Ray Bradbury - Gyógyír búskomorságra

„Bradbury mágiája abban rejlik, hogy a másvilágit ismerőssé teszi,

az ismerőst pedig különössé és borzongatóvá változtatja.”
Playboy

„Az olvasó a lélegzetét is visszatartja..."

Liverpool Echo

„A szárnyaló képzelet és a lenyűgöző történetek...

Bradbury mágiájának dicséretét zengik."
Scottish Daily Record

„Bradbury egyéni stílusát sokan és sokszor próbálták utánozni. De sikerrel

soha."
Portland Oregonian

„Ray Bradbury a kultúránkat gazdagította azzal,

hogy megmutatta: a képzeletnek nincsenek határai."

Steven Spielberg
„Bradbury a vastagon szőtt fantázia mágusa."
Daily Mail

„Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy

képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat,
berkeket,
hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket."
ekultura.hu

„Bradbury a legegyszerűbb szavakból is olyan képeket

és hangulatokat teremt, amelyek örökre az olvasóval maradnak."
San Francisco Chronicle

„Bradbury a látszólag közönségeset keveri a fantasztikussal,

és megfűszerezi csipetnyi érzelemmel."
Toronto Star

Ray Bradbury 1920-ban született az Illinois állambeli Waukegan kisvárosban,

mely sok történetének színtere. Tizenéves korától folyamatosan ír, több száz
története jelent meg a korabeli pulp magazinokban. A több mint 30 kötete közül
a legismertebb a Fahrenheit 451, a Marsbéli krónikák, A tetovált ember és a
Gonosz lélek közeleg, de számos írását adaptálták színpadra és filmre is. Sok
díjat mondhat magáénak, mint például a 2000-ben a Nemzeti Könyvalaptól
kapott legrangosabb amerikai szépirodalmi díjat,
vagy a 2004-ben az amerikai elnöktől átvett kitüntetést. Bradbury jelenleg Los
Angelesben él és rendíthetetlenül dolgozik.

,,Csodálatos mesélő. Szinte minden műve színtiszta költészet."

ST. LOUIS POST-DISPATCH

NEM MINDEN PIRULA KESERŰ...

...ha van egy csodálatos fagylaltszínű öltönyünk, amely megváltoztatja a
viselőjét.
...ha egy eldugott, sivatagi hotelban várjuk az egyre késő, enyhet adó esőt, amely
különös alakban érkezik.
...ha telepesek vagyunk a Marson, és szörnyen hiányzik a Föld. Alkonyatkor a
tenger kisodor elénk egy csodálatos lényt, kinek puszta léte is varázslat.
...ha...

Ray Bradbury 1959-ben megjelent Gyógyír búskomorságra című kötetének

novellái már klasszikussá váltak, ennek ellenére megőrizték frissességüket és
újszerűségüket. Ma is ugyanúgy hatnak, akár az űr távoli zugát, akár a szív
mélyét célozzák meg.
Kiadónk ezzel a kötettel köszönti az idén 90 éves szerzőt.

Ray Bradbury: A Medicine for Melancholy

Copyright © Ray Bradbury, 1959
Hungarian translation © Galamb Zoltán, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár
András, Illés Róbert, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina, 2011

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ray Bradbury: A Medicine for Melancholy
Avon Books, New York, 1998

Fordította: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár András, Illés
Róbert, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina

ISBN: 978 61 5504 908 8

Agave Könyvek
Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Olvasószerkesztő: Pék Zoltán
Korrektor: Boncz Éva
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 110118
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Műfaj: 1. Science fiction, 2. Szépirodalom

RAY BRADBURY - GYÓGYÍR BÚSKOMORSÁGRA

TARTALOMJEGYZÉK

A békés időjárás évszaka

(In a Season of Calm Weather) Pék Zoltán
A sárkány
(The Dragon) Huszár András
Gyógyír búskomorságra
(A Medicine for Melancholy) Török Krisztina
A kezdet vége
(The End of Beginning) Huszár András
A csodálatos fagylaltszínű öltöny
(The Wonderful Ice-Cream Suit) Illés Róbert
Lázálom
(Fever Dream) H. Kovács Mária
A házasságfoltozó
(The Marriage Mender) Huszár András
A város, ahol senki sem szállt le
(The Town Where No éne Got Off) Roboz Gábor
A szasszaparilla illata
(A Scent of Sarsaparilla) Galamb Zoltán
Ikarosz Montgolfier Wright
(Icarus Montgolfier Wright) Török Krisztina
A paróka
(The Headpiece) H. Kovács Mária
Bőrük barna, szemük arany
(Dark They Were, and Golden-Eyed) Török Krisztina
Nagyböjt első napja
(The First Night of Lent) Gálla Nóra
A mosoly
(The Smile) Pék Zoltán
A búcsú napja
(The Time of Going Away) Gálla Nóra
Egy napba sűrített nyár
(All Summer in a Day) Roboz Gábor
Az ajándék
(The Gift) Pék Zoltán
A múlt hétfői nagy karambol
(The Great Collision of Monday Last) Gálla Nóra
A kisegerek
(The Little Mice) Roboz Gábor
Alkonyat a parton
(The Shore Line at Sunset) Galamb Zoltán
És a szikla felkiáltott
(And the Rock Cried Out) Török Krisztina
Az eperszín ablak
(The Strawberry Window) H. Kovács Mária
Talán álmodni
(Perchance to Dream) Török Krisztina
Itt tigrisek élnek
(Here There be Tygers) Galamb Zoltán
Az örök esők napja
(The Day it Rained Forever) Galamb Zoltán

A BÉKÉS IDŐJÁRÁS ÉVSZAKA

George és Alice Smith egy nyári délután leszálltak a vonatról Biarritznél, és egy
órán belül elrohantak a hotelba, majd le a partra, aztán be az óceánba, és megint
ki a partra, ahol lefeküdtek napozni a homokba.
Aki látta George Smitht, ahogy elnyúlva pirul a napon, azt gondolhatta, csupán
közönséges turista, aki most érkezett Európába, üdén, mint a fagyasztott saláta,
és hamarosan repül is már haza. Holott itt egy olyan emberről volt szó, aki az
életnél is jobban imádta a művészetet.
– Ez az... – sóhajtott George Smith. Újabb uncia verejték csorgott le a
mellkasán. Kiizzadom magamból az ohiói csapvizet, merengett, aztán iszom a
legjobb bordeaux-iból. Ha megülepszik a véredben a gazdag francia seprő, az
itteniek szemével látsz majd!
Miért? Miért csak azt igyon, lélegezzen, egyen, ami francia? Hogy idővel
valóban megértse, lassanként tényleg felfogja egy bizonyos ember géniuszát.
Ajka megmozdult, egy nevet formált.
– George? – hajolt fölébe a felesége. – Tudom, mire gondolsz. Le lehet olvasni a
szádról.
Mozdulatlanul fekve várt.
– Igen?
– Picasso – mondta ki az asszony.
Megrezzent az arca. Egyszer egy szép napon majd csak megtanulja helyesen
kiejteni.
– Kérlek, nyugodj meg – folytatta a felesége. – Tudom, hogy reggel hallottad a
pletykát, de látnod kéne a szemed: megint tikkelsz. Jó, itt van Picasso pár
mérföldnyire a parton, barátoknál vendégeskedik egy kis halászfaluban. De el
kell felejtened, különben tönkreteszi a nyaralásunkat.
– Bárcsak ne hallottam volna – kívánta őszintén.
– Bárcsak más festőt szeretnél.
Mást? Persze, vannak mások. Kellemesen bereggelizhetne a Caravaggio-
csendéletek őszi körtéiből és éjféli szilváiból. Ebédre azok a tűz-spriccelő,
vastag kukacos Van Gogh-virágok, azok a bimbók, amelyeket egy vak is
elolvashatna, ha megperzselt ujjaival egyetlenegyszer végigboronálná az égő
vásznat. De a nagy lakoma? A festmény, amire ízlelőbimbóit tartogatta? Ott, a
horizontot megtöltve, akár a tengerből kiemelkedő Neptunus, megkoronázva
hársfával, alabástrommal, korallal, az ecsetet úgy szorítja szarukörmös öklében,
mint háromágú szigonyt, s hatalmas halfarka nyári záport zúdít Gibraltárra, ki
más áll, mint a Lány tükör előtt és a Guernica alkotója?
– Alice – mondta türelmesen –, hogyan is tudnám neked megmagyarázni?
Idefelé jövet a vonaton azt gondoltam: Te jóságos ég, ez itt, ez Picasso hazája!
De vajon tényleg az?, töprengett el. Az ég, a föld, az emberek, a rózsaszínre
pirult téglák emitt, a csigavonalas, acélkék öntöttvas balkonok amott, a
mandolin akár egy érett gyümölcs egy férfi ujjlenyomat-pecsételő kezében, az
éjszakai szélben a plakátok konfetticafatjai... mennyi ebből Picasso, és mennyi
George Smith, aki Picasso szemével látja a világot? Rettegett a választól. Az
öreg festő olyan alaposan átszűrte George Smithen a terpentint és a lenmagolajt,
hogy azok átformálták a lényét, szürkületkor mindenből kék korszak,
pirkadatkor rózsaszín korszak lett.
– Folyton azon jár az eszem – folytatta fennhangon –, hogy ha félretennénk...
– Sosem lesz ötezer dollárunk.
– Tudom – mondta halkan. – De jó elképzelni, hogy egyszer mégis összejöhet.
Nem lenne klassz odalépni hozzá, hogy: „Pablo, itt van ötezer! Adja nekünk a
tengert, a homokot, ezt az eget, vagy bármit, amit akar, és mi boldogok leszünk
vele..."
Felesége kisvártatva megérintette a karját.
– Szerintem menj be kicsit a vízbe.
– Igen, igazad van.
Amikor a vízbe csapódott, fehér tűz csapott fel.
A délután folyamán George Smith kijött a vízből, majd visszament az óceánba a
hol kimelegedett, hol lehűlt emberek lomha, locsoló mozgásával, akik
napszálltakor, mikorra testük már lazacszínű, már főtt csirke és gyöngytyúk
színű, visszakocognak az esküvői torta hoteljükhöz.
A part mérföldeken át kihalt volt, két embert kivéve. Az egyik George Smith
volt, vállán törülközővel bandukolt egy utolsó áhítatra.
Messze-messze a parton egy alacsonyabb, köpcös férfi ballagott magában a
békés tájon. Bőre erősebben lesült, leborotvált fejét szinte mahagóniszínűre
égette a nap, szeme forrástiszta vízként csillogott.
Tehát a tengerparti színtér készen állt, a két férfi pár perc múlva
öszszetalálkozik. A Sors mérlegén ismét sokk és meglepetés, érkezés és távozás
serpenyője billegett. És eközben ez a két magányos merengő egy pillanatig sem
gondolt a véletlenre, arra az úszhatatlan folyóra, amely az ember könyökét
nyaldossa minden forgatagban, minden városban. Azon sem töprengtek, hogy ha
az ember belemerészkedik abba az áramlatba, bizony mindkét kezével csodát
markol. Mint a legtöbben, ők is csak vállat vontak ilyen balgaság hallatán, de
azért fent maradtak a töltés tetején, nehogy a Sors belelökje őket.
A magányos idegen megállt. Körülnézett, látta, hogy egymaga van, látta a
csodás öböl vizét, látta a nyugvó színekben lefelé bókoló napot, és ahogy erre-
arra tekingetett, észrevett egy apró fatárgyat a homokban. Egy rég elolvadt
nyalókafinomság pálcikája. Mosolyogva felvette. Megint körbenézett, hogy
biztosan egyedül van-e, majd lehajolt, és a pálcikát lazán fogva, könnyű
mozdulatokkal elkezdte csinálni azt az egy dolgot ezen a világon, amihez igazán
értett.
Elképesztő alakokat rajzolt a homokba.
Elkészült egy figurával, és odább lépett, majd, még mindig lefelé nézve, csak a
munkájára összpontosítva megrajzolt egy második és harmadik alakot is, aztán
egy negyediket, ötödiket és hatodikat.
A homokot lábbal pecsételő George Smith jobbra nézett, balra nézett, aztán csak
észrevette a férfit maga előtt. George Smith közelebb ment, és látta, hogy a
barnára égett férfi görnyedve hajlong. Még közelebb érve egyértelmű lett, mivel
foglalatoskodik. George Smith kuncogott. Hát persze, persze... a parton
egymagában ez a férfi – hány éves lehet? Hatvanöt? Hetven? – rajzol-firkál.
Hogy repül a homok! Hogy tolongnak a vad alakok a parton! Hogy...
George Smith tett még egy lépést, majd megállt, nem is moccant.
Az idegen csak rajzolt és rajzolt, láthatóan nem érzékelte, hogy valaki ott áll
közvetlen mögötte és homokrajz-világa mögött. Mostanra annyira belemerült a
magányos teremtésbe, hogy az öbölben felrobbanó mélységi bombák robajára
sem állt volna meg a keze, nem is fordult volna hátra.
George Smith lenézett a homokra, és lassan, nagy sokára egész testében
reszketni kezdett.
A lapos parton ott sorakoztak görög oroszlánok és mediterrán kecskék,
homoktestű szüzek akár aranypor alakok, faragott kürtöt fújó szatírok, táncoló
gyerekek, akik virágot szórtak végestelen-végig a parton, nyomukban meg ügető
bárányok, zenészek a hárfáikkal és lantjaikkal, unikornisok, akik hátán fiatalok
robogtak távoli rétek, erdők, templomromok és vulkánok felé. A lázasan
hajlongó és verejtéket záporozó férfi keze, fairónja skribált, fűzött, hurkolt,
öltött, át meg keresztül, fel és le, végig a parton szakadatlan sorban, húzott,
suttogott, maradt, majd továbbsietett, mintha ezt az utazó bacchanáliát muszáj
lenne befejezni, mielőtt a napot kioltja a tenger. A nimfák, driádok és nyári
források bontakoztak ki hieroglifaként még húsz-harminc méter hosszan. És a
haldokló fény olvadt-réz színűvé mosta a homokot, amelyre olyan üzenet került,
amit bármely korban bárki elolvashat és évekig ízlelgethet. Minden a saját
szelén és gravitációján forgott és egyensúlyozott. Itt bort tapostak táncoló
szüretelő lányok szőlővéres talpai, itt gőzölgő tengerek szültek pikkelyes
szörnyeket, miközben virágdíszes papírsárkányok kentek illatot a robogó
felhőkre... itt... itt... itt...
A művész megdermedt.
George Smith hátrahúzódott.
A művész felnézett, és meglepődött, hogy embert lát a közelben. Aztán csak állt
ott, George Smithről a saját teremtményeire nézett, akik lusta lábnyomokként
sorjáztak a homokban. Végül elmosolyodott és vállat vont, mintha azt mondaná:
Nézze, mit csináltam. Egy nagy gyerek vagyok. Megbocsát nekem, ugye? Hébe-
hóba mind bolondozunk kicsit... Talán maga is. Nézze el ezt ennek a vén
bolondnak. Rendben? Rendben.
George Smith azonban csak bámulta a napbarnított bőrű, tiszta, éles szemű kis
embert, és halkan, maga elé suttogva kimondta a nevét.
Ott álltak még talán öt másodpercig. George Smith bámulta a homokfrízt, a
művész derűs kíváncsisággal figyelte George Smitht. George Smith kinyitotta a
száját, becsukta, kinyújtotta egyik kezét, visszahúzta. Közelebb lépett a
képekhez, hátralépett. Aztán elindult a figurák sora mellett, mint aki értékes
márványtáblákat néz, egy ősi rom maradványait, melyeket most adott ki
magából a part. Szeme nem pislogott; keze érinteni akart, de nem mert. A
legszívesebben elfutott volna, de nem futott.
Hirtelen a hotel felé nézett. Igen, fuss! Fuss! Minek? Ragadjon ásót, bányássza
ki és mentse meg ennek a nagyon is omlós homoknak egy tömbjét? Keressen
egy kőművest, rohanjon vele vissza ide, hogy gipszlenyomatot csináljanak a
legtörékenyebb részekről? Nem, nem. Butaság. Vagy...? Szeme a hotelszoba
ablakát kereste. A fényképező! Fuss el érte, hozd ide, rohanj végig a parton
kattintgatva, filmet cserélve, kattintgatva, amíg...
George Smith a napnak fordította arcát. Erőtlenül perzselte bőrét; szemében két
kis tábortüzet gyújtott. A nap már félig vízbe merült, és most a szeme láttára
süllyedt el pillanatok alatt.
A művész közben közelebb jött, és most nyájasan kémlelte George Smith arcát,
mintha minden egyes gondolatát sejtené. Most kurtán biccentett. Most kicsúszott
ujjai közül a pálcika. Most búcsúzott, jó éjszakát, viszlát. Most elindult, vissza a
parton, délnek.
George Smith ott állt és nézett utána. Egy teljes perc elteltével az egyetlen
dolgot tette, amit tehetett. Tekintetét a fantasztikus frízre szegezte, a szatírok,
faunok, borpréselő szüzek, ágaskodó unikornisok és furulyázó fiatalok
sokaságára, és elindult a parton. Csak ment és ment az áradó bacchanáliát
bámulva. És amikor az állatok és emberek sorának végére ért, egyszerűen sarkon
fordult, és elindult vissza, mindvégig lefelé nézve, mintha elhagyott volna
valamit, és maga sem tudná, merre is találja. Addig csinálta, amíg nem maradt
már annyi fény sem az égen, sem a homokon, aminél bármit is láthatott volna.
Feleségét már az étteremben találta.
– Sokáig voltál – rótta meg az asszony. – Kénytelen voltam egyedül lejönni.
Farkaséhes vagyok.
– Jól tetted – mondta.
– Történt valami érdekes séta közben?
– Nem.
– Fura képet vágsz. George, ugye, nagyon messze beúsztál, és majdnem
belefulladtál? Látom rajtad. Nagyon messze beúsztál, igazam van?
– Igen.
– Hát, soha többet ne csináld – mondta a felesége, még mindig az arcát
fürkészve. – Na, mit kérsz?
Felvette az étlapot, olvasni kezdte, majd hirtelen megdermedt.
– Mi a baj? – kérdezte a felesége.
Elfordította a fejét, és úgy fülelt.
– Hallgasd.
A nő hallgatódzott.
– Nem hallok semmit – mondta.
– Nem?
– Nem. Miért, mi az?
– A dagály. – Ott ült, még mindig lehunyt szemmel. – Csak a dagály.

Pék Zoltán fordítása

A SÁRKÁNY

Az éjszaka felborzolta a füvet a lápvidéken; semmi más nem mozdult. Már évek
óta nem repült el egyetlen madár sem az égbolt hatalmas, vak kagylóhéján.
Réges-régen még néhány apró kavics életet szimulált, amikor szétmállott és
elporladt. Most csak az éjszaka mocorgott a két férfi lelkében, akik a magányos
tűz mellett kuporogtak a pusztaságban; sötétség csorgott csendesen az ereikben
és lüktetett halkan halántékukon, csuklóikon.
Tűzfény szökellt fel-alá ádáz ábrázatukon, és narancsszín lángfoszlányok
táncoltak a szemükben. Egymás halovány, nyugodt légzését hallgatták, és
figyelték, ahogy szemhéjuk gyíkszerűen le-lecsukódik. Végül egyikük
felpiszkálta kardjával a tüzet.
– Ne csináld, te marha; felhívod ránk a figyelmet!
– Mit számít? – felelte a második férfi. – A sárkány amúgy is mérföldekről ki
tud szagolni minket. Isten leheletére, de hideg van! Bárcsak otthon lennék a
várban.
A halált hajszoljuk, nem az álmot...
– De miért? Miért? A sárkány sosem teszi be a lábát a városba!
– Hallgass már, féleszű! Azokat a magányos utazókat falja fel, akik a szomszéd
városba tartanak tőlünk.
– Legyen csak belőlük lakoma, mi meg hadd menjünk haza!
– Várj csak; hallgasd!
A két férfi megdermedt.
Sokáig vártak, de csak lovaik nyugtalan bőre reszketett, fekete bársony
csörgődobként csengetve az ezüst kengyelcsatokat, lágyan, lágyan.
– Huh – sóhajtott a második férfi. – Milyen lidércnyomásos vidék! Itt minden
megtörténik. Valaki kioltja a napot; leszáll az éj. És akkor, és akkor, ó, istenem,
hallgasd csak! Ennek a sárkánynak, úgy hírlik, tűzben ég a tekintete. Fehér gázt
fúj ki; látni lehet, amint végigszánt a sötét földeken, és felperzseli őket. Kén és
mennydörgés hajtja, s lángra lobbantja a füvet. A birkák mind megkergülnek, és
belepusztulnak az őrületbe. Az asszonyok szörnyetegeket hoznak a világra. Ha a
sárkány dühöng, bástyafalak omlanak porrá ijedtükben. Napfelkeltére ellepik a
dombokat az áldozatai, amíg a szem ellát. Hány lovag vágott neki, kérdem én,
hogy megküzdjön e rémmel, és bukott el, ahogy mi is elbukunk majd?
– Elég már!
– Több mint elég! Ezen az elhagyatott pusztán azt sem tudom, milyen évet
írunk!
– Kilencszáz év telt el Krisztus születése óta.
– Nem, nem – suttogta a második férfi lehunyt szemmel. – E lápvidéken nincs
Idő, csak az Öröklét. Olyan érzésem van, hogy ha hazafutnék az úton, azt
látnám, hogy a városnak hűlt helye, az emberek még meg sem születtek, a
dolgok megváltoztak, a várakat még ki sem vájták a sziklákból, a gerendákat
még ki sem vágták az erdőből; ne kérdezd, honnan tudom; a lápvidék tudja, és
közli velem. Mi meg itt ücsörgünk magunkban egyedül, a tűzokádó sárkány
földjén, hogy az ég óvjon minket!
– Ha így félsz, öltsd fel a vértedet!
– Ugyan mi végre? A sárkány a semmiből száguld elő; nem is sejtjük, merre
lehet az otthona. Köddé válik; nem tudjuk, hová tart. Egye kánya, fegyverbe hát!
Legalább vitéz módra halunk meg.
A második férfi félig bújt csak bele ezüst páncélingébe, amikor újfent
megmerevedett, és megpördült.
A fakó vidéket belepte az éjszaka és a semmi, mely a láp mélyéről szivárgott
elő. Szél kerekedett, s olyan órákból hordott homokot, amik az időt mérték ezzel
a homokkal. Fekete napok gyúltak ennek az újonnan támadt szélnek a szívében,
mely elégett levelek millióit hordozta, amiket láthatáron túli, őszi fákról cibált
le. Ez a szél felolvasztotta a tájat, megnyújtotta a csontokat, mint holmi fehér
viaszt, és zavaros, üledékes sárrá sűrítette össze a vért az agyban. A szélben
lelkek ezrei haldokoltak, és megzavarodott benne az átutazóban lévő idő. A
sötétséget homály, a homályt köd tetézte, senki és semmi földje, ahol egyáltalán
nem telt az idő, sem évben, sem órában mérve, csak ez a két férfi állt a hirtelen
fagy, a vihar, valamint a fehér mennydörgés arctalan ürességében, amely a
villám gigászként lecsapó, zöld üvegtáblája mögött haladt. Viharroham áztatta
fel a pázsitot; elhomályosult a világ, míg végül nem maradt más, csak a lélegzet-
visszafojtott csend és a magányosan, kimelegedve várakozó két férfi a hűvös
évszakban.
– Ott – suttogta az első férfi. – Ó, ott...
Mérföldekre tőlük, dörögve-énekelve száguldott... a sárkány.
A férfiak némán felcsatolták páncéljukat, és a lovukra pattantak. Az éjféli
pusztaságot rémséges folyam szelte ketté, ahogy a sárkány egyre közelebbről és
közelebbről bömbölt; vakítóan ragyogó, sárga fénye felsiklott egy dombtetőn,
majd tekergőző sötét teste – a távolban, alig kivehetően – lezúdult a
domboldalon, és alábukva eltűnt egy völgyben.
– Gyorsan!
Megsarkantyúzták a lovakat, és egy apró mélyedéshez vágtattak.
– Itt fog átkelni!
Páncélkesztyűjükkel megmarkolták lándzsáikat, és a lovaik szeme elé hajtották a
szemellenzőket.
– Uram, Teremtőm!
– Igen, vegyük a szánkra az ő nevét!
Abban a pillanatban a sárkány kiért egy domb mögül. Irtózatos borostyánszeme
belőlük táplálkozott, és vörösen csillogó-villogó lángba borította fegyverzetüket.
Egy iszonytató, fülsiketítő sikoly kíséretében, csikorgón rohamozva rájuk vetette
magát.
– Kegyelmezz, istenem!
A lándzsa a szemhéj nélküli sárga szembe döfött, meghajlott, és felrántotta a
levegőbe a férfit. A sárkány nekicsapódott, felöklelte, maga alá gyűrte.
Elhaladtában vállának fekete léghullámával félresöpörte a másik lovat és
lovasát, és száz láb magasságban nekipasszírozta egy sziklafalnak; sivítás,
sikítás, a sárkány csak visít, tűz előtte, tűz körötte, tűz alatta, rózsaszín, sárga,
narancs naptűz, s vele vakító füst hatalmas, puha csóvái.
– Láttad ezt? – kiáltott egy hang. – Ugye, megmondtam?!
– Ugyanaz! Ugyanaz! Egy páncélos lovag, hogy az öreg ördög vinné el!
Elütöttük!
– Nem állsz meg?
– Egyszer megálltam, de nem találtam semmit. Nem szeretek ezen a lápvidéken
megállni. Libabőrös leszek tőle. Valami nem stimmel vele, de nem ám.
– De hát valamit elütöttünk!
– Elég sokszor rásípoltam; a pofa az istennek sem tágított az útból!
Gőztülkölés tépte fel a ködöt.
– Időben beérünk Stokelyba. Adj még neki szenet, rendben, Fred?
Újabb füttyszó rázta le a harmatot az üres égről. Az éjszakai vonat tüzes dühvel
zakatolt keresztül egy vízmosáson, felmászott egy emelkedőn, majd észak felé
felszívódott a hideg föld felett, örökre eltűnt, fekete füstöt és gőzt hagyva maga
után, mely perceken belül szertefoszlott, s a vonat örökre eltűnt.
Huszár András fordítása

GYÓGYÍR BÚSKOMORSÁGRA
(AVAGY NAPVILÁGRA KERÜLT A HATHATÓS ORVOSSÁG!)

– Szalasszanak piócáért; ki kell véreztetni – mondta Gimp doktor.

– Hiszen alig maradt már vér a testében – jajdult fel Mrs. Wilkes. – Istenem,
doktor, mi rágja a mi Camilliánkat?
– Nincs jól.
– Nincs?
– Nagyon is rosszul van – ingatta a fejét a doktor.
– Folytassa, folytassa!
– Kihunyó gyertyaláng már csupán, kétség nincs efelől.
– Nahát, doktor Gimp – tiltakozott Mr. Wilkes –, hiszen csak azt mondja vissza
nekünk, amivel érkeztekor magunk is fogadtuk!
– Ha mondhatnék többet! Hajnalban, a délidő magasán és napszálltakor kapja
meg ezeket a pirulákat. Ez a hathatós orvosság.
– A mindenit, már degeszre tömték a sok hathatós orvossággal!
– Nana. Egy shilling lesz, tisztelt uram, s már teszem is be magam mögött az
ajtót.
– Menjen csak, és ha a sarkon összefutna a patással, küldje be! – hajított egy
érmét a jó doktor markába Mr. Wilkes.
És az orvos már csoszogott le a lépcsőn, tubákot szippantva orrába, nagyot
tüsszentve legott, ki a nyüzsgő londoni utcákra 1762 tavaszán. Mr. és Mrs.
Wilkes tekintete pedig ismét az ágyon időzött, drága, egyetlen Camilliájukon,
aki sápadtan és megfogyatkozva hevert ott, de báján még ez az állapot se
csorbított, hiszen ibolyaszeme nedvesen csillogott, aranyhaja zuhatagként omlott
szét feje alatt a párnán.
– Jaj – sóhajtott, hogy szinte könnye fakadt –, mi lesz már velem? A tavasz
beköszönte óta, három hete csak fogyok, tükrömből olyan sápadt szellem tekint
vissza rám, hogy megrémiszt. Azt hiszem, huszadik évemet sem érem már meg.
– Mi fáj, gyermekem? – kérdezte az anya.
– A karjaim. A lábaim. A mellkasom. A fejem. Hány orvos szemlélt s forgatott,
volt vagy hat is már, mint egy darabnyi marhát a roston. Többet ne lássak.
Kérlek, hagyjatok békén meghalnom.
– Micsoda rémes, rejtélyes betegség ez – sopánkodott az anya. – Csináljon hát
valamit, Mr. Wilkes!
– Ugyan mit? – vágta rá dühödten Mr. Wilkes. – Nem kér orvosból, felcserből,
papból a lány, és annyi baj legyen, hiszen csak az erszényemet szívják laposra.
Vegyem talán lábamra a várost, és kerítsem elő a mesebeli szegénylegényt?
– Igen – felelt rá egy hang.
– Micsoda? – fordultak ámulva hárman egyszerre felé.
Mert Jamie-ről, a lányka öccséről bizony megfeledkeztek mindahányan. A túlsó
ablak mellett álldogált, és fogát csendesen piszkálva meredt ki a tavaszi
permetbe és a benne loholó hangos forgatagba.
– Négyszáz éve már megpróbálták, és akkor működött – folytatta nagy
komolyan. – De ne a mesebeli szegénylegényt hozza fel ide, apám, hanem
Camilliát vigyük le az utcára, ágyastul.
– Hogyan? Aztán miért?
– Egyetlen óra leforgása alatt – cikázott fel-alá Jamie tekintete – vagy ezren is
elsétálnak az ajtónk előtt. Egyetlen nap alatt húszezren is elszaladnak,
támolyognak, lovagolnak itt. Mind vet majd egy pillantást sápadozó nővéremre,
belekukkant a szájába, füle mögé pislog, és mindnek, bizony mondom, mindnek
lesz egy hathatós orvossága majd. És abból egy biztosan használ is.
– Nahát! – ámult Mr. Wilkes.
– Ismert-e apám valaha is csak egyetlen embert, akiben nem él a szent
meggyőződés – hadarta Jamie –, hogy nem más, hanem ő maga írta a Materia
Medicát? Ez a zöld főzet meggyógyítja a torokkaparást, az ökörzsálya a titok
hasmenés vagy puffadás ellen... Ott kinn tízezer önjelölt felcser bolyong az
utcán, bölcsességük mind kárba vész.
– Fiam, Jamie, mindez hihetetlen!
– Elég legyen! – intette le őket Mrs. Wilkes. – Az én leányomat ugyan nem
állítja senki közszemlére sem ebben, sem pedig másik utcában!
– Hallgass, asszony! Camillia vékonyodik egyre, mint a gyenge hó, s nem
akaródzik kimozdítani ebből a kohó szobából?! Gyerünk, Jamie, kapd meg az
ágyat!
– Camillia, kicsim? – fordult lányához Mrs. Wilkes.
– Meghalhatok odakünn is – felelte rá a lány –, legalább a hűs szél belekap
fürtjeimbe...
– Hallgass már! – mordult az apa. – Dehogy halsz meg! Emeld, Jamie, emeld!
Ó, jaj! Ej már, félre az útból, asszony! Emeld, fiam, magasabbra!
– Jaj nekem – sikoltott Camillia. – Repülök, szállok!

London felett váratlanul kiderült az ég, és a londoniak, akiket meglepett az idő

fordulata, egyként árasztották el az utcákat, siettek, hogy történjen velük végre
valami, de legalábbis lássanak vagy vegyenek valami jót. Vakok énekeltek,
kutyák ugrándoztak, bolondok perdültek-fordultak, gyerekek rajzoltak krétával a
földre, labdáztak, mintha beköszöntött volna megint a karnevál.
Ebbe a kavalkádba botorkált le a lépcsőn nyögve, homlokukon duzzadó erekkel
Jamie és Mr. Wilkes, a lehunyt szemmel, buzgón imádkozó Camilliát mint
valami pápanőt cipelve magasan gyaloghintó-fekhelyén.
– Csak óvatosan! – sikoltozott Mrs. Wilkes. – Hisz belehal szegényke! Nem, ne
oda, inkább ide tegyétek. Csak lassan...
Végül az ágyat a ház falához tolták, hogy az emberiség felduzzadt folyama ott
hömpölygött el a sápadt porcelánbabaként pihegő Camillia lába előtt. Láthatta
mindenki, csillogott a napsütésben, mint egy vásári főnyeremény.
– Hozzatok pennát, hozzatok még papirost meg tintát, fiam – rendelkezett az
apa. – Lejegyzetelem, amit hallok, a tüneteket és az ajánlott orvosságokat. Este
pedig számadást teszünk. Nos...
De ekkorra már a tömegből valakinek szemet is szúrt Camillia, egy férfi figyelte
átható tekintettel.
– Beteg ez a lány! – nyilatkozott.
– Hohó! – kommentálta vidáman Mr. Wilkes. – Kezdődik. Ide már a pennát, te
fiú. Gyorsan. Folytassa csak, jó uram.
– Nincs jól – ráncolta homlokát a férfiú. – Nagyon is rosszul van.
– Rosszul van – körmölte Mr. Wilkes, majd hirtelen megállt a szorgosan kaparó
penna. – Uram – nézett fel gyanakodva. – Ön ugyebár orvos.
– Az volnék, uram.
– Tudtam én, felismerem már a zsolozsmát! Hozd a pálcámat, Jamie, és űzd el
innen jó messzire! Gyerünk, uram, messzebb tágasabb!
A férfi átkozódva sietett el szaporán, nem is próbálva leplezni meghökkenését.
– Nincs jól, nagyon is rosszul van... még mit nem! – majmolta Mr. Wilkes, de
hirtelen abbamaradt a színház.
Mert egy magas, síri asszonyság meredt immár Camilliára, ujjával felé bökött,
mintha egyenesen ezért lépett volna elő sírboltjából.
– Gőzök – kántálta.
– Gőzök – skribálta boldogan Mr. Wilkes.
– Tüdőfolyás – énekelte még.
– Tüdőfolyás – írta széles vigyorral Mr. Wilkes. – Ezt már szeretem.
– Gyógyír búskomorságra, az kell ide – jelentette ki fakón az asszonyság. –
Volna a házban orvossággá porított múmia? A legjobb az egyiptomi, arab,
hirasphastosi, esetleg líbiai, az mind kitűnő a magnetikus rendellenességeknél. A
Cigánylányt keressék, az én vagyok, jöjjenek el, Flodden út. Kaphatnak még
kövített petrezselymet, kan tömjént...
– Flodden út, kövített petrezselyem... lassabban, asszonyság!
– Kámforbalzsamot, török macskagyökeret...
– Várjon már, asszonyság! Kámforbalzsamot, igen. Jamie, ne hagyd elmenni!
De a nő szájából csak ömlött a sok orvosságnév, ő maga pedig már el is tűnt a
sarkon túl.
Alig tizenhét éves leány lépett most Camillia Wilkeshez, és mélyen a szemébe
nézett.
– Szegény...
– Egy pillanat! –járt a penna lázasan Mr. Wilkes kezében. – Magnetikus
rendellenességek, török macskagyökér... a patvarba! Nos, kisaszszony? Mit
olvas ki a lányom arcából? Annyira nézi, hogy már szinte levegőt se vesz,
halljam hát!
– Szegény... – a különös lányka egyre szúrósabban nézett bele Camillia
szemébe, egészen belepirult, megingott. – Szegénynek... ó, jaj...
– Bökje már ki kegyed!
– Szegényke, ó, istenem...
És a leányzó még egy utolsó, mélységesen együtt érző pillantást vetett
Camilliára, majd belevetette magát a tömegbe.
– Buta lány!
– Nem, apuska – ingatta a fejét tágra nyílt szemekkel Camillia. – Dehogy buta.
Hisz látta. Tudja. Jaj, Jamie, szaladj utána, hozd vissza gyorsan, hogy
megtudjam végre én is.
– Ugyan, nem mondott az semmit! Viszont a cigány asszony, annak szép listája
kerekedett, nézd.
– Én jobban tudom, apuska – hunyta le sápadtan a szemét Camillia. Valaki
megköszörülte a torkát. Egy mészáros állt előttük, kötényén vérvörös csatatér,
míg ő maga hetykén pödörgette bajszát.
– Tehenek szeméből ismerős ez a nézés – morogta. – Számosat megmentettem
már, csak brandy kell és napi három friss tojás. A télen magamat is ezzel
kúráltam ki...
– A lányom nem tehén, hova gondol uraságod – hajította el a pennát
felháborodottan Mr. Wilkes. – És még csak nem is mészáros, ahogy most nem
januárt írunk. Hátrébb, hátrébb, engedje előre a várakozókat.
Mert időközben megszaporodott a bámészkodók serege, már egymást taposták,
mind el akarta volna mondani tanácsát, hogy napsütés kell, több, mint amennyi
valaha ezt a szomorú földet érte. Öregasszonyok és vénemberek sorjáztak
zsémbesen, pálcák, botok és mankók erdeje sarjadzott a ház előtt, minthogy a
kor idővel mindenkiből tapasztalt orvost farag.
– Hátrébb! – kiabált riadtan Mr. Wilkes. – Eltapossák a lányom, mint valami az
erdei szamócát!
– Húzódjanak visszább – ragadta meg a pálcákat és mankókat Jamie, s hajította
ki gazdáikkal az utca közepére, hogy azok sietve elszabadult testrészeik után
néztek.
– Nem bírom, apuska, nem bírom – lihegett Camillia.
– Apám, csak egy módja van annak, hogy útját álljuk a kitörő őrületnek.
Szedjünk díjat, melynek fejében mindenki sorban elmondhatja, hogyan
vélekszik a nyavalyáról – emelte fel a hangját Jamie.
– Egyetlen fiam, büszkeségem! Gyorsan, skribálj táblát! Ide figyeljenek,
emberek! Két penny! Csak sorjában, mindenki! Elő az erszényekkel! Aki lerója
a kétpennyt, mind meg lesz hallgatva! Igen, úgy, tisztelt uram, asszonyom. És
maga is, uraság. Nos, hol a pennám? Kezdhetjük is talán.
A tömeg fortyogó, sötét tengerként hömpölygött körülöttük.
Camillia kinyitotta fél szemét, majd visszazuhant a kábulatba.
Napszálltakor kiürültek az utcák, alig páran kódorogtak arra. Camillia szeme
ismerős csilingelésre rebbent.
– Háromszázkilencvenkilenc, négyszáz penny – számolta az utolsó garasokat is
Mr. Wilkes egy erszénybe, amit a vigyorgó Jamie markolt. – Meg is vagyunk.
– Ebből csinos temetési hintóra futja majd – sóhajtotta a sápatag lány.
– Csitt, te. Hittétek volna, hogy ennyien, kétszázan is fizetnek, hogy
elmondhassák, mit gondolnak?
– Mindenképpen. Hát hogyne – bólogatott Mrs. Wilkes. – Hiába férj, gyerek
vagy feleség, nem hallgatják meg az emberek a másikat. Így aztán mindenki
kész fizetni is akár, csak egy kicsit figyeljenek rá. Szegények, mind azt hitte,
nála az igazság kulcsa, csak ő ismeri a tályogot, epét és a vízkórt, csak ő tudja,
mikor viszketegség, s mikor kóros már a nyáladzás. Így esett, hogy mi
meggazdagodtunk, s egyben kétszáz szegény lelket boldoggá tettünk, mert
könnyíthettek magukon, és felkínálhatták gyógyító tudásukat nekünk.
– Istenem! Nemhogy könyörögnünk nem kellett, de szinte botokkal kellett
elűzni a népeket.
– Halljuk a listát, apám – sürgette Jamie. – Kétszáz orvosság. Vajon melyik lesz
a jó?
– Nem érdekel – sóhajtotta csendesen Camillia. – Sötét van, és a gyomrom
kavarog a rengeteg névtől. Vigyetek vissza az emeletre, ha lehet.
– Hogyne, angyalom. Markold meg, Jamie!
– Kérem – szólalt meg valaki az utcán.
Emeltükben néztek hátra. Egy szegénylegény állt ott, arcát vastagon lepte a por,
csak égkék szeme és elefántcsont fogsora ragyogott ki a feketeségből. Ahogy
mozdult, por szállongott körötte, nadrágjából, ingéből lebbent, minden egyes
halk szavát, fejbiccentését egy-egy pöffenet kísérte.
– Korábban nem jutottam át a tömegen – mondta, koszos kalpagját markolászva.
– De most itt vagyok. Lerójam a díjat?
– Nem, szegénylegény, nem kell fizetned – felelte Camillia kedvesen.
– Várjunk csak... – tiltakozott volna Mr. Wilkes, de a lánya gyönge
szemvillanására el is hallgatott azon nyomban.
– Köszönöm, kisasszony – villant simogató napsugárként az egyre növekvő
homályban a mosoly. – Nekem csak egyetlen tanácsom van.
Camilliára nézett, s Camillia visszanézett rá.
– Nemdebár, Szent Bosco éjszakája van?
– Tudja a kánya, mert én biztosan nem – csattant fel Mr. Wilkes.
– Hát én azt mondom, hogy Szent Bosco éjszakája van, uram. Ahogy éppen
telehold éjjele is. Vagyis – folytatta alázatosan a szegénylegény, aki le nem tudta
volna venni tekintetét a bájos betegről – kint kell hagyniuk a leányt a telehold
orcája alatt.
– Itt kinn, a holdfényben? – sikoltott Mrs. Wilkes.
– És akkor nem lesz holdkóros? – kérdezte Jamie.
– Megbocsásson, uram – hajtotta meg a fejét a szegénylegény –, de a telehold
minden beteg állatot kikúrál, legyen az akár ember vagy a mezők egyszerű
vadja. A teljes holdvilágban a színek nyugvása, az érintés csendessége, a test és
lélek édes alkotása mind jótékonyan hat.
– De ha esik... – bátortalankodott Mrs. Wilkes.
– Szavamra mondom – győzködte a szegénylegény –, a nővérem éppen ebben a
sápadtkórban szenvedett. Egy tavaszi telehold éjjelén kitettük az udvarra, mint
egy cserepes virágot. Azóta is testi-lelki egészségben virul Sussexben.
– Testi-lelki egészségben! És csak holdfény kell hozzá, ami egyetlen pennyt se
visz a ma megkeresett négyszázból! Asszony, Jamie, Camillia!
– Akkor sem akarok hallani felőle – makacsolta meg magát Mrs. Wilkes.
– Anyuska – kérlelte Camillia. Csak a legényt látta, ahogy az arca beleolvad a
sötétségbe, csupán mosolya villog, mint egy görbe kard. – Érzem, anyuska, a
hold jót fog tenni. Meggyógyulok...
– Ez nem az én napom – sóhajtott hát az anya. – Se nem az én éjszakám. Hadd
csókoljalak hát meg még egyszer. És jó éjszakát.
És az anya felment a lépcsőn.
A szegénylegény elhátrált, udvariasan meghajtotta magát még előttük.
– Ne feledjék, egész éjjel maradjon itt, a holdfényben. Hajnalig ne zavarja senki.
Aludjon jól, kisasszony, álmodjon szépeket. Jó éjt.
A feketeséget elnyelte a sötét, a legény nem volt már sehol. Mr. Wilkes és Jamie
homlokon csókolta még Camilliát.
– Ne aggódjatok, apus, Jamie – nyugtatta őket a lány. -- Ne aggódjatok.
És magára maradt az éjszakában, és csak nézett bele a sötétségbe, ahol mintha
megvillant volna még egy mosoly, de el is tűnt azon nyomban az egyik sarkon
túl. Várta, hogy felkeljen a hold.

Az éjjeli London, a kocsmákból kiszűrődő, egyre pityókásabb hangok, ajtók

csapódása, részeg istenhozzádok, órák ütése. Camillia látott egy macskát, fekete
bundájában olyan volt, akár egy asszony, látott egy asszonyt, az meg úgy osont,
akár egy macska, egyiptomi mindkettő, bölcsek, nyomukban fűszeres illat száll.
Negyedóránként talán, fentről bizonytalan hangok szóltak le hozzá.
– Jól vagy, gyermekem?
– Igen, apuskám.
– Camillia?
– Jól vagyok, anyus, Jamie.
– Jó éjszakát –jött végül.
– Jó éjszakát.
Az utolsó fények is kihunytak, elaludt a város.
Felkelt a hold.
És ahogy kúszott felfelé az égbolton, úgy kerekedett egyre nagyobbra
Camillia szeme, kémlelte, leste az utcákat, sikátorokat, belső udvarokat, míg
aztán éjfélkor, amikor a hold felért magasára, éppen Camillia fölé, fehér fénybe
vonta, és úgy feküdt ott, akár márványfigura egy ősrégi síron.
Valami moccant a sötétben.
Camillia hegyezte a fülét.
Halk dallam szállt felé, és lám, egy férfi állt az udvar árnyai között.
Camillia levegő után kapott.
A férfi előlépett a holdfénybe, kezében lant, amit finoman pengetett.
Elegáns alak volt, jóképű vonásokkal, és igen ünnepélyesen fordult felé.
– Trubadúr – szaladt ki hangosan Camillia száján.
A férfi ajkához emelte ujját, és lassan egészen az ágyig lépkedett.
– Mit keres itt ily' késő éjjelen? – kérdezte tőle a lány, és maga sem értette,
miért, de cseppet se félt.
– Egy barátom küldött, hogy meggyógyítsalak – pendített egyet a lanton. Az
édesen zümmögött. Igen jól festett az idegen a holdfény ezüstjében.
– Azt nem hiszem, mert nekem azt mondták, hogy a holdfény fog
meggyógyítani.
– Úgy is lesz, ifjú szűz.
– Miféle dalokat énekelsz?
– Dalokat a tavaszi éjről, bajokról és nevenincs fájdalmakról. Megnevezzem a
lázat, mi téged emészt, ifjú szűz?
– Ha tudod, nevezd.
– Mik hát a tünetek: magasba szökő láz, hirtelen hidegrázás, a mellkasban
dörömbölő, majd hirtelen elcsituló szív, a hangulat viharai, majd váratlan
beköszöntő, édes nyugalom, részegség a forrásvíztől, szédítő kavargás egy röpke
érintéstől... – és a szóval megérintette lágyan Camillia csuklóját, aki egyből lágy
kábulatba zuhant. Elhúzta hát kezét. – Nyomottság, rajongás – folytatta –,
álmok...
– Elég! – kiáltott a lány megbűvölten. – Nyitott könyv vagyok előtted. És most
nevezd meg, mitől szenvedek.
– Meg is teszem – és a lantos Camillia tenyeréhez szorította ajkát, hogy belé
fulladt a szó. – Betegséged neve Camillia Wilkes.
– Mily' különös – borzongott Camillia, szeme ibolyatűzben égett. – Én vagyok
önmagam szenvedése? Magam betegítem meg önmagam? Még most is, nézd, a
szívem... nyújtsd kezed.
– Érzem, igen.
– A tagjaim nyári hévvel lobognak.
– Igen, megperzselik ujjam.
– Most viszont megborzolt az éjszakai hűs szél, s én remegek. Meghalok, bizony
mondom, meghalok.
– Csakhogy én nem hagyom – felelte rá a férfi csendesen.
– Vagyis orvos vagy?
– Nem én, csak annyira, mint az a leány, aki korábban már megérezte
betegégedet. A lány, aki megállt előtted, s majdnem kimondta, de aztán elfutott,
s elnyelte a tömeg.
– Igen, láttam a szemén, hogy tudja, mi telepedett meg bennem. De halld,
vacognak fogaim. És nincs takaróm, hogy beburkoljam magam.
– Húzódj kicsit odébb, hogy melléd férjek. Így. No lássuk, itt a két karom, a két
lábam, testem és fejem. Fel is fértem szépen ide melléd.
– De uram!
– Hogy megmelengesselek az éjszakai hűvösben, csakis azért.
– Mintha kandalló közelébe húzódtam volna. Jaj, uram, drága uram, ismerlek
hát? Mi a neved?
Feje már a lányé fölé hajolt, árnyéka egészen beburkolta. És a lány boldog
felismeréssel kiáltott fel. Mert az este látott szegénylegény volt az.
– Forog velem a világ! Elájulok! Mi hát a gyógyír, édes orvosom, vagy végem is
talán.
– A gyógyír, a gyógyír ez...
Valahol macskák kornyikáltak. Egy cipő repült ki egy ablakon, lesodorta őket a
kerítésről. És aztán néma csend már és felettük a hold...

– Csitt...
Hajnalban Mr. és Mrs. Wilkes lábujjhegyen leosont a lépcsőn, és kikukkantott az
udvarra.
– Jéggé fagyott a borzasztó éjszakában, tudom.
– Ugyan, asszony, dehogy! Nézd csak! Él! Arcán üde rózsák virulnak, vagy
nem, édes barack hamvassága ez! Ragyog a bőre, mint a mézes tej. Drága
Camilliánk él és virul, nincs többé baja már.
A szendergő lány fölé hajoltak.
– Mosolyog. Álmodik biztosan. Hallgasd, mit beszél?
– A hathatós – motyogta az alvó – orvosság...
– Hogy?
De a lány már csak mosolygott édesen álmában, fehéren.
– Gyógyír búskomorságra – susogta szája. És felnyíltak szemei. – Anyus,
apus!
– Lányom! Gyermekem! Jöjj hát fel a szobába.
– Nem – fogta kezébe gyöngéden szülei kezeit. – Anyus? Apus?
– Igen?
– Nem látja senki, a nap is csak most kel fel. Kérlek, gyertek, táncoljatok velem.
Nem akartak táncolni. De megünnepelni a nem-is-tudták-mit, ahhoz igen nagy
kedvük támadt.

Török Krisztina fordítása

A KEZDET VÉGE

A férfi a kert közepén leállította a fűnyírót, mert megérezte, hogy a nap éppen
abban a pillanatban nyugodott le, és előtűntek a csillagok. A frissen nyírt fű
zápora, mely eddig az arcát és testét permetezte, lágyan alábbhagyott. Igen, ott is
voltak a csillagok, eleinte haloványan, aztán felragyogtak a tiszta sivatagi égen.
Hallotta, ahogy halkan becsukódik mögötte a verandai szúnyoghálós ajtó, és
érezte magán a felesége tekintetét, miközben ő az éjszakát figyelte.
– Mindjárt itt az idő – mondta az asszony.
A férje bólintott; nem kellett az órájára néznie. Az elmúlt pillanatokban nagyon
öregnek érezte magát, aztán nagyon fiatalnak, nagyon fázott, aztán nagyon
melege lett, hol így érezte magát, hol úgy. Egyszer csak mérföldekkel odébb
találta magát. A saját fia bőrében magabiztosan beszélt, lépteit szaporázta, hogy
elnyomja szíve heves dobogását és a feltörő pánikot, miközben érezte, ahogy
belebújik új egyenruhájába, ellenőrzi az élelmiszer-tartalékokat,
oxigéntartályokat, túlnyomásos sisakot, űrruhát, és ahogy aznap este minden
ember, úgy ő is a sebesen megtelő égre emeli tekintetét.
Aztán hirtelen újra önmaga volt, a fiú édesapja, aki a fűnyíró fogantyúját
szorongatja.
– Gyere, ülj le a verandára – hívta a felesége.
– Muszáj elfoglalnom magam!
A nő lejött a lépcsőn, és átvágott a pázsiton.
– Ne aggódj Robert miatt, nem lesz baja.
– De ez az egész teljesen új – hallotta a férj a saját hangját. – Még soha nem
csináltak ilyet. Gondolj csak bele... egy ember vezette rakéta száll fel ma este,
hogy megépítse az első űrállomást. Jóságos ég, ez lehetetlen, ez nem létezik,
nincs rakéta, nincs kísérleti terep, nincs kilövési idő, nincsenek technikusok. Sőt
mi több, nincs is Bob nevű fiam. Ez az egész nekem túl sok!
– Akkor mit keresel idekint, miért bámulod az eget?
Megrázta a fejét.
– Hát, ma késő reggel, az iroda felé menet meghallottam, amint valaki hangosan
felnevet. Ledöbbentett a dolog, ezért kővé dermedtem az utca kellős közepén.
Én voltam az, én nevettem! Hogy miért? Mert végre valóban tudtam, mit
cselekszik majd ma este Bob; végre elhittem. Sosem használom a „megszentelt"
szót, de így éreztem magam akkor, a forgalomban rekedve. Aztán késő délután
azon vettem észre magam, hogy dudorászok. Ismered a dalt. „Kerék a kerékben.
Fenn az ég közepén." Megint felnevettem. Hát persze, gondoltam, az űrállomás.
A nagy kerék az üreges küllőkkel, ahol majd Bob hat vagy nyolc hónapon
keresztül él, hogy utána átkeljen a Holdra. Hazafelé gyalogolva eszembe jutott a
dal folytatása. „A kis kereket a hit hajtja, A nagy kereket meg Isten kegyelme."
Ugrálni akartam, kiabálni, és lángra gyúlni!
A felesége megérintette a karját.
– Ha kint maradunk, legalább helyezzük magunkat kényelembe.
Két fonott hintaszéket tettek a pázsit közepére, és csendben ültek, mialatt a
csillagok szétszóródtak a sötétségből, mintha látóhatártól látóhatárig sápadt,
szétmorzsolt kősót hintettek volna el.
– Hisz olyan ez – szólalt meg végül a felesége –, mint amikor minden évben a
Sisley Fielden várjuk a tűzijátékot.
– Ma este azért nagyobb tömeg verődött össze...
– Mindig ez jár az eszemben: egymilliárd ember nézi éppen most az eget, mind
egy időben tátják el a szájukat.
Vártak, a székük alatt érezvén a föld mozgását.
– Most hány óra van?
– Nyolc lesz tizenegy perc múlva.
– Sosem tévedsz; biztos egy óra jár a fejedben.
– Ma este nem tévedhetek. Másodpercre meg tudom majd mondani a kilövés
előtti pillanatokat. Nézd! A tízperces figyelmeztetés!
A nyugati égbolton négy bíborszínű világítórakétát láttak szétnyílni, pislákolva
sodródni a sivatag feletti szél hátán, majd némán lesüllyedni a fényoltó föld felé.
Az újult sötétségben a férj és feleség már nem hintázott a székével.
Kis idő múltán a férfi így szólt:
– Nyolc perc. – Szünet. – Hét perc. – Jóval hosszabbnak tűnő szünet. – Hat...
A felesége hátraszegett fejjel a közvetlen felette lévő csillagokat tanulmányozta.
– Miért? – mormolta. Lehunyta a szemét. – Mi az oka a rakétáknak, a ma
estének? Miért történik ez az egész? Tudni szeretném.
A férfi kutakodva nézte a nő arcát, mely elsápadt a Tejút végtelen kiterjedésű
rizsporos fényében. Bizsergette belülről egy válasz, de hagyta, hogy a felesége
folytassa.
– Mármint, ugye, ez nem az a régi nóta megint, amikor megkérdezték, miért
másszák meg emberek a Mount Everestet, mire jött a válasz: „Mert ott van"? Ezt
sosem értettem. Ez nekem nem válasz.
Öt perc, gondolta a férfi. Tiktak, telik az idő... a karórája... kerék a kerékben...
kis kereket hajtja... nagy kereket hajtja... fenn az ég... négy perc!... A legénység
mostanra már elhelyezkedett a rakétában, a kaptárban, a vezérlőpulton fények
villódznak, akár a karácsonyfán.
Megmozdultak az ajkai.
– Én csak azt tudom, hogy ez tényleg a kezdet vége. A kőkorszak, a bronzkor, a
vaskor; mostantól mindet egy nagy kalap alá vesszük majd, és egyazon névvel
illetjük: amikor még a Földön jártunk, és reggelente hallottuk a madarakat, és
irigykedve kiáltottunk fel. Talán a Föld korának fogjuk hívni, vagy a gravitáció
korának. Évmilliókon át küzdöttünk a gravitáció ellen. Amikor amőbák és halak
voltunk, azért küszködtünk, hogy kijussunk a tengerből, anélkül, hogy a
gravitáció összeroppantana minket. Mihelyt biztonságban partra kecmeregtünk,
harcolni kezdtünk a felegyenesedésért, anélkül, hogy a gravitáció eltörné új
találmányunkat, a gerincoszlopot; próbáltunk botladozás nélkül járni, elesés
nélkül futni. A gravitáció egy évmilliárdon át röghöz kötött minket, széllel és
felhőkkel, káposztalepkékkel és sáskákkal gúnyolódott rajtunk. Ezért olyan
istentelen nagy dolog a mai este... Egyszer s mindenkorra véget ér a jó öreg
gravitáció és az ő nevével fémjelzett korszak. Nem tudom, hol fogják meghúzni
a korszakhatárokat: a perzsáknál, akik repülő szőnyegekről álmodoztak, vagy a
kínaiaknál, akik anélkül, hogy tudták volna, mit csinálnak, a születésnapok és az
újév megünneplésekor petárdákat lőttek fel az égre, vagy a következő egy óra
valamelyik percénél, valamelyik hihetetlen másodpercénél. De elérkeztünk egy
évmilliárdon át tartó próbálkozás végéhez, egy hosszú és nekünk, embereknek
legalábbis – tiszteletre méltó dolog végéhez.
Három perc... két perc ötvenkilenc másodperc... két perc ötvennyolc
másodperc...
– De még mindig nem tudom, miért – mondta a felesége.
Két perc, gondolta. Kész? Kész? Kész? Kérdi a távoli rádióhang. Kész! Kész!
Kész! Hangzik a gyors, alig hallható felelet a zümmögő rakétából. Rendben!
Rendben! Rendben!
Ma este, gondolta, még ha ezzel az elsővel kudarcot is vallunk, felküldünk egy
másik, majd egy harmadik hajót, és kirajzunk az összes bolygóra, s később a
csillagokra. Addig megyünk, amíg jelentéssel ruházódnak fel az olyan nagy
szavak, mint a halhatatlan és a mindörökké. Nagy szavak, bizony, ez kell
nekünk. Folytonosság. Amióta a nyelvünk először megmozdult a szánkban, azt
kérdezzük: Mit jelent ez az egész? Semmi más kérdésnek nincs értelme, úgy,
hogy a halál a nyakunkban liheg. Ám telepedjünk csak le tízezer idegen nap
körül keringő tízezer bolygón, és a kérdés szép lassan elenyészik. Az ember
végtelenné és határtalanná nő, pont mint a végtelen és határtalan űr. Az ember,
akár az űr, örökké fog tartani. Az egyes emberek ugyanúgy meghalnak, mint
mindig, de történelmünk olyan messzire nyúlik majd ki, ami elég ahhoz, hogy a
jövőbe lássunk, és tudván, hogy az idők végezetéig életben maradunk, megleljük
a biztonságot, s vele a választ, amit mindig is kerestünk. Az élet ajándékának
birtokában az a legkevesebb, hogy megőrizzük és továbbadjuk az ajándékot a
végtelenségig. Egy ilyen célt érdemes kitűzni magunk elé.
A fonott székek leheletfinoman susogtak a füvön.
Egy perc.
– Egy perc – mondta ki hangosan a férfi.
– Ó! – A felesége hirtelen mozdulattal megragadta a kezét. – Remélem, hogy
Bob...
– Nem esik baja.
– Ó, istenem, viseld gondját...
Harminc másodperc.
– Most figyelj!
– Tizenöt, tíz, öt...
– Figyelj!
Négy, három, kettő, egy.
– Ott! Ott! Ó, ott, ott!
Mindketten felkiáltottak. Mindketten felpattantak. A székeik felborultak, hanyatt
dőltek a pázsiton. A férfi és felesége megingott, kezükkel a másik keze után
tapogatóztak, megragadták, belekapaszkodtak. Látták, amint az ég színe
felfénylik, és tíz másodperccel később a hatalmas, emelkedő üstökös felgyújtotta
a levegőt, kioltotta a csillagokat, és tüzes szárnyakon elsuhant, hogy egy újabb
csillaggá váljon a Tejút visszatérő bőségében. A férfi és felesége úgy
kapaszkodott egymásba, mintha egy
elképesztő szikla peremén, egy végtelenül mély és sötét szakadék szélén
egyensúlyoztak volna. Az eget bámulva saját szipogásukat és zokogásukat
hallották. Csak jóval később bírtak megszólalni.
– Sikerült neki, sikerült, nem igaz?
– Igen...
– Minden rendben, ugye?
– Igen... igen...
– Nem zuhant vissza... ?
– Nem, nem, minden rendben, Bob is rendben van, minden rendben.
Végül aztán távolabb húzódtak egymástól.
A férfi megérintette az arcát, és nedves ujjaira nézett.
– Nem hiszem el – mondta. – Nem tudom elhinni.
Vártak még öt percet, aztán tízet, míg végül a sötétség úgy hasogatott a
fejükben, úgy szurkálta a retinájukat, mint millió csípős sószemcse. Akkor aztán
be kellett csukniuk a szemüket.
– Hát akkor – mondta a nő –, most menjünk be.
A férfi nem bírt megmozdulni. Egyedül a keze nyúlt ki, és járta meg a hosszú
utat a fűnyíró fogantyújáig. Látta, mit tett a keze, és így szólt:
– Már csak egy kevés maradt...
– De semmit sem látni.
– Eleget látok – felelte. – Muszáj befejeznem. Utána kiülhetünk egy kicsit a
verandára, mielőtt nyugovóra térnénk.
Segített a feleségének visszavinni a székeket a verandára, leültette, aztán
visszasétált, hogy a kezét a fűnyíró kormányrúdjára helyezze. A fűnyíró. Kerék a
kerékben. Egy egyszerű gép, amit az ember a kezében tart, amit előreküld, s míg
az lázasan, kattogva halad, ő csendesen filozofálva kullog mögötte. Rakéta,
meleg csenddel a sarkában. Forgó kerék, majd a gondolat puha léptei.
Egymilliárd éves vagyok, mondta magának; egy perce születtem. Egy centi, nem
is, tízezer kilométer magas vagyok. Lenézek, és nem látom a lábfejem, elveszik
a távolban, a mélyben.
Megtolta a fűnyírót. A felszálló fűpermet puhán hullott le körülötte; élvezettel
merítkezett meg benne, s úgy érezte, általa az egész emberiség fürdik meg
végre-valahára a fiatalság szökőkútjának friss vizében.
Ekképp megmerítkezvén megint eszébe jutott a dal a kerekekről, a hitről és Isten
kegyelméről, melyek mind odafent, az ég közepén vannak, ahol a mozdulatlan
csillagok milliói között az az egyetlen csillag vette a bátorságot, hogy mozogjon
és haladjon.
Aztán befejezte a fűnyírást.

