Titkok, ​m elyeket csak egy gyilkosság tisztázhat.

Nora vonatra száll Londonban, hogy meglátogassa vidéken élő

nővérét. De ezúttal nem várja őt az állomáson, ahogy eddig
mindig. Így egyedül megy Rachel házához és mikor belép az ajtón,
ráeszmél, hogy testvére gyilkosság áldozata lett.
A zaklatott Nora maga kezd a gyilkos utáni kutatásba. Rachelt
korábban már megtámadták. A rendőrök akkori tehetetlensége és
részvétlensége miatt, már nem tud hinni a nyomozókban. Egyre
kísértik a gyilkosságot övező titkok, a szálak összekuszálódnak.
Veszélybe kerül ő maga is és már nem is tudja, vadász-e vagy űzött
vad. Ahogy félelmei rögeszmévé fejlődnek, megváltozik, rá sem
lehet ismerni – ahogy arra a Rachelre sem, akit Nora nyomozása
felderít.
Flynn Berry írása egy figyelemre méltó rajt, egy rendkívüli, új
szerző első regénye. Egy a magával lélektani dráma a két nővér
különleges kapcsolatáról, egymás iránti feltételek nélküli
szeretetéről. Folyamatos meglepetésekkel festi meg a sötét múlt
félelmetes erejét, a gyász torzító hatalmát.
FLYNN BERRY
A NŐVÉREM
NEVÉBEN

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2018
 Fordította MOLDOVA JÚLIA

© Flynn Berry
Hungarian translation© Moldova Júlia, 2018
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit

Korrektúra: Drabon Zoltánné

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-44-1

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Készült 2018-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 ELSŐ RÉSZ

Vadászok
 1

EGY NŐ ELTŰNT EAST RIDINGBAN. Hedonból, azon a környéken, ahol

felnőttünk. Ha Rachel értesül majd az esetről, azt fogja hinni, hogy ő
volt.
A Surprise cégtáblája csikorogva leng a szélben, egy festett klipper
hajó úszik rajta a zöld tengeren. Londonban, Chelsea egy csendes
utcájában működik ez a pub. Miután végeztem a munkával a Phene
Streeten, bementem ebédelni és meginni egy pohár fehérbort. Egy
tájépítész segédjeként dolgozom, a virágos mező a specialitása. Úgy
festenek a kertjei, mintha egyáltalán nem is építették volna őket.
A tévében egy riporter épp átvág a parkon, ahol utoljára látták a
nőt. Rendőrök és kutyák fésülik át a város mögötti hegyeket.
Elmondhatnám Rachelnek ma este, bár tönkretenné a hétvégénket.
Talán nincs is semmi köze ahhoz, ami vele történt. Még az is lehet, hogy
a nőnek nem is esett semmi baja.
A szemközti házépítésen dolgozó munkások végeztek az evéssel,
lábuknál gombóccá gyűrt, fehér papírzacskók hevernek, hátukat a
lépcsőnek támasztva élvezik a hideg napfényt. Már fel kellett volna
szállnom az oxfordi vonatra, de a pultnál állva várok kabátban és
sálban, amíg a Hull városi kapitányság nyomozója felhívást intéz a
lakossághoz, hogy jelentkezzen, akinek az eltűnésről bármilyen
információ van a birtokában.
Mikor a következő tudósítás elkezdődik az északon tomboló
viharról, elindulok kifelé a lógó cégér alatt, és a következő sarkon
befordulok a Royal Hospital Roadra. Elmegyek a Burton Court ápolt
gyepének négyszögei mellett. Elhagyom az ingatlanközvetítő irodát.
Napfényes otthonok Chelsea-ben és South Kensingtonban. Még mindig
egy kilburni toronyházban lakom, a lépcsőházban örökké festékszag
terjeng, az erkélyekről sirályok buknak le a mélybe. Nincs kertem,
természetesen. A suszternek lyukas a cipője, igen.
 A Sloane Streeten fekete taxik suhannak. Elmosódott fénygömbök
villannak fel a házfalakon, ahogy rájuk vetül a szemközti ablakok fénye.
A könyvesboltban nagy stószt raktak az Ezeregy éjszaka új
fordításából.
Az egyik mesében egy varázsló valamilyen növényből készített
varázsitalt ivott, amitől örökké fiatal maradt. Csak az volt a gond, hogy
ez a növény nem nőtt sehol máshol, csakis a hegytetőn, úgyhogy a
varázsló minden évben rávett egy fiatalembert, hogy másszon fel a
hegyre. Dobd le a növényt! – kérte. És akkor feljövök, lehozlak. A fiú
ledobta a növényt, és innentől nem emlékszem, mi történt. Lehet, hogy
ennyi volt. A legtöbb mesének elfelejtettem a végét, leszámítva az igazán
fontosat, Seherezádé történetét.
Pár perc metrózás után megint kijövök a felszínre, a Paddington
állomás lépcsőin megyek fel. Megveszem a jegyem és beszerzem az
üveg vörösbort a Whistlestopban.
A vágányon álló vonat mozdonya már mormog. Arra gondolok,
bárcsak Rachel beköltözne Londonba.
– De akkor nem jönnél ki ide – mondta, és tényleg szerettem
Rachel otthonát, egy régi parasztházban lakott egy dombtetőn, két
vénséges szilfa árnyékában. A szilfák lombjának susogása beszűrődött
az emeleti hálókba. És Rachel szeret itt lakni, egyedül. Két évvel ezelőtt
majdnem férjhez ment. Kis híján, mondta.
A vonaton a támlának döntöm a fejem, és az ablakon túli téli
mezőket nézem. A kocsi, ahol ülök, üres, leszámítva pár ingázót, akik
korán leléptek a hétvége előtt a munkából. Az ég szürkéjét lila csík zárja
a horizonton. Hidegebb az idő itt, a városon kívül, látni a
vasútállomásokon várakozók arcán. Vékony kis levegőfolyam sípol be
az ablaktábla alján lévő repedésen. A vonat, mint megvilágított kapszula
hasít keresztül a grafitszürke vidéken.
Két kapucnis kissrác rohan a vagonom mellett. Mielőtt egy vonalba
érnénk, átugranak egy hosszú falon és eltűnnek a párkány mögött. A
vonat sövényalagútban pöfög tovább. Nyáron a sövénytől zöld, villogó
fény árasztja el a vagonokat, mintha víz alatt lennénk. Most az ágak
olyan csupaszok, hogy a fény egyáltalán nem változik semmit. Apró
madarakat látok, körülöttük kacsok.
Pár héttel ezelőtt Rachel említette, hogy kecskéket akar tartani. Azt
mondta, a kert végében növő galagonyabokor pont tökéletes mászóhely
lenne nekik. Kutyája már van, egy hatalmas német juhász.
– És mit szólna Fenno a kecskékhez? – kérdeztem.
– Valószínűleg őrült boldog lenne – felelte.
Eltűnődtem, vajon minden kecske mászik-e fára, vagy csak
bizonyos fajták. Nem hittem neki, de aztán mutatott egy képet, amin egy
kecske egyensúlyozott egy cédrus ágának végén, egy másik csoport
meg egy fehér eperfán. Egyik képen sem látszott, hogy másztak fel a
kecskék.
– A patájukat használják, Nora – mondta Rachel nem túl
értelmesen.
Egy nő kocsit tol végig az ülések között, veszek egy Twixet
magamnak és egy Aerót Rachelnek. Apánk falánk kiscsajoknak hívott
minket.
– Sajnos így igaz – vélte Rachel.
Nézem az elrobogó mezőket. Ma este elmesélem Rachelnek a
művészeti ösztöndíjam, két hónap múlva megyek, január közepén.
Tizenkét hét Franciaországban, és benne van a szállás meg valami
kevéske költőpénz. Egy színdarabbal pályáztam, még az egyetemen
írtam, az volt a címe, hogy „Rabló a vőlegényem”. Kínos, hogy azóta
sem írtam jobbat, de ez már nem számít, mert Franciaországban majd
írok egy újat. Rachel örülni fog neki. Tölt majd nekünk egy italt, hogy
megünnepeljük. Később, a vacsoránál majd elmeséli, hogy telt a hét a
munkahelyén, és én nem beszélek majd az eltűnt yorkshire-i nőről.
A vonat dudál, hosszan, mélyen, ahogy átvág a Chalk Hillen.
Próbálom felidézni, mit mondott Rachel, mit főz ma estére. Látom
magam előtt, ahogy a konyhában tesz-vesz, megemeli a vaskos,
gesztenyével teli kerámiatálat és kiteszi a pult szélére. Coq au vin
polentával, azt hiszem, ez lesz.
Rachel szeret főzni, részben a munkája miatt. Azt meséli, a betegek
folyton ételről beszélnek így, hogy nem ehetik azt, amit szeretnének.
Gyakran kérdezgetik tőle, mit főz, és ő szeret erre rendesen megfelelni.
Cserépkémények és zsindelyek emelkednek a magas téglafalak
fölé mellettem, a falut fogják közre. A falon túl száraz cserjék és
sövények nőnek a mezőn, csak pár csapás vezet át rajta. A szélén egy
zöld kalapos férfi elszáradt növényeket éget. Elszenesedett leveleket
emel magasba a szél, a fehér égen kavarognak, a mező felett lebegnek.
Előveszek egy mappát a táskámból a cornwalli bérelhető házakról.
Rachellel Polperróban béreltünk egy házat nyáron. Karácsonykor
egyikünk sem dolgozik, és úgy tervezzük, most hétvégén kiválasztunk és
lefoglalunk egy házat.
Polperro egy tengeröböl mélyén épült. Fehér, palatetős házikók
bújnak meg a zöld patakok között. A két szikla között van a külső
kikötő, és egy védőgát mögött a belső, itt talán ha tíz-tizenkét hajó
férhet el, a rakpartra házak és kocsmák épültek. Apálykor a belső
kikötő hajói az iszapban állnak a törzsükön. Az öböl nyugati
kanyarjában két kereskedőház áll: az egyik tweedbarna, a másik fehér.
Fölöttük esernyőfenyők alakja rajzolódik az égre. A kereskedőházakon
túl, a szirtre horgászkunyhót építettek a sziklák közé. Gránitból készült,
ködös napokon belemosódik a környezetébe. A ház, amit kibéreltünk,
egy hegyfokon állt, tízperces sétára a parton Polperrótól, és saját
lépcsőnk is volt, hetvenkét fokkal, ez vezetett végig a part mellett
magasodó sziklán.
Őrülten, féltékeny tűzzel imádtam Cornwallt. Huszonkilenc éves
voltam, épp csak felfedeztem, de máris hozzám tartozott. Hosszú volt a
lista, hogy mit imádtam Cornwallban, de közel sem teljes.
Rajta volt a házunk, persze, a város, a Lizard félsziget, Artúr király
legendája, a székhelye, Tintagel alig pár mérfölddel volt feljebb a part
mentén. Moushole városa, amit csak „muzall”-nak ejtettek. Daphne de
Maurier és az „éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam”, és
persze így is volt, mindenki így tett, aki itt maradt. A tetőkre épült kis
erkélyek. A hajóroncsok fotói a pubokban, meg a képek a hosszú,
barna szoknyás, kabátkás helyiekről, ahogy eltörpültek a széttört
hajótörzs mellett.
 A listát minden nappal újra kellett írni. Hozzáírtam az
esernyőfenyőket és a Crumplehorn Innt. A cornwalli sült tésztabatyukat
és a világos sört. Az úszást: kint a nyílt vízen és a néma
cseppkőbarlangokban. Minden egyes percet, igen, még azokat is,
amikor aludtunk.
– Itt minden jobb – mondtam.
– Hát… – felelte Rachel.
– Mit szeretsz a legjobban Cornwallban? – kérdeztem, mire ő
felnyögött. – Vagy elmondhatom az én kedvencemet.
De válaszolt.
– Elsőnek ott van mindjárt az óceán – mondta.
Ha valaki, akkor Rachel még nálam is jobban szerette Cornwallt,
és még izgatottabb volt, hogy visszamegyünk. Az utóbbi időben nem
volt jó formában. Úgy tűnt, megviseli a munkája, örökké fáradt volt.
A következő állomáson a kalauz felhívja az utasok figyelmét a
holnapi, lehetséges késésre a várható vihar miatt. Csodálatos,
gondoltam, havazni fog.
Egy újabb várost szelünk át, itt már égnek az autók lámpái,
halványsárga márványként világítanak a gyenge délutáni fényben, aztán a
vonat egy nyárfasor körül kanyarog, majd kiegyenesedve begördül
Marlow-ba.
Rachel nem vár az állomáson. Ebben nincs semmi szokatlan, a
kórházi műszakjai gyakran késő estig tartanak. Mikor elindulok a
vágány mellől, olyan halvány fény világít már csak, mintha máris hó lepte
volna el a városkát. Elsétálok a központból Rachel háza felé, és
hamarosan ott lépkedek az utcán, egy keskeny makadámcsíkon a
gazdaságok között.
Vajon elém jön Fennóval? – tűnődök. A vörösbor a hátamnak
ütődik. Magam elé képzelem Rachel konyháját. A tál gesztenyét, a
tűzhelyen bugyborékoló polentát. Egy autó hajt el mellettem, kilépek az
útszegélyre, a kormány mögött ülő nő odabiccent nekem, mielőtt gyorsít
és végiggördül az utcán.
Megszaporázom a lépteimet, a beszívott levegő a mellkasomat
melegíti, hideg ujjaim összezárulnak a zsebemben. Nehéz felhők lógnak
felettem, a némaságtól cseng a fülem.
És akkor meglátom Rachel házát. Felmászok a dombra, a kavicsok
csikorognak a lábam alatt. Az autója ott parkol a kerti úton, már
biztosan hazaért. Kinyitom az ajtót.
Hátrahőkölök, még mielőtt tudhatnám, mi a baj, mintha valami
egyenesen nekem repült volna.
A kutyát látom meg először. A lépcső tetején lóg a pórázáról. A
kötél nyikorog, ahogy a kutya teste körbeforog. Tudom, hogy ez baj, de
ugyanakkor lenyűgöző is. Ezt meg hogy csináltad? – tűnődök.
A póráz a lépcsőoszlop köré tekeredett. Biztos fennakadt és
leesett, megfojtva magát. De vér ömlött a földre és a falakra.
Levegő után kapkodok, bár minden nyugodt és csendes
körülöttem. Sürgető szükségét érzem, hogy tegyek valamit, csak nem
tudom, mit. Nem kiabálok Rachelnek.
Felmegyek a lépcsőn. Pont a vállam alatt vércsík húzódik a falon,
mintha valaki nekidőlt volna, ahogy próbált feljutni. Mikor a csík véget
ér, piros tenyérlenyomatokat látok a következő lépcsőfokon, aztán az
azutánin is, majd fent is, az emeleten.
A fenti folyosón a foltok elkenődtek. Nem látok tenyérlenyomatot.
Úgy tűnt, mintha valaki mászott volna ott, vagy talán végigvonszolták. A
foltokat bámultam, és aztán, valamivel később, végignéztem a folyosón.
Hallom a saját éles nyögéseimet, ahogy odamászok hozzá. A blúza
eleje fekete és nedves, gyengéden az ölembe emelem. A nyakára
teszem a kezem, próbálom kitapintani a pulzusát, aztán az arcához
hajtom a fülem, hallok-e lélegzést. Az arcom az orrához ér, mire jeges
borzongás fut végig a nyakamon. Levegőt fújok a szájába, a mellkasát
pumpálom, aztán abbahagyom. Lehet, hogy ártok vele.
A homlokomat Rachelének támasztom, a folyosó elsötétül. A
lélegzetem a bőrét és a haját éri. A folyosó bezárul körülöttünk.
Rachel házában sosincs térerőm. Ki kell mennem mentőt hívni.
Nem hagyhatom itt, de már botorkálok is lefelé a lépcsőn és ki az ajtón.
Ahogy letettem a telefont, már nem emlékszem, mit mondtam.
Nincs ott senki semerre, csak a szomszéd házak, mögöttük a
hegygerinc, és a csend zúgásában mintha a tengert hallanám. Az ég
zavaros felettem. Felnézek. A kezem a fejemre teszem. A fülem cseng,
mintha valaki nagyon hangosan kiabálna.
Várom, hogy Rachel feltűnjön az ajtóban. Zavart arccal, fáradtan,
tekintetét az enyémbe fúrva. Halk lépteit hallgatom, mikor fülemet
megcsapja a szirénák hangja.
Le kell jönnie, mielőtt ideér a mentő. Az egésznek vége, ha
meglátja még valaki. Könyörgök neki, hogy jöjjön le. A szirénák egyre
hangosabbak, a fülem eltávolodik az állkapcsomtól, mintha
vigyorognék. Az ajtót nézem, várom.
Aztán már látni lehet a mentőt, a farmok között száguld az úton.
Felkanyarodik Rachel házához a kerti úton, kavicsok repülnek a gumik
alól, és mikor nyílik az ajtó és a mentősök hozzám rohannak, nem tudok
megszólalni. Az első mentős bemegy a házba, a második megkérdezi
tőlem, megsérültem-e. Lenézek, a pólómat vérfoltok borítják. Mivel
nem válaszolok, a mentős nekiáll, hogy megvizsgáljon.
Elhúzódok tőle, felrohanok a lépcsőn az első mentősnő után.
Rachel arca a plafon felé fordul, sötét haja a padlóra omlik, karja a
törzse mellett. Látom a lábát, a vastag gyapjúzoknit. Legszívesebben
átmásznék a nőn, hogy megszorítsam Rachel lábát.
A mentősnő Rachel nyakára mutat, majd megérinti magát ugyanott,
az állkapocs alatt. Nem hallom a zajtól, amit csapok. Lesegít a lépcsőn.
Kinyitja a mentő ajtaját, leültet a szélére, és melegítőfóliát borít a
vállamra. A pólómat átitató nedvesség kihűl, az anyag a hasamra tapad.
Vacogok, a fogaim összekoccannak. A mentős bekapcsolja a fűtést, a
forró áramlat elönti az autót mögöttem, a hátamat melegíti és gőzölögve
kiszáll a hidegbe.
Hamarosan megérkezik a járőrautó is, fekete ruhás rendőrök
gyülekeznek az úton, és jönnek fel, át a pázsiton. Bámulom őket,
tekintetem egyikről a másikra vándorol. Elektromosság pattan valakinek
az övéről. Várom, hogy az egyik elmosolyodjon és abbahagyják. Egy
rendőr póznát szúr a porba, és szalagot húz onnan az ajtóig, az
anyagcsík fel-le ugrál, ahogy letekeredik mögötte.
A láthatár széle elmosódik, majd teljesen eltűnik. Annyira
elfáradtam. Próbálok a rendőrökre figyelni, hogy elmondhassam majd
Rachelnek, milyen volt.
Az ég habosodik, mint valami láthatatlan hullám taraja zúdulna le
ránk. Ki tette ezt veled, tűnődök, de nem ez a fontos, hanem csakis az,
hogy gyere vissza. A szemközti ház nyitott oldalú pajtája, ahol parkolni
szoktak, üres.
Egy oxfordi professzor lakik ott. A „paraszt gentleman”, ahogy
Rachel hívja. A professzor háza mögött a hegyfal szinte teljesen
függőleges sziklára vált, kőbe vájt, meredek ösvényekkel. A sziklát
bámulom, amíg az mintha leválna és közelebb sodródna hozzám.
Senki sem megy be a házba. Kint várnak valakire. A rendőr, aki
felrakta a szalagot, a bejáratot őrzi. A professzor háza melletti kifutóban
egy nő lovagol. A háza a kifutó mögött áll, a hegy lábánál. Ló és lovasa
nagy kört galoppoznak a sötétülő égbolt alatt.
Ahogy a nő előrehajol a szélben, eszembe jut, vajon lát-e minket. A
házat, a mentőt, az egyenruhás rendőrt a füvön.
A feljáró alján ajtó csapódik, egy férfi és egy nő lép ki a kavicsra.
Mindenki nézi, ahogy a páros felgyalogol a dombon. Mindketten drapp
felöltőt viselnek, kezük a zsebükben, kabátjuk hátát felkapja a szél. A
házat méregetik, a nő felém néz, tekintetünk összekapcsolódik. Fejbe
ver a szél, a hideg levegő. A nő felemeli a szalagot és belép a házba.
Lehunyom a szemem. Hallom a kavicson a közeledő léptek csikorgását.
A férfi letérdel mellém. Vár.
Színek folynak a szemhéjam elé. Gyorsan a feketénél maradok, és
akkor meghallom a fejem fölött a szilfák susogását. Ha lemegyek a
lépcsőn, meglátom a vacsoránkat a mosogatóban és a tűzhelyen. Az
edény aljára száradt polentacsíkokat. A gesztenyehéjat a pulton,
ledobva, ahol hámoztuk, és égette az ujjainkat.
Ha bemegyek a szobájába, látom a déli szilfa árnyékának játékát a
fadeszkákon. A kutya az ágy alá kúszva alszik, elég közel ahhoz, hogy
ha Rachel lenyúl a matracáról, meg tudja simogatni. És Rachel is alszik.
Kinyitom a szemem.
 2

A MELLETTEM TÉRDELŐ FÉRFI RÁM KÖSZÖN. A hasához fogja a

nyakkendőjét. Mögötte a szél elfekteti a dombon a füvet.
– Jó napot, Nora – köszön rám, mintha már találkoztunk volna
korábban.
Nem emlékszem, hogy valaha bemutatkoztam volna neki. Biztos
ismeri Rachelt. Nagy, szögletes arc, vastag szemhéjak. Próbálom
felidézni valamelyik helyi eseményről: láthattam a tábortűznél vagy a
tűzoltók jótékonysági estjén.
– Moretti nyomozó. Az abingdoni kapitányságról.
Ez szíven üt. Sosem találkozott vele, Rachel városában nincs
gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozati iroda. A komolyabb esetek
valószínűleg Oxfordhoz vagy Abingdonhoz tartoznak. Ahogy lefelé
tartunk a kerti úton, két, fehér helyszínelő öltözéket viselő nő megy el
mellettünk, a házba tartanak.
Az autóban, útközben nem kapok levegőt. Kinézek az ablakon,
egy platánsor mellett suhanunk el. Azt hittem volna, olyan érzés lehet az
ilyen, mintha álmodnék, de nem. A mellettem ülő férfi, aki vezet,
valóságos, az ablakon túli táj is valóságos, mint ahogy az a pólómat a
hasamhoz tapasztó nedvesség is, és a fejemben tekergő, zsongó
gondolatok is.
Nem akarom, hogy elmúljon a sokk, még egy kis időt adhatna
nekem, de nem, a gyász már itt is van, guillotine-ként csapott le, mikor
az a nő Rachel nyakára tette az ujját. Az jár a fejemben, hogy sosem
látom többé a nővéremet, pedig épp idejöttem, hogy lássam. Ahogy
átautózunk Marlow-n, azon kapom magam, hogy némán beszélek
magamhoz. Nincs itt senki más. Általában, ha elfog az a különös érzés,
hogy figyelem a gondolataimat, akkor úgy formálom őket, mintha
Rachelnek mesélném.
 Belesüppedek a székbe. Autók húznak el mellettünk a pályán.
Vajon ez a nyomozó mindig ilyen lassan vezet, vagy csak azért megy így,
mert ül még valaki a kocsiban? Nem figyeltem a táblákat, nem
ellenőriztem, hova visz. A lelkem mélyén azt remélem, hogy egy sötét,
nedves rétre megyünk, messze a város fényeitől. Szép szimmetrikus
lenne. Egy nővért meggyilkolnak, aztán pár órán belül jöhet a
következő.
Megtette. Utána a ház körül keringett, feljött a kerti úton, és rávett,
hogy menjek vele, amíg nem figyelt oda senki. Nem nehéz meggyőzni
magam. A félelem már megérkezett, a felszín alatt érzem a nyomását.
Előveszek egy tollat a táskámból, a combom alá szorítom.
Megvárom, hogy leforduljon egy kanyarban, egy elhagyott gyár
vagy gyümölcsös felé. Az autópálya mellett nincs semmi, nagy a
választék. Felkészülök rá, hogy a szemébe döfjem a tollat és
visszarohanjak Rachel házába. Ott ül majd a nappaliban. Homlokát
ráncolva felnéz:
– Bejött? – kérdezi.
De feltűnik az Abingdon felirat, a rendőr letér az autópályáról,
lassít, és megáll egy bekötőút végében. Az arca egykedvű, nézi a piros
lámpát.
– Ki tette? – kérdezem.
Nem néz rám. Az irányjelző ketyeg a néma autóban.
– Nem tudjuk még.
A lámpa vált, sebességbe teszi az autót. A Thames Valley
Rendőrség világítótáblája egy oszlopon forog az épület bejáratánál.
Fent egy egylégterű irodában egy szőke férfi, vállán lógó sötét
zakóban egy mágnestábla előtt áll. Mikor meghallja, hogy jövünk, ellép
a tábla elől, ahova épp felrakta Rachel fényképét.
Felnyögök. Ezt a képet a kórház honlapjáról töltötték le, Rachel
ovális arcát sötét fürtök keretezik. Olyan ismerős az arca, mintha
magamat nézném. Sápadtabb, és az arccsontja is jobban kiáll. Én
eltűnhetek a tömegben, ő soha. Mindkettőnknek kiálló arccsontunk van,
de az övé olyan, mint egy kerek ajtógomb. Csukott szájjal mosolyog a
képen, ajkát kissé oldalra húzva.
 A kihallgatószobában Moretti leül velem szemben, egy kézzel
kigombolja a zakóját.
– Fáradt? – kérdezi.
– Igen.
– A sokktól.
Bólintok. Furcsa érzés, hogy fáradt vagyok és félek is, mintha a
testem aludna és közben áramütéseket is kapna.
– Hozhatok valamit? – kérdezi. Nem tudom, hogy érti, és mikor
nem válaszolok, hoz nekem egy teát, amit nem iszom meg. Odanyújt
egy sötétkék pulcsit és egy melegítőnadrágot.
– Ha szeretne átöltözni.
– Nem, köszönöm.
Pár percig csak semmiségekről beszél. Hogy van egy nyaralója
Whitstable-ben. Gyönyörű, mondja, apálykor. Idegesít, még akkor is,
ha a tengerről beszél.
Megkér, mondjam el, mit láttam először, amikor beléptem a házba.
Hallom, hogy a nyelvem minden válasznál egy kattanással válik el a
számtól. A nyomozó a nyakát dörzsöli hátul, a tarkója alatt, keze súlya
lenyomja a fejét.
– Vele él?
– Nem, Londonban.
– Gyakran meglátogatja péntek délutánonként?
– Igen, gyakran jövök.
– Mikor beszélt utoljára a nővérével?
– Tegnap este tíz körül.
Az ég már elsötétült, látom az irodai lámpák borostyán fényköreit
az út túloldalán.
– És milyennek tűnt?
– Mint mindig.
A válla fölött elpattant egy sárga csempe. Vajon azt hiszi, én
voltam? Nem tűnik valószínűnek, és a félelmem ettől távoli, egy újabb
mélytengeri akna, de ez alig ér el hozzám. Egy pillanatig azt kívánom,
bár megvádolnának hamisan. Akkor valami mást éreznék – aggodalmat,
dühöt, igazságtalanságot-, mást, nem ezt. Mert ez semmi, olyan, mintha
az ember egy mezőn állna, és nézné, és fogalma sem lenne róla, hogy
került oda.
– Meddig tart? – kérdezem.
– Micsoda?
– A sokk.
– Attól függ. Talán pár napig.
Az út túloldalán egy irodában egy takarítónő felemeli a
porszívózsinórt és székeket tol félre az útjából.
– Sajnálom – mondja. – Tudom, hogy haza akar menni. Észrevett
bármit, ami felzaklatta mostanában Rachelt?
– Nem. Talán a munkája kicsit.
– Lehet valaki, aki maga szerint bántani akarta?
– Nem.
– Ha fenyegetve érezte volna magát, elmondta volna önnek?
– Igen.
Ez az egész nem vall Rachelre. Olyan könnyen el tudnám képzelni a
másik végkifejletet. Látom Rachelt, csupa vér a ruhája, egy széken ül,
és türelmesen magyarázza a nyomozóknak, hogy ölte meg a férfit, aki
megtámadta.
– Sokáig tartott? – teszem fel a kérdést.
– Nem tudom – feleli, és a csöngetésre lehajtom a fejem.
Az a nő nyit ajtót, aki feljött Rachel házához. Puha, pufók arca van,
göndör haját kontyba fogta hátra.
– Alistair, beszélhetnénk egy percet? – kérdezi.
Mikor visszajön Moretti, ezt mondja:
– Volt Rachelnek barátja?
– Nem.
Megkér, írjam le a férfiak nevét, akikkel az elmúlt nagyjából egy
évben randizott. Csinos, nyomtatott betűkkel leírom, a legutóbbival
kezdve, vissza egészen tizenhat évvel ezelőttig, amikor az első barátja
volt Snaith-ben, ahol felnőttünk. Mikor végeztem a listával, tovább ülök
ott, kezem az asztalon magam előtt, Moretti az ajtóban áll, nehéz,
szögletes fejét a papír fölé hajtja. Nézem, felismer-e valamilyen nevet
egy előző esetből a listáról, de az arckifejezése nem változik.
 – Az első név – szólalok meg. – Stephen Bailey. Két évvel ezelőtt
majdnem összeházasodtak. Még mindig találkoztak néha. West Bayben
él, Dorsetben.
– Erőszakosan viselkedett bármikor Rachellel?
– Nem.
Moretti bólint. Stephen lesz az első, akinek utánanéznek. A
nyomozó kimegy a szobából, és üres kézzel jön vissza. Arra a pubra
gondolok, a tegnap délutánira, és az eltűnt yorkshire-i nőre.
– Van még valami. Rachelt megtámadták tizenhét éves korában.
– Megtámadták?
– Igen. Súlyos testi sértés.
– Ismerte az elkövetőt?
– Nem.
– Letartóztattak valakit?
– Nem. A rendőrség nem hitt neki. – Azt elhitték, hogy bántották,
de azt nem, hogy úgy, ahogy mesélte. Arra gyanakodtak, hogy Rachel
megpróbált kirabolni valakit vagy felkínálkozott, és erőszakosan
elutasították. A régivágású zsaruk utolsó példányai voltak, leginkább az
érdekelte őket, mennyit ivott Rachel, és hogy miért nem sír. – Snaith-
ben volt, Yorkshire-ban. Nem tudom, megvan-e még az akta. Tizenöt
éve történt.
Moretti megköszöni a segítségem.
– Itt kell maradnia a környéken, szükségünk lehet önre. Tud hol
aludni ma este?
– Rachel házában.
– Oda nem mehet. El tud jönni önért valaki?
Annyira fáradtnak érzem magam. Nem akarok belekezdeni, hogy
ezt megpróbáljam elmagyarázni valakinek, hogy kimenjek az állomásra
bármelyik barátom elé, akit elhívhatok Londonból. Mikor a kihallgatás
véget ér, egy rendőr elfuvaroz Marlow egyetlen fogadójába.
Azt remélem, karambolozunk. Egy fémrudakat szállító kamion
megy előttünk az Abingdon Roadon, és elképzelem, ahogy elpattan a
nejlonkötél, a fémrudak leesnek, az úttesten táncolnak, majd az egyik
odaszegez a székemhez.
 Marlow főutcája sarló alakban kanyarodik, egyik végében a
közpark, a másikban a vasútállomás. A Hunters fogadó a sarló alján
fekszik, az állomáshoz közel. Szögletes, krémszínű épület fekete
spalettákkal. Mikor kitesz itt a rendőr, a vágányok mellett várakozó pár
ember mind a rendőrautóra néz.
A Huntersben bezárom az ajtóm, a láncot is beakasztom. Fejemet
végighúzom a tapétán, aztán a falra nyomom a fülem és visszafojtom a
lélegzetem. Női hangot akarok hallani. Egy anyát, aki a lányához beszél,
talán lefekvés közben. De semmilyen hang sem szűrődik át a falon.
Valószínűleg alszik mindenki, mondom magamnak.
Lekapcsolom a lámpát és bemászom a takaró alá. Tudom, hogy ez
tényleg megtörténik, ez a valóság, de akkor is várom, hogy Rachel
felhívjon.
 3

MÁRA AZT BESZÉLTÜK MEG, hogy elautózunk Broadwellbe, áfonyás

palacsintát eszünk és múzeumba megyünk – ez jut az eszembe
ébredéskor, és elfog a méreg, hogy a terveink füstbe mentek.
Az ágy és a fürdőszoba között félúton összecsuklik a térdem.
Összeesek, de mintha fel lennék lógatva. A kutya a mennyezetről lógva
forog, Rachel a fal mellett fekszik a padlón. Vörös kéznyomok a
lépcsőn. Három tiszta korlátoszlop a lépcső mellett, és egy piszkos,
amire egy kutya póráza tekeredett.
Nem tudom, meddig maradtam így. Egyszer csak úgy döntöttem,
lemosakszom. Nem zuhanyozhatok, mert a hajamban még mintha
érezném Rachel házának illatát. Inkább levetkőzök, és egy nedves
ronggyal végigtörlöm magam. Az anyag rózsaszínre és barnára
színeződik.
Felöltözöm, a tegnapi ruháimat berakom egy zacskóba, és a
fogadó mögött kidobom. Furcsa érzés, mintha bizonyítéktól
szabadulnék meg, de nem kérték a rendőrök, hogy tartsam meg.
Alaposabban kellett volna tájékoztatniuk. Elmegyek a hallban egy
rókavadászatot ábrázoló festmény előtt, pár vörösbe öltözött lovast
elrejtenek a fák.
Amikor épp felfelé tartok a lépcsőn, telefonál Moretti, hogy lenne
még néhány kérdése.
– Egy órán belül kiadok egy sajtóközleményt. Nem teszek említést
benne a kutyáról.
– Miért nem?
– Az emberek hajlamosak beleragadni az ilyesmibe – feleli. – Nem
tudom magát felkészíteni arra, ha ebből országos hír lenne. Nem
tilthatjuk meg önnek, hogy a sajtónak nyilatkozzon, de annyit
mondhatok, hogy nem segítene az ügynek. Útban lennének, és mikor
elunják, keresnének valamit, amitől Rachel érdekesebb lehet.
 – Érdekesebb?
– A legrosszabbat.
Ötre értem jön egy rendőr a Huntersbe. Úgy döntök, a szobámban
várok. Hat órám van egyedül, amíg ideér, és eltűnődök, vajon kibírom-e
addig.
Pár órával később kopogtatnak az ajtómon.
– Néhány vendég panaszkodott – közli velem a fogadó vezetője.
Égnek mögötte a folyosói lámpák. Kék-zöld skót kockás sál van
rajta, és legszívesebben elmesélném neki, hogy Skóciában éltem egy
ideig. A nővérem eljött hozzám látogatóba.
– Zavarja őket a zaj – folytatja a nő.
– Elnézést. – Muszáj nekidőlnöm az ajtókeretnek. Egész nap nem
ettem, nem ittam semmit. Az ételből baj lesz.
– Szóljon, ha bármire szüksége van. Őszinte részvétem. Olyan
nehéz idők ezek. Először Callum, most a nővére.
– Callum?
– Az a fiatalember innen a városból, aki meghalt egy balesetben a
Bristol Roadon. Csak huszonhét éves volt.
Már emlékszem. Rachel volt az egyik ápolója. Arra gondolok,
talán elmondhatnám ennek a nőnek, amit Rachel mesélt nekem
Callumról, de végül úgy döntök, inkább nem teszem.

Ötkor egy rendőr értem jön és átvisz Abingdonba. A

kihallgatószobában Moretti vár.
– Nem találjuk az édesapját. Kapcsolatban van vele?
– Nem.
– És Rachel tartotta vele a kapcsolatot?
– Nem.
Felettünk, a mennyezeten kattognak a fűtéscsövek. Kint felhős az
este. Lancashire-ben és Cumbirában már havazik. Moretti nem
kérdezett semmit anyámról. Nyilván tudja, hogy rég meghalt, nem
sokkal azután, hogy én megszülettem.
– Mikor beszélt utoljára az édesapjával?
– Három évvel ezelőtt.
 – Követett el az apja erőszakos cselekményeket?
– Nem – felelem, de nem vagyok biztos benne, hogy ez
maradéktalanul igaz is. – Gyenge, törékeny ember. Rachel sokkal
erősebb volt nála. Értesíteniük kell, mi történt Rachellel?
– Igen.
Nem lesz könnyű megtalálni. Gyanakszik, hogy az állam valamit
tervez ellene, úgyhogy nem vesz fel semmilyen nyugdíjat. Rachel kapott
tőle pár hónapja egy képeslapot, azt írta, Blackpoolban van éppen, de
végül úgy döntök, ezt nem mondom el Morettinek.
– Beszéltek már Stephennel? – kérdezem.
– Egész nap az éttermében volt – feleli a nyomozó.
A hírre megkönnyebbülök, és kicsit árulónak érzem magam, hogy
meggyanúsítottam Stephent. Imádta Rachelt.
– Milyen autója van az apjának? – kérdezi Moretti.
– Nem vezet már – felelem. – Alkoholista – magyarázom, de ezzel
a túlságosan csiszolt szóval nem lehet leírni az apámat.
Moretti ezt részben már biztos tudta. Apámnak van már ez az az
aktájában. Rendbontás, birtokháborítás, betörés.
Egy rendőr bekopog, Moretti elnézést kér és kimegy. Benézek az
esetszobába. Az egyik nyomozó csipszet eszik ezüstpapírból, érzem az
ecet szagát a levegőben.
Bár itt lenne velem Fenno – gondolom –, bár itt ülne a székem
mellett! Rá szeretném tenni a kezem a puha fejére. Legutóbb, mikor itt
jártam, megfürdettem, a tenyeremmel takartam el a szemét, mikor
leöblítettem róla a szappant. Törülközőbe csavartam, ő hozzám bújt, és
sokáig így maradtunk, a meleg nedvesség eláztatta a felsőm.
Moretti visszatér.
– Azt szeretnénk kérni, hogy szedjen össze mindent, ami eltért
mostanában Rachel rutinjától. Akár csak annyit is, ha más útvonalon járt
be a munkahelyére. Új barátok, új elfoglaltságok.
– Nem tudom. Említette, hogy beiratkozik egy oxfordi
fitneszklubba, ahol majd úszhat télen, de még nem ment el.
– Más? Valami változás a kórházban?
– Nem, semmi.
 – Szerette a munkáját?
– Igen, többnyire. – Amikor elkezdte, nehéz időszakot kellett
végigcsinálnia, szakápolónak tanult és közben már ápolónőként
dolgozott. Mesélte, hogy hazafelé biciklizett, és azt kívánta, bár elütnék,
akkor legalább lefekhetne. – Azt mondta, nagyon fárasztó, de
kielégítőnek találta.
Moretti engem tanulmányoz – vajon azért, mert próbára teszem a
türelmét? A kihallgatásom hamarosan véget ér, és el kell mennem. El
sem tudom képzelni, mit csinálok majd akkor.
– Kér valamit inni? – kérdezi, és én bólintok. Amíg teát főz,
próbálok előkotorni valamit, amit elmondhatnék neki, de nem
emlékszem, hogy Rachel bármit is változtatott volna a szokásos rutinján.
Elolvastam egy áldozatok számára készült információs füzetkét. „Egy
gyilkosság után az élet széteshet.” – írta. „Az egyszerű dolgok is
nehézséget okozhatnak, mint befizetni a csekkeket vagy felvenni a
telefont.”
Legszívesebben megkérdezném Morettitől, mit csinál Whitstable-
ben és milyen gyakran megy oda. Azt várom, hogy majd mindent
elmesélek Rachelnek, és ő tudni akarná. Némán isszuk meg a teánkat.
– Rachel említette, hogy vasárnap találkozott egy Martin nevű
emberrel.
Moretti felém fordul.
– És hova mentek?
– Azt nem mondta. Este volt, úgyhogy valahova vacsorázni,
gondolom. Megkérdeztem, randi volt-e, de azt mondta, nem, csak egy
barát a kórházból.
– Mi a vezetékneve?
– Rachel nem mondta.
– Mikor döntött úgy Rachel, hogy elköltözik?
– Nem akart elköltözni.
– Két hete elment egy ingatlanügynökhöz.
– És hova akart menni?
– St. Ives-be – feleli Moretti. Cornwall északi partja. Végigszalad
rajtam az izgalom. Imádom St. Ives-t, muszáj lesz meglátogatnom. –
Rachel el akart költözni, és nem aludt a házában múlt héten. Úgy
gondoljuk, valószínűleg megfenyegették.
– Hol lakott?
– Helen Thompsonnál.
Moretti feláll, kimegy a szobából. Utánamegyek, túlságosan
összezavarodtam, hogy tiltakozni tudjak.
– Lewis felügyelő épp Marlow-ba készül. Felajánlotta, hogy elviszi
a szállodába.
Egy dél-londoni akcentussal beszélő, magas, fekete férfi vár a
folyosón.
– Részvétem a nővére miatt – mondja, miközben lefelé tartunk a
lifttel.
Mikor kinyílik az ajtó, kimegyünk az autójához. Az eső a szélvédőt
veri, ahogy átevickélünk a forgalmon.
– Hová mennek az emberek utána? – kérdezem.
– Haza – feleli.
Az ablaktörlő eltereli a vizet az üvegről.
– Mióta dolgozik rendőrként?
– Nyolc éve – feleli, és előrehajol, hogy benézzen egy
kereszteződésbe. – Adok magamnak még kettőt.
 4

RACHEL ÖT ÉVE VETTE A MARLOW - I HÁZAT. Ez a városka tökéletes.

Minden. A főutcát szegélyező festett faházak. A közpark. A közpark
hosszanti oldalán a tiszafák. Tökéletes a városháza sárga órája. A két
pub. A templom és a temető. A patak. A benzinkút.
A Kacsa és Here nevű pubba járnak az iparosok. Nem pont ez
volt mindig a neve, régebben Kacsa és Lóhere volt, de valaki lefestett
két betűt. A Molnár az ingázóké. Pimm’s koktélt szolgálnak fel, és csak
a világbajnokság meg Wimbledon alatt megy a közvetítés. Rachel szerint
végül robbanásszerű leszámolásra kerül majd sor a két oldal között.
Remélte, hogy így lesz. Ő egyértelműen a Kacsa és Here oldalán állt.
Azt mondta, nem akarja, hogy ebből a helyből is olyan puccos
alvóváros legyen, mint Chipping Norton. És hogy fontos, hogy aki itt
dolgozik, megengedhesse magának, hogy itt is éljen.
A Molnárt leszámítva a városka nem változott sokat, egyelőre.
Nincsenek ruha- vagy háztartási boltok a főutcán. Minden tavasszal
utcabált tartanak és a helyi tűzoltók javára jótékonysági tésztavacsorát
rendeznek.
– Miért nem volt régen ennyi ingázó? – kérdeztem Racheltől.
– Gyorsabbak lettek a vonatok.
Van egy másik, nagyobb város is, amit ugyanígy hívnak, közelebb
Londonhoz, és egy híres pub működik ott, de Rachel sosem javította ki,
ha valaki összekeverte a kettőt, vagy ha elmesélték neki, hogy jártak
már abban a híres pubban.
Rachel szerint valami nem stimmelt a városban. Nem emlékszem,
pontosan mikor is mondta ezt. Nemrég, valamivel azután, hogy
visszajöttünk Cornwallból. Nem engedtem, hogy végigmondja. Épp nála
voltunk, reggeliztünk. Nemrég keltem csak fel, és nem akartam
meghallgatni. Már a hangjából tudtam, hogy valami rémséget akar
elmesélni. Meg kellett állítanom. Málnás croissant-t ettem, presszókávét
ittam, és ott volt nekem Rachel városkája.
A borbolt. Az építkezési vállalat. Az aranykakas a Hunters tetején.
A könyvtár. Az önkormányzatnak dolgozó ikrek. A Molnár sárga
napellenzője. Az autószerelő műhely előtt a nyárfák.
Egy ideig azt hittem, hogy az ikrek egy ember, amíg meg nem
láttam, ahogy ketten mostak egy kamiont. Mindkettő foncsorozott
napszemüveget viselt, hosszúra növesztette a haját és rottweilert tartott.
– Egyforma kutyájuk van? – kérdeztem.
– Nem, az ugyanaz a kutya – felelte Rachel.

A Hunters fogadónak nem megy túl jól. Tizenkét szobájuk van, és csak
két vendégük. November van, de Rachel azt mondta, nyáron sem volt
itt senki. Szerinte csak a lenti bár miatt vannak még nyitva. Ez nekem jó
hír, mert nem tervezem, hogy egyhamar elmegyek.
A rendőrségről visszajövet elemelek egy nagykést a konyhából.
Leteszem az ágyam alá, hogy ha lenyúlok, elérjem. Aztán a matracra
roskadok, és azon gondolkodom, vajon mit akart elmondani, és
hagyom, hogy a sötétség elnyelje az arcom.
 5

AZ ELSŐ UTASOK MÁR OTT VÁRAKOZNAK a sötétben a vágányok

mellett, mikor másnap reggel kimegyek, hogy megvegyem az újságokat
a hírlapboltban az utca túloldalán, és visszajövök a lapokkal együtt a
panzió üres halljába. A hall falát gyöngyvirágos, zöld tapéta fedi. Itt
ettek régen a vadászok, mielőtt elindultak a reggeli hajtásra.
Rachel nincs benne a Telegraph-ban. Az Independentben sem, a
Sunban sem, a Guardianben és a Daily Mailben sem. Egyik országos
lap sem tudósított róla, talán meg sem történt.
De ott van az Oxford Mail címlapján. Az újságíró nyilván kapott
egy másolatot a halottkém jegyzőkönyvéből. Artériás vérzésben halt
meg, olvasom. Délután három-négy óra körül állt be a halál.
Tizenegyszer szúrták meg a hasán, a mellén és a nyakán. Védekezésre
utaló sérülésnyomokat találtak a kezén és a karján.
Az asztalnál ülve olvasom a cikket, majd egyszer csak
négykézlábra rogyok a szőnyegen. A tapéta mintája elindul. A szám
szélesre nyílik.
Mire a fájdalom nagyja alábbhagy, a szoba sarkába sodródtam.
Berakom az újságot egy üres kandallóba. El akarom égetni, de nincs
gyufám.

Felhívom a tájépítésznőt. Elmondom neki, hogy haláleset történt a

családban, és nem tudom, mikor megyek vissza Londonba. Ez a
megfogalmazás tetszik nekem, olyan, mintha nem is Rachel halt volna
meg, hanem valaki más a családból, egy nagynéni, vagy apám. Azt
válaszolja, hogy maradjak, amennyit csak kell, de nem ajánl fizetett
szabadságot. Nem igazán hibáztatom érte, ez nem az a fajta munkahely.
Marthát hívom, a legjobb barátnőmet. Át akar jönni hozzám, de azt
mondom, hogy egyedül kell lennem egyelőre.
– Mikor jössz haza? – kérdezi.
 – Nem tudom. A nyomozó azt kérte, maradjak a környéken.
– Miért?
– Gondolom, ha valami információra lenne szükségük róla.
Megkérem Marthát, hogy szóljon a többi barátunknak, és
megadom neki Rachel barátainak a telefonszámát is. Alice
Guatemalában él. Nem tudom a számát, és remélem, Martha sem találja
meg. Vigasztaló tudat, hogy neki Rachel életben és jól van, mintha ez
ettől valamennyire így lenne.

