Name:

Order:
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
 Barack Obama

EGY ÍGÉRET FÖLDJE

Elnöki memoár
 A fordítás alapja:
Barack Obama: A Promised Land
This translation published by arrangement with the
Crown Publishing Group, a division of Penguin
Random House LLC.

© Barack Obama, 2020

Fordította:
1–12. fejezet © Pétersz Tamás, 2020
Előszó, 13–24. fejezet © Darnyik Judit, 2020
25–27. fejezet © Kenyeres Anna, 2020

Szerkesztette: Illényi Balázs

Szakmailag lektorálta: dr. Magyarics Tamás
Nyelvi szaklektor: Mártonfi Attila

A borítóadaptációt készítette: Kovács Péter

Borítófotó: Pari Dukovic

Nicole Brandon itt közölt levele rövidített és

szerkesztett változat.
A képmelléklet fotóinak jegyzéke itt található.
 HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Dufka Hajnalka

ISBN 978 963 565 069 9

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak

részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,
bármely formában vagy eszközzel – elektronikus,
fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó
engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2020

Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Elektronikus verzió: Ambrose Montanus

 Michelle-nek, szerelmemnek és életem társának,
valamint
Maliának és Sashának,
akik ragyogásukkal mindent derűsebbé varázsolnak
 Óh, repülj, és ne lankadj,
Repülj, és ne lankadj,
Repülj, és ne lankadj,
Az Ígéret Földjén nagy táborgyűlés vár.

afroamerikai spirituális vezető

Ne becsüld le az erőnket;
Mert a végtelennel
próbálkozunk.

Robert Frost: Kitty Hawk[1]

 Előszó

Röviddel az elnöki staféta átadása után kezdtem ennek a

könyvnek a megírásához – miután Michelle-lel utoljára
szálltunk fel az elnöki különgépre és utaztunk nyugatra, hogy
élvezzük a jól megérdemelt pihenést. Keserédes hangulatban
telt ez a repülőút. Testileg-lelkileg kimerített minket mind a
mögöttünk álló nyolc év, mind a nem várt fordulatot hozó
választás: az általunk képviselt értékekkel homlokegyenest
szembenálló jelölt fog követni az elnöki székben. Ugyanakkor
jóleső elégedettséggel töltött el a tudat, hogy megtettük, ami
tőlünk telt, és kihoztuk a helyzetből a maximumot. Igaz, hogy
nem voltam tökéletes elnök, és nem tudtam minden elképzelt
tervemet megvalósítani, de kétségtelenül jobb állapotban adtam
tovább az országot, mint ahogyan megkaptam. Michelle-lel a
következő hónap során mindennap sokáig aludtunk, ráérősen
vacsoráztunk, nagyokat sétáltunk, úsztunk az óceánban, számot
vetettünk az elmúlt időszakkal, megújítottuk a barátságunkat,
újra felfedeztük a szerelmünket, és felkészültünk életünk
kevésbé eseménydús, de remélhetőleg ugyanilyen gyümölcsöző
szakaszára. Mire újra készen álltam a munkára, és tollal a
kezemben leültem sárgás papírú jegyzettömböm mellé, már
megvolt a fejemben a könyv vázlata. (Még mindig jobban
szeretek kézzel írni, mert a számítógép a legkezdetlegesebb
vázlatokat és a félkész gondolatokat is a rendezettség csalóka
mázával vonja be.)
Mindenekelőtt azt reméltem, hogy őszintén számot tudok
adni az elnökségem idejéről. Nemcsak hivatali időszakom
legfontosabb eseményeit és az általam megismert jelentős
személyiségeket kívántam bemutatni, hanem néhány politikai,
gazdasági és kulturális folyamatot is. Ezek határozták meg
ugyanis a kormányom előtt tornyosuló kihívásokat és belőlük
következtek az intézkedéseink is. Lehetőség szerint ízelítőt
kívántam nyújtani abból, hogy valójában milyen érzés az
Egyesült Államok elnökének lenni. Szerettem volna elkalauzolni
az olvasót a színfalak mögé, hogy lássa: az elnöki pozíció
minden hatalmával és csillogásával együtt is csak egy
munkakör; szövetségi kormányzatunk ugyanolyan emberi
vállalkozás, mint bármi más; és a Fehér Házban dolgozó férfiak
és nők ugyanolyan hétköznapi örömöket, csalódásokat, hivatali
súrlódásokat, csúfos felsüléseket és apró győzelmeket élnek át,
mint honfitársaik többsége. Végül pedig a személyes
történetemet is meg akartam osztani a közéleti pályát
fontolgató fiatalok ösztönzésére. Elmesélni, hogyan indult a
politikai karrierem: kerestem a helyem a világban, próbáltam
kibogozni a gyökereim különböző szálait, és végül egy
személyemen túlmutató tervhez kapcsolódva tudtam
kiteljesedni, megtalálni a közösségemet és az életcélomat.
Azt képzeltem, hogy mindezt ötszáz oldalon, egyéves
munkával papírra lehet vetni.
 Őszintén szólva nem ment épp terv szerint az írás folyamata.
A legjobb szándékom ellenére egyre nagyobbra duzzadt a
terjedelem – ezért végül úgy döntöttem, hogy két kötetre
bontom a könyvet. Tisztában vagyok a fájdalmas igazsággal,
hogy egy nálam tehetségesebb író bizonyára tömörebben meg
tudta volna fogalmazni ugyanezt a történetet (végül is a Fehér
Házban épp az irodám tőszomszédságában, a Lincoln
Hálószobában, üveg mögött őrizzük a kétszázhetvenkét szavas
gettysburgi beszéd dedikált példányát). De amikor csak
nekiültem az írásnak – akár a kampányom kezdeti szakaszáról,
a kormányom pénzügyi válsággal kapcsolatos intézkedéseiről,
az oroszokkal a nukleáris leszerelésről folytatott tárgyalásokról
vagy az arab tavaszhoz vezető eseményekről adtam számot –,
az agyam mindig tiltakozott a lineáris történetmesélés ellen.
Gyakran éreztem szükségét, hogy bemutassam a döntéseim és
mások döntéseinek hátterét is, és nem akartam lábjegyzetekre
és végjegyzetekre hagyatkozni (utálom a láb- és végjegyzeteket).
[1] Nem tudtam minden törekvésemet statisztikai számsorokkal
vagy az Ovális Irodában, a kollégáimtól kapott információkkal
megindokolni – hiszen bizonyos döntéseimet például a
kampánykörutamon egy idegennel folytatott beszélgetés, egy
katonai kórházban tett látogatás vagy egy évekkel korábban,
anyámtól hallott bölcsesség motiválta. Időről időre
felbukkantak olyan, látszólag jelentéktelen emlékek (például
amikor búvóhelyet kerestem az esti cigim elszívására, vagy
amikor a kollégáimmal az elnöki különgép fedélzetén
kártyáztunk és ugrattuk egymást), amelyek a Fehér Házban
töltött nyolc évem sokkal személyesebb oldalát villantják fel,
mint ha csupán hivatalos beszámolót írtam volna.
Az írás nehézségein felül azt sem láttam tisztán előre, hogy
miként fog alakulni az elnöki különgépen tett utolsó utazásomat
követő három és fél év. Miközben ezeket a sorokat papírra
vetem, országunk egy világjárvány és az ebből eredő gazdasági
válság fogságában vergődik. Több mint 178 ezer amerikai hunyt
el, számos vállalat lehúzta a rolót, és több millióan maradtak
munka nélkül. Országszerte mindenféle rendű és rangú
honfitársunk vonult az utcákra, hogy tiltakozzon a rendőri
túlkapások – fegyvertelen fekete férfiak és nők megölése –
miatt. Talán összességében az a legaggasztóbb, hogy a
demokráciánk a szakadék szélén egyensúlyoz. Ezt a szakadékot
az Egyesült Államok jelenéről és jövőjéről alkotott két
szembenálló elképzelés feszültsége mélyítette el. Ez a feszültség
megosztottságot, dühöt és bizalmatlanságot szül, és az
intézményes normák, az eljárási biztosítékok és az egykor
republikánusok és demokraták által egyaránt tiszteletben
tartott alapértékek folyamatos semmibevételét váltja ki.
Ez a feszültség természetesen nem újdonság. Sok
szempontból mindig is jellemző volt az amerikai társadalomra.
Már az alapító dokumentumokat is átitatta: ezek szerint ugyan
minden ember egyenlő, de a rabszolga mégis csak háromötöd
szabad embert ér. A legkorábbi bírósági ítéletekben is
kifejezésre juttatták, például amikor a Legfelsőbb Bíróság
főbírája kerek perec közölte az őslakosokkal, hogy a törzs nem
adhatja el a saját földjeit, mert a hódítók bírósága nem
ismerheti el a meghódítottak jogos igényeit. Ezt a csatát vívták
Gettysburg és Appomattox mezején, és a kongresszus házaiban,
egy selmai hídon, a kaliforniai szőlővidékeken és New York
utcáin. Néha katonák harcolnak, de gyakrabban szakszervezeti
vezetők, szüfrazsettek, hordárok, diákvezetők, bevándorlók és
LMBTQ-aktivisták – sokszor mindössze transzparensekkel,
szórólapokkal és egy pár strapabíró cipővel felfegyverkezve. A
régóta tartó küzdelem hátterében ez az egyszerű kérdés
húzódik meg: vajon az amerikai valóságot az ideálokhoz
szeretnénk igazítani? Ha igen, akkor tényleg úgy gondoljuk,
hogy az önrendelkezés, az egyéni szabadságjogok, az egyenlő
esélyek és a törvény előtti egyenlőség joga mindenkit megillet?
Vagy – ha papíron nem is, de a gyakorlatban – csak kevesek
kiváltságául kívánjuk fenntartani mindezt?
Tudom, hogy vannak, akik szerint ideje megszabadulni az
mítoszainktól. Ha tanulmányozzuk az Egyesült Államok
történelmét, vagy akár csak futó pillantást vetünk az aktuális
szalagcímekre, láthatjuk, hogy hazánk ideáljai mindig is
másodlagosak voltak a hódításhoz és a behódoláshoz, a
kasztrendszerré merevedett rasszizmushoz és a pénzsóvár
kapitalizmushoz képest. Aki más irányt mutat, az szerintük csak
leplezi ennek a cinkelt játszmának a fonákságait. És beismerem,
hogy a könyv írása során, az elnökségemre és az utána
következő időszakra visszatekintve időnként eltűnődtem: vajon
határozottabban ki kellett volna mondanom az igazságot? Vajon
túl óvatosan fogalmaztam és cselekedtem, abban a hitben, hogy
ha Lincoln szavaival élve „a természetünkben lakozó jobb
angyalokra” apellálok, akkor az Egyesült Államok nagyobb
eséllyel válik a vezetésem alatt valóban az ígéret földjévé?
Nem tudom. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy még
nem adom fel a hazámba vetett hitemet – nemcsak az
amerikaiak következő nemzedéke, hanem az egész emberiség
jövője miatt sem. Ugyanis meggyőződésem, hogy a jelenlegi
járvány a kölcsönösen összekapcsolódott világ
feltartóztathatatlan megszületésének tünete, egyszersmind
elakadása. Ebben a létrejövő új világban az emberek és a
kultúrák óhatatlanul egymásnak fognak feszülni. A globális
ellátóláncok, azonnali átutalások, közösségi média,
országhatárokon átívelő terroristahálózatok, klímaváltozás,
tömeges népvándorlás egyre bonyolultabb világában meg kell
tanulnunk együtt élni, együttműködni és egymás méltóságát
elismerni, különben elpusztulunk. Most az Egyesült Államokon
a világ szeme. Kiderül, hogy működik-e a demokrácia kísérlete
a történelem egyetlen olyan nagyhatalmánál, amelynek
lakosságát a világ minden tájáról származó, minden
elképzelhető fajú, vallású és kultúrájú emberek alkotják.
Kiderül, hogy véghez visszük-e azt, ami még soha senkinek nem
sikerült. Hogy meg tudjuk-e valósítani a gyakorlatban a
hitvallásunkat.
Még nem dőlt el a kérdés. Mire ez az első kötet megjelenik,
már lezajlott az amerikai elnökválasztás. Bár úgy gondolom,
óriási a tét, nem hiszem, hogy egyetlen választáson áll vagy
bukik mindez. Azért tudom megőrizni a reményt, mert
megtanultam, hogy hihetek a honfitársaimban, különösen a
következő nemzedékben. Nekik már ösztönös meggyőződésük,
hogy minden ember egyenlő. Ők már mindenáron meg akarják
valósítani a szüleiktől és a tanáraiktól tanult elveket – miközben
az idősebb nemzedék talán még maga sem hitt a saját
tanításában. Ez a könyv elsősorban ezeknek a fiataloknak
íródott – felhívásként, hogy forgassák ki sarkaiból a világot, és
hozzák létre kemény munkával, elszántsággal és jó adag
képzelőerővel azt az Amerikát, amely végre legjobb valónkat
tükrözi!

2020. augusztus
ELSŐ RÉSZ

A TÉT
 1

Az egész Fehér Házból – a szobákat, a folyosókat és a kert

összes látnivalóját beleértve – a Nyugati Oszlopsort szerettem a
legjobban.
Nyolc éven át az a folyosó foglalta keretbe a napomat: ezen
tettem meg az egyperces gyalogutat a szabad ég alatt az
otthonomtól a munkahelyemre, majd vissza. Itt éreztem
reggelenként a nyári hőség lüktetését vagy ahogy télen
megcsapott a metszőn hideg szél; itt szedtem össze a
gondolataimat, itt vettem sorra a rám váró megbeszéléseket, itt
fogalmaztam meg a szkeptikus képviselőknek vagy aggódó
szavazóknak szánt érveimet, itt készítettem fel magam egy-egy
döntésre vagy kibontakozó válságra.
A Fehér Ház történetének hajnalán a hivatali irodák és az
elnöki család rezidenciája még elfért egy épületben, és a
Nyugati Oszlopsor alig volt több az istállóhoz vezető
gyalogútnál. Amikor azonban Teddy Roosevelt beköltözött,[1]
arra jutott, hogy a modern személyzet, hat lármás gyerek és az
ép elméje nem férnek meg egy fedél alatt. Utasítást adott hát a
később Nyugati Szárnyként és Ovális Irodaként ismertté vált
helyiségek megépítésére, az Oszlopsor pedig évtizedek alatt,
egymást követő elnököket kiszolgálva, lassan elnyerte mai
arculatát: az északon és nyugaton elterülő Rózsakertek; az
északi oldal vastag, néma és a magas, félhold alakú ablakokat
leszámítva dísztelen fala, valamint a nyugati oldal
méltóságteljes, fehér oszlopai, amelyek díszőrségként vigyázzák
az elhaladók biztonságát.
Általában lassan gyalogolok; Michelle ezt – olykor némi
türelmetlenséggel – hawaii járásnak nevezi. Az Oszlopsoron
azonban másképp haladtam keresztül, mert tudatában voltam
az előttem erre járók történelmi tetteinek. A lépteim
megnyúltak, élénkebbé váltak, és a kövön kopogó hangjukat
mintegy visszhangozták a titkosszolgálat engem néhány
méterrel lemaradva követő ügynökeinek lépései. Amikor
elértem az Oszlopsor nyugati végében lévő feljárót (Franklin D.
Roosevelt és kerekesszékének hagyatékát; szinte látom magam
előtt, ahogy mosolyogva, előreszegett állal, a fogai közé szorított
cigarettaszipkával erőlködik felfelé az emelkedőn), intettem az
üvegajtó túloldalán álló egyenruhás őrnek, aki néha meglepett
látogatók raját igyekezett kordában tartani. Ha éppen volt rá
időm, kezet ráztam velük, és megkérdeztem tőlük, honnan
érkeztek. A legtöbbször azonban egyszerűen befordultam balra,
és a Kabinetszoba külső fala mentén besiettem az Ovális Iroda
oldalajtaján, ahol üdvözöltem a stábomat, átvettem a
menetrendet, ittam egy csésze forró teát, és nekiláttam az
aznapi teendőknek.
Hetente többször is előfordult, hogy az Oszlopsorra kilépve
ott találtam a kertészeket, amint a Rózsakertben szorgoskodtak.
A többnyire idősebb férfiak mind a Nemzeti Park Szolgálat
alkalmazottai voltak. Khaki színű egyenruhában dolgoztak,
amelyet néha széles karimájú kalappal egészítettek ki a nap,
vagy vastag kabáttal a hideg ellen. Ha épp nem voltam
késésben, meg-megálltam, hogy megdicsérjem az új palántákat,
vagy megkérdezzem, milyen károkat okozott az előző éjjel
tomboló vihar, a kertészek pedig csendes büszkeséggel meséltek
a munkájukról. Szűkszavú emberek voltak; még egymás között
is csak kézmozdulatokkal vagy fejbólintással kommunikáltak;
mindegyikük a saját feladatára összpontosított, mégis
összehangolt eleganciával mozogtak. Az egyik legidősebb, egy
Ed Thomas nevű, beesett arcú, magas, inas fekete férfi már
negyven éve dolgozott a Fehér Házban. Amikor először
találkoztam vele, egy rongyot halászott elő a farzsebéből, hogy
megtörölje a kezét, mielőtt felém nyújtotta volna. A tenyerem
valósággal elveszett gyökérhez hasonló, görcsös, eres, csomós
markában. Megkérdeztem tőle, meddig szándékozik még a
Fehér Háznál maradni a nyugdíj előtt.
– Nem tudom, elnök úr – felelte. – Szeretek dolgozni. Az
ízületeim már nem a régiek. De addig talán itt leszek, amíg ön.
Hogy jól nézzen ki a kert.
És milyen jól nézett ki az a kert! Minden sarokban árnyas
magnóliák magasodtak; a sövény sűrű volt és buja zöld; a
vadalmafákat tökéletesre metszették. A néhány kilométerre
onnan, üvegházakban nevelt virágok pedig gondoskodtak a
vörös, a sárga, a rózsaszín és a bíbor állandó színkavalkádjáról:
tavasszal nagy csoportokban nőttek a tulipánok, fejüket mindig
a nap felé billentették; nyáron lila levendula, muskátli és liliom;
ősszel krizantém, százszorszép és vadvirág. És a néhány szál
elmaradhatatlan, szépségesen pompázó rózsa, főként vörösek,
de akadtak sárgák és fehérek is.
Valahányszor végigmentem az Oszlopsoron vagy kinéztem
az Ovális Iroda ablakán, mindenütt az odakint dolgozó férfiak
és nők keze munkájának nyomát láttam. A kis Norman
Rockwell-festményt juttatták eszembe, amelyet George
Washington portréja mellé, Martin Luther King mellszobra fölé
akasztottam: öt apró, különböző bőrárnyalatú alak, kezeslábast
viselő munkások, akiket kötelekkel húztak fel a tiszta, kék égbe,
hogy kifényesítsék a Szabadság-szobor fáklyáját. Arra
gondoltam, hogy a festményen szereplő férfiak és a kertben
dolgozó kertészek valójában őrzők: egy jó és szent rend papjai.
És megjegyeztem magamban, hogy nekem is ugyanolyan
keményen és ugyanolyan gonddal kell végeznem a munkámat,
amint ők végzik a sajátjukat.
Ahogy telt az idő, az Oszlopsoron tett sétáim egyre több
emléket hoztak elő. Ezek között persze ott voltak a nagy,
nyilvános események, a kamerák erdeje előtt tett bejelentések, a
külföldi vezetőkkel tartott sajtókonferenciák. De ott voltak azok
a pillanatok is, amelyeket csak nagyon kevesen láthattak: Malia
és Sasha, amint versenyt futnak egymással, hogy üdvözöljenek
egy-egy meglepetésszerű délutáni látogatás alkalmával, vagy
két kutyánk, Bo és Sunny, amint a hóban loholnak, és a
mancsuk olyan mélyre süllyed, hogy fehér szakáll nő az
állukon. Ahogy focilabdát dobálunk egy verőfényes őszi napon,
vagy egy munkatársamat vigasztalom, aki éppen magánéleti
nehézségekkel küzd.
Gyakran villantak fel előttem ilyen képek, félbeszakítva az
engem éppen foglalkoztató gondolatmenetet. Az idő múlására
emlékeztettek, és néha vágyat ébresztettek bennem, hogy
visszatekerjem az órát, és újrakezdhessem az egészet. A reggeli
séta során erre nem volt lehetőség, az óramutató csakis
előrefelé haladt; várt az aznapi munka; és én csak az eljövendő
feladatokra koncentrálhattam.
Az este más volt. Az iratokkal teli aktatáskával a kezemben a
rezidencia felé tartva megpróbáltam lassítani, sőt néha
megállni. Mélyen beszívtam a föld, a fű és a virágpor illatával
telt levegőt, és hallgattam a szelet vagy az eső dobolását. El-
elgyönyörködtem az oszlopokra vetülő fényben és a Fehér Ház
pazarul megvilágított, fenséges tömbjében, tetején a lobogóval,
vagy a távolban a fekete égbolt felé törő Washington-emlékmű
felé fordultam, és néha megpillantottam fölötte a holdat és a
csillagokat, vagy egy repülőgép villogó fényét.
Az ilyen pillanatokban eltűnődtem a különös úton – és
eszmén –, amely erre a helyre hozott.

A CSALÁDOMBAN NEM VOLT hagyománya a politizálásnak. Anyai

nagyszüleim főként ír–skót származású középnyugatiak voltak.
Liberálisnak lehetett tekinteni őket, különösen a gazdasági
világválság és a kansasi városok viszonyainak mércéjével
mérve, és mindig igyekeztek követni a híradásokat. „Ez
hozzátartozik ahhoz, hogy tájékozott állampolgárok legyünk” –
mondta mindig nagyanyám – akit mindannyian Tootnak
hívtunk, ami a hawaii Tutu, vagyis Nagymama rövidítése –,
kikandikálva a reggeli The Honolulu Advertiser mögül. De sem
neki, sem a nagyapámnak nem volt határozott ideológiai
meggyőződése vagy pártszimpátiája azon túl, amit józan észnek
tekintettek. Lekötötte őket a munkájuk – nagyanyám az egyik
helyi bank záloghitelekért felelős alelnöke volt, nagyapám pedig
életbiztosításokat értékesített –, a mindennapi megélhetési
gondok és az élet apró örömei.
És különben is Oahu szigetén éltek, ahol semmi sem tűnt
nagyon sürgősnek. Miután éveket töltöttek olyan változatos
helyeken, mint Oklahoma, Texas és Washington államok, 1960-
ban végül Hawaiira költöztek, amely csupán az azt megelőző
évben vált az Egyesült Államok tagállamává. Immár egy
hatalmas óceán választotta el őket a tüntetésektől,
zavargásoktól és hasonlóktól. A nagyszüleim egyetlen politikai
tartalmú beszélgetése, amelyre gyerekkoromból emlékszem,
egy tengerparti bárról folyt: Honolulu polgármestere lebontatta
Nagypapa kedvenc ivóját, mert fel akarta újítani a Waikiki túlsó
végén lévő tengerparti sétányt.
Nagypapa ezt sohasem bocsátotta meg neki.
Anyám, Ann Dunham, más volt, mint ők. Neki nagyon
határozott véleménye volt mindenről. Nagyszüleim egyetlen
gyermekeként már a középiskolában fellázadt a bevett szokások
ellen: beatköltőket és francia egzisztencialistákat olvasott, egy
barátjával pedig többnapos kocsikázásra ment San Franciscóba
anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla. Gyerekként tőle
hallottam a polgárjogi menetekről és arról, miért katasztrofális
hiba a vietnámi háború; mesélt a nőmozgalmakról (az egyenlő
fizetésre igent mondott, de a lábát azért borotválta) és a
szegénység ellen folytatott küzdelemről. Amikor Indonéziába
költöztünk a nevelőapámhoz, gondosan elmagyarázta nekem,
miért bűn a kormányzati korrupció („Ez egyszerűen lopás,
Barry”), még akkor is, ha úgy tűnt, mindenki ezt csinálja.
Később, azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizenkettőt, és egy
hónapos családi nyaralás keretében az Egyesült Államokban
utazgattunk, ragaszkodott hozzá, hogy minden áldott este
megnézzük a Watergate-tárgyalás közvetítését, amelyet ő maga
rögtön kommentált is („Ugyan mit vársz egy mccarthystától?”).
De nem csak a híradásokkal foglalkozott. Egyszer, amikor
megtudta, hogy másokkal együtt rendszeresen piszkálunk egy
srácot az iskolában, leültetett maga elé, és csalódottan
legörbítette az ajkát.
– Tudod, Barry – sóhajtott (ő és a nagyszüleim így becéztek
gyerekkoromban, sőt még ezt is gyakran „Barnek” rövidítették,
amit úgy ejtettek, mint a „bear” [medve] szót) –, vannak olyan
emberek a világban, akik csak magukra gondolnak. Nem
érdekli őket, mi történik a többiekkel, csak ők megkapják, amit
akarnak. Eltaposnak másokat, hogy fontosnak érezzék saját
magukat. És vannak, akik éppen az ellenkezőjét teszik, akik el
tudják képzelni, mit érezhetnek mások, és vigyáznak, nehogy
olyasmit tegyenek, amivel ártanak a többieknek.
– Tehát? – nézett mélyen a szemembe. – Te melyik táborhoz
akarsz tartozni?
 Nagyon nyomorultul éreztem magam. A kérdés sokáig ott
visszhangzott a fejemben, pontosan úgy, ahogy akarta.
Anyám számára a világ rengeteg alkalmat kínált az erkölcsi
nevelésre. Arról azonban nem tudok, hogy valaha is részt vett
volna bármilyen politikai kampányban. A nagyszüleimhez
hasonló gyanakvással tekintett a platformokra, a doktrínákra és
a kizárólagosságra, és inkább kisebb léptékben fejezte ki az
értékrendjét. „A világ nagyon bonyolult, Bar, de éppen ezért
olyan érdekes.” Annyira elkeserítette a délkelet-ázsiai háború,
hogy végül élete nagy részét ott töltötte, magáévá tette a nyelvet
és a kultúrát, és már jóval az előtt mikrokölcsönprogramokat
indított szegénységben élőknek, hogy a nemzetközi
gyakorlatban divatossá vált volna ez a fajta hitelezés.
Viszolygott a fajgyűlölettől, és „fajon kívül” házasodott, nem is
csak egyszer, de kétszer, és kimeríthetetlennek tűnő szeretettel
halmozta el két barna bőrű gyermekét. A nőkre kényszerített
társadalmi korlátokon felháborodva aztán el is vált mindkét
férfitól, amikor úgy érezte, hatalmaskodnak felette vagy
csalódást okoznak neki. Ő maga választotta az útját, saját
erkölcsi mércéje szerint nevelte a gyerekeit, és lényegében azt
tette, ami tetszett neki.
Az anyám világában a személyes szféra tulajdonképpen
egyben politikai is volt, bár ő maga sohasem fogalmazott volna
így.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna ambíciói
a fiát illetően. Ő és a nagyszüleim az anyagi nehézségek
ellenére a Punahouba, Hawaii legjobb magángimnáziumába
küldtek. Fel sem merült, hogy ne tanuljak tovább, arra azonban
soha senki nem gondolt a családban, hogy egyszer közhivatalt
kellene viselnem. Ha valaki megkérdezte volna anyámat, ő
valószínűleg úgy képzelte el, hogy egy jótékonysági szervezetet
vezetek majd, mint mondjuk a Ford Alapítvány. A nagyszüleim
nagyon szerették volna, ha bíró lesz belőlem, vagy Perry
Masonhöz[2] hasonló, kiváló ügyvéd.
– Akár hasznát is vehetné annak a fürge nyelvének –
mondogatta Nagypapa.
Mivel apámat nem ismertem, nem sok hatással volt az
életemre. Nagyjából annyit tudtam, hogy egy ideig a kenyai
kormánynak dolgozott, és tízéves koromban eljött Kenyából
Honoluluba, hogy velünk töltsön egy hónapot. Akkor láttam
először és utoljára; azután csak a néhanapján érkező levelekből
hallottam felőle. Ezeket vékony, kék légipostai levélpapírra írta,
amelyet összehajtogatva, boríték nélkül meg lehetett címezni.
„Anyádtól hallom, hogy azt fontolgatod, építészetet akarsz
tanulni – állt az egyikben. – Szerintem ez nagyon praktikus
hivatás, és a világon bárhol gyakorolhatod majd.”
Ezzel nem mentem túl sokra.
Ami a családomon túli világot illeti, nos, tinédzseréveim
nagy részében aligha a leendő vezetőt látták bennem, sokkal
inkább egy álmodozó diákot, szenvedélyes, ám mérsékelt
tehetségű kosárlabda-játékost és elhivatott bulizót. Nem
kerültem be a diákönkormányzatba, ahogy cserkész-
csapatvezető vagy a helyi képviselő gyakornoka sem lett
belőlem. A középiskolában a barátaimmal nemigen
beszélgettünk másról, mint a sportról, a lányokról, a zenéről és
arról, hogyan lehetnénk mocskosul gazdagok.
Ezek közül a srácok közül hárman – Bobby Titcomb, Greg
Orme és Mike Ramos – ma is a legközelebbi barátaim köréhez
tartoznak. Máig képesek vagyunk órákon át kacagni eltékozolt
fiatalságunk sztorijain. Évekkel később aztán elszántan vetették
bele magukat a kampányaimba, és éppen olyan hatékonyan
álltak ki mellettem, mint bárki az MSNBC hírcsatornánál. Ezért
örökké hálás leszek nekik.
De elnökségem idején olyan pillanatok is akadtak – például
amikor látták, hogy nagy tömeg előtt beszélek, vagy egy
laktanya-látogatás során fiatal tengerészgyalogosok feszesen
tisztelegnek nekem –, amikor látszott az arcukon a zavar,
mintha nehezükre esett volna felismerni ebben az őszülő,
öltönyös-nyakkendős férfiúban az általuk egykor ismert
tévelygő kölyköt.
„Ez ugyanaz a fickó? – tették fel magukban a kérdést. – Hogy
az ördögbe történhetett ez meg?”
És ha valaha megkérdezték volna tőlem is, nem biztos, hogy
tudtam volna válaszolni rá.

AZT VISZONT TUDOM, hogy valamikor a középiskolában elkezdtem

kérdéseket feltenni: apám hiányáról és anyám döntéseiről;
arról, hogyan is kerültem egy olyan helyre, ahol kevesen
hasonlítottak rám. A kérdések jó része a bőrszínhez
kapcsolódott: mi az oka, hogy a feketék játsszák a profi
kosárlabdát, de nem edzősködnek? Mit értett az a lány az
iskolából az alatt, hogy nem feketeként gondol rám? Miért van
az, hogy az akciófilmek összes fekete szereplője rugóskéses
őrült, kivéve talán az egyetlen rendes fekete fickót – a zsaru
társát –, akit viszont végül mindig megölnek?
De nem csak a faji kérdés foglalkoztatott. Hanem a
társadalmi osztályoké is. Indonéziában felnőve láttam a gazdag
elit és a szegény tömegek életkörülményei között tátongó
szakadékot. Fokozatosan ráébredtem, milyen törzsi ellentétek
feszülnek egymásnak apám hazájában – hogy micsoda gyűlölet
létezhet olyan emberek között, akik külsőre egyformának
látszanak. Naponta tanúja voltam nagyszüleim láthatólag
szűkös életének, a csalódásaiknak, amelyeket tévézéssel, egy
pohár itallal vagy néha egy új háztartási géppel vagy autóval
próbáltak ellensúlyozni. Észrevettem, hogy anyám intellektuális
szabadságának ára volt: krónikus anyagi nehézségekkel és
alkalmanként magánéleti káosszal kellett megküzdenie, a
középiskolában pedig hozzászoktam, hogy az osztálytársaim
között nem is annyira rejtett rangsor van, amelyet nagyrészt az
határozott meg, mennyi pénzük van a szüleiknek. És persze ott
volt az a zavaró tény, hogy bármit is mondott anyám, a
zaklatók, a csalók és a törtetők a jelek szerint remekül
boldogultak, míg azok, akiket ő jó és tisztességes embereknek
nevezett, folyton csak szívtak.
Mindez összezavart. Úgy éreztem, hogy különös családi
hátterem miatt, amiatt, hogy a két világ határán létezem,
egyszerre tartozom mindenhová és sehová, össze nem illő
alkatrészekből állok, kacsacsőrű emlőshöz vagy valamilyen
mesebeli lényhez hasonlóan bizonytalan az élőhelyem, és nem
tudom, hol a helyem. És azt is éreztem, anélkül hogy pontosan
értettem volna az okokat, hogy ha nem tudom összefércelni az
életemet, és nem találok benne egy vezérfonalat, akkor végső
soron egyedül maradok.
Senkinek nem beszéltem erről, főleg a családtagjaimnak és a
barátaimnak nem. Nem akartam megbántani őket, sem pedig
még nagyobb különccé válni, mint amilyen már amúgy is
voltam.
A könyvek viszont menedéket nyújtottak. Az olvasás
szeretetét anyám oltotta belém, már kora gyerekkoromban; ez
volt az aduásza, valahányszor panaszkodtam, hogy unatkozom,
vagy amikor nem engedhette meg magának, hogy az indonéziai
nemzetközi iskolába járasson, netán vele kellett mennem az
irodába, mert nem volt bébiszitterünk.
„Menj, olvass valamit – mondogatta ilyenkor –, aztán gyere
vissza, és meséld el, mit tanultál!”
Volt néhány év, amíg én Hawaiin éltem a nagyszüleimmel,
anyám pedig Indonéziában dolgozott, és nevelte a húgomat,
Mayát. Amikor nem volt ott, hogy nyaggasson, kevesebbet
tanultam, és ez a jegyeimen is meglátszott. Tizedik osztály körül
aztán ez megváltozott. Ma is emlékszem, hogy a
nagyszüleimmel bolhapiacra mentünk a házunkkal szemben
álló Central Union templomba, és egyszer csak egy rekesznyi
régi, kemény fedeles könyvre bukkantam. Valamiért elkezdtem
kiválogatni azokat, amelyeknek megfogott vagy valahonnan
ismerős volt a címe: Ralph Ellison, Langston Hughes, Robert
Penn Warren, Dosztojevszkij, D. H. Lawrence és Ralph Waldo
Emerson műveit. Nagypapa, aki egy használt golfütőkészlettel
szemezett, zavartan bámult rám, amikor odaléptem hozzá egy
dobozra való könyvvel.
– Könyvtárat készülsz nyitni?
Nagyanyám leintette, mert neki tetszett az irodalom iránt
támadt hirtelen érdeklődésem. Gyakorlatias asszony lévén
azonban azt tanácsolta, összpontosítsak inkább az iskolai
feladataimra, mielőtt beleásnám magam a Bűn és bűnhődésbe.
Végül mindegyiket elolvastam, néha késő este, miután
hazaértem a kosárlabdázásból és a barátaimmal való
sörözésből, néha a szombat délutáni hullámlovaglás után,
amikor egyedül üldögéltem Nagypapa vén, rozoga Ford
Granadájában, törülközővel a derekam körül, nehogy
összevizezzem az ülés kárpitját. Miután végeztem az első adag
könyvvel, elmentem más bolhapiacokra, hogy újabbakat
keressek. Az olvasottak jó részét alig értettem; elkezdtem
bekarikázni és kiszótárazni az ismeretlen szavakat, bár a
kiejtésre már nem ügyeltem ilyen lelkiismeretesen. Ezért még a
húszas éveimben is sok olyan szó akadt, amelynek ismertem
ugyan a jelentését, de nem tudtam kiejteni. Az egészben nem
volt semmi rendszer, ritmus vagy minta. Olyan voltam, mint
egy gyerek, aki barkácsolgat a szülei garázsában, régi
katódsugárcsöveket, csavarokat meg drótdarabokat gyűjtöget,
nem igazán tudja, mihez kezd majd velük, de meg van győződve
róla, hogy kapóra jönnek, ha egyszer ráébred, mi élete hivatása.
VALÓSZÍNŰLEG a könyvek iránti érdeklődésemnek köszönhetem,
hogy túléltem a középiskolát, 1979-ben pedig felvettek a Los
Angeles-i Nyugati Főiskolára (Los Angeles Occidental College).
Ide tűrhető politikai ismeretekkel és egy sor kiforratlan nézettel
érkeztem, amelyekkel előszeretettel dobálóztam a késő éjszakai
kollégiumi kanbulik alkalmával.
Visszatekintve elég kínos annak felismerése, hogy szellemi
érdeklődésem az egyetem első két évében milyen mértékben
alkalmazkodott azoknak a lányoknak az ízléséhez, akikkel
szerettem volna megismerkedni: Marxot és Marcuse-t olvastam,
hogy tudjak miről beszélgetni a kollégiumban lakó hosszú lábú
szocialistával; Fanont és Gwendolyn Brookst, hogy legyen mit
mondanom a selymes bőrű szociológushallgatónak, aki
pillantásra sem méltatott; Foucault-t és Virginia Woolfot a
biszexuális éteri jelenség kedvéért, aki főként feketében járt. Az
álintellektualizmus mint a lányok felszedését célzó stratégia
azonban többnyire eredménytelen maradt; csak szeretetteljes,
ám szemérmes kapcsolatokra tettem szert általa.
Mégis volt értelmük ezeknek a suta erőfeszítéseknek: a
fejemben lassan körvonalazódni kezdett egy világnézethez
hasonlítható valami. Sokat köszönhettem azoknak a
tanáraimnak, akik elviselték csapongó tanulási szokásaimat és
ifjonti elbizakodottságomat. Még többet segített azonban
néhány, általában idősebb hallgatótársam, belvárosi fekete
srácok, az egyetemre magukat kisvárosokból beverekedő fehér
kölykök, első generációs latino srácok, Pakisztánból, Indiából
vagy a káosz szélén egyensúlyozó afrikai országokból érkezett
külföldi diákok. Ők tisztában voltak vele, mi számít nekik;
amikor felszólaltak az órán, a nézeteik valódi közösségekben,
valódi küzdelmekben gyökereztek. „Ezek a költségvetési
megszorítások a következőket jelentik a mi környékünkön.”
„Hadd meséljek az iskolámról, mielőtt panaszkodni kezdesz a
pozitív diszkriminációról.” „Az első alkotmánykiegészítés
nagyszerű dolog, de az Egyesült Államok kormánya miért nem
beszél az én országomban raboskodó politikai foglyokról?”
A Los Angeles-i Nyugati Főiskolán töltött két év során
kezdődött politikai eszmélésem. Ez azonban nem jelentette azt,
hogy hittem volna a politikában. Kevés kivétellel mindent, amit
a politikusokkal kapcsolatban megfigyeltem, gyanúsnak
találtam: a gondosan belőtt hajat, a kapzsi műmosolyt, azt, hogy
a kamerák előtt közhelyeket pufogtatnak és önmagukat
fényezik, miközben a háttérben nagyvállalatok és más pénzes
potentátok kegyeit keresik. Színésznek láttam őket egy
megbundázott játszmában, és ebből nem kértem.
Felkeltették viszont az érdeklődésemet az átfogóbb és
kevésbé megszokott dolgok: nem a politikai kampányok, hanem
a társadalmi mozgalmak érdekeltek, amelyekben hétköznapi
emberek fogtak össze, hogy változást érjenek el.
Tanulmányozni kezdtem a szüfrazsetteket és az első
munkásszervezetek létrehozóit; Gandhi, Lech Wałesa és az
Afrikai Nemzeti Kongresszus tevékenységét. A legmélyebb
benyomást pedig a polgárjogi mozgalom fiatal vezetői tették
rám: Martin Luther King mellett John Lewis, Bob Moses, Fannie
Lou Hamer és Diane Nash. Hősies erőfeszítéseikben – házról
házra járva regisztrálták a szavazókat, tiltott
vendéglátóhelyekre ültek be és a szabadságot követelő dalokra
vonultak – megláttam a lehetőséget, hogy gyakoroljam az
anyámtól tanult értékrendet; hogy nem azzal építünk hatalmat,
ha másokat eltaposunk, hanem ha felemeljük őket. Ez volt az
igazi demokrácia: nem felülről kapott ajándék vagy
érdekcsoportok által felosztott zsákmány, hanem kiérdemelt
demokrácia, mindenki közös munkája. Az eredményt pedig
nem csupán az anyagi körülmények megváltozása jelentette,
hanem az emberek és a közösségek méltósága, kötelék olyanok
között, akik korábban látszólag oly távol álltak egymástól.
Úgy éreztem, ezt az eszmét érdemes szolgálnom, csak
valamilyen fogódzóra volt szükségem. Másodév után
átiratkoztam a Columbia Egyetemre, mert úgy gondoltam, ez
valami új kezdetét jelentheti. Három éven át lerobbant New
York-i lakásokban húztam meg magam, nagyrészt elszakadtam
a régi barátoktól és rossz szokásoktól, és szinte szerzetesi életet
éltem; olvastam, írtam, naplót vezettem, nemigen foglalkoztam
az egyetemi bulikkal, vagy akár azzal, hogy meleg ételt egyek.
Elvesztem a saját fejemben, olyan problémák kötöttek le,
amelyek mintha rétegekben rakódtak volna egymásra. Mi az
oka annak, hogy egyes mozgalmak sikerrel járnak, míg mások
kudarcot vallanak? Vajon a siker jele-e, ha a hagyományos
politika magáévá teszi egy ügy bizonyos témáit, vagy ez inkább
azt jelzi, hogy az ügyet lenyúlták? Mikor elfogadható a
kompromisszum, mikor van szó kiárusításról, és hogyan
vehetjük észre a különbséget?
 Ó, milyen lelkes voltam akkoriban! Milyen szenvedélyes és
milyen humortalan! Ha elolvasom ebből az időszakból
származó naplóbejegyzéseimet, együtt tudok érezni a
fiatalemberrel, akiben égett a vágy, hogy nyomot hagyjon a
világban, aki valami olyan nagyszerű és idealista dolog részese
akart lenni, ami a jelek szerint nem is létezett. Végül is az 1980-
as évek elejének Amerikájáról van szó. Az előző évtized
társadalmi mozgalmaiból kiveszett a lendület, és fokozatosan
újfajta konzervativizmus vert gyökeret. Akkor választották
elnökké Ronald Reagant; a gazdaság recesszióba süllyedt;
javában dúlt a hidegháború.
Ha visszautazhatnék az időben, rábeszélném akkori
önmagamat, hogy tegye félre egy kicsit a könyveket, nyissa ki az
ablakot, és engedjen be egy kis friss levegőt (akkoriban teljes
gőzzel dohányoztam). Azt tanácsolnám neki, lazítson, menjen
emberek közé, és élvezze az örömöket, amelyeket az élet a
húszas éveikben járóknak tartogat. Kevés számú New York-i
barátom is hasonlókat javasolt.
– Vegyél vissza egy kicsit, Barack!
– Fektess le valakit!
– Túlságosan idealista vagy. Ez mind nagyon szép, de nem
vagyok biztos benne, hogy amit mondasz, tényleg lehetséges.
Ellenálltam ezeknek a hangoknak, mégpedig pontosan azért,
mert attól féltem, hogy igazuk van. Bármi érlelődött is meg
bennem az egyedül töltött órák során, bármilyen jobb világról
szóló vízió virágzott is ifjú elmém üvegházában, aligha állta
volna ki akár egyetlen beszélgetés próbáját is. A manhattani tél
szürke homályában és a korszak mindent átható cinizmusának
közepette az osztályteremben vagy egy kávé mellett hangosan
megfogalmazott eszméim hóbortosnak és elrugaszkodottnak
tűntek. És ezt jól tudtam. Valószínűleg részben ez mentett meg
attól, hogy még huszonkét éves korom előtt rögeszmés őrültté
váljak. Valahol mélyen tisztában voltam az elképzeléseim
abszurditásával, azzal, milyen széles szakadék tátong
nagyratörő terveim és valódi tetteim között. Olyan voltam, mint
egy ifjú Walter Mitty; Don Quijote Sancho Panza nélkül.
Ez is szerepel akkori naplóbejegyzéseimben, amelyekben
meglehetős pontossággal veszem számba a fogyatékosságaimat.
Azt, hogy a köldöknézést előnyben részesítettem a cselekvéssel
szemben. Azt, hogy visszafogott, sőt szégyenlős voltam, ami
talán hawaii és indonéziai gyerekkoromra vezethető vissza, de
a mélységes feszélyezettség és bizonytalanság következménye is
lehetett. Hogy féltem a visszautasítástól és attól, hogy hülyét
csinálok magamból. És talán azt is, hogy alapvetően lusta
voltam.
Eltökéltem, hogy szigorú önfejlesztéssel kiirtom magamból
ezt a puhányságot, és ezzel azóta sem hagytam fel teljesen.
(Michelle és a lányok felhozzák például, hogy a mai napig
képtelen vagyok anélkül bemenni egy medencébe vagy az
óceánba, hogy úgy ne érezzem, muszáj leúsznom néhány kört.
„Miért nem lubickolsz egy kicsit? – kérdezik kuncogva. – Jó lesz,
meglátod. Nézd… Megmutatjuk, hogy kell!”) Listákat
készítettem. Edzeni kezdtem, futottam a Central Park-i
víztározó körül vagy az East River mentén, és energiapótlásként
tonhalkonzervet meg főtt tojást ettem. Megszabadultam a
felesleges holmiktól; kinek van szüksége öt ingnél többre?
Hogy milyen nagy megmérettetésre készültem? Bármi volt
is, tudtam, hogy nem állok készen rá. A bizonytalanság, az
önmagamban való kételkedés elejét vette, hogy túl gyorsan
fogadjak el könnyű válaszokat. Rászoktam, hogy
megkérdőjelezzem a saját véleményemet, és ez, azt hiszem, jól
jött, nemcsak azért, mert így nem váltam elviselhetetlenné,
hanem azért is, mert beoltott engem a Reagan-korszak hajnalán
a baloldalon oly sokak által követett forradalmi eszmékkel
szemben.
Ez mindenképpen igaz volt, ha faji kérdésekről volt szó.
Nekem is bőven kijutott a rasszista sértegetésből, és nagyon is
jól láttam a rabszolgaság és a rasszista Jim Crow-törvények
makacs örökségét, valahányszor Harlemben vagy Bronx
bizonyos részein jártam. Az életrajzokból megtanultam
azonban, hogy ne állítsam be magam folyton áldozatnak, és
nem osztottam fekete ismerőseim egy részének nézetét, amely
szerint minden fehér javíthatatlanul rasszista.
Meg voltam győződve róla, hogy a fajgyűlölet nem
szükségszerű, és talán ezért voltam kész védelmére kelni az
amerikai eszmének: amit az ország jelent, és amivé válhat.
Anyám és a nagyszüleim sohasem voltak harsány hazafiak.
A Hűségeskü elszavalása az iskolában, kis zászlócskák lengetése
július 4-én; ezeket inkább kellemes szertartásoknak tekintették,
mintsem szent kötelességnek (a húsvéthoz és a karácsonyhoz is
hasonlóképpen viszonyultak). Még Nagypapa II. világháborús
katonai szolgálatát is elbagatellizálták; többet mesélt a
„borzalmas” K-fejadagokról,[3] mint arról, milyen dicsőséges
volt Patton hadseregével masírozni.
És mégis, a büszkeség, hogy amerikaiak, a meggyőződés,
hogy Amerika a földkerekség legnagyszerűbb országa, mindig
magától értetődő volt. Fiatal koromban bosszantottak azok a
könyvek, amelyek elutasították az amerikai kivételesség
eszméjét; hosszú, heves vitákba bonyolódtam a barátaimmal,
akik szerint az amerikai hegemónia világszerte az elnyomás
táptalaját jelenti. Én éltem a tengerentúlon; túl sokat tudtam.
Azt készséggel elismertem, hogy Amerika nem képes megfelelni
saját ideáljainak. Én sem védelmeztem az amerikai történelem
iskolában tanított változatát, amely átsiklik a rabszolgaság
felett, az őslakosok lemészárlását pedig gyakorlatilag
elhallgatja. És persze azt is jól tudtam, országunk milyen
meggondolatlanul alkalmazza a katonai erőt, vagy hogy
mennyire telhetetlenek a multinacionális vállalatok.
De Amerika eszméje, Amerika ígérete: ezekbe olyan
makacsul kapaszkodtam, hogy az még engem is meglepett.
„Magától értetődőnek tartjuk azt az igazságot, hogy minden
ember egyenlőként teremtetett” [4] – ez volt az én Amerikám. Az
az Amerika, amelyről Tocqueville írt, Whitman és Thoreau
vidéki Amerikája, ahol senki sem előbbre vagy hátrább való,
mint én. A jobb élet reményében nyugatra tartó telepesek és az
Ellis-szigeten partra szálló, szabadságra vágyó bevándorlók
Amerikája.
 Ez Thomas Edison és a Wright fivérek Amerikája volt, ahol
szárnyalnak az álmok, és Jackie Robinsoné, az első fekete profi
baseballjátékosé. Chuck Berry és Bob Dylan, Billie Holiday a
Village Vanguard dzsesszklubban és Johnny Cash a folsomi
börtönben; a sok különc kívülálló Amerikája, akik
felszedegették a mások által elhajított vagy észre nem vett
morzsákat, és addig soha nem látott szépséget varázsoltak
belőlük.
A Gettysburgnél szónokló Lincoln Amerikája volt, a chicagói
szociális munkásként robotoló Jane Addamsé, a Normandiában
harcoló elcsigázott katonáké és Martin Luther Kingé, amint a
National Mall parkban bátorságot önt hallgatóságába és saját
magába.
Az Alkotmány és a Jogok Nyilatkozatának (Bill of Rights)
Amerikája volt, gyarló, de zseniális gondolkodók műve, akik
észérvekkel szilárd, mégis változásra képes rendszert építettek.
Egy olyan Amerika, amely engem is meg tud magyarázni.
„Álmodozz csak, Barack! – általában ezzel a mondattal
zárultak az egyetemi barátaimmal folytatott viták, amikor
valamelyik önelégült nyavalyás odadobott elém egy újságot,
amelynek a címoldala Grenada amerikai megszállásáról, az
iskolai étkeztetési program büdzséjének megnyirbálásáról vagy
valami más, lelombozó hírről harsogott. – Bocs, de ez a te
Amerikád.”

ILYEN ÁLLAPOTBAN végeztem 1983-ban: nagy eszmék, semmi

elképzelés. Nem voltak mozgalmak, ahová csatlakozhattam,
sem önzetlen vezetők, akiket követhettem volna. Az
elképzeléseimhez legközelebb állónak az úgynevezett
„közösségszervezést” találtam: az alulról való szerveződést,
amely helyi ügyek érdekében összefogja a hétköznapi
embereket. Kipróbáltam egy-két munkahelyet New Yorkban, de
egyik sem volt nekem való. Aztán hallottam egy chicagói
álláslehetőségről. Különféle egyházi gyülekezetek összefogtak,
hogy támaszt nyújtsanak az acélművek bezárása által sújtott
közösségeknek. Nem volt éppen grandiózus pozíció, de
kezdetnek megtette.
A Chicagóban végzett közösségszervezői munkámról máshol
már beszámoltam. Apró és átmeneti győzelmeket arattunk a
főként munkásosztálybeli feketék lakta körzetekben, ahol
dolgoztam. A szervezetem kis mellékszereplőként próbálta
kezelni a nemcsak Chicagón, de az ország több nagyvárosán
végigsöprő változásokat: a gyáripar hanyatlását, a fehér
népesség menekülését és egy különálló, elszigetelt alsó osztály
kialakulását, miközben a városközpontban gyorsan formálódott
az új, tudásra épülő arisztokrácia.
De ha az én Chicagóra gyakorolt személyes hatásom csekély
volt is, a város megváltoztatta életem folyását.
Először is, kirángatott a saját fejemből. Az elméletek
gyártása helyett most meg is kellett hallgatnom, mi a fontos az
embereknek. Idegeneket kellett rábeszélnem, hogy fogjanak
össze velem és egymással valóságos projektekben: állítsunk
helyre egy parkot, takarítsuk el az azbesztet egy építkezésről
vagy indítsunk iskolán kívüli foglalkozásokat. Megízleltem a
kudarcot, és meg kellett tanulnom összekapni magam, hogy
egyesíthessem azokat, akik megbíztak bennem. Annyi
elutasításban és sértésben volt részem, hogy végül már nem
féltem tőlük.
Más szavakkal: felnőttem, és visszatért a humorérzékem is.
Nagyon megszerettem azokat a férfiakat és nőket, akikkel
együtt dolgoztam: a lepusztult bérházban élő, egyedülálló
anyát, akinek valahogy sikerült mind a négy gyerekét
egyetemre küldenie; az ír papot, aki minden este szélesre tárta
a templom kapuit, hogy a gyerekeknek a bandákba verődésen
kívül más lehetőségük is legyen; az elbocsátott acélmunkást, aki
visszaült az iskolapadba, hogy szociális munkásnak tanuljon.
Küzdelmeik és szerény győzelmeik története újra meg újra
megerősített az emberek alapvető tisztességébe vetett hitben.
Általuk láthattam, milyen változások mennek végbe, ha a
polgárok elszámoltatják a vezetőiket és az intézményeiket, még
ha csak olyan apróságról van is szó, mint egy stoptábla
felállítása egy forgalmas kereszteződésben vagy a nagyobb
rendőri jelenlét kiharcolása. Megfigyeltem, hogy az emberek
egy kicsit jobban kihúzzák magukat, és máshogy tekintenek
önmagukra, ha látják, hogy számít a szavuk.
Rajtuk keresztül sikerült feldolgoznom faji önazonosságom
gyötrő kérdéseit. Kiderült ugyanis, hogy nem csak
egyféleképpen lehet valaki fekete; elég, ha megpróbálok jó
ember lenni.
Rajtuk keresztül fedeztem fel a hit közösségét; azt, hogy
nyugodtan kételkedhetek, megkérdőjelezhetek dolgokat, és
közben mégis távolabb tekinthetek, mint az itt és most.
És mivel a templomok pincéjében és a faházak tornácán
pontosan ugyanazokról az értékekről hallottam – becsületesség,
szorgalom és empátia –, mint amiket anyám és nagyszüleim
neveltek belém, megtanultam bízni az emberek között létező
kötelékben.
Néha önkéntelenül is eltűnődöm, mi történt volna, ha
megmaradok a közösségszervezésnél, vagy legalábbis annak
valamilyen válfajánál. Sok helyi hőshöz hasonlóan, akiket az
évek során megismertem, talán sikerült volna felépítenem egy
intézményt, amely képes átformálni egy területet vagy a város
egy részét. A közösségbe mélyen beágyazódva talán képes
lettem volna úgy terelni a pénzt és a képzelőerőt, hogy ha a
világot nem is, de azt az egy helyet vagy egy ottani
gyerekcsoportot megváltoztathattam volna, és a munkámmal
mérhetően és hasznosan befolyásolhattam volna a szomszédok,
barátok életét.
De nem maradtam. Beiratkoztam a Harvard Jogi Karára. És a
történet itt kezd zavarossá válni a fejemben, az indítékaim
ugyanis többféleképpen is értelmezhetők.

AKKOR AZZAL MAGYARÁZTAM magamnak a dolgot – és még mindig

szívesen mondogatom ezt –, hogy azért hagytam ott a
közösségszervezői munkát, mert túl lassúnak és túl
korlátozottnak láttam a tevékenységemet, úgy éreztem, nem
segíti igazán azokat, akiket szolgálni szerettem volna. Egy helyi
munkaerőképző központ nem pótolhatja az acélmű bezárása
miatt elveszített több ezer munkahelyet. Egy iskolán kívüli
foglalkozásokkal dolgozó program nem képes ellensúlyozni a
krónikusan alulfinanszírozott tanintézményeket, vagy azt, hogy
a gyerekeket a nagyszüleik nevelik, mert mindkét szülőjük
börtönben ül. Úgy tűnt, minden ügyben beleütközünk valakibe
– egy politikusba, egy bürokratába, valami távoli
vezérigazgatóba –, akinek hatalmában állna javítani a
dolgokon, mégsem teszi. Ha pedig mégis sikerült kipréselnünk
belőlük valamilyen engedményt, az általában túl kevés volt, és
túl későn jött. Nem volt beleszólásunk a források elosztásába és
az irányelvek alakításába, az effajta hatalmat máshol kellett
keresni.
Ráadásul kiderült, hogy alig két évvel az érkezésem előtt
elindult már egy változást célzó mozgalom Chicagóban, amely
egyszerre volt társadalmi és politikai jellegű; mély, sodró
lendületű áramlat, amelynek nem ismertem fel a jelentőségét,
mert nem illett az elméleteimbe. A mozgalom célja az volt, hogy
Harold Washingtont megválasszák a város első fekete
polgármesterévé.
Mintha a semmiből nőtt volna ki, igazi alulról szerveződő
politikai kampány volt, a modern politikában el sem
képzelhetünk különbet. Fekete aktivisták és cégvezetők kis
csoportja, akiknek elegük lett Amerika leginkább szegregált
nagyvárosának krónikus előítéleteiből és igazságtalanságaiból,
és akik elhatározták, hogy rekordszámú szavazót regisztrálnak,
majd megnyertek maguknak egy óriási tehetséggel, ám csekély
ambícióval megáldott testes képviselőt, hogy szálljon versenybe
az elérhetetlennek tűnő hivatalért.
Senki sem látott esélyt a győzelemre; még maga Harold is
szkeptikus volt. A kampány máról holnapra működött, a stáb
nagyrészt tapasztalatlan önkéntesekből állt. De aztán
valamiféle spontán robbanás következett be. Olyanokat is
magával ragadott az ügy lendülete, akik sohasem foglalkoztak a
politikával, sőt akik soha nem is szavaztak. Idősek és diákok
tűzték ki a kampány kék jelvényét. Az emberek közösen úgy
döntöttek, nem hajlandók tovább elviselni az egyre csak
sokasodó méltánytalanságokat és megaláztatást – a
mondvacsinált okok miatti közúti ellenőrzéseket és a használt
iskolai tankönyveket; azt, hogy valahányszor a feketék
elsétáltak egy városi park mellett az északi részen, látniuk
kellett, mennyivel szebb, mint az ő környékükön lévő; azt, hogy
olyan sokszor hagyták őket figyelmen kívül az előléptetésnél és
tagadták meg tőlük a banki kölcsönt –, és a közös akarat
ciklonként forgatta fel a városházát.
Mire Chicagóba költöztem, Harold már első hivatali idejének
felénél járt.[5] A korábban csak az idősebbik Daley
meghosszabbított jobbkezének számító önkormányzat faji
alapú táborokra oszlott: a többséget alkotó fehér városatyák
Harold minden reformkísérletét elgáncsolták. Hiába próbált
alkudozással és egyezkedéssel megállapodásra jutni, ők nem
engedtek. Ez a kíméletlen törzsi viszály a külső szemlélőnek
szórakoztató lehetett, csak éppen erősen korlátozta Harold
mozgásterét választói elvárásainak teljesítésében. Végül a
szövetségi bíróságig kellett elmennie, hogy rajzolják újra a faji
alapon felállított képviselői választókörzeteket, így lett volna
esélye megszerezni a patthelyzet feloldásához szükséges
többséget. Ám mielőtt megvalósíthatta volna az ígért
változásokat, szívroham végzett vele. Rich Daley, a régi rend
örököse pedig végül visszaszerezte az „apja trónját”.[6]
Távolról figyeltem a dráma alakulását, és igyekeztem
levonni a tanulságait. Láttam, hogy egy mozgalom roppant
energiája nem tartható fenn struktúra, szervezés és vezetői
képességek nélkül. Láttam, hogy a faji sérelmek orvoslására
alapozott kampány, bármennyire jogos legyen is, félelmet és
ellenállást vált ki, és hosszú távon gátja lesz a fejlődésnek. A
koalíció Harold halálát követő gyors széthullásából pedig
megértettem, milyen veszélyes, ha a változások előidézésében
egyetlen karizmatikus vezetőre támaszkodunk.
És mégis, micsoda erőt képviselt ő abban az öt évben! Az
úttorlaszok ellenére Chicago nagyot változott az irányítása alatt.
A városi közszolgáltatások – a fametszéstől a hóeltakarításon át
az útjavításig – sokkal egyenletesebben oszlottak meg a
kerületek között. A szegény körzetekben új iskolák épültek. Az
önkormányzati állások betöltése már nem kizárólag a
kapcsolatokon múlt, az üzleti világ pedig végre felfigyelt arra,
mennyire hiányzik soraiból a sokféleség.
Harold mindenekfelett reményt adott az embereknek. A
fekete chicagóiak azokban az években úgy beszéltek róla, ahogy
a haladó gondolkodású fehérek egy bizonyos nemzedéke
emlegette Bobby Kennedyt: nem annyira az számított, amit tett,
hanem az, ahogyan az emberek érezték magukat tőle. Mintha
minden lehetségessé vált volna. Mintha meglett volna az
esélyük, hogy újraalkossák a világot.
Mindez elindított a fejemben valamit. Ekkor fogalmazódott
meg bennem először, hogy egyszer majd szeretnék közhivatalt
viselni. (Nem én voltam az egyetlen, akit Harold ilyesmire
ihletett: Jesse Jackson röviddel a chicagói polgármester
megválasztása után jelentette be, hogy indul az elnöki székért.)
Vajon nem ide, a választási politikába áramlott át a polgárjogi
mozgalom energiája? John Lewis, Andrew Young, Julian Bond:
ők talán nem azért szálltak harcba valamilyen közhivatalért,
mert úgy gondolták, ezen a küzdőtéren fejthetik ki a
legnagyobb hatást? Persze tudtam, hogy vannak csapdák is: a
kompromisszumok, a pénzszerzés folyamatos kényszere, ha
szem elől tévesztjük az eszméket, illetve ha kérlelhetetlenül
hajszoljuk a győzelmet.
De talán lehet másképp is csinálni. Talán ugyanez az
energia, ugyanez a céltudatosság nemcsak a fekete közösségen
belül alakulhat ki, de a faji határokon átívelőn is. Elegendő
előkészülettel, politikai szakértelemmel és vezetői
képességekkel Harold hibáinak egy része talán kiküszöbölhető
lenne. Hátha a közösségszervezés elveit nemcsak egy kampány
levezényléséhez lehet felhasználni, hanem a kormányzáshoz is.
Ösztönözni lehetne a részvételt és az állampolgári aktivitást a
mellőzöttek körében, és meg lehetne tanítani nekik, hogy –
választott vezetőik mellett – bízzanak egymásban és saját
magukban is.
 Ez motoszkált bennem. De volt itt még más is. Személyes
ambícióimmal kapcsolatos kérdések is gyötörtek. Hiába
tanultam sokat a közösségszervezésből, a konkrét eredmények
terén nem sok mindent mutathattam fel. Még anyám is
aggódott értem, pedig ő mindig másképp látta a dolgokat.
– Nem is tudom, Bar – mondta egyszer karácsonykor. –
Ledolgozhatsz egy egész életet az intézményeken kívül. De
többre juthatsz, ha belülről próbálod megváltoztatni ezeket az
intézményeket. És nekem aztán elhiheted – tette hozzá
szomorkásan nevetve –, a pénztelenség nem is olyan jó, mint
ahogy sokan állítják.
Így esett, hogy 1988 őszén az ambícióimmal együtt olyan
helyre vetődtem, ahol nemigen tűntem ki velük. Középiskolai
éltanulók, diákönkormányzati elnökök, latin nyelvészek,
vitabajnokok; a Harvard Jogi Karának hallgatóságát általában
figyelemre méltó fiatal férfiak és hölgyek alkották, akik – velem
ellentétben – azzal a jogos meggyőződéssel nőttek fel, hogy nagy
dolgokra hivatottak az életben. Azt, hogy végül jól boldogultam
ott, nagyrészt annak tudom be, hogy néhány évvel idősebb
voltam az évfolyamtársaimnál. Míg sokaknak nagy terhet
jelentett a tanulmányi munka, számomra a könyvtárban – vagy
ami még jobb, az egyetemi campuson kívül lévő lakásom
kanapéján, a tévében futó lenémított sportközvetítés mellett –
töltött napok valóságos luxusnak tűntek a közösségi találkozók
szervezésével vagy a hidegben, idegenek ajtaján való
kopogtatással telt három év után.
 Ráadásul, mint kiderült, a jogi tanulmányok nem igazán
különböztek a társadalmi-politikai jellegű kérdéseken való
töprengéstől, amelyet korábban éveken át magányomban
műveltem. Milyen elveknek kellene vezérelniük az egyén és a
társadalom kapcsolatát, és meddig terjednek mások iránti
kötelezettségeink? Milyen mértékben kell szabályoznia a
kormánynak a piaci folyamatokat? Hogyan történnek a
társadalmi változások, és hogyan biztosíthatják a szabályok,
hogy mindenki hallathassa a hangját?
Egyszerűen nem tudtam betelni az ilyesmivel. Imádtam a
szócsatákat, főleg konzervatívabb diáktársaimmal, akik
véleménykülönbségeink ellenére láthatóan értékelték, hogy
komolyan veszem az érveiket. Az órai viták alkalmával
állandóan fent volt a kezem, amit többen megvető
pillantásokkal nyugtáztak. De nem tehettem róla; számomra
mindez olyan volt, mintha addig évekre elzárkóztam volna a
világtól egy különös megszállottság miatt – mint mondjuk a
zsonglőrködés vagy a kardnyelés –, és most hirtelen a
cirkusziskolában találtam volna magam.
A lelkesedés sok hiányosságot pótol, mondogatom a
lányaimnak. A Harvardon mindenesetre teljesen igaz volt rám
ez a megállapítás. Második évemben megválasztottak a Law
Review egyetemi folyóirat első fekete főszerkesztőjének, amiből
országos sajtóhír kerekedett. Szerződést kötöttem egy könyv
megírására. Az ország minden részéből érkeztek az
állásajánlatok, és mindenki úgy gondolta, ez ki is jelölte
számomra az utat, ahogy az a Harvard Law Review korábbi
főszerkesztői esetében történt. Bizonyára a Legfelsőbb Bíróság
egyik tagjának asszisztense leszek, elszegődök valamelyik
vezető ügyvédi irodához vagy az Egyesült Államok Főügyészi
Hivatalához, és ha eljön az ideje, és akarom, szerencsét
próbálhatok a politikában.
Szédítő érzés volt. Az egyetlen, aki megkérdőjelezte ezt a
felfelé vezető sima utat, én magam voltam. Túl gyorsan jött.
Csapdának éreztem a belengetett magas fizetéseket, a nagy
figyelmet.
Szerencsére volt időm átgondolni a következő lépésemet. És
az előttem álló legfontosabb döntésnek különben sem volt
semmi köze a joghoz.
 2

Michelle LaVaughn Robinson már gyakorló jogász volt,

amikor megismerkedtünk. Huszonöt éves volt, és a Sidley &
Austinnál dolgozott, annál a chicagói ügyvédi irodánál, ahol a
jogi egyetemen töltött első évem utáni nyáron én is
gyakornokoskodtam. Magas volt, gyönyörű, vicces,
társaságkedvelő, nagylelkű és félelmetesen okos. Szinte az első
másodpercben belehabarodtam. A cég őt jelölte ki, hogy vegyen
a szárnyai alá, mutassa meg, hol van az irodai fénymásoló, és
tegyen róla, hogy otthon érezzem magam. Ez azt is jelentette,
hogy együtt ebédelhettünk, vagyis hosszabban
beszélgethettünk; eleinte a munkánkról, később pedig minden
másról.
A következő két évben a tanítási szünetekben, és amikor
Michelle a Sidley toborzócsapatának tagjaként a Harvardra jött,
kettesben ebédeltünk, nagyokat sétáltunk a Charles-folyó
mentén, és filmekről, a családunkról meg azokról a helyekről
beszélgettünk, amelyeket meg akartunk nézni. Amikor az apja
sclerosis multiplexből adódó komplikációk miatt váratlanul
meghalt, odarepültem, hogy vele legyek, ő pedig tartotta
bennem a lelket, amikor kiderült, hogy Nagypapának
előrehaladott prosztatarákja van.
 Más szóval, a szerelem mellett barátság is szövődött
közöttünk, és ahogy közeledett az egyetem vége, óvatosan
elkezdtük pedzegetni a közös élet lehetőségét. Egyszer elvittem
őt egy közösségszervezői workshopra, amelyet szívességből
tartottam a South Side-on a közösségi központot vezető egyik
barátom kérésére. A résztvevők főként egyedülálló anyák
voltak, egy részük segélyekből élt, és csak nagyon kevésnek volt
piacképes tudása. Megkértem őket, hogy írják le a
környezetüket olyannak, amilyen most, és olyannak, amilyen
szeretnék, hogy legyen. Már sokszor elvégeztettem ezt az
egyszerű gyakorlatot, amelynek segítségével mindenki
összeköthette a közössége és saját élete valóságát azzal, amit
észszerű keretek között megváltoztathat. A foglalkozás után, az
autóhoz sétálva, Michelle belém karolt, és azt mondta,
meghatotta, milyen könnyen teremtettem kapcsolatot azokkal
az asszonyokkal.
– Reményt adtál nekik.
– A reménynél többre van szükségük – mondtam erre.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, milyen konfliktus dúl
bennem: a rendszeren belül dolgozva akarok változtatni rajta,
de lázadok is ellene; vezetni akarok, de az embereket is meg
akarom tanítani arra, hogy maguk változtassanak; részt akarok
venni a politikában, de nem akarok a részévé válni.
Michelle rám nézett.
– A világ, amilyen, és a világ, amilyennek lennie kellene –
sóhajtotta.
– Valami ilyesmi.
 Michelle egyedi jelenség volt; nem ismertem senki hozzá
hasonlót. És bár még soha nem történt ilyesmi addig velem,
játszadozni kezdtem a gondolattal, hogy megkérem a kezét.
Michelle számára a házasság magától értetődő volt, a következő
természetes lépés egy olyan komoly kapcsolatban, mint a
miénk. Én viszont anyámmal nőttem fel, akinek egyik
házassága sem sikerült, ezért számomra nem volt olyan sürgető
hivatalossá tenni a kapcsolatunkat. És nem is csak erről volt
szó; az udvarlás első éveiben igen heves vitáink voltak. Önhitt
magabiztosságom ellenére ő sohasem hátrált meg. A bátyja,
Craig, a Princeton kosárlabdacsillaga, aki befektetési
bankárként dolgozott, mielőtt edzősködni kezdett volna, azzal
tréfálkozott, hogy a család azt hitte, Michelle (Miche, ahogy ők
hívták) sohasem megy férjhez, mert olyan kemény, hogy
egyetlen férfi sem képes felvenni vele a versenyt. Én, furcsa
módon, szerettem ezt benne; állandóan megkérdőjelezte a
véleményem helyességét, és rászorított, hogy őszinte legyek.
És mit gondolt Michelle? Elképzelem őt közvetlenül a
találkozásunk előtt: igazán sikeres, fiatal, elegáns és határozott
nő, aki a karrierjére összpontosít, mindent úgy csinál, ahogy
kell, és nincs ideje ostobaságokra. És akkor besétál az életébe ez
a különös hawaii fickó a szedett-vedett ruhatárával meg az
őrült álmaival. Később elárulta, hogy éppen ezt tartotta
vonzónak bennem; hogy annyira különböztem azoktól a
srácoktól, akikkel felnőtt, és a férfiaktól, akikkel randizott. Még
az apjától is különböztem, akit imádott: aki nem fejezte be a
közösségi főiskolát, akit a harmincas évei elején megtámadott a
sclerosis multiplex, de sohasem panaszkodott, minden áldott
nap elment dolgozni, ott volt Michelle minden táncfellépésén,
Craig kosárlabdameccsein, és mindig számíthatott rá a család
minden tagja, akikben őszinte örömét és büszkeségét lelte.
A velem való élet mást ígért Michelle-nek, olyasmiket,
amikről úgy érezte, kimaradtak a gyerekkorából. A kalandot. Az
utazást. A korlátok lebontását. Az ő chicagói gyökerei
ugyanakkor – nagy, kiterjedt családja, józan esze, a vágy, hogy
mindenekfelett jó anya legyen – olyan horgonyt jelentettek
számomra, amelyet én mindig is hiányoltam. Nem csak
szerettük és megnevettettük egymást, nem csak az
értékrendünk volt közös; szinte szimmetrikusan egészítettük ki
egymást. Számíthattunk egymásra, védhettük egymás gyenge
pontjait. Jó csapat voltunk.
Másként szólva ez persze azt is jelentette, mennyire
különbözőek voltunk, mind az élettapasztalatunkat, mind a
vérmérsékletünket tekintve. Michelle számára a jó élethez
vezető út keskeny volt és buktatókkal teli. Csak a családjára
számíthatott, nagy kockázatot nem vállalt könnyelműen, és a
külsődleges siker – jó állás, szép ház – sohasem szédítette meg,
mert a kudarc és a nyomor árnyéka állandóan ott lebegett
felettük, csupán egy váratlan leépítés vagy eltévedt golyó
választotta el őket tőlük. Michelle sohasem aggódott amiatt,
hogy esetleg fel kell adnia valamit, mert a South Side-i
gyerekkor azt jelentette, hogy bizonyos fokig mindig kívülálló
maradt. Az ő fejében a célhoz vezető út akadályai világosak
voltak, nem kellett keresgélni őket. A kétségeket az okozta, hogy
bármilyen jól teljesített is, mindig bizonyítania kellett, hogy ott
van a helye; és nemcsak azoknak, akik kételkedtek ebben,
hanem önmagának is.

AHOGY KÖZELEDETT az egyetem vége, beszéltem Michelle-nek a

tervemről. Nem szegődöm ügyvédjelöltnek. Inkább szeretnék
visszaköltözni Chicagóba, megpróbálom folytatni a közösségi
munkát, mellette pedig elhelyezkednék egy polgárjogi ügyekre
szakosodott kis ügyvédi irodánál. Ha jó alkalom adódik, tettem
hozzá, még azt is el tudom képzelni, hogy valamilyen
közhivatalt vállaljak.
Ezek közül semmi sem lepte meg. Azt mondta, bízik bennem,
hogy azt teszem, amit helyesnek tartok.
– De azt el kell mondanom neked, Barack – folytatta –, hogy
szerintem az, amit csinálni akarsz, nagyon nehéz. Bárcsak én is
olyan optimista lennék, mint te! Néha persze az vagyok. De az
emberek néha olyan önzők, sőt egyenesen buták. Szerintem
sokan azt akarják, hogy békén hagyják őket. És szerintem a
politika világa hemzseg az olyanoktól, akik bármit készek
megtenni a hatalomért, és akik csak saját magukra gondolnak.
Főleg Chicagóban. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezen
valaha képes leszel változtatni.
– De megpróbálhatom, nem? – kérdeztem mosolyogva. –
Miért van az embernek menő jogi diplomája, ha nem mer
bevállalni egy kis kockázatot? Ha nem megy, hát nem megy.
Túlélem. Mindketten túléljük.
A két tenyerébe vette az arcomat.
 – Feltűnt már, hogy ha van egy könnyű és egy nehéz út, te
minden alkalommal a nehezet választod? Szerinted ez miért
van így?
Mindketten nevettünk. De láttam, hogy Michelle úgy érzi,
rátapintott valamire. Ez a megérzés pedig a későbbiek
szempontjából komoly jelentőséggel bírt.

MICHELLE-LEL, TÖBBÉVNYI UDVARLÁS UTÁN, 1992. október 3-án

kötöttünk házasságot a Trinity United Church of Christ
templomában. A padsorokban több mint háromszáz barátunk,
munkatársunk és rokonunk szorongott boldogan. A szertartást
a gyülekezet lelkipásztora, Jeremiah A. Wright tiszteletes
tartotta, akit még a közösségszervezői időkből ismertem és
csodáltam. Nagyon boldogok voltunk. Így hivatalosan is
kezdetét vette közös jövőnk.
Letettem az ügyvédi vizsgát, de egy évvel elhalasztottam a
praxis megkezdését, hogy az 1992-es elnökválasztási kampány
előtt levezényeljem a Project VOTE!-ot, Illinois állam
történetének legnagyobb szabású választói regisztrációs
akcióját. Miután visszatértünk a kaliforniai tengerparton tett
nászutunkról, tanítani kezdtem a Chicagói Egyetem Jogi Karán,
befejeztem a könyvemet, és hivatalosan is csatlakoztam a Davis,
Miner, Barnhill & Galland ügyvédi irodához. A kis polgárjogi
cég a munkahelyi diszkriminációs ügyekre szakosodott,
emellett pedig ingatlanjogi szolgáltatást is nyújtott kispénzű
tagokat tömörítő ingatlanszövetkezeteknek. Michelle eközben
úgy döntött, hogy elege van a vállalati jogból, átment Chicago
városának tervezési és gazdasági fejlesztési osztályára, ahol
másfél évet dolgozott, majd elfogadta a Public Allies nevű
nonprofit ifjúsági vezetői program igazgatói posztját.
Mindketten szerettük a munkánkat és az embereket, akikkel
dolgoztunk, és ahogy telt-múlt az idő, különböző polgári és
jótékonysági szervezetekkel is kapcsolatba kerültünk.
Meccsekre, koncertekre és közös vacsorákra jártunk egyre
bővülő baráti körünkkel. Sikerült vennünk egy szerény, de
otthonos Hyde Park-i lakást a Michigan-tónál, a Promontory
Pointtal szemben, néhány háznyira onnan, ahol Craig lakott
újdonsült családjával. Michelle anyja, Marian még mindig a
South Shore-i családi házban élt, alig negyedórányira onnan, és
gyakran meglátogattuk őt. Ilyenkor nagyokat lakmároztunk
zöldséges sült csirkéjéből, vörös bársony tortájából és Michelle
nagybátyja, Pete bácsi barbecue-jából. Miután degeszre tömtük
magunkat, leültünk a konyhában, és hallgattuk a nagybácsik
gyerekkori történeteit; az este előrehaladtával egyre
hangosabban kacagtunk, az unokatestvérek, unokaöcsök és
unokahúgok pedig a kanapén ugráltak, míg ki nem küldtük őket
az udvarra.
Ahogy hazafelé autóztunk a szürkületben, Michelle-lel néha
szóba kerültek a saját gyerekeink – vajon milyenek lennének,
hány lenne belőlük, és mi a helyzet a kutyával? –, és
elképzeltük, mi mindent csinálnánk együtt, családként.
Normális élet. Termékeny, boldog élet. Elég kellett volna,
hogy legyen.
AZ ESEMÉNYEK KÜLÖNÖS LÁNCOLATA FOLYTÁN 1995 nyarán azonban
váratlan politikai lehetőség adódott. Illinois II. kerületének
kongresszusi képviselője, Mel Reynolds ellen több eljárást is
indítottak, egyebek között azzal vádolták, hogy lefeküdt egy
tizenhat éves kampányönkéntessel. Az elítélése esetén rövid
időn belül rendkívüli választást kellene tartani a képviselői
poszt betöltésére.
Én nem abban a kerületben laktam, nem volt elég ismert a
nevem, és a támogatói bázisom is hiányzott ahhoz, hogy
vállaljam a megmérettetést. A körzet állami szenátora, Alice
Palmer azonban indulhatott a választáson, és nem sokkal
Reynolds augusztusi elítélését megelőzően ringbe is szállt. Az
afroamerikai Palmernek, aki egykori pedagógusként sok szálon
kötődött a közösséghez, jelentős, bár nem rendkívüli múltja
volt, és népszerűnek számított a haladó gondolkodásúak,
részben pedig a régi motoros fekete aktivisták körében is, akik a
polgármesteri székbe segítették Haroldot; és bár személyesen
nem ismertem, voltak közös barátaink. A Project VOTE!-ban
végzett munkámnak köszönhetően felkértek, hogy segítsem a
kibontakozóban lévő kampányát, és ahogy teltek a hetek, egyre
többen biztattak, hogy gondolkodjam rajta, nem akarok-e
elindulni Alice hamarosan megüresedő szenátori posztjáért.
Mielőtt megbeszéltem volna Michelle-lel, listát készítettem a
mellette és ellene szóló érvekről. Az állami szenátori hivatal
nem számított különösebben nagy durranásnak (a legtöbb
embernek fogalma sem volt róla, kik az állam törvényhozói), és
Springfield, az állam fővárosa hírhedt volt a régi stílusú
provincializmusról, protekcionizmusról, vesztegetésekről és
más politikai machinációkról. Másrészről viszont el kellett
kezdenem valahol, és törlesztenem kellett az adósságaimat.
Ráadásul az illinois-i állami törvényhozás évente csak néhány
hetet ülésezett, tehát folytathattam volna a tanítást, és tovább
dolgozhattam az ügyvédi irodánál is.
A legjobb pedig az volt: Alice Palmer belement, hogy
támogasson engem. Mivel ekkor még tartott Reynolds
tárgyalása, nehéz volt kitalálni, hogyan is időzítsünk. Alice-nek
a törvény szerint lehetősége volt arra, hogy elinduljon a
képviselő-választáson, közben pedig fenntartsa állami hivatala
folytatásának lehetőségét, ha elveszítené a nagyobb versenyt,
ám többször hangsúlyozta nekem és másoknak is, hogy elege
van a szenátusból, és szeretne továbblépni. Helyi városi
elöljárónk, nem mellesleg a körzet legjobb közösségi
szervezetének elnöke, Toni Preckwinkle ajánlásával együtt
pedig az esélyeim a jónál is jobbak voltak.
Odaálltam Michelle elé, és előadtam a tervemet.
– Gondolj rá úgy, mint egy edzőmeccsre! – magyaráztam
neki.
– Aha.
– Belekóstolunk a dologba.
– Értem.
– Szóval mit gondolsz?
Puszit nyomott az arcomra.
– Azt, hogy te ki akarod ezt próbálni, úgyhogy ki kell
próbálnod. Csak ígérd meg, hogy nem kell Springfieldbe
mennem.
Volt még valaki, akivel meg kellett beszélnem, mielőtt
belevágok. Anyám nem sokkal korábban megbetegedett, és
méhrákot állapítottak meg nála.
A kilátások nem voltak jók. Naponta eszembe jutott, hogy
elveszíthetem őt, és ettől összeszorult a szívem. Rögtön azután,
hogy megtudtam a hírt, Hawaiira repültem, és
megkönnyebbülve láttam, hogy régi önmaga, és jó
lelkiállapotban van. Bevallotta, hogy fél, de a lehető
legagresszívabb kezelésnek akarja alávetni magát.
– Nem megyek sehová – közölte –, amíg nem örvendeztetsz
meg unokákkal.
Az állami szenátori tervem hírét a tőle megszokott
lelkesedéssel fogadta, és ragaszkodott hozzá, hogy meséljek el
neki minden részletet. Elismerte, hogy ez rengeteg munkával
járna, de ő a kemény munkában mindig csak a jót látta.
– De csak úgy menj bele, ha Michelle is elfogadja –
figyelmeztetett. – Nem mintha olyan nagy házasságszakértő
lennék. És ne merészelj engem használni kifogásként, ha
mégsem vállalnád. Elég bajom van anélkül is, hogy azt kelljen
éreznem, mindenki parkolópályára teszi miattam az életét. Ez
olyan morbid, érted?
– Megértettem.
Hét hónappal a diagnózist követően a helyzet komolyra
fordult. Szeptemberben Michelle-lel New Yorkba repültünk,
hogy Mayával és anyámmal együtt konzultáción vegyünk részt
a Sloan Kettering Kórház specialistájával. Anyám ekkor már a
kemoterápia felénél járt, és testileg nagyon megváltozott.
Hosszú, sötét haja kihullott; a szeméből eltűnt a fény. De még
rosszabb volt, hogy az orvos szerint a rák a negyedik
stádiumban tartott, amikor a kezelési lehetőségek már
korlátozottak. Csak néztem, ahogy anyám jégkockákat szopogat,
mert a nyálmirigyei leálltak, és minden erőmre szükségem volt,
hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet. Elmondtam neki néhány
vicces sztorit a munkámmal kapcsolatban, és elmeséltem egy
nemrég látott film cselekményét. Mindannyian nevettünk,
amikor Maya – aki kilenc évvel fiatalabb nálam, és akkor a New
York-i Egyetemen tanult – felemlegette, milyen parancsolgató
báty voltam gyerekkorunkban. Fogtam anyám kezét, és
segítettem neki, hogy kényelembe helyezze magát, mielőtt
nyugovóra tér. Aztán visszamentem a szállodai szobába, és
sírva fakadtam.
Ezen a New York-i úton vetettem fel, hogy anyám
odaköltözhetne hozzánk Chicagóba; nagyanyám már túl öreg
volt ahhoz, hogy éjjel-nappal ápolja. Anyám azonban, aki
mindig kézben tartotta a saját sorsát, visszautasította az
ajánlatomat. „Szívesebben vagyok ismerős és meleg helyen” –
jelentette ki, és kinézett az ablakon. Én csak ültem ott
tehetetlenül, az anyám által bejárt hosszú útra gondoltam, arra,
milyen váratlan lehetett minden egyes lépés, mennyi boldog
véletlen történhetett vele. Egyetlenegyszer sem hallottam, hogy
a csalódásokról panaszkodott volna. Úgy tűnt, mindenhol képes
megtalálni az apró örömöket.
Addig legalábbis.
 – Furcsa az élet, igaz? – sóhajtotta.
Az bizony.

ANYÁM TANÁCSÁT KÖVETVE teljes gőzzel belevetettem magam első

politikai kampányomba. Nevetnem kell, ha visszagondolok,
milyen kezdetleges, fapados akció volt, nem sokkal komolyabb
egy diákönkormányzati kampánynál. Nem voltak közvélemény-
kutatók, elemzők, sem televíziós vagy rádiós reklámok. A
bejelentésemre 1995. szeptember 19-én, a Hyde Park-i Ramada
Innben került sor, volt perec és csipsz, és körülbelül 200
támogató jött el, akiknek úgy a negyede Michelle rokona volt. A
kampányanyagot egy 20 × 10 cm-es szórólap jelentette, amelyen
volt egy útlevélképhez hasonló fotó rólam, néhány sornyi
életrajz és a négy vagy öt pontba szedett programom, amelyet a
számítógépemen pötyögtem be. A Kinko’snál nyomtattam ki.
Arra azért odafigyeltem, hogy felfogadjak két politikai
veteránt, akiket még a Project VOTE! köreiből ismertem. A
kampánymenedzserem, Carol Anne Harwell, magas volt és
pimasz; a negyvenes évei elején járt, és egy West Side-i
választási kerületi irodától kértem kölcsön. Kikezdhetetlen
jókedve ellenére jól ismerte a chicagói politika kőkemény
világát. A medvetermetű Ron Davis igazgatóként dolgozott a
terepen, és petíciós szakértőként is tevékenykedett. Itt-ott már
őszbe csavarodó afrofrizurája és zilált arcszőrzete között
vastag, drótkeretes szemüveget viselt, roppant termetét pedig a
kitűrve hordott fekete ing alá rejtette, amelyet mintha sohasem
cserélt volna le.
 Ron nélkülözhetetlennek bizonyult. Illinois-ban szigorú
törvények szabályozták a választásokon való jelölést, és
alaposan megnehezítették azoknak a kihívóknak az életét, akik
mögött nem volt párttámogatás. Ahhoz, hogy egy jelölt
felkerülhessen a listára, több mint 700, a kerületben élő
regisztrált szavazó aláírására volt szükség, amelyeket egy
szintén a kerületben élő személynek kellett összegyűjtenie és
kezeskednie róla. Csak az olvasható, egy helyi lakcímmel
egyértelműen összekapcsolható és regisztrált szavazótól
származó aláírás számított jónak. Ma is emlékszem, ahogy
néhányan először leültünk az étkezőasztalunk körül, és Ron
szuszogva kiosztotta az aláírásgyűjtő íveket a szavazói
adatokkal és az útmutatóval. Én azt javasoltam, mielőtt az
aláírásgyűjtésről beszélnénk, szerveznünk kellene néhány
fórumot, ahol a választók találkozhatnak a jelölttel, és esetleg
kinyomtatnunk néhány szórólapot a programunkkal. Carol és
Ron egymásra néztek, és nevetni kezdtek.
– Hadd mondjak el valamit, főnök – szólalt meg Carol. – Ezt a
nőegyleti szarságot tartsuk meg a választások utánra. Most
semmi más nem számít, csak ezek az aláírásgyűjtő ívek. Az
ellenfeleink sűrű fogú fésűvel fognak végigmenni rajtuk, hogy
megtalálják az érvénytelen aláírásokat. Ha pedig az aláírások
nem érvényesek, be sem szállhatunk a játékba. És
garantálhatom, hogy bármilyen gondosak vagyunk is, az
aláírások nagyjából fele érvénytelen lesz; ezért kell legalább
kétszer annyit összeszednünk, mint amennyire szükség van.
 – Négyszer annyit – helyesbített Ron, és nekem is átadott egy
csomagot.
Miután így helyretettek, kiautóztam az egyik körzetbe,
amelyet Ron kijelölt aláírásgyűjtésre. Úgy éreztem magam, mint
amikor közösségszervezőként elkezdtem a pályafutásom;
házról házra jártam, néhányan nem voltak otthon, vagy nem
akartak ajtót nyitni; nők hajcsavarókkal és szaladgáló gyerekek
körében, az udvarban dolgozó férfiak; néha pólós és fejkendős
fiatalok, akiknek alkoholtól bűzlött a leheletük, miközben az
ívet tanulmányozták. Voltak, akik a helyi iskola problémáiról
akartak beszélni velem, vagy arról, hogy az addig nyugodt,
munkásosztálybeli környéken kezd elharapózni a fegyveres
erőszak. A legtöbben azonban csak elvették az ívet, aláírták, és
igyekeztek minél gyorsabban visszatérni korábbi
elfoglaltságukhoz.
Az ajtókon való kopogtatás számomra eléggé megszokott
dolognak számított, Michelle-nek azonban új élményt jelentett.
Ő is szorgalmasan besegített minden hétvégén. És bár ragyogó
mosolyának és a környéken töltött gyerekkoráról szóló
történeteknek köszönhetően gyakran több aláírást gyűjtött,
mint én, amikor két órával később beültünk az autóba, hogy
hazamenjünk, már nyoma sem volt a mosolynak.
– Annyit tudok – jegyezte meg egy alkalommal –, hogy
biztosan nagyon szerethetlek, ha ezzel töltöm a szombat
délelőttjeimet.
Néhány hónap alatt sikerült összegyűjtenünk az előírt számú
aláírások négyszeresét. Amikor nem az irodában dolgoztam
vagy tanítottam, közösségi klubokba, templomi összejövetelekre
és idősotthonokba látogattam el, hogy ismertessem a
programomat a választókkal. Nem nyújtottam valami ragyogó
teljesítményt. A kortesbeszédeim szárazak voltak, tele politikai
szakzsargonnal, viszont hiányzott belőlük a humor és az
inspiráció. Az is nehezemre esett, hogy magamról beszéljek.
Közösségszervezőként azt tanultam, hogy mindig maradjak a
háttérben.
Idővel azonban egyre jobb és lazább lettem, és a támogatói
táborom is lassan növekedésnek indult. Sikerült megszereznem
helyi hivatalnokok, lelkipásztorok és néhány progresszív
szervezet támogatását; még szórólapokat is készítettünk. Bár
elmondhatnám, hogy így ért véget az első választási
kampányom: az ifjú, merész jelölt és okos, gyönyörű, türelmes
felesége, néhány barátjukkal együtt, az étkezőjükből elindulva
mozgósítják az embereket egy újfajta politika zászlaja alatt.
De nem így történt. Megszégyenült képviselőnket 1995
augusztusában végül elítélték, és börtönbe kellett vonulnia,
november végére pedig rendkívüli választást írtak ki. Amikor a
szék megürült, és a menetrend hivatalossá vált, Alice Palmeren
kívül mások is beszálltak a kongresszusi képviselői versenybe,
köztük ifj. Jesse Jackson, akinek az 1988-as Demokrata Országos
Konvención apját bemutató, felkavaróan lelkesítő beszédére az
egész ország felfigyelt. Michelle-lel ismertük és kedveltük Jesse-
t. A nővére, Santita a középiskolában Michelle egyik legjobb
barátnője, az esküvőnkön pedig koszorúslány volt. Jesse volt
annyira népszerű, hogy bejelentése azonnal megváltoztatta a
verseny esélyeit, és Alice hatalmas hátrányba került.
És mivel a rendkívüli képviselő-választást néhány héttel az
Alice szenátusi helyének betöltésére vonatkozó aláírások
leadási határideje elé tűzték ki, a csapatom aggódni kezdett.
– Jobb lesz, ha még egyszer megbizonyosodsz róla, Alice nem
tesz-e keresztbe neked, ha veszít Jesse-vel szemben –
figyelmeztetett Ron.
Megráztam a fejem.
– Megígérte, hogy nem indul. A szavát adta. Ráadásul
nyilvánosan, még az újságok is lehozták.
– Ez mind nagyon szép, Barack, de azért megtennéd, hogy
még egyszer rákérdezel?
Megtettem, felhívtam Alice-t, és ő újra megnyugtatott, hogy
bárhogy alakuljon is a képviselő-választás, továbbra is távozni
szándékozik az állami politikából.
Amikor azonban ifj. Jesse Jackson könnyedén megnyerte a
rendkívüli választást, Alice pedig jócskán lemaradva a
harmadik helyen végzett, valami megváltozott. A helyi sajtóban
híresztelések kaptak szárnyra egy „Válasszuk meg Alice
Palmert!” kampányról. Néhány régi támogatója találkozót kért
tőlem, és amikor megérkeztem, azt tanácsolták, hogy szálljak ki
a versenyből. Azt mondták, a közösség nem engedheti meg
magának, hogy lemondjon Alice elsőbbségéről. Legyek
türelmes, eljön majd az én időm is. Én azonban nem tágítottam;
végül is önkéntesek és támogatók álltak mögöttem, akik
rengeteget fektettek a kampányba; akkor is kitartottam Alice
mellett, amikor Jesse Jackson színre lépett, a jelenlévőket
azonban ez nem hatotta meg. Mire sikerült magával Alice-szel
beszélnem, már világos volt, milyen irányt vettek az
események. A következő héten sajtótájékoztatót tartott
Springfieldben, ahol bejelentette, hogy az utolsó pillanatban ő is
leadja a jelölő aláírásait, hogy bekerüljön a jelöltek közé, és
megőrizze a székét.
– Nem megmondtam? – sóhajtott Carol, és nagyot szívott a
cigarettájából, majd a füstöt a mennyezet felé fújta.
Elkeseredtem, és úgy éreztem, elárultak, de reméltem, hogy
még nincs veszve minden. Az előző hónapok során
felépítettünk egy jó szervezetet, és a korábban engem támogató
választott tisztviselők majdnem mindegyike biztosított róla,
hogy kitart mellettem. Ron és Carol már nem voltak ennyire
derűlátók.
– Nem szívesen mondom ezt, főnök – fordult felém Carol –,
de a legtöbb embernek még mindig fogalma sincs róla, hogy ki
vagy. A francba is, azt sem tudják, kicsoda Alice, de (nem
akarlak megbántani) az „Alice Palmer” azért sokkal jobban fest
a szavazólapokon, mint a „Barack Obama”.
Megértettem az álláspontját, de azt válaszoltam, hogy
végigvisszük a dolgot, annak ellenére, hogy hirtelen több vezető
chicagói személyiség is nógatott, szálljak ki a versenyből. Egyik
délután aztán beállított hozzám Ron és Carol. Olyan izgatottak
voltak, mintha megütötték volna a lottóötöst.
– Alice aláírásai szörnyűek! – lelkendezett Ron. – Ennyi
hibától hemzsegő íveket én még nem láttam. A sok néger, akik
el akartak rettenteni téged a versenytől, azzal már nem
vesződött, hogy elvégezze a feladatát. Ezzel lehet, hogy nem
kerülhet fel a szavazólapra.
Átfutottam a Ron és az önkénteseink által összeállított, nem
hivatalos kimutatásokat. Tényleg igaz volt; úgy tűnt, Alice
jelölőívei valóban tele vannak érvénytelen aláírásokkal: sokhoz
kerületen kívüli cím tartozott, több aláírás más-más nevekkel,
de ugyanazzal a kézírással szerepelt. Megvakartam a fejem.
– Nem is tudom, srácok…
– Mit nem tudsz? – kérdezte Carol.
– Nem biztos, hogy így akarok győzni. Úgy értem, persze,
bosszant, ami történt, de ezeknek a jelölési szabályoknak nem
látom sok értelmét. Szívesebben győzném le nyílt versenyben.
Carol hátralépett egyet, az arca megkeményedett.
– Ez a nő a szavát adta neked, Barack! – kiáltotta. – Mi itt
mind kidolgoztuk a belünket az ígérete alapján. És most, amikor
megpróbál kicseszni veled, és még ezt sem képes rendesen
csinálni, te elnéznéd neki? Szerinted ők nem húznák ki a neved
a listáról egy pillanat alatt, ha tehetnék? – Megrázta a fejét. –
Nem, Barack. Te jó srác vagy… ezért hiszünk benned. De ha ezt
hagyod, akkor akár visszamehetsz egyetemi tanárnak vagy mit
tudom én minek, mert a politika nem neked való. Megesznek
reggelire, és a világon senkin sem fogsz tudni segíteni.
Ronra pillantottam, aki halkan így szólt:
– Carolnak igaza van.
Hátradőltem a székemben, és rágyújtottam egy cigarettára.
Úgy éreztem, megállt körülöttem az idő, ahogy próbáltam
megfejteni, mit is érzek. Mennyire akarom ezt az egészet? Sorra
vettem magamban, szerintem mennyi mindent megtehetnék,
ha hivatalba jutok, és milyen keményen dolgoznék, ha
megkapnám a lehetőséget.
– Oké – bólintottam végül.
– Oké! – kiáltotta Carol, és ismét mosolygott. Ron összeszedte
a papírjait, és visszatette őket a táskájába.
Kellett még hozzá néhány hónap, hogy a dolog kifussa
magát, de az aznap hozott döntésemmel a verseny lényegében
véget ért. Hivatalosan is benyújtottuk jelöltállítási kérelmünket
a Chicagói Választási Biztosok Tanácsához, és amikor világossá
vált, hogy a testület a javunkra dönt majd, Alice visszalépett.
Időközben kiütöttünk még néhány demokratát, akiknek szintén
gond volt a jelölőíveivel. Demokrata versenytárs híján és csak
komolytalan republikánus ellenféllel szemben a legjobb úton
haladtam az állami szenátusi szék felé.
Bármilyen elképzeléseket dédelgettem is a nemesebb
politikai küzdelemről, még nem volt itt az idejük.
Az hiszem, hasznos tanulságokat vonhattam le első
kampányomból. Megtanultam tisztelni a politika szabályait, a
részletekben lakó ördögöt, a napi taposómalmot, ami végső
soron meghatározza a győzelem és a vereség közötti
különbséget. Azt is megerősítette, amit már tudtam saját
magamról: bármennyire pártolom is a tisztességes játékot, nem
szeretek veszíteni.
A legmélyebben belém égett leckének azonban semmi köze
nem volt a kampány működéséhez vagy a politika kőkemény
világához. Maya telefonhívásához volt köze. Hawaiiról hívott
november elején, még jóval az előtt, hogy tudta volna, miként
alakul majd a választás.
– Rosszabbul van, Bar – mondta a húgom.
– Mennyivel rosszabbul?
– Azt hiszem, ide kellene jönnöd most azonnal.
Tudtam, hogy anyám állapota egyre romlik; alig néhány
nappal korábban beszéltem vele. A fájdalom és a lemondás új
mélységeit hallottam a hangjából, ezért a következő hétre
megvettem a repülőjegyet Hawaiira.
– Tud beszélni? – kérdeztem most Mayát.
– Nem hiszem. Hol magánál van, hol nincs.
Letettem a telefont, és felhívtam a légitársaságot, hogy
módosítsák a jegyemet a másnap reggeli első járatra. Aztán
megkértem Carolt, hogy mondjon le néhány kampányeseményt,
és átvettük a feladatokat, amelyeket a távollétemben el kellett
végezni. Néhány órával később megint felhívott Maya.
– Sajnálom, drágám, anya elment.
A húgom elmondta, hogy anyánk nem tért újra magához;
Maya ott ült a kórházi ágya mellett, és felolvasott neki egy
mesekönyvből, amikor távozott.
Még azon a héten megtartottuk a búcsúztatót a Hawaii
Egyetem Kelet-Nyugat Központja mögött lévő japánkertben.
Gyerekkoromban sokat játszottam ott, anyám pedig a napon
üldögélt, és figyelte, ahogy bukfencezem a fűben, ugrálok a
sziklalépcsőkön, és ebihalakat fogok a kert egyik szélén
csordogáló patakban. A búcsúztató után Mayával elmentünk a
Koko Headnél lévő kilátóhoz, és a sziklákat ostromló hullámok
közé szórtuk halottunk hamvait. Anyámra és a húgomra
gondoltam, ahogy ott vannak egyedül abban a kórházi
szobában, én pedig nem vagyok ott velük, mert annyira
lefoglalnak a fontos dolgaim. Tudtam, hogy már sohasem
kaphatom vissza azt a pillanatot. A bánaton túl mélységes
szégyen töltött el.

HACSAK VALAKI NEM Chicago déli csücskében él, a Springfieldbe

vezető leggyorsabb út az I–55-ös. A belvárosból a nyugati
külvárosokon át kifelé haladva a forgalom végül már csak
lépésben halad; ha azonban túljutunk Jolieten, felgyorsulnak a
dolgok, feltárul a Bloomingtonon (ahol a State Farm biztosító és
a Beer Nuts földimogyoró-üzem található) és Lincolnon
(amelyet a város alapításában segédkező, akkor még csak
ügyvéd Abraham Lincolnról neveztek el), majd sok-sok
kilométernyi kukoricaföldön át délnyugat felé vezető sima,
egyenes aszfaltút.
Közel nyolc éven át tettem meg ezt az utat, többnyire
egyedül, általában nagyjából három és fél óra alatt
Springfieldbe és vissza, néhány hétig ősszel, majd a tél és a kora
tavasz nagy részében, amikor az illinois-i törvényhozási munka
dandárja zajlott. Kedden este, vacsora után ültem autóba, és
csütörtök este vagy péntek reggel értem haza. A mobiltelefonos
lefedettség Chicagótól úgy egyórányira véget ért, és attól fogva
csak beszélgetős rádióadókat és keresztény zenei adókat
lehetett fogni. Hogy ébren maradjak, hangoskönyveket
hallgattam, lehetőleg minél hosszabbakat. Főleg regényeket
(John le Carré és Toni Morrison voltak a kedvenceim), de
történelmi műveket is a polgárháborúról, a viktoriánus korról,
a Római Birodalom bukásáról.
Ha szkeptikusabb barátaim kérdezgettek, elmondtam nekik,
milyen sokat tanulok Springfieldben, és ez, legalábbis az első
néhány évben, igaz is volt. Az ötven állam közül Illinois képezi
le a legjobban az ország demográfiai jellegét: van benne
nyüzsgő metropolisz, szélesen terpeszkedő külvárosok, farmok,
gyárvárosok, a déli részét pedig inkább tekinthetjük az
amerikai Délhez, mint Északhoz tartozónak. A Capitolium
magas kupolájából kitekintve elénk tárul Amerika teljes
keresztmetszete, mintha Carl Sandburg valamelyik verse kelt
volna életre. Iskolai kiránduláson lévő belvárosi kölykök
lökdösődtek, jómódú bankárok tapadtak kinyitható
mobiltelefonjukra, baseballsapkát viselő farmerek próbálták
kiszélesíteni a zsilipeket, hogy nagyobb uszályokon juttathassák
el a terményeiket a piacokra. Latino anyák gyűjtöttek pénzt új
óvodára, és középkorú, bőrdzsekis, pofaszakállas motorosok
igyekeztek megakadályozni a törvényhozók újabb erőfeszítését
a bukósisak kötelezővé tételére.
Az első hónapokban meghúztam magam. Munkatársaim egy
részének gyanúsan csengett szokatlan nevem és harvardi
pedigrém, de megcsináltam, amit tőlem elvártak, és segítettem
összeszedni a pénzt más szenátorok kampányaira. Törvényhozó
társaimat és személyzetüket nemcsak a szenátusi ülésteremből
ismertem, hanem a kosárlabdapályáról, a golfmeccsekről és a
heti rendszerességgel szervezett, pártok közötti pókercsatákról
is. Kétdolláros alapon, háromemeléses limittel játszottunk; a
szobában vágni lehetett a cigarettafüstöt, röpködtek a trágár
megjegyzések és egymás után szisszentek a kinyíló
sörösdobozok.
Sokat segített, hogy már korábbról ismertem a szenátusi
kisebbség vezetőjét, Emil Jonest, a hatvanas éveiben járó, jól
megtermett fekete férfit. Az egyik hagyományos kerületi
szervezet szamárlétráján emelkedett fel, még id. Daley alatt, és
azt a körzetet képviselte, ahol annak idején közösségszervező
munkát végeztem. A következőképpen ismerkedtünk meg:
elvittem az irodájába néhány szülőt, és találkozót kértem, hogy
egy helyi fiatalok számára indítandó egyetemi előkészítő
program finanszírozásáról tárgyaljunk. Ő ahelyett, hogy
lerázott volna, behívott bennünket.
– Talán nem tudják – mondta –, de már vártam, hogy
beállítsanak! – Elmesélte, hogy neki magának nem volt
lehetősége diplomát szerezni; szerette volna, ha több állami
pénz áramlik az elhanyagolt fekete körzetekbe. – Magukra
bízom, hogy kitalálják, mire lesz szükségünk – közölte, amikor a
csoportom távozott az irodájából, és hátba veregetett. – A
politikát csak hagyják rám!
Emil, ígéretéhez híven, megszerezte a pénzt a programra, és
a barátságunk a szenátusban is folytatódott. Különös
büszkeséggel viseltetett irántam, és szinte a szárnyai alá vette a
reformtörekvéseimet. Még akkor sem erősködött, ha égető
szüksége lett volna egy szavazatra valamelyik tervéhez (ilyen
szívügye volt például a folyami hajókon űzött szerencsejáték
engedélyezése Chicagóban), én pedig közöltem, hogy nem
számíthat rám. Bár ilyenkor nem riadt vissza néhány válogatott
szitoktól, miközben elviharzott, hogy valaki mást próbáljon
megfűzni.
– Barack más – mondta egyszer az egyik asszisztensének. – Ő
kimegy az emberek közé.
Hiába volt azonban minden igyekezetem és Emil jó
szándéka, egy szikár tényen egyikünk sem tudott változtatni: a
kisebbségi párthoz tartoztunk. Az illinois-i szenátusban ülő
republikánusok ugyanazt a kompromisszumot nem ismerő
módszert alkalmazták, amellyel Newt Gingrich semlegesítette a
szövetségi képviselőház demokratáit. A Republikánus Párt teljes
mértékben az irányítása alatt tartotta, hogy milyen
törvényjavaslatok kerülnek ki a bizottságoktól, és milyen
módosításokra van szükség. Springfieldben külön neve is volt a
kisebbség hozzám hasonló újoncainak: „gombának” hívtak
bennünket, mert „szarral etetnek, és a sötétben tartanak”.
Időnként sikerült beleszólnom fontos törvényekbe is.
Hozzájárultam, hogy a Bill Clinton által jegyzett országos jóléti
reformcsomag illinois-i változata megfelelő támogatást
nyújtson az iskolából kikerülő munkakeresőknek. Springfield
folyamatos botrányai egyikét követően Emil engem jelölt ki,
hogy képviseljem a demokratákat az etikai törvényeket
felülvizsgáló bizottságban. Mivel mindenki veszett ügynek
tartotta a dolgot, senki sem vállalta, ám republikánus
kollégámmal, Kirk Dillarddal ápolt jó viszonyomnak
köszönhetően sikerült olyan törvényt elfogadtatnunk, amely
megzabolázta a kínosabb szokásokat. Lehetetlenné tette
például, hogy kampánypénzt személyes célokra, például
házbővítésre vagy szőrmebundára lehessen költeni. (Egyes
szenátorok emiatt hetekig nem álltak szóba velünk.)
Még jellemzőbb volt, amikor az első ülésszak vége felé
felálltam a székemből, hogy szembeszálljak egy javaslattal,
amelyről ordított, hogy adókedvezményeket akar adni
valamilyen kiváltságos iparágnak, miközben az állam éppen
lefaragott a szegényeknek nyújtott szolgáltatásokból.
Felvonultattam az adataimat, és egy ügyvéd alaposságával
készültem fel; rámutattam, miért sértik az ilyen indokolatlan
adókedvezmények a republikánusok által állítólag képviselt
konzervatív piaci elveket. Miután leültem, odaballagott az
asztalomhoz Pate Philip, egy nagydarab, ősz hajú ex-
tengerészgyalogos, aki felettébb gyakran és előszeretettel
sértegette a nőket és a színes bőrűeket.
– Pokolian jó beszéd volt – közölte meggyújtatlan szivarját
rágcsálva. – Jól érvelt.
– Köszönöm.
– Lehet, hogy megváltoztatta egyesek véleményét is – tette
hozzá. – De a szavazatokon nem változtatott.
Azzal az ülés elnöke felé intett, és elégedetten figyelte, ahogy
a táblán felvillannak az „igen”-t jelző zöld fények.
Ilyen volt a springfieldi politika: a nyilvánosság elől
nagyrészt rejtett alkuk köttettek, a törvényhozók a bazári
kereskedők szenvtelenségével mérlegelték a különböző érdekek
egymásnak feszülő nyomását, és közben egy pillanatra sem
feledkeztek meg arról a néhány ideológiailag vörös posztónak
számító témáról – fegyvertartási kérdések, abortusz, adók –,
amelyekkel lázba hozhatták a szavazótáborukat.
Nem mintha az emberek nem tudták volna
megkülönböztetni a jó és a rossz politikát, csak egyszerűen nem
ez számított. Springfieldben mindenki tisztában volt vele, hogy
a szavazók odahaza az idő 90 százalékában nem figyelnek oda.
Egy nehezen érthető, ám hasznos kompromisszum, vagy a párt
bevett irányvonalának feszegetése valamilyen újító ötlet
támogatása érdekében egy fontos szimpatizáns, komoly anyagi
támogató, vezetői poszt vagy akár egy választás elvesztését is
jelenthette.
Vajon rá lehet venni a választókat, hogy figyeljenek oda? Én
megpróbáltam. Odahaza a körzetemben gyakorlatilag minden
meghívást elfogadtam. Rendszeres rovatot kezdtem írni a Hyde
Park Herald című helyi hetilapba, amelyet kevesebb mint
ötezren olvastak. Kötetlen beszélgetéseket szerveztem
városházákon, frissítőket és a törvényhozási munkáról szóló
beszámolókat tettem ki az asztalra, majd általában ott ültem az
asszisztensemmel, nézegettük az óránkat, és vártuk a tömeget,
amely csak nem akart megérkezni.
Nem hibáztathattam az embereket, amiért nem jöttek.
Elfoglaltak voltak, ott volt a család, és a springfieldi viták nagy
része bizonyára távoli, megfoghatatlan dolognak tűnt a
számukra. A néhány jelentős ügyben pedig, amely valóban
érdekelte őket, valószínűleg amúgy is egyetértettek velem,
hiszen a választókörzetemet – szinte az összes többi illinois-i
körzethez hasonlóan – sebészi pontossággal úgy rajzolták meg,
hogy biztosítsák az egypárti dominanciát. Ha több pénzt
akartam szerezni az iskoláknak a szegény körzetekben, ha el
akartam érni, hogy az elbocsátott alkalmazottak könnyebben
férjenek hozzá az egészségügyi ellátáshoz vagy átképzési
programokhoz, nem kellett győzködnöm a választóimat. Azok,
akikkel le kellett volna ülnöm, és akiket meg kellett volna
győznöm, máshol éltek.
A második ülésszak végére már éreztem, milyen
nyomasztóan hat rám a Capitolium légköre: a kisebbségből
politizálás hiábavalósága, a cinizmus, amelyet oly sok kollégám
büszkén vállalt. Ez bizonyára látszott is rajtam. Egy alkalommal,
amikor a rotunda mellett ácsorogtam, miután egy általam
benyújtott törvényjavaslat elbukott, odajött hozzám egy jó
szándékú lobbista, és a vállamra tette a kezét.
– Ne verd a fejed a falba, Barack! – vigasztalt. – Csak úgy
tudod ezt túlélni, ha megérted, hogy ez egy üzlet. Mint egy
autókereskedés. Vagy a sarki vegytisztító. Ha elkezdesz hinni
benne, hogy több ennél, be fogsz csavarodni.

EGYES POLITOLÓGUSOK SZERINT az, amit Springfieldről mondtam,

tökéletesen leírja, hogyan kell működnie a pluralizmusnak;
hogy az érdekcsoportok közötti piaci alkudozás talán nem
éppen nemes dolog, de ettől döcög előre a demokrácia. És talán
jobban el is fogadtam volna akkoriban ezt az érvet, ha közben
nem maradok ki az otthoni életből.
 A törvényhozásban eltöltött első két év rendben volt:
Michelle-t lekötötte a saját munkája, és bár tartotta magát az
ígéretéhez, miszerint az eskütételemet kivéve nem teszi be a
lábát az állami Capitoliumba, távollétem idején esténként
nyugodt telefonbeszélgetéseket folytattunk. 1997 őszén azonban
egyszer csak remegő hangon felhívott az irodában.
– Elkezdődött.
– Mi kezdődött el?
– Apuka leszel.
Apuka leszek! Micsoda örömteli hónapok következtek! A
leendő apukákra vonatkozó minden követelménynek
megfeleltem: terhesoktatásra jártam, igyekeztem rájönni,
hogyan kell összeszerelni a kiságyat, tollal a kezemben bújtam
az Az a kilenc hónap – Útmutató leendő anyáknak s apáknak[7]
című könyvet, és aláhúztam a legfontosabb részeket. Július 4-én,
hajnali 6 óra körül Michelle oldalba bökött, és közölte, hogy
ideje bemenni a kórházba. Megkerestem az ajtó mellé
odakészített csomagot, és alig hét órával később bemutattak
Malia Ann Obamának, a 4053 grammnyi tökéletes kisbabának.
Az új jövevény számtalan tehetsége mellett jól is időzített; a
szenátus éppen nem ülésezett, nem voltak egyetemi óráim, és
nagyobb ügyön sem dolgoztam, így a nyár hátralévő részére
szabadságot vehettem ki. Éjszakai típus lévén elvállaltam a
késői műszakot, hogy Michelle alhasson. Az ölembe fektettem
Maliát, és olvastam neki, ő pedig nagy, csodálkozó szemekkel
bámult fel rám, vagy meleg kis testével a mellkasomhoz
lapulva, nyugodtan szundikált, miután túl voltunk a büfizésen
és egy kiadós kakiláson. Azokra a férfinemzedékekre
gondoltam, akik lemaradtak az ilyen pillanatokról, saját
apámra, akinek a hiánya többet formált rajtam, mint a vele
töltött rövid idő, és rájöttem, hogy nincs hely a földön, ahol
szívesebben lennék.
Hamarosan jelentkeztek azonban a szülői lét nehézségei is.
Néhány boldog hónapot követően Michelle visszament
dolgozni, nekem pedig ismét három munkahellyel kellett
zsonglőrködnöm. Nagy szerencsénkre találtunk egy csodálatos
dajkát, aki napközben vigyázott Maliára, az új teljes állású
alkalmazott megjelenése azonban alaposan megterhelte a
családi költségvetést.
A feladatok oroszlánrésze Michelle-re hárult, aki az anyaság
és a munka között ingázva úgy érezte, egyiket sem csinálja jól.
Éjjelente, etetés, fürdetés, meseolvasás és takarítás után,
miközben igyekezett észben tartani, hogy elhozta-e a ruhákat a
tisztítóból, és hogy időpontot kell kérnie a gyerekorvosnál,
sokszor az üres ágyba zuhant be, és tudta, hogy néhány rövid
óra múlva az egész kezdődik elölről, a férje pedig ezalatt
máshol van, és „fontos dolgokkal” foglalkozik.
Egyre többet veszekedtünk, általában késő éjjel, amikor már
mindketten teljesen kimerültek voltunk.
– Nem így képzeltem az egészet, Barack – vágta a fejemhez
Michelle egy alkalommal. – Úgy érzem, egyedül csinálok
mindent.
Ez rosszulesett. Amikor nem dolgoztam, mindig otthon
voltam; ha pedig otthon voltam, és elfelejtettem rendet rakni a
konyhában vacsora után, az azért volt, mert késő éjszakáig fent
kellett maradnom dolgozatokat javítani vagy finomítani egy
ügyvédi iratot. De amint belekezdtem a mentegetőzésbe, máris
tudtam, hogy reménytelen. Michelle haragja mögött
összetettebb probléma húzódott meg. Sok mindent akartam
megtenni sok embernek. A nehezebb utat jártam, ahogy
megjósolta, még akkor, amikor a terheink könnyebbek voltak,
és személyes felelősségeink nem gabalyodtak össze ennyire.
Arra gondoltam, amit Malia születésekor megígértem
magamnak: hogy a gyerekeim ismerni fognak engem, hogy úgy
nőnek fel, hogy tudják, szeretem őket, és érzik, mindig ők az
elsők.
Ott ültünk a félhomályos nappaliban, és Michelle már nem
dühösnek, inkább csak szomorúnak látszott.
– Megéri? – kérdezte.
Nem emlékszem, mit feleltem erre. Azt tudom, hogy nem
mertem beismerni, hogy már magam sem vagyok meggyőződve
róla.

VISSZATEKINTVE NEM MINDIG könnyű megérteni, miért is csináltunk

valami ostobaságot. Nem a kis dolgokra gondolok, például hogy
tönkretettük kedvenc nyakkendőnket, mert az autóban
próbáltunk levest enni, vagy meghúztuk a hátunkat, mert
hagytuk rábeszélni magunkat egy hálaadásnapi focimeccsre. A
hosszú megfontolás után hozott buta döntésekről beszélek:
amikor felfogjuk életünk egy valós problémáját, elemezzük,
majd teljes magabiztossággal a lehető legrosszabban reagálunk
rá.
Nálam ilyen volt a képviselő-választáson való elindulás.
Több beszélgetés után el kellett ismernem, hogy Michelle
jogosan teszi fel a kérdést, vajon springfieldi eredményeim
megérik-e az áldozatot. Ahelyett azonban, hogy csökkentettem
volna a leterheltségemen, az ellenkező irányba indultam, és úgy
éreztem, rá kell lépnem a gázra, és nagyobb befolyással járó
hivatalhoz kell jutnom. Nagyjából ebben az időben történt, hogy
Bobby Rush veterán kongresszusi képviselő, a Fekete Párducok
szervezetének egykori tagja az 1999-es választásokon kihívta
Daley polgármestert, és alaposan kikapott; még a saját
körzetében is nagyon gyengén szerepelt.
Rush kampányát ihlet nélkülinek találtam; nem üzent
semmit azon a homályos ígéreten kívül, hogy továbbviszi
Harold Washington örökségét. Ha így szerepel a szövetségi
kongresszusban is, úgy éreztem, én jobb lehetek nála. Miután
meghánytuk-vetettük a dolgot néhány bizalmas
tanácsadómmal, megkértem az embereimet, hogy végezzenek
gyors házon belüli felmérést, vajon lenne-e értelme kiállni Rush
ellen. A nem hivatalos mintán végzett kutatás jó adu volt a
kezemben, az eredményekkel ugyanis rá tudtam venni több
közeli barátomat, hogy segítsenek a kampány
finanszírozásában. Ezután pedig, dacára, hogy tapasztaltabb
politikai játékosok figyelmeztettek: Rush erősebb, mint
amilyennek látszik, valamint figyelmen kívül hagyva Michelle
hitetlenkedését is, hiszen valamiért úgy gondoltam, jobban érzi
majd magát, ha Springfield helyett Washingtonban dolgozom,
bejelentettem, hogy indulok az 1-es számú kongresszusi
választókörzetben a képviselőségért.
A kampány szinte az első pillanattól kezdve katasztrófa volt.
Alig néhány hét múlva rázendített a Rush-kórus: „Obama
kívülálló; a fehérek támogatják; harvardi elitista. És ez a név;
fekete egyáltalán?”
Amikor sikerült elég pénzt szereznem egy rendes
közvélemény-kutatásra, rá kellett döbbennem, hogy Bobbynak
90 százalékos az ismertsége és 70 százalékos a támogatottsága a
körzetben, míg rólam a választóknak csupán 11 százaléka tudta,
ki vagyok egyáltalán. Nem sokkal később Bobby felnőtt fiát
lelőtték, ami óriási szimpátiahullámot keltett. Én lényegében
egy hónapra felfüggesztettem a kampányomat, és a tévében
néztem a temetés közvetítését, amely a saját templomomban
zajlott, Jeremiah Wright tiszteletes vezetésével. Mivel otthon
már amúgy is kényes volt a helyzet, Hawaiira vittem a családot
rövidített karácsonyi szünetre, ám épp eközben a kormányzó
rendkívüli törvényhozói ülést hívott össze egy fegyvertartást
korlátozó törvényjavaslat ügyében, amelyet én is támogattam.
Az ekkor 18 hónapos Malia azonban beteg lett, és nem
repülhetett, így lemaradtam a szavazásról, a chicagói sajtó
pedig ezért elevenen megnyúzott.
Harminc ponttal veszítettem.
Amikor fiataloknak beszélek a politikáról, olykor ezt a
történetet hozom fel elrettentő példaként arra, hogyan ne
csinálják. Zárásként pedig általában elmesélem azt is, hogy
néhány hónappal a vereségem után egy barátom, aki aggódott,
hogy nagyon magam alatt vagyok, rábeszélt, menjek el vele a
2000-es Demokrata Országos Konvencióra, Los Angelesbe.
(„Vissza kell ülnöd a lóra” – mondta.) Amikor azonban
leszálltam a Los Angeles-i repülőtéren, és megpróbáltam autót
bérelni, kerettúllépés miatt elutasították az American Express
hitelkártyámat. Valahogy eljutottam a Staples Centerbe, ott
azonban kiderült, hogy a belépővel, amelyet a barátom szerzett
nekem, nem mehetek be a gyűlésterembe, így kénytelen voltam
kívül kószálni, és a kivetítőkön követni az eseményeket. Végül
pedig, egy kínos közjátékot követően – a barátom nem tudott
bevinni egy fogadásra, ahová hivatalos volt –, taxival
visszamentem a szállodába, a lakosztálya kanapéján töltöttem
az éjszakát, másnap pedig éppen akkor repültem vissza
Chicagóba, amikor Al Gore elfogadta a jelölést.
Mókás történet, különösen annak fényében, ahová végül
eljutottam. Mint arra a hallgatóságom figyelmét fel szoktam
hívni, mindez a politika kiszámíthatatlanságáról és a
rugalmasság fontosságáról szól.
Azt viszont nem szoktam emlegetni, milyen komor
hangulatban töltöttem a hazautat. Ott álltam majdnem
negyvenévesen, pénz nélkül, megalázó vereséget szenvedtem,
és a házasságomat is feszültségek terhelték. Életemben talán
először éreztem úgy, hogy rossz irányba indultam:
szélmalomharcra pazaroltam energiáimat és optimizmusomat,
amelyeknek azt hittem, bővében vagyok; elfecséreltem a
bennem rejlő potenciált. Ami pedig még rosszabb, rájöttem,
hogy nem a világ megváltoztatásának valamiféle önzetlen álma
sarkallt a képviselőválasztáson való indulásra, hanem korábbi
döntéseim igazolásának kényszere, vagy az egóm simogatása,
netán az azok iránti irigység elnyomása, akik elérték, amit én
nem.
Másképp fogalmazva, éppen azzá váltam, amit
fiatalkoromban annyira igyekeztem elkerülni. Politikus lett
belőlem – ráadásul annak sem valami jó.
 3

Miután Bobby Rush alaposan elpáholt, adtam magamnak

néhány hónapot a búslakodásra és a sebeim nyalogatására,
aztán elhatároztam, hogy újragondolom a prioritásaimat, és
rendezem a soraimat. Elmondtam Michelle-nek, hogy szeretnék
jobb férj lenni. Már úton volt az újabb baba, és bár továbbra is
többet voltam távol, mint szerettem volna, legalább észrevette,
hogy erőfeszítéseket teszek. Úgy szerveztem a springfieldi
megbeszéléseimet, hogy gyakrabban vacsorázhassak otthon.
Azon voltam, hogy kevesebbet késsek, és jobban jelen legyek
Michelle és Malia életében. 2001. június 10-én aztán, kis híján
három évvel Malia születése után újra átélhettük ugyanazt a
kitörő örömöt, ugyanazt a mélységes csodálatot: megérkezett
ugyanis Sasha, aki éppen olyan pufók és gyönyörű volt, mint a
nővére, sűrű, göndör, fekete fürtjeinek pedig lehetetlen volt
ellenállni.
A következő két évben nyugodtabb életet éltem; élveztem az
apróbb örömöket, és elégedett voltam a látszólag meglelt
nyugalommal. Imádtam felsegíteni Maliára az első
balettharisnyáját, vagy szorongatni a kezét, miközben a
parkban sétáltunk; imádtam Sasha kacagását, miközben a
talpát csiklandoztam; hallgattam, ahogy Michelle légzése
lelassul, a vállamra hajtja a fejét, és elbóbiskol egy régi film
kellős közepén. Újra belevetettem magam az állami szenátusi
munkába, és élveztem a joghallgatóimmal töltött időt. Alaposan
átnéztem a pénzügyeinket, és tervet készítettem az adósságaink
törlesztésére. Munkám lelassult ritmusa és az apaság örömei
mellett gondolkodni kezdtem a politikai pálya utáni életről;
talán taníthatnék vagy írhatnék főállásban, visszatérhetnék a
jogi pályára vagy jelentkezhetnék egy helyi jótékonysági
szervezethez, ahogy azt anyám egykor elképzelte velem
kapcsolatban.
Más szóval a balsikerű képviselő-jelöltség után egyfajta
elengedést éltem át; ha a világ megváltoztatásának vágya nem
is múlt el, már nem ragaszkodtam hozzá, hogy ezt nagy
léptékben valósítsam meg. A sors által elém gördített akadályok
miatt lassan kialakuló beletörődést pedig egyre inkább a hála
érzése váltotta fel, amiért ennyi mindent kaptam.
Két dolog mégis visszatartott attól, hogy végleg szakítsak a
politikával. Először is az illinois-i demokraták nyerték el a jogot,
hogy felügyeljék a 2000-es népszámlálásból nyert új adatok
tükrében az állami választókerületek térképének átrajzolását.
Az állami alkotmányban ugyanis szerepelt egy olyan kitétel,
amely szerint a demokrata többségű képviselőház és a
republikánusok uralta szenátus közötti vitát úgy kell feloldani,
hogy kihúznak egy nevet Abraham Lincoln egyik régi
cilinderéből. A demokraták ezzel a felhatalmazással
érvényteleníthették a republikánusok korábbi évtizedben
végrehajtott machinációit a választókerületi határok
meghúzásánál, és jelentősen megnövelték az esélyét, hogy a
2002-es választás után demokrata többség alakuljon ki a
szenátusban. Így tudtam, hogy még egy további ciklussal végre
esélyem nyílik rá, hogy elfogadtassak bizonyos törvényeket,
nyújtsak valami kézzelfoghatót azoknak, akiket képviselek, és
akkor talán a dolgok jelenlegi állásánál méltóbb módon
fejezhetem be politikai pályafutásomat.
A másik tényező inkább ösztön volt, mint esemény. A
megválasztásom óta minden nyáron igyekeztem rászánni
néhány napot, hogy Illinois-szerte felkeressem különböző
munkatársaimat a saját választókerületeikben. Ilyenkor
általában elkísért szenátusi főtanácsadóm, Dan Shomon. Dan, a
UPI egykori riportere, vastag szemüveget viselt, tele volt
energiával, a hangja pedig egy ködkürtével vetekedett.
Behajítottuk a dzsipem csomagtartójába a golfütőinket, egy
térképet és két öltözet ruhát, és délnek vagy nyugatnak vettük
az irányt, Rock Island vagy Pinckneyville, Alton vagy
Carbondale felé.
Dan első számú politikai tanácsadóm, jó barátom és
eszményi útitársam volt: könnyű volt beszélgetni vele,
ugyanakkor tökéletesen megfelelt neki a csend is, valamint
hozzám hasonlóan szívesen dohányzott az autóban. Ezenkívül
az állami politika két lábon járó enciklopédiájának számított.
Amikor először útnak indultunk, láttam rajta, hogy egy kicsit
aggódik, hogyan fogadnak majd az állam déli részeinek lakói
egy fekete bőrű chicagói ügyvédet, akinek ráadásul arabosan
hangzik a neve.
 – Felejtsd el a menő ingeket! – figyelmeztetett indulás előtt.
– Nincsenek menő ingeim – feleltem.
– Helyes. Csak póló és sportos nadrág.
– Vettem.
Dan aggodalmai ellenére, hogy nem illek majd oda,
utazgatásaink során az lepett meg a legjobban, mennyire
ismerősnek tűnik minden, akár egy megyei vásáron, akár egy
szakszervezeti tanácsteremben, akár egy farmer tornácán
voltunk éppen. Az, ahogy az emberek a családjukról vagy a
munkájukról beszéltek. A szerénységük és a vendégszeretetük.
A középiskolai kosárlabda iránti lelkesedésük. A felszolgált
ételek, a sült csirke, a paradicsomos bab és a gyümölcszselé
figurák. Ezek mind a nagyszüleimre, anyámra, Michelle anyjára
és apjára emlékeztettek. Ugyanazok az értékek. Ugyanazok a
remények és álmok.
Miután megszülettek a gyerekeink, ezek a kirándulások
ritkábbá váltak. Az általuk keltett egyszerű, ismétlődő érzések
azonban megmaradtak. Megértettem, hogy amíg a chicagói
körzetem és a déli körzetek lakói idegenek egymás számára, a
politika nem lesz képes igazán megváltozni. A politikusoknak
ugyanis mindig nagyon könnyű lesz táplálni a sztereotípiákat,
amelyek egymás ellen uszítják a feketéket és a fehéreket, a
bevándorlókat és az itt születetteket, a vidék és a nagyvárosok
érdekeit.
Ha azonban egy kampány valahogy megkérdőjelezné az
Amerikát uraló politikai dogmát, miszerint mélyen
megosztottak vagyunk, nos, akkor talán lehetségessé válna egy
új megegyezés a polgárok között. A bennfentesek többé nem
játszhatnák ki az egyik csoportot a másik ellen, a törvényhozók
pedig nem volnának kénytelenek olyan szűken értelmezni
választóik – és a saját – érdekeiket. A média talán nem abból a
szempontból venne észre és vizsgálna bizonyos ügyeket, hogy
melyik oldal győzött vagy veszített, hanem hogy elértük-e a
közös céljainkat.
Hát végső soron nem ezt akartam: olyan politikát, amely
áthidalja Amerika faji, etnikai és vallási szakadékait, és egyben
saját életem sokféle fonalát? Lehet, hogy nem a valóság talaján
álltam; lehet, hogy ezek a szakadékok már túlságosan mélyek
voltak. De bármennyire is igyekeztem meggyőzni magam az
ellenkezőjéről, képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy
korai lenne még lemondani legmélyebb meggyőződéseimről.
Hiába próbáltam bebeszélni magamnak, hogy elég vagy
majdnem elég volt a politikai életből, a lelkem mélyén tudtam,
hogy még nem állok készen a szakításra.
Ahogy jobban elgondolkodtam a jövőn, egy dolog világossá
vált: az általam elképzelt hídépítő politika nem alkalmas egy
kongresszusi választási kampányhoz. A probléma strukturális
volt, arról szólt, hogyan húzzák meg a választókörzetek határát:
egy túlnyomórészt fekete körzetben, mint amilyenben én is
laktam, egy olyan közösségben, amelyet már régóta sújtott a
diszkrimináció és amelyet rendre mellőztek, a politikusok az
esetek nagy részében faji alapon mérettek meg, akárcsak
számos vidéki fehér körzetben, ahol az emberek úgy érezték,
magukra hagyták őket. „Mennyire fogsz tudni majd
szembeszállni azokkal, akik nem olyanok, mint mi – kérdezték
ezek a választók –, azokkal, akik kihasználnak és lenéznek
bennünket?”
Egy ilyen szűk politikai bázisra alapozva lehetett változást
elérni; ha valaki elég magas pozícióban volt, jobb
szolgáltatásokat harcolhatott ki a választóinak, elérhette, hogy
odatelepítsenek egy-két nagyobb projektet, és szövetségek
megkötésével valamilyen szinten az országos ügyeket is
befolyásolhatta. Ám mindez nem elég ahhoz, hogy lebontsa a
politikai korlátokat, amelyek megnehezítették a leginkább
rászorulók egészségügyi ellátáshoz jutását, a szegény gyerekek
jobb iskoláztatását vagy a munkahelyteremtést; azokat a
politikai korlátokat, amelyek között Bobby Rushnak nap mint
nap dolgoznia kellett.
Megértettem, hogy ha tényleg fel akarom kavarni az
állóvizet, akkor a lehető legszélesebb közönséget kell
megszólítanom. Ezt pedig úgy érhetem el a legjobban, ha
valamilyen országos hivatalt szerzek, például bejutok az
Egyesült Államok szenátusába.

HA MOST VISSZAGONDOLOK, micsoda vakmerőség – egyenesen

pökhendiség – volt a részemről, hogy egy ekkora vereség után
rögtön úgy döntöttem, versenybe szállok egy szövetségi
szenátori székért, nehéz nem azt hinni, hogy kétségbeesetten
vágytam egy újabb esélyre, amint az alkoholista is
megmagyarázza magának, miért kell még egy utolsó pohárral
inni. Csakhogy én nem így éreztem. Ugyanis miközben
emésztgettem a gondolatot, világosság gyúlt a fejemben: nem
annyira azt hittem, hogy győzni fogok, inkább azt, hogy
győzhetek, és ha így történik, nagy hatást gyakorolhatok. Úgy
láttam és éreztem ezt, mint egy futójátékos az amerikai fociban,
aki felfedezi a rést a kavarodásban, és tudja, hogy ha sikerül
elég gyorsan odaérnie és áttörnie, már csak az üres pályán kell
végighaladnia a célterületig. Ezzel a megvilágosodással
párhuzamosan pedig felismertem még valamit: ha nem jön
össze a dolog, ideje távoznom a politikából; és amennyiben
menet közben minden tőlem telhetőt elkövettem, akkor ezt
lelkifurdalás nélkül meg is tehetem.
A 2002-es év folyamán szép csendben elkezdtem mérlegelni
a lehetőségeket. Áttekintettem az illinois-i politikai viszonyokat,
és arra jutottam, hogy egy kevéssé ismert fekete állami
törvényhozó szövetségi szenátori megválasztása nem is annyira
elrugaszkodott elképzelés. Több afroamerikai jutott már
országos hivatalhoz, köztük a tehetséges, ám kiszámíthatatlan
Carol Moseley Braun volt szenátor, akinek a győzelme lázba
hozta az egész országot, és aki végül saját baklövéseinek –
köztük a pénzügyi erkölcs hiányának – vált az áldozatává. Az őt
legyőző republikánus, a gazdag bankár Peter Fitzgerald
ugyanakkor élesen konzervatív nézetei miatt viszonylag
népszerűtlen lett az egyre inkább demokratává váló államban.
Első lépésként elbeszélgettem egy kicsit három állami
szenátusi pókerpartneremmel – a demokrata Terry Linkkel,
Denny Jacobsszal és Larry Walshsel –, hogy szerintük versenybe
szállhatnék-e az általuk képviselt fehér munkásosztálybeli és
vidéki körzetekben. Az alapján, amit az ottani látogatásaim
során tapasztaltak, úgy gondolták, lenne esélyem, és mind a
hárman megígérték, hogy ha erre sor kerül, támogatni fognak.
Ugyanígy tett több progresszív gondolkodású választott fehér
tisztviselő a chicagói Lakefront mentén, és néhány független
latino törvényhozó is. Megkérdeztem ifj. Jesse-t, tervezi-e, hogy
indul, ő pedig nemet mondott, és hozzátette, hogy kész mögém
állni. A szívélyes Danny Davis képviselő, az illinois-i küldöttség
harmadik fekete tagja is csatlakozott. (Bobby Rusht aligha
hibáztathattam, amiért nem volt ennyire lelkes.)
A legfontosabb Emil Jones volt, aki az állami szenátus leendő
elnökeként Illinois három legnagyobb hatalmú politikusa közé
számított. Az irodájában tartott találkozónk során felhívtam rá
a figyelmét, hogy a szövetségi szenátusnak jelenleg egyetlen
afroamerikai tagja sincsen, és hogy az ügyeknek, amelyekért
Springfieldben együtt küzdöttünk, jót tenne egy washingtoni
mentor. Azt is hozzátettem, hogy ha szövetségi szenátusi
székhez segítené az egyik emberét, azzal bizonyára borsot törne
a régi vágású springfieldi fehér republikánusok egy részének
orra alá, akikről úgy érezte, mindig is keresztbe tettek neki. Azt
hiszem, ez az érv különösen tetszett neki.
David Axelrodhoz másképpen közelítettem. Axe korábban
újságíró, akkor pedig média-tanácsadó volt, olyan ügyfelekkel,
mint Harold Washington, Paul Simon volt szenátor és Richard
M. Daley polgármester. Országszerte ravasz, kemény és
tapasztalt reklámszakembernek tartották. Csodáltam a
munkásságát, és tudtam, ha sikerül magam mellé állítani, az
tervezett kampányomnak nemcsak állami szinten, hanem az
országos támogatók és szakértők körében is hitelt szerezne.
Azzal is tisztában voltam ugyanakkor, hogy kemény menet
lesz. „Merész” – mondta, amikor a River North egyik
bisztrójában leültünk ebédelni és beszélgetni. Annak idején
sokak mellett Axe is óva intett attól, hogy kiálljak Bobby Rush
ellen. Miközben nagyokat harapott a szendvicséből,
figyelmeztetett, hogy nem engedhetek meg magamnak egy
újabb fiaskót. Továbbá kételyei voltak afelől, hogy egy jelölt,
akinek a neve hasonlít az „Oszámára”, képes szavazatokat
szerezni az állam déli részén. Ráadásul már megkereste
legalább két másik valószínűsíthető szenátorjelölt – Dan Hynes
állami számvevő és Blair Hull milliomos pénzügyi befektető –,
akiknek, megítélése szerint, nagyobb esélyük van a győzelemre,
így ha elvállalna engem ügyfélként, az igen komoly összegbe
kerülne.
– Várd meg, amíg Rich Daley visszavonul, és indulj a
polgármesterségért! – javasolta, miközben letörölte a mustárt a
bajszáról. – Azzal jobban jársz.
Természetesen igaza volt. Én azonban nem az átlagos
tétekben játszottam, és úgy éreztem, hogy Axe – a szakmájához
elengedhetetlen közvélemény-kutatási adatokon, stratégiai
memókon és vitatémákon túl – többnek tekinti magát egyszerű
zsoldosnál; rokon lelket sejtettem benne. A
kampánydinamikáról való vitatkozás helyett így megpróbáltam
a szívéhez szólni.
 – Elgondolkodtál már valaha azon, hogyan tapintott rá John
F. és Bobby Kennedy az emberek legjobb oldalára? – kérdeztem
tőle. – Vagy azon, milyen érzés lehetett segíteni Lyndon B.
Johnsonnak a választójogi vagy Rooseveltnek a
társadalombiztosítási törvény keresztülvitelében, a tudat, hogy
milliók életét tették jobbá vele? A politikának nem kell
olyannak lennie, mint amilyennek az emberek hiszik. Több is
lehet annál.
Axe tekintélyes szemöldöke felszaladt, és egy darabig az
arcomat fürkészte. Nyilván látta, hogy nemcsak őt próbálom
meggyőzni, hanem saját magamat is. Néhány héttel később
aztán felhívott, és közölte, hogy megbeszélte az üzlettársaival és
a feleségével, Susannel, és úgy döntött, elfogad engem
ügyfélnek. Mielőtt azonban megköszönhettem volna, szabott
egy feltételt.
– Megkapó az idealizmusod, Barack… de ha nem sikerül
összeszedned ötmillió dollárt, hogy az emberek a tévéből is
hallják, akkor nincs esélyed.
Most már úgy éreztem, Michelle-nél is megpendíthetem a
dolgot. Ekkoriban a Chicagói Egyetem Orvostudományi
Központjában a közösségi ügyekért felelős igazgatóként
dolgozott. A munka viszonylag rugalmas volt, de még így is
zsonglőrködnie kellett, hogy össze tudja hangolni
felelősségteljes feladatait a lányok programjaival és iskolába
szállításával. Így kissé meglepett, amikor a „Még mit nem,
Barack!” reakció helyett azt javasolta, beszéljük meg a dolgot a
legközelebbi barátainkkal, köztük a sikeres üzletember Marty
Nesbittel, akinek a felesége, dr. Anita Blanchard segítette
világra mindkét gyermekünket, és Valerie Jarrett-tel, a ragyogó
és jó kapcsolatokkal rendelkező ügyvéddel, aki Michelle főnöke
volt a tervezési és gazdasági fejlesztési osztályon, és mintha a
nővérünk lett volna. Azt azonban akkor még nem tudtam, hogy
Michelle már megkereste Martyt és Valerie-t, és megkérte őket,
beszéljenek le erről az őrültségről.
Valerie Hyde Park-i lakásában gyűltünk össze, és egy
hosszúra nyúló reggeli mellett elmagyaráztam nekik, hogyan is
gondolkodom, vázoltam a demokrata jelöltség különböző
lehetséges forgatókönyveit, és válaszoltam azzal kapcsolatos
kérdéseikre, miben különbözik majd ez a választás az előzőtől.
Michelle-nek nem köntörfalaztam arról, mennyi időt töltenék
távol tőlük. De megígértem, hogy ennyi lesz: vagy sikerül, vagy
kiszállok; ha veszítek, végleg otthagyom a politikát.
Mire a végére értem, sikerült meggyőznöm Valerie-t és
Martyt – alighanem Michelle nagy bosszúságára. Számára nem
a stratégia jelentette a problémát, eltekintve attól, hogy az
újabb kampány gondolatát nagyjából annyira találta vonzónak,
mint egy foghúzást. Őt inkább a családi költségvetésre gyakorolt
hatása aggasztotta, az anyagi helyzetünk ugyanis még nem
igazán jött egyenesbe az előző után. Emlékeztetett, hogy
gondolnunk kell a diákhiteleinkre, a jelzáloghitelünkre és a
hitelkártya-adósságunkra. Még nem kezdtünk el félretenni a
lányaink egyetemi tanulmányaira, és mindennek a tetejében a
szenátusi jelölés miatt – az összeférhetetlenség elkerülése
érdekében – fel kell hagynom ügyvédi praxisommal, ami tovább
csökkenti a bevételünket.
– Ha veszítesz, még jobban benne leszünk a pácban –
mondta. – És mi lesz, ha győzöl? Hogy tartsunk fenn két
háztartást, egyet Washingtonban, egyet Chicagóban, amikor
ezzel az eggyel is alig bírunk?
Számítottam erre.
– Ha győzök, szívem – feleltem –, azzal az egész ország
figyelmét felkeltem. Én leszek az egyetlen afroamerikai a
szenátusban. Ha ismertebb leszek, írhatok még egy könyvet,
biztosan jól fogy majd, és az fedezi a pluszköltségeket.
Michelle élesen felkacagott. Kerestem ugyan egy kis pénzt az
előző könyvemmel, de az távolról sem lett volna elég azoknak a
kiadásoknak a fedezéséhez, amelyekről most szó volt. A
feleségem szemében – és ezzel, gondolom, más is így lett volna –
egy még meg nem írt könyvet nehezen lehetett pénzügyi
tervnek nevezni.
– Más szóval – sóhajtotta –, néhány varázspaszuly lapul a
zsebedben. Ezt akarod beadni nekem. Van pár varázspaszulyod,
elveted őket, és másnap reggelre hatalmas szár nő belőle az
égig, te felmászol rajta, megölöd az óriást, aki a felhők között
lakik, majd hazahozol egy aranytojást tojó tyúkot. Erről van
szó?
– Valami ilyesmiről – bólintottam.
Michelle a fejét csóválta, és kinézett az ablakon. Mindketten
tudtuk, mit kérek. Újabb elszakadást. Újabb hazárdjátékot.
Újabb lépést egy olyan dolog felé, amit én akarok, ő viszont
egyáltalán nem.
– Ennyi, Barack – szólalt meg végül. – Még egyszer, utoljára.
De ne számíts arra, hogy részt veszek a kampányban. Sőt a
szavazatomat se vedd biztosra.

GYEREKKÉNT NÉHA FIGYELTEM, ahogy kereskedő nagyapám

életbiztosításokat próbál eladni telefonon keresztül; az arcán
látszott a gyötrődés, ahogy esténként idegeneket hívogatott a
honolului toronyház tizedik emeletén lévő lakásunkból. 2003
első hónapjaiban gyakran kaptam azon magam, hogy rá
gondolok, miközben ott ültem az íróasztalomnál, újsütetű
szenátusi kampányom spártai módon berendezett
főhadiszállásán, mögöttem a falon a kiütött Sonny Liston felett
diadalmasan álló Muhammad Alit ábrázoló poszterrel, és
próbáltam rávenni magam egy újabb adománygyűjtő hívásra.
Dan Shomonon és egy Jim Cauley nevű kentuckyi fickón
kívül, akit kampánymenedzsernek szerződtettünk, a stábom
nagyrészt húszas éveikben járó kölykökből állt, akiknek csak a
fele kapott fizetést, és akik közül ketten még egyetemre jártak.
Különösen az egyik teljes munkaidős adománygyűjtőmet
sajnáltam, akinek engem kellett nyaggatnia, hogy emeljem fel a
telefont, és vegyek rá valakit a pénztárcája kinyitására.
Vajon fejlődtem politikusként? Nem tudtam megállapítani. A
2003 februárjában tartott első jelöltfórumon merev és ügyetlen
voltam, nem sikerült átállítanom az agyamat az ilyen
alkalomhoz szükséges világos, rendezett kifejezésmódra. A
Bobby Rushtól elszenvedett vereségem azonban világosan
megmutatta, miben kell javulnom: hatékonyabb interakcióra
volt szükségem a médiával, meg kellett tanulnom röviden és
velősen átadni az üzenetemet. Olyan kampányt kellett
felépítenem, amely nem annyira a szakpolitikai témákról szólt,
mint inkább a választókkal való közvetlen kapcsolatról. És
persze pénzt kellett szereznem, méghozzá rengeteget. Több
felmérést is végeztünk, amelyek elvileg megerősítették, hogy
győzhetek, de csak akkor, ha drága hirdetések révén láthatóbbá
válok a televízióban.
Mégis, amilyen elátkozottnak tűnt a képviselői
megmérettetésem, ezt annyira szerencsésnek éreztem. Peter
Fitzgerald áprilisban úgy döntött, nem indul az
újraválasztásért. Carol Moseley Braun, aki valószínűleg rövidre
zárhatta volna az ügyet a Demokrata Pártnál, ha ringbe száll a
régi mandátumáért, megmagyarázhatatlan módon inkább az
elnökválasztáson indult el, és így a verseny teljesen nyílt
maradt. A hat másik demokratával lefolytatott előválasztáson
szakszervezetek és kongresszusi küldöttségünk népszerű
tagjainak támogatását sorakoztattam fel magam mögött, hogy
kiegészítsem a déli és liberális bázisaimat. Emil és az állami
szenátus demokrata többségének segítségével egy sor
törvényjavaslatot fogadtattam el a főbenjáró bűncselekmények
ügyében folytatott kihallgatások videókamerás rögzítésének
kötelezővé tételétől a jövedelemadó-jóváírás kiterjesztéséig,
amivel megerősítettem a rólam mint hatékony törvényhozóról
kialakult képet.
 Az országos politikai környezet is az én javamra alakult.
2002 októberében, mielőtt még egyáltalán bejelentettem volna a
jelöltségemet, felkértek, hogy egy Chicago belvárosában
rendezett háborúellenes gyűlésen szólaljak fel a közelgő iraki
invázió ellen. Ez ingoványos talaj volt egy leendő szenátorjelölt
számára. Axe és Dan egyaránt úgy gondolták, hogy a háború
elleni világos és határozott fellépés segítene a demokrata
előválasztáson. Mások viszont arra figyelmeztettek, hogy az
országban a szeptember 11-ei terrortámadás óta uralkodó
közhangulat (az akkori közvélemény-kutatások szerint az
amerikaiak 67 százaléka támogatta az Irak elleni katonai
fellépést), a legalább rövid távú katonai siker valószínűsége,
valamint amúgy is gyanús nevem és származásom miatt a
háború elleni kiállás tönkreteheti az esélyeimet, mire eljön a
választás ideje.
– Amerika szereti szétrúgni mások seggét – emlékeztetett egy
barátom.
Egy napig rágódtam a dolgon, és arra jutottam, hogy ez az
első megmérettetésem: képes vagyok-e olyan kampányt
folytatni, amilyet megígértem magamnak? Legépeltem egy
rövid, öt-hat perces beszédet, és – megelégedésemben, hogy
őszinte meggyőződésemet tükrözi – anélkül feküdtem le, hogy
elküldtem volna a csapatnak átnézésre. A gyűlés napján több
mint ezren jöttek össze a Federal Plazánál, ahol Jesse Jackson
volt a főszónok. Hideg, metsző szél fújt. Bemondták a nevemet,
és szórványos, kesztyűktől tompított taps kíséretében
odaléptem a mikrofonhoz.
 – Hadd kezdjem azzal, hogy bár ezt a rendezvényt
háborúellenes gyűlésként hirdették meg, olyan emberként állok
Önök előtt, aki nem minden körülmények között ellenzi a
háborút.
A tömeg elcsendesedett, az emberek bizonytalanul várták,
hová is lyukadok ki ezzel. Beszéltem az Unió megőrzéséért és az
új szabadság megvalósításáért ontott vérről; arról, milyen
büszke vagyok nagyapámra, aki Pearl Harbor után önként
jelentkezett harcolni; elmondtam, hogy támogatom az
afganisztáni katonai akcióinkat, és hogy magam is hajlandó
volnék fegyvert fogni, hogy megakadályozzak egy újabb
szeptember 11-ét.
– Nem ellenzek minden háborút – mondtam. – Csak az
ostoba háborút ellenzem.
Azzal érveltem, hogy Szaddám Huszein nem jelent közvetlen
fenyegetést az Egyesült Államokra vagy szomszédaira, és hogy
„még az Irak elleni sikeres háború is beláthatatlan időtartamra
szóló, beláthatatlan összegeket felemésztő és beláthatatlan
következményekkel járó megszállást jelentene”. Azzal a
gondolattal zártam, hogy ha Bush elnök mindenáron harcolni
akar, akkor inkább vigye végig az al-Káida elleni küzdelmet,
hagyjon fel az elnyomó rendszerek támogatásával, és válassza
le Amerikát a közel-keleti olajról.
Visszaültem a helyemre. A tömeg éljenzett és tapsolt.
Távozóban arra gondoltam, a beszédem alig lesz több
lábjegyzetnél. A híradások azonban a gyűlésen való
jelenlétemet is alig említették.
ALIG NÉHÁNY HÓNAPPAL azután, hogy az amerikaiak vezette
koalíciós erők bombázni kezdték Bagdadot, a demokraták
egymás után fordultak szembe az iraki háborúval. Ahogy nőtt
az áldozatok száma, és fokozódott a káosz, a sajtó elkezdett
olyan kérdéseket feltenni, amelyeket az elején kellett volna. Az
alulról induló kezdeményezések hullámán felemelkedő, kevéssé
ismert vermonti kormányzó, Howard Dean felelősségre vonta a
John Kerryhez hasonló 2004-es elnökjelölteket, akik
megszavazták a háborút. A gyűlésen elmondott rövid beszédem
hirtelen látnokinak bizonyult, és keringeni kezdett az
interneten. Stábom fiatal tagjainak kellett elmagyarázniuk
nekem, mi köze is van a „blogoknak” és a „MySpace-nek” ahhoz,
hogy hirtelen özönleni kezdtek hozzánk az új önkéntesek és az
állampolgári támogatások.
Igencsak élveztem a jelöltséget. Chicagóban szombatonként
bevetettem magam a különféle etnikumok – mexikóiak, olaszok,
indiaiak, lengyelek, görögök – által lakott negyedekbe, ettem,
táncoltam, felvonulásokon vettem részt, kisbabák fejére
nyomtam puszit, és nagymamákat ölelgettem. Vasárnapokon
feketék által látogatott templomokat kerestem fel, amelyek egy
része valamilyen üzlethelyiség földszintjén, műkörmösszalonok
és gyorséttermek közé ékelődve működött; mások viszont
hatalmas megatemplomok voltak, futballpályányi parkolóval.
Úgy ugráltam a körzetek között, mint az ugróiskolában, a zöld,
tekintélyes családi házakkal teli North Shore-tól a metropolisz
déli és nyugati tőszomszédságában lévő kisvárosokig, amelyek
közül némelyiket a szegénység és az elhagyottan álló épületek
miatt alig lehetett megkülönböztetni Chicago legkeményebb
negyedeitől. Kéthetente az állam déli része felé vettem az
irányt; néha magam vezettem, de a legtöbbször Jeremiah
Posedellel vagy Anita Deckerrel, az ottani kampányt irányító
tehetséges munkatársaimmal utaztam.
Amikor a választókkal beszélgettem a kampány kezdeti
szakaszában, általában a programomban szereplő ügyeket
hoztam fel: adókedvezmények eltörlése azon cégeknél, amelyek
a tengerentúlra viszik a munkahelyeket, a megújuló
energiaforrások pártolása vagy az egyetemi oktatás elérhetőbbé
tétele. Elmagyaráztam, miért elleneztem az iraki háborút;
elismertem katonáink kiváló helytállását, de feltettem a
kérdést: miért indítottunk egy új háborút, amikor még az
afganisztánit sem fejeztük be, és Oszáma bin Láden még mindig
szabadlábon van?
Később azonban inkább arra összpontosítottam, hogy
másokat hallgassak meg. És minél többet hallgattam, az
emberek annál jobban megnyíltak. Elmesélték, milyen érzés
volt, amikor egy végigdolgozott élet után elbocsátották őket,
vagy amikor a bank lefoglalta az otthonukat, netán el kellett
adniuk a családi gazdaságot. Elmondták, hogy nem engedhetik
meg maguknak az egészségbiztosítást, és hogy időnként
kettétörik az orvos által felírt tablettákat, hogy a gyógyszer
tovább kitartson. Meséltek arról, hogy a fiatalok elköltöznek,
mert nincsenek jó munkahelyek a városban, míg mások
kénytelenek közvetlenül a diplomaszerzés előtt abbahagyni az
egyetemet, mert nem tudják kifizetni a tandíjat.
 A kortesbeszédem egyre kevésbé a saját álláspontom
ismertetéséből állt, és egyre inkább ezeknek a vegyes
hangoknak, az állam különféle szegleteiben élő amerikaiak
véleményének a summázata lett.
– Az a lényeg – mondtam –, hogy a legtöbb embert, bárhol
éljen is, bárhogy nézzen is ki, ugyanaz hajtja. Nem az a céljuk,
hogy mocskosul meggazdagodjanak. Nem valaki mástól várják,
hogy megtegye helyettük, amit ők is meg tudnának tenni
magukért.
– Azt azonban elvárják, hogy ha hajlandóak dolgozni, akkor
találjanak olyan munkát, amelyből eltarthatják a családjukat.
Elvárják, hogy ne menjenek tönkre, csak mert megbetegszenek.
Elvárják, hogy a gyerekeik jó oktatásban részesüljenek, ami
felkészíti őket az új gazdasági állapotokra, és ha megdolgoznak
érte, engedhessék meg maguknak az egyetem elvégzését.
Biztonságban akarják tudni magukat a bűnözőktől és
terroristáktól. És úgy érzik, hogy ha végigdolgozták az életüket,
járna nekik annyi, hogy méltósággal vonulhassanak vissza.
– Nagyjából ennyiről van szó. Ez nem sok. És bár nem a
kormánytól várják, hogy megoldja minden problémájukat, a
lelkük mélyén tudják, hogy a kormány a prioritások csekély
átalakításával segíthetne rajtuk.
A teremben ilyenkor néma csend lett, én pedig vártam a
kérdéseket. A gyűlések végeztével az emberek sorban álltak,
hogy kezet rázhassanak velem, elvigyenek egy kis
kampányanyagot, vagy beszélgessenek Jeremiah-val, Anitával
vagy egy helyi önkéntessel arról, hogyan kapcsolódhatnának be
ők is. Én pedig beültem az autóba, és továbbálltam a következő
városba, abban a tudatban, hogy amit elmondtam, az igaz. Meg
voltam győződve róla, hogy ez a kampány már nem rólam szól,
én csak egy közvetítő vagyok, akin keresztül az emberek
felismerhetik önmaguk és saját történetük értékét, és
megoszthatják ezt másokkal.

AKÁR SPORTRÓL, akár politikáról van szó, nehéz megérteni a

lendület pontos mibenlétét, de 2004 elejére lendületbe jöttünk.
Axe két televíziós hirdetést forgatott velünk. Az elsőben
közvetlenül a kamerába beszéltem, és a mondandómat azzal a
szlogennel zártam, hogy „Yes, we can”. („Igen, képesek vagyunk
rá!”) (Én ezt elcsépeltnek találtam, Axe azonban rögtön egy
felsőbb hatalomhoz folyamodott: megmutatta Michelle-nek, aki
úgy ítélte meg, hogy „egyáltalán nem elcsépelt”.) A másodikban
Sheila Simon, az állam egykori szeretett szenátorának, Paul
Simonnak a lánya szerepelt. Paul a szívműtétét követően halt
meg, alig néhány nappal az előtt, hogy nyilvánosan be akarta
jelenteni a támogatásomat.
A hirdetések sugárzását négy héttel az előválasztások előtt
kezdtük. Rövid idő alatt a támogatottságom majdnem
megduplázódott. Amikor az állam öt legnagyobb újságja is
felsorakozott mögöttem, Axe újravágta a hirdetéseket, hogy
kiemelje ezt, és elmagyarázta, hogy a fekete jelölteknek
általában jobbat tesz az efféle megerősítés, mint a fehéreknek.
Nagyjából ebben az időben omlott össze a legerősebb
vetélytársam kampánya is, miután az újságok leközölték a
korábban titkosított bírósági dokumentumokat, amelyekben
volt felesége családon belüli erőszakkal vádolja őt. A Demokrata
Párt előválasztásának napján, 2004. március 16-án a szavazatok
közel 53 százalékát szereztük meg a hétfős mezőnyben. Ez
nemcsak több volt, mint a többi demokrata jelölt szavazatai
együttvéve, de a republikánus előválasztáson az egész államban
leadott összes szavazat számát is meghaladta.
Csak két mozzanatra emlékszem abból az éjszakából: két
lányunk boldog sikongatására, amikor a győzelmi partin
elsütötték a konfettiágyúkat (a kétéves Sasháéba talán egy kis
félelem is vegyült), és arra, hogy az örömittas Axelrod közli
velem, az összes fehér többségű chicagói körzetet elvittem,
annak az egynek a kivételével, amely egykor a Harold
Washingtonnal való rasszista szembenállás központja volt.
(„Harold biztosan lemosolyog ránk ma este” – tette hozzá.)
A másnap reggelre is emlékszem, amikor szinte alvás nélkül
kimentem a Központi pályaudvarra, hogy kezet rázzak a
munkába igyekvő ingázókkal. Szelíden, virágsziromnyi
pelyhekben hullott a hó, és amikor az emberek felismertek, és
kezet nyújtottak, mindannyiuk arcán ugyanaz a mosoly villant
át; mintha közösen valami meglepő dolgot vittünk volna
véghez.

AXE ÚGY JELLEMEZTE a következő néhány hónapot, hogy „kilőttek

bennünket egy ágyúból”, és pontosan így is éreztem magam. A
kampányunkból egyik napról a másikra országos hír lett, a
hírcsatornák egymás után telefonáltak, hogy interjút kérjenek,
és az ország minden szegletéből érkeztek a hivatalban lévő
politikusok gratulációi. Nem csak arról volt szó, hogy győztünk,
sőt még csak nem is arról, hogy váratlanul nagy arányú
győzelmet arattunk. A megfigyelőket az érdekelte, ahogyan
győztünk: hogy minden társadalmi csoporttól kaptunk
szavazatokat, még a déli és vidéki fehér megyékből is. A
szakértők elemezni kezdték, mit üzen a kampányom az
amerikai etnikai kapcsolatok állapotáról; és az iraki háború
elleni korábbi kiállásom miatt azt is fejtegetni kezdték, mit árul
el mindez a Demokrata Párt irányvonaláról.
Nem engedhettük meg magunknak azonban az ünneplés
luxusát; lázasan tovább dolgoztunk. Újabb, tapasztaltabb
embereket vettünk fel, köztük Robert Gibbs kommunikációs
igazgatót, egy kemény, gyors észjárású alabamai fickót, aki
korábban John Kerry kampánystábjában dolgozott. Bár a
közvélemény-kutatások szerint majdnem húsz ponttal vezettem
republikánus ellenfelemmel, Jack Ryannel szemben, Ryan
múltja arra intett, hogy semmit se tekintsek lefutottnak. A
Goldman Sachs egykori bankára volt, de otthagyta az állását,
hogy egy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó kis egyházi
iskolában tanítson, és szívtipró külsejével még a nagyon
konzervatív republikánus platformot is sikerült megpuhítania.
Nagy szerencsénkre azonban Ryannek ezek egyikét sem
sikerült kamatoztatnia a kampányban. A sajtó alaposan leszedte
róla a keresztvizet, amikor megpróbált pénzszóró, adókat emelő
liberálisnak beállítani engem különféle diagramok segítségével,
ám az ezeken szereplő számokról ordított, hogy nem
stimmelnek. Később azért állították pellengérre, mert rám
küldte a stábja egyik fiatal tagját, aki agresszívan követett egy
kézi kamerával, még a mosdóba is utánam jött, sőt még akkor is
ott ólálkodott, amikor Michelle-lel és a lányokkal próbáltam
beszélgetni, hátha sikerül elkapnia valami ballépésemet. A
kegyelemdöfést az jelentette számára, amikor a sajtó
megszerezte válásának dokumentumait, amelyek szerint Ryan
kényszerítette a feleségét, hogy menjen vele szexklubokba, és
megpróbálta fenyegetéssel rávenni, hogy szeretkezzen vele
idegenek előtt. Ryan egy héten belül visszalépett a jelöltségtől.
A választásokig mindössze öt hónap volt hátra, és nekem
hirtelen nem maradt ellenfelem.
– Én csak annyit tudok – jelentette ki Gibbs –, hogy ha vége
lesz ennek az egésznek, elmegyünk Vegasba.
Én azonban továbbra is fenntartottam a nyaktörő tempót;
miután végeztem Springfieldben, gyakran elautóztam még a
közeli városokban szervezett kampányeseményekre. Egyszer az
egyik ilyen rendezvényről tartottam hazafelé, amikor felhívott
John Kerry stábjának egyik tagja, és megkért, hogy legyek
vezérszónok a július végén Bostonban tartandó Demokrata
Országos Konvención. Az, hogy nem szédültem bele, és nem
lettem ideges a felkéréstől, sokat elárul arról, milyen hihetetlen
év állt mögöttem. Axelrod felajánlotta, hogy összeszedi a
csapatot a beszédvázlat megírásához, én azonban
megállítottam.
– Hadd próbáljam meg! – kértem. – Tudom, mit akarok
mondani.
 A következő napokban a beszédemmel foglalkoztam.
Általában esténként dolgoztam rajta; ilyenkor elnyúltam az
ágyamon a springfieldi Renaissance Hotelben, a háttérben
valamilyen sportközvetítés zümmögött, és egy sárga
jegyzettömbre firkáltam a gondolataimat. A szavak könnyen
jöttek. Összefoglaltam azt a politikai irányt, amelyet már az első
egyetemi éveim óta kutattam, és a belső küzdelmeket, amelyek
elindítottak az ide vezető úton. A fejem tele volt hangokkal:
anyáméval, a nagyszüleimével, apáméval; mindazok hangjával,
akikkel közösségszervezőként együtt dolgoztam és azokéval,
akik a kampányaimban segítettek. Eszembe jutottak olyanok,
akiknek bőven lett volna okuk, hogy keserűvé és cinikussá
váljanak, de nem voltak hajlandók megadni magukat, akik
kitartóan vágytak valami nagyobbra, akik eltökélten
összefogtak valami érdekében. Egyszer csak eszembe jutott egy
kifejezés, amelyet a lelkipásztoromtól, Jeremiah Wrighttól
hallottam egy prédikációban, és amely kiválóan ragadta meg
ezt a fajta lelkierőt.
Vakmerő remények.
Axe és Gibbs később sokat anekdotáztak a konvenció estéjén
elmondott beszédemhez vezető kacskaringós útról. Arról,
hogyan alkudoztunk az engedélyezett időkeretről (eredetileg
nyolc percet szántak nekem, ezt tornáztuk fel 17-re). Hogy
milyen fájdalmas javításokat hajtott végre Axe és hozzáértő
munkatársa, John Kupper az eredeti beszédvázlatomon, amivel
azonban csak jobbá tették. Az elhalasztott bostoni repülőútról,
amikor a springfieldi ülés a késő éjszakába nyúlt. Arról, amikor
első alkalommal gyakoroltam súgógéppel, és a trénerem,
Michael Sheehan elmagyarázta, hogy a mikrofonokkal nincs
semmi gond, úgyhogy „nem kell ordítanod”. A dühömről,
amikor Kerry egyik ifjú munkatársa tájékoztatott bennünket,
hogy le kell mondanunk az egyik kedvenc részemről, mert az
elnökjelölt a saját beszédében kívánja felhasználni. („Állami
szenátor vagy – emlékeztetett Axe segítőkészen –, ők pedig
országos fórumot adnak neked… Szerintem ez nem nagy
kérés.”) Michelle-ről, aki fehér ruhában, ragyogva állt a
kulisszák mögött, megszorította a kezem, szeretettel a
szemembe nézett, és azt mondta: „Csak ne cseszd el, hallod?”
Mire mindketten kacagni, bolondozni kezdtünk, a két
szerelmes, aztán Illinois állam rangidős szenátora, Dick Durbin
belekezdett: „Hadd meséljek Önöknek Barack Obamáról…”
Csak egyszer néztem meg a 2004-es konvención elmondott
beszédem videófelvételét az elejétől a végéig. Egyedül ültem le,
jóval a választás vége után, hogy megpróbáljam megérteni, mi
is történt a teremben azon az estén. A sminkeseknek
köszönhetően valószerűtlenül fiatalnak látszom; érzek egy kis
idegességet az elején, itt-ott túl gyors vagy túl lassú vagyok, a
mozdulataim kissé esetlenek; ez mind a tapasztalatlanságomról
árulkodik.
Elérkezik azonban egy pont a beszédben, amikor rátalálok
az ütemre. A tömeg nem morajlik fel, inkább elcsendesedik. Ez
az a pillanat, amelyet a későbbi években, bizonyos varázslatos
éjszakákon felismerek majd. Fizikai érzés, az érzelmek egyfajta
áramlása, ide-oda, köztem és a hallgatóság között, mintha az
életünk hirtelen egymásba fonódna, mint egy filmtekercs,
amely előre-hátra ugrál az időben, és a hangom az elcsuklás
határáig kúszik fel, mert abban a pillanatban olyan mélyen
érzem a jelenlévőket; egységben látom őket. Ilyenkor valamiféle
kollektív lélekkel egyesülök, valamivel, amit mindannyian
ismerünk, és amire mindannyian vágyakozunk – az
összekapcsolódás érzése ez, ami a köztünk lévő különbségeket
felülírja a lehetőségek végtelen tárházával –, és mint minden
igazán fontos dolog esetében, tudom, hogy ez a pillanat is múló,
és a varázslat hamarosan megtörik.

AZT AZ ÉJSZAKÁT MEGELŐZŐEN azt hittem, már értem a média

jelentőségét. Láttam, hogyan repítettek Axelrod reklámjai az
előválasztás első helyére; hogy egyszer csak idegenek dudálnak
rám és integetnek az autójukból, és gyerekek rohannak oda
hozzám az utcán, és közlik nagy komolyan: „Láttalak a
tévében!”
Ez a szereplés azonban más szintet képviselt; vágatlan, élő
adásban látta több millió ember, a kábeltévék híradói és az
internet révén pedig további milliókhoz jutott el. Amikor
elhagytam a színpadot, tudtam, hogy jól sikerült a beszéd, és
nem lepett meg, hogy másnap mennyien üdvözöltek a különféle
jelölőrendezvényeken. Bármilyen megelégedéssel töltött is el
azonban a Bostonban kapott figyelem, felületesnek éreztem.
Úgy véltem, ezek az emberek mind politikafüggők, akik amúgy
is folyamatosan követik ezt az egész játszmát.
 Közvetlenül a konvenció után azonban Michelle-lel és a
lányokkal összecsomagoltunk, és egyhetes lakóautó-körútra
indultunk az állam déli részén, hogy megmutassuk a
választóknak: továbbra is Illinois-ra összpontosítok, és nem nőtt
nagyobbra a mellényem a kelleténél. Néhány percnyire jártunk
az első állomásunktól, és éppen lehajtottunk az autópályáról,
amikor Jeremiah-t, a regionális igazgatómat felhívta a
helyszínről az előkészítő stáb.
– Oké… oké… Beszélek a sofőrrel.
– Mi a gond? – kérdeztem. Egy kicsit megviselt már az
alváshiány és a mozgalmas program.
– Úgy száz emberre számítottunk a parkban – mondta
Jeremiah –, de most legalább ötszázat számoltak. Arra kérnek,
lassítsunk egy kicsit, hogy legyen idejük rendezni a sorokat.
Amikor húsz perccel később megálltunk, úgy tűnt, mintha az
egész város a parkban tülekedne. Voltak ott szülők a
gyerekükkel a nyakukban, kinyitható székeken ücsörgő és kis
zászlót lengető idősek, kockás inget és baseballsapkát viselő
férfiak. Sokukat nyilván csak a kíváncsiság vitte oda, hogy
megnézzék, mi ez a felhajtás, mások azonban csendben,
türelmesen várakoztak. Malia kinézett az ablakon, és nem
törődött Sashával, aki igyekezett félrelökni őt.
– Mit csinál ez a sok ember a parkban? – kérdezte.
– Azért jöttek, hogy megnézzék apát – válaszolta Michelle.
– Miért?
Gibbshez fordultam, aki vállat vont, és csak ennyit mondott:
– Nagyobb csónakra lesz szükséged.
 Ettől fogva minden állomáson négyszer-ötször akkora tömeg
fogadott, mint amit korábban bármikor láttunk. És
bármennyire mondogattuk is magunknak, hogy az érdeklődés
lankadni fog, és a lufi leereszt, bármennyire igyekeztünk is
küzdeni az önelégültség ellen, maga a választás szinte
mellékessé vált. Augusztusra a republikánusok – miután nem
találtak olyan helyi jelöltet, aki hajlandó lett volna elindulni
(bár a Chicago Bears egykori edzője, Mike Ditka nyilvánosan
eljátszadozott a gondolattal) – érthetetlen módon megnyerték
maguknak Alan Keyes lázító hangú konzervatív publicistát.
(„Látod – jegyezte meg Gibbs vigyorogva –, nekik is megvan a
maguk feketéje!”) Azonkívül, hogy marylandi lakos volt, az
abortuszról és a homoszexualitásról vallott szélsőséges,
erkölcsprédikátori nézetei sem találkoztak az illinois-iak
ízlésével.
– Jézus Krisztus nem szavazna Barack Obamára! –
mennydörögte, szándékosan rosszul ejtve a nevemet minden
alkalommal.
Több mint negyven ponttal vertem meg; ez volt a szenátusi
választások legnagyobb szavazatkülönbsége az állam
történetében.
A választások estéjén visszafogott volt a hangulatunk,
nemcsak azért, mert a verseny lefutott ügy volt, hanem az
országos eredmények miatt is. Kerry veszített Bushsal szemben;
a republikánusok megőrizték a többségüket a képviselőházban
és a szenátusban; még a szenátusi demokrata kisebbség
vezetője, a dél-dakotai Tom Daschle is elbukott. Karl Rove,
George Bush kampányfőnöke arról harsogott, hogy állandó
republikánus többséget teremt.
Michelle és én eközben teljesen kimerültünk. A stábom
kiszámolta, hogy az előző 18 hónapban pontosan hét
szabadnapot vettem ki. A szenátusi eskütételemig hátralévő hat
hetet arra szántuk, hogy az addig nagyrészt elhanyagolt
háztartási ügyekkel foglalkozzunk. Washingtonba repültem,
hogy megismerkedjek leendő munkatársaimmal,
interjúztassam a stábomba jelentkezőket, és megkeressem a
lehető legolcsóbb lakást. Michelle úgy döntött, hogy a
gyerekekkel Chicagóban maradnak, ahol számíthatott a családja
és a barátai segítségére, nem is beszélve a munkájáról, amelyet
imádott. Bár összeszorult a szívem a gondolattól, hogy az év
nagy részében heti három napot külön kell töltenünk
egymástól, nem vitatkozhattam az érveivel.
Máskülönben nemigen rágódtunk azon, ami történt. A
karácsonyt Hawaiin töltöttük Mayával és Toottal. Énekeltünk a
fa körül, homokvárakat építettünk, és néztük, ahogy a lányok
kibontják az ajándékaikat. Bedobtam egy virágfüzért az
óceánba azon a helyen, ahol a húgommal szétszórtuk anyánk
hamvait, egy másikat pedig a Pacific National Memorial
temetőjében helyeztünk el, ahol nagyapám nyugodott. Az újévet
követően aztán az egész család Washingtonba repült. Az
eskütételem előtti éjszakán Michelle a szállodai lakosztály
hálószobájában készülődött a szenátus új tagjai számára
szervezett vacsorára, amikor felhívott a szerkesztőm. A
konvención elmondott beszédemnek köszönhetően újból
kiadott könyvem, amely már évek óta nem volt kapható,
hirtelen a bestsellerlista élére ugrott. A szerkesztő azért
telefonált, hogy gratuláljon a sikerhez, és közölte, hogy
megegyezhetünk egy új könyvről is, és ezúttal döbbenetes
jogdíjelőleget ajánlott.
Megköszöntem neki, és éppen akkor tettem le a telefont,
amikor Michelle csillogó estélyi ruhájában kilépett a
hálószobából.
– Olyan csinos vagy, anya! – kiáltotta Sasha. Michelle
megpördült a lányok kedvéért.
– Oké, jól viselkedjetek! – mondtam nekik, és megcsókoltam
mindkettőt, majd elköszöntem Michelle édesanyjától, aki aznap
estére vállalta a bébicsősz szerepét. Már a lift felé tartottunk a
folyosón, amikor Michelle hirtelen megtorpant.
– Elfelejtettél valamit? – kérdeztem.
Rám nézett, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Nem tudom elhinni, hogy tényleg megcsináltad ezt az
egészet. A kampányt. A könyvet. Mindent.
Bólintottam, és csókot nyomtam a homlokára.
– Varázspaszuly, bébi. Varázspaszuly!

EGY ÚJDONSÜLT washingtoni szenátor számára általában az a

legnagyobb kihívás, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, amit tesz.
Nekem éppen az ellenkezője okozott gondot. Ahhoz képest,
hogy éppen csak letettem az esküt, a körülöttem lévő felhajtás
már-már komikus léptéket öltött. A riporterek állandóan a
terveimről faggattak, a leggyakrabban arra voltak kíváncsiak,
szándékomban áll-e indulni az elnökségért. Amikor az
eskütételem napján egy tudósító azt kérdezte: „Ön szerint hol a
helye a történelemben?”, én elnevettem magam, és elmondtam,
hogy csak most érkeztem Washingtonba, a 99. helyet foglalom
el a szenátusi rangsorban, még nem szavaztam semmiről, és azt
sem tudom, hol vannak a mosdók a Capitoliumban.
Nem az álszerénység beszélt belőlem. A szenátori székkel
kapcsolatban valóban úgy éreztem, hogy messzebb
nyújtózkodtam, mint kellett volna. Boldog voltam, hogy ott
lehettem, és alig vártam, hogy munkához láthassak. Hogy
lecsillapítsam az izgatott várakozásokat, a csapatommal együtt
Hillary Clinton példáját akartuk követni, aki négy évvel
korábban nagy csinnadratta közepette vonult be a szenátusba,
azóta viszont a szorgalmáról, a tartásáról és a választói iránti
figyelemről vált ismertté. Az volt a célom, hogy parádés ló
helyett igásló legyek.
Vérmérsékletét tekintve nem volt alkalmasabb ember ennek
a stratégiának a megvalósítására új stábfőnökömnél, Pete
Rouse-nál. Pete már közel harminc éve dolgozott a Capitol
Hillen; hatvan felé közeledett, őszült és a testfelépítése
leginkább egy pandáéra hasonlított. A tapasztalata – legutóbb
Tom Daschle stábfőnökeként dolgozott – és kiterjedt
washingtoni kapcsolati hálója miatt sokan kedvesen csak úgy
emlegették, hogy a 101. szenátor. A washingtoni politikai
szereplőkről a köztudatban élő sztereotípiával ellentétben Pete
allergiás volt a rivaldafényre, és tréfásan házsártos stílusa
dacára szinte szégyenlős volt, ami részben magyarázattal
szolgált arra, hogy agglegényként élt, és a rajongásig szerette a
macskáit.
Nem csekély erőfeszítésbe került, mire sikerült rávenni Pete-
et, hogy fogadja el a megbízást, és segítsen felállítani újdonsült
irodámat. Leszögezte, hogy nem annyira a nagy visszalépés
zavarja, hanem inkább az, hogy esetleg nem lesz elég ideje
helyet keresni a Daschle veresége miatt munka nélkül maradt
volt beosztottainak.
Hatalmas tudása mellett ez a megingathatatlan
becsületesség és egyenesség tette Pete-et igazi kinccsé. És az ő
hírnevének köszönhetően sikerült első osztályú embereket
toboroznom magam köré. Robert Gibbs kommunikációs
igazgató mellé megszereztük a veterán Chris Lut jogi
igazgatónak; az eszes, fiatal haditengerészeti tartalékos Mark
Lippertet külpolitikai tanácsadónak; az időm beosztásáért pedig
Alyssa Mastromonaco, Kerry elnöki kampányának egyik
vezetője felelt, akinek alacsony termete és babaarca páratlan
hibaelhárító és rendezvényszervezői tehetséggel párosult. Végül
felvettünk egy Jon Favreau nevű komoly, jóképű, huszonhárom
éves fiatalembert is. Favs, ahogy mindenki nevezte, szintén a
Kerry-kampányban dolgozott, és Gibbs és Pete első számú
jelöltje volt a beszédírói pozícióra.
– Nem találkoztam már vele valahol? – kérdeztem Gibbset az
interjú után.
– De igen… ő volt az a kölyök, aki odajött, és közölte, hogy
Kerry el fogja lopni az egyik mondatodat a konvención.
Ennek ellenére felvettem.
 A csapat Pete felügyelete alatt irodákat alakított ki
Washingtonban, Chicagóban és Illinois déli részének több
városában. Hogy hangsúlyozzuk az otthoni szavazók
fontosságát, Alyssa az illinois-i lakossági fórumok merész
programját állította össze: az első évben mindjárt 39-et
tartottunk. Szigorú elvként határoztuk meg az országos sajtó és
a vasárnap reggeli televíziós műsorok kerülését, helyettük az
illinois-i újságokra és televíziós csatornákra koncentráltunk.
Ami pedig a legfontosabb, Pete kidolgozott egy bonyolult
rendszert a levelezés és a választókörzeti igények kezelésére;
órákat töltött az ezt intéző fiatal munkatársakkal és
gyakornokokkal, megszállottan szerkesztette a válaszaikat, és
alaposan megtanította nekik, melyik szövetségi hivatal
foglalkozik az elveszett társadalombiztosítási kártyákkal, a
beszüntetett veteránjuttatásokkal vagy éppen a
kisvállalkozásokat támogató kölcsönökkel.
– Lehet, hogy az embereknek nem tetszenek majd a
szavazataid – jegyezte meg Pete –, de azzal semmiképp sem
vádolhatnak, hogy nem válaszolsz a leveleikre!
Miután az irodámat jó kezekben tudhattam, arra
fordíthattam az időmet, hogy tanulmányozzam az ügyeket, és
megismerjem szenátortársaimat. A feladatomat jelentősen
megkönnyítette Illinois rangidős szenátorának, Dick Durbinnek
a nagylelkűsége, aki Paul Simon barátja és tanítványa, és a
szenátus egyik legtehetségesebb vitázójának számított. Ebben a
túlméretezett egók uralta környezetben, ahol a szenátorok
általában nem nézik jó szemmel, ha ifjabb társuknak több
sajtófigyelem jut, mint nekik, Dick mindig segítőkész volt velem.
Bemutatott mindenkinek, ragaszkodott hozzá, hogy osztozzunk
a különböző illinois-i projektek sikerében, és akkor is megőrizte
a türelmét és jó humorát, amikor a közösen rendezett
csütörtöki választói reggelin a látogatók az idő nagy részében
engem akartak fényképezni, és az én autogramomért álltak
sorba.
Ugyanezt elmondhattam az új demokrata vezetőről, Harry
Reidről. Harry szenátusba vezető útja legalább olyan hihetetlen
volt, mint az enyém. Egy bányász és egy mosónő gyermekeként
született a nevadai Searchlight városában, mélyszegénységben.
A gyerekkorát egy vízvezeték és telefon nélküli viskóban
töltötte. Valahogy beküzdötte magát a főiskolára, majd a George
Washington Egyetem Jogi Karára, közben másodállásban a
törvényhozási biztonsági szolgálat egyenruhás tagjaként
dolgozott, hogy fizetni tudja a tandíjat, és bármikor kész volt
elismerni, hogy sohasem vetkőzte le ezt a harcias stílust.
– Tudod, Barack, kölyökkoromban bokszoltam – mesélte
suttogó hangon, amikor először találkoztunk. – És istenemre,
nem voltam igazi sportolóalkat. Nem voltam se nagy, se erős. De
volt két előnyös tulajdonságom. Álltam az ütéseket. És nem
adtam fel.
Valószínűleg az esélyek ellenében való boldogulás e
képessége magyarázta, hogy a korban és tapasztalatban
mutatkozó különbség ellenére Harryvel az első pillanattól fogva
remekül kijöttünk egymással. Nem szívesen mutatta ki az
érzelmeit, sőt megvolt az a zavarba ejtő tulajdonsága, hogy egy-
egy beszélgetés során, különösen a telefonban, nem sokat
törődött a szokásos udvariassággal. Előfordult, hogy még nem
fejeztem be a mondatomat, de ő már letette. De ahogy Emil
Jones az állami törvényhozásban, Harry is mindent elkövetett,
hogy segítsen nekem, amikor a bizottsági helyek elosztásáról
volt szó, és alacsony státuszom ellenére mindig gondoskodott
róla, hogy képben legyek a szenátusban zajló ügyekről.
Valójában ez a kollegialitás számított a normának. A
szenátus régi motorosai – Ted Kennedy, Orrin Hatch, John
Warner, Robert Byrd, Dan Inouye, Ted Stevens – mind
barátságokat ápoltak a másik oldalhoz tartozókkal is, és azzal a
könnyed közvetlenséggel viselkedtek, amit a Legnagyobb
Generáció sajátjának ismertem meg. A fiatalabb szenátorok
kevesebbet keresték mások társaságát, és magukkal hozták azt
az élesebb ideológiai szembenállást, amely a Gingrich-korszak
után jellemezte a képviselőházat. Ám gyakran még a
legkonzervatívabb tagokkal is megtaláltam a közös nevezőt: az
oklahomai Tom Coburn például, aki mélyen vallásos volt, és
fenntartásokkal viszonyult a kormányzati költekezéshez,
őszinte és figyelmes barátommá vált, és az embereink együtt
dolgoztak a kormányzati szerződéskötések átláthatóságának
növelését és a pazarlás visszaszorítását célzó javaslatokon.
Első szenátusbeli évem sok szempontból az illinois-i
törvényhozásban eltöltött első évekre hasonlított, bár itt
nagyobb volt a tét, erősebb a rivaldafény, és a lobbisták is
ügyesebben bújtatták ügyfeleik érdekeit nagy ívű elvek
köntösébe. Az állami törvényhozással szemben – ahol sokan
megelégedtek azzal, hogy behúzzák a nyakukat, hiszen gyakran
fogalmuk sem volt, mi az ördög történik körülöttük – új
munkatársaim tájékozottak voltak, és nem fukarkodtak a
véleményükkel. Emiatt a bizottsági megbeszélések végtelenül
hosszúra nyúltak, és sokkal jobban átéreztem azoknak a
szenvedését, akik kénytelenek voltak az én szószátyárságomat
hallgatni a jogi karon és Springfieldben.
Mivel kisebbségben voltunk, nekem és demokrata
társaimnak kevés beleszólásunk volt abba, milyen
törvényjavaslatok kerülnek ki a bizottságokból, és melyeket
szavaz meg a szenátus. Tehetetlenül néztük, ahogy a
republikánusok költségvetési javaslatai pénzt vonnak el az
oktatástól, vagy csökkentik a környezetvédelmi biztosítékokat,
és nemigen tehettünk egyebet, mint hangzatos szónoklatokat
intéztünk a jórészt üresen kongó terem és a C-SPAN hírcsatorna
kamerái előtt. Rendszeresen gyötrődtünk olyan szavazások
miatt, amelyek nem valamilyen ügy előmozdítását szolgálták,
sokkal inkább a demokraták pozíciójának aláásása és az
elkövetkezendő kampányok muníciójának biztosítása volt a
céljuk. Ahogy Illinois-ban, itt is próbáltam mindent elkövetni,
hogy a szélről befolyásoljam a politikát, és szerény, pártokon
felüli javaslatokat terjesztettem be: például, hogy különítsünk el
pénzt egy járvány kitörésének megelőzésére, vagy állítsuk
vissza illinois-i veteránok egy csoportjának juttatásait.
Bár a szenátusi munka több tekintetben is elég frusztráló
volt, valójában nem bántam a lassabb tempót. Az egyik
legfiatalabb tagként, és 70 százalékos illinois-i támogatottsággal
a hátam mögött tudtam, hogy megengedhetem magamnak,
hogy türelmes legyek. Úgy gondoltam, egyszer majd fontolóra
veszem, hogy elinduljak a kormányzóválasztáson, vagy, igen,
akár az elnökválasztáson is. Az a meggyőződés hajtott, hogy egy
végrehajtó hatalmi pozícióban jobb eséllyel határozhatom meg
az irányvonalat. Egyelőre azonban, negyvenhárom évesen, az
országos színtéren kezdőként, úgy éreztem, a világ minden
ideje az enyém.
A hangulatomat az otthoni események alakulása is tovább
javította. Ha éppen nem volt rossz az idő, a főváros és Chicago
közötti ingázás nem tartott tovább, mint a springfieldi út. Ha
pedig egyszer hazaértem, már nem voltam olyan elfoglalt vagy
feszült, mint a kampány idején, vagy amikor három állással
zsonglőrködtem; így maradt időm, hogy szombatonként
elvigyem Sashát a táncórára, vagy elolvassak Maliának egy
fejezetet a Harry Potterből, mielőtt ágyba dugom.
Az anyagi helyzetünk javulásának köszönhetően is kevesebb
volt a stressz. Új helyre költöztünk, egy nagy, elegáns György-
korabeli házat vásároltunk Kenwoodban, egy zsinagógával
szemben. A család egy ifjú barátja, a feltörekvő szakács, Sam
Kass vállalta, hogy szerény összegért bevásárol, és egészséges
ételeket készít, amelyek kitartanak egész héten. Mike Signator –
a Commonwealth Edison áramszolgáltató volt menedzsere, aki
önkéntesként dolgozott a kampányomban – velünk maradt
részmunkaidős sofőrnek, és gyakorlatilag családtaggá vált.
Ami pedig a legfontosabb volt: az új anyagi hátterünknek
köszönhetően az anyósom, Marian belement, hogy kevesebbet
dolgozzon, és segítsen vigyázni a lányokra. Bölcs volt, vicces és
még mindig elég fiatalos ahhoz, hogy egy négy- és egy hétéves
gyerek után rohangáljon, amivel nagyon megkönnyítette
mindannyiunk életét. Továbbá véletlenül a vejét is szerette, és a
védelmemre kelt, valahányszor késtem, rendetlen voltam vagy
valamiért nem feleltem meg az elvárásoknak.
A pluszsegítségnek köszönhetően Michelle-lel
hozzájutottunk ahhoz a kis közös többletidőhöz, amit már olyan
régen hiányoltunk. Gyakrabban nevettünk, és megint eszünkbe
jutott, hogy egymás legjobb barátai vagyunk. Ezen túl azonban
az lepett meg bennünket a leginkább, hogy milyen kevéssé
változtunk meg az új körülmények között. Továbbra is
otthonülők voltunk, nem vonzottak a csillogó partik és
karrierépítő estélyek, mert nem akartunk lemondani a
lányokkal töltött estékről, mert idétlennek éreztük, ha túl sokat
csinosítjuk magunkat, és mert az örök korán kelő Michelle este
10 után elálmosodott. Ehelyett ugyanúgy töltöttük a hétvégéket,
mint azelőtt, én kosárlabdáztam vagy elvittem Maliát és Sashát
egy közeli uszodába, Michelle pedig ügyeket intézett, és
szervezte a lányok programjait. Néha vacsorára vagy délutáni
grillezésre hívtuk a családtagjainkat és szűk baráti körünket.
Főleg Valerie-t, Martyt, Anitát, Eric és Cheryl Whitakert (egy
orvos házaspárt, akiknek a gyerekei egyidősek voltak a
mieinkkel), illetve Kaye és Wellington Wilsont – akiket
szeretettel csak „Kaye mamának” és „Wellington papának”
hívtunk –, egy idősebb házaspárt (a férfi nyugdíjas közösségi
főiskolai adminisztrátor volt, az asszony pedig
programszervező egy helyi alapítványnál, valamint csodás
szakács), akiket még a közösségszervezői időkből ismertem, és
akik Chicagóban a pótszüleimnek tekintették magukat.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Michelle-nek és nekem nem
kellett alkalmazkodnunk. Az emberek már felismertek
bennünket a tömegben, és bár általában tapintatosan
viselkedtek, a névtelenség hirtelen elvesztése nyugtalanítóan
hatott ránk. Egy este, nem sokkal a választás után, Michelle-lel
moziba mentünk, hogy megnézzük a Ray című életrajzi filmet
Jamie Foxxszal, és alaposan meglepődtünk, amikor a többi
mozilátogató a beléptünkre tapsolni kezdett. Néha, amikor
vacsorázni mentünk, azt vettük észre, hogy a szomszéd
asztaloknál ülő vendégek vagy megpróbálnak hosszú
beszélgetésbe elegyedni velünk, vagy eléggé feltűnő módon
elhallgatnak, hogy hallhassák, miről diskurálunk.
Ezt a lányok is észrevették. Egy nap, szenátorságom első
nyarán úgy gondoltam, elviszem Maliát és Sashát a Lincoln
Park Állatkertbe. Mike Signator figyelmeztetett, hogy egy ilyen
szép vasárnap délután óriási lehet a tömeg, én azonban
ragaszkodtam a kiruccanáshoz, mert bíztam benne, hogy
napszemüvegben és baseballsapkában nem keltek majd
feltűnést. Az első nagyjából fél órában rendben is ment minden.
Megnéztük a nagymacskák épületében a vastag üveg mögött
sétáló oroszlánokat, és vicces pofákat vágtunk a
csimpánzoknak, anélkül hogy bármi megzavart volna minket.
Amikor azonban megálltunk a térkép előtt, hogy megnézzük,
merre találjuk az oroszlánfókákat, egy férfi hirtelen felkiáltott:
 – Obama! Hé, odanézzenek… ez itt Obama! Hé, Obama,
csinálhatunk egy közös képet?
A következő pillanatban családok tolongtak körülöttünk, az
emberek a kezüket nyújtották vagy autogramot kértek, a szülők
mellém állították a gyerekeiket, hogy lefotózhassanak
bennünket. Intettem Mike-nak, hogy vigye el a lányokat, és
nézzék meg az oroszlánfókákat nélkülem. A következő
negyedórára átengedtem magam a választóimnak. Nagyon
jólestek a bátorító szavak, és emlékeztettem magam, hogy a
szenátorsággal ezt is vállaltam, de elszomorított, amikor arra
gondoltam, hogy a lányok biztosan nem értik, mi történt az
apukájukkal.
Végül megkerestem őket és Mike-ot, és azt javasoltam,
hagyjuk ott az állatkertet, és keressünk inkább egy csendes
helyet, ahol fagyizhatunk. Az autóban Mike szerencsére
csendben maradt, de nem így a lányok.
– Szerintem kellene neked egy álnév! – közölte Malia a hátsó
ülésről.
– Mi az az álnév? – kérdezte Sasha.
– Az nem igazi név, amit akkor használsz, ha nem akarod,
hogy az emberek tudják, ki vagy – magyarázta Malia. – Mint
mondjuk a „Johnny McJohn John”.
– Igen, apa… – kuncogott Sasha. – Legyél Johnny McJohn
John!
– És el kell változtatnod a hangodat is! – tette hozzá Malia. –
Az emberek azt is felismerik. Magasabb hangon kell beszélned.
És gyorsabban.
 – Apa annyira lassan beszél! – jegyezte meg Sasha.
– Na, apa! – kérlelt Malia. – Próbáld ki! – Azon a legmagasabb
hangon, amire csak képes volt, hadarni kezdett: – Helló! Johnny
McJohn John vagyok!
Mike ekkor nem bírta visszafogni magát, és kitört belőle a
nevetés. Később, amikor hazaértünk, Malia büszkén elmesélte a
tervét Michelle-nek, aki megsimogatta a fejét.
– Ez nagyon jó ötlet, kicsim – mondta neki –, de apa csak úgy
tudná álcázni magát, ha megoperáltatná a fülét, hogy ne álljon
el annyira.

AZ EGYIK LEHETŐSÉG, amit a legizgalmasabbnak találtam a

szenátusban, a külpolitika befolyásolásának lehetősége volt. Az
állami törvényhozásban erre nem volt mód. Már az egyetem óta
különösen érdekeltek a nukleáris ügyek, így már az eskütételem
előtt írtam Dick Lugarnek, a szenátus külügyi bizottsága
elnökének, akinek az atomfegyverek elterjedésének
megakadályozása volt a legfőbb szívügye, és tájékoztattam,
hogy szívesen dolgoznék vele.
Dick válasza nagyon lelkes volt. Ez a 28 éve hivatalban lévő
veterán indianai republikánus szenátor a belügyekben, mint az
adózás és az abortusz, megbízhatóan konzervatív nézeteket
vallott, a külügyek terén azonban őt is azok a megfontolt,
internacionalista elvek vezérelték, mint a George H. W. Bushhoz
hasonló fősodorbeli republikánusokat. 1991-ben, röviddel a
Szovjetunió felbomlását követően, Dick a demokrata Sam Nunn-
nal összefogva olyan törvényt terjesztett be és fogadtatott el,
amely lehetővé tette Amerika számára, hogy anyagilag
támogassa Oroszországot és a szovjet utódállamokat a
tömegpusztító fegyverek biztonságos kezelésében és
leszerelésében. A Nunn–Lugar néven ismertté vált törvény
merész és tartós eredményt hozott (a következő két évtizedben
több mint 7500 nukleáris robbanófejet szereltek le), és a
bevezetése hozzájárult az amerikai és orosz nemzetbiztonsági
szervek közötti kapcsolatok javításához, ami létfontosságú volt
a veszélyes átmenet levezénylésében.
Erre 2005-ben a hírszerzési jelentések szerint az al-Káidához
hasonló szélsőséges csoportok átfésülték a volt szovjet blokk
országainak gyengén őrzött létesítményeit, és otthagyott
nukleáris, vegyi és biológiai anyagok után kutattak. Dickkel
vizsgálni kezdtük, hogyan aktualizálhatnánk a hatályban lévő
Nunn–Lugar-törvényt, hogy védekezhessünk az efféle
fenyegetésekkel szemben. Így történt, hogy augusztusban
egyszer csak egy katonai gépen találtam magam Dick
társaságában, amellyel egyhetes oroszországi, ukrajnai és
azerbajdzsáni látogatásra indultunk. Mivel a Nunn–Lugar
végrehajtását folyamatosan ellenőrizni kellett, Dicknek egy
ilyen út rutinszerűnek számított, nekem azonban ez volt az első
hivatalos külföldi utam, és az évek során sokat hallottam a
képviselők állami költségen tett kirándulásairól: a
megterhelőnek távolról sem nevezhető programokról, a
luxusvacsorákról és a hatalmas bevásárlókörutakról. De ha ez
volt is általában a feladat, akkor Dicket elfelejtették értesíteni
róla. Annak ellenére, hogy már a hetvenes éveiben járt,
kérlelhetetlen tempót diktált. Miután egy egész napon át orosz
hivatalnokokkal tárgyaltunk Moszkvában, két órát repültünk az
onnan délkeletre lévő Szaratovba, majd még egy órát
autóztunk, hogy felkeressünk egy titkos nukleáris
raktárlétesítményt, ahol amerikai pénzből erősítették meg az
orosz rakéták védelmét. (Itt kaptunk vacsorát is: borscsot és
valamilyen halzselét, amelyet Dick vitézül el is tüntetett, én
azonban hatéves kölyök módjára csak szétkentem a
tányéromon.)
Ellátogattunk az Urál hegységben lévő Perm városába is,
ahol megnéztük az SS–24-es és SS–25-ös rakéták darabjainak
temetőjét. Ennyi maradt az egykor Európára irányuló nukleáris
rakétákból. A kelet-ukrajnai Donyeckben bejártunk egy
objektumot, ahol megsemmisítésre kijelölt hagyományos
fegyvereket – lőszert, robbanóanyagokat, légvédelmi rakétákat,
sőt gyerekjátékokba rejtett bombákat – gyűjtöttek össze az
ország egész területéről. Kijevben vendéglátóink elvittek
bennünket egy lepusztult, őrizet nélküli háromemeletes
épületkomplexumba a város kellős közepén, ahol a Nunn–Lugar
keretében a hidegháborús biológiai kutatási minták – köztük
lépfene és bubópestis – új tárolórendszereinek felállítását
végezték. Kijózanító élmény volt az elejétől a végéig: annak
tanúbizonysága, milyen mértékben képes az ember az őrület
szolgálatába állítani saját zsenialitását. Számomra azonban,
miután annyi éven át csak belpolitikával foglalkoztam, ez az út
pezsdítően is hatott; emlékeztetett rá, milyen hatalmas a világ,
és a Washingtonban hozott döntések milyen mélyreható emberi
következményekkel járhatnak.
A Dick mellett töltött idő maradandó nyomot hagyott
bennem. Manóarcán letörölhetetlen, békés mosollyal,
fáradhatatlanul válaszolt a kérdéseimre. Lenyűgözőnek
találtam, milyen gonddal, pontossággal és tényismerettel
beszélt a külföldi tisztviselőkkel folytatott tárgyalásokon. Kész
volt elviselni nemcsak az utazások során elszenvedett
késedelmeket, hanem a végtelen anekdotázásokat és újabb meg
újabb vodkákat is, mert tudta, hogy az udvariasság a legjobb
híd a kultúrák között, és hosszú távon ezzel mozdíthatja elő
leginkább az amerikai érdekeket. Számomra nagyon hasznos
diplomáciai lecke volt ez az út, remek példa arra, milyen hatást
érhet el egy szenátor.
Aztán lecsapott egy vihar, és minden megváltozott.

MIALATT ÉN DICKKEL külföldön utazgattam, a Bahamák felett

kialakuló trópusi időjárási rendszer áthaladt Floridán, és
megérkezett a Mexikói-öbölbe, ahol a melegebb víz felett
energiával töltődött fel, és az Egyesült Államok déli
partszakaszát fenyegette. Mire a szenátusi delegációnk leszállt
Londonban, hogy Tony Blair miniszterelnökkel találkozzon,
elszabadult a pokol. A Katrina hurrikán óránkénti 200
kilométeres sebességgel rontott a szárazföldre, egész
településeket söpört el a parton, és a gátakkal mit sem törődve,
New Orleans nagy részét vízzel árasztotta el.
 Fél éjszaka fent voltam, és a híradásokat néztem.
Döbbenetes látvány volt, ahogy ez a rémálomszerű, zavaros, ősi
erő hömpölygött a képernyőn. Vízen lebegő holttestek,
kórházakban csapdába esett idős betegek, lövöldözés és
fosztogatás, reszketve egymáshoz bújó, reményvesztett
menekülők. Ez az iszonyatos szenvedés önmagában is sok volt;
a kormány lassú reakciója, a rengeteg szegény ember és kétkezi
munkás kiszolgáltatottsága miatt viszont még szégyelltem is
magam.
Néhány nappal később George H. W. és Barbara Bushsal,
valamint Bill és Hillary Clintonnal együtt Houstonba
látogattam, ahová több ezer, a hurrikán által földönfutóvá tett
embert szállítottak buszokkal, és az Astrodome hatalmas
épületegyüttesében felállított menedékhelyeken szállásolták el
őket. A város a Vöröskereszttel és a Szövetségi
Katasztrófavédelmi Ügynökséggel (Federal Emergency
Management Agency, FEMA) közösen éjjel-nappal azon
dolgozott, hogy biztosítsa számukra az alapvető feltételeket, ám
ahogy egyik tábori ágytól a másikhoz léptem, rá kellett
ébrednem, hogy az ott lévő, túlnyomórészt fekete károsultak
közül sokat már jóval a hurrikán előtt cserben hagytak: a
perifériára szorulva, megtakarítás és biztosítás nélkül
tengődtek. Meghallgattam a történeteiket az árvízben elveszített
otthonukról és eltűnt szeretteikről, arról, hogy nem tudtak
elmenekülni, mert nem volt autójuk, vagy nem tudták volna
magukkal vinni a beteg szülőjüket. Ezek az emberek nem
különböztek azoktól, akikért Chicagóban közösségszervezőként
tenni akartam, nem különböztek Michelle nagynénjeitől vagy
unokatestvéreitől. Az jutott eszembe, hogy az én körülményeim
talán megváltoztak, az övék azonban nem. Az ország politikája
nem változott. Továbbra is mindenütt ott voltak az elfelejtett
emberek és az elfelejtett hangok, akiket elhanyagolt a
nehézségeik iránt vak vagy közömbös kormány.
Szemrehányásnak éreztem a tragédiájukat, és a szenátus
egyetlen afroamerikai tagjaként úgy döntöttem, véget vetek az
országos médiaszerepléssel szemben meghirdetett
moratóriumomnak. Ettől kezdve elmentem a hírműsorokba, és
elmondtam, hogy bár nem gondolom, hogy a rasszizmus lett
volna a Katrina hurrikánra adott rossz reakció oka, de az eset
rávilágít, hogy a kormányzó párt és Amerika egésze milyen
keveset fektetett az ország nagy területeit sújtó elszigeteltség, a
generációkon átívelő szegénység és a lehetőségek hiányának
felszámolásába.
Washingtonba visszatérve a munkatársaimmal a
Belbiztonsági és Kormányügyi Bizottságon keresztül terveket
készítettünk az öböl vidékének újjáépítésére. Most azonban már
másmilyennek tűnt a szenátusbeli élet. Vajon hány év kellene
ahhoz, hogy szenátorként valóban változtathassak a
Houstonban megismert emberek életén? Hány bizottsági
meghallgatásra, elbukott törvénymódosítási javaslatra és a
csökönyös ellenzékkel folytatott költségvetés-módosítási vitára
van szükség, hogy ellensúlyozzuk egyetlen katasztrófavédelmi
igazgató, környezetvédelmi ügynökségi funkcionárius vagy
munkaügyi minisztériumi vezető hibás lépéseit?
 A türelmetlenségem csak tovább fokozódott, amikor néhány
hónappal később egy kis kongresszusi küldöttség tagjaként
Irakba látogattam. A kormányzat, közel három évvel az
általunk vezetett invázió kezdete után, nem tagadhatta többé,
milyen katasztrófába torkollt a háború. Az amerikai bürokraták
azzal, hogy feloszlatták az iraki hadsereget, és megengedték a
síita többségnek, hogy agresszív módon nagyszámú szunnitát
távolítsanak el kormányzati pozíciókból, kaotikus és egyre
veszélyesebb helyzetet teremtettek – véres vallási konfliktus
alakult ki, amelyet egyre több öngyilkos akció, út menti
robbantás és zsúfolt piactereken végrehajtott pokolgépes
merénylet fémjelzett.
A küldöttségünk amerikai katonai támaszpontokat keresett
fel Bagdadban, Fallúdzsában és Kirkukban, és a bennünket
szállító Black Hawk helikopterekből letekintve az egész ország a
végletekig kimerültnek látszott. A városokat aknavetőgránátok
kráterei pettyezték, az utak kísértetiesen csendesek voltak,
mindent vastagon belepett a por. Mindenütt talpraesett és bátor
parancsnokokkal és katonákkal találkoztunk, akiket az a
meggyőződés hajtott, hogy a megfelelő katonai támogatással,
technikai képzéssel és munkával Irak egy napon túljut majd a
válságon. Az újságírókkal és néhány magas rangú iraki
tisztviselővel folytatott beszélgetésemből azonban egészen más
kép rajzolódott ki. Szerintük gonosz szellemek szabadultak el, a
szunniták és síiták egymás ellen elkövetett gyilkosságai és
megtorlásai távolivá, ha nem egyenesen elérhetetlenné teszik a
megbékélést. Az országot csak az általunk odaküldött több ezer
fiatal katona és tengerészgyalogos tartotta össze, akik közül
sokan csak most kerültek ki a középiskolából. Már több mint
kétezren estek el közülük, és további ezrek sebesültek meg.
Egyértelműnek tűnt, hogy minél tovább húzódik a háború, a
csapataink annál inkább ki lesznek téve egy olyan ellenség
támadásainak, akit nem értenek, és sokszor nem is látnak.
A repülőúton hazafelé nem tudtam kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy ezek a kölykök fizetnek meg többek között
Dick Cheney és Donald Rumsfeld, valamint a hozzájuk hasonlók
arroganciájáért, akik téves információk alapján kergettek
bennünket a háborúba, és még mindig nem hajlandók
foglalkozni a következményekkel. Az pedig, hogy demokrata
kollégáim több mint fele jóváhagyta ezt a fiaskót, egészen
másféle aggodalommal töltött el. Vajon mi lesz belőlem, ha
sokáig Washingtonban maradok, ha minél inkább idomulok, és
minél jobban elkényelmesedek ott? Már láttam, hogy működik
mindez: a fokozatosság elve és az illemszabályok betartása, a
véget nem érő helyezkedés a következő választásra készülve és
a hírműsorok csordaszelleme közös erővel kikezdik az ember
legjobb ösztöneit, elkoptatják a függetlenségét, míg végül
teljesen elveszít mindent, amiben korábban hitt.
Ha már közel jártam volna is hozzá, hogy elégedetten
hátradőljek, ha úgy éreztem volna, megtaláltam a számomra
megfelelő feladatot, és azt teszem, ami helyes, méghozzá
elfogadható tempóban, a Katrina és az iraki látogatásom egy
csapásra felrázott. Gyorsabb változásra volt szükség, és nekem
kellett eldöntenem, milyen szerepet szánok magamnak e
változás előidézésében.
 4

Ritkán telik el egy hét úgy, hogy ne futnék össze valakivel –

egy baráttal, egy ismerőssel, egy támogatóval vagy éppen egy
vadidegennel –, aki váltig állítja, hogy már a legelső
alkalommal, amikor találkoztunk vagy hallott a tévében, tudta,
hogy elnök lesz belőlem. Ezt szeretettel, meggyőződéssel és
politikai éleslátásuk, tehetségfelismerő érzékük vagy
jóstehetségük felett érzett bizonyos büszkeséggel mondják.
Néha vallásos formában tálalják: Istennek terve volt veled,
bizonygatják. Ilyenkor mosolygok, és azt válaszolom, bár akkor
mondták volna ezt, amikor elhatároztam, hogy indulok az
elnökválasztáson – sok stressztől és kételytől kíméltek volna
meg.
Az igazat megvallva sohasem hittem túlzottan a sorsban.
Zavar ugyanis, hogy a lecsúszottak a sorsszerűséggel igazolják a
beletörődést, a hatalmasokban pedig önelégültséget szül.
Gyanítom, hogy Isten terve, bármi legyen is, sokkal nagyobb
léptékű, semhogy figyelembe vegye a mi mulandó
megpróbáltatásainkat. Az egyén életében a balesetek és a
véletlenek meghatározóbbak, mint amennyit hajlandók
vagyunk belőlük elismerni. És a legjobb, amit tehetünk, hogy
megpróbálunk igazodni ahhoz, amit helyesnek érzünk, keresni
valamiféle értelmet a zűrzavarban, és minden pillanatban
méltósággal és nyugalommal megjátszani a nekünk osztott
lapokat.
Annyit tudok, hogy 2006 tavaszára – bár még mindig
valószínűtlen volt – már nem tűnt a valóságtól teljesen
elrugaszkodottnak a gondolat, hogy elinduljak a következő
elnökválasztáson. A szenátusi irodámat mindennap
elárasztották a médiafelkérések. Kétszer annyi levelet és
üzenetet kaptunk, mint más szenátorok. A novemberi félidős
választások közeledtével minden államban engem akartak a
párt és a jelöltek kampányeseményeinek fővendégéül. Az pedig,
hogy újra és újra tagadtuk, hogy tervezem az indulást, csak olaj
volt a tűzre a spekulációk terén.
Pete Rouse egy délután belépett az irodámba, és becsukta
maga mögött az ajtót.
– Kérdezni szeretnék tőled valamit – mondta.
Felpillantottam a választókörzeti levelekből, amelyeket
éppen aláírtam.
– Ki vele!
– Változtak a terveid 2008-ra nézve?
– Nem tudom. Változniuk kellene?
Pete vállat vont.
– Szerintem az eredeti terv, hogy távol maradsz a
rivaldafénytől, és Illinois-ra koncentrálsz, helyes volt. De ettől
nem vagy kevésbé ismert. Ha akár csak szemernyi esély van rá,
hogy fontolgatod a dolgot, szeretnék írni egy memót arról, mit
kell tennünk, hogy nyitva hagyjuk a lehetőségeidet. Benne
vagy?
Hátradőltem a székemben, és a plafonra meredtem;
tisztában voltam a válaszom jelentőségével.
– Igazad van – bólintottam végül.
– Oké? – kérdezte Pete.
– Oké – bólintottam megint, és folytattam a papírmunkát.
Pete-et a csapatból néhányan csak „memókirályként”
emlegették. Az ő kezében a szerény memorandum szinte
művészi magasságokba emelkedett, minden egyes alkotása
célratörő és különös módon inspiráló volt. Néhány nappal
később kiosztotta vezető munkatársaimnak megfontolásra az
év hátralévő részére vonatkozó, átdolgozott útitervet. Ebben azt
javasolta, utazzunk többet, hogy még több demokrata jelöltet
támogathassunk a félidős választásokon, és találkozhassunk
befolyásos párttisztviselőkkel és támogatókkal, valamint hogy
fogalmazzuk át a kortesbeszédemet.
A következő hónapokban ezt a tervet követtem; új
közönségnek mutattam meg magam és az elképzeléseimet,
demokrata jelöltek mellé álltam bizonytalan államokban és
körzetekben, illetve az országnak olyan részeit kerestem fel,
ahol még sosem jártam azelőtt. A nyugat-virginiai Jefferson–
Jackson-vacsorától a nebraskai Morrison–Exon-vacsoráig[8]
mindenütt ott voltunk, megtöltöttük a termeket és
mozgósítottuk az embereket. Valahányszor azonban valaki
megkérdezte, indulok-e az elnökválasztáson, továbbra is
ködösítettem.
 – Egyelőre az a legfontosabb, hogy Bent visszajuttassuk a
szenátusba, mert ott van szükségünk rá – feleltem ilyenkor.
Hogy a bolondját járattam-e velük? Vagy magamat áltattam?
Nehéz lenne megmondani. Azt hiszem, inkább teszteltem,
szondáztam, próbáltam összhangba hozni mindazt, amit az
országot járva láttam és éreztem azzal az abszurd gondolattal
kapcsolatban, hogy országos kampányba fogjak. Tudtam, hogy a
komolyan vehető elnökjelöltségbe nem csak úgy belecsöppen az
ember. Ha jól csináljuk, átgondolt stratégiai vállalkozás,
amelyet lassan, szép csendben, hosszú idő alatt építünk fel, és
nemcsak magabiztosság és meggyőződés kell hozzá, hanem
nagy rakás pénz, elegendő elkötelezettség és jóindulat mások
részéről, hogy átsegítsenek mind az ötven államon és két teljes
évnyi előválasztáson, illetve jelölőgyűlésen.
Ekkor már több demokrata szenátortársam – Joe Biden,
Chris Dodd, Evan Bayh és persze Hillary Clinton – is
előkészítették a terepet a lehetséges indulásukhoz. Volt köztük,
aki már próbálkozott korábban; mindannyian évek óta
készültek, és tapasztalt stáb, támogatók és helyi tisztviselők
sorakoztak fel mögöttük. Velem ellentétben, legtöbbjük komoly
törvényhozási teljesítményt tudott felmutatni. És kedveltem
őket. Jól bántak velem, általában véve a legtöbb ügyben
osztották a nézeteimet, nagyon is képesek voltak egy hatékony
kampány levezénylésére, utána pedig a Fehér Ház irányítására.
Ha egyre jobban meg is voltam győződve arról, hogy olyan
módon tudom megszólítani a választókat, ahogyan ők nem – ha
úgy is éreztem, hogy csak az övéknél szélesebb összefogás, az
övéktől eltérő szóhasználat rázhatja fel Washingtont, és adhat
reményt a szükséget szenvedőknek –, azzal is tisztában voltam,
hogy kiváltságos státuszom részben illúzió, a velem
szimpatizáló média tudósításainak és az új iránti túlfűtött
vágyakozásnak köszönhető. Tudtam, hogy ez a lelkesedés
bármelyik pillanatban elillanhat, az üstökösből hirtelen megint
zöldfülű kölyökké válhatok, aki önteltségében első mandátuma
felénél azt hiszi, képes lenne vezetni az országot.
Jobb lesz, ha kivárok, mondogattam magamnak. Kifizetem a
tartozásaimat, tapasztalatot gyűjtök, várok a soromra.
Egy napfényes tavaszi délután Harry Reid megkért, hogy
ugorjak be az irodájába. Felkaptattam a szenátusi ülésteremtől
az emeletre vezető széles márványlépcsőn, közben minden
lépésnél magamon éreztem a régóta halott, mosolytalan
államférfiak portréinak sötét tekintetét. Harry az előtérben
fogadott, és betessékelt az irodájába. Ugyanolyan tágas, magas
mennyezetű helyiség volt, díszes szegélyekkel, mozaiklapokkal
és pazar kilátással, mint amilyet más idősebb szenátorok
élveztek, ám innen hiányoztak a híres emberekkel való
kézfogásokról készült fényképek.
– Hadd térjek a tárgyra – kezdte Harry, mintha az üres
fecsegésről lett volna híres. – Rengetegen tervezik, hogy
indulnak az elnökválasztáson. Meg sem tudom számolni őket.
És mind jó emberek, Barack, úgyhogy egyikük mellett sem
állhatok ki a nyilvánosság előtt…
– Nézd, Harry, csak hogy tudd, én nem…
 – De – vágott a szavamba – szerintem el kellene
gondolkodnod rajta, hogy indulsz ebben a ciklusban. Tudom,
tudom, azt mondtad, nem akarsz. És igen, sokan azt mondanák,
hogy több tapasztalatra lenne szükséged. De hadd mondjak el
neked valamit! Tíz további szenátusban eltöltött évtől nem
leszel jobb elnök. Tudod motiválni az embereket, főleg a
fiatalokat, a kisebbségeket, sőt a középen lévő fehéreket is. Ez
más, mint amit megszoktunk, ha érted, mire gondolok. Az
emberek pedig valami mást akarnak. Persze, nehéz lesz, de
szerintem győzhetsz. Schumer is így gondolja.
Azzal felállt, és elindult az ajtó felé, jelezve, hogy a
beszélgetésnek vége.
– Nos, ennyit akartam elmondani. Szóval gondolkodj el rajta,
rendben?
Döbbenten léptem ki az irodájából. Bármilyen jó kapcsolatot
építettem is ki Harryvel, tudtam, hogy a leggyakorlatiasabb
politikusok közé tartozik. A lépcsőn lefelé egyre azon
töprengtem, van-e valami csavar abban, amit mondott, talán
valami bonyolult játékot játszik, amit én a lassú eszemmel nem
fogok fel. Amikor azonban később beszéltem Chuck
Schumerrel, majd Dick Durbinnel is, tőlük is ugyanazt
hallottam: az országnak óriási szüksége van egy új hangra. Soha
nem leszek jobb helyzetben az induláshoz, mint most, és a fiatal
szavazókkal, a kisebbségekkel és a függetlenekkel való jó
kapcsolatom révén úgy alakíthatom át az egész küzdőteret,
hogy a listán lejjebb szereplő demokratáknak is segítsek vele.
 Ezekről a beszélgetésekről csak stábom vezető tagjainak és
legközelebbi barátaimnak tettem említést, mivel úgy éreztem
magam, mintha aknamezőre léptem volna, és óvakodnom
kellene a hirtelen mozdulatoktól. Amikor meghánytuk-vetettük
a dolgot Pete-tel, azt javasolta, kerítsek sort még egy
beszélgetésre, mielőtt komolyabban foglalkozni kezdenék az
indulás gondolatával.
– Beszélj Kennedyvel – mondta. – Ő ismer minden játékost.
Maga is indult már. Ő majd segít jobban átlátni a dolgot. És
legalább elmondja, ha valaki mást tervez támogatni.
Az amerikai politika leghíresebb családnevét viselő Ted
Kennedy állt a legközelebb Washingtonban ahhoz, hogy élő
legendának lehessen nevezni. A szenátusban eltöltött több mint
négy évtized alatt ott állt minden nagy progresszív ügy élén, a
polgárjogoktól a minimálbéren keresztül az egészségügyig.
Hatalmas termetével, óriási fejével és fehér hajkoronájával
azonnal betöltött minden helyiséget, ahová csak belépett, és
azon kevés szenátorok egyike volt, akire rögtön odafigyeltek,
amikor az ülésteremben feltápászkodott a székéből, a zakója
zsebében keresgélni kezdte a szemüvegét vagy a jegyzeteit, és
ikonikussá vált bostoni baritonján belevágott a beszédébe:
„Köszönöm, elnök asszony!” Aztán elkezdtek sorjázni az érvei, a
hangja egyre erőteljesebb, az arca egyre vörösebb lett,
valóságos prédikátori crescendóig fokozva a szónoklatot,
bármilyen földhözragadt témáról volt is szó. A beszéde végéhez
érve azonban a függöny legördült, ő pedig visszavedlett a jó
öreg, atyáskodó Teddyvé, végigballagott a széksorok között,
hogy megnézze a névsort, vagy leült az egyik kollégája mellé, a
kezét a vállára vagy a karjára téve, a fülébe súgott valamit, vagy
olyan szívből jövően kacagott fel, hogy az ember szinte meg is
feledkezett arról, hogy alighanem épp valamilyen jövőbeli
szavazáshoz próbálja megpuhítani.
Teddy irodája a Russell Szenátusi Irodaház harmadik
emeletén hű tükre volt személyiségének: a hangulatos
helyiségből csak úgy áradt a történelem; a falon mindenütt
Camelotot[9] ábrázoló fényképek, vitorláshajó-modellek és
festmények a massachusettsi Cape Codról. Az egyik festmény,
amelyen sötét, csipkés sziklák emelkedtek ki a háborgó, fehér
tarajos hullámokból, különösen felkeltette a figyelmemet.
– Jó sok időmbe telt, mire rendesen eltaláltam – mondta
Teddy, és odajött hozzám. – Három vagy négy próbálkozás
kellett hozzá.
– Megérte a fáradságot – feleltem.
Leültünk a legbelső szentélyben; a spaletták le voltak
engedve, a szobát meleg fény világította meg, ő pedig mesélni
kezdett a vitorlázásról, a gyerekeiről és különféle szenátusi
csatákról. Voltak köztük sikamlós és vicces történetek is. Néha
kissé elkalandozott egy oda nem tartozó szálon, mielőtt
visszatért volna az eredetihez, máskor pedig csak egy
gondolatfoszlányt osztott meg velem, miközben mindketten
tudtuk, hogy színjáték az egész; hogy csak kerülgetjük
látogatásom valódi célját.
– Szóval – bökte ki végül –, azt beszélik, jelöltetni akarod
magad elnöknek.
 Azt feleltem, hogy ez nem valószínű, de azért szeretném
kikérni a tanácsát.
– Nos, igen. Ki is mondta, hogy van száz szenátor, aki
belenéz a tükörbe, és egy elnököt lát? – kuncogott Teddy. – És
mind azt kérdezik maguktól: „Megvan bennem, ami kell
hozzá?” Jack, Bobby, én magam is így voltunk, már jó rég. Nem
úgy alakult, ahogy terveztük, de azt hiszem, minden megy a
maga útján…
Elhallgatott, beletemetkezett a gondolataiba. Figyeltem őt, és
eltűnődtem, vajon hogyan értékeli saját és fivérei életét, a
szörnyű árat, amit fizetniük kellett az álmaik kergetéséért.
Aztán éppen olyan hirtelen vissza is tért hozzám, rám szegezte
mélykék szemét, és megint a politikus beszélt belőle.
– Én nem avatkozom bele túl korán – szólalt meg. – Túl sok
barátom van. De egyvalamit elmondhatok, Barack. Az igazi
lelkesítő erő nagyon ritka. Az ilyen pillanatok nagyon ritkák.
Talán azt gondolod, nem állsz készen, hogy majd alkalmasabb
időpontban lépsz. De nem te választod meg az időpontot. Az
időpont választ téged. Vagy megragadod azt, amiről később
talán kiderül, hogy az egyetlen esélyed volt, vagy kész vagy
azzal a tudattal élni, hogy elszalasztottad a lehetőséget.

MICHELLE FIGYELMÉT aligha kerülte el, ami körülöttem zajlott.

Eleinte egyszerűen csak nem foglalkozott a felhajtással. Nem
nézte a politikai hírműsorokat, és csak legyintett a barátok és
munkatársak kíváncsi kérdéseire, hogy tényleg tervezem-e az
indulást. Amikor egy este odahaza megemlítettem a Harryvel
folytatott beszélgetésemet, csak megrántotta a vállát, én pedig
nem erőltettem, hogy beszéljünk róla.
Ahogy azonban telt a nyár, a sok szóbeszéd lassan
beszivárgott a családi életünkbe is. Az estéink és hétvégéink
normálisnak voltak mondhatók, amíg Malia és Sasha ott
szaladgáltak körülöttünk, ám amikor kettesben maradtunk
Michelle-lel, érezhetővé vált a feszültség. Végül egy éjjel, miután
a lányok elaludtak, bementem a kuckójába, ahol tévézett, és
lenémítottam a készüléket.
– Tudod, hogy nem én terveztem így ezt az egészet –
mondtam, és leültem mellé a kanapéra.
Michelle tovább bámulta a néma képernyőt.
– Tudom – felelte.
– Tisztában vagyok vele, hogy alig volt időnk szusszanni. És
még néhány hónappal ezelőtt is őrültségnek tűnt a gondolat,
hogy elinduljak az elnökválasztáson.
– Aha.
– De a történtek fényében úgy érzem, muszáj alaposan
átgondolnunk az ötletet. Megkértem a stábomat, hogy állítsanak
össze egy prezentációt. Arról, hogyan festene a kampány
menetrendje. Hogy győzhetünk-e. Hogy milyen hatással lenne a
családunkra. Úgy értem, ha tényleg belevágunk…
Michelle érzelmektől elcsukló hangon félbeszakított.
– Azt mondtad, hogy belevágunk? – kérdezte. – Mármint te,
Barack. Nem mi! Ez a te ügyed. Végig támogattalak, mert hiszek
benned, pedig utálom a politikát. Utálom, hogy ezt műveli a
családunkkal. Te is jól tudod. És most, hogy végre van egy kis
állandóság az életünkben… még ha továbbra sem normális,
nem olyan, ahogyan én szeretnék élni… most elém állsz, és
közlöd, hogy indulsz az elnökválasztáson?
Megfogtam a kezét.
– Nem mondtam, hogy indulok, édesem. Csak annyit
mondtam, hogy nem vethetjük el a lehetőségét. De csak akkor
veszem fontolóra, ha te is benne vagy. – Elhallgattam, mert
láttam, hogy a dühe nem csillapodik. – Ha szerinted nem
kellene, akkor nem vágunk bele. Ilyen egyszerű. Tiéd a döntő
szó.
Michelle szemöldöke felszaladt, mintha azt akarná jelezni,
hogy nem hisz nekem.
– Ha ez tényleg így van, akkor a válaszom: nem – közölte. –
Nem akarom, hogy indulj az elnökválasztáson, legalábbis
egyelőre nem. – Kemény pillantást vetett rám, és felállt a
kanapéról. – Te jó ég, Barack… Mikor lesz végre elég?
Mielőtt válaszolhattam volna, bement a hálószobába, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Hogyan is hibáztathattam volna, amiért így érez? Pusztán
azzal, hogy felvetettem az indulás lehetőségét, hogy bevontam a
stábomat, mielőtt az áldását kértem volna, lehetetlen helyzetbe
hoztam Michelle-t. Már évek óta folyamatosan azt kértem tőle,
hogy legyen türelmes és tartson ki a politikai vállalkozásaim
közepette, ő pedig megtette értem; vonakodva, de szeretettel. Én
pedig minden alkalommal egyre többet kértem.
Miért teszem ki őt ennek? Vajon a hiúságomról van itt szó?
Vagy valami sötétebbről: nyers éhségről, a szolgálat
selyempapírjába csomagolt vak becsvágyról? Vagy még mindig
azon igyekszem, hogy méltónak bizonyuljak apámhoz, aki
elhagyott, vagy megfeleljek anyám egyetlen fiáról szőtt
ábrándos elvárásainak, és vegyes házasságból született
gyermekként az önbizalomhiány maradékát is levetkőzzem?
– Olyan, mintha egy lyukat próbálnál betömni – jegyezte
meg Michelle még a házasságunk elején, egy olyan időszakban,
amikor a kimerülésig dolgoztam. – Ezért nem tudsz lelassítani.
Valójában azt hittem, már réges-régen megoldottam ezeket a
problémáimat, megerősítést találtam a munkámban,
biztonságot és szeretetet a családom körében. Most azonban
eltűnődtem, vajon képes leszek-e valaha is igazán megszökni
attól, ami gyógyításra szorul bennem, attól, ami miatt egyre
magasabbra nyújtózkodom.
Persze az is elképzelhető volt, hogy lehetetlen szétválasztani
egymástól a motivációkat. Eszembe jutott Martin Luther King
„A dobosösztön” (The Drum Major Instinct) című prédikációja.
[10] Ebben arról beszél, hogy mennyire mélyen benne van
mindannyiunkban, hogy szeretnénk elsők lenni, szeretnénk, ha
ünnepelnének bennünket a nagyságunk miatt; mindannyian
szeretnénk „az élen haladni”. Ezután elmagyarázza, hogy az
ilyen önző vágyakat úgy békíthetjük meg, ha a nagyság
hajszolását önzetlen célok felé fordítjuk. Törekedhetünk arra,
hogy a szolgálatban, a szeretetben legyünk elsők. Számomra ez
a kör négyszögesítése kielégítő módjának tűnt, ha alantasabb és
magasabb ösztöneimről volt szó. Csakhogy most már azzal a
nyilvánvaló ténnyel is szembe kellett néznem, hogy nem csupán
nekem kell meghoznom értük a szükséges áldozatokat. A
családomat is magammal rángattam, ők is a tűzvonalba
kerültek. Martin Luther King ügye és mindaz, amit adott, talán
igazolt egy ilyen áldozatot. De vajon az enyém is?
Erre nem tudtam felelni. Bármilyen hit munkált is bennem,
nem lelhettem menedéket abban a meggyőződésben, hogy Isten
szavára indulok az elnökválasztáson. Nem tehettem úgy,
mintha az univerzum valamilyen láthatatlan erejének
engednék. Nem állíthattam, hogy nélkülözhetetlen vagyok a
szabadság és az igazság ügye számára, ahogy a családomra
rakott teher felelősségét sem háríthattam el.
A körülmények talán kitárták a kaput az elnöki
megmérettetés előtt, de ezekben a hónapokban semmi sem
akadályozott abban, hogy becsukjam azt a kaput. Még mindig
könnyen becsukhattam volna. És Michelle-nek elég volt annyit
tudnia, hogy nem így tettem, sőt inkább hagytam, hogy még
szélesebbre nyíljon. Ha a világ legnagyobb hatalommal járó
hivatalára való alkalmasság egyik feltétele a megalománia,
akkor a jelek szerint átmentem a vizsgán.

EFFÉLE GONDOLATOK FOGLALKOZTATTAK, amikor augusztusban

tizenhét napos afrikai körútra indultam. Dél-Afrikában
áthajóztam a Robben-szigetre, és beléptem az apró cellába, ahol
Nelson Mandela töltötte huszonhét évnyi börtönélete nagy
részét, mindvégig megőrizve a reményt, hogy eljön a változás.
Találkoztam a Dél-afrikai Legfelsőbb Bíróság tagjaival,
elbeszélgettem egy AIDS-klinika orvosaival, és Desmond Tutu
püspököt is felkerestem, akinek jó kedélyét washingtoni
látogatásai alatt már volt alkalmam megismerni.
– Tehát igaz, Barack – kérdezte ravaszkás mosollyal –, hogy
te leszel Amerika első afrikai elnöke? Jaj, erre mind aaannyira
büszkék lennénk!
Dél-Afrikából Nairobiba repültem, ahol – barátunk, Anita
Blanchard és gyermekei kíséretében – csatlakoztak hozzám
Michelle és a lányok. A helyi sajtó szinte másról sem tudósított,
csak az érkezésünkről, és kenyai fogadtatásunk is ennek
megfelelően osztályon felüli volt. Amikor ellátogattunk
Kiberába, a földrész egyik legnagyobb nyomornegyedébe, ezrek
szorongtak a kanyargó vörös földutak mentén, és a nevemet
skandálták. A féltestvérem, Auma figyelmes volt, és szervezett
egy családi kirándulást az ország nyugati részében fekvő
Nyanza tartományba, hogy megmutathassuk Sashának és
Maliának apánk őseinek hazáját. Odafelé meglepetten láttuk,
hogy az országút mentén kilométereken keresztül emberek
állnak és integetnek. És amikor Michelle-lel megálltunk egy
mobil kórháznál, és nyilvános HIV-szűrést végeztettünk, hogy
bemutassuk, milyen biztonságos a vizsgálat, többezres tömeg
jelent meg, körbevették a kocsinkat, és komoly riadalmat
okoztak a biztonsági csapatunknak. Csak akkor menekültünk
meg a felbolydulástól, amikor szafarira mentünk, és
leparkoltunk az oroszlánok meg gnúk között.
– Esküszöm, Barack, ezek az emberek azt hiszik, máris elnök
vagy! – tréfálkozott egyik este Anita. – Csak nekem is foglalj egy
helyet az Air Force One-on, oké?
 Sem Michelle, sem én nem nevettünk.
A családom hazarepült Chicagóba, én azonban folytattam az
utat, és a kenyai–szomáliai határra látogattam, ahol
tájékoztattak az as-Sabáb terrorszervezettel szembeni
amerikai–kenyai együttműködésről. Dzsibutiból helikopterrel
Etiópiába repültem, ahol az amerikai fegyveres erők tagjai az
árvízkárok elhárításában segédkeztek; végül pedig Csádba
látogattam, ahol darfuri menekültekkel találkoztam. Bármerre
jártam, mindenütt azt láttam, hogy férfiak és nők heroikus
küzdelmet folytatnak lehetetlen körülmények között.
Mindenhol elmondták, mennyivel többet tehetne Amerika a
szenvedés enyhítése érdekében.
És mindenhol nekem szegezték a kérdést, indulok-e az
elnökválasztáson.
Alig néhány nappal az Államokba való visszatérésemet
követően Iowába repültem, hogy vezérszónokként szólaljak fel
Tom Harkin szenátor steaksütésén. Ez az évente megrendezett
szertartás az elnökválasztás előtti időszakban még nagyobb
jelentőséget nyert, mert mindig Iowában szavaztak először az
előválasztáson. Már hónapokkal korábban elfogadtam a
meghívást – Tom éppen azért engem kért fel, hogy ne kelljen
választania a szerepre áhítozó elnöki aspiránsok között –, de a
jelenlétem most már csak a spekulációkat szította. A beszédem
után a vásártérről távozóban félrevont Steve Hildebrand, a
Demokrata Párt Szenátusi Kampánybizottságának volt politikai
igazgatója, aki régi iowai motorosként azt a feladatot kapta
Pete-től, hogy körbevezessen.
 – Ez volt a legforróbb fogadtatás, amelyet valaha láttam itt –
mondta Steve. – Iowát el tudnád vinni, Barack. Érzem. És ha
Iowát elviszed, tiéd lehet a jelöltség is.
Néha úgy éreztem, mintha elragadott volna az áradat, és
mások elvárásai sodortak volna magukkal, mielőtt világosan
meghatározhattam volna a sajátjaimat. A helyzet még forróbb
lett, amikor egy hónappal később, mindössze néhány héttel a
félidős választások előtt, megjelent a második könyvem. Egész
évben ezen dolgoztam: ott görnyedtem felette esténként a
washingtoni lakásomban, hétvégenként pedig odahaza, miután
Michelle és a lányok elaludtak. Még Dzsibutiban is, ahol órákon
át rohangáltam, mire sikerült elfaxolnom a szerkesztőnek
néhány oldalnyi javított anyagot. De egy pillanatig sem szántam
a könyvet kampányprogramnak; csak szerettem volna érdekes
formában a nagyközönség elé tárni, hogyan látom az amerikai
politika aktuális állapotát, és elég példányt eladni, hogy
kiérdemeljem az érte kapott jelentős előleggel kifejezett
bizalmat.
De sem a politikai sajtó, sem a nagyközönség nem így
fogadta. A marketingkampány miatt gyakorlatilag állandó
szereplő voltam a televízióban és a rádióban, és ez a
képviselőjelölteket támogató, szintén nagy nyilvánosságot kapó
kortesbeszédeimmel együtt egyre inkább azt a látszatot keltette,
mintha magam is a jelöltek egyike volnék.
Egyszer Phillyből Washingtonba tartottunk, ahol másnap
reggelre meghívásom volt a „Meet the Press” című műsorba.
Útközben Gibbs és Axe, valamint Axe üzlettársa, David Plouffe
megkérdezték, mit mondok majd, amikor Tim Russert, a műsor
házigazdája borítékolhatóan vallatni kezd a terveimről.
– Előszedi majd a régi nyilatkozataidat – figyelmeztetett Axe.
– Amikor egyértelműen kijelentetted, hogy nem indulsz a 2008-
as elnökválasztáson.
Hallgattam egy ideig, ahogy ők hárman különböző
megoldásokat hoznak fel a válasz kikerülésére, majd
közbeszóltam.
– Miért ne mondanám el egyszerűen az igazságot? Nem
felelhetném azt, hogy két évvel ezelőtt még nem állt
szándékomban elindulni, de a körülmények megváltoztak, így
már másként gondolom, és ha lefutottak a félidős választások,
komolyan fontolóra veszem a dolgot?
Tetszett nekik az ötlet, és bevallották: sokat elárul a
politikáról, hogy egy ilyen egyenes válasz újdonságnak hat.
Gibbs még hozzátette, hogy szerinte szóljak előtte Michelle-nek,
mert az indulásom lehetőségére való közvetlen utalástól a
média még jobban megőrül majd.
Pontosan így történt. A „Meet the Press”-ben tett
kijelentésem a címlapokra került. Az interneten keringeni
kezdett egy „Indítsuk Obamát!” elnevezésű petíció, amelyet
több ezren írtak alá. Az országos sajtó vezető újságírói, köztük
több konzervatív is, nógattak, hogy induljak, a Time pedig „Why
Barack Obama Could Be the Next President”[11] (Miért lehet
Barack Obama a következő elnök?) kérdéssel címlapra tette a
témát.
 A jelek szerint azonban nem mindenki állt hozzá ilyen
pozitívan. Gibbs elmesélte, hogy amikor megállt a Michigan
Avenue egyik kioszkjánál, hogy vegyen egy Time-ot, az indiai-
amerikai újságárus ránézett a képemre, és két szóban foglalta
össze a véleményét: „Baaaassza meg!”
Ezen jót nevettünk, és ahogy egyre fokozódtak a
jelöltségemmel kapcsolatos spekulációk, Gibbsszel úgy
ismételgettük a fenti kifejezést, mint valami varázsigét, amely
segített a valóság talaján maradnunk, és eloszlatta azt az egyre
nyomasztóbb érzést, hogy az események irányítása kicsúszott a
kezünk közül. A félidős választások előtti utolsó állomáson,
Iowa Cityben, a demokrata kormányzójelölt támogatására
rendezett esti gyűlésen a tömeg különösen harsány volt. Ahogy
ott álltam a színpadon, és végignéztem a több ezer emberen – a
reflektorok fényében látszott a lélegzetük, arcuk várakozón
felém fordult, az üdvrivalgásuk pedig elnyomta rekedtes
hangomat –, olyan érzés fogott el, mintha egy filmjelenetet
néznék, amelyben a színpadon valaki más áll.
Amikor aznap késő éjjel hazaértem, a házban sötét volt,
Michelle pedig már aludt. Miután lezuhanyoztam, és átnéztem a
postát, bebújtam a takaró alá, és el is szenderedtem. Az ébrenlét
és az álom határmezsgyéjén láttam magam, amint valamilyen
átjáró felé lépek; fényes, hideg, levegőtlen, lakatlan tér volt,
teljesen elvágva a világtól. A hátam mögül pedig, a sötétből éles
és tiszta hangot hallottam, mintha valaki ott állt volna
közvetlenül mellettem, és ugyanazt a szót ismételgette volna.
Nem. Nem. Nem.
 Kiugrottam az ágyból, a szívem hevesen kalapált.
Lementem, hogy töltsek magamnak egy italt. Csak ültem
egyedül a sötétben, és kortyoltam a vodkát. Reszkettem az
idegességtől, az agyam megállíthatatlanul pörgött. Megértettem:
már nem az a legnagyobb félelmem, hogy jelentéktelenségbe
süllyedek, megragadok a szenátusban vagy akár elveszítem az
elnökválasztást.
A félelem abból a felismerésből fakadt, hogy akár nyerhetek
is.

A BUSH-ADMINISZTRÁCIÓVAL és az iraki háborúval szembeni

ellenszenv hullámán a demokraták gyakorlatilag minden fontos
megmérettetésben győztek novemberben, a képviselőházban és
a szenátusban is többséget szereztek. Bármilyen keményen
dolgoztunk is ezekért az eredményekért, a csapatommal nem
jutott időnk az ünneplésre. A választások utáni napon ugyanis
hozzáláttunk, hogy megtervezzük a Fehér Házba vezető utat.
A közvélemény-kutatónk, Paul Harstad átnézte a mutatókat,
és arra jutott, hogy már így is a jelöltek élbolyához tartozom.
Átbeszéltük az előválasztások és jelölőgyűlések menetrendjét,
és úgy láttuk, az enyémhez hasonló újonckampány esetében
minden azon múlik, sikerül-e elvinnünk az első államokat,
különösen Iowát. Átfutottuk, hogyan is festene reálisan a
költségvetés, és hogyan szednénk össze azt a több százmillió
dollárt, amely csupán a demokrata jelölés elnyeréséhez kell.
Pete és Alyssa felvázolt néhány tervet arra nézve, hogyan
zsonglőrködhetnék szenátusi kötelezettségeimmel és a
kampányutazásokkal. Axelrod írt egy memót a potenciális
kampánytémákról és arról, hogy – a választók Washington
iránti mélységes megvetésének fényében – a változást hirdető
üzenetem miként ellensúlyozhatja a tapasztalat nyilvánvaló
hiányát.
A rendelkezésükre álló kevés idő ellenére mindenki
gondosan, alaposan hajtotta végre a feladatát. David Plouffe-ot
különösen elismerésre méltónak találtam. Harmincas évei vége
felé járó, vékony termetű, komoly fickó volt, éles arcvonásokkal
és határozott, de közvetlen stílussal. Otthagyta az egyetemet,
hogy a Demokrata Párt kampányaiban dolgozzon, és a párt
Kongresszusi Kampánybizottságát is vezette, mielőtt
csatlakozott volna Axelrod tanácsadó cégéhez. Egy alkalommal
meghallgattam, ahogy felvázolta, hogyan indíthatnánk el egy
önszerveződő, államonként működő szervezőmozgalmat saját
önkénteseinkre és az internetre támaszkodva, én pedig később
azt mondtam Pete-nek, hogy ha ezt megtesszük, akkor
egyértelműen Plouffe a tökéletes választás a
kampánymenedzseri posztra.
– Tényleg nagyon jól dolgozik – bólogatott Pete. – De lehet,
hogy győzködni kell majd egy kicsit. Kisgyerekei vannak.
Ez volt az egyik legmeglepőbb beszélgetésünk abban a
hónapban: az egész csapatnál az enyémhez hasonló vegyes
érzelmek mutatkoztak. Nem csak arról volt szó, hogy még
nagyon messze voltam a jelöltségtől; Plouffe és Axelrod is
őszintén megmondták, hogy ha meg akarjuk verni Hillary
Clintont, aki „országos márkanév”, akkor gyakorlatilag
tökéletesen kell csinálnunk mindent. Őket az bizonytalanította
el, hogy velem ellentétben már közelről is láttak elnökválasztási
kampányt, és nagyon jól ismerték a vállalkozás óriási
nehézségeit. Tisztában voltak vele, milyen terhet ró nemcsak
rám és a családomra, de rájuk és az ő családjukra is.
Megállás nélkül úton lennénk. A sajtó könyörtelenül üldözne
minket; azt hiszem, Gibbs használta erre a „nonstop
végbéltükrözés” kifejezést. Legalább egy évig – ha pedig olyan
szerencsénk van, hogy megnyerjük az előválasztást, akkor
kettőig – alig látnám Michelle-t és a gyerekeket.
– Őszinte leszek, Barack – fordult hozzám Axe az egyik
megbeszélés után. – Ez a játszma időnként lehet fantasztikus
érzés, de nagyrészt gyötrelem. Olyan, mint egy stresszteszt,
mintha EKG-ra kötnék a lelkedet. És, minden tehetséged
ellenére, nem tudom, hogyan reagálnál rá. És te sem tudhatod.
Az egész olyan őrült, olyan méltatlan és brutális, hogy aki
nyerni akar, annak egy kicsit betegnek kell lennie. És nem
tudom, megvan-e benned ez az éhség. Szerintem nem lennél
boldogtalan, ha nem lenne belőled elnök.
– Ez igaz – ismertem el.
– Tudom, hogy igaz – bólogatott Axe. – És ettől erősnek látlak
mint magánembert. Egy jelöltben azonban ez gyengeség. Lehet,
hogy egy kicsit túl normális, túl jól nevelt vagy ahhoz, hogy
elindulj az elnökválasztáson. És bár a politikai tanácsadó énem
úgy gondolja, nagyon izgalmas lenne, ha belevágnál, az az
énem, aki a barátod, inkább azt reméli, nem teszed meg.
 Michelle eközben szintén az érzelmeivel viaskodott. Az
értekezleteken csendben ült, időnként feltett egy kérdést a
kampány menetrendjével kapcsolatban arról, mi lenne a dolga,
és hogy mit jelentene mindez a lányok számára. Az
indulásommal szembeni ellenérzése fokozatosan alábbhagyott.
Talán az is segített, hogy megismerte a kendőzetlen igazságot a
kampányról, titkos félelmei konkréttá és kézzelfoghatóvá, így
könnyebben kezelhetővé váltak. Az is lehet, hogy a Valerie-vel
és Martyval folytatott beszélgetések győzték meg; ők a
legközelebbi barátaink közé tartoztak, és Michelle sokat adott a
véleményükre. De az is elképzelhető, hogy a bátyja, Craig adta
meg a végső lökést; ő is a saját képtelennek tűnő álmait kergette
azzal, hogy először profi kosárlabdázó, később edző lett, pedig
ehhez fel kellett adnia jól fizető banki karrierjét.
– Csak megijedt – mondta nekem Craig egy délután, sörözés
közben. Elmesélte, hogy Michelle és az anyjuk mindig elmentek
megnézni a középiskolai kosárlabdameccseit, de ha az
eredmény egy kicsit is szorossá vált, kimentek, és a folyosón
vártak, mert mindketten olyan feszültek lettek, hogy képtelenek
voltak ülve maradni. – Nem akarták látni, ahogy veszítek –
folytatta Craig. – Nem akartak levertnek, csalódottnak látni. El
kellett magyaráznom nekik, hogy ez is a verseny része. – Ő
amellett volt, hogy próbálkozzak meg az elnökválasztással, és
megígérte, hogy beszél róla a húgával. – Szeretném, ha látná a
nagyobb perspektívát – mondta. – Az ember nem szalasztja el
csak úgy egy ilyen szintű megméretés lehetőségét.
 Egy decemberi napon, nem sokkal hawaii vakációnk előtt a
csapat még egyszer utoljára összeült, mielőtt eldöntöttem volna,
hogy lépek-e vagy sem. Michelle türelmesen végighallgatta, míg
egy órán át személyzeti kérdésekről és az esetleges bejelentés
logisztikai hátteréről volt szó, majd feltett egy lényegi kérdést.
– Azt mondtad, van sok más demokrata is, akik képesek
megnyerni egy választást és ellátni az elnöki teendőket. Azt
mondtad, csak akkor van értelme elindulnod, ha olyasmit tudsz
felmutatni, amit a többiek nem. Máskülönben nem érdemes. Így
van?
Bólintottam.
– Akkor az a kérdésem, miért te, Barack? Miért kell épp
neked elnöknek lenned?
Egymás szemébe néztünk az asztal fölött, és egy pillanatra
mintha csak mi ketten lettünk volna a teremben. Eszembe jutott
a tizenhét évvel azelőtti pillanat, amikor először találkoztunk.
Késve estem be az irodájába, egy kicsit eláztam az esőben.
Michelle ügyvédes blúzban és szoknyában, csinosan, higgadtan
állt fel a székéből, majd könnyeden, tréfásan elcsevegtünk
egymással. Kerek, sötét szemében sebezhetőséget láttam, és
tudtam, hogy ezt csak ritkán engedi látni a külvilágnak. Már
akkor tudtam, hogy különleges, hogy meg akarom ismerni, hogy
ezt a nőt tudnám szeretni. Milyen szerencsés voltam akkor,
gondoltam most.
– Barack?
Felráztam magam az ábrándozásból.
– Értem – feleltem. – Miért én?
 Felsoroltam neki több indokot is, amelyekről korábban már
beszéltünk. Hogy talán sikerül elhintenem egy újfajta politika
magját, vagy rávennem egy új nemzedéket a részvételre, vagy
jobban át tudom hidalni az országban tátongó szakadékokat,
mint a többi jelölt.
– De ki tudja? – kérdeztem, és végignéztem az asztal körül
ülőkön. – Nincs rá garancia, hogy sikerül összehoznunk. De
egyvalamit biztosan tudok. Azt tudom, hogy attól a naptól
fogva, hogy felemelem a jobb kezem, és leteszem az elnöki
esküt, a világ másképp tekint majd Amerikára. Tudom, hogy a
gyerekek az ország minden részén – fekete gyerekek, latin-
amerikai gyerekek, olyan gyerekek, akik nem tudnak
beilleszkedni – másképp tekintenek majd saját magukra, kitágul
a perspektívájuk, megsokszorozódnak a lehetőségeik. És ez
önmagában… ez önmagában is megéri.
A teremben csend volt. Marty mosolygott. Valerie a könnyeit
törölgette. Láttam, hogy a csapat tagjai mind megpróbálják
maguk elé képzelni a jelenetet: az Amerikai Egyesült Államok
első afroamerikai elnöke leteszi az esküt.
Michelle mintha egy örökkévalóságig meredt volna rám.
– Hát, szívem – szólalt meg végül –, ez elég jó válasz volt.
Mindenki felnevetett, és továbbléptünk más témákra. Az
elkövetkező években az akkor jelen lévők néha felemlegették
ezt az értekezletet, mert tudták, hogy a Michelle kérdésére adott
válaszom a közös hit rögtönzött megfogalmazása volt, mindazé,
ami elindított bennünket egy hosszú, nehéz és hihetetlen úton.
Ez jutott később eszükbe, amikor látták, hogy egy kisfiú
megsimogatja a hajamat az Ovális Irodában, vagy amikor egy
tanár arról számolt be, hogy a belvárosi iskolába járó diákjai
elkezdtek szorgalmasabban tanulni, miután megválasztottak.
És ez így igaz: Michelle kérdésére válaszolva azt a
reményemet fejeztem ki, hogy akár már egy hiteles
kampánnyal elérhetjük, hogy Amerika lerázza fajgyűlölő
múltjának bizonyos maradványait. De belül azt is tudtam, hogy
az odajutásnak számomra ennél személyesebb jelentősége is
van.
Arra gondoltam, hogy ha győzünk, az azt jelenti: a szenátusi
kampányom mégsem csupán a vakszerencsén múlott.
Ha győzünk, az azt jelenti, hogy nem csak valami hagymázas
álmodozás vezetett engem a politikához, hogy az az Amerika,
amelyben hittem, igenis lehetséges, hogy a demokrácia,
amelyben hittem, karnyújtásnyira van.
Ha győzünk, az azt jelenti, nem vagyok egyedül abban a
hitben, hogy a világnak nem kell hideg, könyörtelen helynek
lennie, ahol az erős kifosztja a gyengét, ahol elkerülhetetlenül
visszatérünk a táborokhoz és törzsekhez, ahol ellenségnek
tekintjük az ismeretlent, és behúzódunk a barlangunkba a
sötétség elől.
Úgy éreztem, ha képviselhetem és terjeszthetem ezt a hitet,
akkor van értelme az életemnek, és ezt az ígéretet, ezt a
világszemléletet a gyerekeimnek is továbbadhatom.
Réges-régen fogadtam valamire, és most jött el a számvetés
pillanata. Arra készültem, hogy átlépjek egy láthatatlan vonalat,
ami kérlelhetetlenül megváltoztatja majd az életemet, úgy,
ahogyan el sem tudom képzelni, és talán nem is fog tetszeni. Az
azonban elfogadhatatlan lett volna, hogy most megálljak,
visszaforduljak, megijedjek.
Látnom kellett, hová fut ki ez az egész.
 MÁSODIK RÉSZ

IGEN, KÉPESEK VAGYUNK

RÁ!
 5

2007 egy napfényes februári reggelén a springfieldi régi állami

törvényhozási épület előtt lévő színpadon álltam – Abe Lincoln
ugyanezen a helyen mondta el „House Divided” (Megosztott
Ház) beszédét,[1] amikor még az illinois-i állami
törvényhozásban szolgált –, és bejelentettem az elnökjelölti
indulásomat. A hőmérséklet fagypont alatt járt, és aggódtunk,
hogy a hideg elijeszti majd az embereket, ám mire odaléptem a
mikrofonhoz, már több mint 15 ezren gyűltek össze a téren és a
környező utcákban. A kapucnis kabátos, sálas, sísapkás,
fülvédős nézők mind ünnepi hangulatban voltak, sokak saját
készítésű vagy általunk osztogatott OBAMA-táblákat
szorongattak, leheletük gőze felhőfoszlányokként lebegett a
fejük felett.
A kábeltévén élőben közvetített beszédem kampányunk fő
témáit sorakoztatta fel: az alapvető változás szükségessége; a
hosszú távú problémák – mint az egészségügy és az
éghajlatváltozás – kezelésének szükségessége; az idejétmúlt
washingtoni pártoskodáson való túllépés szükségessége; a
polgárok politikai életben való aktív részvételének
szükségessége. Amikor végeztem, Michelle és a lányok is
feljöttek mellém a színpadra, és integettek a mennydörgő
tömegnek. A közeli épületekre kifüggesztett hatalmas amerikai
zászlók látványos háttérként szolgáltak.
Innen a csapatommal Iowába repültünk, ahol tizenegy
hónappal később sor kerül majd a jelöltségért folyó első
megmérettetésre, és ahol rögtön győzelemre számítottunk,
amivel lépéselőnybe kerülhetünk tapasztaltabb ellenfeleinkkel
szemben. Kötetlen gyűlések sorát tartottuk a
választópolgárokkal, amelyeken ismét támogatók és
kíváncsiskodók ezreivel találkoztunk. Az egyik rendezvényen,
Cedar Rapidsben, a színpad mögött véletlenül meghallottam,
amint egy veterán iowai politikus azt magyarázza vagy ötven
országos csatorna és újság bennünket követő riporterének,
hogy „ez nem normális”.
Az aznapi felvételeket nehéz egyfajta nosztalgia nélkül
visszanézni, amely még ma is hatása alatt tartja egykori
munkatársaimat és támogatóimat: az érzés, hogy akkor
indultunk el egy varázslatos utazásra; hogy a következő két
évben sikerült szédítő sikereket elérni és rátapintani Amerika
szempontjából valami nagyon fontos és lényeges dologra. Ám
míg a tömeg, az izgalom és a média figyelme aznap mind arra
utalt, hogy igenis van keresnivalóm a versenyben, az is
hozzátartozik ahhoz a pillanathoz, hogy akkor semmi sem tűnt
könnyűnek vagy előre lefutottnak, sokszor éreztük úgy, hogy a
kampányunk kisiklik, és az elején nemcsak én éreztem úgy,
hogy nem vagyok valami jó jelölt, hanem sokan mások is, akik
odafigyeltek.
 A problémáim sok szempontból az általunk gerjesztett
felhajtásból és az azzal járó elvárások közvetlen
következményeiből fakadtak. Mint azt Axe elmagyarázta, a
legtöbb elnöki kampány szükségképpen kicsiben indul; ő ezt az
„anti-Broadway” jelzővel jellemezte: kis közönség, kis
helyszínek, a helyi csatornák és kis lapok tudósításai, ahol a
jelölt és csapata kitapasztalhatja a saját határait, kisimíthatja a
ráncokat, egyszer-kétszer orra bukhat, vagy megtanulhatja
leküzdeni a lámpalázát anélkül, hogy túlságosan felkeltené a
figyelmet. Nekünk nem adatott meg ez a luxus. Az első naptól
kezdve olyan volt, mintha a Times Square kellős közepén
állnék, és a vakító rivaldafényben bizony megmutatkozott a
tapasztalatlanságom.
A stábom leginkább attól félt, hogy valamilyen „baklövést”
követek el; a sajtó ezt a kifejezést használja arra, ha a jelölt
valamilyen szerencsétlen kifejezéssel elárulja tudatlanságát,
figyelmetlenségét, zavaros gondolkodását, érzéketlenségét,
rosszindulatát, faragatlanságát, kétszínűségét, képmutatását,
vagy egyszerűen annyira elrugaszkodik a hagyományos
értelemben vett józan észtől, hogy ezzel támadási felületet
biztosít. E definíció alapján a legtöbb ember naponta öt–tíz
baklövést követ el, és mindannyian a családunk, munkatársaink
és barátaink türelmére és jóindulatára hagyatkozunk; majd ők
odagondolják a hiányzó szavakat, megértik, mit akartunk
valójában mondani, és általában véve nem a rosszat, hanem a
jót feltételezik rólunk.
 Ennek következtében eleinte ösztönösen figyelmen kívül
hagytam a csapatom bizonyos figyelmeztetéseit. A bejelentés
napján például, miközben utolsó iowai állomásunk felé
tartottunk, Axe felpillantott a jegyzeteiből.
– Tudod – szólalt meg – a város nevét, ahová most megyünk,
úgy ejtik, hogy „Waterloo”.
– Oké – bólintottam. – Waterloo.
Axe megrázta a fejét.
– Nem, Water-loo, nem pedig Water-loo.
– Ismételd meg, légy szíves!
– Water-loo – mondta Axe, egy kicsit összehúzott szájjal.
– Éés még egyszer!
– Figyelj csak, Barack – ráncolta a homlokát Axe –, ez komoly
dolog.
Nem kellett azonban sok idő hozzá, hogy megértsem: abban
a pillanatban, hogy az ember bejelenti az elnökválasztáson való
indulását, többé nem a beszéd megszokott szabályai
érvényesek. Mikrofonok vannak mindenütt, és minden szót,
amelyet csak kiejt a száján, felvesznek, kihangosítanak,
elemeznek és szétcincálnak. Azon a bejelentésemet követő első
körúton, az iowai Ames városházán az iraki háborúval való
szembenállásom kifejtése közben óvatlanul azt találtam
mondani, hogy a Bush-adminisztráció átgondolatlan döntése
következtében több mint háromezer fiatal katonánk életét
„pazaroltuk el”. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, meg is
bántam ezt a kifejezést. Mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy
különbséget tegyek a háborúról alkotott nézeteim, illetve a
katonáink és a családjaik által hozott áldozat iránti
nagyrabecsülésem között. Csak néhány újság csapott le a
nyelvbotlásra, és egy gyors mea culpával sikerült elejét venni a
nagyobb kárnak. De ez jó figyelmeztetés volt, hogy a
szavaimnak nagyobb súlya van, mint korábban, és amikor
belegondoltam, milyen hatással lehetett a gyászoló családokra,
amit mondtam, elszorult a szívem.
Természetemnél fogva megfontoltan beszélek, és ennek
köszönhetően az elnökjelöltek mezőnyét tekintve viszonylag
alacsony maradt a baklövésmutatóm. Az óvatos fogalmazás
azonban a kampányban szintén nem volt előnyömre: egész
egyszerűen terjengős szónok voltam, és ez bizony gondot
jelentett. Ha feltettek nekem egy kérdést, az agyam ösztönösen
nekilátott egyre kisebb alkotóelemekre bontani a problémát, és
hajlamos voltam körülményes, nehézkes választ adni rá. Elvileg
minden éremnek két oldala van, én azonban általában legalább
néggyel álltam elő. Ha az egyik állításom alól volt kivétel, nem
csupán megemlítettem, de lábjegyzetekkel is elláttam. Axe
gyakorlatilag kiabált velem, amikor meghallotta vég nélküli,
monoton dünnyögésemet: „Elveszik a lényeg!” Egy-két napig
engedelmesen ügyeltem is a tömörségre, ám egyszer csak
képtelen voltam ellenállni, és tízperces magyarázatba
bocsátkoztam a kereskedelmi politika finom árnyalatairól vagy
az Északi-sark jegének olvadási üteméről.
– Na, mit gondolsz? – kérdeztem, miután alaposságom
tudatában elégedetten levonultam a színpadról.
 – A felkészültséged csillagos ötös – felelte Axe. – Szavazatot
viszont nem szereztél.
Ezeket a fogyatékosságokat idővel sikerült leküzdenem.
Nagyobb gondot okozott azonban a tavasz beköszöntével, hogy
rosszkedvű voltam. Most már tudom, hogy ennek a kétéves
szenátusi kampány, a szenátorként a választókkal való egyévnyi
rendszeres találkozás és a más jelöltek érdekében végzett több
hónapnyi utazgatás volt az oka. Miután a bejelentés keltette
izgalom elcsendesedett, teljes súlyával zuhant rám a felismerés,
micsoda iszonyú taposómalom vár rám.
Márpedig taposómalom volt a javából. Ha éppen nem
Washingtonban voltam szenátusi ügyekben, egykettőre
Iowában vagy valamelyik másik kezdőállamban találtam
magam. Napi 16 órát dolgoztam, heti hat és fél napon keresztül,
miközben az éjszakákat egy Hampton Innben, Holiday Innben,
AmericInnben vagy Super 8-ben töltöttem. Öt vagy hat óra alvás
után felkeltem, megpróbáltam beszorítani egy kis edzést az
éppen a környéken fellelhető eszközökön (egy szolárium
sarkában elhelyezett régi futópad különösen megragadt az
emlékezetemben), majd összecsomagoltam a ruháimat, és
gyorsan bekaptam valami reggelit; ezután bevágtam magam
egy kisbuszba, és amíg odaértünk az aznapi első
kampánygyűlésre, támogatásgyűjtő hívásokat intéztem; aztán
jöttek a helyi újságnak vagy hírcsatornának adott interjúk, a
helyi pártvezetőkkel való találkozók, rövid kitérő a mosdóba,
majd esetleg beugrottam egy ottani étterembe pár kézfogásra;
ezután vissza a kisbuszba, és megint a telefonos dollárvadászat.
Mindezt megismételtem három vagy négy alkalommal, közben
valahová beiktattam egy hideg szendvicset vagy salátát, mielőtt
este kilenc óra tájban végre betámolyogtam egy újabb
motelszobába, ahonnan megpróbáltam telefonon elcsípni
Michelle-t és a lányokat, mielőtt lefeküdtek volna. Aztán
hozzáláttam a másnapi felkészítő anyag elolvasásához, de a
mappa már lassan kicsúszott a kezemből, és legyűrt a
kimerültség.
És akkor még nem számoltam a New York-i, Los Angeles-i,
chicagói vagy dallasi támogatásgyűjtő rendezvények miatt tett
repülőutakat. Egyáltalán nem dicsőséges, csillogó élet volt,
hanem egyhangú és lélekölő, és a tudat, hogy a következő
tizennyolc hónapban megszakítás nélkül ez vár rám, gyorsan
felőrölte a lelkierőmet. Beszálltam az elnökségért folytatott
versenybe, nagy csapatot gyűjtöttem magam köré, idegeneknél
kuncsorogtam pénzért és hirdettem az elképzeléseimet. De
nagyon hiányzott a feleségem. Hiányoztak a gyerekeim.
Hiányzott az ágyam, a rendszeres zuhanyozás, a rendes
asztalnál elköltött rendes vacsora. Hiányzott, hogy ne kelljen
hajszálpontosan ugyanazt, ugyanúgy elmondanom naponta öt,
hat vagy hét alkalommal.
Szerencsére Gibbs mellett (aki alkatánál, tapasztalatánál és
makacs természeténél fogva elérte, hogy végig a feladataimra
koncentráljak) volt még két útitársam, akik segítettek
átlendülnöm a kezdeti holtponton.
Az egyik a félig kanadai, félig amerikai Marvin Nicholson
volt a maga könnyed sármjával és rendíthetetlen jó modorával.
A harmincas évei közepén járó, két méternél is magasabb
Marvin a golflabdaszedőtől a sztriptízbári pultosig több munkát
is kipróbált, mielőtt négy évvel korábban elszegődött volna
John Kerry táskavivőjének. A táskavivő furcsa szerepkör:
személyi asszisztensként és mindenesként az a dolga, hogy a
jelöltnek meglegyen mindene, ami a feladata elvégzéséhez
szükséges: legyen szó akár a kedvenc finomságáról, egy-két
szem Advilról, esernyőről, ha esik, sálról, ha hideg van, vagy az
éppen kézfogásra feléje siető megyei elnök nevének
felidézéséről. Marvin olyan ügyesen és stílusosan intézte
mindezt, hogy politikuskörökben szinte kultikus figurává nőtte
ki magát; ezért szerződtettük mi is utazási igazgatónak.
Alyssával és az előretolt előkészítő stábbal együttműködésben
koordinálta az utazásokat, gondoskodott róla, hogy
meglegyenek a megfelelő anyagaim, és azon volt, hogy legalább
nagyjából tartsuk a menetrendet.
Mellette pedig ott volt Reggie Love, aki Észak-Karolinában,
középosztálybeli fekete szülők gyermekeként nőtt fel. A 193
centi magas, erőteljes felépítésű Reggie kiváló kosárlabdázó és
futballista volt a Duke Egyetemen, mielőtt Pete Rouse felvette
volna asszisztensnek a szenátusi irodámba. (Mellékesen
jegyzem meg: gyakran meglepődnek, milyen magas vagyok, egy
kicsivel több mint 185 centi; ezt részben annak tulajdonítom,
hogy a fényképeken éveken át eltörpültem Reggie és Marvin
mellett.) Marvin szárnyai alatt a huszonöt éves Reggie vette át a
táskavivő funkcióit, és bár eleinte nem ment zökkenőmentesen
a dolog – valahogy sikerült Miamiban felejtenie az
aktatáskámat, New Hampshire-ben pedig a zakómat ugyanazon
a héten –, komoly munkamoráljának és bolondos humorának
köszönhetően mindenki gyorsan megkedvelte a
kampánycsapatban.
Gibbs, Marvin és Reggie közel két éven át gondoskodtak
rólam; ők jelentették a kapcsolatot a normális világgal, és
mindig számíthattam rájuk egy kis vidám lazulásban.
Kártyáztunk és biliárdoztunk. Sportról vitáztunk, és zenéket
cseréltünk. (Reggie segített naprakész állapotba hozni a
hiphopgyűjteményemet, amely a Public Enemynél megtorpant.)
Marvin és Reggie meséltek a társas életükről az úton
(bonyolult), és a különböző állomásokon a munka után esett
kalandjaikról (ezekben néha tetoválószalonok és forró fürdők is
szerepeltek). Sokat ugrattuk Reggie-t fiatalos tudatlansága
(egyszer, amikor megemlítettem Paul Newmant, Reggie a
következőt kérdezte: „Az a salátaöntetes fickó, ugye?” [2]),

Gibbset pedig az étvágya miatt (az Iowai Állami Vásáron nem

tudott választani a sült Twinkie piskóta és a sült Snickers
csokoládészelet között, mire a pultos hölgy így sietett a
segítségére: „Drágám, miért kellene választania?”).
Amikor csak lehetett, kosárlabdáztunk. Még a legkisebb
városban is volt középiskolai sportpálya, és ha nem is jutott
időnk rendes meccsre, Reggie és én akkor is feltűrtük az
ingujjunkat, és dobáltunk egy jót, mielőtt felmentem volna a
színpadra. Igazi sportoló lévén mindig komolyan vette a
versenyt. Néha úgy ébredtem egy-egy ilyen meccs másnapján,
hogy alig tudtam lábra állni, de a büszkeségem nem engedte,
hogy kimutassam a fájdalmamat. Egyszer kiálltunk egy csapat
New Hampshire-i tűzoltó ellen, akiknek szerettem volna
megszerezni a támogatását. Egyszerű hétvégi harcosok voltak,
egy kicsit fiatalabbak, mint én, de rosszabb formában. Miután
Reggie harmadszor is végigviharzott a pályán, és akkorát
zsákolt, hogy majd leszakadt a palánk, időt kértem.
– Mit művelsz? – kérdeztem tőle.
– Miért?
– Tudod, hogy a támogatásukat akarom megszerezni, ugye?
Reggie hitetlenkedve bámult rám.
– Azt akarod, hogy veszítsünk ezek ellen a zombik ellen?
Elgondolkodtam egy pillanatra.
– Nem – ráztam meg a fejem végül. – Odáig nem mennék.
Csak legyen olyan szoros a meccs, hogy ne húzzák fel magukat
túlságosan.
A Reggie-vel, Marvinnal és Gibbsszel töltött idő menedéket
nyújtott a kampány jelentette nyomás elől, egy olyan kis világot,
ahol nem voltam sem jelölt, sem szimbólum, sem egy nemzedék
hangja, de még főnök sem, csak egy a srácok közül. Ezt pedig az
első hónapok gürcölése során értékesebbnek éreztem
bármilyen lelkesítő beszédnél. Gibbs egyszer megpróbált
lelkesíteni, miközben egy újabb repülőgépre ültünk fel egy
újabb véget nem érő nap estéjén, egy különösen laposra
sikeredett fellépés után. Azt mondta, többet kellene
mosolyognom, jusson eszembe, hogy ez egy nagy kaland, és
hogy a szavazók imádják a vidám harcosokat.
– Élvezed ezt egyáltalán? – kérdezte.
 – Nem – feleltem.
– Tehetünk bármit, hogy jobban érezd magad?
– Nem.
Reggie az első ülésen hallotta a beszélgetést, hátrafordult és
szélesen rám vigyorgott.
– Ha esetleg vigasztal – jegyezte meg –, én még soha nem
éreztem ilyen jól magam.
Bár akkor nem mondtam meg neki, de vigasztalt.

KÖZBEN VÉGIG SOKAT TANULTAM, és gyorsan. Órákon át görnyedtem

kötelességtudóan a csapat által összeállított tájékoztató anyagok
felett, és szívtam magamba a legújabb kutatási eredményeket a
kora gyermekkori oktatás előnyeiről, az akkumulátorgyártás
újításairól, amelyek révén könnyebben hozzáférhetővé válik a
tiszta energia, és arról, hogyan manipulálja Kína a valutáját
annak érdekében, hogy növelje az exportját.
Így visszatekintve már látom, hogy pontosan azt tettem, amit
a legtöbben teszünk, ha bizonytalanok vagyunk vagy nem
boldogulunk valamivel: olyasmit keresünk, amit ismerősnek
érzünk, amiről úgy gondoljuk, ebben jók vagyunk. Én ismertem
a politikát; tudtam, hogyan kell befogadni és feldolgozni az
információt. Kellett hozzá egy kis idő, mire rájöttem, nem az a
problémám, hogy nincs egy tízpontos tervem. Inkább az volt a
gond, hogy nem tudtam kiszűrni a lényeget, nem tudtam olyan
történetet mesélni, amely megmagyarázta volna az egyre
kuszábbá váló világot az amerikai népnek, és amely éreztette
volna velük, hogy én, mint az elnökük, segíthetek nekik az
eligazodásban.
Tapasztaltabb ellenfeleim már megértették ezt. Az elején
alaposan lejárattam magam velük szemben, amikor a
Közszolgáltatásban Dolgozók Nemzetközi Szakszervezete
(Service Employees International Union, SEIU) által 2007
márciusában, egy szombat késő este, Las Vegasban szervezett
egészségügyi fórumon vitáztunk. Plouffe ellenezte, hogy részt
vegyek rajta. Szerinte az ilyen „marhavásárok”, amikor a
jelöltek valamelyik demokrata érdekcsoport előtt jelennek meg,
a bennfenteseknek kedveznek, és elveszik az időt a választókkal
való közvetlen érintkezéstől. Én nem értettem egyet vele. Az
egészségügy nagyon fontos volt a számomra, és nemcsak azért,
mert a kampány során rengeteg lesújtó személyes történetet
hallottam, hanem azért is, mert soha nem fogom elfelejteni
anyámat, akit az utolsó napjaiban nem csupán a túlélési esélyei
foglalkoztattak, hanem az is, vajon kitart-e a biztosítása a
kezelés végéig.
Mint utóbb kiderült, Plouffe-ra kellett volna hallgatnom. A
fejemben túl sok tény és túl kevés válasz zsibongott. Az
egészségügyi dolgozók nagy közönsége előtt állva botladozott a
nyelvem, motyogtam, hümmögtem és köhécseltem. Konkrét
kérdésekre válaszolva be kellett ismernem, hogy még nincs
határozott tervem a megfizethető egészségügy megvalósítására.
Az előadóteremben megfagyott a levegő. Az Associated Press
tudósításában kritizálta a részvételemet, és ezt persze az ország
számos újságja is rögtön átvette. A cikk a fájdalmas „Is Obama
All Style and Little Substance?” (Obama csupa stílus és csupa
üresség?) címet viselte.[3]
A teljesítményem éles ellentétben állt két vezető
ellenlábasoméval, John Edwardséval és Hillary Clintonéval. A
jóképű és csiszolt modorú, volt alelnökjelölt Edwards 2004-ben
kilépett a szenátusból, hogy John Kerry alelnökjelöltje legyen,
majd nagy csinnadrattával nyitott egy központot rászorulók
számára, de valójában végig teljes gőzzel az elnökségért
kampányolt. Bár nem ismertem túl jól, soha nem tett rám mély
benyomást: munkásosztálybeli gyökerei ellenére úgy láttam,
újsütetű populizmusa mesterkélt és a közvélemény-kutatásokat
követi, és mintha a lemezkiadók marketingrészlege által
megálmodott fiúzenekarok politikai megfelelője lenne. Las
Vegasban azonban kijózanító érzés volt hallgatni, ahogy
határozott tervet terjeszt elő az általános jogosultságról,
felvonultatva minden tehetségét, amely Észak-Karolinában
sikeres védőügyvéddé tette.
Hillary pedig még nála is jobb volt. Az 1990-es években
sokakhoz hasonlóan magam is messziről figyeltem a Clinton
házaspárt. Csodáltam Bill hatalmas tehetségét és szellemi
arzenálját. Ha nem is mindig tetszettek úgynevezett
háromszögelési módszerének konkrétumai – aláírta a jóléti
reformtörvényeket, amelyek elégtelen védelmet jelentettek az
állástalanok számára, vagy a bűnözéssel szembeni kemény
retorikája, melynek következtében robbanásszerűen megugrott
a szövetségi börtönnépesség –, nagyra értékeltem az ügyességet,
amellyel a progresszív politikát irányította, és amellyel ismét
tényezővé tette a Demokrata Pártot.
Ami pedig a volt first ladyt illette, őt ugyanolyan
lenyűgözőnek, ám sokkal rokonszenvesebbnek találtam. Talán
azért, mert Hillary történetében felismertem mindannak a
nyomát, amin anyám és nagyanyám keresztülment:
mindhárman okos, ambiciózus nők voltak, akiket korlátok közé
zárt a kor, amelyben éltek, és férfiegók, illetve társadalmi
elvárások között kellett lavírozniuk. Hillary óvatossá, és talán
túlságosan is megtervezetté vált, de az őt ért támadások
fényében ki hibáztathatta volna ezért? A róla kialakított
kedvező véleményem aztán a szenátusban csak még inkább
megerősítést nyert. Közös munkánk során szorgalmasnak,
kellemes társaságnak és mindig tökéletesen felkészültnek
ismertem meg. Őszintén, szívből jövően tudott nevetni, és ezzel
a legtöbbször sikerült oldania a körülötte lévők hangulatát.
Nem Hillary gyengeségeit felmérve döntöttem úgy, hogy az ő
indulása ellenére is versenybe szállok, hanem mert úgy
éreztem, nem rázhatja le a Clinton-korszak okozta gyűlölködést,
rosszindulatot és megkeményedett előítéleteket. Igazam volt
vagy sem, de nem láttam, hogyan lenne képes felszámolni
Amerika politikai megosztottságát, megváltoztatni a
washingtoni politika bevett működését vagy biztosítani az
ország számára az újrakezdést, amire akkora szükség volt.
Amikor azonban aznap este a közszolgáltatásban dolgozók
szakszervezeti fórumán láttam, milyen szenvedéllyel és
szakértelemmel beszél az egészségügyről, és hallottam a
beszéde végén a tömeg lelkes reakcióját, eltűnődtem, vajon nem
számítottam-e el magam.
Nem ez a fórum volt az utolsó eset, hogy Hillary – vagy ha
már itt tartunk, az előválasztási mezőny fele – lepipált engem;
hamarosan úgy tűnt, két-három hetente összegyűlünk vitázni.
Én sohasem voltam valami jó ezen a téren: körülményesen
fogalmaztam és vonzódtam a bonyolult válaszokhoz, ezek
ellenem dolgoztak, különösen a színpadon, ahol hét tapasztalt
profi állt körülöttem, és szigorúan egy percet kaptam a
válaszra. Első, áprilisi vitánkon a moderátor legalább kétszer
figyelmeztetett az idő lejártára, mielőtt befejeztem volna a
mondandómat. Amikor feltették a kérdést, hogyan kezelnék
több egyidejű terrortámadást, elmondtam, hogy szükség van a
szövetségi segítség koordinálására, de elfelejtettem megemlíteni
az elkövetők üldözésének nyilvánvaló feladatát. A következő
percekben Hillary és a többiek egymás után hívták fel a
figyelmemet a hanyagságomra. A hangjuk komoly maradt, a
szemük csillogása azonban ezt üzente: „Ezt kapd ki, zöldfülű!”
Axe vita utáni bírálata viszonylag szelíd volt:
– Az a probléma – kezdte –, hogy folyton a kérdésre próbálsz
válaszolni.
– Hát nem ez lenne a lényeg? – kérdeztem.
– Nem, Barack – felelte Axe –, nem ez a lényeg. A lényeg,
hogy átmenjen az üzeneted. Milyen a te értékrended? Mik a
prioritásaid? Az embereket ezek érdeklik. Nézd, a moderátor az
esetek felében csak arra használja a kérdéseket, hogy
elgáncsoljon. A te dolgod az, hogy elkerüld a csapdát, amit
állítottak neked. Bármilyen kérdést is intézzenek hozzád, adj
nekik egy gyors mondatot, hogy úgy tűnjön, mintha válaszoltál
volna rá… aztán beszélj arról, amiről te akarsz beszélni!
– Ez baromság – ráztam a fejem.
– Pontosan – bólintott Axe.
Nagyon frusztrálónak tartottam Axe-et, de saját magamat
még inkább, ám amikor megnéztem a vita felvételét, rájöttem,
nehéz volna tagadni az igazát. A leghatékonyabb mondatok
nem úgy voltak megfogalmazva, hogy felvilágosítsanak, hanem
úgy, hogy érzelmeket keltsenek, azonosítsák az ellenséget, vagy
jelezzék a választóknak, hogy az illető mindig az ő oldalukon
állt, mindig ott is áll majd, sokkal inkább, mint a többi
színpadon lévő. Könnyű volt elintézni ezt a módszert azzal,
hogy felületes. Ugyanakkor egy elnök nem ügyvéd, könyvelő
vagy pilóta, akinek az a dolga, hogy végrehajtson egy szűk körű,
különleges feladatot. Az ő dolga a közvélemény mozgósítása,
szövetségesek keresése. Tetszik vagy sem, de az embereket az
érzelmeik vezérlik, nem a tények. Nekem pedig a legrosszabb
helyett a legjobb érzelmeket kellett kiváltanom; az emberi
természet jobbik oldalát józan érvekkel és szilárd politikával
kellett alátámasztanom; szerepet kellett játszanom, miközben
azért az igazat mondom. A léc elég magasra került.

