– Tudja?
– Igen. Tud rólunk. Ő maga mondta nekem.
– Hogyan? – Celia körül mintha hirtelen forogni kezdett volna a világ. Csak
homályosan érzékelte a zsúfolt éttermet, a beszélgető emberek zsongását, a fürgén ide-oda
siető pincérnőket.
– Sebastian, az lehetetlen!
– Pedig így van. Azt mondta, kitalálta. És rajta kívül még sokan.
– Te jóságos isten!
Az asszony dermedten ült, mélyeket lélegezve. Ez szörnyű. Ez az, amitől annyira félt,
ami olyan elkerülhetetlennek tűnt. És amitől minden logikus magyarázat ellenére, úgy
látszott, mégis megmenekültek. De… hogyan úszhatták volna meg? Miféle önhittség
hitette el vele, hogy egy házasságtörő viszony nem kelti fel mások érdeklődését? Amit
aztán a lelepleződés követ.
– Mondott még valami mást?
– Nem sokat. Elhallgattattam. Eléggé be voltam rúgva.
– Ó, Sebastian! Egyébként is, mit csináltatok Elspethtel? Hogy került ez az egész
szóba?
– Nos… a Forty-Threeben voltunk. Szombat este.
– Te a Forty-Threeben voltál? Elspeth Granchesterrel? – nézett rá ingerülten a nő.
Sebastian elvigyorodott, és megpróbálta megfogni a kezét, de az asszony elrántotta.
– Szóval nem tetszik neked a dolog?
– Nem igazán.
 – Te egy csodás vidéki vendégségben voltál. A férjeddel.
– Meg még egy csomó rémes emberrel. És nem igazán volt más választásom.
– Celia, ez… olyan igazságtalan.
– Igazságtalan?
– Igen. Én nem fogadhatok el egy társasági meghívást sem? Muszáj remetei magányban
élnem a házamban, arra várva, hogy kegyesen leereszkedj hozzám és meglátogass?
Az asszony homlokráncolva meredt rá. Aztán megszólalt:
– Ez nevetséges! Ennél sokkal fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk. Oliver… sejt
valamit? Mit mondott Elspeth?
– Celia, mondtam már. Alig mondott valamit. Én pedig nem akartam faggatni. Nem
tudok semmi mást, csak azt, hogy kitalálta. Hogy sokan rájöttek. Szó szerint így
fogalmazott.
– Ó, istenem! – mondta fáradtan Celia. – Beszélnem kell vele.

Robert levelet írt Olivernek. Megírta neki, hogy Kyle elment egy kis könyvkiadóhoz,
Oliver egyik kapcsolatához, egy kis beszélgetésre, amelyről váratlanul kiderült, hogy
munkainterjú, és maga a főnök, John Guthrie beszélgetett el vele. Valaki épp aznap hagyta
el a céget, és John Guthrie tréfásan megkérdezte Kyle-tól, vajon nem akarja-e azt az állást.
A fiatalember erre azt felelte, hogy nagyon is akarja, mire John Guthrie a fejét rázva
megjegyezte, hogy nem hinné.
– Ez alig több, mint egy irodai kézbesítői beosztás – mondta. – Különböző kisebb
megbízásokat kell végrehajtania, és kézbesítenie dolgokat.
Kyle kijelentette, hogy nagyon szeretne kisebb megbízásokat végrehajtani és dolgokat
kézbesíteni. Körülbelül húsz percbe telt, míg meggyőzte John Guthrie-t, hogy komolyan
gondolja. De az még akkor is azt felelte, hogy aludjon rá egyet.
– Úgy tűnik, csak egy előléptetett irodai kézbesítő lennék a reklámrészlegen – mesélte
Kyle az apjának és Robertnek, kissé elfogódottan mosolyogva. – De itt lehet a legtöbbet
tanulni, azt mondják.
– Csodásan hangzik – jelentette ki Robert. – Nem igaz, John?
– Hát ha ez az, amit csinálni szeretnél – vélekedett John Brewer –, akkor valóban
csodásan hangzik.
– És… ti… megértenétek? Ha elfogadnám?
John Robertre nézett. Robert cinkos tekintettel nézett vissza rá.
– Természetesen szomorúak lennénk, hogy itt hagysz minket – mondta –, de annyira
nyilvánvaló, hogy ez a szíved vágya, hogy nem volna helyes, ha megpróbálnánk
visszatartani.
 A hatalmas megkönnyebbülés Kyle arcán, írta Robert Olivernek, egyszerre volt
megható és szinte mulatságos.

– Elspeth? Elspeth, itt Celia. Beszélhetnék… vagyis… beszélhetnénk valamikor?
– Drágám, hát persze. És miről? Hogy mit vegyünk fel Ascotra? Nem vagyok biztos a
kalapban, nagyra értékelném a véleményedet.
– Nem, Elspeth. Ennél kicsit komolyabb dologról.
– Mi lehet komolyabb téma egy kalapnál? Ne haragudj, Celia, úgy veszem észre, nincs
kedved tréfálkozni. Igen, hogyne. Volna kedved átjönni uzsonnára? Esetleg holnap. Vagy
az túl korán van a te őrülten zsúfolt életedben?
– Nem. Nem, az nagyon jó lenne. Köszönöm. Fél négy körül?

– Lily, drágám…
– Igen?
– Azon tűnődtem, vajon volna-e kedved… eljönni hozzám.
– Hozzád, Jack? Nem tudtam, hogy van saját lakásod.
– Ne csacsiskodj, drágám! Tudod, a lakrészembe a Cheyne Walkon.
– Azt akarod, hogy felmenjek hozzád oda, ahol most laksz?
– Igen, nagyon is.
Lily rámeredt.
– Még soha életemben nem sértettek meg ennyire – jelentette ki végül.
– Hogyan? De drágám, hát miért?
– Elvárod tőlem, hogy odamenjek veled a bátyád házába, ahol, feltételezem, ő most
éppen alszik. Valószínűleg Celiával.
– Igen, drágám, erre gondoltam.
– Feltételezem, nem csak arra gondoltál, Hogy ott megigyunk egy csésze teát.
– Nos… nem. Nem csak egy csésze teára gondoltam.
– Jack, szerintem te teljesen megőrültél –mondta Lily.
– Nem értem. Te mondtad, hogy nem kell több kopott szálloda, és ezt tiszteletben
tartom. Éppen ezért…
– Szóval inkább fel akarsz, csempészni a lépcsőn az éjszaka közepén. Azt remélve,
hogy nem hall meg minket senki. Mint valami utcalányt. Kicsit etyepetyézünk, aztán újra
kicsempészel. Vagy azt tervezted, hogy megreggeliztetsz? A Lyttonokkal, az összes
gyerekkel?
 – Nos…
– Ó, nem, Jack! Félreértettél már megint. Én egyáltalán nem vagyok olyan lány. Ha azt
akarod, hogy továbbra is együtt maradjunk, ennél kicsit többet várok tőled. Először is,
szerezz egy saját lakást! És ne kezelj többé úgy, mint valami olcsó kis nőcskét! Én
dolgozó lány vagyok, ennél azért többre becsülöm magam. Most pedig hazamegyek. Az
albérletembe. És a válasz, nem, mielőtt még megfordulna a fejedben. A háziasszonyom
nagyon szigorú. Most hívj egy taxit nekem, kérlek! Holnap fontos próbám lesz, az új show
első próbája. Nem akarok fáradtan odamenni.
Jack látta, hogy nincs értelme vitatkozni vele. Amikor Lily haragudott, akkor
haragudott. Jack nem egészen értette, hogy most éppen miért volt ilyen haragos, de
nyilván valami rosszat tett. Fogott a lánynak egy taxit, és miután Lily nem engedte, hogy
beszálljon mellé, mivel egyenesen haza akar menni a kényelmes ágyába, a férfi úgy
döntött, hogy maga is hazamegy. Nem tűnt túl vonzónak, hogy egyedül ott maradjon a
Grafton Galleriesben. Vagyis nem egyedül, hanem Lily nélkül. Bement az asztalához, és
elköszönt mindenkitől.
– Hol van Lily? – kérdezte Crystal.
– Hazament. Büntetésben vagyok. Nem tudom biztosan, hogy miért.
– Szólhatott volna nekem is, mehettünk volna egy taxival.
– Majd én hazaviszlek – ajánlotta fel Jack. – Itt van az autóm.
– Te angyal! Tényleg elvinnél? Csak még egy táncot. Megígértem Guy Worsley-nak,
hogy megmutatom neki a Black Bottomot.
– Azt én is szívesen táncoltam volna – jegyezte meg Jack.
– Rendben. Táncolhatunk mindhárman.
Guy Worsley nem volt nagy táncos. Igen rövid idő után átengedte a táncparkettet
Crystalnek és Jacknek. Később odahívta őket az asztalához.
– Pezsgőt? – kérdezte. Nagyon részeg volt.
– Igen, köszönöm – válaszolt Jack.
– Hogy vagy, öregfiú?
– Ó… megvagyok. Kicsit összekaptunk Lilyvel.
– Milyen kár! Miért?
– Igazából nem is egészen értem. Tudod, milyenek.
– Igen – felelte Guy. – Fogalmad sincs, mi rosszat tettél.
– Valamit azért sejtek. Mondd el, te mit gondolsz!
Elmesélte, hogy mi történt. Guy a fejét rázva mondta:
– Ezt nem teheted, öregem. Meg kell mutatnod, hogy tiszteled őket. Én Oxfordban
egyszer el akartam hívni egy lányt a városból a szobámba. Lehordott mindennek. Azt
mondta, kockára tenném az erényét. Miféle erényt, kérdem én.
 – Én azt hittem, eltanácsolhatnak, ha egy lányt viszel fel a szobádba – jegyezte meg
Jack.
– Elméletileg igen. Általában a lányokat tanácsolták el. Nem, nem kell mindent
elhinned. A szex melegágyai az egyetemek. És nem csak a hallgatókról van szó.
– Tényleg? Azt hittem, az a sok tudós semmi másra nem gondol, csak az ókori görögre
vagy mi.
– El ne hidd! Csak olvasd el a könyvemet!
– Azt hittem, az csak tiszta fikció – válaszolt nevetve Jack.
– Inkább tisztátalan – jegyezte meg Guy. – Nem, tényekre alapoztam. Persze csak úgy
nagy vonalakban.
– Tényleg?
– Tényleg. Azért olyan piszkosul jó – nevetett fel. – Crystal, angyalom, gyere, ülj a
térdemre! Milyen gyönyörű vagy! Mindenesetre, ha én lennék a helyedben, Lytton úrfi,
szereznék egy saját lakást magamnak, ahova felvihetem Miss Lilyt.
– Tudom – válaszolt Jack. – Tudom, hogy meg kell tennem. Csak éppen olyan nehéz
egy rendes helyet találni. És… olyan kényelmes a Cheyne Walkon lakni. És olcsó. Vagyis
ingyen van.
– Jobb, ha a bátyád ezt nem hallja meg. Még azt gondolná, kihasználod. A bájos Lady
Celia itt van ma este?
– Nem – felelte Jack. – Úgy volt, hogy ő is jön velünk, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát. Kicsit zaklatottnak tűnt. Biztosan valami gond volt az egyik
könyvvel. Remélem, nem az enyém volt az…
– Vagy az enyém – vágta rá Guy Worsley.

– Te jó ég! – kiáltott fel Janet Gould. – Ó, egek!
A reggeli postát futotta át, és közben a szokásos csinos kis halmokba szortírozta: az
elsőbe került, amit majd ő intéz el, a másodikba, amivel Olivernek személyesen kell
foglalkoznia, a harmadikba, amit meg kell beszélniük. Az a levél, amelyet a kezében
tartott, igencsak megbeszélést igényelt. Sürgős megbeszélést. Janet felvette, és átsétált
vele Oliver irodájába. Máris rosszul érezte magát, amiért hozzá kell tennie ahhoz a
teherhez, amely mintha máris olyan magasra tornyosult volna Oliver törékeny vállán. A
férfi mindig olyan fáradtnak tűnt mostanában, fáradtnak és gondterheltnek. A könyvkiadás
valaha olyan egyenes dolog volt, olyan… úriemberhez méltó. A háború előtt. Most mintha
napról napra egyre kellemetlenebbé vált volna. Mindenki egyre több pénzt követelt, a
nyomdászszakszervezetek egyre jobban megerősödtek…
– Elnézést, hogy zavarom, Mr. Lytton. Van itt egy levél, amely meglehetősen…
aggasztónak tűnik.
– Jaj, istenem! Csak nem újabb követelés a nyomdászoktól?
 – Nem. Még annál is rosszabb. Vagyis rosszabb lehet.
Átadta a férfinak, és figyelte, ahogy elolvassa. Látta, hogy az arca előbb elsápad, aztán
elvörösödik.
– Ez ostobaság – mondta végül. – Abszurdum. Sőt, botrányos. Mrs. Gould, hívja föl
nekem az ügyvédeinket, legyen szíves! Amint lehet.

– Celia, drágám! Örülök, hogy látlak. Gyere, ülj le! Teát? Szörnyű délelőttöm volt, el
kellett mennem a fogorvoshoz, borzasztó ez a fúrás, neked csinálták már? Aztán elmentem
a fűzőkészítőmhöz, és kiderült, hogy mindenütt híztam másfél centit. Valamit kezdenem
kell magammal. Te hogy csinálod, Celia, hogy ilyen csodásan vékony vagy? Néha
visszakívánom a régi időket, amikor az ember itt középen beszorította a derekát, a melle
és a csípője meg kiállt. Hát ez van. Cukrot? Nem, hát persze. Süteményt?
– Köszönöm, nem – válaszolt Celia.
– És mit fogsz fölvenni a hölgyek napjára Ascotba? Tudom, hogy nem erről akarsz
beszélni velem, de még mindig nem hagy nyugodni a dolog.
– Igazán nem tudom – válaszolt Celia türelmetlenül. – Elspeth, nem beszélhetnénk…
nem beszélhetném meg veled… tudod, mit.
– Drágám, nem tudom. Jut eszembe, nagyszerűen szórakoztam Sebastiannal szombat
este.
– Hallottam róla.
– Nem vagy féltékeny, ugye? Remélem, nem, mi nem…
– Természetesen nem vagyok féltékeny – vágta rá bosszúsan Celia. – De valamit
kérdeznem kell tőled, Elspeth. Mintegy baráttól. Akiben megbízom.
– Kérdezni? Mit?
– Hogyan… vagyis, mikor… jöttél rá?
– Mire? Mire jöttem rá?
– Ó, Elspeth, ne legyél már ilyen kiállhatatlan! Nagyon jól tudod, hogy Sebastian és
én…
– Hogy Sebastian… és… te? – ismételte meg Elspeth vontatott hangon. Kipirult arccal,
csillogó szemmel nézett Celiára. – Celia, miről beszélsz?
Celia némán meredt rá, mintha megdermedt volna. Erősen émelygett.
Aztán megszólalt:
– Valójában nem is tudtad, igaz? Egyáltalán nem tudtad.
– Nem – válaszolt Elspeth, ideges kis mosollyal az ajka körül. – De… de most már
tudom, drágám, nem igaz?

– Oliver, ne nézz így! Mi történt? Miről van szó?
Beléhasított a bűntudat és a félelem. Nem számított ilyen gyors szembesítésre. Azon
tűnődött, ugyan miért hazudik, miért színlel még mindig.
– Nézd meg ezt! – szólalt meg Oliver. – Csak nézd meg!
Celia elvette a levelet, és megpillantotta a fejlécet.
„Jogi tanácsadók… Cambridge” Elgyengült a megkönnyebbüléstől. Önző, gonosz
megkönnyebbülést érzett. Holott csak haladékot kapott. Meddig bírja még ezt, az isten
szerelmére? Mennyi ideig? Elolvasta a levelet, azt remélve, a férfi nem veszi észre, hogy
remeg a keze. Zavarodottságában először alig értette a szavakat. Amikor végzett,
értetlenül kérdezte Olivertől:
– De Oliver, miért akarná ez a Lothian nevű ember látni a kéziratot?
– Gondolom… gondolom, azért, mert úgy érzi, van benne valami, ami becsületsértő.
– De hát ez ostobaság! Ez csak fikció.
– A fikció is lehet becsületsértő. Ha be tudják bizonyítani, hogy a történet túlságosan
hűen mutatja be a valóságot, és ezzel árthat egy létező személy hírnevének. Itt van
mindjárt egy rendkívül erős egybeesés: a könyvek egy oxfordi kollégium tanáráról
szólnak, ez a Lothian nevű fickó pedig egy cambridge-i kollégium tanára. Csak az ég
tudja, hány további egyezés lehet még a könyvben.
– De… – Celia elhallgatott. Kétségbeesetten próbált találni valamit, amivel
megnyugtathatja a férjét. – Nem azt szokták mondani, hogy csak háromféle cselekmény
van az irodalomban? Ez az egyik nagy közhely. A Hamupipőke, a Macbeth és…
– Itt a cselekmény helyszínéről van szó – válaszolt felsóhajtva Oliver –, és a fő alakok
körülményeiről.
– Beszéltél Guy Worsley-val?
– Próbáltam. Nincs otthon. Természetesen hagytam neki üzenetet.
– És… szerinted mi lehet ez? Ez az egybeesés?
– Isten tudja. A professzor viszonya, csak ezt tudom feltételezni. Más nincs.
– De hát…
– Igen?
– Nem tudom elhinni, hogy Guy ilyen ostoba lett volna. Hogy egy valóban megtörtént
esetet beletegyen egy könyvbe.
– Nem, én is ezt mondogatom magamnak. Természetesen ő majd megerősítheti.
Istenem, bárcsak telefonálna!
– Mit mond Peter Briscoe? – kérdezte Celia.
– Ő azt mondja, ebben a szakaszban nem vagyunk kötelesek elküldeni nekik a kéziratot,
de valószínűleg bölcs dolog lenne, hogy a saját szemükkel lássák, nincs miért aggódniuk.
 – Elküldöd?
– Azt hiszem.
– És mi történne, ha ez a Jasper Lothian nevű ember úgy gondolná, hogy van miért
aggódnia?
Oliver arcán annyi nyers fájdalom és félelem volt, amint feléje fordult, hogy Celiát
elfogta az émelygés.
– Állítólag bírósági végzést szerezhetnek, hogy megakadályozzák a publikációt. Celia,
ezen a ponton ez katasztrofális lenne nekünk. A Lyttonsnak. Már megrendeltem a papírt
kétezer példányhoz. De ezt nem is kell neked mondanom. Istenem! Olyan sokat reméltem
ettől a könyvtől! Olyan sokat.
Lepillantott a kezére. Celia érezte és látta is a kétségbeesését. A férfi mögé lépett, és
átölelte.
– Oliver, ne keseredj el ennyire! Kérlek. Lehet, hogy nem kerül rá sor. Én szinte biztos
vagyok benne.
– Attól tartok, megtörténhet – vélekedett a férfi. Előhúzta a zsebkendőjét, és kifújta az
orrát. – És tudom, hogy Briscoe is ettől tart.
– Nem lehetséges megváltoztatni ezt a cselekményszálat a regényben?
– Az szinte lehetetlen – felelte Oliver és felsóhajtott. – Ez alapvető fontosságú az egész
történetben. Olvastad, neked is látnod kell. A feleség reakciója, hogy elhagyja, a lánya
iszonya, hogy az apja így viselkedhet, a következmények az egyetemen… Nem, ez azt
jelentené, hogy át kell dolgozni az egész könyvet.
– Igen – mondta higgadtan Celia. – Igen, valóban, értem. És mit fogsz tenni?
– Azt hiszem, elküldöm neki a kéziratot. Szerintem az egyetlen mód a nyíltság, és
remélem, ezzel megnyerem a bizalmát. És imádkozhatunk, hogy ne legyenek benne
további egybeesések. Például egy fiú, aki lelkiismereti okokból megtagadta a bevonulást.

– Te kötözni való bolond! – fakadt ki Celia. – Te ostoba alak!
– Mi az? Miről beszélsz?
– Arról, hogy Espeth nem tudta, arról beszélek.
– Celia, dehogyisnem tudta. Ő maga mondta nekem.
– Nos, pedig nyilván nem tudta. Csak célozgatott. Sőt, puhatolózott, fogalma sem volt.
Hogy én vagyok az.
– Istenem! – mondta Sebastian. – Te jóságos isten!
– Nem hinném, hogy ő sokat segít majd – jegyezte meg Celia.

 – Nagyon sajnálom – jelentette ki Guy Worsley. – Rettentően sajnálom.
– Szóval… ezt a karaktert egy valóságos személyre alapozta?
– Nos… igen. Azt hittem, nem számít, ha egy regényről van szó. És már olyan régen
volt, a háború elején, nem is álmodtam róla, hogy számítana hét évvel később… Ó,
istenem!
– Maga nem ennek az embernek a tanítványa volt?
– Te jó ég, dehogy! Én Oxfordba jártam.
– És honnan hallott róla?
– Az unokatestvérem Cambridge-ben tanult akkoriban. És meglehetősen csodálta ezt a
Lothian nevű fickót. Állítólag hihetetlen figura volt, meglehetősen színpadias külsővel.
Fekete köpönyegekben és selyemköntösben járkált az egyetemen.
– Amint a könyvben is – jegyezte meg Oliver. – Folytassa!
– És, igen, volt egy gazdag felesége. Ő fizette a selyemköntösöket. Gondolom.
– És volt az asszonynak háza Londonban?
– Nem hinném – vélekedett Guy, láthatóan még jobban restelkedve. – Vagyis, ami azt
illeti, nem tudom. De úgy tűnik, sokat időzött ott. Meglehetősen fennhéjázó volt, nem
tetszett neki az egyetemi élet. Istenem, olyan, de olyan nagyon sajnálom, uram! Azok
után, amit értem tett.
Nagyon zaklatottnak tűnt. Sápadt volt az arca, hatalmas, sötét szeme alatt árnyékok
húzódtak. Úgy nézett ki, mint aki nem aludt.
– Nem aludtam tegnap éjjel – jelentette ki. – Egész éjjel éberen feküdtem, és próbáltam
pontosan visszaemlékezni rá, hogy mit hallottam.
– Valóban volt viszonya?
– Nem – válaszolt Guy. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt. Csak sokat
beszéltek egy lányról, azt hiszem, az egyik tanítványáról. Aztán persze elhallgattatták a
pletykákat.
– Igen, hogyne – bólintott fáradtan Oliver.
– Megpróbáltam elérni az unokatestvéremet, de elutazott külföldre.
– Ó!
– De hatalmas különbségek is vannak – tette hozzá Guy kétségbeesetten. – Úgy értem, a
könyvben, amint azt tudja, a fiú megtagadja, hogy fegyvert fogjon, míg az ifjú Lothian
harcolt a háborúban. Az unokatestvérem azt mondta, emlékszik rá, hogy bevonult, és
Lothian rettentő zaklatott volt miatta, és mindnyájan nagyon sajnálták.
– Az unokatestvére Lothian tanítványa volt? – kérdezte Peter Briscoe, aki szintén részt
vett a megbeszélésen.
– Nem, ő egy másik kollégiumban volt.
– Ez is valami. És jól ismerte a Lothian családot?
 – Nem, azt hiszem, csak néha találkozott Lothiannel. És ismerte a lányt. Nagyon kedves
volt, de elég csúnya, mondta az unokatestvérem.
– Nem foglalkozott zenével, gondolom.
– Nem hinném. Nem tudom. Ó, istenem!
Oliver felsóhajtott.
– És a feleség? Vele találkozott?
– Nem tudom, uram. De azt tudom, hogy állandóan távol volt. Nem úgy viselkedett,
ahogy egy professzor feleségéhez illik. Azt hiszem, ez volt az a mozzanat, amelyik
felkeltette az érdeklődésemet. Hogy ezen keresztül lehetne kibontani a drámai
eseményeket. Az unokatestvérem szerint feltételezték, hogy az asszonynak szeretője van
Londonban. A könyvben azonban nincs.
– Valóban – jegyezte meg Oliver –, másrészt viszont meglehetősen jómódú nőként
ábrázolta. Amilyen Mrs. Lothian is.
– Tudom, tudom. De…
Peter Briscoe felsóhajtott.
– Ez egyáltalán nem tűnik egyszerű ügynek. Mi a helyzet a többi professzorral? Róluk
is pletykáltak?
– Mindig vannak pletykák a diákok meg a tanárok botrányairól, meg ilyenek. Nyilván
ez hozzátartozik az egyetemi élethez.
– Hm – hümmögött Briscoe. – Nem tehetünk mást, elküldjük nekik a kéziratot, és
reméljük a legjobbakat.
– De mit tehetnek? Bírói végzést szerezhetnek, hogy megakadályozzák a könyv
megjelenését?
– Ha kellőképpen biztosak az igazukban. A hasonlóságok felfedezése elég az
embereknek, hogy pletykáljanak róla. Egy rágalmazási perhez az szolgáltat kellő alapot,
amint azt tudnia kellene, fiatalember, ha egy személyt gyűlölet, nevetség vagy megvetés
tárgyává tesznek egy kiadvány által, amelyről úgy vélik, hogy árt a személy jó hírnevének.
Nekem úgy tűnik, fennáll a veszélye annak, hogy ezek körül legalább egy ráillik erre az
esetre.
Guy rámeredt.
– Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! Ez a könyv kitalált történet, nem életrajz. És más
írók is biztosan megteszik ezt. Úgy értem, hogy az életből merítenek. James Joyce is ezt
csinálta, az ég szerelmére.
– Úgy van – jegyezte meg Oliver szárazon. – És a Dublini embereket háromszor vonták
be.
– Higgyen nekem, vannak rá példák! Ritkán, de…
– De csak nem tehetik meg a saját fejük után? – szólt közbe Celia. – Hogy csak úgy
letiltassák a könyvet?
 – Természetesen nem. Bíróság elé kell vinni az ügyet. Csak bírói döntés alapján lehet
elrendelni.
– Egyszerűen abszurdnak tűnik – jelentette ki Guy, beletúrva amúgy is kócos hajába –,
hogy egy bíró betiltaná a könyvet ilyen alapon. Csak azért, mert a könyv egy oxfordi
professzorról szól. Amikor ez a fickó Cambridgeben van, és…
– És egy exhibicionista, és van egy gazdag felesége meg egy fia és egy lánya.
– Hát igen. De ostobaság ez az egész. Teljesen paranoiás lehet! Hogy azt gondolja…
Peter Briscoe ránézett.
– Hogy mit gondoljon? Hogy egy könyvbéli karaktert róla mintázták?
Megnyugtathatom, hatalmas kártérítéseket fizettek már ennél jóval kevesebbért is.
Guy Worsley egy pillanatig némán meredt rá.
– Istenem! – szólalt meg aztán. – Micsoda szörnyű slamasztika!
– Szörnyű, valóban – bólintott Peter Briscoe.

– Istenem! – fohászkodott fáradtan Oliver.
– Mi az?
– Újabb rossz hír. Paul Davis hatalmas szerzői jogdíjat követel Sebastian új könyvéért.
– Milyen nagyot?
– Szinte többet, mint amit megengedhetünk magunknak.
– Oliver, ez butaság! A Lyttons nem lehet annyira pénzszűkében, hogy ne tudjon
előteremteni egypár száz fontot.
– Kis híján ezret követel.
– Micsoda?
– Igen. Hivatkozik a Meridián nagy sikerére és az első könyv jogdíjára. Amely, mindig
is tudtuk, kivételes volt. Aztán, tudod, más ügynökök meghallják ezeket a nagy
összegeket, és ők is ennyit akarnak. Veszélyes precedens volt, én megmondtam neked
akkor.
Celia nem felelt. Ezt a párbeszédet Oliverrel kénytelen volt már nagyon sokszor
eljátszani. Már hányingere volt tőle. Ha másként állnak a dolgok, védekezett volna. Az
adott körülmények között úgy érezte, ez lehetetlen.
– Általában véve elég komplikált a helyzet pillanatnyilag. Amint te is tudod. Még a
Buchananék körüli ostobaság nélkül is. Nemcsak hogy ismét feljebb mentek a nyomdai és
a papírköltségek, de most a csomagolók is több pénzt kérnek. Nem hiszem, hogy
megadhatjuk nekik.
– Nem vehetnénk fel kölcsönt? – kérdezte Celia.
– Nem, az nem tanácsos. Nagyon magasak a kamatok.
 – És az Erzsébet nem szerepelt túl jól, igaz? – tette hozzá tárgyilagos hangon az
asszony.
Az ő gondozásában jelent meg a gazdagon illusztrált életrajz I. Erzsébet királynőről.
Rengetegbe került a nyomtatása, és alig fogyott vagy ötszáz példány a kétezerből. Ez volt
a ritka tévedései egyike, és Celia az okát is tudta. Más dolgok foglalták le a gondolatait,
nem tudott eléggé a munkára koncentrálni.
– Nem igazán. Az a baj az életrajzokkal, hogy az ember minden alkalommal elölről
kezd mindent. Csak akkor fogynak jól, ha eléggé érdekes az alany, míg a regényeket az
előző művek alapján el lehet adni. Ezt nem is kell mondanod nekem. De szerintem
Erzsébetben egyszerűen nincs meg az a varázs, ami Viktóriában vagy éppen Annában. –
Felsóhajtott, és fáradtan nézett a feleségére. – Azért talán ő megment minket. Úgy értem,
Anna. És mindnyájan követünk el hibákat. Te pedig nagyon ritkán hibázol, azt tudom.
Nagyon-nagyon ritkán.
Ebben téved, gondolta fáradtan Celia. Az élete pillanatnyilag mintha kizárólag hibákból
állna.
– A szipojlázadásról szóló könyv is drága lesz – bukott ki Oliverből hirtelen.
– Igazán? – kérdezte visszafogott hangon Celia.
– Nagyon. Természetesen bízom benne, hogy visszahozza majd az árát, de az a sok
színes illusztráció…
– Van még valami – szólalt meg óvatosan Celia.
– Igen?
– Azt hiszem, nagy részét újra kell szedni.
– Miért? Miért, az ég szerelmére?
– Tegnap láttam a kefelevonatokat. Edgar megmutatta nekem.
– És…
– Egyszerűen nem eléggé olvasmányos, Oliver. Unalmas, nehézkes. A dédnagyapám
naplója az egyedüli jó rész benne. Nem szívesen mondom ezt, de ez az igazság. Több
helyen át kell írni.
– Az isten szent nevére, hát miért nem mutatta meg senki nekem vagy neked, mielőtt
idáig jutott volna?
– Nem tudom.
Pedig tudta. Egészen biztos volt benne, hogy Edgar Green, aki neheztelt a könyv miatt,
no és Jack szerepe miatt a megjelenésében, szándékosan átengedte. Kitérő válaszokat
adott, amikor Celia kérte, hogy megnézhesse a végső szöveget. Azt mondta, már túl késő,
már a nyomdászoknál van. De ha valóban ez volt a helyzet, az megbocsáthatatlan, és
nagyon súlyos következményeket von maga után.
– Istenem! – fohászkodott Oliver. – Isten az égben! Már csak ez kellett!
Útban hazafelé Celia bement Sebastianhoz, nem törődve a kockázattal és a veszéllyel,
annyira dühös volt rá.
A férfi elmosolyodott, amikor meglátta az ajtó előtt.
– Drágám, milyen kellemes meglepetés!
– Hogy voltál erre képes? – kérdezte a nő, és a férfi mellett bement a szalonba. – Hogy
tehetted ezt a Lyttonsszal? Te és a hitvány ügynököd?
– Mit hogy tehettem?
– Sebastian, ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Nagyon is jól tudod. Ismét hatalmas
jogdíjat követeltek a Meridiáni időkért. Amikor tudod, nagyon is jól tudod, milyen nehéz
időket élünk. És Oliver mennyire aggódik a Buchananék miatt.
– Ki mondta ezt neked?
– Oliver. Paul Davis ma írt neki. Egyszerűen nem tudom rólad elhinni, Sebastian, nem
tudom elhinni, hogy ezt teszed velünk, miután a Lyttons olyan sokat tett érted. Úgy
látszik, a nyilvánosság és a sok dicséret végül a fejedbe szállt.
– Celia – felelte kemény tekintettel Sebastian. – Azt hiszem, előbb ellenőrizned kellene
a tényeket, mielőtt így rám támadsz. Valóban azt hiszed, én utasítottam Paul Davist, hogy
hatalmas összeget követeljen tőletek? Igen? Mert ha igen, akkor ezentúl nincs sok
mondanivalónk egymásnak. Nagyon fáj nekem, hogy ilyen vádat hozol fel ellenem.
Úgyhogy arra kérlek, most azonnal hagyd el a házamat!
Az asszony hallgatott. Pánik fogta el arra a gondolatra, hogy ismét hibázott, hogy ismét
tévesen ítélte meg a helyzetet.
– Csak hogy tudd – tette hozzá Sebastian dühtől merev arccal –, azt mondtam Paul
Davisnek, mondja meg Olivernek, hogy egyáltalán nem kérek szerzői jogdíjat a Meridiáni
időkért. Mivel valóban tudom, hogy nehéz időket élünk. És hogy a Lyttonsnak kell a
könyv. Természetesen megpróbálom kideríteni, miért döntött úgy, hogy semmibe veszi az
utasításomat. De úgy gondolom, addig nem kellene ítélkezned felettem, amíg nem
ellenőrzöd a tényeket. Angliában mindenki ártatlan, amíg rá nem bizonyítják a
bűnösségét. Talán ismét a saját tévedhetetlenségedbe vetett hited vezérelt, ezért nem
bajlódtál azzal, hogy ezt fontolóra vedd. És most viszontlátásra! Gondolom, kitalálsz.
Sebastian felállt, kisétált a szobából, és felment a lépcsőn. Celia egy darabig még a
szalonban üldögélt. Aztán lassan és nehézkesen, mint egy öregasszony, ő is kiment a férfi
után.

– Azt hiszem, döntöttem – jelentette ki Celia. – Elhagyom Olivert.
– Hogy ezzel az emberrel élhess? –kérdezte Lady Beckenham.
Az arca nem árult el semmiféle érzelmet, ahogyan a hangja sem. Néhány napra jött fel
Londonba, hogy részt vegyen néhány elsőbálozó bemutatkozó bálján, és megnézze
Henley-ben a regattát.
– Igen. Nem bírom tovább, anya. Nem bírom az állandó csalást, az árulást. Válni
akarok. Egyfolytában hazudok, hazugságban élek. Ez helytelen. Ez nem tisztességes
senkivel, legkevésbé Oliverrel szemben.
– És gondolom, az tökéletesen tisztességes volna Oliverrel szemben, ha elhagynád. A
gyerekekről nem is beszélve. Az, hogy hazugságban élsz, ahogy fogalmazol, Celia, az az
ár, amelyet a gyönyörért fizetsz. Az életben semmit nem adnak ingyen, amit azóta
mondogatok neked, amióta egyáltalán megérted a szavakat.
– De a te generációdnak ez még máshogyan volt.
– Igazán? Vajon miért? Megmondanád nekem?
Sötét szeme, amely annyira emlékeztetett Celiáéra, szinte mulatva nézett a lányára.
– Nos… most már nem kell úgy ragaszkodni a tiszteletreméltóság látszatához. Az
emberek nyitottabban élnek, senki nem bánja már, hogy mit csinálnak mások…
– Sok butaságot hallottam már tőled Celia életemben, főleg, amikor az abszurd politikai
nézeteidet fejtegetted nekem, de amit most mondtál, az viszi el a pálmát. Szerintem hamar
rájönnél, hogy nagyon sok ember igenis bánná, hogy mit csinálsz, ha tényleg megtennéd.
Ha elhagynád a férjedet és eldobnád a gyerekeidet. Vagy a gyerekeket magaddal
szándékoznál vinni?
– Idővel majd igen, nyilván. De legelőször… Nos, még nem döntöttem el, hogy mit
tegyek.
– Lehet, hogy nem is te dönthetnéd el, ha elhagyod Olivert. Nagyon is lehetséges, hogy
egy bíró úgy döntene, maradjanak az apjukkal. Én legalábbis remélem, hogy így döntene.
– Anya, ez olyan igazságtalan!
– Nem hinném. Miért vennéd el Olivertől a gyerekeit is magaddal együtt? Mi rosszat
tett ellenük? A válás még mindig csúnya szó, Celia, és egy csúnya helyzetet ír le. Megvan
az oka, hogy a királyi család nem fogad elvált embereket…
– Igazán…
– Azt tanácsolnám, Celia, hogy abban a makacs fejedben pörgesd előre pár évvel az
eseményeket, csak néhánnyal, amikor majd Venetiát és Adele-t akarnád bemutatni a
társaságban. Az udvarnál nem mutathatnád be őket te magad. Az én generációmból sokan
hátat fordítanának neked. Nem hívnának meg a királyi páholyba Ascotban. Sem udvari
bálokra, sem kerti ünnepségekre.
Celia ránézett, és azt mondta:
– Ha azt gondolod, hogy Oliverrel maradok, amikor már nem szeretem, egyszerűen csak
azért, mert különben kitiltanának az udvari kerti ünnepségekről, akkor nem ismersz túl jól.
– De nagyon is jól ismerlek, Celia. Tudom, hogy mi számít neked, és mi nem. Te
nagyon is élvezed a társadalmi rangodat, és mindazt, ami velejár. Nem vettem észre, hogy
visszautasítottad volna a meghívást az udvari bálokba, vagy hogy lemondtál volna a
címedről. Végül is nem akadályoz meg benne semmi, ha valóban akarod. De tegyük most
ezt félre. Tényleg azt gondolod, hogy ez az őszinteség és nyíltság, amiről olyan szépen
beszélsz, majd kárpótolja Olivert azért, hogy elhagyod, hogy nevetségessé teszed? És
gondolod, hogy a gyerekeid majd biztonságban érzik magukat, és boldoggá teszi őket a
tudat, hogy te őszintébb életet élsz, még ha nem is élsz többé velük otthon? Vagy hogy ha
elszakítod őket mindentől, amit megszoktak, hogy egy olyan emberrel éljenek, akit alig
ismernek?
– Ők nagyon kedvelik Sebastiant – jelentette ki Celia.
– Ó, igazán, Celia! Jó, hogy nem azt mondod nekem, hogy el fogják fogadni, mint a te
szeretődet, és azt mondják majd, milyen csodás, hogy boldog vagy, és alig várják, hogy
meglátogassanak. Erre ne számíts! Dühösek lesznek, értetlenek és ellenségesek, és igazuk
is lesz. Szégyellem magam miattad, Celia, és azt akarom, hogy ezt tudd.
– Azt hittem – kezdte a dühtől reszkető hangon Celia –, azt hittem, te támogatsz ebben
az ügyben. Ezért beszélek róla neked.
– Ezt nem gondolhattad. Ez nagyon tisztességtelen gondolat volna. Én helyeslem a
viszonyodat. Beláttam, hogy az élet Oliverrel meglehetősen nehéz és frusztráló lehetett
akkoriban, és valószínűleg még mindig nem lehet könnyű. Ez előfordul néha a legtöbb
házasságban. Ezt eszemben sincs vitatni. De megmondtam neked már rögtön az elején,
hogy egy ilyen dolog alapja, ha azt akarod, hogy működjön, a feltétel nélküli ragaszkodás
a status quóhoz, ahhoz, ami az életben igazán számít. Az isten szerelmére, Celia! Van egy
boldog családod, van pénzed, van egy nagyon szép házad, amelyet, közbevetőleg, az apád
vásárolt, hogy egy másik férfival élhess benne, akibe ugyancsak őrülten szerelmes voltál.
Van karriered, jut szembe, azzal mit kezdesz majd? Talán továbbra is a Lyttonsnál
dolgozol majd? Szerintem kicsit nehéz lenne. És van egy jó, bár kicsit unalmas férjed, aki
imádja még a földet is, amelyen jársz, és egy másik férfi, akivel lefekszel. Mit akarsz
még?
Celia hallgatott. Aztán nagyon csendesen azt mondta:
– Újra boldog akarok lenni. Azzal a férfival akarok élni, akit szeretek.
– Jóságos isten az égben! És mit gondolsz, az mennyi ideig tartana? Ez a férfi, akit te
úgy szeretsz, sosem fog majd untatni a vacsoraasztalnál? Sosem fog majd horkolni, sosem
lesz rossz lehelete? Nem lesz rosszkedvű vagy lusta, és a nap huszonnégy órájában
százszázalékos intenzitással figyel majd mindig rád? Úgy gondolod, életed végéig elönt
majd a vágy az érintésétől, és minden lehető alkalommal szeretkezni akarsz majd vele?
Ugye nem akarod, hogy ezt elhiggyem?
Celia egy pillanatig az anyjára meredt; aztán felállt, és azt mondta:
– Most elmegyek. Sosem kellett volna belekezdenem ebbe a beszélgetésbe. Azt hittem,
talán tanácsot és segítséget kaphatok tőled.
– Megkaptad a tanácsot és a segítséget, Celia. Csak gondolkodj el azon, amit mondtam,
mielőtt bármit tennél. Ez az utolsó tanácsom.

– Celia, drágám…
– Igen, mi az? Épp távozóban vagyok, Jack, igazán nem tudok…
– Nem, nem. Nem akarlak visszatartani. Csak arra gondoltam, nem akarnál-e eljönni a
Berkeley-be ma este? Sokan megyünk, és csodás volna, ha…
– Nem, Jack, nem lehet. Sajnálom. Ma este dolgoznom kell. El kell mennem Lady
Annabellhez az Anna királynő miatt, aztán…
– Ha esetleg meggondolnád magad… borzasztó későig ott leszünk.
– Attól tartok, nem fogom. Úgy értem, meggondolni magam. De köszönöm, hogy
gondoltál idős sógornődre.
– Egyáltalán nem vagy idős, drágám. Még mindig csak harmincnégy. Épp csak hogy.
Nagyjából egykorúak vagyunk, ne felejtsd el!
– Pedig néha elég hihetetlennek tűnik – sóhajtott fel az asszony. – De semmiképpen
nem mehetek. Sajnálom.
– Mi fogjuk sajnálni – válaszolt Jack.
A férfi hazament átöltözni. Brunson eléje ment az előcsarnokba, megkérdezte tőle, kér-e
egy koktélt, és otthon vacsorázik-e.
– Nem, ma este nem, Brunson.
– Igen, uram. Tájékoztatom a szakácsnőt.
Jack felment az emeletre, és a fürdőkádban elnyúlva kortyolgatta a koktélját. Ez mind
hiányozni fog neki. De valóban muszáj elszakadnia innen. Küldött Lilynek egy hatalmas
csokor vörös rózsát, aztán meglátogatta, és közölte vele, hogy belátja, igaza van, és már
nézeget is házakat és lakásokat.
– Remek kis helyeket láttam a Sloane Streeten.
– Már épp ideje – felele a lány.
Nem volt túlságosan lelkes, de beleegyezett, hogy a hétvégére elutazik vele a fellépések
között, amit korábban mindig visszautasított, úgyhogy Jack nyilvánvalóan azt tette, amit
elvárt tőle. Guynak igaza volt. Fura teremtések a nők. Nagyon komplikáltak.
A jó öreg Guy. Pokoli hangulatban volt. Nagyon aggódott a könyv miatt. Még kétszer
bement a Lyttonsba, hogy tárgyaljon az ügyvédekkel. A második alkalommal Jack
találkozott vele a mosdóban, és úgy látta, mindjárt sírva fakad.
– Nem volt szándékomban ennyi bajt okozni – motyogta Guy. – Sosem hittem volna,
hogy bárki is így reagál.
A kéziratot már elküldték Lothianéknak. Jack maga is olvasta a könyvet, és az élete árán
sem tudta volna megmondani, miért csapnak miatta ekkora felhajtást. Volt egy rész, ahol a
professzor, Anthony Buchanan viszonyt folytat egy tanítvánnyal, de ha Lothian ezt nem
tette meg a valóságban, márpedig Guy esküdözött rá, akkor mit számít? Hacsak mégis
meg nem tette, csak éppen Guy nem tudott róla, de még akkor is, ez nem Guy hibája
lenne. Arról nem is beszélve, hogy ha így áll a helyzet, igen nagy ostobaság ettől a
Lothian nevű fickótól így magára irányítani a figyelmet.
Jack fütyörészve kijött a fürdőszobából, és beleütközött Bartyba. A kislány elpirult,
rámosolygott a férfira, aztán eltűnt a saját szobájában. Aranyos ez a gyerek, és kezd egész
csinos lenni. Felnőtt korában gyönyörű nő lesz. Jack észrevette, hogy Giles osztálytársai
közül többen is igencsak érdeklődtek Barty iránt a június negyedikei ünnepségen. Amikor
majd bemutatják a társaságnak… Jack elgondolkodott rajta, hogy vajon bemutatják-e.
Hogy Celia bemutatja-e. Nem volt egyszerű helyzet. Sőt, nagyon komplikáltnak is
bizonyulhat.

– Látnom kellett téged – mondta Celia. – Egyszerűen muszáj volt. Annyira…
összezavarodtam.
– Drágám, ne gyötörd magad! – felelte Sebastian, és megcsókolta a nőt. – Én szeretlek
téged, te pedig szeretsz engem. Együtt akarunk élni, és együtt is fogunk. Nem is lehetne
semmi ennél egyszerűbb.
– Tudom. Tudom. De…
– Nincs semmi de. Túl sokáig vártunk így is. És már döntöttünk, nem igaz?
Az asszony elhallgatott. Arra gondolt, amikor meghozta ezt a döntést. Akkor este, a
veszekedésük után, amikor felment Sebastian szobájába, és ott találta a férfit sírva.
Sírt, amiért az asszony képes ilyen rosszat feltételezni róla, és sírt, mert úgy gondolta,
elveszítette Celiát. Az asszony arra a hihetetlen szenvedélyre gondolt, amelyet akkor
együtt átéltek, a férfi gyengédségére és a saját megbánására, a megalázkodására, amely
olyan idegen és nehéz volt neki. Az asszony ott állt a szobában, lenézett a férfira, és azt
mondta, lassan és nehezen ejtve a szavakat.
– Sajnálom, Sebastian, nagyon sajnálom.
A férfi hosszan hallgatott. Próbálta eldönteni, hogyan érez, mivel nagyon megbántódott,
annyira, hogy alig tudta elviselni, Nem a nő szavaitól, hanem attól, hogy képes volt
kimondani őket. Képes volt erre gondolni. Aztán Celia lassan, minden sietség nélkül,
vetkőzni kezdett. Végül ott állt a férfi előtt meztelenül, tökéletes megadással, felkészülve a
visszautasításra. És amikor a férfi magához húzta, még mindig vonakodva, a nő
bocsánatkérése ellenére is haragosan, Sebastian rájött, hogy jobban szereti Celiát
mindennél a világon. Hogy drágább neki, mint azt valaha is lehetségesnek tartotta volna,
és képtelen az életét elképzelni nélküle.
Amikor később magukhoz tértek, és reszketve, elgyengülve hevertek egymás mellett, a
férfi rámosolygott a saját könnyein át, és letörölve az asszony könnyeit, megszólalt:
– Kérlek, Celia! Kérlek, maradj velem! Egészen. Élj velem! Tudod, hogy így helyes,
tudod, hogy ezt kell tenned.
Az asszony pedig rámeredt, inkább döbbenten és zavarodottan, mint boldogan és
vidáman, amire a férfi esetleg számított, és végül hosszú hallgatás után azt felelte:
– Igen, Sebastian, azt hiszem, valószínűleg megteszem.

– Ugye nem gondolod meg magad? – kérdezte most a férfi.
 A nő ránézett, aztán lesütötte a szemét, és azt felelte:
– Én… azt hiszem, nem.
– Celia, kérlek! Ezt már megbeszéltük, eldöntöttük, te is eldöntötted. Megbeszéltünk
mindent. Azt mondtad, hogy örülsz neki, hogy ez az egyetlen lehetőség…
– Tudom.
Az asszony mosolyogni próbált. Próbálta megőrizni a nyugalmát. Szinte óránként
elfogta a pánik amiatt, amit megígért, az okok miatt, amiért megígérte, és a tulajdon
kétségei miatt, hogy helyesen cselekszik-e. Az anyja szavai jobban hatottak rá, mint
gondolta. Az érzelmi zűrzavar közepette valamiféle hűvös, hangsúlyos középpontot
alkottak. És mégis… Celia tudta, hogy az anyja téved. Sosem volt benne biztosabb, mint
előző este. Későn ért haza a Lady Annabellel való igazi találkozó után, és amikor belépett
a házba, ott találta Olivert az íróasztalára bukva. Valójában a férfi egyszerűen csak elaludt.
De bármennyire megijedt is Celia, valamiféle gonosz, szörnyű megkönnyebbülést érzett,
hogy Oliver talán szívrohamot kapott, és meghalt, és így ő szabad lesz. Később, a férfi
mellett fekve és egyenletes légzését hallgatva, kényszerítette magát, hogy újra
szembenézzen ezzel a megkönnyebbüléssel, és az önzésnek meg a gonoszságnak azzal a
mélységével, amelybe lesüllyedt, és eltűnődött, vajon hogyan lehet helyesnek vélni, hogy
egy olyan emberrel éljen, akinek a halálát kívánja.
Rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt.
– Sebastian…
– Celia, nem. Nem engedhetem, hogy elölről kezdd az egészet. Azt mondtad, elhagyod
Olivert, és el is fogod hagyni. Ez így helyes… mindnyájunknak. Csak nézz magadra, már
belebetegszel az aggodalomba!
Ez igaz volt. Celia valóban nem volt jól. Erősen köhögött – ennek valószínűleg részben
a dohányzás volt az oka –, nem volt étvágya, de állandó émelygés gyötörte, fájt a hasa, és
nem tudott aludni sem. Rettenetesen sovány volt. Tudta, hogy szörnyen néz ki. Fénytelen
volt a haja és a bőre, a szeme pedig karikás.
– Én vagyok ennek az oka – szólalt meg Sebastian, gyengéden megsimogatva az
asszony nyakát. – Olyan nagyon sajnálom.
– Nem, Sebastian, nem a te hibád. Én magam vagyok az oka.
– Teljesen kimerültnek látszol. Gondolom, túl sokat is dolgozol.
– Muszáj. Így tudom megőrizni a józan eszem. Sebastian, mi lesz a Lyttonsszal? Ha…
– Amikor – vágta rá Sebastian határozottan. – Amikor majd velem élsz. Gondolom,
nem járhatsz be oda tovább. Nem volna valami kellemes senkinek.
– Nem – értett egyet az asszony.
És a munkájára gondolt, amely olyan fontos volt neki, szinte az egyetlen valóságos
dolog az életében; és ha arra gondolt, hogy nélküle kell élnie, rendkívüli szomorúságot
érzett. Valamilyen okból korábban soha nem foglalkozott ezzel komolyan. Amíg csak az
anyja nem említette. Valóban, annyira fontos volt számára a munka, hogy éppolyan
kevéssé tudta elképzelni nélküle az életét, mint fény vagy élelem nélkül.
 – Arra gondoltam – szólalt meg Sebastian –, hogy lehetnél szabadúszó szerkesztő. A
szerzők, sőt a londoni kiadók fele eljönne hozzád. Természetesen továbbra is dolgozhatnál
a Lyttonsnak. De nem kizárólagosan. Dolgozhatnál otthonról…
– Otthonról? – ismételte meg ostobán, automatikusan a Cheyne Walkon álló házra
gondolva. – Hogy dolgozhatnék otthonról?
– Kialakíthatnánk neked egy dolgozószobát. Rengeteg hely van. Tudom, hogy tetszik
neked az a szoba ott az emeleten, a hálószobám mellett.
– Valóban.
Egy új otthon. Egy olyan házban, amely nem az övé. De ami majd az övé is lenne.
Ha elég bátor.
– És a gyerekek?
– Celia, már beszéltünk a gyerekekről. A gyerekek nyugodtan élhetnének itt is.
Legalább néha. Nem jelentenek problémát.
– De először…
– Először ott kell hagynod őket. Amíg el nem rendeződnek a dolgok.
Celia nem felelt. Ismét az anyja szavaira gondolt: „Dühösek lesznek, zavarodottak és
ellenségesek.”
Ezt elismételte Sebastiannak. A férfi ránézett.
– Bizonyára így lesz. De aztán kiheverik. A gyerekek rugalmas kis teremtmények. És
különben is, ismernek engem, és kedvelnek.
– Sebastian, ez olyan naiv feltételezés. Ismernek téged, és kedvelnek, barátként. Nem
úgy, mint azt az embert, aki elrabolta az anyjukat, és fájdalmat okozott az apjuknak. Én…
– Celia. Vedd fontolóra az alternatívákat! Tárgyilagosan. Az első: így folytatni a
dolgokat. El tudod képzelni? Mennyi ideig?
Celia eltöprengett rajta. Aztán megrázta a fejét.
– Vagy… hogy lemondjunk egymásról. És te visszatérj Oliverhez. A boldogtalanságba.
Egy boldogtalan és frusztráló kapcsolatba. Egész hátralévő életedre. Képes volnál ezt
elviselni? Ezt akarod?
– Nem, Sebastian. Nem ezt. Szörnyű volna. De…
– De?
– De talán mégis az a helyes. Talán…
– Celia, nem lehet helyes az, amitől magányos, boldogtalan és kielégületlen vagy. És
Oliver is boldogtalan. Magad mondtad.
– Tudom. De őt nem én tettem boldogtalanná, hanem a háború, a saját rossz egészsége,
a bizonytalansága mindennel szemben…
– Nem szabad tehetetlennek vélned őt. Sem kiszolgáltatottnak. Nem az. Ő is rendkívül
erős akaratú, és tudja, hogy mit akar. És küzd érte. Túl fogja élni, higgy nekem. Nem
kezelne téged úgy, ahogy kezel, ha nem volna képes boldogulni nélküled.
Az asszony ismét hallgatott. Sebastian megfogta a kezét, és az ajkához emelve
megcsókolta.
– Gyere, és élj velem, légy az én szerelmem! Kérlek, Celia. Tudod, hogy ez a helyes.
Tudod.
– Igen, azt hiszem, tudom – válaszolt a nő. Aztán vett egy mély lélegzetet, kihúzta
magát, és azt mondta: – Igen, Sebastian, tudom.
Akkor eldöntötte – újra –, hogy mit kell tennie. De a döntő lökést nem Sebastian szavai
adták meg, és nem is a saját vágyai. Hanem az, hogy ismét eszébe jutott az a szörnyű
pillanat előző éjjel, amikor Oliver halálát kívánta. Az a pillanat, amelyet nem oszthat meg
senkivel. Az a pillanat, amikor a házassága mindörökre kimúlt.

 24. fejezet
Van abban logika is az igazság mellett, amit mondani szoktak arról, hogy a férj tudja
meg utoljára. Nagyon gyakran így van. Annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy senki
nem fogja elárulni neki. A férj egy képzeletbeli ajtó mögött áll, amely nem engedi át a
pletykát. Az másutt könnyűszerrel átjut: ablakon, ajtón, lecsúszik a kéményen,
keresztülszalad az utcán, széles ösvényt vág a partikon, körbefut a vacsoraasztalok
mentén, betáncol az éjszakai mulatókba, körbesodródik az úszómedencékben és elterül a
teniszpályán. De valahogy a férj ajtaján nem képes áthatolni. Annál az ajtónál a pletyka
elnémul, megdermed, elhal.
A Celiáról szóló pletyka nagyon széles körben elterjedt a nyár közepére. Elspeth
Granchester csak két nagyon közeli barátnődének árulta el, a legszigorúbb titoktartást
követelve tőlük. Biztosította őket, hogy ők a legelsők, akik tudnak róla, és határozottan
leszögezte, hogy tilos továbbadniuk. Úgyhogy ők is csak egy-két barátnőjüket avatták be,
ugyancsak némaságra utasítva őket. Így vagy egy hét múlva a hír elterjedt egész
Londonban, eljutott vidékre, sőt (mivel ez volt a nyári szabadságok ideje) átkelt a
csatornán, és utat talált Dél-Franciaországba, Toscana hegyeibe és néhány yachtra is,
amelyek a Földközi- és az Égei-tengeren hajókáztak.
Lady Beckenhamet is megkérdezték róla (bár meglehetősen burkolt formában)
Londonban és vidéken is, és ő igen kurtán elintézte a kérdezőket, amint Jack Lytton is
tökéletes tudatlanságot árult el, amikor a részletekért faggatták. Caroline Mastersont
alaposan kikérdezték a témáról. Ő azt sejtette, hogy valami lehet benne, bár kijelentette,
hogy semmit nem tud róla. Magát Sebastian Brooke-ot nem kérdezték, kivéve néhány régi
barátot, de árgus szemmel figyelték, hátha valami olyat tesz, amivel elárulja magát. És
eközben Oliver Lytton, aki a házasságánál sokkal több dolog miatt aggódva és lehangoltan
ült az irodájában a Paternoster Row-n, vagy morózusan kibámult a szalon ablakán a
Cheyne Walkon, nem hallott az egészről semmit.
Ami nem azt jelenti, hogy ha megkérdezik, és hajlandó válaszolni, azt állította volna,
hogy a házasságával minden rendben van. Sőt, valójában egyre növekedett benne egy
állandóan jelen lévő kellemetlen érzés ezzel kapcsolatban. Úgy érezte, hogy Celia minden
nappal kicsit jobban eltávolodik tőle. Érezte minden alkalommal, amikor az asszony későn
ért haza, vagy amikor csak fizikailag volt jelen a vacsoraasztalnál, vagy amikor együtt
ültek a szalonban, a ritka alkalmak során, amikor Celia otthon volt, és nem valamelyik
lokálban ivott és táncolt hajnalig. Tudta az asszony kitérő mosolyából, amikor
megkérdezte tőle, hogy van; a szinte észrevehetetlen elhúzódásából, amikor Oliver
lehajolt, hogy megcsókolja; az érzelmi és fizikai távolságtartásából, még amikor a férfi
(egyre ritkábban) szeretkezett is vele. Érezte minden idegszálával, minden pillanatban,
éjjel és nappal, hogy egyre jobban elveszíti az asszonyt. Ennek ellenére nem vett tudomást
a megérzéseiről, küszködve próbált bízni a feleségében, és elszántan fordult el az
igazságtól. Abból az egyszerű okból, hogy nem volt képes elviselni. Végtelenül szerette
Celiát. És szüksége volt rá, hogy ő is ugyanúgy viszontszeresse. Az a tény, hogy néha
ellenséges volt az asszonnyal, vagy kritikus volt hozzá, és gyakran ingerült volt miatta,
nem számított. Celia nélkül nem volt az életének értelme. Ezért, ha megfelelően működő
emberi lényként akart tovább élni, Olivernek szüksége volt Celiára. Ennyire egyszerű volt
az egész.

– Celia, elköltözöm.
Jack arca feszült volt és sápadt. A férfi kerülte Celia tekintetét.
– Ó, Jack! Ne menj el! Olyan jó, hogy itt vagy! Nagyon fogsz hiányozni nekem.
– Muszáj mennem. Ideje már, hogy saját lakásom legyen. Harmincöt éves vagyok, és…
– Ugyanannyi idős, mint én. Ahogy mondogatni szoktad nekem.
– Igen. Nos, mindenesetre találtam egy helyet.
– Igazán? Hol? Elmehetek megnézni?
– Gondolom… igen. Ha már beköltöztem.
– És hol van?
– A Sloane Streeten. Egy lakás.
– Szép?
– Igen. Nagyon szép. De most ne haragudj, mennem kell. Lilyvel találkozom.
Szóval tudja, gondolta Celia a sógorát figyelve, amint kiment a szalonból. Hallotta
valakitől. Elspeth jó munkát végzett. Hallotta, amint Jack leszalad a lépcsőn, aztán
csapódik a bejárati ajtó. Látta, ahogy a férfi szőke feje távolodik az utcán. Hirtelen
ólomsúllyal nehezedett rá a szomorúság. Nagyon fog neki Jack hiányozni. És a szeretete
is. A csipkelődése, a csevegése, a rettenetes viccei. Hiányozni fog, hogy vacsora után
elmenjen vele szórakozni, hiányozni fognak Jack barátai, még Lily is. Habár a lány sosem
volt egészen… barátságos vele. Hűvös és távolságtartó maradt. Ő valószínűleg már
régebben tudta. Lily éles eszű volt, gyors felfogású, és sok mindent észrevett. Sokkal
okosabb volt Jacknél. Celia eltűnődött, milyen lesz ezután a viszonya Jackkel. Komplikált.
Nos, mindez valószínűleg csak ízelítő mindabból a rosszból, amire ezután számíthat.

Jacket szörnyen feldúlta a hír, amelyet Lily közölt vele egyik este a Grafton
Galleriesben. A férfi előzőleg Crystallal táncolt, Lily pedig közben élénken társalgott egy
másik nővel. Jack odament hozzá és megkérdezte, miről beszéltek.
– A sógornődről, Lady Celiáról.
– Celiáról? Mi van vele?
– Igazam volt.
– Hogyan?
A férfi elég részeg volt már. Ez, és a félelem attól, amit Lily mondani fog, sűrű ködbe
burkolta az agyát.
– Viszonya van.
 – Ó, Lily, én nem hiszem! – válaszolt Jack fáradtan, aztán önmagának ellentmondva
megkérdezte. – Kivel?
– Sebastiannal.
– Sebastiannal?
– Igen.
– Milyen rémes! Honnan tudod?
– Épp most mesélte nekem Gwendolyn Oliphant.
– És ki mondta Gwendolynnak?
– Elspeth Granchester nővére.
– És Elspeth Granchester nővére honnan tudja?
– Celia maga mondta Elspethnek.
– Jaj – mondta Jack.
Hirtelen szörnyen józannak érezte magát. Gyűlölte ezt az egészet. Gyűlöletesnek találta
a gondolatot, hogy Olivert, akit annyira szeretett, és akire mindig felnézett, becsapják,
bolondot csinálnak belőle; hogy ezt egész London tudja; hogy egy ilyen dolgot maga Celia
árult el éppen Elspeth Granchesternek. Elspethnek, aki még abból is képes volna pletykát
keverni, hogy éjszaka jön a nappalra. Jack gyűlölte, hogy Celia, akiért mindig is rajongott,
akinek a társaságát annyira élvezte, akinek csodálta a szépségét, és aki az ő számára
megtestesítette az ideális feleséget, ilyen hűtlennek és csalárdnak bizonyult; hogy nemcsak
egyszerűen megcsalta Olivert, de olyan valakivel csalta meg, akit Oliver a barátjának vélt.
És Jacket emellett egy pillanatra elfogta még egy alantas érzés is, amely egy alantas
emlékből nőtt ki, annak az éjszakának az emlékéből, amikor a háború alatt megpróbálta
elcsábítani Celiát, és az asszony elutasította. Őt elutasította, de Sebastiant nem. A
féltékenység volt az az alantas érzés, és nagyon kellemetlen volt.
– Sajnálom – mondta gyengéden Lily. – Talán nem kellett volna elmondanom neked.
Tudom, milyen nagyon kedveled.
– Kedveltem – válaszolt Jack. – Örülök, hogy elköltözöm onnan.

– Beszélni fogok Oliverrel – ígérte meg végül Celia Sebastiannak egy forró, ragyogó
júliusi este, amikor a szokásosnál is fojtogatóbbnak érezte ezt a képtelen helyzetet.
– Mikor? – kérdezte felsóhajtva Sebastian, mivel többször is hallotta már ezt korábban,
hogy aztán másnap az asszony közölje vele, hogy nem sikerült, mert Oliver túl fáradt volt,
túl elfoglalt, valamelyik gyerek beteg volt, vagy nyugtalan, vagy Jack otthon volt egész
este.
– Ma este – válaszolta az asszony. – A mai nap éppen úgy megfelel, mint bármelyik
másik. Oliver végre elégedett Jack könyvével, és semmi hír Lothianékról; úgy tűnik,
felhagytak ezzel az ostoba üggyel.
 Celiának a vacsoránál egy falat sem ment le a torkán. Nézte, ahogy Oliver tologatja az
ételt a tányérján, visszautasítva a bort, amit próbált ráerőltetni (arra gondolva, hogy az
legalább egy kicsit elzsibbasztja), és hallgatta, amint a férfi hosszasan beszél Jack
könyvéről, aztán a Buchananékról amely már ki volt szedve, mivel nem engedhették meg
maguknak a várakozást, meg Gilesról, és hogy mennyire várja, hogy a fiú hazajöjjön a
nyárra.
Végül a félelemtől reszketve, de az adrenalintól hajtva, Celia megszólalt:
– Oliver, beszélnem kell veled valamiről.
– Igen? – kérdezte a férfi szórakozottan mosolyogva rá. – És mi az?
– Beszélni akarok veled a… a… – valahogy nem jöttek a szájára a szavak, a megfelelő,
kifejező szavak.
– Miről, Celia? A gyerekekről? A nyári vakációról? Arra gondoltam, idén mindnyájan
lemehetnénk Dél-Franciaországba. Én nem szeretem a hőséget túlságosan, de a gyerekek
nagyon élveznék, és te is, úgyhogy…
– Oliver, ennek semmi köze a nyaraláshoz.
– Értem. De neked tetszik az ötlet?
– Nem igazán – válaszolt az asszony.
– Miért nem? Azt hittem, örülsz neki.
– Az a helyzet, hogy… nos, én idén nem megyek veled nyaralni.
– Igazán? – kérdezte Oliver, és gyanakvás áradt szét az arcán. – Ez kár. Szükséged
volna pihenésre. Nem jól nézel ki.
– Igen, de tudod, én…
– Celia, ne haragudj, de szerintem igazán fel kellene mennünk az emeletre. Olyan
gyönyörű az este, és olyan kellemes volna nézni a naplementét a folyó felett.
– Oliver…
– Gyere! Felküldetem a kávét.
Az asszony lassan követte a férfit. Úgy érezte, mintha valami lefékezné, mintha
valamilyen sűrű közegben haladt volna. Amikor végül újra elhelyezkedtek, Celia ismét
próbálkozott:
– Ez… eléggé nehéz… amit mondani akarok.
– Muszáj kimondani?
A férfi furán, szinte türelmetlenül nézett rá. Tudja, gondolta Celia. És szándékosan
nehezíti meg nekem. De hát miért ne tenné?
– Igen. Attól tartok, ki kell mondanom. Nem tudom, hogyan kezdjem el. De…
– Igen?
– A… házasságunkról van szó.
 – A házasságunkról? Azt gondoltam, arról nincs túl sok mondanivaló. Bár az eltelt évek
eléggé megviselték, az igaz, de… még mindig elég jól működik. Vagy te nem így
gondolod?
– Nos… nem. Ami azt illeti, nem így gondolom.
– Valóban?
A férfi udvariasan meglepettnek tűnt, mintha csak az asszony a gazdaság állapotával
vagy a Munkáspárt megerősödésével kapcsolatos kételyeit fejezte volna ki.
– Pedig nekem úgy tűnik.
– Nekem viszont nem. És… beszélni akarok róla.
– Drágám, bocsáss meg, de rettentően fáradt vagyok. Túlságosan fáradt egy filozófiai
fejtegetéshez. Felmegyek lefeküdni. Jó éjt!
– Oliver, én…
– Celia, ne! Ne ma este!
Áthatolhatatlan volt az ellenállása, az elszántsága, hogy nem hajlandó a tényekkel
szembenézni, és nem hagyja, hogy az asszony rákényszerítse erre. Ez történt újra és újra.
A legutolsó alkalommal Celia nagyon hangosan, szinte kétségbeesetten – mert valóban
kétségbeesett volt – azt mondta:
– Oliver, azon gondolkodom, hogy elhagyjalak. Hát nem érted?
A férfi teljesen kifejezéstelen arccal meredt rá egy ideig, aztán lassan azt felelte:
– Tökéletesen értem. De nem ez a megfelelő pillanat, hogy erről beszéljünk. Jó éjt,
Celia! Aludj jól!
Tökéletes patthelyzet volt.