A hívások után elmegyek a házához. Késő novemberi vasárnap délután

van, páran elhajtanak mellettem, intézik a dolgaikat. El sem hiszem,
hogy azt tervezem, túlélem Rachel halálát, hogy az életem tovább folyik
nélküle. A házához vezető út, a fekete makadámszalag, ott nyúlik el
előttem.
A cikkben nem esett szó a kutyáról. A rendőrség biztos elégedett.
Még mindig látom magam előtt, ott a lépcső tetején. Hatalmas német
juhász. Meglep, hogy az oszlop elbírta a súlyát.
A korai alkonyatban egyenruhás alakok mozognak Rachel
kertjének szélén a magas fűben. Letérek az útról a szomszéd telke előtt,
megkerülöm a kifutót. Mögötte egy ösvény vezet fel a sziklára.
Lassan megyek, meg-megállok, hogy a kezemmel kapaszkodva
egyensúlyozzak a köveken, amíg elérek a Rachel hazával szemközti
völgybe. Minden lámpa ég, mozgó alakokat látok az emeleti
ablakokban. Megszámolom: tizennyolcán kutatnak a fűben a
zavarosszürke ég alatt. A kék szalag még mindig elzárja a bejáratot, egy
egyenruhás férfi áll mellette.
Elered a hó. Egy fehér ködpamacs gomolyog a szikla peremén.
Van valaki a szikla alatt, a professzor házában. Előrehajolok, hogy
lássam a tetőt meg a kéményeket. Füst csavarodik az égre, beleolvad a
hóba. A professzor épp a kerti úton megy fel, markából sárga homokot
és sót szór. A telke szélén állva átnéz Rachel házára. A válla leroskad,
oldalán üres papírzacskó lóg.
Csak áll ott, vár, gondolom, arra, hogy valaki lejöjjön a dombról és
megkérdezhesse, van-e valami hír. Neki is megvolt mostanra a
kihallgatása. Azt gondolom, könnyes lehet a szeme. Kedvelte Rachelt.
És azt is gondolom, hogy tegnap éjjel bizonyára félt, talán nem is tudott
aludni.
Felnézek, a mellem sajog és fáj. Elállt a hóesés, hópelyhek
keringenek és kavarognak, ahogy vízszintesen fújja őket a szél.
Elmegyek a szikla gerincéig, el a peremtől, átmegyek egy csoportnyi
alacsony, görbe fa között. Alig magasabbak nálam, a szél nem hagyta
megnőni őket. Egy ág nyúlik ki az egyikről, sárga anyag lóg rajta. Egy
lapos kőre lépek, és mikor lemászom a másik oldalán, sörösdobozok és
cigarettacsikkek közé érkezem. A nyakamon feláll a szőr, forróság
futkározik a bőrömön. Lassan felnézek, és ott látom magam előtt Rachel
házát a fák közti résben.
Az ágak ovális keretbe foglalják, mint egy festményt. Az alkonyati
fényben látom, hogy emberek mászkálnak a háza szobáiban. Ahogy
leszáll az éj, a kép egyre élesebb és tisztább lesz. Rachelnél nem volt
függöny, csak a fürdőszobában. Látom a fehéres fátyolanyagot, de ez is
csak az ablaktábla közepéig ér. Látni lehetett a feje búbját, ha a
mosdónál állva fogat mosott, vagy ha kijött a zuhany alól.
Valaki Tennent’s világos sört ivott, Dunhill cigarettát szívott és
figyelte Rachelt. Átkutatom a sziklát magam mögött. Felemelek egy éles
követ és körbefordulok, bakancsom alatt recseg a széttaposott szemét
és elszáradt levél. Várom, hogy feltűnjön az a férfi. Nem félek, csak látni
akarom, ki tette ezt vele. Ahogy múlnak a percek, az esély, hogy még
valaki itt lehet, egyre halványabb, majd teljesen eltűnik.
Az ágak közti résen nézem, ahogy hullik a hó a házára. A szikla
olyan csendes, hogy hallom a hó hangját, ahogy a jeges földre ér.
Érzem, hogy teljesen maga alá gyűr a kilátástalanság. A fűben kutatók
egyre mélyebbre hatolnak az erdőbe. Látom, hogy a hó elolvad a
csikkeken, egyre puhábbak és megduzzadnak a nedvességtől.
Felhívom Lewist, ott parkol az autója a kert végében. Nézem,
ahogy átbújik a szalag alatt, és kijön a házból. Fekete kabátban áll a
kerti felhajtón. Csendben nézem, ahogy előveszi a telefont a zsebéből és
a kijelzőre pillant.
– Helló, Nora.
 – Találtam valamit.
– Hol van?
Kimászok az ösvényre, a megtépázott fák elé, és integetni kezdek.
– Itt.
Lewis a fejét forgatja, végül meglát. Megáll. Az arca távoli,
homályos, a nyakkendője kifordult a szélben, nadrágja feldagad a
cipője felett.
Mire meghallom a lépteit az ösvényen, jéggé dermedtem. Ahogy
odalép a fák közti réshez, látom az arcán, hogy bizarrul festek.
Lewis engem bámul, arca ernyedt és szomorú az ágak ovális kerete
közt. Két év még, ezt mondta az autóban, de látom, épp azt kívánja,
bár ne lenne inkább egy perc sem. A letört ágak ívet zárnak be felette.
Lehajol alájuk, térdre ereszkedik, a földet vizsgálja. Eltűnődök,
vajon arra számít-e, hogy nem talál semmit, hogy a semmit őrzöm ott.
Ahogy feláll, megfordul, meglátja a házat a faágkeret között, tökéletes
ovális keret, mintha valaki levágta volna az ágakat. Lewis válla
lesüpped.
– Valaki megfigyelte – mondom.
– Nora, miért jött ide? – kérdezi.
Egy fejjel magasabb nálam, és oda is beszél, a levegőbe a fejem
fölé.
– Látni akartam a házat.
Bólint, átnéz a sziklán túlra.
– Azt gondolta, valaki figyelte Rachelt?
– Nem.
A völgyet nézzük, a facsoportok fekete foltokká olvadnak a fehér
hóban. Napvilágnál nem lehetne látni, ha itt állna valaki, és éjszaka
közelebb mehetne. Elképzelem, ahogy a ház körül köröz, kezét az
ablakra teszi.
Egy kezeslábast viselő férfi – a vékony anyagot a cipőjére és a
fejére is ráhúzta – jön fel az ösvényen. Lewis megkéri, hogy gyűjtse
össze az anyagot, és elindulunk lefelé a szikláról. Lewis előttem megy,
látom a lábnyomait a hóban. A szikla végén túl az erdő rácsként sötétlik.
 Lebotorkálunk, a kifutó mögött lyukadunk ki. Lewis után mentem
az útig, a lábam egyre nehezebb, ahogy a hóban trappolunk.
– Éhes vagy? – vált tegezésre.

A Smaragd Kapuban műanyag asztalok vannak, és világítótáblán

kirakták az ételek fotóit a pult fölé. Szakácsruhát viselő fiatalember emel
ki egy fémkosarat az olajból, megrázza, és újra visszaengedi, mire az
olaj szagától megindul a nyálam. Két napja ettem utoljára rendesen, még
Londonban a pubban.
Nézem, ahogy kinyílnak a teámban a jázmingyöngyök, szédülten és
lenyűgözve. Az öklömmel a szememig nyomom a pofazacskóm. Lewis
az asztal alá csúsztatja a térdét, túl nagynak tűnik a székhez.
Hüvelykujjammal megdörzsölöm összekaristolt arcomat, felsértették a
letört ágak.
A rendelésünk megérkezik a pultra. Lewis mo su palacsintát
rendelt, én is, nehogy döntenem kelljen. Megnyugtat a ritmus:
belekanalazom a masszát egy vékony palacsintába, háromszögbe
hajtom és belemártom a szilvaszószba. Csendben állítjuk össze az ételt,
szótlanul eszünk, a hó eközben az utcai lámpák fénykörében kavarog.
– Nora – szólal meg végül Lewis. – Miért mentél fel a sziklára?
– Mondtam már. Látni akartam a házat.
A pult mögött a szakács wonton levest mer egy műanyag dobozba,
a sós illat felénk száll.
– Mondott bármikor bármi olyasmit Rachel, amiből azt gondoltad,
meg kell nézned?
– Nem.
Behajtom a palacsinta széleit. Lewis abbahagyja az evést, engem
néz.
– Mikor vette a kutyát? – kérdezi.
– Öt éve, mikor Marlow-ba költözött. Huszonhét évesen – mártom
bele a palacsintát megint a szilvaszószba.
– Történt bármi fontos abban az évben?
– Nem.
– De vett egy német juhászt.
 – Sokan vesznek – közlöm.
– Papírokat találtunk a házban. A kutyát egy bristoli őrző-védő cég
tenyésztette és képezte ki.
A kanalam megáll félúton a tányér felé.
– Hogy mi?
– Őrkutyákat árulnak.
Emlékszem Rachelre, ahogy a füvön állva parancsokat kiabál,
Fenno ott rohangál körülötte. Azt mondta, muszáj tréningeznie vele,
különben elunja magát.
– Nekem azt mondta, örökbe fogadta.
– Talán félt – véli Lewis. – A Snaith-ben történtek miatt. Mire a
férfi végzett vele, már nem tudott járni. Az összes körme felrepedt
védekezés közben.
– Szerinted ő volt? – teszem fel a kérdést.
– Nem tudom.
– Miért várna tizenöt évet?
– Talán kereste.
 6

BULIZNI MENTÜNK AZNAP ESTE, amikor Rachelt megtámadták. Július

első hete volt, és a helyi uszodában kaptam munkát junior úszómester-
helyettesként, ami azt jelentette, hogy ha a medence három sarkában
három ember kezd el fuldokolni, akkor én menthettem volna meg a
legkisebbet.
A buli reggelén a Humberside rádió szerint „kánikula és
hőségriadó” volt, „vigyázzanak magukra odakint”, intett a bemondó,
szerintem túlozva. Kiugrott a pirítós, sípolt a vízforraló. A lábammal
kinyitottam a tolóajtót, és hátamat az üvegnek vetve ettem meg a
reggelimet.
Kinyújtottam a lábam a terasz kövén. Apánk egy építkezésen
dolgozott Sunderlandben, nem állt ott a ház előtt a kocsija, egy AMC
Gremlin, a világ legkisebb és legrondább autója. Rachel szerint „kulcsos
gyerekek” voltunk, bár nem szó szerint, mert sosem zártuk az ajtót.
Mikor ezt megemlítettem, rám szólt, hogy ne legyek hülye.
Rachel még aludt, mikor elmentem az uszodába. A szobájában
fennakadt a redőny egyik sarka, a beáramló napfény megvilágította
halvány bőrét és sötét haját. Becsuktam az ajtót és letrappoltam a
lépcsőn. Apa egyszer megkérdezte, direkt megyek-e így a lépcsőn,
hogy a lehető legnagyobb zajt csapjam közben. Az üvegajtó
becsapódott mögöttem, kifordultam a forró, üres utcára. A házak felét
visszavette a bank, az út közepén bandukoltam, ki-kisöpörve a hajam
az arcomból.
Az uszodai műszakom után átmentem Alice-ékhez. Rachel nyitott
ajtót nekem, láttam a körvonalait az üvegajtó mögött.
– Milyen volt a munka, Nóra? – kérdezte Alice.
– Nem fulladt meg senki.
Kilenckor indultunk el a buliba. Rachel ment elöl, Alice-szel karon
fogtuk egymást, úgy mentünk mögötte. A nővéremen farmersort volt és
bő, sötétkék blúz. Bokán megkötött szandált viselt és a csuklóján
zsinórkarkötőt. Haja kibontva omlott a hátára. Vodkát öntöttünk egy
dobozos kólába, és azt iszogattuk menet közben. A vodka az ital
tetejére úszott, úgyhogy mire odaértünk, berúgtunk.
A buliban nekiállt mindenki megölelni mindenkit, néhányan még
olyanok is összeölelkeztek, akik már az érkezésünk előtt ott voltak.
Rafe a karja alá húzott, ki a konyhába, ahol ittam még egy vodka-kólát,
aztán még egyet.
Nem láttam Rachelt. Társasoztunk, „felelsz-vagy-iszol”-t
játszottunk, de senki sem emlékezett a szabályokra, aztán Rachel bejött
a konyhából és bepréselte magát mellém a kanapéra. A váltónak
döntöttem a fejem, éreztem rajta a nemrég elnyomott cigaretta szagát.
Felemeltem a haját, az orromhoz tartottam, azon keresztül lélegeztem,
mintha szűrő lenne.
Utána zavaros, mi történt.
Emlékszem, beleöntöttem egy jégkockafagyasztó tartalmát egy
pohárba, aztán leejtettem a földre, és térdeltem, egyik kezemmel a hűtő
alá kotorva.
Még többen jöttek.
Még egy vodka-kóla.
Rachel kint volt a konyhában, a haját magas kontyba kötötte, vizet
ivott és Raféval beszélgetett. Rachel kiálló arccsontja, rózsaszín ajka.
Bizonytalanul mozogtam a fáradtságtól, folyton nekimentem
valaminek. Felmentem a lépcsőn, ami elég érdekes volt, mert nem
láttam lejjebb a térdemnél.
Lehunytam a szemem. És akkor hajnalok hajnalán valaki fölém
hajolt a rejtélyes, szinte neonszerű fényben, ligy egyszemélyes ágyban
feküdtem az oldalamon, Alice mellett.
– Nora, hazamegyek gyalog. Velem jössz, vagy maradsz? – tette rá
Rachel a karomra a kezét.
– Maradsz – bújtam Alice vállához, és ezzel vissza is aludtam.
Az a baj, hogy akkor reggel még csak oda sem fordultam, hogy
ránézzek. Utána újra meg újra elképzeltem. Hogy leengedem a vállam,
megfordulok, meglátom. Az arca sápadt lett volna a kinti neonkék
fényben, haja két hosszú függönyként lógott volna előre kétoldalt.
– Semmi gond. Veled megyek.
 7

MÁSNAP REGGEL A CALE STREETEN indulok el, az akvadukt, a régi

római vízvezeték felé. Vagy húsz kilométeres út, úgy tervezem, addig
sétálok, amíg sikerül kiszellőztetni a fejem. Tegnap este a kínaiban
megkérdeztem Lewist:
– Keresni fogjátok?
– Igen – felelte. Lehet, hogy már el is ment Snaith-be. Elképzelni
sem tudom, hogy működik egy ilyen kutatás, tizenöt évvel a történtek
után. Hetekkel a támadás után is épp elég nehéz volt.
Átbújok a sövény között, és kilépek az akvaduktra, ide járnak ki a
kutyasétáltatók munka után vagy hétvégén. A szívem összeszorul.
Három héttel ezelőtt voltunk itt Rachellel és Fennóval. Váltva dobáltuk
neki a teniszlabdát, a farmerunkban töröltük meg a kezünket. Mikor egy
portugál vízikutya jött a Cale Street felől, Rachel kettégörnyedt, úgy
nevetett Fenno reakcióján.
Ahogy Fenno előrerontott, hogy üdvözölje a másik kutyát, Rachel
kitörölte a könnyet a szeméből, ajkát lebiggyesztette sarlóalakba.
– Szó szerint remeg a boldogságtól – jegyeztem meg.
– Tudom – mondta. – Igen, tudom.
Rachel őrző-védő kutyát vett. Öt évvel ezelőtt, nem sokkal azután,
hogy ideköltözött. Lewis szerint nem érezte magát biztonságban így,
hogy egyedül lakott, vidéken védtelenebb volt, mint Londonban. Talán
azt hitte, az az ember így rátalál.
Továbbsétálok az akvadukton, el a várostól. A gyomromban
lötyögő olaj meggyullad, elborítanak a lángok. Nem hallok semmit, de
ezt nem veszem észre, amíg nem jutok messze a várostól, és egyszer
csak rájövök, hogy a cipőm okozza ezt a zajt itt az úton.
Két farm között lépkedek, a lángok ott hullámzanak körülöttem. A
harag nem múlik. Három-négy kilométer múlva megállók, a tenyerembe
zokogok. Térdre esek. Még így is, hogy lábam a fagyott földnek
préselődik, még mindig égek, a lángok a gerincemet nyaldossák.
Visszafelé átvágok egy mogyoróligeten, és egy kanyarban egyszer
csak ott áll előttem valaki.
Ahogy közeledek, már látom: egy hosszú kabátos férfi. Pórázon
vezet egy Staffordshire terriert, furcsa. A legtöbben engedik, hogy a
kutyájuk szabadon futkározzon az akvadukton. A kutya odatopog
hozzám, ahogy közeledek, maga után rángatva a gazdáját. A férfi
mosolyog. Kopasz, lapos orra van és erős álla, mint egy bokszolónak.
– Ő Brandy – mondja, és odatartom a kezem a kutya elé, hogy
megszagolja.
Brandy a kezemhez nyomja nedves orrát, mire belém hasít a
fájdalom. Megvakargatom a füle tövét, bőre felgyűrődik, farka ide-oda
jár. A hideg ellenére megizzadt. Látom a rózsaszín bőrt a nedves
szőrsávok között.
Az idegen nem vett kesztyűt, pórázt fogó keze vörös és ki-
cserepesedett. Pocakja halvány domborulata a kabátjához ér.
– Jó kislány – mondom a kutyának.
A tekintete olyan figyelemmel kapcsolódik az enyémbe, amilyet
csak bullterriereknél látni, eltűnődök, vajon megtámadna-e, vajon a
kutya rám vetné-e magát.
Varjú károg kint a mezőn, ahogy a férfi odafordul, megfordítom a
kutya nyakában lógó érmét. Denton a gazda neve. A Bray Lane-en
laknak, a közparknál. Nem tudom eldönteni, látta-e a férfi, hogy
megnéztem.
– Elszökik? – kérdezem a pórázra mutatva.
– Nem. Egy barátom póráz nélkül sétáltatta a staffie-jét, és a
szomszéd lelőtte a kutyát.
Brandy a csuklómat szaglássza, szemét szélesre nyitja, kicsit
bandzsít.
– Régen gyerekek mellett tartották – jegyzem meg.
– Tudom. A barátom is ezt mondta a rendőröknek. Nem történt
semmi azzal az emberrel, aki lelőtte. Még csak nem is figyelmeztették.
 Észreveszek egy aratógépet mellettünk a mezőn és egyszerre
ráébredek, milyen messze vagyok még a várostól. Legalább másfél
kilométerre.
– Maga Nora? – kérdezi a férfi.
Még nem találkoztunk. Szürke borosta borítja az arcát, homlokát
pár mély ránc barázdálja.
– Igen.
– Rachellel többször találkoztunk itt kint – mondja. – El sem
hiszem.
A kutya figyelmeztetően vicsorít. Megfordulok, a hátam mögé
nézek, de az ösvény teljesen üres.
– Találkoztam vele aznap reggel – közli a férfi.
Érzem, hogy kiszárad a szám. A kabátujja kicsit elszakadt a
szélénél. A nővérem tépte el?
– Hol?
– Nála. Szivárgott a lefolyó a fürdőszobában. Már vagy pár napja,
mire észrevette. Lett egy repedés a mennyezeten, a közepéig.
Felegyenesedek. Egyedül vagyunk a barna, bevetett mezők közt.
Nézem, ahogy vörös kezével a pórázt csavargatja.
– És kihívta magát?
– Vízvezeték-szerelő vagyok. Ha segítségre lenne szüksége a
házban vagy akárhol, csak szóljon – feleli. A kabátját állig felcipzározta,
csak a feje és a keze lóg ki. Sebek és sérülések után kutatok, de ha van
is rajta, elrejti a ruhája. – Anyám tavaly halt meg. Sok ilyenkor az
elintéznivaló, szívesen segítek.
Elmegy. Elindulok Marlow felé, és amint látótávolságon kívülre
kerülök, futni kezdek.

A Cale Streetig nincs térerőm.

– Kihallgattak már egy Denton nevű férfit?
– Igen – feleli Moretti. – Keith Denton.
Nem hittem volna, hogy elmondja nekem. Azt hittem, hogy a rendőrségi
kihallgatások bizalmas információnak számítanak, és egy pillanatra
eltűnődök, vajon kinek számolhatott be arról, hogy velem is beszélt.
 – Rachelnél volt pénteken.
– Tudom. Az egyik szomszéd látta a kisbuszát. Szombaton
kihallgattuk a kapitányságon.
– És miért engedték el?
– Nincs alapunk rá, hogy letartóztassuk. A laborosok még
vizsgálják az autóját. Nem utazhat el.
– Megvizsgálták, megsérült-e? – kérdezem.
Rachelnek önvédelmi sérülései voltak, és a kutyáját egy őrző-védő
cég képezte ki. Biztosan megpróbálta megvédeni a gazdáját.
– Nem találtunk semmi bizonyítékot a vádhoz. Azt mondta, Rachel
életben volt, nem volt semmi baja, mikor eljött tőle.
– És hol volt délután három és négy között?
– Pihent.
– Hol?
– A kisbuszban, a tónál. Az előző éjszakát végigdolgozta
Kidlingtonban.
– Látta valaki?
– Épp vizsgáljuk, merre járt, tanúkat kérdezünk ki és megnézzük a
kamerák felvételeit.
Valami oka kell legyen, hogy ezt elmeséli nekem, állapítom meg
magamban. Ez biztos nyomozati technika. Talán arra számít, hogy ez az
információ előhívhat belőlem valamilyen emléket? Hogy, mondjuk,
Rachel a tónál randevúzott a szeretőivel, vagy hogy az a hely jelent
valamit.
– Ő figyelte meg Rachelt a szikláról?
– Nora, még nem tudom. Akkor fogunk csak többet tudni, ha
megjön az eredmény a laborból.

A főutca szinte természetfelettien gyönyörű és civilizált, remegek a

megkönnyebbüléstől, hogy már nem vagyok egyedül azzal az emberrel.
A Molnár sárga napellenzője csapkod a szélben. Puha felhők
festenek márványmintát a könyvtár ablakaira. Talán tucatnyi járókelő
mászkál az utcán, az egyikük, egy sötét hajú, cirmoskék szemű nő
megáll előttem.
 – Nora! Részvétem a nővéred miatt.
– A kórházban dolgozol? – kérdezem tőle.
Megrázza a fejét.
– Nem iszunk egy teát?
Rám mosolyog, megszorítja a karom, és én úgy érzem, hogy az
itteniek vigyázni fognak rám. A Molnárba megyünk. Letesz elém egy
teát és bátorítóan mosolyog. A megkönnyebbüléstől, hogy egy másik
emberrel vagyok, a társaság melegségétől belesüppedek a fotelbe.
Lehet, hogy az előbb Rachel gyilkosával találkoztam, ez dobol a
fülemben. Pár perc, biztonságos helyen.
Csak egyszer jártam ezelőtt a Molnárban. Halvány italt hoztak,
habos volt, és valami ibolyaféle úszkált rajta. Megdöbbentem.
– Azt a mindenit – jegyezte meg Rachel.
A halas pitéje mellé egy kék-piros foltos rákollót hoztak, kifelé
mutatott a páncélból, ez kissé megenyhítette.
– Ezzel jóváteszik az ibolyát? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem.
– Elnézést – fordulok a nőhöz. – Nem emlékszem a nevére.
Leteszi a bögréjét, ahogy a kistányér megcsendül, a hang otthonos,
valahogy oda nem illő.
– Sarah Collier. A Telegraph-nál dolgozom.
Megcsap a szédülés, ahogy nyugtázom, hogy a pubban ülők minket
néznek. Felállok és kisétálok.
Sarah kint ér utol. Bent hagyta a kabátját, remegve áll törtfehér
pulcsijában, kezét a karja alá dugja.
– Nem kérdezek semmit. Csak itt vagyok, ha szeretnél beszélni.
– Nem beszélek a sajtóval.
– Alistair szólt, hogy mondd ezt? – kérdezi. – Nem kell mindenben
hallgatnod rá.
Nem akarom, hogy Sarah megtudja, hol lakom, ezért a közparkba
megyek. Mikor visszanézek, látom, ahogy becsapódik mögötte a
Molnár ajtaja. Elmegyek a közpark mellett, befordulok a Salt Mill
Lane-re. Az út szélén koszorúkat látok, első gondolatom, hogy Rachel
miatt. A szám elé kapom a tenyerem. Gyertyákat tettek ki és
virágcsokrokat. Aztán meglátom a kerítésre szegezett futballmezt, és
rajta a kártyán a nevet: Callum.
A kerítés mögött álló apró ikerház elhagyatottnak tűnik. Rachel
mesélte, hogy Callum szeptemberben halt meg, a családja még biztos
nem adta el a házat. Várok, amíg nem jár arra senki, akkor letérdelek
és elolvasok pár kártyát. Az üzenetekből úgy tűnik, az embereket
fájdalommal töltötte el, és mélyen megérintette a halála. Rengetegen
hősként írnak róla. Mintha senki sem tudta volna, milyen volt, vagy
tudták, de senkit sem érdekelt.
 8

ÁTMEGYEK A FŐUTCA TÚLOLDALÁRA , mert meglátom Lewist az

újságosbódéban, épp az öreg tulajdonossal beszélget. Megvárom, amíg
kijön.
– Gyanúsított?
– Nem.
A boltjából Giles tökéletesen látja a vasútállomás minden részletét.
És ó a város pletykafészke is, Rachel szerint. A boltja tovább tart
nyitva, mint a főutcán bármi, és mindenkit ismer a városban. Az
emberek megnyílnak neki. Rákérdez minden betegségre, terhességre,
válásra. Emlékszem, akármilyen abszurd, de tudja, hogy szakítottunk
Liammel. Két perc alatt kiszedte belőlem, amíg vettem egy újságot meg
egy üveg vizet májusban.
Felmérem, mit lát a boltból, a vágány fölé lógatott lámpákat és a
pályaudvart, és Lewis után eredek a főutcán. Leülünk egy padra a
parkban. A fekete köpenyes pap bent van a templomban. Egy szilfa
borul fölé, zöldje alá rejti.
– Az anglikán lelkészek szoktak gyóntatni? – kérdezem.
– Hivatalosan nem, nincs olyan, mint a katolikusoknál. De az sem
segítene semmit, ha gyóntatnának, sosem mondanak el nekünk semmit.
A pap felmegy a templom lépcsőjén. Egy pillanatra mintha minket
nézne, aztán megragadja a két ajtószárny vaskarikáját és egyszerre
behúzza őket.
– Miért kell így becsuknia az ajtót? – szólal meg Lewis. – Nem
lehet egymás után, egyesével?
Az ajtó fölötti foltos ablaküveget bámulom. A park túloldalán a
tiszafákat szél tépi, hatalmas, tengeri robajjal. A szél egyre erősödik,
mintha a parton lennék, Edinburghban, az egyetemnél, ahova jártam.
– Egy Andrew Healy nevű férfi bántalmazott egy tinédzser lányt
Whitley-ben két évvel ezelőtt – mondja Lewis. – Alig tíz kilométerre
Snath-től. Rachel levelet írt neki, kérte, hadd látogassa meg a
börtönben. A férfi beleegyezett, Rachel márciusban elment hozzá.
– És ő volt?
– Nem. Healy kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért ült azon
a nyáron, amikor Rachelt megtámadták.
– Nem jöhetett ki?
– Nem, legmagasabb fokozatú börtön volt. A támadás napján
konyhaszolgálatra osztották be, észrevették volna, ha valahogy lelép.
– És Rachel ezt tudta?
– Healy azt állítja, elmondta neki, hogy nem lehetett ő a tettes.
Rachel beszélt a pasas ügyvédjével, ő is megerősítette a fogva tartás
dátumait.
– Hol látogatta meg Healyt?
– Egy Bristol melletti börtönben.
Látom, hogy Lewis kényelmetlenül érzi magát miattam. Rachel nem
kért meg, hogy menjek vele, és várjam meg a kocsiban. Még azt sem
mondta el, hogy írt neki.
– Beszélt Rachel valaha arról, hogy a támadó után kutat?
– Azt mondta, leállt vele. Azt mondta, el akarja felejteni, ami
történt.
Persze, hogy ezt mondta nekem. Évekig nyaggattam, hogy hagyjon
fel a kutakodással, és egy ponton nyilván egyszerűbb volt hazudni, mint
vitatkozni.
– Mikor volt ez? – kérdezi Lewis.
– Öt éve. Healy most gyanúsított?
– Nem. Még mindig börtönben van.

A Huntersben megnézem a börtönbe vezető útvonalat. Elképzelem

Rachelt a látogatószobában, amikor az elítéltek bevonulnak. Nem
tudom, hogy tervezte, mit mond. Milyen sértéseket vág a fejéhez.
Nem akarta megkérdezni Healytől, miért tette. Egyszer feltettem
neki ezt a kérdést, mire az arcomba nevetett.
– Nem kell, hogy oka legyen – mondta.
 Rachel nem azért akart találkozni azzal az emberrel, hogy megértse,
ami történt. Hanem meg akarta büntetni.
Egyszer elmondta, hogyan csinálná. Levelezne a többiekkel a
börtönben, és megnyerné őket magának. A látogatásakor megemlítené a
nevüket és hogy mit vállaltak a kedvéért.
Nem tudom, milyen messzire jutott Rachel. Hogy tényleg
meggyőzött-e egy másik elítéltet, forduljon Healy ellen. Kétlem, de a
kívánt eredmény akkor is ugyanaz.
Nem ő volt. Nem Andrew Healy. Biztos hasonlítanak, és ez elég
volt Rachelnek, hogy felhívja az ügyvédjét és ellenőrizze a pasas
sztoriját. Lehet, hogy így is megfenyegette. Őt nem támadta meg, de
valaki mást igen. Látom magam előtt, ahogy visszamegy a kocsijához,
karját szorosan az oldalához préseli, arcát eltorzítja a harag.
Meg kellett, hogy álljon egy italra Bristolban. Látom magam előtt a
helyet is, valami ismerős üzletlánc volt, amilyenbe járt Londonban és
Bath-ban is. Még mindig ott kavarogtak a fejében a tervek, és túl sokat
ivott ahhoz, hogy hazavezessen. Annyira biztos vagyok ebben, hogy
elkezdem hívogatni a középkategóriás bristoli szállodákat.
– Jó napot, Rachel Lawrence vagyok. Ugyanazt a szobát
szeretném lefoglalni, amit az utolsó látogatásomkor. Megnézné, melyik
volt?
Ahogy közlik, hogy nem találnak semmilyen Rachel Lawrence-t, le
is teszem a telefont, és hívom a következő számot, amíg valaki azt nem
mondja, hogy „a tizenkettes szoba volt”.
Megkérdezem, mennyibe kerül.
– Ez több, mint legutóbb – közlöm. – Hétvégén drágább?
– Március nyolcadikán ugyanígy pontosan kilencvenöt fontba került
a szoba egy éjszakára – válaszolja a recepciós.
Ragyogok a büszkeségtől. Mindig is tudtam, hogy jobban ismerem
bárkinél.
 9

– NORA, VELEM JÖSSZ, VAGY MARADSZ? – kérdezte Rachel.

– Maradsz – aludtam vissza.
Rachel lebotorkált a lépcsőn. Elköszönt Rafétól és a többiektől, akik
még ébren voltak, elfordította az üvegajtó kilincsét, az zihálva kitárult a
nyári levegőre. A nap még nem kelt fel, de a járdák melegek voltak,
nem hűltek ki az éjszaka alatt.
Rachel csak egyszer mesélte el nekem ezt a történetet, feltételezte,
hogy minden egyes részletre emlékezni fogok, és nem kell elmondania
soha többé újra.
Szandálját a kezében tartva indult el. Később megnézte, mikor kelt
fel a nap, és arra jutott, hogy öt előtt valamivel kellett eljönnie Rafééktól.
Az ég titokzatos, mélykék színben pompázott. Nem sokkal azután, hogy
elindult, rálépett egy éles kőre, úgyhogy visszakötötte a szandált a
bokájára. Úgy tűnt, ez szerinte fontos részlet. Részletesen leírta. Vajon
azért, mert azt gondolta, szandál nélkül el tudott volna futni? Nem
tudom.
Azt mondta, elöntötte a boldogság. Ahelyett, hogy hazafelé ment
volna, úgy gondolta, lemegy inkább a folyóhoz és megnézi a
napfelkeltét. Sajnálta a házaikban alvó embereket, úgy érezte, az ő élete
jobb és izgalmasabb.
Átvágott az önkormányzati telepen, ahol laktunk, egyforma házak
sorakoztak spirálalakban, csupa fehér, dobozszerű házikó, vagy a fele
üresen állt.
Megjelent egy férfi, nagyon gyorsan tartott Rachel és az út felé két
ház között. Rachel látta a szeme sarkából, ahogy átvágott egy füves
részen. Mikor megfordult, a pasas nem volt ott mögötte, Rachel
feltételezte, hogy bement az egyik házba.
És ekkor megjelent Rachel előtt két házzal. Nyilván visszafutott és
átvágott a gyepen. Ez a második felbukkanás nyugtalanította Rachelt.
Nem tudta eldönteni, mit legyen: inkább menjen tovább hazafelé, vagy
rohanjon vissza a városba?
A férfi továbbment a füvön és kilépett az útra. Nem nézett a tőle
pár méterre, dermedten álló nővéremre.
A másik irányba indult, amerről Rachel jött, nem felé. Olyan öt
méter lehetett köztük, Rachel lépett egyet előre. Örült, hogy a férfi előtte
megy. Úgy döntött, nem rohan, jobb, ha látja maga előtt.
A hazavezető úton ezek után már végig hallótávolságban maradna a
lakott házaktól. Ha bármi történik, valaki meghallja és kijön. Ha
elrohan, a férfi elkaphatja a telep és a város közti mezőn, ahol nincs
körülöttük senki.
Rachel tartotta a távolságot kettejük között, vagy félsaroknyit meg
is tettek így.
A férfi megfordult, elindult felé. Furán jött, a talppárnáira lépett,
rövideket. Rachel rákiabált. Miközben kiabált, a férfi közelebb jött
gyors, rángó léptekkel.
El kellett volna ijesztenie. Ezt mondták Rachelnek, ezt mondták
mindnyájunknak. Csinálj jelenetet, hívd fel magadra a figyelmet,
nehezítsd meg a dolgát, és békén hagy.
Nem számított. Ahogy elég közel ért, a férfi keze rá-kulcsolódott
Rachel torkára, és a nyakánál fogva a földre húzta. Letérdelt mellé,
lábával fedezte az ágyékát. Egyik kezével a nyakát szegezte a földhöz, a
másikkal ütötte a hasát, a mellét és az arcát. Rachel csapkodta és
karmolta. Mikor a férfi elég közel hajolt hozzá, megpróbált ököllel a
légcsövébe vágni, de a férfi elfordult, az ütés az állkapcsa alatt érte.
Megragadta Rachel kezét a levegőben, a karjára csapott és a térde alá
szorította. A járdának ütötte a fejét, Rachel koponyáját nedvesség
öntötte el.
Tovább ütötte a hasát és az arcát. Aztán a talppárnáira állt és
lenézett rá. Rachel nedves fejét védte.
Próbált mozdulatlanul feküdni, de rángatózott és rázkódott. Mikor
a támadás véget ért, Rachel térdre kecmergett, aztán talpra, a föld
forgott alatta. Hátrált, mert ha előre ment volna, akkor visszajöhetett
volna a férfi a házak közül, rövid, hullámzó léptekkel, hogy újra a földre
sújtsa.
Átbotorkált az utca túloldalára. Eltört a bal karja, a melléhez
szorította. Visszavonulás közben egyfolytában a házak közötti területet
fürkészte. Hallotta a saját lélegzését, a gyors levegővétel a mellkasát
pumpálta.
 10

AMI RACHEL HÁZÁBAN TÖRTÉNT pénteken, sehogy sem passzol azzal,

ami körülötte zajlott. Szemközt, a professzor házában. A szomszéddal,
aki lovagolt. A szilfákkal, a felhajtón álló autóval.
Az egésznek semmi értelme. Emberek járkáltak tucatszám, alig
másfél kilométerre onnan, ahol Rachelt megölték. Mikor megérkeztem,
csend volt a városban, mintha már eleredt volna a hó. Láttam, ahogy
egy nő stósznyi könyvvel jött ki a könyvtárból. Egy férfi a sütiket nézte a
pékség kirakatában. Az önkormányzat egyik alkalmazottja
papírcsomagot emelt fel a mellette lévő ülésről, és kimászott a
kisbuszból. Mások végighajtottak autóikkal a keskeny utcákon, az
időjárás-jelentést hallgatták. Mintha valami letelepedett volna Rachel
házába, felfordította volna, miközben a város többi része érintetlen
maradt.
Nincs semmi értelme, csak az, hogy már megtörtént egyszer. A
város többi része maradt, amilyen volt, miközben Rachelre rászakadt a
rémálom.
 11

– SZEDETT VALAHA RACHEL pszichiátriai javallatra orvosságot? –

kérdezi Moretti.
Kedd délelőtt van, az ajtó túloldalán az esetszoba tömve. Moretti
nyugodtnak tűnik, remélem, azért, mert jól haladnak.
– Nem.
– És ön?
– Én igen.
– Mire?
– Depresszióra. Júniusban kezdtem el Wellbutrint szedni.
Valahogy minden összejött, a kapcsolatom vége, más veszteségek.
Mikor a tükörbe néztem, űzöttnek láttam magam. Folyton fáradt voltam,
és gyakran éreztem, hogy fel-felcsap bennem a pánik, teljesen
ártalmatlan helyeken: cukrászdában, múzeumban, a Regent’s Park
rózsakertjében.
– És még mindig szedi?
– Nem, októberben abbahagytam.
– A pszichiáter tanácsára?
– Azt mondta, az én döntésem.
Cornwall után jobban lettem. Sokat változtam a rendelőben tett
első látogatásom óta.
– Rachel miért nem házasodott meg?
– Más volt fontos neki. És maga miért nem házas?
– Elváltam – feleli, mintha ez válasz lenne a kérdésemre. Úgy tűnik,
Rachel tudott kellemetlen lenni.
– Nekem tetszett ez.
Elmosolyodik, és úgy érzem, egyetért velem és megérti Rachelt.
Számít neki, máshogy, mint mások.
 12

– BOCSÁSS MEG! ANNYIRA SAJNÁLOM, hogy nem mentem veled.

– Ne kérj bocsánatot! – mondta.
Lehajtotta a fejét, és kirángatta a zsinórkarkötőt a kórházi
karszalag alól. A halvány, aranyszínű madzag merev lett és rozsdaszínű,
Rachel a fogával esett neki, hogy leszedje.
Mikor először megláttam, elsírtam magam, és Rachel a fejemnek
támasztotta a fejét. Ez volt a második sokk. Mindkét szeme annyira
bedagadt, hogy azt hittem, alszik. Ijesztően nézett ki, mintha a megvert
lány lenne félelmetes, nem az, ami történt vele.
Az arca csupa seb volt. A szája a duplájára dagadt, mintha
körberajzolta volna rúzzsal, és mindkét szeme szinte eltűnt a fekete
véraláfutások között. Valaki megfésülte, a fésű pászmákba húzta a haját
a fejbőrén. Zsíros kenőcsöt tettek a varratokra az arcán meg a
szemöldökénél. Egyik karját átlósan felkötözték.
Selbyben volt, a kórházban, Snaith-től tíz kilométerre.
– Hogy jutottál el ide? – kérdeztem.
– Dörömböltem egy ajtón. Nem akartak behozni. Féltek, hogy
meghalok úton a kórházba, és akkor őket vonják felelősségre. Nekem
kellett kihívnom a mentőket, és azt akarták, hogy kint várjam meg őket.
Egy pár, apánkkal egykorúak, mondta, hasonszőrűek.
– Melyik ház volt? – kérdeztem, hogy felgyújtsam majd, ha
hazamegyek. Nem emlékezett a házszámra.
– Szóltak apának az orvosok?
– Nem. Azt mondtam, horgászik.
Két magas férfi jött be a szobába. Ügyet sem vetettek a
látogatóknak kikészített székekre, megálltak Rachel ágyának a végénél.
Rachel feléjük fordította szétvert arcát, engem megkértek, hogy menjek
ki. Nem próbálták meg becsukni az ajtót. Ha megtették volna, torkom
szakadtából sikoltoztam volna.
 Elmondta a rendőröknek, amit nekem is, és hozzátette, hogy a
férfinak fekete, állig érő haja volt, keskeny arca, és kiálló, erős
homlokcsontja. A méreténél nagyobb vászonkabátot viselt. Az egyik
nyomozó közbevágott.
– Hol voltál előtte? – kérdezte.
– Egy barátomnál.
– És mit csináltál ilyen korán?
– Haza akartam menni.
– Ittál?
– Igen.
– Mennyit?
Magamban rimánkodtam neki, hogy hazudjon.
– Négy pohárral – felelte, mire a folyosón a falnak vetettem a fejem
és felsóhajtottam. Hazugság volt. Valószínűleg Rachel úgy gondolta, ez
reális és elfogadható mennyiség. Zsaruk voltak, nyilván ők is ittak, és
nyilván megértették, hogy hosszú órák alatt elfogyasztott négy pohártól
az ember nem veszíti el az ítélőképességét.
– Más? – folytatta ugyanaz a rendőr.
A másik néma maradt. Azt hiszem, egyáltalán nem hallottam a
hangját.
– Hogy érti?
– Drog?
– Nem.
– Veszekedtél valakivel a buliban?
– Nem.
– Tisztán emlékszel az éjszakára?
– Igen.
– Felismerted azt a férfit?
– Nem.
– Láthattad már előtte, akár futólag?
– Nem.
– Van barátod?
– Nem volt a barátom. Sosem láttam előtte.
– Segítene, ha válaszolnál a kérdésre.
 – Nincs barátom.
– El tudod mondani, ki volt ott a buliban?
Megkérték, olvassa át még párszor, aztán írja alá a vallomását. Azt
mondták, ha lesz gyanúsított, jelentkeznek, de persze sosem
jelentkeztek.
 13

RACHEL ELMENT A BRISTOL MELLETTI börtönbe. Biztos az

alkalomnak megfelelő öltözéket választott, azt hiszem, olyat, amellyel
megmutathatja, nem sikerült tönkretenni. Hogy a végén az a férfi sokkal
rosszabbul járt, mint ő. Sötét ruha, hegyes orrú csizma, rúzs. Mintha a
saját ügyvédjének öltözött volna.
Bristol felé autózva, márciusban, az M4-esen töltött másfél óra
alatt, úgy képzelem, a jeges dühtől feszült volt es diadalmas.
„Megtaláltalak. Mindig is tudtam, hogy megtalállak.”
Vajon pár perzselő percig hitte-e, hogy vége? Még mielőtt Healy
közölte volna, hogy azon a nyáron börtönben ült. Nehéz erre gondolni.
A Bristolba vezető út jobb.

– Megpróbálunk gyorsan végezni, ahogy csak lehet – mondja Lewis,

mikor csatlakozik hozzánk a kihallgatószobában.
Szokatlan, hogy egy ilyen ember, mint Rachel, kétszer is véletlen
támadás áldozata legyen.
– Hogy érti, hogy ilyen ember?
– Nem szexmunkás – veti közbe Moretti.
– És ahol élt, ritkán fordulnak elő erőszakos bűncselekmények –
teszi hozzá Lewis. – Nem volt tagja semmilyen bandának, nem került
kapcsolatba kábítószerrel.
Nem javítom ki. Ő úgy érti, Rachel nem folyt bele a
drogkereskedelembe, nem úgy, hogy nem szívott csíkokat egy
shoreditch-i klubban. Ami hirtelen hiányozni kezd. Hegyes orrú
bokacsizma volt rajtam akkoriban, bőrnadrág és fekete pamutfelső,
amit egy vagyonért vettem a King’s Roadon.
Hátrahajtom a fejem. Rachel legjobban a Hoxton Square-en
működő klubot szerette.
 – Nyomás, táncoljunk párat! – mondta, és kinyitotta a vécéajtón a
reteszt, kimentünk és felbotorkáltunk a földszintre.
Az asztal túloldalán a nyomozók várnak. Rachel az ujjával
megdörzsölte éles, fehér fogait. Egy bankjegyet tekert fel a combján.
Moretti kigombolja a zakóját és előrehajol.
– A súlyos testi sértés – mondja skót akcentussal – nagyon közel
áll a gyilkossághoz. Ha meghal az áldozat, akkor gyilkosság. A nővére
két majdnem egyforma bűneset áldozata volt. – Beleakad a nyelve az
utolsó mondatba, azt hiszem, direkt, hogy ezzel hangsúlyozza, milyen
nehéz elhinni. – Szeretnénk feltenni pár kérdést az első esetről. Le tudná
írni az elkövetőt?
– Idősebb volt Rachelnél, huszonöt körüli, nagyjából száznyolcvan
centi, sötét hajú, világos bőrű, arca keskeny, homloka magas és erős.
Önök szerint ő volt?
– Talán dühös volt, hogy Rachel elszökött – jegyzi meg Lewis.
– Nem szökött el. Alig tudott járni, mire vége lett.
– Megerőszakolta?
– Nem.
– Miért ért véget a támadás? – kérdezi Lewis.
– Rachel nem tudta. Talán a férfi azt gondolta, meglátták őket, vagy
csak úgy döntött, hogy végzett. Rachel azt mondta, hogy egyszer csak
elengedte és elment.
Rövid, ruganyos léptek. Meg tudnám mutatni nekik, hogy Rachel
mutatta nekem, de nem lenne értelme.
– Furcsán járt – teszem hozzá. – A lábujjain.
Moretti feljegyzi. Zúg fölöttünk a neon. Rachel nem jön vissza.
Lewis észreveszi, hogy a fejemet dörzsölöm, feláll, lekapcsolja a lámpát.
Az elektromos zaj megszűnik, a szoba félhomályba borul. Eső mossa az
ablakot, és lassan elmossa fejfájásom nagyját is.
Moretti kinyit egy dossziét.
– A felvétel kedvéért elmondom, hogy most három fényképet
mutatok Miss Lawrence-nek. Felismeri valamelyiket?
– Igen. – Mindkét rendőr feszülten vár. Megkopogtatom a középső
képet.
 – Honnan? – kérdezi Moretti.
– Megölt egy lányt Leedsben.
– Beszélt valaha erről az emberről Rachellel?
– Igen. Megmutattam neki, azt mondta, nem ő volt.
– Mikor?
– Rég. Rachel tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. Tudom, hogy ezt
az embert azonnal elkapták. Vérnyomok voltak rajta és elvette a lány
karkötőjét.
– Miért mutatta meg Rachelnek?
– Azt gondoltam, látni akarja.
– Mégis meglepte, hogy Rachel meglátogatta Andrew Healyt –
jegyzi meg Moretti.
– Azon lepődtem meg, hogy idén márciusban látogatta meg. Azt
mondta, el akarja felejteni, és azt hittem, ez is történt.
Rómában voltunk épp, egy citromligetben a város mellett.
– Igazad volt – mondta. Körmével megkarcolta a citrom héját, és
megszagolta. – Ideje leállni. – Aznap éjjel tésztával és borral
ünnepeltünk. Azt hittem, vége.
– Öt évvel ezelőtt azt mondta, abbahagyja a keresést.
– Hogy nézett ki ez a keresés? – firtatta Moretti.
– Újságokat olvastunk. – Elolvastunk minden hírt minden
yorkshire-i nemi erőszakról, testi sértésről és gyilkosságról, akkor is, ha
nemrégen történtek. Jó mélyen beleástam magam. Nem ülök egyedül
taxiba az egyik történet miatt. – És eleinte eljártunk Leedsbe és Hullba
is.
– Miért?
– Hátha vonaton jött.
– Ezt ön gondolta, vagy Rachel?
– Azt hiszem, ő.
– Meg tudja mondani, miért? – folytatja Moretti.
– Nem. Ki a két másik férfi?
– Színészek – felelte Lewis. – Ez egy szembesítés.
– Miért gondolják, hogy ez a férfi volt?
 – Három héttel Rachel halála előtt jött ki a Whitemoor börtönből –
magyarázza Lewis. – A Leedsben elkövetett gyilkosság a fiatal nő ellen
hasonlít a Rachelt ért első támadáshoz, és az eset idején Hensallban élt,
közel Snaith-hez.
– Nem – mondom. – Nem ő támadta meg.
Folytatják a kihallgatásom az esetről. Rákérdeznek olyanokra,
akiket ismertünk, még az után is, hogy elmondom, Rachel látta a
támadója arcát, és biztos volt benne, hogy nem ismerte. Andrew Healy
valószínűleg hasonlít rá, bár Rachel nyilván számításba vette, hogy
tizenöt év alatt megváltozhatott, az arca vékonyabb vagy kerekebb
lehet, és öregedett is. A nyomozók jegyzetelnek. Azokra a rendőrökre
gondolok, akik sajtótájékoztatókat tartanak a nagy ügyekről, és hogy
vajon bármelyikük megoldotta volna-e már az ügyet mostanra.
 14

APÁNK NEM HORGÁSZNI MENT, hanem egy barátjánál volt

Sunderlandben, aki segített neki munkát szerezni egy építkezésen.
Mikor végül beszéltem vele, Rachel már harmadik napja volt
kórházban. Azt mondtam neki, eltörte a bokáját.
– Hívd fel, légy szíves, a Selby kórházat, és szólj nekik, hogy
eljöhet a húgával – kértem. – Megadom a számukat.
Ez nem lett volna szabad, hogy sikerüljön, de egy zsúfolt állami
kórházban mégis ez történt, valószínűleg kellett nekik az ágy.
Rachel utolsó kórházi napján Alice elkérte az anyukája kocsiját és
elmentünk érte. Visszafelé Rachel csendes volt, és arra gondoltam, talán
fél hazajönni, annak ellenére, hogy nem ezt mondta.
Alice-szel egész délelőtt készülődtünk. Kivettünk hat filmet.
Vettünk több liter kínai levest és rengeteg marhahúsos-zöldséges
rizstésztát. Elautóztunk Whitley-be az olasz kávézóba, és vettünk egy
liter mogyorós fagyit. Vettem egy üveg tisztítószert is – az ilyesmi nem
volt alapfelszereltség a házunkban –, és kipucoltam a fürdőkádat. Az
volt az elképzelésem, hogy Rachel, akinek ez sosem volt szokása, talán
kádban akar majd fürdeni. És zseniális sugallatunkat követve
kölcsönkértük egy barátunk kutyáját, egy zsemleszínű labradorkölyköt.
Rachel meg sem kérdezte, kié a kutya. Nem a megfelelő fajta volt,
mint később rájöttem. Például nem dobermann. Olyat is kérhettünk
volna kölcsönbe, csomó volt Snaith-ben és a környékbeli farmokon is.
Mikor meglátta a kutyát, Rachel nyilván belátta, milyen keveset
értettünk Alice-szel az egészből.
Lassan felment a lépcsőn, az ágyáig. A redőny még mindig be volt
akadva a saroknál, az aranyszínű délutáni napsütés felragyogott Rachel
karján. A paplanja után kotorászott, felhúzta az álláig. Melléfeküdtem,
de a szoba felé fordultam, a ruhahalmokat, könyvhegyeket, üres
Jamaican sörösüvegeket, cigarettásdobozokat és kifogyott öngyújtókat
néztem. Rachel tükre ott hevert a padlón, egy rádió és pár aranyszín
tubusos rúzs mellett.
A szoba rendetlen volt, valahogy mégis üres. Rachel nem
mutogatott semmit, és velem ellentétben emlékeket sem állított ki. Nem
volt sehol gyufásdoboz, csak ha tényleg gyufára volt szüksége. Az
egyetlen dísz a falon egy karneváli maszk volt csőrszerű orral, Leedsben
találta az utcán, valószínűleg egy buli után.
Vajon milyennek láthatta? Mintha meg sem nézte volna a szobát,
amikor elment az ágyig. Csak feküdtünk ott, fejünk két ellenkező
irányba fordítva a párnán, és hallgattuk, ahogy lent nyüszít a
labradorkölyök.
Nem sokkal azután, hogy Rachel hazajött a kórházból, vett egy
gumibotot Rafe bátyjától. Isten tudja, ő honnan szerezte. Kicsi fémbot
volt, mint a rendőröké, csak rövi-debb.
– Ha a rendőrök ezt használják pisztoly helyett, akkor csak egy
lépéssel van a pisztoly mögött, nem? – kérdezte Rachel.
Első nap Alice mogyorós milkshake-et csinált, azt iszogattuk, és
egy rajzfilmet néztünk valamilyen rókákról. Rachel azt mondta, a
fájdalomcsillapító miatt nem éhes. Gyakran megrándult. Nem néztünk
egymásra, és egyikünk sem nézett az ajtóra vagy az ablakra. A kis
képernyőre szegeztük a tekintetünket, ahogy leszállt az este.