MIKÖZBEN A BAKLÖVÉSEIM KIJAVÍTÁSÁN DOLGOZTAM, Plouffe

zökkenőmentesen irányította a gépezetet a chicagói
főhadiszállásról. Nem találkoztam vele gyakran, de egyre
inkább úgy éreztem, hogy sok bennünk a közös vonás.
Mindketten kiegyensúlyozott, elemző típusok voltunk, és
általában véve fenntartásokkal viseltettünk a konvenciókkal és
a képmutatással szemben. Ám míg én sokszor szétszórtan
viselkedtem, nem törődtem az apró részletekkel, képtelen
voltam rendszerezni a dolgaimat, folyton elhagytam a nemrég
kezembe nyomott üzeneteket, tollakat és mobiltelefonokat,
Plouffe menedzserzseninek bizonyult.
Az első pillanattól kezdve könyörtelenül és
megingathatatlanul Iowa megnyerésére koncentrált. Hiába
neveztek bennünket megszállott idiótáknak a televíziós
szakértők és néhány támogatónk is, ő nem engedte, hogy bárki
egy jottányit is eltérjen a stratégiától, mert biztos volt benne,
hogy ez a győzelem egyetlen útja. Plouffe katonai fegyelmet
vezetett be. A csapat minden tagjának – Axe-től a
legalacsonyabb szintű szervezőig – biztosított bizonyos fokú
autonómiát, ugyanakkor megkövetelte a felelősségvállalást és
az útmutatásokhoz való szigorú alkalmazkodást. Maximálta a
fizetéseket, hogy elejét vegye a csapattagok szükségtelen
lázadozásának. Határozottan átcsoportosította az erőforrásokat
a zsíros tanácsadói szerződésekből és médiabüdzsékből, hogy a
terepen dolgozó szervezők megkaphassák, amire szükségük
van. Az adatok megszállottja volt, ezért felvett egy csapat
internetgurut, és olyan szoftvert terveztetett, amely fényévekkel
megelőzte nemcsak a többi jelöltét, de sok magáncégét is.
Ha mindezt összeadjuk, Plouffe hat hónap alatt a semmiből
olyan kampányt épített fel, amely elég erős volt ahhoz, hogy
méltó ellenfele legyen a Clinton-gépezetnek. Ő pedig közben
csendesen élvezte a dolgot. Ez is jellemző volt Plouffe-ra:
visszafogott személyisége és mély meggyőződése mellett
szerette a küzdelmet is. A politika sport volt a számára, és
ebben őt olyan versenyszellem hajtotta, mint Reggie-t a
kosárlabdában. Később megkérdeztem Axe-et, sejtette-e, milyen
jó kampányszervezőnek bizonyul majd akkori társa. Axe csak a
fejét rázta.
– Ez nekem is rohadt nagy meglepetés – válaszolta.
Az elnökségért vívott harcban a legjobb stratégia sem ér
sokat, ha nincsenek meg a végrehajtásához szükséges
erőforrások, és ez volt a másik tényező, ami mellettünk szólt: a
pénz. Mivel a Clinton házaspár már közel három évtizede
bejáratott országos támogatói hálózatra támaszkodhatott, abból
a feltételezésből indultunk ki, hogy Hillarynek az
adománygyűjtés terén óriási előnye lesz velünk szemben. A
változás iránti vágy azonban sokkal erősebbnek bizonyult, mint
számítottunk rá.
Adománygyűjtési módszerünk eleinte a hagyományos
mintát követte: a nagyvárosok nagy adományozói nagy
csekkeket írtak és szedtek össze nekünk. A kampányunk
országos pénzügyi elnöki posztját Penny Pritzker chicagói
üzletasszony és régi barátom töltötte be, aki szervezői
szakértelemmel és kiterjedt kapcsolati hálóval járult hozzá a
vállalkozáshoz. Kemény és tapasztalt pénzügyi igazgatónk,
Julianna Smoot remek csapatot állított fel, és nagyszerű érzéke
volt hozzá, hogy hízelgéssel, megszégyenítéssel vagy éppen
ijesztgetéssel rávegyen, hogy egy pillanatra se hagyjam abba a
pénz utáni hajtóvadászatot. Szépen mosolygott, de a
tekintetében gyilkos fény villant.
Lassan hozzászoktam a taposómalomhoz, részben
szükségből, de azért is, mert az idő múlásával az
adományozóink megértették, sőt méltányolni kezdték a
feltételeimet. Elmondtam nekik, hogy az egész egy jobb ország
felépítéséről szól, nem pedig egóról vagy presztízsről.
Meghallgattam a véleményüket egy-egy ügyben, különösen, ha
valamelyest értettek hozzá, de nem módosítottam az
álláspontomon, csak hogy a kedvükben járjak. Ha volt egy-két
szabad percem, nem nekik írtam köszönőleveleket, és nem őket
hívtam fel a születésnapjukon, hanem a frontvonalban dolgozó
önkénteseinket és fiatal munkatársainkat.
Ha pedig nyerek, akkor bizton számíthattak rá, hogy
megemelem az adójukat.
Ezzel a hozzáállással ugyan elveszítettünk néhány
adományozót, de sikerült olyan szemléletet kialakítanunk a
támogatóink körében, amely nem a státuszról és a
kiváltságokról szólt. A támogatói bázisunk összetétele pedig
amúgy is hónapról hónapra változott. Elkezdtek befolyni kisebb
– tíz-, húsz- vagy százdolláros léptékű – adományok; ezek
legtöbbje az interneten keresztül érkezett, egyetemistáktól, akik
a kampány idejére feláldozták a Starbucks-keretüket, vagy
nagymamáktól, akik gyűjtést rendeztek a varrókörben. Az
előválasztási időszakban összesen több millió dollár folyt be kis
adományozóktól, ami lehetővé tette, hogy minden államban,
minden szavazatért versenybe szálljunk. A pénznél is fontosabb
volt azonban az adakozás mögötti lelkület, a kísérőlevelek és e-
mailek által sugallt érzés, hogy az adományozók is részesei az
ügynek, ez pedig óriási energiával töltötte fel a kampányt. „Nem
vagytok egyedül – üzenték ezek az adományok. – Mi is itt
vagyunk, országszerte többmilliónyian, és hiszünk bennetek!
Mellettetek állunk!”
Abban az első évben az erős stratégiánál és a hatékony
adománygyűjtésnél is jobban hozzájárult azonban a kampány
lendületének és a lelkesedésünknek a fenntartásához egy
harmadik tényező: iowai csapatunk és fáradhatatlan vezetője,
Paul Tewes munkája.

PAUL MOUNTAIN LAKE-BEN, a Minnesota állam délkeleti csücskében

megbúvó kis mezőgazdasági városban nőtt fel, ahol mindenki
ismert mindenkit, törődtek egymással az emberek, a gyerekek
mindenhová biciklivel jártak, senki sem zárta az ajtaját, és ahol
a diákok mindenféle sportot űztek, mert ha ki akartak állítani
egy teljes csapatot, az edzők nem engedhették meg maguknak,
hogy bárkit kihagyjanak.
Mountain Lake ezenkívül konzervatív közösség is volt, ami
miatt a Tewes család egy kicsit kilógott a sorból. Az anyja már
korán belenevelte Paulba a Demokrata Párt iránti hűséget,
amelynél csak a család evangélikus hit iránti hűsége volt
erősebb. Paul hatévesen türelmesen elmagyarázta egy
osztálytársának, hogy nem a republikánusokat kellene
támogatnia, „mert a családotok nem gazdag”. Négy évvel
később keservesen megsiratta, hogy Jimmy Carter veszített
Ronald Reagannel szemben. Az apja annyira büszke volt Paul
politikai szenvedélyére, hogy elmesélte az esetet az egyik
barátjának, aki állampolgári ismereteket tanított a város
középiskolájában, és aki – talán abban a reményben, hogy a
tízéves fiú közügyek iránti érdeklődése esetleg felrázhatja a
közönyös kiskamaszokat – továbbadta azt a fiú osztályának. A
többi kölyök napokig kíméletlenül csúfolta Pault, sírós fintorba
torzított arccal gúnyolódtak rajta, valahányszor meglátták a
folyosón.
Pault azonban ez sem tántorította el. A középiskolában
táncmulatságot rendezett, hogy pénzt gyűjtsön a demokrata
jelölteknek. Az egyetemen a helyi állami megbízott mellett
gyakornokoskodott, az 1988-as elnökjelölti előválasztáson pedig
valahogy sikerült Mountain Lake két körzete közül az egyiket
kedvenc jelöltje, Jesse Jackson mellé állítania, amire különösen
büszke volt.
Mire 2007-ben megismertem, Paul már nagyjából minden
elképzelhető kampányfajtában kipróbálta magát, a
polgármester-választásoktól a képviselőválasztásokig. Al Gore
iowai állami jelölőgyűlési igazgatója volt, majd a Demokrata
Párt Szenátusi Kampánybizottságának országos műveleti
vezetőjeként szolgált. Harmincnyolc éves volt ekkor, de zömök
termetével, enyhén kopaszodó fejével, halványszőke bajuszával
és hozzá illő sápadt bőrével idősebbnek tűnt. Paul Tewesban
nem volt semmi tetszelgés; a modora néha nyers volt, a ruhái
pedig valahogy soha nem passzoltak egymáshoz, különösen
télen, amikor vérbeli minnesotaiként mindenféle
flanelingekben, szőrmekabátokban és sísapkákban virított. Az a
fajta fickó volt, aki sokkal jobban érzi magát, ha farmerekkel
beszélget egy kukoricaföldön vagy a sarki bárban iszogat, mint
amikor jól fizetett politikai tanácsadókkal kell vegyülnie. De ha
valaki leült beszélgetni vele, az hamar rájött, hogy Paul érti a
dolgát. Sőt a taktikai ösztön, a körzeti választások történetének
részletes ismerete és a politikai anekdoták mögött – ha az illető
odafigyelt – meg-megdobbant a tízéves kisfiú szíve, akit
érdekelt annyira egy választás, és aki eléggé hitt benne ahhoz,
hogy sírjon miatta.
Aki indult már elnökválasztáson, elmondhatja, hogy Iowa
megnyerése korántsem egyszerű. Néhány más államhoz
hasonlóan itt is tartanak jelölőgyűlést, hogy eldöntsék, a
küldötteik melyik jelöltet támogassák. A hagyományos
előválasztással ellentétben, ahol a polgárok titkosan és
nagyrészt a saját szájuk íze szerint szavaznak, a jelölőgyűlés
inkább a kötetlen választógyűlésre hasonlít, amikor a választók
egy megbeszélt időpontban összejöttek egy adott helyen,
általában a választókörzetük iskolájának sportcsarnokában
vagy a helyi könyvtárban, és jószomszédi stílusban addig
vitáztak az egyes jelöltek érdemeiről, amíg a győztes személyét
illetően megegyezésre nem jutottak. Több érv is szól az ilyen
részvételi demokrácia mellett, de az biztos, hogy nagyon
időigényes – egy jelölőgyűlés akár három órán át vagy még
tovább is tarthatott –, és kellett hozzá, hogy a választók
tájékozottak legyenek, készen álljanak a nyílt állásfoglalásra, és
elég elkötelezettek legyenek ahhoz, hogy rászánják az estéjüket.
A jelölőgyűlések, kevéssé meglepő módon, általában az iowai
választópolgárok kicsiny és állandó keresztmetszetét vonzották:
az idősebb szavazókat, pártfunkcionáriusokat, régi párthíveket;
azokat, akik ragaszkodtak a jól bevált megoldásokhoz. Ez azt
jelentette, hogy egy jelölőgyűlés demokrata résztvevői nagyobb
eséllyel támogattak egy Hillary Clintonéhoz hasonló, bejáratott
nevet, mint mondjuk engem.
Tewes az első pillanattól fogva azt sulykolta Plouffe-nak,
Plouffe pedig nekem, hogy ha el akarjuk vinni Iowát, akkor
másféle kampányt kell folytatnunk. Keményebben és többet kell
dolgoznunk, szemtől szemben kell megnyernünk magunknak a
jelölőgyűlések rendszeres résztvevőit. Ami pedig még
fontosabb, meg kell győznünk egy csomó potenciális Obama-
támogatót – fiatalokat, színes bőrűeket, függetleneket –, hogy
győzzék le a gátlásaikat és a különféle akadályokat, és
életükben először vegyenek részt a jelölőgyűlésen. Tewes ennek
érdekében ragaszkodott hozzá, hogy azonnal nyissunk irodákat
mind a 99 iowai megyében; és minden irodába vegyünk fel egy
fiatalt, aki némi pénzért vagy napi ellenőrzés mellett vállalja,
hogy felépíti a helyi politikai mozgalmat.
Ez nagy befektetést és nagy kezdeti kockázatot jelentett, de
Tewes zöld utat kapott. Kiváló munkatársakból álló csapattal
látott munkához, akik segítettek neki a terv kidolgozásában:
Mitch Stewart, Marygrace Galston, Anne Filipic és Emily Parcell
egytől egyig fegyelmezettek, okosak, és több kampányban
szereztek már tapasztalatot; ráadásul mind fiatalabbak voltak
harminckét évesnél.
 A legtöbb időt Emilyvel töltöttem, aki született iowai volt, és
Tom Vilsack volt kormányzó mellett dolgozott. Tewes úgy vélte,
ő különösen nagy segítségemre lehet a helyi politika
útvesztőiben való eligazodáshoz. Emily a maga huszonhat
évével a csapat egyik legfiatalabb tagjának számított; sötét haja
volt, szolidan öltözködött, és apró termetével végzős
középiskolásnak is elment volna. Hamar rájöttem, hogy
gyakorlatilag minden demokratát ismer az államban, és
minden állomáson gondolkodás nélkül ellátott konkrét
tanácsokkal arra vonatkozóan, kivel kell beszélnem, és melyek
azok az ügyek, amelyek a leginkább érdeklik a helyi közösséget.
Mindezt pókerarccal, monoton hangon közölte, és a tekintetén
látszott, hogy nemigen kedveli a poénkodást; ezt a vonását
valószínűleg az anyjától örökölte, aki három évtizeden át
dolgozott a Motorola-gyárban, és közben még az egyetemet is
elvégezte.
A bérelt kampánybuszban, a rendezvények közötti
utazgatással töltött hosszú órák alatt feladatul tűztem ki, hogy
mosolyt csaljak Emily arcára; próbálkoztam viccekkel,
aranyköpésekkel, szójátékokkal, Reggie fejméretére vonatkozó
kósza megjegyzésekkel. De minden csáberőm és
szellemességem lepergett komoly, rezzenéstelen arcáról, így egy
idő után megelégedtem azzal, hogy pontosan azt teszem, amit
mond.
Mitch, Marygrace és Anne később így meséltek munkájuk
részleteiről, amelyhez az is hozzátartozott, hogy közösen
megszűrjék a Tewes által a megbeszéléseken rutinszerűen
felvetett, szokatlan ötleteket.
– Néha naponta tíz ilyennel is előállt – magyarázta Mitch. –
Ebből kilenc nevetséges volt, egy viszont zseniális.
Mitch magas, vékony dél-dakotai srác volt, aki már korábban
is szerepet vállalt az iowai politikában, de még sohasem
találkozott olyan eklektikus figurával, mint Tewes.
– Ha már harmadszor jött hozzám ugyanazzal az ötlettel –
mesélte –, akkor úgy gondoltam, lehet benne valami.
Felkérte Norma Lyont – az iowai „vajtehenes hölgyet”, aki az
állami vásáron minden évben életnagyságú tehénszobrot
készített sózott vajból –, hogy hangfelvételen jelentse be:
bennünket támogat, majd ezt teljes hangerővel játszottuk az
állam széltében-hosszában – zseniális. (Norma később rólam is
készített egy jó tízkilós „vajmellszobrot”; ez valószínűleg szintén
Tewes ötlete volt.)
Kitalálta, hogy tegyünk ki óriásplakátokat az utak mentén,
amelyeken egymás után rímelő mondatok sorjáznak, az 1960-as
évek Burma-Shave borotvahabreklámjaihoz hasonlóan (Time
for change [Ideje váltani]… Let’s shift gears [Váltsunk
sebességet]… Vote 4 the guy [Szavazzon a fickóra]… With big
ears [A nagy fülű fickóra]… Obama ’08) – már kevésbé zseniális.
Megígérte, hogy ha a csapat összegyűjti az elérhetetlennek
tűnő 100 ezer támogatói kártyát, akkor leborotválja a
szemöldökét – ez sem volt éppen zseniális, míg a kampány vége
felé valóban el nem értük az álomhatárt, akkor viszont
zseniálissá vált. („Mitch is leborotválta a sajátját – mesélte
Marygrace. – Vannak róla képek. Szörnyen néztek ki.”)
Tewes határozta meg az iowai művelet jellegét: alulról
építkező, hierarchiamentes, fesztelen és picit megszállott. Senki,
még a stáb vezető tagjai, az adományozók vagy a tisztviselők
sem húzhatták ki magukat az ajtókon való kopogtatás alól. Az
első hetekben minden irodában táblákat függesztett ki az általa
kitalált mottóval: „Tiszteld! Hatalmazd fel! Vond be!” Ha
komolyan gondoljuk az újfajta politikát, magyarázta, akkor az
ott kezdődik, hogy minden kampányszervező kötelezi magát az
emberek meghallgatására, a mondanivalójuk tiszteletben
tartására és arra, hogy mindenkivel – ellenfeleinket és
támogatóikat is beleértve – úgy bánik, ahogy szeretnénk, hogy
velünk is bánjanak. Végül pedig hangsúlyozta, milyen fontos,
hogy bátorítsuk a szavazókat a részvételre, ne pedig csak
eladjunk nekik egy jelöltet, mint egy doboz mosószert.
Aki áthágta ezeket a szabályokat, az feddésben részesült,
néha pedig visszahívták a terepmunkából. Ha a csapat heti
konferenciabeszélgetésén egy új kampányszervező arról
beszélt, miért csatlakozott a kampányhoz, és viccelődve
mondjuk valami olyasmit mondott, hogy „utálom a
nadrágkosztümöt” (utalva Hillary kedvenc kampányviseletére),
Tewes hosszas szónoklatban, a többi szervező füle hallatára
dorgálta meg.
– Mi nem ezt képviseljük – magyarázta. – Még akkor sem, ha
magunk között vagyunk!
 A csapat meg is szívlelte a dolgot, különösen mert Tewes
maga is ezen elvek szerint viselkedett. Ha időnként ki is fakadt,
mindig éreztette az emberekkel, milyen sokat számítanak.
Amikor Marygrace nagybátyja meghalt, Paul Tewes nemzeti
Marygrace-napot hirdetett, és az irodában mindenkinek
rózsaszínbe kellett öltöznie. Velem is rögzíttetett egy üzenetet,
amelyben bejelentettem, hogy ezen a napon mindent meg kell
tennie, amit Marygrace mond. (Marygrace-nek persze
háromszáz napon át kellett elviselnie, hogy Tewes és Mitch
bagót rágnak az irodában, így a mérleg sohasem került igazán
egyensúlyba.)
Ez a bajtársiasság áthatotta egész iowai tevékenységünket.
És nemcsak a központban, de ami még fontosabb, az állam
minden részén tevékenykedő, közel kétszáz
kampányszervezőnél is. Mindent összevetve, abban az évben
összesen nyolcvanhét napot töltöttem Iowában. Megkóstoltam
minden város gasztronómiai specialitását, kosaraztam az
udvaron iskolás kölykökkel, és megtapasztaltam minden
lehetséges időjárási jelenséget a tölcsérfelhőtől a vízszintesen
zuhogó havas esőig. És az a sok fiatal férfi és nő, akik egész
napokat végigdolgoztak létminimum közeli bérért, ebben végig
kiváló vezetőim voltak. A legtöbbjük épp csak kijött az
egyetemről. Sokan közülük életük első kampányában vettek
részt, távol az otthonuktól. Voltak, akik Iowában vagy a
középkeleten, vidéken nőttek fel, és jól ismerték a Sioux Cityhez
vagy Altoonához hasonló, közepes méretű városok lakóinak
gondolkodás- és életmódját. De nem ez volt a jellemző. Ha
összegyűjtöttük volna az összes ottani emberünket egy
helyiségben, akadtak volna közöttük phillybeli olaszok, chicagói
zsidók, New York-i feketék és kaliforniai ázsiaiak; szegény
bevándorlók és gazdag külvárosok gyermekei; mérnökök, a
Békehadtest volt önkéntesei, veterán katonák és olyanok is, akik
otthagyták a középiskolát. A felszínen legalábbis nehéz lett
volna összekapcsolni ezt a rengetegféle hátteret a földművelők
világával, akiknek a szavazataira olyan égető szükségünk volt.
És ők mégis kapcsolódtak. Egy hátizsákkal vagy egy kis
bőrönddel érkeztek, egy régi helyi támogató vendégszobájában
vagy alagsorában laktak, és hónapokon át ismerkedtek az adott
várossal: eljártak a helyi borbélyhoz, leültek kártyázni az
élelmiszerüzlet előtt, felszólaltak a Rotary Clubban. Besegítettek
a gyerekcsapatok edzésébe, támogatták a helyi jótékonysági
szervezeteket, és felhívták az anyjukat a banánpuding
receptjéért, hogy ne kelljen üres kézzel beállítaniuk a batyus
bálba. Megtanultak hallgatni a helyi önkéntesekre – akik közül
sokan jóval idősebbek voltak náluk, megvolt a saját
egzisztenciájuk, családjuk és a saját gondjaik –, és egy idő után
az újak toborzásában is nagyon jók lettek. Minden egyes nap
végkimerülésig dolgoztak, közben pedig időnként meg kellett
küzdeniük a magánnyal és a félelemmel is. Lassan, hónapról
hónapra nyerték el az emberek bizalmát. Nem számítottak
többé idegennek.
Milyen üdítő hatással voltak rám ezek az Iowában dolgozó
fiatalok! Derűlátással, hálával és a teljesség érzésével töltöttek
el. Huszonöt éves önmagamat láttam bennük, amikor kusza
érzésekkel, tele idealizmussal Chicagóba érkeztem. Eszembe
jutott a South Side-i családokkal kialakított, felbecsülhetetlen
értéket jelentő kötelék, a hibák és az apró győzelmek, az ott
meglelt közösség; a terepen dolgozó kampányszervezőink most
valami ahhoz hasonlót kovácsoltak maguknak. A tapasztalataik
ismét emlékeztettek arra, miért is fordultam annak idején a
kormányzati munka felé, felidézték az eszmét, hogy a
politikának nem annyira a hatalomról és a helyezkedésről, mint
inkább a közösségről és a kapcsolatokról kellene szólnia.
Azt gondoltam magamban, hogy az Iowában dolgozó
önkénteseink talán hisznek bennem. Ők azonban elsősorban
ezeknek a fiatal szervezőknek köszönhetően dolgoztak ilyen
keményen. Ahogy maguk a kölykök is talán azért csatlakoztak
annak idején a kampányhoz, mert mondtam vagy tettem
valamit, de most már sokkal inkább az számított, hogy testestül-
lelkestül az önkéntesek közé tartoznak. Jelöltjüktől vagy
bármilyen konkrét ügytől függetlenül immár a barátságok és a
kapcsolatok, a közös erőfeszítésből fakadó kölcsönös hűség és
eredmények lelkesítették és hajtották előre őket. Ez, no meg a
zsémbes főnökük Des Moines-ban, aki megfogadta, hogy ha
sikerrel járnak, leborotválja a szemöldökét.

JÚNIUSRA A KAMPÁNYUNK magasabb fordulatszámra kapcsolt. Az

özönlő internetes adományoknak köszönhetően a pénzügyi
helyzetünk jóval kedvezőbben alakult a vártnál, így az iowai
televízióban is hamar megjelenhettünk. Mivel éppen nyári
tanítási szünet volt, Michelle és a lányok is gyakrabban
csatlakozhattak hozzám az úton. Ott robogtunk a lakóautóban,
és miközben telefonhívásokat intéztem, hátulról hallottam a
lányok csacsogását; láttam, ahogy Reggie és Marvin maratoni
UNO-csatákat vív Maliával és Sashával; éreztem, ahogy az egyik
vagy a másik lányom pihekönnyű teste nekem nyomódik a
délutáni alvás közben; és a kötelező fagyiszünetek: mindez
olyan mélységes boldogsággal töltött el, hogy az a nyilvános
szerepléseimben is megmutatkozott.
A szereplések jellege is megváltozott. Jelöltségemmel
kapcsolatban lassan alábbhagyott az újdonság varázsa, és egyre
átláthatóbb közönséggel találtam szembe magam; ezrek helyett
inkább néhány százan hallgattak, így ismét lehetőségem nyílt
személyesen beszélni az emberekkel, és meghallgathattam a
történeteiket. Katonafeleségek mesélték el nekem, milyen napi
küzdelemmel jár a háztartás vezetése, miközben folyamatosan
attól rettegnek, hogy esetleg rossz híreket kapnak a
hadszíntérről. Farmerek magyarázták, milyen nyomás
kényszerítette rá őket, hogy feladják a függetlenségüket, és nagy
mezőgazdasági vállalatokhoz csatlakozzanak. Elbocsátott
munkások sorolták fel, mennyiféleképpen hagyják cserben őket
a jelenlegi munkaerő-átképzést ígérő programok. Kis cégek
tulajdonosai részletezték, milyen terhet jelent alkalmazottaik
egészségbiztosításának kifizetése, és ha akár csak egyvalaki
megbetegszik, rögtön elúszik a többiek prémiuma, beleértve az
övéket is.
Ezeknek az információknak a birtokában korábban elvont
kortesbeszédem egyre konkrétabb lett, egyre kevésbé az észre,
és egyre inkább a szívre hatott. Az embereknek pedig a saját
életük köszönt vissza ezekből a beszédekből, kiderült számukra,
hogy nincsenek egyedül a nehézségeikkel, és ebben a tudatban
egyre többen jelentkeztek önkéntesnek a csapatomba. Ez a
kisebb, emberi léptékű kampány alkalmat adott a véletlen
találkozásokra is, és ezek töltötték meg élettel a munkát.
Ez történt akkor is, amikor egy júniusi napon a dél-karolinai
Greenwoodba látogattam. Bár az időm legnagyobb részét
Iowában töltöttem, rendszeresen felkerestem más államokat is,
mint New Hampshire, Nevada és Dél-Karolina, mert az itteni
előválasztások és jelölőgyűlések szorosan követték az iowait. A
greenwoodi kiruccanás egy befolyásos törvényhozónak tett
meggondolatlan ígéret következménye volt; az illető ugyanis
megígérte, hogy kiáll mellettem, de csak akkor, ha ellátogatok a
lakóhelyére. Mint kiderült, a látogatást rosszul időzítettük: egy
különösen kemény héten, rossz közvélemény-kutatási adatok,
kedvezőtlen sajtóhírek, rosszkedv közepette, kevés alvás után
került sor rá. Az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy
Greenwood több mint egyórás autóútra feküdt a legközelebbi
nagyobb repülőtértől, szakadó esőben kellett autóznunk,
amikor pedig végre megérkeztem a rendezvény helyszínére a
városházához, csak nagyjából húsz embert találtam ott, akik
mind ugyanolyan vizesek voltak az esőtől, mint jómagam.
Egy kárba veszett nap, gondoltam magamban, és
gondolatban már sorra is vettem a sok egyéb feladatot, amelyet
aznap elvégezhettem volna. Azért nekiláttam a szokásos
körnek, kezet ráztam a megjelentekkel, megkérdeztem
néhányuktól, mi a foglalkozásuk, közben pedig azt
számolgattam, milyen gyorsan szabadulhatok meg onnan,
amikor hirtelen éles kiáltást hallottam.
– Fel vagytok pörögve?
A munkatársaim és én meglepődtünk, azt hittük, talán a
gyűlést akarja megzavarni valaki, a jelenlévők azonban
habozás nélkül, egy emberként felelték:
– Mi az, hogy!
Aztán megint felharsant ugyanaz a hang: „Fel vagytok
pörögve?”, és a helyiek megint rávágták: „Mi az, hogy!”
Nem igazán értettem, mi történik, ezért hátrafordultam, és
rögtön megláttam a felbolydulás forrását, egy középkorú fekete
hölgyet. Színpompás ruhájában és nagy kalapjában úgy festett,
mintha egyenesen a templomból jött volna; szélesen mosolygó
ajkai között megcsillant egy aranyfog.
Edith Childsnak hívták, és amellett, hogy a Greenwood
megyei önkormányzatnál dolgozott, tagja volt a Színes Bőrűek
Előrehaladásáért (National Association for the Advancement of
Colored People, NAACP) helyi szervezetének, és hivatásos
magánnyomozóként is tevékenykedett. Kiderült, hogy ez a
buzdítás és a rá adott felelet az ő védjegye, amelyre rákezdett a
greenwoodi futballmeccseken, a július 4-ei felvonulásokon, a
közösségi találkozókon vagy bárhol máshol, ahol éppen elkapta
a lelkesedés.
A következő néhány percben Edith vezényletével az egész
terem folyamatosan azt kiáltozta, hogy „Fel vagytok pörögve?
Mi az, hogy!” Először kissé zavarba jöttem, de aztán úgy
gondoltam, udvariatlanság lenne a részemről, ha nem
csatlakoznék. És hamarosan tényleg kezdtem úgy érezni, hogy
felpörögtem! Kezdtem úgy érezni, hogy „mi az, hogy”,
indulhatunk! Észrevettem, hogy hirtelen mindenki mosolyog, és
miután befejeztük a skandálást, leültünk, a következő órában
pedig elbeszélgettünk a közösségről és az országról, meg arról,
hogyan tehetnénk jobbá őket. A Greenwoodból való távozás
után aznap többször is rámutattam valakire a stábból, és
nekiszegeztem a kérdést: „Fel vagy pörögve?” Idővel ez lett a
kampány csatakiáltása. És azt hiszem, ez volt az a része a
politikának, amely mindig is a legnagyobb örömet adta nekem:
az a része, amelyet nem lehetett diagramokkal ábrázolni, sem
tervezni vagy elemezni. Ha jól csinálják, a kampányból – tágabb
értelemben pedig a demokráciából – így lesz szólófellépés
helyett kórusmű.

EGY MÁSIK LECKÉT is megtanultam a választóktól: nem arra

kíváncsiak, hogy a bevett szólamokat szajkózzam. A kampány
első hónapjaiban legalább tudat alatt aggasztott, mit is
gondolnak a washingtoni véleményformálók. Én pedig, hogy
eléggé „komolynak” vagy „elnökinek” tűnjek, merevvé és
feszélyezetté váltam, ezzel pedig éppen azokat az elveket
tagadtam meg, amelyek miatt nekivágtam az egésznek. Nyárra
azonban visszatértünk az alapokhoz, és aktívan kerestük a
lehetőségeket, hogy szembeszállhassunk a washingtoni
játékszabályokkal, és kimondhassunk kemény igazságokat. Egy
pedagógus-szakszervezeti gyűlésen például nemcsak a
magasabb bérek és a rugalmasabb oktatás lehetősége mellett
érveltem, hanem a tanárok nagyobb számonkérhetősége
mellett is; ez utóbbit néma csend, majd némi felháborodott
morajlás követte. A Detroiti Gazdasági Klubban (Detroit
Economic Club) közöltem az autóipari vezetőkkel, hogy
elnökként határozottan kiállnék a magasabb üzemanyag-
gazdaságossági követelmények mellett, pedig ezt az álláspontot
a három nagy autógyártó hevesen ellenezte.[4] Amikor a
jégkrémkészítő Ben&Jerry’s által szponzorált Iowaiak az
Észszerű Prioritásokért (Iowans for Sensible Priorities) nevű
csoport tízezer aláírást gyűjtött össze olyanoktól, akik vállalták,
hogy a jelölőgyűlésen azt támogatják, aki megígéri, hogy
csökkenti a Pentagon védelmi költségvetését, kénytelen voltam
felhívni Bent vagy Jerryt – már nem emlékszem, melyiküket –,
hogy elmondjam: bár egyetértek a céljukkal, és nagyon
szeretném magam mellett tudni őket, nem engedhetem meg,
hogy ha nemzetünk biztonságáról van szó, elnökként megkösse
a kezem bármilyen, korábban tett ígéretem. (A csoport végül
inkább John Edwardsot támogatta.)
A nyilvánvalón túl egyre több mindenben különböztem
demokrata vetélytársaimtól. Egy július vége felé rendezett vitán
képeket mutattak nekem Fidel Castróról, Ahmadínezsád iráni
elnökről, Kim Dzsong-il észak-koreai vezetőről és még egy-két
diktátorról, majd feltették a kérdést, hajlandó lennék-e
találkozni bármelyikükkel első hivatali évemben. Habozás
nélkül azt feleltem, hogy igen, bármely vezetővel kész vagyok
találkozni, ha úgy gondolom, ezzel előmozdítom az Egyesült
Államok érdekeit.
Nos, mintha azt állítottam volna, hogy a Föld lapos. A vita
végeztével Clinton, Edwards és még néhány másik jelölt egyből
rám vetették magukat, naivitással vádoltak, és kijelentették,
hogy az amerikai elnökkel való találkozás privilégium, amit ki
kell érdemelni. Úgy tűnt, a sajtó is nagyjából egyetért ezzel.
Lehet, hogy csupán néhány hónappal korábban ilyen
helyzetben meginogtam volna, és elgondolkodom a szavaimon,
majd közleményben tisztázom a dolgot.
Most azonban szilárd volt a pozícióm, és meg voltam
győződve róla, hogy igazam van, mégpedig abban az általános
elvben, hogy Amerikának nem szabad félnie leülni az
ellenfeleivel, sem egy konfliktus diplomáciai úton történő
megoldására törekedni. Én úgy láttam, hogy Hillary és a többiek
– a fősodorbeli sajtóról nem is beszélve – éppen a diplomácia
semmibevétele miatt követték vakon a háborúba George W.
Busht.
Alig néhány nappal később újabb külpolitikai vita
kerekedett, amikor egy beszédemben megemlítettem, hogy ha
Oszáma bin Láden pakisztáni területen célkeresztbe kerülne, és
a pakisztáni kormány nem lenne hajlandó vagy képes elfogni
vagy megölni, én megtenném. Ez 2003-ban senkit sem kellett
volna, hogy különösebben meglepjen, hiszen az iraki háborúval
való szembehelyezkedésemet részben arra a meggyőződésemre
alapoztam, hogy eltereli a figyelmünket az al-Káida
felszámolásáról.
 Az efféle nyers beszéd azonban szembement a Bush-
adminisztráció nyilvános álláspontjával; az amerikai kormány
ragaszkodott ahhoz a kettős fikcióhoz, hogy Pakisztán
megbízható szövetséges a terrorizmus elleni háborúban, illetve,
hogy a terroristák üldözése közben sohasem hatolunk be az
ország területére. Kijelentésem nagy port kavart
Washingtonban mindkét párt berkeiben, és Joe Biden, a
szenátus Külügyi Bizottságának elnöke, illetve John McCain
republikánus elnökjelölt egyaránt azon véleményüknek adtak
hangot, hogy nem állok készen az elnökségre.
Ezek az epizódok jól tükrözték számomra, mennyire fordítva
áll a dolgokhoz a washingtoni külügyi döntéshozás: katonai
akcióba kezd anélkül, hogy előbb a diplomáciai lehetőségekkel
próbálkozna, amikor pedig tettekre volna szükség, akkor – a
status quo fenntartása érdekében – kínosan ügyel a diplomáciai
illemszabályok betartására. Ugyanakkor azt is jól mutatták,
hogy a washingtoni döntéshozók mennyire képtelenek őszintén
viselkedni az amerikai néppel. Sohasem sikerült teljesen
meggyőznöm a politikai szakértőket, hogy igazam volt ezekben
a kérdésekben, de a közvélemény-kutatások mindkét perpatvart
követően érdekes tendenciákat tártak fel: a demokrata
szavazók egyetértettek velem.
Az ilyen tartalmas vitáktól felszabadultnak éreztem magam,
mert emlékeztettek rá, miért is indultam el a választáson.
Segítettek jelöltként megtalálni a saját hangomat. Ez a
magabiztosság aztán néhány vitával később, az iowai Drake
Egyetem kora reggeli rendezvényén meg is mutatkozott. Az
egyik moderátor, George Stephanopoulos, az ABC munkatársa
gyorsan lehetőséget adott Joe Bidennek, hogy elmagyarázza,
pontosan miért is nem állok készen az elnökségre. Mire öt
perccel később rám került a sor, végig kellett hallgatnom
gyakorlatilag az összes többi jelen lévő jelöltet, akik mind
rúgtak belém egyet.
– Nos, tudják, úgy készültem erre a vitára, hogy az állami
vásáron beültem a dodzsembe – kezdtem. Ezt a szellemességet
Axe találta ki, és a Maliával és Sashával néhány nappal
korábban az állami vásáron tett, nagy nyilvánosságot kapott
kiruccanásunkra utalt. A közönség jót nevetett, én pedig a
következő órában vidáman csörtéztem ellenfeleimmel;
megjegyeztem, hogy ha a demokrata választók el akarják
dönteni, ki képviseli a valódi szakítást George Bush elhibázott
politikájával, elég, ha egy pillantást vetnek erre a színpadra. A
viták kezdete óta először jól éreztem magam, és a szakértők is
egyetértettek abban, hogy aznap reggel nekem állt a zászló.
Örömteli eredmény volt, ha másért nem is, legalább azért,
mert nem kellett elviselnem a csapatom tagjainak savanyú
ábrázatát.
– Lesöpörted őket! – mondta Axe, és hátba vágott.
– Szerintem mostantól az összes vitát reggel 8-ra kellene
tetetnünk! – poénkodott Plouffe.
– Ez nem vicces – jegyeztem meg. (Nem voltam, és ma sem
vagyok korán kelő típus.)
Bezsúfolódtunk az autóba, és elindultunk a következő
állomás felé. Az út mellett több helyen is felsorakozott
támogatóink kiáltozását még jóval az után is hallottuk, hogy
eltűntek szem elől.
– Fel vagytok pörögve?
– Mi az, hogy!

A DRAKE EGYETEMEN rendezett vita során a moderátorok részben

azért tüntettek ki ennyire a figyelmükkel, mert az ABC
felmérése szerint először álltam az élre Iowában; igaz, ez csak
egyetlen százalékpontos előnyt jelentett Clintonnal és
Edwardsszal szemben. A verseny egyértelműen szoros volt
(későbbi közvélemény-kutatások már a harmadik helyre tettek),
de világosan látszott, hogy iowai szervezetünk hatékonyan
működik, különösen a fiatalabb választók körében. Ez érezhető
volt a tömegeken is, méreteikben, energiájukban, és ami a
legfontosabb, az egyes állomásokon összegyűjtött támogatói
kártyák és önkéntes jelentkezések számában is. Már hat hónap
sem volt hátra a jelölőgyűlésig, és az erőnk egyre gyarapodott.
Az országos mutatókban azonban sajnos mindez nem
mutatkozott meg. Mivel a figyelmünket Iowára, és kisebb
mértékben New Hampshire-re irányítottuk, máshol nagyon
keveset szerepeltünk a televízióban és egyéb helyen, és
szeptemberben még mindig húsz ponttal Hillary mögött
kullogtunk. Plouffe minden tőle telhetőt megtett, hogy
felvilágosítsa a sajtót, miért nincs jelentőségük az országos
közvélemény-kutatásoknak ebben a korai szakaszban, de
mindhiába. Egyre több hívást kaptam aggódó támogatóktól
országszerte; sokan stratégiai tanácsokkal vagy
reklámötletekkel láttak el, mások arról panaszkodtak, hogy
elhanyagoltuk ezt vagy azt az érdekcsoportot, vagy éppen
általában véve megkérdőjelezték a szakértelmünket.
Végül két dolog fordította meg ezt a trendet, amelyek közül
az első nem a mi érdemünk. Egy október végi, philadelphiai
vitában Hillary – aki addig szinte hibátlan teljesítményt nyújtott
– belezavarodott a mondanivalójába, és nem volt hajlandó
egyenes választ adni arra a kérdésre, hogy az engedély nélkül
munkát vállalók kaphassanak-e jogosítványt. Nyilvánvalóan azt
tanácsolták neki, hogy bújjon ki a válaszadás alól, hiszen ez az
ügy a demokrata tábort is megosztotta. Ez a lavírozás csak
tovább táplálta azt a már amúgy is terjedő meggyőződést, hogy
ő sem különb a többi washingtoni politikusnál; így pedig még
élesebbé vált az általunk sugallni remélt kontraszt.
Aztán ott voltak a november 10-ei iowai Jefferson–Jackson-
vacsorán történtek, amiről viszont mi tehettünk. A JJ-vacsora
hagyományosan a jelölőgyűlés célegyenesébe való befordulást
jelzi, és mintegy barométerként mutatja a verseny állását.
Ilyenkor minden jelölt tízperces beszédet mond, jegyzetek
nélkül, nyolcezer potenciális szavazó és az országos média előtt.
Így néhány héttel a jelölőgyűlést megelőzően mérlegre került
üzenetünk vonzereje és szervezői teljesítményünk is.
A sikeres szereplés érdekében mindent beleadtunk;
buszokat béreltünk, hogy az állam mind a 99 megyéjéből
elhozzák a támogatóinkat, és a többi kampány mozgósítása el is
törpült a miénk mellett. A vacsora előtt John Legend énekes-
zongorista a nevünkben rövid koncertet adott több mint ezer
embernek, ennek végeztével pedig Michelle-lel a menet élére
állva elvezettük a tömeget a vacsora helyszínéül szolgáló
arénába. Elkísért bennünket a helyi középiskola Isiserettes
nevű doboscsapata is; a vidám zenebona miatt olyan érzés volt,
mintha egy hódító sereg élén vonultunk volna.
Maga a beszéd pedig feltette a koronát az egészre. Addigi
politikai pályafutásom során mindig ragaszkodtam hozzá, hogy
én magam írjam meg a fontosabb beszédek nagy részét, de a
szüntelen kampányolás mellett esélyem sem volt rá, hogy
egyedül megbirkózzam a JJ-vacsorára szánt szöveggel. Rá kellett
bíznom Favsre, hogy – Axe és Plouffe útmutatásai alapján –
olyan vázlatot készítsen, amely hatásosan összegzi a jelölésem
mellett szóló érveket.
És Favs hozta a formáját. A kampánynak ebben a kritikus
pillanatában, úgy, hogy én magam alig adtam hozzá valamit, ez
az egyetemről nemrég kikerült srác nagyszerű beszédet
fogalmazott, amely nem csak a köztem és riválisaim, a
demokraták és a republikánusok közötti különbséget mutatta
meg. Felvázolta, hogy nemzetként milyen kihívásokkal állunk
szemben a háborútól kezdve az éghajlatváltozáson át az
egészségügy megfizethetőségéig, és rámutatott egy új,
határozott vezetés szükségességére, megemlítve, hogy a párt a
múltban mindig akkor volt a legerősebb, ha „nem felmérések,
hanem elvek… nem számítások, hanem meggyőződés alapján”
vezették. Ez igaz volt arra a pillanatra, igaz volt a politikai
pályára vezető indítékaimra, és reményeim szerint igaz volt az
ország elvárásaira nézve is.
 Több estén át, a kampányteendők végeztével tanultam a
beszédet. És amikor elmondtam – a szerencse úgy hozta, hogy
az utolsó jelöltként kaptam szót –, éppen olyan biztos voltam a
hatásában, mint három és fél évvel korábban, a Demokrata
Országos Konvenció előtt elmondott beszéd után.
Visszatekintve, a JJ-vacsora estéjén győződtem meg végleg
arról, hogy Iowa – és ennek folyományaként a jelölés is – a
miénk lesz. Nem feltétlenül azért, mert én voltam a
legtökéletesebb induló, hanem mert az üzenetünkből kiderült,
hogy megértettük az idők szavát, és fantasztikus tehetségű
fiatalokat sikerült megnyernünk az ügyünk számára. Tewes is
osztotta az értékelésemet, és azt mondta Mitchnek: „Szerintem
ma este megnyertük Iowát.” (Mitch, aki az egész estét szervezte,
és általában csupa ideg volt – a kampány nagy részében
álmatlanság kínozta, kijött rajta az övsömör, és hullott a haja –,
kirohant a mosdóba, és hányt egyet, aznap már másodszor.)
Emily is hasonlóan fel volt dobva, csak rajta nem látszott.
Miután lejöttem a színpadról, a szinte önkívületben lévő Valerie
belefutott Emilybe, és megkérdezte, mit gondol.
– Remek volt! – felelte Emily.
– Nem tűnsz valami izgatottnak.
– Ez az izgatott arckifejezésem.

LÁTHATÓAN A CLINTON-TÁBORBAN is érzékelték a szélirány

megváltozását. Hillary és a csapata addig általában kerülték a
kampányunk elleni közvetlen támadást, és megelégedtek azzal,
hogy a küzdelem felett állva óvták országos szinten mért
előnyüket. A következő hetekben azonban taktikát váltottak, és
keményen nekünk rontottak. Ez főleg a szokásos vádakra
szorítkozott, vagyis a tapasztalatom hiányát hozták fel, illetve
megkérdőjelezték, hogy alkalmas lennék szembeszállni a
washingtoni republikánusokkal. Szerencsétlenségükre azonban
a két legnagyobb figyelmet kiváltó támadásuk visszafelé sült el.
Az első a kortesbeszédem egyik bevett fordulatából eredt,
amely szerint nem azért akarok elnök lenni, mert az jár nekem,
vagy mert egész életemben az akartam lenni, hanem azért,
mert az idők valami újat követelnek. Nos, a Clinton-tábor
nyilvánosságra hozott egy cikket, amelyben az egyik indonéziai
tanárom azt állítja, még az iskola első éveiben írtam egy
fogalmazást arról, hogy elnök akarok lenni. Szerintük ez azt
bizonyította, hogy kifelé mutatott idealizmusommal pusztán a
könyörtelen ambíciót álcázom.
Jót nevettem, amikor ezt meghallottam. Mint Michelle-nek is
elmondtam: kissé túlzásnak érzem, hogy a családom tagjain
kívül bárki is emlékezzen arra, amit majdnem negyven évvel
korábban mondtam vagy tettem. Arról nem is beszélve, hogy a
világ feletti uralomról szövögetett állítólagos ifjonti tervemet
nehéz lett volna összehozni a középszerű gimnáziumi
osztályzataimmal és a drogozással, a közösségszervezéssel
töltött, kétes időszakkal és mindenféle, politikailag
kényelmetlennek számító alakkal való kapcsolatommal.
A következő évtizedben természetesen rá kellett jönnünk,
hogy a képtelenség, az összefüggések vagy a tények hiánya nem
akadályozzák meg, hogy a rólam – politikai ellenfeleim,
konzervatív hírszolgáltatók, kritikus életrajzírók és hozzájuk
hasonlók által – szőtt különféle, vadabbnál vadabb teóriák
termékeny talajra találjanak. 2007 decemberében azonban azt,
hogy az ellenfeleim az általam csak „óvodai aktának” nevezett
üggyel próbálkoztak, sokan a pánik jelének tekintették, és a
Clinton-csapat gúny tárgyává is vált miatta.
Már kevésbé volt vicces az az interjú, amit Billy Shaheen,
Clinton New Hampshire-i kampányának társigazgatója adott.
Ebben felvetette, végzetesnek bizonyulhat majd a republikánus
jelölttel való összecsapásban, hogy önként bevallottam,
korábban használtam kábítószert. Nem tekintettem tabunak
ifjúkori kihágásaim témáját, Shaheen azonban egy kicsit
messzire ment, amikor arra utalt, hogy talán kereskedtem is a
drogokkal. Az interjú óriási felháborodást keltett, és Shaheen
gyorsan le is mondott a posztjáról.
Mindez közvetlenül az utolsó iowai vita előtt történt. Aznap
reggel Hillaryvel együtt Washingtonban voltunk, és egy
szenátusi szavazáson vettünk részt. Amikor a csapatommal
kimentünk a repülőtérre a Des Moines-i járathoz, kiderült, hogy
Hillary bérelt gépe éppen mellettünk várakozik. Felszállás előtt
Hillary asszisztense, Huma Abedin megkereste Reggie-t, és
közölte vele, hogy a szenátor beszélni szeretne velem. A
kifutópálya aszfaltján találkoztam Hillaryvel, Reggie és Huma
néhány lépéssel odébb várakozott.
Hillary elnézést kért Shaheen miatt. Megköszöntem neki, és
azt javasoltam, mindketten próbáljuk egy kicsit jobban
megfékezni az embereinket. Hillary erre ingerült lett, és éles
hangon kijelentette, hogy a csapatom rendszeresen
méltánytalan támadásokat intéz ellenük, torzít és alattomos
taktikát alkalmaz. A kedélyek lehűtésére tett erőfeszítéseim
nem jártak sikerrel, és a beszélgetés félbe is szakadt. Hillary
láthatóan dühös volt, amikor felszállt a gépére.
A Des Moines-i repülőúton megpróbáltam végiggondolni,
milyen frusztrációkkal küzdhet Hillary. Ez a rendkívüli
intelligenciával megáldott asszony éveken át folyamatosan
robotolt, rengeteg áldozatot hozott, nyilvános támadásokat és
megaláztatásokat tűrt el a férje karrierje érdekében, közben
pedig felnevelt egy csodálatos lányt. A Fehér Házból kikerülve
új politikai identitást épített fel magának, kitartással és jó
helyezkedéssel elérte, hogy az elnökség gyakorlatilag
kizárólagos esélyeseként tekintsen rá. Jelöltként szinte
hibátlanul szerepelt, megfelelt minden elvárásnak, a legtöbb
vitát megnyerte, vagonszám gyűjtötte a pénzt. Erre most
hirtelen szoros küzdelemben találja magát egy nála tizennégy
évvel fiatalabb fickóval, akinek nem kellett ezt az árat
megfizetnie, aki nem viselte ennyi harc nyomát, akinek
valamiért mindent elnéznek, és akiről mindig a legjobbat
feltételezik. Őszintén, kit nem bosszantana fel a dolog?
Ráadásul Hillarynek volt némi igazsága abban, hogy ha
harcról volt szó, a csapatomat sem kellett félteni. A többi
modern elnökválasztási kampánnyal összehasonlítva tényleg
mások voltunk, igyekeztünk következetesen pozitív üzenetet
közvetíteni, inkább azt hangsúlyoztuk, amit képviselek, mint
azt, amivel szemben álltam. Nagyon ügyeltem a kampányunk
hangnemére. Többször is megvétóztam televíziós hirdetéseket,
mert igazságtalannak vagy túl keménynek ítéltem őket. Néha
azonban még így sem sikerült megfelelnünk a saját magunk
által hirdetett fennkölt elvárásoknak. Sőt a kampány alatt
valójában akkor lettem a legdühösebb, amikor valahogy kijutott
a kutatócsapatunk által még júniusban összeállított memó,
amelyben azért kritizálták Hillaryt, mert hallgatólagosan
beleegyezik munkahelyek indiai kiszervezésébe, és mindez a
szarkasztikus „Hillary Clinton (D-Pandzsáb)” [5] címet viselte. Az
embereim esküdöztek, hogy nem a nyilvánosságnak szánták, de
nem érdekelt; a hitvány érvelés és a bevándorlóellenes retorika
miatt napokig dühöngtem.
Mindent összevetve nem hiszem, hogy valamely konkrét
tettünk váltotta volna ki a Hillaryvel való reptéri összetűzést.
Inkább maga a tény, hogy egyáltalán ki mertem hívni, és a
kettőnk közötti egyre intenzívebb vetélkedés lehetett az oka.
Még mindig versenyben volt hat másik jelölt is, a közvélemény-
kutatásokból azonban egyre világosabban kiderült, merre tart a
játszma: Hillary és én csatázunk az utolsó pillanatig. Ezzel
élünk, kelünk és fekszünk majd, hétvégéken és ünnepnapokon
is, még sok-sok hónapon át, oldalunkon a kampánystábunkkal
mint miniatűr hadsereggel, és a csapat minden tagjának a
gondolkodását teljes mértékben ez a harci szellem határozza
meg. El kellett fogadnom, hogy ez része a modern politika
brutalitásának. Nehéz volt olyan játékban versenyezni, ahol
nincsenek egyértelműen meghatározott szabályok, és ahol az
ellenfél nemcsak egyszerűen be akar dobni egy labdát a
gyűrűbe vagy át akarja juttatni a gólvonalunkon, hanem arról is
meg akarja győzni a nézőket – burkoltan mindenképp, de
gyakran nyíltan is –, hogy az ítélőképességet, intelligenciát,
értékrendet és jellemet tekintve kiválóbb nálunk.
Bizonygathatjuk magunknak, hogy az egész nem személyes
ügy, de annak érezzük. És rajtunk kívül a családtagjaink, a
munkatársaink és a támogatóink is, akik minden vélt vagy valós
sértést számontartanak. Minél tovább tart a kampány, minél
szorosabb a verseny, minél nagyobb a tét, annál könnyebb
igazolni a kemény játékot. Míg végül már gyengeségnek
érezzük, ha a napi életünket normális körülmények között
irányító alapvető emberi reakciókkal – őszinteséggel,
empátiával, udvariassággal, türelemmel, jóindulattal –
viszonyulunk a másik oldalhoz.
Nem mondhatnám, hogy ezeken járt az eszem, amikor a
reptéri incidenst követő estén bementem vitázni. Hillary
ingerültségét annak tudtam be, hogy megelőztük őket, hogy
valóban mi voltunk lendületben. A vita során a moderátor
megkérdezte tőlem, hogy ha ennyire amellett kardoskodom,
hogy Amerika külpolitikájában változás jöjjön, akkor miért
olyan sok a tanácsadóim között a Clinton-éra volt
tisztségviselője.
– Erre én is kíváncsi vagyok – szólt bele Hillary a
mikrofonba.
Megvártam, amíg elcsendesedik a kuncogás.
– Nos, Hillary, alig várom, hogy téged is a tanácsadóim között
üdvözölhesselek.
 Szép este volt ez a csapatunk számára.

MÁR CSAK EGY HÓNAP volt hátra a jelölőgyűlésekig, és a Des Moines

Register felmérése szerint három ponttal vezettem Hillaryvel
szemben. Óriási volt az iram, az utolsó hetekben mindkét párt
jelöltjei fel-alá száguldoztak az államban, igyekeztek maguk
mellé állítani a még bizonytalankodó választókat, próbálták
felkutatni és megmozdítani azokat a rejtőzködőket, akik
egyébként talán nem jelennének meg a nagy estén. A Clinton-
kampány emberei elkezdtek ingyenhólapátokat osztogatni a
támogatóiknak arra az esetre, ha rosszra fordulna az idő,
Hillary pedig villámturnéra indult, és egy bérelt helikopterrel
(amit a kampányában csak „Hill-O-Kopterként” emlegettek)
tizenhat iowai megyét keresett fel; a húzást később élesen
bírálták abszurd költségei miatt. John Edwards eközben busszal
próbált bejárni egy hasonló méretű területet.
Nekünk is volt néhány látványos pillanatunk, például egy
gyűléssorozat Oprah Winfrey-vel, aki a barátunk és támogatónk
lett, ráadásul a kampányban is éppen olyan bölcsnek, viccesnek
és kedvesnek bizonyult, mint magánemberként. Két iowai
gyűlésen közel 30 ezer embert mozgósított, New Hampshire-
ben 8500-at, Dél-Karolinában pedig további 30 ezret. Ezek a
gyűlések remek hangulatban zajlottak, és pontosan azokat az új
szavazókat szólították meg, akikre szükségünk volt. (Hozzá kell
tennem, hogy a stábom sok tagja megilletődött Oprah
közelében, ám Emily, nem meglepő módon, kivételt jelentett; ő
csak egyetlen híres emberről jegyezte meg valaha is, hogy
szívesen találkozna vele, méghozzá Tim Russertről.[6] )
Végül azonban mégsem a közvélemény-kutatási
eredmények, a tömegek nagysága vagy a beugró sztárok
maradtak meg leginkább az emlékezetemben, inkább az, hogy
az utolsó napokban az egész kampány szinte családiassá vált.
Michelle közvetlensége és őszintesége komoly tőkének
bizonyult; veleszületett tehetsége volt a szónoklatokhoz. Az
iowai csapat egy idő után csak úgy emlegette az értékesítők
világából kölcsönvett kifejezéssel, hogy „a lezáró” (the closer),
mert olyan sokan csatlakoztak hozzánk egy-egy beszéde után.
Eljöttek Iowába a testvéreink és a legközelebbi barátaink is:
Craig Chicagóból, Maya Hawaiiról és Auma Kenyából; Nesbitték,
Whitakerék, Valerie és az összes gyerekük, Michelle nagyszámú
nagynénjéről, nagybátyjáról és unokatestvéréről nem is
beszélve. Megjelentek hawaii gyerekkori barátok,
közösségszervező munkatársak, egyetemi évfolyamtársak, volt
állami szenátusbeli kollégák és sok támogató is; csoportokban
jöttek, mint a nagy, utazó találkozókon, sokszor nem is szóltak
nekem, hogy ott vannak. Senki sem várt el kivételes figyelmet;
egyszerűen beállítottak a helyi irodába, ahol ügyeletes fiatal
munkatársunk a kezükbe nyomott egy térképet és egy listát
azokról a választókról, akiket fel kellett keresniük, és aztán a
karácsony és újév közötti hetet azzal töltötték, hogy aláírási
ívvel a kezükben ajtókon kopogtattak a dermesztő hidegben.
És nem csak vér szerinti rokonokról vagy azokról volt szó,
akiket évek óta jól ismertünk. Az iowaiakat, akikkel annyi időt
töltöttem, szintén családtagnak éreztem. Ott voltak a helyi
pártvezetők, mint Tom Miller államügyész és Mike Fitzgerald
kincstárnok, akik már akkor vállalták a támogatásomat, amikor
nem sokan adtak esélyt nekem. Az olyan önkéntesek, mint a
Tama megyei haladó gondolkodású farmer, Gary Lamb, aki
segített a vidéki népesség megszólításában; Leo Peck, aki
nyolcvankét éves kora ellenére szinte bárki másnál több ajtón
kopogott be; Marie Ortiz, aki afroamerikai ápolónőként latino
férfihoz ment hozzá egy fehér többségű városban, és heti
három-négy alkalommal eljött az irodába telefonálni, néha
pedig vacsorát készített az ottani munkatársunknak, mert úgy
gondolta, túl vézna.
Családtagok.
És persze ott voltak a terepen dolgozó kampányszervezők.
Bármilyen elfoglaltak is voltak, megkértük őket, hogy hívják
meg a szüleiket is a JJ-vacsorára, és másnap fogadást
rendeztünk a tiszteletükre, hogy Michelle-lel köszönetet
mondhassunk nekik, és a szüleiknek is, amiért ilyen csodálatos
fiúkat és lányokat neveltek fel.
A mai napig nincs olyan, amit ne tennék meg ezekért a
srácokért.
A nagy estén Plouffe-fal, Valerie-vel, Reggie-vel és Marvinnal
meglepetésszerűen beállítottunk Ankeny, Des Moines egyik
külvárosának középiskolájába, ahol több körzet tartotta a
jelölőgyűlését. Január 3-a volt, nem sokkal múlt este 6 óra,
vagyis egy óra sem volt már hátra a jelölőgyűlések kezdetéig, de
a hely már zsúfolásig megtelt. Az emberek minden irányból
folyamatosan özönlöttek a főépület felé, mintha valami vidám
fesztiválra érkeztek volna. Semmilyen korcsoport, bőrszín,
társadalmi réteg vagy testalkat nem maradt képviselet nélkül.
Beállított egy aggastyánnak látszó fickó is, aki Gandalfnak
öltözött A Gyűrűk Urából; hosszú, fehér köpönyeget és fehér
szakállt viselt, a kezében pedig jókora botot szorongatott,
amelynek a végére valahogy sikerült felerősítenie egy kis
monitort; a képernyőn a JJ-vacsorán elmondott beszédem futott
végtelenítve.
A sajtó akkor nem volt ott, én pedig kényelmesen
sétálgattam a tömegben, kezet fogtam az emberekkel,
köszönetet mondtam azoknak, akik engem terveztek támogatni,
azoktól pedig, akik valamelyik másik jelölt pártján álltak, azt
kértem, hogy legyenek szívesek legalább a második helyen
engem választani. Voltak, akik még az utolsó pillanatokban
kérdéseket tettek fel: mi az álláspontom az etanollal
kapcsolatban, vagy mit szándékozom tenni az
emberkereskedelem ellen? Rengetegen szaladtak oda hozzám,
hogy elmondják, még sohasem vettek részt jelölőgyűlésen –
volt, aki korábban még arra sem vette a fáradságot, hogy
elmenjen szavazni –, és hogy a kampányunk hatására döntöttek
úgy: most először élnek a jogaikkal.
– Eddig nem tudtam, hogy az én véleményem is számít –
mondta egy asszony.
Visszafelé, a Des Moines-ba vezető úton csendben voltunk,
mindenki próbálta feldolgozni magában a csodát, amelynek
tanúi voltunk. Kinéztem az autó jégvirágos ablakán, és
figyeltem a mellettünk elsuhanó, elmosódó üzletsorokat,
házakat, utcai lámpákat, és békesség töltött el. Még mindig órák
választottak el attól, hogy megtudjuk, mi lesz a sorsunk. A
beérkező eredmények később azt mutatták, hogy fölényes
győzelmet arattunk Iowában: gyakorlatilag minden társadalmi
csoportot magunk mellé állítottunk, méghozzá példa nélküli
részvételi arány mellett. Több tízezren most vettek részt először
jelölőgyűlésen. Mindezt akkor még nem tudtam, de amikor a
jelölőgyűlés kezdete előtt negyedórával távoztunk Ankenyből,
abban már biztos voltam, hogy ha csak egy pillanatra is, de
valami igazi és nemes dolgot értünk el.
Ott, abban az iskolaépületben az ország közepén, azon a
hideg téli estén megleltem azt a közösséget, amelyet olyan
régóta kerestem, a szemem előtt öltött testet az általam
elképzelt Amerika. Anyámra gondoltam, arra, milyen boldog és
büszke lenne, ha láthatná, és rettenetesen hiányzott. Plouffe és
Valerie úgy tettek, mintha nem látnák, hogy a könnyeimet
törölgetem.
 6

Nyolcpontos iowai győzelmünkből országos hír lett. A média a

„döbbenetes” és „földcsuszamlásszerű” szavakkal írta le, és
kiemelte, hogy az eredmények különösen lesújtóak Hillaryre
nézve, aki a harmadik helyen végzett. Chris Dodd és Joe Biden
gyorsan vissza is léptek. Választott tisztviselők, akik eddig
óvatosan a pálya széléről figyeltek, most felhívtak, és a
támogatásukról biztosítottak. A szakértők engem kiáltottak ki az
új demokrata éllovasnak, és utaltak rá, hogy a magas iowai
részvételi arány azt jelzi, hogy Amerika ki van éhezve a
változásra.
Miután az előző évet Dávidként küzdöttem végig, most
hirtelen Góliátot csináltak belőlem, és bármilyen boldoggá tett
is a győzelmünk, kényelmetlennek éreztem az új szerepet. Egy
éven át a csapatommal együtt sikerült elkerülnünk, hogy túl
magasra szárnyaljunk vagy túl mélyre süllyedjünk, és nem
törődtünk sem a jelöltségemet övező kezdeti felhajtással, sem
pedig később a közelgő bukásomat jelző elemzésekkel. Mivel az
iowai és a New Hampshire-i előválasztás között mindössze öt
nap volt, a lehető leggyorsabban vissza kellett fognunk az
elvárásokat. Axe szerint az ömlengő cikkek és az engem rajongó
tömegek előtt mutató televíziós felvételek („Obama az ikon” –
dühöngött) különösen sokat árthattak egy olyan államban, mint
New Hampshire, ahol a választók független gondolkodásúak
hírében álltak; sokan közülük szerették az utolsó pillanatban
eldönteni, hogy a republikánus vagy a demokrata
előválasztáson szavazzanak-e.
Mindezek ellenére nagyon nehéz volt nem úgy érezni, hogy
nyeregben vagyunk. New Hampshire-i kampányszervezőink
éppen olyan kitartóak, önkénteseink pedig éppen olyan lelkesek
voltak, mint Iowában; a gyűléseken tömegek éljeneztek, a sorok
parkolókon keresztül és háztömbök körül kígyóztak. Aztán a
verseny 48 óra alatt több váratlan fordulatot is hozott.
Az első az előválasztást megelőző egyetlen vita közben
történt, amikor félidőben a moderátor megkérdezte Hillarytől,
hogy érzi magát, amikor azt mondják rá, „nem rokonszenves”.
Az ehhez hasonló kérdések több szempontból is
felbőszítettek. Egyrészt lényegtelen dolog. De
megválaszolhatatlan is: mégis mit mondjon az illető egy ilyen
kérdésre? Ráadásul azt a kettős mércét tükrözte, amit a női
politikusoknak általában, Hillarynek pedig személy szerint
rendszeresen el kellett viselnie. Tőlük ugyanis elvárták, hogy
úgy legyenek „rokonszenvesek”, ahogyan azt férfitársaik
esetében soha nem tartották fontosnak.
Annak ellenére, hogy Hillary jól kezelte a kérdést („Hát,
rossz érzés – felelte nevetve –, de igyekszem túllépni rajta.”),
úgy döntöttem, közbeszólok.
– Elég rokonszenves vagy, Hillary – szólaltam meg
szenvtelenül.
 Azt hittem, a közönség megérti a szándékomat, vagyis hogy
gesztust tegyek ellenfelem irányában, miközben a kérdés iránti
lenézésemet is érzékeltetem. De a rossz hangvétel, az ügyetlen
megfogalmazás vagy Clintonék kommunikációs csapatának
mesterkedése miatt az esetet úgy tálalták, hogy leereszkedően,
sőt lenézően bántam Hillaryvel; íme egy újabb faragatlan fickó,
aki a földbe akarja döngölni női ellenfelét.
Vagyis épp az ellenkezőjét hozták ki az esetből, mint amit
szerettem volna elérni.
A csapatunkból senki sem izgatta magát túlságosan a
megjegyzésem miatt, mert tudták, ha megpróbáljuk tisztázni a
dolgot, azzal csak olajat öntünk a tűzre. Ám alig ült el az eset
miatt támadt vihar, a média megint felbolydult, ezúttal azon,
ahogy Hillary reagált egy találkozón, amelyet bizonytalan New
Hampshire-i választók – főként nők – körében rendeztek. Valaki
együttérzőn megkérdezte tőle, hogy bírja a verseny jelentette
stresszt, mire Hillary hangja egy pillanatra elcsuklott, és
elmondta, mennyire elköteleződött személyesen és érzelmileg is
ebben az egészben, mennyire nem akarja, hogy az ország
visszafelé lépjen, és mennyire a köz szolgálatának szentelte
egész életét „az erős szembeszél dacára”.
Hillary ritkán mutatta ki őszintén az érzelmeit, ez ugyanis
ellenkezett a sugallni kívánt acélos, fegyelmezett képpel. Ennek
megfelelően azonnal főcím lett belőle, a politikai műsorok
elemzői pedig rögtön lecsaptak. Egy részük hitelesnek és
csodálatra méltónak találta a megnyilvánulást, a Hillary és a
közönség közötti újfajta emberi kapcsolatról beszélt. Mások
viszont inkább színjátékként vagy a gyengeség jeleként
értelmezték, ami veszélyeztette a jelöltségét. A háttérben
természetesen ott volt annak a nem elhanyagolható lehetősége,
hogy Hillary az ország első női elnöke lehet, és ez – ahogy az én
esetemben a bőrszín – a felszínre hozott egy sor nemi
sztereotípiát, a vezetőink megjelenésével és viselkedésével
kapcsolatos elvárást.
A lázas elemezgetés, hogy vajon Hillary csillaga felfelé ível
vagy hanyatlóban van, még a New Hampshire-i szavazás
napján is tartott. Mi azzal nyugtattuk magunkat, hogy
kényelmes előnyünk van: a felmérések szerint ugyanis tíz
ponttal vezettünk. Így, bár a nap közepén a helyi egyetemen
rendezett gyűlésen gyér volt a részvétel, ráadásul félbe kellett
szakítanom a beszédemet, mert egy diák elájult, és a mentőknek
is egy örökkévalóságba telt, hogy ellássák, mindezeket nem
tekintettem rossz előjelnek.
Csak este, az urnák lezárása után értettem meg, hogy gond
van. Michelle-lel a szállodai szobánkban készülődtünk a
várható győzelem megünneplésére, amikor kopogást hallottam.
Az ajtóban Plouffe, Axe és Gibbs ácsorgott zavartan; úgy
festettek, mint három tinédzser, akik az apjuk autójával
nekirohantak egy fának.
– Veszíteni fogunk – szólalt meg Plouffe.
Különféle elméletekkel álltak elő, hogy mi mehetett mellé.
Lehet, hogy a függetlenek, akik Hillaryvel szemben bennünket
támogattak, inkább úgy döntöttek, hogy tömegesen a
republikánusok előválasztásán szavaznak, és John McCaint
segítik, mert úgy látták, mi kézben tartjuk a dolgokat. Talán a
bizonytalan női szavazók fordultak erőteljesen Hillary felé a
kampány utolsó napjaiban. De az is elképzelhető volt, hogy
amikor a Clinton-csapat a televízióban és a
kampányüzeneteiben nekünk támadt, nem sikerült eléggé
leleplezni negatív módszereiket, ezért az ütéseik célba találtak.
Ezek az elméletek mind lehetségesnek tűntek, a miért
azonban egyelőre nem számított.
– Úgy látom, a győzelemhez kell még egy és más –
sóhajtottam szomorú mosollyal. – De most inkább azon
gondolkodjunk, hogyan kezeljük a sebet.
Csak semmi lógó orr, kötöttem a lelkükre; a
testbeszédünknek azt kell üzennie mindenkinek – a sajtónak, a
támogatóinknak és mindenekelőtt a híveinknek –, hogy az ilyen
botlások benne vannak a pakliban. Felhívtam lesújtott New
Hampshire-i embereinket, és elmondtam nekik, mennyire
büszke vagyok a munkájukra. Aztán ott volt még az a nagyjából
1700 ember, akik a győzelemre várva gyűltek össze Nashua
egyik iskolai sportcsarnokában; nekik is mondanom kellett
valamit. Szerencsére a héten korábban már amúgy is
összedugtuk a fejünket Favsszel, hogy visszavegyünk a beszéd
diadalmas hangvételéből, és inkább a ránk váró további
kemény munkát emeljük ki benne. Most őt is felhívtam, és
megkértem, hogy – a Hillarynek szóló kalapemelést leszámítva
– ne sokat változtasson rajta.
A beszéd, amelyet aznap este a szavazóinknak elmondtam,
végül az egész kampány egyik legfontosabb eseményének
bizonyult; amellett, hogy lelket öntött az elcsüggedőkbe,
emlékeztetett mindarra, amiben hiszünk.
– Tudjuk, hogy hosszú harc áll még előttünk – mondtam –, de
nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen akadályok állják is
utunkat, semmi sem állhat ellen a változásért kiáltó
többmilliónyi hang erejének!
Emlékeztettem őket, hogy országunkat a reményre építették
fel olyan emberek – pionírok, rabszolga-felszabadítók,
szüfrazsettek, bevándorlók, polgárjogi aktivisták –, akik nem
rettentek meg az esélytelennek tűnő helyzetektől.
– Amikor azt mondták nekünk, hogy nem állunk készen –
folytattam –, hogy próbálkoznunk sem érdemes, hogy nem
vagyunk rá képesek, amerikaiak nemzedékei válaszoltak egy
egyszerű hitvallással, ami egy egész nép lelkületét foglalja
össze: „Igen, képesek vagyunk rá!”
A tömeg ütemesen skandálni kezdte a jelmondatot, és
amióta Axe ezt javasolta a szenátusi kampányom szlogenjének,
talán most először hittem magam is teljes meggyőződéssel e
szavak erejében.

NEW HAMPSHIRE-I VERESÉGÜNK sajtóvisszhangja a várakozásoknak

megfelelően kemény volt: lényegében arról szólt, hogy
helyreállt a rend, és Hillary visszakerült az élre. Nálunk
azonban különös dolog történt. Bár az embereinket letaglózta
az eredmény, de össze is hozta és elszántabbá tette őket. Az
önkéntesek számának csökkenése helyett az irodáink
országszerte a jelentkezők számának megugrását jelezték. Az
online támogatások – különösen az új, kis összegű adományok –
szintén növekedtek. A korábban el nem köteleződött John Kerry
lelkes bejelentésben állt mellém. Őt követte Janet Napolitano
arizonai kormányzó, Claire McCaskill szenátor Missouriból és
Kathleen Sebelius kansasi kormányzó. Ezek az államok inkább
a republikánusokhoz húznak, így a támogatásuk azt az üzenetet
hordozta, hogy a kudarc ellenére erősek vagyunk, és töretlen
reménnyel haladunk előre.
Mindez jóleső érzéssel töltött el, és megerősített abban, hogy
New Hampshire elvesztése nem jelent akkora katasztrófát, mint
azt az elemzők jósolták. Ha Iowa be is bizonyította, hogy
komoly jelölt vagyok, és a sikerem nem csak az újdonság
erejének tudható be, a felmagasztalásom mesterséges és
elsietett volt. New Hampshire jóravaló polgárai ebben az
értelemben szívességet tettek nekem azzal, hogy lelassították
ezt a folyamatot. Az elnökválasztásnak nehéznek kell lennie,
mondtam szavazóink egy csoportjának másnap, mert az
elnökség nehéz feladat. Változást előidézni nagy erőfeszítést
igényel. Ki kell érdemelnünk, ez pedig azt jelenti, hogy
folytatnunk kell a munkát.
És pontosan ezt is tettük. A nevadai jelölőgyűlést január 19-
én tartották, mindössze másfél héttel New Hampshire után, és
nem lepődtünk meg, hogy a szavazatszámot tekintve megint
veszítettünk Hillaryvel szemben; az ottani közvélemény-
kutatások egész évben azt jelezték, hogy jókora lemaradásban
vagyunk. Az előválasztásoknál azonban nem annyira az egyes
szavazatok száma a lényeg, hanem az, hogy hány
jelölőküldöttet állítunk magunk mellé, a küldöttek számát pedig
államonként más és más misztikus szabályok alapján állapítják
meg. Hála annak, hogy a szervezetünk erős volt Nevada vidéki
részein, ahol nagyon keményen kampányoltunk (az összes
állomás közül az egyik nagy kedvencem Elko városa volt, amely
olyannak hatott, mint egy westernfilm díszlete, még a szél által
ide-oda görgetett ördögszekér és a lengőajtós kocsma sem
hiányzott), az államban kapott szavazataink egyenletesebb
eloszlása révén Hillary tizenkét küldöttjével szemben mi
tizenhármat szereztünk. Eléggé valószínűtlen módon sikerült
döntetlenre kijönnünk, így legalább némi eséllyel vághattunk
neki a kampány következő fázisának, a dél-karolinai
előválasztásnak és a gigászi, huszonkét államra kiterjedő
Szuperkeddnek.
A stábom vezetői később azt mondták, az én optimizmusom
segítette át őket a New Hampshire-i vereségen. Nem tudom,
hogy valóban így történt-e, hiszen a csapat és a támogatóink
tőlem függetlenül is csodálatra méltó rugalmassággal és
következetességgel dolgozták végig az egész kampányt. De ha
így van, akkor is csak megháláltam a szívességet, mivel engem
meg ők vonszoltak át az iowai célvonalon. Annyi igaz lehet,
hogy New Hampshire egy olyan jellemzőmet mutatta meg a
csapatnak és a szavazóknak, amelyről én is akkor szereztem
tudomást, és amely nemcsak a kampány ideje alatt bizonyult
rendkívül hasznosnak, hanem az azt követő nyolc évben is:
sokszor akkor éreztem magam a legszilárdabbnak, amikor a
dolgok kezdtek széthullani. Lehet, hogy Iowa meggyőzött
engem és a munkatársaimat arról, hogy végül elnök lehet
belőlem. De a New Hampshire-i vereség bizonyította be igazán,
hogy alkalmas is lennék a feladatra.
Gyakran faggattak erről a vonásomról, arról, hogyan vagyok
képes megőrizni az önuralmamat válság közepette. Néha azt
felelem, a vérmérsékleten múlik az egész, vagy éppen a hawaii
gyerekkorom miatt lehet, hiszen az ember ritkán lesz stresszes,
ha közel 30 °C van, ragyog a nap, és ötpercnyire lakik a
tengertől. Ha fiatalokkal beszélgetek, elmondom, hogyan
szoktattam hozzá magam fokozatosan, hogy mindig távolra
tekintsek, és milyen fontos, hogy mindig a céljainkra
összpontosítsunk, és ne hagyjuk, hogy kedvünket szegjék a
mindennapok hullámvölgyei.
Ez mind igaz is. De van itt egy másik tényező. A nehéz
helyzetekben általában igyekszem nagyanyámhoz fordulni.
Már nyolcvanöt éves volt ekkor, az engem felnevelő trió
utolsó élő tagja. Egyre rosszabb állapotban volt; szervezetében,
amelyet amúgy is tönkretett a csontritkulás és egy életnyi káros
szokás, elburjánzott a rák. Az elméje azonban tiszta volt, és
mivel már nem repülhetett, nekem pedig a kampány miatt le
kellett mondanom éves karácsonyi hawaii látogatásunkról,
néhány hetente felhívtam, csak hogy bejelentkezzek nála.
New Hampshire után is így tettem. A beszélgetés szokás
szerint nem tartott sokáig; Toot felesleges luxusnak tartotta a
távolsági hívásokat. Megosztotta velem a szigetek híreit, én
pedig meséltem neki a dédunokáiról és legújabb
csínytevéseikről. A húgom, Maya, aki Hawaiin élt, elmondta
nekem, hogy Toot a kampány minden pillanatát figyelemmel
kísérte a tévében, de nekem sohasem hozta fel a témát. A
vereségemet követően is csak egyetlen tanáccsal szolgált.
– Enned kellene valamit, Bar. Olyan vézna vagy.
Ez jellemző volt a kansasi Peruban 1922-ben született
nagyanyámra, Madelyn Payne Dunhamre. A nagy gazdasági
világválság gyermeke volt, egy tanár és egy kis olajfinomító
könyvelőjének a lánya, akik maguk farmer- és telepescsaládból
származtak. Józan, szorgalmas emberek voltak, templomba
jártak, befizették a számláikat, és mindig is gyanakodva
figyelték a fellengzősséget, a nyilvános érzelemkitöréseket és
mindennemű ostobaságot.
Nagyanyám fiatalon feszegetni kezdte ezeket a kisvárosi
korlátokat, mindenekelőtt azzal, hogy hozzáment
nagyapámhoz, Stanley Armour Dunhamhez, akiben bizony
megvoltak az imént említett kétes tulajdonságok. Együtt aztán
megélték a maguk kalandjait a háborúban és azt követően is, de
mire megszülettem, Toot lázadó természetéből csak a
dohányzás, az ivás és a vérfagyasztó bűnügyi regények iránti
rajongás maradt. Tootnak a Bank of Hawaiinál sikerült
egyszerű irodai alkalmazottból az egyik első női alelnökké
felküzdenie magát, és minden tekintetben remekül végezte a
dolgát. Huszonöt éven át nem akadékoskodott, nem követett el
hibát és nem panaszkodott, még akkor sem, amikor olyan, nála
fiatalabb férfiakat léptettek elő helyette, akiket ő tanított be.
Miután Toot nyugdíjba vonult, Hawaiin össze-összefutottam
olyanokkal, akik elmesélték, hogyan segített nekik: egy férfi
állította, hogy nagyanyám beavatkozása nélkül elveszítette
volna a cégét; egy nő felidézte, hogy Toot annak idején
figyelmen kívül hagyott egy nyakatekert banki szabályt,
amelynek értelmében elhidegült férje aláírására is szükség lett
volna, hogy megkaphassa a tervezett ingatlanközvetítő iroda
elindításához szükséges kölcsönt. Ha azonban magát Tootot is
megkérdeztem ezekről a dolgokról, ő mindig azt felelte: nem
azért ment a bankba dolgozni, mert különösebben érdekelték
volna a pénzügyek, vagy mert segíteni szeretett volna másokon,
hanem azért, mert a családnak szüksége volt a pénzre, és ez
adódott lehetőségként.
– Néha – magyarázta – az ember egyszerűen megteszi, amit
kell.
Csak tizenéves koromban értettem meg, milyen messzire is
kanyarodott nagyanyám élete attól az úttól, amelyet annak
idején elképzelt; milyen sokat feláldozott magából, először a
férje, aztán a lánya, majd pedig az unokái kedvéért. Szinte
tragikusnak találtam, milyen szűkösnek tűnt a világa.
Azt azonban már akkor is felfogtam, hogy Toot
áldozatvállalásának köszönhették – mindennap hajnalban kelt,
szűk kosztümöt és magas sarkú cipőt húzott, elbuszozott a
belvárosi bankfiókba, egész nap pénzügyi iratok felett görnyedt,
majd este holtfáradtan hazajött –, hogy Nagypapával
kényelmesen élhették nyugdíjas napjaikat, utazhattak és
megőrizhették a függetlenségüket. A Toot által megteremtett
anyagi biztonság tette lehetővé, hogy anyám kedvére való
munkát végezzen, pedig rendszertelenül fizették és sokszor
kellett a tengerentúlon dolgoznia, és Mayával neki
köszönhettük azt is, hogy magániskolába és menő egyetemre
járhattunk.
Toot tanított meg rá, hogyan tartsam számon a bevételeimet
és a kiadásaimat, és hogyan álljam meg, hogy ne vegyek
olyasmit, amire nincs szükségem. Az ő hatásának tudható be,
hogy még a leglázadóbb fiatal időszakomban is tudtam
értékelni egy jól vezetett céget, és megértettem az újság
pénzügyi rovatát, továbbá, hogy nem dőltem be egyetlen olyan
radikális nézetnek sem, amely szerint mindent le kellene
rombolni, majd újra nulláról felépíteni a társadalmat. Tőle
tanultam meg a kemény munka értékét, hogy akkor is a
legjobbat kell kihoznunk magunkból, ha a munka kellemetlen,
és hogy akkor is teljesítenünk kell a kötelezettségeinket, ha
esetleg kényelmetlenséget okoz. Ő tanított meg, hogy a
szenvedélyt mindig a józan ész kísérje, hogy ne szálljak el, ha
épp jól megy a sorom, de ne is lombozódjak le nagyon, ha
fordítva alakul.
Mindezt egy idős, szókimondó, fehér kansasi hölgy nevelte
belém. A kampány során sokszor jutottak eszembe az elvei és a
világnézete, amelyet sok választóban is megsejtettem, akár
Iowában, akár Chicago valamelyik fekete környékén jártam:
ugyanaz a csendes büszkeség, amelyet a gyerekekért és az
unokákért hozott áldozatok miatt éreztek, az elbizakodottság
hiánya, ugyanazok a visszafogott elvárások.
És mivel Tootban egyszerre voltak jelen a neveltetéséből
fakadó hihetetlen erősségek és a makacs korlátok – mert
imádott engem, és szó szerint bármit megtett volna, hogy
segítsen, ugyanakkor sohasem vetkőzte le óvatos
konzervativizmusát, amely miatt titokban emésztette magát,
amikor anyám elhozta leendő apámat, egy fekete férfit,
vacsorára –, ő tanította meg nekem hazánk faji viszonyainak
kusza, sokrétű igazságát is.

„NEM LÉTEZIK FEKETE AMERIKA, vagy fehér Amerika, vagy latino

Amerika, vagy ázsiai Amerika. Csak Amerikai Egyesült Államok
létezik.”
Valószínűleg ez volt a 2004-es konvencióbeszédem
legemlékezetesebb mondata. Inkább célkitűzésnek szántam,
mint a valóság leírásának, de ebben a célkitűzésben hittem, és
ezért a valóságért küzdöttem. Az eszme, hogy közös
emberségünk többet számít a különbségeinknél, kódolva volt a
DNS-emben. Emellett jól leírta azt is, amit én a politika
gyakorlatias megközelítésének éreztem: demokráciában a nagy
változás végrehajtásához többségre van szükség, Amerikában
pedig ez faji és etnikai határokon átívelő szövetségek
kiépítésének szükségességét jelentette.
Ez különösen érvényes volt rám nézve Iowában, ahol az
afroamerikaiak a népesség kevesebb mint 3 százalékát tették ki.
A napi kampánymunka során ezt nem akadálynak tekintettük,
csupán egy körülménynek. A kampányszervezőink is
találkoztak a fajgyűlölet elszigetelt megnyilvánulásaival, sőt
ezek néha saját potenciális támogatóink szájából hangzottak el
(nemegyszer hallották a „Ja, asszem én is a niggerre szavazok”
mondatot). Az ellenségeskedés nagy ritkán ment messzebb a
durva megjegyzésnél vagy bevágott ajtónál. Az egyik
legnagyobb szeretetnek örvendő támogatónk a karácsony előtti
napon arra ébredt, hogy az udvarát teleszórták széttépett
OBAMA-feliratokkal, a házát pedig megrongálták és telefújták
rasszista jelzőkkel. A rosszindulatnál azonban gyakoribb volt a
korlátoltság. Önkénteseinknek rendszeresen volt szerencséjük
azokhoz a megjegyzésekhez, amelyeket bármely, többségi fehér
környezetbe kerülő fekete jól ismer, és amelyek többnyire
variációk a „Nem feketeként gondolok rá, de tényleg… Úgy
értem, olyan intelligens” témára.
A fehér választókat azonban Iowa-szerte nagyrészt
hasonlónak találtam azokhoz, akiknek a kegyeit alig néhány
évvel korábban, Illinois déli részén kerestem: barátságos és
megfontolt embereknek ismertem meg őket, akik nyitottak
voltak a jelöltségemre, és sokkal kevésbé foglalkoztatta őket a
bőröm színe vagy akár muszlim hangzású nevem, mint
fiatalságom és tapasztalatlanságom, és a munkahelyek
teremtésére vagy az iraki háború lezárására vonatkozó terveim.
A politikai tanácsadóim a maguk részéről úgy gondolták, az
a dolgunk, hogy ez így is maradjon. Nem arról volt szó, hogy ki
akartuk kerülni a faji előítéletek kérdését. A honlapunkról
egyértelműen kiderült, milyen álláspontot képviselek az olyan
kényes témákban, mint a bevándorlási reform és a polgárjogok.
Egy választói gyűlésen vidéki, csupa fehérekből álló hallgatóság
előtt sem jöttem volna zavarba, ha a faji alapú nyilvántartásba
vételről vagy a munkahelyi diszkriminációról kell beszélnem. A
kampány során Plouffe és Axe mindig meghallgatta a fekete és
latino csapattagok ellenvetéseit, akár egy televíziós hirdetés
finomításáról („Nem tehetnénk bele legalább még egy fekete
arcot Barackén kívül?” – kérdezte egy alkalommal Valerie), akár
arról volt szó, hogy figyelmeztessenek, több színes bőrű kellene
a stáb vezető pozícióiba. (Ebben a tekintetben legalábbis a
tapasztalt, magas szintű politikai aktivisták világa sem
különbözött túlságosan a többi szakmától; a színes bőrű
fiataloknak itt is rendre nehezebb volt támogatókat és
kapcsolatokat szerezniük, és nem engedhették meg maguknak,
hogy fizetés nélküli gyakornoki pozíciókat vállaljanak, amelyek
pedig meggyorsították volna számukra az utat az országos
szintű kampányok vezetéséhez. Ez is egyike volt azoknak a
jelenségeknek, amelyeken eltökélten változtatni akartam.)
Gibbsszel együtt azonban nem mentegetőztek, amiért
visszavettek minden olyan témából, amelyet esetleg faji alapú
sérelemként lehetett volna értelmezni, faji határok mentén
osztotta volna meg a választókat, vagy bármilyen módon „a
fekete jelölt” skatulyájába zárt volna engem. A faji kérdésben
való előrelépés instant receptje számukra egyszerű volt:
győznünk kell. Ez pedig azt jelentette, hogy nemcsak a liberális
fehér egyetemi hallgatók szimpátiáját kellett elnyernünk,
hanem olyan választókét is, akiknél egy fekete elnök elfogadása
komoly lélektani próbatételt jelentett.
– Hidd el – szellemeskedett Gibbs –, bármit tudnak is rólad,
azt biztosan észrevették, hogy nem hasonlítasz az előző
negyvenhárom elnökre!
 Mindeközben a szenátusi megválasztásom óta egy pillanatra
sem éreztem, hogy csökkent volna az afroamerikaiak irántam
való szeretete. Sokszor kerestek meg az NAACP helyi
szervezeteitől, hogy díjakat szeretnének adni nekem. A
fényképem rendszeresen feltűnt az Ebony vagy a Jet magazinok
hasábjain. Az összes, idősebb korosztályhoz tartozó fekete nő
azt állította, hogy a fiára emlékeztetem. A Michelle iránti
szeretet pedig egészen új dimenzióba emelkedett. Szakmai
sikereivel, nővér-barát szerepével és az anyaság iránti,
kompromisszumot nem ismerő odaadásával megtestesítette
mindazt, amire annyi fekete család törekedett, és amit annyian
reméltek a gyerekeiknek.
A feketék hozzáállása a jelöltségemhez azonban mindezek
ellenére bonyolult volt, és részben a félelemből táplálkozott.
Semmilyen tapasztalat nem tanította meg őket arra, hogy egy
közülük való igenis elnyerheti az egyik nagy párt támogatását,
az Egyesült Államok elnökségéről nem is beszélve. Sokak
számára már így is szinte csodaszámba ment, amit Michelle-lel
elértünk. Ennél többre törni pedig ostobaságnak tűnt a
szemükben, mintha túl közel repülnénk a naphoz.
– Meg kell, hogy mondjam neked, öregem – jegyezte meg
Marty Nesbitt nem sokkal az után, hogy bejelentettem a
jelöltségemet –, az anyám ugyanúgy aggódik érted, ahogy annak
idején értem.
Marty sikeres vállalkozó volt, középiskolai futballsztár,
jóképű, mint az ifjú Jackie Robinson,[7] feleségével pedig, aki
remek orvos volt, öt csodálatos gyereket neveltek, vagyis az
amerikai álom megtestesítőjének tűnt. Az ohiói Columbusban
ápolónőként dolgozó anyja egyedül nevelte fel; Marty csak egy
különleges, fiatal színesbőrűeket az egyetemi előkészítőbe,
majd a felsőoktatásba segítő programnak köszönhetően tudott
elmenekülni arról a környékről, ahol a legtöbb feketére a
futószalag mellett eltöltött élet várt. Amikor azonban az
egyetem elvégzése után úgy döntött, otthagyja biztos állását a
General Motorsnál, és belevág a sokkal kockázatosabb
ingatlanbefektetésbe, az anyja sokáig emésztette magát, mert
attól félt, ha túl magasra tör, mindent elveszít.
– Bolondnak tartott, amiért eldobom azt a biztonságot –
mesélte Marty. – Úgyhogy elképzelheted, hogy érezhetnek most
az anyám meg a barátai veled kapcsolatban. Nemcsak elindulsz
az elnökválasztáson, de tényleg el is hiszed, hogy elnök lehet
belőled!
És ez a gondolkodásmód nemcsak a munkásosztályra volt
jellemző. Valerie anyja – akinek a családja az 1940–50-es évek
fekete elitjéhez tartozott – egy orvos felesége volt, nem
mellesleg a kisgyermekkori oktatásért küzdő mozgalom egyik
vezéralakja. De kezdetben ő is ugyanilyen kétkedéssel
viszonyult a kampányomhoz.
– Csak meg akar védeni – nyugtatott Valerie.
– Mitől? – kérdeztem.
– A csalódástól – mondta, elhallgatva anyjának sokkal
konkrétabb félelmét, hogy akár meg is ölethetem magam.
Ezzel az oltalmazó pesszimizmussal aztán újra meg újra
találkoztunk, főleg a kampány első hónapjaiban: a fekete
közösség egy része úgy érezte, Hillary biztonságosabb választás.
Annak köszönhetően, hogy olyan országos kaliberű
személyiségek álltak mellénk, mint ifj. Jesse Jackson (és a kissé
kelletlenebb id. Jesse), már az elején nagyszámú, elsősorban a
fiatalabb nemzedékhez tartozó afroamerikai vezető
támogatását sikerült megszereznünk. Sokkal többen azonban
inkább kivártak, míg kiderül, hogyan szerepelek, más fekete
politikusok, üzletemberek és lelkészek pedig – vagy Clintonék
iránti őszinte hűségből, vagy az egyértelmű esélyes
támogatásának vágyától fűtve – már az előtt Hillaryhez
soroltak, hogy én egyáltalán előadhattam volna a programomat.
– Az ország még nem áll készen – mondta az egyik
kongresszusi képviselő –, Clintonéknak pedig jó a memóriájuk.
Közben akadtak olyan aktivisták és értelmiségiek is, akik
támogattak ugyan, de a kampányomat pusztán jelképesnek
fogták fel, mint Shirley Chisholm, Jesse Jackson és Al Sharpton
korábbi próbálkozásait: hasznos, ám rövid életű fórumnak
tekintették, ahonnan prófétaként szólalhatok fel a faji
igazságtalanság ellen. Mivel nem hittek a győzelem
lehetőségében, azt várták volna tőlem, hogy megalkuvást nem
tűrő álláspontot képviseljek mindenben, a pozitív
diszkriminációtól a jóvátételig, és állandóan árgus szemekkel
figyelték, nem töltök-e túl sok időt és energiát a középen álló,
kevésbé progresszív fehér választóknak való udvarlással.
– Ne legyél olyan, mint azok az úgynevezett vezetők, akik
magától értetődőnek veszik a fekete voksokat – figyelmeztetett
egy támogatóm. Érzékenyen érintett a bírálat, mert nem
nélkülözött minden alapot. Sok demokrata politikus valóban
adottnak vette a feketék szavazatait, legalábbis 1968 óta,
amikor Richard Nixon úgy döntött, hogy a fehér faji sérelmi
politika jelenti a republikánusok győzelméhez vezető
legbiztosabb utat, és ezzel nem hagyott más lehetőséget a fekete
szavazóknak. És nem csak a fehér demokraták kalkuláltak így.
Nem akadt egyetlen, hivatala megtartásához fehér szavazatokra
utalt választott fekete tisztviselő sem, aki ne lett volna tisztában
azzal, amitől Axe, Plouffe és Gibbs legalábbis közvetett módon
óvtak: ha túlságosan a polgárjogokra, a rendőri túlkapásokra
vagy más, kifejezetten a feketékre jellemzőnek tekintett
ügyekre helyezzük a hangsúlyt, azzal kiválthatjuk a szélesebb
választói rétegek gyanúját, vagy akár ellenszenvét is. Persze
dönthetett úgy valaki, hogy lelkiismereti okokból mégis felemeli
a szavát ilyen ügyekben, de tisztában kellett lennie vele, hogy
ennek ára van: a feketék ugyanis csak nagy kockázat mellett
próbálkozhattak a sajátos érdekcsoportoktól – farmerektől,
fegyverrajongóktól vagy más etnikai csoportoktól – megszokott,
néhány témára fókuszáló politizálással.
Végül, természetesen, részben éppen azért indultam el, hogy
kitörhessünk ezek közül a korlátok közül. Hogy újragondoljuk,
mi lehetséges. Nem akartam állandóan a hatalom perifériáján,
a pálya szélén őgyelegni, és liberális jótevők szívességéért
kuncsorogni, de örök tiltakozó sem akartam lenni, aki jogos
felháborodással telve várja, hogy Amerika megbánja a bűneit.
Elegen taposták már mindkét ösvényt; és mindkét ösvényre
alapvetően az elkeseredettség vitte az embereket.
 Nem, az volt a célom, hogy győzzünk. Meg akartam mutatni
a feketéknek, a fehéreknek – mindenféle bőrszínű amerikainak
–, hogy meg tudjuk haladni a régi logikát; hogy képesek
vagyunk működő többséget gyűjteni egy haladó program köré;
hogy az országos vita középpontjába helyezhetünk olyan
ügyeket, mint a jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenség vagy az
oktatáshoz való hozzáférés hiánya, és eredményt is tudunk
felmutatni.
Tudtam, hogy ha el akarom érni mindezt, akkor olyan
nyelvezetet kell használnom, amely minden amerikaihoz szól,
és olyan megoldásokat javasolnom, amelyek mindenkinél célba
találnak: magas szintű oktatás minden gyereknek, minőségi
egészségügyi ellátás minden amerikai állampolgárnak. A
fehéreket szövetségesként, nem pedig a változás kerékkötőiként
kellett üdvözölnöm, az afroamerikaiak harcát pedig a
becsületes, igazságos és nagyvonalú társadalomért vívott
küzdelem szélesebb perspektívájába kellett illesztenem.
Tisztában voltam a kockázatokkal. Meghallottam a csendes
bírálatokat, amelyek nemcsak az ellenfeleim, de a barátaim
részéről is elhangzottak. Hogy az általános programok sokszor
azt jelentik, hogy a segítség nem közvetlenül azokhoz jut,
akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Hogy a közös
érdekekre való hivatkozás figyelmen kívül hagyja a
diszkrimináció máig tartó hatásait, és lehetővé teszi a
fehéreknek, hogy kibújjanak a rabszolgaság öröksége, a Jim
Crow-törvények[8] és a saját faji előítéleteik jelentette felelősség
alól. Hogy mindez lelki terhet ró a feketékre, mert valami távoli,
megfoghatatlan eszmény érdekében állandóan le kell nyelniük
jogos haragjukat és frusztrációjukat.
Ezzel túl sokat kértem a fekete társadalomtól; egyszerre
vártam el optimizmust és stratégiai türelmet. Miközben
igyekeztem átvezetni a szavazóimat és a kampányomat ezen a
feltérképezetlen területen, folyamatosan szembesültem azzal,
hogy ez az egész nem valamiféle elvont kísérletezés. Konkrét,
hús-vér közösségekhez kötöttem a sorsom, olyan férfiakhoz és
nőkhöz, akiknek megvoltak a saját igényeik és a személyes
történetük. Egyikük az a lelkész volt, aki megtestesítette az
összes olyan egymásnak ellentmondó hatást, amelyet én
igyekeztem valahogy egységbe fogni.

IFJ. JEREMIAH A. WRIGHTOT még a közösségszervezői korszakomban

ismertem meg. Gyülekezete, a Trinity United Church of Christ
Chicago legnagyobbjai közé tartozott. Wright tiszteletes
Philadelphiában nőtt fel egy baptista lelkipásztor és egy iskolai
ügyintéző gyermekeként, a fekete egyházi hagyományok
szellemében, ugyanakkor a város legtekintélyesebb – főként
fehér – iskoláiba járt. Ahelyett, hogy egyenesen a lelkészi
pályára ment volna, az egyetem elvégzése után belépett a
tengerészgyalogsághoz, majd a haditengerészethez, ahol
kardiopulmonális technikusi kiképzést kapott, és tagja volt
annak az orvosi csapatnak, amely az 1966-os műtétéből
lábadozó Lyndon B. Johnson elnököt ápolta. 1967-ben
beiratkozott a Howard Egyetemre, és ebben a viharos
korszakban sok más feketéhez hasonlóan ő is magába szívta a
Fekete Hatalom mozgalom erőteljes retorikáját, az afrikai
kultúra iránti érdeklődést és az amerikai társadalmi rend
baloldali bírálatát. Mire elvégezte a szemináriumot, magáévá
tette James Cone fekete felszabadításra vonatkozó teológiáját.
Ez a keresztény szemlélet a fekete tapasztalatot állította a
középpontba, mégpedig nem valamiféle faji felsőbbrendűség
alapján, hanem azért, mert Cone szerint Isten a
legelnyomottabbak szemén keresztül látja a világot.
Jól mutatja Wright tiszteletes gyakorlatias hozzáállását, hogy
végül egy túlnyomórészt fehérekből álló egyház lelkipásztora
lett; a United Church of Christ nemcsak pártolta a komoly
tanulást – amelyet ő maga is minden vasárnap hangsúlyozott –,
de megvolt a pénze és az infrastruktúrája is a gyülekezet
építéséhez. Az egykor alig száz főt számláló, csendes gyülekezet
az ő vezetése alatt hatezresre nőtt, és a vidám, nyüzsgő
közösségben jól tükröződött a fekete Chicagót alkotó sokféleség:
bankárok és volt bandatagok, színes köntösök és Brooks
Brothers öltönyök, a kórus pedig egy istentiszteleten belül képes
volt teljes átéléssel előadni a klasszikus gospeleket és Händel
Messiásából a „Hallelujah” tételt. A tiszteletes pedig a
prédikációit köznapi utalásokkal, szlenggel, humorral és olyan
őszinte vallásos meglátásokkal fűszerezte, amelyek nemcsak a
hívek hangos tetszését váltották ki, de országszerte öregbítették
a hírnevét.
Néha azért kicsit eltúlzottnak éreztem Wright tiszteletes
prédikációit. Képes volt Máté vagy Lukács evangéliumának
elmélyült magyarázatába be-beszúrni a kábítószer-ellenes
háború, az amerikai militarizmus, a kapitalista mohóság és a
meggyökeresedett rasszizmus éles kritikáját; ezek a kirohanásai
általában tényeken alapultak, ám nem helyezte őket a megfelelő
kontextusba. Gyakran idejétmúltnak is hatottak, mintha egy
1968-as egyetemi tiltakozást idézett volna, nem pedig egy
virágzó gyülekezet előtt beszélne, amelyben ott ülnek
rendőrparancsnokok, hírességek, gazdag üzletemberek és a
chicagói tanfelügyelő is. No meg az is előfordult, hogy amit
mondott, egyszerűen nem volt igaz, és inkább a közösségi
televíziós csatornák késő éjszakai műsoraiban vagy a sarki
borbélynál hallható összeesküvés-elméletek világába tartozott.
Mintha ez a nagy tudású, középkorú, világos bőrű fekete férfiú
az utcán prédikált volna, és ott akart volna „önmaga lenni”.
Persze az is lehet, hogy csak felismerte – gyülekezetében és saját
magában is –, hogy a csökönyös rasszizmussal szembeni, egy
életen át tartó küzdelemben időnként szükség van az indulatok,
a felgyülemlett harag kiengedésére, az ész és a logika pedig
ilyenkor elmehet a fenébe.
Mindezt tudtam. És mégis, számomra, különösen, amikor
fiatalemberként próbáltam tisztázni a világnézetemet, és
igyekeztem megtalálni a helyemet Chicago fekete közösségében,
Wright tiszteletes jó oldala jócskán ellensúlyozta a hibáit, éppen
úgy, ahogy a gyülekezet és tevékenysége iránti csodálatom
felülírta az egyházi szervezettel szembeni általános
fenntartásaimat. Michelle-lel végül a Trinity felekezetének
tagjai lettünk, bár nem tartoztunk a legrendszeresebb
templomjárók közé. Hozzám hasonlóan Michelle sem
kifejezetten vallásos közegben nőtt fel, és a kezdetben havi
egyszeri részvétel később ritkábbá vált. Amikor azonban
elmentünk, annak tényleg tartalma és jelentősége volt, és
politikai karrierem kezdetétől mindig meghívtam Wright
tiszteletest, hogy a fontosabb eseményeken prédikáljon vagy
áldást osszon.
Ezt terveztem aznapra is, amikor bejelentettem, hogy
jelöltetem magam. Úgy volt, hogy mielőtt felmegyek a
színpadra, az összegyűlt tömeg Wright tiszteletes vezetésével
imádkozik. Az esemény előtti napon azonban éppen úton
voltam Springfield felé, amikor Axe felhívott, és megkérdezte,
láttam-e a jelöltségemről a Rolling Stone-ban frissen megjelent
cikket.[9] Az újságíró a jelek szerint nemrég beült egy
istentiszteletre a Trinity Churchbe, meghallgatta Wright
tiszteletes szenvedélyes prédikációját, és idézett belőle az
írásában.
– A cikk szerint azt mondta… várj, felolvasom: „Hiszünk a
fehér felsőbbségben és a fekete alsóbbrendűségben, mégpedig
jobban, mint amennyire Istenben hiszünk.”
– Ez komoly?
– Azt hiszem, biztosra vehetjük, hogy ha ő beszél holnap,
akkor abból vezető hír lesz… legalábbis a Fox Newson.
A cikk egyébként viszonylag korrektül mutatta be Jeremiah
Wrightot és a Trinityben folytatott tevékenységét, és nem lepett
meg, hogy a lelkészem rámutat az Amerika által fennen
hangoztatott keresztény értékek és történelmének rasszista
brutalitása közötti szakadékra. Az általa használt nyelvezetet
azonban minden addig hallottnál lázítóbbnak találtam, és bár
engem is zavart, hogy a fehérek kedvéért állandóan tompítani
kell a faji megkülönböztetéssel kapcsolatos nyers igazságokat, a
politikai pragmatizmus szempontjából tudtam, hogy Axe-nek
igaza van.
Aznap délután felhívtam Wright tiszteletest, és megkértem,
inkább hagyjuk ki a nyilvános prédikációt, és helyette
imádkozzon csak Michelle-lel és velem a beszédem előtt.
Hallottam a hangján, hogy megbántódott, végül azonban – a
stábom nagy megkönnyebbülésére – elfogadta az új tervet.
Ez a kis epizód újra felébresztette bennem az ország
legmagasabb hivatalának megcélzásával kapcsolatos, még
mindig lappangó kételyeket. Az egy dolog volt, hogy
kiegyensúlyoztam a saját életemet: megtanultam, hogyan
mozogjak gördülékenyen a fekete és fehér körök között, hogyan
töltsem be a tolmács és a híd szerepét családtagjaim, barátaim,
ismerőseim és munkatársaim között, és miként teremtsek
kapcsolatokat egy egyre táguló térben, míg végül úgy éreztem,
képes vagyok egyetlen, egységes egészként felfogni a
nagyszüleim és a Wright tiszteleteshez hasonlók világát. De
hogy ezeket a kapcsolatokat elmagyarázzam ismeretlenek
millióinak? Hogy azt képzeljem, egy elnökválasztási kampány a
maga óriási zajával, torzításaival és leegyszerűsítéseivel
valahogy át tud hatolni a négy évszázada halmozódó
sérelmeken, félelmen és gyanakváson? Az amerikai faji
viszonyok túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, hogy egyetlen
rövid üzenetbe tömörítsük őket. A fenébe is, hiszen én magam
is túl bonyolult voltam, az életem körvonalai pedig zavarosnak
és ismeretlennek tűntek egy átlagos amerikai számára; nem
remélhettem hát őszintén, hogy képes leszek végigcsinálni ezt a
dolgot.

TALÁN HA az a Rolling Stone-cikk korábban jelenik meg, és

előrevetíti a rám váró nehézségeket, akkor meggondolom
magam, és nem indulok el. Nehéz megmondani. Azt viszont
tudom, hogy – ironikus módon, vagy talán éppen a
gondviselésnek köszönhetően – egy másik lelkész, Wright
tiszteletes közeli barátja, ifj. dr. Otis Moss volt az, aki segített
legyőznöm a kételyeimet.
Otis Moss a polgárjogi mozgalom veteránja, Martin Luther
King közeli barátja és munkatársa, az ohiói Cleveland egyik
legnagyobb templomának lelkipásztora és Jimmy Carter elnök
egykori tanácsadója volt. Nem ismertem jól, de a cikk
megjelenése után egy este felhívott, és felajánlotta a
támogatását. Elmondta, hogy hallott a Jeremiah-val adódott
nehézségekről, és azt is tudja, hogy a fekete közösség egy része
szerint nem állok készen, vagy túl radikális vagyok, vagy túl
fősodorbeli, vagy nem elég fekete. Szerinte az út csak nehezebb
lesz, de arra biztatott, hogy ne csüggedjek.
– Minden nemzedéket korlátoz a tudása – magyarázta dr.
Moss. – Mi, akik benne voltunk a mozgalomban, az óriások,
mint Martin, az alvezérek és közkatonák, mint én… mi vagyunk
a Mózes-generáció. Vonultunk, éttermeket és buszokat
foglaltunk, börtönbe mentünk, néha az idősebb nemzedék
akaratával is dacolva, de valójában arra építettünk, amit ők
tettek. Mondhatni, hogy kivonultunk Egyiptomból. De csak egy
bizonyos távolságra juthattunk el.
– Te, Barack, már Józsué nemzedékéhez tartozol. Te és a
hozzád hasonlók felelőssége az út következő szakasza. Az
olyanok, mint én, a tapasztalatunknak köszönhető bölcsességet
ajánlhatjuk fel. Talán tanulhattok a hibáinkból. De végül rátok
hárul a feladat, hogy Isten segítségével építsetek arra, amit mi
megtettünk, és kivezessétek a népünket és az országot a
pusztaságból.
Hatalmas jelentősége volt a szavainak, mert erőt öntöttek
belém, főleg, hogy majdnem egy évvel iowai győzelmünk előtt
hangzottak el. Felbecsülhetetlenül sokat jelentett a számomra,
hogy valaki, aki ennyire része volt a legkorábbi eszményeim
forrásának, azt mondja nekem, hogy mindaz, amiért küzdök,
megéri, és nem csupán a hiúságról vagy a becsvágyról szól,
hanem része egy töretlen fejlődésnek. Gyakorlatiasabb
szemszögből nézve pedig Mossnak és Martin Luther King más
egykori harcostársainak – mint Cordy Tindell Vivian, vagyis C.
T. Vivian atlantai lelkipásztornak és Joseph Lowery
tiszteletesnek, a Déli Keresztény Vezetők Konferenciája
(Southern Christian Leadership Conference, SCLC) polgárjogi
mozgalomból – volt köszönhető, hogy miután úgymond
áldásukat adták rám, és elismertek történelmi jelentőségű
munkásságuk folytatójának, nem sorolt be még több fekete
vezető Hillary táborába.
 Ez soha annyira nem volt szembetűnő, mint 2007
márciusában, amikor részt vettem az alabamai Selmában lévő
Edmund Pettus hídon való menetelésen, amelyet John Lewis
kongresszusi képviselő szervezett minden évben. Már régóta el
akartam zarándokolni a véres vasárnap helyszínére, amely
1965-ben a polgárjogi küzdelmek tűzpróbája lett; az amerikaiak
ugyanis ekkor ébredtek rá teljes valójában, mi is forog kockán.
A látogatásom azonban nem ígérkezett egyszerűnek. Közölték
velem, hogy Clintonék is ott lesznek, és a program szerint a
hídon való átkelés megkezdése előtt Hillary és én egyszerre
mondunk beszédet két, egymással vetélkedő templomi
szertartáson.
Ráadásul házigazdánk, John Lewis jelezte, hogy inkább
Hillary támogatására hajlik. John jó barátommá vált – nagy
büszkeséggel töltötte el a szenátusi megválasztásom, és jogosan
tekintette azt saját öröksége részének –, és tudtam, mekkora
vívódást okozhatott neki a döntés. Meghallgattam az érveit a
telefonban, hogy milyen régóta ismeri a Clinton házaspárt, hogy
Bill elnöksége milyen sok törvényjavaslatát támogatta, és
inkább nem erőltettem a dolgot. El tudtam képzelni, micsoda
nyomás nehezedik erre a szelíd és kedves emberre, és arra is
rájöttem, hogy amikor azt kérem a fehér szavazóktól, hogy a
teljesítményem alapján ítéljenek meg, akkor a faji szolidaritásra
való nyers hivatkozás képmutatásnak hatna.
A selmai megemlékezés könnyen kínos politikai cirkusszá
fajulhatott volna, ám amikor megérkeztem, rögtön
megnyugodtam. Talán azért, mert ez a hely olyan nagy szerepet
játszott a képzeletemben és életem folyásában. Talán az
eseményre összegyűlt hétköznapi emberek reakciója volt rám
ilyen hatással; kezet fogtak velem vagy megöleltek; néhányukon
Hillary-jelvényeket láttam, de ők is azt mondták, örülnek, hogy
ott vagyok. A leginkább azonban az volt az oka, hogy több
tekintélyes nagy öreg is mellettem állt. Amikor beléptem a
történelmi jelentőségű Brown Chapel A. M. E. templom
istentiszteletére, megtudtam, hogy Lowery tiszteletes azt kérte,
hadd szóljon néhány szót, mielőtt bemutatnának. Ekkor már
jóval túl járt a nyolcvanon, de karizmájából és szellemi
frissességéből mit sem veszített.
– Hadd mondjam el – kezdte –, hogy őrült dolgok történnek
körülöttünk. Az emberek azt mondják, bizonyos dolgok nem
történnek meg, de ki tudhatja? Ki tudhatja?
– Prédikáljon nekünk, tiszteletes! – kiáltotta valaki a
közönség soraiból.
– Tudjátok, nemrégiben elmentem az orvoshoz, és ő azt
mondta, egy kicsit magas a koleszterinem. De aztán
elmagyarázta, hogy kétféle koleszterin van. Van a rossz
koleszterin, meg van a jó koleszterin. Ha valakinek jó
koleszterinje van, akkor minden rendben. És ez
elgondolkodtatott, hogy ez bizony sok dologgal van így. Amikor
elindítottuk a mozgalmat, sokan azt gondolták, mi vagyunk
bolondok. Nem így volt, C. T.? – Lowery tiszteletes Vivian
tiszteletes felé fordult, aki szintén a színpadon ült. – Hogy na, itt
egy újabb bolond néger… és ő a megmondhatója, hogy a
mozgalomban mindenki bolond volt egy kicsit…
 A hallgatóság jóízűen nevetett.
– De a koleszterinhez hasonlóan – folytatta –, van a jó
bolond, meg van a rossz bolond, tudjátok? Harriet Tubman a
Földalatti Vasúttal, na ő aztán nem is lehetett volna bolondabb!
[10] És Pál, amikor Agrippának prédikált, Agrippa azt mondja
neki: „Pál, te bolond…”, de ez jó bolondság volt.
A tömeg már tapsolt és éljenzett, Lowery tiszteletes pedig így
fejezte be:
– Én pedig azt mondom ma nektek, hogy több jó bolond
kellene ebbe az országba… Nem tudhatjuk, mi történik, ha a jó
bolond emberek… elmennek szavazni!
A hívek felálltak, a színpadon mellettem ülő lelkészek
kuncogva megveregették a hátamat; és mire a mikrofonhoz
léptem, az egész templom lázban égett, én pedig onnan
folytathattam, ahol dr. Moss-szal korábban abbahagytuk: a
Mózes-nemzedék örökségéről beszéltem, és arról, hogyan adott
ez értelmet az életemnek; a Józsué-nemzedék felelősségéről
abban, hogy megtegyük a következő lépéseket az igazságosság
felé ebben az országban és világszerte, nemcsak a feketékért,
hanem minden kisemmizettért.
Odakint, a szertartás után megpillantottam Martin Luther
King egy másik munkatársát, Fred Shuttlesworth tiszteletest, a
legendás, bátor szabadságharcost, akinek a Ku-Klux-Klan
felrobbantotta a házát, és akit a fehér csőcselék baseballütőkkel
és láncokkal vert meg, a feleségét pedig megkéselték, amiért a
gyerekeiket megpróbálták beíratni egy birminghami iskolába,
ahová korábban csak fehérek jártak. Nemrég agydaganattal
kezelték, amitől olyan gyenge volt, hogy kerekesszékben ült, de
intett, hogy menjek oda hozzá, és ahogy a tömeg lassan
összegyűlt, felajánlottam neki, hogy áttolom a hídon.
– Az nagyon jó lenne – bólintott Shuttlesworth tiszteletes.
És nekivágtunk a ragyogó kéken tündöklő ég alatt átkelni a
hídon a sáros, barna folyó felett, miközben a tömegben itt-ott
dalok és imák hangzottak fel. Minden lépésnél arra gondoltam,
mit érezhettek ezek az immár idős férfiak és nők negyven-
egynéhány évvel korábban, amikor hevesen dobogó, ifjú szívvel
néztek szembe a felfegyverzett lovas rendőrök sorfalával.
Éreztem, milyen csekély az én terhem ezzel összehasonlítva. Az,
hogy még mindig részt vettek a küzdelemben, és a sok nehézség
és fájdalom dacára sem engedték át magukat a keserűségnek,
megértette velem, hogy nincs okom a csüggedésre.
Megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ott vagyok, ahol
lennem kell, és azt teszem, amit meg kell tennem; hogy Lowery
tiszteletesnek igaza volt, amikor azt mondta, „jó bolondság” van
a levegőben.

TÍZ HÓNAPPAL KÉSŐBB, amikor január második és harmadik

hetében a kampányt áthelyeztük Dél-Karolinába, tudtam, hogy
megint próbára kell tennünk a hitünket. Égetően szükségünk
volt a győzelemre. Az állammal kapcsolatos kilátásaim papíron
jól festettek: az afroamerikaiak a demokrata előválasztók nagy
hányadát tették ki, továbbá veterán politikusok és fiatal
aktivisták remek elegyét tudhattuk magunk mögött, fehéreket
és feketéket egyaránt. A közvélemény-kutatások azonban azt
mutatták, hogy a fehér választók körében csökken a
támogatottságunk, azt pedig nem tudhattuk, vajon az
afroamerikaiak elegendő számban eljönnek-e majd szavazni.
Abban reménykedtünk, hogy nem egy kizárólag a faji
kérdéseken eldőlő győzelemmel vághatunk neki a
Szuperkeddnek. De ha az iowai siker egy idealisztikusabb
jellegű politika lehetőségét vetítette is előre, a dél-karolinai
kampány teljesen másképp alakult. Igazi, régi stílusú politikai
csetepaté lett belőle egy olyan terepen, amelyet átitatott a
keserű, véres fajgyűlölő múlt emlékezete.
Ez részben a szoros verseny és a fokozódó feszültség
következménye volt, illetve annak tudható be, hogy a Clinton-
tábor úgy érezte, a negatív kampány az előnyükre válik. A
televízióban, rádióban és egyéb csatornákon ellenünk intézett
támadásaik egyre élesebb hangvételűek voltak. Mivel az egész
ország egyre jobban figyelt, mindannyian tisztában voltunk a
dolog tétjével. A hét egyetlen vitája valóságos ütközetté fajult
köztem és Hillary között; a nézővé lefokozott John Edwards
(akinek a kampánya az utolsókat rúgta, és aki hamarosan ki is
szállt) csak figyelte, ahogy Hillaryvel egymásnak estünk, mint
két gladiátor az arénában.
Hillary ezután elutazott az államból, hogy máshol folytassa a
kampányát, a verseny intenzitása azonban alig csökkent, a
kampányukat ugyanis immár az elszánt, energikus és
mindenütt jelen lévő William Jefferson Clinton vette a kezébe.
Átéreztem Bill helyzetét: nemcsak a felesége állt szünet
nélkül rivaldafényben és támadások kereszttüzében, de az
ígéretemet, hogy megváltoztatom Washingtont, és megtöröm a
pártoskodás patthelyzetét, bizonyára a saját öröksége elleni
támadásként fogta fel. Alighanem magam is tovább fokoztam
ezt az érzést, amikor egy nevadai interjúban azt találtam
mondani: bár csodálom Bill Clintont, szerintem nem alakította
át úgy a politikát, ahogy Ronald Reagan tette az 1980-as
években azzal, hogy sikerült republikánus elvek szerint
átformálnia az amerikaiaknak a kormányzáshoz való viszonyát.
A rengeteg ellenállás és merő rosszindulat után, amellyel Bill
Clintonnak az elnöksége alatt végig meg kellett küzdenie, aligha
hibáztathattam azért, mert a helyére akart tenni egy ilyen
pimasz, zöldfülű ifjút.
Clinton szemmel láthatóan élvezte, hogy ismét az arénában
küzdhet. Ide-oda utazott az államban, lenyűgözött mindenkit
bölcs megállapításaival, miközben csak úgy sugárzott belőle a
barátságos közvetlenség. Az ellenem intézett támadásai az
esetek többségében jóval a határokon belül maradtak, és csak
olyan dolgokat hozott fel, amelyeket az ő helyében én magam is
megtettem volna: hogy nincs elég tapasztalatom, és ha meg is
választanának elnöknek, a republikánusok megennének
reggelire.
Ezen túl azonban ott volt a faji politika; Clinton a múltban
ügyesen manőverezett ezen a terepen, egy hiteles fekete jelölt
színre lépésével azonban bonyolultabbá vált a helyzet. Amikor
a New Hampshire-i előválasztás előtt úgy fogalmazott, hogy az
iraki háborúra vonatkozó álláspontom részben „tündérmese”,
amelyet sok fekete úgy értelmezett, hogy az elnökké
választásomat tartja tündérmesének, a pártban a
frakciófegyelemért felelős Jim Clyburn – Dél-Karolina
legnagyobb befolyással bíró fekete politikusa, aki ráadásul
egészen addig óvatosan semleges maradt – nyilvános
szemrehányással illette. Amikor Clinton azt mondta fehér
hallgatóságának, hogy Hillary úgy „fogja meg” őket, ahogy az
ellenfelei nem, Gibbsnek – aki maga is a Dél szülötte – Lee
Atwater egykori republikánus stratéga és ügyesen kódolt
politikai üzenetei jutottak eszébe róla, és nem habozott néhány
támogatónkat is hasonló vélemény megfogalmazása felé terelni.
Visszatekintve nem tudom, tisztességes volt-e mindez; Bill
Clinton nyilván nem tartotta annak. Dél-Karolinában azonban
igen nehéz volt megkülönböztetni az igazságot attól, amit
éreztünk. Feketék és fehérek egyaránt barátsággal fogadtak az
egész államban. Olyan városokban, mint például Charleston,
megtapasztalhattam a sokat emlegetett „Új Délt” is:
kozmopolita, sokszínű, virágzó közösségekkel találkoztam.
Ráadásul chicagóiként aligha volt újdonság számomra, hogy a
faji megkülönböztetés nem kizárólag déli sajátosság.
Mégis, ahogy Dél-Karolinában utazgattam és igyekeztem
népszerűsíteni a programomat, az emberek faji kérdéshez való
viszonyát kevésbé árnyaltnak, sőt inkább nyersnek találtam;
néha egyáltalán nem rejtették véka alá. Hogyan értelmezhettem
volna másképp annak a jól öltözött fehér nőnek a gesztusát, aki
mogorván elutasította, hogy kezet fogjon velem, amikor
felkerestem egy éttermet? Mi más motiválhatta azokat, akik az
egyik kampányrendezvényünkön konföderációs zászlókat és a
Nemzeti Fegyverszövetség (National Rifle Association, NRA)
transzparenseit lobogtatták, az államok jogairól kiáltoztak, és
felszólítottak, hogy menjek haza?
A rabszolgaság és a szegregáció örökségét nem csak a
kiabálás és a konföderációs szobrok idézték fel. Clyburn
képviselő javaslatára ellátogattam az állam északkeleti részén,
Dillonban lévő, fekete többségű J. V. Martin Junior
Középiskolába. Az épület egy része még 1896-ban, harminc
évvel a polgárháború után épült, és ha az azóta eltelt időben
történtek is felújítások, azt bizony nemigen lehetett észrevenni.
Málladozó falak. Repedezett csővezetékek. Törött ablakok.
Dohos, sötét folyosók. Még mindig a pincében lévő széntüzelésű
kazánnal fűtötték az épületet. Távozóban a levertség és a
motiváltság között ingadozott a hangulatom: milyen üzenetet
közvetített ez az iskola fiúk és lányok nemzedékeinek, akik
naponta ide jártak, azonkívül, hogy a hatalmon lévőknek
fikarcnyit sem számítanak; hogy bármit jelentsen is az amerikai
álom, ahhoz nekik nincs semmi közük?
Az ilyen pillanatokban értettem meg igazán a hosszan tartó
kisemmizettség lélekölő hatását, azt, hogy a fekete dél-
karolinaiak egy része miért nézi sötét szűrőn át a
kampányunkat. Kezdtem felismerni ellenfelem igazi
természetét. Nem Hillary Clinton vagy John Edwards ellen
küzdöttem, de még csak nem is a republikánusok ellen. Az igazi
ellenségem a múlt kérlelhetetlen súlya volt, és az ebből fakadó
tehetetlenség, fatalizmus és félelem.
 A fekete lelkészek és politikai influenszerek, akik
megszokták, hogy fizetségért mozgósítják a választókat, sokat
panaszkodtak, amiért mi inkább önkéntesekkel dolgoztunk. A
politika számukra nem az elvekről, mint inkább az üzleti
lehetőségekről szólt; ahogy ez mindig is zajlott. Michelle –
akinek az ükapja még rabszolgaságba született egy dél-karolinai
rizsültetvényen – a kampány során többször hallotta jó
szándékú fekete asszonyoktól, hogy jobb elveszteni egy
választást, mint egy férjet; ezzel nyilván arra céloztak, hogy ha
megválasztanak, biztosan le fognak lőni.
Az emberek mintha úgy érezték volna, hogy a remény és a
változás luxuscikk, egzotikus importáru, ami megromlik a
melegben.

JANUÁR 25-ÉN, az előválasztást megelőző napon az NBC

megjelentetett egy felmérést, amely szerint a támogatottságom
a fehér dél-karolinaiak körében alig 10 százalékra esett vissza.
A hír alaposan felbolygatta az országos sajtót. Ez várható volt,
bizonygatták a szakértők; még az afroamerikaiak magas
részvételi aránya sem képes ellensúlyozni a fehérek mélyen
gyökerező ellenállását egy fekete jelölttel szemben, különösen,
ha ezt a jelöltet Barack Hussein Obamának hívják.
A mindig katasztrófa-üzemmódban működő Axelrod a
BlackBerryjét nézegetve közölte ezt velem. Nem sokat segített,
hogy hozzátette: ha elveszítjük Dél-Karolinát, valószínűleg vége
a kampánynak. Azzal pedig még kevésbé, hogy így folytatta: ha
sikerül is valahogy összekaparnunk a többséget, Clintonék és a
sajtó a fehér támogatottság csekély mértékére hivatkozva ezt
úgysem ismerik majd el győzelemnek, és jogosan kérdőjelezik
meg, hogy képes lennék helytállni az általános választáson.
Az előválasztás napján az egész csapat tűkön ült, mert
mindenki tisztában volt vele, mi forog kockán. Amikor azonban
végre elérkezett az este, és elkezdtek beérkezni a szavazatok, az
eredmények a legoptimistább várakozásainkat is felülmúlták.
Az óriási számú fekete szavazatok közel 80 százalékával és a
fehér voksok 24 százalékával kettő–egy arányú győzelmet
arattunk Hillary felett. Még a negyven év alatti fehér szavazók
körében is tíz ponttal megelőztük. Az Iowa óta lezajlott
vesszőfutás és a bekapott ütések tükrében joggal
ünnepelhettünk.
Amikor felmentem a színpadra Columbiában, hogy
elmondjam a győzelmi beszédünket, doboló lábak és tapsoló
kezek ritmusos lüktetését éreztem. Több ezren szorongtak a
teremben, bár a vakító televíziós megvilágítás miatt csak az első
néhány sort láttam: főleg egyetemisták álltak ott, fehérek és
feketék egyenlő arányban; egymásba karoltak vagy átölelték
egymás vállát, az arcuk ragyogott az örömtől és az
eltökéltségtől.
– A bőrszín nem számít! – skandálták az emberek. – A
bőrszín nem számít! A bőrszín nem számít!
A tömegben felfedeztem néhány fiatal
kampányszervezőnket és önkéntesünket. Megint megcsinálták,
hiába kételkedtek olyan sokan. Megérdemelnek egy győzelmi
ünneplést, a tiszta diadalmámor pillanatát, gondoltam
magamban. Ezért sem volt szívem hozzá, hogy – miután
lecsendesítettem a tömeget, és belekezdtem a beszédembe –
kijavítsam a jó szándékú kórust, és emlékeztessem őket: amíg
2008-ban is ott leng a konföderációs zászló, minden
jelentéstartalmával együtt, az állami törvényhozás néhány
háztömbnyire lévő épülete előtt, a bőrszín igenis sokat számít,
bármennyire szeretnék is az ellenkezőjét hinni.
 7

Most, hogy Dél-Karolina mellénk állt, a dolgok megint kezdtek

számunkra kedvezően alakulni. Caroline Kennedy a The New
York Times január 27-ei számában[11] bejelentette, hogy engem
támogat, és utalt arra is, hogy a kampányunkból értette meg
először, milyen lelkesítő hatással lehetett az apja a fiatal
amerikaiakra. Másnap nagybátyja, Ted Kennedy is követte a
példáját, és velem együtt állt ki a washingtoni Amerikai
Egyetemen több ezer hallgató elé. Teddy gyújtó hangú beszédet
mondott, bevetette a hagyományos Kennedy-varázserőt, a
tapasztalatlanságra való hivatkozást pedig azzal söpörte le,
hogy annak idején a bátyjával szemben ugyanúgy felhozták
ellenérvként, mint most velem szemben. A fáklyának ez a
jelképes átadása – ahogy Axe nevezte –, láttam, milyen sokat
jelent Tednek. Mintha valami számára ismerős dolgot fedezett
volna fel a kampányunkban, ami a fivérei meggyilkolása, a
Vietnám, a fehér reakció, az utcai zavargások, a Watergate, a
gyárbezárások, az Altamont[12] és az AIDS előtti időkre
emlékeztette, amikor a liberális eszme még csordultig volt
optimizmussal és tettvággyal; ugyanazzal a lelkülettel, amely
anyám személyiségét alakította fiatal korában, és amelyet neki
köszönhetően én is magamba szívtam.
 A Kennedy család támogatása új szintre emelte a
kampányunkat, és segített felkészülnünk a február 5-ei
Szuperkeddre, amikor egyetlen nap alatt dől el az összes küldött
több mint felének a sorsa. Mindig tudtuk, hogy a Szuperkedd
óriási kihívást jelent majd; hiába győztünk Iowában és Dél-
Karolinában, Hillaryt továbbra is jóval többen ismerték, és a
Kaliforniához és New Yorkhoz hasonló nagyobb, sűrűbben
lakott helyeken egyszerűen nem lehetett olyan kis léptékű,
személyes jellegű kampányt folytatni, mint az első államokban.
Volt azonban egy alulról építkező, önkéntes seregünk, amely
napról napra gyarapodott. Plouffe kidolgozott egy stratégiát
veterán küldöttszakértőnk, Jeff Berman és kitartó harctéri
parancsnokunk, Jon Carson segítségével, amelyet ugyanolyan
céltudatosan hajtottunk végre, mint Iowában. Ahelyett, hogy a
nagy előválasztó államok megnyerésére törekedtünk volna, és
bőkezűen költöttünk volna az ottani televíziós megjelenésekre,
hogy csökkentsük a hátrányunkat, inkább a – többnyire kicsi,
vidéki és fehér többségű – jelölőgyűlést tartó államokra
fordítottuk az időnket és a terepen dolgozók energiáit. Híveink
lelkesedése itt ugyanis viszonylag magas részvételt és nem várt
arányú győzelmeket hozhatott, ezzel pedig a küldöttek számát
tekintve nagyot nyerhettünk.
Jó példa volt erre Idaho. Nem láttuk értelmét, hogy fizetett
stábot küldjünk egy ilyen kicsiny és stabilan republikánus
államba, de elszánt önkéntesek Idahóiak Obamáért (Idahoans
for Obama) néven megszervezték a saját csapatukat. Az előző
évben többek között a MySpace-en, a Meetupon és hasonló
felületeken felépítettek egy közösséget, megismertették a
véleményemet különféle ügyekben, személyes adománygyűjtő
oldalakat indítottak, rendezvényeket szerveztek, és bekopogtak
minden fontos ajtón. Amikor Plouffe néhány nappal a
Szuperkedd előtt közölte velem, hogy még egy újabb kaliforniai
kampánynap helyett – ahol gyorsan nőtt a támogatottságunk –
Boise-ban mondok beszédet, bevallom, kicsit tamáskodtam. A
tizennégyezer ujjongó idahóival teli Boise Állami Aréna láttán
azonban gyorsan elszálltak a kétségeim. Idahóban olyan nagy
különbséggel nyertünk, hogy több küldöttet vittünk el, mint
Hillary a New Jersey-i győzelmével, holott ez utóbbi államban
több mint ötször annyian élnek.
És ez ettől kezdve így ment. A Szuperkedden tartott
huszonkét megmérettetésből tizenhármat megnyertünk; és bár
New York és Kalifornia néhány százalékpontnyi különbséggel
Hillaryé lett, összességében tizenhárommal több küldöttet
szereztünk, mint ő. Ez az igen lenyűgöző teljesítmény Plouffe, a
terepen dolgozó stábunk, mindenekelőtt pedig önkénteseink
szakértelmét és ravaszságát dicsérte. És mivel az elemzők és a
Clinton-kampány továbbra is kétségbe vonták, hogy képes
lennék helytállni a választáson, külön elégtételt jelentett, hogy
az ország úgynevezett „vörös zónájában” is sikerült tarolnom.
Ezenkívül feltűnt, hogy győzelmeinkben egyre nagyobb
szerepet játszik a technológia. Csapatom hihetetlenül alacsony
átlagéletkorának köszönhetően kihasználhattuk és tovább
finomíthattuk a Howard Dean kampánya során négy évvel
korábban kialakított online kapcsolati hálókat. Kezdőként
kénytelenek voltunk újra meg újra az internet világában
otthonosan mozgó önkénteseink energiájára és kreativitására
bízni magunkat. Kisadományozók milliói járultak hozzá a
működésünkhöz, az e-mailen továbbküldött linkek olyan
hatékonysággal terjesztették kampányunk üzeneteit, amilyenre
a hagyományos média nem lett volna képes, és új közösségek
formálódtak olyan emberek részvételével, akik korábban
egymás létezéséről sem tudtak. A Szuperkedd eredménye
nagyon fellelkesített; azt képzeltem, hogy a jövőt pillantottam
meg, az alulról építkező részvétel feltámadását, amitől
demokráciánk ismét jól működhet majd.
Ekkor még nem is fogtam fel igazán, milyen könnyen
formálható ez a technológia; milyen gyorsan sajátítják majd ki
üzleti érdekek és jól bebetonozott hatalmak; milyen egyszerűen
használható az emberek egyesítése helyett a megosztásukra és
a figyelmük elterelésére; és hogy egy napon ugyanazokat az
eszközöket, amelyek engem bejuttattak a Fehér Házba, éppen
az általam képviselt elvek ellen vetik majd be.
Az ilyen felismerések csak később jöttek. A Szuperkedd után
nagyot taroltunk, két hét alatt zsinórban tizenegy előválasztást
és jelölőgyűlést nyertünk, méghozzá átlagosan harminchat
százalékpontos különbséggel. Szédítő, már-már szürreális
időszak volt, bár a stáb és én is mindent elkövettünk, nehogy a
fejünkbe szálljon a dicsőség – az „Emlékezz New Hampshire-
re!” szállóigévé vált –, mert tudtuk, hogy továbbra is sokan
szeretnék a bukásunkat látni, és a küzdelem végig kiélezett lesz.
A THE SOULS OF BLACK FOLK (A feketék lelke) című könyvében[13] a
szociológus W. E. B. Du Bois a fekete amerikaiak körében a 20.
század hajnalán tapasztalható „kettős tudatról” ír. Annak
ellenére, hogy amerikai földön születtek és nevelkedtek, ennek
az országnak az intézményei és alapelvei alakították a
személyiségüket, annak ellenére, hogy kezük munkája és szívük
dobbanása olyan sokkal járult hozzá országunk gazdaságához
és kultúrájához, szóval mindezek ellenére, írja Du Bois, a fekete
amerikaiak mindig is „mások” maradnak, mindig kívülről
tekintenek befelé, örökké érezni fogják „kettősségüket”, és nem
az határozza meg őket, akik, hanem az, akivé soha nem
válhatnak.
Fiatalon nagyon sokat tanultam Du Bois írásaiból. De talán
egyedi családi körülményeimnél és neveltetésemnél fogva, vagy
a korszak miatt, amelyben felnőtté értem, én magam
személyesen nem éreztem ezt a „kettős tudatot”. Sokat
küzdöttem kevert származásom lényegével és a faji
diszkrimináció jelenségével. Mégsem kérdőjeleztem meg soha
egy pillanatra sem alapvető „amerikaiságomat”, és mások
részéről sem tapasztaltam ezt.
Persze korábban soha nem indultam még elnökválasztáson.
Még hivatalosan be sem jelentettem az indulásom, de
Gibbsnek és a kommunikációs csapatnak már több híresztelést
kellett eloszlatnia, amelyek konzervatív rádióműsorokban vagy
kétes honlapokon keltek szárnyra, majd onnan vándoroltak a
Drudge Report konzervatív hírportálra és a Fox Newsra.
Keringett például egy pletyka, miszerint egy indonéziai
medreszében tanultam. Ez akkora nyilvánosságot kapott, hogy
a CNN tudósítója el is utazott a régi jakartai általános
iskolámba, ahol persze nyugati stílusú egyenruhába öltözött
kölyköket talált, akik New Kids on the Blockot hallgattak az
iPodjukon.[14] Azt is rebesgették, hogy nem vagyok amerikai
állampolgár (ezt nagy buzgón egy fényképpel is
alátámasztották, amelyen kenyai féltestvérem esküvőjén afrikai
öltözékben vagyok látható[15]). A kampány előrehaladtával
aztán egyre vadabb hazugságok láttak napvilágot. Ezek nem a
nemzetiségemet firtatták, hanem a sokkal ismerősebb, hazai,
sötét hátterű „idegenségemet”: állítólag drogot árultam, meleg
prostituáltként dolgoztam, marxista kötődéseim vannak, és
több gyermeket is nemzettem házasságon kívül.
Nehéz volt komolyan venni az ilyesmit, és – legalábbis
eleinte – nem is sokan vették komolyan; 2008-ban az internet
még lassú volt, nehezen hozzáférhető, és élesebben elvált a
fősodorbeli hírszolgáltatástól, így közvetlenül nem hatott a
választókra. Voltak azonban közvetett, finomabb módszerek is
hovatartozásom megkérdőjelezésére.
A szeptember 11-ei terrortámadásokat követően például
amerikai zászlót ábrázoló kitűzőt kezdtem hordani a zakóm
kihajtóján, mert úgy éreztem, ezzel az aprósággal is
kifejezhetem az iszonyatos tragédia miatti szolidaritásomat.
Aztán ahogy egyre hevesebbé vált a Bush terrorellenes
háborújával és az iraki invázióval kapcsolatos vita – és
figyeltem, ahogy kikezdik John Kerryt vietnámi háborús
szolgálata miatt, hallottam, hogy a Karl Rove-hoz hasonlók
megkérdőjelezik az iraki háború ellenzőinek hazafiságát,
láttam, hogy a szintén zászlót viselő szenátusbeli kollégáim
vidáman megszavazzák a veteránprogramok költségvetési
támogatásának megnyirbálását –, szép csendben félretettem a
kitűzőmet. Ez nem annyira a tiltakozás megnyilvánulása volt,
mint inkább figyelmeztetés saját magamnak, hogy a hazafiság
tartalma sokkal többet számít a jelképnél. Úgy tűnt, senki nem
veszi észre, különösen, mivel szenátortársaim legtöbbje –
köztük a volt haditengerész és hadifogoly John McCain –
rendszeresen zászló nélküli zakóban mutatkozott.
Így amikor októberben egy iowai riporter megkérdezte,
miért nem hordok kitűzőt, megmondtam neki az igazat:
szerintem nem egy fillérekért kapható jelvény jelenlétén vagy
hiányán mérhető le, mennyire szereti valaki a hazáját. A
konzervatív megmondóemberek persze rögtön lecsaptak az
üres gallérom témájára: Obama gyűlöli a lobogónkat, Obama
nem tiszteli a katonáinkat. Még hónapokkal később is tartott az
ügy, és ez kezdett dühíteni. Szerettem volna megkérdezni, vajon
miért csak az én kitűzőviselési szokásaim tartanak számot
hirtelen ekkora érdeklődésre, a többi korábbi jelöltet miért nem
háborgatják emiatt. Gibbs azonban, nem meglepő módon,
lebeszélt a nyilvános kirohanásról.
– Miért szereznél örömet nekik? – kérdezte. – Győzelemre
állsz.
Igaza volt. Nehezebb volt azonban meggyőzni, amikor
ugyanez a támadás a feleségemet érte.
 Michelle Iowa óta emelte a kampány fényét. Mivel a
lányoknak már tartott a tanítás, csak azokban az államokban
lépett színpadra, ahol szoros volt a verseny, és ha lehetett, csak
hétvégeken utazott, de bárhol jelent is meg, szellemes volt,
magával ragadó, bölcs és őszinte. Mesélt a gyereknevelésről és
arról, hogyan próbál egyensúlyozni a munkahelyi és otthoni
feladatok között. Elmesélte, milyen értékrend szellemében
nevelték: az apja a sclerosis multiplex ellenére egyetlen napot
sem hiányzott a munkahelyéről, az anyja mindig nagyon
odafigyelt az oktatására, és bár nem volt sok pénzük,
szeretetből viszont mindig jutott bőven. Mintha Norman
Rockwell egyik festményéről vagy a Leave It to Beaver című
sorozatból[16] léptek volna elő. Michelle családja tökéletesen
megtestesítette mindazokat az értékeket és törekvéseket,
amelyeket előszeretettel tekintünk amerikai sajátosságnak, és a
szokásait tekintve nem ismertem nála átlagosabb embert: a
kedvenc étele a hamburger és a csipsz volt, szerette megnézni a
The Andy Griffith Show ismétléseit,[17] és ha tehette, szombat
délutánonként vásárolni ment a plázába.
És mégis, legalábbis egyes kommentátorok szerint Michelle…
más volt, nem first ladynek való. Azt mondták, „dühösnek”
tűnik. A Fox News egyik híradásában „az Obama gyerekek
anyjának” nevezték.[18] És nem is csak a konzervatív médiáról
volt szó. Maureen Dowd, a The New York Times újságírója egy
cikkében úgy fogalmazott, hogy amikor Michelle a beszédeiben
viccesen szerencsétlenkedő apaként fest le, aki elfelejti eltenni a
kenyeret, így az kiszárad, és szerteszét hagyja a szennyes ruhát
(itt bizton lehetett számítani a hallgatóság együttérző
nevetésére), nem emberibb képet rajzol rólam, hanem
„kasztrál”, rontva ezzel a megválasztásom esélyeit.[19]
Az ehhez hasonló vélemények ritkák voltak, és a stábunk
egy része a politikai kampányok természetes durvaságának
tudta be őket. Michelle azonban másként élte meg az ilyesmit.
Rá kellett jönnie, hogy a politikusfeleségekre húzott
kényszerzubbonyon túl (rajongó és engedelmes hitves és
segítőtárs, aki elbűvölő, de nincs túl határozott véleménye;
ugyanaz a kényszerzubbony, amelyet Hillary annak idején
letépett magáról, és azóta is drágán fizet érte) a fekete nőkre
még további sztereotípiák vonatkoznak. Ezek olyan, a
gondolkodást meghatározó minták, amelyek szünet nélkül
mérgezik a fekete lányokat attól a pillanattól kezdve, hogy
először meglátnak egy szőke Barbie babát, vagy Aunt Jemima
szirupot[20] öntenek a palacsintájukra. Hogy nem felelnek meg a
nőiesség elvárt követelményeinek – túl nagy a fenekük, túl
vastag a hajuk, túl harsányak, temperamentumosak vagy
nagyszájúak a férfiakkal szemben –, és nem csupán
„kasztrálják” az erősebb nem tagjait, de ők maguk válnak
férfiassá.
Michelle egész életében cipelte ezt a lelki terhet. Nagyrészt
úgy küzdött ellene, hogy aprólékos gonddal ügyelt a
megjelenésére, uralkodott magán és a környezetén, és
mindenre kötelességtudóan felkészült, miközben nem volt
hajlandó meghunyászkodni, és olyasvalakivé válni, aki nem ő
volt. Az, hogy sikerült megmaradnia ép személyiségnek, ennyi
bájjal és méltósággal – sok más fekete nőtársához hasonlóan,
akik szintén talpon maradtak a rengeteg negatív üzenet dacára
–, szerintem igen figyelemreméltó teljesítmény.
Persze az elnökválasztási kampányok természetes velejárója
volt, hogy néha kicsúszott az irányítás a kezünkből. Michelle-lel
ez közvetlenül a wisconsini előválasztás előtt esett meg, amikor
arról beszélt, micsoda áhítattal tölti el, mennyi embert mozgósít
a kampányunk, és a következőt mondta:
– Felnőtt életemben most először vagyok igazán büszke a
hazámra… mert szerintem az emberek ki vannak éhezve a
változásra.
Igazi, tankönyvbe illő baklövés volt – egyetlen rögtönzött,
gondatlan mondat, amelyen aztán a konzervatív média kedvére
elcsámcsoghatott, és amelyet fegyverként ellenünk fordíthatott
–, félresikerült változata annak, amit korábban már sokszor
elmondott: hogy milyen büszke rá, hogy ígéretes mértékben nő
a politikai részvételre való hajlandóság, és az ország által vett új
irányra. A felelősség főként engem és a csapatomat terhelte; mi
indítottuk ugyanis útjára Michelle-t szövegírók, gyakorlás és
felkészítés nélkül, azon infrastruktúra nélkül, amelynek én a
szervezettségemet és hatékonyságomat köszönhettem. Mintha
golyóálló mellény nélkül küldtünk volna egy civilt a tűzvonalba.
Nem számított. Az újságírók azonnal lecsaptak rá, és
boncolgatni kezdték, mennyit árthat a kampánynak Michelle
mondata, és mennyit árul el Obamáék valódi érzéseiről. Rá
kellett jönnöm, hogy ez csak egy nagyobb és mocskosabb
játszma része: lassan, kitartóan építgettek ugyanis rólunk egy
sztereotípiákon és félelmen alapuló negatív képet. Ezzel akarták
táplálni az általános nyugtalanságot, amelyet az a lehetőség
keltett, hogy az ország legfontosabb döntései egy fekete férfi
kezébe kerülhetnek, aki fekete családjával együtt beköltözik a
Fehér Házba. De sokkal kevésbé foglalkoztatott mindennek a
kampányra gyakorolt hatása, mint amekkora fájdalmat okozott
látnom, mennyire bántja Michelle-t; hogy az én erős, intelligens
és gyönyörű feleségem mennyire emészti magát miatta. A
wisconsini botlás után emlékeztetett rá, hogy soha nem akart
rivaldafényben állni, és közölte, ha a jelenléte többet árt, mint
amennyit használ a kampányomnak, akkor inkább otthon
marad. Megígértem neki, hogy ettől kezdve többet segítünk
majd, és erősködtem, hogy ő sokkal nagyobb hatással van a
választókra, mint én bármikor is leszek. De úgy tűnt,
vigasztalhatatlan.

A KAMPÁNY AZONBAN az efféle érzelmi viszontagságok közepette is

haladt tovább a maga útján. Mire elérkezett a Szuperkedd, a
szervezetünk alaposan kinőtte magát, szerény kis
vállalkozásból biztos lábakon álló, jól finanszírozott gépezetté
vált. A szállodai szobák egy kicsit tágasabbak lettek, az utazás
gördülékenyebb. A kezdeti, menetrend szerinti járatok után
akciós áron kínált chartergépekre váltottunk, de ezekkel is
bőven kijutott a balszerencséből. Az egyik pilóta rossz városban
szállt le velünk, ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer. Egy
másik a repülőtér várójának közönséges konnektorából
próbálta életre kelteni a gép akkumulátorát. (Örültem, amikor a
kísérlet kudarcot vallott, bár ez azt jelentette, hogy két órát
kellett várnunk, mire a szomszéd városból teherautóval hoztak
egy új akkumulátort.) Nagyobb költségvetésünknek hála, immár
saját gépet bérelhettünk utaskísérővel, étkezéssel és valóban
hátradönthető ülésekkel.
A növekedés azonban szabályokat, protokollokat, eljárásokat
és hierarchiát is jelentett. A stáb országos szinten több mint
ezerfősre bővült, és bár a vezetőség mindent elkövetett, hogy
fenntartsa a kampányra jellemző laza, informális szervezeti
kultúrát, elmúltak azok a napok, amikor személyesen ismertem
mindenkit, aki nekem dolgozott. A családi légkör elenyészésével
pedig egyre kevesebben szólítottak „Baracknak”. Most már
„uram” vagy „szenátor” voltam. Ha beléptem egy szobába, az
emberek gyakran felálltak, és kimentek, mert úgy gondolták,
biztosan nem szeretném, hogy zavarjanak. Ha megkértem őket,
hogy maradjanak, zavartan mosolyogtak, és csak halkan,
suttogva mertek beszélgetni.
Öregnek és egyre magányosabbnak éreztem ettől magam.
Különös módon a gyűléseken összesereglő tömeg is
ugyanilyen hatással volt rám. Állomásonként most már 15, 20
vagy akár 30 ezren is eljöttek; az emberek a piros-fehér-kék
Obama-kampánylogót viselték az ingükön, sapkájukon vagy
kabátjukon, és órákat álltak sorban, hogy bejussanak a
rendezvény helyszínére. A csapatnál kialakult egyfajta, meccs
előtti szertartásrend. Reggie, Marvin, Gibbs és én egy hátsó
bejáratnál vagy rakodóajtónál kiugrottunk az autóból, majd
követtük a helyszíni előkészítő stábot a folyosókon és
lépcsőházakban. Általában találkoztam a helyi
kampányszervezőkkel; fényképek készültek a nagyjából száz
legfontosabb önkéntessel és támogatóval, ölelések, puszik és
apró kérések; és könyvekbe, magazinokra, baseball-labdákra,
születési értesítőkre, tiszti kinevezésekre adtam autogramot, de
bármit szívesen aláírtam, amit elém tettek. Aztán interjút
adtam egy-két újságírónak; utána gyors ebéd következett egy
különteremben, amit teleraktak üveges jeges teával,
szendvicsekkel, müzliszeletekkel és mindennel, amiről csak
megemlítettem, hogy szeretem, még ha csak futólag is,
méghozzá olyan mennyiségben, ami egy túlélőbunkernek is
dicséretére vált volna. Ezt kitérő követte a mosdóba: hol
Marvintól, hol Reggie-től kaptam egy gélt, amit rá kellett
kennem a homlokomra és az orromra, hogy a bőröm ne
csillogjon a tévében, bár az egyik videósunk szerint rákkeltő.
A tömeg morajlása egyre hangosabbá vált, ahogy a lelátók
alatt, majd a tribün előtt a színpad felé közeledtem. A
hangmérnök adott jelre bejelentette az érkezésemet (mint
megtudtam, ezt „Isten hangjának” nevezik), a színpad mögött
végighallgattam, ahogy egy fontos helyi személyiség bemutat, és
amikor elhangzott, hogy „az Egyesült Államok következő
elnöke”, a hallgatóság pedig fülsiketítő éljenzésben tört ki,
felhangzott a U2 „City of Blinding Lights” című dala, én egy
hátba vágás vagy egy „Gyerünk, főnök, mutasd meg nekik!”
kíséretében a függöny mögül kiléptem a színpadra.
Ezt naponta kétszer-háromszor is megismételtük, városról
városra, államról államra utazva. És bár az élmény újdonsága
hamar tovatűnt, a gyűlések puszta energiája mindig csodálattal
töltött el. Az újságírók rockkoncerthez hasonlították, és
legalábbis a hangzavar tekintetében igazuk volt. Amikor
azonban a színpadon álltam, nem így éreztem. Nem
magánszámot adtam elő a közönségnek, inkább tükörként
szerettem volna viselkedni, emlékeztetni akartam az
amerikaiakat – az általuk elmondott történetek alapján –
mindarra, ami igazán értéket jelent a számukra, és a hatalmas
erőre, amit összefogva képviselnek.
Amikor a beszéd végeztével lementem a színpadról, hogy
kezet rázzak néhányukkal a kordonon keresztül, az emberek
sokszor sikoltoztak, lökdösődtek, nyúlkáltak felém. Volt, aki sírt
vagy megérintette az arcomat, és fiatal szülők, bármennyire
próbáltam is lebeszélni őket erről, gyakran adták bömbölő
csecsemőjüket idegenek sorain át, hogy a kezembe nyomják
őket. A nagy lelkesedés remek érzés volt, időnként pedig
megható, ugyanakkor egy kicsit nyugtalanított is. Rájöttem,
hogy az emberek egy bizonyos alapvető értelemben már nem is
engem látnak minden ügyetlenkedésemmel és
fogyatékosságommal együtt. Ehelyett egy rám hasonlító figurát
megtöltöttek milliónyi különféle álommal. Tudtam, hogy el fog
jönni az a pillanat, amikor csalódást okozok nekik, és nem
felelek meg a képnek, amelyet a kampányommal magam is
segítettem kialakítani.
Azt is megértettem, hogy ha a támogatóim képesek a
darabjaimból a remény túlméretezett szimbólumát
összegyúrni, akkor az engem nem kedvelők homályos félelmei
is éppen ilyen könnyen kristályosodhatnak gyűlöletté. Az
életemet éppen erre a kellemetlen felismerésre adott reakció
változtatta meg a leginkább.
2007 májusában, néhány hónappal a kampányom kezdete
után kaptam titkosszolgálati védelmet. A „Renegát” (Renegade)
kódnevet adták nekem, és napi 24 órás biztonsági kíséretet
rendeltek ki mellém. Ez nem számított bevett szokásnak. Az
indulóknak általában nem járt ilyesmi a hivatalos elnökjelölti
státusz megszerzése előtt, hacsak az illető nem volt hivatalban
lévő alelnök (vagy, mint Hillary, egykori first lady). Egyszerű és
egyértelmű oka volt azonban annak, hogy az én esetemet
másképp kezelték, hogy Harry Reid és a képviselőház
Belbiztonsági Bizottságának elnöke, Bennie Thompson
nyilvánosan követelték a szolgálattól, hogy korábban lépjen:
annyi fenyegetés ért, amennyivel a titkosszolgálat korábban
még sohasem találkozott.
A személyes védelmemre kirendelt egység vezetője, Jeff
Gilbert figyelemre méltó fickó volt. A szemüveges, nyílt,
barátságos modorú afroamerikai férfi simán elment volna
valamilyen menő cég vezetőjének. Az első megbeszélésünkön
elmondta: szeretné, hogy az átmenet a lehető legsimábban
történjen meg, és tisztában van vele, hogy jelöltként szabadon
akarok vegyülni a közönséggel.
Jeff tartotta is a szavát: a szolgálat egyetlen alkalommal sem
akadályozta meg egy rendezvény megtartását, és az ügynökök
minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a jelenlétük minél
kevésbé legyen feltűnő (a szabadtéri színpadok előtt például a
szokásos fémkordonok helyett szénabálákat állítottak fel
kerítésként). A váltásparancsnokok nagy része a negyvenes
éveiben járt, profin, udvariasan, száraz humorral viselkedtek. A
repülőgépen vagy a buszon ülve a kedvenc sportcsapatainkkal
hecceltük egymást, vagy a gyerekeinkről beszélgettünk. Jeff fia
sztárfocista volt Floridában, és attól fogva mindannyian
figyeltük az esélyeit a profi labdarúgóliga (National Football
League, NFL) játékosbörzéjén. Reggie és Marvin pedig a munka
végeztével közös iszogatások alkalmával a fiatalabb
ügynökökkel barátkozott össze.
Ám még így is jókora sokkot jelentett a számomra az, hogy
hirtelen fegyveres férfiak és nők vettek körül, bárhová mentem,
és őrizték a szobákat, amelyekben megszálltam. A külvilágról
alkotott képem lassan átalakult, és elhomályosította a
biztonsági megfontolások fátyla. Többé nem mentem be egy
épület főbejáratán, ha volt hátsó ajtó is. Ha lementem a szálloda
edzőtermébe, az ügynökök előbb eltakarták az ablakokat, hogy
egy esetleges orvlövésznek ne legyen rálátása. A szobákban,
ahol aludtam, chicagói hálószobánkat is beleértve, golyóálló
pajzsokat helyeztek el. És ettől fogva nem vezethettem, még a
közvetlen környéken sem.
Ahogy közeledett a hivatalos jelöltállítás, a világom még
jobban beszűkült. További ügynököket rendeltek mellém. A
mozgásomat még tovább korlátozták. Az életemből teljesen
eltűnt minden spontán cselekvés. Már nem volt rá lehetőségem,
legalábbis nem volt könnyű, hogy besétáljak egy
élelmiszerboltba, vagy elbeszélgessek egy idegennel az utcán.
 – Olyan, mint egy cirkuszi ketrec – panaszkodtam
Marvinnak egy alkalommal –, amelyben én vagyok a táncoló
medve.
Előfordult, hogy annyira nem bírtam magammal, annyira
elegem lett a városházi beszédek, interjúk, fényképezkedések és
adománygyűjtő rendezvények percnyi pontossággal beosztott
taposómalmából, hogy fogtam magam, felkerekedtem, és
elindultam, hogy egyek egy jó tacót, vagy megkeressem az
odahallatszó szabadtéri koncertet. Az ügynökök ilyenkor sietve
összekapták magukat, és a nyomomba szegődtek, miközben
suttogva jelentették a csuklójukra erősített mikrofonba, hogy
„Renegát elindult!”
– Elszabadult a medve! – kiáltotta ilyenkor Reggie és Marvin
nem kis kajánsággal.
2008 telére azonban az ilyen rögtönzött kiruccanások egyre
ritkábbá váltak. Tudtam, hogy a kiszámíthatatlanság
megnehezíti a titkosszolgálati egység dolgát, és növeli az
ügynökök számára a kockázatot. És a taco sem ízlett igazán, ha
aggódó ügynökök gyűrűjében kellett elfogyasztanom, nem
beszélve a tömegről és az újságírókról, akik azonnal
összesereglettek, amint felismertek. Amikor akadt egy kis
szabadidőm, azt egyre gyakrabban a szobámban töltöttem, és
olvastam, kártyáztam, vagy csendben meccset néztem a
tévében.
Őrei nagy megkönnyebbülésére a medve beletörődött a
fogságba.
FEBRUÁR VÉGÉRE a küldöttek számát tekintve behozhatatlannak
tűnő előnyre tettünk szert Hillaryvel szemben. Nagyjából
ekkoriban hívott fel Chicagóból a mindig óvatosan értékelő
Plouffe, hogy közölje, amit valahol mélyen már tudtam.
– Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetjük, hogy ha a
következő néhány hétben jól tesszük a dolgunkat, te leszel a
Demokrata Párt jelöltje az Amerikai Egyesült Államok elnöki
tisztségére.
Miután letettem a telefont, leültem egy kicsit egyedül, hogy
mérlegre tegyem az érzelmeimet. Azt hiszem, büszkeséget
éreztem, azt a fajta elégedettséget, ami egy hegymászót tölthet
el, amikor visszatekint a nehéz útra, amelyet megtett.
Leginkább azonban egyfajta mozdulatlanság, nyugalom
árasztott el, mindenféle diadal vagy megkönnyebbülés nélkül;
kijózanított a gondolat, hogy a kormányzás felelőssége többé
nem távoli lehetőség csupán. Axe-szel és Plouffe-fal egyre
többet vitatkoztunk a kampány tartalmáról. Én ragaszkodtam
hozzá, hogy minden ígéretünk kiállja a legalaposabb elemzés
próbáját is; nem annyira azért, mert később, a választási
kampányban meg kellett védenem ezeket (a tapasztalat
kigyógyított abból a tévhitből, hogy bárkit is komolyabban
érdekeltek volna az adóreformra vagy a környezetvédelmi
szabályozásra vonatkozó terveim), hanem inkább azért, mert
elképzelhető volt, hogy majd meg kell valósítanom őket.
A jövő tervezgetése még több időmet lefoglalta volna, ha
nincs egy zavaró tényező: annak ellenére, hogy minden
számítás szerint én voltam a befutó jelölt, Hillary nem volt
hajlandó feladni a küzdelmet.
Bárki más feladta volna. Lassan elfogyott a pénze. A
kampánya kezdett széthullani, a stábján belüli vádaskodások
már a sajtóhoz is kiszivárogtak. Hillarynek az maradt az
egyetlen esélye a jelöltség elnyerésére, ha sikerül rávennie a
szuperküldötteket – azt a több száz demokrata tisztviselőt és
pártbennfentest, akiknek szavazati joguk volt a konvención, és
azt tetszésük szerint gyakorolhatták –, hogy az augusztusi
ülésen őt válasszák. Ez igencsak vékony szalmaszál volt: bár
Hillary az elején toronymagasan vezetett velünk szemben a
szuperküldöttek számát tekintve (ők ugyanis általában már
jóval a konvenció előtt bejelentették, kire szavaznak), az
előválasztási időszak előrehaladtával egyre többen álltak át
közülük a mi oldalunkra.
Ő azonban elfogadta az esélytelenebb fél státuszát, és
rendületlenül menetelt előre. A hangja feszültebb, sürgetőbb
lett, különösen, amikor a munkásosztály problémáiról volt szó,
és kijelentette, hogy hajlandó az utolsó leheletéig kampányolni,
mintegy bizonyítva, hogy éppen ilyen keményen küzdene az
amerikai családokért is. Mivel közeledtek a texasi és az ohiói
előválasztások (az itteni idősebb fehér és latino választók
inkább feléje hajlottak), hét héttel utánuk pedig a pennsylvaniai
előválasztás (ahol szintén jókora előnnyel rendelkezett), Hillary
úton-útfélen hangoztatta, hogy még az utolsó pillanatban, a
konvenció üléstermében is küzdeni fog.
 – Olyan ez a nő, mint valami rohadék vámpír – morgolódott
Plouffe. – Egyszerűen nem lehet végezni vele.
Hillary kitartása valóban csodálatra méltó volt, de a
szimpátiám itt véget is ért. Tudtam ugyanis, hogy John McCain
szenátor hamarosan bezsebeli a republikánus jelölést, és ha a
demokratáknál ez az elkeseredett huzavona még két-három
hónapig húzódik, azzal nagy előnyhöz jut, hogy megalapozza a
novemberi elnökválasztási győzelmet. Ez továbbá azt is
jelentette, hogy közel tizennyolc hónapnyi szünet nélküli
kampányolás után a csapatomból senki sem jut érdemi
pihenőhöz, ami roppant szerencsétlen lett volna, ugyanis már
mindannyian az utolsó erőtartalékainkat éltük fel.
Valószínűleg ez magyarázza, miért követtük el a kampány
egyetlen nagy taktikai hibáját.
Ahelyett, hogy reális célokat tűztünk volna ki, és lényegében
átengedtük volna Ohiót, hogy Texasra összpontosíthassunk, úgy
döntöttünk, megpróbáljuk kiütni Hillaryt, és elvinni mindkét
államot. Mindkét helyen rengeteg pénzt költöttünk. Egy héten át
utazgattam ide-oda Dallas, Cleveland, Houston és Toledo között;
rekedt hangommal és véreres szememmel aligha festettem úgy,
mint a remény hírnöke.
Erőfeszítéseink csekély hatással voltak a mutatókra, cserébe
alátámasztották a Clinton-csapat állítását, miszerint texasi és
ohiói győzelmük ismét teljesen nyílttá tenné a versenyt.
Eközben a politikai sajtó, amely ezt a két előválasztást talán a
jelöltség előtti utolsó erőpróbámnak tekintette, és ennek
megfelelően drámaivá fokozta a hangulatot – egyébként mint
később kiderült, sikerült is a kábeltelevízióknak egekbe szökő
nézettséget produkálnia –, nagyobb teret adott Hillary ellenem
indított támadásainak, beleértve azt a hirdetést is, amelyben azt
állította, nem állok készen arra, hogy megfelelően reagáljak a
„hajnali 3-kor érkező telefonhívásra”, vagyis egy hirtelen kitörő
válságra. Végül veszítettünk Ohióban (nagyon) és Texasban is
(éppenhogy).
Az előválasztás után a San Antonióból Chicagóba tartó
repülőúton a stábom komor hangulatban volt. Michelle alig
szólalt meg. Amikor Plouffe azzal próbálta feldobni a
hangulatot, hogy bejelentette: nyertünk Vermontban, a többiek
szinte rá sem hederítettek. Amikor pedig valaki más azzal állt
elő, hogy képzeljük el, mindannyian meghaltunk, és a
purgatóriumba jutottunk, ahol az idők végezetéig Hillaryvel kell
majd vitatkoznunk, senki sem nevetett. Úgy éreztük,
kényelmetlenül közel jár az igazsághoz.
Hillary győzelmei nem változtatták meg jelentős mértékben
a küldöttarányt, de ahhoz elég lendületet adtak a
kampányának, hogy garantált legyen még legalább két
hónapnyi ádáz előválasztási küzdelem. Az eredmények
ezenkívül újfent alátámasztották táborának egyik érvét, amely
a sajtóban is egyre elfogadottabbá vált: hogy nem találok
kapcsolatot a fehér munkásosztálybeli szavazókkal, hogy a
latinók a legjobb esetben is közömbösek irántam, és hogy egy
ilyen jelentőségű választáson ezek miatt a fogyatékosságaim
miatt igen kockázatos jelölt lennék a demokraták számára.
 Alig egy héttel később már azon tűnődtem, hogy talán
tényleg igazuk van.

MÁR TÖBB MINT EGY ÉVE alig jutott eszembe lelkipásztorom,

Jeremiah Wright tiszteletes. Március 13-án reggel azonban az
ABC News hírcsatorna a „Good Morning, America” című
műsorában leadott egy ügyesen szerkesztett, kétperces
összeállítást, amelyet több korábbi prédikációjából vágtak
össze, évekre visszamenőleg. Wright tiszteletes „a Ku-Klux-Klan
országának” nevezi Amerikát. Wright tiszteletes kijelenti, hogy
„nem Isten áldd Amerikát, hanem Isten átkozd Amerikát”.
Wright tiszteletes azt magyarázza, hogy a szeptember 11-ei
tragédiát részben a katonai beavatkozásainknak és az általunk
a tengerentúlon elkövetett felelőtlen erőszaknak köszönhetjük,
és hogy „most keltek ki a tojások, amelyeket Amerika
melengetett”. A videó nélkülözött mindenféle kontextust vagy
történeti hátteret; valójában nehéz lett volna ennél
hatásosabban ábrázolni a fekete radikalizmust vagy
hatékonyabban megsérteni az amerikai középosztályt. Olyan
volt az egész, mint egy Roger Ailes-féle lázálom.
A videó órákon belül mindenhová eljutott. A kampány-
főhadiszálláson úgy éreztük magunkat, mint a tengerészek,
akik alatt most torpedózták meg a hajót. Rögtön kiadtam egy
közleményt, amelyben határozottan visszautasítottam a videó
által sugallt nézeteket, és felhívtam a figyelmet mindarra a jóra,
amelyet Wright tiszteletes és a Trinity Church végzett
Chicagóban. Másnap megjelentem egy már korábban
megbeszélt találkozón két újság szerkesztőbizottságával, majd
több televíziós interjút adtam, és minden alkalommal elítéltem
az összeállításban kifejezésre juttatott véleményt. A kárt
azonban már nem lehetett maradéktalanul enyhíteni. Minden
képernyőn Wright tiszteletes szónokolt, a hírcsatornák szünet
nélkül erről beszéltek, és még Plouffe is elismerte: nem biztos,
hogy ezt túléljük.
Axe és Plouffe később saját magukat hibáztatták, amiért nem
állították rá az embereinket ezeknek a felvételeknek az
összegyűjtésére egy évvel korábban, miután a Rolling Stone
cikke robbant, így ugyanis több időnk jutott volna a kár
elhárítására. Én azonban tudtam, hogy a felelősség egyedül
engem terhel. Talán nem voltam ott a templomban a kérdéses
prédikációk alkalmával, és máskor sem hallottam, hogy Wright
tiszteletes ilyen harcias nyelvezetet használ. De nagyon is jól
ismertem a fekete közösséget – az én közösségemet – időnként
hatalmába kerítő dühöt, amelyet Wright tiszteletes mesterien
szított. Tisztában voltam vele, hogy még mindig mennyire
másképp látják a feketék és a fehérek az amerikai faji kérdést,
bármilyen sok mindenben értsenek is egyet egyébként. Bűnös
önhittség volt részemről azt gondolni, hogy képes leszek hidat
verni e két világ közé; ugyanolyan önhittség, mint azt
feltételezni, hogy kedvemre meríthetek egy olyan bonyolult
intézményből, mint a Trinity, amelyet egy olyan összetett
személyiség vezet, mint Wright tiszteletes, és akár egy étlapról,
kiválogathatom belőlük a nekem tetsző dolgokat.
Magánemberként talán megtehettem volna, de az elnökségre
pályázó közszereplőként semmiképpen.
Mindegy, most már amúgy is túl késő volt. És bár az élethez
hasonlóan a politikában is vannak pillanatok, amikor a
visszavonulás a legjobb megoldás, olyanok is akadnak, amikor
az embernek össze kell szednie magát, és el kell ismernie a
bukást.
– Beszédet kell mondanom – közöltem Plouffe-fal. – A faji
kérdésről. Ebből csak úgy mászhatunk ki, ha nagyot dobunk, és
valamilyen kontextusba helyezzük Wright tiszteletest. És ezt a
következő néhány napban kell meglépnem.
A csapat szkeptikusan fogadta az ötletet. A következő három
nap zsúfolásig tele volt lekötött programokkal, és gyakorlatilag
nem volt időnk arra, hogy ezzel foglalkozzunk, holott egy ilyen
beszéd könnyen a kampány legfontosabb mozzanatának
bizonyulhatott. De nem volt más választásunk. Szombat este,
miután egész nap Indianában szerepeltem, hazautaztam
Chicagóba, egy órát beszéltem telefonon Favsszel, és lediktáltam
neki a fejemben nagyjából összeálló érveket. El akartam
mondani, hogy Wright tiszteletes és a Trinity Church
voltaképpen Amerika faji örökségét képviselik, és attól, hogy
bizonyos intézmények és személyek a hit és a munka, a család
és a közösség, az oktatás és az előrejutás értékeit testesítik meg,
még telve lehetnek keserűséggel szeretett hazájuk iránt, és
érezhetik úgy, hogy a hazájuk elárulta őket.
De ennél még tovább is kellett mennem. El kellett
magyaráznom a másik oldalt is, hogy sokszor miért utasítják el,
sőt veszik zokon a fehér amerikaiak, amikor a feketék
igazságtalanságot kiáltanak: nem örülnek annak a
feltételezésnek, hogy minden fehér fajgyűlölő, vagy hogy az ő
félelmeik és napi küzdelmeik kevésbé fontosak.
Azzal akartam érvelni, hogy ha nem vagyunk képesek
megérteni egymás valóságát, akkor sohasem oldhatjuk meg
Amerika problémáit. És hogy érzékeltessem, mit is jelent ez a
megértés, el akartam mesélni egy történetet, amelyet az első
könyvemben már megírtam, de politikai beszédben még
sohasem hoztam elő. Azt, hogy milyen fájdalmat és zavart
éreztem, amikor tizenéves koromban egy buszmegállóban
várakoztunk, és Toot bevallotta, hogy fél egy kéregetőtől;
nemcsak azért, mert a férfi agresszív volt, hanem azért is, mert
fekete. Ettől nem szerettem őt kevésbé, hiszen nagyanyám
hozzátartozott a személyiségemhez, ahogy közvetettebb módon
Wright tiszteletes is.
És mindketten az amerikai család részei voltak.
Miután megbeszéltem Favsszel, amit akartam, és letettem a
telefont, eszembe jutott az egyetlen alkalom, amikor Toot és
Wright tiszteletes találkoztak. Az esküvőmön történt, ahol
Wright tiszteletes megölelte anyámat és nagyanyámat, és azt
mondta nekik, remek munkát végeztek, nagyszerű fiút
neveltek, és legyenek büszkék rá. Ritkán láttam úgy mosolyogni
Tootot, mint akkor; oda is súgta anyámnak, milyen elragadó
embernek találja a lelkészt. Igaz, később, amikor a szertartás
közben Wright tiszteletes sokkal érzékletesebben írta le az
újonnan egybekeltek házastársi kötelezettségeit, mint azt Toot a
metodista templomban gyerekkorától fogva megszokta, kissé
kényelmetlenül érezte magát.
Favs megírta az első vázlatot, én pedig a következő két
éjszakán sokáig fennmaradtam, szerkesztgettem, itt-ott átírtam,
és végül hajnali 3-ra készültem el vele, annak a napnak a
hajnalán, amikor el kellett mondanom. A philadelphiai Nemzeti
Alkotmány Központ különtermében, ahol a beszéd előtt
várakoztunk, Axe, Plouffe, Gibbs és Michelle mellett Marty,
Valerie és Eric Whitaker is sok szerencsét kívántak nekem.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Marty.
– Jól – feleltem, és így is volt. – Szerintem, ha ez beválik,
akkor megússzuk a dolgot. Ha nem, valószínűleg veszítünk. De
így vagy úgy, azt fogom mondani, amiben hiszek.
Bevált. A televíziós csatornák élőben közvetítették a
beszédet, és 24 órán belül több mint egymillióan nézték meg az
interneten, ami akkor rekordnak számított. A szakértők és a
vezércikkek országszerte pozitívan reagáltak, a jelenlévőkre
gyakorolt hatás pedig – Martyról például fénykép készült, amint
kövér könnycsepp gördül le az arcán – azt jelezte, sikerült a
megfelelő húrokat megpendítenem.
A legfontosabb értékelést azonban aznap este kaptam,
amikor felhívtam nagyanyámat Hawaiin.
– Nagyon szép beszéd volt, Bar – mondta. – Tudom, hogy
nem volt könnyű.
– Köszönöm, Toot.
– Ugye tudod, hogy büszke vagyok rád?
 – Tudom – feleltem. Csak akkor engedélyeztem magamnak a
sírást, amikor már letettem a telefont.

A BESZÉD ELÁLLÍTOTTA ugyan a vérzést, de a baj már megtörtént,

különösen Pennsylvaniában, ahol a demokrata szavazók
idősebbek és konzervatívabbak. A hatalmas pofára eséstől csak
önkénteseink kemény munkája, a beérkező kis összegű
adományok (amelyekből négy héten át finanszírozhattuk a
hirdetéseinket) és néhány fontos állami tisztviselő mentett meg
bennünket, akik hajlandók voltak kezeskedni értem fehér
munkásosztálybeli bázisuk felé. Mindenekelőtt Bob Casey, az
állam volt kormányzójának barátságos ír katolikus fia,
szenátusbeli munkatársam érdemel említést. Ő nem sokat
nyerhetett a dologgal – Hillarynek nagyon magas volt a
támogatottsága, és igen valószínűnek látszott, hogy győzni fog –,
és nyilvánosan még nem jelentette be a támogatását, amikor a
Wright tiszteletesről készült videót bemutatták a híradók.
Amikor azonban a beszédem előtt felhívtam Bobot, és
felajánlottam neki, hogy az új körülmények között felmentem a
nekem tett támogatási ígérete alól, ő kitartott mellettem.
– Ez a Wright-dolog nem éppen a legszerencsésebb –
jegyezte meg. – De én még mindig úgy érzem, te vagy a
megfelelő fickó.
Bob a támogatását becsülettel és bátorsággal is aládúcolta, és
több mint egy héten át kampányolt velem Pennsylvania-szerte.
A számok lassan kezdtek emelkedni. Bár tudtuk, hogy a
győzelem nincs benne a pakliban, úgy kalkuláltunk, hogy
három- vagy négypontos vereséggel megúszhatjuk.
És akkor, mintegy végszóra, elkövettem az egész kampány
legnagyobb hibáját.
San Franciscóba repültünk egy komoly adománygyűjtő
rendezvényre. Pont az a fajta esemény volt, amelytől általában
rettegtem: előkelő ház, hosszú fényképezkedés, előételnek
siitake gomba, az asztal körül pedig egy csomó gazdag
adományozó, akik négyszemközt remek és bőkezű emberek,
együtt azonban tökéletesen hozzák a lattét kortyolgató, Toyota
Priusszal járó nyugati parti liberális sztereotípiáját. Már későre
járt, amikor a kötelező kérdezz-felelek közben valaki arra kért,
mondjam el, hogy szerintem miért szavaz olyan sok
pennsylvaniai munkásosztálybeli a republikánusokra, vagyis a
saját érdekei ellen.
Már vagy ezerszer feltették nekem ezt a kérdést ilyen vagy
olyan formában. Általában nem okozott gondot
elmagyaráznom, hogy az anyagi bizonytalanság, a
közömbösnek tűnő szövetségi kormányzattal szembeni
ellenérzések és az abortuszhoz hasonló társadalmi kérdésekben
való legitim véleménykülönbség keveréke kergeti az embereket
a republikánus táborba. De vagy azért, mert testileg-lelkileg
kimerült voltam, vagy csak egyszerűen türelmetlen, a válaszom
ezúttal nem így hangzott.
– Ha az ember elmegy ezekbe a pennsylvaniai kisvárosokba
– feleltem –, látja, hogy a Közép-Nyugat sok városához
hasonlóan a munkahelyek már huszonöt évvel ezelőtt
megszűntek, és semmi sem jött helyettük. Aztán jött a Clinton-
elnökség, majd a Bush-elnökség, és mindegyik azt ígérte, hogy
ezek a közösségek valahogy talpra fognak állni, de nem ez
történt.
Eddig semmi gond. Csakhogy ekkor hozzátettem:
– Nem meglepő tehát, ha elkeserednek, a fegyverviselésbe, a
vallásba vagy az olyanokkal szembeni ellenszenvbe
kapaszkodnak, akik mások, mint ők, bevándorló- vagy
kereskedelemellenessé válnak, hogy abban vezessék le a
frusztrációjukat.
Pontos idézettel szolgálhatok, mert akkor este a közönség
soraiban ott ült egy szabadúszó újságíró, aki rögzítette, amit
mondok. Ez a hölgy úgy érezte, a válaszommal csak
megerősítem a fehér munkásosztálybeli szavazókkal szemben a
kaliforniaiak egy részében már amúgy is meglévő negatív
sztereotípiákat, így az idézet a Huffington Postra kívánkozik.[21]
(A döntését egyébként tiszteletben tartom, habár jobban
örültem volna, ha beszélt volna velem, mielőtt megírta a cikket.
Ez különbözteti meg még a legliberálisabb újságírókat is
konzervatív társaiktól: ők ugyanis készek ostorozni a saját
oldalukon álló politikusokat is.)
A mai napig szívesen visszavonnám és átfogalmaznám kicsit
azt a mondatot.
– Így tehát nem meglepő, hogy frusztrációt éreznek –
hangzana a felülvizsgált változat –, és azokhoz a
hagyományokhoz és életmódhoz fordulnak, amelyek az
állandóságot jelentik az életükben, legyen az a hitük, a
vadászat, a kékgalléros munka vagy a család és a közösség
hagyományosabb felfogása. És amikor a republikánusok azt
mondják nekik, hogy mi, demokraták megvetjük ezeket a
dolgokat – vagy amikor mi magunk szolgáltatunk okot arra,
hogy ezt higgyék –, akkor a világ legjobb politikája sem számít
majd nekik.
Én ebben hittem. Ezért szavaztak rám vidéki fehérek Illinois
és Iowa déli részén; mert érezték, hogy még ha nem is értünk
egyet olyan kérdésekben, mint az abortusz vagy a bevándorlás,
alapvetően tisztelem őket, és foglalkozom velük. És sok
tekintetben jobban is ismertem őket, mint azokat, akiknek
akkor este San Franciscóban beszéltem.
Ezért emésztem magam ma is a rosszul megválogatott
szavak miatt. Nem azért, mert emiatt újult erővel rontott ránk a
sajtó és Clintonék kampánygépezete – bár ez sem volt éppen
leányálom –, hanem azért, mert azoknak a szavaknak ilyen
hosszú utóéletük lett. Az „elkeseredés” és „a fegyverviselésbe, a
vallásba kapaszkodnak” kifejezéseket könnyű volt megjegyezni,
mint valami popsláger refrénjét, és még jóval az elnökké
választásom után is rendszeresen a fejemhez vágták őket annak
bizonyítékaként, hogy nem értem meg a munkásosztálybeli
fehéreket, vagy nem érdekelnek. Még akkor is felhánytorgatták,
amikor már az álláspontom és az általam képviselt politika is
következetesen az ellenkezőjét üzente.
Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok az este
következményeinek. Lehet, hogy a dolgoknak úgy kellett
alakulniuk, ahogy alakultak, és csupán az nem hagy nyugodni,
hogy elszúrtam, és hogy nem szeretem, ha félreértenek. És az is
zavar, hogy ennyire óvatosnak kell lennünk, amikor a
nyilvánvalót akarjuk megfogalmazni: hogy megérthetjük a
fehér választók frusztrációit és rokonszenvezhetünk is velük
anélkül, hogy tagadnánk, az amerikai történelem során a
politikusok milyen könnyedén fordították a fehérek gazdasági
és társadalmi körülményeik miatti frusztrációját a feketék és
„barnák” ellen.
Egy dolog biztos. Az aznap esti baklövésem keltette
hullámok bármilyen szóbeli reakciónál jobb választ adtak San
Franciscó-i kérdezőmnek.

A PENNSYLVANIAI KAMPÁNY hátralévő részén csak úgy

végigvánszorogtunk. A philadelphiai záróvita brutális
összecsapás volt, és szinte teljesen a kitűzőkre, Wrightra és az
„elkeseredésre” vonatkozó kérdések körül forgott. Az államban
hatalmas lendülettel kampányoló Hillary nem győzte
hangoztatni a fegyverviselési jogok iránti újsütetű tiszteletét.
Magamban csak Annie Oakleynak neveztem a vadnyugat híres
női mesterlövésze nyomán. Kilenc ponttal veszítettünk.
Az ohiói és texasi előválasztásokhoz hasonlóan az eredmény
vajmi kevés hatással volt a küldöttek számában mutatkozó
előnyünkre nézve. Azt azonban nem tagadhattuk, hogy súlyos
találatot kaptunk. A politikai bennfentesek úgy vélték, ha a
következő két nagy megmérettetés (Indiana, ahol Hillary
stabilan vezetett, és Észak-Karolina, ahol mi voltunk a nagy
esélyesek) eredményei a támogatottságunk további csökkenését
mutatják, akkor könnyen előfordulhat, hogy a szuperküldöttek
rémülten menekülni kezdenek, és Hillary számára valós esély
kínálkozik a jelöltség elhódítására.
Ezek a hangok határozottan felerősödtek néhány nappal
később, amikor Jeremiah Wright úgy döntött, újabb nyilvános
szerepléseket vállal.
A videó megjelenése óta csak egyszer beszéltem vele, hogy
közöljem vele, milyen határozottan ellenzem, amit mondott, de
azt is tudtára adtam, hogy szeretném megvédeni őt és az
egyházát a további következményektől. Nem emlékszem a
részletekre, csak arra, hogy a telefonbeszélgetés rövid volt és
fájdalmas, a tiszteletes kérdései pedig sértettségről árulkodtak.
„Vette akár csak egy is a fáradságot ezek közül az úgynevezett
újságírók közül, hogy végighallgassa a teljes prédikációkat? –
kérdezte. – Hogyan vághatták össze egy élet munkáját két
percbe?” Hallgattam, ahogy ez a büszke férfiú védekezik, és el
tudtam képzelni a zavarát. Keresett előadónak számított
Amerika vezető egyetemein és szemináriumain, közössége
oszlopának tekintették, és nemcsak a fekete felekezetek, de sok
fehér is adott a véleményére. Aztán egyik pillanatról a másikra
országszerte a félelem és gúny tárgyává vált.
Őszinte bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy mindez a
velem való kapcsolata miatt történt. Ártatlan áldozat volt egy
olyan küzdelemben, amelyet nem is ő választott, én pedig
semmilyen gyógyírt nem kínálhattam a sebeire. Amikor pedig
azt a gyakorlatias – egyben átlátszóan önző – javaslatot tettem
neki, hogy húzza meg magát egy időre, míg elül a vihar, tudtam,
hogy ezt is csak újabb sértésként éli meg.
Amikor bejelentették, hogy Wright tiszteletes interjút ad Bill
Moyers műsorában, aztán vezérszónokként beszédet mond az
NAACP detroiti vacsoráján, majd Washingtonban az Országos
Sajtóklub (National Press Club) vendége lesz, ráadásul minderre
májusban, közvetlenül az indianai és észak-karolinai
előválasztások előtt kerül sor, az elképzelhető legrosszabbra
számítottam. Az első két szereplést azonban főként a
visszafogottság jellemezte, és a tiszteletes felforgató helyett
inkább teológusként és prédikátorként viselkedett.
Az Országos Sajtóklubban viszont átszakadt a gát. A politikai
sajtó kérdések pergőtüzét zúdította Wright tiszteletesre, a
válaszait viszont nem voltak hajlandók meghallgatni, mire ő
hosszú, felháborodott szónoklatban tört ki. A szemében a jogos
harag tüze izzott, és olyan hevesen gesztikulált, mintha valami
sátoros vallási összejövetelen prédikált volna. Kijelentette, hogy
Amerika a velejéig rasszista. Utalt rá, hogy szerinte az amerikai
kormány áll az AIDS-járvány mögött. Magasztalta Louis
Farrakhant, az Iszlám Nemzet (Nation of Islam, NOI) vezetőjét.
Végül pedig kifejtette, hogy minden ellene irányuló támadás
mögött a fajgyűlölet áll, és én csak azért határolódtam el az ő
korábban tett nyilatkozataitól, mert „a politikusok mindent
megtesznek”, hogy megválasszák őket.
Vagyis, ahogy Marty később fogalmazott, „kitört belőle a
gettóönérzet”.
 Az élő közvetítésről lemaradtam, de megnéztem felvételről,
és tudtam, mit kell tennem. Másnap délután már az észak-
karolinai Winston-Salem egyik középiskolai öltözőjének padján
ücsörögtem Gibbsszel; körülöttem unalmas egyenzöldre festett
falak, a levegőben futballmezek áporodott szaga; a
sajtótájékoztatóra vártam, amelyen bejelentem, hogy végleg
megszakítom a kapcsolatot valakivel, aki kicsiny, ám jelentős
szerepet játszott mai személyiségem kialakulásában. Azzal az
emberrel, akinek a szavai alapul szolgáltak a beszédhez,
amelynek köszönhetően felkerültem az országos politikai
térképre; olyasvalakivel, akitől jelenlegi megbocsáthatatlan
korlátoltsága ellenére mindig csak kedvességet és támogatást
kaptam.
– Jól vagy? – kérdezte Gibbs.
– Aha.
– Tudom, hogy ez nem könnyű.
Bólintottam. Jólesett Gibbs együttérzése. Általában nem
ismertük be egymás előtt, micsoda nyomás nehezedik ránk.
Gibbs elsősorban harcos volt, másodsorban pedig tréfamester,
és az úton általában egymás ugratásával és már-már
trágárságba hajló humorral vezettük le a feszültséget. Ám talán
mivel Alabamában nőtt fel, az átlagnál jobban értette a faji
viszonyok, a vallás és a család bonyolult kérdéseit, és hogy
milyen reménytelenül összekeveredhet egy és ugyanazon
szívben a jó és a rossz, a szeretet és a gyűlölet.
– Tudod, nem vagyok biztos benne, hogy Hillarynek nincs
igaza – sóhajtottam.
 – Miben?
– Abban, hogy selejtes áru vagyok. Néha elgondolkodom
rajta, hogy ennek az egésznek elvileg nem a saját ambíciómról
kellene szólnia, hanem arról, hogy jobbá tegyük az országot –
feleltem. – Ha az emberek nem tudnak túllépni ezen a Wright-
ügyön, én pedig valahogy elvergődök a jelölésig, de elveszítem a
választást, akkor mi jót tettem?
Gibbs a vállamra tette a kezét.
– Nem fogsz veszíteni – mondta. – Az emberek valami igaz
dolgot keresnek, és ezt benned látták meg. Zárjuk le ezt az egész
szarságot egyszer s mindenkorra, és tegyük tovább a dolgunkat:
emlékeztessük őket, miért neked kell elnöknek lenned.
A rövid közlemény, amelyben egyértelműen elítéltem Wright
tiszteletest, és elhatárolódtam tőle, elérte a célját. Ha a
választók aggodalmait nem is oszlatta el teljesen, legalább az
újságírókat sikerült meggyőznöm, hogy a továbbiakban nincs
mit mondanom a témáról. Visszatértünk a kampányhoz, és a
figyelmünket megint az egészségügy, a munkahelyek és az iraki
háború kötötte le. Nem tudtuk, pontosan hogyan is alakulnak
majd a dolgok.
És akkor váratlan helyről kaptunk segítséget.
Az üzemanyagárak 2008 tavaszán, főként bizonyos ellátási
zavarok következtében végig meredeken emelkedtek. A
választók hangulatát semmi sem rontja el annyira, mint a
magas üzemanyagár, és John McCain, aki igyekezett elébe
menni az eseményeknek, a szövetségi üzemanyagadó átmeneti
felfüggesztését javasolta. Hillary rögtön ezen elképzelés mellé
állt, a csapat pedig megkérdezte tőlem, mit akarok tenni.
Azt feleltem, hogy ellenzem a dolgot. Bár elsőre valóban jól
hangzott, tudtam, hogy a lépés tovább apasztaná az amúgy is
kimerült szövetségi útalapot, ez pedig kevesebb
infrastrukturális beruházáshoz és munkahelyek
megszűnéséhez vezetne. Illinois-i állami szenátorként egyszer
megszavaztam egy hasonló kezdeményezést, így tapasztalatból
tudtam, hogy a fogyasztók nem sok hasznát látnák a dolognak.
Sőt a töltőállomások üzemeltetői jó eséllyel továbbra is
magasan tartanák az áraikat, és inkább saját nyereségüket
növelnék, mint hogy átengedjék a literenként alig egycentes
megtakarítást a járműtulajdonosoknak.
Plouffe és Axe, kisebbfajta meglepetésemre, egyetértettek.
Sőt Axe úgy gondolta, a különvéleményemet további
bizonyítékként állíthatnánk be arra nézve, hogy kész vagyok
őszintén beszélni a szavazókkal. Másnap kiálltam egy
töltőállomás elé, előadtam az érveimet az összegyűlt
tudósítóknak, és szembeállítottam a szerintem komoly, hosszú
távra tervező energiapolitikát a McCain és Hillary szorgalmazta
tipikus washingtoni megoldással. Azt mondtam, ez csupán
politikai póz, amivel a cselekvés látszatát keltik anélkül, hogy
valójában megoldanák a problémát. Amikor pedig Hillary és
McCain is igyekeztek úgy beállítani, mint akinek fogalma sincs a
realitásokról, és aki nincs tisztában azzal, mit jelenthet néhány
száz dollár a dolgozó amerikai családoknak, mi ráraktunk még
egy lapáttal, és forgattunk a témában egy televíziós hirdetést,
amelyet aztán megállás nélkül sugároztunk Indianában és
Észak-Karolinában.
A kampányunk egyik nagy pillanata volt ez: az árral
szemben úsztunk nehéz helyzetben, közvélemény-kutatások
segítsége nélkül, úgy, hogy a politikai szakértők őrültnek
tartottak bennünket. A közvélemény-kutatásokból azonban
egyre inkább azt láttuk, hogy a választóknál célba ért az
üzenetünk, bár közülünk ekkor már senki, még Plouffe sem
bízott igazán az adatokban. A kudarc lehetősége hasonlóképpen
fenyegette a kampánycsapatot, mint a rossz hír a szövettani
vizsgálat eredményét váró beteget.
Az előválasztások előtti estén gyűlést tartottunk
Indianapolisban, ahol Stevie Wonder is fellépett. A beszédem
után Valerie-vel, Martyval és Erickel bevettük magunkat egy kis
szobába, kinyitottunk néhány üveg sört, hideg csirkét ettünk, és
élvezettel hallgattuk a zenét.
Nosztalgikus hangulatban voltunk, felidéztük az iowai
örömöt, New Hampshire fájdalmát, az önkéntesekre
gondoltunk, akiket megismertünk, és az új barátokra, akikre
szert tettünk. Egy idő után persze valaki felhozta Wright
tiszteletes szereplését az Országos Sajtóklubban, és Marty és
Eric felváltva adták elő a legkínosabb mondatait. Lehet, hogy a
kimerültség jele volt, esetleg a másnapi szavazás előtti ideges
várakozásé, vagy egyszerűen csak felismertük helyzetünk
abszurditását – négy régi barát, afroamerikaiak a chicagói
South Side-ról, amint csirkét esznek és Stevie Wondert
hallgatnak, miközben arra várnak, vajon egyiküknek sikerül-e
megszereznie az Egyesült Államok demokrata elnökjelöltségét
–, de mindannyian nevetni kezdtünk, és képtelenek voltunk
abbahagyni. Az a fajta mélyről jövő, könnyes, székből leesős
nevetés volt ez, ami az elkeseredettség édestestvére.
Aztán belépett Axe, arcán a teljes reménytelenség
kifejezésével.
– Mi a baj? – kérdeztem, a nevetéstől levegő után kapkodva.
Axe a fejét rázta.
– Megvannak a ma reggeli számok… Indianában tizenkét
pont a hátrányunk. Nem hiszem, hogy összejön.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Aztán így szóltam:
– Axe, imádlak, de olyan ünneprontó vagy. Vagy fogj egy sört,
és ülj ide mellénk, vagy húzz el innét!
Axe megrántotta a vállát, elment, és magával vitte az
aggodalmait is. A barátaimra pillantottam, és felemeltem a
sörömet.
– A vakmerő reményekre! – mondtam. Koccintottunk a
sörösüvegekkel, és ha lehet, még nagyobb röhögésben törtünk
ki.

HUSZONNÉGY ÓRÁVAL KÉSŐBB, egy raleigh-i hotelszobában Gibbs

felolvasta nekem a választás eredményét. Észak-Karolinát
tizennégy ponttal vittük. Indianában pedig, még meglepőbb
módon, alig néhány ezer szavazattal maradtunk le, így
tulajdonképpen döntetlent értünk el. A Demokrata Párt
előválasztási időszakának hivatalos lezárásáig még hat
erőpróba volt hátra, utána pedig még néhány hetet kellett
várnunk Hillary megkésett, de sportszerű beszédéig, amelyben
beismerte a vereségét, és bejelentette a támogatásomat, de az
aznapi eredmények szerint a verseny gyakorlatilag véget ért.
A Demokrata Párt engem jelöl az Egyesült Államok
elnökválasztásán.
Az aznap éjjel elmondott beszédemben megkezdtem az
átállást az elnökválasztásra, mert tudtam, hogy nincs egyetlen
vesztegetni való percem sem. Azt mondtam a hallgatóságnak:
bizonyos vagyok benne, hogy a demokraták összefognak, és
megakadályozzák, hogy John McCain folytathassa George W.
Bush örökségét. Elbeszélgettem egy kicsit Axe-szel a szóba
jöhető alelnökjelöltekről, azután pedig felhívtam Tootot, hogy
elújságoljam a hírt. („Ez tényleg nem semmi, Bar!” – mondta.)
Már jóval éjfél után rácsörögtem Plouffe-ra is a chicagói
kampányközpontban, és átvettük, milyen teendőink vannak a
kevesebb mint három hónappal később esedékes konvencióra
való felkészüléshez.
Később, amikor álmatlanul hevertem az ágyamban,
csináltam csendben egy kis leltárt. Michelle-re gondoltam, aki
elviselte a távollétemet, tartotta a frontot odahaza, és a
politikával szembeni ellenérzéseit félretéve hatékonyan és
bátran küzdött az oldalamon. A lányaimra, akik akkor is
ugyanolyan vidámak és elbűvölőek voltak, és ugyanúgy bújtak
hozzám, amikor egy hétig nem találkoztunk. Axe, Plouffe és a
kampánystábom többi vezetőjének tudására és eltökéltségére
gondoltam, akik soha semmi jelét nem adták, hogy a pénzért
vagy a hatalomért tennék, amit tesznek, és akik az óriási
nyomás ellenére is hűségesek maradtak, nemcsak hozzám és
egymáshoz, de Amerika jobbá tételének eszméjéhez is. A
barátaimra gondoltam, Valerie-re, Martyra és Ericre, akik
mindvégig osztoztak az örömeimben és a terheimben, és
semmit sem kértek cserébe. És persze eszembe jutottak a fiatal
kampányszervezők és önkéntesek, akik a rossz idővel, a kétkedő
választókkal és jelöltjük ballépéseivel mit sem törődve,
rendületlenül tették a dolgukat.
Nehéz dolgot kértem az amerikai polgároktól: tiszteljenek
meg bizalmukkal egy fiatal és tapasztalatlan újoncot, aki
nemcsak fekete, de már a neve is egy ismeretlen élettörténetet
és világot idéz. Újra meg újra okot adtam nekik arra, hogy ne
támogassanak: ingadozó vitateljesítmény, a hagyományostól
eltérő nézetek, esetlen baklövések, sőt még egy lelkipásztor is,
aki elátkozta az Amerikai Egyesült Államokat. Ráadásul olyan
ellenféllel kerültem szembe, aki a felkészültségét és harci
kedvét egyaránt bizonyította.
És ők mindezek ellenére esélyt adtak nekem. A politikai
cirkusz hangzavarán keresztül is meghallották, hogy valami
újat akarok. Még ha nem is nyújtottam mindig a tőlem telhető
legjobb teljesítményt, ők meglátták bennem a legjobbat: a
hangot, amely egyre azt bizonygatja, hogy minden
különbözőségünk ellenére egy nép vagyunk, és hogy mi, jó
szándékú férfiak és nők együtt megtalálhatjuk a jobb jövő felé
vezető utat.
Akkor és ott megígértem magamnak, hogy nem hagyom
cserben őket.
 8

Kampányunk legfontosabb feladatának 2008 nyarának elején

a Demokrata Párt egyesítését tekintettük. A hosszúra nyúlt és
durva előválasztási időszak ellenségeskedést szült Hillary és az
én stábom között, és legelkötelezettebb támogatói azzal
fenyegetőztek, hogy nem szavaznak rám, ha nem veszem őt
magam mellé.
Ám annak ellenére, hogy a sajtóban jóvátehetetlen
szakításról beszéltek, az előválasztást követő első találkozónk,
amelyet június elején, Dianne Feinstein szenátor washingtoni
otthonában tartottunk, ha nem is volt mentes minden
feszültségtől, udvariasra és lényegre törőre sikerült. Hillary úgy
érezte, az elején el kell mondania, ami a szívét nyomta, főként a
kampányunk általa méltánytalannak tartott támadásaival
kapcsolatban. Én győztesként úgy gondoltam, illik megtartanom
a panaszaimat magamnak. De szerencsére nem tartott sokáig,
míg tisztáztuk a dolgokat. A lényeg, mondta el Hillary, hogy
csapatjátékos szeretne lenni – a Demokrata Párt és az ország
érdekében.
Talán az is segített, hogy érezhette őszinte csodálatomat. Bár
végül úgy döntöttem, hogy az alelnökjelöltsége túl sok
bonyodalmat okozna (egyebek mellett egy volt elnök kóborolna
a Nyugati Szárnyban mindenféle világos feladatkör nélkül), már
volt a számára egy másik ötletem egy esetleges Obama-
kabinetben. Azt nem tudtam megállapítani, hogy Hillary miként
érzett velem kapcsolatban, de ha voltak is fenntartásai az
előttem álló feladatra való alkalmasságomat illetően, azokat
megtartotta magának. Attól fogva, hogy néhány héttel később
először álltunk ki a nyilvánosság elé egy Unity (Egység) nevű
New Hampshire-i kisvárosban (kissé hatásvadász, de hatékony
húzás volt), egészen a kampány végéig Bill-lel együtt serényen
és mosolyogva megtettek mindent, amire csak megkértük őket.
Hillaryvel kiegészülve a csapattal nekiláttunk a hosszabb
távú választási stratégiánk megtervezésének. Az
előválasztásokhoz és a jelölőgyűlésekhez hasonlóan az
elnökválasztás is egy nagy matematikai feladványhoz hasonlít.
Milyen kombinációban kell megnyernünk az államokat, hogy
megszerezzük a szükséges 270 elektori szavazatot? Már
legalább húsz éve mindkét párt jelöltjei ugyanarra a
megoldásra jutottak: abból indultak ki, hogy az államok
többsége megingathatatlanul republikánus vagy demokrata,
ezért minden pénzüket és idejüket a néhány nagy billegő
államra – például Ohióra, Floridára, Pennsylvaniára és
Michiganre – összpontosították.
Plouffe azonban másként gondolta. A vég nélküli
előválasztási küzdelem egyik pozitív hozadéka volt, hogy az
ország minden szegletében megfordultunk. Az önkénteseink
olyan államokban is átestek a tűzkeresztségen, amelyekkel a
demokraták hagyományosan nem bíbelődtek. Miért ne
használjuk ki ezt az előnyt, és szálljunk versenybe a
hagyományosan a republikánusok felé hajló területeken is? Az
adatok alapján Plouffe úgy vélte, el tudunk vinni olyan nyugati
államokat, mint Colorado és Nevada. A kisebbségi és a fiatal
szavazók magas részvételi aránya mellett pedig akár még olyan
államokban is lehet esélyünk, mint Észak-Karolina, amely
Jimmy Carter, vagyis 1976, vagy Virginia, amely Lyndon
Johnson, vagyis 1964 óta egyetlenegyszer sem lett a
demokratáké. Plouffe azzal érvelt, hogy a választási térkép
kiszélesítésével több utat nyithatunk a győzelem felé, és még a
rosszabbul álló demokrata jelölteket is segíthetjük. De annyit
mindenképpen elérünk vele, hogy John McCain és a
Republikánus Párt kénytelen lesz erőforrásokat
átcsoportosítani a sebezhető szárnyak megerősítésére.
Az elnökjelöltségért versenyző republikánusok közül mindig
is McCaint tartottam a legméltóbbnak erre a megtiszteltetésre.
Mielőtt Washingtonba kerültem volna, messziről csodáltam őt;
nemcsak azért, mert haditengerészeti pilóta volt, és a vietnámi
hadifogság öt és fél évnyi borzalma során elképzelhetetlen
bátorságról tett tanúbizonyságot, hanem azért is, mert a 2000-es
elnökválasztási kampányban megmutatta: rebellis hajlamánál
fogva kész szembemenni pártja ortodox felfogásával olyan
kérdésekben, mint a bevándorlás és az éghajlatváltozás. Bár a
szenátusban nem igazán álltunk közel egymáshoz, gyakran
már-már túlzottan szerényen viselkedett, remek meglátásai
voltak, és mindkét oldalon gyorsan lecsapott az
elbizakodottságra és a képmutatásra.
 Tény, hogy McCain élvezte a sajtókedvenc szerepét (egyszer
„a választókörzetemnek” nevezte az újságírókat), sohasem
szalasztotta el a lehetőséget, ha szerepelhetett valamelyik
vasárnap reggeli hírműsorban, a munkatársai körében pedig
igencsak ingerlékeny ember hírében állt, és erre alaposan rá is
szolgált; sokszor apró nézeteltérések miatt is egy pillanat alatt
robbant; sápadt arca a vélt sérelem legelső jelére elvörösödött,
fátyolos hangja pedig haragosan csattant. De nem volt
ideológus. Nemcsak a szenátus szokásait tartotta tiszteletben,
hanem kormányunk és demokráciánk intézményeit is. Soha
nem láttam tőle azt a fajta rasszizmusra hajazó
bevándorlásellenes hozzáállást, amely más republikánus
politikusoknál olyan gyakran megfigyelhető, viszont több
alkalommal is valódi politikai bátorságról tett tanúbizonyságot.
Egyszer, amikor Johnnal az ülésteremben álltunk, és
szavazásra vártunk, bizalmasan megvallotta nekem, hogy sok
„eszelős” van a pártjában, akiket nem kedvel. Tudtam, hogy ez
is a politikai eszköztárának része: négyszemközt a demokraták
érzelmeire játszik, közben pedig az esetek 90 százalékában a
republikánusokkal voksol. A pártja szélsőjobboldali szárnyával
szembeni ellenszenve azonban nem színjáték volt. És abban az
egyre megosztottabb légkörben, amelyben lényegében politikai
szent háború zajlott, McCain apró eretnekségeinek, az igaz hit
megvallásától való ódzkodásának nagyon is valóságos ára volt.
Pártja „eszelősei” nem bíztak benne, „RINO-nak” (Republican in
Name Only, vagyis csak névleg republikánusnak) tartották, a
konzervatív Rush Limbaugh pedig rendszeresen támadta a
műsorában.
McCain szerencsétlenségére az előválasztásokon nagy
valószínűséggel részt vevő republikánus törzsszavazók körében
éppen ezek a szélsőségesen jobbos hangok találtak
meghallgatásra, nem pedig az a vállalkozás- és
fegyverkezésbarát, társadalmilag mérsékelt republikanizmus,
amelyet ő is képviselt. És ahogy a republikánus előválasztások
csak nem akartak véget érni, McCain pedig kénytelen volt
azoknak a kedvében járni, akiket bevallása szerint megvetett –
lemondott a fiskális szigor látszatáról is, és az adómérséklés
mellé állt, pedig nagyobb csökkentésről volt szó, mint amit Bush
alatt nem volt hajlandó megszavazni; az éghajlatváltozással
kapcsolatban pedig úgy manőverezett, hogy a fosszilis
energiahordozókhoz kötődő érdekcsoportokat se riassza el –,
fokozatosan éreztem, hogy lassan megváltozik. Úgy látszott,
bizonytalan és gyötrődik; az egykori vidám, fesztelen hősből
ideges washingtoni bennfentes vált, akit gúzsba kötött a 30
százalék körüli támogatottságot maga mögött tudó elnökkel és
népszerűtlen háborújával való kapcsolata.
Abban nem voltam biztos, hogy meg tudnám verni a 2000-es
John McCaint. Abban viszont egyre inkább, hogy a 2008-ast
sikerülhet.

EZZEL PERSZE nem azt akarom mondani, hogy könnyű versenyre

számítottam. Ha az ellenfél egy amerikai háborús hős, akkor a
választást nem csak a különböző témákban képviselt
álláspontok döntik el. Sejtettük, hogy a központi kérdés
alighanem az lesz majd, vajon a választók többsége elfogadja-e,
hogy a fegyveres erők főparancsnoksága egy fiatal,
tapasztalatlan afroamerikai szenátor kezébe kerüljön, aki maga
sohasem szolgált a seregben, de még csak vezető pozícióban
sem.
Tudtam, hogy ha ezen a téren el akarom nyerni az
amerikaiak bizalmát, akkor a lehető legnagyobb
tájékozottsággal kell beszélnem, különösen az ország Irakban és
Afganisztánban játszott szerepéről. Ezért néhány héttel a
jelöltség elnyerése után úgy döntöttünk, hogy kilencnapos
külföldi körútra indulok. Könyörtelen menetrendet állítottunk
össze: rövid kuvaiti megálló és háromnapos afganisztáni, majd
iraki látogatás mellett Izrael, Jordánia, majd az Egyesült
Királyság és Franciaország vezetőivel fogok találkozni,
Berlinben pedig hosszú külpolitikai témájú beszédet mondok.
Ha sikerül a körút, azzal egyrészt megmutatjuk az esetleg
kétkedő szavazóknak, hogy képes vagyok hatékonyan fellépni a
nemzetközi porondon, másrészt pedig a Bush-korszak feszült
külkapcsolatai miatt aggódók láthatják, milyen lesz az amerikai
vezetés új korszaka.
Természetesen tudtuk, hogy a politikai sajtó mostantól
nagyítóval figyeli minden lépésemet, így arra is komoly esély
volt, hogy valami mellémenjen. Egyetlen ballépés is
megerősítheti a nézetet, miszerint nem állok készen a feladatra,
és a kampányunk beleáll a földbe. A csapatom azonban úgy
vélte, megéri a kockázatot.
 – Kötéltánc biztonsági háló nélkül – fogalmazott Plouffe. – Mi
ebben vagyunk a legjobbak.
Felhívtam rá a figyelmét, hogy nem „mi”, hanem én
egyensúlyozok majd a levegőben. Ennek ellenére jó
hangulatban utaztam el Washingtonból, és alig vártam, hogy a
kampányolás másfél évnyi taposómalma után a tengerentúlra
repülhessek.
Az út afganisztáni és iraki szakaszában csatlakozott hozzám
két kedves szenátortársam. Mindketten járatosak voltak a
külpolitikában: Chuck Hagel a szenátus Külügyi Bizottságának
vezető beosztású tagja volt, Jack Reed pedig a Fegyveres Erők
Bizottságában dolgozott. Személyiségüket tekintve ők ketten
nem is különbözhettek volna jobban. A Rhode Island-i liberális
demokrata Jack vékony testalkatú, szűkszavú, könyvmoly típus
volt. A büszke West Point-i növendék azon kevés szenátor közé
tartozott, akik az iraki háború megindítása ellen szavaztak.
Chuck, a nebraskai republikánus viszont széles vállú,
bőbeszédű, víg kedélyű fickó volt. Vietnámban két Bíbor Szívvel
kitüntetett veteránként az iraki háború mellett voksolt. Közös
volt viszont bennük az amerikai fegyveres erők iránti
megingathatatlan tisztelet, valamint az a hit, hogy Amerika
erejét megfontoltan kell alkalmazni, és az Irakról alkotott
nézeteik az eltelt közel hat év alatt sokat közeledtek egymáshoz.
Most mindketten a háború legkíméletlenebb és leghitelesebb
bírálói közé tartoztak. Különböző pártállásuk azt a vádat is
alaptalanná tette, hogy a körutat kampányhúzásnak szánjuk, és
az, hogy Chuck alig négy hónappal a választás előtt nem csupán
hajlandó volt elkísérni, de nyilvánosan dicsérte is külpolitikai
programom bizonyos elemeit, bátor és nagylelkű gesztus volt
tőle.
Július közepén, egy szombati napon szálltunk le a begrámi
légitámaszponton; ez a Kabultól északra, a Hindukus-hegység
csipkés vonulatának lábánál található, 15 négyzetkilométer
területű létesítmény a legnagyobb amerikai katonai bázis
Afganisztánban. Rossz hírek érkeztek: a vallási erőszakba
hanyatló Irak és a Bush-adminisztráció döntése, hogy az
odavezényelt csapatok létszámának folyamatos növelésével
próbál eredményt elérni, elvonta a katonai és hírszerzési
erőforrásokat Afganisztánból; 2008-ban már ötször annyi
katonánk állomásozott Irakban, mint itt. A súlypont
áthelyeződése lehetővé tette a tálibok – a szunnita felkelők, akik
ellen 2001 óta harcoltunk – számára, hogy támadásba menjenek
át, és az Afganisztánban elszenvedett amerikai veszteségek
azon a nyáron meghaladták az irakiakat.
A katonáink szokás szerint minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy a legjobbat hozzák ki a nehéz helyzetből. A koalíciós erők
újonnan kinevezett parancsnoka, Dave McKiernan tábornok
megszervezte, hogy a stábja tájékoztasson bennünket arról,
milyen lépéseket tesznek a tálibok visszaszorítására. Másnap,
miközben a koalíciós erők kabuli főhadiszállásának
étkezdéjében vacsoráztunk, a mellettünk lévő asztalnál ülő
katonák lelkesen és büszkén beszélgettek a küldetésükről.
Hallgattam ezeket az elhivatott fiatal férfiakat és nőket – nagy
részük nemrég fejezte be a középiskolát –, akik utakat építenek,
afgán katonákat képeznek ki, és iskolákat létesítenek, ám
megalázó és frusztráló számukra, hogy munkájukat időről időre
meg kell szakítaniuk vagy teljesen fel kell adniuk, mert ember-
vagy erőforráshiánnyal küszködnek, és megfogadtam, ha
lehetőséget kapok rá, több segítséget nyújtok nekik.
Aznap a valóságos erődítménnyé alakított amerikai
nagykövetségen éjszakáztunk, másnap reggel pedig Hámed
Karzaj elnök impozáns 19. századi palotájához hajtottunk.
Kabul az 1970-es években nem sokban különbözött más fejlődő
országok fővárosaitól: itt-ott egy kissé lepusztult volt, de
békésen növekedett; voltak elegáns szállodák, rockzene és
egyetemisták, akik elszántan igyekeztek modernizálni
hazájukat. Karzaj és miniszterei ennek a korszaknak a szülöttei
voltak, ám sokan közülük Európába vagy az Egyesült
Államokba menekültek az 1979-ben kezdődő szovjet megszállás
idején, vagy amikor a tálibok vették át a hatalmat az 1990-es
évek közepén. Kabul elfoglalása után az Egyesült Államok
visszahozta Karzajt és tanácsadóit, és hatalomra segítette őket;
azt reméltük, hogy ezek az egykori száműzöttek lesznek majd
az új, békés rend afgán megtestesítői. Kifogástalan
angolságukkal és stílusos öltözködésükkel tökéletesen meg is
feleltek ennek a szerepnek. Küldöttségünket hagyományos
afgán ételekből álló vacsorán látták vendégül, és közben
mindent elkövettek, hogy meggyőzzenek bennünket: a modern,
toleráns és önfenntartó Afganisztán igenis elérhető közelségben
van, ha továbbra is folyamatosan érkeznek az országba az
amerikai katonák és az amerikai pénz.
 Még hittem volna is Karzajnak, ha nem ismerem a
kormánya rossz gazdálkodásáról és a burjánzó korrupcióról
szóló jelentéseket. Kabulnak semmi befolyása nem volt az afgán
vidék nagy része felett, és maga Karzaj is alig merészkedett ki a
fővárosból; korlátozott hatalma megtartása érdekében az
amerikai erők mellett a helyi hadurakkal összetákolt, alkalmi
szövetségek támogatását is kénytelen volt igénybe venni.
Valamivel később, miközben két Black Hawk helikopter
fedélzetén egy előretolt amerikai műveleti támaszpont
(Forward Operating Base, FOB) felé tartottunk a hegyes vidék
felett, az Afganisztán déli fennsíkján elterülő Helmand
tartomány közelében, Karzaj nyilvánvaló elszigeteltségére
gondoltam. A sárból és fából épült kunyhókból álló falvak,
amelyeket a levegőből láttunk, átmenet nélkül simultak bele a
szürkésbarna, sziklás tájba; burkolt útnak vagy villamos
vezetéknek szinte nyoma sem volt. Megpróbáltam elképzelni,
mit is gondolhatnak az odalent élők az amerikaiakról, vagy
saját, fényűző palotájában élő elnökükről, vagy akár az
Afganisztán nevű nemzetállamról. Gyanítottam, hogy nem
sokat. Csak igyekeznek túlélni a történelem viharai közepette,
amelyek éppen olyan kérlelhetetlenek és kiszámíthatatlanok,
mint az időjárás. És eltűnődtem, mi is kellene ahhoz –
katonáink bátorságán és felkészültségén, és a washingtoni
elemzők legjobban kidolgozott tervein túl –, hogy összhangba
hozhassuk az Afganisztán jövőjéről alkotott amerikai
elképzeléseket egy olyan világgal, amely már évszázadok óta
ellenáll mindenfajta változásnak.
 Ezek a gondolatok akkor is ott zakatoltak a fejemben, amikor
elhagytuk Afganisztánt, és Irak felé vettük az irányt, útközben
pedig Kuvaitban is eltöltöttünk egy éjszakát. A helyzet némileg
javult az utolsó iraki látogatásom óta. A fokozott amerikai
jelenlétnek, Núri el-Máliki síita miniszterelnök nemzetközileg
elismert megválasztásának és a nyugati Anbar tartomány
szunnita törzsi vezetőivel tető alá hozott megállapodásnak
köszönhetően kissé alábbhagyott az erőszak, amelyet még az
eredeti amerikai invázió, illetve később a Donald Rumsfeldhez
és Paul Bremerhez hasonlók baklövései robbantottak ki. John
McCain úgy értelmezte ezeket a sikereket, hogy nyerésre állunk,
és ez így is marad mindaddig, amíg tartjuk az irányt, és – amint
azt a republikánusok afféle csodaszerként emlegették – „a
terepen lévő parancsnokokra hallgatunk”.
Én azonban más következtetésre jutottam. Miután az
Egyesült Államok öt éven át háborúzott, Szaddám Huszeint
eltávolították a hatalomból, nem találtak bizonyítékot
tömegpusztító fegyverek létezésére, és az ország élén
demokratikusan megválasztott kormány állt, úgy gondoltam,
megvalósítható a fokozatos kivonulás, amelynek kivitelezése
során figyelembe vesszük az iraki biztonsági erők felállításához
és az iraki al-Káida maradékának kifüstöléséhez szükséges időt,
valamint garantáljuk a folyamatos katonai, hírszerzési és
anyagi támogatást. Közben elkezdhetjük hazahozni a
katonáinkat, az országot pedig visszaadhatjuk az iraki népnek.
Afganisztánhoz hasonlóan itt is alkalmunk nyílt
meglátogatni egy előretolt támaszpontot Anbarban, és
elbeszélgettünk az ott szolgálókkal, mielőtt fogadott volna
bennünket Máliki miniszterelnök. Komor jelenség volt, aki
kicsit Nixonra emlékeztetett egynapos borostával borított,
hosszúkás arcával, meg azért is, mert kerülte a folyamatos
szemkontaktust. Volt is oka rá, hogy feszült legyen, hiszen új
pozíciója nehéz volt és veszélyes. Igyekezett egyszerre
megfelelni az őt megválasztó síita hatalmi tömörülések és a
Szaddám alatt az országot uraló szunnita népesség
követeléseinek; ezenkívül kezelnie kellett az amerikai jótevői és
iráni szomszédai felől rá nehezedő ellentétes nyomást is.
Ráadásul Máliki Iránhoz fűződő viszonya – éveken át élt ott
száműzetésben – és bizonyos síita milíciákkal való ingatag
szövetsége miatt szálka volt Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl
térségében lévő más szövetségeseink szemében. Ez csak még
jobban kiemelte, hogy az amerikai invázió mennyire
megerősítette Irán stratégiai pozícióit a térségben.
Nem tudom, hogy a Fehér Házban Bushék számoltak-e ezzel
a kiszámítható következménnyel, mielőtt amerikai katonákat
vezényeltek Irakba. De a kormányzat most már egészen
biztosan nem örült neki. Több magas rangú tábornokkal és
diplomatával folytatott beszélgetésemből egyértelművé vált,
hogy a Fehér Ház nem csupán azért érdekelt a nagy létszámú
haderő iraki állomásoztatásában, mert biztosítani akarja a
stabilitást és visszaszorítani az erőszakot. Hanem azért is, mert
meg akarja akadályozni, hogy Irán még jobban kihasználhassa
az általunk okozott felfordulást.
 Mivel a kongresszusban és a kampány során egyaránt ez a
kérdés uralta a külpolitikai vitákat, a tolmácson keresztül
megkérdeztem Málikit, szerinte Irak készen áll-e az amerikai
erők kivonására. Mindannyiunkat meglepett határozott és
egyértelmű válasza: ugyan nagyra értékelte az amerikai és a
brit erők tevékenységét, és reményét fejezte ki, hogy továbbra is
segítünk az iraki hadsereg kiképzésének és fenntartásának
finanszírozásában, de abban egyetértett velem, hogy ideje
megkezdeni a csapatkivonás időrendjének kialakítását.
Nem volt világos, mi áll Máliki döntése mögött, hogy az
amerikai kivonulás gyorsított menetrendjét szorgalmazza.
Egyszerű nacionalizmus? Irán-barátság? Netán hatalma
megszilárdítását remélte ettől a lépéstől? Ám ami az otthoni
politikai vitát illette, Máliki álláspontja nagy jelentőséggel bírt.
Egy dolog volt, hogy a Fehér Ház és John McCain gyengeségnek
és felelőtlenségnek, szinte „fejvesztett menekülésnek” állítja be
az ütemezett csapatkivonásra tett javaslatomat, és teljesen más,
hogy Irak újonnan megválasztott vezetője részéről veti el
ugyanezt az ötletet.
Akkoriban persze még mindig nem igazán Máliki parancsolt
a hazájában. Sokkal inkább az iraki koalíciós erők parancsnoka,
David Petraeus tábornok; és éppen a vele való beszélgetés
vetítette előre azokat a legfontosabb külpolitikai vitákat,
amelyek elnökségem nagy részére rányomták a bélyegüket.
A fess és jó karban lévő, a Princetonon nemzetközi
kapcsolatokból és közgazdaságtanból doktori címet szerzett,
remek analitikus gondolkodású Petraeus érdemének tudta be
mindenki az iraki helyzet javulását, és a Fehér Ház
tulajdonképpen rábízta ottani stratégiánk kidolgozását.
Végigbeszélgettük a bagdadi repülőtérről a megerősített Zöld
Zónába vivő helikopterutat, és bár az elhangzottak lényege nem
jelent meg a sajtóban, ami a kampánycsapatomat illeti,
szerintük ez így volt rendben. Fontosabbnak tartották a
fényképeket, amelyeken egy négycsillagos tábornok mellett
ülök egy Black Hawk helikopter fedélzetén, pilóta-
napszemüvegben, fejhallgatóval. Ezek kétségtelenül fiatalos
energiát sugároztak, és éles kontrasztban álltak azzal a
szerencsétlenül sikerült képpel, amely republikánus
ellenfelemről véletlenül ugyanazon a napon került
nyilvánosságra. Ezen McCain George H. W. Bush volt elnök
mellett ül egy golfkocsiban, és úgy festenek, mint a helyi
countryklub piknikjére igyekvő, kötött mellényes nagypapák.
Petraeusszal eközben a koalíciós főhadiszálláson lévő tágas
irodájában elbeszélgettünk mindenféléről: attól kezdve, hogy
mekkora szükség lenne több arab nyelvi specialistára a
seregben, odáig, hogy milyen létfontosságú szerepet játszanak a
fejlesztési projektek az új kormány megerősítésében és abban,
hogy kifogják a szelet a milíciák és terrorista szervezetek
vitorlájából. Úgy véltem, mindenképpen Bush javára írandó,
hogy erre a tábornokra bízta a süllyedőben lévő hajó
megmentését. Ha korlátlan idő és erőforrások álltak volna a
rendelkezésünkre – ha az Egyesült Államok hosszú távú
nemzetbiztonsága teljes mértékben azon múlik, hogy
működőképes, demokratikus és velünk szövetséges államot
hozzunk létre Irakban –, akkor Petraeus stratégiája jó esélyt
jelentett volna.
Sajnos azonban sem időnk, sem erőforrásaink nem voltak
számolatlanul. Ha a lényeget tekintjük, a csapatkivonásról zajló
vita éppen erről szólt. Mennyit adunk még, és mikor lesz elég?
Véleményem szerint közeledtünk ehhez a határhoz;
nemzetbiztonsági érdekünk stabil Irakot követelt, de nem
kellett, hogy az ország az amerikai demokrácia- és államépítés
kirakatává váljon. Petraeus viszont úgy gondolta, hogy további
amerikai ráfordítások híján minden elért eredmény egy pillanat
alatt semmivé válhat.
Megkérdeztem, szerinte mennyi idő kell ahhoz, hogy ezeket
az eredményeket állandónak érezzük. Két év? Öt? Tíz?
Erre nem tudott felelni. De úgy vélte, a kivonulás konkrét
menetrendjének bejelentése csak esélyt adna az ellenfélnek a
kivárásra.
De ez vajon nem lesz-e mindig így?
Elismerte, hogy ebben van valami.
És mi a helyzet azokkal a felmérésekkel, amelyek szerint az
irakiak nagy többségének, síitáknak és szunnitáknak egyaránt
elegük van a megszállásból, és minél előbb szeretnének kívül
tudni bennünket?
Ez olyan probléma, amit kezelnünk kell, válaszolta a
tábornok.
Az eszmecsere szívélyes hangnemben zajlott, és nem
hibáztathattam Petraeust, amiért be akarja fejezni a küldetést.
Ha az ön helyében lennék, mondtam neki, ugyanezt akarnám.
Egy elnöknek azonban nagyobb léptékben kell gondolkodnia,
magyaráztam, ahogy neki is fontolóra kell vennie olyan
kompromisszumokat és korlátokat, amelyekkel a
parancsnoksága alatt álló tiszteknek nem kell törődniük.
Hogyan tehet mérlegre az ország további két- vagy háromévnyi,
havonta közel 10 milliárd dollárt felemésztő iraki
szerepvállalást azzal szemben, hogy ki kell iktatnunk Oszáma
bin Ládent és az al-Káida magját Északnyugat-Pakisztánban?
Vagy az otthon meg nem épülő iskolákkal és utakkal szemben?
Vagy a reagálási képességünk csökkenésével szemben, ha netán
újabb válság robbanna ki máshol? Vagy a katonáinkat és
családjaikat érintő terhekkel szemben?
Petraeus tábornok udvariasan bólintott, és azt felelte, már
várja, hogy a választás után ismét találkozzunk. Küldöttségünk
röviddel ezután távozott, én pedig nem éreztem úgy, hogy
sikerült volna meggyőznöm őt álláspontom helyességéről,
ahogy neki sem sikerült meggyőznie engem.

KÉSZEN ÁLLTAM VAJON ARRA, hogy a világ egyik vezetője legyek?

Megvolt bennem a diplomáciai érzék, a tudás és a kitartás, a
tekintély, hogy parancsokat osszak? A körút éppen az ilyen
kérdések megválaszolását szolgálta, egyfajta próbajátéknak
szántuk a nemzetközi porondon. Kétoldalú megbeszéléseken
vettem részt Abdalláh királlyal Jordániában, Gordon Brownnal
Angliában és Nicolas Sarkozyvel Franciaországban.
Németországban találkoztam Angela Merkellel, és beszédet
mondtam a berlini Győzelmi oszlopnál összegyűlt kétszázezer
ember előtt. Kifejtettem, hogy az előttünk járó nemzedék
lebontotta az Európát kettéosztó falat, nekünk pedig az a
feladatunk, hogy más, kevésbé látható falakat – a gazdagokat és
a szegényeket, a fajokat és a törzseket, az őslakosokat és a
bevándorlókat, a keresztényeket, a muszlimokat és a zsidókat
elválasztó falakat – bontsunk le. Két, Izraelben és
Ciszjordániában töltött maratoni hosszúságú napon külön-
külön találkoztam az izraeli miniszterelnökkel, Ehud Olmerttel,
illetve a palesztin elnökkel, Mahmúd Abbásszal, és igyekeztem
megérteni, hogy a logikus érvek mellett milyen érzelmi okai
vannak ennek az ősi és feloldhatatlannak tűnő konfliktusnak.
Szderot városában szülők mondták el nekem, milyen
borzalmas, amikor a közeli Gázából kilőtt rakéták gyerekeik
szobájától alig néhány méternyire robbannak fel. Rámalláhban
a palesztinok mesélték el, micsoda megaláztatásokat kell nap
mint nap elviselniük az izraeli biztonsági ellenőrző pontokon.
Gibbs szerint a hazai sajtó úgy értékelte, hogy „elnöki
megjelenés” tárgyból csillagos ötösre vizsgáztam. A körút
azonban számomra többet jelentett a puszta külsőségeknél. Itt
ugyanis még jobban átéreztem, micsoda kihívások várnak rám,
ha győzök, és milyen isteni kegyelem kell majd ahhoz, hogy
ellássam a feladatomat.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor július 24-én reggel
megérkeztem a jeruzsálemi Siratófalhoz, amelyet kétezer évvel
azelőtt emeltek a szent Templom-hegy védelmére; a falat a
szentség kapujának tekintik, ahol Isten fogadja az odalátogatók
imáit. A világ minden szegletéből érkező zarándokok
évszázadok óta kis papírdarabokra írják fel az imáikat, majd
bedugják őket a fal repedéseibe, így aznap reggel, indulás előtt
én is leírtam a magam imáját egy szállodai jegyzettömbből
kitépett lapra.
A hajnali szürkületben, izraeli vendéglátóimtól,
tanácsadóimtól és a titkosszolgálat ügynökeitől körülvéve, a
fényképezőgépek kattogásától kísérve fejet hajtottam a fal előtt,
miközben egy szakállas rabbi felolvasott egy zsoltárt, amely
békét kért Jeruzsálem szent városára. A szokásoknak
megfelelően az egyik kezemmel megérintettem a puha
mészkövet, néhány pillanatig némán, mozdulatlanul
elmélkedtem, majd összetekertem a magammal hozott
papírdarabot, és jó mélyen bedugtam a fal egyik hasadékába.
„Uram! – írtam. – Óvd meg a családomat és engem! Bocsásd
meg a bűneimet, és segíts ellenállnom a büszkeségnek és a
kétségbeesésnek! Adj bölcsességet, hogy helyesen és
igazságosan cselekedhessek! És tégy meg akaratod eszközének!”
Azt hittem, ezek a szavak csak rám és Istenre tartoznak.
Másnap azonban viszontláttam őket egy izraeli újságban, majd
az interneten nyertek örök életet. A jelek szerint valaki, aki a
közelben állt, a távozásunk után kibányászta a papírcetlimet a
falból; a mozzanat eszembe juttatta, milyen ára van annak,
hogy a világpolitika porondjára lépek. A magán- és nyilvános
életem közötti választóvonal lassan elmosódott; immár minden
gondolatom és mozdulatom globális érdeklődés tárgyává vált.
Szokj hozzá, mondtam magamnak. Ez is hozzátartozik.
A TENGERENTÚLI KÖRÚTRÓL VISSZATÉRVE úgy éreztem magam, mint egy
űrhajós vagy felfedező, aki hosszú és küzdelmes expedícióról
tér haza, tele van adrenalinnal, és eleinte nem igazán találja a
helyét a normális életben. Mivel a Demokrata Országos
Konvencióig már csak egy hónap volt hátra, úgy gondoltam,
kissé helyükre teszem a dolgokat, és elviszem a családomat egy
hétre Hawaiira. Közöltem Plouffe-fal, hogy erről nem nyitok
vitát. Tizenhét hónapnyi kampányolás után nekem is, Michelle-
nek is fel kellett töltődnünk. Ráadásul Toot egészsége is gyorsan
romlott, és bár nem tudtuk pontosan, mennyi ideje van még
hátra a nagyanyámnak, nem akartam megismételni az
anyámnál elkövetett hibát.
Mindenekelőtt pedig szerettem volna eltölteni egy kis időt a
lányaimmal. Úgy érzékeltem, hogy a kampány nem volt
hatással a közöttünk lévő kapcsolatra. Malia ugyanolyan cserfes
és érdeklődő, Sasha pedig éppen olyan élénk és szeretetteljes
volt velem, mint azelőtt. Amikor úton voltam, minden este
felhívtam őket, és beszélgettünk az iskoláról, a barátaikról vagy
a SpongyaBob legújabb epizódjáról. Amikor otthon voltam,
olvastam nekik, társasoztunk és néha-néha elszöktünk egy
fagyira.
Még így is hétről hétre láttam, milyen gyorsan nőnek; a
végtagjaik mintha néhány centivel mindig hosszabbak lettek
volna, mint emlékeztem, a vacsoránál pedig egyre komolyabb
dolgokról beszélgettünk. Ezeken a változásokon mérhettem le,
mennyi mindenről lemaradtam. Nem voltam ott, hogy ápoljam
őket, amikor betegek voltak, megöleljem őket, ha féltek, vagy
nevessek a vicceiken. Bármennyire hittem is benne, hogy
fontos, amit teszek, tudtam, hogy ezt az időt sohasem
szerezhetem már vissza, és emiatt gyakran azon kaptam
magam, hogy kétségbe vonom a döntésem helyességét.
Volt is alapja a bűntudatomnak. Túlzás nélkül állíthatom,
hogy óriási terhet raktam az elnökválasztási kampány két éve
alatt a családomra, és rendkívüli mértékben rábíztam magam
Michelle kitartására és szülői szakértelmére, közben pedig a
lányaim földöntúli jó kedélyére és kivételes érettségére is
támaszkodtam. Nem sokkal korábban Michelle belement, hogy
a lányokkal együtt csatlakozzanak hozzám a montanai Butte-
ban, ahol július 4-én kampányoltunk; történetesen ez volt Malia
tizedik születésnapja is. A húgom, Maya is eljött a családjával.
Kijutott aznap a szórakozásból is, megnéztünk egy bányászati
múzeumot, és vízipisztollyal lövöldöztük egymást, de az időm
nagy részében továbbra is a szavazatgyűjtéssel kellett
foglalkoznom. A lányok kötelességtudóan baktattak mellettem,
miközben kezet ráztam a város főutcája mentén összegyűlt
nézőkkel. Ott álltak a délutáni hőségben, és hallgatták a
beszédemet. Este, amikor a beígért tűzijátékot a közelgő vihar
miatt törölték, rögtönzött születésnapi ünnepséget tartottunk a
helyi Holiday Inn földszintjén lévő, ablaktalan
konferenciateremben. Az előkészítő stáb mindent elkövetett,
hogy néhány lufival barátságosabbá varázsolja a helyiséget. A
szupermarketből hoztunk pizzát, salátát és egy tortát. Mégis,
amint ott néztem, ahogy Malia elfújja a gyertyákat, és kíván
valamit az előtte álló évre, eltűnődtem, vajon nem csalódott-e,
nem úgy emlékszik-e majd vissza később erre a napra, hogy az
apja ismét bizonyságát adta, mennyire hibás az értékrendje.
És akkor Michelle egyik fiatal munkatársa, Kristen Jarvis
elővette az iPodját, és rákapcsolta egy hordozható hangszóróra.
Malia és Sasha megfogták a kezemet, és felhúztak a székből.
Nemsokára mindenki Beyoncéra és a Jonas Brothersre ropta;
Sasha pörgött-forgott, Malia rövid hajfürtjeit rázta, Michelle és
Maya is bedobták magukat, én pedig bemutattam legjobb
apakoreográfiámat. Úgy félóra múlva, amikor már
mindannyian boldogan, levegő után kapkodva lerogytunk,
Malia odajött hozzám, és az ölembe ült.
– Apa! – ujjongott. – Eddig ez volt a legklasszabb szülinapom!
Nyomtam egy puszit a feje búbjára, és magamhoz
szorítottam, nehogy meglássa, milyen fátyolossá vált a
tekintetem.
Ezek voltak az én lányaim. Erről mondtam le azzal, hogy
olyan sokat voltam távol. Ezért érte meg az a néhány lopott nap
augusztusban Hawaiin, még akkor is, ha a közvélemény-
kutatások szerint veszítettünk néhány pontot McCainnel
szemben. Az óceánban pancsoltunk a lányokkal, hagytam, hogy
betemessenek homokkal, közben pedig nem kellett elrohannom
egy konferenciahívás miatt, és a gépem sem indult – mindezért
bőven megérte. Michelle-lel egymást átkarolva gyönyörködtünk
a Csendes-óceánba lebukó napban, és hallgattuk a pálmalevelek
susogását a szélben – megérte.
Láttam Tootot, amint összeroskadva ül a nappalija
kanapéján, alig bírja felemelni a fejét, de így is csendes
elégedettséggel mosolyog a padlón játszadozó és nevetgélő
dédunokáira; aztán éreztem, hogy eres, foltos keze megszorítja
az enyémet, talán utoljára.
Kincset érő szentség.

TELJESEN AZÉRT HAWAIIN sem hagyhattam magam mögött a

kampányt. Helyzetjelentéseket kaptam a csapattól, támogatókat
hívtam fel, hogy köszönetet mondjak nekik, meg kellett írnom a
konvencióra szánt beszédem első vázlatát, és el kellett
küldenem Favsnek. És persze ott volt a legfontosabb döntés,
amelyet jelöltként meg kellett hoznom.
Ki lesz az alelnökjelöltem?
A lehetőségeket leszűkítettem Tim Kaine virginiai
kormányzóra és a delaware-i Joe Biden szenátortársamra.
Akkoriban sokkal közelebb álltam Timhez; annak idején ő volt
az első, Illinois-on kívüli, magas beosztású tisztségviselő, aki
támogatta az elnökjelölti indulásomat, és a kampányom során is
keményen dolgozott. Könnyen összebarátkoztunk; nagyjából
egyidősek voltunk, hasonló középnyugati gyökereink voltak, de
még a vérmérsékletünk és az önéletrajzunk is hasonlított. (Tim
a Harvard Jogi Karának diákjaként egy hondurasi missziónál
dolgozott, és mielőtt a politika felé fordult volna, polgárjogi
ügyvédként tevékenykedett.)
Ami viszont Joe-t illette, vele aligha különbözhettünk volna
jobban egymástól, legalábbis papíron. Tizenkilenc évvel
idősebb volt nálam. Én kívülálló voltam Washingtonban, Joe
mögött viszont harmincöt éves szenátori múlt állt, amelynek
során az Igazságügyi Bizottság és a Külkapcsolati Bizottság
elnöki posztját is betöltötte. Én gyerekkoromban sokfelé éltem,
Joe-nak viszont mély gyökerei voltak a pennsylvaniai
Scrantonban, és büszkén vállalta ír munkásosztálybeli
örökségét. (Csak később, már a megválasztásunk után fedeztük
fel, hogy mindkettőnk egyik ír felmenője varga volt, és
mindössze öt hét különbséggel vándoroltak ki Írországból
Amerikába.) És ha engem vérmérsékletemet tekintve
nyugodtnak és összeszedettnek tartottak, aki megválogatja a
szavait, Joe csupa melegség volt, nem voltak gátlásai, és
örömmel megosztotta, ami éppen eszébe jutott. Ez a
jellemvonása nagyon szerethetővé tette, mert őszintén élvezte
mások társaságát. Ez látszott is rajta, amikor végigment egy
zsúfolt termen: sármos arcán állandóan ragyogó mosoly
villogott, amikor megszólított valakit (mindig egészen közel
hajolt ahhoz, akihez éppen beszélt); megkérdezte az illetőt,
honnan jött, majd elmesélt egy történetet arról, mennyire
szereti azt a helyet („Sehol sem ettem jobb calzonét!”), vagy
felemlegetett egy lehetséges közös ismerőst („Fantasztikus fickó,
igazi jelenség!”), hízelgett a beszélgetőpartnere gyerekeinek
(„Mondták már neked, hogy gyönyörű vagy?”) vagy az
anyjuknak („Kizárt dolog, hogy egy nappal is több legyen
negyvennél!”), aztán továbbállt a következőhöz, és az az után
következőhöz, míg kézszorítással, öleléssel, puszikkal,
hátbaveregetéssel, bókokkal és viccekkel meg nem hódított
minden jelenlévőt.
 Joe lelkesedésének persze megvolt a hátulütője is. Bár
Washington tele volt olyanokkal, akik szívesen hallgatták saját
magukat, neki ebben sem akadt párja. Ha egy beszédet 15
percesre terveztek, Joe legalább fél órán keresztül beszélt. Ha
félórásra szánták, senki sem tudhatta, meddig mondja a
magáét. A bizottsági meghallgatásokon előadott monológjai
legendásak voltak. Az önkontroll hiánya időnként bajba
sodorta; az előválasztások során például „világosan fogalmazó,
okos, tiszta és jó kiállású fickónak” nevezett, amit nyilván
dicséretnek szánt, de egyesek értelmezésében ezzel arra
utalhatott, hogy egy feketénél ezek a tulajdonságok említésre
méltók.
Ám ahogy jobban megismertem Joe-t, rájöttem, hogy
alkalmankénti baklövései eltörpülnek az erősségei mellett. A
belpolitikai kérdésekben jól vágott az esze, gyakorlatias volt, és
mindig alaposan felkészült. Széles körű és mély külpolitikai
tapasztalattal rendelkezett. Az előválasztásokon való viszonylag
rövid részvétele alatt mély benyomást tett rám vitakészségével
és fegyelmével, valamint azzal, milyen magabiztosan mozgott
az országos küzdőtéren.
Mindenekelőtt pedig volt hite és tartása. Gyerekként
felülkerekedett súlyos dadogásán (valószínűleg ez magyarázta a
szavak iránti rajongását), később pedig kétszer agyi
ütőértágulatból épült fel. A politikában gyorsan megízlelte a
sikert, de kínos vereségeket is elszenvedett. És elképzelhetetlen
tragédiát kellett átélnie: 1972-ben, alig néhány héttel az után,
hogy Joe-t beválasztották a szenátusba, felesége és egyéves
kislánya autóbalesetben életüket vesztették, két kisfia, Beau és
Hunter pedig megsérültek. A szörnyű veszteség után
munkatársainak és testvéreinek kellett lebeszélniük őt a
szenátusból való távozásról, de végül úgy szervezte a munkáját,
hogy naponta másfél órát vonatozott Delaware és Washington
között, és így gondját tudta viselni a fiainak. Ezt a szokását a
következő három évtizedben is megtartotta.
Az, hogy Joe túlélt egy ilyen borzalmas csapást, nagyrészt
második feleségének, Jillnek köszönhető. A baleset után három
évvel ismerte meg ezt a bájos és szelíd természetű tanárnőt, aki
a sajátjaként nevelte Joe fiait. Aki csak együtt látta a családot,
annak rögtön feltűnt, milyen érzelmi támaszt nyújtanak a
többiek Joe-nak: milyen büszkesége és öröme telt Beau-ban, aki
akkor Delaware államügyésze volt, és az állami politikában is
emelkedőben volt a csillaga; Hunterben, aki ügyvédként
praktizált Washingtonban; Ashley-ben, aki szociális
munkásként dolgozott Wilmingtonban; és persze gyönyörű
unokáiban.
A családja mellett derűs személyisége tartotta a felszínen
Joe-t. A tragédia és a kudarcok megsebezték ugyan, de mint
kiderült számomra, nem tették keserűvé vagy cinikussá.
E benyomások alapján kértem meg Joe-t, hogy adjunk egy
esélyt a dolognak, és találkozzon velem, miközben
Minnesotában kampányolok. Először ellenállt; a legtöbb
szenátorhoz hasonlóan neki is jókora egója volt, és nem igazán
fűlött a foga a másodhegedűs szerepéhez. A találkozónk azzal
kezdődött, hogy elmagyarázta nekem, miért jelentene számára
visszalépést az alelnöki poszt (miközben azért azt is tudatta
velem, miért ő lenne a legjobb választás). Biztosítottam róla,
hogy nem kirakatba való helyettesre van szükségem, hanem
igazi partnerre.
– Ha engem választasz – mondta Joe –, szeretném, ha a
legjobb véleményemmel és a legőszintébb tanácsaimmal
láthatnálak el. Te leszel az elnök, én pedig megvédem a
döntéseidet. De én akarok lenni az utolsó hozzászóló minden
fontosabb döntésben.
Azt feleltem, hogy ezt megígérhetem.
Axe és Plouffe is nagyon nagyra tartották Tim Kaine-t, és
hozzám hasonlóan tudták, hogy gond nélkül illeszkedne egy
leendő Obama-kabinetbe. De szintén hozzám hasonlóan, ők is
tartottak attól, hogy két viszonylag fiatal, tapasztalatlan és
liberális polgárjogi ügyvéd egy szavazócédulán több reményt és
változást sugallna, mint amennyit a választók gyomra képes
bevenni.
Ha Joe-t választjuk, annak is megvan a maga kockázata.
Felmerült bennünk, hogy a fegyelmezetlensége a mikrofon előtt
szükségtelen konfliktusokhoz vezethet. Stílusát tekintve a régi
iskolához tartozott, szerette a rivaldafényt, és nem volt mindig
elővigyázatos. Éreztem rajta, hogy ha nem kapja meg mindazt,
amiről úgy érzi, jár neki, akkor ingerült lesz, és ez egy sokkal
fiatalabb főnökkel szemben bizony könnyen előfordulhat.
Én mindezek ellenére izgalmasnak találtam a köztünk lévő
kontrasztot. Tetszett, hogy ha történne velem valami, Joe teljes
mértékben készen áll rá, hogy átvegye az elnöki teendőket – és
hogy ez talán megnyugtatja azokat, akik szerint túl fiatal
vagyok. Külpolitikai tapasztalata értékes lehet egy olyan
időszakban, amikor két háborúba is beleragadtunk; akárcsak jó
kongresszusi kapcsolatai és az is, hogy megszólíthat olyan
szavazókat, akik továbbra is ódzkodnak egy afroamerikai elnök
megválasztásától. A legtöbbet azonban az nyomott a latban,
amit az ösztöneim súgtak: hogy Joe becsületes, őszinte és
hűséges. Hittem benne, hogy érdekli a hétköznapi emberek
sorsa, és ha elfajulnak a dolgok, számíthatok rá.
Nem okozott csalódást.

REJTÉLY SZÁMOMRA, hogyan állították össze a denveri Demokrata

Országos Konvenció programját. Velem is egyeztettek a
négyestés esemény menetrendjével, az érinteni kívánt témákkal
és a tervezett előadókkal kapcsolatban. Bemutatkozó videókat
néztem meg és hagytam jóvá, és listát kértek tőlem a
rokonokról és barátokról, akiknek szállásra lesz szükségük.
Plouffe megkérdezte, benne lennék-e, ha a konvenció utolsó
estéjét nem a hagyományos fedett helyen tartanák, hanem a
Mile High Stadionban, a Denver Broncos otthonában. A közel 80
ezer férőhelyes létesítményben elférne az a több tízezer
önkéntes, akik országszerte a kampányunk bázisát jelentették.
A stadionnak nem volt teteje, ami azt jelentette, hogy ki lennénk
téve az időjárás viszontagságainak.
– És mi van, ha esik? – kérdeztem.
– Száz évre visszamenőleg átnéztük az augusztus 28-án este
8 órára vonatkozó denveri időjárás-jelentéseket – felelte Plouffe.
– Csak egyszer esett.
– És mi van, ha pont ez az év lesz a második alkalom? Van B
tervünk?
– Hát, ha egyszer lefoglaltuk a stadiont – vont vállat Plouffe
–, nincs visszaút. – Kissé megszállott vigyor ült ki az arcára. – Ne
felejtsd el, hogy mindig biztonsági háló nélkül voltunk a
legjobbak. Miért pont most hagynánk abba?
Tényleg, miért pont most?
Michelle és a lányok néhány nappal előttem utaztak
Denverbe, mert én még kampányoltam pár államban, így mire
megérkeztem, már javában zajlott az ünneplés. A stadiont
műholdadós autók és sajtósátrak vették körül, mint valami
ostromló hadsereg; utcai árusok felkelő napos logónkkal vagy
az én elálló fülű fotómmal díszített pólókat, sapkákat,
bevásárlószatyrokat és ékszereket kínáltak. A turisták és
lesifotósok szorgalmasan fényképezték az arra járó
politikusokat és sztárokat.
A 2000-es konvencióval ellentétben, amikor még csak kölyök
voltam, aki az édességbolt kirakatához nyomja az orrát, vagy a
2004-essel, amikor vezérszónoki felszólalásom a műsor
központi figurájává tett, most olyan volt, mintha egyszerre
volnék főattrakció és melléklátványosság; vagy egy szállodai
szoba foglya voltam, vagy a titkosszolgálat autójának ablakán
bámultam kifelé, és Denverbe is csak a konvenció utolsó előtti
estéjén érkeztem meg. Azt mondták, részben biztonsági
megfontolások miatt, de persze a show-nak is része volt: amíg
nem láttak, egyre fokozódott a várakozás izgalma. Ettől
azonban nyugtalanság fogott el, és furcsa elszigeteltséget
éreztem, mintha drága dísz lettem volna, amit csak különleges
körülmények között vesznek elő a dobozból.
Bizonyos mozzanatok megragadtak az emlékezetemben
arról a hétről. Emlékszem, ahogy Malia és Sasha Joe három
unokájával egy nagy halom felfújható matracon hemperegnek a
szállodai lakosztályunkban, boldogan kacagnak, teljesen
belemerülnek a titkos játékukba, és egy cseppet sem törődnek a
kinti felhajtással. Emlékszem, ahogy Hillary a New York-i
küldöttek képviseletében odalép a mikrofonhoz, és hivatalosan
indítványozza, hogy szavazzanak meg a Demokrata Párt
jelöltjének; a gesztus az egység erőteljes kifejeződése volt. És
arra is emlékszem, hogy egy nagyon kedves, engem támogató
család nappalijában ülök Missouriban, tereferélünk és
rágcsálunk valamit, a tévében pedig megjelenik Michelle
csillogó, kékeszöld ruhában, hogy elmondja a konvenció
nyitóbeszédét.
Szándékosan nem olvastam el Michelle beszédét, mert nem
akartam beleütni az orromat, és a rá nehezedő nyomást sem
akartam fokozni. Mivel láttam őt a kampány során, nem
kételkedtem benne, hogy jól szerepel majd. De ahogy aznap este
hallgattam a történetét – az anyjáról és az apjáról, az általuk
hozott áldozatról és az értékrendjükről, amelyeket átadtak,
ahogy leírta hihetetlen életútját, és elmondta, mennyire
reménykedik a lányaink jövőjével kapcsolatban; hogy ez az
asszony, aki akkora terhet cipelt a vállán, tanúsította, hogy
mindig hű voltam a családomhoz és a meggyőződéseimhez;
ahogy láttam a közönség, a tudósítók és a mellettem ülők
átszellemült arcát –, nos, azt hiszem, büszkébb nem is lehettem
volna.
Ellentétben néhány kommentátor véleményével, a feleségem
nem akkor este „talált rá” a hangjára. Az ország akkor hallhatta
végre a valódi hangját.

NEGYVENNYOLC ÓRÁVAL KÉSŐBB már egy szállodai szobában

kuporogtam Favsszel és Axe-szel, és a másnap estére tervezett,
a jelölést elfogadó beszédemet finomhangoltuk. Nem volt
könnyű megírni. Úgy éreztük, a pillanat inkább prózai, mint
fennkölt: kemény bírálattal kellett illetnem a republikánusok
politikáját, és fel kellett sorolnom azokat a konkrét lépéseket,
amelyeket elnökként tenni kívánok. Mindezt anélkül, hogy túl
hosszú vagy túl száraz lenne a mondandóm, vagy túlságosan
pártoskodó. Rengetegszer át kellett fogalmaznunk, és alig jutott
időm a begyakorlására. Ahogy ott álltam az álpódium mögött, és
próbaképpen előadtam a szöveget, inkább munkának éreztem,
mint ihletett szónoklatnak.
Csak egyszer zuhant rám teljes súlyával a felismerés, mit is
jelent a jelöltség. A konvenció utolsó estéje véletlenül a
washingtoni menet és Martin Luther King történelmi
jelentőségű „Van egy álmom” beszédének 45. évfordulójára
esett.[22] Úgy döntöttünk, nem hangsúlyozzuk túlságosan ezt a
tényt, mert úgy véltük, rossz ötlet lenne párhuzamot vonni az
amerikai történelem egyik legnagyszerűbb beszédével. A végén
azért leróttam a tiszteletemet az ifjú georgiai prédikátor csodája
előtt, és idéztem tőle valamit, amit a National Mallon összegyűlt
embereknek mondott azon a napon, 1963-ban: „Egyedül nem
tudunk továbbmenni. És útközben ígéretet kell tennünk, hogy
tovább haladunk előre. Nem fordulhatunk vissza.”[23]
„Egyedül nem tudunk továbbmenni.” Nem emlékeztem erre
a mondatra a beszédből. De ahogy gyakorlás közben hangosan
felolvastam, a sok idősebb fekete önkéntesre gondoltam,
akikkel a kampányirodáinkban találkoztam szerte az
országban, és arra, ahogy megszorították a kezem, és azt
mondták: sohasem gondolták volna, hogy megérik a napot,
amikor egy feketének valódi esélye lesz az elnöki posztra.
Eszembe jutottak az idősek, akik megírták nekem, hogy kora
reggel felkeltek, és az elsők között szavaztak az
előválasztásokon, pedig sokan közülük betegek vagy
mozgáskorlátozottak voltak.
A sok liftesfiúra, gondnokra, titkárnőre, hivatalnokra,
konyhai mosogatóra és sofőrre gondoltam, akikkel a
szállodákban, konferenciaközpontokban vagy irodaházakban
találkoztam, ahogy integettek nekem, felemelték a
hüvelykujjukat vagy szégyenlősen elfogadták a kézfogásomat;
fekete férfiak és nők, már nem fiatalok, akik Michelle szüleihez
hasonlóan szép csendben tették, amit kellett, hogy etethessék és
iskolába küldhessék a gyerekeiket, és most bizonyos mértékig
munkájuk gyümölcsét látták bennem.
Azokra gondoltam, akik negyven-ötven évvel ezelőtt
börtönben ültek vagy csatlakoztak a washingtoni menethez, és
eltűnődtem, vajon mit éreznek majd, ha felmegyek arra a
denveri színpadra; vajon mekkora változást tapasztalnak a
hazájukban, és milyen messze vannak még mindig a dolgok
attól, ahogy ők elképzelték.
– Figyeljetek csak… várjatok egy percet – kértem a többieket,
mert elszorult a torkom, és könnybe lábadt a szemem.
Kimentem a fürdőszobába, hogy egy kis vizet locsoljak az
arcomra. Amikor néhány perccel később visszatértem, Favs,
Axe és a súgógép kezelője csak némán, zavartan ácsorogtak,
nem igazán tudták, mitévők legyenek.
– Bocs – mondtam. – Próbáljuk meg újra az elejétől!
Második nekifutásra nem okozott gondot végigmondani a
beszédet, csak egyszer kellett megállnom valahol félúton, mert
kopogtak az ajtón; egy szállodai felszolgáló állt a folyosón,
cézársalátával a kezében. („Mit mondhatnék? – szabadkozott
Axe zavart vigyorral. – Majd éhen haltam.”) És mire másnap
este kiléptem a széles, kék szőnyeggel borított színpadra, hogy a
szabad, tiszta égbolt alatt beszédet intézzek a stadiont megtöltő
nézőkhöz és a több millió tévénézőhöz, már csak nyugalmat
éreztem.
Meleg este volt, a tömeg mámora minden jelenlévőre
átragadt, a több ezer vaku villogása mintha a fejünk felett
ragyogó csillagok fényével akart volna versenyre kelni. Amikor
befejeztem a beszédet, Michelle és a lányok, majd Joe és Jill
Biden is csatlakozott hozzám, integettünk a konfettiesőben, és
láttuk, ahogy az emberek a nézőtéren nevetnek,
összeölelkeznek és zászlókat lengetnek a Brooks & Dunn
countryduó kampányslágerré vált számának, az „Only in
Americának” a ritmusára.

AZ ELNÖKJELÖLT NÉPSZERŰSÉGI MUTATÓJÁNAK egy jól sikerült konvenció

hagyományosan jókora lökést ad. A miénk pedig mindenki
egybehangzó véleménye szerint a tökéletesség határát súrolta.
A közvélemény-kutatóink jelentése szerint Denvert követően az
előnyöm John McCainnel szemben valóban legalább öt
százalékpontnyira nőtt.
Ez nagyjából egy hétig tartott.
John McCain kampánya nehézkesen indult. Annak ellenére,
hogy három hónappal korábban lett pártja jelöltje, mint én,
nem igazán sikerült lendületet vennie. Az ingadozó szavazókat
nem győzte meg a Bush által már bevezetetteken felüli
adócsökkentések ígérete. Az új, polarizáltabb politikai
környezetben mintha maga McCain sem szívesen hozott volna
fel olyan kérdéseket, mint a bevándorlási reform és az
éghajlatváltozás, pedig ezek korábban nagyban hozzájárultak
ahhoz, hogy pártja lázadójaként tekintettek rá. Mentségére
legyen mondva, rossz lapokat osztottak neki. Az iraki háború
támogatottsága egy cseppet sem nőtt. A már amúgy is
recesszióban lévő gazdaság állapota gyorsan romlott, és vele
együtt Bush népszerűségi mutatói is. Ez a választás minden
valószínűség szerint a változás ígéretén múlott, McCain pedig
inkább az állandóság emberének tűnt.
Ő és a csapata a jelek szerint tudatában volt, hogy valami
drámai lépésre van szükség. És nem is maradtak adósak vele,
ezt el kell ismernem. A konvenciónk záró estéjének másnapján
Michelle és én Jill és Joe Bidennel a kampánygépen ültünk, és a
felszállásra vártunk – néhány napos pennsylvaniai
rendezvénysorozatra indultunk –, amikor Axe berontott, és
közölte, hogy kiszivárgott McCain alelnökjelöltjének neve. Joe
Axe BlackBerryjére pillantott, majd felém fordult.
– Ki a fene az a Sarah Palin? – kérdezte.
Az országos média a következő két hétben megszállottan
foglalkozott ezzel a kérdéssel; megadva ezzel McCain
kampányának az életmentő adrenalinlöketet, a miénk pedig
gyakorlatilag eltűnt a képernyőkről. Amikor Palin neve
megjelent az övé mellett, McCain egyetlen hétvége alatt több
millió dollárt zsebelt be új adományokból. A támogatottsága is
megugrott, és lényegében holtversenybe kerültünk.
Sarah Palin – Alaszka negyvennégy éves, az országos
politikában ismeretlen kormányzója – mindenekelőtt igen
hatékony felforgató volt. Nemcsak fiatal volt és nő, ami
önmagában is hatalmas potenciált jelentett, de igen egyedi
élettörténettel büszkélkedhetett. Egy kisváros kosárlabda-
játékosa és a Miss Alaszka szépségverseny harmadik helyezettje
volt, és öt egyetemen fordult meg, míg végül újságírói diplomát
szerzett. Egy ideig sportközvetítőként dolgozott, majd
megválasztották egy kis alaszkai város polgármesterévé, 2006-
ban pedig szembeszállt az állam megcsontosodott republikánus
szervezetével, és legyőzte a hivatalban lévő kormányzót.
Középiskolai szerelméhez ment férjhez, öt gyermekük született
(tinédzser fia akkor készült Irakba, kisbabájuknak pedig Down-
szindrómája volt), konzervatív kereszténynek vallotta magát, és
szabadidejében szívesen vadászott jávorszarvasra.
Ez a háttér tökéletesen betalált a fehér munkásosztálybeli
szavazóknál, akik gyűlölték Washingtont, és nem minden alap
nélkül gyanították, hogy a nagyvárosi elit – az üzleti, a politikai
és a médiaelitet is beleértve – lenézi az életmódjukat. Ha a The
New York Times szerkesztői vagy az Országos Közszolgálati
Rádió (National Public Radio, NPR) hallgatói megkérdőjelezték
is Palin alkalmasságát, őt ez nem érdekelte. A bírálatokat éppen
hitelessége bizonyítékaként tálalta, mert megértette (jóval
hamarabb, mint sok kritikusa), hogy a régi gárda és a régi
módszerek veszítenek a jelentőségükből, hogy az országos
tisztségre pályázó jelölttel szembeni elvárások rendszere
lebomlóban van, és hogy a Fox News, a beszélgetős
rádióműsorok és az egyre erősödő közösségi média elég teret
biztosít neki célközönsége eléréséhez.
Az is sokat számított, hogy Palin született előadó volt. A
szeptember elején tartott Republikánus Országos Konvención
elmondott negyvenöt perces beszéde mesterien ötvözte a
populizmust és a jól irányzott, gúnyos megjegyzéseket. („Mi,
kisvárosiak nem igazán tudunk hová tenni egy olyan jelöltet,
aki szembe agyondicséri a dolgozó embereket, a hátuk mögött
pedig arról beszél, milyen elkeseredetten kapaszkodnak a
vallásba és a fegyverviselésbe.” Jaj!) A küldöttek magukon kívül
voltak a gyönyörűségtől. A konvenció után Palinnel együtt
kampánykörútra induló McCain háromszor-négyszer akkora
tömegek előtt beszélt, mint korábban, amikor egyedül volt. És
bár a republikánus hívek udvariasan tapsoltak beszédei
közben, egyértelmű volt, hogy inkább a „hokimama”
alelnökjelöltre kíváncsiak. Palin új volt, más, egy közülük.
„Igazi amerikai”, és erre nagyon büszke.
Más időben és más körülmények között – mondjuk, egy
billegő állam szenátusi vagy kormányzóválasztásának
kampányában – a Palin által a republikánus bázison belül
gerjesztett energia talán aggodalomra adhatott volna okot. De
attól a naptól fogva, hogy McCain őt választotta, a Palin-mánia
egész időszakán át végig biztos voltam benne, hogy a döntéssel
nem jár jól. Mert hiába volt Palin óriási előadói tehetsége, egy
alelnök legfontosabb tulajdonsága az, hogy ha kell, képes legyen
átvenni az elnöki funkciókat. John korának és daganatos
kórtörténetének ismeretében pedig ez nem csupán elméleti
lehetőség volt. Az pedig a napnál is világosabbá vált, amint
Sarah Palin kilépett a rivaldafénybe, hogy ha az ország
kormányzásával kapcsolatos kérdésekről van szó, halvány
fogalma sincs róla, mi a fenéről beszél. A pénzügyi rendszer. A
Legfelsőbb Bíróság. Az orosz–grúz háború. Mindegy, mi volt a
téma, vagy milyen formában hangzott el a kérdés, Alaszka
kormányzója láthatóan bajban volt, és úgy rakosgatta össze a
mondatokat, mint amikor egy iskolás próbálja kidumálni magát
a vizsgán, amelyre nem készült.
Palin jelölésének volt egy ennél még aggasztóbb vetülete.
Már az elején észrevettem, hogy a republikánusok nagy
többségét egyáltalán nem zavarják az összefüggéstelen
megnyilvánulásai; sőt valahányszor összeomlott egy újságíró
kérdéseinek súlya alatt, hívei rögtön a liberális összeesküvés
bizonyítékát látták ebben. Még ennél is jobban meglepett
azonban, hogy vezető republikánus személyiségek – köztük
olyanok, akik egy éven át szajkózták, hogy tapasztalatlan
vagyok, évtizedeken át pocskondiázták a pozitív
diszkriminációt, a szellemi színvonal romlását, és hogy
mennyire tönkretette a nyugati kultúrát a multikulturalizmus –
hirtelen ujjongva sorakoznak fel Palin mögött, és elszántan
igyekeznek meggyőzni a nagyközönséget, hogy egy alelnökjelölt
esetében a külpolitika vagy a szövetségi kormányzat
működésének alapvető ismerete tulajdonképpen nem is olyan
fontos, mint sokan gondolják. Sarah Palinnek, mint mondták,
Reaganhez hasonlóan „jó ösztönei” vannak, és ha odakerül,
majd felnő a feladathoz.
Ez persze a jövő előszele volt; egy olyan nagyobb, sötétebb
valóságé, amely azzal fenyegetett, hogy a párthovatartozás és a
politikai célszerűség felülír minden mást: korábbi
álláspontokat, kinyilvánított elveket, de még azt is, amit saját
érzékeink, szemünk és fülünk igaznak fognak fel.
 9

Michelle-lel 1993-ban vettük meg első lakásunkat, egy East

View Park nevű, Hyde Park-i lakótömbben. Gyönyörű hely volt,
nem messze a Promontory Pointtól, remek kilátással a
Michigan-tóra. A tágas kert somfái minden tavasszal harsány
rózsaszínbe borultak. A háromszobás, vasúti kocsihoz hasonló,
soros elrendezésű lakás nem volt nagy, de a padlóburkolat
keményfából készült, volt benne rendes étkező, diófa
szekrényekkel, és elég világos is volt. Anyósom házának
emeletéhez képest, ahol addig laktunk, hogy
takarékoskodhassunk, abszolút fényűzőnek éreztük, és az
anyagi lehetőségeinkhez mérten be is rendeztük Crate & Barrel
kanapékkal, Ace Hardware lámpákkal és használt asztalokkal.
A konyha mellett volt egy kis dolgozószoba, ahová esténként
behúzódtam. Michelle csak úgy emlegette: „az odú”, mert
mindig halomban álltak ott a könyvek, újságok, magazinok, jogi
iratok és dolgozatok, amelyeket éppen javítottam. Nagyjából
havi rendszerességgel, amikor nem találtam valamit, amire
éppen szükségem lett volna, nekiestem, egy óra alatt rendet
vágtam az odúban, majd rettentő büszke voltam magamra, vagy
három napig, amíg a könyvek, papírok és más szemét gaz
módjára ismét birtokba nem vették a szobácskát. Ezenkívül az
odú volt a ház egyetlen helyisége, ahol rágyújtottam, ám a
lányok születése után büdös szokásommal kiköltöztem a kissé
rozoga hátsó tornácra, ahol néha megzavartam a kukákban
guberáló mosómedvecsaládot.
A gyerekek többféleképpen is átalakították az életünket. Az
asztalsarkokon habszivacs élvédők jelentek meg. Az étkező
egyre kevésbé szolgált étkezésre, és egyre inkább
raktárhelyiséggé vált: járókák, élénk színű játszószivacsok és
játékok hevertek mindenfelé, naponta legalább egyszer rá is
léptem valamire. Ám ahelyett, hogy zsúfoltnak és szűkösnek
éreztük volna a lakást, szerény mérete csak felerősítette
újdonsült családunk örömteli zsivaját: fürdéskor a csobogó,
fröcsögő víz hangja, a születésnapi zsúrok alkalmával hangos
sikongatás, vagy éppen a kandallópárkányra állított kazettás
magnóból szóló Motown vagy salsa töltötte be a szobákat,
amikor a lányokkal a karomban táncoltam. És bár hasonló korú
barátaink nagyobb házakat vettek valami módosabb
környéken, bennünk csak egyszer merült fel a költözés
gondolata, amikor egyik nyáron a hosszú folyosón szaladgálni
kezdett egy egér (vagy kettő, ezt nem tudtuk biztosan
megállapítani). A konyhapadló egyik deszkájának kijavításával
sikerült orvosolnom a problémát, de csak miután – meglehetős
ostobasággal és tudálékos vigyorral a képemen – egy ideig azon
vitatkoztam, hogy két egér jelenléte „rágcsálóinváziónak”
minősíthető-e már, Michelle pedig erre megfenyegetett, hogy a
lányokkal együtt elköltözik.
 A lakásért, miután 40 százalékot sikerült lealkudni az árából
(Toot segítségének köszönhetően), 277 500 dollárt fizettünk, és
30 éves fix kamatozású jelzáloghitelt vettünk fel hozzá. A
bevételeink papíron kényelmesen fedezték a havi
törlesztőrészletet, ám ahogy Malia és Sasha cseperedtek, a
gyerekek ellátásának költségei, az iskolai tandíjak és a nyári
táborok ára is folyamatosan emelkedtek, miközben az egyetemi
hiteleink tőkerésze valahogy sohasem akart csökkenni.
Állandóan pénzszűkében voltunk, a hitelkártya-adósságunk
egyre csak nőtt; nem sokat tudtunk félretenni. Így amikor Marty
azt javasolta, használjuk ki az alacsony kamatokat, és vegyük
fontolóra a jelzáloghitelünk kiváltását egy új
hitelkonstrukcióval, másnap felhívtam egy helyi jelzáloghitel-
ügynököt.
A felnyírt hajú, energikus fiatalember megerősítette, hogy a
hitel kiváltásával lefaraghatunk a törlesztőrészletből körülbelül
havi száz dollárt. Ám mivel az ingatlanárak az egekben jártak,
azt is megkérdezte, nem szeretnénk-e felhasználni a tőke egy
részét arra, hogy némi pénzhez jussunk a tranzakcióból. Ez
rutineljárásnak számít, mondta, csak be kell vonni az
értékbecslőjét. Először fenntartásaim voltak, mert a fejemben
megszólalt Toot józan hangja, de miután kalkuláltam egy kicsit,
és kiszámoltam, mennyi pénzt takaríthatunk meg a hitelkártya-
adósságunk törlesztésével, nem igazán vitathattam az ügynök
logikájának helyességét. Sem az értékbecslő, sem az ügynök
nem vette a fáradságot, hogy megszemlélje a lakásunkat, nekem
pedig csak háromhavi fizetési kimutatást és néhány
bankszámlakivonatot kellett bevinnem, aláírnom egy-két
papírt, majd egy negyvenezer dollárról szóló csekkel és azzal az
érzéssel sétáltam ki az ügynök irodájából, hogy sikerült
megúsznom valamit.

ÍGY MENT EZ a 2000-es évek elején; valóságos ingatlanos aranyláz

tombolt. Chicagóban gombamód szaporodtak az új
beruházások. A lakásárak példátlan ütemben emelkedtek, a
kamatszint alacsonyan maradt, és egyes hitelezők csak 10 vagy
5 százalékos önerőt kértek, sőt néha semennyit; miért mondtak
volna hát le az emberek egy pluszhálószobáról, a gránit
konyhapultról és a kifestett alagsorról, amelyekről a magazinok
és tévéműsorok azt állították, hogy a középosztálybeli lét
elengedhetetlen feltételei? Remek befektetés volt, tuti tipp; és
ha egyszer valaki megvett egy lakást, az személyes
bankautomataként szolgált, fedezte az árnyékolók árát is, meg a
rég áhított cancúni nyaralást, vagy ellensúlyozta az elmaradt
béremelést. Mindenki igyekezett beszállni a jó üzletbe: barátok,
taxisofőrök és tanárok mesélték, hogy elkezdtek házat
cserélgetni, hirtelen mindenki nagyon otthonosan mozgott a
végtörlesztések, változó kamatozású jelzáloghitelek és a Case–
Shiller-lakásárindex világában. Ha megpróbáltam óvatosan
figyelmeztetni őket – az ingatlanpiac kiszámíthatatlan, nem
szabad nagyon mélyen belemászni –, megnyugtattak, hogy az
unokatestvérüktől vagy a nagybátyjuktól hallottak róla, aki
hatalmasat kaszált; és mindezt enyhén leereszkedően jegyezték
meg, arra utalva, hogy nem ismerem a dörgést.
 Miután megválasztottak a szenátusba, sikerült olyan magas
áron eladnunk az East View Park-i lakást, hogy az fedezte a
lakáscélú és a szabad felhasználású jelzáloghitelünket, sőt még
egy kis pénzünk is maradt a végén. Egy éjjel azonban, hazafelé
autózva észrevettem, hogy a jelzáloghitel-ügynökünk
irodájának kirakata üres, és az üvegen nagy betűkkel az ELADÓ
VAGY KIADÓ felirat díszeleg. Az új River North-i és South Loop-i
lakások is üresnek tűntek, pedig az építők egyre nagyobb és
nagyobb kedvezményeket kínáltak. Egy korábbi munkatársam,
aki otthagyta a kormánytisztviselői állását, hogy
ingatlanügynöki engedélyt szerezzen, most megkeresett, nem
tudok-e véletlenül üresedésről; az új biznisz ugyanis nem úgy
alakult, ahogy tervezte.
Ezek a fejlemények nem leptek meg, és nem is aggasztottak
különösebben, mert úgy gondoltam, csak a piac természetes
ingadozásáról van szó. Washingtonban azonban megemlítettem
a chicagói ingatlanpiac lassulását egy barátomnak, George
Haywoodnak, miközben a szendvicsünket majszoltuk egy
parkban, a Capitolium közelében. George otthagyta a Harvard
Jogi Karát, hogy profi blackjackjátékos legyen, majd a számok és
a kockázatelemzés terén szerzett jártasságát a Wall Streeten,
részvénykereskedőként kamatoztatta, és magánbefektetéseiből
hatalmas vagyonra tett szert. Abból élt, hogy előre látta a
dolgok alakulását.
– Ez csak a kezdet – jegyezte meg.
– Mit akarsz ezzel mondani?
 – Úgy értem, az egész lakáspiac – felelte –, az egész pénzügyi
rendszer, mind csak kártyavár, amely az összeomlás előtt áll.
És ott, a délutáni napsütésben, gyorstalpaló tanfolyamot
tartott nekem a virágzó másodrendűjelzáloghitel-piacról. Míg a
bankok korábban jellemzően a saját portfóliójukban tartották a
jelzáloghiteleiket, most ezek jó részét összegyűjtik egy kötegbe,
és értékpapírként eladják a Wall Streeten. Mivel így
megszabadultak az adósok esetleges fizetésképtelenségének
kockázatától, a jelzáloghiteleknek ez az „értékpapírosítása” oda
vezetett, hogy a bankok egyre lazábban kezelték a hitelezési
feltételeket. A kibocsátók által fizetett hitelminősítők az „AAA”,
vagyis a legalacsonyabb kockázati kategóriába sorolták ezeket
az értékpapírokat, anélkül hogy megfelelően elemezték volna a
mögöttük lévő jelzálogok jelentette alapvető kockázatot. A
globális befektetők, akik tele voltak pénzzel, és minél magasabb
hozamot akartak elérni, rögtön lecsaptak ezekre a termékekre,
és egyre több és több pénzt pumpáltak az
ingatlanfinanszírozásba. A Fannie Mae és a Freddie Mac, a két
óriáscég,[24] amelyeknek a kongresszus engedélyezte a
minősített jelzálogvásárlást, hogy ösztönözze az emberek saját
lakáshoz jutását – és amelyek kvázi állami státuszuknál fogva
sokkal olcsóbban jutottak kölcsönhöz, mint más cégek –, nyakig
benne voltak a másodrendűjelzáloghitel-üzletben, a
részvényeseikhez pedig az ingatlanpiac robbanásszerű
bővülésével csak úgy ömlött a pénz.
Mindez klasszikus buborék kialakulásához vezetett,
magyarázta George. Amíg az ingatlanárak felfelé mozogtak,
mindenki jól járt: a család, amelyik hirtelen önrész nélkül
megvehette álmai házát; az ingatlanfejlesztők, akik nem
győztek olyan gyorsan építtetni, hogy lépést tartsanak az új
ügyfelek jelentette kereslettel; a bankok, amelyek egyre
összetettebb pénzügyi eszközöket adtak el jókora nyereséggel; a
kockázatitőke-befektetők és befektetési bankok, amelyek
kölcsönpénzből egyre nagyobb tétekben fogadtak ezekre a
pénzügyi eszközökre; és akkor még nem beszéltünk a
bútorforgalmazókról, szőnyeggyártókról, szakszervezetekről és
az újságok hirdetési részlegeiről, amelyek mind érdekeltek
voltak a buli folytatásában.
George azonban biztos volt benne, hogy ennyi kétes anyagi
hátterű hitelessel a piacon a bulinak előbb-utóbb vége szakad.
Amit Chicagóban láttam, mondta, csak apró előrezgés volt. Ha
jön a földrengés, a hatása sokkal rosszabb lesz olyan helyeken,
mint Florida, Arizona és Nevada, ahol a másodrendű
jelzáloghitelezés a legaktívabban zajlott. Amint az újdonsült
lakástulajdonosok nagy számban elkezdenek nem törleszteni, a
befektetők ráébrednek, hogy a jelzálogalapú értékpapírok jó
része nem is annyira AAA. Valószínűleg a kijárat felé veszik az
irányt, és próbálnak megszabadulni tőlük, amilyen gyorsan
csak tudnak. Az ezeket az értékpapírokat jegyző bankokat ez
rosszul érinti, ezért nyilván visszafogják a hitelezést, hogy
fedezzék a veszteségeiket, vagy fenntartsák a kötelező tartalék
szintjét, így viszont az egyébként hitelképes családok is nehezen
jutnak majd jelzáloghitelhez, ami még tovább lassítja az
ingatlanpiacot.
 Ördögi kör alakul ki, ami minden valószínűséggel pánikot
okoz a piacon, ennek következménye pedig – a szóban forgó
pénz puszta mennyiségénél fogva – olyan gazdasági válság
lehet, amilyet még életünkben nem láttunk.
Egyre növekvő hitetlenkedéssel hallgattam. George nem
szokott túlzásokba esni, főleg, ha pénzről volt szó. Elmondta,
hogy maga is merész „short” pozíciót vállalt, tehát lényegében
arra fogadott, hogy a jelzálogalapú értékpapírok ára a jövőben
nagyot csökken. Megkérdeztem tőle: ha ilyen nagy egy válság
kockázata, akkor miért nem beszél róla senki, sem az amerikai
központi bank szerepét betöltő Szövetségi Tartalékalap (Federal
Reserve, Fed), sem a bankfelügyeleti szervek, sem a pénzügyi
sajtó?
George vállat vont.
– Jó kérdés.
Amikor visszamentem a szenátusi irodámba, megkértem a
stábom néhány tagját, kérdezzék meg a Bankbizottságban
dolgozó kollégáikat, lát-e valamelyikük veszélyt a
másodrendűjelzáloghitel-piac helyzetének alakulásában.
Mindenkitől negatív jelentést kaptam: a Fed elnöke azt mondta,
hogy a lakáspiac egy kissé túlpörgött, és nemsokára korrekció
várható, de a történelmi trendek ismeretében nem látja úgy,
hogy bármilyen komolyabb veszély fenyegetné a pénzügyi
rendszert vagy tágabb értelemben a gazdaságot. Rengeteg
feladatom volt, egyebek mellett a félidős kampánnyal is
foglalkoznom kellett, így szép lassan megfeledkeztem George
figyelmeztetéséről. Sőt amikor néhány hónappal később, 2007
elején megint találkoztunk, a pénzügyi és a lakáspiac továbbra
is lassult, de a helyzet nem tűnt komolynak. George elmesélte,
hogy kénytelen volt feladni a „short” pozíciót, mert nagyon sok
pénzt veszített.
– Egyszerűen nincs elég pénzem, hogy kitartsak – mondta
viszonylag nyugodtan, majd hozzátette: – Úgy látszik,
alábecsültem, hogy az emberek mennyire fenn akarják tartani
ezt a színjátékot.
Nem kérdeztem meg tőle, mennyit veszített, és áttértünk
más témákra. Amikor elköszöntünk egymástól, még nem
tudtuk, hogy a színjáték már nem tart sokáig; ahogy azt sem,
hogy rettenetes következményei alig másfél évvel később döntő
szerepet játszanak majd elnökké választásomban.

– OBAMA SZENÁTOR! Itt Hank Paulson beszél.

Másfél héttel a Republikánus Országos Konvenció után és
tizenegy nappal a John McCainnel folytatandó első vitám
kitűzött időpontja előtt jártunk. Világos volt, miért akar beszélni
velem a pénzügyminiszter.
A pénzügyi rendszer összeomlóban volt, és vitte magával az
amerikai gazdaságot is.
Bár a kampányunk kezdetén Irak volt az első számú ügy, a
progresszívebb gazdaságpolitika szükségességét mindig is az
általam képviselt változtatás központi elemének tekintettem.
Meglátásom szerint a globalizáció és az új, forradalmi
technológiák már legalább két évtizede alapvetően alakították
át hazánk gazdaságát. Az amerikai feldolgozóipari vállalatok az
olcsó munkaerőt kihasználva a tengerentúlra helyezték át a
termelést, a visszaszállított olcsó árut pedig nagykereskedők
adták el, akikkel a kisvállalkozások nem vehették fel a versenyt.
Mostanában pedig az internet szünteti meg irodai munkakörök
egész sorát, bizonyos esetekben pedig teljes iparágakat.
Ebben az új gazdasági környezetben, ahol a győztes visz
mindent, azok, akiknek tőkéjük vagy valamilyen különleges,
keresett tudásuk van – akár technológiai vállalkozók,
kockázatitőke-befektetők, esetleg LeBron James kosárlabdázó
vagy Jerry Seinfeld humorista –, kiléphetnek a globális piacra,
és nagyobb vagyont halmozhatnak fel, mint bármilyen csoport
az emberiség történetében. Az egyszerű munkás számára
azonban a tőke mobilitása és az automatizálás egyre gyengülő
alkupozíciót jelentett. A gyárvárosok elveszítették az
életerejüket. Az alacsony infláció és az olcsó lapos képernyős
tévék nem ellensúlyozták a leépítéseket, a kevesebb munkaórát
és a határozott idejű munkaviszonyt, a befagyott béreket és a
csökkenő juttatásokat, főleg mivel az egekben járt az
egészségügy és az oktatás ára (e két szektorban ugyanis kevésbé
érvényesül a költséghatékonyságot célzó automatizálás).
A jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenség ráadásul
öngerjesztő módon harapózott el. Egyre több középosztálybeli
amerikai vette észre, hogy nem engedheti meg magának, hogy
azokon a környékeken éljen, ahol a legjobb iskolák, vagy
azokban a városokban, ahol a legjobb álláslehetőségek vannak.
Nem tudták már fedezni a pluszkiadásokat – különórákat,
informatikai táborokat, felbecsülhetetlen értékű, ám fizetés
nélküli gyakornoki pozíciókat –, amelyeket a tehetősebb szülők
gyermekei élveztek. 2007-re az amerikai gazdaság már nemcsak
nagyobb egyenlőtlenséget generált, mint majdnem bármelyik
másik fejlett állam, de egyre csökkent a felfelé irányuló
társadalmi mobilitás is.
Úgy gondoltam, ezek a fejlemények nem sorsszerűek, hanem
még a Ronald Reagan idején hozott politikai döntések
következményei. A gazdasági szabadság zászlaja alatt – Bush
elnök a „tulajdonosi társadalom” kifejezést használta – a gazdag
rétegek rendszeresen újabb és újabb adókedvezményekben
részesültek, a kollektív munkavállalói szerződésekre vonatkozó
törvényeket pedig senki nem tartatta be. Történtek
próbálkozások a szociális védőháló privatizálására vagy
ritkítására, a szövetségi költségvetés pedig a kisgyermekkori
intézményi neveléstől az infrastruktúráig mindent
következetesen alulfinanszírozott. Mindez pedig tovább
mélyítette az egyenlőtlenséget, és a családok a kisebb gazdasági
hullámvölgyekkel is nehezen tudtak megbirkózni.
Én a kampányomban az ellenkező irányt hirdettem. Nem azt
akartam, hogy Amerika forgassa vissza az idő kerekét, és
szüntesse meg az automatizálást, vagy váljon le a globális
ellátási láncról (bár abban hittem, hogy a kereskedelmi
megállapodásainkban a munkavállalókra és a
környezetvédelemre vonatkozóan szigorúbb kikötéseket is
tehetnénk). De biztos voltam benne, hogy törvényeinket és
intézményeinket alakíthatnánk úgy – ahogy ez a múltban is
sikerült –, hogy aki dolgozni akar, az tisztességes fizetésre
számíthasson. Az üzenetem ugyanaz volt minden nagy- és
kisvárosban, ahol csak a kampány során megálltam.
Megígértem, hogy megemelem a magas jövedelmű amerikaiak
adóját, és abból fedezem majd a létfontosságú oktatási, kutatási
és infrastrukturális befektetéseket. Megígértem, hogy
megerősítem a szakszervezeteket, és megemelem a
minimálbért, valamint általános egészségbiztosítást vezetek be,
és megfizethetőbbé teszem a felsőoktatást.
Azt akartam, hogy mindenki megértse, volt már példa a
határozott kormányzati cselekvésre. Roosevelt megmentette a
kapitalizmust önmagától, és ezzel megalapozta a II. világháború
utáni gazdasági fellendülést. Sokszor beszéltem arról, hogyan
segítették a szigorú munkaügyi törvények a gyarapodó
középosztály és a gyarapodó belföldi piac létrejöttét, a
fogyasztóvédelmi törvények pedig – a nem biztonságos
termékek és tisztességtelen vállalatok kiszorításával – nagyban
hozzájárultak a törvényes vállalkozások sikeréhez.
Elmagyaráztam, hogy az erős állami iskolák, állami
egyetemek és a veteránok társadalomba való
visszailleszkedését segítő támogatások amerikaiak
nemzedékeinek tették lehetővé tehetségük és potenciáljuk
kibontakoztatását, serkentve ezzel a felfelé irányuló társadalmi
mobilitást. A társadalombiztosításhoz (Social Security) és az
idősek, betegek, illetve fogyatékkal élők egészségbiztosításához
(Medicare) hasonló programok aztán idős korukban
kiszámíthatóságot teremtettek ugyanezeknek az
amerikaiaknak, a kormányzati befektetések – mint a Tennessee
Valley Authority regionális állami fejlesztőcég és az államközi
autópálya-hálózat – pedig növelték a termelékenységet, és
vállalkozók tömegei számára teremtettek lehetőséget.
Meg voltam győződve róla, hogy ezek a stratégiák a mi
időnkben is alkalmazhatók. Minden konkrét politikánál
fontosabbnak tartottam azonban, hogy az amerikaiak ismét úgy
gondoljanak a kormányra, mint amelynek elsődleges feladata a
lehetőségek bővítése, a verseny ösztönzése és a tisztességes
üzleti környezet garantálása, valamint annak biztosítása, hogy a
piac mindenki számára előnyösen működjön.
Csakhogy egy kiadós gazdasági válságra nem számítottam.