– Ez egy patthelyzet – panaszkodott ingerülten az asszony Sebastiannak. – Nem
hajlandó meghallgatni, nem válaszol, nem hajlandó megbeszélni, nem hajlandó
szembenézni a helyzettel. Nem tudom, mit tegyek.
– Egyszerűen hagyd ott! – válaszolt Sebastian. – Csak úgy sétálj ki onnan! Akkor majd
hajlandó lesz tudomásul venni.
– Nem tehetem – mondta Celia. – Arra nem vagyok képes.
– Kénytelen leszel.
Az asszony egyre rosszabbul érezte magát az aggodalomtól és a kimerültségtől. A
köhögése rosszabbodott. Az étvágya nem is létezett. Nem tudott aludni. Alig tudott
dolgozni. Mindenki ingerelte: a gyerekek, a személyzet, a munkatársak. Nem volt
hajlandó eljárni hazulról, nem találkozott a barátnőivel, nem fogadott személyes
telefonhívásokat, nem lévén képes szembenézni a lehetőséggel, hogy faggassák,
vizsgálgassák, tanácsot adjanak neki. Az anyja teljesen kivonta magát az életéből, és
szembetűnő volt KM távolmaradása is. Celia azért fohászkodott, hogy a sógornője még ne
tudjon róla, de attól tartott, hogy az imái nem leltek meghallgatásra.
Pedig KM valójában nem tudott semmiről. Egyszerűen nem volt senki, aki elmondta
volna neki. Lady Beckenham nem is álmodott volna róla, Oliver képtelen volt rá, Celia
maga pedig nem volt hajlandó. Amíg nem muszáj, amíg nem volt megmásíthatatlan tény,
hogy elhagyja Olivert, úgy érezte, nem volna tisztességes elmondania KM-nek. Bevonni
őt a konfliktusba, állásfoglalásra kényszeríteni, a megértését kérni. KM rajongott az
öccséért, és nagyon szerette Celiát. Borzasztóan nehéz helyzetbe kerülne. Ha… amikor
Sebastiannal él majd Celia, akkor beszélnie kell majd KM-mel. A barátságuknak tartozik
ennyivel. Addig viszont távol akarta tartani az ügytől. Egészen addig.
Csapdában érezte magát, így, hogy nem volt kivel megbeszélnie a dolgot, nem volt kitől
tanácsot kérnie. Sebastiant kivéve.
– Egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek – mondta az asszony. – Egyszerűen nem
tudom.
– Állandóan ezt mondod. Bár nekem nagyon egyszerűnek tűnik a dolog.
– Az lehet. Oliver nem a te férjed. Te nem tartozol neki semmivel. Te nem érzel iránta
bűntudatot meg lelkiismeret-furdalást.
– Neked sem kellene.
– Sebastian, ennek a beszélgetésnek nincs semmi értelme!
– Egyetértek. Miért nem jössz el csak úgy, egyszerűen?
– Mondtam már. Nem tehetem.
– Az rákényszerítené, hogy elfogadja azt a tényt, hogy komolyan gondolod.
– Tudom, de…
– Egy levél?
– Egy levél? Sebastian, nem gondolhatod komolyan! Hogyan hagyhatnék Olivernek egy
levelet, amiben közlöm vele, hogy a házasságunknak vége? Ez hihetetlen gyávaság lenne.
– Próbáltad bátran is, és nem vált be.
Celia rámeredt.
– Nem értem, hogyan…
– Hagyj neki egy levelet! A házban. Nem bánom, ne írd azt, hogy örökre elhagyod. Írd
azt, hogy egy időre elköltözöl!
– Hogy veled éljek?
– Nos… igen. Nyilván.
– Nem értem, miért olyan nyilvánvaló ez.
– Azért nem mondhatod, hogy ez egy lényegtelen részlet.
– Nem. Semmiképpen.
– Írd meg neki, hogy próbáltad elmondani, de nem hallgatott meg! Hogy időre van
szükséged, hogy átgondold a dolgokat.
– Ez olyan kegyetlennek tűnik!
– Drágám, nem hagyhatod el a férjedet gyengéden.
– Tudom. De… mi legyen a gyerekekkel?
– Nyilván nekik is el kell mondanod.
– Igen, de én úgy gondoltam, hogy Oliver meg én együtt beszélünk velük. Elmondjam
nekik… még mielőtt megírnám ezt a levelet Olivernek? Istenem, Sebastian, ez valóságos
rémálom!
A férfi ránézett.
– Nincs valami módja, hogy elküldd őket otthonról pár napra? Mondjuk az anyádhoz?
– Ő nem áll szóba velem.
– Értem – felsóhajtott. – Sok boldogtalanságot okoztam neked, ugye? Nagyon sajnálom.
Celia felállt, és odalépett hozzá.
– De adtál annyi boldogságot is, amennyit elképzelni sem tudtam volna – jelentette ki. –
Bármi történjék is, ez rettentően fontos. – Lehajolt, és megcsókolta a férfit. – Szeretlek,
Sebastian! Annyira szeretlek! És amikor veled vagyok, akkor tudom, hogy helyesen
cselekszem. Tudom. Megkérem… megkérem az anyámat. Ez jó ötlet.

Barty sóvárogva várta, hogy Giles hazatérjen. Valami baj volt, és nem tudott rájönni,
hogy mi az. Valójában semmi nem változott. Wol sok időt töltött magában, Celia néni
pedig gyakran sokáig dolgozott. De hát ez volt a helyzet mindig is. Viszonylag
normálisnak tűntek, s még csak nem is veszekedtek annyit, mint korábban szoktak. Celia
néninek gyakran volt rossz kedve, ráförmedt a dadusra, és nagyon haragudott az ikrekre,
akik szörnyű bizonyítványt hoztak haza, de még ez sem volt igazán szokatlan. És nem
aludt. Barty gyakran hallotta, amint bolyong a házban az éjszaka közepén. De hát mindig
is éjszakai bagoly volt. Az biztos, hogy rettentő fáradtnak látszott, nem nézett ki jól. Barty
néhányszor még meg is kérdezte, hogy jól van-e, mire Celia azt felelte, igen, tökéletesen
jól van, csak nagyon fáradt. Nos, ez a nem alvástól lehetett.
De valahogy a ház nem tűnt boldognak. Korábban, még amikor Celia néninek igazán
rossz volt a hangulata, zajosan veszekedett Wollal, és dühös volt az ikrekre, a felszín alatt
valahogy akkor is szilárd volt minden. Szilárd és vidám. Most egyszerre mintha minden
megrendült volna. És eltűnt a vidámság.
Jack is elköltözött, aminek szintén lehet valami köze az egészhez. Barty sírt is, amikor
megmondta neki. Szerette Jacket. Olyan mulatságos volt, olyan szórakoztató, játszhatott
vele Monopolyt meg más játékokat, néha kártyáztak és malmoztak, csak mivel ezeket
szinte mindig a lány nyerte, maradtak a Monopolynál. Jack is nagyon lehangoltnak tűnt.
Amikor Barty megkérdezte tőle, miért megy el, azt felelte, túl öreg már, hogy a bátyja
házában éljen, muszáj a saját lábára állnia. És hogy van egy barátnője, aki szintén így
gondolja. Azt mondta, van egy nagyon szép lakása, és Barty megnézheti majd, ha akarja.
Ő azt felelte, szeretné, de Jack még nem hívta meg. Bizonyára azért, mivel olyan
szomorúnak látszott. És úgy tűnt, hogy ő meg Celia néni egyáltalán nem jönnek ki
egymással. Korábban mindig csevegtek és tréfálkoztak, és sokat jártak el együtt
szórakozni, Wolt otthon hagyva, és senki sem bánta. Most Jack eljárt, feltehetőleg a
barátnőjével, és alig beszélt Celia nénivel. Talán összevesztek. Persze Barty ezt nem
kérdezhette meg.
– Mindnyájan le fogtok menni Ashinghambe pár napra – közölte velük a dadus. –
Összecsomagolom a holmitokat, de ha valamit mindenképpen vinni szeretnétek,
készítsétek az ágyatokra, hogy kimossam.
– Ashinghambe! Mikor? – kérdezte Adele.
– Amint véget ér az iskola. Gondolom, jövő héten.
– Giles is jön? – érdeklődött Venetia.
– Azt nem tudom. Gondolom, igen. Ezt nem mondták nekem.
– De…
– Mi az, Barty?
– A jövő héten van a koncert.
Kiválasztották, hogy eljátsszon egy zongoraszólót. Örült neki, de izgult is miatta.
– Erről semmit sem tudok. Jobb lesz, ha megkérded Lady Celiát!
Barty zaklatottan lement a reggelihez. Celia és Wol újságot olvasott.
– Celia néni…
– Igen, Barty.
– A dadus azt mondja, le fogunk menni Ashinghambe.
– Igen, úgy van. Lementek. A jövő héten. Csak egy vagy két hétre. Mindnyájatoknak jót
tesz majd egy kis vidéki levegő.
– De Celia néni, akkor lesz a koncert. Én is játszom benne…
– Istenem! Elfelejtettem. Barty, nagyon sajnálom. Attól tartok, ki kell maradnod belőle.
– Kimaradni? De azt nem lehet! Szólót játszom!
– Barty, nem kérhetem meg az anyámat, hogy változtasson a tervein, és én sem
boríthatom fel az enyémet egy koncert miatt.
– Anyu, ez nagyon igazságtalan! – szólt közbe az anyjáéhoz annyira hasonló, ragyogó
tekintettel Adele. – Barty rengeteget gyakorolt. Nem lett volna szabad elfelejtened.
Egyébként mi sem akarunk menni. Egy partira megyünk, és hallani akarjuk, ahogy Barty
játszik, meg…
– Adele, hallgass! Amíg te meg Venetia nem tanultok jobban, nem lesz több parti, arról
megnyugtathatlak. Most pedig mindnyájan reggelizzetek! És maradjatok csöndben!
– Celia, igazán nem gondolnám, hogy Bartynak el kellene mulasztania a koncertet –
szólt közbe Oliver szokatlanul határozott hangon.
 Sohasem vitatkozott Celiával a gyerekek ügyében előttük. Négy szempár bámult rá
mozdulatlanul. A gyerekeknek szinte hallhatóan elakadt a lélegzetük.
Celia rámeredt. Azután megszólalt:
– Oliver, ne haragudj, jobban örülnék, ha nem zavarnád össze a dolgokat! Már minden
meg van szervezve.
– Akkor át kell szervezni. Barty itt maradhat.
– Szó sem lehet róla! A dadus lent lesz Ashinghamben.
– És te hol leszel?
Néma csend lett. Aztán Celia azt mondta:
– Én… én itt leszek. Nyilván. De rettentő sok dolgom lesz. Pontosan ezért akarom a
gyerekeket vidékre küldeni.
Ismét csend támadt. Aztán Oliver megkérdezte:
– És hol lesz Giles?
– Ashinghamben. Amint véget ér náluk a tanév.
– Ő már tudja?
– Még nem. Oliver, nem hagyhatnánk ezt későbbre?
– Nem. Szerintem nem. Barty nagyon zaklatott, és meg tudom érteni, hogy miért. Az
ikrek bármit csináljanak is, szerintem Bartynak maradnia kellene. Bármilyen elfoglalt légy
is. Én itt leszek. Barty meg én gondoskodhatunk egymásról. És én elmehetek a
koncertjére, ha te nem tudsz.
– Ez nem igazságos! – kiáltották kórusban az ikrek. – Mi is menni akarunk!
– Lehet, hogy azt túl bonyolult volna megszervezni. Mikor lesz, Barty?
– Jövő szerdán – válaszolt Barty.
– Jól van. Beírom a határidőnaplómba.
– Oliver…
– Most futás, mindnyájan! Daniels már vár.
Amikor becsukódott az ajtó, miközben a kabátját és az iskolai barettjét vette fel, Barty
hallotta, amint Oliver azt mondja:
– Fogalmam sincs, mit tervezel, Celia, és nem is óhajtom tudni. De Bartynak nem volna
szabad elmulasztania a koncertjét.
Hosszú csönd támadt. Aztán nyílt az ajtó, és kilépett Celia. Az ajtót becsapta maga
mögött, és elindult fel a lépcsőn.
– Nem csapkodjuk az ajtót – jegyezte meg halkan Adele.
De nem elég halkan. Celia megfordult, leszaladt a lépcsőn, felemelte a kezét, és pofon
vágta Adele-t. Meglehetősen erősen.
 – Ideje, hogy egy kis tiszteletet tanulj – mondta.
Majd bement a nappaliba, ezúttal nagyon halkan csukva be maga mögött az ajtót, aztán
egyetlen hang sem hallatszott az egész házban.
Barty ült a kocsiban, a könnyeivel küzdve, fél karjával átölelve Adele-t, aki hangosan
sírt.
Minden nagyon rossz volt. Nagyon. Valami rettentően elromlott.

– Nem tudom így folytatni – jelentette ki sírva Celia.
Taxiba ült, és elment Sebastianhoz ebédidőben, nem törődve a kockázattal. Különben is,
miféle kockázat lehet még? Mindenki tudta már, kivéve Olivert, aki nem volt hajlandó
tudomásul venni.
Sebastian előhúzott egy zsebkendőt, és letörölte a nő könnyeit.
– Meséld el, mi a baj!
– Olyan szörnyen viselkedem mindenkivel! Mindenkivel. Szörnyeteg vagyok.
– Butaság. Én nem szeretem a szörnyetegeket.
– Ne viccelődj! Ez nem vicces.
– Bocsánat. Mit tettél?
– Először azt mondtam Bartynak, hogy nem játszhat a koncerten.
– Ez még nem hangzik túl vészesen.
– De nagyon is az. Barty szólót játszik, és én elfelejtettem. Utána pedig azt mondtam,
hogy nem számít. Sebastian, nem lett volna szabad ezt tennem. Soha! De mennyire, hogy
számít!
– Akkor miért nem játszhat?
– Mert megszerveztem, hogy mindnyájan lemenjenek anyámhoz. Ahogy már mondtam
neked.
– Persze, igen. Az a bátor telefonhívás.
– Nagyon bátor volt. Mindenesetre beleegyezett, erről van szó, és minden meg van
szervezve, és ez azt jelenti, hogy én… nos, mindegy. És akkor Oliver azt mondta, hogy
Bartynak játszania kell a koncerten, és hogy itt maradhat, amitől nagyon dühös lettem.
Hogy mer beleavatkozni?
– És? – kérdezte udvariasan, semleges arckifejezést öltve Sebastian.
– Aztán elvesztettem a türelmemet, Adele mondott valami szemtelenséget, és én
megütöttem.
– Abból ítélve, amit eddig hallottam róluk, néha egy kis elfenekelés nem ártana annak a
kettőnek.
 – Nem fenekelés volt. Egy nagy pofont adtam neki. A személyzet és Barty előtt. És..,
szörnyű volt. Bocsánatot kell kérnem tőle.
– Azt elvezni fogja. Kárpótolja majd minden szenvedésért, szerintem.
– Sebastian, ez komoly dolog.
Celia kivett egy cigarettát az asztalon álló ezüstdobozból, meggyújtotta, mélyen leszívta
a füstöt, és azonnal köhögni kezdett.
– Ezt abba kellene hagynod! –szólt rá szigorúan a férfi.
– Abbahagyom majd. Amikor… majd ha jobban érzem magam.
– Ha majd velem élsz, akkor jobban leszel. És most hallgass rám! Igazán sajnállak
mindnyájatokat. De ez egyszerűen azért van, mert olyan nagy nyomás alatt vagy, Celia.
Amikor majd ennek vége, amikor ismét rendben lesznek a dolgok…
– De úgy lesz-e? Az vajon rend lesz-e?
– Igen. Tökéletesen helyes, amit teszel, és ezt te is tudod.
– Nem tudom – bizonytalankodott Celia. – Semmi ilyesmit nem tudok.
– De én igen. És ha te tényleg nem, akkor nekem kell tudnom mindkettőnk helyett.
Gyere, hadd öleljelek meg! Minden rendben lesz. Egyébként mikor is van ez a koncert?
– Jövő szerdán. Oliver elmegy rá. Nagyon dühös volt rám, amikor beért a
szerkesztőségbe. Rettentően. Mondtam neki, hogy én is szeretnék elmenni a koncertre, és
azt felelte, jobban szeretné, ha nem mennék.
– Viszont ebben az esetben… – vélekedett Sebastian – talán az volna a megfelelő nap a
távozásodra.
– Nem Sebastian! Nem… nem hiszem, hogy az jó lenne.

– Szerintem határozottan van rá elég alap, hogy tiltó határozatot kérjünk a könyv
kiadására – közölte Howard Shaw. – Túl sok jelentős egybeesés van a könyv és a valóság
között. Ezért hivatkozni lehet rá, hogy a viszonyt tárgyaló rész alkalmas a jó hírnév
megsértésére.
Jasper Lothian bólintott.
– Természetesen… fel kell készülnie némi publicitásra. Ha a kiadó mindenáron meg
akarja jelentetni a könyvet, és az a gyanúm, hogy ez a helyzet, akkor nagyon biztosnak
kell lennünk az ügyünkben. Ez világosan érthető, ugye?
Egy tizedmásodpercnyi habozás után Jasper Lothian azt felelte:
– Teljesen világos. Igen, természetesen, olyan színben fogok feltűnni, mint aki kiáll a jó
hírneve védelméért.
Howard Shaw Lothianra nézett. Nem volt biztos benne, hogy kedveli ezt az embert.
Fontoskodó volt, láthatóan nevetségesen hiú, és hiányzott belőle minden humorérzék. Úgy
öltözött, mint valami öregedő Rupert Brooke, bő zakókat viselt puha ingekkel és lobogó
csokornyakkendőkkel. Ezüstös haja szinte a válláig omlott, nyilvánvalóan gondosan
elrendezett hullámokban. Persze az egyetemek tele voltak az ilyen különc alakokkal,
ebben a szertelen korban ráadásul minden eddiginél is jobban. De a legkevésbé sem
számít, hogy kedveli-e vagy sem. Ez egy izgalmas ügy volt számára.
– Lehet, hogy tanúkkal kell bizonyítania az erkölcsi feddhetetlenségét – figyelmeztette
Lothiant.
– Az elintézhető. Természetesen.
– Jól van. Akkor írok a kiadónak.
– Mit ír nekik?
– Első lépésben azt, hogy kérjük a sértő részletek eltávolítását a szövegből. Ezt a
lehetőséget fel kell kínálnunk nekik.
– Nyilván ez lenne a legideálisabb – vélekedett Jasper Lothian. – Gondolja, hogy
beleegyeznek ebbe?
– Kétlem. Ezek a részek fontosak a történet szempontjából. De lehetséges. Ez még
mindig jobb lenne nekik, mintha az egész könyvet kell visszavonniuk. Gondolom, jelentős
összeget fektettek bele.
– Értem. Hát majd meglátjuk.
– Úgy van.

– Oliver, ma délelőtt később érek be a szerkesztőségbe.
– Nem szokatlan módon.
– Nem. El kell mennem Lady Annabelhez a könyv miatt. A Foyles szeretné meghívni
egy felolvasásra, és aztán…
– Igen, igen, merem remélni, hogy a Lyttons meglesz nélküled pár órán át. Amint tudod,
én Barty koncertjére megyek délután. Azt javasoltam, hogy Daniels hozza el Bartyt a
szerkesztőségbe, és innen mehetünk együtt.
– Még mindig szeretnék én is menni…
– Én pedig azt szeretném, ha nem jönnél. Ha nem haragszol. Ez a mi ajándékunk
egymásnak Bartyval. Megígértem neki, hogy utána elviszem uzsonnázni a Fortnumsba.
– De Oliver…
– Nem túl sok időt töltünk együtt mostanában. Már nagyon várom.
– Rendben van.
Az asszony tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet.
– Oliver, nagyon szeretném, ha beszélhetnék veled… mindenről. Többek között a közös
életünkről. Annyira fontos lenne.
 – Sajnálom, drágám. Ma este nagyon sok munkám van. Különösen, hogy holnap szinte
egész nap távol leszek a szerkesztőségtől. Biztos vagyok benne, hogy megérted.
Celia ekkor feladta.
Aznap az ikrek már korábban elindultak a dadussal. Barty majd a következő napon
követi őket. Celia reggeli után vett búcsút tőlük. Szörnyű érzés volt. Bocsánatot kért
Adele-től, amiért megütötte. Fájdalmas őszinteséggel közölte vele, hogy nem volt joga
hozzá, és valami más miatt volt ideges. Adele, megérezve a lehetőséget egy kis drámára,
ismét sírva fakadt, aztán az anyja karjába vetette magát, és kijelentette, sajnálja, hogy az
anyja ideges volt, és még jobban sajnálja, ha az ő rossz bizonyítványa volt az oka.
A két lány zokogva tapadt az anyjához aznap reggel, amíg csak az autóba nem
parancsolta őket a dadus, akit nem hatott meg az előadás, mivel hallotta, amint az előző
este megbeszélték, milyen jó lesz lent vidéken, Jay-vel és Billyvel meg a pónikkal, és
mennyire várják már, hogy újra lássák a kutyájukat. De Celia, aki ezt nem tudta, csak állt
szomorú kis arcukat, könnyektől ragyogó, hatalmas szemüket nézve, és eszébe jutott az a
gyönyörű májusi nap, amikor először hazahozta őket a Cheyne Walkra, mint két kis
egyforma, stólába csavart csomagot, Látta maga előtt Oliver boldog mosolyát, amint
beterelte mindnyájukat a házba, és emlékezett rá, hogy akkor még milyen nagyon boldog
volt. Aztán eszébe jutott, hogy most nem két hétre, hanem örökre búcsúzik tőlük, a velük
és az apjukkal közös életétől.
Bement a dolgozószobájába, hogy megírja a levelet, ami rendkívül nehéz volt, és
nagyon fájdalmas. Úgy érezte, a tengerparton áll, és nézi, ahogy az ár elmossa a
házasságát, figyeli, ahogy egyre távolabb sodorja tőle, oda, ahol már nem éri el. Ő pedig
ott marad, megfosztva mindentől, kiüresedve, magányosan és gyötrődve. És eltűnődött,
vajon amit tesz, hogy ott hagyja Olivert is mindentől megfosztva, vajon a helyes döntés
lehet-e. Aztán arra gondolt, milyen elviselhetetlenné vált a közös életük mindkettejük
számára, és azt mondta magának, hogy végül mindketten boldogabbak lesznek.
A levélben leírta, milyen boldog volt a házasságuk nagy részében, mennyire szerette
Olivert, és mennyire szereti még mindig.

De úgy érzem, mindketten továbbléptünk, és eltávolodtunk attól a két embertől, akik
valaha voltunk. Főleg a háború miatt, de a Lyttonsszal és a Lyttons jövőjével kapcsolatos
rendkívül eltérő nézeteink miatt is. És természetesen az egyéni életünkben is sok minden
megváltozott. Olyan valakire van szükségem, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, és nem
olyannak, amilyennek lennem kellene. Úgy érzem, Oliver, te mostanában úgy tekintesz
rám, mint olyan valakire, aki mindenképpen alkalmatlan rá, hogy az életed része legyen –
szakmailag és a magánéletben egyaránt. Úgy érzem, mindenért kritizálsz, bár valószínűleg
joggal. Hosszú ideig küzdöttem, hogy jobban megfeleljek neked, de hiába. Te azt éreztetted
velem, hogy önző vagyok, léha, és nem vagyok sem a társad, sem egyenrangú partnered
többé. Ezt nagyon nehéz volt elviselnem, egyre jobban fogyott az önbizalmam, és egyre
boldogtalanabb lettem.
Van valaki más az életemben, és biztos vagyok benne, hogy ez nem ér meglepetésként
téged. Sebastian Brooke az, ahogy valószínűleg sejtetted, és ahogy számtalanszor
próbáltam elmondani neked. Vele akarok élni. Ő képes engem elfogadni annak, ami
vagyok, és ennek következtében vele jobban érzem magam, és boldogabb vagyok. Bárcsak
hagytad volna, Oliver, hogy erről beszéljek veled, talán sok fájdalomtól kímélhettük volna
meg magunkat!
Rettentő nagy szomorúsággal és nehéz szívvel hagylak el, mivel olyan sok mindent
átéltünk és túléltünk együtt. De tudom, hogy ezt kell tennem. Nem tudok tovább hazudni
neked, mert te nem érdemled meg, én pedig nem tudom tovább elviselni.
Még nem beszéltem a gyerekekkel; úgy gondoltam, együtt kellene mindkettőnknek. Ha
ezt lehetségesnek tartod, szerintem nekik jobb lenne. De ezért akartam, hogy most az
anyámnál legyenek.
Köszönöm mindazt a boldogságot, amit adtál nekem. És bár nem érdemlem meg, kérlek,
kérlek, próbálj megbocsátani nekem.
Mindig szeretni foglak, nagyon.
Celia

Az asszony nagyon sírt, mire végzett a levéllel. Lekapcsolta a lámpát a
dolgozószobában, és ült a sötétben, az ablak előtt álló fákra meredve, emlékezve.
Emlékezve arra, amikor fiatal volt, és szerelmes Oliverbe. Amikor kizárólag arra vágytak,
hogy együtt lehessenek, amikor tökéletes boldogság volt, ha beszélgettek, nevetgéltek,
tervezgették az életüket vagy szerelmeskedtek. Amikor elképzelhetetlennek tartották,
hogy bárkit vagy bármi mást a legkevésbé is fontosabbnak tartsanak. És eltűnődött azon,
hogy ilyen szeretet, ilyen meghittség és gyengédség hogyan változhat át ilyen
reménytelenül és végletesen először közömbösséggé, aztán kétségbeeséssé.

 25. fejezet
Janet Gould épp a folyosón ment, amikor csattanást hallott Oliver irodájából. Ijedten
megfordult, és odasietett. Oliver a székében ült, arca a kétségbeesés maszkjába dermedve,
és egy levélre meredt. A csattanás az apja nehéz, metszett ólomkristály és ezüst
tintatartójától eredt, amelyet Oliver áthajított a szobán a sarokba. A fizikai erőszak – vagy
egyáltalán bármiféle erőszak – annyira nem vallott rá, hogy Mrs. Gould egészen
megdöbbent. Halkan kopogott a nyitott ajtón.
– Valami baj van, Mr. Lytton?
– Igen – válaszolta a férfi, felé nyújtva a levelet. – Baj van. Olvassa el ezt, Mrs. Gould!
Most mit tegyek?

Amikor Barty felébredt, nagyon ideges volt, és szinte azt kívánta, bárcsak elment volna
Ashinghambe, ahol mérföldekre lenne a Wigmore Streeten álló koncertteremtől, ahol
aznap délután el kell játszana a Chopin-etűdöt. Miss Wetherhill, a zenetanára azt mondta,
legalább kétszáz ember lesz ott. Szörnyű lesz. Kétszáz ember ül majd a teremben, mind őt
hallgatva, őt bámulva. Erős hányingert érzett. Bement a fürdőszobába, kivette a fogkeféjét
és a fogkrémet a fogmosó poharából. Erősen reszketett a keze. Hogy a csudába tudna
zongorázni reszkető kézzel? És nem volt kivel beszélgetnie, amivel elterelhette volna a
figyelmét. Sosem hitte volna, hogy hiányolni fogja az ikreket, de aznap reggel bármit
megadott volna, ha ott vihognak körülötte ostoba vicceket mesélve, és azt mondják neki,
valószínűleg olyan rosszul játszik majd, hogy mindenki kimegy a teremből, úgyhogy
fölösleges izgulnia. Vagy az is jó lett volna, ha ott van vele a dadus, és azt mondja, ha
szépen megfésülködött, szép ruha van rajta és fényes a cipője, akkor nem számít, hogyan
zongorázik.
Borzasztóan szerette volna, ha Celia néni is jön. Olyan sokat segített neki a
felkészülésben. Vagyis mostanában talán nem annyit, de mindig nagyón bátorította, és
rettentően örült, amikor a harmadik osztály végén kitűnőre vizsgázott. Valahogy nem tűnt
helyesnek, hogy ő nem lehet ott, nem osztozhat az élményben. Olyan sokszor mondta,
hogy sajnálja, amiért elfeledkezett a koncertről, hogy végül Barty maga is bűntudatot
érzett, és könyörgött neki, hogy jöjjön el. De Celia néni megmagyarázta, hogy Wol nem
akarja. Azt akarja, hogy ez csak a kettőjük közös ünnepe legyen. Mindketten ezt mondták,
de a lány úgy érezte, az az igazi oka, hogy Wol haragszik Celia nénire, és nemcsak azért,
mert elfeledkezett a koncertről, hanem valami más miatt is.
Tegnap is a reggelinél, amikor Barty legutóbb látta a férfit, Wol kijelentette:
– Holnap lesz a mi napunk, Barty; már nagyon várom!
Mire Celia néni felvette az újságot, és nagyon figyelmesen olvasni kezdte.
Barty megfürdött, felvette a régi szoknyáját és pulóverét (mivel a délelőttöt gyakorlással
és egy rövid sétával akarta tölteni), és rápillantott az órára. Elég késő volt. Majdnem
kilenc óra. Wol és Celia néni már elmentek. A ház nagyon csendes volt. Úgy érezte, nem
tudna reggelizni. Habár egy csésze tea jólesne… Leszaladt a földszintre. Már megérkezett
a posta. Jött egy lap Giles-tól:
„Sok szerencsét! – írta. – Kitűnő leszel. Bárcsak ott lehetnék!”
Ez nagyon kedves volt tőle. Mostanában igazán annyira figyelmes volt. Ettől Barty
sokkal jobban érezte magát. Annyira várta, hogy találkozzanak. Giles dühös volt, mondták
az ikrek, amiért Ashinghambe küldték, amint véget ért a tanév Etonban, és így nem
lehetett ott Barty koncertjén.
Az ikrek elolvasták a levelét, amelyet az anyjuknak írt, és amelyet Celia az asztalon
hagyott. Az ikrek teljesen gátlástalanok voltak. Elolvasták mindenkinek a levelét, ha úgy
hozta a kedvük.
Barty arra gondolt, bárcsak az anyja is eljönne a koncertre! Ő is és Celia néni is
könyörgött neki, de Sylvia nem volt hajlandó. Azt mondta, kínosan érezné magát a többi
szülő között, amiért… nos, ő nem tartozik közéjük. Amiért szégyenbe hozza Bartyt,
ahogyan fogalmazott. Barty azt felelte, ez butaság, de Sylvia nem engedett. Ez olyan
igazságtalannak tűnt. Az asszony még mindig nem volt jól. Gyakran fájt a gyomra.
Megígérte Bartynak, hogy elmegy az orvoshoz, de a lány tudta, hogy még nem volt. Ha a
dolgok másként állnak otthon, Barty megkérte volna Celia nénit, hogy csináljon valamit.
Barty örömmel várta, hogy elutazzon Ashinghambe. Hogy találkozzon Billyvel,
Gileszal, KM-mel és Jay-vel, meg Lord és Lady Beckenhammel. Ott annyira csodás,
bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Kirándulhatnak, lovagolhatnak a pónikon,
segíthetnek a farmon (de valóban segíteniük kell, nem csak úgy játszadozni, mivel „a
bérlőknek sok munkájuk van, nem tarthatja fel őket egy csomó haszontalan gyerek”).
Voltak ijesztő dolgok is persze, például amikor együtt kellett vacsorázniuk
Beckenhamékkal néha a nagy ebédlőben, és ahogy Lady Beckenham nevezte, társalogniuk
kellett.
– Ne mondd nekem, hogy félénk vagy, Giles! – harsogta egy este, miközben Giles
rákvörös arccal, némán ült az asztalnál. – Találj ki valamit, és mondd ki! Nem lehetsz
annyira buta. Tartozol vele a háziasszonynak, a saját barátaidat nem is említve, hogy
érdekes társaság legyél a vacsoránál. Te is, Barty. Na, gyerünk, találj ki egy témát, és
megbeszéljük!
Barty most bement a szalonba, ahol a zongora állt. Egy kicsit skálázott, aztán kétszer
végigszaladt az egész darabon. Elég jól ment, a remegő keze ellenére. Talán rendben lesz
minden. Úgy döntött, hogy végül is egy kicsit éhes. Esetleg jólesne egy szelet pirítós. Még
időben ért az ebédlőbe. Mary, a szobalány éppen akkor szedte le az asztalt.
– Szolgálja ki magát, Barty kisasszony! – mondta. – Szüksége lesz az erejére ma
délután. Hogy érzi magát?
– Egészen jól – válaszolt Barty. – Köszönöm szépen.
Miközben a pirítósát vajazta az asztalnál ülve, ismét magányosnak érezte magát. Arra
gondolt, szívesen olvasna valamit. Kezdett rákapni az újságolvasásra. De most nem voltak
ott a lapok a tálalón. Valószínűleg bevitték őket Wol dolgozószobájába. A férfi szerette
őket alaposan végigolvasni esténként. Nos… esetleg bemehetne, és kölcsönvehetne egyet.
Majd utána visszarakja.
 Felállt, átvágott az előcsarnokon, és bement a dolgozószobába. Szörnyen nagy rend volt
bent.
– Az ember még lélegezni sem mer itt, nehogy valami rendetlenséget csináljon –
jegyezte meg egyszer Venetia, és így is volt.
Az újságok az íróasztalon hevertek, tökéletesen párhuzamos sorokba rendezve. Barty
odament, és felvette a Daily Mailt. Az volt a kedvence. Észrevett a nagy ezüst íróasztali
órának támasztva egy levelet, amelyet Wolnak címeztek. Celia néni kézírásával. Oliver,
volt a borítékra írva, személyes és sürgős. Biztosan azelőtt tette ide, hogy elment, azt
gondolva, hogy a férfi még itthon van. Barty nyugtalanul nézett a levélre, és még egyszer
elolvasta a szót: sürgős. Még szerencse, hogy ő úgyis bemegy Wolhoz a szerkesztőségbe.
Beviheti magával, és odaadhatja a férfinak.

Celia úgy ment el a házból aznap reggel, mint máskor szokott. Valóban Lady
Annabelhez készült, és azt tervezte, hogy később visszamegy, és összeszed néhány ruhát
és pár személyes holmit, a gyerekek fényképét, néhány kedves könyvét, az ékszereit. De
az ékszerekből nem túl sokat, csak azt, amit az anyjától kapott, és amit a nagyanyja
hagyott rá. Úgy érezte, nem vihet magával semmit, amit Oliver adott neki. Még a
jegygyűrűjét is gondosan a többi mellé tette a kis széfbe a férfi öltözőszobájában. Egészen
különösen érezte magát. Az előző éjszaka szomorúsága elmúlt, rettegés és hatalmas
izgalom váltotta fel. Az asszony korábban megígérte Sebastiannak, hogy délre már vele
lesz.
– Olyan különösen érzem magam, akár egy menyasszony, aki elhagyja a régi otthonát és
egy újba költözik. Bár elég idősecske menyasszony vagyok – tette hozzá kis sóhajjal.
Sebastian azt felelte, butaság, manapság sok nő megy férjhez a harmincas éveiben a
háború közvetett hatásaként, és különben is, a legfiatalabb menyasszony sem lehetne
szebb, mint Celia.
Az asszony azonban továbbra is rettenetesen aggódott Oliver miatt. Vajon milyen
rosszul fogadja a hírt, és miként viselkedik majd ennek következtében? Mennyire
keseredik el, és megbirkózik-e vele, kivel beszélhet róla, egyáltalán képes lesz-e bárkivel
is beszélni? Vagy bezárkózik a dolgozószobájába, némán dühöngve és gyászolva, azt
színlelve mindenkinek, hogy nincs semmi baj? Érzelmileg teljesen idegenné vált Celia
számára, egészen megváltozott, többé már nem az az unalmasan kiszámítható lény, aki
valaha volt. Celiának hihetetlennek tűnt, hogy valaha szinte az utolsó kifejezésig tudta,
hogy a férfi mit mond, miként viselkedik majd, egészen a legutolsó bólintásig egy adott
szituációban. Ám jól megmutatta a köztük kialakult hatalmas szakadékot, gondolta az
asszony, hogy most egyszerűen képtelen megjósolni a férfi reagálását, még egy ilyen
sorsdöntő fordulatra is, amikor közli vele, hogy elhagyja örökre. Ez meggyőzte arról, hogy
talán mégis helyesen cselekszik. Jobb lesz így a férfinak is, nem csak neki.

A mindig elbűvölő Lady Annabel el volt ragadtatva a szerkesztéstől, a könyve
borítójától, még a címtől is, amelyet Celia javasolt: A fájdalom királynője.
– Tudom, hogy ez kissé túlzás – jegyezte meg némiképp mentegetőzve Celia –, de ez
valóban illik a magánéletéhez. Az uralkodása sem volt túlzottan boldog korszak. Arra
gondoltam, hogy erőteljes címre van szükségünk.
Tizenegykor váltak el.
– Mondja meg Mr. Lyttonnak, mennyire elégedett vagyok mindennel – szólt utána Lady
Annabel, kegyesen mosolyogva gyönyörű háza küszöbén –, és hogy szeretném
mindkettőjükkel megbeszélni az új könyvet. A drága Florence, mindig is az volt róla a
véleményem, hogy nagyon bosszantó egy nőszemély.
Celia azt felelte, megmondja Olivernek, és közben arra gondolt, milyen rettenetesen
szomorú, hogy ő már nem lesz a Lyttonsnál A fájdalom királynője bizonyosan nagy sikerű
publikálásánál, és hogy közte meg Oliver és bármely harmadik fél között (talán csak egy
ügyvéd kivételével) jó ideig nem lesz még semmiféle megbeszélés.
Celiának volt még egy elintéznivalója, mielőtt visszatért volna a Cheyne Walkra. Dr.
Perringet kellett felkeresnie.
– Ez a köhögés nagyon aggaszt engem – jelentette ki Sebastian. – És egyáltalán nem
nézel ki jól. Nem akarok valami rokkantat befogadni. Erősnek és egészségesnek kell
lenned, ha velem akarsz élni.
Celia megbeszélte dr. Perringgel, hogy odamegy a rendelőjébe, a Harley Streetre. Nem
akarta a házba kihívni.
A váróteremben ülve, miközben arra gondolt, milyen kevés választja már el az új
életétől, hirtelen rázuhant a súlya annak, amit tenni akar, és ezzel egy időben olyan erős
hányinger fogta el, hogy azt hitte, valóban hányni fog. Amikor elmúlt, erőtlenül hanyatlott
hátra a székében, reszketve, teljesen kimerülten, és el sem tudta képzelni, hogy valaha is
elég erős legyen ahhoz, hogy felálljon.
– Lady Celia! – szólította meg a nővér mosolyogva. – Doktor Perring most fogadja önt.
Kérem, kövessen!
Az elkövetkezendő években Celia sosem feledte el azt az utat, amely annyira fontosnak
bizonyult egész további életében. Végigmentek a vastag szőnyeggel borított folyosón,
ahol a beugrókban virággal teli vázák álltak, és a halványszürke falakat fakó akvarellek
díszítették. A folyosó végén lévő ablakon beáradó napfényben a nővér sziluettje sötétnek
és kissé fenyegetőnek tűnt a képtelenül választékos egyenruhában. Celia pedig, amint
követte a nőt, még mindig gyengének érezte magát, és az ájulás kerülgette.

– Ezt nagyon végig kell gondolnom, Mr. Lytton – közölte Peter Briscoe, aki Oliver
sürgős hívására érkezett a kiadóba. – Láthatóan nem tréfálnak. Van rá mód, hogy
megtegye, amit kérnek, és kihagyja a bántó epizódokat?
– Nincs – válaszolt Oliver. – Teljesen lehetetlen. Ennek központi szerepe van a
könyvben, ez az egyik fő szál. Ez határoz meg mindent, a lány véleményét az apjáról, a
feleség reakcióját, még a fiú viselkedését is, aki rendkívül idealista fiatalember, tudja, aki
lelkiismereti okokból megtagadja a bevonulást, ő elszörnyed az apja viszonyától. Nem,
benne kell maradnia. Enélkül nem áll meg a könyv.
– És… bocsásson meg nekem… a könyv ki van nyomtatva, azt mondja, nem
egyszerűen csak kiszedve, kefelevonatban?
– Úgy van. Éppen most csináltattam meg háromezer példányt. Rettentően drága lesz, ha
nem jelentetjük meg. Nem beszélve a presztízsveszteségről.
– Akkor harcolnunk kell érte – jelentette ki Peter Briscoe. – Egy-két napon belül
telefonálok, és elmondom, hogy szerintem mit tehetnénk. Azt javaslom, tegyük próbára az
idegeiket.
– Hogyan?
– Írjunk vissza, és közöljük velük, hogy a fejezeteket nem lehet kivenni, és önök nem
állítják le a könyv kiadását. Biztosan van a fellépésükben némi blöff. Senki nem
bocsátkozik semmiféle jogi procedúrába anélkül, hogy számításba ne venné, hogy esetleg
veszíthet. Végül is ők magánszemélyek. Ön mögött pedig ott van egy nagy kiadó súlya.
– Mindenképpen egy kiadóé – jegyezte meg Oliver felsóhajtva. – De nem lesz valami
nagy, ha be kell zúznunk a Buchananékat.
Peter Briscoe úgy döntött, még egyszer beszél Guy Worsley-val. Úgy érezte, jobban
meg kell ismernie Jasper Lothiant, hogy megtudja, milyen kemény ellenfélnek
bizonyulhat, és pontosan mennyi pénz és hatalom áll mögötte. Guy kis fulhami lakásában
nem volt telefon, ami nagyon bosszantó volt. Peter Briscoe utasította a titkárnőjét, hogy
küldjön neki táviratot, arra kérve, hogy keresse fel, amint lehet, hogy megbeszéljék a
Buchananékkal kapcsolatos ügyeket. Arrogáns kis fickó, azt képzeli, megúszhat egy ilyen
dolgot. Égbekiáltó ostobaság! Ez történik, ha egy fiatalember sikeres lesz. Hiányzik
belőlük a bölcsesség és a tapasztalat, hogy kezeljék a helyzetet.
Addig is fogalmaz egy levelet Lothiannak, amelyben közli vele, szó sem lehet róla,
hogy bármit is kivegyenek a könyv szövegéből. Az egész kezdett egyre kellemetlenebbé
válni. És az idő ellenük dolgozott. Még nem említette Oliver Lytonnak, de hamarosan meg
kell tennie, hogy ha folytatják az ügyet, a Lothiannak megítélt kártérítés rendkívül jelentős
összeg is lehet. A könyv bezúzása jóval kevesebbe kerülne.

– Jól van, most felöltözhet, és utána jöjjön vissza a rendelőbe! Köszönöm, nővér.
Dr. Perring nagyon gondosan megvizsgálta Celiát. Alaposan kikérdezte az általános
egészségi állapotáról, meghallgatta a tüdejét és a szívét, meglehetősen hosszasan. Vért vett
tőle a vizsgálathoz, ellenőrizte a reflexeit és a vérnyomását. Megnézte a fülét meg a
szemét, és belenézett a torkába. Celia szorongva ült le a rendelőben, miután felöltözött.
Kezdte azt hinni, hogy valami komoly baja lehet.
– Nos, Lady Celia. Nagyon csúnya ez a köhögés – kezdte az orvos, szigorúan nézve az
asszonyra. – Szerintem azonnal abba kellene hagynia a dohányzást. Úgy gondolom, nem
tesz jót magának. Van valami lerakódás a tüdejében, amiből könnyen bronchitis lehet.
Felírok valami köhögéscsillapítót, és inhaláljon naponta többször Friars’ balzsammal.
– Jó – felelte engedelmesen Celia.
Nem bánta, ha gyógyszert kell szednie, vagy ha inhalálnia kell. De azt bánná, ha nem
dohányozhatna. Nagyon hiányzott volna neki. A dohányzás megnyugtatta az idegeit.
– Na most, a többi tünetek. A fáradtság… nos, természetesen túl sokat dolgozik. És
mindig is rossz alvó volt, ugye? Gondolom, szeretné, ha felírnék valami altatót.
– Igen. Van olyan éjszaka, amikor egyáltalán nem alszom. Ez rettenetes.
– Természetesen ezt megtehetem. És a gyomorpanaszok. Épp most néztem át az önre
vonatkozó jegyzeteimet.
– Igen? – Csak nem akarja azt mondani, hogy gyomorfekélye van, vagy ilyesmi?
– Azt mondja, hogy gyakran émelyeg?
– Igen.
– Hm. Az étvágya?
– Miféle étvágy? – kérdezte Celia, kipréselve magából egy mosolyt.
– Lady Celia… – az orvos hátradőlt és rámosolygott a nőre. Kedvesen, figyelmesen, de
mintha kissé mulatott volna rajta.
Az asszony ingerült lett, amiért az orvos mulat a betegségén. Ő egyáltalán nem találta
mulatságosnak.
– Igen?
– Lady Celia… – az orvos ismét elhallgatott, aztán, szinte odavetve, megjegyezte: – Van
még egy kérdés, amelyet még nem tettem fel önnek.
– Igen?
– Mikor menstruált utoljára?

– Minden rendben, Barty kisasszony?
– Köszönöm, igen, Brunson.
– Daniels várja a kocsival, hogy elvigye a Lyttonsba. Ha kész van.
– Kész vagyok.
– Nem eszik még egy kicsit?
– Köszönöm, nem. Nagyon finom volt, de… nem vagyok túl éhes.
– Természetesen. Az izgulás elveszi az étvágyat. Egyszer én is felléptem egy revüben,
iskolás koromban.
– Igazán, Brunson?
Barty legfeljebb egy erkölcsi példázatban tudta volna elképzelni Brunsont.
 – Úgy van. Annyira izgultam, hogy előző este képtelen voltam bármit enni vacsorára, a
reggeliről és az ebédről nem is beszélve. De tudja, Barty kisasszony, amint a színpadra
léptem és elmondtam az első mondatomat, egyszerre másként éreztem magam. Nem
izgultam egy cseppet sem.
– Mi volt az első mondata, Brunson? Emlékszik még rá?
– Igen. Így hangzott: „Hozza be a foglyokat, Cook kapitány.” Egy vidám darab volt
valami gyáva kalózokról, akik megszöktek. Elég mulatságos volt, még ha magam
mondom is.
– Biztos vagyok benne. És maga mit játszott?
– A rendőrbírót. Bár azt, hogy egy rendőrbíró mit keresett a hajón, nem tudom.
Mindenesetre végül nagyon élveztem, és magával is így lesz ma délután. A szakácsnő meg
én hallgattuk, ahogy gyakorolt, és szerintünk nagyon szépen hangzott.
Barty nagyon meghatódott. Lábujjhegyre állva arcon csókolta Brunsont. Celia néni
valószínűleg idegrohamot kapna, gondolta, látva a férfi pirulását és hallva zavart
köhécselését.
– Nagyon szépen köszönöm, Brunson. Egyszerre sokkal bátrabbnak érzem magam.
Majd utána mindent elmesélek.
– Az nagyon jó lesz, kisasszony. Ne felejtse itt a kottát!
– Nem, nem. Köszönöm.
Fogta a kottatáskáját. Abban volt a levél is. Amint beér a kiadóba, odaadja Wolnak.
Habár mostanra már Celia néni bizonyára elmondta neki maga, bármi legyen is az. De
akkor is átadja majd.
Leszaladt a lépcsőn. Daniels a kocsi nyitott ajtaja mellett várta. A nagy autóval volt, a
Rollsszal. A férfi szalutált neki, aztán elvigyorodott.
– Jó napot, Milady Barty. Milyen szép napunk van! Hová vihetem őlédiségét?
Egyenesen a koncertterembe, vagy útközben bemegyünk még máshova?
Barty kuncogott.
– A Lyttonsba legyen szíves, Daniels.
– Hallottam, hogy már gyülekezik a tömeg, végig a Wigmore Streeten, a koncertjére –
mondta Daniels. – És nagyon bölcsen teszik, különben nem jutna nekik hely.
Rávigyorgott a lányra. Barty beszállt az autóba, és visszamosolygott rá.
– A kottatartója, milédi. Nem lenne jó, ha itthon hagyná.
– Nem, Daniels, valóban.

Celia úgy érezte, mintha nagy sebességgel zuhanna egy sötét szakadékba. Elakadt a
lélegzete, és rámeredt dr. Perringre. Az orvos gyengéden, kissé mulatva nézett rá.
 – A melle kissé… duzzadtnak tűnik. A fáradtság, az émelygés… ugyanettől szenvedett,
amikor az ikreket várta. De mivel nem említett semmit… Nem is gondolt rá?
– Nem – válaszolt Celia, megrázva a fejét. – Nem.
És így is volt. Ez a lehetőség, abszurd módon, eszébe sem jutott. Annyi minden miatt
aggódott, és ezt az egyet még csak fontolóra sem vette.
Amint ott ült, a fejében dátumok és események kavarogtak, és megpróbált rendet tenni
közöttük. Minden szinten annyira elfoglalta, ami történt vele, hogy egyszerűen nem figyelt
az egyik leghétköznapibb, legfontosabb dologra. Mikor is volt? Mikor menstruált utoljára?
Glasgow óta volt…? Igen, Glasgow óta igen, egészen biztosan. Oxford óta? A woodstocki
hotelben töltött csodálatos éjszaka után? Őrült kockázatot vállalt azzal az éjszakával.
Borzasztóan felelőtlen volt, több szempontból is. Gondolkodj, Celia, gondolkodj! Mit
csinált azóta? Halálra dolgozta magát, részt vett egy csomó partin, éjszakai lokálokba járt,
születésnapi partit rendezett az ikreknek… és… igen, akkor volt a menzesze is, emlékszik,
arra gondolt, ez az utolsó csepp a pohárban, amikor itt lesz az a rengeteg kislány a házban.
De azóta… kellett, hogy legyen, de… nem. Semmi. Az volt az utolsó alkalom. És az
május hatodikán volt. Most pedig július van. Július közepe. Vagyis már majdnem a vége.
Istenem! Drága jó istenem! Akkor most… két hónapos terhes lehet.
– Egyszerűen nem jutott eszembe – jelentette ki, és érezte, hogy a szeme könnyes lesz.
– Nem tudom, miért.
– Ne izgassa fel magát! Nem olyan komoly az ügy. A férje bizonyára örülni fog. Jót fog
tenni neki. Rettentően fáradtnak tűnik, és kissé lehangoltnak mostanában. Azt mondanám,
ez majd visszaadja az életkedvét. Még ha esetleg azt állítja is, hogy a legkevésbé sem
vágyik rá.
Az asszony nem felelt. Alig hallotta, mit mond az orvos. Kérdések, rémítő kérdések
kavarogtak a fejében. Hogyan, mikor, hol… és a legszörnyűbb kérdés: kié? Kinek a
gyereke? Lehet akár Oliveré, akár Sebastiané. Oliver nem is egyszer szeretkezett vele az
elmúlt két hónapban. Ő pedig mindig engedett neki mostanában. Nem keresett
kifogásokat, nem utasította vissza. Egyszerűen a bűntudata miatt. Ez a gyermek éppúgy
foganhatott szomorúságban és lelkiismeret-furdalásban Olivertől, mint örömben és
diadalban Sebastiantól. Celia megpróbált vigyázni, mindig óvatos volt. De a teste és a
termékenysége már korábban is megtréfálta. Több alkalommal is.
Rettegve tekintett a jövőbe. Még egy órával távolabbra is, és tudta, hogy a helyzete
teljesen megváltozott. Örökre. Bármit tegyen most, bárhová menjen, bárkivel éljen, most
mások lesznek a körülmények és a játékszabályok. Már nem hagyhatja el szabadon a
férjét, mert lehet, hogy az ő gyermekét hordozza. És nincs joga a férjével maradni, mert
lehet, hogy a gyermek a szeretőjétől fogant. Nem volt kiút számára, nem rejtőzhetett el. A
sorsa és a kisbabája sorsa megpecsételődött, és nem tehet semmit ellene.
– Jaj, istenem! – nyögött fel. – Ó, doktor Perring! – mondta, és könnyekben tört ki.
Az orvos nagyon gyengéd és kedves volt vele. Adott neki egy zsebkendőt, aztán
becsengette a nővért, és hozatott vele egy csésze édes teát. Végül megkérdezte Celiát,
szeretne-e beszélni arról, ami aggasztja, bármi legyen is az.
– Nem tudom – felelte az asszony, erőtlenül hátradőlve a széken.
 Annyira megrázta a hír, olyan gyenge volt, hogy szinte azt sem tudta, hol van.
Aztán hirtelen eszébe jutott a levél. És tudta, hogy bármiként is dönt majd, meg kell
akadályoznia, hogy Oliver elolvassa. Az a levél még egy másik élethez, egy másik
Celiához tartozott. Semmi köze sem volt az új életéhez és ahhoz az asszonyhoz, akivé
most hirtelen és megrendítő módon átváltozott.
Haza kell mennie, megszerezni és megsemmisíteni a levelet. Ez volt a legelső és
legfontosabb dolog, amit ennek az új Celiának meg kell tennie.

– Barty, drágám, gyere be! Attól tartok, egy kis csalódást kell okoznom neked.
Barty hozzászokott már a csalódásokhoz. Rövid életében bőven volt bennük része.
Ennek ellenére, ahogy Janet Gould kedves arcába nézett, érezte, hogy könnyek
gyülekeznek a szemében, és hatalmas gombóc nő a torkában. Tudta, hogy miről lehet szó:
Wol nem tud elmenni a koncertre. Történt valami, adódott valami probléma, és neki el
kellett mennie az irodából. És mivel Celia néni sem jön, senki nem fogja hallani a
zongorajátékát.
Barty az ajkába harapott, hogy ne remegjen.
– Igen? – kérdezte higgadtan.
– Mr. Lyttonnak el kellett mennie egy órára. A nyomdába ment megbeszélésre, Mr.
Jackkel. Úgyhogy nem tud veled menni a koncertre. De azt üzeni neked, időben odaér
majd, jóval a kezdés előtt, és te csak menj előre nélküle. Ott lesz a nézőtéren, az első
sorban… – hirtelen elmosolyodott –, és nagyon szorít majd érted, ahogy megígérte.
– Ó! – bólintott Barty.
Bár jó lett volna Wollal utazni, és így egy kicsit aggódni is fog, nehogy elkéssen a férfi,
ahogy néha szokott, Barty szinte tökéletesen boldog volt megint.
– Az jó lesz, Mrs. Gould. Köszönöm.
Aztán eszébe jutott a levél.
– Mrs. Gould, vissza fog jönni ide a koncert előtt?
– Azt hiszem, igen, drágám.
– Akkor… átadná ezt neki? – kérdezte, miközben a kottatartóban kotorászott. – Nagyon
fontos.
Mrs. Gould elvette a levelet.
– Igen, hogyne. És sok szerencsét, Barty! Én is szorítani fogok. Biztos vagyok benne,
hogy nagyszerű leszel.
– Köszönöm.
A kislány sarkon fordult, lement a lépcsőn, és visszaült az autóba.
– Végül a koncertteremben találkozunk majd Mr. Lyttonnal, Daniels.
 – Rendben, milédi. Akkor már repülünk is, mint a szél.
Daniels szeretett tréfásan fogalmazni, de csak olyankor, ha a gazdái nem hallották.
Ugyancsak szerette a csinos lányokat is nézegetni az újmódi rövid szoknyákban. Ha nem
így áll a dolog, és ha nem akkor tűnt volna fel egy csinos lány a Paternoster Row végén,
akit Daniels a visszapillantó tükörben szemlélt nagy odaadással, amikor elindította az
autót, és lassan gurulni kezdett előre (jóval lassabban, mintha a lányt nem nézte volna),
akkor nem veszi észre Janet Gouldot, amint egy levelet lobogtatva kiszaladt utánuk a
Lytton-házból. Daniels nagy fékcsikorgással megállította az autót.
– Igen, Mrs. Gould?
– Hála az égnek, hogy még elcsíptem magukat! Tessék, Barty, jobb lesz, ha ezt magad
adod oda Mr. Lyttonnak. Végül is nem jön vissza a kiadóba, épp most telefonált.
Egyenesen a koncertre megy a nyomdából. Jó lesz így, drágám?
– Igen, hogyne – válaszolt Barty.

Dr. Perring gondterhelten figyelte Celiát, amint az asszony lázas sietséggel felvette a
kabátját meg a kalapját, s közölte vele, hogy gyorsan haza kell mennie, most rögtön, és
megígérte, hogy természetesen vigyázni fog magára, visszajön két hét múlva további
vizsgálatokra, és a dohányzást azonnal abbahagyja.
Végül, amikor az asszony elköszönt tőle az ajtónál, az orvos megszólalt.
– Szeretné, ha elvégeztetnék egy tesztet?
– Egy tesztet?
– Igen, terhességi tesztet. Már létezik ilyesmi. Nekem úgy tűnik, abszolút biztos
szeretne lenni ebben az ügyben. Hogy ahhoz mérten tervezhessen…
Tudja, eszmélt rá Celia a pánik közepette. Kitalálta. És hálát érzett, bár nem tudta
biztosan, hogy miért.
– Igen – válaszolta. – Szeretném.
– Nos, szükségem lesz öntől vizeletmintára. Reggeli minta kell, ha lehetséges.
Celia rámeredt.
– És mit csinál vele?
– Elküldöm a laboratóriumba, ahol beinjekciózzák egy nőstény békába. Aztán
huszonegy nap múlva felboncolják. És ha megtörtént az ovuláció, az minden kétséget
kizáróan igazolja az ön terhességét.
– Szegény béka! – jegyezte meg Celia, ámulva, hogy még ebben a fájdalmas helyzetben
is képes sajnálatot érezni az állat iránt. – Doktor Perring, most mennem kell. Holnap
hozok mintát. Nagyon jó lenne, ahogy fogalmazott, biztosat tudni.
De amint végighajtott a Harley Streeten, meglehetősen gyorsan, az adrenalintól és a
pániktól űzve, arra gondolt, hogy bármennyire biztos lesz is a terhességében, abban soha
nem lehet biztos, hogy ki az apa. És ez rettenetesen rémisztő gondolat volt.

– Ó, Brunson, jó napot!
– Lady Celia! Még nem vártuk – jegyezte meg az inas szinte szemrehányóan.
– Nem – válaszolt Celia. – Tudom.
– Egy úr kereste telefonon, Lady Celia. Mr. Brooke.
Sebastian! Elfeledkezett róla. Elfelejtette, hogy várja. Csak Oliverre gondolt. Hogy
visszatartsa a levelet Olivertől. Milyen különös!
– Köszönöm, Brunson. Majd… majd felhívom. Most… csak Mr. Lytton
dolgozószobájából akarok kihozni valamit. Aztán, nem is tudom… megkérné esetleg a
szakácsnőt, hogy készítsen nekem egy teát, kérem?
– Semmi mást, Lady Celia?
– Nem. Köszönöm. Lehet, hogy később majd eszem valamit.
– Igenis.
Eltűnt a konyha irányában. Celia bement Oliver dolgozószobájába. A levél eltűnt.
– Susan! Susan, ott van lent? Brunson! – a lépcső tetején állva kiabált le a konyhába.
– Igen, Lady Celia.
Susan kissé szorongva közeledett. Még nemrégen volt a háznál, és ügyetlen teremtés
volt. Már eltört egy apró tükröt meg egy porcelándíszt. Lady Celia akkor nagyon elnéző
volt vele, de azért…
– Susan, volt egy levél Mr. Lytton dolgozószobájában. Az íróasztalán. Ugye nem vette
el?
– Nem, Lady Celia. Ott volt, emlékszem, láttam, amikor port töröltem. Nem nyúltam
hozzá.
– Brunson, maga látta?
– Nem, Lady Celia. Parancsoljon, a tea.
– Tegye le a reggelizőszobában, Brunson! Meg kell találnom azt a levelet, rettentően
fontos. Járt ott bent még valaki?
– Nem, Lady Celia. Senki.
– Istenem! – Hirtelen dühös lett. Magára is, de még inkább a személyzetre. – Ez
nevetséges! Elő kell kerülnie! Rettenetesen fontos. Valaki biztosan eltette onnan. Susan,
legyen szíves, azonnal keresse meg! Egy nagy fehér boríték, biztosan leesett a padlóra. Én
megnézem az emeleten. Siessen! Meg kell lennie!
Negyedóra múlva a levél még nem került elő. Amikor pedig Sebastian újra telefonált,
mivel aggódott Celia miatt, az asszony hisztérikus hangon kijelentette, hogy most nem tud
beszélni vele, és nem lesz ott ebédre, ahogy megígérte, aztán lecsapta a telefont.
 Celiát az ájulás kerülgette. Leült az ebédlőben, és a térde közé hajtotta a fejét. Aztán,
amint fáradtan felegyenesedett, észrevette, hogy Brunson aggódva figyeli.
– Megtalálta a levelet?
– Nem. Lady Celia, jól van?
– Tökéletesen jól vagyok, Brunson, köszönöm.
– Lady Celia, bocsásson meg nekem! Azt hiszem, talán Barty kisasszony vihette el a
levelet. Csak most jutott eszembe.
– Barty? Ugyan mi a csudáért vette el az én… Mr. Lytton levelét? Egyáltalán, miért
ment be oda? Miért engedte meg neki? Ez rettentő nagy felelőtlenség volt magától,
Brunson.
– Bement a dolgozószobába, hogy kihozzon egy újságot olvasni, aztán pedig a
Lyttonsba ment, ha emlékszik, Lady Celia.
Brunson udvarias arckifejezéssel nézett rá, de a hangja kissé szemrehányó volt.
– Nekem nagyon valószínűnek tűnik, hogy esetleg elvehette a levelet, hogy átadja Mr.
Lyttonnak.
– Ó… igen. Igen, értem. Nos, ez lehetséges. Bár nagyon haszontalan dolog volt tőle így
elvenni egy magánlevelet. Felhívom Mrs. Gouldot, meglátjuk, ő mit mond.

Vagy háromnegyed órával korábban értek a koncertteremhez. Már kisebb sor várakozott
az épület előtt. Daniels kipattant az első ülésről, szertartásosan kinyitotta az ajtót
Bartynak, kissé meghajolt, miközben a kislány kiszállt, és átnyújtotta neki a kottatartóját.
A sorban álló emberek megbámulták őket. Barty nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy
bosszankodjon.
– Sok sikert, Barty nagysága! Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Utána
itt fogom várni.
– Köszönöm, Daniels. – Ha nem lett volna olyan hányingere, jót kuncogott volna. –
Nem látja valahol Wolt… Mr. Lyttont?
– Még nem. Én a maga helyében bemennék. Ott integet magának egy hölgy.
– Ó… igen, Miss Harris az.
Miss Harris, a zenetanára mosolyogva odament hozzájuk.
– Barty drágám, szervusz! Milyen jó, hogy ilyen korán itt vagy! Menjünk be, és ha
akarod, még egyszer elpróbálhatjuk a darabot!
– Az jó lenne. Daniels, legyen szíves, mondja meg Mr. Lyttonnak, hogy bementem!
– Természetesen.

 Celiát hirtelen nagy nyugalom szállta meg. A vihar előtti csend, gondolta, aztán
hamarosan újra tombol. Meg kell szereznie a levelet. Utána megengedheti magának, hogy
gondolkodjék, hogy kitalálja, mit akar, mit kellene tennie. De nem engedi, hogy
befolyásolja Oliver boldogtalansága vagy Sebastian dühe. Bár azt még csak elképzelni
sem tudta, hogy mit mondjon majd nekik, most azonban nem is akarta ezen törni a fejét.
A koncert fél háromkor kezdődött. De még csak háromnegyed kettő volt. Oliver
valószínűleg az utolsó pillanatban ér oda. Megvárhatná Bartyt a koncertterem előtt, és
elkérhetné tőle a levelet. Csodálatos szerencse volt, hogy Olivernek előbb a nyomdába
kellett mennie.
Celia leszaladt a lépcsőn, beült az autójába, és nagyon gyorsan elhajtott a Wigmore
Street felé.

Barty kijött a pódiumra. Ő volt az utolsó fellépő a szünet előtt. Nagyon hosszúnak tűnt a
várakozás. A többiek mind rettentően jók voltak. Az egyik fiú egy csodálatos
hegedűszólót játszott. Egy másik lány Elgar csellóversenyének egy tételét. Az ő előadása
gyengének hat majd ezek mellett. Miss Harris bátorítóan mosolygott rá, de ez nem sokat
segített. Volt egy pillanat, amikor azt hitte, mindjárt elájul, olyan gyorsan vert a szíve, a
keze pedig nyirkos volt a rettegéstől. Hogy is volna erre képes? Még a zongoráig sem tud
eljutni, nemhogy még játsszon is, akár csak egyetlen hangot is.
De mégis sikerült neki. Odasétált a zongorához, és kissé meghajolt a közönség felé. És
ott, az első sorban meglátta Wolt, aki felmosolygott rá. A férfi büszkén és nyugodtan ült,
mint aki tökéletesen bízik Bartyban. Mellette pedig, fedezte fel örömmel Barty, ott ült
Jack bácsi, aki elvigyorodott és rákacsintott a kislányra. Barty hirtelen megnyugodott; már
ő is bízott magában. Leült a zongorához, a kottáját a kottaállványra rakta, és játszani
kezdett.

– Jó napot, Daniels!
– Jó napot, Lady Celia! Bemegy? Attól tartok, a koncert már elkezdődött. Becsukták az
ajtókat.
– Igazán? – Úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – Baleset volt az Embankmenten. Az
előttem lévő autóval. Megsérült a vezető, egy nő, jött a rendőrség, és engem is
kikérdeztek. Azt gondoltam, nem érek ide soha. A… a férjem bent van?
– Igen, Lady Celia. És Mr. Jack Lytton is.
Jack? Vajon mit keres itt?
– Értem – mondta az asszony színtelen hangon.
– Jól van, Lady Celia? Kicsit sápadtnak tűnik.
– Én.. . nos, nem, nem érzem magam valami jól, Daniels. Nagyon sajnálom. Talán…
És aznap már másodszor, majdnem elájult. Daniels épp időben kapta el, amint félig
rádőlt, aztán megnyugtató szavak kíséretében az autóhoz vezette, és besegítette a hátsó
ülésre.
– Üljön ide, Lady Celia! Úgy. Hajtsa a fejét óvatosan a térde közé! Lélegezzen mélyen!
Na még egyszer! Nagyon jó.
A hányinger fokozatosan enyhült, és elmúlt a rosszullét. Celia lassan, óvatosan felült.
Daniels az autó mellett állt, és aggódva figyelte.
– Jobban van?
– Igen. Köszönöm, Daniels. Nagyon köszönöm.
– Tartok itt egy kis konyakot – mondta a sofőr, előhúzva az autó bárszekrényéből egy
palackot meg egy metszett üvegpoharat, és töltött egy ujjnyit. – Lassan kortyolgassa!
Nagyon lassan! Jót tesz majd.
– Nem is tudtam, hogy egészségügyi képesítése is van, Daniels – szólalt meg az
asszony, és a férfira mosolyogott.
– Nos… nincs kifejezetten. De az anyám ápolónő volt.
– Értem.
Celia ivott egy apró kortyot, aztán még egyet. Sokkal jobban érezte magát. Annyira,
hogy ismét elfogta a pánik.
Elkésett. Oliver bent van a koncertteremben, és Barty is. Barty már biztosan odaadta
neki a levelet, és Oliver talán már el is olvasta. Bárhogy legyen is, most már semmiképpen
nem tudja visszaszerezni. Hacsak nem csinál jelenetet, és vissza nem követeli. Akár
Bartytól, akár magától Olivertől. Már nem is lehetne rosszabb a helyzet. Ez valóságos
katasztrófa. Vagyis inkább ő maga egy valóságos katasztrófa. Rettenetes boldogtalanságot
okozott, amerre csak járt, bármit is tett.
Hátradőlt, a fejét fáradtan az ablakhoz támasztotta. És akkor hirtelen megpillantott egy
nagy borítékot a műszerfalon, Daniels előtt. A saját kézírásával. A saját cirkalmas
kézírásával. „Oliver”, állt fekete tintával írva a borítékon. Bizalmas és sürgős.
Celia úgy érezte, ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is látott. Sírva-nevetve mondta
Danielsnek:
– Ideadná azt a levelet, Daniels? A férjemnek szól, majd én magam átadom neki.
Később, hazafelé hajtva, miután megnyugtatta Danielst, hogy már teljesen jól van,
fáradtan arra gondolt, hogy a levél visszaszerzésével talán megnyert egy csatát abban a
konfliktusban, amivé az élete vált. De fogalma sem volt, hogyan tudná megnyerni a
háborút. Vagy hogy a háború megnyerése pontosan mit is jelent.