– Hullba megyek – jelentette be másnap Rachel. – Jössz?

– Miért?
– Vennem kell valamit.
Rachel soha, amióta az eszemet tudom, egyszer sem akart vásárolni
semmit. Például mert pénze sem volt.
Ritkán jártunk Hullba. Leedsbe gyakrabban, az ottani
szórakozóhelyekre. Napközben gyrost vettünk ott meg burritót, és
néztük az egyetemistákat a főtéren.
Rachelnek nem ezt kéne most csinálnia, gondoltam. Pihennie kéne.
Még csak nem is fürdött.
Elkísértem Hullba, fogadóirodákba meg kocsmákba tértünk be. Az
emberek bámultak minket. Még bent voltak a varratai, az arca sebes
volt és duzzadt. Mikor a kalauz megkérdezte, mi történt vele, arra
számítottam, hogy hazudni fog, és azt mondja, közlekedési baleset volt.
De nem.
– Megvertek. Száznyolcvan centi magas volt, állig érő, fekete
hajjal, vászonkabátot viselt. Hosszú, keskeny arca volt és erősen
kidomborodó homlokcsontja. – Rachel végighúzta egy ujját a homloka
körül, úgy mutatta, aztán felírt valamit a jegye hátára és odaadta a
kalauznak. – A telefonszámom, ha esetleg látná.
Az egész napot Hullban töltöttük, majd a következőt is, aztán
Leedsbe mentünk. Rettenetes kínlódás volt. Rachelnek még mindig
fájdalmat okozott a járás. Néztem, ahogy ki-be sántikált a boltokba és
kocsmákba, a részvét úgy elborított, hogy alig tudtam levegőt venni.
Tudtam, hogy nem fogjuk megtalálni, és visszafelé mindketten
csalódottak voltunk és nyomorultul éreztük magunkat. A vonattól
hazafelé menet Rachel reménykedett, hogy találkozunk vele, én
imádkoztam, hogy ne.
A rendőrök nem segítettek. Rachel bement a kapitányságra, beszélt
a nyomozóval, aki a teljes kihallgatást azzal töltötte, hogy a snaith-i
kábítószer-áramlás útvonalait kérdezgette tőle. Azon kívül, hogy látta az
arcát, Rachelnek még annyi volt a kezében, hogy hallotta a hangját.
Olyan volt az akcentusa, mint a miénk. Itteni volt.
Úgy véltük, nincs sok pénze, mert nekünk sem volt, és a mi
városunkban volt. Olyan helyekre mentünk, ahová apánk menne. A
vonat. Kocsmák. Hova menne egy erőszakos férfi, hova menne egy
szörnyeteg? Nehéz volt kitalálni, hogy az, aki szereti bántani a nőket, mi
mást szerethet még.
 15

MA REGGEL MEGTALÁLTÁK ANNAK A fiatal nőnek a holttestét a

Humber folyóban, akiről Rachel halálának a napján hallottam. Nicole
Shepherd. Hessle-nél búvárok vizsgálták a híd pilléreit, mert már ráfért
a felújítás, és megtalálták a holttestet egy betondarabokkal megpakolt
hálózsákban. Bárki volt is, a híd közepéről dobta le, de a folyó nem túl
mély Hessle-nél, csak talán tíz méter, és az áramlás sem erős.
A gyomrom összerándul, ahogy a cikket olvasom a Hunters egyik
kinti asztalánál a kabátomba burkolózva, miközben egyik alkarommal az
újságot szorítom le, hogy ne kapja fel a szél. Persze megverték. Vajon
rájönnek, kié volt a hálózsák?
Az újságosbódé ajtócsengője megszólal, felnézek. Várok egy
pillanatig, aztán felemelem a kezem, integetek.
Keith kiköti a pórázt és átjön hozzám a túloldalra. Árnyékot vet az
asztalomra, felnézek rá, kezemmel takarom el a napot. Ugyanaz a kabát
van rajta, mint az akvadukton, csak most nyitva, alatta munkásing.
Megtermett és magas, de középtájt már kissé elpuhult.
– Helló – mondom. Összehajtom az újságot és leteszem magam
mellé a padra.
– Jól bánnak itt magával? – kérdezi a panzióra mutatva.
– Igen.
Bólint. A csend egyre nyúlik, vigaszképp az újságba csúsztatom a
kezem. Egy légkalapács hangját hallom a panzió mögül.
– Hetek óta javítják az utat – jegyzi meg Keith.
A kutya az ölembe teszi a mancsát, megvakargatom a füle mögött.
Odanyomja a fejét a mellemhez.
– Örülök, hogy újra látom – folytatja Keith. – Ha bármiben
segíthetek… – Hátrébb lép, magával húzva a pórázt, úgyhogy a kutya
leugrik a padról és már nem érem el.
 – Igazából… Pont most hívtak – felelem. – A rendőrség végzett
Rachel autójával. Kint van Didcotban, és oda nem jár busz.
Rám bámul, mintha nem értené. Várok.
– Nem gond – mondja végül. – Elviszem szívesen.
A szobámban magamhoz veszem a nagykést, betekerem egy
bőrkesztyűbe és mellérakom a paprikaszprét. Kifelé menet elmondom a
panziósnak, hogy Keith Denton elvisz Didcotba.
– Milyen kedves tőle – mosolyodik el a nő.
Keith egy fekete Renault-val kanyarodik elém.
– Nem a kisbusz? – kérdezem, és beszállok.
– Nem, azt csak munkához használom. Túl sokat fogyaszt.
A zsebemben a paprikaszprét markolom. Keith két kézzel fogja a
kormányt. Arra számítottam, félni fogok, de inkább várakozást érzek,
ahogy egyre világosabban érzem az erőmet. Keith ideges.
Végighajtunk Marlow-n. Az ajtó mellettem nincs bezárva, és
lehúzom az ablakot. Napos az idő, és Keith nem tesz megjegyzést a
hideg szélre. Megkérdezi, laknak-e rokonaim a környéken, mondom,
hogy nem. Bekapcsolja a rádiót. Elirányítom az autópályára. Mikor letér
a bekötőútra, megszólalok.
– Nehéz lehet magának.
– Miért?
– Hogy találkozott vele, pont, mielőtt történt.
A keze előrecsúszik a kormányon, majd vissza. Ha te tetted,
gondolom magamban, elpusztítalak. Előrehajol az ülésében, túlzott
alapossággal ellenőrzi a szomszéd sávot, mielőtt átsorolna.
Hosszasan meg sem szólal.
– Talán már ott volt, várta, hogy elmenjek – mondja végül. – Észre
kellett volna vennem.
– Ez a kijárat az – mondom. Elhajtunk egy sor bolt előtt, egy
szállítmányozási lerakat meg egy raktár mellett. Keith lassan hajt, a
házszámokat nézi. Egyáltalán nincsen gyalogosforgalom, amióta
eljöttünk, most ijedek meg először.
– Meg is jöttünk.
 Bekanyarodik egy telepre, egy őr ül a bódéban a bejáratnál. Keith
átnyújtja neki a jogosítványom, és csendben várunk, amíg megnézi a
nyilvántartást. Keith nyugtalannak tűnik. Vajon ide kellett kijönnie a
kocsijáért, miután megnézték, van-e benne vérnyom?
Az őr visszaadja a jogosítványom, a kapu kinyílik. Keith elhajt az
első sor mellett. Az autókat pásztázva kutatok, mikor megáll. Meglátom
mögötte Rachel autóját, egy öreg Jeepet. Keith felém fordul, ajka feszes
mosolyra húzódik, várja, hogy kiszálljak.
– Köszönöm. Nem éhes? – kérdezem. – Meghívhatom ebédelni?
Megbeszéljük, hogy találkozunk a Kacsa és Herében. Miután
elmegy, kinyitom Rachel kocsiját. Ismerős illatot érzek bent, meleg és
poros. Kinyitom a kesztyűtartót, kiveszek egy kis arany rúzsosdobozt.
Kinyitom: élénk sötétvörös.
Olyan sok dolga lett volna még. Nem mintha valami nagyszabásút
tervezett volna, legalábbis nem tudok róla. De még ennél is rosszabb:
elvettek tőle mindent, elveszített mindent. Szerette a vörös rúzst, és soha
többé nem áll majd ott a drogériában, hogy a kézfején próbálgassa az
árnyalatokat. Szerette a mozit, de nem fogja látni a karácsonyi filmeket,
melyeket meg akart nézni. Szerette a bruschettát, de soha többé nem
fog munka után otthon paradicsomot összevágni fokhagymával és
olívaolajjal, nem kanalazza rá a pirítósra, hogy aztán megegye a
konyhában állva.
A Kacsa és Herében Keith whiskyt rendel. A csalódottságtól
összeroskadok. Tartanak Tennent’s sört, azt a zöld dobozosat, amilyet a
sziklán is láttam.
– Önnek, hölgyem?
– Egy Tennent’set, legyen szíves – mutatok a dobozra. Keith nem
reagál semmit.
A pultos leteszi elénk az italokat, és a pultnak dől, háttal nekünk,
karba tett kézzel nézi a csali után rohanó agarakat a tévében.
– Szokott whiskyzni napközben? – kérdezem.
– Nem – feleli Keith a kutyákat bámulva.
– Akkor mit szokott inni? – kérdezem hangosan, remélve, hogy a
pultos majd helyesbít, ha Keith hazudna.
 – Nincs szokásos – feleli.
Az agarak eltűnnek a ködben. A futam véget ér közben, egy fotón
mutatják a két élen végző kutya orra és a cél közti távolságot. Nagyon
hosszú az orruk, mint a lovaké.
– Ételt hozhatok valami? – ajánlja a pultos.
– Nem vagyok éhes – feleli Keith.
– Én sem.
A pultos levesz egy doboz Benson and Hedgest a polcról, és
kimegy a hátsó teraszra, résnyire nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
Ha kiabálok, visszajön. Nem tudom, melyik férfi lehet az erősebb.
Nagyot kortyolok a sörömből, azt kívánva, bár whisky lenne.
– Nagyon segíteni akart – jegyzem meg.
Keith nem egyenesedik ki, nem is néz rám, de valami megfeszül és
meghajlik benne.
– Rachel csodálatos volt. Csodálatos nő.
– Tetszett magának?
– Nős vagyok – feleli, mire vállat vonok. – Nem, nem úgy –
folytatja.
– Hanem hogy?
– Hogy milyen Tash-sel? Jó. Normális.
– Nem, Rachel hogy, ha nem úgy!
Leteszi a poharát, és arra gondolok, hogy meg fog ütni.
– Alig ismertem – feleli.
Nem történt semmi, de biztos vagyok benne, hogy meg akart ütni.
– Nem szóltam, melyik kocsinál álljon meg – mondom, Keith
engem figyel. – Honnan tudta, melyik az ő autója?
– Nemrég dolgoztam nála.
– Rachel azt mondta, maga nagyon odavolt érte. Letesz egy
bankjegyet a pultra és kimegy. Nem tudom, helyes volt-e, hogy ezt
mondtam. Rachel sosem említette Keith-t.
 16

M ORETTI HÍV.
– Végeztünk a házzal. Megadom egy takarítócég számát.
– Ezt nem maguk intézik?
– Nem.
– De kifizetik?
– Nem.
– Nem muszáj kitakarítani. Ha az tönkretenné a nyomokat...
– Ami kellett nekünk, megvan – válaszol Moretti, és én leírom a számot.
Szakadék Takarítószolgálatnak hívják. Az ember nem is gondolná, mi a
specialitásuk, ha nem kérdezi meg. – Küldje oda a takarítókat, mielőtt
bemegy, jobb lesz úgy magának – folytatja a nyomozó. – Elintézzük,
hogy legyen ott pár ember a házban, ha odamegy. Begyújtanak a
kandallóba, bekapcsolják a bojlert. Vannak olyan családok, akik
megáldatják egy pappal a házat. Intézzek ilyesmit?
– Milyen emberek?
– A maga meg Rachel barátai.
– Aha. – Azt hittem, idegenekre gondol, vagy valamilyen őrökre,
annak jobban örültem volna. – Köszönöm, nem kell.

Úgy döntök, nem várom meg a takarítókat.

Pár sárga levél lóg a ház egy-egy oldalán álló szilfákon. Valami zajra
felrebbennek róluk a madarak és az ég felé köröznek. A levegőben víz,
sár, széna, és a novemberben a vidéket ellepő füst illatát érzem. Az utca
túloldalán Rachel szomszédja a kifutóban lovagol ugyanazon a pettyes,
szürke lovon, mint aznap, mikor Rachelt megölték.
Füst száll a professzor kéményéből. Két autó parkol a nyitott
színben. A szél a földhöz préseli a sziklatető tépett fáit és ellapítja a
füstoszlopot, szinte vízszintesre.
 Mikor kinyitom az ajtót, úgy érzem, van bent valaki. Mintha
változna a nyomás, mintha lesüllyedne egy padlódeszka. A lépcsőn
várok, hegyezem a fülem, de nem hallok nyikorgást vagy ajtó
csukódását.
Nem bírom. A padlón és a falakon feketére száradtak a vérfoltok.
Cseng a fülem. De lehet, hogy Rachel hagyott itt valamit Keith-ről vagy
valaki másról, aki követte, esetleg a kórházbeli barátjáról.
Feltekerem a termosztátot, a bojler hangos robajjal indul be a
pincében. Az egész testem összerándul a zajra. A korlátra nézek. A
póráz nem tett benne kárt, és a sorban álló négy oszlop közül az,
amelyikről a kutya lógott, nem néz ki máshogy, mint a többi, leszámítva
pár foltot. Képtelen módon eszembe jutnak a Priory Walk házai
Chelsea-ben, az egyforma fehér oszlopokkal a lépcsők két oldalán.
Megnézem a mennyezetet, tényleg ott díszeleg egy hosszú repedés.
Erről Keith igazat mondott. A radiátorok sziszegve életre kelnek, ahogy
átvágok a nappalin. Fia van itt bármi fontos, ott lesz az íróasztalában a
papírok közt, de úgy döntök, lent kezdem. Végigmegyek a szobákon,
azt keresve, látok-e bármi szokatlant, akármit, amit a rendőrség esetleg
nem vett észre.
Minden felületet vékony, fekete szénporréteg fed. Végighúzom
benne az ujjamat, megszagolom, de nincs semmi szaga. A rendőrök
jeget hagytak a mosogatóban, ezt leszámítva nem változott a szobában
semmi. Az edény a tűzhelyen. A kerámiatál a gesztenyékkel.
A baltáját a hátsó ajtónak támasztotta. A látványtól felzubog
bennem a remény, mintha így lenne még esélye.
Elképzelem, hogy bejövök, ég a tűz, a nappali tele emberekkel,
valaki vacsorát főz a konyhában és égnek a verandán a lámpák. Nem
lett volna könnyebb úgy. Elképzelem, ahogy egy pap járkál a
szobákban, zsoltárokat olvasva, de csak két verssor jár a fejemben.

Vágy arra vonz, ahol

vihar elül{1}
 A homlokzati nagy ablakból a völgy túloldalát nézem addig, amíg –
azt hiszem – meg is találom a fák lombjaiba vágott lyukat. Lehet, hogy
az a férfi egyik nap, amikor megfigyelte Rachelt, bejött a házba. A
nővérem a lábtörlő alatt tartott egy kulcsot, az az ember könnyűszerrel
kinyithatta az ajtót, mikor Rachel aludt vagy dolgozott. Próbálok nem
gondolni erre. Nem tudom eldönteni, hogy érezném magam inkább
biztonságban: ha bezárom a bejárati ajtót, vagy ha nyitva hagyom.
Felkapcsolom a lámpát, a konyha halványan kivilágosodik, az
ablakoknál száll a pára. A bejárathoz közel kerek étkezőasztal áll,
mellette rongyszőnyeg, sütő a túlsó oldalon. A mosogató mellett vaskos
petrezselyemcsokor áll egy pohár vízben. Felette egy polcon egy
csomag zöld-rózsaszín csíkos, háromszögletű kalapra emlékeztető
tészta. Rachel értesítőket kapott a római repülőjegy-akciókról,
elképzelem, hogy az ajánlatok egyre gyülekeznek a postafiókjában,
ahogy egyesével nő az olvasatlan levelek oszlopa.
Kinyitom a szekrényeket, enyhe füstölőillatuk van, mint mindig, a
teásdobozokat, lencsészacskókat, lisztet, citromos cukorkát, gumi- és
medvecukros dobozokat bámulom. Pár héttel ezelőtt, mikor megjöttünk
a moziból, Rachel a pulthoz lépett és meglátta, hogy üres a gumicukros
üveg.
– Te voltál? – kérdezte.
– Bocsánat – feleltem. Le sem vette a kabátját, egyenesen a
szekrényhez ment, és kesztyűs kezével az üvegre mutatott. Nem
emlékszem, hogy ijedtnek tűnt-e, vagy csak ideges volt, hogy megettem
az egészet. De elég furcsán fejezte ki magát, állapítom meg így utólag.
Miért, ki más lehetett volna?
Ahogy kijövök a konyhából, megbotlok. A hallásom leszűkül, majd
eltűnik, és csak foltokat látok, mintha pixeles lenne a kép. A pultra
hajtom a homlokom, amíg meg nem hallom újra a ház körül fütyülő
szelet, az elsuhanó autók hangját, és magamat, ahogy sóhajtok.
Felmegyek a lépcsőn és hosszasan bámulom a fokokon a
kéznyomait. Látom a vágásokat az ujjain, a három mély árkot az öklén.
A korlátba kapaszkodók és leborulok, előre, a lépcsőre.
Felmászok, az üres, félhomályos folyosót látom magam előtt. A nyitott
ajtókon túli szobák sápadt fényben fürödnek. A padlóhoz préselem
magam, oda, ahol utoljára láttam. Nem hiszem, hogy valaha képes
leszek még felállni. Rachel zoknis lábára gondolok.

A szobájának Rachel-illata van. A völgy túloldalán a rádiótorony vörös

fénye körül ködös glória világít. A radiátorok gőzt sziszegnek a
szobába.
Nekiállok az íróasztala alatti két iratszekrény átválogatásának.
Valaki írhatott neki. Rachel intelligens nő volt. Ha tudott róla, hogy
követik, valahol feljegyzéseket tartott erről.
Egy stósz hivatalos papírt találok: a kórházból, a bankból, a
házvásárlásról. Régi leveleket, recepteket, ház körüli tennivalók listáit.
Sokáig tart, mire átnézem az összeset, és nem találok semmit, Keith-t
nem említi, és a Martin nevű valakit sem, sehol semmi gyanús feljegyzés
vagy levél.
A fürdőszobában egymás mellett áll egy üveg olívaolaj és egy
doboz tengeri só. Ez képtelenség, annyira nem vall Rachelre. Kinek van
erre ideje? Bár persze nem tart semeddig, kiönteni egy csésze olívát és
bedörzsölni a sót. Az üveg pont ugyanolyan barna, mint a hidrogén-
peroxidé mellette, ezt használta Rachel, ha megvágta magát, és úszás
után ezzel szárította a fülét.
Cornwallba készült költözni, ötórányira innen. Vajon az elég messze
lett volna? Biztonságosnak érezte az ember. Azokat a kicsi falvakat. Az
erdőfalat. A csempészek évszázadokig bujkáltak a környéken. St. íves
nagyváros ráadásul, elvegyülhetett volna a tömegben.
A kínaiban megkérdeztem Lewist, miért tartott ennyi ideig Rachel
snaith-i támadójának, hogy megtalálja.
– Talán nem tudta a nevét – vélte Lewis.
Vajon Rachel azt gondolta, kiszökik a házból, segítséget hív és
megmenekül? Mintha amikor meghalt, az járt volna a fejében, hogy
háromig számolok, és…
Két teli bőrönd hever a kocsija csomagtartójában. Elkezdett
pakolni Cornwallba.
 17

A SZIKLA ÖSVÉNYÉN VOLTAM, Polperróban. Nyíltak a japán rózsák.

Hazafelé cipeltem a boltból a bevásárolt holmit. Több üveg tonikot,
cseresznyét, krumplit, spenótot, csipszet, citromot és egy tucatnyi
fésűkagylót. A falusi boltban árultak jeget és tűzifát is. Cornwallban
minden boltban árultak jeget és tűzifát.
A tonikosüvegek a térdemnek ütődtek. A szikla alatt egy
halászcsónak berregett át egy sirályfelhőn. Úgy nézett ki, mint egy ősi
legenda egy jelenete, a madarak ott köröztek körülötte. Sok minden
festett így Cornwallban: a kikötőcölöpök fehér sapkái, a vízben eltűnő
horgonykötelek.
Cornwallban minden este együtt vacsoráztunk és nem fogytunk ki a
mondanivalóból. A világon a legjobban Rachellel szerettem beszélgetni,
mert ha ő valamire felfigyelt, arra én is biztosan. Ő főzött, én vásároltam,
nem bántam, hogy így osztottuk meg a munkát. Szerettem elnézni az egy
irányba sodródott csónakokat a kikötőben, a rakpartra kipakolt
halcsapdákat.
Farkaséhes voltam. Mindketten folyton éhesek voltunk.
– A tengeri levegő miatt – vélte Rachel. Minden egyes nap
lementem a boltba, hogy pótoljam a készleteinket. Sósecetes csipszre
vágytam, olyan íze volt, mint a tengervíznek, Rachel meg karamellát
kért.
– Mi köze van a karamellának az óceánhoz? – kérdeztem.
– Mindkettő finom – felelte.
Levittem az ösvényen a szatyrokat. A japán rózsák rózsaszínben
tündököltek, a kilburni főutca több száz kilométernyire volt. Később,
miután kipakoltuk a szatyrokat, a nap szürke felhők sávjai mögött
bukott le, vörös csíkot húzva a vízre.
– Aranyhíd – mondta Rachel.
 18

AHOGY VISSZAFELÉ TARTOK Rachel házából, megállít a pap,

bemutatkozik. Harmincas lehet csak, és azokra a fiúkra emlékeztet,
akikkel St. Andrewsban jártam egy iskolába. Ki tudja, hogy köthetett ki
itt. Egy bankban kéne dolgoznia.
Megkérdezi, intézkedtem-e temetésről.
– Nem engedik még eltemetni – felelem.
A pataknál állunk, a keskeny, csinos kis vízfolyásnál, ami a Boar
Lane-en csörgedezik a házak és az út között. A pap közli velem, hogy
attól még tarthatunk temetést, és felajánlja, hogy levezeti a szertartást.
– Rachel nem volt vallásos. Azt gondoltam, hogy minden vallás
kultusz, és némelyik, mint az öné is, egyszerűen ügyesebben tereli el róla
az emberek figyelmét, hogy csak egy kultusz.
– Világi szertartást is tarthatok – ajánlja. Az igyekezete, hogy
teljesítse a kívánságaim, megnyugtat. Az ember nem ezt várná egy
paptól.
– Hát már ide jutottunk? – kérdezem, mire egy kavicsot rúg a
patakba.
Mindketten nézzük, ahogy elsüllyed.
– Segíteni szeretnék, és szerintem szükség van temetésre. Ezzel
megtiszteljük. Száz ember fér el. Bejön, megnézi?
Por, fa, téli napfény, fekete bordás ablakok, gyertyák illata, mint
Edinburgh-ban, mikor a szobatársam viaszt olvasztott a festéshez.
Anglikán templom. Sosem kellett eljárnunk gyerekkorunkban, úgyhogy
csak esküvők jutnak róla eszembe, meg Boleyn Anna.
– Ez remek lesz – mondom.
Ahogy leülünk az üres templom első padsorába, hogy
megbeszéljük a szertartást, ezt mondja:
– Ismertem.
– Valóban?
 – Néha beadta nekem Fennót.
Nem lehet túl sok dolga ennek a papnak, állapítom meg
magamban, és biztosan magányos is. Elképzelem, ahogy Fennóval
cseveg sétálás közben, és úgy érzem, mindjárt széthasad a szívem.
Telefonálunk párat. Mielőtt felhívnám Helent, kimegyek a kertbe és
végigmegyek a templomfal mellett. Rachel volt a legjobb barátnője és a
lánya keresztanyja.
Helentől mindig ideges lettem. Melbourne-ből költözött Oxfordba a
lányával, Daisyvel, aki akkor még kicsi volt, és egyedül nevelte fel,
közben tanult, majd ápolónőként dolgozott. Ahogy elképzelem, hogy
Helen háztartást vezet, tápszert melegít műszak után, elviszi a gyereket a
bölcsibe és érte megy, haszontalannak érzem magam. Nem hiszem,
hogy elboldogulnék bármelyikkel, nemhogy mindkettővel, és úgy tűnt,
ezt Helen is pont így gondolja.
Mikor felveszi a telefont, a hangja feszült. Megbeszéljük a
rendőrségi kihallgatást, és egyetért, hogy tartsuk meg a temetési
szertartást.
– Hogy volt Rachel múlt héten szerinted? – teszem fel a kérdést
némi szünet után.
– Jól, kicsit visszahúzódón. Azt mondta, kemény a munkája.
– Miért lakott nálad?
– Eltört a bojler nála. Nem volt fűtése – feleli.
Rachel hazudott neki. Észrevettem volna pénteken, ha hideg a ház.
– Elmondta neked, hogy költözni készül?
– Nem. Hova?
– Cornwallba. Mostanra már ott lenne.
– Nem, az nem lehet. Nem szólt.
– Szerinted ki tehette? – kérdezem.
– Nem tudom. – Helen elhallgat, majd folytatja. – Talán nincs is
köze Rachelhez. Talán csak a hely.
– Hogyhogy a hely?
– Elhagyatott. Közel az autópályához. Hova akart költözni
Cornwallban?
– St. Ives-be.
 – Azt hittem, a Lizard-félsziget tetszik neki.
– Ott voltunk. Nem ment volna olyan helyre, ahol már járt, ha
valaki elől akar lelépni. Említett neked valaha egy Keith Denton nevű
férfit?
– Nem.
– Biztos?
– Igen. Tényleg azt gondolod, hogy ezért akart elköltözni?
Cornwall nincs olyan messze, csak ötórányira.
– Távolibbnak érződik – mondom. – És nem könnyű megtalálni ott
valakit. Ha megváltoztatja a nevét.
– Nem hiszem, hogy úgy gondolta volna, veszélyben van.
Bejelentette volna.
– Valaki megfigyelte a házával szemközti szikláról.
Érzem, hogy Helen nem hisz nekem. Mikor visszamegyek a
templomba, a pap megkérdezi:
– Milyen zenére gondolt?
– A Gymnopédie egyes tételre.
Keres egy zongoristát, feleli.
– Az emberek elmondják magának a titkaikat? – kérdezem.
– Néha.
– Ha a gyülekezetéből valaki azt mondaná, hogy valami igazán
rosszat követett el, mit tenne?
– Nem tudom – mondja. – A bűn súlyosságától függ.

A temetés előtti napon kezdenek megérkezni a barátaim a Huntersbe.

Ez megriaszt. Arra számítottam, mind Oxfordban laknak majd.
A lépcsőfordulóban ülök, távol a tekintetektől, és hallgatom, ahogy
összefutnak egymással. A körülmények ellenére valahogy könnyedséget
érzek a találkozásokban, mintha egy esküvő lenne vagy valami hasonló
alkalom.
– Nem is tudtam, hogy jössz – mondogatják, újra meg újra.
Felismerem a lenti hangokat, de nincs hozzájuk közöm, nem
tartoznak hozzám. Nem tarthatnék igényt egyikükre sem, és a lépcsőn
kuporogva meglep, hogy valaha is megtehettem.
 Aztán Martha rohan fel a lépcsőn. Mielőtt egy szót szólhatnék, a
karja összezárul körülöttem.
A temetés előtti éjszakán nem tudok aludni. Az irtózat minden
órával nő, és a következő napot ellepi annyira, hogy úgy érzem, nem
tudom végigcsinálni pihenés nélkül. Nincs nálam semmi altató vagy
nyugtató, de megvan még az üveg bor, amit Rachelnek hoztam
Londonból. Nincs dugóhúzó a szobában. Lemegyek a földszintre, de a
bárba vezető faajtó zárva. Fent az üveg vörösbort bámulom. Egy késsel
levágom a fóliát, és eltűnődök, mihez kezdjek a dugóval.
A fürdőszobaszekrény tetején egy csavarhúzó hever. Valaki szerelt
valamit és itt hagyta.
Beleszúrom a csavarhúzót a dugóba, lenyomom a palack nyakán.
Egy reccsenéssel a csavarhúzó áttöri a dugót és feltör a bor a
palackból. Vörös folyadék ömlik a hasamra, eláztatja a mellemet.
Csak ülök a csavarhúzóval a kezemben. A bor végigfolyik a
karomon az ereim mentén. A nedvesség a hasamhoz tapasztja a
pólómat. A fal vörös foltos, a szobában máris savas szag terjeng.
Maradok a helyemen, a foltos fal alatt, a fülem újra csengeni kezd.
Markolom a csavarhúzót.
 19

MIELŐTT ELKEZDŐDIK A TEMETÉS, VÉGIGPÁSZTÁZOM a templomot,

és minden egyes embert megölök Rachelért cserébe. Három sorban
állnak a padok mögött, végig a falak mentén. Felismerek párat a
könyvtárból, a pubból, az akvaduktról. Meglátom Lewist, Morettit és
azt a nőt a nyomozati irodából, aki Morettivel jött fel a házhoz aznap.
Nem együtt ülnek, először arra gondolok, hogy ez taktikai manőver, de
valószínűleg inkább csak azért, mert külön lőttek, és a templom hamar
megtelt.
Az apánk nem jött el. Amennyire tudom, a rendőrök még nem
találták meg, de akkor is, ez az elsőszülött lányának a temetése.
Valahogy megtudhatta. Lehet, hogy végigsántikál a padok között, leül
mellém és elkezd elméleteket gyártani. A templomajtókat már
becsukták, az jut az eszembe, vajon be is zárta-e valaki.
Túl sokan vannak, akiket nem ismerek, erre nem számítottam. Azt
gondoltam, feltűnnek majd nekem az idegenek. Bárki is tette, lehet,
hogy ma itt van.
Meglátom Keith Dentont a tömegben. Lewis tartja szemmel, a
templom túloldaláról, ennek örülök, mert én nem tudok figyelni rá. Egy
sötét hajú nő ül egy hátsó padon, Marthához fordulok:
– Az egy újságíró – mutatok rá.
Martha hátraküzdi magát egészen az utolsó sorig. Némi
megbeszélés után a nő feláll, kinyomakodik a padjában ülőkön át és
kimegy a templom főbejáratán. Mielőtt távozna, ferde mosolyt villant
rám, mintha mi ketten értenénk csak ezt a viccet. Nem látok rajta semmi
zavart, még akkor sem, amikor az egész templom őt nézi, és ezért
irigylem. Szabadnak tűnik.
Itt van Stephen, állapítom meg elborzadva. Odajön, ad egy puszit
az arcomra. Whiskyszagot érzek rajta, ma reggelit, nem tegnap estit.
 Az emberek félrehúzódnak, hogy a falnak dőlhessen. Kimerültnek
tűnik, arra gondolok, talán le kéne ülnie.
Majdnem összeházasodtak. Kis híján, mondta Rachel. Stephen
még mindig akarta. Évente pár alkalommal találkoztak, együtt aludtak,
és Stephen azt gondolta, Rachel majd meggondolja magát és
odaköltözik hozzá Dorsetbe. Lehet, hogy ezt tette volna végül. Szerette,
tényleg.
Stephenre nézek. Rosszul áll, vagy bizonytalan az egyensúlya, úgy
fest, mintha bármikor lecsúszhatna a fal mentén. Moretti azt mondta, az
éttermében volt, de ezt vajon bizonyítani is tudja?
A templom levegőjében türelmetlenség és kínlódás remeg, ahogy
kétszáz ember igyekszik, nehogy zajt csapjon. Azt kívánom, bár inkább
mind beszélnének. Kint, az oldalsó ajtón túl ott a kert. A templom
árnyékában és a szilfák alatt még megmaradt a hó, a reggeli levegő tiszta
és friss.
A pap felmászik a szószékre. A ceremónia és a búcsúztató teljes
tévedés. Röhejes. Stephenre nézek, és tudom, hogy ő is ezt gondolja.
Bár én tartanám, még így is, hogy túlságosan sírok, nem tudnék beszélni.
A zongorista leül a hangszerhez, nézem, és máris csalódott leszek.
Először is, ez a lány túl fiatal.
Felcsendül a zene, mintha elvágnának egy kötelet. Valami
végighullámzik a tömegen, elsimítja. A darab nem szomorú, ezért ilyen
kín hallgatni nekem is, és Stephen-nek is, ezt tudom. A lényeg, hogy
Rachel szerette, és nem hallhatja.

Egyik helyi pub sem elég nagy mindnyájunknak, úgyhogy a tömeg

szétválik. Minden megbeszélés nélkül a máshonnan jött barátok a
Molnárba mennek, a helyiek a Kacsa és Herébe. Van pár kivétel:
például Stephen a Kacsa és Herébe megy. Egyedül sétál át a
templomból, és úgy fest, mint aki kész kicsinálni magát. Egyik rendőr
sem jön el a fogadásra. Beszállnak külön-külön az autóikba és
elhajtanak vissza Abingdonba.
A Molnárban egy pohár whiskyvel a kezemben sodródok egyik
csoportosulástól a másikig. Az emberek néznek. A legtöbb vendég
részvétet nyilvánít, és aztán várja, hogy másra tereljem a szót, amire
képtelen vagyok. Párás szememmel nem létező oszlopokat és falakat
látok. Meglep, hogy minden, ami régen nehezen ment a bulikon, most is
nehezen megy. Nyolcszor mentem ki vécére és háromszor cigizni.
Az is meglep, hogy Liam nem jött el, de persze Martha miért hívta
volna meg. Tényleg minek, már nem vagyunk együtt. Arra a dalra
gondolok, amit eleinte mindig játszott, a The Stranglerstől, „Never a
frown with golden brown”.
Daisy, Rachel keresztlánya rám talál, amikor a napernyő alatt
cigizek. Kabátot vett vékony, fekete csíkos felsőjéhez és a fekete
farmerhoz.
– Hiányzik nekem – ölel át, mire bólintok, államat a vállához
nyomom.
Megállapodtak, hogy ha Helennel bármi történne, Rachel felneveli
Daisyt. A lelkem mélyén azt vártam, hogy ez talán tényleg így lesz.
Mikor Daisy kisebb volt, azt gondoltam, ha Rachelnek örökbe kell
fogadnia, akkor átköltöznék hozzá segíteni, és izgalommal töltött el
ennek a fajta felelősségnek a gondolata.
– Rachel biztos azt szeretné, ha lenne tőle valamid.
– Mi?
– Fogalmam sincs. Gyere el hozzá, és válassz valamit, jó?
Visszamentünk a pubba. Senki sem akar arról beszélni, ami történt,
vagy arról, ahogy megtaláltam. Mintha azt gondolnák, az események
sorozata túl morbid ahhoz, hogy elmondjam, úgyhogy inkább beszéljek
Rachel életéről, és én kétségbeesetten ezt is teszem. De a történtekről is
szeretnék beszélni valakivel, aki nem rendőr. Bárcsak elmondhatnám
Rachelnek, ő minden részletet tudni akarna.
Megint elmegyek vécére. Ahogy visszamegyek a bárba, látom,
hogy a tömeg megritkult. Hagyom, hadd horgadjon le a fejem. Martha
kiterel az ajtón. Nem beszélünk, nekidőlök és elindulunk a főutcán.
A szobámban letörlöm a sminket a szememről meg az ajkamról, a
foltos vattapamacsokat a szemetesbe dobom. Martha bemászik az
ágyba. Letesz egy párnát középre, ezt csinálta már akkor is, amikor
egyetemista éveink alatt utaztunk.
 – A saját érdekedben – jegyzi meg. – Még betörném a képed, ha
megpróbálnád lenyúlni a takarómat.

A kutya a plafonról lógva pörög. Hallom a vonyítását. Az eséstől nem

tört el a nyaka, a póráz fojtogatja. Az ágyon állok, felnyújtom a kezem.
Ha meg tudnám tartani pár centivel magasabban, kapna levegőt. De
nem érem el, és aztán már nincs ott, és Marthát hallom, ahogy a
nevemet mondja.
 20

REGGEL MARTHÁVAL A PANZIÓ ELŐTTI egyik asztalnál ülünk kabátban.

Cigizik, nézi, ahogy jönnek-mennek a vonatok, kemények és fémesen
csillogóak a téli fényben.
– A nyomozást vezető detektív haléttermet akar nyitni Whitstable-
ben – jegyzem meg.
– És a másik?
– Az okos. Mindketten intelligensek, de nem tudom, jól végzik-e a
munkájukat.
Tavasszal a Hunters elé fehér napernyőket raknak ki. Ez volt az
egyik, amit mindig kerestem a tekintetemmel, ahogy a vonat beállt az
állomásra. A négy merev vászon napernyőről tudtam, hogy megjöttem.
Most üres az asztal, odébb húzom a kávéscsészém, hogy eltakarjam a
lyukat a közepén.
– Szeretnél segíteni felhívni a figyelmet az ügyre? – kérdezi Martha.
– Nem – felelem élesen. Martha lepöccinti a hamut a cigarettájáról
és vár. – A híres eseteket nem oldják meg soha.
– Ez tényleg igaz?
Csend telepedik ránk, ahogy híres áldozatok után kutatunk az
emlékeink közt. Az ölembe teszem a kezem. Felhők gyülekeznek a
fejünk felett.
Martha szarvasbőr csizmát vett és lensálat. Nagyon kínosan érzi
magát amiatt, hogy a családjának birtoka van Cirencesterben,
borospincével és fegyveres szekrénnyel. Az egyik kedvenc fotómon
Martha egy dombtetőn áll a hanga között, karján egy fegyvert átvetve.
– Szeretnél magánnyomozót? – kérdezi. – Találtam egyet
Oxfordban, jók a referenciái.
– Nem, még nem. Nem szeretnék a rendőrök útjába állni. De
kérnék egy szívességet. Segítesz kiadni a lakásomat?
– Még mindig nem jössz vissza?
 – A rendőrség azt kérte, maradjak a környéken.
– Meddig?
– Azt nem mondták. – Ez logikusan hangzott nekem. Nem is
gondoltam rá, hogy elmenjek. – Rachel azt mondta, van valami baj a
városban, alig néhány hete. És el akarta adni a házat meg ki akart venni
valamit St. Ives-ben. Azt hiszem, el akart menekülni valami elől.
– Nem biztos, hogy Marlow-ban volt, aki elől menekült véli
Martha.
Az állomáson megszólal a hangosbemondó szignálja és az automata
bejelenti a londoni vonatot. Mindketten elfordítottuk a fejünket, ahogy
hallgattuk. Marthának hamarosan vissza kell érnie Londonba egy
megbeszélésre.
– Megengedheted ezt magadnak anyagilag? – kérdezi.
– Persze, hitelből.
A panzió tetején felragyog az arany kakas. A kártyámra adnak
nyolcezer font keretet. Nyitnom kell egy új számlát arra az esetre, ha
elérem a limitet.
– Gyere, lakjál velem! – hív Martha. Megrázom a fejem. – Akkor
itt maradok – ajánlja.
– Azt nem teheted.
– Leléphetek egy időre, nem érdekel.
– Hazudós.
Martha egy Caryl Churchill színdarabban játszik a Royal Court
Upstairs színházban. A hó elején láttam, amikor elkezdték játszani.
Kétszemélyes darab, Martha eddigi legjobb szerepe.
– Nem, így lesz a legjobb. Ha most nem maradok magamban,
sosem leszek képes egyedül élni.
Martha lehajol, behúzza a táskája cipzárját.
– Valamit nem mondasz el nekem, ugye?
– Nem.
A panziót nézegeti, a világos követ és a fekete spalettá-kat, és a
mögötte álló szerény házikókat. Ebben a fényben nehezen lehet
eldönteni, otthon van-e bárhol bárki.
– Tudod, ki tette?
 – Nem.
Csendben ülünk. Martha dohányzik, oldalra fújva a füstfelhőt.
Tudom, hogy nem hisz nekem. Elmegy egy vonat, fénybuborékokat vetít
a Hunters falára.
– Mit csináljak a lakással, hogy akarod? – szólal meg Martha.