HIÁBA FIGYELMEZTETETT jó előre George barátom, csak 2007

tavaszán kezdtem felfigyelni a pénzügyi sajtó aggasztó cikkeire.
Az ország második legnagyobb másodrendűjelzáloghitel-
nyújtója, a New Century Financial csődöt jelentett, miután a
másodrendű jelzáloghiteles lakáspiacon hirtelen megugrott a
fizetésképtelen hitelesek száma. A legnagyobb hitelező, a
Countrywide is csak úgy kerülhette el ezt a sorsot, hogy a Fed
közbelépett, és engedélyezte nekik a Bank of Americával való
kényszerházasságot.
A hírek megijesztettek; egyeztettem a gazdasági
szakértőimmel, és 2007 szeptemberében beszédet mondtam a
NASDAQ részvénytőzsdén (National Association of Securities
Dealers Automated Quotations, Értékpapír-kereskedők
Országos Szövetségének Automatizált Adásvételi Rendszere),
amelyben bíráltam a másodrendű jelzáloghitelezési piac
szabályozásának elmaradását, és szigorúbb felügyeletet
javasoltam. Lehet, hogy ebben a többi elnökjelöltnél előrébb
jártam, de még így is jócskán az események mögött kullogtam; a
dolgok ugyanis egyre inkább kicsúsztak a Wall Street irányítása
alól.
A következő hónapokban a pénzpiacokon mindenki
igyekezett biztonságos helyre menekíteni a pénzét: a hitelezők
és a befektetők a kormány által garantált államkötvényeket
vásároltak, szigorúan korlátozták a hitelfelvétel feltételeit, és
hirtelen kivonták a tőkét minden olyan cégből, amelynek köze
volt a jelzálogalapú értékpapírokhoz, és így komoly kockázatot
jelenthetett. A világ gyakorlatilag minden nagyobb pénzügyi
intézménye veszélyes mértékben kiszolgáltatottá vált, mert
vagy közvetlenül maga fektetett ilyen eszközökbe (és ennek
érdekében gyakran még adósságba is verte magát), vagy olyan
cégeknek hitelezett, amelyek ezt tették. A Merrill Lynch 2007
októberében 7,9 milliárd dolláros jelzálogpiaci veszteségről
számolt be. A Citigroup arra figyelmeztetett, hogy az ő adataik
közel járnak a 11 milliárdhoz. 2008 márciusában a Bear Stearns
befektetőcég részvényeinek ára egyetlen nap alatt 57 dollárról
30-ra zuhant, mire a Fed kénytelen volt beavatkozni és
engedélyezni, hogy a JPMorgan Chase rendkívül nyomott áron
felvásárlást végezzen. Senki sem tudta megjósolni, vajon a Wall
Street még állva maradt három nagy befektetési bankja – a
Goldman Sachs, a Morgan Stanley és mindenekelőtt a Lehman
Brothers, amelyek mindegyikéből riasztó mértékben folyt el a
tőke – is hasonló sorsra jut-e, és ha igen, mikor.
 A közvélemény szemszögéből nagy volt a kísértés, hogy
mindezt a kapzsi bankárok és kockázatitőke-befektetők
megérdemelt büntetésének tekintsék; az emberek a
legszívesebben hátradőlve nézték volna, ahogy a cégek
tönkremennek, és a vezetők, akik korábban 20 millió dolláros
bónuszokat zsebeltek be, most kénytelenek eladni a jachtjaikat,
magánrepülőgépeiket és a Hamptonsban lévő házukat. Elég
Wall Street-i igazgatóval volt dolgom személyesen ahhoz, hogy
tudjam, sokan közülük (bár nem mindegyik) valóban
megfelelnek a sztereotípiának: önelégültek, úgy gondolják,
minden jár nekik, látványosan költekeznek, és nem érdekli
őket, milyen hatással vannak a döntéseik másokra.
A baj csak az volt, hogy egy modern kapitalista gazdaságban
a pénzügyi pánik közepette lehetetlen szétválasztani a jó és
rossz vállalkozásokat, vagy csak a felelőtlen, illetve
lelkiismeretlen cégekre büntetést mérni. Akár tetszik, akár
nem, mindenki egy csónakban evez.
Tavaszra az Egyesült Államokon úrrá lett a gazdasági válság.
Az ingatlanbuborék és a könnyű pénz az amerikai gazdaság
rengeteg szerkezeti problémáját fedte el egy teljes évtizeden át.
Most azonban, a megugró fizetésképtelenség, a hitelezés
szigorítása, a tőzsdei veszteségek és a lakásárak zuhanása
közepette a cégek, kicsik és nagyok egyaránt, megszorításokra
kényszerültek. Elbocsátások kezdődtek, és megrendeléseket
mondtak vissza. Az új üzemekre és informatikai rendszerekre
szánt pénzt visszatartották. És amikor az ilyen vállalatok
alkalmazottai elveszítették az állásukat, vagy azt látták, hogy a
házukban lévő tulajdonrészük vagy a munkáltatói
nyugdíjszámlájuk tőkéje zsugorodni kezd, netán elmaradtak a
hitelkártya-törlesztéseikkel, és kénytelenek voltak elkölteni a
megtakarított pénzüket, ők is szorosabbra húzták a
nadrágszíjat. Elhalasztották az autóvásárlást, nem mentek
étterembe, és vakációzás helyett otthon maradtak. A forgalom
csökkenésével pedig a vállalatok csak még inkább leépítették a
dolgozók létszámát és lefaragták a kiadásokat. A szűkülő
kereslet klasszikus ciklusa volt ez, és a helyzet hónapról
hónapra tovább romlott. A márciusi adatok szerint minden
tizenegy jelzáloghitelből egynél lejárt a fizetési határidő vagy
már folyt is a végrehajtás, a járműeladási mutatók pedig a
mélybe zuhantak. Májusban a munkanélküliségi mutató fél
százalékponttal emelkedett, ami az utóbbi húsz év legnagyobb
havi romlását jelentette.
Mindez Bush elnök nyakába szakadt. Gazdasági tanácsadói
sürgetésére kétpárti megegyezést hozott tető alá a
kongresszusban egy 168 milliárd dolláros, adókedvezményeket
és egyéb tehercsökkentéseket tartalmazó gazdasági
mentőcsomag elfogadásához. Ennek az volt a célja, hogy
ösztönözze a fogyasztást és élénkítse a gazdaságot. De ha lett
volna is jótékony hatása, azt mérsékelték a magas
üzemanyagárak, és a válság csak tovább mélyült. Júliusban a
hírcsatornák országszerte azt mutatták, ahogy a kétségbeesett
ügyfelek sorban állnak, hogy kivegyék a pénzüket az IndyMac
nevű kaliforniai bankból, amely egykettőre le is húzta a rolót. A
sokkal nagyobb Wachovia is csak azért tudott túlélni, mert
Paulson miniszternek sikerült „rendszerkockázati kivételt”[25]
tenni vele, hogy megakadályozza az összeomlását.
A kongresszus közben jóváhagyott 200 milliárd dollárt az
amerikai jelzáloghitelek közel 90 százalékát garantáló két,
magántulajdonban lévő behemót, a Fannie Mae és a Freddie
Mac életben tartására. Mindkét vállalatot állami felügyelet alá
helyezték az újonnan létrehozott Szövetségi
Lakásfinanszírozási Hivatalon (Federal Housing Finance
Agency) keresztül. Ám még az ilyen nagyságrendű beavatkozás
ellenére is mindenki úgy érezte, a piacok az összeomlás szélén
egyensúlyoznak; mintha a hatóságok egy egyre táguló
hasadékot próbáltak volna kaviccsal betömni. És a kormány,
legalábbis pillanatnyilag, kifogyott a kavicsból.
Ezért hívott fel Hank Paulson pénzügyminiszter. Amikor
először találkoztam vele, még a Goldman Sachs
vezérigazgatójaként dolgozott. Magas, kopasz, szemüveges,
kissé nehézkes, de szerény stílusú férfi volt. A beszélgetésünk
nagy részében a környezetvédelem iránti elkötelezettségéről
mesélt. Általában is rekedtes hangja azonban most szinte
megtört volt, olyan emberé, aki egyszerre küzd a kimerültséggel
és a félelemmel.
Aznap reggel, szeptember 15-én, a 639 milliárd dollár értékű
Lehman Brothers bejelentette, hogy csődeljárást kér maga ellen.
A Pénzügyminisztérium nem avatkozott be, hogy
megakadályozza a történelem legnagyobb csődjét, és ez azt
jelezte, hogy a válság új szakaszba lépett.
 – Nagyon rossz piaci reakciót várunk – mondta Paulson. – És
arra számítunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik majd,
mielőtt javulni kezdene.
Elmagyarázta, miért döntött úgy a Pénzügyminisztérium és
a Fed is, hogy a Lehman túl gyenge hozzá, hogy megmentsék, és
hogy semmilyen más pénzügyi intézmény nem hajlandó
átvenni az adósságait. Bush elnök felhatalmazta Paulsont, hogy
tájékoztasson engem és John McCaint, mert a további
vészhelyzeti intézkedésekhez kétpárti politikai támogatásra volt
szükség. Paulson remélte, hogy mindkét kampánystáb
tekintettel lesz a helyzet súlyosságára, és megfelelő módon
reagál.
Nem kellettek közvélemény-kutatási adatok ahhoz, hogy
tudjam: Paulson joggal aggódik a politikai helyzet miatt. Hét
héttel voltunk az elnökválasztás előtt. Ha a közvélemény jobban
megismeri a válság valódi léptékét, akkor az a tény, hogy
milliárdok mennek el az adófizetők pénzéből meggondolatlan
bankok megmentésére, minden bizonnyal annyira lesz majd
népszerű, mint egy elhanyagolt övsömör vagy Oszáma bin
Láden. A Paulson vezette Pénzügyminisztérium másnap azzal
állta útját a Goldman Sachs és a Morgan Stanley
katasztrófájának, hogy módosította mindkét intézmény
besorolását; attól fogva létrehozhattak kereskedelmi bankokat,
amelyek már szövetségi védelmet vehettek igénybe. A
vállalkozások azonban – ideértve a bluechipeket, vagyis kiváló
minősítésű, nagy forgalmú, jó hírű cégeket is – ennek ellenére
sem jutottak hitelhez napi működésük finanszírozásához, és
egymás után dőltek be a pénzpiaci alapok is, amelyeket pedig
korábban olyan biztonságosnak és likvidnek tekintettek, mint a
készpénzt.
A demokraták könnyedén a regnáló kormányzatra foghatták
volna az egész fiaskót, az igazság azonban összetettebb volt
ennél; a pénzügyi szektor szabályozásának fellazítása már a
Clinton-érában elkezdődött, és a másodrendű jelzáloghitel
robbanásszerű elterjedésének idején a törvényhozásban ülő
demokraták nagy része lelkesen tapsolt a lakástulajdonosok
arányának növekedése láttán. Az újraválasztásért küzdő
republikánusok számára viszont, akiknek már amúgy is terhére
volt a népszerűtlen elnök és a gyengélkedő gazdaság, a további
Wall Street-i mentőcsomagok megszavazása szinte saját sírjuk
megásásával ért fel.
– Ha további lépéseket kell tennie – mondtam Paulsonnak –,
szerintem a legnagyobb gondja a saját pártjával akad majd,
nem az enyémmel.
Már így is sok republikánus panaszkodott, hogy a Bush-
adminisztráció a bankszektorba való beavatkozással megszegte
a korlátozott kormányzati beleszólás konzervatív alapelvét. A
Fedet a hatásköre túllépésével vádolták, és volt képük a
kormányzati szabályozás felelőseinek fejére olvasni, hogy nem
figyeltek fel előbb a másodrendűjelzáloghitel-piac gondjaira;
mintha ők maguk nem azzal töltötték volna az előző nyolc évet,
hogy leépítsenek minden fellelhető pénzügyi szabályozást.
John McCain addig nem sokat szólt hozzá a témához a
nyilvánosság előtt, én pedig arra kértem Paulsont, hogy
maradjon szoros kapcsolatban a vetélytársammal, és őt is
tájékoztassa a helyzet alakulásáról. McCain a Republikánus Párt
jelöltjeként nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy
elhatárolódjon Bushtól. Sőt az egyik legsebezhetőbb pontja
mindig is az az ígérete volt, hogy továbbviszi Bush
gazdaságpolitikájának legtöbb elemét. Az előválasztások során
beismerte, hogy nem sokat konyít a gazdaságpolitikához. Nem
sokkal korábban pedig akkor erősítette meg a róla kialakult
képet, miszerint fogalma sincs az egészről, amikor egy
újságírónak elárulta: nem tudja pontosan, hány lakása is van.
(A helyes válasz nyolc volt.) A Paulson által elmondottak
alapján pedig úgy láttam, McCain politikai nehézségei a jövőben
csak fokozódni fognak. Biztos voltam benne, hogy a tanácsadói
arra biztatják majd, próbálja úgy maga mellé állítani a
választókat, hogy távolságot tart a kormány pénzügyi
mentőkísérleteitől.
Tudtam, hogy ha McCain úgy dönt, nem támogatja a
mentőcsomagokat, a demokraták – sőt talán saját stábom is –
hatalmas nyomás alá helyeznek majd, hogy tegyek én is
ugyanígy. Mégis, amikor befejeztük a beszélgetést Paulsonnal,
éreztem, hogy nem számít, mit tesz McCain. Ilyen súlyos
körülmények között, a pártpolitikára való tekintet nélkül,
bármire hajlandó voltam, hogy segítsek az ország vezetésének a
helyzet stabilizálásában.
Azt mondtam magamnak: ha elnök akarsz lenni, elnökként
is kell cselekedned.
MINT AZ VÁRHATÓ VOLT, John McCain nem igazán tudott
következetesen reagálni a gyorsan változó állapotokra. A
Lehman Brothers bejelentésének napján rosszul időzített
kísérletet tett a közvélemény megnyugtatására: a televízióban is
közvetített gyűlésen azt mondta, hogy „a gazdaság alapjai
erősek”. Mi könyörtelenül lecsaptunk erre. („Szenátor úr,
melyik gazdaságról beszél?” – kérdeztem még aznap az egyik
saját gyűlésemen.)
A Lehman csődjének hírére a következő napokban teljes
pánik tört ki a pénzpiacokon. A részvények ára a mélybe
zuhant. A Merrill Lynch végső kétségbeesésében megegyezett a
Bank of Americával a felvásárlásról. Eközben a Fed által a
kereskedelmi bankoknak nyújtott 200 milliárd dolláros
kölcsönprogram elégtelennek bizonyult. A Fannie és a Freddie
megtámogatására költött rengeteg pénz mellett immár újabb 85
milliárdot emésztett fel az American International Group (AIG)
sürgős kormányzati átvétele. Ez a hatalmas biztosítótársaság
végezte a másodrendűjelzáloghitel-alapú értékpapírok
piacának hitelbiztosítását. Az AIG volt a „túl nagy ahhoz, hogy
elbukjon” mintapéldája – olyan sok szálon kapcsolódott a
globális pénzügyi hálózatokhoz, hogy az összeomlása
bankcsődök egész áradatát indította volna el –, ám még az
állami beavatkozás után is ezer sebből vérzett. Négy nappal a
Lehman csődje után Bush elnök és Paulson pénzügyminiszter
megjelentek a televízióban Ben Bernanke, a Fed és Chris Cox, az
Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (Securities and Exchange
Commission, SEC) elnökének társaságában, és bejelentették,
hogy a kongresszussal el kell fogadtatni a később
Pénzügyieszköz-mentő program (Troubled Asset Relief
Program, TARP) néven ismertté vált törvénycsomagot, amely új,
700 milliárd dolláros vészhelyzeti tartalékalap létrehozását
irányozta elő. Becslésük szerint ez volt az ára a világvége
elhárításának.
McCain, talán hogy kijavítsa korábbi hibáját, bejelentette,
hogy ellenzi az AIG állami mentőövét. Másnap aztán rögtön
vissza is táncolt. A TARP-pal kapcsolatos álláspontja homályos
maradt; általánosságban a bankok megmentése ellen volt, de
ezt az egyet talán támogatta. Követhetetlen csapongásai miatt
könnyedén kapcsoltuk a válságot egy „Bush–McCain” gazdasági
programhoz, amely a gazdagoknak és hatalmasoknak kedvez a
középosztállyal szemben, és azzal érveltünk, hogy McCain nem
elég felkészült az ország vezetésére egy ilyen nehéz gazdasági
helyzetben.
Ugyanakkor minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy tartsam
magam a Paulsonnak tett ígéretemhez, és utasítottam a
csapatomat, hogy senki ne tegyen olyan nyilvános
kijelentéseket, amelyekkel alááshatjuk a Bush-kormányzat
esélyeit a mentőcsomagok kongresszusi elfogadtatására. Házi
gazdasági tanácsadóinkkal, Austan Goolsbeevel és Jason
Furmannel megbeszélésekbe kezdtünk egy erre az alkalomra
összeállt szakértői válságcsoporttal, amelynek többek között
tagja volt Paul Volcker, a Fed egykori elnöke, Larry Summers,
Clinton volt pénzügyminisztere és Warren Buffett, a legendás
befektető. Ők mindannyian éltek át nagy gazdasági válságokat,
de abban mind egyetértettek, hogy a mostani nagyságrendekkel
súlyosabb az előzőeknél. Közölték velem, hogy gyors cselekvés
híján az összeomlás nagyon is valós veszélyével nézünk
szembe: amerikaiak további milliói veszítik el az otthonukat és
összes megtakarításukat, a munkanélküliség pedig a nagy
gazdasági világválság szintjére emelkedhet.
A tőlük kapott eligazítás rengeteget segített abban, hogy
megértsem a válság mélyebb okait, és mérlegelhessem a
kezelésére tett különböző javaslatokat. Emellett halálra is
rémisztett. Mire elutaztam Tampába, ahol első vitámra
készültem McCainnel, úgy éreztem, hogy legalább a gazdaságot
illető kérdésekben tudom, miről beszélek; és egyre jobban
rettegtem attól, mit jelent majd egy elhúzódó válság az amerikai
családok számára.

VALÓSZÍNŰLEG akkor sem rajongtam volna túlságosan azért, hogy

három napon át egy szállodai szobában gubbasszak, és a vitára
készüljek, ha nincs a fenyegető válság okozta nyomasztó
hangulat. De mivel jól emlékeztem rá, milyen összeszedetlen
voltam az előválasztási viták során, tudtam, hogy szükségem
van erre a felkészülésre. A csapat szerencsére kerített két
jogászt, akik egyben politikai veteránoknak is számítottak: Ron
Klain és Tom Donilon korábban olyan jelölteket készített fel,
mint Al Gore, Bill Clinton és John Kerry. Amint megérkeztem,
rögtön részletesen elmagyarázták, hogyan zajlik majd a vita, és
felvázoltak minden elképzelhető kérdést, ami csak felmerülhet.
Axe-szel, Plouffe-fal, Anita Dunn kommunikációs tanácsadóval
és csapatom többi tagjával együtt órákon át sulykolták belém a
pontos válaszokat, amelyeket hallani akartak, egészen az utolsó
szóig vagy szófordulatig. Ron és Tom ragaszkodtak hozzá, hogy
ott, az ódon Biltmore Hotelben építsük fel a vitaszínpad pontos
mását, és még az első este teljes, másfél órás gyakorlóvitát
rendeztek nekem, ahol a beszédsebességemtől kezdve a
hangszínemen át a tartásomig mindent szétcincáltak és
aprólékosan elemeztek. Nagyon kimerítő volt, de
tagadhatatlanul hasznos, és mire bezuhantam az ágyba, biztos
voltam benne, hogy vázlatpontokban fogok álmodni.
Minden erőfeszítésük ellenére azonban a figyelmem újra
meg újra a Klain–Donilon-aurán kívülről érkező hírekre
terelődött. A gyakorlás szüneteiben folyamatos tájékoztatást
kaptam a piaci helyzet alakulásáról és arról, hogy áll a kormány
a TARP-törvénnyel. „Törvénynek” nevezni azért enyhe túlzás
volt: a Hank Paulson által a kongresszusnak benyújtott javaslat
háromoldalnyi sablonszövegből állt, amely felhatalmazta a
Pénzügyminisztériumot, hogy a mentőcsomag 700 milliárdos
keretét fordítsa bajba jutott pénzintézetek és pénzügyi eszközök
vásárlására, vagy általánosabban véve használja fel a válság
kordában tartásához szükségesnek ítélt lépések megtételére.
Pete Rouse elmondta nekem, hogy a sajtó és a közvélemény a
számoktól hüledezik, a képviselők pedig mindkét oldalon a
részleteket hiányolják, így a kormány a közelében sem jár
annak, hogy összeszedje a törvény elfogadásához szükséges
szavazatokat.
 Ezt Harry Reid és Nancy Pelosi házelnök is megerősítették
nekem egy telefonbeszélgetésben. Mindketten kemény
politikusok voltak, akiktől, ha alkalom adódott rá, nem állt
távol, hogy a demokrata többség megszilárdítása érdekében
nekimenjenek a republikánusoknak. De mint azt a következő
években újra és újra megtapasztaltam, Harry és Nancy
hajlandók voltak (olykor nem kevés morgolódás után)
félretenni a politikai szembenállást, ha ilyen életbevágó
problémáról volt szó. A TARP-pal kapcsolatban hozzám
fordultak útmutatásért, én pedig őszintén megosztottam velük a
véleményemet: ha kiegészítik bizonyos feltételekkel, amelyek
garantálják, hogy nem csak ajándékpénzt adunk a Wall
Streetnek, akkor a demokratáknak segíteniük kell a törvény
elfogadását. És a két vezető – becsületükre legyen mondva – azt
felelte, ráveszik a képviselőcsoportjukat, szavazzák meg a
javaslatot, ha Bush és a Republikánus Párt is szállít elég
szavazatot.
Tisztában voltam vele, hogy ez elég nagy „ha”. Végy egy
népszerűtlen törvényjavaslatot, egy gyorsan közelgő választást
és két politikai tábort, akik közül egyiknek sem akaródzik
muníciót szolgáltatni a másiknak, és már meg is van a
patthelyzet bombabiztos receptje.
Hogy elmozduljunk a holtpontról, komolyan fontolóra
vettem egy meglehetősen elrugaszkodottnak tűnő ötletet,
amelyet barátom, Tom Coburn oklahomai republikánus
szenátor javasolt: McCainnel adjunk ki közös nyilatkozatot,
amelyben a TARP valamilyen formában való elfogadása mellett
érvelünk. Coburn úgy okoskodott, hogy ha mindketten
megfogjuk a véres kést, elvehetjük a szavazás politikai élét, és
az ideges kongresszus józan döntést hozhat, anélkül hogy a
választási eredmények miatt kellene aggódnia.
Fogalmam sem volt róla, hogy reagálna erre McCain. Ravasz
trükknek is tűnhetett, de annak tudatában, hogy ha nem
fogadunk el valamilyen mentőcsomagot, akkor az egész
országon úrrá lehet a gazdasági válság, úgy éreztem, megér egy
próbát.
Telefonon beszéltem McCainnel, miközben egy rövid
kampányrendezvény után visszafelé tartottam a szállodába.
Nyugodtan, udvariasan beszélt, de óvatos volt a hangja. Azt
felelte, nyitott egy esetleges közös közleményre, de ő mást
fontolgat: mi lenne, ha mindketten felfüggesztenénk a
kampányolást? Ha elhalasztanánk a vitát, visszautaznánk
Washingtonba és megvárnánk, míg elfogadják a
mentőcsomagról szóló törvényjavaslatot?
Bár nem igazán tudtam elképzelni, miért is lenne jó, ha az
elnökválasztási kampánycirkuszt Washingtonba vinnénk,
biztatónak találtam, hogy McCain láthatóan hajlandó
felülemelkedni a napi szintű torzsalkodáson a törvény
megszavazása érdekében. Nagyon óvatosan, nehogy
elzárkózásnak érezze, azt javasoltam – John pedig beleegyezett
–, hogy a kampánymenedzsereink dolgozzanak ki néhány
lehetőséget, amelyek közül választhatunk, és egy-két órán belül
megint keressük egymást.
 Na, ez haladás, gondoltam, miután befejeztük a beszélgetést.
Felhívtam Plouffe-ot, és megkértem, hogy beszéljen Rick
Davisszel, McCain kampánymenedzserével, és foglalkozzanak a
dologgal. Néhány perccel később megérkeztem a szállodába,
ahol Plouffe morcos képpel fogadott. Épp akkor beszélt
Davisszel.
– McCain rövidesen sajtókonferenciát tart – közölte –,
amelyen bejelenti, hogy fel akarja függeszteni a kampányát, és
vissza akar térni Washingtonba.
– Micsoda? Tíz perccel ezelőtt beszéltem vele!
– Nos, igen… hát, nem volt éppen őszinte veled. Davis azt
mondja, McCain el sem megy a vitára, ha a következő hetvenkét
órában nem fogadnak el egy mentőcsomagot. És McCain
nyilvánosan fel fog szólítani téged, hogy kövesd a példáját a
kampány felfüggesztésében, mivel – ezt hallgasd meg – „McCain
szenátor úgy véli, a politikát most félre kell tennünk” – Plouffe
köpködte a szavakat; látszott rajta, hogy a legszívesebben
megütne valakit.
Néhány perccel később megnéztük, ahogy McCain
aggodalomtól terhes hangon megteszi a bejelentését. Nehéz volt
nem dühösnek és csalódottnak éreznem magam. A jóhiszemű
magyarázat szerint John bizalmatlanságból reagált így: attól
félt, hogy a közös sajtónyilatkozat javaslatával túl akarom
licitálni, ezért inkább ő licitált túl előbb. A kevésbé jóhiszemű –
és a csapatomban egyhangúan osztott – nézet szerint viszont a
republikánusok elkeseredett kampánystábja újabb
átgondolatlan politikai húzással próbálkozott.
 Akár politikai húzás volt, akár nem, egy rakás washingtoni
politikai bennfentes mesteri lépésnek tartotta. Amint véget ért a
sajtótájékoztatója, azonnal özönleni kezdtek hozzánk a
demokrata tanácsadók és a belső körhöz tartozó támogatók
aggódó üzenetei; mindenki erősködött, hogy fel kell
függesztenünk a kampányt, különben azt kockáztatjuk, hogy az
országos válság pillanatában átengedjük a terepet az
ellenfélnek. Mi azonban mind vérmérsékletünk, mind
tapasztalatunk alapján hajlottunk arra, hogy ne kövessük a
közvélekedést. Nemcsak úgy gondoltam, hogy ha mi ketten
elkezdünk Washingtonban komédiázni, azzal inkább
csökkentjük, semmint növeljük a TARP elfogadásának esélyét,
de azt is éreztem, hogy a pénzügyi válság miatt csak még
fontosabbá vált a vita megtartása, hiszen a választók így
hallhatják közvetlenül azt a két embert, akik közül az egyiknek
át kellett kalauzolnia őket az ismeretlen vizeken. McCain
felhívásának elutasítása azonban még így is óriási
hazárdjátéknak tűnt. Összehívtam a csapatomat, és
megkérdeztem, van-e köztük valaki, aki nem ért egyet a
helyzetértékelésemmel. Ők habozás nélkül rávágták, hogy
nincs.
– Akkor rendben – bólintottam mosolyogva.
Másfél órával később megtartottam a saját
sajtótájékoztatómat, amelyen közöltem, hogy nem fogom
felfüggeszteni a kampányomat. Elmondtam, hogy már egy ideje
rendszeres konzultációt folytatok Paulsonnal és kongresszusi
vezetőkkel, és hogy ha szükségessé válik, bármikor azonnal
Washingtonba tudok repülni. Majd hozzátettem egy rögtönzött
mondatot, amely aztán a híradások élére került: „Egy elnöknek
egyszerre több dologgal is tudnia kell foglalkozni.”
Fogalmunk sem volt, hogyan reagálnak majd a szavazók, de
mindannyian elégedettek voltunk a döntésemmel. Alig ültünk le
azonban, hogy kieszeljük a következő lépéseinket, Plouffe
kapott egy e-mailt Josh Boltentől, Bush stábfőnökétől, amelyben
arra kérte, hívja fel. Ő erre kirohant a szobából; amikor néhány
perccel később visszatért, az arca még komorabb volt.
– McCain a jelek szerint megkérte Busht, hogy holnap
tartson megbeszélést a Fehér Házban veled, McCainnel és a
kongresszusi vezetőkkel, és próbáljon meg összekalapálni
valamilyen megegyezést a TARP-ról. Bush bármelyik percben
telefonálhat, hogy meghívjon a buliba.
Plouffe megrázta a fejét.
– Ez éktelen nagy baromság – morogta.

A FEHÉR HÁZ KABINETSZOBÁJA nem túl nagy, de annál

méltóságteljesebb. A padlót aranycsillagokkal díszített vastag,
vörös szőnyeg borítja, a vajszínű falakon pedig sas formájú
lámpatartók sorakoznak. A terem északi végében lévő kandalló
két oldalán a falmélyedésekből Washington és Franklin
klasszikus stílusú márvány mellszobra tekint ránk. A helyiség
közepét ovális formájú, csillogó mahagóniasztal foglalja el,
körülötte húsz súlyos, bőrborítású szék áll. A székek támlájának
hátsó részére kis réztáblát erősítettek, amelyek azt jelzik, hová
kell ülnie az elnöknek, az alelnöknek és az egyes
kabinettagoknak. Ez a terem az alapos, józan megfontolás
színhelye; arra építették, hogy alkalmazkodjon a történelem
súlyához.
A fény általában a Rózsakertre néző, széles üvegajtókon
keresztül jut a helyiségbe. Szeptember 25-én azonban, amikor
elfoglaltam a helyem a Bush által McCain kérésére összehívott
megbeszélésen, az ég felhős volt. Az asztal körül ott ült az elnök,
Cheney alelnök, McCain és én, továbbá Hank Paulson, Nancy
Pelosi, Harry Reid, John Boehner és Mitch McConnell
republikánus vezetők, valamint az illetékes bizottságok elnökei
és rangidős tagjai. A fal mellett a Fehér Ház és a kongresszus
tisztviselőinek hada foglalt helyet; ők szorgalmasan
jegyzeteltek, és vaskos tájékoztató könyveket lapozgattak.
Senki sem úgy festett, mint aki ott akart volna lenni.
Az elnök hangja sem volt éppen lelkes, amikor az előző nap
telefonon beszéltem vele. George W. Bushnak gyakorlatilag
egyetlen fontosabb politikai döntésével sem értettem egyet, de
magát az embert megkedveltem: egyenesnek és lefegyverzőnek
találtam, és előszeretettel élcelődött saját magán.
– Nem tudnám megmondani, miért tartja ezt McCain jó
ötletnek – mondta szinte bocsánatkérőn. Méltányolta, hogy
Hank Paulsonnal naponta többször beszélünk, és nagyra
értékelte a kongresszusi demokraták meggyőzése érdekében a
háttérben végzett munkámat. – Ha a maga helyében volnék,
Washington lenne az utolsó hely, ahol lenni szeretnék –
sóhajtotta Bush. – De McCain megkért rá, én pedig nem
mondhattam nemet. Remélem, sikerül rövidre fognunk.
 Csak később tudtam meg, hogy Paulson és Bush csapatának
többi tagja is ellenezték a megbeszélést, mégpedig jó okkal. Az
előző napokban a kongresszusi vezetők TARP-törvénnyel
kapcsolatban vallott nézetei végre közeledni kezdtek
egymáshoz. Aznap reggel már valamiféle megegyezésről is
beszéltek (bár a republikánusok ebből néhány óra múlva
kihátráltak). A tárgyalásoknak ebben a kényes szakaszában
Bush tanácsadói joggal érezték úgy, hogy ha engem és McCaint
is bevonnak a folyamatba, azzal valószínűleg többet ártanak,
mint használnak.
Bush azonban felülbírálta az embereit, és nem
hibáztathattam érte. Mivel a saját pártján belül is egyre
erősödött a TARP-pal való szembenállás, aligha engedhette meg
magának, hogy megromoljon a viszonya a republikánus
elnökjelölttel. Mégis, az egésznek olyan hangulata volt, mint egy
jól kidolgozott színjátéknak. Ahogy végignéztem a savanyú
arcokon, megértettem, hogy nem tartalmas vitára gyűltünk
össze, hanem azért, hogy az elnök kiengeszteljen egyetlen
embert.
Bush az egységre való rövid felhívással nyitotta meg az
értekezletet, majd átadta a vezényletet Paulsonnak, aki
tájékoztatott bennünket az aktuális piaci helyzetről, és
elmagyarázta, hogy a TARP-pénzből felvásárolnák a rossz
jelzáloghiteleket (ezeket „mérgező eszközöknek” nevezték) a
bankoktól, ami javítaná a mérlegüket, és helyreállítaná a piac
bizalmát.
 – Ha Hank és Ben úgy gondolja, hogy ez a terv működni fog –
szólalt meg Bush, miután végeztek –, akkor én mellette vagyok.
A protokollnak megfelelően az elnök ezután Pelosi
házelnöknek adta meg a szót. Nancy azonban ahelyett, hogy
maga beszélt volna, udvariasan tájékoztatta az elnököt, hogy a
demokraták nevében én szólalok fel először.
Nancy és Harry ötlete volt, hogy szószólóként szerepeljek, én
pedig hálás voltam érte. Ezzel ugyanis nemcsak kivédtük, hogy
McCain előnyhöz jusson az eszmecsere során, de azt is jelezte,
hogy demokrata társaim úgy érezték, politikai értelemben a
sorsuk alakulása összefonódik az enyémmel. A lépés láthatóan
meglepte a republikánusokat, és nem tudtam nem észrevenni,
hogy az elnök Nancy felé villantja védjegyévé vált vigyorát –
ravasz politikusként felismerte az ügyes manővereket –, mielőtt
felém biccentett volna.
A következő percekben ismertettem a válság jellegét, a
készülő törvénykezés részleteit és azokat a felügyelettel, vezetői
javadalmazással és a lakástulajdonosok megsegítésével
kapcsolatos pontokat, amelyekkel a demokraták szerint még
foglalkozni kellene. Megjegyeztem, hogy McCain szenátorral
együtt nyilvánosan megígértük: a pénzügyi mentőakciót nem
tesszük a politikai játszma színterévé, majd közöltem az
elnökkel, hogy a demokraták szállítani fogják a törvényjavaslat
elfogadásához szükséges szavazatok rájuk eső részét. De
figyelmeztettem a jelenlévőket, hogy ha igazak a jelentések,
amelyek szerint a republikánusok visszatáncoltak, és elölről
akarják kezdeni az egészet, teljesen új tervvel, az
elkerülhetetlenül megakasztja a tárgyalásokat, és „a
következmények beláthatatlanok lesznek”.
Bush ezután McCain felé fordult, és így szólt:
– John, mivel Barack megkapta a lehetőséget, szerintem úgy
tisztességes, ha most neked adom meg a szót.
Mindenki McCainre nézett, akinek megfeszült az állkapcsa.
Úgy tűnt, mondani készül valamit, de aztán meggondolta magát,
és fészkelődött egy kicsit a székében.
– Azt hiszem, inkább megvárom a soromat – szólalt meg
végül.
Egy választási küzdelemben, ahogy az életben is, vannak
pillanatok, amikor egy kivételével hirtelen minden lehetséges út
lezárul; amikor a lehetséges következmények széles skálája
leszűkül az elkerülhetetlenre. Ez egy ilyen pillanat volt. Bush
felvont szemöldökkel nézett McCainre, megvonta a vállát, és
John Boehnert szólította. Boehner közölte: nem azt mondta,
hogy teljesen az elejéről akarják kezdeni a dolgot, csak bizonyos
változtatásokat akarnak; beleértve egy nehézkesen
megfogalmazott tervet, amelynek keretében a szövetségi
kormány az eszközeik felvásárlása helyett inkább a bankok
veszteségeit biztosítaná.
Megkérdeztem Paulsont, megvizsgálta-e ezt a biztosítási
javaslatot, és szerinte működne-e. Paulson határozottan
kijelentette, hogy megvizsgálta, és nem működne.
Richard Shelby, a szenátus bankbizottságának rangidős tagja
közbeszólt és jelezte, hogy több közgazdász véleménye szerint a
TARP sem működőképes. Azt javasolta, hogy a Fehér Ház adjon
több időt a kongresszusnak a szóba jöhető opciók
megfontolására. Bush leintette, és közölte, hogy az országnak
nincs több ideje.
Ahogy a megbeszélés folyt tovább, egyre nyilvánvalóbbá
vált, hogy a republikánus vezetők közül senki sem ismeri a
TARP-törvényjavaslat legújabb változatának tartalmát; vagy, ha
már itt tartunk, saját módosítási indítványaik lényegét sem.
Egyszerűen csak el akarták kerülni, hogy ilyen rázós ügyben
kelljen szavazniuk. Hallgattam egy ideig a civakodást, majd
ismét közbeszóltam.
– Elnök úr! Továbbra is kíváncsi volnék McCain szenátor
mondanivalójára.
Ismét minden tekintet McCain felé fordult. Ő ezúttal a
kezében tartott jegyzetre pillantott, dünnyögött valamit, amit
nem értettem, majd úgy két-három percen át unalmas
közhelyekkel traktált bennünket: hogy az egyeztetések a jelek
szerint jól haladnak, és milyen fontos, hogy Boehner megkapja
a mozgásteret a képviselőcsoportja „igen” szavazatának
kiharcolásához.
És ennyi. Semmi terv. Semmi stratégia. Semmilyen javaslat
arra, hogyan lehetne hidat verni a különböző álláspontok közé.
A helyiségre néma csend telepedett, amikor McCain letette a
jegyzeteit, és lesütötte a szemét, mint aki tudja, hogy leszerepelt.
Szinte megsajnáltam; az, hogy a csapata rávette egy ilyen
kockázatos lépésre, majd felkészítés nélkül küldte el a
megbeszélésre, súlyos politikai mulasztás volt. Ha az újságírók
tudomást szereznek a mai produkciójáról, a tudósítások nem
lesznek éppen hízelgőek.
John furcsa viselkedésének közvetlen hatása azonban az
volt, hogy a Kabinetszobában általános csetepaté robbant ki.
Nancy és Spencer Bachus, a képviselőház pénzügyi szolgáltatás
iparágért felelős bizottságának rangidős republikánus tagja
azon vitáztak, kinek az érdeme, hogy a törvényjavaslat legújabb
változata hathatósabb védelmet nyújt az adófizetőknek. Barney
Frank, a kemény és gyors észjárású massachusettsi demokrata,
aki értette a dolgát, és valószínűleg mindenki másnál
keményebben dolgozott azért, hogy Paulson elfogadtathassa a
TARP-ot, kötekedni kezdett a republikánusokkal: „Mi a maguk
terve? Mi a maguk terve?” – kiáltott rájuk újra meg újra. Az
arcok elvörösödtek; mindenki egyre hangosabban beszélt; a
vitatkozók egymás szavába vágtak. McCain pedig mindeközben
csak makacsul hallgatott, és főtt a levében. A helyzet annyira
elfajult, hogy Bush elnök végül felállt, és így szólt:
– Úgy tűnik, ez a megbeszélés kicsúszott a kezeim közül.
Végeztünk.
Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a déli ajtón.
Az egész jelenet alaposan megdöbbentett.
Miközben McCain és a republikánus vezetés gyorsan
kimenekült a teremből, Nancyt, Harryt és a többi demokratát
behívtam a szomszédos Roosevelt Szobába, hogy egy kicsit
összedugjuk a fejünket. Mindannyian zaklatottak voltak, és
mivel már korábban megegyeztünk, hogy a megbeszélés után
nem nyilatkozom a tudósítóknak, nem akartam, hogy közülük
esetleg bárki is olyasmit mondjon, amivel ronthat a helyzeten.
Éppen azt beszéltük meg, hogyan tudnák konstruktív módon
összefoglalni az értekezleten történteket, amikor belépett
Paulson. Szinte sokkos állapotban volt. A kollégáim közül
többen el akarták hajtani, mint valami népszerűtlen kölyköt a
játszótéren. Néhányan még gúnyolódtak is rajta.
– Nancy – kezdte Paulson. A házelnök valósággal eltörpült
mellette. – Kérem… – Aztán hirtelen ihlettől vezérelve, a humor
és a kétségbeesés szomorú keverékével a 195 centi magas,
hatvankét éves férfi fél térdre ereszkedett. – Könyörgöm. Ne
tegyék tönkre ezt az egészet!
Nancy engedélyezett magának egy gyors mosolyt.
– Nem is tudtam, hogy katolikus, Hank – felelte. Majd a
mosolya ugyanolyan gyorsan el is illant, és kurtán hozzátette: –
Talán nem tűnt fel magának, de nem mi próbáljuk tönkretenni
a dolgokat.
Elismeréssel kellett adóznom Paulsonnak; miután
feltápászkodott, még percekig állt ott, és hagyta, hogy a
demokraták minden haragjukat kifejezzék. Mire kimentünk az
újságírókhoz, mindenki megnyugodott, és vállalta, hogy a
lehető legjobban tálalja a megbeszélésen történteket. Hankkel
megbeszéltük, hogy este keressük egymást. Miután távoztam a
Fehér Házból, felhívtam Plouffe-ot.
– Na, hogy ment? – kérdezte.
Elgondolkodtam egy pillanatra.
– Nekünk jól ment – feleltem. – De azok alapján, amit ma
láttam, jobb lesz, ha megnyerjük a választást, különben az
országnak annyi.

NEM VAGYOK BABONÁS TERMÉSZET. Gyerekként nem volt sem

szerencseszámom, sem nyúllábam. Nem hittem a szellemekben
és a koboldokban, és bár néha kívántam valamit, amikor
elfújtam a szülinapi gyertyákat vagy bedobtam egy pénzérmét a
szökőkútba, anyám mindig gyorsan emlékeztetett, hogy a
feladataim elvégzése és a kívánságaim teljesülése között
közvetlen kapcsolat áll fenn.
A kampány során azonban időnként engedményeket tettem
a spirituális világ felé. Iowában például egyszer az egyik
rendezvényünk után odajött hozzám egy motorosszerelést
viselő, tagbaszakadt, szakállas, tetovált fickó, és a kezembe
nyomott valamit. Elmagyarázta, hogy az a szerencsezsetonja;
sohasem hagyta cserben Vegasban. Azt akarta, hogy tegyem el.
Egy héttel később, New Hampshire-ben egy fiatal, vak lány
rózsaszín üvegből készült, kicsiny szívet nyújtott felém.
Ohióban ezüstkeresztet kaptam egy apácától, aki szünet nélkül
mosolygott, az arca pedig olyan barázdált volt, mint egy
barackmag.
Az amulettgyűjteményem folyamatosan bővült: egy miniatűr
Buddha, egy ohiói vadgesztenye, egy laminált négylevelű
lóhere, Hanumán majomisten bronzszobra, mindenféle angyal,
rózsafüzér, kristály és kő. Minden reggel kiválasztottam
közülük ötöt vagy hatot, zsebre tettem őket, és félig tudatosan
igyekeztem megjegyezni, melyikek voltak nálam egy különösen
jó napon.
 Úgy gondoltam, ha ezek a kis csecsebecsék nem is
garantálják, hogy az univerzum nekem kedvez majd, ártani
biztosan nem fognak. Valahányszor megtapogattam őket vagy
éreztem, hogy egymáshoz ütődnek a zsebemben, miközben
egyik kampányrendezvényről a másikra tartottam,
megnyugodtam. Mindegyik kincs kézzelfogható emlék volt
olyan emberektől, akikkel személyesen találkoztam, és halkan,
de kitartóan közvetítette felém eredeti tulajdonosa reményeit és
várakozásait.
Egy idő után a vitanapok rituáléjára is kényes lettem. A
délelőtt mindig a stratégia és a kulcskérdések áttekintéséről
szólt, a kora délutánt pedig könnyed kis kampányolásnak
szenteltük, de ragaszkodtam hozzá, hogy négy óra után már ne
legyen semmi program. Ilyenkor elmentem edzeni egy kicsit,
hogy megszabaduljak a felesleges adrenalintól. Aztán másfél
órával az előtt, hogy elindultunk volna a vita helyszínére,
megborotválkoztam és hosszan álltam a forró zuhany alatt.
Ezután felvettem a tiszta inget (fehéret) és nyakkendőt (kék-
pirosat), amelyek Reggie jóvoltából ott lógtak a szállodai szoba
szekrényében, a frissen vasalt kék öltönyöm mellett. Vacsorára
jutalomfogások: közepesen átsütött steak tepsiben sült vagy tört
krumplival és párolt brokkolival. A vita előtti nagyjából
félórában pedig, miközben átfutottam a jegyzeteimet,
fülhallgatóval vagy egy kis, hordozható hangszóróval zenét
hallgattam. Lassan egy kissé kényszeresen ugyanazt a néhány
dalt akartam hallani. Ezek eleinte dzsesszklasszikusok voltak: a
„Freddie Freeloader” Miles Davistől, a „My Favorite Things”
John Coltrane-től és a „Luck Be a Lady” Frank Sinatrától. (Az
egyik előválasztási vita előtt ezt az utolsó számot kétszer vagy
háromszor is meghallgattam, ami egyértelműen jelezte, hogy
bizonytalan vagyok a felkészültségemben.)
Végül a rap tette helyre a gondolataimat, különösen két
szám: a „My 1st Song” Jay-Z-től és a „Lose Yourself” Eminemtől.
Mindkettő az esélytelenséggel való dacolásról és a
kockáztatásról szólt („Figyelj, ha lenne egy esélyed, egyetlen
lehetőséged, hogy megkaphass mindent, amit valaha csak
akartál egyetlen pillanat alatt, megragadnád? Vagy hagynád
elúszni…”); arról, milyen érzés létrehozni valamit a semmiből;
csak a ravaszságra, a rámenősségre és a bátorságnak álcázott
félelemre támaszkodva előrejutni. A szöveget mintha korábbi
esélytelenségemre írták volna. És ahogy ott ücsörögtem
egymagam a ropogós öltönyömben és nyakkendőmben a
titkosszolgálat kisbuszában, úton az egyik vitahelyszín felé,
bólogattam a dalok ütemére, és átjárt a lázadás érzése; valami
sokkal durvább és valóságosabb dolog, mint az engem
körülvevő felhajtás és hódolat. Így tudtam kitörni a mesterséges
közegből, és emlékezni arra, ki is vagyok.
A John McCainnel való első, szeptember végi vitám előtt
pontosan követtem a szertartást. Megettem a steakemet,
meghallgattam a számaimat, és a színpadra felfelé menet
éreztem a talizmánok súlyát a zsebemben. De őszintén szólva
nem volt szükségem túl sok szerencsére. Mire megérkeztem a
Mississippi Egyetem campusára – arra a helyre, ahol kevesebb
mint ötven évvel azelőtt egy James Meredith nevű fekete
férfinak a Legfelsőbb Bíróság végzésére és ötszáz szövetségi
rendfenntartóra volt szüksége ahhoz, hogy részt vehessen az
órákon –, már nem én voltam az esélytelen.
A versenyt már csak én veszíthettem el.
Mint az várható volt, a Fehér Házban tartott megbeszélésről
szóló sajtóbeszámolók kíméletlenül elbántak McCainnel. A
helyzete pedig csak tovább romlott, amikor mindössze néhány
órával a vita előtt a stábja bejelentette, hogy – mivel a TARP-pal
kapcsolatos kongresszusi egyezkedésbe való beavatkozásának
köszönhetően „haladás” tapasztalható – feloldja saját
kampányának felfüggesztését, és mégis kiáll ellenem. (Mi
egyébként is úgy terveztük, hogy mindenképpen elmegyünk,
még akkor is, ha az egészből végül csak kellemes,
négyszemközti beszélgetés lesz Jim Lehrer moderátorral.) Az
újságírók rögtön átláttak a szitán, és a helyén értékelték McCain
legújabb lépését: kapkodó visszavonulásnak egy visszafelé
elsülő politikai kísérlet után.
Maga a vita nem sok meglepetéssel szolgált. McCain
nyugodtnak látszott a színpadon, a mondandóját a
kampánybeszédeiből és közkeletű republikánus tanokból
ollózta össze, mindezeket pedig bőséges humorral és kellemmel
adta elő. Ám az adok-kapok közben egyre nyilvánvalóbbá vált,
milyen hiányos a tudása a pénzügyi válságról, és mennyire
nincsenek válaszai arra nézve, mit is akar tenni ellene. Én ezzel
szemben elememben voltam. A Klain és Donilon „őrmesterek”
keze alatt végigcsinált kiképzés megtette a magáét;
bármennyire ódzkodtam is az előre gyártott válaszoktól, nem
tagadhattam, hogy a tévénézőket és a szakértőket is lenyűgözték
a gyakorlott feleletek, a felkészítésnek köszönhetően pedig a
számat sem jártattam túl sokáig.
Még ennél is többet számított azonban, hogy a McCainnel
folytatott vita közben észrevehetően más volt a hangulatom. A
Hillaryvel és a demokrata mezőny többi tagjával vívott
csörtékkel ellentétben, amelyeket oly gyakran bonyolult
játszmának éreztem, és ahol nüanszokon lovagoltunk, meg a
stílusbeli különbségeket hangsúlyoztuk, a John McCain és
köztem lévő különbségek valóságosak és jelentősek voltak; a
kettőnk közti választás következményei évtizedeken át,
emberek millióinak életére lesznek hatással. Bíztam a
tényismeretemben, és biztos voltam benne, hogy az én
elképzeléseim jobban megfelelnek az ország előtt álló
kihívásoknak, mint John ötletei, ezért a szócsatáink
felpörgettek, és azon kaptam magam, hogy (szinte) élvezem a
színpadon töltött kilencven percet.
A még bizonytalan szavazók között a vitát követően végzett
gyorsfelmérés szerint fölényesen győztem. Az egész stáb az
egekben járt, a csapatom tagjai egymás vállát veregették,
pacsiztak, és biztosan akadtak olyanok is, akik titokban
megkönnyebbülten lélegeztek fel.
Michelle is örült, de egy kicsit visszafogottabb volt. Utált
vitákra járni, mert mint elmondta, az, hogy ott kell ülnie
nyugodt arccal, bármit mondjanak is rólam, vagy bármennyire
el is szúrom a dolgot, miközben a gyomra görcsbe rándul,
körülbelül olyan, mintha érzéstelenítés nélkül fúrnák a fogát.
Tulajdonképpen vagy attól való félelmében, hogy esetleg
balszerencsét hoz az eredményre nézve, vagy a győzelmi
esélyeimmel kapcsolatos kétségei miatt, általában nem
beszélgettünk a kampány lóversenyjellegéről. Ezért lepődtem
meg, amikor aznap éjjel az ágyban egyszer csak így szólt
hozzám:
– Győzni fogsz, ugye?
– Még mindig sok minden történhet… de igen. Jó eséllyel
győzni fogok.
A feleségemre pillantottam. Látszott az arcán, hogy töpreng,
mintha valami feladványt próbálna megoldani. Végül bólintott,
csak úgy magának, és viszonozta a pillantásomat.
– Győzni fogsz – jelentette ki halkan. Azzal csókot nyomott az
arcomra, lekapcsolta az olvasólámpát, és magára húzta a
takarót.

SZEPTEMBER 29-ÉN, három nappal a Mississippiben lefolytatott vita

után Bush TARP-törvényjavaslata – tizenhárom szavazat híján –
elbukott a képviselőházban. A demokraták kétharmada
támogatta, a republikánusok kétharmada pedig ellene
szavazott. A Dow–Jones-index azonnal rettenetes, 778 pontos
zuhanást produkált, és a sajtó össztüzét és nyilván a félretett
pénzük elpárolgásától tartó polgárok telefonhívásainak özönét
követően mindkét párt részéről elegen változtattak az
álláspontjukon ahhoz, hogy a mentőcsomag kiegészített
változata néhány nappal később átmenjen a törvényhozáson.
 Nagyon megkönnyebbültem, és fel is hívtam Hank Paulsont,
hogy gratuláljak neki az erőfeszítéseiért. Ám míg a TARP
elfogadása döntő fontosságúnak bizonyult a pénzügyi rendszer
megmentése szempontjából, az egész huzavona csak
megerősítette a közvéleményt, hogy a Republikánus Párt – és
ennek megfelelően az elnökjelöltje – nem képes felelősen
kezelni a válságot.
Közben a Plouffe által már hónapokkal azelőtt kierőszakolt
kampánydöntések is meghozták a gyümölcsüket.
Kampányszervezőink és önkénteseink serege országszerte több
százezer új szavazót regisztrált, és példa nélkül álló
műveletekbe kezdett azokban az államokban, amelyek
engedélyezték a korai szavazást. Továbbra is folyamatosan
érkeztek az online adományok, így azon a médiapiacon
jelentünk meg, amelyiken csak akartunk. Amikor a választás
előtt egy hónappal McCainék bejelentették, hogy leállítják a
tevékenységüket a hagyományosan kulcsfontosságú billegő
államnak számító Michiganben, hogy máshová
összpontosíthassák az erőforrásaikat, Plouffe szinte
megbántódott.
– Michigan nélkül nem nyerhetnek! – mondta fejcsóválva. –
Ennyi erővel akár fehér zászlót is lobogtathatnának!
Ahelyett, hogy Michiganre fordították volna az energiáikat,
McCainék inkább egy férfire koncentráltak, akiből eléggé
valószínűtlen módon kultikus figura vált: Joe Wurzelbacherre.
Én néhány héttel korábban találkoztam Wurzelbacherrel,
miközben egy kis régimódi kopogtatós munkát végeztem az
ohiói Toledóban. Ezt a fajta kampányolást élveztem a legjobban;
levélgereblyézés vagy autószerelés közben leptem meg az
embereket; ilyenkor egymás után érkeztek biciklin a
környékbeli kölykök, hogy lássák, mi a csődület oka.
Aznap egy sarkon álltam, autogramokat osztogattam és egy
kisebb csoporttal beszélgettem, amikor egy ránézésre a
harmincas évei végén járó, kopaszra borotvált fejű férfi
bemutatkozott, hogy Joe-nak hívják, és az adórendszerrel
kapcsolatos terveimről kérdezett. Azt mondta, vízvezeték-
szerelő, és amiatt aggódott, hogy a hozzám hasonló liberálisok
meg fogják nehezíteni az olyan kisvállalkozók dolgát, mint ő. A
bekapcsolt kamerák előtt elmagyaráztam, hogy terveim szerint
csak az amerikaiak leggazdagabb 2 százalékának
növekednének az adói, és hogy ezeknek a bevételeknek például
az oktatásba vagy az infrastruktúrába való visszaforgatásával a
gazdaság, és vele együtt az ő vállalkozása is jobban prosperál
majd. Elmondtam neki, hogy meggyőződésem szerint a
jövedelmeknek ez az újraelosztása – szó szerint „a vagyon
széles körben való elosztása” kifejezést használtam – mindig
fontos volt ahhoz, hogy minél több ember előtt nyíljanak
lehetőségek.
Joe barátságosan viselkedett, és bár nem győztem meg,
beláttuk, hogy nem értünk egyet, és kézfogással váltunk el. A
kisbuszban, útban a szálloda felé Gibbs – aki jó kommunikációs
igazgatóként tévedhetetlenül kiszúrta, ha néhány, látszólag
ártalmatlan szó politikailag mégiscsak károsnak bizonyulhat –
megjegyezte, hogy a vagyon széles körben való elosztására
vonatkozó mondatommal még gond lehet.
– Mit akarsz mondani ezzel?
– Ez a kifejezés nem tesz jót a mutatóknak. Az emberek a
kommunizmussal meg hasonló szarságokkal azonosítják.
Csak nevettem ezen, és azt feleltem, hogy hiszen a Bush-féle
adókedvezmények visszavonásának éppen az a lényege, hogy
az olyanoktól, mint én, átcsoportosítsuk a jövedelmet az
olyanokhoz, mint Joe. Gibbs úgy nézett rám, mint szülő a
gyerekére, aki újra meg újra ugyanazt a hibát követi el.
Persze attól kezdve, hogy napvilágot látott a rólam és
Wurzelbacherről – aki rögtön megkapta a „Joe, a vízvezeték-
szerelő” nevet – készült felvétel, McCain minden vitánkon a
fejemhez vágta ezt. A kampánya mindent erre a lapra tett fel, és
azt igyekezett sulykolni, hogy ez a talpraesett ohiói fickó
leleplezte a titkomat, amely nem más, mint a szocialista
jövedelem-újraelosztás programja. Joe-t az amerikai
középosztály szószólójának állították be. Hirtelen minden
hírcsatorna interjút akart készíteni vele. Joe, a vízvezeték-
szerelős tévés hirdetések jelentek meg, McCain pedig még
néhány kampánygyűlésre is magával vitte. Joe-n látszott, hogy
új keletű hírneve hol szórakoztatja, hol zavarba ejti, hol pedig
egyenesen bosszantja. Idővel aztán a legtöbb választó nem
látott többet az egész Joe-ügyben, mint kisebb kitérőt a
következő elnök megválasztásának komoly folyamatában.
A legtöbb, de nem mind. Azoknak a fejében, akik olyan
konzervatív tévés és rádiós személyiségek műsoraiból
tájékozódtak, mint Sean Hannity vagy Rush Limbaugh, Joe, a
vízvezeték-szerelő tökéletesen illett abba a nagyobb képbe,
amelyben már ott volt Wright tiszteletes, Saul Alinsky radikális
közösségszervező (akinek állítólag hű szövetségese voltam), a
szomszédommal, Bill Ayersszel, a Weather Underground nevű
militáns szervezet egykori vezetőjével ápolt barátságom; és a
zavaros muszlim hátterem. Ezeknek a szavazóknak a szemében
többé már nem csupán a centrumtól balra elhelyezkedő
demokrata voltam, aki ki akarja terjeszteni a szociális hálót és
véget akar vetni az iraki háborúnak. Alattomos ellenséggé
váltam, akitől félni kell, akit meg kell állítani. Ennek a sürgős,
hazafias üzenetnek pedig el kellett jutnia az amerikai néphez,
és ezt egyre inkább rettenthetetlen bajnokuktól, Sarah Palintől
várták.
Palin augusztus óta több nagy nézettségű médiainterjúban
égette le magát, és a Saturday Night Live és más éjszakai
komédiashow-k élcelődéseinek rendszeres céltáblája lett. De az
igazi erőssége amúgy is más volt. Október első hetét azzal
töltötte, hogy hatalmas tömegeket mozgósított, és lelkesen
tömte őket bevándorlóellenes mérgező maszlaggal. Azzal vádolt
a színpadról, hogy „terroristákkal cimborálok, akik a saját
országukat veszik célba”. Szerinte én olyan ember vagyok, aki
„nem úgy látja Amerikát, ahogy te és én látjuk”. A gyűlések
résztvevőinek pólóin olyan feliratok virítottak, mint „Palin
Pitbulljai” és „Nem kérünk a kommunistákból!”. A tudósítások
szerint a közönség azt kiáltozta, hogy „Terrorista!”, „Öljük
meg!” és „Le a fejével!”. Mintha a modern Republikánus Párton
belül a szélen már régóta lappangó sötét erők – az
idegengyűlölet, az értelmiségellenesség, a paranoiás
összeesküvés-elméletek, a feketékkel és más színes bőrűekkel
szembeni ellenszenv – most Palinen keresztül megtalálták volna
az utat a nagyközönséghez.
John McCain jellemére és alapvető tisztességére vallott, hogy
valahányszor egy támogatójuk Palin-stílusú frázisokat
pufogtatott a jelenlétében, ő udvariasan távol tartotta magát az
illetőtől. Amikor minnesotai gyűlésükön egy férfi közölte a
mikrofonon keresztül, hogy fél az elnökké választásomtól,
McCain helyre tette az illetőt.
– El kell mondanom, hogy Obama tisztességes ember, nem
olyasvalaki, akitől félni kellene, ha az Egyesült Államok elnöke
lesz – jelentette ki hallgatósága pfujolásától kísérve. Egy másik
kérdésre válaszolva így felelt:
– Küzdeni akarunk, és küzdeni is fogok. De tisztelettudóan
tesszük. Csodálom Obama szenátort és mindazt, amit elért.
Tisztelni fogom őt. Azt akarom, hogy mindenki legyen
tisztelettudó, és mindenki nagyon figyeljen oda erre, mert a
politikának Amerikában ilyennek kell lennie.
Néha eltűnődöm, vajon McCain így visszatekintve újra Palint
választaná-e alelnökjelöltnek; mellette döntene-e annak
tudatában, hogy üstökösszerű felemelkedése és a jelöltség
jelentette legitimációja mintaként szolgál majd a jövő
politikusai számára, és a Republikánus Párt ideológiai
súlypontját és általában véve az ország politikai kultúráját
éppen abba az irányba tolja el, amelytől John annyira irtózott.
Persze sohasem tettem fel neki ezt a kérdést. Az elkövetkező
évtizedben kissé kelletlen, de őszinte tisztelet alakult ki kettőnk
között, a 2008-as választás azonban, érthető módon, mindvégig
fájó pont maradt.
Szeretem azt gondolni, hogy ha újrajátszhatnánk az egészet,
máshogy döntene. Hiszem, hogy tényleg a hazája volt az első a
számára.

A RIGMUS, AMIT MÉG EDITH CHILDS indított útjára több mint egy évvel
korábban, nagy kalapjában, a dél-karolinai Greenwood kicsiny
rendezvénytermében, most már spontán módon harsant 40–50
ezer torokból, ahogy a tömegek az októberben szokatlan
meleggel dacolva futballpályákat és városi parkokat töltöttek
meg. „Fel vagytok pörögve? Mi az, hogy!” „Fel vagytok pörögve?
Mi az, hogy!” Felépítettünk valamit együtt; érezni lehetett az
energiát, mint valami fizikai erőt. Már csak néhány hét volt
hátra a választásig, és a kampányirodáink alig találtak helyet a
rengeteg embernek, aki jelentkezni akart önkéntesnek. Shepard
Fairey grafikusművész REMÉNY című posztere, amelyen
stilizált, piros, fehér és kék árnyalatú arcom réved a távolba,
hirtelen mintha mindenütt ott lett volna. Olyan érzés volt,
mintha a kampány túllépett volna a politikán, és átkerült volna
a popkultúra világába. „Te vagy az új divat” – ugratott Valerie.
Ez aggasztott. A kampányunk nyújtotta inspiráció, a
rengeteg fiatal látványa, akiknek mi tanítottuk meg, hogy
képesek változtatni, az amerikaiak faji és gazdasági-társadalmi
választóvonalakon túllépő egyesítése: mindannak a
megvalósulása volt ez, amit annak idején lehetségesnek
álmodtam a politikában, és ez büszkeséggel töltött el. Az
viszont, hogy folyamatosan jelképpé akartak emelni,
szembement a közösségszervezői ösztöneimmel, azzal a
felfogásommal, hogy a változáshoz „mi” kellünk, nem „én”. A
személyiségemet tekintve is zavaró volt, mert szünet nélkül oda
kellett figyelnem, nehogy beszippantson a nagy felhajtás, és
emlékeztetnem kellett magam a poszteren látható kép és a
gyarló, gyakran bizonytalan ember közötti távolságra.
Az a tudat is nyomasztott, hogy ha elnökké választanak,
nagy valószínűséggel képtelen leszek megfelelni a velem
szemben támasztott, immár túlzó elvárásoknak. Amióta
elnyertem a demokrata jelöltséget, döbbenten vettem észre,
hogy másképp olvasom az újságokat. Minden címben, minden
cikkben, minden sztoriban egy újabb problémát láttam,
amelyet meg kellett oldanom. És a problémák nagyon gyorsan
gyűltek. A pénzügyi rendszer a TARP elfogadása ellenére
továbbra is padlón volt. Az ingatlanpiac zuhanórepülése sem
állt meg. A munkahelyek megszűnésének üteme egyre nőtt, és
fennállt a veszélye, hogy rövid időn belül a három nagy
autógyártó is bajba kerül.
Nem a problémák megoldásának a felelőssége ijesztett meg.
Sőt örültem a feladatnak. De minden jel arra mutatott, hogy a
dolgok jelentősen rosszabbodni fognak, mielőtt javulásnak
indulnának. A gazdasági válság megoldása – két háború
lezárásáról, az egészségüggyel kapcsolatos ígéretek
teljesítéséről és a katasztrofális éghajlatváltozás
megakadályozásáról nem is beszélve – hosszú és nehéz
folyamatnak ígérkezett. Együttműködő kongresszusra,
készséges szövetségesekre és jól tájékozott, mozgósítható
polgárokra volt szükség hozzá, akik képesek nyomás alatt
tartani a rendszert. Nem magányos megmentő kellett ide.
Mi történik tehát, ha a változás nem következik be elég
gyorsan? Vajon hogyan viselik majd ezek az ujjongó tömegek az
elkerülhetetlen kudarcokat és kompromisszumokat? A csapattal
folyton ezen tréfálkoztunk:
– Biztos, hogy meg akarjuk nyerni ezt az izét? Még nem késő
bedobni a törülközőt!
Marty ugyanezt etnikai alapon fogalmazta meg:
– Kétszázharminckét évig vártak, aztán most, amikor az
ország a szétesés határán billeg, akkor adják oda a tesónak!

MINDEN KAMPÁNYHÍRNÉL jobban meghatározták azonban a

hangulatomat a Hawaiiról október vége felé érkező hírek.
Felhívott Maya, és elmondta, hogy az orvosok szerint Toot nem
bírja sokáig, talán már egy hete sincs hátra. Ekkor már egy
bérelt kórházi ágyon feküdt a lakása nappalijában,
fájdalomcsillapítókat kapott és egy hospice-nővér ápolta. Bár
előző este alaposan meglepte a húgomat, amikor hirtelen
támadt világos pillanatában a legfrissebb kampányhírek felől
érdeklődött, és kért egy pohár bort meg egy szál cigarettát, most
már nagyon ritkán volt tudatánál.
Így tizenkét nappal a választás előtt másfél napos honolului
utazást tettem, hogy elbúcsúzzak tőle. Amikor megérkeztem
Toot lakására, Maya már várt rám; láttam, hogy előtte a
kanapén üldögélt két cipősdobozra való régi fényképpel és
levéllel.
– Gondoltam, talán el akarsz vinni magaddal néhányat –
mondta. Felvettem egy-két képet a kávézóasztalról. A
nagyszüleim és nyolcéves anyám nevetnek egy mezőn a
Yosemite-ben. Négy- vagy ötévesen Nagypapa nyakában
lovagolok, körülöttünk hullámok csapkodnak. Mi négyen a még
totyogó Mayával, amint a karácsonyfa előtt mosolygunk.
Odahúztam a széket az ágy mellé, és megfogtam nagyanyám
kezét. A teste teljesen elfogyott, a légzése nehéz volt és
szaggatott. Időnként heves, fémes köhögés rázta meg, ami
majdnem úgy hangzott, mintha fogaskerekek csikorogtak volna.
Néha halkan mormogott valamit, de a szavakat, ha azok voltak,
nem értettem.
Vajon miket álmodhat? Azon tűnődtem, vajon
visszatekintett-e, hogy számot vessen az életével, vagy ezt túl
nagy luxusnak tartotta volna. Szerettem volna hinni, hogy
megtette, hogy elgyönyörködött egy régi szerelem emlékében,
vagy újraélt egy tökéletes, ragyogó napot a fiatal éveiből,
amikor valami jó szerencse érte, és amikor úgy érezte, a világ
nagy és teli van ígéretekkel.
Eszembe jutott egy beszélgetésünk, még középiskolás
koromból; nagyjából akkor történt, amikor idült hátproblémái
annyira rosszabbodtak, hogy már nem tudott gyalog hosszabb
távokat megtenni.
 – Tudod, Bar, az a baj az öregedéssel – mondta nekem –,
hogy közben belül ugyanaz az ember maradsz. – Emlékszem,
hogy szemügyre vett vastag bifokális szemüvege mögül, mintha
meg akart volna győződni arról, hogy figyelek rá. – Be vagy
szorulva ebbe az átkozott szerkentyűbe, amely kezd szétesni. De
még mindig te vagy az. Érted?
Most már értettem.
A következő nagyjából egy órában Mayával beszélgettem a
munkájáról és a családjáról, miközben végig Toot szikkadt,
csontos kezét simogattam. Hamarosan azonban úgy éreztem, a
szoba túlságosan megtelt emlékekkel – egymásba ütköztek,
összeolvadtak, megtörtek, mint egy kaleidoszkóp képe –, és
szóltam Mayának, hogy szeretnék egy kicsit sétálni odakint.
Tanácskoztam Gibbsszel és a titkosszolgálat ügynökeivel, és
abban maradtunk, hogy az odalent várakozó tudósítóknak nem
szólunk róla. Lifttel lementem az alagsori szintre, a
garázskapun át mentem ki, majd balra fordultam a
nagyszüleim háztömbje mögött futó keskeny utcán.
Az utca alig változott valamit az elmúlt harmincöt évben.
Elmentem egy kis sintoista templom és közösségi központ hátsó
homlokzata előtt, majd fából épült lakóházak következtek,
amelyek sorát itt-ott háromemeletes betonépületek törték meg.
Ezen az utcán pattogtattam az első kosárlabdámat, amelyet
tízévesen kaptam az apámtól; végigcseleztem vele az utat az
egyenetlen járdán a közeli általános iskola udvarán lévő
pályákig és vissza. Toot sokszor elmondta, hogy mindig tudta,
mikor jövök hazafelé vacsorára, mert még a tizedik emeleten is
hallotta azt az átkozott labdapattogást. Ezen az utcán rohantam
végig, hogy cigarettát vegyek neki a szupermarketben;
motivációként az szolgált, hogy megígérte, ha tíz percen belül
visszaérek, a visszajáróból vehetek magamnak édességet.
Később, tizenöt évesen is ugyanitt sétáltam haza műszak után
az első munkahelyemről; fagylaltot árultam a sarkon túl lévő
Baskin–Robbins-cukrászdában. Toot jóízűt kacagott, amikor
morgolódtam a csekély fizetés miatt.
Egy másik kor. Egy másik élet. Szerény és a világ többi része
szempontjából teljesen közömbös lét. De szeretetet adott. Ha
Toot elmegy, senki sem marad, aki emlékezne erre az életre,
vagy rám, amint ezt az életet éltem.
Lábdobogást hallottam a hátam mögött; a tudósítók
valahogy mégiscsak megneszelték nem tervezett
kiruccanásomat, és most a túlsó oldali járdán gyülekeztek. A
fotóriporterek egymást taszigálva igyekeztek lencsevégre kapni,
a mikrofont szorongató riporterek zavartan bámultak rám,
láthatóan nem akarták kiáltozva feltenni a kérdéseiket.
Illedelmesen viselkedtek, tényleg csak a munkájukat végezték,
és különben sem jutottam négy háztömbnél messzebbre.
Integettem nekik, majd visszafordultam és elindultam a garázs
felé. Nem láttam értelmét, hogy továbbmenjek; amit kerestem,
már nem volt ott.
Elutaztam Hawaiiról, és folytattam a munkát. Nyolc nappal
később, a választás előtti napon Maya felhívott, hogy Toot
meghalt. Ez volt a kampányom utolsó napja. A terv szerint este
Észak-Karolinában kellett lennünk, onnan pedig Virginiába
repültünk tovább a záróeseményre. Mielőtt elindultunk volna a
rendezvény helyszínére, Axe tapintatosan megkérdezte,
segítsen-e valaki megfogalmazni egy kiegészítést a szokásos
kampányszövegemhez, amelyben megerősíteném nagyanyám
halálát. Megköszöntem, de nemet mondtam. Tudtam, mit
akarok mondani.
Gyönyörű, hűvös este volt, könnyű eső szitált. Kiálltam a
szabadtéri színpadra, és miután elhalt a kiáltozás, a kántálás és
a zene, néhány percig Tootról beszéltem a tömegnek.
Elmondtam, hogy a nagy világgazdasági válság idején nőtt fel,
hogy a gyártósor mellett dolgozott, amíg Nagypapa a
háborúban harcolt, hogy mit jelentett a családomnak, és hogy
mit jelenthet nekik, a hallgatóságomnak.
– Azok közé a csendes hősök közé tartozott, akikkel tele van
Amerika – mondtam. – Ők nem híresek. A nevük nem szerepel
az újságokban. De minden egyes nap keményen dolgoznak.
Gondoskodnak a családjukról. Áldozatot hoznak a gyerekeikért
és az unokáikért. Nem keresik a rivaldafényt; nem akarnak
mást, csak helyesen cselekedni.
– És itt, ebben a tömegben is sok ilyen csendes hős akad:
anyák és apák, nagyszülők, akik szorgalmasan dolgoztak, és
feláldozták az egész életüket. És az a jutalmuk, hogy a gyerekeik
és az unokáik vagy talán a dédunokáik élete jobb lesz, mint az
övék volt.
– Erről szól Amerika. Ezért harcolunk.
Úgy éreztem, ennél jobb zárómondat nem kerülhetett volna
a kampány végére.
A JELÖLT SZÁMÁRA a választás napja meglepő nyugalmat hoz. Nincs
több gyűlés és választókkal való találkozás. Nem számítanak
többé a televíziós és rádiós reklámok; nem történik semmi
érdemleges, amiről a híradóban beszámolhatnának. A
kampányirodák kiürülnek, az alkalmazottak és az önkéntesek
mind az utcán vannak, hogy rávegyék az embereket a
szavazásra. Országszerte idegenek milliói lépnek be egy fekete
függöny mögé, hogy kinyilvánítsák politikai véleményüket és
személyes megérzéseiket, és valami rejtélyes, kollektív alkímia
határozza meg az ország – és a jelölt – sorsát. Már nem rajta
múlik. Ez a felismerés kézenfekvő, mégis megrendítő. Nem
tehet egyebet, mint vár.
Plouffe és Axe majd megőrültek a tétlenségtől, és a
BlackBerryjükre tapadva lesték a terepről érkező jelentéseket, a
pletykákat, a rossz időt, bármit, ami befolyásolhatja a számokat.
Én éppen az ellenkezőjét tettem, átengedtem magam a
bizonytalanságnak, épp ahogy hanyatt fekszünk a hullámon, és
hagyjuk, hogy sodorjon. Reggel ugyan azzal kezdtem a napot,
hogy betelefonáltam néhány, autósoknak szóló rádióműsorba,
főleg fekete adókon, és felhívtam az emberek figyelmét, hogy
menjenek el szavazni. Michelle-lel fél nyolc körül adtuk le a
szavazatunkat a Hyde Park-i lakásunktól néhány háztömbnyire
lévő Beulah Shoesmith Általános Iskolában. Magunkkal vittük
Maliát és Sashát, akik utána rögtön iskolába mentek.
Ezt követően Indianapolisba utaztam, ahol felkerestem egy
kampányirodát, és kezet ráztam a szavazókkal. Később
kosárlabdáztam egyet (ez Reggie-vel közös babonánk volt; az
iowai jelölőgyűlés reggelén ugyanis játszottunk, a New
Hampshire-i előválasztás előtt viszont nem) Michelle bátyjával,
Craiggel, néhány régi haverommal és a barátaim fiaival, akik
elég gyorsak és erősek voltak ahhoz, hogy alaposan
megdolgoztassanak bennünket. Szoros meccs volt, a szokásos
kedélyes trágárságokkal, bár feltűnt, hogy kerülik a kemény
belemenéseket. Mint később megtudtam, ez Craig utasítása volt,
mert tudta, hogy a húga őt veszi elő, ha lila monoklival megyek
haza.
Gibbs eközben a billegő államokból érkező híreket követte.
Ezek arról számoltak be, hogy a részvételi arány az egész
országban rekordokat dönt, és egyes szavazóhelyiségeknél a
választóknak négy-öt órát kell várakozniuk, hogy leadhassák a
voksaikat. A helyszíni felvételeken Gibbs szerint az emberek
inkább vidámnak tűntek, mint türelmetlennek; az idősebbek
összehajtható székeken ücsörögtek, az önkéntesek pedig
frissítőket osztogattak, mintha valami utcabálon lettek volna.
A délután hátralévő részét otthon töltöttem, értelmetlen
dolgokkal szöszmötöltem, mialatt Michelle és a lányok a
frizurájukkal foglalkoztak. Behúzódtam a dolgozószobámba, és
a győzelmi beszédem mellett a gratuláló beszédem vázlatát is
átnéztem. Este nyolc óra körül felhívott Axe, hogy közölje: a
hírcsatornák szerint Pennsylvania a miénk, Marvin pedig azt
mondta, induljunk el a belvárosi szállodába, ahol az
eredmények alakulását figyeljük, mielőtt továbbmennénk a
Grant Park-i nyilvános gyűlésre.
 Az elmúlt néhány órában mintha megduplázódott volna a
házunk kapuja előtt őrködő ügynökök és titkosszolgálati
járművek száma. A védelmemre kirendelt egység parancsnoka,
Jeff Gilbert megrázta a kezem, és röviden megölelt. Chicagóban
az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt, a hőmérő majdnem
18 °C-ot mutatott, és miközben a Lake Shore Drive-on
hajtottunk, Michelle és én némán néztük az autó ablakából a
Michigan-tavat, és hallgattuk, ahogy a lányok a hátsó ülésen
bolondoznak. Malia hirtelen felém fordult, és azt kérdezte:
– Apa, győztél?
– Azt hiszem, igen, drágám.
– És akkor a nagy buliba megyünk ünnepelni?
– Igen. Miért kérdezed?
– Hát, úgy látom, nem sokan lesznek ott, mert nincsenek
autók az úton.
Nevettem, mert be kellett látnom, hogy a lányomnak igaza
van; a konvojunkat leszámítva a hat sáv mindkét irányban
teljesen üres volt.
A szállodában a biztosítás is megváltozott; itt már fegyveres
kommandósok őrködtek a lépcsőkön. A családtagjaink és
legközelebbi barátaink már a lakosztályban voltak, mindenki
mosolygott, a gyerekek fel-alá rohangáltak a szobában, a légkör
mégis furcsán nyomott volt, mintha még nem tudatosult volna a
fejükben az elkövetkezendő események valódi jelentősége. Az
anyósom például meg sem próbált úgy tenni, mintha nyugodt
lenne; láttam, hogy a nagy nyüzsgés közepette ott ül a kanapén,
a szemét a televízió képernyőjére szegezi, az arcán hitetlenség.
Megpróbáltam elképzelni, mit is gondolhat; néhány kilométerre
onnan nőtt fel, egy olyan időszakban, amikor feketék Chicago
bizonyos negyedeibe be sem tehették a lábukat, ha jót akartak;
olyan időszakban, amikor az irodai munka elérhetetlen volt a
számukra, és az apja, aki nem kapott a munkavállaláshoz
szükséges tagsági igazolványt a fehér irányítás alatt álló
szakszervezettől, kénytelen volt vándorkereskedőként eltartani
a családját; olyan időszakban, amikor egy fekete amerikai
elnökségének gondolata nagyjából annyira volt reális, mint a
repülő disznóé.
Leültem mellé a kanapéra.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Marian vállat vont, és tovább bámulta a képernyőt. Majd így
felelt:
– Ez az egész kezd túl sok lenni.
– Tudom. – Megfogtam a kezét, megszorítottam, és néhány
percig meghitt csendben üldögéltünk egymás mellett. Aztán
hirtelen felbukkant a képem a televízióban, és az ABC News
hírcsatorna bejelentette, hogy én leszek az Amerikai Egyesült
Államok negyvennegyedik elnöke.
A szobában kitört az ujjongás. Minden irányból kiáltozás
hallatszott. Michelle-lel megcsókoltuk egymást, aztán kicsit
hátrébb lépett, végigmért, majd nevetve megrázta a fejét.
Berontott Reggie és Marvin, mindenkit felkaptak, és
megropogtatták a csontjaikat. Hamarosan megérkezett Plouffe,
Axe és Gibbs is; percekig hallgattam, amíg államonként
eldarálták az eredményeket, mielőtt elmondtam nekik, mit is
gondolok: bármit tettem is, a siker legalább annyira az ő
tudásuk, kemény munkájuk, ösztöneik, kitartásuk, hűségük és
szeretetük, meg persze az egész csapat elkötelezettségének az
eredménye. Ezeknek köszönhettük ezt a pillanatot.
Az éjszaka további része nagyrészt összemosódik az
emlékeimben. Emlékszem John McCain telefonhívására, amely
éppen olyan elegáns volt, mint későbbi gratuláló beszéde.
Hangsúlyozta, hogy Amerikának büszkének kell lennie, mert
ma történelmet írt, és megígérte, segíteni fog, hogy sikerrel
járjak. Gratulált Bush elnök és több külföldi vezető, és Harry
Reid és Nancy Pelosi is felhívtak, akik a képviselőcsoportjukkal
együtt remekül érezték magukat. Emlékszem, hogy találkoztam
Joe Biden kilencvenegy éves édesanyjával, aki nagy élvezettel
mesélte, mennyire lehordta Joe-t, amiért egyáltalán felmerült
benne, hogy ne fogadja el a felkérésemet.
Több mint 200 ezren gyűltek össze a Grant Parkban aznap
éjjel. A nézőtéren túl ott húzódott a fényárban úszó Chicago.
Még ma is magam előtt látok néhányat azok közül az arcok
közül, amelyek felém fordultak, amikor felmentem a színpadra:
mindenféle bőrszínű férfiak, nők és gyerekek, gazdagok,
szegények, híresek, ismeretlenek; volt, aki átszellemülten
mosolygott, míg mások leplezetlenül sírtak. Azóta többször
átolvastam az akkor éjjel elmondott beszédemet, de a csapatom
tagjai és a barátaim is elmondták, milyen érzés volt ott lenni.
De aggódom, hogy az arról az éjszakáról őrzött emlékeimet,
az elmúlt tizenkét év oly sok más történésének emlékéhez
hasonlóan elhomályosítják a képek, amelyeket láttam: a felvétel
a családunkról, ahogy felmegyünk a színpadra, a tömegről, a
fényekről és a pompás háttérről készült fényképek. Bármilyen
gyönyörűek is ezek, nem mindig vannak összhangban az
élményekkel. A kedvenc fotóm arról az éjszakáról valójában
nem is a Grant Parkban készült. Sok évvel később kaptam
ajándékba, és a washingtoni Lincoln-emlékmű látható rajta
chicagói beszédem alatt. A lépcsőn kisebb csoport álldogál, az
arcuk sötétbe vész, mögöttük pedig ott ragyog a barázdált
márványarcú és enyhén lefelé néző, óriási szoboralak. Mint
elmondták nekem, az emberek a rádiót hallgatják, és csendben
elmélkednek arról, kik is vagyunk mint nép, és mi is ez a
demokráciának nevezett, nagyszerű dolog.
HARMADIK RÉSZ

RENEGÁT
 10

Bár szenátorként több alkalommal is jártam a Fehér Házban,

az Ovális Irodát egyszer sem láttam belülről, míg elnökké nem
választottak. A helyiség kisebb, mint sokan gondolnák – nincs
egészen 11 méter a hosszabb tengelye mentén, a másik oldal
ennél körülbelül 2 méterrel rövidebb –, a mennyezet azonban
magas és impozáns, az egész jellege pedig tényleg olyan, ahogy
a fényképekről és a híradásokból ismerjük. A borostyánnal
borított kandalló felett George Washington portréja függ, és ott
áll a két, magas támlájú szék is a kanapékkal, ahol az elnök ül
az alelnökkel vagy az idelátogató magas rangú külföldi
vendégekkel. A szelíden ívelt falba két ajtó simul – az egyik a
folyosóra vezet, a másik a „Külső Oválisba”, ahol az elnök
személyes asszisztensei dolgoznak –, és van egy harmadik is,
amelyen át az elnök kicsiny belső irodájába és
magánebédlőjébe jutunk. Ott vannak a rég elhunyt vezetők
mellszobrai és Remington híres bronzcowboya[1]; az antik
állóóra és a beépített könyvespolcok; a vastag ovális szőnyeg,
közepén a zord tekintetű sassal; és a Resolute-asztal, Viktória
angol királynő ajándéka 1880-ból. Ez utóbbit egy brit hajó
deszkáiból faragták (a jég fogságába esett vitorlást a legénysége
elhagyta, majd egy amerikai bálnavadászhajó mentette meg), és
tele van titkos fiókokkal, rejtett zugokkal, a középső előlapja
pedig felnyitható, és az ide betévedő gyerekek óriási
gyönyörűséggel kúsznak át alatta.
Van azonban valami, ami az Ovális Irodáról készült
felvételeken nem jön át: a fényviszonyok. A szoba valósággal
fürdik a fényben. Derült napokon csak úgy ömlik be a keleti és a
déli oldal hatalmas ablakain át, és aranyló csillogással von be
minden tárgyat; ez a ragyogás késő délután, ahogy a nap lassan
lebukik, először szemcséssé, majd foltossá válik. Rossz időben,
amikor a Déli Pázsitot eső- vagy hófüggöny, esetleg ritkás
reggeli köd takarja el, a helyiség enyhén kékes árnyalatot ölt, de
nem veszít a ragyogásából, mert a gyengébb természetes fényt
kiegészíti a felül körbefutó párkány mögé rejtett, a
mennyezetről és a falakról visszaverődő világítás. Ezeket a
lámpákat sohasem kapcsolják le, így az Ovális Iroda az éjszaka
közepén is fényárban úszik, és úgy ragyog a sötétben, mint egy
világítótorony fényszórója.
A következő nyolc év nagy részét ebben az irodában
töltöttem, hírszerzési jelentéseket hallgattam, államfőket láttam
vendégül, kongresszusi tagoknak hízelegtem, szövetségesekkel
és ellenfelekkel küzdöttem, és látogatók ezreivel pózoltam a
fényképezőgépek előtt. Munkatársaimmal együtt nevettem,
szitkozódtam és nemegyszer a könnyeimmel küszködtem.
Annyira otthon éreztem magam, hogy néha feltettem a lábam
az asztalra, vagy felültem rá, játszadoztam a szőnyegen egy
gyerekkel, vagy szunyókáltam egyet a kanapén. Néha arról
ábrándoztam, hogy kisurranok a keleti ajtón, végigmegyek a
kocsifelhajtón, elmegyek az őrház mellett, kilépek a
kovácsoltvas kapun, elvegyülök az utcán tolongó tömegben, és
ismét belemerülök abba az életbe, amelyet azelőtt ismertem.
De a tisztelet, amely az Ovális Irodába belépve fogott el,
sohasem szűnt meg. Úgy éreztem, nem csupán egy irodában,
hanem a demokrácia szentélyében vagyok. A szoba fénye nap
mint nap vigaszt és erőt adott, és emlékeztetett kiváltságos
terheimre és kötelességeimre.

AZ OVÁLIS IRODÁBAN tett első látogatásomra alig néhány nappal a

választás után került sor, amikor a Bush család – a régi
hagyomány szellemében – meghívott Michelle-lel együtt, hogy
bejárjuk leendő otthonunkat. Miközben a titkosszolgálat
autójában ülve a Déli Pázsitot nagy ívben megkerülő úton
haladtunk a kaputól a Fehér Ház felé, próbáltuk felfogni, hogy
kevesebb mint három hónap múlva beköltözünk ide. Meleg,
napos idő volt, a fákról még nem hullottak le a levelek, a
Rózsakert pedig telis-tele volt virágokkal. A hosszúra nyúló
washingtoni ősz kellemes menedéket jelentett, Chicagóban
ugyanis hirtelen hideg és sötétség köszöntött be, és a sarki szél
megkopasztotta a fákat, mintha a választás éjjelének
szokatlanul enyhe időjárása csak a díszlet része lett volna, és az
ünnep végeztével azt is le kellene bontani.
Az elnök és a first lady, Laura Bush, a Déli Kapunál fogadtak
bennünket, és a fotóriportereknek szóló kötelező integetés után
Bush elnökkel az Ovális Irodába mentünk, miközben Michelle
Mrs. Bushsal az elnöki rezidenciára tartott egy csésze teára.
Miután itt is készült néhány fénykép, egy fiatal komornyik
frissítővel, az elnök pedig hellyel kínált.
– Szóval – kezdte –, milyen érzés?
– Felfoghatatlan – feleltem mosolyogva. – Biztosan ön is
emlékszik.
– Igen, emlékszem. Mintha tegnap történt volna – bólogatott
élénken. – De mondok valamit. Nem akármilyen út áll ön előtt.
Nem hasonlítható semmihez. Ne feledje, hogy meg kell
becsülnie minden napját.
Akár a hivatal iránti tiszteletének, akár az apjától
tanultaknak köszönhetően, akár a saját megérkezésével
kapcsolatos rossz emlékek miatt (Clinton apparátusának
néhány tagja állítólag távozás előtt leszedte a W gombokat a
számítógépek billentyűzetéről), vagy alapvető tisztességből,
Bush elnök minden tőle telhetőt megtett, hogy a
megválasztásom és a távozása közötti tizenegy hétben simán
menjenek a dolgok. A Fehér Ház minden irodája részletes
útmutatót készített a csapatom tagjainak. Bush munkatársai
utódaik rendelkezésére álltak, válaszoltak a kérdéseikre, sőt
még azt is megengedték, hogy figyeljék őket munkavégzés
közben. Az akkor már fiatal felnőtt Bush lányok, Barbara és
Jenna, átszervezték a programjukat, hogy Maliának és
Sashának külön megmutassák a Fehér Ház „mókás” részeit.
Megfogadtam, hogy ha elérkezik az idő, én is ugyanígy járok
majd el az utódommal.
Az elnökkel sok témát érintettünk azon az első találkozáson
– beszélgettünk a gazdaságról, Irakról, a sajtóról és a
kongresszusról –, ő pedig közben végig hozta jó kedélyű, kissé
izgő-mozgó önmagát. Kendőzetlenül beszélt egyik-másik
külföldi vezetőről, figyelmeztetett, hogy saját pártom bizonyos
tagjai okozzák majd a legnagyobb fejfájást, és nagylelkűen
belement, hogy valamikor még a beiktatásom előtt vendégül
lássa ebédre a még élő elnököket.
Tisztában voltam vele, hogy egy elnök utódjával szembeni
őszinteségének szükségszerűen vannak korlátai, különösen
olyan utód esetében, aki ilyen sok területen fordul szembe vele.
Azt is tudtam, hogy jó kedély ide vagy oda, Bush elnöknek
bizonyára kellemetlen érzés, hogy ott állok az irodában,
ahonnan hamarosan ki kell költöznie. Ezért a példáját követve
ügyeltem rá, hogy ne menjek bele túl mélyen politikai
kérdésekbe. Legnagyobbrészt csak hallgattam őt.
Csak egyszer mondott olyasmit, amivel meglepett. A
pénzügyi válságról és Paulson pénzügyminiszter
erőfeszítéseiről beszéltünk, aki most, hogy a kongresszus
elfogadta a TARP-ot, igyekezett megfelelően strukturálni a
bankoknak szánt mentőprogramot.
– Az a jó hír, Barack – mondta az elnök –, hogy mire átveszi a
hivatalt, a probléma nehezét mi már megoldottuk maga helyett.
Tiszta lappal indulhat.
Egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. Rendszeresen
beszéltem Paulsonnal, és tudtam, hogy a dominószerű
bankcsődök és az egész világra kiterjedő válság még mindig
nagyon is reális lehetőség. Ahogy az elnököt figyeltem,
elképzeltem, milyen reményekkel és meggyőződésekkel
léphetett be először az Ovális Irodába a megválasztását
követően; nyilván őt is ugyanúgy elkápráztatta a helyiség
ragyogása, nyilván ugyanolyan tettvágy égett benne a világ
jobbá tételére, mint bennem, és éppen úgy biztos volt benne,
hogy a történelem sikerként tekint majd vissza az elnöksége
idejére.
– Nem kevés bátorság kellett öntől a TARP elfogadtatásához –
szólaltam meg végül. – Hogy az ország érdekében
szembemenjen a közvéleménnyel és a saját pártjából is
sokakkal.
Ez legalább igaz volt. Nem láttam értelmét, hogy ennél
többet mondjak.

CHICAGÓI ÉLETÜNK alaposan megváltozott. A lakásban nem is

éreztük annyira a különbséget; a nap továbbra is azzal indult,
hogy megreggeliztünk, felkészítettük a lányokat az iskolára,
telefonokat bonyolítottunk, és megbeszéltünk ezt-azt a
munkatársainkkal. Ám abban a pillanatban, hogy
valamelyikünk kilépett a kapun, új világ fogadott. A sarkon, az
újonnan felállított betonakadályok mögött forgatócsoportok
álltak lesben. A tetőkön a titkosszolgálat fekete ruhás
mesterlövész-elhárítói őrködtek. A néhány háztömbnyire lakó
Marty és Anita meglátogatása komoly előkészületeket igényelt;
az, hogy esetleg felkeressem a régi edzőtermemet, szóba sem
jöhetett. Útban ideiglenes belvárosi irodám felé feltűnt, hogy az
üres utak, amelyekről Malia a választás estéjén megjegyzést
tett, mostantól a természetes állapotot jelentik. Az épületekbe
raktárajtókon és szolgálati lifteken keresztül jutottam be, és
néhány biztonsági őr kivételével mindenkit eltávolítottak az
útból. Olyan érzés volt, mintha a saját állandó, hordozható
szellemvárosomban éltem volna.
A délutánjaimat a kormányom összeállításával töltöttem.
Egy új adminisztráció kevesebb átalakítással jár, mint azt a
legtöbben gondolják: a szövetségi kormány alkalmazásában álló
több mint hárommillió polgári és katonai személy közül alig
néhány ezer számít politikai kinevezettnek, vagyis függ az
állása az elnök kegyeitől. Ő pedig közülük is csak kevesebb mint
száz vezető tisztségviselővel és személyes asszisztenssel áll
rendszeres, említésre méltó kapcsolatban. Elnökként
megfogalmazhatok egy elképzelést, és irányt szabhatok az
országnak; egészséges szervezeti kultúrát teremthetek,
kijelölhetem a felelősség egyértelmű határait és a
számonkérhetőség mértékét. Én leszek az, aki meghozza a
végső döntést bizonyos fontos dolgokban, és nekem kell
elmagyaráznom ezeket a döntéseket az országnak. Ám ebben
arra a maroknyi emberre támaszkodom majd, akik a szemem, a
fülem, a kezem és a lábam szerepét töltik be: ők lesznek az
igazgatóim, a végrehajtóim, az előkészítőim, az elemzőim, a
szervezőim, a csapatvezetőim, a hangosbeszélőim, a
döntőbíróim, a problémamegoldóim, a kommunikációs
pajzsaim, a tisztességes alkuszaim, első hallgatóságom, a
konstruktív kritikusaim és a hűséges katonáim.
Döntő fontosságú volt tehát, hogy ezek az első kinevezések
jól sikerüljenek, kezdve mindjárt a stábfőnököm
kiválasztásával. Sajnos első számú jelöltem nem mutatott túl
nagy lelkesedést.
– Kizárt, bazmeg!
Nem másról volt szó, mint Rahm Emanuelről, Richard M.
Daley egykori adománygyűjtőjéről és a Clinton-adminisztráció
fenegyerekéről, aki ekkor a chicagói North Side kongresszusi
képviselőjeként tevékenykedett, és akinek a nevéhez a
Demokrata Párt 2006-os nagy feléledése és a kongresszus
mindkét házának visszahódítása köthető. Az alacsony, elegáns,
jóképű, rendkívül ambiciózus és szinte mániákusan céltudatos
Rahmnak több esze volt legtöbb képviselőtársánál, és nem arról
volt híres, hogy ezt véka alá rejti. Emellett vicces, érzékeny,
aggódó, hűséges és híresen közönséges is volt: egy néhány évvel
korábban az ő tiszteletére rendezett jótékonysági grillezés
alkalmával elmeséltem a jelenlévőknek, hogy amikor Rahm
tizenévesen egy hússzeletelő géppel véletlenül levágta a
középső ujját, a baleset következtében gyakorlatilag
megnémult.
– Nézd, megtisztelsz, hogy engem kérsz fel – mondta, amikor
a választás előtt egy hónappal megkerestem. – Mindent
megteszek, hogy segítsek. De jól érzem magam ott, ahol vagyok.
A feleségem és a gyerekeim is boldogok. És túl sokat tudok
ahhoz, hogy elhiggyem ezt a családbarát Fehér Házról szóló
szarságot. Amúgy meg biztosan találsz nálam jobb jelölteket is.
Nem vitatkozhattam Rahmmal, ha elfogadja az ajánlatom,
onnantól tényleg komoly nehézségekkel kellett volna
szembenéznie. A modern Fehér Házban a stábfőnök
tulajdonképpen nap mint nap a hátvéd szerepét töltötte be, ő
volt a tölcsér, akin minden, az elnök felé irányuló ügy először
áthaladt. A kormányban kevesen voltak (az elnököt is
beleértve), akik nála többet és nagyobb nyomás alatt dolgoztak
volna.
Abban azonban tévedett, hogy találok nála jobbat. Plouffe
már közölte, hogy a kétévnyi kimerítő kampány után egyelőre
nem akar a stábom tagja lenni, részben azért, mert a felesége,
Olivia a választás után három nappal újra gyermeket szült.
Szenátusi stábfőnököm, Pete Rouse és Clinton volt stábfőnöke,
John Podesta, aki vállalta, hogy menedzseli a csapatot az átadás
idején, egyaránt elhárították a felkérést. Bár Axe, Gibbs és
Valerie azt mondták, elfogadnának vezető tisztségeket a Fehér
Házban, egyikükben sem volt meg a tapasztalatnak és a
képességeknek az a keveréke, amelyre a stábfőnöki feladatok
ellátásához szükség lett volna.
Rahm viszont jól ismerte az államigazgatást, a politikát, a
kongresszust, ismerte a Fehér Házat, és Wall Street-i múltja
miatt a pénzpiacokat is. Tapintatlansága és türelmetlensége
egyesekben talán ellenszenvet keltett; mint később kiderült,
türelmetlen teljesítményorientáltsága miatt néha jobban
érdekelte egy-egy alku megkötése, mint az alku tartalma. Ám a
pénzügyi válság miatt, és mert várhatóan rövid időszak áll majd
rendelkezésemre, hogy a demokraták uralta kongresszuson
keresztülvigyem a programomat, meg voltam győződve róla,
hogy pontosan az ő faltörő kos stílusára van szükségem.
 A választás előtti utolsó napokban folyamatosan zaklattam
Rahmot; az egója mellett az okoskodó stílusa mögött rejtőző
tisztességére és őszinte hazafiságára is apelláltam. („Az ország
életünk legnagyobb válságával néz szembe – kiabáltam –, te
meg képes lennél az istenverte partvonalon ücsörögni?”) Axe és
Plouffe, akik mindketten jól ismerték Rahmot, és látták
akcióban, nagyon el voltak ragadtatva, amikor végül elfogadta a
pozíciót. Nem minden támogatóm volt azonban ennyire lelkes.
„Rahm nem Hillary mellett állt véletlenül? – morgolódtak
többen is. – A Demokrata Pártnak nem ugyanazt a
háromszögelő, Davosba járó, a Wall Streetnek udvarló,
Washington-központú, megszállottan centrista típusát képviseli,
amellyel szemben a kampány során meghatároztuk magunkat?
Hogy bízhatsz meg benne?”
Ezek a kérdések mind egy téma körül forogtak, amely a
következő hónapokban többször is előkerült: milyen elnök is
akarok lenni? A kampány során ügyesen trükköztem, a
pártoskodás és a politikai belháború megszüntetésének
ígéretével elnyertem a függetlenek, sőt néhány mérsékelt
republikánus támogatását is, miközben a baloldal lelkesedését
is sikerült fenntartanom. És ezt nem úgy értem el, hogy
mindenkinek azt mondtam, amit hallani akart, hanem úgy,
hogy az általam igaznak érzett nézeteket képviseltem: ha
progresszív politikát akarunk követni, és meg akarjuk
valósítani a mindenkinek járó egészségügyi ellátást vagy a
bevándorlási reformot, akkor nemcsak lehetséges, de szükséges
is, hogy elkerüljük a doktriner gondolkodást; hogy abban
higgyünk, ami működik, és tisztelettel hallgassuk meg a másik
oldal mondanivalóját is.
A szavazóknál célba talált az üzenetem, mert más volt, mint
a többieké, és ki voltak éhezve az újra; mert a kampányunk
nem a szokásos érdekcsoportok és királycsinálók támogatásától
függött, akik esetleg merev pártdogmákat kényszerítettek volna
rám; mert újonc voltam és meglepetést okoztam, üres vászon
voltam, amelyre az ideológiai spektrum bármely pontján
elhelyezkedő szavazók rávetíthették saját, változásról szóló
elképzeléseiket.
Ám amint megkezdtem a kinevezéseket, rögtön
megmutatkoztak a koalíciómon belüli különféle elvárások.
Végül is mindenkinek, akit valamilyen feladatra kiválasztottam,
megvolt a maga története, a szakmai múltja, megvoltak a
támogatói és az ellenfelei. A kinevezéseim viszont, legalábbis a
belső kör esetében – azoknál a politikusoknál és tisztviselőknél,
akiknek az volt a dolguk, hogy kávézaccból megjósolják nekem
a jövőt – már a valódi politikai szándékomat tükrözték, a jobbra
vagy balra tartást jelezték, kiderült belőlük, mennyire akarok
szakítani a múlttal, vagy mennyire akarom folytatni az addigi
gyakorlatot. Az emberek kiválasztása egyszersmind a politika
irányvonalának megválasztását is jelentette, és minden
választással egyre nőtt a csalódás esélye.

AMIKOR A GAZDASÁGI STÁBOM összeállítására került a sor, úgy

döntöttem, a friss tehetség helyett inkább a tapasztalatot
részesítem előnyben. Úgy éreztem ugyanis, hogy a körülmények
ezt kívánják meg. A választás után közzétett októberi
foglalkoztatottsági adatok elkeserítőek voltak: 240 ezer
munkahely szűnt meg (a későbbi helyesbítések után kiderült,
hogy ez a szám valójában 481 ezer volt). A TARP elfogadása,
valamint a Pénzügyminisztérium és a Fed folyamatos
vészhelyzeti intézkedései ellenére sem mérséklődött a
pénzpiacok bénultsága, a bankok továbbra is az összeomlás
szélén álltak, az ingatlanhitelek bedőlésének üteme pedig nem
akart lassulni. Imádtam a feltörekvő ifjú titánokat, akik a
kampány során a tanácsadóim voltak, és szellemi rokonságot
éreztem a balra hajló közgazdászokkal és aktivistákkal, akik a
jelenlegi válságot a túlságosan meghízott és ellenőrizetlen, tehát
sürgősen reformokra szoruló pénzügyi rendszer
következményének tartották. Ám amíg a világgazdaság
szabadesésben volt, első számú feladatomnak nem a gazdasági
rend átrajzolását tekintettem, hanem a további katasztrófa
megakadályozását. Ehhez pedig olyan emberekre volt
szükségem, akik korábban már kezeltek válságokat, és képesek
voltak megnyugtatni a pánikban lévő piacokat; az ő kezükhöz
viszont ennek megfelelően a múlt bűnei tapadhattak.
A pénzügyminiszteri poszt esetében két jelöltre szűkítettem
a kört: Larry Summersre, aki Bill Clinton alatt már ellátta ezt a
feladatot, és Tim Geithnerre, aki Larry egykori helyettese volt,
majd a New York-i Központi Bank (Federal Reserve Bank of New
York) vezetőjeként dolgozott. Larry volt a kézenfekvőbb
választás: az MIT közgazdászhallgatója és vitabajnoka, a
Harvard egyik legfiatalabb professzora, majd az egyetem
rektora volt, de szolgált már a Világbank vezető
közgazdászaként, a nemzetközi ügyek államtitkáraként és
pénzügyminiszter-helyettesként is, mielőtt elődjétől és
mentorától, Bob Rubintól átvette volna a stafétát. Larry az 1990-
es évek közepén részt vett a Mexikón, Ázsián és Oroszországon
végigsöprő – és az általam megörökölt káoszhoz leginkább
hasonlító – súlyos pénzügyi válságsorozatra adott nemzetközi
válasz kidolgozásában, és még leghevesebb bírálói is elismerték
a zsenialitását. Mint Tim találóan megjegyezte: Larry
meghallgatja az érveidet, jobban megfogalmazza őket, mint te
magad, majd megmagyarázza, miért tévedsz.
Emellett arrogáns és a politikai korrektségre fittyet hányó
ember hírében állt, bár ezt csak részben érdemelte ki. A
Harvard rektoraként nyilvános vitába keveredett az
afroamerikai tanulmányok neves professzorával, Cornel
Westtel, később pedig kénytelen volt lemondani, miután
egyebek mellett azt állította, hogy a vezető egyetemek
matematikai, természettudományos és mérnöki képzésében
részt vevő nők alacsony aránya a két nem közötti adottságbeli
különbségekkel is magyarázható.
Ahogy jobban megismertem Larryt, úgy éreztem, nem
annyira rosszindulata, mint inkább a figyelmetlensége miatt
nem képes normális kapcsolatot kialakítani másokkal. Számára
az olyan jellemvonások, mint a tapintat és a visszafogottság,
csak felesleges terhet jelentettek. Úgy tűnt, az ő érzéseit nem
lehet megsérteni, és mentes volt a szokásos bizonytalanságoktól
is, sőt elismerését (és enyhe meglepetését) fejezte ki, ha valaki
szembeszállt vele, vagy olyasmi jutott az eszébe, amiről ő
megfeledkezett. Az emberi kapcsolatok megszokott szabályaival
szembeni közömbössége a külső megjelenésére is kiterjedt:
általában elhanyagolt volt, néha egy hiányzó inggomb miatt
kilátszott jókora pocakja, és ötletszerű borotválkozási szokásai
miatt gyakran zavaró borostafolt jelent meg az orra alatt.
Tim más volt. Amikor először találkoztam vele egy New
York-i szállodában a választás előtt néhány héttel, az első
kifejezés, amely eszembe jutott róla, a „kisfiús” volt. Egykorú
volt velem, de törékeny testalkata, szégyenlős tartása és pajkos
arcvonásai miatt sokkal fiatalabbnak látszott. Egyórás
beszélgetésünk során végig megőrizte csendes, kedélyes
nyugalmát. Részben a gyerekkori párhuzamoknak
köszönhetően rögtön megtaláltuk egymással a közös hangot: az
apja fejlesztési szakértőként dolgozott, ezért Tim gyerekkora jó
részét külföldön töltötte, ami tartózkodóvá tette, és ezt a vonást
magamban is felismertem.
Kelet-ázsiai tanulmányokból és nemzetközi gazdaságból
szerzett diplomát, majd egy ideig Ázsia-szakértőként dolgozott
Henry Kissinger tanácsadói műhelyében, mielőtt a
Pénzügyminisztériumhoz szegődött volna, ahonnan beosztott
kereskedelmi tisztviselőként Japánba küldték. Larry emelte ki
az ismeretlenség homályából, amikor megtette különleges
asszisztensének, és ahogy Larry csillaga emelkedett, úgy
emelkedett Timé is. A háttérben maradt ugyan, de központi
szerepet játszott az 1990-es évek különféle pénzügyi
válságkezelései idején, és Larry ajánlásának köszönhetően
került a New York-i Központi Bank élére. Kettejük kapcsolata
nemcsak Larry nagylelkűségéről, de Tim csendes
magabiztosságáról és intellektuális fegyelméről is árulkodott;
ezeket a tulajdonságait pedig alaposan próbára tette az előző év,
amikor Hank Paulson és Ben Bernanke oldalán éjt nappallá téve
dolgozott, hogy megakadályozza a Wall Street teljes
összeomlását.
Larry iránti lojalitásból, puszta kimerültségből vagy érthető
bűntudatból fakadóan (Rahmhoz – és hozzám – hasonlóan
Timnek is gyerekei voltak és felesége, akik nyugodtabb életre
vágytak) Tim első beszélgetésünk alatt nagyrészt azon volt,
hogy lebeszéljen a pénzügyminiszteri kinevezéséről, ám éppen
az ellenkezőjéről győzött meg. Úgy gondoltam, hogy bárki
másnak – Larryt is beleértve – hónapokra lett volna szüksége
ahhoz, hogy Timhez hasonlóan képes legyen valós időben
átlátni a válságot, és olyan kapcsolati rendszert kiépíteni a
globális pénzügyi szereplőkkel, mint neki volt. Nekünk pedig
nem volt időnk. És ami még fontosabb volt: az ösztöneim azt
súgták, hogy Tim szilárd jellem, kiegyensúlyozott
vérmérsékletű, és képes az egója és politikai megfontolások
befolyásától mentesen a probléma megoldására
összpontosítani, ami felbecsülhetetlenné tette az előttünk álló
küzdelemben.
Végül úgy döntöttem, mindkettőjüknek adok megbízást:
Larry segít kitalálni, mi az ördögöt csináljunk (és mit ne), Tim
pedig megszervezi és levezényli a műveletet. Ehhez valahogy el
kellett adnom Larrynek, hogy nem pénzügyminiszter lesz,
hanem az Országos Gazdasági Tanács (National Economic
Council) igazgatója, ez ugyanis annak ellenére, hogy a Fehér
Ház legmagasabb gazdasági pozíciója volt, kisebb tekintéllyel
járt. Az igazgató feladata hagyományosan a gazdaságpolitikai
döntések koordinálása volt, valamint közvetítőként szolgált a
különböző szervezetek között, ami nem tartozott éppen Larry
legnagyobb erősségei közé. De, mint elmondtam neki, mindez
nem számít. Szükségem van rá, a hazájának is szüksége van rá,
és a gazdasági terveink elkészítésében részemről egyenrangú
lesz Timmel. Talán a határozottságom is befolyásolta a döntését,
de nyilván sokat nyomott a latban a Rahm javaslatára tett
ígéretem is, mely szerint ő lesz a Fed következő elnöke.
Más kulcspozíciókra is meg kellett találnom a megfelelő
embereket. A Gazdasági Tanácsadók Tanácsának (Council of
Economic Advisers) – amelynek az volt a dolga, hogy minden
gazdasági ügyben a legjobb adatokkal és elemzésekkel lássa el
az elnököt – élére Christina Romert, a Berkeley pirospozsgás
professzorát választottam, aki jelentős kutatásokat végzett az
1930-as években zajlott nagy gazdasági világválsággal
kapcsolatban. Peter Orszag, a pártok feletti Kongresszusi
Költségvetési Hivatal (Congressional Budget Office) vezetője
elfogadta az Igazgatási és Költségvetési Hivatal (Office of
Management and Budget) igazgatói kinevezését, Melody
Barnes, a megfontolt afroamerikai jogász, Ted Kennedy
szenátor korábbi főtanácsadója pedig a Belpolitikai Tanács
(Domestic Policy Council) elnöke lett. A baloldali érzelmű
munkaügyi közgazdász, Jared Bernstein Joe Biden csapatának
tagjaként érkezett a szemüveges, mindenkinél világosabban
fogalmazó, megszállott gazdaságpolitika-tudós Gene Sperlinggel
együtt, aki Bill Clinton idejében négy éven át volt az Országos
Gazdasági Tanács igazgatója, és aki a kampány közgazdászaival,
Austan Goolsbeevel és Jason Furmannel együtt vállalta, hogy a
pálya bármely részén bevethető játékosként tevékenykedik
majd.
A következő hónapokban rengeteg időt töltöttem ennek az
agytrösztnek a tagjaival és helyetteseikkel; kérdéseket tettünk
fel, javaslatokat bogarásztunk, prezentációkat néztünk,
tájékoztató anyagokat olvastunk, terveket kovácsoltunk, majd
az ötleteinket alapos elemzésnek vetettük alá. Heves vitákat
folytattunk, üdvözöltük a különvélemények megfogalmazását,
és semmilyen ötletet sem utasítottunk el csak azért, mert esetleg
egy alacsonyabb beosztású munkatársunktól érkezett, vagy
mert nem illett egy bizonyos ideológiai sémába.
Mindazonáltal Tim és Larry voltak a csapat hangadói.
Mindkettőjük nézetei a Clinton-adminisztráció centrista,
piacbarát gazdaságfilozófiájában gyökereztek, és az 1990-es
évek rendkívüli fellendülését figyelembe véve jó ideig méltán
lehettek büszkék erre a pedigrére. A pénzügyi válság
mélyülésével azonban ez a szakmai múlt egyre inkább a
támadások kereszttüzébe került. Bob Rubin hírnevének máris
ártott, hogy korábban a Citigroup magas rangú tanácsadója
volt; ez a pénzügyi intézmény ugyanis a
másodrendűjelzáloghitel-alapú értékpapírpiacnak való óriási
mértékű kitettsége miatt most a válság egyik fő forrásának
számított. Amint nyilvánosságra hoztam a gazdasági stábom
összetételét, a sajtó rögtön felhozta, hogy Larry annak idején
pénzügyminiszterként a pénzpiacok szabályozásának jelentős
leépítése mellett kardoskodott; az elemzők azt a kérdést is
feltették, hogy Tim a New York-i Központi Banknál – Paulsonnal
és Bernankével együtt – vajon nem késlekedett-e a vészharang
megkongatásával, amikor látta, milyen veszélyeket rejt a
másodrendűjelzáloghitel-piac a pénzügyi rendszerre nézve.
A bírálatok egy része jogos volt, más részük durván
igazságtalan. Annyi bizonyos, hogy Tim és Larry kinevezésével
hozzákötöttem magamat a múltjukhoz; egyértelmű volt, hogy
ha nem mentjük meg gyorsan a gazdaság süllyedőben lévő
hajóját, akkor igen nagy politikai árat fizetek a választásomért.

NAGYJÁBÓL AKKORIBAN, amikor véglegesítettem a gazdasági

csapatommal kapcsolatos döntéseimet, megkértem a stábomat
és az engem biztosító titkosszolgálati egységet, hogy hozzanak
össze nekem egy titkos találkozót a Ronald Reagan Repülőtér
tűzoltóállomásán. Az épület üres volt, amikor megérkeztem, a
tűzoltóautókat elvitték, hogy helyet biztosítsanak a
konvojunknak. Beléptem egy pihenőszobába, ahol frissítők és
egy szürke öltönyös, zömök testalkatú, ezüstös hajú férfi
fogadott.
– Miniszter úr! – üdvözöltem, és kezet ráztunk. – Köszönöm,
hogy időt szakított rám!
– Gratulálok a megválasztásához! – felelte az acélos tekintetű
Robert Gates kissé hivatalos mosollyal az arcán, majd helyet
foglaltunk, és a tárgyra tértünk.
Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Bush elnök védelmi
minisztere és én nem ugyanazokban a körökben mozogtunk.
Tulajdonképpen, ha eltekintünk közös kansasi gyökereinktől
(Gates Wichitában született és nőtt fel), akkor nehéz elképzelni
két embert, akik ennyire különböző utakon jutottak el
ugyanoda. Gates cserkész-csapatparancsnok volt, a légierő
egykori hírszerző tisztje, Oroszország-szakértő és a CIA
ügynöke. A hidegháború tetőpontján, Nixon, Ford és Carter alatt
tagja volt a Nemzetbiztonsági Tanácsnak (National Security
Council, NSC), a Reagan-korszakban pedig a CIA-nek, amelynek
George H. W. Bush alatt az igazgatója lett. (Már Reagan is jelölte
erre a posztra, de felmerült, hogy tudomása lehetett az Irán-
kontra ügyről, ezért visszalépett.) Amikor Bill Clintont
választották elnökké, Gates elment Washingtonból, különböző
vállalatok igazgatótanácsába került, később pedig a Texasi
Mezőgazdasági és Gépészeti Egyetem rektora lett. Utóbbi
tisztséget 2006-ig töltötte be, amikor George W. Bush felkérte,
hogy foglalja el Donald Rumsfeld helyét a Pentagonban, és
mentse meg az addigra teljesen széthullott iraki stratégiát.
Gates republikánus volt, hidegháborús héja, a
nemzetbiztonsági establishment oszlopos tagja, korábban olyan
külföldi katonai beavatkozásokat szorgalmazott, amelyek ellen
én egyetemistaként valószínűleg tüntettem, most pedig egy
olyan elnök védelmi minisztereként dolgozott, akinek irtóztam
a háborús politikájától. Mégis azért mentem a tűzoltóállomásra
aznap, hogy arra kérjem Bob Gateset, maradjon a hivatalában,
és legyen az én védelmi miniszterem is.
A gazdasági kinevezésekhez hasonlóan erre is praktikus
okaim voltak. 180 ezer amerikai katona állomásozott Irakban és
Afganisztánban, így a Védelmi Minisztérium bármilyen
nagyobb szabású átalakítása óriási kockázatokkal járt volna.
Továbbá bármennyire különbözött is a véleményünk Gatesszel
Irak megtámadásával kapcsolatban, a körülmények alakulása
miatt ekkor már hasonló nézeteket vallottunk arról, milyen út
áll előttünk. Amikor Bush elnök – Gates javaslatára – 2007
elején utasítást adott további „nagyszámú” katona Irakba
vezénylésére, szkeptikusan fogadtam a döntést; nem azért,
mintha kételkedtem volna benne, hogy több katona jobban
vissza tudja majd szorítani az erőszakot, hanem azért, mert ez
határozatlan ideig tartó elkötelezettséget jelentett.
A létszámnövelés azonban Gates útmutatásai alapján és
Petraeus parancsnokságával (az Anbar tartomány szunnita
törzseivel tető alá hozott szövetséggel kiegészítve) nemcsak
jelentősen csökkentette az erőszakot, de az irakiak időt és teret
is nyertek vele a politikai megoldásokhoz. Condoleezza Rice
külügyminiszter, főként pedig Ryan Crocker iraki amerikai
nagykövet szorgalmas és lelkiismeretes diplomáciai
erőfeszítéseinek köszönhetően az ország jó úton haladt egy
törvényes kormány megválasztása felé. A választásokat január
végére tűzték ki. Az elnökválasztást követő átmeneti időszak
felénél a Bush-kormány még egy csapatállomásoztatási
megállapodást is bejelentett a Máliki-kormánnyal, amelynek
értelmében az amerikai erőket 2011 végéig kivonják; ez a
menetrend lényegében az én kampányígéretemet tükrözte.
Gates eközben a nyilvánosság előtt folyamatosan azt
hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak ismét
Afganisztánra kell összpontosítania, ami megint csak a
külpolitikai programom egyik központi eleme volt. Még
hátravoltak az ütemezésre, az erőforrásokra és a személyi
állományra vonatkozó taktikai kérdések, de az alapvető
stratégia most már egyértelművé vált: visszafogjuk az iraki
hadműveleteket, Afganisztánban pedig fokozzuk a
tevékenységünket. És legalábbis pillanatnyilag senki sem volt
kedvezőbb helyzetben ennek a stratégiának a végigviteléhez a
jelenlegi védelmi miniszternél.
Gates megtartására erős politikai indokaim is voltak. Azt
ígértem, véget vetek a pártok közötti állandó gyűlölködésnek, és
Gates jelenléte a kabinetemben azt üzenné, hogy komolyan is
veszem ezt az ígéretemet. A maradása ezenkívül
hozzájárulhatna a bizalom növeléséhez a fegyveres erőkön,
valamint a hírszerzői közösséget (intelligence community,
röviden IC) alkotó különböző ügynökségeken belül. A védelmi
minisztérium és az IC nagyobb katonai költségvetés felett
rendelkezett, mint az országok védelmi költéséről készült listán
szereplő utána következő 37 ország együttvéve, így a
vezetőknek igen határozott véleményük volt, jártasak voltak a
bürokratikus belharcokban, és szerették, ha a dolgok a
megszokott rend szerint mennek. Engem azonban mindez nem
ijesztett meg; nagyjából tudtam, mit akarok tenni, és arra
számítottam, hogy a katonai hierarchiából fakadó megszokások
– szalutálnak és végrehajtják a főparancsnok utasításait, még
akkor is, ha egyáltalán nem értenek egyet velük – elég erősnek
bizonyulnak majd.
Ennek ellenére tisztában voltam azzal is, hogy egyik elnök
sem szabhat egykönnyen új irányt Amerika egész
nemzetbiztonsági apparátusának. Ha időnként még maga
Eisenhower elnök – a szövetséges erők volt európai
főparancsnoka és a normandiai partraszállás egyik előkészítője
– is úgy érezte, küzdenie kell a „katonai-ipari komplexummal”,
akkor egy újonnan megválasztott afroamerikai elnöknek – aki
sohasem szolgált egyenruhában, aki ellenzett egy olyan
küldetést, amelynek teljesítéséért sokan az életüket adták, aki
vissza akarta fogni a védelmi költségvetést, és aki minden
bizonnyal nagy arányban elveszítette a Pentagonban dolgozók
szavazatait – valószínűleg még nehezebb lesz keresztülvinni a
reformokat. Ha most akartam eredményeket elérni, nem pedig
egy-két év múlva, akkor olyasvalakire volt szükségem, mint
Gates, aki tudja, hogyan működik a rendszer, és hol vannak a
csapdák; olyasvalakire, akit máris övezett az a tisztelet, amelyet
nekem – tisztségem ellenére – még sok tekintetben ki kellett
érdemelnem.
Végezetül volt még egy oka annak, hogy a kabinetemben
akartam tudni Gateset, mégpedig a saját elfogultságom
ellensúlyozása. A kampány során rólam kialakult kép – az
ábrándos tekintetű idealista, aki ösztönösen ellenzi a katonai
akciókat, és hisz abban, hogy a nemzetközi porondon minden
probléma megoldható magasröptű párbeszéddel – ugyanis
sohasem volt teljesen pontos. Igen, hittem a diplomáciában, és a
háborúra csak utolsó lehetőségként tekintettem. Hittem abban,
hogy az olyan problémák, mint az éghajlatváltozás, csak
nemzetközi együttműködéssel oldhatók meg, és abban is, hogy
hosszú távú nemzetbiztonsági érdekeinket szolgálja a
demokrácia, a gazdasági fejlődés és az emberi jogok ügyének
előmozdítása a világban. Azok, akik rám szavaztak, vagy a
kampányomban dolgoztak, általában osztották ezeket a
meggyőződéseimet, és a kormányomat is nagy valószínűséggel
ők alkotják majd.
Külpolitikai nézeteim azonban – sőt valójában az iraki
háborúval való kezdeti szembenállásom is – legalább ennyire
táplálkoztak a „realista” iskolából is. Vagyis fontosnak tartottam
a visszafogottságot, és hogy mindig abból induljunk ki, hogy az
információk hiányosak, illetve hogy nem mindig azt a hatást
érjük el egy lépésünkkel, amit akartunk; továbbá úgy véltem,
hogy az Amerika kivételességébe vetett hitet ellensúlyoznia kell
az alázatnak: nem gondolhatjuk, hogy a világot képesek
lennénk a saját képünkre átformálni. Sokszor meglepetést
okoztam, amikor George H. W. Busht is megneveztem mint
olyan elnököt a közelmúltból, akinek csodálom a külpolitikáját.
Bush ugyanis James Bakerrel, Colin Powell-lel és Brent
Scowcrofttal nagyon jól levezényelte a hidegháború lezárását,
és sikerrel vívta meg az első öbölháborút.
Gates ilyen emberek mellett szerezte a tapasztalatait, és az
alapján, ahogy az iraki hadjáratot irányította, elég átfedést
láttam a nézeteink között ahhoz, hogy úgy érezzem, tudunk
majd együtt dolgozni. A jelenléte az asztalnál, olyanokéval
együtt, mint Jim Jones – a visszavonult négycsillagos tábornok
és volt európai főparancsnok, aki az első helyen szerepelt a
nemzetbiztonsági tanácsadóim listáján –, garancia volt rá, hogy
fontos döntések előtt a nézőpontok széles skáláját ismerhetem
meg, és hogy folyamatosan felül kell majd vizsgálnom akár még
a legmélyebb meggyőződéseimet is olyan emberekkel szemben,
akiknek megvolt hozzá a tekintélyük és a magabiztosságuk,
hogy figyelmeztessenek, ha tévedek.
Mindehhez természetesen alapvető bizalomra volt szükség
köztem és Gates között. Amikor megkértem egy
munkatársamat, hogy puhatolózzon nála, hajlandó lenne-e a
posztján maradni, Gates küldött nekem egy kérdéslistát. Meddig
szeretném, hogy szolgáljon? Kész vagyok-e rugalmasan
hozzáállni az iraki haderőcsökkentéshez? Hogyan viszonyulok
a Védelmi Minisztérium személyzeti kérdéseihez és
költségvetéséhez?
Amikor ott ültünk egymással szemben a tűzoltóállomáson,
Gates elismerte: nem éppen megszokott dolog, hogy a kabinet
egy potenciális tagja így kikérdezze leendő főnökét. Remélte,
hogy nem veszem elbizakodottságnak a részéről. Biztosítottam
róla, hogy egyáltalán nem bánom, és hogy éppen ilyen
őszinteségre és tiszta gondolkodásra van szükségem.
Végigmentünk a kérdésein, és nekem is volt néhány felvetésem.
Háromnegyed óra múlva felálltunk, kezet fogtunk és távoztunk,
ki-ki a saját konvojával.
 – Na? – kérdezte Axelrod, amikor visszatértem.
– Belement – feleltem. – Tetszik a fickó. – Majd hozzátettem:
– Meglátjuk, én is tetszem-e majd neki.

A NEMZETBIZTONSÁGI CSAPAT kirakójának többi darabja különösebb

gond nélkül a helyére került: Susan Rice, régi barátom és volt
diplomata lett az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete; a CIA
igazgatójává Leon Panetta egykori kaliforniai kongresszusi
képviselőt és Clinton volt stábfőnökét neveztem ki, aki méltán
állt mindkét párt felé nyitott politikus hírében; Dennis Blair
nyugalmazott admirális pedig a nemzeti hírszerzés igazgatói
posztját kapta. A legközelebbi kampánytanácsadóim fontos
beosztásokba kerültek a stábomban: vitára kiképző
őrmesterem, Tom Donilon helyettes nemzetbiztonsági
tanácsadó lett, az ifjú nagymenők, Denis McDonough, Mark
Lippert és Ben Rhodes vezetőhelyettesi feladatokat kaptak az
NSC-ben, Samantha Power pedig az NSC-n belül újonnan
létrehozott pozíciójában az atrocitások megelőzéséért és az
emberi jogok érvényesítéséért felelt.
Csak egy jelölt okozott némi felbolydulást. Azt akartam, hogy
Hillary Clinton legyen a külügyminiszterem.
A megfigyelők különféle elméleteket állítottak fel arról,
miért választottam őt: egyesíteni akartam a széthúzó
Demokrata Pártot, aggódtam, hogy a szenátusi székéből kritizál
majd engem, hatással volt rám Doris Kearns Goodwin Team of
Rivals (Vetélytársak csapata) című könyve,[2] és öntelt módon
Lincolnt utánoztam, aki szintén bevette a kabinetjébe korábbi
politikai ellenfelét.
Az ok azonban valójában sokkal prózaibb volt. Úgy
gondoltam, Hillary a legalkalmasabb a feladatra. A kampány
során tanúja lehettem az intelligenciájának, a felkészültségének
és a munkamoráljának. Bárhogy érzett is velem kapcsolatban,
bíztam a hazaszeretetében és a kötelességtudatában.
Mindenekelőtt pedig úgy véltem, hogy egy olyan időszakban,
amikor a diplomáciai kapcsolatok világszerte vagy feszültek
voltak, vagy krónikusan elhanyagoltak, egy Hillary
ismertségével, kapcsolataival és a világpolitika színpadán való
jártasságával rendelkező külügyminiszter minden más jelöltnél
nagyobb mozgásteret jelentene nekünk.
A kampánycsapatom tagjaiban még frissek voltak a
vetélkedés sebei, és nem mindenki lelkesedett az ötletért.
(„Biztos, hogy olyan külügyminisztert akarsz, aki
tévéhirdetésekben bizonygatta, hogy nem állsz készen a
főparancsnoki feladatokra?” – kérdezte egy barátom.
Emlékeztetnem kellett, hogy leendő alelnököm is ugyanezt
vetette fel.) Hillary is óvatos volt, és amikor a választás után
körülbelül tíz nappal a chicagói átmeneti irodánkban először
felajánlottam neki a pozíciót, udvariasan visszautasította. Azt
mondta, elfáradt, és alig várja, hogy visszatérjen a
kiegyensúlyozottabb szenátusi munkarendhez. Még
kampányadósságai is voltak, amelyeket vissza kellett fizetnie.
És gondolnia kellett Billre is, aki a Clinton Alapítványon
keresztül a globális fejlesztés és közegészségügy terén végzett
tevékenységével világszerte nagyon sokat segített. Hillaryvel
mindketten tudtuk, hogy ha az összeférhetetlenségnek még a
látszatát is el akarják kerülni – különös tekintettel az
adománygyűjtésre –, az újabb korlátok közé szorítja a férjét és
az alapítványt.
Az aggodalma jogos volt, de a felvetett problémákat
kezelhetőnek ítéltem. Arra kértem, szánjon rá egy kis időt, és
gondolja át a dolgot. A következő héten mozgósítottam Podestát,
Rahmot, Joe Bident, több szenátortársunkat és mindenkit, aki
csak eszembe jutott, hogy segítsenek meggyőzni Hillaryt. Az
egészpályás letámadás ellenére, amikor legközelebb egy késő
éjszakai telefonhívás keretében beszéltünk, azt mondta, még
mindig hajlik rá, hogy visszautasítson. Én azonban tovább
erősködtem, mert biztos voltam benne, hogy a még fennálló
kételyeinek nem annyira a feladathoz, mint inkább a kettőnk
közötti kapcsolat jövőbeni alakulásához van közük. Kiszedtem
belőle az Irakról, Észak-Koreáról, a nukleáris fegyverek
elterjedéséről és az emberi jogokról vallott nézeteit.
Megkérdeztem, hogyan keltené új életre a
Külügyminisztériumot. Megígértem, hogy állandó és közvetlen
kapcsolata lenne felém, és maga állíthatná össze a gárdáját.
– Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy elfogadjam a nemleges
választ – mondtam a beszélgetés végén.
Hillary másnap reggelre úgy döntött, elfogadja a
felkérésemet, és csatlakozik a kabinetemhez. Másfél héttel
később egy chicagói sajtókonferencián bemutattam őt és a
nemzetbiztonsági csapatom többi tagját, az
igazságügyminiszteri tisztségre kiválasztott Eric Holderrel és a
Belbiztonsági Minisztérium élére jelölt Janet Napolitano
kormányzóval együtt. Ahogy végignéztem a színpadon
felsorakozott férfiakon és nőkön, önkéntelenül is szemet szúrt,
hogy majdnem mindannyian sokkal idősebbek nálam,
évtizedekkel több tapasztalattal rendelkeznek a legmagasabb
kormányzati szinteken, legalább ketten közülük pedig
eredetileg valaki mást szerettek volna elnöknek, és nem hatotta
meg őket a remény és a változás szlogenje. Mégiscsak
vetélytársak csapata, gondoltam. Rövidesen kiderül, hogy ez a
saját vezetői képességembe vetett, megalapozott hitre utal, vagy
egy újonc naiv bizalmára, akit nemsokára úgyis kiebrudalnak.

AMIKOR GEORGE WASHINGTONT 1789-ben elnökké választották,

Washington, a főváros még nem létezett. A leendő elnöknek hét
napot kellett utaznia bárkán és bricskán otthonától, a virginiai
Mount Vernontól a New York-i Szövetségi Csarnokig – az új
nemzeti kormány átmeneti székhelyéig –, ahol az eskütételre
sor került. Tízezer ember fogadta. Elmondta a hivatali eskü
szövegét, utána felharsant a „Sokáig éljen George Washington!”
kiáltás, és eldördült tizenhárom ágyú díszsortüze. Washington
halk, tizenöt perces beszédet mondott, nem a tömegnek, hanem
a kongresszus tagjainak a hevenyészett, rosszul megvilágított
ülésteremben. Azután átment egy közeli templomba, hogy
istentiszteleten vegyen részt.
Azzal Nemzetünk Atyja hozzá is láthatott a feladatához,
vagyis annak biztosításához, hogy az Egyesült Államok tovább
álljon fenn, mint az ő megbízatása.
Az elnöki beiktatás aztán az idő múlásával egyre
bonyolultabb lett. Dolley Madison 1809-ben rendezte meg az
első beiktatási bált az új fővárosban, ahol négyszáz ember
fejenként négy dollárt pengetett ki a kiváltságért, hogy részt
vehessen a Washingtonban addig tartott legnagyobb szabású
társasági eseményen. Andrew Jackson, populista hírnevéhez
méltóan, 1829-es beiktatásakor kitárta a Fehér Ház kapuit több
ezer híve előtt; a részeg tömegben aztán olyannyira
elszabadultak az indulatok, hogy Jackson állítólag kénytelen
volt egy ablakon át elmenekülni.
Teddy Roosevelt második beiktatása alkalmával nem
elégedett meg a katonai parádékkal és rezesbandákkal;
cowboyokat is bevetett, Geronimo apacs főnökkel együtt. És
mire 1961-ben John F. Kennedyre került a sor, a beiktatás
többnapos, a televízió által is közvetített látványossággá nőtte ki
magát. Híres zenészek és énekesek léptek fel, Robert Frost
koszorús költő szavalta el egy versét, és cifra bálokat tartottak,
ahol Hollywood legnagyobb sztárjai csillagport hintettek az új
elnök gazdag támogatóira és pártmunkásaira. (Frank Sinatra
minden tőle telhetőt megtett, hogy a parti méltó legyen a
Kennedy család nimbuszához; igaz, alighanem lehetett egy
meglehetősen kínos beszélgetése barátjával és művésztársával,
a szintén a Rat Packhez[3] tartozó Sammy Davis Jr.-ral, amikor
Joe Kennedy megüzente, hogy a fekete Davis és hófehér svéd
feleségének jelenléte az elnöki bálon szálka lehet John F. déli
támogatóinak szemében, így nem kellene erőltetni.)
 A kampányunk által keltett izgalom és lelkesedés után
mindenki óriási elvárásokkal tekintett a 2009. január 20-ára
ütemezett beiktatásom elé. Ahogy a demokrata konvenció
esetében, itt sem akadt sok teendőm a részletekkel
kapcsolatban; nyugodt voltam afelől, hogy az erre felállított
bizottság és kampányom szervezőzsenije, Alyssa Mastromonaco
(ekkor a futó ügyek igazgatójaként) mindent remekül kézben
tartanak. Sőt miközben ácsolták a színpadokat és tribünöket
állítottak fel a washingtoni felvonulási útvonal mentén,
Michelle-lel és a lányokkal Hawaiira utaztunk a karácsonyi
ünnepekre. Itt aztán – a kabinetem összeállításának utolsó
simításai, a gazdasági stábbal való napi rendszerességű
egyeztetés és a beiktatási beszédem vázlatának elkészítése
mellett – megpróbáltam szusszanni egy kicsit.
Mayával egy délután átnéztük Toot személyes holmiját,
aztán kisétáltunk ugyanarra a sziklás meredélyre a Hanauma-
öböl közelében, ahol anyánktól is végső búcsút vettünk, és az
óceánba szórtuk a hamvait. Összehoztam egy spontán
kosárlabdameccset néhány régi középiskolai csapattársammal.
Maya családjával együtt karácsonyi dalokat énekeltünk,
süteményeket sütöttünk, és megtartottuk a végül hagyománnyá
vált otthoni tehetségkutató show első kiadását (az apukákat
ítélték a legkevésbé tehetségeseknek, teljes joggal). Még arra is
volt alkalmam, hogy csobbanjak egyet Sandy Beachen,
gyerekkorom egyik kedvenc partszakaszán. Ahogy lefelé
száguldottam egy szelíden megtörő hullámon, a fény szikrázott
a tenger felszínén, az égen pedig madarak suhantak, egy
pillanatra akár el is képzelhettem, hogy nincsenek ott
körülöttem a vízben a haditengerészet búvárruhás
kommandósai, hogy a Parti Őrség kissé odébb várakozó
hajójának semmi köze hozzám, és hogy másnap nem a rólam
készült félmeztelen képekkel lesz tele a világ összes újságja,
felettük olyan címekkel, mint „Fizikailag alkalmas az
elnökségre”. Amikor végül jeleztem, hogy elég volt, a biztonsági
csapatom aznapi vezetője – a szarkasztikus humorú ügynök,
Dave Beach, aki a kezdetektől mellettem dolgozott, és olyan jól
ismert, mint egy barát – oldalra hajtotta a fejét, kirázta a vizet a
füléből, és tárgyilagosan közölte:
– Remélem, élvezte, mert most nagyon-nagyon hosszú ideig
nem lesz ilyesmire alkalma.
Nevettem, mert tudtam, hogy viccel… vagy mégsem? A
kampány közben és közvetlenül utána nemigen volt alkalmam
elmélkedni, így csak most, a rövid trópusi vakáció alatt jutott
időnk mindannyiunknak – barátoknak, családtagoknak,
munkatársaknak, a titkosszolgálat ügynökeinek egyaránt –,
hogy egy kicsit számot vessünk azzal, ami történt, és
megpróbáljuk elképzelni, mi következik ezután. Mindenki
boldognak látszott, csak egy kissé bizonytalanok voltak. Nem
tudták, illik-e kimondani, milyen furcsa lett minden, és
igyekeztek rájönni, mi változott, és mi nem. És bár nem látszott
rajta, senkin sem lett úrrá annyira a bizonytalanság, mint az
Egyesült Államok leendő first ladyjén.
A kampány alatt figyeltem, ahogy Michelle rendíthetetlen
méltósággal alkalmazkodik megváltozott körülményeinkhez:
elbűvölte a választókat, remekül szerepelt az interjúkon, és
kifejlesztett egy stílust, amely egyszerre volt elegáns és elérhető.
Nem is annyira átalakulás volt ez, mint inkább felerősítés, saját
személyiségének lényegét csiszolta még ragyogóbbá. Ám
miközben egyre jobban megszokta a nyilvánosságot, a kulisszák
mögött kétségbeesetten próbált kialakítani valamiféle normális
zónát a családunknak, egy olyan szférát, ahová nem ér el a
mindent eltorzító politika és hírnév.
A választás utáni hetekben ez abból állt, hogy belevetette
magát azokba a feladatokba, amelyeket minden párnak el kell
végeznie, ha munkahelyváltás miatt költözködnek. Rá jellemző
hatékonysággal szortírozott. Csomagolt. Lezárta a közüzemi
számláinkat, gondoskodott róla, hogy a postánkat utánunk
küldjék, és segített a Chicagói Egyetem Orvostudományi
Központjának találni maga helyett valakit.
Mindenekelőtt azonban a lányokkal foglalkozott. Már a
választás utáni napon körutat szervezett a washingtoni
iskolákba (Malia és Sasha is kihúzták a listáról a lányiskolákat,
és végül a Sidwell Friends mellett döntöttek; ebbe a kvékerek[4]
alapította magániskolába járt Chelsea Clinton is), és
megbeszélte a tanárokkal, hogy vegyék át a lányokat év közben.
Tanácsot kért Hillarytől és Laura Bushtól, hogyan tartsa távol
tőlük a sajtót, a melléjük kirendelt ügynököknek pedig a
lelkükre kötötte, hogy nem zavarhatják meg a barátaikkal való
találkozókat és a focimeccseket. Tanulmányozta a Fehér Ház
elnöki rezidenciájának működését, és gondoskodott róla, hogy a
lányok szobáinak berendezése ne úgy nézzen ki, mintha a
gyarmati korból maradt volna itt.
Nem mintha én nem éreztem volna ugyanazt a stresszt, mint
Michelle. A lányok, főleg Sasha, 2008-ban olyan fiatalok voltak
még, csupa lófarok meg hajfonat, foghíj és kerek arcocska.
Vajon hogyan alakítja majd a Fehér Ház a gyerekkorukat?
Elszigeteli őket? Rosszkedvűvé vagy önteltté teszi? Éjszakánként
feszült figyelemmel hallgattam, ahogy Michelle elmesélte, mi
mindent derített ki aznap, elmondtam a véleményemet egy-egy
dologról, amelyen rágódott, és megnyugtattam, hogy egy dacos
megjegyzés vagy kisebb csíny a lányok részéről még nem a
hirtelen feje tetejére állt világuk első következménye.
De a napi szülői feladatok, akárcsak az elmúlt tíz év nagy
részében, továbbra is főleg Michelle vállát nyomták. Még el sem
foglaltam a hivatalomat, de a munka örvénye máris
beszippantott, miközben az ő karrierje parkolópályára került,
és hamarosan több száz kilométerre költözik szoros baráti
körétől, egy olyan nagyvárosba, ahol sokak motivációja
szükségképpen gyanús. Nem csoda, hogy sötét felhőként
telepedett a lelkére a várható magány rémképe.
Mindez megmagyarázza, miért kérte meg Michelle az
édesanyját, hogy költözzön be velünk a Fehér Házba. Engem
már az is meglepett, hogy Marian Robinson egyáltalán hajlandó
volt mérlegelni a dolgot. Az anyósom ugyanis óvatos természetű
volt, a stabil munkában, a megszokott tevékenységekben és a
szűk családi és baráti körben talált megelégedést. Az 1960-as
évek óta ugyanabban a házban lakott, és ritkán merészkedett
Chicagón kívülre; az egyetlen hóbortja az volt, hogy minden
évben három napot Vegasban, a játékgépek előtt töltött a
sógornőjével, Yvonne-nal és Kaye mamával. És bár imádta az
unokáit, és belement, hogy korán nyugdíjba vonul, és segít
Michelle-nek a gyereknevelésben, amint a kampány felpörög,
arra mindig nagyon ügyelt, hogy ne lábatlankodjon
körülöttünk, és ne maradjon vacsorára, miután végzett a
dolgával.
– Nem leszek olyan, mint azok a vénasszonyok – kérte ki
magának –, akik nem szállnak le a gyerekeikről, csak mert nincs
jobb dolguk.
Marian mégsem ellenkezett, amikor Michelle megkérte, hogy
költözzön velünk Washingtonba. Tudta, hogy a lánya nem
kérné erre, ha nem lenne valóban fontos.
Volt persze ennek egy gyakorlati oldala is. A Fehér Házban
töltött első néhány évben minden reggel Marian kísérte el az
iskolába Maliát és Sashát, és iskola után is ő volt velük, ha
Michelle dolgozott. De ennél többről volt szó. Leginkább az
számított – még akkor is, amikor a lányoknak már rég nem volt
szükségük bébiszitterre –, hogy Marian puszta jelenléte segített
abban, hogy két lábbal álljunk a földön.
Az anyósom nem tett úgy, mintha jobb lenne bárki másnál,
így a lányainkban ez fel sem merült mint lehetőség. Az ő elve az
volt, hogy semmi fontoskodás, semmi cirkusz, és a fényűzés
vagy felhajtás mindenféle formája hidegen hagyta. Ha Michelle
hazajött egy fényképezés vagy elegáns vacsora után, ahol a sajtó
minden mozdulatát figyelte, és még a frizurájáról is cikkeket
írtak, csak kibújt az estélyiből, felkapott egy farmert és egy
pólót, és tudta, hogy az édesanyja odafent van a Fehér Ház felső
emeletén lévő lakosztályában, mindig kész arra, hogy leüljön
vele tévét nézni és beszélgetni a lányokról, az otthoniakról,
vagy csak úgy, bármiről.
Az anyósom soha semmire nem panaszkodott. Valahányszor
közösen csináltunk valamit, mindig eszembe jutott, hogy
bármilyen kusza helyzettel birkóztam is éppen, senki sem
kényszerített rá, hogy elnök legyek, tehát jobb, ha lenyelem, és
teszem a dolgomat.
Micsoda ajándék volt az anyósom! Két lábon járó
figyelmeztetés volt a számunkra: eszünkbe juttatta, kik vagyunk
és honnan jöttünk, és őrizte az értékeket, amelyekről egykor azt
hittük, általánosak, ám azóta megtanultuk, hogy sokkal
ritkábbak, mint valaha is gondoltuk.

A MÁSODIK FÉLÉV a Sidwell Friendsben két héttel a beiktatás előtt

kezdődött, ezért újév után visszarepültünk Chicagóba,
magunkhoz vettük mindazt, amit még nem szállítottak el, majd
felszálltunk egy kormányzati gépre, amely elvitt bennünket
Washingtonba. A Blair Házban, az elnök hivatalos
vendégházában nem tudtak ilyen korán fogadni bennünket, így
a Hay–Adams szállodában foglaltunk szobát. Ez volt az első a
három hét alatt ránk váró három költözésből.
Maliát és Sashát szemmel láthatóan nem zavarta, hogy
szállodában lakunk. Azt pedig még kevésbé bánták, hogy az
anyukájuk szokatlanul engedékeny a tévénézéssel, az ágyon
való ugrálással és a szobaszerviz étlapján szereplő összes
desszert végigkóstolásával kapcsolatban. Az első iskolai
napjukon Michelle is velük tartott a titkosszolgálat autójában.
Később elmondta nekem, mennyire összeszorult a szíve, amikor
figyelte, hogy drága kicsi lánykái – akik élénk színű
kabátkáikban és iskolatáskáikkal apró felfedezőkre
hasonlítottak – tagbaszakadt fegyveresek gyűrűjében
besétálnak új életük kapuján.
Aznap éjjel a szállodában azonban a lányok hozták szokásos
cserfes, rakoncátlan formájukat, elmesélték, milyen szuper
napjuk volt, hogy az ebéd sokkal jobb, mint a régi sulijukban, és
hogy máris van egy csomó új barátjuk. Láttam, hogy Michelle
arcán kezd oldódni a feszültség, ahogy hallgatjuk őket. Amikor
közölte velük, hogy mivel elkezdődött az iskola, vége a hét
közbeni édességevésnek és tévézésnek, és ideje fogat mosniuk,
mert nemsokára irány az ágy, sejtettem, hogy minden rendben
lesz.
Közben gőzerővel folyt a hivatal átvételére való felkészülés.
A nemzetbiztonsági és gazdasági stábjaimmal való első – szűk,
jellegtelen kormányzati irodákban tartott – megbeszélések
nagyon termékenyek voltak, mindenki tartotta magát a
napirendhez, a felesleges pózolást pedig minimálisra
csökkentettük. Munkacsoportokat állítottunk fel minden
hivatalhoz és minden elképzelhető témához, a
munkaerőképzéstől a repülésbiztonságon, a diákhitel-
törlesztésen és a rákkutatáson át a Pentagon
fegyverbeszerzéseiig, én pedig azzal töltöttem a napjaimat,
hogy összeszedjem a használható ötleteit buzgó
zsenipalántáknak, loboncos hajú tudósoknak, cégvezetőknek,
aktivistacsoportoknak és korábbi elnöki adminisztrációk őszülő
veteránjainak. Volt, aki állásra pályázott a csapatomban; mások
olyan javaslatokat akartak eladni nekünk, amelyekkel az előző
nyolc évben senki sem foglalkozott. De úgy tűnt, mindegyikük
örömmel segít, és nagyon izgatott, hogy a Fehér Ház mostantól
kész új ötleteket kipróbálni.
Az úton persze akadtak buktatók is. Előfordult, hogy egy-egy
kiszemeltem nem fogadta el a felkínált pozíciót, vagy nem ment
át a szűrőn. Rahm naponta többször is benézett, és
megkérdezte, hogyan kívánok kezelni egy kibontakozó
stratégiai vagy szervezeti vitát, a színfalak mögött pedig bőven
volt példa a minden új kabinet indulására jellemző
torzsalkodásra címek, hatáskörök, hozzáférés, parkolóhelyek és
egyebek miatt. A hangulatot azonban általában a lelkes
eltökéltség jellemezte; mindannyian meg voltunk győződve
róla, hogy okos, átgondolt munkával képesek leszünk az
ígéreteinknek megfelelően átformálni az országot.
Miért is ne? A felmérések 70 százalék körüli népszerűségi
mutatót jeleztek. Mindennap jött valami új pozitív
médiavisszhang. A csapatom fiatalabb tagjai, mint Reggie és
Favs, hirtelen a fővárosi pletykarovatok főszereplői lettek. A
beiktatás napjára jósolt hideg ellenére a hatóságok
rekordméretű tömegre számítottak; sok kilométeres körzeten
belül minden szállodai szobát lefoglaltak. A jeggyel látogatható
rendezvényekre jelentkezők – tisztviselők, adományozók, távoli
unokatestvérek, középiskolai ismerősök és különböző fontos
személyek, akiket alig ismertünk, vagy akikkel soha nem is
találkoztunk – lavinája nem hagyott alább. Michelle-lel minden
tőlünk telhetőt megtettünk, hogy átnézzük a teljes listát, és a
lehető legkevesebb embert bántsunk meg.
– Pont, mint az esküvőnk – morogtam –, csak hosszabb a
vendéglista.
A beiktatás előtt négy nappal Michelle, a lányok és én
Philadelphiába repültünk, ahol Lincoln Springfieldből
Washingtonba, saját 1861-es beiktatása előtt tett hosszú
vonatútjának tiszteletére mi is felszálltunk egy régi
szerelvényre, és megtettük a történelmi út utolsó szakaszát, egy
kitérővel: megálltunk Wilmingtonban is, hogy felvegyük Joe és
Jill Bident. Figyeltem a búcsúztatásukra összegyűlt, rajongó
tömeget, és hallgattam, ahogy Joe viccelődik a kalauzokkal,
akiket a sokévnyi ingázásnak köszönhetően névről ismert, és
csak elképzelni tudtam, mi játszódhat le a fejében, hiszen ezt az
utat annak idején nem örömmel, hanem rettenetes kínok
közepette tette meg.
Aznap jórészt az utazásra meghívott több tucat vendéggel
beszélgettem; a legtöbbjük hétköznapi szavazópolgár volt,
akikkel a kampány közben ismerkedtünk meg szerte az
országban. Maliával, Sashával és velem együtt énekelték, hogy
„Boldog szülinapot!”, miközben Michelle elfújta a gyertyákat a
tortáján (aznap lett negyvenöt éves); ez meghitt, családias
légkört teremtett, ami Michelle-nek annyira fontos volt.
Időnként kiléptem a szerelvény hátsó peronjára, és élveztem,
hogy a szél az arcomba vág. A vágányon zakatoló kerekek
ütemes csattogása mintha lelassította volna az időt. Integettem
a sínek mellett összegyűlt embereknek; több ezren jöttek ki, ott
tolongtak mindenütt, kilométerről kilométerre, végig az úton, és
messziről is látszott, hogy mosolyognak. Volt, aki a furgonja
platóján állt, mások a kerítésnek lapultak; sokan házi készítésű
táblákat lengettek olyan üzenetekkel, mint „Nagyik Obamáért”,
„Hiszünk” vagy „Igen, képesek voltunk rá!”, mások felemelték a
gyereküket, és biztatták, hogy integessen.
Így telt a következő két nap. A Walter Reed Hadikórházban
(Walter Reed Army Medical Center) találkoztam egy fiatal,
amputált tengerészgyalogossal, aki az ágyában fekve tisztelgett
nekem, és elmondta, hogy rám szavazott, pedig republikánus,
és hogy büszke lenne rá, ha a főparancsnokának nevezhetne. Az
egyik délkelet-washingtoni hajléktalanszállón egy zord külsejű
tizenéves fiú szótlanul szorosan átölelt. Sarah nagyi, apám
mostohaanyja Északkelet-Kenyában lévő apró falucskájából
utazott idáig a beiktatásra; mosolyogva figyeltem ezt az idős
asszonyt, aki soha nem járt iskolába, akinek a bádogtetős
házában nem volt sem vezetékes víz, sem csatornázás, és most a
Blair Házban olyan porcelánedényekben szolgálták fel neki a
vacsorát, amelyeket előtte miniszterelnökök és királyok
használtak.
Hogyan is bírhattam volna ki elérzékenyülés nélkül? Hogy
ne hihettem volna, hogy van ebben az egészben valami igaz,
valami igazán maradandó?
 Hónapokkal később, amikor nyilvánvalóvá vált, mekkora
károkat is okozott a válság a gazdaságban, és a közhangulat
borúsra fordult, a közvetlen munkatársaimmal feltettük
magunknak a kérdést, vajon – politikai és vezetői értelemben –
nem kellett volna-e egy kicsit jobban lehűtenünk a választás
utáni eufóriát, és felkészítenünk az országot a ránk váró
nehézségekre. Nem mintha nem próbáltuk volna meg. Amikor a
közvetlenül a hivatalba lépésem előtt adott interjúimat
olvasom, magam is meglepődöm, milyen józan voltam: végig
arra figyelmeztettem, hogy a gazdaság teljesítménye először
tovább romlik, majd csak aztán indul javulásnak,
emlékeztettem mindenkit, hogy az egészségügy reformja nem
hajtható végre egyik napról a másikra, és az olyan
problémákra, mint Afganisztán, nem létezik egyszerű megoldás.
Ugyanez igaz volt a beiktatási beszédemre is: igyekeztem
őszinte képet festeni a helyzetről, és hangzatos szólamok helyett
inkább a félelmetes kihívásokkal szembeni felelősséget,
valamint a közös erőfeszítés fontosságát hangsúlyozni.
Minden ott volt tehát, feketén-fehéren: elég pontosan
értékeltem, hogyan is néz majd ki a következő néhány év. És
talán mégis jobb, hogy az emberek nem hallották meg a
figyelmeztetést. 2009 elején végül is nem volt túl nehéz okot
találni a félelemre és a haragra, a politikusok vagy az oly
sokakat cserben hagyó intézmények iránti bizalmatlanságra.
Lehet, hogy éppen erre a kis, mégoly tünékeny energiatöbbletre
volt szükség; egy látszólag pozitív történetre arról, kik is
vagyunk amerikaiként, és kikké válhatunk; arra a fajta
lelkesedésre volt szükség, amely elég lendületet ad az út
legnehezebb szakaszának leküzdéséhez.
Úgy érzem, valahogy így történt. Hoztunk egy közös,
kimondatlan döntést, hogy az ország legalább néhány hétre
megérdemelt pihenőt tart, és félreteszi a cinizmust.

FELVIRRADT A BEIKTATÁSOM derült, szeles és dermesztően hideg

napja. Mivel tudtam, hogy a menetrendet katonai pontossággal
tervezték meg, és mivel általában nagyjából negyedórás
késéssel élem az életemet, két ébresztőt is beállítottam, hogy
biztosan sikerüljön időben felkelnem. Kocogtam egy kicsit a
futópadon, megreggeliztem, lezuhanyoztam és
megborotválkoztam, nekifutottam néhányszor a
nyakkendőkötésnek, mire elégedett voltam vele, és nyolc óra
negyvenöt perckor Michelle-lel az autóban ültünk, hogy
megtegyük a kétperces utat a Blair Háztól a Szent János
episzkopális templomig, ahol egy barátunk, T. D. Jakes dallasi
lelkipásztor a kérésünkre zárt körű istentiszteletet tartott.
Jakes tiszteletes aznap reggeli prédikációjához az
Ószövetségből, Dániel könyvéből merített, és elmondta, hogy
Sidrák, Misák és Abednégó, akik annak ellenére, hogy a királyi
udvarban szolgáltak, hűek maradtak Istenhez, és nem voltak
hajlandók letérdelni Nabukodonozor király arany
bálványszobra előtt; hármójukat ezért tüzes kemencébe
vetették, de hitük miatt Isten megvédte őket, és sértetlenül
léptek ki a lángok közül.
 Jakes tiszteletes szerint azzal, hogy ilyen zűrzavaros időkben
vállaltam az elnökséget, tulajdonképpen engem is a lángok közé
vetettek, a háború, a gazdasági összeomlás lángjai közé. Ám
amíg hű maradok Istenhez, és helyesen cselekszem, nekem
sincsen mitől félnem.
A lelkész fenséges baritonhangon beszélt, és széles, sötét
arca végig mosolyogva tekintett le rám a szószékről.
– Isten veled van – mondta –, ott, a kemencében.
A templomban néhányan tapsoltak, és én is mosolyogva
bólogattam a szavai hallatán. A gondolataim azonban az előző
estén jártak, amikor vacsora után elnézést kértem a
családomtól, felmentem a Blair Ház egyik emeleti szobájába, és
meghallgattam a Fehér Ház Katonai Hivatalának igazgatója
által tartott eligazítást a „focilabdáról”: ez a kis méretű,
bőrbevonatú táska mindig az elnök közelében van, és a
nukleáris csapásmérés megindításához szükséges kódokat
tartalmazza. A táska őrzéséért felelős egyik segédtiszt olyan
nyugodtan és módszeresen magyarázta el a hozzá tartozó
protokollokat, mintha egy videólejátszó beállításáról beszélt
volna. A mögöttes tartalom persze nyilvánvaló volt.
Hamarosan hatalmamban áll majd felrobbantani a világot.
Az előző éjjel Michael Chertoff, Bush elnök belbiztonsági
minisztere felhívott, hogy tájékoztasson: megbízható források
szerint négy szomáliai állampolgár terrortámadást tervez a
beiktatási ceremónián. Emiatt a National Mall körül elhelyezett,
már így is jelentős biztonsági erők létszámát még tovább
növelik. A gyanúsítottak – fiatal férfiak, akik valószínűleg a
kanadai határon át érkeznek – még mindig szabadlábon voltak.
Nem volt kérdéses, hogy megtartjuk a másnapi rendezvényeket,
de Chertoff-fal és az embereivel a biztonság kedvéért átvettünk
néhány vészforgatókönyvet, majd megkértem Axe-et, hogy
fogalmazzon kiürítési utasításokat, amelyeket kiadhatok a
tömegnek abban az esetben, ha támadás történik, miközben a
színpadon állok.
Jakes tiszteletes a prédikáció végére ért. A templomot
betöltötte a kórus záróhimnusza. Néhány közeli
munkatársamtól eltekintve senki sem tudott a
terrorfenyegetésről. Még Michelle-nek sem beszéltem róla, mert
nem akartam még jobban terhelni ezen az amúgy is stresszes
napon. Senkinek sem a nukleáris háború vagy a terrorizmus
körül jártak a gondolatai. Senkinek, kivéve nekem. Ahogy
végignéztem a padsorokon – barátok, családtagok, kollégák,
akik közül néhányan elkapták a tekintetemet, és izgatottan
mosolyogtak vagy integettek –, ráébredtem, hogy ez most már a
munkám része lesz: kívülről fenn kell tartanom a látszatot,
hogy minden rendben van, mindenkivel el kell hitetnem a
mesét, hogy biztonságos és rendezett világban élünk, miközben
én magam az eshetőségek sötét kútjába bámulok, és igyekszem
a lehető legjobban felkészülni arra, hogy bármely nap bármely
pillanatában feltörhet onnan a káosz.
Kilenc óra ötvenötkor megérkeztünk a Fehér Ház Északi
Kapujához, ahol Bush elnök és Mrs. Bush fogadtak, és
bevezettek az épületbe, ahol Bidenék, Cheney alelnök és a
családja, valamint kongresszusi vezetők a férjükkel-
feleségükkel összegyűltek egy rövid fogadásra. Kísérőink
tizenöt perccel az ütemterv előtt azt javasolták, hogy induljunk
el korábban a Capitoliumhoz, mert a jelentések szerint óriási a
tömeg. Páronként szálltunk be a várakozó autókba: először a
képviselőház és a szenátus vezetői, utánuk Jill Biden és Mrs.
Cheney, majd Michelle és Mrs. Bush, aztán Joe Biden és Cheney
alelnök, és a sort mi zártuk Bush elnökkel. Ilyen lehetett a
beszállás Noé bárkájába.
Ekkor ültem először a „Szörnyben” (Beast), az elnököt
szállító hatalmas, fekete limuzinban. Egy többtonnás
monstrum, amelyet úgy megerősítettek, hogy képes legyen
kibírni egy bombatámadást, elegáns fekete bőrülések vannak
benne, a telefon és a könyöklő fölött lévő bőrpanelt pedig az
elnöki pecsét díszíti. A Szörny csukott ajtajai minden zajt
kiszűrtek, és miközben a konvojunk lassan végiggördült a
Pennsylvania Avenue-n, én pedig Bush elnökkel társalogtam,
kinéztem a golyóálló ablakon az emberáradatra; a tömeg egy
része még a Mall felé tartott, más részük pedig már elfoglalta a
helyét a felvonulás útvonala mentén. Úgy láttam, a legtöbben
ünnepi hangulatban voltak, éljeneztek és integettek az elhaladó
járműoszlopnak. Amikor azonban ráfordultunk az út utolsó
szakaszára, tüntetők egy csoportjával találkoztunk, akik kézi
megafonon keresztül skandáltak valamit, és olyan táblákat
lengettek, mint „Busht bíróság elé!” meg „Háborús bűnös!”.
Nem tudtam eldönteni, látta-e őket az elnök, ő ugyanis
éppen azt magyarázta nagy lelkesen, milyen bozótot irtani a
texasi Crawfordban lévő farmján, ahová közvetlenül a
ceremónia után készül. De a nevében is dühös lettem.
Szükségtelennek és gorombának éreztem, hogy a hivatala
utolsó óráiban tüntessenek valaki ellen. Még jobban zavart
azonban az, amit ez az utolsó pillanatra időzített tiltakozás
elárult az országban húzódó mély árkokról és a politikát egykor
meghatározó illemszabályok gyengüléséről.
Persze ezek az érzéseim nyilván önérdekből is fakadtak.
Tudtam, hogy néhány óra múlva már csak egyedül ülök majd a
Szörny hátsó ülésén. Valószínűleg nem kell sok idő hozzá, hogy
ezek a megafonok és transzparensek ellenem forduljanak. És ez
is a feladathoz tartozott: meg kellett tanulnom, hogy ne vegyem
személyes támadásnak az ilyesmit, ugyanakkor ellen kellett
állnom a kísértésnek is, hogy elszigeteljem magam az üveg
túloldalán kiáltozóktól, miként elődöm talán túl gyakran tette.
Jól tettük, hogy korábban elindultunk; az utcák tömve voltak
emberekkel, és mire a Capitoliumhoz értünk, többperces
csúszásban voltunk a menetrendhez képest. A Bush házaspárral
együtt felmentünk a házelnöki irodába további kézfogásokra,
fényképezkedésre és eligazításokra, mielőtt a résztvevők és a
vendégek – köztük a lányok és a családunk többi tagja –
elkezdtek volna felsorakozni a menethez. Michelle-nek és
nekem megmutatták a Bibliát, amelyet a Kongresszusi
Könyvtártól kértünk kölcsön az eskütételemhez; vörös
bársonyborítású, aranyozott szélű, kicsiny, vaskos kötet volt,
ugyanaz a példány, amelyet annak idején Lincoln használt a
saját beiktatásakor. Aztán Michelle-en volt a sor, hogy
elmenjen, és Marvinnal és Reggie-vel egy időre magunkra
hagyjon bennünket egy különteremben, mint a régi szép
időkben.
– Nincs semmi a fogaim között? – kérdeztem erőltetett
mosollyal.
– Jól nézel ki – felelte Marvin.
– Hideg van odakint – sóhajtottam. – Pont, mint
Springfieldben.
– Csak valamivel többen vannak – jegyezte meg Reggie.
Ekkor bedugta a fejét az ajtón egy segédtiszt, és közölte, hogy
itt az idő. Reggie-vel és Marvinnal összeütöttük az öklünket,
majd követtem a kongresszusi bizottságot végig a hosszú
folyosókon, át a Capitolium Rotundáján és a Nemzeti
Szoborcsarnokon – a fal mentén végig emberek álltak, akik
mind gratuláltak nekem, és minden lépésnél díszőrség
tisztelgett –, míg végül megérkeztünk a beiktatás helyszínéül
szolgáló emelvényre nyíló üvegajtóhoz. Az ajtón túl döbbenetes
látvány fogadott: A tömeg egyetlen összefüggő szőnyegként
borította el a Mallt, a Washington-emlékművön túl, egészen a
Lincoln-emlékműig, a kezekben több százezer zászló csillogott a
déli napfényben, mint valami óceáni áramlat felszíne. Mielőtt
felharsantak volna a trombiták, és bejelentették volna az
érkezésem, lehunytam a szemem, és elmondtam az imát, amely
idáig juttatott, és amelyet elnökségem alatt minden este
elismétlek majd.
Ebben az imában köszönetet mondok mindenért, amit
kaptam. Megbocsátást kérek a bűneimért. Fohászkodom, hogy a
családomat és az amerikai népet ne érje semmi baj.
 És útmutatásért imádkozom.

TED SORENSEN, John F. Kennedy barátja, bizalmasa és első számú

beszédírója első támogatóim közé tartozott. Amikor
megismerkedtünk, már nyolcvan felé közeledett, de még mindig
fürgén járt az esze. Még utazott is a kedvemért, és igen hatásos,
bár kissé sok törődést igénylő kampányerőnek számított.
(Egyszer, amikor a konvojunk az iowai országúton száguldott a
szakadó esőben, az öregúr előrehajolt, és odakiáltotta a volán
mögött ülő ügynöknek. „Fiam, én félig vak vagyok, de még így is
látom, hogy rohadt közel vagy ahhoz az autóhoz!”) Ted hamar
fiatal szövegírócsapatom kedvence lett, nagylelkűen osztogatta
a tanácsokat, és néha a beszédvázlatokról is elmondta a
véleményét. Mivel társszerzőként közreműködött Kennedy
beiktatási beszédének megírásában („Ne azt kérdezd, mit tud
tenni érted a hazád…”), egyszer megkérdezték tőle, mi a titka,
hogy megalkotta az amerikai történelem négy-öt legnagyobb
beszédének egyikét. Azt felelte, egyszerű a dolog. Valahányszor
Kennedyvel leültek fogalmazni, azt mondták maguknak: „Írjuk
meg olyan jóra, hogy egy napon majd belekerüljön a
legnagyobb beszédek könyvébe.”
Nem tudom, hogy Ted lelkesíteni akarta-e a társaságot, vagy
csak szórakozott velük.
Azt viszont tudom, hogy a saját beiktatási beszédem
elmaradt Kennedy fennköltségének színvonalától. A következő
napokban sokkal kevesebb figyelmet váltott ki, mint a tömeg
méretét illető becslések, a harapós hideg, Aretha Franklin
kalapja és az eskütétel közben a John Roberts, a Legfelsőbb
Bíróság főbírája és általam elkövetett kisebbfajta baki, amely
miatt másnap újra találkoztunk a Fehér Ház Térképtermében,
és hivatalosan megismételtük az egészet.[5] Néhány elemző úgy
vélte, a beszéd szükségtelenül baljósra sikerült. Mások az előző
adminisztráció oda nem illő bírálatát vélték felfedezni benne.
Mégis, amikor a végére értem, elégedettség töltött el, hogy
őszintén és meggyőződésből beszéltem. Továbbá
megkönnyebbültem, hogy a terrorcselekmény esetére az ingem
zsebében lapuló cetli végig ott is maradt.
Amikor túl voltam a főeseményen, megengedtem
magamnak, hogy ellazuljak egy kicsit, és gyönyörködjek az
ünnepségben. Megindított a látvány, ahogy a Bush házaspár
felment a lépcsőn a helikopterhez. Megfordultak, hogy még
egyszer utoljára integessenek. Büszkeséget éreztem, ahogy
Michelle kezét fogva az út egy részét gyalog tettük meg. A
parádé résztvevőinek – tengerészgyalogosok, mariachi
zenekarok, űrhajósok, a II. világháború veterán fekete
Tuskegee-pilótái – látványától libabőrös lettem, de leginkább a
minden állam képviseletében megjelent középiskolai
fúvószenekarok ragadtak magukkal (akik között az én iskolám,
a Punahou képviselői is ott meneteltek; hajrá Sárga-Kékek!).
Aznap csak egy szomorú esemény történt. A Capitoliumban
a beiktatás után tartott hagyományos ebéd közben,
kongresszusi vendéglátóink pohárköszöntői és beszédei alatt
Teddy Kennedy hirtelen heves rohamot kapott, és összeesett.
Azonnal berohantak a mentősök, a terem pedig elnémult. Teddy
felesége, Vicki rémült arccal kísérte a hordágyat. Mi, többiek
szorongva gondoltunk rá, mi lehet Teddyvel, de egyikünk sem
gondolt arra, később milyen politikai következményei lesznek
ennek a pillanatnak.
Michelle-lel nem kevesebb, mint tíz beiktatási bálon vettünk
részt aznap este. Ő hosszan leomló, fehér ruhájában
csokoládébarna látomásként hatott, és az első helyen a
karomba is kaptam, jól megforgattam, és butaságokat súgtam a
fülébe a Beyoncé fenséges előadásában elhangzó „At Last”
közben. A Főparancsnoki bálon (Commander in Chief’s Ball)
pedig szétváltunk, és fegyveres erőink két elbűvölő, ám érthető
módon lámpalázas ifjú tagjával táncoltunk.
A másik nyolc bált nehezen tudnám felidézni.
Már jócskán elmúlt éjfél, mire visszaértünk a Fehér Házba. A
Keleti Teremben még javában tartott a családtagoknak és
legközelebbi barátainknak rendezett mulatság, és a Wynton
Marsalis Quintet nemigen mutatta jelét, hogy visszavenne a
tempóból. Michelle lába alaposan megsínylette a magas sarkú
cipőben töltött tizenkét órát, és mivel neki egy órával korábban
kellett felkelnie, mint nekem, hogy elkészüljön a frizurájával a
másnap reggeli újabb istentiszteletre, felajánlottam, hogy
nyugodtan feküdjön le, én pedig maradok, és szórakoztatom a
vendégeinket.
Mire felkeveredtem az emeletre, már csak néhány lámpa
égett. Michelle és a lányok már aludtak, odalentről pedig alig
hallatszott fel, ahogy az éjszakai személyzet az asztalok
leszedésével és a székek elpakolásával foglalatoskodott.
Rájöttem, hogy egész nap egy pillanatig sem voltam egyedül.
Egy kis ideig csak álltam ott, és nézelődtem a hatalmas központi
előcsarnokban; még nem tudtam biztosan, melyik ajtó hová
nyílik. Szemügyre vettem a kristálycsillárokat és a
hangversenyzongorát, észrevettem a falon egy Monet-t, odébb
pedig egy Cézanne-t; levettem néhány könyvet a polcról,
közelebbről is megvizsgáltam a kis mellszobrokat, dísztárgyakat
és számomra ismeretlen emberek portréit.
Visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam a
Fehér Házat, nagyjából harminc évvel azelőtt; fiatal
közösségszervezőként egy diákcsoportot hoztam Washingtonba,
hogy lobbizhassanak a kongresszusi képviselőjüknél a
tanulmányi támogatások növelése érdekében. A kapu előtt, a
Pennsylvania Avenue-n álltunk, és néhány diák eldobható
fényképezőgépekkel kattintgatott. Emlékszem, hogy
felpillantottam az emeleti ablakokra, és eszembe jutott, vajon
ugyanabban a pillanatban visszanéz-e ránk onnan valaki.
Megpróbáltam elképzelni, mire is gondolhat az illető. Vajon
hiányzik neki a normális élet ritmusa? Vajon magányos?
Megdobban néha a szíve, és eltűnődik, hogyan is jutott oda,
ahol most van?
Nemsokára megkapom a választ, gondoltam. Levettem a
nyakkendőmet, lassan elindultam a folyosón, és menet közben
lekapcsoltam a még égő lámpákat.
 11

Nem számít, mit mondtam magamnak, nem számít, mennyit

olvastam, hány eligazításon vettem részt vagy korábbi
adminisztrációk hány korábbi munkatársát szerveztem be,
semmi sem készíthetett fel igazán a Fehér Házban töltött első
hetekre. Minden új és ismeretlen, mindennek jelentősége van.
Vezető tisztségviselőim túlnyomó többségének jóváhagyásához,
ideértve a kabinethez tartozó minisztereket is, még hetekre, sőt
akár hónapokra volt szükség. Bármerre néztem a hatalmas
komplexumban, mindenhol az új személyzet tagjait láttam,
amint belépőkártyákat vesznek át, parkolóhely után
kérdezősködnek, a telefonok kezelését tanulják, a mosdókat
keresik, dobozokat cipelnek és pakolnak a Nyugati Szárny szűk
irodalabirintusában vagy a közeli Eisenhower irodaház
tágasabb helyiségeiben, és közben igyekeznek azt a látszatot
kelteni, hogy teljesen urai a helyzetnek. Az egész olyan, mint az
egyetemi kollégiumba való beköltözés napja, leszámítva, hogy
ezek az emberek nagyrészt középkorúak, öltönyt viselnek, és
velem az élen az a dolguk, hogy a világ leghatalmasabb országát
irányítsák.
Nekem nem kellett a beköltözésemmel foglalkoznom, de a
napjaim így is állandó rohanásban teltek. Mivel Rahm
szemtanúja volt, hogy a kezdeti botladozás mennyire
megnehezítette Bill Clinton első két hivatali évét, igyekezett
kihasználni a választás utáni mézesheteinket, hogy elintézzen
egy-két dolgot.
– Hidd el – mondta –, az elnökség olyan, mint egy új autó.
Amint kigördülsz vele a szalonból, rögtön csökkenni kezd az
értéke.
Hogy minél előbb lendületbe jöhessünk, Rahm utasította a
hivatalátvételt intéző csapatot, hogy gyűjtsék össze azokat a
kampányígéreteket, amelyeket egyetlen tollvonással
teljesíthetek. Elnöki rendeletet írtam alá a kínzás betiltásáról, és
elindítottam a kubai Guantánamói-öbölben lévő amerikai
katonai börtön felszámolásának egyévesre tervezett folyamatát.
A Fehér Ház történetének legszigorúbb etikai szabályait hoztuk
meg, például erősen korlátoztuk a lobbitevékenységet. Két
héttel később sikerült megegyezésre jutnunk a kongresszusi
vezetőkkel, hogy további négymillió gyereket vonjunk a
Gyermek-egészségbiztosítási Program (Children’s Health
Insurance Program) hatálya alá, nem sokkal ezután pedig
feloldottuk az őssejtkutatás szövetségi finanszírozásának
moratóriumát, amelyet még Bush elnök vezetett be.
Hivatali időm kilencedik napján írtam alá az első törvényt;
ez a Lilly Ledbetter Tisztességes Bérezési Törvény nevet viselte.
A törvény egy szerény alabamai hölgyről kapta a nevét, aki a
Goodyear gumigyártó cégnél eltöltött hosszú évek után jött rá,
hogy következetesen kevesebb fizetést kapott, mint férfi
munkatársai. Diszkriminációs esetként ennek sima ügynek
kellett volna lennie, a Legfelsőbb Bíróság azonban 2007-ben,
minden józan megfontolással dacolva, elutasította a keresetet.
Samuel Alito bíró indoklása szerint a polgárjogi törvény 1964-
es, egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló
szakasza értelmében Ledbetternek legkésőbb 180 nappal a
diszkriminatív cselekmény első előfordulása után kellett volna
benyújtania a keresetét, tehát hat hónappal első fizetése
átvételét követően, és sok évvel az előtt, hogy egyáltalán
felfedezte volna az eltérést. A republikánusok a szenátusban
több mint egy éven át megakadályozták a korrekciót (Bush
elnök pedig közölte, hogy ha mégis átmenne, megvétózza). Most
azonban felbátorodott demokrata többségünk gyors
törvényalkotói munkájának köszönhetően az aláírásra váró
törvényjavaslat egykettőre ott hevert a Keleti Terem e
szertartásra szolgáló kis asztalán.
A kampány során összebarátkoztam Lillyvel. Megismertem a
családját és a küzdelmeit. Akkor is ott állt mellettem, amikor
aláírtam a törvényjavaslatot; a nevem minden betűjét másik
tollal kanyarítottam oda, a tollakat ugyanis emlékbe szántam
Lillynek és a törvényjavaslat támogatóinak. (Ez nagyon kedves
hagyomány volt, bár az aláírásom úgy nézett ki, mintha egy
tízéves gyerek biggyesztette volna oda.) Közben nemcsak Lillyre
gondoltam, hanem az anyámra és Tootra is, és velük együtt az
ország összes többi dolgozó nőjére, akit valaha kihagytak az
előléptetésből, vagy akinek kevesebbet fizettek, mint amennyit
a munkája ért. Az új törvénnyel persze nem tehettem jóvá több
évszázadnyi diszkriminációt, de mégis jelentett valamit, egy kis
lépést előre.
Pontosan ezért akartam elnök lenni, emlékeztettem magam.
Erre jó ez a hivatal.
Azokban az első hónapokban más hasonló
kezdeményezéseket is elindítottunk, amelyek egy része kiváltott
némi sajtóvisszhangot, míg másokra csak azok figyeltek oda,
akiket közvetlenül érintettek. Rendes körülmények között ez
elég is lett volna: aratunk egy-két kisebb győzelmet, míg
nagyobb – az egészségügyre, a bevándorlási reformra és az
éghajlatváltozásra vonatkozó – törvényjavaslataink lassan
megkezdik útjukat a kongresszuson át.
Az akkoriak azonban nem rendes körülmények voltak. A
közvéleménynek és a sajtónak, ahogy nekem és a stábomnak is
csak egy dolog számított igazán: mit tegyünk, hogy megállítsuk
a gazdaság összeomlását?

BÁR A HELYZET már a választás előtt is elég ijesztőnek tűnt, csak

akkor tudatosult bennem igazán, mivel is állunk szemben,
amikor december közepén, kicsit több mint egy hónappal a
beiktatásom előtt Chicagóban leültünk az új gazdasági
stábommal. Christy Romer, aki vidám természetével és józan
stílusával egy 1950-es évekbeli vígjátéksorozatban szereplő
anyukára emlékeztetett, Axelrodtól egy korábbi megbeszélésen
hallott mondattal nyitotta a prezentációját:
– Megválasztott elnök úr – közölte –, most jön az „A rohadt
életbe!” pillanata.
 A kuncogás gyorsan elhalt, amikor Christy mutatott nekünk
néhány táblázatot. Az előző évben az Egyesült Államok
huszonöt legnagyobb pénzintézetének több mint a fele vagy
tönkrement, vagy összeolvadt másokkal, vagy pedig kénytelen
volt átalakulni, hogy elkerülje a csődöt. A Wall Street
gondjaként indult válság most már valósággal megfertőzte az
egész nemzetgazdaságot. A részvénypiac 40 százalékot veszített
az értékéből. A hitelintézetek már 2,3 millió lakás
tulajdonjogának átvételét kezdeményezték. A háztartások
vagyona 16 százalékkal csökkent, ami – mint Tim később
rámutatott – arányait tekintve több mint ötszöröse volt az 1929-
es összeomlás utáni esésnek. És mindez egy olyan gazdaságban,
amelyet amúgy is megviselt a szegénység állandóan magas
mértéke, a munkaképes korúak közül valóban dolgozók
csökkenő aránya, a termelékenység növekedésének lassulása és
a mediánfizetés visszaesése.
És még nem is voltunk a legalján. Ahogy az emberek
szegényebbnek érezték magukat, leálltak a fogyasztással, a
bankok pedig az egyre halmozódó veszteségek miatt
beszüntették a hitelezést, súlyos veszélybe sodorva a cégeket és
további munkahelyeket. Már több nagyvállalat állt bele a
földbe, és a GM és a Chrysler is ebbe az irányba tartott. A
hírekben naponta számoltak be a Boeinghez és a Pfizerhez
hasonló, korábban kiváló minősítésű cégeknél zajló tömeges
leépítésekről. Christy szerint minden jel arra mutatott, hogy az
1930-as évek óta bekövetkezett legsúlyosabb recesszió elé
nézünk, és a munkahelyek megszűnésének üteme – a becslések
szerint csak novemberben 533 ezren kerültek az utcára –
minden valószínűség szerint gyorsulni fog.
– Mennyire? – kérdeztem.
– Nem tudjuk biztosan – szólt közbe Larry –, de könnyen
lehet, hogy milliós nagyságrendről beszélünk. – Elmagyarázta,
hogy a munkanélküliségi ráta általában „késleltetett mutató”,
vagyis a munkahelyek megszűnése nem jelentkezik feltétlenül
rögtön a válság idején, hanem jóval a gazdaság újbóli
fellendülése után is folytatódhat. Ráadásul a nemzetgazdaságok
jellemzően sokkal lassabban állnak talpra a pénzügyi válságok
által kiváltott recessziókból, mint azokból, amelyeket az üzlet
ciklikus ingadozása okoz. Larry kalkulációja szerint a
szövetségi kormány gyors és agresszív beavatkozása nélkül egy
második nagy világgazdasági válság esélye „nagyjából egy a
háromhoz”.
– Jesszusom! – mormogta Joe Biden. Kinéztem a belvárosi
konferenciaterem ablakán. A szürke égből hangtalanul, sűrűn
kavarogva hullott a hó. Lelki szemeim előtt sátortáborok és
szegénykonyhák előtt kígyózó sorok sejlettek fel.
– Jól van – sóhajtottam, és visszafordultam a többiekhez. –
Mivel már túl késő szavazat-újraszámlálást kérni, mit tehetünk,
hogy csökkentsük ezeket az esélyeket?
A következő három órában felvázoltunk egy stratégiát. Az
első számú feladat az egyre csökkenő kereslet ördögi körének
visszafordítása volt. Egy átlagos recesszióban a monetáris
politikához is nyúlhatunk: a központi bankok az alapkamat
leszállításával hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a lakásoktól az
autókon át a háztartási gépekig mindennek jelentősen
csökkenjen az ára. Ám míg Ben Bernanke kész volt kipróbálni
egy sor kevésbé bevett stratégiát a pénzügyi pánik enyhítésére,
magyarázta Tim, a Fed az előző évben ellőtte a puskapora nagy
részét: hiába állt a kamatszint a nulla közelében, a túlságosan
eladósodott cégeknek és fogyasztóknak nem akaródzott újabb
kölcsönöket a nyakukba venni.
A beszélgetés során tehát a fiskális ösztönzésre
koncentráltunk; ez a laikusok nyelvén annyit tesz, hogy a
kormánynak kell több pénzt költenie. Bár nem vagyok
közgazdász, azért valamelyest ismerem John Maynard Keynes,
a modern közgazdaságtan egyik óriásának tanait, aki a nagy
gazdasági világválság okainak kutatója volt. Keynes
alapmeglátása egyszerű volt: komoly gazdasági recesszió esetén
az egyes család vagy cég szempontjából indokolt szorosabbra
húzni a nadrágszíjat. Ezzel azonban az a gond, hogy a
takarékoskodás fékező hatást vált ki; ha mindenki egyszerre
húzza meg a nadrágszíjat, a gazdasági körülmények nem
képesek javulni.
Keynes válasza is éppen ennyire egyszerű volt: a
kormánynak ilyenkor be kell avatkoznia, és „utolsó
mentsvárként” neki kell költekeznie. A lényeg, hogy addig
pumpálja a pénzt a gazdaságba, amíg a gépezet újra mozgásba
nem jön, amíg a családok ismét elég magabiztossá nem válnak
ahhoz, hogy a régi autó helyett újat vegyenek, az innovatív
cégek pedig nem látnak elég keresletet ahhoz, hogy ismét
termelni kezdjenek. Miután a kormány ily módon beindította a
gazdaságot, elzárhatja a csapot, az elköltött pénzét pedig
pótolhatja a megugró adóbevételekből. Tulajdonképpen ez az
elv húzódott meg Roosevelt New Dealje mögött, amelyet 1933-as
hivatalba lépésekor, a nagy gazdasági világválság tetőpontján
indított be. Akár a Polgári Környezetfejlesztési Szolgálat
(Civilian Conservation Corps) fiatal tagjairól volt szó, akik
gyalogutakat építettek a nemzeti parkokban, akár farmerekről,
akiknek az állam megvette a tejfeleslegét, akár a
közmunkaprogram (Works Progress Administration) keretében
fellépő színházi társulatokról, a New Deal programjai fizetést
biztosítottak a munkanélkülivé vált amerikaiaknak, a cégeknek
pedig acél- és famegrendelésekkel segítettek a túlélésben.
Mindez nagymértékben hozzájárult a magánvállalkozások
ösztönzéséhez és a gyenge lábakon álló gazdaság
stabilizálásához.
Bármilyen merésznek tűnt is akkoriban, a New Deal által
elköltött pénz valójában kevésnek bizonyult a válság hatásainak
teljes ellensúlyozásához, különösen miután Roosevelt, az 1936-
os választás kényszerének engedve, túl korán vett vissza az
akkor már komoly véleményformálók által kormányzati
pazarlásnak minősített költekezésből. Végül a II. világháború
sokkhatása kellett ahhoz, hogy a „demokrácia fegyvertárának”
előállítására mozgósított ország végleg legyőzze a válságot. A
New Deal azonban megakadályozta, hogy a helyzet még
rosszabbra forduljon, és a keynesi elmélet mára nagyrészt
elfogadottá vált a közgazdászok körében, a politikailag
konzervatív nézeteket vallókat is beleértve (bár a
republikánusokkal szimpatizáló szakemberek a gazdaság
ösztönzéséhez a kormányzati programok helyett inkább az
adócsökkentést részesítik előnyben).
Gazdaságösztönző csomagra volt tehát szükségünk. De
mekkora legyen ez a csomag, hogy kifejtse a megfelelő hatást? A
választás előtt 175 milliárd dolláros, akkor ambiciózusnak
tekintett programot javasoltunk. Rögtön a választás után, a
romló adatok tükrében aztán ezt az összeget 500 milliárdra
emeltük. A tanácsadóim pedig most még ennél is nagyobb
csomagot javasoltak. Christy egybillió (ezermilliárd) dollárt
említett, mire Rahm akkorát köhögött, mint a rajzfilmfigurák,
amikor valamilyen rossz ételt köpnek ki.
– Kurvára ki van zárva! – szögezte le. Mint mondta, a
közvélemény már az eddig a bankok megmentésére elköltött
százmilliárdok miatt is dühös, úgyhogy egy „ennyi nullára
végződő” összeg sok demokratánál szóba sem jöhet, a
republikánusokról nem is beszélve. Joe-hoz fordultam, aki
helyeslően bólintott.
– Mennyit tudnánk elfogadtatni? – kérdeztem.
– Hét-, talán nyolcszázmilliárdot, max. – felelte Rahm. – És
már ezzel is túlfeszítjük a húrt.
Ott volt továbbá a kérdés, hogyan is használnánk fel ezeket
az ösztönzésre szánt dollárokat. Keynes szerint nem igazán
számít, mire költi a kormány a pénzt, a lényeg, hogy gazdasági
tevékenységet gerjesszen vele. Ám mivel a szóban forgó
pénzösszeg a belátható jövőben valószínűleg kizár más, fontos
beruházásokat, arra kértem a munkatársaimat, hogy
gondolkodjanak nagyszabású, magas hozamú projektekben; az
államközi autópálya-hálózat kiépítéséhez vagy a tennessee-i
regionális állami fejlesztő vállalathoz (Tennessee Valley
Authority) hasonló kaliberű modern projektekben, amelyek
nemcsak azonnali lökést adnak a gazdaságnak, de hosszabb
távon is átalakítják az ország gazdasági kilátásait.
Kialakíthatnánk például egy országos okoshálózatot, amely
biztonságosabbá és hatékonyabbá tenné a villamos energia
szállítását? Vagy egy új, magas fokon integrált légi irányítási
rendszert, amely növelné a biztonságot, és csökkentené az
üzemanyagköltségeket és károsanyag-kibocsátást?
Az asztal körül ülők nem sok jóval biztattak.
– Már elkezdtük kérdezgetni a szövetségi ügynökségeket,
milyen nagy hatású projekteket tudnának javasolni – mondta
Larry –, de hadd legyek őszinte, megválasztott elnök úr. Az
ilyen projektek nagyon bonyolultak. Idő kell a
kidolgozásukhoz… és az idő sajnos nem nekünk dolgozik.
Az volt a legfontosabb, hogy az emberek zsebébe tegyük a
pénzt, amilyen gyorsan csak lehet, és ennek az volt a legjobb
módja, ha étkezési támogatást adunk, kiterjesztjük a
munkanélküli-támogatást, továbbá csökkentjük a középosztály
adóját, az államoknak pedig segítünk abban, hogy ne kelljen
elbocsátaniuk a tanárokat, tűzoltókat és rendőröket. A
kutatások szerint az infrastrukturális beruházások hozzák a
legnagyobb megtérülést; ám, mint Larry rámutatott, még ott is
olyan egyszerűbb vállalásokra kell szorítkoznunk, mint az
útjavítások és az elöregedő szennyvízcsatornák megfoltozása,
vagyis olyan projektek kellenek, amelyek révén az
önkormányzatok azonnal munkát adhatnak az embereknek.
– Nem lesz könnyű felkelteni az emberek lelkesedését az
élelmiszerjegyek és a kátyújavítás iránt – jegyezte meg Axe. –
Ezek nem túl szexi dolgok.
– A válság sem szexi – vágott vissza Tim csípősen.
Tim volt az egyetlen köztünk, aki már eltöltött egy
gyomorszorító évet a válság frontvonalában. Nem igazán
hibáztathattam, amiért nem volt hajlandó bedőlni mindenféle
ábrándos terveknek. Leginkább az aggasztotta, hogy a tömeges
munkanélküliség és csődök tovább gyengítik a pénzügyi
rendszert, és általa „káros visszacsatolási huroknak” nevezett
jelenséget indítanak el. Abban maradtunk, hogy Larry átveszi
az irányítást a gazdaságélénkítő csomaggal kapcsolatban, Tim
és a csapata pedig közben megpróbál tervet készíteni a
hitelpiacok megnyitása és a pénzügyi rendszer egyszer s
mindenkorra való stabilizálása érdekében. Tim beismerte,
egyelőre nem tudja pontosan, mi is válik majd be, sem azt, hogy
a még meglévő 350 milliárd dollárnyi TARP-pénz elegendő lesz-
e a fedezésére.
És ezzel még mindig nem értünk a teendőink végére. Egy
tehetséges társaság – többek között Shaun Donovan, a New
York-i önkormányzat Lakásfenntartó és Fejlesztő Osztályának
volt vezetője és jelöltem a Lakásügyi és Városfejlesztési
Minisztérium élére, és Austan Goolsbee, régi gazdasági
tanácsadóm és a Chicagói Egyetem tanára, akit később
kineveztem a Gazdasági Tanácsadók Tanácsába – már dolgozott
az ingatlanpiac megerősítésének és az ingatlan-végrehajtások
visszaszorításának a tervén. Felkértük Steve Rattner ismert
pénzügyi szakértőt és Ron Bloom volt befektetési bankárt, aki
szakszervezeteket képviselt vállalati átszervezések idején, hogy
álljanak elő valamilyen stratégiával az autóipar megmentésére.
Leendő költségvetési igazgatóm, Peter Orszag pedig azt az
irigylésre méltónak éppen nem nevezhető feladatot kapta, hogy
készítsen tervet, amely rövid távon fedezi a gazdaságélénkítő
csomagot, ugyanakkor hosszú távon fenntarthatóbb pályára
helyezi a szövetségi költségvetést; ráadásul mindezt úgy, hogy a
nagymértékű vészhelyzeti költekezés és az alacsony
adóbevételek miatt a szövetségi költségvetés hiánya – a
történelem során először – máris ezermilliárd dollár felett járt.
Peter megpróbáltatásainak viszonzásaképpen a megbeszélés
zárásaként behoztunk egy tortát, hogy megünnepeljük a
negyvenedik születésnapját. Miközben mindenki az asztal köré
sereglett, hogy lássuk, ahogy elfújja a gyertyákat, felbukkant
mellettem Goolsbee, akinek a vidéki angol nemesre emlékeztető
neve számomra valahogy nem illett Jimmy Olsen-szerű
külsejéhez, harsány humorához és texasi orrhangjához.
– Ez egyértelműen a legrosszabb tájékoztató, amit egy
leendő elnök kapott 1932, Roosevelt óta! – mondta. Olyan volt,
mint egy kisfiú, aki rendkívül izgalmasnak találja egy szörnyű
seb látványát.
– Goolsbee – sóhajtottam –, ez még csak nem is a hét
legrosszabb tájékoztatója.
CSAK FÉLIG VICCELTEM; a gazdasági megbeszéléseken kívül az
átmeneti időszak nagy részét ablaktalan szobákban töltöttem,
és az Irakkal, Afganisztánnal és több terrorfenyegetéssel
kapcsolatos, szigorúan titkos részletekről szóló eligazításokat
hallgattam. Mégis, emlékszem, hogy a gazdasági tanácskozásról
inkább felvillanyozva, mint lelombozva távoztam. A
magabiztosságomat részben nyilván a választás utáni adrenalin
táplálta, a kipróbálatlan, talán téveszmés hit, hogy alkalmas
vagyok a feladatra. Az összeállított gárdával kapcsolatban is jó
érzéseim voltak; ha valaki képes megtalálni a szükséges
válaszokat, hát ezek az emberek lesznek azok.
A hozzáállásom azonban nagyrészt annak a szükségszerű
elfogadását tükrözte, hogy az életben a szerencse
kiegyenlítődik. A kampány alatt olyan sokszor billent felém a
mérleg, hogy most aligha panaszkodhattam a rossz lapjárás
miatt. Mint arra többször is emlékeztettem a csapatomat a
következő évek során, az amerikai nép valószínűleg nem
vállalta volna a megválasztásom kockázatát, ha a helyzet nem
fajul el ennyire. Nekünk most az volt a dolgunk, hogy
megtaláljuk a helyes irányt, és azt tegyük, ami a legjobb az
országnak, bármilyen rázós legyen is az út.
Mindenesetre ezt mondtam nekik, holott tisztában voltam
vele, hogy az út nem egyszerűen rázós lesz.
Hanem egyenesen brutális.
A beiktatás előtti hetekben több könyvet is elolvastam
Roosevelt első elnöki időszakáról és a New Deal
megvalósításáról. A kontraszt igen tanulságos volt, bár ránk
nézve nem éppen kedvező módon. Amikor Rooseveltet 1932-
ben elnökké választották, a nagy világgazdasági válság már
három éve tombolt. Az ország negyede munkanélküli volt,
milliók nyomorogtak, és az amerikai tájat pettyező
kalyibavárosokat csak „Hooverville-ként” emlegették, ami
híven tükrözte, mi volt az emberek véleménye Herbert Hoover
republikánus elnökről, akinek Roosevelt az örökébe készült
lépni.
Akkora volt a nélkülözés, és a republikánus politika oly
mértékben hitelét vesztette, hogy amikor az elnökváltás akkor
még négy hónapos átmeneti időszaka alatt a rémült betétesek
megint megrohamozták a bankokat, hogy kivegyék a pénzüket,
Roosevelt kerek perec nemet mondott Hoovernek, amikor
segítségért fordult hozzá. Azt akarta, hogy a választók fejében
az elnöksége egyértelmű szakítást jelentsen a múlt hibáival, és
tiszta lappal indulhasson. Amikor pedig a szerencsének
köszönhetően a gazdaság a beiktatása után alig egy hónappal
(tehát még mielőtt egyáltalán megvalósíthatott volna bármit is)
ismét életjeleket mutatott, Roosevelt lelkifurdalás nélkül
megtartotta magának a dicsőséget, nem osztozott benne az
előző adminisztrációval.
Mi viszont nem élvezhettük egy ilyen világos szakítás
előnyeit. Végül is már korábban eldöntöttem, hogy támogatom
Bush elnöknek a bankválságra adott szükséges, ám rendkívül
népszerűtlen válaszlépéseit, tehát az én ujjlenyomatom is
rákerült arra a bizonyos véres késre. Sőt azt is tudtam, hogy a
pénzügyi rendszer további stabilizálása érdekében valószínűleg
újabb hasonló lépéseket kell majd tennem. (Már ahhoz is meg
kellett szorongatnom néhány demokrata szenátort, hogy
kicsikarjam a szavazatát a TARP-alap második, 350 milliárd
dolláros részének felszabadításához.) Ha pedig a választók
eközben azt látják, hogy a helyzet tovább romlik, amiről Larry
és Christy gyakorlatilag biztosítottak, a népszerűségem – a
kongresszusban immár többségbe került demokratákéval
együtt – elkerülhetetlenül zuhanni fog.
Ráadásul az előző hónapok zűrzavara és a 2009 elején
megjelenő vérfagyasztó sajtóhírek ellenére senki sem – a
közvélemény, a kongresszus, a sajtó, sőt (mint később rájöttem)
maguk a szakértők sem – volt vele teljesen tisztában, mennyivel
rosszabbra fordulnak rövidesen a dolgok. A kormányzati
adatok akkor súlyos, de nem katasztrofális gazdasági
visszaesést jeleztek. Mérvadó elemzők a munkanélküliségi ráta
8 vagy 9 százalékon való tetőzését prognosztizálták, és szóba
sem került a 10-es határ, amelyet végül elért. Amikor néhány
héttel a választás után 387, többségében liberális közgazdász
levelet küldött a kongresszusnak, amelyben erőteljes keynesi
gazdaságösztönzést sürgettek, annak költségét összesen 3–400
milliárd dollárra becsülték; ez körülbelül a fele volt az általunk
benyújtani készült javaslatnak, tehát jól mutatja, milyen
forgatókönyveket láttak elképzelhetőnek akár a
legpesszimistább szakértők is. Axelrod megfogalmazása szerint
arra akartuk rávenni az amerikai népet, hogy költsenek
majdnem ezermilliárd dollárt homokzsákokra egy olyan,
nemzedékenként egyszer lecsapó hurrikán ellen, amelynek a
közeledtéről csak mi néhányan tudunk. És hiába költjük el a
pénzt, bármilyen hatékonynak bizonyulnak is a homokzsákok,
egy csomó embert így is elsodor majd az ár.
– Ha rosszul mennek a dolgok – magyarázta Axe, miközben
együtt jöttünk kifelé a decemberi értekezletről –, senkit sem
érdekel, hogy „rosszabb is lehetett volna”.
– Igazad van – bólintottam.
– Fel kell készítenünk az embereket – folytatta –, de ha
nagyon megijesztjük őket vagy a piacokat, azzal csak még
nagyobb pánikot keltünk, és még több kárt okozunk a
gazdaságnak.
– Ebben is igazad van – ismertem el.
Axe gyászosan megrázta a fejét.
– Jó kis félidős választás elé nézünk! – sóhajtotta.
Ezúttal nem szóltam semmit; csak csodáltam Axe-nek azt a
képességét, hogy néha úgy tudott teljesen nyilvánvaló dolgokat
felvázolni, hogy az már szinte szeretetre méltó volt. Sajnos
azonban nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy
ennyire előre gondolkodjak, ugyanis egy másik, jóval sürgetőbb
politikai problémával kellett foglalkoznom.
Haladéktalanul el kellett fogadtatnunk a kongresszussal a
gazdaságélénkítő törvényjavaslatot; és a kongresszusban nem
állt valami jól a szénánk.

WASHINGTONBAN A MEGVÁLASZTÁSOM ELŐTT és az elnökségem alatt is

széles körben tapasztalható volt bizonyos nosztalgia a kétpárti
együttműködés letűnt korszaka iránt. És az az igazság, hogy a II.
világháború utáni korszak nagy részében az amerikai politikai
pártok közötti választóvonal valóban képlékenyebb volt a
mainál.
Az 1950-es évekre a legtöbb republikánus elfogadta a New
Deal időszakának együttélési szabályait, Északkelet és a
Középnyugat pedig folyamatosan termelte ki azokat a
republikánusokat, akik egyes kérdésekben, mint például a
természetvédelem és a polgári jogok, inkább a skála liberális
végén helyezkedtek el. A déli állambelieknél eközben, akik a
Demokrata Párt egyik legerősebb blokkját képviselték, a mélyen
gyökerező kulturális konzervativizmus az afroamerikaiak
jogainak makacs el nem ismerésével párosult, holott ez
utóbbiak választókörzetük lakosságának jelentős hányadát
alkották. Míg az Egyesült Államok globális gazdasági
dominanciáját senki sem vitatta, a külpolitikáját a kommunista
veszély egységesítő ereje határozta meg, az ország
társadalompolitikáját pedig az a kétpárti meggyőződés
jellemezte, hogy a nők és a színes bőrűek tudják, hol a helyük,
így a demokraták és a republikánusok is könnyű szívvel
átlépték a párthatárokat, ha egy törvényjavaslat
elfogadtatásáról volt szó. Ha pedig elérkezett a módosító
javaslatok vagy a jelöltek megszavazásának az ideje, tartották
magukat a bevett udvariassági normákhoz, a másik párt elleni
támadásokat és a kíméletlen taktikázást pedig az
elfogadhatóság határain belül tartották.
A háború utáni konszenzus összeomlásának történetét – ami
azzal kezdődött, hogy Lyndon B. Johnson aláírta az 1964-es
polgárjogi törvényt, és megjósolta, hogy emiatt a Dél úgy, ahogy
van, hátat fog fordítani a Demokrata Pártnak – már sokszor
elmesélték. A Johnson által előre látott átrendeződés végül
tovább tartott, mint várta. De az amerikai választók és
képviselőik szépen lassan, évről évre egyre polarizáltabbá
váltak. Ehhez az út számos állomáson át vezetett: Vietnámon, a
zavargásokon, a feminizmuson és Nixon déli stratégiáján át; a
fekete diákok fehér iskolába íratásán, a Roe kontra Wade per
nyomán az abortuszt lehetővé tévő törvényen, a nagyvárosi
bűnözésen és a fehérek elköltözésén át; a pozitív
diszkrimináción, a politizálni kezdő konzervatív keresztények
szervezetén, a Morális Többségen (Moral Majority), a
szakszervezetek elleni harcon és a legfelsőbb bírónak meg nem
szavazott Robert Borkon át; a támadó lőfegyverek betiltásán és
Newt Gingrich felemelkedésén, a melegjogokon és a Clinton
elleni alkotmányos vádemelésen át.
Ezt a tendenciát aztán tovább erősítette a választókörzeti
határok átrajzolása. A szavazók profilelemzése és számítógépes
technológia segítségével mindkét párt azzal a kifejezett céllal
határozta meg a kongresszusi körzeteket, hogy bebetonozza a
hatalmát, és a versengő körzetek számát minden választáson a
minimumra szorítsa le. Eközben a média politikai
széttagozódásával és a konzervatív hírcsatornák
megjelenésével a választók már nem szorultak Walter Cronkite-
ra,[6] hogy megmondja nekik az igazat; most már olyan
forrásokhoz nyúlhattak, amelyek nem gondolkodásra késztették
őket politikai preferenciájukat illetően, hanem megerősítették
azt.
Mire elfoglaltam a hivatalomat, ez a piros és kék oldal
közötti „nagy szétválás” majdnem teljessé vált. A szenátusban
volt ugyan még néhány ellenálló sejt – úgy egy tucat mérsékelt
vagy liberális republikánus és konzervatív demokrata, akik
nyitottak voltak az együttműködésre –, de a legtöbben úgy
kapaszkodtak a székükbe, mintha az életük múlt volna rajta. A
képviselőházban ugyanakkor a 2006-os és 2008-as, az
erőviszonyokat alapvetően átrendező választások hivatalhoz
juttattak vagy tíz-tizenkét, hagyományosan republikánus
körzetekből érkező konzervatív demokratát. De a képviselőházi
demokraták, különösen a társadalmi kérdéseket illetően
általánosságban a liberalizmus felé hajlottak, a fehér déli
demokrata pedig veszélyeztetett fajjá vált. A képviselőházi
republikánusok között még markánsabb volt az eltolódás.
Szinte az összes mérsékelt gondolkodású képviselőjük kihullott,
és a frakció a modern történelemben példa nélküli mértékben
jobbra tolódott; a régi vágású konzervatívok a Gingrich-
tanítványok, a Rush Limbaugh-féle lázítók, a Sarah Palin-
aspiránsok és az Ayn Rand-hívek[7] új, felbátorodott és
kompromisszumot nem ismerő nemzedékével vetélkedtek a
befolyásért. Utóbbiak kétkedve fogadtak minden olyan
kormányzati lépést, amelynek nem volt köze a
haderőfejlesztéshez, a határőrizethez, a bűnüldözéshez vagy az
abortusz betiltásához; és a jelek szerint őszintén meg voltak
győződve róla, hogy a liberálisok feltett szándéka tönkretenni
az országot.
Mindez, legalábbis papíron nem jelentette szükségszerűen
azt, hogy nem tudjuk majd elfogadtatni a gazdaságélénkítő
törvényjavaslatot. Végül is a demokraták hetvenhét hellyel
többségben voltak a képviselőházban, tizenhéttel pedig a
szenátusban. Ám a világtörténelem legnagyobb
mentőcsomagjának a kongresszuson rekordidő alatt történő
átpasszírozása még a lehető legkedvezőbb körülmények között
is egy kicsit olyan volt, mintha egy tehenet akartunk volna
lenyeletni egy óriáskígyóval. Ráadásul egy kellemetlen
intézményesített eljárási trükkel – a szenátusi obstrukcióval – is
meg kellett küzdenem, és végül egész elnökségem alatt ez
okozta nekem a legtöbb fejfájást.
Az alkotmány sehol sem említi az obstrukciót, az mintegy
véletlenül született meg: Aaron Burr alelnök 1805-ben arra
kérte a szenátust, hogy szüntesse meg a „szavazásra bocsátás”
intézményét; ez a bevett parlamenti rendszabály lehetővé teszi,
hogy egy törvényjavaslat tárgyalásakor az egyszerű többség
véget vessen a vitának, és szavazásra szólítson fel. (Burr, aki
úgy tűnik, sosem volt híres arról, hogy átgondolja a dolgokat,
állítólag időpocsékolásnak tartotta ezt a szabályt.)
A szenátoroknak nem kellett sok hozzá, hogy rájöjjenek: ha
nincs hivatalos módja a vita lezárásának, bármelyikük
megakaszthatja a szenátusi munkát – és ezzel mindenféle
engedményt csikarhat ki frusztrált kollégáiból – pusztán azzal,
hogy vég nélkül beszél, és nem hajlandó átengedni a szót. A
szenátus 1917-ben a „lezárás” (cloture) intézményének
bevezetésével próbált gátat vetni e gyakorlatnak; ennek
értelmében a jelen lévő szenátorok kétharmadának szavazata
véget vethetett az obstrukciónak. Az időhúzásnak ezt a módját a
következő ötven évben alig alkalmazták; főleg a déli
demokraták folyamodtak ehhez az eszközhöz, hogy
megakadályozzák a lincselésellenes, egyenlő munkalehetőséget
célzó és más hasonló törvényjavaslatokat, amelyek azzal
fenyegettek, hogy túlságosan felrázzák a feketéket. Az
obstrukció aztán egyre inkább rutineljárássá vált, könnyebb
alkalmazhatósága pedig hatékony fegyverré tette az akaratát
érvényesíteni akaró kisebbség kezében. Gyakran az
obstrukcióval való puszta fenyegetés is elég volt hozzá, hogy
kisiklasson egy törvényjavaslatot. Az 1990-es években, amikorra
megmerevedtek a republikánusok és demokraták közötti
frontvonalak, az éppen kisebbségben lévő párt szenátorai
megakadályozhatták – és meg is akadályozták – bármilyen, nem
az ő szájuk íze szerint való törvényjavaslat elfogadását, ha
egységesen léptek fel, és megvolt az obstrukció hatálytalanítását
lehetetlenné tevő legalább negyvenegy szavazatuk.
Egy kongresszusi törvényjavaslat elfogadásához tehát –
mindenféle alkotmányos alap, nyilvános vita vagy akár az
amerikaiak nagy részének tudta nélkül – lényegében hatvan
szenátusi szavazat kellett, amelyet gyakran
„szupertöbbségként” emlegettek. Mire pedig megválasztottak
elnöknek, az alapvető hagyománynak tekintett obstrukció
annyira bevett gyakorlat lett a szenátusban, hogy senkinek
eszébe sem jutott, hogy felvesse a reformjának vagy az
eltörlésének lehetőségét.
És az volt az oka, hogy hiába nyertem meg a választást
elsöprő elektori többséggel és évek óta a legnagyobb
kongresszusi többséggel, ha nem nyerem meg néhány
republikánus szavazatát, egy postahivatalt sem nevezhetek át, a
gazdaságélénkítő csomag elfogadtatásáról nem is beszélve.
Ez vajon mennyire lesz nehéz?

A FEHÉR HÁZ EGY-EGY NAGYOBB KEZDEMÉNYEZÉSE több hónapos

előkészítést igényel. Értekezletek tucatjait tartják meg több
ügynökség és hivatal, valamint emberek százainak
részvételével. Az érdekelt felekkel alapos konzultációt
folytatnak. A Fehér Ház kommunikációs stábjának a feladata,
hogy egy szigorúan felügyelt kampányt bonyolítson le a
közvélemény meggyőzésére, és a végrehajtó hatalom teljes
apparátusát mozgósítják a kulcsfontosságú bizottsági elnökök
és rangidős képviselők megnyerésére. Minderre még jóval a
törvényjavaslat megfogalmazása és benyújtása előtt kerül sor.
Nekünk nem volt időnk ilyesmire. Ehelyett, még mielőtt
egyáltalán elfoglaltam volna a hivatalomat, a még mindig nem
hivatalos és nagyrészt ingyen dolgozó gazdasági csapatom
tagjai az ünnepek alatt éjjel-nappal azzal foglalkoztak, hogy
összeállítsák a később Amerikai Válságkezelési és
Refinanszírozási Törvénynek (American Recovery and
Reinvestment Act) elnevezett törvényjavaslatot (úgy tűnt, a
„gazdaságélénkítő csomag” nem hangzik jól a közvélemény
számára).
A javaslatunk közel 800 milliárd dollárt osztott volna három,
nagyjából egyenlő részre. Az első kalapba az olyan sürgősségi
kifizetések kerültek, mint a kiegészítő munkanélküli-biztosítás
és az államoknak nyújtott közvetlen támogatás a tanárok, a
rendőrök és más, közszolgálatot ellátó alkalmazottak további
tömeges leépítésének lassítására. A második kalap a
középosztályt célzó adócsökkentéseket és különböző üzleti
szektorok adómentességeinek fedezetét tartalmazta,
amelyekkel arra akartuk ösztönözni a cégeket, hogy ne később,
hanem most fektessenek új üzemekbe vagy eszközökbe. A
sürgősségi támogatásoknak és az adócsökkentéseknek egyaránt
megvolt az az előnyük, hogy könnyen meg lehetett valósítani
őket; a pénzt gyorsan el tudtuk juttatni a fogyasztók és a cégek
zsebébe. Az adócsökkentések ráadásul még azzal az előnnyel is
kecsegtettek, hogy esetleg elnyerik a republikánusok
támogatását.
A harmadik kalap kezdeményezéseit nehezebb volt
megtervezni, és a bevezetésükhöz is hosszabb időre volt
szükség, ám ezek hosszabb távon nagyobb hatással járhattak.
Ide nemcsak a hagyományos infrastrukturális beruházások
tartoztak, mint az útépítés vagy a csatornafelújítás, hanem
olyanok is, mint a nagy sebességű vasút, a nap- és szélenergiát
hasznosító létesítmények, a széles sávú internet bevezetése
rossz lefedettségű vidéki területekre és az államok oktatási
rendszerük megreformálására való ösztönzése. Ezekkel
nemcsak az volt a célunk, hogy munkát adjunk az embereknek,
hanem az is, hogy versenyképesebbé tegyük az országot.
Tekintve, hogy a különböző közösségeknek szerte az
országban milyen sok kielégítetlen szükségletük volt,
munkatársaimnak meglepően sok energiáját emésztette fel,
hogy megfelelő kaliberű, finanszírozásra érdemes projekteket
találjanak a válságkezelési törvényhez. Néhány ígéretes
elképzelést azért utasítottunk el, mert túl sokáig tartott volna az
előkészítésük, vagy a levezénylésükhöz nagy és kiterjedt
bürokráciát kellett volna felállítani. Mások azért estek ki, mert
nem serkentették volna eléggé a keresletet. Mivel tisztában
voltam a vádakkal, amelyek szerint a gazdasági válságot
ürügyként kívánom felhasználni a liberális pazarlásban való
tobzódásra (és mivel valójában éppen hogy meg akartam
akadályozni a kongresszusi pazarlást, legyen az liberális vagy
másmilyen), beépítettünk egy sor kormányzati biztosítékot. A
támogatásért folyamodó államoknak és önkormányzatoknak
versenypályázaton kellett részt venniük; szigorú ellenőrzést és
jelentési kötelezettséget vezettünk be; továbbá határozottan
megtiltottuk a „szamárfülezést” (earmarking), amelyről tudtuk,
hogy fájni fog a Capitoliumnak. Ezzel az ártatlannak tűnő
elnevezéssel azt a régi gyakorlatot illették, hogy a kongresszusi
tagok a megszavazandó fontos törvényjavaslatokba
belecsempésznek különböző saját, kisebb (és nemritkán kétes)
céljaikat támogató rendelkezéseket is.
Felhívtam a munkatársaim figyelmét, hogy nagyon
szigorúan és nagyon magas színvonalon kell irányítanunk a
megvalósítást. Ha kicsit is szerencsénk van, a válságkezelési
törvény nem csupán a gazdasági válságot akadályozza meg, de
talán a közvélemény tisztességes, felelős kormányzásba vetett
hitét is helyreállítja.
Az előkészítő munkálatok nagy része az új év elejére be is
fejeződött. Tudtuk, hogy nem dolgozhatunk hagyományos
menetrend szerint, ezért Joe Biden és én, a törvényjavaslattal
felfegyverkezve, január 5-én – két héttel a beiktatásom előtt –
elmentünk a Capitoliumba, hogy találkozzunk Harry Reiddel, a
szenátus többségi vezetőjével, Mitch McConnell-lel, a
szenátusbeli republikánusok vezetőjével, Nancy Pelosi
házelnökkel, John Boehnerrel, a kongresszusi republikánusok
vezetőjével és az újonnan beiktatott 111. Kongresszus más
fontos személyiségeivel, akiknek a támogatására szükségünk
volt a törvényjavaslatunk elfogadásához.
A négy kulcsfigura közül Harryt ismertem a legjobban, de a
szenátusban eltöltött néhány év alatt McConnell-lel is akadt
dolgom bőven. Az alacsony, bagolyszerű McConnell lágy
kentuckyi akcentusával meglehetősen furcsán hatott
republikánus vezetőként. Nem sok tehetsége volt a
törleszkedéshez, a bizalmaskodáshoz vagy a buzdító
szónoklatokhoz. Ahogy elmondták, sem közeli barátai nem
voltak a saját szenátori csoportjában, sem más különösebben
erős meggyőződése nem volt azon túl, hogy már-már vallásos
hévvel ellenezte a kampányfinanszírozási reform minden
formáját. Joe elmesélte, hogy egyszer volt vele egy kis
összetűzése a szenátusban; miután McConnell megakadályozott
egy törvényjavaslatot, amelyet Joe szeretett volna elfogadtatni,
Joe odament hozzá, és megpróbálta elmagyarázni a javaslat
előnyeit, ám a republikánus vezető felemelte a kezét, mint egy
közlekedési rendőr, és közölte vele: „Ön minden bizonnyal
abban a téves hitben él, hogy érdekel a dolog.” Ám a karizma
vagy a politikai döntések iránti érdeklődés hiányát bőven
ellensúlyozta nála a fegyelem, a ravaszság és a szégyentelenség,
amely képességeit a hatalma céltudatos és szenvtelen
építésének szolgálatába állította.
Harry ki nem állhatta őt.
Boehner teljesen más volt: barátságos, érdes hangú fickó,
egy csapos fia Cincinnati mellől. Egyik cigarettáról a másikra
gyújtott, imádta a golfot és a jó bort, és állandóan le volt
barnulva – mindezek miatt valahogy ismerősnek éreztem.
Ugyanabból a fából faragták, mint sok republikánust, akit a
springfieldi állami törvényhozásban eltöltött idő alatt
megismertem; hétköznapi fickók voltak, akik nem tévelyegtek
el a párt irányvonalától vagy az őket hatalmon tartó lobbisták
érdekeitől, viszont nem is tekintették a politikát élet-halál
küzdelemnek, és még az együttműködésre is hajlandók voltak,
ha az nem járt túl nagy politikai veszteséggel a számukra.
Sajnos azonban ugyanezen emberi tulajdonságok miatt
Boehner nem tartotta túl szorosan a republikánus frakció
gyeplőjét; és mivel még azt a megaláztatást is át kellett élnie,
hogy az 1990-es évek végén megfosztották vezetői posztjától,
amiért nem mutatott elég hűséget Newt Gingrich iránt, ritkán
tért el a stábja által összeállított vázlattól, legalábbis a
nyilvánosság előtt. Harry és McConnell kapcsolatától eltérően
Nancy Pelosi házelnök és Boehner között azonban nem volt
igazi ellenségeskedés, csak kölcsönös csalódottság; Nancy
részéről azért, mert Boehner megbízhatatlan
tárgyalópartnerként viselkedett, és gyakran nem tudta szállítani
a szavazatokat; Boehner részéről pedig azért, mert Nancy
általában túljárt az eszén.
Nem Boehner volt az első, akivel a házelnök így bánt. Első
ránézésre Nancy a drága kosztümjeivel, a hozzájuk illő cipőkkel
és tökéletes frizurájával hibátlanul hozta mindazt, amit egy
gazdag San Franciscó-i liberálistól elvárnánk. Bár képes volt
szédületes sebességgel beszélni, a televízió képernyőjén
akkoriban nem szerepelt igazán jól; a demokraták által javasolt
„csodaszereket” ugyanis hajlamos volt olyan begyakorolt
komolysággal felmondani, hogy a nézőnek egy jótékonysági
gála pohárköszöntője jutott eszébe róla.
A többi politikus (főleg a férfiak) azonban nagy hibát
követtek el, ha alábecsülték Nancyt, a házelnök ugyanis nem a
szerencsés véletlennek köszönhette, hogy idáig jutott. Keleten
nőtt fel, Baltimore olasz-amerikai polgármesterének lányaként,
így már egészen fiatal korától fogva ízelítőt kapott mind a
különböző etnikumokhoz tartozó helyi politikai fejesek, mind a
dokkmunkások stílusából, és nem rettent vissza a kemény
játszmáktól, ha el akart érni valamit. A férjével, Paullal aztán
átköltöztek a nyugati partra, és ő otthon maradt, hogy felnevelje
öt gyermeküket, mialatt Paul sikeres vállalkozást épített fel, ám
Nancy idővel jó hasznát vette politikai neveltetésének; szépen
haladt felfelé a kaliforniai Demokrata Párt és a kongresszus
szamárlétráján, és az ország történetének első női házelnöke
lett. Nem törődött vele, hogy a republikánusok kedvenc
célpontjává vált; ahogy demokrata kollégáinak esetenkénti
morgolódása miatt sem zavartatta magát. Egész egyszerűen
ugyanis senki sem volt nála keményebb vagy ügyesebb
törvényhozói stratéga, a képviselőcsoportjában pedig a
figyelmessége és adománygyűjtő tehetsége mellett azzal tartott
fegyelmet, hogy azonnal a helyére tette azt, aki nem tudta
teljesíteni a vállalásait.
Harry, Mitch, Nancy és John. Néha úgy emlegettük őket, a
„Négy Vezér”. A következő nyolc év nagy részében a közöttük
működő dinamika kulcsszerepet játszik majd elnökségem
alakításában. Lassan hozzászoktam közös megbeszéléseink
szertartásos jellegéhez; ahogy egyenként besétálnak a
tárgyalóterembe, mindegyikük kezet nyújt, és halkan üdvözöl
(„Elnök úr… Alelnök úr…”); ahogy miután helyet foglaltunk, Joe,
én és néha Nancy megpróbálkozunk valami könnyed tréfával,
és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha sikerül lagymatag
mosolyt csalnunk a másik három arcára; ahogy a
munkatársaim közben bekísérik a sajtósokat a kötelező
fényképezkedéshez; ahogy a tudósítók kiterelése után
hozzálátunk a munkához, és ők négyen nagyon vigyáznak,
nehogy felfedjék a kártyáikat vagy túl egyértelműen
elkötelezzék magukat; hogy a hozzászólásaikat gyakran a másik
ellen irányuló, alig leplezett vádakkal fűszerezik; és csak
egyetlen közös vonás van bennük: mindannyian nagyon
szeretnének valahol máshol lenni.
Talán mert ez volt az első értekezletünk a választás óta, vagy
mert elkísérték őket a képviselőcsoportjaik fegyelméért felelős
tisztségviselőik (vagyis whipjeik) és a helyetteseik, és talán a
helyzet komolysága miatt a Négy Vezér a tőlük telhető legjobb
magaviseletet tanúsította, amikor azon a kora januári napon
más szenátusi vezetők társaságában összegyűltünk a pazar
Lyndon B. Johnson Teremben, közvetlenül a kongresszusi
ülésterem mellett. Megfontolt figyelemmel hallgatták, ahogy
elővezettem a válságkezelési törvényt. Megemlítettem, hogy a
kollégáim már megkeresték a stábjaikat a konkrét
törvénykezéssel kapcsolatban, és hogy örömmel fogadunk
minden javaslatot, amely hatékonyabbá teszi a
gazdaságélénkítő csomagot. Arról is tájékoztattam őket, hogy
közvetlenül a beiktatás után szándékozom leülni a
képviselőcsoportjaikkal, hogy válaszolhassak a további
kérdéseikre. Ám a rohamosan romló helyzet miatt, folytattam,
nagyon fontos a gyorsaság: nem száz, hanem harminc napon
belül legyen a törvény az asztalomon. Zárásként pedig
elmondtam a jelenlévőknek, hogy a történelem az alapján fog
megítélni bennünket, amit ebben a pillanatban teszünk, és hogy
remélem, sikerül kétpárti együttműködést megvalósítanunk,
amellyel helyreállíthatjuk a nyugtalan és kiszolgáltatott
emberek bizalmát.
Ahhoz képest, hogy mit kértem a kongresszusi vezetőktől –
hogy egy rendes körülmények között egyéves törvénykezési
folyamatot préseljenek bele egy hónapba –, a reakciójuk
viszonylag mérsékelt volt. Régi barátom, Dick Durbin szenátusi
whip megkérdezte, nem lehetne-e növelni a csomagban az
infrastrukturális beruházásokra szánt összeg arányát. Jim
Clyburn, a képviselőház többségi whipje rögtönzött
történelemóra keretében felsorolta, hogy a New Deal milyen
módokon mellőzte a fekete közösségeket, és megkérdezte, mi
hogyan szándékozzuk elkerülni ugyanezt olyan helyeken, mint
mondjuk az otthona, Dél-Karolina. A virginiai Eric Cantor, a
képviselőház rangban második republikánus képviselője és a
köztudottan Boehner pozíciójára pályázó konzervatív
„ifjútörökök” egyike dicsérte a csomagban szereplő
adócsökkentési tervek egy részét, de felvetette, vajon nem
válna-e be jobban egy nagyobb, állandó adócsökkentés, mint az
étkezési támogatáshoz hasonló, általa kudarcosnak tekintett
liberális programok.
Joe-val azonban leginkább Harry, Mitch, Nancy és John
fogcsikorgató udvariassággal előadott és némi dekódolást
igénylő hozzászólásaiból állapíthattuk meg, hogyan is áll
valójában a játszma.
– Nos, megválasztott elnök úr – szólalt fel Nancy –, szerintem
az amerikai nép számára eléggé világos, hogy ön szörnyű
felfordulást örökölt. Egyszerűen szörnyűt. És a képviselőink
természetesen készek felelősséggel cselekedni, hogy rendbe
tehessük ezt a felfordulást, amelyet örökölt. De őszintén
remélem, hogy a másik oldalon ülő barátaink emlékezni fognak
rá, hogy a demokraták, és köztük ön, megválasztott elnök úr,
voltak azok, akik tettek valamit az ügyben… Annak ellenére,
hogy mindannyian tudtuk, rossz politikáról van szó… a
demokraták hajlandók voltak támogatni Bush elnököt a TARP
elfogadtatásában. Remélem, republikánus barátaink ugyanilyen
felelősségteljesen viselkednek majd ebben az ön által helyesen
kritikus pillanatnak nevezett időszakban.
Értsd: egy pillanatra se higgyék, hogy nem fogjuk minden
egyes adandó alkalommal emlékeztetni az amerikai népet, hogy
a pénzügyi válságot a republikánusok okozták.
– A mi frakciónknak nem fog tetszeni – felelte Harry –, de
nem sok választásunk van, úgyhogy meg kell csinálnunk, nem
igaz?
Értsd: ne várjátok, hogy Mitch McConnell a kisujját is
mozdítja a kedvetekért.
– Nos, örömmel meghallgatjuk önöket, de tisztelettel
jegyezném meg, hogy az amerikai nép aligha akar újabb nagy
költekezést és mentőcsomagokat – tette hozzá Boehner. – Az
emberek meghúzzák a nadrágszíjat, és tőlünk is ugyanezt
várják.
Értsd: a képviselőim elevenen megnyúznak, ha bármi
olyasmit mondok, ami együttműködésként értelmezhető.
– Nem mondhatnám, hogy sok gusztusunk van arra, amit
javasol, megválasztott elnök úr – vette át a szót McConnell –, de
örömmel látjuk heti ebédünkön, hogy ismertesse az
álláspontját.
Értsd: ön minden bizonnyal abban a téves hitben él, hogy
érdekel a dolog.
 Amikor a megbeszélés végeztével lefelé baktattunk a
lépcsőn, Joe-hoz fordultam.
– Nos, lehetett volna rosszabb is – jegyeztem meg.
– Aha – bólintott Joe. – Végül is nem fulladt verekedésbe.
– Látod? – nevettem. – Ez haladás!

A HIVATALOM ÁTVÉTELÉT KÖVETŐ ELSŐ HETEK olyan lázas kapkodásban

teltek, hogy alig jutott időm elmerengeni új körülményeim
mindenre kiterjedő, rutinszerűvé váló furcsaságain. Pedig,
félreértés ne essék, rengeteg furcsaság akadt. Ott volt például
az, hogy ha bármikor beléptem egy helyiségbe, most már
mindenki felállt. „Üljetek le!” – morogtam ilyenkor, és
elmondtam a csapatomnak, hogy az ilyen hivataloskodás nem
az én stílusom. Ők mosolyogtak és bólogattak, majd amikor
legközelebb találkoztunk, ugyanúgy felálltak.
Aztán ott volt az, hogy a keresztnevem gyakorlatilag eltűnt,
és senki sem használta többé, csak Michelle, a családtagok és
néhány közeli barátunk, például Marty. Mindenki más csak azt
hajtogatta: „Igen, elnök úr” vagy „Nem, elnök úr”, bár legalább
a stábom tagjai idővel megszokták a könnyedebb „POTUS”
rövidítést (president of the United States, vagyis az Egyesült
Államok elnöke), amikor hozzám vagy rólam beszéltek a Fehér
Házon belül.
A napi programom hirtelen a kulisszák mögött zajló
kötélhúzássá vált a különböző testületek, ügynökségek és
lobbicsoportok között, amelyek mindegyike a saját ügyét akarta
kiemelni, a saját problémáit szerette volna orvosolni, és a
küzdelem kimenetelét valamilyen rejtett gépezet határozta
meg, amelyet soha nem sikerült teljesen megértenem. Közben
arra is rájöttem, hogy amikor a titkosszolgálat ügynökei a
csuklómikrofonjukba suttognak, a mozgásomat közvetítik az
egész csapatuk által használt, közös rádiócsatornán keresztül:
„Renegát a rezidencia felé tart” vagy „Renegát a Válságterem
(Situation Room) felé” vagy „Renegát a Másodlagos Helyiségbe”,
amely utóbbival diszkréten arról tájékoztatták egymást, hogy a
mosdó felé vettem az irányt.
És persze ott voltak az elmaradhatatlan utazó tudósítók:
riporterek és fotósok serege, akiket értesítenünk kellett,
valahányszor elhagytam a Fehér Ház területét, és akik a
kormány által rendelkezésükre bocsátott kisbusszal követtek.
Ennek a szokásnak láttam is az értelmét, ha hivatalos ügyben
jártam, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy minden
körülmények között így történik, akár étterembe indultunk
Michelle-lel, akár kosárlabdázni mentem, akár az egyik lányom
focimeccsét akartam megnézni egy közeli pályán. Mint Gibbs –
aki immár a sajtószóvivőm volt – elmagyarázta, ennek az az
oka, hogy egy elnök mozgásának önmagában is hírértéke van,
és a sajtónak ott kell lennie, hátha valami fontos dolog történik.
Mindezek ellenére nem emlékszem, hogy a sajtósautó bármikor
is készített volna rólam fontosabb képet, mint hogy
tréningnadrágban kiszállok egy autóból. De legalább sikerült
felszámolniuk azt a keveset is, ami a magánéletemből a Fehér
Ház kapuin kívülre merészkedve megmaradt. Egy kicsit
bosszantott a dolog, és az első héten megkérdeztem Gibbset,
nem rázhatnánk-e le a sajtót, ha magánügyben távozom.
– Rossz ötlet – felelte Gibbs.
– Miért? Az újságírók, akik abban a kisbuszban
nyomorognak, nyilván tudják, hogy csak az idejüket vesztegetik.
– Ők igen, a főnökeik viszont nem – magyarázta Gibbs. – És
ne feledd, azt ígérted, hogy a történelem legnyitottabb
adminisztrációját vezeted majd. Ha most ezt megléped, a sajtó
rohamot kap.
– Nem közügyekről beszélek – tiltakoztam. – Arról beszélek,
ha el akarok menni a feleségemmel randevúzni. Vagy friss
levegőre van szükségem.
Eleget olvastam korábbi elnökökről ahhoz, hogy tudjam:
Teddy Roosevelt egyszer két hétig kempingezett a Yellowstone
Nemzeti Parkban, ahol lóháton közlekedett. Azt is tudtam, hogy
a másik Roosevelt a nagy gazdasági világválság idején néha
hetekig vitorlázott a keleti part mentén, hogy eljusson egy Új-
Skócia melletti szigetre. Emlékeztettem Gibbset, hogy Harry
Truman az elnöksége alatt hosszú reggeli sétákat tett
Washington utcáin.
– Az idők változnak, elnök úr – válaszolta Gibbs türelmesen.
– Nézd, ez a te döntésed. De azt biztosra veheted, hogy ha
megszabadulsz a sajtósoktól, olyan vihart kavarsz a biliben,
amelyre pillanatnyilag semmi szükségünk. Továbbá
megnehezíted a számomra, hogy együttműködésre bírjam őket
a lányokkal kapcsolatban…
 Válaszra nyitottam a számat, de aztán meggondoltam
magam. Michelle-lel megmondtuk Gibbsnek, hogy számunkra
az a legfontosabb, hogy a sajtó békén hagyja a gyerekeinket,
hadd éljék az életüket, ő pedig tudta, hogy semmi olyat nem
tennék, amivel ezt a megállapodást veszélybe sodornám.
Sikeresen leverte a lázadásomat, de bölcsen tartózkodott a
kárörömtől; ehelyett csak hátba veregetett, és visszament az
irodájába, engem pedig otthagyott magamban füstölögni. (A
sajtó becsületére legyen mondva, elnökségem idejére Maliát és
Sashát tabuként kezelték; az alapvető tisztességnek ezt a
megnyilvánulását igen nagyra értékeltem.)
Ami a szabadságomat illette, a munkatársaim azért
mégiscsak odavetettek nekem egy kis koncot: megtarthattam a
BlackBerrymet, pontosabban kaptam egy új, különlegesen
átalakított készüléket, amelyet csak többheti egyezkedés után
sikerült jóváhagyatni a különböző kiberbiztonsági
szakemberekkel. Ezzel küldhettem és fogadhattam e-maileket,
igaz, csak egy nagyjából húsz címet tartalmazó, alaposan
megszűrt listáról, a belső mikrofont és a fülhallgató-kimenetet
pedig eltávolították, így a telefon funkciót nem használhattam.
Michelle azzal viccelt, hogy a BlackBerrym olyan, mint azok a
pici gyerekeknek szánt játék telefonok, amelyeken meg lehet
nyomni a gombokat, hogy hangokat adjanak ki és villogjanak,
de valójában nem történik semmi.
Ezekből a korlátozásokból kifolyólag a külvilággal való
kapcsolatomat a Külső Oválisban ülő három hivatalsegédem
jelentette: Reggie, aki belement, hogy továbbra is a táskavivőm
lesz; Brian Mosteller, egy igényes ohiói fiatalember, aki a Fehér
Házon belüli napi teendőimet szervezte; és Katie Johnson,
Plouffe tréfát nem ismerő segédje a kampányidőszakból, aki
most ugyanezt a funkciót töltötte be mellettem. Ők hárman
együtt voltak a nem hivatalos kapuőreim, és ők jelentették az
életfunkcióimat fenntartó gépezetet: ők kapcsolták be a
hívásaimat, ütemezték a fodrászt, készítették a tájékoztató
anyagokat, ügyeltek rá, nehogy elkéssek valahonnan,
figyelmeztettek, ha a stábból valakinek születésnapja volt, és
meg is vették neki az üdvözlőlapot, hogy aláírhassam, szóltak,
ha leettem a nyakkendőmet levessel, elviselték dühös
kirohanásaimat és rossz vicceimet, és általában véve
működtettek engem napi tizenkét–tizenhat órán keresztül.
A Külső Ovális egyetlen olyan lakója, aki már túl járt a
harmincas évei derekán, Pete Souza, a Fehér Ház fotósa volt. A
középkorú, zömök testalkatú és portugál gyökereihez méltón
barnás bőrű Pete már a második terminusát töltötte velünk,
korábban ugyanis a Reagan-adminisztráció hivatalos
fényképészeként dolgozott. Tanítással töltött időszakok és
különféle szabadúszó megbízások után Pete a Chicago Tribune-
nél kötött ki, ahol egyebek mellett az afganisztáni háború
kezdeti szakaszáról és az én szövetségi szenátori pályafutásom
elejéről is tudósított.
Rögtön megkedveltem őt, hiszen amellett, hogy szakmájából
adódóan jó érzéke volt összetett történetek egyetlen képbe
sűrítéséhez, Pete okos volt, szerény, és bár egy kicsit karcos
modorú, sohasem cinikus. A győzelmünk után azzal a feltétellel
volt hajlandó csatlakozni a csapathoz, hogy szabad kezet kap. A
belé vetett bizalmamat jelezte, hogy igent mondtam, és a
következő nyolc évben Pete állandó kísérőmmé vált, ott
ólálkodott minden tárgyaláson, figyelemmel kísért minden
győzelmet és vereséget; időnként leereszkedett egyik vagy
másik recsegő-ropogó térdére, hogy megtalálja a megfelelő
pozíciót, de soha nem hallatszott felőle más hang, mint a
fényképezőgép kattogása.
Emellett jó barátok is lettünk.
Új, furcsán elzárt világomban igazi isteni áldást jelentett a
munkatársaim iránt érzett szeretet és bizalom, valamint a
kedvesség és támogatás, amelyet a családommal együtt tőlük
kaptunk. Ez vonatkozott Ray Rogersre és Quincy Jacksonra, az
Ovális Irodába vezényelt két fiatal haditengerész inasra, akik
frissítőket szolgáltak fel a látogatóimnak, és mindennap kiadós
ebédet ütöttek össze nekem az étkezőhelyiség mellé ékelődő
apró konyhácskában. Ugyanígy a Fehér Ház Kommunikációs
Hivatalának munkatársaira, köztük két fivérre, Nate és Luke
Emoryra, akik, ha kellett, villámgyorsan felállították a szónoki
pulpitust, a súgó- és a vetítőgépeket. Vagy Barbara Swannre, aki
mindennap behozta a postát, és úgy tűnt, csak kedves szavai
vannak mindenkihez, és folyton mosolyog.
És igaz volt a rezidencia személyzetére is. Az új lakhelyünk
jobban hasonlított egy elegáns szálloda kibővített lakosztályára,
mint családi fészekre. Volt itt edzőterem, uszoda, teniszpálya,
mozi, szalon, bowlingpálya és orvosi rendelő. A személyzet élén
Steve Rochon főszertartásmester, a Parti Őrség egykori
tengernagya állt, akit még a Bush házaspár vett fel, és így ő lett
az első afroamerikai ezen a poszton. Mindennap megjelent a
takarítóbrigád, akik makulátlanul tisztán tartották a
helyiségeket; szakácsok egymást váltó csapata főzött a
családunkra, vagy, mint időnként előfordult, több száz
vendégre; ilyenkor kéznél voltak a komornyikok, hogy
felszolgálják ezeket az ételeket, vagy bármi egyebet, amire
szükség volt; a telefonközpontosok éjjel-nappal fogadták a
hívásokat, és gondoskodtak róla, hogy reggel időben
felébredjünk; a kis liftben minden reggel ott várt a személyzet
erre kijelölt tagjai közül valaki, hogy lekísérjen a
munkahelyemre, majd ők fogadtak esténként, amikor
hazatértem; folyamatosan karbantartók és gépészek álltak
készenlétben, hogy megjavítsák, ami elromlott; a külön erre
alkalmazott virágszakértőknek köszönhetően pedig minden
szobában állandóan gyönyörű, friss, változatos virágok
pompáztak.
Itt érdemes zárójelben megjegyezni – csak mert sokan
meglepődtek, amikor megtudták –, hogy az elnöki család saját
zsebből vesz meg minden új bútort, ahogy ők fizetnek minden
más fogyasztási cikkért is, az élelmiszertől kezdve a WC-papíron
át a magánrendezésű vacsorapartira hívott pluszszemélyzetig.
A Fehér Ház költségvetése ugyan elkülönít egy bizonyos
összeget, amelyet az új elnök az Ovális Iroda átalakítására
fordíthat, de annak ellenére, hogy a székeken és kanapékon itt-
ott már megkopott a kárpit, úgy gondoltam, egy történelmi
méretű gazdasági válság nem a legalkalmasabb időpont arra,
hogy szövetszínmintákat nézegessek.
És, legalábbis az elnöknek, ott volt egy haditengerész
komornyikokból álló trió, élükön a halk szavú, medvetermetű
Sam Suttonnal. A Fehér Házban töltött első teljes napunkon
átmentem a hálószobánkat a fürdőszobával összekötő,
gardróbként szolgáló kis folyosón, és meglepetten láttam, hogy
minden ingem, öltönyöm és nadrágom tökéletesen kivasalva,
szabályos rendben lóg a fogasokon, a cipőim csak úgy
ragyognak, minden egyes pár zokni és alsónadrág
összehajtogatva, szétválogatva sorakozik, mint egy áruház
kirakatában. Amikor aznap este hazatértem az Ovális Irodából,
és (éppen csak összegyűrődött!) öltönyömet beakasztottam a
gardróbba (ami jelentős javulás volt a szokásos eljáráshoz
képest, vagyis hogy egy kezem ügyébe eső ajtógombra lógattam,
felbosszantva ezzel Michelle-t), megjelent mellettem Sam, és
szelíden, de határozottan elmagyarázta, hogy jobb lenne, ha
innentől fogva egyszerűen rábíznám a ruháim rendben
tartását; ez az újítás nemcsak a külső megjelenésemen javított,
de minden bizonnyal a házasságomnak is jót tett.
Mindez persze nem nehézséget jelentett, csak egy kicsit
zavaró volt. Michelle-lel a kampány alatt ahhoz hozzászoktunk,
hogy mindig emberek vesznek körül bennünket, de ők nem
költöztek be az otthonunkba, az pedig végképp újdonságot
jelentett, hogy komornyikjaink és komornáink vannak.
Komolyan aggódtunk, hogy ez az új, kifinomult légkör káros
hatással lesz majd a lányokra, és rossz szokásokat vesznek fel,
ezért bevezettünk egy szabályt (amelyet csak közepes sikerrel
tudtunk betartatni), hogy minden reggel, mielőtt elindulnának
az iskolába, ki kell takarítaniuk a szobájukat, és be kell vetniük
az ágyukat. Az anyósom, aki irtózott attól, hogy bárki
kiszolgálja, megkérte a személyzetet, tanítsák meg neki a mosó-
és szárítógép használatát, hogy maga moshassa a szennyesét.
Egy kicsit én is kínosan éreztem magam, ezért azon voltam,
hogy a rezidencián a személyes irodámként szolgáló Elnöki
Dolgozószobában ne jelenjenek meg könyvek, újságok és egyéb
holmik halmai, amelyek korábbi „odúimat” jellemezték.
A rezidencián dolgozók kiapadhatatlan nagylelkűségének és
profizmusának hála, szép fokozatosan berendezkedtünk új
otthonunkban. Különösen szoros kapcsolatba kerültünk
szakácsaink és komornyikjaink csapatával, akikkel napi szinten
találkoztunk. Az inasokhoz hasonlóan ők is mind feketék,
latinók vagy ázsiai amerikaiak voltak, és egy kivételével mind
férfiak (a Fülöp-szigeteki amerikai Cristeta Comerfordot
nemrégiben nevezték ki a Fehér Ház főszakácsának, és ő volt az
első nő ebben a munkakörben). És bár mindannyian egyformán
örültek, hogy jól fizető, biztos, jó bónuszokkal járó
munkahelyük van, a személyzet faji összetételében nehéz volt
nem észrevenni egy régebbi kor nyomait, amikor a társadalmi
rang még egyértelmű határvonalakat jelölt ki, és az elnöki
hivatal viselői akkor érezték jól magukat a magánéletükben, ha
olyanok szolgálták ki őket, akiket nem tekintettek
egyenrangúnak, vagyis nem ítélkezhettek felettük.
 A két legidősebb komornyik egyformán nagydarab, pocakos
fekete férfi volt, huncut humorérzékkel és különleges
bölcsességgel, ami abból fakadt, hogy páholyból figyelhették a
történelem alakulását. Buddy Carter Nixon elnökségének vége
felé érkezett, eleinte az idelátogató külföldi méltóságokkal
foglalkozott a Blair Házban, csak később került át a
rezidenciára. Von Everett Reagan óta dolgozott itt. A korábbi
elnöki családokat megfelelő diszkrécióval és őszinte szeretettel
emlegették. Ám szavak nélkül is egyértelműen látszott, mit
jelent számukra, hogy most értünk dolgozhatnak. Ezt észre
lehetett venni abból, hogy Von milyen szívesen fogadta Sasha
öleléseit, hogy Buddynak mekkora örömet jelentett, amikor a
vacsora végeztével még egy gombóc fagyit csempészett Malia
elé, a Mariannel könnyedén kialakuló jó kapcsolatukból vagy a
szemükben csillanó büszkeségből, ha Michelle egy különösen
csinos ruhában jelent meg. Alig lehetett megkülönböztetni őket
Marian fivéreitől vagy Michelle nagybátyjaitól; és e bizalmasság
nem kevésbé, hanem még inkább gondoskodóvá tette őket;
tiltakoztak, ha kivittük a tányérokat a konyhába, és azonnal
felfigyeltek a legapróbb részletre is, amit a rezidencia
személyzetének bármely tagja részéről kifogásolható
munkavégzésnek tekintettek. Több hónapig kellett nyaggatnunk
a komornyikokat, mire hajlandók voltak megszabadulni a
szmokingtól, és kényelmes nadrágban meg ingben szolgálták fel
nekünk az ételt.
– Csak azt szeretnénk, hogy önök is ugyanazt kapják, mint a
többi elnök – magyarázta Von.
 – Pontosan – helyeselt Buddy. – Tudja, elnök úr, önnek és a
first ladynek fogalmuk sincs róla, mit jelent ez nekünk. Hogy itt
vannak… – Megrázta a fejét. – Fogalmuk sincs róla.

PELOSI HÁZELNÖK és a képviselőház Költségvetési Felhatalmazási

Bizottságának demokrata elnöke, Dave Obey támogatásával, és
még mindig eléggé létszámon aluli stábunk hősies
erőfeszítésének köszönhetően sikerült megszövegeznünk, a
képviselőház elé tárnunk, továbbadnunk a bizottságból és
szavazásra bocsátanunk a válságkezelési törvény javaslatát,
ráadásul mindezt első hivatalban töltött hetem végére.
Ezt kisebbfajta csodaként értékeltük.
Sokat segített, hogy a kongresszusi demokratáknak tetszettek
a csomag alapelemei; igaz, ettől még eleget siránkoztak egy sor
részletkérdés miatt. A liberálisok amiatt panaszkodtak, hogy a
céges adókedvezményekkel ajándékot adunk a gazdagoknak. A
centrumhoz közelebb álló demokraták amiatt aggódtak, hogyan
hat majd a horribilis költségvonzata a körzeteik konzervatívabb
érzelmű választópolgáraira. Azt pedig mindenki kifogásolta,
hogy az államoknak nyújtott közvetlen támogatás segítségével a
republikánus kormányzók egyensúlyba hozhatják a
költségvetésüket, és a fiskális felelősség látszatát kelthetik,
miközben ugyanezek a kormányzók azzal vádolják a
kongresszusi képviselőket, hogy úgy szórják a pénzt, mint a
részeg tengerészek.
Ez a kisstílű zsémbeskedés minden nagyobb törvényhozási
kezdeményezésnél a játszma része volt, akárki ült is éppen a
Fehér Házban. A demokraták körében különösen elterjedt volt,
ők ugyanis különböző okoknál (heterogénebb összetételüknél, a
tekintéllyel szembeni nagyobb ellenszenvüknél) fogva szinte
betegesen büszkék voltak a nyilatkozási fegyelem hiányára.
Amikor ezeknek a panaszoknak egy része kiszivárgott a
sajtóhoz, és az újságírók néhány kósza megjegyzést a párton
belüli széthúzás lehetséges jeleként kürtöltek világgá, Rahm
vagy én egészen biztosan felhívtuk a főkolomposokat, és –
határozott, olykor nyomdafestéket nem tűrő szavakkal –
elmagyaráztuk nekik, hogy miért nem kifejezetten hasznosak
az ügy szempontjából az olyan főcímek, mint „Fontos
demokraták támadják Obama gazdaságélénkítő tervét” vagy „A
demokraták egyértelművé tették, hogy megvédik a területüket”.
Az üzenetünk célba ért. A kész törvényjavaslatban végül
tettünk bizonyos engedményeket, növeltük néhány
kongresszusi prioritás támogatását, a sajátjainkból pedig
lefaragtunk. Végül azonban megmaradt a gazdasági stáb eredeti
javaslatának közel 90 százaléka, és azt is sikerült
megakadályoznunk, hogy a szövegbe mindenféle elkülönítés és
esztelen pénzszórás férkőzzön, ami hiteltelenné tette volna a
közvélemény előtt.
Már csak egy dolog hiányzott: a republikánusok támogatása.
Mindannyian kezdettől fogva borúlátóak voltunk nagyobb
számú republikánus szavazat megszerzését illetően, különösen
mivel már amúgy is dollármilliárdok mentek el a pénzügyi
tűzoltásra. A képviselőház legtöbb republikánus képviselője
még úgy is a TARP ellen szavazott, hogy a saját pártjukból
kikerült elnök igyekezett rávenni őket a törvényjavaslat
támogatására. Akik pedig megszavazták, azóta is a jobboldal
kíméletlen bírálatának céltáblái voltak, és republikánus
körökben egyre erősebb volt az a vélemény, amely szerint az
azóta lezajlott választásokon azért szerepeltek rosszul, mert
hagyták, hogy Bush elnök eltérítse őket a minimális
kormányzati beavatkozás konzervatív elvétől.
Mindezek ellenére a kongresszusi vezetőkkel folytatott
január eleji megbeszélés után utasítottam a stábomat, hogy
fokozzák a republikánusoknál folytatott kampányt. És a
lelkükre kötöttem, hogy ne csak a látszat kedvéért; tényleg
kövessenek el mindent.
A döntés felbőszített néhány demokratát, különösen a
képviselőházban. Ők több mint egy évtizeden át kisebbségben
voltak, és teljesen kizárták őket a törvényhozási
tevékenységből. Így most, hogy náluk volt a gyeplő, nem tetszett
nekik, hogy engedményeket ajánlok korábbi kínzóiknak.
Szerintük csak az időmet pocsékoltam, naivan viselkedtem.
– Ezek a republikánusok nem akarnak együttműködni önnel,
elnök úr – közölte velem köntörfalazás nélkül az egyik
képviselő. – Ezek ki akarják csinálni önt.
Félig-meddig igazat is adtam nekik, de bizonyos okokból
fontosnak éreztem, hogy legalább próbára tegyem a javaslatot.
Azt viszont tudtam, hogy az obstrukciómentes szenátusi
többséghez szükséges két republikánus szavazat megszerzése
már sokkal könnyebb feladat lesz, ha előbb a körükben egy
alapos szavazatszámlálást végzünk; ugyanis minden
washingtoni politikust alapvetően a „minél többen vagyunk,
annál jobb” elve vezérelt. A republikánus szavazatok ezenkívül
hasznos politikai fedezetet nyújtottak a konzervatívabb
választókörzeteket képviselő demokratáknak is, akik már így is
kemény küzdelemnek néztek elébe, ha újra meg akarták
választatni magukat. És az igazat megvallva, már a
republikánusokkal való puszta egyezkedés is kényelmes
kifogást nyújtott a mi oldalunkról időnként felmerülő kevésbé
ortodox ötletek elhárítására („Sajnálom, képviselő úr, de a
marihuána legalizálása nem kimondottan az a fajta serkentés,
amelyre jelenleg szükségünk van…”).
Részemről azonban a republikánusokkal folytatott
párbeszéd nem csupán taktikázást jelentett. A bostoni
konvención elmondott beszédemtől kezdve, végig a
kampányom utolsó napjaiig azt bizonygattam, hogy az ország
lakossága nem olyan megosztott, mint azt a politika láttatni
szeretné, és ha nagy dolgokat akarunk véghez vinni, akkor túl
kell lépnünk a kicsinyes pártoskodáson. És mikor lehetne jobb
alkalom az őszinte kéznyújtásra, mint amikor az erő
pozíciójából tárgyalunk, és valójában nincs igazán szükségem a
képviselőházi republikánusokra az akaratom érvényesítéséhez?
Úgy gondoltam, hogy nyitottsággal és némi alázattal
meglephetem a Republikánus Párt vezetőit, eloszlathatom a
gyanakvásukat, és olyan munkakapcsolatot alakíthatok ki
velük, amely más ügyekben is hasznos lehet majd. Ha pedig – és
ez volt a valószínűbb – nem jön be a dolog, és politikai
ellenfeleim elutasítják a közeledésemet, akkor legalább a
szavazók tudni fogják, ki a felelős Washington
működésképtelenségéért.
A Törvényhozási Ügyek Hivatalának vezetésére Phil
Schilirót, egy tapasztalt egykori demokrata képviselőházi
tisztviselőt választottunk. Phil magas volt, kopaszodott, és éles
hangú nevetése mögött csendes belső fegyelem rejtőzött. A
kongresszus legelső ülésnapján nekilátott tárgyalópartnereket
keresni, és ha egyes konkrét személyek megkörnyékezéséről
volt szó, tőlem, Rahmtól vagy Joe Bidentől is segítséget kért. Ha
néhány republikánus több infrastruktúrát szeretett volna, azt
mondtuk nekik, adjanak egy listát a legfontosabb céljaikról.
Amikor mások kijelentették, hogy nem szavazhatnak meg olyan
törvényt, amely gazdaságélénkítés címén a fogamzásgátlást
támogatja, igyekeztünk rávenni a demokratákat, hogy húzzák ki
ezt a részt. Amikor Eric Cantor észszerű módosítást javasolt az
egyik adózással kapcsolatos rendelkezésünkhöz, akkor – bár
esélytelen volt, hogy megszavazza a törvényt – szóltam a
stábomnak, hogy hajtsák végre a módosítást, mert azt az
üzenetet akartam küldeni, hogy komolyan kíváncsiak vagyunk
a republikánusok véleményére.
A republikánusok együttműködése azonban így is napról
napra egyre inkább távoli délibábnak tűnt. Akik eleinte
érdeklődést mutattak a közös munka iránt, egy idő után már
vissza sem hívtak bennünket. A képviselőház Költségvetési
Felhatalmazási Bizottságának republikánus tagjai bojkottálták a
válságkezelési törvényről szóló meghallgatásokat azzal az
ürüggyel, hogy nem konzultálnak velük komolyan. A sajtóban a
törvényjavaslat ellen intézett támadásaik egyre hevesebbé
váltak. Joe szólt, hogy Mitch McConnell kezében pattog az ostor,
a képviselőcsoportja tagjainak még azt is megtiltja, hogy
egyáltalán szóba álljanak a Fehér Házzal az élénkítő csomaggal
kapcsolatban, a képviselőház demokrata tagjai pedig
elmondásuk szerint ugyanezt hallották a másik pártbeli
kollégáiktól.
– Nem játszhatunk – fogalmazott állítólag az egyik
republikánus.
Bármilyen kilátástalannak tűnt is a helyzet, úgy gondoltam,
a republikánus képviselőknél és szenátoroknál január 27-ére, a
képviselőházi szavazás előtti napra időzített látogatásom során
még lehet esélyem meggyőzni néhányukat. A szokásosnál is
alaposabban felkészültem a prezentációmra, ügyeltem rá, hogy
a kisujjamban legyen minden adat. Az értekezlet reggelén
Rahm és Phil bejöttek hozzám az Ovális Irodába, hogy átvegyük
azokat az érveket, amelyek szerintük a leginkább meggyőzhetik
a republikánusokat. Már éppen beszálltunk volna a
járművekbe, hogy a Capitol Hillre hajtsunk, amikor megjelent
az irodában Axe és Gibbs, és elém tették az Associated Press
friss hírét, amely közvetlenül az után érkezett, hogy Boehner
találkozott a képviselőcsoportjával: „A képviselőházi
republikánusokat felszólították, hogy ellenezzék a
gazdaságélénkítő csomagot”.
– Mikor történt ez? – kérdeztem, miközben átfutottam a
cikket.
– Úgy öt perccel ezelőtt – válaszolta Gibbs.
 – Hívott Boehner, hogy leadja a drótot? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét Rahm.
– Akkor helyesen feltételezem, hogy ez az egész szarság nem
őszinte? – kérdeztem, miközben elindultunk kifelé a Szörnyhöz.
– Bizony helyesen, elnök úr – bólintott Rahm.
Maguk a frakciómegbeszélések nem voltak nyíltan
ellenségesek. Boehner, Cantor és a Képviselőházi Republikánus
Konferencia elnöke, Mike Pence már a pulpitus körül álltak,
amikor megérkeztem (ügyesen elkerültem, hogy bárkivel is
beszédbe kelljen elegyednem az iménti húzásukkal
kapcsolatban), és Boehner rövid bevezetését és némi udvarias
tapsot követően felléptem, és beszélni kezdtem. Ekkor álltam
először a képviselőház republikánusai előtt, és nehéz lett volna
figyelmen kívül hagynom a helyiségben lévők egyformaságát: a
sorokat főként középkorú fehér férfiak töltötték meg, köztük
úgy egy tucat nő, és talán két vagy három latino és ázsiai ült. A
legtöbbjük merev, kifejezéstelen arccal hallgatta, ahogy röviden
elővezettem a gazdaságélénkítő programot: idéztem a gazdaság
összeomlásáról szóló legfrissebb adatokat, hangsúlyoztam a
gyors cselekvés szükségességét, kiemeltem, hogy a csomagunk
olyan adócsökkentéseket is tartalmaz, amelyeket a
republikánusok már régóta szorgalmaznak, és leszögeztem,
hogy a válság végeztével elkötelezzük magunkat a hosszú távú
hiánycsökkentés mellett. A hallgatóság aztán felélénkült,
amikor közöltem, hogy várom a kérdéseiket (pontosabban a
kérdésnek álcázott mondanivalójukat); ezekre lelkesen
válaszoltam, mintha számított volna bármit is.
 – Elnök úr, a törvényjavaslatuk miért nem nyúl azokhoz a
demokraták által elfogadott törvényekhez, amelyek arra
kényszerítették a bankokat, hogy alkalmatlan ügyfeleknek
adjanak jelzáloghitelt, és emiatt a pénzügyi válság valódi okait
jelentik? – Taps.
– Elnök úr, van egy könyvem az ön számára, amely
bebizonyítja, hogy a New Deal nem vetett véget a válságnak,
hanem inkább rontott a helyzeten. Egyetért azzal, hogy a
demokraták úgynevezett gazdaságélénkítő programja csak
megismétli ezeket a hibákat, és tetemes hiányt hagy maga után,
amelyet a jövő nemzedékeinek kell majd eltakarítania? – Taps.
– Elnök úr, ráveszi Nancy Pelosit, hogy tegye félre a
pártjavaslatát, és kezdje elölről az egészet valóban nyíltan,
ahogy azt az amerikai nép elvárja? – Taps, éljenzés, szórványos
huhogás.
A szenátusi megbeszélés helyszíne és hangulata fesztelenebb
volt. Joe-val és a negyven-egynéhány jelen lévő szenátorral
együtt – akik közül sokan egykori munkatársaink voltak – egy
asztal körül foglaltunk helyet. A megbeszélés tartalma azonban
nem sokban különbözött az előzőétől: minden republikánus,
aki vette a fáradságot, hogy felszólaljon, ugyanabból a kottából
játszott, az ösztönzőcsomagot állami pénzzel teletömött,
költségvetés-romboló, „különleges érdekeket kiszolgáló
mentőövnek” nevezték, amelyet a demokratáknak úgy, ahogy
van, ki kell dobniuk a kukába, ha bármilyen együttműködést
akarnak.
 A hazaúton a Fehér Ház felé Rahmot a gutaütés kerülgette,
Phil pedig magába roskadt. Azzal nyugtattam őket, hogy
minden rendben van, tulajdonképpen még élveztem is az adok-
kapok játszmát.
– Szerintetek hány republikánus van még játékban? –
kérdeztem.
Rahm vállat vont.
– Ha szerencsénk van, talán úgy egy tucat.
Ez végül túlzott optimizmusnak bizonyult. Másnap a
képviselőház 244 : 188 arányban, pontosan nulla republikánus
szavazattal fogadta el a válságkezelési törvényt. Ez volt az első
sortűz abban a csatában, amelyet McConnell, Boehner, Cantor
és a többiek lenyűgöző fegyelemmel és szünet nélkül folytattak
ellenem a következő nyolc évben: nem voltak hajlandók
együttműködni sem velem, sem az adminisztrációm tagjaival,
tekintet nélkül a körülményekre, az ügyre vagy a
következményekre.

AZT HIHETNÉNK, hogy egy olyan párt számára, amely két egymást
követő ciklusban is súlyos vereséget szenvedett, a
republikánusok harcias, a teljes obstrukcióra épülő stratégiája
komoly veszélyt jelent. Ráadásul ezt a stratégiát egy valódi
válság idején semmiképpen sem nevezhettük felelősnek.
Ám ha McConnellhez és Boehnerhez hasonlóan valakinek az
a legfontosabb, hogy valahogyan visszakapaszkodjon a
hatalomba, akkor a közelmúlt történelme ismeretében egy ilyen
stratégiának mégiscsak volt értelme. Hiába hangoztatják
annyira az amerikai választók, hogy szeretnék, ha a politikusok
jól kijönnének egymással, valójában ritkán jutalmazzák az
ellenzéket a kormányzó párttal való együttműködésért. Az
1980-as években a demokraták részben úgy őrizhették meg
többségüket a képviselőházban (igaz, a szenátusban ez nem
sikerült) még jóval Ronald Reagan megválasztása és az ország
jobbra tolódása után is, hogy bizonyos „felelősen gondolkodó”
republikánus vezetők hajlandók voltak segíteni a kongresszus
működőképességének fenntartásában; a képviselőházban csak
azután fordult meg a helyzet, hogy a Gingrich vezette
Republikánus Párt kocsmai verekedéssé változtatta a
kongresszusi munkát. A demokraták szintén nem nyertek teret
a republikánusok uralta kongresszusban azzal, hogy segítettek
elfogadtatni Bush elnök adócsökkentéseit vagy a receptre
kapható gyógyszerekkel kapcsolatos tervét; akkor hódították
vissza a képviselőházat és a szenátust is, amikor a
társadalombiztosítás privatizációjától kezdve az iraki háborúig
minden ügyben elkezdtek szembeszállni az elnökkel és a
republikánus párt vezetőivel.
Ezek a leckék nem kerülték el McConnell és Boehner
figyelmét. Tisztában voltak vele, hogy minden segítség, amelyet
nekünk nyújtanak a válság elleni hatékony és kitartó
kormányzati küzdelemben, politikai értelemben az én
malmomra hajtja a vizet, valamint kormány- és
szabályozásellenes retorikájuk kudarcának közvetett
beismerését jelenti. Ha azonban utóvédharcot folytatnak,
vitákat robbantanak ki, és homokot szórnak a gépezetbe,
legalább esélyük nyílik rá, hogy felrázzák a saját bázisukat,
engem és a demokratákat pedig lelassítsanak egy olyan
időszakban, amikor az ország polgárai egészen biztosan
türelmetlenek.
Stratégiájuk végrehajtásában a republikánus vezetőket több
körülmény is segítette, így például a modern híradás jellege. A
szenátusban és a kampányolással töltött időszak során
megismertem a legtöbb országos politikai tudósítót, és
általánosságban okos, szorgalmas, etikus embereknek tartottam
őket, akik mindig igyekeztek korrekt tényeket közölni. A
konzervatívok ugyanakkor jogosan gondolták úgy, hogy a
tudósítók többsége személyes meggyőződését tekintve
valószínűleg inkább a politikai spektrum liberálisabb szélén
helyezkedik el.
Így ezek a riporterek józan számítás szerint aligha válhattak
McConnell és Boehner tettestársaivá terveik végrehajtásában.
Ám vagy attól való félelmükben, hogy esetleg részrehajlónak
tűnnek, vagy mert a konfliktust lehet a legjobban eladni, vagy
talán mert a szerkesztőik megkövetelték tőlük, esetleg mert így
lehetett a legkönnyebben tartani a huszonnégy órás internetes
hírciklus határidőit, washingtoni tudósításaik kollektív
módszere elkeserítően kiszámítható forgatókönyvet követett:
Számolj be arról, mit mond az egyik oldal (gyors bejátszás)!
Számolj be arról, mit mond a másik oldal (ismét gyors
bejátszás, minél sértőbb, annál jobb)!
Bízd a közvélemény-kutatásokra, kinek van igaza!
 A munkatársaimmal idővel annyira beletörődtünk ebbe az
„egyik ezt mondta/a másik azt mondta” tudósítói stílusba, hogy
már élcelődni is tudtunk rajta. („Ma két párhuzamos
sajtótájékoztató keretében ismét fellángolt a Föld alakjáról folyó
vita; Obama elnökre – aki azt állítja, hogy bolygónk gömbölyű –
össztüzet zúdítottak a republikánusok, akik szerint a Fehér Ház
a Föld lapos mivoltát bizonyító dokumentumokat titkol el.”)
Abban az első néhány hétben azonban, amikor még a
kommunikációs stábunk is alig állt fel, még meg tudtunk
lepődni. Nemcsak azon, hogy a Republikánus Párt képes
féligazságokat vagy szemenszedett hazugságokat terjeszteni a
válságkezelési törvény tartalmáról (olyasmiket például, hogy
több milliót tervezünk elkölteni egy Las Vegas-i
Maffiamúzeumra, vagy hogy Nancy Pelosi 30 millió dollárt
irányzott elő egy veszélyeztetett egérfaj megmentésére), hanem
azon is, hogy a sajtó hajlandó hírként közvetíteni vagy közölni
ezeket az orbitális baromságokat.
Ha eleget zaklattuk valamelyik hírcsatornát vagy lapot, az
előbb-utóbb talán a tényekkel is összevetette a republikánusok
állításait, ám az igazságból ritkán csináltak akkora felhajtást,
mint az eredeti hírből. A legtöbb amerikainak – akikkel már
amúgy is elhitették, hogy a kormány pazarolja a pénzt – sem
ideje, sem kedve nem volt követni a törvényhozási folyamat
részleteit, vagy kiszűrni, hogy a tárgyalások során ki érvel
észszerűen és ki nem. Ők csak azt hallották, amit a washingtoni
sajtó feltálalt nekik: hogy a demokraták és a republikánusok
megint civakodnak, a politikusok két kézzel szórják a pénzt, a
Fehér Ház új lakója pedig a kisujját sem mozdítja, hogy
változtasson ezen.
A válságkezelési törvény aláásásának sikere természetesen
továbbra is azon múlt, mennyire képes a Republikánus Párt
fenntartani a belső fegyelmet. Azt mindenképpen biztosítaniuk
kellett, hogy a gazdaságélénkítő csomag ne kapjon elég
támogatást pártjuk eltévelygő tagjaitól ahhoz, hogy
„kétpártinak” lehessen nevezni, hiszen (mint McConnell később
elmagyarázta) „ha valamire ráaggatják a kétpárti címkét, az azt
a benyomást kelti, hogy a nézeteltéréseket sikerült elsimítani”.
Megkönnyítette a dolgukat, hogy a Republikánus Párt tagjainak
többsége olyan körzetekből vagy államokból jött, ahol stabil volt
a párt fölénye. A Fox News, a rádiós beszélgetőműsorok és
Sarah Palin beszédeinek szigorú diétáján tartott szavazóbázisuk
nem hajlott a kompromisszumra; sőt ezeknek a képviselőknek
az újraválasztási esélyeire valójában az jelentette a legnagyobb
veszélyt, ha az előválasztásokon egy kihívójuk esetleg
megvádolja őket, hogy titokban liberálisok. Rush Limbaugh már
így is ostorozta az olyan republikánusokat, mint McCain, akik
azt merték közölni, hogy most, a választások végeztével
remélik, hogy sikerrel járok. „Remélem, hogy Obama elbukik!” –
mennydörögte a rádiós műsorvezető. 2009 elején a legtöbb
választott republikánus tisztségviselő még nem tartotta bölcs
dolognak, hogy ilyen nyersen fogalmazzon a nyilvánosság előtt
(szűk körben persze, mint később kiderült, más volt a helyzet).
Ám még a Limbaugh véleményét nem osztó politikusok is
tudták, hogy ezzel az egyetlen kijelentésével szavazóik
tekintélyes hányadának nézeteit befolyásolja, és tereli a kívánt
irányba.
A nagy konzervatív adományozók is bedobták magukat. Az
olyan hagyományos üzleti szervezetek, mint a Kereskedelmi
Kamara, amelyek pánikba estek a gazdaság mélyrepülése és
annak tagjaik mérlegére gyakorolt hatása láttán, végül a
válságkezelési törvény mellé álltak. A Republikánus Pártra
gyakorolt befolyást tekintve azonban ekkor már kitúrták őket a
nyeregből a David és Charles Kochhoz hasonló milliárdos
ideológusok,[8] akik évtizedek alatt, több százmillió dollárból
szisztematikusan kiépítettek egy elemzőkből,
aktivistaszervezetekből, médiaszereplőkből és politikai
háttéremberekből álló hálózatot, amely egyetlen célt szolgált: a
modern jóléti állam utolsó szögig való felszámolását. Számukra
az adózás minden formája elkobzást jelentett, és a szocializmus
felé vezető utat egyengette; minden szabályozást a szabadpiaci
elvek és az amerikai életmód elárulásának tekintettek. A
győzelmemben halálos fenyegetést láttak, ezért nem sokkal a
beiktatásom után tanácskozásra hívták az ország leggazdagabb
konzervatívjait a kaliforniai Indian Wells fényűző
üdülőparadicsomába, hogy kidolgozzák az ellentámadás
stratégiáját. Kompromisszumról és konszenzusról szó sem
lehetett. Ők háborút akartak. És világossá tették, hogy az a
republikánus politikus, akinek nincs gyomra a velem szembeni
lankadatlan ellenálláshoz, az nemcsak a támogatásokról
mondhat le, de nagyon könnyen egy pénzzel jól kitömött
kihívóra is számíthat egy előválasztási kampány során.
 Azoknál a republikánusoknál pedig, akik esetleg a
választókörzetük, a támogatóik és a konzervatív média
tiltakozása ellenére még mindig kísértést éreztek volna a velem
való együttműködésre, a közvetlen nyomásgyakorlás klasszikus
formája megtette a hatását. Az átmeneti időszakban leültem
beszélgetni egy Judd Gregg nevű tehetséges és tisztességes New
Hampshire-i republikánus szenátorral, és felajánlottam neki,
hogy – a kétpárti kormányzásra tett ígéretem beváltásának
jegyében – legyen a kereskedelmi miniszterem. Ő örömmel
elfogadta a felkérést, és február elején be is jelentettük a
jelölését. Ám a republikánusok válságkezelési törvénnyel való
szembenállása napról napra erősödött, és McConnell meg a
pártvezetőség többi tagja a frakcióértekezleteken és a
szenátusban is alaposan megdolgozták őt, sőt állítólag Barbara
Bush volt first lady is közbelépett, hogy eltántorítsa a
szándékától, így Judd Gregg végül nem bírta idegekkel. Egy
héttel azután, hogy bejelentettük a jelölését, felhívott, hogy
visszalép.
Azért nem minden republikánus követte pártja gyorsan
változó hangulatát. Azon a napon, amikor a szenátusban
szavaztak a válságkezelési törvényről, éppen a floridai Fort
Myersben vettem részt egy nyilvános gyűlésen, amelyet azért
rendeztünk, hogy növeljem a törvényjavaslat támogatottságát,
és válaszoljak a választópolgárok gazdaságra vonatkozó
kérdéseire. Ott volt velem a mérsékelt republikánus Charlie
Crist floridai kormányzó is. Barátságos, választékos modorával
és megnyerő külsejével – napbarnított bőr, ezüstös haj, villogó
fehér fogak – mintha egyenesen egy főszereplő-válogatásról
érkezett volna. Crist akkoriban nagyon népszerű volt;
kivételesen ügyelt rá, hogy olyan politikusként tűnjön fel, aki
képes átlépni a pártok közötti választóvonalakat, kerülte a
megosztó társadalmi kérdéseket, és inkább az üzlet és a
turizmus fellendítésén dolgozott. Emellett azzal is tisztában
volt, hogy állama nagy bajban van: a másodrendű hitelezés és
az ingatlanbuborék egyik melegágyának számító Florida
gazdasága és állami költségvetése szabadesésben zuhant, és
óriási szüksége volt a szövetségi segítségre.
Crist tehát személyiségéből és szükségéből fakadóan is
beleegyezett, hogy megjelenik velem a városházán, és
nyilvánosan támogatja a gazdaságélénkítő törvényjavaslatot.
Annak ellenére, hogy az ingatlanárak Fort Myersben körülbelül
67 százalékkal zuhantak (és a lakások 12 százalékát már
lefoglalták a bankok), a tömeg harsány és lelkes volt aznap;
főleg demokrata szavazók jöttek el, és az emberek még mindig a
Sarah Palin által később „reménykedős-változtatósnak”
nevezett hangulatban voltak. Miután Crist észszerű és kissé
óvatos magyarázatot adott arra, miért támogatja a
válságkezelési törvényt, rámutatott, az milyen előnyökkel jár
Floridára nézve, és felhívta a figyelmet, hogy a választott
tisztségviselőknek az embereket a pártpolitika elé kell
helyezniük, megkapta tőlem a szokásos „tesóölelésemet”: jobbal
kézfogás, a ballal átölelés és hátba veregetés, elismerő pillantás,
fülbe súgott köszönöm.
 Szegény Charlie. Honnan tudhattam volna, hogy ez a két
másodperces gesztus politikai halálcsókot jelent a számára? A
jobboldali híradások napokon belül tele voltak az „ölelésről”
készült felvételekkel, és Crist fejét követelték. Republikánus
sztárból néhány hónap alatt páriává lett. A megbékélés
reklámarcának nevezték, gerinctelen, opportunista RINO-nak,
akivel példát kell statuálni. Azért idő kellett hozzá, mire az
egész dolog kifutott: a 2010-es szenátusi választásokon Crist
kénytelen volt független jelöltként elindulni, és alaposan
kikapott konzervatív riválisától, a felkapaszkodott Marco
Rubiótól. Cristnek végül csak úgy sikerült politikailag talpra
állnia, hogy oldalt váltott, és a Demokrata Párt színeiben
bejutott Floridából a kongresszusba. A kongresszusi
republikánusok mindenesetre leszűrték az eset közvetlen
tanulságát.
Az Obama-adminisztrációval mindenki csak a saját
felelősségére működhet együtt.
És ha valamiért mégis kezet kell rázniuk velem, nagyon
ügyeljenek rá, hogy látszódjon, nem szívesen teszik.