 26. fejezet
– Mindent elmondok, amit csak tudok. De nem tudom, hogy ez mennyit segíthet.
– Bármi hasznos lehet. Bármi, ami akár csak egy kicsit is segít tisztázni a dolgokat.
– Rendben. Nagyon sajnálom ezt az egészet – jelentette ki Jeremy Bateson, felemelve a
kávéscsészéjét. – Úgy érzem, az én hibám.
Peter Briscoe ránézett. Guy Worsley és ő megdöbbentően hasonlítottak egymásra. Akár
testvérek is lehettek volna. Sőt, ikrek. Igaz, Bateson anyja Worsley anyjának a húga, és a
két fiatalember együtt nőtt fel, de akkor is…
– Nem hiszem, hogy maga lenne a hibás – jegyezte meg szárazon, egy fagyos mosoly
kíséretében. – Esetleg az unokatestvére…
– Ne kezdje! – szólalt meg Guy. – Kérem, ne! Így is elég pocsékul érzem magam. Nem
baj, ha rágyújtok?
– Nem, nyugodtan. Szolgálja ki magát!
Briscoe odanyújtott elé egy ezüst cigarettatartó dobozt, amely az íróasztalán állt. Maga
is rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, aztán egy sor tökéletes füstkarikát fújt a levegőbe.
Az unokatestvérek csodálattal meredtek rá. Briscoe elmosolyodott.
– Partitrükk. Nos tehát, Mr. Bateson, arról van szó, hogy minél többet meg kell tudnunk
ezekről az emberekről, hogy felmérjük, mennyire áll meg a becsületsértés vádja, mennyire
valószínű, hogy folytatják az ügyet, és megpróbálják betiltatni a könyvet.
– Rendicsek. Kérdezzen.
– Először is, ez az ember, Lothian, milyen volt a valóságban?
– Meglehetősen nevetséges, azt mondhatom.
– Nevetséges?
– Igen. Színpadiasan öltözött. Állandóan. Lebegő köpönyegek, hatalmas
csokornyakkendők, ilyesmi. Hosszú, hullámos haj. És egy hosszú szipkából szívta a
cigarettát. Én mondom, ha nem lett volna felesége, az ember azt gondolta volna, hogy…
tudja, homokos.
– Igen, értem. És milyen volt a feleség?
– Meglehetősen nagyvilági hölgy. Nagyon szemrevaló. Sötétvörös haj, zöld szem.
Csodás ruhákat viselt. Még saját kis autója is volt. Mindig rohangált vele. Róla beszélt az
egész egyetem. Tudja, a legtöbb tanár felesége eléggé slampos volt. Sok saját pénze volt.
– A könyvben pedig – szólalt meg Guy –, egyáltalán nem vonzó. Gazdag, és igaz, hogy
elég jól öltözött, és így tovább, de ezzel aztán vége is a hasonlóságnak Mrs. Buchanan
meglehetősen szigorú, félelmetes figura. Habár a diákok mind megkedvelik, amint jobban
megismerik, különösen a lányok. Ez az oka annak, hogy ez a bizonyos lány, akivel a
professzornak viszonya lesz, olyan gyakran megfordul náluk. És persze az asszony
elhagyja Buchanant, amikor fény derül az afférra. Mrs. Lothian pedig még mindig ott van,
nem igaz? – kérdezte kétségbeesett hangon.
– Igen. És én nem gondolnám, hogy az emberek kedvelték Mrs. Lothiant – jegyezte
meg Bateson. – Úgy tűnt, nincs túl sok barátja. Legalábbis az egyetemen. Valójában
inkább neki lehetett volna viszonya a családból.
Briscoe ránézett.
– Érdekes megállapítás – vélekedett. – Kíváncsi lennék… Nos, térjünk vissza a
tényekhez. A gyerekek? Milyenek voltak?
– A lányuk nagyon kedves volt. Úgy húszéves lehetett 1912-ben. Én ekkor kerültem oda
– tette hozzá.
– És elvégezte a három évet? 1915-ben jött el?
– Igen. Akkor, a háború elején még nem volt kötelező a katonai szolgálat, és úgy
gondoltam, maradok és megszerzem a diplomát. De már akkor is megkaptam érte a
magamét.
– Ezért írtam azt, hogy a fiú megtagadta a szolgálatot – szólt közbe Guy. – Rengetegen
támadták őket, azt mondták az emberek, hogy gyávák. Ezt nagyon érdekes motívumnak
találtam.
– Mindenesetre – mondta Bateson – Lothian fia egyáltalán nem tagadta meg a
szolgálatot. Besoroztatta magát, és elment a háborúba, amint tehette. Emlékszem rá, aznap
találkoztam Lothiannel a városban. Egy padon ült, köszöntem neki, mire rám nézett, és a
szeme csupa könny volt. Nagyon felkavart a dolog.
– Sok követője volt Lothiannek a diákok között?
– Igen, meglehetősen karizmatikus figura volt.
– Térjünk vissza a gyerekekhez! A lányuk csinos volt?
– Nem, nem igazán. Kár, mert mindkét szülője szép. És nagyon félénk is volt. Eléggé
meglepett mindenkit, amikor eljegyezte magát. De sosem házasodtak össze. A
vőlegénye… nos, elvesztette mindkét karját.
– Milyen szörnyű! – sóhajtott Briscoe.
– Igen. Még a háború elején, úgy 1916-ban, úgy hiszem. Addigra én már végeztem, de
tartottuk a kapcsolatot a többiekkel, és egy barátom, aki utánam került oda, elmesélte
nekem. A lány így is hozzá akart menni, de a férfi elutasította. Azt mondta, nem engedi,
hogy a lány feláldozza magát érte. Odaköltözött a szüleihez, Skóciába vagy hová.
– Milyen szomorú! – jegyezte meg Briscoe. – Milyen sok tragédiát okozott a háború!
– Úgy van. Mindenesetre a lány beletemetkezett a munkába, tanár lett az egyik női
főiskolán. A Lady Margaret Hallban, azt hiszem.
– Én zenészt csináltam belőle – szólt közbe Guy. – És a vőlegény nálam meghalt, nem
megsebesült. Ez… helyénvalóbbnak tűnt.
– Mr. Worsley, olvastam a könyvet. Tisztában vagyok a különbségekkel, köszönöm.
Peter Briscoe kezdte bosszantónak találni Guy Worsley-t és az állandó önigazolását.
 – Mr. Bateson, volt valójában pletyka arról, hogy Lothiannak viszonya volna?
– Sok pletyka volt, igen. Meglehetősen kacér volt a viselkedése. És ő pont az a figura,
aki vonzza a pletykát. Különösen egy lányról beszéltek sokat. Gyakran megfordult a
házban. És sokat látták Lothiannel a városban, meg hosszú sétákat tettek, és így tovább.
De ő eredetileg Mrs. Lothiannel volt barátságban, amint már mondtam.
– De sosem volt valódi botrány?
– Nem. Vagyis semmi konkrét. Legalábbis amíg én ott voltam. De utána sem, legjobb
tudomásom szerint. És… ha az ember viszonyt folytat egy diákkal, akkor sokkal
diszkrétebben viselkedik. Úgy értem, most utólag visszagondolva, azt mondanám, Lothian
eléggé rájátszott a dolgokra. Szórakozásból, tudja?
Briscoe gondterhelten nézett rá.
– Azt hiszem, igen – válaszolta.

– Szóval – magyarázta később Olivernek –, felületes egyezéssel van dolgunk. A
professzor rettentően hasonlít a maguk hősére, és pletykáltak egy viszonyról. Ettől
eltekintve, meg a feleség pénzétől, nagyon csekély azonosságra hivatkozhatnak. Bár van
ugyan egy megtört szívű lány, de teljesen más okból.
– Tehát azt mondja, hogy nincs túl sok aggódnivalónk? – kérdezte reménykedve Oliver.
Briscoe ránézett. Szinte már betegesen fáradtnak látta. Alig tudta leküzdeni a kísértést,
hogy megnyugtassa.
– Attól tartok, nagyon is van miért aggódnunk – válaszolta. – Helytelen lenne, ha mást
állítanék.

– Mr. Brooke szeretne beszélni önnel, Lady Celia.
– Most, sajnos, nem fogadhatom. Mondja meg neki… kérje meg, hogy várjon a
recepción, Miss Scott. Lemegyek úgy negyedóra múlva.
– Igen, Lady Celia.
Alig tette le Celia a telefont, amikor kivágódott az ajtó, és belépett Sebastian. Celia nem
emlékezett rá, hogy valaha is ilyen dühösnek látott volna valakit egész életében. Még az
apja sem volt ennyire dühös, amikor Celia az egyik legelő kapuját nyitva hagyta, és az
összes marha kiment a főútra; és az anyja sem, amikor megmondta neki, hogy állapotos,
és hozzá kell mennie Oliverhez; és Oliver sem, amikor a háborúból hazatérve látta, hogy a
felesége mit tett a Lyttonsszal a távollétében. Ezekben az esetekben Celia úgy érezte,
képes szembenézni a haragjukkal, és képes vállalni a következményeket, sőt képes még
védekezni is. Ma egyszerűen csak félelmet érzett. A férfi becsapta maga mögött az ajtót,
és nekidőlt. Halkan beszélt, de ijesztő vadsággal.
– Az isten szent nevére, mit képzelsz, mit művelsz?
 Az asszony hallgatott.
– Azt mondod nekem, hogy szeretsz. Azt mondod, el akarod hagyni a férjedet értem, azt
mondod, a férjednek is megmondtad…
– Sebastian, halkabban! Ez nem a megfelelő hely ehhez a beszélgetéshez.
– Halkan beszélek, és igenis, ez a megfelelő hely. Azt mondod nekem, hogy el fogod
hagyni a férjedet, egy bizonyos napon, egy bizonyos órában. Én pedig várlak, egész nap.
Hosszú-hosszú órákon át. Felhívlak, és te azt mondod, majd visszahívsz. De nem hívsz.
Egész nap és az egész kurva éjszaka…
– Sebastian, hagyd abba!
– …az egész kurva éjszaka várok rád. Ha hallok egy autót vagy lépteket, azt gondolom,
te vagy. Nem jön tőled sem üzenet, sem telefonhívás, semmi. Egyáltalán semmi.
– Sebastian, kérlek…
– Ma pedig utasítasz a titkárnődön keresztül, hogy várjak még tizenöt kurva percet.
Vagy tizenöt órát. Neked mindegy volna, nem kétlem. Hogy mersz, Celia, hogy
merészelsz így kezelni engem?
– Én…
– Nem, ne mondj semmit! Nem akarom hallani a magyarázkodásodat vagy az
önigazolásodat, vagy hogy még több időt kérsz, vagy más ehhez hasonló kurva
ostobaságot. Becstelenül viselkedsz, és becstelen vagy te magad is. Nincs benned
bátorság, sem tisztesség, sem emberség, sőt még udvariasság sem. Undorodom tőled,
egyszerűen undorodom.
Az asszony némán ült, és a férfi dühös arcába meredt. Sebastian a kanapéhoz lépett, és
hirtelen lezökkent az egyikre.
– Egyszerűen nem értelek, Celia. Egyáltalán nem értelek. Mi van veled, hogyan lettél
ilyen?
– Sebastian, kérlek.
– Elmegyek – jelentette ki a férfi. – Eldöntöttem.
– Hová mégy?
– Amerikába.
– Amerikába?
– Igen. Egy hosszú előadói körútra. Kaptam egy ajánlatot egy amerikai kiadótól.
Elegem van ebből. Ebből a helyzetből és belőled. Nem említettem neked, mert még
fontolóra sem akartam venni, végtelen ostobaságomban azt feltételezve, hogy te komolyan
gondolod, amit mondasz, és valóban velem szándékozol élni. Különben is épp elég
megbeszélnivalónk volt, mondanom sem kell, hogy kizárólag rólad. Édes Jézusom, de
még mennyi témánk volt, Celia! A férjed, a gyerekeid, a karriered, az életed. Nem
emlékszem, hogy egy-két szónál többet vetettél volna az én irányomba. Gondolom, ebből
már valamit sejthettem volna. Ez már adhatott volna némi képet az egoizmusodról, az
érdektelenségedről az én dolgaim iránt. Mindenesetre elmegyek. Amint csak lehetséges.
Alig várom, hogy magam mögött hagyjam ezt a várost, ezt az országot. Alig várom, hogy
mindörökre magam mögött hagyjalak téged. Milyen szerencse, hogy végül is nem írtam
alá azt a szerződést a Meridiáni időkről. A Macmillan igen nagylelkű ajánlatot tett nekem,
és úgy értesültem, a Collins még ennél is magasabb összeget kínált. Paul Davis biztat,
hogy fogadjam el. Természetesen eddig azt mondtam, arról szó sem lehet. De most szíves
örömest fontolóra veszem.
– Sebastian, azt nem teheted!
– Ahá! Szóval kibújt a szög a zsákból! Ez már fájna, igaz? Kit érdekel, ha elveszíted a
szeretődet? De elveszíteni a legkelendőbb szerződet, a felfedezettedet, a protezsáltadat, az
már nagyon fájna. Nos, remélem, nagyon fáj, Celia. Rettenetesen és borzalmasan. Annyira
bánt és megaláz, amennyire te bántottál és megaláztál engem. – Ránézett a nőre, aztán
jóval gyengédebben hozzátette: – Annyira szerettelek! A világon bármit, bármit megtettem
volna érted. Az életemet adtam volna, ha azt kéred. Tudtad ezt?
Az asszony nem felelt.
– Azt hiszem – szólalt meg a férfi végül –, te nem is tudod, mi az a szerelem. Te csak
magadat szereted. El vagy telve Lady Celia Lyttonnal, más nem is érdekel, úgy látom. –
Felállt. – Isten veled, Celia! Elnézésedet kérem, hogy ilyen sok idődet elraboltam. Hogy
ilyen sokáig alkalmatlankodtam.

– Celia, beszélni szeretnék veled valamiről.
– Tessék.
Az asztal fölött ránézett Oliverre. Elmúlt valahogy a nap a szörnyű fájdalom ködében.
Celiának fogalma sem volt, mit csinált, miután Sebastian elment. Nyilván az irodájában
töltötte a nap további részét, mivel Daniels Olivert és őt együtt vitte haza. És bizonyára
aláírt néhány levelet, mivel az egyik pillanatban még ott voltak előtte, aztán valamivel
később már eltűntek. És ugyanezen okból úgy gondolta, hogy bizonyára néhány
kefelevonatot is kijavított. Homályosan rémlett, mintha beszélt volna Lady Annabellel
meg Edgar Greennel, és nyilván elszívott egy csomó cigarettát, mert a hamutartója
ijesztően tele volt a nap végén. Dr. Perring nem örült volna neki.
Ezenkívül valahogy meg is vacsorázott. Meglepetten nézett a tányérjára, amikor
Brunson elvette előle, hogy majdnem félig üres, és a bor is, amit Oliver töltött a poharába,
valahogyan eltűnt. De éppoly kevéssé lett volna képes megmondani, hogy mit evett vagy
milyen íze volt a bornak, mint ahogy nem volt képes a Temze vizén járni, sem a szélben
repülni.
Most ránézett Oliverre.
– Tessék? – kérdezte újra, és próbált odafigyelni a férje szavaira.
– Azt mondtam, van valami, amit szeretnék megbeszélni veled.
Ne most, édes istenem, ne most, amikor már túl késő! Ne most, amikor olyan sokszor
eljött, aztán el is múlt a megfelelő pillanat, a megfelelő alkalom! Ne most, amikor olyan
szörnyen, olyan kétségbeejtő módon megváltozott minden! Amikor neki sem ereje, sem
bátorsága nincs semmiféle beszélgetéshez, legyen a téma akár csak az időjárás jobbra
fordulásának valószínűsége.
– Oliver, igazán rettentő fáradt vagyok – nyögte ki végül.
A férfi kutatóan nézett rá.
– Nagyon sápadtnak látszol.
– Jól vagyok. Igazán.
– Akkor jó. Feküdj le korán, aludd ki magad! De előbb van még valami, amit meg
kellene beszélnünk.
– Igen?
Ne egy nyaralás legyen, kérlek, istenem, még csak egy közös hétvége sem kettesben
vele, aminek a nyomorúságát, a magányát nem enyhítené a munka, a személyzet, a
gyerekek!
– Azt hiszem, beszélnünk kell a Lyttons helyzetéről KM-mel. Sürgősen.
– KM-mel?
– Igen. Rendkívül nehéz helyzetben vagyunk, attól tartok. Partnerként joga van erről
tudni. Egyébként is, ő mindig olyan tisztán látja a dolgokat, szeretném hallani a
véleményét.
– Rendkívül nehéz helyzetben? – ismételte a nő bután, el sem tudta képzelni, miről lehet
szó. – Miféle nehézségekről van szó, Oliver?
A férfi felsóhajtott. Ingerültnek tűnt.
– Nos, természetesen a Lothian-ügyről. Ez a dolog nagyon sokba fog kerülni, hacsak
nem ejtik az ügyet. Ami nagyon valószínűtlen.
– Igen, tudom.
Most kicsit jobban érezte magát. A beszélgetés elvonta a figyelmét a fájdalomról.
Valóságos fájdalom volt, amit érzett. Akár a szülési fájdalom, hullámokban tört rá, néha
olyan erősen, hogy csaknem felkiáltott, aztán újra csillapult, és ő kimerülten ugyan, de
rövid időre könnyebben érezte magát.
– Aztán meg… nos, nem akartalak megzavarni ma, úgy tűnt, nagyon elfoglalt voltál. De
attól tartok, elveszítjük Brooke-ot.
– Igazán? – Őrizd meg a nyugalmad! Ne nézz rá, igyál még egy pohár bort! Milyen
gyorsan, milyen nagyon gyorsan lépett a férfi! Istenem! – Csak nem?
– De, attól tartok. Paul Davis felhívott ma. A Macmillan tett neki egy olyan ajánlatot,
amellyel nem tudok vetélkedni. Pillanatnyilag semmiképp. Úgyhogy…
– Ez nem tisztességes – jegyezte meg Celia, gondosan ügyelve a hangjára. – Azok után,
amit tettünk érte.
– Igen. De… nos, ő is sokat tett értünk. Sok pénzt keresett nekünk.
 – Akkor is…
– Ez egy ilyen játék. A szerzők vándorolnak, nem igaz? Különösen akkor, amikor
megnő az értékük és a befolyásuk. Haragszom, és meg vagyok bántva, de ha őszinte
akarok lenni, nem hibáztathatom. Persze még gondolkodom az ügyön, de azt hiszem, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy megtartsuk.
– Nagyon sajnálom, Oliver.
Hiszen ez valójában az ő hibája. Ha nem lesz szerelmes Sebastianba, ha nem kezd
viszonyt vele, ha nem dühíti fel és alázza meg, a férfinak eszébe sem jutott volna, hogy
elhagyja a Lyttonst. Habár sosem beszéltek róla, mit tenne, ha… Hagyd abba, Celia!
Koncentrálj!
– Sajnálom – ismételte meg.
– Hát, ez van. És aztán… – Oliver lesütötte a szemét, és a gyümölcskéssel babrált –…
ott van Jack könyvsorozatának az ügye…
– Igen?
– Habár biztos vagyok benne, a szipojlázadásról szóló könyv viszonylag sikeres lesz,
nagyon sokba került. Túl sokba. – Kis habozás után a felesége szemébe nézett. –
Tévedtem ebben az ügyben, attól tartok.
Ezt bevallani bizonyára nagy bátorságot igényelt. Az asszony gyengéden válaszolt:
– Én is sokszor tévedtem, Oliver. Különben is, még nem tudhatod, mennyire lesz
sikeres.
– De, azt hiszem, tudom. Biztos, hogy csekély eladással számolhatunk. És meg kell
mondanom, nem vagyok hajlandó engedni, hogy újabb könyveket rendeljen meg,
legalábbis egyelőre. Egy olcsón előállított katonai könyv fából vaskarika. Az összes
megmaradt pénzünket a raktári állományba kell fektetnünk, és olyan szerzőkbe, akik elég
nagy példányszámban fogynak majd. Tehát ebben az ügyben döntenünk kell. – Ismét az
asszonyra nézett, aztán lepillantott a borospoharára. – Most Jack jövőjéről beszélek. Meg
kell vele beszélnem, hogy a legjobb esetben is közel egy évig nem gondolhatunk újabb
katonai könyvekre.
– Értem.
– És igazán muszáj lesz kikérnünk KM tanácsát. Nem gondolod?
– De igen, Oliver, egyetértek.
És arra gondolt, hogy a sógornője igazán nem lesz elragadtatva egyiküktől sem. Így
vagy úgy, de közösen sikerült veszélyes mélypontra süllyeszteniük a Lyttonst.

– Válaszolt a Lyttons, és azt írják, szó sem lehet arról, hogy a könyvet vagy bármelyik
részét átírják – jelentette ki Howard Shaw. – És szándékukban áll az eredeti tervek szerint
megjelentetni.
– Értem. Így tehát…
 – Így tehát szerintem újból írnunk kellene, hogy közöljük velük, bírósági végzést
kérünk, hogy megállítsuk őket.
– Gondolja, hogy megkapjuk?
– Én meglehetősen biztos vagyok benne. Ha pedig nem, ha a bíró ellenünk ítél, ők pedig
kiadják a könyvet, akkor becsületsértési pert indíthatunk. És úgy gondolom, jelentős
kártérítési összegre számíthatunk.
Egy pillanatnyi hezitálás után Jasper Lothian hátradobta ezüstös haját, és azt felelte:
– Rendben van. Tegyen, amit jónak lát!
– De ismét meg kell kérdeznem, bocsásson meg érte, de a bíró is felteszi majd ezt a
kérdést, semmi esetre sem lehetséges, hogy az ön magánéletének valamilyen kellemetlen
részletére derüljön fény a tárgyaláson?
– Semmi esetre sem. Semmiféle lánnyal nem volt soha semmiféle viszonyom.
– Erre kész megesküdni?
– Természetesen.

– Olyan hitvány gazembernek érzem magam! – jelentette ki gyászosan Guy Worsley. –
Ostoba, semmirekellő gazembernek.
Jeremy Bateson ránézett. Meglehetősen részeg volt, és nagyon fáradtnak tűnt.
– De hát – válaszolt gyámoltalanul – nem akartál semmi rosszat.
– Nem. Hát persze hogy nem. De hogy lehettem ilyen ostoba? Nem is tudom,
egyszerűen azt gondoltam… már olyan régen volt…
– Nem olyan régen.
– Lehet. De minden, ami a háború előtt történt, mintha egy emberöltővel korábban lett
volna.
– Ez igaz.
– Még mindig úgy gondolom… nos, tudom, hogy a könyv nagy része csak kitalálás. Ez
csak a kiindulópont volt.
Bateson hallgatott.
– A lány…
– Igen?
– Az, akiről a pletykák voltak. Úgy értem, az a bizonyos.
– Igen.
– Gondolom… nos, ő már nincs ott Cambridge-ben.
– Nagyon valószínűtlen – válaszolt Bateson elvigyorodva. – Mostanra már legalább
huszonnégy éves lehet.
 – Igen. Nem emlékszel a nevére?
– Briscoe ugyanezt kérdezte ma tőlem. Törtem a fejem, de nem jutott eszembe. Azt
hiszem, a keresztneve Sarah volt. Vagy Sally. Vagy esetleg Susan. Valami S betűs. De
tudod, hogy van ez, te így emlékszel, aztán kiderült, hogy valójában B-vel vagy W-vel
kezdődött a neve. De megígértem, hogy utánanézek. Ha látnám a nevét, biztosan
ráismernék. Van pár régi újságkivágásom, a végzősök névsora, ilyesmi. Ma este
megkeresem őket.
– A lakásodon vannak?
– Igen.
– Megyek én is, segítek.
Jó pár órával később Jeremy Bateson felnézett a papírhalomból, és diadalmasan
rávigyorgott Guyra.
– Megtaláltam!
– Ne! Igazán?
– Aha. Susannah! Ő volt az. Susannah Bartlett. Végzett 1915-ben. Semmi kétség. Te jó
isten, már huszonhat éves!
– Fantasztikus! – lelkendezett Guy. – Rohadtul fantasztikus! Te jó ég, micsoda
megkönnyebbülés! Ügyes vagy, Jeremy! Hol lakik? Mikor tudnánk találkozni vele? Alig
várom, hogy elmondhassam az öreg Lyttonnak.
– Ne olyan hevesen! – válaszolt Jeremy. – Az már öt éve volt. Bárhol lehet. Bárhol.
– Akkor hol találjuk meg?
– Írhatok az egyetemre. Megkérdem, megvan-e a címe. Ez az egyetlen dolog, amit
tehetünk.
– Akkor mire várunk? – kérdezte Guy. – Adj egy papírlapot, Jem, és azonnal megírom a
levelet. Ők biztosan tudják, nem igaz?
– Csak azt tudhatják, hogy hol lakott akkor, Guy. Lehet, hogy elköltözött vagy férjhez
ment, elhagyta az országot…
– De ha nem írunk, biztos, hogy nem találjuk meg – jelentette ki türelmetlenül Guy. –
Ne légy olyan pesszimista! Ez hatalmas áttörés! Ez biztosan segít, az ég szerelmére!
Jeremy ránézett. Guy szinte toporzékolt, a kezével beletúrt kócos hajába, a szeme
izgatottan fénylett. Szó szerint olyan, mint egy gyerek, gondolta Jeremy. Akaratos,
türelmetlen, csupa lelkesedés és izgalom, tele világmegváltó ötletekkel. Ettől olyan kiváló
mesemondó, és emiatt került ő meg a Lyttons ilyen elképesztő slamasztikába.
– Rendben van – egyezett bele Bateson. – Hozok neked papírt.

Lily Jackre nézett. A férfi buta mosollyal táncolt a szék tetején, ügyesebben, mint
általában szokott. A lány a férfi poharára pillantott, amely még majdnem félig volt. Mégis
olyan eufória sugárzott az arcáról, aminek Lily egyáltalán nem örült. Ismerte ezt az
állapotot. A kokain idézte elő.
A revüben sok lány fogyasztott kokaint. Maga Lily is kipróbálta, és csodásnak tartotta,
míg egy barátnője túl sok pezsgőt nem ivott rá, amitől kómába esett, és kórházba került.
Lily azóta hozzá sem nyúlt. Mások fogyaszthatják, ha úgy tetszik nekik, de ő nem akarta
megkockáztatni, hogy ilyen állapotba kerüljön.
Jack csak nemrég fedezte fel, de túl gyakran él vele, gondolta Lily. Egy partin voltak,
amikor a férfi először találkozott a szerrel, egy olyan tematikus partin, ami most a
legújabb divatőrület volt. Valójában már nem is igazán talált az ember olyan partit,
amelyet ne egy adott téma köré szerveztek volna. Voltak álarcosbálok, görög partik,
cirkusziak, Mozart-partik, úszópartik, kincskereső partik és olyan partik, ahol másnak a
képében kellett megjelenni. Ez a bizonyos parti kincskeresés volt egy egész Londont
átszelő autós üldözéssel, és piknikreggelivel végződött a Hampstead Heathen, ahol a
tavaknál az utolsó nyomot elrejtették. A reggelinél pedig, amint pirkadni kezdett, valaki
egy kis kokaint kínált valaki másnak, „hogy ne szomorkodjunk, amiért a partinak vége”.
Kis idő múlva mindenki vett belőle. Nagyon keveset. Csak egy parányit a reggelihez
fogyasztott pezsgőbe. Jack hihetetlenül jól érezte magát tőle, amint mondta, és egy pillanat
alatt beleszeretett az egészbe.
Amivel nem is volt semmi baj. Már elmúlt huszonegy, ahogy Lilynek mindig
mondogatta, ha a lány szóvá tette a dolgot. És kinevette, ha a veszélyekről mesélt neki. A
lány bízott benne, hogy nem lesz belőle semmi baj, bár kissé aggódott miatta, és nagyon
sokba is került – nagyon sokba. Akárcsak a férfi egyéb szokásai. Lily pedig, aki józanul
gondolkodó lány volt, látta, hogy Jack jóval több pénzt költ, mint amennyi van neki.
Fellengzősen beszélt fontos kiadói állásáról, a katonai nyugdíjáról meg az apai
örökségéről, de Lily tudta, hogy ez együttesen sem ér egy kalap bagót. Vagy nagyjából
csak annyit.
Lily látta a legutóbbi banki kivonatot. Ott hevert a férfi lakásában, az asztalon. Jack a
legkevésbé sem volt titkolózó. Nagyon kevés pénze volt a bankban. Már régen eljött a
Couttstól, mondván, hogy drágák. Ez nem volt egészen igaz, de Lily történetesen tudta,
hogy nagy összegű letétet követeltek, Jack pedig nem rendelkezett nagy összeggel, amit
bárhol is letétbe helyezhetett volna.
Számlákat halmozott fel mindenütt: a szabójánál, a bukmékerénél, a borkereskedőnél és
a klubjaiban. Amikor otthon lakott Olivernél és Cellánál, épp hogy megélt. Most lakbért
kellett fizetnie, és élelmet vennie, és személyzete is volt. Nem valami fényűző személyzet,
csak egy asszony, aki takarított és mosott, de az ő fizetését is elő kellett teremtenie. Jack
nagy sebességgel sodródott az eladósodásba. Ez pedig nagyon aggasztotta Lilyt. Tíz évvel
fiatalabb volt Jacknél, de gyakran érezte úgy, hogy tíz évvel idősebb nála. Felelősséget
érzett iránta. Ráadásul rendkívüli módon kedvelte. Persze lehetetlen lett volna nem
kedvelni. A férfi kedves és szórakoztató volt, őrületesen nagylelkű és hihetetlenül
ragaszkodó. Még az is előfordult, hogy Lily kijelentette, amikor a pezsgő kissé megoldotta
a nyelvét (ami nem történt meg gyakran, mivel tisztában volt vele, hogy jobb, ha az ember
vigyáz a nyelvére), hogy ha úgy adódna, képes volna beleszeretni Jackbe.
A lány elég sokat aggódott mostanában, és nemcsak Jack kokain iránti vonzódása miatt,
hanem azért is, ahová ez az egész vezethet. Azért kezdett ebbe a kapcsolatba, mert a férfi
tetszett neki és kedvelte, szép ajándékokat kapott tőle, és nagyszerűen érezte magát a
társaságában. Sosem számított ennél többre. Magát is megdöbbentette, hogy ennyire
megkedvelte Jacket. Abban nem volt biztos, hogy a férfi mennyire kedveli őt. Sosem
nyilatkozott komolyan erről, de abban biztos volt, hogy Jack nem gondolt semmiféle
tartós kapcsolatra. És nem is tudta, hogy jó ötlet lenne-e. Persze változnak az idők, és ma
már nem voltak akkora társadalmi különbségek, mint régen. Néhány lány beházasodott az
arisztokráciába, a legismertebb közülük Gertie Miller, aki most Countess of Dudly, és
Rosie Boot a Gaietytől, akiből Marchioness of Headfort lett. De ez még mindig elég ritka.
És Lily nem is volt benne biztos, hogy jó ötlet.
Lily realista volt. Tudta, hogy ha az első fellobbanás elmúlik, a szexnél több kell ahhoz,
hogy egy házasság működjön. A szülei házassága csodálatosan boldog volt, és azt is tudta,
hogy miért. Persze szerették egymást, de ami ennél is fontosabb, sok hasonlóság volt
bennük. Azonos volt a hátterük, azonos módon vélekedtek a dolgokról, azonosak voltak az
aggodalmaik és a törekvéseik, a reményeik és a félelmeik. Ő és Jack sosem lehetne ilyen.
Ahogy próbálta megfogalmazni a különbséget kettejük között, egy este végül azt mondta
Crystalnak, hogy Jack olyan, mint egy versenyló, csupa hivalkodás és hűhó, de csak úgy
képes eljutni A-ból B-be, ha pontosan megmondják neki, hová menjen, és mikor. Ő
viszont azokra a pónikra hasonlított, amelyeket a New Forestbe tett kiránduláson látott.
Rendkívül fontos neki a szabadsága, képes gondoskodni magáról és elrendezni az életét,
bárki segítsége nélkül.
– Nem gondolom, hogy egy vad póninak meg egy versenylónak nagy jövője lenne
együtt. Egyiküknek sem tetszene igazán, amit a másik nyújtani tud.
Crystal azt felelte, érti, mire gondol a barátnője, de ritka éleslátással hozzátette, hogy ha
minden kötél szakad, a versenyló esetleg igen hálás lehet, ha a vad póni megmondja neki,
hová menjen és mikor.
De pillanatnyilag felesleges volt a jelennél távolabbra nézni. Mostanában sokkal jobb
volt a helyzet, hogy ott volt a kis lakás a Sloane Streeten, ahová elmehettek, amikor csak
akartak. Vagyis inkább amikor csak Lily akart. Ebben a kérdésben nagyon határozottnak
kellett lennie. Jack láthatóan arra számított, hogy Lily hozzáköltözik majd, és
felháborodott, amikor a második este a lány nem volt hajlandó hazamenni vele.
– De hiszen azt mondtad, szereznem kell egy saját lakást – mondta a férfi panaszosan –,
hogy együtt lehessünk, most pedig mégis magamra hagysz.
– Én azt mondtam, szerezned kell egy saját lakást, mert már bőven itt az ideje –
válaszolt kimérten Lily. – A legtöbb férfi harmincöt évesen a saját lakásában él, Jack.
Legalábbis ott, ahonnan én jöttem. Sosem mondtam, hogy hozzád költözöm. Erről szó
sem volt, és el sem tudom hinni, hogy olyan ostoba lennél, hogy azt hitted. Én szeretem a
függetlenséget, és ha ezt még mindig nem fogtad fel, akkor egyáltalán nem értesz meg
engem. Most pedig megyek. Hosszú volt a nap, és holnap fontos próbám lesz.
Elment anélkül, hogy akár csak megcsókolta volna Jacket, és csak nehezen állta meg,
hogy el ne nevesse magát, látva, amint a férfi felbámul rá az éttermi asztaluknál ülve, szó
szerint tátva maradt szájjal. De Lily szavai láthatóan célba találtak, mert másnap egy
hatalmas csokor vörös rózsa érkezett a próbára a lánynak, egy kártyával, amin a következő
állt: „Sajnálom, Jack” – és egy sereg iksz. Jack jól értett az ilyesmihez. A nagylelkű
gesztusokhoz. De itt általában meg is állt. Nem kedvelte a virágos szavakat, mint Crystal
barátja, aki verseket írt a lánynak, és azt mondta, a csillagok ragyognak Crystal szemében,
és az élete üres, ha a lány nincs mellette. Ha Jack ilyeneket mondana, gondolta Lily, ő
valószínűleg vihogna rajta, nem pedig a karjába röpülne, amit saját bevallása szerint
Crystal tett.
Ma este viszont nyilván haza kell majd Jacket vinnie. Veszélyes állapotban volt, és Lily
addig nem lenne nyugodt miatta, amíg biztonságosan az ágyában nem tudja. Vele. Az jó
móka lenne. Ez volt a másik dolog a kokainnal kapcsolatban, amit Jack szeretett benne (és
Lily is), hogy feldobta az ember szexuális életét.
Jack vonakodva fogadta az ötletet, hogy menjenek haza.
– Jól vagyok – mondogatta –, jól érezzük magunkat, miért akarsz mindent elrontani?
Lily azt válaszolta, nem akar elrontani semmit, de fáradt, és korán akar lefeküdni. Jack
megkérdezte, úgy érti-e, hogy vele. A lány pedig azt felelte, még az is megeshet, de akkor
semmiképpen, ha folytatja ezt az ostoba táncot ott a széken, amely láthatóan mindjárt
felborul.
Egy órával később, amikor taxival a Sloane Street felé tartottak, a férfi már jócskán
lecsillapodott. Egy darabig minden rendben is volt. A férfi pezsgőt vett elő a hűtőből, ám
Lily megjegyezte, hogy szerinte mindketten épp eleget ittak mára. Erre Jack mérges lett,
ami nem volt szokása, és kijelentette, hogy nem szereti, ha megmondják neki, mit igyon
vagy ne igyon. Aztán hirtelen lezökkent a kanapéra, és a tűzbe meredt. Lily megkérdezte,
talán valami baja van, mire a férfi azt felelte, nincs semmi. A lány azt mondta, látja, hogy
van valami, odament hozzá, az ölébe ült, átölelte, és újra megkérdezte, mi a baj.
Ekkor árulta el neki Jack, hogy az állása a Lyttonsnál nem egészen úgy alakul, ahogy
remélte, és volt egy nagy megbeszélése aznap Oliverrel, Celiával meg a nővérével, és még
az is lehet, hogy valami más munkát kell keresnie magának.
– El sem tudom képzelni, mi lehetne az. Valójában nem igazán értek semmihez –
jelentette ki nagyot sóhajtva, aztán gyászosan hozzátette, még az is megfordult a fejében,
hogy visszatér a hadseregbe. – Ahhoz legalább értek. Nagyon is jól. Gyerünk, Lily! –
szólalt meg hirtelen, kipréselve magából egy mosolyt, aztán megcsókolta a lányt. –
Feküdjünk le! Sokkal jobb ötlet, mint ez a sok komolykodás.
Az is volt, sokkal jobb ötlet. Mintha órákig tartott volna a csodás, ragyogó, fényes,
szárnyaló szex. Lily nem aggódott többé, nem is gondolt semmire. Nem is tudott másra
gondolni, csak a testére és a teste vágyaira, és arra, ahogy a férfi gyengéd
magabiztossággal kielégítette ezeket a vágyakat. Jack nem mindig volt a legérzékenyebb
ember, de az ágyban gyakran azzá vált. Fantáziadús, figyelmes, szinte tökéletes szeretővé.
Végül a férfi elaludt Lily karjában, békésen és boldogan, de a lány éberen feküdt még
hosszú ideig, és a feje tele volt lovas nélküli versenylovak képével.

– KM –szólalt meg Celia –, ma este velünk vacsorázol, ugye?
 – Nem lehet – válaszolt kissé mereven KM. – Sajnos.
– Értem. – Celia elhallgatott.
Nem néz ki jól, gondolta KM. A sok stressz, nyilván.
– Nos, ha meggondolnád magad…
– Nem hiszem – válaszolt KM. – Sok dolgom van. Fent, a házban.
Eltűnődött, vajon miért titkolózik így. Ráadásul éppen Celiával.
Celia mindig rendkívül tapintatos volt KM ügyeit illetően. Sosem kémkedett, sosem
érzékeltette még egy célzással sem, hogy többet szeretne tudni, mint amennyit a sógornője
elmondott neki. De… KM egyszerűen nem akart beszélni Gordon Robinsonról. Senkinek
sem. Még csak azt sem akarta mondani, hogy barátok. Azt pedig végképp nem, hogy ma
este moziba mennek. Persze Jagóról sem akart soha beszélni. Pedig az fontos,
jelentőségteljes kapcsolat volt. Gordon Robinsonnal, természetesen, szó sincs erről. Ő
csak… valaki, akivel véletlenül megismerkedett. Akivel nagyon ritkán találkozni szokott.
Egyszerűen nem volt mit mondania róla bárkinek is.
– Sok dolgom van – tette hozzá kedvesebben.
– Természetesen. Megértem. Jaj, istenem, KM, nagyon haragszol ránk?
– Nem haragszom – válaszolt –, inkább lehangol a dolog. Nekem úgy tűnik, nem igazán
a ti hibátok. A növekvő költségek mindenkit érintenek. Ez a becsületsértési ügy… Ki
láthatta volna előre? De engedni, hogy Jack könyve ilyen költséges legyen, ilyen szerény
megrendelések mellett… ez butaság volt Olivertől, úgy érzem.
– Te bátorítottad, hogy vegye fel Jacket – jegyezte meg Celia.
– Tudom. De hogy mindjárt megtette egy részleg vezetőjének, ez rendkívül nagy
ostobaság volt. Nincs tapasztalata, nincs üzleti érzéke. Én egy szerény szerkesztői
beosztással kezdtem volna… Ebben biztosan tudtad volna terelgetni Olivert egy kicsit…
– Nem igazán –válaszolt kurtán Celia.
KM ránézett, és felsóhajtott.
– Talán igazad van. Oliver nagyon makacs tud lenni. De Celia… Sebastian Brooke
elvesztése éppen most… Ez nagy kár. Nem tudnál beszélni vele? Ti olyan jó barátoknak
tűntetek. Esetleg beszélhetnénk vele együtt, kicsit megnézhetném a számokat, hátha…
Arra nem számított, ami ezután történt. Celia felállt, mély lélegzetet vett, és odasétált a
kanapéhoz. Lehajtott fejjel rádőlt az egyik támlájára, aztán előrerogyott és összecsuklott
alatta a lába. KM odaugrott hozzá, elkapta, a kanapé elejéhez támogatta, és gyengéden
végigfektette rajta.
– Celia! Jól vagy, drágám?
Celia arca szinte zöldesfehér volt.
– Igen, jól vagyok. Csak egy kicsit… levegőtlen idebent. Annyira meleg van!
– Rettenetesen nézel ki! Hívom Olivert.
 – Ne! – szakadt ki belőle. – Ne, KM, neki nem szabad tudnia! – Aztán kedvesebben
folytatta: – Olyan sok gondja van, és tudod, milyen aggodalmaskodó. Ne szólj neki,
kérlek! De… lekísérhetnél az autómhoz. Egy perc múlva. Azt hiszem, hazamegyek.
– Majd én vezetek – jelentette ki KM. – Te nem vagy olyan állapotban.
– Ne, KM!
– De igen, Celia. És szólok Olivernek, hogy otthon nyugodtan megbeszéljük a Brooke-
problémát. Így jó lesz?
Celia erőtlenül bólintott.
– Igen. Feltéve, hogy egyáltalán nem beszélünk róla. Attól tartok, már… nincs mit tenni
ebben az ügyben.
KM némán vezetett hazáig. Aggódott a sógornője miatt. De ő ugyanolyan kevéssé
szeretett faggatózni, mint maga Celia, úgyhogy csak néha szólalt meg, hogy az időjárásra
tegyen egy megjegyzést vagy elmesélje, hogy Jay már folyékonyan olvas, és erősen
érdeklődik Anglia történelme iránt.
– Rendkívüli dolog szerintem egy hétéves gyerektől, nem gondolod?
– Igen, rendkívüli – válaszolt Celia. – Jay nagyon okos. Nagyon. – És kipréselt magából
egy halvány mosolyt.
Amikor a Cheyne Walkra értek, Celia megszólalt.
– Most már megleszek, KM. Tudom, hogy dolgod van. Köszönöm.
– Bekísérlek a szobádba – jelentette ki határozottan KM.
Nagyon csöndes volt a ház. A gyerekek meg mindig Ashinghamben voltak. Felkísérte
Celiát a szobájába, és az ágyhoz támogatta.
– Egy darabig csak feküdj nyugodtan. Valószínűleg csak egy kis pihenésre van
szükséged. Sosem pihensz. Kérsz valamit?
– Egy csésze tea jólesne. Cukorral.
KM végigment az előcsarnokon. Brunson aggódva várta.
– Minden rendben, Miss Lytton?
– Tökéletesen, Brunson, köszönöm. Lady Celia kér egy csésze teát cukorral. Magam
viszem fel neki… nem volt túl jól a kiadóban.
– Sajnálattal hallom, Miss Lytton.
Amíg KM arra várt, hogy Mary feltűnjön a tálcával, csengett a telefon. Brunson fogadta
a hívást. Oliver volt az, és hosszas megbeszélésbe kezdtek. KM az órájára pillantott.
Későre járt az idő, és még mielőtt elindul, hogy találkozzon Gordon Robinsonnal, szerette
volna látni, hogy Celia megissza a teáját. Úgy döntött, lemegy a konyhába a teáért.
Átment a személyzeti ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn.
Egyszer csak meghallotta, hogy Daniels azt mondja:
– Már megint nincs jól? Te mire gondolsz, Mary?
 Mary azt felelte, fogalma sincs, mit akar mondani a férfi.
– Dehogyisnem. Néhány napja kétszer is, és ma újra. Rettenetesen nézett ki az autóban,
zöld volt, mint a fű. Csak egy magyarázat van az ilyesmire, ha engem kérdezel. Szerintem
pár hónap múlva megérkezik a gólya,
– Daniels, ennyi elég volt magából! – szólt közbe a szakácsnő. – Mary, vidd fel ezt a
tálcát Miss Lytonnak, és…
KM fürgén visszament az előcsarnokba és leült egy székre a sarokban, úgy téve, mintha
az újságot olvasná. Amikor a sógornője szobájába ért, megkérdezte ugyanúgy, ahogy
annyi évvel korábban Celia kérdezte meg tőle:
– Miért nem szóltál nekem?
– Ne mondd meg Olivernek, kérlek, KM! – Celia kipirultan, csillogó szemmel ült az
ágyban, a teát kortyolgatta; szinte lázasnak tűnt. – Még nem tudja. Olyan sokat
aggodalmaskodik, tudod, milyen hűhót csap mindig körülöttem. Ami nem igazán segít.
– Persze hogy nem szólok – ígérte KM. – Mikor… mikorra várható a baba?
– Nem tudom biztosan. Még nagyon az elején vagyok. Úgy értem, még az is lehet, hogy
nem is vagyok várandós. Doktor Perring csinál egy tesztet. Még ő sem biztos benne. De
ha az vagyok, februárra várom, azt hiszem.
KM ránézett.
– Nem jellemző rád ez a bizonytalanság.
– Tudom, de a többi gond mellett valahogy… – elhalt a hangja.
– Nem mondom, hogy irigyellek – mosolygott rá KM –, de… biztos vagyok benne,
hogy mindenki nagyon fog örülni. És te szereted a kisbabákat, nem igaz?
– De igen – válaszolt Celia. – Igen, KM, szeretem a kisbabákat. Most pedig menj, most
már jól leszek!
De amint KM megfordult az ajtóban, hogy még egyszer rámosolyogjon, látta, hogy
Celia a szemét törölgeti a kézfejével.

A film nagyon jó volt, Charlie Chaplin egyik vígjátéka, mégsem volt képes igazán
lekötni KM-et. Ült a nézőtéren, és miközben mindenki – beleértve Gordon Robinsont is –
hangosan kacagott, ő Celia miatt aggódott. A film után a férfi azt javasolta, hogy
menjenek el vacsorázni.
– Csak valami könnyűre gondoltam. Egy kis füstölt lazac vagy ilyesmi. A Regent
Palace-ban.
KM megköszönte, de azt válaszolta, igazán haza kell mennie.
– Akkor hazakísérem – ajánlotta a férfi.
KM rámosolygott. Annyira kedves volt. Olyan gyengéd és önzetlen. Láthatóan csalódott
volt az este alakulása miatt, és mégis csak arra gondolt, hogy az asszonyt biztonságban
hazakísérje.
– Eszébe ne jusson! – mondta KM. – Mindig egyedül megyek haza.
– Hadd fogjak magának egy taxit!
– Ne! – válaszolt a nő. – Felesleges. A földalattin megyek.
– Egyedül? Késő este?
– Mr. Robinson…
– Gordon, kérem.
– Gordon. Maga pedig hívjon engem KM-nek.
– Szokatlan név.
– Tudom. A betűk valamit rövidítenek, de szégyellem elmondani.
– Ó, jaj! Akkor nem kérdem. Most jöjjön! A közelben van az autóm. Hazaviszem.
Semmi esetre sem hagyom, hogy egyedül, és főleg a földalattin utazzon.
– De…
– Semmi de. Jöjjön! Erre.
Csendben utaztak Hampsteadig, de ez könnyed, barátságos csend volt. KM hirtelen
nagyon boldognak érezte magát. Amint elérték a Fitzjohn Avenue-t, megszólalt:
– Kérem, tegyen ki itt! Ezekben a kis utcákban nagyon komplikált autóval eligazodni.
– Nem – jelentette ki a férfi. Aztán megkérdezte. – Egyedül szokott ezeken az utcákon
közlekedni? Késő este?
– Régen igen – felelte a nő. – De mostanában lent élek vidéken, a legnagyobb
biztonságban.
– Hála az égnek! Most merre?
Nem volt hajlandó bemenni egy búcsúpohárra. Láthatóan szinte megbotránkozott, hogy
KM egyáltalán megkérdezte. Amikor KM nyugovóra tért, már kevésbé volt boldog.
Aggódva gondolt arra, milyen különböző a kettejük világa. A férfi annyira
tiszteletreméltó, olyan merev nézeteket vall – ő pedig… leányanya. Ez a kapcsolat soha
nem működne. Nagyon gyorsan be kell fejeznie. Mielőtt még túl nehéz lenne.

A Westminster laboratóriumában a fiatal nő egy minta fölé hajolt a boncasztalon.
Megigazította a szemüvegét, és másodszor is belenézett a mikroszkópba, hogy ellenőrizze
az eredményt. Aztán kitöltötte az űrlapot, gondosan, jól olvashatóan. A precizitás
elengedhetetlenül fontos volt a munkájában. Nem engedhette meg magának, hogy
hibázzon, és jó hírt közöljön a rossz vagy rosszat a jó helyett. Nos, ez most bizonyára jó
hír valakinek. Ha a békának nem is.

 27. fejezet
– Nos, Lady Celia. – Dr. Perring rámosolygott az asszonyra.
Celia nagyot nyelt.
– Igen?
– Jó hír.
– Ó!
Szóval ez a helyzet. Rossz hír. Nem reménykedhet tovább.
– Valóban várandós. Az alapján, amit mondott, úgy gondolom, két és fél hónapos lehet.
Talán kicsit több. Gratulálok!
– Köszönöm.
Mosolyogni próbált. De mintha ólomsúlyok húznák, teljesen kimerültnek érezte magát.
Találkozott a tekintetük. Az orvos gyengéd megértéssel, együtt érzőn nézett rá.
– Vigyáznia kell magára – mondta –, a kortörténete alapján, és mivel, ha megbocsátja az
udvariatlanságomat, már… nem túl fiatal.
– Nem – sóhajtott fel a nő. – Valóban. Harmincöt éves vagyok.
– Nos… nem lesz könnyű. De szerencsés, hogy sok segítsége van. És biztos vagyok
benne, a többi gyerek el lesz ragadtatva.
Valóban? Akkor nem lennének, ha tudnák, hogy a baba talán csak egy féltestvér; hogy
az apja… esetleg nem az ő szeretett édesapjuk. Akkor ellenségesek lennének,
haragudnának rá és a babára. Ellene fordulnának az apjuk védelmében.
– És… a férje?
– Igen?
– Megmondta már neki?
– Nem. Még nem.
– Ne halogassa túl sokáig! – jegyezte meg az orvos. – Megérdemli, hogy tudjon róla.
Hát ez meg mit jelent? Azért, hogy Oliver megszabadulhasson tőle? Hogy elváljon tőle,
hogy kidobja? Vagy hogy ő megmondhassa neki, hogy elhagyja, és gyorsan túl legyen
rajta? És… Sebastian? Ő is megérdemli, hogy tudjon róla. De valóban? Lehet, hogy
mégsem. Bármit tenne is, gondolta Celia, bármit mondana, az helytelen lenne. Helytelen,
ha szól, és az is, ha hallgat. Helytelen, ha Oliverrel marad, de az is, ha elhagyja.
– Mr. Lytton… nem túl erős, tudja – szólalt meg dr. Perring.
– Igen, tudom.
– Az előzmények ismeretében ámulok, hogy milyen jól tartja magát.
– Igen – felelte Celia, azon tűnődve, vajon mit akar mondani az orvos.
 – Egy boldog család a legnagyobb ajándék, amit egy ember kaphat. Ön megadta ezt a
férjének, Lady Celia. Nagyon boldoggá tette őt.
– Nos… remélem.
– Ez így van. És a boldogság a legjobb orvosság. Most ez a kisbaba nagyon nagy adag
lehetne ebből az orvosságból.
– Igen – válaszolt Celia, és abban a pillanatban a „lehetne” szóból megértette, hogy az
orvos rájött, és tudja, sőt jó tanácsot ad neki, hasznos és bölcs tanácsot. – Nekem nem
igazán tetszik az, amerre a világ halad – folytatta az orvos, miközben kezdte összepakolni
a táskáját. – Úgy tűnik, elvesztettük a régi értékeinket.
– Igen… lehet.
Ne kezdjen kioktatni, dr. Perring! Ne!
– Persze az én generációmban mindenki így beszél. Én jóval idősebb vagyok önnél.
Inkább az apja generációjához vagyok közel. Úgy öt év múlva kezdhetek a
visszavonulásomon gondolkodni. – Elmosolyodott. – De… akkor is a régi értékekben
hiszek. Szerintem a házasság, a család a boldogság alapja. Tudja, egy jó alap sok
megpróbáltatást kibír. De ha kidöntjük vagy aláássuk, a ház összeomlik. Maga alá temet
mindenkit, aki benne van.
Az asszony szótlanul ült, az orvosra meredt. Dr. Perring azt gondolja, maradnia kellene.
Hallgatni, úgy folytatni a dolgokat, ahogy most vannak, színlelni.
– Mennem kell. – Rámosolygott az asszonya. – Én mindig csodáltam önt, Lady Celia.
Azt, ahogy összeegyezteti a karriert a családdal. A bátorságát a háború alatt, ahogy életben
tartotta a Lyttonst. A nagylelkűségét Barty iránt…
– Pedig – sóhajtott fel Celia – sokan vannak, akik kritizálnak amiatt.
– Azt elhiszem. Az emberek szeretnek kritizálni másokat; megmondani, hogy mit kellett
volna tennünk, vagy ők mit tettek volna, pedig ők általában nem tesznek egyáltalán
semmit senkiért. Természetesen ez a szituáció nem tökéletes Bartynak. De ön olyan életet,
olyan lehetőségeket adott neki, amilyenről másképpen nem is álmodhatott volna. És ha
majd elbűvölő és okos fiatal nőként elfoglalja a helyét a világban, akkor önnek minden
oka meglesz rá, hogy rendkívül büszke legyen.
– Valóban úgy gondolja?
Vajon miért sír? Most meg mi a baja?
– Természetesen. Ha ott marad, ahol volt, mostanra már valószínűleg ő is anya lenne.
Állandó küzdelemben a kosz, a kimerültség és a szegénység ellen, akárcsak az anyja. Ne
hallgasson másokra! Legyen büszke magára! Arra, amit véghezvitt. Ami pedig az ikreket
illeti, nos…
– A férjem azt mondja, vagy börtöntöltelék lesz belőlük, vagy az első női kormányfő –
mondta Celia, könnyein át a férfira mosolyogva.
– Én az utóbbira szavaznék. Csodálatos lányok. És szépek is, akár az édesanyjuk. Giles
pedig már kész fiatalember. Kiváló családot teremtett, kedvesem. Ez nem könnyű dolog.
Nem szabad most…
 – Mit nem szabad? – kérdezte Celia. – Mondja meg, doktor Pering! Tanácsra van
szükségem.
– Istenem! Veszélyes dolog a tanácsadás – válaszolt az orvos. – Én csupán azt akartam
mondani, hogy ne okozzon önmagának csalódást. Látnia kell, hogy milyen szép
eredményeket ért el, és folytatnia kell tovább. Ennyi az egész. Viszontlátásra! Mostantól
pedig pihenjen sokat, dobja el a cigarettát, és jöjjön el hozzám egy hónap múlva! Hacsak
nem szeretne előbb is konzultálni velem. Engem mindig megtalál.
Celia odament hozzá, és arcon csókolta.
– Köszönöm – mondta. – Nagyon hálás vagyok önnek.
Dr Perring arca kipirult az örömtől.
– Te jó ég! – felelte. –Semmi oka hálálkodásra. Csak azt akarom, hogy boldog legyen.
Emlékezzen erre! Igazán boldog.
Ki is mondta még ugyanezt? Ó, igen, az anyja. Légy boldog, különben nincs értelme az
egésznek! Csakhogy nem volt boldog. Rettentően boldogtalan volt. És bármit tegyen is,
még több boldogtalanság vár rá. Egy rémületes, fenyegető jövő.
Talán meg kellene tőle szabadulnia. Megszabadulni a babától. Talán ez a megoldás.
Nem lehetetlen elintézni. Sőt, egészen könnyű. Feltéve, hogy az embernek van pénze.
Meg lehet csináltatni rendesen, orvossal, nincs szükség kötőtűs öregasszonyokra valami
mellékutcában. Kitől érdeklődhetne róla? Azt tudta, hogy Bunty Winningtonnak volt már
legalább egy abortusza. Elspethnek is. De… Istenem, ha bármelyiküket is megkérdezné,
azonnal tudnák. Tudnák, hogy róla van szó, és hogy miért akarja elvetetni. Mert Sebastian
gyereke. Hiába mondaná, hogy egy barátnője akarja tudni. És a korábbinál még szörnyűbb
pletykálkodás indulna meg.
És mint az elmúlt néhány hétben már gyakran, most ismét eltűnődött, miként lehetséges,
hogy Oliver nem hallotta a pletykát. Nem háborodott fel rajta, nem vonta őt kérdőre.
Miért, vajon miért nem?
– Istenem! – fohászkodott hangosan, fejét az íróasztalon a karjára hajtva. – Jóságos
isten, mit tettem, mit tettem mindenkivel?

St. Nicholas College
Titkárság
Cambridge
Kedves Mr. Bateson!
Köszönjük a levelét. Örömmel hallottuk, hogy épségben túlélte a háborút, és élvezi a
tanári hivatását.
Csak Miss Bartlett családjának a címét tudom önnek megadni. Ő nem tartozik azon
diákok körébe, akik kapcsolatban maradtak az egyetemmel, és még sosem jelent meg a
találkozókon. A szülei nyilván továbbítani tudják majd az ön levelét, és aztán már csak
rajta áll, hogy jelentkezik-e. A cím W5 London, Ealing, Garden Road 42. Az apja neve Mr.
W. E. Bartlett. Remélem, segítettem ezzel, és örömmel várom, hogy találkozzam önnel a
következő öregdiák-találkozón. Ha sikerül utolérnie, talán rávehetné Miss Bartlettet is,
hogy csatlakozzon önhöz!
Üdvözlettel,
W. Stubbs
titkár, St. Nicholas College

– Csodás! – lelkendezett Guy, amikor Jeremy megmutatta neki a levelet. – Átkozottul
frenetikus! Ügyes vagy, öregfiú!
– Semmiség az egész. Reménykedjünk, hogy Mr. Stubbs nincs túl jó barátságban a jó
öreg Lothiannel.
– Még ha barátok is, miért szólna neki? Hiszen ez teljesen ártatlan kérés.
– Valóban – értett egyet Jeremy. – Nos, írjak én, vagy inkább te?
– Te személyesen ismereted őt, nem igaz?
– Úgy van. Nem túl jól, de azért emlékezne a nevemre.
– Akkor írj te! Így tökéletesen vagy majdnem tökéletesen ártatlannak hatna a levél.
Írhatnád azt, hogy találkozni szeretnél vele egy öregdiák-találkozó kapcsán. Aztán együtt
beszélhetnénk vele. Ha nem bánod. Máris sokkal rózsásabban látom a helyzetet.
– Csak ne igyál előre a medve bőrére! – figyelmeztette Jeremy. – Lehet, hogy nem
hajlandó találkozni velem, vagy ha mégis, és ráadásul hajlandó nyíltan beszélni, ami
nagyon valószínűtlen, lehet, hogy a lehető legrosszabb hírt közli velünk.
– Mi lenne az?
– Hogy a pletykák igazak voltak. Hogy valóban volt viszonya Lothiannel.
– Te jó isten! – nyögött fel Guy. – Erre nem is gondoltam. – Majd kis szünet után
hadarva mondta: – Én egészen… egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt. Érzem a
csontjaimban.
– Ez idáig – vélekedett Jeremy – a csontjaid nem bizonyultak túl megbízhatónak, nem
igaz?
– Eddig nem, valóban – felelte jámboran Guy.

A gyerekek készülődtek vissza Londonba. Jay fel volt háborodva.
– Ez nem igazság, miért nem mehetek én is?
– Te nem ott laksz – válaszolt Barty –, amilyen szerencsés vagy.
Giles ránézett.
 – Te nem szereted Londont?
– Nem különösebben. Jobban szeretem a vidéket. Felnőtt koromban, ha majd híres író
leszek, valahol a közelben fogok lakni.
– Itt is lakhatnál.
– Dehogyis. Ne butáskodj, Giles!
– Nem butáskodok. Miért ne?
– Mert én nem tartozom ide. Azért.
Ingerültnek tűnt a hangja, és ingerült is volt, mint általában, ha a családi háttere került
szóba, bármilyen indirekt módon.
– Nos… – Giles tétovázott.
Barty arca kipirult, láthatóan feldúlt volt.
A fiú kellemetlenül érezte magát; sajnálta a lányt. Megértette, hogy miért lett olyan
zaklatott. A helyzete, minél idősebb lett, annál bonyolultabbá vált.
Giles gyakran eltűnődött rajta, vajon az anyja gondolkodott-e legalább öt percet, mielőtt
úgy döntött, hogy Bartyt hazaviszi. Valószínűleg nem. Úgy tűnt, Celia sosem gondolja
végig rendesen a dolgokat. Akkor jó ötletnek tűnhetett neki, helyes megoldásnak, úgyhogy
felkapta Bartyt, mintha csak egy gazdátlan kutyakölyök lett volna, aztán lerakta az új
környezetében, és elvárta tőle, hogy érezze ott jól magát. Persze bizonyos értelemben
Barty boldog is volt az új világában, de voltak nagyon rossz pillanatok is, például amikor
régen olyan nagyon beteg volt. Giles a mai napig emlékezett rá, mennyire felháborította,
amikor hallotta, hogy a dadus letagadja a szülei előtt, és utcakölyöknek nevezi Bartyt, a
szülei pedig elmennének anélkül, hogy erről bármit is tudtak volna. Valóban el is mentek
volna, ha ő el nem mondja nekik.
És az iskolában is olyan gonoszak voltak vele a gyerekek, az is nagyon nehéz lehetett.
Mi történik majd, amikor felnő? Ami már csak néhány év. A Lytton családdal marad mint
az egyik lányuk, vagy végül hazatér a saját családjához? Biztos, hogy nem, habár gyakran
beszélt vágyakozva róla. Csak éppen nem működne a dolog. Barty már nem hasonlított
rájuk, egyikükre sem. Billy igazán helyes fickó volt, de fényévek voltak közte és Barty
között, iskolázottságban, és… viselkedésben meg a beszédmódjukban. És vajon kihez
megy majd férjhez? Olyan valakihez, akit Celia is elfogad, vagy inkább olyan emberhez,
akit a saját anyja meg a testvérei jól ismernek? Ez borzasztó nehéz helyzet lesz. Egyébként
sokan szívesen feleségül vennék majd, az biztos. Olyan csinos és vidám, Giles nem is
ismert még egy olyan lányt, akinek a társaságát ennyire élvezte volna.
Ez a nyár remek volt. Megtanította Bartyt teniszezni, és kiderült, hogy egész jól játszik,
a nagyanyja pedig lovaglóleckéket adott mindkettőjüknek. Barty először láthatóan félt, de
összeszorította a fogát, és csinálta, amit kell, ahogy Lady Beckenham utasította őket. És
egy-két hét után már ügyesen poroszkált, sőt ügetett. Nem olyan jól, mint az ikrek, akik
mintha lóháton születtek volna, annyira bátran, könnyedén és kecsesen ülték meg a
pónijukat. Olyan ügyesek voltak, hogy Lady Beckenham még egy pónit vett, hogy
mindegyiknek saját lova legyen. Benevezte őket az összes helyi lovasversenyre, és a
hónap végére egy sor vörös rozetta díszelgett a pónik istállójában a kantártartón.
– De haza akarok menni – jelentette ki most Barty –, mert az anyukám nincs jól.
– Igazán? Sajnálom.
– Már akkor sem volt jól, amikor lejöttünk ide. Frank írt a múltkor, hogy nagyon
pocsékul van, és beszéljem rá, hogy orvoshoz menjen.
– Nem is volt orvosnál? – kérdezte hitetlenkedve Giles. – Amikor már hetek óta beteg?
Mi a csudáért nem?
– Azért, Giles – válaszolt Barty fáradt beletörődéssel –, mert nem engedheti meg
magának. Ez az oka.
– Te jó isten! – hüledezett Giles. – Ez egyszerűen szörnyű!

– Lily, vedd a kabátodat!
– Minek? Én jól érzem itt magam.
– Kincsvadászat. Nagyon nagyszabású.
– Jack, kicsit már belefáradtam a kincsvadászatba.
– De ez nagyon különleges. Eddig harmincan vagyunk, úgy értem, harminc autó, és az
első nyom a Buckingham-palotánál van. Gyere drágám, különben mi leszünk az utolsók!
– De ugye nem verseny?
– Dehogynem. Különben semmi értelme a kincsvadászatnak.
Lily a férfi kipirult arcába nézett. Jack túl sokat ivott már, neki pedig zsúfolt napja lesz
holnap. Megrázta a fejét.
– Nem, Jack, sajnálom, én tényleg nem akarok menni. De te menj csak!
Ez volt az első alkalom, hogy ezt mondta. Hogy nem volt hajlandó valahová elmenni a
férfival. Jack egy pillanatig némán meredt rá, döbbent arccal. Aztán vonakodva
megszólalt:
– Nem, nem akarok nélküled menni, Lily. Ha te nem jössz, akkor kénytelen leszek
kihagyni.
Lily nem számított erre. Azt hitte, a férfi elmegy nélküle, durcásan, mint egy kisfiú.
Őszintén meghatódott.
– Nos… akkor talán megyek mégis. Várj, kimegyek a ruhatárba a kabátomért! Elég
hűvös van augusztushoz képest.
– Lily, te remek lány vagy! – jelentette ki Jack.

– Te jó isten! – kiáltott fel Oliver. – Ezt nézd!
 Celia átvette az újságot. A Daily Mail első oldalán volt egy fotó, amelyen, úgy tűnt,
közel ötven autó zsúfolódott össze a Buckingham-palota előtt, egy másik képen pedig egy
csomó fiatal férfi és nő lógott ki az autókból. Úgy néztek ki, mint akik túlságosan sokat
ittak. A képaláírás így szólt: A forróvérű aranyifjak hűvösre kerültek.
– Ez nem Jack barátja, Harry Cholmondley? – kérdezte Oliver.
– Hol? De igen, azt hiszem. Akkor valószínűleg Jack is ott volt.
– Szerencséje van, ha nem zárták be, amennyiben ott volt – jegyezte meg Oliver. –
Hallgasd csak. „A hatalmas ricsajt, amint hajnali egykor negyven autó érkezett őrült
fékcsikorgással a Buckingham-palotához, hallani kellett, hogy egyáltalán elhiggye az
ember, számolt be róla egy járókelő. Aztán egy csomó fiatal férfi és nő ugrott ki az
autókból, és fel-alá kezdett rohangálni a kerítés mentén, és kiabálva, lökdösődve
berontottak az őrbódékba, nyomok után kutatva egy kincsvadászat során. Az őrség
kapitánya kiállította az összes mozgósítható emberét, és erősítést is kért, azt gondolván,
hogy ostrom alá vették a palotát. A fiatalok végül eloszlottak, miután megtalálták a
Victoria-emlékmű lábánál a nyomot, amelyet kerestek, és az továbbküldte őket a Trafalgar
Square-re. Időközben azonban néhányukat előállították. Többek között Viscount
Avondeant, Lord Forrestert, a nagyságos Henry Parkert, és…” Jaj, istenem!
– Jack? – kérdezte Celia, látva Oliver arckifejezését.
– „És Jack Lyttont, a köztiszteletben álló kiadócsalád tagját, barátnője, Lily Fortescue,
az ismert színésznő társaságában”…
– Ismert? – kiáltott fel Celia. – Igazán…
– Celia, kérlek! „Egy magas rangú rendőrtisztviselő úgy nyilatkozott, hogy értelmesebb
viselkedést várnának el tőlük, habár hozzátette, hogy az incidens inkább csak a jókedvük
megnyilvánulása volt, és nem származott belőle nagy kár.” Istenem, mit gondolsz, mit
kellene tennem? – töprengett Oliver.
– Semmit – felelte Celia fáradtan. – Jack komplett idióta, de már harmincöt éves, és te
nem vagy az apja.
– Alig tudom elhinni, hogy már annyi idős – jegyezte meg Oliver. – Amikor arra
gondolok…
Celia felállt.
– Ne haragudj, Oliver! Ki kell hoznom valamit a szobámból, mielőtt elindulunk a
kiadóba.
Épp hogy csak beért a fürdőszobába. Ez rémes volt. Egyre erősebben émelygett. Nos…
már nem tart sokkal tovább. Egy pillanatra leült az ágy szélére, és próbálta összeszedni
magát. Aztán lassan lement a földszintre. Oliver az előcsarnokban állt, és a kesztyűjét
húzta fel dühösen.
– Lehet, hogy már harmincöt éves, amint mondtad, és lehet, hogy nem vagyok az apja,
de nekem kell letennem az óvadékot érte. Az ügyvédje épp most hívott fel.
– Óvadékot? Micsoda ostobaság!
– Nem igazán. Az országnak vannak törvényei, és Jack megsértette őket, ráadásul nagy
nyilvánosság előtt. Be kell tartani a formaságokat. Úgyhogy én a Bow Streetre megyek,
neked pedig magadnak kell valahogy eljutnod a kiadóba.
– Rendben.
Celia megkönnyebbült. Így legalább, ha megint hányni fog, Oliver nem szerez róla
tudomást. Az asszony túl gyenge volt, és túl nyomorultul érezte magát, hogy sok
figyelmet szenteljen Jacknek.
– És ma délelőtt lesz egy találkozóm is Gill-lel. Ebédre visszaérek.
– Jól van.
Celia végül eldöntötte, hogy elveteti a babát. Ezt kell tennie. Ez volt az egyetlen ésszerű
megoldás. Fenntartásai ellenére felhívta Bunty Winningtont, és megkérdezte tőle az
orvosa nevét egy barátnője számára. Bunty nagyon segítőkész volt, nemcsak a nevét adta
meg, hanem a telefonszámát is.
– Mondd meg a barátnődnek, hogy ne aggódjon, drágám! Csodálatos orvos, megfelel a
lehető legmagasabb szakmai elvárásoknak, és nem kell félni, hogy bárki is bármit
megtudhat tőle. Feltéve, hogy te is diszkrét vagy, persze. Viszont drága, most hétszáz font.
Mondd meg a barátnődnek, hogy a készpénzt szereti!
Az orvoshoz készült aznap délelőtt Celia. Bayswaterben volt a rendelője. Általában,
mondta Bunty, egy héten belül megvolt a műtét.
– Van, amikor még előbb is. És a következő napon haza lehet menni. Kicsit kimerült
lesz, mondd meg a barátnődnek, de máskülönben nem vészes. Igazából olyan, mint egy
fájdalmasabb havivérzés. Sok szerencsét, drágám! Úgy értem, a barátnődnek.
Tehát egy hét múlva… már túl lehet rajta.

– Tíz font? Rendben van. Tessék. Remélem, így rendben vagyunk.
– Nagyon szépen köszönöm, uram. Felhozatom a testvérét.
– Öö… Miss Fortescue itt van még?
– Ki? Ja, a színésznő. Nem, ő már több órája elment. Őrmester, hozza fel Mr. Lyttont,
legyen szíves! Vádat emelnek majd ellene, Mr. Lytton, a közrend megzavarásáért.
– Értem – mondta Oliver. – Nos, köszönöm.
A hányinger kerülgette.
– A hányinger kerülget – mondta később Jacknek. – Felháborító módon viselkedtél.
Gondolom, részeg voltál…
– Wol, ne kezdd már! – válaszolt gyászosan Jack. Néhány éve ő is átvette a gyerekektől
ezt a nevet. – Bárkivel megeshetett volna. Csak egy kis balszerencse.
– Balszerencse? Olyan felfordulást csináltatok, hogy ki kellett hívni a királyi gárdát,
aztán becsuktak a börtönbe, és a nevedet megírták az újságok…
 – Tényleg? Te jó ég!
– Igen. És ez nem nagy dicsőség! Harmincöt éves vagy, Jack, az isten szerelmére, nem
tizenöt!
– Tudom, tudom. Sajnálom. Az segítene, ha azt mondanám, hogy ostoba voltam, és
soha többé nem teszek ilyet?
– Attól tartok, nem hinnék neked – vágta rá Oliver. – Miért csinálod ezt, Jack, mi a baj
veled?
– Valószínűleg az, hogy harmincöt éves vagyok – magyarázta gyászosan Jack. –
Harmincöt, és nem tudok semmit felmutatni. Lerészegedni és jól szórakozni, nagyjából
ennyi az egész. Pillanatnyilag nem valami rózsás az életem.
– Igazán? Mi a baj? Van állásod, egy rendes hely, ahol lakhatsz, és egy nagyon bájos
barátnőd…
– De hát hamarosan elveszítem az állásomat, nem igaz?
Oliver habozott. Végül azt mondta:
– Nem fogod elveszíteni. De az lehet, hogy… egy kicsit megváltozik. Mindenesetre én
is felelősnek érzem magam miatta. Nem lett volna szabad ilyen hamar ilyen nagy feladatot
bízni rád.
– Á, nem számít. És lehet, hogy már nincs barátnőm sem. Rettentő dühös volt rám…
– Gondolom. Értelmes lány ez a Lily.
– Ami pedig a lakást illeti… nos, átkozottul költséges. Mindig anyagi gondjaim vannak.
– Akkor vigyázz jobban a pénzedre – jegyezte meg szárazon Oliver. – Amúgy pedig
tudod, hogy bármikor hazajöhetsz. Ha igazán nem tudod fenntartani a lakásodat.
– Köszönöm, nem.
Oliver ránézett.
– Miért nem? Hiányzol nekünk.
Csend.
– Jack. Valami baj van? Biztosíthatlak, nagyon örülnénk, ha visszajönnél a Cheyne
Walkra. Legalább egy ideig. Celia boldog lenne, ő különösen hiányol. Nagyon felvidítod,
és…
– Oliver, nem. De azért köszönöm.
– Legalább ma este vacsorázz velünk, és beszéljük meg!
– Inkább nem szeretnék.
– Mit, velünk vacsorázni?
– Igen, ha már megkérdezted.
A kávéscsészéjébe bámult. Oliver figyelmesen nézte.
– Nem értem. Régen annyira boldog voltál nálunk…
 – Oliver – bukott ki végül Jackből. – Oliver, meg kell értened. Nem lakhatok többé
veletek.
– Velem?
– Nem. Hanem… hanem…
– Celiával?
Jack hosszú hallgatás után válaszolt:
– Nos… igen.
– De miért? Mindig is olyan jó barátok voltatok.
– Legyen elég annyi, hogy már nem vagyunk. Ó… nem számít. Nem lett volna szabad
bármit is mondanom. Sajnálom.
Oliver nagyon komolyan nézett rá az asztal fölött, aztán megszólalt.
– Nem, Jack, valóban. Nem mondhatsz bántó dolgokat Celiáról!
Jack némán rámeredt.
– Tudnod kell róla – mondta végül. – Muszáj.
Oliver nem felelt.
– Oliver, miért tűröd el? Hogy vagy képes elviselni?
– Jack, igazán nem tudom, miről beszélsz – jelentette ki Oliver. – De úgy gondolom,
beszéljünk inkább valami egészen másról! Például arról, hogyan akarod megoldani az
adósságod ügyét.