Mikor felszáll a vonatra, nézem, ahogy kigördül az állomásról, próbálom

leküzdeni az elhagyatottság érzését. Ő távozik utoljára a vendégek
közül. Azt hittem, tovább maradnak, és a tudat, hogy nem, inkább
elmentek, arra hasonlít, mintha az egyre elsötétülő délutánt nézném.
Be kell vinnem Rachel kulcsát a takarítócéghez. Utána felülök majd
egy londoni vonatra, és kitakarítom a saját lakásom. Nincs mára semmi
más dolgom, de betegnek érzem magam, kapkodom a levegőt, úgy
érzem, mintha épp megfeledkeznék valami fontosról.
Stephen behajít egy táskát a csomagtartóba a Fish and Chips előtt.
Egy pillanatig mind a ketten úgy tehetnénk, mintha nem látnánk a
másikat, de egyikünk sem bírja elfordítani a tekintetét. Ahogy megyek
felé, végignézek a főutcán a Molnár sárga napellenzőjéig, mintha
valójában oda tartanék és csak egy pillanatra állnék meg.
– Mész haza? – kérdezem.
Bólint. Stephen a Jurassic parton lakik, két és fél órányira innen.
Mindketten rengetegszer levezették ezt az utat. És most vége. Ez a jól
ismert útvonal nem létezik többé.
És a táj sincs többé, ahogy Rachel autója felfalta a távolságot – a
Salisbury-fennsík városainak a templomtornyai, a benzinkút, ahol
megállt kávézni, Stephen városának a táblája, a szomszéd házak formái.
Ott volt Rachel, kinyitotta a kocsiját, a cipője a kavicson csikorgott, a
vállára dobta a táskáját és elindult Stephen ajtaja felé, eleinte
elragadtatással, és némileg komoran jegyességük vége felé, az utóbbi
időben meg olyan érzéssel, amit sosem tudtam meghatározni.
– Hogy megy az étterem?
Stephennek van egy mexikói étterme West Bayben. A La
Fonditában még szezonon kívül is dübörög az üzlet.
– Nem tudom. Jól. Egy ideig Tom felügyeli.
 Stephen olyan jóképű. Részben ez volt a probléma. Rachel azt
gondolta róla, túlságosan szerencsés. Most már nem. Ezek után már
tökéletes lenne neki Stephen. Magas, éles hang hagyja el a torkom.
– Azt hittem, eljön apátok.
– Nem.
Nem mondtam el neki, hogy apánk nem lett meghívva. Stephen
sosem értette, hogy is van ez apánkkal. De nem könnyű megérteni,
tényleg.
Egyikünk sem tudta, mit mondhatna. Arra gondoltam, milyen
különös ez azok után, hogy ilyen sok időt töltöttünk együtt. Pár évvel
ezelőtt elmentünk hárman Lyme Regisbe, ott élt az a nő, aki megtalálta a
dinoszauruszokat. Emlékszem, milyen szomorú voltam, amikor
elmentünk a dinoszaurusz-múzeumba. Az egyik darabomat épp
visszadobták egy versenyről. Eltűnődtem, hogy a nő, aki megtalálta a
dinoszauruszokat, ugyanúgy abszurdnak tartotta-e az életét, mint én az
enyémet.
– Nem dinoszauruszokat talált, Nora, hanem fosszíliákat – mondta
Rachel. És pont ez volt a gond, ugye.
Utána kiültünk egy pub teraszára a pisztáciafagyinkkal. Én
berúgtam a sörtől, Rachel is csatlakozott, és egy ponton annyira
nevettünk, hogy leestem a padról. Leautóztunk a partra, néztem menet
közben, ahogy a sziklákat felfalja a part, ahogy a fű egész a szélükig
nőtt, ahogy a partvonal élesen a zöld kanyarba vág. Néztem őket, a
gondolataim távolabb repültek, vigasztalóan. Az anyósülésen Rachel ült
részegen, ő is a sápadt sziklákat bámulta, saját, nemes gondolataiba
merült és fogta Stephen kezét.
– Hiányzik Rachel.
A hangom elcsuklik, ahogy kimondom a nevét, mintha ásítanék.
Stephen végigpillant a főutcán és én szégyellem, hogy kimondtam.
Nem kellett volna. Emlékszem, amikor láttam őket, ahogy a kanapén
aludtak. Stephen összehúzta az ajkát, leszegte a fejét, hogy
kidomborodott a tokája, és Rachel fejének búbját puszilgatta.
– Elmondod majd, ha megtudsz valamit a rendőröktől? Hívogatom
őket, de nem mondanak nekem semmit.
 – Persze.
Lecsukja a csomagtartót és előrekerül, a vezetőoldalra. Próbálok
tudomást sem venni róla, mennyire összezavar. A rendőrség nyilván
utánanézett annak, amit mondott. Ha egész nap a munkában volt,
tucatnyian látták. Nem gyanúsított. De a rendőrök nem mondanak neki
semmit.
Stephen előveszi a kulcsait, azokat bámulja leszegett fejjel.
– Járt valakivel? – kérdezi.
– Nem.
– Mikor utoljára találkoztunk, mintha más lett volna. Meg akartam
látogatni októberben, de azt mondta, dolgoznia kell.
– Gondolom, dolgoznia kellett.
Kis szünet következik, Stephen arckifejezése megváltozik.
– Te mondtad neki, hogy ne jöjjön hozzám? – kérdezi.
– Mikor, két éve?
– Igen, és azóta.
– Szerinted hallgatott volna rám, bármit is mondok?
– Szóval igen.
– Nem. – Vajon tudja, hogy hazudok? Rachel nyugtalan volt. Azt
mondtam neki, ha máris nyugtalan, akkor talán nem a legjobb ötlet
hozzámenni Stephenhez. De addigra ő már döntött. – Azt mondtam
neki, jó lesz, akármire is jut.
– Nem lett jó. Bár átköltözött volna Dorsetbe!
És aztán pár év múlva elvált volna tőled. Mostanra már
újrakezdené valahol, egy új lakásban, boldogan, hogy ismét egyedül
lehet. Hacsak egyikünknek sincs igaza, és valaki követte Rachelt, és
nem számított, férjhez megy-e, vagy elköltözik, mindenképp megtalálta
volna.
 21

DÉLBEN LONDONBA UTAZOK, hogy lezárjam a lakásom. Nem sokkal

azután, hogy eljövök, telefonál egy férfi a takarítócégtől, jelenti, hogy
megérkeztek a házba. Miközben a nővérem vérét pucolják a falakról,
én kibámulok a vonat ablakán. A hó és az alacsony, fehér felhők között
falvakat látok, foltos, sárga tetőket, mezőket, antik római utakat.
Azt mondta a férfi, felcsiszolják és újralakkozzák a parkettát.
Egyrészt megkönnyebbültem – nem marad nyoma, mit tett az az ember
Rachellel másrészt különösnek éreztem. Nem kellene úgy hagynunk,
ahogy van? Vagy felgyújtani az egészet.
Beférkőzött a bordáim közé, fájni kezdett. Egy autó ment a vonat
mellett, füstöt eregetett a kipufogóján. Rachel a lépcsőn mászik felfele.
A kutya a mennyezetről lógva pörög, vér csöpög a mancsaiból.
Kis huppanás és áramlat, egy másik vonat robog el mellettünk. A
hangokat mintha elnyelte volna a két vonat közti vákuum, aztán a másik
elmegy, és én egy kőházat látok csúcsíves ablakokkal.
Keith Denton azt mondta, a kisbuszban pihent a tónál a gyilkosság
időpontjában.
A szikláról leső ember Tennent’s világos sört ivott és Dunhillt
szívott.
Rachel úgy döntött, elköltözik Oxfordshire-ből.
Stephen haragszik, hogy visszautasította.
Tudnom kell, miért történt, és akkor megállíthatom. Mikor
kinyitottam az ajtót, a háza ragyogni kezdett, és a fejemben belül Rachel
is ragyogni kezdett. Ahogy a katonák is megvadulnak, mikor felidézik a
csatát lassított felvételen és saját magukat, ahogy nem bírják nem nézni.
Hét nappal ezelőtt kellett volna visszajönnöm Londonba, múlt
vasárnap. Szombaton elmehettünk volna Broadwellbe reggelizni –
áfonyás palacsintát és feketekávét –, és bámészkodhattunk volna a
múzeumban. Otthon Rachel ivott volna egy pohár bort, és begyújtottam
volna a kandallóba vagy beültem volna a kádba. Vasárnap meg elvittük
volna a kutyát az akvaduktra, olvastunk volna, ebédet főzünk, a
kecskékről beszélgettünk volna, amiket tartani akart, aztán visszajöttem
volna Londonba, ő meg ment volna dolgozni, mert éjszakai műszakra
volt beosztva.
Dühöngök, hogy mindezt elvették tőlünk. Ez túl sok, hogy
egyszerre felfogjam, úgyhogy inkább az apróságokra összpontosítok.
Például arra, hogy mennyire szeretnék áfonyás palacsintát.
A vonat egy falun halad át, a templomtorony elsuhan mellettünk.
Kinézek, bámulom a havat, a sárga-szürke házakat, az örökzöldeket,
egy sellőt ábrázoló cégért. A falu szélén templom áll, kis temető
körülötte. Ahogy a temető elfut az ablakom előtt, tizenkét sírkövet
számolok meg a hóban, aztán eltűnik a szemem elől, remeg, ahogy a
vonat rázkódik, végül nincs már ott.
Lehunyom a szemem, beteggé tesz a bűntudat, megrémiszt,
mennyivel jobb élni. Nyelek egyet, hallgatom a torkom mélyének
hangját. Ha gyorsabb lettem volna, életben maradt volna.
Földek mellett suhanunk. Birkák egy köves hegyoldalon, mögöttük
szürke felhők dagadnak. Tűzoltóállomás, az udvarán egy férfi tornázik.
Felhúzza magát egy rúdon, leereszkedik, eltűnik.
Rachel alszik mellettem. Ha előrehajolok, láthatom halvány
tükörképét az ablakban. Melle emelkedik és lesüllyed. A hó, a
vezetékek, a kerítések mind elsuhannak a teste előtt. Sötét haját az
egyik vállára húzta, karját a hasán keresztezi. Teveszín pulcsit vett.
Látom a szálakat az ablaktáblán.
A Heathrow repülőtérhez érünk. Hatalmas gép siklik, épp landol,
ablakai sárga gyöngysorként világítanak a félhomályban. Ez volt a pont,
amikor ha utaztam, mindig izgatott lettem, hogy hazaértem.
Bár az utóbbi időben a visszatérés Londonba inkább
elkedvetlenített. Kevesebbet gondoltam Liamre, ha nem voltam itt.
Londonban ugyanazokat csináltam, ugyanazokra a helyekre jártam,
ahova együtt mentünk, úgyhogy könnyen gondolhattam, hogy minden
olyan, mint régen, csak rosszabb kicsit.
 Az Ealing Broadway megálló után a táj modern lesz és városias.
Télikabátba burkolózott emberek kelnek át a sínek feletti hidakon.
Moretti hív, amikor épp a Westway felüljáró alatt robogunk.
– Híreim vannak – jelenti. – Megtaláltuk az apját. Sajognak a
csontjaim. Azt hittem, azt mondja majd, hogy letartóztattak valakit.
– Kéri a számát?
– Nem. Meglettek a sziklán talált anyag laboreredményei?
– Nem találtunk DNS-nyomot.
A szememre szorítom a tenyerem.
– Semmit? Hogyhogy, ez hogy lehet?
– Sokat esett az elmúlt pár hétben – feleli Moretti.

A vonat a Paddingtonra érkezik. Kiszállok, belélegzem az éles, téli

levegőt és az állomás ismerős, kormos, viktoriánus illatát. A vaskeretek
között hó olvad az üvegtetőn, sárgára szűrve a fényt.
A nyomozás nem lesz gyors, állapítom meg. A rendőrök nem
tudják, ki figyelte Rachelt. Nem tudják, Keith hazudott-e. Nem tudják,
ki támadta meg tizenöt évvel ezelőtt.
London fenyegetőnek és baljósnak tűnik. Senki sem tudja, hol
vagyok, bármi megtörténhet. A csatornák és a folyó nyomasztó képe jár
a fejemben. Mindig azt gondoltam, nagyobb biztonságban vagyok itt,
Londonban, mint bárhol máshol a világon. Minden egyes potenciális
támadóra jut egy potenciális védő is. De akkor is rémes dolgok
történnek itt, és most talán elérnek hozzám és maguk alá gyűrnek.

Elered az eső, mikor feljövök a Maida Vale metróállomásról. Kirázom

az esernyőm, meglep, hogy még mindig ott hever a táskám alján, ahova
kilenc nappal ezelőtt tettem, mikor elindultam. A betont nézem az
esernyő pereme alatt, aztán hátradöntöm, hogy lássam magam előtt az
utat. Egy pillanatra, ahogy az esernyő megemelkedik, a régi Londont
látom: titokzatos, filmbe illő, ahogy az esernyőm csúcsa le-fel mozog
körülöttem és az esőcseppek az utat verik.
A levegő hűvös, friss és kátrányos. A lábam máris nedves, a
farmerom a bőrömhöz tapad. Megfordulok, megnézem egy üzlet
kirakatát, ahol pitéket árulnak. A feketerigóról nevezték el. Rachelnek
volt egy zománc feketerigója. Emlékszem, ahogy belenyomta a lábát a
pitetésztába. Cornwallban láttunk halfejes pitét Tom Bawcock vitorlázó
tiszteletére. Vajon mikor megyünk vissza Rachellel Polperróba? Erre a
gondolatra megint gyomron vág, hogy mi történt.
Eső dobol az esernyőmön. Egy vodkát hirdető tábla alatt várok,
hogy átkelhessek a Greville Roadon; amikor elmentem, még cidert
reklámoztak. Próbálok rájönni, mi változott még, de lehetetlen. Amint az
út Kilburnbe ér, elárasztják a plakátok, táblák, hirdetések, London
vizuális szegényadója. Elmegyek ez első mobiltelefonbolt előtt a négyből
a metrótól hazafelé menet.
Otthon leveszem a kabátom, összecsukom az esernyőt.
Nyugtalanító a lakás. Egy kávésbögre hever a mosogatóban, elöblítve,
de nincs rendesen elmosva, még péntek reggel hagytam itt, mielőtt
munkába indultam.
Az ablakhoz lépek a nappali végébe és nézem, ahogy a pára a
háztetők fölött kering. Tiszta napokon ellátni délre egész Brixtonig,
keletre a Cityig. Alkonyaikor a tornyok párásán, homályosan csillognak,
éjszakánként milliónyi ablak világít.
Most az eső miatt talán Bayswaterig látni. A házak fehér
párkányzatú tetői elmosódnak a ködben, majd eltűnnek. Elintézzük,
hogy legyenek a házban, mondta Moretti. Begyújtanak a kandallóba,
bekapcsolják a bojlert.
Az eső az ablakot veri. A lakásban vándorlók fel-alá, de még
mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Nem tudom, hogy éljem túl
az órákat addig, amíg elmehetek aludni.
Régebben szerettem hazajönni. Kávét vagy teát főztem, lerúgtam a
cipőm meg a harisnyám, a hasamba vájt vörös csíkokat dörzsöltem,
meg a lábamon a zokni érdes nyomát. Most merevek a mozdulataim,
ahogy felveszek egy legginget és egy hosszú ujjú pólót a Wandsworth-
futóverseny emblémájával, ahol sosem futottam.
Csak kilenc napig nem voltam itt. A hűtőben a legtöbb étel még
nem romlott meg. Kiviszem a szemetet a folyosói ledobóba. A zuhany
alatt elborít a sampon illata, kilenc nap után mintha már a régmúlthoz
tartozna. A gőz körém teríti a rozmaring- és borókafelhőt. Kell vennem
egy másik sampont.
Mikor kijövök a zuhany alól, az eső már elállt, felöltözök és
kimegyek az erkélyre. A szél az arcomba fúj, és végigfütyül a ház
oldalán, a sirályok rikoltozva buknak le a magasból. A vér elindul a
lábamból, a fejem könnyű a szédüléstől. A köd felszállt, és Bayswater
háztetőin túl latom a Hyde Parkot, innen csak egy sötétzöld csík, felette
ivíistszín párával.
Fűtőolaj szagát érzem a levegőben. A város sziluettjét
lanulmányozom. A Lots Roadon a benzinkút sötét körvonalait. Az Oxo
Towert a déli parton. Egyszer ott va-i soráztam. A tetején egy étterem
működik, hallom a jég i si lingelését, ahogy a pultos egy pohárba tölti, és
áthozza i terem túloldalára. Bodzás gin-tonik. Nemrég ismertem meg
Liamet, és arra gondoltam, eddig nem tudtam, hogy ilyen is lehet.
Remeg a lábam. Tériszonyom van, de kevésbé félek a magasságtól,
mint más dolgoktól. Tavaly tavasszal beszálltam egy liftbe egy idegennel,
és ahogy pár emeletnyivel feljebb emelkedtünk, rám tört a rettegés,
biztos voltam benne, hogy bántani akar. Az idegen a két ajtó közti rést
bámulta. A karja az oldala mellett lógott, az ujjait ki-behajlítgatta.
Azt hiszem, mindketten felépültünk volna a támadás utáni sokkból,
ha nem töltöttünk volna hónapokat azzal, hogy más támadások százairól
olvasunk az elkövető elleni kutatás során: testi sértésekről, erőszakról,
gyilkosságról. Azt akartam, hogy felejtsük el mind a ketten, amit
megtudtunk. Az elmúlt öt évben úgy tettem, mintha tényleg elfelejtettem
volna, és nem vettem tudomást az ellenkezőjét mutató jelekről. Hogy
Rachel vett egy német juhászt. És hogy én sosem ülök egyedül taxiba.
Nem tudom, igazam volt-e az idegenről a liftben. A nyolcadikon
megálltunk, beszállt még egy pasas, úgyhogy nem tehetett semmit, akkor
sem, ha akart volna.
Mikor elmeséltem Rachelnek, épp arra értem oda hozzá, hogy
koriandert vág, és ragyogó kék ég borul Oxfordshire fölé. Azt mondta,
túl élénk a fantáziám.
– Vagy észrevettem valamit – jegyeztem meg, miközben fehérbort
löttyintettem egy pohárba.
 Emlékeztem a férfi oldalt lógó karjára, az ökölbe szoruló ujjakra.
Úgy hangozhattam, mint aki azt akarja, neki legyen igaza, mire Rachel a
homlokát ráncolta.
Rachel tudta, hogy magamat hibáztattam a snaith-i támadás miatt,
és azt akartam, hogy egyenlítsünk. Bármit is jelentsen ez. Azt kívántam,
bár ne mondtam volna el neki. A kés alá tolta a korianderhalmot és
tovább aprította.
Még mindig olaj szagát éreztem a levegőben. Az egyik alattam lévő
erkélynek nyitva volt az ajtaja, hallottam a lakásból kiszűrődő zenét.
Tucc-tucc. A zavaros égen minták fodrozódnak. Vajon az a férfi most
ott van valahol kint és ünnepel? Harag villámlik bennem, és ekkor, éles
fordulattal, a dühöm Rachel ellen fordul.
Elképzelem, ahogy az erkélykorlátnak dől, háta mögött a város
sziluettjével. Fekete pulcsija lecsúszik a válláról, kilátszik a melltartója
sárga pántja. Elmosolyodik, arccsontja felhúzódik, szeme ragyog. Ha
Keith megfigyelte a szikláról, Rachel valószínűleg bátorította.
Valószínűleg tetszett neki a figyelem.
A szél a mellemhez préseli a ruhám. Karba tett kézzel
végiggondolom a régi vitáinkat. Az elmúlt kilenc nap ragacsos nyomora
után boldog érzés, hogy rosszindulatú lehetek, mintha akkumulátorsavat
vedelnék.
Összeszedem a Rachel elleni vádjaimat, összegyűjtve minden
alkalmat, amikor gondatlan volt, gonosz, mint amikor lustának nevezett.
– Pont olyan ambiciózus vagyok, mint te – mondtam neki.
– Aha. És milyen ambícióid vannak? – kérdezett vissza. Nevetett.
– És te, veled mi a helyzet? – fakadtam ki. – Szerinted emlékezni
fog rád bárki is, ha meghalsz? Ápolónő vagy, senki sem gondol rád
fikarcnyit sem, ha kijött a kórházból.
– De gondolnak, és nem érdekel – felelte Rachel egy teniszjátékos
lendületével, aki csak üt egy bravúrosat és el is dobja az ütőjét.
Az őrjöngései. Nem ismertem más nőt rajta kívül, akit ütött már
meg férfi kidobó. Egy másik este meg néztem, ahogy fogott két üveg
sört, a bárpult felé tartotta őket és lehajította a pultos lábára.
 Egy bulin pár éve, Hackney Wickben, a szigeten, odafordultam
hozzá.
– Ez életem legjobb bulija – mondtam.
Folytattam a táncot, és tovább gondolkoztam, vajon ilyen lehet-e a
Burning Man fesztivál, mikor Rachel fejbe csapott egy pasast és
kirúgatott minket.
Alice azt mondta, futtassuk pár kört, mielőtt elmegy valahova. A
kutyasétáltatóban voltunk Willesdenben, mikor előremutatott.
– Ez kell a szukának – mondta.
Tudtuk, honnan ered a haragja, de ettől nem éreztünk együtt.
A Hackney Wick-i buli emléke keserűséggel tölt el. Felrántom a
szekrényem és bedobom a táskám. Rachel flanelköntöse ott hever az
alján. A kanapéra viszem, az ölembe hajtom. Végighúzom az anyagot az
ujjaim között. Még érezni rajta az illatát, és én hátradőlök elcsigázva.
Nem várhatok itt a nyomozás végéig. Ha csak alkalom szülte
támadás volt, akkor a rendőrök nem találják meg soha. Hacsak nem
tesz vallomást. Hacsak nem telefonál egy nő valahonnan Oxford
környékéről, mondván, nem hiszi, hogy bármit jelentene, de a férje
későn jött haza és vérfoltokat látott a kabátján meg a kocsijában. És mit
gondolnak, nem kellene-e megnézni.

Kitakarítom a lakást a potenciális albérlőnek. Bezárom az ajtót és

elbuszozok az Earl Courtig, hogy bedobjam a kulcsot Martha
postaládájába. Nem égnek a házában a lámpák, ez jó. Nem akarom,
hogy meglásson és megpróbáljon maradásra bírni. Tizenegyre ott
vagyok újra a Paddingtonon, várom a vonatot, ami visszavisz.
MÁSODIK RÉSZ

Marlow
 22

EGYSZER KÖVETTEM EGY NŐT A metrótól a házáig. A Monu-mentnél

szállt fel, ez már önmagában megragadta a figyelmem. Valahogy tudni
akartam, mit keresett ott. Egész úton olvasott, csak egyszer nézett fel, a
Cannon Streetnél. Mikor felállt a Victoriánál, utánamentem, ahelyett,
hogy a metrón maradtam volna az úti célomig. Kiment az állomásról, a
folyó és Pimlico felé indult. Május vége felé járt, meleg, tavaszi este volt,
amikor az ember egyre halogatja, hogy bemenjen a lakásba. Lelépett az
útra, hogy kikerülje a pub előtt csoportosuló tömeget, akik a kezükben
csillogó söröspoharakat tartva dohányoztak, majd befordult egy kis
utcába, ahol sárga téglás, fehér kéményes házak sorakoztak.
Nem mondtam el soha senkinek. Nehéz lett volna megmagyarázni,
mit akartam megtudni erről a nőről.
Pimlicóban észrevett, de nem gondolt semmi rosszra. Egészen a
házáig is követhettem volna, és mondhattam volna, hogy ott lakok
alatta, csak kinyitotta volna nekem az ajtót, nevetve a véletlen
egybeesésen. Ez persze most más. Most azt akarom, Keith vegye észre,
hogy követem. És fontos, hogy megtudtam: ártalmatlannak tűnök. Ami
azt jelenti, hogy nyugodtan leskelődhetek utána, nem fogja észrevenni
senki rajta kívül. Ha naponta kétszer elmegyek a háza előtt, ha
ugyanabban a pubban vacsorázunk, akkor sem. Sosem fenyegettem
semmivel, nincs bizonyítéka ellenem. Csak annyi a dolgom, hogy ott
legyek, ahol ő.
Keith rejteget valamit. Mégis, lehet, hogy nem ő ölte meg Rachelt.
Lehet, hogy csak kémkedett utána. És biztosan nem ő támadta meg
tizenöt évvel ezelőtt Snaith-ben. Talán három férfit keresek. Egyet, aki
megtámadta Snaith-ben, egy másikat, aki megfigyelte a szikláról, és egy
harmadikat, aki meggyilkolta.
Rachel márciusban ellátogatott a bristoli börtönbe, alig néhány
hónappal ezelőtt. Sosem adta fel a kutatást a támadója után. Az is lehet,
hogy megtalálta, és az az ember ölte meg. Tudom, hogyan kutatott
tizenöt évvel ezelőtt, és amit ő megtalált, azt még mindig meg lehet
találni.
Kijövök a Huntersből, átmegyek anyagért az újságoshoz. Tinédzser
korunkban órákat töltöttünk a rendőrségi tudósítások olvasgatásával, őt
kerestük, elolvastunk minden Snaith környéki esetet, közben hal alakú
gumicukrot rágcsáltunk. A fogam közé haraptam a halakat, és olvastam
egyik megerőszakolást a másik után. Mára a cukor szagától felfordul a
gyomrom.
Inkább több zacskó medvecukrot veszek és egy üveg ásványvizet.
Betelepedek a laptopommal az ágyba, szétszórom magam körül az
édességet, és nekilátok, hogy megkeressem Rachel támadóját.
Súlyos testi sértés, nemi erőszak, gyilkosság. Durván egy kör alakú
területen, a középpontban Snaith-szel, kiterjesztve Leedsre, Yorkra és
Hullra, meg a közbenső falvakra. Ahogy olvasni kezdek, az adrenalin
átveszi az irányítást. Emlékszem erre. Mindkettőnknek kivörösödött az
ajkunk, a hátunk meggörbült, a lábunkat magunk alá húztuk.
Megváltoztak a tudósítások tizenöt év alatt. Több az anyag, több a
fotó. Gyorsan haladok a sztorikkal, hajt előre valami, ami hasonlít a
pánikra. Olyan ismerős. Azt hittem, megváltoztam, de talán a londoni
időszak kitérő volt csak, és vissza kellett térnem ide.
A nap végére tócsákba gyűlik az izzadság a karom alatt, és van egy
listám nevekkel. Az első Lee Barton, aki két napon belül megjelenik
Yorkban a bíróság előtt.
 23

– EZT VESZED FEL?

– Igen.
Rachelen rövidnadrág volt és kivágott, ujjatlan top, kilátszott a két melle
közti árok. Indultunk a buszhoz. A támadás éjszakája óta kitartott a
hőhullám. A telepünkön a házak mintha olvadó fagyitortaként kissé
összeroskadtak volna. Mind összedől majd előbb-utóbb, és a hőség,
úgy tűnt, felgyorsítja ezt a folyamatot. Hátizsákom pántja átnedvesedett
az izzadságtól. Beraktam egy plusz pulcsit Rachelnek, bár sosem volt
hajlandó felvenni, egyszer sem.
Nem tudtam, kinek a dolga lenne, hogy elmondja Rachelnek,
öltözzön szolidabban. A bírósági teremszolgának, a biztonsági őrnek.
De láthatóan senki sem strapálja magát.
Már hatszor jártunk a yorki bíróság épületében. Rachel hitt benne,
hogy nem ő volt az első, akit ez az ember megtámadott, és nem ő lesz
az utolsó sem. Úgy gondolta, egyszer elkapják, és mi eljöttünk a
bíróságra, hogy őt keressük.
Ha megkérdezték, azt mondtuk, azért nézzük a pereket, mert majd
jogot akarunk tanulni Newcastle-ben.
– Én is! – mondta egyszer csak egy korunkbeli fiú. Rachel a padlót
bámulta, én a fiú felé fordultam. Olcsó, fényes öltönyt viselt csillogó
nyakkendővel. – De Durhamben.
– Hallottál érdekes esetekről? – ragyogott rám.
– Nem – feleltem. – Még nem.
Az őrök úgy tettek, mintha nem bámulnák Rachelt, mikor átestünk
a biztonsági ellenőrzésen, amíg hátat nem fordított nekik, és felemelte a
karját, hogy a női biztonsági őr végigtapogathassa. Mikor a nő
megkérte, hogy forduljon meg, Rachel mosolygott a sorban álló,
mozdulatlan férfiak látványán. A napsütésben a topján átsütő fény
kirajzolta a mellei közti háromszöget, megvillantva a ruha alatt
rejtőzködő bőrt.
Mikor végigmentünk a márványburkolatú folyosón, felhúztam egy
laza pulcsit és összefogtam hátul a hajam. Tudtam, miért vannak itt a
vádlottak, és tudtam, mit tettek.
A mai ellen az volt a vád, hogy követett egy lányt a vécébe egy
pubban, és megerőszakolta. Azt mondta, a lány beleegyezett, és
ártatlannak vallotta magát a bírósági meghallgatáson.
Nem ő volt, Rachel azonnal tudta, ahogy meglátta, de egyikünknek
sem jutott eszébe, hogy elmenjen. Az áldozat egy tizenöt éves lány volt.
A közönség galériája üres volt, minket leszámítva, és mikor a lány
kiment a pulpitushoz, úgy bámult ránk, mint aki abban reménykedik,
hogy felismer minket.
A per második napja volt. Nem tudtuk, mi történt az első napon,
úgyhogy azt sem tudtuk, miért néz ki ilyen kétségbeesettnek. A védelem
ügyvédje egyetlen egyszerű kérdéssel kezdte, miszerint hol volt az eset
napján, és kivel. Az ügyvéd a negyvenes éveiben járt, kerek fém
szemüveget viselt, ropogtatta a szavakat. A lány nevében is
megkönnyebbültem, hogy nem beszélt agresszíven az áldozattal, mint
más ügyvédek, vagy mint a nyomozók, akik eljöttek Rachelhez a
kórházba.

A lány remegett, azt hittem, azért, mert egy szobában van a

vádlottal, egy idősebb tinédzserrel, aki tudomást sem vett senkiről a
teremben, leszámítva az ügyvédjét meg a bírót.
Az ügyvéd mondott egy nevet és megkérdezte a lányt, ismeri-e a
fiút. Az azt felelte, hogy igen, barátok voltak.
– Küldtél neki fotókat magadról? – kérdezte emeltebb hangon.
– Igen – húzta össze magát a lány.
– Mi volt a képeken?
Rachel előrehajolt. Nem nézett az ügyvédre. A bírót figyelte
feszülten. Meg kell állítania. A bíró nyugodtan követte a lány és az
ügyvéd párbeszédét. Olyan sápadt volt, mintha egy réteg por vagy kréta
fedné az arcát.
 – Én vagyok rajtuk.
– És mit csinálsz a képeken?
Az esküdtszéket, úgy tűnt, érdekli a kérdés. Egyikük sem nézett
rosszallóan az ügyvédre. Csakis összpontosítást lehetett látni rajtuk,
buzgón igyekeztek számba venni az új információt.
A lány nem válaszolt.
– Meztelen vagy rajtuk?
– Igen.
– Miért küldtél neki ilyen képeket?
– Tetszett nekem.
Az ügyvéd egy hosszú pillanatig hallgatott, mintha a lánynak ez a
kinyilatkoztatása letaglózná. Aztán kiegyenesedett.
– Hány barátod volt eddig? – kérdezte, hangja magabiztos volt és
friss.
Még egy órát így folytatódott. Pár esküdt, úgy tűnt, kezdte kínosan
érezni magát, de a többség mintha belesüppedt volna a helytelenítésbe,
mint akik eldöntötték, miféle ez a lány. A bíró nem volt meglepve. Talán
ez aggasztott engem a legjobban. Úgy nézte, ahogy a középkorú férfi
kikérdez egy gyereket, hogy hányszor szexelt, hogy gyakran
maszturbál-e, és csinált-e topless képeket, hogy közben egy pillanatra
sem érezte kényelmetlenül magát. Biztosan folyton ez történik.
Az ügyész képeket mutatott, a kórházban készültek a lány sebes
csuklójáról és lábáról, de az esküdtek arcán nem láttam részvétet. A
védekezés közben szerzett sérülések még nem jelentik, hogy a lány nem
egyezett bele, vitázott az ügyvéd. Lehet, hogy csak durva szex volt.
Nem beszéltünk Rachellel, mikor eljöttünk a bíróságról. A vádlottat
ártatlannak nyilvánították. Később megpróbáltuk megkeresni a lányt, de
a nevét kicsillagozták a bírósági papírokból, kiskorú volt.
Aznap este némán mentünk haza. Az ég még világos volt az árnyas
fák és a villanydrótok felett. A levegő lágy volt és balzsamos. Az út
mellett magasra nőtt a turbolya.
– Nem bírom egyedül folytatni, ha elmész – mondtam Rachelnek.
Szeptemberben készült Manchesterbe, nővériskolába.
– Miért nem?
 – Túl elfoglalt leszek. Tanulnom kell az érettségire. Rachel nem
nézett rám.
 24

MARLOW FŐUTCÁJÁN, AZ EGYIK FESTETT faépületben működik a

könyvtár. Nálam maradt Rachel olvasójegye, amióta utoljára elkértem
tőle, és ki akartam venni valamit, amivel elüthetem az időt éjjel a
Huntersben. Találomra pakolom a könyveket. A szerető. Baltazár.
Lear király.
„Ó, akkor öld, öld, öld, öld, öld!”{2}
Valami ilyesmi. Tovább húzogatom ki a könyveket, de nem értem
egyiket sem, még azokat sem, amiket már olvastam. A mondatok nem
kapcsolódnak össze. Felmegyek a keskeny lépcsőn a
gyermekrészlegbe, és választok egy gyönyörűen illusztrált, német
mesekönyvet.
– Két könyv van kint önnél – jegyzi meg a könyvtáros, amikor
kiíratom a könyveket. Fiatal, fekete hajú srác, kerek szemüveget hord.
Nem Marlow-ban lakik, láttam már, ahogy az oxfordi buszra várt
ölében a táskájával.
– Mik?
– Egy Nesbo meg egy Läckberg. – A fiú vár. Rachel utolsó
könyvei. – Meg szeretné újítani?
– Igen – mondom. – Legyen szíves.
A könyvtár után Abingdonba hajtok. A kapitányság folyosóján egy
plakát a korai nyugdíjazást hirdeti, azt nézegetem meg a
mesekönyvemet.
– Miért nem megy nyugdíjba? – kérdezem Morettitől.
– Á, észrevette a korai önkéntes nyugdíjba vonulási programot. –
Várok. Moretti leveszi a szemüvegét, megdörzsöli a szemhéját. – Ez
bonyolult – közli végül.
– Van egy háza Whitstable-ben.
– Egy kunyhóm – helyesbít.
 Próbálom elképzelni, ahogy horgászik, sárga gumicsizmában, és
egy csónakot kormányoz a sziklák között.
– Nem találtunk Martin nevű embert a kórházban – közli. – Biztos
benne, hogy Rachel így említette?
– Azt mondta, egy barátja a kórházból. Nem találtak egyáltalán
senkit? Ez nem gyakori név?
– Senkit, aki kapcsolatban lett volna vele. Senkit sem hívnak
Martinnak az ott dolgozók vagy Rachel páciensei közül. Mit mondott
pontosan?
– Hogy le kell tennie a telefont. Mert találkozik egy Martin nevű
barátjával a kórházból.
– Mikor volt ez?
– Vasárnap este.
– És hova beszélték meg a találkozót?
– Nem tudom.
– Kocsival ment vagy gyalog?
– Nem mondta.
– Nora, korábban maga mondta, hogy vacsorázni mentek. Miből
gondolta ezt?
– Csak az időpontból. Fél hat lehetett vagy valami ilyesmi.
– Az a helyzet – folytatja Moretti –, hogy megnéztük Rachel
telefonját és e-mailjeit. Nem volt a híváslistájában, sem az üzenetek
vagy az ismeretlen számok között semmiféle Martin. Valószínűleg
szóban állapodott meg vele a találkozóról.
– Ez furcsa?
– Maga jobban tudja. Általában hogyan beszélte meg Rachel a
találkozóit?
– Sms-ben – válaszolom. – És mivel folyton elkésett, mindig
küldött még egy sms-t, és bocsánatot kért a késésért. Lakik Martin
nevű ember ebben a városban?
– Igen, de kilencéves. – Moretti felemeli a nyakkendője végét és
betűri a semmibe. – Az apja megkérdezte, maga hol lakik.
– Megmondta neki?
– Nem. Egy hostelben van Blackpoolban. Megadjam a számát?
 – Ne! Elmondta neki, hogy Rachelnek volt egy háza?
– Így nem.
Lehet, hogy apánk be akarna költözni. Lehet, hogy már ott is lenne,
használná Rachel dolgait, Rachel kisugárzását leváltaná az övé. Az egyik
rehabilitáción, évekkel ezelőtt, megkértek, hogy vigyem el a cuccait.
Három vékony táskát. Mikor visszaértem a lakásomba, kiderült, hogy
drótvállfák vannak benne, papír és egy merev, szakadt farmer. Ez volt
minden vagyona.
Többnyire nem törődött velünk gyerekkorunkban. Ivott akkoriban
is, bár volt, hogy munkát kapott egy-egy építkezésen és elfogadható
állapotokat tartott a házban. Nem sokkal azután, hogy eljöttünk
otthonról, elvesztette a házat, elkezdett többet inni és többet lógni a
haverokkal. Nem tudom, mitől lett rosszabb, valami esemény váltotta ki,
vagy csak belefáradt az évek során a küzdelembe, hogy valahogy
elboldoguljon.
Régebben próbáltuk megmenteni. Megjelentünk ketten a hulli
házban vagy a leedsi helyén. Ahogy dolgozni kezdett, Rachel
rendszeresen pénzt küldött neki. Nem segített semmi, és szégyenkezve,
de abbahagytuk a próbálkozást.
Moretti azt mondja, nem adta meg neki Rachel címét, és még egy
órát beszélünk.
– Miért ért véget a kapcsolata? – kérdezi tőlem.
– Megcsalt.
– És mikor lett vége?
– Májusban.
Nem érzem furcsának, hogy megkérdezi. De nyomozati munkának
sem tűnik. Beszéltünk előtte az aktualitásokról, egy londoni politikai
botrányról az volt az érzésem, eddig senkivel sem tudta megtárgyalni, és
így szeretné feldolgozni. A Whitehall-botránynak nyilván nem volt semmi
köze az esethez. Még mindig hiányzik Liam. Minden egyes nap
győzelem, mikor nem gondolok rá.
– Ki volt a másik nő?
– Nem tudta, hogy hívják. Manchesterbe utazott munkaügyben,
egy bárban találkoztak. Nem folytatták utána.
 – Hogy jött rá?
– Találtam egy fekete csipkebugyit a táskájában. Biztos
összekeverték a ruháikat, mikor Liam eljött a szállodából. Tudtam, hogy
nem az enyém, még csak nem is hallottam sosem erről a márkáról –
feleltem. Drága csipke volt, leheletfinom, szinte pókhálószerű.
 25

EGY PADON VÁROK, UGYANAZON a yorki bíróságon. Nem változott

semmi tizenöt év alatt. Őrök, ügyészek, ügyvédek, tanúk mennek el
előttem. Senki sem kérdezi, miért vagyok itt. Átlátszó
igazságszolgáltatás, ezt mondják, bár a mottó francia, és majdnem
minden bíró Oxbridge-ben végzett. Dieu et mon droit {3} Csak azért
tudom, mit jelent, mert utánanéztem.
A bírósági teremőr Lee Bartont szólítja. Fent ülök le, a galérián,
ahonnan csak egy középkorú nő nézi a tárgyalást. Nyílik az ajtó, bejön
az esküdtszék, már az arcukra telepedett a szokott kifejezés: merev,
távoli, mintha ez biztosítaná, hogy alkalmasak a felelősségteljes
feladatra.
Egy törvényszolga bekíséri a vádlottat. Előrehajolok, a torkom
elszorul. Lehet, hogy ez az ember támadta meg Rachelt Snaith-ben.
Barna haj, keskeny arc. Innen fentről nem tudom megbecsülni a
magasságát. A tömeget pásztázza, elsiklik felettem a tekintete.
Összemosolyognak a galérián ülő másik nővel. Az anyja, gondolom.
Az ügyész és az ügyvéd is nő. Mindkettő negyvenesnek néz ki,
fürge és elegáns. Gyorsan beszélnek, de sosem annyira gyorsan, hogy
az esküdtek ne értsék, hangjukban sürgetés bujkál. Megállapítom, hogy
mind a két nő szimpatikus nekem, eszembe jut, vajon hova mennek a
tárgyalási nap után, vissza az irodájukba, vagy inkább megisznak valamit
a kollégáikkal.
Szívesebben nézném őket, de ráveszem magam, hogy Lee-t
tanulmányozzam. Azzal vádolják, hogy egy autóemelővel bántalmazott
egy nőt. Lehet, hogy Rachel olvasott erről és meglátogatta a férfit. A
tárgyalásig óvadék ellenében szabadlábra helyezték, kint volt Rachel
meggyilkolásakor.
A védelem ügyvédje egy tanút kérdez ki, egy katonatisztet, aki
kiképezte Lee-t. Lee vérmérsékletéről beszélnek, az egyéniségéről, a
katonaként és a határőrként végzett munkájáról.
– Mettől meddig szolgált a vádlott a hadseregnél? – kérdezi a
védő.
– 1996-tól 1999-ig a Yorkshire hadtestnél teljesített szolgálatot,
majd 2000-ig Tortolán, a brit Virgin-szigeteken volt határőr.
Külföldön volt, mikor Rachelt megtámadták. A pad támlájára
roskadok, a szememet dörzsölöm.
A szünetben a galérián ülő másik nőt ott találom az épület előtt,
dohányzik. Tüzet kérek, bemutatkozom.
– Caitlin vagyok, Alex barátnője. Alexnak dolgoznia kellett menni,
megkért, hogy jöjjek el, és meséljem el, mi történt.
Mindig meglep, milyen könnyen visszajön a régi kiejtésem, mintha
egész idő alatt ott várakozott volna, épülgetve, egyre erősödve. A nő
elgondolkodva bólint. Nem tudom eldönteni, sikeres tipp volt-e az Alex
név, de ha a fia nem is ismert egyetlen Alexet sem, a nőnek akkor is
máshol járnak a gondolatai, nem kérdezget.
– Nem is tudtam, hogy Lee a Virgin-szigeteken szolgált –
folytatom. A nő a nedves körforgalmat bámulja. Fölöttünk oszlopok
derengenek. – Gyakran látogatott haza?
– Nem – feleli. – Csak egyszer, karácsonykor.
Miután visszamegy az épületbe, elnyomom a cigimet és kidobom a
foltos oszlopok közé az esőbe. A bíróság épületének tetején egy szobor
áll: egy letakart szemű nő kardot és mérleget tart a kezében. A szemére
tett kendőtől úgy fest, mintha kivégzésre várna.
 26

AHOGY VISSZAÉREK YORKBÓL, MEGLÁTOM AZ újságírónőt: ott ül a

Hunters bárjában. Elsietek a nyitott ajtó előtt, hallom a recsegést magam
mögött, ahogy Sarah lemászik a székéről és utánam jön az előtérbe.
– Egy pohár bor? – kérdezi.
Elindulok felfelé a lépcsőn.
– Nora, nyolc évig dolgoztam törvényszéki tudósítóként az Old
Bailey-n. Rendőrségi nyomozások százait láttam, ahogy bíróság elé
kerültek. Segíthetek.
Lejövök a lépcsőn, bemegyek vele a bárba.
–Kamerán kívül, nem írom meg – közli. – Kérdezz bármit, amit
szeretnél!
– Mi szokott történni az áldozatok családjával?
– Ha gyerek volt az áldozat, a szülők elválnak. Akkor is, ha az a
gyerek már felnőtt. Gyakran adósságba keverednek. Nehéz megtartani
a munkahelyet ilyenkor, főleg az elején. Ha házastárs hal meg, a partner
gyakran újraházasodik, ha nem, akkor magas lesz a korai halál
kockázata.
Sarah rám néz.
– A testvérek általában felépülnek belőle. Nem ugyanaz, mintha
valaki a gyerekét veszíti el.
– Ha lesz per, beszélhetek vele?
– Mondjuk. Közeli hozzátartozóként nyilatkozatot tehetsz, de a
vádlott nem kötelezhető semmiféle válaszra. Ha börtönbe kerül,
meglátogathatod, feltéve, hogy beleegyezik.
Sarah rendel egy pohár bort. Vörös rúzst kent fel, kámzsanyakú
pulóvert visel. A lábánál egy kampóról bőrtáska lóg, benne egy piros sál
japán kapu mintával és egy fekete notesz.
– Keith Denton ott volt a házában aznap reggel.
 – Tudom. Utánanéztem Dentonnak – feleli. – Nem volt soha
rendőrségi ügye. Mindenki, akivel beszéltem itt, rajong érte.
Intek a pultosnak, egy whiskyt rendelek. Sarah igazat mond. Ha
talált volna bármilyen sötét titkot, az már nyilvános lenne.
– Mikor áll le a rendőrség a kereséssel?
– A Thames Valley nyomozati iroda azt állítja, addig dolgoznak egy
eseten, amíg új bizonyítékok bukkannak fel. De ez nem igaz, hiszen
bármilyen, Rachelt érintő információ bizonyítéknak tekinthető. Igazából
akkor állnak le, ha túl sok az új ügyük.
– Az meddig tarthat?
Olyan kevés bűneset történik errefelé, hogy arra számítok,
hónapokig vagy talán egy évig.
– Ebben a körzetben nem sokáig. Mostantól már bármikor
bekövetkezhet.
– Micsoda?
Összesen négy gyilkosság történt tavaly a körzetben, emlékszem,
ezt olvastam a Rachelről szóló cikkben.
– Hozzájuk tartozik az összes gyilkosság, emberölés, nemi erőszak,
eltűnt személyek, súlyos testi sértések és a kiskorúak bántalmazása.
Több esetük van, mint az ember gondolná.
– És újra előveszik?
– Igen, ha hasonló történik a környéken, vagy ha valaki vallomást
tesz. Vagy az ellenőrző csoportból beszállhat valaki, de nekik ügyek
százait kell átnézniük.
Csendben ülünk, Sarah a karkötőjét igazgatja.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg.
Bólintok, bár az újságírónő távolinak tűnik, ahogy a bár maga is.
Mostantól bármikor. Aztán meglátom Sarah arckifejezését. El fogja
mondani, szerinte ki tette.
– Hol van a kutya? – kérdezi.
– Hogy mi?
– A helyiek közül sokan említették, hogy egy kutyával látták
Rachelt. Hol van?
– Elszökött.
 Sarah bólint, a borát kortyolgatja.
– Mikor?
– Aznap, amikor megölték Rachelt. Aki tette, nyilván nyitva hagyta
az ajtót, és a kutya elszökött.
A német juhászok nem szöknek el. Sarah nem mondja ki, és
igyekszik, nehogy diadalmasnak tűnjön, de közelebb került valamihez,
bármi legyen is az, amit akar. Nem tudom magát felkészíteni arra,
mondta Moretti, ha ebből országos hír lenne.
 27

MEGHÍVOM MAGAM REGGELIZNI a Molnárba. Csak eljátszottam

Rachelnek, hogy a Kacsa és Here jobban tetszik. Parmezános lepényt
rendelek és kávét, közben magamban Rachellel vitatkozók. Nem
akarok babot, virslit meg neszkávét, mondom neki. Csóró vagy,
mondaná erre, és ezt eszik a csórók.
– Felkapaszkodtál – állapította meg, mikor tizennyolc-éves
koromban eltűnt a yorkshire-i kiejtésem, és tényleg így volt, de
szükségem is volt a változásra. Azon a nyáron apánk teljesen szétesett,
és mire elkerültem az egyetemre, tombolt bennem a harag és
megváltoztattam a kiejtésem, ahogy a lábam haraptam volna le, ha
csapdába esek. Mindig, ha meghallottam a menő, monoton kiejtésem,
ezt gondoltam: eljöttem, elkerültem onnan.
Nem volt nehéz. A legtöbben, akikkel együtt jártam egyetemre, a
szinte semmilyen térséghez sem köthető, elsajátított kiejtéssel beszéltek.
Rachel megtartotta a yorkshire-i kiejtést azután is, hogy délre költözött,
de csodálatos beszédhangja volt, mély és rekedtes.
Próbálok nem gondolni az újságírónővel folytatott beszélgetésre,
megbántam már mindent, amit mondtam neki. Ha kicsit tovább
kotornék a múltbeli tetteimben, a megbánás akár meg is ölhetne.
Azt mondtam Rachelnek, egy korábbi vonattal jövök. Munka után
el kellett volna érnem az 1.50-es vonatot a Paddingtonon, de ehelyett
2.50-kor jöttem el Londonból. Ebédeltem. Lazacos pitét fehérborral.
Az étel és az ital gondolata letaglóz. Akkor dekadensnek éreztem.
Tegnap este azt kellett volna mondanom, hogy Rachel egyik barátja
elvitte a kutyát. El kellett volna olvasnom Sarah noteszét, amikor vécére
ment, és nem kellett volna rákérdeznem Keith Dentonra. Rachelnek ez
jobban menne. Ő türelmes lenne és ravasz.
A tulajdonos pirítóst hoz és lekvárt, meg a pitét, hozzá francia
kávét. Elnézem az asztalom meg az egész helyiséget. Ezért tetszik
nekem jobban a Molnár. A pite ropogós es ízletes. A pulton élénk
rózsaszín rebarbarakötegek hevernek. Nyaranta rózsaszín-fehér csíkos
vadrebarbara nő a Boar Lane mentén. Kinyitom a német mesekönyvet.
A „Hat hattyú” című mesében egy lány bátyjait hattyúvá változtatják
hat évre. Ha a lány felnevet vagy megszólal, örökké hattyúk maradnak.
Inget varr nekik és nem beszél, még akkor sem, amikor megvádolják,
hogy megölte a gyerekeit. A hatodik év legutolsó napján a hattyúk
odarepülnek a lányhoz. Ő rájuk dobja az ingeket, mire visszaváltoznak
emberekké. Volt egy kép is a hatodik fivérről. A lány nem végzett
időben az ing ujjával, úgyhogy a testvérének hattyúszárnya volt az egyik
karja helyett.
Martha hív, kint beszélek vele, a sárga napellenző alatt.
– Mit csinálsz, hogy telik a napod, milyen a napi rutin? – kérdezi.
Öt nap telt el a temetés óta.
– Nincs napi rutin – felelem.
– De mit csinálsz ott mindennap? Mivel töltöd az időt? A
napellenzőt bámulom, áttetsző, ragyog a napfényben.
Nem akarok még Keithről beszélni Marthának.
– Kutatok. Rachel még mindig kereste a támadóját, és én
folytatom, ahol ő abbahagyta.
– És hasznos?
– Nem tudom.
– Szerinted mit gondol a rendőrség arról, hogy ott maradtál?
– Azt akarják, hogy maradjak a környéken. Gyakran beszélünk.
– Telefonon? – kérdezi, és aztán, nem is várva a válaszra, folytatja.
– Hányszor hallgattak ki eddig?
– Háromszor vagy négyszer, bent a kapitányságon. Beszéltünk
párszor telefonon, de az nem kihallgatás.
– Miről beszéltetek?
– A nyomozásról.
– Tudod, hogy nem ez a normális ügymenet, ugye? Ki kell
rendelniük melléd egy családtagokkal foglalkozó összekötőt.
– Van.
 Egy nő hagyott egy üzenetet egy nappal azután, hogy megtörtént,
de sosem hívtam vissza.
– A nyomozást vezető detektív általában nem tájékozatja a
családtagokat a nyomozás állásáról.
– Ezt honnan tudod?
– Mindenki tudja. Gyanúsítottként hallgattak ki, felhívták a
figyelmed a jogaidra?
– Nem.
– Nora, szerinted azért szánnak rád ennyi időt, mert rokonszenves
vagy nekik? Vagy gyanúsítanak, vagy azt hiszik, tudsz valamit, amit nem
mondasz el nekik.
– Nem vagyok gyanúsított. Rachelről akarnak információt, kell az
áldozati profilhoz. – Az utca túloldalát nézem, a Hunters fekete
spalettáit. – És látni akarom, nem tesz-e bárki bármi furcsát itt a
városban. Az, hogy itt vagyok, talán idegesebbé teszi.
– Ha ott van – mutat rá Martha. – És az a legvalószínűbb, hogy
nincs.
– Miért mondod ezt?
– Nem lehetsz biztos benne, hogy Rachel ismerte.
– Megölte a kutyáját. Miért ölte volna meg, ha nem azért, mert meg
akarta büntetni Rachelt?
– Nem tudom – feleli Martha, és én hallom a hangján, hogy sír, de
leplezni próbálja. – Mondjuk, mert őrült. Eléggé olyannak tűnik, aki
elvesztette az eszét.