ÍGY VISSZATEKINTVE elnökségem első néhány hetére, nem bírom

szó nélkül hagyni az akkor kibontakozó politikai dinamika
alakulását; hogy milyen gyorsan merevedett meg a
republikánus ellenállás, függetlenül attól, hogy mit mondtunk
vagy tettünk, és milyen döbbenetesen meghatározta ez az
ellenállás azt, ahogyan a tetteink lényegéről véleményt alkotott
a sajtó, végső soron pedig a közvélemény. Végül is ez a dinamika
ágyazott meg a következő hónapok és évek oly sok
eseményének, ez hasította ketté az ország népének politikai
felfogását, amivel még most, egy évtizeddel később is küzdünk.
2009 februárjában azonban nem a politika, hanem a
gazdaság kötötte le minden energiámat, úgyhogy érdemes
felhívnom a figyelmet egy fontos információra, amelyet
kihagytam a Charlie Crist-történetből. Néhány perccel az előtt,
hogy odamentem hozzá a színpadon, és megtörtént az a
bizonyos ölelés, felhívott Rahm, és közölte, hogy a
válságkezelési törvény átment a szenátuson, vagyis már biztos
volt, hogy előbb-utóbb törvény lesz belőle.
Az, ahogyan ezt elértük, nem tekinthető a kampányom során
beharangozott újfajta politika példájának. Nagyon is régi
módszerekkel valósítottuk meg. Miután a képviselőházi
szavazásból egyértelműen kiderült, hogy széles kétpárti
egyetértésen alapuló törvényre nincs esély, leszűkítettük a célt
hatvanegy szenátusi szavazatra; azért ennyire, mert egyetlen
republikánus szenátor sem engedhette meg magának, hogy az ő
szavazata legyen az, amelyik átsegíti a célvonalon Obama
törvényjavaslatát. A McConnell által előidézett és fenntartott
mérgező légkörben mindössze három olyan republikánus
akadt, aki hajlandó volt egyáltalán mérlegelni a
támogatásunkat; ők mérsékeltként határozták meg magukat, és
olyan államokból érkeztek, ahol nagy fölénnyel nyertem: Susan
Collins és Olympia Snowe Maine-ből, illetve Arlen Specter
Pennsylvaniából. Ők hárman, kiegészülve Ben Nelson nebraskai
szenátorral, lettek annak a kapunak az őrei, amelyen a
válságkezelési törvénynek át kellett jutnia. (Nelson annak a
konzervatív államokból érkezett fél tucat demokratának volt a
nem hivatalos szóvivője, akik igyekeztek minden vitás ügyben
Harry Reidtől és Nancy Pelositól valahová, bárhová jobbra
pozicionálni magukat, hogy ezzel kiérdemeljék a washingtoni
szakértőktől a nagyra értékelt „centrista” besorolást.) E négy
szenátor egyike sem riadt vissza attól, hogy súlyos vámot
fizettessen az átkelésért.
Specter, aki már kétszer is megküzdött a rákkal,
ragaszkodott hozzá, hogy a csomagból tízmilliárd dollárt a
Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health)
kapjon. Collins azt követelte, hogy a törvényjavaslatból vegyük
ki az iskolaépítésre szánt összeget, és kerüljön bele egy
„alternatív minimumadóról” szóló kiegészítés, vagyis olyan
rendelkezés, amely megakadályozza, hogy a felső
középosztálybeli amerikaiaknak több adót kelljen fizetniük.
Nelson további Medicaid-pénzt kért a mezőgazdaságból élő
államoknak. Bár a követeléseik több milliárd dollárral növelték
a végösszeget, a csoport ragaszkodott hozzá, hogy az egész
csomag nem lehet nagyobb 800 milliárdnál, mert minden ennél
nagyobb összeg „túl soknak” hangzott volna.
Úgy tűnt, az egészben nem akadt egy szemernyi
közgazdasági logika sem; a dolog csakis a politikai
helyezkedésről szólt, olyan politikusok klasszikus játszmája
volt, akik tudták, hogy jó alkupozícióban vannak. Ez azonban
nagyrészt észrevétlen maradt. Ami a washingtoni sajtósokat
illette, a puszta tény, hogy a négy szenátor „kétpárti” jelleggel
dolgozik, salamoni bölcsességre és józan észre utalt. A liberális
demokraták eközben, főként a képviselőházban, dühösek voltak
rám, amiért hagyom, hogy lényegében a „Négyek bandája”
határozza meg a törvénycsomag végső tartalmát. Néhányan
odáig mentek, hogy azt javasolták: kampányoljak Snowe,
Collins, Specter és Nelson ellen a saját államaikban, amíg le
nem mondanak a „váltságdíj-követelésükről”. Azt válaszoltam
erre, hogy ilyesmiről szó sem lehet, mivel úgy véltem (és ezzel
Joe, Rahm, Phil, Harry és Nancy is egyetértettek), hogy az erőre
épülő taktika valószínűleg visszafelé sülne el, ráadásul soha
többé nem számíthatnék a kvartett együttműködésére esetleges
további törvényjavaslatok elfogadásában.
Az óra mindenesetre ketyegett; vagy ahogy Axe később
fogalmazott, égett a ház, és az egyetlen tűzoltófecskendő ennél a
négy szenátornál volt. Egy héten át egyezkedtünk a
szenátorokkal (és én, Rahm, de főleg Joe nem keveset
hízelegtünk nekik, nyaggattuk és noszogattuk őket), mire végre
sikerült megállapodnunk. A Négyek bandája nagyrészt
megkapta, amit akart, mi pedig cserébe megkaptuk a
szenátorok szavazatait, miközben sikerült megtartanunk az
eredetileg javasolt élénkítő intézkedések majdnem 90
százalékát. Collins, Snowe és Specter voksait leszámítva a
módosított, 1073 oldalas törvényjavaslatot szigorúan
párttörésvonalak mentén fogadták el a képviselőházban és a
szenátusban is. És kevesebb mint egy hónappal a hivatalba
lépésem után az Amerikai Válságkezelési és Refinanszírozási
Törvény készen állt rá, hogy aláírásommal szentesítsem.
AZ ALÁÍRÁSI CEREMÓNIÁRA a Denveri Természettudományi
Múzeumban, kisebb tömeg előtt került sor. Egy alkalmazotti
tulajdonban lévő, napenergiával foglalkozó cég vezérigazgatóját
kértem fel, hogy mondjon bevezetőt; és miközben hallgattam,
ahogy elmeséli, mit jelent majd a válságkezelési törvény a
cégüknek – elkerülhetik a leépítéseket, új alkalmazottakat
vehetnek fel, tovább dolgozhatnak a zöldebb gazdaságért –,
igyekeztem kiélvezni a pillanatot.
Minden hagyományos mércével mérve történelmi
jelentőségű törvényjavaslat aláírására készültem: ez a
válságkezelő terv méretében csak Roosevelt New Dealjéhez volt
hasonlítható. A gazdaságélénkítő csomag nemcsak a keresletet
fokozza majd, hanem millióknak segít átvészelni a gazdasági
vihart, kiterjeszti az állásukat elvesztőknek járó munkanélküli-
biztosítást, segít az éhezők élelemhez jutásában, és egészségügyi
ellátást nyújt azoknak, akiknek az élete fenekestül felfordult; a
középosztály és a dolgozó szegények a Reagan óta legszélesebb
körű, egyszeri adócsökkentést kapnak; az ország
infrastruktúrájában és közlekedési rendszerében pedig az
Eisenhower-korszak óta legnagyobb beruházásokat fogjuk
végrehajtani.
És ez még nem minden. Anélkül, hogy szem elől
tévesztenénk a rövid távú ösztönzést és a munkahelyteremtést,
a válságkezelési törvény a gazdaság modernizálására tett
kampányígéreteimet is megalapozza. Szándékaink szerint
átalakítja az energiaszektort, példa nélkül álló mértékben fektet
be a tisztaenergia-ellátás fejlesztésébe és hatékonyságnövelő
programokba. Nemzedékünk egyik legnagyobb szabású és
legambiciózusabb oktatási reformprogramját irányozza elő.
Ösztönzi az elektronikus orvosi nyilvántartásra való átállást,
ami idővel forradalmasíthatja az amerikai egészségügyi
rendszert; valamint olyan iskolákba és vidéki településekre is
eljuttatja a széles sávú internetet, amelyek korábban nem fértek
hozzá a világháló nyújtotta információáramláshoz.
Ezek bármelyike önmagában, önálló törvényjavaslatként
elfogadva is komoly teljesítménynek számított volna az adott
elnöki adminisztráció részéről. Együtt pedig akár egy egész
sikeres ciklus mérlegét is jelenthetnék.
Mégis, miután megnéztem a múzeum tetején lévő
napkollektorokat, felmentem a pódiumra, és köszönetet
mondtam az alelnöknek és a munkatársaimnak, hogy mindezt
ilyen óriási nyomás alatt összehozták; miután hálámat fejeztem
ki mindazoknak a kongresszusi képviselőknek és
szenátoroknak, akik átsegítették a törvényjavaslatot a
célvonalon; miután a szokásos több tollal aláírtam és így
törvényerőre emeltem a válságkezelő csomagot, mindenkivel
kezet fogtam és adtam néhány interjút; szóval mindezek után,
amikor végre megint egyedül maradtam a Szörny hátsó ülésén,
nem diadalt éreztem, hanem mélységes megkönnyebbülést.
Még pontosabban: nem kevés balsejtelemmel fűszerezett
megkönnyebbülést.
Ha tényleg több évre való munkát végeztünk el egyetlen
hónap alatt, akkor ugyanilyen gyorsan költöttünk el több évre
való politikai tőkét is. Nehéz lett volna tagadni például, hogy a
kommunikációs fronton McConnell és Boehner alaposan
ellátták a bajunkat. A válságkezelési törvényről szóló
közbeszédet továbbra is az ő kérlelhetetlen támadásaik
alakították, és a sajtó csak úgy harsogott a pazarlásról és
visszaélésekről szóló hamis vádaktól. Egyes elemzők átvették a
Republikánus Párt által terjesztett narratívát, amely szerint
nem vontam be őket eléggé a törvényjavaslat előkészítésébe,
ezzel pedig megszegtem a kétpárti kormányzásra tett
ígéretemet. Mások szerint a Collinsszal, Nelsonnal, Snowe-val és
Specterrel kötött egyezség igazi, cinikus washingtoni alkudozás
volt, nem pedig „olyan változás, amelyben hihetünk”.
A válságkezelési törvény támogatottsága a törvény
elfogadtatásával töltött hetekben a lakosság körében tovább
nőtt. De a lármázásnak előbb-utóbb meg kell, hogy legyen a
hatása, és ez a trend megfordul. Eközben saját demokrata
bázisom jókora része – azok, akik még mindig a választás
éjszakájának gőgös lázában égtek, és nem értették, hogy a
republikánusok miért nem hajlandók letenni a fegyvert és
meghúzni magukat – a jelek szerint kevésbé volt elégedett
azzal, amit sikerült belevennünk a válságkezelési törvénybe,
mint amennyire dühös volt a sokkal kevesebb pont miatt,
amelyet ki kellett hagynunk belőle. Liberális publicisták azt
hajtogatták, hogy ha gerincesebb vagyok, és ellenállok a Négyek
bandája követeléseinek, akkor nagyobb lehetett volna az
ösztönzőcsomag. (Tették ezt annak ellenére, hogy a csomag
kétszer akkora lett, mint amekkorát ugyanezek a publicisták
alig néhány héttel korábban szorgalmaztak.) A
nőszervezeteknek nem tetszett, hogy a fogamzásgátlásra
vonatkozó szabályozás kikerült belőle. A közlekedési
érdekképviseletek arról panaszkodtak, hogy a
tömegközlekedésre szánt pénz nem elég. A környezetvédők
pedig többet tiltakoztak a tiszta szénalapú projektekre szánt
kicsiny töredéktámogatás miatt, mint amennyire ünnepelték a
válságkezelési törvény megújuló energiaforrásokra fordított
hatalmas befektetéseit.
A republikánusok támadásai és a demokraták panaszkodása
közepette Yeats „A második eljövetel” (The Second Coming)
című verse jutott eszembe: A támogatóim „hitehagyottak”, az
ellenfeleimet viszont „a meggyőződés szenvedélye fűti”.[9]
Mindez egy cseppet sem aggasztott volna, ha a
válságkezelési törvény elfogadása lett volna az egyetlen
feladatunk a gazdaság újraindításához. Bíztam benne, hogy
képesek leszünk hatékonyan alkalmazni az új törvényt, és
bebizonyítjuk, hogy a bírálóinknak nincs igazuk. Tudtam, hogy
a demokrata szavazók hosszú távon mellettem állnak, és a
népszerűségi mutatóm a teljes népesség körében továbbra is
magas.
Gondot az jelentett, hogy a válság leküzdéséhez szükség volt
még legalább három vagy négy nagy lépésre, amelyek
mindegyike ugyanilyen sürgős, ugyanilyen ellentmondásos és
ugyanilyen nehezen megvalósítható volt. Olyan volt, mintha
felkapaszkodtam volna egy nagy hegyre, és azt látnám, hogy
további, egyre nehezebben meghódítható csúcsok várnak rám,
miközben már így is kificamítottam a bokámat, rossz idő
közeledett, és feléltem a készleteim felét.
A csapatomból senkivel sem osztottam meg ezeket az
érzéseket; ők enélkül is elég megviseltek voltak. Nyeld le,
mondtam magamnak. Húzd meg a nadrágszíjadat! Oszd be,
amid van!
Menj tovább!
 12

Tisztelt Obama Elnök Úr!

Ma közölték velem, hogy 2009. június 30-ai hatállyal én is

országunk munka nélküli állampolgárainak gyorsan
gyarapodó táborát erősítem…
Amikor ma este lefektettem a gyerekeimet – közben
pedig igyekeztem leküzdeni a rajtam egyre jobban
elhatalmasodó pánikot –, rá kellett jönnöm, hogy szülőként
nem lesz meg az a lehetőségem, ami az én szüleimnek
megvolt. Nem nézhetek a gyerekeim szemébe, és nem
mondhatom nekik őszintén azt, hogy ha elég keményen
dolgoznak, és elég áldozatot hoznak, akkor minden
lehetséges. Ma megtanultam, hogy hiába hozunk jó
döntéseket, hiába teszünk mindent helyesen, ez nem elég,
mert a kormányunk cserben hagyott bennünket.
Bár a kormányom elég sokat beszél az amerikai
emberek megvédéséről és megsegítéséről, én ennek éppen
az ellenkezőjét látom. Én egy olyan kormányt látok,
amelyik a lobbistákat és érdekcsoportokat szolgálja ki. Azt
látom, hogy dollármilliárdokat költenek pénzintézetek
megmentésére…
 Köszönöm, hogy hangot adhattam néhány
gondolatomnak ezen az érzelmileg felkavaró éjszakán.

Tisztelettel:
Nicole Brandon
(Virginiából)

Mintha minden éjjel legalább két-három ehhez hasonló levelet

olvastam volna el. Utána visszacsúsztattam őket a mappába,
amelyben érkeztek, és ez is az íróasztalomon tornyosuló
irathalomra került. A szóban forgó éjszakán az Elnöki
Dolgozószobában lévő állóóra hajnali egyet mutatott.
Megdörzsöltem a szemem, úgy döntöttem, szükségem lesz egy
jobb olvasólámpára, majd felpillantottam a súlyos bőrkanapé
felett lógó hatalmas olajfestményre. A kép bal oldalán a szigorú
tekintetű, pocakos, bozontos szemöldökével iskolaigazgatóra
emlékeztető McKinley elnök áll, és figyeli, ahogy bajuszos
férfiak aláírják a spanyol–amerikai háborút lezáró 1898-as
békeszerződést, mégpedig pontosan azon az asztalon, amelynél
ültem. A kép remekül illett volna egy múzeumba, de az
irodámul szolgáló helyiségben nem mutatott éppen a legjobban;
el is határoztam, hogy lecserélem valami kortárs témájúra.
Leszámítva azt az öt percet, amíg átmentem a lányokhoz,
hogy betakargassam őket, és megcsókoljam Michelle-t, vacsora
óta a székemben ültem, ahogy a hét szinte minden estéjén
tettem. Számomra sokszor ezek voltak a nap legnyugodtabb és
legtermékenyebb órái, ilyenkor tudtam egy kicsit utolérni
magam a munkával, és felkészülni arra, ami másnap várt rám;
ehhez át kellett néznem az anyagokat, amelyeket a stábtitkárom
küldött fel a rezidenciára. A legfrissebb gazdasági adatokat.
Döntési emlékeztetőket. Tájékoztató memókat. Hírszerzési
jelentéseket. Törvényhozási javaslatokat. Beszédvázlatokat. A
sajtótájékoztató témáit.
Akkor éreztem át leginkább a feladatom komoly
jelentőségét, amikor a választóktól érkező leveleket olvastam.
Minden este kaptam egy tízes csomagot szépen elrendezve egy
bíborszínű mappában; volt, amelyiket kézzel írták, mások
kinyomtatott e-mail formájában jutottak el hozzám. Gyakran
ezeket néztem meg utoljára, mielőtt nyugovóra tértem volna.
Ez a levéldolog az én ötletem volt; hivatali időm második
napján jutott eszembe. Úgy gondoltam, ha rendszeresen
elolvasok néhány, a választópolgároktól érkezett levelet, az
sokat segít majd abban, hogy kitekintsek az elnöki buborékból,
és közvetlenül megismerjem azoknak a véleményét, akiket
szolgálok. Olyanok voltak ezek a levelek, mintha infúzión
keresztül csepegtették volna belém a való világot. Nap mint nap
emlékeztettek a szövetségre, amelyet az amerikai néppel
kötöttem, a belém vetett bizalomra és a döntéseim emberi
hatásaira. Kikötöttem, hogy reprezentatív keresztmetszetet
szeretnék kapni. („Nem csak a támogatóim ujjongó leveleit
akarom látni” – magyaráztam Peter Rouse-nak, aki immár
vezető tanácsadóm és a Nyugati Szárny ügyeletes Yodája volt.)
Azt már a Fehér Ház Levelezési Irodájára bíztuk, hogy ezt az
elvet szem előtt tartva eldöntse, a naponta beérkező nagyjából
tízezer levél és e-mail közül melyek kerülnek bele a mappámba.
Az első héten nagyrészt elégedett véleményeket olvastam:
voltak, akik gratuláltak, mások elmondták, milyen lelkesítően
hatott rájuk a beiktatási ceremónia, gyerekek
törvényjavaslatokkal láttak el („Tessék hozni egy olyan
törvényt, amely csökkenti a házi feladat mennyiségét”).
Ahogy azonban teltek a hetek, a levelek egyre komorabbá
váltak. Egy férfi, aki húsz éve dolgozott ugyanabban az
állásban, leírta, milyen szégyent érzett, amikor közölnie kellett
a feleségével és a gyerekeivel, hogy elbocsátották. Egy nő azután
írt nekem, hogy a bank lefoglalta a lakását; nagyon félt, hogy ha
nem kap azonnal segítséget, az utcán köt ki. Egy diák otthagyta
az egyetemet; elfogyott az ösztöndíja, és kénytelen volt
hazaköltözni a szüleihez. A levelek egy részében részletes
politikai javaslatokat tettek. Másokat dühös („Miért nem dugta
börtönbe az Igazságügyi Minisztérium azokat a Wall Street-i
gazembereket?”), vagy rezignált („Kétlem, hogy valaha is
elolvassa, de gondoltam, jobb, ha tudja, hogy nagyon
szenvedünk idekint”) emberek írtak.
A legtöbben sürgős segítséget kértek, én pedig küldtem egy
dombornyomásos elnöki pecséttel ellátott papírlapra írt
válaszlevelet, amelyben elmagyaráztam, milyen lépéseket
teszünk a gazdaság újraindítása érdekében, és amennyire
tudtam, igyekeztem bátorságot önteni beléjük. Az eredeti
levélre ezután ráírtam az utasításaimat, és visszaküldtem a
stábomnak. Olyasmiket kértem tőlük, hogy „Nézzenek utána,
hogy a Pénzügyminisztérium rá tudna-e kérdezni a banknál
valamilyen adósságátütemezési lehetőségre”, vagy „Van-e
esetleg a Veteránügyi Minisztériumnak kölcsönprogramja
veteránok számára ilyen helyzetben?”, vagy egyszerűen
„Tudunk segíteni neki?”.
Ennyi általában elég is volt hozzá, hogy felhívja a megfelelő
hivatal figyelmét. Ők ezután felvették a kapcsolatot a levél
írójával. Néhány nap vagy hét múlva aztán kaptam egy
emlékeztetőt, amelyben elmagyarázták, milyen lépéseket tettek
az érdekükben. Néha sikerült segíteni az érintetten: egy ideig
még maradhatott az otthonában, vagy sikerült bejutnia egy
gyakornoki programra.
Az egyéni esetek azonban nem sok megkönnyebbülést
jelentettek. Tudtam, hogy minden egyes levél országszerte
milliók kétségbeesését tükrözi, akik mind számítanak rám, hogy
megmentem a munkájukat vagy a házukat, hogy helyreállítom
a korábbi biztonságérzetüket. Bármennyit dolgoztunk is
azonban, akárhány kezdeményezést indítottunk el, akárhány
beszédet tartottam, a súlyos, vitathatatlan tényeket nem lehetett
megkerülni.
Három hónappal a hivatalba lépésem után többen voltak
bajban, mint amikor elkezdtem, és – engem is beleértve – senki
sem lehetett biztos benne, hogy közel az enyhülés.

A VÁLSÁGKEZELÉSI TÖRVÉNY ALÁÍRÁSÁNAK MÁSNAPJÁN, február 18-án az

arizonai Mesába repültem, hogy bejelentsem az
összeomlófélben lévő ingatlanpiac megmentésére kidolgozott
tervünket. A munkahelyek elvesztésének súlyossága után a
gazdasági válságnak ez a vetülete érintette a legközvetlenebb
módon az átlagembert. 2008-ban több mint hárommillió lakás
került a banki tulajdonba vétel valamilyen fázisába, most pedig
további nyolcmilliót fenyegetett ez a veszély. Az év utolsó
három hónapjában az ingatlanárak majdnem 20 százalékot
estek, tehát még azok a családok is hirtelen „a víz alatt” találták
magukat, akik tudták fizetni a törlesztőrészleteiket: a házuk
kevesebbet ért, mint amennyivel tartoztak, a család első számú
befektetése és tartaléka pedig malomkőnyi koloncként húzta
lefelé őket.
A helyzet a másodrendűjelzálog-hitelezés által gerjesztett
ingatlanbuborék epicentrumának számító államokban –
például Nevadában és Arizonában – volt a legsúlyosabb. Aki
arra járt, egész szellemvárosnegyedeken hajthatott át: egymás
után sorakoztak az újonnan épült, egyforma, de üresen álló
házak, a beépített, de el nem adott, vagy éppen eladott, de a
bankok által szinte rögtön le is foglalt telkek. Így vagy úgy, de a
legtöbbjük lakatlan volt, soknak az ablakait is bedeszkázták. A
néhány, használatban lévő ház kicsiny oázisként hatott a
szürkeségben; albumba illő, zöld és gondozott pázsitjaikkal, a
behajtókon parkoló autókkal őrtoronyként emelkedtek ki a
mozdulatlanságba merevedett pusztulásból. Emlékszem, hogy
az egyik nevadai kampánykörút alkalmával elbeszélgettem egy
ottani háztulajdonossal. Negyvenes éveiben járó, erőteljes,
fehér pólót viselő férfi volt; leállította a fűnyíróját, hogy kezet
rázzon velem, közben egy lenszőke kisfiú fel-alá száguldozott
mögötte a piros háromkerekűjén. Elmondta, hogy sok
szomszédjánál szerencsésebb volt: elég régóta dolgozott már a
gyárban ahhoz, hogy elkerülhesse a leépítések első hullámát, a
felesége ápolónői állása pedig viszonylag biztosnak tűnt. A ház
azonban, amelyet a buborék tetőpontján 400 ezer dollárért
vettek, akkor már csak feleannyit ért. Felmerült, nem az lenne-e
a legjobb megoldás, ha magáncsődöt jelentenének, és
odébbállnának. A beszélgetésünk vége felé a férfi
hátrapillantott a kisfiára.
– Emlékszem, amikor apám gyerekkoromban az amerikai
álomról beszélt – mesélte. – Hogy az a legfontosabb, hogy
keményen dolgozzunk. Vegyünk egy házat. Alapítsunk családot.
Hogy helyesen csináljunk mindent. Mi lett mindezzel? Mikor
lett ez az egész egy nagy kalap…? – Fájdalmas arccal
elhallgatott, majd letörölte a verejtéket a homlokáról, és újra
elindította a fűnyírót.
A kérdés az volt, mit tehet az adminisztrációm azért, hogy
segítsünk a hozzá hasonlókon. Ő az otthonát ugyan nem
vesztette el, országunk közös vállalkozásába, annak tágabb
eszményébe vetett hitét azonban igen.
Az elérhető lakhatás hívei és néhány progresszíven
gondolkodó kongresszusi képviselő és szenátor nagyszabású
kormányzati programot szorgalmaztak, amellyel nemcsak
csökkentenénk az otthonuk elvesztését kockáztatók havi
törlesztőrészletét, de a tartozásuk egy részét el is engednénk. Az
elképzelésnek első ránézésre megvolt a nyilvánvaló vonzereje:
támogatói megfogalmazásában „a Wall Street helyett az
egyszerű embereknek dobunk mentőövet”. Az országos
ingatlantőke-veszteség puszta mértéke azonban
vállalhatatlanul drágává tett volna egy ilyen kölcsöncsökkentési
programot; a számításaink szerint még egy TARP-hoz mérhető
második csomag – ami eleve politikai képtelenség – is
korlátozott hatással járt volna, ha elosztjuk a 20 billió dolláros
amerikai ingatlanpiacon.
Végül abban maradtunk, hogy két szerényebb programot
indítunk el, és mindkettőt részletesen előadtam aznap
Mesában: az Elérhető Otthonátalakítási Programot (Home
Affordable Modification Program), amely a jövedelmük
legfeljebb 31 százalékára csökkentette az összes
követelménynek megfelelő lakástulajdonosok havi
törlesztőrészletét, és az Elérhető Otthonrefinanszírozási
Programot (Home Affordable Refinance Program), amelynek
segítségével a hitelesek akkor is kedvezőbb feltételekkel
módosíthatták a szerződésüket, ha az ingatlanuk értéke éppen
alacsony volt. Ezek a programok szándékosan nem vonatkoztak
mindenkire. Nem vehették igénybe őket például azok, akik
másodrendűjelzálog-hitelek révén több vagy drágább ingatlant
vásároltak, mint azt a jövedelmük lehetővé tette volna. Azok
előtt sem álltak nyitva, akik adósságból finanszírozott
befektetésként vettek ingatlant abban a reményben, hogy
később nyereséggel túladhatnak majd rajta. Ehelyett azon a
több millió családon akartunk segíteni, akik tényleg a szakadék
szélén egyensúlyoztak: akik a megvásárolt ingatlanban éltek, és
annak idején felelős lépésnek tartották a hitelfelvételt, de most
támogatásra szorultak, hogy törleszthessék.
Még ezeknek a korlátozott programoknak a megvalósítása is
egy sor logisztikai akadályba ütközött. Míg például a jelzálog-
hitelezőknek az volt az érdekük, hogy a családok a lakásukban
maradjanak (a már amúgy is pangó piacon a lefoglalt
ingatlanokat csak áron alul lehetett eladni, ami hatalmas
veszteségeket okozott a hitelezőnek), a jelzálogok már nem
néhány banknál voltak, amelyeket esetleg nyomásgyakorlással
rávehettünk volna az együttműködésre, hanem értékpapírként,
apró darabokban értékesítették őket befektetőknek szerte a
világban. Az ingatlantulajdonos soha nem került közvetlen
kapcsolatba ezekkel a névtelen hitelezőkkel; a
törlesztőrészletek fizetését egy közbülső cégen keresztül intézte,
amely alig volt több valami hangzatos nevű beszedőnél. Mivel
semmilyen törvényi jogosítványunk nem volt, hogy bármire is
rávegyük ezeket a kiszolgáló cégeket, a legjobb, amit tehettünk,
hogy bizonyos előnyökkel ösztönöztük őket a tulajdonosok
terheinek enyhítésére. Továbbá arra is rá kellett vennünk őket,
hogy hitelkérelmek millióinak feldolgozásával állapítsák meg,
ki alkalmas és ki nem a szerződés módosítására vagy a
törlesztés átütemezésére, ehhez pedig nem voltak meg a
megfelelő eszközeik.
Na és pontosan kik érdemlik meg a kormányzati segítséget?
Ez a kérdés ott lappangott szinte minden vitában, amelyet a
gazdasági válság idején folytattunk. Hiszen bármilyen rosszul
álltak is a dolgok 2009-ben, az amerikai ingatlantulajdonosok
nagy többsége valahogy csak megoldotta, hogy fizetni tudja a
hitelét. Ehhez sokan lemondtak az étterembe járásról,
megszüntették a kábeltévé-előfizetésüket vagy hozzányúltak a
nyugdíjas éveikre vagy a gyerekeik egyetemi tandíjára félretett
megtakarításukhoz.
Vajon igazságos volt-e arra fordítani ezeknek az
amerikaiaknak a kemény munkával szerzett adódollárjait, hogy
csökkentsük a szomszédjuk törlesztőrészleteit, mert az
elmaradt velük? Mi van, ha a szomszéd nagyobb házat vett,
mint amekkorát megengedhetett volna magának? Mi van, ha
olcsóbb, de kockázatosabb jelzáloghitel-konstrukciót választott?
Számít, ha a szomszédot rászedte egy jelzáloghitel-ügynök, és
elhitette vele, hogy jó döntést hoz? Mi van, ha a szomszéd az
előző évben Disneylandbe vitte a gyerekeit ahelyett, hogy azt a
pénzt szűkösebb napokra tette volna félre? Ettől kevésbé
érdemes a segítségre? Vagy mi a helyzet akkor, ha nem azért
maradt el a törlesztéssel, mert úszómedencét építtetett
magának vagy nyaralni ment, hanem azért, mert elveszítette az
állását, vagy mert az egyik családtagja megbetegedett, és a
munkaadója nem fizetett utána betegbiztosítást, vagy csak
véletlenül rossz államban élt? Mindez hogyan változtatja meg
az erkölcsi ítéletet?
A döntéshozók számára, akik egy válságot akarnak
megállítani, ezek a kérdések nem számítanak, rövid távon
legalábbis nem. Ha ég a szomszédunk háza, nem örülnénk neki,
ha a tűzoltóság diszpécsere megkérdezné, hogy villám okozta-e
a tüzet, vagy valaki dohányzott az ágyban, mielőtt kiküldené a
tűzoltóautót; csak oltsák el a tüzet, mielőtt a mi házunkra is
átterjed! A tömeges banki tulajdonba vételek veszélye pontosan
egy ilyen hatalmas futótűznek felelt meg: azzal fenyegetett,
hogy elértékteleníti mindenkinek a házát, és magával rántja az
egész gazdaságot. És, legalábbis a saját szempontunkból, mi
voltunk a tűzoltók.
Az igazságosság kérdése ennek ellenére nagyon is
foglalkoztatta a közvéleményt. Nem lepett meg, hogy a
szakértők bírálták az ingatlancsomagunkat, azt állítva, hogy a
75 milliárd dolláros keret túl csekély a probléma méretéhez
képest, és az sem, hogy az ingatlanjogászok azért támadtak
bennünket a sajtóban, mert a javaslat nem tartalmazott a
kölcsönök teljes tőkerészének csökkentését célzó
intézkedéseket. Egyikünk sem számított azonban arra a
kritikára, amely végül a legnagyobb figyelmet kapta aznap
Mesában. Talán azért, mert olyan valószínűtlen helyről
érkezett. A gyűlést követő napon Gibbs megemlítette, hogy a
CNBC egyik üzleti elemzője, Rick Santelli élő adásban hosszas
kirohanást intézett az ingatlanfinanszírozási terveink ellen.
Gibbs megérzései ilyen helyzetekben ritkán bizonyultak
tévesnek, és most látszott rajta, hogy aggódik.
– Nagyon sokat adják – mondta. – És már a sajtó is erről
kérdez. Foglalkoznod kellene vele!
Aznap este megnéztem a videót a laptopomon. Santellit már
ismertem; semmiben sem különbözött a kábeltévés üzleti
témájú műsorokat benépesítő legtöbb kommentátortól, akik
piaci pletykákat és tegnapi híreket kevernek össze és adnak le a
késő éjszakai teleshop-műsorvezetők pökhendi
magabiztosságával. Ez alkalommal a Chicagói Árutőzsdéről
jelentkezett; a körülötte ülő brókerek önelégült helyeslésétől
kísérve, színpadias felháborodottsággal okádta az unalomig
ismert republikánus lózungokat, köztük azt a (hazug) vádat,
miszerint olyan felelőtlen pénzszórók és élősködők – Santinelli
„lúzereknek” nevezte őket – hiteleit akarjuk kifizetni, akik túl
mély vízbe ugrottak.
– A kormány a nem megfelelő viselkedést támogatja! –
kiabálta. – Önök közül hányan akarják kifizetni a szomszédjuk
hitelét, aki épített még egy fürdőszobát, de nem tudja kifizetni a
tartozását?
Santelli ezután kijelentette, hogy „ami ebben az országban
folyik, attól az alapító atyák, az olyanok, mint Benjamin
Franklin és Jefferson, forognak a sírjukban”. Valahol a
monológja közepén pedig „júliusi chicagói teadélutánt” javasolt,
hogy véget vessenek a kormány adakozásának.
Nehéz volt másnak látnom az egészet, mint ami valójában
volt: mérsékelten szórakoztató komédiának, amelyet nem arra
szántak, hogy tájékoztassanak vele, hanem hogy kitöltsék a
műsoridőt, reklámhelyeket adjanak el, és a Squawk Box[10]
nézői „vesztes” helyett igazi bennfentesnek érezzék magukat.
Ugyan ki vehet komolyan egy ilyen ostoba populista ömlengést?
Hány amerikai tekintette a Chicagói Árutőzsde brókereit az
ország lakosságát leképező reprezentatív mintának? Ráadásul
éppen ezeket a brókereket, akiknek pontosan azért volt még
munkájuk, mert a kormány beavatkozott, és a felszínen tartotta
a pénzügyi rendszert?
Más szóval az egész egy nagy baromság volt, és ezt Santelli is
pontosan tudta. A vele tréfálkozó CNBC-s műsorvezetők is
tudták. Az azonban világosan látszott, hogy maguk a brókerek
teljesen komolyan veszik Santelli zagyválását. Láthatóan nem
józanította ki őket, hogy az egész játszmát az elejétől a végéig
megcinkelték, ha nem is ők, de az alkalmazóik, a faborítású
irodákban ücsörgő igazi nagykutyák. Attól a ténytől sem
zavartatták magukat, hogy minden „lúzerre”, aki többet
vásárolt, mint amennyit megengedhetett volna magának, húsz
olyan család jutott, akik erejükhöz mérten próbáltak élni, és
most mégis megszenvedték a Wall Street hazárdjátékának
következményeit.
Nem, ezek a brókerek őszintén fel voltak háborodva, tényleg
elhitték, hogy a kormány ki akar szúrni velük. Úgy érezték, ők
az áldozatok. Az egyikük még oda is hajolt Santelli
mikrofonjához, és közölte, hogy az ingatlanprogramunk
„erkölcsi kockázatot” jelent; ez a köznyelvben nemrég
megjelent pénzügyi kifejezés arra utalt, hogy a bankokat az
egyre jobban felhalmozódó veszteségektől megvédő politika a
jövőben esetleg további pénzügyi felelőtlenségekre
ösztönözheti őket. Csakhogy most ugyanezzel a kifejezéssel az
olyan családoknak nyújtott segítség ellen harcoltak, akik nem a
saját hibájukból jutottak odáig, hogy elveszíthetik az
otthonukat.
 Ingerülten állítottam le a videót. Ismerős trükk, gondoltam,
az a fajta retorikai húzás, amely a konzervatívok szakértőinek
védjegyévé vált, bármiről volt is szó: fogj egy kifejezést, amelyet
korábban a hátrányt szenvedők valamilyen társadalmi
problémára használtak, és forgasd ki. Már nem a színes
bőrűekkel szembeni megkülönböztetés jelenti a problémát,
érvelnek; most már a „fordított rasszizmus” a gond, amikor a
kisebbségek „kijátsszák a faji kártyát”, hogy igazságtalan
előnyhöz jussanak. Nem a munkahelyi szexuális zaklatás a
probléma, hanem a humortalan „feminácik”, akik fegyverként
fordítják a férfiak ellen a politikai korrektséget. Nem az a
probléma, hogy a bankárok saját magánkaszinójukként
tekintenek a piacra, vagy hogy a nagyvállalatok a
szakszervezetek szétverésével és a munkahelyek tengerentúlra
telepítésével nyomják le a béreket. A lusta és tehetetlen
emberek jelentik az igazi gondot, akik liberális washingtoni
szövetségeseikkel karöltve meg akarják lopni a gazdaság igazi
„motorjait”.
Az effajta érvelésnek az égvilágon semmi köze sem volt a
tényekhez. Hermetikusan elzárkózott mindenfajta elemzéstől.
Mélyebbre hatolt, a mítoszok birodalmába, újraalkotta az
igazságosság fogalmát, átruházta az áldozat szerepét, és a
legértékesebb ajándékot adta a chicagói brókereknek és a
hozzájuk hasonlóknak: az ártatlanság meggyőződését és az
ezzel járó jogos felháborodás érzését.
GYAKRAN ESZEMBE JUT az a Santelli-videó, amely az elnökségem
alatt rám váró számtalan politikai csatát vetített előre. Legalább
egy közvetett igazság ugyanis volt abban, amit mondott: a
kormánnyal szemben támasztott elvárásaink tényleg
megváltoztak az utóbbi két évszázadban, azóta, hogy az
alapítók írásba foglalták őket. Az ellenség visszaverésén és új
területek meghódításán, a tulajdonjog érvényesítésén és a fehér
tulajdonosi réteg által szükségesnek ítélt rendfenntartáson túl
ifjú demokráciánk nagyrészt a sorsunkra hagyott bennünket.
Aztán véres háborút vívtunk, hogy eldöntsük, ezek a
tulajdonjogok kiterjednek-e a feketék vagyontárgyként való
kezelésére is. Olyan munkások, farmerek és nők indítottak
mozgalmakat, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy
egyetlen ember szabadsága gyakran az ő alávetettségüket
jelenti. Majd jött egy válság, és az emberek megtanulták, hogy
ha valakit magára hagynak, az bizony egyet jelenthet a
szegénységgel és szégyennel.
Az Egyesült Államok és más fejlett demokráciák ezek
hatására hozták létre a modern társadalmi szerződést. Ahogy a
társadalom egyre bonyolultabbá vált, a kormány szerepe egyre
inkább a társadalmi biztosítás felé tolódott el; az
adódollárjaival mindenki beszállt a kollektív védelembe:
katasztrófasegély lett belőle, ha a házunkat romba dönti a
hurrikán; munkanélküli-biztosítás, ha elveszítjük az állásunkat;
társadalombiztosítás és Medicare, hogy csökkentsük a
méltóságunk időskor jelentette csorbulásának esélyét;
megbízható áramellátás és telefonszolgáltatás olyan távol eső
helyeken, ahol a szolgáltató cégeknek amúgy nem lenne
nyereségük; iskolák és egyetemek, hogy egyenlőbben
férhessünk hozzá az oktatáshoz.
Ez így többé-kevésbé működött is. Az amerikaiak
többségének élete egy nemzedék alatt jobb, biztonságosabb,
gazdagabb és igazságosabb lett. Az egész középosztály virágzott.
A gazdagok maradtak, ha nem is annyira gazdagok, amennyire
szerették volna, a szegények pedig kevesebben voltak, és nem
annyira szegények, mint máskülönben lettek volna. És ha néha
vitáztunk is azon, hogy az adók talán túl magasak, vagy
bizonyos szabályozások gátolják az újításokat, hogy a
„dajkaállam” elszívja a levegőt az egyéni kezdeményezés elől,
vagy hogy némelyik program pazarlás, általában véve
megértettük, milyen előnyökkel jár egy olyan társadalom,
amely legalább megpróbál igazságos esélyt adni mindenkinek,
és amely olyan padlót épített, amely alá senki sem csúszhat le.
Ennek a társadalmi szerződésnek a fenntartásához azonban
bizalomra volt szükség. Látnunk kellett hozzá, hogy egymáshoz
tartozunk, ha nem is úgy, mint egy család, akkor legalább úgy,
mint egy közösség, amelynek minden egyes tagja törődést
érdemel, és igényeket támaszthat az egésszel szemben. El kellett
hinnünk, hogy bármilyen lépéseket tegyen is a kormány a
szükséget szenvedők megsegítésére, azok hozzáférhetők
számunkra és a hozzánk hasonlók számára is; hogy senki sem
játssza ki a rendszert, és hogy a balszerencsének, botlásoknak
vagy körülményeknek, amelyek miatt mások szenvednek, egy
nap mi magunk is áldozatául eshetünk.
 Ezt a bizalmat az évek során nehéz volt fenntartani. A
sajnálatos, faji alapon kirajzolódó törésvonal különösképpen
megterhelte. Annak elfogadása, hogy az afroamerikaiaknak és
más kisebbségi csoportoknak esetleg több segítségre van
szükségük a kormány részéről – hogy az ő megpróbáltatásaik a
múltbeli brutális diszkriminációra, nem pedig sajátságos
tulajdonságaikra vagy egyéni döntéseikre vezethetők vissza –,
bizonyos fokú empátiát vagy rokonszenvet követelt, amelyet
sok fehér szavazó nehezen talált meg magában. A faji
kisebbségek megsegítését célzó programokat – a „negyven hold
és egy öszvértől”[11] kezdve a pozitív diszkriminációig –
hagyományosan nyílt ellenségesség fogadta. Érdekes módon
még a széles támogatottságot élvező, általános programok –
mint a közoktatás vagy a közszférában való alkalmazás –
megítélése is ellentmondásossá vált, amint a fekete és barna
bőrűekre is kiterjedtek.
A nehezebb idők pedig még inkább próbára tették a
polgárok bizalmát. Ahogy az Egyesült Államok gazdasági
növekedése az 1970-es években lassulni kezdett – a jövedelmek
megtorpantak, a diploma nélküliek már nem jutottak olyan jó
álláshoz, a szülők pedig aggódni kezdtek, hogy a gyerekeiknek
esetleg nem lesz majd olyan jó soruk, mint nekik volt –, úgy
szűkült az emberek látásmódja is. Érzékenyebben reagáltunk a
lehetőségre, hogy valaki más esetleg olyasmihez jut hozzá,
amihez mi nem, és fogékonyabbá váltunk arra a gondolatra is,
hogy nem bízhatunk többé a kormány igazságosságában.
 A modern Republikánus Pártot egyre inkább ez a narratíva –
a bizalom helyett a sértettség érzésének táplálása – határozta
meg. A párt jelöltjei változó mértékű eleganciával és változó
sikerrel tették ezt központi témájukká, akár az elnökválasztáson
indultak, akár a helyi iskolaszékbe akartak bekerülni. Ez lett a
Fox News és a konzervatív rádiók kottája, és a Koch fivérek által
finanszírozott minden elemzőközpont és politikai
akcióbizottság alapvető sablonja: a kormány elveszi a pénzt, az
állásokat, az egyetemi férőhelyeket és a társadalmi rangot a
hozzánk hasonlóan keményen dolgozó, érdemes emberektől,
hogy olyanoknak adja, mint azok; akik nem osztoznak a mi
értékrendünkben, akik nem dolgoznak olyan szorgalmasan,
mint mi, és akik csak saját maguknak köszönhetik a
problémáikat.
A demokraták védekezésbe kényszerültek az ilyen erőteljes
meggyőződésekkel szemben, a vezetőik óvatosabban álltak az
új kezdeményezésekhez, és szűkültek a politikai vita keretei.
Mélységes és fojtogató cinizmus hatott át mindent. Ez idő után
mindkét párt politikai tanácsadói körében axiómává vált, hogy
a kormány vagy bármelyik fontos intézményünk iránti bizalom
helyreállítása veszett ügy, és hogy a demokraták és a
republikánusok közötti küzdelem immár választásról
választásra arról szólt, hogy a szorongatott középosztály a
gazdagokat és hatalmasokat vagy a szegényeket és a
kisebbségeket azonosítja-e saját sorsa jobbra fordulásának
akadályaként.
 Nem akartam elhinni, hogy a politikánk csak ennyit
nyújthat. Nem azért lettem elnök, hogy haragot szítsak, és
másokat hibáztassak. Azért lettem elnök, hogy újra felépítsem
az amerikaiak bizalmát, mégpedig nemcsak a kormány, hanem
egymás iránt is. Ha bízunk egymásban, a demokrácia működni
fog. Ha bízunk egymásban, a társadalmi szerződés kitart, és
megoldhatjuk az olyan nagy problémákat is, mint a bérek
stagnálása és a csökkenő időskori létbiztonság. De hogyan
kezdjünk egyáltalán hozzá?
A gazdasági válság a közelmúlt választása során a
demokraták javára billentette a mérleg nyelvét. Közben
azonban egyáltalán nem állította vissza azt az érzést, hogy
közös a célunk, vagy a hitet, hogy a kormány képes jót
cselekedni. Viszont az emberek dühösebbek lettek, jobban
féltek és jobban meg voltak győződve róla, hogy tisztességtelen
játszma folyik. Santelli pedig tudta, ahogy McConnell és
Boehner is tudták, milyen könnyű ezt a dühöt a megfelelő
csatornába terelni, és a félelem milyen hasznos lehet ügyük
előmozdítása szempontjából.
Az általuk képviselt erők ugyan elveszítették a legutóbbi
választási csatát, ám továbbra is meg akarták nyerni a nagyobb
háborút, a világnézetek, az értékek és a narratívák
összecsapását.

MINDEZ MOST MÁR NYILVÁNVALÓNAK TŰNIK a számomra, akkor

azonban korántsem volt így. A munkatársaimmal együtt
túlságosan elfoglaltak voltunk. A válságkezelési törvény
elfogadtatása és az ingatlanpiaccal kapcsolatos tervünk
kibontakoztatása szükséges lépéseknek tűntek a válság
felszámolásához vezető úton. Távolról sem voltak azonban
elégségesek. A globális pénzügyi rendszer továbbra is
romokban hevert, és az, akitől a rendbe hozását vártam, nem
indult éppen ígéretesen.
Tim Geithner gondjai hetekkel korábban kezdődtek,
miközben pénzügyminiszteri kinevezésének folyamata zajlott.
A kabinetbe való kinevezések szenátusi megerősítése
hagyományosan rutineljárásnak minősül, mivel mindkét párt
szenátorait az az elv vezérli, hogy az elnököknek joguk van
összeállítani saját csapatukat; még akkor is, ha az elnök által
kiválasztott férfiakat és nőket bolondnak vagy gazembernek
tartják. Az utóbbi években azonban az alkotmány által a
szenátusra ruházott „tanácsadói és jóváhagyói” jogkör egy
újabb fegyvert jelentett a pártok közötti lövészárokharc
végtelen ciklusában. Az ellentétes oldal szenátusi stábjai most
már nagyítóval vizsgálták át a jelöltek hátterét, olyan ifjonti
kihágások vagy elszólások után kutatva, amelyekkel aztán elő
lehetett hozakodni a meghallgatáson, vagy amelyekből hírt
lehetett kreálni. A jelöltek magánélete így vég nélküli, tolakodó
nyilvános kutakodás célpontjává vált. A manőverrel nem
szükségképpen az volt a céljuk, hogy megtorpedózzák az illető
kinevezését – előbb-utóbb ugyanis a legtöbb jelöltet
megerősítették –, sokkal inkább az, hogy eltereljék a
közvélemény figyelmét, és politikailag kényelmetlen helyzetbe
hozzák az elnöki adminisztrációt. A leginkább az újoncok
szívatására hasonlító eljárásnak volt még egy következménye. A
vezető szövetségi feladatkörökre kiszemelt, magasan képzett
jelöltek a tisztség visszautasításának okaként egyre gyakrabban
hivatkoztak a megerősítési procedúra jelentette
megpróbáltatásokra, annak a hírnevükre és a családjukra
várhatóan gyakorolt hatásaira.
Timnek az adókkal gyűlt meg a baja. Mint kiderült, abban a
három évben, amíg a Nemzetközi Valutaalapnál (International
Monetary Fund, IMF) dolgozott, sem ő, sem a könyvelői nem
vették észre, hogy a szervezet nem vonja le az amerikai
alkalmazottai fizetése utáni jövedelemadót. Ez ártatlan és a
jelek szerint általános hiba volt, és amikor egy ellenőrzés 2006-
ban – vagyis két teljes évvel az előtt, hogy a neve egyáltalán
felmerült volna pénzügyminiszter-jelöltként – feltárta a
problémát, Tim visszamenőlegesen javította a bevallásait, és
befizette az összeget, amellyel a vizsgálat szerint tartozott. Ám a
politikai légkörből és abból fakadóan, hogy
pénzügyminiszterként Tim felügyeli majd az adóhatóságot
(Internal Revenue Service), a hibája nem számított bocsánatos
bűnnek. A republikánusok szerint szándékosan követett el
adócsalást. Éjszakai beszélgetős tévéshow-kban élcelődtek rajta.
Tim nagyon elkeseredett, és azt mondta Axe-nek és Rahmnak,
hogy talán mást kellene jelölnöm, mire én egyik éjjel felhívtam,
hogy lelket verjek belé, és megerősítsem, „ő az én emberem”.
A kinevezését ugyan néhány nappal később jóváhagyták, de
Tim tisztában volt vele, hogy ez az amerikai történelem összes
pénzügyminiszter-jelöltjét figyelembe véve a legkisebb
szavazataránnyal történt, és hogy hazai és nemzetközi
tekintélye is csorbát szenvedett. Én annyira nem aggódtam
emiatt; a megerősítő szavazatokra hamarosan úgysem
emlékezett senki, azt pedig biztosra vettem, hogy a tekintélye
rövid időn belül úgyis helyreáll majd. A drámai epizód azonban
emlékeztetett rá, hogy Tim civil, vérbeli technokrata, aki mindig
is a kulisszák mögött tevékenykedett. Időre volt szüksége –
ahogy korábban nekem is –, hogy hozzászokjon a
rivaldafényhez.
Tim a megerősítését követő napon Larryvel bejött hozzám az
Ovális Irodába, hogy tájékoztasson a pénzügyi rendszer
borzalmas állapotáról. A hitelezés befagyott. A piacok ingatag
lábakon álltak. Öt hatalmas intézet – Tim „öt nagy bombának”
nevezte őket – különösen nagy veszélyben volt: a Fannie Mae és
a Freddie Mac, amelyek gyakorlatilag az ingatlanfinanszírozás
kizárólagos forrásaivá váltak, és szélsebesen élték fel a
Pénzügyminisztérium által az előző évben beléjük pumpált 200
milliárd adódollárt; az AIG biztosítóóriás, amely a felhalmozódó
jelzálogalapú származtatott ügyletek következtében nagyon
kiszolgáltatottá vált, és az előző négy hónap során 150 milliárd
dollárnyi TARP-pénzre volt szüksége, csak hogy a felszínen
maradhasson; és két bank, a Citigroup és a Bank of America,
amelyeknél együtt az egész ország bankbetétjeinek mintegy 14
százaléka pihent, és a részvényeik értéke az elmúlt négy
hónapban 82 százalékkal zuhant.
Ha az említett öt pénzintézet közül bármelyiktől újra
menekülni kezdenek az ügyfelek, fizetésképtelenné válhat, ez
pedig még annál is súlyosabb globális pénzügyi földrengést
idézhet elő, mint amelyet éppen csak átvészeltünk. És a több
százmilliárd dollár ellenére, amit a kormány addig a
megmentésükre fordított, a TARP- alapban megmaradt 300
milliárdból képtelenség lett volna fedezni a gyors ütemű
veszteséget. A Fed elemzésének előrejelzése szerint, ha nem
sikerül rövid időn belül stabilizálni az egész rendszert, akkor a
bankoknak további 300–700 milliárd dollárnyi kormányzati
tőkeinjekcióra lesz szükségük; és ebben az összegben még nem
vették figyelembe az AIG-t, amely később 62 milliárd dollár
negyedéves veszteséget jelentett.
Ahelyett tehát, hogy tovább öntenénk az adófizetők pénzét a
lyukas vödörbe, meg kellett találnunk a módját, hogyan
foltozhatjuk be a lyukat. Mindenekelőtt legalább nyomokban
helyre kellett állítanunk a piaci bizalmat, hogy a befektetők,
akik elmenekültek, és több billió dollárnyi magántőkét vontak
ki a pénzügyi szektorból, visszatérjenek a pálya széléről, és
megint elkezdjenek befektetni. Tim elmagyarázta, hogy a
Fannie-be és a Freddie-be kongresszusi jóváhagyás nélkül is
jogunk van további pénzeket önteni, részben mert már amúgy
is kormányzati felügyelet alá kerültek. 200 milliárd dolláros
azonnali új tőketámogatásról határoztunk. Nem volt könnyű
döntés, de az alternatíva az lett volna, hogy gyakorlatilag az
egész jelzálogpiac megszűnik létezni.
Ami a pénzügyi rendszer többi részét illette, a választás már
több kockázatot rejtett. Néhány nappal később, egy másik
megbeszélésen Tim és Larry az Ovális Irodában három alapvető
lehetőséget vázolt fel. Az első, amelyet mindenekelőtt a
Szövetségi Betétbiztosítási Társaság elnöke, a Bush-időszakból
itt maradt Sheila Bair szorgalmazott, Hank Paulson eredeti
TARP-tervének leporolását jelentette, vagyis a kormánynak fel
kellett volna állítania egyetlen „rossz bankot”, amely
felvásárolná az összes magánkézben lévő mérgező eszközt,
megtisztítva ezzel a bankszektort. A befektetők így bizonyos
fokú bizalmat éreznének, a bankok pedig újrakezdhetnék a
hitelfolyósítást.
A piacoknak, nem meglepő módon, tetszett ez az elképzelés,
hiszen a jövőbeni veszteségeket lényegében az adófizetők
nyakába varrta. A „rossz bank” ötletével azonban, mint Tim és
Larry is felhívták rá a figyelmet, az volt a baj, hogy senki sem
tudta, hogyan lehetne korrekt módon beárazni a bankoknál
lévő mérgező eszközöket. Ha a kormány túl sokat fizet értük,
akkor tulajdonképpen csak újabb drága mentőövet dob a
pénzintézeteknek adódollárokból, ráadásul feltételek nélkül. Ha
viszont túl keveset – és mivel a mérgező eszközök értékét
ezermilliárd dollárra becsülték, csak erősen nyomott árat
tudtunk volna fizetni értük –, akkor a bankoknak hatalmas
azonnali veszteséget kellett volna lenyelniük, tehát így is csődbe
mennek. Valójában Hank Paulson is pontosan a beárazás
nehézségei miatt vetette el ezt az ötletet a válság kezdetén.
Volt egy másik lehetőségünk is, amely a felszínen
tisztábbnak látszott: átmenetileg államosítjuk azokat a
rendszerszinten fontos pénzintézeteket, amelyek – eszközeik és
adósságaik aktuális piaci értéke alapján – fizetésképtelenek,
majd csődeljáráshoz hasonló szerkezeti átalakításra
kényszerítjük őket, egyebek mellett a részvényesek és
kötvénytulajdonosok kénytelenek lesznek elszenvedni
eszközeik értékcsökkenését, a menedzsmentet és az
igazgatótanácsot pedig esetleg lecseréljük. Ezzel az opcióval
teljesült volna a vágyam, hogy „letépjem a ragtapaszt”, és
egyszer s mindenkorra rendbe tegyem a rendszert ahelyett,
hogy hagyjuk továbbvánszorogni a bankokat
„zombiállapotban”, amikor technikailag léteznek ugyan, de sem
elég tőkéjük, sem reputációjuk nincs a rendes működéshez. A
megoldásnak továbbá megvolt az az előnye is, hogy teljesítette
volna a Tim által előszeretettel „ószövetségi igazságtételnek”
nevezett elvet, vagyis a közvélemény érthető elvárását, hogy a
felelősök megbűnhődjenek és megszégyenüljenek.
Mint általában, a legegyszerűbbnek látszó megoldás távolról
sem volt az. Amint a kormány államosít egy bankot, szinte
biztos, hogy az összes többi bank részvényese, amilyen gyorsan
csak lehet, szabadulni próbál majd a részvényeitől attól való
félelmében, hogy az ő intézetük lesz a következő. Az ilyen
roham miatt valószínűleg kénytelenek leszünk államosítani a
következő leggyengébb bankot, majd az az után következőt, az
az után következőt és így tovább, míg végül a kormány
dominószerűen sorra átveszi a hatalmat az ország teljes
pénzügyi szektora felett.
Ez pedig nemcsak rengeteg pénzbe került volna, de az
amerikai kormánynak kellett volna irányítania ezeket az
intézeteket egészen addig, amíg el nem tudjuk adni őket. És
miközben elkerülhetetlen perek millióival foglalkozunk
(amelyeket nemcsak a Wall Street-iek akasztanak a nyakunkba,
hanem a kényszerű értékcsökkenés miatt dühös nyugdíjalapok
és kisbefektetők is), ott lebeg majd a kérdés, hogy kiket ültetünk
ezeknek a bankoknak az élére, hiszen szinte mindenki, aki
rendelkezik a megfelelő tapasztalattal, nagy eséllyel így vagy
úgy bepiszkolta a kezét a másodrendűjelzálog-hitelekkel. Ki
állapítja majd meg a fizetésüket és a bónuszaikat? Mit
gondolnak majd az emberek, ha ezekből az államosított
bankokból továbbra is elfolyik a pénz? És kinek tudná végül a
kormány eladni ezeket a bankokat, hacsak nem más
bankoknak, amelyek hasonlóképp felelősek a káosz
előidézéséért?
Részben mert nem voltak jó válaszok ezekre a kérdésekre,
Tim kieszelt egy harmadik lehetőséget is. Az elmélete a
következő volt: bár senki sem kételkedett benne, hogy a bankok
gyenge lábakon állnak, és rengeteg rossz eszközük halmozódott
fel, de a piaci pánik olyannyira lenyomta minden eszköz árát,
hogy az állapotuk rosszabbnak tűnhet, mint amilyen valójában.
Végül is a jelzáloghitelek túlnyomó többsége nem fog bedőlni.
Nem minden jelzálogalapú részvény volt értéktelen, és nem
minden bank úszott a rossz adósságban. Mégis, amíg a piac nem
tudja megkülönböztetni a valódi fizetésképtelenséget az
átmeneti likviditási problémáktól, addig a legtöbb befektető
egyszerűen elkerül minden érintkezést a pénzügyi szektorral.
A Tim által felvetett megoldást később „terhelési próbának”
nevezték el. A Fed megállapít egy tőkeszintet, amelyre a
tizenkilenc rendszerszinten fontosnak számító banknak
szüksége van a legrosszabb forgatókönyv túléléséhez. Ezután
ellenőröket küldenek ki, akik átnézik minden pénzintézet
könyvelését, és szigorúan felmérik, rendelkeznek-e elég
pénzügyi tartalékkal a válság átvészeléséhez; ha nem, a bank
hat hónapot kap, hogy magánforrásokból összeszedje ezt a
tőkét. Ha ezek után is hiány mutatkozik, akkor beavatkozik a
kormány, és elég tőkét biztosít az előírt szint eléréséhez;
államosításra csak akkor kerül sor, ha a kormányzati
tőkeinjekció meghaladja az 50 százalékot. Bárhogy történjék is,
a piacok végre tiszta képet kapnak minden bank valós
állapotáról. A részvényesek befektetései ugyan felhígulnak, de
csak annak arányában, hogy mennyi tőkére van szüksége a
banknak a talpra álláshoz. Az adófizetők pedig csak utolsó
lehetőségként jönnének szóba.
Tim ezt a harmadik lehetőséget inkább vázlatként, mintsem
részletes tervként tárta elénk, Larry pedig kételyeinek adott
hangot, mert úgy vélte, a bankok menthetetlenek, a piacok
úgysem hinnének a kormányzati ellenőrzés szigorában, és az
egész kísérlet lényegében csak elodázná az elkerülhetetlent.
Tim elismerte, hogy ezek valóban kockázatot jelentenek.
Hozzátette, hogy egy ilyen terhelési próba végrehajtásához
körülbelül három hónapra lenne szükség, és eközben a
határozott cselekvést váró közvélemény részéről ránk nehezedő
nyomás folyamatosan nőne; ráadásul ezalatt bármilyen
váratlan esemény még meredekebb zuhanást idézhetne elő a
piacokon.
 Larry és Tim ekkor elhallgattak, és várták a reakciómat.
Hátradőltem a székemben.
– Van még más az étlapon? – kérdeztem.
– Egyelőre nincs, elnök úr.
– Nem valami étvágygerjesztő.
– Hát nem, elnök úr.
Bólintottam, mérlegelni kezdtem az egyes forgatókönyvek
valószínűségét, és néhány további kérdés után úgy döntöttem,
hogy Tim terhelésipróba-ötlete a legjobb lehetőségünk. Nem
azért, mert olyan nagyszerűnek tartottam – még csak jónak sem
neveztem volna –, hanem azért, mert a többi opció sokkal
rosszabb volt. Larry ahhoz hasonlította, mint amikor egy orvos
kevésbé drasztikus beavatkozással próbálkozik, mielőtt
rászánná magát a radikális műtétre. Ha a terhelési próba
beválik, gyorsabban és kevesebb adódollár feláldozásával
javíthatjuk ki a rendszert. Ha nem, valószínűleg akkor sem
leszünk rosszabb helyzetben, és legalább jobban látjuk majd,
mit is jelent a radikálisabb beavatkozás.
Feltéve persze, hogy a beteg közben nem hal meg.

NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB, február 10-én Tim először szólt az ország

polgáraihoz pénzügyminiszterként. A Pénzügyminisztérium
épületének pompás csarnokából, a Pénzteremből beszélt, amely
a polgárháborút követően több mint egy évszázadon át
bankként működött, és közvetlenül a kormányzati
páncéltermekből osztotta a készpénzt. Az volt az elképzelésünk,
hogy Tim felvázolja a terhelési próba lényegét, és megemlít más
lépéseket is, amelyeket a bajba került bankok stabilizálása
érdekében teszünk; ezzel azt az üzenetet küldi, hogy a helyzet
bizonytalansága ellenére nyugodtak vagyunk, és van
elfogadható tervünk.
Úgy persze nehéz magabiztosságot sugározni, ha mi magunk
nem igazán vagyunk magabiztosak. Tim még nem tette túl
magát a meghallgatás traumáján, minisztersége első heteiben
erősen hiányos stábra támaszkodhatott, és még nem dolgozta ki
teljesen a terhelési próba minden részletét sem, így amikor
aznap kilépett a kamerák és a pénzügyi újságírók elé,
egykettőre összeomlott.
A beszéd minden vélemény szerint, a sajátját is beleértve,
katasztrofálisra sikeredett. Látszott rajta, hogy ideges, hogy
most először használ súgógépet, és csak homályosan,
bizonytalanul beszélt a tervről. A Fehér Ház kommunikációs
stábja arra biztatta, hogy hangsúlyozza a bankokkal szembeni
kemény fellépés szándékát, miközben a gazdasági csapatunk
azt várta tőle, hogy nyugtassa meg a pénzpiacokat: pánikra
semmi ok. Ezalatt a pénzügyi rendszer szabályozásáért felelős
nagyszámú független hivatal sem sorakozott fel egyöntetűen
Tim javaslata mögött, és több hivatali vezető, például Sheila
Bair, továbbra is saját ötleteit erőltette. Az egymásnak
ellentmondó elvárások következményeképpen a beszéd
klasszikus fércmunka lett, tele nem egyértelmű üzenetekkel és
hárításokkal. Ráadásul a nagy kapkodásban Timnek – aki
ekkoriban ereje legvégén járt – szinte semmi ideje nem jutott a
begyakorlására.
 A beszéd alatt a tőzsdeindex több mint 3 százalékkal esett. A
nap végére majdnem 5 százalékos esést produkált, a pénzügyi
részvények 11 százalékot zuhantak. Minden híradó Tim
beszédével volt tele, ízekre szedték minden szavát. Ahogy Larry
jósolta, sok elemző a terhelési próbát csak bonyolult álcának,
mentőcsomagok újabb sorozatának tartotta. A kommentátorok,
tekintet nélkül politikai hovatartozásukra, nyíltan latolgatták,
vajon Tim minisztersége, az én elnökségem és a globális
pénzügyi rendszer nem a tönk széle felé tart-e.
Noha Tim a másnap reggeli értékelés során saját magát
hibáztatta, én úgy láttam, a rendszer hibája és az enyém, amiért
nem biztosítottam a nekem dolgozók számára a sikerhez
szükséges körülményeket. Egy nappal korábban egy
sajtótájékoztatón meggondolatlanul és nem túl korrekt módon
előre nagy felhajtást csináltam Tim beszédének; azt mondtam
az újságíróknak, hogy „világos és konkrét terveket” fog
bejelenteni, és „ez lesz az ő nagy pillanata”.
Fájdalmas, ám hasznos volt a lecke. A következő
hónapokban jobban odafigyeltem rá, hogy hatékonyabban
dolgozzunk, az adminisztráció megfelelő részlegei között jobb
legyen a kommunikáció; hogy lássuk előre a problémákat és
simítsuk el a nézeteltéréseket, mielőtt bármilyen tervvel
kiállnánk a nyilvánosság elé; a külső nyomás ellenére is
hagyjunk elég időt az elképzeléseinknek, hogy megérjenek;
nagyon figyeljünk oda, hogy a nagy projektekhez megfelelő
mennyiségű munkaerőt rendeljünk; és ne csak a tartalmi
részleteket, hanem a látványelemeket is nagyon alaposan
dolgozzuk ki.
És még valami. Azt is megfogadtam, hogy soha többé nem
nyitom ki a nagy számat, és nem támasztok olyan elvárásokat,
amelyeknek az adott körülmények között lehetetlenség
megfelelni.
A baj mindenesetre már megtörtént. Amikor keményen
dolgozó, csupa sztárból álló gazdasági csapatom először állt ki a
világ elé, egy olyan banda benyomását keltette, amelyik csak
hebegett-habogott. A republikánusok önelégülten károgtak.
Rahmot egymás után hívták az ideges demokraták. A fiaskó
talán egyetlen pozitívuma Tim reakciója volt. A kudarc lelkileg
meg is törhette volna, de nem így történt. Ehelyett
beletörődéssel viselkedett, mint aki kész elfogadni a büntetést a
rossz szereplésért, ám ugyanakkor meg van győződve róla,
hogy a lényegi dolgokban igaza van.
Ezt szerettem benne. Továbbra is ő volt az én emberem. A
legjobb, amit abban a helyzetben tehettünk, hogy veszünk egy
nagy levegőt, végrehajtjuk azt a nyavalyás tervet, és
reménykedünk benne, hogy működik.

– HÁZELNÖK ASSZONY… az Egyesült Államok elnöke!

Számomra azóta sem teljesen világos okokból az újonnan
megválasztott elnök által az összevont kongresszus előtt tartott
első beszédet nem tekintik az Unió helyzetét értékelő
beszédnek. Holott tartalmát és célját tekintve pontosan erről
van szó; ez az első azoknak az éves rituáléknak a sorában,
amelyek keretében az elnöknek lehetősége nyílik közvetlenül
szólni amerikaiak tízmillióihoz.
Az én első ilyen beszédem időpontját február 24-ére tűzték
ki, ami azt jelentette, hogy miközben lázasan próbáltuk
elindítani gazdasági mentőtervünket, muszáj volt valahogy időt
szakítanom arra is, hogy átnézzem a Favs által írt vázlatokat.
Egyikünk számára sem volt könnyű feladat. Más beszédeket fel
lehetett építeni tág témákra, vagy le lehetett szűkíteni egyetlen
dologra. A Nyugati Szárnyban dolgozók által csak SOTU-ként
(State of the Union Address, az Unió helyzetéről szóló beszéd)
emlegetett beszédben azonban azt várták az elnöktől, hogy
vázolja fel a következő év bel- és külpolitikai prioritásait. És
bárhogy igyekszünk is anekdotákkal vagy szellemességekkel
fűszerezni a terveinket és javaslatainkat, a Medicare
kiterjesztésének vagy az adójóváírás visszatéríthetőségének
részletes magyarázata aligha dobogtatja meg a szíveket.
Egykori szenátorként tisztában voltam az Unió helyzetéről
szóló beszéd közbeni hangos tetszésnyilvánítás politikai
tartalmával: a megkoreografált látványosság keretében az elnök
pártjának tagjai gyakorlatilag minden harmadik mondat után
felpattannak a helyükről és lelkes ovációban törnek ki, míg az
ellenzék soraiban ülők még a legszívmelengetőbb történetet
sem hajlandók megtapsolni attól való félelmükben, hogy a
felvételeken látszik majd, ahogy az ellenséggel fraternizálnak.
(E szabály alól az jelentette az egyetlen kivételt, ha a
tengerentúlon állomásozó katonáinkról volt szó.) Ez az abszurd
színjáték nemcsak remekül kiemelte az ország megosztottságát
egy olyan időszakban, amikor egységre lett volna szükség, de az
állandó megszakítások legalább tizenöt perccel megnyújtották
az amúgy is hosszú beszédet. Megfordult a fejemben, hogy a
beszéd elején megkérek minden jelenlévőt, hogy tartózkodjon a
tapstól, de Gibbs és a kommunikációs stáb, nem meglepő
módon, megvétózta az ötletet, mondván, hogy a néma terem
nem mutatna jól a televíziós közvetítésben.
Ám ha a helyzetértékelő beszéd előtti napokban-hetekben
hajszoltnak és levertnek éreztük is magunkat – ha időnként ki is
fakadtam Favsnek, hogy a választás éjszakáján mondott beszéd,
a beiktatási beszéd és közel két, szünet nélküli beszéddel töltött
év után az égvilágon semmi újat nem tudok mondani, és
szerintem nagy szívességet tennék az országnak, ha Thomas
Jefferson példáját követve egyszerűen leírnám a
kongresszusnak szánt mondanivalómat, és az emberek
kedvükre olvasgathatnák –, nos, mindez elpárolgott abban a
pillanatban, amikor megálltam a gazdagon díszített
képviselőházi ülésterem bejáratánál, és hallottam, ahogy az
ajtónálló bejelenti az érkezésemet.
– Házelnök asszony… – Ezek a szavak és az őket követő
jelenet talán minden másnál inkább tudatosították bennem,
micsoda nagyszerű hivatalt is töltök be. Az ülésterembe belépve
tapsvihar fogadott; aztán a felém nyújtott kezek erdejében
lassan végigmentem a középső folyosón; a kabinetem tagjai az
első és a második sorban foglaltak helyet; a vezérkari főnökök
ropogós egyenruhájukban, a Legfelsőbb Bíróság tagjai fekete
talárjukban valami ősi rend tagjaira hasonlítottak; a kétoldalt
várakozó Pelosi házelnök és Biden alelnök köszöntöttek; a felső
galérián pedig ujjatlan ruhában ott állt a feleségem (ekkor
indult igazán útjára Michelle karjának kultusza), ragyogó arccal
lemosolygott rám, és csókot dobott felém, miközben a házelnök
kalapácsütéssel jelezte az ülés kezdetét.
Beszéltem ugyan a terveimről, hogy véget vetek az iraki
háborúnak, fokozom az afganisztáni erőfeszítéseinket, és
folytatom a terrorista szervezetek elleni küzdelmet, a beszédem
nagy része mégis a gazdasági válságról szólt. Kitértem a
válságkezelési törvényre, a lakáspiaci terveinkre és a terhelési
próba indokaira. Volt azonban egy fontosabb üzenetem is: az,
hogy messzebbre kell tekintenünk. Nem csak a mai
problémákat akartam megoldani; úgy éreztem, tartós
változásra kell törekednünk. Ha sikerül ismét növekedési
pályára állítanunk a gazdaságot, nem elégedhetünk meg azzal,
hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban. Aznap este
egyértelművé tettem, hogy szándékomban áll olyan szerkezeti
reformokat elindítani – az oktatásban, az
energiafelhasználásban és a klímapolitikában, az
egészségügyben és a pénzügyi szabályozásban –, amelyek
megalapozzák az Egyesült Államok hosszú távú és széles
tömegeket érintő jólétét.
Már rég elmúltak azok a napok, amikor elfogott a lámpaláz
egy nagy színpadon, és ahhoz képest, hogy mennyi témát kellett
érintenem, a beszéd nem is sikerülhetett volna jobban. Axe és
Gibbs szerint csupa jó visszhangja volt, az elemzők megfelelően
„elnökiesnek” ítéltek. A jelek szerint azonban meglepte őket a
programom merészsége és az, hogy olyan reformok
végrehajtására is kész voltam, amelyek túlmutattak a gazdaság
megmentésének központi feladatán.
Mintha senki sem figyelt volna oda a kampány során tett
ígéreteimre, vagy mindenki azt feltételezte volna, hogy nem
gondolom komolyan, amit mondok. A beszédem fogadtatása
ízelítőt adott a bírálatból, amely végigkísérte első két hivatali
évemet: hogy túl sokat akarok tenni, hogy bármi többre
törekedni, mint a válság előtti állapot helyreállítása, hogy a
változást komolyabban venni, mint puszta jelszót legjobb
esetben is naivitás és felelőtlenség, legrosszabb esetben pedig
hazánk veszélyeztetése.

BÁRMENNYIRE RÁNYOMTA IS MINDENRE A BÉLYEGÉT a gazdasági válság,

szárnyait próbálgató adminisztrációm nem engedhette meg
magának a luxust, hogy minden mást félretegyen, a szövetségi
kormány gépezete ugyanis behálózta az egész világot, a
fogaskerekek minden egyes nap minden egyes percében
megállás nélkül forogtak, tekintet nélkül a túlcsorduló e-mail-
postafiókokra és az ember alvási ciklusára. A gépezet számos
funkciójának ellátása (társadalombiztosítási csekkek kiállítása,
meteorológiai műholdak működtetése, mezőgazdasági
kölcsönök feldolgozása, útlevelek kiadása) nem igényelt
különösebb utasításokat a Fehér Ház részéről, nagyjából úgy
történtek ezek, ahogy az emberi test lélegzik és izzad, vagyis az
agy tudatos irányítása nélkül. Ám még így is számtalan embert
foglalkoztató, és napi figyelmünket igénylő hivatal és ügynökség
maradt: cselekvési útmutatásra vagy munkaerő-utánpótlásra
volt szükségük, vagy tanácsot kértek, mert a rendszer
valamilyen belső zavar vagy külső esemény miatt csődöt
mondott. Az Ovális Irodában heti rendszerességgel tartott
megbeszélésünk első alkalma után megkérdeztem Bob Gateset,
aki hét korábbi elnök alatt szolgált, milyen tanácsokkal tudna
ellátni a végrehajtó hatalom kézben tartását illetően. Az arcán
megjelent a rá jellemző fanyar mosoly.
– Egyvalamire biztosan számíthat, elnök úr – felelte. – Valaki
valahol minden nap minden percében tutira elcsesz valamit.
Munkához láttunk, és igyekeztünk minimalizálni az
elcseszések számát.
A pénzügy-, külügy- és védelmi minisztereimmel folytatott
rendszeres megbeszéléseken, valamint a nemzetbiztonsági és
gazdasági tanácsadóimtól kapott napi jelentéseken kívül
kabinetem minden tagjával leültem, hogy áttekintsük a tárcáik
stratégiai terveit, és elvártam, hogy azonosítsák az akadályokat,
továbbá állítsanak fel prioritási sorrendet. Felkerestem az egyes
hivatalokat és ügynökségeket, és gyakran kihasználtam az
alkalmat egy-egy új irányelv vagy kormányzati gyakorlat
bejelentésére; beszéltem az összegyűlt hivatásos kormányzati
tisztviselőkkel, köszönetet mondtam a szolgálataikért, és
emlékeztettem őket küldetésük fontosságára.
Megbeszélések végtelen sorát folytattam különböző választói
csoportokkal – az Üzleti Kerekasztallal (Business Roundtable), a
legnagyobb szakszervezeti szövetséggel, az AFL-CIO-val
(American Federation of Labor and Congress of Industrial
Organizations), a Polgármesterek Konferenciájával (U. S.
Conference of Mayors), veteránszervezetekkel –, hogy
meghallgassam a problémáikat, és megszerezzem a
támogatásukat. Voltak nagyszabású kötelező rendezvények,
amelyek rengeteg időt vittek el (mint például az első szövetségi
költségvetésünk beterjesztése), és újító jellegű nyilvános
események, amelyek segítettek átláthatóbbá tenni a
kormányzat tevékenységét (például az első lakossági fórum,
amelyet az interneten élőben közvetítettek). Minden héten
videóüzenetben szóltam a nemzethez. Országos és helyi
újságíróknak, illetve televíziós riportereknek adtam interjúkat.
Felszólaltam az Országos Imareggelin (National Prayer
Breakfast),[12] és Super Bowl-partit rendeztem a kongresszus
tagjainak. Március elejére már túl voltam két csúcstalálkozón is,
Washingtonban Gordon Brown brit, Ottawában pedig Stephen
Harper kanadai miniszterelnökkel tárgyaltam; mindkettőnek
megvolt a maga politikai célja és külön diplomáciai protokollja.
Minden egyes rendezvény, megbeszélés és politikai esemény
lebonyolításához akár száz vagy még több ember lázas
háttérmunkájára volt szükség. Minden kiadott dokumentumot
átnéztek, minden megjelenő vendéget ellenőriztek, minden
rendezvényt percekre lebontva megterveztek, és minden
bejelentést alaposan megvizsgáltak, hogy biztosan
megvalósítható és anyagilag vállalható legyen, továbbá ne rejtse
magában kellemetlen következmények kockázatát.
Ez a céltudatos szorgalom jellemezte a Keleti Szárnyat is,
ahol a first lady néhány irodája kapott helyet, és ahol Michelle
dolgozott saját, nem kevésbé szoros napirendje szerint. Amint
megérkeztünk a Fehér Házba, Michelle rögtön belevetette
magát új feladatába, miközben a családunknak is igyekezett
otthont teremteni. Az erőfeszítéseinek köszönhetően úgy láttuk,
Malia és Sasha zökkenőmentesen veszi a furcsa, új életre való
átállást. Vidáman labdáztak az elnöki rezidencián végigfutó
hosszú folyosón, és süteményeket készítettek a Fehér Ház
szakácsaival. Hétvégenként új barátaikkal játszottak,
születésnapi zsúrokon buliztak, kosaraztak, fociztak, Malia
teniszedzésre, Sasha táncórákra és taekwondóra járt. (Sashával
nem volt tanácsos packázni; ebben nagyon hasonlított az
anyjára.) Michelle elbűvölte a nyilvánosságot, az öltözködéséről
elismerően szóltak. A minden évben megrendezett Kormányzói
Bál házigazdájaként Michelle egy kicsit szembement a
hagyományokkal, és az Earth, Wind & Fire-t kérte fel, hogy
szolgáltassa a talpalávalót. A kürtökkel kísért R&B funk olyan
mozdulatokat ihletett a táncparketten, amilyenekre a mindkét
pártból érkező középkorú köztisztviselőktől nem igazán
számítottam.
Légy csinos! Gondoskodj a családodról! Légy kedves!
Támogasd a férjedet! A first lady munkáját az amerikai
történelem során javarészt ezek az elvek határozták meg, és
Michelle minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Csak azt
nem tárta a nyilvánosság elé, milyen furcsán érezte magát
eleinte az új szerepében, és mennyire tele volt
bizonytalansággal.
 Nem minden frusztrációja volt új keletű. Amióta csak együtt
voltunk, láttam, hogy a feleségem ugyanúgy küszködik, mint
sok nőtársa, hogy megpróbálja összeegyeztetni független,
ambiciózus, szakmai karriert építő személyiségét azzal a
vágyával, hogy a lányainknak is ugyanannyi szeretetet és
figyelmet adhasson, mint amennyit ő kapott Mariantől. Mindig
igyekeztem bátorítani Michelle-t a szakmai előmenetelében, és
sohasem gondoltam úgy, hogy a háztartás vezetése csak az ő
feladata lenne; és nagyon szerencsések voltunk, hogy közös
jövedelmünknek és szoros rokoni és baráti kapcsolatainknak
köszönhetően olyan előnyöket élveztünk, amilyenek sok
családnak nem adattak meg. Még ez sem volt azonban elég
ahhoz, hogy megóvja Michelle-t attól a valóságtól
elrugaszkodott és gyakran ellentmondásos társadalmi
nyomástól, amely a média, a többi nő, a munkaadók és
természetesen életük párja részéről a családos nőkre
nehezedett.
Politikai karrierem és az ezzel járó hosszú távollétek még
jobban megnehezítették a helyzetét. Michelle nemegyszer
mondott le valamilyen lehetőségről, amely érdekelte, de amely
miatt túl sok időt kellett volna távol töltenie a lányoktól. Még
utolsó munkahelyén, a Chicagói Egyetem Orvostudományi
Központjában, támogató főnöke és saját időbeosztás mellett sem
tudott teljesen megszabadulni az érzéstől, hogy megrövidíti a
lányokat, a munkája kárára menne, vagy mindkettő.
Chicagóban legalább elkerülhette a rivaldafényt, és úgy
intézhette a mindennapi feladatait, ahogy neki megfelelt. Most
mindez megváltozott. A megválasztásommal kénytelen volt
feladni az állását, ahol tényleg hatást gyakorolhatott, egy olyan
szerep kedvéért, amelyet – legalábbis eredeti formájában – a
képességeihez mérve igencsak szűkre szabtak. Mindeközben a
lányaink nevelése is egy sor új bonyodalmat jelentett: például
fel kellett hívnia más szülőket, hogy elmagyarázza, miért
akarják a titkosszolgálat ügynökei átvizsgálni a házukat, mielőtt
Sasha vendégségbe megy hozzájuk, vagy a Fehér Ház stábjával
együttműködve le kellett beszélnie egy bulvárlapot arról, hogy
közölje Malia fényképét, amelyen az látszik, hogy barátaival egy
bevásárlóközpontban sétálnak.
Mindezek tetejében pedig Michelle egyszerre azt vette észre,
hogy a nemek közötti küzdelem jelképévé tették. Minden
választását, minden kimondott szavát lázasan elemezték és
ítélkeztek róla. Amikor tréfásan „anya, a főnökként” hivatkozott
saját magára, egyes kommentátorok csalódásukat fejezték ki,
amiért nem arra használja a helyzetét, hogy lerombolja a nők
feladatairól alkotott sztereotípiákat. Ugyanakkor a first lady-
szerep közkeletű értelmezésének kitágítására irányuló
erőfeszítéseknek is megvolt a maguk veszélye: Michelle-ben
még elevenen éltek a kampány alatt ellene intézett durva
támadások, és elég volt Hillary Clinton példájára gondolni, hogy
tudjuk, az emberek milyen villámgyorsan képesek az olyan first
lady ellen fordulni, aki akár csak a politika látszatát keltő
dologba ártja magát.
Ezért mérlegelte olyan sokáig Michelle az első hónapokban,
mire is használja a hivatalát, alaposan átgondolta, hol és
hogyan vesse be a befolyását, közben pedig óvatos előrelátással
adta meg tevékenysége alaphangját. Beszélt Hillaryvel és Laura
Bushsal. Erős gárdát toborzott, olyan tapasztalt profikkal vette
körül magát, akiknek megbízott a véleményében. Végül két
olyan ügyet választott, amelyek önmagukban is fontosak voltak
számára: az utóbbi időben riasztóan megugrott gyermekkori
elhízást és az amerikai katonacsaládoknak nyújtott
szégyenletesen csekély támogatást.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mindkét ügy olyan
frusztrációkat és szorongásokat érintett, amelyeket néha maga
Michelle is érzett. A járványszerű elhízás néhány évvel
korábban keltette fel az érdeklődését, amikor a
gyermekorvosunknak feltűnt, hogy Malia testtömegindexe kissé
emelkedett, szerinte a túl sok feldolgozott, „gyerekbarát” étel
következtében. A hír igazolta Michelle aggodalmát, hogy
hajszolt, túlterhelt életünk rossz hatással van a lányokra. A
katonacsaládok ügyével pedig úgy került kapcsolatba, hogy a
kampány alatt érzelmektől fűtött kerekasztal-beszélgetéseket
folytatott tengerentúlon állomásozó katonák feleségeivel. Ők
elmesélték neki, hogy egyszerre élik meg a magányt és
büszkeséget, bevallották, hogy időnként dühösek, amiért csak
mellékszereplőként kezelik őket a nemzet védelmének
nagyszerű ügyében, és hogy nem szívesen kérnek segítséget,
mert nem akarnak önzőnek látszani, Michelle pedig mindebben
saját körülményeinek visszhangját vélte meghallani.
Pontosan az ilyen személyes kötődések miatt voltam biztos
benne, hogy Michelle tevékenysége mindkét területen jelentős
hatást fejt majd ki. Neki inkább a szíve parancsolt, mint a feje, a
döntéseit tapasztalatokra, nem elvont gondolkodásra alapozta.
És tudtam még valamit: a feleségem nem szereti a kudarcot.
Bármennyire vegyesek voltak is az érzelmei új szerepével
kapcsolatban, el volt szánva rá, hogy jól lássa el.
Családként hétről hétre alkalmazkodtunk, mindenki
megtalálta a módját, hogy elfogadja a körülményeinket,
megbirkózzon velük, sőt élvezze őket. Michelle rendíthetetlen
anyjához fordult tanácsért, ha nyugtalanította valami; ilyenkor
egymás mellett kuporogtak a Fehér Ház harmadik emeletén
lévő napfénytetős szoba kanapéján. Malia belevetette magát az
ötödik osztályos tananyagba, és élénk lobbitevékenységet fejtett
ki annak érdekében, hogy a családi kampányígéretnek
megfelelően szerezzünk egy kutyát. A hétéves Sasha esténként
még mindig a kisbabaként kapott, kirojtosodott
alvókendőcskéjét szorongatva aludt el, de a teste olyan gyorsan
nőtt, hogy szinte napról napra látszott a fejlődés.
Az új lakóhelyünk egy különösen örömteli meglepetéssel
járt. Most, hogy mondhatni, „a bolt fölött laktam”, gyakorlatilag
állandóan otthon voltam. Legtöbbször a munka jött el hozzám,
nem fordítva. Ha éppen nem voltam úton, ügyeltem rá, hogy
minden este fél hétkor a vacsoraasztalnál üljek, még akkor is,
ha később vissza kellett térnem az Ovális Irodába.
Micsoda boldogságot jelentett, ahogy Malia és Sasha a
napjukról meséltek, és hirtelen a barátságok, bogaras tanárok,
idióta fiúk, buta viccek, ébredező megérzések és véget nem érő
kérdések világába csöppenhettem. Miután befejeztük a
vacsorát, és ők elszaladtak, hogy megírják a házi feladatot,
aztán lefekvéshez készülődjenek, Michelle-lel még üldögéltünk
és beszélgettünk egy kicsit, ritkábban a politikáról, gyakrabban
régi barátokról, filmekről, amelyeket meg akartunk nézni, de
legfőképpen arról, mekkora csoda, hogy láthatjuk felnőni a
lányainkat. Ezután esti mesét olvastunk nekik, jó szorosan
megöleltük, majd betakargattuk őket, és közben beszívtuk a
gyapjúpizsamás Malia és Sasha meghitt, meleg életillatát. Ebben
a nagyjából másfél órában minden este feltöltekeztem; kitisztult
az agyam, a szívemen pedig beforrtak a sebek, amelyeket a
világ makacs problémáin való egész napos rágódás ejtett.
A lányok és az anyósom jelentették számunkra a horgonyt a
Fehér Házban, de mások is segítettek Michelle-nek és nekem az
első hónapok nehézségeinek kezelésében. Sam Kass, az a
fiatalember, akit még Chicagóban fogadtunk fel, hogy néha
főzzön ránk, amikor a kampány minden időnket lekötötte, és
aggódtunk a gyerekek táplálkozási szokásai miatt,
Washingtonba is elkísért bennünket. A Fehér Ház
személyzetéhez nemcsak szakácsként csatlakozott, de Michelle
a gyerekkori elhízás témájában is mindig hozzá fordult. Sam a
lányok régi iskolájában dolgozó egyik matematikatanár fia volt,
a főiskolán pedig baseballozott; erőteljes alkatú, megnyerő,
könnyed stílusú srác volt, fénylően simára borotvált feje pedig
csak még vonzóbbá tette a megjelenését. Emellett igazi
élelmiszer-politikai szakértő is volt, a monokultúrás
gazdálkodás éghajlatváltozásra gyakorolt hatásaitól a
táplálkozási szokások és a krónikus betegségek közötti
kapcsolatig az égvilágon mindenről lehetett beszélgetni vele.
Sam így nagyon értékesnek bizonyult Michelle számára; például
a vele folytatott eszmecserék adták az ötletet neki, hogy
létesítsen zöldségeskertet a Déli Pázsiton. Személyében szert
tettünk továbbá egy mókás kedvű nagybácsira a lányoknak, egy
kedvenc öcsikére Michelle-nek és nekem, és Reggie Love mellé
még valakire, akivel kosárlabdázhattam vagy biliárdozhattam
egy jót, valahányszor szükségét éreztem, hogy kieresszem egy
kicsit a gőzt.
Hasonló támogatásra számíthattunk régi edzőnk, Cornell
McClellan küzdősportszakértő és egykori szociális munkás
részéről is, aki edzőtermet működtetett Chicagóban. Tiszteletet
parancsoló termete ellenére Cornell kedves volt és vicces – ha
éppen nem guggolásokkal, súlyemeléssel, négyütemű
fekvőtámaszokkal és kitörésekkel kínzott bennünket –, és
kötelességének érezte, hogy ettől kezdve megossza az idejét
Washington és Chicago között, és gondoskodjon róla, hogy az
elnöki család jó formában maradjon.
Michelle-lel hétfőtől csütörtökig minden reggel Cornell-lel és
Sammel indítottuk a napunkat. A rezidencia harmadik
emeletén lévő kis edzőteremben gyűltünk össze; a falra szerelt
tévében minden alkalommal megbízhatóan az ESPN
sportcsatorna SportsCentere ment. Nem férhetett hozzá kétség,
hogy Michelle volt ilyenkor Cornell kedvenc tanítványa:
pillanatnyi kihagyás nélkül végezte az edzésprogramot,
miközben mi Sammel határozottan lassabbak voltunk,
szerettünk hosszabb szüneteket tartani a sorozatok között, és
heves vitákkal tereltük el Cornell figyelmét – Jordan vagy Kobe,
Tom Hanks vagy Denzel Washington –, valahányszor az
edzésmunka kezdett túl hajtóssá válni számunkra. Michelle-nek
és nekem ez az edzőteremben töltött napi egy óra a normalitás
újabb zónáját jelentette, amelyet olyan barátokkal oszthattunk
meg, akik még mindig a keresztnevünkön szólítottak, és
családtagként szerettek bennünket; akik az egykor ismert
világra és arra az énünkre emlékeztettek, amelyekről reméltük,
hogy sohasem veszítjük el.

VOLT MÉG EGY VÉGSŐ STRESSZOLDÓ MEGOLDÁS, amelyről nem szívesen

beszéltem, mert egész házasságom alatt krónikus
feszültségforrást jelentett: továbbra is elszívtam napi öt (vagy
hat vagy hét) szál cigarettát.
Ez volt az egyetlen gyarlóság, amelyet megtartottam lázadó
ifjúságomból. Michelle követelésére többször is abbahagytam
az évek során, és soha nem dohányoztam a házban és a
gyerekek előtt. Attól kezdve, hogy megválasztottak a
szenátusba, nyilvánosan sem cigarettáztam többé. A
személyiségem egy konok része azonban ellenállt a józan ész
zsarnokságának, és a kampányélet megpróbáltatásai – a
kukoricaföldek között megtett végtelen autóutak, a motelszobák
magánya – is összeesküdtek ellenem, így újra meg újra a
bőröndömben vagy egy fiókban tartott csomagért nyúltam. A
választás után azt mondtam magamban: na, ez kiváló alkalom
arra, hogy abbahagyjam; gyakorlatilag valahányszor kiléptem a
Fehér Ház elnöki rezidenciájáról, azonnal a nyilvánosság előtt
voltam. Aztán hirtelen annyi minden szakadt a nyakamba, hogy
egyre csak halogattam a nagy napot; ebéd után kiballagtam az
Ovális Iroda mögötti fürdőházhoz, vagy felmentem a harmadik
emeleti teraszra, miután Michelle és a lányok lefeküdtek,
mélyet szívtam a cigarettába, figyeltem, ahogy a füst a csillagok
felé kígyózik, és megfogadtam, hogy végleg leállok, amint a
dolgok lenyugszanak egy kicsit.
Csakhogy a dolgok nem akartak lenyugodni, mégpedig
olyannyira nem, hogy márciusra a napi cigarettaadagom nyolc
(vagy kilenc vagy tíz) szálra kúszott fel.
Úgy becsülték, hogy abban a hónapban további 663 ezer
amerikai veszíti majd el az állását, és a munkanélküliség 8,5
százalékra emelkedik. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy a
kilakoltatások üteme mérséklődne, a hitelezés pedig továbbra is
be volt fagyva. A tőzsdeindex elérte az egész válság alatt a
legmélyebb értékét, 57 százalékot esett a csúcsról, a Citigroup és
a Bank of America részvényei pedig lassan filléres státuszba
süllyedtek. Az AIG eközben feneketlen gyomorként nyelte a
pénzt, mintha az lett volna az egyetlen célja, hogy annyi TARP-
pénzt emésszen fel, amennyit csak lehet.
Ennyi is bőven elég lett volna ahhoz, hogy magasan tartsa a
vérnyomásomat. A helyzetet tovább rontotta a Wall Street
fejeseinek esztelen viselkedése, miközben épp az ő kollektív
irhájukat próbáltuk megmenteni. Például nem sokkal azelőtt,
hogy hivatalba léptem volna, a legnagyobb bankok többségének
vezetői több mint egymilliárd dollárnyi év végi bónuszt
engedélyeztek saját maguknak és a helyetteseiknek annak
ellenére, hogy már kaptak TARP-pénzeket a részvényeik
értékének megerősítésére. Nem sokkal ezután a Citigroup
vezetői valamiért úgy gondolták, jó ötlet lenne új céges
repülőgépet rendelni. (Mivel ez már a mi kormányzásunk alatt
történt, Tim valamelyik embere felhívta a cég vezérigazgatóját,
és „rábeszélte”, hogy töröljék a rendelést.)
A bankvezérek persze – néha csak magukban, de gyakran a
sajtóban is – felháborodottan utasítottak vissza minden olyan
utalást, amely szerint bármit is elszúrtak volna, vagy hogy
valamilyen módon korlátozni kellene őket a cégük vezetésében.
Ez utóbbi pökhendiségben a Wall Street két legdörzsöltebb
szereplője, Lloyd Blankfein (Goldman Sachs) és Jamie Dimon
(JPMorgan Chase) mentek a legmesszebbre, ők ugyanis
mindketten azt bizonygatták, hogy az ő intézményeik elkerülték
a más bankokat sújtó rossz vezetői döntéseket, nincs szükségük
az állami segítségre, és nem is kérnek belőle. Ez az állítás csakis
akkor volt igaz, ha figyelmen kívül hagytuk, hogy mindkét
szervezet fizetőképessége teljes mértékben attól függött,
mennyire képes a Pénzügyminisztérium és a Fed a felszínen
tartani a pénzügyi rendszer többi szereplőjét, valamint azt is,
hogy a Goldman a másodrendűjelzáloghitel-alapú eszközök
egyik legnagyobb forgalmazójának számított, csak sikerült
rásóznia őket kevésbé szemfüles vevőkre, mielőtt kiborult a bili.
Ez a feledékenység az agyamra ment. Nem csak arról volt
szó, hogy a Wall Streetnek a válsághoz való hozzáállása igazolt
minden arról szóló sztereotípiát, hogy az ultragazdagoknak
fogalmuk sincsen az átlagemberek életéről. De az összes
szemellenzős, ostoba kijelentésük vagy önző tettük egyben
megnehezítette a gazdaság megmentését is.
Egyes demokrata választókörzetekből már kérdezgetni
kezdték, miért nem bánunk keményebben a bankokkal; a
kormány például miért nem veszi egyszerűen át felettük az
irányítást, és adja el az eszközeiket, vagy hogy miért nem
kerültek börtönbe azok, akik ezt az egész felfordulást okozták.
A kongresszusi republikánusok, akik semmiféle felelősséget
nem éreztek a káoszért, amelynek az előidézéséhez
hozzájárultak, lelkesen beszálltak a támadásokba. A különféle
kongresszusi bizottságok előtt megjelenő Tim (akit immár
rendszeresen „a Goldman Sachs egykori bankáraként”
emlegettek annak ellenére, hogy sohasem dolgozott ott, és
szinte egész életében köztisztviselői feladatokat látott el)
minden alkalommal elmagyarázta, hogy meg kell várnunk a
terhelési próba eredményeit. Igazságügyi miniszterem, Eric
Holder később felhívta rá a figyelmet, hogy bármilyen
felháborítóan viselkedtek is a bankok a válság előtti
időszakban, nemigen utal rá semmi, hogy a vezetőik a hatályos
törvények értelmében bűncselekményt követtek volna el; mi
pedig nem azok a fajták voltunk, akik csak azért vádat emelünk
emberek ellen, hogy jó sajtóvisszhangot kapjunk.
A dühös és türelmetlen közvéleményt azonban az ilyen
válaszok – bármennyire észszerűek voltak is – nem igazán
nyugtatták meg. Axe és Gibbs aggódtak, hogy elveszítjük a
politikai előnyünket, ezért arra biztattak, hogy ítéljük el
élesebben a Wall Streetet. Tim viszont figyelmeztetett, hogy az
ilyen populista húzások visszafelé is elsülhetnek, és elijeszthetik
a befektetőket, akikre pedig szükségünk van a bankok
újratőkésítéséhez. Annyira igyekeztünk megtalálni az
egyensúlyt az emberek ószövetségi igazságszolgáltatás iránti
vágya és a pénzpiacok megnyugtatásának szükségessége között,
hogy két szék között végül a földre estünk.
– Olyan az egész, mint egy túszdráma – mondta egyik reggel
Gibbs. – Tudjuk, hogy a bankok robbanómellényt viselnek, az
emberek viszont csak azt látják, hogy hagyjuk elmenekülni őket
a bankrablás után.
A Fehér Házban egyre feszültebb volt a hangulat, én pedig
szerettem volna, ha mindenki ugyanazon a véleményen van
ebben a kérdésben, ezért március közepén összehívtam a
gazdasági tanácsadóimat egy maratoni vasárnapi tanácskozásra
a Roosevelt Szobába. Órákon át faggattuk Timet és a
helyetteseit, hogy mit gondolnak a folyamatban lévő terhelési
próbáról, szerintük beválik-e, és van-e Timnek B terve arra az
esetre, ha nem. Larry és Christy úgy vélték, hogy a Citigroup és
a Bank of America egyre növekvő veszteségeinek ismeretében
ideje fontolóra vennünk a megelőző államosítást; végül
Svédország is ezt a stratégiát alkalmazta, amikor az 1990-es
években ők kerültek pénzügyi válságba. Mint mondták, ez
éppen ellentétes a „kivárás” stratégiájával, ami Japánnak egy
egész gazdasági stagnálással elvesztegetett évtizedébe került.
Tim erre rámutatott, hogy a svédek – akiknek sokkal kisebb
pénzügyi szektort kellett rendbe tenniük, ráadásul úgy, hogy
közben a világ többi része stabil maradt – csak két nagy
bankjukat államosították végső megoldásként, és közben
hatékony garanciákat nyújtottak a másik négynek. Ha mi is ezt
a stratégiát alkalmazzuk, folytatta, az a máris nagyon törékeny
globális pénzügyi rendszer összeomlásához vezethet, és
legalább 200–400 milliárd dollárba kerülhet. („Az esélyünk
pedig, hogy ettől a kongresszustól sikerül kialkudnunk akár
egyetlen további TARP-centet is, valahol a nulla és a nulla között
van!” – kiáltotta közbe Rahm, gyakorlatilag felugorva a
székéből.) Néhányan azt javasolták, hogy legalább a
Citigrouppal és a Bank of Americával szemben lépjünk fel
határozottabban: például tegyük ki a vezérigazgatók és az
igazgatótanácsok szűrét, mielőtt további TARP-pénzeket adnánk
nekik. Tim azonban azt felelte, hogy az ilyen lépések csupán
jelképesek volnának, ráadásul a mi dolgunk lenne, hogy
azonnal találjunk helyettük olyan jelölteket, akik képesek egy
válság közepén elvezetni a számukra ismeretlen
pénzintézeteket.
Kimerítő menet volt, és amikor este még mindig tartott a
tanácskozás, közöltem a jelenlévőkkel, hogy felmegyek a
rezidenciára, hogy megvacsorázzak és levágják a hajamat, és
mire visszajövök, jussanak megegyezésre. Igazság szerint már
elértem, amit vártam ettől a megbeszéléstől: megerősített
abban, hogy a Larry, Christy és mások által a terhelési próbával
szemben felvetett jogos kifogások ellenére az adott
körülmények között továbbra is ez jelenti a legjobb esélyt. (Vagy
ahogy Tim fogalmazott: „Bármilyen terv jobb annál, mint ha
nincs terv.”)
 Ami pedig ugyanennyire fontos volt, megnyugodtam, hogy
jól végeztük a dolgunkat: minden elképzelhető szempontból
megvizsgáltuk a problémát; egyetlen szóba jöhető megoldást
sem utasítottunk el kapásból; és mindenki, akinek csak köze
volt hozzá – a legmagasabb rangú kabinettagtól a jelen lévő
legalacsonyabb beosztású munkatársig –, lehetőséget kapott,
hogy hozzászóljon. (Ugyanezen okokból később meghívtam két
külső közgazdászcsoportot – egy balra húzót és egy
konzervatívot –, akik nyilvánosan bírálták a
válságkezelésünket, hogy jöjjenek el az Ovális Irodába, és
mondják el, ha van olyan ötletük, amelyet nem mérlegeltünk.
Nem volt.)
A munkavégzés helyes folyamatának erőltetését részemről a
szükség szülte. Elnökként gyorsan megtanultam, hogy az
asztalomra kerülő – akár belügyi, akár külügyi – problémáknak
soha nem volt tiszta, 100 százalékosan helyes megoldásuk. Ha
lett volna, akkor valaki valahol a láncban már megoldotta
volna. Ehelyett állandóan valószínűségekkel foglalkoztam:
mondjuk 70 százalékos esély volt rá, hogy a döntés, hogy nem
teszünk semmit, katasztrófához vezet; 55 százalék esélye volt,
hogy az egyik megközelítés a másikkal szemben talán megoldja
a helyzetet (és 0 százalék esélye annak, hogy a dolgok pontosan
a szándékainknak megfelelően alakulnak); 30 százalék esély
arra, hogy egyetlen választásunk sem válik be; vagy a megoldás
15 százalékos valószínűséggel csak ront a helyzeten.
Ilyen körülmények között a tökéletes megoldás utáni hajsza
csakis bénultsághoz vezethet. Másrészről viszont, ha túl sokszor
hagyatkozunk a megérzéseinkre, akkor az előítéletek vagy a
legkisebb politikai ellenállás fogják vezérelni a döntéseinket, és
ezeket megszűrt tényekkel fogjuk alátámasztani. Rájöttem
azonban, hogy a helyes folyamat révén – amelyben képes
vagyok félretenni az egómat, és tényleg odafigyelek másokra,
amikor tőlem telhető módon követem, mi következik az
adatokból és a logika alapján, és mérlegre teszem ezeket is a
céljaim és elveim mellett – meghozhatok kemény döntéseket, és
utána nyugodtan alszom majd, mert legalább azt tudom, hogy
az én helyzetemben, ugyanezeknek az információknak a
birtokában senki sem hozhatott volna jobb döntést. A jó
folyamat azt is jelentette, hogy mindenki a sajátjának érezhette
a döntést, ettől pedig jobban is hajtották végre, és a Fehér Ház
lépéseit is kevesebb kritika érte a The New York Timeshoz vagy
a The Washington Posthoz kiszivárgó értesülések alapján.
Amikor aznap este a fodrász és a vacsora után
visszamentem, rögtön éreztem, hogy a dolgok a várakozásaim
szerint alakultak. Larry és Christy elismerték, valóban van
értelme várni és megnézni, hogyan válik be a terhelési próba,
mielőtt drasztikusabb lépéseket tennénk, Tim pedig elfogadott
néhány hasznos tanácsot arra nézve, hogyan készüljön fel
jobban az esetleges rossz eredményekre. Axe és Gibbs a
kommunikációs stratégiánk javításához szolgált ötletekkel.
Mindent összevetve igen elégedett voltam az aznapi
munkánkkal.
Egészen addig, amíg valaki fel nem hozta az AIG-bónuszok
ügyét.
 A jelek szerint a cég – amely addig több mint 170 milliárd
dollárnyi TARP-támogatást kapott, és még többre is szüksége
volt – szerződésben rögzített kötelezettségekre hivatkozva 165
millió dollárnyi bónuszt készült kifizetni az alkalmazottainak.
Ami még ennél is nagyobb baj volt, hogy a bónusz jelentős
hányadát az a részleg kapta volna, amely közvetlenül felelős
volt azért, hogy a biztosítóóriás ilyen súlyosan kiszolgáltatottá
vált a másodrendűjelzáloghitel-alapú eszközöknek. Az AIG
vezérigazgatója, Edward Liddy (aki maga feddhetetlen volt,
mivel csak nemrégiben, köztisztviselőként vette át a cég
vezetését, és mindössze egy dollárt fizetett magának évente)
tisztában volt azzal, hogy a bónuszok kifizetése nem
helyénvaló. Tim szerint azonban Liddyt figyelmeztették az
ügyvédei, hogy a kifizetések visszatartására tett bármilyen
kísérlet valószínűleg sikeres perekhez vezetne az AIG-
alkalmazottak részéről, és az így megítélt kártérítések akár az
eredeti összeg háromszorosára is rúghatnak. Ráadásul úgy tűnt,
kormányzati jogkörünk sincs a bónuszkifizetések
megakadályozására, részben azért, mert a Bush-kormány
kialkudta a kongresszusnál, hogy az eredeti TARP-törvényből
hagyják ki a visszavételi záradékokat, mert attól féltek, hogy
ezzel elijesztik a pénzintézeteket a részvételtől.
Körülnéztem a teremben.
– Ez csak valami vicc, ugye? Csak szórakoztok velem?
Senki sem nevetett. Axe bizonygatni kezdte, hogy meg kell
próbálnunk leállítani a kifizetéseket, még akkor is, ha az
erőfeszítéseink nem járnak sikerrel. Tim és Larry azzal
kontrázott, hogy elismerik, a helyzet szörnyű, de ha a kormány
szerződésszegésre kényszerít magáncégeket vagy
magánszemélyeket, azzal jóvátehetetlen kárt okozunk piaci
alapú gazdasági rendszerünknek. Gibbs erre megjegyezte, hogy
az erkölcs és a józan ész felülírja a szerződésjogot. Néhány perc
után leállítottam az egészet. Utasítottam Timet, hogy nézzen
utána, hogyan akadályozhatnánk meg az AIG-bónuszok
kifizetését (pedig jól tudtam, nagy valószínűséggel nem talál
majd semmit). Aztán megkértem Axe-et, hogy fogalmazzon egy
közleményt, amelyben elítéljük a bónuszokat, én pedig másnap
elmondom (pedig jól tudtam, hogy bármit mondok, nem
csökkenti az okozott kárt).
Aztán arra gondoltam, hogy még mindig hétvége van, és
jólesne egy martini. Erre is az elnökség tanított meg: néha nem
számít, milyen jó a munkafolyamat. Néha a helyzet egyszerűen
el van cseszve, és a legjobb, amit tehetünk, hogy legurítunk egy
pohár italt – és rágyújtunk egy cigarettára.

AZ AIG BÓNUSZAINAK HÍRÉRE a hónapok óta egyre gyülemlő

indulatok elszabadultak. Az újságok kíméletlen hangú
vezércikkekben támadtak. A képviselőház gyorsan elfogadott
egy törvényt, amely 90 százalékos adóval sújtotta a Wall Street-i
bónuszokat az évi 250 ezer dollárnál többet keresők esetében, a
szenátus azonban elkaszálta. Gibbs a Fehér Ház
Sajtóközpontjában gyakorlatilag csak ebben az egy témában
kapott kérdéseket. A Rózsaszín Kód: Nők a Békéért (Code Pink:
Women for Peace) nevű fura háborúellenes csoport, amelynek
tagjai (főleg nők) rózsaszín pólót, rózsaszín kalapot és néha
rózsaszín tollboát viseltek, tüntetéseket szerveztek különböző
kormányzati épületek előtt, ott voltak mindenütt, ahol Tim
megjelent, és olyan táblákat lengettek, mint „Adjátok vissza a
$$$$$-jainkat!”. Szemmel láthatóan nem hatották meg őket a
szerződések szentségéről szóló érvek.
A következő héten megbeszélésre hívtam a Fehér Házba a
legnagyobb bankok és pénzintézetek vezérigazgatóit abban a
reményben, hogy elkerülhetjük a további meglepetéseket.
Tizenöten jöttek el, mindannyian férfiak, mindannyian
kifogástalanul és választékos eleganciával öltözöttek, és
mindannyian nyugodt arckifejezéssel hallgatták a
magyarázatomat arról, hogy az embereknek elfogyott a
türelmük, és a pénzügyi válság által országszerte okozott súlyos
nehézségek tükrében – nem is beszélve a kormány által a cégeik
megmentése érdekében tett rendkívüli erőfeszítésekről – a
legkevesebb, amit megtehetnek, hogy egy kis visszafogottságot
tanúsítanak, netán némi áldozatot is hoznak.
Amikor rájuk került a sor, a vezetők mindegyike az alábbiak
valamilyen változatával állt elő: (a) a pénzügyi rendszer
problémáiról valójában nem ők tehetnek; (b) jelentős
áldozatokat hoztak, például csökkentették az alkalmazottak
számát, és mérsékelték saját juttatási csomagjukat; és (c)
remélik, hogy nem szítom tovább a populista harag lángját, az
ugyanis árt a részvényeik árfolyamának, és rontja az iparágban
érvényesülő morált. Ez utóbbi állítás bizonyítására többen is
megemlítették egy nemrégiben adott interjúmat, amelyben azt
mondtam, hogy az adminisztrációm azért nyújt segítséget a
pénzügyi rendszernek, hogy megelőzzön egy súlyos gazdasági
válságot, nem pedig azért, hogy segítsen egy rakás „kövér
bankárnak”. Ahogy ezt kimondták, érezni lehetett a hangjukon,
hogy megsértettem az érzéseiket.
– Az amerikai népnek egy ilyen helyzetben arra van
szüksége – közölte az egyikük –, hogy ön emlékeztesse őket:
mindannyian egy csónakban evezünk.
A lélegzetem is elakadt.
– Szóval maga szerint az én beszédem dühítette fel az
embereket?
Vettem egy mély levegőt, végignéztem az asztal körül ülők
arcán, és rá kellett jönnöm, hogy őszintén beszélnek. A Santelli-
videóban szereplő brókerekhez hasonlóan ezek a Wall Street-i
vezetők is komolyan úgy érezték, hogy kötözködünk velük. Ez
nem csak valami trükk volt. Ekkor megpróbáltam a helyükbe
képzelni magam, és nem megfeledkezni arról, hogy ezek az
emberek nyilván keményen megdolgoztak azért, hogy oda
jussanak, ahol most vannak, akik nem játszottak másképp, mint
a társaik, és ahhoz szoktak, hogy ott a csúcson csak mély
tisztelet és talpnyalás jár nekik. Nagy összegekkel támogattak
mindenféle jótékonysági szervezeteket. Szerették a családjukat.
Nem értették (mint egyikük később elmondta nekem), miért
kérdezgetik tőlük a gyerekeik, hogy „tényleg kövérek-e”, vagy
hogy miért nem méltányolja senki, hogy az éves
javadalmazásukat 50 vagy 60 millió dollárról 2 millióra
csökkentették, vagy hogy az Egyesült Államok elnöke miért nem
igazi partnerként kezeli őket, és miért nem fogadja el, csak hogy
egy példát említsek, Jamie Dimon ajánlatát, hogy átküldi a
JPMorgan legjobb embereit, akik majd segítenek a kormánynak
a szabályozási reformok kidolgozásában.
Próbáltam megérteni az ő nézőpontjukat, de nem ment.
Ehelyett a nagyanyám jutott eszembe, aki a kansasi préri
szülötteként megtestesítette számomra mindazt, amilyennek
egy bankárnak lennie kell. Tisztességes volt. Óvatos. Akkurátus.
Kockázatkerülő. Olyasvalakinek, aki nem keresi a rövidebb
utat, utálja a pazarlást és a fényűzést, képes várni a vágyai
beteljesülésére, és egy cseppet sem bánja, hogy egy kicsit
unalmasan intézi az ügyeit. Arra gondoltam, vajon Tootnak mi
lenne a véleménye ezekről a bankárokról, akik most itt ülnek
velem a teremben, ugyanarról a fajtáról, akiket olyan sokszor
léptettek elő helyette, akik egyetlen hónap alatt többet kerestek,
mint ő egész életében, legalább részben azért, mert nyugodt
szívvel fogadtak mások milliárdjaival egy olyan üzletre,
amelyről tudták, vagy tudniuk kellett volna, hogy rossz
kölcsönökre épül.
Végül olyasféle hangot adtam ki, amely félúton volt a
nevetés és a gúnyos horkantás között.
– Hadd magyarázzak el valamit, uraim! – mondtam végül,
ügyelve rá, hogy ne emeljem fel a hangomat. – Az embereknek
nincs szükségük az én biztatásomra ahhoz, hogy dühösek
legyenek. Ez egyedül is megy nekik. A helyzet az, hogy egyedül
mi állunk maguk és a vasvillák között.
NEM MONDHATNÁM, HOGY A SZAVAIMNAK nagy hatása lett volna; attól
eltekintve, hogy megerősítette a Wall Streeten rólam kialakult
képet, amely szerint üzletellenes vagyok. Ironikus módon
baloldali kritikusaim később ugyanezt a megbeszélést hozták
fel példaként arra, hogy erélytelenségem és a Wall Streettel való
cimborálásom miatt elmulasztottam felelősségre vonni a
bankokat a válság alatt. Mindkettőben tévedtek, legfeljebb
annyi igazság volt benne, hogy miután elköteleztük magunkat a
terhelési próba és az első eredményekig hátralévő nagyjából két
hónap kivárása mellett, valóban nem éltem semmilyen
hatalmammal a bankok ellen. Az is igaz volt, hogy nem akartam
bármiféle elhamarkodott lépést tenni, amíg ilyen sok fronton
kellett küzdeni a gazdasági válság ellen; egyebek mellett meg
kellett akadályozni, hogy az amerikai autóipar a szakadékba
hajtson.
Éppen úgy, ahogy a Wall Street összeomlását a globális
pénzügyi rendszer régi szerkezeti problémáinak lassan
összeadódó hatásai okozták, a három nagy autógyártó gondjai
is – rossz irányítás, rossz autók, külföldi versenytársak,
alulfinanszírozott nyugdíjak, szárnyaló egészségügyi költségek,
a nagy árrésű, üzemanyag-zabáló divatterepjárók eladásától
való túlzott függés – évtizedek óta érlelődtek. A pénzügyi válság
és az egyre mélyülő recesszió csak siettette a szembesülést. Az
autópiac 2008 őszére 30 százalékot zsugorodott, és több mint
egy évtizedes mélypontra zuhant, a GM-nek és a Chryslernek
pedig elfogyott a pénze. Bár a Ford kissé jobb helyzetben volt
(ezt főként az adósságaik közvetlenül a válság kitörése előtt
végrehajtott szerencsés átrendezésének köszönhették), az
elemzők nem voltak biztosak benne, hogy túlélné a másik kettő
összeomlását, mivel mindhárom cég ugyanazoktól az észak-
amerikai alkatrészellátóktól függött. Hank Paulson nem sokkal
karácsony előtt a TARP-törvény felhatalmazásának kreatív
értelmezésével több mint 17 milliárd dollárnyi áthidaló
kölcsönt juttatott a GM-nek és a Chryslernek. A tartósabb
megoldást kikényszerítő politikai háttér híján azonban a Bush-
adminisztráció csak elodázta a problémát, míg át nem veszem
az elnökséget. Most, hogy kezdett kiürülni a kassza, nekem
kellett eldöntenem, öntünk-e további milliárdokat az
autógyárakba, hogy a felszínen tartsuk őket.
Már az átmeneti időszak alatt világos volt mindannyiunk
előtt, hogy a GM-nek és a Chryslernek valamiféle bíróságilag
szabályozott csődeljáráson kell átesnie. Enélkül egyszerűen
nem volt rá mód, hogy fedezzék a hónapról hónapra füstté váló
pénzt, bármilyen derűlátók voltak is az értékesítési
előrejelzéseik. Ráadásul a csőd önmagában nem is volt elég. A
további állami segítség igazolásához az autógyártó cégeknek
minden szintre kiterjedő átszervezést kellett végrehajtaniuk, és
valahogy olyan autókat kellett gyártaniuk, amelyeket az
emberek szívesen meg is vesznek. („Nem értem, Detroit miért
nem képes összerakni egy nyavalyás Corollát” – füstölögtem
nemegyszer a többieknek.)
Mindkét feladatot könnyebb volt megfogalmazni, mint
végrehajtani. Először is, a GM és a Chrysler felső vezetése
mellett a Wall Street-iek egyenesen látnoknak tűntek. A GM
vezérigazgatója, Rick Wagoner az átmeneti gazdasági csapattal
folytatott egyik első megbeszélésen tartott prezentációja olyan
összecsapott volt, és úgy hemzsegett az üres, optimista
frázisoktól – például az eladások évi 2 százalékos növekedését
jósolta annak ellenére, hogy a forgalom a válságot megelőző
évtized nagy részében csökkent –, hogy egy ideig még Larry sem
jutott szóhoz. Ami pedig a csődeljárást illette, az valószínűleg a
GM és a Chrysler számára is olyannak ígérkezett, mint egy
nyitott szívműtét: komplikált, véres és kockázatokkal teli. Rövid
távon gyakorlatilag minden érintettre (a vezetésre, a
dolgozókra, a beszállítókra, a részvényesekre, a nyugdíjasokra,
a viszonteladókra, a hitelezőkre és a gyártóüzemeknek otthont
adó településekre) valamilyen veszteség várt, ami hosszú és
kőkemény egyezkedéseket vetített előre – egy olyan időszakban,
amikor az is bizonytalan volt, hogy a két cég túléli-e egyáltalán
a következő hónapot.
Volt azért a dolognak néhány pozitívuma is. Úgy véltük, a
bankokkal ellentétben a GM és a Chrysler átszervezése
valószínűleg nem jár majd akkora pánikkal, vagyis nagyobb
lesz a mozgásterünk a kormányzati támogatás további
fenntartásáért cserébe elvárt engedmények kicsikarásában. Az
is segített, hogy engem szoros személyes kapcsolat fűzött az
Egyesült Autóipari Dolgozók (United Auto Workers)
szakszervezetéhez, amelynek vezetői felismerték, hogy ha a
tagok meg akarják tartani az állásukat, akkor bizony komoly
változtatásokra lesz szükség.
 Ami pedig a legfontosabb, a Fehér Ház Autóipari
Munkacsoportja (White House Auto Task Force) – az élén Steve
Rattnerrel és Ron Bloommal, a beosztottak között pedig a
harmincegy éves ragyogó politikai szakértővel, Brian Deese-szel
– fantasztikusnak bizonyult; a siker érdekében remekül ötvözte
az analitikus szigort a több mint egymillió kockán forgó
munkahely emberi dimenziójának megértésével. Már jóval a
beiktatásom előtt megkezdték a tárgyalásokat az autógyárakkal,
és hatvan napot adtak a GM-nek és a Chryslernek, hogy a
hivatalos átszervezési tervek bemutatásával igazolják az
életképességüket. A cégek menet közbeni összeomlását pedig
egy sor fokozatos, de annál fontosabb beavatkozással
akadályozták meg, például szép csendben garantálták a
beszállítóknál mindkét cég kinnlevőségeit, hogy ne fogyjanak ki
az alkatrészekből.
Az Autóipari Munkacsoport március közepén eljött az Ovális
Irodába, hogy elém tárja az értékelését. Mint elmondták, sem a
GM, sem a Chrysler tervei nem mentek át a vizsgán; mindkét
cég továbbra is a valóságtól elrugaszkodott eladási prognózisok
és a költségek visszaszorítására irányuló homályos stratégiák
fantáziavilágában él. A munkacsoport tagjai azonban úgy
érezték, hogy egy agresszív, tervezett csőddel a GM-et újra
normális pályára lehet állítani, és azt javasolták, hogy adjunk
nekik további hatvan napot az átszervezési terv kijavítására;
persze azzal a feltétellel, hogy belemennek Rick Wagoner és a
jelenlegi igazgatótanács leváltásába.
 A Chryslerrel kapcsolatban azonban megoszlottak a
vélemények. A cég a három nagy legkisebbike volt, de
pénzügyileg is ők voltak a legrosszabb helyzetben, és – a Jeep
márkát leszámítva – a termékeik menthetetlennek látszottak.
Korlátozott erőforrásainkat és az autópiac általános rossz
állapotát figyelembe véve a jelenlévők egy része amellett érvelt,
hogy nagyobb eséllyel tudnánk megmenteni a GM-et, ha a
Chryslert elengedjük. Mások arra figyelmeztettek, hogy nem
szabad alábecsülnünk, mekkora gazdasági sokkhatással járhat,
ha hagyunk összeomlani egy ilyen ikonikus amerikai céget. Így
vagy úgy, tájékoztatott a munkacsoport, a Chrysler helyzete
olyan gyorsan romlik, hogy azonnal meg kell hoznom a döntést.
Ekkor megjelent az Ovális Iroda ajtajában az asszisztensem,
Katie, és közölte, hogy át kell mennem a Válságterembe, ahol
várnak a nemzetbiztonsági tanácsadóim. Mivel úgy véltem, az
amerikai autóipar sorsának eldöntése félóránál több
gondolkodást igényel, megkértem Rahmot, hogy újra hívja össze
a munkacsoportot és három legfőbb tanácsadómat – Valerie-t,
Pete-et és Axe-et – a Roosevelt Szobába későbbre aznap délután,
hogy mindkét oldalt meghallgathassam (ugye, a
munkafolyamat!). Ezen a második tanácskozáson sorra került
Gene Sperling érvelése a Chrysler megmentése mellett, majd
Christy Romer és Austan Goolsbee, akik szerint a cég további
támogatásával tulajdonképpen csak jó pénzt dobunk ki a rossz
után. Rahm és Axe, akik mindig nagyon jól ráéreztek a helyzet
politikai vonatkozásaira, emlékeztettek, hogy az ország
polgárainak kétharmada ellenez minden további autóipari
mentőcsomagot. A támogatóknak még Michiganben is éppen
csak sikerült többségbe kerülniük.
Rattner hozzátette, hogy a Fiat nemrégiben jelezte a
szándékát, hogy nagyobb részesedést vásárolna a Chryslerben,
és hogy az olasz cég vezérigazgatója, Sergio Marchionne 2004-
ben vette át a gyengélkedő vállalatot, és egészen lenyűgöző
módon másfél éven belül nyereségessé tette. A Fiattal folyó
tárgyalások azonban még csak a puhatolózás fázisában
tartottak, és senki sem tudta garantálni, hogy bármilyen
beavatkozás elég lenne ahhoz, hogy a Chrysler megint sínre
kerüljön. Rattner 51 : 49-es döntésnek nevezte; és igen nagy volt
a valószínűsége, hogy a sikernek még rosszabbak lesznek a
kilátásai, ha a cég csődbe megy, és jobban körülnézhetünk a
motorházban.
Lapozgattam a diagramok között, nézegettem a számokat,
néha felpillantottam Teddy és Franklin D. Roosevelt portréira,
míg végül Gibbs került sorra. Korábban Debbie Stabenow
szenátor michigani kampányában dolgozott, és most rámutatott
az egyik dia térképére, amelyen a Középnyugat összes Chrysler-
gyára látható volt.
– Nézd – kezdte –, én nem vagyok közgazdász, és azt sem
tudom, hogyan kell vezetni egy autógyártó céget. De azt tudom,
hogy három hónapja egy második nagy gazdasági világválságot
próbálunk elkerülni. És a helyzet az, hogy ezek közül a városok
közül sokban már beköszöntött ez a válság. Ha most elvágjuk a
Chryslert, akkor akár a térképen látható összes pont halálos
ítéletét is aláírhatjuk. Mindenhol több ezer munkás van, akik
számítanak ránk. Olyan emberek, amilyenekkel a kampány
közben találkoztál… és mind elveszítik az
egészségbiztosításukat, a nyugdíjukat, egy részük túl öreg már
ahhoz, hogy elölről kezdjen mindent. Nem tudom elképzelni,
hogy faképnél hagyd őket. Szerintem nem ezért indultál el az
elnökválasztáson.
A térképen elszórt pontokra meredtem – összesen több mint
húsz volt belőlük szerte Michiganben, Indianában és Ohióban –,
és a Chicagóban, közösségszervezőként töltött időszakra
gondoltam, amikor elbocsátott acélmunkásokkal találkoztam
szakszervezeti épületek hideg folyosóin vagy templomok
alagsorában, hogy a közösségüket érintő problémákról
beszélgessünk. Emlékeztem rájuk; a vastag télikabát alatt is
látszott, milyen erőteljesek, a markuk kemény volt és kérges, az
arcukon – volt köztük fehér, fekete, barna – az olyan férfiaknak
a néma kétségbeesése tükröződött, akik elveszítették a céljukat.
Akkor nem sokat tehettem értük; a gyáraik már bezártak, mire
odakerültem, és a hozzám hasonlóknak semmilyen ráhatásuk
nem volt a távoli vezetőkre, akik meghozták azokat a bizonyos
döntéseket. Azzal a reménnyel léptem politikai pályára, hogy
egy napon talán majd többet is nyújthatok ezeknek a
munkásoknak és a családjaiknak.
És most itt voltam. Rattnerhez és Bloomhoz fordultam, és
megkértem őket, hogy hívják fel nekem a Chryslert. Azt
mondtam: ha a cég a segítségünkkel meg tud állapodni a Fiattal,
és le tud tenni az asztalra egy reális, szigorú üzleti tervet arról,
hogyan tudnak belátható időn belül kilábalni a csődből, akkor
tartozunk a munkásoknak és a közösségeiknek ezzel az eséllyel.
Már közeledett a vacsoraidő, és még több telefont el kellett
intéznem az Ovális Irodában. Már azon voltam, hogy
berekesztem a megbeszélést, amikor észrevettem, hogy Brian
Deese bátortalanul felemeli a kezét. Ő volt a munkacsoport
legfiatalabb tagja, és a tanácskozás alatt alig szólalt meg, de
mint később megtudtam, ő készítette a térképet, és ő
tájékoztatta Gibbset a Chrysler esetleges csődjének emberi
vonatkozásairól. (Évekkel később elárulta nekem, hogy úgy
gondolta, az érveknek nagyobb súlyuk lesz, ha egy magasabb
beosztású stábtag tálalja őket.) Amikor azonban látta, hogy az ő
oldala győz, és elragadta a pillanat heve, Deese sorolni kezdte,
milyen potenciális előnyökkel járhat a döntésem, például hogy
a Chrysler–Fiat páros lehet az első cég az Egyesült Államokban,
amelynek az autói képesek negyven mérföldet megtenni egy
gallon üzemanyaggal. Csakhogy nagy idegességében azt találta
mondani: „az első amerikai gyártmányú autók lesznek, amelyek
képesek negyven mérföldet megtenni egy óra alatt”.
A szobában egy pillanatra csend lett, majd kirobbant a
nevetés. Deese-nek is feltűnt a baki, és a bajusz és szakáll
mögött rejtőző angyalarca bíborvörös lett. Én is mosolyogtam,
és felálltam a székből.
– Tudja, az első autóm véletlenül egy ’76-os Fiat volt –
mondtam neki, miközben elkezdtem összeszedegetni az előttem
heverő papírokat. – Használtan vettem, még a főiskola első
évében. Piros volt, ötsebességes botváltóval. Ha jól emlékszem,
többet tudott óránként negyven mérföldnél… ha éppen nem a
szerelőnél álldogált. Egész életem legrosszabb autója volt. –
Megkerültem az asztalt, megveregettem Deese karját, majd
kifelé menet még visszafordultam az ajtóból. – A Chrysler
dolgozói hálásak lehetnek – mondtam –, hogy csak azután állt
elő ezzel az érvvel, hogy meghoztam a döntésemet.

GYAKRAN MONDJÁK, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az

elnöknek, ha a gazdaság jól teljesít, és túlságosan hibáztatják,
ha visszaesik. Normális körülmények között ez igaz is. A
gazdaság napi alakulására a Fed kamatemelési vagy
kamatcsökkentési döntésétől kezdve (amelyre az elnöknek az
alkotmány értelmében nincs befolyása) az üzleti ciklusok
szeszélyein át az építkezéseket lassító rossz időjárásig vagy a
világ másik oldalán kitörő konfliktus miatt hirtelen megugró
árakig számos tényező gyakorol nagyobb hatást, mint az elnök
tettei. Sokszor még a jelentős adócsökkentéshez vagy átfogó
szabályozásbeli változtatáshoz hasonló kezdeményezések GDP-
re vagy munkanélküliségre gyakorolt hatása is csak hónapokkal
vagy akár évekkel később válik mérhetővé.
Emiatt a legtöbb elnök anélkül dolgozik, hogy ismerné
döntései gazdasági hatásait. És ezeket a szavazók sem tudják
megállapítani. Úgy gondolom, ez igazságtalan így. Az
események időrendjének szeszélyeitől függően ugyanis az
elnököt olyasmiért büntethetik vagy jutalmazhatják a választók,
amire nincs semmilyen ráhatása. Ez ugyanakkor bizonyos
hibatartományt is lehetővé tesz az elnöki adminisztrációk
számára, és a vezetők abban a biztos tudatban alakíthatják a
politikájukat, hogy nem minden azon múlik, jól döntenek-e.
2009-ben azonban más volt a helyzet. Elnökségem első száz
napjában nem létezett elfogadható hibatartomány. Minden
egyes lépésünk számított. Minden amerikai ránk figyelt.
Újraindítottuk a pénzügyi rendszert? Véget vetettünk a
recessziónak? Visszaadtuk az emberek munkahelyét?
Megtarthatták az otthonukat? Naponta láthatta mindenki, hol
tartunk, és minden új gazdasági adat, minden hír vagy pletyka
alapot szolgáltatott az ítélkezésre. A munkatársaimmal együtt
ebben a tudatban éltünk attól a perctől kezdve, hogy reggel
felébredtünk, egészen addig a pillanatig, amikor este
elaludtunk.
Néha úgy gondolom, azokban a hónapokban csak azért nem
omlottunk össze az általános stressz alatt, mert a rengeteg
munka miatt egyszerűen nem értünk rá. A GM-mel és a
Chryslerrel kapcsolatos döntések után lényegében a helyükre
kerültek stratégiánk legfőbb pillérei, ami azt jelentette, hogy
most már a megvalósításra összpontosíthattunk. Az Autóipari
Munkacsoport kieszközölte a GM vezetésének leváltását,
levezényelte a Fiat bevásárlását a Chryslerbe, és mindkét cégnél
segített elkészíteni az ütemezett csődök és átszervezések tervét.
Az ingatlanos csoport eközben kialakította az Elérhető
Otthonátalakítási, illetve az Elérhető Otthonrefinanszírozási
Programok kereteit. Érvénybe léptek a válságkezelési törvény
adócsökkentései, és megindult a támogatás folyósítása az
államok részére. Joe Biden és rátermett stábfőnöke, Ron Klain
felügyelték az infrastrukturális beruházások dollármilliárdjait,
és egyik fő szempontjuk a pazarlás és a csalások minimálisra
csökkentése volt. Tim pedig a Pénzügyminisztérium még
mindig erősen létszámhiányos csapatával, a Feddel karöltve
folytatta a tűzoltást a pénzügyi rendszerben.
Az iram könyörtelen volt. Amikor reggelente a rendszeres
megbeszéléseink alkalmával találkoztam az Ovális Iroda patkó
alakban elhelyezkedő székein és kanapéin ülő gazdasági
tanácsadókkal, arcuk kimerültségről árulkodott. Később
másoktól hallottam, hogy néha kiabáltak egymással a
stábértekezleteken jogos politikai viták, bürokratikus
területvédő harcok, a sajtónak történt névtelen
kiszivárogtatások, a szabad hétvégék hiánya miatt vagy éppen a
Nyugati Szárny földszintjén lévő Haditengerészeti Étkezőben
elfogyasztott túl sok késő esti pizza és csili következményeként.
Ez a feszültség azonban nem gerjesztett valódi haragot, és a
munkát sem akadályozta. Ugyanis mindenki többé-kevésbé
türtőztette magát – akár azért, mert profik voltak, akár mert
tisztelték az elnököt, vagy mert tudták, kudarc esetén mi vár az
országra, esetleg mert szolidárisak voltak egymás iránt a
minden irányból érkező támadások kollektív célpontjaiként.
Eközben pedig mindannyian vártuk a jelet, bármilyen jelet,
hogy a válság megszüntetésére kidolgozott terveink tényleg
működnek.
És a jel április végére fel is tűnt. Tim egyik nap benézett az
Ovális Irodába, és elújságolta, hogy a Fed, miután a bankok
vizsgálata alatt makacsul hallgatott, végre elküldte a
Pénzügyminisztériumnak a terhelési próbáról szóló előzetes
értékelését.
– Tehát? – kérdeztem, miközben próbáltam Tim
arckifejezéséből olvasni. – Hogy fest a dolog?
– Hát, a számokat még itt-ott ellenőrizni kell…
Bosszankodást mímelve a magasba emeltem a két kezem.
– Jobb, mint vártuk, elnök úr – vágta rá gyorsan Tim.
– Vagyis?
– Vagyis lehet, hogy túl vagyunk a nehezén.
A terhelési próba alá vont tizenkilenc fontos pénzügyi
intézet közül a Fed kilencet egészségesnek ítélt, ami azt
jelentette, hogy nem kell több tőkét szerezniük. Öt másik
banknak több tőkére volt szüksége a Fed által megállapított
szint eléréséhez, de a helyzetük elég szilárdnak látszott ahhoz,
hogy ezt magánforrásokból biztosítsák. Így öt olyan pénzintézet
maradt (köztük a Bank of America, a Citigroup és a GMAC, a
General Motors pénzügyi ága), amelyeknek várhatóan további
kormányzati támogatásra lesz szükségük. A Fed számításai
szerint ez utóbbiak közös hiánya nem több 75 milliárd
dollárnál, ezt pedig a TARP-alapban megmaradt pénzből
szükség esetén kényelmesen fedezhettük.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benne – közöltem
pókerarccal, amikor Tim végzett a beszámolójával.
Hetek óta most először láttam mosolyt az arcán.
Ha Tim netán úgy érezte, hogy a terhelési próba eredményei
őt igazolják, nem mutatta ki. (Azt viszont évekkel később
bevallotta, hogy amikor Larry Summers szájából elhangzott az
„Igazad volt” kijelentés, az igen jólesett neki.) A kedvező
előzetes információt azonban egyelőre megtartottuk a belső kör
számára; nem akartuk ugyanis, hogy bárki idő előtt ünnepelni
kezdjen. Ám amikor a Fed két héttel később közzétette a
végleges jelentését, a következtetések változatlanok maradtak,
és egyes politikai elemzők makacs kételkedése ellenére a
legfontosabb érintettek – a pénzpiacok – elég szigorúnak és
hitelesnek tartották a vizsgálatot, hogy bizalmat kovácsoljanak
belőle. A befektetők majdnem olyan gyorsan kezdték
visszapumpálni a tőkét a pénzintézetekbe, amilyen gyorsan
korábban kivonták belőlük. A cégek ismét tudtak kölcsönt
felvenni napi működésük finanszírozására. Ahogy a bankok
által a másodrendűjelzáloghitel-ámokfutás során elszenvedett
nagyon is valós veszteségeket csak tovább tetézte a félelem, a
terhelési próba – az Egyesült Államok kormánya által nyújtott
óriási garanciákkal együtt – mintegy visszarántotta a piacokat a
racionalitás világába. A tíz, komoly bajba jutott pénzintézet
júniusra több mint 66 milliárd dollárnyi magántőkéhez jutott,
vagyis csak 9 milliárddal maradt el az előírt szinttől. A
vészhelyzeti likviditási tartaléknak köszönhetően a Fed több
mint kétharmadával csökkenthette befektetését a pénzügyi
rendszerbe. Az ország kilenc legnagyobb bankja pedig
visszafizette a tartozását a Pénzügyminisztériumnak: a nekik
juttatott 67 milliárd dollárnyi TARP-pénz – kamatostul –
visszakerült az államhoz.
Úgy látszott, hogy kilenc hónappal a Lehman Brothers
bedőlése után a pánik véget ért.
KÖZEL EGY ÉVTIZED TELT EL elnökségem első viharos napjai óta, és
bár a részletek legtöbb honfitársam számára nem teljesen
tiszták, az adminisztrációm válságkezelése a mai napig heves
viták tárgyát képezi. Szigorúan nézve a lépéseink eredményeit
nehéz lenne kétségbe vonni. Nemcsak az amerikai bankszektor
helyzete szilárdult meg sokkal hamarabb, mint az európaié; a
pénzügyi rendszer és általában véve a gazdaság is gyorsabban
tért vissza a növekedési pályára, mint bármely más országé a
történelemben ilyen súlyos megrázkódtatást követően. Ha az
eskütételem napján kijelentettem volna, hogy az amerikai
pénzügyi rendszer egy éven belül talpra áll, majdnem az összes
TARP-támogatást visszafizetik (az adófizetőknek pedig
valójában nem kiadást, hanem egyenesen nyereséget jelent), és
megkezdődik az Egyesült Államok történetének leghosszabb
folyamatos növekedési és munkahelyteremtési időszaka, a
szakértők és elemzők többsége minden bizonnyal kétségbe
vonta volna elmém épségét. Vagy azt gondolta volna, hogy a
dohánynál valami erősebbet szívok.
Sok alapos elemző számára azonban éppen az a probléma,
hogy a válság előtti normalitáshoz tértem vissza; ők ezt
elszalasztott lehetőségnek, ha nem kimondottan árulásnak
tartják. E szerint a nézet szerint a pénzügyi válság olyan
lehetőséget kínált a normalitás ismérveinek átfogalmazására, és
nemcsak a pénzügyi rendszer, hanem az egész amerikai
gazdaság újragondolására, ami nemzedékenként csak egyszer
adódik. Ha feldaraboltam volna a nagy bankokat, és rács mögé
küldtem volna néhány fehérgalléros gazembert; ha
megszüntettem volna a túlméretezett juttatási csomagokat, és
felszámoltam volna a Wall Street „ha fej, én győzök, ha írás, te
veszítesz” mentalitását, akkor ma talán egyenlőbb rendszerben
élhetnénk, amely nem egy maroknyi milliárdos, hanem a
dolgozó családok érdekeit szolgálja.
Megértem az emiatt érzett frusztrációt. Sőt sok szempontból
magam is osztozom benne. A mai napig rendszeresen olvasom
az országban egyre fokozódó egyenlőtlenségekről, az egyre
nehezebbé váló felemelkedésről és a továbbra is stagnáló
bérekről szóló jelentéseket, és érzékelem az ezek nyomán a
demokráciánkban kialakuló haragot és torzulást. Ilyenkor
eltűnődöm azon, vajon nem kellett volna-e bátrabbnak lennem
azokban az első hónapokban, nem kellett volna-e több rövid
távú gazdasági nehézséget felvállalnom a tartós átalakítás és
igazságosabb gazdasági rend érdekében.
Ez a gondolat nem hagy nyugodni. És mégis, ha
visszamehetnék az időben, és újra nekikezdhetnék, nem vagyok
biztos benne, hogy másképp döntenék. A bírálók által felsorolt
különféle alternatívák és elszalasztott lehetőségek elméletben
valóban jól hangzanak, akár egy egyszerű tanmese erkölcsi
mondanivalója. Ám ha mélyebbre ásunk, a javasolt opciók
mindegyike – legyen szó a bankok államosításáról vagy a
büntetőtörvények definícióinak kitágításáról a bankvezérek
elleni vádemelés érdekében, vagy akár arról, hogy a
bankszektor egy részét hagyjuk összeomlani, csak hogy
elkerüljük az erkölcsi kockázatot – a fennálló társadalmi rendbe
való erőszakos beavatkozást, a politikai és gazdasági normák
kifacsarását követelte volna, ami majdnem bizonyosan csak
rontott volna a helyzeten. Persze nem a gazdag és befolyásos
emberek helyzetén, akiknek valahogy mindig sikerül a talpukra
esniük. Azoknak a helyzetén, akiket meg akartam menteni. A
legjobb forgatókönyv szerint a gazdaságnak hosszabb időre lett
volna szüksége a talpra álláshoz, nagyobb lett volna a
munkanélküliség, több ingatlant foglaltak volna le a bankok,
több cég ment volna tönkre. A legrosszabb forgatókönyv pedig:
az ország talán igazán mély válságba zuhan.
A forradalmár lelkek azt mondhatnák, hogy mindez megérte
volna, hiszen, ha rántottát akarunk készíteni, ahhoz össze kell
törnünk néhány tojást. Ám bármennyire is kész voltam
bármikor felforgatni a saját életemet egy eszme érdekében,
emberek millióinak életével nem akartam vállalni ezt a
kockázatot. Ebben az értelemben a hivatalban töltött első száz
napom megmutatta politikai személyiségem egyik alapvető
vonását. Reformer voltam, jövőképemben nem, de
vérmérsékletemet tekintve konzervatív. Hogy akkor bölcs
voltam-e vagy gyenge, azt másoknak kell megítélniük.
És különben is, ez az eltűnődés csak később jött. 2009 nyarán
épp csak elkezdődött a verseny. Tudtam, hogy miután a
gazdaság stabilizálódik, több időm lesz a kampány során – az
adózás, az oktatás, az energiaszektor, az egészségügy, a
munkatörvények és a bevándorlás terén – megígért szerkezeti
átalakítások végrehajtására; olyan változtatásokra, amelyek
alapjában igazságosabbá teszik a rendszert, és bővítik az
átlagamerikaiak lehetőségeit. Tim és a munkatársai már
dolgoztak egy átfogó Wall Street-i reformcsomagon, amelyet
később benyújtok majd a kongresszusnak.
Én pedig közben igyekeztem nem megfeledkezni arról, hogy
megállítottuk az országot a katasztrófa felé vezető úton, és az
erőfeszítésünk máris hozott némi enyhülést. A kiterjesztett
munkanélküli-juttatások országszerte rengeteg családnak
segítettek a felszínen maradni. A kisvállalkozások
adócsökkentéseinek köszönhetően valamivel többen
maradhattak alkalmazásban. Jutottak tanárok az osztályokba és
rendőrök az utcákra. Egy autógyár, amelyet nemrég a bezárás
fenyegetett, még mindig működött, a jelzáloghitel-törlesztés
átütemezése pedig megakadályozta, hogy otthonok vesszenek
el.
A katasztrófa elhárulásának, a normális állapotok
fenntartásának azonban nincs hírértéke. Az érintettek nagy
részének fogalma sem volt, milyen hatással voltak a döntéseink
az életükre. Ám késő éjjelente, amikor az Elnöki
Dolgozószobában ültem, néha a bíborszínű mappámból
kezembe akadt egy-egy levél, amely valahogy így kezdődött:

Tisztelt Obama Elnök Úr!

Biztosan nem olvassa el ezt a levelet, de gondoltam, jó, ha

tudja, hogy ez az Ön által elindított program életmentő
volt…
Ilyenkor elolvasás után letettem a levelet, és elővettem egy
lapot, hogy rövid választ írjak az illetőnek. Elképzeltem, ahogy
megkapja a Fehér Ház hivatalos borítékját, meglepetten
kinyitja, majd elmosolyodik. Megmutatja a családjának, talán
még a munkahelyére is beviszi. A levél végül bekerül egy
fiókba, és eltemetődik az életet alkotó új örömök és fájdalmak
alatt. De ez rendben is volt így. Nem várhattam el az
emberektől, hogy megértsék, milyen sokat jelent nekem a
hangjuk; hogy hányszor tartotta bennem a lelket, és verte vissza
az alattomosan settenkedő kételyeket azokon a magányos késő
éjszakákon.
 13

A beiktatásomat megelőzően Denis McDonough, a

kampányom külpolitikai tanácsadója, és az NSC leendő
stratégiai kommunikációért felelős vezetője, harminc percet
kért tőlem egy véleménye szerint életbevágóan fontos ügyre.
– Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy tud rendesen
tisztelegni – jelentette ki.
Denis soha nem szolgált a hadseregben, jóllehet a mozgása,
az elszántsága és a határozottsága ezt sugallta. Magassága és
kissé szögletes mozdulatai, előreugró állkapcsa, mélyen ülő
szeme és őszülő halántéka harminckilenc éves koránál
idősebbnek mutatták. Minnesota állam egyik kisvárosában,
Stillwaterben nőtt fel, egy munkásosztálybeli ír katolikus,
tizenegy gyerekes családban. A diploma megszerzése után
beutazta Latin-Amerikát, és tanított egy belize-i középiskolában,
majd hazatérését követően elvégezte a mesterképzést
nemzetközi kapcsolatokból. Ezután a demokraták akkori
szenátusbeli vezetője, Tom Daschle munkatársaként
helyezkedett el. 2007-ben vettük fel Denist külpolitikai
tanácsadónak a szenátusi irodámba, és a kampány során egyre
felelősségteljesebb feladatokat bíztunk rá: segített nekem
felkészülni a vitákra, összeállította a médiatájékoztatókat,
megszervezte az elnökválasztás előtti külföldi utam minden
elemét, és fáradhatatlanul küzdött a sajtósok rohamával.
Denis csupa kiváló szakemberből álló csapatomból is
kimagaslott. Rendkívüli módon ügyelt a részletekre, önként
jelentkezett a legnehezebb, hálátlan feladatokra, és nem ismert
fáradtságot: híre ment, hogy az iowai kampány során a
kopogtatás mellett megmaradt csekély szabadidejét arra
használta, hogy segített a helyi lakosoknak ellapátolni a havat
egy különösen csúf hóvihar után abban a reményben, hogy
megnyeri őket az ügyemnek, és rám szavaznak. A saját testi
épségével és egészségével nemigen törődött, aminek
köszönhetően a főiskolai futballcsapatban az adottságai
ellenére is jó hátvéd válhatott belőle, ám ez a hozzáállás olykor
problémák forrásává is válhatott: a Fehér Házból egyszer haza
kellett küldenem, miután megtudtam, hogy megállás nélkül
tizenkét órát dolgozott influenzásan. Arra kezdtem gyanakodni,
hogy vallási hevület fűti, és bár a tekintélyelvűség elleni
lázadása (valamint felesége, Kari iránti rajongása) miatt nem
állt egyházi szolgálatba, a munkáját mégis szolgálatként és
önmegtagadásként élte meg.
Denis földi jó cselekedetei közé tartozott, hogy vállalta:
felkészít az első, a hadsereg főparancsnokaként eltöltendő
napomra. A beiktatásom előtti napra meghívott két katonát –
köztük Matt Flavint, a haditengerészet egyik ifjú veteránját, aki
később a Fehér Házban a veteránügyekért felelős munkatársam
lett – az irodámba, hogy végigvegyük a menetrendet. Azzal
kezdték, hogy mutattak egy csomó fotót korábbi elnökök
kritikán aluli tisztelgéseiről: az egyikük lazán tartotta a
csuklóját, a másik begörbítette az ujjait, George W. Bush pedig
úgy próbált tisztelegni, hogy közben a hóna alatt tartotta a
kutyáját. Ezek után kielemezték az én első próbálkozásomat,
amely nyilvánvalóan szintén nem nyűgözte le őket.
– Egy kicsit jobban tartsa ki a könyökét, uram! – okított az
egyikük.
– Tartsa szorosabban az ujjait, uram! Az ujjak hegye
közvetlenül a szemöldökénél legyen! – kontrázott rá a másik.
Nagyjából húsz perc elteltével a mestereim elégedettnek
tűntek. Amint távoztak, Denishez fordultam.
– Van bármi más, ami miatt izgul? – viccelődtem vele.
Denis nem túl meggyőzően rázta a fejét.
– Nem izgulok, megválasztott elnök úr. Csak szeretném, ha
alaposan felkészülnénk.
– Mire?
– Mindenre – válaszolta mosolyogva.

NAGY IGAZSÁG, hogy az elnök első és legfontosabb feladata az

amerikai nép védelme és megóvása. A politikai
hovatartozásunktól és a választási kampány során tett
vállalásainktól függően éghet bennünk a vágy, hogy
megreformáljuk a közoktatást, visszaállítsuk az imát az
iskolákban, emeljük a minimálbért, vagy megtörjük az állami
szektor szakszervezeteinek hatalmát. De akár republikánus,
akár demokrata az elnök, mindenképp viselnie kell a
megválasztása pillanatától kezdve mindig hatalmas súllyal
ránehezedő terhet: annak tudatát, hogy mindenki biztonságáért
ő felel.
Ehhez a felelősséghez attól függően viszonyul az ember,
hogy miként határozza meg az országot fenyegető veszélyeket.
Mitől félünk a leginkább? Az orosz atomtámadás lehetőségétől,
vagy inkább attól, hogy egy bürokratikus ballépés vagy egy
szoftverhiba folytán tévedésből kilövünk egy rakétát? Attól,
hogy egy fanatikus felrobbantja magát a metróban, vagy attól,
hogy a kormány bepillantást nyer az állampolgárok e-mail-
fiókjaiba azzal az ürüggyel, hogy fanatikusoktól akarja
megvédeni őket? Attól, hogy külföldi olajbeszállítók miatt
üzemanyaghiány lép fel, vagy attól, hogy az óceánok szintje
emelkedik, és a bolygónk túlmelegszik? Attól, hogy egy
bevándorló család suttyomban átkel egy folyón a jobb élet
reményében, vagy attól, hogy a szegénység és a közegészségügyi
ellátás hiánya miatt a tengerentúlon kitörő járvány
láthatatlanul beszivárog a mi otthonainkba is?
A 20. század legnagyobb részében a legtöbb amerikai
számára elég egyértelmű volt, hogy mi ellen kell védekeznünk
és miért. Együtt éltünk annak lehetőségével, hogy megtámadhat
minket egy másik nagyhatalom, belesodródhatunk más
országok közötti konfliktusokba, vagy valamilyen külföldi hatás
fenyegetheti Amerika alapvető – a washingtoni bölcs
döntéshozók által meghatározott – érdekeit. A II. világháború
után a szovjetek, a kommunista kínaiak és a (vélt vagy valós)
szövetségeseik voltak azok, akik állítólag világuralomra törtek,
és fenyegették az életformánkat. Azután következtek a Közel-
Keletről érkező terrortámadások. Eleinte csak a távolból
figyeltük őket, és ugyan már ekkor is ijesztőnek, de még
kezelhetőnek tűntek; majd az új évszázad kezdete után
mindössze néhány hónappal az ikertornyok összeomlásával a
szemünk láttára váltak valóra legvadabb rémálmaink.
E félelmek közül sokat már gyerekkoromban belém
plántáltak. Hawaiin voltak olyan ismerőseim, akiknek Pearl
Harbornál estek el szeretteik. A nagyapám, a bátyám és a
nagyanyám bátyja is harcolt a II. világháborúban. Abban a
hitben nőttem fel, hogy az atomháború nagyon is valós
fenyegetés. Iskolás koromban végignéztem a televízióban,
amint álarcos férfiak sportolókat mészárolnak le a müncheni
olimpián; főiskolás koromban végighallgattam, amint Ted
Koppel számolja a napokat, hogy mióta tartják fogva az irániak
amerikai túszaikat.[13] Ahhoz túl fiatal vagyok, hogy első kézből
átélhettem volna Vietnám borzalmait, csak az öbölháborúban
szolgáló katonák sorsának lehettem tanúja, és a legtöbb
amerikaihoz hasonlóan én is szükségesnek és igazságosnak
tekintettem a szeptember 11-e utáni afganisztáni
hadműveleteket.
Ugyanakkor egy párhuzamos – ettől eltérő, de ennek nem
ellentmondó – történetet is hallottam arról, hogy mit jelent
Amerika, a szabadság eszményére felépített ország szimbolikus
hatalma azok számára, akik a világ másik felére születtek.
Emlékszem, amikor hét-nyolc éves kissrácként a Jakarta
külvárosában álló házunk hűvös kőpadlóján ülve büszkén
mutogattam a barátaimnak a honolului felhőkarcolókat, a
nagyváros fényeit és széles sugárútjait ábrázoló fotókat
tartalmazó albumot. Soha nem felejtem el az arcukon
megjelenő ámulat kifejezését, amikor válaszolgattam nekik az
amerikai életről szóló kérdésekre, és elmagyaráztam, hogy
minden gyerek egy csomó könyvvel felszerelve megy iskolába,
és nincsenek koldusok, mert szinte mindenkinek van munkája,
és megvan a napi betevője. Később, fiatalemberként tanúja
voltam, hogy anyám micsoda hatást gyakorolt az Egyesült
Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (United States
Agency for International Development, USAID) képviselőjeként,
amikor eldugott ázsiai falvakban élő nőknek segített hitelhez
jutni, és hogy milyen hálásak voltak ezek a nők az óceán
túloldalán élő amerikaiak önzetlen segítségéért. Amikor először
jártam Kenyában, az újonnan megismert rokonaim elmondták,
mennyire csodálják az amerikai demokráciát és jogállamiságot
– amely elmondásuk szerint éles ellentétben állt az ő országukat
pusztító törzsi rendszerrel és korrupcióval.
Az ilyen pillanatok megtanítottak kívülről, mások szemével
tekinteni az országomra. Emlékeztettek arra, hogy milyen
szerencsés is vagyok, amiért amerikainak születtem; és hogy az
ebből fakadó áldások nem maguktól értetődőek. Saját
szememmel láttam, hogy milyen erőteljesen hat a példánk a
világ népeinek szívére és eszére. De mindezzel egy fontos
tanulság is együtt járt: tudatosult bennem, hogy mit
kockáztatunk azzal, milyen neheztelést szülhet, és micsoda
károkat okozhat, ha a tetteink nem felelnek meg a rólunk
kialakított képnek és ideáloknak. Amikor indonézek
beszámolóit hallgattam arról, hogy az 1967-ben katonai
diktatúrát bevezető – sokak szerint a CIA által támogatott –
puccs során több százezer embert mészároltak le; vagy latin-
amerikai környezetvédő aktivisták részletes sztorijait, hogyan
szennyezik egyes amerikai vállalatok a vidéküket; vagy indiai-
amerikai és pakisztáni-amerikai barátaim történeteit arról,
hogy szeptember 11-e óta hányszor pécézték ki éppen őket a
repülőtereken hömpölygő tömegben, hogy „szúrópróbaszerű”
motozásnak vessék alá őket, úgy éreztem, hogy Amerika
védelme meggyengült, rések keletkeztek a pajzson, és biztos
voltam benne, hogy hazánk biztonsága idővel megrendül.
A bőrszínemen kívül ez a kettős látásmód is
megkülönböztetett a korábbi elnököktől. A támogatóim ezt
fontos külpolitikai erősségemnek tartották, amelyre építve
növelhetem az Egyesült Államoknak a világ országaira
gyakorolt hatását, és megelőzhetem a meggondolatlan
irányelvekből eredő problémákat. Az ellenlábasaim szemében
ugyanakkor ez a gyengeség bizonyítéka volt. Attól tartottak,
hogy haboznék az Egyesült Államok érdekeit védeni, mert
szerintük nem vagyok elég elkötelezett, vagy mert nem csak a
hazámhoz vagyok lojális. Néhány honfitársam még ennél is
továbbment. Ők úgy látták, hogy amitől meg kell védeni őket, az
éppen az, hogy egy muzulmán nevű és szocialista eszméket
dédelgető, fekete-afrikai apától született férfi beférkőzzön a
Fehér Házba, és az Egyesült Államok kormányának minden
hatalma a kezében összpontosuljon.
A NEMZETBIZTONSÁGI CSAPAT VEZETŐI bizonyos mértékig mindannyian
internacionalisták voltak: hittek abban, hogy a világ jobbá
tételéhez szükség van az amerikai vezetésre, és hogy sokféle
formában gyakorolhatjuk a befolyásunkat. Még a csapatom
liberálisabb tagjai, mint például Denis sem berzenkedtek a
terroristákkal szemben alkalmazott „kemény hatalmi eszközök”
ellen, és megvetették a baloldali kritikusokat, akik alapból az
Egyesült Államokat hibáztatták a földgolyó minden létező
problémájáért. Közben a csapatom leghevesebb vérmérsékletű
tagjai is megértették a diplomácia fontosságát, és tudatában
voltak annak, hogy a „puha hatalmi eszközök”, például a
külföldi segély- és diákcsereprogramok, a hatékony amerikai
külpolitika lényegi elemei.
Az volt a kérdés, hogy hol a hangsúly. Mennyit törődünk a
határainkon kívül élőkkel, és mennyire kellene inkább csak a
saját állampolgáraink miatt aggódnunk? Mennyire kötődik
valójában a mi sorsunk a külföldiek sorsához? Milyen szorosan
kapcsolódjon Amerika olyan nemzetközi intézményekhez, mint
az ENSZ, és mennyire kellene önállónak lennünk, hogy a saját
érdekeinket képviseljük? Igazodjunk azokhoz az autoriter
kormányokhoz, amelyek segítenek kordában tartani az
esetleges káoszt – vagy hosszú távon okosabb stratégia a
demokratikus reform erőit hatalomra segíteni?
Nem volt mindig előre megjósolható, hogy a kormányom
tagjai melyik oldalt fogják képviselni ezekben az ügyekben. De a
belső vitáink során felfedeztem egy bizonyos generációs
szakadékot. Ifjú ENSZ-nagykövetem, Susan Rice kivételével a
nemzetbiztonsági vezetőim közül mindenki – Gates és Clinton
miniszterek, a CIA igazgatója, Leon Panetta, valamint Jim Jones
nemzetbiztonsági tanácsadóm és Denny Blair, a nemzeti
hírszerzési igazgatóm (Director of National Intelligence) is – a
hidegháború legsötétebb óráiban vált felnőtté, és évtizedeket
töltött Washington nemzetbiztonsági gépezetének részeként. Ez
a gépezet jelenlegi és korábbi fehér házi döntéshozók,
kongresszusi munkatársak, tudósok, kutatóközpontok vezetői, a
Pentagon fejesei, újságírók, fegyvergyárosok és lobbisták sűrű,
összefonódó hálózatából áll. Az ő szemükben a felelősségteljes
külpolitika folytonosságot, kiszámíthatóságot és a józan paraszti
észre való hagyatkozást jelent. Emiatt támogatták legtöbben az
Egyesült Államok iraki invázióját, és bár a katasztrofális
következmények arra késztették őket, hogy felülbírálják a
döntésüket, még mindig tagadták, hogy a mindkét párt által
támogatott iraki beavatkozás kudarcából tanulva alapjaiban át
kellene alakítani Amerika nemzetbiztonsági rendszerét.
A nemzetbiztonsági csapatom fiatalabb tagjai, köztük az NSC
munkatársainak többsége viszont másképp gondolkodtak. Ők
sem voltak kevésbé hazafiasak, mint a főnökeik, ugyanakkor
egyaránt sokkolták őket a szeptember 11-ei borzalmak és az
Abu Greib börtönben az amerikai hadsereg katonái által
megkínzott iraki hadifoglyokról készült felvételek. Éppen azért
szólította meg őket a kampányom, mert hajlandó voltam
megkérdőjelezni azokat az előfeltevéseket, amelyeket gyakran
úgy emlegetünk, mint a „washingtoni forgatókönyv” – akár a
közel-keleti stratégiáról, a Kubához való viszonyulásunkról, az
ellentétek diplomatikus megoldásáról, a terror elleni küzdelem
jogi kereteinek helyreállításáról, az emberi jogok tiszteletben
tartásáról, a nemzetközi felzárkóztatásról, a klímaváltozásról, a
humanitárius tevékenységekről vagy a nemzetbiztonságunk
központi elemeiről legyen is szó. A fiatalabb munkatársak közül
senki nem volt forradalmár, és tiszteletben tartották a sokéves
külpolitikai tapasztalattal rendelkező kollégáik tudását.
Ugyanakkor nem mentegették magukat, amiért meg akartak
szabadulni a múlt bizonyos korlátaitól, hogy valami jobbat
valósítsanak meg.
Időnként nyilvánosságra került, hogy súrlódások vannak a
külpolitikai csapatom fiatalabb és idősebb tagjai között.
Ilyenkor a média hajlamos volt ezt a munkatársaim ifjonti
türelmetlenségének tulajdonítani, mondván, nem értik, hogyan
működik Washington. Pedig nem ez volt a helyzet. Valójában az
olyan munkatársak, mint Denis, nagyon is tudták, hogyan
működik Washington – hiszen tanúi voltak, miként tud a
külpolitikai bürokrácia lassítani, félreértelmezni, elsumákolni,
rosszul végrehajtani vagy másképpen megcsáklyázni egy elnök
által kijelölt új irányt –, és tapasztalták, hogy gyakran
összeütközésbe kerülnek a Pentagonnal, a
Külügyminisztériummal és a CIA-vel.
És bizonyos értelemben magam is gerjesztettem a
külpolitikai csapatunkon belül fellépő feszültségeket, hogy
enyhítsem a saját fejemben feszítő dilemmát. Úgy képzeltem el
magamat, mintha egy repülőgép-hordozó parancsnoki hídján
állnék, biztosan abban, hogy a hajó által szimbolizált Egyesült
Államoknak új irányt kell vennie, ugyanakkor az irányváltás
végrehajtásához egy tapasztaltabb és olykor szkeptikus
személyzetre vagyok utalva. Közben tudatában vagyok, hogy a
hajó manőverezési képességének is van határa, és egy túl éles
kanyar katasztrófához vezethet. Mivel óriási volt a tét, rájöttem,
hogy a vezetés jóval több, mint ütős érvekkel alátámasztott
politikai irányelvek végrehajtása – különösen a
nemzetbiztonság terén. Számít a szokások és a rituálék
ismerete. Számítanak a szimbólumok és a protokoll, akárcsak a
testbeszéd.
Úgyhogy dolgoztam rajta, hogy megtanuljak rendesen
tisztelegni.

ELNÖKSÉGEM MINDEN ÁLDOTT NAPJÁN egy bőrkötéses mappa várt a

reggelizőasztalon. Michelle csak a „Halál, pusztítás és
szörnyűségek könyvének” csúfolta, de valójában napi elnöki
tájékoztató (President’s Daily Brief) volt a becsületes neve. A
szupertitkos, általában tíz–tizenöt oldal terjedelmű tájékoztatót
mindig egyik napról a másikra állította össze a CIA, más
titkosszolgálatokkal együttműködésben, abból a célból, hogy
összefoglalót és titkosszolgálati elemzést nyújtsanak az
elnöknek a világ eseményeiről, különösen azokról, amelyek
befolyásolhatják Amerika nemzetbiztonságát. Egy ilyen
összefoglaló tartalmazhatott információkat például szomáliai
terrorista sejtekről, iraki zendülésekről, a kínaiak vagy az
oroszok által kifejlesztett új fegyverrendszerekről. Szinte
mindig említést tett potenciális terrorakciók tervéről, legyen az
bármilyen homályos, bizonytalan forrásokból származó vagy
jelentéktelen – bizonyítandó a hírszerzés ügybuzgalmát,
amellyel igyekezett eloszlatni az éberségét illetően szeptember
11-e után felmerült kételyeket. Az esetek többségében a
tájékoztatóban olvasottak nem igényeltek azonnali cselekvést.
Az volt a cél, hogy állandóan értesüljek mindarról, ami a
világban zajlik; a fenntartani kívánt egyensúlyt fenyegető
összes kisebb-nagyobb, sőt olykor alig észlelhető változásról.
A napi tájékoztató elolvasását követően az Ovális Irodába
mentem, hogy meghallgassam mindennek élőszavas változatát
is az NSC és a nemzeti hírszerzés munkatársai jóvoltából. Külön
kitértünk a sürgősnek ítélt ügyekre. A tájékoztatót Jim Jones és
Denny Blair, korábbi négycsillagos tábornokok tartották, akiket
akkor ismertem meg, amikor a szenátusban dolgoztam. Jones a
Szövetséges Erők Európai Főparancsnoka volt, míg Blair nem
sokkal korábban vonult vissza a haditengerészettől, ahol a
csendes-óceáni térségért felelős admirálisként szolgált. Ennek
megfelelően is néztek ki – magasak és fittek, rövidre nyírt,
őszülő hajjal és szálfaegyenes tartással –, és bár eredetileg
katonai ügyekben konzultáltam velük, mindketten széles körű
ismeretekkel rendelkeztek nemzetbiztonsági téren is. Jones
például szívén viselte Afrika és a Közel-Kelet sorsát, és miután
nyugdíjba vonult a hadseregből, bekapcsolódott Ciszjordánia és
a Gázai övezet biztonságát célzó tevékenységekbe. Blair pedig
sokat írt a feltörekvő Kínával folytatott gazdasági és kulturális
diplomácia szerepéről. Így aztán ők ketten időnként meghívtak
elemzőket és szakértőket a reggeli elnöki tájékoztatókra, hogy
képbe hozzanak hosszabb távú ügyekben is: például a
gazdasági növekedés hatásai Fekete-Afrika
demokratizálódásának fenntartásában vagy a klímaváltozás
lehetséges következményei a jövőbeli regionális konfliktusokra.
De a reggeli alkalmaink gyakrabban szóltak aktuális vagy
potenciális problémákról: puccsokról, nukleáris fegyverekről,
erőszakos zavargásokról, határvillongásokról és leginkább
háborúról.
Az afganisztáni háborúról, amellyel kapcsolatban félő volt,
hogy az amerikai történelem leghosszabban elhúzódó háborúja
lesz.
Az iraki háborúról, amelyben még mindig közel 150 ezer
amerikai katona vett részt.
Az al-Káida elleni háborúról. A szervezet aktívan toborzott
tagokat, építette a hálózatát, és tervezett támadásokat Oszáma
bin Láden ideológiája alapján.
Összességében hatalmas anyagi és emberi áldozatokat
követelt a Bush-kormányzat és a média által egyaránt
„terrorellenes háborúnak” nevezett akció: közel egybillió
dollárt költöttünk, több mint háromezer amerikai katona esett
el, és még tízszer ennyi sebesült meg. Az iraki és afgán civileket
még ennél is nagyobb veszteségek érték. Az iraki invázió
különösen megosztotta az országot, és próbára tette a
szövetségeket is. Közben a terrorizmusellenes küzdelem
jegyében bevezetett rendkívüli kiadatások, a titkos helyek,[14] a
vizes vallatás, a határozatlan idejű fogva tartás bírósági
tárgyalás nélkül a guantánamói fogolytáborban és a titkos
megfigyelések miatt az Egyesült Államokban és azon kívül élők
egyaránt megkérdőjelezték hazánk jogállamiság iránti
elkötelezettségét.
A kampányom során egyértelmű állásfoglalásra törekedtem
mindezen ügyeket illetően. De ez még akkor történt, amikor
kívülállóként figyeltem az eseményeket, és nem volt az
irányításom alatt több százezer katona és az irdatlan
kiterjedésű nemzetbiztonsági infrastruktúra. Most viszont már
minden esetleges terrortámadás, a határainkon belül és kívül
elveszített vagy tönkretett amerikai élet csak és kizárólag az én
lelkiismeretemet terhelte. Innentől ezek az én háborúim voltak.
Az volt a közvetlen célom, hogy katonai stratégiánkat
minden oldalról felülvizsgáljam, így gondosan felkészüljünk a
jövőre. A Bush elnök és Núri el-Máliki miniszterelnök által a
beiktatásom előtt nagyjából egy hónappal aláírt fegyveres erők
jogállásáról szóló megállapodásnak (Status of Forces
Agreement, SOFA) köszönhetően körvonalazódni kezdtek az
Irakban állomásozó amerikai csapatok kivonásának tervei. Az
amerikai harci alakulatoknak 2009. június végéig el kellett
hagyniuk az iraki városokat és falvakat, 2011 végére pedig
valamennyi katonánkat ki kellett vonni az ország területéről.
Már csak az volt a kérdés, hogy lehetne vagy kellene-e ennél
gyorsabban cselekednünk. A kampányom során azt az ígéretet
tettem, hogy a beiktatásomtól számított tizenhat hónapon belül
gondoskodom az amerikai harci egységek kivonásáról Irakból,
de a választások után azt közöltem Bob Gatesszel, hogy tudok
rugalmasságot tanúsítani a kivonás ütemét illetően mindaddig,
amíg a SOFA keretein belül maradunk. Ezzel elismertem, hogy
egy háború befejezése nem pontosan kiszámítható, hogy a
harcokban elmerült parancsnokok megérdemelnek annyi
tiszteletet, hogy a taktikai döntések során rájuk is tekintettel
legyünk, és hogy az új elnökök nem téphetik szét egyetlen
mozdulattal az elődeik által kötött megállapodásokat.
Februárban Gates és az újonnan kinevezett iraki
parancsnokunk, Ray Odierno tábornok egy olyan tervvel állt
elő, amely szerint az amerikai harci alakulatokat 19 hónap alatt
vonjuk ki az országból. Ez három hónappal több, mint
amennyit a kampányom során ígértem, de négy hónappal
kevesebb, mint amennyit a katonai vezetők kértek. A tervnek
része volt, hogy egy ötven–ötvenöt ezer fős amerikai állomány a
nem harci alakulatokból az országban marad 2011 végéig, hogy
kiképezze és segítse az iraki hadsereget. A Fehér Házban
néhányan megkérdőjelezték, hogy szükség van-e a plusz három
hónapra és ekkora állományra, továbbá emlékeztettek arra,
hogy mind a kongresszus demokrata képviselői, mind az
amerikai közvélemény a gyorsított kivonulást és nem a
késleltetést szorgalmazzák.
Ennek ellenére jóváhagytam Odierno tervezetét, az észak-
karolinai Lejeune bázisra utaztam, és több ezer ujjongó
tengerészgyalogos előtt nyilvánosságra hoztam a döntést.
Bármennyire elleneztem is az invázió eredeti tervét, úgy
gondoltam, hogy Amerikának mostanra stratégiai és
humanitárius érdeke is fűződik az iraki stabilitáshoz. Miután a
harci alakulatok a SOFA-val összhangban mindössze öt hónap
alatt elhagyták a legsűrűbben lakott területeket, a katonáink a
csapatok kivonásának további szakaszában már lényegesen
kevésbé voltak kitéve a heves harcoknak, az orvlövészek
támadásainak és a pokolgépeknek. És Irak új kormányának
ingatagsága, a rendfenntartó erők ziláltsága, az al-Káida
továbbra is aktív iraki jelenléte, valamint az országban még
mindig hevesen izzó vallási ellenségeskedés indokolttá tette az
állomány egy részének ott tartását egyfajta biztosíték gyanánt,
hogy ne harapózzon el ismét a káosz.
– Úgy szeretném a kivonulást, hogy semmiképpen se kelljen
újra visszatérnünk – magyaráztam a döntésemet Rahmnak.

AZ IRAKKAL KAPCSOLATOS TERVEK tehát viszonylag egyszerűek voltak,

de az afganisztáni kivonulással kapcsolatban ezt egyáltalán
nem lehetett elmondani.
Az irakival ellentétben, az afganisztáni hadjáratot mindig is
szükségszerűnek tartottam. Bár a tálibok ambíciói
Afganisztánra korlátozódtak, a vezetésük laza szövetségben állt
az al-Káidával, így előfordulhatott volna, hogy ismét megszerzik
a hatalmat, és az ország újra az Egyesült Államok és
szövetségesei ellen irányuló terrortámadások bázisává válik.
Ráadásul Pakisztán sem kapacitással nem rendelkezett, sem
hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kifüstölje az al-Káida
vezetését az afgán–pakisztáni határterület isten háta mögötti,
hegyvidéki, nagyrészt ellenőrizetlen régióiban kialakított
jelenlegi főhadiszállásáról. Ez azt jelentette, hogy a
terroristahálózat felkutatásában és végleges felszámolásában az
afgán kormányra voltunk utalva, hogy hajlandók-e beengedni
az amerikai katonai és hírszerző csapatokat a területükre.
Sajnos, mivel az Egyesült Államok figyelmét és erőforrásait
hat éven át Irak kötötte le, az afganisztáni fronton áldatlan
állapotok uralkodtak. Bár több mint harmincezer amerikai és
szinte ugyanennyi nemzetközi koalíciós katona állomásozott az
országban, a tálibok nagy területeket tartottak ellenőrzésük
alatt, különösen a pakisztáni határ mentén. Azokon a helyeken,
ahol nem állomásoztak amerikai vagy koalíciós csapatok, a tálib
harcosok erőfölényben voltak az ugyan sokkal nagyobb
létszámú, de gyengén kiképzett afgán hadsereggel szemben.
Közben a rendőrség, az önkormányzatok és a minisztériumok
rossz vezetése, valamint a körükben elharapózó korrupció
aláásta Hámed Karzaj kormányzatának legitimitását, és elszívta
a külföldi adományokat, amelyekre pedig égető szüksége lett
volna a világ egyik legszegényebb országának az
életkörülmények javításához.
A helyzeten az sem lendített sokat, hogy az Egyesült Államok
nem rendelkezett következetes stratégiával. Attól függően, hogy
kivel beszélt az ember, vagy túl szűken értelmezték az
afganisztáni tevékenységünk célját (az al-Káida kifüstölése),
vagy túl tágan (az ország átalakítása modern, demokratikus és a
nyugati világba integrálódott állammá). A
tengerészgyalogosaink és a katonáink újra meg újra kisöpörték
a tálibokat egy-egy területről, majd végignézték, ahogy
hiábavalónak bizonyulnak az erőfeszítéseik, mert az elért
viszonyokat a helyi vezetés képtelen fenntartani. Az Egyesült
Államok által támogatott fejlesztési programok is gyakran
zátonyra futottak, és nem hozták a kívánt eredményt, akár a
túlzott ambíció, akár a korrupció, akár az afgán szerepvállalás
hiánya miatt. Közben az Egyesült Államok nagy összegű
szerződéseket kötött Kabul legkétesebb üzleti szereplőivel,
pedig éppen a korrupció felszámolásával akartuk megnyerni az
afgán népet.
Mindezek fényében azt mondtam Gatesnek, hogy a
legfontosabb célkitűzésem világosan meghatározott küldetés és
koordinált stratégia kialakítása mind a civil, mind a katonai
ügynökségeink részére. Nem ellenkezett. Gates az 1980-as
években a CIA igazgatóhelyetteseként segített a mudzsáhidok
felfegyverzésében az Afganisztánt megszálló szovjetek elleni
küzdelemben. Tanúja volt, amint a lazán szervezett lázadás
kivéreztette és visszavonulásra késztette a hatalmas Vörös
Hadsereget – majd annak, hogy a lázadás résztvevői később
megalapították az al-Káidát. Ebből okulva Gates mindig
alaposan végiggondolta, miféle nem kívánt következmények
származhatnak az elhamarkodott akciókból. Azt mondta
nekem, hogy „kudarcra fogjuk magunkat ítélni”, hacsak nem
tűzünk ki jól körülhatárolt és reális célokat.
Az Egyesített Vezérkar elnöke, Mike Mullen tengernagy is
szükségét látta az afgán stratégia átalakításának. De volt egy
buktató a dologban: ő és a hadsereg parancsnokai is azt
akarták, hogy először hagyjam jóvá további harmincezer
amerikai katona bevetését Afganisztánban.
 Mullen mentségére szól, hogy ez a kérés már több hónapja
függőben volt a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő
(International Security Assistance Force) afganisztáni
parancsnoka, Dave McKiernan tábornok részéről. A
kormányváltás átmeneti időszakában Bush elnök tapogatózott
nálunk, hogy megtudja, szeretnénk-e, hogy elrendelje a katonák
kiküldését még a beiktatásom előtt, de jeleztem, hogy jobb
lenne, ha az új kormány összeállításáig halasztaná ezt. Mullen
szerint McKiernan kérése nem várhatott tovább.
Az első teljes értékű NSC-megbeszélésünkön, amelyre
mindössze két nappal a hivatali eskütételem után került sor a
Fehér Ház Válságtermében, Mullen elmagyarázta, hogy a
tálibok valószínűleg nyári offenzívára készülnek, és nekünk
mielőbb további erőket kell kihelyeznünk a visszaverésükhöz.
Beszámolt arról, hogy McKiernan amiatt is aggódik, vajon
tudjuk-e majd szavatolni az eredetileg májusra tervezett, de
augusztusra halasztott afgán elnökválasztáson a biztonságot.
– Ha idejében csapatokat akarunk odaküldeni e feladatok
ellátására – vélte Mullen –, akkor azonnal lépnünk kell.
A filmek alapján mindig is tágas, futurisztikus teremnek
képzeltem a Válságtermet, amelynek falait mennyezetig érő
képernyők borítják, rajtuk nagy felbontású műhold- és
radarfelvételekkel, és amelyben sötét öltönyös emberek kezelik
a csúcstechnológiás számítógépeket és kütyüket. A valóság
kevésbé volt szemkápráztató: a helyiség csak egy kis, jellegtelen
tárgyaló, más kisebb helyiségek sorában, a Nyugati Szárny első
emeletének egyik sarkában. Az ablakait egyszerű, fából készült
spaletták árnyékolják, a falai a világ különböző fővárosainak
pontos idejét mutató órákat és néhány lapos monitort
leszámítva csupaszok, a képernyők pedig nem sokkal
nagyobbak, mint amelyeken a környékbeli kocsmák közönsége
nézi a meccset. Szűkösen fértünk el: a bizottság vezető tagjai
egy hosszú tárgyalóasztal körül ültek, míg a helyettesek és
beosztottak a falak mentén sorakozó székeken zsúfolódtak
össze.
Igyekeztem nem túl szkeptikusnak mutatkozni, amikor
feltettem a kérdést Mullennek:
– Csak hogy jól értsem: miután öt évig kihúztuk húszezer
vagy annál kevesebb amerikai katonával Afganisztánban, és
miután újabb tízezret vezényeltünk oda az elmúlt nagyjából
húsz hónapban, a Pentagon értékelése szerint nem várhatunk
további két hónapot, hogy döntsünk a kontingens
megduplázásáról?
Rámutattam, hogy nem ellenzem, hogy több haderőt
vezényeljünk Afganisztánba – a kampányom során további két
dandárt ígértem az iraki csapatkivonás megkezdése utánra. De
miután a teremben mindenki egyetértett abban, hogy Bruce
Riedel elismert volt CIA-elemzőt és Közel-Kelet-szakértőt
küldjük ki egy hatvannapos helyzetelemzésre az afgán
stratégiánk felállításához, szerintem fordítva ülnénk meg a
lovat, ha újabb harmincezer főt vezényelnénk Afganisztánba az
elemzés elkészülte előtt. Megkérdeztem Mullent, hogy egy
kisebb létszám kivezénylése áthidalná-e ezt az időszakot.
 Azt felelte, hogy végső soron az én döntésem. De azt is
nyomatékosan kiemelte, hogy a létszám csökkentése vagy
bármely további késedelem alapvető kockázatot jelent.
Hátradőltem, és hagytam, hogy mások is bekapcsolódjanak a
beszélgetésbe. David Petraeus, aki iraki sikereit követően a
(valamennyi közel-keleti és közép-ázsiai, köztük az iraki és
afganisztáni hadműveletet is felügyelő) Központi
Parancsnokság vezetőjévé lépett elő, arra biztatott, hogy
teljesítsem McKiernan kérését. Hillary és Panetta úgyszintén,
ami nem lepett meg. Bármennyire hatékonyan látták is el
mindketten saját feladatukat, a harcias természetük és a
politikai hátterük miatt soha nem álltak ellen a Pentagonból
érkező egyetlen javaslatnak sem. Gates négyszemközt
bevallotta, hogy felemás érzései vannak az afgán jelenlétünk
ilyen mértékű növelésével kapcsolatban. De hivatali szerepéből
adódóan nem vártam el tőle, hogy nyíltan ellenezze a vezérkari
főnököktől származó javaslatot.
A vezetők közül kizárólag Joe Biden adott hangot
kételyeinek. Megbízásomból az átmeneti időszakban Kabulba
utazott, és az útja során – különösen a Karzajjal folytatott nem
éppen zökkenőmentes találkozóján – látottak és hallottak
meggyőzték arról, hogy teljes egészében át kell gondolnunk az
Afganisztánhoz fűződő viszonyunkat. Tudtam, hogy Joe
szégyelli is magát, amiért évekkel korábban támogatta az iraki
inváziót. Több okból is veszélyes ingoványnak tekintette
Afganisztánt, és arra biztatott, hogy késleltessem további
csapatok bevetését.
 – Könnyebb csapatokat akkor kivezényelni, amikor már
rendelkezünk egy jó stratégiával – vélekedett –, mint
megpróbálni kivonni a csapatokat, miután oltári zűrzavart
okoztunk egy rossz stratégiával.
Ahelyett, hogy ott helyben döntöttem volna, megbíztam Tom
Donilont, hogy hívja össze az NSC munkatársait a következő
héten, és határozzák meg pontosabban, mire használnának
további csapatokat, és hogy egyáltalán logisztikai szempontból
lehetséges-e nyárig kivezényelni őket. Kijelentettem, hogy akkor
térünk vissza a témához, amint megvan a válasz. Miután
berekesztettem az ülést, elhagytam a termet. Éppen a lépcsőn
haladtam felfelé az Ovális Iroda irányába, amikor Joe utolért, és
elkapta a karomat.
– Hallgass ide, főnök! Talán túl régóta vagyok itt, de egy
dolog biztos: észreveszem, ha ezek a tábornokok sarokba
akarnak szorítani egy új elnököt – mondta. Egészen közel hajolt,
és színpadiasan odasúgta: – Ne hagyd, hogy megegyenek
reggelire!

AZ AFGANISZTÁNNAL KAPCSOLATOS TANÁCSKOZÁSAINKRÓL szóló későbbi

beszámolókban Gates és mások is Bident nevezték meg a Fehér
Ház és a Pentagon közötti jó viszony megrontójaként.
Ugyanakkor én úgy éreztem, Joe jó szolgálatot tett nekem azzal,
hogy kemény kérdéseket tett fel a hadsereg elképzeléseivel
kapcsolatban. Azáltal, hogy legalább egy ellenzője volt a
tervnek, jobban átgondoltuk az egészet – és észrevettem, hogy
mindenki egy kicsit szabadabban mondta ki a véleményét, ha
nem velem kellett szembeszállnia.
Soha nem kérdőjeleztem meg Mullen vagy a hadsereg többi
vezetője és parancsnoka indítékait. Azt tapasztaltam, hogy a Los
Angeles-i születésű Mullen – akinek a szülei a
szórakoztatóiparban dolgoztak – mindig barátságos, felkészült,
készséges és profi volt. Alelnöke, James „Hoss” Cartwright, a
tengerészgyalogság négycsillagos tábornoka vadászpilóta
múltját meghazudtolóan csendes, tűnődő személyiségnek tűnt,
de amikor felszólalt, éles elmére valló meglátásokkal és kreatív
megoldásokkal rukkolt elő egy egész sor nemzetbiztonsági
probléma kapcsán. Bár Mullen és Cartwright eltérő
vérmérsékletűek voltak, mégis akadtak olyan közös vonásaik,
amelyek tapasztalatom szerint gyakoriak a hadsereg
vezérkarában: fehér férfiak (a hadseregben csak egyetlen női és
egyetlen fekete négycsillagos tábornok volt a beiktatásom
idején), akik az ötvenes éveik végét vagy a hatvanas éveik elejét
taposták, évtizedek alatt küzdötték fel magukat a ranglétrán, a
katonai szolgálat során rendkívüli módon kitüntették magukat,
és rangos egyetemeken végeztek. Világlátásuk széles látókörű és
árnyalt volt, és a sztereotípiákkal ellentétben nagyon is
tisztában voltak azzal, hogy a katonai beavatkozásnak vannak
határai, éppen azért, mert vezettek már harcoló alakulatokat.
Valójában elnökségem nyolc éve alatt gyakran nem a civilek,
hanem épp a tábornokok voltak azok, akik óva intettek az
erőszak alkalmazásától.
 Viszont a Mullenhez hasonló katonák mindezek ellenére
annak a rendszernek a teremtményei voltak, amelynek teljes
felnőtt életüket szentelték – az amerikai hadseregnek, amely
büszke volt arra, hogy ha egyszer elindítottak egy akciót, akkor
azt végre is hajtották, pénzre és időre való tekintet nélkül, nem
beszélve arról, hogy egyáltalán az-e a megfelelő akció. Irakban
ez azt jelentette, hogy mindenből egyre több és több kellett:
több csapat, több bázis, több hadiipari beszállító, több
repülőgép, több hírszerzés, megfigyelés és felderítés. A több
sem vezetett győzelemre, de legalább megakadályozta a
megalázó vereséget, és megelőzte az ország teljes összeomlását.
Miután most már úgy festett, mintha Afganisztán is
megállíthatatlanul sodródna egy mindent elnyelő örvény felé, a
katonai vezetés természetesen itt is többet kért mindenből. És
mivel mindeddig olyan elnökkel működtek együtt, aki ritkán
kérdőjelezte meg a terveiket vagy tagadta meg a kéréseiket, a
„mennyivel több” kérdése elkerülhetetlenül visszatérő
huzavona forrásává vált a Pentagon és az általam vezetett
Fehér Ház között.
Február közepén Donilon beszámolt róla, hogy a
munkatársak felülvizsgálták McKiernan tábornok kérését, és
arra a következtetésre jutottak, hogy maximum tizenhétezer
katona és négyezer katonai kiképző vethető be érdemben a
nyárra várható harcok és az afgán választások előtt. Bár még
mindig hátravolt egy hónap a hivatalos elemzés végéig, Biden
kivételével minden vezető azt javasolta, hogy azonnal
vezényeljük ki ezt a csapatlétszámot. Február 17-én adtam ki az
utasítást, ugyanazon a napon, amikor aláírtam a Válságkezelési
és Refinanszírozási Törvényt, arra alapozva, hogy a lehető
legkonzervatívabb stratégia esetén is szükség lesz a nagyobb
létszámra, és abban a tudatban, hogy még mindig van egy
tízezer fős tartalékunk, ha a körülmények az ő kivezénylésüket
is megkövetelnék.
Egy hónappal később Riedel és csapata elkészítette a
beszámolóját. Az értékelésük nem tartogatott meglepetéseket,
de segített alapvető célunk megfogalmazásában:
„szétbomlasztani és legyőzni az al-Káidát Pakisztánban és
Afganisztánban, és megelőzni, hogy visszatérjenek bármelyik
országba a jövőben”.
A beszámolóban a Pakisztánra helyezett hangsúly
kulcsfontosságú: a pakisztáni hadsereg (és különösen a
hírszerzése, az ISI) nemcsak tétlenül nézte, hogy a tálibok a
pakisztáni határ közelében, Kvettában főhadiszállást
rendezzenek be, hanem suttyomban még támogatta is a
tálibokat, hogy meggyengítse az afgán kormányt, és Kabul ne
tudjon szövetkezni Pakisztán fő ellenségével, Indiával. Sokat
elárul az amerikai külpolitika nyakatekert logikájáról, hogy az
Egyesült Államok kormánya régóta eltűrte ezt a viselkedést egy
szövetségesjelöltjétől – akit több milliárd dollár értékű katonai
és gazdasági segéllyel támogatott, annak ellenére, hogy az
erőszakos szélsőségesekkel cimborált, és világszerte nagyban és
felelőtlenül terjesztette a nukleáris fegyverkezési technológiát.
Rövid távon legalábbis nem lehetett alternatíva teljesen
leállítani Pakisztán katonai támogatását, mivel egyrészt
rászorultunk a Pakisztánon át vezető útvonalakra az afgán
hadműveletek szempontjából, másrészt a pakisztáni kormány
hallgatólagos áldása mellett folytathattuk az országon belül
található al-Káida-táborok ellen irányuló terrorizmusellenes
tevékenységünket. A Riedel-beszámoló azonban egyvalamit
világossá tett: az Afganisztán hosszú távú stabilitására irányuló
erőfeszítéseink kudarcra vannak ítélve, ha Pakisztán továbbra
is falaz a táliboknak.
A beszámoló javaslatainak fennmaradó része az állam
újjáépítésére összpontosított. Drasztikusan javítanunk kell a
Karzaj-kormány hatékonyságát mind a kormányzás, mind az
alapszolgáltatások biztosítása terén. Ki kell képeznünk az afgán
hadsereget és rendőrséget, hogy elég hozzáértők és erősek
legyenek ahhoz, hogy az amerikai katonák segítsége nélkül is
fenn tudják tartani a biztonságot az ország határain belül. Az
még bizonytalan volt, hogy mindezt hogyan fogjuk
megvalósítani. Az viszont egyértelmű volt, hogy a Riedel-
beszámoló jóval nagyobb mértékű elkötelezettséget kívánt az
Egyesült Államoktól, mint ami egy puszta terrorizmusellenes
stratégiához szükséges, és egyfajta nemzetépítés felé mutatott.
Ennek valószínűleg lett is volna értelme – ha hét évvel
korábban, a tálibok kabuli kiűzése pillanatában kezdtünk volna
hozzá.
Természetesen annak idején nem ezt tettük. Inkább
bevonultunk Irakba, azt az országot törtük meg, hozzájárultunk
az al-Káida még aktívabb ágának kifejlődéséhez, és kénytelenek
voltunk egy költséges terrorizmusellenes hadműveletet[15]
rögtönözni ott. Ami Afganisztánt illeti, ezek az évek kárba
vesztek. A helyszínen szolgáló csapataink, diplomatáink és
segítő munkatársaink sokszor bátor helytállásának
köszönhetően persze túlzás lenne azt állítani, hogy mindent
nulláról kellett volna kezdeni Afganisztánban. De ennek
ellenére derengeni kezdett számomra, hogy még a legjobb
esetben is – ha Karzaj együttműködik, Pakisztán rendesen
viselkedik, és a céljainkat leszűkítjük a Gates által „afgán
kompromisszumnak” nevezett, még elfogadható minimumra –
további három– öt évnyi intenzív erőfeszítésre, további több
százmilliárd dolláros költségre és további emberéletek
elveszítésére kell felkészülnünk.
Nem volt ínyemre ez a megoldás, de ahogy az lenni szokott,
az alternatívák még rosszabbak voltak. Egyszerűen túl nagy
volt a tét ahhoz, hogy habozzunk: azt kockáztattuk volna, hogy
összeomlik az afgán kormány, vagy a tálibok megvetik a lábukat
a nagyvárosokban. Március 27-én, az iraki csapatkivonási terv
közzététele után mindössze négy héttel a nemzetbiztonsági
csapattal a hátam mögött megjelentem a televízió képernyőjén,
és ismertettem a nagyrészt a Riedel-beszámolóban található
javaslatokon alapuló „Af-Pak” stratégiát. Előre tudtam, milyen
fogadtatásra számíthatok. Számos kommentátor kapva kapott
az alkalmon, hogy kiemelje, milyen ironikus, hogy
háborúellenes jelöltként indultam az elnökválasztáson, mégis
eddig több katonát küldtem csatába, mint ahányat
hazarendeltem.
 A létszámnövelésen kívül Gates – őszinte meglepetésemre –
arra kért, hogy döntsek egy másik változásról is az afgán
hadművelet kapcsán. Áprilisban, az Ovális Irodában tartott
egyik megbeszélésünk során azt javasolta, hogy váltsuk le az
afganisztáni főparancsnokunkat, McKiernan tábornokot, és
nevezzük ki helyette Stanley McChrystal altábornagyot, a
Különleges Műveletek Egyesített Parancsnokságának (Joint
Special Operations Command) egykori parancsnokát és az
Egyesített Vezérkar jelenlegi igazgatóját.
– Dave kiváló katona – jelentette ki Gates, elismerve, hogy
McKiernan nem tett semmi rosszat, és hogy igen szokatlan lépés
a háború kellős közepén lecserélni a főparancsnokot. – De ő egy
menedzser. Egy ilyen kihívást jelentő környezetben másfajta
kvalitásokra van szükségünk. Nem tudnék éjjel aludni, elnök úr,
ha nem tennék meg mindent annak érdekében, hogy a lehető
legjobb főparancsnok vezesse a csapatainkat. És
meggyőződésem, hogy Stan McChrystal ez a személy.
Nem volt nehéz belátni, miért tartotta Gates olyan sokra
McChrystalt. Az Egyesült Államok hadseregében a különleges
műveleti erők külön kasztot képviselnek, olyan elit alakulatok,
amelyek tagjai a legnehezebb küldetéseket hajtják végre a
legveszélyesebb körülmények közepette – ők azok a fickók, akik
a filmekben helikopterről ereszkednek le az ellenséges
területre, vagy az éj leple alatt szállnak partra. És ebben a
körben senkit nem csodáltak annyira és senkit nem szolgáltak
olyan hűségesen a beosztottai, mint McChrystalt. A West
Pointon végzett katona harminchárom éves pályafutása során
mindig kimagasló teljesítményt nyújtott. A Különleges
Műveletek Egyesített Parancsnokságának parancsnokaként
sokat tett azért, hogy részlege az Egyesült Államok védelmi
stratégiájának központi elemévé váljon, személyesen felügyelt
többtucatnyi terrorelhárító akciót, amelyek során az al-Káida
nagy részét szétverték, és megölték alapítóját, Abu-Muszab ez-
Zarkávit. Úgy hírlett, hogy ötvennégy éves korában még mindig
a feleannyi idős kommandósokkal együtt gyakorlatozott, és
amikor Gatesszel együtt megjelent az Ovális Irodában, el is
hittem, hogy így van – a férfi csupa izom, ín és csont volt,
hosszú, szögletes arccal és átható, ragadozómadár-szerű
tekintettel. McChrystal teljes mértékben úgy viselkedett, mint
aki mindennemű könnyedséget és felületességet száműzött az
életéből. Ez a csevegésre is vonatkozott: a beszélgetésünk során
leginkább csak olyanokat mondott, hogy „Igen, uram”, „Nem,
uram” és „Biztosíthatom, hogy elvégezzük a feladatot”.
Meggyőztek. A személyi váltás közzétételét kedvezően
fogadták; a kommentátorok McChrystalt David Petraeushoz
hasonlították – mindketten kreatív hadvezérek, akik képesek
megfordítani egy háború állását. A szenátus gyorsan jóváhagyta
a váltást, és június közepén, amikor McChrystal (aki ekkorra
négycsillagos tábornok lett) felkészült, hogy átvegye a
parancsnokságot a koalíciós haderők fölött Afganisztánban,
Gates megbízta, hogy két hónapon belül készítsen számunkra
egy friss, teljes körű értékelést az ottani állapotokról,
kiegészítve a stratégiai, szervezeti és erőforrásbeli
változtatásokra tett javaslataival.
 Nemigen láttam előre, hogy ez a szokványosnak tűnő kérés
milyen lavinát fog elindítani.

AZ AF-PAK KÖZZÉTÉTELE UTÁN néhány hónappal egy délután egyedül

sétáltam végig a Déli Pázsit gyepén – nyomomban a nukleáris
kódokat tartalmazó táskát (a „focilabdát”) hordozó katonai
szárnysegéddel, valamint a veteránügyekért felelős
munkatársammal, Matt Flavinnel –, hogy felszálljak a Marine
One helikopterre, és megtegyem a Marylandbe vezető rövid
utat. Ez volt az első a Walter Reed Hadikórházba és a Bethesdai
Haditengerészeti Kórházba (Bethesda Naval Hospital) tett
rendszeres látogatásaim közül. Érkezésemkor a létesítmény
parancsnokai köszöntöttek és adtak rövid áttekintést a
kórházban ápolt sebesült katonák számáról és állapotáról,
mielőtt végigvezettek a lépcsők, liftek és folyosók labirintusán
át a kórtermekig.
A következő órában kórteremről kórteremre haladtam,
fertőtlenítettem a kezemet, ahol kellett, műtősköpenybe bújtam,
és kesztyűt húztam. Az egyes kórtermek előtt megálltam a
folyosón, hogy az egészségügyi személyzettől érdeklődjem a
lábadozó katonák hogylétéről, mielőtt halkan bekopogtam
volna az ajtajukon.
Bár a kórház a hadsereg minden területéről fogadott
pácienseket, az elnökségem első néhány éve alatt sokan a
tengerészgyalogságtól érkeztek, Irak és Afganisztán lázadóktól
hemzsegő területein teljesítettek szolgálatot, és lőfegyver vagy
pokolgép okozta sebesülésekkel feküdtek a kórházban. Szinte
mindannyian munkásosztálybeli férfiak voltak: vidéki
kisvárosokban vagy hanyatló ipari központokban élő fehérek,
Houstonhoz vagy Trentonhoz hasonló nagyvárosokból érkezett
feketék és latinók, valamint ázsiai-amerikaiak és csendes-
óceáni szigetekről származók Kaliforniából. Általában ott ültek
az ágyuk szélén a családtagjaik – legtöbbször a szüleik, a
nagyszüleik és a testvéreik, de az idősebb katonák mellett a
feleségük és a gyerekeik is megjelentek: ölükbe bújó
csöppségek, kisautóval játszadozó ötévesek, videójátékokba
merülő tinédzserek. Amint beléptem a szobába, mindenki
megfordult, szégyenlősen mosolygott, és láthatóan nem tudott
mit kezdeni magával. Ez a munkám egyik árnyoldala volt, hogy
a jelenlétem bizonyosan zavart és idegességet váltott ki
mindazokból, akikkel találkoztam. Mindig próbáltam oldani a
feszültséget, és megtenni minden tőlem telhetőt, hogy
felengedjenek.
A katonákat – hacsak nem voltak teljesen mozgásképtelenek
– az ápolók felültették, volt, aki az ágyra erősített
kapaszkodóval húzta fel magát ülő helyzetbe. Sokan
ragaszkodtak hozzá, hogy kiugorjanak az ágyból, és a jó
lábukon egyensúlyozva tisztelegjenek nekem és rázzanak kezet.
Megkérdeztem, honnan származnak, mióta szolgálnak a
seregben, hogyan sebesültek meg, és mikor kezdhetik a
rehabilitációt, vagy mikor kapnak művégtagot. Gyakran szóba
került a sport is, néhányan pedig megkértek, hogy dedikáljam
az egységük falra függesztett zászlóját. Minden katonát
megajándékoztam egy emlékéremmel. Azután mindannyian
elhelyezkedtünk az ágy körül, hogy Pete Souza saját
fényképezőgépével és a katonák telefonjával is lefotózzon
minket, majd Matt adott nekik névjegykártyát, hogy
személyesen hívhassák a Fehér Házban, ha bármire szükségük
lenne.
Ezek a férfiak rendkívüli módon inspiráltak: a bátorságuk,
az elszántságuk, hogy igyekeztek minél hamarabb újra
szolgálatra jelentkezni, és hogy összességében nem csináltak
nagy ügyet a sebesülésükből. Emellett üresnek és közhelyesnek
tűntek a hazafiasság szokásos megnyilvánulásai – az
amerikaifutball-meccsek hivalkodó szertartásai, a
díszszemléken lengetett zászlók, a politikusok üres fecsegése. A
sebesültek, akikkel találkoztam, csak jót mondtak az őket kezelő
kórházi személyzetről – az orvosokról, a nővérekről és a
beteghordókról, akik többnyire maguk is a hadsereg
szolgálatában álltak, bár volt köztük néhány civil is, meglepően
nagy számban külföldi születésűek, olyan helyekről, mint
Nigéria, El Salvador és a Fülöp-szigetek. Szívmelengető volt
látni, milyen gondos ápolásban részesülnek ezek a sebesült
harcosok, kezdve a gyorsan és zökkenőmentesen működő
betegszállítói gépezettel, amellyel a poros afgán faluban
megsebesült tengerészgyalogost a legközelebbi támaszpontra
menekítik, stabilizálják az állapotát, majd Németországba,
végül e kórházak egyikébe szállítják, ahol a legmagasabb
színvonalú sebészeti ellátás vár rá – mindössze néhány napon
belül.
 Az Egyesült Államok hadserege a világ bármely más
szervezeténél hatékonyabb rendszerének – a korszerű
technológia, a logisztikai precizitás és a kiválóan képzett és
elhivatott emberek összhangjának – köszönhetően sok katona,
aki hasonló sebesülésekbe már belehalt volna a vietnámi
háború idején, most itt ülhetett mellettem az ágy szélén, arról
vitatkozva, hogy a Bears vagy a Packers csapata-e a nyerő.[16]
Persze nincs olyan szintű precizitás és ápolás, amely
maradéktalanul be tudná gyógyítani a katonák brutális, egész
életre kiható sérüléseit. Gyakran szerencsésnek vallották
magukat, akik csak az egyik lábukat veszítették el, főleg ha térd
alatt amputálták. Nem volt ritkaság azonban a két, sőt három
végtag amputálása, ahogyan a súlyos fej- és gerincsérülés, az
arcot eltorzító sebesülések, a látás, a hallás és egyéb alapvető
testi funkciók elvesztése sem. A katonák, akikkel találkoztam,
szilárdan kitartottak amellett, hogy nem sajnálják a hazájukért
meghozott óriási áldozatot, és érthető módon a szánalom
legkisebb jele is sértette az önérzetüket. A szülők pedig sebesült
fiukra tekintettel gondosan ügyeltek arra, hogy kizárólag a
gyermekük felépülésébe vetett hitüket és mérhetetlen
büszkeségüket fejezzék ki.
És mégis minden alkalommal, amikor beléptem egy
kórterembe, és megráztam egy katona kezét, szíven ütött, hogy
a legtöbben milyen elképesztően fiatalok – sokan épphogy
leérettségiztek. Lehetetlen volt nem észrevenni a nálam
gyakran fiatalabb szülők szemében tükröződő aggodalmat.
Sosem felejtem el az alig palástolt dühöt egy apa hangjában,
amikor elmondta, hogy jóképű fia, aki ott feküdt előttünk –
valószínűleg egész életére lebénulva –, aznap ünnepli a
huszonegyedik születésnapját, és annak a fiatal anyának az
üres tekintetét, aki vidáman gőgicsélő csecsemőjét karjában
tartva azon merengett, milyen élet vár rá egy olyan férj oldalán,
aki valószínűleg életben marad, de soha nem lesz egyetlen
tiszta gondolata sem.
Később, az elnökségem vége felé a The New York Times
cikket jelentetett meg a hadikórházakban tett látogatásaimról.
[17] Ebben egy korábbi kormányzat nemzetbiztonsági
tisztviselője kifejtette a véleményét, miszerint bármilyen jó
szándékú is a próbálkozás, a hadsereg főparancsnokának nem
kellene ilyen tevékenységet végeznie – mert szerinte a
sebesültek meglátogatása óhatatlanul elhomályosítja a
stratégiai döntésekhez nélkülözhetetlen éleslátást. Kísértést
éreztem, hogy felhívjam ezt az embert és elmagyarázzam, hogy
soha nem rendelkeztem nagyobb éleslátással, mint a Walter
Reedből és a bethesdai kórházból hazafelé tartva. Pontosan
láttam, milyen ára van a háborúnak, és kik fizetik ezt meg.
Pontosan láttam a háború ostobaságát, a szomorú meséket,
amelyeket kollektíven szövögetünk és adunk tovább
nemzedékről nemzedékre – gyűlöletet szító, a kegyetlenséget
megideologizáló, és társadalmunk legtisztességesebb tagjait is
öldöklésre kényszerítő történeteket. Pontosan láttam, hogy a
hivatalomnál fogva nem bújhatok ki az elveszített és tönkretett
életekért engem terhelő felelősség alól még akkor sem, ha
valamilyen nemes céllal megindokolom a döntéseimet.
 Miközben a helikopter ablakán át lenéztem a rendezett zöld
tájra, Lincolnra gondoltam, amikor a polgárháború alatt
szokása szerint körbejárta a tábori kórházakat nem messze
onnan, ahol repültünk, halkan szólt a rozoga ágyakon fekvő
katonákhoz, akiknek a szenvedéseit sem gyulladáscsökkentők,
sem fájdalomcsillapítók nem enyhítették. Az üszkösödés szaga,
a halál sóhajtása és zihálása vette körül.
Kíváncsi voltam, Lincoln hogyan bírta, milyen imákat
mondott utána. Biztosan tudta, hogy ez elkerülhetetlen
vezeklés. Ezt a vezeklést nekem is le kellett rónom.

BÁR A HÁBORÚ ÉS A TERRORFENYEGETÉS szem előtt tartása szinte

minden időmet felemésztette, más külpolitikai ügyekre is
figyelmet kellett fordítanom – egyebek mellett arra, hogyan
kezeljük a pénzügyi válság nemzetközi következményeit. Ez volt
az első hosszabb külföldi hivatalos utazásom fő célja, amikor
Londonba utaztam a G20-csúcstalálkozóra, majd a következő
nyolc nap során Európa kontinentális részére, valamint
Törökországba és Irakba.
2008 előtt a G20 nem jelentett többet, mint a világ húsz
legnagyobb gazdasága pénzügyminisztereinek és központi
bankjuk vezetőinek éves találkozóját, amely során
információkat osztottak meg egymással, és a globalizáció
részleteiről cseréltek eszmét. Az Egyesült Államok elnökei az
exkluzívabb G8-ra korlátozták a személyes jelenlétüket, ez a
világ hét legnagyobb gazdasága (az Egyesült Államok, Japán,
Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország
és Kanada), valamint Oroszország vezetőinek éves találkozója
(ez utóbbi országot Bill Clinton és Tony Blair brit
miniszterelnök nyomására vették be a körbe 1997-ben
geopolitikai okokból). Ez a helyzet akkor változott meg, amikor
a Lehman Brothers összeomlása után Bush elnök és Hank
Paulson bölcsen meghívta valamennyi G20-ország fejét egy
vészmegbeszélésre Washingtonba – felismerve, hogy
napjainkban, amikor a világban minden mindennel összefügg,
egy jelentős pénzügyi válság a lehető legszélesebb körű
koordinációt követeli meg.
A washingtoni G20-csúcstalálkozó kevés kézzelfogható
eredményt hozott: mindössze egy homályos ígéret született,
miszerint „megteszünk minden szükséges további lépést”, és
egy megegyezés, hogy 2009-ben újra találkozunk. Viszont, mivel
mostanra gyakorlatilag minden országnak recesszióval kellett
szembenéznie, és a világkereskedelem az előrejelzések szerint 9
százalékkal esik majd vissza, a londoni csúcstalálkozóra azzal a
küldetéssel érkeztem, hogy a G20-as országok sokszínű csapatát
összekovácsolva gyorsan és hatékonyan reagálunk. A gazdasági
magyarázat elég egyszerű volt: az amerikai fogyasztói költés –
amelyet a hitelkártya-használat és a jelzáloghitelek rendkívüli
módon felpörgettek – lett a globális gazdasági növekedés
elsődleges motorja. Az amerikaiak autókat vásároltak
Németországból, elektronikai eszközöket Dél-Koreából és
gyakorlatilag minden egyebet Kínából; ezek az országok azután
nyersanyagokat vettek a globális ellátási lánc lentebbi szintjein
elhelyezkedő országokból. Most viszont vége volt a bulinak.
Mindegy, hogy hogyan teljesít a válságkezelési törvény és a
terhelési próbák, az amerikai fogyasztóknak és
vállalkozásoknak ki kell kecmeregniük az adósságból,
amelyben nyakig ülnek. Ha más országok el akarják kerülni a
válság elmélyülését, akkor nekik is lépniük kell – saját
gazdaságélénkítő csomaggal; azzal, hogy befizetnek a
Nemzetközi Valutaalap 500 milliárd dolláros, súlyos esetekre
létrehozott vészhelyzeti alapjába; valamint azzal, hogy
igyekeznek elkerülni a nagy világgazdasági válság
elhúzódásához hozzájáruló protekcionista, más kárán jól járni
igyekvő hozzáállást.
Mindez logikusnak látszott, legalábbis papíron. A
csúcstalálkozót megelőzően Tim Geithner figyelmeztetett, hogy
szükségem lehet némi ügyességre ahhoz, hogy elfogadtassam a
külföldi államfőkkel ezeket a lépéseket. „A rossz hír az, hogy
mindannyian neheztelnek ránk, amiért válságba sodortuk a
világgazdaságot. A jó hír viszont, hogy mindenki fél attól, hogy
mi fog történni, ha semmit nem teszünk.”
Michelle nagy örömömre úgy döntött, hogy az utazásom első
felére velem tart. Kevésbé aggódott amiatt, hogyan fogok
szerepelni a csúcstalálkozón – „Szuper leszel!” –, mint amiatt,
hogy mit vegyen fel Őfelsége, a brit királynő audienciájára.
– Vegyél fel egy olyan kis kalapot. És válassz hozzá illő kis
retikült – mondtam.
Gúnyos szemöldökráncolás volt a válasz.
– Ezzel nem vagyok kisegítve.
 Addigra már közel kéttucatnyi alkalommal utaztam az
elnöki különgéppel, az Air Force One-nal, de ezen a
transzatlanti repülőúton értékeltem először igazán, hogy
milyen mértékben jelképezi az amerikai hatalmat. Maguk a
repülőgépek (két, rendelésre gyártott Boeing–747-es osztozott a
feladaton) huszonkét évesek voltak, és ez látszott is rajtuk. A
belső kialakításuk – súlyos bőrfotelek, diófa asztalok és
lambériák, rozsdaszínű szőnyeg arany csillagmintával – az
1980-as évek vállalati tanácstermeinek vagy klubszobáinak
stílusát idézték. Az utaskommunikációs rendszernek voltak
hiányosságai; csak a második ciklusomban tudtam elérni, hogy
legyen wifi a fedélzeten, de még akkor is gyakran lassabb volt,
mint a legtöbb magánrepülőn.
Mindenesetre az Air Force One-on minden megbízhatóságot,
hozzáértést és egy leheletnyi pompát sugárzott – a kényelmi
funkcióktól (elnöki hálószoba, iroda és zuhanyzó, valamint
tágas ülések, tárgyalóterem és számítógépes terminálok a
csapatomnak) a mintaszerű kiszolgáláson át (körülbelül
harmincfős személyzet, amelynek tagjai boldogan teljesítették a
legszokatlanabb kívánságainkat is) a magas szintű biztonsági
szolgáltatásokig (a világ legjobb pilótái, páncélozott ablakok,
levegőben tankolás lehetősége, fedélzeti egészségügyi állomás
kihajtható műtőasztallal) és három szinten összesen 370
négyzetméteres alapterületéig, amelyek révén a repülőgép akár
tizennégy fős sajtóscsapat és számos titkos ügynök utaztatására
is alkalmas.
 Az amerikai elnök, a világ államfői közül egyedülálló módon,
minden szükségessel ellátva utazik, így nem szorul más
országok segítségére vagy biztonsági szolgálatára. Ez azt
jelentette a gyakorlatban, hogy az utazásom előtt elnöki autók,
biztonsági gépkocsik, mentőautók, taktikai csapatok és szükség
esetén Marine One helikopterek egész seregét szállították a
légierők C–17-es teherszállító repülőin és helyezték el a
célállomás leszállópályáján. A nagy felhajtás időnként
megdöbbenést váltott ki a célország tisztviselőiből – különösen
más államfők szerényebb igényeihez képest. De az Egyesült
Államok hadseregével és titkosszolgálatával nem lehetett
alkudozni, és a vendéglátó végül mindig beadta a derekát,
részben azért is, mert saját országának közvéleménye és sajtója
is elvárta, hogy az amerikai elnök nagy csinnadrattával
érkezzen hozzájuk.
Szóval megérkeztünk. Minden földet érésnél az a kép
fogadott, amint az emberek a repülőtér termináljának üvegéhez
közelítik az arcukat, vagy a kordonon kívül tolonganak. Még a
földi kiszolgáló személyzet is abbahagyta a munkát, hogy
vethessen egy pillantást az Air Force One-ra, amint végiggördül
a leszállópályán elegáns kék díszítésével, a törzsén határozottan
kirajzolódó UNITED STATES OF AMERICA felirattal, a farkán
csinosan felfestett amerikai zászlóval. A repülőből kiszállva, a
lépcső tetején megejtettem a kötelező integetést a vadul kattogó
fényképezőgépek és a lépcső alján felsorakozó fogadóbizottság
lelkes mosolyának kereszttüzében. Volt, hogy egy népviseletbe
öltözött nő vagy gyerek fogadott virágcsokorral, máskor egy
egész díszőrség vagy katonazenekar sorakozott fel az autómhoz
vezető vörös szőnyeg két oldalán. Mindebben érezhető volt az
ősi szertartások halvány, de tagadhatatlan nyoma – a
diplomáciai szertartásoké, de a világbirodalom iránti tisztelet
kifejeződése is.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK az elmúlt hét évtized nagy részében

fenntartotta domináns pozícióját a világban. A II. világháborút
követően, miközben a világ többi része vagy elszegényedett,
vagy romhalmaz volt, példát mutattunk azzal, hogy
kezdeményezések, egyezmények és új intézmények
összefonódó rendszerét hoztuk létre, amelyeknek köszönhetően
hatékonyan újrateremtettük a nemzetközi rendet, és a jövőbe
vezető biztos utat jelöltünk ki. A Marshall-terv lehetővé tette
Nyugat-Európa újjáépítését. Az Észak-atlanti Szerződés
Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) és a
csendes-óceáni szövetségek egyrészt a Szovjetunió elleni
védőbástyaként jöttek létre, másrészt azért, hogy az egykori
ellenségek összhangba kerüljenek a Nyugattal; a Bretton
Woods-i rendszer, az IMF, a Világbank és az Általános Vám- és
Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and
Trade, GATT) azért, hogy szabályozzák a világ pénzügyeit és
kereskedelmét; az ENSZ és különböző testületei pedig a
konfliktusok békés megoldására és az együttműködésre, a
betegségek elleni küzdelemtől kezdve az óceánok védelméig,
minden területen.
 Ennek az építménynek a létrehozása aligha volt önzetlen a
részünkről. Azonfelül, hogy a mi biztonságunkat is szolgálta,
felvevőpiacokat nyitott a termékeink számára, biztosította a
tengeri útvonalakat a hajóinknak, és fenntartotta a kőolaj
szabad áramlását a gyáraink és a járműveink működtetéséhez.
Lehetővé tette, hogy a bankjaink által kiadott hiteleket
törlesszék, a multinacionális vállalataink gyárait ne foglalják le,
a turistáink beválthassák az utazási csekkjeiket, és kapcsolják a
nemzetközi hívásainkat. A globális intézményeket időnként a
hidegháború céljainak rendeltük alá, vagy teljes egészében
figyelmen kívül hagytuk őket; beavatkoztunk más országok
ügyeibe, néha katasztrofális eredménnyel; a cselekedeteink
gyakran ellentmondtak a demokrácia, az önrendelkezés és az
emberi jogok általunk vallott és hirdetett eszményének.
Az Egyesült Államok mégis olyan mértékben tartotta magát
egy egész sor nemzetközi törvényhez, szabályhoz és normához,
ahogyan a történelem során egyetlen nagyhatalom sem.
Többször gyakoroltunk bizonyos fokú önmérsékletet a kisebb,
gyengébb nemzetekkel való kapcsolatunkban, kevésbé
folyamodtunk fenyegetéshez és kényszerítéshez a nemzetközi
egyezmények betartása érdekében. Idővel a közjó iránti
elkötelezettségünk – még ha tökéletlen volt is a végrehajtás –
inkább erősítette, mint gyengítette a befolyásunkat, így
hozzájárult a rendszer fenntarthatóságához, és ha Amerika
nem is volt közimádat tárgya a világon, mégis legalább
tiszteltek, nem csupán rettegtek minket.
 Bármilyen ellenérzés is jelentkezett korábban Amerika
globális világképével szemben, úgy tűnik, ez a Szovjetunió 1991-
es széthullásával megszűnt. Alig több mint egyetlen évtized
leforgása alatt szédítő változások következtek be: előbb a két
Németország, majd egész Európa egyesült; a keleti blokk
korábbi országai sietve csatlakoztak a NATO-hoz és az Európai
Unióhoz; Kínában beindult a kapitalizmus; Ázsia-, Afrika- és
Latin-Amerika-szerte számos országban a diktatúra átadta
helyét a demokráciának, Dél-Afrikában pedig véget ért az
apartheid. Az elemzők a liberális, pluralista, kapitalista, nyugati
stílusú demokrácia győzelmét hirdették, és váltig állították,
hogy az önkényuralom, a közöny és az eredménytelenség
hamarosan eltűnik a Föld színéről. Ezt a hurráoptimizmust
persze akkoriban is gúnyolták, viszont volt benne némi igazság:
a 21. század hajnalán az Egyesült Államok joggal állíthatta, hogy
az általunk teremtett nemzetközi rend és az általunk hirdetett
elvek – a Pax Americana – alapján létrehozott világban
emberek milliárdjai élhetnek nagyobb szabadságban,
biztonságban és jólétben, mint valaha.
Ez a nemzetközi rend még mindig fennállt 2009 tavaszán,
amikor a gépem leszállt Londonban. Ugyanakkor az amerikai
vezetésbe vetett hit megingott – nem is a szeptember 11-ei
támadások, hanem inkább az iraki háború, a Katrina hurrikánt
követően New Orleans utcáin lebegő holttestek látványa és
leginkább a Wall Street bukása miatt. Az 1990-es években
kisebb pénzügyi válságok sorozata utalt már a globális rendszer
strukturális gyengeségeire: az, hogy több billió dollár
magántőke mozgott fénysebességgel, bármiféle komolyabb
nemzetközi szabályozás vagy felügyelet nélkül, gazdasági
zavart okozhatott egy országban, és cunamiként söpörhetett
végig a világ piacain. Mivel e zavarok nagy része olyan
országokban következett be, amelyeket a kapitalizmus
perifériájának tartottak – például Thaiföldön, Mexikóban és a
még mindig gyenge Oroszországban –, és mivel az Egyesült
Államok és más fejlett gazdaságok közben virágoztak, ezekre a
problémákra könnyű volt ráfogni, hogy egyedi esetek, és
tapasztalatlan kormányok hibás döntéseinek tudhatók be. Az
Egyesült Államok szinte minden esetben közbeavatkozott, hogy
mentse, ami menthető, de a válságfinanszírozásért és a globális
tőkepiacokhoz való hozzáférésért cserébe Bob Rubin, Alan
Greenspan és társaik (nem beszélve Rubin akkori tanácsadóiról,
Larry Summersről és Tim Geithnerről) arra kényszerítették a
gyengélkedő országokat, hogy lenyeljék a keserű pirulát:
egyebek mellett a valutáik leértékelését, az állami kiadások
komoly megvágását és a nemzetközi hitelminősítésükön ugyan
javító, de az állampolgáraiknak rendkívüli nehézséget okozó
megszorítások egész sorát.
Képzeljük el ugyanezeknek az országoknak a
megdöbbenését, amikor megtudták, hogy miközben Amerika a
megfontolt szabályozásról és a felelősségteljes fiskális
politikáról prédikált nekik, a saját pénzügyi főpapjai szemet
hunytak a latin-amerikai és ázsiai felelőtlenséggel felérő tőzsdei
lufik és spekulációk fölött. Mindössze a pénzösszegekben és a
potenciális károk mértékében volt különbség. Végül is a
befektetők Sanghajtól Dubaiig abból indultak ki, hogy az
amerikai szabályalkotók értik a dolgukat, ezért hatalmas
összegeket fektettek nagy kockázatú kötvényekbe és más
amerikai eszközökbe. A nagy exportőrök, mint Kína, és az
egészen kicsik, mint Lesotho, is a stabil és növekvő amerikai
gazdaságra alapozták a saját növekedésüket. Más szóval
elhívtuk a világot, hogy kövessen minket a szabadpiacok, a
globális ellátási láncok, az internetkapcsolat, az olcsó hitel és a
demokratikus kormányzás alkotta ígéret földjére. És –
legalábbis ebben a pillanatban – a világ úgy érezhette, mintha a
szakadékba csaltuk volna.
NEGYEDIK RÉSZ

A JÓ ÜGY
 14

Minden nemzetközi csúcstalálkozó hasonló forgatókönyv

szerint zajlik. Az államfők egyesével begördülnek limuzinjukon
egy nagy konferenciaközpont bejárata elé, majd áthaladnak a
fotósok sorfala között – egy kicsit olyan, mint a hollywoodi
vörös szőnyeg, csak elegáns ruhák és szép emberek nélkül. Egy
protokollmunkatárs üdvözöl az ajtóban és bekísér a terembe,
ahol a fogadó ország államfője vár: mosolygás és kézfogás a
kamerák előtt, néhány udvariasan elmormolt mondat. Utána az
államfők társalgójába megy a menet, újabb kézfogások és
udvarias csevegés következik, végül az összes elnök,
miniszterelnök, kancellár és király befárad egy lenyűgöző
méretű konferenciaterembe, és helyet foglal egy jókora kerek
asztal körül. A helyünkön találunk egy kis névtáblát, a nemzeti
lobogónkat, egy mikrofont használati útmutatóval, egy változó
minőségű tollat és egy írótömböt emlékbe, egy fejhallgatót a
szinkrontolmácsoláshoz, egy poharat és néhány üveg vizet vagy
gyümölcslevet, meg esetleg egy tányér rágcsálnivalót vagy egy
tálka mentolos cukorkát. A delegációnk mögöttünk foglal
helyet, hogy jegyzetelhessen és üzeneteket továbbíthasson. A
házigazda megnyitja az ülést néhány vitaindító gondolattal.
Ezután a következő másfél nap során ott ül az ember az
időeltolódás miatt kókadozva, és igyekszik élénk érdeklődést
mutatni, miközben az asztalnál ülők – ahogy mi magunk is –
egymás után olvassák fel a napirenden szereplő témákhoz
fűződő, gondosan megfogalmazott, dögunalmas és a kiszabott
időkereten kivétel nélkül minden esetben túlnyúló
hozzászólásaikat. Mindezt csak néhány előre beütemezett, más
államfőkkel folytatott négyszemközti megbeszélés (úgynevezett
bilaterális egyeztetés), egy „családi fotó” (amelyen minden
államfő felsorakozik és erőltetetten mosolyog, mint egy
harmadikos osztályfényképen) és késő délután egy rövid szünet
szakítja meg (amikor épp annyi idő van csak, hogy a
lakosztályunkban gyorsan átöltözzünk a vacsorához), néha
pedig egy esti rendezvényre is sor kerül.
Később, amikor már túl voltam néhány csúcstalálkozón,
eltanultam a tapasztaltabb résztvevőktől a túlélési
stratégiájukat – ügyeltem arra, hogy mindig legyen nálam
papírmunka vagy olvasnivaló, vagy diszkréten félrevontam
más államfőket egy kis privát megbeszélésre, amíg másoknál
volt a szó. De az első G20-csúcstalálkozón, Londonban, a
helyemen maradtam, és minden előadót figyelmesen
végighallgattam. Érzékeltem, hogy a teremben ülők úgy
méricskélnek, ahogy az új fiút szokás az iskolában, és arra
gondoltam, hogy az újoncokhoz illő alázat segítségemre lesz
abban, hogy magam mellé állítsam a jelenlévőket, és elfogadják
az általam javasolt gazdasági intézkedéseket.
Segített, hogy a teremben ülő számos államfőt már ismertem
korábbról, köztük a brit miniszterelnököt, Gordon Brownt, aki
néhány héttel azelőtt meglátogatott Washingtonban. Brown a
korábbi miniszterelnök, Tony Blair munkáspárti kormányának
pénzügyminisztere volt. Nem rendelkezett elődje ragyogó
politikai tehetségével (úgy tűnt, hogy a média Brownról szóló
híradásaiba valahogy mindig bekúszik a „mogorva” jelző), és
balszerencséjére, mire végre kivárta a sorát és az Egyesült
Királyság miniszterelnöke lehetett, az ország gazdasága már
összeomlóban volt, a nép pedig belefáradt a munkáspárt
évtizedes vezető szerepébe. Ugyanakkor megfontolt,
felelősségteljes személyiségként átlátta a világ pénzügyeit, és
bár csak rövid ideig ült a kormányfői székben, szerencsésnek
mondhatom magam, amiért a válság kezdeti hónapjaiban vele
dolgozhattam együtt.
Brownon kívül a két legbefolyásosabb európai államfő
Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök
volt – nemcsak a londoni csúcstalálkozón, hanem az első
ciklusom teljes időtartama alatt. A kontinens két
leghatalmasabb országának rivalizálása megszakításokkal
együtt közel két évszázadon át elhúzódó, véres háborúhoz
vezetett. A II. világháborút követő megbékélésük lett az Európai
Unió sarokköve, és korábban példa nélküli béke és jólét forrása.
Ennek megfelelően Európa egységes fellépése – és az, hogy az
Egyesült Államok fegyvertársaként tud-e szolgálni a világ
színpadán – nagymértékben azon múlt, hogy Merkel és Sarkozy
hajlandó-e együttműködni egymással.
Többnyire hajlandók voltak, annak ellenére, hogy
vérmérsékletüket tekintve tűz és víz a két személyiség. Merkel,
egy lutheránus lelkipásztor lánya, a kommunista Kelet-
Németországban nőtt fel, ahol csendes szorgalommal PhD-
fokozatot szerzett kvantumkémiából. Csak a vasfüggöny
leomlása után lépett a politika színpadára, ahol módszeresen
küzdötte fel magát a ranglétrán a jobbközép párton, a
Kereszténydemokrata Unión belül szervezési képességeinek,
stratégiai gondolkodásának és birkatürelmének köszönhetően.
Merkel nagy, égszínkék szeme hol a frusztrációját, hol a
vidámságát, időnként pedig a szomorúságát tükrözte.
Máskülönben kemény megjelenése mellébeszélést nem tűrő,
elemző elméről árulkodott. Híresen gyanakvó volt az érzelmi
kitörésekkel és a túlzásba vitt szónoklatokkal szemben, és a
csapata később bevallotta, hogy kezdetben kételkedett bennem
– éppen a szónoki képességeim miatt. Nem sértődtem meg, mert
arra jutottam, hogy egy német vezető részéről valószínűleg
egészséges vonás, ha ódzkodik a demagógiától.
Sarkozy ezzel szemben állandóan érzelmi kitörésekkel és
túlzásba vitt szónoklatokkal élt. Sötét, kifejező, enyhén
mediterrán vonásaival (félig magyar, negyedrészben görög
zsidó származású) és apró termetével (166 centis magassága
miatt magas talpú cipőt hordott) úgy nézett ki, mint egy
Toulouse-Lautrec-festmény alakja. Bár gazdag családból
származott, őszintén bevallotta, hogy az ambícióit részben az
fűtötte, hogy egész élete során kívülállónak érezte magát.
Merkelhez hasonlóan ő is a jobbközép vezetőjeként vált
közismertté, és az elnökválasztást a laissez-faire gazdaság,
lazább munkaügyi törvények, alacsonyabb adók és a
gazdaságba kevésbé beavatkozó jóléti állam ígéretével nyerte
meg. De Merkellel ellentétben úgy váltogatta politikai nézeteit,
mint más az alsóneműjét – gyakran a szalagcímek vagy az
aktuális érdekei alapján. Mire Londonba érkeztünk a G20-
csúcstalálkozóra, addigra már élesen kritizálta a globális
kapitalizmus mértéktelenségét. Az ideológiai következetesség
hiányát merészségével, sármjával és megszállott
munkabírásával ellensúlyozta. A Sarkozyvel való beszélgetés
felváltva volt szórakoztató és bosszantó, miközben a kezével
folyamatosan gesztikulált, a mellét kidüllesztette, mint egy
kakas, az őt árnyékként kísérő tolmácsa (Merkellel ellentétben
Sarkozy alig beszélt angolul) megrögzötten igyekezett
leutánozni minden gesztusát és hanglejtését, miközben a
társalgás hízelgésből dühöngésbe, majd komoly eszmecserébe
csapott át. Közben soha nem tévesztette szem elől elsődleges,
alig leplezett célját, hogy mindig az események középpontjában
legyen, és mindenért, amiért csak érdemes, ő arassa le a
babérokat.
Bár értékeltem, hogy Sarkozy a kezdetektől fogva támogatta
a kampányomat (ugyanakkor a választások előtti párizsi
látogatásom során nem éppen támogatóan lépett fel egy
sajtótájékoztatón adott dagályos nyilatkozatával), nem volt
kétségem afelől, hogy kettejük közül melyik európai államfő
lesz a megbízhatóbb partner számomra. Mindenesetre
elkezdtem Merkelre és Sarkozyre úgy tekinteni, mint akik
hatékonyan kiegészítik egymást: Sarkozy tiszteletben tartja
Merkel veleszületett óvatosságát, de gyakran tettekre sarkallja,
Merkel hajlandó elnézni Sarkozy különcségeit, de a vadabb
ötleteit elengedi a füle mellett. Erősítették egymást abban, hogy
mindketten ösztönösen Amerika mellé álltak – 2009-ben ez nem
mindig volt jellemző a többi államfőre.

MINDEZ NEM JELENTETTE AZT, hogy gyerekjáték volt velük és a többi

európai államfővel zöld ágra vergődni. Merkel és Sarkozy is az
országa érdekeit védte, ezért erőteljesen támogatta az általam
Londonban felvetett protekcionizmus-ellenes indítványt –
Németország gazdasága különösen nagy mértékben
támaszkodott az exportra –, és felismerte a nemzetközi
segélyalap létrehozásának hasznát. De ahogyan Tim Geithner
előre megjósolta, egyikük sem mutatott semminemű lelkesedést
a fiskális ösztönzés iránt: Merkel a költségvetési deficit miatt
aggódott; Sarkozy pedig a tőzsdepiaci ügyletekre kivetendő
univerzális adó mellett kardoskodott inkább, és fel akarta
számolni az adóparadicsomokat. A csúcstalálkozó nagyrészt
azzal telt, hogy kettejüket Timmel arról győzködtük,
csatlakozzanak hozzánk a válságkezelés közvetlenebb
módszereinek támogatásában, és szólítsuk fel a G20 összes
országát arra, hogy vezessenek be a kereslet növelésére
irányuló intézkedéseket. Azt válaszolták, hogy csak akkor
csatlakoznak, ha meg tudom győzni a többi G20-as államfőt –
különös tekintettel a nem nyugati, befolyásos országok BRICS[1]
néven ismert csoportját –, hogy hagyjanak fel a számukra
fontos indítványok megvétózásával.
 Gazdaságilag az öt BRICS-államban – Brazíliában,
Oroszországban, Indiában, Kínában és a Dél-afrikai
Köztársaságban – nem volt sok közös vonás, és csak később
tették hivatalossá a csoportot. (Dél-Afrika csatlakozott
utolsóként 2010-ben.) De már a londoni G20-csúcstalálkozón is
nyilvánvaló volt szövetségük szellemisége. Ezek az országok
nagy és büszke nemzetek voltak, amelyek így vagy úgy hosszú
Csipkerózsika-álmukból ébredtek. Már nem elégítette ki őket,
hogy a történelem mellékszereplői legyenek, vagy hogy csak
regionális nagyhatalomként ismerjék el őket. Lázadtak a Nyugat
túlméretezett világgazdasági befolyása ellen. És a jelenlegi
válsághelyzetben esélyt láttak az erőviszonyok
megváltoztatására.
Elméletben legalábbis együtt tudtam érezni velük. A BRICS
együttvéve a világ népességének kicsivel több mint 40
százalékát képviselte, ugyanakkor a világ GDP-jének csupán 25
százalékát termelte, és a javainak csupán töredékét birtokolta.
A New York, London vagy Párizs vállalati tanácstermeiben
hozott döntések nagyobb mértékben befolyásolták a
gazdaságukat, mint a saját kormányaik intézkedései. A
Kínában, Indiában és Brazíliában végbemenő figyelemre méltó
gazdasági átalakulások ellenére csak korlátozott volt a
befolyásuk a Világbankban és az IMF-ben. Ha az Egyesült
Államok fenn akarta tartani a minket jó ideje kiszolgáló globális
rendszert, akkor érdemes volt nagyobb beleszólást engedni
ezeknek a feltörekvő hatalmaknak a rendszer működtetésébe –
ugyanakkor ragaszkodni kellett ahhoz, hogy nagyobb
felelősséget vállaljanak a működtetési költségek fedezéséért is.
Mégis, amikor a csúcstalálkozó második napján
körbepillantottam az asztalnál ülőkre, kétségeim támadtak
azzal kapcsolatban, hogyan sülne el, ha nagyobb szerephez
jutna a BRICS a globális döntésekben. Brazília elnöke, Luiz
Inácio Lula da Silva márciusban meglátogatott az Ovális
Irodában, és megnyerőnek találtam. Az őszes hajú,
rokonszenves egykori munkáspárti vezetőt bebörtönözték,
amiért tiltakozott a korábbi katonai kormány ellen, majd 2002-
ben elnökké választották. Azóta egy sor olyan céltudatos
reformot vezetett be, amelyek felpörgették Brazíliában a
növekedés ütemét, szélesítették a középosztályt, otthont és
oktatást biztosítottak a legszegényebb népréteghez tartozó több
millió állampolgárnak. Ugyanakkor, állítólag, rendszeresen
korrupt helyi pártvezér módjára viselkedett, és híre ment, hogy
a kormány részrehajló a haveri körrel szemben, a csókosoknak
osztja a nagy üzleteket, és milliárdos összegeket sikkaszt.
Dmitrij Medvegyev ugyanakkor az új Oroszország
címlaparca is lehetett volna: fiatal és ápolt volt, divatos, európai
stílusú öltönyökben feszített. Azt az apróságot leszámítva, hogy
a valódi hatalom nem az ő, hanem pártfogója, Vlagyimir Putyin
kezében volt Oroszországban. Putyin egykor KGB-tiszt volt,
majd két cikluson át elnök, most pedig az ország
miniszterelnöke, és az ország gazdaságának minden pontját
elérő, inkább bűnszövetkezetre, semmint hagyományos
kabinetre hajazó kormány feje.
 Dél-Afrika akkoriban átmeneti időszakban volt, Kgalema
Motlanthe ideiglenes elnök helyébe Jacob Zuma készült éppen
lépni, aki Nelson Mandela pártja, a parlamenti többséggel
rendelkező Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National
Congress, ANC) vezére volt. Az ezt követő találkozók során
Zuma meglehetősen barátságosnak tűnt. Meggyőzően beszélt a
szabadkereskedelem, a humántőke, az infrastruktúra
fejlesztésének, valamint a tőke és a lehetőségek egyenlőbb
elosztásának szükségességéről az afrikai kontinensen.
Mindenesetre a Mandela hősies küzdelmével felépített bizalmat
megtépázta az ANC-vezetésében megjelenő korrupció és
inkompetencia, amelyek miatt az ország fekete lakosságának
még mindig komoly hányada nyomorban és
reménytelenségben tengődött.
Manmóhan Szingh, India miniszterelnöke mindeközben az
ország gazdaságának modernizálását tervezte. A finom
modorú, halk beszédű, hetvenes éveiben járó közgazdásznak
fehér szakálla volt, és turbánt viselt, ami a szikh hitére utalt, de
a nyugati szem számára egy szent ember benyomását keltette.
Az 1990-es években India pénzügyminiszteri posztját töltötte
be, és ezalatt emberek millióit tudta kiemelni a szegénységből.
Miniszterelnöki ciklusa alatt azt tapasztaltam, hogy Szingh
bölcs, megfontolt és a végletekig őszinte. India azonban a
páratlan mértékű gazdasági fejlődés ellenére is kaotikus és
elszegényedett ország volt. A vallás és a kasztok megosztották, a
korrupt helyi hivatalnokok gúzsba kötötték, a minden
változásnak makacsul ellenálló bürokrácia pedig megbénította
az országot.
Végül pedig ott volt Kína. Az 1970-es évek vége óta, amikor is
Teng Hsziao-ping hatékonyan eltávolodott Mao Ce-tung
marxista–leninista eszméitől, és helyettük bevezette a
kapitalizmus exportcentrikus, államilag kontrollált formáját,
Kína olyan gyorsan fejlődött, és annyi embert emelt ki a
mélyszegénységből, mint soha egyetlen más ország sem a
világtörténelem során. Kína, amely korábban nem sokkal volt
több, mint az olcsó munkaerő kiapadhatatlan forrására áhítozó
külföldi vállalatok harmadrangú gyártó és összeszerelő
központja, mostanra kiválóan képzett mérnökökkel és a
legkorszerűbb technológiát alkalmazó, világszínvonalú
vállalatokkal dicsekedhetett. Hatalmas kereskedelmi többlete
révén jelentős befektetővé vált minden földrészen; csillogó
városai, mint Sanghaj és Kanton, komoly pénzügyi központokká
és a kialakuló fogyasztói társadalom otthonává váltak. Kína
gazdaságának növekedési ütemét és puszta méretét tekintve
biztosnak tűnt, hogy az ország GDP-je egy ponton túl fogja
szárnyalni az Egyesült Államokét. Ha ehhez hozzávesszük, hogy
az ország hadserege erős, munkaereje egyre képzettebb,
kormánya okos és céltudatos, ráadásul ötezer éves kultúra áll
mögötte, nyilvánvaló a következtetés: ha van ország, amely
idővel versenyre kelhet az Egyesült Államokkal a
világelsőségért, akkor az Kína lesz.
Mégis, miközben figyeltem a kínai delegáció tevékenységét a
G20-csúcstalálkozón, biztos voltam benne, hogy ez a pont még
évtizedekre van – és amikor elérkezik (ha egyáltalán), azt
minden bizonnyal az Egyesült Államok idézi majd elő stratégiai
hibáival. Mindenesetre Hu Csin-tao kínai elnököt – egy
hatvanas évei közepét taposó, jellegtelen férfi koromfekete
hajjal (amennyire meg tudtam ítélni, kevés kínai vezető őszült
meg a korral) – nem tekintették különösen erőskezű vezetőnek,
főként hogy a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának
más tagjaival együtt gyakorolta a hatalmat. Mindenesetre Hu a
csúcstalálkozó alkalmával folytatott beszélgetéseink során
beérte az előre elkészített jegyzetei felolvasásával, és nemigen
volt javaslata azonfelül, hogy folytassuk a párbeszédet és azt a
folyamatot, amit „győztes-győztes” együttműködésnek nevezett.
Nagyobb hatást tett rám Kína gazdasági vezetője, Ven Csia-pao
miniszterelnök, egy apró termetű, szemüveges férfi, aki
jegyzetek nélkül adott elő, és kiválóan átlátta az aktuális
válságot: a G20-csúcstalálkozó legjobb híre az volt számomra,
hogy elkötelezetten képviselt egy kínai gazdasági
ösztönzőcsomagot, amely nagyságrendileg felért az amerikai
válságkezelési törvénnyel. De a kínaiak ezzel együtt sem
kapkodtak, hogy megküzdjenek a világvezető pozíciójáért – úgy
vélték, hogy az csak púp lenne a hátukon. Ven arról nemigen
beszélt, hogyan kellene kezelni a pénzügyi válságot. Az országa
szemszögéből nézve a mi dolgunk volt, hogy kitaláljuk.
Ez nemcsak a londoni csúcstalálkozón, hanem az
elnökségem alatt meglátogatott valamennyi nemzetközi
fórumon feltűnt: még a világban játszott szerepünkre
panaszkodók is tőlünk várták a rendszer működésének
biztosítását. A többi ország – kisebb-nagyobb mértékben –
hajlandó volt beszállni, például csapatokat küldeni az ENSZ
békefenntartó misszióiba vagy pénzt és logisztikai segítséget
nyújtani az éhínségek enyhítésére. Néhányan, például a
skandináv országok, következetesen jócskán túlteljesítették az
elvárt szintet. De egyébként kevés nemzet érezte
kötelezettségének, hogy a saját szűken értelmezett érdekein
túlmutató terheket vállaljon. Azok pedig, akik az Egyesült
Államokhoz hasonlóan elkötelezték magukat a liberális,
piacgazdaságra épülő rendszert garantáló alapelvek – a
személyes szabadság, a jogállamiság, a tulajdonjogok védelme
és a jogviták pártatlan rendezése, valamint legalább alapszinten
a kormány felelősségre vonhatósága és hozzáértése – mellett,
nem rendelkeztek elegendő gazdasági és politikai súllyal, sem a
megfelelő diplomaták és szakértők seregével, hogy ezeket az
elveket globális szinten képviseljék.
Kína, Oroszország, sőt még a valóban demokratikus
berendezkedésű Brazília, India és Dél-Afrika is továbbra is más
elvek szerint működött. A BRICS-országok úgy értelmezték a
felelős külpolitika fogalmát, hogy mindenki törődjön a maga
dolgával. Csak akkor követték a szabályokat, ha az érdekeiket
szolgálta, akkor is inkább csak kényszerből, nem pedig
meggyőződésből. És úgy tűnt, hogy ha tehetik és megússzák,
boldogan megszegnek bármilyen szabályt. Más országoknak
leginkább csak adok-kapok alapon, viszonzás reményében
segítettek. Ezek az országok természetesen nem érezték
kötelességüknek, hogy hozzájáruljanak a rendszer
működtetéséhez. Úgy voltak vele, hogy ezt a luxust csak a
bőségben és boldogságban élő nyugatiak engedhetik meg
maguknak.

A G20-CSÚCSTALÁLKOZÓN RÉSZT VEVŐ BRICS-VEZETŐK KÖZÜL Medvegyev

érdekelt a leginkább. Az Egyesült Államok és Oroszország
viszonya ekkorra mélypontra jutott. Az előző nyáron – néhány
nappal azután, hogy Medvegyev letette a hivatali esküt –
Oroszország bevonult Grúzia (Georgia), egy volt szovjet
tagköztársaság területére, és elfoglalta két tartományát. Emiatt
a két ország között háború tört ki, a szomszédokkal pedig
feszültté vált Oroszország viszonya.
Számunkra mindez Putyin fokozódó vakmerőségét és
ellenségességét jelezte, valamint azt, hogy aggasztó módon nem
hajlandó tiszteletben tartani egy másik nemzet szuverenitását,
és fittyet hány a nemzetközi jogra. Mindenesetre úgy tűnt, hogy
megúszta: a Bush-kormány – azonfelül, hogy felfüggesztette a
diplomáciai kapcsolatokat – semmiféle retorziót nem
alkalmazott Oroszországgal szemben. A világ többi része egy
vállrándítással napirendre tért az eset fölött, így még ha elkésett
próbálkozásként el is akartuk volna szigetelni Oroszországot,
biztosan kudarcot vallottunk volna. A kormányom abban
reménykedett, hogy Oroszországgal lehetséges a kapcsolatokat
„újraindítani”: valamiféle párbeszédet kezdeményezni annak
érdekében, hogy megvédjük az érdekeinket, támogassuk a
régióban található demokratikus partnereinket, és rávegyük
Oroszországot atomsorompó- és leszerelési egyezmények
megkötésére. Ezért a csúcstalálkozó előtti napra szerveztünk
egy külön találkozót Medvegyevvel.
Két Oroszország-szakértő – Bill Burns külügyi államtitkár,
valamint Michael McFaul, a Nemzetbiztonsági Tanács orosz és
eurázsiai ügyekért felelős igazgatója – segítségével készültem fel
a találkozóra. Burns, aki a Bush-kormány alatt orosz
nagykövetként dolgozott, magas, bajszos és enyhén hajlott hátú,
halk szavú, tudós oxfordi professzornak tűnt. McFaul ezzel
szemben csupa tűz és lelkesedés, széles mosollyal és szőke
hajkoronával. A montanai születésű szakértő a kampányom
tanácsadójaként dolgozott, miközben mellesleg a Stanfordon is
tanított, és látszólag minden mondatát felkiáltójellel zárta.
Kettejük közül McFaul hitt inkább abban, hogy képesek
vagyunk hatást gyakorolni Oroszországra, részben azért, mert
az 1990-es évek elején, a politikai átalakulások részegítő
korszakában élt és dolgozott Moszkvában, először tudományos
területen, majd egy demokráciát építő szervezet
országigazgatójaként, amelyet félig az amerikai kormány
finanszírozott. Ami viszont Medvegyevet illeti, McFaul
egyetértett Burnsszel, hogy nem várhatok sokat tőle.
– Medvegyev majd igyekszik jó kapcsolatot kialakítani önnel,
hogy bizonyítsa, ügyes diplomata. De ne feledje: még mindig
Putyin kezében van a gyeplő – figyelmeztetett.
Miután átfutottam Dmitrij Medvegyev életrajzát,
megértettem, miért gondolja mindenki, hogy Putyin dróton
rángatja. A negyvenes évei elején járó férfi egy tanár házaspár
egyetlen gyermekeként született és nevelkedett viszonylag
burokban, jogi egyetemre járt az 1980-as évek végén, a
Leningrádi Állami Egyetemen oktatott, és akkor ismerkedett
meg Vlagyimir Putyinnal, amikor mindketten a szentpétervári
polgármesteri hivatalban dolgoztak az 1990-es évek elején, a
Szovjetunió felbomlása után. Miközben Putyin megmaradt a
politikánál, és végül Borisz Jelcin elnöksége alatt a
miniszterelnöki posztig küzdötte fel magát, addig Medvegyev a
politikai összeköttetéseit kihasználva felső vezetői pozíciót és
tulajdonrészt szerzett Oroszország legnagyobb fa- és
erdőgazdálkodási vállalatánál akkoriban, amikor az országban
az állami tulajdonú javak kaotikus privatizációja garantált
vagyonhoz juttatta a jó kapcsolatokkal rendelkező
ügyeskedőket. Szép csendben meg is gazdagodott, és különféle
helyi projekteken dolgozott, de mindig csak a háttérben. Csak
1999 végén tért vissza a kormányzati körökbe, amikor Putyin
magas tisztséget kínált neki Moszkvában. Mindössze egy
hónappal később Jelcin váratlanul lemondott, így Putyin
miniszterelnökből ügyvezető elnök lehetett, Medvegyev pedig
vele emelkedett.
Más szavakkal: Medvegyev technokrata volt és
háttérmunkás, aki nemigen rendelkezett saját politikai múlttal
vagy bázissal. És pont ilyen benyomást is keltett, amikor
megérkezett a találkozónkra a London külvárosában álló
Winfield Házba, az Egyesült Államok elegáns nagyköveti
rezidenciájába. Megnyerő, kissé szertartásos, szinte túl szerény
modorú, alacsony, sötét hajú férfi, aki inkább tűnt nemzetközi
vállalati tanácsadónak, mint politikusnak vagy
pártapparatcsiknak. Nyilvánvalóan értett angolul, de jobban
szeretett tolmács segítségével kommunikálni.
Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy az országa megszállta
Grúziát. Ahogyan számítottunk is rá, Medvegyev szorosan
tartotta magát a hivatalos állásponthoz. A grúz kormányt okolta
a válság kirobbantásáért, és ragaszkodott hozzá, hogy
Oroszország csak az orosz állampolgárokat akarta megvédeni
az erőszaktól. Lesöpörte a véleményemet, miszerint Grúzia
lerohanása és a megszállás fenntartása sérti az ország
szuverenitását és a nemzetközi jogot, és azt állította, hogy az
Irakba bevonuló amerikai haderők fogadtatásával szemben, a
grúzok az orosz hadsereget felszabadítóként üdvözölték.
Miközben ezt hallgattam, eszembe jutott, amit az orosz
emigráns író, Alekszandr Szolzsenyicin mondott a szovjet
korszak politikájáról: „A hazugság nem puszta erkölcsi
kategóriává, hanem az Állam oszlopává vált”.[2]
Igaz, hogy Medvegyev Grúziával kapcsolatos szavai
emlékeztettek rá, hogy nem egy kiscserkész, mégis felfigyeltem
kissé ironikus hanglejtésére, mintha tudatni akarná, hogy ő sem
hiszi el teljesen, amit mond. Ahogy a beszélgetés más témákra
terelődött, a hozzáállása is megváltozott. A pénzügyi válság
kezelésével kapcsolatos lépések terén jól értesült és konstruktív
volt. Lelkesen üdvözölte az amerikai–orosz kapcsolatok
„újraindítását”, különösen, amikor arról volt szó, hogy növeljük
az együttműködést a nem katonai területeken, például az
oktatás, a tudomány, a technológia és a kereskedelem terén.
Meglepetésként ért minket, amikor kérés nélkül (úgy, hogy
ilyenre még nem volt példa) felajánlotta, hogy az amerikai
hadsereg használhatja az orosz légteret a csapatok és a
felszerelés Afganisztánba szállítására – e lehetőségnek
köszönhetően kevésbé kellett volna a drága és nem mindig
megbízható pakisztáni légifolyosókra hagyatkoznunk.
A legfontosabb témafelvetésemre – az iráni nukleáris
fegyverkezésre is kiterjedő atomsorompóra – vonatkozó
amerikai–orosz együttműködés ötletére Medvegyev nyitottan és
rugalmasan reagált. Elfogadta a javaslatomat, hogy a két ország
szakértői haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat országaink
nukleáris fegyvereinek leszereléséről a jelenlegi Hadászati
Fegyverzetkorlátozási Egyezmény (Strategic Arms Reduction
Treaty, START) folytatásaként, amely 2009 végéig volt
érvényben. Nem volt ugyan felkészülve arra, hogy elkötelezze
magát az Irán korlátozására irányuló nemzetközi összefogás
mellett, de nem utasította el csípőből a javaslatomat. Sőt
elismerte, hogy Irán nukleáris és rakétaprogramjai sokkal
gyorsabban haladnak előre, mint Moszkva számított rá – ilyen
vallomást sem McFaul, sem Burns nem tudott soha egyetlen
orosz tisztviselőből sem kicsikarni, még négyszemközt sem.
Mindennek ellenére Medvegyev nem volt nagyon
konstruktív. A leszereléssel kapcsolatos megbeszélésünk során
világossá tette, hogy Oroszországnak is megvan a maga
prioritása: azt szeretnék, ha felülvizsgálnánk a Bush-kormány
döntését a Lengyelországban és Csehországban felépítendő
rakétavédelmi rendszerrel kapcsolatban. Azt gyanítottam, hogy
Putyin kérte erre, aki pontosan tudta, hogy a lengyelek és a
csehek azért fogadták olyan lelkesen a rendszerünket, mert az
garantálta volna az országhatáraikon belül az oroszok számára
további visszatartó erőt jelentő, nagyobb amerikai haderő
jelenlétét.
Az az igazság, hogy az oroszoktól függetlenül már
átgondoltuk Európa szárazföldi rakétavédelmének ötletét.
Mielőtt elindultam Londonba, Robert Gates arról tájékoztatott,
hogy a Bush elnöksége alatt elkészült terveket az eredetileg
elképzeltnél kevésbé hatékonynak ítélik meg a legsúlyosabb
fenyegetésekkel (főleg Iránnal) szemben. Gates azt javasolta,
hogy mielőtt döntenék, rendeljem el egyéb lehetséges
alternatívák áttekintését.
Nem voltam hajlandó engedni Medvegyev kérésének, hogy a
rakétákkal kapcsolatos megfontolásokat összekössük a közelgő
START-tárgyalásokkal. Viszont úgy gondoltam, hogy nekünk is
jobb, ha az oroszok kevésbé szoronganak. És a szerencsés
időzítés lehetővé tette számomra, hogy ne engedjem el
Medvegyevet Londonból üres kézzel: jóindulatom jeléül
elárultam neki, hogy szándékomban áll felülvizsgálni az
európai terveinket. Hozzátettem, hogy Irán nukleáris
programjának leállítása szinte bizonyosan kedvezően
befolyásolná a döntésemet – ez elég egyértelmű üzenet volt, és
Medvegyev már azelőtt reagált, hogy a tolmács lefordította
volna a szavaimat.
– Értem – válaszolta angolul, halvány mosollyal.
Mielőtt távozott volna, Medvegyev meghívott, hogy
látogassam meg Moszkvában a nyár folyamán, én pedig
örültem a meghívásnak. Miután végignéztem, ahogy a konvoja
távozik, Burnshöz és McFaulhoz fordultam, és megkérdeztem,
mit gondolnak.
– Őszinte leszek, elnök úr. Ennél jobban nem is mehetett
volna. Sokkal nyitottabbnak mutatkozott az együttműködésre,
mint gondoltam – mondta McFaul.
– Mike-nak igaza van, bár kíváncsi lennék, milyen
mértékben egyeztetett Medvegyev Putyinnal arról, amit
mondott – tette hozzá Burns.
– Hamarosan megtudjuk – bólintottam.

A LONDONI CSÚCSTALÁLKOZÓ VÉGÉRE A G20 ÁLLAMFŐINEK sikerült

megállapodásra jutni a globális pénzügyi válság kezelésével
kapcsolatban. A résztvevők által közösen kiadott közlemény
tartalmazta az Egyesült Államok prioritásait, például a
gazdasági ösztönzés iránti további elkötelezettségeket, a
protekcionizmus elutasítását, valamint az európaiak számára
fontos intézkedéseket, köztük az adóparadicsomok
felszámolását és a pénzügyi ellenőrzés fokozását. A BRICS-
államok el tudták érni, hogy az Egyesült Államok és az Európai
Unió vállalja: felülvizsgálják a képviseletüket a Világbankban és
az IMF-ben. Lelkesedésében Sarkozy még távozóban elcsípett
engem és Geithnert.
– Ez a megállapodás történelmi jelentőségű, Barack! Ez
önnek köszönhető… Nem-nem, ne tiltakozzon: ez így van! És
Geithner úr… Ön pedig egyszerűen csodálatos – kiáltotta.
 Ezután elkezdte Geithner nevét kántálni, mint egy lelkes
futballdrukker a meccsen, olyan hangerővel, hogy a teremben
néhányan felé fordultak. Önkéntelenül elnevettem magam,
nemcsak Tim nyilvánvaló zavarán, hanem az Angela Merkel
arcára kiülő döbbent kifejezésen is – éppen befejezte a
közlemény szövegezésének áttekintését, és olyan megrovó
pillantást vetett Sarkozyre, ahogyan egy anya néz a csintalan
gyerekére.
A nemzetközi sajtó sikeresnek ítélte a csúcstalálkozót:
nemcsak sokkal tartalmasabb lett a megállapodás a vártnál, de
ráadásul a tárgyalásokban játszott kulcsszerepünk – legalábbis
részben – cáfolta, hogy a pénzügyi válság végleg megfosztotta
volna az Egyesült Államokat vezető szerepétől. A záró
sajtótájékoztatón gondosan ügyeltem, hogy mindenkit
kiemeljek, aki hozzátett valamit; különösképpen Gordon
Brownt dicsértem a vezető szerepéért, és azt hangsúlyoztam,
hogy a mai világban egyetlen ország sem boldogulhat egyedül.
Kijelentettem, hogy a súlyos problémák megoldásához olyan
szintű nemzetközi összefogásra van szükség, mint amilyennek
Londonban tanúi lehettünk.
Két nappal később egy újságíró erre visszautalva
megkérdezte, hogy mi a véleményem az amerikaiak
kivételességéről.
– Hiszek az amerikaiak kivételességében. Mint ahogyan azt
gyanítom, hogy a britek is hisznek a britek kivételességében és
a görögök a görögök kivételességében – válaszoltam.
 Csak később tudtam meg, hogy a republikánus és
konzervatív média lecsapott erre az ártatlannak, szerénynek és
udvariasnak szánt nyilatkozatomra. Szavaimat a gyengeség és a
hazafiatlanság jelének tekintették. A kritikusok elkezdték a
külföldi államfőkkel és állampolgárokkal történt találkozóimat
„Obama bocsánatkérő körútjának” csúfolni, noha egyetlen
tényleges bocsánatkérést sem tudtak felmutatni ennek
alátámasztására. Végül az, hogy a külföldi sajtót nem oktattam
ki az amerikaiak felsőbbrendűségéről, nem beszélve arról, hogy
hajlandó voltam beismerni a tökéletlenségeinket és tekintetbe
venni más országok szempontjait is, valamiképpen aláásta a
tekintélyemet. Ez újabb tanulságul szolgált arról, hogy
mennyire álnok a média világa – és hogy az egyre mérgezőbb
megosztottság mindenhol felüti a fejét. Ebben az új világban
egy egyértelmű külpolitikai győzelem is tekinthető vereségnek,
legalábbis az ország egyik fele szerint. Az érdekeinket szolgáló
és a külföldiek bizalmát elnyerő üzenetek miatt a saját
hazámban gúnyt űznek belőlem.
Hogy a pozitívumot is említsem: Michelle nemzetközi
debütálásával hatalmas sikert aratott, különösen London
belvárosában egy lánygimnáziumban tett látogatása kapott
ragyogó sajtóvisszhangot. A Fehér Házban töltött éveink során
Michelle folyamatosan remekelt az ilyen alkalmakon –
bármilyen korú és hátterű gyerekekkel könnyen tudott
kapcsolatot teremteni, és ez a varázslat láthatóan az
országhatárokon kívül is működött. Az iskolában a saját
gyerekkoráról és leküzdendő nehézségeiről mesélt, és arról,
hogy a tanulás nyújtott neki kiemelkedési lehetőséget. A
munkásosztálybeli, nagy számban nyugat-indiai vagy dél-ázsiai
származású lányok tátott szájjal hallgatták ezt a ragyogó nőt,
aki váltig állította, hogy egykor ő is olyan volt, mint most ők. Az
elkövetkező évek során többször találkozott az iskola diákjaival,
egy diákcsoportot vendégül is látott a Fehér Házban. Később egy
közgazdász megvizsgálta az adatokat, és arra a következtetésre
jutott, hogy Michelle elköteleződése az iskola mellett figyelemre
méltó javuláshoz vezetett a diákok egységesített
teszteredményeiben, ami arra utal, hogy valódi és mérhető
eredményt ért el az üzenete. Ezt a „Michelle-hatást” jól
ismertem – rám is ugyanilyen befolyással volt. Az ilyen
események emlékeztettek minket arra, hogy az elnöki család
tevékenysége nem korlátozódik a politikára.
Michelle is okozott azonban egy kisebbfajta botrányt.
Erzsébet királynőnek a G20-as országok államfői és
házastársaik számára a Buckingham-palotában adott fogadásán
lencsevégre kapták, hogy Michelle átkarolta Őfelsége vállát –
amivel nyilvánvalóan megsértette az uralkodók és közrendűek
közötti viselkedésre vonatkozó etikettet. A királynő szemmel
láthatóan nem bánta a dolgot, hiszen válaszul megölelte
Michelle derekát. Ezenkívül Michelle kardigánt viselt a
királynőnél tett magánlátogatásunkon, amivel szintén kiváltotta
a brit sajtó szörnyülködését.
– Meg kellett volna fogadnod a tanácsomat, hogy egy olyan
kis kalapot vegyél fel, hozzá illő retiküllel – csipkelődtem vele
másnap reggel.
 Mosolygott és arcon csókolt.
– Én pedig remélem, hogy jól alszol majd a kanapén, miután
hazaérünk. A Fehér Házban jó sok van belőlük – válaszolta
vidáman.

A KÖVETKEZŐ ÖT NAPBAN FORGÓSZÉL MÓDJÁRA VÁGTATTAM végig a világon.

Részt vettem egy NATO-csúcstalálkozón a németországi Baden-
Badenben és a franciaországi Strasbourgban, találkozókat és
beszédeket tartottam Csehországban és Törökországban, illetve
meglepetésszerű látogatást tettem Irakban, ahol – azonfelül,
hogy köszönetet mondtam az amerikai hadsereg csapatainak a
bátorságukért és az áldozatukért – Máliki miniszterelnökkel
konzultáltam a csapatkivonási terveinkről és Irak parlamenti
demokráciára történő áttéréséről.
A körutam végén minden okom megvolt az elégedettségre.
Minden tekintetben sikeresen átvittük az Egyesült Államok
célkitűzéseit. Nem követtem el semmilyen nagy baklövést. A
külpolitikai csapatom minden tagja, a kabinet tagjaitól,
Geithnertől és Gatestől kezdve a legalacsonyabb beosztású
munkatársakig, egyaránt kitűnő munkát végzett. És azok az
országok, amelyeket meglátogattunk, nemhogy visszariadtak
volna attól, hogy az Egyesült Államokkal szövetkezzenek,
hanem inkább úgy tűnt, számítanak a vezetésünkre.
Ugyanakkor az utazás kijózanító bizonyítékul szolgált, hogy
az első ciklusom nagy részét nem új kezdeményezéseknek,
hanem az elnökségem előtt keletkezett tüzek oltásának kell
szentelnem. A NATO-csúcstalálkozón például meg tudtuk
szerezni a szövetségesek támogatását az Af-Pak stratégiánkhoz
– de csak miután végighallgattuk az európai vezetők
panaszáradatát arról, hogy az állampolgáraik milyen hevesen
támadták az iraki megszállást követően az Egyesült Államokkal
történő katonai együttműködést, és milyen nehéz volt
megszerezni a további csapatok kivezényléséhez szükséges
politikai támogatást. A NATO közép- és kelet-európai tagjait
pedig elbizonytalanította a Bush-kormány Grúzia orosz
megszállására adott lagymatag reakciója, és feltették a kérdést,
hogy a szövetség számíthat-e védelemre hasonló helyzetben, az
ő országukat érintő esetleges orosz agresszió esetén. Jogos volt a
kérdés: a csúcstalálkozó előtt meglepve értesültem arról, hogy a
NATO nem rendelkezik konkrét tervekkel, sem gyorsan
bevethető tartalék erőforrásokkal arra az esetre, ha hirtelen
valamelyik szövetségese segítségére kellene sietnie. Ez csak egy
példa azokra a piszkos kis titkokra, amelyeket elnökként kellett
megtudnom. Ugyanaz a történet, mint ami az afganisztáni
elemzésből kirajzolódott előttem, és ugyanaz, ami az egész világ
előtt kiderült az iraki inváziót követően: a Bush-kormány
nagykutyái, mint Cheney és Rumsfeld nagyhangú szónoklatai
mögött, meglepő módon, nemigen álltak egységes, hatékony
stratégiák. Vagy ahogyan Denis McDonough találóan kifejezte:
„Akármelyik szekrény ajtaját nyitod is ki a Fehér Házban,
csontvázak hullanak ki belőle.”
Megtettem, ami tőlem telt, hogy elvegyem a közép-európai
probléma élét: azt javasoltam, hogy a NATO dolgozzon ki egyéni
védelmi terveket minden tagja számára, és kijelentettem, hogy
a kölcsönös védelmi kötelezettség általános érvényű – nem
teszünk különbséget a szövetség újabb és régebbi tagjai között.
Ez többletmunkát jelentett az amúgy is túlterhelt kollégáimnak
és a hadseregnek, de próbáltam arra törekedni, hogy ne
húzzam fel ezen magam túlságosan. Tudatosítottam
magamban, hogy minden elnöknek viselnie kellett az előző
kormányzat döntéseinek és hibáinak következményeit, és hogy
a feladat 90 százalékban az örökölt problémák és előre nem
látott válsághelyzetek közötti lavírozásból áll. Csak annak volt
esélye maradandót alkotni, aki ezt a manőverezést elég
ügyesen, fegyelmezetten és céltudatosan hajtotta végre.
Az utam végén nem is annyira a konkrét probléma
aggasztott, hanem inkább egy általános benyomás: az volt az
érzésem, hogy a demokratizálódás, a liberalizáció és az
integráció reményteli hulláma, amely a hidegháború lezárulta
után végigvonult a földgolyón, különböző okok miatt – részben
a saját hibánkból, részben rajtunk kívül álló okok miatt –
kezdett lecsengeni. Helyette ősibb, sötétebb erők gyülekeztek, és
valószínűnek tűnt, hogy a gazdasági válság elhúzódása tovább
ront a helyzeten.
A pénzügyi válság előtt például úgy festett, hogy Törökország
fellendülőben lévő ország, iskolapéldája annak, hogyan fejti ki
pozitív hatását a globalizáció a feltörekvő gazdaságokra. Bár a
muzulmán többségű ország történelmére a politikai instabilitás
volt jellemző, és bővelkedett a katonai puccsokban, az 1950-es
évek óta igazodott a nyugati világhoz: erre utalt a NATO-tagság,
a rendszeres választások, a piacgazdaság és a szekuláris
alkotmány, amely olyan korszerű elveken alapult, mint például
a női egyenjogúság. Amikor azonban jelenlegi miniszterelnöke,
Recep Tayyip Erdoğan és vele együtt az Igazság és Fejlődés
Pártja 2002-2003 táján populista és gyakran nyíltan iszlamista
szólamokat hangoztatva hatalomra került, nyugtalanságot
keltett a szekuláris, katonai dominanciájú török politikai elit
körében. Az pedig Washingtont és Tel Avivot is nyugtalanította,
hogy Erdoğan nyíltan szimpatizált a Muszlim Testvériség (al-
Ihván al-Muszlimún) és a Hamász független palesztin államért
folytatott küzdelmével. Mindenesetre Erdoğan kormánya idáig
tiszteletben tartotta Törökország alkotmányát, megfelelt a NATO
által előírt kötelezettségeknek, és hatékonyan kezelte a
gazdaságot, sőt még néhány szerény reformot is bevezetett
abban a reményben, hogy megszerezheti az EU-tagságot.
Néhány megfigyelő szerint Erdoğan a mérsékelt, modern és
pluralista politikai iszlám modelljét kínálhatja a régiót jellemző
önkényuralmi és vallási alapú rendszerek, valamint szélsőséges
mozgalmak alternatívájaként.
A török parlamentben mondott beszédemben és az
isztambuli egyetemisták részvételével tartott találkozón
próbáltam hasonló optimizmust sugározni. Viszont az
Erdoğannal folytatott beszélgetéseim kapcsán kételyek ébredtek
bennem. A NATO-csúcstalálkozón Erdoğan arra utasította a
delegátusát, hogy akadályozzák meg a köztiszteletben álló dán
miniszterelnök, Anders Rasmussen főtitkári kinevezését – nem
mintha azt gondolta volna, hogy alkalmatlan a feladatra,
hanem mert Rasmussen kormánya elutasította azt a török
követelést, hogy cenzúrázza a 2005-ben Mohamed prófétát
ábrázoló képregényeket közreadó dán újságot. A
sajtószabadsággal kapcsolatos európai megfontolások hidegen
hagyták Erdoğant, és csak azután enyhült meg, miután
megígértem, hogy Rasmussennek török helyettese lesz, és
meggyőztem arról, hogy a küszöbön álló látogatásomat – és az
Egyesült Államok közvéleményének országáról alkotott
véleményét – negatívan fogja érinteni, ha meghiúsítják
Rasmussen kinevezését.
Ez meghatározta a következő nyolc év forgatókönyvét.
Mindkét ország érdekei azt kívánták, hogy működő kapcsolatot
alakítsak ki Erdoğannal. Törökország azt várta az Egyesült
Államoktól, hogy támogassa a felvételét az Európai Unióba,
valamint nyújtson katonai és hírszerzési segítséget a kurd
szeparatisták elleni küzdelemben, akik felbátorodtak Szaddám
Huszein bukásától. Mi pedig a terrorizmus elleni küzdelemben
és Irak stabilizálásában szorultunk Törökország segítségére.
Személy szerint azt tapasztaltam, hogy a miniszterelnök
szívélyes, és meghallgatja a kéréseimet. De amikor a szavait
hallgattam, magas alakja enyhén meggörnyedt, a hangja
erőteljes staccatóban szólt, és egy oktávval magasabbra
emelkedett a különféle vélt vagy valós sérelmek és bántások
felhánytorgatása közben, akkor az a benyomás alakult ki
bennem, hogy csak addig érdekli a demokrácia és a
jogállamiság, amíg a saját hatalma megtartását szolgálják.
A demokratikus értékek tartósságát nem csak Törökország
esetén vontam kétségbe. A prágai látogatásom során az EU
tisztviselői aggodalmukat fejezték ki a szélsőjobboldali pártok
felemelkedésével és azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági
válság a nacionalizmus, a bevándorlásellenes közhangulat és az
integrációval kapcsolatos kételyek felerősödését váltotta ki. E
tendencia egyik példája a cseh elnök, Václav Klaus volt, akinél
rövid udvariassági látogatást tettem. A közismerten
„euroszkeptikus” elnök 2003 óta töltötte be a hivatalát, és
egyszerre támogatta lelkesen a szabadpiacot és csodálta
Vlagyimir Putyint. És bár igyekeztünk barátságosan csevegni,
nem töltött el nagy reményekkel a közép-európai politikai
trendekkel kapcsolatban mindaz, amit a közszerepléséről
tudtam – támogatta a cseh televízió cenzúrájára irányuló
erőfeszítéseket, ellenezte a homoszexuálisok jogait, és a
klímaváltozás megrögzött tagadója volt.
Nehéz lett volna megmondani, mennyire lesznek tartósak
ezek a politikai trendek. Azzal nyugtattam magam, hogy a
demokráciák – az amerikait is beleértve – természettől fogva
hajlamosak a haladás és a konzervatív befékezés időszakai
között ingadozni. Igazából feltűnő volt, hogy Klaus milyen jól
beleillene az otthoni szenátus republikánus pártfrakciójába,
mint ahogyan Erdoğant is könnyen el tudtam képzelni a
chicagói városi tanács nagykutyájaként. Azt viszont egyelőre
nem tudtam eldönteni, hogy ez megnyugtató vagy inkább
aggasztó.

MINDENESETRE NEM AZÉRT UTAZTAM PRÁGÁBA, hogy értékeljem a

demokrácia állapotát. Ehelyett az utazásom során tartott
egyetlen nagy nyilvános beszédemet egy fontos külpolitikai
kezdeményezés felvezetésének szántuk: a nukleáris fegyverek
csökkentése, majd teljes leszerelése volt a cél. Azóta dolgoztam
az ügyön, hogy négy évvel korábban bekerültem a szenátusba,
és miközben kockázatok is rejlettek a sokak által utópisztikus
célnak tekintett elgondolás hangoztatásában, közöltem a
csapatommal, hogy tisztában vagyok vele: ebben az ügyben
mégoly szerény előrelépésre is csak akkor számíthatunk, ha
merész és átfogó tervvel állunk elő. Ha csak egy dolog lett volna,
amit Maliának és Sashának örökül hagyhatok, akkor az lett
volna, hogy soha ne kelljen az ember által előidézett
világvégétől rettegniük.
Volt egy másik, gyakorlatiasabb okom is arra, hogy annyira
szívemen viseltem a nukleáris leszerelés kérdését, hogy Európa-
szerte erről harsogtak a szalagcímek: valamilyen módon meg
kellett akadályoznunk Irán és Észak-Korea nukleáris
programjainak folytatását. (A beszédet megelőző napon Észak-
Korea nagy hatótávolságú rakétát lőtt ki a Csendes-óceánra,
csak hogy felkeltse a figyelmünket.) Ideje volt gazdasági
szankciókat is tartalmazó nemzetközi nyomást gyakorolni
mindkét országra, és tudtam, hogy ezt sokkal könnyebb elérni,
ha látják, hogy az Egyesült Államok nem csupán azt erőlteti,
hogy induljon újra a globális leszerelés, hanem aktívan
csökkenti a saját nukleáris arzenálját is.
A beszéd reggelén elégedetten nyugtáztam, hogy elegendő
konkrét, megvalósítható javaslattal támogattuk meg az
atomtémát ahhoz, hogy ne tarthassanak reménytelenül
elvarázsoltnak. Tiszta volt az idő és pazar a környezet: egy
városi tér, a háttérben magasodó patinás prágai várral – amely
egykor cseh királyoknak és német-római császároknak adott
otthont. Miközben az elnöki autó, a Szörny a város keskeny,
macskaköves utcáin kanyargott, elhaladtunk a beszédemre
várakozó emberek ezrei mellett. Minden korosztály
képviseltette magát, de többnyire farmert, pulóvert és sálat
viselő fiatalokat láttam, a friss tavaszi széltől kipirult, várakozó
arccal. Arra gondoltam, hogy ilyen tömegeket oszlattak szét a
szovjet tankok 1968-ban a prágai tavasz végén; és ugyanezeken
az utcákon összegyűlt békés tiltakozók vetettek véget minden
előzetes várakozás ellenére a kommunista uralomnak
mindössze 21 évvel később, 1989-ben.
Felidéztem, hogy 1989-ben én jogi egyetemre jártam. A
Harvard Square-től néhány kilométerre található alagsori
lakásomban a használtan vett tévém képernyőjére tapadva
követtem figyelemmel a később bársonyos forradalom néven
elhíresült eseményeket. Emlékszem, hogy mennyire
lelkesítettek ezek a tiltakozások. Ugyanez az érzés kerített
hatalmába abban az évben, pár hónappal korábban, amikor a
Tienanmen téren az a bizonyos magányos alak szembefordult a
tankokkal, vagy amikor megnéztem a régi, szemcsés felvételt a
polgárjogi aktivistákról, vagy John Lewisról, ahogyan a
társaival együtt végigmeneteltek az Edmund Pettus hídon
Selmában. Amikor azt láttam, hogy hétköznapi emberek
leküzdik félelmüket, és a legmélyebb hitük szerint
cselekszenek, hogy fiatalok mindent kockára tesznek, csak hogy
beleszólhassanak a saját életük alakulásába, vagy megpróbálják
megszabadítani a világot az emberi szellemet régóta
megnyomorító kegyetlenségektől, hierarchiától,
megosztottságtól, hamisságoktól és igazságtalanságoktól. Ebben
hittem és ennek kívántam részesévé válni.
Aznap éjszaka nem jött álom a szememre. Ahelyett, hogy a
másnapi óráimra készültem volna, éjszakába nyúlóan naplót
írtam, miközben az agyamat sürgető, félig kiforrott gondolatok
feszítették. Nem tudhattam, hogy milyen szerepet játszhatok
ebben a hatalmas globális küzdelemben, de már akkor is
tisztában voltam vele, hogy a jogi pálya csak köztes állomás lesz
számomra, mert a szívem másfelé húz.
Mintha száz éve lett volna. Mégis, miközben az elnöki
limuzin hátsó üléséről néztem kifelé, és egy olyan beszédet
készültem intézni a tömeghez, amelyet világszerte közvetít a
média, rádöbbentem, hogy közvetlen, bár teljesen valószerűtlen
kapcsolat áll fenn az egykori és a mai nap között. Annak a
fiatalembernek az álmai keltették életre a mai énemet, és
miközben leparkoltunk egy széles színpad mellett az autóval,
elképzeltem magam, hogy nem az a politikus vagyok, akivé
váltam, hanem az egyik fiatal a tömegből, akit nem
kényszerített soha megalkuvásra a hatalom, akinek nem kell
olyan emberekkel társalogni, mint Erdoğan és Klaus, aki csak
azokkal működik együtt, akik új és jobb világot akarnak
felépíteni.
A beszédem után alkalmam nyílt meglátogatni Václav Havel
drámaírót és egykori ellenzékit, aki két cikluson át, 2003-ig
töltötte be a Cseh Köztársaság elnöki posztját. A prágai tavasz
aktív résztvevőjeként a szovjet megszállás után feketelistára
került, a műveit betiltották, és több alkalommal is
bebörtönözték politikai tevékenysége miatt. Havel erkölcsi
tartást adott a szovjet korszaknak véget vető demokrata
mozgalmaknak. Nelson Mandelával és egy maroknyi más
kortárs államférfival együtt őt is példaképemnek tartottam.
Olvastam a tanulmányait egyetemista koromban. Amikor az ő
pártja jutott hatalomra, ő pedig elnöki pozícióba került, akkor is
megőrizte erkölcsi tartását, ez pedig meggyőzött arról, hogy
lehetséges a politikai pályára lépni, majd ennek ellenére
romlatlan lélekkel távozni.
Sűrű időbeosztásomba csak rövid találkozó fért be Havellel.
A hetvenes évei elején járt, de fiatalabbnak nézett ki. Markáns
vonású, rozsdabarna hajú és ápolt bajuszú, szerény és
barátságos ember volt. Miután pózoltunk a fotósok kedvéért, és
szóltunk a sajtó képviselőihez, letelepedtünk egy
tárgyalóterembe, ahol a tolmácsa segítségével nagyjából
háromnegyed órán át beszélgettünk a pénzügyi válságról,
Oroszországról és Európa jövőjéről. Attól tartott, hogy az
Egyesült Államok abba a hitbe ringatja magát, Európa
problémái meg vannak oldva, miközben az egykori keleti blokk
országaiban még mindig törékeny a demokrácia. Miután
megfakultak a régi rend emlékei, és eltűntek a színről a hozzá
hasonló vezetők, akik szoros kapcsolatot ápoltak az Egyesült
Államokkal, valós veszéllyé vált az illiberalizmus újbóli
fellángolása.
 – Bizonyos értelemben a szovjetek leegyszerűsítették, hogy
ki az ellenség – fogalmazott Havel. – Napjaink önkényurai
kifinomultabb eszközöket alkalmaznak. Pártolják a választási
demokráciát, miközben lassanként aláássák a demokráciát
lehetővé tévő intézményeket. Dicsőítik a szabadpiacokat,
miközben ugyanazt a korrupciót, urambátyám mentalitást és
kizsákmányolást folytatják, ami a múltban volt.
Megerősítette, hogy a gazdasági válság a nacionalizmus és a
populista szélsőségesek népszerűségének növekedéséhez
vezetett Európa-szerte, és bár egyetértett azzal a stratégiámmal,
hogy újra felveszem a diplomáciai kapcsolatot Oroszországgal,
figyelmeztetett, hogy a grúz területek elcsatolása csak a Putyin
szomszédait fenyegető törekvések legkirívóbb példája a sok
másik mellett.
– Ha az Egyesült Államok nem fordít ránk figyelmet, akkor
itt és egész Európában veszélybe kerül a szabadság – mondta.
Letelt az időnk. Megköszöntem Havelnek a jótanácsot, és
biztosítottam róla, hogy az Egyesült Államok nem fog felhagyni
a demokratikus értékek támogatásával. Mosolygott, és kifejezte
abbéli reményét, hogy nem rakott a vállamra további terheket.
– Nagy átok lehet, hogy mindenki sokat vár öntől. Mert ez azt
jelenti, hogy óhatatlanul csalódni fognak. Ez valahonnan nekem
is ismerős. Attól tartok, ez csapdahelyzet – jelentette ki,
miközben kezet fogtunk.

HÉT NAPPAL AZUTÁN, HOGY ELHAGYTUK WASHINGTONT, a csapatom

kimerülten és hazautazásra készen vánszorgott fel az Air Force
One fedélzetére. A repülőgép elülső kabinjában készültem
pótolni valamicskét az elmúlt napokban elmaradt alvásból,
amikor Jim Jones és Tom Donilon beléptek, hogy
tájékoztassanak egy olyan jellegű incidensről, amilyenről soha
senki nem kérdezett a kampányom során.
– Kalózok?
– Igen, elnök úr. Szomália partjainál. Felszálltak egy
teherhajóra, amelynek amerikai a kapitánya, és úgy tűnik,
túszul ejtették a legénységet – mondta Jones.
A probléma nem volt új keletű. Szomáliában, az Afrika
szarván elhelyezkedő országban évtizedek óta zűrzavar
uralkodott: különböző hadurak és klánok osztoztak a hatalmon,
újabban egy as-Sabáb nevű erőszakos terrorszervezettel. A
gazdaság működésképtelensége miatt munka nélküli fiatal
férfiak motorcsónakokkal, AK–47-esekkel és házi készítésű
létrákkal felszerelve felkapaszkodtak az Ázsiát a Nyugattal
összekötő forgalmas hajózási útvonalon haladó teherhajókra,
hogy váltságdíjat követeljenek értük. Ez volt az első alkalom,
hogy amerikai felségjelű hajóra is felmerészkedtek. Nem volt
arra utaló jel, hogy a négy szomáli kalóz kárt tett volna a
huszonnégy fős legénység bármely tagjában, de a védelmi
miniszterem, Gates a területre rendelte a haditengerészet USS
Bainbridge torpedórombolóját és a USS Halyburton fregattot,
arra számítva, hogy mire leszállunk Washingtonban, addigra a
látótávolságukon belül lesz az eltérített hajó.
– Felébresztjük, uram, ha további fejlemények adódnak –
ígérte Jones.
 – Rendben – feleltem, miközben éreztem, hogy az elmúlt
napok fáradtsága már a csontjaimba kúszott. – Akkor is
ébresszenek fel, ha jön a sáskajárás. Vagy a pestis.
– Uram? – dermedt meg Jones.
– Csak vicceltem, Jim. Jó éjt!
 15

A következő négy nap során a teljes nemzetbiztonsági

csapatunk lázas izgalommal követte a Szomália partjainál, a
nyílt tengeren kibontakozó túszdráma fejleményeit. A Maersk
Alabama nevű teherhajó gyors észjárású legénysége
működésképtelenné tette a motort, és elrejtőzött egy
biztonságos kabinban, még mielőtt a kalózok felszálltak volna a
fedélzetre. Richard Phillips, az amerikai kapitány, egy bátor és
józan gondolkodású vermonti férfi, közben a hídon maradt.
Mivel a 150 méteres hajó működésképtelen volt, a kalózok
motorcsónakja pedig már hasznavehetetlen, a kalózok úgy
döntöttek, hogy egy fedett mentőcsónakon menekülnek,
magukkal hurcolják Phillipset, és kétmillió dollárt követelnek
váltságdíj gyanánt. Bár az egyik túszejtő megadta magát, az
amerikai kapitány szabadon bocsátására irányuló tárgyalások
mégsem jártak sikerrel. Még drámaibb lett a helyzet, amikor
Phillips a mentőcsónakból kiugorva menekülni próbált, de újra
elfogták.
Mivel a helyzet óráról órára egyre feszültebbé vált,
parancsba adtam, hogy nyissanak tüzet a szomáli kalózokra, ha
Phillips bármikor életveszélybe kerül. Végül az ötödik napon azt
a hírt kaptam, hogy az éjszaka közepén, miközben két szomáli
kiment a levegőre, és a harmadikat egy kis ablakon keresztül
látták, amint fegyvert fog az amerikai kapitányra, a
haditengerészet különleges egységének mesterlövészei három
lövéssel megölték a kalózokat. Phillips kiszabadult.
A hír hallatán az egész Fehér Ház örömmámorban úszott. A
The Washington Post szalagcíme úgy értékelte az esetet, mint
„Obama első katonai győzelme”.[3] Noha megkönnyebbültem,
amikor Phillips kapitányt a családja körében láthattam, és
büszke voltam arra, ahogyan a haditengerészet kezelte a
helyzetet, nem éreztem úgy, hogy a mellemet kellene
döngetnem az eset miatt. Részben azért, mert nem volt nehéz
felismerni, hogy a sikert csak néhány centiméter választotta el a
teljes kudarctól – három golyó célba ért a sötétségben, de az is
ugyanígy megeshetett volna, hogy az óceán egy hirtelen támadt
hulláma eltéríti őket. És azzal is tisztában voltam, hogy a világ
számos vidékén – például Jemenben, Afganisztánban,
Pakisztánban és Irakban – több millió ilyen fiatalember, mint a
három halott szomáli férfi (jobban mondva inkább fiú, hiszen a
legidősebb kalózt is csak tizenkilenc évesnek becsülték), életét
nyomorította meg és tette tönkre a kétségbeesés, a közöny, a
vallási fanatizmus, a környezete erőszakossága és idősebb
emberek mesterkedése. Ezek a fiatalok veszélyesek, gyakran
szándékosan és különösebb ok nélkül erőszakosak voltak.
Összességében legalábbis mégis valamiképpen meg akartam
menteni őket – beiskolázni őket, munkát adni nekik és
megszabadítani őket a bensőjüket feszítő gyűlölettől. De olyan
világ részei voltak, én pedig olyan gépezetet irányítottam,
amely megkövetelte, hogy inkább meggyilkoltassam őket.