Huszár András fordítása

A CSODÁLATOS FAGYLALTSZÍNŰ ÖLTÖNY

Nyári szürkület borult a városra. A biliárdterem bejárata előtt, ahonnan halk

koccanások szűrődtek ki, három fiatal mexikói-amerikai férfi állt. Mélyen
beszívták a meleg levegőt, és vágyakozva nézték a világot. Ritkán szólaltak
meg, többnyire hallgattak, és figyelték a fekete párducként suhanó autókat a
forró aszfalton vagy a mennydörgésként eldübörgő trolibuszokat, ahogy
villámokat szórva eltűntek a csendben.
– Hé – sóhajtott fel végül Martínez. Ő volt a legfiatalabb, hármuk
közül neki állt legjobban a szomorúság. – Pompás este van, nem igaz? Pompás.
Figyelte a világot, ami hol közel hajolt, hol eltávolodott, hogy aztán ismét
közelebb húzódjon. Az emberek, akik az előbb még mellette tülekedtek, hirtelen
átkerültek az utca túloldalára. A következő pillanatban ötmérföldnyire álló
épületek magasodtak fölé. De többnyire minden – az emberek, az autók, az
épületek – túl messze volt tőle ahhoz, hogy megérinthesse. A meleg, nyáresti
levegő ellenére Martínez arca jéghideg volt.
– Az ilyen estéken annyi mindenről álmodik az ember.
– Álmodozás – szólalt meg Villanazul, a férfi, aki szobája magányában
hangosan idézett egész könyveket, de az utcán mindig csak suttogott. – Az
álmodozás a munkanélküliek leghaszontalanabb időtöltése.
– Munkanélküliek? – kiáltott fel a borostás Vamenos. – Azok vagyunk, nincsen
se munkánk, se pénzünk!
– Ezért nincsenek barátaink sem – tette hozzá Martínez.
– Így igaz. – Villanazul a zöldellő tér felé fordította a tekintetét, ahol pálmafák
hajladoztak a langy szellőben. – Tudjátok, hogy én miről álmodozom? Szeretnék
egyszer odamenni arra a térre, és elvegyülni az üzletemberek között, akik
esténként ott beszélik meg a világ dolgait. De így, ezekben a rongyokban, ilyen
szegényen, ugyan ki figyelne oda a szavamra? De legalább itt vagyunk
egymásnak. Tudod, Martínez, a
szegények barátsága az igazi barátság. Mi...
Fiatal mexikói férfi korzózott el előttük a járdán. Ajka felett vékony, elegáns
bajusz trónolt, két karján pedig egy-egy kacagó nő csüngött.
– Madre mía! – csapott a homlokára Martínez. – Hogyhogy ennek kettő is jut,
nekünk meg egy se?
– A szép fehér öltönye teszi – mondta Vamenos, hüvelykujja fekete körmét
csócsálva. – Gazdagnak látszik benne.
Martínez előrehajolt, hogy minél jobban meg tudja nézni a vidám hármast,
amikor az utca túloldalán álló bérház egyik negyedik emeleti ablakán egy
gyönyörű lány hajolt ki. Sötét hajába játékosan belekapott a szél. Legalább hat
hete minden este kinézett azon az ablakon. Martínez már mindent megpróbált:
biccentett, integetett, mosolygott, pislogott, sőt még fejet is hajtott előtte, ha
találkozott vele az utcán, a parkban vagy a városban. Most is felemelte a kezét,
és intett neki az ujjával. De a csodaszép lány nem reagált rá, hagyta, hogy a szél
játsszon fekete hajával. Számára Martínez nem létezett. Egy senki volt.
– Madre mía! – Elfordította a fejét, és még éppen látta, ahogy az öltönyös fickó
a két nővel a karján eltűnik a sarkon. – Ó, bárcsak lenne egy öltönyöm, csak
egyetlenegy! Ha jól néznék ki, pénzre sem lenne szükségem.
– Ha az utóbbi időben nem viselkedne olyan különösen, azt mondanám, keresd
fel Gómezt – mondta Villanazul. – Már vagy egy hónapja másról sem tud
beszélni, csak ruhákról. Mindig ráhagyom a dolgot, hadd higgye, hogy benne
vagyok, különben sosem szabadulnék meg tőle.
– Barátom – szólalt meg valaki halkan.
– Gómez! – Úgy meredtek rá mindhárman, mint valami kísértetre.
Gómez furcsa mosollyal az arcán előhúzott egy végtelen hosszú sárga szalagot,
amely cikázva lebegett a nyáresti szélben.
– Gómez, mit csinálsz azzal a mérőszalaggal? – kérdezte Martínez.
– Megmérem az emberek csontvázát – felelte ragyogva.
– A csontvázát?!
– Várjunk csak. – Gómez hunyorogva nézett Martínezre. – Caramba! Hát te meg
hol bujkáltál eddig? Hadd mérjelek meg!
Martínez hagyta, hogy lemérje a karját, a lábát és a mellkasát.
– Ne mozogj! – kiáltotta Gómez. – Kar... tökéletes. Láb, mellkas... tökéletes!
Perfecto! Most nézzük gyorsan a magasságodat! Igen! Ez az! Százhatvanöt
centiméter! Benne vagy a csapatban! Kezet rá! – Lelkesen megszorította
Martínez kezét, majd hirtelen elkomorodott. – Várjunk csak. Van... van tíz
dolcsid?
– Nekem van! – lengetett meg Vamenos néhány gyűrött bankjegyet. – Gómez,
mérj meg engem is!
– Kilenc dollár kilencvenkét cent az összes vagyonom - mondta Martínez,
átkutatva a zsebeit. – Azt mondja, ennyi elég egy új öltönyre?
– Mégis hogyan?
– Hogyan? Úgy, hogy pont akkora vagy, mint én!
– Señor Gómez, nézze, alig ismerem magát...
– Alig ismersz? Mostantól együtt fogunk élni! Gyere!
Gómez eltűnt a biliárdteremben. Martínez, az udvarias Villanazullal és az
izgatott Vamenosszal az oldalán, követte.
– Domínguez! - kiáltotta Gómez.
Domínguez egy telefonkészülék mellett állt. Odafordult, és rájuk kacsintott. A
kagylóból női hang csivitelése hallatszott.
– Manulo! – mondta Gómez.
Manulo éppen egy borosüveg tartalmának utolsó cseppjeit öntötte a szájába, de
amikor meghallotta a nevét, feléjük fordult.
Gómez Martínezre mutatott.
– Megvan végre az ötödik önkéntes is!
– Randim van, most ne zavarj... - kezdte Domínguez, aztán hirtelen elhallgatott.
A kagyló kicsúszott a kezéből. Nevekkel és telefonszámokkal teli kis fekete
notesze villámgyorsan eltűnt a zsebében. – Gómez, azt akarod mondani...?
– Igen, igen! Gyorsan add a pénzt! Ándale!
A női hang tovább magyarázott a magányosan lógó telefonkagylóból.
Domínguez zavart pillantást vetett rá.
Manulo a kezében tartott üres borosüvegre nézett, majd az utca túloldalán álló
italboltra pillantott. Azután mindketten vonakodva előhúztak a zsebükből tíz
dollárt, és a biliárdasztal zöld bársonyára helyezték.
Villanazul is követte a példájukat, akárcsak Gómez, aki közben könyökével
megbökte Martínezt. Martínez leszámolta gyűrött bankóit és aprópénzét az
asztalra. Gómez olyan üdvözült arccal meredt a pénzre, mint egy rojál flössre.
– Ötven dollár! Az öltönyért pedig hatvanat kérnek! Már csak egy tízes
hiányzik!
– Várjunk csak – szólt közbe Martínez. – Gómez, hány öltönyről van
szó? Egyről?
– Uno! – emelte fel a mutatóujját Gómez. – Egy csodálatos, fehér fagylaltszínű
nyári öltöny! Fehér, mint az augusztusi hold!
– De kié lesz az az egy öltöny?
– Az enyém! – mondta Manulo.
– Az enyém! – mondta Domínguez.
– Az enyém! – mondta Villanazul.
– Az enyém! – kiáltotta Gómez. – És a tiéd, Martínez. Gyerünk, mutassuk meg
neki. Sorakozó!
Villanazul, Manulo, Domínguez és Gómez azonnal felsorakoztak a biliárdterem
egyik fala mellé.
– Martínez, te is gyere, állj oda a sor végére! Most pedig, Vamenos, fogd azt a
dákót, és rakd a fejünkre!
– Rakom már, Gómez, rakom!
Martínez érezte, ahogy a dákó hozzáér a fejéhez, és kihajolt a sorból, hogy lássa,
mi történik. Elakadt a lélegzete. A dákó tökéletes vízszintben állt, sehol nem
billegett, rásimult az öt fejre. Vamenos vigyorogva nézett rá.
– Ugyanolyan magasak vagyunk! – mondta Martínez.
– Hajszálpontosan! – Mindenki nevetett.
Gómez végigszaladt előttük, és a sárga mérőszalaggal hadonászott, amitől a
többiek csak még jobban nevettek.
– Igen, ez az! – mondta. – Egy hónapba telt, gondoljatok csak bele, négy teljes
hétbe, mire találtam négy srácot, aki ugyanakkora, mint én, egy hónapig
méricskéltem megállás nélkül. Akadt más is, aki megvolt százhatvanöt
centiméter, de vagy túl sok hús volt rajta, vagy túl kevés. Az egyiknek túl hosszú
volt a lába, a másiknak túl rövid a karja. De mi! Mi öten ugyanakkorák vagyunk,
ugyanolyan a vállunk, a derekunk, a
mellkasunk, a karunk és a súlyunk is, igaz?
Manulo, Domínguez, Villanazul, Gómez és végül Martínez is ráállt a mérlegre,
amely egymás után köpte ki magából a nyomtatott kártyákat, miközben
Vamenos, továbbra is szélesen mosolyogva, dobálta bele a pénzérméket.
Martínez vadul kalapáló szívvel olvasta a kis lapocskákat.
– Hatvanegy és fél kilogramm... hatvankettő... hatvanegy... hatvanegy és fél...
hatvanhárom... ez egy csoda!
– Nem – felelte Villanazul szimplán. – Ez Gómez.
Mindannyian a zsenire mosolyogtak, aki büszkén összefonta a karját mellkasa
előtt.
– Hát nem fantasztikus? – tűnődött. – Mindnyájunknak ugyanaz a mérete, és az
álmunk is azonos: az öltöny. Hetente legalább egy estére mindnyájan
gyönyörűek leszünk.
– Évek óta nem voltam gyönyörű – mondta Martínez. – A lányok elfutnak, ha
meglátnak.
– Többé nem futnak el, mert földbe gyökerezik a lábuk, amikor meglátnak a
fagylaltszínű nyári öltönyödben.
– Gómez – szólalt meg Villanazul. – Hadd kérdezzek valamit.
– Parancsolj, compadre.
– Ha megvesszük ezt a csodálatos fagylaltszínű, fehér nyári öltönyt, ugye nem
fogsz egy éjjel felszállni egy Greyhound buszra, és elmenni El Pasóba, hogy
onnantól csak te viselhesd?
– Villanazul, Villanazul, hogy mondhatsz ilyet?
– Láttam, amit láttam – felelte Villanazul. – Emlékszem a „Mindenki Nyer"
lottójátékodra, amin soha senki nem nyert. Vagy ott volt az „Egyesült Chili és
Bab Vállalat", amit te alapítottál, de végül az irodahelyiség bérleti díját sem
tudtad kifizetni.
– Azok egy gyermek ballépései voltak, aki mostanra felnőtt – nyugtatgatta
Gómez. – Erre most nincs időnk, még a végén valaki megveszi előlünk azt a
gyönyörű öltönyt, ami ott vár ránk a SHUMWAY ÖLTÖNYHÁZ kirakatában.
Van ötven dollárunk. Már csak egyetlen csontváz hiányzik!
Martínez látta, ahogy a többi férfi körbepásztázza szemével a biliárdtermet. Ő is
nézelődni kezdett. Tekintete átsiklott Vamenoson, majd vonakodva visszatért rá,
s megállapodott mocskos ingén és nikotintól sárgálló ujjain.
– Én! – tört ki végül Vamenosból. – Az én csontvázam is ugyanakkora, mérjétek
csak meg! Tudom, hogy a kezem nagyobb, a karom meg elég vastag a sok
kubikolástól, de hátha...
Abban a pillanatban Martínez meghallotta annak a szörnyű pasasnak és két
barátnőjének a nevetését, ahogy elsétáltak a biliárdterem előtt.
Gyötrelmes kifejezés suhant végig mindnyájuk arcán.
Vamenos lassan felállt a mérlegre, és bedobott egy pénzérmét. Csukott szemmel
imádkozott.
– Madre mía, könyörgök...
A masina zümmögni kezdett, és a következő másodpercben már meg is jelent a
kis kártya. Vamenos kinyitotta a szemét.
– Ezt nézzétek! Hatvanegy és fél kilogramm! Újabb csoda!
Az öt férfi döbbenten meredt a Vamenos jobb kezében tartott lapocskára és a bal
kezében szorongatott gyűrött tízdollárosra.
Gómez tért magához elsőként. Megnyalta az ajkát, homlokán kövér
izzadságcseppek jelentek meg. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a pénzt.
– Irány a ruhabolt! Az öltöny! Vamos!
Kiáltozva siettek ki a biliárdteremből.
A női hang még mindig csicsergett a magára hagyott telefonkagylóból. Martínez
ment leghátul, és ahogy elhaladt a készülék mellett, lehajolt, és visszarakta a
kagylót a helyére. A hirtelen támadt csöndben hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Olyan, mint egy álom! Hat ember, egy öltöny. Mi lesz ebből? –
morfondírozott. – Harag? Veszekedés? Gyilkosság? Mindegy, rábízom magam
az Istenre. Várj meg, Gómez, jövök!
Martínez fiatal volt, gyorsan utolérte őket.
Mr. Shumway, a SHUMWAY ÖLTÖNYHÁZ tulajdonosa éppen egy
nyakkendőtartó fogast igazgatott, amikor valami azt súgta neki, hogy nézzen ki
az ablakon.
– Leo – súgta oda segédjének. – Odanézz...
Egy férfi, Gómez, állt a kirakat előtt, és befelé bámult. Két másik férfi, Manulo
és Domínguez, sietett oda hozzá, és ők is a kirakatot bámulták. Aztán
csatlakoztak hozzájuk még hárman, Villanazul, Martínez, Vamenos, és egymást
taszigálva meredtek ők is a kirakatra.
– Leo. – Mr. Shumway nyelt egy nagyot. – Hívd a rendőrséget!
A következő pillanatban hat férfi nyomult be az üzletbe.
Martínez enyhe remegést érzett a gyomrában, arca lángolt az izgatottságtól, és
olyan széles mosollyal üdvözölte Leót, hogy Leo végül visszatette a
telefonkagylót a helyére.
– Hé! – lihegte Martínez elkerekedett szemekkel. – Odanézzetek, micsoda
pompás öltöny!
– Nem. – Manulo megérintette egy másik zakó hajtókáját. – Ez az!
– Csak egyetlenegy öltöny létezik a világon! - szólalt meg Gómez kimérten. –
Mr. Shumway, hol van az a 34-es méretű fagylaltfehér öltöny, ami egy órával
ezelőtt még a kirakatban állt? Eltűnt! Csak nem...
– Eladtam? – kérdezte Mr. Shumway. – Nem, nem adtam el. Az öltözőben van, a
próbababán.
Martínez nem tudta volna megmondani, hogy ő indult-e el elsőként és vitte
magával a többieket, vagy a többiek mozdultak meg és húzták maguk után őt is.
A lényeg az, hogy mind a hatan egyszerre mozogtak.
Mr. Shumway futva igyekezett lépést tartani velük.
– Erre, uraim. És melyiküknek lesz... ?
– Mindenki egyért, egy mindenkiért! – hallotta Martínez a saját hangját, és
felnevetett. – Mindnyájan felpróbáljuk!
– Mindnyájan? – Mr. Shumway úgy kapaszkodott meg a próbafülke
függönyében, mintha az üzlete egy gőzhajó lenne, amely éppen fordulni készül.
Döbbenten meredt rájuk.
Igen, gondolta Martínez, nézzen csak végig rajtunk, nézze a mosolyunkat. Látja
a csontvázakat a mosoly mögött? Nézzen csak ránk, ugye látja?
Mr. Shumway látta. Bólintott. Megvonta a vállát.
– Tehát mindnyájan! – Félrerántotta a függönyt. – Íme! Ha megveszik, ingyen
hozzácsapom a próbababát is.
Martínez óvatosan bekukucskált a fülkébe, a többiek pedig követték a példáját.
Ott volt az öltöny.
Fehéren ragyogott.
Martíneznek elakadt a lélegzete. Nem akart levegőt venni. Nem mert. Félt, hogy
az öltöny elolvad a leheletétől. Az is éppen elég volt neki, hogy ránézhet.
Végül azonban mégis vett egy nagy levegőt, és remegve kifújta.
– Caramba! – suttogta.
– Megvakulok, ha ránézek – mormolta Gómez.
– Mr. Shumway – hallotta Martínez Leo izgatott suttogását. – Nem teremtünk
veszélyes precedenst azzal, ha eladjuk nekik? Mi lenne, ha minden öltönyt hatan
hordanának?
– Leo – felelte Mr. Shumway. – Hallottál már olyat, hogy egy darab ötvenkilenc
dolláros öltöny ennyi embert boldoggá tud tenni egyszerre?
– Angyalszárnyak – motyogta Martínez. – Egy fehér angyal szárnyai.
Martínez érezte, hogy a válla felett Mr. Shumway is bekukucskál a fülkébe.
Tekintete elfelhősödött a meghatottságtól.
– Tudod, Leo – szólalt meg áhítatos hangon. – Ilyen egy igazi öltöny!

Gómez fütyörészve, kiabálva szaladt fel a harmadik emeletre, aztán megfordult

és intett a többieknek, akik vidáman nevetgélve követték, de néha meg kellett
állniuk egy-egy lépcsőfoknál pihenni.
– Ma este! – kiáltotta Gómez. – Már ma odaköltöztök hozzám, jó? Nemcsak az
öltönyön spórolunk, hanem a lakbéren is, jó? Persze hogy jó! Martínez, megvan
még az öltöny?
– Hogy megvan-e? – Martínez magasan a feje fölé emelte a fehér papírba
csomagolt ajándékdobozt. – De még mennyire, hogy megvan!
– Juhéjj!
– Vamenos, hozod a próbababát?
– Hozom!
Vamenos, aki egy szivarcsonkot csócsálva parázsló hamudarabokat szórt
mindenfelé, megcsúszott. A bábu kiesett a kezéből, fejre állt, és lebucskázott a
lépcsőn.
– Vamenos! Ostoba! Ügyetlen!
Azonnal elvették tőle a próbababát. Vamenos csak állt összetörten, mint aki
elveszített valamit.
Manulo csettintett az ujjával.
– Hé, Vamenos, ma ünnepelünk! Szerezz valahonnan egy üveg bort!
Vamenos szikrákat szórva maga után leviharzott a lépcsőn.
A többiek beléptek a nappaliba az öltönnyel, csak Martínez maradt kint a
folyosón Gómezzel.
– Gómez, mi a baj? Rosszul nézel ki.
– Rosszul is vagyok – felelte Gómez. – Mit tettem? – Fejével a szobában
sürgölődő alakok felé intett, akik éppen felállították a bábut. – Kiválasztom
Domínguezt, ezt a javíthatatlan nőcsábászt. Rendben van. Aztán Manulót, aki
iszik ugyan, de úgy dalol, mint egy csalogány. Oké. Villanazul könyveket olvas.
Te, te legalább megmosod a füled. Aztán mit csinálok? Képes vagyok
türelmesen várni? Nem! Nekem azonnal kell az az öltöny! Szóval utolsóként
kiválasztom ezt a kétbalkezes trógert, akinek szintén joga lesz viselni az
öltönyömet... – Zavartan elhallgatott. – Akinek szintén joga lesz viselni az
öltönyünket hetente egyszer, és majd jól orra esik, megázik, elcsúszik benne!
Miért, miért, miért? Hogy lehettem ekkora marha?
– Gómez – suttogta Villanazul bentről. – Kész van az öltöny. Gyere, nézd meg,
úgy világít, mint egy villanykörte.
Gómez és Martínez beléptek a lakásba.
A szoba közepén ott állt a próbababa, rajta pedig a foszforeszkáló, varázslatos,
fehér tüzű kísértet hihetetlenül elegáns hajtókával, precíz varrásokkal, ízléses
gomblyukakkal. Az öltöny fehér fénye megvilágította az arcát, és Martínez
hirtelen úgy érezte, mintha templomban lenne. Fehér! Fehér! Olyan fehér volt,
mint a legfehérebb fagylalt, mint a hajnali tejesüvegek a házak küszöbén. Fehér,
mint magányos felhő a holdfényes téli égbolton. A meleg nyáresti szobában
szinte látni lehetett a leheletüket, ahogy az öltöny megidézte a tél hangulatát.
Martínez behunyta a szemét, de akkor is látta maga előtt. Tudta, hogy ma
éjszaka ezzel a színnel fog álmodni.
– Fehér... – suttogta Villanazul. – Fehér, mint a hó a szülőfalum melletti
hegycsúcson Mexikóban. A helyiek úgy hívják, hogy az Alvó Asszony.
– Mondd még egyszer – kérte Gómez.
Villanazul büszkén, de szerényen elmosolyodott, és boldogan elismételte.
– Fehér, mint a hó a szülőfalum melletti hegycsúcson, amit a helyiek úgy
hívnak...
– Megjöttem!
Az öt férfi döbbenten megpördült. Vamenos állt az ajtóban, két kezében egy-egy
üveg borral.
– Buli van, fiúk! Ünnepelünk! Most pedig áruljátok el, ki veszi fel ma este
elsőként az öltönyt? Én?
– Túl késő van már! – vágta rá Gómez.
– Késő? Hisz' még csak negyed tíz!
– Késő? – visszhangozták a többiek is. – Késő?
Gómez odébb húzódott a férfiaktól, akik hol az öltönyre, hol a nyitott ablakra
pillantottak.
Odakint az utcán, gondolta Martínez, pompás nyári este van, szombat, amikor a
kellemesen meleg időben a nők úgy lebegnek a járda felett,mint virágszirmok a
patak vizén. Az öt férfi komoran felnyögött.
– Gómez, volna egy javaslatom. –Villanazul megnyalta a ceruzája hegyét, és
felrajzolt egy táblázatot a noteszába. – Kilenc harminctól tízig te viseled az
öltönyt, tíztől Manulo, fél tizenegytől Dominguez, utána jövök én tizenegykor,
aztán éjfélig Martínezen lesz, és...
– Miért pont én vagyok az utolsó? – tiltakozott Vamenos felháborodottan.
Martíneznek vágott a leggyorsabban az esze, és elmosolyodott.
– Éjfél után a legjobb, barátom.
– Hmm, igazad van – mondta Vamenos. – Erre nem is gondoltam. Oké.
Gómez felsóhajtott.
– Rendben. Mindenkinek egy fél óra. De ne feledjétek, hogy holnaptól mindenki
csak hetente egy este viselheti az öltönyt. Vasárnap pedig sorsot húzunk, hogy
kiderüljön, kinek jut még egy pluszeste.
– Nekem! – nevetett Vamenos. – Született mázlista vagyok!
Gómez belekapaszkodott Martínezbe.
– Gómez – sürgette Martínez. – Te vagy az első. Öltözz!
Gómez képtelen volt levenni a tekintetét arról a gyalázatos Vamenosról. Végül
nagy nehezen áthúzta a fején az ingét, és elkiáltotta magát:
– Juhéjj!
Suttogó zizegés... egy tiszta ing.
– Ah...!
Az új ruha tisztasága, gondolta Martínez, miközben a zakót tartotta a kezében.
Milyen tiszta a hangja, az illata!
Suttogás... a nadrág... a nyakkendő, zizegés... nadrágtartó. Suttogás...
Martínez elengedte a zakót, ami tökéletesen simult Gómez vállára.
– Olé!
Gómez úgy fordult meg a csodálatos fényöltönyében, mint egy matador.
– Olé, Gómez, olé! – Gómez meghajolt, és kisétált az ajtón.
Martínez az órájára szegezte a tekintetét. Pontban tízkor bizonytalan lépteket
hallott a folyosóról, mintha valaki eltévedt volna. Martínez kinyitotta az ajtót, és
kinézett. Gómez állt ott semmibe révedő tekintettel.
Rosszul van, gondolta Martínez. Nem, inkább kába, meglepett, sokkos
állapotban van.
– Gómez! Itt vagyunk! – Gómez megfordult, és belépett az ajtón.
– Ó, barátaim, barátaim – mondta. – Micsoda élmény! Ez az öltöny! Ez az
öltöny!
– Mesélj, Gómez! – kérte Martínez.
– Nem tudom, hogy tudnám elmondani! – Széttárta a karját, és az égre emelte a
tekintetét.
– Meséld el, Gómez!
– Nincsenek rá szavak. Ezt nektek is látnotok kell! Látnotok kell,ahogy... –
Hirtelen elhallgatott, és addig ingatta a fejét, míg eszébe nem jutott, hogy a
többiek mind ott állnak körülötte, és nézik. – Ki a következő? Manulo?
Manulo alsónadrágra vetkőzve előlépett.
– Jelen!
Kitört belőlük a nevetés, fütyültek, kiabáltak.
Manulo belebújt az öltönybe, és kisétált az ajtón. Huszonkilenc percig és
harminc másodpercig volt távol. Amikor visszatért, meg kellett kapaszkodnia a
kilincsben, nekitámaszkodott a falnak, tapogatta magát, mintha nem tudná
eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. Arcát a kezébe temette, mielőtt
megszólalt.
– Hadd meséljem el, compadres! Le akartam menni a bárba, hogy... hogy igyak
egyet, de végül mégsem oda mentem, halljátok? Nem ittam egy kortyot sem.
Ahogy kiléptem a kapun, nevetni és énekelni támadt kedvem. Hogy miért?
Ugyanezt kérdeztem én is magamtól. Mert az öltöny nagyobb hatással volt rám,
mint a bor valaha is. Megrészegültem tőle! Így hát elmentem inkább a
Gudalajara Refriteríába, gitároztam, és elénekeltem négy dalt! Ez az öltöny, ó,
ez az öltöny!
Domínguez volt a következő a sorban. Felöltözött, kilépett a világba, aztán
visszatért a világból.
A fekete notesze a telefonszámokkal!, gondolta Martínez. A kezében volt,
amikor elment! Most meg üres kézzel tért vissza! Mi ez? Mi történt?
– Az utcán – mondta Martínez átszellemült arccal, elkerekedett szemekkel. – Az
utcán sétáltam, amikor egy nő felkiáltott: „Domínguez, te vagy az?" Mire egy
másik: „Domínguez ? Nem, ez Quetzalcoatl, a Tollaskígyó, a Nagy Fehér Isten
napkeletről", halljátok? És egyszerre nem akartam hat vagy nyolc nővel lenni.
Csak eggyel. Eggyel! De annak az egynek azt mondani, hogy „Légy az enyém!"
vagy „Gyere hozzám
feleségül!". Caramba! Ez az öltöny, veszedelmes. De nem érdekel! Élek, végre
élek! Gómez, veled is ez történt?
Gómez még mindig az események hatása alatt megrázta a fejét.
– Nem, nem tudok beszélni róla. Túl sok. Majd később. Villanazul...?
Villanazul szégyenlősen előlépett.
Villanazul szégyenlősen kilépett az ajtón.
Villanazul szégyenlősen visszatért.
– Képzeljétek csak – mondta, de nem nézett rájuk, a padlót nézte, a padlóhoz
beszélt. – A téren idős üzletemberek beszélgetnek a csillagok fénye alatt,
mondanak valamit, bólogatnak, megint mondanak valamit. Egyikük hirtelen súg
valamit. Mindannyian megfordulnak. Kettéválnak előttem, és utat engednek a
fehéren izzó fénynek, mintha egy jégtömb olvadna meg a sugarától. A fény
közepén pedig ott állok én. Veszek egy
nagy levegőt. Remeg a gyomrom. A hangom vékony, de ahogy beszélek, egyre
erősebb lesz. És hogy mit mondok? Azt mondom: „Barátaim. Ismeritek Carlyle-
tól a Sartor Resartust? Abban a könyvben tesz említést az öltönyök
filozófiájáról...
És végül Martínez számára is elérkezett a pillanat, hogy magára öltse az öltönyt,
és kilépjen az éjszaka sötétjébe.
Négyszer sétálta körül a háztömböt. Négyszer állt meg a bérház előtt, és nézett
fel a kivilágított ablakra; árnyék suhant el mögötte, egy gyönyörű lány árnyéka,
aztán eltűnt. És amikor ötödször is megállt az ablak alatt, a lány kint állt az
erkélyen, kiűzte a nyári hőség, a hűs levegő ígérete. Lepillantott az utcára.
Megrebbent a keze.
Martínez először azt hitte, neki integet. Úgy érezte magát, mint egy fehér
robbanás, amely felhívta magára a lány figyelmét. De a lány nem integetett.
Keze egy sötét keretes szemüvegért nyúlt, ami a következő pillanatban már az
orrán csücsült. Lenézett rá. Aha, gondolta Martínez, hát ez az. Igen! Ezt az
öltönyt még a vakok is észreveszik. Elmosolyodott. Nem kellett intenie. És a
lány végre visszamosolygott rá. Neki sem
kellett intenie. Azután, mivel fogalma sem volt, mi mást tehetne, a mosolyt
pedig képtelen volt letörölni az arcáról, sietve, szinte futva indult el, miközben
magán érezte a lány tekintetét. Amikor a sarokról visszanézett, azt látta, hogy a
lány levette a szemüvegét, és a rövidlátók hunyorgó arckifejezésével nézi azt,
ami számára valószínűleg csak egy mozgó fehér folt a nagy sötétségben.
Martínez a biztonság kedvéért még egyszer megkerülte a háztömböt, es a várost
most olyan gyönyörűségesnek találta, hogy kacagni és kiabálni támadt kedve.
Amikor félig lehunyt
szemmel, a föld felett lebegve visszatért, és belépett az ajtón, a többiek nem
Martínezt látták benne, hanem önmagukat, ahogy hazatérnek. Abban a
pillanatban rájöttek, hogy valami rendkívüli történt velük.
– Késtél! – kiáltotta Vamenos, de aztán elhallgatott. Nem tört meg a varázs.
– Valaki árulja el – szólalt meg Martínez. – Ki vagyok?
Lassan körözött a szobában.
Igen, gondolta, igen, az öltöny, igen, biztosan az öltöny tette, meg ők, ahogy
együtt bementek abba a boltba ezen a pompás szombat estén, aztán ahogy
idejöttek nevetve, ital nélkül is részegen, ahogy Manulo mondta, és egymás után
belebújtak a nadrágba, inogva kapaszkodva a többiekbe, aztán visszanyerték az
egyensúlyukat, hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk az érzés, és mindegyikük
távozásával, majd visszatérésével egyre erősebbé, egyre meghittebbé váljon, és
most itt állt Martínez ragyogó fehéren, mint aki parancsoláshoz van szokva, és a
világ elcsendesedik, ha megszólal.
– Martínez, szereztünk három tükröt, amíg távol voltál. Idenézz!
A tükröket úgy állították be, ahogy az üzletekben szokták, s Martínez három
különböző szögből látta saját magát és azoknak az emlékeit, akik vele együtt
birtokba vették ezt az öltönyt, és magukra öltve megismertek egy másik,
fényesebb világot. Ahogy Martínez a csillogó tükörbe nézett, egyszerre
megértette, milyen horderejű dolog történt velük, és nedves lett a szeme. A
többiek is pislogtak. Martínez megérintette a tükröket, és elfordította őket. Több
ezer, több millió fehér páncélos Martínez masírozott a végtelenbe
feltartóztathatatlanul, örökkön-örökké tükröződve, visszatükröződve.
Felemelte a fehér zakót a levegőbe. A többiek transzba esve meredtek rá, és
először fel sem tűnt nekik a mocskos kéz, amely a zakó után nyúlt.
– Vamenos!
– Disznó!
– Nem fürödtél meg! – kiáltotta Gómez. – Még csak meg sem borotválkoztál
várakozás közben! Compadres, a fürdőbe vele!
– A fürdőbe! – kiáltoztak.
– Ne! – tiltakozott Vamenos. – Az éjszakai levegő! Meghalok!
Kiabálva hurcolták végig a folyosón.

Vamenos fantasztikusan festett a fehér öltönyben, frissen borotválva,

megfésülve, kipucolt körmökkel.
Barátai komoran meredtek rá.
Hát nem úgy volt mostanáig, tűnődött Martínez, hogy amerre Vamenos elhaladt,
ott lavinák zúdultak le a hegycsúcsokról? Ha elsétált egy ablak alatt, az emberek
leköpték, leöntötték szeméttel, vagy annál is rosszabb dolgok történtek vele.
Most pedig, ma éjjel, tízezer szélesre tárt ablak alatt fog elmenni, erkélyek
mellett, sikátorok előtt. Hirtelen az egész világ tele lett legyekkel, amelyben
Vamenos egy cukormázzal
frissen beborított sütemény volt.
– Meg kell hagyni, ragyogóan nézel ki ebben az öltönyben, Vamenos – mondta
Manulo szomorúan.
– Köszönöm. – Vamenos fészkelődni kezdett, próbált minél kényelmesebben
elhelyezkedni ott, ahol a többieknek már sikerült. Aztán halkan megkérdezte: –
Most már mehetek?
– Villanazul! – szólalt meg Gómez. – Írd le a szabályokat.
Villanazul benyálazta a ceruzáját.
– Először is – mondta Gómez. – Ne ess el az öltönyben, Vamenos!
– Nem fogok.
– Ne dőlj neki egyetlen épületnek sem az öltönyben.
– Épületek kihúzva.
– Ne menj olyan fa alá, amin madarak vannak. Ne gyújts rá. Ne igyál...
– Azért leülni leülhetek, nem?
– Ha nem vagy biztos benne, akkor vedd le a nadrágot, és terítsd rá a szék
támlájára.
– Kívánjatok sok szerencsét – mondta Vamenos.
– Az Úr legyen veled, Vamenos.
Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Reccsenés hallatszott.
– Vamenos! – üvöltötte Martínez.
Felrántotta az ajtót.
Vamenos nevetve állt az ajtóban, kezében egy félbetépett zsebkendővel.
– Recccs! Látnátok kéne a képeteket! Reccs! – Azzal tovább tépte a zsebkendőt.
– Hahaha, hogy néztek ki! Haha!
Vamenos hahotázva rájuk csapta az ajtót, és magukra hagyta őket a
megrökönyödésükkel.
Gómez a kezébe temette az arcát, és elfordult.
– Kövezzetek meg! Üssetek agyon! Eladtam a lelkünket egy démonnak!
Villanazul a zsebébe nyúlt, előhúzott egy ezüstérmét, és hosszan tanulmányozta.
– Itt az utolsó ötven centem. Ki segít visszavásárolni Vamenos részét az
öltönyből?
– Esélyünk sincs összeszedni annyi pénzt. – Manulo kifordította a zsebeit,
mindössze tíz cent volt nála. – Annyink sincs, amennyi egy gomblyukra elég
lenne.
Gómez, aki a nyitott ablaknál állt, hirtelen kihajolt, és felüvöltött: – Vamenos!
Ne!
Odalent az utcán Vamenos döbbenten felnézett, elfújt egy szál gyufát, és eldobta
azt a régi szivarcsücsköt, amit a földön talált valahol. Furcsa mozdulatot tett az
ablakban álló férfiak felé, majd legyintett egyet, és tovább-ballagott.
Az öt férfi megbabonázva nézett utána, valami miatt képtelenek voltak
elszakítani magukat az ablaktól. Egymáshoz préselődve álltak.
– Lefogadom, hogy hamburgert fog enni az öltönyben – suttogta Villanazul. –
Hamburgert, ami tocsog a mustárban.
– Ne! – jajdult fel Gómez. – Ne, ne!
Manulo hirtelen az ajtónál termett.
– Innom kell egyet, muszáj.
– Manulo, itt is van bor, ott az üveg a...
De Manulo már becsukta maga mögött az ajtót.
Néhány másodperc múlva Villanazul eltúlzott mozdulatokkal nyújtózkodni
kezdett, elindult ő is az ajtó felé.
– Azt hiszem, lenézek a térre, barátaim.
Egy perc sem telt el a távozása után, amikor Domínguez meglengette a többiek
felé a fekete noteszét, rájuk kacsintott, és lenyomta a kilincset.
– Domínguez – szólt utána Gómez.
– Igen?
– Ha véletlenül találkoznál Vamenosszal, mondd meg neki, hogy messzire
kerülje el Mickey Murrillo Vörös Kakas bárját. Ott nemcsak a tévében látni
bunyót, hanem a helyszínen is.
– Nem fog Murrillóhoz menni – felelte Domínguez. – Annál többet jelent neki
az öltöny. Semmi olyat nem fog csinálni, amivel kárt tehetne benne.
– Előbb lőné le a saját anyját – toldotta meg Martínez.
– Ahogy mondod.
Martínez és Gómez kettesben maradtak. Szótlanul hallgatták Domínguez
távolodó lépteinek zaját a lépcsőházból. A levetkőztetett próbababát kerülgették.
Azután Gómez megállt az ablak előtt, és ajkát harapdálva kibámult rajta. Hosszú
ideig nem szólt semmit. Kétszer megérintette az ingzsebét, de mindkétszer
visszahúzta a kezét, végül harmadszorra belenyúlt, és előhúzott valamit.
Anélkül, hogy rápillantott volna, odanyújtotta Martíneznek.
– Martínez, vedd el.
– Mi ez?
Martínez a félbehajtott rózsaszín papírdarabra nézett, elolvasta a rányomtatott
betűket és számokat. Elkerekedett a szeme.
– Egy buszjegy az El Pasó-i járatra, ami három hét múlva indul!
Gómez bólintott. Képtelen volt Martínez szemébe nézni. Kibámult a nyári
éjszakába.
– Váltsd vissza – mondta. – A pénzből pedig vegyél egy fehér panamakalapot
meg egy világoskék nyakkendőt a fehér fagylaltszínű öltönyhöz. Igyekezz,
Martínez.
– Gómez...
– Pofa be, csináld, amit mondtam. Pfú, de meleg van itt! Kimegyek egy kicsit a
levegőre.
– Gómez, szóhoz sem jutok. Gómez...
De mire befejezte volna, Gómez már nem volt sehol.
Mickey Murrillo Vörös Kakas nevű bárja két jókora téglaépület közé volt
beszorítva, és mivel az utcafrontja meglehetősen keskeny volt, jó hosszan
benyúlt a két ház közé. A bár homlokzatán vörös és zöld neonreklámok
villództak. Odabent sötét alakok mozogtak a félhomályban, hogy aztán
beleolvadjanak a lüktető éjszakai életbe.
A vörösre festett elülső ablakon egy tenyérnyi helyen lekopott a festék, Martínez
odament, és lábujjhegyre állva bekukucskált a bárba.
Hirtelen érezte, hogy van valaki a bal oldalán, jobbról pedig zihálás ütötte meg a
fülét. Körülnézett.
– Manulo! Villanazul!
– Rájöttem, hogy mégsem vagyok szomjas – mondta Manulo. – Úgyhogy,
inkább sétáltam egyet.
– Én elindultam a térre – magyarázta Villanazul. – De a hosszabbik úton.
A két férfi elhallgatott, és mintha csak előre megbeszélték volna, mindketten
kerestek maguknak egy helyet, ahol lekopott a festék, és lábujjhegyre állva ők is
belestek az ablakon.
– A mi fehér öltönyünk is odabent van? – szólalt meg Gómez hangja a hátuk
mögött.
– Gómez! – fordultak hátra meglepetten.
– Igen! – kiáltott fel Domínguez, aki csak most érkezett, de máris talált magának
egy kémlelőnyílást. – Ott az öltöny! És, istennek hála, Vamenos még mindig
benne van!
– Én nem látom! – hunyorgott Gómez. – Mit csinál?
Martínez is belesett. Igen! Ott, az egyik hátsó asztalnál, egy nagy fehér jéghegy,
fölötte pedig Vamenos idióta vigyora, amint kikacsint rájuk a füstből.
– Szivarozik! – kiáltott fel Martínez.
– Iszik! – mondta Domínguez.
– Tacót eszik! – jelentette Villanazul.
– Egy szaftos tacót – tette hozzá Manulo.
– Nem, nem, nem – ismételgette Gómez.
– Ruby Escuadrillo ül mellette!
– Hadd nézzem! – Gómez félretolta Martínezt.
Igen, valóban ott volt Ruby! Egy százkilós tehén csillogó flitterbe és fekete
neccharisnyába bújtatva. Vérvörös körmei Vamenos vállát szorongatták.
Púdertől és rúzstól ragacsos, ostoba arca Vamenos szája fölé hajolt!
– Az a víziló! – fakadt ki Domínguez. – Tönkreteszi a válltömést. Nézzétek,
mindjárt az ölébe ül!
– Ne, ne, hozzá ne érjen azzal a rengeteg púderrel és rúzzsal! – mondta Gómez.
– Manulo, menj be! Vedd el tőle az italát! Villanazul, te a szivart meg a tacót!
Domínguez, csábítsd el Ruby Escuadrillót, vidd el onnét! Ándale!
A három férfi eltűnt a bejárati ajtó mögött, Gómez és Martínez pedig lélegzet-
visszafojtva figyelték az eseményeket a kémlelőnyílásokon keresztül.
– Manulo megszerezte az italát, most issza meg!
– Ott van Villanazul, elvette tőle a szivart, és befalja a tacóját!
– Ez az, Domínguez! Felszedte Rubyt! Micsoda bátor ember!
Hirtelen egy nagydarab árny rontott be a bár nyitott ajtaján.
– Gómez! – Martínez megragadta Gómez karját. – Ez Toro Ruiz volt, Ruby
Escuadrillo barátja. Ha meglátja Vamenosszal, a fehér öltöny csupa vér lesz,
csupa vér...
– Ne idegesíts fel! – mondta Gómez. – Gyerünk!
Mindketten futásnak eredtek. Pontosan akkor értek oda Vamenoshoz, amikor
Toro Ruiz a csodálatos fagylaltszínű öltöny hajtókájánál fogva a levegőbe
emelte.
– Engedje el Vamenost! – kiáltott rá Martínez.
– Engedje el az öltönyt! – helyesbített Gómez.
Toro Ruiz rámeredt a betolakodókra.
Villanazul szégyenlősen előrelépett.
Villanazul elmosolyodott.
– Ne üsse meg. Üssön meg inkább engem.
Toro Ruiz habozás nélkül orrba vágta Villanazult.
Villanazul az orrát szorítva, könnyes szemmel eloldalgott.
Gómez megragadta Toro Ruiz egyik karját, Martínez a másikat.
– Tegye le, engedje el, cabrón, coyote, vaca!
Toro Ruiz addig csavarta a fagylaltszínű öltöny hajtókáját, míg mind a hat férfi
fel nem nyögött kínjában. Toro Ruiz hörögve rázta le magáról a karjába
kapaszkodókat. Már lendítette a karját, hogy megüsse Vamenost, amikor újra
megjelent Villanazul. Szeméből csak úgy patakzottak a könnyek.
– Ne üsse meg. Üssön meg inkább engem!
Abban a pillanatban, ahogy Toro Ruiz ismét orrba vágta Villanazult, egy szék
csattant Toro fején.
– Nesze! – kiáltotta Gómez.
Toro Ruiz megtántorodott, és pislogva körülnézett, mint aki nem tudja eldönteni,
hogy összeessen-e, vagy sem. Aztán elkezdte magával húzni Vamenost.
– Engedd el! – üvöltötte Gómez. – Engedd már el!
Toro Ruiz banánszerű ujjait egyenként fejtették le az öltönyről. Alighogy
végeztek vele, Toro eszméletlenül terült el a padlón.
– Compadres, erre!
Kirohantak Vamenosszal az utcára, és leültették, mire Vamenos kiszabadította
magát a kezükből, és sértett méltósággal nézett rájuk.
– Oké, oké. De még nem járt le az időm. Még mindig van két percem és...
nézzük csak... tíz másodpercem.
– Micsoda?! – kiáltottak fel egy emberként.
– Vamenos – szólalt meg Gómez. – Hagytad, hogy az a guadalajarai tehén rád
másszon, verekedésbe keveredtél, szivaroztál, ittál, tacót zabáltál, és most még
van képed azt mondani, hogy nem járt le az időd?
– Még maradt két percem és egy másodpercem!
– Szia, Vamenos, de jól nézel ki! – Kiáltott oda neki egy nő az utca túloldaláról.
Vamenos elmosolyodott, és begombolta a zakót.
– Ez Ramona Alvares. Várj, Ramona! – azzal Vamenos lelépett az úttestre.
– Vamenos – könyörgött Gómez. – Mégis mihez akarsz kezdeni egy perccel és –
az órájára pillantott – negyven másodperccel?
– Csak figyelj! Hé, Ramona!
Vamenos elindult felé.
– Vamenos, vigyázz!
Vamenos megpördült, meglátta az autót, hallotta a csikorgó fékeket.
– Nem – mondta az öt férfi a járdán.
Martínez összerándult, ahogy meghallotta a csattanást. Felemelte a fejét. Fehér
rongydarab száll a levegőben, gondolta. Lehajtotta a fejét.
Hallotta saját magát és a többieket is. Mind az öten másféle hangot adtak ki.
Volt, aki beszívta a levegőt. Volt, aki kifújta. Egyikük fuldokolni kezdett. A
másik felnyögött. Valaki hangosan felzokogott. Valaki a kezébe temette az arcát.
Martínez ököllel verte a mellkasát kínjában. Képtelen volt megmozdulni.
– Nem akarok élni – szólalt meg Gómez halkan. – Valaki öljön meg.
Martínez lenézett a lábára, és kényszerítette magát, hogy elinduljon. Tántorogva
haladt, egyik lábát a másik után helyezve. Nekiütközött valakinek. Aztán
megpróbáltak futásnak eredni. Végül sikerült valahogy átkelniük az utcán, de
úgy érezték, mintha egy mély folyón gázoltak volna keresztül, hogy vethessenek
egy pillantást Vamenosra.
– Vamenos! – mondta Martínez. – Hiszen te élsz!
Vamenos a hátán feküdt, tátott szájjal, szemét összeszorítva ingatta a fejét
jobbra-balra.
– Mondd el, mondd el, mondd el, mondd el – nyöszörögte.
– Mit mondjak el, Vamenos?
Vamenos ökölbe szorította a kezét, és a fogát csikorgatta.
– Az öltöny, mit tettem az öltönnyel? Mondd el, mi történt az öltönnyel!
Közelebb hajoltak hozzá.
– Vamenos, az öltöny... nahát, semmi baja!
– Hazudsz! – mondta Vamenos. – Elszakadt, biztosan elszakadt, mindenhol, a
hátulján is!
– Nem. – Martínez letérdelt, és megtapogatta minden oldalról. – Mindenhol
sértetlen, teljesen rendben van!
Vamenos kinyitotta a szemét, és hagyta, hogy végre kicsorduljanak a könnyei.
– Csoda történt – zokogta. – Hála a szenteknek! – Aztán elhallgatott. – És a
kocsi?
– Továbbhajtott – eszmélt rá Gómez, és az üres utcára meredt. – Szerencséje,
hogy nem állt meg, mert...
Nem fejezte be a mondatot.
A távolban felsírt egy sziréna.
– Valaki kihívta a mentőket.
– Gyorsan! – kiáltotta Vamenos. – Ültessetek fel! Vegyétek le rólam a zakónkat!
– Vamenos...
– Pofa be, idióták! – üvöltötte Vamenos. – Le a zakót, ez az! Most a nadrágot, a
nadrágot, gyorsan, gyorsan, peónes! Azok az orvosok! Nem láttátok a filmeken?
Azzal kezdik, hogy egy ollóval levágják rólam a nadrágot! Nem érdekli őket,
hogy milyen nadrág! Elmebetegek! Ah, istenem, gyorsan, gyorsan!
A sziréna egyre közeledett.
Az öt férfi pánikszerűen vetkőztetni kezdte Vamenost.
– Jobb láb, ez az, igyekezzetek, marhák! Jó! Most a bal, gyerünk, ez az! Ó,
istenem! Gyorsan! Martínez, vedd le a nadrágodat!
– Tessék? – kérdezte döbbenten Martínez.
A sziréna már a szomszéd utcából szólt.
– Ostoba! – jajveszékelt Vamenos. – Minden elveszett! Add már ide a nadrágod!
Martínez az övéhez kapott.
– Álljatok körém, gyorsan!
A sötét nadrág helyet cserélt a világossal.
– Gyorsan, itt jönnek az ollós elmebetegek! Húzzátok fel a jobb lábamra, most a
balra! A sliccem, marhák, húzzátok fel a sliccemet!
A sziréna elhallgatott.
– Madre mía, igen, éppen időben! Megérkeztek. – Vamenos visszahanyatlott az
aszfaltra, és behunyta a szemét. – Gracias.
Martínez megfordult, és hanyagul begombolta a fehér nadrágot, miközben a
mentőorvosok elviharzottak mellette.
– Lábtörés – mondta az egyik orvos, ahogy hordágyra rakták Vamenost.
– Compadres – szólalt meg Vamenos. – Ne legyetek dühösek rám.
Gómez felhorkant.
– Ugyan mi okunk lenne rá?
Vamenost betolták a mentőautóba, a feje hátracsuklott, és végignézett rajtuk.
– Compadres, amikor... amikor kijövök a kórházból... ugye, még akkor is a
csapat tagja leszek? Nem rúgtok ki? Leszokok a dohányzásról, soha többé nem
megyek Murrillóhoz, és esküszöm, hogy nőkkel többet...
– Vamenos – mondta Martínez gyengéden. – Ne ígérj semmit.
Vamenos fejjel lefelé, nedvesen csillogó szemmel végigmérte a fehéren ragyogó
Martínezt.
– Ó, Martínez, remekül nézel ki ebben az öltönyben. Compadres, hát nem
gyönyörű?
Villanazul bemászott Vamenos mellé. Az ajtó becsukódott. A négy ott maradt
férfi hosszasan nézett a távolodó mentőautó után.
Azután barátai óvatosan visszaterelték a fehér öltönyös Martínezt a járdára.
A lakásba visszaérve Martínez elővette a tisztító folyadékot, a többiek pedig
körbeállták, és mondták, hogyan tisztítsa le az öltönyt, aztán figyelmeztették,
nehogy túl forró legyen a vasaló, és elmagyarázták, hogyan tüntesse el a
gyűrődéseket. Amikor az öltöny elkészült, úgy nézett ki, mint egy frissen vágott
virágcsokor. Ráadták a próbababára.
– Két óra van – jegyezte meg Villanazul. – Remélem, Vamenos már alszik.
Amikor eljöttem tőle, már jobban volt.
Manulo megköszörülte a torkát.
– Ma este senki nem veszi már fel az öltönyt, ugye?
A többiek rámeredtek.
Manulo elvörösödött.
– Úgy értem... túl késő van már. Elfáradtunk. Talán jobb lenne, ha most
negyvennyolc óráig senki nem venné fel, nem igaz? Hagyjuk pihenni. Úgy. Jól
van. Hol fogunk aludni?
A szobában még mindig elviselhetetlen forróság uralkodott. Fogták az öltönyt a
próbababával együtt, és kicipelték a folyosóra. Párnát és takarót is vittek
magukkal. Felfelé indultak a lépcsőn, a tetőre. Odafent valamivel hűvösebb van,
gondolta Martínez, talán el tudunk aludni.
Útközben számtalan nyitott ajtó mellett haladtak el. Az emberek még mindig
ébren voltak, szakadt róluk a víz, kártyáztak, ittak, magazinokkal legyezték
magukat. Vajon, gondolta Martínez. Vajon... Igen!
A negyedik emeleten is nyitva volt az a bizonyos ajtó.
A gyönyörű lány felnézett, ahogy az öt férfi elment az ajtó előtt.
Szemüveg volt rajta, de amikor meglátta Martínezt, lekapta az orráról, és a
könyve alá rejtette.
A többiek mentek tovább, észre sem vették, hogy Martínez lemaradt, és csak áll
földbe gyökerezett lábbal a nyitott ajtó előtt.
Egy végtelen hosszú másodpercig képtelen volt megszólalni. Aztán halkan
ennyit mondott:
– José Martínez.
Mire a lány azt felelte:
– Celia Obregón.
Megint hallgattak egy sort.
Martínez hallotta, hogy a társai felértek a tetőre. Elindult, hogy utánuk menjen.
– Láttam ma este! – szólt utána a lány gyorsan.
Martínez visszament az ajtó elé.
– Az öltönyt – mondta.
– Az öltönyt – ismételte a lány, majd elhallgatott egy pillanatra. – De nem csak
az öltönyt láttam.
– Tessék?
A lány felemelte a könyvet az ölébe rejtett szemüvegről, és megérintette.
– Nem látok túl jól. Mások hordják a szemüvegüket, de én nem. Évek óta
titkolom, és közben alig látok valamit. De ma este szemüveg nélkül is láttam.
Valami nagy fehérséget pillantottam meg a sötétben. Olyan ragyogó fehér volt!
És gyorsan felraktam a szemüvegemet!
– Mondom, hogy az öltöny volt az.
– Először az öltöny, de utána egy másik fehérség az öltöny felett.
– Másik fehérség?
– A fogai! A gyönyörű fehér mosolya!
Martínez a szája elé kapta a kezét.
– Annyira boldog volt, Mr. Martínez – mondta a lány. – Ritkán látni ilyen
boldognak valakit, és ilyen gyönyörűen mosolyogni.
– Ah. – Martínez lesütötte a szemét, érezte, hogy elvörösödik.
– Szóval először az öltönyön akadt meg a szemem – folytatta a lány. – Igen, az
öltöny fehérségén. De a fogai még fehérebben ragyogtak. És aztán meg is
feledkeztem az öltönyről.
Martínez ismét elpirult. A lány is zavarba jött attól, amit mondott.
Feltette a szemüvegét, aztán idegesen lekapta, és újra eldugta. A kezére
pillantott, aztán az ajtóra.
– Megengedi... – szólalt meg végül Martínez.
– Mit... ?
– Megengedi, hogy felhívjam, amikor újra rám kerül a sor, és rajtam lesz az
öltöny?
– Miért kell megvárnunk az öltönyt? – kérdezte a lány.
– Azt hittem...
– Nincs szüksége arra az öltönyre.
– De...
– Ha csak az öltönyön múlna, mindenki remekül festene benne. De nem így van.
Ma este sok más férfit is láttam abban az öltönyben. Mindannyian különbözőek
voltak. Szóval higgyen nekem, semmi szüksége arra az öltönyre.
– Madre mía, madre mía! – kiáltott fel boldogan Martínez. Aztán halkabban
folytatta: – Egy ideig még szükségem lesz az öltönyre. Egy hónapig, egy fél
évig, talán egy évig. Bizonytalan vagyok. Sok dologtól félek. Fiatal vagyok
még.
– Ez így van rendjén.
– Jó éjt, Miss...
– Celia Obregón.
– Celia Obregón – mondta, és elment.
A többiek a tetőn várták. Amikor kidugta a fejét a csapóajtón, látta, hogy a
próbababát az öltönnyel a tető közepére állították, és köré rakták le a takarókat
meg a párnákat. Már mind a négyen feküdtek. A szél mintha egy árnyalatnyival
hűvösebb lett volna.
Martínez megállt a fehér öltöny mellett, megsimogatta a hajtókáját, és beszélni
kezdett magában.
– Caramba, micsoda éjszaka! Mintha tíz év telt volna el este hét óta, amikor ez
az egész elkezdődött. Akkor még nem volt egyetlen barátom sem. Most pedig
hajnali kettő, új barátokra tettem szert... – Egy pillanatra elhallgatott, és Celia
Obregónra gondolt. Celia Obregón. – ...új barátokra tettem szert – folytatta. –
Van hol aludnom, van ruhám. Tudjátok, mit? – Végighordozta tekintetét a tetőn
fekvő férfiakon, akik
körbevették őt és a próbababát. – Különös. Amikor felveszem ezt az öltönyt,
tudom, hogy nyerni fogok biliárdban, mint Gómez. A nők úgy fognak rám nézni,
mint Domínguezre. Ugyanolyan szépen tudok majd énekelni, mint Manulo.
Érteni fogok a politikához, mint Villanazul. Erős leszek, mint Vamenos. Vagyis?
Vagyis ma este nemcsak Martínez vagyok, hanem Gómez, Manulo, Domínguez,
Villanazul és Vamenos.
Mindenki én vagyok... – Csak állt és nézte az öltönyt, amely magába szívta
minden mozdulatukat. Az öltöny képes volt ugyanolyan gyorsan és idegesen
mozogni, mint Gómez, de ugyanolyan lassan és megfontoltan is, mint
Villanazul, vagy úgy lebegni, mint Domínguez, akinek a lába sosem érintette a
talajt. Az öltöny az övék volt, de egyben birtokba is vette őket. Ez az öltöny... mi
is? Egy díszfelvonulás.
– Martínez – szólalt meg Gómez. – Nem fekszel le?
– De igen. Csak gondolkodom.
– Min?
– Ha egyszer meggazdagszunk – felelte Martínez halkan –, lesz abban valami
szomorú. Akkor mindnyájunknak lesz saját öltönye. És nem lesz több ilyen
éjszakánk, mint ez a mai. Fel fog bomlani ez a csapat. És akkor már semmi sem
lesz olyan, mint régen.
A négy férfi csak feküdt, és azon gondolkodott, amit Martínez mondott.
Gómez bólintott.
– Igen... Semmi sem lesz már olyan... akkor.
Martínez leheveredett a pokrócára. Akárcsak a többiek, ő is a próbababa felé
fordult, amely nem csak a tető, de az életük középpontjában is állt. Csillogó
szemmel figyelték, ahogy a szomszédos épületek villódzó neonfényében hol
eltűnik, hol újra felbukkan, hol eltűnik, hol újra felbukkan csodálatos, fehér
fagylaltszínű nyári öltönyük.

Illés Róbert fordítása

LÁZÁLOM

Tiszta, vasalt ágynemű közé fektették, és mindig került frissen facsart narancslé
egy vastag üvegpohárban a tompa fényű, rózsaszín lámpa alá. Charlesnak csak
kiáltania kellett, és anya vagy apa rögtön bedugta a fejét a szobájába, hogy lássa,
mennyire beteg. A szoba akusztikája remek volt, hallani lehetett a vécét, ahogy
porcelántorkában gargalizál reggelente, hallani lehetett az esőt, amint a tetőt
veri, vagy az alamuszi egerek szaladgálását a titkos faljáratokban, netán a kanári
énekét ketrecében a földszinten. Ha nagyon fülel az ember, betegnek lenni nem
is olyan rossz.
Charles tizenhárom éves volt. Szeptember közepére járt, a táj szinte lángolt az
őszben. Három napig feküdt az ágyban, mielőtt a rettegés legyűrte.
A keze változni kezdett. A jobb keze. Ránézett, és forró volt, és csak izzadt ott
az ágytakarón magában. Megrebbent, mozdult egy kicsit. Majd mozdulatlanul
hevert ott, és színt váltott.
Aznap délután az orvos ismét eljött, és megkopogtatta vékony kis mellkasát,
mint egy dobot.
– Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva a doktor. – Tudom, ne is mondd. „A
megfázásom jól van, doki, de én szörnyen érzem magam!" Ha! –Jót nevetett
saját unalomig ismételt viccén.
Charles csak feküdt ott, számára a szörnyű, ősrégi poén valósággá vált. A vicc
beégett az elméjébe. Az agya megérintette, és sápadt rémülettel elhúzódott tőle.
Az orvos nem tudta, milyen kegyetlenek a viccei!
–Doktor úr – suttogta Charles, hanyatt fekve és sápadtan. – A kezem már nem
hozzám tartozik. Ma reggel valami mássá alakult át. Azt akarom, hogy
változtassa vissza, doktor úr!
Az orvos kivillantotta a fogsorát, és meglapogatta a kezét.
– Szerintem meg rendben van, fiam. Csak egy kis lázálmod volt.
– De doktor, úr, megváltozott. Jaj, doktor úr! – kiáltotta Charles, szánalmasan
feltartva sápadt, elvadult kezét. – Megváltozott!
Az orvos kacsintott.
– Adok rá egy rózsaszín pirulát. – Egy tablettát pottyantott Charles nyelvére. –
Nyeld le!
– Ez visszaváltoztatja a kezemet, és az újra a részem lesz?
– Igen, igen.
A ház néma volt, amikor az orvos elhajtott az úton autójával a csendes, kék,
szeptemberi égbolt alatt. Egy óra ketyegett távol, odalent a konyha világában.
Charles a kezét bámulva feküdt.
Nem változott vissza. Még mindig valami más volt.
A szél fújt odakint. Levelek csapódtak a hideg ablaknak.
Négy órakor a másik keze is megváltozott. Mintha maga lett volna a
megtestesült láz. Pulzált és átalakult, sejtről sejtre. Úgy vert, mint egy meleg
szív. A körmei kékre, majd vörösre színeződtek. Körülbelül egy óráig tartott az
átalakulása, és amikor véget ért, úgy nézett ki, mint bármilyen más normális kéz.
De nem volt normális. Már nem volt az ő része. Charles lenyűgözött iszonyattal
feküdt ott, majd kimerült álomba zuhant.
Anya hatkor hozta fel a levest. Nem nyúlt hozzá.
– Nincs kezem – mondta csukott szemmel.
– Teljesen rendben van a kezed – mondta az anya.
– Nem – vinnyogta. – Eltűntek a kezeim. Úgy érzem, hogy csonkjaim vannak.
Ó, mama, mama, ölelj át, ölelj át, félek!
Az asszonynak kellett megetetnie.
– Mama – mondta –, kérlek, hívd el a doktort megint. Olyan beteg vagyok.
– A doktor itt lesz ma este nyolckor – mondta az édesanyja, majd kiment.

Hétkor, amikor már sötét éjszaka vette körül a házat, Charles a párnának dőlve
ült az ágyban, és azt érezte, hogy a dolog megtörténik az egyik lábával, majd a
másikkal.
– Mama! Gyere gyorsan! – sikoltotta. De mire a mama jött, a dolog már
lezajlott.
Amikor az asszony visszatért a földszintre, a fiú mozdulatlanul feküdt, küzdelem
nélkül, a lábai lüktettek és lüktettek, megmelegedtek, vörös-forróvá váltak, és a
szoba megtelt lázas átváltozásának hevével. Az izzás felkúszott a lábujjaitól a
bokájáig, majd a térdéig.
– Bejöhetek? – mosolygott az orvos az ajtóban.
– Doktor úr! – kiáltott Charles. – Gyorsan, vegye le a takarómat!
Az orvos türelmesen felemelte a takarót.
– Tessék. Ép és egészséges. Bár izzadt. Egy kis láz. Mondtam, hogy ne mozogj,
rossz fiú. – Megcsippentette nedves, rózsaszín orcáját. – Segített a tabletta?
Visszaváltozott a kezed?
– Nem. És most már a másik kezem és a lábaim is átváltoztak!
– Nos, akkor adok még három pirulát, mindegyik végtagnak egyet, hm, kisöreg?
– nevetett az orvos.
– Segíteni fognak? Kérem, mondja meg, mi ez! Mim van?
– Enyhe vörheny, kis megfázással komplikálva.
– Ez egy baktérium, ami él, és további kis baktériumai lesznek bennem?
– Igen.
– Biztos benne, hogy vörheny? Semmilyen vizsgálatot nem végzett!
– Felismerek bizonyos betegségeket, amikor látom – mondta az orvos hűvös
tekintéllyel, ahogy ellenőrizte a fiú pulzusát.
Charles csak feküdt ott, nem szólalt meg, amíg az orvos lendületesen el nem
pakolta fekete táskáját. Majd a csendes szobában a fiú halk hangot hallatott, a
szeme emlékezéstől fénylett fel.
– Egyszer olvastam egy könyvet. A megkövült fákról, a kővé vált fákról. Hogy a
fák hogy dőlnek ki és rothadnak el, és belekerülnek az ásványi anyagok, és
felépülnek, és úgy néznek ki, mint a fák, de nem azok, hanem kövek. –
Elhallgatott. A csendes, meleg szobában hallatszott a lélegzése.
– És? – kérdezte a doktor.
– Elgondolkodtam – mondta kicsivel később Charles. – A baktériumok
megnőhetnek? Úgy értem, biológiaórán meséltek nekünk az egysejtű állatokról,
amőbákról és hasonlókról, és hogy több millió évvel ezelőtt összeálltak, amíg
egy nagy csomó nem lett belőlük, és létrehozták az első testet. És még több és
több sejt állt össze és lett nagyobb, és végül hal lett belőlük, és legvégül mi, és
mindannyian egy nagy csomó sejt vagyunk, amik úgy döntöttek, hogy
összeállnak, hogy segítsék egymást. Nem igaz? – Charles megnyalta lázas
ajkait.
– Mit akarsz ezzel? – hajolt fölé az orvos.
– El kell ezt mondanom magának, doktor úr, muszáj! – kiáltotta. – Mi történne,
csak tegyük fel, kérem, tegyük fel, hogy akár a régi időkben, egy csomó
mikroba összejön, és egy nagy halomba akar összeállni, és osztódik, és még
több...
Fehér kezei a mellkasán hevertek, és a torka felé kúsztak.
– És úgy döntenek, hogy birtokba vesznek egy személyt! – kiáltotta Charles.
– Birtokba vesznek egy személyt?
– Igen, ők lesznek a személy. Én, a kezeim, a lábaim! Mi van, ha egy betegség
valahogy tudja, miként öljön meg valakit, hogy mégis életben maradjon utána?
Felsikoltott.
A kezei a nyakán voltak.
Az orvos üvöltve előrelendült.
Kilenc órakor az orvost az anya és az apa kikísérték az autójához, utóbbi átadta
táskáját. Pár percig beszélgettek a hűs levegőn.
– Csak ügyeljenek arra, hogy a kezei a lábaihoz legyenek kötve – mondta az
orvos. – Nem akarom, hogy kárt tegyen magában.
– Rendben lesz, doktor úr? – fogta meg az anya egy pillanatra a férfi karját.
Az orvos megveregette a vállát.
– Hát nem vagyok a családi orvosuk harminc éve? Ez a láz. Beképzel dolgokat.
– De azok a foltok a nyakán... Majdnem megfojtotta saját magát.
– Csak tartsák lekötözve, reggelre jól lesz.

Az autó elhajtott a sötét szeptemberi úton.

Hajnali háromkor Charles még mindig ébren feküdt kis fekete szobájában. Az
ágy nyirkossá vált a feje és a háta alatt. Nagyon melege volt. Már nem volt se
keze, se lába, és a törzse is kezdett átváltozni. Nem mozdult az ágyon, de őrült
összpontosítással nézte a hatalmas, üres mennyezetet maga fölött. Egy ideig
sikoltozott és dobálta magát, de most már legyengült és berekedt ettől. Anya
több alkalommal felkelt, hogy nedves törölközővel hűsítse a homlokát. Most
néma volt, kezeit a lábaihoz kötötték.
Érezte, hogy teste falai változnak, a szervek elmozdulnak, tüdeje meggyullad,
mint rózsaszín alkohol égő fújtatója. A szoba megvilágosodott, akárha egy
kandalló fellobbanásaitól.
Most már nem volt teste. Az egész eltűnt. Alatta volt, de valami égő, letargikus
kábítószer hatalmas lüktetésével telt meg. Mintha egy guillotine szépen levágta
volna a fejét, és a feje fényesen heverne az éjféli párnán, míg a test odalent még
mindig elevenen valaki máshoz tartozna. A betegség megette a testét, és ebből az
evésből lázas másolatként hozta létre saját magát.
Ott voltak a kis kézpihék, körmök, sebhelyek, lábujjkörmök és az apró lyuk a
jobb csípőjén; mind tökéletes reprodukció.
Halott vagyok, gondolta. Megöltek, és mégis élek. A testem halott, az egész
csupa betegség, és senki nem fogja tudni. Járkálni fogok mindenfelé, és nem én
leszek, hanem valami más. Valami nagyon rossz, valami nagyon gonosz, olyan
nagy és olyan gonosz, hogy nehéz lesz megérteni vagy gondolkodni róla.
Valami, ami cipőt vesz és vizet iszik, és egyszer majd talán megnősül, de sokkal
több gonoszságot művel a földön, mint amit valaha is tettek.
És most a melegség felkúszott a nyakára, az orcájába, mint a forralt bor. Az ajka
égett, a szemhéjai, mint a levelek, tüzet fogtak. Az orrlyukai kék lángot fújtak ki,
halványan, halványan.
Ennyi, gondolta. Elfoglalja a fejemet, az agyamat, elintézi mindkét szememet és
minden fogamat és minden barázdát az agyamban, minden hajszálat és minden
redőt a fülemben, és nem marad belőlem semmi.
Érezte, ahogy az agya megtelik forrásban lévő higannyal. Érezte, hogy a bal
szeme összeszorul, és mint egy csiga, hátrahúzódik, változik. Vak lett a bal
szemére. Már nem tartozott hozzá. Ellenséges területté vált. A nyelve is eltűnt,
kivágták. A bal orcája lebénult, elveszett. A bal füle megszűnt hallani. Valaki
máshoz tartozott már. Ez a valami születésben volt, ez az ásványi dolog, ami
felváltotta a fahasábot, ez a betegség, ami felváltotta az egészséges állati
sejteket.
Megpróbált sikítani, és képes volt hangosan, éles és magas hangon sikítani a
szobában, amikor a jobb agyát elárasztotta, a jobb szemét és a jobb fülét levágta,
és vak volt, és süket, csak tűz, csak félelem, csak pánik, csak halál.
A sikolya azelőtt elhalt, hogy futva érkező édesanyja átért hozzá.

Kellemes, tiszta reggel volt, élénk szél fújt, ami felsegítette az orvost az úton a
házba. Odafent az ablakban a fiú teljesen felöltözve állt. Nem integetett, amikor
az orvos intett és felkiabált neki:
– Mi ez? Fent vagy? Istenem!
Az orvos szinte felszaladt az emeletre. Lihegve lépett a hálószobába.
– Mit csinálsz az ágyból kikelve? – kérdezte a fiút. Megtapogatta vékony
mellkasát, ellenőrizte a pulzusát és a hőmérsékletét. – Teljesen elképesztő!
Normális. Istenemre, normális!
– Soha többet nem leszek beteg az életben – jelentette ki a fiú halkan, ahogy ott
állt, a széles ablakon kifelé nézve. – Soha.
– Remélem is. Nos, jól nézel ki, Charles.
– Doktor úr?
– Igen, Charles?
– Mehetek már iskolába? – kérdezte Charles.
– Holnapig még ráér. Nagyon lelkesnek tűnsz.
– Az vagyok. Szeretem az iskolát. Az összes gyereket. Játszani akarok velük,
birkózni akarok velük, köpködni, meghúzogatni a lányok copfját, és megrázni a
tanárok kezét, és minden köpenybe beletörölni a kezemet a ruhatárban, és fel
akarok nőni, utazni, kezet rázni emberekkel az egész világon, megnősülni, sok
gyereket nemzeni, és könyvtárakba járni, könyveket fogdosni és... mindezt meg
akarom tenni! – mondta a fiú, ahogy kinézett a szeptemberi reggelbe.
– Milyen néven is szólított?
– Hogy? – Az orvos értetlenül nézett. – Csak Charlesnak szólítottalak.
– Nos, gondolom, talán még ez a név is jobb, mint a semmi – vont vállat a fiú.
– Örülök, hogy vissza akarsz menni az iskolába – mondta az orvos.
– Már nagyon várom – mosolyodott el a fiú. – Nagyon köszönöm a segítségét,
doktor. úr. Fogjunk kezet.
– Örömmel.
Komolyan kezet ráztak, és a tiszta szél belibbent a nyitott ablakon. Majdnem
egy percig fogták egymás kezét, a fiú felmosolygott az öregemberre, és
köszönetet mondott neki.
Majd a fiú nevetve leszaladt az orvos előtt a földszintre, ki az autójához.
Édesanyja és édesapja követték őket a boldog búcsúra.
– Egészséges, mint a makk – mondta az orvos. – Hihetetlen!
– És erős – mondta az apja. – Éjszaka kiszabadította magát. Ugye, Charles?
– Valóban? – kérdezte a fiú.
– Bizony! Hogyan?
– Ó – mondta a fiú –, az nagyon régen volt.
– Nagyon régen!
Mindannyian nevettek, és miközben nevettek, a csendes fiú elmozdította
csupasz lábát a járdán, és éppen csak megérintett néhány vöröshangyát, amik a
járdán siettek el. Titokban, csillogó szemmel, míg szülei az öregemberrel
csevegtek. Látta, ahogy a hangyák megtorpannak, megremegnek, majd
mozdulatlanná válva elhevernek a betonon. Érezte, hogy már ki is hűltek.
– Viszlát!
Az orvos integetve elhajtott.
A fiú a szülei előtt megindult a ház felé. Ahogy ment, elnézett a város irányába,
és az „Iskola, iskola" című dalt kezdte dúdolni halkan.
– Jó, hogy újra jól van – mondta az apa.
– Hallgasd csak, annyira várja az iskolát!
A fiú halkan megfordult. Mindkét szülőjét alaposan megölelte. Mindkettejüket
többször megcsókolta.
És egy szó nélkül felszökdécselt a ház lépcsőin.
A nappaliban, mielőtt a szülei beléptek volna, gyorsan kinyitotta a
madárkalitkát, bedugta a kezét, és megsimogatta a sárga kanárit. Csak egyszer.
Majd becsukta a ketrec ajtaját, hátralépett és várt.