Még csak fél tizenegyre jár, mikor visszaérek a szobámba. Olyan sok a
dolgom. Ki kell ürítenem Rachel házát. El kell intéznem a jelzálogot és
rendbe kell tennem a számlákat. Köszönőlevelet kell írnom azoknak,
akik csokrokat és koszorúkat küldtek a temetésre. Pénzt kell keresnem.
Új hitelszámlát kell nyitnom, mielőtt a kártyám eléri a limitet. Beszélnem
kell egy pszichológussal, vagy valakivel az áldozatokat támogató
szervezettől. Martha küldött egy listát az áldozatok családtagjainak
csoportjairól. Van egy Oxfordban, meg kell tudnom, mikor tartják a
találkozókat De inkább úgy döntök, kimegyek sétálni az akvaduktra.
Ahogy a csizmám veszem, kis halom fehér port látok a ko mód mellett.
Két nagyobb darab is van benne, felismerem a kancsó fülét meg egy
másik darabját, ott volt a komód tetején. Valamikor az éjjel nyilván
levertem. Egyáltalán nem emlékszem semmire. Régebben alva jártam,
abban az évben, mikor Rachel elment otthonról és én még ott maradtam
apával Snaith-ben. Eltűnődtem, vajon még milyen változásokról nem
tudok.
 28

RÁVETTEM MAGAM, HOGY NE MENJEK el Keith háza előtt. Már

kétszer megtettem ma, az akvadukt előtt és után. Nem olyan a háza,
mint gondoltam. Azt hittem, olyan helyen lakik, mint a mi valamikori
otthonunk, egy háború után épített, kis vakolt dobozban. De nem, a
Bray Lane tizenegy egy zsindelyes faház, kagylóformájú, halványzöldre
festett zsindelyekkel. Olyan, mintha egy dán vagy svéd kikötőben állna.
Nehezemre esik, hogy lassan menjek. Ha Keith valaha
meggyanúsítana, hogy követem, biztosnak kell lennem abban, hogy ő
tűnik majd őrültnek és mániásnak. Minden mozgásomnak
természetesnek kell látszania, hogy csak annak tűnjön fel, akinek vaj
van a fején.
Úgy döntök, elmegyek a marlow-i boltba, ott legalább van esélyem
összefutni vele. És hasznos is. Nem engedhetek meg magamnak több
vendéglőzést vagy akár büfét, és szerintem meg tudom beszélni a
Huntersben a lánnyal, hogy hadd tegyek be pár dolgot az étterem
hűtőjébe.
Azóta nem mentem vásárolni. Emlékszem, elmentem pár hete a
kilburni Tescóba, az összes többi emberrel egyszerre, akik szintén
éhesek voltak és épp végeztek a munkával – mind a vacsorához
vásárolt be meg vett valami kis jutalmat, amiért végigcsinálta a napot.
Egy nő a karomra teszi a kezét. Lenézek a tésztásdobozokról, épp
azon tűnődtem, vajon megengedné-e a lány a Huntersben, hogy
használjam a tűzhelyt. A nőnek hosszú, sima haja van, zöld
vadászkabátot visel. Felismerem, láttam már, mikor az akvadukton
sétáltunk. Van két megtermett újfundlandija.
Próbálom felidézni a nevét. Valami lágy, esős, London környéki.
Talán Tamsin? Egyszer megkérdeztem Rachelt, mit gondol róla.
– Olyan friss – mondtam. – És… természetbe passzoló. – Arra
gondoltam, hogy „virágzó”, de Rachelnek nem akartam ilyesmit
mondani.
– Természetes, persze – horkant fel Rachel. – Inkább kőgazdag.
Elmesélte, hogy a nőnek három gyereke van, és abban a György
korabeli házban lakik, amelyik valamennyire látszódik az akvaduktról is,
a sűrű sövény mögött.
A nő lenéz a kosaramra, és már érzem, ahogy enyhül a szorítás,
mintha felsóhajtanék. Pontosan erre van szükségem. Át fog hívni
vacsorára. Talán végül majd azt javasolja, hogy inkább lakjak náluk, ne
a Huntersben. Hasznossá tehetném magam. Vigyáznék a gyerekekre,
megsétáltatnám a kutyákat. Rendben tartanám a kertet is persze. A
hitelkártya-fedezet felett érzett aggodalmam eltűnne. Emlékszem, ahogy
a sövényen túlra kémleltem a nő háza felé pár hete, és almafákat láttam,
teli aranyló almákkal.
– Remélem, gyorsan megtalálják – szólal meg a nő. – Kész
vagyok, hogy éjszakánként rettegnem kell a saját házamban. Szerinted
még abból az időből ismerhette, amikor Hullban élt?
– Rachel sosem élt Hullban.
Úgy néz rám, mintha hazudnék.
– Akkor honnan is jött?
Felismerem a hangot. Ezt használják a londoni ügyfeleim, ha
valamelyik növény elpusztul a kertjükben vagy kidönti a vihar, és épp
megkérnek, ugyan emlékeztessem már őket, mennyit fizettek érte.
– Snaith-ben nőttünk fel.
– Az közel van Hullhoz, ugye?
Egy doboz csokis kekszet hajítok a kosaram tetejére.
– És miért retteg éjszaka? – kérdezem.
– Mert...
– Délután négykor halt meg, te ostoba liba – közlöm.
Kikerülöm és a kasszához viszem a kosaram. Nem védte meg
egyikőtök sem, gondolom magamban, miközben otthagyom a nőt és
végigmegyek a sorok között. Talán az egyikőtök tette, és senki sem
vette észre közületek, hagytátok, hogy megtörténjen.
A konyhaajtót zárva találom, és a recepciós lány nincs sem a pultban,
sem fent a padlásszobájában. Minden ajtó felett megnézem, hátha ott
tartják a kulcsot. Be kell raknom a hűtőbe, amit vásároltam, és vacsorát
akarok főzni.
A zacskó a karomba vág, éhes vagyok és szédülök. Végül kinyitom
a hátsó ajtót, leteszem a tejet, a tojást meg a sajtot a kőre. Nincs
nagyon hideg, de éjjel fagyni fog.
Vajon jó még a tej, ha megfagy? Nem merem visszavinni, amit
vásároltam, de nincs több pénzem, és tíz fontot fizettem. Csak nézem az
ételt és egyszerre túl soknak érzem ezeket az abszurd problémákat még
a fájdalmon túl, belezokogok a számba tömött dzsekimbe.
Ahelyett, hogy tésztát főznék a Hunters hatalmas, félhomályos
konyhájában, és legalább árnyalatnyit normálisnak érezném magam,
whiskyt iszom az ágyban és próbálok korán elaludni.
A kínai és a Fish and Chips már zárva, és én azon tűnődöm, mit
ehettem volna, ha nem vagyok ilyen idióta. Wonton levest. Kínai
palacsintát szilvaszósszal. Hagymás gombócot.
Annyira elfáradtam. Ha a nyomozók most hívnának, és azt
mondanák, hogy „úgy gondoljuk, reménytelen, leálltunk a kereséssel”,
azt hiszem, megkönnyebbülnék.
 29

REGGEL ELAUTÓZOK A BRISTOL ROAD- I benzinkút kávézójába,

néhány kilométerre Marlow-tól. Úgy fest, mint akármelyik másik
benzinkút, csak az a különbség, hogy itt szuper a konyha. Egyszer
megkérdeztem Racheltől, miért, annyit lelelt, hogy „Anders”, és egy
fehér szakácsruhát és -sapkát viselő férfira mutatott. Nem maradt
semmi ennivalóm a Huntersben. A tej megfagyott éjjel és kifeszítette a
palackot. Még nem takarítottam fel.
Nedves táj terül el az út mindkét oldalán. Itt történt a baleset,
amelyről Rachel mesélt, Callum és a barátnője, Louise ültek a kocsiban.
A lány a kávézóban dolgozott, Callum valószínűleg érte jött.
Elmegyek egy kicsi, fehér kereszt mellett, és hamarosan letérek az
útról. ESSO benzinkút, a jelük, vörös betűs, kör alakú lógójuk az üres
táj fölé magasodik. Eltűnődök, vajon Louise még itt dolgozik-e. Rachel
azt mondta, hasonlít rám.
Felnevetek, mikor meglátom Louise-t. Tényleg hasonlítunk. Laza,
boldog hullámban tölt el az ismerősség érzése, figyelmeztetnem kell
magam, hogy ne rohanjak oda hozzá. Vállig érő, barna haja van, erős,
széles arccsontja. Még úgy is mozog, mint én, gyorsan és idegesen, és
kicsit kifelé csámpázva jár.
Miután leültem, Louise kimegy dohányozni. Ahogy a cigijét szívja,
egyik karjával átfogja a hasát, a másik könyökével a csuklóján
egyensúlyoz. Olyan huszonöt évesnek néz ki. A hüvelykujjával a száját
kaparja, miközben a füst elterül fölötte.
Mikor meglát, azt hiszem, ő is észreveszi a hasonlóságot. A szeme
ráncokba keskenyedik, a száját oldalra húzza, mintha alig bírná
visszafogni magát, hogy ne mutasson rá. Sötétkék blúz és fekete
vászonszoknya van rajta, fölötte kötény.
– Mit hozhatok? – kérdezi.
– Kávét és dán palacsintagombócot kérek.
 Mosolyog, elveszi tőlem az étlapot. Mikor pár perc múlva leteszi
elém a csészét meg a kistányért, látom a csuklóját és az alkarját az
ablakon beáramló éles fényben. Vörös foltok vannak a karján, mintha
cigarettanyomok lennének, bár azt olvastam, csavarhúzóval is lehet ilyen
nyomot hagyni. A melle meg a nyaka is csupa seb vagy égésnyom,
halvány, hullámos vonalak futnak végig rajta. Az egyik füle lefelé áll. Pár
ujja a jobb kezén merev és göcsörtös, mintha egyszer már eltört volna.
Többé nem kell rejtegetnie a sebeit. Mindenki azt fogja feltételezni,
hogy a balesetben sérült meg.
– Veri azt a lányt – mondta Rachel. – Mikor bejöttek a baleset
után, mindketten rossz állapotban voltak, de Louise nem az ütközéstől
sérült meg. Ahhoz túl régiek voltak a sebek. Callum volt.

Aznap este pár férfi ül a Kacsa és Herében. Biztos valami zártkörű bulit
tartanak, már jócskán elmúlt a záróra. A benti férfiak a pultnál nevetnek.
Az egyikük a tenyerébe támasztja az arcát. Mellette Keith rázza a fejét
és egy üveget emel a szájához.
Leülök egy padra a jogi iroda előtt, szemben a pub-bal, és
lehámozom a cigarettásdobozról a műanyag fóliát. A gyufa köré
görbítem a tenyerem, és rágyújtok. Aztán előveszem a telefonom és
föléhajolok, dohányzom. Hosszasan nem engedem magamnak, hogy
felnézzek, és mikor megteszem, látom, hogy Keith engem bámul az
ablakon át.
Az arca semmitmondó, a szája elnyílt. Nem nézek a szemébe. A
bankomat hívom, és a fülemhez tartom a telefont, még mindig
előrehajolva, még mindig az égő cigarettával a kezemben. Mikor megint
felnézek, a Keith mellett ülő férfi is engem néz. Vállat von épp és
visszafordul a pulthoz.
Pár perc múlva a bakancsommal eltaposom a csikket és a közpark
felé indulok. A tiszafák úgy susognak, mintha hullámok zubognának át
rajtuk, várok alattuk, hátha utánam jön. A tiszafák felett a városháza
órája üt, a Salt Mill Lane-en megyek végig Callum emlékhelyéig.
Minden gyertya ég. Gyönyörű, árnyas kegyhely, a gyertyák fényében a
virágok körül vörös tócsák csillognak. Megint elolvasom a kártyákat,
de nem találok egyet sem Louise-tól.
Mikor visszaérek a Huntersbe, a bár nincs bezárva, odahúzok egy
fotelt az állomásra néző ablakhoz.
Tíz napot töltöttem itt júniusban. Akkor más volt a város. Olyan,
mintha elmentem volna a tengerpartra, bár messzebb esik a tengertől,
mint London. Mezítláb sétálgattam. Bicikliztem az utcákon.
Áfonyaszószt csináltam a fagylalthoz. Rachel többnyire dolgozott, de
mikor hazaért a kórházból, mindkettőnknek fehérbort töltött, és a
mezőn át kivittük a ház mögé vagy fel az akvaduktra.
Emlékszem, nevetett valamin, próbálta nem kilötykölni a bort,
ahogy Fennónak dobálta a botot. Zöldikék repkedtek a fák között.
Profilban láttam a kutyát, felemelte a mancsát, mint a középkori
egyszarvús falikárpiton, háttérben a hímzett erdővel. Emlékszem, arra
gondoltam, hogy ez nem a legújabb pillanata a történelemnek, hanem a
legrégebbi, hogy az idő nem vékonyodik, inkább vastagodik.
Könnyű rá gondolni. Minden egyes emlék egy újabbhoz
kapcsolódik, olyan, mintha nem is múlna az idő. Órákig ülök ott,
emlékezek, amíg kibírhatatlan szomorúsággal eltelve megérkeznek az
első ingázók, és a vágány mellett a sötétben várják a kora reggeli
londoni vonatot.
 30

ELAUTÓZOK A KÓRHÁZBA , Joanna Cole-hoz. Rachellel majdnem

minden műszakban együtt dolgoztak, talán Joanna tudja, kire gondolt
Rachel, amikor azt mondta, találkozik egy barátjával a kórházból.
A John Radcliffe kórház nincs messze Marlow-tól, Oxford
határában fekszik. Egyetemi klinika, a legjobb orvosi gárdával és
felszereltséggel. Mikor egyszer eljöttem ide hozzá, Rachel bedobott egy
ampullát egy zacskóba. Felírt valamit egy táblára, melyen egy szó állt,
közel a tetején futó élénk rózsaszín csíkhoz.
– Mit jelent ez a szín?
– Semmit. Altatást.
– Tényleg?
– Nem.
A traumatológiai osztály ajtaját bámulom, várom, hogy Rachel
kijöjjön, egyenruhája köré tekert télikabátban, homlokát ráncolva,
szeme alatt sötét karikákkal, hátrafogott hajjal. Volt egy bizonyos pad,
ahol ülni szeretett, a másik irányba nézett, nem a kórházra.
– Pont elég az, amit bent töltök – mondta.
Bár elmesélhetném neki, amit a Thames Valley rendőrség honlapján
olvastam: az a szabály, hogy jelentened kell, ha kincset találsz. Ez
nagyon tetszene neki, mert olyan, mintha folyton mindenki kincset
találna, és ha tényleg, akkor elég hülye lenne, hogy jelentse.
Vajon Rachel miről szeretne beszélgetni, ha itt lenne? Az utóbbi
időben az úszás érdekelte. Mintha arra jutott volna, olyan fáradt, hogy
azon az alvás már nem segíthet, csak az úszás.
Alig bírok megülni a helyemen. Ez nem napokkal ezelőtt megtörtént
eset, hanem mindig is várható volt, hogy megtörténik, az az ember
mindig és folyamatosan jön felfelé az úton.
Az osztály ajtaja kinyílik, Joanna meglát és odaint nekem. A fekete
kosztüm felett fehér orvosi köpenyt visel. Csak párszor találkoztunk, de
Rachel sokat mesélt róla. Joanna keresztbe teszi a lábát, hátradől a
pádon. A bejárat fölött világít a traumatológiai ellátás felirat.
– Letartóztattak már valakit? – kérdezi Joanna.
– Nem.
– Folyton arra gondolok, mit tennék vele, ha megtalálnám –
folytatja. – Nem lenne gyors.
Manchesterből jött, ismerős, megnyugtató a kiejtése, nem teljesen
olyan, mint Rachelé, de azért északi. Elmúlt negyven, Rachel egyszer azt
mondta, ha Joannára néz, látja, milyen lesz tíz év múlva.
– De ő orvos, nem ápolónő – jegyeztem meg, mire Rachel
hosszasan rám nézett.
– Dolgozik itt Martin nevű férfi? – kérdezem Joannától.
A homlokát ráncolja.
– A mi osztályunkon nem.
– Páciens?
– Nem jut az eszembe senki. Miért?
– Ezt a nevet említette nemrég, először hallottam. Azt mondta,
találkozik vele.
– Szólok, ha bármi eszembe jut – ígéri meg Joanna.
– Milyennek tűnt az utóbbi időben?
– Mint szokott. – Joanna a kórházat bámulja. – Rémségesen nehéz
nélküle. Mindenki más hülye vagy felvágós.
– És Helen?
– Felvágós.
Rachel tíz év múlva főnővér lett volna. Vajon itt maradt volna
Oxfordban, vagy inkább elment volna egy másik kórházba?
– Pár nappal ezelőtt eléggé kiborultunk. Elmeséltem neki a
viszonyomat, és ő meg elmondta, hogy tizenhét évesen megverték.
– Erről nem beszélt senkinek. Azt hiszem, még Stephennek sem
mondta el.
– Barátok voltunk – közli Joanna, az első szót hangsúlyozva.
– És hol voltatok? – kérdezem.
El akarom képzelni kettejüket. Boldoggá tesz a kép. Néha azon
aggódtam, hogy Rachel magányos, hogy az egész élete csak a munkáról
szól.
– A Pelikánban.
Joanna felsóhajt. Gondolom, ugyanúgy érzi magát, mint én,
ólmosan tompának. Egy repülő zúg el felettünk, felhők fölé rejtőzve.
– Miért mentetek a Pelikánba?
Munka után Rachel kizárólag a Fehér Szarvasba járt, a kórház
mellé.
– Rachel értem jött, amikor végzett. Én Oxfordban voltam már.
– Miért?
– Halottkémi szemlén.
– Mikor?
– Októberben.
– Biztos nehéz volt.
– Nem, már sokszor voltam. Mindig tartunk, ha valaki a kórházba
kerüléstől számított negyvennyolc órán belül meghal. A halottkém beszél
a tanúkkal és megállapítja a halál okát. Ha szerencsénk van, nyerünk
egy szabad délutánt.
A viszonyáról kérdezgetem, mert ki akarom színezni a képet, ahogy
ott ülnek ketten a Pelikánban. A fia úszóedzőjével jött össze.
Elmondatom vele, mit szólt Rachel. Joanna elmeséli, hogy jórészt
röhejesnek tartották, és én látom magam előtt Rachelt, ahogy az asztal
fölé hajtja sötét haját és nevet.

Négy öreg ütögeti a korongokat a falu pályáján, mikor visszaérek

Marlow-ba. Ha én túlságosan fáztam, Rachel a törzsközönséggel
játszott. Nem tudta mindnek a nevét, és azt mondta, ritkán elegyednek
szóba, de mikor az egyikük nyaralni ment, hozott Rachelnek egy kis
üveg ouzót.
– Miért hozott neked ouzót? – kérdeztem.
– Mert Görögországban volt – felelte.
Vajon az épp itt játszó négy öreg közül volt az egyik, aki hozta?
Nyolcvan felettinek tűnnek, úgyhogy kizárom őket a gyanúsítottak
listájáról. Valójában ez nem igazságos. Ki tudja, milyenek voltak
fiatalabb korukban.
 Nézem, ahogy a vörös korongokat lökdösik a pályán, és arra
gondolok, ismerték-e Rachelt, és ha igen, vajon mennyire. Emlékszem,
milyen zavarba jött Lewis múlt héten a közparkban. Rachel nem mondta
el nekem, hogy meglátogatta Andrew Healyt a börtönben. Nem mondta
el, hogy őrző-védő feladatokra kiképzett kutyát vett. Hagyta, hadd
tegyek úgy, mintha túl lennénk rajta.
 31

KÉT SZATYROT CIPELVE KILÉPEK a boltból. Többek között azt is

megbeszéltem a panzióban, hogy szabadon használhatom a konyhát.
Hópelyhek keringenek, de túl hidegnek tűnik az idő a havazáshoz.
Átteszem a szatyrokat a másik kezembe. A panzió bejáratánál
megfordulok, és ahogy vártam, Keith áll ott a kisbusza mellett, engem
néz.
Mögötte álltam a sorban. Elég lassan haladtunk. Úgy tűnt, egyre
idegesebb, de nem mehetett el, amikor meglátott, legalábbis mások előtt
nem tehetett ilyet. Az a helyzet, hogy hasonlítunk Rachellel.

Összeszedem a kutatásom eredményeit az ágyban a laptop fölé hajolva,

kivégezve egy zacskó medvecukrot. Újabb neveket írok a listához,
átválogatom, kihúzok párat, ha épp börtönben voltak a gyilkosság vagy
a tizenöt évvel ezelőtti támadás napján, csillagot teszek a kiemelt nevek
mellé, és aztán, több órányi kutatás után megtalálom Paul Wheelert.
Azért tartott eddig, mert hat évvel ezelőtt ítélték el és azóta nincs
róla semmi hír. Reggel hétkor megtámadt egy fiatal nőt Bramley-ben,
Leeds egyik városrészében. Ahogy elolvasom az első mondatot, égni
kezd a bőröm.
Olyan érzés meglátni a fotóját, mintha az eszembe jutna egy rég
elfeledett név, mintha mindvégig ismertem volna ezt az embert. Pontosan
úgy néz ki, ahogy Rachel leírta.
Kimászok az ágyból, a csapból iszom. Annyira fel akarom hívni
Rachelt, hogy megfogom a telefonom és kikeresem a nevét, pár
másodpercig megengedem magamnak, hogy elringasson az illúzió:
elmondhatnám neki, ha akarnám.
A támadás passzol a Rachellel történtekkel. Az áldozat idegen volt,
a támadás váratlan volt és brutális. Újabb két óra kutatással megtalálom
az áldozat nevét, a várost, ahol Paul élt, és az ügyvédjének a nevét.
Yorkban tárgyalták az ügyét és Wakefieldben töltötte a büntetését.
Felhívom az ügyvédet, üzenetet hagyok a telefonszámommal,
megkérem, hogy segítsen felvenni a kapcsolatot Paullal. Azt mondom,
Sarah Collier-nek hívnak, és a Telegraph-tól keresem. Pár óra múlva
cseng a telefonom.

Egy leedsi kávézóba beszéljük meg a találkozót. Meglep, hogy hajlandó

beszélni velem, bár nincs vesztenivalója. Már letöltötte a büntetését a
bramley-i támadásért. Ha még nem került volna bíróság elé az ügye,
vagy ha még börtönben ülne, a szabadlábra helyezésre várva, akkor
sosem ment volna bele, hogy találkozzunk.
A haját leborotválták. Korábban, a letartóztatáskor készült
képeken még hosszú volt. Még nem látott meg, hátralépek a bejárattól.
Nem mehetek a közelébe, amíg ilyen állapotban vagyok, ráveszem
magam, hogy várjak kint pár percet. Feltételesen helyezték szabadlábra.
Ismerem ennek a feltételeit, és hogy mi történik, ha nem tartja be az
előírásokat.
Mosolyog, mikor meglát. Ő az. Biztos vagyok benne. Egy
cukortartó áll az asztalon, legszívesebben kettétörném a szék peremén
és az arcába nyomnám.
– Jó napot, Paul! – szólalok meg. – Köszönöm, hogy találkozott
velem.
Sarah Collier-t utánzom. Fürgén beszélek, ahogy ő, mozdulataim
határozottak és erőteljesek. Kihozzák a kávém, egyszer a csésze
széléhez ütöm a kanalam, majd leteszem a kistányérra.
– Egy cikket írok a Telegraph-nak, amely önt is érintheti. Azt
hiszem, tévedés történt a bírósági eljárás során.
Nagyon nagy megerőltetésembe kerül, hogy tisztán és közömbös
hangon beszéljek. Ha csak egyetlen másodpercig nem uralkodok az
arcvonásaimon, minden széttörik, és én elmondom, milyen büntetést
tervezek neki.
Visszabámul rám, jól szórakozik, azt hiszem, nem tévesztette meg
az álca, de valószínűleg ezt csinálja minden nővel – legyen az újságíró,
ügyvéd vagy bíró –, lemeztelenít a tekintete, ahogy méricskél. Nem veri
át a nők tartózkodása vagy hozzáértése. Tudja, milyenek. Tudja, hogy
festenek, milyen hangokat adnak ki, ha félnek.
Engedem, hadd üljenek ki az érzéseim az arcomra, megmutatom a
nemtetszésem, ahogy egy valódi újságíró tenné. Egy pillanatra őszintén
nézünk egymásra, aztán intek a pincérnek, és rendelek egy
péksüteményt. Előre kitervelt gesztus. Nem félek tőle annyira, hogy ne
egyek előtte.
– Kér valamit?
– Nem – feleli, én meg őt tanulmányozom.
Bántottad a nővéremet? Megölted? A bramley-i nőre gondolok.
Mindkét válla kiugrott a helyéről, mire ez az ember végzett vele.
– Hallott már Anna Cartwrightról? – kérdezem.
– Nem.
– Törvényszéki kórboncnok az Egyesült Államokban. Pár évvel
ezelőtt lebukott, bizonyítékokat fabrikált. Több ezer ítélethez használták
a munkáit, most mindet újra kell tárgyalni. Azt hiszem, valami hasonló
történt Yorkban is.
– Ki volt?
– Még nem mondhatom meg. De olyan, akinek köze volt az ön
peranyagaihoz is.
– Már késő, nem? – jegyzi meg. – Már letöltöttem öt évet.
– Tisztázhatná a nevét. Nem lehet könnyű munkát találni.
– Nem, nem volt gond.
– Akárhogy is, a történet le fog jönni a lapban. Ha el akarja
mondani, mi történt valójában, akkor csak el kell mondania nekem.
A pincér leteszi a süteményt, enni kezdek, behabzsolom az édes
krémmel töltött tésztát. Utálom ezt a fajta sütit, de nem akartam, hogy
valami jó ételtől menjen el örökre a kedvem.
– Mennyit kapok érte?
– Nem fizetünk az interjúinkért, de kaphat kártérítést, ha
megmásítják az ítéletét. – Egy pillanatra elhallgatok, mintha most jönne a
nehéz rész. – Nagyon jól csinálta az az ember. Gyorsan halad felfelé a
kormányhivatali létrán.
 Még félórát beszélünk. Hullban nőtt fel, a Fountain Roadra járt
iskolába. Hullban élt, amíg elítélték, és kitapogatom, hogy azon a
nyáron, mikor megtámadták Rachelt, otthon volt. Öt évet töltött le a
Wakefield börtönben. A testvére vett neki egy lakást és be is rendezte a
szabadlábra helyezés előtt.
– A bátyja ment el önért, mikor kiengedték? – kérdezem.
– Nem. Németországban él.
Egy pillanatra megszédülök. A bátyja szerint bűnös. Iderepült,
megvette és berendezte a lakást, de nem találkozott vele. Gondolom,
nem is látogatta meg Pault a börtönben egyszer sem.
Megbeszéljük, hogyan bántak vele a rendőrök. Van pár panasza,
de alapvetően udvariasan, korrektül viselkedtek vele. A pártfogó
felügyelőt név szerint is megemlíti. Elmondja, hogy feltételesen van, és
mesél a munkájáról.
Mikor végzünk a beszélgetéssel, megemlítem a Telegraph egyik
szerkesztőjének nevét.
Elmosolyodik.
– Londonban él? – kérdezi.
– Igen.
– Merre?
– Claphamben – felelem feszes mosollyal.
Oldalra dönti a fejét. Tudja, hogy hazudok, de azt hiszem, tetszik
neki, hogy nem akarom, hogy megtudja, hol élek. A táskámba hajítom a
noteszom. Épp a vállamra dobnám a szíjat és felállnék, mikor megszólal.
– Már találkoztunk. Nem emlékszik?
– Nem.
– A Cross Keys bárban.
– Sosem jártam ott. Itt van a környéken?
– Igen. Maga akkor még tinédzser volt. Beszélgettünk rgy este.
Nem emlékszik a beszélgetésünkre?
– Nem. Fogalmam sincs, miről beszél.
 32

A KÁVÉZÓ ELŐTT HAGYOM AZ AUTÓT és lesétálok az Albion Streetre.

A környék ismerős, bár sok bolt megváltozott, mióta utoljára, évekkel
ezelőtt itt jártam. A pub neve nem mondott semmit, és igazat mondtam,
sosem jártam itt. Páran gyakran bementünk Leedsbe tinédzser
korunkban, emlékszem a bárok és klubok neveire, ahol jártunk, a
Cross Keys nincs köztük. Emberek mennek el mellettem felhajtott
gallérral, az eső túlságosan apró szemekben szitál, nincs értelme az
esernyőnek. Befordulok a Red Lion Square-re.
A pub homlokzata a szokásos: kosarakban kirakott borostyán,
tábla az ajtó mellett. Ahogy meglátom, tudom, hogy a bárpult balra lesz,
ha belép az ember, és egy szögletes kövekkel kirakott teraszon lehet
dohányozni. A vécékhez le kell menni egy lépcsőn, és a piros ajtók
magassága talán fele a szokásosnak.
Csak pár vendég üldögél bent az áporodott levegőjű helyiségben, a
tévében megy valami futam. Lemegyek a lépcsőn, az alján belököm a
női vécé ajtaját. Még mindig reménykedek benne, hogy tévedek. A
vécében fertőtlenítő és kiömlött ital szagát érzem. A fülkék ajtaja piros,
és feleolyan magas, mint szokás.
Bemegyek az egyik fülkébe, elreteszelem. A csillogó, piros
festékben sötét foltot látok: a tükörképem. A szívem vadul ver, mikor
lenézek, látom, hogy meg-megrebben a pólóm.
A lépcső tetejére érve rám néz a pultos meg a többi iszogató
vendég, ekkor veszem észre, hogy zihálok. Mintha olyan helyen jártam
volna, ahol valami rémség történt, ahol meghalt valaki, vagy ahova
hullákat temettek. Nem tudom, mi történt itt.
Továbbmegyek a térről és meglátom, hogy a pub csak alig néhány
saroknyira esik egy másik kocsmától, ahol gyakran előfordultunk. Elég
gyakran jártunk ilyen helyekre inni, mielőtt bementünk valamelyik
klubba. Ezekben a kocsmákban senki sem vette észre, ha bevittünk egy
műanyag palacknyi tequilát, és ráöntöttük egy pohár jégre. Azt hiszem,
együtt jöttünk Rachellel. Egy leedsi kiruccanást nem volt könnyű
összehozni, és ritkán mentünk külön.
Lehet, hogy az a férfi összekevert Rachellel. Lehet, hogy beszélt
vele a támadás előtt, egy olyan éjszakán, mikor Rachel kiütötte magát.
Vagy velem beszélt, amikor én ütöttem ki magam.

Paul azt mondta, egy számítógépszervizben dolgozik. Felhívom az

üzletvezetőt, bemutatkozom mint Ruth Foley, Paul pártfogó felügyelője,
és megkérem, erősítse meg, mikor, hol tartózkodott Paul. Felteszem a
kérdést, dolgozott-e november 19-én, pénteken. Az üzletvezető
megkér, hogy tartsam a vonalat.
– Igen, bent volt tíztől hatig – jelenti végül.
Nem, semmiképp sem jöhetett el, szögezi le. A kasszában volt,
helyettesíteni kellett volna.
A Merrion Streetről, a parkból felhívom Morettit.
– Mi lenne, ha megtalálnák a snaith-i támadót?
– Felmerülne, mint a gyilkosság gyanúsítottja.
– És ha van alibije? Akkor magát a támadást tovább nyomoznák?
– Nem.
– Miért nem? Nincs elévülve.
– Az áldozat nem tehet vallomást, tanúk nem voltak. Még ha meg is
próbálnánk bíróságra vinni, az ügyészség visszadobná.

Hazafelé tartva a feles magasságú ajtókra gondolok. Szerintem azért

ilyen, hogy ne lehessen olyasmit tenni mögöttük, amit nem szabad.
Felrémlik bennem az emlék, ahogy ezen nevetek. Azt hiszem, bementem
az egyik fülkébe egy férfival.
 33

MARLOW - BA ÉRVE BEMEGYEK A KÖNYVTÁRBA . A földszinten egy rajz

lóg a kvéker imaházról: fehér épület volt, körülötte jókora gyep.
Oszlopos tornácát árnyékfoltok tarkították, a padok a falura néztek.
Vajon meghalhatott benne valaki, amikor leégett?
– Miért nem építették újjá? – kérdeztem Rachelt.
– Elmentek. Mind elköltöztek Amerikába.
Felmegyek a lépcsőn a gyerekkönyvekhez. Egy zöld borítós, olasz
mesegyűjteményt választok és hazaviszem. A lépcsőn felfelé menet
beverem a nagylábujjam a lépcső-fordulóban a szék élébe. Fájdalom
hasít a lábikrámba, a kezemből kiesik a könyv. Fogom és a falhoz
vágom a széket. A lépcsőforduló másik oldalán megrezeg a nehéz,
aranykeretes tükör. Por száll a vakolatból. Az arcom nedves, a szám
kinyílik, ahogy lihegek a megerőltetéstől.
Mire újra kijövök a szobámból, az olasz mesekönyv ott hever az
ajtóm előtt, kisimítva. A lépcsőfordulóban letérdelek, a tenyerembe
söpröm a port. A Hunters fala kőből épült. Van rá esély, hogy senki sem
veszi észre a vakolat horpadásait. Valaki már elrakta az összetört
széket.
Aznap éjjel a szobában megpróbálom elolvasni az olasz meséket,
de még ez is meghaladja a képességeimet. Hosszasan csak ülök ott,
ölemben a könyvvel, fejemet hátraszegezi a fájdalom. Mikor végül
felállok, hogy aludni menjek, meg látom az ölemben kinyitott lapokon az
illusztrációt.
A képen gyertyánsorokkal szegélyezett ösvény vezet az erdő felé.
Egy nő kapucnis köpenyben céltudatosan gyalogol köztük a fák
irányába, előtte egy agár vonul.
A kép fölé hajtom a fejem. Zavarba ejt a mai nap után. Nem tudom
elhinni, hogy ilyesmi létezik, a festmény, meg ami ott van. Az agár meg a
kapucnis köpeny. Tudni akarom, hova megy a nő, ott akarok lenni a
helyében, meglep, milyen erősen vágyok erre, azt hittem volna, már
kinőttem az ilyesmit.
A kezem még fehér a vakolatportól. Még mindig fekete foltok
tarkítják a falat a temetés előtti éjszakán kiömlött bor miatt.
 34

TAVALY ELMENTÜNK RACHELLEL a Tate galériába. Én jobban szeretem

a Tate Modernt, ott a bárban az ember ihat egy Fehérbort vagy
ásványvizet, lenézhet a felhőkbe burkolózott folyóra vagy a Szent Pál
katedrálisra és az emberekre a hidakon. Meg sem próbáltam
elmagyarázni Rachelnek. Leragadt volna az ásványvíznél, amit ugyan
ritkán vettem, de amikor mégis, folyton ott motoszkált bennem egy kis
önutálat.
Az ásványvíz illik oda, mondanám neki. Passzol a helyhez.
Megnéztük a középkori németalföldi festményeket. Az egyik egy
háromosztatú oltárkép volt egy zarándoklatról: az ösvény mélyen
elkanyargott a festmény belseje felé. Ha a képet nézzük, olyan, mintha
magunk is zarándoklatra indulnánk, magyarázta a felirat, szerintem
túlozva. De valóban megbabonázott, és tényleg ott akartam akkor lenni,
nem itt. Elmenni a sok mindenféle mellett. Egy csobogó mellett egy
panzió udvarán. A szökellő szarvast űző kutyák mellett. Egy cölöpökre
épült taverna mellett a tavon.
Rachel odalépett.
– Jó lenne, nem? – hajoltam hozzá.
– Aha.
Utánamentem a következő terembe, egy Juditot és Holofernészt
ábrázoló olajfestmény lógott ott. Holofernész a hódító csapat tábornoka
volt. Judit elcsábította és a sátrába csalta. Leitatta borral, aztán levágta a
fejét.
– És mi történt utána? – kérdeztem, de a felirat erről nem szólt,
Rachel meg már átment a következő szobába.
 35

MÁSNAP AZ AUTÓK KETTŐS SOROKBAN parkolnak a közpark körül,

és a főutca összes boltja zárva. A Kacsa és Here is bezárt, a Molnár is.
Csak a városi jogtanácsos irodája maradt nyitva, tőle megtudom, hogy
ma tartják Callum temetését.
Nincs más dolgom, úgyhogy keresek egy padot a parkban. Onnan
nyomát sem látni a templomba zsúfolódott kétszáz embernek. A
templom faajtaja zárva. Időnként egy-egy füstpamacs száll fel a
kéményéből. A mellette elterülő kert is csendes a cédrusok alá állított
vékony kőasztalokkal. A templom hidegnek és üresnek tűnik, a foltos
üveg feketén csillog, mint az olaj.
Felettem a szilfák nyikorognak a szélben. A város nem zárt be
Rachel miatt. Vagy talán a boltok igen, nem vettem volna észre amúgy
sem. Zord, télies nap van, a zsebembe dugom a kezem és a szám elé
húzom a sálamat.
A Cross Keysre gondolok, és a feles magasságú ajtókra a
vécében. Még mindig nem emlékszem, mi történt ott. Mindig, ha erre
gondolok, összeugrik a gyomrom, ahogy akkor szokott, ha valami
szégyenteli emlék jut az eszembe.
Mintha egy kaput engednének le, olyan hanggal nyílik ki a
templomajtó. Úgy tűnik, a család jön ki elsőnek. Stoke-ból jöttek, azt
magyarázta a jogtanácsos. Nincs koporsó.
Callum szeptemberben halt meg. Az ügyvéd szerint a család
megvárta, hogy a legjobb barátja hazatérjen egy afganisztáni utazásból.
Nem tudom eldönteni, melyik le hét a legjobb barát. Sok Callum-korú
férfit látok és mind lesújtottnak tűnik.
Egyre többen jönnek ki a templomból. Kiözönlenek a parkba,
arrafelé, ahol én ülök. Letekerem a piros sálamat és a zsebembe
tömöm, túlságosan feltűnő. A felém szűrődő hangokat hallgatom,
komolyak és mélyek. Pár férfi és nő még nyíltan sír. Az emberek
csoportokba tömörülnek a templom nyitott ajtajánál, a füvön, a parkon
átvezető út közepén. Nem látom Louise-t. Én sem jöttem volna el a
helyében.
Brightwellben tartják a tort. Valaki kivette az ottani udvarházat.
Ismerem azt az épületet: hosszú és alacsony, három tornyocskával. Ha
esküvőt rendeznek, fehér lobogókat tűznek a tornyokra. Vajon ma
felhúznak zászlókat? És ha igen, milyen színűeket?
Mikor később újra a városban kószálok, a boltok és a pubok még
zárva vannak, a tulajdonosok elmentek Brightwellbe. Elképzelem a
templomnál látott fiatal embereket, ahogy az udvarház körül állnak a
füvön és dohányoznak.
 36

KEITH MEGHÍZOTT. MÁSIK EMBERNEK NÉZ KI, már nem az, aki akkor
felém jött az akvadukton.
Egyre közelebb sodródunk. Ma megtette: otthagyta a sort, mikor
beálltam mögé. Letette az étellel megpakolt kosarat és kimenekült.
Mások is látták, és miután elment, páran engem bámultak, mintha azt
akarnák kérdezni, mi történt az előbb és vajon mit jelent.

Kora este összefutottam Lewisszal az utcán.

– Sétálunk egyet? – kérdezte. – Rám férne egy kis szünet.
Bólintok, bár ez nem igazi szünet neki, hiszen ha velem beszél, dolgozik.
Vajon mit gondol, mit tudhat még meg? Hosszabb a lába, mint nekem,
de lassan gyalogol, mintha csak andalognánk.
– Honnan jöttél? – kérdezem.
– Brixtonból.
– Szeretem Brixtont.
– Mind szeretitek Brixtont – jegyzi meg.
– Menj a picsába! – mondom, de mosolyog, és emlékszem rá,
tudja, hogy nőttünk fel.
Nem beszélhetek neki Paul Wheelerről, addig semmiképp, amíg
nem döntöm el, mit csináljak. Bárcsak ne látnám magam előtt folyton az
arcát!
– Brixtonban hol?
– Loughborough-ban.
– A lakásomból látom Loughborough-t.
– Honnan tudod, hogy az Loughborough?
– Tudni akartam, mit nézek.
A befagyott patak mentén megyünk. Akár át is gyalogolhatna rajta
az ember, nem kellene rálépni a keresztbe fektetett deszkákra.
– Miért lettél rendőr?
 – Nappali munkát kerestem – mondta. – Zenész voltam.
Rendőrként sokat van egyedül az ember. Sokat gyalogol. Ezalatt
dalokat írtam.
– Brixtonban?
– Nem, Barnesban, ahol sosem történt még semmi -feleli.
– Mi a keresztneved?
– Winston.
– Ha rád keresek, megtalálom a szerzeményeidet?
– Nem – válaszolja. – Egyáltalán nem.
Eltűnődök, vajon milyen titkokat vár cserébe ezért a vallomásért,
de nem szolgálhatok semmivel. Bár ne így lenne! Mindketten tudjuk,
hogy ezt nem lett volna szabad elmondania nekem, azt kellett volna
felelnie, hogy segíteni akart az embereknek.
– Hiányzik London? – kérdezem.
– Igen. És neked?
– Nem tudom. – Ráfordulunk a főutcára. – Irigyeltem Rachelt,
hogy itt lakik. Néha utálom Londont.
– Évszázadokon át rengetegen utálták Londont. – Lewis mély
hangja fel-le ugrál.
Marlow egészen csendes. Páran az ügyeiket intézik. Nyugodtan
kijönnek a boltokból, kinyitják a kocsijukat, vagy a járdán sétálnak.
Mögöttünk a templomtorony magasodik rózsaszínes fényben.
– És te? – kérdezem.
– Én nem – mondja. Elmegyünk a pékség mellett, bent áll a sor a
kenyérért és a süteményért. – Én ezt utálom. – Elsétálunk a borbolt és
az építkezési vállalat mellett. – Nincs zsongás. Nincs kultúra. Unalmas.
A pályaudvarra érünk, majd vissza a parkba az út északi oldalán.
– Egysíkú – foglalom össze.
– Pontosan – bólint Lewis.
A büfé mellett megyünk. Benézek az ablakán, majd végig az úton.
– Pont, mint Snaith – mondom döbbenten. – Pont olyan, mint a
kisváros, ahol felnőttünk.
– Folyton újra elkövetjük a hibáinkat – jegyzi meg Lewis.
– Még sosem tűnt fel. Tisztára Snaith, csak délebbre.
 – És több a pénz – teszi hozzá Lewis, mire bólintok.
Az egyetlen különbség, hogy az idő kegyesebben bánt ezzel a
várossal.
– Miért költözött ide? – teszem fel a kérdést.
Lewis nem válaszol. Már tulajdonképpen megmondta.
– Mit utálsz Londonban?
– A zajt.
– A zaj a legjobb.
Elmegyünk a Molnár mellett. Égnek a lámpák, ettől a napellenző
papírszínűnek tűnik.
– Kilburnben nem.
– Hordhatsz füldugót. De tudod, mi az, ami ellen nem tehetsz
semmit? Az eső – közli, és a szó hosszúnak és fenyegetőnek hangzik.

Miután Lewis visszament a kapitányságra, megint a faluban sétálok.