NEM ÉRT MEGLEPETÉSKÉNT, hogy – bár ezt ritkán mondták így ki – az

is a feladatköröm része, hogy időnként emberek megölésére
kell parancsot adnom. Az afganisztáni és iraki háború is a
terrorizmus elleni harc jegyében kezdődött – „inkább az ő 10
yardos vonalukon, mint a miénken” – ahogyan Gates
fogalmazott.[4] De minthogy az al-Káida szétszóródott és
földalatti mozgalommá vált, fiókszervezetek, ügynökök, alvó
sejtek bonyolult hálózatává alakult, amelynek tagjai az
interneten keresztül és lenyomozhatatlan mobiltelefonokkal
tartják egymással a kapcsolatot, a nemzetvédelmünk is
kénytelen volt új, célzottabb, nem hagyományos módszereket
kidolgozni a felkutatásukra – egyebek mellett gyilkos
fegyverként használt drónokat al-Káida-ügynökök leszedésére
Pakisztánban. A Nemzetbiztonsági Ügynökség (National
Security Agency), amely már addig is a világ legfejlettebb
elektronikus hírszerzési apparátusával rendelkezett, új, több
milliárd dollár értékű szuperszámítógépeket és kódfejtési
technológiát vetett be, hogy átfésülje az internetet terrorista
kommunikáció és potenciális veszélyek után kutatva. A
Pentagon Különleges Műveletek Egyesített Parancsnoksága a
haditengerészet SEAL-kommandósai[5] és a hadsereg különleges
erői részvételével szervezett éjszakai rajtaütéseket a
terroristagyanús egyének levadászására, többnyire Afganisztán
és Irak háborús övezetein belül – de olykor azokon kívül is. A
CIA pedig új elemzési és hírszerzési módszereket fejlesztett ki.
A Fehér Ház is átszerveződött a terrorfenyegetés kezelése
érdekében. Minden hónapban megbeszélést tartottunk a
Válságteremben valamennyi hírszerző ügynökség részvételével,
az új fejlemények áttekintésére és a feladatok koordinálására. A
Bush-kormány elkészítette a terroristacélpontok rangsorát,
egyfajta „TOP 20-as” listát fotókkal, információkkal és alapvető
statisztikákkal, amelyek úgy néztek ki, mint a
baseballjátékosokat ábrázoló kártyák. Ha valakit megöltek a
listán szereplők közül, új célpont lépett a helyére, ezért is
jegyezte meg Rahm egy idő után, hogy „az al-Káida HR-
osztályának biztosan meggyűlik a baja a 21-es pozíció
betöltésével”. Hiperaktív kabinetfőnököm – aki elegendő időt
töltött Washingtonban ahhoz, hogy tudja: új, liberális elnöke
nem bánhat kesztyűs kézzel a terrorizmussal – a lista
megszállottjává vált, és rendre kérdőre vonta a műveleteink
kivitelezéséért felelős munkatársakat, például hogy miért
tartott annyi ideig a 10-es vagy a 14-es célszemély tartózkodási
helyének kiderítése.
Nem leltem örömömet ebben, és nem is töltött el a hatalom
érzésével. Azért léptem politikai pályára, hogy a gyermekeket
jobb oktatáshoz, a családokat jobb egészségügyi ellátáshoz, a
szegény országokat több élelmiszer termeléséhez segítsem –
ezek jelentették számomra a hatalom mércéjét.
De ezt a munkát is el kellett végeznem, és az én felelősségem
volt, hogy biztosítsam az akcióink hatékonyságát. Ráadásul, a
baloldal egyes képviselőivel ellentétben, soha nem ítéltem el a
Bush-kormány terrorizmusellenes politikáját. Eleget láttam a
hírszerzésből ahhoz, hogy tudjam: az al-Káida és
fiókszervezetei folyamatosan szörnyű merényleteket terveznek
ártatlan emberek ellen. A tagjai nem hajlanak a tárgyalásos
megoldásra, és nem tekintik magukra nézve kötelezőnek az
emberi együttélés szabályait; ezért a terveik felderítése és
meghiúsítása rendkívül bonyolult feladatnak bizonyult.
Közvetlenül szeptember 11-e után Bush elnöknek voltak jó
húzásai is, például hogy gyorsan és következetesen fellépett az
Egyesült Államokban fellángoló iszlámellenes hangokkal
szemben – ami nem kis teljesítmény, különösen, ha országunk
történetében a mccarthyzmus és a japánok internálásának az
időszakára gondolunk[6] –, és biztosította a nemzetközi
támogatást az afgán hadjárathoz. Még a Bush-kormány nagy
port kavart programjai is, mint a PATRIOT-törvény [7] – amelyet
magam is kritizáltam –, inkább tűntek potenciálisan
visszaélésre lehetőséget adó eszközöknek, mint az amerikai
polgári szabadságjogok lábbal tiprásának.
Az már inkább bosszantott, ahogyan a Bush-kormány
csúcsra járatta a hírszerzést annak érdekében, hogy
megszerezze a közvélemény támogatását az iraki invázióhoz
(nem beszélve arról, ahogy a 2004-es választásokon felhasználta
a terrorfenyegetettséget a szavazótábora növelésére). És
természetesen magát az inváziót akkora stratégiai baklövésnek
tartottam, mint egy nemzedékkel korábban a vietnámi háborút.
Viszont az afganisztáni és iraki háborúkban nem bombáztunk
sem válogatás nélkül, sem szándékosan polgári célpontokat,
ahogyan az még a „jó” háborúkban, mint a II. világháborúban is
rutinszerűnek számított; és olyan kirívó kivételektől eltekintve,
mint az Abu Greib börtön, csapataink figyelemre méltó
fegyelemről és profizmusról tettek tanúbizonyságot.
Úgy véltem, az a dolgom, hogy a terrorizmusellenes
tevékenységünk gyenge pontjain javítsunk, ahelyett hogy sutba
dobnánk az eddigi erőfeszítéseket, és a nulláról indulnánk. Az
egyik ilyen feladat a Gitmo, a Guantánamói-öbölben található
katonai börtön bezárása volt – és ezzel együtt az ottani tömegek
határozatlan időre történő fogva tartásának is véget vetni. A
másik a kínzás megszüntetésére vonatkozó utasításom. Bár a
beiktatásom után biztosítottak arról, hogy a rendkívüli
kiadatások és a kínvallatások Bush elnök második ciklusa alatt
megszűntek, az a képmutató, fölényes és néha abszurd
hozzáállás, amellyel az előző kormány magas beosztású
képviselői ezekről a módszerekről beszéltek („Mindig jelen volt
egy orvos, hogy biztosítsa, a gyanúsított nem szenved
maradandó károsodást, és nem hal meg”), meggyőzött arról,
hogy határozottan meg kell húzni a határt. Ezenfelül az volt a
legfontosabb számomra, hogy megteremtsem az átláthatóság, a
felelősségre vonhatóság és az ellenőrzés erős rendszerét – a
kongresszusra és a bíróságokra kiterjedően is –, valamint azok
hiteles jogi alapjait, mivel sajnos hosszú küzdelemre
számítottam. Ehhez szükségem volt az alattam a Fehér Házban,
a Pentagonban, a CIA-nél és a külügyminisztériumban dolgozó,
jobbára liberális jogászok éles szemére és kritikus szemléletére.
Ugyanakkor olyasvalakire is szükségem volt, aki kívül-belül
ismeri az amerikai terrorellenes tevékenységeket, aki segíteni
tud az elkerülhetetlennek tűnő kompromisszumok
megkötésében, az optimalizálásban, majd a kívánt
változtatások hatékony végrehajtásában.
John Brennan lett ez az emberem. A ritkuló hajú, őszes
halántékú, ötvenes évei elején járó Brennan (egy középiskolai
kosárlabda-sérülésből adódóan) sántított, és olyan volt az arca,
mint egy ír bokszolónak. Egyetemista évei alatt kezdett
érdeklődni az arab nyelv iránt, a Kairói Amerikai Egyetemre
járt, majd 1980-ban csatlakozott a CIA-hez, miután jelentkezett
az ügynökség The New York Timesban megjelent
álláshirdetésére. A következő huszonöt évet az ügynökségnél
töltötte, először mint hírszerzési munkatárs, majd egy állomás
vezetőjeként a Közel-Keleten, végül igazgatóhelyettesként Bush
elnök alatt. Őt bízták meg az ügynökség integrált
terrorizmusellenes egységének összeállításával szeptember 11-e
után.
A szakmai múltján és a keményfiús megjelenésén túl
leginkább megfontoltsága és szerény fellépése (valamint mindig
halk hangja) lepett meg. Bár hajlíthatatlanul elkötelezett volt az
al-Káida és a többi hasonló szervezet elpusztítása mellett, eléggé
értékelte az iszlám kultúrát és a Közel-Kelet bonyolultságát
ahhoz, hogy tisztában legyen vele: csupán fegyverekkel és
bombákkal nem fog sikerülni. Hittem neki, amikor azt állította,
hogy személyesen ellenzi a vizes vallatást és a „bővített
kihallgatás” egyéb – a főnöke által jóváhagyott – formáit.
Meggyőződésem volt, hogy a CIA-n belüli hitelessége
felbecsülhetetlen értékű lesz számomra.
Mindenesetre Brennan a CIA-nél dolgozott a vizes vallatások
idején, és emiatt nem jöhetett szóba az ügynökség első
igazgatójaként az elnökségem alatt. Helyette a belföldi
biztonságért és a terrorelhárításért felelős helyettes
nemzetbiztonsági tanácsadó pozícióját ajánlottam fel neki.
– Az lesz a dolga, hogy az általunk preferált értékekkel
összhangban segítsen megvédeni ezt az országot, és
gondoskodjon arról, hogy mások is így járjanak el. Menni fog? –
tettem fel a kérdést. Igennel válaszolt.
A következő négy év során John Brennan valóra váltotta az
ígéretét: segített a reformtörekvéseink megvalósításában, és
közvetítőként szolgált köztem és a néha szkeptikus,
változásoknak ellenálló CIA-bürokrácia között. Osztozott velem
annak a tehernek a hordozásában, hogy tudtuk: a legkisebb
hibánk is emberéletekbe kerülhet. Ezért hétvégéken,
ünnepnapokon, még éjszakánként is rendíthetetlenül dolgozott
a Nyugati Szárnyban található ablaktalan irodájában, az Ovális
Iroda alatti szinten. Olyan eltökéltséggel és makacssággal
merült el a hírszerzés minden ügyében, hogy a Fehér Házban
dolgozók csak „Őrszemnek” hívták.

HAMAR NYILVÁNVALÓVÁ VÁLT, hogy a múltbéli terrorizmusellenes

gyakorlatok felszámolása, illetve újak bevezetése hosszadalmas
és fájdalmas folyamatnak ígérkezik. A Gitmo bezárása azzal
járt, hogy alternatívákat kellett találnunk mind a jelenlegi
fogvatartottak, mind a jövőben kézre kerített terroristák
elzárására és a velük való törvényes eljárásra. Az
információszabadságról szóló törvényre (Freedom of
Information Act) hivatkozó számos, bíróságokra benyújtott
kereset nyomán el kellett döntenem, feloldjuk-e a CIA Bush-
ciklusban történő vizes vallatási és kiadatási módszereiről szóló
dokumentumok titkosságát. (Az eljárásokat engedélyező írásos
utasításokét végül feloldottuk, mivel mind az utasítások, mind
maguk a programok széles körben ismertté váltak; viszont a
magukat az eljárásokat ábrázoló fotókét nem, mert a Pentagon
és a külügyminisztérium attól tartott, hogy nemzetközi
felhördülést keltenének, és veszélyeztetnék a diplomatáink
biztonságát.) A jogi és nemzetbiztonsági csapataink napi
küzdelmet vívtak annak érdekében, hogy a terrorizmusellenes
tevékenységek területén megalapozzák a bírói és kongresszusi
felügyeletet, egyszersmind az átláthatóságra vonatkozó
kötelezettségeinket is teljesíthessük, anélkül hogy tippeket
adnánk a The New York Timest olvasó terroristáknak.
Úgy döntöttünk, a külpolitikai döntéseink hátterének
megvilágítására két beszédet tartok a terrorizmusellenes
törekvéseinkről, hogy elkerüljük a bizonytalanság és kapkodás
látszatát. Az elsőt elsősorban belföldi fogyasztásra szántuk,
ebben kijelentettem, hogy az Egyesült Államok
nemzetbiztonsága hosszú távon az alkotmány és a törvények
betartásán múlik, és elismertem, hogy a szeptember 11-ei
terrortámadások után ezt nem sikerült maradéktalanul
megvalósítani. Ezenkívül körvonalaztam, hogy a kormányom
milyen terrorizmusellenes megközelítést fog alkalmazni a
jövőben. A második, kairói helyszínre tervezett beszédemmel a
nemzetközi közönséget céloztuk meg – elsősorban a világ
muzulmán népességét. Már a kampányom során ígéretet tettem
egy ilyen beszéd elmondására, és bár minden egyéb eseményre
hivatkozva a csapatom azt javasolta, hogy tekintsek el tőle, azt
mondtam Rahmnak, hogy eszemben sincs visszatáncolni.
– Lehet, hogy nem tudjuk egyik pillanatról a másikra
átformálni a közvélemény hozzáállását ezekben az
országokban, de ha meg sem próbáljuk a nyugati és a
muzulmán világ közötti feszültséget kezelni és megmutatni az
embereknek, hogy milyen lenne a békés egymás mellett élés,
akkor a következő harminc évben folyamatosan
háborúzhatunk a térségben – jelentettem ki.
Mindkét beszéd megírásához igénybe vettem Ben Rhodes, a
harmincegy éves NSC-szövegíróm és leendő stratégiai
kommunikációért felelős nemzetbiztonsági tanácsadó-
helyettesem páratlan tehetségét. Míg Brennan töltötte be az
összekötő kapocs szerepét köztem és a megörökölt
nemzetbiztonsági apparátus között, Ben fiatalabb, idealistább
énemmel jelentett összeköttetést. Manhattanben nőtt fel
liberális zsidó anya és texasi jogász apa gyermekeként –
mindketten kormánytisztviselői pozíciót töltöttek be Lyndon B.
Johnson elnöksége alatt –, és a szeptember 11-ei
terrortámadások idején a New York-i Egyetemre járt irodalom
mesterszakra. Ben hazafias hevülettől fűtve a fővárosba utazott,
hogy a kormány szolgálatába léphessen. Végül a volt indianai
kongresszusi képviselő, Lee Hamilton mellett helyezkedett el, és
segített az Iraki Vizsgálati Csoport (Iraq Study Group) nagy
hatású 2006-os beszámolójának megírásában.
Az alacsony, korán kopaszodó Bent, aki állandóan ráncolta
sötét szemöldökét, hamar bedobtuk a mélyvízbe: a
létszámhiánnyal küzdő kampányomban helyzetjelentések,
sajtóközlemények és fontos beszédek szövegének megírását is
rábíztuk. Nem ment mindig zökkenőmentesen: például amikor
az egyetlen nagyobb külföldi választási beszédemet tartottam
Berlinben, ő és Favs egy gyönyörű német kifejezésre – a
„sorsközösségre” – fűzte fel a témáimat. Csak néhány órával a
színpadra lépésem előtt derült ki, hogy Hitler is ezt a kifejezést
használta a Reichstagban tartott első beszédei egyikében.
(„Valószínűleg nem épp a kívánt hatást érted volna el vele” –
közölte Reggie Love, mire elnevettem magam, Ben pedig a füle
tövéig elvörösödött.) Fiatal kora ellenére Ben esetenként bátran
kétségbe vonta a kialakult szokásokat és ellentmondott a
tapasztaltabb tanácsadóimnak, tette mindezt éles
intelligenciával és makacs komolysággal, amelyet ugyanakkor
egészséges öniróniával és önkritikával ellensúlyozott. Írói
vénájának köszönhetően hasonló kapcsolatom alakult ki vele,
mint Favsszel: előfordult, hogy egy órán át diktáltam egy
témával kapcsolatos gondolataimat Bennek, és néhány nap
múlva nemcsak a stílusomat, hanem az alapvető
világnézetemet, néha még a legbensőbb érzéseimet is tükröző
szöveggel rukkolt elő.
 Ketten együtt egészen gyorsan összedobtuk a
terrorizmusellenes beszédemet, bár Ben arra panaszkodott,
hogy akárhányszor elküldött egy szövegváltozatot a
Pentagonhoz vagy a CIA-hez véleményezésre, mindig
agyonjavítva kapta vissza: minden olyan szó, gondolat és
jellemzés pirossal át volt húzva, amely a leghalványabban is
kétségbe vonta vagy kritizálta a kínvallatást és a hasonló
eljárásokat. Ilyen, nem éppen kifinomult módon fejezte ki a
javarészt a Bush-kormánnyal Washingtonba érkezett
karrierista népség az ellenállását. Arra kértem Bent, hogy a
legtöbb javaslatukat hagyja figyelmen kívül. Május 21-én
megtartottam a beszédemet a Nemzeti Levéltár épületében, a
Függetlenségi nyilatkozat, az Alkotmány és a Jogok nyilatkozata
(Bill of Rights) eredeti példányai mellett állva – hogy a
kormányon belül és kívül is mindenki biztosan értse a célzást.
A második előadásom – vagy ahogy emlegettük: a „muszlim
beszéd” – keményebb diónak bizonyult. A híradásokból és a
filmekből a terroristákról és az olajsejkekről kirajzolódó negatív
képet leszámítva a legtöbb amerikai keveset tudott az iszlám
világról. Közben a felmérések szerint a világ különböző részein
élő muzulmánok úgy gondolták, hogy Amerika üldözi a
vallásukat, és hogy a közel-keleti tevékenységünkkel nem az
emberek életkörülményein igyekszünk javítani, hanem rá
akarjuk tenni a kezünket az olajtartalékokra, megölni a
terroristákat és megvédeni Izraelt. Ennek fényében azt
mondtam Bennek, hogy a beszédünk kevésbé az új
irányvonalak bemutatására, mint inkább egymás teljesebb
megértésére irányuljon. Ezért ki kell emelni az iszlám
civilizációnak a matematika, a természettudományok és a
művészet fejlődésében játszott páratlan szerepét, és azt is, hogy
a gyarmatosítás milyen mértékben járult hozzá a Közel-Kelet
jelenlegi problémái némelyikéhez. El kell ismerni az Egyesült
Államok múltbeli közömbösségét a régióban elharapózó
korrupció és elnyomás iránt, bűnrészességét Irán
demokratikusan megválasztott kormányának megbuktatásában
a hidegháború alatt, valamint a megszállt területen élő
palesztinok megaláztatásait. Úgy gondoltam, hogy ha egy
amerikai elnök szájából hallják ezeknek a történelmi
eseményeknek a felidézését, az sokakat lefegyverez, és talán
más kemény igazságokra is ráébreszt: hogy a muzulmán világ
nagy részében uralomra jutott iszlám fundamentalizmus nem
kompatibilis a modern fejlődést elősegítő nyitottsággal és
toleranciával; hogy sok muzulmán vezető azért szít gyűlöletet a
Nyugat ellen, hogy elterelje a figyelmet a saját kudarcairól;
hogy a palesztin állam kérdését csak tárgyalások és
kompromisszumok útján, nem pedig erőszakkal és
antiszemitizmussal lehet rendezni; és hogy a nőket
szisztematikusan elnyomó társadalmak soha nem lehetnek
sikeresek.

MÉG DOLGOZTUNK A BESZÉDEMEN, amikor a repülő leszállt Szaúd-

Arábia fővárosában, Rijádban, ahol Abdelláh bin Abdel-Azíz
esz-Szaúd királlyal, a (mekkai és a medinai) „Két Szent Mecset
Őrzőjével” és az arab világ legnagyobb hatalmú vezetőjével volt
találkozóm. Még sohasem jártam ebben az országban, és a
fényűző repülőtéri fogadási ceremónián az volt az első, amit
észrevettem, hogy egyetlen nő vagy gyerek sem látható a
kifutópályán, sem a terminálokban – csupán fekete bajszos
férfiak sorakoztak katonai egyenruhában vagy a hagyományos
„disdásában” és „gutrában”[8]. Természetesen nem ért
váratlanul a dolog, az öböl menti országokban már csak így
mennek a dolgok. De miközben beszálltam a Szörnybe, még
mindig sokkolt, hogy mennyire nyomasztó és lehangoló egy
ilyen szegregált környezet – mintha a világból hirtelen eltűntek
volna a színek.
A király a Rijád melletti birtokára hívott meg engem és
csapatomat, és miközben a konvojunk a rendőrségi kísérettel
végigsuhant egy széles, kifogástalan autópályán a sápadt
napfényben, és a hatalmas, dísztelen irodaépületek, mecsetek,
üzletek és luxusautó-szalonok gyorsan átadták a helyüket a
sivatagnak, arra gondoltam, hogy milyen kevéssé hasonlít az
iszlám szaúdi változata arra az iszlámra, amelyet indonéziai
gyermekéveimben láttam. Az 1960–70-es évek Jakartájában az
iszlám nagyjából olyan szerepet játszott, mint mondjuk a
kereszténység egy átlagos amerikai kis- vagy nagyváros
kultúrájában: fontos, de nem mindent átható. A müezzin imára
hívó szava megadta a napok ritmusát, az esküvői és a temetési
szertartások a vallási előírások szerint zajlottak, a böjti
hónapokban lelassult az élet, és nehezen lehetett sertéshúsos
fogást találni az éttermek étlapján. Máskülönben az emberek
élték az életüket, a nők miniszoknyában és magas sarkú
cipőben robogtak a Vespájukon az irodákba a munkahelyükre,
fiúk és lányok sárkányt eregettek, és hosszú hajú fiatalok
táncoltak a Beatles és a Jackson 5 számaira a helyi diszkóban.
Nemigen lehetett megkülönböztetni a muzulmánokat a
keresztényektől, a hinduktól vagy a mostohaapámhoz
hasonlóan egyetemet végzett ateistáktól, miközben Jakarta
túlzsúfolt autóbuszain zötykölődtek, egymás mellett ültek a
moziban a legutóbbi kungfufilmen, út menti kocsmák előtt
dohányoztak, vagy a zajos utcákon sétáltak. Akkoriban ritka
volt a vallásosságát nyíltan hirdető hívő, és ha nem is váltak
gúny tárgyaivá, de eléggé elkülönültek, mint mondjuk a Chicago
utcáin újságokat osztogató Jehova tanúi.
Szaúd-Arábia mindig is más volt. Abdel-Azíz ibn Szaúd, az
ország első királya és Abdelláh király apja 1932-ben lépett a
trónra. Mélyen megérintették a 18. századi hitszónok,
Muhammad ibn Abdal-Vahháb tanításai. Abdal-Vahháb hívei
azt állították, hogy az általuk eretneknek tartott síita és szúfi
iszlámmal ellentétben ők képviselik az iszlám romlatlan
változatát, és olyan vallási dogmákat hirdettek, amelyek még a
hagyományos arab kultúrában is konzervatívnak számítottak: a
nemek nyilvános elkülönítése, az érintkezés kerülése a nem
muzulmánokkal, a világi művészetek, zene és egyéb, a hittől
eltávolító szórakozási formák elutasítása. Az Oszmán Birodalom
I. világháború utáni összeomlását követően Abdel-Azíz
megszilárdította a hatalmát a rivális arab törzsek fölött, és
ezekkel a vahhábita elvekkel összhangban alapította meg a
modern Szaúd-Arábiát. Elfoglalta Mekkát – Mohamed próféta
szülővárosát és az iszlám öt oszlopát követő összes muszlim
zarándok úti célját –, valamint Medina szent városát. Erre
alapozva túlméretezett befolyáshoz jutott az iszlám tanok felett
szerte a világban.
A szaúdi olajmezők felfedezése és az ennek köszönhető
mérhetetlen gazdagság tovább duzzasztotta ezt a befolyást.
Ugyanakkor fel is hívta a figyelmet arra az ellentmondásra,
hogy milyen ultrakonzervatív szokásokat tartanak fenn a
villámtempóban modernizálódó világban. Abdel-Azíznak
szüksége volt a nyugati technológiára, tudásra és terjesztési
csatornákra a királyság újonnan feltárt ásványkincsének teljes
körű kiaknázása érdekében, és szövetségre lépett az Egyesült
Államokkal modern fegyverek vásárlására is, hogy meg tudja
védeni a szaúdi olajmezőket a rivális országoktól. A kiterjedt
királyi család tagjai nyugati vállalatokba fektették hatalmas
vagyonukat, és a modern üzleti élet fogásait a Cambridge-en és
a Harvardon taníttatták meg a gyerekeiknek. Ifjú hercegek
vetették bele magukat a francia villák, a londoni éjszakai
szórakozóhelyek és a Las Vegas-i kaszinók színes forgatagába.
Néha eltöprengtem rajta, vajon a szaúdi királyság
átértékelhette volna-e a vallási elkötelezettségét, elismerhette
volna-e, hogy a vahhábita fundamentalizmus – a vallási
abszolutizmus minden egyéb formájához hasonlóan –
összeegyeztethetetlen a haladással, és az iszlám szelídebb,
toleránsabb irányba terelésére használhatta volna-e a
gazdagságát és tekintélyét. Valószínűleg nem. A régi
beidegződések túl mélyen gyökereztek, és miközben egyre
fokozódott a feszültség a fundamentalistákkal az 1970-es évek
végén, az uralkodók joggal feltételezhették, hogy a vallási
reform elkerülhetetlenül magával hozna számukra
kényelmetlen politikai és gazdasági reformokat is.
Ehelyett a szaúdi királyság – hogy elkerülje az iránihoz
hasonló forradalmat – egyezséget kötött a legkonzervatívabb
egyházi vezetőkkel: cserébe azért, hogy legitimálják a Szaúd-
háznak a nemzet gazdasága és kormánya fölötti abszolút
hatalmát (és hogy hajlandók félrenézni, amikor a királyi család
tagjai bizonyos meggondolatlanságokat követnek el), az egyházi
vezetők és a vallási rendőrség felhatalmazást kap a mindennapi
társas érintkezés szabályozására, meghatározhatja az iskolai
tananyagot, és kiszabhatja a büntetést a vallási törvények
megszegőire – a nyilvános korbácsolástól kezdve a
kézlevágáson keresztül át a keresztre feszítésig. Talán ennél is
fontosabb, hogy a királyi család több milliárd dollárt juttatott
ugyanezeknek a vallási vezetőknek, hogy mecseteket és
medreszéket[9] építsenek a szunnita világ teljes területén.
Emiatt a fundamentalizmus Pakisztántól Egyiptomon és Malin
át Indonéziáig megerősödött, az iszlám különböző ágaival
szembeni tolerancia csökkent, az iszlám uralmat követelők
hangosabbá váltak, és gyakrabban hangoztak el olyan
követelések, hogy tisztítsák meg az iszlám területeket a nyugati
hatásoktól – ha kell, erőszakkal. A szaúdi királyság elégedett
lehetett, mert megakadályozta, hogy az iránihoz hasonló
forradalom robbanjon ki akár a határain belül, akár az öbölbeli
partnerállamokban (bár a rend fenntartásához továbbra is
diktatórikus államvédelmi hatóságra és a média teljes körű
cenzúrájára volt szükség). Ugyanakkor emiatt felerősödött egy
olyan transznacionális fundamentalista mozgalom, amely
elutasította a nyugati befolyást, gyanakvással tekintett a szaúdi–
amerikai jó viszonyra, és táptalajként szolgált számos fiatal
muzulmán radikalizálódásához. Olyanokéhoz, mint Oszáma bin
Láden, a királyi családhoz közel álló, nagy hatalmú szaúdi
üzletember fia és az a tizenöt szaúdi állampolgár, akik négy
másik társukkal együtt megtervezték és végrehajtották a
szeptember 11-ei terrortámadásokat.

A „BIRTOK” MEGLEHETŐSEN SZERÉNY ELNEVEZÉS Abdelláh király

hatalmas kiterjedésű vidéki rezidenciájára. Az aranybevonatú
csapokkal, kristálycsillárokkal és luxusbútorokkal berendezett
villaépületek inkább úgy néztek ki, mintha egy Four Seasons
hotel nőtt volna ki a sivatag homokjából. Maga a király –
koromfekete bajszú és szakállú nyolcvanéves férfi (úgy vettem
észre, hogy a férfihiúság általános jelenség a világ vezetőinek
körében) – szívélyesen üdvözölt a főépület bejáratánál. Vele volt
az Egyesült Államok szaúdi nagykövete, Ádel el-Dzsubeir, egy
simára borotvált arcú, amerikai egyetemen végzett diplomata,
aki tökéletes angolsága, megnyerő modora, PR-szakértelme és
szerteágazó washingtoni kapcsolatrendszere révén épp a
megfelelő személynek bizonyult a királyság kárenyhítő
törekvéseinek képviseletére a szeptember 11-ei események
után.
 A király aznap beszédes kedvében volt, és miközben el-
Dzsubeir tolmácsolta a szavait, örömmel idézte fel az apja és
Franklin D. Roosevelt 1945-ös találkozóját a USS Quincy
nehézcirkáló fedélzetén. Hangsúlyozta, hogy milyen nagy
jelentőséget tulajdonít az amerikai–szaúdi szövetségnek, és
kifejezte abbéli örömét, hogy engem választottak meg elnöknek.
Támogatta a közelgő kairói beszédem ötletét, hozzátéve, hogy
az iszlám a béke vallása, és kiemelte az ő személyes szerepét a
vallások közötti párbeszéd fenntartásában. Arról is biztosított,
hogy a királyság egyeztetni fog a gazdasági tanácsadóimmal,
hogy az olajárak ne álljanak a válságból való kilábalás útjába.
Viszont amikor a konkrét kéréseimre terelődött a szó – hogy
a királyság és az Arab Liga más államai fontoljanak meg egy
gesztust Izrael irányába, amely elősegítheti a béketárgyalások
megkezdését Palesztinával, és hogy a szakértőink beszéljék meg
a Gitmo-börtön egyes fogvatartottjainak átszállítását szaúdi
rehabilitációs központokba –, akkor a király már nem ígért
semmit, mert nyilvánvalóan tartott a lehetséges kellemetlen
következményektől.
A beszélgetés könnyedebbé vált az ebédidőben a
delegációnk tiszteletére rendezett banketten. Fényűző esemény
volt, olyan, akár egy tündérmesében: egy tizenöt méter hosszú
asztal gazdagon megrakva egész sült bárányokkal, hegyekben
álló sáfrányos rizzsel és minden elképzelhető helyi és nyugati
finomsággal. A nagyjából hatvan résztvevő közül három nő volt,
abból kettő az én munkatársam: az időbeosztásért felelős
igazgatóm, Alyssa Mastromonaco és vezető tanácsadóm, Valerie
Jarrett. Alyssa vidámnak tűnt, amint szaúdi tisztviselőkkel
csevegett az asztal túlsó végében, bár úgy láttam, küzd a fején
viselt kendővel, hogy ne essen bele a levesestányérjába. A király
a családomról érdeklődött, mire elmeséltem, hogy Michelle-nek
és a lányoknak még meg kell szokniuk a Fehér Házban. Válaszul
elmesélte, hogy neki is van tizenkét felesége – a híradások
szerint már inkább harminchoz közeledik a számuk –, negyven
gyereke és többtucatnyi unokája és dédunokája.
– Remélem, nem bánja, ha megkérdezem, őfelsége hogy bírja
tizenkét feleséggel? – kérdeztem.
– Nagyon nehezen – válaszolta gondterhelten ingatva a fejét.
– Folyton féltékenykednek egymásra. Bonyolultabb, mint a
közel-keleti politika.
Később Ben és Denis átjött a szállásomul szolgáló villába,
hogy elvégezzük az utolsó simításokat a kairói beszédemen.
Mielőtt munkához láttunk volna, észrevettünk egy nagy
utazóládát a kandallópárkányon. Kikapcsoltam a szíjakat, és
felemeltem a tetejét. Az egyik oldalon egy miniatűr
aranyfigurákból álló sivatagi jelenetet találtam márványalapon,
valamint egy hőmérséklet-változás által működtetett üvegórát.
A másik oldalon bársonytokban egy olyan hosszú nyakláncot,
mint egy kerékpárlánc fele, szemmel láthatóan több százezer
dollár értékű rubinttal és gyémánttal kirakva – hozzáillő
gyűrűvel és fülbevalóval. Benre és Denisre néztem.
– Egy kis apróság a nagyságos asszonynak – magyarázta
Denis. Elmondta, hogy a delegáció többi tagja drága órákat
tartalmazó tokokat talált a szobájában. – Nyilvánvalóan senki
nem szólt a szaúdiaknak arról, hogy tilos ajándékokat
elfogadnunk.
Miközben felemeltem a súlyos ékszereket, eltöprengtem
rajta, vajon hányszor hagytak már diszkréten ilyen ajándékokat
a királyságba látogató más államfők szobájában – olyan
államfőkében, akiknek az országában nincs szabály az
ajándékok elfogadására, vagy van, de nem veszik komolyan.
Újra eszembe jutottak az – egytől egyig muzulmán – szomáli
kalózok, akiknek a lelövésére utasítást adtam, és a hozzájuk
hasonló fiatalok tömegei a közeli Jemenben, Irakban, valamint
Egyiptomban, Jordániában, Afganisztánban és Pakisztánban,
akik valószínűleg egész életükben nem keresnek annyit, mint
amennyibe a kezemben tartott ékszer került. Ha ezeknek a
fiataloknak csupán egy százalékát is radikalizálják, máris
összeáll egy félmillió főt számláló sereg, amelynek tagjai készek
meghalni az örök dicsőség reményében – vagy akár csak abban
a reményben, hogy belekóstolhatnak egy jobb életbe.
Letettem a nyakláncot, és becsuktam a ládát.
– Hát akkor, munkára fel! – mondtam.

KAIRÓ VÁROSA AZ ALVÓVÁROSOKKAL EGYÜTT több mint 16 milliós lakosú.

Közülük egyetlen lelket sem láttam másnap, miközben autóm a
repülőtérről a városba tartott. Kairó híresen zsúfolt utcái
kilométerhosszan kongtak az ürességtől, csupán rendőrök
strázsáltak mindenhol az utakon annak bizonyítékaként, hogy
az egyiptomi elnök, Hoszni Mubárak keményen kézben tartja az
országot – és hogy egy amerikai elnök vonzó célpont a helyi
szélsőséges csoportok számára.
Míg az arab országok államformáinak egyik típusát Szaúd-
Arábia hagyománytisztelő királysága, addig a másikat Egyiptom
önkényuralmi rezsimje képviselte. Az 1950-es évek elején egy
karizmatikus és sima modorú tábornok, Gamel Abden-Nasszer
katonai puccsot szervezett, amellyel megdöntötte az egyiptomi
királyságot, és szekuláris, egypártrendszeren alapuló államot
hozott létre. Röviddel ezután államosította a Szuezi-csatornát,
és visszaverte a britek és franciák katonai beavatkozásait,
aminek köszönhetően a gyarmatosítás elleni harc globális
jelképévé és az arab világ messze legnépszerűbb vezetőjévé
vált.
Nasszer más kulcsfontosságú ágazatokat is államosított,
földreformot hirdetett, és hatalmas közmunkaprojekteket
indított, mindegyiket azzal a céllal, hogy felszámolja a brit
gyarmaturalom és Egyiptom feudális múltjának maradványait.
Ami a külpolitikát illeti, szekuláris, részben szocialista pánarab
nacionalizmust hirdetett, vesztes háborút vívott Izrael ellen,
támogatta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ,
Munazzamat al-Tahrír al-Filasztíníja) és az Arab Ligát, továbbá
részt vett az el nem kötelezett országok (Non-Aligned
Movement) megalapításában. Utóbbi látszólag a hidegháború
időszakában egyik oldalon sem foglalt állást, mégis kiváltotta
Washington gyanakvását és haragját, egyebek mellett azért,
mert Nasszer gazdasági és katonai segítséget fogadott el a
szovjetektől. Nasszer könyörtelenül leszámolt az
ellenvéleményt nyilvánítókkal és mindazokkal, akik
megkíséreltek más pártot alapítani Egyiptomban, különös
tekintettel a Muszlim Testvériségre. Ez a csoport iszlám
kormányt próbált létrehozni széles néprétegek politikai
mobilizálásával és jótékonysági tevékenységgel, de voltak tagjai,
akik alkalmanként erőszakot alkalmaztak.
Nasszer autoriter kormányzási stílusa annyira domináns
volt, hogy a közel-keleti vezetők még az 1970-ben bekövetkezett
halála után is őt próbálták utánozni. Viszont, mivel nem
rendelkeztek Nasszer kifinomultságával és azzal a
képességével, hogy kapcsolatot tudott teremteni a tömegekkel,
az olyan vezetők, mint a szíriai Háfez el-Aszad, az iraki
Szaddám Huszein vagy a líbiai Moammer Kadhafi, leginkább
csak korrupcióval, kegyek osztogatásával, brutális elnyomással
és állandó, de hiábavaló Izrael-ellenes uszítással tudták
fenntartani a hatalmukat.
Miután Nasszer utódja, Anvar Szadat 1981-ben merénylet
áldozata lett, Hoszni Mubárak vette át a hatalmat, nagyjából
hasonló stílusban, egy lényegi különbséggel: Szadat
békeszerződést kötött Izraellel, Egyiptom emiatt az Egyesült
Államok szövetségesévé vált, így az egymást követő amerikai
kormányok szemmel tarthatták a rezsim egyre inkább burjánzó
korrupcióját, az emberi jogokat lábbal tipró cselekedeteit és
időnkénti antiszemitizmusát. Bár nemcsak az Egyesült Államok,
hanem a szaúdiak és más olajnagyhatalmak is öntötték a
segélyeket az országba, Mubárak sosem vette a fáradságot, hogy
megreformálja országa stagnáló gazdaságát, így aztán mostanra
egy egész generációnyi elégedetlen fiatal tengődött munka
nélkül.
A konvojunk begördült az el-Kubba elnöki palota elé – a
míves, 19. század közepi épület Kairó három elnöki palotájának
egyike –, és a fogadási ceremóniát követően Mubárak egyórás
megbeszélésre invitált az irodájába. Már nyolcvanegy éves volt,
de még mindig széles vállú és izmos, görögös arcélű, sötét haját
a homlokából hátrafésülve hordta. Hosszú szempillájú
szemének pillantása a parancsoláshoz szokott – ám abba már
kissé bele is fáradt – ember benyomását keltette. Miután
beszélgettünk az egyiptomi gazdaságról és megvitattuk az arab–
izraeli békefolyamat élénkítésének kérdését, szóba hoztam az
emberi jogok témáját: javasoltam a politikai foglyok szabadon
bocsátását és a sajtót sújtó cenzúra enyhítését.
Mubárak akcentussal, de jó angolsággal, udvariasan
elhárította az aggályaimat, és váltig állította, hogy államvédelmi
hatósága kizárólag iszlám szélsőségesekre vadászik, az
egyiptomi közvélemény pedig feltétlenül támogatja határozott
stílusát. Úgy láttam, ő is egyike azoknak az idősödő
diktátoroknak, akik jellemzően a palotáikba zárkóznak,
kizárólag az őket körülvevő, merev vonású, alázatos
funkcionáriusokon keresztül érintkeznek a külvilággal, ezért
már nem tudnak különbséget tenni a saját és az országuk
érdekei között; a tetteik célja pedig mindössze a kiosztott
kegyek és üzleti érdekek kusza hálózatának fenntartása
hatalmuk biztosítására.
 Hatalmas volt a kontraszt, amikor beléptem a Kairói
Egyetem előadójába, és éreztem a telt házas termet feszítő, a
közönség soraiból felém áradó energiát. Nyomatékosan kértük
a kormányt, hogy az egyiptomi társadalom széles körének
biztosítson belépést az előadásomra, és egyértelmű volt, hogy a
háromezer fős közönség soraiban jelen lévő egyetemisták,
újságírók, értelmiségiek, női szervezetek vezetői, közösségi
aktivisták, sőt néhány híres vallási vezető és a Muszlim
Testvériség képviselői révén ez az egyetlen előadás is széles
körhöz fog eljutni, arról nem beszélve, hogy a televízió is
közvetíti. A színpadra lépve az iszlám „Asszalam alejkum”
szavakkal köszöntöttem a jelenlévőket, mire a tömeg helyeslően
felmorajlott. Gondosan hangsúlyoztam, hogy egyetlen beszéd
sem képes megoldani a problémákat, de mivel a demokrácia, az
emberi jogok és a női egyenjogúság, a vallási tolerancia, az
Izrael és a független palesztin állam közötti valódi és tartós
béke szükségességének ecsetelése közben is folytatódott a taps
és az ujjongás, el tudtam immár képzelni egy új kezdetet a
Közel-Keleten. Abban a pillanatban nem volt nehéz
megálmodni egy alternatív valóságot, amelyben az
auditóriumban egybegyűlt fiatalok új vállalkozásokat és
iskolákat alapítanak, az állampolgárok érdekeit képviselő,
működőképes kormányokat hoznak létre, és úgy kezdik
újragondolni a hitüket, hogy egyszerre hűek a
hagyományokhoz, mégis nyitottak maradnak a bölcsesség
egyéb forrásai iránt. Talán még a harmadik sorban helyet
foglaló, karót nyelt, komor arcú, magas beosztású
kormánytisztviselők is el tudták képzelni.
Hosszú tapsvihart követően hagytam el a színpadot és
próbáltam rátalálni Benre, aki szokás szerint túl ideges volt
ahhoz, hogy végighallgassa az ő közreműködésével készült
beszédet, ezért egy hátsó szobában gubbasztott a
BlackBerryjére tapadva. Fülig ért a szája, amikor rátaláltam.
– Azt hiszem, célba ért – mondtam neki.
– Történelmi jelentőségű volt – válaszolta az irónia
legcsekélyebb jele nélkül.

ÉVEKKEL KÉSŐBB SOK KRITIKUSOM, sőt néhány támogatóm is kapott az

alkalmon, hogy rávilágítson, mennyire távol állt a reményt
sugárzó kairói beszédem a két elnöki ciklusom során a Közel-
Keleten ténylegesen kibontakozó sötét valóságtól. Némelyek
szemében ez a naivitásom jele volt, amely megrendítette az
Egyesült Államok olyan kulcsfontosságú szövetségeseit, mint
Mubárak, és ezáltal felbátorította a káosz erőit. Másoknak nem
a beszédben felvázolt jövőképpel volt gondjuk, hanem azzal,
hogy szerintük nem voltam képes hatékonyan és eredményesen
megvalósítani ezt a jövőképet. Természetesen nagy volt a
kísértés, hogy védekezzek, és felhívjam rá a figyelmet, hogy
szóltam előre: egyetlen beszéd sem fogja megoldani a térség
régóta fennálló problémáit; hogy az aznap említett valamennyi
nagy (az izraeli–palesztin megállapodás elérésére irányuló) és
kisebb (a leendő vállalkozóknak szervezett tréningprogramok
létrehozását megcélzó) kezdeményezésen keményen
dolgoztunk; és hogy ma is fenntartom mindazt, amit aznap
Kairóban mondtam.
De végső soron mindig a tények számítanak, és a végén
ugyanazok a kérdések motoszkáltak bennem, mint ifjú
közösségszervező koromban. Mennyire hasznos arról beszélni,
hogy milyennek kellene lennie a világnak, ha úgyis tudjuk, hogy
nem sikerül megvalósítani ezt az ideált? Vajon Václav Havelnek
igaza volt, amikor kijelentette: ha reményeket keltek az
emberekben, akkor óhatatlanul csalódni fognak? Lehetséges,
hogy az elvont elvek és a magasröptű ideálok csak álmodozásra,
fájdalomcsillapításra, a reménytelenség elűzésére alkalmasak,
de nem tudják megváltoztatni az alapvető késztetéseket, ezért
bármit is teszünk vagy mondunk, a történelem úgyis csak az
előre meghatározott medrében – a félelem, éhezés, konfliktus,
uralkodás és leigázottság végtelen körforgásában – haladhat?
Természetesen már akkoriban is kételyek gyötörtek, amikor
a beszédem sikerét követő örömmámort felváltotta a gondolat,
hogy mennyi munka vár rám otthon, és mennyi akadály
gördülhet az elvégezni remélt feladatok útjába. A beszédem
után közvetlenül tett kirándulásunk csak fokozta a
tépelődésemet. Negyedórát utaztunk helikopterrel a ragyogó
város fölött, majd hirtelen eltűnt a krémszínű épületek kubista
festményt idéző látványa, és a helyét a sivatag, a nap, valamint
a láthatáron élesen kirajzolódó piramisok geometrikus vonalai
vették át. Leszállás után Kairó főegyiptológusa fogadott minket
– egy vidám úriember, olyan széles karimájú kalapban, mintha
csak egy Indiana Jones-filmből lépett volna ki –, és néhány
órára csak a miénk volt a hely. Felkapaszkodtunk a piramisokat
alkotó hatalmas kőtömbökre. A Szfinx árnyékában állva
felbámultunk néma, közömbös tekintetébe. Felmásztunk egy
keskeny, függőleges kürtőben, majd beléptünk a fáraó egyik
belső kamrájának sötétségébe, amelynek rejtélyes
hangulatának varázsát Axe emlékezetes mondása törte meg,
amikor óvatosan lefelé ereszkedtünk a létrán: „A francba,
Rahm, lassíts már… a segged már az arcomba lóg!”
Miközben azt figyeltem, hogyan próbál felkapaszkodni a
teve hátára Gibbs a többi kollégával együtt a kötelező
turistafotók kedvéért, Reggie és Marvin intettek, hogy kövessem
őket a piramisok egyik kisebb templomának folyosójára.
– Idenézz, főnök! – mutatott a falra Reggie. A sima, porózus
kőbe vésve egy férfiarc sötét képe rajzolódott ki. Nem a
hieroglifákra jellemzően profilból, hanem szemből ábrázolta a
modelljét. Hosszú, ovális arc, fogantyú módjára elálló fülek.
Mintha egy engem ábrázoló karikatúra nézett volna vissza rám
az ókorból.
– Biztos egy rokonod – állapította meg Marvin.
Mindannyian nevettünk, aztán Reggie és Marvin kimentek,
hogy csatlakozzanak a tevehátra szállók táborához. Az
idegenvezetőnk nem tudta megmondani, kit ábrázolhat a kép,
sőt azt sem, hogy a piramisok építésének idejéből származik-e.
Miközben még egy szívdobbanásnyi ideig a falnál időztem,
megpróbáltam elképzelni a kőbe vésett arc mögött rejtőző
sorsot. Vajon a királyi család tagja volt? Vagy rabszolga?
Hajcsár? Talán csak egy unatkozó vandál, aki évszázadokkal a
fal építése után itt vert tanyát éjszakára, és a csillagok fényében,
nagy magányában kifaragta a saját arcmását. Próbáltam
elképzelni, milyen gondok és kételyek gyötörhették, és milyen
világban élhetett – biztosan csupa küzdelem és intrika, hódítás
és katasztrófák vették körül, olyan problémák, amelyek
akkoriban ugyanolyan égetőnek tűntek, mint azok, amelyekkel
Washingtonba visszatérve hamarosan szembe kell néznem.
Mostanra mindez feledésbe merült, már nincs jelentősége – a
fáraó, a rabszolga és a vandál réges-régen porrá vált.
Az összes beszédem, az összes általam meghozott törvény és
döntés ugyanígy feledésbe fog merülni.
Ahogyan egy napon én is porrá válok majd mindazokkal
együtt, akiket szeretek.

A HAZATÉRÉSEMET MEGELŐZŐEN a történelemnek egy kevésbé ősi

pillanatát elevenítettem fel. Sarkozy elnök a szövetségesek
normandiai partraszállásának hatvanötödik évfordulója
alkalmából megemlékezést szervezett, és megkért, hogy tartsak
beszédet. Útban Franciaország felé megálltam Németországban,
Drezdában, amelyet a szövetséges csapatok a II. világháború
vége felé gyújtóbombákkal tüzes pokollá változtattak, becslések
szerint huszonötezer ember halálát okozva. A látogatásom
tudatos tiszteletadás volt Németországnak, immár
rendíthetetlen szövetségesünknek. Angela Merkellel együtt
bejártunk egy híres 18. századi templomot, amely áldozatul
esett a bombázásoknak, de ötven évvel később újjáépítették egy
aranykereszttel és -gömbbel, amelyek alkotója – egy brit ötvös –
a bombázópilóták egyikének fia. Az ötvös munkája
mementóként szolgált, hogy a háborúban a jó oldalon állóknak
sem szabad érzéketleneknek lenni az ellenség szenvedésével
szemben vagy elzárkózni a megbékélés lehetőségétől.
Merkellel együtt később találkoztunk Elie Wiesel Nobel-díjas
íróval, és közösen látogattunk el a buchenwaldi koncentrációs
táborba. E látogatásnak is gyakorlati politikai jelentősége volt:
eredetileg úgy terveztük, hogy a kairói beszédem után Tel
Avivba utazom, de tiszteletben tartottuk az izraeli kormánynak
azt a kívánságát, hogy ne a palesztin kérdés legyen a beszédem
központi témája – és ne tápláljam azt az elképzelést, hogy a
közel-keleti zűrzavar alapvető oka az arab–izraeli konfliktus –,
ezért inkább úgy döntöttünk, hogy a holokauszt egyik központi
színhelyére tett látogatással fejezem ki az Izrael és a zsidó nép
biztonsága iránti elkötelezettségemet.
Személyes okból is szerettem volna elzarándokolni erre a
helyre. Egyetemista koromban egyszer alkalmam nyílt
meghallgatni Wiesel egyik előadását, és mélyen megérintett a
buchenwaldi túlélő beszámolója. Erkölcsi tartást sugárzó
könyvei egyszerre erősítettek meg és késztettek arra, hogy jobb
legyek. A szenátusban töltött időszakom egyik ajándékának
tekintettem, hogy barátságot köthettem vele. Amikor
elmeséltem neki, hogy a nagyanyám testvére, Charles Payne az
Egyesült Államok egyik gyalogoshadosztályának tagjaként 1945
áprilisában részt vett az egyik buchenwaldi altábor
felszabadításában, Elie kérte, hogy egyszer menjünk el oda
együtt. Most valóra válthattam az ígéretemet.
 – Ha ezek a fák beszélni tudnának – mondta Elie halkan, egy
sor hatalmas tölgyre mutatva, miközben Merkellel együtt
hármasban lassan végigsétáltunk a buchenwaldi tábor
főbejáratához vezető kavicsos ösvényen. Alacsonyan és szürkén
borult ránk az égbolt, a sajtó tiszteletteljes távolságban
helyezkedett el. Megálltunk a tábor áldozatainak két
emlékműve mellett. Az egyik az áldozatok – köztük Elie apja –
nevét feltüntető kőtáblákból állt. A másik egy állandóan
harminchét fokon – az ember testhőmérsékletén – tartott
acéllap volt, amelybe az áldozatok származási országát vésték,
hogy emlékeztessen a gyűlölet és intolerancia helyén közös
emberi sorsunkra.
A következő órában bejártuk a területet, elhaladtunk az
őrtornyok és a szögesdrót kerítések mellett, benéztünk a
krematórium sötéten tátongó kemencéibe, és körbejártuk a
foglyok barakkjainak talapzatát. Megtekintettük a tábor egykori
állapotát ábrázoló fotókat, amelyek többségét az amerikai
katonák készítették a felszabadítás perceiben. Az egyiken Elie
látható tizenhat éves korában, amint kinéz az egyik barakkból –
ugyanaz a jóképű arc és szomorú szem, de az éhezéstől, a
betegségtől és az átélt szörnyűségektől meggyötörve. Elie
elmesélte nekünk, hogy milyen túlélési stratégiát folytattak a
rabok: az erősebbek vagy szerencsésebbek ételt csempésztek be
a gyengéknek és a haldoklóknak; ellenállási találkozókat
szerveztek a latrinákban, ahová a bűz miatt egyetlen őr sem
lépett be soha; a felnőttek pedig titokban matek-, irodalom- és
történelemórákat tartottak a gyerekeknek – nemcsak a tanulás
kedvéért, hanem azért is, hogy a gyerekek megőrizzék a hitet:
egy napon még normális élet vár rájuk.
A látogatásunk után a sajtóhoz intézett szavaiban Merkel
világosan és alázattal szólt arról, hogy a németeknek
emlékezniük kell a múltra – meg kell birkózni azzal a gyötrő
kérdéssel, hogy a hazájuk hogyan követhetett el ilyen
szörnyűséget, és fel kell ismerni az őket terhelő különleges
felelősséget: hogy kiálljanak a szélsőséges ideológiák minden
formája ellen. Azután Elie kapott szót, és beszámolt arról, hogy
1945-ben paradox módon a jövőbe vetett hittel lépett ki a
táborból. Ugyanis azt remélte, hogy a világ egész biztosan
egyszer és mindenkorra megtanulta: a gyűlöletnek semmi
értelme, a rasszizmus ostobaság és „értelmetlen mások
elméjének, földjének és lelkének leigázására törekedni”.
Hozzátette, hogy most, Kambodzsa, Ruanda, Darfur és Bosznia
tömeggyilkosságai láttán komolyan megingott ez a hite.
Mégis arra kért minket, arra kért engem, hogy
Buchenwaldot elhagyva feltett szándékunk legyen a békére
törekedni, és az ott történtek emlékére lendüljünk túl a múltbeli
sérelmeken és megosztottságon, és találjuk meg a
szolidaritásban rejlő erőt.
A szavait magammal vittem Normandiába, utazásunk utolsó
előtti állomására. Egy napfényes, szinte teljesen felhőtlen napon
több ezer ember gyűlt össze az ottani amerikai temetőben, a La
Manche csatorna fehér tarajos, kék vizére néző, magas, parti
fennsíkon. A helikopterből lenéztem az alattunk elterülő
kavicsos tengerpartra, ahol hatvanöt évvel korábban több mint
150 ezer szövetséges – fele amerikai – folyamatos ellenséges tűz
közepette partra szállt. Elfoglalták Pointe du Hoc szirtjeit, és
létrehozták a háború megnyerésében döntő szerepet játszó
hídfőállásukat. A mélyzöld fűben csontfehér sorokban álló több
ezer márvány sírkő árulkodott a győzelemért fizetett árról.
Fiatal rangerek[10] csapata fogadott, akik aznap
megismételték a D-napon a partraszállást kísérő ejtőernyős
ugrást. A jóvágású és stramm katonák mostanra már
díszegyenruhában feszítettek, és jogos büszkeséggel
mosolyogtak. Mindegyikükkel kezet fogtam, és megkérdeztem,
honnan jöttek és hol szolgálnak. Cory Remsburg
főtörzsőrmester elmondta, hogy éppen most tért vissza Irakból,
és a következő hetekben indul Afganisztánba a tizedik
bevetésére. Gyorsan hozzátette: „Ez semmi ahhoz képest, amit
az emberek itt véghez vittek hatvanöt évvel ezelőtt, uram.
Nélkülük most nem itt tartanánk.”
Amikor körbekérdeztem az egybegyűltek között, kiderült,
hogy a partraszállásban vagy a II. világháborúban részt vevő
veteránok közül már csak nagyon kevesen vannak életben és
tudtak ideutazni. Akik mégis, azok közül sokan tolószékben
ültek vagy járókerettel jártak. Ott volt Bob Dole, a II.
világháborúban szerzett rendkívül súlyos sebesüléseiből
felépült, és az egyik legkiválóbb és legnagyobb tiszteletnek
örvendő szenátorrá vált kansasi férfi. Charlie bácsikám, Toot
nagymamám testvére, aki a meghívásomra Melanie-val, a
feleségével jött el. A nyugdíjas könyvtáros volt az egyik
legszerényebb, legszelídebb férfi, akit valaha is ismertem.
Nagyanyám elmondása szerint annyira megrázták a katonaként
szerzett tapasztalatok, hogy hazatérését követően hat hónapig
szinte meg sem szólalt.
Bármilyen sebeket hordoztak is, csendes büszkeséget
sugároztak, amint összegyűltek veteránsapkájukban és
kifényesített érdemrendekkel díszített takaros
egyenruhájukban. Történeteket meséltek, kezet fogtak velem és
más idegenekkel, és fogadták a köszönetnyilvánításokat.
Gyerekeik és unokáik körében álltak, akik nem háborús
hősként, hanem inkább az azt követő civil életükből ismerték
őket: tanárok, mérnökök, gyári munkások, bolttulajdonosok
lettek, feleségül vették a szerelmüket, keményen dolgoztak a
saját házukért, túltették magukat a válságon és a csalódásokon,
baseballt tanítottak a kicsiknek, önkéntes munkát vállaltak a
templomukban vagy a zsinagógájukban, és végignézték, amint
a fiaik és lányaik megházasodnak és saját családot alapítanak.
A ceremónia kezdetén, a színpadon állva ráébredtem, hogy
ezeknek a nyolcvanas éveikben járó veteránoknak az élete
választ adhat az engem nyomasztó kételyekre. Lehet, hogy
semmilyen hatása nem lesz a kairói beszédemnek. Talán a
közel-keleti helyzet mindenképpen reménytelen, akármit is
mondok vagy teszek. Talán csak annyit tehetünk, hogy a
Mubárakhoz hasonlókat kiengeszteljük, és megöljük azokat,
akik az életünkre törnek. Talán – ahogyan a piramisok suttogták
– az egész nem számít hosszú távon. De ha belátható,
évszázados távlaton belül nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy
egy amerikai elnök 65 évvel ezelőtti lépései jobb irányba
terelték a világot. Az az áldozat, amelyet ezek a férfiak annyi
idős korukban hoztak, mint most a fiatal rangerek,
megváltoztatta a világot. Elie Wiesel, aki ennek az áldozatnak
köszönheti az életét, a tanúságtételével szintén megváltoztatta a
világot, ahogyan Angela Merkel is, mert hajlandó levonni a
tanulságot saját nemzetének tragikus történéseiből.
Én következtem. Elmeséltem néhány katona történetét azok
közül, akiknek a tiszteletére egybegyűltünk. „A történelmünk
mindig az egyes férfiak és nők döntéseinek és cselekedeteinek
összességéből áll össze. Mindig rajtunk múlik” – fejeztem be.
Amikor megfordultam és ránéztem a színpadon mögöttem ülő
idős emberekre, hittem is benne, hogy ez igaz.
 16

Hamar beköszöntött a tavasz a Fehér Házban töltött első

évünkben. Március közepe táján már enyhült az idő, és
érezhetően hosszabbodtak a nappalok. Ahogyan melegedett a
levegő, privát parkunk, a Déli Pázsit felfedezésre hívogatott. A
többhektárnyi dús gyepet hatalmas, árnyat adó tölgyfák és
szilfák szegélyezték, a sövény mögött egy tavacska bújt meg; a
hozzá vezető gyalogúton pedig meg lehetett találni a korábbi
elnökök gyerekeinek és unokáinak bronzba öntött
tenyérlenyomatát. A rejtett zugoknak köszönhetően jókat
lehetett fogócskázni és bújócskázni, és még a vadvilág is
képviseltette magát – nemcsak mókusok és nyulak éltek a
parkban, hanem egy rőtfarkú ölyv is, amelyet egy negyedikes
iskoláscsoport Lincolnnak nevezett el, és egy kecses, hosszú
lábú róka, amely néha a késő délutáni órákban a szemünk
láttára bátran végigsétált az Oszlopsoron.
A tél során beszorultunk a házba, de most végre birtokba
vettük az udvart. Felállítottunk egy hintát Sashának és
Maliának az úszómedence mellett, közvetlenül az Ovális Iroda
előtt. Ha különféle válságokról folytatott késő délutáni
megbeszélések közben kinéztem az ablakon, előfordult, hogy
megpillantottam a lányaimat, amint üdvözült arccal repülnek a
magasba a hintában. Néhány hordozható kosárpalánkot is
felállítottunk a teniszpálya két végében, hogy Reggie-vel ki
tudjunk szökni egy gyors HORSE-ra, és a munkatársak is
tudjanak dobálni egy kicsit.[11]
Michelle pedig Sam Kass-szel, valamint a Fehér Ház
kertészével és a helyi iskola ötödikeseinek lelkes csoportjával
saját konyhakertet alakított ki. Az eredetileg szerénynek szánt,
az egészséges táplálkozást népszerűsítő projekt idővel híressé
vált: országszerte iskolai és közösségi kertek létesítésére
inspirált másokat is, világszerte figyelmet keltett, és annyi
terménnyel ajándékozott meg minket az első nyár végére –
leveles kellel, sárgarépával, paprikával, édesköménnyel,
hagymával, salátával, brokkolival, földieperrel, áfonyával,
mindennel, amit csak el lehet képzelni –, hogy a Fehér Ház
konyhája ládaszám adományozott zöldségeket a helyi
élelmiszerbankoknak. Nem várt áldás volt, hogy a karbantartó
személyzet egyik tagjáról kiderült, amatőr méhész, és
beleegyeztünk, hogy felállítson egy kisebb kaptárt. Ennek
köszönhetően több mint 50 kilogramm mézet termeltünk
évente, sőt a Haditengerészeti Étkező egyik vállalkozó szellemű
sörfőzője azt is felvetette, hogy a mézet felhasználhatnánk egy
sörrecepthez, így vettünk egy házi sörfőző készletet, és én
lettem az első serfőző elnök. (Úgy hallottam, hogy George
Washington whiskey-t készített saját kezűleg.)
Ám a Fehér Házban töltött első évünk minden öröme
eltörpül Bo, az április közepén érkezett, szeretetre méltó,
négylábú fekete szőrgombolyag mellett, akinek csak a
mellkasán és a mellső lábain díszelgett némi fehér mintázat.
Malia és Sasha, akik már a kampány előtt is kiskutyáért
könyörögtek, visítottak az örömtől az első találkozáskor.
Hagyták, hogy a fülüket és az arcukat nyalogassa, miközben
mind a hárman egy kupacban hemperegtek az elnöki
rezidencia padlóján. De nem csak a lányok szerettek bele a
kutyába első pillantásra. Michelle annyi időt töltött Bóval –
trükköket tanított neki, az ölébe vette, bacont csempészett ki
neki –, hogy Marian bevallotta, ezt látván rossz anyának érezte
magát, amiért nem teljesítette Michelle gyerekkori kívánságát,
és annak idején nem lett a családnak kutyusa.
Én pedig így szert tettem – ahogy egyszer valaki megjegyezte
– a „washingtoni politikus egyetlen megbízható barátjára”. Bo
ráadásul jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy az esti papírmunkát
félretéve csatlakozzam a családom vacsora utáni sétáihoz a Déli
Pázsit gyepén. Előfordult, hogy a lemenő nap lila és arany
fénypászmákat festett, Michelle mosolyogva szorította a
kezemet, miközben a kutya a gyerekekkel kergetőzve
ugrabugrált a bokrok között, Malia végül utolért minket, hogy
madárfészkekről vagy felhőkről faggasson, míg Sasha az egyik
lábamba csimpaszkodott, hogy kipróbálja, meddig bírom
elcipelni – ezekben a pillanatokban éreztem, hogy normális,
teljes és végtelenül szerencsés az életem.
Bót ajándékba kaptuk Ted és Vicki Kennedytől. Teddy saját
imádott portugál vízikutyáival rokon alomból származott.
Rendkívül figyelmes gesztus volt – nemcsak azért, mert ez a
kutyafajta hipoallergén (ami Malia allergiája miatt fontos),
hanem azért is, mert a Kennedy házaspár már szobatisztán
ajándékozta nekünk. Viszont amikor felhívtam őket, hogy
megköszönjem, már csak Vickivel tudtam beszélni. Majdnem
egy év telt el azóta, hogy rosszindulatú agydaganatot
diagnosztizáltak Tednél, és bár még folytatták a kezeléseket
Bostonban, mindenki – Ted számára is – egyértelmű volt, hogy
nem jók a kilátások.
Márciusban találkoztam vele, amikor meglepetésszerűen
megjelent a Fehér Házban az egészségügyi törvény
előmozdítására tartott konferencián. Vickit aggasztotta, hogy
útra kelt a férje, és meg is értettem. Teddy járása bizonytalanná
vált, az öltönye lógott csonttá aszott alakján, és vidámsága
ellenére beesett, elfelhősödött szeme elárulta, milyen nehezére
esik az is, hogy egyáltalán talpon maradjon. Mégis ragaszkodott
hozzá, hogy eljöjjön, mert harmincöt évvel korábban a szívügye
lett, hogy mindenki elérhető áron tisztességes egészségügyi
ellátáshoz juthasson. Ugyanis a fiát annak idején csontrákkal
diagnosztizálták, és tizenkét éves korában amputálni kellett a
lábát. Miközben a fia a kórházban feküdt, Teddy
megismerkedett olyan szülőkkel, akiknek ugyanilyen beteg volt
a gyermekük, de fogalmuk sem volt, miből fizetik ki a
csillagászati összegre rúgó kórházi számlákat. Akkor és ott
megfogadta, hogy megpróbál változtatni ezen.
Teddy hét elnök kormányzása alatt harcolt a nemes ügyért.
A Clinton-kormány alatt segített a Gyermek-egészségbiztosítási
Program elindításában. A saját párttársai némelyikének
tiltakozása ellenére is támogatta Bush elnököt abban, hogy az
idősek gyógyszereit biztosítsa az állam. De a hatalma és a
törvényhozásban szerzett jártassága mellett is folyton úgy tűnt,
hogy szertefoszlik az álma az anyagi helyzettől függetlenül
mindenkinek minőségi egészségügyi ellátást biztosító
egészségügyről.
Ezért szedte össze minden erejét Ted Kennedy, hogy kikeljen
a betegágyból és eljöjjön a konferenciára. Tudta, hogy bár nem
képes tovább vezetni a harcot, a megjelenése mégis jelentős
hatást fog gyakorolni. Valóban: amikor belépett a Keleti
Terembe, a jelen lévő százötven fős tömeg üdvrivalgásban és
hosszas tapsviharban tört ki. A konferencia megnyitása után őt
hívtam ki először, hogy szóljon az egybegyűltekhez. Néhány
korábbi munkatársa megkönnyezte, amint volt főnökük
szólásra emelkedett. Röviden beszélt, baritonja nem zengett
olyan hangosan, mint annak idején, amikor a szenátusban
harsogón felszólalt. Azt mondta, alig várja, hogy „gyalogos”
lehessen a jövőbeni küzdelmekben. Mire a harmadik vagy
negyedik előadóhoz értünk, Vicki már feltűnés nélkül kikísérte
a teremből.
Ezután már csak egyszer találkoztunk személyesen, pár
héttel később, az önkéntes közszolgálat lehetőségeinek
kibővítéséről szóló törvény aláírási ceremóniáján, amelyet a
republikánusok és a demokraták egyhangúlag az ő tiszteletére
neveztek el. De néha eszembe jutott Teddy, amikor Bo bejött
hozzám az Elnöki Dolgozószobába, leszegett fejjel, farkát
csóválva, és összegömbölyödött a lábamnál. Ilyenkor
felidéztem, amit Teddy aznap mondott, közvetlenül mielőtt
beléptünk a Keleti Terembe:
– Most van itt az idő, elnök úr. Ne szalaszd el! –
figyelmeztetett.

A MINDENKIRE KITERJEDŐ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS IRÁNTI IGÉNY az Egyesült

Államokban első ízben 1912-ben vetődött fel, amikor Theodore
Roosevelt, aki korábban nyolc éven át republikánus elnökként
szolgált, újra indult a választáson – ezúttal a Progresszív Párt
listáján és a központosított nemzeti egészségügyi ellátás
ígéretével. Ugyanakkor kevés embernek volt magán-
egészségbiztosítása, és kevesen is érezték szükségét. A legtöbb
amerikai alkalmi jelleggel fizetett az orvosi ellátásért, de az
egészségügy gyorsan fejlődött, és miközben több diagnosztikai
vizsgálatra és sebészeti beavatkozásra nyílt mód, egyre
drágábbá vált az ellátás, és egyre inkább csak a gazdagok
engedhették meg maguknak. Mind az Egyesült Királyság, mind
Németország az állami egészségbiztosítási rendszer
bevezetésével oldotta meg ezt a problémát, és végül más
európai nemzetek is követték a példájukat. Bár Roosevelt végül
nem nyert az 1912-es választáson, a pártja haladó eszméi
elültették a bogarat az emberek fülében, hogy az elérhető és
megfizethető egészségügyi ellátás inkább jognak tekintendő,
mint kiváltságnak. Mindenesetre az orvosok és a déli
politikusok hangosan tiltakoztak a kormány bárminemű
beavatkozása ellen, mondván, hogy ez a bolsevizmus egyik
formája.
 Miután Franklin D. Roosevelt a II. világháború alatt az
infláció megfékezése érdekében országszerte bérstopot rendelt
el, sok vállalat elkezdett magán-egészségbiztosítási és -
nyugdíjbiztosítási csomagot kínálni, hogy magához csábítsa azt
a kevés munkást, akit nem soroztak be. Ez a munkáltatók által
fenntartott rendszer a háború után is működött, nem
utolsósorban azért, mert a szakszervezeteknek is tetszett,
hiszen a kollektív szerződésekben foglalt nagylelkűbb
juttatásokat érvként tudták felhasználni új tagok toborzása
során. A modell árnyoldala az volt, hogy a szakszervezeteknek
így nem állt érdekükben, hogy államilag támogatott
egészségprogramokért lobbizzanak, amelyek mindenki másnak
is segítségére váltak volna. Harry Truman kétszer vetette fel az
állami egészségügyi rendszer ötletét, először 1945-ben, majd
később 1949-ben is a „Fair Deal” néven ismert gazdasági és
szociális reformcsomagja részeként, de nem tudta felvenni a
versenyt az Amerikai Orvosi Szövetség (American Medical
Association) és más ipari lobbisták jól megfinanszírozott PR-
kampányaival, így képtelen volt megszerezni a szükséges széles
körű támogatottságot. Az ellenzői nemcsak Truman
kezdeményezését fojtották el csírájában, hanem arról is
meggyőzték a közvéleményt, hogy a „szocialista egészségügy”
az ellátás színvonalának romlásával, valamint a családorvos és
az amerikaiak által oly nagyra értékelt szabadság elvesztésével
járna.
Ezután a progresszív politikusok nem fecsérelték arra az
energiáikat, hogy a magán-egészségbiztosítási rendszert
kíséreljék meg teljes egészében az államival felváltani, hanem
inkább azoknak próbáltak segíteni, akik kiszorultak a piacról.
Ezek a törekvések Lyndon B. Johnson elnök „Nagyszerű
Társadalom” (Great Society) kampánya alatt hoztak gyümölcsöt,
amikor bevezettek az idősek számára egy részben munkáltatói
adóbevételből finanszírozott univerzális programot (a
Medicare-t), a szegények számára pedig a szövetségi és állami
finanszírozás kombinációján alapuló, nem annyira átfogó
programot (a Medicaidet). Az 1970-es években, de még az 1980-
as évek elején is elég jól működött ez a hibrid rendszer: az
amerikaiak durván 80 százalékának egészségügyi ellátását vagy
a munkahelye, vagy a fenti két program valamelyike fedezte.
Közben a fennálló helyzet pártolói joggal hivatkozhattak arra,
hogy a profitorientált egészségügyi ágazat számos innovációt
dobott piacra, az MRI-től kezdve az életmentő gyógyszerekig.
Ezek az innovációk azonban tagadhatatlan hasznosságukon
túl együtt jártak az egészségügyi költségek további
növekedésével is. És mivel a lakosság legnagyobb részének
orvosi számláit a biztosítók fedezték, a páciensek aligha éreztek
késztetést arra, hogy megkérdőjelezzék: vajon a gyógyszercégek
nem számolnak-e fel túl sokat a készítményeikért vagy az
orvosok és kórházak nem írnak-e elő felesleges vizsgálatokat és
kezeléseket a nagyobb haszon reményében. Közben az ország
lakosságának közel egyötödét csak egyetlen betegség vagy
baleset választotta el az anyagi csődtől. A biztosítással nem
rendelkezők nem jártak rendszeres szűrővizsgálatokra és nem
vettek igénybe megelőző kezeléseket, hiszen nem engedhették
meg maguknak, így gyakran csak akkor jutottak el a kórházak
sürgősségi osztályára, amikor már nagy volt a baj – az
előrehaladottabb fázisban lévő betegségek pedig drágább
kezelést tettek szükségessé. A kórházak úgy tudták megoldani a
nem biztosított páciensek kezelését, hogy növelték a
biztosítottak árait, ami viszont megdrágította a biztosítást.
Mindez magyarázattal szolgál arra, hogy miért költött az
Egyesült Államok sokkal többet fejenként az egészségügyre,
mint bármely más fejlett gazdaság (112 százalékkal többet, mint
Kanada, 109 százalékkal többet, mint Franciaország, és 117
százalékkal többet, mint Japán), miközben hasonló vagy
rosszabb eredményeket tudott felmutatni. A különbség évente
több százmilliárd dollárnyi összegre rúgott – ezt az összeget
ehelyett lehetett volna jó minőségű óvodai vagy iskolai
ellátásra, az egyetemi tandíjak csökkentésére vagy a szövetségi
deficit jó részének felszámolására fordítani. Az egészségügyi
költségek elszabadulása az amerikai vállalatokra is nagy terhet
rótt: a detroiti vállalatoknak munkásonként és nyugdíjasonként
plusz 1500 dolláros egészségbiztosítási költséget kellett
beépíteniük a futószalagról legördülő minden egyes autó árába,
miközben a japán és német autógyártóknak ilyesmi miatt nem
kellett aggódniuk.
Valójában az 1980-as évek végén és az 1990-es években
éppen a nemzetközi verseny hatására kezdték az amerikai
vállalatok a munkavállalóikra áthárítani az egyre növekvő
biztosítási költségek egy részét – a hagyományos, szinte
mindenre vagy mindenkire kiterjedő egészségbiztosítási
modellek helyett olyanokat vezettek be, amelyeknek apró betűs
részei különféle kellemetlen meglepetéseket tartogattak,
például a munkavállalónak önrészt kellett fizetni, és korlátozva
volt az ember élete során igénybe vehető biztosítási napok
száma. De gyakran előfordult az is, hogy a munkaadók csak
akkor voltak hajlandók hagyományos biztosítási csomagot
nyújtani, ha cserébe a szakszervezetek lemondtak a
béremelésről. A kisvállalatoknak pedig az is nehézséget
jelentett, hogy egyáltalán kínáljanak valamiféle
egészségbiztosítást a dolgozóiknak. Közben az egyéni
biztosításokat kínáló piacon működő biztosítótársaságok a
biztosítási statisztikáikra támaszkodva egyre gyakrabban
utasították el azokat az ügyfeleket, akik a jövőben a legnagyobb
valószínűséggel vennék igénybe az egészségügyi
szolgáltatásokat, főleg „korábban fennálló egészségügyi
problémájukra” hivatkozva – ebbe egy korábbi daganatos
megbetegedéstől kezdve az asztmán keresztül a krónikus
allergiáig minden beletartozott.
Nem csoda, hogy hivatalba lépésem idején már csak nagyon
kevesen pártolták a fennálló rendszert. Addigra több mint 43
millió amerikai állampolgár maradt biztosítás nélkül, az egész
családra kiterjedő biztosítás költsége 2000 óta 97 százalékkal
nőtt, és ez a tendencia egyre folytatódott. A csapatom mégis
ideges lett attól, hogy megpróbálok keresztülvinni egy
nagyszabású egészségbiztosítási reformjavaslatot a
kongresszusban, a recesszió kellős közepén. Még Axe is
kételkedett, pedig ő átélte, milyen kihívásokkal jár a speciális
ellátás biztosítása a súlyos epilepsziában szenvedő lánya
számára, és részben azért lett újságírói hivatását feladva
politikai tanácsadó, hogy ki tudja fizetni a kezelések költségét.
– Az adatok elég egyértelműek – mondta, amikor először
beszéltünk erről a témáról. – Lehet, hogy az emberek utálják,
ahogy általában mennek a dolgok, de a legtöbbjüknek van
biztosítása. Nem igazán törik a fejüket a rendszer
hiányosságain mindaddig, amíg a saját családjukból meg nem
betegszik valaki. Szeretik az orvosukat. Nem bíznak benne,
hogy Washington bármit is meg tud oldani. És még ha elhiszik
is, hogy őszinte jó szándék vezérel, akkor is attól tartanak, hogy
bármilyen változás lesz, az nekik pénzbe fog kerülni, és úgyis
csak valaki más látja hasznát. Ráadásul, ha megkérdezed őket,
hogy milyen változásokat látnak szükségesnek az egészségügyi
rendszerben, akkor közlik, hogy mindegy, mennyibe kerül és
milyen hatékony, ők minden lehetséges kezelést akarnak az
általuk választott tetszőleges egészségügyi szolgáltatótól, akkor,
amikor csak akarják – mégpedig ingyen. Amit természetesen
nem tudunk kínálni nekik. És akkor még arról nem is
beszéltem, hogy a biztosítótársaságok, a gyógyszervállalatok és
az orvosok elkezdenek kampányolni…
– Axe azt próbálja elmagyarázni, elnök úr, hogy ez az egész
visszafelé is elsülhet – szakította félbe Rahm gondterhelt arccal.
Emlékeztetett arra, hogy ő közvetlen közelről nézte végig a
mindenkire kiterjedő egészségbiztosításra irányuló legutóbbi
próbálkozás, Hillary Clinton törvényjavaslata csúfos kudarcát.
Az eset ráadásul hozzájárult a demokraták kongresszusi
többségének elvesztéséhez 1994-ben, a ciklus közepén.
– A republikánusok azt fogják mondani, hogy az egészségügy
egy új liberális pénzszórási hóbort, és csak azért találtuk ki,
hogy megpróbáljuk elterelni a figyelmet a gazdasági válság
megoldásáról – jósolta meg Rahm.
– Ha jól érzékelem, mindent megteszünk a gazdaságért, ami
tőlünk telik – válaszoltam.
– Én tisztában vagyok vele. De az amerikai nép nincs.
– Akkor mit tanácsoltok? Hogy annak ellenére, hogy
megszereztük az évtizedek óta legnagyobb demokrata
többséget, és mindannak ellenére, amit ígértünk a kampány
során, ne is próbáljuk napirendre tűzni az egészségügyi
reformot?
Rahm segélykérőn Axe-re pillantott.
– Mindannyian úgy gondoljuk, hogy meg kellene próbálni.
De tisztában kell lenned azzal, ha kudarcot vallunk, az
jelentősen meg fogja rendíteni az elnöki pozíciódat. És ezzel
McConnell és Boehner is teljesen tisztában van – válaszolt Axe.
Felálltam, jelezve, hogy a megbeszélés véget ért.
– Akkor jobban tesszük, ha sikerre visszük az ügyet –
mondtam.

HA VISSZAGONDOLOK EZEKRE A KEZDETI BESZÉLGETÉSEKRE, nehéz tagadni,

hogy önbizalom-túltengésben szenvedtem. Meggyőződésem
volt, hogy az egészségügyi reform logikája annyira nyilvánvaló,
hogy a jól szervezett ellenzői dacára is meg tudom szerezni
hozzá az amerikai nép támogatását. Más nagyszabású
kezdeményezés – például a bevándorlási reform és a
klímaváltozási törvény – valószínűleg nehezebben menne át a
kongresszuson. Úgy okoskodtam, hogy ha behúzunk egy
győzelmet azon a területen, amely a leginkább húsbavágóan
érinti az emberek mindennapi életét, az ugródeszkaként
szolgálhat a további reformjavaslataim megvalósításához. Ami
az Axe-et és Rahmot aggasztó politikai kockázatot illeti, a válság
gyakorlatilag úgyis súlyos csapást mért a népszerűségemre.
Ezen nem segít a szégyenlősség. Ha mégis, akkor sem
szalasztom el az esélyt emberek millióinak megsegítésére csak
azért, hogy ne rontsam a saját újraválasztási esélyeimet.
Pontosan ennek a fajta szűk látókörű, önző viselkedésnek az
elutasítását ígértem meg.
Az egészségügy iránti érdeklődésem nem pusztán elvi és
politikai jellegű, hanem – Teddyhez hasonlóan – személyes
indíttatású is volt. Minden alkalommal, amikor olyan szülőkkel
találkoztam, akiknek nehézséget jelentett, hogy előteremtsék a
beteg gyermekük kezeléséhez szükséges összeget,
visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Michelle és én a
három hónapos – mint kiderült, vírusos agyhártyagyulladásban
szenvedő – Sashával rohantunk az ügyeletre. Emlékszem a
minket hatalmába kerítő félelem és tehetetlenség érzésére,
amikor a nővérek elvitték gerinccsapolásra. És emlékszem arra
a felismerésre, hogy valószínűleg nem tudtunk volna időben
cselekedni, ha nem lett volna a lányunknak gyerekorvosa, akit
az éjszaka közepén is felhívhattunk. Amikor a
kampánykörutamon olyan gazdákkal és pénztárosokkal
találkoztam, akiket térd- vagy gerincproblémák kínoztak, mert
nem engedhették meg maguknak, hogy orvoshoz forduljanak,
Bobby Titcomb Hawaiin élő halász barátomra gondoltam, aki
csak életveszélyes esetben fordult orvoshoz (például amikor egy
búvárbaleset során egy szigony fúródott a tüdejébe), mert az
egészségbiztosítás havi díja egy egész heti jövedelmét
felemésztette volna.
De leginkább az édesanyám jutott az eszembe. Június
közepén a wisconsini Green Baybe tartottam az országszerte
tervezett találkozósorozat első alkalmára, amelyet abban bízva
szerveztem, hogy kikérhetem az emberek véleményét, és
tájékoztatni tudom őket a reform lehetőségeivel kapcsolatban.
Aznap találkoztam a harmincöt éves Laura Klitzkával, akit
agresszív, a csontjaiban is áttéteket képező mellrákkal
diagnosztizáltak. Bár a férje biztosítása rá is kiterjedt, az
ismételt műtétek, a sugárkezelés és a kemoterápia túllépte a
biztosítási fedezetet, így a kifizetetlen kórházi számláik összege
12 ezer dollárra rúgott. A férje, Peter ellenkezése dacára már
azon töprengett, érdemes-e további kezelésekre áldozni. A
nappalijukban ültünk, mielőtt elindultunk volna a találkozóra.
Halvány mosollyal az arcán azt mondta, miközben Peter
próbálta terelgetni a padlón játszadozó két kisgyereküket:
„Annyi időt szeretnék még velük tölteni, amennyit csak lehet,
ugyanakkor nem akarok tengernyi adósságot rájuk hagyni.
Önzőnek érzem magamat tőle.” A tekintetét könnyek
homályosították el, én pedig megfogtam a kezét, közben anyám
utolsó hónapjai jutottak eszembe. Amikor halogatta a
szűrővizsgálatokat, amelyek révén időben felfedezhették volna
a betegségét, csak mert két tanácsadói megbízás közötti
időszakban épp nem volt egészségbiztosítása. Amikor őrült
stresszesen feküdt be a kórházba, mert a biztosítója nem fizetett
arra hivatkozva, hogy eltitkolta a fennálló betegségét – annak
ellenére, hogy nem is diagnosztizálták a biztosítás kezdete előtt.
Amikor kimondatlanul bánkódott.
Tudtam, hogy az egészségbiztosítási reform nem fogja
visszahozni az édesanyámat. Nem csillapíthatja a soha el nem
múló bűntudatot, amiért nem voltam mellette az utolsó
órájában. Valószínűleg már Laura Klitzkát és a családját sem
fogja kisegíteni.
De valahol valakinek az édesanyján segíteni fog. És ezért
érdemes küzdeni.

AZ VOLT A KÉRDÉS, HOGY EL TUDJUK-E FOGADTATNI A TÖRVÉNYT. A

válságkezelési törvény elfogadtatása is kemény dió volt, pedig a
gazdaságélénkítő csomag mögött elég egyszerű koncepció
húzódott meg: tegyük lehetővé a kormánynak, hogy minél
gyorsabban kiszórja a pénzt, hogy a felszínen tartsa a
gazdaságot, és az embereknek megmaradjon a munkájuk. A
törvény nem vett ki pénzt senki zsebéből, nem kényszerítette a
gazdasági szereplőket, hogy bármin változtassanak, és nem
kellett régi programokat felfüggeszteni annak érdekében, hogy
újakat finanszírozhassunk. Rövid távon senki nem veszített az
ügyön.
 Ezzel szemben bármilyen egészségügyi reformtervezet azzal
járt volna, hogy az amerikai gazdaság egyhatodát át kell
variálni. Egy ilyen mértékű változtatás garantáltan több száz
oldalnyi túlbonyolított módosítással és szabályozással jár
együtt, némelyik új törvény, némelyik korábbiak módosítása
lenne, és mindegyik komoly következményekkel járna. A
reform egyetlen rendelkezése több milliárd dolláros nyereséget
vagy veszteséget jelenthet az egészségügyi szektor számára.
Egyetlen számjegy, egy nulla ide, egy tizedesvessző oda, azt
jelentheti, hogy több millió család részesül biztosítási
fedezetben – vagy hogy nem részesül. Az olyan
biztosítótársaságok, mint az Aetna és a UnitedHealthcare,
országszerte jelentős munkaadónak, a helyi kórházak pedig
lakosságot megtartó tényezőnek számítottak sok kisvárosban és
megyében. Az embereknek jó – sőt életbevágó – okuk volt arra,
hogy aggódjanak az esetleges változások következményei miatt.
Az a kérdés is felmerült, hogy miből finanszírozzuk a
reformot. Azzal érveltem, Amerikának nem fog többe kerülni
az, hogy több embernek nyújt fedezetet – csak bölcsebben kell
beosztani ugyanazt az összeget. Elméletben ez igaz is volt. De
ami az egyik embernek pazarlás, az a másiknak nyereség és
kényelem. A költségvetésben sokkal hamarabb jelentkezni
fognak az egészségbiztosítás többletköltségei, mint a reformnak
köszönhető megtakarítások, és a biztosítótársaságoktól és
gyógyszeripari mamutcégektől eltérően, amelyek részvényesei
egy centről sem hajlandók lemondani semmiféle változás miatt,
a reform potenciális haszonélvezői – a pincérnő, a földműves,
az egyéni vállalkozó vagy a ráktúlélő – pedig nem rendelkeznek
jól fizetett és tapasztalt, a kongresszusban az érdekeiket
képviselő lobbistákkal.
Más szóval: az egészségügy mind politikai, mind szakmai
szempontból roppant bonyolult témának bizonyult. El kellett
magyaráznom az amerikaiaknak – akiknek a többsége
rendelkezett egészségbiztosítással –, hogy miért és hogyan
működhet a reform. Ezért úgy gondoltam, hogy a lehető
legnyíltabb és legátláthatóbb törvényalkotási folyamatot kell
végigvinni. Ezt mondtam a szavazóknak a kampány során:
„Mindenki helyet fog kapni az asztalnál. Nem zárt ajtók mögött,
hanem minden érintett bevonásával fogunk tárgyalni, és a
tárgyalásokat a C-SPAN televízióhálózat fogja közvetíteni, hogy
az amerikai állampolgárok tisztában legyenek azzal, mik a
lehetőségek.” Amikor később Rahmnak felvetettem ezt az
ötletet, úgy nézett rám, mintha azt kívánná, bárcsak ne én
lennék az elnök, mert akkor érzékletesebben el tudná
magyarázni, milyen bődületes baromság a tervem. Azt mondta,
ha el akarjuk fogadtatni a törvényjavaslatot, akkor tucatnyi
egyeztetésen és kompromisszumon át vezet az út – és ez az
egész korántsem úgy fog kinézni, mint egy állampolgári
ismeretek óra.
– A virslikészítés nem szép látvány, elnök úr. És most marha
nagy virsli készítésére készülsz – figyelmeztetett.

EGY DOLOGBAN EGYETÉRTETTÜNK RAHMMAL: több hónapnyi munka várt

ránk, amely során elemezni kellett minden lehetséges
törvényváltozat költségét és potenciális kimenetelét, minden
lépést koordinálni a különböző szövetségi ügynökségekkel és a
kongresszus mindkét házával, mindeközben egyeztetni az
egészségügyi szektor fő szereplőivel – az egészségügyi
szolgáltatóktól és kórházaktól kezdve a biztosítókon át a
gyógyszercégekig. Mindehhez a legkiválóbb egészségügyi csapat
közreműködésére volt szükségem.
Szerencsére sikerült egy kiváló képességű nőkből álló triót
összeállítanunk erre a célra. A republikánus érzületű Kansast
már második ciklusában irányító demokrata kormányzó,
Kathleen Sebelius lett az egészségügyi és szociális miniszter.
Mivel korábban az állam biztosítási piacot felügyelő biztosaként
dolgozott, jól ismerte az egészségügy politikai és gazdasági
oldalát is, és nagyon tehetséges – okos, szellemes, közvetlen,
kemény, a médiát kiválóan kezelő – politikusként tökéletesen
alkalmas volt az egészségügyi reform arcának szerepére:
bátran el lehetett küldeni akár a tévébe, akár az országszerte
szervezett találkozókra, hogy ismertesse a terveinket. Jeanne
Lambrew, a Texasi Egyetem professzora, valamint a Medicare
és a Medicaid szakértője lett az Egészségügyi és Szociális
Minisztérium (Health and Human Services, HHS) egészségügyi
reform irodájának igazgatója, gyakorlatilag a vezető
tanácsadónk. A magas, komoly és a politikai akadályokat
gyakran félresöprő szakember betéve tudott minden
egészségügyi reformjavaslattal kapcsolatos adatot és részletet –
és megbízhatóan visszaterelt minket a lényeghez, valahányszor
túlságosan elmerültünk a politikai részletekben.
 A trióból mégis Nancy-Ann DeParle-ra támaszkodtam a
legintenzívebben a kampányunk formálódása közben. A
tennessee-i ügyvédnő, aki állami egészségprogramokat
irányított, mielőtt a Clinton-kormány Medicare-felelőse lett,
olyan ember profizmusát sugározta, aki hozzá van szokva
ahhoz, hogy keményen meg kell dolgozni a sikerért. Nem
tudtam megmondani, hogy ez a hozzáállás milyen mértékben
fakadt abból, hogy kínai-amerikaiként nőtt föl egy tennessee-i
kisvárosban. Nancy-Ann nem sokat beszélt magáról – legalábbis
nekem nem. Annyit mindenesetre tudok róla, hogy tizenhét
éves volt, amikor az édesanyja tüdőrákban meghalt. E ténynek
lehet valami köze ahhoz, hogy otthagyta jól fizető állását ezért a
pozícióért, amelyben pedig még több időt kellett távol töltenie
szerető férjétől és két kisfiától.
Úgy tűnik, az egészségügyi reform nem csak az én
szívügyem volt.
Rahmmal, Phil Schiliróval és Jim Messina
stábfőnökhelyettessel együtt, aki Plouffe jobbkezeként vett részt
a kampányomban, és az egyik legdörzsöltebb politikai
tanácsadónk volt, az egészségügyi csapat elkezdte felépíteni a
törvényjavaslattal kapcsolatos stratégiánkat. A válságkezelési
törvény elfogadtatása során szerzett tapasztalataink alapján
kétség sem fért hozzá, hogy Mitch McConnell mindent meg fog
tenni az erőfeszítéseink megtorpedózására. Ráadásul csekély
esélyünk volt republikánus szavazatok megszerzésére a
szenátusban egy ilyen nagy horderejű és megosztó ügyhöz,
mint az egészségügyi törvény. Mindenesetre erőt merítettünk
abból, hogy a gazdaságélénkítő törvényjavaslat benyújtásakor
még csak ötvennyolc szenátort számláló demokrata pártfrakció
valószínűleg hatvanfősre duzzad az egészségügyi törvény
megszavazásáig. Ugyanis Al Franken végre elfoglalta a
szenátori székét a Minnesotában zajló, elhúzódó szavazat-
újraszámlálást követően, Arlen Specter pedig átült a
demokratákhoz, miután a republikánusok gyakorlatilag
kirúgták a soraikból (akárcsak Charlie Cristot), amiért
támogatni merészelte a válságkezelési törvényt.
De a szavazati többséget biztosító létszám még mindig nem
garantálta a sikert, mert beleszámított a végstádiumos Ted
Kennedy, a nagybeteg nyugat-virginiai Robert Byrd, nem
beszélve a nebraskai Ben Nelsonhoz (egy biztosítótársaság
egykori vezetőjéhez) hasonló konzervatív demokratákról – ők
bármelyik pillanatban elhagyhattak minket. Szerettem volna,
ha nem egy hajszálon múlik a dolog. Ráadásul hosszú távon
sebezhetővé teszi a törvényt, ha kizárólag az egyik párt
szavazatai alapján születik meg egy ennyire nagy horderejű
döntés, mint az egészségügyi reform. Emiatt észszerűnek
tartottuk úgy alakítani a törvényjavaslatunkat, hogy legalább
néhány republikánust megnyerjünk az ügynek.
Szerencsére volt egy használható modellünk, amely ironikus
módon Ted Kennedy és a volt massachusettsi kormányzó, a
legutóbbi republikánus előválasztásokon John McCain egyik
vetélytársaként induló Mitt Romney partnerségéből nőtt ki.
Romney, miután néhány évvel korábban szembesült a
költségvetési megszorításokkal és a Medicaid-finanszírozás
ellehetetlenülésének kilátásaival, fejébe vette, hogy megtalálja a
módját, miként jusson több massachusettsi lakos tisztességes
egészségbiztosításhoz – aminek hatására csökkenne a biztosítás
nélkül maradó páciensek száma, így sürgősségi ellátásuk állami
költsége is, és ideális esetben ez javítaná a népesség általános
egészségügyi állapotát.
A munkatársaival együtt olyan többoldalú megközelítéssel
állt elő, amelyben mindenki köteles egészségbiztosítást („egyéni
kötelezőség elve”) kötni ugyanúgy, ahogyan minden
autótulajdonos köteles felelősségbiztosítást. Azok az átlagos
jövedelműek, akik nem rendelkeznek munkáltatói biztosítással,
nem jogosultak Medicare- vagy Medicaid-biztosításra és nem
engedhetik meg maguknak, hogy saját zsebből biztosítást
kössenek, állami támogatást kapnak erre a célra. A támogatás
összegét sávosan, a munkavállalók jövedelmével összhangban
határozzák meg, és központi online piacteret – egyfajta
„tőzsdét” – hoznak létre, ahol a fogyasztók kiválaszthatják a
számukra legmegfelelőbb biztosítási csomagot. A biztosítók
pedig nem tagadhatják meg a biztosítás megkötését az ügyfelek
fennálló egészségügyi problémáira hivatkozva.
A két elgondolás – az egyéni kötelezőség elve és az
egészségügyi problémával rendelkezők védelme – kéz a kézben
járt. A kormány által támogatott ügyfelekkel együtt jelentős
mértékben nőtt a biztosítottak köre, a biztosítóknak pedig nem
volt többé ürügyük arra, hogy csupán a fiatalokat és
egészségeseket kiszemezgetve maximalizálják a nyereségüket.
A kötelezőség elve ugyanakkor garantálta, hogy az emberek ne
játszhassák ki úgy a rendszert, hogy csak megbetegedéskor
kötnek biztosítást. Romney, miután ismertette a tervet az
újságírókkal, az egyéni kötelezőséget a személyes
felelősségvállalás miatt „valódi konzervatív elgondolásnak”
nevezte.
Nem meglepő módon Massachusetts állam demokrata
vezetése kezdetben gyanakodva méregette a Romney-tervet,
nemcsak azért, mert egy republikánus javasolta. Sok haladó
gondolkodású politikus számára is hit kérdése volt, hogy fel
kell-e váltani a magánbiztosítást és a nyereségalapú
egészségügyi ellátást egy Kanadáéhoz hasonló, központosított
rendszerrel. Ha nulláról indultunk volna, akkor egyetértettem
volna vele: más országok példája azt bizonyította, hogy az
állami, központosított rendszer – gyakorlatilag Medicare
mindenkinek – a minőségi egészségügyi ellátás költséghatékony
módja. Ám sem Massachusetts, sem az Egyesült Államok nem a
nulláról indult. Teddy, aki liberális híre ellenére mindig
gyakorlatias volt, megértette, hogy a jelenlegi rendszer
szétbombázása, majd teljes újjáépítése azon túl, hogy
politikailag esélytelen vállalkozás, gazdaságilag is katasztrofális
következményekkel járna. Ezért lelkesen Romney javaslata
mellé állt, és segített a kormányzónak a demokraták körében
szavazatokat gyűjteni a törvényre.
A végül „Romney-care” néven ismertté vált program ekkorra
már két éve volt hatályban, és egyértelmű sikert aratott: kicsivel
4 százalék alá – az egész országban a legalacsonyabb szintre –
szorította vissza a biztosítás nélküliek arányát
Massachusettsben. Teddy erre alapozta a törvénytervezetét,
amelyet a választások előtt hónapokkal elkezdett összeállítani a
szenátus Egészség-, Oktatás-, Munka- és Nyugdíjügyi (Health,
Education, Labor and Pensions, HELP) Bizottságának
elnökeként. És bár Plouffe és Axe meggyőzött, hogy a kampány
során ne hivatkozzam a massachusettsi programra – mivel a
szavazók egyáltalán nem lelkesedtek a fizetős
egészségbiztosítás ötletéért, és ezért ehelyett inkább a
költségcsökkentésre hegyeztem ki a dolgot –, mostanra az
egészségbiztosítás legtöbb szószólójához hasonlóan nekem is
meggyőződésemmé vált, hogy Romney modellje kínálja a
legjobb utat célunk, a mindenkire kiterjedő biztosítás
eléréséhez.
Továbbra sem volt egyetértés abban, hogy pontosan miként
nézne ki a Massachusetts-terv országos változata. Miközben a
csapatommal felállítottuk a stratégiát, sokan arra biztattak,
hogy az elején döntsünk a részleteket illetően, és a Fehér Ház
konkrét javaslatot nyújtson be a kongresszusnak. Nem fogadtuk
meg. Clinton zátonyra futott próbálkozásának az egyik
tanulsága számomra az volt, hogy kezdettől fogva be kell vonni
a demokrata kulcsembereket a folyamatba, így magukénak
érzik a törvényjavaslatot. Tudtuk, hogy ha nem megfelelően
koordinálunk, akkor a törvényjavaslat óhatatlanul kudarcra
lesz ítélve.
A képviselőház esetében ez azzal járt, hogy olyan régi
vágású liberálisokkal kellett együttműködni, mint Henry
Waxman, a minden hájjal megkent, kötekedő kaliforniai
képviselő. A szenátusban más volt a helyzet: Teddy betegsége
miatt Max Baucus, a nagy befolyású Pénzügyi Bizottságot
vezető montanai konzervatív demokrata játszotta a főszerepet.
Ha a bizottság idejének java részét felemésztő adóügyekről volt
szó, Baucus gyakran az üzleti lobbisták érdekeit képviselte, amit
aggasztónak tartottam. Három évtizedes szenátori múltja miatt
minden jelentős törvény elfogadásában vagy megbuktatásában
kulcsszerepet játszott. Viszont úgy tűnt, hogy erre az ügyre
valóban odafigyel, előző júniusban kongresszusi egészségügyi
találkozót szervezett, és hónapokon át dolgozott Ted
Kennedyvel és munkatársaival a reformtervezet korai
változatain. Baucus szoros barátságot ápolt Chuck Grassley
iowai szenátorral, a Pénzügyi Bizottság rangidős
republikánusával, és bízott benne, hogy meg tudja szerezni
Grassley támogatását a törvénytervezethez.
Rahm és Phil Schiliro kételkedett benne, hogy Grassley-t meg
lehet győzni – végül is a válságkezelési törvény során már
megégettük vele magunkat. De úgy döntöttünk, hogy legjobb
lesz, ha hagyjuk beérni Baucus tervét. Már vázolta néhány
ötletét a sajtóban, és hamarosan összeállít egy egészségügyi
reformmal foglalkozó munkacsoportot, amelynek Grassley és
két másik republikánus is tagja lesz. Az Ovális Irodában
folytatott megbeszélésünk során mindenesetre figyelmeztettem,
hogy ne hagyja magát átverni.
– Bízzon bennem, elnök úr! Már megbeszéltük Chuckkal.
Júliusra sínen lesz az ügy – nyugtatott meg Baucus.
MINDEN MUNKAHELYEN ÉRIK MEGLEPETÉSEK AZ EMBERT. A legfontosabb
alkatrész elromlik. Egy közlekedési baleset miatt meg kell
változtatni a szállítási útvonalakat. Egy ügyfél felhív, hogy mi
nyertük el a megbízást – de a tervezettnél három hónappal
hamarabb teljesítenünk kell a megrendelést. Ha volt már
ilyenre példa, akkor lehet, hogy a munkaadónk kész
vészforgatókönyvvel rendelkezik. De a legjobb szervezetek sem
tudnak mindenre felkészülni. Ilyenkor rögtönözni kell, hogy
elérjük a kívánt célt – vagy legalább mérsékeljük a veszteséget.
Ez alól az elnöki munkakör sem kivétel, eltekintve attól,
hogy napi szinten, gyakran csőstül jöttek a meglepetések. És az
első év tavasza és nyara folyamán, miközben a pénzügyi
válsággal, két háborúval, valamint az egészségügyi reform
bevezetésével küzdöttünk, számos váratlan fordulat nehezítette
az amúgy is súlyos terheinket.
Az elsőben benne volt egy igazi katasztrófa lehetősége.
Áprilisban jelentést kaptunk egy aggasztó influenzajárvány
kitöréséről Mexikóban. Az influenzavírus általában a népesség
sérülékeny rétegeit – az időseket, a gyerekeket és az
asztmásokat – sújtja a legerőteljesebben, de úgy tűnt, hogy ez a
törzse fiatal, egészséges felnőttek között terjed – és a
szokásosnál nagyobb százalékban tizedeli őket. Heteken belül
az Egyesült Államokban is megjelent a vírus: elkapta valaki
Ohióban, ketten Kansasban, nyolcan New York Cityben –
utóbbiak mind ugyanannak a queensi középiskolának a tanulói
voltak. A hónap végére a Járványügyi és -megelőzési Hivatalunk
(Centers for Disease Control and Prevention, CDC) és az
Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO)
is megerősítette, hogy a H1N1-vírus egyik változatával állunk
szemben. A WHO júniusban hivatalosan kihirdette, hogy –
negyven év óta először – világjárvány tört ki.
A H1N1-ről nem csupán felszínes ismeretekkel
rendelkeztem, a szenátusban az Egyesült Államok járványügyi
felkészítésén dolgoztam. Emiatt konkrétan frászt kaptam a hír
hallatán. 1918-ban ugyanis a H1N1 egyik spanyolnátha néven
ismertté vált törzse becslések szerint félmilliárd embert
fertőzött meg és 50–100 millió ember halálát okozta – ez a világ
akkori népességének durván négy százaléka volt. Csak
Philadelphiában több mint 12 ezren veszítették életüket néhány
hét leforgása alatt. A járvány a rengeteg haláleseten és a
gazdasági visszaesésen kívül további következményekkel is járt:
későbbi kutatások feltárták, hogy akik a járványt még magzat
korukban élték át, azoknak felnőtt korukra alacsonyabb lett a
jövedelmük, az iskolai végzettségük és nagyobb arányban éltek
testi fogyatékkal.
Korai lett volna megmondani, hogy mennyire lesz halálos ez
az új vírus. De nem kívántam kockáztatni. Aznap, amikor
Kathleen Sebelius megkapta egészségügyi és szociális miniszteri
kinevezését, küldtünk érte egy repülőgépet Kansasba és azon
nyomban a fővárosba hozattuk, hogy rögtönzött ceremónia
keretében felesküdjön. Azután azonnal felkértük, hogy
bonyolítson le egy kétórás konferenciahívást a WHO
tisztviselőivel és a mexikói, valamint a kanadai egészségügyi
miniszterrel. Néhány nappal később összehívtunk egy csapatot
annak értékelésére, hogy mennyire van az Egyesült Államok
felkészülve a legrosszabb eshetőségre.
A válasz az volt, hogy semennyire sem. Kiderült, hogy az
éves rendes influenzaoltás nem nyújt védettséget a H1N1 ellen,
és mivel nem jelent komoly nyereségforrást a
gyógyszervállalatoknak, a néhány létező amerikai
vakcinagyártónak korlátozott kapacitása volt arra, hogy
felpörgesse egy új oltóanyag előállítását. Azután szembesültünk
olyan kérdésekkel is, hogy hogyan terjesszük a vírusellenes
gyógyszereket, milyen irányelveket alkalmazzanak a kórházak
az influenzás esetek kezelésére, és még azzal is, hogy hogyan
kezelnénk az iskolák bezárását és a karantén elrendelését, ha
jelentősen rosszabbra fordulnának a dolgok. A Ford-kormány
1976-os sertésinfluenza-járvány kezelésében részt vett
stábjának több egykori tagja figyelmeztetett minket arra,
milyen nehéz egy járvány kitörése előtt túlreagálás és
pánikkeltés nélkül cselekedni. Ford elnök határozottan akart
fellépni az újraválasztási kampány kellős közepén, ezért
felpörgette a kötelező védőoltást, még mielőtt meghatározták
volna a járvány súlyosságát. Végül több amerikainál lépett fel
az oltás mellékhatásaként idegrendszeri rendellenesség, mint
ahányan belehaltak az influenzába.
– Részt kell vennie az ügyben, elnök úr, de engedje, hogy a
szakemberek irányítsák a folyamatot – tanácsolta Ford egyik
embere.
Átkaroltam Sebelius vállát.
 – Látja? – kérdeztem, és felé biccentettem. – Bemutatom a
vírus frontemberét. Gratulálok, Kathleen.
– Örülök, hogy szolgálhatok, elnök úr, örülök, hogy
szolgálhatok – válaszolta vidáman.
Egyszerű utasításokkal láttam el Kathleent és a
közegészségügyi csapatot: a döntéseket a tudomány legújabb
állása alapján hozzuk meg, és minden lépésünket el fogjuk
magyarázni a közvéleménynek – beleértve azt is, hogy mit
tudunk és mit nem. A következő hat hónap során éppen ezt
tettük. A H1N1-esetek nyári csökkenésének köszönhetően időt
nyertünk, hogy a gyógyszergyártók együttműködhessenek és új
folyamatokat dolgozzanak ki a gyorsabb vakcinagyártás
érdekében. Készleteket halmoztunk fel egészségügyi
eszközökből minden régióban, és növeltük a kórházak
rugalmasságát arra az esetre, ha az influenzás megbetegedések
száma ugrásszerűen megnövekedne. Értékeltük – és végül
elvetettük – az iskolák bezárásának ötletét az év hátralévő
részére, de együttműködtünk a tankerületekkel, a
vállalkozásokkal és az állami és önkormányzati tisztviselőkkel
annak biztosítására, hogy járvány esetén mindenki
rendelkezzen a helyzet kezeléséhez szükséges erőforrásokkal.
Bár az Egyesült Államok nem úszta meg sértetlenül a
járványt – több mint 12 ezer amerikai veszítette életét –, de
szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a H1N1-nek ez a
törzse a szakértői előrejelzéseknél kevésbé bizonyult
halálosnak. Amikor a vírus 2010 derekán újra megjelent, már
nem is került az újságok címlapjára a hír. Mindenesetre
rendkívül büszke vagyok a munkatársaim teljesítményére.
Különösebb csinnadratta és cirkusz nélkül hozzájárultak a vírus
terjedésének megállításához, ráadásul fokozták a
készültségünket a jövőbeli közegészségügyi vészhelyzet esetére
– ami nagyon sokat számított évekkel később, amikor az
ebolajárvány nyugat-afrikai kitörése okozott hatalmas pánikot.
Rájöttem, hogy ilyen ez az elnöki hivatás: néha a
legfontosabb eredményeinket észre sem veszik.

A MÁSIK VÁRATLAN FORDULAT NEM VÁLSÁG, hanem inkább lehetőség

volt. Április végén David Souter, a Legfelsőbb Bíróság tagja
telefonon bejelentette nyugdíjba vonulását. Az első alkalommal
nyílt módom arra, hogy az ország legmagasabb szintű
bíróságán betöltessek egy megüresedő pozíciót.
Soha nem volt sima ügy új tagot kinevezni a Legfelsőbb
Bíróság soraiba, részben mert a testület mindig is vitatott
szerepet játszott az amerikai kormányzatban. Végül is nem
hangzik nagyon demokratikus gondolatnak az, hogy kilenc,
egész életére kinevezett fekete taláros jogásznak hatalmában áll
felülbírálni a választott képviselők által megszavazott
törvényeket. De az 1803-as „Marbury kontra Madison”
legfelsőbb bírósági ügy[12] óta, amelyben a bíróságé lett az
utolsó szó az Amerikai Alkotmány kapcsán, és amely
megalapozta a kongresszus és az elnök felülbírálásának elvét,
már csak így működik a fékek és ellensúlyok rendszere.
Munkája során a Legfelsőbb Bíróság elméletileg nem „alkot
törvényt”, hanem csupán „értelmezi” az alkotmányt, és segít
áthidalni a szerzők eredeti szándékai és a mai világban való
alkalmazhatóság között tátongó szakadékot.
A Legfelsőbb Bíróság elé kerülő alkotmányos ügyek jelentős
részénél az elmélet elég jól működik. A törvényszéki bírók
legtöbbször tartják magukat az alkotmány szövegéhez és a
korábbi bíróságok joggyakorlatához, még akkor is, ha ez olyan
ítéletet eredményez, amellyel személyesen nem értenek egyet.
Az amerikai történelem folyamán azonban a legfontosabb
kételyek olyan kifejezések kapcsán merültek fel, mint a
„tisztességes eljárás”, a „kiváltságok és mentességek”, az
„egyenlő védelem” és a „vallásalapítás” – ezek olyan homályos
fogalmak, hogy jó eséllyel nincs két alapító atya, akik
egyetértettek volna a pontos jelentésükben. Ez a bizonytalanság
teret ad a bíróságoknak a törvények saját erkölcsi ítéletüket,
politikai irányultságukat, részrehajlásukat és félelmeiket
tükröző „értelmezésére”. Ezért dönthetett úgy az 1930-as
években az akkor többségében konzervatív Legfelsőbb Bíróság,
hogy Franklin D. Roosevelt több New Deal-törvénye is
alkotmánysértő, ugyanakkor negyven évvel később a liberális
többségű testület akként rendelkezhetett, hogy az alkotmány
szinte korlátlan hatalmat biztosít a kongresszusnak a gazdaság
szabályozására. De ezért lehetséges az is, hogy az egyik bíróság
a „Plessy kontra Ferguson” ügyben úgy értelmezte az alkotmány
egyenlő védelemre vonatkozó passzusát (Equal Protection
Clause), hogy megengedi az „elkülönített, de egyenlő”
interpretációt, míg egy másik összetételben a „Brown kontra
Oktatási Bizottság” ügyben pontosan ugyanarra a passzusra
hivatkozva egyhangúlag épp ellenkező következtetésre jutott.
[13]

Ennek alapján úgy tűnik, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírói

mégiscsak folyton törvényt alkotnak.
Az évek során a sajtó és a közvélemény fokozódó figyelmet
szentelt a testület döntéseinek, és ehhez kapcsolódóan a bírók
kinevezésének is. 1955-ben déli demokraták – a „Brown”
ügyben született ítélet miatti sértődésrohamukban –
intézményesítették azt a gyakorlatot, hogy a Legfelsőbb Bíróság
jelöltjeinek meg kell jelenniük a szenátus Jogi Bizottsága előtt
számot adni a jogi nézeteikről. Az 1973-as „Roe kontra Wade”
ügyben[14] hozott ítélet még inkább ráirányította a figyelmet a
legfelsőbb bírók kinevezésére, és ettől kezdve minden ilyen
alkalom az önrendelkezést pártoló, illetve az abortuszt ellenző
erők közötti heves csatározásra adott okot. A képernyő elé
láncolta a nézőket, amikor az 1980-as évek végén ország-világ
előtt elutasították Robert Bork kinevezését, és amikor az 1990-es
évek elején sor került a Clarence Thomas–Anita Hill-
meghallgatásokra, amelyben a jelöltet, Thomast, szexuális
zaklatással vádolták. Ezek alapján tudtam: nem az lesz a
kihívás, hogy alkalmas jelöltet találjak Souter bíró helyére,
hanem hogy az energiát az egyéb feladatainktól elvonó politikai
cirkusz nélkül fogadtassam el a kiszemelt személyt.
Már létrehoztunk egy jogászcsoportot, amelynek a
megüresedett alacsonyabb bírósági pozíciók betöltése volt a
feladata. A csapat tagjai azonnal elkezdték összeállítani
azoknak a listáját, akik szóba jöhetnek a Legfelsőbb Bíróságnál.
Alig egy hét alatt néhány befutóra szűkítettük a felsorolást. Őket
megkértük, hogy jelentkezzenek az FBI-nál átvilágításra, és
jöjjenek be a Fehér Házba interjúra. A végső listán szerepelt a
Harvard Jogi Karának korábbi dékánja, az akkori legfőbb
államügyész-helyettes, Elena Kagan, és a fellebbviteli bíróság
hetedik körzetének bírója, Diane Wood. Mindketten első
osztályú jogtudósok; még abból az időből ismertem őket,
amikor alkotmányjogot tanítottam a Chicagói Egyetemen. De
amikor átfutottam a csapatom által az egyes jelöltekről
összeállított vaskos bemutatóanyagokat, olyasvalaki keltette fel
az érdeklődésemet, akivel még sohasem találkoztam: a
fellebbviteli bíróság második körzetének bírója, Sonia
Sotomayor. A bronxi születésű, Puerto Ricó-i származású nőt
telefonközpontos – majd ápolónőképzőt is végzett – édesanyja
nagyrészt egyedül nevelte, miután három osztályt végzett
kereskedő apja meghalt, amikor Sonia még csak kilencéves volt.
Bár otthon főleg spanyolul beszéltek, Sonia kiválóan teljesített
az egyházi iskolában, és ösztöndíjat kapott a Princetoni
Egyetemre. Hasonló élményekben volt része, mint Michelle-nek
egy évtizeddel később ugyanitt: kezdetben bizonytalan volt, és
nem találta a helyét, mivel az egész egyetemre csupán
maroknyi színes bőrű nő járt; időnként több energiát kívánt
tőle, hogy ellensúlyozza a kiváltságosabb diáktársaival szemben
kiütköző tudásbeli hiányosságait; majd idővel közösségre lelt
más fekete hallgatók és segítőkész tanárok körében; és végül
rájött, hogy ugyanolyan okos, mint bárki más a társai közül.
 Sotomayor a Yale Jogi Karán szerzett diplomát, majd
ügyészként helyezkedett el a manhattani körzetben, ahol
kimagasló munkát végzett. Az ügyészség jó ugródeszkának
bizonyult a szövetségi bíróságra. Közel tizenhét évig dolgozott
bíróként, ezalatt komoly hírnevet szerzett mint alapos,
igazságos és méltányos szakember, míg végül az Amerikai
Ügyvédi Kamara a legmagasabb értékeléssel jutalmazta. Ennek
ellenére, amikor kiszivárgott, hogy Sotomayor a befutók között
van nálam, jogász körökben néhány fejes kifogásolta, hogy
referenciák terén alulmarad Kagannel vagy Wooddal szemben,
és több balos érdekcsoport is kételkedett abban, hogy
intellektuálisan fel tudja-e majd venni a versenyt az Antonin
Scalia bíróhoz hasonló konzervatív ideológusokkal szemben.
Az ilyen aggályokat rövid úton lesöpörtem az asztalról, talán
a saját jogi és egyetemi múltamból fakadóan, amelynek során
épp elég kiváló referenciával rendelkező IQ-bajnok idiótával
találkoztam, és a saját szememmel láttam, hogy a hatalmon
lévők mennyire hajlamosak akadályozni a nők és a színes
bőrűek előmenetelét. Sotomayor bírónő kimagasló tudományos
és szakmai eredményeket tudott felmutatni, ráadásul tisztában
voltam vele, micsoda intelligenciára, keménységre és
alkalmazkodóképességre lehetett szüksége ahhoz, hogy az ő
hátterével eljusson idáig. Szerteágazó tudás, élettapasztalat, ész
és szív összhangja – szerintem ezek jelentik az igazi
bölcsességet. Amikor a kampányom során nekem szegezték a
kérdést, hogy milyen tulajdonságokat keresek a Legfelsőbb
Bíróság jelöltjében, akkor nemcsak a jogi háttérről beszéltem,
hanem az empátiát is megemlítettem. A konzervatív
kommentátorok ezen gúnyolódtak, és annak bizonyítékát látták
benne, hogy a testületet ostoba liberálisokkal akarom feltölteni,
akiket csöppet sem érdekel a törvény „objektív” alkalmazása.
De szerintem pont fordítva van. Éppen akkor tud egy bíró
objektív lenni, ha képes a döntését kontextusba helyezni: tudja,
milyen életet él egy terhes tinilány, egy katolikus pap, egy
újgazdag vagy egy futószalag melletti munkás, a kisebbség,
illetve a többség képviselői.
Más megfontolások is közrejátszottak abban, hogy
Sotomayor felé hajlottam: ő lenne az első latina – és a harmadik
nő – a Legfelsőbb Bíróság soraiban. És már kétszer megszavazta
a szenátus – egyszer egyhangúlag –, ezért a republikánusok
aligha tarthatták elfogadhatatlan jelöltnek.
Mivel Kagant és Woodot is nagyra becsültem, még mindig
nem jutottam elhatározásra, amikor Sotomayor bírónő
ismerkedés céljából megérkezett az Ovális Irodába. Széles,
kedves arcán szívélyes mosoly ült. Hivatalos volt a stílusa és
gondosan megválogatta a szavait, bár a Borostyán Ligához[15]
tartozó iskolákban és a szövetségi bírói pulpituson töltött évei
sem tudták kitörölni bronxi akcentusát. Munkatársaim
figyelmeztettek, nehogy rákérdezzek a jelöltjeim véleményére
olyan megosztó kérdésekben, mint az abortusz (a bizottság
republikánus tagjai biztosan firtatni fogják, hogy van-e
véleménykülönbség köztem és a jelölt között, és a döntésemet
egyfajta ideológiai tesztelés alapján hoztam-e meg). Ehelyett a
családjáról, ügyészi munkájáról és a szélesebb értelemben vett
jogfilozófiájáról beszélgettünk. Az interjú végére már tudtam,
hogy Sotomayor az, akit keresek, de nem árultam el neki ott
helyben. Mindenesetre azt nem rejtettem véka alá, hogy
egyvalami aggaszt az önéletrajzában.
– Mi az, elnök úr? – kérdezte.
– Az, hogy Yankees-rajongó. De mivel Bronxban nőtt fel és e
téren már igen korán agymosást kapott, hajlandó vagyok
elnézni önnek.
Néhány nappal később közzétettem, hogy Sonia Sotomayort
választottam jelöltnek a Legfelsőbb Bíróságba. A hír kedvező
fogadtatásban részesült, és örömmel láttam, hogy amikor a
szenátus Jogi Bizottsága előtt megjelent, a republikánusok
nemigen tudtak belekötni sem az írásos véleményeibe, sem a
bírói gyakorlatába. Ehelyett két, faji megkülönböztetéssel
kapcsolatos üggyel indokolták az ellenvetésüket. Az első egy
2008-as, Connecticut állambeli, New Haven-i ügy volt, amelyben
Sotomayor a többséghez csatlakozva a „fordított
diszkriminációra” vonatkozó keresetet benyújtó, elsősorban
fehér tűzoltók ellen hozott ítéletet. A másik ügy Sotomayornak
2001-ben a Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben elmondott
beszéde volt, amelyben kifejtette, hogy a női és kisebbségi bírók
kívánatos módon szélesítik a szövetségi bíróságok látókörét, és
emiatt a konzervatívok azzal vádolták, hogy nem képes
pártatlanul ítélni a bírói pulpituson.
Az ideiglenes felhördülés ellenére a meghallgatás sima ügy
volt. Sotomayort a szenátus hatvannyolc igen és harmincegy
nem szavazattal elfogadta, mivel a rákellenes kezelés miatt
távol lévő Ted Kennedy kivételével valamennyi demokrata őt
támogatta, sőt még kilenc republikánus is csatlakozott
hozzájuk. Ez nagyjából a maximálisan elérhető szavazati
többség, amit az aktuális politikai környezetre jellemző
megosztottságot figyelembe véve bárki is remélhet.
Augusztusban, hivatali esküje letétele után, Sotomayor és
családja tiszteletére fogadást adtunk Michelle-lel a Fehér
Házban. A Legfelsőbb Bíróság legújabb tagjának édesanyja is
eljött. Azon merengtem, mi megy végbe az idős nő fejében, aki
egy távoli szigeten nőtt föl, alig beszélt angolul, amikor a II.
világháború alatt jelentkezett a női hadtesthez, és bár nem sok
esélye volt, mégis rendületlenül hitt abban, hogy a gyerekeiből
lesz valaki. Saját édesanyámra, Tootra és Nagypapára
emlékeztetett, és elöntött a szomorúság, amiért egyikük sem
érhette már meg ezt a napot. Meghaltak, mielőtt tanúi lehettek
volna a velem kapcsolatos álmaik megvalósulásának.
Miközben a bírónő szólásra emelkedett, próbáltam elnyomni
a feltörő érzéseket, és a teremben körbenézve megláttam két
jóképű fiatal koreai-amerikai fiút – Sotomayor örökbe fogadott
unokaöccseit –, ahogy feszengtek az ünneplőruhájukban.
Számukra már természetes lesz – ahogyan az ország összes
gyereke számára is –, hogy nagynénjük az Egyesült Államok
Legfelsőbb Bíróságának tagja, és az ítéletei az egész ország
életét befolyásolják.
És ez így van rendjén. Ilyen a haladás.
AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORM ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK LASSÚ MENETELÉSE

felemésztette a nyár nagy részét. Miközben a törvényjavaslat a

kongresszusnál volt, minden lehetőséget megragadtunk, hogy
előmozdítsuk a folyamatot. A márciusi fehér házbeli
konferencia óta az egészségügyi és jogi szakértőim tagjai
számtalan értekezleten vettek részt a témában a Capitol Hillen,
és a nap végén mindig a frontról visszatérő harctéri
parancsnokok módjára vonultak be az Ovális Irodába, hogy
beszámoljanak a csata csúcspontjairól és hullámvölgyeiről. Az
volt a jó hír, hogy a demokrata vezetők – különösen Baucus és
Waxman – mindent megtettek a bizottságuk segítségével a
törvényjavaslat-változatok szokásos augusztusi ülésszünet előtti
befejezéséért. A rossz hír viszont az volt, hogy minél jobban
beleástuk magunkat a reform részleteibe, annál több lényegi és
stratégiai különbség bukott ki – nemcsak a demokraták és a
republikánusok, hanem a képviselőház és a szenátus
demokratái között, köztünk és a kongresszusban ülő
demokraták között, sőt még saját csapatom tagjai között is.
A legtöbb vita a biztosítás kiterjesztésével járó többletköltség
fedezéséhez szükséges tartalékok és új bevételek
megteremtéséről folyt. Baucus saját indíttatásból, és mert
kétpárti egyetértésre törekedett, abban reménykedett, hogy
elkerülhetünk minden olyasmit, amit adónövelésként lehet
értelmezni. Ehelyett a csapatával együtt kikalkulálta, hogy
mekkora többletnyereséget jelentene az újonnan biztosított
ügyfelek áradata a kórházak, a gyógyszercégek és a biztosítók
számára, és ezeket az adatokat tárgyalási alapnak használta
több milliárd dolláros előzetes hozzájárulások megszerzéséhez,
díjak vagy Medicare-díjcsökkentések formájában. Baucus
bizonyos engedményeket tett annak érdekében, hogy a másik
fél is előnyösnek érezze a megállapodást. Például megígérte a
gyógyszeripari lobbistáknak, hogy a törvényjavaslat nem fog
olyan rendelkezéseket tartalmazni, amelyek engedélyezik a
gyógyszerek újrabehozatalát Kanadából. Ez a népszerű
demokrata javaslat rávilágított arra a visszásságra, hogy a
kanadai és az európai állami egészségügyi rendszerek sokkal
alacsonyabb árakat tudtak kialkudni a nagy amerikai
gyógyszervállalatoknál, mint amilyeneket ugyanazok a
vállalatok az Egyesült Államokon belül felszámoltak.
Politikailag és érzelmileg sokkal nagyobb elégtételt jelentett
volna számomra, ha egyszerűen megszorongatjuk és
megadásra kényszerítjük a gyógyszercégeket és a
biztosítótársaságokat. A szavazók körében igen népszerűtlenek
voltak – és nem véletlenül. Ugyanakkor a gyakorlatban nehéz
volt vitatkozni Baucus egyeztetésen alapuló megközelítésével.
Esélyünk sem volt arra, hogy megszerezzük a hatvan szavazatot
a szenátusban egy nagyszabású egészségügyi reformjavaslatra,
ha nem rendelkezünk az ágazat főbb szereplőinek legalább
hallgatólagos beleegyezésével. A gyógyszerek újrabehozatala
komoly politikai ügy, de végső soron nem tudtuk volna
megszavaztatni, részben, mert számos demokrata államban
jelen voltak a nagy gyógyszervállalatok székhelyei vagy
telephelyei.
 Ezekre a realitásokra tekintettel megkértem Rahmot, Nancy-
Annt és Jim Messinát (Baucus egykori munkatársát), hogy
vegyenek részt Baucusnak az egészségügyi ágazat képviselőivel
folytatott tárgyalásain. Június végére megállapodtak: több
milliárd dolláros visszatérítést, a Medicare-re jogosult idősek
pedig szélesebb körű gyógyszerkedvezményeket kapnak.
Ugyanilyen fontos, hogy a tárgyalásoknak köszönhetően a
kórházak, a biztosítók és a gyógyszercégek rábólintottak, hogy
támogatják – vagy legalábbis nem ellenzik – a reformjavaslatot.
Komoly akadályt sikerült ezzel elhárítani. De az
obstrukciótól nem szorongatott képviselőház liberálisabb
demokratái és a még mindig az egységes állami egészségügyi
rendszerben reménykedő progresszív érdekcsoportok körében
úgy csapódott le a kompromisszumunk, mintha letettük volna a
fegyvert, vagy még rosszabb: lepaktáltunk volna az ördöggel.
Nem segített az ügynek, hogy – ahogyan Rahm megjósolta – az
ágazati tárgyalásaink közül egyet sem közvetített a C-SPAN. A
sajtó a tárgyalások részleteiről úgy kezdett tudósítani, mint
„háttéralkukról”. Nem egy választópolgár levélben vont
kérdőre, hogy átálltam-e a sötét oldalra. Waxman bizottsági
elnök pedig kijelentette, hogy nem tekinti kötelező érvényűnek
a maga tevékenységére nézve a Baucus vagy a Fehér Ház és az
ipari lobbisták közötti megállapodásokat.
Bár a képviselőházi demokraták magas lovon ültek,
ugyanakkor foggal-körömmel ragaszkodtak a fennálló
helyzethez, amennyiben a változás a kiváltságaikat fenyegette,
vagy politikailag befolyásos választókerületek előnyére szolgált.
Például többé-kevésbé minden egészségügyre szakosodott
közgazdász egyetértett abban, hogy nem elég csupán a
biztosítótársaságok és a gyógyszercégek nyereségéből egy részt
lecsípni és több ember egészségbiztosítására fordítani, hanem
kell valamit kezdeni az orvosok és kórházak által felszámított,
az egekbe szökő díjakkal is. Különben a rendszerbe öntött pénz
idővel egyre kevesebb ellátásra lesz elég egyre kevesebb ember
számára. A „költséggörbe ellaposításának” egyik legjobb módja
a politikától és lobbiérdekektől védett, független bizottság
létrehozása, amely az egyes kezeléseket összehasonlítva,
hatékonyságuk alapján határozza meg a Medicare térítési díjait.
A képviselőházi demokraták viszolyogtak az ötlettől.
Egyrészt ez azt jelentette volna, hogy innentől nem ők dönthetik
el, mit fedez a Medicare és mit nem (a döntési jogkörhöz társuló
potenciális kampánytámogatás-gyűjtési lehetőségekkel együtt).
Másrészt attól is tartottak, hogy értetlen idősek őket fogják
okolni, amiért nem juthatnak hozzá a tévében reklámozott
legújabb gyógyszerhez vagy vizsgálathoz, függetlenül attól,
hogy a szakértők esetleg bizonyítani tudják, hogy az igazából
pénzkidobás.
Hasonlóan szkeptikusak voltak a másik nagy
költségcsökkentési javaslattal, az adókedvezmény
megnyirbálásával kapcsolatban az úgynevezett Cadillac-
biztosítások esetén – ezek a munkáltatók által kínált
méregdrága biztosítások, amelyek minden elképzelhető
prémium szolgáltatást fedeztek, mégsem javították a
biztosítottak egészségi állapotát. A vállalatok vezető pozícióban
lévő tisztviselőin és a jól fizetett szakembereken kívül az ilyen
biztosítások áldásait leginkább szakszervezeti tagok élvezték,
ezért a szakszervezetek hevesen ellenezték a „Cadillac-adóként”
elhíresült kezdeményezést. A szakszervezeti vezetők fittyet
hánytak arra, hogy a tagjaik hajlandók lennének lemondani a
kórházi luxuslakosztály vagy egy második, feleslegesen
elvégzett MRI finanszírozásának lehetőségéről a magasabb
fizetésért cserébe. Nem bíztak abban, hogy a reformból eredő
megtakarítások a tagjaik javára válnának, és teljesen biztosak
voltak abban, hogy a tagok a szemükre vetnék, ha a jelenlegi
egészségbiztosításuk bármiféle megváltoztatásába
beleegyeznének. Sajnos, amíg a szakszervezetek ellenezték a
Cadillac-adót, addig a képviselőházi demokraták sem mentek
bele.
A konfliktus híre hamar eljutott a médiához, és úgy
csapódott le, hogy az egész folyamat zavaros és nyakatekert.
Július végére a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak
többsége úgy vélekedett, hogy nem kezelem jól az egészségügyi
reformot. Emiatt Axe-nek panaszkodtam a kommunikációs
stratégiánkra.
– A jó oldalon vagyunk, csak jobban el kellene
magyaráznunk a szavazóknak – bizonygattam.
Axe-et bosszantotta, hogy kétséget kizáróan az ő csapatát
teszem felelőssé, pedig ő kezdettől fogva figyelmeztetett az ügy
buktatóira.
– Magyarázhatod, amíg csak belezöldülsz. De akinek már
van egészségbiztosítása, az nem vágyik reformra, és ezen
kismillió szám és adat sem fog változtatni – jelentette ki.
Nem győzött meg, ezért úgy döntöttem, hogy nyíltabban ki
kell lépnünk a nyilvánosság elé, ha el akarjuk adni az
elképzeléseinket. Így történt, hogy egy főműsoridőre kitűzött,
egészségügyi témájú sajtótájékoztatón találtam magam a Keleti
Teremben, és egy csapat szkeptikus fehér házi tudósítóval
néztem farkasszemet, akik közül sokan már előre megírták az
első számú törvénytervezetem gyászbeszédét.

ÁLTALÁBAN ÉLVEZTEM AZ ÉLŐ SAJTÓTÁJÉKOZTATÓK KÖTETLENSÉGÉT. És a

kampányom első egészségügyi fórumával ellentétben –
amelyen csúful felsültem, miközben Hillary és John Edwards
brillírozott – mostanra már kívülről-belülről ismertem a témát.
Alighanem túl jól is ismertem. A sajtótájékoztató során ezért egy
régi sémához tértem vissza: kimerítő magyarázatot nyújtottam
a vitatott tárgy minden részletéről. Olyan volt, mintha
kárpótlásként, amiért nem tudtam C-SPAN közvetítést
kiharcolni a törvénytervezettel kapcsolatos különböző
tárgyalásokhoz, egyórás, részletekbe menő gyorstalpalót
akartam volna tartani a közönségnek az Egyesült Államok
egészségbiztosítási politikájáról.
A sajtó nem igazán értékelte az alaposságomat. Az egyik
híradásban szóvá tették, hogy „tanáruras” hangnemet ütöttem
meg. Talán épp ezért, amikor az utolsó kérdésre került a sor,
Lynn Sweet, a Chicago Sun-Times tapasztalt újságírója, akit ezer
éve ismertem, a témába egyáltalán nem vágó kérdést tett fel.
 – Nemrég letartóztatták ifj. Henry Louis Gates egyetemi
tanárt cambridge-i otthonában. Mit gondol erről az esetről, és
mit árul ez el általában az amerikai faji viszonyokról? –
kérdezte Lynn.
Hol is kezdjünk hozzá? Henry Louis Gates angolt és
afroamerikai tanulmányokat oktatott a Harvard Egyetemen, és
ő volt hazánk egyik legkimagaslóbb fekete tudósa. Távoli
barátom is volt, olyasvalaki, akivel időnként összefutottam
társasági összejöveteleken. Azon a héten Gates hazatért
cambridge-i otthonába egy kínai utazást követően, de nem
tudott bejutni, mert beszorult a bejárati ajtó. Az egyik
szomszédja meglátta, ahogyan Gates az ajtót feszegeti, ezért
felhívta a rendőrséget, hogy leleplezzék az esetleges betörőt. A
helyszínre érkező James Crowley őrmester megkérte Gateset,
hogy igazolja magát. Gates először ezt megtagadta, és – Crowley
szerint – rasszistának nevezte a rendőrt. Végül igazolta magát,
de állítólag a küszöbről még szitkokat szórt a távozó rendőr
után. Mivel Gates figyelmeztetés ellenére sem csillapodott,
Crowley és két társa, akiket erősítésnek hívott, megbilincselték,
bevitték az őrszobára és vádat emeltek ellene rendbontásért. (A
vádat hamar ejtették.)
Előre látható volt, hogy az incidensről hamarosan az egész
ország értesülni fog. A fehér amerikaiak jelentős része szerint
Gates megérdemelte a letartóztatást, és nincs semmi különös az
esetben: hétköznapi példa arra, amikor valaki nem mutat kellő
tiszteletet a hatóság képviselői iránt. A feketék szemében
ugyanakkor ez a fehér rendőröktől elszenvedett kisebb-
nagyobb megaláztatások és egyenlőtlen bánásmód újabb
példája volt.
Az én olvasatomban azonban a történet egyedibb és
emberibb, mint az a fekete-fehér tanmese, amelynek többen
tekintették. Mivel én is éltem Cambridge-ben, tudtam, hogy a
helyi rendőrség nem arról híres, hogy csupa Bull Connor típusú
alakot alkalmaz.[16] Ugyanakkor Skip, ahogyan Gateset a barátai
nevezték, ragyogó elme volt, de nagyszájú – afféle félig W. E. B.
Du Bois[17], félig Mars Blackmon[18] – és elég pimasz ahhoz, hogy
könnyedén el tudtam képzelni, amint úgy felhergel egy zsarut,
hogy még egy viszonylag szelíd férfi agyát is elönti a
tesztoszteron.
Bár senkinek nem esett baja, mégis nyomasztónak éreztem
az esetet – emlékeztetett arra, hogy a rasszizmus sötét árnya
még a legbarátságosabb fehérekkel együtt élő, legmagasabbra
jutott feketéket sem kíméli. Amikor meghallottam, mi történt
Gatesszel, önkéntelenül felidéztem saját élményeimet. Azt a
számos alkalmat, amikor elkérték a diákigazolványomat a
Columbia Egyetem könyvtárába lépve – ez a fehér
csoporttársaimmal rejtélyes módon sosem fordult elő. Amikor
minden ok nélkül megállított a rendőr, ha Chicago „jobb
környékeire” hajtottam be. Amikor karácsonyi ajándékvásárlás
közben az áruházak biztonsági őrei követtek a polcsorok között.
Az autóajtók zárjainak kattanását, amikor öltönyben és
nyakkendőben, fényes nappal végigsétáltam az utcán.
Az ilyen pillanatok mindennaposak fekete barátaim és
ismerőseim körében, ahogy az a borbélyomnál a többi fekete
sráctól hallott történetekből is kiderül. Aki szegény,
munkásosztálybeli, rossz környéken nőtt fel, vagy nem számít
tiszteletre méltó négernek, annak általában durvább sztorijai
vannak. Az országban élő minden fekete, minden fekete
partnere és minden fekete szülő számára egyértelmű volt, hogy
nem üldözési mánia, nem a „rasszista kártya kijátszása” vagy a
rendfenntartók elleni tiszteletlenség jele kijelenteni, hogy
bármi történt is azon a napon Cambridge-ben, egy dolog szinte
biztos: egy jómódú, híres, 170 centis, 70 kilós, ötvennyolc éves, a
gyerekkori lábsérülése miatt bottal járó fehér harvardi
professzort nem hurcoltak volna be az őrszobára bilincsbe
verve csak azért, mert gorombáskodott egy rendőrrel, aki azt
követelte, hogy igazolja magát a saját otthonának ajtajában.
Természetesen mindezt nem mondtam el. Talán el kellett
volna. Ehelyett néhány ártatlannak vélt megjegyzést tettem,
kezdve azzal, hogy elismertem: a rendőrség megfelelően járt el,
amikor a segélyhívásra reagálva kiment a helyszínre, és azt is,
hogy Gates a barátom, ezért lehet, hogy részrehajló vagyok.
„Mivel nem voltam ott, és nem ismerem az összes körülményt,
nem tudom, milyen szerepet játszott az, hogy fekete. De úgy
gondolom, azt bátran kijelenthetjük, hogy egy: bármelyikünk
elég dühös lett volna ilyen helyzetben; kettő: a cambridge-i
rendőrség ostobaságot követett el, amikor letartóztatott valakit,
miután igazolta, hogy a saját otthonába igyekszik bejutni; és
három: ettől az esettől függetlenül is tudjuk, hogy ebben az
országban nagy hagyománya van annak, hogy a rendőrség
aránytalanul sokszor pécézi ki az afroamerikaiakat és a
latinókat.”
Ennyi volt. Abban a hitben távoztam a sajtótájékoztatóról,
hogy a Gates-ügyre szánt négy percem csak zárójeles
megjegyzés volt az egészségügynek szentelt egy órám margóján.
Mekkorát tévedtem! Másnap reggel az egész média azt
harsogta, hogy szerintem „ostobán” viselkedett a rendőrség. A
rendőrök szakszervezetének képviselői azt állították, hogy
megrágalmaztam Crowley-t és a rendőrséget általában, és
bocsánatkérést követeltek. Névtelen források szerint Gates
ügyét azért ejtették bírósági tárgyalás nélkül, mert valaki
közbenjárt az érdekében. A konzervatív média alig palástolt
kárörömmel újságolta, hogy az elitista (tanáruras, felső
osztálybeli) fekete elnök kiállt a jó összeköttetésekkel
rendelkező (nagyszájú, rasszista kártyát kijátszó) harvardi
barátja mellett a munkásosztálybeli rendőrrel szemben, aki
csak a feladatát végezte. A Fehér Ház napi sajtótájékoztatóján
Gibbsre csakis ezzel kapcsolatban záporoztak a kérdések. Utána
megkérdezte, hogy szándékomban áll-e tisztázó nyilatkozatot
közzétenni.
– Mit tisztázzak? Úgy gondolom, elég egyértelműen
fogalmaztam – kérdeztem.
– Abból, ahogyan a média tálalja, az emberek úgy
értelmezik, hogy leostobáztad a rendőrséget.
– Nem azt mondtam, hogy ostobák, hanem hogy ostobaságot
követtek el. A kettő nem ugyanaz.
– Én értem, de…
 – Nem lesz tisztázás. Majd lecseng a dolog – tettem pontot az
ügy végére.
De másnapra sem csengett le a sztori, sőt minden mást
túlharsogott – többek között az egészségügyi reformmal
kapcsolatos üzenetünket is. Rahm, miután fogadta a
demokraták ideges telefonhívásait, úgy nézett ki, mint aki
mindjárt leveti magát egy hídról. Az ember azt hihette volna,
hogy a sajtótájékoztatón legalábbis arab köntösbe bújtam és
úgy átkoztam a rendőrséget.
Végül beadtam a derekam, és belementem a kárenyhítésbe.
Azzal kezdtem, hogy felhívtam Crowley őrmestert, és elnézést
kértem, amiért az „ostoba” szót használtam. Kedvesnek és
humorosnak bizonyult, és egy idő után meghívtam őt és Gateset
egy közös látogatásra a Fehér Házba. Azt mondtam, ihatnánk
hármasban egy sört, és megmutathatnánk az országnak, hogy a
jó emberek túl tudják tenni magukat a félreértéseken. Crowley
lelkesen fogadta az ötletet, ahogyan Gates is, akit rögtön ezután
felhívtam. Az aznap tartott sajtótájékoztatón azt mondtam az
újságíróknak, hogy továbbra is úgy gondolom: a rendőrség
túlreagálta a dolgot, amikor letartóztatta Gateset, ahogyan
Gates is túlreagálta azt, hogy az otthonában igazoltatták.
Elismertem, hogy gondosabban meg kellett volna válogatni a
szavaimat az eredeti megjegyzésem során. Jóval később tudtam
meg David Simastól, a Fehér Ház közvélemény-kutató gurujától,
Axe helyettesétől, hogy a Gates-ügy hatására rendkívüli
mértékben csökkent a támogatottságom a fehér szavazók
körében – elnökségem nyolc éve során semmi más nem okozott
ilyen mértékű visszaesést. Soha nem sikerült teljes mértékben
visszaszereznem a bizalmat.
Hat nappal később Joe Bidennel együtt fogadtuk Crowley
őrmestert és Skipet a Fehér Házban a „Sörcsúcs” néven
elhíresült találkozón. Szolid, barátságos és kissé kényszeredett
esemény volt. Ahogyan a telefonbeszélgetésünk alapján vártam,
Crowley megfontolt, tisztességes férfinak bizonyult, Skip pedig
a jobbik arcát mutatta. Körülbelül egy órán át beszélgettünk a
gyerekkorunkról, a munkánkról, és arról, miként lehetne
növelni a bizalmat és javítani a kommunikációt a rendőrök és
az afroamerikai közösség tagjai között. Amikor lejárt az időnk,
Crowley és Gates is megköszönte, hogy a munkatársaim
körbevezették a családjukat, bár viccesen megjegyeztem, hogy
legközelebb lehetőleg békésebb módon próbáljanak meghívást
szerezni a Fehér Házba.
Miután távoztak, egyedül üldögéltem az Ovális Irodában, és
az eseményeken töprengtem. Michelle, a barátaink, például
Valerie és Marty, vezető beosztású fekete tisztviselőink, mint
Eric Holder igazságügyi miniszter és legfőbb ügyész, Susan Rice
ENSZ-nagykövet, Ron Kirk, az Egyesült Államok kereskedelmi
képviselője és én – valamennyien hozzá voltunk szokva, hogy
akadályokkal teletűzdelt pályán kell csúcsot futnunk ahhoz,
hogy érvényesülni tudjunk a döntő többségében fehér
intézményekben. Mesterei vagyunk annak, hogy elengedjük a
fülünk mellett a kisebb megaláztatásokat, mindig a jó szándékot
feltételezzük a fehér kollégákról, és folyton szem előtt tartsuk,
hogy a rasszizmussal kapcsolatos legóvatosabb megjegyzésektől
is pánikba esnének. Ennek ellenére a Gatesszel kapcsolatos
nyilatkozatom okozta felfortyanás mindannyiunkat
meglepetésként ért. Ez volt az első jel számomra azzal
kapcsolatban, hogy a feketék és a rendőrség viszonya
megosztóbb kérdés, mint az amerikai élet szinte bármely más
színtere. Úgy tűnt, hogy a nemzet pszichéjének egyik
legmélyebb búvópatakját, a legérzékenyebb idegeket érintette.
Talán azért, mert mindannyiunkat – feketéket és fehéreket
egyaránt – arra emlékeztetett, hogy a nemzetünk társadalmi
rendje sohasem egyszerűen az egyetértésről szólt, hanem arról
az államilag támogatott erőszakról is, amelyet a fehérek
évszázadok óta gyakoroltak a feketék és más színes bőrűek
felett. És úgy tűnt, az ősi időkben kialakult agyunk bugyraiban,
ha nem is szívesen ismertük be, még mindig sokkal többet
számított, hogy ki az, aki az erőszakra törvényileg jogosult, és
hogy ő hogyan és ki felett gyakorolja a hatalmát.
A merengésemet Valerie érkezése szakította félbe: bedugta a
fejét az ajtón, hogy megnézze, hogy vagyok. Azt mondta, hogy a
„Sörcsúcs” általában véve pozitív visszhangot keltett, bár
beismerte, hogy néhány fekete támogató nemtetszését fejezte
ki.
– Nem értik, hogy miért megyünk le hídba azért, hogy
Crowley-nak a kedvére tegyünk – mondta.
– Mit mondtál nekik? – kérdeztem.
– Azt, hogy az egész ügy eltereli a figyelmet a lényegről: hogy
megvalósítsuk az egészségügyi reformot.
Bólintottam.
 – És hogy vannak a fekete munkatársaink? – kérdeztem.
Valerie vállat vont.
– A fiatalabbak egy kicsit elbizonytalanodtak. De értik az
okokat. Csak egyszerűen nem tetszik nekik, hogy ilyen
helyzetben látnak, miközben annyi minden más a nyakadba
szakadt.
– Milyen helyzetben? Hogy fekete vagyok, vagy hogy elnök?
– kérdeztem.
Ezen aztán mindketten jót nevettünk.
 17

A képviselőház minden illetékes bizottsága elfogadta 2009.

július végére az egészségügyi reformjavaslat valamiféle
változatát. A szenátus Egészségügyi és Oktatási Bizottsága is
befejezte a munkáját. Már csak az volt hátra, hogy átvigyük a
javaslatot a szenátus Max Baucus vezette Pénzügyi Bizottságán.
Amint ez kész, a különböző változatokat egy képviselőházi és
egy szenátusi beadvánnyá egyesíthetjük, és ideális esetben még
az augusztusi ülésszünet előtt elfogadják mindkettőt, vagyis a
törvény végleges változata év vége előtt az asztalomra kerülhet
aláírásra.
De akármennyire erőltettük is, nem tudtuk rávenni Baucust,
hogy lezárja a munkát. Megértettem, miért késlekedik: a
demokrata bizottsági elnököktől eltérően, akik a párttársaik
szavazataival, a republikánusokra tekintet nélkül fogadtatták el
a törvénytervezetüket, Baucus továbbra is azt remélte, hogy
kétpárti egyezséget képes teremteni. De ahogy telt-múlt a nyár,
az optimizmusa egyre alaptalanabbnak bizonyult. McConnell és
Boehner máris bejelentették, hogy hevesen ellenzik a
reformtörekvéseinket. Azzal érveltek, hogy mindez az
egészségügyi rendszer „államosítását” jelentené. Frank Luntz,
egy ismert republikánus stratéga írt egy körlevelet, amelyben
azt állította, hogy nem kevesebb mint negyven reformellenes
üzenetet teszteltek közvélemény-kutatásokban, és ebből azt
szűrte le, hogy az „államosításra” hivatkozással lehet a
leghatásosabban hitelteleníteni az egészségügyi reformot. Ettől
kezdve a konzervatívok, követve az iránymutatást,
szitokszóként ismételgették az „államosítást”.
Jim DeMint, az örök lázító dél-karolinai konzervatív
szenátor kerek perec kimondta, hogy mik a pártja szándékai.
„Ha meg tudjuk állítani ebben Obamát, az lesz az ő Waterlooja.
Meg fog törni” – jelentette ki egy országos
konferenciabeszélgetésen, amelyet konzervatív aktivisták
részvételével folytatott.
Ebben a légkörben nem csoda, hogy a három republikánus
szenátor közül, akik hivatalosak voltak a Baucusszal folytatott
kétpárti egyeztetésekre, már csak kettő járt el a találkozókra:
Chuck Grassley és Olympia Snowe, egy maine-i mérsékelt
szenátor. A munkatársaimmal mindent megtettünk, hogy
segítsünk Baucusnak megnyerni a támogatásukat. Többször
meghívtam Grassley-t és Snowe-t a Fehér Házba, és néhány
hetente felhívtam őket, hogy az aktuális álláspontjuk felől
érdeklődjek. Egy egész sor változtatást jóváhagytunk, amelyet
Baucus törvénytervezetén végre akartak hajtani. Nancy-Ann
állandó bútordarabbá vált a szenátusi irodájukban, és olyan
gyakran vitte Snowe-t vacsorázni, hogy azzal ugrattuk, a férje
már biztosan féltékeny.
– Mondd meg Olympiának, hogy nyugodtan megírhatja az
egész átkozott törvénytervezetet! – mondtam Nancy-Ann-nek,
amikor egy ilyen alkalomra indult. – Snowe-tervnek fogjuk
nevezni. Mondd meg neki, hogy ha igennel szavaz rá, akkor
megkaphatja a Fehér Házat… Michelle-lel átköltözünk egy
lakásba!
De még mindig nem jutottunk egyről a kettőre. Snowe
büszke volt a hírére, amely szerint az arany középutat képviseli,
és szívén viselte az egészségügyet (kilencéves korában lett árva,
amikor gyors egymásutánban meghaltak a szülei – az egyikük
rákban, a másik szívbetegségben). De a Republikánus Pártban
bekövetkezett éles jobbkanyar miatt egyre jobban
elszigetelődött a saját frakcióján belül, így a szokásosnál is
óvatosabbá vált. Hajlamos volt a törvénytervezet apró részleteit
kifogásolni, ezzel leplezve, hogy nem akar állást foglalni.
Grassley más tészta volt. Elég sokat beszélt arról, hogy
szeretne az államában, Iowában segíteni a családi
gazdaságokban dolgozókon, akiknek nehezükre esik egy
használható biztosítás díját kinyögni, és amikor Hillary Clinton
az 1990-es években egészségügyi reformjavaslatot tett, Grassley
is támogatott egy olyan, kötelezőség elvén alapuló alternatívát,
amely sok szempontból emlékeztetett az általunk javasolt
massachusettsi stílusú rendszerre. De Snowe-tól eltérően,
Grassley ritkán konfrontálódott a pártvezetéssel fontos
kérdésekben. Hosszúkás, bűntudatos ábrázatával és
középnyugati, vontatott torokhangjával csak hímezett-
hámozott, hogy ez vagy az a probléma a törvényjavaslattal, de
soha nem mondta meg kerek perec, mi kellene ahhoz, hogy
támogassa. Phil arra a következtetésre jutott, hogy Grassley csak
játszadozik Baucusszal McConnell utasítására, hogy megakassza
a folyamatot, és megakadályozza, hogy továbblépjünk. Végül
még én, a Fehér Ház ügyeletes optimistája is besokalltam, és
behívattam Baucust.
– Lejárt az idő, Max. Megtett mindent, ami emberileg
lehetséges. Grassley már dobbantott, csak még nem szólt önnek
róla – mondtam neki az Ovális Irodában egy július végi napon.
Baucus a fejét rázta.
– Tisztelettel, nem értek egyet, elnök úr. Ismerem Chuckot.
Szerintem ilyen közel járunk ahhoz, hogy meggyőzzük – tartotta
egymástól egycentis távolságra a hüvelyk- és a mutatóujját,
miközben úgy mosolygott, mint aki felfedezte a rák
gyógymódját, mégis idióta kételkedőkkel kénytelen hadakozni. –
Csak még egy kis időt adjunk neki, és meglesz a szavazata, mire
visszatérünk a szabadságról.
Egyik felem legszívesebben felugrott volna, hogy két kézzel
megragadja Baucus vállát, és addig rázza, amíg észhez nem tér.
De úgy döntöttem, hogy nincs értelme. A másik felem arra
gondolt, hogy megfenyegetem: nem számíthat a politikai
támogatásomra, amikor legközelebb újra indul a választáson,
de mivel magasabb volt a támogatottsága az államában,
Montanában, mint nekem, arra jutottam, hogy ennek sincs
értelme. Ehelyett még egy fél órán át vitatkoztam vele és
hízelegtem neki, majd végül elfogadtam a tervét, hogy nem
erőltetjük az azonnali szavazást, hanem a kongresszus
szeptemberben kezdődő ülésszaka első két hetére halasztjuk.
MIVEL MIND A KÉPVISELŐHÁZ, MIND A SZENÁTUS SZAVAZÁSA váratott
magára, úgy döntöttünk, hogy augusztus első két hetében útra
kelek, és tájékoztatókat tartok az egészségügyi
reformjavaslatról olyan államokban, mint Montana, Colorado
és Arizona, ahol a leggyengébb volt a reform támogatottsága.
Hogy nekem is legyen valami jó a dologban, a kísérőim azt
javasolták, Michelle és a lányok is csatlakozzanak hozzánk, és
ejtsünk útba néhány nemzeti parkot.
Repestem az örömtől. Nem mintha Malia és Sasha hiányt
szenvedett volna az apai figyelemből vagy a nyári örömökből –
mindkettőből bőségesen kijutott nekik, ahogy a barátnőzésből,
mozizásból és lazításból is. Gyakran előfordult, hogy este arra
értem haza, amikor felmentem a harmadik emeletre, hogy a
tágas, üvegtetős helyiség tele van pizsamába öltözött nyolc-
vagy tizenegy éves kislányokkal, akik felfújható matracokon
ugrálnak, mindent teleszórnak pattogatott kukoricával meg
játékokkal, és folyamatosan vihognak a Nickelodeon éppen futó
műsorán.
Noha Michelle-lel (a végtelenül türelmes titkosszolgálati
ügynökök segítségével) megpróbáltunk megközelítőleg
normális gyerekkort biztosítani a lányainknak, ha nem is
lehetetlen, de nehéz volt olyan helyekre elvinnem őket, ahová
egy átlagos apa simán el tudná vinni a gyerekeit. Nem
mehettünk együtt vidámparkba, nem állhattunk meg útközben
hirtelen ötlettől vezérelve bekapni egy hamburgert. Nem
biciklizhettünk lusta vasárnap délutánokon egy kört, mint
régen. Egy fagyizás vagy egy könyvesboltozás is hatalmas
felhajtással járt, útlezárások, taktikai egységek kellettek hozzá,
és az állandóan nyomunkban loholó sajtósok hada sem maradt
el.
Ha a lányoknak volt is hiányérzetük, nem mutatták. Én
viszont szenvedtem emiatt. Leginkább azt sajnáltam, hogy
valószínűleg soha nem vihetem el Maliát és Sashát olyan hosszú
nyári körútra, mint amilyenre engem vittek tizenegy éves
koromban, amikor anyám és Toot úgy döntött: ideje, hogy Maya
és én megismerjük az Egyesült Államok kontinentális részét.
Egy teljes hónapon át tartott az utazás, és életre szóló élmény
volt – nem csupán azért, mert Disneylandben is jártunk (bár ez
nyilvánvalóan nagyban hozzájárult). Kagylót szedtünk apálykor
Puget Soundban, lóháton mentünk végig egy szurdokvölgyben a
Canyon de Chellyben Arizonában, egy vonat ablakából
csodáltuk, amint Kansasban a szemünk elé tárul a
végeláthatatlan préri, bivalycsordát láttunk egy napégette
síkságon Yellowstone-ban. Minden napot olyan egyszerű
örömökkel zártunk, amilyeneket egy motel jégkészítő gépe,
olykor úszómedencéje, vagy csak a légkondicionálója és a tiszta
ágyneműje nyújthat. Ez az egyetlen utazás is bepillantást
engedett számomra abba, hogy milyen szédítő szabadságot ad a
nyílt országút, milyen hatalmas és mennyi csodát rejt a hazám.
A lányaimat nem tudtam ugyanezzel az élménnyel
megajándékozni most, hogy az elnöki különgéppel és autós
konvojokkal utaztunk, és soha nem szálltunk meg olyan
helyeken, mint a Howard Johnson’s[19]. Túl gyorsan és túl
kényelmesen jutottunk el A-ból B-be, és túlságosan tele voltak
zsúfolva a napjaink előre betáblázott, a munkatársak által
felügyelt tevékenységekkel. Hiányoztak a meglepetések, a balul
elsült kalandok és az unalom, márpedig egy igazi utazáshoz
ezek is hozzátartoznak. Mindezek ellenére Michelle-lel és a
lányokkal nagyon jól szórakoztunk ezekben az augusztusi
hetekben. Láttuk az Old Faithful gejzír kitörését a Yellowstone
Nemzeti Parkban, és megcsodáltuk a Grand Canyon okkerszínű
köveit. A lányok vízifánkon siklottak. Esténként
társasjátékoztunk, és próbáltuk felismerni a csillagképeket.
Miután ágyba dugtuk a lányokat, azt reméltem, hogy a minket
körülvevő felhajtás ellenére elraktározza az agyuk azt a képet,
ahogy annak idején én is tettem, hogy mennyi lehetőséget kínál
az élet, és milyen szép az amerikai táj; és hogy egy napon talán
visszaemlékeznek a közös utunkra és arra, hogy annyira
szeretetreméltóak, lenyűgözőek és életvidámak voltak, hogy a
szüleik mindenképp meg akarták osztani velük ezeket az úti
élményeket.

TERMÉSZETESEN MALIÁNAK ÉS SASHÁNAK többek között azt is el kellett

viselnie a nyugatra tartó nagy utazáson, hogy az apukájuk
minden másnap lelépett előadásokat tartani nagy tömegek és
tévékamerák előtt az egészségügyről. A találkozók nem nagyon
különböztek azoktól, amelyeket tavasszal tartottam. Az
emberek elmesélték, hogy a jelenlegi egészségügyi rendszer
hogyan vallott kudarcot a családjuk esetében, és arról
kérdezgettek, hogy a reform mennyiben változtatná meg a saját
biztosításukat. Még a törekvéseinket ellenzők is figyelmesen
hallgatták a szavaimat.
A termen kívül viszont nagyon más volt a légkör. A „Tea
Party nyara” kellős közepébe csöppentünk – a Tea Party [20]

nevű mozgalom megpróbálta egyszerre kihasználni az emberek

Amerika megváltozásától való félelmét a jobboldali politikai
nézetekkel. Ahányszor csak megérkeztünk egy új helyszínre és
ahányszor csak távoztunk valahonnan, dühös tiltakozók
tucatjaiba botlottunk. Volt, aki megafonnal kiabált, mások a
középső ujjukat felmutatva „üdvözöltek”. Sokan tartottak „Az
Obamacare egy nagy szar” vagy a nem szándékolt iróniát sem
mellőző „A kormány szálljon ki a Medicare-emből!” feliratú
táblákat. Néhányan olyan képet lobogtattak, amelyen A sötét
lovag (The Dark Knight) című film Heath Ledger által alakított
Joker-figuráját úgy ábrázolták, hogy rám hasonlítson. A
képmásom feketére festett szemmel és fehérre mázolt arccal
szinte démoninak tűnt. Megint mások a függetlenségi háború
honvédjeinek egyenruháját viselték, és a „Ne taposs rám!”
feliratú zászlót lengették.[21] Úgy tűnt, mintha leginkább az
irántam érzett megvetésüket szeretnék kifejezni, amelyet a
legékesebben a Shepard Fairey által tervezett
kampányposzterünk eltorzított változata szemléltetett: a
poszter a piros-fehér-kék árnyalatokra színezett arcképemet
ábrázolta, csak éppen alatta a HOPE (remény) felirat helyett a
NOPE (nem) szerepelt.
Ez az új és hirtelen erőre kapott kezdeményezés néhány
hónappal korábban tűnt fel az amerikai politika porondján. Úgy
kezdődött, hogy egy maroknyi szedett-vedett társaság tiltakozott
a TARP és a válságkezelési törvény ellen. A résztvevők
nyilvánvalóan Ron Paul republikánus képviselő elrugaszkodott,
libertariánus elnöki kampánya támogatói köréből nyergeltek át.
Paul a szövetségi jövedelmi adó és a Fed felszámolását, az
aranyfedezethez való visszatérést, valamint az ENSZ-ből és
NATO-ból való kilépést követelte. Rick Santellinek a lakhatási
javaslatunk elleni hírhedt februári televíziós kirohanása
jelentette a hívó szót a konzervatív aktivisták laza hálózata
számára, így hamarosan honlapok és lánclevelek tűntek fel: a
Tea Party országszerte egyre több helyen jelent meg. Az első
hónapokban még nem voltak elég fajsúlyosak ahhoz, hogy
megakadályozzák a gazdaságélénkítő csomag elfogadását, és az
áprilisi országos tiltakozás sem volt nagyszabású. De aztán
lendületet kaptak attól, hogy konzervatív médiaszemélyiségek,
mint Rush Limbaugh és Glenn Beck is a mozgalom mögé álltak,
és idővel helyi, majd országos republikánus politikusok is
csatlakoztak a Tea Party mozgalomhoz.
Nyárra a csoport arra összpontosította az erőfeszítéseit, hogy
megakadályozza az általuk „Obamacare-nek” nevezett
reformjavaslat törvénybe iktatását – mert szerintük szocialista,
elnyomáson alapuló új rendszert vezetne be az Egyesült
Államokban. Miközben messze nyugaton viszonylag nyugodt
hangulatú lakossági fórumokon vettem részt, a hírekben
megjelentek a párhuzamosan az ország különböző pontjain
tartott kongresszusi eseményekről szóló tudósítások, amelyek
szerint a képviselőház és a szenátus tagjai hirtelen dühös,
kiabáló tömegekkel találták szembe magukat a saját
választókörzetükben, és a Tea Party tagjai szándékosan
megzavarták a beszédeiket. Ennek hatására néhány politikus
lemondta az összes nyilvános szereplését.
Nehéz helyzetbe kerültem, hogy mit kezdjek mindezzel. A
Tea Party adóellenes, szabályozásellenes, kormányellenes
kiáltványa nem volt újdonság. A republikánus politikusok és a
konzervatív média már évek óta terjesztette azt a legendát,
miszerint a korrupt liberális elit túszul ejtette a szövetségi
kormányt, hogy kivegye a pénzt a keményen dolgozó
amerikaiak zsebéből, és a kegyencei körében ossza szét. Az is
kiderült, hogy a Tea Party nem az a spontán módon, alulról
szerveződő mozgalom, amelynek álcázták. A Koch fivérek
szervezetei, például az Amerikaiak a Jólétért (Americans for
Prosperity), valamint az általuk közvetlenül a beiktatásom után
Indian Wellsben szervezett gyűlésen részt vevő más milliárdos
konzervatívok kezdettől fogva nagy gonddal építgették a
mozgalmat: internetes doménneveket regisztráltak,
engedélyeket szereztek gyűlésekhez, kampányszervezőket
képeztek, és konferenciákat támogattak, végső soron pedig
ellátták a Tea Party finanszírozási, infrastrukturális és stratégiai
irányítását.
Ennek ellenére nem tagadhattuk, hogy a Tea Party a
Republikánus Párt létező populista hullámát képviseli. Valódi
hívők alkották, akiket ugyanaz a lelkesedés és tajtékzó düh
szállt meg, mint amilyet Sarah Palin támogatóinál láttunk a
kampány utolsó napjaiban. Részben megértettem ezt a dühöt,
bár úgy gondoltam, hogy rossz irányba fordítják. A Tea
Partyhoz vonzódó fehér munkás- és középosztálybeliek egy
része évtizedek óta szenvedett attól, hogy a bérek stagnálnak,
az árak emelkednek, és sokan elveszítették a biztos nyugdíjjal
kecsegtető állásukat. Sem Bush, sem más republikánusok nem
tettek értük semmit, és a pénzügyi válság még inkább
ellehetetlenítette őket. Ráadásul – legalábbis egyelőre – a
gazdaság egyre rosszabb állapotba került a megválasztásom
óta, annak ellenére, hogy egybillió dollárt öntöttünk a
gazdaságélénkítésbe és a válságkezelésbe. Akik amúgy is
hajlottak a konzervativizmusra, azok számára minden
bizonnyal teljesen logikusnak tűnt az a vád, hogy másoknak
akarok segíteni az ő kárukra – hogy ez egy cinkelt játszma, és én
is hamiskártyás vagyok.
Kelletlen tisztelettel figyeltem, hogy a Tea Party vezetői
milyen gyorsan mobilizáltak egy erős támogatói tábort, és
tematizálták a közbeszédet – részben ugyanazokkal a
közösségimédia- és alulról szerveződő stratégiákkal, mint
amilyeneket a saját kampányom során is alkalmaztunk. Az
egész politikai karrieremet azzal töltöttem, hogy az
állampolgári részvétel segítségével igyekeztem gyógyírt találni
demokráciánk betegségeire. Azzal vigasztaltam magam, hogy
nem panaszkodhatok csak azért, mert most az ellenzék tudta az
állampolgárokat ilyen aktív részvételre buzdítani.
Ám ahogy telt az idő, nehéz volt figyelmen kívül hagyni a
mozgalom mögött meghúzódó sötét indítékokat. A Palin-
gyűlésekhez hasonlóan a Tea Party rendezvényein is előfordult,
hogy az újságírók arról tudósítottak, hogy a résztvevők
különböző állatokhoz vagy Hitlerhez hasonlítottak engem.
Olyan transzparenseket készítettek, amelyeken afrikai
sámánnak ábrázoltak, orrcimpámba tűzött csonttal, az
„Obamacare hamarosan az ön kórházában is” felirattal.
Összeesküvés-elméletek bukkantak fel: hogy az egészségügyi
reformom keretében hamarosan „halálbizottságok” alakulnak,
amelyek arról döntenek, hogy az emberek megérdemlik-e a
kezelést, és teret adnak az „államilag támogatott eutanáziának”,
illetve hogy a reform az illegális bevándorlók egészségügyi
ellátását szolgálja annak a nagyobb ívű célomnak a részeként,
hogy segélyekből élő, lekötelezett demokrata szavazókkal
árasszam el az országot. A Tea Party előásott és újra elterjesztett
egy régi, már a kampányom során is szárnyra kapott
híresztelést, amely szerint muzulmán vagyok, ráadásul
valójában Kenyában születtem, ezért az alkotmány szerint nem
is lehetnék elnök. Szeptemberre a kábeltelevízó-csatornák
műsorainak egyik fő témájává vált a kérdés, hogy milyen
mértékben indokolta a politikai nativizmus[22] és rasszizmus a
Tea Party felemelkedését – különösen, miután a déli
származású Jimmy Carter volt elnök kifejtette azon véleményét,
hogy az ellenem irányuló maró gúny legalábbis részben
rasszista nézeteken alapul.
A Fehér Házban kiemelten fontosnak tartottuk, hogy ne
reagáljunk minderre, és nem csupán azért, mert Axe tengernyi
adattal támasztotta alá, hogy a fehér szavazók – az engem
támogatók jelentős része is – rossz néven veszi, ha kioktatják a
rasszizmussal kapcsolatban. Elvből úgy gondoltam, hogy egy
elnöknek soha nem lenne szabad nyilvánosan nyafogni azért,
mert a szavazók kritizálják – ez benne van a pakliban, ha az
ember ilyen pozíciót vállal –, és mind az újságírókat, mind a
barátaimat igyekeztem emlékeztetni arra, hogy fehér
elődeimnek is bőven kijutott a rosszindulatú személyes
támadásokból és gáncsoskodásokból.
Gyakorlatilag pedig nem láttam esélyt arra, hogy tisztán
megmutatkozzanak az emberek indítékai, különösen mivel a
rasszizmus minden szempontból áthatotta országunk
történelmét. Vajon a Tea Party tagjai azért álltak ki az „államok
jogaiért”, mert tényleg úgy gondolták, hogy ezzel a szabadságot
szolgálják, vagy mert nehezteltek, amiért a szövetségi
beavatkozás eltörölte a Jim Crow-törvényeket, a szegregációt, és
a feketék politikai hatalomhoz jutottak a déli államokban? A
konzervatív aktivisták vajon azért ellenezték az állam szociális
intézkedéseinek bárminemű kiterjesztését, mert úgy gondolták,
hogy ez szárnyát szegné az egyéni kezdeményezéseknek, vagy
azért, mert meggyőződésük volt, hogy csak a barna bőrű friss
bevándorlóknak válna javukra? Bármit súgtak is az ösztöneim,
bármilyen igazságot is sugalltak a történelemkönyvek, biztos
voltam benne, hogy egyetlen szavazót sem fogok azzal magam
mellé állítani, ha rasszistának nevezem az ellenfeleimet.
Egy dolog biztosnak tűnt: az amerikaiak elég jelentős része –
köztük olyanok is, akiknek segíteni próbáltam – egy árva szót
sem hitt el abból, amit mondtam. Ekkoriban történt, hogy egyik
este láttam egy hírműsort a Remote Area Medical jótékonysági
szervezetről, amely egészségügyi szolgáltatásokat nyújt
sportpályákon leparkolt teherautókban kialakított ideiglenes
utazó rendelőkben. A műsorban bemutatott szinte összes
páciens déli államokban – Tennessee-ben, Georgiában és
Nyugat-Virginiában – élő fehér férfi és nő volt, akiknek volt
ugyan munkájuk, de nem rendelkeztek munkáltatói
egészségbiztosítással, vagy volt biztosításuk, csak éppen nem
tudták kifizetni az önrészt. Sokan közülük több száz kilométert
utaztak – néhányan az autójukban aludtak éjjel, és járatták a
motort, hogy ne fázzanak –, hogy még napkelte előtt beálljanak
a több száz fős sorba, és bejussanak az egyik önkéntes
orvoshoz, aki kihúzza a begyulladt fogukat, diagnosztizálja a
hasfájásukat, vagy megvizsgálja a mellükben kitapintott
csomót. Annyira nagy volt az igény az ingyenes egészségügyi
ellátásra, hogy előfordult: aki napkelte után érkezett, azt már
nem tudták fogadni.
A sztori egyszerre volt szívszorító és őrjítő: azt jelképezte,
hogy hiába gazdag az országunk, mégis sok állampolgáráról
nem képes gondoskodni. Ugyanakkor tisztában voltam vele,
hogy az ingyenes orvosi ellátásért sorakozók közül szinte
mindenki „mélyvörös”[23] republikánus körzetből származott,
olyan helyekről, ahol valószínűleg a legerősebb az egészségügyi
reformunk elleni tiltakozás, egyszersmind a Tea Party
támogatottsága is. Egykor – amikor még szenátorként jártam
Illinois déli részét, majd később, az elnöki kampányom
legelején Iowa vidéki tájékait – még el tudtam érni ezeket a
szavazókat. Még nem voltam olyan közismert, hogy karikatúrát
készítsenek rólam, így akármilyen előítéleteik voltak is az
embereknek az idegenül csengő nevű, chicagói fekete fickóval
kapcsolatban, azokra rá lehetett cáfolni egy egyszerű
beszélgetéssel, a kedvesség apró gesztusával. Lehet, hogy nem
szavaztak rám, sőt nem is feltétlenül értettek egyet velem
mindenben azután, hogy leültünk együtt egy étteremben, vagy
meghallgattam a panaszaikat egy gyűlésen. De legalább
kapcsolatot teremtettem velük, és mindannyian úgy jöttünk el
az ilyen találkozókról, hogy megértettük: vannak közös
reményeink, küzdelmeink és értékeink.
Kíváncsi voltam arra, képes vagyok-e még kapcsolatot
teremteni az emberekkel most, hogy bezárt kapuk mögött,
testőrök gyűrűjében élek, és a világ a Fox News és más
médiumok szűrőjén keresztül ismer – akiknek az üzleti
modellje azon alapul, hogy dühöt és félelmet keltsenek a
közönségükben. Szerettem volna hinni abban, hogy még mindig
meg tudom érinteni az embereket. A feleségem azonban nem
volt olyan biztos ebben. A körutunk vége felé egyik este, miután
ágyba dugtuk a gyerekeket, Michelle észrevette, hogy a Tea
Party egyik gyűlése megy a tévében – dühös zászlólengetéssel és
gyűlölködő szlogenekkel. Felkapta a távirányítót, és kikapcsolta
a készüléket, egyszerre haragos és lemondó arckifejezéssel.
– Ez csak valami tévedés, ugye? – kérdezte.
– Mármint mi?
– Hogy félnek tőled. Félnek tőlünk.
Megrázta a fejét és elment lefeküdni.
TED KENNEDY AUGUSZTUS 25-ÉN HUNYT EL. A temetése reggelén
elsötétült az ég Boston fölött, és mire leszállt a gépünk, addigra
már úgy esett a város utcáin, mintha dézsából öntenék. A
templomban zajló szertartás méltó volt Teddy életművének
nagyságához: volt elnökök és államfők, szenátorok és
képviselők, jelenlegi és volt kormánytagok százai és a díszőrség
töltötte meg zsúfolásig a templomot és vette körül az amerikai
zászlóval letakart koporsót. Mégis a családja, és leginkább a
gyerekei történetei bizonyultak a legemlékezetesebbnek.
Patrick Kennedy felidézte, amikor az édesapja ápolta kínzó
asztmás rohamai során: hideg vizes törülközővel borogatta a
homlokát, míg el nem aludt. Elmesélte, hogyan vitte magával
vitorlázni, még akkor is, ha viharos volt a tenger. Az ifjabb
Teddy elmesélte, hogy amikor daganatos betegsége miatt
elveszítette a lábát, az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy elviszi
szánkózni. Felvonszolta a havas dombra, felvette, amikor
elesett, és letörölte a könnyeit, amikor fel akarta adni – végül
feljutottak a dombtetőre, és lesiklottak a havas domboldalon.
Teddy megértette, hogy így bizonyította számára az édesapja,
hogy az élet megy tovább. Összességében olyan ember képét
elevenítették fel, akit komoly tettvágy és ambíció hajtott,
ugyanakkor súlyos veszteségek és kételyek gyötörtek. Olyan
emberét, aki jóvá teszi a dolgokat.
– Apám hitt a megváltásban. És soha nem adta fel, soha nem
hagyott fel azzal, hogy a rossz dolgokat megpróbálja jóvátenni,
akár az ő, akár más hibájából következtek be – jelentette ki
Teddy.
 Magammal vittem ezeket a szavakat Washingtonba, ahol a
munkatársaim egyre inkább feladni látszottak a harcot –
legalábbis az egészségügyi reform megvalósítását illetően. A
Tea Party elérte a célját: rossz hírét keltette a
kezdeményezésünknek, és elültette a közvéleményben azt a
félelmet, hogy a reform túl sokba kerülne, túlságosan
felforgatna mindent, és csak a szegényeken segítene. Az összes
szövetségi törvény költségének értékelésével megbízott,
független, szakértői bizottság, a kongresszus Költségvetési
Hivatala előzetes jelentése az egészségügyi reform első
változatának költségét egybillió dollárra taksálta, amitől
elkerekedett az emberek szeme. Bár a hivatal az átdolgozott
reformjavaslatra vonatkozóan már alacsonyabb összeget
becsült, a szalagcímek mégis ütős fegyvert adtak az ellenzék
kezébe, amelyet nem habozott ellenünk fordítani. A billegő
választókörzetek demokrata képviselői visítva menekültek
előlünk abban a meggyőződésben, hogy a reform erőltetése
öngyilkos küldetés. A republikánusok mereven elzárkóztak a
tárgyalás minden formájától, a kongresszus tagjai rendszeresen
visszhangozták a Tea Party állítását, hogy tudniillik „el akarom
altatni a nagyit”.
Az egészben csak annyi örömöm volt, hogy végre
kigyógyíthattam Max Baucust abból a rögeszméjéből, hogy az
oldalunkra tudja állítani Chuck Grassley-t. Az adta meg a
kegyelemdöfést, amikor szeptember elején az Ovális Irodában
fogadtam őket. Türelmesen végighallgattam, hogy Grassley öt új
érvet sorolt fel, amiért még mindig problémái vannak a
törvényjavaslat legújabb változatával.
– Hadd kérdezzek valamit, Chuck! Ha Max az összes
javaslatát elfogadná, akkor támogatná a törvényjavaslatot? –
szegeztem neki végül a kérdést.
– Hát…
– Van bármekkora esély arra, hogy megkapjuk a szavazatát?
Kínos csend telepedett a szobára, míg végül Grassley
felpillantott, és a szemembe nézett.
– Úgy gondolom, nincs, elnök úr.
Úgy gondolom, nincs.
A Fehér Házban gyorsan romlott a közhangulat. A
munkatársaim közül néhányan felvetették, hogy itt már csak az
ima segít. Rahm különösen morcos volt. Mivel már
végigcsinálta ezt a cirkuszt Clintonnal, nagyon jól tudta, hogy
mit jelenthet a népszerűségi indexem romlása a billegő
választókörzetek demokratái számára, akik közül sokat
személyesen toborzott és támogatott, nem beszélve arról,
hogyan teheti tönkre a kilátásaimat 2012-re. Amikor a vezető
tanácsadóimmal megvitattuk a lehetőségeket, Rahm azt
javasolta, hogy próbáljunk megállapodni a republikánusokkal
egy erőteljesen megnyirbált törvénytervezetben – mondjuk,
tegyük lehetővé a 60 és 65 év közöttieknek is, hogy beszálljanak
a Medicare rendszerbe, vagy terjesszük ki a Gyermek-
egészségbiztosítási Program hatókörét. „Nem lesz benne
minden, amit akarsz. De sok embernek segítségére lesz, és
javítja az esélyeidet arra, hogy meg tudd valósítani a
programod további elemeit.”
A teremben ülők közül többen helyeseltek. Mások úgy
érezték, korai még feladni. Miután áttekintette a Capitol Hillen
folytatott egyeztetéseit, Phil Schiliro azt mondta, szerinte még
mindig van lehetőség egy teljes körű törvény elfogadtatására
úgy is, hogy csak a demokraták szavazataira számíthatunk.
Ugyanakkor beismerte, hogy nem biztos a siker.
– Úgy gondolom, elnök úr, az a kérdés, hogy szerencsésnek
tartod-e magad.
– Hol vagyunk, Phil? – kérdeztem mosolyogva.
Phil tétovázott. Azon gondolkodott, vajon beugratós kérdés-
e.
– Az Ovális Irodában?
– És hogy hívnak engem?
– Barack Obama.
– Barack Hussein Obama. És itt vagyunk együtt az Ovális
Irodában. Barátom, minden pillanatban szerencsésnek érzem
magam – feleltem mosolyogva.
Közöltem a csapattal, hogy tartjuk magunkat az eredeti
tervhez. De őszintén: a döntésemnek nem sok köze volt ahhoz,
hogy mennyire éreztem magamat szerencsésnek. Rahm nem
tévedett a kockázatokat illetően, és talán egy más politikai
környezetben, egy másik témában elfogadtam volna a
javaslatát, hogy tárgyaljunk a republikánusokkal az eredeti
elképzelés legalább részleges megvalósításáról. Ebben az
esetben azonban nem láttam semmi esélyt arra, hogy a
republikánus vezetők megkönyörülnének rajtunk. Mi
megsebesültünk, az ő híveik vért akartak látni, és biztos voltam
benne, hogy egy mégoly szerény reformjavaslatunkat is
visszautasítanák – egy egész sor érvet sorakoztatnának fel
annak alátámasztására, hogy miért nem működnek együtt
velünk.
Ráadásul egy megnyirbált reformjavaslattal nem lenne
kisegítve a sok millió kétségbeesett ember – olyanok, mint a
Green Bay-i Laura Klitzka. Nem tudtam volna elviselni, ha
cserben hagyom őket – csak mert az elnökük nem elég bátor,
ügyes vagy meggyőző ahhoz, hogy átverekedje magát a politika
jelentette káoszon, és rálépjen a helyes útra.

EKKORRA MÁR NYOLC ÁLLAMBAN TARTOTTAM TALÁLKOZÓKAT, nagy

vonalakban és részletekbe menően is elmagyaráztam, hogy
mire megy ki az egészségügyi reform. Élő tévéadásokban
fogadtam az Amerikai Nyugdíjasok Szövetsége (American
Association of Retired Persons) tagjainak telefonhívásait,
válaszoltam minden lehetséges kérdésre, a Medicare-fedezet
hiányosságaitól kezdve az előzetes egészségügyi rendelkezésig.
Az Elnöki Dolgozószobában ültem késő éjjel a soha el nem fogyó
tájékoztatók és táblázatok tömkelegébe merülve, hogy biztosan
megértsem a limitált kockázatviselési kötelezettség és a
viszontbiztosítási fedezet maximalizálásának részleteit. Néha
elkeseredtem, sőt mérgelődtem is a médiát elárasztó álhírek
tömege miatt. Ugyanakkor hálás voltam a csapatomnak, amiért
hajlandók voltak jobban bedobni magukat, és nem adták fel
akkor sem, amikor eldurvult a harc, és romlottak az esélyeink.
Ez az állhatatosság jellemezte a Fehér Ház összes munkatársát.
Denis McDonough egy idő után elkezdett matricákat osztogatni
a kollégáknak „Küzdj a cinizmus ellen!” felirattal. Hasznos
szlogenné vált ez számunkra, jól tükrözte közös
meggyőződésünket.
Mivel tudtuk, hogy valami nagy durranásra van szükség az
egészségügyi reformmal kapcsolatos vita új alapokra
helyezéséhez, Axe azt javasolta, hogy tartsak beszédet a
televízióban főműsoridőben, mielőtt a kongresszus napirendre
tűzi a témát. Kifejtette, hogy igen kockázatos lépés, és az elmúlt
tizenhat évben csak két alkalommal élt vele az elnök,
ugyanakkor lehetőségem nyílna közvetlenül megszólítani több
millió nézőt. Megkérdeztem tőle, miről szólt a két másik beszéd.
– A legutóbbi arról, hogy Bush terrorellenes háborút indított
szeptember 11-e után.
– És a másik?
– Bill Clinton beszélt az egészségügyi reformjavaslatáról.
– Hát akkor ez egy bevált módszer, nem igaz? – kérdeztem
nevetve.
A baljóslatú előzmények ellenére úgy döntöttem, hogy egy
próbát megér a dolog. Szeptember elején, a munka ünnepe után
két nappal Michelle-lel együtt bekászálódtunk az elnöki autó
hátsó ülésére, felhajtattunk a Capitolium keleti bejáratához, és
újra felsétáltunk a képviselőház ülésterméhez vezető lépcsőn,
amelyen először hét hónappal korábban vonultunk be. Ahogy
az érkezésünket bejelentették, a fények, a tévékamerák, a taps,
a kézfogások a középső széksor mentén – a felszínen legalábbis
– minden olyannak tűnt, mint annak idején, februárban. De
érezhető volt, hogy más hangulat van a levegőben: a mosolyok
kissé erőltetettnek tűntek, feszültséget és kételyt sugalló halk
moraj hallatszott a teremben. Vagy talán csak az én hangulatom
volt más. A megválasztásom fölött érzett mámor, a személyes
győzelem öröme mostanra már elcsitult, és átadta a helyét egy
erősebb érzésnek: annak az elhatározásnak, hogy el fogom
végezni a feladatomat.
Aznap este egy órán keresztül magyaráztam a tőlem telhető
legvilágosabb módon a képernyők előtt ülő családoknak, hogy
mit jelentenének a reformjavaslataink: miként nyújtana
megfizethető biztosítást azoknak, akiknek szükségük van rá,
ugyanakkor védelmet is azoknak, akik már rendelkeznek
biztosítással; hogyan akadályozná meg, hogy a
biztosítótársaságok diszkriminálhassák a már valamilyen
egészségügyi problémával küzdőket, és hogyan venné le a
Laura Klitzkáéhoz hasonló családok válláról az egész életükre
ránehezedő súlyt, az eladósodás terhét. Részletesen
elmagyaráztam, hogyan segítene a program a nyugdíjasoknak
az életmentő gyógyszerek beszerzésében, és hogyan kötelezné
arra a biztosítókat, hogy fedezzék a rutinvizsgálatok és a
megelőzés költségét különdíj felszámolása nélkül. Elmondtam,
hogy badarság az a híresztelés, hogy a kormány át akarja venni
az uralmat az egészségügy fölött, és halálbizottságokat állít fel;
hogy a reform egy fillérrel sem növelné a költségvetési hiányt,
és hogy most van itt az idő, hogy megreformáljuk a rendszert.
 Néhány nappal korábban kaptam meg Ted Kennedy levelét.
Még májusban írta, de azt kérte Vickitől, hogy csak a halála
után küldje el nekem. Kétoldalas búcsúlevél volt, amelyben
megköszönte, hogy beleálltam az egészségügyi reform ügyébe,
amelyet „társadalmunk nagy, befejezetlen ügyének” és élete
küldetésének nevezett. Hozzátette, hogy bizonyos értelemben
nyugodtan hal meg, mert hisz benne, hogy az irányításom alatt
most végre megvalósul élete egyik fő célja.
Így aznap esti beszédem zárásaként felolvastam néhány sort
Teddy leveléből abban a reményben, hogy a szavai ugyanúgy
megérintik országunk polgárait, mint engem. Ezt írta: „Amivel
szembenézünk, az mindenekelőtt erkölcsi kérdés. Nem csupán
politikai elvekkel kapcsolatos részletkérdések forognak kockán,
hanem a társadalmi igazságosság alapvető elvei és országunk
elsődleges természete.”
A közvélemény-kutatások adatai szerint a kongresszushoz
intézett beszédem növelte az egészségügyi reform országos
támogatottságát, legalábbis átmenetileg. Még ennél is fontosabb
volt a céljaink szempontjából, hogy szemmel láthatóan
megerősítette a billegő választókörzetekből érkezett demokrata
képviselők pozícióját. Viszont a teremben egyetlen
republikánus sem gondolta meg magát a hatására. Ez már a
beszéd harmincadik perce előtt nyilvánvalóvá vált, hiszen épp
amikor cáfoltam azt, hogy a program illegális bevándorlóknak
nyújtana biztosítást, egy kevéssé ismert, Joe Wilson nevű,
ötödik ciklusát töltő dél-karolinai republikánus kongresszusi
képviselő előrehajolt a székén, rám mutatott, és dühös arccal
ezt kiabálta: „Hazudik!”.
Egy pillanatra dermedt csend ült a teremre. Körülnéztem,
hogy lássam, ki a közbekiabáló (ahogyan a házelnök, Nancy
Pelosi és Joe Biden is feltekintett – Nancy döbbenten, Joe a fejét
rázva). Kísértést éreztem, hogy odarohanjak, és fejbe vágjam a
tagot. Ehelyett egyszerűen annyit mondtam, hogy „Nem igaz”,
és folytattam a beszédemet, miközben a demokraták
lehurrogták Wilsont.
Emberemlékezet óta nem történt ehhez fogható eset a
kongresszusban – legalábbis a modern korban biztosan nem. A
kongresszus gyorsan és egyhangúlag elítélte az esetet, és
másnap reggel Wilson nyilvánosan elnézést kért a
tiszteletlenségéért. Felhívta Rahmot, és kérte, hogy nekem is
adja át a bocsánatkérését. Úgy tettem, mintha nem történt volna
semmi, közöltem egy újságíróval, hogy elfogadtam a
bocsánatkérést, és erősen hiszek abban, hogy mindannyian
követünk el hibákat.
Mindenesetre nem kerülte el a figyelmemet, hogy Wilson
újraválasztási kampányának online támogatottsága a
kirohanását követő héten meredeken megugrott. Nyilvánvalóan
sok republikánus szavazó szemében hősnek tűnt, aki a
hatalmon lévő szemébe meri vágni az igazságot. Mindez azt
igazolta, hogy a Tea Party és médiaszövetségesei nemcsak azt a
célt érték el, hogy démonizálják az egészségügyi
reformjavaslatot. Engem is démonizáltak, és ezzel azt üzenték a
republikánus tisztségviselőknek, hogy ha az én kormányommal
szállnak szembe, akkor már nem is kell betartaniuk a régóta
fennálló szabályokat.

BÁR HAWAIIN NŐTTEM FEL, soha nem tanultam meg vitorlázni – a

családom nem engedhetett meg magának ilyen drága
mulatságot. A következő három és fél hónapban mégis úgy
éreztem magam, ahogy szerintem a vitorlás hajó legénysége
érezheti a nyílt tengeren tomboló viharban. A munka továbbra
is fáradságos és néha monoton volt – ráadásul lékeket kellett
befoltozni és kimerni a vizet. Rengeteg türelem, ügyesség és
figyelem kellett hozzá, hogy tudjam tartani az iramot és az
irányt az állandóan változó szélirány és áramlások közepette.
Ugyanakkor a túlélők által érzett hála volt a szívünkben, és napi
feladatainkat abban az újra meg újra feléledő hitben végeztük,
hogy végül mégis partot fogunk érni.
Több hónapos késlekedést követően Baucus végre
megnyitotta a vitát az egészségügyi törvényjavaslatról a
szenátus Pénzügyi Bizottsága előtt. Az ő mindannyiunk által
alkalmazott massachusettsi modellt követő verziója
szűkmarkúbban bánt a biztosítás nélkül maradottak
támogatásával, mint szerettük volna. Ragaszkodtunk hozzá,
hogy a munkáltatói biztosítások megadóztatását a gazdagok
adóinak növelésével váltsa ki. De mindenkinek a mentségére
szól, hogy az egyeztetések tartalmasak és mellébeszéléstől
mentesek voltak. Három hétig tartó megfeszített munkát
követően a törvényjavaslatot 14 : 9-es arányban megszavazta a
bizottság. Még Olympia Snowe is úgy döntött, hogy igennel
szavaz, így kaptunk egy árva republikánus voksot is.
Pelosi házelnök ezután a 2009. november 7-én tartott
szavazáson gyorsan elfogadtatta a képviselőházban a
konszolidált törvénytervezetet az egyöntetű és zajos
republikánus tiltakozás ellenében. (A törvénytervezet valójában
már kész volt egy ideje, de Nancy nem akarta bedobni a
képviselőházban mindaddig, amíg meg nem bizonyosodott
arról, hogy a szenátusban nem fog kudarcot vallani a
kezdeményezés.) Úgy kalkuláltunk, hogy ha az egész
szenátussal el tudjuk fogadtatni a tervezet hasonlóan
konszolidált változatát a karácsonyi ülésszünet előtt, akkor
januárban megtárgyaljuk a szenátus és a képviselőház
változata közötti különbségeket, mindkét helyre elküldjük az
egybegyúrt törvényjavaslatot jóváhagyásra, és némi
szerencsével februárra az íróasztalomra kerül a már csak
aláírásra váró, végleges törvény.
Volt azonban egy jelentős bizonytalansági tényező az
ügyben, amely nagymértékben függött régi barátomtól, Harry
Reidtől. A szenátus többségi vezetője az emberi természetről
alkotott borúlátó véleményéhez hűen abból indult ki, hogy nem
számíthatunk Olympia Snowe-ra az egészségügyi törvény végső
változatánál. („Ha McConnell valóban megszorongatja, úgy fog
összeomlani, mint a kártyavár” – közölte magabiztosan.)
Hacsak nem akartuk kockáztatni a törvényjavaslat
megbuktatását, akkor Harry nem engedhette meg magának
egyetlen szavazat elvesztését sem a hatvanfős frakciójából. És –
miként a válságkezelési törvény esetén – ezzel maguk a tagok is
tisztában voltak, így a törvényjavaslat módosításával
kapcsolatban hatalmas befolyáshoz jutottak, bármilyen
kicsinyes vagy rosszindulatú volt is a kérésük.
Ez a szituáció nem kedvezett az emelkedett törvényalkotási
megfontolásoknak, de Harry tökéletesen otthon érezte magát
benne, mert bárki másnál jobban tudott manőverezni,
egyezkedni és nyomást gyakorolni. A következő hat hét során,
miközben a konszolidált törvénytervezetet bemutatták a
szenátusban, és hosszadalmas viták bontakoztak ki a
folyamatokat illetően, valójában csakis a Harry irodájában, zárt
ajtók mögött zajló egyeztetések számítottak. Egyesével
találkozott minden ingadozóval, és kipuhatolta, hogy mire van
szüksége az igen szavazathoz. Volt, aki finanszírozást szeretett
volna a jó szándékú, ugyanakkor csekély hasznot hajtó szíve
csücske projektjéhez. A szenátus leginkább liberális tagjai közül
sokan, akik egyébként előszeretettel keltek ki a gyógyszeripar
óriásai és a magán-biztosítótársaságok túlméretezett profitja
ellen, hirtelen elnézővé váltak a saját államukban működő
orvosieszköz-gyártók túlméretezett profitjával szemben, és az
ágazatra kivetendő adók mértékének csökkentését
szorgalmazták Harrynél. Mary Landrieu és Ben Nelson
szenátorok ahhoz a feltételhez kötötték a szavazatukat, hogy
több milliárd dolláros Medicaid-kontingenst különítsünk el
kifejezetten Louisiana és Nebraska számára. Ezeket a
megállapodásokat a republikánusok gúnyosan a „Louisiana
megvásárlása” és a „Kukoricaállam-sáp”[24] névvel illették.
 Harry mindenben benne volt. Néha túlságosan is.
Folyamatosan kapcsolatban állt a csapatommal, így Phil vagy
Nancy-Ann megálljt tudott parancsolni azoknak a
törvénymódosításoknak, amelyek a reformjaink lényegi részét
rossz irányba vitték volna, de időnként előfordult, hogy nem
hallgatott rájuk, és ilyenkor egy telefonhívás erejéig kénytelen
voltam én is közbeavatkozni. Miután meghallgatta az
ellenvetéseimet, általában beadta a derekát, de nem minden
duzzogás nélkül: azon hőbörgött, hogy az ördögbe fogja tudni
elfogadtatni az én módszereimmel a törvényjavaslatot.
– Elnök úr, ön jóval többet tud az egészségügyi
szabályozásról, mint én. De a szenátust én ismerem, oké? –
vetette fel egy ízben.
Harry praktikái egészen ártatlanok voltak ahhoz képest,
hogy a szenátus vezetői hagyományosan milyen hallatlan
hűbérúri, kéz kezet mos módszereket alkalmaztak nagyszabású,
vitatott törvénytervezetek, mint például a Polgárjogi Törvény,
Ronald Reagan 1986-os adóreformtörvénye vagy a New Deal
csomag elfogadtatása érdekében. Viszont ezek akkor történtek,
amikor a washingtoni ügyletek még nem kerültek be a lapokba,
és nem követte a politikát nonstop médiafigyelem. Számunkra
viszont PR-szempontból egy rémálom volt átpasszírozni a
törvényt a szenátuson. Minden egyes alkalommal, amikor
Harry módosított a törvényjavaslaton, hogy megnyerjen az
ügyünknek még egy szenátort, a riporterek újabb történeteket
kanyarítottak a „titkos egyeztetésekről”. Igaz, hogy a beszédem
hatására javult a reformtörekvéseink közmegítélése, de ez az
előny hamarosan elolvadt, sőt a helyzet jelentősen romlott,
amikor Harry úgy döntött – és én áldásom adtam rá –, hogy
többé nem lesz tekintettel a közvéleményre.
A baloldali buzgómócsingok az egészségügyi vita első
pillanatától kezdve arra próbáltak rávenni minket, hogy a
massachusettsi modellt megváltoztatva tegyük lehetővé a
fogyasztóknak, hogy online „tőzsdén” vehessenek biztosítást, ne
csak olyan szolgáltatóktól, mint az Aetna vagy a Blue Cross Blue
Shield, hanem az állami tulajdonú és üzemeltetésű új
biztosítóktól is. Nem véletlen, hogy a biztosítótársaságok
kiborultak az állami opció ötletétől, mondván, nem tudnák
felvenni a versenyt a nyereségtermelés elvárása alól mentesülő
állami biztosítóval. Természetesen az állami opció szószólóinak
éppen ez volt a lényeg: azt remélték, hogy az kikövezné az utat
az egybiztosítós rendszer számára azáltal, hogy rávilágítana az
állami biztosítás költséghatékonyságára, és feltárná a
magánbiztosítási piac pazarlását és igazságtalanságait.
Okos elgondolás volt, és elég vonzó ahhoz, hogy Nancy Pelosi
beillessze a képviselőház elé kerülő törvénytervezetbe. De ami a
szenátust illette, esélyünk sem volt rá, hogy hatvan szavazatot
szerezzünk az állami opciónak. A szenátus Egészségügyi és
Oktatási Bizottsága törvénytervezetében szereplő felvizezett
változat előírta, hogy az állami biztosítónak azonos díjakat kell
felszámolni, mint a magánbiztosítóknak. Ez viszont épp
ellentmondott volna az állami opció céljának. A
tanácsadóimmal úgy gondoltuk, hogy kompromisszumos
megoldásként kínálhatnánk az országnak csak azokban a
szegleteiben állami opciót, ahol túl kevés biztosító van jelen, így
az állami szolgáltató bekapcsolódásával létrejövő valódi
verseny segítene az árak leszorításában. De még ez is
elfogadhatatlannak bizonyult a demokrata frakció
konzervatívabb tagjai, például a connecticuti Joe Lieberman
számára, aki röviddel hálaadás előtt kijelentette, hogy
semmilyen körülmények között nem fog az állami opciót
tartalmazó csomagra szavazni.
Amikor híre ment, hogy az állami opció kikerült a szenátus
elé kerülő törvényjavaslatból, a baloldali aktivistákat majd
szétvetette a düh. Howard Dean volt vermonti kormányzó és
egykori elnökjelölt kijelentette, hogy „alapvetően kudarcba
fulladt az egészségügyi reform az Egyesült Államok
szenátusában”. Különösen felháborította őket, hogy Harry és én
látszólag úgy ugráltunk, ahogy Joe Lieberman fütyült.
Liebermant megvetették a liberálisok, 2006-ban veszített a
demokrata előválasztáson az iraki háború kitartó támogatása
miatt, és kénytelen volt függetlenként indulni az
újraválasztásért. Nem ez volt az első alkalom, hogy háttérbe
kellett szorítanom a Joe iránti neheztelésemet és a gyakorlati
szempontokat előnyben részesíteni: bár a legutóbbi
elnökválasztáson a barátját, John McCaint támogatta velem
szemben, Harry és én az erre irányuló kérések ellenére sem
voltunk hajlandók megfosztani különböző bizottsági
tisztségeitől, mivel nem engedhettük meg magunknak egy
frakciótag és vele együtt egy értékes szavazat elvesztését. A
tények minket igazoltak: Joe Lieberman következetesen
támogatta a programomat. Viszont, mivel nyilvánvalóan
beleszólása volt az egészségügyi reform feltételeibe, néhány
demokrata meggyőződésévé vált, hogy jobban bánok az
ellenségekkel, mint a szövetségesekkel, és hátat fordítottam az
engem hivatalba segítő progresszív gondolkodású szavazóknak.
Bosszantónak találtam az egész cirkuszt.
– Most mit nem értenek abból, hogy hatvan szavazatra van
szükségünk? Mondjam azt harmincmillió, egészségbiztosítással
nem rendelkező honfitársamnak, hogy várjon még tíz évet,
mert nem tudjuk keresztülvinni az állami opciót? –
panaszkodtam a stábomnak.
Mindig a barátoktól kapott kritika fájt a legjobban, de nem
csak ez volt a probléma. A párton belüli feszültség közvetlen
politikai következményekkel járt a demokraták számára.
Összezavarta a szavazóinkat (akiknek általában halványlila
gőzük sem volt, mi is az az állami opció), és megosztotta a
frakciót, így megnehezítette az egészségügyi reform célba
juttatásához szükséges szavazatok összeszedését. Ráadásul a
károgók elfeledkeztek arról, hogy az amerikai történelem
minden nagy szociális vívmánya – köztük a
társadalombiztosítás és a Medicare is – kezdetben távolról sem
volt tökéletes, csak idővel, fokozatosan fejlődött egyre
magasabb szintre. Ha egy hatalmas – bár nem teljes – győzelmet
már előre úgy állítanak be a kritikusok, mintha keserű vereség
lenne, azzal hozzájárulnak a demokrata szavazók
demoralizálásához – más szóval a „Mi értelme szavazni, ha
úgysem változik soha semmi?” szindróma kialakulásához –,
emiatt pedig a jövőben még nehezebb lesz választási
győzelmekhez jutni és haladó törvényeket alkotni.
Azt mondtam Valerie-nek, nem véletlen, hogy a
republikánusoknál általában a fordítottja történik: Ronald
Reagan elnöksége alatt például rendkívüli módon megnőtt a
szövetségi költségvetés, a szövetségi deficit és a szövetségi
tisztviselők száma, a Republikánus Párt mégis hűségesen
ünnepelte az elnökét, mint aki sikeresen karcsúsította a
szövetségi kormányt. Ez azért van, mert megértették: a
politikában a szavak gyakran ugyanolyan fontosak, mint a
tettek.
Nem vittük ezeket a vitákat a nyilvánosság elé, de az
elnökségem alatt az „állami opció” kifejezést innentől kezdve a
Fehér Házban egyfajta címkeként használtuk mindazokra a
helyzetekre, amikor a demokrata érdekcsoportok egyből
hőbörögni kezdtek, ha nem sikerült tűzön-vízen, 100
százalékosan keresztülvinnünk minden óhajukat. Vitázás
helyett inkább igyekeztünk megnyugtatni az embereket és
emlékeztetni az elégedetlenkedő támogatóinkat arra, hogy
rengeteg időnk lesz még a törvény finomhangolására a
képviselőház és a szenátus törvényváltozatának összeolvasztása
után. Harry folytatta „harrys” ügyködését, egyebek mellett több
héttel kitolta a tervezett téli ülésszünet kezdetét. Ahogyan előre
megjósolta, Olympia Snowe befáradt az Ovális Irodába, hogy
személyesen közölje a hírt: nemmel fog szavazni. (Azt állította,
hogy azért, mert Harry túlságosan sürgeti a törvényjavaslat
tárgyalását, de az a szóbeszéd járta, hogy McConnell
megfenyegette: megfosztja a Kisvállalkozási Bizottság vezetői
posztjától, ha igennel mer szavazni.) De mindez nem számított.
Karácsonyeste, 24 napos vitát követően, miközben Washington
lassan kiürülő utcáit paplanként borította be a hó, a szenátus
pontosan hatvan szavazattal elfogadta a Betegvédelmi és
Elérhető Betegellátási Törvényt (Patient Protection and
Affordable Care Act). Ez volt a szenátus első december 24-ei
szavazása 1895 óta.
Néhány órával később hátradőltem az elnöki különgép
ülésében, és hallgattam, amint Michelle és a lányok arról
beszélgetnek, milyen jól viseli Bo az első repülőútját, miközben
Hawaiira indultunk az ünnepekre. Éreztem, hogy egészen kicsit
kezdek ellazulni. Sikerülni fog – gondoltam magamban. Még
nem értünk révbe, de a csapatomnak, Nancynek, Harrynek és
az összes kongresszusi demokratának köszönhetően már
látótávolságon belülre került a part.
Akkor még nem sejtettem, hogy miféle zátonyok fenyegetik a
hajónkat.

A BŰVÖS, OBSTRUKCIÓBIZTOS SZENÁTUSI TÖBBSÉGÜNKNEK kizárólag egy

oka volt. Miután Ted Kennedy augusztusban elhunyt, a
massachusettsi állami törvényt úgy módosították, hogy a
demokrata kormányzó, Deval Patrick kinevezhet egy utódot az
időközi választásig hátralévő időre. De ez csak ideiglenes
intézkedés volt, és most, hogy január 19-ére kitűzték a választás
időpontját, létfontosságú volt, hogy demokrata jelölt üljön be a
szenátusi székbe. Szerencsénkre Massachusetts történetesen az
ország egyik legdemokratább érzületű állama, az elmúlt 37
évben egyetlen republikánus szenátort sem választottak. A
demokrata szenátorjelölt, Martha Coakley államügyész állandó,
két számjegyű fölényben volt republikánus ellenfelével, egy alig
ismert, Scott Brown nevű állami szenátorral szemben.
Mivel látszólag sínen volt az ügy, a stábommal január első
két hetében igyekeztünk mind a képviselőház, mind a szenátus
demokratái számára elfogadható egészségügyi
törvényjavaslatot összebűvészkedni. Nem volt hálás feladat. A
kongresszus két háza közötti ellentét masszív hagyományokra
tekint vissza Washingtonban, és a pártok között feszülő
ellenségeskedéseken is túlmutat. A szenátorok általában
lobbanékonynak, szűk látókörűnek és tudatlannak tartják a
képviselőket, míg a képviselők szerint a szenátorok
szószátyárok, nagyképűek és mihasznák. 2010 elejére ez az
ellentét nyílt ellenségeskedéssé fajult. A képviselőházi
demokraták – miután elegük lett abból, hogy elherdálják
jelentős többségüket, és a konzervatívabb tagjaik által sakkban
tartott szenátusi demokrata frakció akadályokat gördít
agresszívan liberális programjuk elé – kötötték az ebet a
karóhoz, hogy a szenátus egészségügyi törvényjavaslat-
változatának esélye sem lesz a képviselőházban. A szenátus
demokratái is ugyanilyen elutasítóan viselkedtek, miután torkig
voltak azzal, hogy a képviselőház demokratái rajtuk köszörülik
a nyelvüket. Rahm és Nancy-Ann megegyezésre irányuló
erőfeszítései kudarcot vallottak: a törvénytervezet legapróbb
részletén is parázs vita lobbant fel, a tagok egymást szidták, és a
terem elhagyásával fenyegetőztek.
Egy hét elteltével besokalltam. Behívtam a Fehér Házba
Pelosit, Reidet és a két házat képviselő küldötteket, és január
közepén három álló napon át a Kabinetszoba asztala körül ülve
módszeresen végigzongoráztuk az összes vitatott kérdést.
Kiválasztottuk azokat a területeket, amelyeken a képviselőház
tagjainak figyelembe kell venni a szenátus korlátait, és azokat,
amelyeken a szenátusnak kell engedni. Időről időre
emlékeztettem az egybegyűlteket, hogy a kudarc nem opció, és
mostantól egy hónapig minden álló nap itt fogunk ülni, ha ez
kell ahhoz, hogy megállapodás jöjjön létre.
Bár lassan haladtunk előre, elég bizakodó voltam a
kilátásainkat illetően. Mármint mindaddig, amíg egy délután be
nem néztem Axelrod apró irodájába, ahol azt láttam, hogy ő és
Messina úgy merednek a számítógép monitorjára, mintha
orvosként egy végstádiumos beteg röntgenfelvételét
tanulmányoznák.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Gáz van Massachusettsben – válaszolta Axe a fejét ingatva.
– Nagy gáz?
– Nagy – vágta rá Axe és Messina kórusban.
Elmagyarázták, hogy a szenátorjelöltünk, Martha Coakley
biztosra vette a győzelmét, ezért ahelyett, hogy a szavazók
körében kampányolt volna, inkább választott tisztviselőkkel,
pénzes támogatókkal és szakszervezeti fejesekkel smúzolt.
Tovább tetézte a bajt, hogy három héttel a választás előtt
szabadságra ment – ezt a sajtó persze rögtön felkapta.
Mindeközben a republikánus Scott Brown begyújtotta a
kampányrakétákat. Hétköznapi viselkedése és vonzó
megjelenése megnyerő volt, nem beszélve a kisteherautójáról,
amellyel az állam minden zegét-zugát bejárta. Így Brown
hirtelen népszerű lett a válság által alaposan megtépázott,
félelmek és frusztrációk gyötörte munkásosztálybeli szavazók
körében, akik – minthogy minden polgárának
egészségbiztosítást nyújtó államban éltek – csak
időpocsékolásnak tekintették a szövetségi egészségügyi reform
bevezetésére irányuló mániás igyekezetemet.
Coakley-t láthatóan sem a csapatomtól és Harrytől érkező
ideges telefonok, sem a népszerűségi mutatói zuhanása vagy
Brown támogatottsági adatainak növekedése nem tudta
kizökkenteni fásultságából. Előző nap, amikor egy újságíró
rákérdezett, hogy miért olyan szellős a kampányprogramja,
ennyivel söpörte le a kérdést: „Ahhoz képest, mint ha a Fenway
Parknál állnék? A hidegben? És sportimádókkal ráznék kezet?”
– gúnyos utalásként arra, hogy Scott Brown a kampánya
keretében újév napján útba ejtette Boston legendás
baseballpályáját, ahol a város jégkorongcsapata, a Boston
Bruins látta vendégül a Nemzeti Jégkorong Liga (National
Hockey League, NHL) évente megrendezett klasszikus téli
mérkőzésén a Philadelphia Flyers csapatát. Ebben a
sportcsapatait bálványozó városban nehéz lenne olyan
mondatot kitalálni, amely még ennél is jobban riasztaná a
választókat.
 – Nem hiszem el, hogy ezt mondta – döbbentem meg.
Messina a monitor felé biccentett.
– Itt írják a Globe weboldalán.
– Neeeem! – nyögtem ki, megragadtam Axe-et a gallérjánál
fogva és színpadiasan megráztam, majd úgy toporzékoltam,
mint egy hisztis gyerek. „Nem, nem és nem!” Megereszkedett a
vállam a ránehezedő súly alatt, miközben lázasan számba
vettem a lehetséges következményeket.
– Veszíteni fog, igaz? – kérdeztem végül.
Költői kérdés volt. A választás előtti hétvégén azzal
próbáltam menteni a menthetőt, hogy Bostonba utaztam
beszédet tartani Coakley nagygyűlésén. De már késő volt.
Brown fölényes győzelmet aratott. A szalagcímek országszerte
„meglepő fordulatról” és „történelmi vereségről” harsogtak.
Washingtonban pedig gyors és könyörtelen ítélet született.
Obama egészségügyi reformja megbukott.

MÉG MOST, UTÓLAG VISSZANÉZVE SEM LÁTOK TELJESEN TISZTÁN a

massachusettsi vereség kérdésében. Talán a józan paraszti
észre kellett volna hallgatnom. Talán ha nem erőltettem volna
annyira az egészségügyi reformot az első évben, hanem a
munkanélküliség és a pénzügyi válság megfékezésére
összpontosítottam volna közszerepléseimet és nyilatkozataimat,
akkor meg tudtuk volna tartani azt a szenátori mandátumot.
Nyilván, ha nem lett volna ennyi minden a nyakunkban, akkor
a csapatom és én talán hamarabb észrevettük volna az intő
jeleket, rövidebb pórázon tartottuk volna Coakley-t, és többet
kampányoltam volna Massachusettsben. De persze ugyanúgy
lehetséges az is, hogy a gazdaság gyászos állapota miatt a
történelem kereke így is, úgy is könyörtelenül átgázolt volna
elégtelennek bizonyuló erőfeszítéseinken.
Akkor persze mindannyian úgy éreztük, hogy kolosszális
baklövést követtünk el. A média is osztozott ebben az ítéletben.
A stábom – első körben Rahm és Axe – leváltását követelő
vezércikkek jelentek meg. Nem foglalkoztam velük. Úgy
gondoltam: az a legkevesebb, hogy vállalom a felelősséget a
saját hibáimért. Büszke voltam rá, hogy a kampányom alatt és a
Fehér Házban sem a bűnbakkeresés légkörét alakítottuk ki baj
esetére.
De Rahmnak nehezére esett elengedni a füle mellett a
szóbeszédet. Mivel pályafutása nagy részét Washingtonban
töltötte, a napi híreken mérte le a kormány teljesítményét
éppúgy, mint a sajátját. Folyamatosan körbeudvarolta a város
véleményvezéreit, hiszen tudatában volt annak, hogy milyen
gyorsan lesz győztesből vesztes, és milyen könyörtelenül szedik
ízekre a Fehér Ház munkatársait egyetlen apró ballépésük
miatt. Ebben az esetben úgy érezte, hogy igazságtalanul
hibáztatják: végül is ő volt az, aki mindenkinél hamarabb
figyelmeztetett engem az egészségügyi reform erőltetésének
politikai kockázataira. És ahogy mindannyian hajlamosak
vagyunk rá, ha sértettek vagy bosszúsak vagyunk: ő is a
barátainak öntötte ki a szívét. Csak éppen sajnos a baráti köre
túl szélesnek bizonyult. Körülbelül egy hónappal a
massachusettsi választások után a The Washington Post
tárcaírója, Dana Milbank írt egy cikket Rahm védelmében arról,
hogy „Obama legnagyobb hibája az volt, hogy nem hallgatott
Emanuelre az egészségügy témájában”, és kifejtette, hogy miért
lett volna okosabb stratégia egy visszafogottabb egészségügyi
csomag benyújtása.
Nem volt éppen ideális állapot, hogy a stábfőnököm
elhatárolta magát tőlem, miután a padlóra küldtek egy
küzdelemben. Bár nem örültem a cikknek, nem feltételeztem,
hogy Rahm kifejezetten kérte volna a megírását. Inkább annak
tudtam be az esetet, hogy a ránehezedő nagy nyomás miatt
óvatlanná vált. De nem mindenki tudott ilyen könnyen
napirendre térni az eset fölött. Az állandó védőangyalomként
körülöttem lebegő Valerie tajtékzott a dühtől. A vezető
munkatársak, akiket már amúgy is megrendített a Coakley
okozta veszteség, szintén dühösek és csalódottak voltak. Aznap
délután Rahm bűnbánó arccal lépett be az Ovális Irodába. Azt
mondta, nem volt szándékos, de úgy érzi, hogy cserben hagyott,
és hajlandó benyújtani a felmondását.
– Nem fogsz felmondani – hárítottam el. Elismertem, hogy
nagy bajt kavart, és rendeznie kell a viszonyát a csapat többi
tagjával. De azt is elmondtam, hogy kiváló stábfőnöknek
tartom, és biztos vagyok benne, hogy nem fordul elő még
egyszer ilyen hiba, ráadásul továbbra is szükségem van rá.
– Elnök úr, nem vagyok biztos benne, hogy…
Félbeszakítottam.
– Tudod, mi lesz az igazi büntetésed? – kérdeztem, a hátát
lapogatva, miközben az ajtó felé tereltem.
 – Micsoda?
– Hogy el kell fogadtatnod ezt az istenverte egészségügyi
törvényt!
Nem volt akkora őrültség, mint elsőre hangzott, hogy még
mindig lehetségesnek tartottam. Az eredeti tervünk – amely
szerint a képviselőház és a szenátus demokrata tagjai közötti
kompromisszumon alapuló törvényt dolgozunk ki, és ezt
mindkét házon keresztülnyomjuk – mostanra esélytelenné vált.
Mivel csak ötvenkilenc szavazatunk maradt a szenátusban, a
republikánusok leszavaznák a törvényt. De ahogyan Phil
emlékeztetett aznap este, amikor megkaptuk az eredményt
Massachusettsből, még nyitva maradt egy út: az, hogy a
szenátusba már nem tér vissza a törvény újabb szavazásra. Ha
a képviselőház változatlan formában elfogadja a szenátus
törvénytervezetét, akkor onnan már egyenes út vezet az
íróasztalomhoz, és amint aláírom, a törvény jogerőre
emelkedik. Phil úgy gondolta, hogy ezután indíthatnánk a
szenátusban egy úgynevezett költségvetési egyeztető eljárást –
amelynek keretében a törvény szigorúan pénzügyi vonatkozású
elemeit szavaztatjuk meg. Viszont itt már elegendő az egyszerű
többség, nincs szükség hatvan szenátor beleegyezésére. Ezáltal
lehetővé válna, hogy – legalábbis korlátozott mértékben –
kiegészítésekkel javítsunk a szenátus által elfogadott
törvényváltozaton. Viszont nem hagyhattuk figyelmen kívül,
hogy így egy olyan reformváltozatot igyekszünk lenyomni a
képviselőházi demokraták torkán, amelyet korábban élből
elutasítottak – amelyben nem szerepelt állami opció, viszont
tartalmazta a szakszervezetek által ellenzett Cadillac-adót és
ötven állami piac nehézkesen összetákolt rendszerét, ahelyett
hogy egyetlen országos piacon szerezhetnék be az
állampolgárok a biztosításukat.
– Még mindig szerencsésnek érzed magad? – kérdezte Phil
vigyorogva.
Igazából már nem éreztem magam annak.
De megbíztam a képviselőház házelnökében.
Az elmúlt év során a Nancy Pelosi képességei iránti
tiszteletem csak egyre fokozódott. Kemény volt, céltudatos, és
mesteri módon tudta terelgetni a frakciója civakodó tagjait.
Gyakran nyilvánosan megvédte a képviselőházi demokraták
politikailag tarthatatlan álláspontját, miközben a színfalak
mögött rávette őket, hogy vállalják az ügyek előrehaladása
érdekében elkerülhetetlen kompromisszumokat.
Másnap felhívtam Nancyt, és elmondtam neki, hogy a
munkatársaim készítettek egy drasztikusan megnyirbált
egészségügyi törvénytervezetet, de én inkább a szenátus
törvényváltozatát akarom elfogadtatni a képviselőházzal, és
ehhez szükségem van a támogatására. A következő tizenöt
percben végig kellett hallgatnom Nancy híres, elsöprő erejű
kirohanásainak egyikét arról, hogy miért vacak a szenátus
törvényváltozata, miért olyan dühösek a frakciója tagjai, és
miért olyan gyávák, rövidlátók és összességében
inkompetensek a szenátus demokratái.
– Szóval ez azt jelenti, hogy segít nekem? – kérdeztem,
amikor végül szünetet tartott, hogy levegőt vegyen.
 – Ez nem is kérdés, elnök úr. Túl messzire mentünk már
ahhoz, hogy most feladjuk – válaszolt türelmetlenül. Egy
pillanatra elgondolkodott. Majd, mintha kipróbálna rajtam egy
érvet, amelyet később a frakciójánál fog bevetni, hozzátette: –
Ha ezt most elengednénk, azzal megjutalmaznánk a
republikánusokat, amiért ilyen gyalázatosan viselkedtek, nem
igaz? Nem fogjuk megadni nekik ezt az örömet!
Miután letettem a telefont, felnéztem Philre és Nancy-Annre,
akik a Resolute-asztal körül cirkáltak, és feszült figyelemmel
követték a beszélgetést, de mivel csak engem hallottak, és a
párbeszéd a részemről nagyrészt hallgatásból állt, az arcomról
próbálták leolvasni, hogy mi történik.
– Imádom ezt a nőt – mondtam végül.

MÉG A HÁZELNÖK TÁMOGATÁSÁVAL IS EMBERFELETTI FELADATNAK TŰNT

összeszedni a szükséges számú szavazatot a képviselőházban.

Egyrészt, a kézzel-lábbal hadakozó és teli torokból kiabáló
progresszíveket rá kellett venni, hogy támogassák a Max Baucus
és Joe Lieberman érzékenységéhez igazított törvényváltozatot,
másrészt, minden kiélezett versenyre számító mérsékelt
demokratában meghűlt a vér attól, hogy a félidős választások
előtt alig egy évvel megválasztották Scott Brownt. El kellett
oszlatnunk ezt a világvége-hangulatot, és időt kellett nyernünk
Nancy számára, hogy megpuhítsa a frakciója tagjait.
Viszont szerencsére az ellenzék éppen a mi malmunkra
hajtotta a vizet. A képviselőház republikánus frakciója még
hónapokkal korábban meghívott január 29-re az éves
elvonulásukra, hogy feltehessék a kérdéseiket. Mivel
számítottunk rá, hogy előkerül majd az egészségügy témája, az
utolsó pillanatban felvetettük, hogy mi lenne, ha megnyitnánk a
sajtó előtt a rendezvényt. John Boehner – talán mert nem akart
a csalódott újságírókkal huzakodni, vagy mert felbátorodott
Scott Brown győzelmétől – beleegyezett az ötletbe.
Rosszul tette. Egy baltimore-i hotel jellegtelen
konferenciatermében, ahol a frakció vezetője, Mike Pence
elnökölt, és a kamerák minden elhangzott szót élőben
közvetítettek a televízióban, egy óra huszonkét percen át álltam
a színpadon, és válaszoltam a képviselőház republikánus
tagjainak jobbára egészségüggyel kapcsolatos kérdéseire. Aki
csak látta a közvetítést, annak számára nyilvánvalóvá vált az,
amivel mi már eleve tisztában voltunk: a republikánusok döntő
többségének fogalma sem volt arról, hogy mit tartalmaz az
általuk olyan hevesen ellenzett törvényjavaslatunk; nem volt
pontos képük arról sem, milyen alternatívákat javasolnak ők
maguk (már ha javasolnak bármit is); és nem voltak felkészülve
rá, hogy megvitassák a témát a konzervatív média
hermetikusan zárt körén kívül.
A Fehér Házba visszatérve azt javasoltam, hogy növeljük a
most szerzett előnyünket azzal, hogy meghívjuk a reformért
felelős munkatársainkat és kongresszusi vezetők kétpárti
csoportját az elnöki vendégházba, a Blair Házba egy egész
napos egészségügyi témájú megbeszélésre. Ezúttal is úgy
szerveztük, hogy a televízió – ezúttal a C-SPAN – élőben
közvetítse az eseményeket, és a republikánusok szintén
bármilyen témát bedobhattak és bármit kérdezhettek. Mivel
egyszer már pórul jártak a felkészületlenségük miatt, ezúttal
kész forgatókönyvvel érkeztek. A képviselőház republikánus
whipje, Eric Cantor magával hozta a képviselőházi
törvénytervezetet teljes, 2700 oldalas terjedelmében, és ledobta
maga elé az asztalra annak szimbólumaként, hogy a kormány
kontrollálhatatlanul rá akar tenyerelni az egészségügyre.
Boehner azt hajtogatta, hogy a javaslatunk „veszélyes kísérlet”,
és nulláról kellene elkezdeni az egészet. John McCain hosszú és
dagályos szónoklatba fogott állítólagos színfalak mögötti titkos
egyeztetésekről, amit egy ponton kénytelen voltam
félbeszakítani és figyelmeztetni, hogy a kampánynak már vége.
De amikor a tényleges reformra tereltem a szót – és a
republikánusoknak szegeztem a kérdést, hogy pontosan mit
javasolnak az egészségügyi költségek leszorítására, a meglevő
betegséggel küzdő emberek védelmére és harmincmillió
amerikai ellátására, akik egyébként nem jutnak biztosításhoz –,
akkor olyan semmitmondó válaszokat adtak, mint a
hónapokkal korábban az Ovális Irodában járt Chuck Grassley.
Biztos vagyok benne, hogy többen néztek bowlingot azon a
héten, mint ahányan akár csak ötpercnyit is ebből a
beszélgetésből a tévében, és mindkét rendezvényen egyértelmű
volt számomra, hogy a republikánusok viselkedését a
legcsekélyebb mértékben sem fogja megváltoztatni, akármit
mondok is (maximum annyira, hogy a jövőben nem engedik be
a tévékamerákat a frakcióüléseikre, ha én is megjelenek). Ami
viszont számított, hogy a két rendezvény felrázta a
képviselőházi demokratákat: emlékeztette őket arra, hogy az
egészségügy kérdésében a jó oldalon állunk, és a szenátus által
elfogadott törvénytervezet kritizálása helyett inkább azt kellene
szem előtt tartaniuk, hogy a reform emberek millióin segíthet.

MÁRCIUS ELEJÉRE MEGBIZONYOSODTUNK AFELŐL, hogy a szenátus

szabályai lehetővé teszik, hogy egyeztetés útján módosítsuk a
szenátushoz benyújtott törvényváltozat egyes részeit.
Javítottunk a támogatások mértékén, hogy több emberen
segíthessünk. Megnyirbáltuk a Cadillac-adót, hogy
kiengeszteljük a szakszervezeteket, és megszabadultunk két
kínos résztől, a „Louisiana megvásárlása” és a „Kukoricaállam-
sáp” néven elhíresült passzusoktól. Valerie közösségi aktivista
csapata kiváló munkát végzett, megszerezte ugyanis olyan
csoportok támogatását, mint az Amerikai Családorvosok
Akadémiája (American Academy of Family Physicians), az
Amerikai Egészségügyi Szövetség (American Medical
Association), az Amerikai Ápolónők Szövetsége (American
Nurses Association) és az Amerikai Szív Szövetség (American
Heart Association). Közben érdekképviseleti csoportok és
önkéntesek alulról szerveződő hálózata éjt nappallá téve
tájékoztatókat tartott, és nyomást gyakorolt a kongresszusra. Az
Anthem, az Egyesült Államok egyik legnagyobb biztosítója 39
százalékos áremelést jelentett be, ami kapóra jött, hiszen
emlékeztette az embereket arra, hogy mit nem szeretnek a
jelenlegi rendszerben. És amikor az Amerikai Katolikus Püspöki
Konferencia közzétette, hogy nem támogatja a
törvényjavaslatot (azért, mert szerinte a törvény szövege nem
elég egyértelműen fogalmaz annak megtiltásáról, hogy a
szövetségi támogatást abortuszra lehessen költeni), egy nem
várt szövetségesünk érkezett Carol Keehan nővér, egy finom
modorú, mosolygós apáca személyében, aki az ország katolikus
kórházait igazgatta. A hatvanhat éves irgalmas nővér nemcsak
hogy szembeszállt a püspökökkel, amikor kijelentette, hogy a
törvény elfogadása elengedhetetlen ahhoz, hogy a szervezete
ellássa a küldetését és gondoskodjon a betegekről; de ráadásul a
több mint 50 ezer amerikai apácát tömörítő katolikus női
rendek és szervezetek vezetőit is rávette a törvényjavaslatot
támogató nyilatkozat aláírására.
– Imádom az apácákat! – mondtam Philnek és Nancy-Ann-
nek.
Mindezen erőfeszítések ellenére még mindig legalább tíz
szavazat hiányzott a törvény elfogadtatásához. A közvélemény
továbbra is élesen megosztott volt. A sajtó kifogyott a friss
sztorikból. Nem volt több drámai fejlemény, amely
megkönnyítette volna a döntést. A siker most már teljes
egészében a billegő választókörzeteket képviselő, nagyjából
harminc demokratán állt vagy bukott – akik, mint elmondták,
mind a mandátumukat tették volna kockára az igen szavazattal.
A napjaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy egyesével
beszéltem velük – némelyikkel az Ovális Irodában, de a
többségükkel telefonon. Volt, akit csak a politika érdekelt,
figyelemmel kísérte a népszerűségi indexe változását és a
választópolgároktól érkező leveleket, telefonhívásokat.
Igyekeztem őszintén feltárni előttük, hogy mi várható: az
egészségügyi reform támogatottsága a törvény hatályba lépése
után javulni fog, bár lehet, hogy csak a félidős választások után.
Ha nemmel szavaznak, azzal nagyobb eséllyel fogják elveszíteni
a demokrata szavazóikat, mint amekkorával republikánus vagy
független szavazókat nyernek; és akárhogyan is szavaznak
most, az esélyeik hat hónap múlva a legnagyobb
valószínűséggel nem ezen, hanem az aktuális gazdasági
helyzeten és az én politikai megítélésemen fognak múlni.
Néhányan valamilyen más jellegű, őket foglalkoztató
projekttel vagy törvénnyel kapcsolatban kérték a Fehér Ház
támogatását. Őket Rahmhoz vagy Pete Rouse-hoz irányítottam,
hogy megnézzük, mit tehetünk értük.
De a beszélgetések többsége nem az alkudozásról szólt. A
képviselők burkoltan arra a kérdésre keresték a választ, hogy
mi a hivatásuk és mit súg a lelkiismeretük. Néha csak
hallgattam őket, amint végigzongoráztak az érveken és
ellenérveken. Gyakran eszmét cseréltünk arról, hogy melyikünk
milyen indíttatásból lépett a politika porondjára, és felidéztük
az első választások izgalmát, akkori reményeinket, a mi
magunk és családjaink által hozott áldozatokat és a
sikerünkben kulcsszerepet játszó segítőket.
– Ez a lényeg – összegeztem végül. – Erről szól az egész. Hogy
abban a ritka, nagyon keveseknek megadatott lehetőségben van
részünk, hogy jobb mederbe terelhetjük a történelem folyását.
Ez az esetek többségében – bármilyen meglepő –
elegendőnek bizonyult. Veterán politikusok döntöttek úgy, hogy
a konzervatív választókörzetükben tapasztalt aktív ellenzéki
hangok ellenére is kiállnak a törvény mellett – olyan képviselők,
mint a dél-indianai Baron Hill, az észak-dakotai Earl Pomeroy
és a Michigan Felső-félszigetéről származó hívő katolikus Bart
Stupak, akivel addig alakítottuk a törvény abortusz
finanszírozására vonatkozó szöveghelyét, míg végül
elfogadható lett számára, és a törvény mellett tudott szavazni.
Az igen mellett döntött a coloradói Betsy Markey, az ohiói John
Boccieri és a pennsylvaniai Patrick Murphy is, ez utóbbiak ifjú
iraki veteránok, valamennyien a párt felemelkedő üdvöskéi.
Valójában gyakran azokat kellett a legkevesebbet győzködni,
akiknek a legtöbb veszítenivalójuk volt. Tom Perriello, egy
harmincöt éves emberi jogi ügyvédből lett kongresszusi
képviselő, aki egy többségében republikánus, Virginia nagy
részét felölelő szavazókörzetben ért el győzelmet, sokuk
nevében szólt, amikor megindokolta, hogy miért döntött az igen
szavazat mellett.
– Vannak dolgok, amelyek fontosabbak, mint hogy újra
megnyerjem a választást – jelentette ki.
Nem nehéz olyanokat találni, akik utálják a kongresszust,
olyan szavazókat, akiknek meggyőződésük, hogy a Capitolium
pojácákkal és gyáva alakokkal van tele, hogy a választott
tisztviselők többségét a lobbisták és a pénzeszsákok tartják a
zsebükben, és csak a hatalomvágy motiválja őket. Amikor ilyen
jellegű kritikákat hallok, akkor általában bólintok és elismerem,
hogy valóban van olyan is, aki megfelel ezeknek a
sztereotípiáknak. Beismerem, hogy a képviselőház vagy a
szenátus üléstermében zajló mindennapos hajtépés bárkit ki
tud készíteni. De azt is elmesélem, hogy mit mondott nekem
Tom Perriello az egészségügyi törvény szavazása előtt, hogy mit
tett sok társával együtt röviddel első megválasztását követően.
Hányan kerültünk ilyen válaszút elé? Hány embernek kellett
kockára tenni a karrierjét, a régóta dédelgetett álma
megvalósulását a nemes cél érdekében?
Ezek az emberek is Washingtonban élnek. Ilyen is a politika.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI TÖRVÉNNYEL KAPCSOLATOS VÉGSŐ SZAVAZÁSRA 2010.

március 21-én került sor – több mint egy évvel azután, hogy
megtartottuk azt a bizonyos konferenciát a Fehér Házban,
amelyen Ted Kennedy meglepetésszerűen tiszteletét tette. A
Nyugati Szárnyban mindenki síkideg volt. Phil és a házelnök is
végzett egy nem hivatalos számvetést, amelyek alapján úgy
tűnt, hogy – bár nagyon szorosan, de – megvagyunk. Tudtuk,
hogy a képviselőház egy-két tagja bármikor hirtelen
meggondolhatja magát, és nemigen voltak elvesztegethető
szavazataink.
Más miatt is aggódtam – nem engedtem, hogy
elhatalmasodjon rajtam a szorongás, de az első perctől kezdve
ott motoszkált bennem a félelem. Mostanra elrendeztünk,
megvédtünk, agyonaggódtunk és kompromisszumokkal
körbebástyáztunk egy 906 oldalas törvényt, amely több tízmillió
amerikai ember életét fogja befolyásolni. Az Elérhető
Betegellátási Törvény fajsúlyos, nagy hatású, de csupán az egyik
politikai tábor körében népszerű, és minden bizonnyal nem
tökéletes. Ám most meg is kell valósítani. Késő délután, miután
Nancy-Ann és én még egy utolsó körben végigtelefonáltuk a
szavazni indulókat, felálltam és kinéztem az ablakon, a
tekintetemmel a Déli Pázsit gyepét pásztáztam.
– Ajánlom, hogy működjön ez a törvény, mert holnaptól a mi
kezünkben lesz az amerikai egészségügyi rendszer – mondtam.
Úgy döntöttem, hogy nem nézem végig a képviselőház
üléstermében zajló szavazás előtti beszédeket, hanem inkább a
Roosevelt Szobában várakozom, és a tényleges szavazás
kezdetekor, este fél nyolc körül csatlakozom az alelnökhöz és a
csapat többi tagjához. A szavazatok egyesével gyűltek, ahogyan
a képviselőház tagjai megnyomták az igen vagy a nem gombot
az elektronikus szavazópaneljükön. A kijelző folyamatosan
mutatta az állást. Miközben az igen szavazatok lassan
gyarapodtak, hallottam Messina és még néhány másik társa
halk mormolását: „Gyerünk, gyerünk”. Egyszer csak a
szavazatok száma elérte a 216-ot, ami egyel több, mint
amennyire minimálisan szükség volt. A törvényjavaslatunk
végül hét pluszszavazattal ment át.
A terem örömujjongásban tört ki, az emberek
összeölelkeztek és pacsiztak, mintha most nyert volna a
kedvenc baseballcsapatuk. Joe megragadta a vállamat, híres,
fülig érő vigyorát még a szokásosnál is szélesebben
megvillantva. „Megcsináltad, ember!” – kiáltotta. Rahmmal
összeölelkeztünk. Aznap este tizenhárom éves fiát, Zachet is
elhozta a Fehér Házba, hogy megnézze a szavazást. Lehajoltam
hozzá, és azt mondtam neki, hogy az apukájának köszönhetően
több millió ember végre egészségügyi ellátáshoz juthat, ha
megbetegszik. A fiú sugárzott a büszkeségtől. Beültem az Ovális
Irodába, hogy telefonon gratuláljak Nancy Pelosinak és Harry
Reidnek, és amikor végeztem, megpillantottam Axelrodot. Az
ajtóban állt kissé vörös szemmel. Elmondta, hogy a szavazás
után szüksége volt egy kis magányra az irodájában, mert
elárasztották az emlékek: felidézte, hogy mit éltek át a
feleségével, Susannel, amikor a lányuk, Lauren először
epilepsziás rohamot kapott.
– Köszönöm, hogy végigcsináltad – mondta elcsukló hangon.
Meghatottan öleltem meg.
– Ezért dolgozunk. Ezekért a pillanatokért – válaszoltam.
A törvényjavaslat kidolgozásában és elfogadtatásában
közreműködő valamennyi munkatársat meghívtam egy zárt
körű fogadásra a rezidenciára. Összesen nagyjából százan
gyűltünk össze az ünneplésre. Sashának és Maliának tavaszi
szünete volt, és Michelle New Yorkba vitte őket néhány napra,
így egyedül én voltam a házigazda. Elég meleg volt az este
ahhoz, hogy kint gyűljünk össze a Truman-erkélyen – ahonnan
látszottak a Washington-emlékmű és a Jefferson-emlékmű
távoli fényei –, és kivételt tettem azon fogadalmam alól, hogy
hétköznap nem iszom alkoholt. Martinivel a kezemben jártam
körbe a tömegben, megöleltem Philt, Nancy-Annt, Jeanne-t és
Kathleent, és köszönetet mondtam nekik a sok-sok munkáért.
Kezet ráztam a fiatalabb munkatársak seregével, akik közül
sokkal soha nem találkoztam eddig, és akik kétségkívül kicsit
zavartan álldogáltak. Tudtam, hogy a háttérben gályáztak,
számok tengerén küzdötték át magukat, tervezeteket készítettek
elő, sajtóközleményeket küldtek ki, és a kongresszus vég nélküli
kérdéseire válaszolgattak. Szerettem volna éreztetni velük,
hogy milyen fontos volt az ő munkájuk is.
Számomra tényleg nagy jelentősége volt ennek az
ünneplésnek. A választási győzelem utáni este is páratlan volt a
Grant Parkban, de az még csak egy – megvalósítatlan – ígéret
volt. Ez az este többet képviselt nekem: egy beváltott ígéretet.
Amikor jócskán éjfél után az utolsó vendég is távozott,
végigsétáltam az Elnöki Dolgozószobához vezető folyosón. Bo
összegömbölyödve feküdt a padlón. Az éjszaka nagy részét az
erkélyen töltötte a vendégeim közt, a tömegben cirkált egy-egy
simogatás vagy lehulló falat reményében. Most szemmel
láthatólag kellemesen elfáradva, alvásra készen heveredett el.
Lehajoltam, hogy megvakarjam a füle tövét. Ted Kennedyre és
anyámra gondoltam.
Szép nap volt.
 ÖTÖDIK RÉSZ

ILYEN A VILÁG
 18

Ahogyan idővel ösztönösen ment már a tisztelgés,

valahányszor felszálltam a Marine One vagy az Air Force One
fedélzetére, vagy a csapataink elé álltam, úgy mozogtam egyre
otthonosabban – és úgy váltam egyre hatékonyabbá – a
hadsereg főparancsnokaként is. A reggeli elnöki tájékoztatók
ideje lerövidült, miután a stábomnak és nekem is ismerősek
lettek a külpolitikai szereplők, események, konfliktusok és
fenyegetések. Az egykor átláthatatlan összefüggések egy idő
után nyilvánvalókká váltak számomra. Már fejből meg tudtam
mondani, hogy mely szövetséges csapatok hol állomásoznak
Afganisztánban, és mennyire megbízhatóan harcolnak; mely
iraki miniszterek megveszekedett nacionalisták, és kik
dolgoznak közülük az irániaknak. Ugyanakkor túl nagy volt a
tét, és túl összetettek voltak a problémák ahhoz, hogy mindezek
közül bármelyiket is teljes mértékben rutinfeladatként
kezeljem. Idővel úgy érzékeltem a rám háruló felelősséggel járó
feladatokat, ahogyan egy vezetéket elvágó tűzszerész vagy egy
színpadra lépő kötéltáncosnő érezheti magát: megtanultam
leküzdeni a koncentrációt akadályozó, bénító félelmet –
ugyanakkor igyekeztem éber maradni, nehogy épp a túlzott
lazaság miatt kövessek el hibákat.
 Volt azonban egy olyan feladatom, amelyet még véletlenül
sem hagytam rutinná válni. Általában hetente egyszer az
asszisztensem, Katie Johnson az íróasztalomra tett egy mappát.
A mappa a háborúban elesett katonák családjának szóló,
aláírásra váró részvétnyilvánító leveleket tartalmazta. Ilyenkor
behúztam az irodám ajtaját, kinyitottam a mappát, és minden
levél fölött elidőztem egy kicsit. Hangosan felolvastam a katona
nevét, mintha meg akarnám idézni az elhunyt fiatalember arcát
és életét (ritkán volt nő az elesettek között) – hol nőtt fel, hová
járt iskolába, milyenek voltak a gyerekkorát meghatározó
szülinapi zsúrjai és a nyári úszótanfolyamok, milyen
sportcsapatban játszott, milyen lányokkal járt. A szüleire, és ha
volt, a feleségére és a gyerekeire gondoltam. Minden egyes
levelet lassan és gondosan írtam alá, nehogy elkenjem a tintát a
vastag, bézs színű levélpapíron jellegzetes balkezes
tollfogásommal. Ha nem úgy nézett ki az aláírás, ahogy
szerettem volna, akkor kértem, hogy nyomtassák újra a levelet –
miközben tisztában voltam vele, hogy bármit teszek is, nem lesz
elég.
Nem én voltam az egyetlen, aki ilyen leveleket küldött. Bob
Gates is levelezett az Irakban, illetve Afganisztánban elesettek
családjával, bár erről nemigen beszélgettünk.
Gatesszel szoros munkakapcsolatot alakítottunk ki.
Rendszeresen találkoztunk az Ovális Irodában, és gyakorlatias,
kiegyensúlyozott, üdítően őszinte személyiségnek ismertem
meg. Az olyan emberek csendes önbizalmával rendelkezett,
akik megküzdenek az igazukért, de esetenként a tévedést is
beismerik. Mivel nagyon ügyesen kezelte a Pentagont, hajlandó
voltam elnézni neki azokat az alkalmakat, amikor engem
próbált irányítani. Volt bátorsága hozzányúlni a Védelmi
Minisztérium szent tehénként kezelt ügyeihez is, a védelmi
költségvetés csökkentését is beleértve. Néha goromba volt,
különösen a Fehér Ház fiatalabb munkatársaival, és a korunk, a
neveltetésünk, a tapasztalataink, valamint a politikai
irányultságunk különbözőségei miatt nemigen tudtunk
összebarátkozni egymással. Ugyanakkor felismertük, hogy
azonos munkamorál és kötelességtudat jellemez bennünket –
nemcsak az országunk népe iránt, amelynek biztonságáért mi
feleltünk, hanem a katonák iránt is, akik bátorságának nap
mint nap tanúi lehettünk, illetve az általuk hátrahagyott
családok iránt is.
Megkönnyítette az életet, hogy a legtöbb nemzetbiztonsági
ügyben egyetértettünk. Például 2009 nyarán mindketten
mérsékelt optimizmussal követtük az iraki fejleményeket. Nem
mintha rózsás lett volna a helyzet. Az iraki gazdaság romokban
hevert – a háború az ország alapvető infrastruktúrájának nagy
részét tönkretette, miközben a kőolaj világpiaci árának
csökkenése megtépázta a költségvetését –, ráadásul a parlament
megbénulása miatt Irak kormánya a legalapvetőbb feladatait
sem tudta ellátni. Áprilisi rövid látogatásom alkalmával
javaslatokat tettem Máliki miniszterelnöknek arra, hogy
vezessen be reformokat, és vonja be hatékonyabban Irak
szunnita és kurd csoportjait a döntéshozatalba. Udvariasan
elhárította a javaslatokat (nyilvánvalóan nem hallott a Madison
által írt A föderalista 10. értekezéséről[1]): a maga részéről csak
azt látta, hogy a síiták voltak többségben Irakban, az ő
pártkoalíciója kapta a legtöbb szavazatot, a szunniták és a
kurdok csak gátolták a fejlődést az értelmetlen követeléseikkel,
és az iraki kisebbségek jogainak védelmét és érdekeik
képviseletét csak az amerikaiak által ráerőltetett kellemetlen
kötelességnek tartotta.
Ez a beszélgetés emlékeztetett arra, hogy a választás nem
garancia a működő demokráciára. Irak mindaddig küszködni
fog, amíg meg nem erősíti a polgári intézményeit, és a vezetői
meg nem tanulnak kompromisszumokat kötni. De már az is
előrelépésnek számított, hogy Máliki és vetélytársai politikai
eszközökkel és nem fegyverrel fejezték ki ellenséges érzületüket
és bizalmatlanságukat. Bár az amerikai csapatok kivonultak
Irak sűrűn lakott területeiről, az al-Káida által szervezett
terrorista támadások száma tovább csökkent, és
parancsnokaink az iraki biztonsági erők teljesítményének
folyamatos javulásáról számoltak be. Gatesszel egyetértettünk
abban, hogy az Egyesült Államoknak komoly szerepet kell
játszani Irakban a következő évek során: tanácsadóként segíteni
a legfontosabb minisztériumokat, kiképezni a védelmi erőket,
feloldani az etnikai csoportok között létrejött patthelyzetet és
részt venni az ország újjáépítésének finanszírozásában. De
néhány jelentős visszaeséstől eltekintve az Egyesült Államok
számára belátható távolságba került az iraki háború vége.
Afganisztánról ugyanezt már nem lehetett elmondani.
 A további csapatok, amelyek kivezénylésére februárban
engedélyt adtam, segítettek megfékezni a tálibok térnyerését
bizonyos területeken, és a közelgő elnökválasztás
biztonságának szavatolásán dolgoztak. De a haderőnk jelenléte
ellenére az országban egyre tombolt az erőszak, és egyre
inkább az instabilitás fenyegetett. Amikor nagyobb terület fölött
igyekeztünk átvenni az irányítást, tovább nőttek az amerikai
veszteségek.
Az afgánok is még több emberéletet veszítettek, több civil
esett tűzharc, öngyilkos merényletek és az utak mentén lázadók
által telepített, mind fejlettebb bombák áldozatául. Az afgánok
egyre többet panaszkodtak az Egyesült Államok bizonyos
taktikáiról – például amikor éjszakai rajtaütést szerveztünk
gyanúnk szerint tálib harcosok menedékéül szolgáló
lakóházakon –, amelyeket ők veszélyesnek vagy zavart keltőnek
tartottak, de a mi parancsnokaink stratégiai okokból
szükségesnek ítéltek. A politikai fronton Karzaj elnök
újraválasztási stratégiája legfőképp a helyi hatalmasságok
megvásárlásán, az ellenzék lejáratásán és a különböző etnikai
csoportok egymás elleni durva kijátszásán alapult. Úgy tűnt,
hogy hiába alakítottunk ki remek diplomáciai kapcsolatokat a
pakisztáni kormánnyal, az ország továbbra is szemrebbenés
nélkül menedéket nyújtott a táliboknak. Mindeközben a
Pakisztán határ menti területein újraszerveződött al-Káida még
mindig súlyos fenyegetést jelentett.
Jelentősebb előrelépés hiányában mindannyian izgatottan
vártuk, hogyan értékeli a helyzetet a Nemzetközi Biztonsági
Közreműködő Erő új parancsnoka, Stanley McChrystal
tábornok. Augusztus végén McChrystal, miután heteket töltött
Afganisztánban egy katonai és civil tanácsadókból álló
gárdával, benyújtotta a Gates által kért teljes körű értékelést.
Néhány nappal később a Pentagon átküldte a jelentést a Fehér
Házba.
Az anyag – ahelyett, hogy egyértelmű válaszokat adott volna
– egy egész sor új és gyötrő kérdést vetett fel.

MCCHRYSTAL ÉRTÉKELÉSÉNEK NAGY RÉSZE AZT RÉSZLETEZTE, amit már

amúgy is tudtunk: Afganisztánban rossz, sőt egyre rosszabb a
helyzet. A tálibok felbátorodtak, az afgán hadsereg pedig
gyenge és demoralizált. A választásokon erőszakkal és csalással
hatalomra jutott Karzaj kormányát az afgán nép korruptnak és
alkalmatlannak tartja. A jelentés végkövetkeztetése azonban
meglepetést okozott. McChrystal a helyzet javítása érdekében
egy komplett felkelésellenes, vagyis COIN-hadműveletet
javasolt. Ennek a katonai stratégiának a célja egyrészt a lázadók
kordában tartása, elszigetelése és hatalmuk megtörése katonai
eszközökkel, másrészt ezzel párhuzamosan a stabilitás növelése
az ország lakosságának többi része érdekében, így ideális
esetben lecsillapodik az a dühös indulat, amely eredetileg
harcra késztette a felkelőket.
McChrystal megközelítése jóval nagyratörőbb volt, mint
amilyet tavasszal, a Riedel-beszámoló javaslatainak
elfogadásakor elképzeltem, ráadásul legalább 40 ezer főnyi
haderőt kért a már ott állomásozókon túl, így az Afganisztánban
szolgáló amerikaiak létszáma a közeljövőben megközelítette
volna a százezret.
– Ennyit a háborúellenes elnökről – jegyezte meg Axe.
Kezdtem úgy érezni, mintha játszadoznának velem – mintha
a Pentagon csak azért egyezett volna bele olyan könnyen a
csapatlétszám mindössze tizenhétezer katonával és négyezer
katonai kiképzővel történő növelésébe, mert tudták, hogy ez
csak ugródeszka, és ennél többhöz is ki tudják taktikázni a
jóváhagyásomat. A munkatársaim körében fokozódott a már
februárban is nyilvánvaló megosztottság Afganisztán
tekintetében. Mike Mullen, az Egyesített Vezérkar és Petraeus
valamennyien egy az egyben megvették McChrystal COIN-
stratégiáját. Azzal érveltek, hogy ennél kisebb csapatlétszámmal
valószínűleg kudarcot vallanánk, és a szövetségeseink, no meg
az ellenségeink szemében is veszélyesen döntésképtelennek
tűnnénk. Rövidesen Hillary és Panetta is sietve helyeselni
kezdett. Gates, aki korábban kifejezte aggályait, hogy bölcs
dolog-e egy idegen megszállás ellen híresen tiltakozó országban
növelni a befolyásunkat, eleinte habozott. De saját bevallása
szerint McChrystal őt is meggyőzte arról, hogy egy kisebb
csapat kevés lenne, és ha szorosan együttműködünk az afgán
biztonsági erőkkel a helyi lakosság védelme érdekében, és
jobban kiképezzük a katonáinkat az afgán kultúra tiszteletben
tartására, akkor elkerülhetjük a szovjeteket az 1980-as években
sújtó problémákat. Közben Joe és az NSC munkatársainak
jelentős része szerint McChrystal javaslata egy agyament
fegyverkezéspárti legújabb kísérlete arra, hogy belerángassa az
országot egy hiábavaló, de legalább őrült drága államépítő
kísérletbe. Szerintük inkább az al-Káida elleni, szűkebb
értelemben vett terrorizmusellenes tevékenységre kellett volna
összpontosítanunk.
Miután elolvastam McChrystal hatvanhat oldalas értékelését,
már én is osztottam Joe kételyeit. Amennyire meg tudtam ítélni,
nem volt egyértelmű kilépési stratégiája; McChrystal tervét
követve öt-hat évbe telne még az is, hogy a jelenlegi szintre
állítsuk vissza az amerikai csapatok létszámát. Hajmeresztőek
voltak a költségek: minden újabb ezer főre legalább egymilliárd
dollár. Nem beszélve az emberáldozatról, amelyet a közel egy
évtizede a háborúban részt vevőknek kellene meghozni:
néhányan már a negyedik vagy ötödik bevetésükre indulnának.
Ráadásul a tálibok ellenállását és Karzaj kormányának
működésképtelenségét elnézve nem garantált a siker. A tervet
támogató dokumentumban Gates és a tábornokok elismerték,
hogy az amerikai haderő semmiképpen sem stabilizálhatja
Afganisztánt „mindaddig, amíg a mindent átható korrupció és
az emberek kizsákmányolása jellemzi a kormányt”. Nem láttam
rá esélyt, hogy a közeljövőben ez megváltozna.
Mindenesetre néhány nyomós ok miatt nem utasíthattam el
csípőből McChrystal tervét. A korábbi állapot fenntarthatatlan
volt. Nem hagyhattuk azt sem, hogy a tálibok visszanyerjék a
hatalmukat, és több időre volt szükségünk hatékonyabb afgán
biztonsági erők kiképzésére, valamint az al-Káida és vezetősége
kigyomlálására. Akármilyen biztos voltam is a saját józan
ítélőképességemben, nem hagyhattam figyelmen kívül az
Irakban már bizonyos fokú stabilitást elérő és Afganisztánban a
harcok sűrűjében küzdő tapasztalt tábornokok egyhangú
javaslatát. Ezért megkértem Jim Jonest és Tom Donilont, hogy
szervezzenek meg egy NSC-megbeszéléssorozatot, amely során
– távol a kongresszusi politikától és a média figyelmétől –
módszeresen végig tudjuk rágni magunkat McChrystal
javaslatának részletein, megvizsgáljuk, hogyan illeszkednek a
korábban kitűzött céljainkhoz, és megtaláljuk a legjobb
megoldást.
A tábornokok azonban minden bizonnyal másként
gondolták. Mindössze két nappal a jelentés kézhezvétele után a
The Washington Post interjút tett közzé David Petraeusszal,
amelyben azt nyilatkozta, hogy az afganisztáni sikerünkhöz
alapvetően magasabb csapatlétszámra és „minden szükséges
erőforrással megtámogatott, átfogó” COIN-stratégiára van
szükség. Körülbelül tíz nappal később, röviddel azután, hogy
megtartottuk az első megbeszélésünket McChrystal javaslatáról
a Válságteremben, Mike Mullen megjelent a szenátus Fegyveres
Erők Bizottsága előtt egy korábban egyeztetett találkozón, és
ugyanezt állította. Hozzátette azt is, hogy visszafogottabb
stratégia nem elégséges az al-Káida legyőzésére és annak
megelőzésére, hogy Afganisztán a hazánk elleni jövőbeli
támadások bázisául szolgáljon. Néhány nappal később,
szeptember 21-én a The Washington Post „McChrystal: More
Forces or »Mission Failure«” (McChrystal: Nagyobb haderő vagy
kudarcra ítélt küldetés) címmel lehozta a tábornok jelentésének
tartalmát, amelyet kiszivárogtattak Bob Woodwardnak.[2] Ezt
követte gyors egymásutánban McChrystalnak a „60 Minutes”
című CBS-műsorban adott interjúja és londoni beszéde –
mindkettőben a COIN-stratégia előnyeit ecsetelte más
alternatívákkal szemben.
A reakció előre látható volt. A republikánus héják, például
John McCain és Lindsey Graham, lecsaptak a tábornokok
médiakampányára, és elkezdték fújni az ismerős nótát,
miszerint „a terepen szolgáló parancsnokaimra kellene
hallgatnom”, és teljesítenem kellene McChrystal igényét. A
lapok naponta új, a Fehér Ház és a Pentagon között tátongó,
egyre szélesebbre nyíló szakadékról harsogó sztorikkal
rukkoltak elő. Az újságírók tehetetlenséggel vádoltak, és
megkérdőjelezték, hogy elég belevaló vagyok-e egy háborúban
álló ország vezetésére. Rahm megjegyezte, hogy mióta csak
Washingtonban van, még soha nem látott ilyet, hogy a Pentagon
szervezett, nyilvános lejárató kampányba fogott volna egy
elnök megpuhítására. Biden kevésbé cizelláltan fogalmazott:
– Ez kibaszottul felháborító!
Egyetértettem. Aligha ez volt az első eset, hogy a csapatomon
belüli véleménykülönbségek kiszivárogtak. De elnökségem óta
ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, mintha egy egész,
alám tartozó szervezeti egység a saját feje után ment volna. Úgy
döntöttem, hogy egyúttal ez lesz az utolsó eset is. Röviddel
Mullen kongresszusi meghallgatását követően behívattam őt és
Gateset az Ovális Irodába.
– Ezek szerint nem volt egyértelmű, hogy időt kértem
McChrystal jelentésének az értékelésére? Vagy csak arról van
szó, hogy a szervezeteikből hiányzik a legalapvetőbb tisztelet is
irányomban? – szegeztem nekik a kérdést, miután helyet
foglaltunk, és kávéval kínáltam őket.
A két férfi kínosan feszengett a fotelban. Nem szoktam
felemelni a hangomat, ha dühös vagyok, most sem tettem,
miközben folytattam.
– Beiktatásom pillanatától kezdve a lelkem kiteszem azért,
hogy tiszteletben tartsam mindenkinek a véleményét. És úgy
gondolom, hogy bebizonyítottam: szükség esetén hajlandó
vagyok népszerűtlen döntéseket is meghozni a nemzet
biztonsága érdekében. Egyetért ezzel, Bob?
– Igen, elnök úr – válaszolta Gates.
– Akkor, ha felvázolok egy munkamenetet, amelynek
keretében el akarom dönteni, hogy további több tízezer katonát
vezényelek-e ki halálosan veszélyes háborús övezetekbe több
százmilliárd dolláros költségen, és azt kell látnom, hogy a
hadseregem főparancsnoksága, ezt a folyamatot megkerülve, a
nyilvánosság előtt kardoskodik a saját álláspontja mellett, azért
elgondolkodom, mi lehet az oka. Vajon úgy vélik, jobban tudják,
mint én, és nem akarnak vesződni azzal, hogy válaszoljanak a
kérdéseimre? Vagy az az oka, hogy fiatal vagyok, és nem voltam
katona? Vagy nem tetszenek az általam képviselt politikai
nézetek…?
Szünetet tartottam, hogy elgondolkodjanak a kérdésen.
Mullen megköszörülte a torkát.
– Szerintem minden főtisztünk nevében beszélek, elnök úr,
amikor kijelentem, hogy a legnagyobb tisztelettel vagyunk ön és
a hivatala iránt – mondta.
– Rendben, Mike, hiszek önnek. Én pedig szavamat adom,
hogy a Stan javaslatáról való döntésem során tekintetbe veszem
mind a Pentagon javaslatát, mind ennek az országnak a jól
megfontolt érdekeit. De amíg nem döntöttem – hajoltam előre,
hogy nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak –, addig
semmiképpen sem szeretném, hogy a katonai tanácsadóim a
reggeli lapok címlapján üzengessék meg nekem, mit kellene
tennem. Áll az alku?
Igent mondott, és áttértünk más témákra.

VISSZATEKINTVE HAJLAMOS VAGYOK HINNI GATES ÁLLÍTÁSÁNAK, miszerint

Mullen, Petraeus és McChrystal nem egymással szövetkezve,
tervszerűen akartak belekényszeríteni a döntésbe (habár
később egy megbízható forrásra hivatkozva beismerte, hogy
McChrystal egyik munkatársa szivárogtatta ki a tábornok
jelentését Woodwardnak). Tudom, hogy mind a hárman
őszintén meg voltak győződve a saját igazukról, és a hadsereg
magas rangú tisztjeiként kötelességüknek érezték, hogy
nyilvános nyilatkozataikban és sajtóinterjúkban őszintén, a
politikai következményekre való tekintet nélkül fejtsék ki a
véleményüket. Gates emlékeztetett rá, hogy Mullen
szókimondása Bush elnököt is bosszantotta, és hogy a Fehér
Ház vezető beosztású tisztviselői is gyakran fecsegtek engedély
nélkül a sajtónak.
Ám szerintem az epizód jól illusztrálja, hogy a hadsereg a
Bush-kormányzat alatt mennyire hozzászokott, hogy mindent
első szóra megkap, és hogy az alapvető politikai döntéseket – a
háború és béke kérdését, vagy hogy melyek az Egyesült Államok
költségvetési prioritásai, diplomáciai céljai és milyen
kompromisszumok köthetők a biztonság és egyéb értékek
között – állandó jelleggel áttestálták a Pentagonra és a CIA-re.
Nem volt nehéz észrevenni a mögöttes okokat: a szeptember 11-
ei események után a Fehér Ház utasításba adta, hogy bármi
áron meg kell fékezni a terroristákat, cserébe nem tesz fel kínos
kérdéseket; a hadseregre hagyták az iraki invázió
következtében keletkezett romhalmaz eltakarítását; a
közvélemény joggal tekintette kompetensebbnek és
megbízhatóbbnak a hadsereget, mint a törvényhozásért felelős
civileket; a kongresszus igyekezett kibújni a súlyos külpolitikai
problémákkal kapcsolatos felelősség alól; a sajtó képviselői
pedig feltétlen tisztelettel viseltettek a vállapjukon csillagokat
viselők iránt.
Az olyanok, mint Mullen, Petraeus, McChrystal, Gates – akik
mind kitűnő vezetők, és kizárólag az előttük tornyosuló,
rendkívül nehéz feladatra összpontosítanak –, csupán egy
vákuumot töltöttek ki. Az Egyesült Államok szerencsés volt,
hogy ilyen kiválóságok töltötték be a vezető pozíciókat a
hadseregnél, és amikor az iraki háború utolsó fázisaira került
sor, legtöbbször jó döntéseket is hoztak. De ahogyan
Petraeusnak is elmondtam, amikor először találkoztunk
Irakban, közvetlenül a megválasztásom előtt: az elnök feladata
az, hogy nagy távlatokban, ne pedig szűklátókörűen
gondolkodjon, és mérlegelje a katonai lépések hátrányait és
előnyeit minden egyéb, az országunk javát szolgáló
alternatívához képest.
A stratégiai vagy taktikai véleménykülönbségeken kívül
alapvető kérdések lappangtak az afgán vita mögött. Helyes,
hogy civilek kezében van a törvényhozás? Milyen szerepet
játszik az elnök és milyen szerepet játszanak a katonai
tanácsadói alkotmányos rendszerünkben? Melyik félnek milyen
szempontokat kell figyelembe venni a háborúval kapcsolatos
döntések során? Ezekben a kérdésekben lettek egyre
nyilvánvalóbbak a nézeteltérések Gates és köztem. Gates
Washington egyik legtapasztaltabb szereplőjeként mindent
tudott a kongresszus, a közvélemény nyomásáról és a
költségvetési kényszerről. Ám ő ezeket kikerülendő
akadályoknak, nem pedig a döntéseink során megfontolandó
tényezőknek tekintette. Az afgán vita során a Rahm vagy Biden
által felhozott ellenérvekre – például hogy nehéz lenne 30–40
milliárd dollárral feltornáztatni a kongresszussal az éves
kiadásokat McChrystal terve miatt, vagy hogy az ország
lakosságának elege van a közel egy évtizedes háborúzásból –
hajlamos volt legyinteni, mondván: ez „csak politika”.
Bár szemtől szembe sosem mondott ilyet, de mások előtt
Gates néha kétségbe vonta a háború és a márciusban általam
elfogadott stratégia iránti elkötelezettségemet, mondván, hogy
bizonyára az is „csak politika” volt a részemről. Nem tudta
belátni, hogy amire rálegyint, mert „csak politika”, az valójában
maga a jól működő demokrácia – hogy a küldetésünk nem
merül ki az ellenség legyőzésében, hanem közben életben kell
tartanunk az országunkat is. Hogy a nemzetbiztonság
szempontjából nem mellékes, hanem épp hogy központi kérdés
a dilemma, miszerint rakétákra és műveleti támaszpontokra
vagy iskolákra és gyerekkórházakra költsünk több százmilliárd
dollárt. Hogy tiszteletre méltó a már kivezényelt csapatok iránt
érzett kötelességtudata és az a vágya, hogy minden esélyt
megadjunk nekik a sikerre, de nem kevésbé hazafiasak azok
sem, akik szeretnék korlátozni a háborús övezetbe kivezényelt,
életveszélynek kitett fiatal amerikai katonák számát.

TALÁN NEM IS GATES DOLGA VOLT, HOGY ILYESMIKEN TÖRJE A FEJÉT, hanem
az enyém. Ezért szeptember közepétől november közepéig
kilenc, egyenként két-három órás megbeszélést vezettem le a
Válságteremben McChrystal tervének értékelésére. Már a
döntési folyamat puszta hossza is különlegességszámba ment
Washingtonban, és bár a Gatesszel és Mullennel folytatott
beszélgetésem leállította a tábornokok nyilatkozatait, a sajtóban
továbbra is jelentek meg kiszivárogtatott hírek, névtelen
vélemények és spekulációk. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy kizárjam a külvilág zaját. Ebben segített, hogy tisztában
voltam vele: a leghangosabb kritikusaim épp az annak idején az
elhamarkodott iraki inváziót is lelkesen támogató újságírók és
önjelölt szakértők.
McChrystal terve mellett egyébként az volt az egyik legfőbb
érv, hogy hasonlít a Petraeus által az iraki invázióhoz használt
COIN-stratégiára. Általánosságban véve volt ráció abban, hogy
Petraeus a helyi haderő kiképzésére, a helyi kormány
fejlesztésére és a helyi népesség védelmére helyezte a hangsúlyt
ahelyett, hogy a területszerzésre és minél több lázadó
megölésére koncentrált volna. De Afganisztánban 2009-ben
nem ugyanaz volt a helyzet, mint Irakban 2006-ban. A két
országban eltérőek voltak a körülmények, és ezért eltérő
megoldásra is volt szükség. A Válságteremben folytatott minden
megbeszéléssel világosabbá vált, hogy a McChrystal által
Afganisztánba megálmodott COIN nemcsak az al-Káida
elpusztításához szükséges lépéseken, hanem a saját hivatali
időmön is bőven túlmutatna – már ha egyáltalán valaha is
megvalósítható volna.
John Brennan újra hangsúlyozta, hogy az iraki al-Káidával
ellentétben, a tálibok túlságosan beépültek az afgán társadalom
szövetébe ahhoz, hogy ki lehessen őket gyomlálni – és bár
szimpatizálnak az al-Káidával, semmilyen jel nem mutat
Afganisztánon kívüli, az Egyesült Államok vagy a szövetségesei
ellen irányuló merényletek tervezésére. Kabuli nagykövetünk,
Karl Eikenberry, egykori tábornok, kételkedett a Karzaj-
kormány megreformálásának lehetőségében, és attól tartott,
hogy egy nagyobb csapatkivezénylés és a háború további
„amerikanizálása” miatt Karzaj végleg elkényelmesedne.
McChrystal hosszúra nyúló csapatkivezénylési és -kivonási
menetrendje kevésbé tűnt iraki stílusú inváziónak, mint inkább
hosszú távú megszállásnak. Ennek következtében Bidenben
felmerült a kérdés, hogy – miközben az al-Káida Pakisztánban
építette ki a főhadiszállását, és képes volt onnan
dróntámadásokat indítani – van-e értelme százezer katonát
kivezényelni a vele szomszédos ország újjáépítésére.
McChrystal és a többi tábornok, szemtől szemben legalábbis,
kötelességtudóan – többé-kevésbé meggyőzően – válaszolgatott
mindegyik felvetésemre. Türelmük és udvariasságuk ellenére is
nehezen tudták azonban palástolni frusztrációjukat, amiért
egyenruhát világéletükben nem viselők vonják kétségbe a
szakmai ítéletüket. (McChrystal szeme elkeskenyedett, amikor
Biden több ízben is elkezdte magyarázni neki a sikeres
terrorelhárításhoz szükséges lépéseket.) A Fehér Ház és a
Pentagon munkatársai között fokozódott a feszültség: az NSC-
munkatársak falakba ütköztek, amikor időben információhoz
akartak jutni, Gates pedig csendben füstölgött amiatt, hogy az
NSC állandóan beleszólt a legapróbb dolgokba is. A feszültség
még a minisztériumokon belül is átragadt az emberekre. Az
Egyesített Vezérkar alelnöke, James „Hoss” Cartwright és
Douglas Lute altábornagy – az NSC egyik vezetőhelyettese és a
Bush-kormány utolsó két évének „háborús cárja”, akit
maradásra kértem – ázsiója azonnal csökkent a Pentagonon
belül, amikor beleegyeztek, hogy segítenek Bidennek a
McChrystal-tervhez képest kisebb csapatlétszámot követelő,
terrorizmusellenes feladatokra koncentráló alternatíva
kidolgozásában. Hillary közben függelemsértéssel határos
esetnek ítélte meg azt, hogy Eikenberry megkerülte a hivatalos
külügyminisztériumi csatornákat, és le akarta váltani.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mire harmadjára vagy
negyedjére végigmentünk a PowerPoint-prezentációkon, csaták
helyszínét ábrázoló térképeken és szemcsés videókon a
neonfényben úszó, levegőtlen teremben ülve és rossz kávét
kortyolva, már mindenkinek elege volt Afganisztánból, a
megbeszélésekből és a többiekből. Ami engem illet, nagyobb
súllyal nehezedett rám a hivatalom terhe, mint beiktatásom óta
bármikor. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, és semleges
kifejezéseket használni, miközben kérdéseket tettem fel,
jegyzeteltem, és alkalmanként rajzolgattam az elém kitett
jegyzettömb szélére (legtöbbször absztrakt mintákat, néha
emberi arcokat vagy tengerparti tájakat – pálmafa fölött húzó
sirályt és az óceán hullámait). De időnként elhatalmasodott
rajtam a frusztráció, különösen, ha azt hallottam, hogy egy
nehéz kérdésre válaszul megint azzal jön valaki, hogy nagyobb
haderő kivezénylésével kell „elszántságot” sugároznunk.
– Pontosan mit ért ezalatt? – kérdeztem ilyenkor, néha kissé
ingerülten. Azt akarják, hogy rátegyünk még egy lapáttal a rossz
döntéseinkre? Tényleg van, aki azt képzeli, hogy további tíz év
afganisztáni huzavonával lenyűgözzük a szövetségeseinket, és
megfélemlítjük az ellenségeinket?
Később elárultam Denisnek, hogy az a gyerekvers jutott
eszembe, amelyikben egy öreg hölgy lenyelt egy legyet, majd
utána egy pókot is lenyelt, hátha a pók elkapja a legyet.[3]
– A végén pedig még egy lovat is lenyelt – tettem hozzá.
– És természetesen belehalt – mondta Denis.
Néha a maratoni megbeszélések után elsétáltam az Ovális
Iroda melletti kis fürdőházba, hogy elszívjak egy cigarettát, és
kiáztassam magam a csendben. Éreztem a hátamban, a
vállamban, a nyakamban a túl sok üléstől és az
idegfeszültségtől kialakult izomcsomókat. Bár tényleg csak
elszántság, akaraterő, tűz és vas kérdése lenne az afganisztáni
döntés – gondoltam. Ez volt a helyzet Lincoln korában, amikor
megpróbálta megmenteni az Uniót, Franklin D. Roosevelt
korában Pearl Harbor után, amikor az Egyesült Államok és a
világ többi országa világuralomra törő hatalmak halálos
fenyegetésével nézett szembe. Ilyen körülmények között az
ember mindent bevet a hazája védelme érdekében. De itt és
most valós, ugyanakkor nem egzisztenciális fenyegetéssel
szembesültünk – veszélyes, de hazátlan terroristahálózatokkal,
máskülönben gyenge, de tömegpusztító fegyvereket beszerző
lator államokkal –, ezért az elszántság körültekintés nélkül
nemcsak felesleges, de még ártalmas is lehet. Emiatt
bonyolódtunk átgondolatlan háborúskodásba, és hoztuk
magunkat kényelmetlen helyzetekbe. Emiatt váltunk ellenséges
területek felügyelőivé, és emiatt lett több ellenségünk, mint
amennyit megöltünk. A páratlan hatalmából fakadóan az
Egyesült Államoknak lehetősége van eldönteni, hogy milyen
harcokat vív meg, mikor és hogyan. Más szóval, ha a
biztonságunk és a világban elfoglalt pozíciónk fenntartása
érdekében minden adandó alkalommal minden erőnket
bevetve, körömszakadtáig harcolunk, azzal elhárítjuk az
erkölcsi felelősséget, és kényelmes hazugságba ringatjuk
magunkat.
2009. OKTÓBER 9-ÉN REGGEL 6 KÖRÜL a Fehér Ház telefonközpontosa
ébresztett azzal, hogy Robert Gibbs van a vonalban. Ritkán
fordult elő, hogy a munkatársaim ilyen korán felhívtak, ezért
megállt bennem az ütő. Mi lehet? Terrortámadás? Természeti
katasztrófa?
– Neked ítélték a Nobel-békedíjat – árulta el Gibbs.
– Hogy érted?
– Pár perce tették közzé.
– Miért?
Gibbs diplomatikusan úgy tett, mintha nem hallaná a
kérdést. Azt mondta, hogy Favs az Ovális Iroda előtt vár, hogy
elkészítsük a közleményt ezzel kapcsolatban. Miután bontottam
a vonalat, Michelle megkérdezte, miért hívtak.
– Nekem ítélték a Nobel-békedíjat.
– Ez csodálatos, drágám – mondta, miközben a másik
oldalára fordult.
Másfél órával később Malia és Sasha beugrott hozzám az
étkezőbe, ahol éppen reggeliztem.
– Szuper hír, apa! Te nyerted el a Nobel-díjat… és ma van Bo
szülinapja! – mondta Malia, miközben felvette a hátára az
iskolatáskát.
– Ráadásul háromnapos hétvége jön – tette hozzá Sasha, kis
kezével a levegőbe öklözve. Mindketten megpusziltak, mielőtt
elindultak az iskolába.
A Rózsakertben azt mondtam az összegyűlt riportereknek,
hogy mivel még alig egy éve vagyok elnök, nem érzem úgy,
hogy felérnék a múltban ezzel a díjjal kitüntetett,
történelemformáló személyiségekhez. Ehelyett tettekre buzdító
felhívásnak tekintem a díjat, a Nobel-díj-bizottság eszközének
arra, hogy lendületet adjon az Egyesült Államok vezető szerepét
követelő ügyekhez: az atomfenyegetés és a klímaváltozás
mérsékléséhez, a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentéséhez,
az emberi jogok biztosításához, valamint a konfliktusok
táptalajául szolgáló faji, etnikai és vallási szakadékok
áthidalásához. Azt mondtam, úgy gondolom, hogy a díjat meg
kellene osztani mindazokkal a világon, akik gyakran elismerés
nélkül, keményen dolgoznak az igazságért, a békéért és az
emberi méltóságért.
Az Ovális Irodába tartva megkértem Katie-t, hogy tartsa a
frontot a telefonon gratulálókkal szemben, és egy pár percig
eltűnődtem az elnökségemmel kapcsolatos elvárások és a
valóság között tátongó, egyre mélyülő szakadékon. Hat nappal
korábban háromszáz afgán milicista lerohant egy kis amerikai
előőrsöt a Hindukus hegységben. A támadásban nyolc katonánk
életét vesztette, és további huszonheten megsebesültek. Ez az
október lett a leghalálosabb hónap az Afganisztánban
állomásozó amerikai csapatok számára a háború nyolcéves
történetében, és tudtam, hogy a béke új korszakának
megteremtése helyett hamarosan további katonákat küldök a
frontra.

MÉG EBBEN A HÓNAPBAN Eric Holder igazságügyi miniszterrel és

legfőbb ügyésszel éjféli utazásra indultam Delaware államba, a
Dover légitámaszpontra, hogy jelen legyek az egymást követő
afganisztáni incidensek – egy halálos helikopter-
szerencsétlenség és Kandahár tartományban két útszéli
pokolgép felrobbanása – során elhunyt tizenöt amerikai katona
és három kábítószer-ellenes ügynök földi maradványainak
fogadásán. Az elnökök ritkán vettek részt ezeken a „kegyeleti
szállításokon”, de ekkor minden eddiginél fontosabbnak
éreztem, hogy ott legyek. A Védelmi Minisztérium az
öbölháború kezdete óta kizárta a médiát az elhunyt katonák
koporsóinak fogadásáról, de Bob Gates segítségével még
korábban megszüntettem ezt a szabályt, és a gyászoló
családokra bíztam a döntést. Úgy éreztem, hogy ha ezeknek az
alkalmaknak legalább egy részét nyilvánosságra hozzuk, már
világosabb kép alakul ki a közvéleményben a háború
következményeiről és a fájdalmas veszteségekről. És az
afganisztáni háború sok emberáldozatot követelő hónapjában,
miközben a háború jövőjén vitáztunk, az egyik család a
nyilvánosság beengedése mellett döntött.
Az ottlétem négy-öt órája alatt csend honolt a bázison. Csend
honolt az apró, dísztelen kápolnában, ahol Holderrel
csatlakoztunk az összegyűlt gyászoló családokhoz. Csend honolt
a C–17-es gép rakterében, amelyben a tizennyolc, amerikai
zászlóba burkolt koporsó érkezett, és amelynek fémfalai
visszhangozták a tábori lelkész magányos imáját. A
kifutópályán is csak a szél zúgása és a lépések ütemes
koppanása törte meg a csendet, miközben vigyázzban álltunk,
és figyeltük, ahogyan hat fehér kesztyűs, fekete sapkás és
katonai terepruhás koporsóvivő egyenként a várakozó
gépkocsikhoz viszi súlyos terhét.
Hazafelé a repülőúton, amikor még mindig hátravolt néhány
óra napkeltéig, az egész látogatásból csak egyetlen mondat
zakatolt az agyamban. Az egyik katona édesanyja szájából
hangzott el: „Ne hagyja, hogy odavesszenek a még kint lévő
fiúk!” Kimerültnek látszott, az arca beesett a gyásztól.
Megígértem, hogy nem fogom hagyni, de nem tudtam, hogy érti:
vezényeljek ki még több katonát, hogy befejezzék a küldetést,
amelyért a fia az életét áldozta, vagy vessek véget annak a
zavaros és elhúzódó konfliktusnak, amely mások gyermekét is a
halálba küldi. A döntés az én kezemben volt.
Egy héttel később újabb katasztrófa sújtotta a
hadseregünket, ezúttal a határainkon belül. November 5-én
Nidal Hasan, az amerikai hadsereg őrnagya és pszichiátere
besétált a texasi Killeen város Fort Hood katonai bázisának
egyik épületébe, előhúzta a helyi fegyverüzletben vásárolt
félautomata pisztolyát, és tüzet nyitott. Tizenhárom társát
megölte, egy sor további katonát pedig megsebesített, mielőtt a
bázison szolgáló rendőrök meglőtték és lefogták. Ide is
elutaztam, hogy vigaszt nyújtsak a gyászoló családoknak, és
beszédet mondjak a búcsúztató szertartáson. Miközben a
trombitaszó panaszos dallamába a gyászolók fojtott zokogása
vegyült, tekintetem az elhunyt katonák emléktárgyaira – egy
bekeretezett fényképre, egy pár katonai bakancsra, egy puskára
helyezett rohamsisakra – vándorolt.
 Arra gondoltam, amit John Brennan és az FBI igazgatója,
Robert Mueller mondott, amikor tájékoztattak a lövöldözésről:
Hasan, egy Egyesült Államokban született muzulmán férfi, aki
kiszámíthatatlan viselkedése miatt már korábban is aggasztó
incidenseket okozott, a jelek szerint az interneten keresztül
radikalizálódott. Leginkább Anvar el-Avlaki karizmatikus
jemeni-amerikai egyházfi motiválta, akinek számos e-mailt is
küldött. El-Avlaki széles nemzetközi követőtáborral
rendelkezett, és az al-Káida egyre aktívabb jemeni ága vezető
alakjának tartották. Mueller és Brennan arról tájékoztatott,
hogy a jelek szerint a Védelmi Minisztériumot, az FBI-t és az
Egyesített Terrorizmusellenes Munkacsoportot (Joint Terrorism
Task Force) is riasztották valamilyen formában Hasan
lehetséges radikalizálódásával kapcsolatban, ám az
ügynökségek közötti információmegosztó rendszerek nem
kapcsolták össze az adatokat olyan módon, hogy megelőzhették
volna a tragédiát.
Véget értek a gyászbeszédek, újrakezdődött a zene.
Elképzeltem, hogy Fort Hood-szerte közben a katonák buzgón
készülnek az afganisztáni bevetésre és a tálibok elleni harcra,
és azon töprengtem, hogy a nagyobb fenyegetés nem
máshonnan leselkedik-e ránk. Nemcsak Jemen vagy Szomália
irányából, hanem a határainkon belülről, a Hasanhoz hasonlók
lázas elméjéből, és egy határok nélküli kibervilágból, amelynek
súlyát és kiterjedését még nem is igazán tudjuk felmérni.
2009. NOVEMBER VÉGÉN megtartottuk a kilencedik és egyben utolsó
afgán vonatkozású megbeszélést. Minden korábbi feszültség
ellenére a munkatársaim közötti alapvető ellentéteket ekkorra
nagyjából sikerült elsimítani. A tábornokok beismerték, hogy a
tálibok Afganisztánból való kisöprése irreális elképzelés. Joe és
az NSC-hez tartozó munkatársaim viszont azt látták be, hogy az
al-Káida elleni terrorelhárító műveletek nem működnének, ha a
tálibok uralnák az országot, vagy akadályoznák a hírszerzési
tevékenységünket. Megállapodtunk egy sor elérhető cél
kitűzésében: a tálibok tevékenységét olyan szintre kell
leszorítani, hogy ne fenyegessék a nagyvárosokat; a teljes
kormány átalakítása helyett Karzajt rá kell kényszeríteni a
legfontosabb minisztériumok, például a védelmi és a
pénzügyminisztérium működésének megreformálására; és fel
kell gyorsítani a helyi haderők kiképzését, hogy az afgán nép
végső soron önállóan is meg tudja védeni saját hazáját.
Az összehívott szakértők abban is egyetértettek, hogy még
ezeknek a szerény céloknak az eléréséhez is az amerikai
csapatlétszám növelésére van szükség.
Már csak az volt a vita tárgya, hogy milyen mértékben és
milyen időtartamra növeljük a létszámot. A tábornokok
továbbra is kitartottak McChrystal eredeti, negyvenezer fős
kérése mellett. Azt nem tudták megindokolni, hogy bár
korlátozottabb célokban állapodtunk meg, miért nem csökkent
egyetlen fővel sem a szerintük bevetendő katonák száma. A
Biden által Hoss Cartwright és Douglas Lute segítségével
kidolgozott „terrorizmusellenes plusz” opcióhoz húszezer
katonára lett volna szükség kizárólag a terrorizmusellenes
műveletek és kiképzés céljaira – az azonban nem volt
egyértelmű, hogy miért kell ezek közül bármelyikhez is ilyen
rengeteg katona. Mindkét esetben attól tartottam, hogy a
számokat ideológiai és intézményi megfontolások, nem pedig az
általunk kitűzött célok alapján határozták meg.
Végül Gates állt elő működőképes megoldással. Egy nekem
címzett feljegyzésben kifejtette, hogy McChrystal a kérésénél
abból indult ki, hogy az Egyesült Államoknak kell pótolni a
holland és a kanadai kormány által visszahívni tervezett tízezer
katonát is. Ha három hadosztályt engedélyezek, ami összesen
harmincezer amerikai katonát jelent, akkor erre az
elkötelezettségre alapozva megkérhetjük a szövetségeseinket,
hogy további tízezer katonával egészítsék ki a létszámot. Gates
abban is egyetértett velem, hogy az új csapatok kivezénylését
nem célszerű határozatlan időtartamra megtervezni, hanem fel
kell gyorsítani az érkezésük ütemét, és tizennyolc hónapos
határidőt kell szabni a visszavonásuk megkezdéséig.
Számomra különösen nagy előrelépés volt, hogy Gates
elfogadta a határidős elgondolást. Korábban az Egyesített
Vezérkarhoz és Petraeushoz csatlakozva elutasította, mondván
a határidők azt üzenik az ellenségnek, hogy kivárással célba
érhetnek. Mostanra viszont meggyőződött arról, hogy Karzaj
soha az életben nem fog felelősséget vállalni a saját kormánya
döntéseiért, ha nincs kitűzve a csapataink kivonásának
időpontja.
 Miután átbeszéltük Joe-val, Rahmmal és az NSC-
munkatársakkal Gates javaslatát, úgy döntöttem, hogy
elfogadom. Nemcsak az volt a lényege, hogy egyezzünk meg
félúton a McChrystal és a Biden által javasolt számok között.
Rövid távon biztosította McChrystalnak a tálibok lendületének
megtöréséhez, a városi lakosság védelméhez és az afgán
haderők kiképzéséhez szükséges létszámot. Ugyanakkor
egyértelmű határt jelölt ki a COIN-műveletnek, és egy szűkebb
értelemben vett terrorizmusellenes irányba állított minket a
következő két évre. Még hátravolt némi huzavona azon, hogy
mennyire szigorúan értelmezzük a harmincezer fős határt (a
Pentagonnak szokása volt, hogy az engedélyezett keretet
maximálisan kitöltötte harcoló alakulatokkal, majd több ezer
főnyi „kisegítő személyzet” – katonaorvosok, hírszerzők és
hasonlók – kivezénylésére kért jóváhagyást, mert szerintük ők
nem tartoznak bele a létszámba), és beletelt némi időbe, míg
Gates lenyomta az elgondolását a kollégái torkán. De hálaadás
után néhány nappal összehívtam egy esti találkozót az Ovális
Irodában Gates, Mullen, Petraeus, valamint Rahm, Jim Jones és
Joe részvételével, és mindenkivel aláírattam a parancsomról
készült összefoglalót. Az NSC munkatársai ugyanis Rahmmal és
Joe-val az élen figyelmeztettek arra, hogy a Pentagon fejesei a
háború esetleges félresiklása esetén valószínűleg nyilvánosan
meg fogják kérdőjelezni a döntésemet. Ezt csak úgy előzhetjük
meg, ha a szemembe nézve elkötelezik magukat a papírra vetett
megállapodás mellett.
 Szokatlan és meglehetősen keménykezű módszer volt, Gates
és a tábornokok számára is kínos, és szinte azonnal
megbántam, hogy belementem. Elnökségem nehéz és zavaros
szakaszához illett ez a furcsa lezárás. Mindenesetre némi
elégedettséggel töltött el, hogy a folyamatnak meglett az
eredménye. Gates elismerte, hogy a sok órát felemésztő vita
hozzájárult a jobb – bár nem tökéletes – terv kidolgozásához. Rá
voltunk szorítva az Egyesült Államok afganisztáni stratégiai
céljainak pontosítására, és így megelőztük, hogy kudarcba
fulladjon a küldetés. Mindenkinek el kellett fogadnia, hogy
bizonyos körülmények között szükség van határidőkre a
csapatok kivezénylése során, amit a washingtoni
nemzetbiztonsági apparátus korábban elutasított. Véget vetett a
Pentagon partizánakcióinak az elnökségem idejére, ráadásul
megerősítette azt az általános elvet, hogy az Egyesült Államok
nemzetbiztonsági döntései civil ellenőrzés alatt állnak.
Mindezek ellenére mégiscsak az volt a végeredmény, hogy
több fiatalt küldök ki a frontra.
A csapatkivezénylést december 1-jén jelentettük be a West
Pointon, az Egyesült Államok legrégibb és legpatinásabb
katonai akadémiáján. A New York Citytől bő egyórányira
északra található, a függetlenségi háború alatt a szárazföldi
hadsereg támaszpontjaként szolgáló komplexum gyönyörű:
fekete-szürke gránitépületek sorakoznak kisváros módjára a
zölden hullámzó dombok között, festői kilátással a szélesen
kanyargó Hudson folyóra. A beszédem előtt meglátogattam a
West Point rektorát, és megtekintettem néhány épületet,
amelyekben az Egyesült Államok legillusztrisabb katonai
vezetői – Grant, Lee, Patton, Eisenhower, MacArthur, Bradley,
Westmoreland és Schwarzkopf – végezték a tanulmányaikat.
Óhatatlanul alázatot és megrendülést éreztem az általuk
képviselt hagyomány, a nemzet összekovácsolását, a fasizmus
legyőzését és az önkényuralom megtörését lehetővé tevő
szolgálatuk és áldozatuk iránt. Ahogyan önkéntelenül
felidéztem azt is, hogy Lee a rabszolgaság intézményének
védelmére vezette a Déli Konföderáció hadseregét, Grant indián
törzsek lemészárlását rendelte el, MacArthur ellenszegült
Truman utasításának Koreában, aminek katasztrofális
következményei lettek, Westmoreland pedig a vietnámi háború
elmérgesedésével egy egész nemzedék megnyomorításához
járult hozzá. Dicsőség és tragédia, bátorság és botorság – az
egyik igazság nem oltja ki a másikat. Hiszen a háború – az
Egyesült Államok történelméhez hasonlóan – ellentmondásos.
A West Point központjában található hatalmas előadóterem
az érkezésemre zsúfolásig megtelt, és a VIP-vendégektől – mint
Gates, Hillary és az Egyesített Vezérkar tagjai – eltekintve szinte
kizárólag kadétokból állt. Egyenruhát viseltek: szürke zubbonyt
fekete paszománnyal és fehér gallérral. A soraikat tarkító
jelentős számú fekete, latino, ázsiai-amerikai és női kadét
ékesen bizonyította, hogy nagy változások történtek az
akadémia első évfolyamának 1805-ös diplomaosztója óta.
Amikor a színpadra léptem a katonazenekar játéka közepette, a
kadétok állva tapsoltak. Komoly és az ifjúság ragyogását
sugárzó arcukra nézve láttam rajtuk, hogy biztosak a
döntésükben, és alig várják, hogy megvédhessék a hazájukat.
Szinte atyai büszkeség lobbant fel a szívemben. Csak azért
fohászkodtam, hogy én és a többi parancsnokuk méltónak
bizonyuljunk a bizalmukra.