Az orvos, akit Blake-nek hívtak, émelyítően udvarias és együtt érző volt. Celia azt
mondta neki, ahogy Bunty utasította, hogy nem képes vállalni még egy terhességet.
– Természetesen megértem a dilemmáját, Mrs. ó, igen, Mrs. Jones. Számos nehéz
terhesség, komplikált szülések, súlyos szülés utáni depresszió. Valóban nem kellene ezen
újra átesnie. A férjének, természetesen, fogalma sincs, hogy eljött hozzám, ugye?
Gondoltam. Jól van, jól van. Az abszolút diszkréció a jelszavunk. Nos, a klinikánk Surrey-
ben van. Godalming mellett. A háborúban utókezelő volt, és még mindig annak
használják. És van egy kis sebészeti szárny apróbb beavatkozásoknak. Petefészekciszták,
fibrómák, vakbelek eltávolítása, ilyesmi. Semmi komoly. Szeretném, ha odajönne ezen a
pénteken, tizenegyre. Ha a dátum, amelyet megadott, helyes, akkor nagyon kevés az
időnk. Három hónap után, amint azt bizonyára tudja, az ilyesmi nem lehetséges. Szombat
délre már otthon is lehet. Jobban szeretném, ha egyedül jönne, a saját autójával vagy
taxival. Úgy találjuk, hogy egy harmadik fél jelenléte az ilyen alkalmakkor egyszerűen…
nem kívánatos. Túlságosan felzaklat minden érdekelt felet. Nos… elhozta a
honoráriumot? Jó. Készpénzben? Kitűnő. Nos, viszontlátásra, Mrs. Jones. Találkozunk
péntek délelőtt.

Jasper Lothian egy padon ült az egyik szép füves téren Cambridge-ben, és a Times
Educational Supplementet olvasta, amikor megzavarta az egyik általa legkevésbé kedvelt
hang.
– Lothian professzor! Jó reggelt, uram. Milyen gyönyörű napunk van!
– Valóban – válaszolt Lothian, szó szerint még mélyebbre bújva az újságba.
– Remélem, jól szolgál az egészsége, uram.
– Igen, Mr. Stubbs, köszönöm. Nagyon jól.
– Örömmel hallom, uram. És Mrs. Lothian?
– Ő is a legjobb egészségnek örvend.
– Jól van. És a fia élvezi a…
– Igen, köszönöm, Mr. Stubbs. Nem szeretnék goromba lenni, de még sok olvasnivalóm
lenne ma délelőtt. Volna szíves…?
– Természetesen, uram. Elnézését kérem. Esetleg emlékszik Mr. Batesonra?
– Homályosan – válaszolt Lothian. – De…
– A háború elején járt ide. Kedves fiatalember. Mindenesetre pár napja hallottam róla.
Érdeklődött a következő öregdiák-találkozó felől. Épp most írtam neki.
– Igazán? Mr. Stubbs…
– Gondoltam, örülne, ha tudna róla, mert tudom, hogy tanította. És nem járt már itt a
háború óta.
– Ez igen sok fiatalemberről elmondható. Sok közülük már örökre távol is marad.
Sajnos.
– Így van, uram. Nagyon sajnálatos. Egy egész nemzedék veszett oda. Szörnyű.
Rettenetes.
– Igen, valóban.
Lothian feladta. Lerakta az újságot.
– Akart még valamit mondani, Mr. Stubbs?
– Nem igazán, uram. Csak azt gondoltam, talán érdekli. Hogy esetleg szívesen
találkozna vele. Fura, hogy újra jelentkezett. Ilyen hosszú idő után. És szerette volna
felvenni a kapcsolatot Miss Bartlett-tel.
A testbeszéd jó ismerője számára Lothian teste köteteket mesélt volna e hír hallatán. A
férfi mozdulatlanná dermedt, és átható tekintettel nézett Mr. Stubbsra.
– Miss Bartlett-tel?
– Igen, uram. Ő is az ön tanulócsoportjában volt, ugye?
– Nem –szögezte le határozottan Lothian.
 – Elnézését kérem, uram. Azt hittem. Nos, mindenesetre, Miss Bartlett címét kérte. Úgy
értem, Mr. Bateson.
– És… megadta neki?
– Nekem csak a szülei címe van meg, uram. Azt megadtam, igen. Ők továbbíthatják a
levelet, ha óhajtják, ha már nem lakik velük. Bár az is lehetséges. Ön nem tudja esetleg,
uram?
– Természetesen nem tudom –válaszolt Jasper Lothian. – Honnan tudhatnám?
Bocsásson meg, Mr. Stubbs! Most haza kell mennem.
Gyors léptekkel elindult. Hazaérve egyenesen felment a dolgozószobájába, megírt egy
levelet, borítékba rakta, felbélyegezte, és bedobta a legközelebbi postaládába. Aztán leült,
és bár még alig múlt tizenegy óra, felhajtott egy nagyon erős italt.

– Szeretnék hazamenni holnap – jelentette ki KM. – A többi gyerek már elutazott, és Jay
nagyon magányos lehet nélkülük. És persze hiányzik is nekem.
Celia fáradtan pillantott fel rá. Annyira jó volt itt tudni őt az irodában néhány napig!
Élvezni a csodálatos, józan eszét, tudván, hogy Oliverre is átragad belőle valami, mivel
KM kimond olyan dolgokat is, amiket Celia sosem merne. Hogy például Jacket nem lett
volna szabad megtenni főnöknek, és megengedni neki, hogy ilyen sok pénzt pazaroljon.
Hogy James Sharpe túl sokat költött színes illusztrációkra, amikor az egyszerű tusrajz is
megtette volna. Hogy Oliver esetleg fontolóra vehetné, hogy biztosítást köt becsületsértési
perek esetére, ahogy mostanában sok kiadó teszi. „Ezúttal már túl késő – mondta –, de a
jövőben melegen ajánlanám.” Hogy Peter Briscoe a maga lassú, megfontolt módszereivel
nem megfelelő ember azzal a láthatóan nagyon elszánt fiatal fickóval szemben, akit
Lothianék alkalmaznak. És végül, hogy a szerkesztők energikusabban kutathatnának az
ügynökségeknél a Buchananék lehetséges alternatívája után.
– Igaz, őszre már nem tudnánk kihozni, de ez nem ok arra, hogy ne is próbálkozzunk.
Karácsonyra még éppen hogy elkészülhetünk vele.
Celia tudta, ezt neki magának kellene csinálnia, de olyan nyomorúságosan érezte magát,
hogy az erejéből épp csak annyira futotta, hogy átvonszolja magát a napokon. De ez volt
az utolsó nap. Egy óra múlva elindul. És azzal vége lesz.
Próbált (és a legtöbbször sikerrel) úrrá lenni azon a bénító pánikon és végtelen
szomorúságon, amely beléhasított, valahányszor arra gondolt, ami történni fog.
Szándékosan elterelte a gondolatait, nemcsak a rá és a testére váró megpróbáltatásról,
hanem mindarról, amiben hitt és ami fontos volt neki. Arról a tényről, hogy ez a magzat
magában őrzi mindazt, ami csak megmaradt az ő boldog, extatikus szerelmi viszonyából,
vagy esetleg (és ez szintén nagyon is lehetséges volt) a házassága utolsó, szomorú
foszlányait. Képtelen volt arra gondolni, hogy szándékosan elpusztítja, brutálisan
megsemmisíti, kitépi, elhajítja, hogy megfosztja az élet, a jövő, a boldogság lehetőségétől.
A rá váró fájdalom, veszély, nyomorúság nem igazán érdekelte. Az lesz az ő büntetése, és
szinte örült neki. És egy óra múlva – nem, már nincs is egy egész óra – a beavatkozás
elkezdődik. Az értelem, a józan ész, az ésszerűség nevében, mondogatta magában. Hogy
ha túl van rajta, újrakezdhessen mindent. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, a
szabadsághoz vezető egyetlen út.

– Szervusz, anya! Hogy vagy? Annyira örülök, hogy látlak!
Sylvia a szomorúság és büszkeség fura elegyével nézett a lányára. Olyan gyorsan nő,
olyan magas máris, és olyan csinos! Kezd nőiesebbé válni az alakja, vette észre Sylvia. A
haja hosszú bubifrizurára volt csinosan levágva, a bőre aranybarnára sült a nyári napon,
kicsi, egyenes orrát apró szeplők borították. Már nem gyermek, már majdnem nő. Bájos,
okos, szép nő. És neki szinte semmi köze nincs ehhez. Lehet, hogy Barty az ő lánya, de
Celia teremtménye. Ezt nehéz volt elviselnie. De… Sylvia gondolatban megrázta magát.
Természetesen nem irigyli Bartytól. így is büszke rá.
– Jól vagyok, drágám – válaszolta. – Igazán.
– Nem úgy nézel ki.
– Pedig jól vagyok.
– Frank írta, hogy megint nagyon rosszul voltál.
– Néha előfordul.
Barty komoly arccal bólintott.
– Igen, tudom. Emlékszem, amikor… nos, mindenesetre, anya, el kell menned doktor
Perringhez. Celia néni orvosához. Már minden meg van szervezve. Daniels eljön érted
hétfőn, és elviszünk a rendelőbe. A Harley Streetre.
– Barty, ne hétfőn, drágám!
– Miért ne? Mi a csudáért ne?
– Mert… mert… – Sylvia elakadt. – Csak mert akkor nem jó. A… tudod… Amiatt,
amiről épp most beszéltünk.
– Értem. De azt hittem, éppen akkor vagy olyan nagyon rosszul. Akkor fáj olyan
nagyon.
– Úgy is van, Barty. De olyankor nem mehetek az orvoshoz. Nem igaz?
Barty némi gondolkodás után azt mondta:
– De legalább beszélhetnél vele. És ő láthatná, hogy olyankor mennyire rosszul vagy.
Még jó is lenne szerintem bizonyos szempontból.
– Barty…
– Nem, anya. Szerintem el kellene mennünk. Doktor Perring végül is orvos, és Celia
néni azt mondja, ők nem jönnek zavarba semmitől. Most pedig csinálok neked egy csésze
teát. A szakácsnő küldte neked ezt a finom tortát és a húsos pitét ebédre. És olyan szép idő
van, kiülhetünk a napra, és elmesélem neked, mi mindent csináltam. Tudok lovagolni,
anya, rendes lovon. Lady Beckenham megtanított. Giles pedig megtanított teniszezni. És a
jövő hét végén mindnyájan lemegyünk a tengerpartra, Cornwallba. Gyere, hadd segítselek
fel a lépcsőn! Te jó ég, de sovány vagy! A tortát mind neked kell megenned!

A két levél ugyanazon a napon érkezett a Bartlett-házba.
– Ez Lothian professzortól jött – mondta Mary Bartlett.
– Akkor bontsd ki!
– Rendben. Mindkettőnknek szól.
– Add ide!
Felnyitotta a borítékot, és elolvasta a levelet. Aztán megszólalt:
– Nem is tudom. Kicsit komplikáltan hangzik. – Átadta a levelet az asszonynak. – Te
mit gondolsz?
Az asszony kétszer is elolvasta, nagyon lassan.
– Nem tudom. Semmi esetre sem akarom Susannah-t felzaklatni.
– Nem, persze, hogy nem. De nem szívesen bontom fel a postáját.
– Én sem. De ha ezt kéri Lothian professzor… ellenőriznünk kellene.
– Úgy gondolod?
– Határozottan. Igen. Később mondhatjuk, hogy véletlen volt. Nem fog haragudni érte.
– Rendben van – mondta Mr. Bartlett. – Itt is van. Ha ettől a férfitól jött… nos, akkor
lehet, hogy felzaklatja Susannah-t.
Felbontotta a levelet, és figyelmesen elolvasta. Aztán felpillantott.
– Tőle jött. Úgyhogy, azt hiszem… Szerinted?
– Nem is tudom – válaszolt aggódva Mary Bartlett, és kiment a konyhába, hogy
felmosson.

– KM, negyedóra múlva indulok. Hallottam, mit mondtál a hazautazásról, de nagyon
szeretném, ha meggondolnád magad, és maradnál még néhány napot.
– Celia, sajnos nem tehetem. Aggódom Jay miatt.
– Hát persze. De olyan csodálatos, hogy megint itt vagy, mint a régi szép időkben! Nem
is vettem észre, milyen magányos vagyok, amíg újra itt nem voltál velem. Nem tudnál
legalább a nap végéig maradni?
– Dehogynem. Mivel te nem leszel itt. Hová mégy?
– Egy megbeszélésre néhány könyvkereskedővel Guilfordba. És ott alszom egy
barátnőmnél. Holnap délelőtt jövök haza.
– Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg KM halkan, becsukva az ajtót maga mögött. –
Muszáj így rohangálnod? Kicsit könnyedebben kellene venned a dolgokat.
– KM, hozzám az nem illik – jelentette ki Celia, kipréselve magából egy mosolyt, aztán
hirtelen kitört belőle a sírás.
KM ránézett, aztán leült az egyik kanapéra, megveregette maga mellett a helyet, és
kitárta a karját. KM általában nem mutatta ki az érzelmeit, úgyhogy Celia még ilyen
elesett állapotában is elcsodálkozott rajta. Engedelmesen leült a sógornője mellé.
– Sajnálom – szabadkozott. – Nagyon sajnálom.
– Ugyan – mondta KM, és átölelte Celiát. – Valami baj van, ugye? Úgy értem, a
terhességen kívül.
– Igen – felelte Celia, és kifújta az orrát. – De… nos, nem beszélhetek róla. Sajnálom.
– Miért nem? Remélem, nem gondolod, hogy megbotránkoznék vagy netán elítélnélek?
Celia komolyan nézett rá. Tudta, hogy általában nem kellene ettől tartania. Mindennél
jobban vágyott arra abban a pillanatban, hogy megnyílhasson, és a másik nő pragmatikus
bölcsességére támaszkodhasson. De nem lehetett. Hiszen az ő szeretett és mélységesen
tisztelt testvérét árulta el. KM-nek erről nem beszélhet.
– Szó sincs róla – felelte Celia. Felegyenesedett, és kifújta az orrát. – Dehogy
gondolom. És… nem valami súlyos dolog. Komolyan. Most mennem kell. Lent van az
autóm.
– Te magad vezetsz?
– Természetesen, KM, nem vagyok beteg. Remélem – tette hozzá gondosan, mivel ezt is
átgondolta.
KM tudta, hogy várandós, és azt is tudná, hogy elutazott. Lehet, hogy máris sejt
valamit. Elő kell készítenie a talajt. Te jó isten, ez a viszony a csalás mesterévé tette!
– Hogy érted?
– Nem is tudom. Csak kissé furán érzem magam. Iszonyatosan hánytam ma reggel,
gondolom, emiatt van. Mindegy, indulnom kell.
Úgy érezte, ha kijut a szerkesztőségből, és az autójában ül, jobban lesz. Akkor már nem
lesz visszaút. Tudta, hogy nincs más megoldás. Nem tehet mást.
– Viszlát, drága KM! Hamarosan látjuk egymást. Remélem, nemsokára az anyámnál
tölthetek egy kis időt. Esetleg amikor a gyerekek Cornwallban lesznek.
– Rendben.
Indulj, Celia, menj ki az ajtón! Akkor már csak le kell menned a lépcsőn, beülni az
autóba, és azután…
– Lady Celia.
– Igen, Mrs. Gould.
– Ezek a kefelevonatok éppen most érkeztek. Mr. Lytton kifejezetten azt kérte, hogy ön
nézze át őket.
 – Nem lehet. Most nem érek rá.
Fura felháborodást érzett, hogy valami esetleg az utolsó pillanatban visszatarthatja.
– Ezek Lady Annabell könyvének a kefelevonatai. Mr. Lytton a lelkemre kötötte,
győződjek meg róla, hogy ön megnézte őket.
– Ó… – habozott.
Ezek valóban létfontosságúak voltak. Volt néhány dolog, ami miatt különösen aggódott
Celia: a fejezetek fejléce, a jegyzetek szedése, ezek azt a fajta figyelmet igényelték,
amilyenre csak ő volt képes. És csak félórába telne. Nem kell az egész átkozott könyvet
átnéznie. Jobb lesz, ha most mindjárt megcsinálja. Máskülönben rettentő nagy baj lehet
belőle a jövő héten. Az élet megy tovább. Legalábbis a nagy része… Beletörődve, hogy
még harminc perccel meghosszabbodik a szenvedése, újra leült, és a ceruzája után nyúlt.

– Tehetnénk valamit, hogy felgyorsítsuk ezt a dolgot? – kérdezte Jasper Lothian.
Howard Shaw ránézett. A férfi rendkívül feldúltnak látszott. Nagyon sápadt volt, és
mindig hullámos haja most úgy nézett ki, mintha már egy hete nem fésülte volna meg.
Még a keze is sápadtnak látszott. És karomszerűnek. Igazán nem volt valami vonzó férfi.
De… ő volt az ügyfél.
– Nos, tíz napot adtunk nekik, ha emlékszik. Hogy válaszoljanak a legutóbbi levelemre.
– Amelyben azt írta…
– Hogy bírói végzésért folyamodom, ha nem adnak írásos nyilatkozatot arról, hogy a
könyvet jelentősen átírták vagy bezúzták.
– Értem. Jobban örülnék, ha nem várnánk addig. Megírta nekik, hogy van tíz napjuk?
– Nem. De általában szoktak hagyni némi időt.
Lothian ránézett.
– De még nem jelentkeztek? Semmi hír róluk?
– Semmi.
– Itt most nincs helye az udvariaskodásnak, Mr. Shaw, Azt akarom, hogy leállítsák a
könyvet.
– Nos – válaszolt Howard Shaw –, ha azt akarjuk, hogy a meghallgatáson jelen
legyenek mindkét fél képviselői, az is eltart még jó néhány napig. A bíró el akarja majd
olvasni az anyagot, és meggyőző bizonyítékot kér arra, hogy indokolt a bírósági letiltás.
– És ha nincs ott egyik fél sem? Úgy nem lenne gyorsabb?
– Nos… – Shaw habozott – folyamodhatunk ex parte eljárásért is.
– Az micsoda?
– Olyan meghallgatás, amelyen csak mi vagyunk jelen. De ez nagyon szokatlan az
ilyenfajta ügyekben, és általában csak vészhelyzetben használják, hogy a másik félnek ne
legyen ideje felkészülni és megjelenni a bíróságon.
Lothian a homlokát ráncolva mondta:
– Ez szimpatikusnak tűnik. De hogy lehet elintézni?
– Úgy lehet elintézni, hogy folyamodunk egy szinte azonnali meghallgatásért.
– De a bíróság miért egyezne bele? Ezt nehezen tudom elképzelni.
– Úgy, hogy nem szólnánk róla nekik.
– Ez legális?
– Elakadhat egy levél. Arra hivatkozhatnánk, hogy nagyon sürgős az ügy, és a másik fél
még mindig nem keresett meg minket. Ez igaz is.
Lothian habozott. Aztán azt mondta:
– Szerintem ezt kellene tennünk.
– Jól van – válaszolt Howard Shaw. – Azonnal hozzákezdek a dologhoz.

Celia az irodájában ülve a kefelevonatokra próbált koncentrálni, amikor az első fájást
megérezte. Nem törődött vele. Összevonta a szemöldökét, és megpróbált kényelmesebben
elhelyezkedni a széken. De a fájdalom újra jelentkezett, ezúttal kissé erősebben. Celia
hátradőlt, és befelé figyelt. A harmadiknál már tudta. Érezte ezt már korábban is. Ez a
lehetséges vetélés fenyegető jele. Vetélés! Amiért fohászkodott, amire vágyott; hogy a sors
maga oldja meg a dolgot, anélkül hogy bármiféle kegyetlen, brutális beavatkozást
igényelne az ő részéről. Nem kell mást tennie, csak éppen nem venni tudomást a jelekről.
Ennél többre nem is volna szükség. Nem kellene kimennie Godalmingba, hogy alávesse
magát a műtétnek, és aztán együtt kelljen ezzel a tudattal élnie egész életében. Csak annyit
kell tennie, hogy itt marad, dolgozik tovább, aztán esetleg körbesétál a háztömb körül,
mielőtt hazahajtana. Esetleg kerülő úton menne haza, és otthon sem feküdne le rögtön,
hanem elfoglalná magát valamivel, mondjuk rendbe rakná az egész íróasztalát, amit már
régóta ígérget magának, vagy tenne még egy rövid sétát, mielőtt arra kényszerülne, hogy
lefeküdjön és orvost hívjon.
Akkor elveszítené a babát, és sem Oliver, sem Sebastian nem tudná meg soha. Ő pedig
eldönthetné, mit kezdjen a házasságával és a jövőjével, anélkül hogy korlátozná ez a
bonyolult, zavaros dolog, amely szinte elviselhetetlen fájdalmat okoz majd valakinek,
ugyanakkor senkit sem tesz maradéktalanul boldoggá.
Itt volt a megváltás. A bajba jutott nők istene meghallgatta az imát, és válaszolt rá.
Térden állva kellene megköszönnie.

Oliver meglátta dr. Perring autóját a ház előtt, miközben kocsijával leparkolt. Aggódva
nézett rá, tűnődve, vajon mit jelent az orvos látogatása. Becsapta a kocsija ajtaját, és szinte
futott a házhoz vezető járdán be a házba. Brunson üdvözölte és elvette a kabátját.
 – Miért van itt doktor Perring, Brunson? Ki beteg?
– Lady Celia lepihent, Mr. Lytton. Ő utasított, hogy telefonáljak doktor Pcrringnek. Úgy
negyedórája érkezhetett.
– És nem tudja, hogy miért?
– Nem, uram.
– A gyerekek mind jól vannak?
– Tökéletesen, uram. Ha jól tudom, Miss Barty látogatóba ment az édesanyjához, Giles
úrfi az emeleten van, az ikrek pedig egy partin.
– Értem. Nos… a dolgozószobámban leszek, Brunson, ha doktor Perring keresne.
Dr. Perring pár perc múlva bekopogott hozzá.
– Oliver! Örülök, hogy látom. A felesége azt kéri, menjen fel hozzá, amint tud.
– Jól van?
– Elég jól. Remélem. De ő majd elmond mindent.
Az orvos mosolygott. Oliver ettől felbátorodott. Kettesével szedve a lépcsőfokokat
felment az emeletre, hogy megnézze a feleségét. Celia a párnáin hevert, sápadt volt, de
furán boldognak látszott. Megveregette az ágyat maga mellett, és megfogta a férfi kezét.
– Oliver – szólalt meg –, valamit mondanom kell neked.

A tökéletes megvilágosodás pillanata volt, amikor rájött, hogy nem tudná, nem is
akarná, egyszerűen nem képes hagyni, hogy elvetéljen. Ahogyan nem lett volna képes,
most már világosan látta, elmenni a megbeszélt időpontban Mr. Blake-hez. Ott ült, amint
egy újabb fájdalom jött és ment, és arra gondolt, vagyis inkább próbált arra gondolni,
mennyire örül, és ez a fájdalom egyben milyen megkönnyebbülés – és akkor egyszer csak
elfogta a rémület a baba elvesztésének gondolatára. Mert annak ellenére, hogy rengeteg
problémával kellett miatta szembenéznie, rengeteg döntést meghoznia, rengeteg fájdalmat
okoznia másoknak, Celia mégis akarta ezt a gyereket; vadul és szenvedélyesen. Akarta, és
biztonságban akarta tudni. Gondoskodni akart róla, szeretni akarta. Nem tudta volna
megmagyarázni, hogy miért. Csak annyit érzett, hogy ha egy gyerek általában a szeretet
kifejezése – mint ahogy valóban az –, akkor ez a gyerek egy igen hangos és erőteljes
megnyilvánulás.
Celia tudta, hogy az utóbbi pár hónapban egyáltalán nem viselkedett dicséretreméltóan.
Azzal, ha kényszeríti magát, hogy végigszenvedje ezt a megpróbáltatást, úgy érzi majd,
hogy legalább egy kicsit vezekel. Ám ez egyáltalán nem volt logikus. Kétségkívül
Sebastian és Oliver is jobban szeretné, ha nem tudna róla semmit. Erről a gyerekről, erről
a fura, félig törvénytelen gyerekről. De azt sem akarták volna, hogy szándékosan
elpusztítsák. Cellának nem volt joga ezt tenni. Egyikükkel sem. Jogot formálhattak rá.
Legalábbis egyikük – és ő nem tagadhatta meg tőlük ezt a jogot. És miközben rettegett a
pillanattól, amikor Sebastian majd megtudja, biztos volt benne, hogy ezt kell tennie.
 Ez volt talán az egyetlen jó dolog, ami az egész ügyből származott.
– Doktor Perring azt mondja, hogy legalább két hétig ágyban kell maradnom. Teljes
ágynyugalmat rendelt. A fájdalom már szűnőben van. És…
– És nincsenek más jelek? – kérdezte tapintatosan Oliver.
Mindig is zavarban volt minden intimitástól. Ez volt az egyik oka, hogy sosem sejtette
Celia egyik terhességét sem. Eleinte a nő ugratta ezért, nyíltan beszélt – vidéki lány lévén
– a testéről és a teste működéséről, de ezzel állandóan zavarba hozta Olivert, úgyhogy
felhagyott vele. Még a szülés is rejtély maradt a férfi számára, és bár Celiát meglepte, sőt
néha ingerelte, hogy a férje elfordult, amikor ő valamelyik gyermeküket szoptatta,
ráhagyta, és soha nem tette szóvá.
– Nem. Semmi. De fennállt a vetélés veszélye. Valójában még mindig. De…
– Olyan boldog vagyok! – mondta a férfi. Az asszonyhoz hajolt, és megcsókolta. –
Olyan nagyon boldog!
Celia pedig nem akarta megzavarni a férfi boldogságát, bár nem tudta biztosan, meddig
tart. De közben egy pillanatra ismét elfogta a pánik, amint arra gondolt, vajon helyesen
cselekedett-e. Ám nem sokkal később álomba merült, és bár még mindig sok minden
aggasztotta, jobban aludt, mint hetek óta bármikor; mélyen és álomtalanul. Utána pedig
felfrissülve ébredt, és újra erősnek érezte magát.

 28. fejezet
KM felemelte a telefont, és tárcsázta Sebastian számát. Ártani nem árthat, próbálta
meggyőzni magát, viszont lehet, hogy használ. Érthetetlennek találta a férfi árulását.
Olyan sokszor kifejezte lojalitását a Lyttons iránt. Annyira elégedett volt azzal, ahogyan a
könyveit gondozták, sőt Celia szerint még azt is tervezte, hogy teljesen lemond a második
könyve szerzői jogdíjáról. Akkor most hirtelen miért? Persze a férfiúi ego a szerzői egóval
kombinálva kiszámíthatatlan dolgokra képes. De úgy tűnt, olyan jó barátja a családnak is,
hiszen hozzátartozott Oliver és Celia társaságához. Barty állandóan róla beszélt meg a
könyveiről. KM úgy gondolta, nem tehet semmit, de nem tartotta valószínűnek, hogy
Oliver, aki híres volt a büszkeségéről, személyesen próbálta volna meggyőzni a férfit.
– Ne felejtsétek el, hogy mindig a szerzők az elsők! – mondta neki és Olivernek Edgar
Lytton, amikor még tanulták a szakmát az ő irányítása mellett. – Ők a mi vagyonunk.
Gondosan őrizzétek, kényeztessétek őket! Nélkülük nem érünk semmit.
KM azt gyanította, hogy Sebastiant nem kényeztették eléggé.
Egyébként kitűnően érezte magát. Hétfő délelőtt volt, és csak ő volt az egész kiadóban.
Legalábbis azon az emeleten. Oliver néhány másik kiadó vezetőjével találkozott, hogy
megbeszéljék, összefogjanak-e a nyomdák felháborító követeléseivel szemben, Celia
pedig még mindig otthon feküdt. Egész hétvégén ágyban maradt, meglepő módon
engedelmesnek bizonyulva. A gyerekeknek egyszerűen azt mondták, hogy nincs túl jól, és
bár Oliver kurtán fogadta KM gratulációját, nem volt hajlandó a témáról beszélni.
Meglehetősen feszültnek tűnt, de ez végül is természetes volt. Nagyon aggódtak Celia
miatt, mivel már volt korábban vetélése. Dr. Perring mindennap meglátogatta, szombaton,
amikor az asszony görcsökre panaszkodott, kétszer is. De ma reggel mintha már jobban
lenne, mondta Celia, és közben KM-re mosolyogott.
– Nincs említésre méltó vérzés sem. Úgyhogy… nos, bizakodom. – Azzal lekopogta az
éjjeliszekrény tetején. – Annyira hálás vagyok, hogy maradtál, KM! – tette hozzá. – Ez
nagyon rendes tőled. És mivel Jay holnap feljön anyával, miatta sem kell túlzottan
aggódnod. Itt is lakhat, akkor jól érezné magát, egyáltalán nem lenne magányos. Akár
Cornwallba is elmehet velük, ha akarod.
– Abban nem vagyok biztos – jelentette ki sietve KM, miközben a beáramló dagály,
óriási hullámok és örvények képe váltotta egymást a képzeletében. – Szerintem addigra
újra Ashinghamben leszünk.
– Ahogy gondolod. Mindenesetre ne aggódj miatta!
– Gondolom, az anyád azért jön fel hozzád látogatóba, mert hallott a babáról – jegyezte
meg KM.
– Igen. Valahogy úgy – válaszolt Celia.
KM-nek nagyon kellemesen telt a hétvége. Szombaton este színházban volt Gordon
Robinsonnal, megnézték Lewis Cassont és Sybil Thorndike-ot a III. Richárdban, utána
pedig vacsorázni mentek. Vasárnap délután sétát tettek a Hampstead Heathen, és
meguzsonnáztak a Jack Straw’s Castle-ban. Az asszony egyre jobban élvezte a férfi
társaságát. Rendkívül művelt volt, például összehasonlította ezt a III. Richárdot egy másik
előadással, amelyet Stratfordban látott egy évvel korábban.
– De a mai vitathatatlanul jobban tetszett nekem. Több volt benne a humor. Vagyis
inkább a szellem, úgy mondanám.
És nagyon jó volt, hogy KM egyenlő félként beszélgethetett valakivel. Egy érdekes
egyenrangú féllel. Még Jay iskoláztatásának bonyolult kérdését is sikerült nagy
vonalakban áttekintenie vele. A férfi egyetértett KM-mel, hogy a bentlakásos előkészítő
iskolák embertelenül kegyetlenek, és nem volna szabad Jay-t ilyen iskolába küldeni.
– De úgy gondolnám, hogy tizenhárom évesen, ha valóban olyan okos, mint ahogy
mondja, és ha anyagilag tudja vállalni, akkor járhatna magániskolába. Magam félnapos
iskolába jártam. Tandíjat kellett ott is fizetni, de mégis hiányzott belőle a bentlakásos
magániskolák presztízse. Ez később kétségtelenül hátrány volt nekem. Biztos vagyok
benne, hogy Jay édesapja ezt nem akarná.
KM azt felelte, hogy talán valóban nem, és megköszönte a férfinak a figyelmességét.
– Annyira nehéz az ilyen dolgokban egyedül dönteni.
– Természetesen – válaszolt a férfi. – Nekem sem ismeretlen a magány. Megértem, és
együtt érzek önnel.
Ez különös módon megindító megjegyzés volt.
ATocaderóban vacsoráztak, és a férfi beleegyezett, hogy megigyon egy-két pohár bort.
– De nem többet! Rendkívül gyorsan a fejembe száll. Kettőnkre – mondta aztán, a nőre
emelve a poharát, nem félénken vagy zavarba ejtőn, hanem elbűvölően és egészen
komolyan.
Másnap, miközben a Heathen sétáltak, a nő megbotlott, és a férfi a könyöke alá nyúlt,
hogy megtartsa, és utána is jó darabig még ott tartotta a kezét. Milyen abszurd, gondolta
KM, hogy ilyen lányosan és ostobán örüljön egy ilyen gesztusnak. De hosszú idő telt már
el azóta, hogy bárki akár csak ránézett volna, nemhogy udvarolni próbált volna neki.
Magányos élete első éveiben fizikai frusztrációt érzett. Legalább annyira hiányolta a
szeretkezést is Jagóval, mint a férfi társaságát. De az idő és a magány szinte teljesen
megszabadította ezektől az érzésektől. Most hirtelen ismét feléledt a teste, és szinte
akarata ellenére elképzelte a fizikai kapcsolatot Gordon Robinsonnal. Elképzelte, és
vágyott rá, ugyanakkor rettegett tőle, hogy a férfi valamilyen módon megérzi ezt. Az
egyetlen felhő a hétvége egén az volt, amikor a férfi kijelentette, hogy aznap rendkívüli
módon élvezte a reggeli misét.
– Igyekszem elmenni havonta legalább egyszer egy másik templomba. Csodálatos volt a
prédikáció a hit próbájáról. Rendkívül lelkesítő téma, mindig is úgy gondoltam.
KM-nek nem volt bátorsága bevallani, hogy neki már nem volt hite a próbatételhez.
Sem azt, hogy évek óta nem járt templomban, csak karácsonykor. Néhány órán át aggódott
emiatt, de aztán nem foglalkozott vele. Nem arról volt szó, hogy igazi kapcsolatra akart
volna lépni Gordon Robinsonnal. Csak barátok voltak, akik élvezték egymás társaságát. A
barátoknak pedig nem kell egyformán gondolkodniuk mindenről.

Felvették a telefont:
– Primrose Idill 729.
– Mr. Brooke otthon van?
– Sajnos, nincs. Ami azt illeti, éppen elszalasztotta. Elment, hogy átvegye a jegyét.
– A jegyét?
– Igen. Pénteken indul Amerikába.
– Amerikába?
– Igen. Előadói körútra. Mindenesetre majd szólok neki, hogy kereste. Nem hiszem,
hogy sokáig elmarad. Mit mondjak, ki kereste?
– Lytton. Miss…
– Lady Celia, nem ismertem fel a hangját. Milyen buta vagyok! Valahogy
másmilyennek tűnt. Rendben van, szólok neki, amint hazaér.
– Én nem… – kezdte KM, de a telefont már letették.

– Még mindig nincs semmi hír Miss Bartlettről? Sem a szüleiről?

– Nem. Semmi. Sajnálom.
– A fene, fene, fene, fene! Mi történhetett?
– Isten tudja. Csak a jó isten tudhatja.

– Találtam egy bírót – közölte Howard Shaw –, és szerda reggel mehetünk hozzá
meghallgatásra.
– Kitűnő. És…
– Nos, írtam egy levelet Peter Briscoe-nak, a Lyttons jogászának, amiben tájékoztattam.
Most már csak reménykedhetünk, hogy a titkárnő időben legépeli és postára adja. És hogy
a cím, amit megadtam neki, tökéletesen korrekt. De én állítom, hogy az.
– Kitűnő – válaszolt Jasper Lothian. – Le vagyok nyűgözve, Mr. Shaw.

 – Mr. Brooke, hát megjött? Minden rendben a jeggyel?
– Igen – válaszolt kurtán Sebastian. – Kérek egy kávét! Azonnal, ha lenne szíves. A
dolgozószobámba.
– Igen. Mr. Brooke…
– Mrs. Conley, azt mondtam, most rögtön. Ha valaki keresett, majd később elmondja.
Kiment a nappaliból. Mrs. Conley sóhajtva nézett utána. Mr. Brooke nagyon rosszkedvű
volt mostanában. Jó lesz már, ha végre elmegy. De talán Lady Celia telefonhívása majd
felvidítja.

– Azon tűnődtem – szólalt meg Harry Cholmondley –, hogy lennél-e az esküvői tanúm?
– Hogy lennék-e? Drága öregem, ne is tűnődj tovább! A legnagyobb örömmel! Nagyon
megtisztelsz. Ki a szerencsés lányzó? Gondolom, Daphne.
– Igen… Tegnap este igent mondott. Úgy tűnik, mindenki nagyon örül a dolognak.
– Abban biztos vagyok – válaszolt Jack. – Gratulálok, öregfiú. Be kell vallanom, hogy
irigyellek.
– De hiszen te is lehetnél vőlegény, Jack, ha akarnál.
– Nem hinném – jelentette ki Jack kissé borongósan.
– Ugyan miért nem?
– Mert… kissé kiábrándultam a házasság intézményéből – felelte Jack. – Ez az igazság.
– Tényleg? De hát miért?
– Csak úgy. Nem vagyok benne biztos, hogy működik. Te jó isten – meredt elvörösödve
Cholmondley-re –, most megbántottalak! Ne haragudj, öregfiú! Igazán nem állt
szándékomban.
– Nincs semmi baj. Különben is biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Legtöbben
láthatóan azt gondolják, hogy a házasság a legjobb dolog a világon.
– Lehetséges.
– El kellene venned Lilyt, tudod-e? Olyan remek lány, igazán páratlan, még ha…
Istenem! – Megköszörülte a torkát, és nagyot kortyolt a whiskyjéből. – Bocs, öregfiú, nem
sértésnek szántam.
– Nem is sértődtem meg – válaszolt Jack. – Tudom, mire gondolsz, de én egyszerűen
nem törődöm ezzel.
– Jól teszed. Rettentően régimódi az egész. Végül is nézd meg Gertie-t. És Rosie-t. Lily
pedig szemmel láthatóan szeret téged.
– Gondolod?
 – Hát persze. Te elveszed Lilyt, én meg elveszem Daphne-t, és mindketten nagyon
boldogok leszünk. Fogadok veled.
– Még mindig nem vagyok benne biztos – szabadkozott Jack.
– Azért gondolkodj rajta! Az én kedvemért.
– Rendben. Gondolkodni fogok. Egyébként – tette hozzá felsóhajtva – nincs egy
fityingem sem.
– Nekem sincs, öregem.
– Harry – jegyezte meg Jack –, háromezer hektáros birtokod van Skóciában, hozzá még
kétezer Wiltshire-ben, meg egy nagyon szép házad Londonban. Hogy mondhatod, hogy
nincs egy fityinged sem?
– Tudom, tudom, de ez mind egy vagyonba kerül. Az a népes személyzet itt,
Londonban, aki csak tömi magát egész évben, a gazdaságok pedig alig termelnek valami
profitot, és…
– Úgy beszélsz, mint Lady Beckenham – állapította meg Jack.
– Igazán? Kedvelem őt. Remek vén szatyor. Vele kellene beszélned a nősülésről! Ő
helyretenne téged.
– Nem tartom valószínűnek, hogy kifejezetten helyeselné Lilyt – vélekedett Jack.

– Biztos benne, hogy Lady Celia volt? – kérdezte Sebastian.
Mrs. Conley sóhajtott.
– Természetesen biztos vagyok benne. Azt mondta, hogy ő az. És hogy hívja fel, amint
hazaér.
– Akkor rendben. És köszönöm. Fel fogom hívni.

– Sajnálom, Mr. Brooke. Lady Celia nincs itt. Nem lehetett Miss…
– Nem lehetett senki más. Üzenetet hagyott, hogy hívjam fel. Nem hiszem, hogy a
házvezetőnőm tévedne ilyesmiben. Kérem, kapcsoljon hozzá! – Aztán, amíg Margaret
Jones habozott, még hozzátette: – Az isten szerelmére! Sürgős a dolog!
Dühös volt a hangja. Margaret Jones gondolkodott, mit tehetne. Lady Celia nincs bent,
és nem valószínű, hogy bárkinek is telefonált volna, amikor otthon pihen az ágyában.
Aztán rájött: Miss Lytton lehetett az, aki az üzenetet hagyta. Hozzá bekapcsolhatná a
férfit. Miss Lytton olyan higgadt, lecsillapíthatná Mr. Brooke-ot.
– Csak egy pillanat, Mr. Brooke – szólt a telefonba.
KM épp az Anna királynőről szóló könyv költségeit kalkulálta, amikor megszólalt a
telefon. Annyira elmerült a munkájában, hogy hagyta néhányat csörögni, mielőtt fölvette.
 – Mr. Brooke keresi, Miss Lytton.
– Köszönöm. Kapcsolja!
– Celia? Itt Sebastian. Miről van szó, mi történt, észhez tértél végre? Legyőzted
magadban a jó feleséget? Gyerünk, ki vele, de valami elfogadható magyarázattal rukkolj
elő! Két pokoli hete várom, hogy halljak rólad…
Csend támadt. Aztán KM higgadtan megszólalt:
– Mr. Brooke, nem Celia beszél. Itt Miss Lytton. Én hívtam fel korábban.

Celia az ágyban fekve bizalmatlanul nézett az anyjára. Miután Lady Beckenham
megérkezett, kávét és pirítóst követelt, Jay-t átadta a dadusnak meg az elragadtatott
ikreknek, utasította Maryt, hogy senki ne zavarja őket, aztán elhelyezkedett az ablaknál
álló jókora karosszékben. Mindezt nem egészen öt perc alatt.
– Gondoltam – mondta Cellának –, szükséged lehet valakire, akivel beszélhetsz.
– Igen – válaszolt Celia. – Valóban.
– Hogy érzed magad?
– Rettenetes hányingerem van.
– A baba még a helyén?
– Igen. Nagyon is határozottan.
– Akkor jó. Vagy nem?
– Hogyan?
– Azt kérdeztem, jó-e? Vagy szeretted volna, ha elveszíted?
– Először azt hittem – felelte egyszerűen Celia. – De amikor úgy volt, hogy elmegy,
rájöttem, hogy meg akarom tartani.
– Értem. És most, gondolom, azon tűnődsz, hogy kié lehet.
– Nos…
– Ugyan már, Celia! – csattant fel türelmetlenül az anyja. – Egyikünk sem bolond. Hát
persze, hogy töröd rajta a fejed. Arra gondolsz, lehet Oliveré, és lehet azé a másik férfié.
Igazam van?
– Igen.
– És nem tudod, hogy mit tegyél, és mit mondj.
– Igen. Pontosan így van. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek, fogalmam sincs.

– Istenem! – szólalt meg Sebastian. Aztán hosszan hallgatott. – Nagyon sajnálom, Miss
Lytton. Nem akartam gorombának tűnni.
 – Nem tűnt kifejezetten gorombának – válaszolt KM. – Csak egy kicsit hevesnek.
– Nagyon sajnálom.
– Nincs semmi baj.
– De valaki felhívott. És azt gondoltam… Celia az.
– Igen, valaki kereste. Én voltam az.
– Már értem.
Ismét elhallgatott. KM szinte hallotta, amint a férfi agyában kattognak a kerekek,
miközben gondolkodik. Az ő fejében pedig lassan alakot öltött az a ködös gondolat,
amelyik egy ideje nem hagyta nyugodni.
– Öö… és miért?
– Mit miért, Mr. Brooke?
– Elnézést, nem vagyok túl érhető. Ön felhívott. Mivel kapcsolatban?
– Ó, igen. – KM megköszörülte a torkát. – Nos, amiatt… hogy ön elhagyja a Lyttonst.
– Igen? – kérdezte a férfi óvatosan.
KM hallgatott. Azt gondolta, egyszerű beszélgetés lesz, de valójában nagyon is
nehéznek bizonyult.
– Nagyon sajnálom – mondta végül.
– Én is. De… a Macmillan és a Collins rendkívül bőkezű ajánlatot tett nekem, és most a
Dawson még rálicitált. Sajnálom, Miss Lytton. Túl nagy volt a kísértés.
– Igen – válaszolt KM. – Igen, ezt megértem. De azt hittem, nagyon elégedett a
Lyttonsszal.
– Az voltam. Kétségbeejtően elégedett.
Fura kifejezés, de hát, gondolta a nő, most valószínűleg mindketten rébuszokban
beszélnek.
– Tehát akkor… hosszú távon bizonnyal…
– Miss Lytton, úgy tűnt, hogy a Lyttonsnál már nem gondolkodhatom hosszú távon.
Nehéz ezt megmagyarázni, de…
– Azt hiszem, nem is kell megmagyaráznia – válaszolt a nő. – És az anyagiak nagyon
fontosak. Nos, ha igazán nem tudom meggyőzni önt…
– Nem – válaszolt Sebastian. – Attól tartok, nem tud.
– Kár.
– Igen. Nagy kár, és igazán nagyra értékelem mindazt, amit a Lyttons tett értem.
– Ha így volna – vágta rá KM kissé hűvösebb hangon –, ha valóban értékelné, akkor
nem menne el.
– Ebben téved, Miss Lytton. Ebben rettenetesen téved. Sajnálom.
 Az asszony hallgatott.
A férfi végül megkérdezte:
– Celia… ott van?
– Nem – válaszolt gondolkodás nélkül KM. – Beteg.
– Beteg?
– Igen.
A fenébe! Ez hiba volt. Igazán nem akarta elmondani a férfinak, hogy hogyan és miért.
Most nem. Sőt, még gondolni sem akart rá.
– Valami komoly?
– Nem, semmi komoly. Csak… csak egy megfázás.
– Az a köhögés. Csúnyán köhögött.
– Valóban. Még mindig.
– Igen. Adja át neki jókívánságaimat.
– Átadom, köszönöm. És érezze jól magát az új kiadónál!
– Megpróbálom.
Sebastian letette a telefont. Erősen émelygett. Semmi kétség, az öreglány kitalálta a
dolgot. Nagyon éles eszű. Most mi lesz? De mit számít már? Vége van, mindennek vége.
Azt gondolnak az emberek, amit csak akarnak. Ő nem törődik vele. Már így is olyan
borzalmas az élet, ennél nem lehet rosszabb.
De azt sajnálta, hogy Celia beteg. Nem nézett ki jól az utóbbi hetekben. Túl sokat
dohányzik. Mondta is neki, abba kell hagynia a dohányzást, ha majd hozzáköltözik. Ő
utálta a dohányzást. Különösen a dohányzó nőket. Celia orvoshoz ment aznap délelőtt,
amikor meg kellett volna érkeznie. Akkor kezdődtek a bajok – azzal a látogatással az
orvosnál. Úgy volt, hogy egyenesen hozzá megy utána, de soha nem érkezett meg. Ő…
Hirtelen beléhasított egy gondolat. Megvilágosodott előtte minden. És haraggal töltötte
el. Ez volt az, hát persze. Összeállt az egész. A hirtelen visszavonulás, hogy nem volt
hajlandó beszélni, sem találkozni vele. A félelemmel határos pánik az asszony hangjában.
Sebastian akkor nem értette, de… képes lett volna Celia erre? Megtette volna ezt vele?
Hogy nem mondja meg neki, hogy elrejtőzik… elrejtőznek előle? Az lehetetlen. Ez
megbocsáthatatlan volna. Ha igaz. Sebastian ismét felvette a kagylót, tárcsázta a Lyttons
számát, és KM-et kérte. Az asszony bizalmatlanul szólt a telefonba.
– Igen?
– Miss Lytton – szólalt meg Sebastian különös hangon. – Miss Lytton… Celia…
állapotos?

– Majd én megmondom neked, hogy kinek a gyereke – mondta Lady Beckenham.
 – Anya, ne butáskodj! Hogyan tudnád megmondani nekem? Honnan tudnád?
– Oliveré. És igenis tudom.
– De honnan tudod?
– Ő a férjed. Ő élt veled hosszú éveken keresztül. Eltartott, gondoskodott rólad, apja
volt az összes gyermekednek, és… igen, tudom, halálra untatott, kritizált téged, meg
minden. Ez az ő babája, Celia. Egészen biztosan.
– Anya…
– Celia – nézett rá keményen az anyja. – Celia, a Beckenhameknek nincsenek fattyúik.
Egész pontosan – tette hozzá hűvös mosollyal –, a Beckenhamek asszonyainak nincsenek
fattyúi.
– Ez nevetséges! – válaszolt Celia, elvéve egy pohár vizet az éjjeliszekrényről.
– Nem nevetséges. Csak egy kis józan ész. Itt az értékekről van szó meg a társadalmi
elvárásokról. És a család egybentartásáról. Szóval azt gondolod, hogy ez a gyermek a
szeretődé lehet. Mit szándékozol tenni? Elrohansz hozzá vele? Törvénytelenként neveled
fel? Szétszakítod a saját családodat, elválasztod egymástól a gyermekeidet?
– Nos…
– Az isten szerelmére! Szedd már össze magad! Kiszórakoztad magad, Celia, most már
térj vissza a való életbe!
Celia az anyjára meredt. A szeme megtelt könnyel. Az ajkába harapott, és vett egy mély
lélegzetet.
– Te nem tudod… – kezdett bele. – Egyszerűen nem tudod, milyen rosszul érzem
magam.
Lady Beckenham ránézett, és ellágyult az arca. Odament hozzá, leült az ágy szélére, és
megfogta a kezét.
– Hallgass ide! – mondta. – Elmondok neked valamit. Nem hittem volna, hogy valaha is
elmondom, de úgy tűnik, most eljött az ideje. Egyszer… én is a te helyzetedben voltam.
Pagetről már tudsz, de… egyszer teherbe estem. De még csak meg sem fordult a
fejemben, hogy az övé lehet a gyerek. Egy pillanatra sem. Egyszerűen nem is gondoltam
rá. És mikor megszülettél…
– Én?
– Igen, te. Tudtam, hogy igazam volt. Rád néztem, és te Beckenham voltál, az utolsó
szál fekete szempilládig, Pagetnek olyan rémes fakó szempillája volt, és akkor tudtam,
hogy egész végig igazam volt. Te Beckenham gyermeke voltál, ez a gyermek pedig
Oliveré. Bármi történjen is. Most pedig feledkezz meg minden másról, és lépj tovább! Ez
nem egyszerűen jó tanács, Celia, ez az egyetlen lehetséges tanács. Te jó ég, hallom azokat
a rémes gyermekeidet! Mit csinálnak?
– A korláton csúsznak le – felelte Celia, a könnyektől alig érthetően.
– Az ég szerelmére! Azt nem engedheted meg! Veszélyes! Megyek, és leállítom őket.
Venetia! Adele! Gyertek le onnan azonnal! Azonnal, halljátok? Tudjátok, hogy én ezt nem
engedem meg Ashinghamben, és az édesanyátoknak sem volna szabad megengednie. Hol
van Jay?
– Ott fönt – válaszolt Adele.
Lady Beckcnham felnézett, és meglátta, amint Jay zömök kis feneke nagy sebességgel
közeledik feléje közel öt méter magasból. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hálát adott
az Úrnak, hogy KM több mérföld távolságban van.
– Szerintem tehetnénk egy hosszú sétát – jelentette ki Lady Beckenham, amikor a kisfiú
épségben leért. – Gyerünk! Szólok a szakácsnőnek, hogy csomagoljon nekünk uzsonnát.

Sylvia a székén ült, szó szerint kétrét görnyedve a fájdalomtól. Még sosem érzett
ilyesmit. Soha. Már nem olyan volt, mintha tüzes kések hasogatnák, hanem olyan, mintha
lángolna az egész belseje. Szörnyen rosszul érezte magát. Rettentően hányt, és
borzasztóan fájt a feje. És forró volt az egész teste. Barty jön érte autóval, hogy orvoshoz
vigye. De nem tud elmenni. Egyszerűen mozdulni sem tud. Kissé megmoccant, és ettől az
apró erőfeszítéstől is hangosan felnyögött. Rettenetes volt, igazán rettenetes, és…
– Anya! Itt vagyunk! Jól vagy?
– Nem… nem túl jól – válaszolt Sylvia, és még a beszéd is fájt neki.
Barty feltűnt az ajtóban.
– Anya! Szörnyen nézel ki! Istenem, mit tehetnék? Hogy segíthetek?
– Csak megvagyok – mondta Sylvia – de, Barty, azt hiszem, nem mehetek ma.
Mondtam neked, hogy rossz az időzítés.
– Igen, de nem hagyhatlak így itt. Különben is minden megváltozott. Celia néni otthon
fekszik, nincs túl jól, és doktor Perring eljön hozzá ma délután. Úgyhogy téged is
megvizsgálhat ott. Az sokkal jobb volna, nem igaz? És ő tudja majd, hogy mi a teendő.
Biztos vagyok benne, hogy tud segíteni. Ó, anya, milyen forró vagy…
Daniels lejött a lépcsőn.
– Minden rendben, milédi?
– Nem igazán. Az anyám egyáltalán nincs jól. De szerintem akkor is el kellene vinni őt
mihozzánk, nem gondolja?
– De igen.
– De mozdulni sem bírok – szólt közbe Sylvia. – Igazán.
– Majd én viszem – ajánlotta fel Daniels. – Gyerünk, Miss Barty, tartsa az ajtót, és már
itt is vagyunk az autónál! Így, Mrs. Miller, feküdjön végig ezen az ülésen! Jól van. Tegye
ezt a takarót a feje alá! Konyakot?
Sylvia erőtlenül megrázta a fejét.
– Jól van, akkor indulunk.
 – Elmehetne mentősnek, Daniels – szólalt meg Barty.
– Fura, hogy ezt mondja. Gyakran gondoltam rá. Az öcsém a háborúban mentőautót
vezetett. De nagyon rosszul fizetnek. És én arra gyűjtök, hogy saját lakást vegyek.
– Igazán, Daniels? – kérdezte aggódó hangon Barty. – Remélem, nem hagy el minket.
– Ne aggódjon, milédi! Ha elmegyek, viszem magammal.

– Lady Celia, egy úr keresi.
– Egy úr?
Ki lehet az? Jack vagy doktor Perring?
– Igen, egy bizonyos Mr…
Mary elhallgatott, ahogy megjelent az ajtóban a zilált külsejű Sebastian. A haja kócos
volt, a nyakkendője laza, a zakója kigombolva. Már több mint három hét telt el azóta,
hogy Celia utoljára látta, és majdnem elájult a rátörő érzés hevességétől.
Hátradőlt a párnájára, és egy pillanatra behunyta a szemét.
– Lady Celia, ha nem érzi jól magát… – szólalt meg nyugtalanul Mary.
– Semmi baj, Mary. Mr. Brooke bejöhet.
– Hozzak önnek valamit?
– Nem, köszönöm. Hacsak… Sebastian, kér valamit inni?
– Nem – válaszolt türelmetlenül a férfi. – Semmit. Köszönöm.
Mary visszavonult. Sebastian becsukta mögötte az ajtót. Aztán csak állt, és gyengéd,
aggódó arccal, némán nézett a nőre.
– Miért nem mondtad meg nekem? – szólalt meg végül. Aztán odalépett az ágyhoz,
megfogta az asszony kezét, és homlokon csókolta Celiát. – Szeretlek – mondta. – Nagyon-
nagyon szeretlek. Jobban, mint valaha.
Celia pedig, aznap már másodszor, sírva fakadt.

 29. fejezet
– Petefészekciszta – közölte dr. Perring, miután megvizsgálta Sylvia hasát, amilyen
gyengéden csak tudta. Aztán halkan hozzátette Celiának. – Valószínűleg elfertőződött.
Kórházba kellene mennie.
Sylvia fájdalomtól tágra nyílt szeme megtelt rémülettel.
– Nem! – esdekelt. – Ne vigyenek kórházba, kérem!
– Nos… majd meglátjuk.
Az orvos finoman megveregette az asszony vállát, aztán visszahúzta rá a takarót.
Sylviát Jack szobájában fektették le. Barty odakint ült, várta a vizsgálat végét.
– Lady Celia – fordult Celiához az orvos –, önnek ágyban kellene lennie.
– Tudom. De Sylvia olyan rosszul volt, és olyan rémültnek tűnt, hogy úgy gondoltam,
jobb, ha vele maradok egy kicsit. És Bartyval.
– Menjünk ki, és beszéljük meg a dolgot!
Kimentek a folyosóra. Barty felpattant.
– Jól van?
– Sajnos nincs túl jól. De majd segítünk neki, hogy jobban legyen. Te most azzal
segíthetsz, ha szivaccsal lemosdatod, és sok vizet itatsz vele. Meg tudod csinálni?
A lány bólintott:
– Hát persze.
– Ügyes vagy. Még felnézek, mielőtt elmegyek. Ne aggódj, az édesanyád nagyon erős!
Ami viszont önről nem mondható el – jegyezte meg szigorúan Celiának.
Bekísérte az asszonyt a szobájába, és besegítette az ágyába.
– Megmondtam: elég a legkisebb megerőltetés, és elveszíti a babát.
– Sajnálom.
Az orvos ránézett. Az asszony feldúltnak tűnt, láthatóan sírt korábban. Sápadt volt, a
szeme alatt sötét árnyékok.
– Próbáljon megnyugodni – mondta az orvos kedvesen. – Ez nagyon fontos. Semmi
nem olyan fontos, mint ez a kisbaba, ugye tudja? Erről ne feledkezzen meg soha!
– Rendben – válaszolt Celia. – Vigyázni fogok.
– Jól van. Voltak meg fájások?
– Nem.
– Semmi vérzés?
– Semmi.
– Hátfájás? Fejfájás?
 – Nem, semmi.
– Jól van. Úgy tűnik, egyelőre sikerül bent tartani a legénykét.
– Legénykét?
– Vagy kisleányt. Ami azt illeti, ha kislány, akkor jobbak az esélyeink. A lányok
szívósabbak.
– Ebben a családban mindenképpen – tette hozzá Celia.
– Ezzel, azt hiszem, nem vitatkozhatom – válaszolt az orvos, és gyengéden
rámosolygott az asszonyra. – Na most, ami Mrs. Millert illeti, attól tartok, nagyon beteg.
– Én is attól féltem.
– Nagyon nagy petefészekcisztája van, ami elfertőződött. És attól tartok, vagyis azt
gyanítom, hashártyagyulladás van kialakulóban. A hasa nagyon kemény. Magas láza van.
Igazán kórházban lenne a helye. Habár nem sok mindent lehet tenni, talán csak a
hasüreget lehetne kitisztítani. Ez ügyben konzultálni szeretnék valakivel.
– Retteg a kórháztól. Mindig is rettegett – jegyezte meg Celia. – Nem maradhatna
legalább még egy kis ideig?
– Veszélyes lehet. De úgy gondolom, ha rémült és zaklatott, az sem segítene. Ha itt
marad, legalább egy ápolónő kellene mellé, ezt meg tudom szervezni, ha… – elhallgatott.
Celia rámosolygott a férfira.
– Természetesen. Bármit, amire csak szüksége van. Kérem, intézkedjen! És
mindenképpen konzultáljon valakivel!
– Bevallom – mondta az orvos mosolyogva, miközben összehajtogatta a sztetoszkópot
–, attól féltem, hogy esetleg nőgyógyászt kell hívnunk önhöz. De most már úgy tűnik, erre
nem lesz szükség. Úgyhogy örüljünk az isteni irgalomnak!
Irgalom! Ezt a szót használta Sebastian is.
– Az isten szerelmére! – kérlelte. – Mutass már irántam némi irgalmat!
Ő pedig ott feküdt, és sírva, némán rámeredt, végül azt válaszolta, hogy nem teheti.
– Nem értem – mondogatta Sebastian –, nem értem, hogy miért nem szóltál nekem.
– Nem voltam képes rá, Sebastian. Igazán. Nem tudtam, mit gondoljak, mit mondjak
neked.
– De… lehet, hogy az enyém? Biztosan lehet az enyém is.
Celia nem felelt. A szavak elakadtak a torkában.
– Celia! Mondd meg! Ne zárkózz el így tőlem, azt nem bírom! Várandós vagy, és
lehetséges, sőt azt mondanám, valószínű, hogy az én gyermekemmel. Hogy vagy képes
így… elhagyni engem?
– Nem tudom – nyögte ki az asszony, de még ez az erőfeszítés is megviselte.
Péntekig kapott időt. Aztán Sebastian elutazik az Egyesült Államokba.
 – Addig otthon leszek – mondta. – És te eljöhetsz hozzám. Abban az esetben itt
maradok, és gondoskodom rólad. Máskülönben elmegyek, és nem látsz többet. Legalábbis
nagyon hosszú ideig. De te már nyilván döntöttél, bár nagyon fáj nekem, hogy
megpróbáltad eltitkolni ezt az egészet előlem.
Az asszony ismét nem felelt. Bénító határozatlanság lett rajta úrrá, és arra várt, hogy
valami véget vessen neki.

– Azon tűnődtem – szólalt meg Guy –, vajon volna-e értelme meglátogatni Bartlettéket.
– Hogy érted ezt?
– Nos… lehet, hogy nem kapták meg a levelet.
– Az nagyon valószínűtlen.
– Vagy Miss Bartlett esetleg nem tudja, mennyire fontos.
– Az igaz. Bár megírtad, hogy sürgős.
– Lehet, hogy elutazott.
– Abban az esetben nincs mit tenni, amíg vissza nem jön. Nagyon sürgős a dolog?
– Őrületesen. Nem egészen egy hónap van a Buchananék megjelenéséig. Dönteni kell,
hogy bezúzzák-e a könyveket, vagy ne. Hogy megkockáztassák-e a megjelenést, vagy
sem. Jeremy, ez olyan pokoli ügy! A dicsőségem, az első könyvem, mind köddé válik.
Tudom, hogy nagyrészt az én hibám. De ez nem igazságos.
– Nem – válaszolt Jeremy, a másik elkínzott arcába nézve. – Nem, ez nem igazságos.
– Szóval… te mit gondolsz?
– Én azt gondolom – felelte Jeremy lassan –, hogy egyszerűen várnunk kell. Ez nagyon
kényes helyzet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy magunkra haragítsuk őket.
Tessék, igyál meg egyet!
– Kösz – mondta Guy.

Jack döntött. Megteszi. Feleségül kéri Lilyt.
Az a beszélgetés Harry Cholmondley-vel valahogy kitisztította az elméjét, ráébresztette,
hogy valójában mit is akar. Igaz, hogy nincs egy fityingje sem, szerkesztőként pocsék, és
úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek, ahogy a bátyja mondta. De ha
megnősülne, ha maga mellett tudhatná Lilyt, ez mind megoldódna. I.ily eligazítaná;
megmondaná neki, hogy mit csináljon. Talán még abba is beleegyezne, hogy visszatérjen
a hadseregbe. Bár nem nagyon akar. Szüksége van egy szilárd pontra az életében. Nagyon
megrázta, ami Celiával és Oliverrel történt. Korábban nem is tudatosult benne, hogy
mennyire. Olyan nagyon hitt a házasságukban, amely szinte az egész életében jelen volt.
Hirtelen nagyon elveszettnek érezte magát. De… nos, legalább Celia még mindig
Oliverrel maradt. Ez is valami. Amíg ő marad, Jack képes nagyjából megbirkózni a
helyzettel. Oliver hozzáállását viszont nagyon különösnek találta. Vagy nem tud semmit,
ami lehetetlen, vagy ha tudja, egyszerűen nem vesz róla tudomást. Hogy tehet ilyet az
ember? Amikor annyira szeret valakit, amennyire Jack tudta, Oliver szereti Celiát. Ez
igazán különös. De ez az ő házasságuk. És nem jelenti azt, hogy ugyanez történik vele és
Lilyvel is. Természetesen nem.
Aznap délután bement a városba, a Matton Gardenbe, és vett egy szép kis gyűrűt. Nem
volt semmi különös, de a célnak megfelelt. Rendkívül mutatós volt a kocka alakú
bőrdobozában. Később majd vesz a lánynak valami jobbat, amit ő választhat magának.
Hirtelen jókedve támadt. Rendet rakott az íróasztalán, és ment, hogy találkozzon Lilyvel.

– Itthon vacsorázol? – kérdezte Oliver. – Szeretnék beszélni veled.
Amikor KM odaért a Cheyne Walkra, Jay elmélyülten játszott az ikrekkel. Kerek perec
elutasította, hogy hazamenjen a házukba Hampsteadbe.
– Minek? Ott nincs kivel játszanom.
– Hol van Barty? – kérdezte KM, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a
megjegyzésben rejlő burkolt szemrehányást.
– Az emeleten, az anyukájával – válaszolt Venetia.
– Meg egy ápolónővel – tette hozzá Adele.
– Az anyukája nagyon beteg – folytatta Venetia.
– Lehet, hogy meg is hal – jelentette ki Adele.
Mindketten láthatóan rettentően élveztek a drámát.
– Butaság! – torkolta le őket KM. – Barty édesanyja nagyon erős. Most lemegyek
édesapátokhoz.
Amint elment Celia szobája előtt, hallotta, hogy Celia szólítja, pedig nagyon remélte,
hogy nem kell találkoznia vele.
– Hogy vagy? – kérdezte kurtán.
Borzasztóan felzaklatta a felfedezése, súlyosan megrendült a sógornője iránt egész
életében érzett lojalitása.
– Megvagyok, köszönöm – válaszolt kis sóhajjal Celia. – Úgy tűnik, rendben van a
baba. Hogy lekopogjam – tette hozzá, s kinyúlt az éjjeliszekrény felé.
– Édesanyád itt van még?
– Nincs, elment a Clarges Streetre.
– Értem.
– KM, valami baj van?
– Nem, nincs – vágta rá KM. – Csak egy kicsit elfáradtam. Ennyi az egész. Hogy van
Sylvia?
– Nincs jól. De nagyon jó ápolónő van mellette, és holnap reggel jön hozzá egy
nőgyógyász. Nyugtátokat kapott, és így kevésbé érez most fájdalmat. Szegény Sylvia, nem
volt valami jó élete!
– Valóban – értett egyet KM. – Remélem, te továbbra is jól leszel. Szükséged van
valamire?
– Nem – válaszolt Celia. – KM, van valami baj?
– Nincs, tényleg. Egy kicsit fáradt vagyok, csak ennyi. Jó éjt, Celia!
Látta Celia sebzett arcát, de nem vett róla tudomást. Igazán nem érdekelte. Celia túl sok
fájdalmat okozott túl sok embernek.
Nem volt kedve Oliverrel beszélgetve tölteni az estét. Tudta, hogy miről lenne szó.
Celiáról és a házasságuk állapotáról. Mégis úgy gondolta, bizonyos értelemben
megkönnyebbülés lenne. KM nem értett a képmutatáshoz, ráadásul tudnia kellett, hogyan
érez Oliver, mit szándékozik tenni, hogyan viszonyul a babához. Eltűnődött, vajon tudja-e
bármelyikük, hogy kié a gyerek. Ez rendkívüli és nagyon bonyolult helyzet volt. És aztán
hogyan alakul majd a Lyttons jövője? Azt hogyan érinti ez a dolog? Ha Celia netán
elhagyja Olivert, és ezt a lehetőséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni, nemigen
maradhat a Lyttonsnál. Igen, nagyon fontos volt, hogy beszéljenek Oliverrel.
Ennek ellenére sokat adott volna érte, ha van valami alibije, amely megmenthetné ettől
a beszélgetéstől. De Gordon Robinson mindig az anyjával ebédelt hétfőnként, Jay pedig itt
volt a házban, úgyhogy KM-nek nem volt rá indoka, hogy másutt vacsorázzon.
– Igen – felelte, s gondolatban kihúzta magát. – Igen, Oliver, itt leszek.
Celia utánabámult, és feltámadt benne egy újfajta félelem. Sebastian említette, hogy
meglehetősen meggondolatlan volt KM-mel. KM pedig nagyon kimért volt vele. Nyilván
rájött mindenre. Az a gondolat, hogy elveszíti KM barátságát, szinte rosszabb volt, mint
Sebastian elvesztése.
– Istenem! – nyögött fel. – Drága jó isten!
Kopogtak az ajtón. Benézett Barty.
– Celia néni, anya nagyon rosszul van. Aggódom érte.
– Mit mond az ápolónő?
– Azt mondja, hogy egyelőre nem tehetünk semmit. Várnunk kell. Ha rosszabbul lesz,
azt mondja, visszahívhatjuk az orvost.
– Hogyne. Azt megtehetjük. Csendesen fekszik?
– Nem, állandóan beszél, de nincs semmi értelme.
Delíriumban van, gondolta Celia. Istenem!
– Barty drágám, hidd el, hogy jó kezekben van. Tudod mit? Menj, vacsorázz a
többiekkel, aztán menj fel újra hozzá! Ha még akkor is aggódsz, gyere ide értem!
– Nem kérek vacsorát.
 – Muszáj megpróbálnod enni valamit! Erősnek kell lenned, hogy gondoskodhass
édesanyádról.
– Rendben.
Celia figyelte, amint a lány lassan kiment a szobából, és arra gondolt, hogy a csodába
birkózna meg vele, ha az anyja meghalna. Hagyd abba, Celia, nagyon morbid vagy. De
úgy vélte, nem is csoda.