Hiányzik Snaith. A Vikings kocsma és a pékség. A normann templom,
főleg télen, ahogy ráesik a hó és betemeti az udvaron álló nyárfákat.
El sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre. A park körül sétálok,
de a snaith-i parkot látom. A két városka ikertestvér is lehetne.
Elmegyek a kínai előtt, ahol Lewisszal ettünk két hete. Van egy
Snaith-ben is, csak elég kínosan úgy hívják, hogy Orientál Chop Suey,
ennek itt meg Smaragd Kapu a neve.
Nem ismerek mást, aki kisvárosba költözött. Rachel azt mondta,
közel akar lakni a kórházhoz, de Oxford közelebb lett volna. Olyan,
mintha sosem jött volna el otthonról. Az állomáson állok a vágányok
mellett, és látom a snaith-i állomást. Nem tudom, lecserélték-e már a
leedsi vonalon futó vonatokat. Mikor ott laktunk, kék kárpitos székek
voltak, és ki lehetett nyitni az ablakokat.
 37

A BRISTOL ROADON BICIKLIZEK VÉGIG, el a Callum balesetének helyét

jelölő fehér kereszt mellett, és tovább a benzinkútig. Előttem az ESSO
cégér a lapos táj fölé magasodik.
Louise még ott dolgozik a kávézóban. Ugyanaz a ruha van rajta,
mint a múltkor: sötétkék blúz és fekete vászonszoknya a kötény alatt.
– Újra itt! Ez a te biciklid? – kérdezi.
– Mondjuk.
Nem hiszem, hogy bárki hiányolná a biciklit. A panzió mellett
találtam a fészerben. A váltók elrozsdásodtak, és mindkét kerékre ráfért
volna némi pumpálás.
– Hozd ide hátra, hogy ne ázzon el!
Már elállt az eső, de a felhők összevissza, alacsonyan lepik el az
eget. Louise kivezet, és én az épület másik oldalára tolom a biciklit egy
fedett parkolóba. Innen nem látni a fehér keresztet, ez valószínűleg jó.
Rachel mutatta meg nekem pár hete. Épp Didcotba mentünk, ő
rámutatott és ezt mondta:
– Itt sodródott ki Callum kocsija.
Emlékszem, furcsállottam, mert nem volt ott semmi kanyar vagy
akadály. Teljesen egyesen volt az út. Biztos azt hitte, lát valamit az úton,
talán egy rókát.
A kamionparkolóban nedves aszfalt szagát érzem. Letolom a
kitámasztót és Louise nyomában megkerülöm az épületet. Autók
robognak a Bristol Roadon.
– Koszi – mondom.
– Nincs mit – válaszolja.
Rachel azt mondta, Callum verte ezt a lányt.
Louise kitárja az ajtót, tartja nekem. Olyan közel megyek el hozzá,
hogy érzem a parfümjét, a bergamott illatát benne.
– Honnan tudod, hogy Callum volt?
 – Louise mondta – felelte Rachel.
Louise kihozza a reggeli étlapot.
– Errefelé laksz? – kérdezem tőle.
– Kidlingtonban – feleli.
Várok, hogy folytassa. Arra számítok, hogy hamarosan elköltözik.
Nézem, ahogy átmegy az éttermen, és elképzelem, ahogy Camdenben
lakik egy barátjával. Valamiért negyven évvel ezelőtti kép jelenik meg
előttem. Gáztűzhelyük van, lemezjátszójuk, és a sarki trattoriába járnak,
bucatinit rendelnek negyed liter vörössel.
Camdenbe kellene költöznöd, mondanám legszívesebben Louise-
nak. Camdenbe, 1973-ba.
Bár beszélgethetnénk! Ki szeretném kérdezni Cal-lumról és a
balesetről. De nem tudom, hogy tehetném ezt meg anélkül, hogy
belekeverném Rachelt, bár engem nem zavarna, azt is tudni szeretném,
hogy milyen volt a találkozásuk. De ezzel felfedném, hogy Rachel
megsértette a betege személyiségi jogait. Sosem mondhatott volna
nekem semmit Louise sérüléseiről, és hogy hogyan szerezte őket.
Megeszem a palacsintagombócot és kifizetem a számlát.
– Nem vársz, amíg eláll? – kérdezi Louise. Szakad az eső,
mindketten bámuljuk, ahogy a szél opálos vízcsíkot fest az útra.
– Nem megyek messzire. A Huntersben lakom, Marlow-ban.
– Akkor is – jegyzi meg, de nem kérdezi, mit keresek Marlow-
ban.
Nem hiszem, hogy tudná, én vagyok Rachel húga.
El akarom mesélni neki azt a pillanatot, mikor már kinyitottam a ház
ajtaját, de még mielőtt megértettem, mi történt. Amikor még csak
csodálkoztam. Csodálatos érzés volt, aranyló, kábult. Tudni szeretném,
ő is átélte-e ezt, talán mikor a kocsi először elcsúszott. Nem bánnám, ha
az egész életemet ebben a résnyi időben élném le, mikor tudom, hogy a
szabályok összezavarodtak, de még nem tudom, hogyan.
Végigtekerek a Bristol Roadon. Nem hiszem, hogy látom még
Louise-t. Meg akarom kérdezni tőle, miért nem mondott még fel. Nehéz
lehet naponta kétszer elhajtani a baleset helyszíne előtt. Talán úgy
gondolja, ezt meg kell tennie, ezzel kell emlékeznie valamire.
 Marlow-ban az emberek elkezdtek koszorúkat rakni az ajtajaikra.
Szögleteset, kereket, babérból és magyalból.
Az autószerelőnél fákat árulnak. Tavaly Rachel vízkeresztkor vitte
le a fát.
– Nehogy feldühítsük a koszorús embert – mondta.
Egy fehér rózsacsokrot hagytak az ajtóm előtt. Lehajolok érte és
beviszem, a puha, krémszínű szirmok illáin elárasztja a szobát. Sosem
kaptam még fehér rózsát, sosem vettem még magamnak, a félhomályos
szobában különlegesnek és értékesnek tűnnek. Megtöltök vízzel egy
üveget. Valaki részvétet nyilvánít. Talán Martha családja. Egy oxfordi
virágüzlet kártyáját tűzték a csokorra.
Ez áll rajta: Örülök, hogy újra találkoztunk. Paul.
Az ágyon térdelek, kezemben a nagykéssel. A testem megfeszül a
félelemtől. A panzió vezetőjének egy emelettel alattam van pár szobája,
nem tudom, elérnek-e innen hozzá a hangok. Csak a vízvezeték, az
épület hangjai. Semmi Gondolom, ezt mondogatta magának Rachel
pénteken: hogy nincs ott senki.
 38

MORETTI HÍV MÁSNAP REGGEL, közli, hogy a kollégái visszajönnek

Rachel házába, még egyszer átkutatják. Nem mondja el, pontosan
miért, de gondolom, a halált okozó fegyvert keresik. Még mindig nincs
meg a kés.
– Biztos benne, hogy Stephen Dorsetben volt aznap?
– Miért? Rachel említette, hogy fél tőle?
– Nem.
– Erőszakos volt Rachellel?
– Nem.
– Stephen a gyilkosság napján este hétig dolgozott. Telefonált is az
étteremből, és rajta van a biztonsági kamera felvételein.
– A temetés után azt mondta, ha Rachel hozzáment volna, még
mindig élne.
– És ez maga szerint vallomás?
– Nem. Csak fura ilyet mondani.
Nehezen fogom vissza magam, hogy ne mondjam el a rózsákat. A
kártyára folyóírással írtak, mintha valaki diktálta volna, és a virágbolt
megerősítette, hogy egy férfi rendelt, ők meg kiszállíttatták. De akkor is
tudja, hol vagyok, és ahhoz, hogy megtaláljon itt, Marlow-ban, tudnia
kellett Rachel nevét. Az én nevem nem jelent meg egyik Rachelről szóló
cikkben sem. Gondolom, feltételezte, hogy a Huntersben lakom, ez az
egyetlen fogadó a városban, de meg is tudhatta valahonnan. Talán
követett.
Nem kérhetem Moretti tanácsát.
– Van testvére? – kérdezem inkább.
– Egy fivérem.
– Szoros kapcsolat?
– Nem.
 Valószínűleg Moretti évente egyszer kötelességből Glasgow-ba
utazik, és a látogatás minden percétől szenved. Nyilván a munkájára
hivatkozva bújik ki a családi együttlétek alól. Tisztán látom magam előtt,
ahogy felveszi a telefont a dalmarnocki vagy roystoni házban: „Elnézést,
mennem kell”, mondja. És a családja tudja jól, hogy hiába kérdezne
bármit. Fontos lehet.
– Járt valaha a Paddingtonon a Whistletopban? – kérdezi tőlem.
– Igen.
– Vásárolt valamit?
– Néha, útban Rachelhez, bort vettem. Miért?
– Csak hogy elvarrjunk egy szálat – feleli.
 39

RACHEL AZT MONDTA , VALAMI BAJ VAN a várossal. Még mindig nem
tudom, hogy értette. Alig jártam eddig a központon túl, ma északra
indulok, el a főutcától és a fasoroktól, a fura, üres dobozra emlékeztető
teniszcsarnok felé. A kaput lelakatolták, a pálya repedezett. Még mindig
kint lóg a kerítésen a tábla a szezonból, rajta a nevek. Közelebb lépek.
A papír összegyűrődött és megmerevedett, a fekete tinta barnásra
fakult. Végighúzom az ujjam a papíron, amíg megtalálom Rachel
kézírását, és eltántorgok a kerítés mellől.
Augusztusban teniszeztünk. Rachel felírta a nevünket, és vártunk,
hogy felszabaduljon a pálya. Néztük, ahogy a többiek játszanak, ahogy
a labdák oda-vissza repkednek a háló felett. Krétával húzták meg a
pálya határait, és erdeifenyők szegélyezték. Olyan volt, mintha a
tengerparton lennénk. Türkizkék ég borult a pályák fölé és a fenyők
csúcsai ciprusokra emlékeztettek.
Sietve rohanok el. Az út elkanyarodik, mikor megint megfordulok,
a csarnok már nem látszik. Nem járt erre senki az utóbbi időben. Gaz
hajtott ki az út résein, és a közepe táján a bogáncs, a gólyaorr és a
mécsvirág sövénnyé magasodik.
Rachel ütőket kért kölcsön, jut az eszembe. Elment értük, én a
Huntersnél vártam. Meleg volt, a fehér vászonernyőket kinyitották végig
a fogadó előtt.
– Honnan szerezted? – kérdeztem.
– Keith-től – válaszolta. Nem kérdeztem meg, ki az a Keith. A
gyomrom összeugrik, és el sem hiszem, hogy ez eddig nem jutott
eszembe.
Elment, végig a főutcán, és két ütővel jött vissza. Én ott ültem az
egyik faasztalnál a Hunters előtt és vártam.
Keith azt mondta, alig ismerte. Mire a parkhoz érek, elered az eső.
Látom az egyik ikert a boltban. Lefordulok a Bray Lane-re és megállók
a zsindelyes ház előtt. Vajon Rachel járt itt bent valaha?
A kisbusz a ház előtt áll, de nem égnek bent a lámpák. Az egyik
emeleti ablakon egy tűzoltós üvegmatricát látok, nyilván az egyik
gyerekszoba. Várok, de nem akarok a gyerekei vagy a felesége előtt
beszélni vele.
Nem emlékszem, mit mondott Rachel, hogy adjuk majd vissza az
ütőket. Arra sem emlékszem, hogy aznap visszavitte volna őket, ebből
mintha az derülne ki, hogy úgy tervezte, találkozik Keith-szel később.
Fogalmam sincs. Emlékszem, mit ettünk aznap délután. Lágy sajtot,
kenyeret, és csatos üvegben árult, helyi üdítőt.
Az ilyenekért utált engem.

A Kacsa és Here tömve az Arsenal-Chelsea meccs miatt, át kell

nyomakodnom a tömegen, hogy megtaláljam Keith-t.
– Gyere ki, kérlek, beszélni szeretnék veled! Csak egy percre –
mondom.
Üveges tekintettel bámul rám. Legszívesebben elküldene a picsába,
de azt hallanák a körülöttünk ülők is, úgyhogy kijön inkább. A festett
faépület nyikorog a szélben, a felfüggesztett cégér fel-alá himbálózik.
– Teniszütőket kért tőled kölcsön – közlöm vele.
– Igen?
Ugyanaz a hosszú kabát és narancssárga, visszahajtott sapka van
rajta.
– Tavaly nyáron.
– Nem tudtam, végül használta-e az ütőket. Kint hagytam neki a
hátsó bejáratnál.
– Miért?
– Azt mondta, teniszezni szeretne, mire felajánlottam, hogy
kölcsönveheti az ütőimet.
– Hol? Hol voltatok, amikor ezt mondtad?
– Nála. Megkért, hogy adjak árajánlatot egy külső vízvezetékre.
– Minek?
– Kinti zuhanynak – feleli Keith. – Azt mondta, ez lenne a
születésnapi ajándékod.
 Nevetek. A sötét utca mintha megcsúszna és az oldalára fordulna.
– Ütők kellettek neki, mire azt mondtam, nálunk mindig hever
ilyesmi.
Az ütők újak voltak. Emlékszem a szagukra, és a ragacsos
négyszögre, amit a nemrég lehúzott címke hagyott rajtuk.
 40

TEGNAP ÉJJEL KAVARTAM EGY PASASSAL. Egyedül állt a bárnál

Oxfordban a Mitre-ben, és én őt választottam. Elővigyázatosságból, ezt
mondtam magamnak, csak azért, nehogy valami hülyeséget csináljak.
Gin-tonikot ittunk a pultnál, és én még emlékeztem, hogyan kell
beindítani valakit, hogyan adagoljam a megfelelő mennyiségű melegséget
és kegyetlenséget. A pulton ezüstszín tálakban jég állt és kikericssárga
címkés, spanyol borok. Jóképű volt és kicsit szürreális volt a találkozás,
de közben vidám is, ahogy ez előfordul néha, mintha mások
dolgoznának, nekünk meg szünetünk lenne. Egy esküvőre jött át
Londonból, várta a barátait. A Somerville College mellett vettek ki egy
házat a hétvégére. Dugtunk a lépcsőn meg a hálóban. Mivel eleget ittam
és elég hosszan szexeltem, el tudtam felejteni, hol vagyok.
Reggel megkérdezte, nem akarok-e elmenni vele az esküvőre.
Nevettem.
– Komolyan – mondta.
– Dolgoznom kell – feleltem.
 41

MARLOW KÖZPARKJÁBAN, a karácsonyi vásáron a városka lakói sáros

ösvényeket taposnak a hóba. A szilfák fölé szürkés ég borul. Minden
pult nyitva, a lengőajtókat kitárták. Végigmegyek a soron. Leginkább
szappan és gyertya. A városháza falán egy tábla karácsonyi
adománygyűjtést hirdet.
– Mire gyűjtik a pénzt? – kérdezem egy körtecidert áruló nőtől.
– A hídra.
– Mi a baj vele?
– Leszakad.
Lehetetlen, hogy ennyi szappant meg gyertyát elhasználjanak az
emberek, amennyit itt megvesznek, mégis itt vannak, szappant és
gyertyát vásárolnak. Legalább van, ahol ételt árulnak. Az elsőben
pitéket. A másodikban lekvárt és vörösbort egy cirencesteri farmról.
A következő standon kézzel öntött gyertyákat kínálnak, francia
apácák készítik őket. Elképzelem, ahogy egy apáca forró viaszba
mártja a kanócot. Hogy dönti el a monostor vezetése, mit csináljanak,
mivel foglalkozzanak? Saint-Émilion, Chartreuse, Saint Bernards.
Valais-ban a kolostorban kutyákat képeznek ki párosával dolgozó
mentőkutyának. Saint Bernards jut eszembe, és közben megpróbálok
nem gondolni Fennóra, mikor egy nő megveregeti a karom.
– Rachel valódi szépség volt – közli, és közben rám néz, hogyan
fogadom.
Sóhajtok. Irigy voltam Rachelre, de nem azért, amit mindenki
gondolt. A nő még mindig azzal a pillantással méreget: kíváncsian, kicsit
gonoszan, ezt ismeri minden különlegesen vonzó nővér testvére.
Fogalmam sincs, mit mondjak. A szilfa ágai megemelkednek, lengenek a
szélben.
– Inkább lenne életben!
 A nő helytelenítően néz rám, mintha csaltam volna egy játékban.
Ellépek mellőle és az öntött gyertyák mellől.
A pap kitárta a templom ajtaját, remélve, hogy a tömeg majd
beáramlik. Nagyon hideg lehet bent.
Forralt bort veszek, papírpohárban. Ezért költöznek az emberek
kisvárosokba, állapítom meg magamban. Hogy pletykáljanak és pénzt
gyűjtsenek a hídra.
A park túloldalán Keith Denton beszélget egy kisfiúval. Látom
rajtuk, hogy a kissrác a fia, és úgy tűnik, Keith jó apa: vidám és
szeretettel teli. A gyerek elrohan, csatlakozik a többi gyerekhez, akik a
standok mögött játszanak. Keith átkarol egy nőt. Tekintete a parkot
pásztázza, mikor felém néz, úgy tesz, mintha nem látna, és elfordul, ezzel
elfordítva a nőt is, akit átkarolt.
A gyomrom összeugrik. Tovább figyelem, de Keith nem néz többet
rám. Kicsit később a felesége egy puszit nyom az arcára, kibújik a
karjából és csatlakozik két nőhöz. Nem tud rólam, Keith ezt nem
osztotta meg vele. Ő ott marad, tovább beszélget a vasárubolt
tulajdonosával, aztán odalép a feleségéhez, mond neki valamit és
elmegy. Nézem, ahogy végigsétál a főutcán, amíg az út kanyarja végül
elrejti.
A másik irányba indulok, Redgate felé. Keith aznap Rachelnél volt.
Nincs alibije. Felajánlotta, hogy segít elintézni, amit kell. Vett nekünk
teniszütőt, hogy játszhassunk. Rachel azt mondta, sosem kezdene
viszonyt nős férfival, azaz ha megtette, nem mondta volna el nekem. Azt
hiszem, Helennek sem mondta volna, mert a férje lefeküdt valakivel,
amikor Helen terhes volt Daisyvel, de azért felhívom.
– Randizott Rachel mostanában valakivel?
– Stephennel néha.
– Mással?
– Nem tudok róla – feleli.
Elmegyek az almafás udvar előtt. A csupasz ágakról vagy tucatnyi,
pirosra csípett alma lóg.
– Nem beszélt senkiről a városból? – kérdezem.
– Nem – mondja Helen.
 – Nős férfiról?
– Nem, semmit.
A Redgate végén állok, keserűn a csalódottságtól, de Helen
folytatja.
– Jó, hogy hívsz amúgy. – Az út túloldalát nézem, az autójavító
műhelyt, és eltűnődök, vajon ez most az lehet-e, talán Helen rájött, mi
történt. – Azt mondtad Daisynek, hogy menjen el Rachel házába?
Megremegek. A Molnárban, a temetés után, emlékszem, tényleg
azt mondtam Daisynek, hogy válasszon valamit a házból.
– Tudod, hogy nézett ki az a hely? Senki sem takarította ki még.
Daisy egy hétig nem aludt. Most a szexuális bűnözőket kutatja.
– Miből gondolja, hogy szexuális bűnöző volt? – kérdezem, mire
Helen felsikolt.
Eltartom magamtól a telefont és a műhely melletti nyárfasort
bámulom.
– Ha még egyszer a lányomhoz szólsz, jelentem a rendőrségen,
hogy zaklatod.
Nevetek. Helen bontja a vonalat, én remegve bámulom a
kezemben tartott telefont.

– Miért hallgatták ki Keith Dentont?

– A vízvezeték-szerelőt? – kérdez vissza Moretti. – Miért érdekli?
Várok.
– Ő az utolsó ember, akiről tudjuk, hogy élve látta – feleli.
– Viszonyuk volt?
– Nem tudok róla. El akar mondani valamit, Nora?
– Nem.
A rendőrség három hete hallgatta ki, és Moretti azt mondta,
átkutatják a kisbuszát meg a házát is bizonyítékok után. Eszembe jut a
tűzoltós matrica az ablakon, és arra gondolok, vajon hova vitte a
gyerekeket az anyjuk, amíg a rendőrségi házkutatás tartott.
– Hogy hívják a feleségét?
A vonal túlsó végén csend van. Tudtam, hogy vonakodni fog, nem
akarja majd megmondani, de nincs oka rá, hogy ne válaszoljon. Ez egy
kisváros, megtudhatom, ha akarom.
– Kérem! Lehet, hogy Rachel említette a nevét.
– Natasha – feleli Moretti.

A pataknál állok, mikor Keith bekanyarodik a főutcáról. Egyedül

vagyunk, bár hallom a karácsonyi vásár zaját. Kitapogatom a pengét,
amit már magammal hordok. Csak akkor láttam ilyet eddig, amikor egy
pincér ezzel szedte le a fóliát a borosüvegről.
– Feljegyzek minden egyes alkalmat, amikor elmész a házam előtt
vagy utánam jössz valahova – közli Keith.
– Furcsa – jegyzem meg. – Elég logikusnak tűnik, hogy összefutunk
egy ilyen kisvárosban.
Tovább hízott. Én is sokat ennék, ha egész életre szóló börtönkoszt
lebegne a szemem előtt.
– El fognak kapni – mondja.
– Miért?
– Zaklatásért.
– Nem hiszem – fordulok el a patak felé, és zsebre tett kézzel
eltűnődök. A csizmám orrával a tetejére rugdosom a havat, majd megint
Keith-re nézek. – Mit gondolsz, a feleséged tudja, mit tettél?
Arcon üt. Keményen megcsap, beleremeg a koponyám. A fejem
lüktet, de nem marad majd komoly nyoma. Ellenőrzi, nem látta-e valaki,
majd visszaindul a főutcán.
Gyorsan találok egy Natasha Dentont, egy szépségszalonban
dolgozik, Oxfordban és Bath-ban van üzletük. Mikor felhívom az
észak-oxfordit, a recepciós megerősíti, hogy igen, Natasha dolgozik
vasárnap, de nincs holnapra szabad időpontja, teljesen be van táblázva
reggel kilenctől.
 42

– KÉRDEZNI SZERETNÉK VALAMIT.

Nem tudom, hogyan folytassam. Sosem kellett leszólítanom így senki
feleségét. Kösz, Rachel.
Egy órája várom a szalon előtt, a parkolóban. Rám néz,
döbbenten, próbál rájönni, vendég lehetek-e vagy valami bekattant
nálam.
– Beülhetnénk valahova?
Az arca eltorzul. Megnyúlik, vonásai felpuhulnak a félelemtől.
– Nem – feleli. – Munkába megyek.
– A férjéről van szó.
Felesleges volt mondani, úgy tűnik. Már tudja. Natasha gúnyosan
elmosolyodik és hátralép. Rám néz, látom, arra gondol, hogy nem
valami nagy durranás.
– Azt hiszem, viszonya volt a nővéremmel.
– Kivel?
– Rachel Lawrence-szel.
Megkönnyebbülés suhan át az arcán, lesüti a szemét.
– Nem, tévedés. Már beszéltek vele a rendőrök.
– Egy kérdés. Észrevett bármit, bármikor furcsán viselkedett a
férje, amikor elment vagy találkozott valakivel?
– Nem.
– Amikor meglátott engem, itt az előbb, miért hitte, hogy vele
kavarok?
– Nem hittem —nevet fel. – Azt hittem, ki akar rabolni. Nem
hiszek neki, de valóban, nem emlékszem, mikor zuhanyoztam utoljára
vagy tettem bármit a szemem alatti hatalmas, sötét foltok ellen.
– A nővérem öngyilkos lett a huszadik születésnapján – folytatja. –
Ha tudnék, segítenék, ezt elhiheti.
– Van második neve a férjének?
 – Igen – köszörüli meg a torkát. Idegesnek tűnik. – Thomas.

Martha a Royal Court színház öltözőjében ül, mikor felveszi a telefont.

– Mi történik, ha viszonyod lesz? – kérdezem.
– Többet sportolsz – feleli. – Másra költöd a pénzed. A város
másik részeibe járkálsz.
Martha már panaszkodott nekem, hogy bármilyen tetszőleges
időpontban a londoni színházakban futó darabok fele a megcsalásról
szól. Vagy tucatnyi szerepében alakított házasságtörőt vagy szeretőt.
Legutóbb a „Megcsalás” című darabban, ahol a szeretők vesznek egy
lakást Kilburnben. Nem tudom elképzelni, hogy Rachel ilyet tenne.
Manapság az ember nem vásárol lakást házasságtörésre, mintha csak
gáztűzhelyt venne, és anyagilag is képtelenség. Normális esetben ilyet
már nem lehet csinálni, nem kereshet az ember annyit, hogy megvegyen
egy egész lakást.
– Más?
– A telefonnal valami – feleli Martha. – Lehet, hogy vesz egy másik
telefont, vagy többet használja. Hogy vagy?
– Jól. Már kialakult a napi rutinom.
Ezt mondom, de nem teljesen igaz, inkább értelme lett a
napjaimnak, mint rendszere.
– Gyere haza! – mondja Martha. – Lemásoltattam neked a
kulcsom.
– Nem mehetek.
– Nem néz téged, Nora. Nem teheted jóvá.
– És az ajándékok? Az nincs, ha viszonya lesz valakinek?

Egy barátommal találkozom, Martinnal, ezt mondta Rachel a halála előtti

vasárnapon.
Nem ez Keith második neve, de ettől Rachel még hívhatta így.
Moretti azt mondta, nem voltak ismeretlen számok Rachel telefonjában,
nem találták nyomát, hogy találkozót szervezett volna valakivel
vasárnapra. Ha Keith volt, akkor lehet, hogy csak összefutottak a
városban és megbeszéltek valamit vasárnap estére. Nem kellett
telefonálgatni vagy sms-t írni.

Két napig esik. A patakparton a vízköpők nyikorognak a nedvességtől.

Paul Wheeler nem jelentkezett többet. A rendőrség nem nyomoz utána
a tizenöt évvel ezelőtti támadás ügyében. Ki kell találnom, hogy
akadályozhatom meg, hogy megint megtegye valaki mással. Valahogy
meg kell akadályoznom, hogy mozogjon. Van időm. A fivére vett neki
egy lakást Leedsben, van munkája, feltételesen van. Nem hiszem, hogy
elmenne bárhova.
Időnként végigmegyek a Bray Lane-en, de semmi rendelleneset
nem látok a házukon. Várom, hogy Natasha felhívjon. Biztos kíváncsi.
Biztos tudni akarja, miért gyanakodok a férjére.
 43

LEWIS A CHERWELLBE HÍV TALÁLKÁRA . Nem kérdezem, történt-e

valami Rachel ügyében, mert ha így lenne, nem várna délutánig, hogy
elmondja. Mégis ahogy a folyó felé tartok Oxfordban, a pulzusom
felgyorsul, a lábam könnyű, mintha azt várnám, mindjárt történik valami.
– Zárva – közli Lewis, mikor odaérek hozzá a pub elé.
Minden további beszéd nélkül megkerüljük a csónakházat és
elindulunk a rakparton. Magdalén felé tartunk, valamelyik folyóparti
pubba.
– Nem öltönyben vagy – jegyzem meg.
– Nem.
Szűk nadrágot vett, fehér polárfelsőt és kapucnis vászonkabátot.
Az út keskenyedik, Lewis előttem gyalogol. A vállai között lifegő
kapucnit nézem, vigasztaló látvány, valamire emlékeztet, de nem tudom,
mire.
A folyó egy sornyi íves, vaskos híd alatt bújik át. A hidak alatt a
lépteink visszhangot vernek. Bemegyünk az első pubba, de tömve van
diákokkal, rögbibajnokságról jöttek. Egy polcon gyömbéres
üdítősüvegek sorakoznak. Eszembe jut a teniszpálya, a várost elöntő
napfény. Tudni akarom, mi járt a fejében aznap, amikor otthagyott a
Hunters egyik asztalánál, és elment Keith-hez.
– Maradjunk itt? – kérdezi Lewis.
– Ne, inkább sétáljunk!
A túlparton a fák ködbe burkolóznak. Víz csöpög a Magdalen-
hídról, gyűrűket rajzol a folyó felszínére. Nézem, ahogy az egyik gyűrű
egyre tágul, és Lewis vállának dőlök.
Egy kávézóba ülünk be, ahol nincsenek mások, és vagy egymillió
székük van. A teremnek nagyjából a közepén Lewis megáll, a derekára
teszi a kezét.
– Ez csapda – közli.
 Mikor végre odaérünk az ablak melletti asztalhoz, amit javasoltam,
visszanézünk a rengeteg székre és hisztérikus nevetésben törünk ki.
Megtudom, hogy Lewis ilyenkor nincs magánál.
– Meghallgattam a számaidat – mondom. – Nagyon jók.
Easy Tigernek hívták az együttest. Nem is együttes volt igazából,
csak Lewis maga, aki különböző hangszereken játszott. A Beach
House-ra és a Blood Orange-ra emlékeztetett, és együtt éreztem
Lewisszal, mert ha tíz évvel ezelőtt veszi ezt fel, akkor ő is ott lenne,
ahol ezek, ha nem előrébb.
– Ki volt a vokálos?
– A húgom.
Csodálatos, kísérteties hangja volt. Nehéz volt meghallgatni a
dalokat, olyan vágyakozással töltöttek el. Az egyik pontosan olyan
érzés volt, mintha az ember késő este vezetne a Westwayen.
Együtt töltjük, ami maradt még a napból, végigsétálunk a folyó
mellett, aztán vissza az egyetemeken át, végül egy trattoriában kötünk ki
a Fetter Lane-en. Elfelezünk egy carbonarát meg egy linguinit,
megosztozunk egy liter vörösboron. A keskeny, macskaköves utcára
néző, íves ablak mellett ülünk.
Alkonyodik, mire odaérünk, épp az ebéd és a vacsora közti
üresjáratban, és bár besötétedett, fesztelen marad a viszony köztünk.
Mindketten majd éhen halunk, és nem is szólunk egy szót sem, amíg
meg nem jön az első tál.
– Hamarosan elmész? – kérdezi.
– Még nem mehetek.
Valami hullámzik köztünk. Felegyenesedek a székemen, Lewis
hátradönti a fejét. Hagyja, hadd nyúljon feszesre a csend.
Majdnem elrontottam. Többnapnyi erőfeszítést és várakozást.
Keith is közel jár ehhez, ezt tudom. Máshogy néz rám, mint pár napja.
– Nem állok még készen rá, hogy visszamenjek – mondom végül.
– Nem tudod, ő volt-e.
Elfordítom a tekintetem Lewisról, az ablakban tükröződő képet
nézem. A pincérünk az étterem túlsó végében áll, kezében palack,
remegő, vörös kötélként áramlik ki belőle a bor.
 – Mondj valamit a főnyomozóról!
– Csodálatosan okos nő.
Ezen a csapáson haladva beszélgetünk tovább, kellemes, mintha
egykor kollégák lettünk volna. Mikor kijövünk, becsapódik és zárul
mögöttünk a trattoria ajtaja.
Lewis megkérdezi, hazavigyen-e, de én itt akarok elköszönni tőle,
nem Rachel városában, úgyhogy azt mondom, találkozók a közelben
egy barátommal. Megölel. Így maradunk, nekidőlök. Tenyerével a
tarkómat támasztja. Megkönnyebbülés, mintha kisimítanának valami
gyűrődést. Aztán vége, elindul a folyó mentén a kocsijához, én meg a
St. Aldate-re megyek, a buszhoz.
 44

FÉL KILENCRE ÉREK VISSZA MARLOW - BA és megszokásból

végigsétálok a Bray Lane-en. Rendőrautók állnak a ház előtt. A járásom
megváltozik, mintha megnőttem volna, és nagyobb lennék, testesebb. A
vállam a fülemig húzom. A bejárati ajtó nyitva, két egyenruhás rendőr áll
a folyosón. Az egyikük előrelép, megállít, nehogy bemenjek. Elkapja a
karomat, kirángat az útra. Egy másik, fiatalabb rendőr utánunk jön.
– Nem hallja, amit mond, nincs itt bent – magyarázza.
Az idősebbik elenged a telek végében. Felismerem mindkét
rendőrt, Abingdonból jöttek, nyomozók, és tisztában vagyok vele,
mennyire elegük lehet belőlem, mennyire mellékes feladatuk, hogy az én
kérdéseimre válaszoljanak.
– Nincs itt – ismétli a fiatalabb. – Feleslegesen sikoltozik.
Meglököm. Elfordul, mire úgy meglököm hátulról, hogy elbotlik. Az
idősebb a karomat és a derekamat markolja, miközben a másik bemegy
a házba.
A Bray Lane végében a szilfák fel-le rázkódnak minden lépésre. Az
ajkamat nyalogatom. Hangosnak hallom, ahogy a levegőt veszem,
bizonytalanul járok, mintha a lábam eltávolodott volna tőlem, amíg el
nem érek a Hunters előcsarnokába. Ott, a lépcső aljában feladja a
térdem.
– Ez érzékeny időszak – magyarázza Moretti. – Még sok órányi
kihallgatás áll előttünk. Elég alapunk volt a letartóztatásra, de nem
adhatok ki ennél több információt.
– Ha nem mondja meg, miért tartóztatták le, interjút adok a
lapoknak. Megvan egy újságíró száma a Telegraph-tól.
– Már értesítettük a médiát, hogy letartóztattunk egy gyanúsítottat.
Mostanra már megtudták, ki az, és kérni fogjuk, hogy aki bármilyen
információval segítheti a nyomozást, jelentkezzen.
– Miért tette volna?
 – Amint átadtuk az ügyet az ügyészségnek, egy ügyvéd bemutatja
önnek a gyanúsított elleni bizonyítékokat.
– Mikor?
– Legkorábban egy hét múlva. A kihallgatásokon múlik és a
nyomozáson, amit folytatunk.

Még egy vonat megy Londonba, mielőtt leállna a közlekedés éjszakára.

A főutca elhagyatott, bár az újságosnál még égnek a lámpák. Elveszek
egy üveg ásványvizet, hogy legyen valami, amit odavihetek a kasszához.
– Mit keres a rendőrség Dentonék házánál? – kérdezem.
– A feleség hívta ki őket – feleli Giles. A hangja érdes, mintha
nehezen formálná a szavakat. – Fotókat talált Rachelről.
– És ő most hol van?
– Elment az anyjához.
– Hova?
– Margate-be.
 45

ELŐBB EL KELL VONATOZNOM LONDONBA , hogy eljussak Margate-be,

aztán metróval át a városon, és egy újabb vonattal tovább a King’s
Crossról. Nem merek vezetni. Öt megálló a King’s Cross. Ismerem
mindegyiket, és mindnél azt tervezem, hogy leszállok. Vége, tényleg. A
rendőrség letartóztatott valakit. Végeztem. Szabad vagyok, például
leszállhatok az Edgware Roadnál és elmehetek busszal a Fulham
Roadig. Vagy átszállhatok egy másik metróra és elmehetek moziba a
Notting Hill Gate-nél. Vagy leszállhatok a Chancery Lane-en, és
vehetek egy karaffányi vörösbort a Furnival Streeten a pincében.
Rachel nem néz. Nem számít neki, ha benzint öntök a házára és
meggyújtom. Teljesen mindegy. Megünnepelhetném, hogy a rendőrség
letartóztatott egy gyanúsítottat azzal, hogy felmegyek a Barbican tetejére
és leugrok. Vagy azzal, hogy elmegyek Battersea-be a kutya- és
macskamenhelyre, és örökbe fogadok egy kutyát. Egyik sem változtat
azon, amit az az ember tett vele négy hete.
Legalábbis én így tudom. De talán abban a pillanatban, hogy a
Barbicanról az utcára érek, visszarepülök az időben. Talán ha elkezdem
kitölteni a kutya papírjait, Rachel bejön az irodába, a farmerjába törli a
kezét és becsusszan a székre mellém.
– Megvan az összes oltása? – teszi fel a kérdést.
Keith Denton őrizetben van, de lehet, hogy nem kerül bíróság elé,
vagy az is lehet, hogy az esküdtszék nem ítéli el. Ha meg igen, akkor is
enyhíthetik a büntetését, és valószínűleg még élek majd, amikor
kiszabadul. Főleg ha az ügyész nem tudja bizonyítani, hogy előre
eltervezte. Nem tudom, Rachelé volt-e a kés vagy Keith hozta magával
a házba. Bár azt is figyelembe kell venni, amit a kutyával tett, és
bármikor, ha szabadlábra helyezésért folyamodik, a bizottság látni fogja
a fényképeket.
Mire a vonat Margate-be ér, kimerült vagyok és nyúzott. A pályaudvar
a város szélén van, a vállamra dobom a táskám és elindulok a főúton
egy régimódi, tengerparti szálloda felé. Felmegyek háromemeletnyi
bársonyszőnyeges lépcsőn, a kulcsot markolva, ami egy ágyhoz vezet.
Az ablak résnyire nyitva, érzem a tenger illatát.
Még sosem voltam itt. Paul nem tudhatja, hol vagyok, állapítom
meg. A hátam mögé húzom a nehéz függönyt, hogy eltakarja a szobát,
ne az tükröződjön az ablakban, mire elém tárul Margate városának
képe az üvegen túl. Pasztellszín házak kátrányos tetővel, homályos utcai
lámpák, a távolban a tenger. Furcsa, hogy ez a város létezik, hogy
létezne ma este akkor is, ha nem jöttem volna ide.
A gyilkosa őrizetben van. Egy cellában, és mielőtt elaludnék,
elképzelem, ahogy azt mondom Rachelnek, eljött az idő, elfordítom a
kulcsot és beengedem mellé a cellába. Rachel egyszerűen öltözött és
nincs nála fegyver, de nincs is rá szüksége. Puszta kézzel széttépi.
Natasha anyukája pár hétig velük lakott, mikor megszületett a
második kisfiúk, és a látogatása alatt néha beszélgetett Gilesszal, azt
mondta. Diane Eavesnek hívják. Giles nem tudta a címét, de benne volt
a telefonkönyvben.
Ahogy felébredek, megkeresem, hogy jutok el a házához, a város
szélére. Amíg várom a buszt, elindulok a part mentén. Kátrány és só
szagát érzem, vékony köd érkezik a tenger felől. Rozoga házak és
halászkocsmák szegélyezik az utat. Majdnem mindenhol tinédzsereket
látok, vagy húszas-harmincas fiatalokat, az edinburgh-i művészeti
főiskola körüli negyedre emlékeztet. Tequila, gyros, táncstúdió.
Elérek a vízhez, lapos és kísérteties, Margate homokos partja
fáradt, legyőzendő csíkként húzódik a tenger előtt. A strandkabinok
nagyon szépek, mindet más színűre festették, talán az egyik művészeti
iskolás diák munkája lehet, aki mellett az előbb elsétáltam. Vastag
ködréteg áramlik a víz felől.
Hagyják Keith-t aludni? Éjszaka is tartott a kihallgatás?
Elképzelem, hogy Moretti, aki mindig fáradtnak tűnik, most nem néz ki
annak egyáltalán. így, hogy a gyanúsított tizenhat órája van őrizetben,
úgy fest, mint aki bármeddig tudná folytatni.
 Találok egy helyet a kikötőfalon. Nem akarok odamenni a
feleségéhez és beszélni vele, még csak rá sem bírnék nézni arra a nőre.
Taszít. Azok után, amit az a férfi tett, ő egy házban élt vele.
A móló végénél egy ágyú mutat a ködbe, mintha bármikor
feltűnhetne egy hajó. Nem emlékszem, ki szállta meg a partnak ezt a
részét. Az ágyúval együtt nézem a kavargó ködöt, hallgatom, ahogy a
hullámok egy hajónak csapódnak, amelynek hiányzik az első vitorlája.
Bármi történik most, megbüntethetem. Elvihetem kocsival a
kutyáját az erdőbe, és ott elengedhetem. Elhozhatom a fiait az iskolából.
Sziasztok, anyu barátja vagyok, van kedvetek megállni egy jégkrémre
hazafelé? Keith sosem tudná meg, élnek-e vagy meghaltak, vagy hogy
hova mentek.

Egy délre tartó buszra szállok, Ramsgate felé. Ahogy végig megyek az
ülések között, a busz megremeg, Margate boltjai és házai mindkét
oldalon elindulnak hátrafelé.
Natasha Denton anyja a főút mellett lakik egy lakóparkban: fehérre
vakolt, alacsony, cseréptetős házak állnak a telepen. Megviselt
pálmákat ráncigái a szél a kertekben. A műholdantennák fel-le lengenek.
Natasha nyit ajtót, és én egyszerre becsapottnak érzem magam,
ahogy ott állok a háza előtt, ilyen messze onnan, ahol él. Az egyik tető
egy pontját nézi mögöttem.
– Hozom a kabátom – mondja. – Nem akarom, hogy anyám hallja
– teszi hozzá, és befelé biccent.
Nem szólal meg a sarokig.
– Miután megkerestél, megnéztem a telefonját. Majdnem
elmondtam neki, bocsánatot akartam kérni. Nem kellett átkutatnom a
házat, a rendőrség megtette már, több héttel korábban. Mindent
felfordítottak. A fiúk szívesen játszottak egy kilazult csempével a
fürdőszobánkban kisebb korukban. Ha leszedi az ember, egy kis üreget
talál mögötte. Ezt nem tudhatta a rendőrség. Majdnem meggyőztem
magam, hogy ne nézzem meg, egy teljes délutánt csak vártam, mielőtt
megtettem volna. Fényképek voltak benne róla. Átvittem a képeket egy
barátomhoz, mielőtt rákérdeztem volna nála, mi ez. Ugye milyen okos
megoldás? Azt gondoltam, hátha megpróbálná elégetni őket. Elsírta
magát, azt mondta, viszonyuk volt, de nem bántotta, és nem tudja, ki
tette. Azt is mondta, hogy szerette Rachelt. Megkérdezte, felhívom-e a
rendőröket, mire azt mondtam, hogy a fiúk miatt nem, és mikor elment
dolgozni, felhívtam őket.
– Előtte is gyanús volt neked?
– Nem. Annyira hasonlítasz a nővéredre. Mikor az előbb
megláttalak, azt gondoltam, ő az. Azt gondoltam, eljöttél, hogy
megbüntess.
– Ő nem büntetne meg téged.
– Ó, szerintem igen – véli. – Borzasztó dühös lenne.
– Keith is rajta volt valamelyik képen?
– Nem. Megkérdeztem, lopta-e őket, mire azt mondta, hogy nem.
Elég dühös lett a feltételezéstől. A konyhában voltunk, és emlékszem, a
késeket néztem, és arra gondoltam, hogy engem nem fog leszúrni. Nem
kapta fel a vizet, velem sosem.
– Volt valaha erőszakos?
– Nem, de azért elég heves tud lenni.
Azt terveztem, elmondom neki, hogy a férje megütött, de úgy tűnt,
nincs rá szükség. Már megundorodott tőle.
– Volt még valami? – kérdezem.
– Miután hallottunk a gyilkosságról, megkérdezte, mikor láttam
utoljára Rachelt. Csak elmentünk egymás mellett az akvadukton, de
tudni akart róla mindent. Hogy milyen ruha volt rajta, mit mondott,
merre ment. Azt hittem, sokkos állapotban van.
Egy nő babakocsit tol el mellettünk; miután elment, Natasha
folytatja:
– Meg kell változtatnunk a nevünket. Nem akarom, hogy a fiúk így
nőjenek fel.
– Ez bölcs döntés valószínűleg.
Nem vagyok biztos benne, hogy kitalálok egyedül a lakóparkból,
úgyhogy Natasha, mint valami labirintusból, kivezet a főútra. Megvárom
a margate-i buszt. Elmondja, hogy el fog költözni, talán külföldre a
fiúkkal. Eltűnődök, vajon a lelke mélyén nem érzi-e kicsit sem klassznak
ezt az egészet. Nem úgy tűnt nekem, mintha túl boldog lenne, és most
újrakezdheti, teljesen más életet élhet és így talán jobb lesz neki. A
szokásos kötelezettségek már nem nehezednek rá. Elképzelem, ahogy
pár héttel ezelőtt azt gondolta, vajon ennyi-e, vajon így lesz-e már
mindig. És most már az a válasz erre, hogy nem, nem lesz így.
 46

MÁSNAP REGGEL VONATOZOK VISSZA Londonba. Ami éjszaka kerek

volt és meseszerű (egy pajta, mellette fa nő), mostanra ázott, vékony és
színtelen. A mezők sápadtak, a házak festése fakó a kifehéredett ég
alatt. Faversham után felhívom Lewist.
– A felesége szerint ő tette – mondom.
– Igen. Úgy tűnik, vádat emelünk ellene, Nora – mondja.
Vajon szóltak a rendőrök apámnak a letartóztatásról?
Remélem, nem találják meg többé. Nem hiszem, hogy képes
lennék rá, hogy segítsek neki ki-be járni a tárgyalóteremből, nézni,
ahogy odacsoszog a székéhez. Elborít a harag. Hol van a családom? –
gondolom. Az én családom.
A nyomozók és egy jogász együtt rakják össze a Keith Denton
elleni vádat. Lewis azt mondja, csak akkor megy bíróság elé az eset, ha
nagy eséllyel nyer is.
Most pár napig a bizonyítékok gyenge pontjait vizsgálják,
magyarázza Lewis, és átnézik a védekezési lehetőségeket. A bűneset
körülményeit is számba veszik, a per során lényegtelen részleteket, amik
talán megnyerhetik az esküdtek bizalmát. Mikor ezzel végeznek, az
ügyész eldönti, mehet-e bíróságra az ügy.
Úgy döntök, Marlow-ban várom ki a híreket, és ettől a kilátástól
elfog a nyugtalanság. Egy abingdoni szobában valaki le fog ülni egy
aktával és eldönti, mi történjen. Nem mehetek oda, hogy beszéljek ezzel
az emberrel. Nem járhatok közben nála.
A Huntersbe visszaérve rákeresek, és vagy tucatnyi Oxfordban
működő ügyészt találok, akik megkaphatták az esetet. Azt mérlegelem,
érdemes-e megkeresnem őket. Nekik más a tét, mint nekünk. Vajon az
oxfordi körzeti ügyészség hány esetet visz évente bíróság elé? Mit jelent
számukra, ha veszítenek? Egy rossz napot, egy italt munka után,
legrosszabb esetben munkahelyi elmarasztalást.
 Nem találom egyikük címét sem. Nyilván nem akarják, hogy
bizonyos emberek megtudják, hol laknak. De követhetem őket a
körzeti nyomozati iroda hivatalától hazáig vagy az abingdoni
kapitányságtól. Elképzelem a kocsiajtó csapódásának hangját, a fényes
cipők kopogását az úton, ahogy a nyitott kapun át utánuk megyek.
Elnézést, szólítom meg őket.
Nem hallgatnának meg és ez a kétségbeesett húzásom lehet, hogy
csak rontana a helyzeten. Nem tehetek semmit Rachelért. Emlékszem,
milyen volt a karomban tartani, érezni a súlyát. Az órák lassan
vánszorognak. Hét napjuk van, hogy eldöntsék. Lewis fel fog hívni, ha
megvan a válasz, én meg próbálok nem előjeleket látni mindenben.

Lewis este telefonál.

– Már döntöttek?
– Nem, másról van szó – feleli. – A főnyomozó engedélyezte a holttest
kiadását. Felhívhatod a halottkémet, és intézkedhetsz.
 47

HAT ÓRÁT TARTOTT AZ ÚT kocsival, már besötétedett, mire

Polperróba érek. Leparkolok egy meredek, keskeny utcában a
Crumplehor Inn mögött, és kiveszem a dobozba csomagolt hamvakat az
anyósülés elől. Bár máshogy csinálnánk ezt, koporsóval és az azt cipelő
barátokkal! Nem lenne szabad, hogy egyedül fel tudjam emelni a
dobozt, de fel tudom, és leviszem a macskaköves utcán a Green Manig,
egy halványzöld fogadóig a kikötőbe, ahol az éjszakát töltöm.
Holnap hajnalban beszórom a hamvakat a kis öbölbe a ház alatt,
amit béreltünk. Azért választottam Cornwallt, mert Rachel ide akart
eljönni öt héttel ezelőtt. Ki is bérelt egy lakást a másik oldalon. Megvan
nekem a St. Ives-i cím, de azt hiszem, ha látnám, az átlökhetne egy
végső és utolsó barikádon, és nem tudom, mi lenne utána.
Nem tudok úgy gondolni rá, mint egy doboz hamura. Inkább
mintha a dobozt rám bízta volna, és félek, hogy történni fog velem
valami, mielőtt teljesíteném a feladatot. Az M5-ösön arra gondoltam,
hogy karambolozni fogok, és most, mikor befordulok és megjelenik
előttem a Green Man, biztos vagyok benne, hogy ki fog gyulladni, és mi
benne égünk. Nem ez lenne a legrosszabb. A hamvai így is az óceánban
végeznék, ott lebegne az elégett fával együtt a hosszúra nyúlt
füstfelhőben a tengeren.
Napkelte előtt leviszem a dobozt a köves ösvényen az öböl be.
Dagály van, a kikötőben a hajók az ezüstös vízen úsznak, kötélzetük az
árbocokat csapkodja. A tetőzsindelyek mintha ragyognának a sötétben.
Az ég épp csak világosodni kezd a horizontnál, ahogy körbejárok a
belső kikötőben, két mandulafenyő fekete körvonalait látom.
A parton felmászok a hegyfokra. A legmagasabb ponton
visszafordulok, Polperrót nézem. Lassan világosodik, füst bodorodik a
kéményekből. A halászkunyhót nézem, majd nem láthatatlan, a sziklába
olvad. Látom a két szögletes kereskedőházat. Az egyik fehér, a másik
barna, de ebben a fényben a fehér inkább kék, a barna meg fekete.
Az ösvény homokja csikorog a csizmám alatt. Szél zörgeti a szirt
alacsony fenyőit. A part nem sokban különbözik attól, ahogy nyáron
fest, a növények legnagyobb része örökzöld. A hullámok csapkodását
hallgatom a szikla tövében.
Kevesebb, mint egy kilométer gyaloglás után a parti út
elkanyarodik egy ismerős, fehér tölgy körül. Az ágai recsegnek, mintha
ajtó nyílna.
Egy újabb, rövidebb partszakasz következik, és utána meglátok
egy házat, a szikla pereménél, az ösvénytől kicsit beljebb. A mi házunk!
Aggódtam, hogy nem lesz már itt.
A ház üres. A tulajdonosa az év legnagyobb részét Londonban tölti.
Még mindig színes bóják lógnak a telek szélén egy fáról. Ott a kinti
zuhany, a csapján kiütközött a penész, girbegurba ajtaja elreteszelve. És
a ruhaszárító drót is ott feszül a két fehérre meszelt oszlop között.
Ebben a fényben a drót láthatatlan, a csipeszek mintha a tenger előtt a
semmiben lebegnének. Emlékszem rá, ahogy felraktam a csipeszekkel a
fürdőruhámat, nedves hajjal, fehér virágos, kék ruhában.
A felismerés érzése hajt egészen a tengerre néző hátsó tornácig, és
akkor elkezd összetörni, így amíg a házat figyelem, közben aggódok is
az ügyész döntésén, és Rachel életéért imádkozok és arra gondolok,
hogy azt terveztük, visszajövünk ide. Vissza akartunk jönni évekre,
sokáig, amíg mindketten megöregszünk.
A lépcső eltűnik a szikla oldalában, lefelé vezet, a tengerhez, és én
elképzelem, ahogy Rachel mászik fel rajta. Negyven év múlva. A tenger
alatta hullámzik, a sziklán kis patakok csordogálnak. Csodálatos öreg
nő, haja nedves a kora reggeli úszástól. A korlátra teszi a kezét és
hátrahajol, hogy megnézze, látja-e a húgát, a gyerekeit, az unokáit,
vajon várja-e bármelyikük fent, a gyep szélén.
Átvágok a nedves füvön és leviszem a dobozt a partra a hetvenkét
lépcsőn. Leveszem a cipőm meg a zoknim. Várok, amíg felkel a nap a
keleti hegycsúcs fölé, aztán letekerem a tetőt és kisétálok a habokig. A
jeges víz égeti a bőröm, a farmeromba szívódik. Marokszám dobálom a
hamut a vízbe. Van egy kis szél, de amitől féltem, hogy megtörténhet,
nem történik meg. A hamu nagyja elsüllyed a vízben, ami a felszínen
marad, az is hamarosan elkavarodik a következő hullámban. Napfény
önti el a kis öblöt, és a hullámok meg a parti felhők megszínesednek.
Eltart kis ideig, mire felismerem, hogy amit érzek, az csalódottság.
Annyira reméltem, hogy kapok tőle valami jelet.
Mikor végzek, letérdelek, hogy leöblítsem a kezem meg a dobozt a
vízben. Tovább tartom a kezem a hideg, tiszta vízben, mint szükséges,
még jóval azután is, hogy az utolsó hamuszemet is leöblítettem.