H. Kovács Mária fordítása

A HÁZASSÁGFOLTOZÓ

Napfényben a fejtámla úgy nézett ki, akár egy tiszta fénycsóvákat fellövellő
szökőkút. Oroszlánokat, vízköpőket és szakállas kecskéket faragtak bele.
Ámulatba ejtő tárgy volt, még éjfélkor is, amikor Antonio leült az ágyra,
kikötötte a cipőfűzőjét, és kinyújtotta kérges lapáttenyerét, hogy megérintse a
támla vibráló hárfáját. Aztán belegördült ebbe a mesébe illő álommasinába, és
mélyeket lélegezve, leragadó szemmel feküdt rajta.
– Minden este – csendült fel a felesége hangja – egy gőzorgona szájában
alszunk.
A felesége panaszkodása megdöbbentette. Sokáig feküdt, mielőtt fel mert volna
nyúlni bőrkeményedéses ujjbegyével, hogy megcirógassa a cizelláltan faragott
fejtámla hideg fémfelületét, e lant fonalait, amely sok-sok vad és gyönyörű dalt
énekelt az eltelt évek alatt.
– Ez nem gőzorgona – mondta.
– Pedig úgy sipítozik – vágta rá Maria. – Világszerte emberek milliárdjai
fekszenek ágyakon ma este. A szentek nevére, mi miért nem?
– Ez itt – közölte gyengéden Antonio – egy ágy. – Megpendített néhány
hangjegyet a feje mögötti rézhárfautánzaton. Ő a „Santa Lucia" dallamát hallotta
bele.
– Ez az ágy olyan hepehupás, mintha egy tevehorda lenne alatta.
– Ugyan már, mama – csitította Antonio. Ha a felesége begurult, mamának
szólította, noha nem voltak gyerekeik. – Korábban soha nem mondtál ilyeneket
– folytatta –, csak amióta öt hónappal ezelőtt Mrs. Brancozzi a földszintről
megvette az új ágyát.
– Mrs. Brancozzi ágya – sóhajtott sóvárogva Maria. – Olyan, mint a hó. Teljesen
lapos, fehér és sima.
– Nekem ugyan nem kell holmi fránya hó, lapos, fehér és sima! Ezek a rugók...
fogd meg őket! – fakadt ki dühösen. – Ismernek engem. Tudják, hogy ebben a
késői időpontban így fekszem, két órakor meg úgy! Három órakor emígy, négy
órakor amúgy. Olyanok vagyunk, mint egy bukfenccsoport. Évek óta együtt
dolgozunk, úgy ismerjük egymást, akár a tenyerünket.
– Néha azt álmodom, hogy a karamellkészítő gépben vagyunk Bartole
édességboltjában.
– Ez az ágy – közölte fennhangon a férfi a sötétséggel – már Garibaldi előtt is a
családunkat szolgálta! Önmagában ebből a forrásból sarjadt már többkerületnyi
becsületes szavazópolgár, egy osztag peckesen tisztelgő katona, két cukrász, egy
borbély, négy mellékszereplő A trubadúrban és a Rigolettóban, és két géniusz,
kiknek elméje olyan bonyolult volt, hogy sosem tudták eldönteni, mihez
kezdjenek az életükkel! Nem is beszélve a gyönyörű hölgyek garmadájáról, akik
a báltermek legpompásabb dekorációit szolgáltatták. Ez az ágy egy bőségszaru!
Valóságos kombájn!
– Már két éve vagyunk házasok – mondta az asszony, rémisztően uralkodva a
hangján. – Hol vannak a mi Rigoletto-szereplőink, a mi géniuszaink, a mi
bálterem-dekorációink?
– Türelem, mama.
– Te csak ne mamázz itt nekem! Amíg ez az ágy minden éjszaka buzgón a
kedvedre tesz, addig engem egyszer sem kényeztetett. Még egy kislánnyal sem!
Antonio felült.
– Hagytad, hogy a bérházban lakó asszonynépek telebeszéljék a fejedet a filléres
csacsogásukkal. Született Mrs. Brancozzinak gyereke? Neki és az új ágyának,
amit öt hónapja vett?
– Nem! De nemsokára lesz! Mrs. Brancozzi szerint... és az ágya, az olyan szép!
Antonio levágta magát az ágyra, és magára rántotta a takarót. Az ágy úgy
sikoltozott, mintha a fúriák süvítettek volna végig az éjszakai égen.
A hold átformálta az ablak padlóra vetülő mintáját. Antonio felriadt álmából.
Maria nem volt mellette.
Felkelt, és odament a fürdőszobához, hogy bekukucskáljon a félig nyitott ajtón.
A felesége a tükör előtt állt, és nyúzott arcát nézte.
– Nem érzem jól magam – közölte.
– Veszekedtünk. – Vállon veregette. – Sajnálom. Még meggondoljuk. Már úgy
értem, az ágyat. Meglátjuk, hogy állunk pénzügyileg. És ha holnapra sem leszel
jobban, menj el az orvoshoz, jó? Most pedig gyere vissza az ágyba.
Másnap délben Antonio a fatelepről egy kirakathoz sétált, amely mögött csinos
új ágyak sorakoztak, hívogatón hátrahajtott takarókkal.
– Én – suttogta maga elé – egy gazember vagyok.
Az órájára nézett. Maria, ha minden igaz, most megy az orvoshoz. Reggel olyan
volt, mint a hideg tej; meggyőzte, hogy nézesse meg magát. Átballagott az
édességbolt kirakatához, és figyelte, hogyan hajtogat, fűz és nyújt a
karamellkészítő gép. „Vajon a karamell sikoltozik?", tűnődött el. Talán igen,
csak olyan magas hangtartományban, amit nem hallunk. Felnevetett. Aztán a
kinyújtott karamellben meglátta Mariát. A homlokát ráncolva elfordult, és
visszagyalogolt a bútorüzlethez. Nem. De. Nem. De! A jeges ablakhoz
tapasztotta az orrát. Ágy, gondolta, te, ott benn, te új ágy, ismersz engem?
Gyengéden bánsz majd a hátammal éjszakánként?
Lassan előhúzta a tárcáját, és a pénzre bámult. Felsóhajtott, és hosszasan meredt
a sima márványtámlára, az ismeretlen ellenségre, az új ágyra. Aztán
megroggyant a válla, és belépett az üzletbe. Kezében ernyedten lógtak a
bankjegyek.

– Maria! – Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Este kilenc óra volt, és nagy

nehezen sikerült kikönyörögnie, hogy a túlóra közepén elkéredzkedhessen a
fatelepről, és hazarohanhasson. Mosolyogva viharzott be a nyitott ajtón.
A lakás üres volt.
– Ó – mondta csalódottan. Az új ágy nyugtáját a komód tetejére rakta, ahol
Maria észreveheti, amikor belép a lakásba. Azon ritka éjszakákon, amikor
Antonio későig dolgozott, a felesége átment valamelyik lenti szomszédjukhoz.
Megkeresem, gondolta, aztán megtorpant. Nem. Négyszemközt akarom
elújságolni neki. Megvárom. Leült az ágyra.
– Régi ágy – szólította meg –, isten veled. Nagyon sajnálom. – Idegesen
megveregette a rézoroszlánokat. Fel-alá járkált a szobában. Gyere már, Maria. –
Elképzelte a mosolyát.
Hegyezte a fülét, hogy mikor hallja meg, amint a nő szaporán felsiet a lépcsőn,
de csak lassú, kimért lépteket hallott. Azt gondolta: Ez nem az én Marfiám. Ő
nem ilyen lassú.
Elfordult a kilincsgomb.
– Maria!
– Korán jöttél! – A felesége vidáman rámosolygott. Vajon rájött? Az arcára van
írva? – A földszinten jártam – kiáltotta –, elmeséltem mindenkinek!
– Elmesélted mindenkinek?
– Az orvost! Voltam az orvosnál!
– Az orvosnál? – Zavarodott képet vágott. – És?
– És, papa, és...
– Úgy érted... papa?
– Papa, papa, papa, papa!
– Ó – mondta Antonio szelíden –, ezért jöttél olyan óvatosan a lépcsőn.
Átölelte, nem túl erősen, arcon csókolta, becsukta a szemét, és elrikkantotta
magát. Aztán fel kellett ébresztenie néhány szomszédot, hogy elmesélje nekik,
megrázza őket, majd újra elmesélje. Inni kellett egy kis bort, és óvatosan
keringőzni egyet, ölelkezni, reszketni, szemöldökön, szemhéjon, orron, szájon,
halántékon, fülön, hajon, állon csókolni... aztán már éjfél is elmúlt.
– Csoda történt – sóhajtott Antonio.
Megint egyedül maradtak a lakásukban, a levegő felhevült az emberektől, akik
alig egy perce még odabent voltak, nevettek-beszélgettek. Most viszont megint
egyedül maradtak.
Ahogy a férfi lekapcsolta a villanyt, észrevette a nyugtát a komódon. Kótyagos
fejjel próbálta eldönteni, milyen diszkrét és ínycsiklandó úton-módon közölje a
feleségével ráadásként ezt a hírt.
Maria a szokott oldalán ült az ágyon, még mindig nem tért magához ámulatából.
Úgy mozgatta a kezét, mintha a teste egy idegen bábu lenne, amit szétszedtek, és
most újra össze kell szerelni, egyik végtagot a másik után; olyan lassú
mozdulatokat tett, akárha egy meleg tenger alatt lenne éjnek évadján. Ekkor,
végre-valahára, óvatosan, nehogy összetörje magát, hátradőlt a párnára.
– Maria, valamit el kell mondanom.
– Igen? – kérdezte halkan a nő.
– Most, hogy áldott állapotban vagy... – Megszorította a felesége kezét. –
Megérdemelsz egy kényelmes, pihentető, szép új ágyat.
A nő nem kiáltott fel örömében, nem fordult felé, nem ragadta meg a kezét.
Elgondolkodva hallgatott.
A férfi kénytelen volt folytatni.
– Ez az ágy csupán egy orgona, egy gőzorgona.
– Ez egy ágy – válaszolta a nő.
– Egy tevehorda alussza álmát alatta.
– Nem – hangzott a halk felelet –, többkerületnyi becsületes szavazópolgár,
három hadseregre is elég százados, két balerina, egy híres ügyvéd, egy
hórihorgas rendőr és hét mélybasszus, alt és szoprán sarjad majd belőle.
A férfi hunyorogva nézett a komódon lévő nyugtára a félhomályos szoba másik
végében. Megérintette maga alatt az agyonhasznált ágybetétet. A rugók puhán
mozogva ismerték fel a végtagokat, a fáradt izmokat, a sajgó csontokat.
Felsóhajtott.
– Sosem vitatkozom veled, kicsim.
– Mama – mondta a nő.
– Mama – mondta a férfi.
S aztán lehunyta a szemét, felhúzta a takarót a mellkasáig, és ahogy a hatalmas
szökőkút mellett, a bősz fémoroszlánok, borostyánkecskék és mosolygó
vízköpők esküdtszéke előtt feküdt a sötétben, hallgatózott. És meghallotta.
Először nagyon távolról, nagyon bizonytalanul, de ahogy fülelt, egyre tisztábban
hallatszott.
Karját a feje fölé emelve, Maria ujjbegyei halk, apró táncot kezdtek lejteni a
ragyogó hárfahúrokon, az ősrégi ágy csillámló rézorgonasípjain. A zene nem
más volt, mint – igen, hát persze: a „Santa Lucia"! A férfi ajkai halkan suttogva
kísérték. Santa Lucia! Santa Lucia.
Gyönyörűséges volt.

Huszár András fordítása

A VÁROS, AHOL SENKI SEM SZÁLLT LE

Miközben az ember átszeli az Egyesült Államok belső vidékeit, s az éjszakáit és

a nappalait is a vonaton tölti, egymást érik az olyan isten háta mögötti városok,
ahol soha senki nem száll le. Helyesebben, senki olyan nem száll le, aki nem
idevalósi, akit nem kötnek gyökerek ezekhez a vidéki temetőkhöz. Az ilyen
ember soha nem vesződik azzal, hogy meglátogassa az efféle városok
elhagyatott állomásait vagy megszemlélje lehangoló látnivalóikat.
Épp erről beszélgettem egy utastársammal, egy hozzám hasonlóan
utazóügynökként dolgozó férfival, miközben a Chicago–Los Angeles vonalon
közlekedő vonattal áthaladtunk Iowán.
– Ez így igaz – mondta. – Az emberek Chicagóban szállnak le, mindenki ott
száll le. Meg New Yorkban, Bostonban és Los Angelesben. Azok is, akik nem
ott élnek, ellátogatnak ezekre a helyekre, hogy aztán hazamenjenek, és
meséljenek róluk. De hallott már olyan turistáról, aki a nebraskai Fox Hillben
szállt le, hogy megnézze? Maga ilyen? Vagy én ilyen vagyok? Nem! Én nem is
ismerek ilyen embert. Akinek nincs dolga az ilyen városokban, az nem száll le,
ezek nem üdülőhelyek, akkor meg minek?
– Nem lenne csodálatos változás – kérdeztem –, ha egyszer teljesen más
helyszínt keresne a nyaralásához? Ha kiválasztana valamilyen falut az egyik
puszta közepén, ahol egy lelket sem ismer, és elmenne oda, csak úgy, a hecc
kedvéért?
– Halálra unnám magam.
– Ahogy így elgondolom, én nem unom. – Kipillantottam az ablakon. – Hol
állunk meg legközelebb?
– Rampart Junctionnél.
Elmosolyodtam.
– Jól hangzik – mondtam. – Lehet, hogy leszállok.
– Maga lókötő is, és bolond is! Mit akar? Kalandot? Románcot? Rajta, ugorjon
csak le a vonatról! Tíz másodperc múlva úgyis rájön, hogy mennyire ütődött
volt, gyorsan leint egy taxit, és megpróbál elkapni minket a következő városban.
– Talán.
Néztem, ahogy a telefonpóznák elsuhannak, elsuhannak, elsuhannak előttünk. A
messzeségben ráismertem egy város halvány körvonalaira.
– De azért nem hiszem – hallottam a saját hangom.
A velem szemben ülő utazóügynök enyhén meglepettnek tűnt. Mert közben
lassan, nagyon lassan elkezdtem felállni. Magamhoz vettem a kalapom. Láttam,
ahogy a kezem a bőröndömért nyúl. Magam is meglepődtem.
– Egy pillanat! – kiáltott fel az utazóügynök. – Most meg mit csinál?
A vonat ekkor hirtelen bevett egy kanyart, és meginogtam. A távolban
megláttam egy templomtornyot, egy sűrű erdőt és egy nyári búzamezőt.
– Úgy tűnik, leszállok a vonatról – válaszoltam.
– Üljön vissza – mondta a férfi.
– Nem – mondtam. – Van valami abban a városban. Meg kell néznem, és végül
is ráérek. Igazából csak jövő hétfőre kell Los Angelesbe érnem. Ha most nem
szállok le, sosem hagy majd nyugodni, hogy miről maradtam le, hogy mit nem
néztem meg, amikor lehetőségem lett volna rá.
– De az előbb csak úgy beszélgettünk! Itt nincs látnivaló.
– Téved – mondtam. – Van.
A fejembe nyomtam a kalapom, és felemeltem a bőröndöm.
– Istenemre – mondta az utazóügynök. – Maga tényleg leszáll.
A szívem gyorsított a tempón. Az arcomat elöntötte a pír. A vonat füttyentett
egyet, és lassítani kezdett. Közeledtünk a városhoz.
– Kívánjon sok szerencsét! – szóltam vissza távozás közben.
– 'Szerencsét! – kiáltott utánam a férfi.
Meggyorsítottam a lépteimet, és kurjongatni kezdtem a kalauznak.

Ősrégi, pikkelyes festékű szék támaszkodott a pályaudvar falának. A székben

egy ránézésre hetvenéves férfi ült, aki háborítatlan nyugalommal süppedt bele a
ruháiba, és úgy nézett ki, mintha még az állomás építésekor szögelték volna oda.
A napsütés sötétre perzselte az arcát, amelyet mintha gyíkbőr borított volna, az
egymást érő redők pedig örök hunyorgásra kényszerítették. Haját hamuszürkére
koszolta a nyári szellő. Eredetileg kék inge, amely nyitott gallérjával láthatóvá
tett pár fehér szőrrugót, mostanra kifehéredett, akár a rikító késő délutáni égbolt.
Cipői felhólyagosodtak, mintha hanyagul ottfelejtette volna őket végtelen
hosszú időre egy kályha szájában. Árnyéka lemoshatatlan fekete mintázatként
vetült a peronra.
Miközben leszálltam a vonatról, az öregember tekintete végigjárt a szerelvények
ajtóin, majd meglepetten megállt rajtam.
Azt hittem, integetni fog.
De mindössze annyi történt, hogy titokzatos szeme enyhén elszíneződött: kémiai
változás jelezte a felismerést. Ő maga viszont meg se moccant, se a szája, se a
szemhéja, se az ujja nem rebbent meg. Olyan látványt nyújtott, mintha egy
láthatatlan valami mozdult volna meg mélyen benne.
Az elinduló vonatot legalább követhettem a tekintetemmel. Rajtunk kívül senki
sem tartózkodott a peronon. Egyetlen autó sem várakozott a pókhálókkal teli,
kulcsra zárt váróterem mellett. Egyedül én szálltam le a mennydörgő masináról,
hogy megvessem a lábam a platformgerendák fodrozódó hullámain.
A vonat füttyentett egy utolsót a dombon túlról.
Bolond!, gondoltam. Az utazótársamnak igaza volt. Őrületbe fog kergetni az
unalom, amit már ekkor éreztem. Jó, tényleg bolond vagyok, gondoltam, de
elfutni, azt már nem!
Elindultam a bőröndömmel a peronon, de nem néztem az öregemberre.
Miközben elhaladtam előtte, a láthatatlan valami ismét megmozdult, de ezúttal
hallottam is. Az öregember leengedte a lábát, rádobbantott vele a pépes
deszkákra.
Továbbsétáltam.
– 'Napot – szólalt meg egy bágyadt hang.
Tudtam, hogy nem engem néz, hanem a felettünk elterülő felhőtlen és csillámló
égboltot.
– 'Napot – mondtam.
Elindultam a városba vezető földúton. Úgy száz méter után hátranéztem.
Az öregember még mindig ott ült, és a nap irányába bámult, mintha választ
várna egy kérdésre.
Továbbsiettem.

Átkeltem az álmos, késő délutáni városon, amely teljesen jellegtelen és kihalt

volt: magányos pisztráng az árral szemben, amely nem érinti a tiszta vizű
életfolyó partjait.
A gyanúm beigazolódott. Ebben a városban az égvilágon semmi sem történt,
mindössze az alábbi események zajlottak:
Pontban négy órakor a Honneger Vasáru ajtaja becsapódott, mert egy kutya
kijött a boltból, hogy hemperegjen egy kicsit az út porában. Négy-harminckor
egy szívószál szörcsögött üresen egy üdítős pohár alján, és ez a kisvárosi
csendbe hasító hang olyan volt, mintha egy hatalmas zuhataghoz tartozott volna.
Öt órakor fiúk és kavicsok csobbantak a helyi patakba. Öt-tizenötkor
hangyaparádé kezdődött a rézsútos fénnyel megvilágított szilfa tövében.
Lassan körbefordultam, és arra gondoltam, hogy igenis kell lennie ebben a
városban valaminek, amit érdemes megnézni. Tudtam, hogy van itt valami.
Tudtam, hogy csak kitartónak kell lennem, és előbb-utóbb megtalálom.
Úgyhogy tovább sétáltam és nézelődtem.
A délutánnak csak egyetlen állandó tényezője volt: a kifakult kék nadrágot és
inget viselő öregember, aki soha nem járt messze tőlem. Amikor megpihentem
egy kicsit a csemegeboltban, az üzlet előtt állt, és dohányt köpködött, ami a
porban ganajtúró-göngyöleggé hengeredett. Amikor megálltam egy időre a folyó
mellett, a túlparton guggolt, és jó látványosan mosta a kezét.
Olyan este hét-harminc körül járhatott az idő, és már hetedjére vagy nyolcadjára
baktattam végig a csendes utcákon, amikor lépteket hallottam magam mellől.
Odanéztem, és megláttam az öregembert, ahogy az én tempómban sétál, de
egyenesen előrenéz. Piszkos fogai közül száraz fűszál kandikált ki.
– Már hosszú ideje – mondta csendesen.
Mellém szegődött a szürkületben.
– Már hosszú ideje vártam a peronon – mondta.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen – mondta, és a fák árnyékában bólintott is egyet.
– Valakire várt?
– Igen – mondta a férfi. – Magára.
– Rám? – A meglepettség valószínűleg érződött a hangomon. – De miért?
Mostanáig még sosem láthatott.
– Mondtam én, hogy láttam? Csak azt mondtam, hogy vártam.
Elértünk a város peremére. A férfi megfordult, és vele együtt én is
megfordultam. A sötétedő folyópartról a hídállványzatra láttunk rá, amelyen sok
éjszakai vonat átkelt már kelet és nyugat felé, de itt csak elvétve álltak meg.
– Tudni akar rólam valamit? – kérdeztem hirtelen. – Maga a seriff?
– Nem, nem én vagyok a seriff. És nem, nem akarok tudni magáról semmit. –
Zsebre dugta a kezét. A nap eddigre lement. A levegő egyszerre lehűlt. – Csak
meglep, hogy végre megjött. Ennyi.
– Meglepi?
– Meglep – mondta –, és feldob.
Hirtelen megálltam, és a szemébe néztem.
– Mennyi ideje ült a peronon?
– Durván húsz éve.
Tudtam, hogy igazat beszél, a hangja olyan könnyed és csendes volt, akár a
patak.
– És rám várt?
– Vagy egy magához hasonló emberre.
Továbbindultunk az egyre jobban terpeszkedő sötétségben.
– Hogy tetszik a városunk?
– Kedves és csendes.
– Kedves és csendes – bólintott. – Mint a lakói?
– Igen, annak tűnnek.
– Azok is – mondta a férfi. – Kedvesek és csendesek.
Már kész voltam hátat fordítani neki, de az öregember belekezdett egy
monológba, és nem akartam udvariatlan lenni, úgyhogy tovább sétáltam vele a
megállíthatatlanul terjedő sötétségben, a várost szegélyező mező és kaszáló
dagályai közepette.
– Igen – mondta az öregember –, a nyugdíjazásom napján, húsz évvel ezelőtt,
leültem a peronon lévő székre, és üldögéltem, nem csináltam semmit, csak
vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam, mi, fogalmam sem volt, mire
várok. De tudtam, hogy ha végre megtörténik, rá fogok jönni, hogy igen, bizony,
erre vártam. Talán vonatszerencsétlenségre? Nem. Régi barátnőre, aki ötven év
után visszatér a városba? Dehogy. Nehéz megmondani, mire is vártam. Valakire.
Valamire. Most úgy érzem, magához van köze. Bár el tudnám magyarázni...
– Mi lenne, ha megpróbálná? – kérdeztem.
Lassan előbújtak a csillagok, közben mi tovább sétáltunk.
– Nos – kezdte lassan –, sokat tud a bensőségeiről?
– A gyomromra gondol, vagy pszichológiai értelemben érti?
– Úgy, az lesz az. A fejére gondolok, az agyára. Szóval, arról sokat tud?
A fű suttogott a talpam alatt.
– Egy keveset – mondtam.
– Sok embert utál a környezetében?
– Néhányat.
– Nincs egyedül. Teljességgel normális dolog utálni másokat, nemde? És nem
csak utálni szoktuk, hanem, bár erről nem szoktunk beszélni, néha bántani is
akarjuk azokat, akik fájdalmat okoztak nekünk, néha meg akarjuk őket ölni,
nemde?
– Valószínűleg minden héten felmerül bennünk ez a gondolat – mondtam –,
aztán félrerakjuk.
– Egész életünk során félrerakjuk – mondta az öregember. – A városiak ezt és
ezt mondják, apa és anya ezt és ezt mondja, a törvény ezt és ezt mondja. Először
egy gyilkosságötletet rakunk félre, aztán még egyet, aztán még kettőt. Mire elér
az én koromba, bitang sok ilyesfajta gondolat összezsúfolódik a fejében. És ha
nem viszi el őket a háborúba, akkor nem tud megszabadulni tőlük.
– Egyesek agyaggalambokra lőnek, mások kacsákra vadásznak – mondtam. –
Vagy bokszolnak, birkóznak.
– Egyesek. De nem mindenki. Én azokról beszélek, akik nem. Vegyünk például
engem. Egész életemben sóztam ezeket a testeket, jégre tettem őket a fejemben.
Néha az ember dühös lesz a városára meg a benne élőkre, hogy miattuk
kénytelen így félrerakni az efféle dolgokat. Én mondom magának, néha jó lenne
úgy tenni, mint azok az ősemberek, üvölteni egy tisztességeset, aztán jól fejbe
kólintani valakit egy husánggal.– És ebből az következik, hogy... ?
– Ebből az következik, hogy mindenki szeretne elkövetni egy gyilkosságot az
életében, hogy úgymond megszabaduljon attól a nagy tehertől, a fejében lévő
sok gyilkosságtól, amiket soha nem mert elkövetni. És erre néha van is
lehetőség. Valaki az ember kocsija elé szalad, az ember elfelejt fékezni, és áthajt
rajta. Az ilyen esetekben senki sem bizonyíthat semmit. Az ember még magának
se vallja be, hogy mit csinált. Annyit mond, hogy épp csak nem nyomta le
idejében a féket. De maga is tudja, meg én is tudom, hogy ekkor igazándiból mi
történt, nemde?
– De – mondtam.
Ekkor már messze jártunk a várostól. A vasúti töltés melletti fahídon átkeltünk
egy másik keskeny patak fölött.
– Na most – mondta a vizet kémlelő öregember –, ugyebár csak olyan
gyilkosságot érdemes elkövetni, aminél senki sem tudhatja, hogy ki követte el,
vagy miért követte el, vagy ki ellen követték el, nemde? Nos, nekem olyan húsz
évvel ezelőtt támadt ez az ötletem. Nem gondoltam rá minden nap vagy héten.
Néha hónapokig eszembe se jutott. Na de a következőről van szó. Itt naponta
csak egy vonat áll meg, néha még ennyi se. Na most, ha az ember itt meg akar
ölni valakit, akkor ugyebár várnia kell évekig, ki kell várnia, hogy egy teljesen
idegen érkezzen a városba, egy olyan ember, aki csak úgy ok nélkül leszállt a
vonatról, és senkit sem ismer a városban, és őt se ismeri senki a városban.
Szóval, azt találtam ki, ahogy ott üldögéltem az állomáson, hogy ilyen, és csak
ilyen esetben lehetne azt megcsinálni, hogy az ember odamegy ehhez az
idegenhez, és amikor senki se látja őket, megöli, és a folyóba dobja a testét.
Csak mérföldekre innen találnák meg. Vagy talán meg se találnák. És soha
senkinek nem jutna eszébe, hogy Rampart Junctionnél keresse. Mert ugye nem
oda tartott. Valami más városba ment. Na, ez az én nagy ötletem. És mindig
tudtam, hogy egyből felismerem majd az emberemet, amint leszáll a vonatról.
Felismerem, mintha csak...
Időközben megálltam. Minden sötétbe borult. Még vagy egy óra volt hátra a
holdtöltéig.
– És megtenné? – kérdeztem.
– Igen – mondta. Láttam, ahogy a csillagok felé fordítja a fejét. – Na de eleget
beszéltem. – Közel settenkedett hozzám, és bal kezét a könyökömre tette. A keze
lázas forrósággal égett, mintha előttem egy kályhához tartotta volna. Jobb kezét
elrejtette előlem, és keményen összeszorítva tartotta a zsebében. – Eleget
beszéltem.
Valami felsikoltott.
Felkaptam a fejem.
Felettünk egy gyors éjszakai expresszvonat süvített végig a síneken, fényárba
borította a dombot, az erdőt, a farmokat, a városi viskókat, a mezőt, az árkot és a
kaszálót, felszántotta a földet és a vizet, és miután magas hangon kitombolta
magát, egy utolsó visítással eltűnt. A sínek egy kis ideig még remegtek. Aztán
újra csend lett.
Mi csak néztük egymást a sötétben. Az öregember még mindig a könyökömön
tartotta a bal kezét. A jobb továbbra is a zsebében volt.
– Mondhatok valamit? – kérdeztem végül.
Az öregember bólintott.
– Magamról – mondtam. Aztán tartanom kellett egy kis szünetet. Alig bírtam
lélegezni. Végül nagy nehezen folytattam. – Fura dolog ez. Nekem is sokszor
eszembe jutott az, ami magának. Ma is, ahogy átkeltem az országon, arra
gondoltam, hogy tényleg, mennyire tökéletes is lenne. Mostanában bajok vannak
az üzlettel. A feleségem beteg. Egy jó barátom múlt héten meghalt. A világban
tombol a háború. Magam is forrongok. Arra gondoltam, hogy engem is
helyretenne, ha...
– Igen? – kérdezte az öregember, miközben a kezét továbbra is a könyökömön
tartotta.
– Helyretenne, ha leszállnék a vonatról egy kisvárosban, ahol senki sem ismer,
és a fegyveremmel, amit itt tartok a zsebemben, keresnék valakit, megölném és
eltemetném, aztán visszamennék az állomásra, felszállnék a következő vonatra,
hazamennék, és soha senki nem tudná meg, hogy mit tettem, soha senki nem
tudná meg, hogy ki tette. Arra gondoltam, hogy tessék, kitaláltam a tökéletes
bűntényt. Aztán leszálltam a vonatról.
Tovább álltunk a sötétben, és néztük egymást. Talán mindketten a másik
szívverését hallgattuk, és azok a szívek bizony egyre gyorsabban vertek.
Aztán megfordult velem a világ. Ökölbe szorítottam a kezem. Ugrani akartam.
Sikítani akartam, mint a vonat.
Mert hirtelen rádöbbentem, hogy mindaz, amit az imént mondtam, nem az
életem megmentésére előrángatott hazugság volt.
Mindaz, amit az imént mondtam az öregembernek, igaz volt.
Most már tudtam, hogy miért szálltam le a vonatról, és miért keltem át a
városon. Tudtam, hogy mit kerestem.
Hallottam, hogy az öregember egyre gyorsabban és nehezebben lélegzik. Úgy
szorította a könyököm, mintha attól félne, hogy elesik. A fogát is összepréselte.
Közelebb hajolt hozzám, én pedig utánoztam. Egy szörnyű és néma pillanatra
összesűrűsödött a robbanás előtti feszültség.
Végül az öregember beszédre kényszerítette magát. Egy olyan ember hangján
szólalt meg, akit roppant teher temetett maga alá.
– Honnan tudhatom, hogy tényleg fegyver van magánál?
– Sehonnan. – A hangom elmosódott volt. – Nem veheti biztosra.
Várt. Azt hittem, menten elájul.
– Tehát így állunk? – kérdezte aztán.
– Így állunk – válaszoltam.
Szorosra zárta a szemét, és összepréselte az ajkát.
Aztán úgy öt másodperc múlva nagyon lassan és nehézkesen sikerült leemelnie
a kezét az időközben rettenetesen elnehezült karomról. Ezután lenézett a jobb
kezére, és üresen kihúzta a zsebéből.
Lassan, mintha valamilyen hatalmas súlyt cipelnénk, elfordultunk egymástól, és
teljesen vakon útnak indultunk a sötétségben.

Az éjféli utasvadász vonat fényei telefröcskölték a síneket. Csak akkor hajoltam

ki a pullmankocsi nyitott ajtaján, és néztem vissza, amikor már elindultunk az
állomásról.
Az öregember ott ült a pályaudvar falának támasztott székében, kifakult kék
nadrágjában és ingében, cserzett arcával és fátyolos tekintetével. Miközben a
vonat elhaladt előtte, egy pillanatra se nézett rám. Keletet fürkészte, mintha azt
remélné, hogy a most még elhagyatott síneken holnap vagy a következő nap
vagy az azutáni nap megjelenik majd egy vonat, valamilyen vonat, bármilyen
vonat, ami talán erre zakatol, talán lelassít, talán megáll. Az öregember arca meg
se moccant, fagyott tekintete vakon kémlelte keletet. Úgy nézett ki, mintha
százéves lenne.
A vonat feljajdult.
Hirtelen megöregedve kihajoltam, és hunyorogni kezdtem.
A sötétség, ami korábban összehozott minket, most közénk került. Az
öregember, az állomás, a város, az erdő: minden beleveszett az éjszakába.
Úgy egy óráig álltam még ott a fülsüketítő bömbölés közepette, és visszanéztem
erre a nagy-nagy sötétségre.

Roboz Gábor fordítása

A SZASSZAPARILLA ILLATA

Mr. William Finch három napon át egész délelőtt és egész délután hangtalanul
állt a sötét és huzatos padláson. Három, november végi napon át magányosan
állt, magán érezte az idő hófehér pelyheit, melyek a végtelen, hideg acél-
mennyboltozatból hullottak alá csendesen, lágyan, pihékkel lepték be a tetőt és
porral az ereszeket. Lehunyt szemmel állt. A padlástér, amely a hosszú,
borongós napokon széltengerekben lubickolt, minden csontját csikorgatta,
gerendáiról, a megvetemedett épületfákról és a léctakarókról lerázta a rajtuk
régóta megülő port. Csupa sóhaj és kín nyögött körülötte, ő meg beszippantotta
az elegáns, száraz illatokat, és érezte az ősi örökséget. Ah, ah.
Felesége, Cora, aki odalentről figyelt, sem sétálgatni, sem helyet változtatni,
sem moccanni nem hallotta őt. Úgy képzelte, kizárólag lélegezni hallja, lassan,
ki-be, akár egy poros fújtató, egyedül odafent a padlástérben, a ház széljárta
tetőterében.
– Nevetséges – mormolta maga elé az asszony.
Amikor a harmadik nap délutánján férje lesietett, rámosolygott a sivár falakra, a
csorba tányérokra, a karcos evőeszközökre, sőt még a feleségére is!
– Mi ez a nagy izgalom? – kérdezte az asszony.
– Csak jókedvem van. Csodás kedvem! – felelte kacagva. Szinte tombolt
örömében. Lelke kavargott vad izgalmában, amit nehezére esett ellepleznie.
Felesége összevonta a szemöldökét.
– Mi ez az illat?
– Illat? Milyen illat?
– Szasszaparilla. – Az asszony gyanakvón szimatolt. – Ez a szasszaparilla illata,
igen!
– Á, az lehetetlen! – Hisztérikus öröme egy csapásra elszállt, mintha az asszony
kikapcsolta volna. Döbbentnek tűnt, zavartnak, és hirtelen felettébb óvatosnak.
– Hol jártál ma délelőtt? – érdeklődött a felesége.
– Tudod, hogy a padlást takarítottam.
– Egy halom szemét felett ábrándoztál. Egy hangot se hallottam. Azt hittem,
egyáltalán nem is vagy a padláson. Mi az ott? – Ujjával a férfi nadrágjára bökött.
– Jé, ezek meg hogy kerültek oda? – kérdezte a világtól. Lepillantott a két,
fekete rugóacélból készült kerékpáros nadrágcsipeszre, melyek csontos
bokájához szorították pantallója szárát.
– A padláson találtam őket – felelte önmagának. – Emlékszel még arra, Cora,
amikor egyszer, kora reggel nekivágtunk a kavicsos útnak a tandembiciklin?
Negyven évvel ezelőtt, amikor még minden friss volt és új?
– Ha nem végzel még ma azzal a padlással, magam fogok felmenni, és mindent
kihajigálok.
– Jaj, ne! Minden úgy van ott, ahogyan szeretném!
A felesége fagyos tekintettel nézett rá.
– Cora – mondta a férj, az ebédjét kanalazta, közben ellazult, és lassan ismét
belelkesedett –, tudod, milyen egy padlás? Akár egy időgép, amiben az olyan
vén kótyagos trottyok, mint én, visszautazhatnak negyven évet egy olyan korba,
amikor egész évben nyár volt, és a gyerekek rajtaütöttek a jegeskocsikon.
Emlékszel még, milyen íze volt? A zsebkendőnkben tartottuk a jeget. Mintha
egyszerre szívtuk volna be a lenvászon és a hó zamatát.
Cora idegesen babrált az ujjaival.
Nem lehetetlenség, gondolta a férj félig lehunyt szemmel, elképzelni és
megépíteni. Vegyük a padlást. Benne mindent az idő leng körül. Elmúlt éveket,
egy másik kor selyemgubóit és bábjait tárolja. A komódfiókok mindegyike apró
koporsó, melyben ezernyi tegnap hever temetés előtti pompában. Ó, a padlás
sötét és barátságos hely, teli idővel, és amikor a kellős közepére állunk, kihúzzuk
magunkat, körbesandítunk és egyre gondolkodunk, szagolgatjuk a múltat, és
kinyújtjuk kezünket, hogy megtapintsuk a hajdanvoltat, hiszen...
Megállt, rájött, hogy néhány gondolatot hangosan is kimondott. Cora sietősen
evett.
– Talán nem lenne izgalmas – kérdezte felesége hajának választékától –, ha
megvalósulhatna az időutazás? És találhatnánk alkalmasabb helyet hozzá a
miénkhez hasonló padlásnál, hm?
– Régen sem volt állandóan nyár. Csak a zavarodott emlékezetedben. Csak a
szépre emlékezel, a rossz dolgokat pedig mind elfeledted. Nem volt mindig nyár.
– Átvitt értelemben, Cora, az volt.
– Dehogyis.
– Figyelj csak ide – súgta izgatottan, és közben előrehajolt, hogy szemügyre
vegye a képet, melynek körvonalait követte tekintetével a csupasz étkezőfalon. –
Ha óvatosan, kitárt karokkal egyensúlyozva hajtanád az egykerekűdet az évek
között, óvatosan, nagyon óvatosan, ha egyik évtől a másikig kerekeznél,
eltöltenél egy hetet 1909-ben, egy napot 1900-ban, egy vagy fél hónapot valahol
másutt, 1905-ben, 1898-ban, életed hátralévő részében szakadatlanul
élvezhetnéd az örökös nyarat.
– Egykerekű?
– Tudod, egy olyan magas, együléses krómvázas szerkezet, amilyeneken a
varietéműsorokban zsonglőrködnek az előadók. Egyensúlyérzék, tökéletes
egyensúlyérzék kell hozzá, hogy le ne ess róla, hogy a repkedő, fényes tárgyak
mindvégig a levegőben maradjanak, csodálatosan, újra meg újra felrepüljenek,
csillogás, villám, szikra, egy tündöklő színekben játszó bomba, vörös, sárga,
kék, zöld, fehér, arany... a valaha volt összes június és július és augusztus ott
száll a levegőben körötted, mind egyszerre, és alig érintik a ruhád szegélyét is,
repkednek, lebegnek, te pedig mosolyogsz köztük. Egyensúlyozol, Cora,
egyensúlyozol.
– Bla – felelte az asszony –, bla, bla. – Majd hozzátette: – Bla!

A férfi felkaptatott a padlásra vezető hideg grádicsokon, és közben reszketett.

Előfordult már, hogy téli éjjeleken úgy ébredt, mintha a csontjai porcelánná
dermedtek volna, fülében hűvös harangjáték csilingelt, idegszálait nyers fénnyel
járta át a jeges hideg, akárha fehér-fagyos tűzijáték robbanna szét és hullana alá
lángoló hópelyhek gyanánt tudatalattija mélyének néma tájain. Fázott, egyre
fázott, és tucatnyi végtelen nyár kellene ahhoz, a zöld fáklyákkal és a
bronzvörös nappal, hogy leolvassza róla a téltakarót. Hatalmas, íztelen, fagyos
jégdarab volt, hóember, akit minden este ágyba tettek, feje tele konfetti-
álmokkal, kavargó-hánykódó kristályokkal. És odakint a tél örökre
megtelepedett, roppant ólomnehéz borprésként nehezedett a világra színtelen
égboltozatával, s nyomott szét mindenkit, akár a szőlőszemeket, mindenkiből
kisajtolta a színeket és az értelmet és a létet, kivéve a gyerekeket, akik síléceken
és szánkókon menekültek le a tükörsima domboldalakon, melyek visszaverték a
mindent összezúzó vasburkot, ami minden nap és minden örökké tartó éjjel
elteltével egyre alacsonyabbra ereszkedett a város fölé.
Mr. Finch felnyomta a padlás csapóajtaját. De itt, idebent. A nyár pora
kavarodott fel körülötte. A padlás pora a más évszakokból megőrzött hőtől
izzott.
Csendesen leengedte a csapóajtó fedelét.
Elmosolyodott.

A padlás csendes volt, akár egy tornyosuló felleg vihar előtt. Cora Finch
időnként hallotta, hogy férje magában mormol, csak mormol odafent.
Délután ötkor a konyhaajtóban Mr. Finch az „Arany álmaim szigeté"-t
dúdolgatva meglebbentett egy ropogós új szalmakalapot. – Hu!
– Átaludtad az egész délutánt? – csattant fel a felesége. – Négyszer is felszóltam
neked, de egyszer sem válaszoltál.
– Aludtam? – A férfi eltűnődött ezen, és felnevetett, aztán gyorsan a szája elé
kapta a kezét. – Hát, azt hiszem, igen.
Az asszony ekkor nézett csak rá.
– Atyaég! – kiáltott fel. – Honnan szerezted azt a kabátot?
A férfi vastag, piros csíkos felöltőt, magas, fehér szorítógallért és halvány
vaníliaszínű pantallót viselt. A kalap illata, akár a levegőzni kiterített friss
szalmáé.
– Egy régi utazóládában találtam.
Az asszony szimatolni kezdett.
– Nem érzem rajta a molyirtó szagát. Vadonatújnak látszik.
– Jaj, dehogy az! – vágta rá a férfi. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát,
ahogy a felesége végigmérte a jelmezét.
– Nem szabadtéri színtársulat vagyunk – mondta a nő.
– Már szórakoznom sem szabad egy kicsit?
– Mást sem csinálsz, csak szórakozol – csapta be az asszony a sütő ajtaját. –
Amíg én itthon őriztem a házat és kötöttem, te, ki tudja, talán a boltban
fogdostad a hölgyek karját, hogy betessékeld vagy kivezesd őket.
A férfi nem hagyta zavartatni magát.
– Cora. – Tekintetét a ropogó szalmakalapba mélyesztette. – Nem lenne
kellemes, ha vasárnaponként megint eljárnánk sétálni, ahogy régen szoktunk,
hoznád a selyem napernyődet, a hosszú ruhád suhogna, ahogy lépkedsz,
kiülnénk azokra a sodronylábú székekre a fagylaltozónál, és újra magunkba
szívnánk a drogéria régi illatait? A drogériáknak miért nem olyan már az illata,
mint régen? És rendelnénk két pohár szasszaparillát, Cora, aztán kikocsikáznánk
az 1910-es Fordunkban a Hannahan-mólóra, hogy vacsorát vegyünk, és
hallgatnánk a rezesbandát. Mit szólnál hozzá?
– Kész a vacsora. Vesd már le azt a rettenetes uniformist!
– Ha lehetne egy kívánságod, és végighajthatnál azokon a régi, tölgyekkel
szegélyezett vidéki országutakon, amilyeneket még azelőtt használtak, hogy
mindenfelé robogó autókat lehetett látni rajtuk, megtennéd? – erősködött, és
közben figyelte őt.
– Azok a régi utak mind koszosak voltak. Mire hazaértünk, úgy néztünk ki, mint
az afrikaiak. Ha már itt tartunk – a kezébe vett egy cukortartó edényt, és
megrázta –, ma reggel még negyven dollár volt ebben. Mostanra eltűnt! Ugye,
nem azt akarod mondani, hogy egy jelmezkölcsönzőből rendelted meg azt a
hacukát? Vadonatúj minden darab, nem utazóládából előszedett, ócska holmik!
– Tudod...
Az asszony fél órán át tombolt, de a férfi nem tudta rászánni magát, hogy
megszólaljon. A novemberi szél rázta a házat, miközben az aszszony egyre csak
mondta a magáét, a hideg, acélszínű égből pedig megeredt a hó.
– Válaszolj nekem! – ordította a nő. – Megbolondultál, hogy ilyenekre vered el a
pénzünket, olyan ruhákra, amiket sohasem hordhatsz?
– A padlás... – kezdett bele a férfi.
Az asszony faképnél hagyta, és beült a nappaliba.
A hó immár sűrűn hullott, leszállt a hideg és sötét novemberi éj. Az asszony
hallotta, hogy a férfi felmegy, komótosan fellépdel a létrán a padlásra, a régmúlt
évek porlepte kamrájába, az idő díszleteinek és jelmezeinek sötét raktárába, az
alanti világtól különválasztott univerzumba.

Lecsukta a csapóajtó fedelét. A zseblámpa, amit addigra felkattintott, épp

elegendő társaság volt számára. Igen, az idő a maga teljességében belesűrűsödött
itt egyetlen origamivirágba. Az emlék egyetlen érintésére minden az elme
áttetsző vizébe olvad, lenyűgöző, csodás szirmokba bomlik szét a tavaszi
szélben. A komód minden fiókjában, amit kihúzott, nénikék és kuzinok és
nagymamák rejtőzhetnek a por hermelinpalástja alatt. Igen, az idő jelen volt itt.
Érezni lehetett, ahogy lélegzik, mechanikus helyett atmoszferikus óraként.
Az alanti ház most éppoly távolinak tűnt, akár bármely múltbéli nap. A férfi
félig lehunyta a szemét, és sorra végignézte a várakozó padlás minden szegletét.
Itt, a prizmás csillárban szivárványok és reggelek és delek játszadoztak éppoly
ragyogón, akár az időn át végtelenül visszaáramló folyók. A zseblámpa fénye
megcsillant rajtuk és életre keltette őket, a szivárványok előugrottak, hogy
színekkel kanyarítsák vissza az árnyakat, a szilva és az eper és az Othello szőlő
színeivel, a felvágott citrom színeivel, és az égboltéval, amikor vihar után
eloszlanak a felhők, és előbukkan a kékség. A padlás pora pedig parázsló
tömjénre emlékeztetett, mintha az idő teljessége izzott volna, az embernek pedig
csupán a lángokba kellett belenéznie. Valóban hatalmas időgép volt ez az egész
padlás, tudta, érezte, bizonyosra vette, és ha itt megérint egy prizmát, amott egy
ajtógombot, megránt egy rojtot, csilingelőn összekoccantja a kristályokat,
felkavarja a port, rácsap néhány bőröndcsatra és belefúj párszor az ódon
kandalló fújtatójába, hogy a vox humana regiszter az ezernyi rég kialudt tűz
hamuját köpje vissza a szemébe, ha ténylegesen játszik ezen a hangszeren, ezen
a barátságos, összerakós gépezeten, ha minden alkatrészét és darabját, minden
kallantyúját és kapcsolóját és dugattyúját megcirógatja, akkor, akkor, akkor!
Előrenyújtotta karját, hogy összhangba hozza a szólamokat, vezényeljen, széles
mozdulatokkal integessen. Zene töltötte meg a fejét, száját szorosan összezárta,
és megszólaltatta a roppant gépet, a némán dübörgő orgonát, a basszust, a tenort,
a szopránt, a mély és magas hangokat, és végül, végül egy akkordot, mely úgy
megrázta őt, hogy le kellett hunynia a szemét.
Este kilenc felé az asszony hallotta, hogy hívja őt: – Cora! – Odament a
padlásfeljáróhoz.
A férfi feje bámult le rá odafentről, és szélesen mosolygott. Meglengette a
kalapját.
– Agyő, Cora!
– Mit akarsz ezzel mondani? – kiáltotta az asszony.
– Három napig fontolgattam a dolgot, és most elbúcsúzom.
– Gyere le onnan, te bolond!
– Tegnap kivettem ötszáz dollárt a bankból. Régóta fontolgattam már. Aztán
amikor megtörtént, nos... Cora... – Buzgón lenyújtotta kezét. – Utoljára
kérdezem: hajlandó vagy velem jönni?
– A padlásra? Eressz le egy létrát, William Finch. Felmászom oda hozzád, és
lehajtalak arról a mocskos helyről!
– A Hannahan-mólóra indulok egy tányér kagylólevesre. És megkérem a
rezesbandát, hogy játsszák el nekem a „Holdfényöböl"-t. Jaj, ne kéresd már
magad, Cora, gyere... – Hívogatón intett a kezével.
Az asszony egyszerűen visszabámult a gyengéd, kérdő tekintetű arcra.
– Agyő!
A férfi finoman, roppant finoman búcsút intett. Aztán eltűnt az arc, a
szalmakalap is eltűnt.
– William! – ordította a nő. A padláson sötétség és csend honolt.
Az asszony sikoltozva elszaladt egy székért, azt használta, hogy nyögve
felhúzza magát a dohos feketeségbe. Összevissza keresett a zseblámpával.
– William! William!
A sötét zugok mind üresen tátongtak. Téli szél járta át a házat.
Aztán meglátta, hogy a nyugati padlásablak félig nyitva áll.
Odabotorkált. Tétovázott, visszafojtotta a lélegzetét. Aztán lassan kinyitotta az
ablakot. A létrát odakint találta, a tornác tetejére támasztva. Hátrébb húzódott az
ablaktól. A kitárt keret mögött az almafák üde zölden ragyogtak a júliusi
alkonyon. Alig kivehetően robbanások zaja ütötte meg a fülét, petárdák
ropogtak. Nevetést hallott és távoli hangokat. Rakéták robbantak szét a meleg
levegőben, vörösek, fehérek és kékek, hogy aztán lágyan aláhullva
elhalványuljanak.
Becsapta az ablakot, és megfordult vele a világ.
– William! – Mögötte, a padlás csapóajtaján télies novemberi fény világlott fel.
Mikor odahajolt, látta, ahogy a hó nekisusorog a hideg ablaktábláknak a lenti,
novemberi világban, ahol ő az elkövetkező harminc évet tölti majd.
Még egyszer nem ment az ablak közelébe. Magányosan ült a sötét padláson,
magába szívta az egyetlen szagot, amely mintha nem illant volna el. Elidőzött a
levegőben, akár egy elégedett sóhaj. Az asszony hosszú, mély lélegzetet vett.
Beszívta a drogériában árult szasszaparilla régi, ismerős, feledhetetlen illatát.

Galamb Zoltán fordítása

IKAROSZ MONTGOLFIER WRIGHT

Hanyatt feküdt, az ablakon besurranó szél a fülét, álmában nyitott száját

cirógatta. Ugyanaz a szél volt, ami Delphoi barlangüregeit vájta, hogy a
kérdések tegnapról, máról és holnapról elhangozhassanak. A távolból hang
hatolt el hozzá, egy, kettő, sok ember kiáltása, az emberi faj kiáltása egyetlen
szájból, s a szavak mindig ugyanazok a szavak:
– Nézzétek, nézzétek, megcsináltuk!
És egyszer csak elrugaszkodott, elrugaszkodtak álmukban, és már repültek is. A
levegő puha, meleg tengerként ölelte, és ő úszott, álmélkodva.
– Nézzétek! Nézzétek! Valóra vált!
De mit érdekelte, hogy figyeli-e a világ; a saját érzékeit rázta fel, hogy lásson,
érezzen, ízleljen, minden pórusát járja át a levegő, a szél és a felkelő hold.
Egyedül úszott az ég magasán, a súlyos föld tovatűnt.
De várjunk csak, gondolta hirtelen, várjunk!
Ma este... miféle este is ez a ma este?
Hát persze, a megelőző este. Az első űrrakéta Holdra szállása előtti este. Valahol
odakinn, alig százméternyire a forró sivatagi homokon a rakéta rám vár.
Vagyis... tényleg? Vajon létezik az a rakéta?
Várjunk csak, gondolta, s izzadva vergődött, lehunyt szemmel a fal felé fordult,
kicsavarta testét, fogai között a vad gondolat szikrázott. Biztosnak kell lennem,
biztosnak. Mert ki vagy te?
Én?, gondolta. Hogy is hívnak?
Jedediah Prentiss, születtem 1938-ban, főiskolai diplomát 1959-ben szereztem,
1965 óta hivatásos űrrepülő vagyok. Jedediah Prentiss... Jedediah Prentiss...
A szél már vitte is a nevét, hiába kapott utána kiáltva.
Aztán csak elcsendesült, és várta, hogy a szél visszahozza a nevet. Várt, hosszan
várt, de semmi, csak a csend. Majd ezer szívdobbanás után valami moccant.
Az ég, mint puha, kék virág, kinyílt. Az Égei-tenger távoli, borvörös hullámain
puha fehér tajték kavargott. A parton megtörő hullámok morajában hallotta
viszont a nevét.
Ikarosz.
És megint, leheletnyi suttogásban.
Ikarosz.
Valaki megrázta a karját. Az apja volt az, nevén szólította, lerázta róla az
éjszakát. Aprón feküdt, félig az ablak felé fordulva, alant a mély ég, a pirkadati
szellő beleborzolt a borostyánviaszba ágyazott aranytollakba az ágya mellett.
Apja karjaiban aranyszárnyak rebbentek, összerezzent a fény, ahogy a válla
felett lenézett saját hátára, a szárnyakra, s azokon is túl a sziklafalra.
– Milyen a szél, apám?
– Nekem elég, ám neked nem lesz az...
– Ne aggódj, apám. Most még nehézkesnek tetszenek a szárnyaink, de a tollak
alatt a csontjaim, a viaszban áramló vérem hamarosan életre kelti őket.
– Ahogy az én vérem s az én csontjaim is; ne feledd, az ember a fiába
származtatja teste húsát, s csak annyit kér cserébe, hogy az viselje gondját. Ígérd
meg, Ikarosz, hogy nem merészkedsz túl magasra. Vagy a fiam, vagy a nap,
lázas vérével az egyik, lobogó hőségével a másik még szétolvasztja a
szárnyakat. Légy óvatos!
És a gyönyörűséges aranyszárnyakat kicipelték a reggelbe, hallgatták, ahogy
lágyan suttognak karjaikban, az ő nevét vagy valaki másét, amit felkap a szél,
egyre csak duzzad, majd tollpiheként rebben tova a puha légben.
Montgolfier.
Keze izzó kötelet érintett, nyárban hevült finom, szövött vásznat. Keze fával és
szalmával táplálta a lihegő lángot.
Montgolfier.
Szeme pedig felsiklott a duzzadt, dagadt, óceán tépte-szaggatta, óriásra érett
ezüstkörtén, amit egyre csak hízlalt a tűzben felforrósult dagály lélegzete. Isteni
némaságban hevert oldalán a francia vidéken ez a finom vászonhuzat, ez az izzó
levegőt raktározó zsák, ami hamarosan letépi köteleit, és elszabadul. Fel és
egyre feljebb törekszik a néma kékségbe, magával ragadja a lelkét és bátyja
lelkét, és ünnepélyes csendben hajóznak el felleg-szigetek között, zabolátlan
villámok nyughelye mellett. Felrohan a léggömb, ismeretlen öblök és
szakadékok láncán, ahol se madárdal, se emberi kiáltás nem jut már nyomukba.
És ő, Montgolfier minden ember szemével láthatja az örökkévalóság
fonadékából épült hatalmas katedrálist, fülükkel hallhatja Isten szabálytalan
lélegzetét.
– Ó... – indult, s a tömeg is megindult a meleg léggömb árnyékából.
– Készen állunk... Minden készen áll...
Rendben. Ajka összerándult álmában. Rendben. Sziszegés, suttogás, rebbenés,
rohanás.
Rendben.
Egy játékszer pattant fel a mennyezet alá apja kezéből, megpördült önmaga
körül, majd ott marad, sípolva, zizegve, villogva kattogta a nevüket, az ő és az
öccse nevét, amint megbabonázva szegték fel fejüket a mennyezet irányába.
Wright.
Sugdosta: szél, ég, felhő, űr, szárny, repülés...
– Wilbur, Orville? Nézzétek, hogy tetszik?
Álmában szájából sóhaj szökött. Ó.
A játék helikopter zümmögött, beleütközött a plafonba, s azt suttogta, sas, holló,
fecske, vörösbegy, héja; csak suttogta, sas, holló, fecske, vörösbegy, héja. Súgta:
sas, súgta: holló, míg végül ereje múltán, eljövendő nyarak könnyű szellőjét
kavarva arcukba, kezükbe ereszkedett egy utolsó suttogással: héja. Álmában
mosolygott.
Látta az Égei-tenger felett rohanó fellegeket.
Érezte, ahogy a léggömb részegen megvonaglik, hatalmas teste csak a rohanó,
szabad szélre vár.
És érezte az óceán partján felkavarodó homokot, a puha dűnéket, melyek tán
majd megmentik életét, lágyan felfogják szárnyatlan madártestét, ha zuhan. A
szerkezet váza dalolt és zümmögött, akár egy hárfa, őt pedig magával ragadta a
zene.
A szoba falain túl érezte a sivatagi homokon megcsillanó rakétatestet, behúzott
tűz-szárnyait, visszatartott izzó leheletét, ami alig várja már, hogy hárommilliárd
ember nevében szólhasson. Egy pillanat csupán, és felébred, s akkor kiballag
ahhoz a rakétához.
És ott áll majd a szikla peremén.
Az áttüzesült léggömb árnyékában megveti lábát.
A Kitty Hawk oldalán lepergő tengeri homok záporában megáll. Betakargatja
fiúnyi csuklóját, kezét, karját az aranyviaszba ágyazott aranyszárnyakkal.
És még egyszer utoljára megérinti az ember foglyul ejtett lélegzetét, a csodálat
és ámulat meleg leheletét, melyet lágy fátyollá szőtt, hogy szárnyukon magasba
emelhesse álmait.
És a szikra életre kelti a dízelmotort.
Megszorítja apja kezét, hogy maga is járjon szerencsével a szárnyakon, mielőtt
még ellökné magát a meredély széléről.
Aztán már a szél kavarog a lába alatt, és leveti magát.
Aztán elvágja a köteleket, melyek az óriási léggömböt még a földhöz rögzítik.
Aztán felpörög a motor, és a gép a levegőbe kap.
Koppan a kapcsoló, és a rakéta hajtóműve felhördül.
És mind egyszerre, ugyanazzal az ugrással, lendülettel vitorláznak és robbannak
bele a légbe, fel a nap irányába, fel a Holdhoz és a csillagokhoz, az óceán és a
tengerek fölé; búzaföldek, erdőségek, városok, házak fölé; susogó tollak,
tűzszagú csend, recsegő-ropogó szerkezet, vulkánkitörésnyi, mindent elárasztó
robajában; először csak óvatosan, majd eltökélten emelkedve felfelé,
csodálatosan és mámorosan, kacagva, saját nevüket kiáltva bele a hatalmas
semmibe. Esetleg mások, még meg nem születettek, vagy rég eltemetettek nevét
harsogva bele a borízű szélbe vagy a sós szélbe vagy a léggömb áramlásának
néma susogásába vagy a vegyi tűz forróságába. Mind egyszerre érzik, ahogy
vállukba vájnak a fénylő szárnyak, mozdulnak, hogy kiszakadnának. Mind
maguk mögött hagyják röptük visszhangját, amely kereng egyre csak, vissza a
földre, beleolvad a szélbe, hogy évek múltán is ott keringjen fiaik fiainak fiai
álmában, mint a nyugtalan éjféli égbolt.
Fel, fel, még magasabbra! Tavaszi dagályon, nyári áradáson, szárnyak végtelen
folyamának sodrán.
Csörgés, halkan.
Ne, suttogta, még egy percet csak, és felébredek. Még egy pillanat...
Az Égei-tenger a messzeségbe tűnt ablaka alatt; az óceánparti dűnék is mind
szertefoszlottak, a francia vidék észrevétlenül Új-Mexikó sivatagába fordult.
Szobájában, ágya mellett már nem susogtak aranyviaszba ültetett tollak.
Odakinn már nem várta szél duzzasztotta vászonkörte, se duplafedeles masina.
Ott kinn már csak egy rakéta állt, lobbanékony álom, mely az ő keze egyetlen,
könnyű mozdulatára várt, hogy szárnyra kapjon. Álma utolsó pillanatában valaki
még megkérdezte a nevét. És ő halkan meg is felelt a kérdésre, ahogy az éjfél
utáni álomban tanulta:
– Ikarosz Montgolfier Wright.
Majd lassan, érthetően megismételte, hogy a kérdező majd emlékezzék a pontos
sorrendre és minden egyes lehetetlen betűre:
– Ikarosz Montgolfier Wright. Születtem Krisztus előtt kilencszáz évvel,
iskoláimat Párizsban, 1783-ban, főiskolámat 1903-ban végeztem, neve Kitty
Hawk. Földről Holdra fokozás: e napon, Isten akaratával, 1970. augusztus 1-jén.
Meghaltam, és porhüvelyem örök nyugalomra talált 1999 nyarán, a mi Urunk
akaratával és némi szerencsével, a Marson.
És elragadta az ébredés.

Pillanatokkal később, ahogy keresztülvágott a kihalt betonsávon, egy hangot

hallott maga mögül, valaki kiáltott újra meg újra és újra.
Nem tudta volna megmondani, hogy valóban van-e a háta mögött valaki. Vagy
hogy egyetlen hangot hallott-e, vagy több különbözőt, fiatalt és öreget, közelről
vagy a messzeségből, erősödőt és elhalót, suttogót vagy harsányat, amint az ő
három vadonatúj nevét kiáltják, ezt se tudta volna megmondani. Nem fordult
meg, hogy megbizonyosodjék. Mert a szél lassan felkerekedett, és a szárnyaira
bízta testét, hogy vigye a sivatag felett a rá váró rakétához.