Jack elvitte Lilyt egy korai vacsorára a Trocaderóba. A lány egy késő esti kabaréban
szerepelt a Piccadilly Hotelben, amíg az új revü be nem indul.
– Túl sokat dolgozol – jelentette ki Jack.
– Muszáj – válaszolt Lily kimérten. – Pénzt kell keresnem.
Ez kritikának tűnt Jack számára. Nem felelt rá.
Megrendelték a vacsorát. Lily halat akart enni.
– Nem ehetek sokat, ha később még dolgoznom kell – mondta, és csak vizet ivott.
Jack sajnálta. Ő pezsgőt rendelt az alkalomhoz. Nekiállt, hogy megigya egyedül.
Meglehetősen feszült volt a hangulat.
– Hogy állnak a dolgok a Lyttonsnál? – kérdezte Lily udvariasan.
– Elég pocsékul. Ez a becsületsértési per egyre rosszabb. És ezrekbe fog kerülni.
Amivel, amint azt állandóan mondogatja, Oliver nem rendelkezik. Részben az én
könyvemnek köszönhetően – tette hozzá gyászosan.
– Igazán olyan nagyon súlyos a helyzet? A Lyttons számára, úgy értem?
– Nem tudom pontosan. De KM-et, tudod, ő a nővérem, felhívták Londonba.
– Ó, igen.
– Hogy megbeszéljék a dolgokat. Úgyhogy igen súlyos lehet. Sebastian pedig átment
egy másik kiadóhoz.
– Igazán? – lepődött meg Lily. – Kíváncsi lennék, vajon miért. Celia mit mond róla?
– Fogalmam sincs. Különben is beteg.
– Beteg? Ez nem vall rá. Mi baja?
– Nem tudom. Egy ideig ágyban kell maradnia.
– Ágyban… – Lily elhallgatott, aztán rámeredt a férfira, és elvörösödött.
– Mi az, Lily?
– Semmi. Tényleg.
– De igen. Látom rajtad.
– De tényleg nincs semmi.
 – Ugyan, Lily. Nem vagyok olyan ostoba.
– Nos… amikor a nőknek ágyban kell maradniuk… nos, általában…
– Igen? Általában mi?
– Jack! Általában babát várnak.
– Ó! – Jack csak ennyit tudott kinyögni, mert hirtelen teljesen kiürült az agya.
– Te jó isten! Micsoda zűrzavar!
– Az.
– Ugyan már – nógatta a lány –, ne foglalkozzunk velük! Lehet, hogy nem is úgy van.
Beszéljünk inkább rólad! Vagy rólam.
– Igen – válaszolt Jack, s végre összeszedte magát. – Beszéljünk rólad és rólam! Lily,
akarok kérdezni tőled valamit.

– Nos tehát – fogott bele Oliver –, beszélnünk kell! – Töltött egy pohár bort KM-nek. –
Elnézést, én nem ihatok vöröset. Szeretnél inkább azt?
– Köszönöm, nem. Ez nagyon jó lesz.
A férfi egy pillanatig hallgatott. Láthatóan halogatta, hogy elkezdje a beszélgetést.
Aztán megszólalt:
– Ez az egész… meglehetősen nehéz – mondta.
– Igen, azt látom.
– Igazán? – nézett a nővérére meglepve.
– Nem vagyok ostoba, Oliver.
– Nem. Nos, sok mindent kell figyelembe venni…
– Igen, tudom.
– Nagyon bonyolult az ügy.
– Hát hogyne.
– De még mindig van egy esély. Szerintem.
KM ránézett. Ez hihetetlen, gondolta, amiért Oliver hagyja, hogy ilyen durván
elbánjanak vele. És eltűri, félreteszi a büszkeségét. Eltűr egy ilyen nyilvános
megaláztatást. Ráadásul a baba…
– Szerintem te csodálatosan viselkedsz – jelentette ki KM.
A férfi meglepettnek tűnt.
– Igazán?
– Igen. Nem lehet könnyű. Különösen most…
 – Miért különösen most?
– Hát, a babával.
– A babával? A babának mi köze ehhez?
– Oliver – csattant fel türelmetlenül KM –, nyilván nagyon is sok! Hogy a feleségednek
viszonya van, az egy dolog. De hogy még terhes is, az már egészen más.
Nagyon hosszú csend támadt. Mintha megdermedt volna a levegő. Még az óra
ketyegése is elviselhetetlen zajnak hatott.
– Egyszerűen fogalmam sincs, miről beszélsz – szólalt meg végül Oliver. – Én a
Lyttonsról akartam beszélni veled. A jövőjéről, hogy még életképes-e egyáltalán. És még
mindig erről szeretnék beszélni, ha nem haragszol.

Lily eltévesztette a lépést, tudta. A fenébe! Ha egyszer eltéveszti, nagyon nehéz
visszazökkenni. Az összes lány a bal lábával lépett, ő meg a jobbal. Kettőzd meg, Lily,
csak egyszer, és akkor jó lesz! Nem, nem vált be. Még mindig kilóg. Na még egyszer! Hű!
Így jó.
Látta, hogy Crystal elkerekedő szemmel néz rá a színpad végéből. Tehát észrevette.
Ami azt jelenti, hogy mindenki más is. Ez nem vallott rá. Egyáltalán nem. Ő egyszerűen
nem szokott ilyen hibákat elkövetni. De tudta, hogy most mi az oka: Jack. Az, hogy
megkérte a kezét. Ez teljesen összezavarta. Szinte megbotránkoztatta. Egy dolog lustán
eljátszani a gondolattal, és más dolog szembekerülni vele. Rákényszerülni a döntésre. Mit
tegyen, az ég szerelmére, ugyan mit? Egek! Majdnem újra hibázott. Hagyd abba, Lily, ne
töprengj még ezen! Koncentrálj arra, amit csinálsz!
De mit mondjon? Mit mondhatna? Azt tudta, hogy mit akar mondani. Igen. Nagyon is
tudta. Szereti Jacket, és most már tudta, hogy a férfi is szereti. De a házasság… Hogy
mehetne hozzá? Ha csak eszébe jutott az esküvő, elfogta az aggódás: a férfi puccos
rokonai, nemcsak Lyttonék, hanem Celia szülei is, az egyik oldalon, az övéi a másikon: a
nagyapja, aki szenesember volt, és a nagyanyja, aki egyfolytában böfög, amint egy
pohárka italt lenyel. És az apja… képzeljük csak el, hogy Celia anyja, a grófnő, vagy mi is
a rangja, megkérdi az apjától, hogy mivel foglalkozik, az pedig mesél neki a
zöldségesstandjáról.
De nemcsak az esküvőről volt szó, hanem az egész további életükről. Bármit tesznek is,
bárhová mennek, mindig is különbözni fognak. Az ő barátai csupa táncos és színésznő,
egy-egy modell és bolti eladó, a férfié pedig katonatisztek, földbirtokosok és
tőzsdeügynökök. Ez elment egy éjszakai mulatóban és a partikon, de a való életben…
Aztán még ott volt a lakás kérdése. Jack mindent egyszerűnek és kicsit kopottasnak
szeretett, ő pedig szeretett mindent kicsinosítani. A lány észrevette Jack arcán a döbbent
kifejezést (amelyet azonnal palástolni igyekezett), amikor felajánlotta, hogy varr neki
néhány szép függönyt a régi kopottak helyett. Amikor pedig Lily megkérdezte, mikor telik
majd rá neki, hogy vegyen egy szőnyeget a padlóra, fájdalmas arckifejezéssel azt felelte,
hogy nem szándékozik szőnyeget venni. Az ilyesmi hosszú távon számít.
 Ha pedig gyerekeik születnek, akkor mi lesz? Olyan puccos kis fickók lennének, akiket
nyolcéves korukban elküldenek egy bentlakásos iskolába, mint Gilest (sőt, magát Jacket
is, ha már itt tartunk), ahol terrorizálják őket, ami állítólag jót tesz nekik (csak a jó ég
tudja, hogy miért), vagy otthon tarthatja őket, maga mellett, ahol boldogok és
biztonságban vannak, és ahol ő gondoskodhat róluk?
Nem. Mire a szám véget ért, Lily döntött. Nem. Nemet kell mondania. Egy darabig
bizonyára nagyon fájdalmas lesz, de utána mindketten boldogabbak lesznek. Sokkal
boldogabbak. Meg kell mondania Jacknek ma este, a műsor után. Amikor Lily
gondolkodási időt kért, a férfi láthatóan meglepődött, és meg is sértődött, mivel azt
gondolta, hogy a lány azonnal igent mond. Utána pedig nem találkoznak többet soha. Ez
volt az egyetlen megoldás. Az egyetlen… Lily hirtelen ráeszmélt, hogy könnyes a szeme.
Berohant az öltözőbe, becsapta maga mögött az ajtót, a karjára hajtotta a fejét, és sokáig
sírt. Aztán letörölte az arcát, átöltözött, és ment, hogy találkozzon Jackkel.

– Valóban annyira súlyos a helyzet?
KM erővel a Lyttons ügyei felé terelte a gondolatait. Ám ahogy Oliver arcába nézett,
látta a kérdésére a választ.
– Rendkívül súlyos. A számok rettenetesek. A szipojlázadásról szóló könyvből alig
fogyott ötven példány, holott egy vagyonba került. Lothiannek ez az akciója pedig több
ezer fontunkba fog kerülni. Egyszerűen nincs ennyi pénzünk. Az pedig, hogy Brooke
távozik, az utolsó csepp a pohárban.
– Mi a helyzet a raktárkészlettel?
– Pillanatnyilag nagyon sovány. Mindenesetre nem elég ahhoz, hogy megmentsen
minket. Ezek a magas nyomdai árak, és most még ez az új bérkövetelés is… Egyszerűen
nem bírjuk anyagilag.
– Akkor mi legyen?
KM lelki szemei előtt hirtelen megjelent az apjuk, ahogy az utolsó alkalommal látta a
kiadóban: a nagy íróasztalánál ült, kefelevonatokkal körülvéve (mivel az utolsó percig
részt vett minden munkában), és kedves, idős arcán szigorú arckifejezéssel felhívta a
figyelmét a rekordmennyiségű nyomdai hibára.
– A könyvkiadásban az apró részletek a fontosak – magyarázta. – Emlékezz a történetre
a patkóról meg a szögről és az elvesztett királyságról. Ha hagyod, hogy felszökjenek a
nyomdai díjak, és túlléped a nyomtatásra szánt költségvetésedet, akkor azt figyelembe kell
venned az ár megállapításánál, és ez csökkenti a profitodat. Minden apró dolog számít, ezt
ne felejtsd el soha!
Ők mégis elfelejtették. Sok apró dologról elfeledkeztek. Meg még nagyobbakról is. És
ebben mindnyájan hibásak. Még ő is. Nem lett volna szabad eltemetkeznie vidéken,
sokkal szigorúbban ellenőriznie kellett volna a dolgokat. Tudnia kellett volna, hogy sem
Olivernek, sem Celiának nem lesz semmi érzéke a részletekhez, és nem fognak
kellőképpen ügyelni a pénzügyekre. Megtehette volna, hogy jobban figyel. Ha arra a
nyomorult archeológiára tudott időt szakítani, tudott volna a Lyttons adminisztrációjára és
könyvelésére is. Oliver egyértelműen hibás. Sokkal jobban oda kellett volna figyelnie a
Buchananék ügyére. Az apjuk mindig részletesen kikérdezett minden új szerzőt,
különösen a fiatalokat, a forrásaikról. Ő maga pedig többször tanácsolta már neki, hogy
kössön becsületsértési perekre biztosítást. Ami Celiát illeti… nos, Celia egyetlen bűne –
mármint a Lyttons ellen – az, hogy előidézte Sebastian Brooke átpártolását egy másik
kiadóhoz. Így távozott az egyik legtöbb pénzt hozó szerző. Az ő eladásai könnyűszerrel
ellensúlyozták volna a Buchananék veszteségeit. Így lett volna idejük egy új családregényt
találni.
– Apa nagyon mérges lenne ránk – jegyezte meg KM, hogy egy kicsit enyhítsen a
hangulaton.
– Ne említsd apát! – kérte Oliver. – Eszembe jut mindennap, minden órában, amióta
csak ez a nyomorult ügy elkezdődött. És… bár lehet, hogy tudok egy kiutat, az szintén
nem tetszene neki.
– Egy kiutat? Mit?
– A Brunnings tett nekem egy ajánlatot. Állnák az összes adósságunkat, így életképesek
maradunk.
– És átvennének minket?
– Igen – válaszolt a férfi elkínzott arccal. – Teljesen átvennének minket. Egyszerűen az
ő egyik fiókkiadójuk lennénk. A referenciakönyveket továbbra is kiadhatnánk a Lyttons
név alatt, de semmi mást. Minden egyebet a Brunnings név alatt kellene kiadnunk. – Nem
mintha sok kiadványunk lenne – tette hozzá, és mosolyogni próbált.
– Istenem! – hüledezett KM. – Oliver, ezt nem tehetjük! Egyszerűen nem.
– Nem hiszem, hogy sok választásunk lenne – magyarázta Oliver. – Legfeljebb az, hogy
teljesen lehúzzuk a rolót. Mindenesetre péntekig kaptunk időt, hogy elhatározásra jussunk.
Sajnálom, hogy mindezt ilyen váratlanul rád zúdítom, de ma egy hosszú megbeszélést
folytattam Brunninggel.
– Nekem nagyon erőszakosnak tűnik.
– Látja, hogy erős pozícióban vannak. Hogy nincs sok választásunk.
– Nem valami úriemberhez méltó eljárás.
– KM, a könyvkiadás már nem úriemberek üzlete, attól tartok.
– És… mit gondol erről Celia?
– Őt nem zaklattam ezzel most – válaszolt Oliver, kerülve KM tekintetét –, amikor
nincs jól. Gondoltam, őt megkíméljük ettől.
– Oliver – szólalt meg KM, aki ebben a pillanatban tisztán megértett mindent, és ez a
pillanat lett a kezdete Celia és a tettei tökéletes feloldozásának a szemében – Oliver, hogy
hagyhatnád ki a feleségedet ebből? Ő legalább annyira Lytton, mint te meg én. Felháborító
dolog volna, ha ezt eltitkolnád előle.
– Nem értek veled egyet – jelentette ki a férfi, hirtelen keményen nézve rá. – Egyáltalán
nem értek egyet veled. És jobban szeretném, ha te sem tárgyalnád ezt meg vele. Doktor
Perring azt mondta, kímélni kell minden feszültségtől. Rettenetes volna, ha ettől
elveszítené a babát, KM.
KM rámeredt. Kezdett minden világossá válni. Ha Oliver bosszút akart állni, ennél
keresve sem találhatott volna jobbat.
– Sajnálom, Oliver – jegyezte meg. – Azt hiszem, én ennél jobban ismerem Celiát. Ha
valamitől elveszítheti a babát, az az, ha látja, hogy a Lyttonst eladták a feje fölül. Minden
egyébtől eltekintve, ő is közénk tartozik. Nincs jogod ezt az egészet eltitkolni előle. És ha
te nem mondod el neki, akkor én egészen bizonyosan megteszem.

Jack a poharába meredt. A pohárban pezsgő volt, amelyet azért vett, hogy
megünnepeljék Lilyvel az eljegyzésüket. Csakhogy nincs eljegyzés, és nincs mit
ünnepelni. A lány nagyon kedvesen és gyengéden közölte vele, hogy úgy érzi, egyszerűen
nem mondhat neki igent.
– Nem arról van szó, hogy nem kedvellek, Jack. Nagyon is kedvellek. De… egyszerűen
nem akarok férjhez menni. Senkihez. Még nem. És még hosszú ideig nem – tette hozzá a
férfi arcát látva, azt gondolva, Jack hosszú jegyességet akar javasolni, arra számítva, hogy
végül mégis meggondolja magát. – Nagyon sajnálom.
– De Lily…
– Különben is – folytatta határozottabb hangon Lily –, lehet, hogy jövőre a Broadwayre
megyek.
– A Broadwayre?
– Igen. C. B. átviszi oda a show-t, és nagyon szeretné, hogy néhányan vele tartsunk. Azt
hiszem, ennek nem tudnék ellenállni.
Ez jobban fájt minden másnál. Az a gondolat, hogy Lily, az ő Lilyje azért utasítja el a
házassági ajánlatát, mert esetleg szerepelhet egy Broadway-show-ban. Ez szinte
elviselhetetlenül fájt Jacknek. Nagyot sóhajtott, és újratöltötte a poharát.
– Szervusz, Jack! Úgy nézel ki, mint akinek elverte a jég a termését.
Gwendolyn Oliphant állt mellette. Jack kedvelte Gwendolynt, annak ellenére, hogy ő
adta tovább a Celiáról szóló pletykát Lilynek. A nő mulatságos volt, és csinos. De Bertie
Plumrose-zal volt eljegyezve. Eljegyezve. Mindenki el volt jegyezve. Ahogy ő is el lenne
mostanra. Ránézett Gwendolyn ujjara. Egy nagy gyűrű fénylett rajta.
– Hol van Bertie?
– Elment az autóért. Lemegyünk a tengerpartra. Gyere te is!
– A partra?
– Igen. Lent leszünk néhány órát. Annyira meleg van, és úgy gondoltuk, fenemód vidám
lenne ott lent. Úszhatnánk egyet. Gyere, Jack! Csatlakozz hozzánk!
Nagy volt a kísértés. Minden jobb volt annál, mint hogy itt üljön.
 – Csak te meg Bertie? – kérdezte.
Nem vágyott rá, hogy elefánt legyen. Éppen aznap éjjel.
– Te jó ég, dehogy! Legalább tíz autóval megyünk. Aki utoljára ér oda a tengerpartra, az
veszít! Gyorsan idd ki az italodat! Hol van Lily?
– Fogalmam sincs – válaszolt Jack.
– Értem.
Gwendolyn figyelmesen felmérte a helyzetet.
– Ó, jaj! – mondta, és átölelte a férfit. – Ebben az esetben mindenképpen jönnöd kell,
hogy jobb kedved legyen. A tengerparton fogunk piknikezni. Pezsgő és kokain. Bertie-nek
rengeteg van, bőven jut neked is. Remek szórakozás lesz!
– Hááát…
– Drága Jack! Tudtam, hogy beadod a derekadat! Bertie, drágám, gyere ide! Jack is
velünk jön, igaz, Jack?
– Igen – szögezte le határozottan Jack. – Nem segítenétek meginni ezt az üveg pezsgőt,
mielőtt elindulnánk?
– Nem, idd csak meg! – válaszolt Bertie. – Én már eleget ittam. Örülök, hogy jössz,
öregfiú. Találkozunk az úton.

Kopogtak az ajtón. Először finoman, aztán erősebben. Celia felült.
– Tessék!
Barty állt az ajtóban, reszketve, falfehér arccal.
– Kérem, jöjjön velem! – mondta. – Anya nagyon rosszul van. A nővér azt mondja,
szerinte be kellene vitetnünk a kórházba.
– Azonnal megyek.
Felvette a köntösét. Az órára nézett. Hajnali kettő, a krízis ideje. Követte Bartyt az
emeletre.
A nővér Sylvia fölé hajolva az asszony homlokát törölgette szivaccsal. Megfordult,
amint beléptek.
– Nagyon rosszul van – közölte.
Sylvia hánykolódott a párnákon, a szeme fénylett tüzes arcában. A keze görcsösen
markolászta a takarót.
– Nagyon rossz. Nagyon-nagyon rossz – suttogta halk, ziháló hangon. –Tud valamit
adni nekem a fájdalom ellen?
– Egyelőre nem kaphat többet, Mrs. Miller. Doktor Perring nem hagyott itt többet. Az
egészet megkapta.
 Úgy tűnt, ezt elfogadja. Aztán újra megszólalt:
– Ide tudná hívni Lady Celiát? Jöjjön ide, beszélni akarok vele.
– Itt vagyok, Sylvia – szólalt meg Celia, leült az ágy mellé, és megfogta az asszony
kezét. – Itt vagyok. – A nővérhez fordult: – Menjen, telefonáljon gyorsan doktor
Perringnek! A telefon az előcsarnokban van.
– Igen.
– Szükségem van rá – mondta Sylvia. – Szükségem van a segítségére. Hívja ide nekem,
kérem.
– Kit hívjunk, anya? – kérdezte Barty, aki borzasztó rémültnek látszott.
Celia kicsavart egy rongyot hideg vízben, és lemosta Sylvia homlokát.
– Meddig tart még? – kérdezte Sylvia. – Még mennyi ideig?
– Állandóan ezt mondogatja – jegyezte meg a visszaérkező nővér. – Azt képzeli, hogy
vajúdik, csak most jöttem rá, akkor kérdik mindig ezt.
– Így van – sóhajtott Celia. – És mit mondott doktor Perring?
– Jön, és hívott mentőt.
– Jól van. Barty, drágám, ne légy ilyen rémült! Jobb helyen lesz a kórházban.
– De…
– Már majdnem vége – mondta Sylvia. – Olyan erős a fájdalom. Már mindjárt meglesz.
– Csitt, csitt – nyugtatgatta a nővér az asszony homlokát simogatva. – Nyugodjon meg,
Mrs. Miller! Igen, már hamarosan vége lesz. Jobb, ha nem vitatkozunk vele – súgta oda
Celiának.
– Igen, természetesen.
– Lady Celia, itt van? Itt van?
– Igen, Sylvia, itt vagyok…
– Erről gondoskodni akarok. Bármi baja is van. Nem akarom azt újra megtenni. – Kis
hallgatás után folytatta: – Ne mondja meg Tednek! Ne mondja meg!
A nővér Celiára nézett.
– Szegény teremtés. Miről beszél?
– Nem tudom – válaszolt sietve Celia.
Egyre inkább olyan volt az egész, mint egy lidérces álom.
Sylvia hányta-vetette magát a párnákon, aztán megszólalt:
– Jól van? – kérdezte. – Lélegzik?
– Jól van, Mrs. Miller. Jól.
– Lady Celia, gyorsan, gyorsan! Istenem…
 – Ó, anya! – Barty megrettenve nézett fel Celiára.
Sylvia most az öklét harapdálta, szeme a semmibe meredt.
– Csinálja gyorsan! Gyorsan! Mielőtt bejön valaki. Szegény baba, az a szegény, szegény
baba. Már meghalt, meghalt…
Elhallgatott, felnyögött, a gyomrát markolászta. Láthatóan óriási fájdalmai voltak.
– Mit tehetünk érte, mit tehetünk? – kérdezte Barty, és sírva fakadt. – Kell lennie
valaminek.
– Semmit nem tehetünk, drágám, amíg a mentő ide nem ér. Már hamarosan itt lesz.
– Szepszistől tartok – mondta a nővér halkan Celiának.
Celia bólintott.
– Tudom, de…
– Istenem! – szólalt meg Sylvia halkan, hadarva. – Istenem, drága jó istenem, segíts
nekem! Szegény lábacskái, össze vannak csavarodva, nézze! Segítsen nekem, kérem,
kérem, fogja azt a párnát!
– Sylvia, csitt! Feküdjön nyugodtan! Minden rendben van. Hadd mossam le újra! És ne
beszéljen, Sylvia, ne beszéljen!
Az asszony hasa kőkemény volt. Nyilvánvalóan terjedt a fertőzés. A nővér
megtapintotta a pulzusát.
– Szaporább – súgta Celiának. – Bárcsak itt volna már az orvos!
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz. Mindig egy örökkévalóságnak tűnik,
ha az ember várja.
Ő maga is meg volt rémülve. Szinte a pánik kerülgette.
– Már vége – jelentette ki hirtelen Sylvia. –Vége. Így a legjobb. Igen, így a legjobb.
Elment.
– Igen – mondta gyengéden a nővér. – Igen, így a legjobb. Nyugodjon meg, Mrs.
Miller! Feküdjön nyugodtan! Mindjárt itt lesz az orvos. Istenem, hol van már az a mentő?

– Hol van az a mentő? Lehet, hogy Skócián keresztül jön…
– Már jön, hallom. Integess a zseblámpával! Úgy. Ide!
Megállt a mentő, kiszállt a sofőr.
– Ez a… igen. Ah. Látom.
– Rosszul néz ki, igaz?
– Nem túl jól.
Ők ketten mindent láttak, Jim és Dot Everett. Már aludtak Lewes szélén álló házukban,
amikor a sok autó zaja felébresztette őket. Vadul dudálva, egymás után fordultak be a
sarkon, és zúdultak le a lejtőn, olyan hangosan, hogy felébresztették volna a holtakat is,
mondta Jim. Aztán ez valahogyan átvágott az út túloldalára, nekiment egy
lámpaoszlopnak, hanyatt fordult, és fejre állt. Csak így.
– Olyan volt, mint a lassított felvétel – magyarázta Jim a közben odaérkezett rendőrnek.
– A hátára bukfencezett, aztán átfordult még egyszer. Aztán valahogy nekisodródott annak
a fának.
– Értem.
Az egyik rendőr odament a mentőkhöz, akik a hordágy fölé hajolva egy testet csatoltak
rá.
– Súlyos a helyzet? – kérdezte a rendőr.
– Nem túl rózsás. De korai még bármit is mondani.
– Tudjuk, hogy ki az?
– Nem találtunk nála iratokat, de lehet egy tárca a kesztyűtartóban. Csak az egész eleje
összegyűrődött, mint a harmonika. Nyilván az egyik ostoba fiatalember, igaz? Nézzen rá,
szmoking meg minden! Hogy is nevezik őket? Szépreményű ifjak. Hát én nem
mondanám. Nézze csak, nyitott pezsgősüveg van a mellette levő ülésen! Meg ez a kis
ékszerdoboz egy gyűrűvel. Istenem!

Dr. Perring akut hashártyagyulladást diagnosztizált. Megérkezett a mentő, és Sylviát
elvitték az ápolónővel. A keservesen síró Barty, akit Celia tartott átölelve, a lépcsőn állt a
ház előtt, és búcsút intett az anyjának. Időközben Oliver és KM is felébredt, s amikor a
mentő elment, mindnyájan bementek a konyhába.
– Készítek egy csésze teát – szólalt meg Celia.
– Nem, dehogy – tiltakozott KM. – Neked ágyban volna a helyed. Majd én
megcsinálom.
– Jól van. – Celia fáradtan megdörzsölte a szemét. – Barty, drágám, próbálj egy kicsit
megnyugodni! Az édesanyád nagyon erős, és doktor Perring azt mondja, a kórházban
mindenféle ügyes dolgot tudnak csinálni. Meglátod, jól lesz. Igazán.
– Előbb kellett volna rábeszélnünk, hogy bemenjen – vélekedett Barty, a kézfejével
törölgetve az orrát; aztán Celia arckifejezését látva megjegyezte: – Bocsánat, nincs
zsebkendőm.
– Tessék – nyújtotta Oliver –, vedd el az enyémet! Úgy. Celia néninek igaza van, a
kórházban csodákra képesek.
– Igen, de az orvos azt akarta, hogy már délután bemenjen, és mi… mi… – Ismét sírva
fakadt. – Wol, olyan szörnyű volt, olyan nagy fájdalmai voltak, és olyan furcsa dolgokat
mondott!
– Nagyon furcsákat – vágta rá sietősen Celia. – Delíriumban volt, nem volt semmi
értelme.
 – De valamennyi azért volt – jegyezte meg Barty. – Úgy gondolta, gyereket szül, és
először élt, aztán meghalt a baba. Borzalmas volt.
– Szegény Sylvia! – szólalt meg KM. – Milyen szörnyű! Nem volt egy olyan babája, aki
meghalt, Celia? Mintha emlékeznék valamire…
– De igen – vágta rá Celia. – Igen, volt.
– Én mennyi idős voltam akkor? – kérdezte Barty.
– Pici. Talán kettő vagy még annyi sem.
– Mi történt?
– Barty, ez olyan régen történt, igazán nem emlékszem.
– Szegény, szegény anya! – Barty ismét sírni kezdett. – Annyira félek, hogy meghal!
– Barty, nem fog meghalni – jelentette ki határozottan Oliver. – Egészen biztos vagyok
benne.
– Bárcsak bemehettem volna vele a kórházba!
– Azt nem lehet. Nem engednének be. De mindjárt reggel telefonálunk, és
megkérdezzük, mikor látogathatjuk meg. Mi volna, ha lefeküdnénk? Már… te jó ég, már
majdnem négy óra! Celia, gyere, drágám! Neked igazán ágyban volna a helyed.
Rettenetesen nézel ki, mint aki kísértetet látott.
– Igazán? – kérdezte Celia, és közben arra gondolt, hogy pontosan ez történt.
Nyolckor felhívták a kórházat. Nem kaptak túl jó hírt. Mrs. Millernek akut
hashártyagyulladása van, tájékoztatta egy nővér Olivert. Rendkívül magas a láza, és szó
sem lehet látogatókról. Ezenkívül nem adott semmiféle tájékoztatást. Dr. Perring több
szerencsével járt.
– Egy dréncsövet illesztettek a hasüregbe, ahogy azt reméltem is. Jelenleg ennyit tudnak
tenni a fertőzés leküzdésére. A cisztát el kellene távolítani, de amíg az akut fertőzés
fennáll, a műtét szóba sem jöhet. Rettentő fájdalmai lehettek szegény asszonynak már
hónapok óta. Istenem, istenem!
Aznap délelőtt még egyszer telefonált.
– Magunk között szólva – közölte Celiával –, azt hiszem, nincs túl sok remény. Beállt a
szepszis. Nem is tudom, mi legyen Bartyval meg a többi gyerekkel.
– Istenem! – sóhajtott Celia. – Billy az anyámnál dolgozik, ő vonattal tudna feljönni. A
többiek mind Londonban élnek, amennyire tudom.
– Barty kapcsolatba tudna lépni velük?
– Igen. Szegény kislány!
– Nos… talán nem lesz szükség rá. Ön hogy érzi magát ma?
– Én jól vagyok. De Barty meg akarja látogatni az anyját. Ha csak elbúcsúzni is.
Nagyon okos gyerek. Nem tudom hosszú ideig ámítani.
– Nem. Szerintem legyen vele őszinte, amennyire lehet. Mondja neki azt, hogy az anyja
nincs jobban, de még van remény. Jelentkezem, ha netán úgy gondolják, hogy… nos, hogy
Bartyt be kellene vinni hozzá. Meg a többieket is.
– Igen. Köszönök mindent még egyszer, doktor Perring.

– Hol a csudában van Jack? – kukkantott be Oliver KM irodájába. – Nem tudod?
– Fogalmam sincs.
– Gyakran szokott késni, de nem ennyit. Felhívtam a lakását, de nincs otthon.
– Nem tudja esetleg a barátnője?
– Lehetséges, de azt sem tudom, hogy őt hol érhetném el.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkan. Jött valami a Lothian-klántól ma
reggel?
– Nem, semmi. Úgyhogy még egy nap lélegzetvételhez jutottunk.
– Igen, amiért hálásak lehetünk.

– Jaj nekem – mondta Howard Shaw a titkárnőjének –, még mindig semmi a Lyttonstól?
– Semmi, Mr. Shaw.
– Hihetetlen hanyagság részükről. Nos, ha ma nem lépnek kapcsolatba velünk,
kénytelenek leszünk ex parte meghallgatást tartani. Berryman bíró úr nem lesz tőle
elragadtatva.
– Nem, valóban, Mr. Shaw. Ugye feladta a levelet pénteken?
– Természetesen. Nagyon sürgős volt, azért akartam magam elintézni. Mondtam
magának.
– Igen, hogyne, Mr. Shaw. Felhívjam Briscoe-ékat?
– Szó sem lehet róla, Angela! Ha ők ilyen tehetetlenek, sőt udvariatlanok, hogy
figyelmen kívül hagynak egy ilyen fontos dolgot, akkor nem érdemlik meg, hogy mi
szaladgáljunk utánuk.
– Nem, Mr. Shaw.

Gyönyörű délelőtt volt. A kissé szomorkás nyárvég lassan átadta helyét a lágy őszi
időnek. Susannah Bartlett az újságot olvasta a kertben, amikor a postás megérkezett.
– Jó reggelt, kisasszony!
– Jó reggelt! – mosolygott rá a lány.
Csinos lány, gondolta a férfi. Vagyis inkább nő. Bár elég fiatalnak néz ki a korához
képest. Pedig már jóval húsz fölött lehet. Fiatalabbnak tűnt. Persze így, hogy a szüleivel él,
és nem is dolgozik, csak a fordításain vagy mi a csudán, úgy néz ki, mint egy diák.
Úgyhogy természetes, ha így gondol rá. A postás kedvelte a lányt. Kicsit fura teremtés
ugyan, a tejesember azt mondta, kissé ütődött, de ez ostobaság. A felesége, aki a lelkésznél
takarított a St. Stephen’sben, ismerte Bartlették takarítónőjét, aki azt mondja, hogy csak a
gyógyszerektől van, amiket szed. Az idegeivel van valami probléma. Volt egy súlyos
idegösszeomlása, amikor az egyetemre járt, és különben is nagyon könnyen felizgatja
magát, ezért nyugtatókat kell szednie. Kár, mondta Bartlették takarítónője, mert mindig is
olyan okos volt. Még mindig az, könyveket fordít görög meg héber és csak a jó ég tudja,
még milyen nyelvről, de egy rendes állással nem birkózna meg. Egy irodában vagy ilyen
helyen.
A lánynak csodálatos hosszú haja volt, amely vastag fonatban lógott a hátán. A
postásnak tetszett a hosszú haj a nőkön, nem kedvelte a bubifrizurát. Sem a rövid
szoknyákat. Nőietlenek voltak, legalábbis szerinte. Fura, hogy a nők meg azt gondolják,
milyen vonzók benne. A postás letámasztotta a kerékpárját, belépett a kapun, és a rövid
kerti úton felment a bejárati ajtóhoz.
– Ma reggel kicsit késett – jegyezte meg a lány.
– Igen, tudom. Torlódás volt az elosztóban.
– Hozott nekem valamit?
A férfi átpörgette a leveleket.
– Sajnálom, nem.
– Ajjaj, pedig várok valamit a fordítóirodától.
– Nem az volt, amit pár napja hoztam? – kérdezte a postás.
– Én nem kaptam semmit pár napja. Biztosan összekever valakivel.
– Szó sincs róla – válaszolta a postás sértett szakmai öntudattal. – Én mindig emlékszem
rá, hogy ki kapott levelet.
– Hát… jött néhány hete.
– Nem – erősködött a férfi. – Ez pénteken volt. Emlékszem, mert aznap reggel alig volt
valami az egész utcában. Azt nem szeretem. Valahogy nem helyes. És a második postával
sem jött túl sok. Úgyhogy észrevettem a magáét. Jött egy az apjának meg az anyjának is.
Gondoltam is, azért van még, aki leveleket ír. Hála az égnek!
– Értem.
A lány hirtelen feszültnek tűnt. Te jó ég! Most felizgatta. Talán a gyógyszerek hatnak a
memóriájára is. Fura dolgokat művelnek a gyógyszerek.
– Lehet, hogy tévedek – jegyezte meg a férfi sietősen. – Talán nem is pénteken volt.
– Ne aggódjon emiatt! – felelte a lány, és kipréselt magából egy mosolyt. – Mindnyájan
tévedünk néha. Én legalábbis szoktam.
Susannah bement a házba.
 – Anya! Anya! Hol vagy?
– A konyhában, drágám.
A lány bement a konyhába. Az anyja háttal állt neki a mosogatónál, és éppen valami
mosást csavart ki.
– Anya, jött levelem pénteken?
Az anyja háta megmerevedett, a keze megállt két mozdulat között.
– Nem tudom biztosan, drágám. Talán.
– Jött vagy nem? – Susannah maga is hallotta, hogy megremeg a hangja.
A fenébe! Csillapodj, nyugodj meg!
– Susannah, drágám – csitította az anyja aggódó arccal –, nem szabad felizgatnod
magad!
– Nem fogom, anya, ha ideadod nekem a levelet.
– De nem tudom, milyen levélre gondolsz. Olyan sokat kapsz.
– Nagyon keveset kapok. De jött egy pénteken, és ti valamilyen okból nem adtátok ide
nekem. Úgyhogy, légy szíves, add ide most!
– Meg kell kérdeznem előbb az apádat. Majd ő tudja, hogy hol van. Ha volt egyáltalán.
– De ő munkában van. Kérlek, legyél olyan kedves, nézz körül az íróasztalán! Különben
megteszem én.
Susannah érezte, hogy elönti a forróság. Vett néhány mély lélegzetet.
– Nem, nem, drágám, majd én megyek. Te csak ülj le itt!
– Jövök én is veled! Segítek.
Kezdett kicsit megnyugodni.
Nézte, ahogy az anyja gondosan, módszeresen átkutatja az íróasztalt. Úgy tűnt, nincs ott
a levél.
– Az emeleten? Apa szekrényében?
– Nem hiszem, drágám. De megnézhetjük, ha szeretnéd.
– Szeretném, igen.
A levél nem volt sehol.
– Igazán nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán volt-e ilyen levél, drágám.
Susannah kezdett dühbe gurulni.
– Anya, kérlek, ne hazudj nekem! Lehet, hogy depressziós vagyok, és állandóan
gyógyszereket szedek, de nem vagyok bolond. Nyilvánvaló, hogy jött egy levelem, és ti
úgy döntöttetek, hogy nem adjátok oda nekem. Miért?
– Nos…
 – Anya, ha nem mondod meg, akkor igazán felizgatom magam. Érted? Most nagyon
erősen próbálom megőrizni a nyugalmam, de… elengedhetem a gyeplőt. Úgyhogy…
– Azt gondoltuk, felizgatna a levél, drágám.
– Azt gondoltátok. Miért?
– Egy fiatalembertől jött, aki beszélni akart veled. A cambridge-i éveidről. Újságíró.
– Mi abban a rossz? Nagyon is volna hozzá kedvem.
– Lothian professzor nem akarta, hogy beszélj vele.
– Lothian professzor? Ugyan mi a csudáért? Őt miért izgatja ez?
De valójában tudta. És az anyja is.
– Gondolhatod, hogy miért, drágám. Bár hogy honnan tud róla, fel nem foghatom.
Mindenesetre ezért gondoltuk, hogy jobb lesz, ha… egy darabig hagyjuk ezt a dolgot.
Nem vagy jól mostanában, és…
– Tökéletesen jól vagyok, anya. Jobban, mint általában. Csak azt akarom tudni, hogy
képzeltétek, hogy felbontjátok a leveleimet. És honnan tudtátok, hogy Jasper Lothian nem
akarta, hogy találkozzam ezzel az újságíróval?
– Ő… írt nekünk egy levelet erről.
– Hogy mit csinált? De hát ez felháborító!
Kezdett nagyon kijönni a sodrából. Gyorsan leült. Az anyja ránézett.
– Susannah, kérlek!
– Meg akarom kapni azt a levelet. Hol van?
– Igazán nem tudom, drágám. Az apádnál volt.
– Tudom. Mondtad már. – Hallotta, hogy ismét megremeg a hangja. – Anya, nekem
egyáltalán nem tetszik ez az egész. Egyáltalán nem. Azt hiszem, jobb lesz, ha most
megkeresem apát.
– Susannah, ne! – Aztán, mivel látta Susannah elszántságát, hozzátette: – Legalább
igyál egyet előbb. És talán korábban bevehetnéd a második tablettádat.
– Jól van – válaszolt Susannah. – Beveszem, ha attól jobban érzed magad. Most pedig
mesélj nekem még erről a levélről! Kérlek.

Drága Celiám!
Tudom, azt ígértem, békén hagylak, de tegnap olyan sok minden maradt kimondatlan,
hogy úgy gondoltam, írnom kell neked.
Szeretlek. Ez az első dolog. Ezt ugyan elmondtam tegnap, tudom, de ez olyan fontos,
hogy újra és újra hallanod kell. Elképzelhetetlen módon szeretlek, úgy, hogy az
meghaladja a képzeletet, és átlép minden ésszerű határt.
 Azt akarom, hogy velem légy. Örökre. Szeretni akarlak, és gondoskodni rólad; veled
akarok élni, veled ébredni, veled aludni. A világot akarom látni veled, és aztán hazajönni
veled. Veled lenni. Veled és most már, úgy tűnik, a gyermekünkkel.
A gondolat, hogy létrehoztunk egy gyermeket, szinte elviselhetetlen. Olyan boldogság,
amelyről nem gondoltam, hogy valaha megismerem. Különleges és felbecsülhetetlen. Az a
gyermek a miénk, a tiéd és az enyém. Ezt teljes bizonyossággal tudom. Mi hoztuk létre, a
mi szerelmünk. Összeköt minket.
Nélküle és nélküled semmim sincs, semmi a világon. Gyengéden szeretem őt, szívem
mélyéből. Ahogyan téged is szeretlek.
Tiszta szívemből.
Sebastian

– Istenem! – nyögött fel Celia.
Hátrahanyatlott az ágyon, és patakzottak a könnyei. Ez szörnyű volt. Elviselhetetlen. El
kellene mennie Sebastiannal.
Minden más megoldás őrültség. Pár percig töprengett, jól döntött-e; várta, hogy újra
elfogja-e a bizonytalanság. De az nem tért vissza. Továbbra is nyugodt volt, határozott, és
hirtelen megdöbbentően boldog.
Elmegy még ma. Könnyen megteheti, nincs a közelben senki. Felkel, felöltözik, hiszen
már tökéletesen jól van. És egyszerűen elmegy Sebastianhoz. Felkelt, odament a
szekrényhez, és előhúzott egy ruhát és egy pár cipőt. Öltözni kezdett, kissé remegő kézzel.
Meg kell nyugodnia, és sietnie kell, nehogy bejöjjön Mary, vagy az anyja épp most
érkezzen látogatóba…
Megfésülte a haját, aztán fogta a retiküljét, és elindult lefelé a lépcsőn. Ott áll az autója
a ház előtt. Jól van. Kicsit félt, hogy KM esetleg kölcsönvette. Kinyitotta a bejárati ajtót,
és hirtelen elfogta valami vad öröm. Megcsinálta. Megmenekült. Elmenekült Olivertől és
a régi, sivár életéből. Szabad volt.
Szinte futott le a lépcsőn, s közben előhúzta az autó kulcsait a táskájából. A folyó fölött
sirályok köröztek rikácsolva, a közelben egy uszály dudált. A levegő csodásan melegnek
tűnt az arcán, és a haját meglibbentette a lágy szellő. Elmosolyodott, és kinyitotta az
autója ajtaját. Egy pillanatra tökéletes boldogság áradt szét benne. Nem érzett semmi mást.
Tudta, hogy ez nem tarthat soká, de most élvezte ezt a pillanatot.
– Lady Celia!
Brunson kiáltott utána. A fene, fene, fene!
– Igen, Brunson? Nem állhatok meg, sajnos. Rettentően sietek.
– Doktor Perring keresi, Lady Celia. Felhívták a kórházból. Mrs. Miller rosszabbul van.
Doktor Perring beszélni szeretne önnel.
Sylvia! Az egyetlen ember, akit nem hagyhat cserben, az egyetlen barátság, amelyet
nem tagadhat meg. Lassan, vonakodva kiszállt az autóból. Felment a lépcsőn, bement a
házba. Felvette a telefont, amely ólomsúlyúnak tűnt.
– Igen, doktor Perring?
– Lady Celia, Mrs. Miller haldoklik. Már nincs remény. Azt hiszem, rögtön oda kellene
küldenie Bartyt, meg a többi gyereket is, ha meg lehet szervezni. Mielőtt túl késő lenne. El
tudja intézni?
– Igen – válaszolt, és hallotta, hogy eltűnt minden remény az ő hangjából is. – Igen,
természetesen. Magam viszem át Bartyt. Hamarosan ott lesz.

– Mr. Lyttonnal beszélek?
– Igen.
– Itt Lily Fortescue. Beszélhetnék esetleg Jackkel?
– Attól tartok, ő nincs itt. Sajnálom.
– Nem tudja, hogy hol lehet?
– Sajnos, nem. Pedig szeretném tudni, ami azt illeti.
– Értem. Nos… ha esetleg megérkezne, megmondaná neki, hogy kerestem? Tegnap este
én vigyáztam a tárcájára, a retikülömben volt, és elvittem magammal. Szüksége lesz rá.
Nem sok minden van benne, de mégis…
– Igen, hogyne, Miss Fortescue. – Köszönöm, hogy hívott. És ha esetleg előbb hall
felőle, tudatná velem, kérem? Köszönöm.

Roger Bartlett a South Ealing-i Westminster Bank könyvelője volt. Nagyon büszke volt
a beosztására, amely sokévnyi kemény munka eredménye volt. Igaz, nem keresett nagyon
sokat, így az olyasmire, mint az egyetemi tandíj, nem futotta volna a Mary keresztanyjától
származó örökség nélkül. De azért több volt a fizetése, mint egy munkás bére, és szellemi
munkával kereste. Arra volt a legbüszkébb, hogy fontos munkát végzett a lakóhelyén,
helyben. Ismert mindenkit, és mindenki ismerte őt. Volt valaki. És nagyon tiszteletreméltó
állása volt. A tiszteletreméltóság fontos volt Roger Bartlett számára. Irtózott mindentől,
amiről úgy vélte, nem illendő. A hangoskodástól, a feltűnő viselkedéstől, a hanyag
öltözködéstől.
Ezért amikor megjelent az előcsarnokban a lánya azt a kopott szoknyát és egyszerű
inget viselve, amelyikben otthon dolgozni szokott, kalap és kesztyű nélkül, fésületlen
hajjal, arcán azzal a feszült kifejezéssel, amely gyakran volt előhírnöke egy hisztériás
rohamnak, az Roger Bartlett életének egyik legrosszabb pillanata volt.
– A levelemet akarom – jelentette ki a lány tisztán és hangosan, a pulthoz lépve. – A
levelemet akarom. Most azonnal. Kérem.

– Barty, drágám, gyere velem!
Barty kártyázott az ikrekkel. Elfehéredett, és azonnal felállt, az asztalra ejtve a lapjait.
Az ikrek, megérezve a drámát, ugyancsak hallgattak, komoly arccal, tágra nyílt szemmel
néztek rá.
– Gyere! – mondta Celia Bartynak. – Gyere le velem a szobámba! Lányok, ti itt
maradtok!
Megérezve a pillanat súlyát, nem is próbáltak ellenkezni.
– Az édesanyád… – Celia elhallgatott.
– Tudom. Meg fog halni. Ugye?
– Igen – válaszolt Celia csendesen. – Igen, sajnos. Nagyon sajnálom. Rettenetesen
sajnálom. De most be kell mennünk hozzá, hogy te…
– Elbúcsúzzak. Természetesen.
Annyira összeszedett volt, hogy Celia alig hitte el.
– Mi a helyzet a többiekkel?
– Elküldhetjük értük Danielst, ha megadod nekem a címüket. Néhányukét tudom, de…
– Igen. És Billy…
– Telefonáltam Ashinghambe. Idejön a következő vonattal.
– Remélem, időben érkezik – jegyezte meg Barty, még mindig nagyon nyugodtan.
– Gondolom, igen.
Billy nem ért oda időben. Senki sem, csak Barty. Barty és Celia. Sylviát átvitték már
egy egyszemélyes kicsi kórterembe. Nagyon sok morfiumot kapott, amitől nyugodt és
csendes volt, nem szenvedett úgy hánykolódva, mint előző éjszaka. Úgy feküdt, mintha
már valahol másutt járna. A légzése gyors és rettentő felületes volt, az arca megnyúlt és
beesett. Egy nővér ült az ágya mellett, fogva a kezét. Amint beléptek, felállt és kiment.
Barty egy darabig némán nézte az anyját, erősen szorítva Celia kezét. Aztán előrelépett,
és lehajolt, hogy megcsókolja az anyja megváltozott, idegennek tűnő arcát.
– Barty vagyok, anya – szólalt meg tisztán, érthetően. – Eljöttem, hogy elbúcsúzzam
tőled. Ne aggódj miattam! – folytatta. – Ne aggódj egyikünk miatt sem! Nem lesz semmi
baj.
És valahogy a szavak elérték Sylvia tudatát, mert az asszony szemhéja megrebbent, bár
nem nyitotta ki a szemét. Megnyalta száraz, cserepes ajkát, szinte elmosolyodott, és kissé
felemelte az ágyról a kezét. Barty megfogta a felemelt kezet, megcsókolta, és nem szólt
többet. Egy ideig csend volt. Celia némán, mozdulatlanul állt, nézte kettejüket, anyát és
lányát együtt, akit bár elválasztottak a körülmények és az évek, mégis olyan közel álltak
egymáshoz. Nézte őket, és alig bírta elviselni a feltoluló érzelmeket. Egyszer maga is az
ágyhoz lépett, hogy elbúcsúzzon Sylviától. Megcsókolta az asszony kezét, lesimította a
haját. Aztán újra elfoglalta őrhelyét a szoba végében.
 Hirtelen érdes, reszelős lélegzetvétel hallatszott, aztán ismét teljes csend lett. Barty
Celiához fordult, és nagyon halkan, de szilárd hangon megkérdezte:
– Meg… meghalt?
– Igen – válaszolt Celia, odalépett mellé, és lenézett Sylviára. Az eltelt sok évre
gondolt, és kettejük erős, különös barátságára, azt remélve (sőt fohászkodva érte), talán
tett azért valamit, hogy Sylvia szomorú, nehéz élete kissé könnyebb legyen. – Igen, Barty
–ismételte meg. – Meghalt. Már nincs velünk.
Barty gyengéden letette az anyja kezét az ágyra, megfordult és kiment a kis szobából.
Celia néhány percig várt; Sylviát nézte, aki már megszabadult a szenvedéstől, és arra
gondolt, milyen bátor és jó volt mindig, és sohasem panaszkodott. Melegszívű és
optimista volt, és végtelenül lojális. Aztán arra gondolt, mennyire igazságtalan az élet.
Hogy őneki milyen sok jutott, Sylviának pedig mennyire kevés, szinte semmi.
Kiment, és megkereste Bartyt. A kislány egy széken ült a folyosón, és csendesen sírt.
Az arca sápadt volt, és a tekintetében volt valami olyan kifejezés, amelyet Celia nem
értett.
Barty megszólalt:
– Most már teljesen egyedül vagyok – mondta, és Celia akkor megértette azt a
tekintetet, és jobban fájt neki, mint valaha is gondolta volna.

 30. fejezet
– Írt! Irt végre! El sem hiszem!
– Ki írt?
– Susannah Bartlett, te idióta. Ma reggel érkezett. Azt írja, találkozik velem.
– Mikor?
– Öö… csak csütörtökön. Úgy tűnik, nincs túl jól, de adott egy telefonszámot, holnap
felhívhatom. Hát nem csodálatos?
– De igen. Több mint csodálatos! Elmondod Oliver Lyttonnak?
Guy egy pillanatig gondolkodott.
– Nem, nem hiszem – mondta aztán. – Nem biztos, hogy segítene, sőt esetleg még
ronthatna is a helyzeten, ha felesleges reményeket keltenénk benne. Végül is van még két
hetünk, egy nap már nem igazán számít. Olyan izgalmas ez az egész!
– Valójában mit ír?
– Azt írja: „Kedves Mr. Worsley, örültem a levelének. Elnézést kérek, hogy késve
válaszolok, de nem voltam túl jól. Nagyon szívesen találkozom önnel, hogy beszélgessünk
a Cambridge-ben eltöltött éveimről, habár nem tudom, hogy ezzel mennyit segíthetek.
Nem tudom, mennyire sürgős a dolog, de szeretném, ha adna még pár napot. Esetleg
felhívhatna holnap délelőtt az Ealing 459-es telefonszámon, hogy megbeszéljünk egy
mindkettőnk számára kedvező időpontot. Üdvözlettel, Susannah Bartlett.”
– Fantasztikus! Egyszerűen fantasztikus.
– Ugye? És szerintem nem rejteget semmit, mert akkor kicsit bizalmatlanabb lenne.
Nem gondolod?
– Nem vagyok benne biztos – vélekedett Jeremy. – Csak annyit tud, hogy arról írsz
valamit, milyen volt Cambridge a háborús évek alatt. Valószínűleg meg sem fordult a
fejében, hogy róla és Lothianről akarsz hallani.
– Nem, én is azt hiszem. De akkor is… azt gondoltam, hogy kicsit gyanakvóbb lesz.
Ugyan, Jeremy, ne rontsd el már az örömömet! Szerintem úgy tűnik, végül mégiscsak
minden rendben lesz. Ezzel sem értesz egyet?
– De igen – válaszolt Jeremy –, egyetértek vele.

Jack a fájdalomtól szinte kábán feküdt a kórházi ágyon. Mindene fájt. Mindenekelőtt a
lába, de mivel eltört, ebben nem volt semmi különös. De fájt a törzse is a kötés alatt.
Három törött bordája van, azt mondták. És a feje, az igazán nagyon fájt. Párszor
megpróbált felülni, de annyira szédült, és olyan hányingere volt, hogy úgy tűnt, nem
érdemes erőltetnie.
De minden fizikai fájdalomnál jobban fájt neki Lily visszautasítása. Ez volt az első
dolog, amire visszaemlékezett a hányinger sötét ködén át, ahogy lassan magához tért
másnap reggel. Látta maga előtt Lily arcát, amint ránéz, és barna szeme tele van
szomorúsággal, hallotta a rettenetes szavakat, amelyek váratlanul érték, hiszen biztos volt
benne, hogy a lány igent mond, miután volt ideje átgondolni a dolgokat. Ehelyett Lily azt
mondta:
– Sajnálom, Jack, azt hiszem, nem mehetek hozzád feleségül.
Most pedig itt fekszik kiterítve valami rémes kórházban, és még csak elég
fájdalomcsillapítót sem kap. Rohadt egy élet ez, igazán!
– Tudja a családom, hogy itt vagyok? – kérdezte a nővértől, aki ellenőrizte a lázát meg a
pulzusát.
A nővér azt felelte, ezt nem tudná megmondani, de azt tudja, hogy a rendőrség járt itt,
és érdeklődtek, hogy mikor tudnák kihallgatni.
– Kihallgatni? Engem? De hát miről?
– Nem tudom – válaszolt a nővér –, majd megtudja, ha visszajönnek. – Megnyomkodta
a férfi gyomrát. Keményen. – Ez fáj?
– Igen.
– A feje?
– Rettenetesen fáj. Kaphatnék rá valamit?
– Megkapott mindent, amit kiírtak magának, most jó ideig nem kaphat többet.
– De ez roh… rettentően fáj.
– Nos, megmondhatja az orvosnak, ha majd megnézi magát.
– Nézze – mondta Jack –, szólna valakinek, hogy jöjjön ide hozzám, hogy
megkérhessem, értesítse a családomat?
– Megpróbálom, de rettentően elfoglalt mindenki – magyarázta a nővér –, beleértve
engem is.
Ami azt jelentette, jött rá Jack, hogy még csak meg sem fogja próbálni. Talán nem is
számít. Lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha itt magában meghalna, és nem háborgatna
tovább senkit. Senki sem bánná. Legkevésbé Lily.

– Autóbaleset? Te jó isten! Jól van? Hol van most? Istenem, mikor hallotta? Látta már
valaki?
– Tökéletesen jól van – felelte KM. – Vagyis az egyik lába eltört, van pár törött bordája
és enyhe agyrázkódása, de máskülönben nagyon is él. Nagy szamár. Igazán ideje már,
hogy felnőjön.
– Tudom, de biztosan pocsékul érzi magát – vélekedett Lily. – Úgy értem, nem lehet túl
szórakoztató…
 – Valószínűleg. Egyébként én lemegyek hozzá holnap. Egy sussexi kórházban van, a
Lewes Generalban. Nem akar velem tartani?
– Nem is tudom.
Lily zavarban volt. Lemenjen hozzá? Más lenne, ha életveszélyben volna, de mivel
viszonylag jól van, talán jobb lenne, ha távol maradna tőle. Esetleg félreértené, ha most
megjelenne az ágya mellett, azt hinné, nem gondolta komolyan, amit mondott. Rettentően
nehéz volt ez az egész.
– Akkor tudassa velem, hogyan döntött – szólalt meg KM. – Tíz körül indulok
Londonból. Telefonálhat nekem még ma, vagy holnap reggel az öcsém házába. Megadom
a számát.
– Köszönöm – felelte Lily. – Még ma telefonálok.
Szép kis barátnő, gondolta KM, hogy nem siet Jack betegágyához. Hiszen színésznő,
Celia mondta. Valószínűleg csak kihasználta Jacket. Kiszedett belőle, amennyit tudott,
aztán továbbállt.

– Billy, te tudsz valami anyának arról a babájáról, amelyik meghalt? – kérdezte Barty.
A kertben ültek, a Cheyne Walkon. Billy túl későn érkezett, hogy még életben lássa az
anyját, és túlságosan feldúlt volt, hogy újra vonatra üljön. Celia azt mondta, maradjon ott a
temetésig. Ez jó lenne mindkettőjüknek, gondolta Celia, Bartynak és Billynek is. Barty
nagyon fura lelkiállapotban volt. Szinte ridegen magába zárkózott. Celia nem mehetett a
közelébe, hogy megvigasztalja vagy akár csak beszéljen hozzá. Az asszony, akit
ugyancsak megviselt Sylvia halála, ezt nagyon fájdalmasnak találta.
Billy Barty felé fordult.
– Nem sokat. Holtan született, amennyire tudom. Úgy értem, nem utána halt meg.
– Értem. De… – elhallgatott.
– Csak hatéves voltam. Hat vagy hét. Nem sokra emlékszem. De arra igen, hogy Lady
Celia ott volt.
– Ott volt? Amikor megszületett?
– Igen. Karácsony volt, és túl korán jött. Úgy értem, a baba. Minket mind átküldtek a
szomszédba Mrs. Scotthoz, és emlékszem, hogy jött a nagy autó, és apa megkérte Lady
Celiát, hogy menjen be, és legyen az anyjával.
– Igen, így érthető – mondta lassan Barty. – És aztán…
– És aztán mi?
– Mi történt?
– Barty, nem tudom. Átjött a szomszédba, és mondta nekünk, hogy a baba halott. A
bábaasszony elvitte…
– A bábaasszony?
 – Aha.
– De anyánál sosem volt bábaasszony. Azt hittem, mindig Mrs. Scott segített neki.
– Nem tudom. De akkor volt bábaasszony, azt tudom. Egyébként meg mit számít?
– Tulajdonképpen semmit, azt hiszem. De a halála előtti este anya nagyon beteg volt,
félrebeszélt, és állandóan ezt emlegette. A babát. Azt hitte, hogy most szüli meg. Istenem!
– Az ajka megremegett az emléktől. Billy átkarolta. – Olyan szörnyű volt, Billy! Olyan
nagy fájdalmai voltak! Doktor Perring azt mondta, kórházba kellene mennie, de én…
– Igen?
– Azt mondtam, hogy anya fél a kórházaktól, és biztosan be kell-e mennie. És talán ha
akkor kórházba megy… akkor… ó, Billy!
– Nem – válaszolt gyengéden Billy. – Nem számított volna az sem. Nem tehettek
semmit. Az orvos mondta nekem.
– Igen, tudom, akkor már. De egy nappal előbb… talán…
– Kérdezd meg az orvost, hogy megnyugodj.
– Gondolod?
– Persze. Kedves fickónak látszik. Egyébként miért van itt állandóan?
– Celia néni nincs túl jól. Doktor Perring mindennap eljön, hogy megnézze.
– Mi baja van?
– Nem tudom. Csúnyán köhög. Billy, ez a baba, aki meghalt… volt vele valami baj?
– Barty, hagyj már ezzel a babával! Nem tudom. Ha többet akarsz tudni, kérdezd meg
Mrs. Scottot. Ő esetleg tud segíteni neked.

– Istenem! Drága, jóságos Úristen!
– Mi az, Oliver? Mi van?
– Nézd meg ezt! – reszkető kézzel nyújtott egy papírlapot KM felé.
– Mi az?
– Bírósági végzés.
– Micsoda?!
– Igen. Most érkezett. Külön futár hozta, aki ragaszkodott hozzá, hogy személyesen
nekem adja át. Azt írják benne… hadd lássam… igen, a bíró a meghallgatás során
tanulmányozta a Collins, Collins és Shaw által benyújtott írásbeli kérelmet, és helyt adott
a benne foglaltaknak, így bírói végzéssel megtiltja a Buchananékként ismert mű
publikálását. Úgyhogy ennyi. KM! Hogy történt ez?
– Nem tudom – válaszolt KM. – Egyáltalán hogy történhetett meg? Mi nem tudunk
semmiféle meghallgatásról, nekünk nem szóltak, mi nem tudtuk előadni az érveinket…
 – Istenem! – sopánkodott Oliver, megdörgölve a szemét. Rettenetesen kimerültnek tűnt.
– Nos, bármi legyen is az ok, elbántak velünk. Ez a Lyttons végét jelenti.
– Valóban nem tehetünk semmit? Ez olyan igazságtalan! Nem támadhatjuk meg? Nem
követelhetjük, hogy a bíró meghallgassa a történet másik felét is? Nem deríthetjük ki,
hogy mi történt? Biztos csak valami tévedés…
– Azonnal átmegyek Briscoe-hoz. Meglátom, ő mit mond. De meg kell hogy mondjam,
nem reménykedem túlságosan.

– Igen, itt Susannah Bartlett. Jó napot, Mr. Worsley! Igen, köszönöm, sokkal jobban
érzem magam. Nem, még mindig szívesen beszélgetek magával holnap. Ha az még időben
van. Minden mástól eltekintve, ma még egy sürgős fordítást kell befejeznem. Tudja, ebből
élek.
Kellemes hangja van, gondolta Guy. Kedvesnek tűnt. Nagyon kedvesnek.
– Nem vagyok benne biztos, hogy sokat segíthetek. Ha elmondaná, hogy miről akar
hallani, akkor gondolkodhatnék rajta. Csak az egyetemi életről általában, vagy hogy
milyen volt ott egy nőnek, vagy…
– Igen – válaszolt Guy, lecsapva erre a gondolatra. – Igen, természetesen, ez érdekel.
– Rendben. Nos, eléggé… érdekes volt. Ahogy azt gondolhatja is. Nem voltunk sokan.
Akkor holnap találkozunk. Itt nálunk, tizenegykor. Van egy vonat az Ealing Broadway
állomásig, onnan meg átvág a parkon, bárki útbaigazíthatja.
– Rendben. Nagyon szépen köszönöm.
– Nos – mondta Susannah Bartlett, letéve a telefont –, kíváncsi vagyok, valójában mit
akar ez a fiatalember. És miért? És mi a csoda köze van ennek Jasper Lothianhez?

Szerda. Már szerda van. Csak két napja maradt, hogy elhatározza magát. Celia ismét
visszahúzódott önmagába. Sylvia halála, a temetés megszervezése lefoglalta minden
gondolatát. Nagyon ijesztő volt az a határidő. Amikor korlátlan ideje volt rá, hogy
döntsön, vagy legalábbis nem volt határidő szabva rá, elég könnyűnek tűnt. Egy nap,
mondta akkoriban magának, majd dönteni fog. Egy nap majd a körülmények döntenek
helyette. Történik valami, és ő majd tudni fogja, mit tegyen. De… negyvennyolc órán
belül? Sőt, már nem is egészen negyvennyolc órája van. Mi dönthetné el ennyi idő alatt
helyette? Ha pedig úgy határoz, hogy marad, ez a döntése megmásíthatatlan. Nem
táncolhat vissza. Nem mondhatja azt Sebastiannak, tévedtem, mégis szeretnék odaköltözni
hozzád. Mert a férfi addigra már elmegy. Elhajózik hónapokra Amerikába.
Celia hallott róla, hogy csapdába esett állatok néha lerágták a saját lábukat, hogy
kiszabaduljanak. Mert különben éhen haltak volna. Kicsit így érezte most magát, mint
ezek az állatok. Bármit választ, az szenvedéssel jár. De nincs más megoldás. Valahogyan
dönteni kell. Az a boldog, egyértelmű bizonyosság, amikor majdnem elment
Sebastianhoz, már elhalt benne. Meghalt Sylviával. Celia ismét elveszettnek érezte magát,
és rosszabb helyzetben volt, mint korábban.
Hálát adott istennek, hogy ágyban kellett maradnia; ez legalább egy kis magányt
biztosított neki. Dr. Perring valójában azt mondta, hogy az étkezésekhez felkelhet, de ezt
nem árulta el Olivernek. Különben sem lett volna képes egy falatot sem lenyelni, és
hacsak nem tettek fel közvetlenül neki egy kérdést, úgy tűnt, beszélni sem tud. Legalábbis
összefüggően. Nem volt képes követni a legegyszerűbb társalgást, a legegyszerűbb vitát
sem. Esetleg kinyögött egy mondatot, aztán amíg válaszoltak neki, a gondolatai újra a
saját dilemmája felé kalandoztak, és fogalma sem volt, hogy mi lehetett a válasz.
Általában a Barty miatt érzett aggodalmára hivatkozott, vagy a Sylvia halála miatt érzett
szomorúságára. De valójában nem foglalkoztatta más, csak a szimbolikus mérleg nyelve,
amely ebben a szörnyű helyzetben hol erre billent, hol arra. Először a férje, a családja és a
kötelesség felé, aminek nem látta sok értelmét és nem lelte örömét benne. Aztán a
szeretője és a szerelme irányába, amiben meglelte mindkettőt, de mérhetetlen fájdalmat
okozott volna sok embernek, akik fontosak neki. Az idő pedig egyre telt, és neki dönteni
kellett.

– Daniels!
– Igen, milédi.
– Daniels, elvinne engem az anyám.,. a Line Streetre? El akarok hozni pár dolgot a
lakásból. Megtenné? Nagyon hálás lennék érte.
– A legnagyobb örömmel, Miss Barty. Sajnálom az édesanyját. Nagyon sajnálom.
Kedves hölgy volt.
– Igen, nagyon kedves hölgy volt – válaszolt Barty. – Köszönöm, Daniels.
Lement a lépcsőn a lakásba. Senki sem volt a két kis szobában. A két kisebb gyerek
Franknál volt, Marjorie pedig az udvarlójánál, egy tésztaképű, pattanásos fiatalembernél,
aki azt tette, amit Marjorie mondott neki. Szegény feje, mondta a kis Mary, bizonyára
elment az esze. Barty magában igazat adott neki.
Amint ott állt, körülnézett a szobában. Mennyire kicsi, milyen sötét és szegényes, mégis
magán viseli az anyja keze nyomát, a báj és a szépség apró, dacos nyomait. Ott a kőkorsó
a száraz fűvel és virággal, amelyeket egy ashinghami látogatásról hozott magával. Az
összes fiatalabb gyerekről készült nagy fénykép, amelyet Celia készített és kereteztetett be
neki karácsonyi ajándékul; Barty két festménye papírmasé keretben, amelyet ugyancsak
Barty készített; az esküvőjük napján készült fénykép, amelyen Sylvia bizakodóan néz fel
Tedre; Ted kitüntetése a komód feletti tükörre tűzve; a vörösréz olajlámpa, amelyet Sylvia
az anyjától kapott, és ragyogott, mint mindig. Barty nem is emlékezett rá, hogy az a lámpa
valaha is ne lett volna ragyogóan kifényezve, egy kis fénysugarat hozva a sötét szobába.
Az anyja bizonyára még az utolsó napokban is szokás szerint kipucolta, amikor pedig már
olyan nagyon beteg volt.
Aztán a szomorúbb dolgokat látta meg: az anyja viseltes kabátját, amely egy kampón
lógott az ajtó mögött; fekete kalapját, a kopott cipőket, a régi bölcsőt, amelyet Celiától
kapott, és mostanában ruhákat tárolt benne, valamennyi tiszta volt, és szépen össze volt
hajtogatva. A pókháló vékonyságúra kopott függönyöket, a felfeslett lábtörlőt. Barty egy
pillanatra haragosan gondolt a Cheyne Walkon álló ház szobáira, amelyeket felújítanak
minden évben, a szőnyegeket, a függönyöket, a huzatokat mind kicserélik a divat nevében.
Ez annyira igazságtalan! Olyan rettenetesen, szörnyűségesen igazságtalan! Barty pislogott
néhányat, és letörölte a könnyeit.
– Barty, szervusz, drágám! Mit csinálsz itt?
– Mrs. Scott! Csak eljöttem pár dologért, amiket anya különösen szeretett.
– Persze. Annyira sajnálom, drágám! Nekem is nagyon fog hiányozni. Nála jobb barátot
és szomszédot nem is kívánhat az ember. Milyen kár érte! Bárcsak elment volna előbb az
orvoshoz! De olyan makacs volt. Nem akarom, hogy azt gondold, a te hibád volt. Mondta
nekem, hogy sokszor megpróbáltad rábeszélni, és a hölgy is. Büszke volt a te anyukád.
Nagyon büszke. És nagyon bátor.
– Igen – helyeselt Barty –, bátor volt.
– Ugye értesítesz majd a temetésről, drágám?
– Természetesen. Azt hiszem, a jövő hétfőn lesz. El akartunk utazni ezen a héten, de
most maradunk a temetés miatt.
– Billy is itt fönt van, ugye?
– Igen. Feljött, hogy elbúcsúzzon, de hát… Istenem…
– Gyere ide, szívem! Úgy. Hadd öleljelek meg! Jól van. Gyere át hozzám! Adok neked
egy csésze finom kakaót meg egy kis süteményt, épp most lett kész.
Barty megitta a kakaót és evett két szelet süteményt. Aztán egyszer csak megszólalt.
– Mrs. Scott, kérdezhetek valamit?
– Hát persze. És mi az?
– Anyának született egy kisbabája, amelyik meghalt.
– Igen – Mrs. Scott arca hirtelen óvatossá vált. – Mi van vele?
– Tudna mesélni róla?
– Nincs sok mesélnivaló. Holtan született. Egy kislány… Kislány volt.
– Igen. Öö… ugye biztos, hogy holtan született? Nem később halt meg?
– Nem – jelentette ki Mrs. Scott határozottan. – Holtan született, anyukád mondta.
– Mert hát beszélt róla a múltkor este, amikor olyan beteg volt. És az egész kicsit
olyan… furcsának hangzott. Celia néni itt volt, azt hiszem, amikor… amikor a baba
született.
– Igen, azt hiszem, erről hallottam.
– És anya mondott néhány nagyon furcsa dolgot. Hogy… például „ne mondja meg
Tednek”, és „siessen, gyorsan” meg… „erről gondoskodni akarok”. És aztán azt mondta,
„most már vége van, elment”. Én… egyszerűen nem értem.
 – Ne foglalkozz ezzel! – tanácsolta Mrs. Scott. – Nincs ezen mit értened, Barty. A baba
nem volt egészséges, és jobb is volt, hogy nem…
– Hogy nem micsoda?
– Hogy nem maradt életben.
– Szóval élt? Élt?
– Barty, hagyd már abba! Ez nem fontos.
– Nekem az – vágta rá kivörösödve Barty –, ez rettentően fontos nekem. Szerintem
valami történt. Szerintem volt valami furcsa azzal a babával és ami történt vele. És miért
hívott anya bábaasszonyt? Sosem volt nála bába, mindig maga segített neki.
– Mert komplikációk voltak – magyarázta Mrs. Scott. – Most már felesleges részletezni
őket.
– De én tudni akarom! Miféle komplikációk?
– Barty – mondta határozottan Mrs. Scott –, nincs értelme ezt most megbolygatni.
Igazán. Úgy volt a legjobb, ahogy történt. Az anyukád nagyon szomorú volt akkor, de
később azt mondta, tudja, hogy így volt a legjobb.
– Igen, de mi? Mi volt a legjobb?
– Hát hogy ő… mármint a kislány… nem élt. Szegény anyádnak és apádnak volt elég
problémája, ott voltál már te, meg még öt másik. Ez azelőtt volt, hogy elmentél a
hölgyhöz, ne felejtsd el. Még egy, ráadásul egy nyomorék, csak púp lett volna a hátán.
Hogy tudtak volna boldogulni?
– Nem tudom – válaszolt Barty. Láthatóan ennél többet nem fog most megtudni. Letette
a csészéjét. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha megyek, Mrs. Scott. Daniels már dudál.
Nagyon szépen köszönöm, hogy beszélgetett velem. Köszönök mindent, amit anyáért tett.
És természetesen értesítjük a temetésről. Meg az utcából mindenkit, aki szeretne eljönni.
– Majdnem mindenki – jelentette ki Mrs. Scott. – Errefelé mindenki szerette az
anyukádat. Nagyszerű asszony volt. Egészen különleges.
– Igen, tudom – bólintott Barty.