A tornácon egy kesztyűvel törlőm le a homokot meg a vizei a hidegtől

elkékült lábfejemről. Gyapjúzoknit húzok és fölé hajtom a farmer elázott
szárát. A fogam vacog. Az agyam üres. Rachel nincs többé.
Az államig húzom a kabátomon a cipzárt, előre-hátra hintázok.
Annyira fázom, hogy átmegyek a ház túloldalára a kerti zuhanyhoz. De
jólesne, ha levehetném a nedves zoknit meg farmert, és beállhatnék a
gőzölgő víz alá. Elfordítom a csapot, de nem történik semmi. Nyilván
elzárták a vizet, hogy ne fagyjanak el a vezetékek.
Visszamegyek a tornácra, az a legnaposabb. Ahogy a nap
magasabbra hág, fel fog melegedni az idő. Ott vannak mögöttem a
szobák, ahol Rachel három hétig élt, ahol főzött, ahol olvasott. A
nyaralás alatt ő Clarice Lispectort olvasott, én John Fowlest meg a
lépcső alatti szekrényben talált, nyirkos krimiket. Reggelenként
egyikünk mindig elment a pékségbe mandulás croissant-ért, és én itt
ettem meg mindig, közben olvasgattam. Letörtem a csücskét, és
kiszívtam a belsejéből a marcipántölteléket. Előttem mérföldeken át
emelkedtek és süllyedtek az óceán árkai.
Éjszaka a függőágyból bámultam a csillagokat, és annyira
megijesztett, milyen óriási az univerzum, amennyire gyerekkorom óta
soha. Rachel bemászott mellém, karja alá dugta a zoknis lábam, a
mellére húzta a takarót, és mindketten az eget néztük.
Olyan jólesett félni. Az óceán hatalmas volt, ahogy az univerzum is.
Aminek az óceán a része volt. És a másik bolygók óceánjai, meg a
másik bolygók maguk is. A félelemtől az otthonos kis rituálék jobbá
váltak. Jobb lett a mandulás croissant, a krimi, a kinti zuhany. Itt
vagyok, gondoltam, és kint zuhanyzók az univerzumban.
Mikor itt voltunk, maradni akartam örökre, de ugyanakkor már a
távozásra gondoltam. Mindig várunk, mindig elmegyünk, mindig
pontosan ugyanakkor.
– Mit szeretsz a legjobban Cornwallban? – kérdeztem Rachelt, de
igazából nem így értettem, hanem úgy, hogy abban mit szeret a
legjobban, hogy él.
 48

POLPERRÓBAN A MADARAK a belső kikötőben álló hajók árbocai

körül köröznek. A fedélzeteken páran dohányoz nak, közben felkészítik
a hajót a napra, én hallgatom őket, meg a vitorlák csattogását. Úgy
döntök, itt maradok erre a négy napra Cornwallban. Nincs semmi
okom rá, hogy visszamenjek Oxfordba az ügyész döntéséig, és a
határidőig még öt nap van hátra.

A következő négy napot úgy töltöm, mintha még mindig a hamvait

szórnám, Rachel kedvenc helyeit járom végig. Ez jó sok autózást jelent.
Megnézem a Fowey, Fal és Helford folyókat. A St. John’sban,
Fowey-ban eszem napnyugtakor, amikor a Polruan-torkolat rézként
ragyog. Azt rendelem, amit ő rendelt volna, szivárványos pisztrángot. Az
ital már nehezebb választásnak bizonyul, de végül is a fehér Bordeaux-it
választom a három kedvence közül.
Elmegyek Frenchman’s Creekbe. Cadgwith-be, a halászfaluba.
Próbálom megtalálni a vízesést a Lizard-félszigeten, amiről Rachel
mesélt, de nem sikerül. Talán kiszáradt. Senki, akitől megkérdezem,
nem hallott még a sötét rózsaszín világítótoronyról sem. Lehet, hogy
Rachel rosszul mondta a színt, vagy én emlékszem rosszul. Elmegyek
Porthgwiddenbe és megkeresem a standot, ahol a vajas süteményt
vette.
Elmegyek Redruth-ba. Lostwithielbe és Padstow-ba. Átmegyek
komppal az öböl túloldalára. Így folyhatna tovább az élet, amíg csak
tart. Rachel nyomában járhatnék. Elmehetnék a hostelbe
Görögországban, ahol megszállt, és megpróbálhatnám lenyomozni a
pasast, akivel ott találkozott. Elvesztette a fickó telefonszámát, amikor
északra utazott vonattal, erről mindig azt mondta, hogy rejtett áldás volt,
de talán mégsem.
 Egyenként lecserélhetném a kedvenceimet az övéire. Nem
szeretem a kagylót például, de azt rendelem az étteremben Cadgwith-
ben, amit szeretett, és megeszem az egészet. Lefekhetnék a pasikkal,
akikkel ő lefeküdt. Lehetnék ápolónő, akár. Nem mintha lenne saját
karrierem.
És talán ezt tenném, ha Rachel börtönben lenne. Ha aznap az
történt volna, hogy ő ölt meg valakit, nem fordítva. Azt tenném, amit ő
akarna, és részletesen elmesélném neki. Gyakran összekevertük az
emlékeinket. Könnyen megy, ha elég sokat beszélget az ember.

Az utolsó estémen elmegyek Mousehole-ba, és amikor visszafelé

tartok, elered a hó. Szinte sosem havazik Cornwallban, és én
visszafojtott lélegzettel remélem, hogy nem áll el. Hegyeken át autózok,
átvágok a félszigeten.
Egy városka határában, ahol még sosem jártam, régimódi ESSO
benzinkút áll, két keskeny kúttal, fölöttük a világító rombuszokkal. Hó
hullik az üres kútra. Az út nedves és fekete a közepén, és fehér a szélén,
ahol még érintetlen a hó. Egy templomtorony gótikus csúcsai szinte
teljesen láthatatlanok az éjszakai égbolt előtt. Egy autójavító
világítótábláját látom a benzinkút mellett, és más feliratokat is – RAC
Javítóműhely, Közösségi Ház –, kovácsoltvas kampókon lógnak az
épületek széléről. Egy régi autó, fényszórókkal: két gömb a
gumiabroncsok felett, bekapcsolva.

Amint átkelek a Tamar-folyó hídján, legszívesebben visszafordulnék.

Bolyonganék Cornwallban. Boldog élet lenne. Elmennék Frenchman’s
Creekbe viharban. Megkeresném a sötét rózsaszín világítótornyot.
Valamelyik nagy eső után felbukkanna a Lizard-félszigeten a vízesés.
Hirtelen ott zubogna az ezüstös víz, ott csobogna a zöld hegyeken és
befordulna egy fekete szurdok szélén.
Rendelhetnék fésűkagylót a St. John’sban, Rachel habozott, ne azt
kérjen-e inkább, nem könnyen döntött végül a pisztráng mellett.
A hídoszlopok zörögnek a kerekek alatt. Messze alattam
jégdarabok és hófoltok úsznak a vízen. A devoni part látszik előttem.
Cornwallban akarok maradni, de Rachelt nem tartóztatták le, nincs
börtönben, és sosem tudom többé az emlékeimet átadni neki.
Ahogy kelet felé hajtok, az elmúlt négy nap nyugalmát felváltja a
rettegés. Az ügyészek holnap jelentik be a döntésüket. Folyamatosan az
jár a fejemben, hogy fel kellene hívnom valakit, nehogy emberölésre
enyhítsék a gyilkossági vádat. Egyre matekozok a különböző minimális
kiszabható börtönbüntetésekkel, hogy megtudjam, mennyi idősen
szabadul majd, és én hány éves leszek majd akkor.
Elhajtok Keith Denton háza előtt. Úgy teszek, mintha valaki tudna
róla, hol vagyok. Úgy teszek, mintha kiképeztek volna, és a kiképzőim
valahol egy nagy kőházban álldogálnának, vékony, fekete kosztümös
nők cigarettáznának és férfiak szivaroznának, kinéznének az ablakon az
esőre. A kémfőnökeim, a felügyelőim.
 49

ÜRESNEK TŰNIK A ZSINDELYES HÁZ. Natasha és a fiúk valószínűleg

még Margate-ben vannak, Keith meg Abingdonban a rendőrségi
fogdában, hacsak nem vitték át az oxfordi börtönbe. A kutya nem jött ki
az ajtóhoz Margate-ben, talán elzárták, vagy Natasha elajándékozta,
hogy így büntesse a férjét.
Egy folt folyt a kavicsos útra ott, ahol a kisbusszal parkolt.
Hosszasan állok ott, a foltot nézem, bár tudom, hogy röhejes, ez nem
lehet Rachel vére. Biztosan benzin vagy motorolaj. Leguggolok,
felemelek egy marék kavicsot, éles benzinszag csapja meg az orrom.
Mikor a kerti út felénél tartok, egy férfi lép ki a szomszéd házból,
egymásra nézünk. Negyven körüli lehet. A feje borotvált, és dzseki van
rajta. Felismerem, láttam már a városban, csak nem tudom, hol. A
másik lábára áll, engem néz. Pár másodperc múlva aztán továbbindul.
Kifújom a levegőt. Vajon megállított volna, ha Keith otthon van, vagy ha
egy fóliába tekert kalapács van nálam?
Amint a szomszéd befordul a Redgate-re, továbbmegyek az ajtó
felé. Kinyitom a postaládát és átnézem az elmúlt pár nap postáját. Nem
érkezett Keith-nek semmi személyes, nem látok kézzel megcímzett
borítékot. Úgy döntök, mindig ellenőrzőm a postáját a letartóztatása
alatt, végül is van némi halvány esély, hogy érkezik valami használható.
Nincs túl sok néznivaló a kertben. Egy fészer, egy cseresznyefa,
ami tavasszal fehér vagy rózsaszín virágokat hoz majd. Egy sarokban
dobozok sora. Kinyitom a fiókokat. Egy méhkaptár, nahát. Elnézem a
kiszáradt lépeket, a fehér viaszt, és elképzelem, ahogy Keith megjelenik
Rachel házában, arcán hülye vigyorral, és egy darab friss, csöpögő,
papírba tekert lépes mézzel.
– Azt gondoltam, ízlene – ezt mondaná. Kinyitom az egyik fiókot és
beleköpök.
 Valamelyikük otthagyott egy szelektív gyűjtőt a hátsó ajtónál. A
rendőrség nyilván hetekkel ezelőtt átnézte a szemetet, de vajon újra
átkutatták, mikor letartóztatták? Fehérboros üvegek és egy rekesz
Strongbow. Tennent’s világos sör nincs. Még nincs rá bizonyíték, hogy ő
kémlelte Rachelt a szikláról. Óvatosan visszateszem az üvegeket és a
dobozokat, hogy ne keltsem fel a szomszédok figyelmét.
Viszonyuk volt, vagy Keith odavolt Rachelért, vagy a kettő
valamilyen kombinációja. Zaklatta. Leskelődött utána a szikláról,
felajánlotta, hogy megcsinál ezt-azt a házában és ellopta a fényképeket.
Ő nem volt rajta egyik képen sem, így elég furcsa emlékei lehetnének
csak egy kapcsolatnak.
Benézek az ablakon, a tenyeremmel árnyékolva a szemem. A
konyhán látszik, hogy egy család használja. Ha tényleg volt viszonyuk,
Rachel akkor sem jött volna ide sosem.
Lehetett rengeteg más találkahely. Találkozhattak mindentől távoli,
vidéki panziókban, vagy londoni szállodák-bán, sőt Oxfordban is.
Elképzelem, ahogy külön-külön kimennek az akvaduktra, és a várostól
messze, a mogyorós után lebotorkálnak az ösvényről és nekidőlnek egy
fának.
El tudom képzelni, hogy Rachelnek viszonya volt, de azt nem, hogy
vele. Nem passzol a szerep Keith-hez. Nem tudom elképzelni, ahogy
Rachel kockázatot vállal, vagy kétségbeesett lépést tesz érte, és nem
utálja, amiért megcsalja a feleségét.
Minél többet tűnődök rajta, annál inkább úgy látom, hogy Rachel
nem ilyen, nem való neki ez, a rejtekhelyekkel és a megszállott
szenvedéllyel. A csalás mindig is undorította.
Alice-nek egyszer viszonya volt az egyik tanárunkkal, és nem
tudom elképzelni, hogy Rachel is ezt tette, hogy például ő is elment
volna a másik házához, és mikor látta, hogy otthon van a családjával,
akkor felhívta, hogy találkozzon vele a sarkon, és dugja meg a
kocsiban. A tanár odavolt Alice-ért. De Alice véget vetett az ügynek.
– Azért lemegyünk a partra? – kérdezte a tanár.
Sajnáltam a pasast, de Rachel nem.
– Szomorú kúrás – közölte.
 Nem értette, miért ragaszkodott a fickó ahhoz, hogy inkább
hazudik a feleségének, mint hogy elhagyja.
Azt hiszem, Rachel hülyét csinált Keith-ből. Azt hiszem, elérte,
hogy Keith olyan hülyének érezze magát, hogy abból ne tudjon felállni,
hogy túl sokat reméljen. Keith ajánlott neki valamit, Rachel nevetett
vagy elutasította, és akkor már túl késő volt, már túl sokat jelentett a
férfinak.
Utána hazajött, azt hiszem. Lezuhanyzott és kimosta a ruháit.
Biztonságosabbnak tűnhetett itt csinálni, mint máshol. Nyilván nyomott
hagyott mindenhol: a vízvezetékben, a padló réseiben. A rendőrség nem
kereste eléggé a bizonyítékokat. Itt van valahol, a vezetékekben, és
darabokra kellett volna szedniük a házat, hogy megtalálják.
Mielőtt eljönnék, visszamegyek a fészerbe, elveszek egy
metszőollót és megvágom a cseresznyefát, hogy alig marad belőle
valami.

A Kacsa és Herébe megyek, de nincs semmi új hír. A pultos azt

mondja, Keith-t nem engedték ki, amennyire ők tudják. Hó esik a
városra, és mindketten odafordulunk, nézzük. Erősen havazik, nem úgy,
mint Cornwallban. A fakeretes házak ősréginek tűnnek az út túloldalán
egy pillanatra, és a járdán sétáló embereknek pont olyan élesek a
tagjaik és nehéz a pillantásuk, mint a régi festmények alakjainak. A
szemük sötét és komoly, ahogy az úton át felénk néznek, látják, mit tett
eddig a hó, és mit tesz majd még ezután.
 50

MÁSNAP REGGEL A KÖNYVTÁRBAN egy kortárs francia regényt

választok, egy nőről, aki megöli az orvosát. Az ilyesmit amúgy kerültem
mostanáig. Leszúrja a pasast. De akkor is elolvasom, a könyvtárban
állva, majd ülve. Olyan, mint valami ellenszer.
A regény elbeszélője a Gare de l’Est mellett lakik. A rue de la
Clefen követi el a gyilkosságot. A hatodik kerületbe viszi vissza a kést, a
régi lakásába. A történet lendületes és tiszta, nagyon is franciásan.
Remélem, megússza a nő.
Aggódom, hogy a könyvtáros, a kerek szemüveges srác, nem fogja
engedni, hogy kikölcsönözzem ezt a könyvet. Megnézi, és azt mondja,
ezt nem kellene elolvasnom.
De nem így történik. Hazaviszem a regényt és kiolvasom a
szobámban. Majdnem a végén járok már, mire felfogom, hogy az
elbeszélő helyébe Rachelt képzelem.
Épp újraolvasok pár részletet a könyvből – a Gare du Nordnál és a
Coliseumnál játszódó jeleneteket –, mikor Lewis telefonál, és megkér,
hogy menjek le. Nem így terveztem, hogy épp ezt fogom csinálni, mikor
majd felhív az ügyész döntésével. Azt terveztem, hogy kint leszek,
először is. Ehelyett egy nőről olvasok, aki épp a Szajnába dobja a
bizonyítékokat, hogy megszabaduljon tőlük.
Mintha súlyos kövek nyomnák a gyomrom. Tiszta ruhát veszek és
befonom a hajam, mintha ettől tiszteletre méltónak és szabálykövetőnek
tűnnék.
Lemegyek a kárpitozott lépcsőn, el a vörös lovasokat ábrázoló
festmény előtt. A szívem vadul dobog, a bordáimat csapkodja. Lewis az
utcán vár, egy civil autónak támaszkodik. Az arca egykedvű, várom,
hogy mi ül ki rá. A szélben a mellemre szorítom a pulcsimat.
– Nora – kezdi, és én már a hangjából tudom. – A nyomozati iroda
nem emel vádat Keith Denton ellen.
 – De ott volt. Fényképeket lopott róla. Nincs alibije.
– Ez nem elég. Nincs ellene bizonyítékunk a labortól.
Lewis kinyitja nekem a kocsi ajtaját. A szélvédőn át nézem, ahogy
átkerül a túloldalra, a sofőrülésre: magas, jóképű férfi hosszú kabátban.
Vajon kiélvezi ezt a pár egyedül töltött másodpercet, mielőtt be kell ülnie
mellém?
Nem indítja be a motort. Nincs hova menni. Nem kell beszélnem az
ügyésszel, nem kell megjelennem a bíró előtti meghallgatáson, bár nem
tudom, ezt tenném-e, ha úgy mentek volna a dolgok, ahogy menniük
kellene.
– Hol van?
– Nem tudom. Ma reggel kiengedték a St. Aldate-ből.
Visszafojtom a sürgető vágyat, hogy hátraforduljak az ülésben.
– Megnéztétek a vízvezetékeket a házában?
– Igen, mikor először kihallgattuk.
– És most mit csináltok? – kérdezem.
– Ha nem találunk új bizonyítékot, akkor a nyomozás elveszti a
prioritását.
– Ez már életbe lépett?
– Igen. Jelenleg szűkösek a forrásaink – feleli, és ez azt jelenti,
hogy újabb gyilkosság történt Abingdon környékén.
– Van köze hozzá?
– Nincs. Két férfit öltek meg egy raktárban Eynshamben.
Előítéletes gyűlölet-bűncselekménynek tűnik.
Moretti gyorsan megoldja majd az esetet, állapítom meg. Gyógyír a
lelkiismeretére.
– Megvádolhatjátok újra? Vagy mostantól védett?
– Meg, jelentős új bizonyítékokkal – válaszol. – De ez nem történik
meg túl sűrűn.
Keith-t órákkal ezelőtt kiengedték. Összefuthattam volna vele a
könyvtárból hazafelé, mikor még azt hittem, őrizetben van. Ettől a
gondolattól elnevetem maga. Lewis megdörzsöli a szemét.
– Szerinted ő tette? – kérdezem.
– Nem tudom.
 Azt akarom, hogy azt mondja, igen, bár ettől csak még dühösebb
lennék. Vajon ez lustaság volt az ügyészek részéről? Nem akarták
növelni az ügyek számát? Vagy pénzkérdés, túl kevés a bíróság és a
bíró az országban? Mikor ezt hangosan is kimondom, Lewis ezt feleli:
– Vagy morális döntés, hogy ne kelljen kiállnia egy pert egy ártatlan
embernek.
– Mit súgnak róla az ösztöneid?
– Mi alapján? – kérdez vissza.
A hangja feszült és fojtott. Vajon Eynshamben volt tegnap éjjel? Mit
láthatott ott?
– Ha muszáj lenne eldöntened...
– Nora, nem tudom. – A tenyerébe támasztja a fejét. – Nem
beszélhetsz vele. Távoltartási végzést próbál kérni ellened.

Most már sosem oldják meg. Hivatalosan nem, mármint ítélettel nem.
Nem lesz per. Az abingdoni nyomozók egy új eset első negyvennyolc
órájában járnak. Lewis hamarosan elmegy, Moretti korkedvezményes
nyugdíjba vonul. Mindketten távoznak még újév előtt, azt hiszem. Nem
Rachel miatt. Nem hiszem, hogy bármelyik rendőrt üldözné majd Rachel
ügyének kísértete. Bár így lenne, akkor lenne rá esély, hogy
valamelyikük megoldja. Az a furcsa, hogy valószínűleg nem ez a
legrémesebb eset, amit láttak, vagy a legszomorúbb. Mások emlékét
viszik magukkal. Leginkább gyerekekét.
Keith Denton szabad. Elképzelem, hogy hazamegy és rendbe teszi
a házat a két hirtelen távozás után. Vajon írt listát, hogy mit csinál majd,
ha szabad lesz? Iszik egy sört, elmegy sétálni a hegyekbe.
A kiszabadult férfi. A barátai és a városbeliek ott zsonganak majd
körülötte. Mind hallani akarják majd, hogy menekült meg hajszál híján.
Mindenki tudja, hogy a rendszerben lehetnek hibák. A gyilkosságért
börtönben ülő ezrekből legalább páran ártatlanok, és Keithből majd
nem egy lett közülük. A város boldogan elhiszi majd, hogy ártatlan.
Inkább egy idegen legyen, mint olyan, aki mái járt náluk is.
 51

A HUNTERS ELŐTT ÜLÖK az egyik faasztalnál, és fülhallgatóval

hallgatom a híreket. Pár szó elsiklik, nem értem őket, próbálom
kikövetkeztetni, mit mondhatott a tudósító. Annyira elmerülök, hogy pár
másodpercig észre sem veszem, mi van előttem. Keith lép ki a ház sarka
mögül.
Kirántom a fülhallgatót, ő lezökken velem szemben a padra.
Bádogos hangok szűrődnek ki, de nem kapcsolom ki a rádiót, mintha
aki ott beszél, figyelné, történik-e velem valami. Keith zsebre vágta a
kezét, nem tudom eldönteni, van-e fegyvere. Pillanatnyilag nem láthat
minket senki a főutcáról.
– Megölted – mondom, és a hangom nem olyan, mint szokott lenni,
hanem amilyen Rachelé volt.
Megrázza a fejét, talán hogy hagyjam abba, ne beszéljek többet,
vagy hogy helyesbítsen.
– Tudod, mit nem értek? – szólal meg a fabútor illesztését bámulva.
– Te hogyhogy sosem jutottál az eszükbe?
– Nem értelek.
– Ott voltál a házban Rachellel. Megjön a rendőrség, te kint várod
őket, mindenhol az ő vére rajtad, és nem tartóztatnak le.
– Én találtam meg.
– Ha te találtad volna meg, el akartál volna menni onnan, minél
messzebbre. Átrohantál volna a szomszédokhoz, vagy ki az utcára.
Nem vártál volna ott, hiszen aki tette, ott lehetett még bent. Hacsak nem
te voltál az.
– Nem gondolkoztam tisztán akkor – válaszolom.
Keith teste furcsán ernyedt, mintha nem tudná rendesen tartani
magát.
– Az egyik tűzoltó azt mondta, figyelt téged, és nem sírtál. És a
kutya is. Nem tudom kiverni a fejemből. Te betörésről beszélsz, hogy
valaki bement a házba és megöli egy kiképzett német juhászt. Nem
tudom, ki lenne képes erre komoly sérülések nélkül, de bárki is volt,
nem veszteti egy csepp vért sem.
– Ezt honnan tudod?
– Gondolom. Nem kértek vérmintát tőlem. Azt gondolom, hogy
álmában elvágtad a kutya torkát.
– A rendőrség kizárt a gyanúsítottak közül.
Emlékszem, Moretti megkérdezte, ilyenkor szoktam-e Rachelhez
menni. Mérlegelte, nem lehetek-e én a tettes.
– Hogyan?
– Nem tudom. Nem volt fegyverem.
– Volt kés Rachel konyhájában? – folytatta Keith. – Elmostad,
vagy elrejtetted utána. – Felemeli a fejét. – Most érted jönnek el.
Tudják, mit tettél, és tudják, miért tetted.
– Sosem bántottam volna.
– Nem vágtál volna egy üveget az arcába?
– Erről honnan tudsz?
Felhorkan.
– Mit gondolsz, honnan a picsából tudhatnám? Miért, mit látsz
bennem, amitől ilyen nehezen bírod ezt elhinni?
Megrázom a fejem, Keith tovább mondja.
– Betörted az orrát.
Nem vitatkozom. Nem volt egyértelmű, miattam tört-e be Rachel
orra, vagy azért, ami pár órával később történt.
– Elloptad a képeit – jelentem ki.
– Nem. Rachel nekem adta őket. Szeretett engem. Keith felnevet
az arckifejezésem láttán.
– Mindig mondta, milyen szemét kis picsa vagy.
HARMADIK RÉSZ

Vadak
 52

ÖSSZEVESZTÜNK A BULIN. Miután befejeztük a piálós játékot, de még

mielőtt felmentem a lépcsőn, és minden, ami térdmagasság alatt volt,
eltűnt a zavaros sötétségben. Rachel szívatott valamivel, én visszavágtam
és kimentünk a hátsó ajtón, a füvön állva kiabáltunk egymással. Rafe azt
mondta, kihívja a rendőröket, bejelenti a családon belüli erőszakot. Úgy
mondta, mint aki csak viccel, de erre Rachel mondott neki valamit
rólam, és én kivettem Rafe kezéből a sörösüveget és Rachelhez vágtam.
Az arcán találtam el, élesen beszívta a levegőt, előrehajolt.
A gyomrom összeugrott, de aztán felnézett és nevetett, az arcán vér
csörgött. A győztes, nyilvánvalóan. Bebizonyítottam, hogy igaza volt.
Még akkor is nevetett, mikor visszamentem a házba.
A fiúk egész éjjel távol tartottak minket egymástól. Körénk gyűltek
két csoportban és viccelődtek velünk, mintha valami bokszolók
lennénk. Úgy tettek, mintha mély benyomást tettünk volna rájuk, de
többnyire azt gondolták, nem vagyunk normálisak, tiszta rémálom, mint
Ali Ross, aki az előző bulin betörte a pasija kocsijának az összes
ablakát.
Rachel odahajolt hozzám kora reggel.
– Velem jössz, vagy maradsz?
– Maradsz – feleltem.
Azon a nyáron szinte az összes bulin veszekedtünk, ha legalább az
egyikünk eleget ivott hozzá és ez mindig így volt, és ha épp nem volt
egyikünk túlságosan elfoglalva azzal, hogy megpróbáljon felszedni
valakit. Minden óvatosságot félretéve balhéztunk, úgy, ahogy a
barátaink az anyjukkal szoktak, és többnyire semmiségeken.
Minden hazafelé vezető úton ugyanazt a kretén mintát követtük.
Először keserű hallgatás, aztán vádaskodás, a korábbiak visszhangja,
csak kevésbé piásan. Mire elértünk a régi központba, egyikünk
kijelentette, nem akar beszélni erről többet. Haragos csendben mentünk
el a normann templom, majd a pékség előtt, szandáljaink az utat
csapkodták. Őrjítő volt, hogy a lépteink még akaratunk ellenére is
egymáshoz igazodtak. Ellenkező irányba néztünk, mint valami komor
Janusz-fej.
A negyedik stádium általában a főutca végén kezdődött. Egyikünk
tett valami megjegyzést, gyakran a buliról, megemlített valami
hülyeséget, amit valaki tett vagy mondott. Ebben a stádiumban újabb
vádaskodás következett, de nagyon halvány bocsánatkérések is,
olyasmik, hogy nem gondoltam volna, hogy így érted majd.
Aztán kezdtük megunni. A neonszínekben ragyogó ég, a város
idegensége ezen a korai órán lassan elvonta a figyelmünket. Mire
beértünk a telepre, a veszekedés véget ért.
Még mindig látom magam előtt a tizenhét éves Rachelt, vércsík
kanyarog a szája felett, nevet rajtam.
Azt gondoltam, ha egymaga megy el, talán elgondolkodik azon,
amit rólam mondott, és megbánja. Zavarba jövök, mert nem bírom
felidézni, mit is mondott, amin ennyire felhúztam magam.
 53

KEITH TUD A VESZEKEDÉSRŐL, és tudja, hogy Fennót kiképezték. A

legegyszerűbb magyarázat arra, honnan tud minderről az, hogy Rachel
elmondta neki. Viszonyuk volt vagy barátok voltak, de Keith szerint
viszonyuk volt. Furcsa, hogy amikor találkoztunk, úgy viselkedett,
mintha a viszony ténye bizonyítaná az ártatlanságát. Pedig minimum az
ellenkezőjét jelenti.
Az a fontos most, hogy Keith azt hiszi, túl van rajta. Biztonságban
hiszi magát. Talán abban bízik, amit én is gondoltam, hogy valamiféle
védettséget élvez, mert nem vádolhatják meg kétszer ugyanazzal.
Hatalmas megkönnyebbülés lehet azok után, hogy majdnem börtönbe
zárták. Szabad emberként fogja leélni az életét. Elképzelem, ahogy
legszívesebben letérdelne az akvadukton, hogy megcsókolja a földet.
Magam elé képzelem a házában, a pubban, ahogy végighajt az utakon.
Biztos terveket kovácsol, így, hogy ennyi évet kapott vissza, utazni akar,
kint aludni a szabad ég alatt.
Ha valaki mindezt fenyegetné, megjósolhatatlan, mit tenne. Vagy
nagyon is megjósolható. Nekem támadna, és mi kettőnket leszámítva
mindenkinek úgy tűnne, hogy ok nélkül.
Azt akarom, hogy visszakerüljön a rendőrségre. Ők tudják, hogyan
csalják csapdába, és mondassák ki vele a gyilkosság valamelyik apró
részletét – hogy a kutya hogy volt megkötve, vagy hogy Rachel testét
hol találták meg-, olyasmit, amit sosem árultak el neki, vagy hogy addig
tartson a kihallgatása, amíg a vallomása darabokra esik. Akkor is, ha
mostanáig ez nem sikerült, de talán több időt kell rá szánniuk.
Úgy lenne a legjobb, ha rá lehetne venni, hogy kövessen el még
valamit. Nem tartana sokáig, Keith természetével.
Sosem értettem, miért nem használja a csapdát gyakrabban a
rendőrség. Mondjuk, ha valaki elkezd a hegyekben nőket gyilkolni
Walesben, akkor a rendőrség küldhetné túrázókat az ösvényekre. És
küldhetné persze utánuk fegyveres csapatokat. Lehetnének rendőrnők
is, nem civilek. Nem is volt nagy hegy, kirakhatták volna a csalétket az
összes ösvényre. Nyolc áldozat három hónap alatt, és a gyilkost nem
találták meg soha. Kurvára hülyeség.
Súlyos testi sértés. Keith is készen áll rá. Valakin le kell vezetnie a
feszültséget.
 54

MORETTI SAJTÓTÁJÉKOZTATÓT tart az abingdoni kapitányság egyik

szobájában. Azt kéri, hogy aki az eynshami raktár közelében járt
csütörtök este, vegye fel a kapcsolatot a rendőrséggel. Hozzáteszi, hogy
az előzetes eredmények szerint több elkövető lehet felelős a kettős
gyilkosságért, és sürgeti, hogy akinek információja lehet, akármilyen
jelentéktelen is, jelentkezzen.
Végzett Rachellel. Már túl van rajta, hacsak egy újabb fejlemény
nem húzza még vissza.
Nyomozók sora ül mögötte, előttük alacsony, görbülő mikrofonok.
Miközben Moretti beszél, a többiek egykedvű, ítélkező arccal
merednek a sajtó képviselőire, mintha valami kitörésre számítanának. A
vállapjukon virító koronák száma alapján páran Moretti feljebbvalói.
Felismerem a főnyomozót, a sor közepe felé ül, tenyerét épp az asztalra
szorítja.
Moretti hangja tiszta és kimért. Olyan ember benyomását kelti, aki
nemcsak komoly, de mindenekfelett hatékony.
 55

– LEGYEN SZÍVES, JÖJJÖN BE a kapitányságra – kér Moretti a

sajtótájékoztató utáni reggelen. A Hunters hátsó udvarára eső hull, a
városháza felől a ködkürt rivallását hallani. Emlékszem, mit mondott
Keith, hogy a rendőrség engem gyanúsíthatna, de nem hiszek neki.
Csak blöffölt. Örülök, hogy a rendőrök nem zárták le a nyomozást.
Egy nyomozó értem jön negyed kilencre. Ezúttal Lewis is ott ül a
kihallgatószobában. Egy pillanatra arra gondolok, ez azt jelenti, híreik
vannak, de egyikük sem tűnik izgatottnak. Inkább elcsigázottnak látom
mindkettőt.
– Miért ért véget az utolsó kapcsolata? – kérdezi Moretti.
– Megcsalt.
– Hogy tudta meg?
– Találtam egy bugyit. Már elmondtam.
Vasárnap este, miután hazajött Manchesterből, belenyúltam a
táskájába és kihúztam az öklömnyi fekete csipkét. Kiterítettem az ágyra,
hogy megnézzem, mekkora teste volt annak, aki viselte. Milyen volt a
láb és a has a bugyi szegélyénél. Elképzeltem egy nőt, ahogy a hátán
fekszik, felül meztelen, az ujját harapdálva nevet.
Moretti egy fekete bugyi fényképét mutatja meg nekem, ugyanaz a
halványkék címke lóg benne.
– Ilyet?
– Igen.
– Rómában van boltjuk, a Via Cavouron. Nem adnak el külföldre.
Eláll a lélegzetem. Mindkét nyomozó engem figyel.
– Mikor jött rá? – teszi fel a kérdést Moretti.
– Mire?
– Hogy Rachel lefeküdt a barátjával.
– Nem. Liam Manchesterben volt azon a hétvégén.
 – Nem, Oxfordban volt. A George-ban vett ki szobát a Prince
Streeten. Rachellel vacsorázott, és aztán Rachel ott aludt nála a
szállodában.
Az első rúgás célba ér. A testem elmerevedik, mint akkor, azon a
vasárnap estén. Nagyon is tudatában vagyok a mozdulataimnak, ahogy
felemelem a kezem, hogy kisimítsam az ingem, hogy mennyi levegőt
szorítok ki a szoba légteréből, mintha minden megfagyott volna
körülöttem. Nem kellemetlen érzés. Lewis az asztal túloldaláról néz.
Még mindig nem szólal meg.
– Hányszor? – kérdezem.
A hangom fényévekre távolodott tőlem.
– Egyszer, Liam szerint – feleli Moretti.
Megtántorodok, mintha meglöktek volna hátulról.
– Beismerte?
– Igen.
A fényképre nézek és visszaemlékszem, ahogy az ágyunkra tettem
a bugyit és kisimítottam az anyagot.
Liam épp zuhanyozott, és én ott hagytam, hadd találja meg.
– Köszönjük, Nora. Mára ennyi.
Nem kapcsolta ki a magnót. Vajon mit gondol, mi mást mondhatok
még?
 56

– KÉRLEK, GYERE ÁT OXFORDBA ! – mondom, amint levegőt vesz a

részvétnyilvánítás után.
– Dolgozom – feleli Liam.
– Biztos meg tudod oldani. Csak egy óra vonattal, még ma este
visszamehetsz Londonba.
Megbeszéljük, hogy a piaccsarnokban találkozunk a főutcán. Van
egy kis bisztró a másodikon, remek, vidéki francia konyhát visznek,
nem mintha éhes lennék.
Moretti talán indítékot keres a megvádolásomhoz. Lehet, hogy ő
rendelte a bugyit a római boltból, nem Rachel ruhái közt találta meg a
párját. Azt hiszem, említettem neki a márkanevet.
Míg Liamre várok, végigveszem magamban az alkalmakat, amikor
együtt láttam őket. Párszor kettesben mentek el. De mindig volt valami
oka, világosan kétemberes feladat volt. Egyszer elmentek vásárolni,
mikor Liammel Marlow-ban voltunk, vagy Liam elvitte Rachelt a
szervizbe a kocsijáért.
Túlságosan fáj arra gondolni, hogy ezeket a kirándulásokat
eltervezték és izgatottan várták. Mikor visszajöttek, sosem tűntek
feszültnek, sosem tűnt úgy, mintha bűnösnek éreznék magukat.
Moretti nem mutatott semmi bizonyítékot arra, hogy Liam
Oxfordban volt, nem Manchesterben. Nem mondta, honnan tudja, hogy
Rachel ott volt vele a szállodában.
Megérkezik. Nem láttam fél éve. Puha, fekete pulcsi van rajta, és
ugyanolyan az illata, a cédrusos, pézsmás parfüm – a szakításunk után
rájöttem, hogy elég sokan használják. Kinek a kedvéért kölnizted be
magad? Ezt gondolom, még mielőtt leállíthatnám magamat.
– Hogy vagy? – kérdezi.
Megrázom a fejem, meglátom a táskájában az összehajtott
magazint. Bírt olvasni idefelé a vonaton és én utálom ezért. Jön a pincér,
én megrendelem a második Campari-szódámat. Liam sört kér. Olyan
jól néz ki.
– Lefeküdtél a nővéremmel?
Hirtelen minden elcsendesedik körülöttünk.
– Igen.
Lesöpröm az asztalról a sörösüveget, a falnak csapódik. Az ital
felhabosodik, kiömlik a padlóra. A két fiatal pincérnő a terem túlsó
végéből bámul. Nem hiszem, hogy hallották volna, mit beszéltünk, de el
tudják képzelni. Mindkettejük arca eltorzul az együttérzéstől.
Hátralököm a székem és lerohanok a lépcsőn. Hallom, ahogy mögöttem
Liam bocsánatot kér, nyílik a cipzár a táskáján, ahogy pénzt keres, amit
az asztalon hagyhat.
A piac melletti sikátorban ér utol.
– Nem terveztük el előre. Összefutottunk az utcán, és abban
maradtunk, hogy eszünk valamit később. Nem is emlékszem rá –
mondja. – Egyikünk sem. Hiba volt.
– Mennyit ittatok?
– Két üveg bort.
– Fejenként? – kérdezem kétségbeesetten, részletekre vágyva.
Ha négy üveg bor után történt, akkor talán meg tudok bocsátani
nekik.
– Nem, összesen.
Lépteket hallunk a sikátor vége felől, elnémulunk. Egy fiatal nő
közeledik felénk a macskakövön, eltipeg kettőnk között. Hálós
szatyorban zöldségeket cipel, kezében egy csokor tulipán, és én
majdnem megmarkolom a karját és azt mondom, figyelj, ezt hallgasd
meg, mit csinált ez az ember. Tartózkodóan lehajtja a fejét, ahogy
elmegy mellettünk. Szerelmesek civakodnak. Bár veszekednénk, bár
egy londoni sikátorban lennénk, bár ne lenne rá okunk, hogy Oxfordban
legyünk.
– De elterveztétek. Azt mondtad nekem, hogy Manchesterbe mész.
– Nem. Azt mondtam, konferenciára megyek. Nem beszéltünk
róla, hogy hova, csak már utána. Mikor visszajöttem, azt mondtam,
Manchesterben voltam.
 – Rachel kérte, hogy ezt mondd?
– Nem.
Nehezen kapok levegőt. Biztos voltam benne, hogy tagadni fogja.
Nem, mondtam volna a nyomozóknak. Tévednek. Nem történt ilyesmi.
És ha tagadta volna, akkor sosem kellene arra gondolnom, ahogy
Rachel megcsókolja, ahogy Rachel levetkőzik neki, ahogy ezek ketten
együtt elalszanak, vagy az első alkalomról utána, amikor találkoztam
Rachellel és ő nem mondta el nekem. Azt mondtam neki, szakítottunk
Liammel.
– Nem akarsz ideköltözni pár napra? – ajánlotta.
– Nem – feleltem.
– Végig tetszett neked? – kérdezem Liamtől.
– Nem.
– Haragudott rám?
– Nem – válaszol. – Dehogy. Utálta magát érte.
Most már szabadon sírok, a kézfejemmel törölgetve az orrom.
Liam a macskaköveket bámulja. Nem beszélünk.
– Jársz valakivel? – szólalok meg végül.
Megdörzsöli a száját.
– Hogy hívják?
– Charlotte-nak.
Tisztán el tudom képzelni. Vidám, jó természetű, ragyogó,
világosbarna hajjal. Dolgozni jár, a barátaival találkozik, aztán Liammel.
Ha itt volna, ha most felénk jönne, megütném. Darabokra akarnám
tépni.
Londonban vár Liamre. Ma este vagy holnap este találkozni fog
vele. Megkönnyebbülés lesz Liamnek ezek után, hogy egy ilyen higgadt
és melegszívű emberrel lehet. Char-lotte majd megkérdezi, el akarja-e
mondani, mi történt.
Liam még mindig nem fogta fel, milyen helyzetben vagyok. Nem
mérte fel, mekkora veszélybe sodort.
– Én találtam meg.
– Istenem. Annyira sajnálom.
– Azt hiszik, én öltem meg, emiatt.
 A nyaka elvörösödik, a forróság elborítja a mellét is.
– Nem, az lehetetlen. Majd elmondom nekik, hogy nem tudtad.
Előrelépek, átölel. A melle az enyém mellett süllyed és emelkedik.
Emlékszem arra a teremre ott az Oxo torony tetején. Bodzás gin-tonik.
Azt gondoltam, nem tudtam eddig, hogy ilyen is lehet.
Jár valakivel. Nem hasonlíthatom az első hónapjainkhoz. Golden
brown, lays me down. Még a szállodát Rachellel, még azt sem lehet
ahhoz hasonlítani.
Meleg árad felém a testéből. Puszit ad a fejem búbjára, ha felé
fordítom az arcom, megcsókol. A karja szorosabban ölel. A fejem a
válla és a meleg nyaka közé hajtom, próbálok nem tudomást venni a
bennem bujkáló nyugtalanságról. Sosem lesz olyan, amilyen előtte volt.
És jobban fog fájni majd végül.
– Mennem kell – mondom, és a hangom nyugodt, mintha épp csak
eszembe jutott volna egy megbeszélt találkozó.
– Rendben leszel? – kérdezi, és én értem, azt várja, hogy erre igent
mondjak.
A hangom továbbra is nyugodt és összeszedett, ahogy elköszönök.
A sikátor végében befordulok a főutcán hullámzó tömegbe. A magány
torkon ragad, és hallom, ahogy Rachel azt mondja, jól leszek, most
csak annyi kell, hogy hazajussak, ennyi, csak haza kell jutni.
 57

– MIELŐTT ELJÖTT LONDONBÓL, bement egy pubba Chelsea-ben –

közli Moretti.
Ahogy elköszöntem Liamtől, hívott, hogy jöjjek vissza a
kapitányságra. Megint elmondtam neki, hogy nem tudtam róluk, de
nincs rá bizonyítékom.
– Mennyit ivott ott? – kérdezi.
– Egy pohár bort. – Látom magam előtt az asztalt, mintha
visszamehetnék. A lazacos pitét, a fehérbort, az evőeszközt.
– És azon az éjszakán, mielőtt megtámadták Rachelt Snaith-ben?
Akkor mennyit ivott?
– Nem emlékszem.
– Fél liter vodkát? – veti fel. Bólintok. – Beszéltünk Alice-szel. Azt
mondta, mind a hárman sokat ittak aznap éjjel. Ez stimmel?
– Igen.
– Maga haragudott Rachelre?
– Nem.
– Arcon dobta egy üveggel – folytatja Moretti.
Keith nyilván elmondta neki. Vajon Liamről is beszélt nekik, vajon
Rachel elmondta neki?
– Ki volt Will Cooke?
Bassza meg, gondolom, a picsába.
– Egy barátunk. Egy iskolába jártunk.
– A maga barátja volt, vagy Rachelé?
– Mindkettőnké.
– Maguk együtt jártak, ugye?
– Pár hónapig.
– És Rachellel is járt?
– Nem.
– Alice nem ezt mondta nekünk.
 – Párszor lefeküdtek.
– A buliban Will Cooke miatt veszekedtek?
– Nem, ez nem volt gond. Alice azt is elmondta, hogy ő is lefeküdt
Will-lel? Tinédzserek voltunk, nem jelentett semmit.
Mikor először találkoztunk, szimpatikusnak találtam Morettit, mert
szeretem Olaszországot. Akármilyen hülyeség, de lefegyverzett a skót
akcentus és az olaszos megjelenés. Elképzeltem, ahogy eszpresszót iszik
és közben olvassa az újságot. A vastag szemhéja, gondoltam, azt jelenti,
hogy megkínozták az esetei, és mindaz, amit a munkája során tapasztalt.
Elmesélte, hogy a szüleinek bergamottültetvénye volt Kalábriában.
Meg sem próbáltam ellenállni. Moretti és Lewis annyira mások
voltak, mint a snaith-i nyomozók. Nem tudom, miért lett rendőr. Nem
tudom, miket csinált a pályája során és nem tudom, hisz-e nekem.
– Mikor hagyta abba a Wellbutrint?
– Októberben.
– Nem volt semmilyen elvonási tünete?
– Nem.
– Mennyire okozott nehézséget a napi feladatok ellátása a
gyógyszer nélkül?
– Semennyire.
– Hány hét telt el a gyógyszer abbahagyása és Rachel halála
között?
– Öt. Nem értem, ennek mi a jelentősége. Nem pszichotikum.
– És ha az lett volna?
– Akkor az abbahagyásától instabil vagy agresszív lehettem volna.
– És abból mi következne?
– Hogy gyanúsított lennék.
Moretti elmosolyodik. Aztán feláll és kinyitja nekem az ajtót. Nem
tartóztat le. Eltűnődök, vajon milyen darabkák hiányozhatnak még,
lehet-e, hogy már csak a kés.
Megállok az ajtóban, közel hozzá.
– Rachelnek a védekezés során keletkezett sérülései voltak. Ha én
tettem, akkor zúzódásaim és sebeim lennének.
– Maga tette?
 Felnevetek.
– Maga látott engem. Tudja, hogy nem.
Moretti vállat von, mire a nyakamon hátul égnek állnak a
szőrszálak.
 58

A PRINCE STREETRE HAJTOK. Épp zajlik a felújítás. Látom, hol

vacsoráztak. Beszállhatnék az egyik liftbe, ahol valószínűleg először
csókolóztak, és végigmehetnék az egyik folyosón. Talán el sem jutottak
a szobáig. Mindketten szerették a nyilvános szexet, ezt tudom.
Fém oszlopok tartják a járda fölé benyúló, aranyszínű előtetőt a
George Hotel előtt. A tető alatti, szőnyeggel borított terület fürdik a
fényben, aki alatta áll, valahogy mind ragyogóan és csodálatosan néz ki.
A tűsarkakon egyensúlyozó nő, a mobiltelefonnal hadonászó férfi.
Rachel május elején jött ide, már tudom. Elképzelem, ahogy meghajtja a
fejét az előtető alatt, az aranyló fény felragyog sötét haján és csupasz
vállán.
Kinyitom a lengőajtót és bemegyek az előtérbe, annak a végében
van az étterem és a bár. Elképzelem, ahogy Liam lemászik a székről és
kitárja a karját.
Megállok, a lábamon inogva.

A vitánk alatt rájöttem, hogy aznap éjjel, amikor Liam megcsalt, egy
buliban voltam Fulhamben. Előtte Marthával elmentünk egy tapas
bárba, sült paprikát, grillezett kenyeret meg olívabogyót ettünk. Egy régi
bérház tetőteraszán tartották a bulit. Eljöttek a barátaim a St.
Andrewsból, fehér, horgolt ruha volt rajtam, szerencsésnek és
elégedettnek éreztem magam. A buliba menet írtam Liamnek egy
üzenetet, mire ő egy hasonlóval válaszolt. Mielőtt megjött a nővérem,
vagy talán amíg vécén volt.
Azt írta, hiányzom.
Vajon vágytak egymásra utána, vajon külön-külön vagy együtt
megpróbálták kitervelni, hogyan történhetne meg újra? Liam azt
mondta, egyikük sem emlékezett rá. Remélem, ez igaz. Ha Rachel nem
emlékezett, nem gondolhatott rá akkor sem, amikor együtt voltunk.
Rachel hülyét csinált mindkettőnkből. Mi nem ilyenek voltunk. Volt
nagyobb bajunk is. Nagyobb vadra mentünk.