Török Krisztina fordítása

A PARÓKA

A csomag a késő délutáni postával érkezett. Miután megrázta, Andrew Lemon

azonnal tudta, mi van benne. Úgy suttogott odabent, mint egy nagy szőrös
tarantula.
Némi időbe telt, mire összeszedte a bátorságát, és remegő kézzel feltépte a
csomagolást, majd leemelte a fehér kartondoboz tetejét.
A szőrös dolog éppoly személytelenül hevert a hófehér selyempapírágyon, mint
régi szófában a fekete lószőrtömés. Andrew Lemon felkuncogott.
– Az indiánok jöttek-mentek, de hátrahagyták a mészárlás ezen darabját, mint
egy jelet, egy figyelmeztetést. Nos. Íme!
És kopasz fejbőrére helyezte az új, fényes, lakkfekete topét. Kicsit megrántotta,
mint ahogy valaki a sapkájához nyúl, ha járókelőket akar üdvözölni.
A póthaj tökéletesen illeszkedett, lefedte az érmenagyságú, szabályos-kerek
lyukat, amely a homloka tetejébe maródott. Andrew Lemon a furcsa emberre
meredt a tükörben, és boldogan kiáltott oda neki:
– Helló, hát te ki vagy? Ismerős arc, de istenemre mondom, most már elmennék
melletted az utcán anélkül, hogy visszanéznék. Miért? Mert eltűnt! Az átkozott
lyuk le van takarva, senki nem jönne rá, hogy valaha is ott volt. Boldog újévet,
ember, bizony, boldog újévet!
Újra és újra körbesétált kis lakásában, mosolygott, valamit tennie kellett, de még
nem állt készen arra, hogy kinyissa az ajtót és meglepje a világot. Elsétált a
tükör előtt, oldalt sandított az ott elhaladó valakire, és minden alkalommal
nevetve csóválta a fejét. Majd leült a hintaszékbe, és fülig érő szájjal hintázni
kezdett, miközben megpróbálta átfutni a Wild West Weekly és a Thrilling Movie
Magazine pár számát. De a jobb kezét sehogy sem tudta megakadályozni abban,
hogy időről időre fel ne kússzon remegve az arcához, és megtapogassa a
ropogós új fészket a fülei fölött.
– Hadd hívj alak meg egy italra, fiatal barátom!
Kinyitotta a légyfoltos gyógyszeres szekrényt, és hármat kortyolt egy üvegből.
Könnybe lábadt szemmel éppen vágott volna magának egy kis dohányt, amikor
megtorpant, hallgatózott.
Odakint a sötét folyosón mintha mezei egér neszezett volna halkan, kecsesen
mozogva a kopottas szőnyegen.
– Miss Fremwell! – mondta a tükörnek.
A paróka hirtelen lekerült a fejéről, be a dobozba, mintha az ijedtében maga
menekült volna oda vissza. Rátette a fedelet; hideg izzadság öntötte el, mintha
még a nyári szellőként mozgó nő neszétől is megijedt volna.
Lábujjhegyen odaosont ahhoz az ajtóhoz, amelyet beszögeztek, és csupasz, most
hevesen vöröslő fejét lehajtotta. Hallotta, ahogy Miss Fremwell kinyitja, majd
becsukja az ajtaját, és finoman mozog a szobájában halk porcelán- és
evőeszköz-csörrenések közepette, ahogy körhintaként forogva készíti vacsoráját.
Elhátrált a megvasalt, kulcsra zárt, elreteszelt, tíz centi hosszú keményacél
szögekkel kivert ajtótól. Azokra az éjszakákra gondolt, amikor összerándult az
ágyban, mert úgy hitte, hallja, ahogy a lány halkan egyre csak húzkodja ki a
szögeket, megérinti a vasalást, és elcsúsztatja a reteszt... És arra, hogy mindig
egy órába telt ezután, hogy ismét vissza tudjon aludni.
Miss Fremwell most úgy egy óráig tesz-vesz majd a szobájában. Besötétedik.
Amikor a csillagok előbukkannak és ragyognak, akkor kopog be majd az ajtaján,
hogy megkérdezze, kiülne-e vele a verandára, vagy sétálna-e vele egyet a
parkban. Mert a lány akkor csak úgy találna rá a harmadik, vak és meredten
bámuló szemére a fején, ha a kezét a hajába túrná, mintha Braille-t olvasna. De
az apró fehér ujjak sosem mozdultak annak a sebhelynek az ezermérföldes
közelébe, amely a lány számára, nos, semmi több nem volt, mint a ma esti
teliholdon látszó himlőhelyek. A lábujja hozzáért a Wonder Science Tales egy
példányához. Felhorkant. Talán ha egyáltalán gondolt is Miss Fremwell az ő
sérült fejére – mert néha ugye dalokat és verseket ír? –, már bizonyára arra
jutott, hogy egy meteor ütötte őt meg régen, és tűnt el itt fent, ahol nincsenek
bokrok és fák, ahol csak fehérlik a szeme felett. Ismét felhorkant, és megrázta a
fejét. Talán, talán. De akármire is gondolt a kisasszony, ő csak akkor találkozik
vele, amikor a nap már lenyugodott.
Várt egy újabb órát, közben időről időre kiköpött az ablakon a meleg nyári
estébe.
– Fél kilenc. Na, gyerünk.
Kinyitotta az ajtót, de egy pillanatra megállt ott, visszanézett a dobozba rejtett
szép új parókára. Nem, még mindig nem tudta rávenni magát, hogy viselje.
Odalépett a folyosón Miss Naomi Fremwell ajtajához, amely olyan vékony volt,
hogy a mögötte repeső kis szív minden dobbanása megremegtette.
– Miss Fremwell – suttogta.
Tenyere öblébe szerette volna fogni, mint egy pici fehér madarat, lágyan
beszélni csendes lényéhez. Ám ekkor, letörölve a homlokán hirtelen kiütő
izzadságot, ismét megtalálta a fején a vermet, és csak az utolsó gyors pillanat
mentette meg attól, hogy beleessen, sikoltva lezuhanjon! Miután egy hosszú
pillanatig a lyukhoz szorította a kezét, már félt elhúzni azt. Megváltozott.
Ahelyett, hogy attól félt volna, hogy beleesik, most amiatt rettegett, hogy valami
szörnyű, valami titkos, valami rejtett árad ki belőle, és belefullad.
A szabad kezét a lány ajtajának simította, épp csak a port háborgatta meg rajta.
– Miss Fremwell?
Lenézett, hogy lássa, a küszöb alól nem világít-e túl sok lámpa, amelyekből a
fény esetleg kicsap rá, amikor a kisasszony szélesre tárja az ajtót. A lámpafény
előrenyomulása önmagában eltaszíthatja a kezét, és felfedheti a megsüllyedt
sebet. És akkor talán a lány átkukucskálhat azon a hiányon, akár egy
kulcslyukon, bele az életébe?
Ökölbe szorította kezét, és finoman odaérintette, háromszor Miss Fremwell
ajtajához.
Az ajtó kinyílt és lassan kitárult.
Később a verandán, ahogy idegesen erre igazgatta, arra igazgatta érzéketlen
lábait, izzadva próbálta kitalálni, miként kérhetné feleségül. Amikor a Hold
magasra hágott, a homlokán a lyuk úgy nézett ki, mint egy odahullott levél
árnyéka. Ha az arca egyik felét fordította felé, a kráter nem látszott, elrejtette
világának másik fele. De úgy tűnt, amikor ezt tette, csak feleannyi szava akadt,
és csak feleannyira érezte magát férfinak.
– Miss Fremwell – ennyit sikerült mondania végül.
– Igen? – A lány úgy nézett rá, mintha nem teljesen látná.
– Naomi kisasszony, nem hiszem, hogy mostanában igazán észrevett volna.
Miss Fremwell kivárt. Mr. Lemon folytatta.
– Én észrevettem magát. Igazság szerint akár ki is mondhatom, és túl lehetek
rajta. Jó pár hónapja üldögélünk itt a verandán. Úgy értem, régóta ismerjük
egymást. Persze, vagy tizenöt évvel fiatalabb nálam, de nem lenne semmi rossz
abban, ha eljegyeznénk egymást, nem gondolja?
– Nagyon köszönöm, Mr. Lemon – felelte gyorsan a kisasszony. Nagyon
udvarias volt. – De én...
– Ó, tudom – mondta, előrearaszolva a szavakkal. – Tudom! A fejem az, mindig
ez az átok dolog itt fenn a fejemen!
Miss Fremwell az elfordított arcfelére nézett a bizonytalan fényben.
– Nos, nem, Mr. Lemon, nem mondanám. Egyáltalán nem erről van szó.
Valóban tűnődtem rajta egy kicsit, de nem gondolnám, hogy ez bármi módon
akadályt jelentene. Egy barátnőm, egy nagyon kedves barátnőm hozzáment egy
emberhez, akinek, úgy emlékszem, falába volt. Azt mondta, egy idő után fel sem
tűnt neki.
– Mindig ez az átkozott lyuk – fakadt ki Mr. Lemon keserűen. Elővette a
dohánytömbjét, ránézett, mintha bele akarna harapni, majd úgy döntött,
mégsem, és eltette. Ökölbe szorította kezeit, és olyan barátságtalanul nézte őket,
mintha óriás sziklák lettek volna. – Nos, mesélek róla magának, kisasszony.
Elmondom, hogy történt.
– Nem szükséges, ha nem akarja.
– Egyszer nős voltam, Miss Naomi. Igen, az voltam, a fenébe is. És egy nap a
feleségem megragadott egy kalapácsot, és fejbe vágott vele!
Miss Fremwell levegőért kapkodott. Mintha őt magát vágták volna fejbe.
Mr. Lemon egyik összeszorított öklével a levegőbe csapott.
– Igen, hölgyem, egyenesen fejbe vágott azzal a kalapáccsal, ezt tette. Én
mondom magának, az egész világ felrobbant számomra. Minden rám zuhant.
Mintha az egész ház szakadt volna rám. Az az egy kis kalapács eltemetett,
eltemetett. A fájdalom? Elmondhatatlan volt!
Miss Fremwell magába fordult. Becsukta a szemét, és elgondolkodva beharapta
ajkát. Majd megszólalt: – Ó, szegény Mr. Lemon.
– Olyan nyugodtan csinálta – tűnődött értetlenül Mr. Lemon. – Csak állt ott
fölöttem, én a kanapén hevertem, kedd délután volt, úgy kettő körül, állt
fölöttem, és azt mondta: „Kelj fel, Andrew!" Én kinyitottam a szemem,
ránéztem, és akkor lesújtott rám azzal a kalapáccsal. Ó, istenem.
– De miért? – kérdezte Miss Fremwell.
– Semmi oka nem volt, a világon semmi. Ó, micsoda komisz nő.
– De miért tesz valaki ilyesmit? – kérdezte Miss Fremwell.
– Már mondtam: ok nélkül.
– Őrült volt?
– Bizonyára. Ó, igen, bizonyára az volt.
– Feljelentette ?
– Nos, nem, nem jelentettem fel. Hiszen nem tudta, mit csinál.
– Elvesztette az eszméletét?
Mr. Lemon elhallgatott, majd ismét ott volt a fejében, olyan tisztán, olyan
szálegyenesen az a régi gondolat. Ahogy ott látta, úgy fogalmazta meg:
– Nem, mert emlékszem, hogy felálltam. Felálltam, és azt mondtam neki: „Mit
tettél?", és felé botladoztam. Láttam a lyukat a fejemben, mély volt, és folyt a
vér belőle. Indiánná változtatott. Ő csak ott állt, a feleségem csak állt ott. És
végül iszonyatosan felsikoltott, leejtette a kalapácsot a padlóra, és kirohant az
ajtón.
– Akkor elájult?
– Nem. Nem ájultam el. Valahogy kijutottam az utcára, és azt motyogtam
valakinek, hogy orvosra van szükségem. Felszálltam egy buszra, érti, egy
buszra! És kifizettem a viteldíjat! És azt mondtam, hogy tegyenek ki valami
doktornál a belvárosban. Mindenki sikoltozott, mondhatom. Akkor
elgyengültem, és a következő, amire emlékszem, hogy egy orvos dolgozik a
fejemen, kitisztította, mint egy gyűszűt, vagy mint egy hordónyílást egy
hordón...
Felnyúlt, és megérintette azt a helyet, ujjai körbetapogatták, ahogy egy nyelv
tapogatja végig gyengéden az üres ínyt, ahol valaha egy remek fog nőtt.
– Csinos munka. Az orvos is csak meredt rám, mintha azt várta volna, hogy
bármelyik pillanatban holtan esek össze.
– Mennyi ideig maradt a kórházban?
– Két napig. Aztán felkeltem és járkáltam, nem éreztem magam se jobban, se
rosszabbul. Addigra a feleségem összecsomagolt és lelépett.
– Ó, istenem, istenem – mondta Miss Fremwell, visszanyerve lélegzetét. – A
szívem úgy ver, hogy majd' kiugrik a helyéről. Hallom, látom és átélem mindezt,
Mr. Lemon. Miért, miért, ó, vajon miért tette ezt?
– Már mondtam, nem volt semmi oka, amiről tudnék. Valami megszállta,
gondolom.
– De bizonyára összevitatkoztak valamin.
Vér dobolt Mr. Lemon arcában. Úgy érezte, hogy az a hely ott fent a fején izzik,
mint egy tüzes kráter.
– Nem volt vita. Csak ültem, olyan békésen, ahogy csak lehet. Szeretek
üldögélni, levetett cipővel, kigombolt ingben délutánonként.
– Volt... volt viszonya másik nővel?
– Nem, soha!
– Nem... ivott?
– Csak egy-két kortyot időnként, tudja, hogy van az.
– Szerencsejáték?
– Nem, nem, nem!
– De hogy egy lyukat üssenek így a fejébe, Mr. Lemon, te jó ég, te jó ég! A
semmi miatt?
– Maguk nők mind egyformák. Látnak valamit, és azonnal a legrosszabbra
gondolnak. Mondom, hogy nem volt semmi oka. Csak szerette a kalapácsokat.
– Mit mondott, mielőtt megütötte magát?
– Csak azt, hogy „Kelj fel, Andrew".
– Nem, azelőtt.
– Semmit. Legalábbis fél óráig vagy egy óráig biztosan nem. Ó, valamit említett,
hogy vásárolni akar menni, vagy ilyesmi, de azt mondtam, hogy túl meleg van.
Le akartam feküdni, nem éreztem jól magam. Nem érdekelte, hogy érzem
magam. Bizonyára mérges lett, és egy órán át fortyogott benne a harag, végül
megragadta azt a kalapácsot, bejött és odavágott. Azt hiszem, az időjárás is
megviselte.
Miss Fremwell elgondolkodva hátradőlt a rácsos árnyékba, a szemöldöke lassan
felhúzódott, majd lassan visszaereszkedett.
– Mennyi ideig voltak házasok?
– Egy évig. Emlékszem, júliusban házasodtunk össze, mert júliusban lettem
beteg.
– Beteg?
– Nem voltam egészséges ember, egy autószerelő műhelyben dolgoztam. Aztán
hátfájásom lett, így nem tudtam dolgozni, és le kellett feküdnöm délutánonként.
Ellie az Első Nemzeti Bankban dolgozott.
– Értem – mondta Miss Fremwell.
– Mit?
– Semmit – felelte az.
– Velem könnyen ki lehet jönni. Nem beszélek túl sokat. Alkalmazkodó vagyok
és nyugodt. Nem pazarlom a pénzt. Beosztom. Még Ellie is kénytelen volt
elismerni ezt. Nem vitatkozom. Ellie is csak szidott engem, csak szidott, mintha
egy labdát vagdosott volna keményen a házfalhoz, de én nem vágtam vissza.
Csak ültem. Lazán vettem. Mi értelme állandóan nyüzsögni és beszélni, nemde?
Miss Fremwell odanézett Mr. Lemon homlokára a holdfényben. Az ajka
mozgott, de a férfi nem hallotta, mit mond.
Hirtelen a kisasszony felegyenesedett, mély lélegzetet vett, és meglepetten
pislogott körbe, ahogy meglátta a világot a veranda rácsán túl. A forgalom zaja
most behallatszott a verandára, mintha felhangosították volna. Miss Fremwell
nagy lélegzetet vett, majd kifújta.
– Ahogy maga is mondta, Mr. Lemon, vitával semmire se megy az ember.
– Így van! – mondta. – Velem könnyű kijönni, mondhatom magának...
Miss Fremwell szeme azonban már lecsukódott, és az ajka furcsa volt. A férfi
észrevette ezt, és elhallgatott.
Az éjszakai szél felborzolta könnyű nyári ruháját és a férfi ingujját.
– Későre jár – jegyezte meg Miss Fremwell.
– Még csak kilenc óra van!
– Korán kell felkelnem holnap.
– De még nem válaszolta meg a kérdésemet, Miss Fremwell.
– Kérdését? – pislogott. – Ó, a kérdését. Igen. – Felállt a fonott székből.
Megkereste a sötétben a szúnyogháló fogantyúját. – Nos, Mr. Lemon, hadd
gondoljam át.
– Rendben van – mondta. – Nincs értelme a vitának, nem igaz?
A szúnyoghálós ajtó bezárult. Hallotta, ahogy a lány végigmegy a sötét, meleg
folyosón. Lassan lélegzett, kitapintotta harmadik szemét a fejénn, a szemet,
amely semmit nem látott.
Úgy érezte, valamiféle boldogtalanság bujkál a mellkasában, mintha a túl sok
beszéd megbetegítette volna. És akkor eszébe jutott a friss fehér ajándékdoboz,
ami rá vár a szobájában. Felélénkült. Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, végigsétált
a néma folyosón, és bement a szobájába. Odabent megcsúszott és majdnem
elesett a True Romance Tales egy példányán. Felkapcsolta a villanyt, izgatottan
kinyitotta a dobozt, és kiemelte a parókát a selyempapírágyból. A fényes tükör
elé állt, és követte az instrukciókat a masztixszal és a szalagokkal, betűrte itt,
elhajtotta ott, és felemelte megint, majd csinosan megfésülte. Végül kinyitotta az
ajtót, és átsétált a folyosón, hogy bekopogjon Miss Fremwellhez.
– Naomi kisasszony? – szólította mosolyogva.
Hangjára a fény kialudt az ajtó alatt.
Hitetlenkedve a sötét kulcslyukra meredt.
– Ó, Naomi kisasszony – mondta ismét gyorsan.
Semmi nem történt a szobában. Sötét volt. Egy pillanat múlva elfordította a
kilincsgombot. Megzörrent. Hallotta, hogy Miss Fremwell felsóhajt. Hallotta,
hogy mond valamit.
A szavak ismét elvesztek. Apró lábai az ajtóhoz topogtak. A villany felgyulladt.
– Igen? – mondta az ajtó mögül.
– Nézze, Naomi kisasszony – kérlelte. – Nyissa ki az ajtót. Nézze meg.
A retesz hátracsattant. A kisasszony pár centire kinyitotta az ajtót. Csak az egyik
szeme meredt rá élesen.
– Nézze – jelentette ki büszkén, úgy igazgatva a tupét, hogy teljesen eltakarja a
horpadt krátert. Elképzelte magát a fésülködő asztalkája tükrében, és elégedett
volt. – Nézze csak, Miss Fremwell!
Ő kissé szélesebbre nyitotta az ajtót, és megnézte. Majd bevágta az ajtót, és
bezárta. A vékony lap mögül hangja színtelenül szólt:
– Még mindig látom a lyukat, Mr. Lemon

H. Kovács Mária fordítása

BŐRÜK BARNA, SZEMÜK ARANY

A rakéta fémborítását könnyű szellő hűtötte. A teteje szisszenve pattant fel,

gömbölyű belsejéből kimászott egy férfi, egy nő és három gyerek. A többi utas
már szétszéledt a marsbéli mezőn, izgatott suttogással hagyták magára a férfit a
családjával.
A férfi haja borzolódott, és a teste szövetei megfeszültek, mintha vákuumba
lépett volna. A feleségét szinte füstté kavarta a szél. A gyerekek apró
magvakként bármelyik pillanatban megtermékenyíthették a marsi talajt.
Most felnéztek rá, úgy, ahogy a napba néz az ember, hogy lássa, élete mely'
szakába is lép. A férfi hidegen nézett vissza.
– Mi a baj? – kérdezte a felesége.
– Szálljunk vissza a rakétába.
– És menjünk vissza a Földre?
– Igen! Hallgasd!
A szél úgy fújt, mintha szétpergetné lényüket, lemorzsolná egyéniségüket. A
marsi levegő bármelyik pillanatban kiszippanthatta a férfiból a lelket, ahogyan a
velőt szippantjuk ki a fehérre főtt csontból. Úgy érezte, vegyi fürdőbe merül,
amely lassanként leoldja szellemét, kimarja belőle a múlt emlékeit.
Körbepásztázták a marsi dombokat, melyeket évek nehéz köveivel őrölt meg az
idő. Látták az ősi városokat: a kavargó fűtengerben széthagyott, finom
gyerekcsontokként hevertek erre-arra.
– Fel a fejjel, Harry – mondta a felesége –, visszafordulni késő már.
Hatvanmillió mérföldnyire vagyunk.
A szőke gyerekek vadul üvöltöttek bele a laposan föléjük feszülő marsi
égboltba. Csak a dermedt fűben fütyülő szél felelt rá.
A férfi jeges kezeibe kapta a bőröndöket.
– Akkor hát indulás – mondta, ahogyan a szirt peremén álló veti magát a
hullámok közé, hogy soha többé fel ne bukkanjon már. Begyalogoltak a városba.
Ők voltak a Bittering család: Harry és a felesége, Cora, meg a gyerekek, Dan,
Laura és David. Csinos, fehér házikót építettek maguknak, és mindig rendesen
bereggeliztek, de a rettegés csak nem múlt. Befeküdt este Mr. és Mrs. Bittering
közé az ágyba, velük ébredt minden hajnalon.
– Úgy érzem magam, mint hegyi patakba hullott sókristály, amit lassan elmos a
víz – mondta a férfi. – Mi nem ide tartozunk – folytatta. – A mi hazánk a Föld.
Ez itt a Mars. Ide a marslakók tartoznak. Az ég szerelmére, Cora, vegyük meg a
jegyet haza!
– Egy napon az atombomba elintézi majd a Földet – ingatta a fejét Cora. –
Akkor majd meglátod, hogy jobb nekünk itt.
– Jobb és őrjítőbb.
Tiktak, hét az óra, énekelte az ébresztőóra, keljetek fel virradóra! És felkeltek.
Valami arra kényszerítette, hogy minden reggel gondosan leellenőrizzen
mindent – a meleg tűzhelyt, a tarka muskátlikat –, mintha hiányozhatna bármi is.
A hajnali hatos földrakétával friss-ropogós reggeli újság érkezett az asztalukra.
Széthajtogatta, és igyekezett kedélyesen olvasgatni, ahogy az reggelinél dukál.
– Vége a gyarmati időknek – jelentette be. – Figyeljétek meg, tíz év se kell, és
milliónyi földlakó költözik ide a Marsra. Lesznek nagyvárosok is, majd
meglátjátok. Az okosok azt jósolták, hogy majd minden kudarcba fúl, mert a
marslakók nem fognak örülni. De hát hol vannak a marslakók? Sehol egy lélek!
Persze, az elhagyott városaik megvannak, abban hiba nincs, de ott ugyan nincs
senki. Igazam van?
Szélroham borította be a házat. Amint az eresztékek kirecsegték-ropogták
magukat, Mr. Bittering nagyot nyelt, és gyerekeire nézett.
– Nem is tudom – vonta meg a vállát David. – Meglehet, hogy itt vannak, csak
nem látjuk őket. Van, hogy éjjel mintha hallanék valamit a szélben. Homok
pereg az ablakomon. Ijesztő. És azok a városok a dombokon fenn, ahol réges-
rég a marslakók éltek. Szerintem mozog valami ott, a házak között, papa. És
nem tudom, nem zavarja-e őket, hogy idejöttünk. Nem tudom, nem tesznek-e
majd valamit ellenünk.
– Bolond beszéd! – nézett ki az ablakon Mr. Bittering. – Tiszta, rendes emberek
vagyunk – mondta, majd visszafordult a gyerekekhez. – A halott városoknak
megvannak a maguk szellemei. Mármint emlékei – bámult ki a dombokra. – Az
ember lát egy lépcsőt, és rögtön azon morfondírozik, milyen is lehetett a
marslakó, aki azon közlekedett. Vagy látsz egy festményt, egy ittenit, és egyből
arra gondolsz: vajon a marslakó, aki festette, az is olyan festő volt, mint a földi
festők? Az ember maga teremti meg a szellemeket az emlékezéssel. És ez így
van rendjén. Ez a képzelőerő. – Ám hirtelen torkán akadt a szó. – Ugye, nem
csavarogtatok el odáig, a romokhoz?
– Dehogy, papa – szegte le a fejét David.
– Tartsátok onnan távol magatokat. Kérem a lekvárt.
– Akkor is. Mibe, hogy történni fog valami – mondta a kis David.

És délután történt is valami.

Laura zokogva botladozott keresztül a telepen. Könnyes szemmel, vakon
kapaszkodott fel a verandára.
– Anya! Apa! A háború... a Földön – hüppögte. – Jött a hír a rádión. New Yorkot
atomtámadás érte. Az összes űrrakéta felrobbant, több nem is jön soha a Marsra!
– Istenem, Harry – bújt a férjéhez a lányát ölelve az asszony.
– Biztosan jól hallottad, Laura? – kérdezte az apa higgadtan.
– A Marson rekedtünk, örökre! – zokogott tovább a kislány.
Hosszú ideig csak a késő délutáni szél motozását lehetett hallani.
Magunkra maradtunk, gondolta Bittering. Pár ezren csupán. Nincs visszaút.
Nincs. Izzadság gyöngyözött a homlokán, a tenyere, a háta, egész teste izzadt, a
rettegés forrósága bugyogott fel a pórusain. Legszívesebben ellökte volna
magától a lányt, és az arcába üvöltötte volna, hogy hazudik. Az nem lehet,
képtelenség, a rakéták megint jönni fognak. Ehelyett azonban csak
megsimogatta Laura fejét.
– Majd valahogy csak átjutnak egyszer azok a rakéták, ne félj.
– Mi lesz, most, papa? Mit csinálunk?
– Végezzük a dolgunk, természetesen. Neveljük a gabonát és a gyerekeket.
Várunk. Tesszük a dolgunk, amíg véget nem ér a háború, és újra meg nem
érkeznek a rakéták.
Ekkor kilépett a verandára a két fiú.
– Valamit mondanom kell, gyerekek – meredt a távolba a férfi.
– Tudjuk – bólogattak.

Az elkövetkező napokban Bittering gyakran sétált ki a kertbe, hogy magára

maradjon a félelmével. Amíg a rakéták ezüsthálót szőttek fölé az égboltra, képes
volt megbékélni a Marssal. Mert mondhatta magának: Ha akarom, holnap
veszek jegyet a következőre, és hazatérek a Földre.
De most a háló oda, a rakéták olvadt fém alaktalan halmait rakják odalenn. A
földlakók itt ragadtak, kiszolgáltatva ennek a különös és idegen Marsnak, a
fahéjködöknek és borvörös levegőnek, hogy a marsi nyár forrósága
mézeskaláccsá égesse őket, ami jól jön majd a hosszú télben. Mi lesz most vele
meg a többiekkel? Mert a Mars csak erre a pillanatra várt. Most majd felfalja
őket.
Letérdelt a virágágyásnál, kezében idegesen remegett az ásó. Dolgozni,
gondolta, dolgozni és felejteni.
Felpillantott a távoli marsi hegyekre. Eszébe jutottak a dicső nevek, melyekkel a
marslakók illethették azokat a csúcsokat. Az égből idepottyant földlakók
felmérték a dombokat, folyókat, tengereket, melyek nevük dacára számukra
névtelenek voltak. Valaha a marslakók építették ezeket a városokat, a marslakók
adtak nevet nekik; ők mászták meg ezeket a hegyeket, azokat is ők nevezték el;
ők hajóztak ezeken a tengereken, ők adtak nevet nekik. A hegyek elporladtak, a
tengerek kiszáradtak, a városok elenyésztek. És mégis, a földlakók néma
bűntudattal aggattak új neveket az ősi hegyekre és völgyekre.
Ugyanakkor az ember élete nem létezhet címkék és szimbólumok nélkül. A
nevek kiosztásra kerültek. Mr. Bittering kimondhatatlanul magányosnak érezte
magát kertjében, a Mars ege alatt, valóságos élő anakronizmusnak, ahogy földi
virágokat plántál ezek közé az ellenséges rögök közé.
Gondolkodj. Csak gondolkodj tovább, dolgozzon az agyad, hogy minél
ritkábban jusson eszedbe a Föld, az atomháború és a soha többet meg nem
érkező rakéta.
Izzadt. Körbenézett, sehol senki. Levette a nyakkendőjét. Milyen merész,
gondolta. Először csak a kabát, most már a nyakkendő is. Gondosan
felakasztotta a barackfára, amit még csemeteként hozott ide Massachusettsből.
Gondolatai visszatértek a nevek és hegyek kérdéséhez. A földlakók minden
nevet megváltoztattak. Most Hormel-völgyről, Roosevelt-tengerről, Ford-
dombságról, Vanderbilt-fennsíkról, Rockefeller folyóról beszéltek a Marson. De
ez nem helyes. Valaha az amerikai telepeseknek legalább volt annyi eszük, hogy
a régi indián neveket adják az elnevezendőknek: Wisconsin, Minnesota, Idaho,
Ohio, Utah, Milwaukee, Waukegan, Osseo. Régi nevek, régi jelentéssel.
Ahogy nekikeseredve a hegyeket pásztázta, hirtelen arra gondolt: Ott vagytok?
Hé, marslakók, ti halottak! Mert mi itt rekedtünk, elvágva mindentől. Gyertek le
hozzánk, kell a társaság. Magunkra maradtunk.
A szél zuhatagnyi barackvirágot kavart a feje köré.
Napbarnított kezével elkapott pár szirmot, halkan felkiáltott. Megérintette őket,
felszedett még másikakat a lábától. Forgatta őket, tapogatta.
– Cora! – kiáltott a feleségének, aki már fel is tűnt az ablakban. Odasietett
hozzá. – Nézd ezeket a szirmokat. – Cora elvette a virágszirmot, amit felé
nyújtott. – Látod? Megváltoztak, egész másmilyenek lettek. Már egyáltalán nem
barackvirágnak tűnnek.
– Szerintem nincs semmi bajuk.
– Ez nem igaz, valahogy mások. Nem tudnám megfogalmazni, hogyan, de
mások. Talán több van egy szirommal vagy egy levélkével, talán a színe vagy az
illata. De más.
A gyerekek kisereglettek, és azt látták, hogy az apjuk fejvesztve rohangál a
kertben, retket, hagymát és répát tép ki az ágyásokból.
– Gyere, Cora, nézd csak meg – nyomta a felesége kezébe a zöldségeket, amik
aztán körbejártak a családtagok kezében. – Olyan ez, mint egy répa?
– Igen... vagy nem – hebegett Cora. – Nem tudom.
– Megváltoztak.
– Talán.
– Te is tudod jól. Olyan, mint a hagyma, de nem hagyma. Olyan, mint a répa, de
mégsem az. Ugyanaz az íz, kóstold csak meg, valahogy mégis más. A szaguk is,
az se ilyen szokott lenni. – A szíve kalapált a mellkasában. Rettegett. Ujjaival a
földbe vájt. – Mi ez az egész, Cora? Mi a csoda történik? El kell mennünk
innen! – Rohant körbe a kertben, megtapogatott minden egyes fát. – A rózsák,
nézd a rózsákat. Zöldek.
Döbbenten álltak a zöldülő rózsák előtt.
Két napra rá Dan loholt be a házba lélekszakadva.
– Gyertek, meg kell néznetek a tehenet. Akkor vettem észre, amikor fejtem.
Gyertek.
Csak álltak az istállóban, és bámulták egyetlen tehenüket.
Aminek éppen kinőtt a harmadik szarva.
A gyepnek pedig a ház előtt egész lassan, csak semmi felhajtás, szépen átváltott
a színe a megszokott zöldből ibolyalilába. A Földről hozott magok mind
ibolyaszín leveleket hajtottak.
– Mennünk kell – jelentette ki Bittering. – Ha megesszük ezt a sok izét, mi is
átváltozunk, ki tudja, mivé. Azt pedig nem hagyhatjuk. Nincs más hátra, el kell
égetni ezt a sok ételt.
– De hát nem mérgezett.
– Dehogynem. Alig-alig, épphogy, de megmérgezték. Nem nyúlhatunk hozzá.
Kábultan vette szemügyre a házukat.
– Még a ház is, nézzétek. A szél tehette. Vagy a levegő. A hőség beleette magát.
A reggeli ködök. A deszkák teljesen eldeformálódtak. Egy földlakó nem lakik
ilyenben.
– Jaj, hiszen csak képzelődsz!
– Bemegyek a városba – vette fel a kabátját és a nyakkendőjét. – Nem ülhetek
ölbe tett kézzel. Majd jövök.
– Várj, Harry! – kiáltott a felesége, de hiába.

A városban az emberek a szatócsbolt árnyékos lépcsőjén üldögéltek, és

kedélyesen beszélgettek, mintha mi se történt volna.
Mr. Bittering legszívesebben pisztollyal lőtt volna közéjük: hé, ti bolondok, hát
mit műveltek, gondolta. Csak ücsörögtök, miközben hallottátok a híreket, itt
ragadtunk ezen a bolygón! Mozduljatok már! Hát nem féltek? Nem rémiszt
benneteket halálra ez az egész? Most mihez kezdetek?
– Szevasz, Harry – köszöntötték a többiek.
– Ti is hallottátok a híreket a minap, nem?
– Persze, Harry, hogyne – nevettek rá.
– És most mihez kezdünk?
– Kezdünk? Miért kéne bármit is kezdeni, Harry? Mihez kezdhetnénk?
– Hát építeni kell egy rakétát.
– Rakétát, Harry? Hogy visszamenjünk abba a felfordulásba? Jaj, Harry!
– Képtelenség, hogy ne akarjatok visszamenni! Nektek fel se tűnt a barackvirág,
a hagyma meg a fű?
– Hogyne, Harry, hát persze hogy feltűnt – biccentett az egyik.
– És nem rémültetek halálra?
– Nem hinném, Harry, nem hinném.
– Ti meghibbantatok!
– No de, Harry!
– Össze kell fognunk! – Bittering kis híján üvöltött. – Ha itt maradunk, mind
megváltozunk. Nem érzitek? A levegőn. Van valami a levegőben. Talán egy
vírus. Vagy egy mag, virágpor. Hallgassatok rám.
Csak bámulták.
– Sam – fordult az egyikükhöz.
– Mondjad, Harry.
– Segítesz nekem rakétát építeni?
– Van egy halom fémem meg tervrajzaim. Ha akarod, dolgozhatsz a
műhelyemben, a fémet megkapod ötszáz dolcsiért. Ha most belevágsz, harminc
év alatt nagyon csinos rakétát fabrikálhatsz magadnak.
Kikacagták.
– Ne nevessetek.
Sam csendes kedélyességgel vizsgálgatta.
– Figyelj, Sam, a szemed...
– Mi van vele, Harry?
– Nem szürke volt?
– Na, most, hogy így kérded, nem is emlékszem pontosan.
– Szürke volt, igen.
–De miért kérdezed?
– Mert most olyan sárgás színű.
– Mit nem mondasz – vonta meg a vállát Sam.
– És mintha magasabb is lennél. Meg valahogy vékonyabb...
– Igazad lehet, Harry.
– De az nincs rendjén, hogy sárga a szemed, Sam.
– Miért, Harry, a te szemed ugyan milyen színű?
– Az enyém? Milyen lenne, hát természetesen kék.
– Akkor csak nézd meg alaposan – nyomott a kezébe egy kézitükröt Sam.
Mr. Bittering bizonytalanul emelte fel a tükröt. Szeme kékjében aranyszín foltok
villogtak.
– Nahát, mit művelsz – háborgott Sam eltörted a tükrömet!
Harry Bittering beköltözött a műhelybe, és hozzálátott a rakétaépítéshez. Az
emberek a nyitott ajtóban ácsorogtak, halkan tréfálkoztak, beszélgettek.
Alkalmanként besegítettek, ha meg kellett emelni valamit. De általában csak
álldogáltak tétlenül, és figyelték egyre sárguló szemükkel.
– Ebédidő van, Harry – figyelmeztették.
És már jött is a felesége, kosárban hozta az ebédet.
– Én ehhez hozzá nem nyúlok – ingatta a fejét Harry. – Csak olyat fogyasztok,
amit a mélyhűtőből csinálsz. Olyan ételt, amit még a Földről hoztunk. Semmi
olyat, ami a kertben termett.
– Nem építhetsz csak úgy rakétát – nézte a műhelyt a felesége.
– Húszéves koromban dolgoztam műhelyben, ott megismertem a fémet. És ha
beindul, a többiek is segíteni fognak – mondta, de nem nézett a feleségére, a
tervrajzait rakosgatta elmélyülten.
– Jaj, Harry, Harry – sóhajtott csüggedten a nő.
– El kell mennünk innen, Cora, el kell mennünk!

Éjjelente a szél végigsöpört a holdfényben fürdő tengermezőkön, megcirógatta a

hasadékokban tizenkétezer éve pihenő apró, fehér romokat. A földlakók telepén
a Bittering-ház a változás szelében borzongott.
Mr. Bittering az ágyban érezte, ahogy a csontjai mozognak, átalakulnak,
folyékony aranyként csorognak egyik helyről a másikra. Felesége a nyári naptól
aranybarnán aludt mellette. Bőre barna, szeme arany, sőt, a nap szinte feketére
sütötte, ahogy a gyerekeket is, és az elszabadult szél változást lehelt a barackfák
közé, fújt a lila fűre, belerázva a zöld rózsaszirmokat.
De rettegése nem enyhült. Erős marokként szorította torkát és szívét. A remegő
kéz, karok és bőr nedvességével csöpögött körülötte.
Keleten zöld csillag ragyogott fel az égen.
Különös hang hagyta el Mr. Bittering ajkát.
– Iorrt, iorrt - ismételgette.
Marsbéli szó volt, pedig nem beszélt marsiul.
Az éjszaka közepén kikászálódott az ágyból, és felhívta Simpsont, a régészt.
– Mit jelent az a szó, hogy iorrt, Simpson?
– Hát az a Mars nyelvén azt jelenti, hogy Föld. Miért?
– Semmi különös. Csak kíváncsi voltam – mormolta, és kicsúszott a telefon a
kezéből.
– Halló, halló, halló, halló – jött a kagylóból, míg ő csak ült, és bámult ki az
éjszakába, arra a zöldes csillagra. – Bittering? Halló, Harry, ott vagy?
A nappalokat fémes hangok töltötték meg. Három közönyös férfi segítségével
felállította a rakéta vázát. Egy óra alatt végtelenül kimerült, le kellett ülnie,
pihenni.
– A magasság teszi – heherésztek a többiek.
– Eszel te eleget, Harry? – kérdezte valaki.
– Persze hogy eszem – vágta rá dühösen.
– A mélyhűtőből?
– Onnan.
– Egyre fogysz, Harry.
– Nem igaz!
– És magasabb is lettél.
– Hazudsz!

Pár nappal később a felesége félrevonta.

– Minden kifogyott a mélyhűtőből, Harry. Nem maradt semmi. Kénytelen leszek
abból főzni, amit itt termelünk.
A férfi lehuppant egy székre.
– Enned kell. Egészen gyenge vagy már.
– Jó.
Elvett egy szendvicset, megnézegette, beleharapott, és rágni kezdte.
– És ma már ne menj vissza dolgozni – kérte a felesége. – Olyan meleg van. A
gyerekek szeretnének elkirándulni a folyóhoz és úszni egyet. Gyere velünk te is,
kérlek.
– Nincs vesztegetni való időm. Válsághelyzet van!
– Egy óra lenne az egész – nógatta a felesége. – Úszhatnál egyet, jót tenne.
– Jó, jó, eljövök, csak ne nyaggass – állt fel izzadva.
– Jól teszed, Harry.
A nap forrón sütött, minden csendes volt. Csak a perzselő izzás nehezedett a
tájra. A csatorna mentén gyalogoltak, az apa, az anya, és előttük nyargalásztak a
fürdőruhás gyerekek. Megálltak, ettek egy húsos szendvicset. A bőrük egyre
barnábbra pirult. És a szemük, a feleségéé és az összes gyereké, sárgán
aranylott, pedig régebben nem sárga volt. Remegés futott végig rajta párszor, de
aztán a nap melege kellemesen elmulasztott mindent. Nem volt már energiája
félni.
– Mióta sárga a szemed, Cora?
– Mindig is az volt szerintem – meredt rá a felesége döbbenten.
– Nem az elmúlt három hónapban változott barnáról sárgára?
– Nem – harapott az ajkába az asszony. – De miért kérded?
– Nem számít.
És csak ültek.
– A gyerekek szeme is sárga.
– A fejlődésben lévő gyerekek szeme gyakran megváltozik a korral.
– Az is lehet, hogy mi is gyerekek lettünk. Legalábbis itt a Marson. Ezen
érdemes elgondolkozni – nevetett fel Harry. – Azt hiszem, úszom egyet.
Begázolt a vízbe, és hagyta, hadd süllyedjen el egészen, le a fenékre, mint egy
aranyszobor, és csak hevert ott a zöldes csendben. A mélység csendje uralkodott
körülötte, a tökéletes békesség. Érezte, ahogy a lassú áramlat könnyűszerrel
sodorja magával.
Ha elég hosszasan hevernék itt, a víz lemosná a csontomról a húst, ragyogó
tisztára enné a vázamat, hogy korallként feküdjek a mederben. Nem maradna
belőlem más. Akkor a víz építkezni kezdene, zöldes, nyálkás, sárgás, víz alatti
dolgok rakódnának rám. Átváltozás, az lenne az igazi átváltozás. Lassú,
mélységes és néma átváltozás. Bár odafenn is ugyanez folyik, vagy nem?
Felnézett a felette vízbe borult égre, a marsi atmoszférában, térben és időben
megváltozott napra.
Odafenn is egy hatalmas folyó minden, a nagy marsi folyó, abban hevernek ők a
kavicsházaikban, a sziklamenedékeikben, mint megannyi rákocska
rejtőzködnek, de hiába, mert a víz átmossa őket, leáztatja róluk régi testüket,
meghosszabbítja csontjaikat és...
Hagyta, hadd sodorja a felszínre a puha fény.
Dan a víz partján ült, és az apját figyelte nagy komolyan.
– Utha – mondta.
– Na, mondd – nézett rá az apja.
– Szóval érted te is – mosolyodott el a fiú –, hogy az utha marsiul apa.
– Hol tanultad?
– Nem is tudom. Valahol. Utha.
– Mit szeretnél?
– Szeretném... – a fiú kissé elbizonytalanodott. – Másik nevet szeretnék.
– Másikat?
– Igen.
– Mi a baj a Dannel? – úszott közelebb az anyja is.
– A minap is – fészkelődött a fiú – szólítottál, hogy Dan, Dan, Dan. Kiabáltál
utánam, de meg se hallottam, mert valahogy nem is olyan, mintha az én nevem
lenne. Nekem más a nevem, és szeretném, ha azt használnánk.
– És mi lenne ez az új név? – kapaszkodott meg a vízparton Mr. Bittering. A
teste egészen jegesre hűlt, a szíve lassan verte a ritmust.
– Linnl. Nem sokkal jobb? Szeretném ezt használni. Lehet?
Mr. Bittering megdörgölte a halántékát. Eszébe jutott az idióta rakétája, amin
egyedül dolgozik, hogy mennyire egyedül van, hiszen még a családjában is
egyedül áll, mint az ujja.
– Miért is ne lehetne? – hallotta a felesége hangját.
– Persze, használd csak – hallotta a sajátját.
– Jahéé! – kiáltotta a fiú. – Linnl vagyok, Linnl vagyok!
Táncikálva, ujjongva rohangált a mezőn.
– Miért egyeztünk bele? – fordult Mr. Bittering a feleségéhez.
– Nem is tudom. Jó ötletnek tűnt.
Felsétáltak a dombok közé. Ősrégi, mozaikkövekkel kirakott ösvényeken
gyalogoltak, csobogó szökőkutak mellett. Az ösvényeken hűs rétegben egész
nyáron állt a víz, mezítláb haladva kellemesen hűtötte egész testüket. Mintha
egész nap forrásvízben gázoltak volna.
Egy kisebb, elhagyatott marsi villához értek, ahonnan az egész völgyre kilátás
nyílt. Éppen a domb tetején állt. Kék márvány csarnokaival, hatalmas
falfreskóival és medencéjével enyhe oázisként fogadta őket a forró nyárban. A
marslakók nem kedvelhették a nagyvárosi létet.
– De bájos – lelkendezett Mrs. Bittering. – Bár ideköltözhetnénk a nyárra.
– Ugyan – hűtötte le Mr. Bittering. – Tudod, hogy nem maradhatunk. Vár a
rakéta.
Ám a következő éjjelen, miközben a rakétán dolgozott, egyre gyakrabban jutott
eszébe a hűs, kék márványvilla. A rakéta jelentősége kezdett elenyészni.
A napok és hetek során egyre távolabb és távolabb került a rakétától. A régi
láz lecsihadt benne. Az még megrémisztette, hogy ilyen kevéssé érdekli már
ez az egész, de valahogy a levegő, a hőség és a munkakörülmények... A férfiak
összesúgtak a műhely ajtaja előtt.
– Mindenki elmegy. Hallottad?
– Menjenek. Jól teszik.
– Hova mennek? – jött elő a műhelyből Bittering. Gyerekekkel és bútorokkal
megrakott teherautókat látott távolodni a poros utcán.
– Fel a villákba – mondta a férfi.
– Úgy ám, Harry. És megyek én is. Meg Sam is. Nem igaz, Sam?
– Már hogyne lenne. Te nem jössz, Harry?
– Én nem hagyhatom itt a munkámat.
– Munkádat?! Majd befejezed ősszel, ha hűvösebb lesz.
– De a váz már teljesen kész – nyelt nagyot Bittering.
– Ősszel sokkal jobban haladnál – jött a lusta válasz a melegben.
– Nem várhat addig.
– Ősszel jobb lesz – győzködték. És annyira józanul hatottak a szavak, annyira
igazuk volt.
Igen, ősszel biztosan jobb lesz, gondolta már ő is. Hiszen időm aztán van bőven.
Nem! Sikoltott fel benne mélyen, egészen bent, elfojtva, levegő után kapkodva
egy hangocska. Nem, nem!
– Hát akkor ősszel – mondta ki hangosan.
– Ez az, Harry – bólogattak a többiek.
– Igen – bólogatott, ahogy a forróságban leolvadt a hús a testéről. – Igen, majd
ősszel folytatom.
– A Tirra-csatorna mellett találtam egy villát – mondta valaki.
– Mármint a Roosevelt-csatornánál, ugye?
– Tirra. Az a régi neve. A marsi.
– De a térképen...
– Kit érdekel a térkép? Mindenki Tirrának hívja. Én meg a Pillan-hegyekbe
megyek.
– Mármint a Rockefeller-hegységbe – értetlenkedett Bittering.
– Mármint a Pillan-hegyekbe – javította ki Sam.
– Persze – sóhajtott a forrón kavargó levegőbe Bittering. – A Pillan-hegyekbe,
persze.

Másnap mindenki szorgosan rakodta a teherautókat a délutáni forróságban.

Laura, Dan és David nagy csomagokat cipeltek. Vagy ahogy újabban nevezték
magukat: Ttil, Linnl és Werr nagy csomagokat cipeltek.
A bútort a kis fehér házikóban hagyták.
– Bostonban jobban tetszett. És itt se néz ki rosszul – magyarázta az anya. – De
ahhoz a villához odafenn egyáltalán nem illik. Majd jó lesz megint ősszel,
amikor visszajövünk.
Bittering hallgatott.
– Kitaláltam valamit odafentre. A villába – szólalt meg végül. – Nagy, testes
bútorok kellenek.
– És a lexikonjaidat nem hozod?
– Persze, dehogynem. Majd jövő héten lejövök értük – kapta el a tekintetét Mr.
Bittering.
– A ruháidat bepakoltad, amiket még New Yorkban kaptál? – kérdezték a
lányukat.
– Minek? – nézett az rájuk elképedve. – Már kicsit se tetszenek.
Elzárták a gázt, a vizet, bereteszeltek minden ajtót, és elindultak. Az apa
bekukkantott a teherautóba.
– Nem cipelünk valami sok holmit. Ahhoz képest, amennyit a rakétán a Marsra
felhoztunk, ez alig valami.
És indított.
Ahogy még utoljára visszapillantott az apró, fehér házikóra, hirtelen sürgető
vágy éledt benne, hogy visszaszaladjon, megsimogassa és rendesen búcsút
mondjon neki, mert úgy érezte magát, mintha hosszú-hosszú útra indulna,
ahonnan ha visszatér is valaha, már semmi sem lesz ugyanolyan. Már nem
értheti meg többé ezt a régi, hátrahagyott életét.
Ekkor hajtott el mellettük Sam a családjával.
– Szevasz, Bittering! Már megyünk is!
A teherautó végigporzott az elnyűtt úton, ki a városból. Vagy hatvanan tartottak
ugyanabba az irányba. A városra nehéz, néma por ült utánuk. A csatorna vize
moccanatlan kéklett ágyában, a különös fák lombjaiban halk szellő motozott.
– Viszlát, város – morogta Mr. Bittering.
– Viszlát, viszlát – integetett az egész család.
Vissza se néztek.

A nap szárazra aszalta a csatornákat, a folyókat. A nyár futótűzként emésztette

fel a mezőket. A kiürült földi telepen a házfalakról nagy pikkelyekben mállott a
festék. A nagy, fekete autógumik, amiket gyerekjátéknak aggattak ki a hátsó
kertekbe, úgy függtek mozdulatlanul, mint az égető levegőben örökre
megmerevedett ingák.
A fémműhelyben rozsdásodni kezdett a rakéta.
Az őszi csendességben Mr. Bittering nagyon barnán, ragyogó aranyszemekkel
állt a villája fölötti meredélyen, és nézett le a völgybe.
– Ideje visszamenni – mondta Cora.
– Ideje, és mégse megyünk – felelte halkan. – Hisz nincs miért.
– Ott vannak a könyveid. Meg a szép ruháid. Az Illes és a szép ior uele rre.
– Senki sincs már a városban, és nem is megy vissza senki. Mert semmi okunk,
egyáltalán semmi.
A lányuk szőtteseket készített, a fiaik régi sípokon és furulyákon játszottak
dalokat, kacagásuk visszhangzott a márványvillában.
Mr. Bittering az alant, a völgyben fekvő földi telepet nézte.
– Milyen furcsa, nevetséges házak. A földlakók építették.
– Ennyire futotta nekik – mélázott a felesége. – Micsoda rút népség. Jó, hogy
elmentek.
Meglepetten néztek össze, hogy mit is mondtak éppen az előbb. Elnevették
magukat.
– De hova mehettek? – simogatta tekintetével végig a feleségét. Aranyszínű és
karcsú volt, akár a lánya. Ő maga is fiatal volt, szinte, mint a fiai.
– Fogalmam sincs.
– Esetleg majd jövőre visszamegyünk a városba. Vagy utána. Vagy három év
múlva – mondta a férfi nyugodtan. – De most kezd meleg lenni. Nem megyünk
úszni egyet?
Hátat fordítottak a völgynek, egymásba karoltak, és lesétáltak a csobogó
patakhoz.

Öt évvel később rakéta pottyant ki a Mars egéből. Füstölögve pihent meg a

völgyben. Emberek kászálódtak ki belőle.
– Megnyertük a háborút a Földön! – kiabáltak. – Megjöttünk! Megmentünk
benneteket! Hahó!
De az amerikai település a házikókkal és a barackfákkal meg a színházzal csak
mély hallgatással felelt. Egy megzöldült rakétavázat találtak az egyik
műhelyben.
Átkutatták a hegyeket és dombokat. A kapitány egy elhagyott kocsmában
alakította ki a főhadiszállást, a hadnagya ide járt vissza jelentést tenni.
– A város teljesen kihalt, uram, de a dombok között helyiek élnek. A bőrük
sötét, a szemük sárga. Marslakók. Nagyon barátságosak. Kicsit beszélgettünk,
de nem sokat. Nagyon gyorsan tanulják a nyelvünket. Könnyű lesz velük baráti
viszonyban maradni, uram.
– Sötét bőrűek? Hm – merengett a hallottakon a kapitány. – És hányan
lehetnek?
– Vagy hat-nyolcszázan, azt mondanám, uram. A dombok között élnek,
azokban a márványromokban. Magasak, egészségesek. Az asszonyaik
gyönyörűek.
– Azt nem mondták, mi lett az emberekkel, akik ezt a földi telepet
építették, hadnagy?
– Elképzelésük sincs, mi történt velük vagy akár ezzel a várossal.
– Különös. Nem lehet, hogy ők ölték meg őket?
– Meglepően békésnek tűnnek. Nagy az esélye, hogy valami járvány
végzett a várossal, uram.
– Meglehet, és azt hiszem, ez is egy örökre megoldatlan rejtély marad.
Amilyenekről könyvekben olvasni.
A kapitány kinézett a poros ablakon a távoli kék hegyekre, a fényben
megcsillanó csatornák vizére, fülét megérintette a szél lágy susogása.
Megborzongott. Aztán visszatért a valóságba, és az egyik üres asztalra rögzített
térképre bökött az ujjával.
– Sok a tennivaló, hadnagy. – Hangja halkan zümmögött a kék hegyek mögött
eltűnő nap narancsos fényében. – Új telepeket kell létesíteni, bányákat ásni,
feltérképezni az ásványi kincseket. Bakteriológiai mintákat venni. Rengeteg
munka, és a régi feljegyzéseknek nyoma veszett. Újra kell rajzolni a térképeket,
elnevezni a hegyeket és folyókat. Megdolgoztathatjuk a fantáziánkat. Mit
szólna, ha azokat a hegyeket ott Lincoln-hegyeknek hívnánk, ezt a csatornát
Washington-csatornának, azokat a dombokat meg... azokat nevezzük el magáról,
hadnagy. És a diplomácia jegyében maga meg elnevez egy várost énrólam.
Ennyi nekünk is jár. Ezt a völgyet meg nevezzük el Einstein-völgynek. Arra
meg... álmodozik, hadnagy?
A hadnagy elkapta tekintetét a hegyek kékjéről és a város mögött, a távolban
úszó puha ködpászmákról.
– Hogyan? Igen, uram. Vagyis dehogy, uram!

Török Krisztina fordítása

NAGYBÖJT ELSŐ NAPJA

Ki állíthatná teljes bizonyossággal, hogy belelát az ír lélek rejtelmeibe, és ismeri

annak minden titkát? Vajon miféle erők formálják e különös nép végzetét és
irányítják sorsukat? A magam részéről egyetlen írt ismertem, őt viszont
meglehetős alapossággal: száznegyvennégy napon át minden áldott este
találkoztunk. Úgy hiszem, ha elég erősen koncentrálunk, ha valóban minden
idegszálunkkal összpontosítunk, rajta keresztül megismerhetjük az övéit; csak
figyelnünk kell, ahogy alakjuk lassan kibontakozik a szürke esőfüggöny mögül,
s rögvest nyomuk is vész a tudat köddíszletei között. Lám, jönnek már! És hopp,
el is tűntek újra!
De kezdjük a legelején: az én íremet Nicknek hívták.
1953 őszén egy film forgatókönyvén dolgoztam Dublinban. Délutánonként taxit
béreltem, átkocsikáztam a Liffey folyón, majd jó harmincmérföldnyi
zötykölődés után megérkeztem egy szürkén terpeszkedő, György korabeli
udvarházba; producerem s egyben rendezőm innen járt rókára vadászni. A
hosszúra nyúló estéket azzal töltöttük, hogy átnyálaztuk az aznap készült hat-
nyolc oldalnyi kéziratot. Az ősz télbe fordult, a tél pedig sápatag tavaszba.
Általában éjfél is elmúlt már, mire elhagytam a kúriát, hogy visszatérjek a
szállásomra, az Ír-tenger partján álló Royal Hibernian Hotelbe. Felvertem a
kilcocki telefonközpont álmos operátorát, aki kisvártatva kapcsolta a város
legotthonosabb, ámbár tökéletesen fűtetlen közintézményét.
– Heber Finn ivója? Mr. Finn? – kiabáltam a kagylóba. – Ott van Nick?
Megtenné, hogy szól neki, kérem?
Lelki szemeim előtt megjelent a törzsvendégek népes tábora, akik a pultra
könyökölve pletykálkodnak (mondok én valamit, oszt' nem tőlem hallottad!), és
a szemközt lógó, befagyott téli tóra emlékeztető foltos tükörben úgy festenek,
mint megannyi pirospozsgás, bohém vízihulla. Az általános hangzavar közepette
ott áll Nick, a sofőröm, aki maga a testet öltött nyugalom és békesség. Hallom,
ahogy Heber Finn éneklő hangsúllyal odaszól neki a telefon mellől, mire Nick
ráérősen felcihelődik, és azt feleli:
– Igenis! Egyik lábom itt... a másik meg amott.
A nagylelkű ígéret azonban a legkevésbé sem garantálta a gyors ügymenetet.
Nick megadta a módját a dolgoknak; méltóságán alulinak tartotta, hogy
fejvesztett rohangálásba kezdjen, s különben sem akarta holmi csip-csup dolog
miatt elszakítani a pult menti beszélgetés pókhálófonalát, amelyet oly
ügybuzgón és féltő gonddal szőttek Heber Finn törzsvendégei. Nem, az
ominózus mondat sokkal inkább afféle fokozatos távolodás volt, a búcsú
tökélyre fejlesztett művészete, amikor az ember a finom áramlatokra bízza
magát, és kényelmes tempóban továbbsodródik a terem túlsó végén árválkodó,
látszólag elfeledett Ajtó felé. Útközben még legalább egy tucat szálat kell
elvarrni; minden lépés egy újabb mintázat a társasági élet kárpitján, amit másnap
reggel, kissé kótyagosan bár, de lelkesen tovább hímeznek, mintha soha nem is
hagyták volna abba.
Tapasztalataim szerint Nick éjféli túrájának időigényesebb része – a söntéstől az
ajtóig – fél órába került. A rövidebb rész, Finn kocsmájától a kúriáig, alig öt
percbe.
Jól emlékszem, a nagyböjt előtti napon történt. Felhívtam az ivót, mint rendesen,
aztán vártam.
Kis idő múlva az éjszakai erdőből csörögve-zörögve elődöcögött az 1931-es
évjáratú, mocsárzöld Chevrolet, benne Nick, hasonló arcszínnel. Kocsi és
sofőrje betegen ziháltak, brekegtek és harákoltak – mégis meglepően
hangtalanul, szinte puhán gördültek végig az udvaron. Óvatosan learaszoltam a
lépcsőn. A holdtalan éjszakában csak a csillagok szórták gyér fényüket.
Belestem a kocsiablakon. Odabent koromsötét volt, a műszerfal világítása
ugyanis már évekkel korábban felmondta a szolgálatot.
– Nick... ?
– Ki más? – susogta egy testetlen hang. Aztán kissé élénkebben: – Csuda meleg
éccákánk van, igaz-e?
A higanyszál alulról nyaldosta a tízest, de Nick még sosem járt közelebb
Rómához Tipperary megye határánál. Az időjárás megítélése felettébb
szubjektív, állapítottam meg magamban.
– Meleg, hogyne – hagytam rá, és bemásztam az anyósülésre, majd avatott
mozdulattal becsaptam a rozsdavirágos ajtót. – Mi újság, Nick?
Nekilódultunk.
– Mm. – A kocsi oldalát fekete ágak karmolászták, ahogy döcögve-himbálózva
róttuk az erdei utat. – Megvagyok. – Majd kis szünet után: – Maholnap
nagyböjt. Arra is készülni köll.
– Az ám, a nagyböjt – mosolyogtam. – Aztán milyen fogadalmat tesz az idén,
Nick?
– Törtem a fejem eleget, úgy a'. – Nick megszívta a cigarettáját; sápadt, ráncos
arca előtt vastagon gomolygott a füst. Ellegyintette. – Mondom magamnak,
miért is ne ezt a büdös vacakot dobjam a csudába? Lássa maga is, most is itt lóg
a számba'. Ha utánaszámolok, drágábba jön ez ki nekem, mint az aranytömés.
Meg aztán a tüdőt is kinyuvassza. Fordít az ember egyet a naptáron, oszt' már
viszik is a temetőbe. Szóval mondom magamnak, Nick, nagyböjt alatt feléje se
nézzél ennek a vacaknak! Tudj' isten, talán egyszer s mindenkorra leszokok róla.
– Bravó! – gratuláltam én, mint megrögzött nemdohányos.
– Hát – szívta fel magát büszkén Nick, fél szemmel hunyorogva a füsttől. – Én
is amondó vagyok.
– Sok szerencsét! – bólogattam helyeslően.
– Arra biz' szükségem lesz – sóhajtotta. – A bűn makacs jószág. Nem
egykönnyen tágít az embertől, nem a'!
Biztos kézzel tekerte a kormányt, játszi könnyedséggel lavírozva a kátyúk és
hepehupák labirintusában. Megkerültünk egy füves meredélyt, átvágtunk egy
vastag ködpamacson, s máris Dublin utcáin ringatóztunk. A sebességmérő
óránként harmincegy mérföldet mutatott.

Egy szó, mint száz: Nick volt a legjobb, legmegbízhatóbb sofőr széles e világon,
s tán a következőn is – már ha akadnak arrafelé az írekhez hasonló jóravaló,
szántóvető-malátaarató népek.
Tény, hogy szelíd báránynak tűnt azokhoz a széllelbélelt figurákhoz képest, akik
Los Angeles, Mexikóváros és Párizs utcáin garázdálkodnak, s akik sötétített
szélvédő mögül rázzák az öklüket a világra. Nem is beszélve a római
koldusokról, akik éjnek évadján pléhtányérjukat és fehér botjukat elhajítva,
hollywoodi napszemüvegben száguldoznak a Via Venetón, s idegtépő kacaj
kíséretében fékszalagot lengetnek a süvöltő menetszélben, mintha valami
farsangi szerpentin volna. Az antik romok és a szállodák ablakai valósággal
belereszketnek a motorizált démonok hörgésébe, akik az éjféli sikátorokon át
űzik-hajtják az ártatlan utazó álmát a Colosseum keresztényzabáló
oroszlánvermei felé.
Nick a maga nemében egyedülálló volt. Utánozhatatlan. Megbűvölten figyeltem,
ahogy könnyed, már-már szerelmes gyengédséggel forgatja a kerekeket a
szeszélyesen kanyargó út alá. Lassú, megfontolt mozdulataiból béke és
nyugalom árad; a hópelyhek szállingóznak így az angyalváró téli éjszakában.
Hangja mint a susogó szél, karja varázsköröket ró, lába a doromboló pedált
simogatja – harminc mérföld óránként, eggyel sem több vagy kevesebb. Mintha
vízen járnánk: az öreg bárka lomhán szeli a hullámokat, a hátsó ülésen
összegömbölyödve szuszog az Idő maga. Mit tagadjam: leírhatatlan élmény volt
Nickkel utazni. Aranyba kéne foglalni ezt az embert, gondoltam megannyiszor,
ódát zengeni róla, koszorúval övezni a homlokát – de legalább néhanapján
hálásan megrázni a kezét.
– Jó éjszakát, Nick – búcsúztam el tőle a szálloda előtt. – Viszlát holnap!
– Ha az Úr is úgy akarja – mormolta.
Tekert egyet a kormányon, és puhán kigördült az útra.

Huszonhárom óra telt el; némi alvás, reggeli, ebéd és vacsora, majd a szokásos
esti ital – csak úgy röpült az idő, miközben a forgatókönyv fölé görnyedve a
rossz szöveget jó szöveggé gyúrtam-dagasztottam; tőzegszagú köddé, esővé
peregtek szét a percek, s éjfélkor ott álltam megint a György korabeli udvarház
ajtaja előtt, amely hosszú tűznyelvet nyújtott az éjszakába. Vigyázva
lebotorkáltam a lépcsőn, hogy kitapogassam a ködbe burkolózó taxit. Tudtam,
hogy ott van; hallottam asztmás zihálását a sötétben, amelyre Nick száraz
köhögése felelt – „drágábba jön ki, mint az aranytömés".
– No – kiáltott rám Nick. – Há' itt van!
Bekászálódtam az anyósülésre, és a szokásos mozdulattal bevágtam az ajtót.
– Nick! biccentettem mosolyogva.
Ekkor váratlan dolog történt. A motor visítva felpörgött, a kocsi az utat kaparta,
nekiveselkedett, pattogott, csúszkált, kifarolt, aztán mintha ágyúból lőtték volna
ki, végigrepesztett az ösvényen, megtépázott bokrokat és kínlódva tekergőző
árnyakat hagyva maga után. Rémülten kapaszkodtam a térdembe, de így is jó
néhányszor bevertem a fejemet a tetőbe.
– Nick! – tiltakoztam erőtlenül. – Nick!
Ismerős képek peregtek le előttem szédítő gyorsasággal: Los Angeles,
Mexikóváros, Párizs. Elkerekedett szemmel bámultam a sebességmérőt:
nyolcvan, kilencven, száz mérföld óránként. Hatalmas ívben fröcskölt a murva,
ahogy rákanyarodtunk a főútra. Átszáguldottunk a hídon, aztán
végigdübörögtünk Kilcock szunnyadó utcáin. Alig értünk be a faluba, már
magunk mögött is hagytuk – immáron száztízzel. Írország dús legelői
fázósan lúdbőröztek, ahogy duhaj hörrenéssel átrepültünk a következő
bukkanón.
– Nick! nyöszörögtem kétségbeesetten. Nick úgy ült mellettem, mintha nem
is hallaná. A szája sarkában ott parázslott a megszokott bagó, az ezüst
füstpamacsok hol egyik, hol másik szeme előtt homálylottak fel.
A füstfátyol mögött azonban egy vadidegen rejtőzött; fortyogó indulattömeg,
amit mintha maga a Sátán öntött volna emberi alakba. Nick a kárhozottak
dühével rángatta a kormánykereket jobbra-balra. Kirobbantunk egy alagútból;
emitt inogni kezdett egy állvány, amott egy útjelző tábla pördült meg utánunk és
forgott tovább, mint szélkakas a hurrikánban.
Nick arcát figyeltem; alig ismertem rá. A derűs bölcsesség leolvadt a vonásairól,
tekintetében nyoma sem volt gyengédségnek vagy merengő nyugalomnak, a
szája széle idegesen meg-megrándult. Arca vörös volt és nyers, akár egy
leforrázott, héjavesztett paradicsom. Tekintete reflektor módjára pásztázta az
éjszakai tájat, karja kígyóként tekergett a volán körül, bele-belemarva a
kanyarok ívébe, szétrebbentve az útpadkán elnyugvó sötétet.
Ez nem Nick, ez nem lehet ő, gondoltam magamban. Ez a bátyja.
Valami borzalmas dolog történhetett: egy családi tragédia vagy valami súlyos
betegség. Igen, csakis ez lehet a magyarázat.
Ekkor Nick váratlanul megszólalt. A hangja is megváltozott. Nyoma sem volt
benne a földillatú, ringató lápnak, az ázott gyepszagnak, az ablakot verő eső
mögött pattogó rőzsetűznek, a nyári széna napszítta szőkeségének. Idegenül
reccsent rám; trombiták, harsonák, csupa vas, réz és ólom.
– Milyen csöndbe' van ma! – harsogta. – Mi újság a nagyvilágba'?
A viharvert autó is szenvedett, nyikorogva tiltakozott a szokatlan bánásmód
ellen. Nem csoda; megszolgálta az idejét, s már csak arra vágyott, hogy öreges
tempóban araszolhasson arrafelé, ahol az ég és a föld összeér, és ahol minden
újabb megtett méter ajándék. De Nick nem törődött vele; kíméletlen iramban
hajszolta, mintha egyenest a Pokol kapuja felé száguldana, hogy mihamarabb
megmelengethesse a kezét a kárhozat lángjai fölött. Kocsi és sofőr együtt
nyögött és harákolt, a kipufogóból szikrázó, ólomszín füstfelhő lövellt.
Sikítottunk, remegtünk és rázkódtunk, mint három elátkozott vándor a
szenvedés végtelen hullámvasútján.
Révületemből különös felismerés térített magamhoz. Mint akibe kígyó mart,
felegyenesedtem, és végignéztem a mellettem ülő férfin, aki valósággal lángolt a
sofőrülésben, akár az utolsó ítélet hírnöke. Csak nem...?
– Nick! – nyögtem. – Hiszen ma nagyböjt első napja van!
Nick felhorkant.
– Na és?
– Hát – kezdtem lassan –, mi van a fogadalmával? Mit keres a cigaretta a
szájában?
Nick értetlenül pislogott rám. Aztán az arca előtt gomolygó füstfelhőre sandított,
és megrántotta a vállát.
– Ja, az – dünnyögte. – Mégse a bagóról mondtam le, hanem a... másikról.
A másikról? Egy csapásra minden világossá vált.
Mióta száznegyven-egynéhány nappal ezelőtt megismertem Nicket, éjféltájt
mindig ugyanaz a jelenet zajlott le az ódon kúria küszöbén: a házigazdám
búcsúzóul megkínált egy korty skót whiskyvel, Bourbonnal vagy más
szíverősítővel, én pedig a nyári búza, árpa és zab szesszé dicsőült zamatával
eltelve vártam a taximat. Nick viszont, amíg be nem futott az aznapi
telefonhívás, Heber Finn kocsmájában múlatta az időt. Pokolba is, ez az ember
Heber Finn kocsmájában élt!
– Ó, te tökkelütött! – szapultam magam. – Hogy is nem jöttél rá korábban!
Heber Finn-nél minden áldott éjjel csoda történt: a szóvirág-hímzés közepette
(mit hímzés, palántázás)! Hisz a társaság minden tagja elültette a maga virágát,
aztán lankadatlanul forgatták a szerszámokat: a nyelvüket és az öblös,
habkarikás poharakat, amit úgy szorongattak, mintha az életük múlna rajta –
egyszóval Nick minden éjjel átváltozott: derűt és nyugalmat szívott magába, mi
több: ő maga lett a testet öltött derű és nyugalom.
Ezt a derűt érlelte tovább a szemergő eső, amely gyengéden hűsítette parázsló
idegeit, és kioltotta a testében lobogó szilaj tüzet. Az éjféli köd a bölcsesség
leplét terítette az arcára, szeme sarkában kirajzolódtak Platón és Aiszkhülosz
nevetőráncai. A rozsföldek hullámzó lélegzése színezte az orcáit, lágyította el a
tekintetét, olvasztotta a hangját duruzsolássá, s lassította rohanó szívverését
kedélyes kocogássá. Ez a felszabadító lehelet remegett végig a karján, lazította
markának szorítását a kormánykeréken, és ernyesztette el az izmait, miközben a
sűrű ködben lassan araszoltunk Dublin hunyorgó fényei felé.
Egyszer sem éreztem alkoholgőzt öreg barátom leheletén – igaz, az én orrom is
tele volt a maláta illatával, nyelvem hegyén még mindig ott éreztem az égetett
szesz ízét.
– Úgy a' – bólintott Nick. – A másikról mondtam le.
Összeállt a kép.
Nagyböjt első napja.
Mióta csak megismertem, Nick most először színjózan volt.
Nem az én kedvemért vezetett olyan óvatosan és körültekintően, de nem ám!
Hanem mert a lágyan ívelő kanyarokban hol balról melengette Heber Finn
cseppfolyós derűje, hol jobbról.
Ki ismeri az ír lélek titkát? Melyik énjük a valódi? Kicsoda Nick? És micsoda?
Melyik Nick az igazi, és ki az, akit mi Nicknek hiszünk?
Én azt mondom: nem számít.
Számomra ugyanis egyetlen Nick létezik: az, akit az ír anyaföld vajúdott füves
lankáiból és vizeiből, s akinek a tekintetében ott hullámzanak a smaragdzöld
vetések és kaszálók, bólogat a nehézfejű búza és árpa, pereg a korpa és
pirulapüré, illatos mézként csordulnak a növényi szeszek, méhkasként
zsongnak-bongnak a Finn-féle kiskocsmák, s a napok összeérnek a végtelen
mezők fölött; ahol időtlen suttogás billegteti a fák leveleit az erdők mélyén, s
kósza lidércfény zsizseg a lápon, ahogy az utazó autója elsuhan mellette. Ez
Nick, szívestül-lelkestül. Hogy mitől írek az írek? Ha valaki ezt találná kérdezni
tőlem, rámutatnék az útra, és elmagyaráznám neki, melyik kereszteződésnél kell
letérni Heber Finn ivójához.
Nagyböjt első éjszakája volt tehát, s máris Dublin utcáin robogtunk, mielőtt
annyit mondhattam volna: fapapucs. Mikor megérkeztünk, kikászálódtam a
taxiból, és a motor rekedt szuszogása közepette behajoltam, hogy Nick kezébe
nyomjam a pénzt. Majd kérőn – sőt, esdeklőn –, mégis a tőlem telhető
legnagyobb melegséggel belenéztem sofőröm nyers, fáklyaként izzó arcába.
Nick – kezdtem.
Uram?! – kiabálta vissza.
Tegyen meg nekem egy szívességet – folytattam.
Bármit! – rivallta.
Tegye el ezt a pénzt – gyűrtem a markába egy újabb bankót –, és vegye meg a
legnagyobb üveg ír sussantóst, amit csak talál. És mielőtt értem jönne holnap
este, Nick, húzza meg azt az üveget úgy istenigazából. Sőt, igya meg az egészet!
Megteszi, Nick? Megfogadja nekem, Isten szent és szeplőtelen nevére?
Hosszasan rágódott a válaszon; mintha a puszta gondolat is lehűtené arca
vészterhes izzását.
– Maga osztán – mormolta fejcsóválva – nem könnyíti meg az ember dógát.
Rácsuktam az ujjait a pénzre, aztán megveregettem a kezét. Némi gondolkodás
után zsebre vágta a bankót, és némán a volán felé fordult.
– Jó éjt, Nick – intettem búcsút. – Viszlát holnap.
– Ha az Úr is úgy akarja – biccentett Nick.
Azzal elhajtott.

Gálla Nóra fordítása

A MOSOLY

A város főterén már hajnali ötkor sor állt, amikor a kakasok még hangoskodtak
kint a deres határban, és a gyújtósok még szikrára vártak. Körben, a romos
épületek között ködfoltok bujkáltak, amelyeket csak hét óra felé kezdett el
felszippantani a napvilág. Végig az úton kettesével-hármasával gyülekeztek az
emberek a piaci napra, a fesztivál napjára.
A kisfiú szorosan két férfi mögött állt, akik amúgy is nagy hangon beszélgettek a
kristálytiszta levegőben, de a hideg miatt minden hang kétszer olyan erősen
szólt. A kisfiú topogott, meg-megfújta kivörösödött, felrepedezett kezét, s hol a
koszos zsákvászonba öltözött két férfira nézett, hol előrelesett a férfiak és nők
hosszú sorára.
– Te meg mit keresel itt ilyen korán, fiacskám? – szólalt meg a háta mögött egy
férfi.
– Sorban állok, azt – felelte a fiú.
– Menj játszani, és add át a helyedet annak, aki tudja, mit ér.
– Hagyja békén a fiút – fordult hátra hirtelen az egyik férfi.
– Csak vicceltem. – A hátsó férfi a fiú fejére tette a kezét, aki ridegen
lerázta. – Csak furcsállom, hogy ilyen korán felkel egy lurkó.
– Ez a fiú szereti a művészetet, ha tudni akarja – mondta a fiú védelmezője,
egy Grigsby nevű. – Hogy hívnak, kölyök?
– Tom.
– A mi Tomunk szép nagyot fog rá köpni, igaz-e, Tom?
– Azt meghiszem!
Nevetés hullámzott végig a soron.
Elöl egy ember csorba bögrében forró kávét árult. Tom kilesett, és látta a kis
tüzet meg a rozsdás lábosban gőzölgő folyadékot. Nem igazi kávé volt. Valami
bogyóból főzték, ami a városon túli réteken nőtt, egy pennyért adták bögréjét,
hogy melegítse az ember gyomrát, de nem sokan vettek, nem soknak volt ennyi
pénze.
Tom a sor eleje felé kémlelt, amely egy bombaheges kőfal mögött tűnt el.
– Azt mondják, mosolyog – szólalt meg.
– Úgy ám – bólogatott Grigsby.
– Azt mondják, olaj és vászon az egész.
– Így igaz. Ebből gondolom, hogy ez nem az eredeti. Én úgy hallottam,
eredetileg fára festették, jó régen.
– Azt mondják, négyszáz éves.
– Talán annál is több. Senki nem tudja már biztosan, milyen évet írunk.
– 2061 van!
– Ezt mondják, fiú, bezony. De hazudnak. Lehet, hogy 300 van, vagy akár
5000. Igazából fogalmunk sincs. Egy ideig rettenetes zűrzavar volt. Csak
diribdarabok maradtak nekünk.
Előrecsoszogtak pár lépést a hideg utcakövön.
– Mikor érünk oda? – kérdezte Tom nyugtalanul.
– Pár perc. Négy rézlábra bársonykötelet feszítettek, azzal kerítették el a
népektől. Ne feledd, Tom, hogy követ nem lehet. Kővel nem szabad megdobni.
– Értem.
A nap magasabbra hágott az égen, hevétől a férfiak levették koszos kabátjuk és
zsíros kalapjuk.
– Miért állunk itt mind sorba? – szólalt meg Tom. – Miért jöttünk el
leköpni?
Grigsby nem nézett rá, a napot fürkészte.
– Hát, Tom, sok oka van annak.
Szórakozottan a zsebe felé nyúlt, ami már rég leszakadt, a cigarettáért, ami már
rég elhamvadt. Tom milliószor látta ezt a mozdulatot.
– A gyűlölet miatt, Tom. Gyűlölünk mindent a múltban. Mert kérdem én, Tom,
hogyan kerültünk ilyen állapotba, hogy a városok rommá lettek, minden utat
szitává lyuggattak a bombák, sok búzamező meg izzik a radioaktív sugárzástól
éjjel? Nem pocsék helyzet, kérdem én?
– De az.
– Hát ezért, Tom. Gyűlölni mindent, ami lesújtott, ami tönkretett. Ez az
emberi természet. Eszetlen, meglehet, de attól még emberi természet.
– Alig van olyan valaki vagy valami, amit ne gyűlölnénk – mondta Tom.
– Úgy van! Az egész pereputtyot, akik a múltban a világot vezették. Ezért
állunk itt csütörtök reggel, csupa csont és bőr vagyunk, didergünk, barlangban
lakunk, nem dohányzunk, nem iszunk, nem csinálunk semmit, csak
fesztiválozunk, Tom, fesztiválozunk.