– Azt állítják – közölte Peter Briscoe –, hogy nem válaszoltunk a levelükre, ezért
kénytelenek voltak rövid határidővel meghallgatást kérni.
– De mi nem is tudtunk róla!
– Így igaz. De ők írtak egy levelet. Ami azt illeti, ma reggel meg is érkezett a másik
postával. Azt kérdezik benne, miért nem válaszoltunk nekik. Be tudták mutatni a levél egy
példányát a bírónak, aki, nem túl meglepő módon, nem volt elragadtatva. Így ők
előadhatták az ügyüket anélkül, hogy bármiféle ellenkező bizonyíték akadályozta volna
őket.
– Értem – mondta Oliver.
 – Írtam a bírónak, tiltakozva az eljárás ellen, és kértem, hogy legyen egy inter partes
meghallgatás is, amelyre tíz nap múlva kerülne sor, ha jóváhagyja. Amiben bízom – tette
hozzá.
– Amikorra a mi határidőnk már rég letelt – jegyezte meg Oliver. Beletúrt a hajába. – Ez
egy lidércnyomás. Valóságos lidércnyomás. Itt nem nyerhetünk, KM. Semmiképpen. Ma
felhívott Matthew Brunning, készíttetett egy szerződéstervezetet a pénteki megbeszélésre.
– Szíve joga – jelentette ki KM –, de az biztos, hogy én nem írok alá semmit.
– KM, nincs más választásunk. Akár teljesen átírjuk vagy bezúzzuk a Buchananékat,
akár folytatjuk a harcot, hogy a bírói tiltást visszavonják, akkor is csődbe megyünk.
Szóval választhatunk, hogy a Lyttons a Brunnings egyik kiadója lesz, vagy egyáltalán nem
is lesz Lyttons. Istenem! Most először az életemben szinte megkönnyebbülés, hogy apánk
már nem él. Mit szólt volna mindehhez?
KM hallgatott. Aztán megkérdezte:
– Beszéltél már Celiával?
– Nem. Még nem.
– Oliver, muszáj beszélned vele!
A férfi felsóhajtott.
– De bármit mondjon vagy gondoljon is, alá kell írnunk Brunning szerződését.
– Celia meg én nem vagyunk erről meggyőződve. És ha te nem beszélsz vele, majd én
megteszem.
– Rendben van. Ma este megbeszélem vele.
– Ezt örömmel hallom – jegyezte meg KM.
– Te otthon leszel?
– Nem, találkozom valakivel – mondta elpirulva az asszony.
– Értem. – Oliver majdnem elmosolyodott. – Akkor nem is tartalak fel. Érezd jól
magad!

Bartlették mindnyájan a vacsoránál ültek, amikor csörgött a telefon. Roger Bartlett vette
fel. Elég sokáig elmaradt. Amikor visszatért az ebédlőbe, meglehetősen nyugtalannak tűnt.
– Lothian professzor az – mondta Susannah-nak. – Veled akar beszélni.
– Roger – szólalt meg Mary. – Jó ötlet ez?
– Úgy tűnik, a professzor szerint ugyanis létfontosságú.
– Értem. Ne maradj sokáig, drágám! – szólt Susannah után az asszony.
– Remélem, kedves lesz Susannah-hoz – tette hozzá, amint az ajtó becsukódott a lány
mögött.
 – Megígérte.
Susannah nem volt távol sokáig. Amikor visszajött, teljesen nyugodtnak tűnt.
– Most már jobban értem – magyarázta –, mi ez az egész. Értem, miért volt neki olyan
fontos, hogy ne beszéljek ezzel a fiatalemberrel. Aki meglehetősen… alattomos volt,
őszintén meg kell mondanom.
– Nos, drágám, nem kell szóba állnod vele!
– Nem, hát persze. Nem is fogok.
– Jól van – mondta Mary Bartlett. – Tudod mit? Majd én felhívom, és megmondom
neki, hogy ne jöjjön. Így sokkal jobb lesz, aztán minden visszatérhet a megszokott
kerékvágásba.
– Igen. Ez remek ötlet. Megyek is, hozom a telefonszámát. – A lány kiment a szobából.
Mary Bartlett boldogan rámosolygott Rogerre.
– Hála az égnek! Micsoda megkönnyebbülés! Annyira aggódtam!
– Micsoda ostoba helyzet! – szólalt meg Susannah, amint belépett az ebédlőbe. – Sehol
sem találom a számát. Van egy olyan szörnyű érzésem, hogy eldobtam azt a cédulát.
Bárcsak ne lennék ilyen szórakozott! Inkább tartóztasd fel, anya, amikor ideér délelőtt. Én
majd fent maradok a szobámban. Sőt, inkább sétálok egyet. Az még jobb lesz.
– Hogyne, drágám. Nagyon okosan döntötték Most csak olvasgass itt apáddal, mindjárt
hozok nektek egy kávét. És én a te helyedben korán lefeküdnék. Nagyon fáradtnak tűnsz.
– Igen, tényleg fáradt vagyok – válaszolt Susannah. – Ez az egész kicsit megviselt.

– El akarod adni a Lyttonst Brunningnak? Egyszerűen eladnád?
– Nincs más választásom, Celia. Igazán. Hinned kell nekem!
– Neked nincs más választásod? – kérdezte gúnyosan, ellenséges hangon Celia. – Ez
nem csak a te döntésed, Oliver. Ha jól tudom.
– Rendben van, akkor nincs más választásunk. Így jobban megfelel? Nem érted?
Gyakorlatilag tönkrementünk. Még akkor is, ha ezt a tiltást sikerül visszavonatnunk.
Lothian még mindig beperelhet minket becsületsértésért. Vagy esetleg nem adjuk ki a
könyvet. Amennyibe azoknak a könyveknek a nyomtatása került, amennyibe Brooke
elvesztése kerül, meg a veszteség a…
– Igen, igen, ezt már mind mondtad – jegyezte meg türelmetlenül Celia. – D e más
dolgokat is mérlegelned kell. Mi a helyzet a bankkölcsönnel?
– Hatalmas kölcsönt kellene felvennünk. És pillanatnyilag nem számítunk túl jó
adósnak.
– Próbáltad?
– Tapogatóztam. Nem túl biztató válaszokat kaptam.
 – A bátyád? Neki bőven van pénze. Nem tudna segíteni?
– Álmomban sem jutna eszembe, hogy megkérjem.
– Nekem igen. Én megkérem, ha kell, hogy megmentsem a Lyttonst. Biztos, hogy ő is
ezt akarná, hiszen ő is Lytton.
– Celia, ne! Megtiltom.
Az asszony nem felelt. Kis hallgatás után megkérdezte:
– És miért a Brunnings? Az egy szánalmas kiadó. Se stílusuk, se jövőképük. Ha össze
kell olvadnunk valakivel, választhatnánk valaki mást, akivel jobban összeillenénk,
mondjuk…
– De a Brunningsnak van pénze. Lehet, hogy szánalmasak, ahogy te fogalmaztál, de
nagyon gazdagok és sikeresek, a maguk módján. Az övéké az egyetlen ajánlat, amelyet
érdemes fontolóra vennünk.
– És miért – kérdezte hirtelen kemény hangon Celia –, miért nem lettem én ebbe az
egészbe bevonva? Mióta folyik már ez az ügy?
– Néhány hete.
– Néhány hete? És eltitkoltad előlem?
– Szó sincs róla – csattant fel Oliver dühösen –, tudtál minden problémáról. Lothianről,
a szipojlázadásról szóló könyvről, Brooke távozásáról. Az egyetlen dolog, amit nem
beszéltem meg veled, az összeolvadás a Brunningsszal.
– Tényleg! Hiszen ez csak egy apróság! A Lyttons vége. Igazán semmiség. Szinte
említésre sem méltó. Te jó Isten, Oliver, hogy tehetted ezt? Amikor a Lyttons a mindenem,
te is tudod. Amikor egész életemben azért dolgoztam, hogy sikeressé tegyem, amikor én is
egy Lytton vagyok, te meg elárulsz engem, kihagysz a döntésből…
– Ez nem a te döntésed – jegyezte meg jeges hangon Oliver –, hanem az enyém. Én
fogom meghozni. És te nem vagy Lytton. Nem a szó szoros értelmében. Jó éjt!
Ha Oliver bosszút akart állni, gondolta Celia, aki túl dühös, túlságosan felháborodott
volt még ahhoz is, hogy sírjon, akkor igazán sikerült neki. És eltöprengett azon, vajon ez
volt-e az a végső jel, amelyikre várt.
Fent, a gyerekszobák szintjén Giles és az ikrek hallották a dühös hangokat, az
ajtócsapkodást. Giles megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de az ikrek a korláton lógtak,
igyekezve még többet hallani.
Barty nem volt otthon. Balhamben töltötte az éjszakát Frank családjával és Billyvel.
Nem túl nagy lelkesedéssel fogadta el a meghívást, mert Frank felesége bizalmatlan volt
vele, ezért nehezen tudtak beszélgetni egymással. De Frank azt akarta, hogy menjen, meg
Billy is, és ezenkívül, gondolta, ha ott marad, kora reggel könnyűszerrel újra
meglátogathatja Mrs. Scottot. És beszélhet vele arról, ami már kezdett nála
megszállottsággá válni, és legalább úgy gyötörte, mint az anyja halála fölött érzett
fájdalom.

– KM – szólalt meg Gordon bátortalanul, kezével izgatottan beletúrva a hajába.
– Igen, Gordon?
– Azon tűnődtem, hogy mi… vagyis hogy maga… hogy lehetne-e… Istenem, ez
nagyon nehezen megy nekem!
KM rámosolygott.
– Szeretné, ha segítenék? Vagy azt túl nagy arroganciának tartaná?
– Nem, dehogy. Úgy értem…
– Azon tűnődött, hogy vajon lehetne-e köztünk több mint barátság. Így van?
A férfi mélyen elpirult. A homlokán verejtékcseppek jelentek meg, és szinte
kétségbeesett arcot vágott. Aztán azt felelte:
– Nos… igen. Hogy fontolóra vehetnénk-e? Idővel.
– Idővel? Muszáj olyan sokat várnunk vele?
A férfi zavartnak tűnt.
– Nem tudom. Nem akarnám semmiféleképpen siettetni magát, KM. De ha esetleg
hajlandó volna gondolkodni rajta…
– Gordon – jelentette ki az asszony –, nem kell gondolkodnom rajta. Csodás lenne,
szerintem. Igazán.
– Hűha! Kedvesem…
Bármilyen boldog is volt KM, felötlött benne a gondolat, hogy mennyire végletesen
különbözik Gordon Jagótól, és milyen rettentően különbözött az is, ahogy udvarolt. KM
már az első éjszaka szeretkezett Jagóval, Gordon Robinson pedig több hét, sőt hónap után
javasolta ezt. Nos… talán jobb is így. Így elkerülhető az összehasonlítás bármilyen téren.
KM hagyta, hogy a gondolatai előreszaladjanak pár órát, és hirtelen szinte elviselhetetlen,
vad gyönyör fogta el. Felemelte a borospoharát, nagyot kortyolt belőle, és előrehajolt,
hogy megossza az érzését a férfival.
– Fogalmam sincs, hogyan folytassuk innen… – szólalt meg Gordon. Átnyúlt az asztal
fölött, és az asszony kezére tette a kezét. – Nem tudom, vajon belemenne-e egy azonnali
eljegyzésbe. Úgy értem, hivatalosan…
KM szíve kellemetlenül nagyot dobbant. Nem erre számított.
– Eljegyzés?
– Nos, igen. Most megijesztettem! Nyilván kicsit korai még, hogy szóba hoztam. De…
– Nem gondoltam kifejezetten eljegyzésre – jelentette ki óvatosan KM, miközben
próbálta tisztázni magában, hogy mit érez.
– Még nem, természetesen. Most már látom. Nos, hát várhat. Ha tudom, hogy hajlandó
fontolóra venni, az már boldoggá tesz…
– Gordon – vágott közbe KM. – Gordon, járt már valaha jegyben valakivel?
 – Nem. Még nem. Csak egyetlen olyan ifjú hölgy volt, akibe, akkor úgy éreztem,
nagyon szerelmes voltam, de… nos, elég szerencsétlenül alakult…
– Mi történt? – mosolygott rá az asszony kinyújtott kezével megérintve a férfi arcát. Azt
a kedves arcot. – Mesélje el nekem!
– Kiderült, hogy ő… nos, hogy volt már egy kapcsolata korábban…
– Hogyan? Úgy érti, volt már korábban szerelmes?
– Nem, nem, az nem aggasztott volna. Az ember nem igazán várhatja el, hogy ő legyen
az első és egyetlen szerelem egy nő életében. Nem lennék az magának sem,
természetesen. Ezzel tisztában vagyok.
– Nem. Valóban. Végül is ott van Jay…
– Igen, és már egyszer férjnél volt. De…
– Gordon, van valami…
– Nem, hadd fejezzem be! Ez fontos, drágám. – Láthatóan jólesett kimondania.
Megismételte. – Drága KM.
– Drága Gordon. Én kedves Gordonom – felelte a nő, és rámosolygott.
Megfogta a férfi kezét, és megszorította. A férfi ismét skarlátvörös lett, és nyugtalanul
körülnézett az étteremben, mintha csak arra számított volna, hogy valaki megfeddi őket.
– Mindenesetre – folytatta kis idő múlva –, megtudtam, hogy neki… volt egy… fizikai
kapcsolata. Egy férfival.
KM hirtelen émelyegni kezdett.
– Igen? – kérdezte. – És…
– Nos, hát tudja… én keresztény vagyok. Nekem a házasság szentség. Ez az egyetlen
módja, hogy… Beteljesítsünk egy… egy…
– Fizikai kapcsolatot?
– Nos… igen.
– Szóval szakított vele?
– Igen. Úgy éreztem, meg kell tennem. Nem tudtam tisztelni többé. És így nem
tudtam…
– Nem tudta szeretni?
– Nem. Mivel nem tudtam tisztelni. Ami az én számomra elengedhetetlen része a
szerelemnek.
– Értem. Gordon, bocsásson meg, ha megkérdem… ha már ilyen intim dolgokról
beszélünk… maga… úgy értem, volt már közeli kapcsolata valakivel?
A férfi sápadtan nézett rá. Nagyon felindultnak látszott.
– Nem – válaszolta. – Nem is lehetett volna. Mivel még sosem voltam nős. Hogy
tehettem volna ilyet? Az nagyon helytelen lett volna.
 – Igen – mondta KM. – Értem.
Hirtelen minden öröme elillant. Közel állt a síráshoz. Nyomorúságosan érezte magát. Ez
nem lehetséges, gondolta. Nem működne. Ő meglehetősen szenvedélyes és tapasztalt
asszony. Még ha sok éve cölibátusban élt is. Számos szeretője volt, akik közül az egyik
nemzette a gyermekét. Többé már nem hitt Istenben. És nem igazán hitt a házasságban. És
most komoly kapcsolatot fontolgat egy férfival, aki ötvenéves fejjel még szűz, aki szigorú
keresztényi szabályok szerint él. Ez nem működne kettőjük között. De valami jó indokot
kell találnia, amivel elutasíthatja.
– Nagyon köszönöm – kezdte, vigyázva, hogy ne remegjen a hangja – a
megtiszteltetést, amit az ajánlata jelent. De azt hiszem… valószínűleg… legalábbis a
belátható jövőben… ez nem a legjobb ötlet. Én még mindig nagyon erősen kötődöm Jay
édesapjához. És úgy érzem, ez árulásnak tűnne vele szemben.
– Ó! –felelte a férfi a visszautasítástól olyan csüggedten, annyira letörten, hogy a nő kis
híján engedett, és szinte meggyőzte magát, hogy talán mégis lehetséges volna, és működne
a kapcsolat közöttük.
De tudta, hogy nem így van. És ezt minél előbb elrendezik, és maguk mögött tudják,
annál jobb. Mindkettőjüknek.
– Szóval… nemet kell mondanom – folytatta. Nagyon nehéz volt kimondania. –
Sajnálom.
– Igen – válaszolt a férfi. – Igen, megértem. Természetesen. De… nos, folytathatnánk
úgy, mint eddig, barátokként? És talán idővel…
– Nem, Gordon – felelte KM, maga sem tudva, honnan meríti az erőt. – Nem, nem
hinném, hogy idővel… vagy hogy valaha…
– De azt mondta… még az előbb…
– Tudom. De közben gondolkodtam rajta, és…
– Rendben van – állt fel a férfi.
KM arra gondolt, nem látott még soha senkit ilyen szomorúnak.
– Természetesen elfogadom, amit mondott, és nagyra értékelem az őszinteségét. Most
pedig engedje meg, hogy hazavigyem.
– Nem – válaszolt a nő. – Fogok egy taxit. Megígérem – tette hozzá. – Ne aggódjon! –
Kezet nyújtott. – Viszont… viszontlátásra, Gordon! És még egyszer köszönöm. Köszönök
mindent.
– Viszontlátásra, KM – mondta a férfi.
KM visszanézett, amikor az ajtóhoz ért, a férfi lehajtott fejjel ült, az asztalt bámulta. Az
asszony nehezen állta meg, hogy vissza ne rohanjon hozzá, hogy megmondja neki,
tévedett, és szívesen fontolóra venné az eljegyzésüket. De tudta, hogy nem teheti meg.
Egyiküknek sem lenne jó.

 31. fejezet
KM lerakta a telefont. A maga módján ez a telefonhívás volt az utolsó csepp a
pohárban. Az a könnyűvérű kis színésznő közölte vele, hogy nem, nem megy le látogatóba
Jackhez. Nagyon lekötik a próbák, de üdvözletét küldi.
– Lehet, hogy örülne a látogatásának – jegyezte meg KM, mire a lány azt felelte, azt
nem tudja, de igazán nem mehet.
– De még mindig nálam van a tárcája – tette hozzá. – Át akartam vinni ma reggel,
mielőtt elindulna, de…
– Nem is várnám el, hogy korán keljen egy ilyen lényegtelen dolog miatt – felelte
hidegen KM. – Gondolom, sokáig táncolt valahol tegnap este…
– Nem, valójában… – kezdte Lily, de KM már letette a kagylót.
KM nyomorultul érezte magát, és mélységes kétségbeeséssel töltötte el a rá váró sivár
évek kilátása. Tudta, hogy az ő korában és helyzetében nem talál még egyszer olyan férfit,
aki szereti, és akit ő is szerethetne. Úgyhogy még a beszéd is túl nagy erőfeszítés volt
neki. Különösen, hogy olyan valakivel beszéljen, aki iránt ösztönös ellenszenvet érzett.
Fogta a kabátját, a kalapját, és beletúrt a táskájába Celia autójának kulcsát keresve. Nem
találta, ezért a táskája tartalmát kiborította az íróasztalára. A sok holmi között ott hevert
egy levél Gordon Robinsontól, amelyben megköszönte neki a Meridián első kiadású, aláírt
példányát. Az asszony csak állt, és a könnyektől homályos tekintettel bámult rá.

Lily kis grimaszt vágott a telefon felé. Vén banya. Igazán szerencsés, hogy
megmenekült egy ilyen sógornőtől. Azért hagyhatta volna, hogy megmagyarázza, mi a
helyzet a tárcával. Hogy Crystalnál aludt tegnap éjjel, a tárca pedig a szülei házában van
Bromley-ben, és nem tudta volna elhozni, mire Miss Lyttonnak indulnia kell Lewesba.
Végül is mindegy. Majd ma este otthagyja a Lyttonsban. Vagy akár az öreglánynak is
odaadhatja. Biztosan máskor is meglátogatja Jacket. Drága Jack! Te jó ég, mennyire
hiányzott neki! Istenem, de nehéz ez az egész!

Mary Bartlett sajnálta Guy Worsley-t. Igazán kedves fiatalembernek tűnt, kellemes
külsejű volt, és nagyon udvarias. Nagy kár, hogy nem tudták megtalálni a telefonszámát,
hogy ne kellett volna hiába megtennie az utat. Olyan nagy reményekkel. De nem kellett
volna ebbe az egészbe belefognia. Ma Lothian professzornak igaza volt az indítékait
illetően. Alattomosan járt el, és… és ez helytelen volt tőle.
De azért nagyon megnyúlt az ábrázata, amikor megmondta neki, hogy Susannah nincs
otthon, hogy egész nap távol lesz, és mégsem tud találkozni vele. Nagyon csüggedtnek
látszott. Mintha az egész teste megrogyott volna a csalódottság és a kétségbeesés súlya
alatt.
 Szegény fiatalember!
– Igazán nagyon sajnálom – mondta az asszony. – Sajnálom, hogy hiába jött el ilyen
messzire. Megkínálhatom egy limonádéval? Vagy valamivel? Rettentő meleg van.
Guy Worsley udvariasan megköszönte. Azt felelte, nincs semmi baj, és nem kér semmit.
Aztán elindult visszafelé az ösvényen, görnyedtebben, mint valaha.

Giles éppen kinézett az ablakon, amikor Barty az Embankmenten jött hazafelé. Nagyon
zaklatottnak tűnt. Szegény Barty! Rettenetesen rossz lehet neki. Most már nincs sem
anyja, sem apja. Pedig olyan nagyon szerette az anyját. Annak ellenére, hogy nem éltek
együtt, Barty jobban szerette az anyját, mint bárkit a világon. Igazán becsületére válik az ő
anyjának, gondolta Giles, amiért annyira igyekezett, hogy Barty gyakran találkozhasson
Sylviával. Giles ugyan nem kifejezetten értett egyet azzal, amit Celia tett, de azért csodálta
érte.
Úgy döntött, lemegy Barty elé. Talán van kedve sétálni egyet. Sőt… esetleg
felmehetnének a Sloane Square-re, és ihatnának egy limonádét a Peter Jones kávézóban.
Leszaladt a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót. A lány rámeredt, mintha nem is igazán
ismerné meg. Rettenetesen nézett ki. Falfehér és döbbent volt az arca, tágra nyitott szeme
körül sötét karikák.
– Barty – szólalt meg Giles. – Mi a baj?
– Nem érzem túl jól magam – mondta. Azzal odahányt az előcsarnok padlójára.

Az utolsó nap. Már nem egészen huszonnégy órája van. Sebastian péntek reggel tízkor
elmegy. Lehetséges, hogy többé sosem beszélhet vele. Úgy semmiképpen nem, mint egy
szeretővel. Talán hűvösen csevegnek majd egy irodalmi estélyen, hidegen megtárgyalnak
egy szerződést, és sok év múlva talán elképzelhető egy barátságos emlékidézés is közöttük
valamelyik közös ismerősük partiján. Celia akkor már önmaga lenne ismét: boldog, egész,
olyan ember, aki maga irányítja az életét.
Sebastian betartotta a szavát: nem telefonált, és nem is írt. Celia számtalanszor
felemelte a kagylót, és kérte a férfi számát. Hogy miért, azt maga sem tudta. Az biztos,
hogy nem azért, hogy valamit mondjon neki, mert nem volt mit mondania. Aztán letette a
telefont, mielőtt a vonal másik végén felvették volna. Majd visszatért a magányos
önkínzáshoz.
Azt remélte, hogy Oliver viselkedése a kiadó ügyében elhatározásra bírja. Ahogyan a
férje félreállította őt, lekicsinyellte, nem törődött a kívánságaival, nem vette figyelembe a
pozícióját a cégnél. Ez hatott egy darabig. De a dühe csak rövid ideig tartott, utána Celia
valamiféle fura tehetetlenségbe süppedt, amely nem engedte, hogy a gondolatai
elszakadjanak a saját személyes gondjaitól. Nem volt képes kilépni ebből a különös,
ismeretlen, nyomasztó lelkiállapotból, amely eluralkodott rajta. Furán érezte magát,
mintha nem is önmaga lett volna.

– Nem nézel ki túl jól, őszintén meg kell mondanom – jegyezte meg KM.
Leült Jack ágya mellé, és elkezdte kipakolni a táskájából, amit hozott az öccsének:
édességet, kekszet, gyümölcsöt, csupa olyasmit, amit Jay számára is csomagolt volna.
– Na, köszönöm szépen. Tudod, nem igazán jutok el itt sem a szabóhoz, sem a
borbélyhoz – válaszolt panaszosan Jack.
– Persze hogy nem – mosolygott rá KM.
– Különben te sem nézel ki valami rózsásan – jelentette ki Jack, miközben figyelmesen
tanulmányozta a nővérét. –Valami baj van?
– Nem. Kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. Mi történt, Jack, mit műveltél?
– Őszintén szólva nem tudom. Befordultam a saroknál, próbáltam utolérni a többieket,
aztán nekimentem egy fának vagy minek, és másra nem emlékszem. Attól tartok, elég sok
pezsgő volt bennem.
– Jack! Te nem vagy normális! Meg is ölhettél volna valakit.
– Megölhettem volna magamat is. Azt gondolom, nem bánnád.
– Dehogyisnem.
– Nem sok embernek hiányoznék.
– Ugyan már, Jack, micsoda ostobaság!
– Nem, nem az. Oliver haragszik, amiért majdnem zátonyra futtattam a Lyttonst. A volt
katonatársaimmal megszakadt a kapcsolatom. És aztán… Lily…
– Mi van Lilyvel? – kérdezte KM óvatosan.
– Te… nem hallottál felőle?
– Nem igazán. Jut eszembe, nála van a tárcád.
– Aha. Nem tudtam, hol van. Attól tartok, ez azt jelenti, hogy mindennek vége. –
Felsóhajtott, és szerencsétlen ábrázattal kezdett húzogatni egy kiálló szálat a takarón.
– Jobb lesz neked nélküle, azt hiszem – vélekedett KM. – Nekem nem tűnik túlságosan
gondoskodó típusnak.
– Ebben tévedsz, KM. Nagyon is gondoskodó és kedves. És megesküdtem volna, hogy
kedvel engem. Olyan lojális volt hozzám, úgy állt mellettem, mint egy szikla, és mindig
érdekelte, amit csináltam. Nagyon… közel álltunk egymáshoz. Elég hosszú ideje. Nagyon
csinos is – tette hozzá. – És remek színésznő.
– Igazán? – kérdezte szárazon KM. – Akkor ő maga a tökély.
– Igen. Valóban. Ezért nem értek egy szót sem az egészből. Úgy értem, olyan hirtelen
lett vége. Feleségül kértem, és…
– Feleségül?
 Ez hatalmas újság volt. Jack örökös agglegénynek tűnt.
– Igen. Nos… szeretem őt, KM. Még mindig szeretem. És úgy gondoltam, itt az ideje,
hogy megállapodjak. Mindenesetre mintha ez lett volna az oka. Mintha emiatt kiábrándult
volna belőlem.
– Nyilván még nem érezte úgy, hogy szeretne megállapodni – jegyezte meg óvatosan
KM.
– Igen. Gondolom, ez lehet a magyarázat. Azt mondta, hogy elmegy a Broadwayre,
vagy valami ilyesmit.
– Na látod. Ő nyilván a karrierjébe szerelmes.
– Nyilván.
– Úgy tűnik, nincs túl sok szerencsénk a szerelemmel – jelentette ki KM. –
Egyikünknek sem.
Jack ránézett.
– Neked sem?
– Nos… hát tudod…
– Igen. És… Olivernek?
– Minél kevesebbet beszélünk Oliver házasságáról, annál jobb – tanácsolta KM.
– Te is tudod?
– Igen. Én is tudom. Istenem! Micsoda zűrös ügy az is!
– Nem tudom, Oliver miért nem dobja ki az utcára – jegyezte meg Jack.
– Azért az egy kicsit durva lenne. Viszont az, ahogyan Oliver látványosan úgy
viselkedik, mint egy szent, engem… ingerel. És nem értem.
– Mondok neked valamit – szólalt meg Jack, szinte jókedvűen rávigyorogva. – Nagyon
nehéz egy szent öccsének lenni.

Guy Worsley úgy érezte, mindjárt sírva fakad, amint visszafelé vánszorgott az úton az
állomás felé. Ennyit arról, hogy majd megoldja az ügyet, megmenti a Buchananékat, és
megmenti a Lyttonst. Milyen szörnyeteg lehet ez a lány! Még annyi udvariasság sem volt
benne, hogy telefonáljon. Pedig nagy reményeket keltett benne. Olyan barátságosnak és
segítőkésznek tűnt, még mindig nem tudta ezt elhinni róla. Hát, ennyi volt. Nincs több
remény. Akár vissza is mehet tanítani. Soha többé nem olvasná el senki ezután, bármit is
ír. Hála az égnek, hogy egy szót sem szólt Oliver Lyttonnak, nem ébresztett benne hamis
reményt. Így legalább megmenekül attól a megaláztatástól, hogy meg kelljen mondania
neki, megint ott van, ahonnan elindult.
Felsóhajtott. Rettenetes forróság volt. Körülnézett, hogy talál-e valahol egy üzletet, ahol
vehetne egy limonádét. Most szinte sajnálta, hogy nem fogadta el Mrs. Bartlett ajánlatát.
Úgy tűnt, nincs erre semmiféle bolt, csak túlzottan pedáns házak végeláthatatlan sorokban.
Te jó ég, de utálta a kertvárosokat! Ám valószínűleg neki is ilyenben kell majd élnie. És
még csak nem is olyan szép helyen, mint ez. Pedig már azt gondolta, hogy a
Buchananékból meggazdagodik, és tud venni magának egy igazán szép házat valahol
vidéken. Na, erre nem sok esélye maradt.
– Mr. Worsley?
Guy megfordult. Fiatal nő állt mögötte. Kissé bohémnak tűnt hosszú, szőke hajával és
divatjamúlt, hosszú szoknyájával. Kapkodva lélegzett. Láthatóan futott, hogy utolérje.
– Igen – felelte. – Guy Worsley vagyok.
A lány keze nyújtott.
– Susannah Bartlett. Gondoltam, hogy maga az. Egy bokor mögül figyeltem. Ne
haragudjon ezért az egészért! – mondta mosolyogva a férfi zavarodottságán. – Tudja mit?
Menjünk vonattal egy-két megállót, mondjuk Kew-ig, és igyunk meg egy kávét. Nem
akarom, hogy a szüleim vagy a barátaik meglássanak.
– De… nem értem – szólalt meg Guy. – Azt hittem, nem akar találkozni velem.
– Nem akartam, hogy bárki megtudja, hogy találkozom magával – mosolyodott el újra a
lány –, és valóban elvesztettem a telefonszámát, ezért aztán muszáj volt, hogy idejöjjön.
Elég gyakran elveszítek dolgokat. Jöjjön, itt van az állomás! Csak nálam nincs pénz.
Kisegítene egy jegy árával Kew-ba?
Abban a pillanatban Guy boldogan vett volna neki Ausztráliába szóló jegyet is, ha a
lány arra kéri.

Barty a szobájában volt. Giles feltámogatta az emeletre, lesegítette róla a cipőjét, és
lefektette az ágyára. Aztán ment, hogy a szakácsnőtől kérjen neki egy kis teát, és elnézést
kérjen a mocsokért az előcsarnokban.
– Nincs semmi baj, majd én elintézem – felelte Mary. – Nagyon felzaklatta magát
szegényke. Szörnyű lehet neki így elveszíteni az édesanyját, Menjen csak vissza hozzá,
Giles úrfi! A dadus nincs itthon, elment a kicsikkel, különben ő gondoskodna szegényről.
Giles halkan kopogott Barty ajtaján, aztán belépett a tálcával. A lány az ágyon feküdt, és
a mennyezetre bámult. Már nem sírt, de nagyon reszketett. A meleg idő ellenére vacogott
a foga.
– Barty, muszáj elmondanod nekem, mi a baj! Muszáj – noszogatta Giles. – Csak az
anyukádról van szó? Nem úgy értem, hogy csak, természetesen, hanem hogy van valami
más is? Tudok segíteni valahogyan?
Barty némán megrázta a fejét, és vonakodva belekortyolt a teába. Aztán megszólalt:
– Köszönöm, Giles, de most igazán szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. Sajnálom.
– Semmi baj – felelte a fiú. – A kertben leszek, ha szükséged lenne rám. A szobámban
maradnék, ha nem volna ilyen meleg. Szeretnéd, ha szólnék anyának, hogy jöjjön fel
hozzád?
 – Nem! – vágta rá Barty élesen. Annyira élesen, hogy Giles egész megdöbbent. – Nem
akarom látni.
– Rendben. Próbálj aludni egy kicsit. Az jót tesz majd.
Giles visszanézett az ajtóból. Addigra Barty a fejére húzta a takarót, és a fal felé fordult.
Valami nagyon nagy baj lehet. Talán Billy tudja. Megkérdi tőle később, ha visszaér.

– Igazából nem arról akar hallani, hogy általában milyen volt az egyetemeken a női
hallgatók helyzete a háború alatt, igaz? – kérdezte Susannah.
Guy elvörösödött.
– Nos… de igen. De…
– De… mondjuk úgy, inkább konkrétan az én életem érdekli. És meglehetős
részletességgel. – Rámosolygott a férfira. – Mr. Worsley, lehet, hogy kissé különösnek
talál. Sőt, esetleg különcnek is tűnök, de a legkevésbé sem vagyok ostoba.
– Nem is gondoltam, hogy az – vágta rá Guy. – Nekem rendkívül okosnak tűnik.
– Elég okos vagyok – mondta egyszerűen a lány – de… mondjuk úgy, hogy vannak
bizonyos problémáim. Érzelmi jellegűek. De magát ez nem érdekli.
– De igen – erősítette meg Guy, és rámosolygott a lányra. – Feltéve, ha el akarja
mondani nekem.
Annyira helyes volt a lány! Nagyon helyes. Egy kávézóban ültek a folyóparton a Kew
Bridge közelében. A nap ragyogott a vízen és Susannah hosszú, szőke haján. A levegő
olyan finom és meleg volt, mint a lány maga. A Buchananéktól eltekintve is Guy a
legnagyobb örömmel volt a társaságában.
– Nos… volt egy nagyon súlyos idegösszeomlásom abban az évben, amikor
diplomáztam. Ami azt jelentette, hogy sokkal rosszabb eredménnyel végeztem, mint amire
mindenki számított, beleértve magamat is. Utána rettenetes depresszióba estem. És… nos,
csináltam valami nagy ostobaságot.
Valószínűleg megpróbálta megölni magát, gondolta a férfi.
– Hosszú ideig kórházban kellett maradnom. Végül kiengedtek, és azóta képes vagyok
viszonylag normális életét élni, de… mondjuk úgy, hogy állandóan gyógyszereket kell
szednem. És nem vagyok képes egy rendes állást ellátni. És nem bírom a túl sok stresszt. –
Újra elmosolyodott. – Úgyhogy otthon kell élnem a szüleimmel, akik úgy kezelnek, mint
egy gyereket. Ezért vagyunk most itt, és nem nálunk, a kertben beszélgetünk. Vagyis ez az
egyik oka.
– Értem – bólintott Guy.
– A másik ok – folytatta a lány – Jasper Lothian. Azt tanácsolta, hogy ne találkozzam
magával. Megmondaná nekem, hogy miért?

 Celia a kanapén feküdt a szobájában, és olvasni próbált. Hallotta a felfordulást, amikor
Barty megérkezett, hallotta, amint Giles föl-le szaladgál a lépcsőn. Kikukucskált az ajtón,
és egy pillantással megállította Gilest, amint másodszor jött lefelé.
– Mi a baj? – kérdezte halkan.
– Nem tudom. Rettentően feldúlt.
– Felmenjek?
– Ne! – válaszolt a fiú. – Azt hiszem, most egyedül akar lenni. Talán később.
Celia próbált nem foglalkozni vele, hagyni akarta, hadd nyugodjon meg a gyerek. De
vagy egy óra múlva nem bírta tovább. Felment az emeletre, és kopogott Barty ajtaján.
– Barty, bejöhetek?
Semmi válasz. Ismét kopogott, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. A szoba nagyon
fülledt volt. Barty az ágyában feküdt, a fejére húzott takaróval. Rettenetes melege lehet.
– Barty, drágám, hadd nyissam ki az ablakot! Mi a baj, tehetek érted valamit?
Nem számított a gyerek reakciójára. A lány hirtelen megfordult, felült, és ránézett. Az
arcát eltorzította a gyűlölet.
– Nem – mondta hangosan, ellenségesen. – Nem tehet. Nem akarok beszélni magával.
Még csak látni sem akarom. Menjen ki a szobámból, legyen szíves!
Celia úgy érezte, mintha megütötték volna.
– Barty…
– Azt mondtam, menjen ki a szobámból! – ismételte meg Barty valamivel halkabban, de
ugyanolyan ellenszenvvel a hangjában. – Most rögtön.
Celia kiment.

– Gyerünk, Mr. Worsley! Nem mondok magának semmi többet, ha nem árulja el, hogy
mi ez az egész, és miért nem akarja Jasper Lothian, hogy beszéljek magával?
– Nos – kezdett bele Guy –, a következő a helyzet.
Elég hosszasan beszélt. A lány csendben hallgatta, anélkül hogy félbeszakította volna,
kivéve, amikor közölte vele:
– Azt hiszem, emlékszem az unokatestvérére. Nagyon hasonlít magára. Nem tudtam
elképzelni, miért van olyan érzésem, hogy már láttam magát.
Amikor Guy befejezte, Susannah egy darabig csak ült, és a folyót nézte. Aztán
megszólalt:
– Lothian karizmatikus ember volt. Nagy befolyással bírt. Igen erősen hatott a
tanítványaira, engem is beleértve. Engem teljesen megigézett. Rendkívüli az elméje, ő volt
a legcsodálatosabb oktató. Elhitette az emberrel, hogy képes áttörni a határokat.
– Milyen értelemben?
 – Mindenféle értelemben. Intellektuálisan, persze. Rávett minket, hogy érveljünk,
küzdjünk, felháborító elméleteket fogalmazzunk meg, és támasszuk alá őket. Rávett
minket, hogy megkérdőjelezzünk mindent, amit gondolunk, és amiről azt hisszük, hogy
tudunk. Aztán térjünk vissza a kiindulóponthoz, és kezdjünk mindent újra. Nagy kiváltság
volt nála tanulni.
– És Mrs. Lothian?
– Őt alig láttuk. Mindig távol volt, hol itt, hol ott. Nagyon szép volt, nagyon
szórakoztató, csodálatos ruhákat hordott. De a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy
egy egyetemi tanár felesége legyen. A legkevésbé sem vett részt a férje munkájában, sem
az ottani életében…
– Szóval… maga kedvelte Lothiant?
– Nagyon. Rajongtam érte, mint mindnyájan. Bármit megtettünk volna érte.
– Értem.
Guy érezte, hogy elfogja a félelem. Kezdett világossá válni előtte, hogy a történet
valóban a valóságot tükrözte. Talán még az is lehetséges, hogy a lány…
– Miss Bartlett – szólalt meg. Muszáj volt túlesnie rajta.
– Kérem, szólítson Susannah-nak!
– Susannah, kérem, bocsássa meg, hogy ezt megkérdem. De… volt… volt magának…
kapcsolata vele? Jasper Lothiannel?
Hosszú csend támadt. Guy hallotta, hogy a háttérben emberek nevetnek, a fejük fölött
sirályok rikácsoltak, és a távolban egy uszály dudált. A pincérnő kijött, megkérdezte,
kérnek-e még valamit, mire mindketten megrázták a fejüket.
– Szép napunk van, ugye? – mondta, aztán újra eltűnt.
Végül Susannah Bartlett megszólalt.
– Nem. Nem volt vele viszonyom. De… az öcsémnek igen.

KM három órakor ért vissza a Lyttonshoz. Kimerült és levert volt. Minden
kilátástalannak tűnt. A maga jövője, a Lyttons jövője. Oliver házassága. Nem lelte örömét
semmiben. Telefonált haza, és amikor meghallotta, hogy Jay és az ikrek piknikeznek a
Kensington Gardensben más gyerekekkel és a dadusukkal, némán fohászkodott, hogy ne
ólálkodjon egyetlen pszichopata sem a bokrok között, sem a szürke és barna egyenruhák
alatt, amelyekbe a Norland és a Princess Christian dajkaképző főiskolák öltöztették a
végzős hallgatóikat. Aztán ment, hogy találkozzon Oliverrel.
– Van valami újság? Bármi.
– Nincs semmi változás. Hacsak azt nem számítjuk, hogy Matthew Brunning átküldte a
szerződés vázlatát. Esetleg megnézhetnéd. Garantálja, hogy továbbra is foglalkoztat
minket, ha ez téged egyáltalán érdekel. Ez rám, rád és Celiára vonatkozik.
 – Azt elhiszem, hogy megtartana minket – jegyezte meg fanyarul KM. – Az angol
könyvkiadás néhány legjobb koponyáját, hogy úgy mondjam. Oliver, annyira szeretném,
ha nem sietnéd el ezt a dolgot!
– Nem igazán sietem el. De a Buchananék betiltásával kapcsolatban van itt valami más
is, amit tudnod kell. Kaptunk egy levelet az ügyvédeiktől, amelyben azt követelik, hogy
zúzzuk be az összes létező példányt, és semmisítsük meg a nyomólemezeket is, mivel nem
vagyunk hajlandók teljesen átírni a könyvet, ahogy ők kérték. Küldenek egy megfigyelőt,
aki ellenőrzi, hogy ez megtörténik-e.
– Istenem! – döbbent meg KM. – Tisztában vagyok vele, hogyan zajlik ez. Vannak rá
példák, természetesen.
– Ennek az egész dolognak a költségeibe belerokkanunk. És a sajtója sem lesz túl jó.
Legalábbis gondatlannak fogunk tűnni. Nem tesz jót a megítélésünknek.
– Nem. De akkor is, szerintem lenne valami más, valami más mód. Azt szeretném, ha
küzdenél.
– Belefáradtam a harcba, KM. Egyfolytában harcolok 1914 óta. Különféle módokon.
– Tudom, de…
Hirtelen szenvedélyesen kívánta, hogy bárcsak ott lenne Celia, és küzdene velük. De
Celia különös módon legyőzöttnek tűnt. Már nem volt része a dolgoknak, mintha ledobta
volna magáról a felelősséget. Igaz, neki most voltak más gondjai.
– Annyira szégyellem magam! – bukott ki hirtelen Oliverből. – Olyan rettenetesen
szégyellem! Hogy ide juttattam a Lyttonst. Annyira örülök, hogy…
Elharapta a mondatot.
KM nem válaszolt, csak megveregette a vállát, aztán otthagyta. De ő is örült, hogy az
apjuk már nem érte meg, hogy ezt lássa.
Az asszony bement a saját irodájába. Az apjuk irodája volt ez a régi időkben, amire ő
még emlékezett, de Oliver már nem. Amikor a Lyttons részben még nyomda volt és
könyvkötészet, a könyvkiadás pedig csak egy kicsi, kevéssé fontos ágazat volt. Az apja
személyesen ment le mindennap a szedőterembe. Felvette az ingujjára a könyökvédőket,
és maga szedte ki az anyag egy részét. Megcsinálta a kefelevonatokat, aztán ellenőrizte
őket, végtelen figyelmet szentelve nekik. Kiválóan értett a betűképhez, és nagyon szerette
kiválasztani a megfelelő betűformákat.
– Nem, nem – mondta. – Ez egy versantológia, romantikus betűképet igényel, szedjük
bodonival.
Vagy egy más alkalommal:
– Ez csodás, KM! Csak a Times New Roman képes ilyen hiteles és átlátható betűképet
teremteni.
Értett a kötészethez is. Fáradhatatlanul kereste a legtökéletesebb anyagokat. Karcsú
ujjai húzták, simították a pergament, és feszesre igazították a bőrsarkakat. Ezt szinte
jobban szerette csinálni még a nyomtatásnál is. Végül is elsősorban mesterember volt.
Precíz, odaadó mesterember. És most az egész munkája odalesz. A gondatlanságuk miatt,
az ostoba nepotizmus miatt, és…
– Miss Lytton?
– Igen.
Amint felpillantott, egy csinos lány állt az ajtóban. Kissé hivalkodó, de tagadhatatlanul
csinos. Sötétvörös haja volt, sötétbarna szeme hosszú szempillával, hibátlan arcbőre és
nagyon kedves mosolya. Hozzá rendkívül szép, könnyed és csengő hangja. KM azonnal
rokonszenvet érzett iránta.
– Én vagyok az – mondta újra.
– Lily Fortescue vagyok.
KM rokonszenve azonnal kihűlt.
– Igen?
– Elhoztam Jack tárcáját.
– Köszönöm. Kár, hogy nem ért vele ide előbb, hogy le tudtam volna vinni magammal.
– Sajnálom. Nem tudtam előbb jönni. Ha akarja, elküldöm neki.
– Nem, majd legközelebb leviszem. Pillanatnyilag úgysincs rá nagy szüksége.
– Hogy… hogy van?
– Jól van – válaszolt kimérten KM. – Van pár törött csontja, és kapott egy jókora ütést a
fejére. De hamarosan talpra áll, hogy újra megismételhesse a dolgot, gondolom.
– Remélem, nem – mondta Lily.
– Attól tartok, senki nem tudja megállítani. Meglehetősen felelőtlen.
– Nem hiszem.
– Valóban? És ugyan miből tudja ezt megítélni?
– Nos… a barátnője voltam. Elég hosszú ideig.
– Tisztában vagyok vele, De már nem az, ha jól értem.
– Nem – válaszolt a lány nagyon halkan.
– Köszönöm, hogy elhozta a tárcát. És most, ha megbocsát, Miss Fortescue, nagyon sok
a dolgom.
– Azon gondolkodtam, jó ötlet lenne-e… virágot küldeni neki, vagy valamit – szólalt
meg Lily. – Csak hogy felvidítsam, tudja. Esetleg megadhatná nekem a kórház címét.
– Miss Fortescue – felelte KM, maga elé húzva egy köteg levelet, és felemelve a tollát
–, úgy vélem, minél kevesebbet hall magáról Jack ezután, annál jobb lesz neki.
– Igen – sóhajtott fel Lily. – Igen, azt hiszem, igaza van. Mindenesetre, ha legközelebb
látja, azért adja át neki az üdvözletemet.
Úgy tűnt, nehezen szánja rá magát a távozásra. A fáradtság és a saját levertsége a
szokásosnál ingerültebbé tette KM-et.
 – Kétlem, hogy nagyon örülne neki – csattant fel. – Úgy érzem, az öcsémnek hosszú
távon sokkal jobb lesz maga nélkül. Most pedig azt javaslom, térjen vissza a kabaréjába
vagy hova. Van, akinek dolgoznia is kell.
– Nem hinném, hogy ilyen gorombán kellene viselkednie velem – jegyezte meg Lily.
KM rámeredt.
– Ebben nem értek egyet. Nem érzek különösebb késztetést arra, hogy túlzottan
udvarias legyek magával.
– Hagyja abba! – fakadt ki Lily bosszúsan. – Ne legyen ilyen ellenséges hozzám! Maga
nem ért semmit.
– Dehogyisnem.
– Nem, nem érti. Azt gondolja, valami olcsó kis színésznőcske vagyok, aki kihasználta
Jacket. Nem igaz?
Csend.
– Nem igaz? – ismételte meg.
– Nos…
– Nagyon téved. Én szeretem Jacket. Nagyon szeretem.
KM meglepődött.
– Különös módon mutatja ki, Miss Fortescue.
– Hagyja már abba! – ismételte meg Lily, aztán váratlanul heves zokogásban tört ki.
KM megriadt. Nem volt hisztériás rohamokhoz szokva.
– Na, na – mondta zsémbesen. – Nyugodjon meg! Nem kell sírni. Jöjjön, üljön le!
– Nem akarok leülni – mondta Lily, miközben hatalmas könnycseppek gördültek le az
arcán.
KM egy pillanatra eltűnődött, vajon valódiak-e. Végül is a lány színésznő. Aztán
megrótta magát. Ez nem volt túl kedves tőle. A lány igazán felindultnak tűnt.
– Na, ne butáskodjon! – szólt nyugtatóan KM. – Jöjjön, üljön ide! Mit szólna egy csésze
teához?
Lily sírva bólintott.
– Megkérte a kezemet – jelentette ki váratlanul.
– Igen, tudom. Elmesélte nekem. És maga elutasította.
– Igen. De nem akartam.
– Akkor miért? Ó, már emlékszem. Jack mondott valamit arról, hogy maga Amerikába
készül.
– Azt csak kitaláltam.
– Kitalálta?
 – Igen. Kellett valami jó indok. A helyzet úgy áll… nos…
Janet Gould belépett a teával.
– Hoztam pár kekszet is, Miss Lytton. Jó napot, Miss Fortescue!
– Jó napot – felelte szipogva Lily.
– Ne aggódjon Mr. Jack miatt! Hamarosan rendben lesz, biztos vagyok benne. Igaz,
Miss Lytton?
– Tökéletesen – válaszolt KM meglepődve, mert nem tudott róla, hogy Lily ilyen jól
ismert személy a Lyttonsban.
– Tudom, mennyire kedveli – folytatta Mrs. Gould –, de őt kemény fából faragták. Igya
csak meg a teáját! Nincs párja egy finom csésze teának, én mindig azt mondom.
– Az anyukám is mindig ezt mondja – jegyezte meg Lily. – Köszönöm, Mrs. Gould.
– Szóval – szólalt meg KM, amikor Janet Gould meglehetős vonakodással végre
kiment, és becsukta maga mögött az ajtót –, árulja el nekem, miért utasította el az öcsémet.
– Tudom, hogy ostobán hangzik. De… egyszerűen nem működött volna a dolog.
– De hát miért nem?
– Maguk – kissé tétovázott –, maguk valamennyien olyan előkelők.
– Előkelők?
– Igen. Nézzen csak például körül ebben a szobában! Olyan, mintha egy kastélyban
volna. Márványkandalló, faburkolat meg minden. És az a ház a Cheyne Walkon, az
valóságos palota. Jack pedig ezredes volt a lovasságnál. És Lady Celia meg az ő szülei,
ugyan mit szólnának hozzám?
– Nem hiszem, hogy a legkevésbé is számítana – jelentette ki KM –, hogy ők mit
szólnak magához.
– De igen. Egy idő után. Látnia kellene, hogy én hol lakom…
– Hol lakik?
– Egy sorházban Bromley-ben.
– Én valami nagyon hasonlóban nőttem fel Peckhamben – közölte higgadtan KM.
Lily nem vett róla tudomást.
– Három szoba fent, három lent. Úgy értem, nagyon kellemes és kényelmes meg
minden, de… mégiscsak egy sorház. És az apámnak zöldségesstandja van. Én tizenkét
éves koromban abbahagytam az iskolát. Jack valami flancos iskolába járt… Hová is?
– Wellingtonba – válaszolt KM.
– Odajárt Mr. Lytton is?
– Nem, ő Winchesterbe járt. Jack nem volt olyan okos, hogy oda bekerüljön.
– Értem. Mindenesetre…
 – Szóval pusztán azért utasította el Jacket, mert úgy gondolta, hogy ő túlságosan
előkelő? Így van?
– Igen. Mert nem hiszem, hogy ez az egész működne.
KM nagyon komoly arccal nézett rá. Aztán elmosolyodott, és ez a váratlan, széles
mosoly egészen átalakította az arcát.
– Miss Fortescue – mondta –, az én apám kétkezi könyvkötő volt. Amikor Devonból
Londonba érkezett, nem volt nála egyéb, mint egy nagyon kicsi bőrönd és a segédlevele.
Egy bizonyos Mr. Jacksonnál helyezkedett el, akinek volt egy könyvesboltja meg egy
kicsi nyomdagépe, amelyen ismeretterjesztő füzeteket készített. Ő tanította meg a szedésre
az apámat. Az apám elvette a főnök lányát, az anyámat, és lassan dolgozta egyre feljebb
magát. Ez nagyon előkelőnek hangzik?
– Nem – felelte Lily, és némi vonakodással visszamosolygott KM-re. – Nem hangzik
annak.
– És – folytatta KM, maga sem értve, miért árulja el mindezt egy idegennek –, az én…
úgy értem, Jay apja építőmunkás volt. Elesett a háborúban. Ami Celiát illeti, nos, igen, az
ő szülei eléggé előkelők, ahogy maga mondja. De szerintem mi számban bőven
felülmúljuk őket. Habár meg kell mondanom, Celia apja rendkívüli módon örülne, ha
magát a családban tudhatná. Egyszóval… ha Jack azt a benyomást keltette magában, hogy
társadalmilag valamilyen módon fölötte áll magának, akkor csak azt mondhatom, ideje,
hogy az öcsém egy nagy csattanással leszálljon a földre.
– Nem, szó sincs róla! Nem tett semmi ilyet. Komolyan.
Lily még mindig sírt. De a könnyein át már mosolygott is.
– Azt hiszem, most leutazom Lewesbe – határozta el magát. – Biztosan találok valami
vonatot, nem igaz?
– Hát persze. Sok szerencsét! És üdvözlöm Jacket. Mondja meg neki, hogy nagyon
szerencsés fickó… Úgy értem, amiért maga mellette van.
– Köszönöm – mondta Lily. – Nagyon szépen köszönöm, Miss Lytton.

– Hosszú ideig nem vettem észre – folytatta a történetet Susannah Bartlett. – Gondolom,
nagyon naiv voltam. Nagyon szerettem az öcsémet. Csak másfél évvel volt fiatalabb
nálam, egy évfolyammal járt alattam. Amikor megérkezett Cambridge-be, bemutattam az
összes barátomnak. Természetesen Jasper Lothiannek is. Sokat jártunk hozzá, a házába. És
mi is meghívtuk őt magunkhoz. Tudja, sokat volt egyedül, mivel Mrs. Lothian gyakran
volt távol. Jasper Lothian nagyon teátrális volt, valahogy nagyobb az életnagyságnál.
Nagyon bőkezű és vendégszerető. És szórakoztató. Egyszerűen vonzotta a pletykát. Az
emberek ugrattak engem, kérdezgették, hogy szerelmes vagyok-e belé. És hogy ő
szerelmes-e belém. Attól tartok, még bátorítottam is a pletykákat, élveztem, hogy a
figyelem középpontjában vagyok. Egyáltalán nem volt férfibarátom azelőtt, nagyon
ártatlan életet éltem. Mindenesetre… nos, végül megtudtam. Pontosabban, az öcsém
elmondta nekem.
 – És… hogyan érzett ezzel kapcsolatban?
A lány mosolyogva válaszolt:
– Valójában nagyon izgalmasnak tartottam, miután hozzászoktam a gondolathoz.
Természetesen nem voltam megbotránkozva vagy ilyesmi. Az egész olyan csodálatosan
dekadensnek tűnt. Fényévek választották el Ealingtől meg az apám munkájától a bankban.
De aztán… szóval, aztán Lothian kezdett eléggé… kellemetlen lenni. Akármit is beszélt a
konvenciók áthágásáról, valójában rettegett, hogy az igazság kiderülhet. Azt mondta,
szeretné bátorítani azt a szóbeszédet, hogy nekünk viszonyunk van, mert ezt használjuk
álcának. Ettől megdöbbentem. Megmondtam neki, hogy én nem akarom, mire azt felelte,
ez az én érdekem is lenne, mert ha kiderülne Freddie-ről, hogy homoszexuális, az
rettentően fájdalmas lenne a szüleimnek, és így tovább. Tulajdonképpen zsarolt engem.
– Milyen félelmetes! – szólalt meg Guy.
– Igen. Lothian félelmetes alak. De akkor még nem vettem észre. Szó szerint elkábított.
És ahogy már mondtam, nagyon izgalmasnak tűnt az egész. Úgyhogy fenntartottam a
látszatot mintegy másfél szemeszteren keresztül. Akkor ráunt Freddie-re, és egyszerűen
ejtette. Freddie-nek összetört a szíve. Feladott mindent. Kijelentette, hogy nem akar
lediplomázni. Már majdnem tizenkilenc éves volt akkor. Elment Franciaországba, a
frontra.
– És?
– És elesett – válaszolt Susannah, és megremegett a hangja. – Alig volt kint három
hónapja.
Hosszú hallgatás után folytatta:
– De még előtte, közvetlenül miután elment, nagyon kellemetlenné vált a helyzet. Az
egyik oktató meghallott valami pletykát Lothianről és Freddie-ről. Jasper egyik este bejött
a szobámba, és közölte velem, azt akarja, mondjam ennek a professzornak, hogy nem igaz
egy szó sem, mert az öcsém egyértelműen heteroszexuális, és nem történt semmi ilyesmi.
Én ugyanis tudnám, ha történt volna, és különben is, Lothiannak meg nekem, ha nem is
kifejezetten viszonyunk, de közeli kapcsolatunk van. Én azt mondtam, úgy érzem, nem
tudom ezt megtenni, mire Jasper azt felelte, ha nem teszem meg, mindent elmesél a
szüleimnek Freddie-ről. Éreztette azt is, hogy a vizsgáim nem túl jól sikerülnek majd.
Úgyhogy… megtettem. Nem tudom, a másik oktató hitt-e nekem, vagy sem, a lényeg,
hogy teljesítettem, amit Lothian kért. Nem szívesen tettem, utáltam az egészet,
lealacsonyítónak éreztem. A dolog iróniája, hogy engem sohasem zavart az ilyesmi, a
homoszexualitás. Sosem láttam benne semmi rosszat. Freddie meg én rengeteget
beszéltünk róla. Azt mondta, ő tudta, hogy… szóval, hogy ő az, egészen kicsi gyerekkora
óta.
– Rettenetes dolog, hogy bűncselekménynek számít – jelentette ki Guy.
– Ugye? Szerintem is.
A lány hallgatott egy darabig. Aztán folytatta:
– Mindenesetre pont a záróvizsgák előtt jött a hír, hogy Freddie meghalt. Nagyon
rosszul teljesítettem a vizsgán, és Lothian minden volt, csak megértő nem. Azt mondta,
cserbenhagytam. Sőt, cserbenhagytam az egész egyetemet. És nem is tudom, valahogy ez
túl sok volt nekem, az egész dolog olyan szörnyű volt, és akkor kaptam ideg-
összeroppanást. Hónapokig voltam kórházban. Többször is meglátogatott. Látszólag azért,
hogy megtudja, jól vagyok-e, de valójában azért jött, hogy meggyőződjön róla, nem
beszéltem-e róla és Freddie-ről a kezelések alatt. Újra és újra elmondta nekem, hogy nem
szabad elárulnom senkinek. Azt hiszem, megpróbálta beleverni a tudatalattimba.
Miközben a szüleim előtt valamiféle kedves, aggódó apafiguraként mutatkozott, óriási
érdeklődést mutatva a betegségem iránt, és hogy megfelelően kezelnek-e. Pszichiáter
barátait ajánlotta, akik esetleg tudnának segíteni. A szüleim nagyon egyszerű emberek,
mély benyomást tett rájuk egy olyan befolyásos ember, mint Jasper Lothian. Tudták,
milyen nagy hatással volt Freddie-re Cambridge-ben, ő pedig elmondta nekik, milyen
tehetséges fiú volt Freddie, hogy biztosan kitüntetéssel végzett volna. És mintegy
éreztette, hogy én viszont nem ütöttem meg azt a mércét, ezért az egyetem, sőt még az ő
kurzusa is túl sok volt nekem. Teljesen lealacsonyított a szemükben.
– De miért? És maga miért tűrte el? – kérdezte Guy.
Susannah rámosolygott.
– Nagyon beteg voltam. Nem tudtam harcolni ellene. A szüleim csodálatos embernek
tartották. Egyre azt mondogatták, milyen szerencsések vagyunk, hogy mellettünk áll. Én
pedig meggyűlöltem. Gyűlölöm és megvetem. Mindenesetre most már pár éve nem kellett
szóba állnom vele. Az egyetemtől távol tartottam magam, sosem járok öregdiák-
találkozókra vagy effélére. Ő azonban kapcsolatban maradt a szüleimmel. Mindig
érdeklődik tőlük, hogy vagyok, karácsonyi üdvözlőlapot küld nekik, ilyesmik. De amikor
megtudtam, hogy maga írt nekem, ő pedig azt írta nekik, hogy ne adják oda nekem a
levelét, tudtam, hogy bizonyára nagyon fontos dologról van szó.
– Úgy van – erősítette meg Guy Worsley. – Nagyon fontos ez az egész. – Ránézett a
lányra. – Nagyon kedves magától, hogy mindezt elmondta nekem. Nem is igazán tudom,
miért tette.
– Két okból – válaszolt Susannah. – Nem szeretem, ha bárki is manipulál. Főleg nem
Jasper Lothian. Ezenkívül kedveltem az unokatestvérét, és tetszett nekem a története.
Különben nem mondtam volna el mindezt. Csak annyit mondtam volna, hogy csodálatos
volt Cambridge-ben, és kész. Az egyetlen, amit kérek – tette hozzá –, nem akarom Freddie
nevét besározni ezzel az üggyel, úgy értem, nyilvánosan. Megszakadna a szüleim szíve.
– Nem sározzuk be – nyomatékosította Guy. – Megígérem. Te jó ég, már ennyi idő van?
Engedje meg, hogy hazakísérjem!
– Nem, dehogy. Nem lesz semmi bajom. – A lány ismét rámosolygott Guyra. – Tudja,
nem vagyok mentálisan sérült. Tökéletesen képes vagyok rá, hogy eltaláljak Kew-ból
Ealingbe. Úgy értem, ha kölcsönadja nekem a jegy árát.
– De én szeretném hazakísérni – erősködött Guy. – Igazán.
– Hát jó. Nagyon kedves. De nem szabad leszállnia a vonatról velem. Ha az apám vagy
az anyám meglát minket, rájönnek a dologra. Azt pedig igazán nem akarnám.
– Akkor csak elmegyek magával Ealingig.
 – Mit gondol, mit kezd ezzel az egésszel? – kérdezte Susannah.
– Még nem tudom. Először is beszélek az unokatestvéremmel. Esküszöm, hogy nem
mondom el a kiadónak. Legalábbis azt, amit az öccséről mesélt.
– Köszönöm – mondta Susannah. – Bízom magában.

 32. fejezet
Celia a szobájában ült, az ágya szélén, egy-egy karjával az ikreket átölelve, és a könnyei
fátyolán át nézett rájuk. Ők bizonytalanul mosolyogtak fel rá. Celia sírt már egy ideje.
Venetia meghallotta, és szólt Adele-nek. Megriadva, együtt bementek hozzá, hogy
megvigasztalják.
– Te sosem sírsz – jelentette ki Venetia. – Mi a baj?
– Nem szabad sírnod – tette hozzá Adele. – Kérlek, kérlek, hagyd abba!
Celia óriási akaraterővel abbahagyta.
– Mi a baj? – kérdezte Venetia. – Mondd el nekünk!
De nem tehette. Hogy is tehette volna? Ránézett a két lányra, és arra gondolt, mennyire
szereti őket, aztán arra, hogyan is tudná elhagyni őket. Ettől újra sírni kezdett. Aztán ismét
abbahagyta a sírást, és eltűnődött, vajon a gyerekek gyógyírt jelenthetnek-e a felnőttek
fájdalmaira.
– Semmi – felelte –, semmi lényeges.
– Nem lehet semmi – okoskodott Adele. – Az ember nem sír csak úgy. Valaki rossz volt
hozzád?
– Nem – válaszolt Celia. (Bárcsak az lett volna!)
– Megint rosszul érzed magad?
– Nem. – De szinte azt kívánta, bárcsak rosszul volna.
– Apa hol van?
– Gondolom, a kiadóban.
– Telefonáljunk neki?
Szerettek telefonálni, mert attól fontosnak érezték magukat.
– Nem, Adele, dehogy. Most úgyis túl sok gondja van.
– Amiatt sírsz?
– Részben.
– Szegény, szegény anya! Kérsz valamit inni?
Esetleg mérget? Az megoldaná a dolgokat.
– Nem, köszönöm, drágám.
– Cigarettát? – kérdezte Adele.
– Már leszokott róla – emlékeztette a testvérét Venetia. – Nem igaz?
– De igen, leszoktam.
– Akkor azért sírsz – ragyogott fel Adele arca. – Amikor a dadus mondta, hogy a böjt
miatt nem ehetünk édességet, egész idő alatt sírtunk. Az szörnyű, ha le kell mondanod
valamiről, amit igazán szeretsz.
– Lehetséges – préselt ki magából egy mosolyt Celia.
Lehet, hogy tényleg ez volt az oka. Hogy nem kaphatja meg azt a dolgot, az egyetlen
dolgot, amit igazán szeret. Az egyetlen dolgot, ami boldoggá tehetné. Azt a dolgot, amely
körülbelül tizenkét óra múlva elhagyja az országot. Amely még mindig rá vár, és nem
tudja, hogy vajon ő megérkezik-e.
Hallotta, hogy a dadus szólítja a lányokat.
– Szaladjatok, uzsonnaidő van. Köszönöm, hogy vigyáztatok rám.
– Szívesen – felelte Venetia. – Én a helyedben elszívnék egy cigarettát. Nem szólunk
senkinek. Különben Barty nincs jól – tette hozzá, az ajtóból visszafordulva. – Nem
hajlandó kijönni a szobájából.
– Tudom. Neki igazán van oka a szomorúságra.

A Primrose Hillen álló házában Sebastian folytatta a csomagolást. Babonaságból tette.
Ha felkészül az utazásra, elrak, becsomagol mindent, akkor végül maradnia kell. Ez ilyen
egyszerű. Egyre jobban bízott benne, hogy Celia eljön hozzá. Ha Oliverrel marad, azt már
megmondta volna. Meghozta volna a döntését, a maga tisztafejű, bátor módján, és közölte
volna vele. A határozatlanság jó jel. Annak a jele, hogy sikerült megváltoztatnia. Örökre
megváltoztatta. Törékenyebb lett, kevésbé önálló. Összetörte a keménységét, az
önállóságát, és elérte, hogy szeresse őt, hogy szüksége legyen rá. El fog jönni hozzá.
Egészen biztos volt benne.