A Prince Street a folyóig vezet. Lemegyek a hegy lábához az ösvényre

és felhívom Marthát.
– Rachel volt – mondom. – Liam Rachellel csalt meg.
– Jaj ne! – nyögi Martha, és a hangja kielégítően elborzadt.
Belekezdek a magyarázatba, hogy Liam Oxfordba ment üzleti
ügyben, nem Manchesterbe, de Martha közbeszól:
– A szüleim segíteni szeretnének. Ismernek egy védőügyvédet
Oxfordban.
– Ez nagyon kedves tőlük. Ha addig jutunk…
– Most van szükséged tanácsra.
– Talán igen.
Sietve elmondom a történetet, és csak ekkor veszem észre, hogy
amióta csak meghallottam, mi történt, borzasztóan el szeretném mesélni
valakinek. Újra meg újra összeraktam a fejemben, ennek alapján
játszottam le magamban megint az elmúlt félév eseményeit.
Belekezdek, hogy elmondjam Marthának, találkoztam Liammel a
piaccsarnokban, de megállít, még mielőtt befejezhetném.
– Nora, ne beszélj erről senkivel! Bár ne mondtad volna el nekem
sem!
– Miért?
– Mert most ha megesketnek, és valaki megkérdezi, haragudtál-e
Rachelre, azt kell mondanom, hogy igen. – Felsóhajt. – Amúgy is
szakítottatok volna. Ne gondolj rá túl sokat, ha lehet! Van most más
bajod.
 59

LEWIS MONDTA VALAMIKOR, hogy Jerichóban lakik, nem messze

innen. Megadja a címet, pár perc múlva már ott is állok egy teraszos
téglaház lépcsőjén. Lewis ajtót nyit.
– Gyere be! – mondja.
Felmegyek a lépcsőn utána, be a lakásba. A nappali tiszta, égnek a
lámpák. Zöld kanapéja van, könyvespolcai, és egy alacsony asztalon
lemezjátszó áll. A szoba egyik végéből látom, ahogy a lemez forog,
kicsit remeg. Egy versenybicikli dől az egyik falnak, egy rablásról szóló
film plakátja alatt. A poszteren három ember fut, lábuk az eltúlzott
perspektívapont felé mutat. Lewis eltűnik a konyhában, majd megjelenik
két sörrel.
– Szerinted én tettem?
– Nem.
Ellazítom a vállam, most már rendesen rá tudok nézni. Piros kockás
flanelinget visel, az arcára kiül az aggodalom és az elszántság.
– Moretti szerint én kértem meg valakit a snaith-i támadásra.
– Tudom.
– Segítettem neki, hogy megtaláljuk.
– Az az elképzelése, hogy miután Rachelt megbüntették, te élvezted
a szerepet. Vannak előnyei, ha az ember közel áll az áldozathoz.
Közvetett Münchhausen-szindróma.
– Nem származott volna belőle előnyöm. És most hivatalosan
gyanúsított vagyok?
– Igen. – Nekiáll, hogy levakarja a sörösüvegről a címkét. –
Lefeküdt a barátoddal.
– Nem értem, ez hol az én hibám.
– Nem pont erről van szó.
– Hanem? Mi más furcsát találnak rajtam?
 – Azt gondolják, hogy Rachel épp használta a sütőt. Egy tűzoltó
észrevette, hogy az egyik tűzhelylapon álló edény még meleg.
Valószínűtlen, hogy egy betörő lekapcsolta volna a tűzhelyt, mielőtt
elhagyja a tetthelyet, de te talán igen, megszokásból. Vagy hogy ne
égjen le a ház, hiszen Rachel rád hagyta.
– Nem emlékszem – felelem. – Nem hiszem, hogy bementem volna
a konyhába. És a kés? Ebben az esetben mit csináltam a késsel?
– Az egyik elmélet szerint – magyarázza Lewis –, nem a tetthelyen
szabadultál meg a késtől. Eldugtad a ruhád alá. És a rendőrségen,
később, tudjuk, hogy egyedül mentél ki a mosdóba. Ott papírba
tekerted a kést, kidobtad a szemetesbe, és azt aznap este kivitték a
többi szeméttel együtt a szeméttelepre.
– Ez képtelenség. És Moretti közben nem vett észre semmit?
– Rövid pengéjű kés volt.
Lewis hátradönti a fejét és az arcát dörzsöli.
– Szerinted vádat emelnek ellenem?
– Nem.
– Miért nem?
– Találtunk egy részleges lábnyomot. Férfi, Lonsdale márkájú
tornacipő, véres.
A lábnyom nem zár ki a gyanúsítottak köréből, magyarázza Lewis,
hiszen lehetett tettestársam. A vér megfagy az ereimben. Az új
információ hullámként csap át a fejem felett, túl fáradt vagyok, hogy
megszólaljak. Lewis észreveszi és kimegy a konyhába, kicsit magamra
hagy. Valamivel később egy tál ramen levessel jön vissza. Eszünk, a
lemezt hallgatjuk.
– Meg tudsz bocsátani neki? – kérdezi.
– Igen – felelem. – Azt hiszem.
Mikor megettük a levest, Lewis elöblíti a tálakat. Esni kezd és én
elgondolkozom, megkérdezzem-e tőle, itt maradhatok-e.
Kölcsönad egy esernyőt. A lépcső alján, ahogy az ernyő alá bújok,
maga felé húz és megcsókol.
Csak egy pillanat, és már kint is vagyok, a szívem vadul ver, az
esernyő fémrúdjai csattanva kinyílnak a fejem fölött.
 60

AZT HISZEM, MOST MÁR ÉRTEM, miért nem mennek el az emberek, ha

közeledik a háború, miért maradtak egy olyan városban, mint
Szarajevó, még azok is, akik el tudtak volna menni, pedig egyre
közeledik a háború. Az érzés vegyes: hitetlenkedés és alkudozás
egyszerre. Ha maradok, nem ér ide a háború.
Kimehetnék a kocsival a repülőtérre és ott hagyhatnám a reptéri
parkolóban. Az egyik légitársaság pultjánál vehetnék egy jegyet egy
olyan országba, amelynek nincs kiadatási egyezménye Angliával.
Lehet, hogy a rendőrség már kiadta a figyelmeztetést az
útlevelemre. De nem ez állít meg. Az az ember tizenegyszer szúrta meg
Rachelt. Ha most elmennék, azt a rendőrség a bűnösség beismerésének
tekintené, és sosem kapnák el.
 61

FELMÁSZOK AZ AKVADUKTRA , majd le, aztán megint fel, és így

tovább. Valamikor Keith úgy dönt majd, hogy sétára indul, vagy követ
engem. Paprikaszpré van nálam meg a penge. Az a nehéz benne, hogy
tudnom kell, mikor állítsam meg. Elég sérülést kell okoznia ahhoz, hogy
a rendőrség komolyan vegye, de egyikünk se haljon meg. A
nyomozóknak látniuk kell, hogy Keith erőszakos, nem én, és nem
szabad elhinniük, bármit is mond, vagy bármit is mondott nekik eddig.
Az úton a szederbokrok üreges gömb alakká nőnek, verebek
szállnak az ágaik között. Az Oyster Pond felé tartok, délnek.
Meg kell bocsátanom Rachelnek, vagy fel kell áldoznom az utolsó
együtt töltött fél évünket. Tulajdonképpen nem csak őt okolom. Ha
csak cserélni akart, ha tudni akarta, milyen lehet, ha ő a másik kettőnk
közül, aki ott maradt biztonságban a buliban, aki a pasimmal vacsorázik.
Vagy csak túl sokat ivott és már nem érdekelte semmi. Rohadt dög,
gondolom magamban, és a harag nem változtat azon, mennyire hiányzik
nekem.
Az akvadukt egy szakaszáról látni Rachel házának a végét. A fehér,
fa oldalfalat, a kéményt, az épület fölé boruló két szilfát. Gőz
pöndörödik a kéményből, mintha otthon lenne valaki, de csak megy a
kazán, nehogy elfagyjanak a vezetékek.
Várom, hogy kilépjen az ajtón. Vagy hogy Fenno feltűnjön
valamelyik ablakban. Nem lett könnyebb, hogy elhiggyem, nincs többé.
Az Oyster Pondnál kipróbálom a paprikaszprét, hogy lássam, nem
fagyott-e be. Minden második sétámon ezt csinálom. Ha nem jön el
értem hamarosan, elhasználom az egész üveget.
 62

KÉT RENDŐR VÁR A HUNTERS ELŐTT. Meglátnak, még mielőtt

észrevenném őket, látták, ahogy végigjövök az utcán. Jobban ismerem
náluk a környéket. Tudom, hogy bújhatnék el az akvadukt környékén.
Az Oyster Pond körül a legsűrűbb az erdő, oda kell mennem, és
miközben ezt eltervezem, a megfelelő pillanatot várva, a tekintetük már
rám tapad, és én továbbmegyek, feléjük. Forrong bennem a harag végig
a főutcán. Az idejüket vesztegetik. Ha kicsit tovább várnak, Keith rám
támadt volna valahogy.
Előrelépnek, felolvassák a jogaimat, közben kinyitják a járőrautó
ajtaját. Nem bilincselnek meg. Abingdon felé hajtva a tájat figyelem az
ablakból, hogy ne szoruljon össze teljesen a torkom. Nem engedték,
hogy átöltözzek, és még mindig ott van a zsebemben a szpré meg a
penge.
A Thames Valley rendőrség világítótáblája jelenik meg előttem. Elég
sok mindenben emlékeztet az egész a többi kihallgatásomra. A szoba
ugyanolyan, csak az egyik fala tükör, mögötte ülve további rendőrök
figyelhetnek minket. Kapok egy kék melegítőt, hogy öltözzek át, aztán
ott hagynak, hogy várjak a kihallgatószobában.
Moretti lép be.
– Helló, Nora!
Próbák voltak, értem meg hirtelen, minden eddigi kihallgatás ennek
a próbája volt. Moretti gyakorolt. Most már ismer, tudja, mik a gyenge
pontjaim.
– Találtunk pár jegyzetet a szobájában. Ez az ön kézírása?
– Igen.
Olvasni kezd.
– Súlyosbító tényezők. Pszichológiai kár okozása. Az áldozat ellen
elkövetett tett megismétlése. Fegyver vagy fegyverként használható
tárgy használata. Előre megfontoltság esete. – Moretti hátradől. – Miért
írta fel a súlyos testi sértés büntetési tételének kiszámítási szempontjait?
– Rachel azt gondolta, a snaith-i támadóját elfoghatják egy
következő áldozat megtámadása után. Azt hittem, ha tudom, mennyi a
büntetési tétele egy ilyen bűncselekménynek, könnyebben megtalálom.
– Vagy – véli Moretti – tudni akarta, mennyi lenne a büntetése.
– Nem.
– Hol szórta szét a hamvakat? – kérdezi.
– Cornwallban.
– Elment magával valaki?
– Nem.
– Senki? Rachel valamelyik barátja, vagy egy rokon?
– Nem.
– Miért nem? Nem is hívott senkit?
– Egyedül akartam lenni.
Moretti kisimítja a zakóját.
– Vitt fel bárkit arra a sziklára? Piknikezni, mondjuk.
– Nem.
– Egy tanú látta magát a sziklán, kezében egy Whistle-top
zacskóval.
– Ez lehetetlen.
– Van egy Whistletop a Paddingtonon. Maga mondta, hogy
vásárolt már ott. És ez a bolt árult Tennent’s világos sört és Dunhill
cigarettát.
– Keith ez a tanú? Kitalálta. Vagy az övé az ottani szemét, vagy
maguk megmutatták neki a képeket.
Moretti a tükörbe néz, mintha biztos akarna lenni benne, hogy
valaki hallotta, amit mondtam az előbb. Vajon máris elkövettem egy
hibát? Egy pillanatig még hallgat. A tanú nyilván Keith, különben
ellentmondana.
– Maga rendezte be azt a helyszínt a sziklán – folytatja. – El akarta
hitetni velünk, hogy leskelődött valaki Rachel után. Két nappal a
gyilkosság után már aggódott, hogy esetleg nem találjuk meg, ezért
inkább bejelentette.
 – Nem.
– Miért ment fel a sziklára, Nora?
– Látni akartam a házát.
Moretti kimegy a szobából. Hosszasan ülök ott ölbe tett kézzel.
Néznek valahonnan, egy monitoron, ahogy egy kicsi, mozdulatlan alak
maga elé bámul. Idegesnek kéne lennem a várakozástól, de
megkönnyebbülés, hogy egyedül lehetek. Harminchat órájuk van, hogy
vádat emeljenek ellenem.
Moretti főnökének, Bristowe főnyomozónak kell jóváhagynia.
Talán Moretti épp ott van nála. Elképzelem, ahogy a nő minket nézett,
és azt kívánom, bár ő hallgatott volna ki. Sosem beszéltünk, nem lehet
meggyőződve a bűnösségemről. Elképzelem a kosztümjét, a kávét az
asztalán, ahogy a vállát dörzsöli, és felteszi magában a kérdést,
hazamehet-e. Rosszat tenne a megítélésének és az osztályénak is, ha
kétszer egymás után olyan ellen emelnének vádat, akinek az ügyét az
ügyészség aztán nem engedi bíróság elé.

Nincs óra a kihallgatószobában. Morettinek volt egy a csuklóján, de

nem láttam a számlapot az ingujjától. Nem tudom, mennyi idő telt el. A
tükörbe nézek, próbálok alakokat kivenni mögötte. Az épület zajait
hallgatom, és mikor nem hallok semmit, megijedek, hogy talán csak mi
vagyunk itt.
– Lewis itt van?
– Nem. Lewist felfüggesztették.
– Miért?
– Megsértette az etikai kódexet.

Nem hagynak sokáig aludni. Úgy tűnik, alig pár perc telt el aközött,
hogy beléptem a cellámba és hogy megint ott ülök a szobában
Morettivel. Teát iszik, engem nem kínál meg.
– Meséljen, milyen kapcsolatban áll Paul Wheelerrel!
Próbálom elrejteni a meglepetésem, de biztos vagyok benne, hogy
Moretti észrevette az összerezzenést.
 – Pár héttel ezelőtt találkoztunk először. Azt hiszem, ő támadta meg
Rachelt Snaith-ben.
– Rózsákat küldött magának.
– Zaklatott. Azért küldte a virágokat, hogy megijesszen.
– Adott bármilyen ajándékot Paul Wheelernek? Adott neki pénzt?
Akár kölcsön?
– Nem.
– Miben állapodtak meg?
– Nem állapodtunk meg.
Moretti feláll, nyújtózkodik. Az öltönyzakója hátul meggyűrődött.
– Semmi törvényellenes nem volt abban, amit Lewisszal tettek –
közli. – De egy esküdtszék tudni akarná, miért feküdt le az ügyre
kirendelt nyomozóval a gyilkosság után ilyen hamar.

Később maga elé húz egy papírt és fölé hajol, hogy elolvassa.
– Boldogtalan vagyok. Úgy érzem, nem vagyok önmagam. Félek,
hogy ez nem múlik majd el – folytatja, és én előrehajolok, kezem
megremeg az ölemben. A pszichológusom jegyzeteit olvassa fel éppen,
azt hittem, ezt titok védi.
Moretti végez az olvasással, tovább ülünk az asztalnál, a papír ott
hever kettőnk között.
– Mikor rájött, hogy Rachel ekkora boldogtalanságba taszította,
nyilván nagyon haragudott rá.
– Nem tudtam Liamről, amíg maga el nem mondta.
Megint a tükörbe néz. Még mindig nem hozta szóba a gyilkos
fegyvert. Ha az elkövető a Rachel házában talált egyik kést használta,
azon rajta lehetnek az ujjlenyomataim. Főztem ott, és azokat a késeket
használtam.
 63

EGY KIRENDELT VÉDŐ LÁTOGAT MEG. Bemutatkozik, Amrita Ghosh-

nak hívják.
– Már vádat emeltek ellenem? – kérdezem.
– Nem – feleli. – Azért jöttem, hogy elmondjam, mi következhet
most.
Nyíltan, közvetlenül beszél velem, egyenesen a szemembe néz.
Nem tudom eldönteni, bűnösnek hisz vagy nem. Gondolom, nem alkot
erről véleményt. Azért jött, hogy általános információt adjon, nem azért,
hogy tanácsokkal szolgáljon. Lehet, hogy nem is nézte meg részletesen
az esetet.
Azzal kezdi, amit már tudok. A letartóztatásom után a
rendőrségnek harminchat órája van, utána vagy el kell engedniük, vagy
vádat kell emelniük ellenem. Ha elengednek, valószínűleg utána is
gyanúsított maradok, és elkezdik felépíteni ellenem a vádat, hacsak nem
merülnek fel olyan új bizonyítékok, amik tisztáznak.
Nem tesz semmi olyasmit, amivel összezavarhatna. Nem kérdezi
meg, hogy viselem a helyzetet. Világosan jelzi, hogy semleges szereplő.
Ha vádat emelnek, őrizetben maradok, amíg egy Oxfordshire megyei
ügyész el nem dönti, hogy az ellenem összeállított bizonyítékok
elegendőek-e ahhoz, hogy bíróság elé vigyék az ügyemet. Ha igen,
akkor meg kell jelennem a bíróság előtt az első meghallgatáson. Ha
bűnösnek vallom magam, akkor az ügyvédem és az ügyész megkezdi a
tárgyalásokat. Ha ártatlannak, akkor a bíróság vagy óvadékot állapít
meg, vagy őrizetben maradok a perig.
– Feladataim közé tartozik, hogy felvilágosítsam, ha bűnösnek
vallja magát, az csökkenti a kiszabható büntetést. Az ügyész talán
emberölésre módosítja a gyilkosság vádját. A támadás körülményein
múlik.
 – Mi az átlagos börtönbüntetés emberölésért, ha valaki vallomást
tesz? – kérdezem.
– Három év.
– És mi az átlagosan várható, ha ártatlannak vallom magam és
elítélnek?
– Húsz év.
Belenéz a szemembe. Szerintem nem gondolja, hogy ártatlan
lennék.

Az a különbség, hogy harminchárom vagy negyvenkilenc évesen

szabadulok.
Nem leszek jó a keresztkérdésekben. A York megyei bíróságon
néhány vádlott fegyelmezett és türelmes maradt. Másokon úrrá lettek az
érzelmeik, és ezzel kiváltották az esküdtek nemtetszését. Úgy tűnt, jobb
szeretik, ha a vádlott nyugodt marad, és én nem lennék erre képes.
A kirendelt védő nem azért jött ide, hogy tájékoztasson az
eljárásról, valójában ő volt a nyomásgyakorlás első eszköze.
Megvárhatnák, amíg vádat emelnek ellenem, de biztosak akarnak lenni
benne, hogy még a bírósági meghallgatás előtt legyen rá időm, hogy
végiggondoljam. Három év vagy húsz.
 64

– FÁRADT?
– Igen.
Moretti rám mosolyog. Egy pillanatig azt hiszem, elenged. A csend
hosszúra nyúlik.
– Ott vannak az ujjlenyomatai a korlátoszlopon.
Jól megnézem az arckifejezését.
– Melyiken?
– Amelyik köré odatekerte a kutya pórázát.
– Nyilván egy másik látogatásomkor fogtam meg.
– A földhöz közel. Hogy odaérjen, le kellett volna térdelnie a
földre. – Moretti kiegyenesíti a nyakkendőjét. – Az egyik ujjlenyomat a
kutya vérében volt.
– Mutassa meg a fényképet!
Kimegy a szobából. Hangosan, szaggatottan veszem a levegőt.
Nem emlékszem, hazudhat-e egy nyomozó a kihallgatás alatt. Olyan
alapvető jogtétel, hogy nem is fér a fejembe, hogyhogy nem tudom.
Lehet, hogy mondhat bármit.
Múlnak a percek. Próbálok átnézni a fekete tükrön, a képem
hamuszürke és ijesztő. Moretti nyugdíjba készül. Vajon mennyire lehet
fontos neki, hogy egy sikeres ügy után menjen el? Ez még sosem jutott
az eszembe.
Nem fogtam meg aznap a korlátot, de a kutyát igen. Az oldalára
tettem a kezem, ahogy ott lógott. Tudtam, hogy halott, mégis meg
akartam vigasztalni.
Biztos a házban máshol is hagytam ujjlenyomatot. Morettinek csak
le kellett cserélnie a feliratot, hogy hol találták. Mostanra a házat
professzionális csapat tisztította ki, nem fogom tudni bebizonyítani, hogy
nincs igaza.
 65

MORETTI NEM JÖN VISSZA , EGY rendőr a cellámba vezet.

Bizonyítékokat fabrikál ellenem. Mikor rákérdeztem, miért nincsenek
rajtam nyomok és sérülések, hiszen az áldozat védekezett, csak vállat
vont. Talán úgy dönt majd, hogy emlékezni fog egy sebre vagy
zúzódásra, amit látott rajtam.
Nem alszom. Inkább eljátszom, hogy esküdt vagyok, meghallgatom
a bizonyítékokat és a tanúkat. Nem tudom, világos lesz-e, hogy a
rendőrök csalnak, vagy lehet bennem valami, amitől könnyen hisznek
majd nekik.

Egy rendőrnő nyitja ki az ajtót.

– Jöjjön velem, kérem!
Napfény süt le ránk, ahogy végigmegyünk a folyosón. Nyilván csütörtök
reggel van. Nem tudom eldönteni a nő arcából, hogy pár perc múlva
megvádolnak-e vagy szabadon engednek.
Egy tiszt átadja a ruhám és a táskám. Moretti nincs itt. Vajon néz a
monitoron, valahol az épületben? Nem emelnek vádat. Ezek szerint
hazudott az oszlopon talált ujjlenyomatokról.
Elsietek a kapitányságról. A reggel hűvös és párás, a nap áttetsző,
szürke felhők mögé bújt. Tántorgok, a mellemben érzem a szédülést. A
karom oldalába vájom a körmeim, ahogy végigszántok az úton.
Mire Marlow-ba érek, már nyitva a kínai vendéglő. Hagymás
palacsintát rendelek, gombócot meg zöldséges-húsos tésztát. Mohón
eszem, a kezemmel tépkedem a palacsintát, jókora adagokat lapátolok.
Amíg eszem, nem gondolok semmi másra, csak az étel ízére.
Miután tisztára töröltem a tálakat, hátradőlök a székemen és
kinézek az ablakon, azon tűnődve, most vajon mit kéne tennem.
Tegnap este a kapitányságon terveket kovácsoltam. Nem akartam,
de muszáj volt. Hogy utazni fogok. Meg a szabad ég alatt alszom majd.
 66

VISSZAMEGYEK A HUNTERSBE összepakolni. Ma este Marthánál

alszom Londonban, és erre a gondolatra eltölt a megkönnyebbülés.
Mielőtt elraknám a laptopot, kinyitom az ágyon. A képernyő
kivilágosodik. Nem kerestem rá a nevére vagy egy hete, Cornwall óta.

Paul Wheeler megsértette a feltételes szabadlábra helyezés szabályait. A

hétvégén Holbeckben, Dél-Leedsben bántalmazott egy nőt, Milly
Athillt. A név ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni. Wheeler
követte a nőt az otthonába. A büntetés ezúttal jóval súlyosabb lesz. A
feltételes alatt követte el, ráadásul ismételten. Ugyanazon áldozat ellen
újra. Az ügyész valószínűleg bizonyítani tudja majd az áldozatnak
okozott pszichológiai kárt.
Milly Athill bátyja véletlenül épp fent volt az emeleten, és Millyvel
együtt le tudták birkózni Pault.
A súlyos testi sértés maximális büntetési tétele az életfogytiglan, és a
nyilatkozó ügyész azt várja, hogy a büntetés legalábbis meg fogja ezt
közelíteni.
Ez elég? – kérdezem Rachelt. Vége?

Felhívom Lewist. Moretti nyilván elrendelte, hogy kövessék a kocsimat,

amikor elmentem Lewishoz. Épp Brightonban van és a lakásáról mesél.
Azt mondja, minden szobából látni a csatornát, még a fürdőből is. És
hogy egy rendőr szólt neki, hogy kiengedtek, mire ő ecetes csipszet
evett a tengerparton, hogy megünnepelje. Megkérdezi, lemegyek-e
meglátogatni, én meg azt felelem, hogy igen, hamarosan.
Megint lenézek a cikkre.
– Tud róla bárki, hogy felfüggesztettek? – kérdezem. –Például, ha
felhívnád a börtönt és azt kérnéd, hadd beszélj egy rabbal?
Marlow-ban járkálok, Lewis hívását várom. Végig a Meeting House
Lane-en, majd a Redgate-en. El a templom, a tűzoltóállomás, a
teniszpálya mellett. A közparkban vagyok, a városházával szemben,
mikor befut a hívása.
– Beszéltem Paul Wheelerrel – mondja, a hangja óvatos és kimért.
– Azt mondja, Rachel a barátnője volt.
A tekintetem elkalandozik, úgy látom, az óra mintha le akarna esni
a városháza homlokzatáról.
– Úgy tűnik, csak párszor találkoztak, mikor Rachel még tinédzser
volt. Azt mondta, utálta a nevét, mindig Clive-ként mutatkozott be a
lányoknak. Rachel nem találhatta meg. Nem vallotta be, hogy ő támadta
meg, de azt mondta, veszekedtek, és utána nem sokkal Newcastle-be
költözött dolgozni.
– És ha csak kitalálta?
– Azt mondta, adott egy maszkot Rachelnek. Ez rémlik?
A fehér karneváli maszk, a görbe csőrrel. Rachel kiakasztotta a
szobája falára.
– Talán azt gondolta, a rendőrség komolyabban veszi ez esetet, ha
idegen az elkövető.
– De miért nem mondta el nekem?
– Megesik – feleli Lewis. – Az áldozatok gyakran nem mondják el
a családjuknak, hogy ismerik az erőszak vagy támadás elkövetőjét.
Miután leteszem a telefont, csak ülök a padon a tiszafák alatt,
arcom a csapkodó ágak felé emelem. A szél zúg, egyre hangosabban és
hangosabban.
Már emlékszem, mi történt a Cross Keysben. A feles magasságú,
vörös vécéajtókra is. Nem azzal a férfival mentem be, hanem Rachellel.
Alig láttam egész éjjel.
– Beszélgettem valakivel – mondta. – Szerintem találtam valakit.
Tudom, hogy értette Lewis. Ha Rachel elmondta volna, hogy
ismeri, nem tudta volna megbocsátani nekem, ha – akárcsak egy
pillanatra is – azt éreztettem volna vele, hogy ő tehet róla.
De nem értem, miért gondolta, hogy ezt tenném.
Kicsit később otthagyom a parkot, visszamegyek a szobámba, hogy
befejezzem a pakolást. Milly Athill. Mielőtt lecsuknám a laptopot,
rákeresek a Paul Wheelerről szóló többi cikkben, és végül megtalálom a
nevét az egyik első tudósításban az eset után, amiért börtönbe került. A
támadás előtt az áldozat egy pubban volt a legjobb barátnőjével,
Millyvel.
A bátyja épp fent volt az emeleten. Dublinban él, rögbijátékos, de
pont ott volt Millynél. Micsoda véletlen.
Sosem fért a fejembe, miért nem állítanak csapdát gyakrabban a
rendőrök. Nyilván ők is így gondolták.

– Elmegy? – kérdezi a fogadós reménykedve.

– Igen.
Felszámítja a börtönben töltött éjszakát is.
 67

– AZT HITTEM, ELKÖLTÖZTÉL – mondom.

Louise egyedül van a benzinkúton, és úgy néz rám, mintha megőrültem
volna.
– Nem – feleli. – Nem költöztem el.
Lehetne Camdenben. A gázfőző. A trattoria. Louise a homlokát
ráncolja. Mondanom kéne valamit, de nem bírok, és elkezdem
megtankolni a kocsit a londoni útra.
Betegesnek tűnik a döntése, hogy itt marad. Engem néz és résnyire
nyitja a száját, hogy pont kiférjen egy füstgomolyag. Meghittség költözik
közénk, a hasonlóság miatt talán, és azt hiszem, tudja, hogy értettem, és
hogy rendben lenne, ha elmondanám neki, ki vagyok. Épp
belekezdenék, de nem megy. Csak egyféleképpen tudom elképzelni az
első mondatot: a nővéremet megölték. A nővéremet megölték.
– Kérsz egyet? – kérdezi.
Ugyanaz a ruha van rajta, mint mindig, sötétkék blúz, fekete
szoknya, kötény, de egy kabátot kapott fel rá. Egy doboz cigaretta
hever mellette a párkányon, mellette a hidegben gőzölgő mentatea.
Visszateszem a tankolópisztolyt és csatlakozok Louise-hoz. Ahogy
felém nyújtja a doboz cigarettát, látom a vörös foltokat a kezén, amit
vagy az okozott, hogy cigarettát nyomtak el rajta, vagy csavarhúzót
szúrtak belé.
– Igen – mondom. – Egészségünkre!
Előrehajolok a tűz fölé, aztán felegyenesedek, kifújom a füstöt.
Megkerülöm, hogy én is a vendéglő ablakának tudjak dőlni. Egy repülő
mozog a távolban, olyan a hangja, mint egy darabokra hulló falnak.
Louise egy kisbuszt bámul, a Bristol Road túloldalán parkol a
füvön.
– Miért költöznék el? – kérdezi.
 – Bocsáss meg – mentegetőzök –, nem az én dolgom. – Felém dől,
válla az üvegen csúszik, vár. – Biztos nehéz elmenned előtte mindennap.
– Mi előtt?
– Ahol Callum meghalt.
– Nem a balesetkor halt meg – mondja. – Felébredt a műtét után.
Másnap éjjel halt meg.
– Mitől?
– Komplikációk léptek fel.
Olyan érzés, mintha kimaradt volna egy lépcsőfok. Persze,
gondolom, mielőtt a gondolat szavakká formálódna.
– Itt karamboloztak – mondta Rachel, és kimutatott az ablakon. –
Egy férfi meg egy nő.
– Túlélték?
– Az egyikük.
– Melyik?
– A nő.
Egyszer csak a nap fénye felvillan a fejemen, aztán eltűnik, mintha
egy kéz lenyomná és felemelné. Miért, ezt kellett volna megkérdeznem.
Miért csak az egyikük élte túl?
Nyilván Callum testét küldték halottkémhez októberben. Rachel
nem mondta el, hogy vizsgálják a halálesetet. A vizsgálat után Rachel
keresett valami okot, hogy elmenjünk a baleset helyszíne előtt. Meg
akarta mutatni nekem. Vajon csalódott volt, hogy nem gyanítottam
semmit? Vagy megkönnyebbült?
– A lány sérüléseit nem a baleset okozta – mondta. – Jó, hogy a
pasas nem élte túl. Lehet, hogy akkor meg is öli a barátnőjét.
Louise-hoz fordulok, olyan, mintha valamilyen másik mozdulatot
egyensúlyoznék ki ezzel, mintha ott forogna valami alattam. Összeszedi
a cigarettáját, a csészéjét meg az öngyújtóját, és odabiccent nekem,
mielőtt bemegy. Az ablakon át nézem, ahogy felakasztja a kabátját és
megköti a kötényét. Forróság hullámzik bennem. Rachel bosszút akart,
és nyilván belefáradt, hogy megtalálja a valamikori támadóját. Louise
mászkál, hol látom, hol nem, őt figyelem, közben Joannát hívom.
 – Rachel is ott volt az októberi halottkémi szemlén? –kérdezem
tőle.
– Nem – feleli.
Csattogó madárraj húz el alacsonyan a fák felett.
– És ő volt az egyik ápoló?
– Igen.
Lehunyom a szemem, a tenyerem a homlokomra terítem.
– Nem emlékszem minden részletre – folytatja Joanna. –
Visszahívhatlak, ha itt van előttem az anyag?
– Milyen anyag?
– A szemle leirata.
– Az nyilvános?
– Igen.
– Épp a kórház felé megyek, lemásolod nekem?
– Le. Vizitelni fogok, de ott hagyom neked a nővérszobában.
– És tudsz mondani valamit, amire emlékszel?
– Jó volt az eredmény. A halál kiváltó oka nem gondatlanság lett.
Körülöttem a zajok egyre erősödnek, szétválnak.
– Ki volt a páciens? – kérdezem.
– Callum Hold.
– Hogy halt meg?
– Az infúzió adagolója eltört. Túladagolásban halt meg.
– Volt családja?
– Igen, egy fivére.
– Hogy hívják?
– Martin Hold.

A szemle jegyzőkönyve a boncnok összegzésével kezdődik. A pácienst

szeptember 22-én, egy közúti balesetet követően vitték be a John
Radcliffe kórházba. A sebészkonzultáns a belső vérzés elállítása
érdekében helyreállító műtétet javasolt. A műtét sikerült. Az azt követő
reggelen a páciens felébredt, az állapota stabil volt. Aznap este hat után
nyilvánították halottnak.
 A halál oka nem műtét után fellépő komplikáció volt, ahogy
eredetileg feltételezték. Fentanil-túladagolásban halt meg, ez orvosi
heroinféle. Infúzióban kapta, fájdalomcsillapításra. Mikor eltört az
adagoló, a szer elöntötte a beteg ereit.
Egy szakértő tanú nyilatkozott az orvosi műszerek elromlásáról.
Közölte, hogy úgy gondolja, a kórházi személyzet nem hibázott. Minden
elővigyázatosság ellenére a felszerelés néha elromlik. Ez az oka a
kórházi halálozások mintegy egynegyedének.
„Ó, akkor öld, öld, öld, öld, öld!”
Martin Hold. Rachel elmondta nekem a keresztnevét, hogy tudjam
és emlékezzek rá. Hogy eszembe jusson, ha történik vele valami.
Ha nem történt volna semmi, ha sikerült volna elköltöznie St. Ives-
be, akkor kétlem, hogy bevallotta volna valaha. De lehet, hogy
túlságosan nyomasztotta volna a teher, és akkor egy napon, amikor
felhív, ezt mondta volna:
– El kell mondanom valamit.

A fontos részt a jegyzőkönyv felén is túl találom meg, a traumatológiával

szemközti pádon kuporogva. Martin meglátogatta a testvérét a
kórházban. Callum ébren volt ekkor, és hosszasan beszélgettek.
A kezembe temetem az arcom. Rachel biztosan rákérdezett
Callumnál Louise sérüléseire, vagy megfenyegette, az meg elmondta a
testvérének.

A traumatológián Louise-t eltolják Rachel mellett, be egy szobába.

Rachel megvizsgálja. Közúti balesetről hozták be, de furcsa módon
néhány sebe már gyógyulóban, némelyiket kötés fedi.
Rachel ki-be sántikál a hulli kocsmákból és fogadóirodákból. Hová
menne egy erőszakos férfi, hová menne egy szörnyeteg?

Megtalálta a módját, megoldotta, ha akarta. Hallom a hangját, rekedtes

és mély, ahogy Louise-nak mondja:
– Tizenhét éves koromban egy férfi megvert – kezdett bele. –
Elmondod, mi történt?
Ha a nyomozók olvasták is ezt a jegyzőkönyvet, Martin nem feltűnő
benne. Nem vádolja meg Rachelt, nem tűnik úgy, mint akin erőt vett a
gyász. Vagy igen, de ennek nincs köze Rachelhez. Azt mondja, ez
következményekkel kell járjon a gyártóra nézve, hogy más családoknak
ne kelljen átélniük azt, amit neki. A halottkém javasolja, hogy forduljon
kártérítéssel foglalkozó ügyvédhez.
Ez a jegyzőkönyv nyilvános dokumentumnak számít, mint egy
perirat, de nyilván kihúztak volna belőle pár dolgot, ha nyilvánosságra
hozzák, nem a kórháznak küldik vissza. Kiszedték volna belőle Callum
leleteit és a legközelebbi hozzátartozó adatait.

– Segítened kell – mondom. A benzinkúti büfé üres, Louise rám néz,

kezében mosogatórongy.
– Nora Lawrence-nek hívnak.
– Tudom, ki vagy – válaszol. Végig, egész idő alatt azt hittem, én
figyeltem őt.
– Elmondtad Rachelnek, hogyan szerezted a sérüléseidet?
– Igen.
Kicsi, nyugodt arc néz rám.
– Rachel törte el az infúzió adagolóját.
Louise lehunyja a szemét.
– Tudom.

Először Cirencesterbe megyünk, Martha szüleinek birtokára. Hosszú,

nyárfákkal szegélyezett kavicsút vezet a házhoz. Louise a kocsiban
marad. Martha anyukája nyit ajtót, mikor meglát, a szája elé kapja a
kezét.
– Szia, Lily. Martha itthon van?
– Nincs itt, drágám.
– Ó, akkor biztos úgy értette, hogy a városban találkozzunk!
Használhatom a vécét?
Lily kimegy a konyhába, gondolom, felhívja Marthát. Az
előszobába osonok. Lent van a szekrény és nincs bezárva. Emlékszem,
Martha csak vállat vont, mikor szóba került. Nincsenek kisgyerekek a
házban.
Kifelé menet odakiáltok egy viszlátot Lilynek. Az ajtó lépcsőjén
állok, mikor megragadja mindkét vállam és megpuszil. Visszamegyek a
kocsihoz, az ülésem és az ajtó közé teszem a táskát. Louise ránéz, de
nem kérdez semmit.
Stoke-on-Trent, Ritland Street hatvan.
A másodikat hívom a két felírt telefonszámból és Martint kérem.
– Nincs bent – feleli egy fiatal férfi. – Négyig nem is lesz.
– Köszönöm. Esetleg meg tudná adni a bolt címét? Sajnos
elfelejtettem.
– Waterloo öt-harminc.
Egy festékbolt, ugyanabban a faluban, egysaroknyira Martin
házától.
Északnak tartunk az M5-ösön. Louise kipróbálja a telefonján a
hangfelvevőt, meghallgatjuk a saját hangunkat, pár pillanattal korábbról.
Az ő hangja magas és fiatalos, az enyém tiszta és feszült.
– Akkor működik – állapítja meg.

Elhagyjuk Bishop’s Cleeve-et. Redditchet. Nem ismerős a vidék. Arra

gondolok, hogy jó ez így. Bénító, furcsa érzés lenne, ha ismerős úton
jönnénk.
A Stoke-ba vezető út széles és szinte üres, de úgy vezetek, mintha
London belvárosán kéne áthajtanom, esőben. Minden egyes táblát úgy
nézek meg, mintha épp elrontottuk volna, és nem tértünk volna le a
megfelelő kijáratnál, a szívem zakatol, mikor jóval előttünk meglátok
egy másik autót.
– Azt mondta, ha elhagyom, megöl – szólal meg Louise. – Nem
kértem Rachelt, hogy tegye meg, de beszéltem neki Callumról.
Stoke-ban nőttek fel, mint megtudtam Callum gyászjelentéséből.
Volt egy nővérük, Kirsty, de arról nem szólt a jelentés, mi történt vele.
Rosszak voltak akkoriban? Vajon megtanulható, amit Rachellel és
Louise-zal tettek? Ha az apjuk verte őket, bár bevégezte volna a
munkát!
 Elhagyjuk Birminghamet. Staffordot. Az idegesség elhomályosul,
átadja a helyét a tompa, masszív rettegésnek. Egyikünk sem beszél.

Louise beszél majd vele először, és felvesszük a beszélgetést. A felvétel

nem használható majd fel a bíróságon, de Louise tanúvallomása igen,
arról, hogy mit beszéltek. És a rendőrség meghallgathatja, és az
esküdteknek is tudomásuk lesz a létezéséről. Leparkolunk a Waterloo
Roadon, egy sarokra a festékbolttól.
– Biztos vagy benne? – kérdezem újra.
– Jóban vagyunk – feleli. – Sosem beszéltünk arról, amit Callum
tett. Nincs oka gyanakodni.
– Nem mentél el a temetésre – emlékeztetem.
– A legjobb barátom elment. Elmondta Martinnak, hogy nem
vagyok olyan állapotban, hogy kilépjek a házból. – Megrázom a fejem,
de Louise folytatja. – Tudom. Elég okos vagyok – közli, és kiszáll az
autóból.

Felhúzom a kapucnimat. Martin egy téglaházakkal szegélyezett utcában

lakik. A legtöbb ház üres. Néhányon ingatlanügynökök hirdetései
lógnak, a többin nem. A hátsó front egy kis utcácskára néz, ott sétálok,
az alacsony fészerek és garázsok között. Különös, viktoriánus pillérek
választják el egymástól a házakat. Az egyik szemetest felborították, és
ahogy kikerülöm a szemétpatakot, azt remélem, hogy az övé, hogy a
gyerekek utálják. A házakat számolom, hatvanig jutok. Egyik sem
különbözik a másiktól. Kicsorbult téglák, pillérek, fészerek.
Nem messze a saroktól egy bolt áll. Vehetnék papírtörlőt, benzint,
gyufát. Olyan világos a kép, hogy talán már meg is tettem. Elképzelem a
kezemben lógó kanna súlyát, ahogy a benzin kiömlik. A lábamra
csöpög, a tégla elsötétedik. Elképzelem a benzin szagát. Elképzelem,
ahogy gondosan letörlöm a kezemről a benzint és meggyújtom a
papírtörlőt.
A házra gondolok. A házra, ahogy ég, de ezzel csak szívességet
tennék neki, elpusztítanám a bizonyítékokat.
 Egyfolytában a rendőrök járnak a fejemben, ahogy ellepik az erdőt
Rachel háza mögött. Úgy tűnt, biztosak benne, merre kell menniük,
hogy találjanak valamit. Akkor is és azóta minden éjjel, mint egy egyre
verő óra, ő itt volt.
Louise utánam jön a házak mögé.

– Ő volt az – mondja. A foga vacog. – Azt mondta, elintézte.

Az abingdoni rendőrséget hívja, úgy döntöttünk, ők hamarabb
lépnek majd, mint a stoke-iak.
– Louise Rostén vagyok. Egy barátom épp most ismerte be, hogy
ő ölte meg Rachel Lawrence-t.
A központ egy nyomozóhoz kapcsolja, nem ismerem meg a
hangját. Louise elmondja neki a vallomást, és hogy attól tart, őt is
bántani fogja. Elmondja, mit tett az az ember a kutyával. Ez még mindig
nem jelent meg a sajtóban, csak a rendőrség és a mentők tudnak róla,
akik aznap kijöttek hozzá, meg a tettes. A nyomozó megkéri Louise-t,
hogy tartsa a vonalat. Louise foga egyre vacog.
Mikor visszajön, a nyomozó elmondja, hogy beszélt a stoke-i
kollégákkal, ők küldik a járőrkocsit a boltba, hogy letartóztassák
Martin Holdot. Addig, mondja, Louise várakozzon biztos helyen.

Egyszer elmentem sziklát ugrani Dorsetbe, úgyhogy felismerem az

érzést: megbénít a félelem. Még a pár többi bolttal együtt is az utca
csendesebb, mint vártam. A boltokat gipszkartonnal választották le, nem
volt sem oldalsó, sem hátsó kijárat. Az épület az utca közepe táján áll.
Égnek a lámpák, gyengén, és mintha ki tudnám venni az ablakon túl egy
pult mögött álló ember körvonalait.
Louise mostanra már biztosan elment. Megbeszéltük, hogy
visszamegy vonattal Oxfordba. A nyomozó majd behívja, hogy tegye
meg a vallomását.
Hamarosan itt lesznek a rendőrök. A stoke-i rendőrállomás vagy
három kilométerre lehet, de ennél közelebb is érheti a hír valamelyik
járőrt. Magamra parancsolok, hogy mozogjak már, de pont olyan
haszontalan, mint amikor azt mondtam magamnak, hogy ugorjak le a
tizenöt méteres szikláról a Mirror Lake-be, amit végül megtettem, a
fáradtság és a fatalizmus keverékétől hajtva, mintha már megtettem
volna korábban, és meghaltam volna. Elindulok az ajtó felé. Leveszem a
kapucnim.
Martin Hold a pult mögött áll, az arca először nyílt és semleges.
Aztán valami átsuhan rajta. Felismer. Nyilvánvaló, mint mikor a barátod,
aki találkára vár, meglát.
Fiatalabb, mint vártam. Alig múlt harminc. Szürke pulcsi van rajta, a
szegélye lyukas. Vöröses a haja. Mély ránc szánt végig a homlokán. A
haja lenőtt, rövid szakállat visel. Úgy fest, mint bárki, csak ott bujkál
alatta a kamasz, amikor még a bőre rosszabb volt és felborotválta a
haját. Olyan ismerős, mint a fiúk, akikkel felnőttünk.
Nem emlékszem, mikor kezdtem sírni, de nedves az arcom.
– Jó napot! – köszönök a hangon, amim valaha volt. Tudom, hogy
az arcom eltorzult.
Rám néz, de nem mond semmit. Kiveszem a pisztolyt a táskámból
és ráemelem.
– Tűrd fel a pulcsid!
Tágra nyílik a szeme. Lehajtja a fejét és feltekeri a pulcsi ujját.
Mindkét alkarját vörös nyomok tarkítják. Az egyik seb szabályos
kört formáz. A kutya harapása. Az egész testem remeg. Azt akarom,
hogy meghaljon. Ezt akarja Rachel, hogy ezt tegyem, most már tudom.
– Sokáig tartott? – kérdezem.
Továbbra is engem néz, nem hiszem, hogy válaszolni fog.
– Nem – mondja.
Leeresztem a fegyvert és kimegyek. Az utca csendes a szürke ég
alatt. Hallom a szirénákat. Először azt hiszem, csak képzelem, messziről
jön, de aztán fokozatosan hangosodik, és én elindulok a másik irányba.

Ketten mentünk ugrani Dorsetbe. A víz olyan tiszta volt, hogy mikor
Rachel beugrott, láttam, ahogy lemerül a mélybe, ennek a hullámzó,
örvénylő duzzanatnak a közepébe.
 68

MARTHA EGY PUBBAN VÁR Battersea-ben. Elég meleg van ahhoz, hogy
kint üljenek az emberek a King’s Road kávézóinak teraszán.
Befordulok egy sikátorba. Egy férfi jelenik meg a másik végében,
felém jön, és én eltűnődök, forduljak-e vissza. Ahogy elmegyünk
egymás mellett, odabiccent nekem, és már kint is vagyok a túloldalon,
rohanok a fényesen kivilágított főút felé.
Tudom, hogy jól leszek. És tudom, hogy sosem lesz vége, örökké
hiányozni fog.
Mit szeretsz a legjobban Cornwallban? Ezt kérdeztem tőle. De nem
ezt akartam. Hanem hogy mit szeret abban a legjobban, hogy él.
És azt mondta, hogy…
Azt mondta, hogy elkezdhetjük…
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet illeti első olvasómat, Michael Adamst, Emily Forlandot, az

ügynökömet és Lindsey Schwoerit, a szerkesztőmet.
Ti hárman bestiálisan okosak vagytok, gúnyosak és kedvesek.
Mind máshogy és lenyűgözően űzitek ezt, és én rettenetesen hálás
vagyok nektek.
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek a Michener Center fór
Writers and Yaddónál.
Mindenkinek a Penguinnél.
A barátaimnak, különösen Nick Cherneffnek, Kate DeOssie-nak,
Donna Erlichnek, Jackie Friedmannak, Allison Kantornak, Suchi
Mathurnak, Justine McGowan-nek, Madelyn Morrisnak, Althea
Webbernek és Marisa Woochernak.
Köszönöm a nagynénéimnek, Kassia Dellabough-nak, Marlitt
Dellabough-nak és Liana Rödegárdnek, akik az elképzelhető legjobb
forrásnak bizonyultak.
Az egész családomnak, különösen a szüleimnek: Jon Berrynek és
Robin Dellabough-nak.
És köszönöm Jeff Bruemmernek.
{1}
Gerard M anley Hopkins: Ég-rév (Károlyi Amy fordítása)
{2}
Shakespeare: Lear király (Vörösmarty M ihály fordítása)
{3}
„Isten és a jogom.” (francia)