És Tom magában sorra vette az utóbbi pár év fesztiváljait. Azt az évet, amikor az
összes könyvet összetépték és elégették a főtéren, és mindenki berúgott és
nevetett. És az egy hónappal ezelőtti tudományos fesztivált, amikor kivonszolták
az utolsó gépkocsit, sorsot húztak, és a szerencsések pöröllyel csaphattak egyet
az autóra.
– Hogy emlékszem-e rá, Tom? Hogy emlékszem-e?! Nekem jutott a szélvédő,
hallod? Megveszekedett Krisztus, milyen csodálatos hangja volt! Reccs!
Tom szinte hallotta, hogy az üveg csillogó halomba omlik.
– Bill Henderson törte össze a motort. Nagyon okosan csinálta, nagyon
hatékonyan. Zutty!
De a legjobb az volt, nosztalgiázott Grigsby, amikor lerombolták a gyárat,
ami még mindig gyártotta a repülőgépeket.
– Mennyei érzés volt felrobbantani! Aztán megtaláltuk azt a nyomdát meg
az üzemanyagdepót, és együtt robbantottuk fel a kettőt. Érted, amit mondok,
Tom?
A fiú átgondolta.
– Azt hiszem.
Délre járt az idő. A romos város szagait előcsalta a forróság, mindenféle dolgok
másztak a romok között.
– Sose tér már vissza? – kérdezte Tom.
– Mi, a civilizáció? Senki se akarja. Én aztán fix, hogy nem!
– Én el tudnék viselni belőle valamennyit – mondta hátrébb egy férfi. -- Volt
benne szép is.
– Csak ne törjétek a fejeteket – kiabálta Grigsby. – Nincs itt hely
olyasminek.
– Á – mondta a férfi hátul. – Egy nap majd jön valaki, akinek van képzelete,
és összerak mindent. Ne feledjétek a szavamat. Valaki, akinek van szíve.
– Kizárt! – fortyogott Grigsby.
– De bizony. Valaki, akinek van lelke a széphez. Talán visszaad nekünk
valamiféle leegyszerűsített civilizációt, olyat, amivel békében élhetünk.
– Ja, aztán már jön is a háború!
– Talán most másképpen lenne.
Végül ott álltak a főtéren. A messzeségből egy lovas vágtatott be a városba.
Kezében papírlap lobogott. A főtér közepén kötéllel körülkerítettek egy részt.
Tom, Grigsby és a többiek nyálukat gyűjtögetve araszoltak előre, felkészülve,
nagyra nyitott szemmel. Tom szíve erősen, izgatottan vert, a föld átforrósodott
csupasz talpa alatt.
– Na, Tom, adj neki!
Egy-egy rendőr állt az elkerített rész négy sarkán, csuklójukon sárga zsineg
jelezte, hogy hatalmuk van a többi ember fölött. Azért posztoltak ott, nehogy a
nép köveket dobáljon.
– Tudod, Tom – mondta neki Grigsby az utolsó pillanatban még –, így
mindenki azt érezheti, hogy ő is kivette a részét a dologból. Na, gyerünk!
Tom odaállt a festmény elé, és csak nézte-nézte.
– Köpjél már, Tom!
A szája hirtelen kiszáradt.
– Gyerünk, Tom, ne húzd az időt!
– De... – dadogta Tom – ő gyönyörű.
– Akkor majd én köpök helyetted! – Grigsby köpött, nyál repült a
napfényben. A portrén a nő nyugodtan, titokzatosan mosolygott Tomra, ő pedig
nézte, szíve dübörgött, fülében zenét hallott.
– Gyönyörű – ismételte.
A sor elnémult. Az egyik pillanatban Tomot szapulták, miért nem csinálja már,
most meg a lovas férfihoz fordultak.
– Mi a neve? – kérdezte Tom halkan.
– A képnek, Tom? Mona Lisa, azt hiszem. Igen, a Mona Lisa.
– Közhírré tétetik – harsogta a férfi a lovon. – A hatóságok úgy döntöttek,
hogy a mai nap délben a főtéren látható képet a nép rendelkezésére bocsátják,
hogy mindenki részt vehessen a megsemmisítésében...
Tomnak sikoltani se jutott ideje, a kiabáló-hadonászó tömeg már sodorta is a
portré felé. Repedés éles hangja hallatszott. A rendőrök fejvesztve menekültek.
A tömeg kivetkőzött magából, a kezek megannyi éhes madárként tépdesték a
portrét. Tomot szinte átlökték rajta. A többieket utánozva vadul hadonászott,
megragadta az olajos vászon egy darabját, megrántotta, aztán ahogy a vászon
elszakadt, elesett, belerúgtak, és kigurult a tömeg szélére. Véresen, tépett
ruhában nézte, ahogy öregasszonyok fogukkal tépik a vásznat, férfiak aprítják a
keretet, rugdossák a vásznat, konfettivé cincálják.

Tom odébb ment, némán állt a nyüzsgő tér szélén. Lenézett a kezére. A vászon
egy darabkáját szorította-rejtette a melléhez.
– Hé, Tom! – hallotta Grigsby kiáltását.
Zokogva, szó nélkül futásnak eredt. Kiszaladt a térről, végig a bombagödrös
úton, át egy szántóföldön, keresztül egy sekély patakon. Kezét mindvégig
ökölbe szorítva a kabát alá rejtette.
Napnyugtára ért a kis faluba, amin megállás nélkül ment át. Kilenc órakor érte el
a romos farmot. Hátul a silóból, vagyis a még álló részéből, amire sátortetőt
borítottak, az alvó család, anyja, apja és az öccse neszeit hallotta. Némán
besurrant a kis ajtón, és lihegve lefeküdt.
– Tom? – szólalt meg anyja a sötétben.
– Igen?
– Hol kódorogtál? – förmedt rá az apja. – Reggel majd kapsz.
Valaki megrúgta. Az öccse, aki helyette is dolgozhatott a kis földjükön.
– Aludjunk – mondta az anyja halkan.
Még egy rúgás.
Tom feküdt, és próbált hangtalanul szuszogni. Csend telepedett rájuk. Kezét
erősen, nagyon erősen szorította a mellkasához. Fél órán át feküdt így, lehunyt
szemmel.
Aztán megérzett valamit. Hideg, fehér fényt. A hold nagyon magasra
emelkedett, egy kis fehér fénylap végigaraszolt a silón, s most Tom testére
kúszott. Ekkor, csak ekkor ernyedt el a keze. Lassan, óvatosan, fülelve a
körülötte alvókra, Tom előhúzta a kezét. Tétovázott, nagy levegőt vett, majd
szétnyitotta a tenyerét, és kihajtogatta a festett vászon parányi darabkáját.

Az egész világ aludt a holdfényben.

És a tenyerén ott volt a Mosoly.
Az éjféli ég fehér fényében nézte, csak nézte, és újra meg újra azt mondta
magában: Mosoly, te édes Mosoly.
Egy óra múlva is látta még, noha már rég összehajtotta és vigyázva elrejtette.
Lehunyta a szemét, és a Mosoly ott világlott a sötétben. Ott volt még melegen és
gyengéden, amikor elszenderedett, és a világ hallgatott, és a hold végiggurult a
hideg égen, úton a hajnal felé.

Pék Zoltán fordítása

A BÚCSÚ NAPJA

Három éjjel, három nap érlelődött benne az elhatározás. Nappal magába zárta és
féltő gonddal ápolta, mintha nyiladozó bimbó vagy sápadt gyümölcs lenne.
Éjszakánként figyelte, ahogy testet ölt az álmos csöndben; a falusi hold és
a csillagok megszínezték és életet leheltek belé. Fel s alá járkált, óvatos
ragadozóként kerülgette a pirkadat előtti félhomályban. A negyedik nap reggelén
azután láthatatlan kézzel utánanyúlt, leszedte és befalta – mohón,
egészben.
Felkelt, és sebtiben elégette a régi leveleit. Előkotorta a legkisebb bőröndöt,
ruhákat szórt bele, majd felöltötte éjfekete öltönyét, s hollószín selyem
nyakkendőt kötött hozzá. Úgy festett, akár egy gyászhuszár. Felesége az ajtóból
figyelte ugrásra készen, mint aki bármelyik pillanatban fenn teremhet a
színpadon és lefújhatja az előadást. Az
öregember óvatosan megkerülte, s halkan odamotyogta neki: „Bocsánat."
– Bocsánat?! – Az asszony csípőre tett kézzel utánafordult. – Itt
sompolyogsz nekem, és egy árva szót sem szólsz. Mire fel ez a nagy
csomagolás? Talán azt hiszed, egy bocsánatkéréssel minden el van intézve?
Hová az ördögbe készülsz?
– Nem készülök sehová – húzta össze magát az öreg, aztán mentegetőzve
hozzátette: – Pár nappal ezelőtt különös előérzetem támadt. Nem is
előérzet, inkább bizonyosság. Meg fogok halni.
– Szamárság! – intette le a felesége. – Különben is feláll a szőr a hátamon,
ha ilyeneket beszélsz.
Az öreg megállt az ablak előtt, szemében megcsillant a bágyadt, hajnali fényben
úszó láthatár.
– Tudod, a szívem egyre lassabban ver. A csontjaim ropognak, akár a szúette
gerendák a padláson. Az agyam csupa mészpor és üledék.
– De hisz' alig múltál hetvenöt – vágott vissza a felesége. – A magad lábán
jársz. Látsz, hallasz, nem kell pelenkázni, etetni. Nem szedsz altatót. Akkor meg
mi ez a sületlenség?
– Valaki szólít – bökött az ég felé az öreg. – És én bízom az ösztöneimben. A
civilizáció kiölte belőlünk mindazt, ami természetes. Vegyük például a
természeti népeket, a szigetlakó bennszülötteket...
Az asszony hangosan felhorkant.
– Ne gyere nekem mindenféle bennszülöttekkel!
– A régi korok emberei – folytatta az öreg türelmesen – a zsigereikben
érezték, mikor jön értük a halál. Akkor felkerekedtek, sorra látogatták a
rokonaikat és barátaikat, és elajándékozták minden földi javukat...
– Na, álljon meg a menet! Ehhez azért a feleségüknek is volt egy-két szava!
– Földi javaik nagy részét természetesen a feleségükre hagyták.
– Még szép!
– A kisebb részét viszont a barátaiknak adták...
– Még mit nem!
– Ahogy mondom, földi javaik egy részét a barátaikra hagyták – ismételte
az öreg makacsul. – Aztán csónakba szálltak és elhajóztak, egyenesen bele a
napnyugtába. Sosem tértek vissza többé.
A felesége lassan végigmérte, mint erdész a kivágásra ítélt fát.
– Ez önzés – jelentette ki szárazon. – Szívtelenség.
– Nem, Mildred; ez a halál, a maga nyers valójában. Ha üt az óra, menni
kell.
– És nem akadt arrafelé egyetlen épeszű ember sem, aki evezőt ragadott
volna, hogy utánamenjen azoknak a napnyugtába hajókázó tökkelütötteknek?
– Már csak az kéne! – vágta rá az öregember bosszúsan. – Azzal mindent
elrontottak volna.
– Arra célzol, hogy ezeknek a jómadaraknak a szomszéd szigeten is
voltak barátaik? Sőt, tán még feleségük is?! Ahány kikötő, annyi asszony,
he?
– Dehogy! Hát nem érted? Amikor valaki halni készül, mindenekelőtt csöndre és
békességre van szüksége.
– Bizonyítsd be, hogy azok a futóbolondok tényleg meghaltak, és isten a
tanúm, egy szót se szólok. – Az asszony összehúzta a szemét. – Mondd
csak, partra mosta a víz a holttestüket? Megtalálták a csontjaikat valahol?
– Mit számít az? – fortyant fel az öregember. – Legyen elég annyi,
hogy ezek az emberek ösztönösen tudták, mikor érkezett el az idejük,
mint ahogy az állatok is tudják. Hogy azután mi történt, az senkit nem
érdekel.
– Majd én megmondom, mi történt! – pörlekedett az asszony. – Túl sok National
Geographicot olvastál, az történt! Teletömték a fejed mindenféle ostobasággal,
te meg mindent beveszel. Azok az elefántsírok is...
– Elefánttemetők – kiabálta az öreg. – Nem elefántsírok!
– Temetők, sírok; nekem ugyan egyre megy. Elégettem az összes átkozott
újságodat, de ezek szerint sikerült megmentened néhányat.
– Ide figyelj, Mildred – kezdte az öreg szigorúan, és felkapta a bőröndöt. – Az
ösztöneim azt súgják, hogy itt az idő. Hat lóval se tudnál visszatartani. Ősi tudás
zúg az ereimben, érted? Minden porcikámban érzem a hívó jelet.
– Lárifári! Az a színes-szagos szennylap az oka. – Az asszony fenyegetőn
rászegezte a mutatóujját. – Emlékezz, hogy jártál a múltkor is! Hát sose nő be a
fejed lágya?
Az öreg behúzta a nyakát.
– Ne kezdd megint, kérlek!
A felesége azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Emlékezz a mamutkonzervekre! – hadarta belemelegedve. – Amikor
megtalálták azt a jégbe fagyott elefánttetemet az orosz tundrán... Mikor is
történt? Van annak már vagy harminc éve. Te és az az idióta Sam Hertz
összedugtátok a fejeteket, és addig suskusoltatok, amíg kiötlöttétek, hogy
konzerv mamuthússal fogjátok elárasztani a világot. Na hiszen! Még mindig
látom magam előtt, ahogy a kezedet dörzsölöd: „Mi pénzt megadnak majd a
National Geographic olvasói, hogy igazi, hamisítatlan mamuthúst egyenek!
Gondolj bele: egy tízezer éve kihalt állat rostélyosát ropogtathatod a tévé előtt
ülve, a kedvenc karosszékedben!" Szerinted ki fogom heverni valaha is ezt a
szégyent?
– Nem – dünnyögte a férje megsemmisülten. – Soha.
– Vagy amikor sosemvolt indián törzseket hajkurásztál keresztül-kasul
Wisconsinon, hogy aztán egy isten háta mögötti porfészekben köss ki,
emlékszel? Én nem felejtettem el, nem ám! Minden szombaton négykézláb
elvonszoltad magad a legközelebbi zugkocsmáig, aztán egyik éjjel beleestél egy
elhagyott kőfejtőbe, eltörted a lábad, és három teljes napig hevertél a gödör
fenekén, mire kikanalaztak a hegyimentők.
– Elképesztő a memóriád – morogta az öreg.
– Most meg jössz nekem ezekkel a kerge marha bennszülöttekkel meg
szigetlakókkal. Még hogy ütött az óra... Megmondom én neked, minek
ütött az órája: az itthon maradásnak. Merthogy a sült galamb nem repül
egyenest a szádba, hanem bizony el kell ballagni érte a sarki boltba, úgy
bizony. És hogy miért gyalog megyünk abba a boltba? Mert valaki évekkel
ezelőtt darabokra szedte az autónkat, és az alkatrészeket szanaszét szórta az
udvaron. Csütörtökön lesz tíz éve, hogy kuplungtárcsák rügyeznek a kertemben.
Még tíz év, és egy marék rozsda, nem sok, annyi se marad a kocsiból. Nézz ki az
ablakon! Ütött a levélgereblyézés és avarégetés órája! A favágás és
gyújtósaprítás órája, a kéménytisztítás és spalettajavítás órája. Meg a
tetőzsindelyezésé. Hát ezeknek a dolgoknak jött el az ideje, és ha azt hiszed,
megúszhatod, hát nagyon tévedsz!
Az öregember a szívére szorította a kezét.
– Fáj, hogy ennyire nem bízol a megérzéseimben. Pedig már nincs sok időm
hátra. Tudom.
– Nekem meg az fáj – vágott vissza az asszony –, hogy nem tiltják meg a
magadfajta bolond vénembereknek, hogy előfizessenek a National
Geographicra. Figyellek, ahogy bújod azokat a cikkeket, aztán egyszer csak
magába szippant a fantáziavilág. A takarítás persze mindig rám marad.
Legszívesebben ideráncigálnám a Geographic meg a Popular Mechanics
nagyokos főszerkesztőit, és beleverném az orrukat a töméntelen félkész
csónakba, papírsárkányba meg repülőmodellbe, amivel tele a padlás, a garázs
meg a pince. És ha jól megnézték maguknak, mindjárt talicskázzák is haza az
egész szemétkupacot!
– Folytasd csak, ne kímélj – szuszogta az öreg sértődötten. – Minek is
törődnél az érzéseimmel? Holnapra úgysem leszek; elmosnak a feledés
hullámai, a lábnyomomat elfújja a szél. – Föl s alá kezdett járkálni a szobában,
aztán váratlanul fölcsattant: – Az isten szerelmére, asszony, már meghalni
sem lehet békében?
– Meglátod, milyen jólesik majd az örök béke, ha előtte felaprítod a télire
való tüzifát.
– Pilátus szakállára! – nyögte az öreg. – Egy végigküszködött élet alkonyán
megérdemelnék egy kis nyugalmat. Meg aztán méltósága is van az
embernek...
– Nyugalom, méltóság! Olyan vagy, mint egy beakadt gramofon.
– Elég ebből! – csattant fel az öreg. – Minden földi javamat felhalmoztam a
tornácon. Add az egészet az üdvhadseregnek.
– A Geographicokat is?
– Igen, a fenébe is, az összes újságomat. Most pedig félre az útból!
– Egy haldoklónak nincs szüksége egy bőröndnyi ruhára – jegyezte meg
szárazon a felesége.
– El a kezekkel, asszony! Az út napokig is eltarthat. Vagy talán pucéran akarsz
kikergetni a vadonba? Sosem gondoltam volna, hogy így kell elválnunk
egymástól. Gyengéd szavakra számítottam, könnyes búcsúra. És mit kapok?
Gúnyos megjegyzéseket. Szemrehányást. Gorombaságot.
– Hát persze – legyintett az asszony. – Menj csak, kóborolj az erdőben, ha ez a
szíved vágya. De figyelmeztetlek: a szabad ég alatt hidegek az éjszakák.
– Honnan veszed, hogy az erdőbe megyek?
– Hová máshová mehetne az ember Illinois-ban, ha meg akar halni?
– Hát – vont vállat az öreg, aztán elhallgatott. – Ott van az autópálya...
– Persze, majd elgázolnak a kamionok. Hogy ez nem jutott előbb az
eszembe!
– Nem, nem! – Az öreg szorosan behunyta a szemét. – Vannak ott
elhagyatott mellékutak is, amik sehová nem vezetnek. Idegen tájak, néptelen
vadon, ezüstös tavak...
– Ugye nem akarsz csónakot bérelni? Emlékszel, a múltkor is a vízbe
pottyantál a Tűzoltó-foknál, és majdnem megfulladtál?
– Ki beszél itt csónakbérlésről?
– Hát te! Mindenféle szigetlakókat emlegettél, akik áteveznek a nagy
ismeretlenbe.
– Azok az emberek a Csendes-óceán partján éltek, Mildred! Mifelénk gyalog
kell nekivágnia az embernek, ha vissza akar találni az élet forrásához. Legjobb
lesz, ha... igen, északnak indulok. Elsétálok a Michigan-tó partjáig, végig a szél
kergette homokdűnék között, aztán tovább, a hullámtörő gátak felé.
– Willie, Willie – sóhajtotta az asszony, és a fejét csóválta. – Jaj, Willie, mit
csináljak veled?
Az öreg ráemelte a tekintetét.
– Engedj el – mondta egyszerűen.
– Rendben van, menj – bólintott az asszony lassan. – Menj csak – ismételte, és
könnyek szöktek a szemébe.
– Nono – csitította a férje.
– Ó, Willie – Az asszony hosszan nézett rá. – Biztos vagy benne, hogy
vége? Nem lehet, hogy tévedsz?
Az öregember mélyen a felesége szemébe nézett. Az asszony szeméből saját
kicsinyített, kristálytiszta tükörképe nézett vissza rá. Zavartan elfordult.
– Egész éjjel az örök árapály zúgott a fülemben; élet és halál. Amikor felkelt a
nap, tudtam, hogy eljött a búcsúzás ideje.
– Búcsúzás? – A felesége úgy nézett rá, mintha még sosem hallotta volna ezt a
szót.
Az öreg pislogott egyet.
– Persze... ha ragaszkodsz hozzá, hogy maradjak, Mildred harákolta –, én talán...
– Nem-nem! – Az asszony feszesen kihúzta magát, és a zsebkendőjébe
trombitált. – Ha menned kell, hát menj. Vannak dolgok, amik ellen nincs mit
tenni.
– Biztos vagy benne? – kérdezte az öreg.
– Te vagy biztos benne, Willie – felelte az asszony. – Menj, és vidd a
nagykabátodat is. Tényleg hűvösek az éjszakák.
– De... – kezdte az öreg.
Az asszony térült-fordult, s máris hozta a kabátot. Csókot nyomott férje arcára,
aztán gyorsan hátralépett, mielőtt az sután átnyalábolhatta és magához húzhatta
volna. Az öreg bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt, és a tűz mellett álló
üres karosszéket bámulta. Az asszony szélesre tárta a bejárati ajtót.
– Ennivalót csomagoltál?
– Ahová én megyek, oda nem kell... – kezdte az öreg nagy lendülettel, aztán
elhallgatott. – Két füstölt sonkás szendvicset meg egy kis kovászos uborkát
tettem el – vallotta be. – Mit lehet tudni... Úgy értem, ennyi talán...
Egyszerre odakint találta magát a tornácon. Leballagott a lépcsőn, rátért a kerti
ösvényre, és az erdő felé vette az irányt. Félúton megállt és visszafordult, míntha
mondani akarna valamit, aztán meggondolta magát, intett és továbbment.
– Vigyázz magadra, Will – kiáltott utána az asszony. – Ne hajszold
agyon magad, az ismeretlen megvár. Ha elfáradsz, ülj le és pihenj. Ha
megéhezel, egyél valamit. És...
Elharapta a szót, elfordult, és előkotorta a zsebéből a zsebkendőjét.
Amikor újra felnézett, az ösvényen már egy lélek sem volt, mintha ezer éve
nem járt volna arra senki. Fázósan összefonta a karját, bement a házba és magára
csukta az ajtót.

Leszállt az este. Az óra kilencet ütött, aztán negyed tízet. Pufók hold lebegett a
ház fölött, a tetőre szelíd csillagfény csordogált. A befüggönyözött ablakok
málnaszínű fényt szűrtek az éjszakába. A kéményből meleg, párás füstfelhő
göndörödött a magasba, a kürtőn át kihallatszott a lábasok és evőeszközök
csörömpölése. A kandallóban lustán dorombolt a tűz, mint egy kövér, vörös
macska. Az ósdi sparhelt szikrákat köpködött, a különféle fazekakból és tálakból
sült étkek illata párállott.
Az öregasszony időről időre otthagyta a tűzhelyt, és az éjszaka neszeit fürkészte;
tekintetét a sötétségbe fúrta, és feszülten figyelt.
Fél tíz volt. Odakintről nyikorgás, majd egy tompa puffanás hallatszott. Azután
még egy.
Az asszony felegyenesedett, és letette a fakanalat.
A távoli csattanások újra és újra felhangzottak a holdfényben. Hosszú percek
teltek el; az asszony némán, mozdulatlanul állt, minden puffanással egyre
keskenyebb vonalba préselve az ajkát. Ökle elfehéredett, úgy kapaszkodott az
asztal lapjába. Amikor a hang elhallgatott, valósággal rávetette magát a
tűzhelyre, és vadul kevergetni kezdte az ételt.
Léptek zaja hallatszott, ezúttal közvetlenül az ablak alól. Megcsikordult a kavics
a kerti ösvényen. Valaki tétován fellépett a tornácra, súlyos bakancsa alatt
megreccsentek a deszkák.
Az asszony az ajtóhoz lépett és mozdulatlanná dermedt.
Semmi.
Egy teljes percig csak állt a csukott ajtó előtt, a kopogásra várva,
mindhiába.
Odakint a tornácon egy nagyra nőtt árnyék himbálózott bizonytalanul.
Az asszony felsóhajtott, és éles hangon ráripakodott az ismeretlenre:
– Will, te szuszogsz odakint?
Nem jött válasz. Az ajtó túloldalán álló valaki makacsul hallgatott.
Az asszony egyetlen rántással feltépte az ajtót.
A küszöbön ott állt a férje, karján egy képtelenül nagy halom tűzifát
egyensúlyozva. A hangja valahonnan a rakás túloldaláról szűrődött át tompán és
rekedten.
– Láttam a füstöt, gondoltam, jól jönne ez a kis tűzifa – dörmögte.
Az asszony félreállt, hogy utat engedjen a férjének. Az némán beoldalazott
mellette, és letette a fát a kandalló mellé. Közben mindvégig gondosan kerülte
felesége tekintetét.
Az öregasszony kilépett a tornácra, fülön ragadta az elnyűtt bőröndöt, és
bevonszolta a szobába. Végül betette az ajtót maga után.

Mire visszaért, a férje már az étkezőasztalnál téblábolt.

Az asszony merőkanalat vett elő, és megkeverte az aranyló levest.
– Szűzpecsenye? – bökött a fejével a tűzhely felé az öreg.
A felesége válasz helyett kinyitotta a sütő ajtaját. A kicsapó gőz egy-kettőre
belengte a konyhát és megcsiklandozta az öregember orrát. Az öreg lehunyta a
szemét, és szótlanul elmerült az illatáradatban.
Egyszer csak felpillantott, és elfintorodott.
– Mi ez a szag? Mintha égne valami.
A felesége meg se fordult, úgy válaszolta:
– A National Geographic-gyűjteményed.
Az öreg lassan bólintott.
Amikor az ínycsiklandozó falatok már a tányéron gőzölögtek, mindketten
asztalhoz ültek. A konyhára áhítatos csönd telepedett. Az asszony lassan
megcsóválta a fejét, a férjére sandított, és megint csak megcsóválta a fejét.
– Mondod az áldást? – kérdezte végül.
– Nem, mondd inkább te – hagyta rá az öreg.
Egy darabig csak ültek némán, lehajtott fejjel, becsukott szemmel
Aztán az öregasszony ajkán halovány mosoly futott végig, és csöndesen
belefogott az imába:
Hálát adunk néked, Uram...
Gálla Nóra fordítása

EGY NAPBA SŰRÍTETT NYÁR

– Jön?
– Jön.
– Most?
– Mindjárt.
– A tudósok biztosak benne? Ma van a napja? Ma?
– Nézzétek meg magatok!
A gyerekek úgy préselődtek egymáshoz, mint megannyi rózsa,
összezsúfolódtak, mint a dudva, hogy vethessenek egy pillantást a bujkáló
Napra.
Odakinn esett az eső.
Már hét éve esett. Ezer meg ezer napot mosott egybe és töltött színültig az eső, a
víz szakadatlan dobolása és áradása, a záporok édes kristályzuhatagai meg a
viharok csapkodásai, amelyek olyan erősek voltak, akár a szigeteket ostromló
szökőárak. Ezer erdőt passzírozott a földbe az eső, és ugyanennyi nőtt a
helyükbe, hogy a zivatar azokat is a földbe passzírozza. Az élet mindig is így
zajlott a Vénuszon, az osztályteremben tülekedő diákok pedig a rakétával
érkezett férfiak és nők gyerekei voltak, akik civilizációt alapítani és új életet
kezdeni jöttek ebbe az esős világba.
– Eláll, abbahagyja!
– Igen, igen!
Margot távol állt a gyerekektől, akik nem emlékeztek olyan időszakra, amikor
ne esett volna egyfolytában. Mindannyian a kilencedik esztendejükben jártak, és
ha volt is olyan nap hét évvel ezelőtt, amikor a Nap előbújt egy órára, hogy
megmutassa az arcát az ámuldozó embereknek, ők nem emlékeztek erre. Margot
éjjelenként néha hallotta őket, ahogy az emlékezéstől mocorognak-álmodnak, és
emlékeznek egy sárga színű krétára, valamilyen aranytallérra vagy érmére,
amely elég nagy ahhoz, hogy meg lehessen vele vásárolni az egész világot.
Margot tudta, hogy a többiek emlékezni vélnek valamilyen melegségre, amelyet
akkor éreztek, amikor vér tolult az arcukba, lábukba vagy reszkető kezükbe. Ám
mindig ugyanarra a dobpergésre ébredtek, mintha csak egy hosszú-hosszú
nyakláncról legurult üveggyöngyök kopognának a tetőn, a sétányon, a kertekben
és az erdőkben, és ettől szertefoszlott az álmuk.
Egész előző nap a Napról olvastak. Hogy olyan, mint egy forró citrom.
Novellákat, esszéket vagy verseket írtak róla.

Nekem a Nap nagyon hiányzik,

És sajnos csak egy óráig virágzik.
Ez Margot verse volt, amit a lány halkan olvasott fel a néma osztályterem
közepén, miközben odakinn zuhogott.
– Á, ezt nem is te írtad! – háborgott az egyik fiú.
– De igen! – erősködött Margot. – Én írtam.
– William! – csattant fel a tanárnő.
De mindez tegnap történt. Ma az eső fokozatosan veszített az erejéből, a
gyerekek pedig a hatalmas, vastag ablakokhoz zsúfolódtak.
– Hol van a tanárnő?
– Mindjárt jön.
– Siethetne, nehogy lemaradjunk róla!
Úgy forogtak ide-oda, mint valamiféle lázasan pörgő kerék hánykolódó küllői.
Margot magányosan álldogált a teremben. Nagyon törékeny lány volt, aki úgy
nézett ki, mintha évekig bolyongott volna az esőben, amely kimosta a szeme
kékjét, a szája pirosát és a haja sárgáját. Olyan volt, mint egy poros
fényképalbum megfakult fotója. Ha beszélt is, a hangja egy kísérteté volt. A
többiektől félrehúzódva nézte az esőt és a hatalmas ablaküveg mögött elterülő
hangos és elázott világot.
– Te meg mit nézel? – kérdezte William.
Margot nem válaszolt.
– Beszélj, ha kérdeznek. – William meglökte, de Margot nem mozdult. A fiú
csak a testét tudta egy kicsit kibillenteni a helyzetéből, mást nem.
A gyerekek elhúzódtak tőle, nem is néztek rá. Margot érezte, hogy egyre
távolabb kerül tőlük. Ez azért történt, mert nem játszott velük a föld alatti
város visszhangzó alagútjaiban. Ha megérintették, és azt mondták, hogy ő a
fogó, csak állt és pislogott, de nem szaladt utánuk.
Amikor az osztály a boldogságról, az életről és a játékokról énekelt, Margot
ajka szinte egyáltalán nem mozdult meg. Igazán csak akkor csatlakozott a
társaihoz, amikor a Napról és a nyárról daloltak, és közben az esőmosta
ablakokat nézték.
Margot legnagyobb bűne persze az volt, hogy ő mindössze öt évvel ezelőtt
érkezett ide a Földről, így emlékezett a Napra, és arra, hogy milyen volt
négyéves korában az ohiói égbolt. A többiek egész életüket a Vénuszon
élték le, és kétévesek voltak, amikor a Nap utoljára előbújt, így már rég
elfelejtették a színét, a forróságát, és hogy egyáltalán milyen is volt. Margot
viszont emlékezett mindenre.
– Olyan, mint egy egypennys – mondta egyszer csukott szemmel.
– Nem is! – kiáltották a többiek.
– Olyan, mint a kandallótűz – mondta máskor.
– Hazudsz, nem is emlékszel! – kiáltották a többiek.
De emlékezett, és elhúzódott tőlük, miközben a folyamatosan változó mintázatú
ablakokat nézték. Egyszer, egy hónappal ezelőtt nem volt hajlandó az iskolai
zuhanyzóban zuhanyozni, a fülére és a feje búbjára tapasztotta a kezét, és azt
kiabálta, hogy a víz nem érhet hozzá a fejéhez.
Ettől a pillanattól nem hagyta nyugodni az a homályos érzés, hogy más, mint a
többiek, és a többiek is megérezték a másságát, ezért távolságot tartottak tőle.
Beszélték, hogy a szülei jövőre visszaviszik a Földre. Margot számára ez
létfontosságú lett volna, még úgy is, hogy tudta, ez az utazás több ezer
dollárba kerülne a családjának. A többiek pedig utálták őt mindezen kis vagy
nagy horderejű okok miatt. Utálták hófehérre fakult arcát, várakozó
csendességét, vékony testalkatát és lehetséges jövőjét.
– Menj innen! – A fiú még egyszer meglökte. – Mire vársz?
Margot ekkor végre felé fordult, és ránézett. A fiú kiolvashatta volna a szeméből
a választ.
– Ne várakozz itt! – kiabálta William nyersen. – Semmit se fogsz látni!
Margot ajka megmozdult.
– Semmit! – kiáltott a fiú. – Csak vicc volt, igaz? –A többiek felé fordult. –
Semmi sem történik ma, igaz?
A többiek pár pillanatig csak pislogtak, aztán amikor megértették,
felnevettek, és csóválni kezdték a fejüket.
– Semmi, semmi!
– De hát... – suttogta Margot elkeseredett tekintettel. – De hát a tudósok
megjósolták, megmondták, megígérték, hogy ez lesz az a nap, amikor...
– Csak vicceltek! – kiáltott a fiú, és keményen karon ragadta Margot-t.
– Hé, srácok, zárjuk be egy szekrénybe, mielőtt a tanárnő visszajön!
– Ne! – kiáltott fel Margot, és hátrálni kezdett.
Köré gyűltek, elkapták és lefogták, miközben ő ellenkezett, majd
könyörgött, aztán sírt, de hiába: átcipelték az egyik folyosón, be egy
terembe, és abban egy szekrénybe, amit azonnal rázártak. Álltak előtte egy ideig,
és nézték, ahogy remeg Margot ütéseitől, és attól, hogy nekicsapkodja magát.
Pár pillanatig hallgatták fojtott kiáltásait. Aztán mosolyogva elfordultak, és
kimentek a teremből, át a folyosón, és éppen csak visszaértek a termükbe,
amikor a tanárnő megérkezett.
– Készen álltok, gyerekek? – A tanárnő az órájára nézett.
– Igen! – kiáltott mindenki.
– Mindannyian itt vagyunk?
– Igen!
Az eső egyre jobban alábbhagyott.
A gyerekek odasereglettek a hatalmas ajtóhoz.
Az eső elállt.
Olyan volt, mintha egy lavináról, tornádóról, hurrikánról vagy vulkánkitörésről
szóló film először félbeszakadt volna valamilyen hanghiba miatt, ami tompává
tette a hangsávot, és eltüntetett minden zajt, recsegést-ropogást, visszhangot és
villámlást, majd pedig kitépődött volna a vetítőgépből, hogy a helyére egy békés
trópusi tájat mutató, álló dia kerüljön. A világ mozdulatlanná dermedt. A csend
annyira határtalan és hihetetlen volt, hogy a gyerekek úgy érezték, mintha valaki
bedugaszolta volna a fülüket, vagy teljesen elveszítették volna a hallásukat. A
fülükhöz emelték a kezüket, és kicsit távolabb álltak egymástól. Az ajtó
szétnyílt, és beengedte a csendesen várakozó világ illatát.
A Nap előbújt.
Lángoló bronzszínű volt, és nagyon nagy. Körülötte az égbolt ragyogó
csempekék színben pompázott. A dzsungelt valósággal perzselte a napfény, a
bűvöletből kiszakadt gyerekek pedig kiáltozva kiözönlöttek a tavaszba.
– Aztán ne menjetek messzire! – szólt utánuk a tanárnő. – Ne feledjétek,
hogy csak két órátok van. Nehogy kinn ragadjatok!
– De a gyerekek csak futottak és futottak, miközben az ég felé fordították az
arcukat, amit úgy melegített a napsütés, akár a forró vas heve.
Megszabadultak a kabátjaiktól, és hagyták, hogy a napsugarak perzseljék a
karjukat.
– Ez azért jobb, mint a naplámpák, mi?
– Sokkal, sokkal jobb!
Aztán abbahagyták a futást, és megálltak a Vénuszt borító kusza dzsungelben,
amely szünet nélkül nőtt és nőtt, még az ember szeme láttára is.
Valóságos növény-poliptanya volt, és ezen a rövid tavaszon az egymásba
fonódó, hússzerű zöld karok és tekergő növények virágba borultak. A dzsungelt
a napsütés nélküli évek gumi- és hamuszínűvé fakították, de ugyanúgy lehetett
volna kő-, fehér sajt, tinta- vagy akár holdszínű is.
A gyerekek nevetgélve elterültek a dzsungelágyban, és hallgatták, ahogy egyre
csak nyikorog és sóhajtozik alattuk a rugalmas, élő anyag.
Futkároztak a fák között, csúszkáltak, bukdácsoltak és lökdösődtek,
bújócskáztak és fogócskáztak, de leginkább csak hunyorogtak a Napba, ameddig
könnyezni nem kezdtek tőle. A sárga korong és a lenyűgözően kék égbolt felé
nyúltak, belélegezték a friss levegőt, és csak hallgatták a csendet, amely a
hangtalan és mozdulatlan, áldott tenger felszínén tartotta őket. Megnéztek és
megízleltek mindent. Aztán vadul és üvöltve, akár a barlangjukból
kiszökött állatok, futkosni kezdtek körbe-körbe.
Egy teljes órán át csak futottak, és meg sem álltak.
Aztán...
A nagy futkározás közepette az egyik lány feljajdult.
Mindenki megállt.
A tisztáson álló lány maga elé tartotta a kezét.
– Jaj, nézzétek! – mondta remegve.
Lassan közelebb léptek hozzá, hogy megnézzék nyitott tenyerét.
A lány tenyerének közepén egy jókora esőcsepp remegett.
A lány csak nézte, és sírva fakadt.
Némán az égboltra meredtek.
– Jaj, ne!
Hideg cseppek kezdtek hullani az orrukra, az arcukra és a szájukra. Ködfátyol
formálódott a Nap előtt. Hűvös szél támadt körülöttük.
Megfordultak, és elindultak föld alatti otthonuk felé. A kezüket az oldaluk
mellett lógatták, mosolyukat elhagyták.
Hirtelen égzengés lepte meg őket, és mint falevelek a hurrikán érkezése előtt,
egymásnak ütköztek, és futásnak eredtek. Villám csapott be tőlük tíz
kilométerre, aztán ötre, aztán egyre, végül csak félre. Az égbolt egy
szempillantás alatt éjszakaivá sötétült.
Pár pillanatig még ott ácsorogtak az ajtónyílásban, de aztán a zápor túlságosan
erőre kapott. Becsukták az ajtót, és hallgatták az épületre zúduló, tonnányi súlyú
esőlavina robaját, a mindenütt és örökké zuhogó eső hangját.
– Most megint hét évig kell várni?
– Igen. Hét évig.
Ekkor egyikük felsikkantott.
– Margot!
– Mi?
– Még mindig ott van a szekrényben.
– Margot.
Úgy álltak ott, akár a földbe szúrt karók. Egymásra néztek, aztán lesütötték
a szemüket. Kipillantottak a világra, ahol ismét esett, esett, és egyre jobban
esett. Nem tudtak egymás szemébe nézni. Arcuk komoly volt és sápadt.
Leszegték az állukat, és a kezüket meg a lábukat szemlélték.
– Margot.
– Na... ? – kérdezte az egyik lány.
Senki sem mozdult meg.
– Gyerünk – suttogta a lány.
A hideg eső kopogásának kíséretében lassan végigvonultak a folyosón. A vihar
hangjának társaságában befordultak a szekrénynek otthont adó terembe. A kék
és szörnyűséges villámok tükröződésével az arcukon lassan odasétáltak a
szekrényajtóhoz.
A szekrényajtó mögül pisszenés sem hallatszott.
Lassan, a lassúnál is lassabban kinyitották az ajtót, és kiengedték Margot-t.

Roboz Gábor fordítása

AZ AJÁNDÉK

Másnap volt karácsony, és miközben hármasban kiautóztak a rakéta-reptérre, a

szülők végig aggódtak. Ez lesz a fiú első útja az űrbe, először ül majd rakétán,
hát szerették volna, ha minden tökéletesen megy. Így aztán, amikor a vámnál
kénytelenek voltak lemondani az ajándékáról, amely pár grammal meghaladta a
súlyhatárt, és a kis karácsonyfáról is a szép fehér gyertyákkal, úgy érezték, az
ünneptől és a szeretetüktől váltak meg.
A fiút a terminál várótermében érték utol. Ahogy a csillagközi tisztviselőkkel
történt sikertelen összecsapást követően baktattak feléje, a szülők halkan
sugdostak egymás közt:
– Most mit csináljunk?
– Semmit. Mit tudnánk csinálni?
– Azok a hülye szabályok!
– És annyira szeretette volna a fát!
A sziréna felbőgött, a tömeg a marsrakéta felé tülekedett. Az anya és az apa
voltak a sereghajtók, kettejük közt apró, sápadt fiuk lépkedett.
– Majd kitalálok valamit – mormolta az apa.
– Tessék? – kérdezte a fiú.
Aztán a rakéta felszállt, és fejest ugrottak a sötét űrbe.
A rakéta távolodott, tüzet hagyott maga mögött, a Földet is maga mögött hagyta,
amelyen 2052. december 24-ét írtak, s egy olyan hely felé tartott, ahol nem
is volt idő, se hónap, se év, de még óra sem. Az első ,,napot" átaludták. A földi
időt mutató New York-i órájukon erősen közelgett az éjfél, amikor a fiú
felébredt:
– Szeretnék kinézni a kilátón.
Egyetlen kilátó volt, a felső fedélzeten egy irdatlan vastag üvegből készült,
hatalmas „ablak".
– Még ne – mondta az apa. – Később felviszlek.
– Látni akarom, hol vagyunk és hová megyünk.
– Várj még egy kicsit. Majd meglátod, miért.
Az apa szemhunyásnyit sem aludt, forgolódott, hánykolódott, az elvesztett
ajándékon járt az esze, az évszak problémáján, az elhagyott fán és a fehér
gyertyákon. Aztán amikor felült, alig öt perccel fia előtt, úgy vélte, kitalált
valamit. Ha meg tudja valósítani, ez az utazás mégis örömteli lesz.
– Fiam – mondta –, pontosan fél óra múlva karácsony lesz.
– Ó – csüggedt el az anya, amiért szóvá tette. Ő azt remélte, a fiuk majd
valahogy megfeledkezik róla.
A fiú arcát lázpír öntötte el, ajka megremegett.
– Tudom, tudom! Kapok ajándékot, ugye? Lesz fa is? Megígértétek!
– Igen, igen, mindez, és még több is – felelte az apa.
Az anya meghökkent.
– De...
– Bizony – vágott szavába az apa. – Még ennél több is. Most elnézést, el
kell mennem valahová. Rögtön jövök.
Kiment, és amikor húsz perc elteltével visszatért, nagyon mosolygott.
– Mindjárt itt az idő.
– Nézhetem az órádat? – kérdezte a fiú. Megkapta a karórát, és a kezében
tartva figyelte a mutatókon, ahogy az utolsó perceket elsodorja a tűz, a némaság
és az észrevétlen mozgás.
– Karácsony van! Karácsony van! Hol az ajándékom?
– Menjünk. – Az apa megfogta fia kezét, és elindultak ki a kajütből, végig a
folyosón, fel egy rámpán. A feleség követte őket.
– Nem értem – mondogatta. – Nem értem.
– Majd megérted – felelte a férje. – Itt is vagyunk.
Egy nagy kabin csukott ajtaja előtt álltak. Az apa kopogott rajta háromszor, majd
még kétszer. Az ajtó kinyílt, a kabinban kialudt a fény, hangok suttogtak.
– Menj csak be, fiam – noszogatta az apja.
– Sötét van.
– Fogom a kezed. Menjünk, mama.
Beléptek a szobába, az ajtó becsukódott mögöttük, és ekkor aztán tényleg
vaksötét lett. Hatalmas üvegszem magaslott előttük, a kilátó: egy másfél
méterszer két méteres ablak, amelyen át a mélységes űr tárult a szemük elé.
– A fiúnak elállt a lélegzete.
Mögötte a szülei lélegzete is elakadt, és akkor a sötét szobában énekszó csendült
fel.
– Boldog karácsonyt, fiam – mondta az apa.És mialatt a hangok a régi,
ismerős karácsonyi dalokat énekelték, a fiú lassan előrearaszolt, míg arcát a
kilátó hűs üvegének nem nyomta. És nagyon-nagyon sokáig állt ott, csak bámult
ki az űrbe és a mélységes-mély éjszakába, a milliárd-billiárd fehér,
gyönyörűséges gyertyalángra...

Pék Zoltán fordítása

A MÚLT HÉTFŐI NAGY KARAMBOL

Kicsapódott az ajtó, és egy férfi tántorgott be Heber Finn ivójába. Úgy festett,
mint akibe villám csapott: az arca véres volt, a ruhája szakadt, és
kétségbeesetten nyöszörgött. A bárpult körül állókba belefagyott a szó. A
hirtelen támadt csöndben hallani lehetett a söröskorsókban elpukkanó habot.
Minden tekintet az ajtóra szegeződött, véreres szemek és kipirult halántékok
virítottak a sápadt arcok koszorújában. A kocsma közönsége egy emberként
bámult a belépőre.
Az idegen megtántorodott, a szeme kiguvadt, ajka megremegett. A pult mellett
állók előrehajoltak. Mondja már, ember! – kiáltották hangtalanul. – Mi történt?
A jövevény inogva megállt, és körülnézett.
– Karambol – suttogta. – Kint az úton...
Azzal térdre rogyott, akár az elkaszált kéve.
– Karambol, hallottátok? Karambol történt! – Tucatnyian ugrottak oda,
hogy segítsenek az alélt embernek.
– Hé, Kelly! – ugrott át Heber Finn ruganyos mozdulattal a bárpult felett. –
Nézz ki az útra! Ti meg vigyázzatok erre a szerencsétlenre! Joe, te rohanj a
Dokiért!
– Nono! Nem eszik olyan forrón a kását – szólalt meg ekkor egy higgadt
hang.
Az ivó egy távoli, félhomályba burkolózó zugából – egy búsongó
filozófusoknak való sarokasztal mellől – sötét alak emelkedett fel.
– Doki? – csapta össze a kezét Heber Finn. – Remek! Jöjjön!
Az emberek sietve kitódultak az éjszakába. Az orvos komótosan követte őket.
– Karambol... – susogta újra a földön heverő alak, és görcsösen rándult
egyet.
– Óvatosan, fiúk! – Heber Finn és két vendég felemelték, és gyengéden a
bárpultra fektették. A férfi falfehérnek tűnt az idő érlelte fadeszkán, akár a halál
angyala. A pult tükörmozaikja megsokszorozta a sebeit.
Alighogy a tömeg kiáramlott az ajtón, rögvest vissza is hőkölt. Mintha tejfehér
óceán öntötte volna el Írország lankáit; az áthatolhatatlan köd a kocsma lépcsőit
nyaldosta. Vastag redőkben omlott a házakra, kitakarva a holdat és a csillagokat.
A vendégek meglepetten pislogtak körbe, innen-onnan fojtott szitkozódás
hallatszott. Aztán végül mégiscsak kimerészkedtek a fehér vattapamacsok közé.
Odafent, az ajtó fénynégyszögében magányos fiatalember álldogált. Lerítt róla,
hogy nem helybéli – ahhoz sem elég hóka, sem elég pipacsképű nem volt, és a
kedve sem volt olyan rózsás vagy borongós, mint a többieké. A törzsvendégek
amerikainak tippelték, kizárásos alapon. Valójában az is volt, ami talán
megmagyarázza, miért igyekezett a háttérbe húzódni. Amióta csak betette a lábát
Írországba, úgy érezte, a dublini Abbey Színház színpadán járkál, és minden
mozdulatát reflektorfény kíséri. S mivel a kelta színművekben nem mozgott
valami otthonosan, csak állt a lépcső tetején és bámulta az ürességet.
– De hát – jegyezte meg bátortalanul – az elmúlt másfél órában egyetlen
autót se hallottunk.
– Nem is! – vágta rá egy öregember, s a hangjában mintha büszkeség
csendült volna. Csak a köszvény tartotta vissza attól, hogy maga is a
mentőbrigád után rohanjon; jobb híján a felső lépcsőfokról kémlelte a hófehér
habokat, amelyek az imént elnyelték a társait. – A kereszteződésnél keressétek,
fiúk! – kiáltotta utánuk. – Mindég ott csókolóznak össze...
– A kereszteződéshez! – vezényelt valaki. A közelből sietős léptek dobogása
hallatszott.
– Csattanást se hallottam – tette hozzá az amerikai.
Az öreg megvetően felhorkant.
– Meglehet, fiam – kezdte –, hogy nem sikít a kaszni és nem röpködnek
gumiabroncsok, de attól a baleset még baleset. Ha nem hiszi, győződjön meg
róla a saját szemével. De ne rohanjon, ha jót akar! Lassan menjen, amolyan
ráérősen. Az ördög nem alszik. Ha csak úgy vaktába' indul neki, egyenest
belefut abba az úthenger Kellybe, az aztán se lát, se hall... Vagy az öreg
Feeneybe, aki ahhoz is túl részeg, hogy az országutat megtalálja, hát még egy
sebesültet, aki az úton fekszik! Van zseblámpája? Öngyújtó is megteszi. Nem
mintha bármit érne vele, de azért csak próbálja meg! Lóduljon, ember, tapsra
vár?
Az amerikai vonakodva bár, de alámerült a ködben. Eltapogatózott az autójához,
előkotorta a csomagtartóból a zseblámpát, aztán nekiindult az éjszakának. Hátat
fordított a kocsmának, és arrafelé botorkált, amerről a lábdobogást és a
kiáltozást hallotta. Valahonnan a távolból kis csoport közeledett, panaszos
nyögések és dühös suttogás közepette:
– Óvatosan emeld! – Hogy a rosseb... fenemód csúszik!
– Ne himbáld már szegény ördögöt! Van annak elég baja nélküled is!
Alig pár lépésnyire tőle emberek körvonalai bontakoztak ki a ködből. A kocsma
felé trappoltak. A sebesültet a fejük fölött cipelték; szerencsétlen úgy festett,
mint egy ázott rongykupac. A fénypászmában egy pillanatra megvillant egy
vérmaszatos, hamuszín arc, aztán valaki kilökte az amerikai kezéből a
zseblámpát.
A mozgó ravatal az ivó felé araszolt, amerre a malátaillatú derengés vonzotta
őket, akár lepkét a gyertyaláng.
Fülsértő nyikorgás kíséretében újabb sziluettek váltak ki a ködből.
– Ki az? – kiabálta az amerikai.
– Hozzuk a roncsokat – harákolta valaki. – Hogy ne maradjanak keresztbe'
az úton.
A fénycsóva kitapogatta az érkezőket. Az amerikai meglepetten eltátotta a száját,
ám ekkor a lámpa váratlanul kialudt, és a bizarr látvány eltűnt. Lemerült az
elem.
Már csak lelki szemeivel látta, amint a falubeli fiúk fürge léptekkel, lendületesen
tolnak maguk előtt két ósdi, fekete kerékpárt. Se macskaszem, se lámpa nem
volt rajtuk.
– De... – motyogta az amerikai.
A romeltakarító páros azonban már el is tűnt, magával hurcolva a „roncsokat". A
köd egykettőre összezárult mögöttük. Az amerikai csak állt a kihalt placcon,
kezében a kipurcant zseblámpával.
Mire eltapogatózott az ajtóig, és benyitott Heber Finn ivójába, már mindkét
„áldozat" – a törzsvendégek ezt a szót használták a szerencsétlenekre – kiterítve
hevert a pulton.
– No, lássa – az öregember a belépő amerikaira nézett. – Most mán' jó
helyen vannak.
A pult körül egymás lábát tiporva tülekedtek az emberek, de kivételesen nem
sörért álltak sorba. Olyan szoros gyűrűt alkottak, hogy az orvosnak csak nagy
nehezen sikerült utat törnie magának a tömegben, hogy kezelésbe vehesse a
sérülteket.
– Az egyikük Pat Nolan – susogta az öreg. – Mostanába' nincs munkája. A
másik Mr. Peevey Meynoothból. Cukorka- és dohányáruboltja van – tette hozzá,
aztán emelt hangon megkérdezte: – Meghaltak, Doki?
– Csöndesebben! – torkolta le az orvos. – A saját gondolataimat se hallom ebben
az istentelen lármában. – Úgy sürgölődött a kiterített testek körül, akár egy
szobrász, aki egyszerre két életnagyságú márványszobron dolgozik. – Az
egyiket tegyük a földre.
– Egykettőre kihűlne – csóválta a fejét Heber Finn. – Foga van ám a
hidegnek! Én amondó vagyok, hagyjuk fent a pulton. Úgy legalább melegen
tartjuk őket a lélegzetünkkel.
Az amerikai zavartan krákogott.
– Életemben nem hallottam ilyen furcsa balesetről. Biztos, hogy nem autó ütötte
el a szerencsétleneket? Kötve hiszem, hogy két kerékpár...
– A barátunk kételkedik, halljátok? – rikkantotta az öreg. – Nagy isten, hát
hol él maga? Ha kicsit erősebben tekeri a pedált az ember, akár hatvannal is
hajthat. Egy hosszabb lejtőn kilencven-kilencvenötre is begyorsul, az ám! Ezek
ketten meg, gondolhatja... Egyikük se volt kivilágítva.
– De hát nem büntetik az ilyesmit?
– Ne is mondja – legyintett az öreg. – Hogy a rossz nyavalya törné ki a
hivatalnokokat! Mindenbe beleütik azt a mócsing orrukat. A jómadarak meg
lámpa nélkül, ahogy mondom... biztosan hazafelé tartottak, egyik városból a
másikba, és tekertek, mintha a sátán kutyája lihegne a nyomukban. Ellenkező
irányba mentek, de nyilván ugyanazon az oldalon. Az okos ember mindig az út
rossz oldalán megy, tudja. Ez a két balfácán pedig biztos... No de hiába, ez is a
kormány hibája. Érti? Az egyik fiú úgymond szabályosan ment, a másik nem.
Én mondom magának, az okostojások odafent jobban tennék, ha a seggükbe
dugnák a pennájukat! Akkor most nem haldoklana ez a két szerencsétlen.
– Miért, haldoklanak? – képedt el az amerikai.
– Gondolkozzon már, jóember! Miféle veszély leselkedhet két jókötésű,
magabiztos fickóra Kilcock és Meynooth között? A köd! Csak a köd, én
mondom! Máskülönben sose csattantak volna össze.
– Maga szerint milyen az, ha az ember egy sötét kereszteződésben teljes
svunggal becsapódik egy másik kerékpárosba? Tarolás a tekepályán, drága
barátom, az ám! Felrepülnek a padlásablakig, egymásba gabalyodva, kezük-
lábuk kalimpál a levegőben, a két kerékpár meg teljesen összegyógyulva, mint a
bagzó macskák. Aztán lepottyannak, biciklik és a gazdáik egymás hegyibe', és
csak fekszenek kiterülve. A Sötét Angyal meg már ott figyel a sarkon.
– Csak nem fognak...?
– Naná, mit gondol? Ebben az országban minden éjjel otthagyja valaki a fogát
az utakon. A múlt évben is...
– Azt akarja mondani, hogy évente háromszázötven kerékpáros hal meg
Írországban, mert .. egymásba rohannak?
– Úgy a', isten a tanúm rá. Szegény ürgék...
– Épeszű ember napnyugta után nem ül biciklire. Jobb a békesség. – Heber
Finn az áldozatokat méregette. – Ami engem illet, én inkább sétálok.
– Á, ezektől gyalog sincs biztonságba' az ember – legyintett az öreg. –
Mindig akad egy-két tökkelütött, aki két keréken vagy gyalog rossz oldalon
igyekszik a pokol felé. Szétloccsantják a koponyádat, mielőtt annyit
mondhatnál, bikmakk. Hány derék embert láttam már, akiknek tönkrement az
élete: megrokkantak vagy még annál is rosszabb történt velük! A legtöbbjét a
sírig gyötörte a rettenetes fejfájás. – Az öregnek megrebbent a tekintete, aztán
elfordult. – Mindig mondom én, hogy nem való az ilyen veszélyes szerkezet az
emberek kezébe. Istenkísértés az!
– Évi háromszázötven halott – motyogta az amerikai elborzadva.
– És akkor még nem számoltuk a súlyos sérülteket! Hetente ezrével lökik a
kétkerekűeket a mocsárba, hogy aztán rokkantnyugdíjon tengődve éljék le azt,
ami még hátravan nyomorult életükből.
– Nem kellene valamit csinálni velük? – bökött az amerikai bizonytalanul
az áldozatok felé. – Nincs itt valahol egy kórház?
– Egy ilyen ködös éjszakán – susogta elfúló hangon Heber Finn – az ember
jobban teszi, ha a mezőkön és szántókon vág át, és messzire elkerüli az
országutat. Magam is mindig így teszek, különben sosem éltem volna meg az
ötvenet.
– Hmm... – A társaság tagjai nyugtalanul fészkelődni kezdtek. A Doki eddig
még nem nyilatkozott az áldozatok hogylétét illetően, de most egyszerre
megérezte, hogy a közönség belefáradt a várakozásba. Valamit tennie kellett:
felegyenesedett hát és fájdalmasan felsóhajtott.
– Nos...
A kocsma népe egyszerre elnémult.
– Ez itt – azzal a közelebbi alakra mutatott – megúszta néhány kisebb
karcolással és zúzódással. Egy-két hétig fájni fog a háta, de kiheveri. Ami azt a
másikat illeti... nos, ő nem volt ilyen szerencsés. – Egy végtelennek tűnő
pillanatig komoran méregette a sápadt férfit, aki úgy festett, mintha
bebalzsamozták volna; csak a koporsó és a koszorúk hiányoztak mellőle. –
Súlyos agyrázkódást kapott.
– Agyrázkódás! Agyrázkódása van!
A szó lavinaként söpört végig a termen, aztán újra csönd lett.
– Könnyen lehet, hogy nem éri meg a reggelt, ha nem visszük most azonnal
a meynoothi kórházba. Van valakinek kocsija?
A tömeg egy emberként fordult az amerikai felé, aki azon kapta magát, hogy
hirtelen az események közepébe csöppent, sőt mi több: ő lett a történet
főszereplője. Zavarában elvörösödött. Igaz, hasított bele a felismerés: Heber
Finn kocsmája előtt tizenhét bicikli és egyetlen autó parkolt. Sietve bólintott.
– Íme, egy önként jelentkező! Látjátok ezt, fiúk? Gyorsan, fogjátok a
szerencsétlent... Óvatosan! ... Vigyük az autóhoz.
Páran felkapták az ájult férfit, és már indulni készültek, amikor az amerikai
megköszörülte a torkát. Egy pillanatra mindenki sóbálvánnyá dermedt. A
fiatalember intett, hogy fizetni szeretne. Mindenki döbbenten bámult rá. Aznap
este még senki sem próbálkozott ezzel a mozdulattal.
– A kocsihoz! – kiáltotta valaki.
Az ernyedt test eltűnt a pultról, a moraj lassan elült, a terem kiürült; az ivóban
nem maradt más, csak az amerikai, az orvos és két további vendég, akik jobbról-
balról támogatták a baleset másik sérültjét, aki időközben magához tért. Az arca
még mindig a záptojás színét idézte. A közelebb álló fickó egy korsó sört
nyomott a kezébe.
– Csak egy kortyot igyon, mindjárt jobban lesz. Mondja csak...
– ...hogyan történt?
Odakintről behallatszott a tömeg zsongása, ahogy az alélt áldozatot az autóba
tuszkolják.Az orvos felpillantott.
– Ha megitta az italát, Mr...
– McGuire – biccentett az amerikai.
– De hisz' maga... ír!
Még csak az kéne, gondolta az amerikai, de a gondolat tompán és erőtlenül
csengett a fejében. Zsibbadtan figyelte a kókadozó sebesültet, aki alig várta már,
hogy visszatérjenek a többiek, és ostromolni kezdjék a kérdéseikkel. Látta a
vérpettyes padlót, az ajtó mellé támasztott, színpadi kellékként árválkodó
kerékpárokat, az ajtón beásító, valószerűtlenül ködös éjszakát, és hallgatta a
kinti zsongást, hullámzást és lüktetést, a beszűrődő hangokat, amelyeknek mind
megvolt a maguk helye a maguk zárt világában. Nem, gondolta az amerikai, akit
McGuire-nek hívtak, annyira azért nem vagyok ír...
A zsebébe kotort, és némi aprót tett a pultra.
– Doktor – hallotta saját elcsukló hangját –, mondja csak, autók is szoktak
karambolozni errefelé?
– Ebben a városban soha – felelte a doktor, arcán megvető fintorral, majd kelet
felé intett. – Ha ilyesmire kíváncsi, menjen Dublinba!
Belekarolt az amerikaiba, és az ajtó felé terelte. Olyan közel hajolt hozzá,
mintha valami titkot készülne megosztani vele. A ránehezedő súly alatt az
amerikainak minden lépés komoly erőfeszítésébe került, az ital ide-oda lötyögött
a gyomrában.
– Jól figyeljen, McGuire! Tisztázzunk valamit: vezetett már Írországban? Nem
sokat, igaz? Akkor idehallgasson! Ha egy darabban akar eljutni Meynoothba
ebben az ítéletidőben, taposson a gázra, és menjen, mint a meszes, érti, amit
mondok? Túráztassa a motort, csapjon minél nagyobb zajt! Azzal elriasztja a
kerékpárosokat meg a teheneket, akármelyik oldalon grasszáljanak is. Ha lassan
hajt, az olyan, mintha lopakodna; tucatjával csapja el őket, meglátja;
szerencsétlenek észre se veszik, és már meg is haltak. És még valami: ha
szembejön egy másik kocsi, azonnal oltsa el a reflektorát! Sötétben haladjanak
el egymás mellett, akkor nem lesz baj. Azok az átkozott lámpák több embernek
okozták már a halálát, mint ahányat megmentettek. Minden világos? Két dologra
ügyeljen: a sebességre és a reflektorokra, ha szembejön valaki!
Az amerikai kábán bólintott. A széken gubbasztó férfi nagyot húzott az üvegből,
összeszedte a gondolatait, és éppen belefogott a mondókájába:
– Az úgy volt, hogy hazafelé tartottam, mint ilyentájt rendesen. Épp' lefelé
csorogtam, amikor a kereszteződésnél...
A doktor betette az ajtót maga mögött, és McGuire nyomában az autó felé
indult. A másik áldozat a hátsó ülésen halkan nyöszörgött. A doktor
megveregette az amerikai vállát, és búcsúzóul odasúgta neki:
– Ha elfogad még egy tanácsot: mindig viseljen sapkát, különösen, ha éjnek
évadján támad kedve az út mellett sétafikálni. Egyedül az óvhatja meg az
életfogytig tartó migréntől, ha netán szembetalálkozna Kellyvel, Morannal vagy
valamelyik másik betonfejűvel, amikor alkoholmámorban tekernek hazafelé.
Ezek a fickók gyalogszerrel is veszélyesek. Tudja, mifelénk a gyalogosoknak is
be kellene tartaniuk bizonyos szabályokat. Az éjszakai sapkaviselés az Egyes
Számú Alapszabály.
McGuire beült az autójába, és egy pillanatig elgondolkozva meredt maga elé.
Aztán tapogatózva az ülés alá nyúlt, előhalászott egy barna gyapjúsapkát, amit
nemrég vett Dublinban, és a fejébe nyomta. Belebámult az éjszakai sötétben
gomolygó ködbe, és fülelni kezdett. Az országúton csönd volt, de valahogy
mégsem. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy Írország-szerte száz meg
száz gyapjúsapkás, szürke fantom kerekezik száz meg száz ködbe burkolózott
útelágazás felé, vidáman kurjongatva és tömény szeszfelhőt húzva maga után.
Pislogott egyet. A fantomok eltűntek. Az út sötéten, üresen ásított előtte.
A McGuire nevezetű amerikai nagy levegőt vett, behunyta a szemét, elfordította
a slusszkulcsot és rálépett a gázpedálra.

Gálla Nóra fordítása

A KISEGEREK

– Nagyon különös az a kis mexikói pár – mondtam.

– Mire gondolsz? – kérdezte a feleségem.
– Soha egy hangot nem hallasz tőlük – mondtam. – Csak figyelj.
A házunk, amelyet megtoldottak még egy fél házzal, mélyen a bérházak között
húzta meg magát. Miután a feleségemmel beköltöztünk, bérbe adtuk ezt az
adalék teret, amely a szalonunk egyik oldalához csatlakozott. Most, ahogy ennél
a falnál hallgatóztunk, hallottuk a szívverésünket.
– Tudom, hogy otthon vannak – suttogtam. – De három éve élnek itt, és
soha egyszer nem hallottam, hogy leejtettek volna egy tollat, beszélgettek volna,
vagy felkapcsolták volna a villanyt. Te jó ég, mégis mit csinálhatnak odaát?
– Ez még soha nem jutott eszembe – mondta a feleségem. – Tényleg furcsa.
– Csak egy villany ég. Mindig ugyanaz a homályos fényű, huszonöt wattos
kis villanykörte ég a nappalijukban. Ha elsétálsz a bejárati ajtajuk előtt, és
bekukkantasz, láthatod a férfit, a karosszékében üldögél, a keze az ölében, és
egy szót se szól. A nő meg a másik karosszékben ül, a férfit nézi, és ő se szólal
meg. Meg se moccannak.
– Első ránézésre mindig azt hiszem, hogy nincsenek is otthon – mondta a
feleségem. – Annyira sötét a nappalijuk. De ha elég sokáig nézed, megszokja a
szemed, és láthatod, hogy ott ülnek.
– Egy nap – mondtam – rájuk török, felkapcsolok minden villanyt, és
elkezdek kiabálni. Istenem, ha én nem bírom ezt a csendet, ők hogy bírhatják?
Tudnak beszélni, nem?
– Amikor a férfi kifizeti a havi lakbért, mindig köszön.
– Ennyi?
– Nem. Még el is köszön.
Megráztam a fejem.
– Amikor összefutunk a sikátorban, a férfi mindig mosolyog, aztán elszalad.
A feleségemmel berendezkedtünk egy olvasással, rádióhallgatással és
beszélgetéssel eltöltendő estéhez.
– Van rádiójuk? – kérdeztem.
– Se rádiójuk, se televíziójuk, se telefonjuk. Még egy könyv vagy újság
sincs a házukban.
– Ez nevetséges!
– Azért ne izgasd fel magad.
– Jó, tudom, de nem lehet két-három éven át úgy élni, hogy a sötétben ülsz,
nem beszélsz, nem szól a rádió, nem olvasol, és nem is eszel. Soha nem éreztem
olyan illatot, ami arra utalt volna, hogy marhahúst vagy tükörtojást sütnek. A
fenébe is, még csak azt se szoktam hallani, hogy lefekszenek!
– Azért csinálják ezt az egészet, drágám, hogy zavarba hozzanak minket.
– Sikerül nekik!
Tettem egy sétát a környékünkön. Kellemes nyári este volt. Amikor visszaértem
a házhoz, hanyagul bekukucskáltam a bejárati ajtajuk üvegén. A szokásos sötét
csend fogadott, a karosszékekben ülő szoborszerű alakokkal és a kéken égő apró
villanykörtével. Hosszú ideig álltam ott, és közben elszívtam a cigarettámat.
Már épp távozni készültem, amikor megláttam a férfi szelíd, kövérkés arcát az
ajtónyílásban. Meg se mozdult. Csak állt, és engem nézett.
– 'Estét – mondtam.
Csend. Egy pillanattal később megfordult, és visszament a sötét szobába.