– Nem hiszem el – mondta Jeremy. – Egyszerűen el sem hiszem.
– Hát nem csodálatos? Nem remek? Elkaptuk! Most igazán elkaptuk a gazembert!
– Igen, tényleg elkaptuk. Vagyis te. Micsoda történet! Te jó isten! Sokkal jobb, mint a
tiéd.
– Kösz. De nem bánom.
– Mit akarsz csinálni? Elmondod Oliver Lyttonnak?
– Nem. Még nem. Megígértem Susannah-nak, hogy nem keverem bele az öccsét. Meg
fogom látogatni. Úgy értem, Lothiant.
– Mikor?
– Holnap délelőtt. Ma már kicsit késő van.
– Igen. Gondolom, még egy nap nem számíthat.
– Nem. Gondoltam rá, hogy egyszerűen elmondom Olivernek, de biztosan elkezdene
kérdezősködni, és az csak bonyolítaná a helyzetet. Jobb lesz, ha kész helyzet elé állítjuk,
arra jutottam. Te jó ég, mennyire fog örülni!
 – Az biztos.
– Annyira helyes lány, Jeremy! Úgy értem, Susannah. Emlékszel rá?
– Igen, emlékszem. Azt hiszem, kedveltem.
– Ő is kedvelt téged. Azt mondta, csak azért beszélt velem, mert rád emlékeztettem. És
nagyon csinos is.
– Valóban? Az a sok kékharisnya ott az egyetemen mind egyformának tűnt nekem.
Kicsit szigorúak voltak, és… valahogy olyan színtelenek.
– Susannah nem az. Egyáltalán nem szigorú. Csak nagyon vékony, nem hajlandó enni.
Meg akartam hívni ebédre, de hallani sem akart róla. Csak egy szendvicset csipegetett.
Szóval akkor kora reggel elindulok Cambridge-be. Itt maradhatok ma éjjel? Innen olyan
közel van a Liverpool Street.
– Természetesen. Kibontunk egy üveg pezsgőt?
– Nem. Tartogassuk az igazi ünneplésre. Ráadásul tiszta fejre lesz szükségem holnap.
– Bölcs gondolat. Elmennék veled, de két hét múlva kezdődik az iskola, és addig még
sok munkám van. Különben is, azt hiszem, többre mégy egyedül.
– Én is azt hiszem. Hűtsd be a pezsgőt, amikorra visszaérek!
– Megbeszéltük.

Thompkins osztályos nővért kezdte már nagyon fárasztani Mr. Lytton. A férfival csak a
baj volt. Állandóan panaszkodott, hogy mennyire fáj a lába, hogy hányingere van, hogy
nem kap elég fájdalomcsillapítót. Nem volt hajlandó megenni az ételt, mondván, hogy
gusztustalan, és csak még erősebb hányingert kap tőle, utána pedig panaszkodott, hogy
éhes. Állandóan azt követelte, hogy beszélhessen az orvossal, és tájékoztassák róla, hogy
miként halad a kezelése, no és mikor mehet végre haza. De úgy tűnt, képes a hányingert és
a fájdalmat is félretenni, amint a kórteremben feltűnt egy-egy csinos, fiatal nővér, akikkel
szemérmetlenül flörtölt. Nem volt hajlandó válaszolni a testi működésére vonatkozó
kérdésekre, aztán olyankor követelte az ágytálat vagy a kacsát, amikor láthatta, hogy ő
milyen elfoglalt. A nővére a látogatási időn kívül érkezett, és erőszakos modorban
követelte, hogy engedjék be hozzá. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy fiatal
nő, egy meglehetősen hivalkodó külsejű fiatal nő, nyilván valami jóféle, érkezett jóval
vacsora után, és ő is be akart menni hozzá.
– Attól tartok – jelentette ki Thompkins osztályos nővér –, ez teljességgel lehetetlen. A
vacsorának már vége.
– Nos, ha már vége – mondta a lány –, akkor nem zavarhatom meg. Nem igaz?
Thompkins nővér dühösen nézett rá.
– Vacsora után – magyarázta – a betegeknek már a lefekvéshez kell készülődniük.
A lány a nővér terebélyes keblére tűzött órára nézett.
 – Fél hétkor?
– Fontos dolgokat kell még elvégezni körülöttük. Az mind időbe telik.
– Mint például?
Thompkins osztályos nővér felsóhajtott.
– Nem vagyok hajlandó orvosi dolgokat megtárgyalni magával. Távozzon, kérem!
Visszajöhet holnap két órakor. Akkor van a hivatalos látogatási idő.
– De én Londonból jöttem idáig.
– Attól tartok, ez a maga problémája, nem az enyém. Távozzon, kérem!
Maga kísérte Lilyt a kórházi recepcióig.
– Ez az ifjú hölgy – közölte az ügyeletes portással, súlyosan megnyomva a hölgy szót –
távozik. Természetesen nem is jöhet vissza már, csak holnap.
– Rendben, nővér – válaszolt a portás, miközben szemtelenül bámult Lilyre, akinek
cseppet sem tetszett az arckifejezése.
Kiment az épületből. Szép este volt. Jackre gondolt, aki fekszik az ágyban egy fülledt,
meleg kórteremben, és alig bírta elviselni a gondolatot. Nos, nem hajlandó csak úgy
megadni magát. Körülnézett. Állandóan ki-bejártak a kórházból mindenféle emberek.
Biztosan beosonhatna valamelyikükkel. De a portás már ismerte. Tudta, miben sántikál,
ahogy az apja mondaná. Lily leült a padra, ahová már nem lehetett odalátni az ajtóból, és
várt. Az apja mindig azt mondta neki, sokszor egyszerűen csak várni kell, ha már minden
más csődöt mondott.
– Általában adódik valami – mondogatta – előbb vagy utóbb.
Eddig nem igazán hitt ebben, de megért egy próbát, mivel más lehetősége úgysem volt.
És valami tényleg adódott. Egy fiatal és nagyon jóképű orvos személyében. A férfi
kiszállt egy kis autóból, s Lily azonnal felfigyelt rá. Először azt gondolta, hogy egy
látogató, de aztán látta, hogy a kocsiba behajolva kiemeli az orvosi táskáját. Rendben. Itt
van a lehetőség. A lány a kezébe temette az arcát, és sírni kezdett. Nagyon jól tudott sírni.
Nem hangosan, de azért úgy, hogy muszáj volt észrevenni. Amikor gyermekszínész volt,
egyszer a kis Nellt játszotta a Rémségek kicsiny boltjában. Szívszaggató könnyeit nem is
egy kritikában megemlítették.
Hallotta, hogy az orvos lassít mellette, aztán megáll.
– Elnézést. Jól van? – kérdezte.
Lily felpillantott rá nagy barna szeme tágra nyílt a meglepetéstől, és egy pillanatra a
sírást is abbahagyta.
– Ó… sajnálom – mondta az orvos. – Biztosan megijesztettem.
– Csak egy kicsit.
– Valami baj van?
A lány zsebkendő után kutatott a zsebében, de nem talált.
 – Jaj, istenem – mondta.
– Tessék – nyújtotta felé a férfi a sajátját.
Ez jó jel volt. A férfiakat valami oknál fogva mindig meghatja a látvány, ha egy lány az
ő zsebkendőjüket használja. Lily elvette tőle, megtörölte a szemét, és hálásan a férfira
mosolygott.
– Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.
– Szóval mi a baj?
– Ó… hát tudja… de nem, nem szabad feltartanom. Biztosan nagyon fontos betegek
várják.
– Úgy van. De ők várhatnak.
A lány kissé odébb húzódott a pádon, mire a szoknyája felcsúszott, és így többet
mutatott meg a lábából. Látta, hogy a férfi odapillant. Ismét sóhajtott.
– Nos… arról van szó, hogy a vőlegényem itt van a kórházban. Lejöttem, hogy
meglátogassam, rettenetes balesete volt, és én utaztam egész nap. A nővér pedig nem
enged be.
– Nem engedi be?
– Nem. Azt mondja, hogy már nincs látogatási idő. Természetesen megértem, hogy
kellenek a szabályok, de…
– Ugyan, hát ez képtelenség! Tudta, hogy ilyen hosszú utat tett meg?
– Igen. Megmondtam neki. De azt mondta… azt mondta, jöjjek vissza holnap. De
nekem nincs hol aludnom, és nagyon sokba került, hogy ideutazzam, és… jaj, istenem…
Újabb könnyek gyülekeztek a szemében. Jobb lesz, ha abbahagyja a sírást, különben
piros lesz az orra és a szeme. Nagyot nyelt.
– Köszönöm, hogy meghallgatott, és hogy ilyen kedves volt hozzám.
– Jöjjön velem! A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Majd én odaviszem a
vőlegényéhez. Melyik kórteremben van?
– A H-ban.
– Aha! – jegyezte meg az orvos. – Thompkins osztályos nővér. Ő nagyon komolyan
veszi a feladatait.
Jack éppen azt próbálta eldönteni, hogy a kakaó vagy a tej volna-e jobb, vagyis inkább a
kevésbé undorító, amikor megjelent az ágya mellett Thompkins nővér egy orvos
kíséretében. A nő dühösnek tűnt, az arca lángolt, a száját egyetlen vonallá préselte össze.
– Á, Mr. Lytton – szólalt meg az orvos. – Jöttem, hogy megnézzem, hogy van a lába.
– Fene pocsékul – válaszolta Jack. – Több fájdalomcsillapító kellene.
– Sajnálom, öregfiú. Majd csak éjszakára.
– De…
 – Arról is meg akartam győződni, hogy fogadóképes-e, nem használja-e éppen az
ágytálat vagy valami.
Nyilván jön a főorvos. Végre valami. Ő majd esetleg…
– A… menyasszonya van itt ugyanis – folytatta az orvos –, és mivel olyan hosszú utat
tett meg, Thompkins osztályos nővér kedvesen beleegyezett, hogy meglátogathassa magát,
habár már elmúlt a látogatási idő.
– A menyasszonyom? – kérdezte Jack elgyengülve.
Lehet, hogy hallucinál, gondolta, a gyógyszerek tehetik.
– Igen. Találkoztam vele az épület előtt. Hogy egyes fickók milyen szerencsések! Jöjjön
be bátran, Miss Fortescue! Mr. Lytton kész fogadni önt. Csak harminc perc, nővér. Nem
szabad Mr. Lyttont túlságosan kifárasztani. Vagy túlságosan felizgatni – tette hozzá, és a
nővér feje fölött Jackre kacsintott.
– Szervusz, Jack – szólalt meg Lily.
Most már biztos, hogy hallucinál, gondolta Jack. Ez nem lehet igaz. A lány gyönyörű
volt. Valami világos ruhát viselt, amelyet Jack még nem látott rajta, és vörös haja leomlott
a vállára, amikor levette a kalapját.
– De jó, hogy látlak, Jack! Nem nézel ki túl rosszul. Nagyon szépen köszönöm – fordult
aztán az orvoshoz –, hogy ilyen kedves volt. – Majd a függöny felé intett a kezével. –
Szabad? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolt az orvos. – Nem akarnánk felzaklatni a többi beteget.
Ismét kacsintott, aztán gondosan behúzta a függönyt az ágy körül. Az utolsó, amit Jack
látott, mielőtt Lily föléje hajolt és megcsókolta, Thompkins nővér dühtől kipirult,
lángvörös arca volt.
– Mi ez a menyasszonydolog? – kérdezte Jack, aki még mindig úgy érezte, mintha
álmodna.
– Nahát – zsörtölődött Lily –, ez szép! Máris elfelejtetted? Hiszen csak két napja kérted
meg a kezem!
– Tudom, hogy megkértem. Tudom. Te pedig azt mondtad…
– Ó, egy csomó butaságot mondtam. Valójában azt akartam mondani, szívesen hozzád
megyek feleségül. Amint csak lehet. Vagyis amint egy kicsit összeszedted magad, egy
kicsit jobban végzed a munkádat, és kifizetsz valamennyit az adósságaidból. Ó, és meg
kell ígérned, hogy felhagysz a kokainnal.
– Megígérem – jelentette ki Jack, és megfogta a lány kezét. – Megígérem, Lily. Bármit
megígérek neked. Bármit. – S mint aki nem akar hinni a szemének, rámeredt a lányra. –
Még mindig nem hiszem el.
A lány rámosolygott.
– Pedig elhiheted.
A férfi ostobán visszamosolygott rá, néha megcsókolta a lány kezét, de nem szólt
semmit. Aztán hirtelen elfordult tőle, és kutatni kezdett az éjjeliszekrényén.
– A fenébe! A fenébe! Hol lehet?
– Mi? Ha a tárcádat keresed, az nálam van. Lehoztam magammal.
– Nem. Nem azt…
– Hát az meg mi – kiáltott fel a lány, lenyűgözve bámulva valamire.
– Ez egy pisilősüveg – válaszolt a férfi. – Tessék, fogd meg ezt az átkozott holmit, légy
szíves! Á, itt is van! Lily, nyújtsd ide a kezed! A bal kezed. Tessék. Remélem, tetszik,
fogadd forró szerelmemmel! Ha valami szebbre vágysz, megveszem neked, amint kijutok
erről a nyomorult helyről. De egyelőre be kell érned ezzel.
Lily pedig ott ült a bal kezét bámulva, jobb kezében még mindig a kórházi kacsát tartva,
nézte a kicsi, szerény gyémántgyűrűt, amelyet Jack felhúzott a gyűrűsujjára, és azt
mondta:
– Ez egyszerűen tökéletes, Jack. Nagyon tetszik nekem, és nagyon szeretlek.
Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. És egyáltalán nem akarok másik gyűrűt. Sem most,
sem a jövő héten, sem máskor.
– Igazán? – kérdezte Jack. – Ez nem túl impozáns darab, attól tartok.
– Éppen azért tetszik nekem – válaszolt Lily, és lehajolt a férfihoz, hogy újra
megcsókolja.

Giles tétovázott Barty ajtaja előtt. Már órák teltek el, amióta magára hagyta. Már – az
órájára nézett – fél hét van. Szinte egész nap bent feküdt a szobájában. Ezt nem hagyhatja
tovább. Nem teheti. Halkan kopogott. Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót, és benézett. Barty
még mindig szinte ugyanúgy hevert az ágyon, ahogy otthagyta, a fejére húzott takaróval.
– Barty – szólította gyengéden. – Barty, én vagyok az, Giles.
– Szervusz – szólalt meg Barty fura, szokatlanul barátságtalan hangon.
Giles odament az ágyhoz, és lenézett a lányra. Barty lelökte a takarót. Szörnyen nézett
ki. Az arca vörös és izzadt volt, a szeme pedig rettenetesen bedagadt. Láthatóan órák óta
sírt.
– Széthúzhatom a függönyt? Borzasztóan fülledt a szoba.
A lány bólintott.
– Ha akarod.
Giles széthúzta a függönyöket, és kinyitotta az ablakot. Ahogy a fény a lány arcára
hullott, összerándult tőle. Látta, hogy Giles figyeli. Mosolyogni próbált.
– Pocsékul nézhetek ki. Sajnálom.
– Nem nézel ki pocsékul. Sosem nézel ki pocsékul.
Ezúttal sikerült a lánynak valódi mosolyt kipréselnie magából.
 – Dehogynem!
A fiú leült az ágyra.
– Szegény fejed! Szegény Barty! Akarsz róla beszélni?
A lány hevesen megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Viszont kérnék még abból a limonádéból.
– Rendben. Tessék. – Töltött egy pohárral, és odanyújtotta neki.
Barty kortyolt belőle egypárat.
– Jólesik.
– Jól van.
Giles rámosolygott. Talán csak az anyja miatt volt. Talán most már rendben lesz.
Miután, ahogy a dadus szokta mondani, jól kisírta magát.
– Olyan nagyon sajnálom – mondta gyengéden. – Nagyon. Bármi legyen is.
Barty ránézett. A fiú azt hitte, rámosolyog majd, de a lány nem mosolygott. Egyszer
csak újra sírni kezdett, hangosan hüppögve, mint egy kisgyerek. A karját összefonta a teste
előtt, mintha valami rettenetes fájdalom gyötörné.
– Ó, Giles, Giles! – ismételgette újra és újra.
– Barty – mondta a fiú. – Barty, ne! Kérlek.
Aztán, maga sem tudta, hogyan, ott feküdt az ágyon Barty mellett, karjában tartva a
még mindig síró lányt. Barty pedig felé fordult, és úgy kapaszkodott bele, mint a
mentőkötélbe. Giles, továbbra is a karjában tartva a lányt, buta semmiségeket mondogatott
neki, hogy nem tudja elviselni, amiért ilyen szomorúnak látja, és ne vegye ennyire a
szívére, bármiről legyen is szó. Aztán végül, hogy szereti. Nagyon szereti.

– Jössz haza? – kérdezte KM, bekukkantva Oliver ajtaján.
A férfi még mindig az íróasztalánál ült, ugyanúgy, ahogy otthagyta, a főkönyvet
tanulmányozva.
– Egyre azt remélem, hogy találok valamit – jelentette ki Oliver. – Valamit, amiről
megfeledkeztem, valami olyasmit, ami megment minket. De hiába.
– Én ugyanezt tettem – ismerte be KM. – Milyen nevetségesek vagyunk!
– És szerencsével jártál?
– Sajnos nem.
– Attól tartok, már elfogyott – jegyezte meg Oliver. – Úgy értem, a szerencsénk.
– Úgy tűnik. Mindenféle értelemben. – Ezt akaratlanul tette hozzá.
A férfi ránézett.
 – Valami baj van?
– Nem. Vagyis egy kicsit. Igen.
– Elmondhatod nekem, ha akarod.
– Tudom, de… – habozott.
Kényes helyzet volt. KM még a legjobb perceiben is nehezen volt képes annál
személyesebb dolgokról beszélni, mint hogy hogyan aludt az éjjel. Más körülmények
között esetleg megnyílt volna Celiának. De… Olivernek? Oliver az öccse. Ugyanolyan
zárkózott, befelé forduló, mint ő. Amilyen az apjuk volt. Ami valószínűleg nem tett túl jót
egyiküknek sem.
KM sóhajtott.
– Rajta! – biztatta Oliver. – Talán eltereli a gondolataimat a saját bajaimról. Fogd fel
úgy, hogy ezzel segítesz nekem! Ihatunk egy pohárka sherryt, ha gondolod. Ha úgy
könnyebb lenne.
Talán megpróbálhatná. Lehet, hogy segítene.
– Valószínűleg az egész nagyon ostobán hangzik majd – kezdte.
Oliver ránézett. Aztán benyúlt a kandalló mellett álló szekrénybe, és elővett egy üveg
sherryt meg két poharat.
– Folytasd! – mondta.

Elmegy. Mindenképpen elmegy. Egyszer már eldöntötte, és most eldöntötte újra.
Egyszerűen csak megzavarták a végrehajtásban. Nem tud tovább itt maradni, fogolyként
ebben a börtönben. Ez megnyomorítja és tönkreteszi mindenféle módon. Enerváltnak,
tehetetlennek érezte magát, szinte már beszélni sem volt képes. Az utolsó csepp az volt,
amikor Oliver közölte vele, hogy ő nem Lytton. Ha így áll a helyzet, akkor vajon mit keres
még itt? A dühe, amelyet akkor érzett, amikor Oliver ezt a szemébe vágta, már elmúlt,
csak valami rettenetes szomorúság maradt utána. Egész életét Lyttonként élte le. Hogyan
tagadhatja meg ezt tőle Oliver? Bármit tett is. Nem, muszáj elmennie. Bármennyi
boldogtalanságot okoz is ezzel, tudta, hogy ezt kell tennie. Telefonál Sebastiannak, és
megmondja neki. Aztán, majd ha Oliver hazajön, közli vele is, és megpróbálja
megmagyarázni a gyerekeknek. Aztán pedig elmegy. Bement a dolgozószobájába, felvette
a telefont, és Sebastian számát kérte.

– Szóval te egy… mondjuk úgy, kapcsolatot szeretnél ezzel a férfival.
– Igen. Nagyon.
– Ő pedig veled.
– Igen. De ő csak a házasság keretein belül akarja.
 Oliver rámosolygott. Meglehetősen fagyos volt a mosolya.
– Különös megfordítása ez a dolgok szokásos alakulásának.
– Igen, tudom.
– Nos, a házasság annyira szörnyűséges kilátás?
– Nem hiszek benne.
– De Jay apjával összeházasodtál volna?
– Igen. Gondolom, igen. Ő…
– Igen?
Nagyon nehéz volt beszélnie ezekről a dolgokról.
– Megkérte a kezem. Amikor értesült Jay-ről. De… aztán elesett. Amint azt te is tudod.
– Igen. Valóban tudom. Sok boldogtalanságban volt részed. Ahogy még nagyon sok
embernek, amit a háború okozott.
– Igen. Van még valami, Oliver. Ő… feltételezi, természetesen, hogy mi házasok
voltunk Jay apjával. Elszörnyedne, ha megtudná az igazságot.
Oliver ránézett. Töltött magának még egy pohár sherryt. Aztán szinte türelmetlenül
mondta:
– Az ég szerelmére, KM! Miért kellene neki elmondanod?

– Nincs itthon, Lady Celia. Nem. Vacsorázni ment az ügynökével. Azt mondta, ha bárki
telefonálna, mondjam meg, kilenc körül itthon lesz. Nem marad el sokáig, mert holnap
elég korán kel az utazás miatt. Tud róla?
– Igen, Mrs. Conley. Tudok.
– Én is épp hazaindultam. De hagyok neki egy cédulát, hogy kereste.
Celia közel állt a síráshoz. Kétségbeesetten szeretett volna Sebastiannal beszélni, hogy
egy kis bátorságot merítsen belőle.
– Rendben. Köszönöm, Mrs. Conley. De biztos, hogy később otthon lesz?
– Igen, Lady Celia. Szerintem úgy fél tízre. Legkésőbb.

– Tehát szerinted hazudnom kellene?
KM meg volt döbbenve, amiért Oliver, aki a családban és az egész kiadói világban
közmondásosan híres volt a becsületességéről, az abszolút igazmondásáról, ilyen tanácsot
adjon. Hogy a pragmatizmus oldalára álljon az igazsággal szemben.
– Nos – felelt a férfi –, arra nincs szükség. Csak hallgass! Értékes dolog a hallgatás. Én
személy szerint nagy becsben tartom.
 – De…
– Nézd, KM! Sok évig éltél magányosan, és nem sok boldogság jutott neked. Ha most
volna rá lehetőséged, az ég szerelmére, miért ne ragadnád meg? És ha mindeközben meg
kell hagynod ezt a férfit abban a hitében, hogy házasok voltatok Jay apjával, ami úgy is
lett volna, te magad mondtad, akkor hát mi rossz volna benne? Gyere, menjünk haza! Rám
férne egy kis béke és nyugalom a holnapi nap előtt.

Celia úgy döntött, felmegy a gyerekszobába. Ha már egy darabig nem láthatja a
gyerekeit, jó volna addig egy kis időt eltölteni velük. Egyébként is, Sylvia temetését meg
kell beszélnie Bartyval. Bármilyen zaklatott és ellenséges is, erről muszáj beszélniük.
Felment a legfelső emeletre. Hallotta az ikrek hangját, ahogy kártyázás közben azt
mesélték a dadusnak, mit fognak csinálni Cornwallban. Elég ijesztően hangzott. Szerepelt
benne sziklamászás és víz alatti horgászás is. Celia bement, és rámosolygott a gyerekekre.
– Már jól vagy? – kérdezte Venetia.
– Igen, jól.
– Szeretnénk, ha te is jönnél Cornwallba – szólalt meg Adele. – Épp most mondtuk,
igaz, dadus?
– Úgy van.
– Sajnos, az semmiképpen nem lehetséges – válaszolt Celia, és arra gondolt, több okból
is. – Túl sok dolgom van itt. És… Giles hol van?
– Nem tudjuk – vágták rá, és már vissza is fordultak a játékukhoz.
A dadus felállt, és kiment Celia után a szobából.
– Aggódom Barty miatt – mondta. – Egész nap a szobájában van. Sokat sír. Engem
elküldött. Nincs ez így jól.
– Nem, igaza van – értett egyet Celia. – Mindjárt bemegyek hozzá, megnézem, mit
tehetek, dadus. Habár engem is elküldött korábban. – Felsóhajtott. Nem örült a rá váró
találkozásnak.
Nagyon halkan kopogott. Semmi válasz. Barty nyilván nem hallotta. Talán alszik. Nos,
az jót tenne neki. Celia nagyon lassan, óvatosan kinyitotta az ajtót, és benézett. És
meglátta őket. Meglátta őket, amint egymás mellett, egymás karjában fekszenek az ágyon.
És heves, szörnyű haragra gerjedt.
– Giles! Giles, kelj fel! Takarodj ebből a szobából! Menj a szobádba, és maradj ott,
amíg apád haza nem jön. Te szégyentelen! Hogy lehetsz ilyen becstelen, hogy merészelsz?
Hogy merészelsz így viselkedni? És te, Barty, hogy képzelted? Hogy voltál erre képes,
ebben a házban? Azok után…
Elhallgatott. Még épp idejében. Megfordult, kiment a szobából, aztán leszaladt a
lépcsőn. Közel állt a síráshoz. Éppen elérte a lépcsőfordulót, amikor meghallotta maga
mögött Barty hangját. Megfordult, és látta, hogy a gyerek pár méterre áll tőle. Lángolt a
tekintete, az arca vonaglott az indulattól, a kezét ökölbe szorította. Előrelépett, és Celia
egy pillanatig azt hitte, hogy meg akarja ütni.
– Hogy mer így beszélni velem? – szólalt meg Barty egész halkan. – Hogy merészel?
Tudom, hogy… mit gondolt, és nem volt joga azt gondolni. Mintha én megtenném. És
mintha Giles megtenné. Ebben a házban. És velem. Ő csak kedves volt hozzám,
vigasztalni akart. Ő a barátom, az én legjobb barátom…
– Barty – szólalt meg Celia jéghideg hangon. – Barty, különböző nemű barátok nem
fekszenek így egy ágyban, egymást átölelve. Nyilván elmulasztottam néhány fontos
dolgot tisztázni veled. Én vagyok a hibás.
– Fogja be! – kiáltott rá Barty.
– Barty!
– Csak fogja be! Fogja be, fogja be! Maga az, aki undorító, maga az, aki becstelen!
– Mit mondtál?
Lehet, hogy tudja? Talán meghallott valamit?
– Azt mondtam, hogy undorító. Tudom, hogy mit tett, és az szörnyűség! Szörnyűség!
Ez mint egy sikoly szakadt ki belőle. Celia felpillantott, és észrevette, hogy az ikrek a
korláton áthajolva figyelnek, hatalmasra tárt szemekkel.
– Menjetek be a szobátokba! Azonnal! – kiáltott rájuk Celia. – Te pedig, Barty, gyere be
ide!
Félig sikerült betuszkolnia a hálószobájába, de Barty hirtelen kitért előle, és leszaladt a
lépcsőn a szalonba. Celia követte. Barty a kandallónál állt, a kezét ökölbe szorította,
zihálva lélegzett.
– Elmondom, amit akarok, és nem bánom, ki hallja. Érti? De maga esetleg bánná, sőt
biztos, hogy bánni fogja. Tudom, hogy mit tett. Megölte a mi kisbabánkat. Megölte az
anyám kisbabáját. Nem igaz? Nem igaz?
Celia ködösen érzékelte, hogy Oliver és KM belépett a házba, és az előcsarnokban
állnak, hallgatózva. Arra gondolt (és ámult, hogy egyáltalán képes még gondolkodni),
hogy talán a személyzet is hallgatózhat, és becsukta maga mögött az ajtót. Ám az ismét
kinyílt, és belépett Oliver.
– Semmi baj – mondta a férfi halkan, és nekidőlt az ajtónak, hogy más ne jöhessen be.
Barty nem vett róla tudomást. Tágra nyílt, lángoló tekintetét Celiára függesztette.
– Nem igaz? Ne tagadja, mert tudom, hogy így van! Mrs. Scott megmondta nekem.
Megmondta, hogy mi történt, az anyám elmondta neki. Hogy a baba élt, és maga egy
párnát tett az arcára, és meghalt.
– Barty – szólalt meg Celia, és előrelépett. Abban a pillanatban csak a kislányért fájt
rettenetesen a szíve. – Barty, hagyd, hogy megmagyarázzam! Kérlek.
– Nem akarom, hogy megmagyarázza – felelte Barty, de azért csendben várt, és Celiára
meredt, miközben a keze még mindig ökölbe volt szorítva.
– A baba élt. Az igaz. De haldoklott. Amikor megszületett, nem lélegzett. Két hónappal
korábban született, és szörnyű deformitásokkal. – Oliverré nézett, mintegy támaszt
keresve.
A férfi alig észrevehetően biccentett.
– A lábai borzasztóan összecsavarodtak, és úgynevezett spina bifida, egy szörnyűséges
nyitott seb volt a hátán. Élettelennek tűnt, de hirtelen mégis lélegzett, egyszer vagy talán
kétszer. És az anyukád megkért, hogy segítsek neki. Azt hiszem… vagyis tudom… úgy
érezte, hogy gyorsan véget kell ennek vetni. Nem szabad hagynunk, hogy a baba tovább
szenvedjen.
– Nem hiszek magának. Ez biztos a maga ötlete volt. Mindent maga talált ki. Maga
megtesz mindent, amit csak akar. Az anyám épp csak megszülte azt a babát, neki még
csak eszébe sem juthatott ilyesmi. Én tudom. Ő az én anyukám volt. Ő jó volt, és kedves,
és gyengéd. Maga volt az, maga erőszakolta ki, ahogy szokta, hogy minden úgy legyen,
ahogy maga jónak látja. Ahogy engem is idehozott. Én nem kértem, hogy idejöhessek.
Nem akartam idejönni. Nekem itt szörnyen rossz. Ott kellett volna maradnom a saját
családommal. Giles az egyetlen, aki a barátom volt, és most ebbe is bele kellett
avatkoznia. Miért ne kedvelhetne Giles engem? Miért? Gondolom, mert nem vagyok elég
jó neki. Azok után, amit értem tett, ezt akarta mondani, nem igaz?
Celia hallgatott.
– Nem igaz? Tudom, hogy így van. Azok után, amit értem tett, hogy elhozott a
nyomortanyáról, csak hogy elégedett lehessen magával, a saját kis csatornatöltelékét,
tudja, így neveztek az iskolában. Nos, az gyilkosság volt, amit tett, és én meg fogom
mondani a rendőrségnek. És remélem, hogy bezárják a börtönbe, és felakasztják!
Gyűlölöm magát! Gyűlölöm!
Celia csak állt a lányra meredve, és nem tudott megszólalni. Úgy érezte, elhagyták a
szavak, de még az érzések is. Aztán hirtelen leült, és az arcát a kezébe temette. Oliver
előrelépett, és Celia vállára tette a kezét.
– Jól vagy?
– Igen.
– Barty – szólalt meg a férfi nagyon gyengéden. – Barty, gyere ide!
– Nem!
– Kérlek!
– Nem akarok – válaszolta a gyerek, de már csendesebben, és sírni kezdett.
– Gyere ide! – Oliver leült a kanapéra a kandalló mellett. – Kérlek. Gyere, ülj le ide
mellém!
A lány megrázta a fejét, de aztán nagyon lassan elindult Oliver felé. A férfi kinyújtotta a
kezét. Barty megfogta, és Oliver, mintha valami szörnyűséges veszélyből mentené ki,
gyengéden magához húzta.
– Gyere! Ülj ide a jó öreg Wol mellé! Úgy van.
Gyengéden megcsókolta a gyerek feje búbját, s a még mindig zokogó Barty a férfi
vállának dőlt. Oliver átölelte.
– Úgy. Na, látod. így már jobb. Sírj csak! Sírj, amennyi jólesik!
Barty lassan abbahagyta a sírást. Csendesen ült, csak fel-felcsuklott néha.
– Most pedig – szólalt meg Oliver – figyelj ide! Ez szörnyű dolog volt, amit ma
megtudtál. Szörnyű. Borzasztóan sajnállak érte.
– Ne mondja, hogy tévedek! Tudom, hogy ez az igazság.
– Természetesen nem mondom. Tudom, hogy így volt.
Celia döbbenten rámeredt, de Oliver szilárd tekintettel nézett vissza rá.
– Tudtam róla. És tudtam, hogy miért történt. Barty, az élet nagyon kegyetlen. Nagyon
kegyetlen. Az édesanyád mindenki másnál jobban tudta ezt. Olyan sokat küszködött, és
olyan remekül elboldogult. Csodálatos családja volt, és mi nagyon büszkék vagyunk arra,
hogy az egyik családtagja a mi családunk része.
– Én nem vagyok a maguk családjának tagja – jelentette ki Barty, de már kevésbé volt
dühös a hangja, s Oliver zakója ujján egy szálat kezdett húzogatni.
– Dehogyisnem! Ez nevetséges! Fontos, különleges tagja vagy a családunknak.
Mindnyájan megváltoztunk általad. Az ikrek szeretnek téged…
– Nem szeretnek.
– Dehogy nem! Sírtak akkor este, amikor az anyukád meghalt. Tisztelnek és szeretnek
téged. Csak legtöbbször nagyon neveletlenek, attól tartok. És te kitűnő példa vagy nekik.
Ha csak fele olyan szorgalmasak, okosak és jólneveltek lesznek, mint te, már nagyon
boldog leszek. Ami pedig a kis Jayt illeti… Próbáld csak neki azt mondani, hogy nem
vagy tagja a családnak! Ő azonnal helyretenne téged. Giles pedig rettenetesen kedvel
téged, és én büszke vagyok erre.
– De…
– És én nagyon-nagyon szeretlek. Olyan csodálatosan viselkedtél velem, amikor
hazajöttem a háborúból! Ki vett rá, hogy újra enni kezdjek? Ki olvasott nekem órákon át,
amikor senki más nem ért rá? Ki zongorázott nekem, amikor nem tudtam aludni? Hm?
Barty hallgatott.
– Na most. A kisbaba. Igen, igaz. Az édesanyád és Celia néni valóban azt tette, amiről
ma hallottál, de ez nem olyan szörnyű, brutális dolog volt, ahogyan te elképzeled.
Finoman, gyengéden tették, csak segítették a kisbabát az úton. Az édesanyád nem tudta
elviselni a baba szenvedését, és ezért valóban megkérte Celiát, hogy segítsen neki. Celia
elmondta nekem, amikor hazaért, hogy milyen szép és békés volt a baba arca. Hogy
hogyan csavarta bele a stólába, amit vitt neki, és odaadta az anyukádnak, hogy
megölelhesse, és egy csókkal elbúcsúzhasson tőle. És hogy az anyukád megköszönte neki.
Mindent megköszönt, Barty. Mindent, érted?
– Gonoszság volt – erősködött makacsul Barty. – Ez bűntett volt.
– Természetesen gondolhatsz rá így is. Vagy tekintheted annak, ami valójában volt, egy
nagyon bátor cselekedetnek, ami szeretetből fakadt, és amivel meg akarták váltani a
szenvedéseitől azt az aprócska teremtményt, aki úgyis legfeljebb csak pár órát élt volna.
Barty ismét hallgatott.
– Celia is szeret téged, Barty. Nagyon. Sosem tenne szándékosan olyat, amivel megbánt
téged. Mindig csak a legjobbat akarta neked. Tudom, hogy néha rosszul sültek el neked a
dolgok. De tudod, ez megesik mindannyiunkkal. Giles is rémesen érezte magát az
iskolában. Sőt, ami azt illeti, én is. De néha voltak jó dolgok is, ezt el kell ismerned.
Tudod, Barty, Celia az egyik legbátrabb, nem is, a legbátrabb és legszeretőbb ember, akit
valaha ismertem. Kivéve talán a te édesanyádat, bár én őt nem ismertem túl jól. És
csodálatos dolog, ha Celiát magad mellett tudhatod. Kérdezd majd meg tőle egyszer, hogy
mit tett KM-ért, miután Jay megszületett! Vagy akár kérdezd meg KM-et! Ő majd
elmondja neked. Nem mindennapi tett volt. Ő… nos, szinte szenvedéllyel gondoskodik
rólad, és rólunk is, mindannyiunkról. Igaz, hogy szeret dirigálni – tette hozzá kis
félmosollyal –, ebben igazad van. De nélküle nem tudnánk létezni. Egyikünk sem. Tudom,
hogy haragszol rá, és valószínűleg így természetes. Nagy megrázkódtatás ért. Nagyon
feldúlt vagy. Hogyne lennél. De hamarosan jobban érzed magad. Tudom, hogy így lesz, és
megbocsátasz neki. Legalábbis remélem.
Oliver megcsókolta a gyerek homlokát. Barty most már teljesen a vállához fészkelte
magát, a hüvelyujját szopva, mint egy kisgyerek. Felpillantott Oliverre, és majdnem
elmosolyodott.
Aztán megkérdezte:
– Itt maradhatok egy kicsit? Magával?
– Természetesen. Ameddig csak akarsz.
Celia megmoccant. Megköszörülte a torkát.
– Szeretnéd, hogy kimenjek? – kérdezte.
Barty gondterhelten nézett rá mogyorószínű szemével. Aztán komoran, de egészen más
hangon azt felelte:
– Nem. Ne menjen!
Mintha órák teltek volna el így, amikor egyszer csak kopogtak az ajtón. Celia kinyitotta.
– Telefon, Lady Celia – szólalt meg Brunson.
– Köszönöm.
Felment a nappali szobájába, és felvette a telefont. Sebastian volt az, ahogy jól tudta.
– Celia? – szólalt meg a férfi.
– Igen, én vagyok.
– Miért kerestél?
– Hogy megmondjam, nem megyek – felelte Celia. – Ez minden. Ég veled, Sebastian!
Ég veled!

 33. fejezet
– Nagyon komornak tűnsz.
– Úgy is érzem magam. Nem gondoltam volna, hogy te mást vártál.
– Nem értem, miért.
– Akkor egyáltalán nem fogod fel a helyzetet, ami nagyon meglep.
– Ugyan már, Jasper! Betiltattad azt a nyomorult dolgot, vagy mi…
– Nem hinném, Vanessa, hogy teljesen tisztában vagy vele, mennyire megviselt engem
ez az egész. Kimondhatatlanul. És még nincs vége, ezenkívül még folyamodhatnak a bírói
végzés visszavonásáért.
– Ezt hogyan tudnák megtenni?
– Ó… ez jogtechnikai kérdés.
– Nos, én nyilván nem vagyok képes felfogni azt sem. Mindenesetre, mivel téged
ennyire leköt a saját problémád, gondolom, elfelejtetted, hogy ma délelőtt elutazom.
– Tényleg elfelejtettem. Londonba?
– Igen. Csak pár napra.
– És hol fogsz lakni?
– A Basil Street Hotelban.
– Szereted azt a helyet, igaz?
– Úgy van. Mindig olyan elragadó emberek vannak ott. A legkevésbé sem közönséges
egyik sem. És gyönyörűen rendben tartják. Nem véletlenül „Makulátlan” a távirati címe.
– Valóban? – kérdezte mulatva Lothian. – Azt nem is tudtam. Lehet, hogy én is veled
tartok. Igazán rám férne már, hogy egy kicsit elszakadjak innen.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges volna – jelentette ki sietve Vanessa. – Én már… úgy
egy óra múlva indulok.
– Nem probléma. Tőled eltérően nekem körülbelül öt perc, amíg becsomagolok. Vagy
még annyi sem.
– Én ezt kicsit másképp gondolom, Jasper. Úgy rémlik, legutóbb rettentő nagy felhajtást
csaptál az ingeid miatt.
– Rendben. Legyen tíz perc. De az biztos, hogy nem kell egy óra.
– Igen, de…
– Drágám – nézett rá Lothian –, nem kell aggódnod! Nem akarom megzavarni a
terveidet. Természetesen én másik hotelben szállok meg.
Vanessa gondterhelten nézett rá.
– Az valószínűleg jobb lenne.
 – Rendben van. De legalább együtt utazhatnánk. Csak elintézek néhány telefont, és
összekészítem a holmimat.
– El sem tudom képzelni, miért akarsz Londonba utazni augusztusban – jegyezte meg
Vanessa bosszúsan.
– Ezt én is mondhatnám neked. Szükségem van néhány könyvre a Dillonstól, és van
néhány promenád, amelyre szeretnék elmenni a jövő héten. Egyik este talán még együtt is
vacsorázhatnánk. De megígérem, hogy nem akaszkodom rád.
– Rendben.
Az asszony rávillantotta vakító mosolyát. Láthatóan nem volt értelme vitatkoznia. Ha
Jasper nem a Basil Street Hotelben lesz, vele és Dick Marlone-nal, aki a legjobb és
legtalálékonyabb szerető volt, akit csak ismert, neki igazán mindegy.
– Akkor jobb lesz, ha mégy, és kiválasztod az ezeregy ingedet, drágám!

– Szóval ez a Lyttons utolsó napja… Ha rajtad múlik – jegyezte meg Celia reggeli
közben.
Oliver ránézett az asszonyra, és elmosolyodott.
– Jó, hogy újra itt vagy.
– Oliver, ne válts témát! Ez túl fontos dolog ahhoz, hogy elvicceljük.
– Nem viccelek. Valóban úgy érzem, hogy visszatértél. Harcra készen.
– Örülök, hogy így gondolod – válaszolt Celia, miközben kurtán rámosolygott a férjére.
Még mindig kimerültnek tűnt. Sápadt volt, a szeme karikás. De ahogy KM ránézett,
látta, mire gondolt Oliver. A letargia és a különös zárkózottság eltűnt, és visszatért az igazi
Celia.
– Indulunk – jelentették be az ikrek.
Az ajtóban álltak, egyforma matrózruhában és zsirardikalapban. A dadus az állatkertbe
viszi őket és Jay-t. KM kissé vonakodva egyezett bele, miután legyőzte magában a
kiszabadult vad elefántok és portyázó tigrisek rémképét.
– Öö… láttad ma reggel Bartyt? – kérdezte Adele.
– Igen – válaszolt Celia. – Egy darabig ágyban marad. Kicsit fáradt.
– Miért? – kérdezte Venetia gondosan ártatlanra igazított ábrázattal. Mindketten
hallották a veszekedés elejét, és majd meghaltak a vágytól, hogy további részleteket
megtudjanak.
– Mert nagyon sok mindenen ment át, azért. Hamarosan jobban lesz. Különösen akkor,
ha már túlleszünk a temetésen.
– Ne menjünk fel hozzá, hogy felvidítsuk egy kicsit?
– Ne, Adele! Tilos zavarnotok! Megértetted?
 – De egyedül lesz egész nap. És ha szomorú, fel kell vidítani.
– Később átjön Billy. Majd ő felvidítja.
– Igen, de most nincs itt. Lehet, hogy újra sírni fog, és…
– Venetia, azt mondtam, nem. Barty tökéletesen jól van, csak pihenésre van szüksége.

Pihenésre és egy kis időre. Barty tíz órakor ment fel, nagyon csendesen, lefeküdni,
miután végül elaludt Oliver térdén. A férfi felkísérte, és betakargatta, aztán visszatért a
szalonba.
– Azt szeretné, ha felmennél elbúcsúzni tőle – mondta.
– Biztos vagy benne?
– Ő biztos benne.
Celia bement Barty szobájába. A gyerek már félig aludt, alig tudta nyitva tartani a
szemét.
– Jó éjt, Celia néni! – mondta nagyon udvariasan.
– Jó éjt, drágám! Sajnálom, hogy ilyen szörnyű napod volt.
– Most már kicsit jobb.
– És… kicsit már jobban érzed magad?
– Igen. Köszönöm.
Kis csend után megszólalt Barty.
– Nem is volt mindig olyan szörnyű itt lenni. Azt nem gondoltam komolyan.
– Jól van – bólintott Celia. – Örülök neki.
Várt egy-két percet, de Barty láthatóan eddig volt hajlandó elmenni. Ez is elég nagy
útnak tűnt Celia szemében. Nem puszilta meg a kislányt. Az túl nagy merészség lett volna.
– Jó éjt! – mondta ismét. – Nagyon sajnálom, hogy… tévesen ítéltem meg a helyzetet
Gileszal.
– Nincs semmi baj. Jó éjt!
Celia elnézést kért Gilestól is.
– Ostobaság volt tőlem. Helytelen. Csak azt hittem…
– Nem is olyan nagy ostobaság – válaszolt Giles.
Celia először azt hitte, a fiú csak nagylelkű akar lenni, de aztán rájött, hogy másként is
lehet értelmezni. Giles rendkívüli módon kedvelte Bartyt. És nagyon sebezhető életkorban
voltak.
Az asszonynak hirtelen eszébe jutott, amikor az anyja azt mondta: „Barty kezd nagyon
szép lenni. Sok fejfájást okoz ez még” – és ő félreértette. Most már tudta, mire gondolt.
Nos… pillanatnyilag nem volt mit tenni ellene.
– Jól van? – kérdezte Giles.
– Igen – válaszolt Celia. – Azt hiszem, most már igen.
Nem részletezte. Úgy érezte, nem az ő dolga. Barty, ha akarja, majd úgyis elmondja ezt
az egészet Giles-nak. Az ellen szintén semmit sem tehet.
– Apád csodálatosan viselkedett vele – jegyezte meg Celia.
– Nagyon szeretik egymást – jelentette ki Giles kissé szemrehányóan.
Semmi kétség, rászolgált.
– Igen. Jó éjt, Giles!
– Jó éjt, anyám!
Ezután Celia lefeküdt. Oliver bekukkantott a hálószoba ajtaján.
– Jól vagy?
– Igen. Köszönöm, jól. És köszönöm, hogy… nos, köszönök mindent. Nem is tudom,
mi történt volna, ha te nem vagy ott.
– Lecsillapodott volna, biztos vagyok benne – jegyezte meg Oliver könnyedén.
– Nem hiszem. Szegény kislány!
– Szörnyű megrázkódtatás volt ez neki.
– Rettenetes. Remélem… remélem, idővel túlteszi magát rajta. Nem lesz könnyű.
– Nem. De még gyerek, és a gyerekek nagyon rugalmasak.
– Már nem egészen gyerek – jegyezte meg Celia. Hirtelen felötlött benne a kép,
ahogyan Barty és Giles egymás mellett feküdtek az ágyon. – Nagyon gyorsan érik…
fizikailag.
– Igen, de érzelmileg még gyerek.
– Igen, azt hiszem. Istenem! – sóhajtott fel.
A férfi ránézett.
– Próbáld meg nem a szívedre venni mindazt, amit mondott! Azért mondta, hogy
fájdalmat okozzon.
– Sikerült is neki. És attól tartok, jórészt megérdemeltem. Ahogy azonban azt a sok
kedves dolgot, amit te mondtál rólam, nem érdemeltem meg.
– Azt hiszem, ezt én jobban meg tudom ítélni.
Celia hallgatott. Aztán megszólalt:
– Oliver, nem gondoltam, hogy te tudtál róla… mi történt Sylvia babájával.
A férfi meglepetten nézett rá.
– Nem tudtam. Csak akkor jöttem rá, de hirtelen összeállt a kép. Arra emlékeztem,
mennyire zaklatott voltál, és olyan fura. Csak azt sajnálom, hogy akkor nem tudtad nekem
elmondani. Rettenetes lehetett neked.
– Az volt. Rettenetes. De még mindig nem érzem úgy, hogy amit tettem, az rossz volt.
Az összes körülményt figyelembe véve… vagyis amit tettem, az nyilván rossz, bár a
szándék jó volt. Ahogy az nálam gyakran előfordul.
Oliver szomorkásan elmosolyodott.
– Jó éjt, drágám – mondta. – Gondolom, egy kis nyugalomra vágysz.
Nyugalom? Mikor volt benne utoljára része?
– Igen, talán az segít. – Ránézett a férfira. Kicsit habozott, aztán megszólalt: – Oliver…
– Igen?
– Tudom, hogy nem szeretsz ilyen dolgokról beszélni. Hogy zavarba jössz tőle. De… ez
a baba…
– Igen? – kérdezte Oliver, udvariasan érdeklődő arccal.
– Bizonyos okokból, amelyekkel nem fárasztalak, határozottan tudom, hogy mikor
fogant. Teljes bizonyossággal.
– Valóban?
– Igen. Akkor éjszaka történt… az opera után Glyndebourne-ban. Semmi kétség. Nem
tévednék egy… ilyen fontos dologban.
Oliver kissé elpirult, és rámosolygott Celiára.
– Jól van. Az jó ómen volt, nem gondolod?
– De igen. – Átható tekintettel nézte a férjét. – Ugye, tudod, mit akarok mondani ezzel?
– Igen – válaszolt Oliver. – Természetesen tudom. És nagyon örülök.
Celia rádöbbent, hogy abban a pillanatban tökéletesen elhiszi ő maga is.
Azonnal elaludt. Túl kimerült volt hozzá, hogy bármiféle megbánást vagy akár
fájdalmat érezzen. De később felébredt, keserűen zokogva, és órákig feküdt álmatlanul,
rettenetesen magányosnak érezve magát.
Ám reggel mégis úgy ébredt, mintha már majdnem a régi önmaga lenne. Különös
módon energikus és határozott volt, és nagyon aggódott a Lyttons jövője miatt.
– Kell hogy legyen valami – jelentette ki –, amivel megmenthetjük a kiadót, magunkat.
– Celia, nincs. Kérlek, higgy nekem!
– KM, te mit gondolsz?
– Ha van is valami, én nem jöttem rá – felelte szomorúan az asszony.
– Azért tovább kell próbálkoznunk!
Kijelentette, Oliver tiltakozását figyelmen kívül hagyva, hogy nemcsak hogy bemegy a
kiadóba, de elmegy a megbeszélésre is Brunninggal.
 – Tökéletesen jól vagyok. A terhességem már túl van a harmadik hónapon, úgyhogy
nem történhet semmi baj.
– Talán meg kellene kérdezned doktor Perringet!
– Már megkérdeztem – füllentette –, és azt mondta, mehetek, ha akarok. És én akarok.
Még mindig úgy gondolom, hogy harcolnunk kellene.
– Nincs mi ellen küzdenünk, csak a csőd.
– Hát akkor az ellen fogunk harcolni.
KM önkéntelenül elmosolyodott. Celia akkor volt igazán elemében, amikor nemcsak a
falnak szorították, de néhány kést is tartottak a torkához. Jó volt, hogy újra itt van.
Bármilyen komor, távoli helyen járt is az utóbbi pár hétben, már visszatért onnan. És
mindennek ellenére, bármennyire elítélte is KM azt, amit a sógornője tett, ma kénytelen
volt csodálni a bátorságáért.
– Nem értem, mire ez a nagy sietség. Miért ne várhatnánk néhány hetet? Még nem
jutottunk koldusbotra.
– Mert a Brunnings ajánlata jó, mert hálásak lehetnénk érte. És el kellene fogadnunk,
mielőtt visszavonnák, mielőtt tovább romlanának a dolgok.
– Én egyáltalán nem vagyok hálás érte.
– Továbbá amiért ezt a tiltást kaptuk Lothiantől. A jövő héten Londonba jönnek, hogy
ellenőrizzék a könyvek és a nyomólemezek bezúzását.
– Azt hittem, fellebbezel. Hogy tartsanak inter partes meghallgatást.
– Nos…
– Oliver, miért nem? Még mindig van esélyünk. Ha most megadjuk magunkat,
bezúzzuk azokat a kópiákat, az tényleg a végünket jelenti.
– Őszintén szólva – mondta Oliver –, nem hiszem, hogy bármi értelme lenne. Tisztában
vagy a tényekkel, ugyanúgy, mint én. Egyszerűen vitathatatlan a hasonlóság a könyv és
Lothian élete között. Egyetlen épeszű bíró sem lenne hajlandó visszavonni a betiltást.
Nincs semmi, amivel védekezni tudnánk, amennyire én látom. És Briscoe egyetért velem.
– De én nem. Nem beszélhetnénk újra Guyjal?
– Ugyan mi a csodáért?
– Nem tudom. Csak úgy érzem, hogy beszélnünk kellene vele. Az ő könyvét akarják
bezúzni, legalább figyelmeztetnünk kellene.
– Nem kellett volna azt tennie, amit tett – jelentette ki komoran Oliver. – Ostobaság
volt, nem profihoz méltó.
– Oliver, hiszen még csak egy fiú! Ez az első könyve. Mi magunk is óvatosabbak
lehettünk volna.
– Én nem túl sok lojalitást érzek iránta.
– Lojalitást talán nem, de legalább udvariasságot. Egy nap esetleg ír egy másik
könyvet…
– De nem a Lyttonsnak – vágta rá Oliver.
– Nyilván nem a Lyttonsnak. Ha rajtad múlik, akkor senki nem ír több könyvet a
Lyttonsnak, mert nem is lesz Lyttons.
– Celia!
– Mindenképpen beszélni akarok vele valahogy. Még mielőtt Brunninggal találkoznánk.
Ragaszkodom hozzá.
– Ez nem változtathat semmin.
– Azt nem tudhatod.
Celia az órájára nézett. Kilenc óra. Egy óra múlva Sebastian elmegy. Akkor kicsit
nyugodtabb lesz. Nem múlik el a fájdalma, ez a nyers, gyötrő fájdalom, de kevésbé fog
szenvedni tőle.
– Mikor van ez a megbeszélés Brunninggal? – kérdezte KM-től.
– Délben.
Akkorra jobban lesz. Addigra Sebastian messze jár. Valószínűleg fent lesz már a hajón.
– Peter Briscoe is ott lesz?
– Azt hiszem.
– Nos, mehetünk. Egy nagy csatát kell ma megvívnunk, hadrendbe kell állítani a
seregeinket, és ki kell dolgoznunk a haditervet. Úgyhogy gyerünk!
Amíg mozgásban volt, mintha jobban érezte volna magát.

Guy elcsípte a Cambridge-be tartó kora reggeli vonatot, amely fél hatkor indult a
Liverpool Streetről, és nyolcra kellett megérkeznie. Viszonylag gyors vonat volt. Guynak
megvolt Lothian címe. Fél kilenckor már ott állhat a küszöbén. Megfordult a fejében,
hogy telefonál és figyelmezteti, de elvetette a gondolatot. Meg akarta lepni Lothiant.
Tudta, hogy otthon van, nem utazott el. Legfeljebb épp kiugrott valahova. Ez esetben majd
vár. Ha kell, akár egész nap. Igazán nem volt hova sietnie.
Kellemes volt az út. Meglepően szép tájon haladtak, Hertfordshire szélén, fel Észak-
Essexbe. Gyönyörű nap volt, és az aranyló párába burkolózó angol vidék szinte képtelenül
tökéletesnek tűnt így kora reggel.
Guy csomagolt tízórait magának, egy sajtos zsemlét és egy termosz kávét. Ezt jóízűen
elfogyasztotta, miközben egy remek viadukton haladtak át Colchester mellett. Amint
lenézett, mintha az égből tekintett volna alá a hirtelen kicsinek látszó földekre, fákra és a
folyóra. Arra gondolt, hogy híres és sikeres íróként pullmankocsiban utazik majd, ahol
négyfogásos reggelit szolgálnak fel neki. Nos, most már hamarosan megtörténhet. És ha
megtörténik, akkor elviszi Susannah Bartlettet vacsorázni a Ritzbe. Mindenképpen
megérdemli a lány.
 Guy a legkevésbé sem volt ideges. Sőt, valami nyugodt magabiztosságot érzett.
Pontosan tudta, hogy mit akar mondani. És azt is, hogyan adja elő: nagyon udvariasan, sőt
tisztelettudóan. Aztán eljön. Egyenesen a Lyttonshoz megy, és biztosítja őket, hogy
folytathatják a könyv munkálatait. Egyszerre nagyon egyszerűnek tűnt az egész.
Ekkor hirtelen megállt a vonat.

KM az autóban ült, és hallgatta, ahogy Oliver és Celia könnyed hangon beszélgetnek,
megtárgyalva az előttük álló napot, és ismét eltűnődött, hogyan képes Oliver elviselni
Celia kétszínűségét és hűtlenségét. Ez érthetetlen volt. KM csak a töredékét hallotta a
veszekedésnek Bartyval, és valójában fogalma sem volt, miről szólt az egész, de az
nyilvánvaló volt, hogy Oliver megvédte Celiát. Méghozzá nagyon határozottan. Hogyan
volt erre képes? Sőt, KM még azt is látta, amikor Celia kilépett a szobájából, hogy lefelé
induljon, Oliver megcsókolta, és megfogta a kezét. KM nem értette. Azt hitte, tökéletesen
ismeri az öccsét, amilyen egyenes és őszinte a férfi, de láthatóan tévedett. Eszébe jutott,
milyen tanácsot adott neki előző este, és ezen is eltűnődött. Még nem tudta, mit kezdjen
vele, megfogadja-e a tanácsot. Ha Celia tanácsolja ezt a maga gyakorlatias
gondolkodásával, biztosabb lenne a dolgában. De Oliver…
Aztán, még ha meg is fogadná a tanácsát, hogyan közelítené meg Gordon Robinsont?
Büszke, független szelleme visszarettent attól, hogy felkeresse a férfit, és közölje vele,
hogy meggondolta magát. Korábbi tapasztalata alapján nem bízott a levelekben, mivel
azok gyakran késve érnek célba, ha egyáltalán megérkeznek. Tudta, hogy elmehetne a
férfi házához, és maga is bedobhatná a postaládába a levelét, de ez túl teátrálisnak tűnt, sőt
nevetségesnek. Nem tudott telefonálni neki, mert a férfinak otthon nem volt telefonja, és
bizonyára elborzadt volna, ha az irodában hívja. Pedig ha azt akarja, hogy történjen
valami, neki kell magához ragadnia a kezdeményezést. Gordonnak bizonyára minden
bátorságát össze kellett szednie, hogy kimondja, amit mondott. Megbántva és elutasítva
nem fog eljönni hozzá, térden állva könyörögni, hogy gondolja meg magát. De KM még
mindig nem volt biztos benne, hogy egyáltalán tennie kellene valamit. Oliver tévedhet is.
Az ő viselkedése a saját magányügyeit illetően… nos, nem volt túl pragmatikus.

– Jasper, ha nem készülsz el öt percen belül, elmegyek nélküled. A vonat tízkor indul, és
még jegyet is kell vennünk. Bárcsak sose egyeztem volna ebbe bele!

– Sajnálom, uram, igazán nem tudnám megmondani, hogy mikor érünk Cambridge-be.
Meghibásodott a jelző, ez a baj. De úgy értesültem, hogy fél óránál már nem tarthat
tovább.
– Még fél óra? – akadt ki Guy. – Ez felháborító!
– Sajnálom, uram. Igazán nagyon sajnálom. Mi éppen olyan kevéssé örülünk ennek,
mint ön. Büszkék vagyunk a pontosságunkra a Great Eastern vonalon, de az utasok
biztonsága a legfontosabb számunkra. Hozhatok esetleg önnek egy csésze kávét, az
étkezőkocsiból? Az igazgatóság ajándéka.
– Igen, az jólesne, köszönöm – válaszolt Guy.
Nyugodt önbizalma némiképp megcsappant. Azt mondogatta magának, hogy nincs
miért sietnie, az idő nem fontos, de azért szörnyen bosszantó volt ez a helyzet. És
megtörténhet, hogy Lothian elutazik a hétvégére. Te jó isten, miért nem gondolt erre
hamarabb? Bárcsak hallgatott volna Jeremyre, és telefonált volna! Jeremy megmondta
neki, hogy teljesen elment az esze, és hogy ez őrült kockázat. De most már túl késő volt.

– Mrs. Worsley? Itt Lady Celia Lytton Mr. Worsley kiadójától. Jó napot kívánok! Ott
van esetleg a fia? Beszélhetnék vele? Értem. Nos… igen, meglehetősen sürgős. Hogy
tudja, hol van? Igen, köszönöm. Azonnal megpróbálom Mr. Batesonnál. És ha jelentkezik
Guy, megmondaná neki, kérem, hogy hívjon föl? A szám London Wall 456. Köszönöm.

Jeremy elmélyülten dolgozott, amikor megcsörrent a telefon. Elhatározta, hogy
tehetségesebb diákjainak egy nagyobb kihívást jelentő irodalmi kurzust állít össze idén,
belefoglalva Dickenst és Trollope-ot is, törekedve rá, hogy a tanulók mindkét szerzőt saját
koruk viszonyaiba helyezve lássák, és érzékeljék a rendkívül nagy különbséget kettejük
háttere között. Ez rendkívül bonyolult feladat volt, és túl későn is fogott hozzá, a nyári
szünet végén, ezért kifejezetten bosszantotta, hogy megzavarták.
Felvette a telefont, és belevakkantott:
– Igen?
Attól sem érezte jobban magát, amikor meghallotta, hogy Lady Celia Lytton az. A
Lyttonsról eszébe jutott a Buchananék és az unokatestvére, aki nagymértékben felelős
azért, hogy így megkésett a munkájával.
Amikor meghallotta, hogy Lady Celia Guyt keresi, Jeremy még rosszabbul érezte
magát. Vagy mindent meg kell magyaráznia, ami rettenetesen nehéz lett volna, vagy nem
magyarázkodik, akkor viszont nem lesz őszinte. A legkisebb ellenállást választotta.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Fogalmam sincs, hol van.
És ez, érvelt magában, némi megkönnyebbüléssel visszatérve Trollope Barchsteréhez,
tökéletesen igaz. Bizonyos értelemben.

Amikor Barty felkelt, csendes volt a ház. Úgy tűnt, már mindenki elment otthonról.
Ettől megkönnyebbült. Úgy érezte, egyszerűen képtelen lenne bárkivel is beszélni.
Valószínűleg soha többé nem lesz képes. Óvatosan megvizsgálta az érzéseit, ahogy az
ember megtapogat egy fájó fogat. A megdöbbenés és a felháborodás a babával kapcsolatos
felfedezése miatt már enyhülni kezdett. Még mindig rettenetes dolognak tűnt, szinte
gondolni sem tudott rá, de sok mindent el tudott fogadni abból, amit Oliver mondott. Hogy
jót akartak, a baba élete szörnyű lett volna, és tele fájdalommal. Ráadásul, ha igaz, hogy
két hónappal korábban született, szinte egészen biztos, hogy nem maradt volna életben. Az
anyja pedig nem tudott volna megbirkózni a rettenetes gondokkal, amit a léte jelentett
volna. Ennek ellenére fájt, borzasztóan fájt, hogy az ő gyengéd anyja, akit annyira
szeretett, képes volt ilyen dolgot tenni. Vagyis inkább megkérte Celiát, hogy tegye meg.
És Celia megtette. Bűntett volt, amit Celia elkövetett. Barty komolyan gondolta előző este,
amikor azt mondta, hogy elmegy a rendőrségre. Még mindig elmehetne. Bizonyos
értelemben úgy érezte, meg is kellene tennie. De most úgy gondolta, nem teszi meg
mégsem. Öltözködni kezdett, és közben az járt a fejében, amit Oliver róla mondott, hogy
fontos tagja a családnak. Szeretné elhinni, de… ez valójában nem volt igaz. Lehet, hogy
kedvelik őt, tisztelik, sőt talán szeretik is, de mégsem tartozik közéjük. Nem Lytton. És
nem is lesz soha. De többé már Miller sem. Ő… ő egy senki. Ez a gondolat rettenetesen
fájt. Barty felsóhajtott, megnézte magát a tükörben, és fésülködni kezdett.
Ekkor kopogtak az ajtón. Giles volt az.

– KM – mondta Oliver bekukkantva az ajtón –, szükségünk van az épülettel kapcsolatos
iratokra. Elő kellene keríteni őket, még mielőtt elmennénk erre a megbeszélésre.
Nincsenek nálad, ugye? Azt hittem, nálam vannak, de nem találom őket sehol. Megnéznéd
a te aktáid között?
– Természetesen.
Szinte biztos volt benne, hogy az iratok nincsenek nála, de azért átnézte az összes
dossziét, amelyekben esetleg lehetnek, aztán azokat, amelyekben nem valószínű, hogy ott
lennének, végül átnézte azokat is, amelyekről tudta, hogy oda semmiképpen nem
kerülhettek. Nem találta meg őket sehol. Bement Oliver irodájába.
– Nálam nincsenek. Biztos vagyok benne, hogy nálad voltak. Elkérted tőlem a háború
előtt. Azt mondtad, be kellene tenni őket a széfedbe. Sőt, emlékszem, hogy be is tettem
oda.
– Tudom, de már számtalanszor átnéztem, és nincsenek ott. Nos… csináltathatunk
másolatot, gondolom. Csak az nem sok jót mond a hatékonyságunkról. Vagyis beleillik a
képbe, attól tartok – préselt ki magából egy mosolyt. – Ne haragudj, most mennem kell!
Még James Sharpe-pal kell megbeszélnem valamit.
– Menj csak!
KM a széfre nézett. A régi, nehéz széfet még Edgar vette, amikor beköltözött a
Paternoster Row-ra.
– Most, hogy nem lakunk többé az üzlet fölött – mondta –, kell egy hely, ahol az
értékeinket tárolhatjuk. Ez nagyon fontos.
KM tudta, hogy odatette az iratokat. Tudta. Hirtelen rájött, Oliver miért nem találhatta
meg őket. Nem a cég irataihoz tette, hanem a személyes dolgokhoz, amelyeket a háború
alatt szintén a széfben tároltak. A régi családi feljegyzéseket, amelyek Edgar
gyermekkoráig nyúltak vissza, a születési és a házassági anyakönyvi kivonatokat,
efféléket. Mindjárt megnézi. Tudta, hogy Oliver hol tartja a kulcsot, az íróasztala legfelső
fiókjában. Kinyitotta a széfet, és belenézett. Összevonta a szemöldökét. Nagyon zsúfolt
volt, és nagyon rendetlen. Ez nem vallott a testvérére. Oliver ugyanolyan rendszerető,
mint ő. De a nagy pergamendossziét azonnal megismerné, ha látná. Még egy vörös
viaszpecsét is van rajta.
Ott is volt. Pont a legalján. KM kihúzta, csakhogy alatta volt még valami más is. Egy
sokkal kevésbé régi csomag. Egy nagy boríték – talán azt kellene megnéznie először, sok
időt spórolhatna meg vele.
Belenézett a borítékba. Kis köteg levél volt benne. Csak fél tucat. Valamennyin
amerikai bélyegző. Biztosan Roberttól jöttek. KM nem volt benne biztos, hogy ő már
látta-e őket. Szórakozott kíváncsisággal kinyitotta az egyik borítékot. Ahogy olvasni
kezdte a levelet, megdermedt a döbbenettől. Nem akart hinni a szemének. A levelek nem
Roberttól jöttek. Szerelmes levelek voltak Felicitytől.

Tíz perccel múlt tíz. Már elment. Az autó, amely a Waterloo állomásra viszi, ahonnan
tovább utazik Southhamptonba, már… Hol is lehet? Celia ismerte a környéket a férfi háza
körül, az utat hozzá a Cityből, és hogy mennyi időbe telik az út. Mindezt nagyon jól tudta,
fájdalmasan jól. Sebastian valószínűleg a Regents Parknál járhat. És arra gondol…
Istenem, mire gondolhat? És mit érezhet? Celia nem engedte, hogy a gondolatai erre
kalandozzanak. Túl fájdalmas volt ezen töprengenie. Felállt, kiment a folyosóra, fel-alá
sétált, aztán bement a női mosdóba, és megnézte az arcát a tükörben. Sápadt, kimerült
arca, sötét karikákkal a szeme alatt, szinte semmit sem árult el szenvedéséről. Pedig
majdnem belepusztult.
De végre biztonságban volt. Többé nem volt semmilyen módja, hogy Sebastiannal
kapcsolatba lépjen. Nem találkozhat vele, nem telefonálhat neki, sőt nem is írhat. Sok-sok
hétig ez fizikailag nem lesz lehetséges. A férfi elérhetetlenné vált számára. A
dilemmájának ezzel vége.
Érezte, hogy legördül az arcán egy könnycsepp. Türelmetlenül letörölte. Aztán szinte
emberfeletti erővel kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. Rámosolygott a
tükörképére. Ha erre képes, akkor képes bármire.

– Sajnálom, uram. Lothian professzor és Mrs. Lothian elment. Ami azt illeti, épp csak
elszalasztotta őket. Milyen kár, hogy nem telefonált előbb! Elutaztak pár napra. Ha
megadja a nevét és a címét, esetleg megkeresik önt, ha hazaértek.