KILENC NAPPAL KÉSŐBB OSLÓBA REPÜLTEM átvenni a Nobel-békedíjat.

Az ifjú kadétok képe még a szemem előtt lebegett. Ahelyett,
hogy a szőnyeg alá söpörtem volna a békedíj átvétele és a
háború kiterjesztése között feszülő ellentmondást, inkább úgy
döntöttem, hogy eköré építem fel a beszédemet. Ben Rhodes és
Samantha Power segítségével megírtam a vázlatot. Reinhold
Niebuhr és Gandhi írásai mentén rendeztem az érvelésemet,
amely szerint a háború minden borzalma ellenére időnként
szükséges rossz; ezeknek a látszólag ellentmondásos eszméknek
az összeegyeztetéséhez a nemzetek közösségének magasabb
mércét kell felállítania a háború igazolásához és
lefolytatásához; és a fegyveres harc elkerüléséhez a politikai
szabadság iránti kölcsönös elkötelezettségen, az emberi jogok
iránti tiszteleten és a gazdasági lehetőségeket a világ minden
részére kiterjesztő konkrét stratégiákon alapuló, igazságos
békére van szükség. Éjnek évadján, az Air Force One fedélzetén
fejeztem be a beszéd megírását, miközben Michelle a
kabinunkban aludt, és fáradt szemem meg-megpihent az
Atlanti-óceán fölött látványosan kerekedő holdon.
Mint Norvégiában minden, a fényesen kivilágított, néhány
száz fő befogadására alkalmas előadóteremben tartott
díjkiosztó ceremónia is érezhetően mértéktartó volt: a fiatal
dzsesszművésznő, Esperanza Spalding nagyszerű előadása után
a Nobel-díj-bizottság fejének köszöntője következett, én pedig
elmondtam a beszédemet. Az egész nagyjából másfél óra alatt
lezajlott. A beszédem kedvező fogadtatásban részesült még
konzervatív újságírói körökben is. Értékelték, hogy
emlékeztettem az európai közönséget az amerikai hadsereg
által a több évtizedes béke érdekében hozott áldozatokra.
Aznap este a Nobel-díj-bizottság szmokingos estélyt adott a
tiszteletemre, ahol Norvégia királya, egy méltóságteljes idős úr
mellett kaptam helyet. Elmesélte, micsoda élmény az országa
fjordjain vitorlázni. Maya húgom is csatlakozott hozzánk
néhány barátunkkal, Martyval és Anitával együtt, és mindenki
rendkívül előkelően festett, ahogy kortyolgatta a pezsgőt,
rágcsálta a grillezett jávorszarvashúst és a meglepően jó
szvingzenekar zenéjére táncolt.
De a legemlékezetesebb esemény az volt, ami a vacsora előtt
a hotelben történt. Michelle-lel épp befejeztük az öltözködést,
amikor Marvin bekopogott, és kérte, hogy nézzünk ki a
negyedik emeleti ablakunkon. Az árnyékolókat felhúzva több
ezer fős tömeget pillantottunk meg a korai szürkületben az
alattunk húzódó keskeny utcán tolongva. Mindenki egy szál égő
gyertyát tartott a kezében – a város népe hagyományosan így
fejezi ki az aktuális díjazott iránti elismerését. Varázslatos
látvány volt – mintha a csillagos ég szállt volna le a földre.
Michelle-lel együtt kihajoltunk, hogy integessünk, az esti levegő
csípte az arcunkat, és a tömeg vadul éljenzett, közben
önkéntelenül az Irakban és Afganisztánban folytatódó
mindennapos harcokra, az összes kegyetlenségre, szenvedésre
és igazságtalanságra gondoltam, amelyekkel a kormányom még
éppen csak elkezdett foglalkozni. Nevetségesnek tűnt a
feltételezés, hogy én vagy bárki más rendet tudna tenni ebben a
káoszban, ezért bizonyos értelemben a mélyben ujjongó
tömeget alkotók egyfajta illúziót kergetettek. Ugyanakkor a
gyertyák pislákolásában valami mást is megláttam: a világ több
millió emberének lelkét – a kandahari támaszponton szolgáló
amerikai katonáét, a lányát olvasni tanító iráni anyáét, a
bátorságát összeszedve demonstrációt szervező orosz
demokráciapárti aktivistáét –, mindazokét, akik hisznek benne,
hogy a kockázatokkal és nehézségekkel szembeszállva is lehet
és kell a jobb életért küzdeni.
Bármit teszel is, nem lesz elég – hallottam a hangjukat.
De akkor is próbáld meg!
 19

Amikor elindultam az elnökválasztáson, a szeptember 11-e óta

folytatott külpolitikától eltérő irányt ígértem a választóimnak.
Irak és Afganisztán kemény leckével szolgált arról, hogy milyen
mértékben szűkíti a háború az elnök lehetőségeit. Rám erőlteti
a nemcsak a Bush-kormányt, hanem egész Washingtont átható
szemléletet, amely minden bokorban ellenséget lát, perverz
büszkeséget érez egyoldalú látásmódja miatt, és szinte
rutinmódszernek tekinti a katonai beavatkozást a külpolitikai
problémák megoldására. Más országokkal való
kapcsolatunkban keményszívűvé és rövidlátóvá váltunk, és
nem vállaltuk a koalíciók és konszenzusok felépítésének lassú,
kemény munkáját. Én úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államok
biztonsága a szövetségeink és a nemzetközi intézményeink
erősítésén áll vagy bukik. A katonai beavatkozást nem
elsődleges módszernek, hanem végső megoldásnak tekintettem.
Folytatnunk kellett a megkezdett háborúkat. Ugyanakkor a
diplomáciába vetett hitemet is próbára kellett tennem.
A hangnem megváltoztatásával kezdtem. Az elnökségem
kezdetétől fogva odafigyeltünk arra, hogy a Fehér Házból
származó minden külpolitikai közlemény hangsúlyozza a
nemzetközi együttműködés fontosságát és az Egyesült Államok
szándékát, hogy a többi – kis és nagy – országot „a kölcsönös
érdek és tisztelet” alapján kezelje. Apró, de szimbolikus
lépéseket tettünk: például megnöveltük a Külügyminisztérium
nemzetközi ügyekre szánt költségvetését, és törlesztettük az
ENSZ felé a tartozásunkat, miután a Bush-kormány és a
republikánus többségű kongresszus évekig visszatartott
bizonyos összegeket.
Ahogy mondani szokták, a siker 80 százalékban a személyes
jelenléten múlik. Ehhez tartva magunkat ellátogattunk a
világnak a Bush-kormány által – a kizárólag a terrorizmusra és
a Közel-Keletre irányuló figyelem miatt – elhanyagolt részeibe
is. Hillary különösen olyan volt az első évben, mint egy
forgószél – olyan lendülettel röppent kontinensről kontinensre,
mint amilyennel egykor az elnöki posztért is kampányolt. A
világ fővárosaiban a látogatásai keltette izgatott várakozás
láttán megbizonyosodtam róla: jól döntöttem, amikor őt
neveztem ki az Egyesült Államok első számú diplomatájává.
Már az pozitívum volt, hogy a világ vezetői egyenrangú félnek
tekintették. Másrészt a jelenlétét a közvélemény mindenütt úgy
értelmezte, hogy az országuk tényleg fontos számunkra.
– Ha azt akarjuk, hogy más országok is kiálljanak a
prioritásaink mellett, nem kényszeríthetjük rájuk egyoldalúan.
Meg kell mutatnunk nekik, hogy az ő szempontjaikat is
figyelembe vesszük – vagy legalább megtaláljuk az országukat
az térképen – magyaráztam az NSC-csapatomnak.
Szerintem a népekre, nemzetekre és az egyénekre is
jellemző univerzális emberi vágy, hogy ismerjenek,
meghallgassanak minket, elismerjék és megbecsüljék az egyéni
identitásunkat. Talán azért értettem meg az elődeimnél
mélyebben ezt az alapigazságot, mert a gyermekkorom nagy
részét külföldön töltöttem, és a világ „elmaradottnak” és
„fejletlennek” tartott részein is éltek rokonaim. Vagy talán azért,
mert afroamerikaiként megtapasztaltam, milyen érzés
láthatatlannak lenni a saját hazámban.
Bármi volt is az oka, fontosnak tűnt számomra, hogy
érdeklődést mutassak a meglátogatott országok történelme,
kultúrája és népe iránt. Ben Rhodes azzal viccelődött, hogy a
tengerentúli beszédeim leírhatók egy egyszerű algoritmussal:
„[Köszönés az ország nyelvén – gyakran hibás kiejtéssel.]
Csodálatos érzés, hogy ebben a gyönyörű országban lehetek,
amely nagymértékben hozzájárult a civilizáció fejlődéséhez.
[Ezeknek a felsorolása.] Az országaink közötti barátság nagy
múltra tekint vissza. [Inspiráló anekdota.] Az Egyesült Államok
ma ismert formáját részben a több millió [adott országból
származó] ember alakította ki, akiknek az ősei bevándoroltak
az országunkba.” Lehet, hogy elcsépelt dolgokat mondtam, de a
hallgatóságom mosolya és bólogatása alapján igenis számít az
elismerésnek ez az egyszerű gesztusa.
Ugyanebből az okból igyekeztünk beiktatni néhány kiemelt
műemlék megtekintését minden külföldi utazásomba, hogy
kilépjek a hotelek és a paloták zárt világából. Tudtam, hogy az
átlagos török vagy vietnámi állampolgárra bármilyen kétoldalú
megbeszélésnél vagy sajtókonferenciánál mélyebb benyomást
tesz, ha érdeklődéssel járom körbe az isztambuli kék mecsetet,
vagy Ho Si Minh-város egyik éttermében ebédelek. Ráadásul
ezek az alkalmak esélyt jelentettek, hogy a való világtól már
elszakadt minisztereken és a gazdasági elit képviselőin túl
legalább egy kicsit találkozhassak hétköznapi emberekkel is.
De a leghatékonyabb diplomáciai eszközöm még a
kampányomból származott. A nemzetközi utazásaim során
szokásommá vált, hogy találkoztam a helyi fiatalsággal. Az első
próbálkozásom a strasbourgi NATO-csúcstalálkozó idejére esett,
amikor háromezer európai fiatalból álló tömeg várt. Nem
tudtam, mire számíthatok. Lesznek otromba bekiabálók?
Untatni fogom őket a hosszú, nyakatekert válaszaimmal? De az
egyórás kötetlen beszélgetés után, amely során a közönség
soraiból lelkesen kérdezgettek a klímaváltozástól kezdve a
terrorizmusellenes küzdelemig mindenféléről, és megosztották
velem saját humoros megfigyeléseiket (például, hogy a Barack
magyarul egy gyümölcs neve), elhatároztuk, hogy rendszeresen
szervezünk ilyen találkozókat külföldi utazásaimon.
A találkozókat általában élőben közvetítették az országos
televízióban, és mindig nagy nézettségük volt, akár Buenos
Airesben, akár Mumbaiban vagy Johannesburgban tartottuk. A
világ számos népe számára újszerű élmény volt, hogy egy
államfőt az állampolgárok közvetlenül bombázhatják a
kérdéseikkel – és ez sokkal nyomósabb érv volt a demokrácia
mellett, mint bármilyen előadásom. A helyi nagykövetséggel
egyeztetve gyakran meghívtuk a vendéglátó ország
társadalmának peremére szorult ifjú aktivistákat – vallási,
etnikai kisebbségek, menekültek vagy LMBTQ-csoportok
köréből is. Azzal, hogy a kezükbe adtam a mikrofont, és
meghallgattam az ő tapasztalatukat is, egy országnyi nézőben
tudatosítottam igényeik jogosságát.
A találkozókon megjelent fiatalok állandó ösztönzést
jelentettek számomra. Megnevettettek, és néha megríkattak. Az
idealizmusuk eszembe juttatta azokat az ifjú
kampányaktivistákat és önkénteseket, akik az elnökségig
segítettek, valamint azt a köteléket, amely minden faji, etnikai
és nemzeti különbség ellenére is fennáll az emberek között.
Bármilyen frusztráltan és fásultan érkeztem néha ezekre a
találkozókra, minden alkalommal feltöltődve jöttem el, mintha
egy hűs erdei forrásban merítkeztem volna meg. Magamban azt
gondoltam: mindaddig van ok a reményre, amíg ilyen ifjú
férfiak és nők élnek a Föld minden zugában.

BEIKTATÁSOM ÓTA világszerte folyamatosan javult az Egyesült

Államok közmegítélése. Ez igazolta a diplomáciai törekvéseink
létjogosultságát. A népszerűségünk növekedése megkönnyítette
a szövetségeseinknek, hogy fenntartsák, sőt akár növeljék is az
Afganisztánba kivezényelt csapataik létszámát, mivel tudták,
hogy az állampolgáraik megbíznak a vezetésünkben. Nagyobb
mozgásteret adott nekem és Tim Geithnernek a pénzügyi
válságra adott nemzetközi válasz koordinálásában is. Miután
Észak-Korea ballisztikus rakéták tesztelésébe kezdett, Susan
Rice, az ENSZ-nagykövetünk nagyszabású nemzetközi
szankciókra tudta rávenni a Biztonsági Tanácsot, részben kiváló
meggyőzőkészsége és állhatatossága miatt, de saját elmondása
szerint azért is, mert „sok ország jelezni akarja, hogy önhöz
csatlakozik”.
Mindenesetre a diplomáciai mosolyoffenzívának is
megvoltak a maga határai. Végső soron minden ország
külpolitikáját továbbra is a saját gazdasági érdekei, földrajzi,
etnikai és vallási ideológiái, területi vitái, alapítástörténetei,
krónikus traumái, ősi ellenségeskedései – és mindenekfölött a
hatalom letéteményeseinek a szándékai határozták meg.
Ritkaságszámba ment az erkölcsi érvekre fogékony külföldi
államfő. Akik diktatórikus hatalmak élén álltak, azok többnyire
megengedték maguknak, hogy fütyüljenek a közvéleményre.
Felismertem, hogy a súlyosabb külpolitikai problémák
megoldására másféle, a könyörtelen, kemény vezetők
számításait keresztülhúzó, jutalmakat és büntetéseket is
alkalmazó diplomáciai módszerre lesz szükségem. Már az
elnökségem első évében megtapasztaltam elsősorban három
ország – Irán, Oroszország és Kína – vezetőivel folytatott
tárgyalásaim során, hogy milyen nagy fába is vágtam a fejszém.
A három ország közül Irán jelentette a legkevésbé súlyos
fenyegetést Amerika hosszú távú érdekeire nézve, ugyanakkor
kiérdemelte a „legaktívabb ellenség” címét. Iránt, bár az ókori
nagy Perzsa Birodalom és az iszlám középkori aranykorának
tudományos és művészeti fellegvárának utódállama, sok éven
át alig vették számításba az amerikai döntéshozók. A nyugatról
Törökországgal és Irakkal, keletről Afganisztánnal és
Pakisztánnal határos államot általában csak egy szegény,
polgárháború és a terjeszkedő európai hatalmak által
megnyomorított közel-keleti országnak tekintették. 1951-ben
azonban Irán szekuláris, baloldali parlamentje államosította az
ország olajmezőit, megtartva magának az addig a legnagyobb
iráni olajkitermelő és exportáló vállalat többségi
tulajdonosához, a brit kormányhoz vándorló nyereséget. A
kiebrudalás miatt csalódott britek válaszul tengeri blokád alá
helyezték Iránt, hogy ne tudja elszállítani az olajat a vevőinek.
Végül London meggyőzte az Eisenhower-kormányt, hogy az új
iráni kormány szovjetbarát, ennek hatására az elnök zöld utat
adott az Ajax hadműveletnek, a CIA és az MI6 által közösen
szervezett puccsnak. Ennek keretében eltávolították Irán
demokratikusan választott miniszterelnökét, és az ország fiatal
uralkodója, Mohammed Reza Pahlavi sah kezébe adták a
hatalmat.
Az Egyesült Államok fejlődő országokkal kapcsolatos
politikáját a hidegháború teljes időszakában ugyanaz a hibás
gondolkodásmód határozta meg, amelyre az Ajax hadművelet is
épült: a nemzeti törekvéseket tévesen kommunista
cselszövésnek értelmezte; egyenlőségjelet tett a kereskedelmi
érdek és a nemzetbiztonság közé; leváltotta a demokratikusan
megválasztott kormányokat, és a diktátorok mellé állt, ha ez
tűnt számára előnyösnek. Mindenesetre az első huszonhét év
során az amerikai döntéshozók sikernek könyvelték el iráni
húzásukat. A sah hűséges szövetségesnek bizonyult;
meghosszabbította az amerikai olajvállalatokkal kötött
szerződéseket, és rengeteg drága amerikai fegyvert vásárolt.
Baráti kapcsolatot ápolt Izraellel, szavazati jogot biztosított a
nőknek, az ország gyarapodó vagyonát a gazdaság és az oktatási
rendszer modernizálására költötte, és könnyedén elvegyült a
nyugati üzletemberek és az európai királyi családok köreiben.
A kívülállók számára kevésbé volt nyilvánvaló az irániakban
fortyogó ellenérzés a sah fényűző életformájával,
könyörtelenségével (a titkosszolgálata hírhedt volt arról, hogy
megkínozta és megölte a másképp gondolkodókat) és a nyugati
életforma terjesztésével kapcsolatban – ez utóbbival a
konzervatív vallási vezetők és számos követőjük szemében az
iszlám lényegi tanítását szegte meg. A CIA-elemzők arra sem
fordítottak sok figyelmet, hogy egyre nagyobb befolyásra tett
szert egy száműzött síita vallási vezető, Homeini ajatollah, aki
írásaiban és beszédeiben nyugati bábnak nevezte a sahot, és
felhívást intézett a néphez, hogy a fennálló rendet megdöntve
saría jogon alapuló iszlám államot hozzanak létre. Ezért az
amerikaiakat meglepetésként érte, amikor az Iránban 1978
elején elinduló tüntetéssorozat népi forradalommá nőtte ki
magát. A következő hullámokban Homeini követőihez
elégedetlen munkások, munka nélküli fiatalok és az
alkotmányos rend visszaállítását követelő, demokráciapárti
erők is csatlakoztak az utcákon. Így 1979 elején, amikor már
több millióan tüntettek, a sah csendben elhagyta az országot, és
az Egyesült Államokba utazott gyógykezelésre. Akkoriban az
amerikai híradók tele voltak az ajatollahot ábrázoló
képsorokkal – ahogy fehér szakállával, prófétaként ragyogó
szemével kiszáll a repülőből, hogy győzedelmesen visszatérjen
a száműzetésből az őt dicsőítő tengernyi támogatója körébe.
 A legtöbb amerikai keveset tudott a történet hátteréről, hogy
miért robbant ki forradalom – vagy miért égetik hirtelen az
amerikai zászlót egy távoli ország lakói „Halál Amerikára!”
felkiáltással. Én biztos nem sokat tudtam. Tizenhét éves voltam,
középiskolába jártam, és még csak kezdtem ismerkedni a
politikával. Nehezen tudtam követni az eseményeket: Homeini
kinevezte magát a fegyveres erők parancsnokának,
félreállította a korábbi világi és reformista szövetségeseket.
Megalapította a félkatonai Iszlám Forradalmi Gárdát, hogy
leszámoljon az új rezsim minden ellenségével. Amikor pedig
1979 novemberében radikalizálódott diákok megrohamozták az
Egyesült Államok nagykövetségét, és amerikai túszokat ejtettek,
kihasználta, hogy megszilárdítsa a forradalmat, és megalázza a
világ leghatalmasabb nemzetét.
De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy harminc évvel
később még mindig mennyire ezeknek az eseményeknek az
utóhatása határozta meg elnökségem geopolitikai koordináta-
rendszerét. Az iráni forradalom sikere egy sor más iszlám
mozgalmat is arra ösztönzött, hogy lemásolják a receptet.
Homeini felhívása a szunnita arab monarchiák megdöntésére
esküdt ellenségekké tette Iránt és a Szaúd-házat, továbbá
kiélezte a vallási ellentéteket a Közel-Keleten. Irak 1980-ban
megpróbálta lerohanni Iránt, és nyolc éven át húzódó, véres
háborúba keveredtek, miközben az öböl menti országok
Szaddám Huszeint pénzelték, a szovjetek pedig Homeini
hadseregét látták el – egyebek mellett vegyi – fegyverekkel. Ez
felgyorsította azt a folyamatot, amelynek során Irán a
terrorizmus támogatásával próbálta ellensúlyozni ellenségei
katonai fölényét. (Az Egyesült Államok Reagan elnöksége alatt
cinikus módon mindkét felet támogatta: a nyilvánosság előtt
Irak mellé állt, miközben titokban fegyvert adott el Iránnak.)
Homeini fogadalma, hogy letörölje Izraelt a térképről – és az,
hogy támogatta a libanoni síita félkatonai szervezetet, a
Hizbulláhot és a palesztin ellenállási csoport, a Hamász katonai
szárnyát –, a legsúlyosabb fenyegetést jelentette Izrael
szemében, és Izrael többek között emiatt is mindinkább
elzárkózott a szomszédaival való békekötés lehetőségétől. Még
messzemenőbb következményekkel járt az, hogy Homeini két
részre osztotta a világot Allah és a „Nagy Sátán” (vagyis az
Egyesült Államok) erői közt, és ez a szemlélet nemcsak a
jövőbeli dzsihádisták gondolkodását mérgezte meg, hanem
azokét a nyugatiakét is, akik már eleve gyanakvással és
félelemmel tekintettek a muzulmánokra.
Homeini 1989-ben halt meg. Utódja Ali Hámenei ajatollah
vallási vezető lett, aki addigi életében is alig hagyta el a hazáját,
innentől kezdve pedig soha. Nyilvánvalóan ugyanúgy gyűlölte
Amerikát, mint Homeini. Bár ő lett a hadsereg főparancsnoka,
nem élvezett teljhatalmat – vallási vezetők nagy hatalmú
tanácsával kellett egyeztetnie, a kormány vezetésének napi
felelőssége pedig egy választott elnökre hárult. A Clinton-
kormány végső és a Bush-kormány kezdeti időszakában volt egy
olyan korszak, amikor a mérsékeltebb erők némi lendületet
vettek, és felcsillant a remény az amerikai–iráni kapcsolatok
helyreállítására. A szeptember 11-ei terrortámadások után Irán
akkori elnöke, Mohammed Hátami még fel is ajánlotta a Bush-
kormánynak a segítségét a szomszédos Afganisztánnal
kapcsolatban. De az amerikai kormány nem vett tudomást a
gesztusról, és amikor Bush elnök a 2002-es helyzetértékelő
beszédében Irakkal és Észak-Koreával együtt Iránt is a
„gonoszság tengelye” részeként említette, azzal végleg becsapta
az ajtót a diplomácia előtt.

MIRE ELFOGLALTAM A HIVATALOMAT, addigra Teheránban a

keményvonalas konzervatívok stabilan visszakerültek a
hatalomra az új elnök, Mahmúd Ahmadínezsád vezetésével, aki
mániákus nyugatellenes kitöréseivel, holokauszttagadásával,
valamint a melegek és más, általa fenyegetőnek tartott emberek
kivégzésével egy személyben testesítette meg a rezsim
leggyűlöletesebb tulajdonságait. Irán továbbra is fegyvereket
küldött az amerikai katonák életére törő iraki és afgán
milicistáknak. Irak amerikai inváziója nagymértékben
megerősítette Irán stratégiai pozícióját a régióban, mivel esküdt
ellenségét, Szaddám Huszeint síita vezetésű, iráni befolyás alatt
álló kormány váltotta fel. A Hizbulláh, Irán szövetségese a
legerősebb csoportosulásként jelent meg Libanonban, és az
Irántól kapott rakétáival immár Tel Avivot is elérte. A szaúdiak
és az izraeliek riasztó fejleményként emlegették az iráni
befolyás „síita félholdját”, és az Egyesült Államoktól várták az
iráni kormány leváltását.
Irán mindenképpen súlyos fejfájásra adott volna okot a
kormányom számára, de az ország egyre inkább felpörgő
nukleáris programja miatt félő volt, hogy az eleve rossz helyzet
totális válsággá mélyül.
A rezsim megörökölte a sah idején felépített nukleáris
létesítményeket, és az ENSZ atomsorompó-szerződése [4]

értelmében – amelyhez az 1970-es ratifikációjakor Irán is

csatlakozott – jogosult volt békés célokra atomenergiát
használni. Sajnos ugyanaz a centrifugatechnológia, amellyel az
atomerőművekben használható alacsony dúsítású uránt
előállítják, módosítható olyan módon, hogy fegyverekben
alkalmazható, erősen dúsított urán jöjjön létre. Márpedig,
ahogyan az egyik szakértőnk fogalmazott: „Erősen dúsított urán
és internet-hozzáférés birtokában egy okosabb középiskolás is
képes bombát előállítani”. Irán 2003 és 2009 között az
urándúsító centrifugái számát százról ötezerre növelte. Ez jóval
több, mint amennyit bármilyen békés cél indokolna. Az
Egyesült Államok titkosszolgálata elég biztos volt abban, hogy
Irán még nem rendelkezik atomfegyverrel. Ugyanakkor arról is
meg voltak győződve, hogy a rezsim veszélyesen lerövidítette
azt az időtartamot, amely alatt működő nukleáris fegyver
készítéséhez elegendő uránt tud dúsítani.
Egy esetleges iráni nukleáris arzenál nem feltétlenül az
Egyesült Államokra jelent közvetlen fenyegetést, de egy Közel-
Keleten belüli atomtámadás vagy nukleáris terrorcselekmény
nagymértékben leszűkítené a jövendő amerikai elnök
mozgásterét Irán szomszédos országokkal szembeni
agressziójának megfékezésére. A szaúdiak valószínűleg a saját
„szunnita bombájuk” elkészítésével reagálnának, ami nukleáris
fegyverkezési verseny beindulásához vezetne a világ egyik
tűzfészkében. Közben a hírek szerint szintén be nem vallott
nukleáris fegyverarzenállal rendelkező Izrael egzisztenciális
fenyegetésnek tekintette a nukleárisan felfegyverkező Iránt, és
állítólag terveket szőtt az iráni atomlétesítményekre irányuló
megelőző csapásról. Ha közülük bárki lépést, ellenlépést vagy
ballépést követ el, akkor a Közel-Kelet – és az Egyesült Államok
– újabb konfliktusba keveredik, miközben még mindig 180 ezer
katonánk szolgál Irán határai mentén, és az olajárak megugrása
még mélyebbre taszítja a világgazdaságot. A kormányzásom
alatt időnként végiggondoltuk az Iránnal esetlegesen kirobbanó
konfliktusok forgatókönyveit, és nyomasztóan hatott rám a
tudat, hogy ha háborúra kerül sor, akkor valószínűleg szinte
minden más tervem szertefoszlik.
Mindezek miatt a csapatommal azt vitattuk meg, hogyan
lehetne megakadályozni az iráni atomfegyver kifejlesztését –
mégpedig lehetőleg diplomáciai úton, nem pedig újabb háború
kirobbantásával. Kétlépéses stratégiában egyeztünk meg. Mivel
1980 óta szinte semmiféle diplomáciai kapcsolat nem volt az
Egyesült Államok és Irán között, az első lépés a közvetlen
kapcsolatfelvétel volt. Ahogyan a beiktatási beszédemben
ígértem, készek vagyunk kezet nyújtani azoknak, akik
hajlandók kinyitni ökölbe szorított markukat. Hivatali
eskütételemet követően néhány héttel titkos üzenetet küldtem
Hámenei ajatollahnak az ENSZ iráni diplomáciai csatornáján
keresztül. Párbeszéd kezdeményezését javasoltam országaink
között egy sor témáról, Irán nukleáris programját is beleértve.
Hámenei kerek perec elutasított: Iránt nem érdekli a közvetlen
párbeszéd. Mindenesetre megragadta az alkalmat, hogy
felszólítsa az Egyesült Államokat: hagyjon fel az imperialista
zsarnokoskodással.
– Úgy sejtem, nem fogja a közeljövőben kinyitni ökölbe
szorított markát – jelentette ki Rahm, miután elolvasta Hámenei
fársziról lefordított levelét.
– Csak annyira, hogy felmutassa a középső ujját – mondtam.
Az az igazság, hogy a Fehér Házban egyikünk sem számított
kedvező válaszra. Mégis elküldtem a levelet, hogy az Egyesült
Államok biztosan ne álljon a diplomáciai kapcsolatok
helyreállításának az útjába. A nyitottságunkat Irán szélesebb
közvéleménye felé is megerősítettem egy márciusban online
eljuttatott, hagyományos perzsa újévi (noruz) üdvözlettel.[5]
A gyors áttöréshez fűzött remény 2009 júniusában foszlott
szerte, amikor az iráni ellenzéki jelölt, Mír-Hosszein Múszavi
előállt azzal a megalapozott gyanúval, hogy a
kormánytisztviselők – Ahmadínezsád második elnöki ciklusára
való újraválasztását elősegítendő – szavazatokat hamisítottak.
Országszerte több millióan vonultak ki az utcára a választási
csalások elleni tiltakozásul, és elindították az 1979-es
forradalom óta az iszlám állam számára a legnagyobb kihívást
jelentő Zöld Mozgalmat.
A megtorlás kegyetlen és gyors volt. Múszavit és más
ellenzéki vezetőket házi őrizetbe helyezték. A békés tüntetőket
megverték, és sokukat megölték. Egyik éjjel az elnöki
rezidenciám kényelmében tekintettem át a tüntetésekről szóló
híradásokat az interneten, amikor megakadt a szemem egy
videón. Egy utcán lelőtt fiatal nőt lehetett látni, akinek az arcán
patakokban folyt a vér, haldoklott, a tekintete pedig vádlón az
égre meredt.
Hátborzongató volt. Micsoda árat kell fizetni az embereknek
világszerte azért, mert valamilyen mértékben szeretnének
beleszólni az országuk vezetésébe! Első felindulásomban
legszívesebben kifejeztem volna a tüntetők iránti
együttérzésemet. Viszont a nemzetbiztonsági munkatársaim
lebeszéltek erről, mert szerintük egy ilyen nyilatkozat visszafelé
sülne el. A rezsim keményvonalas tagjai már amúgy is azt az
álhírt terjesztik, hogy a tüntetést külföldi ügynökök szervezték,
az iráni aktivisták pedig attól tartanak, hogy az Egyesült
Államok támogató nyilatkozata hiteltelenné tenné a
mozgalmukat. Úgy véltem, hogy nem hagyhatom figyelmen
kívül ezeket az aggályokat, ezért egy sor semmitmondó,
bürokratikus nyilatkozatot adtam ki – „Továbbra is élénk
figyelemmel kísérjük a helyzet alakulását”; „Tiszteletben kell
tartani a gyülekezési jogot és a szólásszabadságot” –,
egyszersmind az iráni nép akaratát tükröző, békés megoldást
sürgettem.
Ahogy az erőszak fokozódott, úgy gyűlt bennem a keserűség
is. Ez a passzivitás nem illett hozzám – és nemcsak azért, mert
végig kellett hallgatnom a republikánusok sárdobálását, hogy
tudniillik egy gyilkos rezsimmel smúzolok. Újabb kemény leckét
kaptam az elnökségről. A szívem helyett ezúttal stratégiai
megfontolásokra és taktikai elemzésekre, a meggyőződésem
helyett pedig az intuícióimnak ellentmondó érvekre kell
hallgatnom. És a világ legmagasabb posztján – ha felháborodok
a saját kormánya által meggyilkolt fiatal nő látványán –
kevesebb véleménynyilvánítási és cselekvési szabadság adatik
meg nekem, mint annak idején szenátorként vagy hétköznapi
állampolgárként.
Miután kudarcot vallottak a kísérleteink, hogy nyílt
párbeszédet alakítsunk ki Iránnal, amely a káosz és elnyomás
örvényébe kezdett süllyedni, áttértünk a stratégiánk második
lépésére: a nemzetközi közösséget olyan szigorú, többoldalú
gazdasági szankciók bevezetésére szólítottuk fel, amelyek
reményeink szerint Iránt a tárgyalóasztalhoz kényszerítik. Az
ENSZ Biztonsági Tanácsa már több határozatban felszólította
Iránt az urándúsító tevékenység leállítására. Korlátozott
szankciókat is engedélyezett Iránnal szemben, és létrehozta a
P5+1 nevű csoportot – a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának
(az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország,
Oroszország és Kína), valamint Németországnak a részvételével
–, hogy találkozzon az iráni vezetőkkel, és próbálja rávenni a
rezsimet az atomsorompó-szerződés feltételeinek betartására.
Sajnos a korábbi szankciók nagyon gyengék voltak ahhoz,
hogy bármilyen hatást kiváltsanak. Még az Egyesült Államok
szövetségesei, például Németország is, élénk üzleti
kapcsolatokat folytattak Iránnal, és szinte mindenki vásárolt
Iránból olajat. A Bush-kormány egyoldalúan bevezetett további
szankciókat az Egyesült Államok részéről, de ezek nagyrészt
jelképesek voltak, mivel az amerikai vállalatok 1995 óta nem
folytathattak üzleti kapcsolatot Iránnal. Az olajárak jó magasan
voltak, az iráni gazdaság pedig növekedett, ezért az ország
boldogan részt vett a P5+1-gyel folytatott tárgyalásokon,
amelyek nem vezettek sehová, csak újabb tárgyalásokhoz.
Ha fel akartuk rázni Iránt, akkor keményebb fellépésre
kellett rábírnunk a többi országot. És ehhez meg kellett
nyernünk magunknak néhány olyan nagyhatalmat, amelyek
történelmileg ellenségeink, elvből ellenzik a szankciókat, kiváló
diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot ápolnak Iránnal – és
legalább annyira bizalmatlanok az Egyesült Államok
szándékaival szemben, mint Teherán.

MIVEL AZ 1960–70-ES ÉVEKBEN NŐTTEM FEL, elég idős voltam már, hogy
emlékezzem a külkapcsolatokat egykor meghatározó valóságra,
az Európát két részre osztó, nukleáris fegyverkezési versenyt
gerjesztő és világszerte helyi konfliktusokat kirobbantó
hidegháborúra. Ez alakította a gyermeki képzeletemet: a
tankönyvekben, a napilapokban, a kémregényekben és a
mozifilmekben egyaránt a Szovjetunió volt a rettegett ellenség a
szabadság és zsarnokság közötti harcban.
Ugyanakkor a vietnámi háború utáni nemzedék tagja is
voltam. Generációnk megtanulta megkérdőjelezni a saját
kormánya döntéseit, és felismerte, hogy a hidegháborús eszmék
gyakran saját ideáljainak megcsúfolására késztették az Egyesült
Államokat – amint az megfigyelhető volt például a
mccarthyzmus kibontakozása vagy a dél-afrikai apartheid
rezsim támogatása kapcsán. Ennek ellenére hittem abban, hogy
meg kell akadályoznunk a marxista totalitarizmus terjedését.
Ugyanakkor elbizonytalanodtam, hogy tényleg mi állunk-e a jó
oldalon és ők a rosszon, vagy hogy Tolsztoj és Csajkovszkij népe
tényleg alapvetően különbözik-e tőlünk. A szovjet rendszer
borzalmai inkább az emberiség általánosabb tragédiájának
egyik formáját szimbolizálták számomra: azt, hogy az elvont
eszmék és a vakhit elnyomáshoz vezethetnek. Hogy milyen
készségesen ideologizáljuk meg a kegyetlenséget és mondunk le
a szabadságunkról. Hogy a hatalom milyen könnyen megrontja,
a félelem megalkuvóvá teszi az embert, és a szavakat
értéktelenné lehet silányítani. Nem hittem azt, hogy bármelyik
ezek közül csak a szovjetekre vagy a kommunistákra lenne
jellemző – hanem igazából mindannyiunkra. És úgy éreztem,
hogy a vasfüggöny mögötti bátor ellenzékiek küzdelme nem
elszigetelt csata, hanem része az emberi méltóságért a világ
más tájain – mások mellett az Egyesült Államokban – vívott
harcnak.
Amikor az 1980-as évek közepén Mihail Gorbacsov lett a
kommunista párt főtitkára, és a peresztrojkának és
glasznosztynak nevezett óvatos liberalizálásba kezdett,
alaposan tanulmányoztam, azon töprengve, vajon egy új kor
kezdetének lehetek-e a tanúja. És amikor néhány évvel később
leomlott a berlini fal, és az orosz demokrata aktivisták Borisz
Jelcint juttatták hatalomra, a régi kommunista rendet
félresöpörték, a Szovjetunió pedig széthullott, mindezt a Nyugat
győzelmén túl bizonyítéknak is tekintettem, hogy a mozgósított
állampolgárokban hatalmas erő rejlik, valamint komoly
figyelmeztetés is volt ez a világ diktátorai számára. Bár az
Oroszországban az 1990-es években megfigyelhető kilengések –
gazdasági összeomlás, mérhetetlen korrupció, jobboldali
populizmus, oligarchák – aggodalomra adtak okot, én továbbra
is reménykedtem. Tudtam, hogy a szabadpiacon és a
népképviseleten alapuló kormányzás kialakulása
elkerülhetetlenül nehéz szülés, ugyanakkor bíztam benne, hogy
igazságosabb, virágzóbb és szabadabb Oroszországot hoz
világra.
Mire elnök lettem, nagyrészt kigyógyultam ebből az
optimizmusomból. Igaz, hogy Jelcin utódja, az 1999-ben
hatalomra lépett Vlagyimir Putyin nem érdeklődött az általa
egy ízben „tévedésnek” is nevezett marxizmus–leninizmus
visszaállítása iránt. Sikeresen stabilizálta az ország gazdaságát,
nagyrészt az emelkedő olajárakból származó hatalmas
haszonnak köszönhetően. A választásokat ekkor már az orosz
alkotmánnyal összhangban tartották, az országban hemzsegtek
a kapitalisták, az orosz átlagemberek is utazhattak külföldre, és
a demokráciapárti aktivisták, például Garri Kaszparov
sakknagymester a Gulagra tett kiruccanás kockázata nélkül
kritizálhatta a kormányt.
Mégis, miközben Putyin hatalmon volt, az új Oroszország
évről évre egyre inkább hasonlított a régihez. Nyilvánvalóvá
vált, hogy a piacgazdaság és a rendszeres választások ellenére is
ki tud bontakozni a hatalmat Putyin kezében összpontosító és
az ellenvélemény lehetőségét beszűkítő „puha diktatúra”. A
Putyinnal együttműködő oligarchák a világ leggazdagabb
emberei közé emelkedtek. Aki viszont szakított vele, az könnyen
büntetőbíróság előtt találta magát, vagyonától megfosztva – és
Kaszparov végül mégiscsak börtönbe került néhány napra egy
Putyin-ellenes demonstráció vezetéséért. Putyin kegyenceinek
irányítása alá kerültek az ország főbb médiumai, a többi pedig
kénytelen volt ugyanúgy dicsőíteni, mint annak idején az állami
média a kommunista vezetőket. A független újságírók és polgári
aktivisták a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (Federalnaja szlusba
bezopasznosztyi Rosszijszkoj federacii, FSZB, a KGB modern
változata) megfigyelése alá – vagy bizonyos esetekben a föld alá
– kerültek.
Ráadásul Putyin hatalma nem pusztán az erőszakra épült.
Valódi népszerűségre tett szert (támogatottsága ritkán csökkent
60 százalék alá a hazájában). Ez egyfajta ódivatú
nacionalizmusból fakadt – Putyin azt ígérte, hogy visszaállítja
Oroszország Anyácska egykori fényét, és megszabadítja a
honfitársait az elmúlt két évtizedben olyannyira nyomasztó
zavar és megalázottság érzésétől.
Putyin azért tudta eladni ezt az álmot, mert ő maga is átélte
ezt a zavarodottságot. Családi összeköttetések és kiváltságok
híján önerőből kellett megmásznia a szovjet ranglétrát –
tartalékosnak képezték ki a Vörös Hadseregben, jogásznak
tanult a Leningrádi Állami Egyetemen, az Állambiztonsági
Bizottságban (Komityet goszudarsztvennoj bezopasznosztyi,
KGB) kezdte a pályafutását. Miután éveken át szolgálta
hűségesen és hatékonyan a hazáját, egy szerény megélhetést és
megbecsülést nyújtó pozícióra tudott csak szert tenni – erre a
berlini fal 1989-es ledöntésekor azt látta, hogy egyik napról a
másikra összeomlik a rendszer, amelynek az életét szentelte.
(Akkoriban a KGB kelet-németországi, drezdai irodájában
dolgozott, és állítólag a következő néhány nap során aktákat
semmisített meg, és a hivatalban őrködött, hogy távol tartsa az
esetleges fosztogatókat.) Gyors pálfordulással igazodott a
kialakulóban lévő, posztszovjet valósághoz, és csatlakozott
Anatolij Szobcsak demokrata reformerhez, jogi egyetemi
mentorához, aki Szentpétervár polgármestere lett. Putyin
országos politikai karrierje szélsebesen ívelt felfelé a Jelcin-
kormányban, és a hatalmát számtalan pozícióban – többek
között az FSZB igazgatójaként – szövetségesek és előnyök
megszerzésére, titkok gyűjtésére és vetélytársai kijátszására
használta. Jelcin 1999 augusztusában nevezte ki Putyint
miniszterelnöknek, majd négy hónappal később – korrupciós
botrányok, rossz egészségi állapota, legendás
alkoholproblémája és katasztrofális gazdasági húzásai miatt –
mindenki meglepetésére lemondott hivataláról, így az akkor
negyvenhét éves Putyin ült be ideiglenesen Oroszország elnöki
székébe. Ezzel hatalmas előnyre tett szert, aminek
köszönhetően három hónappal később a következő teljes elnöki
ciklusra is megválasztották. (Putyin egyik első intézkedéseként
fátylat borított Jelcin minden bűnére.)
A durva és könyörtelen vezetők számára a káosz ajándéknak
bizonyul. Ugyanakkor Putyin – ösztönösen vagy hideg fejjel, ki
tudja – azt is megértette, hogy az orosz nép rendre vágyik. Bár
kevesen sírták vissza a termelőszövetkezetek és az üresen
tátongó üzletek korát, de elfáradtak, és tartottak azoktól, akik –
bel- és külföldön egyaránt – kihasználták Jelcin gyengeségét.
Erőskezű irányításra vágytak – Putyin pedig boldogan
teljesítette ezt a kívánságukat.
Visszaállította az orosz uralmat a nagyrészt muzulmán
Csecsenföldön, és a szeparatista lázadók kegyetlen terrorista
merényleteit lelkifurdalás nélkül katonai hadműveletekkel
torolta meg. Felélesztette a szovjet stílusú megfigyelési
rendszert azzal az ürüggyel, hogy az emberek biztonságáról
akar gondoskodni. Amikor demokrata aktivisták
megkérdőjelezték Putyin önkényuralmi intézkedéseit, a nyugati
világ bábjainak nevezte őket. Visszaállította a kommunizmus
előtti, sőt a kommunista jelképek használatát, és támogatta a
régóta elnyomott orosz ortodox egyházat. A látványos projektek
iránti rajongásában méregdrága eseményeket szponzorált,
például pályázott a téli olimpia megrendezésére Szocsi
üdülővárosában. Instagramozó kamasz módjára árasztotta el a
világot a magáról készült fotókkal, amelyek a férfierő szinte
szatirikus imázsát sugározzák (Putyin félmeztelenül lovagol,
Putyin jégkorongozik), miközben soviniszta és homofób
megjegyzéseket ejtett el, és azt bizonygatta, hogy az orosz
értékeket megfertőzik az idegen elemek. Minden mozdulatával
azt a képet erősítette, hogy az ő határozott, atyai útmutatása
alatt Oroszország visszanyerte egykori sármos identitását.
Putyinnak csak egy gondja volt: hogy Oroszország már nem
volt szuperhatalom. Bár a nukleáris arzenáljánál az amerikain
kívül nem létezett nagyobb a világon, de Oroszország nem
rendelkezett szövetségesek és támaszpontok olyan hatalmas
hálózatával, amilyen az Egyesült Államokat segítette, hogy az
egész Földre kiterjeszthesse a haderejét. Oroszország gazdasága
lemaradt Olaszországé, Kanadáé és Brazíliáé mögött is, szinte
kizárólag a kőolajtól, a földgáztól, az ásványkincsektől és a
fegyverkereskedelemtől függött. Moszkva csillogó
bevásárlónegyedei láttán úgy tűnt, az ország az állami
működtetésű tervgazdálkodásról sikeresen áttért az egyre több
milliárdossal büszkélkedő piacgazdaságra, ugyanakkor az orosz
átlagemberek életszínvonala alapján ebből a mérhetetlen
gazdagságból kevés jutott a hétköznapi halandóknak. Számos
nemzetközi index szerint az oroszországi korrupció és
gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség mértéke vetekedett a
fejlődő világban tapasztalhatóval, és 2009-ben Oroszországban
alacsonyabb volt a férfiak várható életkora, mint Bangladesben.
Afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai fiatalok nemigen tekintették
Oroszországot példaképüknek a társadalom megreformálásáért
vívott küzdelmükben, nem érezték úgy, hogy orosz filmek vagy
zenék indítanák be a fantáziájukat, és nem álmodoztak arról,
hogy oda menjenek egyetemre, arról meg pláne nem, hogy
bevándoroljanak Oroszországba. Az ideológiai alapjaitól és az
egykor vonzó ígérettől megfosztva, amely szerint a munkások
egyesülhetnek és megszabadulhatnak láncaiktól, Putyin
Oroszországa elszigeteltnek és gyanúsnak tűnt a külföldiek
szemében – talán tartottak tőle, de semmiképp sem akarták
utánozni.
 Szakadék tátongott a modern Oroszország valósága és
Putyin azon kényszerképzete között, hogy országa még mindig
szuperhatalom, és úgy gondoltam, ebből fakad egyre
harciasabb külpolitikája. A haragja nagyrészt ránk irányult:
Putyin nyilvános nyilatkozataiban élesen bírálta az amerikai
politikát. Amikor az Egyesült Államok által támogatott
kezdeményezések kerültek napirendre az ENSZ Biztonsági
Tanácsa előtt, Oroszország holtbiztosan megvétózta ezeket –
különösen, ha emberi jogokról volt szó. Még súlyosabb
következményekkel jártak Putyin egyre intenzívebb
erőfeszítései, hogy megfékezze a szovjet blokk ma már
független egykori országainak kitörési próbálkozásait. A
diplomatáinkhoz menetrendszerűen érkeztek a panaszok
Oroszország szomszédaitól: fenyegetés, gazdasági nyomás,
félretájékoztatási kampányok, a választások meghamisítása,
oroszpárti politikai jelöltek támogatása, sőt vesztegetés is
előfordult. Ukrajnában rejtélyes módon megmérgeztek egy
Moszkvának nem tetsző, korábban reformpárti aktivistaként
tevékenykedő elnököt, Viktor Juscsenkót. És ott volt
természetesen Grúzia lerohanása is 2008 nyarán.
Nehéz volt felbecsülni, Oroszország tervei milyen messzire
vezetnek ezen a veszélyes úton. Már nem Putyin volt
Oroszország elnöke: bár a népszerűségi indexeket ő vezette, úgy
döntött, hogy tiszteletben tartja az alkotmány rendelkezését,
amely szerint nem lehet három egymást követő ciklusban elnök
ugyanaz a személy. Így helyet cserélt Medvegyevvel, egykori
helyettesével, aki 2008-as megválasztását követően gyorsan ki is
nevezte Putyint miniszterelnökének. Az elemzők egyetértettek
abban, hogy Medvegyev csupán melegen tartotta az elnöki
széket 2012-ig, amikor Putyin újra indulhatott az
elnökválasztáson. Mindenesetre Putyin legalább a látszatra
adott a döntésével, hogy nem pusztán lemondott, hanem
ráadásul egy fiatalabb, viszonylag liberális, nyugatpárti
nézeteket valló jelöltet támogatott. Még az a lehetőség is
felcsillant, hogy Putyin végleg elbúcsúzik az elnöki széktől,
megbékél a pozícióosztó idős államférfi szerepével, és engedi,
hogy a vezetők új generációja visszavezesse Oroszországot a
modern, törvényes demokrácia útjára.
Mindez lehetséges volt – de nem valószínű. A történészek
megfigyelték, hogy a cárok kora óta Oroszország hajlamos nagy
csinnadrattával befogadni a legújabb európai eszméket – a
képviseleti demokrácia, a modern kormányzás, a szabadpiac
vagy a szocializmus eszméjét –, de ezeket az importált ideákat
aztán vagy elveti, vagy a társadalmi rend fenntartásának
régebbi, durvább módszereinek rendeli alá. Az Oroszország
identitásáért vívott harcban a félelem és a beletörődés
rendszerint felülírta a reményt és a változás iránti vágyat.
Érthető reakció volt ez egy olyan rideg és könyörtelen
országban, amelynek ezeréves történelme tatárjárás, bizánci
ármányok, pusztító éhínségek, megnyomorító szolgaság,
féktelen önkény, számtalan lázadás, véres forradalmak,
népességet megtizedelő háborúk, sokéves ostromok és
kegyetlen mészárlások sorából áll.
JÚLIUSBAN MOSZKVÁBA REPÜLTEM az első hivatalos, Oroszországba
tett elnöki látogatásomra Medvegyev áprilisi, a G20-as
csúcstalálkozón elhangzott meghívására. Arra gondoltam, hogy
folytathatnánk a kapcsolatok általunk javasolt „újraindítását” –
mindkét fél számára fontos területekre koncentrálva, miközben
elismerjük és kezeljük a nézetkülönbségeinket. Véget ért a
tanév, és elkezdődött a nyári szünet, így Michelle, Malia és
Sasha is tudott hozzám csatlakozni. Michelle az anyósomat és
jóbarátunkat, Kaye mamát is elhívta azzal az ürüggyel, hogy
segítségre van szüksége a lányok mellett (továbbá egy vatikáni
látogatás és egy pápai audiencia ígéretével, mivel még
Olaszországba is ellátogattunk egy G8-csúcstalálkozóra).
A lányaink mindig nagy utazók voltak, annak idején minden
évben vidáman viselték a kilencórás repülőútjainkat is
Chicagóból Hawaiira és vissza – soha nem nyafogtak, nem
hisztiztek és nem rugdosták az előttük lévő ülést, inkább a
Michelle által rendszeres időközönként, óraműpontossággal
elővarázsolt társasjátékokkal, kirakókkal és könyvekkel
szórakoztatták magukat. Egyértelmű előrelépés volt számukra,
hogy az elnöki különgéppel utazhattak, ahol filmek közül
választhattak, igazi ágyban alhattak, és a légikísérők
mindenféle finomságokkal traktálták őket. Az Egyesült Államok
elnökének kíséretében való tengerentúli utazás mégis egy sor
újfajta kihívást jelentett a számukra. Néhány órával elalvás
után felébresztették őket, hogy új ruhába és csinos cipőbe
bújjanak, a hajukat pedig kifésüljék, hogy szalonképes
állapotban léphessenek ki a repülőből leszállás után.
Mosolyogniuk kellett a kamerákba, miközben lementünk a
lépcsőn, majd udvariasan bemutatkozni egy egész sor ősz hajú
méltóságnak, akik a kifutópályán állva vártak – ügyelve, hogy
szemkontaktust létesítsenek és arra, hogy tisztán és érthetően
mondják a nevüket, ahogy az édesanyjuk tanította. Ráadásul
arra is oda kellett figyelniük, hogy ne vágjanak unott arcot,
amíg az apukájuk az elnöki autóba beszállás előtt a
vendéglátókkal cseveg. Már a kocsiban ültünk, és egy moszkvai
sugárúton robogtunk, amikor megkérdeztem Maliát, hogy bírja.
Úgy nézett ki, mint aki el van kábulva, nagy barna szeme egy
pontra révedt a vállam fölött.
– Szerintem soha életemben nem voltam még ilyen fáradt –
nyögte.
Végül egy délelőtti szundítás gyógyírt nyújtott a bajra. Voltak
olyan közös pillanataink Moszkvában, amelyekre úgy
emlékszem, mintha tegnap történtek volna: Sasha mellettem
lépdel a Kreml grandiózus, vörös szőnyeggel borított termeiben,
nyomában fölé tornyosuló orosz katonatisztek, kezét
ballonkabátja zsebébe süllyeszti, mint egy miniatűr titkos
ügynök. Vagy Malia próbálja leplezni a fintort, miután
vakmerően belekóstolt a kaviárba a Vörös térre néző
tetőteraszon lévő étteremben. (Sasha hozta a formáját: még
azon az áron is elutasította a kanalamon felé nyújtott nyálkás
fekete cuccot, hogy utána nem kaphat fagylaltot.)
De elnöki családként nem ugyanaz volt az utazás, mint a
kampány alatt, amikor Michelle-lel és a lányokkal együtt
lakókocsival jártuk a városokat, a felvonulásokat és a vásárokat.
Most nekem és nekik eltérő időbeosztást kellett követni – külön
személyzettel, eligazításokkal és hivatalos fényképésszel. Az
első moszkvai esténk végén, amikor végre újra együtt volt a
családunk a Ritz-Carltonban, és mind a négyen kidőltünk az
ágyon, Malia megkérdezte, hogy miért nem mentem velük
megnézni az orosz táncosokat és babakészítőket. Michelle
hozzá hajolt és suttogott, mint egy összeesküvő:
– Az apukádnak nem szabad szórakozni. Egész nap unalmas
értekezleteken kell ülnie.
– Szegény apa! – mondta Sasha, és megpaskolta a fejemet.
Medvegyev meglehetősen lenyűgöző helyszínt választott a
hivatalos találkozónk helyszínéül: a Kreml épületegyüttesének
egyik magas, cirádás mennyezetű, elegánsan berendezett, a cári
idők pompáját idéző palotáját. A beszélgetésünk szívélyes és
professzionális volt. Az ezt követő közös sajtótájékoztatón
mesterien kezeltük a Grúzia körüli feszültség és a
rakétavédelem témáját, és számos eredményt tudtunk
bejelenteni, többek között, hogy megállapodtunk az új stratégiai
fegyverkezési egyezmény létrehozásáról, amelynek keretében
mindkét országban akár egyharmadával csökkenni fog a
nukleáris robbanófejek és szállítórendszerek maximális száma.
Gibbset ennél is jobban lázba hozta, hogy Oroszország
beleegyezett bizonyos amerikai élő állatok
importkorlátozásainak feloldásába, ami több mint egymilliárd
dollár pluszt jelent az amerikai farmereknek és
állattenyésztőknek.
 – Na, ez tényleg be fog jönni az otthoni népeknek – mondta
vigyorogva.
Aznap este Michelle-lel Medvegyev városközponttól néhány
kilométerre található dácsájába voltunk hivatalosak vacsorára.
Orosz regényélményeim alapján egy nagyobbacska, de
rusztikus, hagyományos vidéki otthont képzeltem magam elé.
Ezzel szemben egy magas fák mögött rejtőző, irdatlan nagy
birtokon találtuk magunkat. Medvegyev és felesége, Szvetlána –
egy mosolygós, szőke asszony, akivel Michelle és a lányok a nap
nagy részét töltötték – az ajtóban fogadott minket, és miután
körbevezettek, a kerten át egy nagy, fagerendás pavilonhoz
mentünk vacsorázni.
A beszélgetés során alig került szóba a politika. Medvegyevet
lenyűgözte az internet, és a Szilícium-völgyről kérdezgetett.
Elmesélte, hogy szeretné felfejleszteni az informatikai szektort
Oroszországban. Élénk érdeklődést mutatott az edzéstervem
iránt, és elmondta, hogy maga is napi harminc percet úszik.
Meséltünk egymásnak a jogi egyetemen szerzett
tapasztalatainkról, és bevallotta, hogy szereti a kemény rockot
játszó együtteseket, például a Deep Purple-t. Szvetlána pedig
elmondta, mennyire aggódik amiatt, hogyan fog tizenhárom
éves fiuk, Ilja megbirkózni a kamaszkorral, ha az elnök fiaként
folyamatosan reflektorfényben van – ez a probléma Michelle-
nek és nekem is ismerős volt. Medvegyev úgy vélte, hogy a
kissrác végül majd inkább külföldi egyetemet fog választani.
Röviddel a desszert után elbúcsúztunk a Medvegyev
házaspártól, ügyelve arra, nehogy valaki lemaradjon a
kisbuszról, mielőtt a konvojunk elhagyja a birtokot. Gibbset és
Marvint ugyanis a birtok más részein szórakoztatták
Medvegyev munkatársai vodkával és pálinkával, így elég vígan
kerültek elő – a másnap reggeli ébredésüket inkább ne is
firtassuk. Miközben Michelle elszunnyadt mellettem az autó
sötétjében, arra gondoltam, milyen átlagosan is telt ez az este.
Ha leszámítjuk a vacsora közben diszkréten mögöttünk helyet
foglaló tolmácsokat, akár egy jómódú amerikai külvárosi család
partiján is lehettünk volna. Medvegyevvel több közös vonásunk
is volt: annak idején mindketten jogtudományt hallgattunk és
oktattunk, pár évvel később megházasodtunk, gyerekünk
született, majd politikai pályára léptünk, miközben idősebb,
tapasztaltabb politikusok egyengették az utunkat. Kíváncsi
lettem volna, hogy a különbözőségeink milyen mértékben
erednek a jellemünk és hozzáállásunk különbségéből, és milyen
mértékben pusztán az eltérő körülményeinkből. Tőle eltérően
nekem olyan országba volt szerencsém születni, amelyben a
politikai sikerhez nem kell szemet hunyni több millió dolláros
csúszópénzek vagy politikai ellenfelek zsarolása fölött.

VLAGYIMIR PUTYINNAL MÁSNAP REGGEL TALÁLKOZTAM ELŐSZÖR, amikor

meglátogattam a Moszkva külvárosában található dácsájában.
Oroszország-szakértőink, Mike McFaul, Bill Burns és Jim Jones
is csatlakoztak hozzám. Mivel Burnsnek korábbról már volt
tapasztalata Putyinnal, azt javasolta, hogy fogjam rövidre a
bemutatkozást. „Putyin érzékeny a vélt sérelmekre, és úgy
képzeli, hogy ő a tapasztaltabb vezető. Ezért a megbeszélés
kezdetén célszerű lenne megkérdezni Putyint, mi a véleménye
az amerikai–orosz kapcsolatokról. Csak hadd beszélje ki
magát!”
Miután a konvojunk behajtott az impozáns kapun, és
végiggördült a hosszú behajtón, egy kúria előtt álltunk meg,
ahol Putyin a kötelező közös fotóra várt minket. Jelentéktelen
külsejű ember volt: alacsony és zömök – birkózóalkat –, gyér,
homokszín hajjal, előreugró orral és világos, figyelmes tekintetű
szemmel. Miközben néhány udvarias mondatot váltottunk,
felfigyeltem a mozdulataiban egyfajta lezserségre, a hangjában
gyakorlott közömbösségre. Ezek a vonások olyan emberekre
jellemzők, akik hozzászoktak az őket körülvevő alattvalók
hadához. Akik hatalomhoz szoktak.
Putyin az orosz külügyminiszter és volt ENSZ-képviselő,
Szergej Lavrov kíséretében egy széles teraszra vezetett minket,
ahol pompás lakomát – tojást, kaviárt, kenyeret, teát –
szolgáltak fel hagyományos paraszti viseletbe és magas szárú
csizmába öltözött pincérek. Megköszöntem Putyinnak a
vendéglátást, jeleztem, hogy micsoda előrelépést tettek
országaink az előző napi megbeszélés során, és megkértem,
hogy értékelje az amerikai–orosz kapcsolat saját elnöksége
alatti alakulását.
Burns nem viccelt, amikor azt mondta, hogy ennek az
embernek ki kell beszélnie magát. Alig fejeztem be a kérdést,
amikor Putyin heves és végtelennek tűnő szóáradatot zúdított
rám. Részletesen beszámolt az orosz nép által az amerikaiaktól
elszenvedett minden vélt vagy valós igazságtalanságról,
csalásról és megaláztatásról. Azt mondta, hogy Bush elnököt
személy szerint kedvelte, és a szeptember 11-ei események után
felvette vele a kapcsolatot, hogy biztosítsa a szolidaritásáról, és
felajánlja a titkosszolgálatát a közös ellenség elleni harcban.
Segített az Egyesült Államoknak kirgizisztáni és üzbegisztáni
légitámaszpontok biztosításában az afgán hadművelethez. Még
Szaddám Huszeinnel kapcsolatban is felajánlotta Oroszország
segítségét.
És mire ment vele? Azt mondta, Bush ahelyett, hogy
meghallotta volna a figyelmeztetéseit, fogta magát, és lerohanta
Irakot, amivel felborította az egész Közel-Kelet egyensúlyát. A
hét évvel korábbi amerikai álláspont, miszerint kibújunk az
átfogó rakétavédelmi rendszerek telepítésének tilalmáról (Anti-
Ballistic Missile Treaty, ABM) szóló egyezmény alól és
rakétavédelmi rendszereket telepítünk Oroszország határaihoz,
stratégiai instabilitást idézett elő. Az egykori Varsói Szerződés
országainak felvétele a NATO-ba a Clinton- és a Bush-kormány
során folyamatosan szűkítette Oroszország „befolyási övezetét”,
miközben az Egyesült Államok által a „demokrácia ösztönzése”
jogcímén támogatott grúz, ukrán és kirgiz „színes forradalmak”
Moszkva ellen fordították Oroszország egykori baráti
szomszédait. Putyin szerint az amerikaiak arrogánsak,
fensőbbségesek, nem hajlandók egyenlő félként kezelni
Oroszországot, és folyamatosan ők akarják diktálni a
feltételeket a világ többi részén is – ezért nehezére esik
optimistának lennie a jövőbeli kapcsolatokat illetően.
 Körülbelül harminc perccel az egyórásra tervezett
megbeszélés kezdete után a munkatársaim lopva kezdték a
karórájukat nézegetni. De úgy döntöttem, hogy nem szakítom
félbe. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Putyin az egészet előre
begyakorolta, de a sértettség érzése valódi volt. Azzal is
tisztában voltam, hogy csak akkor tudunk előrelépni
Medvegyevvel, ha Putyin nem állítja le. Körülbelül negyvenöt
perc múltán végül kifogyott a szóból, én pedig az előre
eltervezett tematika helyett pontról pontra reagáltam
mindarra, amit mondott. Emlékeztettem rá, hogy személyesen
elleneztem az iraki inváziót, de Oroszország grúziai
beavatkozását is elutasítottam, mivel úgy gondolom, hogy
minden nemzetnek joga van külső beavatkozás nélkül, önállóan
dönteni a saját szövetségeseit és gazdasági kapcsolatait illetően.
Vitattam azt az elgondolását, amely szerint az iráni
rakétatámadás ellen felállított korlátozott védelmi rendszer
fenyegetést jelentene Oroszország hatalmas nukleáris
arzenáljára, de azt is megemlítettem, hogy az európai
rakétavédelem területén tett további lépéseink előtt
felülvizsgálatot tervezek. Kifejtettem, hogy a javasolt
„újraindításnak” nem az a célja, hogy feloldjon minden
ellentétet országaink között, hanem az, hogy magunk mögött
hagyjuk a hidegháborús beidegződéseket, és valódi, érett
kapcsolatot alakítsunk ki, amelyben – a kölcsönös érdekekre
építve – kezelni tudjuk ezeket az ellentéteket.
Időnként feszültté vált a hangulat, különösen, amikor
Iránról volt szó. Putyin félresöpörte az Irán nukleáris
programjával kapcsolatos aggodalmaimat, és azt a
javaslatomat, hogy függessze fel az orosz tervezésű, nagy
hatékonyságú S–300-as föld-levegő rakétarendszer tervezett
eladását a rezsimnek. Azt válaszolta, hogy a rendszer tisztán
védelmi jellegű, és ha leállítana egy 800 millió dolláros
szerződést, azzal az orosz fegyvergyártók nyereségességét és jó
hírét is tönkretenné. De a legtöbb témánál figyelmesen
meghallgatott, és a kétórás maratonná elhúzódó megbeszélés
végére, ha nem is lelkesnek, de legalább nyitottnak mutatkozott
az újraindítás irányában.
– Természetesen az összes témáról Dmitrijjel kell tárgyalnia.
Ezek most már az ő döntései – mondta, miközben kikísért az
épület előtt várakozó konvojhoz. Összetalálkozott a
pillantásunk, miközben kezet ráztunk, és mindketten tisztában
voltunk vele, hogy ez elég vitatható kijelentés, de egyelőre ez a
maximum, amit ki tudok csikarni belőle.
A Putyinnal folytatott megbeszélés miatt borult az egész
aznapi programom. Visszaszáguldottunk Moszkvába, ahol
külkereskedelmi és pénzügyi tanulmányokat folytató, csillogó
szemű fiatalok vártak rám. Mielőtt a színpadra léptem volna,
beiktattam egy gyors találkozót Mihail Gorbacsovval, a volt
szovjet vezetővel. Hetvennyolc évesen, még mindig erőteljesen,
fején a közismert tűzfolttal furcsán tragikus alaknak tűnt: itt
egy férfi, aki valaha a föld egyik leghatalmasabb embere volt,
akinek az ösztönei azt súgták, hogy reformra és nukleáris
leszerelésre van szükség, és ezzel drámai léptékű globális
átalakulást indított el, és megkapta a Nobel-békedíjat. Most
pedig azzal szembesül, hogy lenézik a saját hazájában – azok is,
akik szerint behódolt a Nyugatnak, és azok is, akik kommunista
csökevénynek, a múltból itt felejtett relikviának tartották.
Gorbacsov elmondta, hogy lelkesen üdvözli a kapcsolatok
újraindítását és azt is, hogy atomfegyvermentessé kívánom
tenni a világot, de tizenöt perc elteltével – tekintettel a rám váró
fiatalokra – kénytelen voltam rövidre zárni a beszélgetést. Bár
azt mondta, megérti, éreztem, hogy csalódott. Ez a találkozó
mindkettőnket emlékeztetett a közélet mulandó, felszínes
természetére.
Azután sor került egy rövidített ebédre a Kremlben
Medvegyevvel és egy bálteremnyi fontos személyiséggel, majd
egy kerekasztal-beszélgetésre amerikai és orosz üzleti
vezetőkkel, amely során a gazdasági együttműködés bővítésére
vonatkozó klisék hangzottak el. Mire megérkeztem a McFaul
által az amerikai és orosz civil szervezetek vezetőivel rendezett
találkozóra, éreztem, hogy az időeltolódás miatt elhatalmasodik
rajtam a fáradtság. Örültem, hogy helyet foglalhatok, levegőhöz
jutok, és hallgathatom az előttem felszólalókat.
Kedvemre való társaság volt: demokráciapárti aktivisták,
nonprofit szervezetek vezetői és a lakhatás, a közegészségügy és
a politikai képviselet területeivel foglalkozó közösségszervezők
voltak jelen. Általában az ismeretlenség homályában
tevékenykedtek, próbálták összekaparni a felszínen
maradásukhoz szükséges pénzt, és ritkán nyílt alkalmuk
elhagyni a saját városukat, pláne egy amerikai elnök
meghívására. Az egyik részt vevő amerikaival annak idején
közösségszervezőként magam is együtt dolgoztam Chicagóban.
Talán a múltam és a jelenem közötti párhuzam miatt
motoszkált folyamatosan a fejemben a Putyinnal folytatott
beszélgetés. Amikor Axe megkérdezett, mi a benyomásom az
orosz vezetőről, azt válaszoltam, hogy furcsán ismerősnek tűnt:
„mint egy városi kerületi pártfőnök, csak éppen neki nukleáris
fegyverei vannak és vétójoga az ENSZ Biztonsági Tanácsában”.
Nevetett rajta, pedig nem viccnek szántam. Putyin tényleg
azokra a férfiakra emlékeztetett, akik egykor a chicagói vagy a
New York-i politikai gépezetet (a Tammany Hallt) irányították:
kemény, dörzsölt, érzelgéstől mentes fickókra, akik tudták, amit
tudtak, soha nem voltak képesek kilátni a saját beszűkült
világuk jelentette tapasztalatok közül, és a szakma
velejárójának tekintették a védelmi pénzeket, a
megvesztegetést, a csalást, alkalmanként pedig az erőszakot is.
Számukra, ahogyan Putyin számára is, az élet zéró összegű
játszma; lehet üzletelni azzal, aki nem a klán tagja, de végső
soron nem lehet megbízni benne. Elsősorban mindenki magára
vigyáz, utána a saját embereire. Egy ilyen világban nem
hibának, hanem előnynek számít az, ha valakinek nincsenek
skrupulusai, fittyet hány a nemes eszmékre, és csak a
hatalomvágy fűti.
Az Egyesült Államokban többnemzedéknyi tiltakozás,
progresszív törvényalkotás, oknyomozó újságírás és kitartó
erőfeszítés eredményeképpen sikerült visszaszorítani – ha nem
is teljesen megszüntetni – a hatalommal való ilyen közvetlen
visszaéléseket. Ennek a reformhagyománynak az ösztönzésére
léptem a politika porondjára. A nukleáris katasztrófa vagy egy
újabb közel-keleti háború kockázatának elkerülése érdekében
mégis az egész délelőttöt egy diktátor körüludvarlásával
töltöttem, aki kétségtelenül aktát nyittatott az ebben a teremben
összegyűlt valamennyi orosz aktivistáról, és kénye-kedve
szerint bármelyiket meghurcoltathatná, bebörtönöztethetné,
vagy még ennél is jobban elbánhatna vele. Ha Putyin tényleg
kipécézné valamelyik aktivistát, akkor meddig mennék el, hogy
kérdőre vonjam érte, tekintve, hogy valószínűleg ő a füle botját
sem mozdítaná? Kockára tenném a START-tárgyalások
befejezését? Oroszország és Irán együttműködését? És
egyébként is, hogyan köt az ember ilyen kompromisszumokat?
Persze mondhattam, hogy kompromisszumokra mindenütt
szükség van. Ahhoz, hogy elérjek valamit, a hazámban is olyan
politikusokkal kell tárgyalnom, akiknek a hozzáállása nem
sokban különbözik Putyinétól, és akiknek az erkölcsi normáit
jobb nem firtatni. De ez más érzés volt. Nagyobb volt a tét –
mindkét oldalon.
Amikor végül szólásra emelkedtem, méltattam a teremben
összegyűltek bátorságát és elhivatottságát, és arra biztattam
őket, hogy ne csupán a demokráciára és a polgári jogokra
összpontosítsanak, hanem a munkahelyteremtésnek, az oktatás
és az egészségügy javításának, valamint a méltó lakhatási
feltételek biztosításának is szenteljenek figyelmet. A közönség
soraiban helyet foglaló oroszokhoz szólva azt mondtam, hogy
az Egyesült Államok nem tudja és nem is fogja megvívni
helyettük a csatáikat, de szilárd meggyőződésem, hogy minden
nép az emberi jogok, a jogállamiság és az önrendelkezés elveire
törekszik.
A közönség soraiban tapsvihar tört ki. McFaul ragyogott a
büszkeségtől. Örültem, hogy legalább egy időre fel tudtam
vidítani ezeket a keményen dolgozó és olykor veszélyeket is
felvállaló jó embereket. Úgy gondoltam, hogy a fáradozásaiknak
hosszú távon még Oroszországban is meglesz a jutalma.
Ugyanakkor nyomasztott a Putyin ténykedéseiben rejlő erő és
lendület. Tartottam tőle, hogy amilyen a világ, ezeknek a
reményteli aktivistáknak egy részét talán hamarosan félreállítja
vagy összezúzza a saját kormánya – én pedig nagyon keveset
tehetek értük.
 20

Legközelebb szeptember végén találkoztam személyesen

Medvegyevvel, amikor a világ állam- és kormányfői
Manhattanben gyűltek össze az éves ENSZ-közgyűlés (U. N.
General Assembly, UNGA) megnyitóján. Számomra és
külpolitikai munkatársaim számára hetvenkét órás,
alvásmegvonással nehezített akadályversenyt jelentett ez az
általunk „UNGA-hétnek” becézett időszak. Az útlezárások és
biztosítások miatt még az elnöki konvoj számára is kihívássá
vált az amúgy is őrült New York-i forgalom. Gyakorlatilag
minden létező külföldi vezető találkozni vagy legalábbis
fényképezkedni akart velem, hogy a képet megmutathassa
odahaza. Tanácskoznom kellett az ENSZ-főtitkárral,
megbeszéléseken elnöki tisztet betölteni, ebédeken részt venni,
fogadásokat adni, ügyeket képviselni, megállapodásokat kötni
és számos beszédet megírni és megtartani – többek között a
közgyűlés előtt elhangzó, az Unió helyzetét értékelő beszédhez
hasonló előadást. A Bennel közös nyolc év alatt valahogyan
mindig a kezdés előtti utolsó negyedórára csúszott a befejezése.
Az embertelen hajtás ellenére az ENSZ székházának
látványa – a főépület égbe törő fehér tömbje az East River
partján – mindig reményteli, várakozó hangulatba hozott.
Szerintem az anyámnak köszönhetően alakult így. Emlékszem,
úgy kilenc-tíz éves koromban az ENSZ-ről kérdeztem, ő pedig
ekkor elmagyarázta, hogy a II. világháborút követően a világ
vezetői úgy döntöttek, a különböző országokból származó
embereknek szükségük van egy találkozóhelyre a
nézeteltéréseik békés rendezéséhez.
– Az emberek nem olyan sokban különböznek az állatoktól,
Bar. Félünk az ismeretlentől. Amikor félünk másoktól, és
fenyegetve érezzük magunkat, könnyebben követünk el
butaságokat, például háborúzunk egymással. Az Egyesült
Nemzetek Szervezete lehetőséget kínál az országoknak a
találkozásra, egymás megismerésére, és ezáltal félelmeik
leküzdésére – magyarázta.
Mint mindig, anyám megnyugtató bizonyosságot sugárzott,
hogy az emberiség zsigeri reakciói ellenére mégis a józan ész, a
logika és a haladás fog győzni. A beszélgetésünk után úgy
képzeltem az ENSZ működését, mint a Star Trek (Star Trek)
egyik epizódját, amelyben amerikaiak, oroszok, skótok,
afrikaiak és vulkániak együtt fedezik fel a világűrt. Vagy mint
Disneylandben az „It’s a Small World” (Kicsi a világ) nevű
mesehajó-attrakciót, ahol különböző bőrszínű, színes
népviseletbe öltöztetett, holdvilágképű babák énekelnek
közösen egy vidám dalocskát. Később, egy házi feladat kapcsán
elolvastam az ENSZ 1945-ben íródott alapokmányát, és
megdöbbenve fedeztem fel benne anyám optimizmusát:
„megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól”, „újból
hitet teszünk az alapvető emberi jogok […] mellett”,
„megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek mellett az
igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a
nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti
tisztelet fenntartható”, és „előmozdítjuk a szociális haladást és a
nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását”.[6]
Mondanom sem kell, hogy az ENSZ nem tudott mindig
maradéktalanul megfelelni ezeknek a magasztos céloknak.
Szerencsétlen sorsú elődjéhez, a Nemzetek Szövetségéhez
hasonlóan, ez a szervezet is csak annyira lehet erős, amennyire
a leghatalmasabb tagjai hagyják. Minden jelentős lépéshez a
Biztonsági Tanács öt állandó tagja – az Egyesült Államok, a
Szovjetunió (később Oroszország), az Egyesült Királyság,
Franciaország és Kína – egyhangú döntésére van szükség. Mind
az öt tag abszolút vétójoggal rendelkezik. A hidegháború idején
vajmi kevés esély volt az egyhangú döntésre, ezért az ENSZ
tehetetlenül nézte végig, amint a szovjet tankok begördülnek
Magyarországra, vagy az amerikai repülők napalmbombát
dobnak a vietnámi vidékre.
A Biztonsági Tanácson belüli megosztottság a hidegháború
után is fennmaradt, és továbbra is megbénította az ENSZ
problémamegoldó képességét. A tagállamai híján voltak hol az
eszközöknek, hol a közös akaratnak, hogy segítsenek a
káoszban fuldokló országoknak, mint amilyen Szomália volt,
vagy megelőzzék a népirtást olyan helyeken, mint Srí Lanka. A
tagállamok önkéntesen felajánlott csapataitól függő
békefenntartó missziók folyamatosan ember- és
felszereléshiánnyal küszködnek. A közgyűlés bizonyos
időszakokban a pózolás, az álszentség és Izrael egyoldalú
elítélése fórumává alacsonyodott. Az ENSZ több ügynöksége is
korrupciós botrányokba keveredett, miközben sötét diktatúrák,
például Hámenei Iránja vagy Aszad Szíriája azon ügyeskednek,
hogy tagságot szerezzenek az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában. A
Republikánus Párt szemében az ENSZ az egész világot gonoszul
egybeolvasztó globalizáció jelképévé vált. A haladás hívei
ugyanakkor azért kárhoztatták, mert képtelen kiállni az
igazságtalanságokkal szemben.
De továbbra is meggyőződésem maradt, hogy az ENSZ,
minden hibája ellenére, létfontosságú szerepet tölt be. Az ENSZ
jelentései hatására néha egy-egy ország elszégyelli magát, és
jobban viselkedik, a nemzetközi normák pedig megerősödnek.
Az ENSZ közvetítő és békefenntartó tevékenysége
tűzszünetekhez vezet, konfliktusokat simít el, és életeket ment.
Az ENSZ közreműködésével nyolcvan egykori gyarmat vált
szuverén nemzetté. Az ügynökségei emberek tízmillióinak
segítettek kitörni a nyomorból, teljesen eltüntették a föld
színéről a himlőt, szinte teljesen a gyermekbénulást és a
guineaféreg-betegséget. Amikor csak végigmentem az ENSZ
épületén – miközben a titkosszolgálatom tagjai odébb terelték a
kézfogás vagy integetés reményében rám váró, a széles,
szőnyeggel borított folyosókon hemzsegő diplomaták és
munkatársak tömegét, akiknek az arcán végigtekintve az
emberiség nagy családjának minden formáját és színárnyalatát
felfedezhetjük –, eszembe jutott, hogy az itt dolgozó férfiak és
nők nap mint nap nekifeszülnek a leküzdhetetlennek tűnő
akadályoknak, megpróbálják rávenni a kormányokat védőoltási
programok finanszírozására és szegény gyerekek
iskoláztatására, igyekeznek megakadályozni a kisebbségi
csoportok lemészárlását és fiatal nők testének áruba bocsátását.
Az itt dolgozók ugyanarra az eszmére tették fel az életüket, mint
anyám. Ezt az eszmét öntötte versbe a költő, és szőtték bele a
közgyűlés hatalmas kupolájú üléstermében függő falikárpitba:

Az ember csak egy test külön tagja mind,

Hisz egy főanyagból van alkotva mind.[7]

Ben elmondta, hogy ezek a sorok a 13. századi perzsa költőtől,

Száditól, az iráni kultúra egyik legkedveltebb alakjától
származnak. Milyen ironikus ez, gondoltuk, annak fényében,
hogy az ENSZ-közgyűlés során mennyi időt töltöttem azzal,
hogy megpróbáljam megfékezni Irán nukleáris fegyverkezését.
Hámenei és Ahmadínezsád nyilvánvalóan nem osztozott a költő
nemes érzékenységében.
Irán, mióta elutasította a párbeszédre vonatkozó
javaslatomat, láthatóan nemigen mérsékelte nukleáris
programját. Az ország képviselői továbbra is halogattak és
mellébeszéltek a P5+1-es tagokkal folytatott tárgyalásokon, és
váltig állították, hogy Irán centrifugái és dúsított uránkészletei
kizárólag polgári célokat szolgálnak. Hamisan csengett az
ártatlanságuk bizonygatása, de Oroszország és Kína számára
megfelelő ürügyül szolgált, hogy elutasítsák a Biztonsági Tanács
által Irán ellen bevezetendő súlyosabb szankciókat.
 Mi továbbra is próbáltuk erőltetni az ügyet. Néhány új
fejlemény pedig hozzájárult az oroszok hozzáállásának
megváltozásához. Először is az ügyes atomsorompó-szakértő,
Gary Samore vezetésével működő fegyverellenőrző csoportunk,
együttműködésben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel
(International Atomic Energy Agency, IAEA), egy új, kreatív
javaslaton dolgozott Irán valódi szándékainak leleplezésére. A
javaslat abból állt, hogy Irán szállítsa a felhalmozott alacsony
dúsítású uránkészleteit Oroszországba, ahol erősen dúsítottá
alakítják át, azt továbbszállítják Franciaországba, ahol pedig
Irán törvényes, atomerőművi szükségleteit kielégítő, de katonai
célra nem használható fűtőanyagot készítenek belőle. Ezzel az
áthidaló megoldással Irán nukleáris létesítményei érintetlenek
maradtak volna, és továbbra is előállíthatott volna alacsony
dúsítású uránt. Ugyanakkor a jelenlegi tartalékainak
elapasztása akár egy évvel is kitolta volna azt az időtartamot,
amikorra működő nukleáris fegyver készítéséhez elegendő
uránt tud dúsítani, ezzel pedig időt nyerhettünk volna, hogy
tartósabb megoldást alkudjunk ki. Ugyanilyen fontos, hogy a
javaslat keretében Oroszország kulcsfontosságú
együttműködési partner lenne. Ezzel azt üzentük Moszkvának,
hogy minden elképzelhető ötletet megvalósítunk Iránnal
kapcsolatban. Az ENSZ-közgyűlésen Oroszország támogatta az
ötletet, még el is neveztük „orosz javaslatnak”. Így amikor Irán
végül elutasította a javaslatot az abban az évben, Genfben
megrendezett P5+1-es találkozón, nemcsak az Egyesült
Államoknak mutatott fityiszt, hanem Oroszországnak, kevés
megmaradt szövetségesei egyikének is.
Az orosz–iráni kapcsolatban keletkezett szakadék tovább
mélyült, miután Medvegyevnek és Lavrovnak átadtam egy
titkosszolgálati információt az ENSZ-közgyűlés idején tartott
privát találkozón: felfedeztük, hogy Iránban majdnem
befejezték már egy titkos urándúsító létesítmény felépítését egy
hegy gyomrában, az ősi Kom város közelében. A létesítmény
összes jellemzője (mérete, alaprajza és elhelyezkedése egy
katonai támaszpont mellett) arra utalt, hogy mind a
felfedezéstől, mind a támadástól féltve óvják. Ez nem jellemző
civil programokra. Elmondtam Medvegyevnek, hogy a
közzététel előtt először neki mutatjuk meg a bizonyítékokat,
mert véget ért a látszatintézkedések ideje. Ha az oroszok most
nem egyeznek bele az erőteljes nemzetközi válaszba, akkor
valószínűleg lecsúszunk a tárgyalás lehetőségéről Iránnal.
A beszámolónk szemmel láthatóan megrendítette az
oroszokat. Medvegyev nem is próbálta mentegetni Iránt.
Ehelyett kijelentette, hogy csalódott a rezsimben, és elismerte,
hogy a P5+1-nek ideje szigorúbban fellépni Iránnal szemben.
Még ennél is továbbment a későbbi nyilvános nyilatkozataiban,
amikor közölte a sajtóval, hogy „a szankciók ritkán vezetnek
produktív eredményekhez…, de bizonyos esetekben
elkerülhetetlenek”. Kellemes meglepetésként értek minket ezek
a szavak, és erősítették a Medvegyevbe vetett, egyre erősebb
bizalmunkat.
 Úgy döntöttünk, hogy nem fedjük fel a komi létesítmény
létezését az ENSZ Biztonsági Tanácsának atombiztonságról
szóló értekezletén, amelynek én voltam a soros elnöke. Bár az
ikonikus környezetben hatásos lett volna egy ilyen bejelentés,
szerettünk volna előbb részletesen beszámolni felfedezésünkről
az IAEA-nak és a P5+1 többi tagjának. Azt is el akartuk kerülni,
hogy párhuzamokat vonjanak az információnk és a Colin
Powell által az iraki háború előestéjén az iraki tömegpusztító
fegyverekről szóló drámai – és végül alaptalannak bizonyult –
bejelentés között. Inkább a The New York Timesnak adtuk ki a
sztorit, közvetlenül a Pittsburghben megrendezendő G20-as
csúcstalálkozó előtt.
A hír mindenkit lázba hozott: a riporterek azon spekuláltak,
vajon Izrael kilő-e rakétákat Komra. A kongresszus azonnali
ellenlépéseket követelt. Sarkozyvel, a francia elnökkel és
Brownnal, a brit miniszterelnökkel tartott közös
sajtótájékoztatón hangsúlyoztam a határozott nemzetközi
reakció szükségességét, de nem mentem bele a részletekbe a
szankciókat illetően, nehogy Medvegyevet belerángassam,
mielőtt alkalma nyílt volna Putyinnal egyeztetni. Abból
kiindulva, hogy Medvegyev a szankciók kivetésére fog szavazni,
már csak egy nagy diplomáciai akadályt kellett elhárítanunk:
meg kellett győznünk a szkeptikus kínai kormányt, hogy ő is az
egyik fő olajbeszállítója ellen szavazzon.
– Mennyi esély van erre? – szegezte nekem a kérdést McFaul.
– Még nem tudom. Úgy tűnik, könnyebb kirobbantani egy
háborút, mint elkerülni.
HÉT HÉTTEL KÉSŐBB AZ AIR FORCE ONE LESZÁLLT PEKINGBEN, hogy elvigyen
első hivatalos kínai látogatásomra. Azt az utasítást kaptuk, hogy
hagyjuk az összes nem hivatali elektronikus készülékünket a
repülőn, és a hivatali eszközöket is annak tudatában
használjuk, hogy figyelik a kommunikációnkat.
Kína még az óceán túloldaláról is bámulatos dolgokra képes,
már ami a kémkedést illeti. A kampányunk alatt meghekkelték
a központunk számítógépes rendszerét. (Amit a választási
esélyeimet tekintve kedvező előjelnek tekintettem.) Közismert
volt, hogy bármilyen mobiltelefont távolról át tudnak alakítani
lehallgatókészülékké. A nemzetbiztonsági ügyekkel kapcsolatos
hívásokat a szállodánk olyan lakosztályából tudtam csak
biztonságosan bonyolítani, ahol felállítottak egy úgynevezett
bizalmas, zárt információs létesítményt (Sensitive
Compartmented Information Facility, SCIF). Ez ebben az
esetben a szoba közepén elhelyezkedő, nagy kék sátor volt,
amely földöntúli, pszichedelikus zümmögést bocsátott ki, és
blokkolt minden lehallgatókészüléket a közelben. Mivel azt
feltételeztük, hogy minden szobában titkos kamerákat
helyeztek el, és ezeken keresztül figyelik minden lépésünket,
csapatunk néhány tagja sötétben öltözködött, sőt még
zuhanyozni is csak sötétben mert. (Marvin viszont arról
számolt be, hogy csak azért is felkapcsolta a lámpákat, és úgy
grasszált anyaszült meztelenül a szobájában – sosem tudtuk
eldönteni, hogy büszkeségből vagy tiltakozásképpen.)
A kínai titkosszolgálat ügybuzgalma időnként kész kabaré
volt. Egyszer kereskedelmi miniszterem, Gary Locke egy
előkészítő ülésre tartott, amikor eszébe jutott, hogy valamit a
szobájában felejtett. Amikor benyitott az ajtón, azt látta, hogy
két szobalány az ágyát veti, míg két öltönyös úriember az
íróasztalán heverő dokumentumokat nyálazza át nagy
precízen. Amikor Gary megkérdezte tőlük, hogy mégis mit
művelnek, a két férfi szó nélkül kisétált a szobából és eltűnt. A
szobalányok az egész incidens alatt egyszer sem néztek fel a
munkából, az ágyazás után elindultak a fürdőszobába
törülközőt cserélni, mintha Gary ott sem lenne. A története
hallatán a csapat többi tagja a fejét rázta, és biztos vagyok
benne, hogy a diplomáciai tápláléklánc valamelyik pontján
valaki hivatalosan panaszt is tett. De senki nem hozta fel az
esetet, amikor később leültünk Hu Csin-tao elnökkel és a kínai
delegáció többi tagjával hivatalos tárgyalásra. Túl sok
megbeszélnivalónk volt – és túl sokat kémkedtünk mi magunk
is utánuk – ahhoz, hogy emiatt cirkuszoljunk.
Ez jól jellemezte az amerikai–kínai kapcsolatok akkori
állapotát. A felszínen úgy tűnt, hogy viszonylag stabil viszonyt
örököltünk, és nem húzódik a két ország között olyan
diplomáciai szakadék, mint az Egyesült Államok és Oroszország
között. Geithner és Hillary többször is találkozott már kínai
kollégáival, és munkacsoportot hoztak létre különböző mindkét
felet érintő problémák megoldására. Amikor a londoni G20-
csúcstalálkozón beszéltem Hu elnökkel, abban állapodtunk
meg, hogy mindkét országnak előnyös, győztes-győztes
politikára fogunk törekedni. De a diplomáciai ékesszólás mögött
tartós feszültség és bizalmatlanság húzódott meg – nemcsak
konkrét ügyeket, például a kereskedelmet vagy a kémkedést
illetően, hanem egy olyan alapvető kérdés kapcsán is, hogy
miként érinti Kína átalakulása a nemzetközi rendet és az
Egyesült Államok világban elfoglalt helyét.
Nemcsak a jó szerencsének tudható be, hogy Kína és az
Egyesült Államok több mint három évtizeden át el tudta kerülni
a konfliktust. Egészen azóta, hogy az 1970-es években Kína
gazdasági reformokat vezetett be, és nyitni kezdett a Nyugat
felé, a kínai kormány hűen követte Teng Hsziao-ping tanácsát:
„rejtsd el az erősségedet, és várd ki a te időd”. Fegyverkezés
helyett inkább az iparosításra koncentrált. Az olcsó
munkaerőre vágyó amerikai vállalatokat a termelés Kínába
történő áthelyezésére biztatta, és több, egymást követő
amerikai kormánytól is segítséget kért a Kereskedelmi
Világszervezetbe (World Trade Organization, WTO) történő
felvételének támogatására. Amikor 2001-ben erre sor került,
Kína előtt szabaddá vált az út az Egyesült Államok piaca felé.
Bár a kínai kommunista párt szoros ellenőrzés alatt tartotta az
ország politikai életét, nem akarta más országokra
rákényszeríteni az ideológiáját. Kína nem válogatott:
demokratikus és diktatórikus államokkal egyaránt szívesen
üzletelt – sportot űzött abból, hogy nem ítélkezik más országok
belügyeivel kapcsolatban. Elég erőszakosan érvényre juttatta a
területi igényeit, és nyugatról sok kritika érte az emberi jogok
megsértése miatt. A kínai vezetés azonban csak elméleti síkon
vitázott: még az olyan kényes kérdések esetén is, mint az
amerikai fegyvereladás Tajvannak, legfeljebb kemény
hangvételű levelek formájában vagy kétoldalú tárgyalások
lemondásával fejezték ki nemtetszésüket, de soha nem hagyták
odáig fajulni a dolgokat, hogy gátat szabjanak a Kínában
gyártott edzőcipőkkel, elektronikai eszközökkel és
autóalkatrészekkel megtöltött konténerek szabad áramlásának
az amerikai kikötőkbe és a Walmart üzletlánc boltjaiba.
Ennek a stratégiai türelemnek köszönhetően Kína
takarékoskodni tudott az erőforrásaival, és megspórolta a
harciasabb fellépéssel óhatatlanul együtt járó költségeket.
Ráadásul így sikerült homályban hagynia, hogyan kerülte ki
szisztematikusan, hajlította a maga kedvére vagy egyszerűen
szegte meg a nemzetközi kereskedelem minden szabályát
„békés felemelkedése” során. Éveken keresztül állami
szubvenciók és devizamanipuláció segítségével, mesterségesen
szorította le az exportcikkei árát, és ásta alá az amerikai ipart.
Ugyanezeket a hatásokat érte el azzal is, hogy fittyet hányt a
munka- és környezetvédelmi előírásokra. Ugyanakkor
kereskedelmi korlátozásokat, kvótákat és embargókat
alkalmazott; egyre-másra lopkodta az amerikai szellemi
tulajdont, és folyamatos nyomást gyakorolt a Kínában gyártási
tevékenységet végző amerikai vállalatokra, hogy a
technológiájuk átadásával segítsék Kína feljebb jutását a
globális ellátóláncban.
Mindez nemcsak Kínára volt jellemző: az Egyesült
Államoktól kezdve egészen Japánig szinte az összes gazdag
ország alkalmazott merkantilista stratégiákat a fejlődése
különböző szakaszaiban a gazdaság élénkítésére. És Kína esetén
az eredmények magukért beszélnek: mindössze egy
nemzedékkel azután, amikor milliók haltak éhen, Kína a világ
harmadik legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. A világ
acéltermelésének közel fele, az ipari gyártás 20 százaléka és az
amerikaiak által vásárolt ruházati cikkek 40 százaléka Kínából
származott.
Az már azonban tényleg meglepő volt, milyen lagymatagon
reagált minderre Washington. Igaz, hogy az 1990-es évek elején
a szakszervezeti vezetők félreverték a harangokat Kína egyre
tisztességtelenebb üzleti magatartása miatt, és a kongresszus
számos – elsősorban a rozsdaövezet[8] államaiból érkezett –
demokrata képviselője is zászlajára tűzte az ügyet. A
republikánusoknál is szép számmal akadtak Kína-ellenesek,
részben Pat Buchanan-stílusú populisták,[9] akik szemében az
Egyesült Államok lassan megadja magát egy idegen
hatalomnak, részben pedig korosodó hidegháborús héják, akik
még mindig a kommunizmus istentelen előretörése miatt
aggódtak.
Viszont amikor Clinton és Bush éveiben a globalizáció
csúcsra járt, ezeket a hangokat túlharsogta a többség szava. Túl
sok pénz forgott kockán. Az amerikai vállalatoknak és
részvényeseiknek kedvére való volt a Kínába áthelyezett
termelés alacsonyabb bérköltsége és a magasabb profit. Az
amerikai farmerek örültek a szójababjukat és a sertéshúsukat
megvásárló új kínai vásárlókörnek. A tőzsdén jegyzett
vállalatok, a bővülő amerikai–kínai kereskedelmi kapcsolatokat
kiszolgáló ügyvédek, tanácsadók és lobbisták tárt karokkal
fogadták az újonnan szerzett vagyonukat befektetni kívánó
kínai milliárdosok rohamát. Miközben a kongresszus
demokrata képviselői továbbra is helytelenítették Kína
kereskedelmi praktikáit, és a Bush-kormány jó néhány pert
indított Kína ellen a WTO-nál, mire elfoglaltam hivatalomat,
már nagyjából egyetértett az amerikai külpolitikai és
kereskedelmi elit abban, hogy az Egyesült Államoknak
protekcionizmus helyett inkább példát kellene venni a
kínaiakról. Ha az élen akarunk maradni, akkor keményebben
kell dolgoznunk, többet takarékoskodnunk, és az iskolában több
matematikát, természettudományt, informatikát – és mandarint
– tanítanunk.
A saját, Kínáról alkotott véleményemmel egyik táborhoz sem
tudtam volna egyértelműen csatlakozni. Nem osztottam a
szakszervezeti támogatóim szabadkereskedelemmel
kapcsolatos ösztönös ellenérzését, és úgy gondoltam, hogy a
globalizáció körülbelül annyira visszafordítható, mint
amennyire az internet lekapcsolható. Clinton és Bush szerintem
is jól tette, hogy támogatta Kína betagozódását a
világgazdaságba – a történelem ugyanis arról tanúskodott, hogy
a káoszba és nyomorba süllyedt Kína súlyosabb fenyegetést
jelent az Egyesült Államokra nézve, mint a virágzó Kína.
Ráadásul hatalmas teljesítménynek tartottam az emberiség
szempontjából, hogy Kína több százmillió polgárát ki tudta
emelni a mélyszegénységből.
Mindenesetre tagadhatatlan volt, hogy Kína gyakran az
Egyesült Államok rovására folytatta nemzetközi kereskedelmi
játszmáit. Lehet, hogy az amerikai feldolgozóipari munkahelyek
csökkenésében nagyobb szerepet játszott az automatizálás és a
robotika fejlődése, de Kína praktikái – valamint a gyártás
kiszervezése Kínába – felgyorsították a veszteségeink
halmozódását. Igaz, hogy a beáramló kínai termékeknek
köszönhetően olcsóbbak lettek a lapostévék, és alacsony maradt
az infláció, de ennek az amerikai munkások bére látta kárát.
Azt az ígéretet tettem, hogy harcolni fogok ezeknek a
munkásoknak az érdekében egy jobb kereskedelmi
megállapodásért, és be is szándékoztam tartani az ígéretemet.
Viszont, mivel a világgazdaság egy hajszálon függött, nagyon
oda kellett figyelnem az ellenlépések módjára és időzítésére.
Kína több mint 700 milliárd dollár értékben finanszírozta az
Egyesült Államok államadósságát, és hatalmas valutatartalékkal
rendelkezett, így nélkülözhetetlen partnernek számított a
pénzügyi válság kezelésében. Kína gazdasági növekedésére,
nem pedig a hanyatlására volt szükség ahhoz, hogy kihúzzuk
magunkat és a világ többi részét a recesszióból. Tudatában
voltam annak, hogy Kína nem fog változtatni a kereskedelmi
módszerein, hacsak a kormányom nem gyakorol rá határozott
nyomást. Ugyanakkor ügyelnem kellett rá, hogy ne indítsunk a
világot válságba taszító, és éppen a segítségemben reménykedő
munkások helyzetét megrendítő kereskedelmi háborút.
A kínai utazásunk előkészítése során a csapatommal
megegyeztünk, hogy megpróbáljuk megtalálni az arany
középutat a túl kemény és a nem elég kemény stratégia között.
Kezdetnek átadjuk Hu Csin-tao elnöknek a problémás területek
listáját. Jelezzük, hogy számítunk ezek reális időn belüli
megoldására. Közben kerüljük a nyilvános konfrontációt, amely
tovább veszélyeztetné a megrendült pénzügyi piacok
stabilitását. Ha a kínaiak nem reagálnak, akkor nagyobb
nyomás alá helyezzük őket, és megtorló intézkedéseket teszünk
– jó eséllyel akkorra már nem lesz olyan ingatag a gazdasági
környezet.
Kína szomszédaitól is segítséget reméltünk az ország jobb
magaviseletre ösztönzésében. Ebbe nagy energiát kellett
fektetni. A Bush-kormány közel-keleti problémákban való teljes
elmerülése és a tőzsdei fiaskó oda vezetett, hogy néhány ázsiai
vezető megkérdőjelezte az Egyesült Államok szerepét a
régiójukban. Közben Kína gazdasági felívelése folytán még az
Egyesült Államok közeli szövetségesei, például Japán és Dél-
Korea is egyre inkább függővé váltak a piacaitól, és ezért nem
szerettek volna rossz viszonyba kerülni vele. Az viszont Kína
ellen szólt, és a mi malmunkra hajtotta a vizet, hogy az elmúlt
években elszaladt vele a ló. Egyoldalú koncessziókat követelt a
gyengébb kereskedelmi partnereitől, és azzal fenyegette a
Fülöp-szigeteket és Vietnámot, hogy ráteszi a kezét néhány
kicsi, ám stratégiai jelentőségű dél-kínai-tengeri szigetre. Az
amerikai diplomaták beszámolói szerint az ázsiai országokban
egyre jobban nehezteltek Kínára az efféle erőszakos magatartás
miatt – és vágytak erőteljesebb amerikai jelenlétre a régióban a
kínai hatalom ellensúlyozására.
Próbáltunk előnyt kovácsolni ebből a helyzetből. Ezért
beütemeztünk egy útközbeni látogatást Japánban és Dél-
Koreában, valamint egy megbeszélést Szingapúrban a Délkelet-
ázsiai Nemzetek Szövetségét (Association of Southeast Asian
Nations, ASEAN) alkotó tíz ország képviselőivel. Ezek során
bejelentettem a szándékomat, hogy átveszem a stafétát, és
folytatom a Bush-kormányzat által elkezdett, nagyszabású új
amerikai–ázsiai kereskedelmi megállapodás megtárgyalását –
és ragaszkodni fogok a demokraták és a szakszervezetek
bánatára a korábbi megállapodásokból, például az Észak-
amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményből (North American
Free Trade Agreement, NAFTA) kimaradt munkavédelmi és
környezetvédelmi előírások szerepeltetéséhez. Elmondtuk az
újságíróknak, hogy a később „fordulat Ázsia felé” (pivot to Asia)
néven ismertté vált kezdeményezés fő célja nem Kína féken
tartása vagy a növekedése visszafogása. Sokkal inkább az
Egyesült Államok régiós kötődéseinek megújítása és azon
nemzetközi törvények kereteinek megerősítése, amelyeknek
köszönhetően az ázsiai és csendes-óceáni régió országai – Kínát
is beleértve – ilyen rövid idő alatt ilyen szédületes fejlődésen
mehettek keresztül.
Erősen kételkedtem benne, hogy Kína is így látná a dolgot.

TÖBB MINT HÚSZ ÉV ÓTA ELŐSZÖR JÁRTAM DÉLKELET-ÁZSIÁBAN. Hétnapos

utunk Tokióban vette kezdetét, ahol beszédet tartottam a
jövőbeli amerikai–japán szövetségről, és találkoztam Hatojama
Jukio miniszterelnökkel a gazdasági válság, Észak-Korea és az
amerikai haditengerészet okinavai támaszpontja javasolt
áthelyezése kérdésének megvitatására. Hatojama kellemes, bár
fura figura volt, három év alatt Japán negyedik miniszterelnöke,
és a beiktatásom óta a második. Ez a gyakori váltás a Japánra az
évtized nagy részében jellemző csapongó, céltalan politika
eredménye volt. Hét hónappal később őt is leváltották.
Emlékezetesebb volt a látogatásom Akihito császárnál és
Micsiko császárnénál a császári palotában. Az aprócska,
hetvenes éveikben járó uralkodópár – a császár nyugati
öltönyben, felesége hímzett selyemkimonóban – kifogástalan
angolsággal köszöntött, én pedig meghajoltam a tisztelet
gesztusaként. Egy hagyományos japán stílusú, szinte dísztelen,
krémszínű fogadószobába vezettek, és teázás közben Michelle,
a lányok és az amerikai–japán kapcsolatokról szerzett
benyomásaim felől érdeklődtek. Udvarias és szerény volt a
modoruk, a hangjuk pedig halk, mint az esőcseppek kopogása,
és azon kaptam magam, hogy próbálom elképzelni, hogyan
zajlott a császár élete. Milyen érzés lehetett egy istenként tisztelt
apa fiaként felnőni, utána pedig egy nagyrészt jelképes trónon
ülni évtizedekkel Japán csúfos vereségét követően? A császárné
története még jobban megmozgatta a fantáziámat: egy gazdag
iparos katolikus iskolákba járatott és angol irodalomból
diplomázott lánya, aki a „krizantém trón” 2600 éves
történetében az első közrendűként házasodott be az uralkodói
családba. Ez népszerűvé tette a japán közvélemény számára,
ugyanakkor feszültségeket okozott a családon belül. Búcsúzóul
a császárné egy saját komponálású zongoraművel ajándékozott
meg, és meglepő őszinteséggel vallotta be, hogy a zene és a
költészet szeretete segített neki a magány éveinek
átvészelésében.
Utólag tudtam meg, hogy az idős japán vendéglátóim előtti
egyszerű meghajlásom kiverte a biztosítékot hazám
konzervatív újságírói köreiben. Amikor egy kétes hírű blogger
„hazaárulásnak” nevezte ezt a gesztust, a szavait felkapta és
felerősítette a fősodorbeli sajtó. Ennek hallatán felidéztem a
ceremoniális kötelességeinek súlyát cipelő császár és a hervadó
szépségét méltósággal viselő, melankolikus mosolyú császárné
képét, és komolyan elgondolkodtam azon, pontosan mikor lett
ilyen rémült és bizonytalan az amerikai jobboldal jelentős
része, hogy ennyire elveszítse az eszét.
Tokióból Szingapúrba utaztam, hogy találkozzam a tíz
ASEAN-ország vezetőivel. A részvételem nem volt teljesen
kockázatmentes. Mianmart, a tíz ország egyikét ugyanis több
mint negyven éve egy kegyetlen, diktatórikus katonai junta
uralta, és mind Clinton, mind Bush elnök elutasította a
meghívást a találkozókra mindaddig, amíg Mianmar is részt
vesz rajtuk. Számomra azonban nem volt logikus elidegenedni
kilenc délkelet-ázsiai országtól csak azért, hogy kifejezzem egy
tizedikkel szembeni rosszallásomat, különösen, mert közben az
Egyesült Államok baráti viszonyt ápolt egy sor másik, nem
éppen a demokratikus értékek élharcosának számító ASEAN-
országgal, köztük Vietnámmal és a Brunei Szultanátussal.
Mianmarral szemben az Egyesült Államok széles körű
szankciókat léptetett életbe. Úgy döntöttünk, hogy ezeken felül
úgy lehet leginkább esélyünk a kormányuk befolyásolására, ha
jelezzük a megállapodási készségünket.
Mianmar miniszterelnöke egy szelíd modorú, filigrán
testalkatú tábornok, Thein Sein volt. Találkozásunk egy rövid
kézrázásban merült ki, és nem okozott nagy felhördülést. Az
ASEAN-vezetők lelkesen üdvözölték az Egyesült Államok újbóli
csatlakozását, az ázsiai sajtó pedig a régióhoz fűződő gyerekkori
kötődésemet hangsúlyozta. Kiemelték, hogy én vagyok az első
amerikai elnök, akiről ez elmondható, és egyébként sem
tagadhatnám le, mert imádom a helyi utcai étkezdék kínálatát,
és az anyanyelvén tudtam köszönni az indonéz elnöknek.
Igazság szerint az indonéznyelv-tudásom nagy részét
elfelejtettem, csak köszönni tudok és indonéz nyelvű étlapról
rendelni. De a hosszú távollétem ellenére Délkelet-Ázsia
megdöbbentően ismerősnek tűnt számomra fülledt, párás,
gyümölcsök és fűszerek illatától terhes levegőjével, az emberek
enyhén tartózkodó viselkedésével. Szingapúr viszont széles
sugárútjaival, közparkjaival és égbe nyúló irodaházaival már
régen nem az az egykori takaros brit gyarmat volt, amilyenre
gyerekkoromból emlékeztem. Már az 1960-as években is a régió
egyik sikertörténetének számított – egy malájok, indiaiak és
kínaiak lakta városállam, amely a szabadpiacnak, a hozzáértő
vezetésnek, a minimális korrupciónak és a következetes
politikai és társadalmi kontrollnak köszönhetően külföldi
befektetések kedvelt célpontja lett. A globalizáció és az ázsiai
növekedési trendek hatására azonban még magasabbra
szárnyalt az ország gazdasága. Az öltönyös üzletemberekkel és
a legújabb hiphopdivatot viselő fiatalokkal telezsúfolt
luxuséttermek és elegáns divatáruüzletek csaknem olyan
gazdagságról tanúskodtak, mint New York és Los Angeles menő
negyedei.
Bizonyos szempontból Szingapúr kivételesnek számított: a
többi ASEAN-ország még mindig küzdött a szegénység
valamilyen szintű jelenlétével, a demokrácia és a jogállamiság
iránti elkötelezettségük pedig még kissé ingatag volt. Az viszont
közös vonásuk lett, hogy már más szemmel tekintettek
magukra. Akikkel beszéltem – az államfők, az üzletemberek és
az emberi jogi képviselők egyaránt – továbbra is tisztelték az
Egyesült Államok hatalmát. Ugyanakkor már nem a Nyugatot
tekintették a világ közepének, amely mellett a saját országuk
továbbra is csak másodhegedűs lehet. Ehelyett legalábbis
egyenlőnek tartották magukat egykori gyarmatosítóikkal, és a
népükkel kapcsolatos álmaiknak már nem szabott határt a
földrajzi elhelyezkedésük, vagy hogy a lakosságuk milyen
rasszhoz tartozik.
Mindezt pozitív fejleményként értékeltem. Az Egyesült
Államok emberi méltóságba vetett hitének terjedéseként, és
annak az ígéretnek a beteljesedéseként, amelyet egykor a
világnak tettünk: kövessétek a példánkat, liberalizáljátok a
gazdaságotokat, és remélhetőleg a kormányotok és ti is osztozni
fogtok a mi jólétünkben. Japánhoz és Dél-Koreához hasonlóan
egyre több ASEAN-ország fogadta meg a tanácsunkat. Az
Egyesült Államok elnökeként a feladatomhoz tartozott, hogy
ügyeljek a játékszabályok betartására – hogy a piacaik
ugyanúgy nyitva álljanak előttünk, mint a mi piacaink előttük,
hogy a folyamatos fejlődésük ne a munkásaik
kizsákmányolásán vagy a környezet pusztításán alapuljon. Úgy
éreztem, hogy amíg azonos feltételekkel játszunk egymással,
addig az Egyesült Államoknak üdvözölnie kell Délkelet-Ázsia
fejlődését, nem pedig tartani tőle. Még ma is elgondolkodom
azon, vajon ezt találták olyan kivetnivalónak a konzervatív
kritikusok a külpolitikámban? Miért váltott ki ekkora botrányt
egy apróság, mint a meghajlás a japán császár előtt? Velük
ellentétben én nem ijedtem meg a gondolattól, hogy a világ
többi része utolér minket.

ELSŐ KÍNAI ÁLLOMÁSUNK, Sanghaj úgy festett, mint Szingapúr

szteroidokkal felturbózva: 20 millió lelket számláló hatalmas,
modern metropolisz, amelynek minden négyzetcentiméterén a
kereskedelem, a közlekedés és az építkezéseken felállított daruk
zaja lüktet. Rakományukat a világ piacaira szállító hatalmas
hajók és uszályok siklanak a Huangpu-folyó vizén. Az elegáns
folyóparti sétányon emberáradat hömpölyög lassacskán, meg-
megállva, bámulva az éjszakánként a Las Vegas-i sugárutak
módjára kivilágított, a földből gomba módra kinövő,
futurisztikus felhőkarcolókat. A város polgármestere – jól
szabott öltönyével és könnyed eleganciájával Dean Martinra
emlékeztető figura, a kommunista párt reménycsillaga – nagyon
kitett magáért. Egy díszes teremben fényűző ebédet adott
delegációnk, valamint a kínai és amerikai üzleti élet krémje
számára: olyan ritka ínyencfalatokat és borokat kínáltak,
amelyek egy Ritzben rendezett luxuslakomának is becsületére
válnának. Reggie Love-ot, állhatatos táskavivőmet leginkább a
hófehér estélyit viselő csinos, fiatal pincérnők nyűgözték le,
akik valamennyien olyan karcsúak és magasak voltak, mint a
manökenek.
– Ki gondolta volna, hogy így néznek ki a kommunisták –
ámuldozott a fejét ingatva.
A Kína hivatalos ideológiája és a gazdagság ilyen hivalkodó
fitogtatása közötti ellentmondás nem került szóba, amikor több
száz egyetemistával találkoztam aznap. A kínai hatóságokat
aggasztotta, hogy szokás szerint előre megírt forgatókönyv
nélküli beszélgetésre készülök az ifjúsággal, ezért Sanghaj
legelitebb egyetemeiről, egyesével válogatták ki a hallgatókat –
akik bár udvariasak és lelkesek voltak, de a kérdéseik nem
voltak olyan provokatívak és részletekbe menőek, mint
ahogyan más országok fiataljaitól megszoktam. (Talán az volt a
legmerészebb kérdés, hogy „Tehát milyen konkrét
intézkedéseket tesz majd azért, hogy szoros kapcsolat alakuljon
ki az Egyesült Államok és Kína nagyvárosai között?”) Nem
tudtam eldönteni, vajon a pártemberek cenzúrázták-e az összes
kérdést, vagy a hallgatók nem mertek bátrabban kérdezni,
nehogy megégessék magukat.
Miután kezet ráztam és beszélgettem néhány diákkal a
program végén, arra jutottam, hogy komoly hazafiságuk
legalább részben őszinte. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy
megtapasztalhatták volna a kulturális forradalom borzalmait,
vagy tanúi lehettek volna a Tienanmen téri megtorlásnak. Ezek
az események nem szerepeltek a történelemkönyvekben, és
kötve hiszem, hogy a szüleik valaha is említették volna. Bár
némelyik diák panaszkodott, hogy a kormány korlátozza az
internet-hozzáférést, Kína elnyomó gépezetének súlyát így is
valószínűleg csak elméletben érzékelték. Olyan távol állt a
személyes tapasztalatuktól, mint az Egyesült Államok büntetés-
végrehajtó rendszere a középosztálybeli, kertvárosi fehér
fiatalok világától. A kínai rendszer egész életükben
folyamatosan felfelé ívelő pályát biztosított nekik és
családjaiknak, miközben – legalábbis távolról nézve – a nyugati
demokráciák megfeneklettek az állandó ellentétek és a
gazdasági hatékonyság hiánya miatt.
Szerettem volna azt képzelni, hogy idővel megváltozik
ezeknek a diákoknak a szemléletmódja – vagy mert a kínai
gazdaság növekedési ütemének lelassulása miatt
szertefoszlanak anyagi reményeik, vagy éppen azért, mert egy
bizonyos életszínvonal elérése után pénzben nem mérhető
dolgok után kezdenek vágyakozni. De erre nem volt garancia.
Valójában Kína gazdasági sikere igazolta, hogy a
tekintélyuralmi kapitalizmus a nyugati stílusú liberalizmus
működőképes alternatívája – nemcsak a sanghaji ifjúság,
hanem az egész fejlődő világ szemében. A következő évszázad
geopolitikáját az fogja meghatározni, hogy ezek a fejlődő
országok végül melyik utat választják. A helyszínről távozva
tudatosult bennem, hogy csak akkor nyerhetem meg ezt a
nemzedéket, ha megmutatom nekik: az Egyesült Államok
demokratikus, jogállami, pluralista rendszere még mindig
valóra váltja a jobb élet ígéretét.
Peking nem volt olyan csillogó-villogó, mint Sanghaj, bár a
reptérről a városba vezető utat nagyjából 30 kilométeren át
újonnan épített felhőkarcolók erdeje szegélyezte. Mintha egyik
napról a másikra tíz Manhattannek megfelelő városrész bújt
volna ki a föld alól. A városközpontba érve az iroda- és a
lakóházakat hivatali épületek és impozáns emlékművek
váltották fel. Hu Csin-tao elnökkel folytatott megbeszélésem
szokás szerint bágyasztóan unalmas volt: bármi volt is a téma,
mindig előszeretettel támaszkodott az előre megírt, vaskos
kötetből felolvasott szövegeire. Időnként szünetet tartott, hogy a
tolmács elmondhassa az előre elkészítettnek hangzó és az
eredetinél valahogy mindig hosszabbra sikeredő angol
változatot. Amikor én jutottam szóhoz, a papírjaiban
lapozgatott, a munkatársai által előkészített válasz után
kutatva. Ha megpróbáltam megtörni a monotonitást személyes
anekdotákkal vagy egy-egy poénnal (például miután
megtudtam, hogy a Nép Nagy Csarnoka hatalmas, oszlopos
épülete alig egy év alatt épült fel, viccesen megkértem, hogy
„Adja meg az építési vállalkozója elérhetőségét”), csak üres
tekintet volt a válasz. Többször éreztem kísértést, hogy
felvessem: ne raboljuk egymás idejét, hanem csak adjuk át
egymásnak a papírokat, és olvassuk el otthonunk kényelmében.
Mindenesetre a Húval folytatott találkozóim során legalább
világosan értésére adhattam az Egyesült Államok elsődleges
célkitűzéseit: kezelni akarjuk a gazdasági válságot és az észak-
koreai nukleáris programot; békésen kívánjuk rendezni a Dél-
kínai-tenger körüli vitákat; fontos számunkra a kínai
ellenzékiekkel való bánásmód; érvényre akarjuk juttatni az
Irán elleni új szankciókat. Az utóbbi témával kapcsolatban Kína
érdekeire hivatkoztam, mondván, hogy hatékony diplomáciai
intézkedések híján vagy mi, vagy az izraeliek kénytelenek
leszünk megtámadni Irán nukleáris létesítményeit – és ez jóval
komolyabb következményekkel fog járni Kína olajellátására
nézve. Ahogyan számítottunk is rá, Hu nem kötelezte el magát a
szankciók mellett, de abból ítélve, hogy a testbeszéde
megváltozott, és a miniszterei vad jegyzetelésbe kezdtek,
komolyan vette az üzenetet.
Hasonlóan őszintén közelítettem a kereskedelem
kérdéséhez, amikor másnap Ven Csia-pao miniszterelnökkel
találkoztam. Alacsonyabb beosztása ellenére gazdasági
területen ő volt az első számú döntéshozó. Hu elnökkel
ellentétben Ven szívesen beszélgetett kötetlenül, előre megírt
szövegkönyv nélkül – és teljes mellszélességgel kiállt Kína
kereskedelmi gyakorlata mellett.
– Meg kell értenie, elnök úr, hogy annak ellenére, amit
Sanghajban és Pekingben lát, még mindig fejlődő ország
vagyunk. A népességünk egyharmada még mindig
mélyszegénységben él – ez több embert jelent, mint az Egyesült
Államok teljes lakossága. Nem várhatja el tőlünk, hogy
ugyanolyan szabályokat alkalmazzunk, mint az önökéhez
hasonló fejlett gazdaságok – fejtette ki.
 Valamennyire jogosnak ítéltem, amit mondott: az országa
lenyűgöző fejlődése mellett az átlagos kínai családok –
különösen a vidéken élők – jövedelme még mindig alacsonyabb
volt, mint a legszegényebb amerikaiaké. Próbáltam
beleképzelni magamat Ven helyzetébe. Milyen lenne, ha az
országom gazdaságát úgy kellene egyesíteni, hogy egyik része
még a feudalizmus, míg a másik az információs kor színvonalán
van, ráadásul Észak- és Dél-Amerika összesített népességének
elegendő munkahelyet kellene teremtenem, hogy mindenki
munkához jusson? Persze némiképp mérsékelte
együttérzésemet az az információ, hogy a kommunista párt
magas rangú funkcionáriusai – Vent is beleértve – előszeretettel
osztogatják az állami megbízásokat a családtagjaiknak és
utalnak milliárdokat saját offshore cégeik számlájára.
Mindenesetre közöltem Vennel, hogy az országaink közötti
igen erősen megbillent külkereskedelmi egyenleg miatt az
Egyesült Államok már nem tudja tovább elnézni Kína
devizamanipulációját és más tisztességtelen ügyleteit. Döntsék
el: vagy felhagynak velük, vagy kénytelenek leszünk megtorló
intézkedéseket alkalmazni. Ennek hallatán Ven más stratégiával
próbálkozott. Azt javasolta, hogy adjam át azon amerikai
termékek listáját, amelyekből szeretnénk, ha Kína többet
vásárolna, és meglátja, mit tehet. (Annak külön örült volna, ha
olyan katonai és technológiai cikkek is szerepeltek volna a
listán, amelyek kínai exportját nemzetbiztonsági okokból
tiltottuk meg.) Elmagyaráztam, hogy teljes körű és nem
részmegoldásokra van szükségünk. A párbeszéd során az az
érzésem alakult ki, mintha a piacon alkudoznánk, nem pedig a
világ két legnagyobb gazdasága közötti kereskedelem
feltételeiről tárgyalnánk. Ez az alkalom újra emlékeztetett rá,
hogy Ven és a többi kínai vezető szemében a külpolitika csak az
üzletről szól. Nem a nemzetközi jog elvont szabályai határozzák
meg, hogy mennyit adnak és mennyit vesznek, hanem a másik
fél hatalmáról alkotott elképzelésük. A kínálkozó alkalmakat
ezután is minden aggály nélkül ki fogják használni.
Az első pekingi napunk a kötelező állami vacsorával és az
ahhoz kapcsolódó kulturális programmal ért véget. A program
része volt egy klasszikus kínai opera, valamint tibeti, ujgur és
mongol tánccsoportok előadása (a konferanszié nem
mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Kínában minden kisebbségi
csoportot tisztelnek, ami a több ezer tibeti és ujgur politikai
fogolynak valószínűleg nem tűnt fel), és a tiszteletemre Stevie
Wonder „I Just Called to Say I Love You” című számának
feldolgozása a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg zenekarának
előadásában. („Tudjuk, hogy az ön kedvence” – közölte Hu
elnök bizalmasan felém hajolva.) Miután öt napja voltunk úton,
és az időeltolódás miatt feje tetejére állt a napirendünk, az
egész csapat teljesen kimerült. A mellettünk lévő asztalnál
Larry Summers nyitott szájjal és hátrabillent fejjel aludt, mire
Favs e-mailt küldött a csoportnak: „Úgy tűnik, VALAKINEK
szüksége lenne egy második ösztönzőcsomagra”.[10]
Másnapra, mire kissé imbolyogva, de elszántan a kínai nagy
fal közeli szakaszának látogatására indultunk, mindannyian
leküzdöttük az időeltolódás okozta fáradtságot – még Larry is.
Hideg nap köszöntött ránk, metsző szél fújt, a nap csak halvány
foltként rajzolódott ki a szürke égbolton. Nem sok szó esett,
miközben felkapaszkodtunk a hegy gerincén kígyózó meredek
kőfalra. Az idegenvezetőnk elmesélte, hogy a nagy fal egyes
szakaszait Kr. e. 200 óta tartják fenn, bár az általunk látogatott
szakaszt a 15. században építette a Ming-dinasztia a mongol és
mandzsu betolakodók távol tartására. A fal évszázadokon át
betöltötte a feladatát. Reggie megkérdezte tőlem, mi vetett véget
a Ming-dinasztia uralmának.
– Belviszály. Hatalmi harcok, korrupció, a gazdagok
kapzsisága és nemtörődömsége miatt éhező jobbágyok –
mondtam.
– Szóval a szokásos – summázta Reggie.
– A szokásos – bólintottam.

ELNÖKKÉNT AZ EMBER MÁS IDŐTÁVLATOKBAN KEZD GONDOLKODNI.

Erőfeszítéseink ritkán hoznak azonnal sikert, a megoldandó

problémák többsége ehhez túl nagyszabású és szerteágazó.
Megtanuljuk kisebb lépésekben mérni a haladást – miközben az
egyes lépésekbe akár többhavi munkát fektetünk mindenféle
elismerés nélkül –, és hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy
a végső célunk eléréséhez egy-két évre, netán a teljes ciklus
idejére is szükség lehet – már ha egyáltalán sikerül elérni.
Ez a külpolitikában hatványozottan érvényes. Ezért igazán
fellelkesültem, amikor 2010 tavaszán végre mutatkozni kezdett
néhány jelentősebb diplomáciai kezdeményezésem eredménye.
Tim Geithner arról számolt be, Kína szépen csendben engedett
a nyomásnak, hogy felértékelje a valutáját. Ezenkívül áprilisban
visszautaztam Prágába, ahol Medvegyev elnökkel aláírtuk a
nukleáris robbanófejek egyharmadát kitevő csökkentésről szóló
kétoldalú – a betartást szigorú felügyeleti eljárásokkal biztosító
– Új START-egyezményt.
Júniusban pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsa Oroszország és
Kína szavazatának köszönhetően elfogadta az 1929. számú
határozatot, amely addig példa nélküli, új szankciókat léptetett
életbe Iránnal szemben, többek között fegyverértékesítési
tilalmat, iráni bankok új nemzetközi pénzügyi tevékenységének
felfüggesztését és az iráni atomfegyverprogram folytatását
elősegítő kereskedelmi ügyletek teljes körű betiltását. Néhány
évbe is bele fog telni, mire Irán teljes mértékben megérzi a
szankciók hatásait, de az új amerikai büntető rendelkezésekkel
együtt így már megállíthattuk Irán gazdaságát, ha és amíg bele
nem egyezik a tárgyalásba. Ráadásul erre hivatkozva türelemre
inthettem az izraelieket és az Egyesült Államoktól az iráni
nukleáris ügy katonai rendezését követelő egyéb országokat.
Oroszország és Kína szavazatát csapatmunkával tudtuk
megszerezni. Hillary és Susan Rice végtelen órákat töltött orosz
és kínai tárgyalópartnereik körüludvarlásával, elbűvölésével és
alkalmanként fenyegetésével. McFaul, Burns és Samore
felbecsülhetetlen stratégiai és technikai támogatást nyújtott, így
az orosz és a kínai fél által elénk gördített minden akadályt le
tudtunk gyűrni vagy ha mást nem, legalább kikerültük.
Medvegyevvel kialakított kapcsolatom pedig döntő
fontosságúnak bizonyult a szankciók tényleges alkalmazásában.
Minden nemzetközi csúcstalálkozón szakítottunk rá időt, hogy
leüljünk és átlendítsük a tárgyalást az elakadásokon. Ahogy
közeledett a Biztonsági Tanács szavazásának időpontja, már
szinte hetente egyeztettünk telefonon. („Belefájdul a fülem” –
viccelődött egy maratoni beszélgetés vége felé.) Végül
Medvegyev messzebbre ment, mint akár Burns, akár McFaul
lehetségesnek hitte, tekintve Moszkva nagy múltú iráni
kötődéseit és az új szankciók miatt várhatóan milliókat veszítő,
kiváló összeköttetésekkel rendelkező orosz fegyvergyártókat.
Június 9-én, a Biztonsági Tanács szavazásának napján
Medvegyev újabb meglepetéssel szolgált számunkra, amikor
közzétette: visszalép az Iránnak ígért S–300-as rakéták
eladásától. Ezzel a döntéssel nemcsak a saját, de Putyin korábbi
álláspontját is felülbírálta. Oroszország veszteségeit legalább
részben ellensúlyozandó vállaltuk, hogy feloldunk számos,
korábban Iránnak fegyvert eladó orosz vállalatra kivetett
szankciót. Azt is megígértem, hogy felgyorsítom az Oroszország
WTO-felvételét érintő elhúzódó tárgyalásokat. Medvegyev azzal,
hogy Iránnal kapcsolatban mellénk állt, bebizonyította, hogy
hajlandó kockára tenni az elnöki pozícióját az Egyesült
Államokkal szorosabbra fűzött kapcsolat érdekében. Ezt
kedvező előjelnek tekintettem egyéb nemzetközi
együttműködéseink szempontjából.
– Mindaddig, amíg Putyin az orrára nem koppint – mondtam
Rahmnak.
A szankciók elfogadtatása, az Új START-egyezmény aláírása,
valamicske előrelépés Kína kereskedelmi gyakorlata terén –
egyik sem igazán világmegváltó győzelem. Természetesen
egyikért sem kaptam Nobel-díjat – bár, ha nyolc-kilenc
hónappal korábban történnek, akkor talán kevésbé éreztem
volna méltatlannak magamat az elismerésre. Ezek legföljebb
építőelemek, egy hosszú és ismeretlen úton tett lépések voltak.
Teremthetünk nukleáris fegyverektől mentes jövőt?
Megelőzhetünk egy újabb közel-keleti háborút? Élhetünk
békésen egymás mellett a legádázabb vetélytársainkkal? A
válaszok homályban maradtak, de pillanatnyilag legalább úgy
tűnt: jó irányba haladunk.
 21

Egyik este vacsora közben Malia megkérdezte, mit kezdek a

tigrisekkel.
– Hogy érted, aranyom? – csodálkoztam.
– Ugye tudod, hogy a tigris a kedvenc állatom?
Évekkel korábban, a szokásos karácsonyi hawaii
látogatásunk alatt Maya húgom elvitte az akkor négyéves
Maliát a Honolului Állatkertbe. A kicsi, de bájos hely a
Gyémántfej-vulkán közelében, a Kapi‘olani park mellett
húzódik meg. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttem el itt:
felmásztam a banyánfákra (indiai fügefa), etettem a fűben
tipegő galambokat, visszarikoltoztam a bambuszgerendák
magasában csimpaszkodó, hosszú lábú gibbonoknak. Malia a
látogatás során beleszeretett az egyik tigrisbe, mire a nénikéje
vett neki egy plüsstigrist az állatkert ajándékboltjában. A széles
mancsú, kerek hasú, Mona Lisa-mosolyú „Tigris” Malia
elválaszthatatlan társává vált. Mire beköltöztünk a Fehér
Házba, a bundája már kissé megkopott a mosásban. Gazdája
ugyanis többféle étellel leette, többször majdnem elhagyta,
amikor máshol aludt, és az állatka egy rövid időre túszul is esett
Malia egyik csintalan unokatestvérénél.
Tigris idővel nekem is a szívemhez nőtt.
 – Szóval írtam egy sulis fogalmazást a tigrisekről, és azt
olvastam, hogy elveszítik az élőhelyüket, mert az emberek
kivágják az erdőket. És egyre rosszabb a helyzet, mert a
bolygónk felmelegszik a levegőszennyezéstől. Plusz az emberek
a szőrméjükért, a csontjukért meg ilyenekért is vadásznak
rájuk. Szóval, ha így haladunk, kihalnak a tigrisek, ami
borzasztó lenne. És mivel te vagy az elnök, meg kéne próbálnod
megmenteni őket – folytatta.
– Tenned kell valamit, apa! – csatlakozott Sasha.
Michelle-re néztem.
– Tényleg te vagy az elnök – szögezte le vállat vonva.

IGAZÁBÓL HÁLÁS VOLTAM, amiért a kislányaim bátran

figyelmeztettek környezetvédelem iránti felelősségemre. Bár
egész életemben nagyvárosi ember voltam, a legszebb
élményeim többsége a természethez kapcsolódik. Ez részben
abból adódik, hogy Hawaiin nőttem fel, ahol bárki, bármikor
szabadon, ingyen és bérmentve túrázhat a dús hegyi erdőkben,
és fürödhet a tenger türkizkék hullámaiban. Tovább fokozta a
szabad levegő és a természet iránti rajongásomat, amikor
indonéziai éveim alatt teraszos rizsföldek mentén szaladgáltam
sáros képű vízibivalyok tekintetétől követve, és amikor a húszas
éveimben – mivel se kutyám, se macskám nem volt, és jól
viseltem az olcsó szállásokat – alkalmam nyílt bejárni az
Appalache ösvényt,[11] kenuval leevezni a Mississippin és a
Serengeti fölött csodálni a napkeltét.
 Anyám is belém oltotta a természet szeretetét. Már-már
vallásos áhítattal és alázattal csodálta a világ rendjének
megnyilvánulásait – a levelek erezetét, a hangyacsalád
összehangolt munkálkodását, a hold gyöngyházszínű fényét.
Gyerekkorunkban megtanította Mayának és nekem, hogy
micsoda károkat okozhat az ember, ha meggondolatlanul épít
városokat, fúr olajkutakat, és szétszórja a szemetet. („Vedd fel
azt a cukorpapírt, Bar!”) Azt is elárulta, hogy a
környezetszennyezés hatása legtöbbször a szegényeken
csapódik le, ők ugyanis nem válogathatják meg a lakóhelyüket,
és nem tudnak odébbállni a lég- és vízszennyezés elől.
Igaz, hogy anyám lélekben környezetvédő volt, de sosem
hallottam, hogy annak nevezte volna magát. Valószínűleg azért,
mert pályafutása nagy részében Indonéziában dolgozott, ahol a
környezetszennyezés eltörpült az égetőbb problémák – például
az éhezés – mellett. A fejlődő országok falvaiban a túlélésért
küzdő milliók számára egy szénerőmű vagy egy új, füstöt okádó
gyár gyakran az egyetlen esély volt a jövedelemszerzésre és az
életkörülményeik javítására. Az ő szemükben az érintetlen táj
és az őshonos állatok védelme olyan luxusnak tűnt, amelyet
csak a nyugatiak engedhetnek meg maguknak.
– Nem mentheted meg a fákat úgy, hogy közben nem törődsz
az emberekkel – mondogatta anyám.
Egy életre az eszembe véstem, hogy a legtöbben csak akkor
tudnak a környezetvédelemmel foglalkozni, ha az alapvető
szükségleteiket már kielégítették. Évekkel később,
közösségszervezőként segítettem a lakosok mozgósításában,
hogy követeljék az azbeszt eltakarítását a környékükön; és
amikor a szenátorválasztáson indultam, elég „zöldnek”
bizonyultam ahhoz, hogy a Környezetvédő Szavazók Ligája
(League of Conservation Voters) támogasson. A kongresszusba
bekerülve kritizáltam a Bush-kormányzatot számos
környezetvédelmi szabályozás enyhítése miatt, és síkra szálltam
a Nagy-tavak megmentéséért. De a politikai pályafutásom során
soha nem a környezetvédelem volt a fő hívószavam. Nem
mintha nem tartottam volna fontosnak, hanem azért, mert a
jelentős arányban munkásosztálybeli szavazóim szemében a
levegő- és vízszennyezés problémái háttérbe szorultak a jobb
lakáskörülmények, az oktatás, az egészségügy és a
munkalehetőségek iránti igényhez képest. Úgy voltam vele,
hogy aggódjon más a fák miatt.
A klímaváltozás fenyegető jelei azonban megváltoztatták a
szemléletmódomat.
Úgy tűnt, hogy évről évre romlanak a kilátások, és az
erőművekből, gyárakból, autókból, teherautókból, repülőkből,
nagyüzemi állattenyésztésből, erdőégetésből és a növekedéshez
és korszerűsítéshez kapcsolódó egyéb tevékenységek nyomán
termelődő szén-dioxid és egyéb üvegházhatású gázok egyre
nagyobb felhője miatt sorra dőlnek meg a hőmérsékleti
rekordok. Mire elindultam az elnökválasztáson, a tudósok
egyértelműen azt képviselték, hogy amennyiben nem születnek
az e gázok kibocsátásának csökkentésére határozott,
összehangolt nemzetközi intézkedések, akkor néhány évtizeden
belül óhatatlanul további 2˚C-kal fog emelkedni bolygónk
hőmérséklete. Innentől kezdve pedig visszafordíthatatlanul
felgyorsul a jégsapkák olvadása, a tengerszint emelkedése, és
szélsőségessé válik az időjárás.
Nehéz előre megjósolni, milyen hatást fog gyakorolni az
emberre az éghajlatváltozás. De a becslések szerint súlyos
tengerparti árvizek, aszályok, bozót- és erdőtüzek, hurrikánok
pokoli kombinációja vár ránk. Mindezek hatására milliók fogják
elveszíteni az otthonukat – amit a legtöbb kormány nem lesz
képes orvosolni. Ez viszont növelni fogja a háborúk és
járványok kitörésének esélyét. A szakirodalom olvasása közben
megjelent lelki szemeim előtt, amint elveszett lelkek tömegei
vándorolnak a kiszáradt vidéken termőföldet és otthont
keresve, Katrina-méretű hurrikánok tombolnak minden
földrészen, és egész szigeteket nyel el a tenger. Elgondolkodtam
rajta, mi vár Hawaiira, az alaszkai nagy gleccserekre vagy New
Orleansra. Elképzeltem, hogy Malia, Sasha és az unokáim egy
kegyetlenebb, veszélyesebb világban élnek, és már soha nem
láthatják a számomra magától értetődő csodákat.
Arra jutottam, hogy ha szabad világot akarok, akkor a
klímaváltozást a kampányom és elnökségem egyik központi
elemévé kell tennem.
De hogyan? A klímaváltozás ügye a kormányok egyik
mostohagyereke. A politikusoknak kellemetlen, költséges és
népszerűtlen intézkedéseket kell hozniuk most, hogy
megelőzzék a jövőben fokozatosan kibontakozó válságot. A
lakosság lassacskán kezdett felfigyelni a problémára néhány
széles látókörű vezető, például a volt alelnök, Al Gore
munkásságának köszönhetően, aki Nobel-békedíjat kapott a
globális felmelegedés tudatosításáért, és továbbra is aktívan
küzdött a klímaváltozás ellen. A fiatalabb, progresszívebb
szavazók különösen fogékonyak voltak ezekre a gondolatokra.
A legerősebb demokrata érdekcsoportok – főleg a nagyobb ipari
szakszervezetek – azonban csípőből elutasítottak minden, a
tagjaik munkahelyét veszélyeztető környezetvédelmi
intézkedést, és a kampányom elején végzett felméréseink
szerint az átlagos demokrata szavazó nagyjából a fontossági
listája legvégére sorolta a klímaváltozás problémájának
kezelését.
A republikánus szavazókat még kevésbé érdekelte a dolog.
Pedig egy időben mindkét párt támogatta a szövetségi kormány
környezetvédelmi törekvéseit. Richard Nixon a demokrata
többségű kongresszussal együttműködésben 1970-ben
létrehozta a Környezetvédelmi Minisztériumot (Environmental
Protection Agency). George H. W. Bush 1990-ben keresztülvitte a
„Tiszta Levegő” törvény (Clean Air Act) szigorítását. De ezek az
idők már elmúltak. Amikor a republikánusok választótábora
délre és nyugatra tolódott, ahol a környezetvédelmi
kezdeményezések sértették a kőolaj-kitermelők, a bányászok és
az állattenyésztők érdekeit, a környezetvédelmet fegyverként
fordították a demokraták ellen. A konzervatív média fák törzsét
ölelgető szélsőségesek agyszüleményének kiáltotta ki a
klímaváltozást, amelyet csak azért találtak ki, hogy elvegyék az
emberek munkáját. A legnagyobb olajvállalatok több millió
dollárt pumpáltak a klímaváltozás bizonyítékainak cáfolására
és kigúnyolására szakosodott PR-cégekbe.
Az apjával ellentétben, George W. Bush és kormánya
elbagatellizálta a globális felmelegedésre vonatkozó
bizonyítékokat, és elhatárolódott az üvegházhatású gázok
visszaszorítását szorgalmazó nemzetközi kezdeményezésektől,
pedig az elnöksége első felében az Egyesült Államok volt a világ
legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója. A republikánus képviselők
már a klímaváltozás tényének elismerésével gyanússá váltak a
párt aktivistái szemében. Aki még a kezelésével foglalkozó
törvénymódosításról is szót mert ejteni, azt már közellenségnek
minősítették.
– Olyanok vagyunk, mint az életvédő demokraták: a kihalás
szélére kerültünk – jegyezte meg bánatosan egy volt
szenátortársam a republikánus frakcióból, aki mindig is a
környezetvédelemre szavazott.
A kampányom során mindezzel szembesülve próbáltuk túl
sok szavazat feláldozása nélkül a klímaváltozásra irányítani a
figyelmet. Támogattam az üvegházhatásúgáz-kibocsátás
visszaszorítását célzó, nagyratörő fix összkvótás kereskedési
rendszert, de nem mentem bele a részletekbe, hogy ne kínáljak
támadási felületet a jövőbeli ellenfeleimnek. A beszédeimben
kerültem a klímaváltozás elleni küzdelem és a gazdasági
növekedés szembeállítását. Inkább az energiatakarékosság
környezetvédelmen túli előnyeire összpontosítottam, egyebek
mellett arra, hogy részben függetlenedhetnénk az
olajexportőröktől. És a politikai középnek is téve egy gesztust,
egy „mindent bele” energiapolitikát ígértem, amely lehetővé
teszi a hazai kőolaj- és gázkitermelés fejlesztésének folytatását a
tiszta energiára történő áttérés időszakában, ugyanakkor az
etanol-, a tisztaszén-technológiák és az atomenergia
finanszírozását is. Ezek az ígéretek népszerűtlenek voltak
ugyan a környezetvédők körében, ugyanakkor sokat
számítottak a billegő államok választókörzeteiben.
A szén-dioxid-semleges jövőre történő fájdalommentes
áttérésről tartott optimista beszédem kisebbfajta felzúdulást
okozott környezetvédő körökben. Néhány klímaváltozási
aktivista ugyanis azt remélte, hogy az egzisztenciális fenyegetés
kivédése érdekében áldozatok és nehéz döntések
meghozatalára szólítom fel az országot – egyebek mellett a
kőolaj- és gázkitermelés korlátozására, sőt akár teljes
leállítására. Egy teljesen racionális világban ennek persze lett
volna értelme. Az amerikai politika irracionális világában
azonban a munkatársaimmal együtt bizonyosak voltunk abban,
hogy a vészmadárkodás vesztes stratégia lenne a választásokon.
– Nem fogunk tudni semmit tenni a környezetvédelem
ügyéért, ha elveszítjük Ohiót és Pennsylvaniát – morogta
Plouffe, amikor aktivisták egy csoportja kérdőre vonta.

A MEGVÁLASZTÁSOMAT KÖVETŐEN a gazdasági válság hatására még

hátrább sorolódott a környezetvédelem kérdése („Ki nem szarja
le a napelemeket, ha elárverezik a házát” – summázta a
lényeget Axe nyersen), és a sajtó már arról spekulált, hogy
csendben elsumákoljuk az ügyet. Szerintem az akkori
makacsságom és a téma jelentősége volt az oka, hogy soha
eszembe sem jutott elsumákolni, épp ellenkezőleg: megkértem
Rahmot, tekintse a klímaváltozás kérdését az egészségüggyel
azonos fontosságúnak, és kezdjen el összeállítani egy ütőképes
csapatot a programunk megvalósítására.
Erős kezdésként sikerült megnyernünk Carol Brownert – aki
Clinton alatt irányította a szakminisztériumot –, hogy a Fehér
Ház újonnan létrehozott pozíciójában, „klímacárnőként”
koordinálja a tevékenységünket a legfontosabb érintett
intézmények között. Az impulzív energia és a tettre kész
lelkesedés elegyét árasztó, magas, karcsú nő úgy ismerte a
témát, mint a tenyerét, ráadásul kitűnő kapcsolatai voltak a
Capitol Hillen, valamint az összes nagyobb környezetvédelmi
csoportban. A Környezetvédelmi Minisztérium vezetésére Lisa
Jacksont, egy afroamerikai vegyészmérnököt neveztem ki, aki
korábban tizenöt évet töltött a minisztériumnál, mielőtt New
Jersey környezetvédelmi biztosa lett. New Orleans-i ősei összes
bájával és könnyed humorával megáldott, rátermett politikus
volt. Az amerikai energiaszektor átalakításának tudományos
háttere megértésében pedig energiaügyi miniszterem, Steven
Chu segítségét vettük igénybe. A Stanfordi Egyetem Nobel-díjas
fizikusát és a híres kaliforniai Lawrence Berkeley Nemzeti
Laboratórium (Lawrence Berkeley National Laboratory)
korábbi igazgatóját drótkeretes szemüvegével és komoly, de
kissé elvarázsolt természetével igazi szórakozott zseninek
ismertük meg. Többször előfordult, hogy a munkatársaimnak át
kellett fésülni a Fehér Ház egész területét, mert elálmodozta az
időt és elkóborolt, amikor éppen egy-egy fontos
megbeszélésünk lett volna. Ugyanakkor tényleg olyan okos volt,
amilyennek az önéletrajza mutatta, és a legelvontabb szakmai
kérdéseket is a hozzám hasonlóan kevésbé eszes emberek
számára is közérthetően el tudta magyarázni.
A klímaváltozási tanácsadóink Carol vezetésével átfogó,
egyéb intézkedések mellett a szén-dioxid-kibocsátás
korlátozását tartalmazó programjavaslatot készítettek. Ha
sikeresen megvalósítjuk, 2050-re 80 százalékkal
csökkenthetnénk az Egyesült Államok üvegházhatásúgáz-
kibocsátását. Ez önmagában nem lenne elég a több mint 2˚C-os
globális felmelegedés megakadályozására, de legalább
elindulnánk valamerre, és erre alapozva drasztikusabb
csökkentésekre is vállalkozhatnánk. Ugyanilyen fontos, hogy az
Egyesült Államok egy nagyratörő, de realisztikus cél kitűzésével
a jó példa követésére késztethetné a világ többi nagy
kibocsátóját is – elsősorban Kínát. Az volt a terv, hogy az elnöki
ciklusom lejárta előtt letárgyalok és megkötök egy nagy
nemzetközi klímaegyezményt. A válságkezelési törvénnyel
indítottunk, mert tudtuk, hogy a támogatások segítségével
átalakíthatjuk az energiaszektort – a tiszta energia kutatásába
és fejlesztésébe fektetett tőke a szél- és napenergia árának
zuhanását fogja előidézni. Egyszerű volt a képlet: ahhoz, hogy a
kitűzött mértékben csökkenjen az üvegházhatású gázok
kibocsátása, az amerikai gazdaságot át kell állítani fosszilis
energiahordozókról zöldenergiára – és ez nem lehetséges
hatékony alternatívák nélkül.
 Ne feledjük, hogy 2009-ben még újdonságnak számított az
elektromos autó. A napelemgyártók csak egy szűk fogyasztói
réteget szolgáltak ki. A nap- és szélenergiával előállított
villanyáram pedig az Egyesült Államok teljes áramtermelésének
csupán kicsiny töredékét tette ki – egyrészt mert olcsóbb volt a
szén- és gázerőművekben termelt villanyáram, másrészt mert
jogosan merült fel a kérdés, hogy mi van, amikor nem süt a nap
és nem fúj a szél. A szakértők biztosra vették, hogy a költségek a
zölderőművek számának növekedésével párhuzamosan
folyamatosan csökkenni fognak, az energiatárolási
technológiák fejlődése pedig meg fogja oldani a megbízhatóság
problémáját. De az új erőművek felépítése és a kutatás-
fejlesztés egyaránt drága mulatságnak számított, és sem a
magánbefektetők, sem a nagy közműcégek nem kívántak
kockázatosnak tűnő vállalkozásokba beruházni. Főleg nem
akkor, amikor a legsikeresebb zöldvállalatok is a felszínen
maradásért küzdöttek.
Valójában az autógyártóktól kezdve a biodízel-termelőkig
nagyjából minden megújuló energiára szakosodott vállalat
ugyanazzal a dilemmával szembesült: mégoly kiváló
technológiájával is a több mint egy évszázad óta szinte
kizárólag kőolajra, földgázra és szénre épülő gazdaságba kellett
betagozódnia. Ezt a strukturális hátrányt nem egyszerűen a
szabadpiac okozta: szövetségi, állami és helyi önkormányzatok
dollárbilliókat fektettek az olcsó fosszilis üzemanyagok
keresletének és kínálatának ösztönzésébe – közvetlen
támogatások, adókedvezmények, valamint csővezetékekből,
utakból és kikötői terminálokból álló infrastruktúra
formájában. Az amerikai olajtársaságok a világ
legnyereségesebb vállalatai közé tartoztak, és mégis évi több
millió dollárnyi szövetségi adókedvezményt vehettek igénybe. A
zöldenergia-szektornak komoly hátszélre lett volna szüksége
ahhoz, hogy fel tudja venni a versenyt.
Azt reméltük, hogy a válságkezelési törvény biztosítja ezt a
hátszelet.
A rendelkezésre álló nagyjából 800 milliárd dolláros
támogatási keretből több mint 90 milliárdot az ország
tisztaenergia-programjai rendelkezésére bocsátottunk. A
kampányom alatt meglátogatott iowai Maytag üzem, amely a
válság miatt lehúzta a rolót, most újra ontotta magából a
legkorszerűbb szélturbinákat. Támogattuk a világ egyik
legnagyobb szélerőműparkjának felépítését. Elindítottuk új
energiatárolási rendszerek fejlesztését, és felkészítettük a piacot
az elektromos és hibrid teherautók, autóbuszok és
személyautók fogadására. Finanszíroztunk lakó- és irodaházak
energiahatékonyságát növelő programokat, és a
Pénzügyminisztériummal együttműködésben ideiglenesen
közvetlen támogatást nyújtó programmá alakítottuk át a
tisztaenergia-beruházásokra járó szövetségi adókedvezményt.
Elindítottuk az Energiaügyi Minisztériumon belül a
válságkezelési törvény biztosította pénzeszközökből a Korszerű
Kutatási Projektek Ügynöksége – Energia (Advanced Research
Projects Agency – Energy) nagy kockázatú, ugyanakkor nagy
nyereséggel kecsegtető kutatási programot. Mintaként a
Védelmi Minisztérium által a szovjet Szputnyik fellövésére
válaszul indított híres kezdeményezés, a Korszerű Védelmi
Kutatási Projektek Ügynöksége (Defense Advanced Research
Projects Agency, DARPA) szolgált. A DARPA annak idején
korszerű fegyverrendszereken, például a lopakodó
technológián felül az internet korai változata, az automatikus
hangaktiválás és a GPS kifejlesztéséhez is hozzájárult.
Izgalmas vállalkozás volt – bár az energiaszektor forradalmi
átalakítására koncentráló törekvéseink esetén szinte
borítékolható volt, hogy a válságkezelési törvény keretében
végzett beruházások egy része nem fog megtérülni. A
legnagyobb bukást az a döntés okozta, hogy kibővítettük az
Energiaügyi Minisztérium ígéretes zöldenergia-vállalatoknak
hosszú távú tőkét biztosító, a Bush-kormány alatt indított
hitelprogramját. Összességében a minisztérium hitelgarancia-
programja meggyőző eredményekkel járt, és segítségével olyan
innovatív vállalatok emelkedtek fel, mint a Tesla. Mindössze 3
százalékos kamattal lehetett igénybe venni a hitelt, és az volt az
elgondolás, hogy az alap sikere bőven kárpótlást nyújt majd a
néhány kudarcba fulladt próbálkozásért.
Sajnos azonban az egyik nagyobb kudarc éppen az
elnökségem alatt következett be: a Solyndra napelemgyártó cég
hatalmas, 535 millió dolláros hitelt vett fel. A vállalat
forradalminak vélt technológiát szabadalmaztatott, de a
beruházás természetesen kockázatot is rejtett magában.
Miközben a kínaiak saját gyártású, államilag támogatott, olcsó
napelemekkel árasztották el a piacot, a Solyndra küszködött a
fennmaradásért, majd végül 2011-ben kénytelen volt lehúzni a
rolót. A kudarc nagyságrendje miatt – nem beszélve arról, hogy
a munkatársaim épp akkor szerveztek nekem üzemlátogatást a
vállalat kaliforniai üzemébe, amikor a pénzügyi problémák első
jelei mutatkoztak – a Solyndra esete erősen megtépázta a
népszerűségemet. A sajtó heteken át csámcsogott a sztorin, a
republikánusok pedig pezsgőt bontottak.
Próbáltam túltenni magamat rajta, mondván, az elnöki
pozíció velejárója, hogy soha semmi nem megy terv szerint.
Általában még a sikeres – jól kivitelezett és a legtisztességesebb
szándékkal megvalósított – kezdeményezések esetén is akadnak
alattomos buktatók vagy nem várt következmények. Aki el akar
érni valamit, annak vállalni kell a kritikát. Aki viszont a járt
utat a járatlanért fel nem adja, kerüli a konfliktust, és a
népszerűségi mutatókra figyel, az nemcsak a középszerűség
receptjét választja, de ráadásul az őt megválasztó honfitársait is
rászedi.
Idővel mégis sokat füstölögtem (néha el is képzeltem
magam, ahogy valóban füst pöfög ki a fülemen, mint egy
képregényfigurának) azon, hogy a Solyndra bukása így
beárnyékolhatta a válságkezelési törvény megújulóenergia-
szektort fellendítő hatását. A „tisztaenergia-misszió” már az első
évben felpezsdítette a gazdaságot, állásokat teremtett,
felturbózta a nap- és szélenergia-termelést, javította az
energiahatékonyságot, és egy egész sor, a klímaváltozás
leküzdésére alkalmas új technológiát mozgósított. Országszerte
beszédeket tartottam, és elmagyaráztam ennek a jelentőségét.
Legszívesebben ezt kiáltottam volna: „Működik!” De a
környezetvédelmi aktivistákat és a zöldenergia-vállalatokat
kivéve süket fülekre találtam. Egy vállalatvezető még biztosított
is minket arról, hogy a válságkezelési törvény alapján kapott
tőke nélkül valószínűleg „az Egyesült Államok egész nap- és
szélenergia-szektora eltűnt volna a süllyesztőben”. Ennek
ellenére sokat töprengtem azon, hogy meddig tudjuk még
támogatni ezt az egyedülálló, hosszú távon biztosan megtérülő,
de meglehetősen hálátlan programot.

A TISZTA ENERGIÁBA TÖRTÉNŐ BEFEKTETÉS az üvegházhatásúgáz-

kibocsátás visszaszorításának csak az első lépése volt. Az
Egyesült Államok mindennapos energiafogyasztási szokásait is
meg kellett változtatnunk, kezdve onnan, hogy a vállalatok
átgondolják, mivel fűtik és hűtik az épületeiket, egészen odáig,
hogy a családok zöld alternatívát válasszanak a következő
autóvásárláskor. Ezt részben a kezdeményezéseket országszerte
a tiszta energia irányába billentő klímaváltozási
törvénytervezettel reméltük elérni. De Lisa és Carol úgy vélték,
nem kell a kongresszusra várnunk a vállalati és lakossági
fogyasztói szokások legalább egy részének megváltoztatásához:
elég, ha teljes mértékben élünk a jelenlegi törvények adta
szabályozási lehetőségeinkkel.
Ezek közül a legfontosabb az 1963-ban hozott, mérföldkőnek
számító „Tiszta Levegő” törvény volt, amely a szövetségi
kormányt felhatalmazza a légszennyezés mérésére. Ennek
köszönhetően lehetett az 1970-es években kibocsátási
határértékeket bevezetni. A közelmúltban, 1990-ben kétpárti
támogatással újra elfogadott törvény szövege szerint a
Környezetvédelmi Minisztérium „szabályok formájában”
határértékeket szab a gépkocsik „józan megítélése szerint
várhatóan a közegészségügyet vagy a jóllétet veszélyeztető
légszennyezést okozó vagy ahhoz hozzájáruló” kibocsátásának
visszaszorítására.
Ha hiszünk a klímatudománynak, akkor az autóink
kipufogóján kiáramló szén-dioxid egyértelműen
légszennyezésnek tekinthető. Bush elnök környezetvédelmi
minisztere nyilvánvalóan nem hitt benne. 2003-ban kijelentette,
hogy a „Tiszta Levegő” törvény nem hatalmazza fel a
minisztériumot az üvegházhatású gázokkal kapcsolatos
szabályozásra – és még ha fel is hatalmazná, ő akkor sem
használná a kibocsátási határértékek módosítására. Számos
állam és környezetvédő szervezet pert indított, mire a 2007-es
„Massachusetts állam kontra Környezetvédelmi Minisztérium”
perben hozott ítéletben a Legfelsőbb Bíróság csekély többséggel
megállapította, hogy Bush elnök Környezetvédelmi
Minisztériuma nem alkalmazott tudományos alapokon nyugvó,
„józan megítélést” döntésében, ezért felszólította a tárcát, hogy
azon nyomban pótolja ezt a hiányosságot.
A következő két évben a Bush-kormány semmit sem tett ez
ügyben, de mi most a Legfelsőbb Bíróság ítéletére támaszkodva
már tehettünk. Lisa és Carol azt javasolta, hogy gyűjtsük össze a
tudományos bizonyítékokat, tegyük közzé, hogy az
üvegházhatású gázokra is vonatkozik a környezetvédelmi
szabályozás, és ez alapján azonnal módosítsuk is az összes,
Egyesült Államokban gyártott és forgalmazott személy- és
tehergépkocsi kibocsátási határértékét. Keresve sem lehetett
volna kedvezőbb alkalmat találni a szabályozásra: bár az
amerikai autógyártók és az Egyesült Autóipari Dolgozók (United
Auto Workers, UAW)[12] szakszervezeti vezetői alapvetően
ellenezték a kibocsátási határértékek szigorítását, de mióta úgy
döntöttem, hogy továbbra is több milliárd dollárt fordítunk
TARP-támogatások formájában az ágazatuk felszínen tartására
– Carol finom megfogalmazása szerint – „nyitottabbá váltak az
új ötletekre”. Lisa úgy vélte, hogy ha elég gyorsan cselekszünk,
akkor az autógyártók következő modelléve előtt meg is
születhet az új szabályozás. Az alacsonyabb
benzinfogyasztásnak köszönhetően országos szinten nagyjából
1,8 milliárd hordóval csökkenhet a kőolaj-felhasználás és 20
százalékkal az éves üvegházhatásúgáz-kibocsátás – ráadásul
hasznos precedenst teremthetünk egyéb szén-dioxid-források
szabályozásához a jövőre nézve.
Számomra teljesen egyértelműnek tűnt ez a terv – bár
Rahmmal egyetértettünk abban, hogy az új szabályozás az
autógyártók együttműködése ellenére is okozhat politikai
feszültségeket. Ehhez képest a Republikánus Párt vezetői
legfőbb küldetésüknek tekintették a szövetségi szabályozás
visszaszorítását – holtversenyben a gazdagokra kivetett adók
csökkentésével. Üzleti csoportok és konzervatív mágnások, mint
a Koch fivérek, vagyonokat költöttek a „szabályozás” szót
bemocskoló, több évtizedes kampányra. A The Wall Street
Journal vezércikkei sosem mulasztottak el egy-egy oldalvágást
tenni az „ész nélkül szabályozó államra”. A szabályozásfóbiás
tömegeket kevésbé érdekelte a kibocsátási korlátozások előnye
és hátránya, mint az, amit a szemükben az új szabályozás
jelképezett: a washingtoni bürokraták (akik még csak nem is
választás útján kerültek a posztjukra) megpróbálnak az
állampolgárok életének minden apró részletébe beleszólni,
elszívni az ország gazdaságának erejét, megsérteni a
magántulajdonhoz fűződő jogot és aláaknázni az alapító atyák
képviseleti demokráciáról szőtt álmait.
Nem bonyolódtam bele túlságosan az ilyen vitákba. Annak
idején, száz évvel ezelőtt, a progresszív korszakban az
olajtrösztök és a vasúti monopóliumok hasonló stílusban
vádolták a kormányt a gazdaság megfojtásával. Franklin D.
Roosevelt New Deal programját is emiatt kritizálták az ellenzői.
Ennek ellenére a 20. század során a kongresszus törvények
egész sora kapcsán – mind demokrata, mind republikánus
elnökökkel együttműködésben – szabályozási és végrehajtási
hatalmat ruházott át egy sor kormányhivatalra, az Egyesült
Államok Értékpapír- és Tőzsdefelügyeletétől kezdve a
Munkabiztonsági és Foglalkozás-egészségügyi Hatóságon
(Occupational Safety and Health Administration) át a Szövetségi
Légügyi Hivatalig (Federal Aviation Administration). Nem
véletlenül: miközben a társadalom egyre komplexebbé, a
vállalatok egyre hatalmasabbá váltak, és az állampolgárok
egyre többet vártak el a kormánytól, a választott képviselők
egyszerűen nem győztek ennyiféle ágazatra figyelni. Ezenkívül
nem is rendelkeztek kellő szakértelemmel, hogy felelősséggel
szabályozzák a pénzügyi piaci ügyleteket, értékeljék a legújabb
orvosi berendezések biztonságosságát, értelmezzék az új
környezetszennyezési adatokat, és előre lássák, hogy milyen
lehetséges módokon diszkriminálhatják a munkaadók a
munkavállalókat fajuk vagy nemük miatt.
Más szóval, a jó kormányzáshoz szakértelem kell. A
közintézményekbe olyanokat kell beültetni, akiknek a dolga a
fontos ügyek nyomon követése, hogy levegyék a többi
állampolgár válláról ezt a terhet. És ezeknek a szakértőknek
köszönhető, hogy az amerikaiaknak kevésbé kell a belélegzett
levegő és az elfogyasztott víz miatt aggódniuk; hogy kártérítést
kapunk, ha a munkaadónk nem fizette ki a jogosan járó
túlóradíjat; hogy számíthatunk rá, hogy a patikában árusított
gyógyszerek nem mérgeznek meg minket; és hogy az autózás
vagy a repülőn utazás nagyságrendekkel biztonságosabbá vált,
mint húsz, harminc vagy ötven évvel korábban. A
konzervatívok körében keserűen emlegetett „szabályozó állam”
eszméletlenül sokat emelt az amerikai életminőségen.
Ezzel nem azt mondom, hogy mindig alaptalan a szövetségi
szabályozást illető kritika. Előfordult, hogy a bürokrácia
felesleges terhet rótt a vállalatokra, vagy hátráltatta az
innovatív termékek piacra dobását. Néhány szabályozás tényleg
többe került, mint amennyi hasznot hajtott. A környezetvédelmi
csoportok különösen fújtak egy 1980-ban hatályba lépett
törvényre, amely alapján a kétes hírű Tájékoztatási és
Szabályozásügyi Hivatal (Office of Information and Regulatory
Affairs) minden új szövetségi szabályozást költség-haszon
elemzésnek vetett alá. Az ellenzőknek meggyőződésük volt,
hogy ez az eljárás a vállalati érdekeket részesíti előnyben, és
ebben volt is valami: sokkal könnyebb ugyanis egy vállalat
nyereségét és veszteségét számszerűsíteni, mint egy
veszélyeztetett madár megmentését vagy egy gyermek asztmás
megbetegedésének megelőzését.
Ennek ellenére mind jogi, mind politikai okokból úgy
éreztem, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közgazdasági
realitásokat. Hittünk benne, hogy a kormányunk képes
megoldani sok súlyos problémát, de nem elég a jó szándék:
figyelnünk kell a döntéseink való világra gyakorolt hatásaira is.
Ha egy hivatal új szabályozást vezetett be a lápos területek
védelmére, és ezért egy családi gazdaság termőföldjét ki kellett
sajátítani, akkor az adott hivatalnak a gazda veszteségeit is
számításba kellett vennie.
Éppen azért neveztem ki Cass Sunsteint a Tájékoztatási és
Szabályozásügyi Hivatal élére, egyszersmind házi költség-
haszon szakértőnknek, hogy ilyen ügyekben ne tévedjünk. Cass
kollégám volt a Chicagói Egyetem Jogi Karán, kimagasló
szaktekintélynek számított az alkotmányjog területén, tucatnyi
könyvet írt, és gyakran emlegették a Legfelsőbb Bíróság egyik
lehetséges jövőbeli tagjaként. Valójában önként jelentkezett erre
a pozícióra, amiből rögtön tudtam, hogy szívesen végzi ezt a
munkát, nem érdekli a presztízs, és meglehetősen megszállott.
Mindez ideális jelöltté tette a posztra. (Emellett rendkívül
kedvesnek és világklasszis squashjátékosnak ismertük meg,
továbbá a világ legrendetlenebb íróasztal-tulajdonosát
tisztelhettük benne.) A következő három évben Cass és kis
csapata éjt nappallá téve dolgozott a Fehér Házzal szemközti,
jellegtelen irodájukban. Ők biztosították, hogy az általunk
javasolt szabályozások hasznossága bőven igazolja a rájuk
fordított összeg nagyságát. Azzal is megbíztam, hogy alaposan
vizsgáljon felül minden érvényben lévő szövetségi szabályozást,
hogy megszabadulhassunk a felesleges vagy elavult
rendelkezésektől.
Cass előásott néhány csontvázat a szekrényből: régi
előírásokat, amelyek miatt a kórházak, az orvosok és az
ápolónők kénytelenek voltak évi egymilliárd dollárt költeni
papírmunkára és adminisztratív feladatokra; a tejet „olaj”
kategóriába soroló, és ezért a tejtermelőket évi 100 millió dollár
többletkiadásra kötelező bizarr környezetvédelmi szabályozást;
valamint a kamionosokra rótt felesleges kötelezettséget, amely
miatt 1,7 milliárd dollár értékű időt fecséreltek űrlapok
kitöltésére útjaik után. De a Cass által felülvizsgált
szabályozások döntő többsége kiállta a próbát – és az
elnökségem végére még a republikánus elemzők is beismerték,
hogy az általunk bevezetett szabályozások hatszor annyi
hasznot hajtottak, mint amennyibe kerültek.
Lisa és Carol kibocsátási határértékek csökkentésére
vonatkozó javaslata is megvalósult végül. Amint zöld utat
adtam nekik, menten munkához láttak. Kiváló partnerre
találtak a közlekedésügyi miniszterem, Ray LaHood peoriai
képviselő, egy régi vágású republikánus úriember személyében,
aki társaságkedvelő természete és a kétpárti egyeztetés iránti
komoly elkötelezettsége miatt a politikai paletta mindkét
oldalán népszerűségnek örvendett. Egy verőfényes májusi
napon a Rózsakertben, autóipari vezetők és az Egyesült
Autóipari Dolgozók elnöke körében állva tettem közzé
megállapodásunkat, amelynek jegyében 2016-ra az összes új
autó és kisteherautó 100 kilométerenkénti
üzemanyagfogyasztását 8,5 liter helyett 6,66 literben
maximáltuk. A terv értelmében az új gépjárművek
üvegházhatásúgáz-kibocsátása több mint 900 millió tonnával
csökken élettartamuk során, ami megfelel annak, mintha 177
millió gépkocsit kivonnánk a forgalomból vagy 194
szénerőművet bezárnánk.
Az autógyártók aznapi hozzászólásaikban megerősítették,
hogy bíznak benne: képesek lesznek az új célok
megvalósítására. Ráadásul a vállalatok számára átláthatóbb az
egységes országos szabályozás, mint különböző állami
törvények szövevénye. Az újságírókat meglepte, hogy ilyen
gyorsan és simán meg tudtunk velük állapodni, és többen is
Carolnak szegezték a kérdést, hogy vajon a bajba jutott
autógyártóknak nyújtott mentőcsomagok is közrejátszottak-e
ebben az újonnan szövődött kebelbarátságban.
– A tárgyalások során egyszer sem kerültek szóba a
mentőcsomagok – biztosította őket Carol. Később, az Ovális
Irodában megkérdeztem, hogy tényleg így volt-e.
– Hát persze. Arra viszont nem esküdnék meg, hogy meg
sem fordult a fejükben – válaszolta.
 Közben Steve Chút ráállítottam minden létező
energiahatékonysági szabvány aktualizálására az Energiaügyi
Minisztérium 1987-ben hozott, de kevéssé érvényesített
törvénye alapján, amely mindenfélét szabályozott a
villanykörtéktől az ipari légkondicionálókig. Steve úgy
viselkedett, mint egy gyerek, aki beszabadult a játékboltba, és
lelkesen számolt be újabbnál újabb felfedezéseiről. („El sem
hinné az ember, micsoda környezeti hatást gyakorolhatunk, ha
öt százalékkal javítjuk a hűtőszekrények hatásfokát!”) És bár
nehéz volt átérezni a mosógépekkel és szárítógépekkel
kapcsolatos lelkesedését, az eredmények tényleg elég
bámulatosak voltak: mire átadtam a hivatalomat, az új
szabványoknak köszönhetően már évente 210 millió tonnával
kevesebb üvegházhatású gáz került a légkörbe.
A következő néhány év során az autógyártók és a háztartási
gépek gyártói gond nélkül és a kitűzött határidőknél még
hamarabb is teljesítették az energiahatékonysági előírásokat. Ez
alátámasztotta Steve állítását, miszerint a nagyratörő
szabályozás – ha jól csinálják – innovációra ösztönzi a
vállalatokat. A fogyasztók nem panaszkodtak, még ha észre is
vették, hogy a kisebb fogyasztású autómodellek és háztartási
gépek olykor drágábbak, mivel valószínűleg kárpótolta őket a
kisebb villanyszámla vagy üzemanyagköltség, és az árak
jellemzően csökkentek is, mire széles körben elterjedt az új
technológia.
Meglepetésünkre még McConnell és Boehner sem intézett
ellenünk támadást az energiaügyi szabályozásaink miatt – talán
azért, mert nem remélték, hogy győztesen jönnének ki az
ügyből, és amúgy is az Obamacare elleni küzdelemre
összpontosítottak. Persze nem minden republikánus tanúsított
ilyen önmérsékletet. Egy napon Pete Rouse lépett be az Ovális
Irodába, és videófelvételeket mutatott Michele Bachmann
minnesotai képviselő, a képviselőházi Tea Party csoport
alapítója, a republikánusok egyik lehetséges elnökjelöltje
felszólalásairól. Bachmann az Egyesült Államokhoz nem illő
„Nagy Testvér-effektusnak” és közegészségügyi kockázatnak
minősítette az újonnan bevezetett energiatakarékos izzókat,
amelyek a demokraták nagyívű, radikális „fenntarthatósági
mestertervének” egyik állomását képezik. Állítása szerint erre
hivatkozva végül minden amerikai állampolgárt arra fogunk
kényszeríteni, hogy „beköltözzön a városközpontba,
bérlakásokban éljen, és tömegközlekedéssel járjon be az állami
munkahelyére”.
– Te elnök úr, úgy tűnik, lebuktunk – jegyezte meg Pete.
– Jobban tesszük, ha elrejtjük a szelektívhulladék-kukákat –
bólintottam komolyan.

TISZTÁBAN VOLTUNK VELE, HOGY A KIS FOGYASZTÁSÚ AUTÓK és az

energiatakarékos mosogatógépek elterjesztésén túl az lenne az
igazi nagy dobás, ha az átfogó klímatörvényt elfogadtatnánk a
kongresszusban. Olyan törvényjavaslatot kellett benyújtanunk,
amely az üvegházhatásúgáz-kibocsátásban érintett valamennyi
gazdasági szektort, nem csak az autó- és háztartásigép-gyártást
szabályozza. Ráadásul arra számítottunk, hogy a törvényhozási
folyamat médiavisszhangja és az annak nyomán elinduló
párbeszéd hozzájárul a globális felmelegedés veszélyeinek
tudatosításához, és – ha minden jól megy – a kongresszus
magáénak fogja érezni a végső törvényváltozatot. Talán az a
legfontosabb, hogy a szövetségi törvények valóban tartós
megoldást fognak hozni a jövőbeni republikánus kormányok
által egyoldalúan módosítható szabályozásokkal ellentétben.
Természetesen a törvény elfogadtatása azon múlt, hogy
sikerül-e legyőzni a szenátus ellenállását. Márpedig Harry Reid
figyelmeztetett: a minden demokrata bizalmát élvező
válságkezelési törvénytől eltérően, most biztosan elveszítjük
legalább néhány, kőolaj- és szénkitermelő államokat képviselő,
az újraválasztásért megküzdeni kényszerülő demokrata
szenátor szavazatát. A szükséges hatvan szavazat
megszerzéséhez meg kell nyernünk legalább két-három
republikánust is egy olyan törvényjavaslat támogatására,
amelyet a szavazóik többsége ellenez, és amelynek
megbuktatására Mitch McConnell esküt tett.
A legjobb esélyünk az elnökválasztáson velem szemben
veszítő vetélytársam volt – legalábbis kezdetben úgy gondoltuk.
John McCain a kampánya során visszavett a
klímaszabályozási törekvéseiből, különösen, mivel a
republikánus tömegek imádták alelnökjelöltje
energiapolitikáját: „Fúrj, bébi, fúrj!” Ugyanakkor mellette szólt,
hogy McCain soha nem fordított teljesen hátat a szenátori
pályafutása során képviselt álláspontnak, és a választást követő
röpke eufória perceiben még az is szóba került, hogy mi ketten
együttműködhetnénk egy klímatörvény elfogadtatásában. Mire
azonban letettem a hivatali eskümet, McCain állítólag már
összeállt a szenátusban a legjobb cimborájával, Joe
Liebermannel, hogy segítsenek kidolgozni a kaliforniai
demokrata, a Környezetvédelmi és Közmunkabizottság
(Environment and Public Works Committee) elnöke, Barbara
Boxer által javasolt liberálisabb törvényjavaslat kétpárti
alternatíváját.
Sajnos republikánus körökben a McCain-féle kétpárti
kompromisszum teljesen divatjamúltnak számított. A
jobboldaliak minden addiginál jobban gyűlölték McCaint, és a
konzervatív meggyőződése hiányát okolták a republikánusok
képviselőházi és szenátusbeli vereségeiért is. 2009. január
végén egy korábbi képviselő és jobboldali rádiós műsorvezető,
John David Hayworth meglebegtette, hogy indul McCain ellen a
következő évi előválasztáson Arizonában – ez volt McCain első
komoly kihívása huszonkét éves szenátusi pályafutása során.
Képzelem, hogy már ettől a megalázó helyzettől is felment
benne a pumpa, de az esze azt súgta, hogy meg kell erősítenie a
pozícióját – és nyilván nem úgy, hogy mellém áll egy jelentős
környezetvédelmi törvény kapcsán. Hamarosan üzenetet
kaptunk Lieberman hivatalán keresztül, hogy McCain nem
támogatja a törvényjavaslatot.
Ugyanakkor az egyértelmű volt, hogy egyetlen képviselőházi
republikánus sem fog elgondolkodni sem, hogy esetleg
támogassa-e a klímatörvényt. Így nem maradt más
választásunk, mint hogy a megfelelő bizottság két rangidős
demokrata képviselője, a kaliforniai Henry Waxman és a
massachusettsi Ed Markey önállóan elkészítse a
törvénytervezetet, és megszavaztassa a demokratákkal. Rövid
távon ez megkönnyítette az életünket: Waxman és Markey
nagyjából egyetértett velünk a célok tekintetében, a
munkatársaik értettek a témához, és örömmel fogadták a
javaslatainkat. Viszont a két képviselőben fel sem merült a saját
köreikben elterjedt nézeteknél kevésbé liberális álláspontok
megfontolása – így félő volt, hogy az általuk kidolgozott
törvényjavaslat egy környezetvédő csoport kívánságlistájára fog
emlékeztetni, viszont számos, semlegességre törekvő
demokrata szenátor szívrohamot kap tőle.
A képviselőház és a szenátus közötti huzavona megelőzése
érdekében Rahm egy nem túl irigylésre méltó feladattal bízta
meg Phil Schilirót: vegye rá Waxmant, hogy kezdeményezzen
párbeszédet a szenátus törvényjavaslatának valószínű
támogatóival, köztük Liebermannel, hogy áthidalják a két oldal
között húzódó szakadékot. Nagyjából egy héttel később
behívattam Philt az Ovális Irodába, és rákérdeztem, hogy ment
a megbeszélés Waxmannel. Phil ledobta langaléta testét a
kanapéra, elvett egy almát a dohányzóasztalról a
gyümölcsöstálból, és vállat vont.
– Nem túl jól – bökte ki a sóhajtás és a nevetés határán
egyensúlyozva. Mielőtt a csapatomhoz csatlakozott, Phil éveken
át dolgozott Waxman hivatalában, legutóbb stábfőnökként, így
ők ketten jól ismerték egymást. Elmondása szerint nem tette
zsebre, amit Waxmantől kapott. Volt főnöke kitöltötte rajta a
demokrata képviselők demokrata szenátorokkal (és velünk)
szemben érzett frusztrációját a korábbi „bűneink” miatt: amiért
visszavettünk a válságkezelési törvény szigorából, különféle
képviselőházi törvényjavaslatokat még szavazásra sem
bocsátottunk a mérsékelt vagy konzervatív szenátoroktól
tartva, és mindent összevetve gerinctelen bábok vagyunk.
– Szerinte a szenátus „az a hely, ahová a jó ötletek meghalni
járnak” – árulta el Phil.
– Van benne valami – hagytam rá.
– Kénytelenek leszünk egyeztető bizottságot létrehozni és
akkor megállapodni, amikor már mindkét ház elfogadta a maga
törvénytervezetét – közölte Phil a tőle telhető legvidámabb
hangon.
Végül mégis segítséget kaptunk abban a törekvésünkben,
hogy a képviselőház és a szenátus törvényjavaslatai legalább
köszönőviszonyban legyenek egymással: Lieberman és Boxer,
valamint a képviselőházi demokraták és a legtöbb
környezetvédelmi csoport – a kampányom során az
üvegházhatásúgáz-kibocsátás drasztikus csökkentésére
választott mechanizmushoz hasonló – fix összkvótás
kereskedési rendszert támogatott. Ez azt jelenti, hogy a
szövetségi kormány meghatározná a vállalatok által
kibocsátható üvegházhatású gázok mennyiségét, és az egyes
vállalatokra bízná, hogy miként és mennyire közelítik meg ezt a
célt. A határértéket túllépő cégeknek büntetést kellene fizetni. A
határérték alatti kibocsátók a fel nem használt kibocsátási
„kvótájukat” eladhatnák a kevésbé hatékony vállalatoknak. A
fix összkvótás kereskedési rendszer a szennyezés
számszerűsítésével és a környezetbarát magatartás piacának
megteremtésével a legkorszerűbb zöldtechnológiák
kifejlesztésére és alkalmazására ösztönözné a vállalatokat, a
kormány pedig idővel fokozatosan csökkenthetné a kvótát az
állandó és hatékony innováció érdekében.
Az üvegházhatásúgáz-kibocsátás másképpen is
számszerűsíthető. Néhány közgazdász szerint például
egyszerűbb lenne „szén-dioxid-adót” kivetni minden fosszilis
energiahordozóra, így az adóval növelt magasabb ár
visszatartaná a fogyasztókat az alkalmazásuktól. De a fix
összkvótás kereskedési rendszer azért bizonyult vonzónak
mindenki számára, mert már sikeresen kipróbálták – mégpedig
nem más, mint egy republikánus elnök. 1990-ben George H. W.
Bush kormánya ilyen rendszert vezetett be a gyárkéményekből
kipöfögő, a Keleti-part tavait és erdőit pusztító savas esőt okozó
kén-dioxid visszaszorítására. Az ellenzők azt jósolták, hogy az
intézkedés üzembezárásokat és tömeges elbocsátási hullámot
fog kiváltani, ám az eleinte kézzel-lábbal tiltakozó vállalatok
gyorsan találtak költséghatékony megoldásokat a gyáraik
korszerűsítésére, és néhány éven belül szinte teljesen
megszűntek a savas esők.
Az üvegházhatású gázok fix összkvótás kereskedési
rendszerének bevezetése azonban magasabb szintű és
összetettebb feladatnak bizonyult. Minden részletkérdésen
parázs vita támadt, miközben csőstül jöttek a lobbisták, a
képviselők pedig ilyen-olyan engedményektől tették függővé a
szavazatukat. És ahogyan az egészségügyi törvény beiktatásáért
folytatott küzdelmünk során is megtanultam: bár a
republikánusok korábban támogatták a saját soraikból
származó törvényjavaslatot, ez nem jelenti azt, hogy pontosan
ugyanazt az ötletet akkor is támogatják, ha egy demokrata elnök
fejéből pattan ki.
Mégis bíztam benne, hogy a sikeres példára apellálva
létrejöhet a megállapodás. Carol, Phil és a Fehér Ház
törvényhozási csapatának többi tagja 2009 tavaszának nagy
részét a törvényhozás két háza közötti ingázással, az ügy
előremozdításával, a problémák elsimításával és a döntéshozók
szakmai és jogi tájékoztatásával töltötte. Mindeközben még
mindig a gazdaság talpra állításán, az egészségügyi
törvényjavaslat kidolgozásán, egy bevándorlási csomag
összeállításán, bírójelöltek beiktatásán és tucatnyi kisebb
kezdeményezés kongresszusi elfogadtatásán fáradoztunk –
szóval egy percig sem unatkoztunk. Ebből adódóan Rahm
egyszerűen berendezett irodája – a szoba közepén az általában
kávéscsészékkel, zéró kólás dobozokkal és időnként maradék
rágcsálnivalóval borított jókora tárgyalóasztallal – a repülőtéri
irányítóközpontok túlpörgetett légkörét árasztotta.
Végül egy fülledt június végi napon az erőfeszítéseink
gyümölcse kezdett beérni. A Fehér Ház társadalmi eseményeket
szervező irodája (Social Office) pikniket rendezett a
munkatársaknak a Déli Pázsiton, és éppen elkezdtem
körbejárni a tömegben, karomba fogni a kisbabákat és a
kollégák büszke szüleivel közös fotókon pózolni, amikor Rahm a
füvön szökellve befutott, kezében egy papírtekerccsel.
– A képviselőház elfogadta a klímatörvény-tervezetet –
újságolta el.
– De jó! Mennyire volt szoros? – kérdeztem, miközben
lepacsiztunk. Rahm megmutatta az eredményt: 219 szavazat és
212 ellenszavazat.
– Nyolc mérsékelt republikánust is megszereztünk.
Elveszítettünk néhány olyan demokratát, akikre számítottunk,
de beszélni fogok velük. Te meg közben hívd fel Nancyt,
Waxmant és Markey-t és köszönd meg a munkájukat! Elég
keményen meg kellett dolgozniuk a tagokat ezért az
eredményért.
Rahm az ilyen győzelmek után mindig napokon át a
fellegekben járt. De most, miközben visszasétáltunk az Ovális
Irodába, útközben meg-megállva, a rendezvény résztvevőit
üdvözölve, máskor fékezhetetlen stábfőnökömet mintha kissé
levertnek láttam volna. Végül kibökte, mi bántja: a szenátus
még csak el sem készítette a saját klímatörvény-tervezetét,
nemhogy benyújtotta volna az illetékes bizottságoknak.
McConnell közben páratlanul sikeres aknamunkát végzett a
szenátusban. Mivel eleve lassan halad a folyamat, félő, hogy
kicsúszunk az időből: nem tudjuk elfogadtatni a klímatörvényt
a kongresszus decemberi ülésszünete előtt. Utána viszont még
nehezebb lenne eljutni a célegyenesig, mivel sem a
képviselőház, sem a szenátus demokrata képviselői nem
lesznek hajlandók a félidős választási kampányuk közepette
még egy jelentős, megosztó törvényre szavazni.
– Azért bizakodjunk, haver – mondtam, és gyöngéden hátba
veregettem. Rahm bólintott, de a szokásosnál is sötétebben
csillogó szeme kételyt sugárzott.
– Nem tudom, hogy van-e elég leszállópályánk ilyen sok
repülő számára – magyarázta.
Ami alatt azt értette, hogy egy vagy több repülőnk
óhatatlanul le fog zuhanni.

NEMCSAK A KONGRESSZUSBAN URALKODÓ FESZÜLT HANGULAT miatt

szerettem volna decemberre tető alá hozni a klímatörvényt.
Koppenhágában globális ENSZ-csúcstalálkozót szerveztek a
klímaváltozásról ugyanebben a hónapban. Miután George W.
Bush elnöksége alatt az Egyesült Államok nyolc éven át távol
maradt a klímaváltozási tárgyalásoktól, a többi ország
kormánya most nagy várakozással tekintett a változások elé.
Tisztában voltam vele: aligha tudom őket a klímaváltozás elleni
harcba hívni, ha a hazám nem jár elöl jó példával. Ahogy azzal
is, hogy az amerikai klímatörvény javítaná az alkupozíciómat
más országok vezetőivel szemben, és a bolygónk megóvására
irányuló közös tettekre sarkallna mindenkit. Ez azért is fontos
lenne, mert az üvegházhatású gázokat nemigen érdeklik a
határok. Egy ország kibocsátást korlátozó törvénye ugyan az
erkölcsi felsőbbrendűség érzését kölcsönözheti a polgárainak,
de ha a többi ország nem csatlakozik, akkor a globális
felmelegedés folytatódni fog. Ezért miközben Rahm és a
törvényhozási csapatom a kongresszus házaiban tüsténkedett,
én a külpolitikai stábbal az Egyesült Államok nemzetközi
klímakezdeményezésekben játszott vezető szerepének
helyreállításán fáradoztam.
Ezen a fronton az utóbbi időben nem jártunk éppen az élen.
1992-ben, a Rio de Janeiróban megrendezett „Föld-
csúcstalálkozón” George H. W. Bush elnök 153 más ország
képviselőivel együtt aláírta az ENSZ Éghajlatváltozási
Keretegyezményét (U. N. Framework Convention on Climate
Change) – az üvegházhatású gázok koncentrációjának
stabilizálását célul kitűző első globális megállapodást. A
Clinton-kormány hamar átvette a stafétabotot: más országokkal
együtt kötelező érvényű egyezményt dolgozott ki a Rióban
közzétett általánosabb célkitűzések alapján. A kiotói
jegyzőkönyv néven ismertté vált végeredmény tartalmazza az
összehangolt nemzetközi akciótervet, konkrét célokkal az
üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésére, a fix összkvótás
kereskedési rendszerhez hasonló globális kereskedési
rendszerrel, a szegény országok zöldenergiára való áttérését
finanszírozó mechanizmusokkal és a szén-dioxidot elnyelő
erdők, például az Amazonas vidékének védelmével együtt.
A környezetvédők a globális felmelegedés elleni küzdelem
fordulópontjaként ünnepelték a kiotói jegyzőkönyvet. A részt
vevő országok világszerte ratifikáltatták az egyezményt a
kormányukkal. Viszont az Egyesült Államokban, ahol az
egyezmények ratifikálásához a szenátus kétharmados szavazati
többsége szükséges, a kiotói jegyzőkönyv megvalósítása falakba
ütközött. 1997-ben a republikánusok voltak többségben a
szenátusban, és csak kevesen tekintették valós problémának a
klímaváltozást. Az őskonzervatív Jesse Helms, a szenátus
külügyi bizottságának elnöke, fennhangon ócsárolta a
környezetvédőket, az ENSZ-t és a többoldalú egyezményeket. Az
olyan nagy tekintélynek örvendő demokraták, mint Nyugat-
Virginia szenátora, Robert Byrd is, élből ellenezték az államuk
számára létfontosságú fosszilis energiahordozókat érintő
intézkedéseket.
Clinton elnök értett a szóból, és a vereség helyett inkább a
halogatást választotta: úgy döntött, hogy nem bocsátja
szavazásra a kiotói jegyzőkönyvet a szenátusban. Bár az
alkotmányos vádemelésből sikeresen kimászott, a kiotói
jegyzőkönyvet elnöksége fennmaradó részében jegelte. Az
egyezmény esetleges ratifikálásához fűzött utolsó reménysugár
is kihunyt, amikor George W. Bush legyőzte Al Gore-t a 2000-es
elnökválasztáson. Így történhetett, hogy 2009-ben, a kiotói
jegyzőkönyv teljes hatályba lépése után egy évvel az Egyesült
Államok volt a megállapodásból kimaradt mindössze öt ország
egyike. A másik négy, mindenféle sorrendiség nélkül: Andorra
és a Vatikán (mindkettő olyan apró, összesen nagyjából 80 ezer
lakossal, hogy „megfigyelő” státuszt kaptak, nem kellett
csatlakozniuk); Tajvan (szívesen csatlakozott volna, de Kína
továbbra sem ismerte el független államként) és Afganisztán
(felmentést kapott a harminc éve tartó megszállás és véres
polgárháború okán).
 – Ez a legalja, amikor a legközelebbi szövetségeseink szerint
Észak-Koreánál is rosszabbul teljesítünk – rázta a fejét Ben.
A fenti történeten elmerengve néha elképzeltem egy
párhuzamos világegyetemet, amelyben a hidegháború után
vetélytárs nélkül maradt Egyesült Államok hatalmát és
tekintélyét latba vetve zászlajára tűzi a klímaváltozás elleni
harcot. A világ energiaszektora átalakulhatott volna, és ebből
adódóan az üvegházhatású gázok kibocsátása is
megváltozhatott volna; geopolitikai előnyök származhattak
volna a kőolajtól és a kőolajtermelő diktatúráktól való függés
csökkenéséből; és meggyökeresedhetett volna a fenntarthatóság
kultúrája a fejlett és a fejlődő országokban is. Ezzel szemben,
miközben a munkatársaimmal ebben a világegyetemben
igyekeztünk megtervezni a stratégiánkat, fájdalmas igazsággal
szembesültem: még a demokrata többségű szenátusban is
képtelen vagyok 67 szavazatot összekaparni a kiotói
jegyzőkönyv ratifikálásához.
Még az is nehézséget okozott, hogy a szenátus használható
hazai klímatörvény-javaslattal álljon elő. Barbara Boxer és
Massachusetts állam demokrata szenátora, John Kerry
hónapokig vajúdott egy törvénytervezet megszövegezésén, de
nem találtak republikánus támogatót hozzá – ez azt jelezte,
hogy aligha fogják megszavazni, és valószínűleg új,
mérsékeltebb megközelítésre lesz szükségünk.
Miután elveszítettük a republikánus szövetségesünknek
szánt John McCaint, az egyik legközelebbi szenátusbeli
barátjában, a dél-karolinai Lindsey Grahamben volt minden
reményünk. Az alacsony termetű, bulldogképű és enyhén
vontatott, déli akcentussal beszélő, barátságos stílusát könnyen
fenyegetőre cserélő Grahamet elsősorban a nemzetbiztonság
buzgó védelmezőjeként ismerték. McCainnel és Liebermannel
együtt ő propagálta a legerőteljesebben az iraki háborút.
Triójukat „három amigos” néven emlegették. Graham okos,
vonzó, szarkasztikus, gátlástalan, extrovertált férfi volt, értett a
média nyelvén és – részben McCain iránti őszinte rajongásának
köszönhetően – alkalmanként hajlandó volt eltérni a
konzervatívok fő csapásirányától, leginkább akkor, amikor
támogatta a bevándorlási reformot. Miután újraválasztották egy
újabb hatéves ciklusra, Graham megengedhetett magának némi
kockázatot, és bár a múltban sosem érdekelte különösebben az
éghajlatváltozás, szívesen McCain helyébe lépett volna annak
érdekében, hogy egy értelmes kétpárti megállapodást lehessen
tető alá hozni. Október elején felajánlotta, hogy megszerzi a
klímatörvény megszavazásához szükséges maroknyi
republikánus támogatását, de csak azzal a feltétellel, hogy
Lieberman szerephez jut a folyamat irányításában, és Kerry
meggyőzi a környezetvédőket: cserébe hagyják jóvá az
atomenergia-szektor támogatását és további amerikai
partszakaszok megnyitását mélytengeri kőolajfúrások számára.
Nem rajongtam az ötletért, hogy Grahamtől függjön a
sikerünk. Szenátorkoromban olyan embernek ismertem meg,
aki szívesen játssza az igényes, öntudatos konzervatívot, a saját
pártja szemellenzősségét leleplező vallomásokkal fegyverzi le a
demokratákat és a sajtót, valamint előszeretettel hangoztatja,
hogy a politikusoknak ki kell bújniuk az ideológiai
kényszerzubbonyukból. Amikor azonban ténylegesen
szavazásra vagy politikai következményekkel járó
állásfoglalásra került a sor, akkor Graham többször is
visszatáncolt. („Egy kémfilmben vagy bankrablós filmben
Lindsey lenne az a fickó, aki mindenkit átver, hogy mentse a
saját bőrét” – jegyeztem meg Rahmnak.) Reálisan szemlélve
azonban nem sok választásunk volt. („Hacsak nem sétál be
Lincoln vagy Teddy Roosevelt azon az ajtón, akkor vele kell
beérnünk, haver” – válaszolta Rahm.) Nagy ívben elkerültük
Grahamet, amíg a törvényjavaslat saját változatán dolgozott,
nehogy kínosan érintse a Fehér Házzal létrejött kapcsolata. Úgy
voltunk vele, hogy majd a folyamat további részében kisimítjuk
az esetleges problémás részeket.
Közben készültünk a koppenhágai konferenciára is. A kiotói
protokoll 2012-es lejárta miatt már egy éve zajlottak a
tárgyalások a folytatásról az ENSZ támogatásával. Az volt a cél,
hogy a decemberi csúcstalálkozón végleges megállapodás
szülessen. Mi azonban nem szerettünk volna az eredetivel
jórészt azonos tartalmú egyezményt aláírni. A tanácsadóimmal
együtt aggályosnak éreztük a kiotói jegyzőkönyv megközelítését
– különösen a „közös, de differenciált felelősség” fogalmát,
amelynek értelmében az üvegházhatásúgáz-kibocsátás
visszaszorítása szinte kizárólag a fejlett, nagy
energiafogyasztású gazdaságok, például az Egyesült Államok, az
Európai Unió és Japán felelőssége. Az igazságosság jegyében
persze teljesen logikus, ha a gazdag országoktól többet várunk a
klímaváltozás elleni küzdelemben, mint a szegényektől:
egyrészt a nyugati világban száz éven át zajló iparosodás felelős
az üvegházhatású gázok jelenlegi magas szintjéért a légkörben,
másrészt a gazdag országok egy főre eső karbonlábnyoma jóval
nagyobb, mint a szegényeké. És a szegény országok, például
Mali, Haiti vagy Kambodzsa, ahol sokan még villanyáramot sem
használnak, csak korlátozott mértékben (és talán csak rövid
távú növekedésük lelassítása árán) tudnák csökkenteni az
amúgy is elhanyagolható kibocsátásukat. Közben az amerikaiak
és az európaiak már azzal is nagyobb hatást érhetnek el, ha
mindössze pár fokkal alacsonyabbra állítják a termosztátot.
A gond ott kezdődött, hogy a kiotói jegyzőkönyv a
„differenciált felelősség” jegyében nem kötelezte a feltörekvő
országokat – például Kínát, Indiát és Brazíliát – a kibocsátás
csökkentésére. Ez a megközelítés az egyezmény létrejöttekor,
tizenkét évvel korábban még megalapozott lehetett, még mielőtt
a globalizáció teljesen átalakította volna a világgazdaságot. De
egy brutális válság kellős közepén, amikor az ázsiai olcsó
munkaerő miatt az amerikaiak tömegesen és folyamatosan
veszítik el az állásukat, az Egyesült Államokban kizárt dolog,
hogy ratifikálják a hazai gyárakat sújtó, a sanghaji és bangalore-
i üzemeket viszont megkímélő környezetvédelmi szabályozást.
Ráadásul Kína éves széndioxid-kibocsátása 2005-ben
túlszárnyalta az Egyesült Államokét, és India értékei is
meredeken emelkedtek. És miközben az átlagos kínai és indiai
állampolgár energiafogyasztása az átlagos amerikaiénak
továbbra is csak töredéke volt, a szakértők a karbonlábnyom
megduplázódását jelezték előre a következő évtizedekre
ezekben az országokban, mivel a több mint kétmilliárdos
összlakosságuk egyre nagyobb arányban fog hozzájutni a
gazdag országokban elérhető kényelmi termékekhez és
szolgáltatásokhoz. Ha erre sor kerül, akkor tehetünk bármit: a
bolygó mindenképp víz alá kerül – ezt az érvet előszeretettel
hangoztatták a republikánusok (mármint azok, akik egyáltalán
elismerték a klímaváltozás tényét) ürügyként az Egyesült
Államok tétlenségére.
Új megközelítésre volt szükségünk. Hillary Clinton és a
Külügyminisztérium klímaváltozási követe, Todd Stern
útmutatásával a munkatársaim kidolgoztak egy három
vállaláson alapuló, ideiglenes megállapodási javaslatot. Először
is, a megállapodás szerint minden országnak – a feltörekvő
gazdaságokat, tehát Kínát és Indiát is beleértve – meg kell
határoznia saját tervét az üvegházhatásúgáz-kibocsátás
csökkentésére. Az egyes országok tervei a gazdagságuk, az
energiaszektoruk és a fejlettségi szintjük függvényében
eltérhetnek egymástól. A terveket rendszeres időközönként
felül kell vizsgálni, és az ország gazdasági és technológiai
szintjéhez kell igazítani. Másodszor, bár az országos tervek a
nemzetközi jog szerint nem érvényesíthetők úgy, mint az
egyezményben vállalt kötelezettségek, de minden ország
engedélyezi a többi félnek a vállalások betartásának
ellenőrzését. Harmadszor, a gazdag országok több milliárd
dollárnyi segélyt nyújtanak a szegény országoknak a
klímaváltozás kezelésére mindaddig, amíg a szegény országok
el nem érik a (sokkal szerényebb) vállalásaikat.
Ez az új megközelítés – megfelelő kivitelezés esetén – Kínát
és más feltörekvő gazdaságokat is kötelezettségvállalásra
kényszerítette volna, ugyanakkor megőrizte volna a „közös, de
differenciált felelősség” kiotói jegyzőkönyvben megfogalmazott
szellemiségét. A vállalások ellenőrzésére alkalmas rendszer
létrehozása nyomás alá helyezte volna a kongresszust, hogy
elfogadja a belföldi klímaváltozási törvényünket – és
remélhetőleg megalapozott volna egy közeljövőben kidolgozott,
nagyobb léptékű egyezményt. De Todd – egy éles szemű,
részletekre figyelő ügyvéd, aki a Clinton-kormány
tárgyalásvezetője volt a kiotói jegyzőkönyvnél – figyelmeztetett
rá, hogy nem lesz könnyű nemzetközi körökben eladni a
javaslatunkat. A kiotói jegyzőkönyvet egytől egyig ratifikáló és
kibocsátáscsökkentési programokat indító EU-tagországok
üdvözölnék az Egyesült Államok és Kína törvénybe iktatott
kibocsátáscsökkentési vállalását tartalmazó megállapodást.
Kína, India és Dél-Afrika viszont tökéletesen elégedett a
jelenlegi leosztással, és makacsul ellen fog szegülni azoknak a
javaslatoknak, amelyek módosítanák a kiotói jegyzőkönyvet. A
csúcstalálkozóra a világ minden tájáról hívtak meg aktivistákat
és környezetvédelmi csoportokat. Sokan közülük sorsdöntőnek
tekintették a koppenhágai eseményt, és szigorú, új
határértékekről szóló, kötelezően betartandó egyezményre
áhítoztak. Bármi mást kudarcnak könyveltek volna el.
Pontosabban az én kudarcomnak.
 – Tudom, hogy nem igazságos, de szerintük, ha komolyan
veszi a klímaváltozást, akkor rá kell tudnia venni a
kongresszust és más országokat a szükséges lépésekre –
magyarázta Carol.
Nem tudtam neheztelni a környezetvédőkre, amiért magasra
tették a lécet. A tudomány akkori állása szerint erre volt
szükség. De azzal is tisztában voltam, hogy nincs értelme
betarthatatlan ígéreteket tenni. Több időre és kedvezőbb
gazdasági környezetre van szükségem ahhoz, hogy
meggyőzhessem az amerikai közvéleményt egy nagyratörő
klímaegyezmény támogatásáról. Kínát is rá kell vennem az
együttműködésre – és valószínűleg nagyobb többség kell hozzá
a szenátusban. Ha a világ azt várja az Egyesült Államoktól, hogy
aláírja a jogilag kötelező egyezményt Koppenhágában, akkor el
kell érnem, hogy mindenki engedjen az elvárásaiból – még Pan
Gimun ENSZ-főtitkár is.
Pan Gimun már két éve töltötte be a világ első számú
diplomatájának pozícióját, mégsem nyújtott még figyelemre
méltó alakítást a világ színpadán. Ez egyrészt munkája
természetéből adódott: bár az ENSZ-főtitkár több milliárd
dolláros költségvetéssel, hatalmas tisztviselői gárdával és egész
sor nemzetközi ügynökség felett rendelkezik, a hatalma
nagyrészt attól függ, hogy valamiféle közös irány felé tudja-e
terelni a 193 tagállamot. Másrészt szerény, módszeres, de
mindennemű kreativitást nélkülöző stílus volt rá jellemző. Ez
bizonyára jól bevált harminchét éves dél-koreai külpolitikai és
diplomáciai pályafutása során, de ENSZ-főtitkári pozíciójában
éles ellentétben állt elődje, Kofi Annan társasági karizmájával.
Ha Pannal találkoztam, nem számíthattam izgalmas sztorikra,
szellemes megjegyzésekre és ragyogó ötletekre. Arra sem, hogy
érdeklődik a családom iránt, vagy mesél a saját magánéletéről.
Férfiasan kezet rázott velem, többször megköszönte a
lehetőséget, majd minden teketória nélkül belevágott az erős
akcentussal, de folyékony angolsággal, az ENSZ-közlemények
szakzsargonjában előadott témák és tények taglalásába.
Ennek ellenére idővel megkedveltem, és tisztelni kezdtem
Pant. Őszinte, egyenes és végtelenül pozitív személyiség volt, és
a tagállamok nyomásának ellenállva is számtalanszor kiállt az
ENSZ-reformok mellett. Ösztönösen a jó oldalra állt, még ha
nem is tudott mindig másokat a maga oldalára állítani.
Makacsul kitartott, különösen az egyik elsődleges prioritásának
kijelölt klímaváltozás ügye mellett. Amikor először találkoztunk
az Ovális Irodában, alig két hónappal a beiktatásom után,
rögtön meginvitált a koppenhágai csúcstalálkozóra.
– Az ön jelenléte, elnök úr, nagyon erős üzenet lesz, hogy
sürgős nemzetközi együttműködésre van szükség a
klímaváltozás ügyében. Nagyon erős üzenet – jelentette ki.
Elmagyaráztam neki, mi mindent tervezünk a hazai
kibocsátás csökkentése érdekében, és milyen nehézségekbe
ütközne egy kiotói jegyzőkönyvhöz hasonló egyezmény
elfogadtatása a szenátusban. Elmondtam, hogy ideiglenes
megállapodást tervezünk, és az ENSZ-tárgyalásoktól függetlenül
kialakítjuk a „fő kibocsátók csoportját”, hogy közös nevezőre
jussunk Kínával. Amíg beszéltem, Pan udvariasan bólogatott,
közben időnként jegyzetelt, vagy a szemüvegét igazgatta. De a
szavaim szemmel láthatóan nem térítették el az eredeti céljától.
– Bizonyos vagyok benne, elnök úr, hogy az ön hathatós
közreműködésével sikeres megállapodást tudunk elérni –
erősködött.
És ez így ment tovább a következő hónapok során.
Akárhányszor is hoztam elő újra az ENSZ-tárgyalásokkal
kapcsolatos aggályaimat, akármilyen őszintén tártam fel a
kiotói típusú, kötelező egyezménnyel kapcsolatos amerikai
álláspontot, Pan csak azt ismételgette, hogy decemberben ott
kell lennem Koppenhágában. A G20- és a G8-csúcstalálkozókon
is ezzel üldözött. Végül szeptemberben, az ENSZ-közgyűlés New
Yorkban tartott plenáris ülésén beadtam a derekam.
Megígértem a főtitkárnak, hogy igyekszem részt venni a
konferencián, ha van esély élhető kompromisszum
kidolgozására. Ezután elpanaszoltam Susan Rice-nak, hogy úgy
érzem magam, mint egy gimnazista lány, aki a kedves, de fura
fiú kitartó nyomulásának engedve beadta a derekát, és hagyta
magát elrángatni a szalagavatóra.
Mire eljött a december és vele a koppenhágai konferencia
időpontja, a legvadabb félelmeim kezdtek beigazolódni.
Belföldön még mindig a fix összkvótás kereskedési rendszer
szenátusbeli megszavaztatására várakoztunk, Európában pedig
már az elején zsákutcába torkollott az egyezménnyel
kapcsolatos, 192 ország részvételével folytatott tárgyalás.
Hillaryt és Toddot küldtük előre, hogy összetrombitálják a
támogatókat a javasolt ideiglenes megállapodásunkhoz.
Telefonbeszélgetéseinken kaotikus állapotokról számoltak be:
Kína és a többi BRICS-ország vezetője megmakacsolta magát, az
európaiak miattunk és a kínaiak miatt is frusztráltak, a
szegényebb országok több pénzügyi támogatást követelnek, a
dánok és az ENSZ-csúcs szervezői besokalltak, a
környezetvédelmi megfigyelők pedig kétségbeesetten szemlélik
a kibontakozó katasztrófát. Érezni lehetett a levegőben a
küszöbön álló kudarcot. Ráadásul a karácsonyi ülésszünet előtt
egy másik kulcsfontosságú törvényt is próbáltam elfogadtatni a
kongresszussal. Így Rahm és Axe megkérdőjelezte, hogy
egyáltalán jó ötlet-e elmennem.
Rossz előérzetem ellenére úgy döntöttem, hogy a nemzetközi
megállapodás reményében, ha mégoly csekély is, érdemes
vállalni a kudarc kockázatát. Alyssa Mastromonaco ráadásul
karcsúsított menetrenddel rukkolt elő, hogy kellemesebb legyen
az utazásom: ledolgozom a munkanapom az Ovális Irodában,
este átröppenek Koppenhágába – az ott töltött mindössze tíz óra
alatt meg tudom tartani a beszédemet és le tudok zavarni
néhány kétoldalú egyeztetést egy-két államfővel –, és már
fordulhatok is vissza. A pompás terv ellenére nem túl lelkesen
szálltam fel az Air Force One fedélzetére az éjjeli utazásra.
Befészkelődtem a repülőgép egyik öblös bőr tárgyalófotelébe, és
néhány óra szunyókálás reményében rendeltem egy kupica
vodkát. Marvin a nagy képernyős tévé távirányítóját
nyomkodta; kosármeccset keresett.
– Gondolt már valaki arra, mennyi szén-dioxiddal terhelem
a légkört ezekkel az európai kiruccanásaimmal? A repülők, a
helikopterek és az autós konvojok miatt egész biztos nekem van
a legnagyobb karbonlábnyomom ezen a szerencsétlen bolygón
– pufogtam.
– Hát, valószínűleg igazad van. De a holnapi beszédedben ezt
inkább ne hozd fel – tette hozzá, miután megtalálta a
kosármeccsét, és feltekerte a hangerőt.

BORÚS ÉSZAKI REGGEL FOGADOTT MINKET KOPPENHÁGÁBAN. A város utcái

ködbe burkolóztak. A konferencia helyszíne úgy nézett ki,
mintha bevásárlóközpontból alakították volna át. Liftek és –
fura módon részben próbababákkal szegélyezett – folyosók
labirintusán át jutottunk el Hillaryhez és Toddhoz, akik
beszámoltak a legújabb fejleményekről. A javasolt ideiglenes
megállapodással kapcsolatban felhatalmaztam Hillaryt, hogy az
Egyesült Államok nevében vállalhatja az üvegházhatásúgáz-
kibocsátás 17 százalékos csökkentését 2020-ra, valamint 10
milliárd dolláros felajánlást tehet a szegény országok
klímaváltozás elleni küzdelmének támogatására létrehozandó
100 milliárd dolláros nemzetközi Zöld Klíma Alapba (Green
Climate Fund). Hillary szerint több ország küldöttjét érdekelte
az alternatívánk – de az európaiak egyelőre továbbra is
ragaszkodtak a kötelező érvényű egyezményhez. A kínaiak,
indiaiak és dél-afrikaiak pedig láthatóan annak drukkoltak,
hogy a konferencia zátonyra fusson, és ránk foghassák.
– Ha az európaiakat és a kínaiakat rá tudod venni az
ideiglenes megállapodásra, akkor lehetséges, sőt valószínű,
hogy a többiek is csatlakoznak – mondta Hillary.
 Miután megtudtam, mi a dolgom, tiszteletemet tettem a dán
miniszterelnöknél, Lars Løkke Rasmussennél, a tárgyalások
utolsó napjainak soros elnökénél. A többi skandináv országhoz
hasonlóan Dánia is remekül teljesített nemzetközi ügyekben.
Maga Rasmussen is megfelelt a dánokról alkotott sztereotip
képemnek: megfontolt, jól értesült, pragmatikus és humánus
volt. De az előttünk tornyosuló feladat – a globális konszenzus
megteremtése egy bonyolult, vitatott ügyben, egymásnak
feszülő nagyhatalmak között – nem volt gyerekjáték. A
mindössze nyolc hónapja hivatalban lévő negyvenöt éves
államfőnek konkrétan beletört a bicskája. A sajtó arról
harsogott, hogy kicsúszott a kezéből a konferencia irányítása, a
küldöttek sorban félresöpörték a javaslatait, megkérdőjelezték
a döntéseit, és kétségbe vonták a tekintélyét, mint a rakoncátlan
kamaszok a helyettesítő tanárét. Mire leült velem beszélni,
szerencsétlen úgy nézett ki, mint aki harctéri sokkot kapott.
Ragyogó kék szemét fáradtság felhőzte, szőke haja a fejéhez
tapadt, mintha birkózómeccsről jönne. Figyelmesen
végighallgatta a stratégiánkról szóló magyarázatomat, és feltett
néhány technikai kérdést az ideiglenes megállapodással
kapcsolatban. De leginkább úgy tűnt, hogy megkönnyebbült,
amiért meg akarom menteni a helyzetet.
Egy nagy, rögtönzött előadóba mentünk át, ahol a plenáris
ülés résztvevőinek előadtam az ideiglenes megoldásra
vonatkozó javaslatunk három elemét, valamint az alternatívát:
ha civakodunk és nem cselekszünk, a bolygónk lassan szénné
ég. A tömeg visszafogottan, de tisztelettel reagált. Az előadás
után Pan két kezébe fogta a kezemet, úgy gratulált. Magától
értetődően tőlem várta, hogy megmentsem a zátonyra futott
tárgyalásokat, és az utolsó pillanatban megállapodást hozzak
tető alá a többi államfővel.
A nap hátralévő része nem hasonlított elnöki ciklusom
egyetlen más csúcstalálkozójához sem. A plenáris ülés káoszán
kívül egy sor külön tárgyalás is várt ránk. Nyakukat nyújtogató
és fotózó emberekkel telezsúfolt folyosókon át jártunk teremről
teremre. Rajtam kívül a kínai miniszterelnök, Ven Csia-pao volt
a nap másik fontos szereplője. Hatalmas delegációval érkezett,
és az eddigi találkozókon rugalmatlannak és dölyfösnek
bizonyult. Hallani sem akart Kína kibocsátásának nemzetközi
ellenőrzéséről. Nyeregben érezte magát, mivel tudta:
Brazíliával, Indiával és Dél-Afrikával kötött szövetségük révén
bármilyen megállapodást le tudnak szavazni. Amikor
négyszemközt találkoztam Vennel, figyelmeztettem: még ha
rövid távon nyereségnek is tekinti a transzparencia alóli
kibújást, hosszú távon katasztrófával fenyegeti a Földet. Abban
maradtunk, hogy még beszélünk.
Már ez is haladás volt, de még nem elegendő. A további
tárgyalások az egész délutánt felemésztették. Sikerült
kidolgozni egy megállapodástervezetet az EU-tagországok és
számos más küldött jóváhagyásával, de a kínaiakkal nem
tudtunk zöld ágra vergődni. Ven ugyanis nem volt hajlandó
részt venni az egyeztetésen, a maga helyett küldött alacsony
beosztású munkatársai pedig, ahogy előre sejteni lehetett,
rugalmatlannak bizonyultak. Este egy elégedetlen európaiakkal
teli terembe kísértek.
A legtöbb csúcsvezető – Merkel, Sarkozy és Gordon Brown is
– jelen volt, valamennyien csalódottan néztek rám. Azt
tudakolták, hogy Bush távozásával és a demokraták
győzelmével miért nem képes az Egyesült Államok ratifikálni
egy kiotói típusú egyezményt? Hiszen Európában még a
szélsőjobboldali pártok is elfogadják a klímaváltozás tényét –
akkor az amerikaiakkal mi a gond? A kínaiak persze problémát
jelentenek, de miért nem gyakorlunk rájuk nyomást, hogy
együttműködjenek?
Nagyjából egy órán át hagytam őket ventilálni,
válaszolgattam a kérdéseikre, és együttérzést tanúsítottam.
Végül mindenki megértette a szituációt. Merkelre hárult a
hálátlan feladat, hogy hangosan összefoglalja a helyzetet:
– Szerintem nem abban az opcióban reménykedtünk, amiről
Barack itt most beszél. De jelenleg nincsen másik opciónk.
Szóval megvárjuk, mit szólnak a kínaiak, és utána döntünk.
Most fog velük találkozni? – kérdezte felém fordulva.
– Igen.
– Akkor hát sok sikert – biztatott.
Fejét oldalra billentve, ajkát lebiggyesztve, szemöldökét kissé
felhúzva vállat vont. Olyan ember benyomását keltette, aki
hozzá van szokva a kellemetlen kötelességekhez.
Az európaiakkal folytatott megbeszélésünk után, a
szobánkba visszatérve Hillarynek és nekem is megtört a
lendületünk. Marvin ugyanis azzal fogadott minket, hogy heves
hóvihar söpör végig a Keleti-parton, ezért a biztonságos
leszállás érdekében az Air Force One-nak két és fél órán belül a
levegőben kell lennie.
Az órámra pillantottam.
– Mikor találkozunk Vennel? – kérdeztem.
– Hát, főnök, ez a másik gond. Nem találjuk – válaszolta
Marvin.
A kínai delegáció tagjai állítólag azt az információt adták,
hogy már úton van a repülőtér felé. Közben elterjedt a pletyka,
hogy valójában még az épületben tárgyal a kibocsátás
ellenőrzését hozzá hasonlóan ellenző államfőkkel, de nem
tudhattuk biztosan.
– Szóval, azt mondod, bujkál előlem? – kérdeztem.
– Keressük – válaszolta Marvin.
Néhány perccel később visszatért a hírrel, hogy Vent a brazil,
az indiai és a dél-afrikai államfővel látták bemenni egy
tárgyalóba néhány emelettel feljebb.
– Ám legyen. Mikor állítottál be utoljára hívatlan vendégként
egy buliba? – fordultam Hillaryhez.
– Jó régen – válaszolt nevetve, arcán olyan kifejezéssel, mint
egy megvadult jókislány, aki elhatározta, fittyet hány a józan
észre.
Felfelé indultunk, egy falkányi munkatárssal és
titkosszolgálati ügynökkel a nyomunkban. A hosszú folyosó
végén meg is találtuk, amit kerestünk: egy kisebb, üvegfalú
helyiségben, egy tárgyalóasztal körül Ven és Szingh
miniszterelnököt, valamint Lula és Zuma elnököt néhány
miniszterük társaságában. A kínai biztonságiak kezüket
feltartva, megálljt parancsolva közeledtek felénk, de amikor
megismertek minket, elbizonytalanodtak. Hillaryvel együtt
mosolyogva odabiccentettünk nekik, és elsétáltunk mellettük,
majd beléptünk a terembe. A hátunk mögött elég zajos
küzdelem bontakozott ki a kínai biztonságiak és a kíséretünk
között.
– Készen áll a megbeszélésünkre, Ven? – kiáltottam fel, mire
a kínai vezetőnek a padlón koppant az álla a meglepetéstől.
Körbejártam az asztal körül, és mindenkivel kezet ráztam.
– Uraim! Mindenhol kerestem önöket. Lássuk, hogyan
tudunk megegyezni!
Mielőtt bárki ellenkezhetett volna, fogtam egy üres széket, és
helyet foglaltam. Az asztal túloldalán Ven és Szingh
mozdulatlanul ült, Lula és Zuma pedig zavarában az asztalon
heverő papírokra meredt. Elmondtam nekik, hogy most
beszéltem az európaiakkal, akik hajlandók elfogadni az
általunk javasolt ideiglenes megállapodást, ha a jelenlévők
támogatják az üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésére
vonatkozó vállalásaikat ellenőrző független, hiteles
mechanizmusokat. Az államfők erre egyenként elmondták,
miért elfogadhatatlan a javaslatunk: a kiotói jegyzőkönyv épp
elég; a Nyugat a felelős a globális felmelegedésért, mégis a
szegényebb országok fejlődésének visszafogásától várják a
probléma megoldását; a tervünk sérti a „közös, de differenciált
felelősség” elvét; az általunk javasolt ellenőrzési
mechanizmusok sértik a nemzeti szuverenitásukat. Körülbelül
félórányi huzavonát követően hátradőltem a széken, és Ven
miniszterelnök szemébe néztem.
– Miniszterelnök úr, kifutunk az időből, úgyhogy zárjuk
rövidre! Mielőtt ide beléptem, gondolom, azt tervezték, hogy az
Egyesült Államokra kenik az új megállapodás meghiúsulását.
Azt hiszik, ha elég sokáig kötik az ebet a karóhoz, az európaiak
kétségbeesésükben alá fognak írni egy újabb, kiotói típusú
egyezményt. Pedig elég egyértelműen a tudtukra adtam, hogy a
kongresszusunk soha nem fog ilyesmit elfogadni. És nincs rá
garancia, hogy az európai, a kanadai vagy a japán szavazók
hajlandók lesznek folyamatos versenyhátránynak kitenni az
országuk gazdaságát és finanszírozni a szegény országok
klímaváltozás elleni küzdelmét, miközben a világ legnagyobb
kibocsátói tétlenül pihennek a babérjaikon.
– Természetesen előfordulhat, hogy tévedek. Talán mindenki
elhiszi önnek, hogy mi vagyunk a hibásak. De ettől nem fog
megszűnni a globális felmelegedés. És ne feledje, nekem is van
szócsövem, mégpedig elég jelentős. Ha most nem tudunk
megegyezni, akkor az első utam a földszinti terembe, a
nemzetközi sajtó képviselőihez fog vezetni. El fogom nekik
mesélni, hogy elég nagy rugalmasságot tanúsítva hajlandó
lettem volna csökkenteni az üvegházhatásúgáz-
kibocsátásunkat, és több milliárd dollár támogatást adtam
volna más országoknak, de önök egytől egyig inkább a
tétlenséget választották. El fogom ugyanezt mondani a szegény
országoknak is, akiknek jól jött volna az a támogatás. És az önök
országában is el fogom mondani, ott, ahol a nép a legjobban
megsínyli majd a klímaváltozás következményeit. Majd
meglátjuk, kinek hisznek.
Miután a jelen lévő tolmácsok lefordították a szavaimat, a
kínai környezetvédelmi miniszter, egy nagydarab, kerek arcú,
szemüveges férfi hirtelen felállt, és elkezdett mandarin nyelven
beszélni. Felém integetett, és kivörösödött az arca, ahogy egyre
jobban belelovalta magát a mondandójába. Ez eltartott egy-két
percig, közben a jelenlévők értetlenül néztek. Végül Ven
miniszterelnök felemelte vékony, eres kezét, mire a miniszter
nyomban leült. Még idejében visszafojtottam a feltörni készülő
nevetést, és Ven tolmácsához fordultam.
– Mit mondott a barátunk? – kérdeztem a fiatal kínai nőtől.
Mielőtt a tolmács válaszolhatott volna, Ven megrázta a fejét,
és súgott valamit. A tolmács bólintott és felém fordult.
– Ven miniszterelnök úr azt mondja, nem fontos, amit a
környezetvédelmi miniszter mondott. Ven miniszterelnök úr azt
kérdezi, hogy önnél van-e a javasolt megállapodás, hogy
mindenki újra megnézhesse a szövegét.

MÉG EGY FÉLÓRÁS ALKUDOZÁSBA TELT, miközben az államfők és a

miniszterek körém és Hillary köré gyűltek, én pedig golyóstollal
jegyzeteltem a zsebemből előhúzott gyűrött papírkötegre. De
mire elhagytam a tárgyalót, a csoport elfogadta a javaslatomat.
Leviharzottam, és további harminc perc alatt elfogadtattam az
európaiakkal a fejlődő országok által kért kisebb
módosításokat. A szöveget gyorsan kinyomtatták és
szétosztották az érintetteknek. Hillary és Todd egyéb
kulcsszerepet játszó országok küldötteit meggyőzve, őket is
bevonták a megállapodásba. Adtam egy gyors nyilatkozatot a
sajtónak az ideiglenes megállapodás létrejöttéről, majd
bevágódtunk az autókba, és a reptérre száguldottunk.
A gépünk tíz perccel a kijelölt időpont előtt fel tudott szállni.
Vidám zsongás töltötte be az utasteret, miközben a
munkatársak beszámoltak az aznap távol lévő társaiknak a nap
eseményeiről. Reggie elég régóta volt a jobbkezem ahhoz, hogy
már semmin ne lepődjön meg nagyon. Most viszont széles
vigyorral kukkantott be az elnöki irodába, ahol emlékeztetőket
olvasgattam.
– Meg kell hagyni, főnök, ez aztán igazi ütős
gengszterjátszma volt – mondta.
Tényleg igencsak elégedett voltam. A világ egyik legnagyobb
porondján, egy fontos ügyben, időnyomás alatt sikeresen
végrehajtottam a bűvésztrükköt. Bár az ideiglenes
megállapodás vegyes médiavisszhangot kapott, a káoszba
fordult konferenciát és a kínaiak konokságát tekintve így is
győzelemnek tekintettem. Vagy legalábbis a klímaváltozási
törvényünk szenátusi elfogadását elősegítő ugródeszkának.
Hatalmas eredmény, hogy Kína és India – még ha némi
duzzogás és huzavona árán is – elfogadta: a klímaváltozás
lelassítása nemcsak a Nyugat, hanem valamennyi ország
felelőssége. Hét évvel később ez az alapelv tette lehetővé a
párizsi egyezmény elfogadását.
Jókedvemet mégis beárnyékolta a kijózanító valóság,
miközben az íróasztalomnál ülve kinéztem a repülő ablakán. A
gép jobb szárnyán fel-felvillanó fény néhány másodpercenként
megtörte a sötétséget. Arra gondoltam, mennyi munkát
fektettünk ebbe a megállapodásba. Tehetséges és elhivatott
munkatársaim számtalan munkaórát töltöttek az előkészítéssel,
a háttértárgyalásokkal és a döntéshozók megpuhításával.
Segélyeket ajánlottunk fel. Végül ott volt az utolsó percre
időzített közbelépésem, amelynek sikere ugyanannyira múlt a
rögtönzésen, mint a racionális érveken. Mindezt egy ideiglenes
megállapodásért, amely még ha tökéletesen terv szerint megy,
akkor is legföljebb csak egy időre állíthatja meg a bolygónkat
fenyegető tragédiát. Olyan, mint a tomboló tűzre öntött
vödörnyi víz. Rádöbbentem, hogy a pozíciómban rejlő minden
hatalom ellenére is állandó szakadék fog tátongni a céljaim és
aközött, amit egy nap, egy hét vagy akár egy év alatt képes
vagyok megtenni egy jobb világért.
Az előre jelzett vihar elérte Washingtont, mire leszálltunk.
Az alacsony felhőkből hó és ónos eső keveréke hullott a városra.
A Chicagóhoz hasonló északi városokban már hóekék
tisztítanák az utakat, és szórnák a sót, de a mindig is rosszul
ellátott washingtoni területen már a hó gondolatától is
bezárnak az iskolák, és megbénul a forgalom. A vihar miatt
nem szállhattunk helikopterre, így pluszidő volt az autós
konvojunknak az eljegesedett utakon elevickélni a Fehér Házig.
Késő este lett, mire beléptem az elnöki rezidencia ajtaján.
Michelle az ágyban fekve olvasott. Meséltem neki az utamról és
megkérdeztem, hogy vannak a lányok.
– Örülnek a havazásnak. Én kevésbé – mondta.
 Együttérző mosollyal nézett rám.
– Malia valószínűleg rákérdez majd a reggelinél, hogy
megmentetted-e a tigriseket.
Bólintottam, miközben kibogoztam a nyakkendőmet.
– Rajta vagyok az ügyön – mondtam.
 HATODIK RÉSZ

HORDÓBA ZÁRVA
 22

A politika – és persze az elnöki pozíció – természetes velejárói

a hullámvölgyek: olyan időszakok, amikor egy ostoba hiba, egy
váratlan esemény, egy megalapozott, de népszerűtlen döntés
vagy egy kommunikációs fiaskó miatt ellenünk fordul a sajtó és
a közvélemény. A médiafigyelem általában pár hét vagy talán
egy hónap alatt elül – mert addigra megoldjuk a problémát,
bűnbánatot gyakorlunk, besöprünk egy győzelmet, vagy egy
nálunk izgalmasabb téma kerül a címlapokra.
Ha azonban ezek a hullámvölgyek sokáig tartanak, akkor
előfordulhat, hogy a problémák halomba gyűlnek, sőt a
személyünket és elnökségünket beárnyékoló heggyé
tornyosulnak. Vég nélkül sorjáznak a negatív sztorik, míg végül
zuhanni kezd a népszerűségünk. A politikai ellenfeleink
vérszagot éreznek, így keményebben csapnak le, a
szövetségesek pedig már nem olyan készségesen sietnek a
védelmünkre. A sajtó további problémákat ás elő a kormány
köreiből annak alátámasztására, hogy gondban vagyunk. Végül
úgy érezzük magunkat, mint a Niagara-vízesésen leereszkedő
fenegyerekek és bolondok: mintha egy hordó fogságában,
kiszolgáltatottan, szédülve és zúzódásokkal borítva
hánykolódnánk az erős sodrásban. Elveszítettük az irányítást és
az irányérzéket, és csak halvány reményünk van rá, hogy a
végén sikerülhet élve kimászni ebből.
A második hivatali évem nagy részét ilyen értelemben
hordóba zárva töltöttük a stábommal.
Természetesen nem ért meglepetésként, főleg a „Tea Party
nyara” és az Elérhető Betegellátási Törvény körüli perpatvar
után. A hivatalba lépésemet követő első félévben viszonylag
stabil támogatottsági mutatóim az ősz folyamán fokozatosan
romlottak. A sajtó többet kritizált az olyan jelentős ügyek, mint
az afganisztáni csapatlétszám növelése, és olyan fura apróságok
miatt is, mint amikor a médiafigyelemre vágyó Salahi házaspár
besurrant a Fehér Házban rendezett vacsorára, és
lefényképezkedett velem.[1]
A gondok sajnos az ünnepek alatt sem mentek vakációra.
Karácsony napján egy Omar Fáruk Abdul-Muttalib nevű
nigériai fiatalember felszállt a Northwest Airlines
Amszterdamból Detroitba tartó járatára, és megpróbálta
felrobbantani a repülőgépet az alsóneműjébe varrt
robbanóanyagok segítségével. Csak azért nem történt
katasztrófa, mert a robbanószerkezet csődöt mondott. Egy utas
észrevette az öngyilkos merényletre készülő takarója alól
előtörő füstöt és lángokat, lefogta a férfit, a légiutas-kísérők
pedig eloltották a tüzet. Így a repülő biztonságosan földet ért.
Éppen akkor jött a hír, amikor Michelle-lel és a lányokkal
megérkeztünk Hawaiira, jól megérdemelt tíznapos
szünidőnkre. A következő napokban majdnem reggeltől estig a
telefonon lógtam a nemzetbiztonsági munkatársaimmal és az
FBI-jal. Próbáltunk rájönni, hogy pontosan ki ez az Abdul-
Muttalib, kinek a megbízásából dolgozik, és hogyan tudott a
repülőtéri biztonsági ellenőrzés és a terroristák listája ellenére
felszállni egy Egyesült Államokba tartó járatra.
Én viszont nem tettem meg ebben az első 72 órában azt,
amit eredetileg a józan eszem diktált. Nem jelentem meg a
televízió képernyőjén, hogy elmagyarázzam az amerikaiaknak
az esetet, és megnyugtassam őket, hogy továbbra is biztonságos
az utazás. A tanácsadóim logikus érvvel győztek meg, hogy
várjak ezzel: fontos, hogy az elnök az összes tény birtokában
nyilatkozzon a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor az elnök
munkaköre nem merül ki a kormány vezetésében és a
döntéshozatalban. A közvélemény tőle várja, hogy érthetően
elmagyarázza világunk bonyolult és gyakran ijesztő eseményeit.
A késlekedés miatt nem megfontoltnak, hanem inkább
közömbösnek tartottak. A kevésbé tapintatos újságírók egészen
odáig mentek, hogy fontosabb számomra a trópusi vakációm,
mint a hazám ellen irányuló fenyegetések. Nem jött jól az
ügyben az amúgy rendíthetetlen nemzetbiztonsági
miniszterem, Janet Napolitano baklövése sem, amelyet az egyik
tévéinterjúban követett el. Amikor megkérdezték, mely ponton
hibázott a biztonsági ellenőrzés, azt válaszolta, hogy „a
rendszer működött”.
Az „alsónadrágos robbantóként” elhíresült terrorista
ügyének elhibázott kezelése a republikánusok kezére játszott.
Egyrészt, igazolni látszott a vádjaikat, amelyek szerint a
demokraták nem lépnek fel elég határozottan a terrorizmussal
szemben. Másrészt, megkötötte a kezemet olyan ügyekben, mint
például a guantánamói katonai börtön bezárása. Végül pedig, az
első évben elkövetett egyéb baklövéseimmel együtt
nyilvánvalóan ez is hozzájárult a támogatottsági mutatóim
romlásához. De a naphosszat a pártállás, az életkor, a rassz, a
nem, a lakóhely és Isten tudja még mi minden szerint rendezett
statisztikákat bújó Axe szerint 2010-hez közeledve mégsem ezek
miatt, hanem egy másik tényező okán csökkent a
népszerűségem.
A gazdaság ugyanis még mindig csehül állt.
Papíron úgy tűnt, hogy eredményesek a mentőcsomagjaink
és a Fed beavatkozásai. A pénzügyi rendszer működött, a
bankok jó úton voltak a likviditás felé. Bár az ingatlanárak még
messze nem érték el a korábbi csúcsot, de legalább ideiglenesen
stabilizálódtak. Az amerikai autóértékesítés növekedésnek
indult. A válságkezelési törvénynek köszönhetően a lakossági és
üzleti fogyasztás lassan visszaállt, emellett mérséklődött (bár
nem állt le teljesen) az állami és az önkormányzati
munkavállalóként dolgozó tanárok, rendőrök és más
közalkalmazottak elbocsátási hulláma. Országszerte felpörögtek
a nagy építési projektek, emiatt csökkent a lakásépítések
visszaesése miatt bekövetkező munkanélküliség. Joe Biden és
stábfőnöke, Ron Klain (korábbi segítőtársam a vitákra való
felkészülésben) kiváló munkát végeztek a támogatások nyomon
követése terén. Joe gyakran napi több órát szentelt a határidőt
nem teljesítő vagy dokumentációt be nem nyújtó állami vagy
önkormányzati hivatalnokok végigtelefonálására. Egy
felülvizsgálat tanúsága szerint fáradozásaiknak köszönhetően a
válságkezelési törvény támogatásainak mindössze 0,2 százaléka
került rossz kezekbe. Ezt a hatékonyságot még a magánszektor
legszigorúbban ellenőrzött vállalatai is megirigyelhették,
tekintve, hogy mekkora pénzösszegről és mennyi projektről volt
szó.
A válság következményeivel küzdő amerikaiak milliói mégis
úgy érzékelték, hogy még rosszabbra fordultak a dolgok. Még
mindig rettegtek attól, hogy elárverezik az otthonaikat. Részben
vagy teljesen felélték a megtakarításaikat. És ami a
legnyugtalanítóbb volt: még mindig sokan nem találtak munkát.
Larry Summers figyelmeztetett, hogy a munkanélküliség
„időben eltolt mutató”: a vállalatok általában a válság kezdete
után hónapokkal kezdik elbocsátani az alkalmazottakat,
ugyanakkor a válság végeztével sem indítják el rögtön a
munkaerő-felvételt. Valóban: bár 2009 folyamán fokozatosan
lelassult az elbocsátások üteme, továbbra is fokozódott a
munkanélküliség. Októberben elérte a 10 százalékos
csúcspontot. Ilyen mértékű munkanélküliség az 1980-as évek
eleje óta nem volt az Egyesült Államokban. Csőstül jöttek a rossz
hírek, így végül már minden hónap első csütörtökén görcsbe
rándult a gyomrom. Ekkor kaptam kézhez ugyanis a Munkaügyi
Minisztériumtól a havi foglalkoztatottsági jelentés előzetes
számait. Katie elárulta, hogy a jelentés tartalmát már a nagy,
sárga borítékot kézbesítő gazdaságisok testbeszédéből ki tudta
következtetni: ha kerülték a tekintetét, suttogva beszéltek, vagy
csak a kezébe nyomták a küldeményt, ahelyett hogy nekem
adták volna át személyesen, már tudta, hogy újabb rossz
hónapról kapunk hírt.
Az amerikaiakat érthető módon frusztrálta a válságból való
csigalassú kilábalás. A bankok mentőprogramjától azonban
egyenesen a falnak mentek. Milyen mélységesen utálta
mindenki a TARP-ot! Senkit sem érdekelt, hogy a mentőprogram
a vártnál is sikeresebben működött, a bankok a kapott kölcsön
több mint felét már kamatostul törlesztették, vagy hogy a
gazdaság gyógyulási folyamata csak működő tőkepiacok mellett
indulhat el. A legkülönfélébb hátterű szavazók egyaránt
szélhámosságnak tartották a bankok kisegítését, amelyet
meglovagolva a pénzügyi hatalmasságok aránylag sértetlenül
vészelték át a válságot.
Tim Geithner előszeretettel mutatott rá, hogy ez nem
feltétlenül igaz. Felsorolta, hányféleképpen lakolt meg a Wall
Street a vétkeiért: befektetési bankok mentek tönkre,
bankigazgatókat állítottak félre, részvények hígultak fel, több
milliárd dollárt veszítettek. Eric Holder igazságügyi miniszter és
legfőbb ügyész a munkatársaival rekordösszegű bírságot
szabott ki a törvénysértő pénzügyi intézményekre. De akik
leginkább ludasok voltak a válságban, azok többsége
tagadhatatlanul megőrizte mesés vagyonát, és kibújt az
elszámoltatás alól. A törvényeink ugyanis kevésbé szigorúan
büntetik az igazgatótanácsokban és a tőzsdéken tanúsított
botrányos meggondolatlanságot és tisztességtelenséget, mint
egy kamasz gyerek bolti lopását. Bármennyire is hasznos volt a
gazdaság számára a TARP, és jogilag bármennyire is
indokolható, hogy az Igazságügyi Minisztérium miért nem
indított büntetőeljárásokat, ez az egész mégis égbekiáltó
igazságtalanságnak tűnt.
„És hol az én mentőprogramom?” – kérdezgették
előszeretettel a kisemberek. A fodrászom és az anyósom is
kérdőre vont, hogy miért nem kerültek rács mögé a
bankigazgatók. A lakhatásért harcoló aktivisták
megkérdőjelezték, hogy miért kaphattak a bankok több
százmilliárd dollárt a TARP keretében, miközben ennek csak a
töredéke jutott a bedőlt jelzáloghiteleseknek. A válasz az, hogy
az amerikai ingatlanpiac puszta mérete miatt még egy TARP-
léptékű program is csak jelképesen csökkentette volna a
bebukott hitelesek számát, és a kongresszustól kicsikart minden
pluszpénzt inkább a foglalkoztatás növelésére fordítottunk. Ez
szívtelenül és nem túl meggyőzően hangzott, különösen, mivel a
jelzáloghitelesek hiteleinek átütemezését vagy kedvezőbb
hitelekre cserélését támogató programok eredményessége
messze elmaradt a várakozásoktól.
A kongresszus igyekezett elkerülni a közvélemény haragját,
vagy legalábbis távolabb maradni a tűzvonaltól, ezért többféle
felülvizsgáló bizottságot hozott létre, amelyekben a demokraták
és a republikánusok felváltva kiáltottak kígyót-békát a
bankokra, kérdőjelezték meg a szabályozói döntéseket és
hibáztatták egymást. A szenátus 2008-ban Neil Barofskyt, egy
volt ügyészt nevezett ki a TARP felügyeletére. Barofsky nem
sokat konyított a pénzügyekhez, ellenben remekül értett a
szenzációhajhász szalagcímek kiötléséhez, és nagy elánnal
támadta a döntéseinket. Minél távolabb kerültünk időben a
pénzügyi összeomlás veszélyétől, annál többen kérdőjelezték
meg, hogy szükség volt-e egyáltalán a TARP-programra. És
mivel mi vezettük az országot, gyakran Tim és a kormányom
más tagjai kerültek a kérdések kereszttüzébe – nekik jutott a
hálátlan feladat, hogy megvédjék a látszólag védhetetlent.
A republikánusok nem átallottak tüstént előnyt kovácsolni a
helyzetből: elkezdték terjeszteni, hogy a TARP mindig is a
demokraták ötlete volt. Napi szintű rágalomhadjáratot
folytattak a válságkezelési törvény és egyéb gazdasági
intézkedéseink ellen. Az „ösztönzés” szót az állami támogatások
eszement, liberális osztogatásaként és bizonyos érdekcsoportok
kiszolgálásaként definiálták. A Bush-kormánytól örökölt
szövetségi adósságért is a válságkezelési törvényt hibáztatták.
Még alternatív gazdaságpolitikát is javasoltak nekünk:
szerintük a gazdaság helyreállításának legjobb módja a
kormány költségvetésének megnyirbálása és saját
pénzügyeinek rendbetétele lenne. Vegyünk példát az
országszerte nehéz helyzetbe került családokról, és „húzzunk
mi is a nadrágszíjon”!
Mindebből adódóan 2010 elejére a közvélemény-kutatások
szerint jóval több bírálója, mint támogatója volt a gazdasági
intézkedéseimnek. Ez volt az az intő jel, amely nemcsak Ted
Kennedy massachusettsi mandátumának elvesztését
magyarázta meg, hanem a demokraták New Jersey-i és virginiai
kormányzói székért folytatott küzdelmének kudarcát is.
Tizenkét hónappal korábban még könnyű győzelmet arattam
ezekben az államokban. Axe szerint a fókuszcsoportok szavazói
nem tudtak különbséget tenni az előző kormánytól örökölt
TARP és az általam bevezetett ösztönző intézkedések között.
Csak azt tudták, hogy a kiváltságosok hozzáfértek a
zsírosbödönhöz, ők meg kimaradtak a jóból. Úgy gondolták,
hogy a józan paraszti ész szerint több értelme van a
republikánusok felhívásának a költségvetés megnyirbálására –
vagy ahogy a közgazdászok nevezték: a megszorításoknak –,
mint a kormány keynesi elveknek megfelelő költekezésének. A
billegő szavazókörzetekben az újraválasztási esélyeik miatt már
amúgy is aggódó képviselők elkezdték elhatárolni magukat a
válságkezelési törvénytől és tabuként kezelni az „ösztönzés”
szót. A szélsőbaloldaliak, akiket felbosszantott az egészségügyi
törvényjavaslatból kihagyott állami opció, újra panaszkodni
kezdtek, hogy az ösztönzés nem volt elég széles körű, meg hogy
Tim és Larry túlságosan kesztyűs kézzel bánik a tőzsdével. Még
Nancy Pelosi és Harry Reid is egyre inkább helytelenítette a
Fehér Ház kommunikációs stratégiáját – különösen, hogy a
„mértéktelen pártoskodás” és az „érdekkörök” kritizálásával
foglalkozunk ahelyett, hogy keményebben fellépnénk a
republikánusok ellen.
– Elnök úr, én elmondom a képviselőimnek, hogy történelmi
jelentőségű dolgokat vitt végbe rövid idő alatt. Tényleg nagyon
büszke vagyok önre. De a közvélemény jelenleg nem tudja, mit
ért el. Nem tudják, milyen szörnyűségesen viselkednek a
republikánusok. Hogy minden téren gáncsot vetnek önnek. És a
szavazók mindezt nem fogják megtudni, ha nem hajlandó
elárulni nekik – mondta Nancy egy telefonbeszélgetésünk
során.
A kommunikációnkért felelős Axe felkapta a vizet, amikor
szembesítettem a házelnök vádjaival.
– Mondja meg akkor Nancy, hogyan magyarázzuk meg a 10
százalékos munkanélküliséget – pufogott.
Emlékeztetett a kampányom során tett ígéretemre, hogy
változást hozok Washingtonba, és nem fogok csatlakozni a
szokásos pártok közötti marakodáshoz.
– Hadakozhatunk a republikánusokkal orrvérzésig, de végső
soron ki kell mondanunk az igazságot a szavazóinknak:
„Tényleg rossz a helyzet – de rosszabb is lehetett volna, ha nem
lépünk közbe.”
Abban igaza volt, hogy ilyen gazdasági helyzetben mégoly
kitűnő kommunikációs stratégiával sem lehet csodát tenni.
Tudtuk előre, hogy nem lesz leányálom válságban
kormányozni. Ugyanakkor Nancy kritikája is jogos volt. Végül is
én hirdettem büszkén, hogy engem aztán nem befolyásolnak a
gazdasági válságkezelésben a rövid távú politikai érdekek. Azt
képzeltem, hogy rám nem hat a politikai gravitáció. Amikor Tim
aggályait fejezte ki, hogy a Wall Street túl agresszív kritizálása
elriaszthatja a magánbefektetőket a bankoktól,
meghosszabbítva ezzel a pénzügyi válságot, akkor Axe és Gibbs
jelzései ellenére visszavettem a kritizálásból. Emiatt most az
ország jelentős része azt hiszi, hogy a bankokat pártolom az ő
érdekeikkel szemben. Amikor Larry azt javasolta, hogy a
válságkezelési törvény miatt a középosztálynak szánt
adókedvezményt ne egyben fizessük ki, hanem kisebb, kéthetes
részletekben, mert akkor nagyobb eséllyel költik el, ez pedig
nagyobb lökést ad a gazdaságnak, lelkesen belementem – bár
Rahm figyelmeztetett, hogy senki nem fogja észrevenni, hogy
csekély mértékben emelkedett a fizetése. Erre most a
közvélemény-kutatások tanúsága szerint a legtöbb amerikai azt
hiszi, hogy nem csökkentettem, hanem emeltem az adóját –
hogy abból finanszírozzam a bankok mentőprogramját, az
ösztönzőcsomagot és az egészségügyet.
Arra gondoltam, hogy Franklin D. Roosevelt sosem követett
volna el ilyen hibákat. Jól tudta, hogy az amerikai válság
kezelése nem elsősorban a New Deal program egyes elemein áll
vagy bukik. Sokkal inkább a fellépéséből áradó önbizalmon,
amely meggyőzte a közvéleményt, hogy a kormány alkalmas a
helyzet kezelésére. Ahogyan azt is tudta, hogy válsághelyzetben
az embereknek a nehézségek elviseléséhez az érzelmeiket
megmozgató történetre van szükségük – olyan tanmesére,
amelyben vannak jó- és rosszfiúk, a cselekmény pedig könnyen
követhető.
Más szóval, Franklin D. Roosevelt pontosan tudta, hogy
politikai alapok nélkül nincs hatékony kormányzás: el kell
adnunk a programunkat, meg kell jutalmaznunk a
támogatóinkat, vissza kell vágnunk az ellenfeleinknek, és ki kell
domborítanunk az igazunkat alátámasztó tényeket (azokról
pedig hallgatnunk kell, amelyek cáfolnák). Azon kezdtem
tűnődni, vajon a kormányomban elsikkadtak ezek a
szempontok? Vajon önteltségemben elmulasztottam az
amerikai népnek olyan történetet mesélni, amelyben hihetne?
És hogyan érhetném el, hogy újra rám hallgasson, ne a
kritikusaimra?

A GAZDASÁGI MUTATÓK több mint egyéves folyamatos mélyrepülése

után 2010 márciusában végre reménykedni lehetett a
fellendülésben. Az ebben a hónapban készült foglalkoztatási
jelentés szerint ugyanis 162 ezer új munkahely jött létre az
országban. 2007 óta ez volt az első jelentős növekedés. Amikor
Larry és Christy Romer bejött az Ovális Irodába elújságolni a
hírt, mindkettejükkel pacsiztam, és „a hónap dolgozóinak”
neveztem őket.
– Plakettet is kapunk róla, elnök úr? – kérdezte Christy.
– Plakettre nem futja, de felvághatnak ezzel a kollégák előtt –
válaszoltam.
Az áprilisi és májusi jelentések is biztatóak voltak. Kezdtünk
reménykedni, hogy végre rendeződni fog a helyzet. A Fehér
Házban senki nem gondolta, hogy a még mindig 9 százalék
fölötti munkanélküliségi ráta pezsgőbontásra ad okot. Abban
viszont egyetértettünk, hogy mind gazdasági, mind politikai
szempontból előnyös lenne mostantól a fejlődésre koncentrálni
a beszédeimben. Már el is kezdtünk tervezni egy kora nyári
országos körutat, amelyen az újjáéledő közösségekre és az újra
munkaerő-felvételt hirdető vállalatokra irányítom a figyelmet.
„A fellendülés nyarának” neveztük el.
Ekkor ütött be a krach Görögországban.
 Bár a pénzügyi válság a Wall Streetről indult, Európa-szerte
szinte ugyanolyan súlyos károkat okozott, mint az Egyesült
Államokban. Az amerikai gazdaság már hónapok óta újra
növekedő pályán volt, de az Európai Unióra még mindig nehéz
idők jártak: a bankokat megtépázta a válság, a főbb ágazatok
még nem álltak talpra a hatalmas exportkiesés óta, a
munkanélküliség pedig egyes országokban elérte a 20
százalékot. Az európaiaknak nem kellett úgy megküzdeniük az
ingatlanpiac hirtelen összeomlásával, mint nekünk, és a
miénknél sűrűbb szociális hálójuk jobban megtartotta a
lakosság válság sújtotta rétegeit. Másrészt viszont a
közszolgáltatások egyre intenzívebb igénybevétele, az
adóbevételek csökkenése és a bankok folyamatos támogatása
súlyosan megviselte a központi költségvetéseket. Az Egyesült
Államok még válságban is kedvező feltételekkel tudta
finanszírozni a növekvő költségvetési hiányt, mivel a
kockázatkerülő befektetők örömmel vásárolták a
kincstárjegyünket. Viszont Írország, Portugália, Görögország,
Olaszország, Spanyolország és a hozzájuk hasonló országok
egyre kevésbé tudtak hitelhez jutni. Az állami kiadások
visszaszorításával próbálták visszanyerni a pénzpiacok
bizalmát, de ezzel csak a már amúgy is gyér kereslet további
csökkenését és a válság elmélyülését idézték elő. Ez még
nagyobb államháztartási hiányt okozott, további
kölcsönfelvételt tett szükségessé még magasabb kamatokra, és
még jobban megrázta a pénzügyi piacokat.
 Mindezt nem nézhettük ölbe tett kézzel. Európa problémái
az amerikai fellendülést is jelentősen visszafogták. Végül is az
Európai Unió volt a legnagyobb kereskedelmi partnerünk, és az
amerikai és európai pénzügyi piacok sziámi ikrek módjára
összeforrtak egymással. Ezért Timmel 2009 nagy részében az
európai vezetőket győzködtük, hogy határozottabb fellépéssel
állítsák helyre a gazdaságukat. Azt tanácsoltuk, hogy egyszer s
mindenkorra rázzák gatyába a bankjaikat (az uniós
szabályozások alapján végzett „terhelési próba” olyan
komolytalan volt, hogy a vizsgálaton átesett ír bankok közül
több is a kormány mentőcsomagjára szorult – mindössze
néhány hónappal a sikeres teszt után). A jobb gazdasági
helyzetben lévő EU-tagországokat a miénkhez hasonló
ösztönzőprogramok indítására buzdítottuk az üzleti
befektetések és a lakossági fogyasztás felpörgetésére Európa-
szerte.
Konkrétan semmire sem jutottunk velük. Bár Európa
legnagyobb gazdaságai amerikai mércével mérve liberálisak,
szinte mindegyiket jobbközép irányultságú kormány vezette. A
szavazóik a kiegyensúlyozott költségvetés és a szabadpiaci
reformok, nem pedig jelentősebb állami költekezés ígérete
alapján választották meg őket. Németország, az EU gazdasági
motorja és legbefolyásosabb tagállama továbbra is a pénzügyi
megszorításokban látta minden gazdasági probléma
megoldását. Minél jobban megismertem, annál jobban
megkedveltem Angela Merkelt. Józannak, őszintének,
intelligensnek és természettől fogva kedvesnek tartottam.
Ugyanakkor konzervatív is volt, ráadásul a választóit jól ismerő,
tapasztalt politikus. Akárhányszor felvetettem, hogy
Németországnak az infrastruktúra-támogatás és az
adócsökkentés jó példájával kellene elöl járni, mindig
udvariasan, de határozottan lerázott.
– Oké, Barack, de számunkra talán nem ez a legjobb
megközelítés – hárította el a javaslatomat olyan fintorral,
mintha valami illetlenséget mondtam volna.
Sarkozy sem tudott ellensúlyt képezni. Négyszemközt
biztosított a gazdasági ösztönzéssel kapcsolatos ötletem
támogatásáról („Ne aggódjon, Barack! Angelát csak bízza
rám!”). De nem dobhatta sutba a saját korábbi, konzervatív
pénzügyi álláspontját sem. Ráadásul nem bizonyult elég
rendszerezettnek ahhoz, hogy világos gazdasági tervvel álljon
elő az országa – sőt egész Európa – számára.
Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Gordon Brown
egyetértett ugyan velünk abban, hogy az európai
kormányoknak rövid távon többet kell áldozniuk a válság
megfékezésére. Ám a pártja, a Munkáspárt a 2010. májusi
választásokon elveszítette a parlamenti többséget, és Brownt a
konzervatív David Cameron követte a miniszterelnöki
bársonyszékben. Az Etonön végzett, negyvenes évei elején járó,
fiatalos megjelenésű és mesterkélten lezser stílusú Cameron
(minden nemzetközi csúcstalálkozó kezdetén ledobta a zakóját,
és meglazította a nyakkendőjét) lenyűgöző tárgyi tudással,
kiváló kommunikációs képességekkel és az élet nehézségeit
csak hírből ismerő emberek önbizalmával rendelkezett.
Emberileg kedveltem, még ha időnként össze is akasztottuk a
bajszunkat. A következő hat év során számos nemzetközi
ügyben szövetségesem lett, a klímaváltozástól kezdve (hitt a
tudomány állításaiban) az emberi jogokon át (támogatta az
azonos neműek házasságkötésének engedélyezését) a fejlődő
országok megsegélyezéséig (a ciklusa alatt az Egyesült Királyság
költségvetésének 1,5 százalékát fordította segélyekre – ez jóval
nagyobb arány, mint amennyit én valaha is ki tudtam csikarni
az amerikai kongresszustól). Gazdaságpolitikájában azonban –
hűen szabadpiaci elveihez – hajthatatlan maradt, azt ígérte
ugyanis a szavazóinak, hogy a költségvetés-csökkentés és a
kormányzati kiadások lefaragása, kiegészítve szabályozási
reformmal és a kereskedelem kibővítésével, fel fogja turbózni a
britek versenyképességét.
Ehelyett, mint az előre látható volt, a brit gazdaság még
mélyebbre süllyedt a válságba.
Nem kicsit frusztrált, hogy az európai nagyhatalmak vezetői
foggal-körömmel ragaszkodtak a megszorításokhoz, hiába
szóltak ellenük a tények. De annyi minden más gondom volt,
hogy az európai helyzet nem okozott álmatlan éjszakákat.
Legalábbis 2010 februárjáig nem, amikor a görög adósságválság
már az EU létét veszélyeztette, én pedig gazdasági stábommal
újabb globális pénzügyi tűzoltó akcióra kényszerültem.
Görögország gazdasági problémái nem voltak új keletűek. Az
ország évtizedek óta nyögte az alacsony termelékenység, a
túlméretezett, de nem hatékony közigazgatási szektor, a
tömeges adóelkerülés és a fenntarthatatlanul magas nyugdíjak
terheit. Ennek ellenére a nemzetközi tőkepiacok örömmel
finanszírozták Görögország egyre növekvő államadósságát,
mint ahogyan annak idején ezt tették egy rakás másodrendű
jelzáloghitellel is az Egyesült Államokban. A tőzsdeválságot
követően azonban alábbhagyott ez a nagyvonalúság. Amikor az
új görög kormány közzétette az előzetes becsléseket jóval
meghaladó költségvetési deficit mértékét, az európai banki
részvények bedőltek, a nemzetközi hitelezők pedig beintettek
Görögországnak. Az ország így az államcsőd szélére sodródott.
Normális esetben a határain túl csak csekély
következményekkel jár, ha egy kis ország nem tudja időben
kifizetni a számláit. Görögország GDP-je nagyjából Maryland
államénak felelt meg. A hasonló problémákkal küzdő országok
általában ki tudtak csikarni valamiféle megállapodást a
hitelezőiktől és az IMF-től, így átütemezték az adósságukat,
fenntartották nemzetközi hitelképességüket és végül talpra
álltak.
2010-ben azonban nem voltak normálisak a gazdasági
körülmények. Görögország és Európa többi, amúgy is ingatag
helyzetű országa gazdaságának összefonódása miatt az
államcsőd híre akkorát robbant, mint egy fegyvergyárba dobott,
meggyújtott dinamit. Mivel Görögország az Európai Unió közös
piacának tagja, ahol a vállalatok és a magánszemélyek egységes
szabályok alapján és a határokra tekintet nélkül dolgoznak,
utaznak és kereskednek, az ország gazdasági problémái hamar
átgyűrűztek a határokon. Görögország legnagyobb hitelezői a
többi EU-s tagország bankjai voltak. Görögország ráadásul a
tizenhat országból álló euróövezet tagja is volt, így nem
rendelkezett saját, leértékelhető devizával, és nem tehetett
független monetáris óvintézkedéseket sem. Az eurózóna többi
tagjától kapott, közvetlen, nagyszabású mentőcsomag nélkül
Görögországnak ki kellett volna lépnie az eurózónából. Ez
példátlan fordulat lett volna, bizonytalan gazdasági
következményekkel. Ráadásul a Görögországgal kapcsolatos
aggodalmak hatására a bankok immár Írország, Portugália,
Olaszország és Spanyolország államadósságának
finanszírozására is csak kiugróan magas kamattal nyújtottak
hitelt. Timet aggasztotta, hogy ha a görögök tényleg államcsődöt
jelentenek vagy kilépnek az eurózónából, esetleg mindkettő,
akkor a tőkepiacok ijedtükben teljesen leállítják a nagyobb
országok hitelezését. Ez akkora vagy még nagyobb csapást
mérne a pénzügyi rendszerre, mint amekkorát a közelmúltban
átéltünk.
– Csak én látom úgy, vagy tényleg csőstül jönnek a gondok? –
kérdeztem tőle, amikor felsorolta a hajmeresztőbbnél
hajmeresztőbb eshetőségeket.
Így esett, hogy egyik napról a másikra hirtelen Görögország
stabilizálása lett az elsődleges gazdasági és külpolitikai
prioritásunk. Személyes és telefonos egyeztetések során
próbáltunk Timmel együtt nyomást gyakorolni az Európai
Központi Bankra és az IMF-re, hogy álljanak elő egy
nagyszabású mentőcsomaggal. Az volt a cél, hogy
megnyugtassák a piacokat, Görögország törleszthesse az
adósságait, az új kormány pedig realisztikus tervet
dolgozhasson ki az ország strukturális deficitjének
csökkentésére és növekedési pályára állítására. „Tűzfal”
létrehozását is javasoltuk, hogy a probléma ne gyűrűzzön át
Európa más országaiba. Ez alapvetően a tőkepiac számára
biztosítékot nyújtó közös hitelalap lett volna, amelynek
keretében az eurózóna tagjai beálltak volna a tagjaik adóssága
mögé.
Az európai tárgyalópartnereinknek azonban ez az ötlet sem
jött be. A németek, a hollandok és az eurózóna sok más tagja
szerint a görögök maguknak köszönhették a bajt tehetetlen
kormányuk és a költekezésük miatt. Bár Merkel biztosított, hogy
„nem hagyjuk, hogy úgy járjanak, mint a Lehman Brothers”, ő
és megszorításmániás pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble is
csak megfelelő penitencia ellenében volt hajlandó segítséget
nyújtani a görögöknek. Hiába figyelmeztettük őket, hogy nem
érdemes tovább sanyargatni az amúgy is megviselt görög
gazdaságot. Európa eredeti ajánlata ezt az ótestamentumi
igazságszolgáltatási szemléletet tükrözte. Az államadósság alig
néhány havi törlesztésére elegendő 25 milliárd eurós hitelt
ajánlottak azzal a feltétellel, hogy az új kormány jelentősen
csökkenti a nyugdíjakat, növeli az adókat, és befagyasztja a
közszférában fizetett béreket. Mivel a görög kormány nem akart
politikai öngyilkosságot elkövetni, köszönte szépen, de nem kért
ebből. A visszautasításban az is szerepet játszott, hogy a görög
szavazók zavargásokkal és sztrájkokkal reagáltak az európai
ajánlat hírére.
 Európa tűzfalra vonatkozó eredeti terve is csapnivaló volt.
Az eurózóna vezetői nevetségesen alacsony – 50 milliárd eurós
– hitelalap létrehozását javasolták. Tim az európai
pénzügyminiszterekkel folytatott telefonbeszélgetés során
kifejtette, hogy legalább tízszer ekkora összegre lenne szükség a
hatékony működéshez. Az eurózóna vezetői ragaszkodtak
hozzá, hogy az alapot igénybe vevő tagállamok
kötvénytulajdonosainak kötelező „leírást” kell elviselniük – más
szóval bizonyos százaléknyi veszteséget el kell fogadniuk. A
kötelező leírás logikája elméletben teljesen érthető: végül is a
hitelezők a kamatból fedezik a nemfizetés kockázatát.
Ugyanakkor a gyakorlatban a magántőkét ez elrettenti az
Írországhoz és Olaszországhoz hasonló eladósodott
országoknak történő hitelezéstől. Így a tűzfal értelmét veszti.
Számomra az egész olyan volt, mintha a tévé újra leadná
szinkronizálva a Wall Street-i válságot követő hazai vitáinkat.
És bár számomra a napnál világosabb volt, hogy mit kellene
tennie az európai vezetőknek, például Merkelnek és
Sarkozynek, mégis mélységesen együttéreztem velük. Végül is a
lelkem kibeszéltem, mire meggyőztem az amerikai szavazókat,
hogy több milliárd adófizetői dollárral kell megsegíteni a saját
honfitársaikat – országunk bankjait, jelzáloghiteleseit és
munkanélkülijeit. Merkelnek és Sarkozynek viszont arról kell
meggyőzni a szavazóikat, hogy mindenféle külföldi népeknek
nyújtsanak segítséget.
Rájöttem, hogy a görög hitelválság nemcsak globális
pénzügyi, hanem Európa több évtizedes integrációs
törekvéseinek ellentmondásait felszínre hozó geopolitikai
probléma is. A berlini fal leomlását követő napokban és a
módszeres átalakítás ezt követő éveiben ez a nagyszabású
projekt – a közös piac, az euró, az Európai Parlament, a sokféle
szabályozásra felhatalmazott brüsszeli bürokrácia – az Európa
egyesülésébe vetett hitet fejezte ki, és megtisztította a
kontinenst a sok évszázados véres háborúkat szító, mérgező
nacionalizmustól. A kísérlet meglepően jól sikerült: az Európai
Unió tagállamai a szuverenitásuk bizonyos elemeinek feladása
árán az emberi történelemben alighanem példa nélküli békét és
általános jólétet élvezhettek.
De a nyelvi, kulturális, történelmi és gazdasági
jellegzetességekből összetevődő nemzeti öntudat makacs dolog.
A gazdasági válság elmélyülésével felszínre bukkantak a jó
időkben elleplezett különbségek. Hajlandók-e Európa
gazdagabb, hatékonyabb országai átvállalni a szomszédaik
adósságait vagy az adóbevételeiket átcsoportosítani a rászoruló
külföldi országok számára? Elfogadják-e a gazdasági
problémákkal küszködők a külföldi döntéshozók által rájuk
kényszerített megszorításokat, miközben ezekkel a
politikusokkal semmiféle közösséget nem éreznek, és a
megválasztásukhoz sincs semmi közük? A görög vita ráadásul
eldurvult: az EU alapító államaiban, például Németországban,
Franciaországban és Hollandiában, a görög kormány
politikáján felül már magukat a görög néphez tartozókat is
olyan vádakkal illették, miszerint hanyagul végzik a
munkájukat, elnézik a korrupciót, és fakultatívnak tekintenek
olyan alapvető kötelességeket, mint az adózás. Vagy, ahogyan a
G8-csúcstalálkozón a mosdóban, kézmosás közben az egyik EU-s
tisztviselő mondta a másiknak:
– Nem úgy gondolkodnak, mint mi.
Merkel és Sarkozy számára túlságosan fontos volt az európai
egység ahhoz, hogy ilyen sztereotípiákra ragadtassák magukat,
mégis vonakodva kötelezték el magukat bármiféle mentőakció
mellett. Észrevettem, hogy a németek és franciák nemigen
említik: az ő bankjaik voltak Görögország legnagyobb hitelezői.
Afölött is átsiklottak, hogy az ország német és francia termékek
importjával halmozta fel az adóssága java részét. Ezek a tények
rávilágítottak volna a szavazóik számára, hogy a görög
államcsőd megakadályozásával egyúttal a saját bankjaikat és
iparukat is mentik. Talán attól tartottak, hogy ha mindezt
bevallják, azzal elvonnák a szavazóik figyelmét az egymást
követő görög kormányok kudarcáról, és a bankhitelezési
gyakorlatok felügyeletével megbízott német és francia
tisztviselők kudarcára irányítanák. Vagy talán attól, hogy ha a
szavazóik teljes mélységében megértenék az európai integráció
következményeit – hogy innentől kezdve jóban-rosszban
összefonódott a sorsuk azokkal, akik „nem olyanok, mint ők” –,
akkor már sokkal kevésbé lenne ínyükre a dolog.
Mindenesetre május elejére már olyan ijesztő helyzetbe
kerültek a pénzügyi piacok, hogy az európai vezetők
kénytelenek voltak szembenézni a valósággal. Így beleegyeztek
a Görögországot három évre kisegítő közös EU–IMF-hitelcsomag
nyújtásába. Még mindig olyan megszorító intézkedésekhez
kötötték a folyósítását, amelyekről minden résztvevő tudta,
hogy a görög kormány számára kivitelezhetetlenek, de így
legalább a többi EU-s tagország kormánya hajlandó volt
jóváhagyni, mert politikai biztosítékot láttak benne. Az
eurózóna tagállamai még ugyanebben az évben vonakodva
elfogadták a Tim által javasolt mértékű tűzfal létrehozását,
kötelező leírási kitétel nélkül. Az európai pénzügyi piacok az
egész 2010-es évben hullámvasút módjára ingadoztak, és
nemcsak Görögországban, hanem Írországban, Portugáliában,
Spanyolországban és Olaszországban is rezgett a léc. Tim és én
kénytelenek voltunk az ideiglenes tűzoltással beérni, mivel nem
tudtuk Európa problémáinak tartós megoldását kikényszeríteni.
Az amerikai gazdaság év elején vett lendületét csikorogva
befékezte a görög válság. A Görögországból érkező hírek
hatására az amerikai tőzsde zuhanórepülésbe kezdett. A havi
rendszerességgel mért üzleti bizalmi index is csökkent – az
újfajta bizonytalanság hatására ugyanis a vezetők
elhalasztották a tervezett beruházásokat. A júniusi
foglalkoztatottsági jelentésben megint romló adatok szerepeltek
– és ez így is maradt még az őszi hónapokban is.
„A fellendülés nyara” elmaradt.

A FEHÉR HÁZBAN A MÁSODIK ÉVBEN VÁLTOZOTT MEG A KÖZHANGULAT. Nem

mintha bárki is természetesnek vette volna, hogy itt dolgozhat.
Hiszen minden áldott nap tudatában voltunk kiváltságos
helyzetünknek: történelmet írunk. Az igyekezet sem csökkent
egy hajszálnyit sem. A kívülállók szemében lezserebbnek
tűnhettek volna az értekezletek, ahogyan egyre jobban
megismertük egymást, a szerepeinket, és felismertük a
felelősségünket. De hiába ment a felszínen a könnyed ugratás,
mindenki tökéletesen tisztában volt vele, milyen hatalmas a tét.
Hogy a leginkább rutinnak tűnő feladatokat is a legmagasabb
színvonalon kell elvégeznünk. A Fehér Házban soha senkit nem
kellett kemény munkára vagy az átlagosnál kiválóbb
teljesítményre ösztökélnem. Ennél sokkal erősebb motivációt
jelentett a munkatársaimnak saját, kudarcuktól való félelmük –
hogy csalódást okoznak nekem, a kollégáiknak vagy a bennünk
bízó szavazóknak.
Mindenki állandó alváshiányban szenvedett. A vezető
beosztású munkatársaimnak ritkán akadt tizenkét órásnál
rövidebb munkanapjuk, és szinte mindenki bejött legalább a
hétvége egy részére is. Velem ellentétben nem egyperces
munkába járással kellett számolniuk, és nem állt szakácsok,
inasok, komornyikok és asszisztensek hada a szolgálatukra,
hogy bevásároljon, főzzön rájuk, elvigye a ruhát a tisztítóba és a
gyerekeket az iskolába. A szingli munkatársak tovább maradtak
szinglik, mint szerették volna. A kapcsolatban élőket többnyire
egy aránytalanul sok terhet cipelő és magányos társ várta
otthon, valamint a Michelle-lel nekünk is jól ismert
feszültségek. A kollégák lemaradtak kisgyerekük jóéjtpuszijáról,
nagyobb gyerekeik focimeccséről és táncelőadásáról. Akik
Rahmhoz és Axe-hez hasonlóan nem akarták Washingtonba
költöztetni a családjukat, alig látták a párjukat és a gyerekeiket.
 De hangosan senki nem panaszkodott. Mindenki tudta, hogy
egy kormányzati pozíció ezzel jár. A „munka és a magánélet
egyensúlya” nem szerepelt az álláshirdetésben, a gazdaság és a
világ helyzetét elnézve pedig a jövőben sem volt remény a
munkamennyiség csökkenésére. Ahogyan az élsportolók sem
nyafognak egymásnak az öltözőben a fájdalmas sérüléseik
miatt, a Fehér Ház elnöki stábja is megtanulta zokszó nélkül
cipelni a terheit.
De a krónikus fáradtság, az egyre ellenségesebb
közvélemény, a könyörtelen média, a kiábrándult szövetségesek
és a minden tevékenységünket végletekig megnehezítő
ellenzéki párt idővel felőrölte az idegeinket és a türelmünket.
Egyre többször hallottam neheztelést Rahm kora reggeli
stábértekezleteken történő alkalmankénti kirohanásai miatt;
vádaskodást, miszerint Larry szándékosan kizár egyes
kollégákat bizonyos gazdaságpolitikai vitákból; pletykákat
arról, hogy Valerie kihasználja a velem és Michelle-lel való
személyes kapcsolatát a Fehér Ház hivatali útjainak
megkerülésére. Feszültség támadt a Denishez és Benhez
hasonló fiatalabb, először velem kötetlenül egyeztető, és utána
a hivatali utat bejáró külpolitikai munkatársak, illetve a katonai
közegben szocializálódott, a beosztottaktól feltétlen
engedelmességet és a szolgálati út betartását megkövetelő
nemzetbiztonsági tanácsadóm, Jim Jones között.
A kormányom tagjainak is megvolt a maguk baja.
Pozíciójukból adódóan Hillary, Tim, Bob Gates és Eric Holder
élvezték a legtöbb figyelmemet, miközben más
kormánytagoknak nem sok elismerés, csak rengeteg munka
jutott osztályrészül. Tim Vilsack mezőgazdasági miniszter, a
volt keménykezű iowai kormányzó a válságkezelési törvény
segítségével gazdaságfejlesztési stratégiák egész sorát dolgozta
ki a problémákkal küzdő vidéki közösségek javára. Hilda Solis
munkaügyi miniszter a munkatársaival az alacsony jövedelmű
munkások túlóradíjáért küzdött. Régi barátom, Arne Duncan,
volt chicagói tanfelügyelő, most oktatásügyi miniszter, a tanári
szakszervezetek és a konzervatív aktivisták haragjával dacolva
a gyengébb iskolák színvonalának növelésén fáradozott
országszerte. (A tanári szakszervezetek érthető módon
mindentől tartottak, ami több standardizált teszt megíratásával
járt, a konzervatív aktivisták pedig azt képzelték, hogy az
egységes kerettanterv a liberálisok cselszövése.)
Efféle sikerek ellenére a szövetségi kormányzat
működtetésének taposómalma nem mindig váltotta be azokat a
reményeket, amelyeket a miniszterek a szerepükkel
kapcsolatban megálmodtak (az elnök tanácsadója és bizalmasa,
aki bejáratos a Fehér Házba). Voltak olyan elnökök, mint
például Lincoln, akik szinte kizárólag a kormányra bízták a
politikai döntéseket. A Fehér Ház szűkre szabott gárdája az
elnök kiszolgálására és levelezésre korlátozta a tevékenységét.
De ahogyan az utóbbi időkben kibővült a szövetségi kormány,
az egymást követő elnökök egyre inkább központosították a
döntéshozatalt, így a Fehér Ház személyzetének megnőtt a
létszáma és a befolyása is. Közben a kormánytagok
specializálódtak, és hatalmas, szerteágazó apparátus vezetését
kellett ellátniuk ahelyett, hogy az elnök fülébe súgtak-búgtak
volna.
Mindez a naptáramban is meglátszott. Bár Rahmmal és Jim
Jonesszal szinte naponta találkoztam, a minisztereim közül csak
Hillary, Tim és Gates jött rendszeres megbeszélésre az Ovális
Irodába. A többi miniszternek meg kellett küzdeni egy-egy
időpontért, kivéve, ha a tárcáját érintő valamilyen ügy a Fehér
Ház figyelmének középpontjába került. Igyekeztünk
negyedévente összehozni egy megbeszélést a teljes kabinet
bevonásával. Ez alkalmat adott az információ megosztására, de
a tényleges munkavégzéshez túl sokan voltunk. Nem is tudtunk
mindenkit egyszerre leültetni a Kabinetszobában – csak
turnusokban fértünk be, és oldalazva lehetett közlekedni a
súlyos bőr karosszékek között. Washingtonban nagy
jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy ki áll közelebb az
elnökhöz, és ki az, aki bejáratos hozzá (ezért választották a
magasabb beosztású munkatársak a Nyugati Szárny szűkös,
sötét és köztudomásúan egérjárta aprócska helyiségeit az utca
túloldalán található Eisenhower irodaház tágas irodái helyett).
Ezek után nem csoda, hogy néhány kormánytag úgy érezte,
mellőzött, alulértékelt, perifériára szorult, és ki van szolgáltatva
a Fehér Ház fiatalabb, tapasztalatlanabb munkatársai kénye-
kedvének.
Ilyesmi nem csak az én elnökségem idején fordult elő.
Ráadásul kormányom és a munkatársaim becsületére legyen
mondva, hogy a nehezebb időkben is a munkájukra
összpontosítottak. Néhány kivételtől eltekintve nem került sor
az egyes korábbi kormányokra jellemző nyílt ellenségeskedésre
és a hírek állandó kiszivárogtatására. Egyetlen botrány sem
fordult elő. Az elnökségem kezdetén egyértelműen zéró
toleranciát hirdettem az etikai vétségekkel szemben, és aki
ezzel nem tudott együtt élni, az eleve nem csatlakozott hozzánk.
Ráadásul kineveztem Norm Eisent, egykori csoporttársamat a
Harvard Jogi Karáról speciális etikai és kormányreformügyi
elnöki tanácsadónak, hogy segítsen mindannyiunknak – nekem
is – a helyes úton maradni. Norm derűs személyiségével,
aprólékosságával, ügybuzgalmával és mindenre kiterjedő
figyelmével tökéletesen alkalmas volt erre a pozícióra. Méltán
érdemelte ki a „dr. Nem” becenevet. Amikor egyszer
megkérdeztük, milyen vidéki konferencián vehetnek részt a
kormánytisztviselők, rövid és lényegre törő választ adott:
– Ha izgalmasnak tűnik, akkor szó sem lehet róla.
A közhangulatról viszont személyesen kellett
gondoskodnom, ezt nem bízhattam a beosztottaimra.
Igyekeztem nagylelkűen dicsérni és mértékkel kritizálni. A
megbeszéléseken ügyeltem rá, hogy mindenki – az alacsonyabb
beosztású munkatársakat is beleértve – elmondhassa a
véleményét. Az apró gesztusok is számítottak: például
odafigyeltem, hogy én adjam át a tortát a szülinaposnak, és
szakítsak időt egy-egy szülő felköszöntésére telefonon a
házassági évfordulóján. Ha volt pár szabad percem, bejártam a
Nyugati Szárny keskeny folyosóit, és bekukkantottam az
irodákba. Megkérdeztem a munkatársakat, hogy van a
családjuk, min dolgoznak, és van-e bármi, amin javítanunk
kellene.
A sors iróniája, hogy eleinte pont a női és a színes bőrű
munkatársak érzéseiről feledkeztem meg. Régóta
meggyőződésem, hogy minél nagyobb a sokféleség egy
szervezetnél, annál jobb a teljesítménye. Büszke voltam arra,
hogy a történelem legsokszínűbb kormányát állítottuk össze. A
Fehér Ház munkatársai között szintén rengeteg tehetséges,
tapasztalt afroamerikai, latino, ázsiai amerikai és női kolléga
volt. Ebbe a csoportba tartozott Melody Barnes belpolitikai
tanácsadó, Mona Sutphen stábfőnökhelyettes, Patrick Gaspard
politikai igazgató, Cecilia Muñoz a tárcaközi ügyek hivatalának
igazgatója, Chris Lu, a Fehér Ház kabinettitkára, Lisa Brown
stábtitkár és Nancy Sutley, a környezetminőségi tanács elnöke.
Valamennyien példamutató munkát végeztek, és főszerepet
játszottak a politikai irányvonalunk alakításában. Megbecsült
tanácsadóim voltak, és sokan közülük idővel jóbarátaimmá is
váltak.
A színes bőrű és női minisztereimnek nem volt gondjuk a
munkahelyi beilleszkedéssel, hiszen a minisztériumunkon belül
ők voltak a hierarchia csúcsán, így hozzájuk alkalmazkodott
mindenki. Viszont kiderült, hogy a Fehér Házban dolgozó nők
és színes bőrűek – időnként és különböző mértékben –
ugyanazokkal a gyötrő kérdésekkel, frusztrációkkal és
kételyekkel küzdöttek, mint a vállalati szférában és az egyetemi
miliőben dolgozó kollégáik. „Vajon Larry azért szólta le a
javaslatomat az elnök füle hallatára, mert nem volt teljesen
kidolgozott, vagy mert nem voltam elég rámenős? Vagy azért,
mert nőként kevésbé vesz komolyan?” „Rahm azért Axe-től és
nem tőlem kért tanácsot abban az ügyben, mert politikai
szemszögből szerette volna megvizsgálni, vagy azért, mert ők
ketten régebb óta ismerik egymást? Vagy azért, mert feszélyezi,
hogy fekete vagyok?”
„Mondanom kellene valamit? Vajon én vagyok túl
érzékeny?”
Mivel én voltam az Egyesült Államok első afroamerikai
elnöke, fokozott elkötelezettséget éreztem a munkahelyi
sokszínűség megteremtése iránt. Ugyanakkor hajlamos voltam
alábecsülni, illetve a stressz, a teljesítménykényszer és az
összezártság számlájára írni a valójában a bőrszínből és a
nemből adódó munkahelyi feszültségeket. Talán azért, mert a
jelenlétemben mindenki kifogástalanul viselkedett. Maximum
Pete és Valerie közvetítésével jutott el hozzám a konfliktusok
híre – koruk és vérmérsékletük folytán bennük bíztak meg
leginkább a kollégák. Tisztában voltam vele, hogy a női és a
színes bőrű munkatársaink időnként másként érzékelték Rahm,
Axe, Gibbs és Larry tapintatlan stílusát – valamint hogy
politikai okokból ódzkodnak a bevándorlás, az abortusz, a
rendőrség és kisebbségiek közötti viszony kényes témáival
kapcsolatos határozott állásfoglalástól. Másrészt ezek a fickók
mindenkivel – egymással szemben is – harciasak voltak. Jól
ismertem őket, így bizton állítottam, hogy amennyire csak az
Egyesült Államokban felnőve mentesnek lehet lenni az
előítéletektől, ők bizony azok voltak. Ezért úgy voltam vele,
hogy amíg nem hallok semmi égbekiáltót, addig elég jó példával
elöl járnom, kedvesen és tisztelettel bánnom a
munkatársaimmal. A sértett ego, a belviszályok és a vélt vagy
valós megaláztatások apró-cseprő ügyeit pedig rendezzék le
maguk között.
De az első évünk vége felé Valerie egy ízben megkért, hogy
beszéljünk, és beszámolt a Fehér Ház vezető beosztású
munkatársnői fokozódó elégedetlenségéről. Eddig az esetig nem
szembesültem a saját vakfoltjaimmal. Megtudtam, hogy az
elnöki stáb legalább egy nőtagja sírva fakadt, miután letolták
egy megbeszélésen. Számos más vezető kolléganő pedig
gyakorlatilag már meg sem szólal a megbeszéléseken, mert
belefáradt, hogy a férfi kollégák úgyis lesöprik az asztalról a
véleményét.
– Szerintem a férfiak észre sem veszik, hogy milyen
helyzeteket idéznek elő, és ebben a nők is hibásak – mondta
Valerie.
Eléggé aggasztottak ezek a hírek, így meghívtam egy tucatnyi
munkatársnőt vacsorára, hogy szabadon kiönthessék a
szívüket. A Régi Családi Étkezőben gyűltünk össze, a rezidencia
első emeletén. Talán az elegáns környezet – a magas
mennyezetű terem, a szmokingos pincérek és a finom
porcelántányérok – miatt tartott el egy darabig, míg a nők végre
feloldódtak és megnyíltak. Nem mindenkinek volt ugyanaz a
gondja, és senki nem számolt be nyíltan szexista
megjegyzésekről. Ugyanakkor, ahogy ezek a művelt nők bő két
órán át meséltek a tapasztalataikról, egyértelműen
kirajzolódtak előttem bizonyos viselkedésminták. Az elnöki stáb
vezető férfi tagjai gyakran kiabáltak vagy káromkodtak a
politikai viták során; úgy uralták a terepet, hogy folyamatosan
félbeszakítottak a mondat közepén másokat (főleg nőket); és
sajátjukként adtak elő olyan javaslatokat, amelyeket fél órával
korábban valaki más (gyakran egy kolléganő) már elmondott.
Ezek hatására a nők megalázottnak, mellőzöttnek érezték
magukat, és egyre inkább ódzkodtak a véleménynyilvánítástól.
És bár egyhangúlag nagyra értékelték, hogy mindig kikérem a
véleményüket a megbeszéléseken, és tisztelem a munkájukat, a
történeteik hatására mégis kénytelen voltam önkritikát
gyakorolni. Vajon milyen mértékben járultam hozzá jómagam a
kínos helyzetükhöz a macsó hajlamaimmal – például hogy
elnézek bizonyos fokú verbális agressziót a megbeszéléseken, és
örömömet lelem egy jó szócsatában?
Nem mondom, hogy minden problémát megoldottunk aznap
este („Nehéz lenne egy vacsora alatt leszámolni a patriarchális
beidegződésekkel” – számoltam be utána Valerie-nek), ahogyan
a fekete, latino és ázsiai kollégákkal tartott rendszeres
megbeszélésem sem garantálta, hogy mindig megfelelően
képviseltetve érezzék magukat. Az viszont tény, hogy amikor
szembesítettem Rahmot és a többi vezető beosztású férfit a
kolléganőik érzéseivel, akkor meglepődtek, zavarba jöttek, és
megígérték, hogy jobban oda fognak figyelni. A nők pedig
megszívlelték a tanácsomat, hogy határozottabban álljanak ki
magukért a viták során („Ha valaki a szavába vág, közölje vele,
hogy még nem fejezte be”) – nemcsak a saját lelki egészségük
érdekében, hanem azért is, mert okosak, széles látókörűek, és
az ő véleményükre is szükségem van, ha jól akarom végezni a
munkámat. Néhány hónappal később, amikor Valerie-vel a
Nyugati Szárnyból az Eisenhower irodaházba tartottunk, a
munkatársak viszonyának javulásáról számolt be.
– És te hogy bírod? – kérdezte.
Az irodaház lépcsőin felérve megálltam, hogy megkeressem
a zakóm zsebében a megbeszélésre készített jegyzeteimet.
– Jól vagyok – válaszoltam.
– Biztos? – erősködött Valerie.
Összeszűkült szemmel fürkészte az arcomat, mint egy
tünetek után kutató orvos. Megtaláltam a keresett papírt és
továbbindultam.
– Igen, biztos. Miért? Másképp nézek ki?
Valerie megrázta a fejét.
– Nem. Ugyanúgy nézel ki. És épp ez a furcsa.