A kis mexikói reggel hétkor indult el hazulról, egyedül sietett végig a sikátoron,
éppen olyan hangtalanul, mint ahogy a lakásban közlekedett. A nő nyolc órakor
követte, egészen óvatos léptekkel, sötét kabátja lógott rajta, bodros,
szépségszalonos haján fekete kalap egyensúlyozott. Évek óta így jártak
munkába, tartózkodóan és csendesen.
– Mi is a foglalkozásuk? – kérdeztem a reggelinél.
– A férfi az olvasztókemencénél dolgozik a helyi fémműben. A nő
valamilyen szabászatban varrónő.
– Mind a kettő kemény munka.
Gépeltem pár oldalt a regényemből, átolvastam, tartottam egy kis szünetet, aztán
gépeltem tovább. Délután ötkor láttam, amint a kis mexikói nő hazaérkezik,
kinyitja az ajtót, besiet, beteszi a szúnyoghálós ajtót, és kulcsra zárja az ajtót.
A férfi pontban hat órakor érkezett. Ingerültnek tűnt, de amint a hátsó
verandájukra lépett, végtelenül nyugodt lett. Halk és könnyed kézmozdulattal,
mintha egy kövér egér kaparászna, végigszántott a szúnyoghálón, és várt. A nő
pillanatok múlva beengedte. Nem láttam, hogy megmozdult volna a szájuk.
Egyetlen hang sem hallatszott a vacsora alatt. Se sercegő zsír, se csörömpölő
edények. Semmi.
Csak az apró kék lámpa égett.
– Így viselkedik akkor is – mondta a feleségem –, amikor kifizeti a lakbért.
Annyira halkan áll az ajtó elé, hogy nem is hallom. Csak véletlenül kinézek az
ablakon, és ott áll. Ilyenkor soha nem tudom, mennyi ideje várakozik. Olyan,
mintha kaparászná vagy „rágcsálná" az ajtót.
Két nappal később, egy gyönyörű júliusi estén a kis mexikói férfi kilépett a
hátsó verandájukra, és rám nézett. Éppen kertészkedtem.
– Maga bolond! – kiáltott oda nekem, aztán a feleségemhez fordult. – És maga
is! – Ezután némán legyintett egyet húsos kezével. – Nem kedvelem magukat.
Mindig akkora hangzavart csinálnak. Nem kedvelem magukat. Bolondok!
Ezután visszament a kis házába.

Augusztus, szeptember, október, november. Az „egerek", ahogy mi neveztük

őket, csendben meghúzták magukat sötét odújukban. A feleségem az egyik
lakbér-befizetést igazoló nyugta mellé régi magazinokat is adott a férfinak. A
mexikói udvariasan elfogadta az ajándékot, elmosolyodott és biccentett egyet,
de egy szót se szólt. Egy órával később a feleségem látta, ahogy a férfi a kerti
hulladékégetőbe teszi a magazinokat, és meggyújt egy gyufát.
Másnap előre kifizetett háromhavi lakbért, nyilván mert rájött, hogy így csak
tizenkét hetente kell testközelből kommunikálnia velünk. Amikor csak
megláttuk egymást az utcán, gyorsan átkelt a másik oldalra, hogy üdvözölje egy
képzeletbeli barátját. A felesége ugyancsak mindig elsietett mellettem, közben
vadul mosolygott és zavartan bólogatott. Egyszer se jutottam húsz méternél
közelebb hozzá. Ha meg kellett javítani náluk a vízvezetéket, csendben
elintézték anélkül, hogy szóltak volna nekünk. Láttuk, hogy a vízvezeték-
szerelő, akit hívtak, elemlámpával dolgozott.
– A rosseb egye meg ezt a helyet! – mondta, amikor később összefutottunk az
utcán. – Micsoda egy trehány népség, egyik foglalatban sincs villanykörtéjük.
Amikor megkérdeztem, hogy hová tűntek, ezek az ütődöttek csak mosolyogtak
rám!
A kisegerek éjszakánként ébren tartottak. Az ágyban fekve azon tűnődtem, vajon
hová valósiak. Mexikóiak, ennyit tudtunk. De azon belül? Egy farmról vagy egy
kis faluból származnak? Esetleg valamelyik folyó partjáról? Nyilvánvalóan nem
városiak. Inkább egy olyan helyről jöttek, ahol megszokták a csillagokat, a
természetes fényt és a sötétséget. Ahol életük nagy részében a Hold és a Nap
ritmusához igazodtak. Most meg itt élnek, borzasztóan messze az otthonuktól,
egy lehetetlen városban, ahol a férfi egész nap a kemencék poklában
verejtékezik, a nő pedig nyughatatlan tűk fölött görnyed. A munkaidő lejárta
után kénytelenek átvágni a zajos nagyvároson, lavírozni a lármázó villamosok és
vörös papagájként rikácsoló mulatók között. Végigküzdik magukat milliónyi
rikoltáson, hogy visszaérjenek a kis kuckójukba, ahol kék fényük, kényelmes
karosszékük és zavartalan csendjük várja őket. Sokat gondolkodtam rajtuk.
Éjjelenként gyakran úgy éreztem, hogy ha a hálószobám sötétjében kinyújtanám
a kezem, és megérinteném a falat, vályogtéglát tapintanék, de tücskök és a Hold
alatt csordogáló folyó hangját hallanám, és halk énekszót, amelyet lágy
gitárdallam kísér.

Szomszédaink otthona egy decemberi éjszakán felgyulladt. Lángok harsogtak,

téglalavinák indultak, szikrák szemetelték tele a csendes kisegerek házának
tetejét.
Dörömbölni kezdtem az ajtajukon.
– Tűz van! – kiáltottam. – Tűz van!
Mozdulatlanul ültek tovább kék fényű szobájukban.
Kitartóan és erőszakosabban dörömböltem tovább.
– Nem hallják? Tűz van!
Hamarosan megérkeztek a tűzoltók, fecskendőkkel célba vették a házat. Újabb
téglák hullottak alá. Néhány lyukat ütött a kis házon. Felmásztam a tetőre,
eloltottam az ott égő apróbb lángokat, aztán koszos arccal és sebes kézzel
leereszkedtem. Ekkor a ház ajtaja kinyílt. A csendes kis mexikói és a felesége az
ajtónyílásban álltak, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul.
– Eresszenek be! – kiáltottam. – Lyuk van a házuk tetején. Lehet, hogy a
szikrák beesnek a hálószobájukba!
Kitártam az ajtót, és beviharzottam mellettük.
– Ne! – mordult fel a kis férfi.
– Jaj! sikkantott fel a kis nő, és futva körözni kezdett a szobában, akár egy
elromlott játék.
Miután felemeltem és bekapcsoltam az elemlámpámat, a kis férfi megragadta a
karom.
Megéreztem a leheletét.
Aztán az elemlámpám fénycsóvája végigszántott a ház helyiségein. Fény csillant
az előszobában álló száz borosüvegen, a konyhai polcokon pihenő kétszáz
továbbin, a nappali gipszkarton fala előtt sorakozó hat tucaton, és a hálószobai
komódon meg a szekrényekben tároltakon. Nem tudom, melyiktől ámultam el
jobban: a háló mennyezetén keletkezett lyuktól vagy a számtalan üveg
káprázatos ragyogásától. Megpróbáltam összeszámolni őket, de hamar feladtam:
hatalmas, csillámló rovarok temetője, amiket elpusztított egy ősi járvány.
A hálószobában állva éreztem, hogy a kis férfi és a felesége ott áll mögöttem az
ajtónyílásban. Hallottam hangos légzésüket, magamon éreztem a tekintetüket.
Felemeltem az elemlámpám csóváját a csillogó üvegekről, és látogatásom
hátralévő részében gondosan a sárga mennyezeten tátongó lyukra szegeztem.
A nő sírva fakadt. Halkan sírdogált, de senki se mozdult meg. Másnap reggel
távoztak.
Mielőtt egyáltalán értesültünk volna a szándékukról, reggel hatkor már a
sikátorban cipelték a csomagjaikat, amelyek láthatóan olyan könnyűek voltak,
hogy talán semmit sem tartalmaztak. Megpróbáltam visszatartani őket.
Beszéltem hozzájuk. Elmondtam nekik, hogy a történtek ellenére barátokként
tekintünk rájuk, és hogy semmi sem változott. Nem a maguk hibája a tűz,
mondtam, és a tető sem. Ártatlan áldozatok, próbálkoztam. Megígértem nekik,
hogy ingyen megjavítom a tetőt, esküdöztem, hogy tényleg semmit sem
számítok fel érte.
De nem néztek a szemembe. Miközben beszéltem, felváltva nézték a sikátor
nyitott végét és a házat. Aztán amikor elhallgattam, biccentettek a sikátor
irányába, mintha ez lenne a távozás egyezményes jele, sétálni kezdtek, aztán
futásra váltottak, akárha menekülnének előlem. Az utca felé tartottak, ahol
villamosok, buszok és autók közlekedtek, és sok-sok sugárút alkotott lármás
labirintust. A férfi és a nő mégis büszkén, felemelt fejjel iparkodtak a céljuk felé,
és vissza se néztek.
Egy véletlennek köszönhetően láttam őket újra. Az egyik karácsony esti sétám
közben arra eszméltem, hogy a kis férfi csendesen szedi a lábait előttem a
szürkületbe borult utcán. Valamilyen szeszély folytán a nyomába szegődtem.
Amikor bekanyarodott valahol, én is bekanyarodtam. Végül ötsaroknyira a régi
otthonuktól halkan kaparászni kezdett egy kis fehér ház ajtaján. Láttam, hogy az
ajtó kinyílik, becsukódik, és még a távolból is hallottam a kattanást. Miközben
az éjszaka letelepedett a bérházvárosra, és elhaladtam a ház előtt, kék köd-fény
gyulladt az aprócska nappaliban. Mintha láttam volna, de valószínűleg csak
odaképzeltem két sziluettet: a férfit, ahogy a szoba rá eső felében üldögél az
egyik karosszékben, és a nőt, ahogy a szoba másik felében üldögél a másik
karosszékben. Csak ülnek a sötétben, lassan gyűlnek az üvegek a padlón,
pisszenés sem hallatszik. Egyedül a csend a társuk.
Nem kopogtam be hozzájuk. Inkább továbbálltam. Végigsétáltam a sugárúton,
hallgattam a papagájrikácsolásra emlékeztető bárzsivajt, vettem egy újságot és
egy puha fedeles könyvet. Aztán hazamentem, ahol minden villany égett, és
meleg étel várt az asztalon.

Roboz Gábor fordítása

ALKONYAT A PARTON

Tom térdig a vízben, kezében egy darab uszadékfával fülelt.

A tengerparti országút irányában a fenti ház néma volt. A felforgatott
szekrények, a kattogó bőröndcsatok, a földhöz vagdosott vázák, végül pedig a
becsapott ajtó zajai mind elhaltak már.
Chico, aki a sápadt fövenyen állt, meglengette drótból font szűrőjét, hogy
kirázza belőle az elhagyott pénzérméket, amiket kifogott. Egy perc kivárás után,
anélkül, hogy Tomra nézett volna, így szólt:
– Hadd menjen csak.
Ez történt minden évben. Egy hétig, egy hónapig zene áradt az ablakokból, friss
muskátlikat ültettek a virágládákba a tornác korlátján, új festékréteg került az
ajtókra és a lépcsőre. A drótsodrony szárítón a tarka pantallókat felváltották a
zsákruhák, azokat pedig a kézzel hímzett mexikói ruhák, akár a ház mögött
megtörő fehér hullámok. Odabent a Matisse-utánzatok helyére álolasz
reneszánsz került. Néha, amikor felpillantott, egy nőt látott, aki a haját szárítja,
mely élénksárga lobogóként libbent a szélben. A zászló némelykor vörössé vagy
feketévé változott. Néha magas, máskor alacsony női alak rajzolódott ki az ég
háttere előtt. Ám egy asszonynál több sosem lehetett. És végül mindig elérkezett
egy ilyen nap...
Tom az egyre gyarapodó halomra helyezte az uszadékfát, nem messze onnan,
ahol Chico a nyaralásból régóta hazatért emberek milliárdnyi lábnyomát
vizsgálta át.
– Chico. Mit keresünk mi itt?
– Arany életünk van.
– Nem érzem benne az aranyat, Chico.
– Akkor tégy róla, hogy érezhesd!
Tom maga előtt látta, milyen lesz a ház egy hónap múlva: kiszáradt földtől porzó
virágcserepek, üres téglalapok a falon, szőnyeg helyett csak homokkal felhintett
padló. A szobák visszhangoznak, akár az üres kagylóhéjak a szélben. És
Chicóval minden áldott éjjel a hosszú parton egyre távolodó apályt hallgatják,
mely nem hagy maga után nyomokat.
Tom észrevétlenül biccentett. Évente egyszer maga is idehozott egy kedves
lányt, azzal a tudattal, hogy vére megtalálta a magához valót, és hogy hamarosan
összeházasodnak. Ám a nők hajnal előtt csendben mindig kiosontak, úgy
érezték, összetévesztették őket valakivel, nem tudják eljátszani a szerepet. Chico
barátnői ellenben úgy távoztak, akár a porszívó, rettenetes rángással,
harsogással, sietséggel, nem maradt utánuk egyetlen gyolcsdarab sem, ami alá
ne néztek volna be, egyetlen kagyló sem, melyből ki ne feszítették volna a
gyöngyöt, hónuk alatt retiküljük, akár az ölebek, melyeket egykor Chico
dédelgetett, miközben szájukat szétfeszítve megszámlálta a fogaikat.
– Idén eddig ez a negyedik nő.
– Rendben, bíró sporttárs – vigyorodott el Chico. – Mutassa meg, kérem, merre
találom a zuhanyzót.
– Chico... – Tom alsó ajkába harapott, aztán folytatta. – Sokat gondolkodtam. Mi
lenne, ha szétválnánk?
Chico csak bámult rá.
– Úgy értem – tette hozzá gyorsan Tom –, talán többre mennénk külön-
külön.
– A kénköves pokolba is – felelte lassan Chico, s hatalmas markával megragadta
maga előtt a szűrőt. – Figyelj rám, fiú, mi nem tiszta neked? Te meg én még
2000-ben is itt leszünk. Két vén, lökött, bamba albatrosz, akik a napon szárítják
zörgő csontjaikat. Már semmi sem fog történni velünk, Tom, ehhez túl késő. Ezt
vésd az eszedbe, és pofa be.
Tom nyelt egyet, és farkasszemet nézett a társával.
– Azt fontolgatom, hogy elmegyek innen... a jövő héten.
– Ebből elég. Pofa be, és dolgozz!
Chico dühösen beletúrt a homokba a szűrővel, amivel negyvenhárom centet
kapart össze egy-, öt, és tízcentesekben. Vakon meredt az érmékre, melyek úgy
vibráltak-ragyogtak a kifeszített huzalokon, akár egy lángoló flipperasztal.
Tom nem mozdult, visszafojtotta a lélegzetét.
Úgy tűnt, mindketten várnak valamire.
És ekkor valami történt.
– Hé.., hó... hahó...!
A távolból egy hang szólította őket. Mindketten megfordultak.
– Hé... hó... hahó!
Tőlük kétszáz méternyire egy fiú futott feléjük kiabálva, integetve a parton. Volt
valami a hangjában, amitől Tom ereiben hirtelen meghűlt a vér. Maga előtt
egymáshoz szorította két karját, és várt.
– Hé!
A fiú lefékezett, zihálva hátramutatott a part vonalán.
– Egy nő, egy furcsa nő, az északi sziklánál!
– Egy nő! – A szavak szinte kirobbantak Chico szájából, és kacagni kezdett. – Ó,
nem, nem!
– Hogy érted azt, hogy furcsa nő? – kérdezte Tom.
– Nem tudom – zihálta a fiú kikerekedett szemekkel. – Jöjjenek, és nézzék
meg! Rettenetesen furcsa!
– Úgy érted, vízbe fulladt?
– Lehet! A vízből jött elő, a parton fekszik. A saját szemükkel kell látniuk...
furcsa... – A fiú hangja elcsuklott. Ismét észak felé nézett. – Halfarka van.
Chico felkacagott. – Hé, még nem vacsoráztam.
– Kérem – kiáltotta a fiú, immár toporzékolva. – Nem hazudok! Siessenek!
Megiramodott visszafelé, de érezte, hogy nem követik, és aggodalmasan
hátrafelé pillantott.
Tom ajkai maguktól megmozdultak.
– Viccből nem futott volna el ilyen messze a fiú, ugye, Chico?
– Messzebb is elfutottak már ennél kevesebbért.
Tom lassan megindult.
– Jól van, fiú.
– Köszönöm, uram, köszönöm!
A fiú futásnak eredt. Miután húsz métert haladt a parton, Tom hátranézett.
Mögötte Chico feléje sandított, megvonta a vállát, unottan leporolta a kezét,
majd utánaeredt.
Északnak tartottak az alkonyi parton, bőrük apró gyíkráncokba gyűrődött
napégette, színevesztett szemük körül, egészen rövidre nyírt hajuk fiatalabbnak
mutatta őket koruknál, nem látszottak meg az ősz szálak. A kedvező szélben az
óceán elnyújtottan csapkodva emelkedett és hullott alá.
– Mi van akkor – szólalt meg Tom –, ha odaérünk az északi sziklához, és
kiderül, hogy igaz? Mi van akkor, ha az óceán tényleg a partra vetett valamit?
Ám mielőtt Chico felelhetett volna, Tom már eltűnt, elméje előrerohant a
tőrfarkú rákokkal, lapos tengerisünökkel, tengericsillagokkal, moszattal és
kavicsokkal teleszórt parton. Rengetegszer beszélt már arról, mi minden él a
tengerben, és ahogy a hullámok sóhajtozva lebuktak a partra, sorra eszébe
jutottak a nevek. Csigáspolip, súgták, törpe tőkehal, fekete tőkehal, kutyacápa,
osztrigáshal, compó, ormányos fóka, súgták, szardínia, lepényhal és a beluga
cet, vagy a fehér delfin és a Risso-delfin, a tengeri kutya... A komoly hangzású
nevek alapján az ember mindig elképzelte magának, hogy nézhetnek ki. Talán
soha életében nem is látta kiemelkedni a partok biztonságos határain túl elnyúló
sómezőkből, de mind ott voltak, a nevük pedig, ezernyi mással együtt, képekké
állt össze. És az ember csak nézett, és azt kívánta, bárcsak fregattmadár lehetne,
ami kilencezer mérföldet repkedhet, mire egyik évben aztán visszatér, fejében az
egész óceánnal.
– Jaj, gyorsan! – A fiú visszaszaladt, hogy fürkészőn belebámuljon Tom
arcába. – Lehet, hogy már nem is él!
– Nyugi, fiú, nyugi! - mondta Chico.
Odaértek az északi sziklához. Egy másik fiú állt ott lefelé fordított tekintettel.
Tom talán a szeme sarkából látott meg valamit a fövenyen, amire nem mert
rögtön ránézni, és ehelyett a mellette álló fiú arcára meredt. A fiú sápadt volt, és
mintha nem lélegzett volna. Időről időre eszébe jutott, hogy lélegzetet vegyen,
tekintetét a testre összpontosította, ám minél tovább nézte azt a dolgot a
homokban, annál több időt kellett azzal töltenie, hogy a határozott pillantások
között üres tekintettel és döbbenten álljon. Mikor az óceán a teniszcipőjéhez ért,
nem mozdult, észre sem vette.
Tom a fiúról a fövenyre pillantott.
És a következő pillanatban Tom arcára is a fiú arckifejezése ült ki. Keze
ugyanúgy görbült az oldalán, a szája elnyílt és félig nyitva maradt, a szeme
pedig, mely eleve halvány színű volt, mintha még jobban kifakult volna a sok
nézéstől.
A lenyugvó nap tíz percre járt a tenger felett.
– Egy nagy hullám kicsapott és visszahúzódott – magyarázta az első fiú –, és ő
itt maradt.
A homokban fekvő nőre néztek.
Hosszú haja, akár egy hatalmas hárfa húrjai, úgy terült szét a parton. A víz
végigsimított a szálakon, a hátára vette, majd visszaengedte, minden alkalommal
más legyezőformába és körvonalakba rendezte. A másfél-két méter hosszú haj
szétterjedt a kemény és nedves fövenyen, színe a hársfavirágéra emlékeztetett.
Az arca...
A két férfi szinte vallásos áhítattal hajolt le hozzá.
Az arca, akár a kifaragott fehér homokkő, rajta néhány vízcsepp csillogott, mint
a nyári eső egy krémszínű rózsán. Az arca a nappali holdra emlékeztetett, amely
sápadtan és hihetetlenül ragyog a kék égbolton. Tejfehér márvány volt,
halványlila erezettel a halántékánál. Lecsukott szemhéját finom tengerkék
árnyalat hintette be, mintha az alatta nyugvó szemek átbámultak volna a
szemhéjak hártyavékony rétegén, és láthatta volna őket, ahogy felette állnak és
letekintenek rá. Ajka, akár egy halványpiros tengeri rózsa, telt és önmagába
visszaívelő. És a nyaka karcsú és fehér, a keble kicsiny és fehér, eltakarta,
elébük tárta, eltakarta, elébük tárta a kiáramló, visszahúzódó, kiáramló,
visszahúzódó víz. És mindkét keble hegye piroslott, a teste pedig káprázatosan
fehérnek tűnt, szinte fénylett, fehéreszöld villámként hasított a homokba. És
ahogy a víz finoman mozgatta, bőre meg-megcsillant, akár egy igazgyöngy
felszíne.
Deréktól lefelé a fehérség nagyon halvány kékbe, a nagyon halvány kék
halványzöldbe, a halványzöld aztán smaragdzöldbe, mohazöldbe és zöldcitrom
színűbe, végül szikrázó és villódzó sötétzöldbe váltott, összeszűkült, egy ívben,
a világos és sötét rohamában folyt egybe, a végén csipkeszerűen kibomlott, hab
és gyöngyök szövevényeként szétterült a homokban. A lény két fele úgy olvadt
egybe, hogy nem lehetett felfedezni kapcsolódási pontot, ahol a gyöngyház
színű nő, a halvány vízből és tiszta égből alkotott fehérség egyesült a kétéltű
sikamlósságával és az áramlás lendületével, amely elborította a partot, aztán
visszahúzódott a partról, és igazi otthona felé húzta saját felét. A nő maga volt a
tenger, a tenger pedig a nő. Nem lehetett felfedezni hasadást vagy illesztést,
redőt vagy öltést; az illúzió, már ha illúzió volt, tökéletesen tartotta magát, a
forró vér pedig az egyikből átfolyt a másikba, és ott elkeveredett annak
nyilvánvalóan jéghideg nedveivel.
– El akartam szaladni segítségért. – Az első fiú láthatóan nem akarta felemelni a
hangját. – De Skip azt mondta, halott, és azon nem lehet segíteni. Ugye?
– Soha nem is élt – felelte Chico. – Naná, hogy nem – folytatta, mikor hirtelen
magán érezte a többiek tekintetét. – Egy filmstúdióból maradt itt. Acélvázra
húzott képlékeny gumi. Kellék, bábu.
– Nem, ez igazi!
– Valahol lesz rajta egy cédula – jelentette ki Chico. – Megkeresem.
– Ne! – kiáltott fel az első fiú.
– A kénköves pokolba is! – Chico megérintette a testet, hogy oldalra
fordítsa, de félbehagyta a mozdulatot. Letérdelt mellé, arckifejezése
megváltozott.
– Mi a baj? – kérdezte Tom.
Chico elvette a kezét, és ránézett.
– Tévedtem. – Hangja elhalt.
Tom megfogta a nő csuklóját.
– Érzem a pulzusát.
– A saját szívverésedet érzed.
– Nem is tudom... talán... talán...
A nő ott feküdt, felsőteste csupa gyöngyfehérség és márványszínű holdvilág,
alsótestén mindenfelé sikamlós, ősi, zöld-fekete érmék, melyek egymásra
csúsztak a szél és a víz folytonos mozgásától.
– Biztosan valami trükk! – kiáltott fel hirtelen Chico.
– Nem. Dehogy! – Tom éppily hirtelen nevetésben tört ki. – Nincs itt semmi
trükk! Istenem, istenem, micsoda nagyszerű érzés! Gyerekkorom óta nem
éreztem magam ennyire nagyszerűen!
Lassan körbejárták a testet. Egy hullám megérintette a nő kezét, így az ujjaival
alig észrevehetően, finoman integetett. A kézmozdulat arra hasonlított, mint
amikor valaki újabb meg újabb hullámot hív oda, hogy emeljék fel az ujjakat,
aztán a csuklót, aztán a karját, aztán a fejét, végül pedig a testét is, és ragadják
vissza a tengerbe őt.
– Tom – Chico szája elnyílt és visszacsukódott. – Mi lenne, ha hoznád a
teherkocsit?
Tom nem moccant.
– Hallasz? – kérdezte Chico.
– Igen, de...
– Mi de? Eladhatnánk valakinek. Nem is tudom... az egyetemnek, annak a Seal
Beach-i akváriumnak, vagy... a pokolba is, miért ne csinálhatnánk mi is egy
tartályt? Figyelj! – Ráncigálni kezdte Tom karját. – Fogd a kocsit, és menj a
mólóhoz. Vegyél háromszáz fontnyi darabolt jeget. Ha bármit kiszedünk a
vízből, jég kell hozzá, ugye?
– Eszembe sem jutott volna.
– Akkor jusson! Eredj!
– Nem is tudom, Chico.
– Hogy érted? Valódi, nem? – A fiúkhoz fordult. – Szerintetek is valódi, nem?
Akkor hát, mire várunk?
– Chico – mondta Tom. – Jobb, ha magad mégy el jégért.
– Valakinek maradnia kell, nehogy visszasodorja őt a dagály!
– Chico, nem tudom, hogyan magyarázzam el. Nem akarok elmenni neked
jégért.
– Akkor magam megyek. Figyeljetek, fiúk, hordjatok ide homokot, hogy ne
érjék el a hullámok. Mindketten kaptok érte öt dollárt. Szaporán!
A fiúk arcát oldalról halvány bronzvörösre festette a nap, mely épp a horizont
alá készült lebukni. Szemük bronzszínben ragyogott, ahogy Chicóra néztek.
– Istenem! – mondta Chico. – Ez még annál is jobb, mintha ámbrát találtunk
volna! – Felszaladt a legközelebbi dűne tetejére, és elkiáltotta magát: – Munkára
fel! – aztán eltűnt.
Tom és a két fiú így magukra maradtak a szépséges nővel az északi szikla
mellett, a nap pedig már negyedrészt a nyugati szemhatár mögé bukott. A homok
és a nő aranyló rózsaszínben ragyogtak.
– Egy egészen apró redő – súgta a második fiú. Körme hegyét lágyan
végighúzta saját álla alatt. A nő felé biccentett. Tom megint közelebb hajolt,
hogy megnézze magának a határozott, fehér áll alatt kétoldalt kirajzolódó,
halvány vonalakat, az apró, alig látható redőt a kopoltyúi helyén, vagy egykori
helyén, melyek mostanra szinte teljesen összezárultak, észrevehetetlenné
vékonyodtak.
Szemügyre vette az arcot és a hosszú hajfürtöket, melyek lantként terültek szét a
fövenyen.
– Csodaszép – állapította meg.
A fiúk önkéntelenül bólintottak.
Mögöttük a dűnék közül egy sirály rugaszkodott a magasba. A fiúk rémülten
levegőért kaptak, és megfordultak, hogy megnézzék, mi az.
Tom érezte, hogy egész testében remeg. Látta, hogy a fiúk is reszketnek.
Felharsant egy autóduda. Hirtelen félelem szállta meg őket. Felpillantottak az
országút felé.
Hullám borította be a testet, tiszta, fehér habos vízkeretbe foglalta.
Tom biccentett a fiúknak, hogy lépjenek mellé.
A hullám pár centivel kijjebb tolta, majd jó pár centivel a tenger felé sodorta a
testet.
Jött a következő, és öt centivel taszította a part irányába, majd tizenöttel húzta
beljebb a tenger felé.
– De... – mondta az első fiú.
Tom a fejét ingatta.
A harmadik hullám felemelte a testet, és kétméternyivel ragadta közelebb a
tengerhez. Az ez utáni újabb félméternyivel lejjebb vitte a nagy szemű
kavicsokon, a rákövetkező pedig ismét kétméternyivel.
Az első fiú feljajdult, és utánaszaladt.
Tom beérte és megragadta a karját. A fiú arckifejezése tehetetlennek és ijedtnek
és szomorúnak hatott.
Egy percig nem csapott ki újabb hullám. Tom a nőt nézte, és arra gondolt, igazi,
valódi, az enyém... de... halott. Vagyis az lesz, ha itt marad.
– Nem engedhetjük el – jelentette ki az első fiú. – Nem, egyszerűen nem
tehetjük meg!
A másik fiú a tenger és a nő közé lépett.
– Mégis, mit kezdenénk vele – érdeklődött, és közben Tomra szegezte a
tekintetét –, ha megtartanánk?
Az első fiú igyekezett kigondolni valamit.
– Például... például... – Feladta, a fejét rázta. – Ó, anyám.
A másik fiú ellépett az útból, és szabaddá tette a nőtől a tengerhez vezető utat.
A következő hullám hatalmas volt. Kicsapott, majd visszahúzódott, és semmit
nem hagyott hátra maga után a fövenyen. Eltűnt a fehérség és a fekete
gyémántok és a hárfa hatalmas húrjai.
Megálltak a tenger peremén, és csak bámultak a messzeségbe, a férfi és a két fiú,
mígnem meghallották, ahogy a teherkocsi mögöttük behajt a dűnékre.
Teljesen eltűnt a nap.
Hallották, ahogy valaki lefut a dűnéken, és kiabál.

A széles abroncsú, könnyű teherautóval szótlanul hajtottak vissza a lassacskán

besötétedő parton. A két fiú a platón, a darabolt jéggel teli zsákokon ült. Jó ideje
mentek már, mikor Chico káromkodni kezdett, félig magának, és kiköpött az
ablakon.
– Háromszáz font jég. Háromszáz font jég! Most mit kezdek vele? És csupa
víz vagyok, csupa víz! Meg sem mozdultál, amikor bevetettem magam, és
beúsztam, hogy körbenézzek! Idióta, az vagy, idióta! Semmit sem változtál!
Mint máskor is, mint mindig, szokás szerint nem csinálsz semmit, a világon
semmit, csak állsz ott, állsz bambán, és bámulsz!
– És te mit csináltál, ha megtudhatom, mégis mit? – kérdezte Tom fáradtan,
előreszegezve tekintetét. – Ugyanazt, amit mindig szoktál, pontosan ugyanazt,
semmit nem változol. Látnod kellett volna magad.
A fiúkat kitették a parti házuknál. A szélzúgásban alig hallhatóan megszólalt a
fiatalabb:
– Anyám, ezt senki sem fogja elhinni nekünk...
A két férfi továbbhajtott a parton, majd leparkoltak. Chico két vagy három
percig csak ült, kivárta, hogy ölében nyugtatott ökle ellazuljon, majd felhorkant.
– A pokolba is. Azt hiszem, végül minden jól alakult. – Mély lélegzetet vett.
– Most jöttem rá. Furcsa. Húsz-harminc év múlva, éjnek évadján megcsörren
majd a telefon. Az egyik fiú keres majd, aki már felnőtt, interurbán hív
valahonnan egy kocsmából. Éjnek évadján felhívnak majd azért, hogy
feltegyenek egy kérdést. Igaz, ugye?, kérdezik majd. Tényleg megtörtént, ugye?
1958-ban valóban megtörtént ez velünk? Mi meg az ágy szélére ülve, éjnek
évadján azt feleljük majd: Naná, fiú, naná, valóban megtörtént, és velünk, 1958-
ban. Aztán szépen megköszönik, mi meg: Szívesen, bármikor. És jó éjszakát
kívánunk egymásnak. Aztán talán évekig nem hívnak majd megint.
A két férfi a tornác lépcsőjén ücsörgött a sötétben.
– Tom?
– Tessék.
Chico kivárt egy pillanatot.
– Nem fogsz elmenni.
Nem kérdés volt ez, hanem higgadt kijelentés.
Tom elgondolkozott ezen, cigarettája kialudt az ujjai között. És tudta, hogy
többé már nem megy el. Mert másnap, meg azután, és azután, és a rákövetkező
nap, tudta, kisétál majd és úszik egyet a zöld csipkék és fehér tüzek és a
hullámok alatt tátongó, sötét barlangok között. Másnap, és megint másnap, meg
másnap.
– Bizony, Chico, itt maradok.
Az ezüstös tükrök most gyűrött vonalban közeledtek végig a part mentén,
ezermérföldnyire északtól ezermérföldnyire délig. A tükrök egyetlen épületet,
egyetlen fát, egyetlen országutat, sőt, egyetlen embert sem mutattak vissza. Csak
a csendes holdat tükrözték, aztán milliárdnyi szilánkra estek szét, és fénylő
törmelékként beborították a partot. Aztán a tenger egy darabig sötét maradt,
felkészült, hogy tükrök újabb sora emelkedjen a magasba és lepje meg a két
férfit, akik már jó ideje ültek ott, egyetlenegyszer sem pislantottak, és csak
vártak.

Galamb Zoltán fordítása

ÉS A SZIKLA FELKIÁLTOTT

A napsütésbe kiakasztott csupasz tetemek feléjük rohantak, vibrálva a hőségtől

és vörösségtől a dzsungel zöldjében, és már el is tűntek. A rothadó hús bűze
bevágott a kocsi nyitott ablakán, mire Leonora Webb sietve megnyomta a
gombot, és az üveg surrogva felhúzódott.
– Édes istenem – sóhajtotta –, ezek az utcai hentesek!
A szag megtelepedett a kocsiban, háború és borzalom szaga.
– Láttad a legyeket? - kérdezte.
– Ha az ember ezeken a piacokon vesz húst – felelte rá John Webb – a kezével
gondosan megpaskolja a marhát, hogy felrebbenjenek a legyek. És akkor meg
tudja nézni alaposan a húst.
Az autó lomha kanyarba dőlt az esőerdőben vezető úton.
– Szerinted beengednek Juatalába, ha odaérünk?
– Nem tudom.
– Vigyázz!
Túl későn vette csak észre az úton a fényes valamiket, próbálta félrerántani a
kormányt, mégis ráment. A levegő sikítva szabadult a jobb első kerékből, a kocsi
kifarolt, és megállt. A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. A dzsungel forró
és néma volt, az út pedig üres, nagyon-nagyon üres így délidőben.
Az autó elejéhez ment, lehajolt, miközben keze kitapintotta a revolvert a hóna
alatt, a tokban.
– Tudsz kezdeni valamit a kerékkel? – siklott le villogva Leonora ablaka.
– Az égvilágon semmit. Ennek vége – felelte a férfi, és felvette a fényes valamit,
ami felhasította a gumit. – Egy törött bozótvágó darabjai. Vályogba rakták, hogy
felfelé álljanak. Mázli, hogy nem vágta tönkre minden kerekünket.
– De miért?
– Te is pontosan tudod – biccentett a nő keze ügyében fekvő újság felé,
amin olvasható volt a főcím:
1963. OKTÓBER: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS EURÓPA NÉMA!
Az USA és Európa rádiói hallgatnak, mélységes a csend.
Vége a háborúnak.
Feltevések szerint az Egyesült Államok lakosságának zöme odaveszett.
Feltevések szerint Európa, Oroszország és Szibéria nagy része hasonlóan kihalt.
A fehér ember kora lejárt a földön.
– Minden olyan gyorsan történt – mélázott Webb. – Az egyik héten még
utazgatunk, csodásan nyaralunk, a következőn meg jön ez...
Egyszerre néztek fel a fekete főcímről, ki a vadonba. A dzsungel viszszanézett,
parttalanul, mohás-leveles csönddel, villogott milliárdnyi gyémánt-smaragd
rovarszeme.
– Óvatosan, Jack.
A férfi megnyomott két gombot. Az első kerekek alatti automata emelő
sziszegve a levegőbe tolta a kocsi orrát. Idegesen nyomta be a fogót a jobb kerék
tárcsája alá. Cuppanó hang hallatszott, és a kerék, gumistul-mindenestül leugrott
a tengelyről. Pár másodperc alatt a helyére került a pótkerék, a széthasogatott
pedig a csomagtartóba. Mindeközben végig a kezében tartotta pisztolyát.
– Jaj, Jack, ne maradj kinn a nyílt úton, kérlek.
– Szóval már elkezdődött – mormogta. Haja forrón tapadt a koponyájára. –
De gyorsan terjed a hír.
– Az isten szerelmére – rimánkodott Leonora –, még meghallanak.
A férfi bebámult a dzsungelbe.
– Tudom, hogy ott vagytok!
– Jack!
– Látlak benneteket! – emelte a néma dzsungelre a fegyvert, és tüzelt,
háromszor, négyszer, ötször, gyors egymásutánban, vadul.
A dzsungel rezzenetlenül nyelte magába a golyókat, halk reccsenő hanggal,
mintha selyem szakadt volna, egymás után eltűntek a zöld levelek, fák, némaság
és nedves föld millió hektárjaiban. A lövések röpke visszhangja is elhalt. Csak a
kocsi pöfögte elhasznált leheletét Webb lábához. Megkerülte a kocsit, beszállt,
és bezárta az ajtót.
A kormány mögött újratöltötte a fegyvert. Azután elhajtottak.
Haladtak tovább.

– Láttál valakit?
– Én nem. És te?
A nő megrázta a fejét.
– Túl gyorsan hajtasz.
Éppen időben lassított. Ahogy bevették a következő kanyart, az út jobb oldalán
felvillant egy sor éles tárgy. A férfi balra kapta a kormányt, és sikerült kikerülnie
őket.
– Rohadékok!
– Nem rohadékok, csak emberek, akiknek soha nem volt még ilyen autójuk,
vagy egyáltalán semmijük.
Valami koppant a szélvédőn.
Színtelen folyadék húzott csíkot az üvegen.
– Esni fog? – kukkantott fel az égre Leonora.
– Nem, csak egy bogár repült neki a szélvédőnek.
Újabb koppanás.
– Biztos, hogy bogár?
Kopp, kopp, kopp.
– Húzd fel az ablakot – figyelmeztette a férfi, és gyorsított. Valami a nő ölébe
esett. Ránézett. A férfi megérintette a valamit.
– Gyorsan!
A nő megnyomta a gombot. Az ablak felcsusszant.
A nő ismét megnézte a dolgot az ölében.
Aprócska fúvócsőnyíl fémhegye villant.
– Nehogy hozzáérj – figyelmeztette a férfi. – Csomagold zsebkendőbe, majd
később kidobjuk.
Már százzal száguldottak.
– Ha belehajtunk egy útakadályba, nekünk annyi – jegyezte meg a nő.
– Nyilván helyi dolog ez az egész. Hamarosan más vidékre érünk.
A nyílzápor megállás nélkül verte a kocsi ablakait.
– De miért? – fakadt ki Leonora Webb. – Még csak nem is ismernek bennünket!
– Pedig az sokkal jobb lenne – szorította a kormányt a férfi. – Nehezebb
olyat megölni, akit ismer az ember. Idegeneket nem probléma.
– Nem akarok meghalni – felelte erre egyszerűen a nő. Csak ült ölbe tett
kézzel.
A férfi a kabátjába nyúlt.
– Ha velem bármi történne, itt a fegyver. Használd, az ég szerelmére, egy
pillanatig se habozz.
A nő közelebb húzódott hozzá, és százhússzal szelték át a dzsungelt a
nyílegyenes úton. Egy szót se szóltak.

Mintha kályhában ültek volna, olyan meleg volt a kocsiban a felhúzott

ablakokkal.
– Ilyen ostobaságot – szólalt meg végül a nő. – Késeket raknak az útra. És
fúvócsővel lőnek ránk. Egyáltalán honnan vették, hogy a következő autóban
fehérek ülnek majd?
– Ne várd tőlük, hogy logikusan gondolkozzanak. Egyik autó olyan, mint a
másik. Nagy, gazdag. Amit egy ilyen autóért szerezhetnek, egy életre is elég
pénz nekik. Ráadásul nagy az esély, hogy vagy egy amerikai turistát, vagy egy
relatíve gazdag spanyolt kapsz el, akinek valami távoli felmenője nyilván tetű
módon bánt el az őslakosokkal. Ha meg véletlen egy indiánt futtatnak defektre,
legfeljebb előbújnak a bozótból, és segítenek neki kereket cserélni.
– Hány óra? – kérdezte a nő.
Vagy ezredszer nézett automatikusan a csuklójára. Azután mindenféle
meglepetés vagy egyéb arckifejezés nélkül a kabátja zsebébe nyúlt, előhúzta az
aranyóráját. Úgy egy éve lehetett, hogy kiszúrta, amint egy helyi megbámulja a
karján az órát, csak bámulja és bámulja, már-már mohó falánksággal. Majd az ő
arcába nézett, mélyen, vizslatón. Nem volt a tekintetében semmi szemrehányás,
gyűlölet, szomorúság vagy boldogság. Semmi. Csak meghökkenés.
Aznap levette a csuklójáról az órát, és azóta a kabátja zsebében hordta.
– Dél.
Dél.
Ott volt előttük a határ. Egyszerre kiáltottak fel, ahogy megpillantották.
Gyorsítottak, mosolyogva, és észre se vették, hogy mosolyognak.
John Webb kihajolt az ablakon, integetett a határőrnek a sorompónál, majd észbe
kapott, és inkább kiszállt a kocsiból. Odaballagott a bódéhoz, ami előtt három
alacsony, rongyos egyenruhás fiatalember beszélgetett. Rá se néztek Webbre,
amikor megállt előttük. Csak beszélgettek tovább spanyolul, tudomást se véve
róla.
– Elnézést – szólalt meg végül Webb. – Átmehetnénk Juatalába?
– Sajnálom, señor – fordult felé egyetlen röpke pillanatra az egyik fiatalember.
És folytatták a beszélgetést.
– Attól tartok, nem értett meg – érintette meg a férfi könyökét Webb. –
Nekünk mindenképpen át kell mennünk.
– Útlevél már nem érvényes – ingatta a fejét a férfi. – Amúgy meg mi bajuk
az országunkkal?
– Bemondták a rádióban, hogy minden amerikai azonnal hagyja el az országot.
– Á, sí, sí – bólogatott a három katona, csillogó szemmel egymásra
vigyorogva.
– Különben megbírságolják vagy börtönbe zárják. Vagy mindkettő – tette
hozzá Webb.
– Szívesen átengedjük a határon, de Juatalát is el kell hagyni huszonnégy
órán belül. Ha nem hiszi, csak figyeljen – fordult a sorompó irányába a határőr.
Átkiáltott: – Hahó, odaát! Hahó!
Vagy tíz méterre egy puskás ember posztolt a tűző napsütésben.
– Hékás, Paco, akarod ezt a két embert itt?
– No, gracias... gracias, no – válaszolt mosolyogva a férfi.
– Látja? – fordult vissza a határőr John Webbhez.
A három katona nagyot nevetett.
– Van pénzem.
A férfiak elhallgattak.
Az első katona John Webbhez lépett, az arca már nem volt kedélyes; kemény
volt, mint a barna kő.
– Persze, pénzük mindig van – mondta. – Naná. Idejönnek, azt hiszik, a
pénzükkel bármit megtehetnek. De mi a pénz? Csak egy ígéret, señor. Ezt már
tudom a könyvekből. És ha valakinek már nem tetszik az ígérete, akkor mi van?
– Bármit megadok, amit csak akar.
– Tényleg? – fordult a férfi a társaihoz. – Bármit megad, amit csak akarok.
– Majd vissza Webbhez. – Csak tréfa az egész. Mi úgyis csak tréfa voltunk
maguknak, nem?
– Nem, soha.
– Mañana, és kikacagott bennünket. Mañana, és kinevette a sziesztánkat
meg a mañanánkat, igaz?
– Én biztos nem. Az valaki más lehetett.
– Maga volt.
– Még soha nem is jártam itt.
– Ismerem magát, akkor is. Szaladj ide, menj oda, csináld ezt, csináld azt.
Nesze, itt egy peso, vegyél magadnak házat. Szaladj csak el ezért vagy azért,
csináld meg ezt vagy azt.
– Nem én voltam.
– Olyan volt, mint maga.
Álltak a napsütésben, árnyékuk tócsaként feketéllett alattuk, az izzadság sötét
foltot rajzolt a hónuk alá. A katona közelebb lépett Webbhez.
– Már nem kell semmit se megtennem magának.
– Eddig se kellett. Soha nem kértem semmit.
– Reszket, señor.
– Nincs bajom. Csak a nap.
– Mennyi pénze van? – kérdezte a határőr.
– Ezer peso, ha átenged, és ezer annak a férfinak a túloldalon.
– Ezer peso elég lesz? – kiáltott át a határon az őr.
– Nem – kiáltott vissza a másik. – Mondd neki, hogy jelentsen fel.
– Igen – fordult vissza Webbhez az őr. – Jelentsen fel. Rúgasson ki. Egyszer
már kirúgatott, pár éve.
– Az valaki más volt.
– Megmondom a nevem, írja le. Carlos Rodroguez Ysotl. Na, menjen.
– Értem.
– Nem, nem érti – mondta Carlos Rodriguez Ysotl. – Adja ide a kétezer
pesót.
John Webb elővette a tárcáját, és átadta a pénzt. Carlos Rodriguez Ysotl
megnyálazta a hüvelykujját, és lassan átszámolta a pénzt országa kéken izzó ege
alatt, ahogy a nap haladt előre a hőségben, és az emberek lihegve, zihálva
izzadtak fel újabb izzadságfoltokat testük kiapadhatatlan forrásaiból.
– Kétezer peso – hajtotta össze és vágta zsebre a pénzt. – Most pedig forduljon
meg a kocsijával, és keressen másik határátkelőt magának.
– Álljunk csak meg, az istenit neki!
– Forduljon meg! – nézett rá a határőr.
Hosszasan álltak így, a nap villogott a határőr kezében tartott puskán. Senki se
mukkant. Akkor John Webb sarkon fordult, és kezét az arcához emelve lassan
visszaballagott a kocsihoz. Beült a kormány mögé.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Leonora.
– Megrohadunk. Vagy megpróbálunk eljutni valahogy Porto Bellóba.
– De nincs benzinünk, és a kereket is meg kellene csináltatni. Ha visszamegyünk
azon az úton... Mi van, ha most fákat döntenek ránk...
– Tudom, tudom – dörzsölte meg a szemét a férfi. Egy ideig a két tenyerébe
temette az arcát. – Egyedül vagyunk, istenem, egyedül vagyunk. Emlékszel,
régebben mennyire biztonságban éreztük magunkat? Biztonságban! Minden
nagyvárosban bejelentkeztünk az amerikai konzulnál. Emlékszel a viccre?
„Bárhová menj is, a sas szárnysuhogása mindig csiklandozza a füled." Vagy
inkább a papírpénz sustorgása? Elfelejtettem. Jesszusom, jesszusom, de gyorsan
kiürült a világ! Kihez fordulhatnék?
– Gondolom, hozzám – szólalt meg némi hallgatás után a nő. – Ami édeskevés.
– Csodálatos voltál – ölelte át a férfi a vállát. – Semmi hiszti, semmi.
– Majd este az ágyban lehet, hogy összeroppanok, már ha valaha ágyhoz jutunk
még. Mintha évezredek teltek volna el a reggeli óta.
A férfi megcsókolta, a száján, kétszer egymás után. Lassan visszahúzódott a
volán mögé.
– Mindenekelőtt keressünk valahol benzint. Akkor már indulhatunk is Porto
Bellóba.
A három katona nevetgélve csevegett, ahogy elhajtottak.
Már autóztak pár perce, amikor a férfi halkan nevetni kezdett.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte a felesége.
– Eszembe jutott egy régi spirituálé. Valahogy így szól:
A Sziklához mentem, hogy elrejtsem arcom
És a Szikla felkiáltott: Itt nem bújhatsz,
Nálam nem találsz menedékre.
– Ismerem.
– Elég jól illik á helyzetre – elmélkedett a férfi. – Szívesen el is énekelném
neked végig, ha eszembe jutna. És ha éppen nótás kedvemben lennék.
Beletaposott a gázba.
Megálltak egy benzinkútnál, és mivel jó egy percig nem mutatkozott senki, John
Webb megnyomta a dudát. Aztán döbbenten kapta el a kezét róla, mintha egy
leprást érintett volna.
– Ezt nem lett volna szabad.
A töltőállomás épületének sötét ajtajában feltűnt a kutas, majd közvetlen
mögötte két másik alak.
Mindhárman a kocsihoz jöttek, körbejárták, nézegették, tapogatták. Arcuk a
napfényben mintha olvadt réz lett volna. Megérintették a masszív gumikat,
beszívták a fém és a kárpit új szagát.
– Señor – szólalt meg végül a kutas.
– Benzint szeretnénk, ha lehetséges.
– Kifogytunk, señor, nincs benzin.
– De a kút tele van, azt jelzi. Látom a buborékablakban a benzint.
– Kifogytunk, señor – ismételte a férfi.
– Két pesót adok literjéért.
– Gracias, no.
– Alig van már benzinünk – mutatta az üzemanyag-kijelzőt Webb. – Már
egy liter se nagyon. Itt hagyjuk a kocsit, és begyalogolunk a városba, hátha ott
többre jutunk.
– Vigyázok a kocsijára, señor – ajánlkozott a kutas –, ha ideadja a kulcsot.
– Azt nem – mondta Leonora. – Ugye?
– Van választásunk? – mondta a férje. – Hagyhatjuk az út mellett, az
emberek kénye-kedvére, vagy hagyhatjuk itt ennél az embernél.
– Jobb lesz úgy – mondta a férfi.
Kiszálltak a kocsiból, és csak álltak mellette, nézték.
– Milyen szép kocsi volt – mondta John Webb.
– Nagyon szép – nyújtotta a kutas a kezét a kulcsért. – Vigyázok majd rá,
señor.
– De, Jack... – nyitotta ki a hátsó ülés ajtaját a nő, hogy kivegye a
bőröndöket.
Válla fölött a férfi látta a színes matricákkal teleaggatott viseltes bőrt, a
valóságos színkavalkádot, ami a hosszú, utazgatással töltött évek alatt lepte be
őket a kéttucatnyi ország legjobb szállodáiban.
A nő izzadva rángatta kifelé a poggyászt, mire a férfi rátette a kezére a kezét, és
egy ideig csak álltak ott, hangosan kapkodva a levegőt a kocsi nyitott ajtajában,
és a jólét finom csomagjait nézték, amikben életük csodás selymei, gyapjúi és
szövetei lapultak, a méregdrága parfümjeik, hűvös szőrméik és ezüstös
golfütőik. Húsz év minden egyes bőröndben, húsz év és vagy négy tucat szerep,
amit Rióban, Párizsban, Rómában és Sanghajban játszottak, ahol általában a
gazdag és életvidám, csodásan boldog Webbéket alakították, akik mindig
kellemesen mosolyognak, és azon kevés kiválasztottak közé tartoznak, akik azt a
rendkívül kényes Martini-koktélt is bármikor ki tudják keverni, ami finom
körökben a Sahara névre hallgat.
– Nem cipelhetjük be a városba ezt mind – ingatta a fejét Webb. – Majd
visszajövünk érte később.
– De... – kezdte a nő.
A férfi megragadta a két vállát, és megfordította, hogy elhallgattassa. Elindultak
az úton.
– De nem hagyhatjuk itt a kocsiban, és a kocsit se hagyhatjuk itt! Figyelj,
beülök, felhúzom az ablakokat, és magamra zárom a kocsit, úgy várlak meg,
míg hozol benzint. Jó? – hadarta a nő.
A férfi megtorpant, visszapillantott a sárga napfényben ragyogó autóra és a
mellette ácsorgó három férfira, akik csillogó tekintettel követték a nő minden
mozdulatát.
– Erre egyszerű a válasz – biccentett feléjük kurtán a férfi. – Igyekezz.
– De az ember nem hagy ott egyszerűen egy négyezer dolláros kocsit! – kiáltott
a nő.
– Az autó arra van, hogy utazzunk vele – markolta határozottan a nő
könyökét, hogy sietve elvezesse a benzinkúttól. Ha már nem lehet benne utazni,
nem jó semmire. Most csak annyi a lényeg, hogy haladjunk tovább. Más nem
számít. Benzin nélkül a kocsi egy vasat se ér. Két erős láb ezerszer többet ér, ha
használod. Elkezdtük kidobálni a ballasztot. Meg kell szabadulnunk minden
feleslegestől, hogy mentsük a bőrünket.
Elengedte a nő karját. Már ő is tempósan gyalogolt, egy centivel se maradt le.
– Olyan furcsa. Annyira furcsa. Évek óta nem gyalogoltam így – mondta, és
nézte a teste alatt mozgó lábakat, nézte, ahogy elhalad alattuk az út, nézte, ahogy
szétnyílik körülöttük a dzsungel, nézte a férje sietős tempóban haladó alakját,
míg egészen megigézte az egyenletes ritmus. – De gondolom, az ember bármit
megtanulhat újra – tette hozzá végül.
A nap haladt velük az égen, ahogy masíroztak előre a felforrósodott úton.
Amikor mindent megérlelt az agyában, a férfi hangosan folytatta a gondolatait:
– Tudod, bizonyos szempontból nem rossz visszamenni az alapokhoz. Most
végre nem kell millió dolog miatt aggodalmaskodni. Már csak két dolog maradt.
Csak te meg én.
– Vigyázz, jön egy autó, lehet, hogy jobb lenne...
Félig hátrafordultak, majd kiáltva ugrottak félre. Legurultak az útról, és csak
nézték, ahogy százhússzal elhajt mellettük egy autó. Éneklés hallatszott belőle,
nevetés, kiabálás, férfiak integettek. Az autó port verve gyorsított, és eltűnt a
kanyarban, már csak a nagy dudálást hallották.
A férfi felsegítette a feleségét, és egy ideig némán álltak az úton.
– Láttad?
Nézték, ahogy a por lassan leülepszik.
– Remélem, nem felejtenek el néha olajat cserélni benne. Remélem, feltöltik
a hűtővizet – mondta a nő, majd elhallgatott. – Énekeltek, ugye?
A férfi bólintott. Pislogva álltak a sárga virágporként szitáló óriási porfelhőben,
ami lassacskán megtelepedett a karjukon és a fejükön. Ahogy a nő pislogott,
nedves cseppek szivárogtak a szeme sarkából.
– Ne csináld – kérte halkan a férje. – Csak egy gép volt.
– Úgy szerettem.
– Mindig mindenhez túlságosan kötődünk.
Útközben egy törött borosüvegen léptek át, amiből még gőzölögve párolgott az
ital maradéka.
Már nem jártak messze a várostól, a nő elöl, a férfi mögötte, mindketten a lábuk
elé nézve masíroztak, amikor fémes kotyogást, bugyborgást, gőz sziszegését
hallották maguk mögül. Ahogy megfordultak, egy öregembert láttak közeledni
egy vénséges-vén, 1929-es Fordban. Nem hajtott valami gyorsan. A sárhányókat
már rég leette a kor a kerekek fölül, a festéket foltokban leégette a nap, de a férfi
méltóságteljesen pöffeszkedett a volánnál, arcát filozofikus borúba vonta az
ütött-kopott panamakalapja árnya. Ahogy észrevette a férfit és a nőt, lassított, és
a rozoga jármű pöfögve megállt, a motor ugrándozva dobálta magán a
motorháztetőt, az öreg pedig kitárta a nyikorgó ajtót.
– Nincs ma igazán sétaidő – mondta.
– Köszönjük – felelték.
– Nem tesz semmit – biccentett az öreg. Megsárgult, valaha fehér nyári
öltönyt viselt, ráncokba aszalódott nyakában laza csomóba hurkolt zsíros
nyakkendő lógott. Kecses főbillentéssel segítette be a hölgyet a hátsó ülésre. –
Majd a férfiak ülnek elöl – javasolta, és a férj beült a vezető mellé. A kocsi
reszketeg páraködöket fújva lódult neki ismét az útnak.
– No. A nevem García.
Bemutatkoztak, biccentettek.
– Lerobbant a kocsijuk? Segítségért igyekeznek? – kérdezte Señor García.
– Igen.
– Akkor elviszem magukat egy szerelőhöz, és visszamegyünk a kocsijukért
– ajánlotta az öreg.
Megköszönték, és kedvesen elhárították az ajánlatát, és amikor másodízben is
zavart tiltakozással utasították el, az öreg nagyon udvariasan másra terelte a szót.
Ölében kis kupac újság hevert. Megérintette a legfelső lapot.
– Olvassák az újságokat? Hogyne olvasnák. De vajon úgy olvassák, ahogy
én? Nem hinném, hogy maguk is rábukkantak volna a módszeremre. Jó, nem
kifejezetten az én módszerem, és nem is én akadtam rá. Sokkal inkább a
körülmények kényszerítették rám. Ma már azonban látom, milyen okos módszer
is ez. Mindig egy hét késéssel veszem meg a lapokat. Mi, akiket igazán
érdekelnek a dolgok, mind egyhetes késéssel rendeljük meg az újságokat a
fővárosból. És ez a körülmény bizony nagy körültekintésre ösztönöz bennünket.
Az ember igen óvatosan alkot véleményt olyankor, amikor tudja, hogy már
egyhetes az újság, amit kézbe vesz.
A férj és feleség kérte, hogy folytassa.
– Nos, emlékszem, amikor még a fővárosban éltem, naponta frissen kaptam
kézhez az újságokat. Minden egyes nap rettentő érzelmek tomboltak bennem,
szenvedélyesen rajongtam, gyűlöltem, dühöngtem és csalódtam. Még fiatal
voltam. Hacsak láttam valamit, egyből kifakadt belőlem a véleményem. Aztán
egyszer csak megértettem, mi történik velem, hogy minden egyes szót elhiszek,
amit csak olvasok. Maguknak is feltűnt? Az ember mindig elhiszi, amit a friss
újságban nyomtatásban lát. Alig egy órája történhetett, gondolják, akkor igaznak
kell lennie – mondta az öreg, és a fejét csóválta. – Tehát megtanultam, hogyan
léphetek hátra, hogyan hagyjam öregedni az újság lapjait. Itt, Coloniában már
úgy élek, hogy a főcímek lassan apró semmivé foszlanak a szememben.
Egyhetes újságok... azzal akár a fenekét is kitörölheti az ember. Olyan ez, mint
az asszony, akibe valaha szenvedélyesen szerelmes volt az ember, de a
szenvedély elmúlt, és már valós fényében látja a nőt, és észreveszi, hogy nem is
teljesen olyan, mint amilyennek hitte. Az arca egészen semmilyen. És a lelke is
sekélyebb, mint egy kis pohár víz.
Óvatosan, simogatva fogta a kormányt, mintha a gyermekei fején tartaná kezét,
szeretettel és körültekintéssel.
– Most tehát megyek haza az egyhetes lapjaimmal, hogy keresztüllássak rajtuk,
hogy eljátszadozzam velük – terítette ki fél kézzel a legfelsőt a térdén, le-
lepillantva rá menet közben. – Olyan fehér a lap, mint egy gyermek tudatlan,
szegény feje. Az ember bármit írhat egy ilyen üres felületre. Látják? Azt mondja
a lap, hogy a fehér bőrű emberek kihaltak a világból. Hát elég nagy butaság ilyet
mondani. Ebben a pillanatban is millió és millió fehér nő és férfi ül éppen az
ebédje vagy a vacsorája mellett. A föld megrázkódik, egy város összedől, az
emberek kétségbeesetten sikoltozva menekülnek. Mindennek vége! A
szomszédos városban meg csak néznek, hogy mi ez a nagy kajabálás, hiszen
olyan remek éjszakájuk volt, és már a nap is ragyog. Micsoda alattomos
világban élünk, jaj! És az embereknek fel se tűnik az alattomossága. Ők csak a
sötétet vagy a világosat látják. A pletykát hallják. Ma délután a vidék minden
falucskájában nagy ünnepet ülnek, mert meghalt a fehér ember, hiszen azt
mondja a pletyka, pedig látják, én is éppen két nagyon is fehér embert viszek
magammal a kocsimon. Remélem, nem bánják, hogy jártatom a számat. Ha
maguk nem ülnének mellettem, a kocsinak magyaráznék, ami igen zajosan
magyaráz vissza nekem.
Már a város határában jártak.
– Ne haragudjon, mi itt kiszállunk – szólalt meg John Webb. – Nem lenne
bölcs dolog velünk mutatkoznia.
Az öreg nagy kelletlenül állította meg az autót.
– Milyen figyelmesek velem – mondta, és a csinos feleség felé fordult. –
Fiatalkoromban a fejem tele volt vad gondolatokkal. Jules Vernének, a francia
írónak minden könyvét kiolvastam. Látom, ismerik a nevét. Éjjelente azt
forgattam a fejemben, hogy feltaláló leszek. Ennek már réges-rég vége, soha
semmi olyat nem tettem, amiről azt hittem, majd megteszem. Arra azonban
emlékszem, hogy az egyik találmányomként olyan gépet szerettem volna
szerkeszteni, amivel az ember egy órára éppen olyanná válhatna, mint bármelyik
másik embertársa. A gépem tele lett volna színekkel és illatokkal, egy film lett
volna benne, mintha színház lett volna, közben pedig egy koporsóra hasonlított
volna leginkább. Bele kellett volna feküdni. És akkor megnyomni egy gombot.
És egy órára olyanná lehetett volna benne az ember, mint egy eszkimó a messzi
északon, vagy egy arab lovas. Amit csak egy New York-i férfi érezhet, azt a
gépemben bárki érezhette volna. Amilyen szagot csak szagolhat egy svéd, azt az
én gépemben bárki az orrában érezhette volna. Vagy amit csak egy kínai
megízlel, azt az ízt érezhette az, aki belefeküdt a gépbe. Olyan lett volna ez a
masina, mint egy másik ember, értik, mire gondolok? Elég lett volna nyomkodni
a gombokat, és az ember lehetett fehér, vagy sárga, vagy fekete a dobozban.
Vagy akár gyerek, vagy nő is, ha igazán vicces kedvében van.
A férj és feleség kikászálódott a kocsiból.
– És meg is alkotta valaha a gépét?
– Olyan régen volt már. És a hosszú évek során soha nem is jutott eszembe.
Csak ma. Mert ma eszembe jutott, és azt gondoltam, igazán nagy hasznát
vehetnénk most egy ilyen szerkezetnek. Milyen kár, hogy soha nem láttam neki.
Egy szép napon majd valaki más összerakja.
– Egy szép napon – bólintott John Webb.
– Igazán örömömre szolgált, hogy beszélgethettünk – búcsúzott az öreg. – Az ég
legyen magukkal.
– Adiós, Señor García – köszöntek el.
Az autó lassan elpöfögött. Csak álltak ott, és nézték egy teljes percen át, ahogy
eltűnik a távolban. Akkor a férj egyetlen szó nélkül kézen fogta a feleségét.
Begyalogoltak a kisvárosba, Coloniálba. Ahogy végigmentek a boltocskák előtt,
a hentes, a fényképész meg a többi előtt, az emberek megtorpantak, és csak
bámulták őket, míg elhaladtak mellettük. Webb félpercenként nyúlt be a kabátja
alá, és érintette meg a fegyverét a hóna alatt, nagy titokban, óvatosan, ahogy egy
aprócska, de óráról órára egyre növekvő duzzanatot tapogat az ember.
A Hotel Esposa belső udvara hűs volt, akár egy vízesés mögötti barlang. Apró
kalitkákban madarak énekeltek, lépteik úgy visszhangoztak, mint a puskalövés.
– Emlékszel? Pár éve megszálltunk itt – segítette fel a lépcsőn Webb a
feleségét. Boldogan álldogáltak a hűvös, kékes árnyak között, a barlangban.
– Señor Esposa – lépett a férfi a pult mögül pislogva előimbolygó kövér
ember felé –, emlékszik rám? John Webb vagyok. Öt éve jártunk magánál,
végigkártyáztunk egy egész éjszakát.
– Hogyne, hogyne – hajolt meg Señor Esposa a feleség előtt, és kezet rázott
a férfival. Kínos csend telepedett rájuk.
– Támadt némi gondunk, señor – köszörülte meg a torkát Webb. –
Kaphatnánk esetleg egy éjszakára szobát?
– Mindig szívesen látjuk a pénzét, uram.
– Úgy érti, kapunk szobát? Szívesen kifizetjük előre. Istenem, ránk fér már
a pihenés. De mindenekelőtt benzinre lenne szükségünk.
– Elfelejtetted? – böködte meg a karját Leonora. – Nincs is már kocsink.
– Ó, tényleg – fagyott belé a szó egy pillanatra a férfiba, majd mélyet
sóhajtott. – Nos, felejtse el, a benzin nem érdekes. Indul esetleg busz valamikor
hamarosan a fővárosba?
– Gondunk lesz mindenre – vágta rá idegesen az igazgató. – Jöjjenek
utánam.
Ahogy a lépcsőn baktattak felfelé, zajt hallottak kintről. Kinéztek az ablakon, és
a téren egy körbe-körbe száguldozó autót láttak, az ő autójukat, éneklő, ordibáló
férfiakkal megrakva körözött, nyomában gyerekek és kutyák rohantak, és még a
lökhárítóra is felkapaszkodtak.
– De jó lenne egy ilyen autó – jegyezte meg Señor Esposa.
A Hotel Esposa harmadik emeletén, ahol a szobájuk volt, az igazgató hűvös bort
töltött három pohárkába.
– A „változásra" – emelte tósztra a poharat.
– Igyunk rá.
És ittak.
– Az embert mindig váratlanul éri, és elkeseríti, hogy hirtelen megváltozik
körülötte a világ. – Señor Esposa megnyalta a száját, és beletörölte a kabátja
ujjába. – Tiszta őrület, gondolja az ember, egyszerre csak nekünk támadnak,
gondolja. Milyen felfoghatatlan. De most... hát, igen, legalább éjszakára
biztonságban lesznek. Zuhanyozzanak le, kapnak egy remek vacsorát, és
pihenjenek. Sajnos egy éjszakánál tovább nem maradhatnak, de ennyivel
tartozom a kedvességéért, amivel irányomban volt öt évvel ezelőtt.
– És holnap?
– Holnap? Buszra semmiképp se szálljanak, és ne menjenek a fővárosba. Az
emberek az utcákon randalíroznak, már megöltek néhány északit. Semmi
komoly, pár nap, és vége, de azt a pár napot át kell vészelniük, és nagyon
óvatosnak kell lenni, míg lecsillapodnak az indulatok. Gonosz emberek
megpróbálják kihasználni a zavaros időszakot, señor, és egy-két napig a nemzeti
hevület álcájában mindent megtesznek majd, hogy átvegyék a hatalmat. Az
önzés hajtja őket. De hol a határ az önzés és a hazaszeretet között? Ma
egybemosódnak. A legjobb, ha elrejtőznek. Ami nem lesz könnyű. Mert pár órán
belül az egész város tudni fogja már, hogy itt vannak. És azt a szállodám
bánhatja. Nem tudom, előre én sem tudom.
– Megértjük. Kedves öntől, hogy ennyit tesz értünk.
– Ha bármire szükségük lenne, hívjanak – itta ki a poharát Señor Esposa. –
Fogyasszák egészséggel – hagyta náluk az üveget.