– Volna kedved sétálni egyet? – kérdezte Giles.
– Nem is tudom…
 Barty feszélyezetten érezte magát. Félt, hogy Giles megkérdi, mi volt az a veszekedés.
Nem akarta elmondani neki, de tudta, hogy nehezére esne hazudni. Giles viszont rajongott
az anyjáért, annak ellenére, hogy túlzottan tisztelte, sőt szinte félt tőle. Ha elmondana neki
bármit is, az olyan lenne, mintha valami nagyon veszélyes területre merészkedne térkép
nélkül. Valószínűleg ezt jelenti a felnőtté válás, gondolta.
– Ugyan már! – nógatta a fiú. – Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem volt szabad
levegőn.
– Rendben van – egyezett bele Barty. – Igen, jólesne egy séta. A folyónál?
– Az biztos, hogy nem a parkban. Tudom, mennyire utálod.
Barty rámosolygott.
– Úgy van. Amióta csak…
– Tudom. A Titanic napja óta.
– Igen. Annyira szörnyű volt. De… az életem utána sokkal jobbra fordult. Köszönet
neked. – Ránézett Giles-ra. – Nagyon sokat köszönhetek neked. Így vagy úgy.
A fiú elpirult. Láthatóan feszélyezetten érezte magát az előző napi incidens után.
– Nem hinném – szabadkozott. – Gyere, induljunk!
Átvágtak az Embankmenten, és lementek a sétányra. Giles ügyelt, hogy tisztes
távolságot tartson Bartytól, aki ettől megkönnyebbült, bár maga sem tudta, miért.
– Már nagyon várom a nyaralást Cornwallban. Te nem? – szólalt meg Giles.
– De igen. Én is. Bárcsak Jay is jönne! Nagyon élvezné.
– Tudom. Apa azt mondja, azért nem jön, mert KM nagyon aggódik miatta.
– Majd megpróbálom rábeszélni, hogy meggondolja magát – vetette fel Barty. – Majd
én vigyázok Jay-re.
– Én is segíthetek. Szerintem remek szórakozás lesz. A szálloda tele van családokkal, és
kincsvadászatokat rendeznek, meg piknikeket és partikat.
– Te jó ég! – sopánkodott Barty. – Nem túlzottan szeretem a partikat.
– Szerintem ezek jók lesznek. Egy-két etoni ismerősöm is ott lesz. Majd én vigyázok
rád, ne aggódj!
– Azt el is várom tőled – jelentette ki Barty, s most először volt őszinte a mosolya.
Egy darabig csendben sétáltak, aztán Giles megszólalt:
– Ne haragudj a tegnap esti miatt! Sajnálom, hogy bajba kevertelek.
– Mindketten bajba kerültünk.
– Igen. Ez jellemző a felnőttekre.
– Igen.
A fiú ránézett.
 – De anyám később bocsánatot kért tőlem. Azt mondta, félreértette a dolgokat. Tőled is
bocsánatot kért?
– Igen – válaszolt Barty. – Megtette.
– Jól van. Borzasztó nagyra tart téged.
– Nem hinném – vélekedett Barty.
– Pedig így van. Esküszöm. Amikor nem vagy ott, már a könyökünkön jön ki, ahogy
állandóan rólad beszél. Hogy milyen csodálatos vagy, hogy milyen szorgalmasan tanulsz,
hogy milyen remek a modorod… – Rávigyorgott a lányra. – Igazán émelyítő. Az ikrek
különösen annak találják.
– Azt elhiszem. Istenem, meg kell mondanom neki, hogy hagyja abba!
– Mikor törődött az anyám valaha is azzal, hogy mit mondtak neki?
Barty komolyan nézett rá.
– Nem túl gyakran.
– Ha már itt tartunk, tudom, azt gondolod, mindenki úgy tekint rád, hogy te más vagy,
nem vagy tagja a családnak. De tévedsz. Mindenki a család tagjának tart.
– Giles, ez nem így van. És nem értem, hogyan is gondolhatod ezt.
– Mert… ez az igazság. A múltkor nagymama megkérdezte anyámat, gondolt-e rá, hogy
bentlakásos iskolába küldjön téged. Tudod, mit felelt anyám?
– Nem.
– Azt mondta: „Eszem ágában sincs, hogy bármelyik lányomat elküldjem bentlakásos
iskolába. Azt akarom, hogy otthon nőjenek fel, velem.” Na, látod! Neked ez úgy hangzik,
mintha téged másmilyennek tartana?
– Egek! – hüledezett Barty.
Egyszerre nagyon furán érezte magát. Mintha valaki odalépett volna hozzá, és nagyon
erősen megölelte volna. Mintha újra melegben és biztonságban lett volna, megszabadulva
a dermesztő hidegtől, amely addig körülvette.
– Egek! –ismételte meg.
– Igen. Szóval láthatod, hogy a nagy részét valójában csak képzeled. Nem meglepő,
persze – tette hozzá sietve –, tudom, de akkor sem kellene.
– Nem. Talán igazad van. Nem kellene.
Egy darabig szótlanul mentek. Aztán Giles megszólalt:
– Természetesen nem kell elmondanod nekem. De… tegnap este volt valami más is.
Nem igaz? Ez másik veszekedés. Az mi volt?
Barty vett egy mély lélegzetet. Aztán azt felelte:
– Ó… hát csak úgy kiabáltam vele, hogy bárcsak sose hozott volna el, hogy veletek
éljek. Igazából csak nagyon ki voltam borulva. Az anyám halála meg minden, tudod…
 – Igen, hát persze – bólintott Giles.
– Utána rettentő bűntudatom volt, és mondtam neki, hogy nagyon sajnálom. Azt
hiszem… vagyis szinte biztos vagyok benne, hogy megértette. Wol mindenkeppen. –
Rámosolygott a fiúra. – Most még rosszabbul érzem magam azok után, amit mondtál.
Giles elvigyorodott.
– Felesleges. Nem sokan mernek szembeszállni az anyámmal. Valószínűleg jót tett neki.
– Remélem.
A fiú mintha rettentően megkönnyebbült volna. Fütyörészni kezdett, és belehajított egy
követ a folyóba. Barty figyelte. Sokkal jobban volt. Boldogabbnak és szinte felnőttnek
érezte magát.

KM az íróasztalánál ült, szinte azt sem tudva, hogy hol van, még kevésbé, hogy mit
kellene tennie, amikor Celia belépett. Valami volt a kezében: a Buchananék egy példánya.
– Gondoltam, esetleg örülnél ennek – mondta. – Egy nap még értékes lehet. Arra
gondoltam, tartsunk meg néhányat, bármi történjék is. Zúzzanak be négyezer-
kilencszázkilencvennyolcat. Biztos vagyok benne, hogy nem fogják olyan pontosan
megszámolni.
– Igen. Köszönöm, Celia.
Celia rámeredt.
– KM, jól vagy? Olyan… furának tűnsz.
– Igen, jól vagyok – válaszolt KM. – Köszönöm. – Rámosolygott Celiára.
A felfedezése sok mindent megváltoztatott. Még túl zavart volt ahhoz, hogy eldöntse,
pontosan mit is, vagy valójában miért, de az egyik ilyen dolog az volt, hogy újra kedvelni
tudta a sógornőjét. Már nem háborította fel, amit tett. Bár ez nem volt logikus, ezzel
tisztában volt, de úgy tűnt, ez nem számít.
– Köszönöm – mondta újra. – Nagyon kedves tőled.
– Szívesen. Találkozunk a tanácsteremben, azon a szörnyű megbeszélésen.
– Igen. Hamarosan megyek.
KM eltűnődött, vajon Celia tudja-e. Tud-e Felicityről? Alighanem igen. Az biztos, hogy
ez sok mindent megmagyarázna. De… vajon még mindig tart-e ez a viszony? Vajon
Oliver egyre gyakoribb útjai New Yorkba, az a sokat hangoztatott óhaja, hogy ott is legyen
egy irodájuk, mind csak ennek az álcázása? Az nem lehet. Oliver egyszerűen nem képes
erre. Ilyen árulásra. Nem, KM, ne áltasd magad tovább vele kapcsolatban! Képes rá. De
még mennyire!
Az Oliverről alkotott képe egyszerre szinte teljesen megváltozott. Eltűnt az iránta érzett
csodálata, ugyanakkor, fura módon, még inkább felnézett rá, amiért emberinek bizonyult.
És sokkal járatosabbnak az élet dolgaiban, aki képes bölcs tanácsot adni. Olyan tanácsot,
amelyik hirtelen ellenállhatatlannak tűnt. Mit is mondott Oliver egészen pontosan? Ha
most adódik a boldogságra lehetősége, miért ne ragadná meg? Igaza volt. Valóban adódott
egy lehetősége. És lehet, hogy többé sosem adódik. Ilyen valószínűleg nem.
Ült, a könyvre meredve. Egy első kiadás. Gordon nagyon örülne neki. Igazi ritkaság. Az
első kiadása egy olyan könyvnek, amelyik sosem jelent meg. Természetesen nem sok
emberre lehetne rábízni egy ilyen kötetet, de Gordonra igen. Különösen, ha valamiféle
kapcsolatban áll a kiadóval.
KM maga elé húzott egy Lyttons-fejléces levélpapírt, és gondos, szép írásával megírt
egy rövid üzenetet. Betette egy borítékba a könyvvel együtt, és hívatta az egyik kézbesítőt.
Megkérte, hogy személyesen kézbesítse a küldeményt, amint lehet, Mr. Gordon
Robinsonnak, az Oliphant és Harwood ügyvédi irodába, a Fetter Lane, London, EC4 cím
alatt.
Aztán ment, hogy csatlakozzon Celiához és Oliverhez a tanácsteremben, hogy újabb
megbeszélést tartsanak a Lyttons jövőjéről. Vagyis inkább arról – és attól tartott, ezt még
Celiának is be kell látnia –, hogy a Lyttons számára már nincs semmiféle jövő.

– Na látod – szólalt meg Jasper Lothian –, rengeteg időnk van! A vonat még itt sincs. Te
keress egy hordárt, én megveszem a jegyet! Tudtam, hogy felesleges volt az a nagy
felhajtás.
Vanessa a peronra vitette a hordárral a csomagokat. Azt remélte, hogy befut a vonat, és
Jasper majd lemarad. Bár tartott tőle, hogy erre kevés az esély. Ismét eltűnődött, mint már
annyiszor, hogyan bírta ki vele az életet már majdnem harminc éve.

– Rendben – nézett fel Oliver. – Azt hiszem, szedelőzködnünk kellene. Fel kell vennünk
Peter Briscoe-t útközben.
– A Brunnings a Regent Streeten van, igaz?
– Igen, egy nagyon szép épületben. Legalább ennyi jó lesz benne.
– Úgy érted, hogy nem maradhatunk itt? – Celiát szinte pánik fogta el a gondolatra.
– Természetesen. Ennek a háznak a fenntartása, a háború óta bekövetkezett hatalmas
áremelkedések miatt csillagászati összegbe kerül. Mivel a Brunnings csak fél tucat embert
hajlandó átvenni tőlünk, és mi az ő elosztórendszerüket fogjuk használni, a
raktárkészletünk beolvadhat az övékébe. Gazdaságilag abszolút indokolt, hogy
odaköltözzünk hozzájuk.
– Értem – felelte Celia. – Ez nem jutott eszembe.
– Pedig eléggé nyilvánvaló. Ezt be kell látnod.
– Erre nem gondoltam. Nyilván butaság volt tőlem. Megbocsátasz egy pillanatra? El
kell hoznom pár papírt a szobámból.
 Celia bement az irodájába. Az ő szeretett irodájába, ahol élete nagy részét töltötte. Abba
a királyságon belüli királyságba, amelyet ő teremtett magának. A hatalmas, bőrborítású
íróasztal úgy nézett ki, mint mindig, a rajta tornyosuló levelekkel, könyvekkel,
határidőnaplókkal és dossziékkal, amelyek mindegyikét egy pillanat alatt elő tudja venni.
Rendezett rendetlenség volt ez, méghozzá a javából. A falakat könyvek borították,
mindenütt halmokban hevertek a kefelevonatok és egyéb papírok, amelyek némelyikéhez
már évek óta nem nyúltak, de ennek ellenére a takarítóknak megtiltották, hogy
hozzáérjenek. A kandallópárkányon és az alacsony asztalkán álló vázában most is friss
virág volt, mint mindig, még a háború alatt is. A kandalló két oldalán pedig ott állt a két
szeretett kanapéja, amelyeken késő éjszakáig szokott olvasgatni, sőt, ahol néha aludt is.
Ahol a szerzők ültek, amíg ő tanulmányozta a kézirataikat, és fogadták a gratulációját. Itt
ült akkor, amikor meghallotta, hogy Oliver biztonságban van, és itt olvasta fel neki
Sebastian a Meridiánt ugyanazon a rendkívüli napon. És itt ölelte és csókolta őt, itt
dühöngött vele azon a napon, amikor Celia félreértette a viselkedését a szerzői jogok
honoráriumával kapcsolatban. Ebben a szobában benne volt Celia egész élettörténete. Ez a
szoba az otthona volt, a szó legigazibb értelmében. Ez volt az egyetlen hely, ahol valaha is
tökéletesen biztonságban érezte magát, ahol ő irányította a saját komplikált, viharos életét.
Most pedig ezt is el fogja veszíteni, ugyanúgy, ahogy Sebastiant elvesztette – mindörökre.

– London! London! A londoni utasok! A londoni vonat azonnal indul a négyes
vágányról. A négyes vágányról indul a londoni vonat. Beszállás London felé a négyes
vágányon.
Guy felszállt a vonatra. Végtelen fáradtságot érzett.

A bűntudat lassan utat talált Jeremy Bateson gondolataiba. Nem lett volna szabad ezt
tennie! Azt mondani, hogy fogalma sincs, hol van Guy. A Lyttons nem ezt érdemelte. Guy
sem ezt érdemelte. Igazán nem az ő hibájuk, hogy neki olyan sok munkája van. Vagyis
csak közvetve. Úgy döntött, hogy visszahívja Lady Celiát. Megmondja neki, hol van Guy.
Hogy elment Lothianhez. Nem kell belemennie a részletekbe, csak ennyit mond majd.
Felvette a telefont, és a Lyttons számát kérte.

– Ó, nem, Mrs. Gould, ma már nem fogadunk egy hívást sem. Már így is elkéstünk.
Gyere, Celia! Jól vagy, drágám?
– Jól vagyok, köszönöm.
Rémesen néz ki, gondolta Mrs. Gould. Láthatóan túl korán jött vissza dolgozni. De
legalább már péntek volt. Rájuk mosolygott, aztán visszafordult a telefonhoz.
– Nagyon sajnálom, Mr. Bateson, attól tartok, épp most mentek el.
A név áthatolt Celia boldogtalanságán. Úgy érezte, mintha megütötték volna.
 – Ki az, Mrs. Gould? – kérdezte.
– Egy bizonyos Mr. Bateson. Önnel akart beszélni.
– Egek! Oliver, muszáj beszélnem vele! Kérlek.
– Jó, de siess! Szólok Danielsnek, hogy mindjárt jössz te is.
Oliver és KM lement a lépcsőn. A férfi épp kitárta a nővére előtt az ajtót, amikor
meghallotta, hogy Celia szólítja. Az asszony hangja különösen csengett, szinte elfúlt az
izgalomtól.
– Oliver! Várnunk kell! Guy elutazott Lothianhez Cambridge-be.
– Celia, nem várhatunk. Semmi nem fogja megváltoztatni Lothian döntését. Ha most
nem jössz, nélküled kell mennünk.
– Nem halaszthatod kicsit későbbre a megbeszélést? Nekem úgy tűnt, Jeremy igazán azt
gondolja, hogy ez fontos lehet.
– Nem tudom elhalasztani. Sajnálom. Mit akarsz tenni?
– Maradok – jelentette ki Celia pillanatnyi szünet után. – Legalábbis egy ideig. És ne
írjatok alá semmit nélkülem!
Oliver kilépett a házból, és nagyon hangosan becsapta az ajtót maga mögött.

Gordon Robinson nehezen tudott koncentrálni. A levertség, amely megszállta, amikor
KM két nappal korábban otthagyta az étteremben, nem múlt el, azóta is gyötörte. Szinte
fizikai tünetekkel jelentkezett, olyan volt, mint egy tompa fejfájás állandó
gyomorgörcsökkel kombinálva. Amíg a nő vissza nem utasította, a férfi nem is volt
tudatában, mennyire remélte, hogy KM igent mond neki. És hogy milyen sivár jövőnek
tűnt a rá váró magányos élet, amellyel olyan elégedett lett volna még néhány hónappal
korábban.
Úgy döntött, ma kicsit korábban megy ebédelni. Szólt a titkárnőjének, aztán fogta az
esernyőjét – amely állandó társa volt, még az olyan ragyogóan napfényes napokon is, mint
ez –, és kisétált az irodájából. Keresztülvágott az Oliphant és Harwood recepcióján. Amint
a bejárathoz ért, egy küldönc jött be egy csomaggal. Nem suhanc volt, hanem elég idős
ember. Fáradtnak tűnt, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Nem csoda, nagyon
meleg volt.
Gordon Robinson udvarias ember volt. Félreállt a küldönc elől, és azt mondta:
– Ha a pultot keresi, ott van.
– Nem hagyhatom a pultnál – válaszolt a küldönc. – Személyesen kell kézbesítenem.
– Értem. Nos, a pultnál majd megmondja, hogy kinek szól, és lehívják az illetőt.
– Köszönöm.
A küldönc elbátortalanodva körülnézett. Az épület fogadóterme hatalmas volt, és kissé
fenyegető. A fogadópult pedig elbújt az egyik hatalmas márványoszlop mögött. Gordon
megsajnálta a férfit.
– Tudja, mit? Majd odakísérem. Kinek szól a küldemény? Esetleg még ismerem is az
illetőt.
– Egy bizonyos Mr… – a férfi a csomagra pillantott –, egy bizonyos Mr. Robinsonnak.
Mr. Gordon Robinsonnak. A Lyttons Kiadótól jött.
– Te jó ég! – mondta Gordon Robinson. – De hát az én vagyok! Nahát, milyen különös!
Te jó ég!

A vonat rettentően zsúfolt volt. Mintha mindenki ezzel akart volna Londonba eljutni.
Guy végül talált egy üres helyet két rendkívül testes hölgy között. Vele szemben egy
nagyon magas férfi ült, nagyon hosszú lábakkal. Guy szörnyű kényelmetlenül érezte
magát, és igen szomjas volt. És unatkozott. Már rég kiolvasta az újságját, és az utazás
visszafelé sokkal kevésbé tűnt vonzónak így, hogy a reggel bája hiányzott belőle. Végül is
Cambridge, Frinton és Skegness egy idő után már egyáltalán nem volt érdekes. Eltűnődött,
vajon megengedhet-e magának egy italt vagy legalább egy kávét. Nagy nehezen,
óvatosan, nehogy a két hölgy jól kipárnázott bordáit megbökje, belesüllyesztette a kezét a
zsebébe, és előhúzta belőle az aprópénzt.
Kilenc penny. A taxi Lothian házához nagyon drága volt. Nem éppen fejedelmi
váltságdíj, de egy kávét valószínűleg tud venni rajta. Óvatosan felemelkedett az ülésről,
átlépte a hosszú lábakat, és kiment a folyosóra. Borzasztóan lehangolt volt, és ostobán
érezte magát. Hogy tehetett ilyet? Jeremy megmondta neki, hogy egy idióta, amiért arra
számít, Lothian majd őrá vár. Most napokba is telhet, amíg beszélni tud vele. Sőt, esetleg
hetekbe. Felsóhajtott, és elindult az étkezőkocsi felé.
A folyosót mindenütt bőröndök torlaszolták el. Némelyiken emberek ültek, akik
haragudtak rá, amiért megzavarta őket. Ő maga is meglehetősen haragudott magára. Az
étkezőkocsi a vonat legelején volt. Ez azt jelentette, hogy keresztül kellett mennie az első
osztályú kocsikon is. Ezek egészen másként festettek. Itt bőven volt hely, és a fülkékben
kartámlák voltak az ülések között, vászon fejtámlák, hálós poggyásztartók, valamint
vörösréz szerelvények az ajtókon meg az ablakokon. Igazán szép volt. Kicsit olyan, mint
egy úriember dolgozószobája. Az első osztályon senki nem ült bőröndökön a folyosón,
úgyhogy Guy könnyedén végig tudott menni rajta. Aztán odaért hozzá egy pincér, egy
tálcával az ellenkező irányba igyekezve, és Guy az egyik fülke üvegajtajához hátrált, hogy
elengedje maga mellett.
– Köszönöm, uram. Nagyon kedves magától.
Amint a pincér továbbment, Guy szórakozottan benézett a fülkébe. Üres volt. Az utasok
valószínűleg az étkezőkocsiban voltak. Ebédeltek, vagy pezsgős reggelit fogyasztottak,
vagy ilyesmit, mielőtt visszatértek volna kényelmes üléseikbe. Hirtelen erős ellenszenvet
érzett irántuk. Ez igazán nem igazságos. Egyáltalán nem. De valószínűleg azért
engedhették meg maguknak mindezt, mert okosak voltak és sikeresek. Ők nem tennének
olyan ostobaságot, hogy elmennek valakihez száz mérföldre, anélkül hogy előbb
ellenőriznék, otthon van-e az illető.
 Szép a poggyászuk is. Nagyon szép. Az ott két egyforma bőr utazótáska. Csodás,
egyforma bőr címkével. Szuper. Majd ha sikeres író lesz, neki is ilyen lesz. Majd ha végre
sikerült legyőznie Jaspert – micsoda nevetséges név, mint a gonosztevő a pantomimban –,
Jasper…
– Te jó isten! – kiáltott fel Guy. – Te jó isten!
Dühösen pislogott, és megdörzsölte a szemét, hogy meggyőződjön róla, nem álmodik-e.
Aztán elolvasta újra a mágikus, hihetetlen, felfoghatatlan szavakat. Lothian. Basil Street
Hotel, London.

– Tehát – szólalt meg Matthew Brunning. – Átnéztem a számokat, Oliver. Úgy tűnik,
valóban úgy áll a helyzet, ahogy maga mondta. Nem túl jó. De azért el tudjuk rendezni
maguknak.
Oliver kipréselt magából egy mosolyt. KM nem is próbálkozott vele. Ez szörnyű volt.
Elrendezni nekik. Mintha alacsony beosztású alkalmazottak volnának. Felfordult a
gyomra.
– Nos tehát, fussunk át rajta még egyszer! A modus operandin. A Brunnings átveszi a
Lyttonst mindenestül. Átveszi az összes adósságát…
– És a javait – szólt közbe Peter Briscoe.
– És igen, a javait. – Úgy mondta, mintha ezek elhanyagolhatók lennének, egyáltalán
nem fontosak. – Megszereznénk a raktárkészletet, és a Lyttonsnál megjelent könyvek
mostantól egy új, közös lógóval jelennének meg, a művészeti részlegünkkel már
rajzoltattam valamit, majd később megmutatom, ahogy a régi nyomás kifut. A szótárak és
a többi referenciakönyv továbbra is az önök neve alatt futna. Ahhoz ragaszkodom. – Úgy
mosolygott rájuk, mintha ez különös nagylelkűség volna részéről. – Megtartunk az
alkalmazottak közül bizonyos kulcsfigurákat: magát, Miss Lyttont és természetesen Lady
Celiát. A többiekről tárgyalhatunk. Az alkalmazottak frontján némi költségcsökkentésre
lesz szükség. Ebben biztosan egyetértenek. A kiadásaik elég magasak.
– Nagykaliberű embereket alkalmazunk – jegyezte meg Oliver. – Őket nem kapni meg
olcsón.
– Természetesen. De tudja, mi itt úgy tapasztaltuk, hogy a nagykaliberű emberek nem
szükségszerűen a legjobbak is. A részlegek vezetői elég kielégítően képesek irányítani
alacsony beosztású embereket is.
– Az igaz – felelte Oliver. – De előfordulhat, hogy a konformitás felé irányítják őket,
minél messzebb az eredeti ötletektől, az asszociatív gondolkodástól, a minden
megkérdőjelezésétől.
– Igazán? – kérdezte Matthew Brunning, s türelmetlennek tűnt a hangja.
Szörnyű alak, gondolta KM. Mit keresnek itt? Olivernek igaza van, az egyik dolog,
aminek a Lyttons a kiválóságát köszönhette, aminek minden nagy kiadó a kiválóságát
köszönhette, az volt, hogy engedték, hogy az embereik kérdezzenek. Hogy azt mondják,
miért nem. Hogy feszegessék a határokat. És hogy tévedjenek. És néha pazarolják a pénzt.
– Mi a helyzet a művészeti részleggel? – kérdezte KM. – A mi szerkesztőinkkel?
– Nekünk megvan a magunk művészeti részlegünk. Ezt látom a racionalizálás egyik fő
területének. Őszintén szólva úgy vélem, az önök stúdióköltségei túl magasak. Ami a
szerkesztőket illeti, amint már mondtam, mindenkit az egyéni teljesítménye alapján
ítélünk meg. Bár magunknak is van sok rendkívül rátermett emberünk.
– Igen – mondta Oliver –, értem.
Pontosan erről van szó, gondolta KM. Rátermettek, és semmi több.
– És a teljes adminisztratív személyzetnek valószínűleg mennie kell. Kivéve egy vagy
két, nem feltétlenül magas beosztású embert. A mi gazdasági igazgatónk például nem kér
az önök segítségéből – komoran elmosolyodott. – Különösen annak fényében, hogy, már
megbocsássanak, olyan kevéssé figyeltek a pénzügyeikre.
– Én vagyok a Lyttons gazdasági igazgatója – jegyezte meg semleges hangon KM.
Matthew Brunning ránézett, és kissé elvörösödött.
– Azt gondoltam… nos…
– De igaza van. Nem ügyeltünk eléggé a pénzügyeinkre, amiért kizárólag magamat
hibáztatom. – Nem próbált ennél részletesebb magyarázatot adni. Nem sok értelme lett
volna.
– De – folytatta Matthew Brunning – ezekkel az ügyekkel ráérünk később foglalkozni.
Ennek a megbeszélésnek az a célja, hogy elvi megállapodásra jussunk, hogy formálisan is
megállapodjunk az új, közös kiadóvállalat indításában.
– Úgy van – bólintott Peter Briscoe.
– Adok önnek egy példányt a szerződéstervezetből, Mr. Briscoe, és önöknek is. Mr.
Lytton, Miss Lytton… ööö… Lady Celia nem csatlakozik hozzánk? Azt gondoltam…
– De igen, remélem – válaszolt Oliver. – Csak feltartották. Azt mondta, rövidesen itt
lesz.
– Mikor ér ide? Van egy ebédmegbeszélésem, és…
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megérkezik.

– Én egyenesen a szállodába megyek – jelentette ki Vanessa Lothian. – Te a klubodba
mész?
– Igen, azt hiszem. Nem akarsz előbb gyorsan megebédelni velem?
A nő bosszúsan nézett rá. Dick Marlone már részletesen felvázolta, hogy mit tervez
kettejüknek ebédidőben.
– Nem hinném. Nem vagyok éhes.
– Rendben van. Megfognád a tárcámat egy pillanatra? Szeretnék elrendezni néhány
papírt.
– Hát persze. Már majdnem ott vagyunk. Nézd! Ez már Romford. Bőven odaérünk fél
egyre.
A szállodában lehet egy órára, aztán a szobájában Dick Marlone-nal negyed kettőre.
Kitűnő.

Celia fel-alá járt a recepción, egyre halványodó reménnyel várva Guy Worsley
telefonhívását (minden eltelt öt perc végén arra biztatva magát, hogy még öt percet
várjon), amikor egy nagyon magas, ősz hajú férfi lépett be az ajtón. A férfi megemelte
előtte a kalapját.
– Jó napot kívánok! Én… Nem tudom, itt hagyhatnám-e ezt a levelet Miss Lyttonnak.
Miss KM Lyttonnak.
– Természetesen – felelte Celia. – Magam adom neki oda. Hamarosan találkozom vele.
Köszönöm.
– Én köszönöm. Nagyon kedves.
Celia szívélyesen rámosolygott.
– Átadjak neki esetleg egy üzenetet is? Mivel személyesen fogok találkozni vele.
– Nem, nem – mondta a férfi. – A levélben leírtam mindent. Öö… esetleg Lady Celia
Lyttonhoz van szerencsém?
– Igen – válaszolt Celia. – Az vagyok.
– Te jó ég! – mondta a férfi. – Istenem! Ez valóban nagy megtiszteltetés! – Kezet
nyújtott, és kissé meghajolt Celia felé. – Nem gondoltam, hogy találkozom ma önnel.
– Nos, általában nem tartózkodom a recepción – jegyezte meg nyomatékos hangon
Celia –, de én is nagyon örülök a megismerkedésnek. Mr… ?
– Robinson. Gordon Robinson a nevem.
– Ó – mondta óvatosan Celia. Ez kényes terület volt. – Üdvözlöm, Mr. Robinson.
Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Hallottam… – Nem, azt ne mondd Celia, hogy
sokat hallottál róla, intette magát. – Hallottam, hogy nagyon szereti a könyveket.
– Úgy van – bólogatott a férfi, és sápadt arca kipirult. – Valóban. És nagyon hálás
vagyok az első kiadásokért, amelyeket eljuttattak nekem.
– Nagyon szívesen. Valamelyik nap jöjjön be, és nézzen körül az archívumainkban, ha
van kedve.
– Nahát! – kiáltott fel a férfi. – Nagyon is volna. Ez egyszerűen csodálatos! Köszönöm.
– Örömmel látjuk. Habár… – tette hozzá, és maga is hallotta a szomorúságot a saját
hangjában – lehet, hogy már nem túl sokáig lesz meg az archívumunk.
– Igazán? – kérdezte a férfi megriadva. – Ezt nem is tudtam.
 – Igen – sóhajtott Celia. – Én sem. De amíg élünk, remélünk, ahogy mondani szokták.
– Úgy van – értett egyet a férfi. – Én csak nemrégiben értettem ezt meg igazán.
– Valóban? Ez bátorító. Nos, odaadom a levelét KM-nek. Köszönöm, és bizonyosan
kapcsolatba lép majd önnel.
– Nagyon remélem – válaszolt Gordon Robinson, aztán rámosolygott az asszonyra,
szinte cinkos mosolyt vetve rá.
Van humorérzéke, gondolta Celia; egyszerűen elragadó ember. És a félénksége ellenére
is nagyon vonzó. Pontosan illik KM-hez. És még elég magas is. Ki gondolta volna, hogy
Jay súlyos balesete, amelybe majdnem belehalt, ide vezet? Fura dolog a sors. Nézte, ahogy
a férfi távolodik az utcán, az esernyőjét lóbálva. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt táncra
perdül.

Guy lenyűgözve figyelte a kocsi végéből, amint Lothianék visszatérnek a fülkéjükbe.
Lothian pont olyan volt, amilyennek elképzelte: magas, előkelő külsejű, különc. A
felesége rendkívül elegáns volt, sötétvörös hajával, remekbe szabott tweedkosztümjében.
Valójában igen elegáns pár voltak. Sokkal inkább, mint a könyvében. Te jó ég, ez nagyon
érdekes! Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Guy a szomszéd fülke elé húzódott, hogy
továbbra is figyelhesse őket. Az asszony cigarettára gyújtott, amit hosszú szipkába dugott.
Lothian, ahogy Guy látta, ellenszenvvel nézte. Azt nem lehetett hallani, hogy mit
mondanak egymásnak, de úgy tűnt, mintha vitatkoznának. A nő végül eloltotta a
cigarettát, elővett a táskájából egy Vogue-ot, és azt olvasta, nem véve tudomást a férfiról.
Guynak mindez remek szórakozás volt. Akár egy élő színház.
A Liverpool Streeten Guy hátramaradt. Végül is tudta, hová mennek, és nem akarta,
hogy észrevegyék és rájöjjenek, hogy követi őket. Lothianék nagyon gyorsan eltűntek.
Hordárt fogadtak, és valószínűleg taxiba ültek. Nos, nem baj. Tudja, hova kell mennie.
Ránézett az órájára. Még csak tizenkettő negyven. Csak az volt a gond, hogy elfogyott a
pénze, és a bankja mérföldekre volt. El kell mennie Jeremy lakására, megkérni a taxit,
hogy várjon, és kölcsönkérni egy kis pénzt Jeremytől. Kezdett a dolog nagyon sokba
kerülni. De megéri. Ebben egészen biztos volt.
Jeremy nagy megkönnyebbüléssel fogadta.
– Hála az égnek, hogy itt vagy! A Lyttons kezd kifogyni az időből.
– Hogyhogy?
– Túl komplikált elmesélni. Azonnal beszélned kell velük. Elmondani, mi történt, hogy
sikerült a dolog.
– Sehogy. Még nem találkoztam vele. Vagyis láttam, de…
– Micsoda? Mi az ördögről beszélsz?
– Most nem tudom elmagyarázni, de randevúm van vele a Basil Street Hotelben. Csak ő
még nem tudja. Adj kölcsön egy ötöst, öregem, kint vár a taxi, és ketyeg az óra! Még ma
visszaadom, esküszöm.
 – Csak ha arra is megesküszöl, hogy azonnal telefonálsz Celia Lyttonnak, ha beszéltél
Lothiannel, és elmondod neki, mi történt. Rettenetesen ki van borulva. A Lyttons épp most
fogja a megszűnéséről szóló papírokat aláírni.
– Te jó ég! – mondta Guy.

– Isten veled, Jasper! Hívj fel mondjuk hétfőn! Esetleg elmehetünk színházba, vagy
valami. Még nem tudom előre a programomat.
– Rendben. Érezd jól magad!
– Azon leszek – válaszolt Vanessa.

– Nézze, sajnálom, Oliver, de azt hiszem, már nem tudok sokáig várni. Van egy
megbeszélt programom, amint már említettem. Máris késésben vagyok. Szerintem
meglehetősen udvariatlan Lady Celiától, hogy így megvárat minket.
– Nagyon elfoglalt – mentegetőzött erőtlenül Oliver.
– Mindnyájan nagyon elfoglaltak vagyunk, nem igaz? Szerintem aláírhatnánk nélküle
is, hiszen ez csak elvi megállapodás.
– Adjunk neki még egy kis időt – szólalt meg KM. – Úgy gondolom, nem hagyhatjuk ki
őt belőle.

Guy taxija megállt a Basil Street Hotelnél. A fiatalember kifizette a sofőrt, és szinte
berohant az épületbe.
– Igen, uram?
– Lothian professzort keresem.
– Lothian professzort, uram?
– Igen.
– Lothian professzor nincs itt, uram, és nem is várjuk őt. Mrs. Lothian megérkezett, és
utasított minket, hogy ne zavarjuk. Úgyhogy, attól tartok, nem segíthetünk. Végtelenül
sajnálom.
– Te jó isten! – fakadt ki Guy Worsley.
Két nap alatt már másodszor állt közel a síráshoz.

Jasper Lothian már megérkezett a Reform Clubhoz, amikor felfedezte, hogy nincs nála
a tárcája. Végtelenül ingerült lett. Tudta, hogy hol a tárca, Vanessánál hagyta. A fenébe!
De mindenképpen el kell érte mennie. Nem fog három napot a tárcája nélkül tölteni,
bármilyen elfoglalt legyen is Vanessa. Bement a Reform Club irodájába, kölcsönvett egy
ötfontost, aztán kiment a Pall Mallra, és leintett egy taxit.
– A Basil Street Hotelbe, kérem!

Guy a hotel előtt állt, nézte az épületet, és arra gondolt, milyen különös dolog szó
szerint egy földalatti-állomás fölé építeni egy szállodát. Eltűnődött, mi a csudát csináljon
most. Már megint nem volt pénze. Úgy tűnt, semmivel sincs közelebb Jasper Lothianhez
vagy a könyve megmentéséhez most, mint egy héttel korábban. Ráadásul a jelek szerint a
Lyttonst mindenestül elnyelik a hullámok. És mindez miatta van. Micsoda lidércnyomás!
Micsoda átkozott zűrzavar!

– Azt hiszem, esetleg folytathatnánk – sóhajtott fel Oliver. – Elnézést kérek Celia miatt.
– De feltételezem, ön is aláírhatja az ő nevében?
– Igen – válaszolt Oliver. – Ebben az esetben. A három igazgatósági tag közül kettő
jelen van, ez így tökéletesen rendben van.
Nagyon szomorúnak tűnik, gondolta KM, ugyanolyan szomorú lehet, mint ő maga.
Szörnyű volt ez az egész. Rettenetes. Alig volt képes ránézni az előtte fekvő
dokumentumokra.
– Úgy gondolom, világos a szerződés. Mr. Briscoe, elégedett vele?
– Tökéletesen – erősítette meg Peter Briscoe. – Oliver? KM?
– Nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok – jelentette ki KM.
Látta, hogy Matthew Brunning összevonja a szemöldökét, de nem érdekelte. Lehet,
hogy aláírja ezt az átkozott papírt, de úgy érezte, annyival tartozik mindnyájuknak, főleg
az apja emlékének, hogy egyértelműen jelzi, nem szívesen teszi. Eltűnődött, van-e még
valami, amivel halogathatná, valami, amire még rákérdezhetne. Hátha megérkezik Celia.
Hátha. Találnia kell valami bonyolult, valami időigényes dolgot.
– Esetleg megnézhetnénk még egyszer a szerződésekkel kapcsolatos részt? – szólalt
meg.

Guy éppen elindult a szállodától a Basil Streeten, a Harrods áruház felé, amikor megállt
mögötte egy taxi. Hátrafordult, lusta érdeklődéssel, hogy megnézze, ki az az újabb
szerencsés, aki a szállodában száll meg. Aztán csak állt és bámult. Nem akart hinni a
szemének. Jasper Lothian szállt ki a taxiból. Nem, az lehetetlen. Biztosan hallucinál. Vagy
álmodik. Vagy valami ilyesmi. Mivel csak ő járt a fejében az utóbbi órákban. De…
valóban ő volt az. Semmi kétség. Határozottnak tűnt, és kissé bosszúsnak. Szólt a
sofőrnek, hogy várjon, és bement a szállodába. Guy egy pillanatig sem habozott. Sarkon
fordult és követte.

– Tudja, nem gondolnám, hogy ez jogilag korrekt – jelentette ki KM. Fogalma sem volt,
van-e értelme annak, amit mond, vagy sem. De nagyon jó felvetésnek tűnt. – Mit gondol,
Mr. Briscoe?
– Nem vagyok benne egészen biztos – felelte Peter Briscoe.
Bosszúsnak tűnt. Láthatóan úgy vélte, hogy ez pillanatnyilag lényegtelen. Amint
valószínűleg az is volt. Végül is nem a végső szerződést írták alá, csak egy
szándéknyilatkozatot. De KM tudta, hogy jóllehet ez jogilag nem kötelező érvényű, mégis
olyanfajta nyilatkozatnak számított, amely elkötelezettséget jelentett mindkét fél számára,
és csak nehezen lehetett volna változtatni rajta. Ezért jobb volt ezt elkerülni.
– Tudja, én viszont úgy gondolom, ezt most kellene elrendeznünk. Máskülönben esetleg
egy csomó zaklatott szerzővel kellene szembenéznünk, amikor a hírt nyilvánosságra
hozzuk. Még az is lehet, hogy másik kiadót keresnének. Nálunk vannak a szerződéseik.
Mi lesz velük az egyesülés után? Mi hosszabbítjuk meg a szerződéseket? Vagy átkerülnek
a Brunningshoz, de mi képviseljük őket? Ez valóban nagyon komplex kérdés.
– Istenem! – Matthew Brunning fáradtan beletúrt a hajába. Az órájára nézett. – Valóban
most kell ebben megállapodnunk? Nekem ez nem tűnik központi kérdésnek a mi
megállapodásunk szempontjából.
– A megállapodásunk szempontjából talán nem – folytatta KM. – De a szerzőink
szempontjából nagyon is az. És tudja, Matthew, az apám mindig azt mondta, hogy a
szerzőink a mi legértékesebb javaink. Nélkülük…
– Igen, igen, KM – vágott közbe Oliver. Még ő is kissé türelmetlennek tűnt. – Szerintem
Matthew biztosan nem kíváncsi rá, hogy apa mit gondolt a szerzőkről.
– Pedig kíváncsi lehetne – csattant fel KM élesen.
Hirtelen dühös lett. Nagyon dühös. Az apjuk cége az, amit most az aláírásukkal
elkótyavetyélnek. Egy remek, tekintélyes könyvkiadó. Amit az apjuk a szerzőkről gondolt,
nagyon is fontos. Anélkül most Matthew Brunningnak nem volna mit megvennie. Ha nem
akarja hallani, akkor bolond.
– Én valóban úgy gondolom, hogy ez létfontosságú. Nézzük a dolgot a szerzők
szempontjából! Hogy fognak érezni, ha hirtelen egy egészen más cégnél fognak
megjelenni? Szerintem…
Egyszerre élvezni kezdte a dolgot. Ez az egész olyan volt, mint az a társasjáték, ahol két
percig kell beszélni egy témáról anélkül, hogy ismételné magát az ember. Csak most
megpróbál sokkal hosszabban beszélni, és rávenni Olivert is, hogy megszólaljon.

Jasper Lothian ránézett Guyra.
– Ki maga, és mit akar? – kérdezte.
 – Guy Worsley vagyok, és beszélni akarok magával – felelte Guy. – Ennyi az egész.
Nem túl nagy kérés, úgy gondolom.
Lothian kemény, ellenséges tekintettel figyelte. De a tekintetében volt valami más is.
Félelem. Guy észrevette, és megörült neki. Ez azt jelentette, Lothian tudja, hogy ő
veszélyes lehet. Ami viszont azt jelentette, hogy Guy győzni fog. Efelől semmi kétsége
nem volt. A Basil Street Hotel előcsarnokában ültek. Különös helyszín, gondolta Guy,
diszkrét és elegáns légkörével, szép bútoraival és festményeivel, jól nevelt vendégeivel
egy esetleg erőszakossá váló jelenethez.
– Jól van – szólalt meg Lothian –, adok magának két percet.
– Rendben. Elég lesz nekem egy is. Bőven. Nem akarom rabolni az értékes idejét. Nos,
tehát: tudok a kapcsolatáról a Bartlettekkel. Ha továbbra is megpróbálja betiltani a
könyvemet, kénytelek leszek beszámolni róla az ügyvédemnek. Ez minden.
Viszontlátásra!
Felállt, rávillantotta Lothianra azt a különösen kedves mosolyát, amelyet általában
csinos fiatal hölgyeknek tartogatott (és néha kicsit idősebb, de gazdag hölgyeknek), és
felvette az újságját.
– Attól tartok, magának kell kifizetnie a teát, nekem már csak fél koronám maradt.
– Várjon! Csak egy pillanat!
– Nem, igazán, arra semmi szükség. Fölösleges bármi egyebet mondanunk, még több
időt pazarolni erre. A dolog végtelenül egyszerű. Örömmel várjuk hétfő reggel a levelét,
amelyben engedélyezi a publikációt. Természetesen amint megkapjuk, lezártnak tekintjük
az ügyet, és én soha nem beszélek róla senkinek. A szavamat adom.
– A szavát? Az isten szerelmére! Ezt el is higgyem?
– Szerintem jól tenné. Kit érdekelne, ha a könyv valóban megjelenik? Örülnie kellene,
ha valaki tényleg azonosítja magát a könyvbeli professzorral, hiszen neki abszolút
heteroszexuális a viszonya. De hát úgyis olvasta. Szerintem rettentő jó könyv, nem
gondolja?
Kis hallgatás után Lothian megszólalt:
– Beszélt Susannah-val?
– Susannah-val? – Guy felöltötte magára, amit az anyja a meglepetés arckifejezésének
nevezett. Mindig ezt viselte, ha az ártatlanságát igyekezett bebizonyítani. Az anyja azt
mondta, ez az, amiről ő, és egyedül csak ő, mindig tudta, ha Guy tilosban járt. – Nem,
dehogyis. Szerettem volna beszélni vele, de az anyja elküldött. Azt mondta, Susannah
elment valahová. Kérdezze meg tőle, ha nem hisz nekem!
– Miért hinné el bárki is ezt a maga nevetséges történetét?
– Nem tudom. De ha már itt tartunk, vajon miért magyaráznának bele bármit is a
könyvbéli történetbe? Nekem úgy tűnik, az ugyanolyan valószínűtlen, de azért
előfordulhat. Egy jó újságíró esetleg felfigyelhet rá. Maga végül is nagyon jól ismert
figura akadémikuskörökben. Biztosan vannak olyan emberek, akik ott voltak akkoriban,
akik sejtettek valamit, és aztán… Nos, ez az egész nem tenne túl jót magának, nem igaz?
Szerintem azt kellene tennie, amit javasoltam. Hagyja, hogy a könyv megjelenjen.
Komolyan úgy gondolom, hogy elefántot csinál a bolhából, és a legkevésbé sem kell attól
tartania, hogy bárki is magára ismerne. Úgy gondolom, túldramatizálja a dolgot. Lehet,
hogy rossz a lelkiismerete. Mindenesetre most megyek, és hagyom, hogy gondolkodjon
rajta a hétvégén. Nem kell sietnie! De a levelét várjuk hétfő reggelre. Ha nem érkezik
meg… nos, van egy jó barátom a Daily Mirrornál…
– Jasper! Hát itt vagy! Azt hittem, a recepciónál vársz. Ó! – Vanessa rámosolygott
Guyra. – Maga kicsoda?
Az asszony kipirult, zöld szeme ragyogott. Igazán nagyon szép nő volt.
Guy viszonozta a mosolyát.
– Mrs. Lothian, Guy Worsley vagyok. Én írtam a Buchananék című könyvet.
– Valóban?
Elkomorodott az arca, és kemény tekintettel nézett a fiatalemberre, akinek a szemében
hirtelen kevésbé tűnt szépnek.
– Igen. Sajnálom, hogy annyi gondot okoztam. Igazán nem volt szándékos.
– Valóban? – kérdezte a nő hidegen.
– Hát persze. Az unokaöcsém, Jeremy a St. Nicholasban tanult, tudja, 1915-ben, és nagy
csodálója volt az ön férjének. Nagy csodálója. Azt mondta, hogy az ön férje példaképpé
vált a szemében. Megismerkedett az összes tanítványával, és megpróbált minél többet
megtudni róla. Azt mondta nekem, ő volt szerinte a tökéletes akadémikus. – Rámosolygott
az asszonyra az ártatlan mosolyával.
A nő nem viszonozta a mosolyát.
– Értem. Attól tartok, nem emlékszem rá. Milyen Jeremy?
– Én emlékszem – szólalt meg Lothian. – Jeremy Bateson. Nem volt túl okos, úgy
rémlik.
– Nem? – kérdezte Guy. – Most viszont nagyon sikeres. – Te jó ég, mennyire élvezte ezt
az egészet! – Tanár lett belőle, és egészen kiváló. De néha írogat is kicsit. Persze álnéven.
Ebből következően rengeteg újságírót ismer. De nem is tartom fel tovább önöket.
Köszönöm a teát, professzor úr. Örömmel várom, hogy halljak önről. Hétfőn. Mondjuk
úgy… tízig?
– Várjon! – pattant fel Lothian. – Csak egy percre!
– Nem tehetem – felelte Guy. – Sajnos borzasztóan sietek. Azt hittem, maga is. –
Odasétált a portáspulthoz. – Használhatnám a telefont?

– Elnézést, Mr. Brunning. Lady Celia Lytton van a vonalban. A férjével szeretne
beszélni. Csak egy pillanatra. Azt mondja, nagyon sajnálja, hogy megzavarja a
tárgyalásukat, de ez fontos. Nagyon fontos.

– De tegyük fel – mondta Oliver, miközben lezökkent a székére és fáradtan beletúrt a
hajába –, tegyük fel, hogy Lothian mégsem írja meg azt a levelet.
– Guy egészen biztos benne, hogy megírja.
– Guy abban is egészen biztos volt, hogy nem számít, ha kivesz egy szeletet Lothian
életéből, és regényt ír belőle.
– Tudom. De ez most más.
– De hogyan? Miért?
– Nem mondja el nekem. Azt mondja, nem lehet. De egészen bizonyos benne,
egyszerűen tudja, hogy Lothian megírja azt a levelet hétfő reggelre. Úgy gondolom,
hihetünk neki.
– Nos – sóhajtott fel Oliver –, nagyon remélem. A Brunningsot mindenesetre
elvesztettük. Sosem állnak szóba velünk többet.
– Akkor jó – szólt közbe KM. – Mert kiállhatatlanok.
– Kiállhatatlanok, de gazdagok. És én akkor hiszem el ezt az egészet, ha a kezemben
lesz Lothian levele.
– Ott lesz. Hétfő reggel, legkésőbb tízre, Guy azt mondja.
– Honnan a csodából tudja?
– Fogalmam sincs. De tökéletesen magabiztosnak tűnt. Kérlek, Oliver, kérlek, ne
aggódj! Tudom, hogy rendben lesz minden. Ha már a leveleknél tartunk, KM, itt van
neked is egy. Személyesen vettem át egy nagyon kedves, nagyon magas, nagyon jóképű
férfitól. Tessék.
– Köszönöm – mondta KM, kissé elpirulva. Elvette a levelet, és kiment a szobából.
Oliver felvont szemöldökkel nézett Celiára. Az asszony rámosolygott.
– Tökéletesen megfelelő. Túl jó, hogy igaz legyen.
– Kitűnő – válaszolt mosolyogva Oliver. Kissé önelégülten, gondolta Celia. – Akkor
KM bizonyára megfogadta a tanácsomat.
Celia bement a saját irodájába, és leült az íróasztalához. Rettenetesen fáradt volt.
Ránézett az órájára, már majdnem három óra volt. A hajó kifutott. Sebastian elment.
Hirtelen cserbenhagyta a bátorsága. Nem tudta tovább tartani magát. Érezte, hogy
könnyek szöknek a szemébe, és fájdalmasan összeszorul a szíve. Felállt, körbejárta a
szobát, aztán újra leült. Nem segített ez sem. Semmi sem segített. Arcát a kezébe temette,
és sírni kezdett. Aztán már nem tudta abbahagyni, teljesen hatalmába kerítette a fájdalom.
Hogy fogja ezt elviselni? Hogy fog valaha kilábalni belőle? Mikor lesz ismét önmaga?
– Celia! Celia drágám! Na, na – szólalt meg KM hangja, kedvesebben, mint valaha,
valósággal gyengéden.
 Celia mély lélegzetet vett, felemelte a fejét, és ránézett a sógornőjére. KM tekintete már
nem volt ellenséges, nem nézett rá vádlón. Tele volt szeretettel és együttérzéssel.
– Sajnálom – mondta KM.
– Köszönöm, KM. Nem érdemlem meg, tudom. De jólesik.
– Nos – válaszolt KM, megsimogatva Celia haját –, nem mindig azt kapjuk, amit
megérdemlünk. Legyen az jó vagy rossz.
– Tudom. Szegény Sylvia egészen bizonyosan nem azt kapta – mondta témát váltva.
– Nem. Szegény Sylvia! Nagyon jó barátja voltál. Ahogy az voltál mindig nekem is.
– Nem is tudom. Elraboltam a lányát…
– Celia! Nem gondolod, hogy harcolt volna érte, ha meg akarja tartani?
– Nem tudom – felelte Celia fájdalmas őszinteséggel. – Lehet, hogy nem. Túlságosan…
tisztelt engem.
– Nem hinném. Nekem elég erős jellemnek tűnt. Ezenkívül te…
– Ne mondd nekem, hogy milyen sok jót tettem Bartyval, mert nem vagyok benne
biztos!
– Rendben van. Nem mondom. Megtartom magamnak.
Celia halványan elmosolyodott.
– Már vége, tudod – szólalt meg hirtelen –, a… a viszonynak. Csak azt akartam, hogy
tudd. Ezért sírtam. Ezért sírok állandóan.
– Értem. Köszönöm, hogy elmondtad, nagyra értékelem. Gondolhatod, hogy örülök
neki. A… – kis habozás után folytatta – a család miatt. Mindnyájunk miatt.
– Azt akartad mondani, Oliver miatt, igaz? Valójában csak érte tettem, nem a családért.
Ő annyira jó, olyan lojális, és annyira szeret engem! Nem is érdemlem meg őt.
KM hallgatott. Celia ránézett.
– Olyan bűntudatom van miatta – folytatta. – Olyan rettentő bűntudatom, KM! Még
most sem vagyok képes megbocsátani magamnak. Ő annyira lojális hozzám. És…
Istenem! Annyira szégyellem magam! Annyira undorodom magamtól! Ha arra gondolok,
hogy képes voltam megtenni ezt. Hogy csak a saját boldogságommal törődtem, hogy ilyen
önző voltam.
– Nos – szólalt meg KM óvatosan –, ő elég nehéz ember. Úgy értem, Oliver. Különösen
a háború óta.
– Nem, nem – tiltakozott Celia. – Úgy értem, tudom, hogy az. Ám ez nem mentség.
Nem igazán. Én is ezt mondtam magamnak, de csak áltattam magam. Mintha ezzel
igazolhatnám, amit tettem. De persze nem lehet. Gyalázatos ember vagyok, KM, a lelkem
mélyéig romlott.
– Dehogy vagy romlott, Celia! – jelentette ki szigorúan KM. – Nem hagyhatom, hogy
azt gondold.
 – De igen, de igen – erősködött Celia. Újra sírni kezdett. Érezte, hogy elhagyja az
önuralma. – Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Nézd csak meg, mennyire
megbántottam Sebastiant! Ugyanúgy, mint Olivert. Milyen sokáig tart majd, amíg túlteszi
magát az én önzésemen?
– Szerintem ő maga is meglehetősen önző ember – jegyezte meg szárazon KM. –
Celia…
– Igen?
– Azt hiszem, van valami, amit talán tudnod kellene. Ami talán segít egy kicsit.
Valójában nem tőlem kellene megtudnod, nem is vagyok benne biztos, hogy el kellene
mondanom, de hát a körülmények meglehetősen szokatlanok, és nem árthat túl sokat.
Celia könnyei elapadtak a kíváncsiságtól. Hátradőlt a székén, és felnézett KM-re.
– Akkor, kérlek, folytasd! – szólalt meg. – Mit akarsz mondani?

Szinte hihetetlen volt, hogy mennyit segített. Enyhítette a bűntudatát, az önutálatát.
Celia ült az íróasztalánál, és elgondolkodott mindazon, amit hallott. És attól, hogy a
férjének, akiről azt feltételezte, hogy mindig hűséges volt hozzá és végtelenül szerelmes
volt belé, valójában valaha viszonya volt egy másik asszonnyal, óriási megkönnyebbülés
fogta el. Így nem volt az a romlott, olcsó, házasságtörő asszony, akinek vélte magát.
Vagyis az volt, de most legalább volt valami mentség számára. Most már odaállhat Oliver
elé, hogy a bocsánatát kérje, ha burkoltan is, tudván, hogy neki is van megbocsátanivalója.
Sőt, ami talán még fontosabb, hogy így képes ő is megbocsátani magának. Legalább egy
kicsit. Mámorító érzés volt. Képtelenül az. És ez oly sok mindent megmagyarázott,
például hogy a férfi nem volt hajlandó megbeszélni a dolgokat, szembenézni a felesége
helyzetével. Nyilván azt gondolta, attól félt, hogy ez vallomáshoz, gyónáshoz vezetne,
ellenségeskedéshez, és ezzel megnőne a veszélye, hogy Celia elhagyja. És valóban így lett
volna. Celia megragadta volna ezt az ürügyet, és elszökött volna tőle. Ez fájt, de különös
módon nem túl sokáig. Oliver még mindig szerette őt, feltétel nélkül, odaadóan. Ez
kiderült a Barty körüli viharban. Ezért maradt Celia vele.
Az asszony Felicityre gondolt, kedves arcára, gyengéd modorára, a családja iránti
odaadására. Olyan nagyon kedvelte őt. Ő lett volna a legutolsó, akire valaha is
gyanakodott volna. De az anyja megmondta, hogy milyen szexis nő Felicity. Te jó ég,
milyen bölcs asszony az anyja!
De azért ez borzasztó szemtelenség. Amikor ő vendégül látta, kiadta a verseit, felkínálta
neki a nagy lehetőséget… Hirtelen nagyon mérges lett Felicityre. Ez szintén segített.
Eltűnődött, vajon tart-e még köztük a viszony. Biztosan nem. Az lehetetlen. Arról tudna.
De hiszen nem tudott róla! Még csak nem is gyanította. Az biztos, hogy most már nem fog
folytatódni.
Elmosolyodott magában képtelen felháborodása miatt. Próbált visszaemlékezni, hogyan
viselkedett Felicity és Oliver egymással akkor Ashinghamben. Olivernek szemmel
láthatóan nagyon tetszett a nő. De ennél többet Celia nem észlelt. Pedig bizonyára akkor is
tartott még a viszonyuk. Biztosan. De mikor kezdődhetett? Vajon mikor…
 – Te jó isten! – kiáltott fel Celia. – Te jó isten!
Az Államokba tett első látogatás után Oliver úgy jött haza, hogy újból képes volt
szeretkezni vele. Ezt nyilván Felicitynek köszönhette. És Celia is.
– Oliver – szólalt meg Celia hangosan –, te igazán sötét ló vagy. Egy csodás sötét ló.
Ezt a gondolatot megindítónak találta, szinte izgalmasnak. Milyen fura teremtés is ő!
Milyen fura!
Nyílt az ajtó, és benézett Oliver.
– Jól vagy, drágám?
– Igen, köszönöm – mosolygott a férfira.
– Jobban nézel ki.
– Jobban is érzem magam.
– Haza kellene menned, hogy pihenj egy kicsit. Fárasztó napod volt, és hétfőig úgysem
tehetünk semmit. Istenem, remélem, hogy rendben lesz ez a dolog Lothiannel.
– Úgy lesz, Oliver. Én tudom, hogy rendben lesz minden.
– Remélem. Jut eszembe, ez most jött neked. – Egy kis csomagot tett az asszony elé.
– Köszönöm - mondta Celia. – Majd később megnézem.
– Rendben. Szóljak Danielsnek, hogy vigyen haza?
– Még maradok egy kicsit.
Fogta a csomagot, és odavitte a kanapéra. Nagy csomag volt, nagyon nagy. Úgy nézett
ki, mint egy kézirat. Az is volt. Egy kézirat. Egy levél hullott ki mellőle. Nehéz, fehér
pergamenlap, fekete, szálkás betűkkel borítva…

Szerelmem!
Mire ezt megkapod, én már a tengeren hajózom, és valószínűleg hányingerrel küzdök.
Pocsék tengerész válna belőlem. De legalább eltereli a gondolataimat a
boldogtalanságomról.
Mellékelem a Meridiáni idők kéziratát. Azt akarom, hogy a tiéd legyen. Meg persze a
Lyttonsé. Végül nem voltam képes még csak fontolóra sem venni, hogy másik kiadóhoz
vigyem. Senki nem érti úgy a Meridiánt, mint te. Senki nem tudja úgy megmutatni az
értékeit. Senki más nem érdemli meg.
Nem nyújthatom hosszúra ezt a levelet, mert ha igazán belekezdek, hogy mennyire
szeretlek, és milyen hihetetlen boldogsággal ajándékoztál meg, akkor nem tudom
abbahagyni soha.
Csak istenhozzádot akartam mondani neked. Gyengéden, szeretettel, teljes szívemből.
És azt akartam, hogy a Meridián, amely összehozott minket, biztosítsa, hogy soha többé ne
szakadjunk el teljesen.
 Köszönöm mindazt, ami vagy.
Sebastian

Celia hosszú ideig ült a kanapén magához szorítva a kéziratot. Mindössze ennyi maradt
neki Sebastianból. Aztán felállt, bement Oliver irodájába, és letette a férfi elé a köteget.
– Tessék – mondta. – Most már történjen bármi, a Lyttons biztonságban van.

 Epilógus
„LYTTON – Március 17-én a London-klinikán Celia, Oliver felesége egy fiút hozott
világra.”

– Fogadok, hogy örülsz, Giles – jegyezte meg Venetia, amint az autó a Harley Street
felé vitte őket, hogy először találkozzanak újszülött testvérükkel. – Mi lett volna, ha ez is
lány?
– Elmentem volna hazulról – válaszolt Giles vigyorogva.
– De azt már évekkel ezelőtt megtetted – jelentette ki Adele. – Olyan szerencsés vagy!
Bárcsak mi is bentlakásos iskolába járhatnánk! Miss Wolffnál olyan rémes.
– Kicsit többet kellene tanulnotok, hogy bekerülhessetek a St. Paul’sba, mint Barty. Ő
szeret odajárni, nem igaz, Barty?
– De igen. Nagyon szeretek.
– Aha, csak mi nem vagyunk olyan okosak, mint Barty – közölte Venetia.
– Ez butaság. Mindketten rettentő okosak vagytok.
– Nem vagyunk.
– Jól van – szólt közbe Barty. – Nem vagytok. De sokkal jobban tudtok táncolni, verset
mondani, társalogni és lovagolni, mint én.
– Az igaz. Mi versenylótrénerek leszünk, igaz, Venetia?
– Igen, és Ashinghamben fogunk lakni. Úgyhogy semmi értelme, hogy tanuljunk az
iskolában. Nézzétek, megérkeztünk! Köszönjük, Daniels.
Oliver mosolyogva jött ki eléjük Celia szobájából.
– Egy pillanatot várnotok kell! A főnővér azt mondja, nem lehet túl sok látogató bent.
Jack és Lily mindjárt elmennek.
– Úgy érted, ők előbb látták a kisbabát, mint mi? Ez nem igazság!
– Tudom. Sajnálom, de ők ma elutaznak New Yorkba, és még nagyon sok dolguk van.
– New Yorkba? Milyen szerencsések! Nem értem, miért nem tudnak magukkal vinni
minket – panaszkodott Adele.
– Én értem – jegyezte meg Giles.
– De miért? Mindig azt ígérték, hogy elvisznek, amíg nem volt biztos a dolog, és abban
a percben, hogy biztos lett, kijelentették, mégsem lehet.
– Szerintem Lily ügynöke úgy gondolta, hogy a férj is épp elég egy ilyen úton.
Különben is, ez valójában megkésett nászút, mert még nem volt rendes nekik, és hogy
Lily találkozhasson pár filmessel, és…
 – Kíváncsi vagyok, le kell-e feküdnie egy szereposztó díványra – vágott közbe Venetia.
– Venetia! Mit tudsz te a szereposztó díványokról? – kérdezte Oliver döbbenten.
– Elég sokat – válaszolt könnyedén Venetia. – Az iskolában beszélt valaki róla, úgyhogy
megkérdeztem Lilyt. Azt mondta, hogy ezek nagyon szép kanapék, és a színésznők
lefekszenek rájuk, hogy a filmesek eldönthessék, szépen mutatnak-e.
– Ó! – Oliver alaposan meglepődött. – Most már értem.
Nyílt az ajtó, és kilépett Lily meg Jack.
– Szervusztok! – köszöntötte őket Lily. – Hogy vagytok?
– Irigyek vagyunk – vágta rá Adele.
– Mérgesek vagyunk –tette hozzá Venetia.
– Mi is el akarunk menni New Yorkba veletek.
– Tudom, drágáim. Bárcsak jöhetnének! De tudjátok, nagyon sokba kerül az út, és…
– Apa kifizetné, nem igaz, apa? Ő most nagyon gazdag, hogy a Buchananék megdöntött
minden rekordot, meg az új Meridián is. Biztosan ki tudná fizetni, és…
– Adele, nem mentek New Yorkba – jelentette ki Oliver –, úgyhogy többet hallani sem
akarok róla. Meg akarjátok nézni az új kistestvéreteket, vagy nem?
– Igen.
– Akkor gyertek!

Jack és Lily csókot intett mindenkinek, és elindultak a lépcső felé. Nagyon boldognak
tűntek, és nagyon boldogok is voltak. Szinte hihetetlenül boldogok, gondolta Jack. Minden
remekül alakult. Csodás volt az esküvőjük a Chelsea Old Churchben meg a fogadás a
Cheyne Walkon. Celia könyörgött, hogy hadd rendezze meg nekik, és Lily rávette Jacket,
hogy fogadja el. Jacknek és Celiának volt egy kissé nehéz beszélgetése, de aztán valahogy
visszataláltak a régi, fesztelen kapcsolatukhoz. A férfi még mindig neheztelt a
sógornőjére, de úgy tűnt, minden újra a legnagyobb rendben van Oliver és közte.
Sebastian elutazott Amerikába, Celia megszülte ezt az új kis porontyot, és ez, azzal
együtt, hogy a Lyttons megmenekült a csődtől, végtelenül boldoggá tette Olivert. Az egész
Sebastian-ügy valószínűleg csak pillanatnyi őrület volt Celia részéről. Egy vagy két
pillanatnyi, mondjuk. Jack is jól ismerte az ilyen őrült pillanatokat. És a jó öreg Oliver
végül is kissé unalmas fickó. Úgyhogy Jacknek el kellett ismernie, nem csak Celia volt a
hibás. És amikor ő maga olyan boldog volt, akkor könnyű volt megbocsátani és felejteni.
Azontúl, hogy Lily hajlandó volt hozzámenni, máskülönben is csodálatosan szerencsés
volt. Lord Beckenham, akivel mindig is rettentő jól kijött, és igencsak megkedvelte Lilyt –
talán kissé túlságosan is, de Lily azt mondta, tökéletesen tudja kezelni őlordságát, és
valójában kitűnően szórakozott –, megemlítette, hogy a Royal Angling and Gunsport Club
titkárt keres, és megkérdezte Jacket, szeretné-e, hogy egy jó szót szóljon az érdekében.
Jack remekül szót értett velük, és felajánlották neki ezt a fene jó és érdekes állást, ami
sokkal inkább az ő területe volt, mint a könyvkiadás.
Most pedig elutaznak New Yorkba. A Mauretanián, ami remek lesz. És találkozik az
összes amerikai Lyttonnal, akiket nagyon kedvelt. Beleértve Kyle-t is, aki nagyon sikeres
volt a könyvkiadójánál. Oliver állítólag közölte vele, hogy azt tervezi, átveszi a Lyttons
New Yorkhoz, amely szintén nagyon sikeres volt. Az egyetlen gondot a gonosz féltestvér
jelentette, Laurence, aki a cég negyvenkilenc százalékát birtokolta, és – mint Oliver
megjegyezte – még sok bajt keverhet. De ez idáig még nagyon csendben volt. Jack
eltűnődött, vajon ő meg Lily találkozhatnának-e Laurence-szel. Érdekes fickónak tűnt.
Mintha egyenesen egy regényből lépett volna elő.
– Gyerünk, drágám! – mondta az utcára kiérve, miközben leintett egy taxit. – Még
rengeteg csomagolnivalónk van.
Lily azt felelte, lehet, hogy Jacknek igen, de ő már végzett a magáéval, és ha Jack azt
képzelte, hogy ő majd segít neki, akkor téved. Ő ugyanis vásárolni megy.

Celia hátradőlt a párnákon, karjában a fodros holmit viselő babával. Rámosolygott a
gyerekeire.
– Szervusztok! – köszönt. – Gyertek, köszönjetek a babának! Arra gondoltunk,
Christopher lesz a neve. Röviden Kit. Tetszik nektek?
– Igen, ez szép név – válaszolt Giles. Kissé zavartan rávigyorgott az anyjára. Az egész
kicsit zavarba ejtő, gondolta. A szülei, akik olyan öregek, és már rég túl kellene lenniük az
ilyesmin, egyszerre csak összehoznak egy babát. Bár az igaz, hogy úgy tűnik, nagyon
örülnek neki. És legalább fiú.
– Milyen édes! – lelkendezett Adele. – Olyan apró. Nézzétek azt a rengeteg pici ujjat,
ahogy integet velük!
– Csak tíz, remélem – jegyezte meg Barty. Odanyújtotta az egyik ujját. A baba erősen
megragadta, és kék szemével vakon hunyorított a lányra.
– Wollal arra gondoltunk, hogy talán szívesen lennél a keresztanyja – mondta Celia
Bartynak. – Mivel, szigorúan véve… nem vagy a rokona. Mit szólnál hozzá?
– Az csodálatos lenne – válaszolt Barty. Elpirult az örömtől, és elragadtatott mosolyt
vetett Celiára. – Nagyon-nagyon szeretném.
– Jól van. Akkor ezt meg is beszéltük, és így igazán oda figyelhetsz majd rá.
– Igen, a spirituális fejlődésére – jegyezte meg Giles. – Az a keresztszülők feladata,
nem?
– De igen – helyeselt Celia.
– Megfoghatjuk, anya? Ha nagyon-nagyon óvatosak leszünk?
– Igen, de csak egyenként. Ülj oda arra a székre!
A nővér helytelenítő arccal nézett be az ajtón.
 – Újabb látogató, Miss Lytton. Igazán nem lenne szabad beengednem…
– Próbálja csak távol tartani… – felelte nevetve Celia. – KM, gyere be! Ismerkedj meg
Kittel! Gordon és Jay hol van?
– Otthon, a vonatokkal játszanak – felelte KM kissé neheztelve.
Amikor kiderült, hogy Gordon Robinsonnál egy egész nagy szoba volt egy
derékmagasságban elhelyezett Hornby játékvasút-készletnek szentelve, állomásokkal,
alagutakkal, szemaforokkal és váltókkal, az meglehetős sokk volt az asszony számára.
Viszont nagyban megkönnyítette a férfi beilleszkedését Jay életébe. Különösen, amikor
Jay felfedezte, hogy Gordon másik nagy szenvedélye a könyvek mellett a madárfigyelés.
Ők ketten egész hétvégéket töltöttek együtt kószálva Ashingham körül, megbújva a
leshelyeken, távcsővel figyelve a madarakat, madártojásokat gyűjtve és rendszerezve. Ha
Jay nyolcéves lesz, mondta Gordon, elviszi a skót felföldre, és megnézik a sasokat. Jay
pedig naptárt készített az addig hátralévő közel háromszáz napról, és minden este áthúzott
rajta egyet.
– Most meg fogja tudni, hogy nem voltunk házasok Jagóval – mondta korábban KM
Celiának. – Biztosan kiderül. Mit tegyek?
– Beszélj mellé – tanácsolta Celia. – Rettentő sok templomot lebombáztak.
Megsemmisültek a feljegyzések. Szerintem az egyik ilyen helyen volt az esküvőtök, nem
igaz? Különben is, a lelkésznek nem kell semmi más, csak Jago halotti levele, ami
megvan.
– Nem – határozott KM. – Azt hiszem, nem tehetem ezt. Még sosem hazudtam
Gordonnak, és nem akarom most elkezdeni. Meg kell mondanom neki. Én… megmondom
ma este.

Másnap beállított a kórházba. Nagyon jókedvűnek tűnt.
– Nem fogod elhinni – lelkendezett. – De kitalálta.
– Igazán?
– Igen. Csak nevetni kezdett, amikor elmondtam neki. Azt mondta, nem akart vele
zavarba hozni korábban, mivel látta, milyen nagyon igyekszem eltitkolni előle. És úgy
tűnt, egy cseppet sem bánja.
– A férfiak nagyon furák – jelentette ki Celia.
Aznap késő délután megérkeztek Beckenhamék. Lady Beckenham a babára nézett, és
helyeslően bólintott.
– Nagyon szép – mondta. – Jól van, Celia. Pont úgy néz ki, mint az apja. Pontosan.
Jobban hasonlít rá, mint a többiek.
– Drágám, hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott Lord Beckenham. – Na, hadd
fogjam meg egy percre! Igen, tényleg úgy néz ki, mint te, Oliver. Aranyos kölyök.
Megjelent egy fiatal, csinos nővér.
 – Elnézést, Lady Celia, megérkezett Mr. Dummond, és szeretné megnézni önt. A
látogatói esetleg volnának szívesek odakint várakozni egy rövid ideig?
– Hogyne, hogyne – válaszolt Lord Beckenham. Visszaadta a babát a lányának. –
Nagyon szép baba, Celia. Helyes kis fickó. Nos, hol kellene várakoznunk, kedvesem? –
kérdezte a nővértől. – Vezessen, és én követem!
– Beckenham – szólt rá Lady Beckenham, de Lord Beckenham már eltűnt.
Celia hátradőlt a párnán. Hálás volt egy kis nyugalomért. Rámosolygott Kitre. Ő
visszanézett rá, semmit nem látó szemekkel. Valóban pont úgy nézett ki, mint az apja. Ez
legalább tökéletesen igaz volt.