VALERIE NEM ELŐSZÖR TETTE SZÓVÁ, hogy az elnökség mit sem

változtatott rajtam. Tudom, hogy bóknak szánta –
megkönnyebbült, hogy nem szállt a fejembe a dicsőség, nem
veszítettem el a humorérzékemet, és nem lett belőlem
megkeseredett, ingerült, szemét alak. Viszont miközben a
háború és a gazdasági válság elhúzódott, és a politikai
problémák egyre tornyosultak, aggódni kezdett, hogy túl
csendes vagyok, és félt, nehogy magamba fojtsam a stresszt.
Nem ő volt az egyetlen. A barátaink elkezdtek bátorító és
vigasztaló üzeneteket küldözgetni, mintha nagybeteg lennék.
Marty Nesbitt és Eric Whitaker repülőre ültek, eljöttek hozzám,
és elcipeltek egy meccsre, hogy „csapjunk egy pasis estét”, és
eltereljék a figyelmemet a problémáimról. A látogatóba érkező
Kaye mama pedig őszintén meglepődött, hogy milyen jó színben
lát.
– Miért, mit vártál? Azt hitted, hogy kiütött az arcomon a
ragya? Vagy kihullott a hajam? – viccelődtem, miközben
lehajoltam, hogy megöleljem.
– Ugyan, hagyd már! – állított le, játékosan a karomba
bokszolva.
Hátradőlt, és úgy fürkészett, mint Valerie, a tünetek után
kutatva.
– Talán csak arra számítottam, hogy fáradtabbnak tűnsz
majd. Mondd, eleget eszel?
Egy napon szóvá tettem Gibbsnek, hogy mindenki miattam
aggódik.
– Hadd áruljam el, főnök, te is aggódnál magadért, ha
néznéd a kábeltévé híreit – mondta nevetve.
Tudtam, mire utal: ha az ember elnök lesz, a külvilág – és
még a legközelebbi barátai is – a média tükrében kezdik
szemlélni. Azzal viszont nem voltam tisztában – legalábbis,
amíg meg nem néztem néhány hírműsort –, hogy az utóbbi
időkben mennyire más képet mutat rólam ez a tükör.
Korábban, amikor jól ment a szekér, a kampányom vége felé és
az elnökségem kezdetén a legtöbb híradásban aktívnak és
mosolygósnak láthattak a nézők, amint látványos háttér előtt
kezet rázok másokkal, vagy nagy tömegek előtt beszédeket
tartok, a gesztusaim és az arckifejezésem energiát és hatalmat
sugároznak. Most, hogy negatív híreket közöltek, egy másik
verzió jelent meg rólam: idősebbnek tűntem, ahogy egyedül,
meggörnyedt vállal, a földre szegezett tekintettel, gondterhelt, a
hivatal súlyától barázdált arccal, magányosan lépkedtem végig
az Oszlopsoron vagy a Déli Pázsiton a helikopterhez.
A hordóba zárva a szomorúbb arcomat látta a világ.
A valóságban közel sem éreztem ilyen sanyarúnak a sorsom.
A munkatársaimhoz hasonlóan én is el tudtam volna viselni
valamivel több alvást. Minden napra jutott valami bosszúság,
aggodalom és csalódás. Előfordult, hogy ostoroztam magamat
egy-egy elkövetett hibám vagy félrecsúszott stratégiám miatt.
Tartottam néhány tárgyalástól, botorságnak véltem bizonyos
ceremóniákat, legszívesebben kibújtam volna egy-egy
beszélgetés alól. Bár továbbra sem kiabáltam senkivel, sokat
káromkodtam és panaszkodtam, és legalább naponta egyszer ok
nélkül megrágalmazva éreztem magam.
De ahogyan a kampányom alatt is megtapasztaltam, az
akadályok és küzdelmek ritkán ráztak meg a lelkem mélyéig. A
depresszió inkább olyankor telepedett rám, ha haszontalannak,
céltalannak éreztem magamat – amikor elpazaroltam az
időmet, vagy elszalasztottam a kínálkozó lehetőségeket. De az
elnökségem ideje alatt igazából ezt még a legrosszabb
napjaimon sem éreztem soha. A munka mellett esélyem sem
volt unatkozni vagy egzisztenciális válságba süllyedni, és ha a
csapatommal nekiültünk egy fogós kérdés kibogozásának,
általában nem kimerített, hanem felvillanyozott a dolog.
Minden utazás megmozgatta a fantáziámat – akár egy
termelőüzemben tekinthettem meg a gyártási folyamatokat,
akár egy laboratórium tudósai mutattak be egy forradalmian új
technológiát. Amikor a vihar miatt otthonát elveszítő vidéki
családot vigasztaltam, vagy mások által megbélyegzett
gyerekeket felkaroló belvárosi tanárokkal beszélgettem, és
engedélyeztem magamnak néhány percnyi együttérzést, akkor
a szívem megtelt szeretettel.
Az elnökséggel járó felhajtást, a pompát, a sajtót, a fizikai
korlátozásokat viszont szívesen kihagytam volna.
Ami a munkát illeti, azt szerettem. Még akkor is, amikor nem
volt benne köszönet.
A munkán kívül próbáltam megbékélni azzal, hogy
burokban élek. Megtartottam a rituáléimat: a reggeli edzést, a
családi vacsorákat, az esti sétát a Déli Pázsiton. Az elnökségem
első néhány hónapjában minden este elolvastam egy fejezetet a
Pi életéből (Life of Pi) Sashának, mielőtt őt és Maliát ágyba
dugtuk volna.[2] De amikor befejeztük és a következő könyv
kiválasztására került volna sor, Sasha úgy döntött, hogy a
nővéréhez hasonlóan már ő is túl nagylány ahhoz, hogy
felolvassanak neki. Csalódásomat leplezve attól kezdve
esténként játszottam inkább egy kör biliárdot Sam Kass-szel.
Vacsora után Michelle-lel megbeszéltük a napunkat, Sam
pedig rendbe tette a konyhát. Utána a rezidencia harmadik
emeletén találkoztunk, Marvin Gaye-t, OutKastot vagy Nina
Simone-t játszottam az iPodomról, és az előző esti vesztes
kezdett. A következő nagyjából fél órában játszottunk egy parti
biliárdot. Sam megosztott néhány fehér házi pletykát, vagy
tanácsot kért szerelmi ügyekben. Én felidéztem a lányok
aranyköpéseit vagy valamilyen politikai témát. De legtöbbször
csak semmiségekről csevegtünk, és trükkös, bár esélytelennek
tűnő lökésekkel próbálkoztunk. A golyók koccanásának és a
lyukba beguruló golyó halk surranásának hangja kitisztította a
fejem, mielőtt elindultam az Elnöki Dolgozószobába elvégezni
az esti penzumot.
A biliárd kezdetben jó ürügy volt rá, hogy kiszökjek és
elszívjak egy cigit a harmadik emeleti lépcsőfordulóban.
Ezekkel a kitérőkkel később felhagytam, az Elérhető
Betegellátási Törvény beiktatása napján ugyanis letettem a cigit.
Az időzítésnek szimbolikus jelentősége volt, de a döntést
néhány héttel korábban hoztam, amikor Malia megérezte a
leheletemen a cigiszagot, és fintorogva rákérdezett, hogy
dohányzom-e. Mivel nem akartam sem hazudni, sem rossz
példát mutatni a lányomnak, felhívtam a Fehér Ház orvosát, és
kértem tőle egy csomag nikotinos rágót. Bejött a húzás, mert
azóta sem gyújtottam rá. Viszont ezzel az egyik függőséget
másikra cseréltem: az elnökségem fennmaradó idejében
állandóan rágóztam. Az üres rágósdobozok folyamatosan
kiestek a zsebeimből, és ezüst rágóspapír-darabkákból álló
csíkot hagytam magam után a padlón, az íróasztalom alatt és a
kanapé párnái között.
A kosárlabda volt a másik biztos menedékem. Ha az időm
engedte, Reggie Love elhívta néhány haverját, lefoglalt nekünk
egy beltéri pályát a Fort McNair katonai támaszponton, az FBI-
központban vagy a Belügyminisztériumban, és szervezett egy
meccset. Intenzív élmény volt – a rendszeres résztvevők
többnyire a húszas éveik végét vagy a harmincas éveik elejét
taposó, egykori I. osztályú játékosok voltak az egyetemi
bajnokságból –, és bár nem szívesen ismertem be, de ebben a
mezőnyben a gyengébbek közé tartoztam. Mégis, amikor nem
akartam túlvállalni magam, akkor megálltam a helyem a
pályán, adtam gólpasszokat, és elvállaltam egy-egy tempó
dobást is, ha szabadon maradtam, így aztán azt vettem észre,
hogy belefeledkezem a játékba és a versengésbe.
Ezek az alkalmi meccsek a folytonosság érzését adták,
kapcsolatot teremtettek régi énemmel. Ha mi győztünk, Reggie-t
egész héten cukkoltam vele. De a kosarazás élménye eltörpült a
mellett az öröm – és izgalom – mellett, amelyet a negyedikes
Sashának drukkolva éltünk át.
A csapatukat Vipersnek (Viperáknak) hívták (hadd
gratuláljak a névadónak!), és a szezon során minden szombat
délelőtt egy kis marylandi sportpályára mentünk, hogy
Michelle-lel és a többi szülővel a lelátón szurkoljunk. Őrült
módon ujjongtunk, ha valamelyik lány akárcsak a kosár
közelébe is jutott, és biztattuk Sashát, hogy támadjon vagy
védekezzen, és igyekeztünk, hogy ne mi legyünk „azok a
szülők”, akik a játékvezetőt szidják. Maisy Biden, Joe unokája és
Sasha egyik legjobb barátnője volt a Vipers sztárja, de a legtöbb
lány életében először kosarazott szervezett keretek között. Ez
nyilvánvalóan az edzőikre, a Sidwellben tanító kedves fiatal
házaspárra is igaz volt. Saját bevallásuk szerint nem a
kosárlabda volt a fő sportáguk. Miután végignéztünk néhány
imádni való, de kaotikus meccset, Reggie-vel önként
jelentkeztünk néhány vasárnap délutáni zugedzés megtartására
a lányoknak. Átvettük az alapokat (labdavezetés, passzolás, a
cipőfűző bekötése pályára állás előtt), és bár Reggie néha kicsit
elragadtatta magát edzés közben („Paige, ne hagyd, hogy Isabel
kicsesszen veled!”), a lányok szemmel láthatóan ugyanolyan jól
szórakoztak, mint mi. Amikor a Vipers 18 : 16-ra megnyerte az
iskolai bajnokságot, miközben tövig rágtuk a körmünket,
Reggie-vel úgy ünnepeltünk, mintha legalábbis az egyetemi
kosárbajnokság döntője lett volna.
Úgy gondolom, minden szülő átél olyan pillanatokat, amikor
a világ lelassulni látszik, saját küzdelmei háttérbe szorulnak, és
csak egy dolog számít: szívvel-lélekkel jelen lenni és csodálni,
ahogyan a gyermekünk felnő. Mivel a kampányolás és a
törvényhozás éveiben sok közös idő kimaradt, annál jobban
tudtam értékelni a szokványos „apás programokat”. De
természetesen semmi nem volt többé szokványos az
életünkben, ahogyan a következő évben emlékeztettek rá: a
Sidwell suli egyik vetélytárs csapatának szülei, igazi
washingtoni stílusban, panaszt tettek a Vipers edzőinél, és
valószínűleg az iskolában is, hogy miért nem tartunk Reggie-vel
az ő gyerekeiknek is különedzést. Elmagyaráztuk, hogy semmi
különös nincs a gyakorlásunkban – tulajdonképpen csak jó
ürügy volt egy kis pluszidőtöltésre Sasha lányommal –, és
felajánlottuk a szülőknek, hogy segítünk nekik megszervezni a
saját különedzésüket. De amikor világossá vált, hogy a
panaszoknak semmi közük a kosárlabdához („Biztos azt hiszik,
hogy pluszpontot ér a harvardi felvételin, hogy veled edzettek”
– morgott Reggie), és a Vipers edzői két tűz közé kerültek,
visszavonulót fújtam, és onnantól csak rajongói szerepet
játszottam a lányom meccsein.
Néhány ilyen bosszantó incidenstől eltekintve az elnöki
család státuszunk tagadhatatlanul számos kiváltsággal járt. A
helyi múzeumok beengedtek minket záróra után, hogy
elkerülhessük a tömeget (Marvinnal azóta is nevetve
emlegetjük, amikor a Corcoran galériában odaplántálta magát
egy meztelen férfit ábrázoló nagy és igen részletgazdag
festmény elé, nehogy meglássák a lányok). Az Amerikai
Mozgóképszövetség (Motion Picture Association of America)
minden új filmet elküldött DVD-n, a Fehér Ház mozijában
bőséges kínálatból válogathattunk. Igaz, hogy Michelle-lel
általában nem egyezett az ízlésünk: ő a romantikus komédiákat
kedvelte, míg szerinte én azokat a filmeket, amelyekben
„szörnyűségek történnek a szereplőkkel, és végül meghalnak”.
A Fehér Ház csodálatos személyzete megkönnyítette
számunkra a vendéglátást is. A legtöbb kisgyerekes, dolgozó
szülővel ellentétben nem kellett többé amiatt aggódnunk,
hogyan lesz energiánk a hosszú munkahét után bevásárolni,
főzni és rendbe tenni a házat, amelyen mintha tornádó söpört
volna végig. A szokásos baráti körünknek szervezett hétvégi
összejöveteleken kívül elkezdtünk néhány havi
rendszerességgel kisebb vacsorapartikat adni a rezidencián.
Ilyenkor művészeket, írókat, tudósokat, üzleti vezetőket és más
érdekes személyiségeket hívtunk, akiket szerettünk volna
közelebbről megismerni. A vacsorák általában jóval éjfél utánig
tartottak, és a bor mellett folytatott beszélgetések hol
inspiráltak (az egyszerre méltóságteljes és pajkos Toni Morrison
a James Baldwinnal kötött barátságáról mesélt); hol tágították a
látókörünket (a Tudományos és Technikai Tanácsadók
Tanácsának társelnöke, dr. Eric Lander az orvosi genetika
legújabb eredményeiről számolt be); hol lenyűgöztek (Meryl
Streep előrehajolva, halkan elszavalta az egyik szerepéhez
évekkel korábban megtanult, felhőkről szóló dal szövegét
kínaiul); összességében pedig reménnyel töltöttek el az
emberiség jövőjével kapcsolatban.
De a Fehér Ház nyújtotta privilégiumok közül a legjobb talán
a zene volt. Michelle egyik törekvése first ladyként az volt, hogy
vendégszeretőbbé varázsolja a Fehér Házat: távoli, elit hatalmi
erőd helyett a tömegek előtt nyitva álló „Nép Háza” legyen. A
Fehér Ház társadalmi eseményeket szervező irodájával
együttműködésben látogatásokat szervezett helyi iskolai
csoportok számára, és mentorprogramot indított, amely
hátrányos helyzetű gyerekek mellé a Fehér Ház munkatársait
rendelte. Halloweenkor mulatságnak adott helyet a Déli
Pázsiton, és filmklubot indított a hadseregben szolgálók
családtagjainak.
E törekvéshez kapcsolódóan az irodája megszervezte, hogy a
Fehér Ház koncertsorozatnak adjon otthont. Az előadásokat a
köztévé is közvetítette. Az ország legkiemelkedőbb művészei –
olyan ismert sztárok, mint Stevie Wonder, Jennifer Lopez és
Justin Timberlake, felemelkedő tehetségek, például Leon
Bridges, valamint élő legendák, mint B. B. King – a nap egy
részében zenei műhelyt tartottak környékbeli fiataloknak, majd
néhány száz fős közönség előtt a Keleti Terem színpadán, vagy
néha a Déli Pázsiton léptek fel. A Fehér Házban hagyományosan
évente sor került a Gershwin-díj-koncertre valamelyik
kiemelkedő zeneszerző vagy előadó tiszteletére. Ennek és a
koncertsorozatnak köszönhetően a családom évente három-
négy alkalommal az első sorból élvezhette a sztárparádét.
Minden elképzelhető zenei stílus képviseltette magát:
Motown, Broadway-musicalek, klasszikus blues, Fiesta Latina,
gospel, hiphop, country, jazz és komolyzene. A zenészek
általában a fellépést megelőző napon próbáltak, és ha ilyenkor
fenn voltam a rezidencia emeletén, a dobok, a basszusgitár és
az elektromos gitár hangja az Elnöki Dolgozószobába is
beszűrődött. Időnként a rezidencia hátsó lépcsőjén leosonva
beóvakodtam a Keleti Terembe. Megálltam hátul, hogy ne
hívjam fel magamra a figyelmet, és meglestem a művészek
munkáját: ahogyan a duett előadói egymásra hangolódnak, az
est sztárja összecsiszolódik a házi zenekarral. Csodáltam
virtuozitásukat, és azt a nagylelkűséget, amellyel összhangba
hozzák egymással testi, lelki, szellemi adottságaikat, és
irigységet éreztem az általam választott politikai pályától sajnos
távol álló, romlatlan tisztaságú örömük iránt.
Maguk a koncertek hihetetlenül felvillanyozók voltak. Még
mindig magam előtt látom Bob Dylant, ahogyan mindössze egy
basszusgitárossal, egy zongoristával és egy szál gitárral előadja
a „The Times They Are A-Changin’” feldolgozását. A szám után
lejött a színpadról, kezet fogott velem, elmosolyodott, meghajolt
előttem és Michelle előtt, és szó nélkül felszívódott. Egyszer egy
fiatal Puerto Ricó-i származású, Lin-Manuel Miranda nevű
színdarabszerző egy verses-zenés-prózai est előtt, a fotózásra
várva elmesélte, hogy most fog debütálni az Egyesült Államok
első pénzügyminisztere, Alexander Hamilton életéről szóló,
tervbe vett hiphopmusicalje első dalával. Udvariasan biztattuk,
de titokban egészen addig kételkedtünk benne, amíg a
színpadra nem pattant, és néhány ütemmel eksztázisba nem
hozta a közönséget.
Nem beszélve arról, amikor Paul McCartney a „Michelle”
című számmal adott szerenádot a feleségemnek. Ő kissé
zavartan nevetett, miközben a közönség tapsolt. Arra
gondoltam, mit szóltak volna Michelle szülei 1965-ben, a dal
születésekor, ha valaki bekopog a South Side-i otthonuk ajtaján,
és azt mondja: egy napon maga a dalszerző fogja előadni a dalt
a lányuknak a Fehér Ház színpadán.
Michelle ugyanúgy imádta ezeket a koncerteket, mint
jómagam. Viszont úgy sejtem, hogy szívesebben vett volna részt
rajtuk vendégként, mint vendéglátóként. A külső szemlélő
szemével nézve minden oka megvolt rá, hogy jól érezze magát
az új életünkben: a lányaink boldognak tűntek; gyorsan
kialakította többek között Malia és Sasha osztálytársai
anyukáiból álló új baráti körét; és nálam egy kicsit több
mozgástere volt a Fehér Ház észrevétlen elhagyására. Kedvező
fogadtatásban részesült és máris eredményeket mutatott fel a
gyermekkori elhízás visszaszorítására irányuló, Let’s Move!
(Mozduljunk!) nevű programja. Hamarosan elindul a Joining
Forces (Erők egyesítése) nevű, a hadseregben szolgálók
családjainak támogatására Jill Bidennel közösen létrehozott
kezdeményezése is. Az összes közszereplésén – akár egy iskolai
osztályban jelent meg, akár egy késő esti tévéműsor
házigazdájával beszélgetett – mindenki ellenállhatatlannak
tartotta hitelessége, kedvessége, mosolya és gyors észjárása
miatt. Bátran kijelenthetjük, hogy velem ellentétben
Washingtonba érkezésünk pillanatától kezdve soha nem
hibázott.
Sikere és népszerűsége ellenére mégis folyamatosan
éreztem, hogy legbelül enyhe, de állandó feszültség munkál
benne, mint egy távoli gép halk zümmögése. Mintha a Fehér
Ház négy fala közé zárva felerősödve hatott volna rá a
frusztrációjának minden eddigi forrása: a munkamániám, a
külvilág családunkra irányuló figyelme és támadásai, vagy az,
hogy még a barátok és rokonok is másodhegedűsként
tekintettek rá.
A Fehér Házban nap mint nap szembesült vele, hogy az élete
legalapvetőbb kérdéseiben is kicsúszott a kezéből a gyeplő. Az,
hogy kivel töltjük az időnket, hová megyünk nyaralni, hol
fogunk élni a 2012-es választások után, sőt még a családunk
biztonsága is bizonyos szinten az én és a Nyugati Szárnyban
dolgozók teljesítményétől, a szavazók szeszélyeitől, a sajtótól,
Mitch McConnelltől, a foglalkoztatottsági mutatóktól vagy a
bolygó másik felén történő, előre nem látható eseményektől
függött. Semmit sem vehettünk többé biztosra, még
megközelítőleg sem. És emiatt a napi, heti vagy havi apró
győzelmei és örömei ellenére is lénye egy része tudatosan vagy
tudattalanul, de mindig állandó készenlétben volt, várakozott,
és felkészült a következő kellemetlen meglepetésre.
Michelle ritkán osztotta meg velem ezeket az érzéseit.
Tisztában volt vele, mekkora terhet cipelek, és esze ágában sem
volt még többet rám pakolni, hiszen legalábbis belátható időn
belül úgysem sokat tudtam változtatni a körülményeinken. És
talán azért sem beszélt, mert tudta: megpróbálnám észérvekkel
elűzni a félelmeit, valami oda nem illő módon megvigasztalni,
vagy meggyőzni, hogy változtasson a hozzáállásán.
Végül is, ha én jól vagyok, legyen ő is jól.
Továbbra is voltak olyan időszakok, amikor tényleg jól
voltam, amikor esténként kettesben bekuckóztunk egy pokróc
alá, és megnéztünk egy filmet a tévében, amikor vasárnap
délutánonként a lányokkal és Bóval a szőnyegen hemperegtünk,
és a rezidencia második emelete csak úgy zengett a nevetéstől.
De gyakrabban fordult elő, hogy vacsora után Michelle
visszavonult a dolgozószobájába, én pedig az Elnöki
Dolgozószoba felé vettem az irányt. Mire végeztem a
munkámmal, már aludt. Levetkőztem, fogat mostam, és halkan
bebújtam a paplan alá, hogy ne ébresszem fel. A fehér házi évek
alatt ritkán volt gondom az elalvással – olyan fáradt voltam,
hogy ha vízszintesbe kerültem, akkor általában öt percen belül
elnyomott az álom. De voltak olyan éjszakák, amikor ébren
feküdtem Michelle mellett a sötétben, és felidéztem azokat az
időket, amikor minden könnyebb volt. Amikor a napjainkat
bearanyozta a mosolya, és a szerelmünket nem nyomorították
meg ekkora terhek. Ilyenkor összeszorult a szívem a
gondolattól, hogy ezek az idők örökre elmúltak.
Visszatekintve felmerül bennem a kérdés: lehet, hogy a
minket ért változásokra kettőnk közül Michelle reagált
őszintébben? Vajon a rengeteg probléma közepette
önvédelemből árasztottam nyugalmat és hajtogattam, hogy a
végén minden jóra fog fordulni? Lehet, hogy ezzel is csak
növeltem a magányát?
Ekkoriban kezdődött egy visszatérő álmom. Egy ismeretlen
város gyér forgalmú, fákkal szegélyezett utcáin sétálok
kirakatok előtt. Kellemes, meleg az idő, langyos szellő fújdogál.
Az emberek vásárolgatnak, kutyát sétáltatnak, vagy munkából
igyekeznek hazafelé. Az egyik változatban kerékpározok, de
legtöbbször gyalog vagyok. Gondtalanul sétálok, amikor
hirtelen észreveszem, hogy senki sem ismer fel. A biztonságiak
sincsenek sehol. Nem kell sehová sietnem. A döntéseimnek
nincs következménye. Bemegyek egy sarki boltba, veszek egy
ásványvizet vagy egy jeges teát, váltok pár szót az eladóval.
Leülök egy közeli padra, felnyitom a palackot, iszom egy
kortyot, és csak bámulom a körülöttem zajló életet.
Olyan boldog vagyok, mint aki megnyerte a lottóötöst.

RAHM ELVILEG KITALÁLTA, hogyan szerezhetnénk vissza a lendületet

a politikai életben. A tőzsdeválság feltárta a pénzügyi piacok
szabályozási rendszerének hiányosságait. Ezért az elnökségem
kezdetén a jövőbeli válságokat megelőző reform kidolgozására
kértem meg a gazdasági stábomat. Rahm szerint minél
hamarabb elkészítjük és szavazásra bocsátjuk a „Wall Street-i
reformjavaslatot”, annál jobb.
– Ennek hatására újra mi leszünk a jó tündérek. És ha a
republikánusok megpróbálják leszavazni, akkor feldugjuk a
seggükön – közölte.
Joggal számítottunk rá, hogy Mitch McConnell ellenezni
fogja az új pénzügyi szabályozást. Végül is arról híres, hogy
minden létező kormányszabályozást (környezetvédelmi,
munkaügyi, munkavédelmi, kampányfinanszírozási,
fogyasztóvédelmi törvényt) ellenez, amely korlátozza a vállalati
szférát a kénye-kedve szerinti cselekvésben. De McConnell a
politikai kockázatokat is átlátta – a szavazók továbbra is a
nagyvállalatokkal és a jachttulajdonos milliárdosokkal
azonosítják a republikánusokat. Ráadásul a szenátusi többségre
irányuló törekvéseit sem tervezte beáldozni a pártja
szabályozásfóbiája miatt. És bár nem titkolta, hogy a
törvényjavaslataimat minden körben megkísérli megbuktatni –
ami könnyebb lett számára, mióta Scott Brown ült a
massachusettsi szenátori székben, így a demokraták
elveszítették a hatvanadik szavazatukat –, de Timnek elárulta a
Capitol Hill-i irodájában tartott találkozón, hogy a Wall Street-i
reform esetén kivételt tesz.
– Akármi lesz is a javaslatunk, ellene fog szavazni ő és a
frakciója zöme is. De azt mondta, hogy találni fogunk nagyjából
öt republikánust, akik hajlandók együttműködni velünk. És
nem fogja őket megakadályozni ebben – számolt be Tim,
miután visszatért a találkozóról.
– Egyéb? – kérdeztem.
– Csak annyi, hogy az obstrukció nekik dolgozik. Eléggé el
van telve magától – mondta Tim.
McConnell közhangulatról adott tájékoztatása fontos lépés
volt, de nem jelentette azt, hogy gyerekjáték lesz átvinni a Wall
Street-i reformot a kongresszuson. A bankszektor vezetői
továbbra sem mutattak megbánást az általuk okozott gazdasági
katasztrófa miatt. Sőt hálát sem, amiért kihúztuk őket a
csávából (a pénzügyi sajtóban általánossá váltak az olyan
vádaskodások, amelyek szerint „vállalkozásellenes” vagyok).
Sokkal inkább tehernek, sőt egyenesen támadásnak tekintették
a tevékenységeikre vonatkozó szabályok szigorítását. Az övék
volt az egyik leghatalmasabb lobbicsoport Washingtonban,
minden államban befolyásos választókörzeteket tartottak a
markukban, és mindkét párt köreiben két kézzel szórták a
kampánytámogatást.
A bankok merev ellenállásán felül meg kellett küzdenünk a
modern pénzügyi rendszer szabályozásának rendkívüli
bonyolultságával is. Hol volt már az az idő, amikor az Egyesült
Államokban egyszerű körforgásban zajlott a pénzforgalom, és a
bankok a bankbetét formájában érkező pénzt sima mezei
hitelként adták tovább háztartásoknak és vállalkozásoknak!
Immár több billió dollár suhant át számos országhatáron
egyetlen szempillantás alatt. A nem hagyományos pénzügyi
műveletek, például a hedge fund befektetési alapok kezelése és
a magántőke-befektetések kiegészítik a bankok pénzügyi
tevékenységét, míg a számítógépes kereskedés és az olyan
egzotikus termékek, mint a származtatott ügyletek,
felvirágoztathatják, de romlásba is dönthetik a piacot. Az
Egyesült Államokban ennek a bonyolult rendszernek a
felügyeletét több szövetségi szerv látta el (a Fed, a
Pénzügyminisztérium, a Szövetségi Betétbiztosítási Társaság, az
Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet, a Határidős Árutőzsde
Felügyelet, a Bankfelügyelet), amelyek többsége egymástól
függetlenül működött, és hevesen védte a saját területét. A
hatékony reform feltétele volt a különböző érintettek közös
szabályozása, valamint az amerikai szabályozás összehangolása
a külföldivel, hogy a vállalatok ne tudjanak kibújni a szigorúbb
szabályok alól úgy, hogy a tranzakcióikat tengerentúli
számlákon bonyolítják.
Végül kénytelenek voltunk belenyugodni, hogy a Demokrata
Párton belül éles ellentétek vannak a reform tartalmát és
mértékét illetően. A politikai középhez hajlók (köztük Tim és
Larry, valamint a legtöbb kongresszusi demokrata) szemében a
válság az amúgy stabil pénzügyi rendszer súlyos, de
orvosolható hibáit tárta fel. Azzal érveltek, hogy a Wall Street
kiemelt státusza a növekedéstől és az innovációtól függ, és a
hullámhegyek és -völgyek váltakozása – a hozzájuk társuló
hurráoptimizmussal és irracionális pánikkal együtt – nemcsak a
modern kapitalizmus, de az emberi psziché velejárója is. Mivel
szerintük a befektetőket és vállalatokat érintő összes kockázatot
nem lehet és nem is lenne tanácsos megszüntetni, ezért szűken
értelmezték a reform céljait. Állítsunk fel korlátokat a
kockázatvállalás legszélsőségesebb eseteinek csökkentésére,
biztosítsuk a nagy intézmények működésének átláthatóságát, és
„tegyük bedőlésbiztossá a rendszert”, ahogy Larry fogalmazott,
hogy a rossz lóra tevő magánemberek vagy pénzintézetek ne
tudjanak mindenki mást magukkal rántani.
A baloldaliak közül sokan szánalmasnak tartották ezt a
célzott megközelítést. Szerintük ezzel csak halogatnánk az
átlagamerikaiak érdekét nem szolgáló jelenlegi rendszer valódi
megreformálását. A felduzzasztott, kétes erkölcsű pénzügyi
szektor számlájára írták a gazdasági életben mutatkozó
legaggasztóbb tendenciákat. Például, hogy a vállalatok a gyors
haszon reményében a hosszú távú befektetések helyett a
költségcsökkentést és az elbocsátást választották. Hogy bizonyos
magántőke-befektető vállalatok hitelből vásároltak fel működő
cégeket, és pofátlan haszonnal értékesítették a feldarabolt
egységeit. Vagy hogy egyre nőnek a jövedelmi különbségek, és a
dúsgazdag réteg arányaiban egyre kevesebbet adózik. Szerintük
e trendek visszaszorításához és a pénzügyi válságok
melegágyául szolgáló spekulációk leállításához a Wall Street
gyökeresebb átalakítására lenne szükség. Kedvükre való lett
volna az amerikai bankok méretének korlátozása és a nagy
gazdasági világválság idején beiktatott, majd a Clinton-kormány
alatt nagyrészt visszavont Glass–Steagall-törvény visszaállítása.
Ez a törvény megtiltotta a Szövetségi Betétbiztosítási Társaság
(Federal Deposit Insurance Corporation) által biztosított
bankoknak a befektetési banki tevékenységet.
 A pénzügyi szabályozással kapcsolatos párton belüli
megosztottság sok szempontból az egészségügyi törvény körüli
vitára emlékeztetett. Akkor az egyszolgáltatós rendszer
szószólói mereven elzárkóztak a fennálló magánbiztosítási
rendszert kiegészítő javaslatoktól. És ahogy az egészségügyi vita
esetén, most is át tudtam érezni a baloldal álláspontját. Hiszen a
Wall Street ahelyett, hogy hatékonyan kihelyezné a tőkét
hasznos célokra, valóban egyre inkább billiódolláros kaszinó
módjára működik. A busás nyereség az egyre nagyobb befolyás
és spekuláció függvénye. A negyedéves bevételek
túldimenzionálása torzító hatással volt a vállalati
döntéshozatalra, és rövid távú gondolkodásra ösztönzött. A
földrajzi elhelyezkedéstől függetlenné vált pénzügyi piacokat
nem érdekelte a globalizáció bizonyos munkavállalói rétegekre
és közösségekre gyakorolt hatása, így hozzájárultak, hogy a
termelés külföldre telepítése felgyorsuljon, és a vagyon néhány
nagyvárosba és gazdasági szektorba koncentrálódjon. E
folyamat következtében az ország hatalmas területeit sújtotta a
pénz és a tehetséges munkaerő elszívása, továbbá a
reményvesztettség.
Ezeknek a problémáknak az orvoslásához nagy ívű, merész
törvényi változásokra volt szükség az adó-, a munkaügyi
törvények és a vállalati szabályozás területén is. Mind a három
tétel a teendőlistám előkelő helyén szerepelt.
Amikor azonban az ország pénzügyi piacainak
szabályozására került sor a rendszer stabilizálása érdekében, a
baloldal receptje tévesnek bizonyult. Az ismert adatok alapján
nem lehettünk biztosak benne, hogy az amerikai bankok
méretének korlátozása megelőzte volna a jelenlegi válságot,
vagy hogy szükség lett volna a szövetségi beavatkozásra a
rendszer megingásakor. A JPMorgan által kezelt eszközök
mellett eltörpültek a Bear Stearns és a Lehman Brothers által
kezeltek, mégis ezeknek a kisebb cégeknek az értékpapírosított
másodrendű jelzáloghitelekre feltett nagy kockázatú
„fogadásai” keltettek pánikot. Az ezt megelőző nagy amerikai
pénzügyi válság kirobbanásában az 1980-as években egyáltalán
nem is voltak érintettek a nagy bankok. A rendszer attól rendült
meg, hogy az ország számos nagy- és kisvárosában található,
több ezer kis, tőkeszegény takarékpénztár nagy kockázatú
hitellel árasztotta el a piacot. Az olyan megabankok, mint a Citi
vagy a Bank of America széles körű tevékenységét tekintve volt
benne ráció, hogy a szabályozók extra szigorúan felügyeljék
őket – de a megcsonkításuk ezt nem segítené elő. És mivel a
legtöbb európai és ázsiai ország bankszektora még
koncentráltabb, mint az Egyesült Államoké, az amerikai bankok
méretének korlátozása hátrányos helyzetbe hozná őket a
nemzetközi piacon – miközben a rendszerben rejlő kockázatot
nem csökkentené.
Hasonló okokból a pénzügyi szektor bankokon kívüli
részének felduzzadása értelmetlenné tette a befektetési bankok
és a Szövetségi Betétbiztosítási Társaság által biztosított
kereskedelmi bankok közötti Glass–Steagall-féle
megkülönböztetést. A másodrendűjelzáloghitel-alapú
értékpapírok legnagyobb kereskedőinek döntő többsége –
például az AIG, a Lehman, a Bear, a Merrill, a Fannie és a
Freddie – nem szövetségi garanciával támogatott kereskedelmi
bank volt. A befektetők nem foglalkoztak a garanciák hiányával,
és annyi pénzt öntöttek ezekbe a vállalatokba, hogy a kudarcuk
hírére az egész pénzügyi rendszer megingott. A Szövetségi
Betétbiztosítási Társaság által biztosított hagyományos bankok,
például a Washington Mutual és az IndyMac, pedig nem
befektetési banki szerepben, nagy kockázatú értékpapírok
jegyzésével kerültek bajba, hanem azzal, hogy a bevételeik
növelése reményében másodrendű jelzáloghitelek garmadáját
nyújtották minősítetlen igénylőknek. Tekintve, hogy milyen
könnyedén mozog napjainkban a tőke a különböző szereplők
között a nagyobb haszon reményében, a rendszer
stabilizálásához a megfékezni kívánt kockázatos eljárásokra
kellett koncentrálnunk, nem pedig a pénzintézetek típusára.
És akkor még nem beszéltünk a politikáról. A szenátusban
esélyünk sem volt elegendő szavazatot összegyűjteni a Glass–
Steagall-törvény felélesztéséhez vagy az amerikai bankok
megnyirbálását célzó törvényhez – éppúgy, mint annak idején
az egybiztosítós egészségügyi rendszerhez sem. Még a
képviselőházi demokraták is kerülték a túlkapás látszatát,
különösen a pénzügyi piacok újabb meggyengülését és a
gazdasági helyzet romlását okozó intézkedéseket illetően.
– A választóim ebben a pillanatban utálják a Wall Streetet,
elnök úr. Ugyanakkor azt sem akarják, hogy ledózerolják –
közölte egy külvárosi demokrata képviselő.
 Igaz, hogy Franklin D. Rooseveltet a nagy gazdasági
világválság három siralmas évét követően felhatalmazták a
választópolgárok, hogy bármit megpróbálhat – akár át is
alakíthatja az amerikai kapitalizmust. De nekünk ennél sokkal
szűkebb volt a mozgásterünk – részben épp azért, mert
megelőztük a legrosszabbat. Arra jutottam, hogy ezt a
mozgásteret néhány győzelemmel tudnánk tágítani, amíg még
lehet.

TÖBB HÓNAPNYI FINOMHANGOLÁST KÖVETŐEN, 2009 júniusában a

kongresszus elé tudtuk vinni a pénzügyi reformjavaslatunkat.
És bár nem tartalmazta a baloldal által kívánt valamennyi
rendelkezést, mégis rendkívül nagyratörően igyekezett a 21.
századi gazdaságot szabályozó 20. századi törvényeket
megreformálni.
A csomag központi eleme volt az a javaslat, hogy a pénzügyi
rendszer szempontjából jelentős összes pénzintézetnek –
bankoknak és egyéb intézményeknek egyaránt – nagyobb
tőkearányt kelljen felmutatni. A több tőke azt jelentette, hogy
kevesebb hitelt nyújthatnának kockázatos célokra. Ráadásul a
nagyobb likviditás miatt ezek az intézmények jobban elviselnék
a piaci ingadozásokat. A rendszer egészét megerősítené, ha a
Wall Street kulcsszereplői kipárnáznák magukat tőkével a
veszteségek ellen. A stabilitásuk ellenőrzésére rendszeresen
ugyanolyan terhelési próbát végeznénk rajtuk, mint a válság
mélypontján.
 Ezután szükségünk volt egy hivatalos mechanizmusra, hogy
mérettől függetlenül minden egyes vállalat szükség esetén úgy
kerülhessen szabályos felszámolás alá, hogy ne rántsa magával
az egész rendszert. A Szövetségi Betétbiztosítási Társaságnak
megvolt a jogosultsága, hogy bármely szövetségi biztosítással
rendelkező bankot strukturált csődeljárás alá vonjon.
Megvoltak a szabályok és az eszközök a pénzintézet
vagyonának felszámolására és szétosztására a hitelezők között.
A törvényjavaslatunk hasonló „szanálási hatósági” jogköröket
biztosított a Fed számára nemcsak a bankok, hanem a rendszer
szempontjából jelentős minden egyéb pénzintézet esetén is.
A következetes kivitelezés érdekében javaslatot tettünk a
különböző szövetségi ügynökségek funkcióinak és
felelősségeinek áramvonalasítására. Formális felhatalmazást
fogalmaztunk meg a Fed és a Pénzügyminisztérium által a
mostani válság során alkalmazott számos válságkezelő
intézkedésre – vagy ahogyan a gazdasági szakembereink
nevezték: „a tűzoltó habra a leszállópályán” –, hogy gyorsabban
tudjunk reagálni a súlyosabb piaci zavarokra. A
törvényjavaslatunk szigorította a specializált piacokra
vonatkozó szabályokat, hogy az esetleges problémákat még
idejekorán nyakon csípjük. Különös figyelmet szenteltünk a
származtatott ügyletek adásvételének. Ezek a gyakran
átláthatatlan értékpapírformák tovább fokozták a rendszer
veszteségeit, miután összeomlott a másodrendűjelzáloghitel-
piac. A származtatott ügyleteknek megvan a létjogosultságuk –
számos vállalat használta ezeket jó célra: a nagyobb árfolyam-
vagy áringadozás kockázatainak kivédésére. Ugyanakkor a
felelőtlen kereskedőknek az egyik legjobb alkalmat kínálták az
egész pénzügyi rendszert veszélybe sodró, kockázatos
szerencsejátékra. A reformjaink az ügyletek döntő többségének
nyilvánosságát írták elő, ami egyértelműbb szabályokat és
szorosabb felügyeletet tesz lehetővé.
A javaslatok java része erősen szakmai jellegű volt, és a
pénzügyi rendszernek a nagyközönség számára rejtett
területeire vonatkozott. A törvénytervezetünk utolsó elemének
nem annyira a pénzügyhöz volt köze, mint inkább a
mindennapi élethez. A Wall Street-i válság nem következhetett
volna be a másodrendű jelzálogkölcsönök robbanásszerű
elterjedése nélkül. A hitelek egy részét pénzügyi területeken
járatos vevők vásárolták fel – akik tisztában voltak a változó
kamatozású jelzáloghitel és a végtörlesztés kockázataival,
miközben floridai ingatlanokat adtak-vettek vagy arizonai
nyaralókat vásároltak. De nagyobb részüket munkásosztálybeli,
javarészt fekete és latino családok körében népszerűsítették, és
nekik adták el. Ők azt hitték, hogy végre megvalósult számukra
az amerikai álom, ám végül a végrehajtások során elvesztették
az otthonukat és minden megtakarításukat.
Nem a jelzálog-hitelezés volt az egyetlen olyan terület,
amelyen nem sikerült megóvni a lakosságot a tisztességtelen
vagy félrevezető hitelezési gyakorlattól. A sokat dolgozó, ám
ennek ellenére állandóan pénzszűkében lévő amerikaiak milliói
szembesültek uzsorakamatokkal, nem várt díjakkal és szimpla
átveréssel, miután aláírták a szerződést hitelkártya-
kibocsátókkal, (fű alatt gyakran híres bankok tulajdonában álló)
gyorskölcsönt kínáló vállalkozásokkal, használtautó-
kereskedőkkel, olcsó biztosítókkal, termékeiket részletre árusító
bútorkereskedőkkel és fordított jelzálogot kínáló
pénzintézetekkel. Gyakran kerültek adósságspirálba, fizetési
hátralékba, és veszítették el hitelre vásárolt javaikat, így a
végén csak még rosszabb helyzetbe kerültek. A pénzügyi
szektor tisztességtelen praktikái országszerte az egyenlőtlenség
növekedéséhez, a szegénységből való kitörési lehetőségek
csökkenéséhez és rejtett adósságbuborékok kialakulásához
vezettek – amelyek sérülékenyebbé tették a gazdaságot.
Miután aláírtam a hitelkártya-ágazatot megreformáló
törvényt, a munkatársaimmal megegyeztünk, hogy a válság
utáni időszak jó alkalom a fogyasztóvédelmi terület további
fejlesztésére. Történetesen a Harvard Jogi Karának professzora
és a felszámolási terület szakértője, Elizabeth Warren állt elő
egy kitűnő ötlettel: hozzunk létre egy új pénzügyi
fogyasztóvédelmi hivatalt a hatályban lévő, de csak hellyel-
közzel tekintetbe vett állami és szövetségi törvények zűrzavaros
halmazának rendezésére és a fogyasztók megvédésére a
megkérdőjelezhető pénzügyi termékektől. Ugyanaz lenne az elv,
amely alapján a Fogyasztói Termékbiztonsági Bizottság
(Consumer Product Safety Commission) távol tartja az üzletek
polcaitól a silány vagy veszélyes fogyasztási cikkeket.
Azóta voltam nagy tisztelője Warren munkásságának, hogy
2003-ban megjelent a The Two-Income Trap: Why Middle-Class
Mothers and Fathers are Going Broke (A kétkeresős csapda –
Miért mennek csődbe a középosztálybeli anyák és apák?)[3]
című könyve. Ebben szerzőtársával, Amelia Tyagival, kemény
hangon, szenvedéllyel mutatták be a dolgozó szülőkre nehezedő
fokozódó nyomást. A legtöbb tudóssal ellentétben Warren a
hétköznapi emberek számára is érthető nyelven tudott
fogalmazni pénzügyi témákról. A következő évek során a
pénzügyi szektor legelismertebb kritikusává vált, így Harry
Reid a TARP-ot felügyelő kongresszusi bizottság elnökévé
nevezte ki.
Tim és Larry nyilvánvalóan kevésbé rajongott Warrenért,
mint én, miután mindkettejüket többször is behívta a
bizottsága. Bár értékelték intelligenciáját, és támogatták a
pénzügyi fogyasztóvédelmi hivatal létrehozásának ötletét,
valahogy színpadiasnak tartották a stílusát.
– Imád nyilvánosan nekünk támadni, pedig tudja, hogy nincs
igazán alternatívája annak, amit csinálunk – panaszkodott Tim
az egyik megbeszélésünkön.
Meglepetést színlelve pillantottam fel.
– Nahát, ez döbbenetes! Egy felügyelőbizottsági tag
nyilvánosan cirkuszt rendez? Rahm, hallottál már ilyet? –
kérdeztem.
– Soha, elnök úr. Ez botrányos! – válaszolta Rahm.
Erre még Tim is elmosolyodott.

A WALL STREET-I REFORMOT HASONLÓAN KEMÉNY MUNKA volt elfogadtatni

a kongresszussal, mint az Elérhető Betegellátási Törvényt,
ugyanakkor közel sem irányult rá akkora figyelem. Ez a
témából is adódott. Egyrészt még a törvényt ellenző képviselők
és lobbisták is viszonylag visszafogottan viselkedtek, mert nem
akartak közvetlenül a válság után a Wall Street védelmezőiként
feltűnni. Másrészt a törvényjavaslat jó pár paragrafusa a
pénzügyi rendszer olyan kevéssé érthető részleteire
vonatkozott, hogy nem keltették fel a média érdeklődését.
Egy téma azonban mégis felkerült az újságok címlapjára:
Paul Volcker, a Fed korábbi elnöke javaslata, amely szerint a
Szövetségi Betétbiztosítási Társaság által biztosított bankoknak
tiltsuk meg a saját számlájukra való kereskedést, saját hedge
fund jellegű befektetési alapok és magántőkealapok
létrehozását. Volcker szerint ez a rendelkezés egyszerűen
visszaállítaná a Glass–Steagall-törvény által annak idején a
kereskedelmi bankok számára felállított korlátokat. Mielőtt
észbe kaptunk volna, egyszeriben mindenki a „Volcker-
paragrafus” támogatásán mérte le, hogy mennyire vesszük
komolyan a Wall Street-i reformot. A mogorva, szivarozó, több
mint kétméteres, közgazdasági végzettségű Volcker nem volt
egy tipikus progresszív vezéregyéniség. Viszont 1980-ban, a Fed
elnökeként addig példa nélküli szintre – 20 százalékra –
tornázta fel az amerikai jegybanki alapkamatot a tomboló
infláció, a brutális recesszió és a 10 százalékos munkanélküliség
orvoslására. A keserű pirula ugyan kiváltotta a szakszervezetek
és sok demokrata haragját is, ám nemcsak az infláció ellen
bizonyult hatásosnak, hanem az 1980-as és 90-es évek stabil
gazdasági fejlődését is megalapozta. Ennek köszönhetően
Volckernek mind New Yorkban, mind Washingtonban megnőtt
az ázsiója.
Az utóbbi években Volcker nyíltan kritizálta a Wall Street
legnagyobb túlkapásait. Ezzel liberális körökben jó néhány
rajongóra szert tett. Még az elején csatlakozott a
kampányomhoz: nagyra tartottam a véleményét, ezért
kineveztem a gazdasági válsággal kapcsolatos tanácsadó
csoportom élére. Józanságával és a szabadpiac hatékonyságába,
a közintézményekbe és a közjóba vetett hitével kissé régi
vágású figura volt – nagyanyám biztos kedvelte volna. Amikor
négyszemközt beszéltünk az Ovális Irodában, meggyőzött a
kereskedés korlátozásának szükségességéről. Tim és Larry
viszont szkeptikusak voltak a javaslattal kapcsolatban, mert
szerintük bonyolult lenne a kivitelezése, és a normál banki
szolgáltatások nyújtását is akadályozná. Számomra ezek gyenge
kifogások voltak. Közös munkánk során azon ritka alkalmak
egyike volt, amikor úgy éreztem, a szükségesnél nagyobb
együttérzést tanúsítanak a pénzügyi szektor iránt. Ezért
heteken át erőltettem az ügyet. Végül 2010 elején Tim aggódni
kezdett a Wall Street-i reformunk lendületének megtörése
miatt, ezért ő maga kérte a Volcker-paragrafus szerepeltetését a
törvényjavaslatunkban.
– Ha így könnyebben megszavazzák a törvényt, ám legyen.
Majd kitaláljuk, hogyan valósítsuk meg – jelentette ki.
Ritka alkalom volt, hogy Tim engedményt tett a látszat
kedvéért. Axe-szel és Gibbsszel madarat lehetett fogatni a hír
hallatán. Az utóbbi időkben folyamatosan közvélemény-
kutatások eredményeivel töltötték meg a postafiókomat. Ezek
arról tanúskodtak, hogy a szavazók 60 százaléka szerint a
kormányom túl engedékeny a bankokkal. Most azt tanácsolták,
hogy Volcker jelenlétében, a Fehér Házban jelentsem be a
javaslatot. Megkérdeztem tőlük, szerintük a közvélemény
megérti-e majd a szabálymódosítást.
– Nem is kell megérteniük. Tudni fogják, hogy csak jó lehet,
ha egyszer a bankok utálják – magyarázta Gibbs.
Miután meghatároztuk a törvényünk alapvető paramétereit,
a képviselőház Pénzügyi Szolgáltatások Bizottsága elnökére,
Barney Frankre és a szenátus Bankbizottságának elnökére,
Chris Doddra – a kongresszus 29 éve szolgáló veteránjaira –
hárult az elfogadtatás feladata. Ők ketten szokatlan párost
alkottak. Barney-t liberális bajkeverőként és a
homoszexualitását elsőként nyíltan felvállaló kongresszusi
képviselőként ismerték. Szódásüveg szemüvege, rendetlen
ruházata és erős jersey-i akcentusa miatt munkásosztálybeli
benyomást tett. Keménysége, intelligenciája és tudása révén
bárkivel felvette a versenyt a kongresszusban. Éles esze és
csípős nyelve miatt az újságírók kedvence és az ellenfelei
rémálma volt. (Barney egyszer előadást tartott nekünk, amikor
a Harvardra jártam, és letolt, amiért szerinte nyilvánvalóan
butaságot kérdeztem. Szerintem nem volt butaság. Szerencsére
utólag nem emlékezett erre az esetre.)
Vele szemben Chris Dodd makulátlan öltönyében,
tévébemondó módjára belőtt fényes, ezüstszínű hajával, aki
zengő baritonján csak úgy ontotta a Capitol Hill-i pletykákat és
hihetetlen sztorikat, maga volt a washingtoni politikus
archetípusa. Vérében volt a politika: már az apja is szenátor
volt. Ted Kennedy a legjobb barátai között tartotta számon, és
liberális irányultsága ellenére számtalan ipari lobbistával ápolt
jó kapcsolatot. Összebarátkoztunk, amikor bekerültem a
szenátusba. Értékeltem, hogy olyan kedélyesen kezelte a helyzet
abszurditásait („Nem szép dolog, igaz?” – kérdezte egyszer
kacsintva, miután az egyik kollégánk szenvedélyesen érvelt egy
törvényjavaslat mellett, amelyet a színfalak mögött épp ő fúrt a
legjobban). Ugyanakkor büszke volt a törvényhozás terén elért
sikereire – olyan nagy jelentőségű törvények motorja volt, mint
például a Családi és Egészségügyi Szabadságról Szóló Törvény
(Family and Medical Leave Act).
Ők ketten ütős párost alkottak; mindketten tökéletesen
alkalmazkodtak a saját házuk politikai környezetéhez. A
képviselőházban az erős demokrata többség miatt soha nem is
volt kérdés a pénzügyi reformjavaslat elfogadása. Inkább az
volt a kihívás, hogy mederben tartsuk az ügyet. Barney erre
kiválóan alkalmas volt: nemcsak töviről hegyire ismerte a
törvény minden részletét, de elég tekintélye is volt a demokrata
frakción belül egyrészt a progresszív képviselők elrugaszkodott
követelései, másrészt a speciális érdekek miatt a
törvényjavaslat felhígítására törekvő társak megfékezésére. A
szenátusban pedig, ahol minden egyes szavazatra nagy
szükségünk volt, Chris türelmes, higgadt stílusa és a
legmegátalkodottabb republikánussal szemben is szívélyes
modora megnyugtatta a konzervatív demokraták idegeit.
Ugyanakkor a törvényt ellenző ipari lobbisták sem tartottak
Christől, ezért feléjük is jó közvetítőnek bizonyult.
Ennyi előny ellenére a „Dodd–Frank” néven elhíresült
törvény elfogadtatása is ugyanolyan virslikészítésnek bizonyult,
mint annak idején az egészségügyi törvényé. Gyakran
füstölögtem magamban a kénytelen-kelletlen megkötött
kompromisszumok egész sora miatt. Az autókereskedők
határozott ellenvetéseink ellenére is mentesültek az új
fogyasztóvédelmi hivatal felügyelete alól. Mivel a kongresszus
minden választókörzetében befolyással rendelkeztek, sokukat a
közösség oszlopainak tekintették az ifjúsági baseballcsapatok
vagy a helyi kórház támogatása miatt, ezért a törvény iránt
leglelkesebb demokraták sem mertek hozzájuk nyúlni az
öngóltól való félelmükben. A pénzügyi rendszert felügyelő
szabályozó szervek számának csökkentése is hiú ábránd
maradt. Mivel minden szerv a kongresszus más-más
bizottságának fennhatósága alá tartozott (például a
Határidősárutőzsde-felügyelet a képviselőház és a szenátus
Mezőgazdasági Bizottsága alá), a demokrata bizottsági elnökök
hallani sem akartak a pénzügyi szektor egy része fölötti
hatalmuk feladásáról. Ahogyan Barney kifejtette Timnek, végül
is elképzelhető lenne az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet és a
Határidősárutőzsde-felügyelet összevonása, „csak éppen nem
az Egyesült Államokban”.
A szenátusban hatvan szavazatra volt szükségünk az
obstrukció kivédésére. Ez fegyvert adott minden egyes szenátor
kezébe, így minden elképzelhető egyéni követeléssel előálltak. A
sikeres kampánya után nemrég a szenátusba került
republikánus Scott Brown, aki a kampánya során kígyót-békát
kiabált Harry Reidre az egészségügyi törvény érdekében
folytatott „háttértárgyalások” miatt, hajlandó volt a Wall Street-i
reformra szavazni – de nem minden érdek nélkül. Azt kérdezte,
tudnánk-e mentességet adni néhány kitüntetett massachusettsi
banknak. Ezt nem viccnek szánta, teljesen komolyan gondolta.
Baloldali irányultságú demokraták egy csoportja nagy
csinnadrattával előrukkolt egy módosítási javaslattal, amely
saját állításuk szerint tovább szigorítja a Volcker-paragrafus
szabályozását. Csak éppen az apró betűs részből kiderült, hogy
a módosításuk kiskapukat nyitott az adott szenátorok
államaiban tevékenykedő különböző válogatott érdekcsoportok
– biztosítók, ingatlanbefektetők, trösztök és egyéb érintettek –
számára.
– Íme a világ legillusztrisabb tanácskozó testülete – jegyezte
meg gúnyosan Chris.
Időnként úgy éreztem magam, mint Hemingway főhőse Az
öreg halász és a tengerből (The Old Man and the Sea): [4] mintha
cápák mardosnák a kifogott zsákmányom húsát, miközben
igyekszem partra vonszolni. De végül a reformunk mégis
meglepően sértetlenül vészelte át a több hétig tartó módosítási
folyamatot. Sőt még javítottak is a törvényen a kongresszus
egyes tagjai által felvetett különféle rendelkezések – például a
tőzsdei vállalatok vezetői fizetésének kötelező nyilvánosságra
hozatala, a hitelbíráló cégek transzparenciájának növelése és új
felügyeleti mechanizmusok, amelyek lehetetlenné tették, hogy a
Wall Street-i igazgatók kétes tisztaságú ügyleteket követően
többmilliós bónuszt bezsebelve hagyják el a pozíciójukat. Két fő
segítőtársunk szoros együttműködésének köszönhetően a
törvény képviselőházi és szenátusi változatának összehangolása
ezúttal nem fajult olyan párton belüli hajtépésbe, mint az
egészségügyi törvény esetében. És 2010 júliusa közepén, miután
a képviselőházban 237 : 192, a szenátusban pedig 60 : 39
arányban megszavazták a törvényt (mindkét házban három-
három republikánus szavazott igennel), a Fehér Házban
ünnepélyes keretek között aláírtam a Dodd–Frank-féle Wall
Street-i Reform és Fogyasztóvédelmi Törvényt (Dodd–Frank
Wall Street Reform and Consumer Protection Act).
Fontos győzelem volt ez: az Egyesült Államok pénzügyi
szektorát érintő szabályozás legmélyrehatóbb változtatása a
New Deal óta. A törvény nem volt tökéletes és
kompromisszumoktól mentes, és természetesen nem tüntetett
el varázsütésre a föld színéről és a Wall Streetről minden
butaságot, kapzsiságot, szűklátókörűséget és
tisztességtelenséget. Viszont Tim kedvenc hasonlatával élve, a
pénzügyi szektorban kialakított „jobb építési szabályozás,
füstjelzők és beépített tűzoltó berendezések” révén a Dodd–
Frank-törvény gátat szabott a súlyos gondatlanságnak, eszközt
adott a szabályozók kezébe a pénzügyi tűzoltásra még a tűzvész
kitörése előtt, és csökkentette a mostanihoz hasonló komolyabb
válságok esélyét. És az amerikai családok erős szövetségesre
találtak az új Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Hivatal (Consumer
Financial Protection Bureau) intézményében. A
tevékenységének hála tisztességesebb, átláthatóbb hitelpiacra,
és házvásárláskor, autófinanszírozáskor, családi
vészhelyzetben, a gyerekek felsőoktatási tanulmányai vagy
nyugdíjba vonulás esetén igénybe vehető, valódi segítségre
számíthattak.
Igaz, hogy a csapatommal nagyon büszkék lehettünk erre az
eredményre, de el kellett ismernünk a már a törvénytervezet
aláírása előtt nyilvánvalóvá vált tényt: a Dodd–Frank mégoly
történelmi erényei ellenére sem növelte különösebben a
népszerűségünket. Favs és a többi szövegíróm legjobb
igyekezete ellenére is nehéz volt forradalmi vívmányként
tálalni a törvényt – mivel olyan fogalmakkal operált, mint a
„származtatott ügyletek”, a „zsíróbankok” és a „passzív
bankügyletek”. A törvény leginkább a rendszer közvélemény
számára kevéssé látható részein módosított – és nem járt
kézzelfogható haszonnal, sokkal inkább megelőző jellegű volt. A
szavazók körében népszerű volt a Pénzügyi Fogyasztóvédelmi
Hivatal létrehozásának ötlete. Azonnali segítséget vártak volna
tőle, viszont a hivatal megszervezése időbe telt. A
konzervatívok a jövőbeli bankmentések garanciájának és a
szocializmus felé vezető újabb lépésnek tekintették, ezért
kritizálták a törvényt. Bezzeg a progresszívok nem érezték elég
szigorúnak a bankokkal szemben. Emiatt a szavazók könnyen
gondolhatták, hogy a Dodd–Frank-törvénnyel kapcsolatos nagy
felhajtás csak a szokásos washingtoni csetepaté. Különösen,
mivel a végén már mindenkinek egész más kötötte le a
figyelmét: egy kőolajat okádó lyuk az óceán mélyén.
 23

A Mexikói-öböl mélyén talált kőolaj feltárása sima ügynek

indult: az 1930-as évek végétől kezdve fapallókból tákolt
fúrótornyokat építettek a sekély vízben. A technológia
fejlődésével és az Egyesült Államok olajéhségének
fokozódásával párhuzamosan a vállalatok egyre messzebbre
merészkedtek a parttól, mígnem 2010-re Texas, Louisiana,
Mississippi és Alabama partjainál már több mint háromezer
fúrótorony pettyezte a láthatárt, cölöpökre épült várak
módjára. A fúrótornyok a kőolaj helyi gazdaságban játszott
központi szerepének jelképeivé váltak. Az ősi növények és
állatok nyúlós fekete arannyá átalakult anyagának
kiszivattyúzása a föld gyomrából évi több milliárd dolláros
bevételt hozott, és közvetve vagy közvetlenül több tízezer
munkavállaló megélhetését biztosította.
A fúrótornyok közül az egyik leglenyűgözőbb a Deepwater
Horizon volt. A harmincemeletnyi magas és futballpályánál
nagyobb alapterületű, mobil, félig a vízbe merülő, félmilliárd
dolláros szerkezet 3000 méter mély vízben is tudott működni, és
ennél több kilométerrel mélyebb kutatókutak fúrására is
alkalmas volt. Egy ilyen méretű fúrótorony működtetési
költsége napi egymillió dollárra rúg, de a nagy olajvállalatok
megítélése szerint megéri. Hiszen a folyamatos növekedésük és
a nyereségük a korábban elérhetetlen mélységekben szunnyadó
kőolajkészletek feltárásán áll vagy bukik.
A Deepwater Horizon a svájci székhelyű Transocean
tulajdonában állt, és 2001 óta a világ egyik legnagyobb
olajvállalata, a BP bérelte. A BP a Mexikói-öböl amerikai
térségének felkutatására használta a fúrótornyot, és talált is két
hatalmas és mesés haszonnal kecsegtető olajmezőt a tenger
mélyén. Az egyikük, a Tiber, eszméletlen mennyiségű:
hárommilliárd hordónyi olajat rejtett. Ennek feltárására a
mélytengeri szakemberek 2009-ben a világ egyik legmélyebb
olajkútját fúrták: 1240 méteres vízréteg alatt 10 500 méter
mélyen – azaz az óceán felszínétől nagyobb távolságra, mint
amekkora a Mount Everest tengerszint feletti magassága.
A BP egy további siker reményében megbízta a Deepwater
Horizon legénységét egy újabb kutatófúrással, 2010 elején egy
másik ígéretes olajmezőn, a Macondón. A Louisiana partjaitól
hozzávetőleg 80 kilométerre található Macondo közel sem
helyezkedett el olyan mélyen, mint a Tiber – „mindössze”
nagyjából 6000 méterre a felszíntől. Viszont a mélytengeri
olajfúrás esetén nem létezik rutinmunka. Minden egyes
olajmező feltárása egyedi kihívásokat rejt, gyakran többhetes
vesződést, bonyolult számításokat és rögtönzött döntéseket
igényel. És a Macondo különösen kemény diónak bizonyult,
elsősorban a törékeny kőzetek és az ingadozó folyadéknyomás
miatt.
 A projekt a tervezett határidőhöz képest több hetet csúszott,
amit a BP dollármilliói bántak. Mérnökök, tervezők és
kivitelezők vitatkoztak a kút kialakítási lehetőségein.
Mindenesetre április 20-ára a kút elérte az óceán felszínétől
mért 5600 méteres mélységet, és majdnem késznek tűnt. A
projekt egyik kivitelezője, a Halliburton munkatársai cementet
fecskendeztek a kútba, hogy rögzítsék a cső széleit. Amint
megkötött a cement, a BP mérnökei úgy döntöttek, elvégeznek
egy sor biztonsági tesztet, mielőtt a Deepwater odébbáll egy
újabb helyszínre.
Délután öt óra után pár perccel az egyik teszt lehetséges
gázömlést mutatott ki a cementburkolaton keresztül. Ez
balesetveszélyt jelenthetett. Az intő jelek ellenére a BP
mérnökei úgy döntöttek, hogy folytatják a munkát:
kiszivattyúzzák a fúrás során fellépő nyomáskülönbségeket
kiegyenlítő iszapos kenőanyagot. Este fél 10-kor nagy
mennyiségű földgáz került a fúrócsőbe. A „kitörésgátlónak”
nevezett 400 tonnás biztonsági szelep – amelynek hirtelen
nyomásnövekedés esetén le kellene zárnia a kutat – felmondta a
szolgálatot, így a nagynyomású és tűzveszélyes gáz és a fekete
iszapos kenőanyag a platformon áttörve gejzírként lövellt az ég
felé. A fúrótorony vezérlőtermébe beömlő gáz hamar
belobbant, így heves robbanások rázták meg az egész
szerkezetet. Lángnyelvek nyaldosták az éjjeli eget, miközben a
legénység tagjai bezsúfolódtak a mentőcsónakokba, vagy a
törmelékkel teleszórt vízbe ugrottak. A fúrótornyon tartózkodó
százhuszonhat főből kilencvennyolcan menekültek meg
sértetlenül, tizenheten megsebesültek és tizenegy munkatárs
eltűnt. A Deepwater Horizon még 36 órán át lángolt. A gigászi
láng- és füstoszlop kilométerekre ellátszott.

A REZIDENCIÁN ÉRT A MEXIKÓI-ÖBÖLBEN TÖRTÉNT KATASZTRÓFA HÍRE. Éppen

a demokrata képviselőjelöltek javára tartott adománygyűjtő
körutamról tértem vissza a nyugati partról. Az volt az első
gondolatom, hogy „Már megint?!” Mindössze tizenöt nappal
korábban történt az elmúlt közel negyven év legsúlyosabb
bányaszerencsétlensége: a Massey Energy nyugat-virginiai
Upper Big Branch bányájában huszonkilenc bányász veszítette
életét szénporrobbanás következtében. Bár a katasztrófa
okainak feltárása még folyt, annyi már bizonyos volt, hogy a
Massey nem jeleskedett a biztonsági előírások betartásában. A
Deepwater fúrótornyon azonban hét év alatt egyetlen súlyos
baleset sem történt. Mégis kénytelen voltam párhuzamot vonni
a két eset között, és a világ fosszilis üzemanyag iránti
függőségének emberi áldozataira gondolni. Hány meg hány
ember kényszerül tüdeje, végtagjai, sőt időnként az élete
kockáztatására, hogy teletankolhassuk az autónkat, és
fényárban ússzon az otthonunk – no meg, hogy busás haszon
üsse a távoli vállalatvezetők és részvényesek markát?
Azzal is tisztában voltam, hogy a robbanás komoly
következményekkel fog járni az energiaipar szabályozására
nézve. Néhány héttel korábban adtam felhatalmazást a
Belügyminisztériumnak part menti kőolajkutatási (de még nem
konkrét kitermelési) jogok értékesítésére a Mexikói-öböl keleti
részén, valamint az Atlanti-óceán és Alaszka partjainak egyes
szakaszain. A kampányom során tett ígéretemet váltottam be
ezzel. Emelkedett a földgáz ára, a McCain és Palin által az
amerikai partvidéki fúrás engedélyezésére tett javaslat pedig
egyre népszerűbb lett. Így megígértem, hogy megfontolom a
parti fúrások korlátozott kibővítését a „mindent bele”
energiapolitika részeként. A zöldenergiára történő áttérés
évtizedekbe telhet, ezért a köztes időben nem bántam az
amerikai kőolaj- és földgázkitermelés bővítését. Főleg, ha ezáltal
kevésbé függünk a kőolaj-nagyhatalmaktól, például
Oroszországtól és Szaúd-Arábiától.
Mindezeken túl leginkább azért engedélyeztem az új
kutatófúrásokat, mert ebben láttam az utolsó esélyt az addigra
szinte reménytelennek tűnő klímaváltozási törvényünk
elfogadtatására. Előző ősszel Lindsey Graham republikánus
szenátor hajlandóságot mutatott a kétpárti klímatörvény
összeállításában való részvételre, ám figyelmeztetett: valamiről
le kell mondanunk, ha magunk mellé akarjuk állítani a
republikánusok egy részét, és ezáltal meg akarjuk akadályozni
az obstrukciót. A part menti kőolajfúrás volt az egyik tuti tippje.
Joe Lieberman és John Kerry szaván fogta Grahamet. Carol
Brownerrel együtt nekiálltak győzködni a környezetvédelmi
csoportokat, hogy érdemes megkötni ezt a kompromisszumot.
Arra hivatkoztak, hogy a mélytengeri fúrások környezetvédelmi
kockázata a technológia fejlődésének köszönhetően
napjainkban már igen csekély, és a végső megállapodás
megtiltja majd az olajvállalatoknak az érzékeny területeken,
például az Északi-sarkvidéki vadvédelmi körzetben folytatott
tevékenységet.
Legalább néhány környezetvédelmi csoport belement az
egyezségbe. Sajnos azonban, ahogy teltek-múltak a hónapok,
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Graham viszont nem tudja
teljesíteni az alku rá eső részét. Nem mintha nem próbálta
volna: megkísérelte elnyerni az olajvállalatok támogatását, és
igyekezett a törvény mellé állítani a mérsékelt
republikánusokat, például Susan Collinst és Olympia Snowe-t,
valamint az olajkitermelő szövetségi államok szenátorait,
például az alaszkai Lisa Murkowskit. De bármennyi
engedményt ígért is Kerry és Lieberman, Graham egyetlen
republikánust sem tudott megnyerni az ügyünknek. Ugyanis
politikailag rossz fényt vetett volna rájuk, ha együttműködnek
az én kormányommal.
Maga Graham is kapott hideget-meleget a szavazóktól és a
konzervatív médiától a klímatörvénnyel kapcsolatos
munkássága miatt. Egyre többet követelt azért, hogy továbbra is
kitartson mellettünk, így Kerry egyre nehezebben tudta
kordában tartani a környezetvédő csoportokat. Még az is
feldühítette Grahamet, amikor közzétettük az új fúrási területek
megnyitásának tervét. Jó szándékú gesztus helyett úgy
értékelte, hogy megfosztottuk az egyik legerősebb
ütőkártyájától. A pletykák szerint csak az alkalomra várt, hogy
kiszálljon az egész klímatörvényügyből.
Ezután ütött be a Deepwater katasztrófája. A médiát
elárasztó, lángoló fúrótornyot bemutató pokoli képsorok láttán
egyértelmű volt, hogy a környezetvédelmi csoportok el fognak
pártolni a mélytengeri fúrások kibővítését tartalmazó
törvényjavaslattól. Ez pedig kiváló ürügyet fog szolgáltatni
Grahamnek, hogy faképnél hagyjon minket. Nem volt mit
szépíteni: ezzel az utolsó esélyem is szertefoszlott, hogy a
félidős választások előtt elfogadtassam a klímatörvényt.

A DEEPWATER KATASZTRÓFÁJÁT KÖVETŐ REGGELEN némi vigaszt

merítettem a jelentésekből, amelyek szerint a robbanás során
kiömlő olaj nagy része elégett a vízfelszínen, így legalább
némileg csekélyebbek a környezeti károk. Carol beszámolt róla,
hogy a BP mentőhajói és az Egyesült Államok Parti Őrsége
hamar a helyszínre érkeztek, folyamatban van a fúrótorony
eltűnt munkatársainak keresése és mentése, és szoros
kapcsolatban állunk az állami és a helyi hatóságokkal. Az Exxon
Valdez olajszállító tartályhajó 1989-es alaszkai balesete után
hozott szövetségi törvény értelmében a BP-t terhelte a kiömlő
olaj összegyűjtésének teljes felelőssége. Ennek ellenére
mozgósítottam a Parti Őrséget, a Környezetvédelmi
Minisztériumot és a Belügyminisztériumot a károk felmérésére,
szükség esetén pedig a vállalat ez irányú támogatására.
Mivel úgy ítéltem meg, hogy a lehetőségekhez képest kézben
tartjuk az ügyet, előzetes terveimnek megfelelően másnap New
Yorkba utaztam előadást tartani a Wall Street-i reformról.
Viszont mire odaértem, még súlyosabbra fordult a Deepwater
helyzete. A pokoli lángoktól és robbanásoktól meggyengült
szerkezet összeomlott, és fekete füstöt okádva a tengerbe
merült. A 33 ezer tonnás szerkezet szinte biztosan megrongálta
a víz alatti berendezést is. Mivel egyre több ismeretlen
tényezővel szembesültünk, arra kértem Rahmot, szervezzen egy
tájékoztatót, mire visszaérek New Yorkból. Összehívta az
Egyesült Államok Parti Őrségének főparancsnokát, Thad Allen
admirálist, Janet Napolitano belbiztonsági minisztert és Ken
Salazar belügyminisztert (a Belügyminisztérium felügyelte a
mélytengeri fúrásokat). Kiderült, hogy csak este 6-ra tudjuk
bepasszírozni a megbeszélést – közvetlenül azután, hogy a
Rózsakertben a 40. Föld napja alkalmából szervezett fogadáson
beszédet intéztem néhány száz vendéghez.
A sors iróniája volt, de valahogy nem voltam vicces
hangulatban.
– Pokoli búcsúbulit hoztunk össze magának, Thad –
mondtam Allen admirálisnak kézfogás közben, miután a csapat
többi tagjával bevonult az Ovális Irodába.
A testes, pirospozsgás arcú, rövid bajszos férfi
harminckilenc éve szolgált a Parti Őrségnél, és már csak egy
hónapja volt hátra a nyugdíjazásig.
– Hát remélem, elnök úr, hogy rendbe tudjuk hozni ezt a
katyvaszt, mielőtt lelépek – válaszolt Allen.
Intettem, hogy mindenki foglaljon helyet. Elkomorultunk,
amikor Allen beszámolt a Parti Őrség mentőakcióval
kapcsolatos csökkenő reményeiről. Túl sok idő telt már el
ahhoz, hogy a Deepwater tizenegy eltűnt munkatársa közül
bárkit élve találjanak a nyílt tengeren. A víz megtisztításával
kapcsolatban elmondta, hogy a BP és a Parti Őrség speciálisan
felszerelt hajókat vetett be a robbanás során a víz felszínére
került olaj lefölözésére. Repülőgépekről diszpergáló anyagokat
dobnak le, amelyek apróbb cseppekre oszlatják szét az olajat. A
Parti Őrség pedig – a BP-vel és az érintett államokkal
együttműködve – szivacsból és műanyagból álló, lebegő
korlátok felépítésével igyekszik megakadályozni, hogy az
olajszennyezés elérje a partot.
– Hogy viszonyul a BP a felelősség kérdéséhez? – kérdeztem
Salazarhoz fordulva.
A kopaszodó, szemüveges, derűs természetű Ken, a
cowboykalapok és -nyakkendők nagy rajongója 2004-ben, velem
egy időben került a szenátusba. Megbízható kollégának és
ideális belügyminiszternek bizonyult, miután korábban a
coloradói Természetierőforrás-gazdálkodási Részleget
(Department of Natural Resources) vezette. Később ő lett az
állam első latino származású legfőbb ügyésze. A Colorado déli
részén található San Luis-völgy lélegzetelállítóan gyönyörű
vidékén nőtt fel. A családja az 1850-es évek óta élt azon a tájon.
Jól ismerte a föld kizsákmányolására és megőrzésére irányuló,
egymás ellen feszülő törekvéseket. Ez a küzdelem kísérte végig
és alakította a régió történelmét.
– Elnök úr, a BP ma megerősítette, hogy az Oil Spill Liability
Trust Fund által nem fedezett minden kárt megtérítenek –
mondta Salazar az olajszennyezések okozta költségek
fedezésére létrehozott szövetségi alapra utalva.
„Ez jó hír” – gondoltam. Bár az olajvállalatok voltak felelősek
az olajszennyezéseik eltakarításának teljes költségéért, a
kongresszus mindössze 75 millió dollárban korlátozta a
harmadik félnek, például halászoknak vagy tengerparti
vállalkozásoknak fizetendő kártérítés összegét. Az
olajvállalatoknak egy közös alapba kellett befizetni, amely a
fenti keretet túllépő, de maximum egymilliárd dolláros károkra
nyújtott fedezetet. Viszont Carol már figyelmeztetett, hogy az
olajszennyezés szétterülése esetén ez kevésnek bizonyulhat. Így,
hogy a BP már az elején vállalta a károk megtérítését, legalább
biztosíthatjuk az érintett államokat, hogy a lakosaik kárára van
fedezet.
A megbeszélés végén megkértem a jelenlévőket, hogy
értesítsenek az új fejleményekről. Emlékeztettem őket, hogy
minden rendelkezésre álló szövetségi erőforrást használjanak
fel a baleset gazdasági és környezeti hatásainak mérséklésére.
Miközben kikísértem őket az Ovális Irodából, észrevettem, hogy
Carol töprengő arcot vág. Megkértem, hogy maradjon még egy
percre, hogy négyszemközt beszélhessünk.
– Van még valami? – kérdeztem.
– Nem igazán. Csak úgy gondolom, fel kell készülnünk a
legrosszabbra – mondta Carol.
– Azaz?
Carol vállat vont.
– A BP szerint nem szivárog kőolaj a kútból. Ha szerencsénk
van, akkor igazuk van. De egy olyan csőről beszélünk, amely
másfél kilométer mélyen hatol be a tengerfenékbe. Úgyhogy
csodálkoznék, ha bárki biztosan tudná, szivárog-e vagy sem.
 – És mi van akkor, ha tévednek? Ha kőolaj szivárog a kútból?
– kérdeztem.
– Ha nem tudják gyorsan megszüntetni a szivárgást, akkor
egy rémálomba csöppentünk – figyelmeztetett.

ALIG KÉT NAPON BELÜL CAROL FÉLELMEI BEIGAZOLÓDTAK. A Macondo-

kútból tényleg ömlött – nemcsak szivárgott, hanem ömlött – az
olaj a tengerbe. A BP mérnökei először azt állapították meg,
hogy a fúrótorony elmerülésekor egy helyen eltört a cső, és
onnan ömlik ki becslések szerint napi ezerhordónyi olaj a
Mexikói-öböl vizébe. Április 28-ára viszont a víz alatti kamerák
két újabb repedést találtak, és a kőolajömlésre vonatkozó
becslések napi ötezer hordónyira emelkedtek. A felszínen az
olajfolt 1500 négyzetkilométeresre nőtt, és közeledett Louisiana
partjaihoz. Halakat, delfineket, tengeri teknősöket mérgezett
meg, és félő volt, hogy hosszú távú károsodást okoz a
madaraknak és egyéb élőlényeknek otthont adó mocsarak,
tölcsértorkolatok és öblök világában is.
Még ijesztőbb volt, hogy a BP-nek szemmel láthatóan
fogalma sem volt, mikorra sikerül lezárni a kutat. A vállalat
vezetői váltig állították, hogy számos járható út van, például
távirányítású járművekkel meg lehet javítani a beszorult
kitörésgátlót, a keletkezett lyukat be lehet tömni gumival vagy
más anyagokkal, kupolát lehet építeni a kút fölé, majd a
felszínre terelni és ott összegyűjteni a kőolajat, vagy mentesítő
kutakat lehet fúrni, és cement bepumpálásával eltömíteni a
szivárgó kutat. A szakértők szerint azonban az első három opció
nem feltétlenül volt működőképes, míg a negyedik
megvalósítása „hónapokba telhet”. A jelenlegi ütemmel
számolva ez 72 millió liter kőolaj kiömlését jelentené – ami 70
százalékkal több, mint amennyi az Exxon Valdez balesete
alkalmával a tengerbe folyt.
Hirtelen az Egyesült Államok eddigi legnagyobb környezeti
katasztrófájának rémével kellett szembenéznünk.
Thad Allent neveztem ki országos incidensparancsnoknak,
harmincnapos moratóriumot hirdettünk az új mélytengeri
fúrásokra, valamint halászati tilalmat a szennyezett területen,
és „országos jelentőségű szennyezésnek” nyilvánítottuk a
Macondo-katasztrófát. A szövetségi kormány számos különböző
szinten koordinálta a következmények elhárítását, többek
között önkéntesekkel is együttműködött. Rövid időn belül
kétezren fáradoztak a nap huszonnégy órájában az
olajszennyezés kordában tartásán. Egy egész hajóhad segítette a
munkájukat: hetvenöt hajó, köztük vontatóhajók, uszályok, a
vízfelszínen úszó olaj lefölözésére alkalmas hajók. Ezenkívül
több tucat repülőgépet és egy 82 kilométer hosszú, a víz
felszínén lebegő terelőt is igénybe vettek. Napolitanót, Salazart
és Lisa Jackson környezetvédelmi minisztert a helyszínre
küldtem a munka felügyeletére, Valerie-t pedig arra kértem,
hogy minden áldott nap ajánlja fel Louisiana, Alabama,
Mississippi, Texas és Florida (történetesen csupa republikánus)
kormányzójának a segítségünket.
– Mondd meg nekik, hogy ha gondjuk van, akkor közvetlenül
nekem szóljanak. Olyan rohadtul készséges akarok lenni, hogy
az agyukra menjek – mondtam Valerie-nek.
Azt meg kell hagyni, hogy mindent bedobtunk a katasztrófa
megfékezésére. Erről saját szememmel is meggyőződhettem,
amikor május 2-án a Parti Őrség Louisiana állambeli, venice-i
állomására utaztam. A legtöbb elnöki látogatáshoz hasonlóan
ezúttal sem az információszerzés volt a célom, hanem az
együttérzés kifejezése és a bátorítás. Miután az állomás előtt
sajtótájékoztatót tartottam az esőben, beszéltem azokkal a
halászokkal, akiket a BP bízott meg az olajömlés terjedését
megakadályozó terelők felszerelésével. Érthető módon
aggódtak a hosszú távú megélhetésük miatt.
Aznap hosszasan egyeztettünk Bobby Jindal volt
kongresszusi képviselővel, a Bush-kormány egykori
egészségpolitikai szakértőjével, az Egyesült Államok első indiai-
amerikai kormányzójával. A harmincas évei végén járó, okos,
ambiciózus, erősen konzervatív Jindal volt a republikánusok új
reménysége. Annak idején ő reagálhatott a pártja nevében a
kongresszus két háza összevont ülésén elhangzó első
beszédemre. De a Louisiana számos fontos iparágát, köztük a
halászatot és a turizmust veszélybe sodró Deepwater-incidens
most kínos helyzetbe hozta: a legtöbb republikánushoz
hasonlóan ő is az olajipar szószólója és a környezetvédelmi
szabályok szigorításának heves ellenzője volt.
Jindal mindenáron meg akarta előzni, hogy a közvélemény
ellene forduljon. Ezért az idő nagy részében a Louisiana partjai
mentén gyorsan felépítendő mesterséges sziget tervének
támogatására próbált megnyerni. Arról győzködött, hogy ez
gátat vetne a terjedő olajfoltnak.
– Már majdnem összeállt a kivitelező csapat a munkára –
állította.
Pimaszsággal határos magabiztossággal beszélt, de sötét
szemében óvatosság, sőt félelem csillogott még akkor is, amikor
mosolygott.
– Csak az ön segítségére van szükségünk, hogy jóváhagyassa
a Műszaki Hadtesttel, és a BP-re pedig, hogy fedezze a
költségeket.
Igazából már hallottam a „sziget” ötletéről. Szakértőink
előzetes értékelései szerint nem praktikus, drága, és nem is
feltétlenül érné el a kívánt célt. Gyanítottam, hogy ezzel Jindal
is tisztában van, és a javaslata csak politikai játszma. Ezzel
akart proaktívnak tűnni és elterelni a figyelmet a mélytengeri
olajfúrás kockázatairól. Ennek ellenére ekkora
válsághelyzetben nem szerettem volna semmilyen ötletet élből
elutasítani, ezért a terv gyors és alapos értékeléséről
biztosítottam a kormányzót a Műszaki Hadtest nevében.
Mivel a Marine One helikopter a rossz idő miatt nem tudott
felszállni, a nap további részét autózással töltöttem. Az egyterű
hátsó ülésén ülve a Mississippi folyó két partján húzódó és a
Mexikói-öbölbe foltokban benyúló mocsaras, lápos, iszapos
vegetációt fürkésztem. Az emberek évszázadokon át küzdöttek
az elemekkel ezen az ősi tájon, ahogyan most Jindal szeretne
küzdeni a szigetépítéssel – gátakat, töltéseket, csatornákat,
kikötőket, hidakat, utakat és autópályákat építettek és állítottak
a kereskedelem és a fejlődés szolgálatába. Hurrikánok és
árvizek után sem csüggedtek, hanem újjáépítették, amit a
könyörtelen elemek leromboltak. Arra gondoltam, micsoda erő
rejlik ebben a makacsságban. Többek között erről szól a
„képesek vagyunk rá” mentalitás, amelyre az Egyesült Államok
felépült.
Viszont az óceán és a beleömlő hatalmas folyam ereje
szétmorzsolta a mérnöki vívmányokat. Kiderült, hogy mégis a
víz az úr. Louisiana területéből évente több száz
négyzetkilométernyit hódított el a víz, ahogyan a klímaváltozás
hatására emelkedni kezdett a tengerszint és pusztítóbbá váltak
a hurrikánok. A Mississippi hajózás érdekében végzett állandó
kotrása és terelése miatt kevesebb üledék rakódott le, amely
pótolta volna az elveszített területeket. Ugyanaz a tevékenység,
amelynek köszönhetően a terület kereskedelmi központtá vált,
és az olajipar felvirágzott, most felgyorsította a tenger
térhódítását. Az esőtől csíkozott ablakon kinézve elmerengtem
rajta, vajon meddig maradnak még a szárazföldön ezek az utak,
benzinkutak és üzletek, és mikor nyeli el őket is a víz.

AZ ELNÖK KÉNYTELEN ÁLLANDÓAN MEGOSZTANI A FIGYELMÉT. (Ahogyan

Michelle egyszer megfogalmazta: „Olyan vagy, mint a pálcája
végén tányérokat pörgető cirkuszi zsonglőr”.) Az al-Káida nem
ment szabadságra a pénzügyi válságra tekintettel, a Haitin
pusztító földrengés sem maradt el csak azért, mert a régóta
tervezett, negyvenhét ország részvételével tartott biztonsági
csúcsértekezleten elnöki feladatokat kellett ellátnom. Ezért
akármilyen fejfájást is okozott a Deepwater katasztrófája,
igyekeztem, hogy ne eméssze fel minden időmet. A louisianai
látogatást követő hetekben nyomon követtem a
katasztrófaelhárítási tevékenységeinket, napi összefoglalókat
kértem az ügyről, de közben további tíz–tizenkét fontos
témának is figyelmet szenteltem.
Elmentem egy buffalói üzembe a gazdasági válságkezelésről
tárgyalni, és folytattam az amerikai államadósság hosszú távú
stabilizálására irányuló törekvéseket a kétpárti pénzügyi
bizottsággal. Beszéltem telefonon Angela Merkellel a görög
válságról és Dmitrij Medvegyevvel a START ratifikálásáról,
fogadtam Felipe Calderón mexikói elnöknek a határ menti
együttműködéssel kapcsolatos hivatalos látogatását, és
munkaebéden vettem részt Karzaj afgán elnökkel. A szokásos
terrorfenyegetésekkel kapcsolatos tájékoztatók, a gazdasági
tanácsadóimmal folytatott stratégiai megbeszélések és egy sor
ceremoniális kötelesség mellett a Legfelsőbb Bíróság
megüresedett helyére is interjúztattam jelölteket. John Paul
Stevens bíró ugyanis áprilisban bejelentette a nyugdíjba
vonulását. Elena Kaganre, a ragyogó, fiatal államügyészre, a
Harvard Jogi Karának korábbi dékánjára esett a választásom,
aki Sotomayor bírónőhöz hasonlóan sikeresen állta a sarat a
szenátus meghallgatásán, és néhány hónap múlva fel is
esküdhetett.
De akárhány tányérral egyensúlyoztam is zsonglőr módjára,
végső soron mindig visszakanyarodtak a gondolataim a
Deepwater olajkatasztrófájára. Ha nagyon erőlködtem, akkor
meg tudtam győzni magam, hogy történt némi előrelépés. A BP
sikeresen megszüntette a három víz alatti szivárgás közül a
legkisebbet. Víz alatti robotok segítségével szelepet erősítettek a
törött csőre. Allen admirális látszólag ráncba szedte a vízfelszín
tisztítási munkálatait. Május közepére közel ezer hajó, valamint
a BP alkalmazottaiból, a Parti Őrség és a Nemzeti Gárda
tagjaiból, rákászokból, halászokból és önkéntesekből álló közel
húszezer fős, hadseregnyi csapat dolgozott az ügyön. Valerie
kiemelkedő munkát végzett: olyan szoros kapcsolatot ápolt az
olajömlés által veszélyeztetett öt állam kormányzóival, hogy a
legtöbben, pártállásuktól függetlenül, csak jót tudtak mondani a
kormány válságkezeléséről. („Bob Riley-val országos cimborák
lettünk” – mesélte mosolyogva Alabama republikánus
szenátoráról.) Az egyetlen kivétel Jindal kormányzó volt. Valerie
arról számolt be, hogy többször is a Fehér Ház segítségét kérte
valamilyen ügyben, majd tíz perccel később a kormánysegítség
elmaradását felrovó sajtóközleményt adott ki.
De a kőolaj még mindig megállíthatatlanul ömlött a
tengerbe. A BP robotjai nem tudták lezárni a beszorult
kitörésgátlót, így a két nagyobb nyílás továbbra is ontotta
magából az olajat. A vállalat kupolával igyekezett elzárni az
olajömléseket, de az első próbálkozása kudarcba fulladt a
tenger mélyén uralkodó alacsony hőmérséklet miatt.
Nyilvánvalóan sem a BP vezetői, sem az olajömlésekért
általában felelős szövetségi hatóságok nem igazán tudták,
hogyan tovább.
 – Tudjuk, hogyan bánjunk el egy tartályhajó-balesetből vagy
csőtörésből eredő olajszennyezéssel. Viszont több mint egy
kilométer mélyen elzárni egy olajkutat? Ez már olyan, mint egy
űrexpedíció – magyarázta Allen admirális.
Találó volt a hasonlat. Ezért is döntöttem úgy, hogy Steve
Chu segítségét is igénybe veszem. Normális esetben az olajfúrás
nem tartozik az energiaügyi minisztériumhoz, de úgy éreztük,
jól fog jönni a válságstábban egy Nobel-díjas fizikus. Ezért
amikor tudomást szereztünk a víz alatti olajömlésekről,
megkértük Chút, hogy tartson nekünk tájékoztatót a lezárásuk
tudományos lehetőségeiről. Bár Carol előre figyelmeztette, hogy
ne eressze bő lére a Válságteremben tartott prezentációt,
körülbelül kétszeresen túllépte a kapott időkeretet. Harminc
diát vetített ki. A hallgatóság nagy része az ötödik után
elvesztette a fonalat. Ezek után megkértem, hogy ne pazarolja
ránk ezt a hatalmas tudást, inkább utazzon egyenesen
Houstonba, a BP válságstábjának székhelyére, és működjön
együtt a mérnökökkel a probléma megoldásán.
Közben a katasztrófa megítélése kezdett megváltozni a
közvélemény körében. Az olajömlés első néhány hetében a BP
vitte el a balhét. Egyrészt az olajvállalatok nem igazán
népszerűek az Egyesült Államokban, másrészt a BP
vezérigazgatója, Tony Hayward egy két lábon járó PR-
katasztrófának bizonyult. Azt állította a médiában, hogy az
olajömlés következtében „viszonylag csekély” mennyiségű
kőolaj került „a mérhetetlenül nagy óceánba”. Egy másik
interjúban adott nyilatkozata szerint nála jobban senki nem
szeretné lezárni a lyukat, mert zavarja ez a felfordulás. És
egyébként is tökéletesen ráillett az arrogáns, érzéketlen
multinacionális vállalati vezető sztereotípiája. (Korlátoltsága
nyomán eszembe jutott, hogy a BP – korábbi nevén British
Petroleum – elődje az Anglo-Persian Oil Company volt: ez volt
az a vállalat, amely nem volt hajlandó osztozni az iráni
kormánnyal az olajkitermelés hasznán, és ez vezetett az 1950-es
években puccshoz, majd az országban lezajlott iszlám
forradalomhoz.)
Amikor azonban már közel egy hónapja tartott a válság, a
figyelem egyre inkább a kormányom esetleges felelősségére
irányult. Újságcikkek és kongresszusi meghallgatások
foglalkoztak konkrétan azzal, hogy a BP egy sor mentességet
kapott a biztonsági és környezetvédelmi irányelvek alól az
Ásványkincsekért Felelős Hatóságtól (Minerals Management
Service, MMS), attól a belügyminisztériumi szervtől, amelyik a
szövetségi vizeken történő mélytengeri fúrásokat engedélyezi
és felügyeli. Semmi szokatlan nem volt a BP-nek a Macondo-
kútra adott mentességeivel kapcsolatban, ugyanis a mélytengeri
fúrás kockázatait tekintve a hatóság tisztviselői rutinszerűen
kikerülték a saját tudós és mérnök munkatársaikat, és a
legújabb folyamatok és technológiák terén járatosabbnak
tartott olajipari szakemberekre hagyatkoztak.
Természetesen pont ez okozta a problémát. Hivatalba
lépésem előtt is hallottunk már az MMS olajvállalatokhoz
fűződő kebelbarátságáról és szabályozási hiányosságairól – sőt
a Bush-kormányzat időszakának vége felé kirobbant, nagy
sajtóvisszhangot keltett, kenőpénzzel, drogokkal és szexuális
szolgáltatásokkal kapcsolatos botrányáról is. Ezért ígéretet
tettünk a hivatal megreformálására. És valóban, amint átvettük
a Belügyminisztériumot, Ken Salazar eloltotta a legnagyobb
tüzeket. Viszont nem volt még elég ideje és erőforrása az MMS
teljes átszervezésére, hogy alkalmassá váljon egy ilyen tőkeerős
és technológiailag összetett ágazat szigorú szabályozására.
Nem igazán hibáztathattuk ezért Salazart. A
kormányhivataloknál nehéz ügy volt és ritkán zajlott le néhány
hónap alatt a megszokások és a szervezeti kultúra átalakítása.
Hasonló helyzettel szembesültünk a pénzügyi rendszert
szabályozó hivataloknál, amelyeknek túlterhelt és alulfizetett
munkatársai alig tudták tartani a lépést a gigantikus
nemzetközi pénzintézetek modern, folyamatosan át- meg
átformálódó ügyleteivel. De ez nem volt kifogás arra, hogy egyik
tanácsadóm sem figyelmeztetett az MMS továbbra is fennálló
súlyos problémáira, amikor azt javasolták: engedélyezzem a
Belügyminisztérium további kutatófúrásokra vonatkozó tervét.
És egyébként is, a válság közepén senki nem akart volna még
több pénzt pumpálni a kormányhivatalokba. Ahogy arról sem
akart senki hallani, hogy emeljük a köztisztviselők fizetését
abban a reményben, hogy javuljon a hivatalok vezetésének
hatékonysága, és a versenyszférához hasonlóan kiválóan
képzett munkaerőt tudjanak alkalmazni. A közvélemény csak
arra volt kíváncsi, ki engedte meg a BP-nek, hogy lefúrjon öt
kilométerre a tengerszint alatt úgy, hogy fogalma sincs, hogyan
kell lezárni a lyukat. És végeredményben minket tettek meg
bűnbaknak.
Miközben az MMS-szel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták
az újságírókat, a közvéleményt igazából a BP május végi – az
átláthatóság kedvéért általam is támogatott – döntése hangolta
át. Úgy döntöttek, hogy élő, valós idejű közvetítést adnak az
olajömlésekről a vállalat víz alatti kamerái segítségével. Az égő
Deepwater Horizonról készült első képsorok bejárták a világot.
Ugyanakkor a konkrét olajömlésről készült videók – főleg légi
felvételek, amelyeken a kék-zöld óceán háttere előtt halvány
csíkok látszanak – nem igazán érzékeltették a pusztítás
mértékét. A filmesek még akkor sem tudtak látványos
felvételeket készíteni, amikor az olajtól fénylő hullámok és a
kátránygömbnek nevezett olajcsomók elérték Louisiana és
Alabama partjait – különösen, mivel a több évtizedes
mélytengeri fúrások miatt már eleve nem volt kristálytiszta a
Mexikói-öböl vize.
A víz alatti filmfelvételek viszont áttörést hoztak. Hirtelen a
világ minden tájára eljutottak a törött csőből vastag sugárban
kibugyogó kőolajat ábrázoló képsorok. Az olajömlés a
kamerához csatlakoztatott reflektoroktól függően néha
kénsárgának, máskor barnának vagy feketének tűnt. A
megállíthatatlanul áradó, a vízben vészjósló, sötét felhőként
hömpölygő kőolajat mintha a pokol okádta volna ki magából. A
kábeltévé-csatornák éjjel-nappal a képernyő sarkán mutatták az
élő közvetítés képét, valamint az olajömlés kezdete óta eltelt
napok, órák, percek és másodpercek számát.
 A videók szemmel láthatólag alátámasztották az elemzőink
BP-től függetlenül végzett saját számításait: a törött csöveken át
az eredeti napi ötezer hordós becslésnél négy–tízszer több
kőolaj ömlik a tengerbe. De nem is a riasztó számok, hanem a
víz alatti olajköpőket – és az ezzel párhuzamosan hirtelen
elszaporodó, olajtól összeragadt tollú pelikánokat – ábrázoló
videók tették mindenki számára kézzelfoghatóvá a katasztrófát.
Hirtelen azok is firtatni kezdték, miért nem vetünk véget az
olajömlésnek, akik eddig ügyet sem vetettek rá. Salazar azon
kapta magát, hogy a fogorvosi rendelőben, a begyulladt foga
gyökérkezelése közben, a mennyezetre szerelt tévéképernyőről
is az olajömlés képét tolják az arcába. A republikánusok
„Obama Katrinájának” csúfolták a katasztrófát, és rövid időn
belül a demokraták is ellenünk fordultak – leginkább a
louisianai James Carville, Clinton elnöki kampányának
kulcsfigurája, aki a „Good Morning America” című műsorban
éles hangon, hevesen kritizálta a válságra adott reakciónkat.
Kifejezetten nekem címezte a szavait, amikor ezt mondta:
„Ember, szedd össze magad, és vedd kézbe az ügyet! Jelölj ki
valakit, és rövid úton legyen vége!” Egy kilencéves, tolókocsis
fiú, aki a „Kívánj valamit!” alapítvány (Make-a-Wish
Foundation) jóvoltából jutott el hozzám az Ovális Irodába,
figyelmeztetett, hogy „sok politikai gondom lesz”, hacsak nem
intézem el hamarosan a szivárgás megszüntetését. Még Sasha is
meglepett egyik reggel a fürdőszobában borotválkozás közben
ezzel a kérdéssel: „Betömted már a lyukat, apa?”
 Az én szememben a tengerben sötét felhő módjára gomolygó
olaj a minket sorozatban sújtó válságokat jelképezte. Ráadásul
most valahogy elevenebbé váltak, állandóan jelen voltak és
kegyetlenül gyötörtek ezek a válságok. Elnökségem során
egészen eddig a pontig alapvetően bíztam benne, hogy
bármilyen rosszra fordulnak a dolgok a bankokkal, az
autógyártókkal, Görögországgal vagy Afganisztánnal
kapcsolatban, a probléma tisztességes kezelése és megfontolt
döntések révén mindenre találok megoldást. Az olajömlések
esetében viszont úgy tűnt, nem sikerül időben orvosolni a bajt,
bármilyen nyomást gyakorlok is a BP-re vagy a saját
munkatársaimra, akárhány megbeszélést tartok a
Válságteremben, a hadügyi tanácskozásokhoz hasonlóan
számsorok és diagramok fölé görnyedve. Emiatt egy időre
eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése és az
önbizalomhiány. Az ebből fakadó keserűség pedig már a
hangomon is hallatszott.
– Mégis mit képzel, mit kellene tennem? Bújjak bele a rohadt
Aquaman szerkómba, és ugorjak a tengerbe egy fogóval a
kezemben? – mordultam rá Rahmra, miután meghallgattam
Carville nyilatkozatát.
A kritikus hangok a május 27-ei fehér házi sajtókonferencián
erősödtek fel a leginkább: az újságírók körülbelül egy órán át
bombáztak az olajömléssel kapcsolatos kérdésekkel.
Módszeresen felsoroltam a Deepwater felrobbanása óta tett
minden lépésünket, és kifejtettem, milyen technikai akadályai
vannak a kút lezárására felvetett különféle stratégiáknak.
Beismertem az MMS hiányosságait és azt is, hogy túlságosan
bíztam a BP és a többi olajvállalat felelősségteljes
magatartásában. Bejelentettem egy bizottság felállítását a
katasztrófaelhárítás felügyeletére és a hasonló balesetek
jövőbeli elhárítására, továbbá ismét hangsúlyoztam, hogy az
Egyesült Államoknak hosszú távon függetleníteni kell magát a
szennyező fosszilis tüzelőanyagoktól.
Most, hogy egy évtized távlatából visszaolvasom a
sajtókonferencia anyagát, meglepő, hogy mennyire higgadtnak
és meggyőzőnek tűnnek a megnyilatkozásaim. Talán azért, mert
a leiratból nem derül ki, hogyan éreztem magam akkoriban, és
hogy hajszál híján rázúdítottam a Fehér Ház tudósítóira a
kendőzetlen igazságot.
Például hogy az MMS leginkább azért nem volt alkalmas a
feladata ellátására, mert az azt megelőző harminc évben az
amerikai szavazók jelentős része a republikánusokhoz
csatlakozva azt vallotta: a kormány maga jelenti a problémát, és
az üzleti élet szereplői mindig mindent jobban tudnak. Emiatt
olyan vezetőket választottak, akik félvállról vették a
környezetvédelmi szabályozást, kivéreztették a hatóságokat,
befeketítették a köztisztviselőket, és a nagy ipari szennyezőknek
bármit megengedtek.
Vagy hogy a kormány azért nem rendelkezett a BP-énél
fejlettebb technológiával a lyuk gyors befoltozásához, mert
ahhoz rengeteg pénzre lett volna szükség. Márpedig mi,
amerikaiak nem szeretnénk több adót fizetni – főleg még fel
nem merült problémák megelőzése érdekében.
 Hogy elég komolytalan a kritika olyanok szájából, mint
Bobby Jindal, aki a pályafutása során végig az olajvállalatok
malmára hajtotta a vizet, és még most is támogatta az olajipari
vállalatok szövetségi bírósághoz benyújtott keresetét, amellyel
az ideiglenes fúrási moratórium feloldását akarták elérni. Ha ő
és a Mexikói-öböl államainak többi választott tisztségviselője
őszintén aggódott volna a szavazók jóllétéért, akkor a pártját
arra ösztönözte volna, hogy hagyjon fel végre a klímaváltozás
hatásainak tagadásával. Ugyanis éppen a Mexikói-öböl partján
élők fogják a legnagyobb eséllyel elveszíteni az otthonukat vagy
a megélhetésüket a globális felmelegedés következtében.
Valamint hogy csakis a fúrások teljes leállításával tudnánk
garantálni, hogy ne kerüljön sor újabb kőolaj-katasztrófára a
jövőben. Erre viszont vajmi kevés esély van, mert mi,
amerikaiak végső soron jobban szeretjük az olcsó benzint és a
nagy kocsikat, mint a környezetünket – kivéve, ha egy súlyos
katasztrófát tolnak az arcunkba. Katasztrófa hiányában a
média ritkán tudósított a fosszilis tüzelőanyagokról a
megújulókra történő áttérésről vagy a klímatörvény
elfogadásáról, mivel a hosszú távú energiapolitikáról szóló
tájékoztatás unalmas, az ilyesmi pedig rontja a nézettségi
mutatókat. Biztos voltam benne, hogy a mocsarak, a tengeri
teknősök és a pelikánok miatti aktuális felháborodás ellenére a
legtöbbünket igazából csak az érdekli, hogy szűnjön már meg a
probléma, gyors tűzoltással tüntessem el ezt az évtizedek alatt
felhalmozott szemetet, és bűntudat nélkül visszatérhessünk
szennyező és energiapazarló életmódunkhoz.
 Mindebből semmit nem mondtam ki hangosan. Ehelyett
magamra vállaltam a felelősséget, és azt mondtam, hogy az én
dolgom mindezt „helyrehozni”. A sajtótájékoztató után
lehordtam a sajtósaimat, mondván, ha megfelelően
kommunikálták volna mindazt, amit az olajkatasztrófa
elhárítása érdekében tettünk, akkor nem kellett volna egy órán
át kegyetlenül rám záporozó kérdések kereszttüzében
jópofiznom. A sajtósaim megbántottnak tűntek. Amikor aznap
este az Elnöki Dolgozószoba magányában üldögéltem, már
megbántam, amit mondtam. Igazából nem rájuk voltam dühös,
nem ők frusztráltak.
Azt az átkozott olajömlést kívántam már a jó büdös francba.

A KÖVETKEZŐ HAT HÉT SORÁN továbbra is az olajkatasztrófáról szóló

hírek uralták a médiát. A kút lezárására irányuló, sorra
kudarcba fulladó erőfeszítéseket a személyes megjelenésemmel
igyekeztünk ellensúlyozni. Még kétszer utaztam Louisianába,
valamint tiszteletemet tettem Mississippiben, Alabamában és
Floridában is. A nyugdíjba vonulását a válság felszámolásáig
elhalasztó Allen admirálissal együtt minden kormányzó
kéréseire találtunk megoldást – még Jindal szigetének
csökkentett változatára is. Salazar aláírta az MMS-t
gyakorlatilag felszámoló rendeletet, az energiafejlesztési, a
biztonsági szabályozási és a bevételek kezelésének feladatait
pedig három új, független hatóság között osztotta szét.
Bejelentettem a jövőbeli mélytengeri fúrási katasztrófák
megelőzési módjait kidolgozó kétpárti bizottság létrejöttét.
Teljes kormányülést tartottam a válságról, és szomorú szívvel
meglátogattam a Deepwater robbanása során életét vesztett
tizenegy munkás családját. Még az Ovális Irodából is tartottam
beszédet az olajszennyezésről – ez volt az elnökségem első ilyen
beszéde. Mesterkéltnek, anakronisztikusnak éreztem a
kereteket, hogy a Resolute-asztal mögött ülve beszélek, és nem
is remekeltem.
A megjelenéseim és közleményeim elérték a kívánt hatást:
ha nem is hallgattatták el teljesen, de elnyomták a médiából
áradó negatív hangokat. Aztán végül két korábbi döntésem
eredménye lendített át minket a válságon.
Az első az volt, hogy behajtjuk a BP eredeti ígéretét,
miszerint kárpótolja az olajömlés károsultjait. A kártérítési
igények érvényesítéséhez a károsultaknak általában egy sor
bürokratikus akadályt kell leküzdeniük, sőt akár ügyvédhez is
kell fordulniuk. Évekbe is beletelhet, mire a pénzükhöz jutnak.
Addigra egy túrahajó vagy egy étterem tulajdonosa már rég
csődbe megy. Ezért úgy gondoltuk, hogy ebben az esetben
méltányos lenne gyorssegélyt adni a károsultaknak. Ráadásul
ideálisnak éreztük az időzítést a nyomásgyakorlásra: a BP
részvényárfolyama zuhanórepülésbe kezdett, a vállalat globális
imázsát megtépázta az eset, az Igazságügyi Minisztérium
gondatlanság gyanúja miatt vizsgálatot folytatott a BP ellen, az
általunk kihirdetett szövetségi fúrási moratórium pedig
rendkívüli bizonytalanságot idézett elő a részvényesek körében.
– Mindent kitaposhatok belőlük? – kérdezte Rahm.
– Naná – válaszoltam.
 Rahm munkához látott, úgy zaklatta, nógatta és fenyegette
őket, ahogy senki más nem képes. És mire június 16-án Tony
Haywarddal és a BP elnökével, Carl-Henric Svanberggel leültem
tárgyalni, már fehér zászlót lobogtatva érkeztek. (Hayward, aki
nemigen szólalt meg a tárgyaláson, néhány héttel később
bejelentette távozását a vállalattól.) A BP nemcsak az olajömlés
áldozatainak 20 milliárd dolláros kárpótlását vállalta, hanem
azt is, hogy ezt az összeget letétbe helyezik, és Ken Feinberg, a
szeptember 11-i áldozatok alapját és a TARP-támogatásban
részesülő bankoknak járó összegeket is felügyelő ügyvéd
gondjaira bízzák. Az alap a környezeti katasztrófát ugyan nem
szüntette meg, viszont valóra váltotta az ígéretemet, amely
szerint minden halász, rákász, hajózási vállalat és a katasztrófa
minden egyéb károsultja kárpótlásban részesül.
A másik jó döntésem az volt, hogy Steve Chút is bevontam a
válság kezelésébe. Az energiaügyi miniszteremet letaglózta a BP
mérnökeivel való első néhány találkozás. („Sejtelmük sincs róla,
hogy mivel állnak szemben” – háborgott.) Hamarosan
folyamatos ingajáratban volt Houston és a főváros között, és
közölte Thad Allennel, hogy a BP egy lépést sem tehet
semmilyen ügyben, amíg nem egyeztetett vele. Pillanatok alatt
felvett egy csapatnyi független geofizikust és hidrológust, hogy
vele együtt dolgozzanak a probléma megoldásán. Rávette a BP-t,
hogy gamma-sugaras képalkotással próbálják feltárni, mi
okozta a kitörésgátló meghibásodását, és nyomásmérők
elhelyezésével jussanak valódi adatokhoz a kút mélyén zajló
eseményekről. Chu és csapata azt is beleverte a fejekbe, hogy
nem érdemes gondolkodás nélkül nekiesni a lezárási
törekvéseknek. Előtte alaposan végig kell gondolni, hogy a
munkálat nem váltja-e ki víz alatti olajömlések újabb,
megfékezhetetlen sorozatát – vagy nem okoz-e még súlyosabb
katasztrófát.
Chu és a BP mérnökei végül megegyeztek abban, hogy a
legjobb megoldás egy második, kisebb kitörésgátló, egy
úgynevezett olajfogó „sapka” felszerelése lenne a
meghibásodotton felül, valamint egy sor szelep a szivárgás
lezárására. Viszont miután Chu megnézte a BP első körös tervét
– a kormány tudósai és a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium
(Los Alamos National Laboratory) mérnökei pedig
szuperszámítógépeiken lefuttattak egy sor szimulációt –, úgy
ítélte meg, hogy nem lesz jó, így a csoport gyorsan nekiállt egy
módosított változatnak. Axe egy nap beugrott az Ovális Irodába,
és beszámolt róla, hogy összefutott Chúval egy közeli büfében.
Chu a szinte érintetlen étel fölött ülve különböző olajfogósapka-
modelleket rajzolt a szalvétájára.
– Már kezdte volna magyarázni, hogy működik a szerkezet,
de mondtam neki, hogy örülök, ha azt kitalálom, mit vegyek
ebédre – mesélte.
A végleges olajfogó sapka 75 tonnát nyomott, 9 méter magas
volt, és Chu kitartó unszolására több nyomásmérő műszert is
tartalmazott. Ezek létfontosságú adatokat szolgáltattak a sapka
hatásosságáról. A szerkezet heteken belül a helyére került, és
tesztelésre készen állt. Július 15-én a BP mérnökei lezárták a
kitörésgátló szelepeit. A sapka állta a sarat. Nyolcvanhét nap óta
először nem ömlött olaj a Macondo-kútból.
Ilyen volt a mi formánk: az előrejelzések a következő hétre
trópusi vihart jósoltak a Macondo-olajmező fölötti területen.
Chu, Thad Allen és Bob Dudley, a BP ügyvezető igazgatója gyors
döntésre kényszerültek a hír hallatán: kinyitják-e újra a
szelepeket, mielőtt a lezárási műveletekben részt vevő hajók és
a kitörésgátló szivárgásmentességét felügyelő BP-munkatársak
eltakarodnak a vihar útjából. Ha a felszín alatti nyomásra
vonatkozó számításaik tévesnek bizonyulnak, akkor
előfordulhat, hogy a kitörésgátló nem bírja a terhelést, sőt a
tengerfenék megrepedése is okozhat még erőteljesebb
olajömléseket. Természetesen, ha kinyitnánk a szelepeket,
akkor újra kőolaj ömlene a Mexikói-öbölbe, amit senki sem
akart. Miután Chu még egy számítást lefuttatott, rábólintott,
hogy megéri a kockázatot, és hagyjuk zárva a szelepeket, míg
odafönn tombol a vihar.
A sapka továbbra is állta a sarat.
A Fehér Házban nem törtünk ki ünneplésben a hír hallatán –
csak hihetetlenül megkönnyebbültünk. További hónapokba telt,
és egy sor egyéb eljárást kellett végrehajtani, mire a BP
ideiglenesen lezártnak nyilvánította a Macondo-kutat. A
szennyezett területek tisztítási munkálatai egészen nyár végéig
elhúzódtak. Ezután fokozatosan feloldották a halászati
korlátozásokat, és biztonságosnak nyilvánították a Mexikói-
öbölben fogott hal fogyasztását. Újra megnyitottak a tengerparti
strandok, és augusztusban a floridai Panama City Beach
városába vittem a családot kétnapos „vakációra” a régió
idegenforgalmát fellendítendő. Az utazás során a Pete Souza
által készített és később a Fehér Ház által közzétett fotón
Sashával pancsolunk a vízben, ezzel jelezve az amerikaiaknak,
hogy újra biztonságosan lehet fürödni a Mexikói-öböl vizében.
Malia azért nem szerepel a fotókon, mert éppen táborozott.
Michelle pedig azért nem, mert – ahogyan a megválasztásomat
követően kifejtette – „first ladyként az egyik fő célom, hogy
bikiniben soha ne fotózzanak le”.
Sok szempontból elkerültük a legrosszabb eshetőséget, és a
következő hónapokban még a James Carville-hez hasonló
kritikusok is elismerték, hogy hatékonyabban reagáltunk a
válságra, mint gondolták. A Mexikói-öböl partvidéke és
strandjai a vártnál kevesebb látható károsodást szenvedtek el,
és mindössze egy évvel a baleset után minden idők legjobb
idegenforgalmi szezonja köszöntött be a környéken. A BP-re
kivetett további büntetésekből befolyt összegből létrehoztunk
egy partvidék-helyreállítási projektet, hogy a szövetségi, állami
és helyi hatóságok visszaállíthassák az évekkel korábbi
állapotokat. A szövetségi bíróságok némi unszolására a BP végül
a 20 milliárd dolláros kárpótlási alapon felüli igényeket is
kielégítette. Az általam az olajömlés tényének feltárására
létrehozott bizottság előzetes jelentése joggal kritizálta az MMS-
t, amiért nem felügyelte elég szigorúan a BP Macondo-
olajmezőn végzett tevékenységét, minket pedig, amiért nem
mértük fel az olajszennyezés valódi mértékét közvetlenül a
katasztrófa után. Viszont őszre mind a sajtó, mind a
közvélemény nagyrészt túllépett az ügyön.
Engem viszont továbbra is kísértett a föld repedéseiből az
óceán szédítő mélységébe kiáramló kőolaj képe.
Kormányszakértők szerint csak évek múlva fogjuk teljes
mélységében átlátni a Deepwater-katasztrófa okozta
környezetszennyezés mértékét. A legpontosabbnak vélt
becslések szerint a Macondo-kútból legalább négymillió hordó
kőolaj ömlött a nyílt vízbe. Ennek legalább kétharmadát
felfogtuk, elégettük vagy más módon ártalmatlanítottuk. Csak
évek múlva kapunk teljes képet arról, hogy hol végezte a többi
kőolaj, milyen kínkeserves árat fizetett a szennyezésért az
élővilág, mennyi olaj ülepedett le végül a tengerfenéken, és
milyen hosszú távú hatást gyakorol az olajömlés a Mexikói-öböl
egész ökoszisztémájára.
Az olajkatasztrófa politikai hatása azonban nem volt titok. A
válság elmúltával és a félidős választások közeledtével készek
voltunk óvatos optimizmust sugározni a közvélemény felé. Azt
az üzenetet szerettük volna közvetíteni, hogy az ország végre
kilábalóban van a válságból, és a kormányom az elmúlt
tizenhat hónapban komoly munkát végzett az állampolgárok
életminőségének javítását illetően. Mindeközben a szavazók
csak azt érzékelték, hogy itt van még egy balhé, amelyet a
kormányuk képtelen megoldani. Megkérdeztem Axe-et, szerinte
mekkora az esély, hogy sikerül fenntartanunk a demokrata
többséget a képviselőházban. Úgy nézett rám, mintha viccelnék.
– Hát, szerintem az felejtős – válaszolta.
A HIVATALI ESKÜM NAPJA ÓTA TUDTAM, hogy a félidős választás kemény
dió lesz. A legtöbb elnök pártja veszített jó néhány kongresszusi
mandátumot az elnöki ciklus első két éve után – mivel legalább
néhány szavazó mindig talált okot a csalódottságra. A
voksoláson részt vevők száma is jelentősen vissza szokott esni a
félidős választások idejére, ráadásul az Egyesült Államokban
nagy múltra visszatekintő, a szavazókra irányuló
diszkrimináció és számos állam bonyolult szavazási
eljárásrendje miatt a visszaesés épp a fiatalabb, alacsonyabb
jövedelmű és kisebbségi szavazók körében a legjelentősebb.
Márpedig ők azok, akik jellemzően a demokratákra szavaznak.
Mindezek miatt még viszonylag békés, boldog időkben is
kihívás lett volna számunkra a félidős választás. De
természetesen nem ilyen időket éltünk. Bár a vállalatoknál
újraindult a munkaerő-felvétel, még júniusban és júliusban is
9,5 százalék körülire rúgott a munkanélküliség – leginkább
azért, mert a forráshiányos állami és helyi hatóságoknál még
mindig napirenden voltak az elbocsátások. Legalább hetente
egyszer összedugtuk a fejünket a gazdasági tanácsadóimmal a
Roosevelt Szobában, és próbáltunk további
ösztönzőprogramokat kiagyalni – amelyeket jó eséllyel legalább
néhány republikánus szenátor is támogatna. De McConnell
általában vasmarokkal tartotta kézben a frakcióját, így
mindössze annyit tudtunk elérni, hogy a vészhelyzeti
munkanélküli-biztosítási fedezet meghosszabbítását nagy
duzzogva elfogadták még a kongresszus augusztusi ülésszünete
előtt.
 – Utálok ilyet mondani, de minél rosszabbul érzik magukat
most a szavazók, mi annál jobban járunk – kérkedett egy
republikánus szenátor, amikor egy másik ügy miatt felkeresett
a Fehér Házban.
Nemcsak a gazdaság miatt küzdöttünk szembeszéllel. A
közvélemény-kutatások szerint a választók nemzetbiztonsági
ügyekben több bizalmat szavaznak a republikánusoknak, mint
a demokratáknak. A Republikánus Párt ezt meglovagolva
minden alkalmat megragadott, hogy védelmi ügyekben és a
terrorelhárítás terén egyaránt gyenge színben tüntesse fel a
kormányomat. A támadásaik legtöbbször nem értek igazán célt
– miközben a szavazók csalódtak a gazdasági programomban,
az ország védelmezése terén továbbra is magas pontszámokat
adtak nekem a felmérésekben. Ezek a számok a Fort Hood-i
lövöldözés és a karácsonykor meghiúsított („alsónadrágos”)
robbantási kísérlet után sem változtak, sőt még akkor sem
jelentősen, amikor 2010 májusában egy Faisal Shahzad nevű
férfi – egy Pakisztánban nevelkedett és a pakisztáni tálibok által
kiképzett amerikai állampolgár – a Times Square közepén
sikertelenül próbált felrobbantani egy gépkocsiba rejtett
bombát.
Mindenesetre a félidős választásokat némileg beárnyékolta,
hogy még mindig 180 ezer honfitársunk harcolt a
tengerentúlon. És bár az iraki csapatkivonás utolsó fázisába
léptünk, és augusztusra vártuk haza az utolsó harcoló
alakulatokat Irakból, az afganisztáni nyári harcok miatt az
amerikai veszteségek újabb növekedésére lehetett számítani.
Stan McChrystal lenyűgöző teljesítményt nyújtott a koalíciós
csapatok vezetése terén Afganisztánban: az általam jóváhagyott
pluszlétszám segítségével területet szereztek vissza a táliboktól;
az afgán hadsereg kiképzése felpörgött, sőt McChrystal még a
palotájából is kicsalogatta Karzaj elnököt, hogy megismerkedjen
a népével.
De a Walter Reedben és a Bethesdai Haditengerészeti
Kórházban, a sebesült katonáknál tett minden látogatásom
alkalmával szembesültem vele, hogy milyen szörnyűséges árat
fizetünk ezekért az eredményekért. Korábban nagyjából mindig
egy órát töltöttem a hadikórházakban, de ebben az időszakban
legalább két órára volt szükségem, mivel a kórház szinte telt
házas volt. Az egyik alkalommal egy pokolgéprobbanásban
megsebesült, ágyhoz kötött katona szobájába léptem be. Az
édesanyja ápolta. A fiatalember részben leborotvált fején vastag
öltések húzódtak végig. Úgy láttam, hogy a jobb szemére nem
lát, és a teste részlegesen lebénult. Az egyik, súlyosan sérült
karja sínben volt. Mielőtt a szobába léptem, az orvos elmondta,
hogy a páciens három hónapig feküdt kómában. Maradandó
agykárosodást szenvedett, és most esett túl a koponyacsontját
újra felépítő műtéten.
– Cory, az elnök jött hozzád látogatóba – mondta biztatóan a
katonának az édesanyja.
A fiatalember nem tudott beszélni, de halványan
elmosolyodott és bólintott.
– Örülök, hogy megismerhetem, Cory – mondtam, és
óvatosan megráztam a szabad kezét.
 – Igazából már találkoztak. Látja? – mutatott az anyja a falra
ragasztott fotóra.
Közelebb léptem, hogy jobban lássam a képet. Engem
ábrázolt mosolygó rangerek gyűrűjében. Ekkor jöttem rá, hogy
az ágyban fekvő sebesült katona Cory Remsburg
főtörzsőrmester, a tehetséges fiatal ejtőernyős, akivel a
szövetségesek normandiai partraszállásának évfordulóján
találkoztam, alig egy évvel korábban. Ő volt az, aki elmondta,
hogy Afganisztánba tart a tizedik bevetésére.
– Természetesen… Cory – mondtam, az anyjára pillantva.
A tekintete elárulta, hogy megbocsátotta, amiért nem
ismertem fel a fiát.
– Hogy érzi magát, fiatalember?
– Mutasd meg, hogy érzed magad, Cory – biztatta az anyja.
Lassan és nagy üggyel-bajjal felemelte a karját, és a
hüvelykujját a magasba tartva jelezte, hogy jól. Pete szemmel
láthatóan megrendülve fotózott le minket.
Talán a szavazók nem annyira tartották szem előtt a Coryval
és sok más társával történteket, mint én. Mióta az 1970-es
években áttértünk az önkéntességen alapuló katonai
szolgálatra, kevesebb amerikainak szolgált a rokona, a barátja
vagy a szomszédja a hadseregben. De legalább a veszteségek
számának növekedése elbizonytalanította a háborúba
belefáradt országunkat, hogy mi értelme is az egyre inkább
végtelennek tűnő csatározásoknak. Ezt a bizonytalanságot
tovább fokozta a Rolling Stone magazin Stan McChrystalről
júniusban megjelent hosszú portréja.[5]
 A „The Runaway General” (Az elszabadult tábornok) címen
közreadott cikk nagyrészt kritikus hangnemet ütött meg az
amerikai háborús erőfeszítésekkel kapcsolatban. Azt sugallta,
hogy a Pentagon rángatott bele engem a létszám
megduplázásába egy reménytelen ügyben. De ez nem volt
újdonság. Inkább az korbácsolta fel a kedélyeket
Washingtonban, hogy McChrystal milyen sok mindent
kiteregetett a riporternek, és a beosztottaival együtt milyen
csípős megjegyzéseket tett a szövetségesekre, a választott
tisztségviselőkre és a kormánytagokra. Egy helyütt a riporter
leírja, hogyan viccelődött McChrystal és egy katonai
tanácsadója azon, miként válaszoljanak a Biden alelnökkel
kapcsolatos kérdésekre („Biden alelnök? Az meg kicsoda?” –
idézi McChrystalt. Mire a tanácsadó rákontrázik: „Hogy hívják?
Hájfej?”). Egy másik részben McChrystal arra panaszkodik,
hogy egy francia miniszterrel kellett vacsoráznia Párizsban
(„Mintha a fogam húzták volna”), és a Hillary tanácsadójától, a
sok éve diplomataként dolgozó Richard Holbrooke-tól kapott e-
mail miatt háborog („Legszívesebben olvasatlanul törölném”).
És bár engem nagyrészt megkíméltek a gúnyolódástól,
McChrystal beosztottja szóvá tette, hogy a főnöke csalódott volt
a szövetségi erők főparancsnoki kinevezése előtt folytatott
megbeszélésünk miatt. A tábornok állítólag több személyes
figyelemre vágyott volna tőlem.
Egyértelmű volt, hogy a cikk rég elfeledett sebeket fog
feltépni és viszályokat fog újra felszítani az afgán csapaton
belül, ráadásul McChrystalt és munkatársait olyan színben fogja
feltüntetni, mintha komisz kölykök volnának. El sem tudtam
képzelni, hogy érezhetik magukat Cory Remsburg szülei a cikk
olvasása közben.
– Fogalmam sincs, mi az ördögöt gondolt – próbált
mentegetőzni Gates.
– Ő semmit. Kijátszották – vágtam rá kurtán.
A munkatársaim megkérdezték, hogy akarom kezelni az
ügyet. Azt mondtam, még nem döntöttem el, de addig is
McChrystal az első járattal repüljön Washingtonba. Először
hajlottam arra, hogy egy alapos fejmosás elegendő lesz – és
nemcsak azért, mert Bob Gates szerint továbbra is McChrystal
volt a legalkalmasabb a főparancsnoki szerepre. Tudtam, hogy
a köztem és vezető beosztású munkatársaim között zajló
magánbeszélgetések sem aratnának osztatlan sikert, ha valaki
kihallgatná őket. Igaz, hogy McChrystal és belső köre
gyalázatosan viselkedett – akár gondatlanságból, akár hiúságból
tették –, hogy így kitálalt egy újságírónak. Ugyanakkor a Fehér
Házban mindannyian mondtunk már olyat diktafonra, amit
később megbántunk. Ha nem rúgom ki Hillaryt, Rahmot,
Valerie-t vagy Bent, amiért időnként eljár a szájuk, akkor miért
tennék kivételt McChrystallal?
Huszonnégy órás gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ez
mégis más. Miként minden katonai parancsnok előszeretettel
emlékeztetett rá, az Egyesült Államok fegyveres erői a szigorú
fegyelmen, az egyértelmű eljárásrenden, a csapategységen és a
merev hierarchián alapulnak. Hiszen a hadseregben mindig
nagyobb a tét, mint a civil életben. Mert ha valaki nem képes
csapatjátékosként viselkedni, egyéni hibát követ el, az nem
csupán kínos helyzetet vagy nyereségkiesést okozhat. Itt életek
forognak kockán. Ha egy tizedes vagy egy százados ilyen maró
gúnnyal, nyilvánosan ócsárolná a feletteseit, akkor biztosan
drágán megfizetne érte. Egy négycsillagos tábornokra sem
vonatkozhatnak más szabályok, legyen bármilyen tehetséges,
bátor vagy tapasztalt.
A felelősségre vonhatóság és a fegyelem a hadsereg civil
irányítására is ki kell, hogy terjedjen. Ezt próbáltam annak
idején Gatesben és Mullenben tudatosítani az Ovális Irodában,
de nyilvánvalóan nem ment át teljesen az üzenet. Igazából
csodáltam McChrystal lázadó szellemét, az alakoskodás és a
szerinte érdemtelen tekintély megvetését. Ezeknek a
tulajdonságoknak köszönhetően kétségtelenül jobb vezetővé
vált – és kivívta a beosztottai megingathatatlan hűségét. De
abból a Rolling Stone-cikkből egyfajta öntörvényűség áradt. Még
a Bush-érában terjedt el a hadsereg vezetőségében az a
hozzáállás, hogy a háború kezdetétől a katonák kezébe való a
gyeplő: a politikusok adjanak meg a hadseregnek minden
szükséges eszközt, majd álljanak félre az útjából. Meggyőzően
hangzott, különösen egy ilyen kaliberű férfi szájából, mint
McChrystal. Ugyanakkor a képviseleti demokráciánk alapelvét
sértette, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer s mindenkorra véget
vetek ennek.
Fülledt, meleg nap köszöntött ránk, amikor végre
McChrystallal négyszemközt leültem beszélni az Ovális
Irodában. Kínosan érezte magát, de higgadtan viselkedett.
Becsületére legyen mondva, nem próbálta mentegetni magát a
megjegyzései miatt. Nem hozakodott elő olyasmivel, hogy
rosszul idézték vagy kiforgatták a szavait. Egyszerűen
bocsánatot kért a hibájáért, és felajánlotta a lemondását.
Elmagyaráztam neki, hogy miért fogadom el annak ellenére,
hogy csodálom és hálás vagyok a szolgálataiért.
McChrystal távozása után sajtótájékoztatót tartottam a
Rózsakertben a döntésem okairól. Egyúttal bejelentettem, hogy
Dave Petraeust nevezem ki a koalíciós csapatok
főparancsnokává Afganisztánban. Tom Donilon hozakodott elő
Petraeus kinevezésének ötletével. Egyrészt ő az ország
legismertebb, köztiszteletben álló katonai vezetője, másrészt a
Központi Parancsnokság vezetőjeként töviről hegyire ismerte az
afgán stratégiánkat. A sajtó a körülményekhez képest jól
fogadta a hírt. Bennem viszont még fortyogott a düh, amikor
eljöttem a sajtótájékoztatóról. Utasítottam Jim Jonest, hogy
azonnal hívja össze az összes nemzetbiztonsági munkatársat.
Nem volt hosszú a közlendőm, és éreztem, hogy egyre jobban
felemelem a hangom beszéd közben:
– Mindenki vegye tudomásul, hogy rohadtul elegem van
ebből! Nem akarok McChrystallal kapcsolatos pletykákat
olvasni a sajtóban. Nem akarok több kibeszélést,
kiszivárogtatást és rágalmazást. Azt akarom, hogy mindenki
végezze a munkáját. És aki nem képes úgy viselkedni, mintha
egy csapat lennénk, az McChrystal után fog repülni. Nem
mondom el még egyszer!
 Csend borult a teremre. Hátat fordítottam és kivonultam,
nyomomban Bennel. Nyilvánvalóan azt hitték, hogy valamilyen
beszéden dolgozunk majd.
– Kedveltem Stant – mondtam halkan menet közben.
– Nem igazán volt más választásod – jegyezte meg Ben.
– Igen, tudom. De ettől még nem volt könnyebb – mondtam a
fejemet rázva.

BÁR MCCHRYSTAL KIRÚGÁSA SZALAGCÍMEKBEN SZEREPELT (és

alátámasztotta a hithű republikánusok meggyőződését,
miszerint alkalmatlan vagyok a hadsereg főparancsnoki
posztjára), a billegő választókörzetek szavazóit nem feltétlenül
befolyásolta egy ilyen esemény. A félidős választások
közeledtével a republikánusok inkább egy hazánkat
közelebbről érintő nemzetbiztonsági ügyre koncentráltak.
Kiderült, hogy az amerikaiak döntő többségének nagyon nem
tetszik az ötlet, hogy amerikai földön, polgári büntetőbíróságok
elé állítsuk a terrorizmussal gyanúsított személyeket. Sőt a
legtöbben legszívesebben még a teljes vagy igazságos
tárgyalástól is eltekintettek volna.
Erre elég korán ráéreztünk, amikor kampányígéretemhez
híven megpróbáltuk bezárni a guantánamói katonai börtönt.
Elméletben a legtöbb demokrata képviselő egyetértett velem
abban, hogy rossz ötlet külföldi rabokat tárgyalás nélkül
határozatlan időre fogva tartani. Ez az eljárás ellenkezik
alkotmányos hagyományainkkal és a genfi egyezménnyel,
rányomta a bélyegét a külkapcsolatainkra, és még a
legszorosabb szövetségeseinket is eltántorította a velünk való
terrorellenes együttműködéstől. Ráadásul paradox módon
megkönnyítette az al-Káidának a tagtoborzást, és általában véve
rossz hatással volt országunk biztonságára. Néhány
republikánus is egyetértett velem – még John McCain is.
Viszont a gyakorlatban a létesítmény bezárásához ki kellett
találnunk, mi legyen a Guantánamóban beiktatásomkor fogva
tartott kétszáznegyvenkét emberrel. Sokan közülük rosszul
kiképzett, egyszerű harcosok voltak, akiket véletlenszerűen
szedtek össze a harctéren, és akik nemigen fenyegették az
Egyesült Államok biztonságát. (A Bush-kormány már korábban
több mint ötszáz ilyen fogvatartottat kiadott a hazájának vagy
harmadik országnak.) Viszont a Gitmo falai között élt néhány
al-Káida-ügynök, úgynevezett „kiemelten kezelt fogvatartott” is,
mint például Háled Sejk Mohamed, a szeptember 11-ei
támadások saját bevallása szerinti egyik kitervelője. Az ebbe a
kategóriába sorolt férfiakat ártatlan amerikai és más
nemzetiségű állampolgárok meggyilkolásával vádoltuk, és a
szabadlábra helyezésük veszélyes és igazságtalan is lett volna.
Kézenfekvőnek tűnt a megoldás: a kiemelten kezelt
fogvatartottakat állítsuk amerikai büntetőbíróság elé, a
többieket pedig adjuk át a hazájuk hatóságainak, ahol a
kormányuk felügyelete alatt lassacskán integrálják őket a
társadalomba. Csakhogy minél alaposabban vizsgáltuk ezt a
tervet, annál több buktatójára derült fény. A hazatelepítésnek
például az volt az akadálya, hogy számos fogvatartott hazája
nem rendelkezett a biztonságos visszafogadás feltételeivel. A
legtöbben – kilencvenkilencen – Jemenből, egy alig működő
kormánnyal, mélyen gyökerező törzsi ellentétekkel és – a
pakisztáni Szövetségi Irányítású Törzsi Területeken (Federally
Administered Tribal Areas, FATA) kívül – a legaktívabb al-Káida
szervezettel megátkozott, koldusszegény országból érkeztek.
A nemzetközi törvények szerint nem adhattuk át a
fogvatartottakat a saját kormányuknak, ha nagy
valószínűséggel bántalmazná, megkínozná vagy megölné őket.
Márpedig ez volt a helyzet a Gitmóban raboskodó ujgurokkal, a
Kínából a hosszú ideje tartó kegyetlen elnyomás miatt
Afganisztánba menekült muzulmán etnikai kisebbséggel. Az
ujguroknak nem igazán volt bajuk az Egyesült Államokkal.
Peking viszont terroristáknak tekintette őket – és Kínába
hazatérve az ujgurok nem számíthattak meleg fogadtatásra.
Talán még ennél is jobban feladta a leckét a kiemelten kezelt
fogvatartottak amerikai bíróság elé állítása. Egyrészt a Bush-
kormány nem fordított nagy figyelmet a bizonyítékok
megőrzésére és az elfogás körülményeinek rögzítésére, így a
legtöbb fogvatartott aktája kész káosz volt. Ráadásul számos
kiemelten kezelt fogvatartott vallomását – beleértve Háled Sejk
Mohamedet is – kínzással kényszerítették ki. Emiatt sem a
vallomásukat, sem a kihallgatásokkal kapcsolatos
bizonyítékokat nem lehetett büntetőeljárásban felhasználni.
A Bush-kormány tisztségviselőinek ezzel kapcsolatban nem
merültek fel aggályai, mivel szerintük a Gitmo foglyai
„törvényen kívüli ellenséges harcosok”, ezért nem vonatkozik
rájuk a genfi egyezmény, és nem illeti meg őket a polgári
tárgyalás joga sem. Ehelyett a kormány „katonai bizottságok”
alternatív rendszerét hozta létre, amelynek keretében amerikai
hadbírók döntöttek a gyanúsított bűnösségéről vagy
ártatlanságáról, akár kevésbé megalapozott bizonyítékok és
kevésbé szigorú eljárásrend alapján. A jogi megfigyelők
többsége szerint a kormány megközelítése nem felelt meg a
tisztességes eljárás minimális feltételeinek sem. Ráadásul a
bizottság az állandó jogi kihívások, késedelmek és eljárási
problémák miatt két év alatt mindössze három esetben tudott
ítéletet hozni. Közben egy hónappal a megválasztásom előtt a
Gitmo tizenhét ujgur lakóját képviselő ügyvédek sikeres petíciót
nyújtottak be egy amerikai szövetségi bíróságra az elzárásuk
felülvizsgálására. A bíróság elrendelte a katonai elzárás alóli
szabadlábra helyezésüket. Az ítélet hatására hosszas huzavona
indult a bírói illetékességgel kapcsolatban. Más
fogvatartottakkal kapcsolatban hasonló kereseteket nyújtottak
be.
– Az nem kifejezés, hogy szar van a palacsintában. Szar van
az egész svédasztalon – jegyezte meg Denis az egyik, Gitmóval
kapcsolatos megbeszélésünk után.
A nehézségek ellenére nekiláttunk a probléma
megoldásának. Elrendeltem, hogy ne vigyenek új ügyet a
katonai bizottságok elé – bár a Pentagon kedvéért beleegyeztem
annak belső felülvizsgálatába, hogy a megreformált bizottságok
tárgyalhatnák-e a polgári bíróságok számára esetleg
kezelhetetlen fogvatartottak ügyét. Kidolgoztunk egy hivatalos
eljárást a biztonságosan szabadlábra helyezhető, illetve a
hazájukba vagy más, fogadási hajlandóságot mutató
országokba kiadható fogvatartottak kiszűrésére. A Pentagon és
a CIA ügyvédeivel együttműködésben Eric Holder igazságügyi
miniszter és legfőbb ügyész és az Igazságügyi Minisztérium
ügyészcsapata elkezdte áttekinteni a fogvatartottak aktáit, hogy
lássuk, milyen bizonyítékra van szükség a Gitmo kiemelten
kezelt fogvatartottainak bíróság elé állításához és elítéléséhez. A
katonai létesítmények között és a meglévő szövetségi
börtönrendszeren belül is elkezdtünk alkalmas amerikai
létesítmény után nézni a gitmói foglyok azonnali áthelyezésére
addig is, amíg döntünk a végső sorsukról.
Ekkor tört ki a pánik a kongresszusban. A republikánusok
felkaptak egy híresztelést, miszerint az ujgurok Virginiába
telepítését fontolgatjuk (a legtöbbjüket végül harmadik
országokba, például Bermudába és Palau szigetországába
küldtük), és nem haboztak szétkürtölni. Azzal ijesztgették a
szavazókat, hogy a kormányom terroristákat akar költöztetni a
környékükre – talán éppen a szomszédjukba. Ez érthető módon
a frászt hozta a demokrata képviselőkre is, akik végül
elfogadták a védelmi törvényjavaslatnak azt a rendelkezését,
amely szerint kizárólag tárgyalásra lehet foglyokat hozni az
Egyesült Államok területére. A törvény értelmében Bob Gates
köteles volt az új létesítmény kiválasztására és a Guantánamo
bezárására vonatkozó hivatalos tervet benyújtani a
kongresszushoz jóváhagyásra. Dick Durbin 2010 őszén
felvetette egy Illionis állambeli, thomsoni, nagyrészt üresen álló
börtön ötletét kilencven guantánamói fogoly elhelyezésére. Bár
a börtön kihasználása állásokat teremtett volna a gazdasági
válság sújtotta vidéki város számára, a kongresszus mégis
megtagadta a létesítmény megvásárlásához és felújításához
szükséges 350 millió dollárt. Még néhány liberális demokrata is
a republikánusok érveit szajkózta, hogy tudniillik elsődleges
célpontot kínálnánk a terroristáknak, ha amerikai földön
tartanánk fogva a társaikat.
Nem értettem egyet velük. A terroristák nem a
haditengerészet különlegesen kiképzett SEAL kommandósai. Ha
az al-Káida újabb támadást tervezne az Egyesült Államok ellen,
akkor sokkal pusztítóbb – és sokkal egyszerűbb – lenne
felrobbantani egy pokolgépet a New York-i metrón vagy egy
zsúfolt Los Angeles-i plázában, mint beférkőzni az állig
felfegyverzett katonai személyzet által szigorúan őrzött
büntetés-végrehajtási intézménybe a semmi közepén. Valójában
az ország különböző pontjain található szövetségi börtönökben
máris több mint száz elítélt terrorista töltötte a büntetését
minden incidens nélkül.
– Úgy teszünk, mintha ezek a foglyok egy James Bond-film
főgonoszai lennének. Közben egy szigorított börtön átlagos
lakója lenyelné ezeket a fickókat keresztben – fakadtam ki
Denis előtt.
Persze meg tudtam érteni, hogy az emberek tényleg féltek. A
szeptember 11-ei terrortámadások borzalmaiban gyökerező
rettegésüket az előző kormányzat és a média (valamint
számtalan mozifilm és tévéműsor) táplálta folyamatosan közel
egy évtizede. A Bush-kormány tisztségviselői – a volt alelnökkel,
Dick Cheney-vel az élen – küldetésüknek tekintették, hogy e
félelmek ne csillapodjanak. Azokat a döntéseimet pedig,
amelyekkel a terrorizmussal gyanúsított foglyok ügyét
próbáltam rendezni, munkásságuk meggyalázásának tartották.
Cheney beszédek és televíziós szereplések egész sorában
bizonygatta, hogy a vizes vallatás és a határozatlan ideig
történő fogva tartás módszerével a szeptember 11-ei
merényleteknél „valami sokkal nagyobbat és sokkal
rosszabbat” előztek meg. Azzal vádolt, hogy a 2001 előtti
„bűnüldözési módihoz” térek vissza a terroristák kezelésében,
mert képtelen vagyok megérteni „a katonai fenyegetés
fogalmát”, és ezzel növelem az újabb támadás kockázatát.
Cheney állítása, hogy a kormányom nem kezeli katonai
fenyegetésként az al-Káidát, elég gyenge lábakon állt az
Afganisztánba vezényelt további zászlóaljakat és a drónokkal
megsemmisített al-Káida-ügynökök egész sorát tekintve. És
Cheney valószínűleg nem a leghitelesebb ellenlábasom volt,
mivel igen népszerűtlennek számított az amerikai közvélemény
körében – nagyrészt mert katasztrofálisan ítélte meg az iraki
helyzetet. Ennek ellenére terjedni kezdett a szavazók között az
a nézete, hogy a terroristákat nem „hétköznapi bűnözők”
módjára kellene kezelni. Még inkább igaznak tűnt az előző
karácsonyi eset fényében, amikor az „alsónadrágos robbantó”,
Omar Fáruk Abdul-Muttalib megpróbált felrobbantani egy
személyszállító repülőgépet.
Az esetet mind az Igazságügyi Minisztérium, mind az FBI az
előírásoknak megfelelően kezelte. A szövetségi hatóságok Eric
Holder utasítására, a Pentagon és a CIA egyetértésével,
bűncselekmény gyanúsítottjaként letartóztatták és kórházba
szállították a nigériai születésű Abdul-Muttalibot, amint a
Northwest Airlines gépe leszállt Detroitban. Mivel az volt az
elsődleges prioritás, hogy kizárjuk a közbiztonságot fenyegető
további veszélyt – például más repülőgépeken utazó merénylők
jelenlétét –, Abdul-Muttalibot először a Miranda-
figyelmeztetés[6] felolvasása nélkül hallgatták ki az FBI-
ügynökök. A korábbi precedens szerint a büntetés-végrehajtás
eltekinthet ettől, ha akut fenyegetéssel áll szemben. A
gyanúsított közel egy órán át beszélt az ügynökökkel, ezalatt
értékes információkat adott ki az al-Káidához fűződő
kapcsolatairól, jemeni kiképzéséről, a robbanószerkezet
eredetéről és más tervekkel kapcsolatos ismereteiről. Később
elolvasta a jogait, és védőügyvédet is kirendeltek mellé.
A kritikusaink szerint gyakorlatilag szabadon engedtük ezt
az embert. „Mi a jóistenért hagyták félbe a terrorista
kihallgatását?” – hőbörgött Rudy Giuliani volt New York-i
polgármester a tévében. Joe Lieberman azt hajtogatta, hogy
Abdul-Muttalib ellenséges harcos, ezért a katonai hatóságnak
kellett volna átadni kihallgatásra és elzárásra. A republikánus
Scott Brown pedig a massachusettsi szenátorválasztás kiélezett
küzdelme során erre az esetre hivatkozva szorította sarokba a
demokrata jelöltet, Martha Coakley-t.
Ahogyan Eric Holder rámutatott: a sors iróniája, hogy a
Bush-kormány szinte minden, Egyesült Államok területén
terrorizmus gyanújával letartóztatott személyt (köztük a
szeptember 11-ei merényletek egyik kitervelőjét, Zacarias
Moussaouit is) pontosan ugyanígy kezelt. Nem véletlenül,
ugyanis az amerikai alkotmány ezt írta elő. Két esetben
nyilvánította a Bush-kormány „ellenséges harcosnak” az
Egyesült Államok területén letartóztatott, terrorizmussal
gyanúsított személyeket, de a szövetségi bíróságok közbelépése
miatt vissza kellett őket sorolni a büntetőbíróságok
illetékességébe. A törvény betartása egyébként működött. Bush
Igazságügyi Minisztériuma több mint száz, terrorizmussal
gyanúsított személyt ítélt el, mégpedig legalább olyan
szigorúan, mint a katonai bizottságok. Múszavi például
többszörös életfogytiglani büntetését töltötte egy szövetségi
börtönben. A büntetőbíróságok törvényes ítéleteit a
konzervatívok – köztük Giuliani – eddig agyba-főbe dicsérték.
– Kevésbé lenne bosszantó, ha Giuliani és a többi kritikus
hinne is abban, amit mond. De egykori ügyészként pontosan
tudja, mi a helyzet. Egyszerűen gátlástalan – jellemezte Eric.
Mivel Ericnek kellett összhangba hozni az Egyesült Államok
terrorelhárítási gyakorlatát az alkotmányos elvekkel,
elsősorban rajta csapódott le ez a műbalhé. Úgy tűnt, nem szívja
mellre, hiszen tudja, hogy ez igazságügyi miniszteri pozíciója
velejárója. Mindenesetre tisztában volt vele, hogy a kormányom
tagjai közül nem véletlenül éppen ő a republikánus sárdobálás
és a Fox News összeesküvés-elméleteinek kedvenc célpontja.
– Amikor velem ordibálnak, haver, tudom, hogy igazából rád
gondolnak – mondta gyakran Eric, kényszeredett mosollyal a
hátamat paskolva.
 Meg tudtam érteni, hogy az elnökségemet ellenzők miért
látták Ericben a hasonmásomat. A magas és higgadt férfi New
Yorkban, Queensben nőtt fel, barbadosi származású,
középosztálybeli szülők gyermekeként. („Tőlük örökölted a
szigetfeelinget” – mondtam neki.) Ugyanoda járt egyetemre,
mint én, a Columbiára, csak egy évtizeddel korábban. Ő is
kosarazott, és részt vett az egyetem területén szervezett
ülősztrájkokban. A jogi kar hallgatójaként az emberi jogok felé
fordult az érdeklődése, az egyik nyári szünetben az Országos
Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (National
Association for the Advancement of Colored People) jogvédő
irodánál gyakornokoskodott. És hozzám hasonlóan ő is a
közszférát választotta a versenyszféra helyett: az Igazságügyi
Minisztériumnak a közszféra korrupciómegelőzésért felelős
osztályán és később Washington D. C. Legfelsőbb Bírósága
szövetségi bírójaként vállalt hivatalt. Bill Clinton végül
kinevezte a Columbiai Körzet szövetségi ügyészének, majd
később az Egyesült Államok főügyészhelyettesének. Mindkét
pozícióban ő volt az első afroamerikai.
Eric és én osztoztunk a törvénybe vetett hitben és abban a –
személyes tapasztalatunk és történelmi ismereteink által
árnyalt – meggyőződésben, hogy értelmes viták útján,
demokratikus intézményeink és elveink segítségével jobbá
tehető az országunk. Sokkal inkább emiatt, és nem a
barátságunk vagy egyes ügyekben való egyetértésünk miatt
jelöltem ki őt igazságügyi miniszteremnek és legfőbb
ügyésznek. Ezért is védtem olyan nagy hévvel a hivatalát, a
folyó ügyeket és vizsgálatokat a Fehér Ház beavatkozásától.
Semmilyen törvény nem tiltotta kifejezetten az ilyen jellegű
beavatkozást. Végső soron a legfőbb ügyész és helyettesei a
végrehajtó hatalom eszközei, ezért az elnök rendelkezik
felettük. Ugyanakkor a legfőbb ügyész elsősorban a nép
ügyvédje, nem az elnök jobbkeze. Alapvető demokratikus
kötelességünk távol tartani a politikát az Igazságügyi
Minisztérium vizsgálati és ügyészi eljárásaitól. Ez mindenki
számára nyilvánvalóvá vált a Watergate-botrány kihallgatásai
során. Ekkor derült ki, hogy Richard Nixon legfőbb ügyésze,
John Mitchell aktívan részt vett a Fehér Ház mocskos
ügyleteiben, és bűnvádi eljárást indított az elnök ellenségei
ellen. A Bush-kormányt is ennek az elvnek a megsértésével
vádolták, amikor 2006-ban kirúgott kilenc, a kormány
ideológiája iránt nyilvánvalóan nem eléggé elkötelezett
szövetségi ügyészt. Eric Holder amúgy makulátlan múltján
egyetlen folt esett: főügyészhelyettesként állítólag politikai
nyomás hatására támogatta Bill Clinton egyik
kampánytámogatója kegyelmi kérvényét a kormány
végnapjaiban. Eric azt mondta, megbánta a döntését. Épp az
ilyen helyzeteket szándékoztam elkerülni. Ezért, bár
rendszeresen megvitattuk az Igazságügyi Minisztérium
működésének elveit általánosságban, a gyanú árnyékát is
kerültük, hogy konkrét ügyekben korlátoznám az Egyesült
Államok legfőbb igazságügyi tisztségviselőjének függetlenségét.
 Persze a legfőbb ügyész döntései óhatatlanul politikai
üzenetet is közvetítenek – a Fehér Ház elnöki stábja
előszeretettel emlékeztetett engem erre, viszont Eric időnként
megfeledkezett róla. Például meglepődött és megbántódott,
amikor egy hónappal a beiktatásom után Axe megkérdezte,
miért nem egyeztetett előre a Fekete Történelem Hónapjában
(Black History Month) tartott beszédével kapcsolatban.[7] Eric a
„gyávák nemzetének” nevezte az Egyesült Államokat, amiért
nem hajlandó nyíltan beszélni faji kérdésekről. Igaza volt, de
nem feltétlenül ilyen üzenettel kívántam az újságok címlapjaira
kerülni elnökségem első heteiben. Szintén váratlanul érte, hogy
hevesen reagálunk a jogilag megalapozott, de politikailag káros
következményekkel járó döntésére, amely szerint az
Igazságügyi Minisztérium egyetlen bankvezetőt sem ítél el a
pénzügyi válságban játszott szerepéért. És talán a nyíltsága,
valamint a logika és a józan ész hatalmába vetett hite miatt
nem számított arra, hogy egy bejelentése hatására ilyen
gyorsan ellenünk fordul a közhangulat. 2009 végén közzétette,
hogy Háled Sejk Mohamed és a szeptember 11-ei támadás
másik négy kitervelője végre bíróság elé áll, mégpedig New
Yorkban, Manhattanben.
Elvben mindannyian logikusnak tartottuk az elképzelést.
Miért is ne statuáljunk példát Guantánamo legelvetemültebb
foglyainak elítélésével arra, hogy az Egyesült Államok
büntetőbíróságai képesek igazságosan és korrektül eljárni
terroristák ügyében is? Keresve sem lehetne alkalmasabb
helyszínt találni az igazságszolgáltatásra, mint a bűntettől
legtöbbet elszenvedett városban, a terrortámadások
színhelyétől, a „Ground Zerótól” mindössze néhány
háztömbnyire található ülésterem. Többhavi fáradságos munka
árán Eric és csapata megbizonyosodott róla, hogy a szeptember
11-ei támadások kitervelőit kényszervallatások során szerzett
információk nélkül is el tudjuk ítélni – részben a korábban az
együttműködést megtagadó országok segítségének
köszönhetően. New York polgármestere, Michael Bloomberg,
valamint New York rangidős szenátora, a demokrata Chuck
Schumer is támogatta Eric tervét.
Viszont a karácsonyi robbantási kísérletet követő hetekben a
New York-iak véleménye 180 fokos fordulatot vett. A
szeptember 11-ei áldozatok családjainak egy csoportja
demonstrációsorozatot szervezett tiltakozásul Eric döntése
ellen. Később megtudtuk, hogy a szervezkedés vezetője, a
Pentagon elleni támadásban elhunyt egyik pilóta nővére, a
Bush-korszak nemzetbiztonsági politikája mindennemű
megreformálása ellen tiltakozó szervezetet alapított, és
konzervatív adományozók és rangos republikánusok (többek
között Liz Cheney, a volt alelnök lánya) támogatását élvezte.
Ezek után Bloomberg polgármester – akit állítólag a fejlesztési
terveik miatt aggódó ingatlanvállalatok presszionáltak –
hirtelen visszavonta a támogatását, mondván a tárgyalás túl
költséges lenne, és megzavarná a város életét. Chuck Schumer
és a szenátus Titkosszolgálati Bizottságának (Intelligence
Committee) vezetője, Dianne Feinstein is gyorsan követte a
példáját. Miután a New York-i városi vezetők, a szeptember 11-
ei áldozatok családjainak képviselői és a saját pártunk
befolyásos tagjai is ellenünk fordultak, Eric kénytelen volt
taktikai visszavonulót fújni, és bár továbbra is ragaszkodott a
szeptember 11-ei összeesküvők polgári bíróság előtti
kihallgatásához, biztosította a közvéleményt, hogy erre nem
New Yorkban kerül sor.
Az eset jelentősen visszavetette a Gitmo bezárására irányuló
törekvéseinket. A polgári jogi csoportok és progresszív
újságírók azzal vádoltak engem és a Fehér Ház többi
tisztségviselőjét, hogy nem készültünk eléggé a politikai
támadásokra, és aztán nem védekeztünk ellenük elég
hatékonyan. Lehet, hogy igazuk volt. Talán ha az egészségügyi,
pénzügyi, klímaváltozási és gazdasági reformtörekvéseinket
félretéve nagyjából egy hónapig minden figyelmünket erre
fordítottuk volna, akkor magunk mellé állíthattuk volna a
közvéleményt, és visszakozásra kényszeríthettük volna New
York City vezetését. Élveztem volna egy ilyen csatát.
Kétségtelenül érdemes lett volna megvívni.
De akkoriban, legalábbis a Fehér Házban, egyikünk sem hitt
abban, hogy esélyünk lenne a győzelemre. Rahm persze örült,
hogy Eric tervét jegeltük, mivel hozzá futottak be a halálra
rémült demokrata képviselők folyamatos telefonhívásai. Azért
könyörögtek, hogy ne markoljunk olyan sokat. Az első,
hivatalban töltött ambiciózus évem után nem sok politikai
tőkém maradt – ami igen, azt arra tartogattuk, hogy a lehető
legtöbb kezdeményezést elfogadtassuk az egyelőre demokrata
többségű kongresszussal még a 2010-es félidős választások előtt.
 Rahm már amiatt is neheztelt rám, amiért az esettel
kapcsolatos ügyben botrányba keveredtem nyár végén. A
szeptember 11-ei áldozatok családjának ugyanaz a csoportja,
amely Háled Sejk Mohamed manhattani bíróság elé állítása
ellen is tiltakozott, ezúttal a terrortámadások helyszíne, a
Világkereskedelmi Központ közelében tervezett iszlám
közösségi központ és mecset építése ellen indított kampányt –
az érzéseik megsértésére és kegyeletsértésre hivatkozva.
Bloomberg polgármester becsületére legyen mondva, hogy –
más New York-i tisztségviselőkkel, sőt egyes szeptember 11-ei
áldozatok családjával együtt – a vallásszabadság nevében
szívvel-lélekkel kiállt a projekt mellett. Mindenesetre a
jobboldali érzületű újságírók gyakran nyíltan iszlámellenes
szólamokat fújva, vércseként csaptak le az ügyre. Az országos
közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak többsége
ellenezte, hogy a mecset az említett helyszínen épüljön meg, a
republikánusok pedig esélyt szimatoltak benne, hogy ezzel is
megkeserítsék a félidős választásokon induló demokraták
életét.
A botrány történetesen épp azon a héten tetőzött, amikorra a
Fehér Házban iftárvacsorát adtunk muzulmán-amerikai
vezetők egy csoportjának a ramadán havában.[8] Az
összejövetelt eredetileg csendes eseménynek szántuk, és abból
az indíttatásból rendeztük, hogy a muzulmánoknak is
megadjuk ugyanazt a tiszteletet, mint más vallások
képviselőinek a legfontosabb egyházi ünnepeiken. De amikor
legközelebb beszéltem Rahmmal, elmondtam neki, hogy ki
fogom használni az alkalmat, és nyilvánosan kiállok a
mecsetépítők mellett.
– Legjobb tudomásom szerint ez az Egyesült Államok.
Márpedig ebben az országban egyetlen vallást sem lehet
kipécézni, és megtiltani a híveinek a templomépítést a saját
telkükön – jelentettem ki, miközben a rezidenciába készülve,
vacsorára menet aktákat gyűrtem az aktatáskámba.
– Értem. Csak éppen, amit mondasz, azt az ország összes
billegő körzetében fel fogják használni a jelöltjeink ellen –
figyelmeztetett Rahm.
– Biztosan így van. De ha nem mondhatjuk ki a
véleményünket egy ilyen alapvető kérdésben, akkor minek
vagyunk itt? – válaszoltam az ajtóhoz menet.
– Ha így folytatjuk, nem is leszünk itt sokáig – sóhajtott fel.

AUGUSZTUSBAN A CSALÁDOMMAL TÍZNAPOS NYARALÁSRA UTAZTUNK Martha’s

Vineyard szigetére. Először nagyjából tizenöt évvel korábban
jártunk a Cape Cod partjainál elterülő szigeten a jogi cégem
egyik partnere, Allison Davis meghívására, és a nyarakat
gyermekkorában a családjával a szigeten töltő Valerie
biztatására. Széles tengerpartjainak és szélfútta dűnéinek, a
kikötőbe sikló halászbárkáknak, a tölgyerdőknek és régi
kőfalakkal szegélyezett apró farmoknak és zöld mezőknek
köszönhetően ideális nyaralóhely volt számunkra ez a csendes
szépségű, lelassult tempójú sziget. A Vineyard-sziget történelme
is lebilincselő: az első településeit többek között felszabadított
rabszolgák népesítették be, és fekete családok nemzedékei
béreltek ki itteni nyaralókat. Azon kevés nyaralóhelyek egyike
volt, ahol a feketék és a fehérek egyaránt otthon érzik magukat.
Általában minden második nyáron elvittük ide egy-két hétre a
lányokat. Kivettünk Oak Bluffsban, a várostól kerékpárral
elérhető távolságban egy kis házat, amelynek verandájáról
csodálhattuk a naplementét. Valerie-vel és más barátainkkal a
homokba fúrt lábfejjel, kezünkben egy jó könyvvel
heverésztünk a tengerparton. A lányok imádtak a tengerben
úszkálni, de az én hawaii ízlésemnek kicsit hideg volt a víz.
Néha fókákat is megpillantottunk a part közelében. Amikor
megéheztünk, elsétáltunk Nancy éttermébe, ahol a világ
legfinomabb sült rákját szolgálják fel. Utána Malia és Sasha
elrohantak fagyizni a barátokkal, felültek a kis körhintára, vagy
a helyi játékteremben játszottak.
Most, hogy elnöki család lettünk, nem pont ugyanígy ment a
nyaralás. Nem komppal mentünk át Oak Bluffsba, hanem a
Marine One helikopterrel. A kibérelt ház egy 11 hektáros birtok
volt a sziget elegánsabb részén. Elég nagy volt ahhoz, hogy a
személyzetet és a titkosszolgálatot is el tudjuk szállásolni, és
elég elszigetelt ahhoz, hogy biztonságos legyen. Csak a saját
privát partszakaszunkon fürödhettünk, amelyet mindkét
irányban másfél kilométer hosszan kiürítettek. A
kerékpártúráink egy szigorúan meghatározott útvonalra
korlátozódtak. A lányok pontosan egy kört tettek meg rajta a
kedvemért, mielőtt „elég uncsinak” nyilvánították. Még a
nyaraláson is a napi elnöki tájékoztatóval kezdtem a napot,
amelyet Denis vagy John Brennan a világ válogatott
szörnyűségeiről tartott összeállítása követett. Ráadásul
kíváncsiskodók és tévések hada állt lesben minden alkalommal,
ha étterembe mentünk vacsorázni.
Ennek ellenére az óceán illata és a késő nyári leveleken
megcsillanó napfény, a Michelle-lel tett tengerparti séták, és a
szabad tűzön sült pillecukrot megízlelő Malia és Sasha
átszellemült arcocskája – ezek a kincsek megmaradtak nekünk.
És minden egyes nappal, amelyen végre kialudtam magam,
nagyokat nevettünk, és folyamatosan a szeretteimmel lehettem,
visszatért az erőm és az önbizalmam. Annyira, hogy amikor
2010. augusztus 29-én visszatértünk Washingtonba, már
meggyőztem magam, hogy még mindig van esélyünk
megnyerni a félidős választásokat és megőrizni a demokrata
többséget mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Amúgy
pedig pokolba a közvéleménykutatásokkal meg a józan ésszel!
És miért is ne lenne esélyünk? Hiszen az az igazság, hogy
megóvtuk a gazdaságot egy fenyegető válságtól. Stabilizáltuk a
globális pénzügyi rendszert, és megmentettük a szakadék
szélén táncoló amerikai autóipart. Biztonsági mechanizmusokat
vezettünk be a Wall Streeten, és történelmi jelentőségű
zöldenergia- és infrastrukturális beruházásokat valósítottunk
meg. Védelem alá helyeztünk természeti területeket, és
csökkentettük a légszennyezést. Vidéki iskolák számára
internet-hozzáférést biztosítottunk, és megreformáltuk a
diákhitelprogramokat, így több tízmilliárd dollár a bankok
helyett közvetlenül több ezer rászoruló fiatal zsebébe vándorol
a tanulmányaik finanszírozására.
 Mindent összevetve a kormányunk és a demokrata többségű
kongresszus joggal állíthatta, hogy az elmúlt negyven év
minden egyes kongresszusánál többet ért el, és az amerikai nép
életét ténylegesen befolyásoló, jelentős törvényeket fogadott el.
Azért volt még bőven tennivalónk – továbbra is sok volt a
munkanélküli és az otthona elvesztésétől félő jelzáloghiteles,
nem vittük keresztül a klímaváltozás elleni törvényt és hoztuk
rendbe a bevándorlási rendszert –, mert hatalmas káoszt
örököltünk, és a republikánusok sorra obstruálták a
törvényjavaslatainkat. Márpedig ez utóbbit megváltoztathatják
az amerikai szavazók a novemberi voksukkal. Ezt mondtam
Favsnek, amikor a választási beszédemre készültünk az Ovális
Irodában:
– Az a gond, hogy be vagyok gubózva ebbe az épületbe. A
szavazók csak pár másodperces bevágásokat hallanak a
Washingtonban elhangzottakból – Pelosi ezt mondta, McConnell
azt mondta –, és nem tudhatják, mi az igazság. Most van itt az
alkalom, hogy kilépjünk ebből, és világosan elmondjuk, mi
történt valójában a gazdaságban: amikor legutóbb a
republikánusok ültek a volánnál, az árokba hajtottak a kocsival,
és az elmúlt két évben nekünk kellett kivontatni onnan… és
most, amikor végre újra az úttesten hajtunk, a legkevésbé sem
kellene visszaadni nekik az autó kulcsát.
Megálltam, és a számítógépe billentyűzetét buzgón püfölő
Favsre néztem.
– Szerintem működni fog. Mit gondolsz?
 – Lehetséges – hagyta rám Favs, bár nem olyan lelkesen,
mint reméltem.
A választásokat megelőző hat hét során körbehakniztam az
országot az oregoni Portlandtől a virginiai Richmondon és a
nevadai Las Vegason át a floridai Coral Gablesig. A
kosárlabdapályák lelátóit és közparkokat megtöltő tömeg
ugyanolyan felvillanyozva és hangosan skandálta, hogy „Igen,
képesek vagyunk rá!”, meg hogy „Fel vagytok pörögve? Mi az,
hogy!”, mint az elnökválasztási kampányom során.
Transzparenseket lobogtattak, és vadul éljeneztek, amikor
bemutattam a demokrata képviselőt vagy kormányzót, akire a
szavazatukat kértem. A tömeg felbődült, amikor kijelentettem:
nem adhatjuk át az autó kulcsát a republikánusoknak. A
felszínen legalábbis minden olyan volt, mint a régi szép
időkben.
Ugyanakkor a közvélemény-kutatásokat sem kellett
megnéznem ahhoz, hogy érzékeljem a kampány hangulatának
megváltozását: minden helyszínen érezni lehetett a levegőben a
kétkedést. Az ujjongás és a nevetés kényszeredetté, szinte
kétségbeesetté vált, mintha a tömeg és én egy heves szerelem
végnapjaiban próbálnánk felszítani kapcsolatunk egykorvolt
tüzét. Nem hibáztathattam őket érte. Azt várták, hogy a
megválasztásom hatására gyökerestül átalakul az ország, a
kormány a kisemberekért fog dolgozni, és Washingtonban
civilizált emberek módjára viselkednek majd a politikusok.
Ehhez képest még rosszabbra fordult a soruk, Washington
pedig ugyanolyan távoli hely, a két párt ádáz marakodásának a
színtere maradt a szemükben.
Az elnöki kampányom során hozzászoktam, hogy egy-két
bajkeverő, általában abortuszellenes tüntető bekiabál a
beszédembe, mielőtt a közönség lehurrogná, és a biztonsági
őrök finoman kiterelnék. De most gyakrabban fordult elő, hogy
olyanok kiabáltak be, akiknek az ügyét támogattam – aktivisták,
akik úgy érezték, cserben hagytam őket, mert látszólag nem
történt előrelépés az ügyükben. Több állomáson követelték
transzparenseken, hogy fejezzem be „Obama háborúit”. Fiatal
latinók szegezték nekem a kérdést, miért deportálja még mindig
a kormányom az iratokkal nem rendelkező munkásokat, és
szakítja szét a határ két oldalán élő családokat. LMBTQ-
aktivisták követelték, hogy szüntessem meg a hadsereg nem
heteroszexuális tagjait a szexuális orientációjuk eltitkolására
kényszerítő „Ne kérdezd, ne mondd!” (Don’t Ask, Don’t Tell)
törvényt. Egyetemistáknak egy különösen hangos és kitartó
csoportja pedig az AIDS elleni küzdelem afrikai támogatását
követelte.
– De hát nem növeltük az AIDS-ellenes tevékenységek
büdzséjét? – kérdeztem Gibbstől, miután három-négyszer is
félbeszakították az egyik beszédemet.
– De igen. Csak szerintük nem eléggé – válaszolta.
Derekasan végigküzdöttem magam a haknikon, csak egy-két
napra tértem vissza a Fehér Házba tárgyalni, mielőtt folytattam
volna a kampányolást. A választás közeledtével, az utolsó
pillanatokban tartott beszédeimet egyre rekedtebben mondtam
el. A nyaralásról hozott hurráoptimizmusom rég kihunyt, és a
választás napján, 2010. november 2-án már nem az volt a
kérdés, hogy elveszítjük-e a demokrata többséget, hanem hogy
milyen mértékben. A Válságteremben tartott
terrorfenyegetésről szóló tájékoztató és az Ovális Irodában Bob
Gatesszel megbeszélt tárgyalás között félúton beugrottam Axe
irodájába, ahol Jim Messinával az ország billegő körzeteiből
beérkező első adatokat értékelték.
– Hogy állunk? – kérdeztem.
Axe a fejét rázta.
– Legalább harminc mandátummal veszítünk. Lehet, hogy
többel.
Nem maradtam ott aznap este, hogy figyeljem az eredmény
alakulását, hanem a szokásos időben elindultam a
rezidenciába. Axe-nek szóltam, hogy még benézek, amikor
nagyjából lezárult a szavazatszámlálás. Asszisztensemet, Katie-t
pedig megkértem, küldje fel azoknak a listáját, akiket
valószínűleg fel kell hívnom aznap éjjel: először a kongresszus
négy vezetőjét, majd a vesztes demokratákat. Csak vacsora és a
lányok lefektetése után hívtam fel Axe-et az Elnöki
Dolgozószobából, hogy megtudakoljam az eredményt. Alacsony
volt a részvételi arány: tíz szavazóból csak négy jelent meg az
urnáknál, és a fiatal szavazók száma jelentősen csökkent. A
demokraták az eddigi eredmények alapján hatvanhárom
mandátumot veszítettek a képviselőházban. Ez a legsúlyosabb
vereség azóta, hogy hetvenkét mandátum esett áldozatul
Franklin D. Roosevelt második ciklusa félidős választásaiban.
Ennél is szomorúbb, hogy a legígéretesebb fiatal képviselőink
közül sokan veszítettek, például a virginiai Tom Perriello, az
ohiói John Boccieri, a pennsylvaniai Patrick Murphy és a
coloradói Betsy Markey. Ők voltak azok, akik kiálltak az
egészségügyi és a válságkezelési törvény mellett, akik – bár
billegő körzetet képviseltek – következetesen ellenálltak a
lobbisták, a népszerűségi mutatók, sőt a politikai tanácsadóik
nyomásának, és a saját lelkiismeretükre hallgattak.
– Egytől egyig jobbat érdemeltek volna – mondtam Axe-nek.
– Igen, így van – értett egyet.
Axe távozott, és azt ígérte, hogy reggelre pontosabb
eredménnyel szolgál. Egyedül ültem a telefonkagylóval a
kezemben, egy ujjal lenyomva tartottam a gombot. A fejemben
kavarogtak a gondolatok. Egy perc múlva felhívtam a Fehér Ház
telefonközpontját.
– El kell intéznem néhány hívást – mondtam.
– Igen, elnök úr. Katie elküldte a listát. Kivel kezdjük? –
kérdezte a telefonközpontos.
 24

Ki tesz tétet?
Pete Souza ült mellettem, velünk szemben pedig Marvin és
Reggie az Air Force One konferenciaasztalánál. Mindannyian
álmos szemmel néztük a kártyáinkat. Mumbaiba, a kilencnapos
ázsiai körutunk első állomására tartottunk. Első indiai
látogatásomon kívül az útitervbe belesűrítettünk egy jakartai
megállót, egy G20-csúcstalálkozót Szöulban és az Ázsiai és
Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (Asia-Pacific
Economic Cooperation, APEC) összejövetelét Jokohamában. A
repülőn kezdetben lázas munka folyt: kollégáim a laptopjukon
dolgoztak, a politikai tanácsadók a program fölé görnyedtek.
Viszont tíz óra utazás és a németországi Ramstein
légitámaszponton beiktatott tankolás után szinte mindenkit
elnyomott az álom (beleértve Michelle-t is, aki az elülső
kabinban aludt; és Valerie-t, aki a tárgyaló előtti kanapéra dőlt
le; és számos vezető munkatársat, akik fura testhelyzetekben a
padlón terültek el). Mivel fel voltam pörögve, kihívtam szokásos
négyesünket egy parti Pikkre, a játszmák között pedig
próbáltam átolvasni a felkészüléshez kapott dokumentumot és
aláírni egy halom levelet. Valószínűleg a figyelmem megosztása
– és Reggie második gin-tonikja – miatt Marvin és Pete vezetett
hat kettőre a tízdolláros alapon játszott kártyajátékban.
– Te teszel tétet, elnök úr – mondta Marvin.
– Mid van, Reg? – kérdeztem.
– Talán egy ütésre futja – válaszolt Reggie.
– Akkor betlizünk – mondtam.
– Mi nyolcat vállalunk – licitált Pete.
Reggie csalódottan rázta a fejét.
– A következő játszmában paklit cserélünk. Ezeken a
lapokon átok ül – motyogta, és kortyolt még egyet az italából.

MINDÖSSZE HÁROM NAP TELT EL A FÉLIDŐS VÁLASZTÁSOK ÓTA, és hálás

voltam a sorsnak, hogy elszabadulhatok Washingtonból. Az
eredmények lesújtották a demokratákat, és felvillanyozták a
republikánusokat. A választás utáni reggel kimerültség,
sértettség, düh és szégyen elegye kavargott bennem. Úgy
éreztem magam, mint egy ökölvívó, aki egy nehézsúlyú
menetben a padlóra került. A választás után az volt az uralkodó
nézet a sajtóban, hogy bejött a papírforma: túl sokat
markoltam, és nem koncentráltam eléggé a gazdaságra; az
Obamacare-rel végzetesen mellényúltam; és a még Bill Clinton
által is évekkel korábban halottnak nyilvánított költekező,
kormányfelduzzasztó liberalizmusba próbáltam sikertelenül
életet lehelni. A választás utáni napon tartott sajtótájékoztatón
elutasítottam ezeket a vádakat, és továbbra is ragaszkodtam
hozzá, hogy a kormányom politikája igenis megfelelő – még ha
nyilvánvalóan nem is tudtuk hatékonyan népszerűsíteni. Emiatt
az okoskodó újságírók arrogánsnak, fantasztának, hibáim
beismerésére és megbánására képtelennek tituláltak.
Igazából tényleg nem bántam meg, hogy kiharcoltam
húszmillió honfitársam egészségbiztosítását. Mint ahogyan a
válságkezelési törvényt sem bántam meg – megingathatatlan
bizonyítékok támasztották alá, hogy a megszorítások csak
elmélyítették volna a válságot. Nem bántam meg a pénzügyi
válság kezelését sem az adott körülmények között (bár azt
megbántam, hogy nem tudtam jobb tervvel előállni az
ingatlanárverések hullámának megfékezésére). És hogy a
bánatba bántam volna meg a klímaváltozási törvényjavaslatot
és a bevándorlási törvények megreformálását? Csak azért
voltam mérges, mert egyiket sem tudtam elfogadtatni a
kongresszussal – főleg azért, mert nem voltam elég előrelátó. Az
elnökségem legelső napján a házszabályok módosítására kellett
volna kérnem Harry Reidet és a demokrata szenátorokat, hogy
egyszer és mindenkorra megszabaduljunk az obstrukció
lehetőségétől.
Az én olvasatomban a választási eredmény nem azt
bizonyította, hogy hibás volt a politikánk. Inkább azt, hogy nem
voltunk elég tehetségesek, ügyesek, meggyőzőek vagy
szerencsések ahhoz, hogy magunk és az általunk képviselt
ügyek mellé állítsuk az országot, ahogyan annak idején
Franklin D. Roosevelt tette.
Ami persze ugyanolyan lesújtó volt rám nézve.
Gibbs és a sajtósaim megkönnyebbülésére rövidre zártam a
sajtótájékoztatót, mielőtt ország-világ előtt feltártam volna
makacs, megkínzott lelkemet. Rájöttem, hogy felesleges
magyarázni a bizonyítványomat. Fontosabb, hogy a jövőben
jobban szerepeljek.
Újra kapcsolatot kell teremtenem az amerikai néppel –
nemcsak annyira, hogy megerősítsem a tárgyalási pozíciómat a
republikánusokkal szemben, hanem annyira, hogy újra
megválasszanak. Sokat segítene, ha javulna a gazdasági helyzet,
de erre nem vehetek mérget. Ki kell lépnem a Fehér Ház
nyújtotta burokból és gyakrabban elvegyülni a szavazók közt.
Közben Axe is elmondta, hogy az ő olvasatában mi siklott félre:
a nagy sietségben elfeledkeztünk a Washington
megváltoztatására vonatkozó ígéretünkről: hogy nem lesznek
többé kivételezett érdekcsoportok, növeljük a transzparenciát
és a pénzügyi felelősséget a szövetségi kormányon belül. Azt
állította, hogy a minket cserben hagyó szavazókat ezeknek a
témáknak a felkarolásával lehetne visszaédesgetni.
Igaza volt vajon? Nem voltam benne olyan biztos. Valóban
rossz fényt vetett ránk az Elérhető Betegellátási Törvény
virslikészítéshez hasonló elfogadtatása, és – okkal vagy ok
nélkül – a bankmentő program is. Másrészt viszont egy egész
sereg olyan kezdeményezésünk volt, amelyek a „jó
kormányzás” irányába mutattak. Például korlátoztuk a volt
lobbisták alkalmazását, közzétettük a szövetségi hatóságok
adatait, és felülvizsgáltuk a hatóságok költségvetését, hogy
megszüntessük a pazarlást. Mindegyik lépés hasznos volt,
örülök, hogy megléptük, és egyebek mellett ezeknek
köszönhetően nem merült fel a botrány gyanúja sem a
kormányommal kapcsolatban.
Politikailag azonban szemmel láthatólag senki nem értékelte
azt, hogy átláthatóbbá akarjuk tenni a kormányzást – mint
ahogyan azt sem, hogy minden egyes törvényjavaslatunk
esetében kezünket-lábunkat törtük, hogy kikérjük a
republikánusok véleményét is. Az egyik legnagyobb ígéretünk
volt, hogy véget vetünk a pártoskodásnak, és az állampolgárok
igényeire koncentrálunk. Mitch McConnell viszont az első
perctől fogva tudta, hogyan hiúsítsa meg az igyekezetünket.
Ameddig a republikánusok egységesen elhárították minden
közeledésünket, és a legmérsékeltebb javaslatunkból is
hatalmas cirkuszt rendeztek, addig minden lépésünket
pártoskodó, botrányos, radikális – sőt törvénytelen – színben
tudták feltüntetni. Éppen ezért számos progresszív
szövetségesünk nem tartott eléggé párthűnek minket. Szerintük
túl sok kompromisszumot kötöttünk, és a pártok közötti
együttműködés hamis ígéretének hajszolása során nemcsak
fegyvert adtunk McConnell kezébe, hanem elriasztottuk a
demokraták többségét, ráadásul a szavazóbázisunk is
megrendült – amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy rengeteg
demokrata nem is vette a fáradságot a szavazásra a félidős
választásokon.
Az üzenetünk és a politikai céljaink újragondolásán túl még
a Fehér Ház stábját érintő jelentős fluktuációval is meg kellett
birkóznom. Októberben felmondott Jim Jones, a külpolitikai
stáb tagja – aki számos erőssége ellenére soha nem érezte
magát otthonosan a beosztott szerepében többéves vezetői
pályafutása után. Szerencsére Tom Donilon nagy
teherbírásának köszönhetően kiválóan be tudta tölteni a
nemzetbiztonsági tanácsadó szerepét, Denis McDonough-t
előléptettem nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettesi pozícióba,
Ben Rhodes pedig átvette Denis korábbi feladatainak nagy
részét. A gazdaságpolitikai területről Peter Orszag és Christy
Romer visszatértek a versenyszférába, helyüket az Igazgatási és
Költségvetési Hivatalt Bill Clinton alatt irányító tapasztalt
költségvetési szakértő, Jack Lew, valamint a válságkezelésben
már közreműködő Austan Goolsbee vette át. Larry Summers
egy szeptemberi napon bejött az Ovális Irodába és közölte, hogy
a pénzügyi válság elmúltával ideje távoznia. Év végéig marad.
– Mi lesz velem, ha itthagy? Senki nem magyarázza el, hogy
miért tévedek? – kérdeztem félig viccből, félig komolyan. Larry
mosolygott.
– Elnök úr, ön valójában sokkal ritkábban téved, mint a
legtöbben.
Megszerettem ezeket az embereket. Nemcsak kiváló
segítőtársaim voltak, de, különböző személyiségüktől
függetlenül, mindannyiukra jellemző volt a céltudatosság. Az
amerikai nép szolgálatának vágya hajtotta őket, ebből fakadt a
logikán és tényeken alapuló törvényalkotás iránti
elkötelezettségük. Leginkább azonban két legközelebbi politikai
tanácsadóm és a stábfőnököm küszöbön álló elvesztése
nyugtalanított.
 Axe mindig is úgy tervezte, hogy csak a félidős választásokig
marad. Két, családjától távol töltött év után ki volt éhezve egy
kis szünetre, mielőtt csatlakozna az újraválasztási
kampányomhoz. Gibbs, aki a szenátorválasztás megnyerése óta
folyamatosan az oldalamon harcolt, ugyanolyan lestrapált volt.
Bár továbbra is felkészült és rettenthetetlen szóvivő
benyomását keltette, a mindennapos közszereplés és a minket
érő támadások elhárítása megviselte. Emiatt feszültté vált a
viszonya a fehér házi tudósítókkal. A csapat többi tagja pedig
aggódott, hogy ez esetleg rossz fényt vet ránk.
Még szoknom kellett a gondolathoz, hogy Axe és Gibbs
nélkül kell megvívnom a következő politikai csatákat.
Mindenesetre vigaszt merítettem abból, hogy fiatal és
tehetséges kommunikációs igazgatóm, az Axe-szel és Gibbsszel
a 2007-es kampányunk óta szoros együttműködésben dolgozó
Dan Pfeiffer folytonosságot fog biztosítani. Ami Rahmot illeti,
kisebbfajta csodának tekintettem, hogy ennyi ideig kitartott – és
még senkit nem ölt meg, és nem is esett össze a szívéhez kapva.
Szokásunkká vált, hogy a nap végi megbeszélésünket a
szabadban tartottuk: ha az időjárás engedte, sétáltunk két-
három kört a Déli Pázsitot övező köves úton. Közben
meghánytuk-vetettük, hogyan oldjuk meg a legújabb válságot
vagy botrányt. Többször is feltettük magunknak a kérdést, hogy
miért választottunk ilyen stresszes életet.
– Ha ennek vége, találjunk ki valami egyszerűbbet! Mondjuk,
költözzünk Hawaiira a családunkkal, és nyissunk egy smoothie-
bárt a tengerparton – vetettem fel egyszer.
 – A smoothie túl bonyolult. Pólót fogunk árulni, de csakis
fehéret, M-es méretben. Ennyi – semmi sallang. Nincs válogatás.
És így nekünk sem kell döntésekkel bajlódnunk. Akinek pedig
nem tetszik, menjen máshová – válaszolta Rahm.
Felismertem a kiégéshez közeli állapot jeleit Rahmon, de azt
hittem, év végéig kitart még mellettem. De már szeptember
elején, az egyik esti sétánkon azzal fogadott, hogy Richard M.
Daley, aki ezer éve Chicago polgármestere, a legfrissebb hírek
szerint nem indul a hetedik ciklusáért. Rahm szeretett volna
indulni – mindig is ilyen karrierről álmodott –, és már október
elsején távoznia kell a Fehér Házból, hogy esélye legyen
felkészülni a februári választásra.
Látszott rajta, hogy valóban sajnálja, hogy cserben hagy.
– Tudom, hogy nehéz helyzetbe hozlak, de így, hogy csak öt
és fél hónap van hátra a választásig…
Félbeszakítottam, és biztosítottam a támogatásomról.
Nagyjából egy héttel később, a rezidencián rendezett zárt
körű búcsúztató keretében egy bekeretezett teendőlistát adtam
neki ajándékba. A jegyzetlapra kézzel írt listát elnökségem első
hetében nyomtam a kezébe. Az összegyűlt kollégáknak
elmondtam, hogy szinte minden tételét kipipálta – ebből is
látszik, milyen hatékony volt. Rahm megkönnyezte a
búcsúztatót. Ezzel folt esett a keményfiúimázsán, ami miatt
később szemrehányást is tett nekem.
Ezen személyi változások egyike sem számított szokatlannak
egy kormányzat számára, és a fluktuáció annyi előnyét
mindenképp láttam, hogy felrázza a dolgokat. Többször ért
minket az a vád, hogy elefántcsonttoronyban ülünk, túl szoros
ellenőrzés alatt tartom a munkatársaimat, és szükség lenne új
nézőpontokra. Rahm kevésbé tudná kamatoztatni a képességeit
most, hogy már nem segíti demokrata többség a
képviselőházban a törvények elfogadását. Átmenetileg Pete
Rouse töltötte be a stábfőnök szerepét. Hajlottam rá, hogy
véglegesen Bill Daley-t, a Clinton-kormány kereskedelmi
miniszterét, a leköszönő chicagói polgármester öccsét nevezem
ki Rahm helyére. A kopaszodó, nálam körülbelül egy évtizeddel
idősebb férfi ír munkásosztálybeli gyökereit idéző erős South
Side-i akcentussal beszélt. Hatékony, céltudatos megoldóember
hírében állt; kiváló szakszervezeti és üzleti kapcsolatokkal
rendelkezett, és bár nem ismertem olyan jól, mint Rahmot,
előzékeny, földhözragadt stílusát ideálisnak tartottam
kormányom várhatóan kevésbé viharos időszakához. Az új
arcok mellett pedig alig vártam, hogy családjával töltött kétéves
töltődés után januárban visszatérjen egy régi jó ismerős, David
Plouffe, és vezető tanácsadóként a kampányom során már
megtapasztalt stratégiai szemléletével, intenzív
koncentrációjával és önzetlenségével erősítse a Fehér Ház
csapatát.
Mindezek ellenére némi melankóliával tekintettem az új év
elébe: még kevesebben lesznek körülöttem, akik már
elnökségem előtt is ismertek. Még kevesebb kollégám lesz, aki
egyben a barátom is; aki a fáradtság, zavar, düh és kudarc
óráiban is kitartott mellettem. Magányos gondolat volt ez egy
magányos időszakomban. Valószínűleg ez az oka, hogy még
mindig Marvinnal, Reggie-vel és Pete-tel kártyáztam, miközben
alig hét óra múlva kezdetét veszi egy megbeszélésekkel és
közszereplésekkel telezsúfolt nap.
– Már megint ti nyertetek? – kérdeztem Pete-től a kör végén.
Pete bólintott, mire Reggie összekotorta az összes lapot,
felpattant, és a kukába dobta őket.
– Ugyan már, Reg, jó volt ez a pakli! Veszíteni is tudni kell –
mondta Pete nem is leplezett kárörömmel, hogy sikerült
Marvinnal legyőzniük.
Reggie szigorú pillantást vetett Pete-re.
– Mutass valakit, aki tud veszíteni, és mutatok egy lúzert –
válaszolt.

MÉG SOSEM JÁRTAM INDIÁBAN, de mindig is különlegesnek képzeltem

ezt az országot. Talán puszta mérete, a világ népességének
egyhatodát képviselő lakossága, becslések szerint kétezer
etnikai csoportja és a több mint hétszáz beszélt nyelv miatt.
Vagy talán a részben Indonéziában töltött gyerekkorom folytán,
amely során a Rámájana és a Mahábhárata csodálatos hindu
meséit hallgattam, vagy a keleti vallások iránti érdeklődésem
okán, netán a pakisztáni és indiai hallgatótársaimnak
köszönhetően, akik megtanítottak dált és kímát főzni,[9] és
hatásukra rákattantam a bollywoodi filmekre.
De mindenekelőtt Mahátma Gandhinak köszönhető az India
iránti rajongásom. Abraham Lincoln, Martin Luther King és
Nelson Mandela mellett ő volt az, aki alapvetően befolyásolta a
világképemet. Fiatal koromban tanulmányoztam az írásait, és
úgy éreztem, hogy a legmélyebb ösztöneimből fakadó
gondolatoknak ad hangot. A bennük felvonultatott valamennyi
eszmével azonosulni tudtam: a „szatjágrahával”, azaz az
igazsághoz való ragaszkodással; a lelkiismeretet felélesztő
erőszakmentes ellenállással; az emberiség és alapvetően az
összes vallás egységének gondolatával; és azzal, hogy
valamennyi társadalom kötelessége lenne politikai, gazdasági és
társadalmi berendezkedésében elismerni minden ember
egyenlőségét és méltóságát. Gandhi tettei pedig a szavainál is
erőteljesebben hatottak rám: eszméi szolgálatában az életét is
kockáztatta, börtönbe vonult, és teljesen feláldozta magát a
népéért. Indiának a Brit Birodalomtól való függetlenségéért
1915-ben indított és több mint harminc évig folytatott
erőszakmentes mozgalma nemcsak a szubkontinens nagy
részének felszabadításához járult hozzá, de morális súlyával az
egész világnak utat mutatott. Jelzőtűzzé vált más kisemmizett,
háttérbe szorított, szabadságra vágyó csoportok – többek között
a déli államokban élő feketék – számára.
Az utazásunk kezdetén Michelle-lel eljutottunk a Mani
Bhavanba, egy csendes mumbai kerületben megbúvó kétszintes
épületbe, amely sok évig szolgált Gandhi székhelyeként. A
látogatás kezdetén idegenvezetőnk, egy kék száriba öltözött
méltóságteljes asszony megmutatta a vendégkönyvben Martin
Luther King aláírását is. 1959-ben látogatott Indiába, hogy
felhívja a nemzetközi közösség figyelmét az amerikai
rasszizmusra, és tisztelettel adózzon a tanításával őt inspiráló
Gandhi előtt.
 Ezután idegenvezetőnk az emeletre, Gandhi egykori
otthonába kalauzolt minket. Miután levettük a cipőnket, egy
sima, mintás csempével borított, egyszerű szobába léptünk. A
nyitott teraszajtókon enyhe szellő és sápadt, párás fény szökött
be a szobába. A földre fektetett, puritán matracra és párnára, a
rokkakerék-gyűjteményre, az ódivatú telefonra és az alacsony
fa íróasztalra nézve próbáltam elképzelni, hogy Gandhi itt van
velünk a szobában. Az egyszerű pamutdhótiba[10] öltözött
vékony, barna bőrű férfi törökülésben levelet ír a brit
alkirálynak, vagy a sómenet következő szakaszát tervezi.[11]
Hirtelen vágyat éreztem, hogy mellé ülhessek és beszélhessek
vele. Megkérdeztem volna, honnan merített erőt és ihletet, hogy
ilyen kevés eszközzel ilyen sokat elérjen. És azt is, hogyan tette
túl magát a csalódásokon.
Nehézségekből juthatott neki is elég. Különleges adottságai
ellenére Gandhi sem tudta áthidalni a szubkontinens vallási
megosztottságát és megakadályozni, hogy a többségében hindu
Indiára és a nagyrészt muzulmán Pakisztánra szakadjon szét ez
a terület. Ez a földrengésszerű esemény a szekták erőszakos
összecsapásai következtében mérhetetlenül sok ember halálát
okozta, és családok millióit kényszerítette otthona elhagyására
az újonnan meghúzott határok miatt. Minden erőfeszítése
ellenére sem tudta felszámolni India fojtogató kasztrendszerét
sem. Valahogyan mégis volt ereje egészen a hetvenes évei
végéig menetelni, böjtölni és beszélni a néphez – mígnem élete
utolsó napján, 1948-ban imára menet közvetlen közelről
agyonlőtte egy hindu szélsőséges, aki hitszegésnek tekintette
egységtörekvéseit.

A MODERN IDŐK INDIÁJA SOK SZEMPONTBÓL SIKERSZTORI – átvészelte a

kormányváltásokat, a politikai pártokat belülről pusztító
ellentéteket, számos fegyveres szeparatista mozgalmat és
minden elképzelhető korrupciós botrányt. Az 1990-es években a
piacgazdaságra történő áttérés szabad utat engedett az
indiaiakra jellemző rendkívüli vállalkozószellemnek. Ennek
köszönhetően bámulatos mértékű növekedésnek, a technológiai
szektor felvirágzásának és a középosztály folyamatos
növekedésének lehetünk szemtanúi. Az indiai gazdasági
átalakulás atyja, Manmóhan Szingh miniszterelnök ennek a
fejlődésnek az emblematikus alakja volt: a kicsiny, sokat
üldözött szikh vallási kisebbség képviselője az ország első
embere lett. Ez az önzetlen politikus nem az érzelmekre
alapozott ígéretekkel nyerte el az emberek bizalmát, hanem
mert az életszínvonal növelését tűzte ki célul, és a korrupció
árnyékát is kerülte.
Baráti és termékeny kapcsolatot alakítottunk ki egymással,
habár Szingh – az amerikai szándékokkal szemben
hagyományosan gyanakvó indiai bürokrácia hozzáállásához
hűen – a külpolitikában óvatosnak bizonyult. Viszont a vele
töltött idő során beigazolódott az első benyomásom, hogy
rendkívül bölcs és tisztességes emberrel állok szemben. A
fővárosba, Újdelhibe tett látogatásom alatt megállapodtunk,
hogy erősítjük a terrorizmusellenes, globális egészségügyi,
nukleáris biztonsági és kereskedelmi együttműködésünket.
Nem tudtam megmondani, vajon Szingh hatalomra jutása az
indiai demokrácia jövőjét vetíti-e előre, vagy csupán ritka
kivétel. Az első Delhiben töltött esténken feleségével, Gursaran
Kaurral vacsorára invitált minket Michelle-lel a
rezidenciájukra. Mielőtt csatlakoztunk volna a többi vendéghez
a gyertyafényes belső udvaron, alkalmunk nyílt Szinghgel
négyszemközt váltani pár szót. A testőrök és minden szavunkat
lejegyzetelő munkatársak hadától távol a miniszterelnök
nyíltabban beszélt a láthatáron tornyosuló felhőkről. Elmondta,
hogy aggódik a gazdaság miatt. Bár India sok más országnál
jobban átvészelte a pénzügyi válságot, a globális lelassulás
óhatatlanul meg fogja nehezíteni, hogy elegendő állást
teremtsenek az ország fiatal és gyorsan növekvő lakossága
számára. Pakisztánról nem is beszélve: jelentősen megnőtt a két
ország közötti feszültség a 2008-as mumbai szállodák és egyéb
helyek elleni terrortámadások óta, amelyek kivizsgálásában
Pakisztán azóta sem hajlandó együttműködni. A támadásokért
felelős terrorszervezet, a Laskar-i-Tajjiba vezetője állítólag
pakisztáni titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkezik. Szingh a
támadások után nem hallgatott a Pakisztán elleni megtorlást
követelő hangokra, de ezzel saját politikai pozícióját
gyengítette. Attól tartott, hogy az országban fellángoló
muzulmánellenesség a fő indiai ellenzéki párt, a hindu
nacionalista Bháratíja Dzsanata Párt befolyását erősíti.
 – Bizonytalan időkben a vallási és etnikai ellentétek
felszításával hatalmas energiát lehet felszabadítani, elnök úr. És
a politikusok ezt Indiában vagy bárhol máshol is könnyen
meglovagolhatják – jegyezte meg a miniszterelnök.
Bólintottam, mert eszembe jutott a Václav Havellel Prágában
folytatott beszélgetésünk, és az Európában terjedő
illiberalizmussal kapcsolatos figyelmeztetése. Ha a globalizáció
és a gazdasági válság a viszonylag gazdag országokban is fel
tudta korbácsolni ezeket a hullámokat – miként az Egyesült
Államokban is szemtanúi lehettünk a Tea Party kapcsán –,
akkor hogyan lehetne India immunis erre? Hiszen a stabil
demokráciája és a jelenlegi lenyűgöző gazdasági teljesítménye
ellenére India még mindig távol állt a Gandhi által
megálmodott, egyenlőségen alapuló, békés és fenntartható
társadalom eszményétől. Országszerte milliók sínylődtek
mocsokban, poros falvakban és nyomornegyedek
útvesztőjében, miközben az indiai gazdaság titánjai az egykori
rádzsák és mogulok módjára dőzsöltek. A nyilvános és a
családon belüli erőszak továbbra is az indiai mindennapok
része maradt. Még mindig a Pakisztán elleni uszítással lehetett
a legkönnyebben nemzeti egységet kovácsolni. Sok indiai
rendkívül büszke volt országa Pakisztánéval vetekedő
nukleárisfegyver-programjára. Arra nemigen gondoltak, hogy
bármelyik fél hibája egy egész régió kihalásához vezethet.
Ráadásul az indiai politika továbbra is a vallás, a klánok és a
kasztok körül forgott. Ebben az értelemben megtévesztő volt,
hogy Szingh miniszterelnöki rangra emelkedését olykor a
vallási megosztottságon való felülemelkedésként ünnepelték.
Eredetileg nem a saját népszerűsége repítette a miniszterelnöki
bársonyszékbe. Valójában Sonia Gandhinak – a volt
miniszterelnök, Radzsiv Gandhi olasz születésű özvegyének, a
Kongresszus Párt elnökének – köszönhette a pozícióját. Sonia
Gandhi győzelemre vitte pártja koalícióját, majd saját maga
helyett Szinghet iktatta be. Több politikai megfigyelő szerint is
azért esett éppen rá a választása, mert az országos politikai
bázissal nem rendelkező idős szikh férfi nem jelentett
fenyegetést negyvenéves fiára, Ráhulra, a Kongresszus Párt
várományosára nézve.
Sonia és Ráhul Gandhi is velünk vacsorázott aznap. Sonia
hagyományos száriba öltözött, hatvanas, figyelemre méltó nő
volt sötét, fürkésző pillantással és csendes, fejedelmi
megjelenéssel. A férjét 1991-ben egy Srí Lanka-i szeparatista
öngyilkos merénylő bombája ölte meg. A dinasztiában rejlő erőt
bizonyította, hogy az európai származású egykori családanya
gyászát maga mögött hagyva az ország egyik vezető
politikusává nőtte ki magát. Radzsiv nagyapja India első
miniszterelnöke, a függetlenségi mozgalom ikonja,
Dzsaváharlál Nehru volt. Radzsiv anyja, Nehru lánya, Indira
Gandhi több részletben összesen tizenhat évig ült maga is a
miniszterelnöki bársonyszékben. Az apjánál könyörtelenebb
politikát folytatott, mígnem 1984-ben ő is merénylet áldozata
lett.
Aznap este Sonia Gandhi inkább hallgatott, mint beszélt.
Ügyelt rá, hogy politikai témákban Szinghhez igazodjon, és
gyakran a fiának adta át a szót. Így is nyilvánvalóvá vált
számomra, hogy ragyogó intelligenciájának köszönhette a
hatalomra jutását. Ráhul okosnak és komolynak tűnt, anyjához
hasonlóan jó megjelenésű volt. Megosztotta velem a progresszív
politika jövőjéről alkotott nézeteit, közben időnként a 2008-as
kampányom részleteiről faggatott. De egyfajta ideges
éretlenséget sugárzott – mint egy diák, aki megtanulta a leckét
és be akar vágódni a tanároknál, de hiányzik belőle a mesteri
szint eléréséhez szükséges tehetség és lelkesedés.
Késő este észrevettem, hogy Szingh elálmosodott, és egy-egy
korty vízzel próbálja ébren tartani magát, úgyhogy jeleztem
Michelle-nek, hogy ideje elbúcsúzni. A miniszterelnök és a
felesége elkísért minket az autónkig. A gyér fényben
törékenynek, és hetvennyolc éves koránál idősebbnek tűnt.
Miközben elhajtottunk, eltöprengtem a jövőn. Vajon sikeresen
átadja-e majd a stafétát Ráhulnak, aki az anyja tervét
beteljesítve megtartja a Kongresszus Párt vezető szerepét a
Bháratíja Dzsanata Párt megosztó nacionalizmusával szemben?
Valahogy kételkedtem ebben. Nem Szingh miatt: ő megtette a
magáét. Betű szerint követte a hidegháború utáni világ liberális
demokráciáinak útmutatóját. Fenntartotta az alkotmányos
rendet, lelkiismeretesen végezte a GDP növeléséhez szükséges
mindennapos, gyakran lélekölő munkát, és kiterjesztette a
szociális hálót. Hozzám hasonlóan hitt benne, hogy mindenki
ezt várja a demokráciától, különösen az olyan vegyes népességű
és vallású, hatalmas országokban, mint India és az Egyesült
Államok. Nem forradalmi változások és kultúraváltás, nem a
társadalom összes betegségének orvoslása, sem az életük célját
és értelmét keresők támogatása az elvárás. Csupán az
ellentéteink rendezését vagy legalább elviselését lehetővé tevő
szabályok alkotása; az életszínvonal és az iskolázottság
növelése az alantas ösztönök visszaszorítására.
Csakhogy mostanra felmerült bennem a gyanú, hogy talán
semmilyen demokrácia nem képes tartósan megzabolázni
ezeket az alantas ösztönöket – az erőszakot, a kapzsiságot, a
korrupciót, a nacionalizmust, a rasszizmust, a vallási
intoleranciát és mások eltiprásának vágyát, amellyel saját
bizonytalanságunk, mulandóságunk és jelentéktelenségünk
érzését próbáljuk enyhíteni. Ezek ugyanis mindenütt ott
bujkálnak, készen arra, hogy bármikor felbukkanjanak, ha
megtorpan a növekedés üteme, megváltozik a népesség
összetétele, vagy egy karizmatikus vezető meglovagolná
honfitársai félelmeit és sérelmeit. És bármennyire vágytam is
rá, nem kérdezhettem meg Mahátma Gandhitól, hogy miként
lehetnék úrrá rajtuk.

A KONGRESSZUS MUNKAKEDVE ÁLTALÁBAN ELPÁROLOG a választás és a

karácsonyi ülésszünet kezdete közötti hat-hét hetes időszakban
– különösen, ha másik párt ragadja magához a kongresszusi
többséget. A kedvüket szegett vesztesek másra sem vágynak,
mint hogy hazakulloghassanak. A győztesek pedig azt
szeretnék, ha az új kongresszus beiktatásáig már a fű se nőne.
2011. január 5-én felesküszik az Egyesült Államok 1947 óta
legnagyobb republikánus többségű kongresszusa. Ez a
gyakorlatban azt jelenti, hogy onnantól kezdve a leendő
házelnök, John Boehner jóváhagyása nélkül még szavazásra
sem tudok bocsátani semmilyen törvényt, nemhogy
megszavaztatni. És hogy kétség se férjen a szándékaihoz,
Boehner máris bejelentette, hogy az első dolga lesz szavazásra
bocsátani a Betegvédelmi és Elérhető Betegellátási Törvény
teljes visszavonását.
Ez az átmeneti időszak viszont még tartogatott lehetőségeket
számunkra. Ázsiai utamról visszatérve számos fontos
kezdeményezést át akartam juttatni a célvonalon a kongresszus
év végi ülésszünete előtt: a nukleáris fegyverek leszereléséről
szóló, az oroszokkal letárgyalt új START-egyezmény
ratifikálását; a katonai szolgálat során a melegek, leszbikusok és
biszexuálisok „előbújását” gátló „Ne kérdezd, ne mondd!”
törvény visszavonását; valamint az iratok nélküli bevándorlók
gyerekeinek állampolgárságot biztosító Kiskorú Menekültek
Fejlesztése, Segélyezése és Oktatása (Development, Relief, and
Education for Alien Minors Act, DREAM) törvény elfogadtatását.
Az összesen közel hetvenévnyi washingtoni múlttal rendelkező
Pete Rouse és Phil Schiliro kételkedve néztek rám, amikor
felsoroltam az uborkaszezonra szánt teendők listáját. Axe
konkrétan elnevette magát.
– Csak ennyi? – kérdezte gúnyosan.
Igazából nem csak ennyi. Elfelejtettem megemlíteni, hogy
még Michelle gyerekkori elhízás elleni küzdelmének központi
elemét, a gyermekek élelmezésével kapcsolatos
törvénytervezetet is el kell fogadtatnunk.
 – Jó törvény, és Michelle csapata kiváló munkát végzett:
gyermekegészségügyi szakemberek egész seregét állította az
ügy mellé. Ráadásul, ha nem tudom elfogadtatni, akkor alhatok
a kanapén – mondtam.
Megértettem a munkatársaim kételkedését ennyi ambiciózus
terv láttán. Még ha össze is tudjuk szedni minden egyes
megosztó törvényjavaslathoz a szükséges hatvan szavazatot,
akkor sem biztos, hogy Harry Reid rá tudja venni Mitch
McConnellt ilyen rövid időn belül ennyi szavazás
beütemezésére. Ennek ellenére nem éreztem a terveimet a
valóságtól teljesen elrugaszkodottnak. A listámon szereplő
összes tételnek van már előzménye, és sikerrel szerepeltek vagy
valószínűleg sikerrel fognak szerepelni a képviselőházi vitában.
És bár idáig nem sok szerencsénk volt a szenátussal, mert a
republikánusok sorra obstruálták a törvényjavaslatainkat, de
tudtommal ezúttal McConnell is feltétlenül el akart érni
valamit: az év végén lejáró Bush-adócsökkentéseket
meghosszabbító törvény elfogadását.
Ennek köszönhetően alkupozícióba kerültünk.
Régóta helytelenítettem az elődöm híres, 2001 és 2003 között
beiktatott adótörvényét, amely aránytalan előnyhöz juttatta a
magas jövedelműeket, és növelte a jövedelmi és
vagyonkülönbségeket. Warren Buffett előszeretettel kérkedett
azzal, hogy a törvénynek köszönhetően jelentősen alacsonyabb
adókulccsal adózik – a szinte teljes egészében
tőkenyereségekből és osztalékokból származó jövedelme után –,
mint a saját titkárnője. Már önmagában az ingatlanadót érintő
törvényi változások több mint 130 milliárd dollárral
csökkentették az amerikai családok leggazdagabb két
százalékának adóterheit. Ráadásul 1,3 billió dollárt húztak ki az
amerikai államkincstárból, így a Bill Clinton elnöksége alatti
költségvetési többlet egyre növekvő hiányba csapott át. Erre a
hiányra hivatkozva akart azután sok republikánus
megszorításokat bevezetni a társadalombiztosítás, a Medicare,
a Medicaid és az amerikai szociális háló egyéb területein.
Akármennyire elhibázott volt is a Bush-kormány
adócsökkentése, mégis politikai öngól lett volna a visszavonása
– ugyanis a legtöbb amerikai adóterheit enyhítette valamelyest.
A közvélemény-kutatások következetesen arról tanúskodtak,
hogy az amerikaiak döntő többsége támogatja a gazdagok
megadóztatását. De még a jól kereső ügyvédek és orvosok sem
tekintették magukat gazdagnak, különösen, ha drága környéken
éltek. És miután a munkavállalók alsó 90 százalékának egy
évtizede nem nőtt a jövedelme, nagyon kevesen érezték volna
méltányosnak a saját adójuk növelését. A kampányom során a
csapatommal abban maradtunk, hogy a Bush-adócsökkentést
szelektíven – csak az évi 250 ezer dollárnál magasabb
jövedelmű családok (vagy 200 ezer dollárnál magasabb
jövedelmű magánszemélyek) esetén – vonjuk vissza. Ezt az
amerikaiak leggazdagabb két százalékát érintő – és a következő
évtizedben durván 680 milliárd dollárt az államkincstárba hozó
– megközelítést szinte egyhangúlag támogatták a demokrata
képviselők. A befolyó összeget azután a kevésbé tehetősek
óvodai, egészségbiztosítási, továbbképzési és oktatási
programjainak bővítésére fordíthatnánk.
Nem gondoltam meg magam ebben az ügyben – a gazdagok
adóterheinek növelése nem csupán igazságosság kérdése,
hanem egyúttal az egyetlen lehetőség az új kezdeményezések
finanszírozására. Ugyanakkor, számos más
kampányígéretemhez hasonlóan, a pénzügyi válság miatt
ebben az esetben is át kellett gondolnom, hogy mikor
veselkedjünk neki. A ciklusom elején a gazdasági tanácsadóim a
válság jelentette fenyegetésre hivatkozva lebeszéltek az
adónövelésről. Igen meggyőzően azzal érveltek, hogy még a
gazdagokra és a Fortune 500 vállalatokra korlátozódó
adónövelés is káros hatással járna – hiszen pont akkor vonnánk
ki pénzt a gazdaságból, amikor költésre szeretnénk buzdítani a
magánszemélyeket és a vállalatokat. Később, amikor a gazdaság
már kilábalóban volt a válságból, még mindig a frászt hozta a
munkatársaimra az adóemelés gondolata.
Mitch McConnell azzal fenyegetőzött, hogy ha bármilyen
módosítással próbálkozunk a Bush-adócsökkentési törvényen,
akkor obstruálni fognak. Ami azt jelentette, hogy csak úgy
szabadulhatunk meg a törvénytől, ha nem teszünk semmit, így
év végén lejár. Ebben az esetben január 1-jén mindenkinek az
adókulcsa automatikusan visszatér a magasabb, a Clinton-
érában megszokott szintre. Számos progresszív kommentátor
erre biztatott minket. Ebben az esetben az új évben visszatérő
demokraták benyújthatnának egy olyan új törvényjavaslatot,
amely szerint az évi 250 ezer dollárnál kevesebbet kereső
amerikai családok adókulcsa csökken – a republikánusok pedig
merjenek csak nemmel szavazni!
Erősen fontolgattuk ezt a stratégiát. Joe Biden és a jogászaink
azonban a félidős választási vereségünket tekintve aggódtak,
hogy a centrista demokraták elpártolnának tőlünk, és a
republikánusok a helyzetet kihasználva megszavaztatnák az
adócsökkentések bebetonozását. Úgy ítéltem meg, hogy
mindettől függetlenül is problémás a republikánusokkal
kakaskodni, mégpedig a még mindig ingatag gazdasági helyzet
miatt. Még ha az összes demokrata képviselőt magunk mellé
tudnánk is állítani, és a republikánusok meghajolnának a
nyomás alatt, akkor is hónapokba telne egy új adótörvény
elfogadtatása a megosztott kongresszussal. Közben pedig a
közép- és munkásosztálybeli amerikaiak kevesebb fizetést
vinnének haza, a vállalkozásoknak még inkább vissza kellene
fogniuk a befektetéseiket, a tőzsde újra zuhanórepülésbe
kezdene, és a gazdaság szinte biztosan újra válságba kerülne.
Miután több forgatókönyvet végiggondoltunk, elküldtem Joe-
t a Capitol Hillre McConnell-lel tárgyalni. Hajlandók vagyunk
támogatni az összes Bush-adócsökkentés kétéves
meghosszabbítását – azzal a feltétellel, hogy a republikánusok
vállalják a vészhelyzeti munkanélküli-segély, a válságkezelési
törvény értelmében az alsó és középosztálynak nyújtott
adóhitel (amelyet „Jövedelmező munka” [Making Work Pay]
néven emlegettek) és az alacsony jövedelmű munkavállalóknak
nyújtott, visszatérítendő adóhitel meghosszabbítását.
 McConnell első körben hallani sem akart a megegyezésről.
Miután korábban kinyilatkoztatta, hogy „a legfőbb célunk
elérni, hogy Obama egyciklusos elnök legyen”, nyilvánvalóan
esze ágában sem volt megadni nekem azt a dicsőséget, hogy
önként, republikánus kényszer nélkül adót csökkenthessek.
Nem voltam meglepve. A szenátusban és a törvényhozásban
szerzett tapasztalata mellett többek között azért választottam
Joe-t közvetítőnek, mert tisztában voltam vele, hogy
alelnökömmel együttműködni nem olyan vörös posztó a
republikánusok szemében, mint a (fekete, muzulmán,
szocialista) Obamával.
Hosszas huzavonát követően, és miután a „Jövedelmező
munka” adóhitelt hajlandók voltunk jövedelemadó-
csökkentésre cserélni, McConnell végül beadta a derekát. 2010.
december 6-án bejelenthettem, hogy teljes körű megállapodást
kötöttünk.
Stratégiai szempontból elégedettek voltunk ezzel az
eredménnyel. Bár rossz érzés volt még két évig adócsökkentést
nyújtanunk a gazdagoknak, ugyanakkor meg tudtuk
hosszabbítani a középosztálybeli családok adókönnyítését, és
további 212 milliárd dollár összegű, a leginkább rászoruló
amerikaiakat érintő gazdaságélénkítő segítséget tudtunk
nyújtani – ilyen csomagot önálló törvényjavaslat formájában
soha nem tudtunk volna elfogadtatni a republikánus többségű
képviselőházzal. Ami a megállapodás politikai hátterét illeti,
ahogyan Valerie-nek elmagyaráztam, ez a kétéves időszak egy
nagy tétre játszott fogadás a republikánusok és köztem. Én arra
fogadtam, hogy 2012 novemberében sikeres újraválasztási
kampányom után erőből véget tudok majd vetni a gazdagok
adócsökkentésének. Ők arra tettek tétet, hogy le fognak győzni –
és az új republikánus elnök bebetonozza nekik a Bush-
adócsökkentést.
A baloldali média kitért a hitéből – valószínűleg azért, mert a
tervem sikere vagy bukása azon múlt, hogy megválasztanak-e
újra. Az újságírók azzal vádoltak, hogy behódoltam
McConnellnek és Boehnernek, és hogy úgy ugrálok, ahogy a
Wall Street-i haverjaim és a Larry- meg Tim-féle tanácsadóim
fütyülnek. Arra figyelmeztettek, hogy a jövedelemadó-
csökkentés gyengíteni fogja a társadalombiztosítási alapokat; az
alacsony jövedelmű munkavállalóknak nyújtott, visszatérítendő
adóhitel tiszavirág-életű lesz; és a republikánusok két év múlva
kényük-kedvük szerint be fogják betonozni a Bush-
adócsökkentést.
Egyszóval ők is arra fogadtak, hogy veszítek.
A McConnell-lel kötött megállapodás bejelentésével
nagyjából egy időben, december közepén Bill Clinton
meglátogatott az Elnöki Ebédlőben. A kampány alatt köztünk
fellépő súrlódások eddigre már nagyrészt feledésbe merültek.
Ezért örültem, hogy megosztja velem az 1994-ben Newt
Gingrichtől elszenvedett súlyos félidős vereség tanulságait. Egy
idő után belemerültünk a küszöbön álló adómegállapodás
részleteibe. Clintont hihetetlenül fellelkesítette a dolog.
– Ezt néhány közös barátunkkal is megoszthatnád –
mondtam a bizonyos demokrata körökből érkező ellenszélre
utalva.
– Meg fogom, ha alkalmam nyílik rá – válaszolt Clinton.
Támadt egy ötletem.
– És ha most rögtön alkalmad nyílna rá?
Mielőtt szóhoz jutott volna, megkértem Katie-t, hogy
trombitálja össze az épületben tartózkodó összes tudósítót.
Tizenöt perc múlva Bill Clintonnal beléptünk a Fehér Ház
Sajtóközpontjába.
Tájékoztattam a döbbent riportereket, hogy az utóbbi idők
legvirágzóbb amerikai gazdasága idején elnöki pozíciót betöltő
Clinton fogja megosztani az adómegállapodásunkkal
kapcsolatos nézeteit, majd átadtam neki a szót. A volt elnök
pillanatok alatt a figyelem középpontjába került, ahogy érdes
hangján, arkansasi sármját bedobva ecsetelte a McConnell-lel
kötött megállapodásunkat. A rögtönzött sajtótájékoztató kezdete
után röviddel rájöttem, hogy máshová hív a kötelesség. Clinton
viszont láthatóan lubickolt a figyelemben, így nem akartam
félbeszakítani. Ehelyett a mikrofonhoz hajolva közöltem, hogy
mennem kell, de Clinton elnök még tud maradni. Később
megkérdeztem Gibbset, hogyan folytatódott az esemény.
– Szuper volt a sajtóvisszhang. Bár néhány nagyokos szerint
megalázkodtál, amikor átengedted Clintonnak a terepet –
mesélte Gibbs.
Nem igazán aggódtam emiatt. Tudtam, hogy Clinton
népszerűségi indexe jóval magasabb az enyémnél, részben
mivel az annak idején őt rágalmazó konzervatív sajtó most
előszeretettel példálózott vele mint értelmes, centrista, a
republikánusokkal együttműködni képes demokratával. Ha a
megállapodásunk mellé áll, akkor könnyebben el tudjuk adni a
közvélemény szélesebb rétegei körében, és elejét tudjuk venni a
demokrata képviselők esetleges ellenállásának. A sors iróniája,
hogy a játékba már csak kibicként beleszóló exelnök mindig
okosabbnak tűnik. Ezt nekem és korunk más vezetőinek is el
kell fogadni.
A McConnell-lel kötött átmeneti fegyverszünetnek
köszönhetően továbbléphettem az uborkaszezonra készített
teendőlistám további pontjaira. Michelle gyermekétkezési
törvényjavaslatát elegendő republikánus is támogatta ahhoz,
hogy december elején viszonylag kis felhajtással megszavazzák.
Még az sem tudott gáncsot vetni neki, hogy Sarah Palin (ekkorra
a Fox News elemzője) vádaskodása szerint Michelle korlátozni
akarja az amerikai szülők szabadságát a gyermekük saját
belátásuk szerinti táplálása terén. Közben a képviselőház egy
élelmiszer-biztonsági törvényjavaslat részletein dolgozott. Hó
végére ezt is elfogadták.
Keményebb diónak tűnt az új START-egyezmény ratifikálása
a szenátusban – nemcsak azért, mert egyezmény lévén hatvan
helyett hatvanhét szavazatra volt szükség, hanem mert
hazánkban nem volt nagy támogatottsága az ügynek.
Nyaggatnom kellett Harry Reidet, hogy tűzze napirendre az
átmeneti időszakban. Arra hivatkoztam, hogy az Egyesült
Államok hitelessége a tét – nem beszélve saját
szavahihetőségemről a világ többi csúcsvezetője szemében. És
ha nem ratifikáljuk az egyezményt, az aláássa az Irán elleni
szankciókra, valamint más országok nukleáris biztonságának
fokozására irányuló erőfeszítéseinket. Amint Harry némi
vonakodás után rábólintott, hogy szavazásra bocsátja az
egyezményt („Fogalmam sincs, hová tudnám besuvasztani a
napirendben, elnök úr, de ha azt mondja, fontos, akkor
megteszem, ami tőlem telik, rendben?” – kérette magát a
telefonban), nekiálltunk republikánus szavazatokat gyűjteni. A
malmunkra hajtotta a vizet az Egyesített Vezérkar, valamint
régi barátom, Dick Lugar támogatása is. Dick volt a szenátus
Külügyi Bizottságának rangidős republikánusa, és joggal
tekintette az új START-egyezményt a korábbi
nukleárisfegyverzet-csökkentési munkássága folytatásának.
A kellő számú republikánus szavazat megszerzése
érdekében a konzervatív arizonai szenátor, Jon Kyl nyomására
így is kénytelen voltam elkötelezni magam az Egyesült Államok
nukleáris infrastruktúrája több évig tartó, több milliárd
dollárba kerülő modernizációja mellett. Olyan érzésem volt,
mintha lepaktáltam volna az ördöggel – hiszen hosszú távon
nem modernizálni, hanem leépíteni akartam a nukleáris
fegyverzetet, nem beszélve arról, mennyi nemesebb célra
tudtam volna költeni ezeket a dollármilliárdokat. Mindenesetre
a jórészt leszereléspárti szakértőink is biztosítottak arról, hogy
öregedő nukleáris fegyverrendszereink – a katasztrófához
vezető tévedéseket vagy baleseteket elkerülendő – valóban
fejlesztésre szorulnak. Nagyot sóhajtottam
megkönnyebbülésemben, amikor az új START-egyezmény
ratifikálását végül 71 : 26-os szavazati aránnyal jóváhagyta a
szenátus.

A FEHÉR HÁZ A KARÁCSONYI ÜNNEPEK IDEJÉN mutatta a legszebb arcát.

Az Oszlopsor és a Keleti Szárny főfolyosóját vörös
bársonyszalagokon függő hatalmas fenyőkoszorúk díszítették, a
Rózsakert tölgyfái és magnóliái fényruhába öltöztek. A
hivatalos fehér házi karácsonyfa, a lovas kocsin érkező, pompás
erdei fenyő a Kék Szoba nagy részét betöltötte, de a rezidencia
szinte minden nyilvános terét hasonlóan látványos fenyőfák
díszítették. A Fehér Ház társasági eseményeket szervező irodája
önkéntesek egész hadát szabadította a Fehér Házra, akik három
álló napon át káprázatos pompába öltöztették a fákat, a
termeket és a Nagy Előcsarnokot. A Fehér Ház cukrászai közben
elkészítették a rezidencia makettjét mézeskalácsból,
bebútorozva, függönyökkel és – az elnökségem alatt – Bo
miniatűr figurájával.
Az ünnepi időszak azzal is járt, hogy három és fél héten
keresztül gyakorlatilag minden délután és este partikat adtunk.
Ezek nagyszabású rendezvények voltak; egyszerre 3-400 vendég
nevetgélt, ette a báránybordát és a rákfasírtot, itta a tojáslikőrt
és a bort, miközben az Egyesült Államok Haditengerészetének
Zenekara csinos piros kabátot viselő zenészei végigjátszották a
teljes karácsonyi repertoárt. A délutáni partik nem jelentettek
nagy macerát, mert csak pár percre libbentünk be Michelle-lel,
hogy mindenkinek kellemes ünnepeket kívánjunk egy kordon
mögül. Az esti alkalmak azonban legalább kétórás ácsorgással
jártak számunkra a Diplomáciai Fogadószobában, ahol szinte
minden vendéggel pózolnunk kellett a közös fotó kedvéért.
Michelle örömmel vállalta a fáradságot, amikor a
titkosszolgálatiak és a rezidencia személyzetének családjait
láttuk vendégül – pedig kikészült a lába a magas sarkútól.
Amikor azonban a kongresszus és a politikai média képviselőire
került a sor, rögtön elillant az ünnepi hangulata. Talán mert ők
több figyelmet követeltek („Ne dumálj már annyit!” – súgta a
fülembe két vendég között); vagy mert olyanok karolták át
kebelbarátságot mímelve, a kamerába mosolyogva, akik a
televízió képernyőjén rendszeresen a férje fejét követelték.
Közben a Nyugati Szárnyban a munkatársaim a karácsony
előtti időszakban a listám két utolsó, egyben legmegosztóbb
tételének kipipálásán fáradoztak. Az egyik a „Ne kérdezd, ne
mondd!”, a másik a DREAM-törvény. Az abortusz, a
fegyverviselés és a rasszizmus mellett az LMBTQ-jogok és a
bevándorlás is évtizedek óta az amerikai kultúrák háborújának
központi témái. Részben azért, mert demokráciánk
legalapvetőbb kérdését feszegetik: kit tekintünk az amerikai
családunk velünk azonos jogokat, tiszteletet és gondoskodást
érdemlő tagjának? Én ebbe a családba beleértettem a melegeket
ugyanúgy, mint a heteroszexuálisokat. Beleértettem a
gyökereiket maguk mögött hagyó és gyermekeiket ebben az
országban felnevelő bevándorlókat akkor is, ha nem legálisan
érkeztek ide. Hogyan is gondolhattam volna másképp, hiszen az
ő kirekesztésükre használt érveket már oly sokszor hozták fel a
hozzám hasonlók kirekesztésére.
 Ez nem jelenti azt, hogy szívtelennek vagy begyepesedettnek
tartottam volna az LMBTQ-csoporthoz tartozók és a
bevándorlók jogairól másképp gondolkodókat. Eléggé tisztában
vagyok magammal ahhoz – vagy legalábbis elég jó a memóriám
–, hogy emlékezzek: régebben én sem képviseltem különösen
felvilágosult nézeteket a melegekkel, leszbikusokkal és
transzneműekkel kapcsolatban. Az 1970-es években, egy olyan
érában nőttem fel, amikor az LMBTQ- közösség alig volt látható
a kívülállók számára. Toot nővére (és az egyik kedvenc
rokonom), Arlene nénikém például hawaii látogatásai
alkalmával rendre „Marge barátnőmként” mutatta be húsz éve
vele élő partnerét.
És ahogyan akkoriban sok kamasz fiú, mi is dobálóztunk a
„buzi” és a „homokos” szavakkal, hogy egymást piszkáljuk –
gyenge próbálkozás volt a férfiasságunk fitogtatására és
bizonytalanságunk leplezésére. Egyetemista koromban
azonban összebarátkoztam a homoszexualitásukat nyíltan
vállaló diákokkal és tanárokkal. Ekkor szembesültem a velük
szemben megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetéssel és
gyűlölettel, valamint a társadalom által rájuk kényszerített
magánnyal és önbizalomhiánnyal. Elszégyelltem magam a
korábbi viselkedésem miatt – és változtattam a hozzáállásomon.
Ami a bevándorlást illeti, fiatalon nem sokat tudtam róla,
csupán az Ellis-szigetről és a Szabadság-szoborról alkottam
homályos – a popkultúrából származó – elképzeléseket. Később
változott meg a szemléletmódom, amikor a chicagói
közösségszervezői munkám során közelebbről megismertem
Pilsen és Little Village túlnyomórészt mexikói lakosságát.
Ezekben a városnegyedekben a született amerikai, a honosított
állampolgár, a zöldkártya-tulajdonos és az iratok nélküli
bevándorló általános kategóriái egy családon belül is gyakran
keveredtek. Új ismerőseim idővel megosztották velem, hogy
milyen érzés a származásukat titkolni és attól rettegni, hogy egy
pillanat alatt, kártyavárként omolhat össze kemény munkával
felépített életük. Meséltek a gyakran szívtelen és önkényes
bevándorlási rendszerrel folytatott küzdelmeikről. Elárulták,
hogy munkaadóik gyakran, bevándorlói helyzetüket
kihasználva, minimálbérnél alacsonyabb fizetésért dolgoztatják
őket. A chicagói negyedekben bevándorlókkal, valamint az
egyetemen LMBTQ-emberekkel kötött barátságok és a tőlük
hallott történetek hatására váltam érzékennyé a korábban csak
elvont fogalomként ismert témák emberi vonatkozásai iránt.
Az én szememben a „Ne kérdezd, ne mondd!” törvény
egyértelműen elhibázott volt: mivel megtiltotta az LMBTQ-
közösség tagjainak, hogy szexuális irányultságuk vállalásával
szolgáljanak a hadseregben, ezért mind az amerikai eszméket
megsértette, mind a fegyveres erőkre káros hatással volt. Bill
Clinton és az Egyesített Vezérkar félresiklott
kompromisszumaként jött létre: Clinton az LMBTQ-emberek
katonai szolgálat alóli kitiltása ellen kampányolt, a vezérkari
főnökök viszont kitartottak amellett, hogy egy ilyen változás
rontaná a morált, és káros lenne a lojalitásra nézve. A törvény
azonban az 1994-es hatályba lépése óta nemigen járult hozzá
egyetlen katona védelméhez vagy emberi méltóságának
megőrzéséhez sem. Sőt több mint 13 ezren kénytelenek voltak
kimondottan a szexuális irányultságuk miatt leszerelni. A
hadseregnél maradóknak titkolniuk kellett identitásukat és
szerelmüket, nem tehettek ki családi fotókat a munkahelyükön,
és nem vihették magukkal partnerüket a hadsereg által
szervezett társasági eseményekre. A hadsereg első afroamerikai
főparancsnokaként kiemelt felelősségemnek éreztem a
szabályozás megszüntetését, szem előtt tartva, hogy a
hadseregben szolgáló feketék hagyományosan intézményi
előítéletek áldozatai voltak, ki voltak zárva a magas rangú
pozíciókból, és évtizedeken keresztül szegregált szakaszokba
kényszerültek. Ez utóbbi szabálynak végül Harry Truman 1948-
as rendelete vetett véget.
Az volt a kérdés, hogyan vigyük keresztül a változtatást. A
kezdetek kezdetén az LMBTQ-csoportok képviselői Truman
példájának követésére biztattak: egyszerűen vonjam vissza
rendeletileg a törvényt. Hiszen már amúgy is alkalmaztam az
elnöki rendeletek és nyilatkozatok eszközét az LMBTQ-emberek
jogainak biztosítására, például a kórházi látogatási jogok és a
szövetségi alkalmazottak juttatásainak partnerükre való
kiterjesztése terén. De ha a törvényhozásnál alkalmazott
konszenzusos módszert elnöki rendelettel kerülném meg, attól
csak még nagyobb lenne az új törvénnyel szembeni ellenállás,
és félőbb lenne, hogy a végrehajtást szabotálni fogják a
hadseregnél. És természetesen a rendeletet a következő elnök
egyetlen tollvonással visszavonhatná.
 Arra jutottam, hogy a kongresszus bevonása lenne az
optimális megoldás. Ehhez szükségem volt a hadsereg
legmagasabb rangú vezetőinek aktív és készséges
közreműködésére – ami két háború kellős közepén nem tűnt
sima ügynek. Korábban az Egyesített Vezérkar ellenezte a „Ne
kérdezd, ne mondd!” törvény visszavonását, arra hivatkozva,
hogy a nyíltan meleg katonák jelenléte káros hatással lenne az
összetartásra és a fegyelemre. (A visszavonás kongresszusi
ellenzői, köztük John McCain, egyenesen azt állították, hogy
elárulva éreznék magukat a csapataink, ha egy ilyen felforgató
új szabályt vezetnénk be háborús időkben.) Becsületükre
szóljon, hogy Bob Gates és Mike Mullen szemrebbenés nélkül
fogadta a „Ne kérdezd, ne mondd!” törvény visszavonására
vonatkozó terveimet a beiktatásom után. Gates elárulta, hogy
már amúgy is megkérte a munkatársait a változások diszkrét
előkészítésére. Nem személyes indíttatásból tette, hanem mert
attól tartott, hogy a szövetségi bíróságok végső soron
alkotmányellenesnek fogják ítélni a szabályozást, és a
hadseregnek hirtelen szakad a nyakába a változás. Ő és Mullen
nem is próbáltak lebeszélni a szándékomról, hanem engedélyt
kértek egy munkacsoport létrehozására a javasolt változás
katonai tevékenységekre gyakorolt hatásainak vizsgálata
érdekében. A csoport lényegében átfogó felmérést végezne
arról, hogyan viszonyulnának a társaik a hadseregben szolgáló
nyíltan meleg katonákhoz. A cél, hangsúlyozta Gates, hogy a
minimumra csökkentsék a zavarodottságot és széthúzást.
 – Ha ezt akarja, elnök úr, akkor meg kell tudnunk mondani,
hogyan lehet jól csinálni – fűzte hozzá Gates.
Emlékeztettem Gateset és Mullent arra, hogy az LMBTQ-
emberek iránti tolerancia semmi szín alatt sem kívánságműsor.
Mindenesetre engedtem a kérésüknek, egyrészt, mert bíztam
bennük, hogy tisztességes felmérést végeznek. Másrészt éltem a
gyanúperrel, hogy a tábornokainknál évtizedekkel fiatalabb
katonáink nyitottabbak a melegekkel és leszbikusokkal
szemben, mint gondolnánk. Gates rászolgált a bizalmamra,
amikor 2010. február 2-án a szenátus Fegyveres Erők Bizottsága
elé állva kijelentette: „Teljes mértékben támogatom az elnök
döntését” a „Ne kérdezd, ne mondd!” törvény felülvizsgálatával
kapcsolatban. De mégis Mike Mullen aznapi beszéde került be a
hírekbe, mivel a történelemben először állt ki amerikai katonai
vezető nyilvánosan az LMBTQ-emberek katonai szolgálatának
engedélyezése mellett: „Elnök úr, magam és csakis magam
nevében szólva személyes meggyőződésem szerint a nyíltan
melegek és leszbikusok szolgálatának engedélyezése helyes.
Mindenképpen zavar az a törvény, amely fiatal férfiakat és
nőket hazugságra kényszerít az identitásukat illetően, csak
azért, hogy védhessék a honfitársaikat. Az én szememben ez az
egyének és a hadsereg intézményének integritását egyaránt
sérti.”
A Fehér Házban senkivel nem egyeztetett Mullen a
felszólalásával kapcsolatban. Talán még Gates sem tudta, mire
készül. De egyértelmű állásfoglalása azonnal új alapokra
helyezte a vitát, és politikai támogatást nyújtott az indítványt
szorgalmazó szenátoroknak.
Mullen felszólalása hónapokkal megelőzte az általa és Gates
által javasolt felmérési folyamatot, ami okozott némi politikai
fejtörést számunkra. Az indítvány támogatói ugyanis
közvetlenül és a sajtón keresztül is keményen ránk támadtak.
Nem értették, miért nem vagyok képes egyszerű elnöki
rendeletet kiadni, amikor az Egyesített Vezérkar vezetője is
támogatja a változást. Az különösen szálka volt a szemükben,
hogy további LMBTQ-katonákat szereltek le, míg mi a
felmérésünkkel szórakoztunk. Valerie és csapata, különösen
Brian Bond tartotta a hátát a saját pártunk soraiból érkező
támadásokkal szemben. Brian nagyra becsült melegjogi
aktivista volt, aki az első számú kapcsolattartónkként szolgált a
melegközösséggel. Hónapokon keresztül kellett kiállnia a
döntésem mellett, miközben kételkedő barátai, volt kollégái és a
sajtó is árulással vádolta és kétségbe vonta az ügy iránti
elkötelezettségét. El sem tudom képzelni, emberileg mennyire
megviselhette mindez.
A kritikus hangok 2010 szeptemberében felerősödtek,
amikor Gates jóslata valóra vált: egy kaliforniai szövetségi
bíróság alkotmányellenesnek ítélte a „Ne kérdezd, ne mondd!”
törvényt. Megkértem Gateset, hogy hivatalosan függessze fel a
leszereléseket az ügy rendezéséig. De akármilyen
nyomatékosan kértem, újra és újra nemet mondott arra
hivatkozva, hogy a hatályban lévő törvényt köteles betartatni.
Sejtettem, hogy ha olyanra utasítom, amit helytelennek tart,
akkor kereshetek új védelmi minisztert. Talán ez volt az
egyetlen alkalom, amikor majdnem ráordítottam Gatesre, nem
mintha jogi szempontból nem értettem volna vele egyet. Az
bosszantott, hogy az LMBTQ-jogi aktivisták frusztrációját és a
hadseregben szolgáló melegek és leszbikusok gyötrelmeit nem a
saját döntéseit befolyásoló tényezőnek, hanem a tőle és a
Pentagontól távol tartandó „politikának” tekintette. (Végül
legalább hajlandó volt úgy módosítani a „Ne kérdezd, ne
mondd!” adminisztratív eljárását, hogy szinte az összes
tényleges leszerelést felfüggesztették a döntésig.)
Szerencsére a hónap vége felé végre beérkeztek a seregből a
felmérés eredményei is. Alátámasztották a sejtésemet: a
megkérdezettek kétharmada úgy gondolta, hogy a nyíltan
meleg, leszbikus és biszexuális kollégák szolgálata alig vagy
egyáltalán nem befolyásolná – sőt akár javítaná is – a hadsereg
küldetéseinek végrehajtását. Valójában a legtöbb katona úgy
vélte, hogy amúgy is dolgozik vagy dolgozott már LMBTQ-
katonatárssal, és nem tapasztalt különbséget a munkavégzés
során.
„Ismerd meg mások igazságát, és megváltozik a
hozzáállásod!” – gondoltam.
A felmérés eredményeinek ismeretében Gates és Mullen
hivatalosan jóváhagyta a „Ne kérdezd, ne mondd!” törvény
visszavonását. Az Egyesített Vezérkar Ovális Irodába behívott
többi főnöke ígéretet tett a változás haladéktalan
végrehajtására. Még James Amos tábornok, a haditengerészet
parancsnoka és a visszavonás makacs ellenzője is mosolyogva
mondta: „Biztosíthatom, elnök úr, hogy az Egyesült Államok
Haditengerészeténél gyorsabban vagy pontosabban sehol nem
fogják végrehajtani.” December 18-án pedig a szenátus 65 : 31
arányban, nyolc republikánus szavazattal, elfogadta a törvény
visszavonását.
Néhány nappal később a Belügyminisztérium korábbi és
akkori LMBTQ-katonákkal telezsúfolt nagytermében írtam alá a
törvényt. Sokan díszegyenruhát viseltek, arcukon az öröm, a
büszkeség és a megkönnyebbülés könnyei csillogtak. Amikor
beszédet intéztem az egybegyűltekhez, láttam, hogy a néhány
hete még hangosan hőbörgő aktivisták most elismerően
mosolyognak rám. Odabólintottam Brian Bond felé. De a nap
hőse Mike Mullen volt: a tömeg hosszasan, állva ünnepelte. Jó
érzés töltötte el a szívem, amikor a tapsvihar közepette a
színpadon álló, zavart mosolya ellenére nyilvánvalóan
meghatódott admirálisra néztem. Arra gondoltam, hogy ritkán
kap ekkora elismerést a lelkiismeret valódi megnyilvánulása.

A BEVÁNDORLÁSI RENDSZER HIÁNYOSSÁGAIT MINDENKI ELISMERTE. Attól

függően, hogy honnan érkezik az ember, és mennyi pénze van,
egy évtizedbe vagy még annál is több időbe telhet a letelepedési
engedély megszerzése az Egyesült Államokban. Közben az
országunk és déli szomszédunk gazdasági helyzete közti
hatalmas különbség miatt évről évre több százezer bevándorló
lépi át illegálisan a 3300 kilométer hosszú amerikai–mexikói
határt munkalehetőség és jobb élet reményében. A kongresszus
milliárdokat költött a határvédelemre: kerítésre, kamerákra,
drónokra, bővített és egyre inkább militarizált határőrségre.
Ezek a lépések ahelyett, hogy megállították volna a
bevándorlást, inkább az embercsempészek – a „coyote-ok” –
lehetőségeit javították. A csempészek hatalmas pénzeket
kerestek azzal, hogy embertelen és néha halálos módszerekkel
szállították át a határon emberi rakományukat. És bár a
szegény mexikói és közép-amerikai migránsok határátlépése
kapta a legtöbb politikai és sajtófigyelmet, az Egyesült Államok
illegális bevándorlóinak 40 százaléka valójában repülőtereken
landolt, és más legális csatornákon érkezett az országba, majd a
vízum lejárta után ezek az emberek nem tértek haza.
A becslések szerint 2010-ben 11 millióan éltek iratok nélkül
az Egyesült Államokban, nagyrészt az amerikai élet szövetébe
ágyazva. Sokan közülük sok éve itt laktak, a gyerekeik amerikai
állampolgárok voltak, mert amerikai földön születtek, vagy
olyan kis korukban érkeztek, hogy az irataiktól eltekintve
minden szempontból amerikaiak voltak. Az amerikai gazdaság
egész szektorai támaszkodtak a munkaerejükre, ugyanis a
papírok nélküli bevándorlók gyakran a legnehezebb,
legpiszkosabb munkákat is éhbérért elvállalták. Ők szedték a
boltjaink polcán sorakozó gyümölcsöt és zöldséget, ők mosták
fel az irodáink padlóját, mosogatták el az edényeinket az
étteremben, és ők gondozták az időseket. És bár az amerikai
fogyasztók élvezték a láthatatlan munka gyümölcsét, sokan
amiatt aggódtak, hogy a bevándorlók elveszik a munkájukat,
terhet rónak a társadalombiztosításra, és megváltoztatják az
ország etnikai és kulturális összetételét. Ezért az illegális
bevándorlás megállítását követelték a kormánytól. Ez a felfogás
az egyre nacionalistább jobboldali sajtó által feltüzelt
republikánus szavazókra volt a legjellemzőbb, de nem kötődött
egyértelműen a Republikánus Párthoz. A hagyományosan
demokrata beállítottságú szakszervezeti tagok például a
megélhetésüket féltették az építkezéseken megjelenő papírok
nélküli munkásoktól. A folyamatos olcsó munkaerőre (vagy a
Szilícium-völgy esetén külföldi programozókra és mérnökökre)
kiéhezett republikánus üzleti csoportok ellenben gyakran épp a
bevándorlás mellett kardoskodtak.
Még 2007-ben a konzervatív fősodortól eltávolodó John
McCain és társa, Lindsey Graham képes volt Ted Kennedyvel
együttműködve átfogó törvényjavaslatot kidolgozni. A reform
állampolgárságot kínált volna papírokkal nem rendelkező
bevándorlók millióinak, miközben szorosabb határellenőrzést
vezetett volna be. Bush elnök intenzív támogatása ellenére a
szenátus nem szavazott bizalmat a törvénynek. Mindenesetre
tizenkét republikánus szavazat is érkezett rá, ami biztató jel
volt a jövőbeli kétpárti megegyezésre nézve. A kampányom
során ígéretet tettem a törvény feltámasztására. Részben azért
is jelöltem ki Janet Napolitano volt arizonai kormányzót a
Bevándorlási és Vámhivatalt (Immigration and Customs
Enforcement) és a Vámügyi és Határvédelmi Irodát (Customs
and Border Protection) felügyelő Belbiztonsági Minisztérium
élére, mert határvédelmi ügyekben nagyon járatos, és a
múltban emberségesen, ugyanakkor határozottan kezelte a
bevándorlás kérdését.
 A törvényhez fűzött reményeim azonban meghiúsulni
látszottak. A nehéz gazdasági helyzetben, fokozódó
munkanélküliség mellett kevés képviselő érzett késztetést, hogy
megbolygassa a bevándorlás kényes témáját. McCain nem
kívánta újra zászlajára tűzni az ügyet, miután a jobboldal
hevesen kritizálta a viszonylag mérsékelt bevándorlási nézetei
miatt. A kormányom ráadásul egyre fokozódó ütemben
toloncolta ki az országból az iratokkal nem rendelkező
munkásokat. Erre nem én adtam utasítást, hanem egy 2008-as
kongresszusi határozatból adódott. Ez megnövelte a
Bevándorlási és Vámhivatal költségvetését és egyidejűleg
javította a hivatal és a helyi rendőrségek együttműködését a
büntetett előéletű, iratok nélküli bevándorlók kitoloncolása
terén. A stábommal azt a stratégiai döntést hoztuk, hogy nem
fogjuk az örökölt irányelveket kapásból visszavonni, hogy ne
adjuk a lovat a kritikusaink alá. Ők ugyanis azt állították, hogy a
demokraták nem hajlandók betartatni a fennálló bevándorlási
törvényeket. Ha ezt beigazoljuk, azzal gyengítenénk a jövőbeli
reform elfogadásának esélyét. Viszont 2010-re a bevándorlók és
a latinók jogait képviselő csoportok hiányolni kezdték az
előrelépést – hasonlóan, mint az LMBTQ-aktivisták a „Ne
kérdezd, ne mondd!” törvény esetén. És bár továbbra is
sürgettem a kongresszust a bevándorlási reform miatt, a félidős
választásokig nem volt reális esélyem egy új, teljes körű törvény
elfogadtatására.
Nézzük, miről is szólt a DREAM-törvény! Azon az
elgondoláson alapult, hogy adhatnánk némi kedvezményt a
gyerekkorukban az Egyesült Államokba hozott, iratok nélküli
fiatal bevándorlóknak, akiknek évek óta a levegőben lóg a
sorsuk. 2001 óta legalább tíz változat került belőle a
kongresszus elé, de mindegyik fennakadt a rostán. A hívei
gyakran apró, de fontos lépésnek nevezték a törvényt a
szélesebb körű reform felé vezető úton. A törvény az
„Álmodozóknak” („Dreamers”) – ahogyan ezeket a fiatalokat
elnevezték – ideiglenes letelepedési engedélyt és bizonyos
feltételek teljesülése esetén az állampolgárság lehetőségét
kínálná. A legutóbb benyújtott törvényjavaslat szerinti
feltételek közé tartozik, hogy tizenhat éves koruk előtt
kerüljenek az Egyesült Államokba, öt éven át folyamatosan itt
éljenek, legyen érettségijük, és két éven át felsőoktatási
intézménybe járjanak vagy a hadseregnél szolgáljanak – és ne
legyen komolyabb priuszuk. Az egyes államok biztosíthatnak az
Álmodozóknak tandíjkedvezményt az állami főiskolákon és
egyetemeken – sokuk számára ez az egyetlen reális esély a
felsőoktatási kritérium teljesítésére.
Az Álmodozók úgy nőttek fel, hogy amerikai iskolákba
jártak, amerikai sportokat űztek, amerikai tévéműsorokat
néztek, és amerikai plázákban lógtak. A szüleik nem is
feltétlenül mondták el nekik, hogy nem állampolgárok: csak
akkor tűnt fel nekik a papírok hiánya, amikor jogosítványt
akartak szerezni vagy ösztöndíjigénylést nyújtottak be a
főiskolán. Számos Álmodozót nyílt alkalmam megismerni, mind
a Fehér Házba költözésem előtt, mind utána. Okosak, higgadtak,
rugalmasak voltak – rengeteg lehetőség rejlett bennük,
akárcsak a saját lányaimban. Tapasztalatom szerint az
Álmodozók abban különböznek sok született amerikaitól, hogy
jobban megbecsülik az Egyesült Államokat – pontosan azért,
mert tudják: nem feltétlenül élhetik le ebben az országban az
életüket.
Morális szempontból annyira egyértelmű volt, hogy az ilyen
fiatalokat nem toloncolhatjuk ki az általuk ismert egyetlen
országból, hogy Kennedy és McCain a 2007-es bevándorlási
törvényjavaslatukba belefoglalták a DREAM-törvényt is. Harry
Reid – aki a félidős választások előtti hónapokban szoros
újraválasztási küzdelmet vívott az államában, Nevadában, és a
latino szavazók aktív részvételére volt szüksége a győzelemhez
– megígérte, hogy szavazásra bocsátja a DREAM-törvényt a
karácsonyi szünet előtti időszakban.
Sajnos Harry úgy dobta be ezt az ígéretet az utolsó
pillanatban a kampánya során, hogy sem nekünk, sem a
szenátusbeli kollégáinak, sem a bevándorlási
reformcsoportoknak nem szólt előtte. Nancy Pelosi nem volt
éppen elragadtatva, hogy Harry nem egyeztetett vele („Talán
felemelhette volna a telefont”), mégis megtette, amit tehetett:
gyorsan átnyomta a törvényt a képviselőházon. De a
szenátusban McCain és Graham kampányfogásnak minősítették
Harry döntését, és megkötötték magukat: önálló törvényként
nem hajlandók szavazni a DREAM-re, mert így nem állja meg a
helyét. Az annak idején a 2007-es McCain–Kennedy-
törvényjavaslatra igennel szavazó, és még mindig hivatalban
lévő öt republikánus szenátor nem nyilatkozott ilyen nyíltan a
szándékairól, de mind bizonytalannak tűnt. És mivel a
katasztrofális félidős választások után nem számíthattunk az
összes demokrata támogatására, a Fehér Házban mindannyian
az obstrukció elkerüléséhez szükséges hatvan szavazat
összekaparásába kezdtünk, mielőtt a szenátus ülésszaka
lezárul.
Erőfeszítéseinket Cecilia Muñoz, a Tárcaközi Ügyek
Hivatalának (Office of Intergovernmental Affairs) igazgatója
koordinálta. Szenátorkoromban ő volt az ország legnagyobb
latino érdekképviseleti szervezete, a La Raza Országos Tanács
(National Council of La Raza)[12] törvénykezésért felelős
alelnöke. Azóta is tanácsadómként szolgált bevándorlási és
egyéb ügyekben. A bolíviai bevándorlók lányaként
Michiganben született és nevelkedett Cecilia megfontolt,
szerény és – ahogyan viccesen mondogattam – „természetesen
kedves” volt. Mindenkinek a kedvenc fiatal általános iskolai
tanító- vagy tanárnője jutott eszébe róla. Ugyanakkor kemény
volt és állhatatos (és a michigani futballcsapat fanatikus
rajongója). Csapatával néhány hét leforgása alatt komplett
médiakampányt indított a DREAM-törvény támogatására,
történeteket emelt ki, statisztikákat vonultatott fel, és
gyakorlatilag minden kormánytagot és minisztériumot (még a
Védelmi Minisztériumot is) rávett valamilyen esemény
megrendezésére. Ami a legfontosabb: Cecilia segített
összetrombitálni olyan ifjú Álmodozókat, akik iratok nélküli
státuszukat felfedve megosztották élettörténetüket a
határozatlan szenátorokkal és a média képviselőivel. Ceciliával
többször beszélgettünk ezeknek a fiataloknak a bátorságáról, és
egyetértettünk abban, hogy az ő korukban nem tudtunk volna
elviselni ekkora nyomást.
– Az ő érdekükben piszkosul szeretném, ha nyernénk –
sóhajtotta.
Mégis egyre halványabbnak tűnt a hatvan szavazat
megszerzésének esélye a DREAM-törvényre, pedig töméntelen
időt szenteltünk megbeszélésekre és telefonhívásokra. Claire
McCaskill, a missouri demokrata szenátor volt az egyik
legnagyobb reményünk. Claire volt az egyik korai támogatóm és
a legjobb barátom a szenátusban. Borotvaéles eszű, nagyszívű,
és minden képmutatástól és önhittségtől mentes, tehetséges
politikusnak ismertem meg. Ugyanakkor konzervatív, a
Republikánus Párthoz húzó államból származott, és a
republikánusok mindent megtettek, hogy kiüssék a nyeregből.
– Tudod, hogy szívesen segítenék azoknak a srácoknak. De
Missouriban szörnyen állnak a bevándorlással kapcsolatos
minden témához. Ha igennel szavazok, az jó eséllyel a
mandátumomba kerül – magyarázta, amikor felhívtam
telefonon.
Tudtam, hogy jól látja a helyzetet. És ha ő elveszíti a
mandátumát, mi is elveszíthetjük az esélyt szenátusi többség
megszerzésére, vele együtt pedig a DREAM-törvény, a teljes
körű bevándorlási reform és minden egyéb javaslatunk
elfogadtatásának esélyét is. Hogyan tehetem ezt a mérleg egyik
serpenyőjébe, miközben a másikban ott van a fiatal Álmodozók
sorsa – a minden áldott napon rájuk nehezedő bizonytalanság
és félelem, hogy bármikor elkaphatják őket egy razzián, rács
mögé dughatják, vagy hajóra rakhatják egy vadidegen ország
felé?
Mielőtt azonban letettük volna a telefont, Claire-rel mégis
találtunk kreatív megoldást a problémára.
– Ha csak egy szavazat hiányzik a hatvanhoz, akkor azoknak
a srácoknak szükségük van rád, Claire. De ha több híja van,
akkor felesleges a mandátumodat kockára tenned – mondtam.
Egy héttel karácsony előtt, egy felhős szombati napon, a „Ne
kérdezd, ne mondd!” törvény visszavonása napján került a
DREAM-törvény szavazásra a szenátus elé. Az Ovális Iroda kis
tévéképernyőjén követtem az eseményeket Pete Souza, Reggie
és Katie társaságában. Lassan gyűltek az „igen” szavazatok: 40,
50, 52, 55. A szavazatok leadása utáni szünet volt az utolsó esély,
hogy valaki meggondolja magát. De nem: a kalapács jelezte a
szavazás lezárulását.
Öt szavazattal veszítettünk.
Felmentem a lépcsőn a Nyugati Szárny második emeletére,
ahol Cecilia fiatal munkatársaival együtt az irodájában követte
a szavazást. A legtöbben sírtak. Mindenkit megöleltem, és
emlékeztettem őket arra, hogy a munkájuknak köszönhetően a
DREAM-törvény minden korábbinál közelebb került a
megvalósuláshoz, és hogy addig kell erőltetniük, amíg csak itt
vagyunk, és amíg végül el nem érjük a célt. Mindenki csendben
bólintott, mire visszamentem az irodámba. Katie az
íróasztalomra tette a kinyomtatott szavazási eredményt.
Amikor az ujjamat a papíron húzva végigfutottam a listát,
észrevettem, hogy Claire McCaskill igennel szavazott.
Megkértem Katie-t, hogy hívja fel nekem telefonon.
– Azt hittem, nemmel szavazol, ha nem túl szoros a verseny –
mondtam, amikor felvette.
– Az ördögbe is, én is azt hittem. De amikor szavazásra
került sor, eszembe jutottak azok a srácok, akik bejöttek az
irodámba…
Elcsuklott a hangja, amint elárasztották az érzelmek.
– Egyszerűen nem tehettem meg velük. Nem akarom, hogy
azt higgyék, nem érdekelnek. Mindenesetre segíthetnél egy
nagy adag kampánytámogatást összekalapozni. Le kell
győznöm a republikánusokat, akik most bevándorlási ügyekben
puhánynak neveznek – tette hozzá, miután összeszedte magát.
Megígértem neki, hogy segíteni fogok. Bár ő most nem vehet
részt a törvény ünnepélyes aláírásán, és őt nem ünnepli az állva
tapsoló tömeg, mégis úgy éreztem, hogy a barátom csendes
kiállása a lelkiismerete diktálta ügy mellett ugyanúgy nagy
lépés volt országunk jobbá tétele felé, mint Mike Mullené is.
A DREAM-törvény bukása fájdalmas pofon volt számunkra.
A Fehér Házban mégis mindannyian vigaszt merítettünk abból,
hogy a legújabb kori történelem legtermékenyebb átmeneti
időszakát zártuk. Hat hét alatt a képviselőház és a szenátus
együttvéve negyvennyolc napot ülésezett és kilencvenkilenc
törvényt iktatott be – ez a 111. kongresszus elmúlt két évének
több mint a negyede. Ráadásul a közvélemény is észrevette a
kongresszus felpörgését. Axe beszámolója szerint mind a
fogyasztói bizalom, mind a népszerűségi indexem megnőtt –
nem mintha az üzenetem vagy a politikám változott volna,
hanem mert Washington egy csomó mindent letett az asztalra.
Olyan volt, mintha másfél hónapig újra normálisan működött
volna a demokrácia, a pártok szokásos adok-kapok ügyeivel, az
érdekcsoportok „húzd meg, ereszd meg” módszereivel és a
kompromisszumok áldásával és átkával együtt. Azon tűnődtem,
hogy mi mindent elérhettünk volna, és mennyivel előrébb
lennénk már a gazdaság talpra állításával, ha a ciklusom
kezdetétől ez a légkör uralkodik.
HETEDIK RÉSZ

KÖTÉLTÁNC
 25

Ha a 2010-es év végén valaki megkérdezte volna tőlem, hol

fog kirobbanni a következő komolyabb közel-keleti válság, igen
sok lehetséges helyszínt fel tudtam volna sorolni. Ezek között
ott volt természetesen Irak, ahol a helyzet javulása ellenére
mindig azt érezte az ember, hogy elég egy robbantásos
merénylet a piacon, vagy egy milicista akció, és újra kitör a
káosz. Iránnak már kezdtek fájni az atomprogramja miatt
életbe léptetett szankcióink, és egy kétségbeesésből vagy dacból
fakadó konfrontáció könnyen elmérgesedhetett. Jemen – a
földgolyó egyik legbalszerencsésebb országa – pedig az al-Káida
legaktívabb és legveszélyesebb, arab-félszigeti szárnyának
főhadiszállásává vált.
Aztán persze ott volt még a néhány száz kilométeres,
girbegurba és vitatott határszakasz Izrael és a palesztin
területek – a Gázai övezet és Ciszjordánia – között.
Feltehetően nem én voltam az Egyesült Államok első olyan
elnöke, akinek ez a két kicsiny földdarab álmatlan éjszakákat
okozott. Az arabok és a zsidók közötti konfliktus már vagy egy
évszázada nyílt sebként tátongott, az 1917-es Balfour-
nyilatkozat óta. Ebben a jelentésben a térséget uraló britek
elkötelezték magukat, hogy „zsidó nemzeti otthont” teremtenek
egy olyan területen, amelyet akkoriban túlnyomórészt arabok
laktak. A rá következő jó húsz évben a cionista mozgalom
bevándorlók tömegeit indította a régióba, és magasan képzett
fegyveres alakulatokat szerveztek a telepesek védelmére. Az
ENSZ 1947-ben, a világháború és a holokauszt során elkövetett
irtózatos bűntettek árnyékában, elfogadott egy felosztási tervet,
amelynek értelmében egy arab és egy zsidó államot akartak
létrehozni, Jeruzsálemet pedig – amely mind a muzulmánok,
mind a zsidók, mind pedig a keresztények számára szent város
– nemzetközi bizottság irányítása alá vonták volna. A cionista
vezetők üdvözölték a tervet, de a palesztin arabok csakúgy,
mint a függetlenséget épp csak megízlelő környező arab
országok, hevesen ellenezték. A britek kivonulása után a két fél
szinte azonnal egymás torkának ugrott, a zsidó milíciák 1948-as
győzelmét követően pedig hivatalosan is megalakult Izrael
állam.
A zsidó nép dédelgetett álma vált valóra ezzel: hosszú
évszázadok számkivetettsége, vallási üldöztetése és a
holokauszt nemrég átélt szörnyűségei után végre saját hazájuk
lett őseik földjén. A mintegy hétszázezer palesztinai arab
számára viszont, akik ország nélkül maradtak, és otthonuk
elhagyására kényszerültek, az esemény a Nakba, azaz
„Katasztrófa” néven került be a történelemkönyvekbe. Az
elkövetkező harminc évben Izrael és arab szomszédai
kapcsolatát sorozatos konfliktusok jellemezték. Ezek közül a
legjelentősebb az 1967-es hatnapos háború volt, amikor az
izraeli hadseregnek sikerült megfutamítania a jelentős
létszámfölényben lévő egyiptomi, jordán és szír erőket. Közben
a zsidó állam megszerezte az irányítást a korábban Jordániához
tartozó Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem fölött, Egyiptomtól
elfoglalta a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet, Szíriától pedig a
Golán-fennsíkot. A területi veszteség és a háborús vereség
miatti megaláztatása határozta meg az arab nacionalizmus
látásmódját, a palesztin ügy támogatása pedig az arab országok
külpolitikájának központi eleme lett.
Az elfoglalt területeken rekedt palesztinok többnyire
menekülttáborokban tengették életüket, az Izraeli Védelmi Erők
(Cva Hahagana Lejiszrael) ellenőrzése alatt, gazdasági
tevékenységükben és szabad mozgásukban korlátozva. Ez
fegyveres ellenálláshoz és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet
(PFSZ) megerősödéséhez vezetett.[1] Az arab politikusok sorra
ítélték el Izraelt, gyakran nyíltan antiszemita retorikát
használtak; a PFSZ-t vezető Jasszer Arafatot pedig
szabadságharcosként ünnepelték, annak ellenére, hogy a hozzá
köthető szervezetek egyre több véres terrorcselekményt
hajtottak végre fegyvertelen civilek ellen.
Az Egyesült Államok nem hagyta szó nélkül az eseményeket.
Az ott élő zsidóknak is bőven kijutott a diszkriminációból a
történelem során. Ám ők és Izraelbe kivándorolt hitsorsosaik
nyelvüket, kultúrájukat és megjelenésüket tekintve még mindig
közelebb álltak fehér keresztény testvéreikhez, mint az arabok,
és a közvélemény jórészt őket támogatta. Harry Truman volt az
első olyan államfő a világon, aki hivatalosan elismerte Izraelt
független államként. Az Egyesült Államok zsidósága pedig
nyomást gyakorolt hazája politikai vezetésére, hogy segítsék az
újonnan alakult országot. A két hidegháborús szuperhatalom a
Közel-Keleten is igyekezett befolyást szerezni, és az Egyesült
Államok a születő Izrael egyik legfőbb támogatója lett. Ezáltal
pedig a zsidó állam problémái a szomszédaival immár az
Egyesült Államok problémai is lettek.
Az Egyesült Államoknak gyakorlatilag egyetlen elnöke sem
volt azóta, aki ne próbálta volna megoldani az arab–izraeli
konfliktust – változó sikerrel. A történelmi jelentőségű Camp
David-i egyezményt, amely tartós békét eredményezett Izrael és
Egyiptom között, és visszajuttatta a Sínai-félszigetet az
egyiptomiak fennhatósága alá, Jimmy Carter hozta tető alá
1978-ban. A megállapodásért Menahem Begin izraeli
miniszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi államfő Nobel-
békedíjat kapott. Emellett sikeresen kijjebb vonta Egyiptomot a
szovjet befolyási szférából, és mindkét nemzetet az Egyesült
Államok fontos védelmi partnerévé tette (valamint ez a két
ország kapja messze a legnagyobb katonai és gazdasági
segítséget az Egyesült Államoktól). Ám a palesztin kérdés ettől
még nem oldódott meg. Tizenöt évvel később, amikor a
hidegháború véget ért, és az Egyesült Államok globális
befolyása a legerősebb volt, Bill Clinton tárgyalóasztalhoz
ültette Arafatot és Jichak Rabin izraeli miniszterelnököt, akik
aláírták az első oslói megállapodást. Ebben a PFSZ végre
elismerte Izrael jogát a létezésre, cserébe a zsidó állam
elfogadta a PFSZ-t a palesztin nép képviselőjeként, továbbá
beleegyezett a Palesztin Hatóság (asz-Szulta al-Vataníja al-
Filasztíníja) létrehozásába, amelynek korlátozott, de érdemi
irányítási jogot adott Ciszjordánia és a Gázai övezet fölött.
Az oslói megállapodások alkalmat teremtettek Jordánia
számára, hogy Egyiptom példáját követve megkösse saját
békeszerződését Izraellel, és keretet biztosítottak volna egy
autonóm palesztin állam létrehozásához, amely ideális esetben
együtt létezhetett volna egy biztonságos, a szomszédos
országokkal békés viszonyban álló Izraellel. Ám a régi sebek
fájdalma túl erősnek bizonyult; és mindkét oldalon voltak
olyanok, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy az
erőszakot válasszák a kompromisszum helyett. Rabin 1995-ben
– egy szélsőséges izraeli csoport által elkövetett – merénylet
áldozata lett. Liberális utódja, Simon Peresz csak hét hónapig
ült a miniszterelnöki székben, amikor előrehozott
választásokon a jobboldali Likud pártot vezető Benjamin „Bibi”
Netanjahu győzedelmeskedett. Az ő politikai programjában
korábban a palesztin területek teljes bekebelezése szerepelt. Az
oslói megállapodásokkal elégedetlen keményvonalas palesztin
szervezetek, mint a Hamász és a palesztin Iszlám Dzsihád pedig
hozzáláttak, hogy aláássák Arafat és az általa vezetett Fatah
párt hitelességét a nép körében, az arab föld fegyveres
visszaszerzését és Izrael tengerbe szorítását sürgetve.
Miután Netanjahu elvesztette az 1999-es választásokat,
liberálisabb utódja, Ehud Barak megpróbálta kiterjeszteni a
közel-keleti békefolyamatot, és olyan kétállami megoldással állt
elő, amilyet Izrael még soha nem ajánlott fel azelőtt. Arafat
azonban további engedményeket követelt, és a tárgyalások
kölcsönös vádaskodásba fulladtak. Mindeközben 2000-ben, egy
szeptemberi napon a Likud pártot vezető Ariel Saron – más
izraeli törvényhozók társaságában – szándékosan provokatív
látogatást tett a jeruzsálemi Templom-hegyen, az iszlám egyik
legszentebb helyén. Jelenlétükkel kifejezték Izrael területi
igényeit, megkérdőjelezték Ehud Barak vezetői teljesítményét,
továbbá felbőszítettek minden arabot közel s távol. Négy
hónappal később Saron lett Izrael új miniszterelnöke, és ennek
köszönhetően robbant ki a második intifáda: négy, erőszakos
villongásokkal kísért év, köveket hajigáló tüntetők tömegével,
amelyeket a hatóságok könnygázzal és gumilövedékkel
próbáltak feloszlatni. Palesztin öngyilkos merénylők
robbantották fel magukat éjszakai klubok előtt, időseket vagy
gyerekeket szállító buszokon, amire az izraeli hadsereg
rajtaütésekkel válaszolt, és válogatás nélkül több ezer palesztint
tartóztattak le. A Hamász rakétákkal lőtte Gázából a határ
menti településeket, az Egyesült Államok támogatásával
vásárolt izraeli Apache helikopterek pedig egész környékeket
taroltak le válaszcsapásként.
Ebben az időszakban mintegy háromezer palesztin és ezer
izraeli vesztette életét – köztük rengeteg gyerek –, és mire 2005-
ben alábbhagyott az erőszak, a konfliktus megoldásának esélyei
jelentősen csökkentek. Az Egyesült Államok Bush vezetése alatt
túlságosan el volt foglalva Irakkal, Afganisztánnal és a
terrorizmusellenes háborúval ahhoz, hogy a közel-keleti béke
miatt aggódjon. Bár Bush hivatalosan továbbra is támogatta a
kétállami megoldást, nem sok nyomást gyakorolt Saronra ez
ügyben. Szaúd-Arábia és a többi öbölbeli állam a palesztinok
mellett állt, de egyre inkább lefoglalta őket az iráni befolyás
elleni küzdelem és saját szélsőséges csoportjaik megfékezése.
Arafat 2004-es halála után maguk a palesztinok is megosztottá
váltak. Gáza a Hamász befolyása, és ennek következtében
hamarosan szigorú izraeli blokád alá került. Ciszjordániát
továbbra is a Fatah vezette Palesztin Hatóság irányította, őket
azonban már néhány korábbi támogatójuk is erőtlennek és
korruptnak tartotta.
De ami a legfontosabb, Izrael is keményebb álláspontot
képviselt a béketárgyalások kapcsán, részben azért, mert a béke
már nem tűnt a biztonság és jólét elengedhetetlen feltételének.
A közgondolkodásban még mindig az 1960-as évek Izraelje él a
kibucokkal és az időszakosan bevezetett jegyrendszerrel,
miközben az ország azóta modern gazdasági nagyhatalommá
nőtte ki magát. Többé nem volt már az ellenséges Góliátoktól
körülvett vézna kis Dávid – a több tízmilliárd dolláros amerikai
katonai támogatásnak hála az izraeli hadseregnek immár nem
akadt versenytársa a térségben. Az országhatárokon belül
szinte teljesen megszűntek a robbantásos merényletek és
terrortámadások, részben bizonyára azért is, mert Izrael több
mint 600 kilométer hosszú falat emelt önmaga és Ciszjordánia
palesztinok lakta területei közé, stratégiailag elhelyezett
ellenőrző kapukkal, hogy szemmel tarthassák a be- és kiáramló
palesztin munkaerőt. Gázából hébe-hóba még kilőttek néhány
rakétát a határ menti városokra, és a zsidó telepesek
ciszjordániai jelenléte olykor halálos összezördülésekhez
vezetett. Tel-Aviv és Jeruzsálem legtöbb lakosa számára
azonban a palesztinok többnyire nem sok vizet zavartak,
küzdelmük és haragjuk aggasztó volt ugyan, de távolinak tűnt.
Mivel hivatalba lépésemkor már így is épp elég teher
nehezedett a vállamra, könnyebb lett volna a status quo
megőrzésére törekedni, lecsendesíteni a palesztin vagy izraeli
részről időnként fellángoló erőszakot, de egyébként nem
nyúlkálni a darázsfészekbe. Ám a tágabb külpolitikai
megfontolásokra tekintettel úgy döntöttem, ezt nem tehetem
meg. Izrael még mindig az Egyesült Államok kulcsfontosságú
szövetségese volt, és bár a fenyegetettsége csökkent, továbbra is
érték terrortámadások, amelyek az ott élő és oda utazó
amerikaiak ezreit is veszélyeztették. Ugyanakkor a világ
országainak túlnyomó része úgy vélte, hogy Izrael azzal, hogy
palesztin területeket tart megszállva, megszegi a nemzetközi
jogot. Így aztán a diplomatáink abban a kellemetlen helyzetben
találták magukat, hogy Izrael védelmére kellett kelniük olyan
esetekben is, amikor a zsidó állam olyat tett, amit az Egyesült
Államok egyébként helytelenített. Tisztségviselőinknek amiatt is
magyarázkodniuk kellett, hogy miért nem képmutatás, amikor
Iránra vagy Kínára nyomást gyakorlunk az emberi jogok
érvényesítése érdekében, de a palesztinok jogai iránt nem
mutatunk túl nagy érdeklődést. Izrael területfoglalása eközben
tovább bőszítette az arabokat, és Egyesült Államok-ellenes
érzéseket gerjesztett a muzulmán országokban.
Vagyis az izraeli–palesztin feszültség növelte az Egyesült
Államok fenyegetettségét. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy
országunk biztonságát javítaná, ha megpróbálnánk a két felet
tárgyalóasztalhoz ültetni, és mindkettőjük számára elfogadható
megoldást találni. Egyúttal meggyengíthetnénk ellenségeinket,
és hitelesebbé válhatnánk a világ szemében az emberi jogok
bajnoka szerepében. Több legyet is üthetnénk egy csapásra.
Be kell vallanom, hogy az izraeli–palesztin konfliktus
magánemberként is nyomta a lelkemet. Anyám egyik legelső
erkölcsi tanítása a holokauszthoz kapcsolódott: elmagyarázta
nekem, hogy a rabszolgasághoz hasonlóan e borzalmas bűntett
hátterében is az állt, hogy bizonyos embercsoportok nem voltak
képesek vagy hajlandók embernek tekinteni más csoportokat.
Mint sok más amerikai gyereknek a nemzedékemben, az
Exodus (Exodus) története beleégett az agyamba.[2] Izraelről
idealizált kép alakult ki bennem, miután hatodikos koromban,
egy gyerektáborban az egyik, zsidó származású felügyelő
mesélt nekünk a kibucról, ahol korábban élt: egy olyan helyről,
ahol mindenki egyenlő, mindenki dolgozik a közösségért, és
mindenki kiveheti a részét a világ jobbá tételének
fáradalmaiból és örömeiből. Középiskolás koromban csak úgy
faltam Philip Roth, Saul Bellow és Norman Mailer könyveit.
Mélyen megindított a zsidó férfiak története, akik próbálták
megtalálni a helyüket egy olyan Amerikában, amely nem látta
őket szívesen. Később, amikor főiskolásként a polgári jogi
mozgalmakról tanultam, igen érdekesnek találtam, hogy Martin
Luther King prédikációira és írásaira milyen nagy hatással
voltak egyes zsidó filozófusok, mint például Martin Buber.
Csodáltam a zsidó szavazók szinte minden más etnikai
csoporténál haladóbb szemléletét, Chicagóban pedig a
legkitartóbb támogatóim és barátaim közül sokan a város zsidó
közösségéből kerültek ki.
Úgy gondoltam, a zsidók és a feketék történelmi tapasztalata
egyfajta köteléket teremt közöttünk – elszakadtunk őseink
földjétől, sokat szenvedtünk, de cserébe erős igazságérzet,
mások iránti együttérzés és közösségi szellem alakult ki
bennünk. Ezért kitartóan állítottam, hogy a zsidóknak joguk
van hozzá, hogy saját országuk legyen – de közben
ellentmondásos módon épp ugyanezek az értékek nem
engedték, hogy szó nélkül hagyjam az elfoglalt területeken élő
palesztinok nyomorúságos életkörülményeit.
Igen, Arafat sokszor visszataszító eszközökkel próbálta
elérni céljait. Az is igaz, hogy a palesztinok túl gyakran nem
fogadták el a feléjük nyújtott olajágat, és nem volt köztük Havel
vagy Gandhi kaliberű vezető, aki békés útra terelte volna a
mozgalmukat, és erkölcsi erejével megnyerhette volna az izraeli
közvéleményt. De ez nem változtat a tényen, hogy több millió
palesztint megfosztottak önrendelkezésétől és olyan alapvető
jogoktól, amelyek még a demokráciától igen távol álló
országokban is kijárnak az állampolgároknak. Nemzedékek
nőttek fel egy beszűkült és kiéheztetett világban, ahonnan szó
szerint nem volt menekvés. Egy távoli, gyakran ellenséges
hatalomnak kiszolgáltatva éltek a rezzenéstelen arcú,
gépfegyveres katonák gyanakvó tekintetétől kísérve, akik
minden egyes ellenőrzési ponton a papírjaikat akarták látni.
 Mire hivatalba léptem, a republikánus kongresszusi
képviselők nagy része már arra sem vette a fáradságot, hogy
legalább úgy tegyen, mintha érdekelné a palesztinok sorsa. A
legnagyobb szavazóbázisukat jelentő fehér protestánsok
többsége meggyőződéssel hitte, hogy Izrael megalakulásával és
terjeszkedésével Isten Ábrahámnak tett ígérete teljesedik be, és
mindez Krisztus második eljövetelét készíti elő.
Demokrataoldalon pedig még a legelszántabb progresszívek is
vonakodtak attól, hogy kevésbé Izrael-pártinak tűnjenek a
republikánusoknál, különösen, mert sokan maguk is zsidók
voltak, vagy jelentős zsidó szavazóbázissal rendelkeztek.
Emellett egyik párt politikusai sem akarták összeakasztani a
bajszukat az Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottsággal (American
Israel Public Affairs Committee, AIPAC), az egyik legerősebb
kétpárti zsidó lobbival, amelynek célja, hogy biztosítsa az
Egyesült Államok megingathatatlan támogatását Izrael
számára. Az AIPAC befolyása gyakorlatilag minden
kongresszusi választókerületben érvényesült, és szinte nem volt
olyan politikus Washingtonban – engem is beleértve –, akinek
legfőbb támogatói között ne lettek volna AIPAC-tagok. Korábban
a szervezet sokféle nézetnek teret engedett a közel-keleti
békefolyamattal kapcsolatban. Leginkább csak ahhoz
ragaszkodott, hogy a béke előmozdítása érdekében az Egyesült
Államok továbbra is folyósítson segélyt Izrael számára, és az
ENSZ-ben, illetve más nemzetközi szervezetekben vessen gátat
a zsidó állam elszigetelésére és elmarasztalására tett
kísérleteknek. De az izraeli politika jobbra tolódásával az AIPAC
álláspontja is ebbe az irányba mozdult. Vezetői és munkatársai
egyre inkább amellett törtek lándzsát, hogy erősíteni kell az
Egyesült Államok és Izrael szövetségét, még akkor is, ha Izrael
olyat tesz, ami ellentétes az Egyesült Államok érdekeivel. A
zsidó állam politikáját ellenzők azt kockáztatták, hogy Izrael-
ellenesnek (vagy akár antiszemitának is) bélyegzik őket, és a
következő választásokon anyagilag alaposan megtámogatott
jelöltet indítanak ellenük.
Az elnökválasztási kampány alatt én is szembesültem ezzel,
amikor zsidó támogatóim azt hallották a zsinagógában, vagy
olvasták kör-e-mailekben, hogy nem támogatom eléggé Izraelt,
vagy egyenesen az ellensége vagyok. Ez nem a politikai
álláspontom miatt terjedt el rólam (ugyanúgy szorgalmaztam a
kétállami megoldást, és elleneztem az izraeli telepesek
térhódítását, mint más jelöltek). Azért értek ezek a vádak, mert
kifejeztem aggodalmamat az egyszerű palesztin emberek
sorsáért, és voltak olyan barátaim, akik kritikusak voltak Izrael
politikájával szemben, többek között a tudós és aktivista Rashid
Khalidi. Ben Rhodes nyersen így fogalmazta meg, hogy ezek
mellett miért is voltam szálka sokak szemében: „Fekete bőrű,
muzulmán nevű ember vagy, aki ugyanazon a környéken lakott,
mint Louis Farrakhan, és Jeremiah Wright gyülekezetébe
jártál.” Az elnökválasztás napján végül a zsidó szavazók több
mint 70 százaléka mégis engem támogatott, de az AIPAC több
vezetőségi tagja továbbra is gyanúsnak talált: egy kétfelé
elkötelezett embernek tartottak, aki Izrael támogatását – ahogy
Axe egyik barátja szemléletesen fogalmazott – „nem érzi a
kiskeszében” (jiddisül: a zsigereiben).