Este kilenckor kezdődött a tűzijáték. Az első rakétát rögvest egy második

követte, száguldottak fel a magas égbe, szétrobbantak a szelek ölén, és
lángépítményeket rajzoltak az éjszakába. A rakéták egymás után pukkantak szét,
vörös és fehér lángok esőjében nyíltak ki, ívük csodás katedrális kupoláját
szabta a fejük fölé.
Leonora és John Webb az ablaknál álltak sötét szobájukban, onnan figyelték a
várost. Ahogy haladtak bele az éjszakába, egyre szaporodtak a környékről a
városba érkezők, kart karba öltve sétálgattak az utcákon, tereken, kutyákként
vakkantgattak, tyúkokként káráltak egymásnak, zajuk felverte a házak csendjét,
végül nevetgélve huppantak le a járdák szegélyén, és nyakukat hátraszegve
ámultak a fejük felett tűzvirágba boruló égen. Tűzoltózenekar zendített rá.
– Hát itt vagyunk – mormolta John Webb –, sok évszázadnyi jólét után ez lett.
Ez maradt a felsőbbrendűségünkből: itt ülünk egy elsötétített szállodaszobában,
kettecskén, egy vadul ünneplő ország gyomrában.
– Próbáld az ő szemszögükből nézni.
– Onnan nézem, amióta csak látom őket. Már akkor is onnan néztem,
amikor még mi voltunk felül. Bizonyos értelemben még örülök is az
örömüknek. Régóta várják már ezt a pillanatot. A kérdés, hogy meddig tart ez a
nagy boldogság. Most, hogy nincs bűnbak, kit fognak okolni az elnyomásért,
amiben élnek? Ki jön majd olyan jól nekik, mint te meg én, vagy az az ember,
aki előttünk szállt meg ebben a szobában?
– Fogalmam sincs.
– Hiszen mi olyan kapóra jöttünk. A férfi, aki itt lakott egy hónapja,
remekül kapóra jött, hiszen annyira más volt, mint ők. Hangosan ugratta őket a
szieszta miatt, egy nyavalyás hangot se volt hajlandó megtanulni spanyolul.
Tanuljanak csak ők meg angolul, a mindenit, beszéljenek emberi nyelven,
mondta. És túl sokat vedelt, túl sokat használta az ország asszonyait. –
Elhallgatott, eltávolodott az ablaktól. Körülnézett a szobában.
A bútorok, gondolta. A koszos foltok, ahová koszos cipőjében feltette a lábát, a
szőnyegbe égetett lyukak, amiket az ő cigarettájának a parazsa ütött. Az a
nedves folt az ágy mellett, amit az ég tudja, hogyan mocskolt oda. A szanaszét
hajigált székek. Nem az ő szállodája, nem az ő szobája. Csak fizet érte, számít is
neki! Az elmúlt száz évben így járta az országot ez a fehér görény, utazó
ügynökként, a kereskedelmi kamara tagjaként, és most idejutottunk mi is, a
hasonlóság okán akár a testvérei is lehetnénk, ők pedig ott mulatnak kinn az
utcákon, ropják a cselédbálon. Nem tudják, vagy ha tudják, sem érdekli őket,
hogy holnap attól még ugyanolyan szegényen ébrednek, hogy a gépezet nem
változott, épp csak más sebességbe kapcsolt.
A zenekar most elhallgatott, és egy férfi állt ki a pódiumra, beszélni kezdett.
Bozótvágók villantak a levegőben, a félmeztelen testek barnán ragyogtak.
A férfi a pódiumon a szálloda felé fordult, felnézett a sötét ablakra a
harmadikon, ahol Leonora és John Webb az árnyékba húzódva figyelt.
– Mit mond? – kérdezte Leonora.
– Hogy végre szabad világban élünk – fordította Webb.
A férfi kiabált.
– Szabadok vagyunk – folytatta a tolmácsolást a férj.
A férfi lábujjhegyre állt, két kezével mintha bilincseit szaggatta volna le.
– Azt mondja: Nem vagyunk már senki tulajdona, senkié ezen a világon!
A tömeg ujjongott, és a zenekar ismét rákezdett, de a férfi ott állt a pódiumon, és
az ablakukra meresztette a szemét: benne a világ gyűlölete izzott.
Az éjszaka során dulakodás, összeszólalkozások, lövöldözés hangját kavarta fel
hozzájuk a szél. John Webb ébren feküdt az ágyban, odalentről Señor Esposa
higgadt érvelésének halk duruzsolását hallgatta. Utána a tömeg oszlani kezdett,
elpukkantak az utolsó rakéták is az égen, szétrobbantak az utolsó üvegek a
kövezeten.
Hajnali ötkor új napra kezdett forrósodni a levegő. Az ajtón lágy kopogás
hallatszott.
– Én vagyok az, Esposa – mondta egy hang.
John Webb habozott, hiányos öltözékében, bizonytalanul imbolyogva a
kialvatlan éjszaka után, de végül kinyitotta az ajtót.
– Micsoda éjszaka, micsoda éjszaka – jött be a szobába a fejét csóválva, halkan
nevetgélve Señor Esposa. – Hallották a nagy zajt? Igen? Ide próbáltak volna
feljönni, magukhoz, ha nem akadályozom meg őket.
– Köszönjük – mondta Leonora az ágyból, és a fal felé fordult.
– Mind régi jó barát, megegyeztem hát velük. Részegek voltak, és
részegségükben elfogadták a kérésemet, hajlandóak várni. És most egy ajánlattal
jöttem – bökte ki hirtelen, zavartan. Az ablakhoz lépett. – Mindenki későig
alszik ma, csak kevesen vannak máris talpon. Ott. Látja őket a tér túloldalán?
John Webb kinézett a térre. Barna bőrű férfiak beszélgettek csendesen talán az
időjárásról, a világ állásáról, a napról, a városkáról vagy a borról.
– Éhezett már valaha életében, señor?
– Egyszer, egy napot.
– Egyetlen napot. És mindig volt szép háza meg autója.
– Egészen tegnapig.
– És munkája is mindig volt, igaz?
– Mindig.
– Minden testvére megérte a felnőttkort?
– Egytől egyig.
– Erre még én is érzek valamicske gyűlöletet – mondta Señor Esposa. –
Mert nekem volt, hogy nem volt hová mennem. Volt, hogy nem volt mit ennem.
Három öcsém és egy húgom pihen régóta a dombon, a város felett a temetőben.
Egyikük se töltötte be még a kilencet, és elvitte a tüdőbaj. – Señor Esposa a
téren csoportosuló férfiakra sandított. – Ma már nem éhezem és szegény se
vagyok, még autóm is van, és élek. De egy vagyok ezer társam között. Mit
mondana nekik, ha elébük állna?
– Próbálnék kigondolni valamit.
– Én már rég feladtam. Mi fehérek, señor, mindig is kisebbségben voltunk
itt. Spanyol vagyok, de már itt születtem. Megtűrnek maguk közt.
– Mi soha nem is próbáltuk itt magunkat kisebbségnek tekinteni – mondta
Webb –, és most kicsit nehezen szokjuk a gondolatot.
– Derekasan viselkednek.
– Ez erény?
– Az arénában az, a háborúban is az, és egy ilyen helyzetben is,
természetesen, mindenképpen. Nincs egy jajszavuk, nem mentegetik magukat.
Nem hőbörögnek és nem csinálnak jelenetet. Szerintem nagyon bátran tűrik a
sorsukat.
A szálloda igazgatója lassan, tehetetlenül leült.
– Azzal az ajánlattal érkeztem, hogy kapnak egy esélyt. Ha letelepednek –
mondta.
– Ha lehetséges, mi inkább tovább szeretnénk menni.
– A kocsijukat ellopták – vont vállat az igazgató. – Nem tudom visszaszerezni.
Sehogy se tudnak elmenni innen. Maradjanak hát, és fogadják el az
állásajánlatomat.
– Maga szerint semmiképpen sem juthatunk innen tovább?
– Lehet, hogy csak húsz nap, señor, de lehet, hogy húsz év. Étel és pénz és
tető a fejük fölé addig is kell. Gondolják át, maradhatnak nálam, dolgozhatnak
nekem.
Az igazgató felállt, és nyomorultul ballagott az ajtóhoz. Megállt a szék mellett,
és megérintette Webb kabátját, amit a hátára dobtak.
– Milyen munka? – kérdezte Webb.
– Konyhai. – Az igazgató kerülte a tekintetét.
John Webb szótlanul ereszkedett le az ágyra. A felesége meg se moccant.
– Többet nem tehetek – mondta Señor Esposa. – Már így is hálásak
lehetnek. Az éjjel az emberek magukat akarták. Látták a késeiket? Alkut
kötöttem velük, és szerencsésen megúszták. Azt mondtam nekik, hogy az
eljövendő húsz évben nekem dolgoznak majd a szállodában, ezért meg kell
védenem magukat.
– Ezt mondta?!
– Legyen inkább hálás, señor! Gondolja csak meg! Hova mehetnének? A
dzsungelbe? Két órát se maradnának életben, ott az a sok kígyó. És hogyan is
gyalogolhatnának el a fővárosig, ami vagy nyolcszáz kilométer ide? Amúgy se
fogadnák magukat tárt karokkal! Szembe kell nézniük a valósággal – nyitotta ki
az ajtót Señor Esposa. – Tisztességes munkát ajánlok, a megszokott napi
kétpesós fizetéssel és koszttal-kvártéllyal. Gondolják át, inkább maradnak itt
nálam, vagy délben kilépnek a térre, a barátainkhoz?
Az ajtó becsukódott. Señor Esposa eltűnt mögötte.
John Webb sokáig nézett utána.
Majd a székhez lépett, és a ráterített fehér ing alatt a pisztolytokba nyúlt. De a
fegyver már nem volt benne. Csak nézte a kezében az üres tokot, az ajtóra
bámult, amin Señor Esposa az előbb távozott. Az ágyhoz ment, leült a felesége
mellé. Elheveredett mellette, magához ölelte, megcsókolta, és így feküdtek ott,
miközben a szobába bekúszott a virradó nap fénye.
Tizenegykor öltözködni kezdtek a ragyogó napfényben. A fürdőszobában
minden a rendelkezésükre állt, szappan, törölközők, borotva, sőt Señor Esposa
még illatszerekről is gondoskodott.
John Webb megborotválkozott, és rendkívüli gonddal öltözött fel.
Fél tizenkettőkor bekapcsolta az ágy melletti kis rádiót. Általában lehetett fogni
valami New York-i vagy clevelandi adást. Most némán sistergett az éter. Webb
kikapcsolta.
– Nincs hová hazamennünk, nincs hová.
A felesége az ajtó mellett ült egy széken, a falat bámulta.
– Maradhatnánk és dolgozhatnánk – mondta a férje.
– Nem hiszem – mozdult meg végül az asszony. – Nem hiszem, hogy
lehetséges lenne. Vagy mégis?
– Nem, azt hiszem, nem.
– Nem tehetjük meg. Vannak elveink. Beleszoktunk a jóba, ez tény, de az
elveink akkor is megmaradtak.
– Bevehetnénk magunkat a dzsungelbe – vetette fel a férfi.
– Nem hinném, hogy észrevétlen kijuthatnánk a szállodából. És ha
menekülés közben kapnak el, az úgy még sokkal rosszabb lenne.
A férfi bólintott. Egy ideig csak ültek.
– Nem biztos, hogy annyira rémes lenne itt dolgozni – mondta végül a férfi.
– És mi értelme lenne az életnek? Mindenki meghalt: az apád, az enyém, az
anyád, ahogy az enyém is. A testvéreink mind. És a barátaink. Mindenki. Nincs
már senki és semmi abból a világból, amit értettünk, amit megszoktunk.
A férfi rábólintott.
– És ha maradunk is, és beállunk dolgozni, hamarosan eljönne a nap,
amikor az egyik férfi, valamelyik, tapogatni kezd engem. És akkor te nekimész.
Tudod, hogy nekimész. Vagy valaki téged bántana, és akkor én mennék neki.
A férfi ismét bólintott.
Negyedórán át ültek ott így, halkan beszélgettek. Végül a férfi felvette a telefont,
és az ujjával megcsengette.
– Bueno – hallatszott egy hang a vonal túlsó végéről.
– Señor Esposa?
– Sí.
– Mondja meg a barátainak, Señor Esposa – nyalta meg az ajkát a férfi –, hogy
délben elhagyjuk a szállodát.
A telefon hallgatott egy hosszú pillanatig.
– Ahogy gondolják – sóhajtott végül mélyen Señor Esposa. – Jól
meggondolták?
Azután egy percnyi csönd. Majd felvették a kagylót.
– A barátaim üzenik – jött újra az igazgató hangja csendesen –, hogy délben
várják magukat a tér túlsó oldalán.
– Ott találkozunk akkor – mondta John Webb.
– És señor...
– Igen?
– Ne gyűlöljön engem. Ne gyűlöljenek bennünket.
– Nem gyűlölök senkit.
– Rossz világban élünk, señor. Nem is sejtjük, hogy kerültünk ide, és mi
dolgunk itt. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs róla, kire dühösek, csak azt
tudják, hogy dühösek. Bocsásson meg nekik, ne gyűlölje őket.
– Nem gyűlölöm sem őket, se magát.
– Köszönöm, köszönöm. – A férfi a telefon másik végén mintha sírt volna.
Nehéz volt megmondani. Hosszú szüneteket tartott, kapkodva szedte a levegőt.
Egy idő után folytatta. – Fogalmunk sincs, miért tesszük, amit teszünk. Az
emberek ok nélkül bántják egymást, puszta boldogtalanságból. Ezt soha ne
feledje. Én a barátja vagyok, segítenék, ha tudnék. De nem tudok. Azzal a saját
városom ellen tennék. Viszontlátásra, señor.
Letette.
John Webb csak ült a néma telefonnal a kezében. Eltelt némi idő, mire felnézett.
Eltelt némi idő, mire a szeme értelmezte a dolgot közvetlen maga előtt. És
amikor már látta, amit lát, még akkor se mozdult, csak bámulta, és a szája
végtelen fáradt, gunyoros fintorba húzódott.
– Nézd ezt – szólalt meg végül.
Leonora szeme követte az ujját.
Ültek és nézték a férfi cigarettáját, ami a beszélgetés alatt tövig égett, és az
asztal peremén fekete, üszkös karikát égetett a fa fényes, addig sértetlen
felszínébe.

Dél volt. A nap a fejük fölül tűzött le rájuk, árnyékukat lépteik alá írva feketén,
ahogy lejöttek a Hotel Esposa lépcsőjén. Mögöttük bambuszkalitkáikban
énekeltek a madarak, a víz halkan csobogott az apró szökőkút medencéjében.
Amennyire lehetett, megtisztálkodtak, kezet mostak, a körmüket is megsikálták,
cipőiket kifényezték.
A terecske túlsó végében, vagy hatvanméternyire férfiak kis csoportja ácsorgott
egy bolt ellenzőjének az árnyékában. Közöttük pár indián bozótvágó késsel az
oldalán. Mind a terecskét figyelték.
John Webb nézte őket egy darabig. Nincs itt mindenki, gondolta, nincs itt az
egész ország. Ez csak a felszín. Csak a vékonyka bőrréteg a hús fölött. Nem a
test egésze, de nem ám. Éppen csak a héja a tojásnak. Otthon is ilyenek voltak a
lázadások, a tömegmegmozdulások. Mindig, mindenütt ugyanaz, otthon és itt
egyaránt. Néhány dühödt arc az előtérben, a csendes tömeg a háttérben,
meghúzódva, tudomást se véve, mert ők nem akarnak részt venni benne. A
többség tétlen, így a kevesek veszik át az irányítást, azok cselekszenek
helyettük.
A szeme se rebbent. Ha az ember átszakíthatná a tojás héját, hiszen olyan
vékonyka! Ha valahogy meggyőzhetnénk ezt a vad csoportot, gondolta, és
beljebb juthatnánk, a háttérben várakozó csendesekig egészen... Meg tudom
csinálni? Vajon tudom-e a megfelelő mondatokat? Meg tudom-e őrizni a
higgadtságomat?
Beletúrt a zsebébe, előkotort egy gyűrött csomag cigarettát meg gyufát.
Megpróbálhatom, gondolta. Az öreg a Fordban vajon hogy fogna hozzá?
Megpróbálom úgy, ahogy ő tenné. Amint odaérünk hozzájuk, beszélni fogok,
ahogyan ő tenné, halkan, talán suttogva. És ha rajtuk átjutunk, talán eljutunk a
többiekhez, és biztonságban leszünk.
Leonora mellette maradt. Olyan friss volt, olyan ápolt a körülmények és minden
dacára, olyan új ebben a sok régi vacakban, olyan meghökkentő, hogy fel sem
bírta fogni. Azon kapta magát, hogy csak bámulja, és szinte árulónak érzi
hófehérségét, csodásan fésült hajkoronáját, ápolt körmeit és ragyogóan piros
száját.
Webb rágyújtott a legfelső lépcsőfokon, kettőt-hármat szippantott a cigarettából,
mélyen és lassan, majd a semmibe pöckölte, eltaposta, és a lapos csikket a
terecskére rúgta.
– Vágjunk bele.
Elindultak, le a lépcsőn, végig a tér mentén a pár nyitva tartó boltocska előtt a
férfiak irányába. Halkan lépdeltek.
– Lehet, hogy rendesen bánnak majd velünk.
– Reménykedjünk.
Elhaladtak egy fényképész műterme előtt.
– Már nem tegnap van. Bármi lehet. Komolyan mondom. Nem, igazából én sem
hiszem, csak a szám jár. De ha elhallgatok, nem visz tovább a lábam – mondta a
nő.
Elmentek egy cukorkabolt előtt.
– Akkor csak beszélj.
– Félek – mondta a nő. – Hogy történhet ez velünk? Mi volnánk az utolsók
a világon?
– Vagy az utolsó előttiek.
Egy utcai carneceríához értek.
Istenem, gondolta a férfi. Hogy szűkülnek be a lehetőségeink, milyen iramban.
Egy éve még számtalan volt, millió is talán. Tegnap négyre szűkült, indulhattunk
Juatala, Porto Bello, San Juan Clementas vagy Brioconbria felé. Örültünk, hogy
van alattunk autó. Aztán nem kaptunk benzint, már az is elég volt, hogy
megvannak a ruháink, aztán amikor azokat is elvették tőlünk, boldogok voltunk,
hogy van hol aludnunk. Minden egyes elrabolt élvezetünk után maradt még
valami, amivel lényünk elégedett lehetett. Feltűnt, milyen gyorsan markoltuk fel
a maradékot, amint elvettek valamit? Ez elég emberi, gondolom. De mindent
elvettek. Nem maradt már semmi. Csak mi magunk. Lecsupaszodtunk a
lényünkig, csak te maradtál és én, itt ezen a téren, meg a gondolataim, amiből
istenverte módon több maradt, mint kellemes lenne. És a végén már csakis az
számít, hogy el tudnak-e venni tőlem, Lee, vagy engem tetőled, de azt hiszem,
erre nem lesznek képesek. Minden mást megszereztek, és még csak nem is
haragszom rájuk. Viszont már nem is nagyon tehetnek ellenünk semmit. Ha
lehántunk minden ruhát és csecsebecsét, csak két emberi lény marad, akik vagy
boldogan éltek együtt, vagy nem. És azt gondolom, hogy nincs okunk panaszra.
– Ne rohanj – mondta John Webb.
– Nem rohanok.
– Azért ne is olyan lassan, hogy az már gyávaságnak tűnjön. És túl gyorsan
se, mert akkor azt gondolják, hogy mielőbb túl akarunk esni rajta. Ne adjuk meg
nekik ezt az örömöt, Lee, ne adjuk meg ezt az elégtételt.
– Nem is.
– És hozzám se érj – szólalt meg halkan pár lépés után ismét a férfi. – Még
a kezemet se fogd meg.
– Jaj, kérlek!
– Ne, még annyit se.
Pár centivel távolabb húzódott, úgy mentek tovább. Maga elé nézett, egyenletes
tempóban haladtak.
– Sírni fogok, Jack.
– Az isten verje meg! – szűrte halkan, kimérten a fogai közt, de nem
fordította oldalra a fejét. – Fejezd be! Azt akarod, hogy meneküljek? Azt
akarod? Hogy a karomba kapjalak, és bevegyük magunkat a dzsungelbe, ahol
majd vadásznak ránk, ezt akarod, az isten verje meg?! Azt akarod, hogy itt az
utcán vágjanak le, hogy fetrengjek és sikoltsak és vergődjek? Hallgass, csináljuk
végig rendesen, ne adjunk nekik semmit.
Haladtak tovább.
– Rendben. – A nő ökölbe szorította a kezét, fejét felszegte. – Már nem
sírok. És nem is fogok.
– Jó, az istenit neki, nagyon jó.
Furcsamód még mindig nem jutottak túl a carneceríán. Balra tőlük a vörös
borzalom, és ők csak mentek előre a forró járdalapokon. A kampókon lógó
valamik úgy csüngtek ott, mint az erőszak és a bűn másai, romlott
lelkiismeretek, gonosz kísértetek, kibelezett lobogók, lemészárolt ígéretek. Az a
vörösség, az a bűzhödt nedvesség és vörösség, a magasra aggatott tetemek,
olyan valószínűtlen, valószínűtlen.
A stand előtt John Webb keze felemelkedett, érteni sem értette, miért. Kurtán
megpaskolt egy lecsüngő marhaoldalast. Dühödten zümmögő kék legyek
csoportja kavarodott fel, és körözött fényes fellegként a hús fölött.
– Csupa idegen – szólalt meg Leonora menet közben, maga elé nézve. –
Nem ismerem egyiket sem. Legalább egy ismerős volna. Legalább egy ismerne
engem közülük!
Elmentek a carnecería előtt. A vörösen ingerlő marhaoldalas lassan hintázott
mögöttük a napsütésben.
A legyek zabáló fellege mohón ereszkedett vissza rá, amint abbamaradt a
mozgás.

Török Krisztina fordítása

AZ EPERSZÍN ABLAK

Álmában becsukta a bejárati ajtót az ablakbetétekkel: az eperpiros és

citromsárga, felhőfehér és forrástiszta üvegkockákkal. Két tucat üvegtábla
keretezte a középső nagy ablakot, melynek színe idézett gyümölcsbort, zselatint
és hideg jégkockát. Emlékezett rá, ahogy apja gyerekkorában felemelte. – Nézd!
– És a zöld üvegen keresztül a világ smaragd, moha és nyári menta lett. – Nézd!
– A lila üveg minden járókelőből rókaszőlőt varázsolt. És végül az eperszín
ablak szűnni nem akaró rózsás melegben fürdette a várost, rózsaszín
napfelkeltével öntötte el a világot, és a lenyírt füvet olyanná színezte, mintha
egy perzsa szőnyegbazárból importálták volna. Az eperszín ablak volt a legjobb
mind közül, kigyógyította az embereket sápadtságukból, felmelegítette a hideg
esőt, felgyújtotta a kavargó-gomolygó februári havat.
– Ó!
Felébredt.
Még azelőtt meghallotta a fiait beszélgetni, hogy teljesen magához tért volna
álmából. A sötétben feküdt, szomorú mormolásukat hallgatta, amely olyan volt,
akár a kék dombok közt a fehér tengerfenéken motozó szél, és hirtelen eszébe
jutott.
A Marson vagyunk, gondolta.
– Mi van? – kiáltott fel a felesége álmában.
Nem is vette észre, hogy hangosan beszélt; most olyan mozdulatlanul feküdt,
ahogy csak tudott. Furcsa bénultsággal nézte, ahogy a felesége felül, végigméri a
szobát, sápadt arca fémbungalójuk kicsi, magas ablakain át kinéz a tiszta, de
ismeretlen csillagokra.
– Carrie – suttogta.
Az asszony nem hallotta.
– Carrie – suttogta. – Valamit el akarok neked mondani. Már egy hónapja
azt akarom mondani... holnap... holnap reggel lesz egy...
De a felesége csak ült magában a kék csillagfényben, és nem nézett rá. Szorosan
becsukta a szemét.
Bárcsak fent maradna a nap, gondolta, bárcsak ne lenne éjszaka. Mert
napközben ő a telepesek városát kopácsolta össze, a fiúk iskolában voltak,
Carrie meg takarított, kertészkedett, főzött. Ám amikor a nap eltűnt, és a
kezükből kikerült a virág, az aritmetika, a kalapács meg szög, emlékeik, akár
éjszakai madarak, hazatértek a sötétben.
A felesége megmozdult, kissé elfordította fejét.
– Bob – mondta végül. – Haza akarok menni.
– Carrie!
– Ez nem az otthonom – mondta.
Látta, hogy az asszony szeme könnybe lábadt.
– Carrie, várj még egy kicsit.
– Már egy örökkévalóság óta várok!
Mintha még mindig álmában mozgott volna, felesége kihúzta a komódja fiókjait,
és kivett több halom zsebkendőt, inget, alsóneműt, és a komód tetejére tette,
vakon, hagyta, hogy ujjai érintsék, elővegyék és letegyék őket. A dolog menete
már régóta ismerős volt. Beszél és kivesz dolgokat, majd csendben áll egy ideig,
és végül mindent eltesz, száraz arccal visszatér az ágyba, és álomba merül. Attól
félt, hogy egy éjszaka az asszony minden fiókot kiürít, és a fal mellett álló pár
régi bőröndért nyúl.
– Bob... – A hangja nem keserű volt, hanem lágy, jellegtelen és színtelen,
akár a holdfény, ami megmutatta, mit csinál. – Hat hónapja annyi éjszakán át
beszéltem így. Szégyellem magam. Olyan keményen dolgozol a házak építésén a
városban. Egy férfi, aki ilyen keményen dolgozik, nem kéne, hogy szomorkodó
feleségét hallgassa. De nem tehetek mást, muszáj kibeszélnem. A kis dolgokat
hiányolom a legjobban. Nem is tudom... a buta dolgokat. A verandát a bejárati
ajtó előtt. A fűzfa hintaszéket, a nyári éjszakákat. Ahogy figyeltük az elsétáló
vagy bicikliző embereket azokon az estéken, ott Ohióban. A fekete pianínónkat,
azt a lehangoltat. A svéd metszett üvegvázáimat. A szalonunk bútorait... ó,
olyanok voltak, mint egy elefántcsorda, tudom, és mindegyik nagyon öreg. És a
kínai kristályfüggőket, amik összeütődtek, amikor fújt a szél. És a beszélgetést a
szomszédokkal a verandán, júliusi éjszakákon. Ezeket a semmiségeket, amik
nem fontosak. De valahogy ezek jutnak eszembe hajnali három körül. Sajnálom.
– Ne sajnáld – mondta a férje. – A Mars messze van. Furcsa a szaga, furcsa a
kinézete és furcsa a hangulata. Én is töprengek éjszakánként. Szép városból
jöttünk.
– Tavasszal és nyáron zöld volt – folytatta az asszony. – Ősszel pedig sárga és
vörös. És szép házunk volt, olyan régi, talán nyolcvan-kilencven éves. Hallani
szoktam, ahogy a ház beszél éjjelenként, ahogy suttog. Az a sok száraz fa, a
lépcsőkorlátok, a veranda, a küszöbök. Akármihez értél, az beszélt hozzád.
Minden szoba másként. És amikor az egész ház beszélt, az olyan volt, mintha
család vett volna körül a sötétben, hogy elaltasson. Semmilyen ház, amit
manapság építenek, nem lehet olyan. Nagyon sok embernek kell áthaladnia és
élnie egy házban ahhoz, hogy annak minden szeglete megérjen. Ez a hely most
itt, ez a kis bungaló, ez nem tudja, hogy benne vagyok, nem érdekli, hogy élek
vagy halok. Olyan hangja van, mint egy konzervdoboznak, az pedig hideg.
Nincsenek pórusai, amibe beleivódnak az évek. Nincs pincéje, hogy elrakjuk a
holmikat jövőre és azutánra. Nincs padlása, ahol a tavalyi dolgokat tartjuk, és a
holmikat a születésünk előtti évekből. És padlás nélkül nincs múltunk. Ha lenne
itt valami kevés, ami ismerős, Bob, akkor talán lenne helye az ismeretleneknek
is. De amikor minden, minden, de minden idegen, akkor időtlen időkig eltart,
hogy ismerőssé tegyük.
A férfi bólintott a sötétben.
– Semmi olyat nem mondtál, amin ne gondolkodtam volna magam is.
A nő a holdfényt nézte, amely rásütött a falnak támasztott bőröndökre. Férje
látta, hogy a keze lenyúl értük.
– Carrie!
– Mi van?
Kilendítette lábait az ágyból.
– Carrie, őrült, ostoba dolgot tettem. Az elmúlt hónapokban hallgattalak, ahogy
rettegve álmodozol, és a fiúkat éjszaka, és a szelet, a Marsot odakint, a
tengerfenekeket, meg mindent, és... – Elhallgatott és nagyot nyelt. – Meg kell
értenetek, hogy mit tettem, és miért tettem ezt. Az összes pénzünket, ami egy
hónappal ezelőtt a bankban volt, az összeset, amit tíz éven át összespóroltunk,
elköltöttem.
– Micsoda?!
– Kihajítottam, Carrie, esküszöm, kihajítottam a semmire. Meglepetésnek
szántam. De most, ma éjszaka, ahogy így beszélsz, és azok az átkozott bőröndök
ott vannak a padlón, és...
– Bob – mondta a felesége, és megfordult. – Úgy érted, keresztülmentünk
mindezen, itt a Marson, minden héten félretéve minden fölös fillért csak azért,
hogy pár óra alatt elszórd?
– Nem tudom – mondta. – Eszement őrült vagyok. Figyelj, már nincs sok
hátra reggelig. Korán felkelünk. Elviszlek oda, és megmutatom, mit csináltam.
Nem akarom elmondani, azt akarom, hogy lásd. És ha nem tetszik, nos, akkor
még mindig ott vannak a bőröndök, és heti négyszer jár a rakéta vissza a Földre.
A nő nem mozdult.
– Bob, Bob – mormolta.
– Ne szólj semmit – kérte a férje.
– Bob, Bob... – Az asszony lassan, hitetlenkedve ingatta a fejét. A férfi elfordult,
és visszafeküdt az ágyba a saját felére, a nő pedig a másik oldalon ült, és egy
pillanatig még nem dőlt le, csak ült ott és nézte a komódot, ahol a zsebkendői, az
ékszerei és a ruhái tornyosultak csinos halmokban, ahogy hagyta őket. Odakint a
holdfényszínű szél felkavarta az alvó homokot, és beporozta vele a levegőt.
Végül hátradőlt, de nem szólt többet, és hideg súlyként hevert az ágyon, az
éjszaka hosszú alagútjába meredve kémlelte a reggel leghalványabb jelét.

A hajnal első fényére felkeltek, és egy hang nélkül készülődtek a kis

bungalóban. Pantomimjáték volt ez, amely szinte addig nyúlt, amíg valakinek
sikoltania nem támadt kedve a csendre, ahogy az anya és az apa meg a fiaik
megmosakodtak, felöltözködtek, és reggelire csendben elfogyasztották a pirítóst,
a gyümölcslevet és a kávét, miközben senki nem nézett egyenesen a másikra, de
mindenki figyelte a többieket a kenyérpirító, a poharak vagy az evőeszközök
tükröződő felületein, ahol arcuk formátlanná olvadt, és szörnyű idegenekké
váltak a hajnali órában. Majd végre kinyitották az acélajtót, és hagyták, hogy
benyomuljon a levegő, ami végigfújt a hideg, kék-fehér marsi tengereken, ahol
csak a homokhullámok ágaskodtak-bukdácsoltak, alkottak szellemformákat,
majd kiléptek a nyers és bámész kék ég alá, és elindultak a város felé, ami egy
mozifilm díszletének tűnt a távolban, egy üres, hatalmas színpadon.
– A város melyik részébe megyünk? – kérdezte Carrie.
– A rakétadepóba – mondta a férfi. – De mielőtt odaérünk, sok mindent el kell
mondanom.
A fiúk lelassítottak és a szüleik mögé kerültek, hallgatták őket. Az apa
előrebámult, és mialatt beszélt, egyszer sem nézett a feleségére vagy a fiaira,
hogy lássa, miként fogadják, amit mond.
– Hiszek a Marsban – kezdte halkan. – Úgy vélem, vagyis úgy hiszem, hogy egy
nap hozzánk fog tartozni. Rábírjuk. Letelepedünk. Nem fogunk megfutamodni
és elmenekülni. Egy évvel ezelőtt jutott eszembe, nem sokkal azután, hogy
megérkeztünk. Miért jöttünk?, kérdeztem magamtól. Csak mert, feleltem
magamnak. Ez ugyanolyan, mint a lazacoknál minden évben. A lazac nem tudja,
miért megy oda, ahova megy, de megy mindenképpen. Fel folyókon, amikre
nem emlékszik, fel patakokon, át vízeséseken, de végül odaér, ahol ív és meghal,
és az egész dolog kezdődik elölről. Hívhatod faji emlékezetnek, ösztönnek,
semminek, de létezik. És mi itt vagyunk.
Sétáltak a néma reggelben az őket figyelő nagy égbolt alatt, a furcsa kék és
tejfehér homokban, amely az új autópályát szitálta tele.
– Szóval itt vagyunk a Marson. És a Marsról hová? A Jupiterre,
Neptunuszra, Plútóra és még tovább? Igen. És még tovább. Miért? Mert egyszer
majd a Nap felrobban, mint egy selejtes kazán. Bumm... ennyi volt a Föld. De
talán a Marsot nem érinti, vagy ha a Mars is sérül, talán a Plútó nem, vagy ha a
Plútó is, akkor hol leszünk mi, vagyis a fiaink fiai?
Határozottan előremeredt a szilvaszínű ég hibátlan burkára.
– Nos, akkor talán csak egy számmal rendelkező világban leszünk, a 6-os
bolygón vagy a 97-es csillagrendszerben, a 99-es rendszer 2-es bolygóján!
Olyan rohadt messze innen, hogy rémálom még belegondolni is! Mind
elmegyünk, tudjátok, messze és biztonságba! És azt gondoltam magamban, ó, ó.
Szóval ez az oka, amiért a Marsra jöttünk, szóval ezért lövik ki az emberek a
rakétáikat.
– Bob...
– Hadd fejezzem be. Nem azért, hogy pénzük legyen. Nem azért, hogy
szétnézzenek. Ezek azok a hazugságok, amiket az emberek mesélnek, a tetszetős
okok, amivel magukat áltatják. Gazdagodj meg, légy híres, azt mondják. Érezd
jól magad, ugrándozzál, azt mondják. Mindeközben odabent valami ketyeg,
mint ahogy a lazacban vagy a bálnában ketyeg, ahogy az a legkisebb
mikrobában is ketyeg Isten akaratából. És ez a kis óra azt mondja, menj el,
terjeszkedj, mozogj, folytasd az úszást. Fuss annyi világba és építs annyi várost,
hogy soha semmi ne ölhesse meg az embert. Érted, Carrie? Nemcsak mi jöttünk
a Marsra, hanem a faj, az egész istenverte emberi faj, aminek a léte múlik azon,
hogy mi miként boldogulunk az életünkben. Ez az egész dolog olyan hatalmas,
annyira megdermeszt tőle a félelem, hogy a legszívesebben kinevetném magam.
Érezte, hogy a fiúk nyugodtan sétálnak mögötte, és érezte Carrie-t maga mellett,
és látni szerette volna az arcát, hogy miként fogadja mindezt, mégsem nézett rá.
– Ez az egész nem különbözik attól, amikor apával gyalogoltunk a földeken
kiskoromban, és kézzel szórtuk a magokat, mert a vetőgép elromlott, és nem
volt pénzünk, hogy megjavíttassuk. Valahogy meg kellett oldani, hogy majd
legyen termés. Istenem, Carrie, emlékszel azokra a cikkekre a vasárnapi
mellékletekben? A FÖLD MEGFAGY EGYMILLIÓ ÉV MÚLVA! Annak
idején, kisfiúként bömböltem, amikor ilyet olvastam. Anyám megkérdezte,
miért. Azok miatt a jövőbeli szegény emberek miatt, mondtam. Ne aggódj
miattuk, felelte anya. De Carrie, aggódunk miattuk, ez a lényeg. Különben nem
lennénk itt. Igenis számít, hogy az Ember, nagy E-vel tovább él. Nincs jobb
szerintem az Embernél, nagy E-vel. Elfogult vagyok, persze, hiszen én is a faj
egyik példánya vagyok. Ha van bármi módja annak, hogy az ember elérje a
halhatatlanságot, amiről mindig beszél, hát ez az: terjeszkedj, vess magot a
világegyetemben. Így majd lesz betakarítás akkor is, ha a termés máshol
tönkremegy. Nem számít az sem, ha a Földön éhínség van, vagy beüt a
rozsdagomba. Van új búza, ami a Plútón terem, vagy akárhol a fenében, ahova
az ember a következő több ezer évben eljut. Megőrjít a gondolat, Carrie,
megőrjít. Amikor végre felfogtam, annyira izgatott lettem, hogy meg akartam
ragadni az embereket, téged, a fiúkat, hogy elmondjam. De a fenébe is, tudtam,
hogy nincs rá szükség. Tudtam, hogy eljön egy nap vagy éjszaka, amikor ti is
meghalljátok a ketyegést magatokban, és akkor észreveszitek, és senkinek nem
kell róla semmit se mondani. Nagy szavak, Carrie, tudom, és nagy gondolatok
egy százhatvanöt centis embertől, de istenemre mondom, ez az igazság.
Ballagtak a város kihalt utcáin, és hallgatták lépteik visszhangját.
– És ma reggel? – kérdezte Carrie.
– Mindjárt a ma reggelhez érek – mondta. – Egy részem nekem is haza akar
menni. De a másik részem azt mondja, ha megyünk, minden elvész. Úgyhogy
azon töprengtem, mi zavar minket a legjobban? Azok a dolgok, amik valaha a
mieink voltak. És arra gondoltam, hogy ha a régi dolgokra van szükség ahhoz,
hogy az újak beinduljanak, istenemre mondom, használni fogom a régieket.
Emlékszem a történelemkönyvekből, hogy több ezer évvel ezelőtt faszenet tettek
kivájt tehénszarvakba, amit napközben fújogattak, hogy hordozni tudják a tüzet
vándorlásuk során egyik helyről a másikra, és minden éjjel tüzet tudjanak
gyújtani a reggeli parázsból. Mindig új tűz, de mindig van benne valami a
régiből. Úgyhogy mérlegeltem. Vajon megéri a Régi minden pénzünket?,
kérdeztem. Nem! Csak azoknak a dolgoknak van értéke, amit a Régivel tettünk.
Nos, akkor az Új megéri minden pénzünket?, kérdeztem. Igen!, feleltem. Ha le
tudom győzni ezt a késztetést, ami vissza akar vinni minket a Földre, akkor akár
le is locsolhatom benzinnel a pénzünket, és felgyújthatom!
Carrie és a két fiú nem mozdult. Az utcán álltak, úgy néztek rá, mintha vihar
lenne, amely elhalad fölöttük és körülöttük, szinte elfújja őket a földről; egy
vihar, ami már csendesül.
– A teherrakéta ma reggel jött – mondta halkan. – A csomagunk rajta van.
Menjünk, vegyük fel.
Felhágtak a lépcsőn a rakétadepóhoz, és át a visszhangzó csarnokon a
csomagteremig, amelynek tolóajtaja éppen kinyílt aznapra.
– Mesélj még a lazacról – kérte az egyik fiú.

A reggeli melegben egy bérelt teherautóval végighajtottak a városon, hátul

hatalmas ládákkal, dobozokkal és csomagokkal, hosszú és rövid, lapos és hasas
darabokkal, mind megszámozva és gondosan felcímkézve: Robert Prentiss, New
Toledo, Mars.
– Bob – hajtogatta Carrie egyre és egyre. – Bob.
Leparkoltak a teherautóval a fémbungaló előtt, a fiúk leugrottak és lesegítették
anyjukat. A férfi egy pillanatig még a kormány mögött maradt, majd lassan
maga is kiszállt, hátrasétált, és benézett a teherautó rakterébe a csomagokra.
És délre egy kivételével mindegyiket kinyitották, és a tartalmukat kipakolták a
holt tenger fenekére, a család pedig ott állt a holmik között.
– Carrie...
És felvezette feleségét a veranda régi lépcsőjén, amely immár kibontva állt a
város szélén.
– Hallgasd csak, Carrie.
A lépcsőfokok nyikorogtak, suttogtak a lépteik alatt.
– Mit mondanak, mondd el nekem, mit mondanak?
Az asszony a régi falépcsőn állt, két karját maga köré fonva, és nem tudta
megmondani neki.
A férfi intett.
– A veranda ide jön, a nappali oda, az étkező amoda, konyha, három hálószoba.
A nagy részét mi építjük újonnan, egy részét hozzuk. Persze most csak a
verandalépcsők vannak itt, a nappali bútorzatának egy része és a régi ágy.
– Az összes pénzünk, Bob!
Megfordult, elmosolyodott.
– Nem haragszol, ugye? Nézz rám! Nem haragszol. Mindent át fogunk hozni ide
a jövő hónapban, a jövő évben. A metszett üvegvázákat, az örmény szőnyeget,
amit anyádtól kaptunk 1975-ben. Hadd robbanjon csak fel a Nap!
A többi számmal és betűvel megjelölt csomagot is megnézték. Verandaajtó,
hintaszék a verandára, kínai kristályfüggők...
– Majd én fújom őket, hogy csilingeljenek.
A bejárati ajtót a lépcső tetejére tették, a kis színes üvegbetéteivel, és Carrie
átnézett az eperszín ablakon.
– Mit látsz?
De tudta, hogy mit lát, mert ő is a színezett üvegen át bámult. És ott volt a Mars,
hideg ege megmelegedett, halott tengerei színpompásan égtek, és a homokját
mint égő faszenet szitálta a szél. Az eperszín ablak pedig, az eperszín ablak lágy
rózsaszínt lehelt a földre, megtöltötte az elmét és a szemet soha véget nem érő
hajnallal. Ahogy lehajolva átnézett rajta, azt mondta magának:
– A város idén elér idáig. Ez egy mellékutca lesz, meglesz a verandád, lesznek
barátaid. Akkor nem lesz szükséged ennyi mindenre. De itt kezdődik, ezzel az
ismerős darabbal, figyeljük, ahogy terjed, figyeljük, ahogy a Mars megváltozik,
ahogy ismerőssé válik, mintha egész életünkben ismertük volna.
Leszaladt a lépcsőn az utolsó, kibontatlan, vászon takarta csomaghoz.
Zsebkésével lyukat ütött a vásznon.
– Találd ki! – mondta.
– A tűzhelyem? A kandallóm?
– Ugyan, dehogy. – Gyengéden elmosolyodott. – Énekelj – kérte.
– Bob, te nem vagy magadnál.
– Énekelj egy dalt, ami megéri minden pénzünket, ami a bankban volt és már
nincs, de kit érdekel – mondta.
– Nem ismerek mást, csak a „Genevieve, édes Genevieve"-et.
– Énekeld azt – mondta.
Az asszony azonban nem tudta kinyitni a száját és elkezdeni a dalt. A férfi látta,
hogy mozog az ajka és próbálkozik, de nem jött ki hang.
Szélesebbre tépte hát a vásznat, a kezét bedugta a csomagba, körbetapogatott
egy néma pillanatig, és maga kezdte el énekelni a dalt, amíg a keze végül
megmozdult, és felcsendült egy tiszta zongoraakkord.
– Tessék – mondta. – Énekeljük el végig. Mind, együtt! Játszom a kíséretet.

H. Kovács Mária fordítása

TALÁN ÁLMODNI

Az ember nem akarja, és nem számítja a halált. Porszem kerül a gépezetbe,

megbillen a rakéta, egy kisbolygó ugrik eléd az űrben a semmiből, aztán
sötétség, zuhanás, kezek a szem elé, a hajtómű hirtelen visszaránt, becsapódás.
A sötét. A sötétben az értelmetlen fájdalom. A fájdalomban a rettenet. Tudatánál
volt.
Neved?, kérdezték láthatatlan hangok. Sale, felelte szédülve-émelyegve.
Leonard Sale. Foglalkozásod?, rikoltották a hangok. Űrrepülő!, kiáltotta bele az
éjszakába. Üdvöz légy, mondták a hangok. Üdvöz légy, légy üdvöz...
Elenyésztek.
Felkászálódott a rakéta roncsában. A gépezet mocskos, foltozott, vasalatlan
pulóverként gyűrődött köré.
Felkelt a nap, derengett a reggel.
Sale kipréselte magát az apró légzsilipből, és csak állt, lihegve. Szerencse. Isteni
szerencse. Pár perc alatt számvetést készített. Űrruhája nem sérült, oxigénje két
hónapra is elegendő, ahogyan az ennivaló is. Remek. Átnézte a roncsát. Csodák
csodája, a rádió is rendben volt.
Bepötyögte a billentyűzeten az üzenetet. LEZUHANTAM, 787-ES
KISBOLYGÓ, SALE. SEGÍTSÉG. SALE. SEGÍTSÉG.
Eltelt néhány perc, megérkezett a válasz: HELLO, SALE, ADDAMS VAGYOK,
MARSPORTBÓL. LOGARITMUS MENTŐHAJÓT ÚTNAK INDÍTOTTAM,
HAT NAP MÚLVA ÉRI EL 787-ES KISBOLYGÓT. KITARTÁS.
Sale örömében táncra perdült.
Milyen egyszerű. Az ember lezuhan, van élelme, segítségért üzen, és jön a
segítség. Voilá!, kiáltotta.
A nap egyre feljebb emelkedett, meleg lett. A halandóság nem érintette meg.
Hat nap csekélység. Eszik majd, olvas, alszik. Körbepillantott, sehol egy
veszedelmes állat, oxigénje bőséggel. Mi egyebet kérhetne? Babot és szalonnát,
gondolta. A sisakjához nyúlt, a kis szerkezethez, melyen át adagolhatta az ételt.
Reggeli után elszívott egy cigarettát, lassan eregetve ki a füstöt a sisak
füstcsövén át. Elégedetten bólintott. Ez ám az élet! Egyetlen karcolás sem érte,
ezt a szerencsét, ezt az isteni szerencsét!
A feje lebiccent. Aludni kicsit, gondolta.
Remek ötlet. Szundítani egyet, hiszen ideje, mint a pelyva. Hat egész nap, hat
pazar, lustálkodós, elmélkedős nap. És alvás.
Kinyújtózott, karját a feje alá hajtotta, lehunyta a szemét.

Ekkor érkezett a téboly, hogy megkaparintsa. A hangok suttogtak.

Aludj, igen, aludj csak, súgták a hangok. Úgy, aludj, aludj.
Kinyitotta a szemét, mire a hangok elhallgattak. Minden rendben. Minden
normális. Megvonta vállát. Lehunyta ismét a szemét. Fészkelődött kicsit hosszú
testével.
Eeeeeeeeeeeee, énekelték a hangok a messzeségben.
Ahhhhhhh, dúdolták a hangok.
Aludj, aludj, aludj, aludj, aludj, aludj, énekelték a hangok.
Halál, halál, halál, halál, halál, dúdolták a hangok.
O00000000000000, kiáltották a hangok.
Mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm, cikázott keresztül egy méh az
agyán.
Felült, megrázta a fejét. A hajóroncsra pislogott. Fém. Ujjai alatt érezte a kő
keménységét. Valóságos nap hevítette a kék égboltot.
Megpróbálok visszaaludni, gondolta. Visszafeküdt, kényelmesen elhevert.
Csuklóján ketyegett az óra. Vére égette az ereit.
Aludj, aludj, aludj, aludj, aludj, énekelték a hangok. Ohhhhhhhhhhhhhhhhhhh,
dúdolták a hangok. Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhh, énekelték a hangok.
Halál, halál, halál, halál, halál, aludj, aludj, halál, aludj, halál, aludj, halál! Ohhh,
ahhh, eeeeeeeeeeeeeee!
Vér dörömbölt a dobhártyáján. A szél felkerekedett.
Az enyém, az enyém, szólt egy hang. Enyém, enyém, ő az enyém, az
enyém!
Nem, az enyém, jött egy másik hang. Nem, az enyém, ő az enyém.
Nem, a miénk, a miénk, dalolta tíz hang. A miénk, a miénk!
Ujjai viszkettek. Álla begörcsölt. Szemhéja ugrált.
Végre, végre, énekelte egy magas hang. Most, most. A hosszú várakozás. Vége
már, vége, dalolta a magas hang. Vége már, végre vége!
Mintha a tenger mélyén lett volna. Zöldes dalok, zöldes képek, zöldes idő.
Kavargó dagály mosta bugyborékoló hangok. Távoli kórusok, értelmetlen
dalocskákkal. Leonard Sale kínkeservvel összerándult.
Az enyém, az enyém, kiáltotta egy éles hang. Az enyém, enyém, rivallt egy
másik. A miénk, a miénk, zubogta a kórus.
Fémcsörgés, kard csattanása, összetűzés, harc, csata, háború. Egyszerre robbant
ki mind, agyát szaggatva darabokra.
Eeeeeeeeeeeeee!
Sikoltva ült fel. A táj megolvadt és szétfolyt.
Megszólalt egy hang: Tylle vagyok, Rathalarból. Büszke Tylle, Vérbucka és
Haláldob Tylle. Rathalari Tylle, az Emberölő!
És egy másik: Iorr vagyok Wendillóból, Bölcs Iorr, Hitetlenek Gyilkosa!
Rá a kórus: És mi vagyunk a harcosok, az acél, a harcosok, a vörös vér bomlása,
a vörös vér hullása, a vörös vér lobogása az izzó nap alatt...
– Takarodjatok! – kiáltotta Leonard Sale a roppant teher alatt. – Hagyjatok, isten
nevében, távozzatok!
Eeeeeeeeeeeee, reszelte az acél a forró acélt.
És csend.
Csak állt, testéből páraként lüktetett fel az izzadság. Úgy reszketett minden
tagja, hogy alig állt már a lábán. Téboly, gondolta, eljött a téboly. Az őrjöngő
őrület. Téboly!
Feltépte a táplálékdoboz fedelét, valamit szöszmötölt az egyik csomagocskával.
A forró kávé egy másodpercen belül készen állt, mohón szippantotta fel a
csövecskén a sisakjába. Megborzongott. Mély kortyokban nyelte a levegőt.
Gondolkodjunk józanul, mondta magában, és leült. A kávé jól megégette a
nyelvét. Családjában évszázadok alatt egyetlen tébolyult sem akadt. Mind
egészségesek voltak, kiegyensúlyozottak. Miért is érkezne meg éppen most az
őrület? Talán a megrázkódtatástól? Ostobaság. Nem volt megrázkódtatás. Hat
nap múlva érkezik a mentőhajó. Nincs ebben semmi megrázó. Semmi
veszedelem. Ez csak egy semmi kisbolygó. A legközönségesebb, a legátlagosabb
hely. Átlagos hely, az. Semmi ok megtébolyodni. Nem ment el a józan eszem.
Az? Rikkantotta egy fémes hangocska odabenn. Visszhang, elenyésző.
Az! – vágta rá, ököllel saját tenyerébe csapva. –Józan és ép.
Hahahahahahahahahaha, pergett egyre halkulón a távoli kacaj. Megperdült.
Hallgass! – kiáltotta.
Meg se szólaltunk, mondták a hegyek. Meg se szólaltunk, szólt az ég. Meg se
szólaltunk, lehelte a roncs.
– Na, csak azért – felelte szédelegve. – És maradjon is így.
Minden normális volt.

A kavicsok átforrósodtak. Az ég hatalmas volt és sötét. Az ujjait vizsgálgatta,

látta, ahogy a napfény felizzik minden egyes fekete szőrszálon. A csizmájára
nézett, rajta a porra. Hirtelen elragadta a boldogság, mert döntésre jutott. Nem
fogok elaludni, gondolta. Rémálmaim vannak, tehát minek is aludnék. Meg is
van a megoldás.
Napirendet szabott. Délelőtt kilenctől, ami éppen ekkor volt, délig körbesétál a
kisbolygón, mindent felmér. Egy noteszbe sárga ceruzával leírja a látottakat.
Utána letelepszik, kinyit egy olajos szardíniát, egy csomag frisskenyér-
konzervet, a vajasat, és megebédel a sisakzsilipen át. Fél egytől négyig elolvas
kilenc fejezetet a Háború és békéből. Előkereste a roncsból a könyvet, és olyan
helyre tette, ahol majd biztosan megtalálja. Volt egy T. S. Eliot-verseskötet is. Az
is jól jöhet.
Vacsora fél hatkor, majd pedig hattól tízig hallgatja a földi rádiót. Pár vacak
komikus elmond néhány szakállas viccet, egy pocsék énekes előad valamit,
aztán meghallgatja a híreket, majd éjfélkor az ENSZ himnuszát.
És utána?
Felkavarodott a gyomra.
Hajnalig pasziánszozom, gondolta. Leülök, kávézgatok és pasziánszozom
egészen napfelkeltéig, egy perccel se hagyom abba hamarabb. Nono, gondolta.
– Mit mondtál? – kérdezte fennhangon önmagától.
– Azt mondtam, hogy hahaha – felelt meg magának –, hiszen valamikor csak
kell aludnod.
– Éber vagyok.
– Hazudsz! – vágta rá élénken, mert nagyon tetszett neki a beszélgetés. –
Pompásan érzem magam.
– Te kétszínű! – válaszolt.
– Nem félek az éjszakától, ahogy az alvástól sem. Nem félek semmitől!
– Hú, de vicces!
Nem érezte jól magát. Aludni szeretett volna. És mert félt megtenni, csak még
jobban vágyott arra, hogy elnyúljon a földön, és lehunyja szemét.
– Kényelmes? – kérdezte gúnyos énje.
– Inkább körbesétálok, megnézem az itteni kőzeteket és geológiai
formációkat, és élvezem az életet – morogta.
– Micsoda derűlátás! – kuncogott a másik én. – Valóságos égbe szállt
William Saroyan!
Persze, gondolta, egy nap vagy esetleg még egy éjszaka sikerülhet, de utána mi
lesz? És még utána? Kibírsz hat éjszakát szemhunyásnyi alvás nélkül? Amíg a
mentőhajó meg nem érkezik? Annyira jó vagy? Annyira erős vagy?
A válasz csakis nem lehetett.
Mitől félsz? Nem tudom. Azoktól a hangoktól. Azoktól a zajoktól. Hiszen azok
nem árthatnak neked... Vagy mégis?
Meglehet. Egyszer szembe kell nézned velük. Muszáj? Készülj fel rá, öregfiú.
Fel a fejjel, szedd össze magad.
Leült a kemény kőre. Legszívesebben sírva fakadt volna. Mintha véget ért volna
az élete, ismeretlen területre tévedt volna, ott állna a határmezsgyén. Milyen
csalóka ez az idő, feje felett a tűző nappal: erősnek és tettre késznek érezte
magát, ilyen napokon megy horgászni az ember, vagy virágot szed a mezőn,
esetleg megcsókol egy nőt, vagy bármi. De mit rejt ez a kellemes nap?
Halált.
Na, azt azért csak nem.
Halált, makacsolta meg magát.
Lefeküdt, lehunyta szemét. Belefáradt a sok tevékenykedésbe.
Legyen, gondolta. Ha te vagy az, halál, gyere értem. Hadd lássam, mire megy ki
ez az egész bolondság.
És a halál eljött.
Eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee, mondta egy hang.
Igen, tudom, mondta fektében Leonard Sale. Valami egyéb?
Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhh, mondta egy hang.
Persze, már ezt is tudom. A helyzet kezdte ingerelni Leonard Sale-t.
Kezdett fázni. Szája szélesen elnyílt.
– Rathalari Tylle vagyok, az Emberölő!
– Iorr vagyok, Wendillóból, Hitetlenek Gyilkosa.
– Mi ez a hely?, kérdezte Leonard Sale, de még nem adta át magát a rettenetnek.
– Valaha nagyszerű bolygó! – felelte Rathalari Tylle.
– Valaha nagy csaták színhelye! – mondta Iorr, Wendillóból.
– Most halott – mondta Tylle.
– Most néma – mondta Iorr.
– Míg te meg nem érkeztél – így Tylle.
– Hogy életre kelts bennünket – emígy Iorr.
Ti meghaltatok, hangsúlyozta Leonard Sale. Húsa megrándult. Csak a jajgató
szél vagytok.
– Élünk, benned éledtünk újra.
– És harcba megyünk, benned kelve útra!
Szóval így, bólintott Leonard Sale. Csatatérré válok hát? Barátok vagytok?
– Ellenségek! – üvöltötte Iorr.
– Megveszekedett ellenségek! – süvöltötte Tylle.

Leonard fogvicsorogva vigyorgott. Rémesen érezte magát.

– Mióta vártok? – kérdezte.
– Milyen hosszú az idő? Tízezer év? Talán. Tízmillió? Talán.
Mik vagytok? Gondolatok? Szellemek? Kísértetek?
– Ez mind, és még több is.
Intelligencia?
– Úgy bizony.
Hogyan maradtatok fenn?
Eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee, jött a távoli kórus.
Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh, énekelte a másik hadsereg, harcra készen.
– Valaha termékeny föld volt ez, gazdag bolygó. Két nemzet lakta, erősek,
büszkék, két erős férfi uralma alatt. Egyikük én voltam, Iorr. A másik az, aki
Tyllének nevezi magát. És a bolygó hanyatlani kezdett, elszabadult a pusztulás.
Az emberek és hadseregek hatalmas háborúban senyvedtek ötezer éven át.
Hosszú életet éltünk, hosszan szerettünk, sokat ittunk, sokat aludtunk, sokat
verekedtünk. És amikor a bolygó meghalt, testünk elsorvadt, és csak az időben,
mérhetetlen tudomány segítségével maradtunk mi fenn.
Fennmaradtatok?, futott át Leonard agyán. Hiszen nem is léteztek.
– Szellemünk, bolond, a szellemünk. Mert mi a test szellem nélkül?
De mi a szellem test nélkül?, nevetett Leonard. Most megfogtalak. Ismerd el,
megfogtalak.
– Igaz – felelte a kegyetlen hang. – Hasztalan bármelyik, ha nem bír a
másikkal. De a fennmaradás azért csak számít, még ha tudattalan is. Nemzeteink
szelleme, tudománynak és csodának hála, fennmaradt.
De érzékek, szemek, fülek, tapintás, szag meg a többi nélkül mit ér?
– Azok nélkül, igaz. Ködök voltunk csupán. Hosszasan. Egészen máig.
És most itt vagyok én, gondolta Leonard Sale.
– Most itt vagy te – mondták a hangok –, hogy anyagot adj lelkünknek.
Hogy megkapjuk végre a testet, ami úgy kellett már.
De én egymagam vagyok, gondolta Sale.
– Akkor is hasznunkra válsz.
Egyén vagyok, független lény. Ellenszegülök a behatolásnak.
– Ellenszegül a behatolásnak! Hallottad ezt, Iorr? Ellenszegül!
– Mintha jogában állna.
Csak óvatosan, intette őket Sale. Csak kinyitom a szemem, és már itt se vagytok,
szellemek! Felébredek, és kidörzsöllek benneteket a szememből.
– Azután megint aludnod kell majd, valamikor! – kiáltotta Iorr. – És akkor itt
várunk rád, csak várunk és várunk és várunk. Terád.
Mit akartok?
– Tömeget. Szilárdságot. Megint érezni!
– Mindketten nem kaphatjátok meg.
– Azt majd mi lejátsszuk magunk között.
Forró marok csavarta meg a koponyáját. Mintha lándzsa fúródott volna két
agyféltekéje közé.
És megvilágosodott. Szörnyen, rettenetesen megvilágosodott. Ő lett az
univerzumuk. Gondolatainak, agyának, koponyájának világa két táborra hasadt,
Iorr és Tylle táborára. Használják őt!
Lobogók repkedtek agyának rózsás egén. Páncélokon csillant meg a napfény.
Szürke állatok öltöttek alakot, és csaptak össze kardok, sisakforgók és
csatakürtök forgatagában.
Eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee. Rontottak egymásnak.
Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh! Üvöltöttek.
Mostttuttuttutttuttttuttuttuttutttatt! Kavarogtak.
Mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm!
Az aprócska színpadon tízezrek tomboltak. Tízezren úsztak át szeme belső
tükrén. Tízezer dárda hasította a levegőt fejének csontkupolája alatt. Tízezer
fényes puska dörrent. Tízezer hang dalolt a fülében. Teste most kifeszült,
elnyúlt, rázkódott és odébb vettetett, üvöltött, rángott, halántékcsontjai majd
kiszakadtak helyükből. Agyának csontsíkjain, velejének kontinensein, vénáinak
völgyein, artériái tengerén, búskomorsága folyamain masíroztak keresztül a
hadseregek, előbb az egyik, majd a másik, kardok villantak a napfényben, egy
pillanatra megálltak a levegőben, majd lesújtottak, ötvenezer elme kapott, mart,
vágott belé, követelte jussát, használta lényét. Egy pillanat, és a két hadsereg
egymásra ront, a vér, a csatazaj, a düh, a halál, az őrület!
Cintányérként csattant össze a két hadsereg!
Őrjöngve ugrott talpra, belerohant a sivatagba. Csak rohant és rohant egyre, nem
állt meg.
Azután lerogyott, és zokogott. Addig jajveszékelt, míg a tüdeje bírta. Hangosan,
hosszan sírt, a könnye pergett le az arcán.
– Istenem, ó, istenem, segíts, jaj, istenem, segíts!
Minden normális lett megint.
Délután négyre járt. A sziklák tüzesre hevültek a napsütésben. Egy idő múlva
összeszedte magát, megmelegített pár süteményt, és eperdzsemmel megette.
– Legalább megismertem az ellenfelemet – mondta magának. – Uramisten,
micsoda világ! Milyen ártatlannak tetsző világ, és a mélyén ott lapul a
szörnyeteg. Még jó, hogy soha senki nem vetődött még ide. Vagy igen?
Megrázta sajgó fejét. Szánom azokat, akik előttem idezuhantak, ha voltak
ilyenek. Melegen tűző nap, kemény sziklák, ellenséges létnek nyoma se.
Míg le nem hunyod a szemed, és agyad ki nem kapcsol.
És az éjszaka, a hangok és a téboly meg a halál puhán visszalopakodnak.
– Már jól vagyok – vágta ki büszkén. – Ezt nézzétek – nyújtotta ki kezét. Nem
remegett. Megfeszítette hozzá minden erejét. – Majd én megmutatom, ki a főnök
itt – szegte égnek a homlokát. – Én vagyok, úgy ám! – döngette mellkasát.
Hogy a gondolat ilyen hosszasan megmaradhat! Millió évekig is talán, a halál, a
káosz és a harc gondolatai hogy fennmaradtak a bolygó ártatlan, mégis mérgező
levegőjében, várva egy élő embert, aki közegükké válik majd, hogy rajta
keresztül ismét kiélhessék végre értelmetlen erőszakukat.
Kezdte jobban érezni magát, és az egész valahogy butasággá zsugorodott.
Egyszerűen csak ébren kell maradnom hat éjszakán át, gondolta. Úgy nem
árthatnak nekem. Ha ébren vagyok, én határozok. Erősebb vagyok ezeknél az
őrült uracsoknál és a kardforgató, pajzscipelő, kürtfújó őrült törzseiknél.
De vajon képes leszel rá?, mélázott. Hat kerek éjszakán át? Ébren?
Van kávém, gyógyszereim, könyveim és kártyám.
De már most fáradt vagyok, olyan nagyon fáradt, gondolta. Hogy fogok
kitartani?
Hát, ha nem sikerül... ott a puska.
Mert mihez kezdenek az őrült uracsok, ha golyót röpítesz az agyadba? Színpad
az egész világ. Nem, Leonard Sale, te vagy a színpad, egy apró színpad. Ők
pedig a színészek. És ha golyót repítesz a színfalakba, véget vetsz a
jeleneteknek, tönkreteszed a függönyt, megsemmisíted a sorokat? Mindent, a
színpadot, a színészeket, mindent taccsra vágsz, ha nem vigyáznak!
Mindenekelőtt újabb üzenetet kell küldenie Marsportba. Ha bármi módja lenne,
hogy megsürgesse kissé a mentőhajót, akkor nem kellene olyan hosszasan
kitartania. De egyébként is figyelmeztetnie kell őket, milyen rémálmok és
hagymázas látomások leselkednek rájuk ezen a látszólag ártatlan bolygón.
Egy percig is babrált a rádió billentyűjén. Szája kiszáradt. A rádió meg se
mukkant. Elküldte a segélykérő üzenetet, fogadta a választ, majd örökre kihunyt.
Micsoda irónia, húzta el a száját. Nem maradt más, tervet kellett szőni.
Meg is tette. Fogott egy sárga ceruzát, és felvázolta hat napra szóló mentőtervét.
Ma este, írta, elolvasni hat fejezetet a Háború és békéből. Hajnali négykor forró
kávét inni. Negyed ötkor kártyát elővenni, és lejátszani tíz menet pasziánszot. Ez
eltarthat akár fél hétig is, akkor... inni még kávét. Hétkor földi híreket
meghallgatni a rádión, már ha a vétel funkció még működik. Működik?
Megpróbálta. Semmi.
Akkor szórakoztatás céljából, írta, héttől nyolcig minden ismert dalt elénekelni.
Nyolctól kilencig Helen Kingre gondolni. Helen emlékét felidézni. Most, hogy
így eszembe jut, inkább most gondolok Helenre.
Ezt a részt kihúzta.
A napok minden pillanatát aprólékosan beosztotta, kidolgozott minden részletet.
Ellenőrizte az elsősegélycsomagot. Több doboz pirulát talált, amivel ébren
maradhat. Óránként egy tabletta, minden órában, hat napon át. Mindjárt megjött
az önbizalma.
– Nesztek, szar a pokoli palacsintátokba, Iorr, Tylle!
Egy korty forró kávéval le is nyelt gyorsan egy serkentőtablettát.

Vagyis Tolsztoj és Balzac, kopogós römizés és kávézgatás, tabletták, séta, és

megint Tolsztoj és Balzac, még több römi és pasziánsz mentén eltelt az első nap,
majd a második és a harmadik is.
A negyedik napon egy szikla árnyékában hevert, fejben számolt ötösével ezerig,
majd vissza tízesével, hogy lefoglalja és ébren tartsa a gondolatait. A szeme
annyira égett, kénytelen volt gyakran megmosni hideg vízzel. Olvasni nem
tudott már, lekötötte a hasogató fejfájás. Annyira kimerült, hogy moccanni sem
tudott, a gyógyszerek lebutították. Viaszbabához hasonlított, amit tartósítószerek
óvtak meg a rettentő ébrenlét múlásától. Szeme akár az üveg, nyelve rozsdás
csap, ujjait mintha tűpárnába bugyolálta volna.
Tekintete követte az óra mutatóját. Még egy másodperccel kevesebb várakozás,
gondolta. Kettővel, hárommal, néggyel, öttel, tízzel, harminc másodperccel. Egy
egész perccel. Már egy órával kevesebbet várok csak. Jaj, te hajó, sietve hasítsd
az űrt, hogy időben elérd célodat!
Halkan felkuncogott.
Mi történne, ha feladná, és kicsit elbóbiskolna?
Aludni, igen, aludni, talán álmodni. Színpad az egész világ... mi lenne, ha
feladná az egyenlőtlen küzdelmet, és elengedné magát?
Eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee, a harci acél csattanásának figyelmeztetése.
Megborzongott. Nyelve lassan moccant száraz, tapló szájában.
Iorr és Tylle megvívnák ősi csatájukat.
Leonard Sale agya végleg megtébolyodna.
És bármelyikük nyeri is meg a harcot, megszállja ezt a szegény, bolond emberi
testet, ezt a reszkető, kacagó roncsot, hogy attól kezdve tíz, húsz éven át járja
benne ezt a világot, megszállja, diadalmasan gázol benne, viszi az udvarát, főúri
követeléseket tesz benne, fejek hulltát rendeli el, láthatatlan táncos lányokkal
incselkedik. Leonard Sale pedig, vagyis aki megmarad belőle, kénytelen lesz
egy távol eső barlangba vagy mélyedésbe menekülni, ott meghúzni magát két
évtizednyi háborútól és az ölés férgeitől megfertőzött testével, vénséges és
idegen gondolatok kizsákmányoló fogságában.
A mentőhajó hiába érkezik meg érte, nem talál a kisbolygón senkit. Sale valahol
elrejtőzik majd, fejében egy győzedelmes hadsereggel. Egy sziklahasadékban
hever majd, mint valami szirti madár fészke, csak Iorr-ra vár, hogy elheveredjen
benne.
A puszta gondolat alatt majdnem összeroppant.
Húszévnyi téboly. Húszévnyi kínzatás, azt tenni, amit soha nem akarna
megtenni. Húszévnyi dühödt háborúzás, szétszaggattatás, húszévnyi émelygés és
reszketés.
Feje térdei közé bukott. A szeme cuppogott, recsegett, halk hangokat adott ki.
Dobhártyája fáradtan percegett.
Aludj, aludj, kántálták a tengeri hangok.
Van egy... van egy ajánlatom, figyeljetek, gondolta Leonard. Te, Iorr, és te is,
Tylle! Iorr, tiéd a testem hétfőn, szerdán és pénteken, Tylle, te pedig megkapod
minden vasárnap, kedden és szombaton. A csütörtök kimenőnap, rendben?
Eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee, dalolta a hangtenger, hogy beleremegett az agya.
Ohhhhhhhhhhhhhhhhhhhh, énekelték a halk, távoli hangok. Mit szóltok, Iorr,
Tylle? Megegyezünk?
Nem, mondta egy hang.
Nem, mondta egy másik.
Micsoda mohó alakok vagytok!, hányta a szemükre Sale. A ragya verjen
benneteket!
És elaludt.
Iorr volt, ujjain ékköves gyűrűk. Rakétája mellett kihúzta magát, ujja intésével
világtalan hadsereget vezényelt. Iorr volt, felékszerezett harcosok ősi ura.
Tylle volt, nők szeretője, kutyák mészárosa!
Keze lopott éberséggel kúszott csípőjén a pisztolytáskájára. Alvó keze kirántotta
a fegyvert. A kéz felemelkedett, a pisztoly célra tartott. Tylle és Iorr seregei
megütköztek.
A pisztoly eldörrent.
Golyó hasított Sale homlokába, erre ébredt.
Hat órán keresztül ébren maradt, lassan túltette magát a legutolsó ostromon. Már
tudta, hogy minden hiába. Kimosta és bekötözte a sebet, amit önmagán ejtett.
Azt kívánta, bárcsak pontosabban célzott volna, és rég vége lenne mindennek.
Szeme az eget kémlelte. Még két nap. Még kettő. Gyerünk, rakéta, érkezz már.
A kimerültség mázsás súlyként húzta le szemhéjait.
Semmi haszna. Hat óra múltán már forgott vele a világ. Felvette a pisztolyt,
letette, megint felvette, a homlokához emelte, ujja ráfonódott a ravaszra,
meggondolta magát, és ismét az eget kémlelte.
Leszállt az éj. Olvasni próbált, elhajította a könyvet. Darabokra szaggatta, tüzet
rakott belőle, hogy legalább csináljon valamit.
Fáradt. Egy óra múlva, határozott. Ha addig se történik semmi, megölöm
magam. Ez biztos. Ezúttal megteszem.
Előkészítette a pisztolyt, letette maga mellé a földre.
Nyugodt volt, nagyon nyugodt. Vége lesz, befejeződik. Meg fog halni. Szemével
követte a számlapon a kismutatót. Egy perc, öt perc, huszonöt perc.
Láng lobbant fel az égbolton.
Olyan mélységesen hihetetlen látvány volt, hogy sírva fakadt.
– Űrhajó! – mondta ki hangosan, ahogy felállt. – Űrhajó! – ismételte a szemét
dörzsölve. Szaladni kezdett.
A láng már ragyogóbban égett, növekedett, közeledett.
Őrülten integetett, rohant felé, elhagyta a pisztolyt, hátrahagyta a holmijait,
mindent.
– Látjátok, Iorr, Tylle! Szörnyetegek, vadak, legyőztelek benneteket! Győztem!
Meg fognak menteni! Én győztem, átkozottak!
A rakéta földet ért. Leonard Sale imbolyogva állt előtte, és várta, hogy kinyíljon
végre az ajtaja.
– Viszlát, Iorr, viszlát, Tylle! – kiáltotta diadalmas vigyorral, égő szemmel.
Eeeeeeeeeeeeeee, dalolták egyre halkabban a hangok. Ahhhhhhhhhhh, halkult el
a zaj.
Az űrhajó zsilipje kivágódott, két férfi ugrott ki belőle.
– Sale? – kiáltották. – Az ACDN13-as hajó vagyunk, fogtuk a segélykérést, és
gondoltuk, megállunk mi. A marsporti mentőhajó úgyse érne ide holnaputánnál
korábban. És szívesen pihennénk egyet mi is, maradnánk éjszakára. Holnap
reggel együtt repülünk tovább.
– Ne – ömlött szét Sale vonásain a rémület. – Ne marad éjszaka...
Beszélni se tudott, a földre zuhant.
– Gyorsan – hallott egy hangot a feje fölötti ködös kavargásból. – Kapjon
táplálékinjekciót meg egy nyugtatót. Tápanyag kell neki és pihenés.
– Nem pihenés! – sikoltott Sale.
– Delirál – mondta halkan a férfi.
– Nem alszik! – üvöltötte Sale.
– Jól van, jól – nyugtatta kedvesen a férfi. Egy tű mélyedt a karjába.
– Nem alszik – próbálta kitépni magát Sale, szája borzalmasan tátogott. – El! El
innen!
– Önkívület – mondta az egyik férfi. – A megrázkódtatástól.
– Ne nyugtatót, ne – sikoltott Sale.
A nyugtató szétáradt ereiben.
Ahhhhhhhhhhhhhhh, dalolták az ősi tengerek.
– Ne nyugtatót, nem alszik, kérem, ne, ne, ne – sírta Sale, küszködve
próbált felemelkedni. – Nem... nem értik...
– Nyugalom, öregfiú, biztonságban van, már nem kell aggódni – hajolt fölé
az egyik megmentője.
Leonard Sale elaludt. A két férfi fölébe hajolt.
Sale vonásai a szemük láttára eltorzultak, átváltoztak. Hörgött és kiáltott és
vergődött álmában. Arcán érzelmek táncoltak: egy szent arca, egy bűnös arca,
egy álnok, egy szörnyeteg arca, sötétség, fény, egy arc, sokaságarc, egy egész
hadsereg, a semmi és a mindenség.
Összerándult álmában.
Eeeeeeeeeeeeeeeeee!, szakadt fel torkából. Ahhhhhhhhhhhhhhhhh!, sikoltotta.
– Mi baja lehet? – kérdezte az egyik megmentő a másiktól.
– Fogalmam sincs. Adjunk neki még nyugtatót?
– Adjunk. Az idegei. Ki kell aludnia magát.
Ismét beledöfték a tűt a karba. Sale rángott, köpködött, nyögött. És akkor
hirtelen meghalt.
Csak feküdt ott, felette állt a két férfi.
– Milyen kár – sajnálkozott az egyik. – Hát most mondd meg... mi lehetett?
– A megrázkódtatás. Szerencsétlen, kár érte – és letakarták az arcát. – Láttál
már ilyen arcot?
– A magány. És a megrázkódtatás.
– Az lehet. Isten az égben, micsoda arckifejezés! Remélem, soha nem látok
még egyszer ilyet!
– Hát ez nagy kár. Vár ránk, mi megjövünk, de ő mégis meghal.
– Mi legyen? – néztek körül. – Azért még itt töltjük az éjszakát?
– Hogyne. Végre nem a hajóban.
– Először persze eltemetjük.
– Hogyne.
– És az éjszakát itt töltjük a szabadban, a jó levegőn. Milyen jó végre
megint kint lenni. Két hét ebben a nyavalyás hajóban.
– Hát igen. Keresek egy helyet, ahová temessük. Addig készítesz vacsorát?
– Hogyne.
– Milyen jót fogunk aludni az éjjel.
– Azt meghiszem.
Sírt ástak, aztán mondtak pár szót búcsúzóul. Némán itták meg az esti kávét. A
ragyogó égboltot nézték, rajta a csodás csillagokat.
– Micsoda éjszaka – mondták, ahogy lefeküdtek aludni.
– Szép álmokat – mondta az egyik, és az oldalára fordult.
– Szép álmokat – felelte rá a másik.
És elaludtak.

Török Krisztina fordítása

ITT TIGRISEK ÉLNEK

– Egy bolygót a saját térfelén kell megverni – jelentette ki Chatterton. – Juss be,
tépd fel, mérgezd meg az állatait, rekeszd el a folyóit, vesd be sóval a mezőit,
tüntesd el a virágport a levegőjéből, aknázd ki, szegezd a földhöz, vagdald szét,
és húzz el az ege alól, amint megszerezted, amit akartál. Máskülönben a bolygó
végleg fölébed kerekedik. Nem bízhatsz a bolygókban. Hajlamosak különbözni
egymástól, hajlamosak rosszul viselkedni, hajlamosak kipécézni téged, hogy
kikészítsenek, különösen ilyen messze, egymilliárd mérföldre a semmitől, ezért
neked kell előbb kikészítened őket. Tépd le a bőrüket, én amondó vagyok. Így
kell bánni velük.
Az űrhajó ereszkedni kezdett a 84. naprendszer hetedik bolygója felett. Addigra
millió és millió mérföldet megtettek már. A Földet messze maguk mögött
hagyták, a bolygórendszer és a napja feledésbe merült, a bolygórendszert
gyarmatosították és feltárták és minden hasznot kihúztak belőle, és más
rendszereket is átkutattak és megfejtek és kitakarítottak, és most e hihetetlenül
távoli bolygóról származó, csöppnyi emberek rakétái messzi univerzumokban
kutakodtak. Pár hónap, pár év múlva bárhova eljuthatnak, mivel rakétáik
sebessége egy isten sebességével vetekedett, és most, immár a tízezredik
alkalommal, e kiterjedt körű portyázásban részt vevő egyik űrhajójuk épp lefelé
fordult egy idegen világ irányába.
– Nem – szólalt meg Forester kapitány. – Túlságosan tisztelem a más bolygókat
ahhoz, hogy a maga felfogása szerint kezeljem azokat, Chatterton. Istennek hála,
egyébként sem az én tisztem megbecsteleníteni vagy tönkretenni bármit is.
Örülök, amiért egyszerű űrhajós vagyok. Maga az antropológus és
ásványtantudós. Eredjen, és bányásszon, tépje fel, kaparjon ki mindent. Én csak
figyelek. Szemügyre veszem ezt az új világot, bármilyen legyen is, bárhogyan
nézzen is ki. Szívesen nézelődöm. Minden űrhajós bámészkodó, máskülönben
nem űrhajósok lennénk. Aki űrhajós, kedveli az új légkörök illatát és az új
színek és új népek látványát, már amennyiben új népekre akadunk, új óceánokra
és szigetekre.
– Azért csak hozza magával a fegyverét – tanácsolta Chatterton.
– Itt van a pisztolytáskában – felelte Forester.
Egyszerre fordultak a hajóablakhoz, és látták emelkedni a zöldellő világot,
ahogy közelít a hajójuk felé.
– Vajon az mit gondolhat rólunk? – kérdezte Forester.
– Engem biztosan nem fog megkedvelni. Istenemre, mindent meg fogok tenni
azért, hogy ne kedveljen. És, tudja, nem is zavar. Egyáltalán nem érdekel. A
pénzért jöttem ide. Tegyen le minket ott, legyen szíves, kapitány, az ott
kétségtelenül vasvidék.
Gyerekkoruk óta nem láttak ehhez foghatóan üde, zöld növényzetet.
A tavak áttetsző cseppekként kéklettek mindenfelé a lankák között; sehol egy
harsány országút, sehol egy útjelző tábla vagy egy város. Zöldellő golfpályák
tengere ez, gondolta Forester, melyek egymást érik. Versenypályák és
gyakorlópályák sora, ahol tízezer mérföldeket gyalogolhat az ember anélkül,
hogy véget érne a játék. Vasárnapi bolygó, krokettpályabolygó, ahol az ember
egy lóherével az ajkai közt elheveredhet és elnehezült pillákkal, mosolyogva
bámulhatja az eget, beszívhatja a fű illatát, átbóbiskolhatja az örök szabbatot,
hogy csak akkor keljen fel, ha a vasárnapi újságba szeretne belelapozni, vagy át
akarja hajtani a vörös csíkos falabdát a karikán.
– Ha létezik nőnemű bolygó, akkor ez az.
– Küllemre nő, belül viszont férfi – reagált Chatterton. – A felszín alatt
csupa keménység, férfias vas, réz, urán, fekete rög. Ne tévessze meg a smink.
A ládához sétált, melyben a talajfúró pihent. A szerkezet hatalmas csavarmenetes
feje kéken ragyogott, készen arra, hogy húsz méter mélyre döfjön és
kőzetdugókat rántson ki a földből, hogy aztán, a rákerülő toldalékokkal, a
bolygó szívébe hatoljon.
Chatterton rákacsintott.
– Elintézzük a maga nőjét, Forester, egyszer és mindenkorra.
– Tudom – felelte halkan Forester.
A rakéta földet ért.
– Túl zöld, túl békés – állapította meg Chatterton. – Nem tetszik ez nekem.
– A kapitányhoz fordult. – A puskáinkkal megyünk ki.
– Ha nem zavarja, itt én parancsolok.
– Lehet, de az én cégem finanszírozza az utat a dollármilliókat érő
gépekkel, amiket meg kell védenünk. Ez nem kis befektetés.
A 84. rendszer hetedik bolygólyának légköre belélegezhető volt. A zsilipajtó
kitárult. A férfiak sorban kiléptek az üvegházplanétára.
Utolsóként Chatterton hagyta el a hajót, kezében fegyverrel.
Amint Chatterton a zöld pázsitra lépett, a föld megremegett. A fű rázkódni
kezdett. A távoli erdő felmorajlott. A mennybolt pislogott egyet, és észrevétlenül
elsötétült. Az emberek Chattertont figyelték, miközben mindez végbement.
– Istenemre, földrengés!
Chatterton elsápadt. Mindenki elnevette magát.
– Nem szíveli magát, Chatterton!
– Ostobaság!
A remegés végül abbamaradt.
– Hát – szólalt meg Forester kapitány –, nekünk nem rengett, ezért csak az lehet
a helyzet, hogy nem tetszik neki a maga életfilozófiája.
– Véletlen egybeesés – mosolyodott el Chatterton. – Most gyerünk, szaporán!
Fél órán belül állítsák fel idekint a fúrót, hogy talajmintát vehessünk.
– Egy pillanat. – Forester már nem nevetett. – Előbb biztosítanunk kell a
területet, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nincsenek a közelben ellenséges
népek vagy állatok. Ráadásul nem mindennap találunk rá egy ilyen, egy ennyire
szépséges bolygóra. A szemünkre vetheti talán, ha előbb szeretnénk egy keveset
gyönyörködni benne?
– Rendben. – Chatterton csatlakozott hozzájuk. – Essünk túl rajta.
Egy őrt hagytak a hajónál, majd gyalog nekivágtak a mezőknek és réteknek, az
apró domboknak és kicsiny völgyeknek. Akár egy csapat fiú, akik a valaha volt
legnagyszerűbb év legszebb nyarának legcsodálatosabb napján túrázni indulnak,
sétálgatnak a krokettezéshez ideális időben, melyben, ha jobban odafigyelnének,
meghallhatnák a fűben surranó falabda suttogását, a koppanást, ahogy áthalad a
karikán, a hangok lágy hullámzását, a borostyánnal benőtt, árnyas tornácokra
kiülő nők csilingelő kacagását, a jég csörgését a hideg teáskancsóban.
– Hé – szólalt meg Driscoll, a legénység egyik ifjabb tagja, ahogy
beleszippantott a levegőbe. – Hoztam baseball-labdát és ütőt, később
játszhatnánk. Micsoda pálya!
A férfiak nevetgéltek a baseballidőben, a teniszezéshez tökéletesen alkalmas
lágy szellőben, a kerékpározásra és vadszőlőszedésre hívogató évszakban.
– No és mit szólnátok ahhoz, ha le kéne nyírnotok mindezt? – kérdezte Driscoll.
A férfiak megtorpantak.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel! – kiáltott fel Chatterton. Ez a gyep...
frissen nyírták!
– Valószínűleg valami pázsitszulákféle, ami sosem nő magasra.
Chatterton a zöld fűre köpött, aztán csizmájával a földbe dörgölte a nyálgöböt.
– Nem tetszik ez nekem, nagyon nem tetszik. Ha bármi történne velünk, a
Földön senki nem értesülne róla. Buta stratégia: ha egy rakéta nem tér vissza,
nem küldenek utána másikat, hogy kiderítse, miért.
– Ez elég logikus – magyarázta Forester. – Nem pazarolhatjuk az időnket az
ezernyi ellenséges világra, hogy értelmetlen háborúkat vívjunk. Minden egyes
rakéta éveket, pénzt, életeket jelent. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
két rakétát veszítsünk el ott, ahol egy bizonyította már, hogy a bolygó
ellenséges. Továbbindulunk a békés planétákra. Mint amilyen ez.
– Sokszor elgondolkozom – mondta Driscoll –, vajon mi történhetett azokkal az
expedíciókkal, melyeknek olyan világokon veszett nyoma, ahová már nem
látogatunk el többé.
Chatterton egy távoli erdőre meresztette a szemét.
– Lelőtték, ledöfték, megfőzték őket vacsorára. Ahogy ez velünk is bármelyik
percben megtörténhet. Ideje befejeznünk a sziesztázást, és nekiállni a munkának,
kapitány!
Egy kis bucka tetején álltak.
– Érzitek? – kérdezte Driscoll lazán széttárt lábakkal és karokkal. – Emlékeztek,
hogyan rohangáltatok kisgyerekkorotokban, és hogyan simogatott benneteket a
szél? Mintha tollak nőttek volna a karotokon. Csak szaladtatok, és úgy éreztétek,
bármelyik pillanatban felemelkedhetnétek a földről, de végül valahogy sosem
sikerült.
A férfiak felidézték az emlékeket. A virágpor és a milliónyi fűszálon száradó
friss harmat illata töltötte be a levegőt.
Driscoll nekiiramodott.
– Érezzétek, ó, a szelet! Tudjátok, valójában sosem repültünk magunkban. Több
tonna fém belsejében kell ücsörögnünk, igazából részt sem veszünk a
repülésben. Sosem repültünk még úgy, ahogy a madarak, saját erejükből. Hát
nem lenne csodálatos, ha csak kiterjesztenénk a karunkat, valahogy így... –
Széttárta két karját. – És nekifutnánk.
Előreszaladt, nevetett saját csacskaságán. – És felrepülnénk! – kiáltotta.
És felrepült.

Az idő tovább haladt a lent ácsorgó férfiak néma arany karóráin. Csak bámultak
felfelé. Az égből szinte hihetetlen kacagás gurgulázása hallatszott.
– Szóljon neki, hogy szálljon le – súgta Chatterton. – Ki fogja törni a
nyakát.
Senki nem hallotta. Arcukat elfordították Chattertontól; döbbenten, mosolyogva
álltak.
Driscoll végül földet ért előttük.
– Láttátok? Istenemre, repültem!
Mindannyian látták.
– Hadd üljek le, atyaég, atyaég! – Driscoll kacagva csapkodta a térdét. –
Fecske vagyok, sólyom, az isten áldjon meg. Menjetek mind, és próbáljátok ki!
– A szél felkapott és felrepített! – mondta egy perccel később, levegőért
kapkodva és az örömtől reszketve.
– Tűnjünk el innen. – Chatterton lassan járkálni kezdett körbe-körbe. Az
azúr égboltot figyelte. – Ez egy csapda, azt akarja, hogy mind a levegőben
repkedjünk. Aztán egyszer csak leejt és megöl minket. Én visszamegyek a
hajóba.
– Ezt illetően várja meg a parancsomat – mondta Forester.
A férfiak összevont szemöldökkel álltak a hűvös-meleg fuvallatban, miközben a
szél sóhajtozott körülöttük. Papírsárkányzörgés hallatszott a magasból, az örök
március hangja.
– Megkértem a szelet, hogy repítsen fel – mesélte Driscoll. – És megtette!
Forester intett a többieknek, hogy menjenek kicsit odébb.
– Most én próbálom ki. Ha a nyakamat szegném, mindannyian térjenek vissza a
hajóra.
– Elnézést, de ezt nem engedhetem meg. Maga a kapitány – jelentette ki
Chatterton. – Nem tehetjük kockára az életét. – Elővette a pisztolyát. – Úgy
gondolom, némi tekintéllyel vagy hatalommal bírok itt. Túl régóta szórakozunk.
Megparancsolom, hogy térjen vissza a hajóra!
– Tegye el a fegyverét – mondta halkan Forester.
– Ne mozduljon, maga tökkelütött! – Chatterton egyik, majd másik embere felé
pislogott. – Nem érezte? Ez a bolygó él, egyénisége van, játszik velünk, csak az
alkalmas pillanatot várja.
– Ezt hadd ítéljem meg én – mondta Forester. – Egy percen belül maga fog
visszamenni a hajóra, őrizetben, ha nem teszi el rögtön azt a pisztolyt.
– Ha nem jönnek velem, ostoba fajankók, itt fognak elveszni mind. Én
visszamegyek, begyűjtöm a mintáimat, és eltűnök innen.
– Chatterton!
– Ne próbáljon megállítani!
Chatterton nekiiramodott. Aztán hirtelen felkiáltott. Mindenki kiáltozni kezdett,
és felfelé fordította a tekintetét.
– Ott megy – mondta Driscoll.
Chatterton magasan az égben járt.

Leszállt az éj, akárha egy hatalmas, de jóságos szem csukódott volna le.
Chatterton döbbenten állt a domboldalon. A többiek köréje ültek, kimerülten
nevetgéltek. Kerülte a tekintetüket, nem volt hajlandó felnézni az égre sem,
kizárólag a szilárd talajt akarta érezni a lába alatt, és a karját, a lábát, a testét,
ahogy mindegyik önmagába feszül.
– Istenem, ez egyenesen csodálatos volt! – szólalt meg a Koestler nevű
férfi.
Addigra mindnyájan repültek már, akár a sárgarigók és a sasok és a fecskék, és
mindannyiukat boldogság töltötte el.
– Ne szórakozzon már, Chatterton, mégiscsak jó móka volt, nem? –
győzködte Koestler.
– Képtelenség. – Chatterton szorosan lehunyta a szemét, amennyire csak
bírta. – Nem vagyok képes erre. Kizárólag úgy teheti meg ezt velem, ha él. A
levegő él. Mint egy marok, úgy kapott fel. Bármelyik pillanatban végezhet
velünk. Él!
– Rendben, fogadjuk el, hogy él. És egy eleven lénynek bizonyosan céljai
vannak. Tegyük fel, hogy ennek a világnak az a célja, hogy boldoggá tegyen
minket.
Mintha ehhez akarna hozzáfűzni valamit, Driscoll jelent meg felettük repülve,
mindkét kezében kulaccsal. – Találtam egy patakot, ellenőriztem a vizét, tiszta,
és várjatok csak, míg megízlelitek!
Forester elvette az egyik kulacsot, oldalba bökte vele Chattertont, odakínálta
neki, hogy igyon. Chatterton elutasítóan megrázta a fejét, és sietve odébb
húzódott. Arcát a tenyerébe temette.
– A bolygó vére ez. Eleven vér. Igya meg, töltse csak magába ezt, és a világot
fogadja magába, hogy az a maga szemével lásson és a maga fülével halljon.
Köszönöm, ebből nem kérek!
Forester vállat vont és ivott.
– Bor! – mondta.
– Nem lehet!
– De az! Szagolja meg! Rendkívül finom fehérbor!
– Francia házi bor. – Driscoll a magáét kortyolgatta.
– Méreg – jelentette ki Chatterton.
Körbeadták a kulacsokat.
Végiglustálkodták a kellemes délutánt, semmit nem akartak tenni, amivel
megzavarhatnák a körülöttük honoló békét. Úgy viselkedtek, akár a nagyon ifjú
férfiak a rendkívüli szépség, egy kifinomult és híres hölgy jelenlétében, akik
félnek, nehogy egy szóval, egy gesztussal elijesszék, hogy elfordítsa tőlük
gyönyörű arcát és gyengéd figyelmét. Korábban mindannyian érezték a
földrengést, amely Chattertont fogadta, tűnődött el Forester, és nem akarták,
hogy megint rengjen a föld. Hadd élvezzék az iskolai szünidő első napját, ezt a
csodás horgászidőt. Hadd pihenjenek meg a lombos fák árnyékában vagy
sétáljanak a lankákon, de fúrókkal ne fúrjanak, bevizsgálókkal ne vizsgáljanak,
szennyező anyagokkal ne szennyezzenek.
Találtak egy csermelyt, ami egy forró medencébe ömlött bele. A halak, melyek
egy hűs érben úszkáltak odafent, tündöklőn hullottak bele a meleg forrásba, és
percekkel később finomra főve lebegtek a felszínen.
Chatterton vonakodva csatlakozott a többiekhez, és evett a halból.
– Mindnyájunkat meg fog mérgezni. Mindig valami trükk van az ilyesmiben.
Ma éjjel az űrhajóban alszom. Maguk alhatnak idekint, ha úgy tartja kedvük.
Hogy egy térkép feliratát idézzem, amit egy középkori történelemkönyvben
láttam: „Itt tigrisek élnek." Ma éjjel, miközben az igazak álmát alusszák,
megjelennek majd a tigrisek meg a kannibálok.
Forester a fejét ingatta.
– Egyetértek magával, a bolygó él. Önálló faj. De ránk is szüksége van, hogy
kérkedhessen valakinek, aki értékeli a szépségét. Mit ér egy csodákkal teli
színpad, ha nincs közönség?
Ám Chattertont már más foglalta le. Kétrét görnyedve hányt.
– Méreg! Megmérgeztek!
A vállát fogták, míg el nem múlt az inger. Vizet adtak neki. A többieknek semmi
baja nem volt.
– Mostantól fogva jobb, ha csak a hajóról származó ételt eszik – tanácsolta
Forester. – Az biztonságosabb.
– Azonnal munkához látunk. – Chatterton megtántorodott, a száját
törölgette. – Egy egész napot elvesztegettünk már. Egyedül fogok dolgozni, ha
kell. Megmutatom ennek az átkozott izének.
Támolyogva megindult a rakéta felé.
– Nem tudja, mikor lelt aranytelérre – morogta maga elé Driscoll. – Nem
tudjuk megállítani, kapitány?
– Gyakorlatilag övé az egész expedíció. Nem kell segítenünk neki, van egy
záradék a szerződésünkben, ami lehetővé teszi, hogy veszélyes körülmények
között megtagadjuk az együttműködést. Igy aztán... és mint akarjátok, hogy e
piknikpark veletek cselekedjen, ti is akképpen cselekedjetek. Nem véssük bele a
nevünk kezdőbetűit a fák kérgébe. A pályákon helyre kell állítani a kimozdult
gyepet. Fel kell szedni az eldobott banánhéjakat.
Ebben a pillanatban odalentről, a hajóból, erőteljes robajlás hangzott fel. A
raktér ajtaján kigördült a hatalmas, csillogó fúró. A nyomában Chatterton, aki
utasításokat kiabált bele a robot rádiójába.
– Errefelé, ide!
– A bolond.
– Most! – ordította Chatterton.
A fúró belemélyesztette hosszú, csavarmenetes fejét a zöld pázsitba. Chatterton
intett a többieknek.
– Most megmutatom neki!
Az égbolt megremegett.
A fúró egy kis fűtenger kellős közepén állt. Egy darabig egyre mélyebbre ásta
magát, nedves földrögöket hozott fel, amiket egyszerűen beleköpött egy remegő
vegyelemző edénybe.
A fúró ekkor csikorgó, fémes sikolyt hallatott, mint egy szörnyeteg, akit
megzavarnak evés közben. Alulról, a talajból lassú mozgású, kékes folyadékok
törtek fel.
Chatterton elkiáltotta magát:
– Vissza, te őrült!
A fúró dübörgő, primitív táncba kezdett. Visított, akár egy óriás vasúti
szerelvény egy éles kanyarban, miközben vörös szikrákat vetett. Lassan
elmerült. Alatta a fekete nyák sötét pocsolyában roggyant össze.
Aztán a fúró egy kehes sóhajtással, ziháló és rotyogó hangok kíséretében
belesüllyedt a fekete zagyba, akár egy meglőtt és trombitálva haldokló elefánt,
akár egy jégkorszak végén kiszenvedő mamut, amely egyik tagja után a
másikkal süpped egyre mélyebbre a verembe.
– Istenem – szólalt meg alig hallhatóan Forester, akit láthatóan lenyűgözött
a jelenet. – Ugye, tudja, mi ez, Driscoll? Kátrány. Az átkozott, ostoba szerkezet
egy kátránytóba fúrt bele!
– Figyelj, figyelj! – kiabálta Chatterton a fúrónak, ahogy az olajos tavacska
szélén rohangált. – Erre, ide hozzám!
Ám akárcsak a föld ősi zsarnokai, az üreges és visító nyakú dinoszauruszok, a
fúró vergődve egyre mélyebbre süllyedt az egyetlen olyan tóba, ahonnan nem
volt visszatérés, hogy újra sütkérezhessen a szilárd és értelmezhető parton.
Chatterton az emberekhez fordult a távolba.
– Valaki csináljon valamit! A fúró odaveszett.
A kátránytó bugyborékolt és mohón kebelezett, szopogatta a szörnyeteg rejtett
csontjait. A tavacska felszíne néma volt. Egy hatalmas buborék tört fel, az
utolsó, szétterjedt, az ősrégi kőolaj szagát árasztotta magából, aztán kipukkadt.
A férfiak odamentek, és megálltak a kicsiny, fekete tenger partján.
Chatterton abbahagyta az ordítozást.

Miután hosszasan bámulta az elcsendesült kátránytavat, Chatterton megfordult,

és a dombokra, a zöldellő lankákra emelte vak tekintetét. A távoli fák immár
gyümölcsöket érleltek és hullattak puhán a földre.
– Most megmutatom neki – morogta az orra alatt.
– Nyugi, Chatterton.
– Elintézem.
– Üljön le, és igyon valamit.
– Egyszer és mindenkorra elintézem. Megmutatom neki, hogy ezt nem teheti
meg velem.
Chatterton hátat fordított, és megindult a hajó felé.
– Várjon csak egy percet! – szólt utána Forester.
Chatterton megiramodott.
– Tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan intézhetem el!
– Állítsák meg! – kiáltotta Forester. Futva utánaeredt, aztán eszébe jutott,
hogy repülni is tud. – Az atombomba a hajón van, ha odaér...
A többiek is rájöttek már erre, és mind a levegőbe emelkedtek. Egy kis liget állt
a rakéta és Chatterton között, ahogy a férfi a talajon futott, és eszébe sem jutott,
hogy repülhetne is, vagy talán félt a repüléstől, vagy nem szállhatott fel,
miközben ordibált. A legénység megindult az űrhajóhoz, hogy ott várják be a
kapitánnyal együtt. Odaértek, felsorakoztak, elkordonozták a rakéta zsilipajtaját.
Utoljára akkor látták Chattertont, amikor begázolt a kiserdőbe.
A legénység várakozott.
– A bolond, az őrült ürgéje.
Chatterton nem bukkant elő a kicsiny ligetnek ezen az oldalán.
– Visszafordult, és arra vár, hogy lanyhuljon az éberségünk.
– Eredjenek, és hozzák ide – utasított Forester.
Ketten elrepültek.
Ekkor halkan megeredt a langy, lágy eső a zöldellő világ felett.
– Ez már a kényelem netovábbja – állapította meg Driscoll. – Itt sosem kellene
házat építenünk. Észrevettétek, hogy mi nem ázunk? Köröttünk, előttünk,
mögöttünk mindenütt esik. Micsoda egy bolygó!
Szárazon álltak a kéklő, hűvös esőben. A nap lenyugodni készült. A hold, egy
hatalmas, jégszínű kísérő, lassan felemelkedett a felfrissült dombok mögül.
– Már csak egy dolog hiányzik erről a világról.
– Igen – felelték kelletlenül, elgondolkodva a többiek.
– El kell indulnunk keresgélni – mondta Driscoll. – Logikus. A szél a
szárnyára vesz minket, a fák és a patakok élelemmel látnak el, itt minden él.
Talán ha társakat kívánnánk magunknak...
– Sokat gondolkodtam ezen tegnap is, meg előtte is – válaszolta Koestler. –
Mindannyian agglegények vagyunk, évek óta repülünk, és belefáradtunk már.
Nem lenne jó megállapodni végre valahol? Talán éppen itt. A Földön
kidolgozhatjuk a lelkünket is, csak hogy házat vehessünk és kifizethessük az
adót, ráadásul a városok bűzlenek. Itt még házra se lenne szükségünk ilyen
időjárás mellett. Ha kezd egyhangúvá válni, kérhetünk esőt, felhőket, havat,
változékonyságot. Itt semmiért nem kell robotolnunk.
– Unalmas lenne. Bediliznénk.
– Nem – jelentette ki mosolyogva Koestler. – Ha túlságosan
elkényelmesednénk, mindössze annyit kellene tennünk, hogy párszor
elismételjük, amit Chatterton mondott nekünk: „Itt tigrisek élnek." Hallgassátok!
A távolban, alig hallhatón vajon nem egy nagymacska bődült el az alkonyi
erdőben?
A férfiak megreszkettek.
– Sokrétű világ ez – jegyezte meg hűvösen Koestler. – Olyan asszony, aki
bármit megtesz a vendégei szórakoztatásáért, feltéve, hogy kedvesek hozzá.
Chatterton nem viselkedett kedvesen.
– Tényleg, Chatterton. Vajon mi lehet vele?
Mintegy válaszul, valaki szólította őket a messzeségből. A két férfi, aki
Chatterton keresésére indult, az erdő széléről integetett.
Forester, Driscoll és Koestler repültek oda.
– Mi a helyzet?
A két férfi az erdő irányába mutatott.
– Gondoltuk, ezt látnia kell, kapitány. Pokolian hátborzongató. – Az egyikük egy
ösvény felé intett. – Nézze csak, uram.
A csapáson hatalmas karmok nyomait lehetett kivenni, frissen és tisztán.
És azt is.
Néhány csepp vér.
Valamilyen macskaféle átható szaga érződött a levegőben.
– Chatterton?
– Nem hinném, hogy valaha rátalálunk, kapitány.
Halványan, egyre halványabban, egyre távolabbról, az alkony lélegző csendjéből
egy tigris morgását lehetett kivenni.

A langymeleg éjszakában a férfiak a rakéta mellett hevertek a puha füvön.

– Gyerekkorom éjszakáit juttatja eszembe – szólalt meg Driscoll. – A bátyámmal
mindig kivártuk a legforróbb júliusi éjszakát, és kint aludtunk a bíróság gyepén,
számláltuk a csillagokat, beszélgettünk. Nagyszerű éjszaka volt, a legszebb
egész évben, és most, hogy visszagondolok rá, életem legszebb éjszakája. –
Aztán hozzátette: – Persze a mait leszámítva.
– Folyton Chatterton jár az eszemben – mondta Koestler.
– Ne gondoljon rá – felelte Forester. – Alszunk pár órát, aztán felszállunk. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy még egy napot itt maradjunk. Nem arra a veszélyre
gondolok, amelyik Chattertonnal végzett. Nem. Hanem arra, hogy ha sokáig
maradunk, túlságosan megkedveljük ezt a világot. Sosem akarunk majd elmenni
innen.
Enyhe fuvallat cirógatta meg az arcukat.
– Nem akarok ilyen hamar elmenni innen. – Driscoll a feje mögött
összekulcsolta a kezét, csendesen heverészett. – És a bolygó sem akarja, hogy
menjünk.
– Ha visszatérünk a Földre, és elmeséljük, mennyire kellemes ez a bolygó,
mi fog történni, kapitány? Berontanak ide és tönkretesznek mindent.
– Dehogy – válaszolta zavartalanul Forester. – Először is, a bolygó nem tűrne el
egy átfogó inváziót. Fogalmam sincs, mit tenne, de szinte biztosra veszem, hogy
érdekes ötletekkel állna elő. Másodszor pedig, túlságosan tetszik nekem ez a
bolygó, tisztelem őt. Visszatérünk a Földre, és hazudni fogunk. Azt mondjuk
majd, hogy barátságtalan a környezet. Ami igaz is lenne az átlagember esetében,
mint amilyen Chatterton, aki betör ide, hogy bántsa. Úgy sejtem, végső soron
nem is hazudnánk.
– Az a furcsa ebben az egészben – mondta Koestler –, hogy egyáltalán nem
félek. Chattertonnak nyoma veszik, könnyen lehet, hogy szörnyű halált hal,
mégis itt heverészünk, senki sem szalad el, senki sem reszket. Ostoba
viselkedés. Mégis ez a helyes. Megbízunk benne, és ő megbízik bennünk.
– Észrevette, hogy miután ivott valamennyit a borpatakból, nem kívánt
többet? A mértékletesség bolygója.
Csak feküdtek, és valami olyasmit hallgattak, ami mintha e föld szíve lett volna,
ahogy lassan és barátságosan lüktet a testük alatt.
Szomjas vagyok, gondolta Forester.
Egy esőcsepp fröccsent szét az ajkán.
Halkan felnevetett.
Magányos vagyok, gondolta.
A távolból halk hangokat hallott.
Befelé fordította tekintetét, és egy látomás sejlett fel előtte. Dombok csoportját
pillantotta meg, ahonnan tiszta vizű folyó eredt, és a sekélyeseknél vizet
permetezve ragyogó arcú, gyönyörű nők játszadoztak, akár gyerekek a
tengerparton. És Forester hirtelen mindent tudott róluk és az életükről. Nomádok
voltak, kedvük szerint csatangoltak eme világon. Errefelé nem voltak kövezett
utak, se városok, csupán dombok és síkságok, no meg szelek, melyek
tollpiheként szállították tova őket, ahová csak eljutni óhajtottak. Ahogy Forester
megformálta a kérdést, láthatatlan válaszadó súgta meg rá a választ. Itt nem
léteztek férfiak. Ezek a nők egymagukban alkották a népüket. A férfiak
ötvenezer évvel ezelőtt eltűntek. No és merre járnak most ezek a nők? Egy
mérföldre a zöldellő erdőtől, egy mérfölddel a borpatakon túl a hat fehér
sziklánál, és hatszáz méternyire egy nagy folyótól. Ott, a sekélyesnél lelhetnek
rá a nőkre, akikből csodálatos feleség lehetne, és szépséges gyerekeket
nevelhetnének.
Forester kinyitotta a szemét. A többiek is sorra felültek.
– Álmot láttam.
Mindannyian álmodtak.
– Egy mérföldre a zöldellő erdőtől...
– ...egy mérfölddel a borpatakon túl...
– ...a hat fehér sziklánál... – folytatta Koestler.
– ...és hatszáz méternyire egy nagy folyótól – fejezte be Driscoll a földön ülve.
Egy percig egyikük sem szólt. A holdvilágban ácsorgó, ezüstfényű rakétát
nézték.
– Gyalog megyünk vagy repülünk, kapitány?
Forester nem válaszolt.
– Maradjunk itt, kapitány – javasolta Driscoll. – Ne menjünk vissza a
Földre soha. Nem fognak utánunk jönni, hogy kiderítsék, mi lett velünk, azt
fogják hinni, hogy mind odavesztünk. Mit szól hozzá?
Forester arcát verejték borította. Nyelvével újra meg újra megnedvesítette az
ajkát. Keze a térdén rángatózott. A legénység csak ült és várt.
– Jó lenne – mondta a kapitány.
– Az bizony.
– De... – Forester felsóhajtott. – El kell végeznünk a feladatunk. Sokan sok pénzt
fektettek a hajónkba. Tartozunk nekik annyival, hogy visszamegyünk.
Forester felállt. A többiek ülve maradtak a földön, nem is figyeltek rá.
– Annyira átkozottul csodálatos ez az éjszaka – szólalt meg Koestler.
A lágy ívű lankákat bámulták, és a fákat és a távoli horizontok felé rohanó
folyót.
– Menjünk vissza a fedélzetre – mondta ki nagy nehezen Forester.
– Kapitány...
– A fedélzetre – ismételte meg.

A rakéta felemelkedett az égbe. Mikor visszanézett, Forester minden völgyet és

minden apró tavat tisztán ki tudott venni.
– Maradnunk kellett volna – mondta Koestler.
– Igen, tudom.
– Még nem késő visszafordulni.
– Attól tartok, már az. – Forester állított a hajóablak teleszkópján. – Most
nézze.
Koestler belenézett.
– A bolygó arca megváltozott. Tigrisek, dinoszauruszok, mamutok jelentek
meg. Vulkánok törtek ki, ciklonok és hurrikánok söpörtek végig, vadul és
dühödten tombolva a dombok között.
– Igen, igazi nő – állapította meg Forester. – Évmilliókon át várakozik a
látogatókra, készül, szépítgeti magát. Nekünk a legszebb arcát mutatta meg.
Amikor Chatterton rosszul bánt vele, néhányszor figyelmeztette, aztán, amikor
megkísérelte tönkretenni a szépségét, egyszerűen megszabadult tőle. Mint
minden nő, ő is azt akarta, hogy önmagáért, ne a vagyonáért szeressék. Így aztán
miután mindent felkínált nekünk, és mi hátat fordítottunk neki, azzal megaláztuk
őt. Hagyta, hadd menjünk, igen, de vissza soha nem térhetünk hozzá. Ezentúl
azokkal fogad majd minket. – Fejével a tigrisek és ciklonok és háborgó tengerek
felé intett.
– Kapitány – szólalt meg Koestler.
– Tessék.
– Kicsit későn szólok, igaz, de közvetlenül a felszállás előtt én ügyeltem a
légzsilipre. Hagytam, hogy Driscoll kisurranjon. Menni akart. Nem mondhattam
neki nemet. Az én hibám. Ott ragadt a bolygón.
Mindketten a hajóablak felé fordultak.
Hosszas várakozás után Forester törte meg a csendet.
– Örülök. Örülök, hogy legalább egyikünknek volt annyi esze, hogy maradjon.
– De mostanra már halott!
– Dehogy, az a lenti bemutató nekünk szól, talán közönséges hallucináció. A
tigrisek és oroszlánok és hurrikánok felszíne alatt Driscoll ép és egészséges,
hiszen immár ő a bolygó egyszemélyes közönsége. Csodálatos élete lesz, ez
biztos, miközben mi ide-oda vonszoljuk magunkat a rendszerben, hogy még egy
ehhez hasonló bolygóra leljünk, de mindhiába. Nem, nem kíséreljük meg, hogy
visszamenjünk és kimentsük onnan Driscollt. Különben sem hinném, hogy a
„szépséges hölgy" engedné, hogy megtegyük. Teljes sebességgel előre, Koestler,
teljes sebességgel előre.
A rakéta megugrott a megnövekedett gyorsulástól.
És mielőtt a bolygó apró, fényes és ködös ponttá zsugorodott, Forester mintha
tisztán látta volna maga előtt Driscollt, ahogy halkan fütyörészve kisétál a
zöldellő erdőből, maga körül az egész üde bolygóval, ahol a borpatak érte
csörgedez, főtt halak úszkálnak a hőforrások vizében, gyümölcs érik az éjféli
fákon, a távoli erdők és tavak pedig csak rá várnak, hogy végre feléjük vetődjön.
Driscoll keresztülsétált a végtelen zöld mezőkön, el a hat fehér szikla mellett, el
az erdő mellett, egészen a hömpölygő, tündöklő folyóig.
Galamb Zoltán fordítása

AZ ÖRÖK ESŐK NAPJA

A hotel üreges, kiszáradt csontként meredt fel a sivatagi égbolt kupolája alatt, a
napsugarak egész nap perzselték a tetőt, éjszaka pedig a napsütés emléke
motozott minden szobában, akár egy régi erdőtűz szelleme. A hotel lámpáit,
mivel a fény meleggel jár, napnyugta után még sokáig nem kapcsolták fel. A
szálló lakói inkább vakon tapogatózva járták a folyosókat, véget nem érőn
kutatva a hűvös légáramok után.
Ezen az estén Mr. Terle, a tulajdonos, és egyedüli szállóvendégei, Mr. Smith és
Mr. Fremley, akik küllemükben és szagukban egyaránt két vénséges, érlelt
dohánylevélre emlékeztettek, későig kinn maradtak a nyitott tornácon.
Nyikorgó, harangjátékszerű hintaszékeikben előre-hátra ziháltak a sötétben,
igyekeztek némi légmozgást kelteni.
– Mr. Terle... ? Vajon nem lenne igazán kellemes... ha egyszer majd... ha
beszereltetné... a légkondicionálást?
Mr. Terle egy darabig lehunyt szemmel hagyta, hogy a hintaszék magától
ingázzon tovább.
– Nincs nekem pénzem effélékre, Mr. Smith.
A két agg bentlakó arcát elöntötte a pír; immár huszonegy esztendeje nem
fizettek a szállásért és a kosztért.
Hosszas kivárás után Mr. Fremley fájdalmasan felsóhajtott.
– No és mi lenne, ha mindannyian szednénk a sátorfánkat, kihurcolkodnánk
innen, és elköltöznénk egy rendes kisvárosba? Hogy ne kelljen többé állandóan
kókadoznunk és sülnünk és verítékeznünk.
– Ki venne meg egy szellemvárosban álló döglött szállodát? – kérdezte halkan
Mr. Terle. – Nem, nem. Csak elüldögélünk itt, és várjuk a nagy napot, január 29-
ét.
Lassan mindhárman abbahagyták a hintázást.
Január 29-ét.
Egész évben az egyetlen napot, amikor valóban megnyílt az ég, és esett.
– Arra nem soká kell már várni. – Mr. Smith megbillentette arany vasutas
zsebóráját, mely meleg nyári holdként feküdt a tenyerén. – Kétóra és kilenc perc
múlva január 29. lesz. De tízezer mérföldes körzetben egyetlen felhőnek még a
nyomát se látom.
– Január 29-én mindig esett, mióta megszülettem! – Mr. Terle elakadt,
megijesztette saját hangereje. – Ha idén egy napot késik, akkor sem fogom
megcibálni Isten ingének derekát.
Mr. Fremley nagyot nyelt, keletről nyugatra végigpásztázta a dombokig elnyúló
sivatagot.
– Vajon... meglep minket még errefelé az aranyláz?
– Nincs erre arany – felelte Mr. Smith. – Mi több, és erre lefogadok... eső se
lesz. Nem fog esni se holnap, se holnapután, se azután. Egész évben nem fog
esni már.
A három öreg csak ült, és bámulta a hatalmas, napsárgította holdat, mely lyukat
égetett a messzi mozdulatlanságba.
Hosszú percek múltán keservesen ismét hintáztatni kezdték széküket.

Az első reggeli fuvallatok úgy hajtották fel a falinaptár lapjait, akárha kiszáradt
kígyóbőr kunkorodna fel a málladozó homlokzaton.
A három öreg hüvelykujjal kalapfogasra emlékeztető vállára csettintette
nadrágtartóját, és mezítláb jöttek le az emeletről, hogy a tébolyult égre
bámuljanak.
– Január 29.
– Egy cseppel sem könyörülnek rajtunk.
– Fiatal még a nap.
– Én nem vagyok az. – Mr. Fremley hátat fordított nekik, és ott hagyta őket.
Öt percbe telt, míg a bódult folyosókon át visszatalált forró, frissen kisült
ágyához.
Délben Mr. Terle bepillantott hozzá.
– Mr. Fremley... ?
– Átkozott sivatagi kaktuszok, azok vagyunk! – zihálta Mr. Fremley az
ágyon fekve, és úgy tűnt, arca bármelyik pillanatban ragyogó porként omolhat a
csiszolatlan deszkapadlóra. – De még a legstrapabíróbb kaktusznak is kell
legalább egy korty víz, mielőtt kibír még egy évet ugyanabban az átkozott
katlanban. Azt mondom, többet én nem moccanok hanem csak fekszem itt és
meghalok, ha a tetőről csak a madarak neszezését hallom!
– Az ima és az esernyő jó, ha mindig kéznél van - mondta Mr. Terle, és
lábujjhegyen távozott.
Napnyugtakor halk kopogás hangzott a kongó tetőtér felől. Mr. Fremley hangja
gyászosan felzendült az ágyban.
– Ez nem eső, Mr. Terle! Maga permetezi csak a tetőt a kerti slaggal!
Méltányolom az igyekezetét, de befejezheti, elég.
A kopogás abbamaradt. Lent, az udvaron felsóhajtott valaki.
Ahogy egy perccel később előrejött a hotel mellett, Mr. Terle látta, ahogy a
falinaptár kirepül és földet ér a porban.
– A pokolba január 29-ével! – kiáltott fel egy hang. – Még tizenkét hónap!
Megint tizenkét hónapot kell várnunk!
Mr. Smith az ajtóban állt. Beljebb lépett, két rozoga bőröndöt cipelt magával,
majd a tornácra puffantotta mindkettőt.
– Mr. Smith! – kiáltotta el magát Mr. Terle. – Nem hagyhat itt minket
harminc év után!
– Írországban állítólag havonta húsz napot esik – jelentette ki Mr. Smith. –
Szerzek egy állást ott, és kalap nélkül, nyitott szájjal rohangálok majd.
– Nem mehet el! – Mr. Terle kétségbeesetten próbált kiötleni valamit;
csettintett az ujjával. – Kilencezer dollárral tartozik nekem a szobáért!
Mr. Smith visszahőkölt; szemében hirtelen gyengéd és váratlan sértettség jelent
meg.
– Sajnálom. – Mr. Terle elfordította a tekintetét. – Nem gondoltam komolyan.
Nézze... egyszerűen induljon el Seattle-be. Ott hetente öt centi eső esik. Fizessen
ki, amikor tud, azt se bánom, ha soha. De tegyen a kedvemre. várjon éjfélig.
Akkor egyébként is hűvösebb már. Egy jó éjszakányit gyalogolhat a város felé.
– Semmi nem fog történni mostantól éjfélig.
– Legyen hite! Ha minden más elveszett már, hinnie kell, hogy valami
megtörténik majd. Csak álljon ki ide velem, le se kell ülnie, csak álljon ide, és
gondoljon az esőre. Mást többé nem fogok kérni magától.
A sivatagban váratlanul kerekedett apró forgószelek kacskaringóztak felfelé,
majd buktak le szétszóródva a talajra. Mr. Smith tekintete végigpásztázta a
sötétedő szemhatárt.
– Mire gondoljak? Eső, ó, eső, jöjj el hozzánk? Valami ilyesmi?
– Bármire. Tényleg bármire!
Mr. Smith egy darabig állt két ócska bőröndje között, és nem mozdult. Öt-hat
perc is eltelt. Minden néma volt, eltekintve a két férfi szuszogásától a
szürkületben.
Ekkor Mr. Smith végre, egészen határozottan megragadta poggyásza fülét.
Mr. Terle ugyanebben a pillanatban pislantott. Előrehajolt, kezét kagylózva a
füle mögé illesztette.
Mr. Smith megdermedt, ujjaival még mindig a bőröndöt markolta. A távoli
dombok felől morajlás, halk és reszkető dörgés hangzott fel.
– Vihar közeleg! – sziszegte Mr. Terle.
A hang felerősödött; fehéres felhőféleség emelkedett ki a dombok közül.
Mr. Smith lábujjhegyre emelkedett.
Az emeleten Mr. Fremley, miképp egykor Lázár, felült.
Mr. Terle szeme egyre jobban elkerekedett, hogy befogadja azt, ami közeleg.
Úgy kapaszkodott a tornác korlátjába, akár egy régóta nyugvó hajó kapitánya,
aki hosszú várakozás után először érzi meg a trópusi szellőt, mely citrustól és a
kókuszdió üdítően hűvös, fehér belétől illatozik. A legenyhébb fuvallat is
úgy simogatta sajgó orrát, akárha egy fehéren izzó kémény kürtőjét hűtötte
volna.
– Tessék! – kiáltotta Mr. Terle. – Tessék!
És az utolsó domb felől, tüzes pornyelveket eregetve megérkezett a felleg, a
mennydörgés, a zajos vihar.
A domb felől húsz napja először egy kocsi vetette le magát a völgybe sikítva,
zötyögve és jajongva.
Mr. Terle nem merte Mr. Smith felé fordítani tekintetét.
Mr. Smith felpillantott, Mr. Fremleyre gondolt a szobájában.
Mr. Fremley lenézett az ablakából, látta, ahogy a kocsi az utolsókat rúgja, majd
jobblétre szenderül a szálloda előtt.
Mert a hang, amit az autó keltett, furcsán végérvényesnek tűnt. Hoszszú utat tett
meg idáig lobogó kénsárga utakon, az elszivárgó víz miatt tízmillió éve lakatlan
sós sivatagokon át. A kocsi, egy 1924-es évjáratú Kissel az illesztésekből
kannibálszőrként előmeredő drótfoszlányokkal, hatalmas szemhéjként
hátrahajtott és a hátsó ülésen mentolos rágógumivá olvadt vászontetővel, még
egyszer utoljára megremegett, mintha a lelkét lehelte volna ki.
Az elülső ülésen helyet foglaló nő türelmesen várt, és úgy nézett a három férfira
és a hotelre, mintha azt akarná mondani: Bocsássanak meg, a barátom beteg;
régóta ismerem, és most át kell segítenem élete utolsó óráin. Ezért csak ült a
kocsiban, és várta, hogy abbamaradjanak az alig érezhető rándulások, és minden
csont ellazuljon, azt jelezvén, hogy a végső folyamat lezárult. Még vagy egy
egész percig csak ült, az autót hallgatta, és valamiképp oly nyugalom áradt
belőle, hogy Mr. Terle és Mr. Smith lassan előredőltek felé. A nő végül
ünnepélyes mosollyal rájuk nézett és felemelte a kezét.
Mr. Fremley maga is elcsodálkozott, hogy keze kinyúl az ablakon, és
visszainteget.
A tornácon Mr. Smith azt mormolta maga elé:
– Furcsa. Nem vihar volt. Mégsem keseredtem el. Hogy lehet ez?
Ám Mr. Terle már a gyalogúton haladt az autó felé.
– Azt hittük, maga... vagyis... – Nem fejezte be a mondatot. – Terle a
nevem. Joe Terle.
A nő elfogadta a felé nyújtott kezet, és visszanézett a férfira makulátlan és
felhőtlen, világoskék szemével; a hóból több ezer mérföldnyire kiolvadt víz volt
ez a szem, melyet hosszú vándorlása során a szél és a nap tisztított meg.
– Miss Blanche Hillgood – felelte halkan. – A Grinnell College diplomása,
hajadon zenetanár, harminc éve a gimnáziumi dalárda és diákzenekar karmestere
az iowai Green Cityben, húsz éve zongora-, hárfa- és énekmagántanár, egy
hónapja nyugdíjas, és most a gyökereimet magammal cipelve úton vagyok
Kaliforniába.
– Miss Hillgood, nem úgy tűnik, hogy innen bárhová tovább fog menni.
– Nekem is volt egy ilyen érzésem. – Figyelte, ahogy a két férfi óvatosan
körbejárja a kocsit. Úgy ült, akár egy reumás nagypapa ölében pihenő
kisgyermek, határozatlanul. – Semmit sem tehetünk?
– A kerekekből kerítést készíthetünk, a fékdobokból ebédlői gongot, a
maradékból pedig remek kis sziklakert lesz.
Mr. Fremley kiáltott le az égből.
– Döglött? Ugye, döglött az a kocsi? Innen érzem, hogy az! Nos... rég elmúlt
már a vacsoraidő!
Mr. Terle kinyújtotta a kezét.
– Miss Hillgood, az ott Joe Terle Sivatagi Szállodája, mely a nap huszonhat
órájában nyitva tart. Gilai szörnyek és gyalogkakukkok kéretnek bejelentkezni,
mielőtt felfáradnának az emeletre. Aludjon itt egy éjszakát ingyen, reggel meg
leszedjük a Fordunkat a téglákról, és befuvarozzuk a városba.
A nő hagyta, hogy kisegítsék a kocsiból. A gépezet felnyögött, mintha tiltakozna
a távozása ellen. Miss Hillgood óvatosan, finom kattanással becsukta az autó
ajtaját.
– Az egyik barátnak vége, a másik viszont velem maradt. Mr. Terle, lenne olyan
kedves, és behozná odakintről a kisasszonyt?
– A kisasszonyt, hölgyem?
– Elnézést, a tárgyakra is csak személyként tudok gondolni. A kocsi férfi
volt, gondolom, mivel ide-oda furikázott engem. Egy hárfa viszont, ugye, és
ebben remélem, egyetért, csak nő lehet.
A kocsi hátsó ülése felé biccentett. Azon, az éggel szembedőlve, akár egy ősrégi,
feltekercselt bőrből készült hajóorr, mely a szelet hasítja, ott állt egy tok, amely
bármely sofőrnek fölébe tornyosult volna; aki beül előre, hogy átvitorlázzon a
sivatag moccanatlanságán vagy a város nyüzsgésén.
– Mr. Smith – szólalt meg Mr. Terle –, segítene?
Megoldották a hatalmas tok köteleit, és közös erővel, gyengéden kiemelték.
– Mit cipelnek? – kiáltott le a magasból Mr. Fremley.
Mr. Smith megbotlott. Miss Hillgood levegőért kapott. A tok megcsúszott a két
férfi karjaiban.
A tok belsejéből halk, harmonikus zengés szűrődött ki.
Mr. Fremley meghallotta odafent. Válaszként megelégedett ennyivel. Eltátott
szájjal figyelte a hölgyet, a két férfit és tokba zárt barátnőjüket, ahogy inogva
eltűnnek a lenti tornác hatalmas torkában.
– Vigyázzon! – szólalt meg Mr. Smith. – Valami tökkelütött itt hagyta az útban a
poggyászát... – Elbizonytalanodott. – Valami tökkelütött? Én voltam!
A két férfi egymásra nézett. Már nem verejtékeztek. Valahonnét szél kerekedett,
lágy fuvallat, mely finoman legyezte inggallérjukat és lágyan felgyűrte a
falinaptár szanaszét heverő lapjait.
– Az én poggyászom... – mondta Mr. Smith.
Aztán mindannyian bementek.

– Még egy kis bort, Miss Hillgood? Évek óta nem került bor az asztalunkra.
– Csak egy egészen keveset.
Egyetlen gyertya fényénél ültek, amely kemencévé változtatta a helyiséget, és
tüzet csiholt az ép evőeszközökből és a repedezetlen tányérokból, miközben
diskuráltak és meleg bort kortyolgattak és falatoztak.
– Miss Hillgood, folytassa csak az élete történetét!
– Egész életemben teljesen lefoglalt, hogy Beethoventől Bachhoz és
Brahmshoz szaladgáljak, észre sem vettem, hogy már huszonkilenc vagyok.
Amikor legközelebb felpillantottam, már negyvennél jártam. Tegnap pedig
hetvenegynél. Ó, akadtak férfiak is, de tízévesen felhagytak az énekléssel,
tizenkét évesen pedig felhagytak a repüléssel is. Mindig úgy hittem, repülésre
születtünk, így vagy úgy, ezért ki nem állhattam a rengeteg férfit, akik a föld
minden vasával a vérükben cammogtak, botorkáltak. Soha egyetlen férfival sem
találkoztam, aki kevesebbet nyomott volna négyszáz kilónál. A fekete
öltönyükben hallani lehetett, ahogy úgy gördülnek előre, mint a halottaskocsik.
– Épp ezért elrepült?
– Csak képzeletben, Mr. Terle. Hatvan esztendőbe telt, míg sikerült végül az
áttörés. Közben mindvégig pikolókba, fuvolákba és hegedűkbe kapaszkodtam,
mert áramlatokat keltenek a levegőben, tudják, mint a patakok és a folyók
áramlatai a földben. Végighajóztam minden mellékfolyót, befogtam minden
édesvízi szelet Händeltől a Straussok egész seregéig. Hatalmas kerülővel
jutottam el ide.
– Hogy határozta el végül magát arra, hogy elinduljon? – érdeklődött Mr.
Smith.
– A múlt héten körbenéztem, és azt mondtam magamnak: Nézd csak, eddig
egyedül repültél! Egész Green Cityben nincs egy lélek, akit érdekel, vajon
repülsz-e, vagy milyen magasra jutsz. Mindig csak a „Nagyon szép volt,
Blanche" meg a „Köszönjük az iskolaszék teadélutánján adott kis hangversenyt,
Miss H". Közben voltaképp senki sem figyelt. Mikor egyszer régen
megemlítettem Chicagót és New Yorkot, csak leintettek és nevettek. „Te csak ne
akarj kis hal lenni egy hatalmas tóban, amikor Green Cityben a legnagyobb hal
lehetsz!" Ezért hát maradtam, miközben azok, akik tanácsot nekem, sorra
elköltöztek vagy meghaltak. A többieknek mind botfüle volt. Múlt héten
aztán megráztam magam, és megkérdeztem magamtól: „Várjunk csak! Mióta
van a halaknak szárnya?"
– Szóval most nyugatnak tart? – kérdezte Mr. Terle.
– Talán mozifilmekben fogok játszani, vagy abban a zenekarban, amelyik a
sztárokat kíséri. De valahol játszanom kell végre olyanoknak, akik hallják és
tényleg meghallgatják...
Üldögéltek a meleg sötétségben. Miss Hillgood befejezte, mindent elmondott
már, ha bolondság volt, ha nem... és csendesen hátrébb csuszszant a székén.
Az emeleten valaki köhögött.
Miss Hillgood meghallotta, felállt.

Mr. Fremleynek kis idejébe telt, míg fel tudta nyitni csipától ragadó szemhéját,
és kivette a nő alakját, aki épp lehajolt, hogy gyűrött ágya mellé letegyen egy
tálcát.
– Miről beszélgettek az imént odalent?
– Később visszajövök, és szóról szóra mindent elmondok megint – felelte
Miss Hillgood. – Most egyen. Finom a saláta. – Elindult kifelé a szobából.
Mr. Fremley gyorsan megkérdezte:
– Itt akar maradni?
Miss Hillgood az ajtón félig már kilépve megtorpant, és a sötétben megpróbálta
kivenni a verejtékező arcra kiült kifejezést. Mr. Fremley viszont nem látta a
másik száját, sem a szemét. A nő egy pillanatig még elidőzött szótlanul, aztán
lement a lépcsőn.
– Biztosan nem hallott – állapította meg magában Mr. Fremley. Ám tudta,
hogy jól hallották.
Miss Hillgood átsétált a földszinti hallon, hogy matatni kezdjen az álló bőrtok
záraival.
– Ki kell fizetnem a vacsorámat.
– Meghívtam – mondta Mr. Terle.
– Ki kell fizetnem – válaszolta Miss Hillgood, és kinyitotta a tokot. Hirtelen
arany villant elő.
A két férfi felkapta a fejét. Hunyorogva nézték az apró öregasszonyt az óriási
szív alakú tárgy mellett, amely fölébe tornyosult haranglábszerű talapzatán,
aminek tetején az antilopszemű, nyugodt görög arc oly békésen figyelte őket,
amilyennek e pillanatban Miss Hillgood is tűnt.
A két férfi felettébb gyors és riadt pillantást vetett egymásra, mintha mindketten
kitalálták volna, mi következhet ezután. Zihálva átsiettek a hallon, hogy
elhelyezkedjenek a forró bársonykerevet szélén, miközben nedves
zsebkendőikkel törölgették az arcukat.
Miss Hillgood maga alá húzott egy széket, az aranyszínű hárfát a vállának
támasztotta, és a húrokra helyezte a kezét.
Mr. Terle teleszívta tüdejét a tüzes levegővel, és várt.
Hirtelen sivatagi fuvallat söpört végig odakint, a tornác előtt, megbillentette a
hintaszékeket, melyek most ide-oda ingadoztak, akár lélekvesztők az éji tóban.
Az emeleten Mr. Fremley hangja zendített rá.
– Mi folyik odalent?
És ekkor Miss Hillgood megmozdította a kezét.
A vállához közeli ívtől kezdve végigfuttatta ujjait a fémszálak egyszerű
kárpitján, előbb az oszlopon nyugvó, vak és gyönyörű görög istennő tekintete
irányában, majd vissza. Aztán, csak egy pillanatra, megállt, és hagyta, hogy a
hangok felússzanak az áthevült hall levegőjében, be az összes üres szobába.
Ha Mr. Fremley kiáltott odafent, senki nem hallotta. Mr. Terle-t és Mr. Smitht
ugyanis olyannyira lekötötte, hogy felpattanjanak és szívszakadva álljanak a
sötétben, hogy semmit sem hallottak saját szívük dühös kalapálásán és a
tüdejükbe tóduló levegő döbbent rohamán kívül. Kikerekedett szemekkel,
eltátott szájjal, egyfajta tébolyodottsággal bámultak a két nőre: az aranypilléren
büszkélkedő vak múzsára és az ülő alakra, aki lehunyt szemmel előrenyújtotta
két apró kezét.
Akár egy kislány, gondolták mindketten elragadtatottan, akár egy kislány, aki
egy ablakon nyújtja ki a kezét, hogy kiderítsen valamit, de mit? Hát persze,
persze!
Hogy esik-e az eső.
Ez első zápor visszhangjait elnyelték a távoli gyalogutak és ereszcsatornák,
belevesztek a messzeségbe.
Odafent Mr. Fremley úgy kelt ki az ágyából, mintha a fülénél fogva ráncigálták
volna.
Miss Hillgood játszott.
Játszott, és a melódiát egyikük sem ismerte egyáltalán, mégis olyan dal volt,
amit mindhárman ezerszer hallottak már hosszú életük során, szöveggel vagy
anélkül, dallammal vagy anélkül. Játszott, és valahányszor megmozdultak az
ujjai, kopogón esni kezdett az eső a sötét szállodában. Az eső hűvösen verte az
ablakokat, az eső lemosta a tornác áthevült padlódeszkáit. Eső hullt a tetőre és a
sziszegő homokra, a rozsdamarta autóra, az üres pajtára és a halott kaktuszra az
udvaron. Lemosta az ablakokat és megülepítette a port, megtöltötte a vízgyűjtő
hordókat, és elfüggönyözte a bejáratokat gyöngyöző cseppjeivel, melyek
szétváltak és suttogtak volna, ahogy valaki áthalad közöttük. Ám lágy érintése
és hűvöse mindenekelőtt Mr. Smithre és Mr. Terle-re hullott. Gyengéd súlya és
nyomása egyre lejjebb kényszerítette őket, mígnem ismét leültek. Szüntelen
sarjadzásával és bizsergetésével rávette őket, hogy becsukják szemüket és
szájukat, és kezüket árnyékolón felemeljék. Ahogy ott ültek, úgy érezték, fejük
hátrabillen, hogy az eső kedve szerint hullhasson rájuk.
Az özönvíz egy percig tartott, aztán elcsendesedett, ahogy az ujjak elemelkedtek
a szövőszéktől, majd néhány hirtelen roham és löket után végleg elállt.
Az utolsó akkord úgy lebegett a levegőben, mint egy fénykép, melyet a
villámról készítenek, ahogy lefelé cikázva a pillanatba merevíti a milliárdnyi
vízcseppet. Aztán kihunyt a villám. Az utolsó esőcseppek némán hullottak alá a
sötétségben.
Miss Hillgood, még mindig lehunyt szemmel, elemelte kezét a húroktól.
Mr. Terle és Mr. Smith kinyitotta a szemét, hogy lássák, ahogy a két varázslatos
nő a hall túlsó oldalán valamiképp érintetlenül és szárazon átvészelte a zivatart.
Megremegtek. Előrehajoltak, mintha szólni akarnának. Tehetetlennek, tétovának
tűntek.
És ekkor a hotel folyosóinak magasából érkező hang vonta magára a
figyelmüket, és mondta meg nekik, mit tegyenek.
A hang erőtlenül lebegett le, csapkodva, akárha egy megfáradt madárka
verdesne agg szárnyaival.
A két férfi felpillantott és figyelt.
Mr. Fremley adta ki a hangot.
Mr. Fremley, aki a szobájában tapsolt.
Öt másodpercbe telt, amíg Mr. Terle rájött, mi lehet az. Aztán oldalba bökte Mr.
Smitht, és maga is összecsapta a két tenyerét. Mindketten hatalmas robbanások
kíséretében ütögették össze a kezüket. A hangok a hotel fenti és lenti üregeiből
verődtek vissza, nekicsapódtak falaknak, tükröknek, ablakoknak, megpróbáltak
kiszökni a szobákból.
Miss Hillgood ekkor felnyitotta szemét, mintha ez az új vihar a szabad ég alatt
felkészületlenül érte volna.
A férfiak saját előadással rukkoltak elő. Oly hevesen csapkodták öszsze kezüket,
mintha maroknyi petárdát durrantottak volna el, egyiket a másik után. Mr.
Fremley felkiáltott. Senki sem hallotta meg. A kezek szárnyként széttárultak és
összecsattantak újra meg újra, míg az ujjaik fel nem dagadtak, és a két öreg
zihálva a térdére nem helyezte a kezeit, melyek mindegyikében saját szív
lüktetett.
Majd Mr. Smith komótosan felkelt, szemét még mindig a hárfán tartva kiment,
és behozta a bőröndjeit. A hall lépcsőjének alján megállt, és egy darabig Miss
Hillgoodot bámulta. Egy pillantást vetett a hölgy egyetlen poggyászára, amely
az első lépcsőfok mellett pihent. A bőröndjéről ráemelte tekintetét, aztán kérdőn
felvonta a szemöldökét.
Miss Hillgood a hárfájára pillantott, majd a bőröndjére, Mr. Terle-re, és végül
ismét Mr. Smithre.
Bólintott.
Mr. Smith lehajolt, majd egyik hóna alatt a saját utazótáskájával, a másik alatt
Miss Hillgoodéval lassan felkaptatott a gyengéd sötétségben a hosszú lépcsőn.
Ahogy lépkedett, Miss Hillgood újra vállának támasztotta a hárfát, és vagy ő
játszott a lépések ütemére, vagy Mr. Smith igazította mozdulatait a zene
tempójához, egyikük sem tudta, hogyan történt pontosan.
Félúton felfelé Mr. Smith összetalálkozott Mr. Fremleyvel, aki kopott
köntösében óvatosan tapogatózott lefelé.
Mindketten megtorpantak, lebámultak a hall mélységeibe, az árnyak túloldalán
magányosan ücsörgő férfira és távolabb a két nőre, akik alig tűntek többnek
mozgásnál és csillogásnál. Mindketten ugyanarra gondoltak.
A megpengetett hárfa hangjára, a hűvös esőre, mely mostantól hátralévő
életükben minden áldott este hullani kezd. Többé nem kell a slaggal locsolni
a tetőt. Csupán kiülnek a tornácra vagy befekszenek az ágyba, és hallhatják a
hulló... egyre hulló esőt...
Mr. Smith továbbindult felfelé; Mr. Fremley lefelé lépdelt.
A hárfa, a hárfa. Hallgassák csak, hallgassák!
Az ötven éve tartó aszálynak vége szakadt.
Elérkezett a kitartó esőzések ideje.

Galamb Zoltán fordítása