– NEM ÉRHETÜNK EL ELŐRELÉPÉST A BÉKEFOLYAMATBAN – figyelmeztetett

Rahm 2009-ben –, ha az Egyesült Államok elnöke és Izrael
miniszterelnöke eltérő politikai háttérből jön.
Épp Bibi Netanjahu miniszterelnöki székbe történő
visszatéréséről beszéltünk, miután a Likudnak sikerült
összetákolnia egy jobboldali koalíciós kormányt – annak
ellenére, hogy eggyel kevesebb mandátumot szerzett, mint fő
ellenfele, az inkább középpártnak számító Kadima. Rahm, aki
rövid ideig civil önkéntesként szolgált az izraeli hadseregben, és
ott ült az első sorban Clinton oslói tárgyalásain, egyetértett
abban, hogy újra kellene indítani az izraeli–palesztin
párbeszédet. Hátha legalább azt sikerülne elérni, hogy ne
rosszabbodjon a helyzet. De nem volt túl bizakodó – és minél
több időt töltöttem Netanjahuval és palesztin ellenlábasával,
Mahmúd Abbásszal, annál jobban megértettem, miért.
Az amerikai focistákat idézően erőteljes testfelépítésű,
szögletes állú, ritkuló őszes haját oldalra fésülő Netanjahu okos,
agyafúrt, kemény politikus, és kitűnően kommunikál mind
héber, mind angol nyelven. (Bár Izraelben született, gyermek-
és ifjúkorát jórészt Philadelphiában töltötte, és a helyi dialektus
nyomai ma is felfedezhetők kifinomult beszédében.) Családja
története szorosan összefonódik a cionista mozgalommal.
Nagyapja, egy lengyel rabbi, 1920-ban vándorolt ki a brit
fennhatóság alatt álló Palesztinába, apja pedig – egy
történészprofesszor, aki leginkább a zsidóság spanyol inkvizíció
alatti üldöztetéseiről szóló munkáiról ismert – Izrael
megalakulása előtt csatlakozott a mozgalom harciasabb
szárnyához. Bár Netanjahu világi neveltetést kapott, Izrael
védelme iránt ugyanolyan elkötelezett volt, mint az apja: a
hadsereg egyik elit alakulatában szolgált, és harcolt az 1973-as
jom kippuri háborúban. Bátyja pedig 1976-ban hősi halált halt
az Entebbe repülőtér legendás ostrománál, amikor izraeli
kommandósok százkét túszt szabadítottak ki az Air France
egyik járatát eltérítő palesztin terroristák fogságából.[3]
Azt már nehezebb volt megállapítani, hogy Netanjahu
örökölte-e apja leplezetlenül ellenséges hozzáállását az
arabokhoz. („Az arab ember lényének kitörölhetetlenül része a
konfliktusra való hajlam. Természeténél fogva ellenség. A
személyisége nem engedi, hogy kompromisszumra vagy
megállapodásra jusson.”[4]) Az egészen biztos, hogy
politikusként igyekezett erőt sugározni, és azt hangoztatta, hogy
a zsidók nem engedhetik meg maguknak az álságos
jámborságot – kemény vidéken élnek, ezért nekik is keménynek
kell lenniük. Ezzel szépen felsorakozott az AIPAC legharciasabb
tagjai, a republikánus tisztviselők és az Egyesült Államok
gazdag jobboldali polgárai mellé. Netanjahu elragadó, vagy
legalábbis figyelmes is tudott lenni, ha valamit el akart érni:
például mindent megtett, hogy röviddel a szenátori
kinevezésem után találkozhasson velem a chicagói repülőtéren,
és elhalmozott dicsérettel, amiért az illinois-i állami
törvényhozásban támogattam egy jelentéktelen, Izrael-barát
törvényjavaslatot. Ám azáltal, hogy önmagát a zsidóság
legnagyobb védelmezőjének látta, feljogosítva érezte magát
szinte bármire, ami hatalomban tartja. Mivel pedig ismerősen
mozgott az Egyesült Államok politikai és médiavilágában, meg
volt győződve arról, hogy ellen tud állni bárminemű
nyomásnak, amelyet egy demokrata kormány – mint például az
enyém – gyakorolni próbálna rá.
Első megbeszéléseink – mind telefonon, mind washingtoni
látogatásaikor – igencsak eltérő világszemléletünk ellenére elég
jól alakultak. Netanjahu legtöbbször Iránt hozta szóba, mivel
méltán gondolta úgy, hogy biztonságpolitikai szempontból a
perzsa ország jelenti Izrael számára a legnagyobb fenyegetést.
Egyetértettünk abban, hogy összehangolt erőfeszítésekre van
szükség az iráni nukleáris fegyverkezés megakadályozása
érdekében. Ám amikor felhoztam, hogy újra kellene indítani az
izraeli–palesztin béketárgyalásokat, kitérő választ adott.
– Biztosíthatom, hogy Izrael békét akar – mondta. – De csak
akkor lesz valódi béke, ha Izrael biztonsága is garantált.
Világossá tette, hogy szerinte Abbász nem tudja, vagy nem
akarja teljesíteni ezt a feltételt – ezt a véleményét egyébként a
nyilvánosság előtt is hangoztatta.
Megértettem, mit akart ezzel mondani. Míg ő maga azért
ódzkodott a béketárgyalásoktól, mert országa erősödőben volt,
a palesztin vezető éppen politikai gyengesége miatt nem
mutatott hajlandóságot a részvételre. Az ősz hajú, bajuszos,
nyájas modorú, testbeszédében határozott Abbász annak idején
segített Arafatnak megalakítani a Fatahot, amely később a PFSZ
domináns pártja lett. Politikai pályafutása nagy részében
diplomáciai és adminisztratív ügyekkel foglalkozott a
karizmatikusabb elnök árnyékában. Arafat halála után mind az
Egyesült Államok, mind Izrael inkább őt szerette volna látni a
palesztinok élén, főként azért, mert egyértelműen elismerte
Izrael állam létjogosultságát, és mindig is elítélte az erőszakot.
Ám óvatos fellépése, valamint az izraeli védelmi apparátussal
való együttműködési hajlandósága (továbbá a kormányzati
köreiben uralkodó korrupcióról szóló híresztelések) miatt saját
népe szemében egyre inkább hitelét vesztette. A Gáza fölötti
irányítás a Hamász 2006-os választási győzelmével már kikerült
a kezéből, ezért úgy gondolta, az Izraellel folytatott
béketárgyalások túl nagy politikai kockázatot jelentenének –
kivéve, ha kézzelfogható engedményeket sikerül felmutatnia.
Így tehát az volt az első kérdés, hogyan tudjuk rávenni
Netanjahut és Abbászt, hogy egyáltalán tárgyalóasztalhoz
üljenek. Felkértem egy csoport diplomatát, köztük Hillaryt, aki
már jól ismerte a problémát, és a térség több befolyásos
politikai szereplőjével is kapcsolatban állt, hogy álljanak elő
ötletekkel. Kineveztem közel-keleti különmegbízottnak George
Mitchellt, a szenátus akkori többségi (demokrata) frakciójának
korábbi vezetőjét, hogy ezzel is jelezzem, mennyire fontosnak
tartom az ügyet. Mitchell régi motoros volt – rámenős,
gyakorlatias politikus, erős maine-i tájszólással.
Békeközvetítőként már 1998-ban bizonyított, amikor tető alá
hozta a Nagypénteki Egyezményt, véget vetve az északír
katolikusok és protestánsok között évtizedek óta fennálló
ellenségeskedésnek.
Szorgalmazni kezdtük, hogy Izrael ideiglenesen állítsa le az
újabb zsidó telepek létrehozását Ciszjordániában, mivel ez
jelentős ütközési pont volt a két fél között. Reméltük, hogy így
komolyan megkezdődhetnek a tárgyalások. A telepek eleinte
csak vallásos zsidók kisebb csoportjaiból álltak, ám idővel a
létesítésük de facto kormányzati politikává vált, és 2009-re már
mintegy háromszázezer zsidó telepes élt az ország
nemzetközileg elismert határain kívül. A beruházó cégek pedig
újabb és újabb parcellákat építtettek be Ciszjordániában és
környékén, valamint a vitatott hovatartozású, arab többségű
Kelet-Jeruzsálemben, amely a palesztinok reménysége szerint
egy nap majd a fővárosuk lehet. A politikusok, akik vagy
egyetértettek a telepesek vallási nézeteivel, vagy politikai
hasznot akartak húzni a támogatásukból, vagy egyszerűen csak
így akarták csökkenteni a lakhatási válságot, áldásukat adták az
építkezésekre. A palesztinok a telepesek terjeszkedését lassú
megszállásnak tekintették, és a Palesztin Hatóság
tehetetlenségének bizonyítékát látták benne.
Tudtuk, hogy Netanjahu feltehetően ellenáll majd a
javaslatunknak. A telepesek immár jelentős politikai erőt
testesítettek meg, mozgalmuk képviselete erős volt a koalíciós
kormányon belül. Emellett azt is felhozhatta, hogy a
palesztinoktól cserébe kért gesztus megvalósulása – miszerint
Abbász és a Palesztin Hatóság konkrét lépéseket tesz
Ciszjordániában a lakosság erőszakos cselekményekre
bujtogatása ellen – jóval nehezebben mérhető. Ám az izraeli
fölényre gondolva úgy éreztem, elfogadható kérés, hogy az
erősebbik fél tegye a nagyobb engedményt a béke érdekében.
Hiszen mit tudtak felajánlani a palesztinok Izraelnek, amit ne
tudott volna erővel elvenni tőlük, ha úgy akarja?
Várakozásainknak megfelelően Netanjahu első körben
rendkívül elutasítóan reagált a telepeseket illető javaslatunkra,
washingtoni szövetségesei pedig nyilvánosan vádolni kezdtek
minket, hogy aláaknázzuk az Egyesült Államok és Izrael baráti
viszonyát. A Fehér Ház telefonvonalai folyamatosan izzottak. A
nemzetbiztonsági stábom tagjai sorra fogadták a hívásokat
újságíróktól, zsidó szervezetek vezetőitől, kongresszusi
képviselőktől és prominens támogatóktól, akik mind azt
akarták tudni, miért Izraelbe és a telepesekbe kötünk bele,
amikor mindenki tudja, hogy a béke legfőbb akadályát a
palesztinok erőszakos cselekményei jelentik. Egyik délután Ben
különösen gondterhelt ábrázattal, késve érkezett az aktuális
megbeszélésre, miután közel egy órát volt vonalban egy
meglehetősen zaklatott liberális demokrata képviselővel.
– Azt hittem, ő is ellenzi a zsidó telepek terjeszkedését –
jegyeztem meg.
– Így van – felelte Ben. – De azt is ellenzi, hogy bármit
tegyünk a leállítására.
A lobbiháború 2009 nagy részében folytatódott, és többen a
kiskeszemről is érdeklődtek. Időnként a csapatommal
fogadóórákat tartottunk a zsidó szervezetek vezetőinek és
kongresszusi képviselőknek, hogy biztosítsuk őket
megingathatatlan elkötelezettségünkről Izrael és az Egyesült
Államok barátsága, valamint a zsidó állam biztonsága iránt.
Ezek a kijelentéseink nem voltak alaptalanok, hiszen annak
ellenére, hogy a telepesek kérdésében nem értettem egyet
Netanjahuval, betartottam ígéretemet országaink
együttműködésének általános előmozdítására. Közösen
dolgoztunk az iráni fenyegetettség leküzdésén, valamint az
Egyesült Államok anyagilag támogatta a Vaskupola elnevezésű
izraeli légvédelmi rendszer kiépítését, amely lehetővé tette a
Gázából és a Hizbulláh libanoni állásaiból kilőtt, szíriai
gyártású rakéták levegőben történő ártalmatlanítását.
Netanjahu mindenesetre elérte a célját: hangos tiltakozása
értékes időt emésztett fel, védekező pozícióba kényszerített, és
újfent emlékeztetett arra, hogy bármilyen törékeny koalícióra
épült is a hatalma, Izrael miniszterelnöke esetében egy
hétköznapi ellentétért is komoly belpolitikai árat kell fizetnem.
Ilyesmi az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország,
Japán, Kanada vagy bármely más szoros szövetségesünk
esetében fel sem merült volna.
Ám 2009. június elején elmondott kairói beszédemet
követően Netanjahu résnyire mégis kinyitotta az ajtót a változás
előtt, amikor pályafutása során első ízben nyilvánosan
kijelentette, hogy támogatja a kétállami megoldást. Hosszú
hónapokig tartó huzavona után ő és Abbász végre beleegyeztek,
hogy szeptember végén, amikor mindketten Washingtonban
jártak az ENSZ Közgyűlésén, összeüljünk egy személyes
megbeszélésre. Udvariasan viselkedtek egymással (Netanjahu
beszédes és fesztelen volt, Abbász arca jórészt kifejezéstelen
maradt, bár időnként biccentett), de látszólag egyiküket sem
indította meg, amikor arra kértem őket, hogy a béke érdekében
vállaljanak némi kockázatot. Két hónappal később Netanjahu
belement, hogy Ciszjordániában tíz hónapra felfüggessze a
zsidó telepek építésére vonatkozó új engedélyek kiadását. Azt
azonban határozottan elutasította, hogy ezt Kelet-Jeruzsálemre
is kiterjesszék.
Az izraeli engedmények keltette bizakodásom azonban rövid
életű volt. Alighogy Netanjahu bejelentette a döntést, Abbász
máris semmitmondónak titulálta, és nehezményezte, hogy
Kelet-Jeruzsálemet nem érinti, és a már engedélyezett
építkezések is zavartalanul folytatódhatnak. Leszögezte, hogy
addig nem hajlandó tárgyalni, amíg a telepek építését teljesen le
nem állítják. Más arab vezetők hamar visszhangozni kezdték
szavait, részint a régióban vezető hírcsatornává váló, katari
irányítás alatt álló al-Dzsazíra jóvoltából, amely népszerűségét
annak köszönhette, hogy ugyanolyan kiszámítható
hatékonysággal szította a gyűlöletet az arabokban, mint a Fox
News az Egyesült Államok konzervatív fehér szavazóiban.
A helyzet 2010 márciusában tovább bonyolódott, amikor Joe
Biden jószolgálati látogatásával egy időben az izraeli
Belügyminisztérium bejelentette, hogy ezerhatszáz új lakóház
építését engedélyezte Kelet-Jeruzsálemben. Bár Netanjahu
váltig állította, hogy az időzítésnek semmi köze Biden útjához, a
palesztinok beigazolódni látták feltételezéseiket, hogy Izrael
becsapta őket, az Egyesült Államok pedig cinkosa volt ebben.
Utasítottam Hillaryt, hogy hívja fel Netanjahut, és tolmácsolja
felé elégedetlenségemet, valamint ismételje el a zsidó
betelepítések visszafogására vonatkozó javaslatunkat. Bibi
válaszát kicsit később kaptuk meg, az AIPAC Washingtonban
rendezett éves konferenciáján, ahol tapsvihar kíséretében
kijelentette: „Jeruzsálem nem zsidó telep, hanem a fővárosunk”.
Másnap fogadtam Netanjahut a Fehér Házban. A növekvő
feszültség enyhítése érdekében elfogadtam a nyilvánvaló
porhintést, hogy az engedélyeztetési botrány félreértés volt.
Ezek után jóval tovább beszélgettünk, mint eredetileg
terveztem. Mivel rám egy másik kötelezettség várt, de
Netanjahu még szeretett volna megtárgyalni egy-két kérdést,
felajánlottam, hogy tartsunk egy óra szünetet, amíg ő és
delegációja a Roosevelt Szobában pihenhetnek. Azt felelte,
örömmel várakozik, és második beszélgetésünk végén
szívélyesen köszönt el, így összességében több mint két órát
töltöttünk együtt. Másnap reggel aztán Rahm azzal rontott be az
irodámba, hogy egyes híradások szerint szándékosan semmibe
vettem a miniszterelnököt azzal, hogy megvárattam, és
személyes sértettségemben veszélybe sodortam az Egyesült
Államok és Izrael jó viszonyát.
Ritkán tudtam szitkozódásban felülmúlni Rahmot, de ezúttal
sikerült.
Visszatekintve néha eltűnődöm az ősidők óta
megválaszolatlan kérdésen, hogy mennyit számít egyes vezetők
személyisége a történelem alakulásában. Vajon mi, akik
hatalomra emelkedünk, csupán sodródunk az idők mély,
kérlelhetetlen áramlataival, vagy legalábbis részben mi
alakítjuk a jövőt? Vajon bizonytalanságunk, reményeink,
gyerekkori traumáink és kedves emlékeink ugyanannyira
szerephez jutnak, mint a technológiai fejlődés vagy a
társadalmi-gazdasági trendek? Vajon ha Hillary Clinton vagy
John McCain ült volna az elnöki székben, nekik sikerült volna
jobban elnyerniük a felek bizalmát? Máshogy alakultak volna-e
a dolgok, ha nem Netanjahu a miniszterelnök? Vagy ha Abbász
fiatalabb vezető lett volna, akinek fontosabb, hogy nyomot
hagyjon a történelemben, mint a kritika elkerülése?
Annyit biztosan tudok, hogy Hillary és George Mitchell
diplomáciai közvetítése ellenére a béketárgyalások ügye egy
tapodtat sem mozdult előre egészen 2010 augusztusának végéig,
amikor már csak egy hónap maradt hátra a zsidó telepek építési
engedélyeinek szüneteltetéséből. Ekkor Abbász végre
beleegyezett a személyes találkozásba, tekintélyes részben
Hoszni Mubárak egyiptomi elnök és Abdalláh jordániai király
közbenjárásának köszönhetően. Ám részvételét ahhoz a
feltételhez kötötte, hogy Izrael hajlandó legyen érvényben
tartani ugyanazt az építési moratóriumot, amelyet kilenc
hónapon át hasznavehetetlen látszatintézkedésnek bélyegzett.
Nem volt vesztegetni való időnk: szeptember 1-jére
meghívtuk Netanjahut, Abbászt, Mubárakot és Abdalláh királyt,
hogy egy szűk körű vacsora keretében kezdjük el a
megbeszéléseket a Fehér Házban. A találkozó nagyrészt
protokolleseménynek számított – a megállapodás részletes
kidolgozásának nehéz munkája Hillaryre, Mitchellre és a
tárgyaló küldöttségekre hárult. Mindenesetre igyekeztünk
kitenni magunkért fotózkodással, sajtósokkal és a lehető
legnagyobb csinnadrattával. A négy vezető végig igen
barátságosan viselkedett egymással. Még mindig megvan az a
fénykép, amelyen mind az öten Mubárak elnök karóráját
nézzük, hogy hivatalosan is lement-e már a nap, mivel ramadán
időszaka volt, és meg kellett győződnünk arról, hogy lejárt az
iszlám parancsolata szerint nappalra rendelt böjt, mielőtt
vacsorához ültettük a vendégeket.
A hangulatosan megvilágított Régi Családi Étkezőben sorra
mindenki elmondta, milyennek szeretné látni a jövőt.
Megemlékeztünk a nagy elődökről: Beginről és Szadatról,
Rabinról és Huszein jordániai királyról, akikben megvolt a
bátorság és a bölcsesség, hogy felülemelkedjenek a régi
ellentéteken. Beszéltünk arról, milyen árat kell fizetnünk a
véget nem érő háborúskodásért: az apákról, akik többé nem
tértek haza a családjukhoz, és az anyákról, akiknek
gyermekeiket kellett eltemetniük.
Egy külső szemlélő számára reményteljes pillanatnak, új
kezdetnek tűnhetett ez a meghitt társalgás.
Ám késő este, miután a vacsora véget ért, és a vendégek
visszamentek a szállodájukba, én pedig az Elnöki
Dolgozószobában a következő nap teendőinek összefoglalását
tanulmányoztam, megfoghatatlan nyugtalanság vett erőt
rajtam. A beszédek, a könnyed csevegés, a barátságos légkör –
mindez túl kellemesnek, szinte szertartásosnak tűnt, mint egy
színdarab, amelyet a négy vezető alighanem már tucatszor
eljátszott, hogy megnyugtassák az Egyesült Államok aktuális
elnökét, aki naivan hitte, hogy lehetséges a változás. Láttam
magam előtt, ahogy az előadás után kezet ráznak, mint amikor
a színészek a színfalak mögött letörlik a sminkjüket, levedlik
jelmezüket, és visszatérnek az általuk jól ismert világba – ahol
Netanjahu Abbász gyengekezűségére fogja, hogy nincs béke, de
közben mindent megtesz, hogy gyenge is maradjon; Abbász
pedig a nyilvánosság előtt háborús bűnökkel vádolja a zsidó
államot, miközben titokban üzleti megállapodásokat köt az
izraeliekkel. Az arab országok vezetői látványosan sajnálják a
palesztinokat a zsidó elnyomás alatt elszenvedett
igazságtalanságok miatt, miközben saját karhatalmuk
könyörtelenül lecsap azokra, akik eltérő véleményükkel vagy
elégedetlenségükkel veszélyt jelentenek a pozíciójukra. A
gyermekekre gondoltam, akik akár Gázában, akár a zsidó
telepeken, akár Kairó vagy Ammán utcáin úgy nőnek fel, hogy
szinte csak az erőszakot, a kényszert, a félelmet és a gyűlöletet
ismerik – mert a vezetők közül, akikkel aznap találkoztam, a
szíve mélyén egyik sem hiszi, hogy másképp is lehetne.
Egy illúziók nélküli világ – ők így neveznék.
Az izraeli és palesztin felek végül összesen kétszer tárgyaltak
személyesen a békéről – egyszer Washingtonban, a fehér házi
vacsora másnapján, majd tizenkét nappal később az egyiptomi
üdülővárosban, Sarm es-Sejkben, ahová Mubárak hívta meg
őket, mielőtt Netanjahu jeruzsálemi rezidenciáján folytatták
volna a megbeszéléseket. Hillary és Mitchell érdemi
párbeszédről számoltak be, amelynek során az Egyesült
Államok mindkét felet ígéretekkel igyekezett ösztönözni: többek
között jelentős segélycsomagokkal kecsegtette őket, és terítékre
került az Izraelnek kémkedő és emiatt elítélt amerikai, a
jobboldali izraeliek körében hősként ünnepelt Jonathan Pollard
szabadon bocsátása is.
De minden hiábavalónak bizonyult. Izrael nem volt hajlandó
tovább szüneteltetni a telepek építési engedélyeinek kiadását. A
palesztinok visszaléptek a tárgyalástól. Abbász 2010
decemberében már azzal fenyegetőzött, hogy az ENSZ-hez
fordul, és kéri a független Palesztina elismerését, emellett a
Nemzetközi Büntetőbíróságnál feljelenti Izraelt a Gázában
elkövetett állítólagos háborús bűnökért. Netanjahu erre
kilátásba helyezte, hogy még jobban megnehezíti a Palesztin
Hatóság életét. George Mitchell próbálta kedvezőbb
megvilágításban feltüntetni a dolgokat azzal, hogy felidézte: az
északír konfliktus megoldásakor is „hétszáz rossz napunk volt –
és csak egyetlen jó”. Mégis úgy éreztem, hogy legalábbis a
közeljövőre nézve elúszott a békemegállapodás lehetősége.
Az elkövetkező hónapokban gyakran gondoltam a
Netanjahu, Abbász, Mubárak és Abdalláh király társaságában
elköltött vacsorára, a színjátékra és arra, hogy hiányzott belőlük
a kellő eltökéltség. Hittek abban, hogy a Közel-Kelet régi rendje
a végtelenségig fennmaradhat, hogy a kétségbeesésben felnövő
gyermekek sosem fognak fellázadni azok ellen, akik fenntartják
ezt a rendszert. Mint később kiderült, mind közül ez volt a
legnagyobb illúzió.
A FEHÉR HÁZBAN GYAKRAN SZÓBA KERÜLT a két, régóta problémákkal
küzdő térség: Észak-Afrika és a Közel-Kelet. Az olajra épülő
gazdaságoknak nem sikerült változatosabbá tenni bevételi
forrásaikat, és felmerült a kérdés, mi lesz velük, ha
ásványkincskészleteik kimerülnek. Szomorúan láttuk a nők és
lányok jogainak korlátozását, akiket megfosztottak az oktatás, a
munka, egyes országokban akár az autóvezetés lehetőségétől is.
Láttuk a gazdasági növekedés megtorpanását, amelynek
következményei a fiatalabb generációt aránytalan mértékben
sújtották. A népesség mintegy 60 százalékát a harminc év alatti
korosztály tette ki, és más országokhoz viszonyítva kétszeres
volt körükben a munkanélküliségi ráta.
De leginkább az arab kormányok szinte mindegyikére
jellemző önkényuralom és elnyomás aggasztott bennünket –
nem is annyira a valódi demokrácia hiánya, hanem az, hogy a
hatalmon lévők semmiféle elszámolással nem tartoztak a
népnek. Bár országonként voltak eltérések, a vezetők többsége
a régi, bevált receptet alkalmazta hatalma fenntartására:
korlátozott politikai részvétel és véleménynyilvánítás, mindent
átható megfélemlítés és folyamatos megfigyelés a rendőrség
vagy a belső biztonsági erők részéről, diszfunkcionális
igazságszolgáltatás és a jogvédelem elégtelensége, manipulált
(vagy nem létező) választások, sziklaszilárd pozíciókkal
rendelkező hadsereg, erős cenzúra és elharapódzó korrupció.
Sok ilyen rendszer már évtizedek óta fennállt a nacionalista
szólamok, a közös vallás, a törzsi és családi kötelékek, valamint
a meggyökeresedett klientúrahálózatok alapjára építkezve.
Elképzelhető volt, hogy az eltérő vélemények módszeres
elhallgattatása és a puszta tehetetlenségi nyomaték elég lesz
ahhoz, hogy még egy darabig fenn is maradjanak. Ugyanakkor,
bár titkosszolgálataink főleg a terrorszervezeteket figyelték,
diplomatáink pedig nem mindig voltak teljesen tisztában azzal,
mi történik az „utcán”, a hétköznapi arab emberek körében
növekvő elégedetlenség jeleit észleltük – amiből, lévén, hogy
törvényes lehetőségük nem volt a csalódottságuk kifejezésére,
nagy baj kerekedhetett. Ahogy az első, a térségben tett elnöki
látogatásom után mondtam Denisnek: „Itt valahol, valamikor
robbanni fog valami.”
De mit lehet kezdeni ezzel a tudással? Ez volt a bökkenő. Az
Egyesült Államok közel-keleti politikája legalább fél évszázadon
át kizárólag arra összpontosított, hogy fenntartsuk a térség
stabilitását, megelőzzük az olajellátás akadozását, és
megakadályozzuk ellenlábasainkat (először a Szovjetuniót,
később Iránt) befolyásuk kiterjesztésében. A szeptember 11-ei
események után mindezek mellett a terrorizmusellenes
küzdelem vette át a főszerepet. Céljaink elérése érdekében
pedig diktátorokkal szövetkeztünk. Ők legalább kiszámíthatóak
voltak, és maguk is elkötelezetten védték a status quót.
Megengedték, hogy katonai bázisokat telepítsünk náluk, és
támogatták terrorizmusellenes erőfeszítéseinket. Meg persze
rengeteget üzleteltek az Egyesült Államok vállalataival. A
térségbe telepített nemzetbiztonsági apparátusunk működése
jórészt ezeknek a vezetőknek az együttműködésétől függött, és
sok esetben teljesen összefonódott a helyi szervekkel. Időnként
született egy-egy jelentés a Pentagontól vagy a CIA-től, amely
ajánlásként tartalmazta, hogy a közel-keleti kapcsolatok
esetében az Egyesült Államok nagyobb figyelmet is szentelhetne
az emberi jogok érvényesülésének és a kormányzási
kérdéseknek. De akkor Szaúd-Arábia segített megakadályozni,
hogy robbanóanyagok kerüljenek egy, az Egyesült Államokba
induló teherszállító repülőgépre, vagy a bahreini
haditengerészeti bázisunk főszerepet kapott a Hormuzi-szoros
lezárásával kapcsolatos iráni fenyegetés kezelésében, és ezek az
ajánlások máris a fiók aljára kerültek. Az Egyesült Államok
mindenkori kormánya mindig is vállrándító beletörődéssel
vette tudomásul, hogy valamelyik szövetségesünknél egyszer
majd talán valamiféle népfelkelés dönti meg a regnáló
hatalmat. Persze megvolt rá az esély, ahogy arra is, hogy egy
hurrikán letarolja a Mexikói-öböl partvidékét, vagy a Nagy
Földrengés megrázza Kaliforniát – de úgy álltak hozzá, hogy
mivel senki sem tudja, pontosan hol és mikor történik meg, és
úgysem tudjuk megakadályozni, a legokosabb, ha összerakunk
néhány készenléti tervet, és majd kezeljük az utórengéseket.
Bíztam benne, hogy az én kormányzásom alatt sikerül
ellenállni az efféle fatalista gondolkodásnak. Kairói beszédem
alapjaira építve interjúk és nyilvános felszólalások segítségével
igyekeztem üzenni a közel-keleti kormányoknak, hogy hallják
meg a népeik reformokat sürgető hangját. Amikor arab
vezetőkkel volt találkozóm, a munkatársaim gyakran beemelték
az emberi jogok ügyét is a tárgyalási pontok közé. A
Külügyminisztérium munkatársai szorgalmasan dolgoztak a
színfalak mögött, hogy megvédjék a térségben dolgozó
újságírókat, kiszabadítsák a politikai foglyokat, és szélesítsék a
polgári részvétel lehetőségeit.
Ugyanakkor az Egyesült Államok igen ritkán marasztalta el
nyilvánosan Egyiptom vagy Szaúd-Arábia kaliberű
szövetségeseit az emberi jogok megsértéséért. Az Irakkal, az al-
Káidával, Iránnal és Izrael biztonságával kapcsolatos
aggodalmaink miatt nem mertük vállalni a kockázatot, nehogy
megromoljon velük a viszonyunk. Azt mondogattam
magamnak, hogy a munkám megköveteli ezt a fajta realista
hozzáállást. Igen ám, de időnként a fülembe jutott, hogy egy
nőjogi aktivistát letartóztattak Rijádban, vagy olvastam az
újságban egy nemzetközi emberjogi szervezet kairói börtönben
sínylődő munkatársáról; és ezek nem hagytak nyugodni.
Tisztában voltam vele, hogy nem az én kormányom fogja a
Közel-Keletet a demokrácia fellegvárává varázsolni, de úgy
véltem, sokkal többet kell tennünk azért, hogy amennyire csak
lehet, ebbe az irányba mozdítsuk a dolgokat.
Egyik ilyen töprengésem során döntöttem úgy, hogy
találkozót szervezek Samantha Powerrel.
Samanthát még szenátor koromban ismertem meg, miután
elolvastam A Problem from Hell: America and the Age of
Genocide (Pokoli probléma – Az Egyesült Államok és a népirtás
kora)[5] című Pulitzer-díjas munkáját. Könyvében megindítóan
és meggyőzően fejti ki, hogy az Egyesült Államok nem lép fel
elég határozottan a népirtás ellen, és erőteljesebb globális
vezető szerepet kell vállalnia a tömeges atrocitások
megelőzésében. Akkoriban a Harvardon tanított, és örömmel
fogadta meghívásomat, hogy ha legközelebb Washingtonban
jár, egy vacsora mellett cseréljünk eszmét. Fiatalabb volt, mint
gondoltam: harmincas évei közepén járhatott. Nyurga, vörös
hajú nő, arca szeplős. Sűrű pilláktól árnyékolt, komoly, szinte
bánatos szeme körül apró szarkalábak keletkeztek, amikor
nevetett. Egyfajta belső tűz áradt belőle. Kilencéves volt, amikor
ír származású anyjával az Egyesült Államokba vándoroltak.
Középiskolás korában kosárlabdázott, diplomáját a Yale-en
szerezte, és szabadúszó újságíróként a helyszínről tudósított a
boszniai háborúról. A saját szemével látta a mészárlásokat és az
etnikai tisztogatást, ami arra indította, hogy jogi diplomát
szerezzen, remélve, hogy így többet tehet a világ jobbá tételéért.
Aznap este, amikor kimerítően ecsetelte, milyen, korábban
elkövetett külpolitikai hibákat kellene rendbe hoznia az
Egyesült Államoknak, felvetettem neki, hogy jöjjön le egy kicsit
az elefántcsonttoronyból, és egy ideig dolgozzon velem.
Párbeszédünk, amely ezzel a vacsorával kezdődött, kisebb-
nagyobb megszakításokkal a következő években is folytatódott.
Samantha külpolitikai munkatársként csatlakozott szenátusi
csapatomhoz, tanácsadóként segítette munkánkat például a
darfuri tömegmészárlás ügyének kezelésekor. Az
elnökválasztási kampányban is fontos szerepet osztottam rá, és
ekkor ismerkedett meg kedves barátommal és leendő férjével,
Cass Sunsteinnel, akit később a Tájékoztatási és
Szabályozásügyi Hivatal vezetőjének neveztem ki. Samantha a
kampányomat segítő négy legfontosabb külpolitikai szakértő
egyike lett. (Később sajnos büntetőpadra kellett ültetnem, és ki
kellett szállnia a kampányból, miután egy újságíró előtt – ő azt
hitte, interjún kívül – szörnyetegnek nevezte Hillaryt.) A
választások után vezető pozíciót ajánlottam neki az NSC-ben,
ahol, a rivaldafénytől távol, kiváló munkát végzett. Főként
annak a globális kezdeményezésnek a kidolgozásában játszott
fontos szerepet, amely világszerte a kormányzati átláthatóságot
igyekezett növelni, a korrupciót pedig csökkenteni.
Samantha volt az egyik legközelebbi barátom a Fehér
Házban. Benhez hasonlóan saját ifjonti idealizmusomat idézte
fel bennem. Lényemnek azt a részét ébresztette fel, amelyet
még nem rontott meg a magát bölcsességnek álcázó cinizmus,
hideg számítás és óvatosság. Gyanítom, hogy épp azért, mert
ismerte ezt az oldalamat, és tudta, hogyan kell rá hatni,
időnként az őrületbe kergetett. Viszonylag ritkán találkoztunk
személyesen, és ez is csak súlyosbította a helyzetet: ha mégis
szemtől szemben álltunk, Samantha kötelességének érezte,
hogy minden, még jóvá nem tett hibára felhívja a figyelmemet.
(„Nos, mostanában milyen eszméket árultunk el?” – szoktam
tőle kérdezni ilyenkor.) Nagyon maga alatt volt például, amikor
az örmény népirtás emléknapján elmulasztottam
genocídiumként hivatkozni a törökök 20. század elején
elkövetett, örmények elleni erőszakos cselekedeteire
(könyvének egyik központi tétele, hogy a népirtást mindig
nevén kell nevezni). Persze jó okom volt erre – Törökország igen
sértődékeny volt a témával kapcsolatban, én pedig épp kényes
tárgyalásokat folytattam Erdoğannal az Egyesült Államok iraki
csapatkivonásáról –, Samantha fejmosásától mégis utolsó
gazembernek éreztem magam. De bármilyen kimerítő volt is az
állhatatossága, néha szükségem volt szenvedélyes lelkesedésére
és meg nem alkuvó erkölcsiségére. Egyrészt lelkiismeretem
elevenen tartása miatt, másrészt azért, mert konkrét, kreatív
megoldási javaslatokkal állt elő olyan bonyolult problémák
esetében, amelyek átgondolására a kormányomban senki más
nem szánt elegendő időt.
Közös ebédünk 2010 májusában tökéletes példája volt ennek.
Samantha rögtön a Közel-Keletről akart beszélgetni – különösen
arról, hogy az Egyesült Államok elmulasztott hivatalosan
tiltakozni az egyiptomi kormány „vészhelyzeti törvényének”
kétéves meghosszabbítása ellen, amely Mubárak 1981-es
megválasztása óta érvényben volt. A törvény az állampolgárok
alkotmányos jogainak korlátozásával biztosította az elnök
diktatórikus uralmát.
– Tudom, hogy Egyiptommal kapcsolatban stratégiai
megfontolások is felmerülnek – mondta –, de elgondolkodott
azon bárki is, hogy jó-e az a stratégia?
Azt feleltem, hogy én bizony elgondolkodtam. Nem
különösebben rajongtam Mubárakért, de úgy véltem, egy
harminc éve fennálló törvény esetében egy elmarasztaló
kijelentésnek nem sok foganatja lenne.
– Az Egyesült Államok inkább óceánjáró, mint gyorsnaszád –
mondtam. – Ha másként akarjuk megközelíteni a közel-keleti
kérdést, fokozatosan felépülő stratégiát kell követnünk.
Szükségünk van a Pentagon és a titkosszolgálatok támogatására
is. Úgy kell finomhangolnunk a stratégiai elemeket, hogy a
régióban található szövetségeseinknek legyen idejük
alkalmazkodni.
– És van, aki foglalkozik ezzel? – firtatta Samantha. –
Mármint, aki kidolgozza a stratégiát?
Mosolyogva figyeltem. Látszott, hogy forognak a
fogaskerekek az agyában.
Nem sokkal később Samantha és az NSC három másik
munkatársa – Dennis Ross, Gayle Smith és Jeremy Weinstein –
átadták nekem egy politikai felülvizsgálatot kezdeményező
dokumentum (Presidential Study Directive) vázlatát, amelynek
lényege, hogy egyes autoriter rezsimek kritika nélküli
támogatásával az Egyesült Államok veszélyezteti a Közel-Kelet
és Észak-Afrika stabilitását, és ezzel saját érdekeit.
Augusztusban e dokumentum alapján utasítottam a
Külügyminisztériumot, a Pentagont, a CIA-t és más kormányzati
szerveket, hogy vizsgálják meg, hogyan ösztönözhetnénk a
régióban az érdemi politikai és gazdasági reformokat – hogy a
térség országai közelebb kerülhessenek a nyitott kormányzás
alapelveihez, és ezzel elejét vehessék a stabilitást veszélyeztető
felkeléseknek, erőszakos cselekményeknek, káosznak és a
hirtelen változással gyakran együtt járó egyéb,
megjósolhatatlan következményeknek. Az NSC attól fogva
kéthetente találkozót szervezett a kormányzat különböző közel-
kelet-szakértőivel, hogy ötleteket gyűjtsenek az Egyesült
Államok külpolitikai irányváltásához.
 Ahogy előre látható volt, több veterán diplomata és szakértő
kétségbe vonta, hogy bármilyen változtatásra szükség lenne
hazánk külpolitikájában. Azzal érveltek, hogy legyenek bármily
ellenszenvesek egyes arab szövetségeseink, országunk elemi
érdeke a status quo megőrzése – az pedig a populista
kormányok előretörésével könnyen felborulhat. Idővel a
csapatnak sikerült összeállítania egy egységes alapelvrendszert,
amely kijelölheti a stratégiaváltás irányát. A körvonalazódó
tervek szerint a különféle szerveknél dolgozó tisztviselők
következetesen és összehangoltan kommunikálják a reformok
szükségességét, konkrét ajánlásokat fogalmaznak meg az egyes
országokban a szabadság érvényesülésére a politika terén és az
állampolgárok civil életében, és ösztönzők felajánlásával segítik
elő azok megvalósítását. December közepére már szinte csak az
aláírásom hiányzott a stratégiát felvázoló dokumentumról, és
bár tudtam, hogy ettől még nem fog egy csapásra megváltozni a
Közel-Kelet, örültem, hogy legalább elkezdtük a helyes irányba
kormányozni az Egyesült Államok külpolitikai gépezetét.
Bárcsak szerencsésebb lett volna az időzítés!

UGYANABBAN A HÓNAPBAN AZ ÉSZAK-AFRIKAI TUNÉZIÁBAN egy szegény

gyümölcsárus tiltakozásul felgyújtotta magát egy kormányzati
épület előtt. Tettét a kétségbeesés vezérelte. Egy állampolgár így
fejezte ki mérhetetlen elkeseredettségét korrupt és a
kisemberek szenvedéseivel mit sem törődő kormánya miatt.
Mindenki úgy tudta, hogy a 26 éves Mohamed Búazízi nem volt
aktivista, és különösebben nem is érdekelte a politika. Egyszerű
tunéziai fiatal volt, aki a gazdasági stagnálás idején, a diktátor,
Zein el-Ábidín bin Ali elnyomó rendszerében nőtt fel.
Egyszerűen elege lett a hatósági ellenőrök folyamatos
zaklatásából, és elkeseredett, amiért ügyét nem hallgatták meg
a bíróságon. Egy járókelő szerint Búazízi, mielőtt lángra
lobbantotta magát, ezt kiáltotta – senkinek és így mindenkinek
–: „Mégis miből éljek így meg?”
Kétségbeesett tettét heteken át tartó országos
kormányellenes demonstrációk követték, és 2011. január 14-én
Bin Ali a családjával Szaúd-Arábiába menekült. Eközben
hasonló, főleg fiatalok kezdeményezte tiltakozáshullám söpört
végig Algérián, Jemenen, Jordánián és Ománon – ezek voltak a
később arab tavasz néven ismertté vált forradalmi
megmozdulássorozat első szikrái.
Miközben január 25-ei helyzetértékelő beszédemre
készültem, tanácsadóim arról vitáztak, mennyit mondjak a
Közel-Keleten és Észak-Afrikában szédítő sebességgel
kibontakozó eseményekről. Miután Tunéziában sikeresen
elűztek egy régóta a nép nyakán ülő diktátort, a jórészt
fiatalokból álló tüntetők egymás után vonultak utcára a térség
más országaiban is. Szinte lehetetlen volt megjósolni, mi fog
történni legközelebb. Végül egyetlen, lényegre törő mondat
hangzott el:
„Ma este mondjuk ki nyíltan: az Amerikai Egyesült Államok
a tunéziai emberek mellett áll, és támogatja minden nép
demokratikus törekvéseit.”
 Az Egyesült Államok szempontjából az egyiptomi
fejlemények voltak a legfontosabbak, ahol ifjúsági szervezetek,
aktivisták, baloldali ellenzéki pártok, elismert írók és művészek
egységfrontja országos felhívást adott ki a Mubárak-rezsim
elleni tömegtüntetésekre. Helyzetértékelő beszédem napján
közel ötvenezer egyiptomi tódult a Kairó belvárosában
található Tahrír térre, követelték a vészhelyzeti törvény
hatályon kívül helyezését, és tiltakoztak a rendőri brutalitás és
a politikai szabadság korlátozása ellen. Országszerte több ezren
tüntettek hozzájuk hasonlóan. A rendőrség gumibotokkal,
vízágyúkkal, gumilövedékekkel és könnygázzal próbálta
oszlatni a tömeget, a Mubárak-kormány pedig nemcsak a
demonstrációkat tiltotta be, de még a Facebookot, a YouTube-ot
és a Twittert is elérhetetlenné tette, hogy megakadályozza a
szervezkedést, és elszigetelje a tiltakozókat a külvilágtól. A
Tahrír tér hosszú napokon és éjszakákon át leginkább
valamiféle táborhelyre emlékeztetett, ahol a tüntetők
lecövekeltek, és „kenyeret, szabadságot, méltóságot” követeltek
a kormánytól.
Éppen az történt, amit a közel-keleti politikánk minapi
felülvizsgálata értelmében el akartunk kerülni: az egyik oldalon
egy elnyomó, de megbízható szövetségesként számontartott
rendszer, a másikon a változást követelő nép, akik épp az
általunk nagy hangon támogatott demokratikus törekvéseket
testesítik meg. Mi pedig két tűz közé kerültünk. Aggodalomra
adott okot, hogy Mubárak úgy viselkedett, mintha észre sem
venné, mi folyik körülötte. Épp egy héttel korábban beszéltem
vele telefonon, és igen segítőkésznek mutatkozott, amikor azt
próbáltuk kitalálni, hogyan lehetne Izraelt és a palesztinokat
újra a tárgyalóasztalhoz csalogatni. Emellett kifejezte, hogy
kormánya egyhangúlag elítéli a merényletet, amelyet
muzulmán szélsőségesek követtek el egy alexandriai kopt
keresztény templom ellen. Ám amikor megemlítettem, hogy a
Tunéziában kezdődött tiltakozáshullám Egyiptomot is elérheti,
csak ennyit mondott: „Egyiptom nem Tunézia”. Biztosított, hogy
a kormányával szembeni bárminemű elégedetlenség hamar el
fog csitulni. Szavait hallgatva magam elé képzeltem, ahogy egy
hatalmas, gazdagon díszített szobában, behúzott függönyök
mögött ül az elnöki palotában – ahol először találkoztam vele.
Fenségessége teljes tudatában trónol magas támlájú székén,
titkárai szorgalmasan jegyzetelnek, vagy ugrásra készen várják
parancsait. Elszigeteltségében csak azt látta és hallotta meg,
amit akart – ez pedig nem sok jóval kecsegtetett.
A Tahrír térről a híradásokban megjelenő felvételek
különböző emlékeket ébresztettek bennem. A tüntetések első
napjaiban a tömeg jórészt világi fiatalokból állt – pont
olyanokból, amilyenek a kairói beszédemet hallgató diákok és
aktivisták voltak. Az interjúk alapján jól értesült, gondolkodó
ifjak, akik ragaszkodtak az erőszakmentességhez és a
törvényességhez, többpárti demokráciát akartak és modern,
innovatív, munkahelyeket és emelkedő életszínvonalat teremtő
gazdaságot. Idealizmusukkal és az elnyomó rezsimmel
szembeszálló bátorságukkal hasonlónak tűntek a berlini falat
lebontó vagy a Tienanmen téren a tankokkal farkasszemet néző
fiatalokhoz. De nem sokban különböztek azoktól az ifjú
szavazóktól sem, akik engem az elnöki székbe segítettek.
– Ha huszonéves egyiptomi lennék – mondtam Bennek –,
alighanem én is ott állnék közöttük.
De nem voltam huszonéves egyiptomi. Az Amerikai Egyesült
Államok elnöke voltam. És bármilyen rokonszenvesnek
találtam is ezeket a srácokat, emlékeztetnem kellett magamat
arra, hogy ők – és a tüntetések frontvonalában álló egyetemi
tanárok, emberjogi aktivisták, ellenzékiek és szakszervezeti
tagok – az egyiptomi társadalomnak csak egy részét képviselik.
Ha Mubárak lemondana, és hirtelen hatalmi vákuum
keletkezne, nem ők lennének a legesélyesebbek a betöltésére.
Mubárak önkényuralmának egyik legnagyobb tragédiája, hogy
elsorvasztotta azokat az intézményeket és hagyományokat,
amelyek segíthették volna a demokratikus átmenetet.
Hiányoztak az erős politikai pártok, a független bíróságok és
média, a pártatlan választási megfigyelők, a széles bázisra épülő
civil szerveződések, a hatékony közigazgatás, és nem tartották
tiszteletben a kisebbségi jogokat. A társadalom egészét behálózó
és állítólag jelentős gazdasági érdekeltségekkel rendelkező
hadsereg mellett a legerősebb kohéziós erő a Muszlim
Testvériség nevű szunnita szervezet volt, amely legfontosabb
céljának Egyiptom és az egész arab világ saría törvény alá
vonását tartotta. Alulról szerveződő természetének és a
szegényeket segítő jótékonysági tevékenységének köszönhetően
a Testvériség annak ellenére is rengeteg tagot számlált, hogy
Mubárak betiltotta a működését. Ráadásul céljait erőszak
helyett inkább politikai eszközökkel kívánta elérni, és ha
szabad, igazságos választásokat írtak volna ki az országban,
jelöltjei igen jó esélyekkel indultak volna. Ezzel együtt a régió
több kormánya is bomlasztó és veszélyes szervezetnek tartotta,
amelynek már az alapfilozófiája is kétségessé tette, hogy
alkalmas a demokratikus pluralizmus őrzőjének szerepére.
Emellett esetleges hatalomra kerülésük problémákat okozhatott
volna az Egyesült Államok és Egyiptom viszonyában.
A Tahrír téren egyre duzzadt a tüntető tömeg, és egyre
gyakoribbá váltak a tiltakozók és a rendőrség erőszakos
összecsapásai. Mubárak végre felocsúdott, és január 28-án
bejelentette a televízióban, hogy leváltja a kormányát, de
semmi jelét nem mutatta, hogy a követelt széles körű
reformokat el akarná indítani. Mivel meg voltam róla győződve,
hogy a probléma ettől még nem fog megoldódni, összehívtam
nemzetbiztonsági tanácsadóimat, hogy hatékony válaszlépéssel
álljunk elő. A csapat szinte hajszálpontosan életkor szerint
oszlott kétfelé. Az idősebb és tapasztaltabb tagok, mint Joe,
Hillary, Gates és Panetta, akik mind évekig dolgoztak
Mubárakkal, óvatosságra intettek. Hangsúlyozták, hogy
Mubárak kormánya milyen fontos szerepet töltött be az Izrael
és Egyiptom közötti békés viszony fenntartásában, a
terrorizmus elleni harcban és az Egyesült Államok
partnereként számos regionális probléma kezelésében. Bár
elismerték, hogy nyomást kell gyakorolnunk az egyiptomi
vezetésre a reformok érdekében, figyelmeztettek, hogy nem
tudhatjuk, ki vagy milyen csoport veszi át a helyét. Ugyanakkor
Samantha, Ben, Denis, Susan Rice és Joe nemzetbiztonsági
tanácsadója, Tony Blinken úgy vélték, Mubárak teljesen és
végérvényesen elvesztette legitimitását az egyiptomi nép
szemében. Szerintük ahelyett, hogy továbbra is ragaszkodnánk
egy korrupt, önkényuralmi rezsim fennmaradásához, amely
már egyébként is az összeomlás szélén áll (és közben azt a
látszatot keltenénk, hogy áldásunkat adjuk a tüntetők elleni
egyre durvább fellépésre), stratégiai és erkölcsi szempontból is
az volna a helyes döntés, ha az Egyesült Államok a változás erői
mellé állna.
Én magam egyszerre osztoztam fiatalabb tanácsadóim
reményeiben és idősebb kollégáik aggodalmaiban. Úgy
döntöttem, akkor van a legjobb esélyünk pozitív kimenetelre,
ha megpróbáljuk meggyőzni Mubárakot, hogy érdemi
reformokat vezessen be: törölje el a vészhelyzeti törvényt,
állítsa helyre a politikai és sajtószabadságot, és tűzzön ki
igazságos és szabad országos választásokat. Egy ilyen, Hillary
szavaival élve „rendezett átmenet” időt adna az ellenzéki
pártoknak és potenciális jelöltjeiknek, hogy kiépítsék
szavazóbázisukat, és reális terveket dolgozzanak ki arra az
esetre, ha kormányra kerülnének. Továbbá lehetővé tenné,
hogy Mubárak tisztességben megőszült államférfiként
vonulhasson vissza, ezzel elejét véve a vádaknak, hogy az
Egyesült Államok azonnal hátat fordít régi szövetségeseinek,
amint a baj legkisebb jelét szimatolja.
Mondanom sem kell, hogy igen kényes műveletnek
ígérkezett egy idősödő, harcedzett diktátort meggyőzni arról,
hogy csak úgy lovagoljon el a naplementébe – még ha ez a saját
érdekében történne is. A Válságteremben tartott megbeszélés
után újra felhívtam Mubárakot, és felvetettem neki, hogy
komolyabb reformokra lenne szükség. Azonnal harci állást vett
fel, a tiltakozókat a Muszlim Testvériség bérenceinek nevezte,
és kötötte az ebet a karóhoz, hogy a helyzet hamarosan
rendeződni fog. Abba legalább beleegyezett, hogy Kairóba
küldjek egy megbízottat: az 1980-as években egyiptomi
nagykövetként szolgáló Frank Wisnert, akivel további
személyes konzultációkat folytathat.
Hillary ötlete volt, hogy Wisner segítségével próbáljuk
szemtől szemben is puhítani az egyiptomi elnököt. Észszerű
javaslatnak tűnt. Wisner gyakorlatilag beleszületett a
külpolitikába – apja legendás vezető volt a CIA
megalakulásának napjaiban –, Mubárak pedig jól ismerte, és
megbízott benne. Ugyanakkor éppen a régi ismeretség és
Wisner hagyományos diplomáciai megközelítése miatt megvolt
az esély, hogy küldöttünk konzervatívan áll a változás
lehetőségéhez. Elutazása előtt felhívtam, és egyértelmű utasítást
adtam neki, hogy legyen határozott. Arra kellett rávennie
Mubárakot, hogy bejelentse: az új választások után visszavonul.
Reméltem, hogy ez a lépés elég drámai és konkrét lesz ahhoz,
hogy a tüntetőket meggyőzze a változtatás szándékának
valódiságáról.
Míg Wisner látogatásának eredményére vártunk, a média
egyre inkább azzal kezdett foglalkozni, hogyan reagált a
kormányom a válságra – ezen belül, hogy kinek az oldalán is
állunk. Mindaddig csak általános nyilatkozatokat adtunk ki,
hogy időt nyerjünk. Ám a washingtoni újságírók – akik
nyilvánvalóan szimpatizáltak a fiatal tüntetőkkel – már nagyon
szorongatták Gibbset, hogy nyilatkozzunk: az Egyesült Államok
miért nem áll ki egyértelműen a demokrácia mellett. Az arab
térség vezetői viszont azt akarták tudni, miért nem támogatjuk
erőteljesebben Mubárakot. Netanjahu amellett kardoskodott,
hogy az egyiptomi rend és stabilitás mindennél fontosabb,
különben „Irán két másodpercen belül megjelenik a küszöbön”.
Abdelláh szaúdi király még nála is jobban aggódott – hiszen a
régión végigsöprő tüntetéshullám az eltérő véleményeket
régóta elnyomó családi monarchia puszta létére jelentett
fenyegetést. Úgy hitte, az egyiptomi tüntetők nem a saját
nézeteiket képviselik. Szerinte „négy csoport” állt a tiltakozások
mögött: a Muszlim Testvériség, a Hizbulláh, az al-Káida és a
Hamász.
A tényeket elemezve egyikük feltevései sem állták meg a
helyüket. Az Egyiptomban (és a Muszlim Testvériségben) a
túlnyomó többséget adó szunnitákat aligha befolyásolhatta a
síita Irán és a Hizbulláh, arra pedig semmiféle bizonyíték nem
volt, hogy az al-Káidának vagy a Hamásznak bármi köze lenne
a demonstrációkhoz. Ezzel együtt még a térség fiatalabb,
reformokra nyitottabb vezetői, mint például Abdalláh jordániai
király, is tartottak tőle, hogy a tüntetéshullám az ő országukba
is továbbgyűrűzik. Bár finomabban fogalmaztak, ők is
nyilvánvalóan azt várták az Egyesült Államoktól, hogy
Netanjahu szavaival élve a „stabilitást” válassza a „káosszal”
szemben.
Kairót január 31-ére ellepték a hadsereg tankjai, a kormány
az egész városban lekapcsoltatta az internetet, a tüntetők pedig
másnapra országos sztrájkot hirdettek. Megérkezett Wisner
jelentése: Mubárak beleegyezett, hogy nem jelölteti magát a
következő választásokon, de nem hajlandó felfüggeszteni a
vészhelyzeti törvényt vagy beleegyezni a békés
hatalomátadásba. A hírek hallatán a munkatársaimban még
erősebbé vált a megosztottság. A stábom idősebb tagjai
Mubárak engedményét elegendő indoknak tartották arra, hogy
továbbra is kiálljunk mellette; a fiatalabbak szerint mindez –
annak ismeretében, hogy az egyiptomi elnök hirtelen kinevezte
Omar Suleiman titkosszolgálati vezetőt alelnöknek – csupán
időhúzás, és a tüntetők nem fogják beérni ennyivel. Tom
Donilon és Denis tájékoztatott, hogy a csapattagok között
elmérgesedtek a viták, az újságírók pedig felfigyeltek a
különbségre Joe és Hillary óvatos nyilatkozatai, illetve a
Mubárakot élesebben bíráló kormányzati munkatársak, például
Gibbs megszólalásai között.
Részben azért, hogy a következő lépések meghatározásáig
mindenki egy kottából játsszon, február 1-jén késő délután
váratlan látogatást tettem a Válságteremben, ahol épp az NSC
vezetőkből álló bizottsága ülésezett. Még szinte el sem kezdtük
a megbeszélést, amikor betoppant egy titkár, és tájékoztatott,
hogy Mubárak épp most beszél az egyiptomi néphez az
országos televízióban. Bekapcsoltuk a szobában elhelyezett
készüléket, hogy valós időben követhessük az eseményeket. A
sötét öltönyt viselő Mubárak egy papírról olvasta fel
mondandóját. Wisnernek tett ígéretéhez híven bejelentette,
hogy soha többé nem jelölteti magát újra az elnökségre, és
felszólította az egyiptomi országgyűlést – amelyet teljes
egészében ő irányított –, hogy vitassák meg az előrehozott
választások lehetőségét. Ám a homályos megfogalmazást hallva
a közvetítést néző minden egyiptomi ugyanarra gondolhatott:
amint a tüntetések alábbhagynak, mindent egy mozdulattal
visszavonhat, és meg is fogja tenni. Az elnök beszéde nagy
részében azt taglalta, hogy provokátorok és meg nem nevezett
politikai erők próbálnak tőkét kovácsolni a tüntetésekből,
veszélyeztetve az ország biztonságát és stabilitását. Leszögezte,
hogy ő maga továbbra is eleget fog tenni kötelezettségeinek
mint olyan államférfi, akit „soha, de soha nem a hatalomvágy
vezérelt”, és megvédelmezi hazáját a káoszt és erőszakot szító
elemektől. Amikor a beszéd véget ért, valaki kikapcsolta a
kivetítőt, én pedig hátradőltem, és kinyújtóztattam a karjaimat.
– Ez nem lesz elég – jegyeztem meg.
Még egyszer meg akartam próbálni rábeszélni Mubárakot,
hogy kezdeményezzen valódi változásokat. Tanácsadóim
kíséretében visszatértem az Ovális Irodába, tárcsáztam
Egyiptomot, és kihangosítottam a beszélgetést, hogy minden
jelenlévő hallja. Először is elismerésemet fejeztem ki
Mubáraknak bölcs döntéséért, hogy nem jelölteti újra magát.
Csak elképzelni tudtam, milyen nehéz lesz végighallgatnia, amit
ezután szándékoztam mondani – hiszen még akkor került
hatalomra, amikor én főiskolára jártam, és az Egyesült Államok
előttem négy elnököt is látott, miközben ő végig uralmon
maradt.
– Most, hogy meghozta ezt a történelmi jelentőségű döntést a
hatalom átadásáról – kezdtem –, szeretnék önnel a
kivitelezéséről beszélgetni. A legmélyebb tisztelettel szeretném
megosztani önnel a gondolataimat arról, hogy szerintem milyen
lépések segítségével érheti el a kitűzött célt.
Az udvarias bevezető után a lényegre tértem: kifejtettem,
hogy ha hivatalban marad, és elhúzza az átalakulás folyamatát,
a tüntetések folytatódni fognak, és megeshet, hogy
irányíthatatlanná válik a helyzet. Ha biztosítani akarja, hogy az
ország vezetése egy felelősségteljes kormány kezébe kerüljön,
amelyet nem a Muszlim Testvériség dominál, most kell
lemondania, amíg még van lehetősége a színfalak mögül
érvényesíteni a befolyását egy kormányzásra alkalmasabb új
politikai erő előtérbe kerülése érdekében.
Bár általában angolul beszéltünk egymással, Mubárak most
arabul válaszolt. Ahhoz nem kellett tolmács, hogy
megállapítsam, mennyire zaklatott.
– Ön nem ismeri az egyiptomi kultúrát! – jelentette ki emelt
hangon. – Obama elnök úr, az ön által javasolt átmenet igen
veszélyes lenne az országom számára.
Nem tagadhattam, hogy valóban nem ismerem úgy az
egyiptomi kultúrát, mint ő, és nála sokkal rövidebb időt
töltöttem a politikában.
 – Vannak olyan pillanatok – mondtam –, amikor be kell
látnunk, hogy csak azért, mert valami hosszú ideje ugyanúgy
működött, nem biztos, hogy a jövőben is változatlan maradhat.
Ön több mint harminc éven át hűségesen szolgálta népét.
Szeretném, ha meg tudná ragadni ezt a történelmi lehetőséget,
hogy nagyszerű örökséget hagyjon maga után.
Még hosszú perceken át beszélgettünk így. Mubárak folyvást
azt ismételgette, hogy az a legjobb, ha a helyén marad, és hogy a
tüntetések hamarosan alábbhagynak majd.
– Ismerem a népemet – jelentette ki a vége felé. – Érzelmes
emberek. Amikor legközelebb beszélünk, elnök úr,
elmondhatom majd, hogy igazam volt.
Letettem a telefont. Egy pillanatig néma csönd borult az
irodára, és minden szempár rám szegeződött. Ennél jobb
tanácsom nem volt Mubárak számára. Elmondtam neki, hogyan
távozhatna méltósággal. Tudtam, hogy bárki lép is a helyébe,
fennáll a veszély, hogy rosszabb lesz az Egyesült Államoknak –
de lehet, hogy az egyiptomi népnek is. Igazság szerint én már
annak is örültem volna, ha bármilyen, valódi változást jelentő
tervvel előhozakodik, még ha a fennálló rendszer nagyrészt
érintetlenül marad is. Voltam annyira realista, hogy tudjam: ha
nem lettek volna olyan kitartóak a Tahrír téren tüntető fiatalok,
akár egész elnökségem alatt együtt dolgoztam volna
Mubárakkal, annak ellenére, hogy mit képviselt – ahogy a
Közel-Kelet és Észak-Afrika többi, Ben megfogalmazásában
„korrupt, rothadó önkényuralmi rendszerével” is.
 De a srácok a Tahrír téren nem tágítottak. Állhatatos
bátorságukkal másokat is maguk mellé állítottak – anyákat,
munkásokat, cipészeket, taxisofőröket. Az a több százezer
ember, legalábbis egy pillanatra, megfeledkezett a félelméről, és
addig nem hagyta abba a tiltakozást, amíg Mubárak az egyetlen,
általa ismert megoldással újra rettegésbe nem taszította őket:
veréssel, fegyvertűzzel, letartóztatásokkal és kínzásokkal.
Elnökségem elején nem sikerült megakadályoznom, hogy az
iráni rezsim erőszakkal lépjen fel a Zöld Mozgalom tüntetőivel
szemben. Talán nem tudok egy Kína vagy Oroszország kaliberű
hatalmat megállítani abban, hogy lesújtson engedetlen
polgáraira. De Mubárak kormánya több milliárd dollárt kapott
az Egyesült Államok adófizetőinek pénzéből, elláttuk őket
fegyverekkel és információval, kiképeztük a katonáikat – azt
már igazán nem nézhettem tétlenül, hogy egy kormány, amely
elfogadta a segélyeinket, és magát a szövetségesünknek
nevezte, az egész világ szeme láttára alkalmazzon durva
erőszakot békés tüntetőkkel szemben. Túl nagy kárt tett volna
az Egyesült Államok eszményképében. Túl nagy kárt jelentett
volna számomra.
– Fogalmazzunk meg egy nyilatkozatot! – mondtam a
stábomnak. – Szólítsuk fel Mubárakot, hogy azonnal mondjon
le!

AZ ARAB VILÁGBAN (ÉS EGYES AMERIKAI ÚJSÁGÍRÓK KÖRÉBEN) elterjedt

meggyőződés ellenére az Egyesült Államok nem valami
hatalmas bábmester, aki kedvére rángatja zsinóron a vele
üzletelő országokat. Még a katonai és gazdasági segítségünkre
szoruló kormányok is elsősorban saját fennmaradásukat tartják
szem előtt, és ez alól a Mubárak-rezsim sem volt kivétel. Miután
nyilvánosan kifejeztem meggyőződésemet, hogy Egyiptomnak
ideje mielőbb új kormányt választania, Mubárak továbbra is
ellenállt, és azzal kísérletezett, meddig mehet el a tüntetők
megfélemlítésében. Másnap, míg a hadsereg tétlenül figyelt,
Mubárak-párti elemek jelentek meg a Tahrír téren, némelyek
teve- vagy lóháton vágtattak a tömegbe, husánggal vagy ostorral
hadonásztak, mások a háztetőkről Molotov-koktélokat vagy
köveket dobáltak a demonstrálókra. Három tüntető meghalt,
hatszázan megsérültek. Néhány nap alatt a hatóságok több mint
ötven újságírót és emberjogi aktivistát tartóztattak le. Az
erőszak másnap is folytatódott, a kormány pedig nagyszabású
ellentüntetéseket szervezett. A Mubárak-pártiak már külföldi
újságírókra is rátámadtak, és a tüntetők bujtogatásával vádolták
őket.
E néhány feszült nap alatt az volt a legnehezebb, hogy
kormányom tagjait egységben tartsam. A Fehér Ház világos
üzenetet kommunikált. Amikor Gibbset megkérdezték, mit
értettem az alatt, hogy a rendszerváltásnak „azonnal” el kell
kezdődnie Egyiptomban, így felelt: „Az azonnal azt jelenti:
tegnap”. Sikerült elérnünk, hogy európai szövetségeseink az
enyémhez hasonló közös álláspontot fogalmazzanak meg.
Eközben Hillary egy müncheni biztonságpolitikai konferencián
adott interjúban hosszasan ecsetelte, milyen veszélyekkel járna
egy túl gyors egyiptomi átmenet. Ugyanezen a rendezvényen
Frank Wisner – akinek ekkor már nem volt hivatalos
kormányzati megbízatása, és hangsúlyozta, hogy
magánemberként nyilvánít véleményt – azt fejtegette, hogy
szerinte Mubáraknak az átmenet idejére a székében kellene
maradnia. Mindezek hallatán szóltam Katie-nek, hogy kerítse
elő a külügyminiszteremet, és amikor utolértük telefonon, nem
rejtettem véka alá nemtetszésemet.
– Nagyon is tisztában vagyok vele, milyen potenciális
problémákkal járhat Mubárak leváltása – mondtam neki. – De
hoztam egy döntést, és nem közvetíthetünk egymásnak
ellentmondó üzeneteket.
Mielőtt még Hillary bármit is felelhetett volna, hozzátettem:
– Wisnernek pedig mondd meg, hogy nem érdekel,
magánemberként vagy sem, de tartsa a száját!
Annak ellenére, hogy a nemzetbiztonsági apparátusom
számára mindvégig zavaró volt egy Mubárak nélküli Egyiptom
gondolata, és ez időnként feszültséget szült közöttünk, a
nemzetbiztonsági szervek – különösen a Pentagon és a
hírszerzés – végül sokkal nagyobb szerepet játszottak az
események végkifejletében, mint a Fehér Ház bármiféle
fennkölt nyilatkozata. Napjában egyszer vagy kétszer Gates,
Mullen, Panetta, Brennan és társaik csendben kapcsolatba
léptek az egyiptomi hadsereg és titkosszolgálat magas rangú
tisztjeivel, és világossá tették számukra, hogy a tüntetések
fegyveres leverése komoly következményekkel járna az
Egyesült Államok és Egyiptom kapcsolatára nézve. Egyben arra
is utaltak, hogy az Egyesült Államok együttműködése
Egyiptommal, beleértve a segélyeket, nem kötődik Mubárak
hatalmon maradásához. A tábornokok és titkosszolgálati
vezetők jobban teszik, ha meggondolják, mi szolgálja az
érdekeiket.
Úgy tűnt, az üzengetés meghozta gyümölcsét: február 3-án a
katonák úgy helyezkedtek el a Tahrír téren, hogy a Mubárak-
pártiak ne közelíthessék meg a tüntetőket. Egyre kevesebb
egyiptomi újságírót és emberjogi aktivistát tartóztattak le. A
hadsereg állásfoglalásának köszönhetően az emberek
felbátorodtak, és még több békés demonstráló érkezett a térre.
Mubárak még egy hétig kitartott, fogadkozva, hogy nem törik
meg a „külföldi nyomás” alatt. De február 11-én, mindössze két
és fél héttel azután, hogy az első tüntetők kivonultak a Tahrír
térre, az elgyötörtnek látszó Suleiman alelnök jelent meg az
egyiptomi televízióban, bejelentve, hogy Mubárak elnök
lemondott hivataláról, és a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa
(al-Madzslisz al-Ála lil-Kuvát al-Muszallaha) vezetésével egy
ügyvivő kormány veszi át az ország irányítását, amely
megszervezi az új választásokat.
A Fehér Házban a CNN közvetítését néztük a Tahrír téren
ünneplő tömegről. Munkatársaim egy része örömmámorban
úszott. Samantha üzenetet küldött, jelezve, mennyire büszke,
hogy ennek a kormánynak dolgozhat. Ahogy az Oszlopsor
mentén a sajtótájékoztatóra tartottunk, Ben képtelen volt
letörölni a vigyort a képéről.
– Nem semmi, hogy a történelem alakítói közé tartozhatunk
egy ilyen pillanatban – jegyezte meg.
 Katie egy kinyomtatott fotót hagyott az asztalomon.
Egyiptomi tüntetők csoportját ábrázolta a téren, akik egy „Yes
We Can” (Igen, képesek vagyunk rá!) feliratú táblát tartanak
maguk előtt.
Megkönnyebbülés és óvatos reménykedés töltötte el a
szívemet. Időnként azért azon kaptam magam, hogy
Mubárakon jár az eszem, akit alig néhány hónappal azelőtt
vendégül láttam a Régi Családi Étkezőben. A leköszönő elnök
nem menekült el az országból: Sarm es-Sejk-i rezidenciáján
húzta meg magát. Elképzeltem őt, ahogy fényűzően berendezett
szobájában magányosan üldögél a félhomályban, gondolataiba
merülve.
Jól tudtam, hogy az ünneplés és bizakodás ellenére az
egyiptomi változások csak a kezdetet jelentik az arab világ
lelkéért folyó küzdelemben – amelynek végkifejlete távolról
sem volt megjósolható. Emlékszem, hogy mit mondott nekem
Mohamed bin Zájid an-Nahaján, Abu-Dzabi koronahercege, az
Egyesült Arab Emirátusok tényleges uralkodója, közvetlenül
azután, hogy lemondásra szólítottam fel Mubárakot. A
kifinomult, fiatal MBZ – ahogy magunk közt hívtuk – közel állt a
szaúdiakhoz, és talán az Arab-öböl legtalpraesettebb vezetője
volt. Nem köntörfalazott, amikor a bejelentésem lehetséges
hatásairól beszélt.
Elárulta, hogy az öbölbeli országok vezetői növekvő
riadalommal figyelik az Egyesült Államok Egyiptommal
kapcsolatos nyilatkozatait. Mi történne, ha bahreini tüntetők
Hamad király lemondását követelnék? Az Egyesült Államok
hozzá is hasonló felszólítást intézne?
Azt feleltem, hogy szeretnék együttműködni vele és a többi
vezetővel is, hogy ne kelljen aközött választanunk, hogy a
Muszlim Testvériség kerül hatalomra, vagy a kormányok
keverednek potenciálisan véres összecsapásokba saját
népükkel.
– Tudja, a bejelentése nem sok hatással volt Mubárakra, de a
térségre igen – mondta MBZ. Úgy vélte, hogy ha az egyiptomi
rendszer összeomlik, és a Muszlim Testvériség veszi át az
uralmat, nyolc további arab ország vezetője fog elbukni. Ezért
fogadta olyan kritikusan a nyilatkozatomat.
– Azt mutatja, hogy az Egyesült Államok hosszú távon nem
megbízható partner – szögezte le.
A hangja nyugodt és hűvös volt. Nem segítséget kért, hanem
figyelmeztetni akart. Bármi történjék is Mubárakkal, a régi
rendszerek nem adják meg magukat harc nélkül.

MUBÁRAK LEMONDÁSA UTÁN a kormányellenes tüntetések csak még

jobban felerősödtek a térségben, mert egyre többen és többen
hittek benne, hogy igenis lehetséges a változás. Egy-két
kormánynak sikerült legalább jelképes reformok bevezetésével
megakadályozni a komolyabb felfordulást és vérontást:
Algériában eltörölték a tizenkilenc éve hatályban lévő
vészhelyzeti törvényt, a marokkói király alkotmányos
reformokkal szerény mértékben növelte a választott
országgyűlés hatalmát, és Jordánia uralkodója is hasonlóan
cselekedett. Ám sok arab vezető azt a következtetést vonta le
Egyiptom példájából, hogy a tiltakozókat szisztematikusan és
könyörtelenül el kell hallgattatni, bármekkora véráldozattal
járjon is, és bármennyire elítéli is őket ezért a nemzetközi
közösség.
Leginkább Szíriában és Bahreinben harapózott el az
erőszak, ahol erős ellentétek feszültek a különböző vallási
irányzatok között, és kiváltságos kisebbségek uralkodtak az
elégedetlen többség fölött. Szíriában 2011 márciusában
kormányellenes falfirkák készítéséért letartóztattak és
megkínoztak tizenöt iskolás fiút, ami több, szunnita többségű
közösségben heves tiltakozáshullámot indított el Bassár el-
Aszad elnök alavita síita kormányával szemben. Miután
könnygázzal, vízágyúkkal, verésekkel és tömeges
letartóztatásokkal nem sikerült megállítani a tüntetéseket, a
biztonsági erők több városra kiterjedő fegyveres offenzívát
indítottak éles lőszerekkel, tankokkal, házkutatásokkal. Ezzel
egy időben a kis szigetországban, Bahreinben pontosan az
történt, amit MBZ megjósolt: a fővárosban, el-Manamában
hatalmas, síita többségű demonstrációk kezdődtek Hamad bin
Ísza bin Szulmán el-Kalifa király ellen. A kormány erőszakkal
válaszolt: sok tüntetőt megöltek és több százat megsebesítettek.
A rendőri brutalitás miatt a tiltakozáshullám csak felerősödött,
és a sarokba szorított Hamad meglépte azt, amit előtte még
senki: Szaúd-Arábia és az Emirátusok hadseregét kérte, hogy
segítsenek saját népe elhallgattatásában.
 Tanácsadóimmal órákat töltöttünk annak latolgatásával,
hogyan lehetne az Egyesült Államok hatással a Szíriában és
Bahreinben kibontakozó eseményekre. Fájdalmasan
korlátozottak voltak a lehetőségeink. A történelmileg Iránnal és
Oroszországgal szövetkező, a Hizbulláh támogatói közé tartozó
Szíria régóta ellenségesen állt az Egyesült Államokhoz.
Szíriában nem rendelkeztünk olyan gazdasági, katonai vagy
diplomáciai befolyással, mint Egyiptomban, így az Aszad-rezsim
hivatalos elmarasztalásának (és a később bevezetett
embargónak) nem sok eredménye volt. Emellett Aszad
számíthatott Oroszország vétójára, ha az ENSZ Biztonsági
Tanácsában próbáltunk volna nemzetközi szankciókat
kezdeményezni. Bahreinnel épp ennek ellenkezője volt a
probléma: az ország az Egyesült Államok régi szövetségesének
számított, és a haditengerészetünk ötödik flottájának
állomáshelyeként szolgált. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a
színfalak mögött nyomást gyakoroljunk Hamadra és
minisztereire, hogy legalább részben tegyenek eleget a tüntetők
követeléseinek, és fogják vissza a rendőri erőszakot. De a
bahreini kormány szerint a demonstrációk hátterében iráni
befolyás állt, és a tiltakozókat ellenségnek tekintették, akiket
meg kell fékezni. Szaúd-Arábiával és az Emirátusokkal karöltve
választás elé állítottak minket – és nagyon jól tudták, hogy ha
összezárnak, az Egyesült Államok nem kockáztathatja, hogy
kapcsolata egyszerre három öbölbeli országgal is megromoljon.
Akkoriban, 2011-ben még senki sem vonta kétségbe, hogy
Szíriában igen kicsi a befolyásunk – nem úgy, mint később.
Viszont hiába marasztaltuk el többször is a bahreini kormányt a
tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépése miatt, és hiába
próbáltunk párbeszédet kezdeményezni a kormány és a
mérsékeltebb síita ellenzéki vezetők között, mindenfelől
bíráltak, amiért nem sikerült dűlőre jutnunk Hamaddal – főleg
annak fényében, ahogy Mubárak esetében eljártunk. Nem
tudtam elegáns magyarázattal előállni látszólagos
következetlenségünkre, azonkívül, hogy a világ már csak ilyen
zavaros hely. A külpolitikában folyamatosan egyensúlyozni kell
az egymásnak ellentmondó érdekek között, amelyeket az előző
kormányok döntései éppúgy alakítanak, mint a pillanatnyi
körülmények. Attól, hogy nem minden esetben sikerül az
emberi jogok védelmét minden más megfontolás elé helyezni,
még meg kell tennem, amit tudok, amikor csak lehetséges, hogy
előmozdítsam azokat az elvi értékeket, amelyek szerintem az
Egyesült Államok legnemesebb eszméit testesítik meg. De mi a
helyzet akkor, ha egy kormány nem százával, hanem ezrével
kezdi mészárolni saját állampolgárait, és az Egyesült
Államoknak hatalmában állna megállítani? Mit tegyünk
ilyenkor?

MOAMMER KADHAFI NEGYVENKÉT ÉVEN ÁT URALTA LÍBIÁT olyan kegyetlen

önkénnyel, amelyet még diktátor kollégái is eszementnek
tartottak. A zsarnok leginkább hivalkodó gesztusairól,
összefüggéstelen hadoválásáról és furcsa hóbortjairól volt
ismert (a 2009-es New York-i ENSZ-közgyűlés idején például egy
hatalmas beduinsátrat akart emeltetni a maga és kísérete
számára a Central Park kellős közepén). Mégis kíméletlen
hatékonysággal némította el országában az elégedetlenkedőket:
a titkosrendőrség, a biztonsági erők és az állami pénzből
toborzott milíciák elfogtak, megkínoztak és megöltek
mindenkit, aki ellent mert mondani neki. Az 1980-as években
kormánya volt a nemzetközi terrorizmus egyik legnagyobb
állami támogatója. Olyan borzalmas cselekményekhez járultak
hozzá, mint például az 1988-as robbantásos merénylet a Pan
Am 103-as járatán, amelyben huszonegy különböző ország
állampolgárai vesztették életüket, köztük 189 amerikai.[6]
Később Kadhafi megpróbálta a tisztesség álcáját magára ölteni,
felhagyott a nemzetközi terrorizmus támogatásával, és
leállította nukleáris fegyverkezési programját (aminek
köszönhetően a nyugati országok, köztük az Egyesült Államok
is, újra felvették Líbiával a diplomáciai kapcsolatokat). De az
országhatárokon belül semmi sem változott.
Alig egy héttel Mubárak lemondása után Kadhafi biztonsági
emberei tüzet nyitottak civil tüntetők egy csoportjára, akik egy
emberi jogi ügyvéd letartóztatása ellen tiltakoztak. A következő
napokban egyre többen vonultak utcára, és a zsarnok
fegyveresei több mint száz embert megöltek közülük. Egy hét
múlva már nyílt lázadások söpörtek végig az ország nagy
részén, a Kadhafi-ellenes erők pedig elfoglalták Bengázit, Líbia
második legnagyobb városát. Diplomaták és a rendszer korábbi
hívei álltak át a tüntetők oldalára, köztük Líbia ENSZ-
nagykövete is, és kérték a nemzetközi közösséget, hogy segítsen
a líbiai népnek. Kadhafi azzal vádolta a tüntetőket, hogy az al-
Káida bérencei, és megfélemlítési kampányba kezdett, azzal
fenyegetőzve, hogy „minden égni fog”. Március elejére az
áldozatok száma elérte az ezer főt.
Az egyre brutálisabb vérfürdőn elborzadva a fegyveres
beavatkozáson kívül mindent megtettünk, amit csak lehetett,
hogy megállítsuk Kadhafit. Felszólítottam, hogy mondjon le,
mert kormányzása nem legitim. Gazdasági szankciókat
vetettünk ki rá, több milliárd dolláros, személyesen hozzá és a
családjához köthető bankszámlákat fagyasztottunk be, az ENSZ
Biztonsági Tanácsában fegyverembargót szavaztattunk meg, és
Líbia ügyét a Nemzetközi Büntetőbíróság elé vittük, ahol
Kadhafit és társait emberiesség elleni bűncselekményekkel
vádoltuk. Ám a diktátort ez sem tántorította el. Az elemzők
előrejelzései szerint tízezrek élete került volna veszélybe, ha a
kormánypárti erők elérik Bengázit.
Ekkoriban már egyre többen szólaltak fel – először
emberjogi szervezetek és néhány újságíró, később kongresszusi
képviselők és a média nagy része – azt követelve, hogy az
Egyesült Államok katonai beavatkozással állítsa meg Kadhafit.
Ezt több szempontból is erkölcsi előrelépésként értékeltem. Az
Egyesült Államok történetének során legtöbbször szóba sem
jöhetett, hogy fegyverrel akadályozzuk meg egy másik ország
kormányát saját állampolgárai leöldösésében. Egyrészt, mert az
állami erőszak efféle megnyilvánulásai állandóan napirenden
voltak. Másrészt, a döntéshozóink ártatlan kambodzsaiak,
argentinok vagy ugandaiak halálát nemzetünk érdekei
szempontjából irrelevánsnak tekintették; ráadásul az elkövetők
közül többen szövetségeseink voltak a kommunizmus elleni
harcban. (Például azok is, akik 1965-ben, egyes értesülések
szerint a CIA támogatásával, megdöntötték a kommunista
kormányt Indonéziában, amit közel egymillió áldozatot
követelő népirtás követett. Anyámmal egyébként két évvel a
véres események után érkeztünk az országba.) Az 1990-es
években viszont a nemzetközi tudósítások már gyorsabban
bejárták a világot, és a hidegháború megszűnésével az Egyesült
Államok lett a világ egyetlen szuperhatalma. Így aztán kezdtük
felülvizsgálni korábbi tétlenségünket, és országunk vezetésével
a NATO sikeresen beavatkozott a boszniai konfliktusba.
Samantha könyve éppen erről szól: hogy az Egyesült Államok
külpolitikájában prioritást kell kapnia az atrocitások
megelőzésének. Ezért is kértem meg rá, hogy dolgozzon velem a
Fehér Házban.
De bármennyire szerettem volna az ártatlanokat
megmenteni egy zsarnok karmaiból, igen óvatosan közelítettem
meg a líbiai katonai beavatkozás kérdését – ugyanazon okból,
amiért elvetettem Samantha javaslatát, hogy a Nobel-díj-
átadáson „globális felelősségnek” nevezzem a világ civil
lakosságának megvédését saját kormányaiktól. Hol érne véget a
beavatkozás erkölcsi kötelezettsége? Mik lennének a feltételek?
Hány embernek kell ahhoz meghalnia vagy közvetlen veszélybe
kerülnie, hogy az Egyesült Államok odaküldje a katonáit? Miért
pont Líbiába menjünk, és miért ne menjünk, mondjuk,
Kongóba, ahol civilek milliói estek a polgárháborúk áldozatául?
Csak akkor avatkozzunk-e be, ha garantált, hogy mi magunk
nem szenvedünk veszteségeket közben? Bill Clinton 1993-ban
úgy vélte, alacsony kockázattal küldhet különleges egységeket
Szomáliába, hogy békefenntartó törekvéseink elősegítése
érdekében elfogjanak néhány helyi hadurat. A „Black Hawk
Down” néven elhíresült akcióban tizennyolc emberünk veszett
oda, és hetvenhárman sebesültek meg.[7]
A valóságban nem létezik tiszta háború, és mindig vannak
nem kívánt következmények – még akkor is, ha látszólag
elsöprő túlerőben vagyunk, és a jó ügyért harcolunk. Líbia
esetében az Egyesült Államok beavatkozását szorgalmazók
megpróbálták figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, és egy
repüléstilalmi zóna kialakítását sürgették Líbia fölött, hogy
Kadhafi harci gépei ne szállhassanak fel, és ne bombázhassák a
lakosságot. Szerintük ez egy steril, kockázatmentes megoldást
jelentett volna a líbiai nép megmentésére. (Akkoriban a fehér
házi tudósítók szájából elhangzó tipikus kérdés így szólt: „Hány
embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy ezt az egyetlen apró
lépést megtegyük?”) Csak azt felejtették el, hogy a líbiai légtér
repüléstilalmi zónává alakításához először bombáznunk
kellene Tripolit, hogy megbénítsuk a légvédelmüket – ez pedig
egyértelmű hadicselekmény lett volna egy olyan országgal
szemben, amely semmiféle katonai fenyegetést nem jelentett
számunkra. Nem beszélve arról, hogy a repüléstilalmi zóna
hatékonysága is igen kétséges volt, mivel Kadhafi nem
légicsapásokkal, hanem szárazföldi csapatokkal támadta az
ellenzéki támaszpontokat.
 Az Egyesült Államok hadseregének épp elég elfoglaltsága
volt Irakban és Afganisztánban. Emellett pont akkor
vezényeltem katonákat a Csendes-óceánra, hogy segítséget
nyújtsunk Japánnak, ahol a Csernobil óta legsúlyosabb
nukleáris baleset történt, miután egy szökőár letarolta
Fukusima városát. Komolyan aggódtunk amiatt, hogy a
sugárszennyezés eléri országunk nyugati partvidékét. Vegyük
még hozzá, hogy az Egyesült Államok gazdasága épp hogy csak
a felszínen tudott maradni; a republikánus többségű
kongresszus pedig azon volt, hogy mindent leromboljon, amit
kormányomnak az előző két évben sikerült felépítenie.
Mindezek fényében érthető, hogy nem tartottam valami okos
ötletnek háborúba kezdeni egy távoli országban, amelynek
semmilyen stratégiai jelentősége nem volt számunkra. Nem
voltam ezzel egyedül. Bill Daley, aki még csak néhány hónapja
volt a stábfőnököm, nem értette, egyáltalán hogy juthatott
ilyesmi eszébe bárkinek is.
– Talán én gondolom rosszul, elnök úr – mondta egyik esti
megbeszélésünkön –, de úgy látom, nem azért kaptunk ki a
félidős választásokon, mert az emberek szerint ön túl keveset
tesz a Közel-Keleten. Kérdezzen meg tíz embert az utcán, és
kilenc azt sem fogja tudni, hol a fenében van Líbia.
Ám ahogy újabb és újabb hírek érkeztek Líbiából a
sebesültekkel megtelő kórházakról és a nyílt utcán kivégzett
fiatalokról, világszerte egyre többen sürgették a katonai
intervenciót. Nagy meglepetésre az Arab Liga is arra szavazott,
hogy nemzetközi beavatkozással próbáljuk megállítani Kadhafi
ámokfutását. Ez nemcsak azt mutatta, mennyire szélsőségesen
erőszakos volt a kormányzati erők fellépése Líbiában, hanem
azt is, hogy Kadhafi mennyire elszigetelte magát a többi arab
vezetőtől azzal, hogy kiszámíthatatlanul viselkedett, és
állandóan beleütötte az orrát más országok ügyeibe. (Az is
lehetséges, hogy az Arab Liga egyes tagjai így akarták elterelni a
figyelmet saját emberi jogi visszaéléseikről, hiszen Szíriát és
Bahreint például nem marasztalták el.) Eközben Nicolas
Sarkozy, akit Franciaország-szerte élesen bíráltak, amiért a
tunéziai események idején az utolsó pillanatig támogatta Bin
Alit, hirtelen úgy döntött, zászlajára tűzi a líbiai nép
megmentésének ügyét. David Cameronnal karöltve bejelentette:
Franciaország és az Egyesült Királyság haladéktalanul
határozati javaslatot nyújt be az ENSZ Biztonsági Tanácsában,
hogy hozzon létre nemzetközi koalíciót Líbia légterének
lezárására. Ezzel kapcsolatban pedig az Egyesült Államok sem
kerülhette el az állásfoglalást.
Március 15-én találkoztam nemzetbiztonsági
tanácsadóimmal, hogy a Biztonsági Tanács közelgő üléséről
egyeztessünk. Először meghallgattunk egy rövid összefoglalót
Kadhafi előrenyomulásáról: a nehézfegyverzettel felszerelt
líbiai csapatok egy Bengázi melletti kisebb település
elfoglalására készültek éppen, ahonnan könnyen elzárhatták a
hatszázezres város áram-, víz- és élelemellátását. Kadhafi
egyesítette haderejét, és kijelentette, hogy „házról házra,
lakásról lakásra, utcáról utcára, emberről emberre” fognak
előrenyomulni, „míg az egész ország meg nem tisztul a koszos
söpredéktől”. Megkérdeztem Mike Mullentől, mennyiben
segítene a légtérzár a helyzeten. Azt felelte, hogy gyakorlatilag
semennyiben, mert Kadhafi szinte kizárólag szárazföldi erőket
vetett be. Bengázi ostromát csak úgy lehetne megakadályozni,
ha közvetlen légicsapásokat mérnénk ezekre a csapatokra.
– Vagyis arra kérnek minket, hogy vegyünk részt egy
repüléstilalmi zóna kialakításában, amitől úgy tűnik, mintha
tennénk valamit, de valójában nem menti meg Bengázit –
vontam le a következtetést.
Ezt követően megkértem tanácsadóimat, hogy osszák meg
velem javaslataikat. Gates és Mullen hevesen ellenezték, hogy
az Egyesült Államok bármiféle katonai akcióban részt vegyen,
kiemelve, hogy hadseregünk már így is épp elég leterhelt Irak
és Afganisztán miatt. Arról is meg voltak győződve (hozzám
hasonlóan), hogy Sarkozy és Cameron nagyhangú ígérgetése
ellenére egy nemzetközi beavatkozás esetén végül az Egyesült
Államoknak kellene a hátán vinnie az akció nagy részét. Joe úgy
vélte, őrültség lenne egy újabb, idegen földön vívott háborúba
bonyolódnunk. Bill pedig továbbra sem értette, hogy
merülhetett fel egyáltalán ez a kérdés.
De ahogy szép lassan mindenki sorra került, elhangzottak
beavatkozás melletti érvek is. Hillary konferenciahívással
csatlakozott hozzánk Párizsból, ahol a G8-ak találkozóján vett
részt. Azt mondta, nagy hatással volt rá a líbiai ellenzéki vezető,
akivel ott ismerkedett meg. Annak ellenére, hogy Egyiptom
esetében reálpolitikusként gondolkodott – vagy épp emiatt –,
most szorgalmazta, hogy vegyünk részt a nemzetközi
küldetésben. A New York-i ENSZ-irodánkból bejelentkező Susan
Rice azt mondta, a mostani helyzetről az jut eszébe, amikor
1994-ben a nemzetközi közösség nem tett semmit a ruandai
népirtás megakadályozására. Akkoriban Bill Clinton
Nemzetbiztonsági Tanácsában dolgozott, és azóta is gyötri a
lelkiismerete, hogy nem cselekedtek. Ha egy viszonylag szerény
mozgósítással emberéleteket menthetünk, tegyük meg. Viszont
azt tanácsolta, hogy a légtérzár támogatása helyett álljunk elő
saját javaslattal, és kérjünk szélesebb körű felhatalmazást a
Biztonsági Tanácstól, hogy minden szükséges lépést
megtehessünk a líbiai civilek védelmében.
Néhány fiatalabb munkatárs aggodalmát fejezte ki, hogy a
Líbia elleni katonai fellépésünkkel akaratlanul is nukleáris
fegyverkezésre késztetnénk egyes országokat, például Iránt –
mivel így próbálnák bebiztosítani magukat arra az esetre, ha az
Egyesült Államok netán őket is megtámadná. Ben és Tony
Blinken ugyanúgy vélekedtek, mint Egyiptom esetében:
felelősségünk a Közel-Kelet demokratikus változást sürgető
erőinek támogatása, különösen, ha legközelebbi
szövetségeseink és az arab országok is mellettünk állnak.
Samantha tőle szokatlan, érzelemmentes hanghordozással
taglalta, hányan fognak meghalni Bengáziban, ha nem
avatkozunk be. De tudtam, hogy közvetlen, napi kapcsolatban
áll a líbiai felkelőkkel, akik segítségért könyörögnek. Szinte meg
sem kellett kérdeznem, mi az álláspontja.
Az órámra pillantottam, mert újabb programpont várt rám:
a hadseregünk harcoló alakulatainak parancsnokai és
házastársaik számára megrendezett éves vacsorán kellett
megjelennem a Kék Szobában.
– Jól van – mondtam. – Egyelőre még nem tudok dönteni. De
azt megmondhatom, mit nem fogunk tenni: nem fogunk a
fabatkát sem érő légtérzárral szerencsétlenkedni.
Megbeszéltem a csapattal, hogy néhány óra múlva újra
összeülünk, és elvárom, hogy addigra álljanak elő konkrét
ötletekkel, hogyan avatkozhatnánk be hatékonyan. Emellett
határozzák meg a költségeket, a szükséges emberi erőforrásokat
és kockázatokat is.
– Vagy csináljuk rendesen – jelentettem ki –, vagy ne játsszuk
meg, hogy valóban érdekel minket Bengázi megmentése, csak
azért, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket.
Amikor beléptem a Kék Szobába, Michelle és a vendégek
már vártak. Egyenként fotózkodtunk minden parancsnokkal és
feleségével, elcsevegtünk a gyerekeinkről, és vicces történeteket
meséltünk golfbakijainkról. Vacsoránál egy fiatal pár mellett
ültünk. A férfi a haditengerészetnél szolgált tűzszerészként.
Afganisztánban aknára lépett, és mindkét lábát elvesztette.
Elmesélte, hogy még nem szokta meg teljesen a műlábait, de
egyébként jó kedélyűnek tűnt, és remekül állt rajta a
díszegyenruha. Felesége arcán ugyanazt az elfojtott aggodalmat
és büszke eltökéltséget láttam, mint megannyi katonacsalád
tagjainak arcán, akiket az elmúlt két évben meglátogattam.
Agyam egész idő alatt lázasan pörgött, latolgatva, milyen
következményekkel járhat a döntés, amelyet meg kell hoznom,
amint Buddy, Von és a többi komornyik elviszi a
desszertestányérokat. Mullen és Gates erős érveket
sorakoztatott fel a beavatkozás ellen. Már így is több ezer olyan
fiatalt küldtem háborúba, mint a most mellettem ülő tűzszerész,
és nem volt rá biztosíték, hogy egy újabb hadszíntéren egy
emberünk sem szenved ugyanolyan vagy még súlyosabb
sérüléseket – bármit gondoltak is erről a partvonalról
okoskodók. Bosszantott, hogy Sarkozy és Cameron részben
belpolitikai érdekből belerángattak ebbe a helyzetbe, és
visszatetszőnek találtam az Arab Liga képmutatását. Tudtam,
hogy Billnek is igaza van: Washingtonon kívül nem sok
támogatásra számíthatunk, ha megtesszük, amit a nemzetközi
közösség kér tőlünk. Ha pedig bármi balul sül el egy esetleges
líbiai katonai akció során, politikai problémáim csak tovább
súlyosbodnak.
Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha nem vesszük
kezünkbe az irányítást, Európa tervei valószínűleg csődöt
mondanak. Kadhafi csapatai ostromolni kezdik Bengázit.
Legjobb esetben is elhúzódó konfliktusra számíthatunk
Líbiában, de akár polgárháborúba is sodródhat az ország.
Legrosszabb esetben tízezrek vagy még többen válnak éhezés,
kínzás vagy főbelövés áldozataivá. És – abban a pillanatban
legalábbis – én voltam az egyetlen ember a földkerekségen, aki
ezt megakadályozhatta.
A vacsora véget ért. Szóltam Michelle-nek, hogy egy óra
múlva otthon leszek, és visszamentem a Válságterembe, ahol a
többiek épp áttekintették a lehetőségeinket, és várták a további
instrukciókat.
– Azt hiszem, van egy tervem, amely működhet – mondtam.
 26

Aznap este még két órán át tartott a megbeszélés a

Válságteremben. Pontról pontra végigvettük a tervet, amelyet
vacsora közben gondoltam ki. Tudtuk, hogy úgy kell
megakadályoznunk a tömegmészárlást Líbiában, hogy közben a
lehető legjobban megkíméljük már eleve túlterhelt
hadseregünket. Készen álltam rá, hogy érdemben fellépjek
Kadhafival szemben, és segítsek a líbiai népnek új kormányt
felállítani. De küldetésünket világosan meghatározott keretek
között, a lehető leggyorsabban és a szövetségeseink
támogatásával kell végrehajtanunk.
Közöltem, hogy Susan Rice javaslata szerint fogunk eljárni:
meg kell győznünk a franciákat és a briteket, hogy vonják vissza
a légtérzárra vonatkozó előterjesztésüket, majd egy módosított
javaslatot tárunk a Biztonsági Tanács elé, amelyben szélesebb
körű felhatalmazást kérünk Kadhafi erőinek megállítására,
Líbia civil lakosságának védelme érdekében. Eközben a
Pentagon megtervezi a hadjáratot, világosan körvonalazva az
egyes szövetségesek feladatait. Az első fázisban az Egyesült
Államok megállítja Kadhafi Bengázi felé vonuló erőit, és
semlegesíti a líbiai légvédelmi rendszert – erre katonai
fölényünknél fogva mi vagyunk a legalkalmasabbak. Ezt
követően a műveletek oroszlánrészét átadnánk az európai
alakulatoknak és az akcióban részt vevő arab országoknak. Az
európai harci repülőgépek célzott légicsapásokkal
akadályoznák meg Kadhafi seregeinek előrenyomulását (vagyis
nemcsak a légi, hanem a szárazföldi katonai közlekedést is
megbénítanák), az arab szövetségesek pedig főleg a logisztikai
támogatásban vállalnának szerepet. Mivel Észak-Afrika az ő
szomszédságukban van, Európa feladata lenne a háborút
követő gazdasági segítségnyújtás is, hogy Kadhafi távozása után
Líbia újjáépülhessen, és megvalósulhasson a demokratikus
átmenet.
Kikértem Gates és Mullen véleményét. Bár továbbra is
vonakodtak attól, hogy a már két háborúban is harcoló
hadseregünk egy újabb, inkább humanitárius missziónak
nevezhető akcióban vegyen részt, elismerték, hogy a tervem
működőképes, költséghatékony, alacsony személyi kockázattal
jár, és néhány nap alatt megtörheti Kadhafi lendületét.
Susan és csapata egész éjjel dolgozott Samanthával, és
másnap reggel az elkészült határozati tervet kiküldtük az ENSZ
Biztonsági Tanácsa tagjainak. A szavazás előtti legnagyobb
kérdés az volt, vajon Oroszország megvétózza-e az új javaslatot.
Így aztán, amíg Susan az ENSZ-es kollégái körében igyekezett
bevetni varázslatos meggyőző erejét, mi erősen
reménykedtünk, hogy nem hiába fáradoztunk annyit az elmúlt
két évben, és Dmitrij Medvegyev támogatni fogja
előterjesztésünket. Felhívtuk Oroszország figyelmét arra, hogy a
tömegmészárlás megakadályozásának erkölcsi kötelessége
mellett mind az Egyesült Államok, mind az ő érdekeiket
szolgálja, hogy elejét vegyük egy elhúzódó líbiai
polgárháborúnak, amely a terrorizmus táptalajává válhatna.
Egyértelmű volt, hogy Medvegyev komoly fenntartásokkal
viseltet bármilyen nyugati irányítású, rendszerváltást támogató
katonai akciót illetően, ugyanakkor Kadhafit sem akarta védeni.
Végül március 17-én a Biztonsági Tanács elfogadta a
határozatot, tíz igen szavazattal és öt tartózkodással (köztük
Oroszországéval). Felhívtam Sarkozyt és Cameront, akik alig
leplezték megkönnyebbülésüket, hogy létrát eresztettem a
gödörbe, amelyet maguk alá ástak. Néhány napon belül minden
megvolt a művelet megkezdéséhez. Az európaiak beleegyeztek,
hogy NATO-irányítás alatt vezényeljék ki erőiket; Jordánia,
Katar és az Emirátusok részvétele pedig elejét vette a
vádaskodásnak, hogy a líbiai beavatkozás a nyugati hatalmak
újabb támadása az iszlám ellen.
Amikor a Pentagon felkészült, és ugrásra készen várta
parancsomat a légicsapások megkezdésére, még egy utolsó
lehetőséget adtam Kadhafinak: felszólítottam, hogy hívja vissza
a katonáit, és tartsa tiszteletben a líbiai polgárok jogát a békés
tüntetésre. Láthatta, hogy az egész világ felsorakozott ellene.
Reméltem, hogy erre bekapcsolnak a túlélési ösztönei, és
hajlandó visszavonulni egy őt befogadó harmadik országba,
ahol a svájci bankokban hosszú évek alatt felhalmozott milliós
olajbevételekből nyugalmasan tengetheti hátralévő napjait. De
úgy tűnt, a diktátor elvesztette maradék kapcsolatát is a
valósággal.
 Nekem épp aznap este kellett Brazíliába indulnom egy
négynapos, három országot érintő körútra, amelynek célja az
volt, hogy javítsuk az Egyesült Államok országimázsát Latin-
Amerikában. (A térségben ugyanis nem volt túl jó visszhangja
az iraki háborúnak, illetve Bush drogkereskedelem elleni
fellépésének és Kuba-politikájának.) Az utazást szándékosan
Malia és Sasha tavaszi szünetére időzítettük, hogy a család
együtt mehessen.
A küszöbönálló líbiai háborúval persze nem számoltunk,
amikor kitűztük a diplomáciai körút időpontját. Alighogy az Air
Force One leszállt Brazíliavárosban, Tom Donilon tudomásomra
hozta, hogy nem úgy néz ki, mintha Kadhafi csapatai vissza
akarnának vonulni – sőt már Bengázi határában járnak.
– Valószínűleg még ma ki kell adnia a parancsot, uram –
mondta.
Mindenképpen problémás volt, hogy egy idegen országban
tett látogatás alatt kell katonai akciót indítanom. Tovább
bonyolította a helyzetet, hogy Brazília általában nem szeretett
állást foglalni nemzetközi vitákban: a líbiai beavatkozásról
szóló biztonsági tanácsi szavazásnál is tartózkodott.
Államfőként először jártam Latin-Amerikában, és első
találkozómra készültem Brazília újonnan megválasztott
vezetőjével, Dilma Rousseff-fel. Az elnöknő eredetileg
közgazdászként végzett, karizmatikus elődje, Lula da Silva
kabinetfőnöke volt, és többek között szerette volna szorosabbra
fűzni kereskedelmi kapcsolatainkat. Minisztereivel együtt
szívélyes fogadtatásban részesített minket elnöki palotájában,
egy légiesen modern, külső támívekkel és magas üvegfalakkal
díszített épületben. A következő néhány órában arról
tárgyaltunk, hogyan erősíthetnénk az Egyesült Államok és
Brazília együttműködését az energetika, a kereskedelem és a
klímavédelem terén. De egy idő után nem lehetett figyelmen
kívül hagyni a levegőben szikrázó feszültséget – hiszen az egész
világ azt találgatta, mikor és hogyan kezdődnek meg a líbiai
légicsapások. Bocsánatot kértem az elnöknőtől, ha a nemzetközi
helyzet miatt kellemetlenül érzik magukat. Megvonta a vállát,
sötét szemével egyszerre aggodalmas és kétkedő pillantást
vetett rám.
– Túltesszük magunkat rajta – mondta portugálul. – Emiatt
fájjon most legkevésbé a feje.
Megbeszélésünk végeztével Tom és Bill Daley sietve egy
közeli tárgyalóba vezettek. Tájékoztattak, hogy Kadhafi erői
folytatják előrenyomulásukat, és most lenne a legmegfelelőbb
alkalom a közbelépésre. A hivatalos támadási parancs
kiadásához el kellett érnem Mike Mullent. Csak épp a
hipermodern, szuperbiztonságos mobil kommunikációs
rendszer – amely azt a célt szolgálta volna, hogy a hadsereg
főparancsnokaként a világ bármely pontjáról gyakorolhassam
jogköreimet – a jelek szerint nem működött.
– Sajnálom, elnök úr… még mindig nem sikerült
kapcsolódni.
Míg technikusaink fel-alá szaladgáltak meglazult vezetékek
és csatlakozóhibák után kutatva, én leültem egy fotelba, és a
mellette álló asztalkáról majszolni kezdtem a kis tálban
odakészített mandulát. Már régóta nem idegeskedtem az elnöki
feladatok logisztikai részletein, tudván, hogy magasan képzett
szakemberek vesznek körül. De most láttam, hogy mindenkinek
gyöngyözik a veríték a homlokán. Bill, akinek ez volt az első
külföldi útja stábfőnökként, majdnem gutaütést kapott.
– Ezt nem hiszem el! – sipította természetellenesen
elvékonyodott hangon.
Az órámra pillantottam. Tíz perc telt el, hamarosan egy
újabb megbeszélésen volt jelenésünk a brazilokkal. Ránéztem
Billre és Tomra, akik mindketten úgy festettek, mintha kedvük
lenne megfojtani valakit.
– Miért nem használjuk a maga mobilját? – vetettem fel
Billnek.
– Tessék?
– Nem lesz hosszú beszélgetés. Csak ellenőrizze, hogy van-e
térerő!
Embereim meghányták-vetették maguk közt, mennyire
tanácsos egy nem biztosított telefonvonalat használnom, aztán
Bill beütötte Mullen számát, és odaadta a készüléket.
– Mike? – szóltam bele. – Hall engem?
– Igen, elnök úr.
– Megadom a felhatalmazást.
És ezzel a rövid mondattal, egy olyan telefonon keresztül,
amelyet valószínűleg többek között pizzarendelésre is
használtak, elindítottam az elnökségem alatti első saját katonai
beavatkozásomat.
A KÖVETKEZŐ KÉT NAPON NEM SOKAT VÁLTOZTATTUNK eredeti
időbeosztásomon, bár hadihajóink a brit flotta
közreműködésével megkezdték a Tomahawk robotrepülőgépek
indítását Líbia légvédelmének megsemmisítésére. Az Egyesült
Államok és Brazília vállalatvezetőivel a kereskedelmi
kapcsolatok kiterjesztésének lehetőségeiről tárgyaltam.
Koktélpartira mentem a helyi kormánytisztviselőkkel, és
Brazíliába kirendelt követségi dolgozóinkkal és családtagjaikkal
fotózkodtam. Rio de Janeiróban beszédet mondtam az ország
legbefolyásosabb politikai, civil és üzleti vezetőiből álló
többezres hallgatóság előtt arról, milyen közös kihívások és
lehetőségek állnak országaink, a nyugati félteke két
legnépesebb demokráciája előtt. De egész idő alatt
folyamatosan érdeklődtem Tomnál a líbiai hírek felől. Lelki
szemeimmel láttam magam előtt a tőlem mintegy 8000
kilométerre kibontakozó eseményeket: a levegőbe hasító
robotrepülőket, a robbanásokat, törmeléket és füstöt, Kadhafi
fegyvereseit, amint az ég felé nézve túlélési esélyeiket
latolgatják.
Bár gondolataim így el-elkalandoztak, tudtam, hogy fontos
ez a brazíliai látogatás, különösen az afrikai-brazilok számára,
akik az ország népességének valamivel több, mint felét teszik
ki, és ugyanolyan mélyen meggyökerezett (bár gyakran
tagadott) rasszizmus és szegénység sújtja őket, mint nálunk a
feketéket. Michelle-lel és a lányokkal ellátogattunk egy nagy
kiterjedésű favellába[8] Rio nyugati szélén, ahol a helyi ifjúsági
központban megnéztünk egy capoeira-bemutatót, és együtt
fociztam néhány helyi sráccal. Mire a program véget ért, a
központ előtt több száz fős tömeg gyűlt össze, és bár a
titkosszolgálat emberei nem tartották jó ötletnek, hogy sétára
induljak a környéken, arról végül sikerült meggyőznöm őket,
hogy engedjenek ki a kapun, hadd üdvözöljem az embereket.
Megálltam a keskeny utca közepén, és integettem a fekete,
barna és rézszínű arcok tengere felé. A lakosok, köztük rengeteg
gyerek, kiálltak a háztetőkre és apró erkélyekre, vagy a
rendőrkordon mögött tülekedtek. Valerie, aki velünk utazott, és
tanúja volt a jelenetnek, mosolyogva így szólt, amikor visszafelé
sétáltunk az épületbe:
– Fogadok, hogy ez az integetés néhány gyerek életét örökre
megváltoztatta.
Eltűnődtem, vajon igaza lehet-e. Hiszen pont ezt mondtam
én is magamnak politikai pályám kezdetén, és részben ezzel
indokoltam Michelle előtt, miért indultam az elnöki székért: egy
fekete államfő megválasztásának hatására megváltozhat,
ahogyan a világ minden színes bőrű gyereke önmagát és a
világot látja. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy személyes
jelenlétem e röpke pillanata talán hatással volt a favella
gyermekeire, talán némelyek ettől magasabbra emelt fővel
járnak, és merészebb álmokat szőnek majd; mindez nem
ellensúlyozhatja a nyomort, a gyenge minőségű oktatást, a
szennyezett levegőt és vizet, és a rendezetlen körülményeket,
amelyekkel naponta meg kell küzdeniük a puszta túlélésért.
Amennyire fel tudtam mérni, hatásom a világ szegényeinek
életére – beleértve a saját országom nyomorgó polgárait is –
elhanyagolhatónak számított. Időm nagy részében legfeljebb
azt kísérelhettem meg elérni, hogy ne romoljon a helyzetük
(sem otthon, sem külföldön). Igyekeztem elejét venni, hogy egy
globális gazdasági válság miatt drasztikusan megnövekedjen a
számuk, vagy a munkaerőpiacon végérvényesen kicsússzon a
lábuk alól a már így is ingatag talaj. Próbáltam tenni a
klímaváltozás ellen, amely halálos árvizekkel és viharokkal
fenyegette őket. Vagy, mint Líbia esetében, megkíséreltem
megakadályozni, hogy egy őrült parancsára halomra lőjék őket
az utcán. Nem mondhatom tehát, hogy semmit sem teszek –
gondoltam –, de azzal sem szabad áltatnom magam, hogy
mindez távolról is elegendő lenne.
Ahogy a Marine One fedélzetén visszafelé tartottunk a
szállodába, a parton végigfutó fenséges, erdő borította
hegyvonulat fölött szálltunk el. A helikopter ablakából egyszer
csak megpillantottam Rio legnagyobb nevezetességét: a
Megváltó Krisztus 30 méter magas szobrát, amely a kúp alakú
Corcovado-hegy csúcsán áll. Úgy terveztük, hogy aznap este
ellátogatunk oda. Közelebb hajoltam a lányaimhoz, és
rámutattam a kék égbolt háttere előtt fehéren magasodó,
kinyújtott karral álló, köntösbe burkolózó alakra.
– Nézzétek! Oda megyünk ma este.
Sasha és Malia zenét hallgattak az iPodjukon, és közben
anyjuk magazinjait lapozgatták, harmatos arcú celebek képeit
nézegetve, akikről fogalmam sem volt, kicsodák. Miután az
orruk előtt integetve sikerült felhívnom magamra a
figyelmüket, kivették a fülhallgatót a fülükből, fejüket az ablak
felé fordították, némán biccentettek, és a kedvemért még egy
másodpercet vártak, mielőtt újra bedugaszolták volna a
hallójáratukat. Michelle, aki zenehallgatás közben el-
elbóbiskolt, szintén nem szólt semmit.
Később, miközben a szálloda kültéri éttermében
vacsoráztunk, értesültünk róla, hogy a Corcovadót sűrű köd
lepte el, ezért feltehetően el kell halasztanunk a kirándulást a
Megváltó Krisztus szobrához. Malia és Sasha nem tűnt
különösebben csalódottnak. A desszertválasztékról
kérdezgették a pincért, én pedig némileg megbántva vettem
tudomásul, hogy nem osztoznak lelkesedésemben. A líbiai
események folyamatos követése miatt a közös út során még
kevesebb időt tölthettem a családommal, mint egyébként, és
még a szokásosnál is jobban éreztem, hogy a lányaim
hihetetlenül gyorsan cseperednek. Malia hamarosan
tinédzserkorba lép – mosolya fémesen csillog a fogszabályzótól,
haja hevenyészett lófarokban, termete nyúlánk, mintha egyik
napról a másikra nőtt volna olyan magasra, hogy már majdnem
utoléri az anyját. A kilencéves Sasha még egészen gyereknek
nézett ki kedves vigyorával és gödrös arcocskájával, de
észrevettem, hogy máshogy viszonyul hozzám, mint régen: már
nem szerette a csiklandozást, és nehezen tűrte, ha nyilvános
helyen megfogtam a kezét – mintha kissé kínosnak érezné.
Továbbra is csodáltam, milyen kiegyensúlyozottak
mindketten, és milyen jól alkalmazkodtak neveltetésük furcsa
és rendkívüli körülményeihez. Gond nélkül váltottak a
különböző tevékenységek között, legyen az pápai audiencia
vagy bevásárlás a plázában. Legtöbbször allergiásak voltak a
kiemelt bánásmódra és kéretlen figyelemre – egyszerűen csak
olyanok akartak lenni, mint a többi gyerek. (Amikor
negyedikben az első tanítási napon egy kisfiú megpróbálta
lefotózni Sashát, a lányom kikapta a kezéből a fényképezőgépet,
és figyelmeztette, hogy meg ne próbálja még egyszer.)
Mindketten szívesebben töltötték az időt a barátaiknál, részben
azért, mert ott senki sem szólt rájuk, ha összevissza ettek
mindenfélét, és túl sokat tévéztek. De főleg azért, mert olyankor
könnyebb volt úgy tenni, mintha normális életük lenne – még
úgy is, hogy a titkosszolgálat emberei a ház előtt parkoltak.
Ezzel nem is volt különösebb baj. Viszont amikor velem voltak,
az életük nagyon távol állt a normálistól. Féltem, hogy
elvesztegetem az értékes időt, amit még velük tölthetek, mielőtt
kirepülnek a családi fészekből.
– A köd felszállt – lépett oda Marvin az asztalunkhoz. –
Mehetünk.
Mind a négyen beültünk a Szörny utasterébe, és hamarosan
egy fákkal szegélyezett, kanyargós hegyi úton találtuk
magunkat a sötétben. Aztán a konvojunk hirtelen megállt egy
nagy, kivilágított téren. Odafentről, a párafátyol mögül egy
hatalmas, fényes alak mintha intene felénk. Ahogy felfelé
kaptattunk a lépcsőkön, hátrahajló nyakkal gyönyörködve a
látványban, éreztem, hogy Sasha megfogja a kezem. Malia pedig
átkarolta a derekamat.
– Most imádkoznunk kéne? – kérdezte Sasha.
– Miért ne? – feleltem.
 Összefogózva megálltunk, és csendben lehajtottuk a
fejünket. Hálásan nyugtáztam, hogy legalább az egyik kérésem
máris meghallgatásra talált.

AZT NEM TUDOM, hogy ez a rövid zarándokút mennyiben járult

hozzá a másik imádságom beteljesüléséhez. Az biztos, hogy a
líbiai bevetés első napjai a lehető legjobban alakultak. Kadhafi
légvédelmét hamar kiiktattuk. Az európai harci gépek
elfoglalták megbeszélt helyüket (Sarkozy gondoskodott róla,
hogy az első, Líbia légterébe lépő repülőgép a francia hadseregé
legyen), és légicsapásokkal támadták a Bengázi felé nyomuló
kormányerőket. Kadhafi csapatai napokon belül visszavonulót
fújtak, mi pedig sikeresen megbénítottuk a keleti országrész légi
és szárazföldi közlekedését.
Ennek ellenére egész latin-amerikai körutunk során tűkön
ültem. Minden reggel azzal indítottam, hogy a titkosított
videócsatornánkon konzultáltam nemzetbiztonsági
tanácsadóimmal, és meghallgattam az offenzívát irányító Carter
Ham tábornok, valamint a Pentagon katonai vezetőinek
beszámolóját. Ezek után részletesen áttekintettük, mik lesznek
a következő lépések. Amellett, hogy figyelemmel kísértem
katonai céljaink teljesülését, arról is meg akartam győződni,
hogy szövetségeseink eleget tesznek ígéreteiknek, és az Egyesült
Államok szerepvállalása nem lépi túl az eredetileg
meghatározott kereteket. Tisztában voltam vele, hogy akciónk
hazai támogatottsága borotvaélen táncol, és a legkisebb kudarc
is súlyos következményekkel járhat.
 Egyszer nem kis ijedségben volt részünk. Első napunkat
töltöttük Santiago de Chilében, és Michelle-lel egy díszvacsorán
vettünk részt Sebastián Piñera, a barátságos, jobbközép
beállítottságú, milliárdosból lett politikus szervezésében, akit
mindössze egy éve választottak elnökké. A főasztalnál ültem, és
Piñerát hallgattam, aki a chilei bor kínai exportjának
növekedéséről beszélt. Ekkor valaki megkopogtatta a vállamat.
Tom Donilon állt mögöttem, és még a szokásosnál is
feszültebbnek látszott.
– Mi történt? – kérdeztem.
Közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
– Most kaptuk a jelentést, hogy egy vadászgépünk lezuhant
Líbia fölött.
– Lelőtték?
– Műszaki hiba. A két, fedélzeten tartózkodó katona
katapultált, és a pilótát sikerült is kihoznunk. Ő jól van… de a
fegyverkezelőt nem találjuk. A mentőcsapataink már a
helyszínre értek, én pedig közvetlen kapcsolatban állok a
Pentagonnal. Azonnal jelzem, ha van valami fejlemény.
Amikor Tom távozott, Piñera fürkészőn nézett rám.
– Minden rendben? – érdeklődött.
– Persze. Elnézést kérek ezért a kis közjátékért – feleltem,
míg agyamban szélsebesen peregtek le a lehetséges
kimenetelek. A legtöbb nem volt túl biztató.
A következő másfél órában mosolyogva bólogattam,
miközben Piñera és felesége, Cecilia Morel Montes a
gyerekeikről meséltek, meg arról, hol ismerkedtek meg, és
melyik évszakban a legjobb Patagóniába látogatni. Valamikor
az est folyamán színpadra lépett egy chilei folk-rock zenekar, a
Los Jaivas, és előadtak néhány számot, amelyek úgy hangzottak,
mintha a Hair spanyol nyelvű változatából lennének. Egész idő
alatt arra vártam, mikor kopogtatja meg újra a vállamat Tom.
Csak a fiatal tisztre tudtam gondolni, akit én küldtem háborúba,
és most sebesülten fekszik valahol, vagy foglyul ejtették, vagy
még rosszabb. Úgy éreztem, felrobbanok a feszültségtől. De
Tomot csak akkor láttuk legközelebb, amikor már véget ért a
vacsora, és Michelle-lel épp a Szörnybe kászálódtunk be. Kicsit
kifulladva sietett felénk.
– Megvan a srác! – újságolta. – Nyugatbarát líbiaiak találtak
rá, és rendbe fog jönni.
Abban a pillanatban legszívesebben összevissza csókoltam
volna a jó öreg Tomot örömömben, de inkább Michelle-t
csókoltam meg.
Amikor valaki azt kérdezi, milyen érzés az Amerikai
Egyesült Államok elnökének lenni, sokszor eszembe jut az a
végtelennek tűnő másfél óra a chilei díszvacsorán, amikor azon
tűnődtem, milyen vékony is a határvonal a siker és a
katasztrófa között – ebben az esetben például azon múlt, merre
fújja a szél egy katona ejtőernyőjét a sivatagi éjszakában.
Nemcsak az volt nehéz, hogy minden egyes döntésemnek
hatalmas tétje volt – mert míg a pókerben a játékos számít arra,
és meg is engedheti magának, hogy a végső győzelem felé
vezető úton néhány kört elveszítsen –, az én esetemben
egyetlen kis hiba is emberéletekbe kerülhetett, és
elhomályosíthatta – mind a politikai sajtóban, mind a saját
lelkiismeretem előtt – a nagyobb célt, amelyért küzdöttem.
A gépünk elvesztésének szerencsére nem lett komoly
következménye. Mire hazaértünk Washingtonba, a nemzetközi
koalíció elsöprő légi fölénye nem sok mozgásteret hagyott
Kadhafi erőinek, és az ellenzéki csapatok – köztük sok, Kadhafi
seregéből dezertált magas rangú tiszt – nyugat felé szorították a
kormányhű erőket. Tizenkét nappal az offenzíva kezdete után a
NATO vette át az irányítást, több európai ország részvételével.
Március 28-ai nyilvános beszédem idejére az Egyesült Államok
hadserege már támogató szerepbe vonult vissza: főleg
logisztikai feladatokban, a repülőgépek újratankolásában és a
célpontok azonosításában segédkeztünk.
Mivel korábban sok republikánus nagy hangon sürgette a
líbiai intervenciót, azt hittük, most számíthatunk tőlük némi
vonakodó elismerésre az akció gyors és precíz levezényléséért.
De érdekes dolog történt, amíg távol voltam: ugyanazok a
republikánusok, akik korábban követelték, hogy avatkozzunk
be Líbiában, most kitalálták, hogy ellenzik a dolgot. Hol az volt
a bajuk, hogy az akció túl széles körű volt, hol meg az, hogy túl
későn indítottam el. Panaszkodtak, hogy nem kértem ki eléggé a
kongresszus véleményét, holott a támadás elindításának estéjén
is konzultáltam a fontosabb kongresszusi vezetőkkel.
Megkérdőjelezték döntésem jogalapját, mivel szerintük a
Hadviselési Törvény (War Powers Act) értelmében a
kongresszus felhatalmazását kellett volna kérnem. Ez ugyan
teljesen helyénvaló és régóta esedékes kérdés volt az elnöki
jogköröket illetően, csak éppen egy olyan párt feszegette, amely
saját kormányainak nemegyszer teljesen szabad kezet adott a
külpolitikai kérdésekben, különösen akkor, ha háborúról volt
szó. A republikánus oldalt azonban láthatóan nem zavarta ez az
ellentmondás. Ezzel egyértelműen tudomásomra hozták, hogy
immár a háború és béke, az élet és halál kérdése is sötét, soha
véget nem érő politikai játszmák színterévé vált.
De nem csak ők használták ki az alkalmat a partizánkodásra.
Vlagyimir Putyin nyilvánosan kritizálta az ENSZ-t – és ezzel
kimondatlanul Medvegyevet is –, amiért túlságosan széles körű
felhatalmazást adott a líbiai katonai fellépésre. Nehezen hihető,
hogy a Biztonsági Tanács szavazásán Medvegyev Putyin
jóváhagyása nélkül választotta volna vétó helyett a
tartózkodást. Ahogy az is, hogy Putyin akkor még ne fogta volna
fel, milyen nagyszabású akcióról van szó. Emellett, ahogy
Medvegyev maga is kiemelte Putyinnak adott válaszában, a
koalíció csak azért folytatta a légicsapásokat, mert Kadhafi
semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna hátrálni, vagy
leállítaná vérszomjas zsoldosait. De Putyint nyilván nem ez
érdekelte. Medvegyev nyilvános kritizálásával bizonyára az volt
a célja, hogy utódját, akit egyébként saját maga választott ki,
rossz színben tüntesse fel – ez pedig feltételezésem szerint
annak jele volt, hogy formálisan is vissza akarja venni
Oroszország irányítását.
Mindenesetre március végéig egyetlen katonánk sem esett el
Líbiában, és az egész hadművelet mintegy 550 millió dollárba
került – ami nem sokkal több, mint amennyit az iraki és
afganisztáni háború egyetlen nap alatt felemésztett. Cserébe
elmondhattuk, hogy elértük a célunkat: megmentettük Bengázit
és a környező városokat, és talán több tízezer ember életét.
Samantha szerint ez volt a modern kori történelem
leggyorsabb, népirtás megakadályozására indított nemzetközi
katonai beavatkozása. Továbbra sem lehetett azonban tudni,
hogy ki fogja kormányozni Líbiát. Kadhafi a NATO-bombák
záporában is újabb támadásokat vezényelt, az ellenzéki sereg
pedig lázadó milíciák laza koalíciójából állt, ezért aggódtunk,
hogy elhúzódó polgárháború alakulhat ki. A diplomata
elmondása szerint, akit Hillary azért küldött Bengáziba, hogy
összeköttetést teremtsen az alakuló kormányzótanáccsal, az
ellenzéknek, legalábbis szóban, jó elképzelései vannak a
jövőbeni Líbiáról: hangsúlyozták a szabad és igazságos
választások, az emberi jogok és a törvényesség fontosságát. De
demokratikus hagyományok és intézményrendszer hiányában
igencsak nagy fába vágták a fejszéjüket – ráadásul Kadhafi
rendőrségének feloszlásával Bengáziban és a lázadók kezére
került más területeken vadnyugati állapotok uralkodtak.
– Kit is küldtünk Bengáziba? – érdeklődtem emberünk egyik
jelentését hallva.
– A neve Chris Stevens – felelte Denis. – Korábban az
Egyesült Államok tripoli nagykövetségének ügyvivője volt,
azelőtt pedig különböző pozíciókban szolgált mindenfelé a
Közel-Keleten. Állítólag néhány munkatársával egy görög
teherhajón jutott be észrevétlenül Bengáziba. Azt mondják,
kitűnő diplomata.
 – Bátor fickó – jegyeztem meg.

EGY CSENDES ÁPRILISI VASÁRNAPON magamra maradtam az elnöki

rezidencián – a lányok a barátnőiknél voltak, Michelle szintén a
barátnőivel ebédelt –, ezért úgy döntöttem, lemegyek dolgozni
egy kicsit. Hűvösre járt az idő, 15 fok lehetett, a napot időnként
felhők takarták el. Ahogy végigsétáltam az Oszlopsoron,
megcsodáltam a sárga, piros és rózsaszín tulipánokat,
amelyeket a kertészek ültettek a Rózsakertbe. Hétvégenként
ritkán dolgoztam a Resolute-asztalnál, mert mindig jöttek
turisták a Nyugati Szárnyba, és csak akkor engedték nekik, hogy
a piros bársonykötél mögül benézzenek az Ovális Irodába, ha
én nem voltam ott. Ezért rendszerint az Irodával egybenyíló kis
étkező- és dolgozószobában húztam meg magam. Kellemes,
meghitt helyiség volt, ahol az évek során összegyűjtött
emléktárgyaimat is őriztem: a Life magazin a selmai menetről
szóló számának bekeretezett példányát John Lewis
dedikálásával; egy téglát Abraham Lincoln springfieldi ügyvédi
irodájából; Muhammad Ali bokszkesztyűjét; Ted Kennedy
festményét a Cape Codról, amelyet nekem ajándékozott, miután
megcsodáltam az irodája falán. Amikor kisütött a nap,
átköltöztem az étkező teraszára – félreeső, kedves menedék volt
ez is, egyik oldalán sövénnyel és virágágyásokkal, a másikon
egy kis szökőkúttal.
Egy köteg jelentést vittem magammal, hogy elolvassam őket,
de gondolataim minduntalan elkalandoztak. Épp a napokban
jelentettem be, hogy újra jelöltetem magam. Az egész annyiból
állt, hogy benyújtottam a szükséges dokumentumokat, és rövid
videóüzenetben kellett szólnom a néphez. Mennyire
különbözött attól, amikor négy évvel korábban, egy hideg
springfieldi napon emelkedett szónoklatban többezres tömeg
előtt ígértem reményt és változást! Mintha egy örökkévalóság
telt volna el az óta a bizakodással, fiatalos lelkesedéssel és
tagadhatatlan ártatlansággal elmondott beszéd óta. Az
újraválasztási kampány egészen másnak ígérkezett.
Sebezhetőségem tudatában a Republikánus Párt jelöltjei máris
hadrendbe álltak. Észrevettem, hogy politikai tanácsadóim
teletűzdelték az időbeosztásomat támogatásgyűjtő
eseményekkel – bizonyára vérre menő és költséges versengéssel
számoltak. Nem örültem, hogy már ilyen korán belekezdünk a
felkészülésbe. Hiába tűnt oly távoli emléknek az első
kampányom, a tényleges elnöki munkát mintha csak most
kezdtem volna. De tiltakozni nem lett volna értelme: magam is
láttam a félidős választások eredményeit.
A sors iróniája, hogy az elmúlt két év sok erőfeszítése épp
akkoriban kezdte meghozni gyümölcsét. Amikor nem
külpolitikai ügyekkel foglalkoztam, az országot jártam, és az
újra megnyitó autógyárakat látogattam, illetve megmentett
kisvállalkozásokat, a tisztább jövő ígéretét hordozó
szélerőműveket és energiatakarékos járműveket tekintettem
meg. A válságkezelési törvény értelmében támogatott
infrastrukturális projektek – utak, közösségi házak, közúti
gyorsvasútvonalak – egy része már befejeződött. A fiatalok
nagyobb segítséget kaptak felsőfokú tanulmányaik
finanszírozásához, a Betegvédelmi és Elérhető Betegellátási
Törvény egyes rendelkezései is életbe léptek már. A szövetségi
kormányzást sok szempontból jobbá és hatékonyabbá tettük,
amely gyorsabban képes reagálni az eseményekre. De
mindennek nem sok politikai hozadéka volt, mivel a valódi
gazdasági fellendülés még váratott magára. Annyit sikerült
elérnünk, hogy egy második gazdasági zuhanás
megakadályozásával elejét vettük a W alakú recessziós görbe
kialakulásának, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a Bush-
féle adócsökkentéshez, amelyet az úgynevezett béna kacsa
időszakban, azaz a megválasztásom után, de még a beiktatásom
előtt ülésező előző kongresszus kiterjesztett, gazdaságösztönzési
céllal további dollármilliárdokat csaptunk hozzá. De épp hogy
csak megúsztuk az újabb visszaesést. Most pedig olybá tűnt,
hogy az új képviselőházi többség feltett szándéka egy újabb
gazdasági hátramenetet előidézni.
John Boehner házelnök januári megválasztásának első
pillanatától fogva hangsúlyozta, hogy a Republikánus Párt
képviselői mindent el fognak követni kampányígéretük
teljesítése érdekében, amely szerint véget vetnek „az utóbbi két
év felelőtlen, munkahelyeket tönkretevő elnöki
költekezésének”. A 2011-es helyzetértékelő beszédem után
felszólaló Paul Ryan, a képviselőház Költségvetési Bizottságának
elnöke azt jósolta, hogy a mértéktelen pénzszórás
következtében az államadósság „hamarosan tönkreteszi az
egész gazdaságot, és az elkövetkező években katasztrofális
szintre emelkedik”. A Republikánus Párthoz tartozó új
képviselők, akik közül sokan a Tea Party mozgalommal
szimpatizáltak, erős nyomást gyakoroltak Boehnerre, hogy
azonnal, drasztikusan és véglegesen csökkentse a szövetségi
kormány méretét. Úgy hitték, hogy ezzel végre visszaállna az
Egyesült Államok alkotmányos rendje, és kiszabadítanák
országunkat a korrupt politikai és gazdasági elit markából.
A Fehér Házban mindannyian úgy gondoltuk, hogy a
jelentős központi kiadáscsökkentés, amelyet a képviselőház
republikánus tagjai szorgalmaztak, tisztán gazdasági
szempontból nézve is totális katasztrófához vezetne. A
munkanélküliség továbbra is 9 százalék maradt, az ingatlanpiac
még nem tért magához, a lakosság még mindig az előző
évtizedben felhalmozott 1,1 billió dolláros hitelkártya- és egyéb
adósságait nyögte, és több millió embernek nagyobb hitel volt a
lakásán, mint amennyit az ingatlanja abban a pillanatban ért
volna. A vállalkozások és bankok hasonló adósságcsapdában
vergődtek, és alig mertek terjeszkedni vagy újabb kölcsönöket
felvenni. Való igaz, hogy hivatalba lépésem óta meredeken
emelkedett az államadósság – részben a csökkenő
adóbevételeknek, a szociális kiadásoknak, illetve a később nagy
recesszió néven elhíresült világválság utóhatásainak
következtében. Kérésemre Tim Geithner már feltérképezte,
hogyan szoríthatjuk majd vissza az államadósságot a válság
előtti szintre, amint a gazdaság teljesen talpra áll. Egy
bizottságot is felállítottam Clinton korábbi stábfőnöke, Erskine
Bowles, valamint Alan Simpson egykori wyomingi szenátor
vezetésével, hogy hosszú távon megvalósítható deficit- és
adósságcsökkentési tervvel álljanak elő. Egyelőre azonban a
gazdaságélénkítés volt a legjobb, amit a deficit csökkentése
érdekében tehettünk. Az összesített kereslet gyengesége miatt
pedig ehhez mindenképp növelnünk, és nem csökkentenünk
kellett a szövetségi kiadásokat.
Sajnos a félidős választásokig nem sikerült erről
meggyőznöm a szavazókat, legalábbis azokat, akik vették a
fáradságot, és leadták a voksukat. Az eredmények láttán
nemcsak a republikánusok mondhatták, hogy a nép akaratát
követve kardoskodnak a költségvetési szigorítások mellett, de
mintha Washingtonban is mindenki átment volna deficithéjába.
Az újságok és híradások hirtelen kongatni kezdték a
vészharangot az Egyesült Államok túlköltekezése miatt, és azt
hajtogatták, hogy adósságba verjük a jövő nemzedékeket. Még a
vállalatvezetők és Wall Street-i figurák is, akik közül sokan
közvetlen haszonélvezői voltak a pénzügyi mentőcsomagnak,
pimasz módon csatlakoztak a héják táborához, és arról
papoltak, hogy a kormánynak „bátornak” kell lennie, és vissza
kell fognia a „jogosultságalapú kiadásokat” – e népszerű és
félrevezető kifejezéssel a társadalombiztosításra, a Medicare-re,
a Medicaidre és a szociális háló más elemeire utaltak. (Persze
saját adókedvezményeikről nem sokan mondtak volna le az
állítólagos fiskális válság kezelése érdekében.)
Az első vita során, amely a 2011-es pénzügyi év hátralévő
részének finanszírozásáról szólt, belementünk, hogy 38 milliárd
dollárral csökkentsük a költségvetési kiadásokat. Ez elegendő
volt ahhoz, hogy Boehner valami eredményt tudjon felmutatni
konzervatív frakciójának (eredetileg kétszer ennyit akartak),
ugyanakkor a 3,6 billiós költségvetéshez viszonyítva nem volt
olyan jelentős tétel, hogy érzékelhető gazdasági károkat
okozzon – főleg, mert jórészt meg lehetett oldani könyvelési
fogásokkal, így nem volt szükség fontos szolgáltatások és
programok megnyirbálására. Boehner azonban jelezte, hogy a
republikánusok hamarosan újabb követelésekkel állnak majd
elő, és utalt arra is, hogy ha ezek nem teljesülnek, nem fogják
megszavazni az államadóssági limit növelését. Egyikünk sem
hitte, hogy a Republikánus Párt képes ilyen felelőtlen húzásra.
Hiszen az adósságplafon növelése rutin jogalkotói kötelezettség
volt, amelynek mindkét párt mindig is eleget tett – ezzel
biztosították a fedezetet azokhoz a kiadásokhoz, amelyeket a
kongresszus már előzőleg jóváhagyott. Ha ez nem történik meg,
az Egyesült Államok, fennállása óta először, fizetésképtelenné
vált volna. Ám az a tény, hogy Boehner egyáltalán felvetett
ilyesmit – és hogy hamar támogatókra lelt hozzá a Tea Party
mozgalom hívei és a konzervatív média körében –,
előrevetítette, mire számíthatunk.
Erre fog ezentúl korlátozódni az elnöki munkám? –
tűnődtem magamban. Folyamatosan harcolnom kell a
hátbatámadások ellen, hogy a republikánusok ne tudják
szabotálni az Egyesült Államok gazdaságát, és lerombolni
mindazt, amit felépítettem? Megtalálhatom-e a közös nevezőt
egy olyan párttal, amelyet láthatóan egyre inkább csak az tart
össze, hogy nekem ellentmondjon, és ez minden más célt felülír
számukra? Nem véletlen, hogy amikor Boehner elfogadtatta
legutóbbi költségvetési megállapodásunkat a frakciójával,
kifejezetten hangsúlyozta nekik, „milyen dühös voltam”, hogy
engednem kellett a követeléseiknek. Meg is kértem az
embereimet, hogy eszükbe ne jusson vitatni ezt a minden
valóságalapot nélkülöző állítást, mert úgy tűnt, azzal lehet
legjobban eredményt elérni a republikánusoknál, ha azt hiszik,
sikerült felbosszantaniuk. Észrevettem, hogy a Sarah Palin
kampányának utolsó szakaszában és a Tea Party nyári
rendezvényein tapasztalt hangulat egyre inkább központi
szerepet kapott a republikánus politizálásban: az elnökségemre
adott zsigeri érzelmi reakció felülírt minden politikai vagy
ideológiai különbséget. Mintha puszta jelenlétem a Fehér
Házban elegendő lett volna ahhoz, hogy mélységes pánikot
keltsen bennük, és úgy érezzék, felborult a természet rendje.
Ezt Donald Trump is pontosan értette, ezért kezdte
terjeszteni, hogy nem is az Egyesült Államokban születtem –
ami azt jelentette volna, hogy jogtalanul foglaltam el az elnöki
széket. Ezzel az Egyesült Államok több millió polgárának
ajánlott gyógyírt faji előítéletek keltette szorongására, akiket
rémülettel töltött el, hogy a Fehér Házban egy fekete ül.
A pletyka, hogy nem az Egyesült Államokban születtem, nem
volt új keletű. Még az illinois-i szenátorválasztáson pattant ki
egy habókos konzervatív fejéből. Az elnöki előválasztási
kampány során pedig Hillary néhány támogatója kezdte
terjeszteni, és bár ő maga nyilvánosan elhatárolódott ezektől a
kijelentésektől, egyes konzervatív bloggerek és rádiós
személyiségek tovább híresztelték, ennek hatására pedig a
jobboldali aktivisták lázasan küldözgetni kezdték az ezzel
kapcsolatos körleveleket. Mire elnökségem első évében a Tea
Party is ráugrott a gumicsontra, már egész kis összeesküvés-
elmélet kerekedett a történetből: amellett, hogy Kenyában
születtem, titokban muzulmán szocialista vagyok, és
gyerekkoromtól arra készítettek fel, hogy hamis papírokkal
letelepedve beszivárogjak az Egyesült Államok
törvényhozásának legmagasabb szintjére.
Ám ez az abszurd teória csak 2011. február 10-én, a
Mubárak lemondása előtti napon vált igazán felkapottá. A
Konzervatív Politikai Akció Konferencián (Conservative
Political Action Conference) mondott beszédében Donald
Trump utalt rá, hogy esetleg indul az elnökválasztáson, és
megjegyezte: „A jelenlegi elnökünk a semmiből került elő…
Akikkel állítólag egy iskolába járt, sosem látták. Döbbenetes.”
Eleinte ügyet sem vetettem rá. Életrajzomat kimerítően
dokumentálták. A születési anyakönyvi kivonatomat Hawaiin
állították ki, és 2008-ban fel is tettük a honlapomra, amikor a
származásom körüli pletykák először szárnyra kaptak. A
nagyszüleim eltették a Honolulu Advertiser 1961. augusztus 13-i
számából kivágott rövid hírt, amely a születésemről számol be.
Gyerekként iskolába menet utam a Kapi’olani Egészségügyi
Központ (Kapi’olani Medical Center) mellett vezetett, ahol
anyám életet adott nekem.
Trumppal még sosem találkoztam személyesen, de többször
is hallottam róla a korábbi években: először egy feltűnési
viszketegségben szenvedő ingatlanfejlesztőként került
látóterem horizontjára. Később sötétebb szerepkörben lépett
színre a Central Park-i Ötök ügyében, amikor is öt fekete, illetve
latino származású tinédzsert börtönbe zártak egy fehér kocogó
brutális megerőszakolásáért, de később tisztázták őket a vádak
alól. Trump négy jelentős újságban is egész oldalas hirdetéseket
adott fel, a halálbüntetés visszaállítását követelve. Végül pedig
televíziós személyiségként láttam viszont, aki a kapitalista siker
és hivalkodó fogyasztás szimbólumaként igyekezett
népszerűsíteni magát.
Elnökségem első két évében Trump többnyire elismerően
nyilatkozott a teljesítményemről, a Bloombergnek például ezt
mondta: „szerintem általánosságban nagyon jó munkát
végzett”. De nehezen tudtam őt komolyan venni – talán azért,
mert nem sokat néztem tévét. New York-i beruházó és
vállalatvezető ismerőseim mind erősen túlértékelt
személyiségként írták le, akinek útját csődeljárások,
szerződésszegések, megrövidített munkavállalók és veszélyes
pénzügyi húzások szegélyezték; és aki most főleg abból él, hogy
a nevét adja olyan ingatlanberuházásokhoz, amelyeknek se
nem tulajdonosa, se nem kezelője. A személyes ismeretséghez
legközelebb 2010 derekán, a Deepwater Horizon fúrótórony
katasztrófája idején kerültem vele, amikor minden előzmény
nélkül felhívta Axe-et, és ajánlkozott, hogy majd ő bedugaszolja
azt az olajkutat. Amikor Axe tájékoztatta, hogy már majdnem
elzárták, témát váltott: hallott róla, hogy a legutóbbi elnöki
díszvacsorát a Déli Pázsit gyepén felállított sátorban rendeztük,
és felajánlotta, hogy felépít nekünk egy „gyönyörű báltermet”.
Axe udvariasan közölte, hogy erre nem tartunk igényt.
Arra viszont nem számítottam, hogy a média olyan szinten
felkapja Trump származásomat firtató kijelentéseit, hogy
elmosódik a tájékoztatás és a szórakoztatás közti határvonal. A
nézettségért folyó versengésben a különböző sajtóorgánumok
rögvest ráharaptak minden ezzel kapcsolatos hírre, azok
valóságalapjának bárminemű ellenőrzése nélkül.
Természetesen a Fox News járt az élen, amely bevételeinek és
befolyásának növelése érdekében előszeretettel táplálta a faji
előítéletek és félelmek tüzét. Trump most ugyanebből próbált
tőkét kovácsolni. Estéről estére szerepeltették legnépszerűbb
műsoraikban. Az „O’Reilly Factorban” például ezt mondta:
„Ahhoz, hogy valaki az Egyesült Államok elnöke lehessen,
ebben az országban kell születnie, ami a jelenlegi államfő
esetében kétséges… nincs születési bizonyítványa.”[9] A „Fox &
Friends” című reggeli műsorban utalt rá, hogy a születésemet
bejelentő újságcikk hamisítvány lehet. A Fox annyiszor
szerepeltette, hogy kötelességének érezte valami újdonsággal
előrukkolni, ezért felvetette, hogy a harvardi felvételem körül is
bűzlik valami, mivel középiskolában „igen gyenge
osztályzatokat” kaptam.[10] Laura Ingrahamnek azt mondta,
biztos benne, hogy a Dreams from My Father (Álmok apámtól)
[11] című könyvem szerzője valójában Bill Ayers, egykori
chicagói szomszédom és a radikális Weather Underground
csoport aktivistája, mert az én intellektuális képességeimmel
nem írhattam ilyen jót.[12]
 De Trump nem csak a Foxon tűnt fel. Március 23-án, nem
sokkal a líbiai hadműveletek megkezdése után az ABC „The
View” című műsorában is megjelent, és ezek a mondatok
hagyták el a száját: „Azt akarom, hogy mutassa meg a születési
anyakönyvi kivonatát. Bizonyára van rajta rejtegetnivaló.”[13]
Az NBC-n, ahol Trump „The Celebrity Apprentice” című
valóságshow-ját főműsoridőben sugározták, és nyilván nem
bánták, ha a sztárjuk egy kis plusznézettséget szerez nekik,
Trump a „Today” show-ban arról beszélt, hogy
magánnyomozókat küldött Hawaiira, hogy utánanézzenek a
születési anyakönyvi kivonatomnak. „Vannak embereim, akik
tanulmányozták az iratot, és nem hittek a szemüknek.”[14]
Később, a CNN-es Anderson Coopernek viszont ezt mondta:
„Nemrég tudatták velem, Anderson, hogy nincs meg a születési
anyakönyvi kivonat. Arról tájékoztattak, hogy nem találják, és
nem is létezik.”[15]
A Fox köreit kivéve nem állíthatom, hogy bármelyik komoly
újságíró nyilvánosan és egyértelműen hitelt adott volna
ezeknek a bizarr kijelentéseknek. Udvariasan kifejezték
kételyeiket, rákérdezve például, hogy Trump szerint George
Bush és Bill Clinton születési anyakönyvi kivonatát vajon miért
nem kérte soha senki. (Általában olyasmit válaszolt, hogy „Nos,
esetükben egyértelmű, hogy ebben az országban születtek.”) De
egyszer sem mondták ki kerek perec, hogy Trump hazudik, és
hogy az összeesküvés-elmélet, amelyet terjeszt, rasszista. Alig
vagy semennyire sem juttatták kifejezésre, hogy nagyon
elrugaszkodott a valóságtól – mint az emberrabló űrlényekkel
kapcsolatos teóriák vagy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei
(Protokoli szionszkih mudrecov) című, zsidó világuralmi
törekvésekről hadováló antiszemita pamflet.[16] Ráadásul minél
több figyelmet szentelt a média a kijelentéseinek, annál
nagyobb hírértéket tulajdonítottak nekik.
A Fehér Ház nem adott ki hivatalos nyilatkozatot, mert nem
akartuk még tovább növelni a Trump körüli felhajtást, és mert
volt jobb dolgunk is. A Nyugati Szárnyban csak rossz viccnek
tartották a híresztelést, és fiatalabb munkatársaim remekül
szórakoztak azon, ahogy a különböző esti műsorok házigazdái
gyakran égetik „a Donaldot”. De az én figyelmemet nem kerülte
el, hogy a média nemcsak interjúkat készít Trumppal, hanem a
politikai hadjáratát is lelkesen figyelemmel kíséri: az újságírók
megjelennek a sajtótájékoztatóin, és követik, amikor New
Hampshire-be, a legkorábban szavazó államok egyikébe látogat.
A közvélemény-kutatásokból kiderült, hogy a republikánus
szavazók mintegy 40 százaléka szerint nem az Egyesült
Államokban születtem; és Axe azt hallotta egy
kérdezőbiztosként dolgozó republikánus barátjától, hogy
Trump a legnépszerűbb a potenciális republikánus
elnökjelöltek közül, bár hivatalosan még nem jelentette be
indulási szándékát.
Ez utóbbi értesülést inkább nem osztottam meg Michelle-lel.
Ha csak eszébe jutott Trump és szimbiózisa a médiával, dühbe
gurult. Nagyon jól látta, miről szól az egész cirkusz: hasonlóan
ahhoz, amikor a választási kampány alatt a sajtó a zászlós
kitűzőkkel és a pacsizásokkal volt elfoglalva, politikai
ellenfeleim és a média most is egy követ fújtak abban, hogy
gyanúsnak, kétes „idegennek” állítsanak be. Trump és a
származásom firtatása elsősorban nem a politikai karrierem,
hanem a családunk biztonsága miatt aggasztotta.
– Az emberek azt hiszik, csak játék az egész – mondta. – Nem
fogják fel, hogy több ezren rohangálnak olyanok az utcán, akik
minden szót elhisznek, amit a médiában hallanak, és még
fegyverük is van.
Nem tudtam vele vitatkozni. Világos volt, hogy Trumpot
fikarcnyit sem érdekli, mennyire veszélyes olyan összeesküvés-
elméleteket gyártani, amelyekről biztos ő is tudta, hogy nem
igazak. Csak az volt fontos neki, hogy elérje a célját, és úgy vélte,
az elfogadható politikai diskurzust meghatározó alapelvek már
rég idejétmúlttá váltak. Ebben a tekintetben nem sok különbség
volt Trump és Boehner vagy McConnell között. Utóbbi kettő is
megtanulta már: nem az számít, hogy igazat mondanak-e. Nem
kellett tényleg elhinniük, hogy csődbe viszem az országot, vagy
hogy az Obamacare támogatja az eutanáziát. Valójában az ő
politikai stílusuk csak abban különbözött Trumpétól, hogy
utóbbinak egyáltalán nem voltak gátlásai. Ösztönösen tudta,
mivel lehet leginkább megnyerni a konzervatív szavazóbázist,
és ezt tálcán kínálta nekik. Bár kételkedtem abban, hogy
önmagát vagy cégeit alá akarná vetni az elnökjelöltséggel járó
átvilágítási folyamatnak, tudtam, hogy az indulatokkal,
amelyeket meglovagol, és a sötét, alternatív látásmóddal,
amelyet népszerűsít és legitimál, elnökségem végéig küzdenem
kell majd.
 Lesz még bőven időm a republikánusok miatt aggódni –
gondoltam magamban. Ugyanez igaz volt a költségvetési
kérdésekre, a kampánystratégiára és a demokrácia helyzetére
országunkban. Pontosan tudtam, hogy a számos probléma
közül, amelyek aznap a teraszra űztek, melyikre kell az
elkövetkező hetekben a legtöbb figyelmet fordítanom.
El kellett döntenem, hogy engedélyezek-e egy rajtaütést egy
pakisztáni célpont ellen, amely feltehetően Oszáma bin Láden
rejtekhelye – tudván, hogy ha bármelyik irányba tévedek, az
újraválasztásom erősen kétségessé válik.
 27

Oszáma bin Láden pontos tartózkodási helyét 2001

decembere óta homály fedte, amikor – három hónappal a
csaknem háromezer ártatlan életet követelő szeptember 11-ei
terrortámadás után – épp csak sikerült elmenekülnie a
szövetséges csapatok gyűrűjéből, akik az Afganisztánt
Pakisztántól elválasztó hegyek között megbúvó Tora Bora-i
rejtekében körülzárták. Keresése a következő években is
folytatódott, de mire hivatalba léptem, már régen kihűltek a
nyomok. Azért tudtuk, hogy ott van valahol: a lassan
újjászerveződő al-Káida Pakisztánnak a Szövetségi Irányítású
Törzsi Területek (FATA) néven emlegetett régiójában rendezte
be főhadiszállását, vezetőjük pedig időnként hang- és
videóüzenetekben szólította fel híveit a nyugati hatalmak elleni
szent hadjáratra.
Először szenátorrá választásom estéjén, a chicagói Federal
Plazán fogalmaztam meg nyilvános véleményt az Egyesült
Államok szeptember 11-ei támadásra adott reakciójáról. Akkor
azt is elmondtam, hogy ellenzem az iraki háborút. Azt viszont
mindig is hangsúlyoztam, hogy Bin Ládennek felelnie kell a
tetteiért. Elnöki kampányomban is visszatértem erre, és
megígértem, hogy ha a pakisztáni hatóságok nem képesek vagy
hajlandók közreműködni ebben, magunk kerítjük kézre a
terroristavezért. A washingtoni politikusok nagy része, köztük
Joe, Hillary és John McCain is azt hitte, ez csak üres
kampányfogás volt: a fiatal, külpolitikában járatlan szenátor így
akar kemény fiúnak tűnni. Még hivatalba lépésem után is sokan
úgy gondolhatták, Bin Láden ügyét félreteszem, hogy fontosabb
dolgokkal foglalkozzam. Ám 2009 májusában, miután a
Válságteremben a terrorfenyegetésről értekeztünk, felhívtam
egy maroknyi tanácsadót – többek között Rahmot, Leon
Panettát és Tom Donilont – az Ovális Irodába, és magunkra
csuktam az ajtót.
– Azt akarom, hogy Bin Láden felkutatása a lehető
legmagasabb prioritást kapja – mondtam. – Írásban kidolgozott
tervet akarok látni arról, hogyan fogjuk megtalálni.
Harmincnaponként kérek jelentést az ügy előrehaladásáról. És
Tom, írjunk erről egy elnöki direktívát is, hogy mindenkinek
egyértelmű legyen.
Úgy éreztem, az a tény, hogy Bin Láden még mindig
szabadlábon van, fájdalmat okoz a szeptember 11-ei
terrortámadásban elhunyt áldozatok családjainak, és gúnyt űz
az Egyesült Államokból. Bin Láden még búvóhelyéről is az al-
Káida leghatékonyabb toborzója maradt, és világszerte
sikeresen radikalizált csalódott fiatal férfiakat. Elemzőink
szerint hivatalba lépésemkor az al-Káida veszélyesebb volt,
mint az előző években bármikor, és rendszeresen érkeztek
hozzánk a FATA régióból kiszivárogtatott, terrorcselekmények
előkészületeiről szóló figyelmeztetések.
 Bin Láden felkutatása azért is volt kulcsfontosságú, mert
szerettem volna új irányba terelni az Egyesült Államok
terrorelhárítási stratégiáját. Azzal, hogy a szeptember 11-ei
támadást kitervelő és elkövető konkrét terroristák üldözése
helyett meghatározatlan, mindenre kiterjedő
„terrorizmusellenes háborút” hirdettünk, véleményem szerint
belesétáltunk egy stratégiai csapdába: növeltük az al-Káida
presztízsét, ürüggyel szolgáltunk magunknak Irak
lerohanásához, elidegenítettük a muzulmán országok nagy
részét, és közel egy évtizedre eltorzítottuk az Egyesült Államok
külpolitikáját. Ahelyett, hogy hatalmas terrorhálózatok
rémisztő képét festenénk az emberek elé, és táplálnánk a
muzulmán szélsőségesek hagymázas álmait arról, hogy nemes
harcot vívnak a romlott világ ellen, azt akartam, hogy mindenki
lássa – és főként mi magunk – a terrorizmus valódi arcát. Hogy
megértsük: a terroristák nem többek, mint zavarodott elméjű,
kegyetlen gyilkosok – bűnözők, akiket el lehet fogni, bíróság elé
lehet állítani, börtönbe lehet zárni, vagy ki lehet végezni. Mi
mással lehetett volna ezt hatásosabban bemutatni, mint Bin
Láden kézre kerítésével?
Egy nappal a szeptember 11-ei terrortámadás kilencedik
évfordulója előtt Leon Panetta és a helyettese, Mike Morell
jelentkeztek be nálam. Ők ketten nagyszerűen tudtak együtt
dolgozni. A 72 éves Panetta sokáig kongresszusi képviselő volt,
majd Bill Clinton kinevezte stábfőnöknek. Most, a CIA élén is
kiválóan helytállt, ugyanakkor szívesen szerepelt nyilvánosan,
jó kapcsolatokat ápolt a kongresszus tagjaival és a sajtóval,
valamint kitűnő érzéke volt a biztonságpolitikai kérdésekhez.
Morell pont az ellentéte volt: igazi szürke eminenciás, pedáns,
elemző gondolkodású szakember, aki, bár még csak ötvenes
évei elején járt, már több évtizede az ügynökségnél dolgozott.
– Elnök úr, még nem akarom elkiabálni – mondta Leon –, de
azt hiszem, Bin Láden nyomára bukkantunk. Tora Bora óta
most vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy megtaláljuk.
Csendben emésztgettem a hírt. Leon és Mike elmagyarázták,
hogy türelmes és fáradságos munkával, ezer meg ezer
információmorzsa összefüggéseinek feltérképezése után az
elemzők kiderítették egy Abu-Ahmed el-Kuvaiti nevű férfi
tartózkodási helyét, akiről azt gyanították, hogy az al-Káida
küldönce, és összeköttetésben áll Bin Ládennel. Lehallgatták a
telefonját, és megfigyelték napi mozgását, ez alapján pedig
látóterükbe került egy pakisztáni helyszín – méghozzá nem a
FATA régió egy eldugott zugában, hanem az Iszlámábádtól 56
kilométerre északra fekvő Abbotábád jómódú polgárok lakta
kertvárosában. Mike azt mondta, egy olyan épületegyüttesre
bukkantak, amelynek méretei és felépítése arra utalnak, hogy
fontos személy lakik benne, aki akár az al-Káida egyik
főembere is lehet. Titkos ügynökök folyamatos megfigyelés alatt
tartották a területet, és Leon megígérte, hogy azonnal
tájékoztat, ha bármi újat megtudunk az ott lakókról.
Miután távoztak, igyekeztem nem túlságosan beleélni
magam, hogy végre sikerülhet. Bárki lakhat azokban az
épületekben. Még ha tényleg az al-Káida emberei húzták is meg
magukat ott, elenyészőnek tűnt annak valószínűsége, hogy Bin
Láden egy sűrűn lakott várost választott volna rejtekhelyéül. De
Leon és Mike december 14-én visszatértek, és ezúttal magukkal
hoztak egy ügynököt és egy elemzőt is a CIA-től. Az elemző sima
arcú fiatalember volt, pont úgy nézett ki, mint egy kongresszusi
hivatalnok. Az ügynök idősebb és kicsit gyűröttebb, szakállas
férfi volt, aki tapasztalt szakember benyomását keltette.
Kiderült, hogy ő a CIA Terrorelhárítási Központjának
(Counterterrorism Center) vezetője, és ő irányítja a Bin Láden
utáni nyomozást is. Elképzeltem, ahogy egy föld alatti kis
szobában ül villogó monitorok és irattartók között, és
munkájába egészen belefeledkezve rágja át magát a tengernyi
adaton.
A két szakértő részletesen tájékoztatott róla, hogyan
bukkantak az abbotábádi rejtekhely nyomára – figyelemre
méltó nyomozói teljesítmény volt. Mint kiderült, el-Kuvaiti
álnéven vásárolta meg az ingatlant. Maga a terület szokatlanul
tágas és biztonságos volt, nyolcszor akkora, mint a szomszédos
telkek. Határát 3–5 méteres fal szegélyezte, a tetején
szögesdróttal, és az udvaron belül további falak emelkedtek. Az
ott élők mindent megtettek, hogy személyazonosságukat
titokban tartsák: nem volt telefonvonal, sem internet, szinte
sosem léptek ki az utcára, és a szemetet sem tették ki
elszállításra, inkább elégették. A főépületben lakó gyerekek
száma és becsült életkora megegyezett Bin Láden gyermekeinek
számával és életkorával. A légi felvételeken látható volt egy
magas férfi, aki sosem hagyta el az ingatlant, de gyakran
sétálgatott körbe-körbe a falak mögötti aprócska kertben.
 – Járkálónak hívjuk – mondta az ügynök. – Úgy gondoljuk, ő
lehet Bin Láden.
Rengeteg kérdésem volt, de a legfontosabbat tettem fel: mit
tehetünk, hogy megbizonyosodjunk a Járkáló
személyazonosságáról? Az elemző beismerte, hogy bár
próbálnak erre módot találni, nem sok reményt fűznek a
sikerhez. Az épületegyüttes elhelyezkedése és kialakítása,
valamint a lakók óvatossága miatt minden olyan módszer,
amely biztos azonosítást tenne lehetővé, egyben felkeltheti a
célszemélyek gyanúját, akik nyom nélkül felszívódhatnak.
– Maga mit gondol? – kérdeztem az ügynököt.
Láttam, hogy habozik. Sejtésem szerint már Irak
lerohanásakor is a CIA-nél dolgozott. Az ügynökség azóta sem
heverte ki a hírnevén esett csorbát, amiért alátámasztották a
Bush-kormány feltevését, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító
fegyvereket gyárt. De az arckifejezésében büszke elégedettséget
véltem felfedezni – mintha tudná, hogy megoldott egy bonyolult
rejtélyt, még ha nincs is rá bizonyítéka.
– Jó eséllyel ő az emberünk – felelte végül –, de nem lehetünk
benne teljesen biztosak.
A hallottak alapján úgy gondoltam, elég információnk van
ahhoz, hogy számba vegyük egy esetleges rajtaütés lehetőségét.
Miközben a CIA tovább munkálkodott rajta, hogy megállapítsák
a Járkáló személyazonosságát, én megkértem Tom Donilont és
John Brennant, vázolják fel, hogy nézne ki pontosan egy
támadás. A dolgunkat nehezítette, hogy mindent titokban
kellett tartanunk – ha bármi kiszivárog arról, hogy talán
megtaláltuk Bin Láden rejtekhelyét, hamarosan bottal üthetjük
a nyomát. Emiatt a teljes kormányapparátusból csak egy
maroknyi embert avattunk be az előkészítő szakaszba. Volt még
egy megkötés: bármit is tervezünk, a pakisztániakat ki kell
hagynunk belőle. Bár a pakisztáni kormány több
terrorizmusellenes művelet során együttműködött már velünk,
és létfontosságú utánpótlási útvonalat biztosított
Afganisztánban szolgáló csapatainknak, nyílt titok volt, hogy a
hadsereg és főleg a titkosszolgálat nem egy tagja kapcsolatban
áll a tálibokkal és talán az al-Káidával is. Ennek bizonyos
esetekben stratégiai okai voltak: így próbálták gyengíteni az
afgán kormányt, és megakadályozni, hogy szövetségre lépjen
Pakisztán legfőbb riválisával, Indiával. Ráadásul Abbotábád alig
néhány mérföldre volt egy, a West Point pakisztáni
megfelelőjének is tekinthető katonai akadémiától, így még
nagyobb volt az esélye, hogy bármi, amit elárulunk a
pakisztániaknak, a célpontunk fülébe jutna. Emiatt viszont
bármilyen abbotábádi akció azt jelentette, hogy a háborút
leszámítva legpimaszabb módon megsértjük egy
szövetségesünknek tartott ország területét, ami diplomáciai és
műveleti szempontból is tovább bonyolította a helyzetet.
Március közepén, nem sokkal a líbiai beavatkozás és latin-
amerikai körutam előtt, a csapat bemutatott egy
hangsúlyozottan előzetes elképzelést arról, hogy nézhetne ki az
abbotábádi akció. Nagyon leegyszerűsítve, két választási
lehetőségem volt. Az első, hogy légicsapást mérünk az
objektumra. Ennek a megközelítésnek voltak egyértelmű
előnyei. Egyetlen katonánk életét sem kellene veszélybe
sodornunk. A nyilvánosság előtt legalábbis valamilyen szinten
le lehetne tagadni az esetet: a pakisztániak természetesen
tudnák, hogy mi voltunk azok, de könnyebb lenne azt
mondaniuk, hogy talán mégse, csillapítva ezzel a népharagot.
Amikor azonban részletesebben áttekintettük, milyen is
lenne ez a légicsapás, a hátrányok is szembeötlőek voltak. Ha
földig romboljuk az épületet, honnan tudhatjuk biztosan, hogy
Bin Láden bent tartózkodott-e? Ha az al-Káida letagadja, hogy a
vezérét megölték, hogyan magyarázzuk ki, hogy lebombáztunk
egy lakóházat Pakisztán területén? Ráadásul a négy felnőtt férfi
mellett a megfigyelések alapján öt nő és mintegy húsz gyermek
is élt az abbotábádi búvóhelyen, és ha a légicsapást az eredeti
elképzelések szerint hajtjuk végre, több szomszédos épületet is
találat érhet. Hamar közöltem is Hoss Cartwrighttal, az
Egyesített Vezérkar alelnökével, hogy eleget hallottam: nem
adok felhatalmazást harminc vagy még több ember megölésére,
amikor ráadásul nem is teljesen biztos, hogy Bin Láden is
köztük lenne. Ha légicsapást akarunk, ennél sokkal precízebb
megoldást kell keresnünk.
A második lehetőség az volt, hogy egy speciális egységet
küldünk Pakisztánba, amelynek tagjai helikopterrel titokban
odarepülnek, lerohanják a rejtekhelyet, és el is tűnnek onnan,
még mielőtt a pakisztáni rendőrségnek vagy hadseregnek lenne
alkalma reagálni. Azért, hogy az akció titokban maradjon, és
balsiker esetén háríthassunk, a Pentagon helyett a CIA
irányítaná a műveletet. Ugyanakkor egy ilyen nagyszabású és
kockázatos küldetéshez szükségünk volt egy magasan képzett
katonai stratégára – ezért a rajtaütés részletes forgatókönyvét a
Védelmi Minisztérium Különleges Műveletek Egyesített
Parancsnokságát (Joint Special Operations Command) vezető
William McRaven altengernagy dolgozta ki.
Elnökségem addigi két évének leginkább alázatra tanító
mozzanatai közé tartozott, hogy közelebbről megismerhettem
az Egyesült Államok fegyveres erőinek legkiválóbb tagjait, és
tanúja lehettem, ahogy mélységes kötelességtudattal, csapatként
dolgoznak együtt. Ha meg kellene neveznem egyetlen személyt,
aki mindazt megtestesíti, ami jó a hadseregünkben, talán Bill
McRaven lenne az. Ötvenes évei közepén járó, barátságos, nyílt
tekintetű férfi volt, aki rezzenéstelen arccal tudott viccelődni.
Szókimondó volt és tettre kész, és egy kicsit úgy nézett ki, mint
Tom Hanks világosabb hajjal – már ha Tom Hanks a SEAL
kötelékében szolgált volna. Elődjével, Stan McChrystallal együtt,
akinek korábban a helyettese volt, közösen írtak könyvet a
különleges egységekről. Tizennyolc évvel korábban, doktori
disszertációjában különböző 20. századi kommandós
bevetéseket elemzett, köztük a Mussolini kimenekítésére
indított német vitorlázórepülős akciót 1943-ban és az izraeliek
1976-os ugandai túszmentését az Entebbe repülőtéren. A
dolgozat bemutatta, hogyan képes egy kis létszámú, magasan
képzett katonákból álló csapat alaposan begyakorolt lopakodó
műveletek segítségével rövid ideig kijátszani nagyobb vagy
jobban felszerelt ellenfeleket is.
 McRaven később kidolgozott egy speciális bevetési modellt,
amely az egész világra kiterjedően átformálta az Egyesült
Államok katonai stratégiáját. Kalandos pályafutása során több
mint ezer különleges bevetésen vett részt, illetve vezényelt le,
az elképzelhető legveszedelmesebb helyzetekben – legutóbb
például kiemelt célpontokat vett üldözőbe Afganisztánban.
Arról volt híres, hogy a legnagyobb nyomás alatt is nyugodt tud
maradni. Bevetés közben 2001-ben súlyos ejtőernyő-balesetet
szenvedett, amikor a zuhanás folyamán elvesztette az
eszméletét, és csak ezer méter szabadesés után nyílt ki az
ernyője. (A balesetben eltört a gerince, és leszakadtak a
medencecsonthoz tapadó lábizmai.) Bár a CIA létrehozta saját
speciális egységeit, Leon nagyon okosan úgy döntött, konzultál
McRavennel az abbotábádi rajtaütés tervéről. Úgy találta, hogy
képzettségben és tapasztalatban a CIA egyetlen csapata sem
veheti fel a versenyt a Navy SEAL speciális egységeivel, és egy
szokatlan megoldást javasolt: hogy a parancsnoki láncban
utánam ő, majd McRaven következzen, aki teljesen szabad
kezet kapna a küldetés megtervezésében és végrehajtásában.
A CIA légi felvételek alapján elkészítette az abbotábádi
búvóhely makettjét, amelyen márciusi megbeszélésünk
alkalmával McRaven bemutatta, hogyan zajlana a rajtaütés. Az
afganisztáni Dzsalálábádból az éj leple alatt egy vagy több
helikopterrel egy válogatott katonákból álló SEAL-osztag indul a
célpont felé. Mintegy másfél óra repülés után a falak mögött, az
udvaron szállnak le. Először is biztosítanak minden udvari
bejáratot, ajtót és ablakot, majd berontanak a háromemeletes
főépületbe, átkutatják, közben semlegesítik az esetleges
ellenállást. Elfogják vagy megölik Bin Ládent, aztán újra
helikopterre szállnak, és visszaindulnak a dzsalálábádi bázisra.
Visszafelé valahol Pakisztán határain belül újra kell tankolniuk.
Amikor McRaven befejezte a prezentációt, megkérdeztem, hogy
szerinte meg tudják-e csinálni.
– Uram, egyelőre csak egy koncepciót vázoltam fel – felelte. –
Először is össze kell szednem egy nagyobb csapatot, és el kell
próbálnunk néhányszor az akciót. Csak utána lehetek biztos
benne, hogy amit most bemutattam, tényleg a lehető legjobb
megoldás-e. Jelenleg azt sem tudom megmondani, hogyan
jutunk el a célpontig és vissza, ehhez ugyanis részletes repülési
tervet kell készítenünk. Annyit mondhatok, hogy ha eljutunk a
célpontig, a katonáim teljesíteni tudják a feladatot. De addig
nem javasolhatom, hogy vágjunk bele, amíg alaposan körül
nem jártam mindent.
– Akkor tegye azt! – bólintottam.
Két héttel később, március 29-én újra összegyűltünk a
Válságteremben, és McRaven most már magabiztosan
kijelentette, hogy az akció megvalósítható. Visszajutni viszont
egy kicsit „trükkösebb” lesz, tette hozzá. Korábbi, hasonló
rajtaütéseken szerzett tapasztalatai és az akció begyakorlása
közben végzett megfigyelései alapján jó esélyt látott rá, hogy be
tudják fejezni a feladatot, mielőtt a pakisztáni hatóságok
megneszelik, hogy valami történik. De számba kellett vennünk
minden eshetőséget. Hogyan reagálunk, ha pakisztáni
vadászgépek megpróbálják megállítani a helikoptereinket, akár
odafelé, akár visszafelé? Mi történik, ha Bin Láden a helyszínen
van ugyan, de elrejtőzik, vagy bezárkózik egy védett szobába, és
emiatt a különítménynek a vártnál több időt kell a földön
töltenie? Hogyan reagáljon az egység, ha a pakisztáni rendőrség
vagy hadsereg bekeríti az épületet?
McRaven hangsúlyozta: a terv lényeges eleme, hogy
elkerüljük a tűzharcot a pakisztáni hatóságokkal. Ha a rajtaütés
során mégis konfrontálódnánk a helyi fegyveres erőkkel,
helyben maradásra intené az embereit, míg a diplomatáink
tárgyalások útján próbálják elérni, hogy szabadon
távozhassanak. Nagyra becsültem éles ösztöneit és a
javaslatában is tükröződő körültekintést, amelyet mindig
csodáltam katonai felső vezetőinkben. De mivel az Egyesült
Államok és Pakisztán kapcsolata különösen ingatag talajon állt,
Bob Gates és én is komoly fenntartásainknak adtunk hangot ez
utóbbi stratégiát illetően. A pakisztáni közvélemény már így is
egyre többször tiltakozott a FATA régióban rejtőző al-Káida-
sejtek elleni dróntámadásaink miatt. Január végén tovább
fokozódtak a lakosság Amerikai Egyesült Államokkal
kapcsolatos ellenérzései, amikor egy CIA-nek dolgozó
alvállalkozó, Raymond Allen Davis a sűrűn lakott Lahorban
lelőtt két, az autójához közelítő fegyverest. Az incidens heves
tiltakozást váltott ki a CIA pakisztáni jelenléte ellen, és két
hónap kemény diplomáciai csatározás követte Davis szabadon
bocsátásáért. Megmondtam McRavennek és a többieknek: nem
kockáztathatjuk, hogy a SEAL-kommandósaink ki legyenek
szolgáltatva a pakisztáni kormánynak, amelynek kétségkívül
óriási lakossági nyomás alatt kellene döntenie a szabadon
engedésükről vagy bebörtönzésükről – különösen, ha esetleg
kiderül, hogy Bin Láden nem is volt az épületben. Arra kértem
McRavent, hogy dolgozzon ki egy tervet, hogyan hozzuk ki
onnan az embereinket, bármi történjék is – például küldjünk
két tartalék helikoptert, amelyek szükség esetén felvehetik őket.
Mielőtt a megbeszélés véget ért, Hoss Cartwright előállt egy
precízebb légicsapás ötletével. Egy drón hatolna be a
komplexum udvarára, és egy kis, ötkilós rakétát lőne ki
közvetlenül a Járkálóra, amikor napi egészségügyi sétáját végzi.
Cartwright szerint ez minimális járulékos veszteséggel járt
volna, és mivel hadseregünk már igen sok tapasztalatot szerzett
más terrorista célpontok elleni dróntámadások során, úgy vélte,
egy ilyen akcióval elérhetnénk a célunkat, és elkerülhetnénk a
kommandós rajtaütéssel járó kockázatokat.
Ezek után a lehetséges következő lépésekre kellett
összpontosítanunk. McRaven felügyeletével Fort Braggben
felépül az abbotábádi komplexum életnagyságú modellje, ahol
a SEAL-különítmény többször elpróbálja az akciót. Ha
engedélyezem a rajtaütést, mondta McRaven, a legideálisabb
időpont május első hétvégéje lenne, mivel az újhold miatt
sötétebb égboltnak köszönhetően maradhatnának az
embereink a leginkább észrevétlenül. Egyikünk sem említette,
mert nyilvánvaló volt, hogy minden egyes nappal, amelyet
gyakorlatozással és tervezéssel töltünk, egyre több embert
avatunk be a titokba. Megmondtam McRavennek és
Cartwrightnak is, hogy egyelőre nem tudok dönteni, melyik
megoldást válasszuk, vagy elindítsuk-e egyáltalán az akciót. De
úgy lássanak neki az előkészületeknek, „mintha igent mondtam
volna”.

MINDEKÖZBEN A FEHÉR HÁZBAN a szokásos rendben folyt a munka.

Figyelemmel kísértem a líbiai helyzetet, az afganisztáni háborút
és az újra kitörőben lévő görög adósságválságot, amely most
már az Egyesült Államok piacaira is hatással volt. Egy nap,
amikor épp a Válságteremből jöttem ki, összefutottam
sajtószóvivőmmel, Jay Carney-vel, aki Robert Gibbstől vette át a
pozíciót. Jay korábban újságíróként dolgozott, és nem egy
történelmi pillanatot az első sorból élhetett át. A Time magazin
moszkvai tudósítójaként hírt adhatott a Szovjetunió
felbomlásáról, és ott volt az Air Force One-on Bush elnök
mellett a szeptember 11-ei terrortámadás napján. Most azzal
fogadott, hogy a napi sajtótájékoztatón a születési anyakönyvi
kivonatom hitelességével kapcsolatos kérdésekre kellett
válaszolnia.
Több mint egy hónap telt el azóta, hogy Donald Trump
befurakodott a politikai diskurzusba. Tanácsadóimmal
feltételeztük, hogy miután minden lehetséges bőrt lenyúztak a
témáról, a média lassan belefárad születésem körülményeinek
boncolgatásába. De mint állóvízben az alga, Trump
összeesküvés-elmélete hétről hétre egyre csak terjedt. Politikai
újságírók azt elemezgették, milyen szociológiai jelentősége van
a születésemmel kapcsolatos feltevéseknek, milyen hatással lesz
az újraválasztási kampányomra, és (némi öniróniával) mit árul
el mindez a média világáról. A vita egyik sarkalatos pontja az
volt, hogy a honlapomon 2008-ban közzétett dokumentum a
születési anyakönyvi kivonat rövidített formája volt. Hawaii
okmányirodái általában ilyet adtak ki, mivel ez is alkalmas volt
útlevél, társadalombiztosítási azonosító jel és jogosítvány
igénylésére. Trump és társai szerint azonban a rövidített
változat nem bizonyít semmit. Miért nem az eredeti, teljes
dokumentumot hoztam nyilvánosságra? Talán a rövidített
változatból szándékosan kihagytak információkat, például
arról, hogy muzulmán vagyok? Vagy meghamisították? Mit
rejteget Obama?
Végül betelt a pohár. Felhívtam Bob Bauert, a Fehér Ház
jogtanácsosát, és megkértem, hogy szerezze meg a születési
anyakönyvi dokumentumom eredeti példányát, amely ott lapul
valahol lefűzve a Hawaii Anyakönyvi Hivatal (Hawaii Vital
Records) irattárának mélyén. Aztán tudattam Plouffe-fal és Dan
Pfeifferrel, hogy nemcsak nyilvánosságra akarom hozni az
eredeti dokumentumot, de nyilatkozni is fogok a témával
kapcsolatban. Rossz ötletnek tartották. Azzal érveltek, hogy csak
táptalajt adok a pletykának, és különben is, emberként és
elnökként is méltóságomon aluli egy ilyen nevetséges vádra
egyáltalán reagálni.
– Pontosan erről van szó – feleltem.
Április 27-én felléptem a Fehér Ház Sajtóközpontjának
pódiumára, és üdvözöltem a média képviselőit. Elsőként
kiemeltem, hogy az országos televízió-csatornák szokásos
műsorrendjüket megszakítva élőben közvetítik a szavaimat –
ami meglehetősen ritkán fordult elő. Megjegyeztem, hogy két
héttel korábban a képviselőház republikánus többsége és én
két, igen különböző költségvetési javaslatot tettünk közzé, ami
erőteljesen érinti az egész országot, de a sajtó akkor is inkább a
születési anyakönyvi kivonatommal foglalkozott. Aztán
elmondtam, hogy az Egyesült Államoknak hatalmas
kihívásokkal kell szembenéznie, és komoly döntéseket kell
meghoznia, és ezzel kapcsolatban helyénvalóak a komoly,
esetenként heves viták, mert így működik a demokrácia – és én
hiszek benne, hogy közösen képesek vagyunk egy jobb jövőt
építeni.
– De úgy nem tudjuk ezt megtenni, ha lényegtelen dolgokkal
foglalkozunk – jelentettem ki. – Nem tudjuk úgy megtenni, ha
mocskolódásra pazaroljuk az időnket. Nem tudjuk megtenni, ha
mindenfélét kitalálunk, és nem tekintjük tényeknek a tényeket.
Nem fogjuk megoldani a problémáinkat, ha cirkuszi
mutatványokra és porondmesterekre figyelünk a lényeg helyett.
Tekintetemet végigjártattam az összegyűlt riportereken,
ügyelve rá, hogy higgadtnak tűnjek.
– Tudom, hogy lesznek olyanok, akiket semmilyen
bizonyítékkal nem lehet leállítani. De most a nép és a sajtó
értelmes többségéhez szólok. Nincs időnk efféle ostobaságokra.
Komoly problémákat kell megoldanunk. Biztos vagyok benne,
hogy ez sikerülni is fog, de akkor a megoldásra kell
összpontosítanunk – nem erre a bohóckodásra.
A terem egy pillanatra elcsendesedett. A kommunikációs
irodába vezető tolóajtón át távoztam, ahol találkoztam egy
csoport fiatal kiadványszerkesztő munkatárssal, akik a
kivetítőn figyelték a beszédemet. A húszas éveikben járhattak.
Néhányan már a kampány idején is nekem dolgoztak, mások
nemrég csatlakoztak, abban a reményben, hogy ezzel
szolgálatot tesznek a hazájuknak. Megálltam előttük, és
egyesével mindegyiküknek a szemébe néztem.
– Sose feledjék: mi ennél különbek vagyunk – mondtam
nekik.

MÁSNAP A VÁLSÁGTEREMBEN TANÁCSADÓIMMAL még egyszer

áttekintettük, milyen opcióink vannak, ha azon a hétvégén
elindítjuk az abbotábádi műveletet. A hét elején engedélyt
adtam McRavennek, hogy a SEAL-különítményt és a
helikopteres egységet Afganisztánba küldje. Most már
Dzsalálábádban várták a további utasításokat. A CIA
munkájának ellenőrzése érdekében Leon és Mike Morell
felkérték a Nemzeti Terrorelhárítási Központ (National
Counterterrorism Center) vezetőjét, Mike Leitert, hogy
elemzőivel nézesse át az abbotábádi búvóhellyel és lakóival
kapcsolatos hírszerzési anyagokat, hogy lássák, ugyanazokra a
következtetésekre jutnak-e, mint Langley. Leiterék 40–60
százalékra tették annak valószínűségét, hogy a Járkáló azonos
Bin Ládennel, szemben a CIA 60–80 százalékos becslésével.
Csapatom boncolgatni kezdte, miből adódhat a különbség.
Néhány perc múlva közbevágtam.
– Tudom, hogy a tőlünk telhető legpontosabban igyekszünk
számszerűsíteni a különböző tényezőket, de a végkövetkeztetés
úgyis az lesz, hogy „vagy ő az, vagy nem”. Lépjünk tovább!
McRaven tájékoztatott minket, hogy a rajtaütés előkészületei
befejeződtek. Ő és az emberei készen állnak. Cartwright is
bejelentette, hogy a drónos megoldást tesztelték, a támadás
bármikor elindítható. Megvoltak tehát a konkrét választási
lehetőségeink, én pedig mindenkit megkérdeztem az asztal
körül, melyiket részesítené előnyben. Leon, John Brennan és
Mike Mullen a kommandós rajtaütést támogatták. Hillary azt
mondta, 51 : 49 arányú esélyt lát, és gondosan végigvette a
rajtaütés összes kockázatát – többek között azt, hogy veszélybe
sodorhatjuk a kapcsolatunkat Pakisztánnal, vagy akár a
pakisztáni hadsereggel is összetűzésbe kerülhetünk. De mivel
tíz év alatt még egyszer sem jártunk ilyen közel ahhoz, hogy
elkapjuk Bin Ládent, végül arra jutott, hogy ő is a SEAL-
különítményre szavaz.
Gates ellenezte a kommandósok odaküldését, viszont a
drónos támadást elképzelhetőnek tartotta. Felidézte az 1980.
áprilisi, katasztrofális kimenetelű iráni túszmentő akciót,
amikor az ötvenhárom amerikai fogoly kiszabadítására indított
helikopterek egyike lezuhant a sivatagban, és nyolc katonánk
meghalt. Szerinte a Desert One leszállóhelyen történt tragédia
tanulsága, hogy bármilyen alaposan felkészülünk is, az efféle
műveletek könnyen balul sülhetnek el. Attól tartott, hogy a
bevetés sikertelensége nemcsak a katonáink életét
veszélyeztetné, de az afganisztáni háborúra is negatív hatással
lenne. Aznap, még a megbeszélés előtt jelentettem be, hogy Bob
négy év után visszavonulását tervezi a védelmi miniszteri
székből, és Leont szeretném kinevezni a helyére. Józan
érvelését hallgatva újfent meg kellett állapítanom, milyen
értékes emberemtől kell megválnom.
Joe is ellenezte a SEAL-akciót, mondván, egy esetleges
kudarc igen súlyos következményekkel járna, ezért meg kellene
várnunk, amíg a hírszerzés biztosabb lesz benne, hogy Bin
Láden valóban az épületben van. Mint minden fontosabb elnöki
döntésemnél, most is nagyra értékeltem Joe bátorságát, aki
sosem félt szembemenni az uralkodó véleménnyel, és fel merte
tenni a kemény kérdéseket. Ezt nemegyszer épp azért tette,
hogy időt nyerjen nekem az alapos mérlegelésre. Tudtam, hogy
nemcsak Gates, hanem Joe is Washingtonban volt, amikor a
Desert One-nál kudarcba fulladt az akció. Bizonyára élénken
megmaradt emlékezetében az az időszak: a gyászoló családok
képe, a nemzetünk hírnevén esett csorba, a vádaskodások, és
hogy Jimmy Cartert felelőtlennek és ostobának bélyegezték,
amiért engedélyt adott a műveletre. Carter politikai karrierjén
soha ki nem javítható csorba esett. Kimondatlanul bár, de ott
lebegett a levegőben a gondolat, hogy én is hasonlóan járhatok.
Azt ígértem az embereimnek, hogy reggelre meghozom a
döntést – szerettem volna ugyanis, hogy McRaven minél
szélesebb időkerettel gazdálkodhasson a támadás pontos
kezdetének meghatározásakor, ha a kommandósok bevetését
hagynám jóvá. Tom Donilon visszakísért az Ovális Irodába,
hóna alatt szokásos iratkötegével, és gyorsan végigvettük a
hétvége lehetséges intézkedési pontjait. Brennannek és neki
láthatóan minden eshetőségre volt forgatókönyvük. Láttam az
arcán, milyen túlhajszolt és ideges. Hét hónapja volt a
nemzetbiztonsági tanácsadóm, és próbált egészségesebb
életmódra váltani, kevesebb koffeint fogyasztani és több
testmozgást beiktatni, de úgy tűnt, nem igazán sikerül neki.
Csodáltam hihetetlen munkabírását; minden apró részletre
kiterjedő figyelmét; hogy mennyi feljegyzést, táviratot és adatot
dolgoz fel naponta; ahogy számtalan fennakadást és
ügynökségek közötti vitát old meg – mindezt azért, hogy én
kellő információhoz jussak, és a saját feladataimra
összpontosíthassak. Egyszer megkérdeztem Tomot, minek
köszönheti motiváltságát és szorgalmát. Elmondta, hogy egy ír
munkásosztálybeli családban nőtt fel, végigdolgozta egyetemi
éveit, hogy jogi tanulmányait finanszírozhassa, később pedig
több politikai kampányban is segédkezett, míg végül elismert
külpolitikai szakértő vált belőle. Bevallotta, hogy mindannak
ellenére, amit elért, még mindig bizonyítási kényszere van, és
retteg a kudarctól.
Nevetve azt feleltem, hogy ezzel nincs egyedül.
Aznap vacsoránál Michelle és a lányok ritka tréfás
kedvükben voltak, egész este a „fura szokásaimon” élcelődtek:
hogy mindig marokszámra eszem a mogyorót, de előtte
felrázom a kezemben; hogy otthon mindig ugyanazt a szakadt,
régi szandált hordom; hogy nem szeretem az édességet
(„Apátok nem rajong a finomságokért – túl sok örömet
okoznak”). Michelle-nek nem beszéltem arról, milyen döntést
kell meghoznom aznap éjjel, mert nem akartam ekkora titokkal
terhelni, amíg nem voltam biztos benne, mi lesz a terv. Ha a
szokottnál feszültebb voltam is, úgy tűnt, nem veszi észre.
Miután betakargattam a lányokat, elvonultam az Elnöki
Dolgozószobába, és egy kosármeccset kezdtem nézni a tévében.
Szemem a pattogó labdát követte, de agyamban még egyszer
végigpörgettem az összes lehetséges forgatókönyvet.
Igazság szerint már hetekkel korábban leszűkítettem a
választási lehetőségeket, és úgy tűnt, minden megbeszélés egyre
inkább azt igazolta, amit az ösztöneim súgtak. Nem pártoltam a
légicsapást, ha mégoly precíz volt is, mint amelyet Cartwright
eltervezett. Úgy éreztem, nem éri meg ekkora kockázatot
vállalni, ha utána nincs mód megbizonyosodni arról, hogy
valóban Bin Ládent öltük-e meg. Annak sem láttam értelmét,
hogy még több időt adjak a titkosszolgálatnak, mert már így is
hónapokat szántunk további megfigyelésekre, és ezalatt szinte
semmi újat nem derítettünk ki. Ráadásul amennyi felkészülés
állt már mögöttünk, erősen kételkedtem benne, hogy még egy
hónapig titokban tudunk tartani mindent.
Tehát csak egyetlen kérdés maradt: elrendeljem a
kommandós rajtaütést, vagy sem? Tisztában voltam vele,
mekkora a tét. Beláttam, hogy a kockázatokat csökkenteni lehet,
de kiiktatni nem. Abszolút megbíztam Bill McRavenben és a
SEAL kommandósaiban. Tudtam, hogy a Desert One és a Black
Hawk Down incidensek óta eltelt évtizedekben az Egyesült
Államok speciális erői óriási fejlődésen mentek keresztül. A
stratégiai hibák és politikai ballépések ellenére az iraki és
afganisztáni háború olyan katonákat nevelt ki, akik számtalan
bevetést sikerrel véghez vittek, és szinte nem volt olyan helyzet,
amelyben ne tudták volna, hogyan reagáljanak. Képességeik és
kimagasló szakmai hozzáértésük alapján okkal hittem benne,
hogy a SEAL-osztag akkor is biztonságban ki tud jutni
Abbotábádból, ha valamelyik feltételezésünk vagy számításunk
helytelennek bizonyul.
A képernyőn Kobe Bryantnek épp a palánk alatt sikerült
fordulásból tempódobást elvégezni. A Lakers játszott a Hornets
ellen, a rájátszás első fordulójának vége felé jártak. A
dolgozószoba fala mellett egyenletesen ketyegett az antik
állóóra. Az elmúlt két évben számtalan döntést hoztam – a
bankok mentőcsomagjáról, a Chryslerről, kalózokról,
Afganisztánról, az egészségügyről. Már megtanultam, ha nem is
tudtam teljesen megszokni, hogy a kudarc lehetősége mindig
fennáll. Munkám állandó velejárója volt az esélyek csendes,
gyakran éjszakába nyúló latolgatása, abban a szobában, ahol
most is ültem. Tudtam, hogy a lehető leghatékonyabb
folyamatot és a lehető legjobb embereket választottam, hogy
ebben segítsenek. Rájöttem, hogy minden korábban elkövetett
hibám és minden alkalom, amikor ki kellett húznom magunkat
a csávából, sok szempontból erre a pillanatra készített fel. És
bár nem tudtam garantálni a végkimenetelt, ez egyszer teljesen
felkészülten és magabiztosan hoztam meg a döntést.

A KÖVETKEZŐ NAPOM – április 29-e, péntek – nagyrészt utazással

telt. A tornádó sújtotta alabamai Tuscaloosába kellett mennem,
hogy felmérjem a pusztítást, este pedig Miamiban mondtam
beszédet egy diplomaosztó ünnepségen. A kettő között el
akartam vinni Michelle-t és a lányokat a Cape Canaveral
légitámaszpontra, hogy megnézzük az Endeavour űrhajó
leszerelése előtti utolsó indítását. Indulás előtt e-mailben
kértem Tomot, Denist, Daley-t és Brennant, hogy találkozzunk a
Diplomáciai Fogadószobában. Akkor értek oda, amikor a
családom épp kilépett a Déli Pázsitra, hogy felszálljanak a
várakozó Marine One fedélzetére. A helikopter rotorja (és a
lányaim testvéri civakodása) szolgált zenei aláfestésként,
amikor hivatalosan engedélyt adtam az abbotábádi küldetésre.
Külön kiemeltem, hogy McRavenre bízom a művelet teljes
irányítását, és ő dönti el a rajtaütés pontos időpontját is.
Ettől kezdve nem sok befolyásom volt a küldetésre. Örültem,
hogy legalább egy kis időre kiszakadhatok a washingtoni
mindennapokból, és másfajta munkával foglalhatom le a
gondolataimat – illetve, mint kiderült, mások munkájának
csodálatával. Azon a héten egy hatalmas szupercella sodródott
a délkeleti államok fölé, és a keletkező tornádók több mint
háromszáz ember életét követelték. A Katrina hurrikán óta ez
volt hazánkban a legpusztítóbb természeti katasztrófa.
Alabamán 300 kilométer per órás sebességgel száguldott végig
egyetlen hatalmas, 2,5 kilométer átmérőjű tölcsér, amely több
ezer lakóházat és üzletet tett a földdel egyenlővé.
Tuscaloosában a Szövetségi Katasztrófavédelmi Ügynökség
igazgatója, Craig Fugate fogadott, egy jól megtermett,
visszafogott modorú floridai férfi. Néhány állami és helyi
tisztségviselővel együtt bejártuk a katasztrófa sújtotta területet,
amely úgy nézett ki, mintha lebombázták volna.
Meglátogattunk egy segélyközpontot, hogy némi vigaszt
nyújtsunk a családoknak, akik most mindenüket elvesztették. A
szörnyű állapotok ellenére szinte mindenki – a republikánus
kormányzótól a kisgyermekét nyugtatgató édesanyáig –
pozitívan nyilatkozott a szövetségi kormány reagálásáról,
megemlítve, milyen gyorsan odaértek a mentőcsapatok, milyen
hatékonyan dolgoztak együtt a helyiekkel, és milyen gondosan
és precízen tettek eleget a legapróbb kérésnek is. Ez nem lepett
meg, mert Fugate az egyik legkiválóbb emberem volt:
gyakorlatias, szerény, kifogásokat nem ismerő közszolga, akinek
többéves tapasztalata volt a természeti katasztrófák
kezelésében. Mindenesetre megelégedéssel töltött el, hogy
fáradozásait mások is elismerik. Újfent megállapíthattam, hogy
a kormányzati munka legfontosabb részét ezek a hétköznapi
hősök végzik, akik nem vágynak dicsőségre, egyszerűen csak
értik és büszkén teszik a dolgukat.
A Cape Canaveral bázisra érve csalódottan vettük
tudomásul, hogy a NASA kénytelen volt az utolsó pillanatban
lefújni az űrhajó kilövését, mert meghibásodott az egyik
segédhajtómű. De a családom így is beszélhetett az
űrhajósokkal, és találkozhattunk Janet Kavandivel, a houstoni
Johnson Űrközpont (Johnson Space Center) repülőszemélyzettel
kapcsolatos műveletekért felelős igazgatójával, aki szintén az
indítást jött megtekinteni. Gyerekként lenyűgözött a világűr
felfedezése, és elnökségem alatt fontosnak tartottam minden
lehetséges alkalommal ráirányítani a figyelmet a tudomány és a
mérnöki munka értékére. Ennek szellemében évente kiállítást
rendeztünk a Fehér Házban, ahol diákok mutathatták be
alkotásaikat: robotokat, rakétákat és napenergiával üzemelő
autókat. Bátorítottam a NASA innovációit és felkészülését egy
jövőbeni Mars-expedícióra, és azt, hogy ennek érdekében
együttműködjenek földközeli űrutazásban érdekelt üzleti
vállalkozásokkal. Most a lányaimat figyeltem, ahogy tágra nyílt
szemmel hallgatják Kavandit, aki épp azt ecsetelte, milyen sok
ember fáradságos munkája van egyetlen kilövés mögött is.
Aztán elmesélte, hogyan lett belőle, a missouri
szarvasmarhafarmon élő, csillagokért rajongó kislányból
asztronauta, aki már háromszor is járt a világűrben.
A nap utolsó hivatalos eseménye az ország legnagyobb
főiskolája, a nyolc helyszínen 170 ezer hallgatót oktató Miami
Dade diplomaosztó ünnepsége volt. Az intézmény vezetője,
Eduardo Padrón az 1960-as években járt oda angolul alig
beszélő kubai bevándorlóként, akinek ez volt az egyetlen esélye
a továbbtanulásra. Miután megszerezte a diplomáját, a Floridai
Egyetemen doktorált közgazdaságtanból. Több jól fizető állást is
visszautasított, hogy visszatérhessen alma materébe, ahol már
negyven éve dolgozott. Mindvégig küldetésének tekintette, hogy
segítsen a nehéz sorsú fiataloknak, ahogy egykor vele is tették.
Beszélgetésünk során iskoláját „álomgyárként” írta le, amelynek
hallgatói túlnyomórészt szegény latino, fekete és bevándorló
szülők gyermekei voltak, és legtöbben családjukból elsőként
jártak főiskolára. Mély benyomást tett rám nagylelkűsége,
amely arra indította, hogy a hallgatók lemorzsolódását
megakadályozó támogatási rendszert építsen ki.
 – Mi itt senkit nem írunk le – magyarázta –, és ha jól
végezzük a munkánkat, a diákjaink sem írják le magukat. Nem
engedjük, hogy feladják.
A diplomaosztó ünnepségen az amerikai eszméről beszéltem
a hallgatóknak, amelyet az ő teljesítményük is megtestesít: hogy
kellő eltökéltséggel felülemelkedhetünk születésünk
körülményein, összefogással képesek vagyunk túllépni
különbözőségeinken, és válaszolni tudunk korunk kihívásaira.
Felidéztem egy gyermekkori emlékemet, amikor Nagypapa
vállán ültem a tömegben, és a nemzeti zászlót lengetve
ünnepeltem az egyik Apollo-expedíció űrhajósait, akik sikeres
küldetésük után Hawaii partjainál szálltak le az óceánra.[17]
Most pedig, több mint negyven évvel később – mondtam az
egybegyűlteknek – tanúja lehettem, ahogy az én gyermekeim
találkoznak a világűr felfedezőinek új nemzedékével. Ez az
élmény elgondolkodtatott arról, mennyi mindent ért el a
nemzetünk a gyerekkorom óta. Megmutatta az élet csodálatos
körforgását, és emlékeztetett rá, ahogy az aznap kiosztott
diplomák és saját elnökké választásom is, hogy az amerikai
eszme időtálló.
A diákok és szülők éljeneztek, sokan lengették a csillagos-
sávos lobogót. Arra az Egyesült Államokra gondoltam, amelyet
most lefestettem számukra: a reményteljes, bátor, nagylelkű és
befogadó országra, amelynek eszményébe az ő korukban én is
minden erőmmel kapaszkodtam. Magamért és még inkább
őértük nagyon akartam, hogy valóság legyen.
A PÉNTEKI ÚT TEHÁT IGAZI FELTÖLTŐDÉST JELENTETT, és élményeim
hatására reményteljesebben tekintettem a jövőbe. Úgy
sejtettem, hogy a szombat este, amikor Michelle meg én a Fehér
Házi Tudósítók Vacsorájára (White House Correspondents’
Dinner) voltunk hivatalosak, jóval kevésbé lesz lelkesítő. A
rendezvényt a Fehér Ház sajtósai szervezték, és Calvin Coolidge
óta minden elnök legalább egyszer részt vett rajta. A célja
eredetileg az volt, hogy a tudósítók és a hírek főszereplői
legalább egy este erejéig félretegyék ellentéteiket, és jól érezzék
magukat együtt. De ahogy az idők során egyre inkább
elmosódott a tudósítás és a szórakoztatás közötti határvonal, ez
az éves összejövetel kezdett az operabál vagy az Oscar-díj-átadó
washingtoni változatára emlékeztetni. Az eseményt közvetítette
a televízió, még profi humoristát is hívtak, hogy szórakoztassa a
nagyérdeműt. Több ezer újságíró, politikus, iparmágnás,
tisztségviselő és aktuális hollywoodi sztár zsúfolódott össze egy
szállodai bálteremben, hogy megmutassák magukat,
jópofizzanak, és meghallgassák az elnök stand-up műsorra
emlékeztető beszédét, amelyben odapörköl ellenfeleinek, és a
legfrissebb politikai eseményeken viccelődik.
Egy olyan válságos időszakban, amikor az ország
lakosságának nagy része azzal volt elfoglalva, hogy talál-e
munkát, lesz-e hol laknia, és ki tudja-e fizetni a számlákat,
mindig is kínosnak éreztem, hogy meg kell jelennem ezen a
kiöltözős, puccos és felszínes rendezvényen. De mivel az előző
két évben ott voltam, nem kelthettem gyanút azzal, hogy most
meg az utolsó pillanatban lemondom a részvételemet. Meg
kellett próbálnom természetesen viselkedni egy bálteremnyi
sajtós előtt, miközben tudtam, hogy McRaven már úton van
Dzsalálábádba a SEAL-egységhez, és feltehetően órákon belül
elindítja az akciót. Szerencsére nemzetünk legnagyobb
figyelemelterelőjét is meghívták aznap este a The Washington
Post asztalához, és furcsán vigasztaló volt a tudat, hogy amint
Donald Trump feltűnik a színen, egyetlen sajtósnak sem fog
eszébe jutni Pakisztán.
Születési anyakönyvi kivonatom hosszú változatának
megjelentetése és a fejmosás, amelyben a média képviselőit
részesítettem a Fehér Ház legutóbbi sajtótájékoztatóján,
bizonyos fokig eredményes volt: Trump vonakodva elismerte,
hogy tényleg Hawaiin születtem, de egyúttal dicsekedett is vele,
hogy – az Egyesült Államok népe nevében – kikényszerítette,
hogy bizonyítsam a származásomat. Ennek ellenére a sajtó még
mindig ezzel a témával volt elfoglalva, mint az kiderült azon a
szombaton, amikor Jon Favreau-val és a beszédemet előkészítő
többi szövegíróval találkoztam – akik közül senki sem tudott a
készülő pakisztáni rajtaütésről. Ügyes kis műsorszámot raktak
össze, bár egy pillanatra megtorpantam, amikor ahhoz a sorhoz
értem, amely a republikánus Tim Pawlenty korábbi minnesotai
kormányzón élcelődik, aki nemrég jelentette be, hogy
fontolgatja az elnökjelöltséget. Azzal kellett volna viccelődnöm
– utalva a származásomat firtatókra –, hogy a neve valójában
Tim bin Láden Pawlenty. Javasoltam, hogy a Bin Ládent írják át
Hosznira, hiszen Mubárak mostanában többet szerepelt a
hírekben. Láttam, hogy Favs nem igazán érti, mitől lenne ez
jobb poén, de nem vitatkozott velem.
Délután még egyszer felhívtam McRavent, aki tájékoztatott,
hogy a ködös időjárás miatt feltehetően vasárnap estére
halasztják a műveletet. Biztosított, hogy mindent elrendezett, és
az egység készen áll a bevetésre. Mondtam neki, hogy nem ezért
hívtam.
– Kérem, tolmácsolja a csapat minden tagja felé, milyen
nagyra becsülöm őket.
– Igen, uram!
– Bill – kezdtem, de hirtelen nem találtam a szavakat az
érzelmeim kifejezésére. – Komolyan gondoltam. Mondja meg
nekik!
– Úgy lesz, elnök úr – ígérte.
Aznap este konvojunk a Washington Hilton hotelbe indult,
ahol fontos emberekkel fényképezkedtünk, néhány órán át a
pódiumon üldögéltünk, fecserésztünk, és figyeltük, ahogy
Rupert Murdoch, Sean Penn, John Boehner, Scarlett Johansson
és hasonló vendégek keringenek a teremben, bort iszogatnak,
és túlsütött steaket falatoznak. Arcizmaim kényszeredett
mosolyba rendeződtek, míg feszült gondolataim egészen
máshol, több ezer kilométer távolságban jártak. Amikor rám
került a sor, felálltam, hogy elmondjam tréfás beszédemet.
Körülbelül a felénél rövid hatásszünetet tartottam, és Trump
felé fordultam.
– Tudom, hogy nem minden számítása jött be mostanság –
mondtam –, de senki sem örül Donaldnál jobban annak, hogy
pontot tettünk a születésem körüli vita végére. Most végre az
igazán fontos ügyekkel foglalkozhat. Meghamisították-e a
holdra szállást? Mi történt valójában Roswellben?[18] Hova tűnt
Biggie és Tupac?[19]
A közönség nevetésben tört ki, én pedig folytattam az
élcelődést. Elismeréssel adóztam Trump „képességeinek és
széles körű tapasztalatának”, amelyeket a „The Celebrity
Apprentice” vetélkedő házigazdájaként csillogtatott meg.
Gratuláltam neki, hogy oly nagy bölcsességgel járt el, amikor „a
fiúk csapatának nem sikerült lenyűgöznie az Omaha Steaks
bíráit… egy ilyen horderejű döntés nekem biztos álmatlan
éjszakákat okozna. De ön kitűnően kezelte a helyzetet, uram.
Remek munkát végzett!”
A hallgatóság vonyítva hahotázott, míg Trump némán,
halvány és nem túl őszinte mosollyal ült a helyén. El sem
tudtam képzelni, mi járhat a fejében, miközben nyilvánosan
kifigurázom. Csak annyit tudtam, hogy ő egy külön műsorszám
volt, és 2011-ben az Amerikai Egyesült Államokban ez egyfajta
hatalmat jelentett. Olyan árut dobott piacra, amely
bármennyire értéktelen is, mégis napról napra nőtt a kereslet
iránta. Ugyanazok a riporterek, akik most nevetnek rajta,
később majd megszólaltatják a műsoraikban. A kiadók
versengeni fognak, hogy kinek az asztalához üljön.
Ahelyett, hogy légből kapott összeesküvés-elméletei miatt
száműzték volna a médiából, csak még nagyobb figyelemmel
vették körül.
MÁSNAP REGGEL KORÁBBAN FELPATTANT A SZEMEM, mint a szokásos fehér
házi telefonébresztő időpontja. Aznap kivételesen nem
engedtünk turistákat a Nyugati Szárnyba, mert arra
számítottunk, hogy fontos megbeszéléseink lesznek. Úgy
döntöttem, játszom egy gyors golfmeccset Marvinnal, ahogy a
csendes vasárnap délelőttökön gyakran tettem – egyrészt nem
akartam szokatlan viselkedésemmel gyanút kelteni, másrészt
jobb volt odakint mozogni, mint az Elnöki Dolgozószobában
ülve folyvást az órát lesni, arra várva, hogy Pakisztánban
leszálljon az éj. Hűvös, szélcsendes nap volt. Ügyetlenkedtem
egy sort a pályán, három-négy labdám is eltűnt a fák között.
Amikor visszatértem a házba, megkerestem Tomot. Ő és a
többiek már a Válságteremben ültek, hogy felkészülten
reagálhassanak, bármi történik is „odaát”. Nem akartam
zavarni őket, ezért megkértem Tomot, hogy értesítsen, amint a
SEAL-osztag helikopterei felszálltak. Az Ovális Irodába mentem,
és próbáltam átolvasni néhány iratot, de semennyit sem
haladtam: tekintetem folyvást ugyanazt az egy sort pásztázta.
Végül behívtam Reggie-t, Marvint és Pete Rouse-t – akik már
tudtak a készülő akcióról –, és leültünk kártyázni az ebédlőben.
Keleti parti idő szerint délután 2 órakor két, lopakodó
repülésre átalakított Black Hawk helikopter emelkedett a
levegőbe a dzsalálábádi légitámaszpontról, fedélzetükön egy
huszonhárom fős SEAL-osztaggal a CIA pakisztáni-amerikai
állampolgárságú tolmácsával, és egy Cairo nevű
katonakutyával. A művelet a Neptunus Szigonya (Operation
Neptune’s Spear) fedőnevet viselte. Abbotábádig másfél óra az
út. Elhagytam az ebédlőt, és visszamentem a Válságterembe,
amelyet átalakítottak hadműveleti központtá. Leon videó-
összeköttetésben állt a CIA főhadiszállásával, Langley-vel,
ahonnan McRaventől továbbították az információkat. Utóbbi
egy dzsalálábádi rejtekhelyről irányította a SEAL-különítményt,
amellyel folyamatos, közvetlen kapcsolatban állt. A helyiségben
érthető módon feszült hangulat uralkodott. Joe, Bill Daley és a
nemzetbiztonsági csoport nagy része – Tom, Hillary, Denis,
Gates, Mullen, Blinken és mások – az asztal körül ültek.
Tájékoztattak a tervekről: hogyan értesítjük utólag Pakisztánt és
a többi országot az akcióról, és milyen diplomáciai stratégiát
fogunk követni siker, illetve kudarc esetén. Ha Bin Láden
meghal a rajtaütés során, az iszlám előírásai szerinti temetést
fog kapni, de holttestét a tengerben helyezzük nyugalomra,
hogy sírja ne váljon zarándokhellyé a dzsihádisták körében.
Tudtam, hogy az én kedvemért beszélnek át újra mindent, ezért
inkább nem akartam őket terhelni a jelenlétemmel.
Visszamentem az emeletre, és ott várakoztam, amikor nem
sokkal fél négy előtt Leon jelentette, hogy a Black Hawk
helikopterek megkezdték az ereszkedést.
A csapatom úgy döntött, Leon közvetítésével követjük az
eseményeket, mert rosszul vette volna ki magát, ha közvetlen
videókapcsolatban állok McRavennel. Nem akartuk azt a
benyomást kelteni, mintha bele kívánnék szólni az akció
lebonyolításába, ami szakmailag is ellenjavallt, kudarc esetén
pedig politikailag is aggályos lett volna. A Válságterembe tartva
azonban észrevettem, hogy a folyosó végén egy kisebb
tárgyalóban van egy monitor, amelyen légi felvételről élőben
lehet követni az eseményeket, és McRaven hangját is hallani.
Ahogy a helikoptereink megközelítették a célpontot, felálltam
az asztaltól.
– Ezt látnom kell – mondtam, és átmentem a tárgyalóba.
A légierő egyik kék egyenruhás dandártábornoka, Brad
Webb tartózkodott a helyiségben: egy kis asztalnál ült a
számítógépe előtt. Felajánlotta nekem a székét.
– Üljön csak vissza – tettem a vállára a kezem, és a fal mellett
foglaltam helyet. Webb tudatta McRavennel és Leonnal, hogy
átjöttem a másik szobából, és nézem a közvetítést. Hamarosan
az egész csapat bezsúfolódott a terembe.
Ez volt az első és utolsó alkalom az elnökségem alatt, hogy
élőben figyeltem egy katonai művelet kísérteties felvételeit. Alig
egy perce lehettünk ott, amikor az egyik Black Hawk hirtelen
ereszkedni kezdett. Szinte fel sem fogtam, mi történik, McRaven
máris tájékoztatott, hogy váratlanul megszűnt a felhajtóerő, és a
helikopter nekikoccant a telket határoló betonfalnak. Egy
másodpercre szörnyű jelenet villant fel az agyamban: a gép
forogva lezuhan, a kommandósok menekülni próbálnak a
lángoló járműből, a szomszédok kirohannak, hogy megnézzék,
mi volt ez a robaj, a pakisztáni hadsereget a helyszínre
vezénylik… Rémálmomból McRaven hangja ragadott ki.
– Semmi gond – mondta, mintha csak egy áruházi
parkolóban ütközött volna neki valaki egy bevásárlókocsinak. –
A legjobb pilótánk van a fedélzeten, szépen le fogja tenni.
 Pontosan így is történt. Mint később megtudtam, a vártnál
magasabb hőmérséklet miatt légörvény alakult ki, a rotorok
pedig lefelé nyomták a meleg levegőt, amely megrekedt a magas
betonfalak között. Emiatt a pilótának és a csapatnak mind a
leszállásnál, mind a felszállásnál improvizálnia kellett. (A pilóta
valójában szándékosan tette le a helikopter farkát a fal tetejére,
hogy elkerülje a talajhoz csapódást.) Most azonban csak az
odalent mozgó elmosódott árnyakat láttam, amint
villámgyorsan alakzatba rendeződnek, és berontanak a
főépületbe. Húsz gyötrelmes percen át maga McRaven sem
nagyon tudta, mi történik – vagy szándékosan nem közvetítette,
hogyan kutatják át az épületet szobáról szobára a katonái.
Aztán olyan hirtelen, hogy egészen váratlanul ért, meghallottuk
McRaven és Leon hangját, amint szinte egyszerre mondják ki,
amit hosszú évek titkosszolgálati munkája és több hónap
felkészülés után mind hallani akartunk:
– Geronimo azonosítva. Geronimo EKIA.
EKIA, vagyis Enemy Killed in Action. Az ellenség tűzharcban
semlegesítve. A Geronimo fedőnév Oszáma bin Ládent jelölte.
Az a személy, aki az Egyesült Államok történetének
legszörnyűbb terrortámadását kitervelte, akinek ezrek halála
száradt a lelkén, és aki a világtörténelem egy viharos korszakát
indította el, most meglakolt bűneiért. Az Egyesült Államok
SEAL-kommandósainak köszönhetően utolérte megérdemelt
végzete. A teremben ülők hallhatóan fellélegeztek. Tekintetem a
monitorra tapadt.
– Elkaptuk! – mondtam halkan.
 Még húsz percig senki sem mozdult a székéből, amíg a
kommandósaink be nem fejezték a feladatukat: Bin Láden testét
hullazsákba tették, az épületben tartózkodó három nőt és kilenc
gyereket biztonságba helyezték és kikérdezték, összeszedték a
számítógépeket, iratokat és minden olyan anyagot, amely a
hírszerzés számára hasznos lehet. A megrongálódott Black
Hawk helikopterhez robbanófejeket erősítettek, hogy
megsemmisítsék, helyette a közelben várakozó tartalék Chinook
érkezett a katonáink elszállítására. Amikor a helikoptereink
felszálltak, Joe odalépett mellém, és megszorította a vállamat.
– Gratulálok, főnök! – mondta.
Felálltam, és bólintottam. Denis pacsival fejezte ki
elismerését. A többiekkel kezet ráztam. De amíg a gépeink a
pakisztáni légtérben voltak, nem lehettünk egészen nyugodtak.
Csak akkor kezdtem érezni a megkönnyebbülést, amikor este
hat óra tájban hírt kaptunk arról, hogy a helikopterek rendben
leszálltak Dzsalálábádban. Kicsit később videókapcsolatba
léptünk McRavennel, aki épp a holttestet vizsgálta, és tudatta
velünk, hogy szerinte egész biztosan Bin Láden az. A CIA
arcfelismerő szoftvere is ezt igazolta. McRaven még az egyik,
nagyra nőtt katonáját is odafektette a halott mellé, hogy
hozzámérjék, mivel Bin Láden ismereteink szerint 193
centiméter magas volt.
– Most komolyan, Bill – ugrattam –, mindenre felkészültek,
de egy mérőszalagot nem tudtak vinni?
Ez volt az első mondatom aznap, amely nem volt véresen
komoly. De nem sokáig nevettünk, mert hamarosan a Bin Láden
hullájáról készült fotókat kezdtük tanulmányozni.
Rápillantottam az egyikre: ő volt az. A bizonyítékok ellenére
Leon és McRaven azt mondta, a DNS-vizsgálat eredményéig
nem lehetünk teljesen biztosak a holttest
személyazonosságában – arra pedig még egy-két napot várni
kell. Fontolgattuk, hogy esetleg addig nem tesszük meg a
hivatalos bejelentést, de az interneten már megjelentek a hírek
egy Abbotábádban lezuhant helikopterről. Mike Mullen felhívta
a pakisztáni vezérkari főnököt, Ásfák Parvez Kajáni tábornokot,
és bár beszélgetésük hangvétele udvarias maradt, Kajáni azt
követelte, hogy mielőbb öntsünk tiszta vizet a pohárba a
rajtaütéssel és annak célpontjával kapcsolatosan, mert az
embereivel csak így tudják elejét venni a közfelháborodásnak.
Tudván, hogy képtelenség még huszonnégy órán át titokban
tartani a történteket, felmentem Bennel az emeletre, és
lediktáltam neki néhány gondolatot, mit szeretnék este
megosztani az Egyesült Államok népével.
A következő néhány órában a Nyugati Szárnyban lázas
munka folyt. Diplomatáink sorra felvették a kapcsolatot a
külföldi kormányokkal, kommunikációs csapatunk
összeállította az anyagot a sajtótájékoztatóhoz, én pedig
felhívtam Bill Clintont és George W. Busht, hogy közöljem velük
a hírt. Bushnak külön kiemeltem, hogy a sikerhez az ő
elnöksége alatt elkezdett hosszú, fáradságos folyamat vezetett.
Bár az óceán túloldalán késő éjszaka volt, David Cameront is
megkerestem telefonon, hogy megköszönjem legfőbb
szövetségesünknek az afganisztáni háború kezdete óta nyújtott
hűséges támogatását. Arra számítottam, hogy a következő
telefonbeszélgetés lesz a legnehezebb Pakisztán elnökével, Ászif
Ali Zardárival, akinek szembe kell néznie népe haragjával,
amiért az Egyesült Államok megsértette Pakisztán
szuverenitását. Meglepetésemre gratulált, és támogatásáról
biztosított.
– Akármit szólnak is hozzá idehaza, ez nagyon jó hír –
mondta.
Megrendülten idézte fel, hogy a feleségét, Benazír Bhuttót az
al-Káidához köthető szélsőségesek gyilkolták meg.
Michelle-t egész nap nem láttam. Korábban elárultam neki,
mi készül, és ő úgy gondolta, a Fehér Házban csak betegre
aggódná magát. Ezért a gyerekeket inkább a nagymamájukra
bízta, és étterembe ment a barátnőivel. Már
megborotválkoztam, és épp a nyakkendőmet kötöttem, amikor
hazaért.
– Na? – kérdezte.
Felfelé tartott hüvelykujjal jeleztem, hogy sikerült. Ő
megölelt.
– Ez csodálatos, szívem. Tényleg. Hogy érzed magad?
– Egyelőre leginkább megkönnyebbülten. De néhány óra
múlva kérdezz meg újra!
A Nyugati Szárnyba visszatérve átvettem Bennel a
beszédemet. Korábban nagy vonalakban felvázoltam neki,
miről szóljon. Először is fel akartam idézni, hogy a szeptember
11-ei terrortámadás utáni napokban a közös gyász hogyan
kovácsolta egységbe nemzetünket. Meg akartam köszönni
nemcsak a mostani akcióban részt vevőknek, hanem minden
katonának és titkosszolgálati munkatársnak is, hogy annyi
áldozatot hoztak és hoznak a biztonságunkért. Újra
hangsúlyozni kívántam, hogy az al-Káida, és nem az iszlám
ellen harcolunk. Végezetül emlékeztetni szerettem volna a
világot és a népünket arra, hogy ha az Egyesült Államok valamit
eltökél, azt véghez is viszi – és nemzetként ma is nagy dolgokra
vagyunk képesek.
Szokásához híven Ben ezekből a csapongó gondolatokból
mindössze két óra leforgása alatt remek beszédet állított össze.
Tudtam, hogy ez a mai este különösen fontos számára, mert az
ikertornyok összeomlása meghatározó pillanat volt az életében.
Akkor határozta el, hogy Washingtonba jön, és próbál valamit
tenni a hazájáért. Felidéztem saját emlékeimet arról a napról.
Michelle épp azon a reggelen vitte először óvodába Maliát. Az
Illinois-i Állami Kormányzat épülete előtt álltam Chicagóban, és
telefonon nyugtatgattam a feleségemet, hogy ő és a gyerekek
biztonságban lesznek – de közben tele voltam
bizonytalansággal és aggodalommal. Eszembe jutott, ahogy
aznap este a három hónapos Sashát altattam a mellkasomon,
miközben a híreket néztem, és próbáltam elérni New York-i
ismerőseimet. Akkor még magam sem sejtettem, hogy Benhez
hasonlóan milyen nagy hatással lesz az a nap az életemre, és
milyen eseményláncolatot fog elindítani, amely aztán valahogy
ehhez a mostani pillanathoz vezetett.
Még egyszer utoljára átfutottam a beszédet, aztán felálltam,
és meglapogattam Ben hátát.
 – Szép munka, öregfiú – mondtam.
Ben bólintott. Arcán egy pillanat alatt ezernyi érzelem futott
át, aztán kisietett a szobából, hogy a beszéd végső változatát
felvigye a súgógépbe. Lassan fél tizenkettőre járt az idő. A
nagyobb hírcsatornák már tudósítottak Bin Láden haláláról, és
riportereik most a Keleti Teremben várták, hogy élőben
közvetíthessék megszólalásomat. A Fehér Ház kapuja előtt
többezres ünneplő tömeg gyülekezett. Ahogy kiléptem a hűvös
éjszakai levegőre, és az Oszlopsor mentén a Keleti Terem felé
tartottam, a Pennsylvania Avenue felől hallottam az emberek
ritmusos skandálását: „U – S – A! U – S – A! U – S – A!” – messze
hangzó üdvrivalgásuk hajnalig szállt az utcák fölött.

MÉG AZ ÜNNEPLÉS ELCSITULÁSA UTÁN IS mindenki érezte a Fehér

Házban, hogy az abbotábádi rajtaütést követő napokban
megváltozott az országban az általános hangulat. Elnökségem
alatt először és utoljára nem kellett meggyőznöm senkit, hogy
jól tettük, amit tettünk. Nem kellett a republikánusok
támadásait elhárítanom, vagy kulcsfontosságú szavazók vádjait
hallgatnom, hogy már megint megszegtünk valamilyen fontos
alapelvet. Senkinek nem voltak problémái a kivitelezéssel vagy
előre nem látott következményekkel. Azért várt még rám egy
döntés: nyilvánosságra hozzuk-e a halott Bin Ládenről készült
fotókat? (Nemmel válaszoltam. Semmi szükség nem volt rá,
hogy véres trófeaként mutogassuk a kilyukasztott koponyájú
terroristavezér képét, és ezzel feltüzeljük a többi szélsőségest.)
Pakisztánnal is helyre kellett hoznunk megtépázott
kapcsolatunkat. A rejtekhelyen talált dokumentumok és
számítógépes fájlok valóságos kincsesbányának bizonyultak a
hírszerzés számára: kiderült belőlük, hogy Bin Láden a
bujkálása alatt is központi szerepet játszott az Egyesült Államok
elleni terrorcselekmények kitervelésében, és az is, milyen
érzékenyen érintette a szervezetet a vezetői likvidálása. Persze
senki sem hitte, hogy az al-Káida nem jelent többé fenyegetést –
de vitathatatlanul komoly veszteséget okoztunk most nekik, és
egy nagy lépéssel közelebb kerültek a stratégiai vereséghez.
Még legszigorúbb kritikusaink is kénytelenek voltak elismerni,
hogy akciónk kétségkívül egyértelmű sikerként könyvelhető el.
Az Egyesült Államok népének az abbotábádi rajtaütés
egyfajta katarzis-élményt nyújtott. Már lassan egy évtizede
harcoltak a katonáink Afganisztánban és Irakban, legjobb
esetben is kétségesnek nevezhető eredményekkel. Az emberek
beletörődtek, hogy a szélsőséges erőszak már az életünk része
lett, az ellene folyó harcnak sosem lesz vége, és sosem lesz
hivatalos fegyverletétel. Ezért most úgy érezték, talán ennél
közelebb sosem kerülünk ahhoz, hogy ebben a háborúban
kihirdethessük a győzelem napját. A gazdasági nehézségek és
politikai partizánharcok idején örültek, hogy kivételesen
fenntartás nélkül ünnepelhetik kormányuk sikerét.
Annak a több ezer családnak, akik szeretteiket veszítették el
a szeptember 11-ei támadásban, személyes jelentősége is volt
ennek a győzelemnek. Az akció másnapján, ahogy mindennap
szoktam, elolvastam tíz állampolgári levelet. Az egyik egy
Payton Wall nevű fiatal lánytól érkezett, aki a terrortámadás
idején négyéves volt, most pedig tizennégy. E-mailjében
megírta, hogy az édesapja az egyik toronyban rekedt, és felhívta
őket, mielőtt az épület összeomlott. Egész életében kísértette az
a jelenet: apja búcsúzó szavai és édesanyja zokogása a
telefonban. Bár édesapját már semmi sem hozhatja vissza,
szerette volna tudatni velem és mindenkivel, aki az akcióban
részt vett, milyen sokat jelent neki és a családjának, hogy az
Egyesült Államok nem felejtette el az apukáját.
Ott ültem egyedül az Elnöki Dolgozószobában, és a
meghatottságtól fátyolos szemmel újra és újra elolvastam a
levelet. A lányaimra gondoltam és arra, hogy milyen
borzalmasan fájna nekik, ha az édesanyjukat vagy engem
elveszítenék. Eszembe jutott a sok fiatal, akik a terrortámadás
után jelentkeztek a hadseregbe, mert tenni akartak valamit a
hazájukért, bármilyen árat kell is fizetniük érte. Az Irakban és
Afganisztánban elesett vagy megsérült katonák szüleire
gondoltam: az Arany Csillagos Anyákra, akiket Michelle-lel
vigasztaltunk; és az apákra, akik megmutatták nekem hősi
halált halt fiaik fényképét. Mérhetetlenül büszke voltam
mindazokra, akik részt vettek a mostani küldetésben: a SEAL-
különítmény tagjaira; a CIA elemzőire, akik a nyomok alapján
rátaláltak az abbotábádi rejtekhelyre; a diplomatákra, akik
felkészültek az esetlegesen megtépázódó nemzetközi
kapcsolatok helyreállítására; a pakisztáni-amerikai tolmácsra,
aki a kapuban állva elzavarta a kíváncsiskodó szomszédokat,
miközben a katonáink odabent Bin Ládenre vadásztak.
Mindannyian önzetlenül és zökkenőmentesen dolgoztak együtt,
tekintet nélkül dicsőségre, haszonra vagy politikai
hovatartozásra, hogy elérjük közös célunkat.
Felvetődött bennem, hogy vajon csak akkor vagyunk-e
képesek összehangolt erőfeszítést tenni egy közös cél
érdekében, ha egy terroristavezért akarunk elkapni. Ez a kérdés
nem hagyott nyugodni. Bármilyen büszke és elégedett voltam
ugyanis az abbotábádi bevetés sikere miatt, nem éreztem
ugyanazt a túláradó örömet, mint az egészségügyi törvény
módosításakor. Elképzeltem, milyen lenne az Egyesült Államok,
ha kormányunk ugyanolyan szakértelemmel irányítaná
gyermekeink oktatását vagy a hajléktalanok otthonhoz
segítését, mint Bin Láden kézre kerítését. Ha ugyanannyi
erőforrást és kitartó munkát fektetnénk a szegénység
felszámolásába, az üvegházhatás csökkentésébe, vagy a minden
család számára elérhető bölcsőderendszer kiépítésébe, mint
most ebbe a katonai akcióba. Tudtam jól, hogy még a saját
munkatársaim is legyintenének ezekre a gondolatokra,
mondván, hogy úgyis megvalósíthatatlan ábrándok. Sajnos ez
volt a helyzet: nem tudtuk elképzelni, hogy a kívülről jövő
támadások visszaverésén és a külső ellenségek legyőzésén kívül
bármilyen más ügy egységbe tudná kovácsolni ezt az országot.
Láttam, hogy milyen messze vagyok még attól a fajta
kormányzástól, amit szerettem volna megvalósítani – és milyen
sok feladat vár még rám.
A hét további részében félretettem a tűnődést, és kiélveztem
az osztatlan siker ritka pillanatait. Bob Gateset felállva
megtapsoltuk, úgy ünnepeltük a nyugdíjba vonulása előtti
utolsó kabinetülésén, és egy pillanatra őszintén meghatottnak
tűnt. Egy kis időt John Brennannel is töltöttem, aki ilyen vagy
olyan formában tizenöt éven át vett részt a Bin Láden elleni
hajszában. Bill McRaven meglátogatott az Ovális Irodában, ahol
szívből megköszöntem kitűnő vezetői teljesítményét, és
átnyújtottam neki egy díszes plakettre illesztett mérőszalagot.
Négy nappal Bin Láden likvidálása után, 2011. május 5-én New
Yorkba utaztam, és együtt ebédeltem annak a legendás
tűzoltókapitányságnak a dolgozóival, akik a szeptember 11-ei
terrortámadás idején szolgálatot teljesítő mind a tizenöt
kollégájukat elvesztették. Később pedig részt vettem a Ground
Zero előtti koszorúzáson, ahol a díszőrségben olyan rendőrök,
tűzoltók és mentősök is álltak, akik annak idején az égő
ikertornyokból mentették az embereket. Találkoztam az
áldozatok jelen lévő családtagjaival, köztük Payton Wall-lal, aki
kapott tőlem egy nagy ölelést, és utána rögtön megkérdezte,
nem tudnám-e elintézni, hogy találkozhasson Justin Bieberrel
(azt feleltem, hogy szerintem megoldható).
Másnap a Kentucky állambeli Fort Campbellbe utaztam Joe-
val, ahol McRaven bemutatta nekünk az abbotábádi akcióban
részt vevő SEAL-kommandósokat és -pilótákat. A teremben
felállították Bin Láden rejtekének makettjét, amelyen az
alakulat parancsnoka részletesen elmagyarázta, hogyan zajlott
az akció. Közben elnéztem az összecsukható székeken ülő
mintegy harminc kommandóst. Néhányan pont úgy néztek ki,
ahogy mindenki elképzeli a különleges egységek tagjait: fiatal,
keménykötésű fiúk voltak, dagadó izmaikon feszült az
egyenruha. De meglepetésemre sokan ránézésre akár
könyvelők vagy iskolaigazgatók is lehettek volna: visszafogott,
őszülő hajú, negyvenes férfiak. Élő bizonyítékai annak, milyen
sokat számít a tapasztalatból származó szakértelem és
ítélőképesség egy veszélyes küldetés sikeres végrehajtásában –
és a tapasztalat megszerzése, emelte ki a parancsnok, olykor
nem egy társuk életébe került. Amikor a bemutató véget ért,
minden katonával kezet ráztam, és elnöki dicséretben
(Presidential Unit Citation) részesítettem őket – ez a
legmagasabb kitüntetés, amelyet egy katonai egység kaphat.
Cserébe én is kaptam tőlük emléket: egy amerikai zászlót,
amelyet magukkal vittek az abbotábádi küldetésre,
mindannyian aláírták, majd bekereteztették. Egész idő alatt
senki sem említette, melyikük adta le a halálos lövést Bin
Ládenre – és én sem kérdeztem.
A hazaúton Tom beszámolt a líbiai helyzetről, Bill Daley-vel
áttekintettem a hónap teendőit, és pótoltam néhány elmaradt
papírmunkát. Délután hat óra harminc perckor szálltunk le az
Andrews légitámaszponton, ahonnan a Marine One vitt tovább
a Fehér Házba. Az ablakon át elnéztem az alattunk elterülő
marylandi tájat, a rendezett lakónegyedeket, a lemenő nap
sugaraiban megcsillanó Potomac folyót. A helikopter lassan
észak felé fordult a Mall fölött. Az egyik oldalon hirtelen feltűnt
a Washington-emlékmű – olyan közelinek látszott, mintha csak
karnyújtásnyira lenne. Faragott márványoszlopai árnyékában
Lincoln szobra üldögélt. A Marine One kissé megrázkódott,
ebből tudtam, hogy ereszkedni kezdtünk a Déli Pázsit felé.
Lenéztem az utcára, ahol még mindig sokan araszoltak a
csúcsforgalomban – az jutott eszembe, hogy hozzám hasonlóan
ők is a munkából sietnek hazafelé.
 Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem jöhetett volna létre számos közreműködő

színfalak mögötti, szorgalmas munkája nélkül. Rendkívül hálás
vagyok ezért az alábbiaknak:
Rachel Klayman, a Crown szerkesztője immár tizenhat éve
tart ki mellettem, és éles eszével, józan ítélőképességével és
minden részletre kiterjedő figyelmével olvas el minden egyes
sort, amelyet leírok. Nagylelkűsége, türelme és elhivatottsága
nagyon sokat számít nekem. Minden írónak ilyen szerkesztőt
kívánok.
Sara Corbett a projekt szolgálatába állította szerkesztői
tudását és kreatív látásmódját, koordinálta a csapatunkat,
rengeteg kéziratot szerkesztett meg, és folyamatosan építő
kritikával segítette a munkát. Bölcsessége, biztatása és
vidámsága sokat hozzáadott ehhez a könyvhöz.
Cody Keenan, aki pályafutásom néhány legismertebb
beszédének megírásában is segédkezett, az elmúlt három évben
értékes segítőtársam volt: háttérinterjúkat készített, segített a
könyv struktúrájának felépítésében, és számos gondolattal
járult hozzá a munkámhoz.
Ben Rhodes nemcsak a könyvben bemutatott számos
esemény szereplője volt, hanem a kézirat összes változatának a
szerkesztésében és a háttérkutatásokban is részt vett. Ennél is
fontosabb, hogy a rengeteg beszélgetésünk és sokéves
barátságunk is hozzájárult az itt papírra vetett gondolataim
formálásához.
Samantha Power szigorú, intelligens és mérhetetlenül
hasznos visszajelzésekkel szolgált. Hálás vagyok
rendíthetetlenségéért és lendületéért. Segít jobb emberré és
jobb íróvá válnom.
Külön köszönettel tartozom Meredith Bohennek, aki
magasra tette a lécet, és páratlan munkamorállal működött
közre a könyv létrejöttében: az elejétől a végéig kutatást és
adatellenőrzést végzett. Munkáját Julie Tate és Gillian Brassil
tehetsége is segítette, akiknek szintén köszönöm a
hozzájárulásukat.
Minden tevékenységem sikeréhez hozzájárult okos és
energikus munkatársaim tehetsége, kemény munkája és jó
humora. Sokan közülük évek óta kísérnek utamon. Anita
Decker Breckenridge szigorúan védelmezte a munkaidőmet, és
biztos kézzel vezetett végig minket a kiadás folyamatán. Henock
Dory számtalan módon, tévedhetetlen profizmussal segítette a
könyv létrejöttét, minden részletre odafigyelt, és folyamatosan
lendületben tartott. Emily Blakemore, Graham Gibson, Eric
Schultz, Katie Hill, Addar Levi, Dana Remus és Caroline Adler
Morales is részt vettek a kiadás folyamatában. Szintén köszönet
illeti meg Joe Paulsent, Joelle Appenrodtot, Kevin Lewist,
Desiree Barnest, Greg Lorjustét, Michael Brusht és Katilin
Gaughrant.
 Örök hálával tartozom a kormányom és az elnöki stáb
tagjainak, akiknek kitűnő munkája és töretlen reménysége
nélkül nem valósulhatott volna meg a kormányprogramom.
Közülük sokan megírták saját könyvüket a Fehér Házban töltött
időszakról és a munkájukról. Ezek a beszámolók kitűnő
forrásnak (és lenyűgöző olvasmánynak) bizonyultak számomra.
Hálás vagyok számos korábbi stábtagnak és kollégának, akik
saját nézőpontjukkal és személyes emlékeikkel egészítették ki a
kampánykörutam és a hivatalban töltött időszakom
eseményeiről szóló visszaemlékezéseimet. Név szerint az
alábbiaknak: Thad Allen admirális, David Axelrod, Melody
Barnes, Jared Bernstein, Brian Deese, Arne Duncan, Rahm
Emanuel, Matt Flavin, Ferial Govashiri, Danielle Gray, Valerie
Jarrett, Katie Johnson, Jack Lew, Reggie Love, Chris Lu, Alyssa
Mastromonaco, Marvin Nicholson, Nancy Pelosi, Kal Penn, Dan
Pfeiffer, David Plouffe, Fiona Reeves, Harry Reid, Christy
Romer, Pete Rouse, Kathy Ruemmler, Ken Salazar, Phil Schiliro,
Kathleen Sebelius, Peter Souza, Todd Stern és Tommy Vietor.
Külön köszönet illeti azokat a kollégáimat, akik nagyvonalúan
elolvasták a kézirat egyes részeit, és szakmai visszajelzésekkel
segítették a munkámat: John Brennan, Carol Browner, Lisa
Monaco, Cecilia Muñoz, Steven Chu, Tom Donilon, Nancy-Ann
DeParle, Jon Favreau, Tim Geithner, Eric Holder, Jeanne
Lambrew, Denis McDonough, Susan Rice és Gene Sperling.
Hálás vagyok a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársainak,
Anne Withersnek és Mike Smithnek a kézirat átnézéséért,
valamint a Williams & Connolly jogászainak, Bob Barnettnek és
Deneen Howellnek felbecsülhetetlen értékű jogi tanácsaikért.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen kemény munkát
és mennyi hitet követelt a Crown és a Penguin Random House
számos munkatársától egy ilyen könyv kiadása, különösen a
járvánnyal súlyosbított időszakban. Nagyra becsülöm a
fáradozásaikat.
Közülük először Markus Dohle-nak szeretnék köszönetet
mondani. Ő a kezdetektől fogva szívügyének tekintette a
projektet, és lelkesen mozgósította a Penguin Random House
erőforrásait világszerte, hogy lehetővé tegye a könyv
megjelenését. Gina Centrello minden tehetségét és
céltudatosságát latba vetve felügyelte a Penguin Random House
U. S. összes részlegét, hogy a kiadás zökkenőmentes legyen.
Őszinte hálám Madeline McIntoshnak és Nihar Malviyának is,
akik bámulatos elhivatottságról és türelemről tettek
tanúbizonyságot a vártnál hosszabbra sikeredett projekt iránt.
A Crownnál David Drake és Tina Constable szakértelme és
stratégiai tervezése minden szinten életmentőnek bizonyult.
Nemcsak kreativitásukat és a PR-, valamint
marketingszaktudásukat bocsátották rendelkezésünkre, hanem
vállvetve együtt küzdöttek a kollégáikkal, a munkatársaimmal
és a könyv külföldi kiadóival, hogy a kiadás időnként zavarba
ejtően komplex folyamatát levezényeljék. Ezenfelül tiszteletben
tartották a szerzői döntéseket még akkor is, amikor emiatt egy
könyvből váratlanul kettő lett. Kiváltságosnak érzem magam,
amiért az ő gondos kezeikbe került a kötetem.
 Gillian Blake alaposan átolvasta a kéziratot, és ragyogó
észrevételeket tett mind a könyv felépítésével, mind tartalmával
kapcsolatban. Chris Brand lenyűgöző képi világgal gazdagította
a kötetet – a borítótól kezdve a képmellékleteken át a honlapig.
Lance Fitzgerald több mint huszonnégy nyelvre adta el a kötet
jogait, és kiváló kapcsolattartónak bizonyult a brit és sok más
nemzetközi partnerünkkel. Lisa Feuer és Linnea Knollmueller
mindent megtett, hogy időben, kiváló minőségben készüljön el
a könyv – csodát tettek a nyomdákkal és a beszállítókkal való
együttműködés során. Sally Franklin számtalan ütemtervet
készített és dolgozott át, és akkor is gondoskodott minden
határidő betartásáról, amikor ez fizikai képtelenségnek tűnt.
Christine Tanigawa éjszakákon át görnyedt a könyv fölött,
minden egyes szót és pontosvesszőt ellenőrzött, hogy a szöveg
biztosan a gondolataimat tükrözze. Elizabeth Rendfleischnek
köszönhetjük, hogy a könyv belseje éppolyan tetszetős lett, mint
a borítója.
Köszönet a Crown és a Penguin Random House számos
további munkatársának, akik mindent beleadtak ebbe a
könyvbe. Ők név szerint: Todd Berman, Mark Birkey, Tammy
Blake, Julie Cepler, Denise Cronin, Kellyann Cronin, Amanda
d’Acierno, Sue Dalton, Benjamin Dreyer, Skip Dye, Carisa Hays,
Madison Jacobs, Cynthia Lasky, Sue Malone-Barber, Matthew
Martin, Maren McCamley, Dyana Messina, Lydia Morgan, Ty
Nowicki, Donna Passannante, Jennifer Reyes, Matthew
Schwartz, Holly Smith, Stacey Stein, Anke Steinecke, Jaci
Updike, Claire von Schilling (a fotók első körös felkutatásáért),
Stacey Witcraft és Dan Zitt. Szintén hálás vagyok Maureen
Clarknak, Jane Hardicknek, Janet Renardnak, Do Mi Staubernek
és Bonnie Thompsonnak a kimagasló szerkesztői, lektorálási és
tárgymutató-készítési munkáért; Scott Creswellnek, a
hangoskönyv producerének és Carol Poticny fotókutatónak;
továbbá a North Market Street Graphics munkatársainak a
precíz tördelésért, és hogy hajlandók voltak éjt nappallá téve
megfeszítetten dolgozni.
Végül szeretnék köszönetet mondani Elizabeth
Alexandernek és Michele Norris-Johnsonnak, két szuper írónak
és egyben családi barátainknak is az értékes szerkesztői
megjegyzéseikért – és amiért Michelle-t az írás és szerkesztés
utolsó, különösen stresszes hónapjaiban is arra biztatták, hogy
viseljen el.
 A képek jegyzéke

Barack Obama anyai nagyszülei, Stanley Armour Dunham és

Madelyn Lee Payne Dunham (Az Obama–Robinson
Family Archives tulajdona)
A fiatal Barack Obama az édesanyjával, Ann Dunhammel a
tengerparton (Az Obama–Robinson Family Archives
tulajdona)
A fiatal Barack Obama (Az Obama–Robinson Family Archives
tulajdona)
Barack Obama apja, id. Barack Hussein Obama (Az Obama–
Robinson Family Archives tulajdona)
Barack Obama az édesanyjával, Ann Dunhammel (Az Obama–
Robinson Family Archives tulajdona)
Barack Obama féltestvérei, Maya Soetoro-Ng (bal oldalon) és
Auma Obama (jobb oldalon) az édesanyjával, Ann
Dunhammel a Lincoln-emlékműnél Washington D. C.-ben
(Az Obama–
Robinson Family Archives tulajdona)
Barack Obama az édesanyjával, Ann Dunhammel (bal oldalon)
és a nagyanyjával, Madelyn Lee Payne Dunhammel (Az
Obama–Robinson Family Archives tulajdona)
Barack Obama és Michelle Robinson az esküvői fogadásukon
1992. október 3-án Illinois államban, a chicagói South
Shore Kulturális Központban (South Shore Cultural
Center) (Az Obama–Robinson Family Archives tulajdona)
Barack és Michelle Obama a lányaikkal, Maliával és Sashával,
utóbbi keresztelőjén (Az Obama–Robinson Family
Archives tulajdona)
Barack Obama Illinois államban, Chillicothe-ban a szenátusi
kampánya során 2004 augusztusában (David Katz:
Barack before Obama. Copyright © 2020 David Katz. A
HarperCollins Publishers jóvoltából)
Barack Obama, Illinois állam szenátorjelöltje a Demokrata
Országos Konvenció nyitóbeszédét tartja 2004. július 27-
én, Massachusetts államban, Bostonban (Spencer
Platt/Getty Images)
Barack és Michelle Obama, miután Barack beszédet tartott a
Demokrata Országos Konvención 2004. július 27-én,
Massachusetts államban, Bostonban (David Katz: Barack
before Obama. Copyright © 2020 David Katz. A
HarperCollins Publishers jóvoltából)
Malia Obama az apját, Barack Obamát nézi a 2004-es szenátusi
kampánya során, 2004. augusztus 2-án (David Katz:
Barack before Obama. Copyright © 2020 David Katz. A
HarperCollins Publishers jóvoltából)
Barack Obama, Michelle Obama és a lányaik: Sasha és Malia
ünneplik Barack republikánus vetélytársa, Alan Keyes
fölött aratott győzelmét a szenátorválasztáson, 2004.
 november 2-án, Illionis állam, Chicago (Scott Olson/Getty
Images)
Barack Obama szenátor a Capitol Hillen 2005. november 17-én
(Pete Souza/Chicago Tribune/TCA)
Barack Obama szenátor és stábfőnöke, Pete Rouse (David Katz)
Barack Obama szenátor az irodájában a Capitol Hillen 2005
januárjában (Pete Souza/Chicago Tribune/TCA)
Barack Obama szenátor John Lewis képviselővel (kinyújtott
kézzel) beszélget a Fehér Ház előtt 2005. január 26-án
(Pete Souza/Chicago Tribune/TCA)
Barack Obama szenátor ellátogat egy hagyományos fegyverek
megsemmisítését végző létesítménybe az ukrajnai
Donyeckbe 2005. augusztus 30-án (Pete Souza/Chicago
Tribune/TCA)
Kenyaiak várják Barack Obama szenátor érkezését egy kórház
előtt a kenyai Kisumuban 2006. augusztus 26-án (Pete
Souza/Chicago Tribune/TCA)
Barack Obama szenátor 2007. február 10-én megérkezik arra az
Illinois államban, Springfieldben, a hajdani kongresszusi
székház előtt tartott rendezvényre, amelyen bejelenti,
hogy a demokraták jelöltjeként indul az elnökválasztáson
(Mandel Ngan/AFP Getty Images)
Barack Obama szenátor Sasha lányával ünnepli, hogy nyertek
egy vásári játékon a Des Moines-i Iowai Állami Vásáron
2007. augusztus 16-án (Scott Olson/Getty Images)
Barack Obama szenátor köszönti a támogatóit egy
rendezvényen a texasi Austinban 2007. február 23-án
(Scout Tufankjian/Polaris)
Barack Obama szenátor a támogatóit egy rendezvényről Tom
Harkin szenátor éves steaksütésére kíséri az indianai
Indianolában 2007. szeptember 16-án (David
Lienemann/Getty Images)
Támogatók a demokrata elnökjelöltet, Barack Obama szenátort
és Oprah Winfrey-t várják a Hy-Vee Konferencia-
központban (Hy-Vee Conference Center) tartott
rendezvényen az indianai Des Moines-ban 2007.
december 8-án (Brian Kersey/UPI/Alamy Stock Photo)
David Plouffe kampánymenedzser és Barack Obama szenátor a
Demokrata Országos Konvención a színfalak mögött
2008. augusztus 28-án a coloradói Denverben (David
Katz)
A demokrata elnökjelölt, Barack Obama szenátor beszédet
mond a berlini Győzelmi oszlopnál 2008. július 24-én
(Sebastian Willnow/DDP/AFP Getty Images)
A republikánus elnökjelölt, John McCain szenátor és a
demokrata elnökjelölt, Barack Obama szenátor virágokat
helyez el az egykori New York-i ikertornyok helyén 2008.
szeptember 11-én (Peter Foley/Reuters)
George W. Bush elnök kongresszusi vezetőkkel, köztük az
elnökjelöltekkel tart megbeszélést a Fehér Ház
Kabinetszobájában 2008. szeptember 25-én a pénzügyi
válságról. Az asztalnál ülők, balról jobbra: Joshua Bolten
 stábfőnök, Dick Cheney alelnök, Henry Paulson
pénzügyminiszter, Spencer Bachus képviselő, Barney
Frank képviselő, Steny Hoyer, a képviselőház többségi
vezetője, John McCain szenátor, republikánus elnökjelölt,
John A. Boehner, a képviselőház kisebbségi vezetője,
Nancy Pelosi, a képviselőház házvezetője, Bush elnök,
Harry Reid, a szenátus többségi vezetője, Mitch
McConnell, a szenátus kisebbségi vezetője és Barack
Obama szenátor, demokrata elnökjelölt (Pablo Martínez
Monsiváis/Associated Press)
A demokrata elnökjelölt, Barack Obama szenátor megöleli
David Axelrod stratégiai vezetőt és médiatanácsadót a
Demokrata Országos Konvenció negyedik napján, 2008.
augusztus 28-án a coloradói Denverben (Charles
Ommanney/Getty Images)
A demokrata elnökjelölt, Barack Obama szenátor a Mary
Washington Egyetemen a virginiai Fredericksburgben
2008. szeptember 27-én tartott rendezvényen (David
Katz: Barack before Obama. Copyright © 2020 David Katz.
A HarperCollins Publishers jóvoltából)
A demokrata elnökjelölt, Barack Obama szenátor a missouri St.
Louisban a Gateway Archnál tartott gyűlésen mond
beszédet 2008. október 18-án (David Katz)
Barack Obama és anyósa, Marian Robinson a választás estéjén
Illinois államban, Chicagóban 2008. november 4-én
(David Katz: Barack before Obama. Copyright © 2020
David Katz. A HarperCollins Publishers jóvoltából)
Barack Obama, a felesége, Michelle és lányaik, Sasha (bal
oldalon) és Malia a chicagói Grant parkban az elnöki
győzelem után 2008. november 4-én (Ralf-Finn
Hestoft/Corbis, Getty Images)
Az emberek egy tranzisztoros rádió köré gyűlve, a Lincoln-
emlékmű lépcsőjén hallgatják Barack Obama elnökséget
elfogadó beszédét 2008. november 4-én (Matt
Mendelsohn)
Barack Obama beiktatásra váró elnök a Capitolium
pihenőszobájában a hivatali esküje letétele előtt 2009.
január 20-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama a Bibliára esküszik fel az Egyesült Államok 44.
elnökeként, John Roberts, a Legfelső Bíróság főbírája
jelenlétében, a Capitolium előtt 2009. január 20-án
(Timothy A. Clary/AFP, Getty Images)
Barack Obama elnök beiktatási beszédet mond a Capitoliumon
2009. január 20-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök és Michelle Obama first lady a
Pennsylvania sugárúton, a beiktatási felvonuláson
Washington D. C.-ben 2009. január 20-án (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Barack Obama elnök az Ovális Irodában ül első hivatali napján,
2009. január 21-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök a lányaival, Maliával (bal oldalon) és
Sashával sétál végig a Fehér Ház Oszlopsorán 2009.
március 5-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök a Fehér Ház stábfőnökével, Rahm
Emanuellel a Fehér Ház munkatársainak rendezett
pikniken 2009. június 26-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök a tanácsadóival egy gazdasági
megbeszélésen a Fehér Ház Roosevelt Szobájában 2009.
március 15-én. A megbeszélésen részt vett többek között
Larry Summers, a Országos Gazdasági Tanács igazgatója,
Timothy Geithner pénzügyminiszter, Christina Romer, a
Fehér Ház Gazdasági Tanácsadó Bizottságának vezetője,
Rahm Emanuel stábfőnök és David Axelrod vezető
tanácsadó (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Harry Reiddel, a szenátus többségi
vezetőjével a nevadai Hendersonban tartott lakossági
fórum előtt 2010. február 19-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök megöleli Michelle Obama first ladyt a
Fehér Ház Vörös Szobájában, Valerie Jarrett vezető
tanácsadó jelenlétében, 2009. március 20-án (Pete
Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök a Keleti Oszlopsoron fut a család
kutyájával, Bóval 2009. március 15-én (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Barack Obama elnök egyiptomi útján megtekinti a piramisokat
és a Szfinxet 2009. június 4-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Palesztinok Barack Obama elnök kariói beszédének televíziós
közvetítését nézik otthonukban a Gázai övezet déli részén
2009. június 4-én (Ibraheem Abu Mustafa/Reuters)
Barack Obama elnök Sonia Sotomayor bíróval beszélget a
legfelsőbb bírósági beiktatási ceremónia előtt 2009.
szeptember 8-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Denis McDonough-val, a Nemzetbiztonsági
Tanács stábfőnökével találkozik a New York-i Waldorf
Astoria hotelben 2009. szeptember 23-án (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Balról jobbra: Aszó Taró japán miniszterelnök, Stephen Harper
kanadai miniszterelnök, Silvio Berlusconi olasz
miniszterelnök, Barack Obama elnök, Dmitrij Medvegyev
orosz elnök, Gordon Brown az Egyesült Királyság
miniszterelnöke, Nicolas Sarkozy francia elnök, Angela
Merkel német kancellár, Fredrik Reinfeldt svéd
miniszterelnök és José Manuel Barroso, az Európai
Bizottság elnöke az olaszországi L’Aquilában
megrendezett G8-csúcstalálkozón 2009. július 8-án (Pete
Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök és nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettese,
Ben Rhodes az Ovális Irodában 2009. május 21-én (Pete
Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök és az amerikai delegáció tagjai, többek
között (balról jobbra) Jim Jones tábornok,
nemzetbiztonsági tanácsadó, Bill Burns külügyi
államtitkár és Mike McFaul, az NSC orosz és eurázsiai
ügyekért felelős igazgatója Vlagyimir Putyin
miniszterelnökkel találkozik Moszkva környéki
dácsájában 2009. július 7-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Sasha lányát vezeti a moszkvai Kremlben
2009. július 6-án (Pete Souza/
A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Sasha kosárlabdacsapatát edzi Reggie
Love személyi asszisztensével együtt a marylandi Chevy
Chase-ben 2011. február 5-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Robert Gibbs szóvivővel és Reggie Love
személyi asszisztensével (jobb oldalon) viccelődik 2009.
október 26-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök a Fehér Ház Rózsakertjében olvas 2009.
november 9-én (Pete Souza/
A Fehér Ház)
Barack Obama elnök egy ifjú látogatót üdvözöl az Ovális
Irodában 2010. február 5-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Bob Dylan kezet fog Barack Obama elnökkel, miután fellépett a
Fehér Ház Keleti Termében tartott koncerten 2010.
február 9-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
A delaware-i Dover légitámaszponton Barack Obama elnök és
Eric Holder igazságügyi miniszter és legfőbb ügyész (jobb
szélen) az Amerikai Hadsereg tizennyolc, Afganisztánban
elhunyt tagjának földi maradványait fogadja 2009.
október 29-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök beszédet tart Afganisztánról a West Point
katonai akadémián a New York állambeli West Pointban
2009. december 1-jén (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök üdvözli Cory Remsburgot, miközben
sebesült harcosokat látogat meg a marylandi Bethesdai
Haditengerészeti Kórházban 2010. február 28-án (Pete
Souza/
A Fehér Ház)
Barack Obama elnök amerikai katonákat üdvözöl az
afganisztáni begrámi légitámaszpont kantinjában 2010.
március 28-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Elnöki tanácsadók, többek között (jobbról balra) Hillary
Rodham Clinton külügyminiszter, Robert Gates védelmi
miniszter, Eric K. Shinseki veteránügyi miniszter,
Michael Mullen admirális, az Egyesített Vezérkar elnöke,
David Petraeus tábornok, a Központi Parancsnokság
vezetője Barack Obama elnök Afganisztánról tartott
beszédét hallgatják a New York állambeli West Point
katonai akadémián 2009. december 1-jén (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Barack Obama elnök és Michelle Obama first lady II. Erzsébet
királynővel és Fülöp edinburghi herceggel beszélget,
mielőtt elindulnának a londoni Winfield House-ból 2011.
május 25-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Hu Csin-tao kínai elnökkel Pekingben, a
Nép Nagy Csarnokában 2009. november 17-én (Feng
Li/Getty Images)
Barack Obama elnök és Jon Favreau vezető szövegíró egy
egészségügyről szóló beszéden dolgozik az Ovális
Irodában 2009. szeptember 9-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök, Joe Biden alelnök és vezető beosztású
munkatársak a Fehér Ház Roosevelt Szobájában ünneplik
az egészségügyi reformtörvény elfogadását 2010. március
21-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök átkarolja Kathleen Sebelius egészségügyi
minisztert (bal oldalon) és Nancy Pelosit, a képviselőház
házelnökét az egészségügyi törvény aláírását követően
2010. március 23-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök tájékoztatót hallgat az Egyesült Államok
Parti Őrségének állomásán a louisianai Venice-ben 2010.
május 2-án a Mexikói-öböl állapotáról a BP okozta
olajömlést követően. A résztvevők többek között Thad
Allen admirális, a Parti Őrség főparancsnoka (bal oldalon
ül), John Brennan belbiztonsági és terrorelhárítási elnöki
asszisztens, Rahm Emanuel stábfőnök és Lisa Jackson
környezetvédelmi miniszter (jobb szélen ül) (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Barack Obama elnök a Déli Pázsit hintáján Malia lányával 2010.
május 4-én (Pete Souza/
A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Samantha Powerrel, az Egyesült Államok
ENSZ-nagykövetével beszélget egy kormányülés után
2013. szeptember 12-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
A Nobel-békedíjjal kitüntetett Barack Obama elnök megérkezik
az ünnepélyes díjátadásra az oslói városházára 2009.
december 10-én (John McConnico/AFP, Getty Images)
Barack Obama elnök és Joe Biden alelnök úton a Dodd–Frank
Wall Street-i Reform és Fogyasztóvédelmi Törvény
aláírására 2010. július 21-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök felkészül a nemzethez intézett beszédére
az Ovális Irodában az iraki háború befejezésekor 2010.
augusztus 31-én (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök és Joe Biden alelnök a nemzetbiztonsági
csapat tagjaival az Oszáma bin Láden elleni akciót kíséri
figyelemmel a Fehér Ház Válságterméből 2011. május 1-
jén. Ülő sor, balról jobbra: Marshall B. Webb
dandártábornok, a Különleges Műveletek Egyesített
Parancsnokságának parancsnokhelyettese, Denis
McDonough nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes,
Hillary Rodham Clinton külügyminiszter és Robert Gates
védelmi miniszter. Álló sor, balról jobbra: Michael Mullen
admirális, az Egyesített Vezérkar elnöke, Tom Donilon
nemzetbiztonsági tanácsadó, Bill Daley stábfőnök, Tony
Blinken, az alelnök nemzetbiztonsági tanácsadója,
Audrey Tomason terrorelhárítási igazgató, John Brennan
belbiztonsági és terrorelhárítási elnöki asszisztens és
James Clapper nemzetbiztonsági igazgató (kilóg a képből)
(Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök Manmóhan Szingh miniszterelnök (bal
oldalon) és Pratibha Devisingh Patil elnök között ül egy
hivatalos vacsorán a Rashtrapati Bhavanban, az újdelhi
elnöki palotában 2010. november 8-án (Pete Souza/A
Fehér Ház)
Barack Obama elnök és (balról jobbra) Mahmúd Abbász
palesztin elnök, Hoszni Mubárak egyiptomi elnök és
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2010.
szeptember 1-jén a Fehér Ház Kék Szobájában az óráikat
nézik, hogy hivatalosan lement-e már a nap (Pete Souza/
A Fehér Ház)
Barack Obama elnök kinéz a Fehér Ház Kék Szobájának
ablakán 2010. november 3-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
Barack Obama elnök, Michelle Obama first lady és lányaik,
Sasha és Malia megtekintik a Rio de Janeiró-i Megváltó
Krisztus szobrát 2011. március 20-án (Pete Souza/A Fehér
Ház)
Barack Obama elnök végigsétál a Fehér Ház Nyugati
Oszlopsorán 2011. január 8-án (Pete Souza/A Fehér Ház)
 Jegyzetek a magyar kiadáshoz

1 Pétersz Tamás fordítása.

Előszó

1 A magyar kiadásban a hazai olvasóközönséget számos

kulturális és politikai utalás megértésében, így remélhetőleg a
minél élvezetesebb olvasásban jegyzetekkel segítjük.

Első rész: A tét

1 Theodore Roosevelt 1901. szeptember 14-én lépett hivatalba.

2 Perry Mason egy sikeres krimisorozat címszereplő ügyvédje,
akiről regény- és tévésorozatok készültek 1933 és 1973 között.
3 Az amerikai hadseregben a II. világháború idején bevezetett,
legendásan alacsony tápértékű egyenfejadag, előre csomagolt
és konzerv ételekből.
4 Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata,
Vecseklőy József fordítása alapján.
5 Harold Washington 1983 és 1987 között volt Chicago
polgármestere.
6 Richard Joseph Daley 1955 és 1976 között volt Chicago
polgármestere, míg a fia, Richard Michael Daley 1989 és 2011
 között állt a város élén.
7 Eisenberg, Arlene – Murkoff, Heidi – Hathaway, Sandee: Az a
kilenc hónap – Útmutató leendő anyáknak s apáknak (What to
Expect When You’re Expecting). Ford.: Lorschy Katalin.
Budapest, Park, 1993.
8 A demokraták hagyományos adománygyűjtő eseményei.
9 Az amerikai közbeszédben John Fitzgerald Kennedyre, illetve
az elnökségére utaló becenév, amióta özvegye, Jacqueline így
utalt rá egy 1963-as, a Life magazinban megjelent interjúban.
10 1964. február 4-én, az atlantai Ebenezer baptista templomban
hangzott el. Meghallgatható:
okra.stanford.edu/media/audio/DrumMajorInstinct.mp3.
11 Klein, Joe: „Why Barack Obama Could Be the Next President”,
Time, 2006. október 23.

Második rész: Igen, képesek vagyunk rá!

1 Az 1858. június 16-án elhangzott beszéd a szövetségi

kongresszus megosztottságáról, illetve arról szólt, hogy a
kormányzat nem maradhat fenn, ha félig rabszolgatartó, félig
pedig szabad az ország.
2 A színész Paul Newman 1982-ben hozta létre – Aaron Edward
Hotchner íróval közösen – Newman’s Own nevű
élelmiszeripari cégét, amely egyebek mellett saját
salátaöntetéről is ismert.
3 „Is Obama All Style and Little Substance?”, NBC News, 2007.
március 27.
 Az Egyesült Államok három nagy autógyártója a General Motors
4 Ford Motor Company és a Fiat Chrysler Automobiles US.
Mindhárom székhelye Detroit környékén található.
5 A D-Pandzsáb a jelöltek szokásos párthovatartozására (D mint
demokrata) és körzetére való gúnyos utalás.
6 Tim Russert amerikai televíziós újságíró, akit a Time magazin
2008-ban (nem sokkal halála előtt) a világ 100 legbefolyásosabb
embere közé választott.
7 Jackie Robinson (1919–72), a profi baseball-liga első
afroamerikai játékosa.
8 Jim Crow az afroamerikaiak egyik gúnyneve volt. A feketék és
fehérek elkülönítését előíró törvények köznapi összefoglaló
elnevezése volt a Jim Crow-törvények. Ezek értelmében a
feketéket és a fehéreket a déli államokban az élet minden
területén elszigetelték egymástól. E területeken a faji alapú
szegregációt az 1960-as évek közepéig tartották fenn.
9 Wallace-Wells, Ben: „The Radical Roots of Barack Obama”,
Rolling Stone, 1020., 2007. február 22.
10 Harriet Tubman (1822–1913), amerikai abolicionista, aki a
polgárháború előtti időszakban számos rabszolgának segített
megszökni a Földalatti Vasútnak nevezett titkos hálózaton
keresztül, majd a háború idején kémként segítette az
északiakat.
11 Kennedy, Caroline: „A President Like My Father”, The New York
Times, 2008. január 27.
12 1969. december 6-án Észak-Kaliforniában, az Altamont
autópálya egy szakaszán tartott koncert. A 300 ezer látogató
 részvételével zajló fesztivál a nyugati parti Woodstocknak
indult, de négy halálos áldozatot követelő erőszakos
cselekményekbe torkollt.
13 Du Bois, William Edward Burghardt: The Souls of Black Folk.
Chicago, A. C. McClurg & Co., 1903.
14 „CNN debunks false report about Obama”, CNN, 2007. január
23.
15 „Clinton Staffers Circulate »Dressed« Obama”, Drudge Report,
2008. február 25.
16 Az ideális amerikai kertvárosi család hétköznapjait bemutató
szappanopera, amely 1957 és 1963 között került adásba.
17 A The Andy Griffith Show eredetileg az 1960-as években
sugárzott, nyolc évadot megért békebeli tévésorozat volt.
18 Fox News, 2008. június 11. Az „Obama’s Baby Mama” kifejezés
egy Amerika fekete gettóiról kialakult klisét idézi meg. A
pejoratív kifejezéssel egy férfi egy vagy több gyerekének
anyjaként szokás utalni egy nőre, aki általában nem a felesége.
19 Dowd, Maureen: „She’s Not Buttering Him Up”, The New York
Times, 2007. április 25.
20 Az 1889-ben alapított, palacsinta-alapanyagot és szirupokat
forgalmazó cég logójában sztereotipikusan ábrázolták a fekete
háziszolgát, a márkanév, az Aunt Jemima pedig az
afroamerikai nők lekicsinylő megnevezésévé is vált. A márkát
2020 nyarán, a faji egyenlőtlenségre való utalása miatt
kivonták a forgalomból.
21 Fowler, Mayhill: „Obama: No Surprise That Hard-Pressed
Pennsylvanians Turn Bitter”, Huffington Post, 2008. április 11.
 A híres beszéd 1963. augusztus 28-án hangzott el a washingtoni
22
Lincoln-emlékmű körül összegyűlt negyedmillió tüntető
előtt.
23 MacArthur, Brian (szerk.): A XX. század nagy beszédei (The
Penguin Book of Twentieth Century Speeches). Ford.: Bart Dániel
et al. Budapest, Agave Könyvek, 2006, 201.
24 A Federal National Mortgage Association (FNMA), közkeletű
nevén „Fannie Mae”, illetve a Federal Home Loan Mortgage
Corporation (FHLMC), a „Freddie Mac” az amerikai kormány
által szponzorált jelzálog-finanszírozó, értékpapírokat
kibocsátó társaságok.
25 Rendszerkockázat esetén egy fizetési vagy értékpapír-
elszámolási rendszerben egy vagy néhány szereplő
fizetésképtelensége miatt más résztvevők sem képesek eleget
tenni fizetési kötelezettségeiknek, és ennek súlyos,
tovagyűrűző, a pénzügyi rendszer stabilitását veszélyeztető
következményei lehetnek.

Harmadik rész: Renegát

1 Frederic Remington szobrász ágaskodó lován megmaradni

igyekvő cowboya 1895-ben készült, és a művész által készített
egyik másolata Theodore Roosevelt elnöksége alatt került a
Fehér Házba.
2 Goodwin, Doris Kearns: Team of Rivals: The Political Genius of
Abraham Lincoln. New York, Simon & Schuster, 2005.
3 A Rat Pack (Patkányfalka) egy informális előadóművész-
csoport volt az 1950–60-as években. Eredetileg Humphrey
 Bogart és Lauren Bacall lakásának törzsvendégeiből
verbuválódott, mások mellett Nat King Cole, Errol Flynn,
Mickey Rooney, Cary Grant, Judy Garland is tagjai voltak.
Bogart halála után alakult ki a végső felállás: Frank Sinatra,
Dean Martin, Sammy Davis Jr., Peter Lawford, Joey Bishop
részvételével. Különféle színpadokon (főleg Las Vegasban),
tévéműsorokban, filmekben léptek fel, például velük forgatták
1960-ban a Tripla vagy semmi (Ocean’s 11) mozit is.
4 Szigorú erkölcsi és magatartási szabályok szerint, papság és
szertartások nélkül élő, elsősorban Amerikában
meghonosodott, angol eredetű keresztény csoport.
5 Az eskü egymondatos szövegét a főbíró tagmondatonként előre
mondta az elnöknek, ám az elején egy hosszabb szünet miatt
Obama véletlenül közbevágott, miután Roberts hibás
szórenddel és nem is szó szerint folytatta a diktálást, majd az
általános zavarodottságban ezt már később sem tudta
kijavítani.
6 A CBS esti híradójának műsorvezetője 1962–81 között, Amerika
legmegbízhatóbb hírmagyarázójának tartott, befolyásos
újságíró.
7 Ayn Rand (1905–82) orosz származású amerikai író, filozófus,
az objektivizmus filozófiai irányzatának kidolgozója, a
konzervatív politikusok és a Tea Party szimpatizánsainak
rendszeres hivatkozási alapja.
8 David és Charles Koch a Koch Industries tulajdonosai.
9 Yeats, William Butler: The Second Coming. Ferencz Győző
fordítása.
10 A CNBC tévétársaság 1995 óta futó üzleti hírműsora.
11 Utalás Sherman tábornok parancsára, amelyben a
polgárháború alatt, 1865. január 16-án elrendelte, hogy a
felszabadított rabszolgák kapjanak 40 hold földet, a
megműveléshez pedig egy öszvért a hadseregtől. A
rendelkezést Lincoln elnök utóda, Andrew Johnson
visszavonta.
12 Közös imaalkalom a politikai, közéleti és gazdasági elit több
ezer képviselőjének, külföldi vendégek, neves előadók
részvételével. A találkozót a kongresszus kezdeményezésére
1953 óta rendezik meg, többnyire február első csütörtökén
Washingtonban.
13 A müncheni olimpia alatt, 1972. szeptember 5–6-án a Fekete
Szeptember (Ailúl al-Aszvad) nevű palesztin terroristacsoport
tagjai izraeli sportolókat ejtettek túszul és öltek meg. Az iráni
túszdráma során pedig 1979–80-ban iráni fiatalok
megrohamozták a teheráni amerikai nagykövetséget, és több
tucat dolgozót tartottak fogva 444 napon át. Róluk tudósított az
ismert televíziós hírolvasó, Ted Koppel.
14 A CIA által fenntartott, az Egyesült Államok területén vagy
azon kívül található titkos börtönök és fogolytáborok, ahol
feltételezett terroristákat tartottak fogva és kínoztak.
15 A counterinsurgency (COIN) hadművelet meglehetősen
összetett cselekvést jelöl: végső soron egy felkelés leverése
érdekében tett katonai, politikai, gazdasági, propaganda és
egyéb intézkedések összessége.
16 Az NFL csapatai, a Chicago Bears és a Green Bay Packers.
 Harris, Gardiner: „Obama’s Sacred Duty: Visiting the Wounded a
17 Walter Reed”, The New York Times, 2016. november 29.

Negyedik rész: A jó ügy

1 A BRICS betűszó Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-

afrikai Köztársaság angol nevének kezdőbetűiből áll össze:
Brasil, Russia, India, China és Republic of South Africa.
2 Szolzsenyicin, Alexandr: Bodalszja tyeljonok sz dubom: Ocserki
lityeraturnoj zsiznyi. Párizs, YMCA-PRESS, 1975.
3 Shear, Michael D.: „An Early Military Victory for Obama”, The
Washington Post, 2009. április 13.
4 Az amerikai futballra vonatkozó utalás: inkább az ő, mint a mi
célterületünk közelében kerüljön rá sor.
5 Az egység tagjai tengeren (sea), levegőben (air) és szárazföldön
(land) is bevethetők. A szavak kezdőbetűi összeolvasva adják ki
a SEAL, azaz „fóka” szót, amely a haditengerészek szimbóluma.
6 A mccarthyzmus Joseph Raymond McCarthy szenátor nevéhez
fűződik, aki az 1950-es évek elején az Egyesült Államokban
„boszorkányüldözést” indított a kommunisták és azoknak vélt
személyek ellen. Az Egyesült Államok területén élő 120 ezer
japán származású ember internálótáborokba gyűjtését pedig
Franklin Delano Roosevelt rendelte el a II. világháború során,
mert Pearl Harbor után egy esetleges nyugati parti japán
támadástól tartottak, és azt gyanították, hogy az ott élő japán
felmenőkkel rendelkezők segítenék a támadókat.
7 Az Egyesült Államok kongresszusa által hozott törvény,
amelyet George W. Bush elnök 2001. október 26-án írt alá. A
 „hazafit” jelentő „patriot” ebben az esetben betűszó is. A
törvény teljese címe: „Uniting and Strengthening America by
Providing Appropriate Tools Required to Intercept and
Obstruct Terrorism Act of 2001”.
8 Az arab (többnyire öböl-arab) országokra jellemző férfiviselet
alap ruhadarabjai: a disdása hosszú ing, a gutra nagy méretű
fejkendő.
9 Mohamedán egyházi iskola.
10 A US Rangers az Egyesült Államok hadseregének elit
gyalogosegysége.
11 A HORSE során a játékosok a pálya valamelyik pontjáról
kosárra dobnak, közben gyakran valamilyen trükköt is
bemutatva. Ha valaki kosarat dob, a többieknek utánozniuk
kell, különben kapnak egy betűt. Akinek összegyűlik a HORSE
(ló) szó mind az öt betűje, az kiesik a játékból.
12 A híres ügy arról szólt, hogy vajon egy új elnöknek (adott
esetben Thomas Jeffersonnak) van-e joga felülbírálni
leköszönő elődjének (itt: John Adamsnek) a döntését – és a már
békebírónak kinevezett, de még be nem iktatott William
Marbury pozícióba helyezését visszavonni. A Legfelsőbb
Bíróságig eljutott vita valójában arról szólt, hogy a szövetségi
törvényhozást kontrollálhatja-e a bíróság (azóta: igen).
13 1896-os jogértelmezésében a Legfelsőbb Bíróság a „Plessy
kontra Ferguson” ügyben nem találta alkotmányellenesnek,
hogy Louisiana államban a vasúti társaságoknak külön-külön
kocsikat kellett biztosítaniuk a fehér és a színes bőrű utasaik
számára. 1954-ben viszont a „Brown kontra Oktatási Bizottság”
esetben az egyenlő védelemre vonatkozó passzusból azt
 olvasta ki az akkori Legfelsőbb Bíróság, hogy a szegregált
oktatás alkotmányellenes, mivel az elkülönítés szükségképpen
egyenlőtlenséget is jelent.
14 A nagy port kavart ügyben a bíróság alkotmányos jognak
fogadta el az abortuszt, ugyanakkor tagállami hatáskörbe
utalta ennek részletes szabályozását.
15 A Borostyán Liga (Ivy League) eredetileg nyolc magánegyetem
sportszövetsége az Egyesült Államok északkeleti területén.
Manapság már ez a név azt a nyolc egyetemet jelenti, amelyek
magas színvonalukról híresek, ezek Észak-Amerika elit
felsőfokú iskolái.
16 Theophilus Eugene „Bull” (Bika) Connor több mint két
évtizedig, 1936–54, majd 1957–63 között volt az alabamai
Birmingham rendőrfőnöke. Meggyőződéses rasszista volt, a
szegregáció híve, nem ismerte el a fekete állampolgárok jogait.
17 William Edward Burghardt Du Bois (1868–1963) amerikai
pedagógus, szociológus, történész, politikus és író. Afrikai,
francia és dán ősök leszármazottja. Tanulmányokat írt a fekete
kisebbség szociális és gazdasági helyzetéről, polgárjogi
szervezetek alapító tagja.
18 Mars Blackmon a She’s Gotta Have It című 1986-os film kitalált
karaktere, akit maga a forgatókönyvíró-rendező, Spike Lee
alakít.
19 Amerikai hotel- és motellánc.
20 A 2007 óta a Republikánus Párton belül létező libertariánus-
konzervatív politikai mozgalom elnevezése szándékosan a
bostoni teadélutánt (Boston Tea Party) idézi, de a tea taxed
 enough already (máris eléggé megadóztatva) központi
gondolatot kifejező betűszó is.
21 A Gadsden-zászlóként emlegetett lobogó az amerikai
függetlenségi háború idején jelképezte az amerikai ellenállást.
A zászló sárga alapon egy feltekeredett, támadásra kész
csörgőkígyót ábrázol. A kígyó alatt a „Don’t tread on me” (Ne
taposs rám!) felirat olvasható.
22 A politikában az a felfogás, amely a belföldön születetteket
előnyben részesíti a bevándoroltakkal szemben.
23 A vörös hagyományosan a republikánusok, a kék a demokraták
színe.
24 Az elnevezés arra utal, hogy Nebraska az Egyesült Államok
egyik legnagyobb kukoricatermelő állama.

Ötödik rész: Ilyen a világ

1 A hivatkozott műben James Madison, az Egyesült Államok

egyik alapító atyja amellett emel szót, hogy a kisebbségek
jogainak tiszteletben tartásával, tárgyalások és
kompromisszumok útján kell döntéseket hozni. Forrás:
Hamilton, Alexander – Madison, James – Jay, John: A föderalista
– Értekezések az amerikai alkotmányról. (The Federalist: A
Collection of Essays, Written in Favour of the New Constitution).
Ford.: Balabán Péter. Budapest, Európa, 1998.
2 Woodward, Bob: „McChrystal: More Forces or »Mission
Failure«”, The Washington Post, 2009. szeptember 21.
3 A „There Was an Old Lady Who Swallowed a Fly” kezdetű
mondóka klasszikus gyermekláncmese, amely többféle
 változatban terjedt, amíg az 1950-es évek elején leírták a
szövegének és dallamának végső változatát.
4 A teljes nevén „a nukleáris fegyverek elterjedésének
megakadályozásáról” szóló nemzetközi szerződést 1968-ban
fogadták el az ENSZ-közgyűlés XXII. ülésszakán, majd 1970-ben
lépett életbe.
5 Az iráni naptárak első hónapjának első napját egyes
közösségek mindig március 21-én ünneplik, mások a tavaszi
nap-éj egyenlőség idején, március 20–22. között.
6 Az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmánya és a Nemzetközi
Bíróság alapszabályzata. Budapest, Magyar ENSZ Társaság,
1956.
7 Szádi: Rózsáskert, válogatott művek. Ford.: Bodrogligeti András,
Képes Géza. Budapest, Európa, 1961.
8 A rozsdaövezet az Egyesült Államok azon (északi) régiójára
alkalmazott kifejezés, amelyben korábban nagyon erős volt az
ipari szektor, de 1980 körül az ipar hanyatlásnak indult.
9 Pat Buchanan őskonzervatív újságíró, hírmagyarázó. Három
amerikai elnök kormányában viselt különböző tisztségeket, és
háromszor is indult az amerikai elnökválasztáson.
10 Utalás arra, hogy Obama elnök beiktatása után röviddel a
Bush-kormány által a pénzügyi válság kezelésére kidolgozott
csomag kiegészítéseként egy második gazdasági
ösztönzőcsomag elfogadására szólította fel a washingtoni
képviselőket.
11 Az Appalache ösvény az Egyesült Államok egyik leghosszabb,
kb. 3500 kilométeres túraútvonala.
 Teljes nevén The International Union, United Automobile,
12
Aerospace, and Agricultural Implement Workers of
America, tagjaik nemcsak az autóiparban tevékenykednek,
hanem például a kaszinóiparban, az egészségügyben és a
felsőoktatásban is.

Hatodik rész: Hordóba zárva

1 A virginiai Michele és Tareq Salahi, valamint egy harmadik

társuk 2009. november 24-én jutottak be meghívó nélkül az
indiai miniszterelnök tiszteletére adott vacsorára a Fehér
Házba. Az ügy nyomán különféle vizsgálatok indultak.
2 Martel, Yann: Pi élete (Life of Pi). Ford.: Szász Imre, Gy. Horváth
László. Budapest, Európa, 2004.
3 Warren, Elizabeth – Tyagi, Amelia Warren: The Two-Income
Trap: Why Middle-Class Mothers and Fathers are Going Broke.
New York, Basic Books, 2004.
4 Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger (The Old Man
and the Sea). Ford.: Ottlik Géza. Budapest, 21. Század, 2020.
5 Hastings, Michael: „The Runaway General: The Profile That
Brought Down McChrystal”, Rolling Stone, 2010. június 22.
6 A Miranda-figyelmeztetés a letartóztatott személy jogainak
ismertetése. A „Jogában áll hallgatni…” kezdetű, pár mondatos
– az amerikai filmekből is ismerős – szöveg jelenlegi formája
egy 1966-os bírósági ítélet nyomán alakult ki.
7 A Black History Month 1976 óta, minden februárban
megrendezett országos eseménysorozat, amelynek keretében a
feketéknek az Egyesült Államok történetében betöltött
 szerepére emlékeznek. Azóta más országokban, Kanadában, az
Egyesült Királyságban és Írországban is szerveznek hasonlót.
8 Az iftár a muzulmán böjti hónap, a ramadán napjait befejező
estebéd. A lakoma a ramadáni harminc nap mindegyik estéjén
naplementekor kezdődik.
9 A dál (dahl) hagyományos indiai lencsetál, a kíma (keema)
pedig fűszeres fasírt.
10 A dhóti hagyományos indiai férfiviselet. Meghatározott módon
a derék köré tekert, hosszú textilcsíkból áll.
11 Gandhi legismertebb tüntetése a 24 napos sómenet volt. 1930.
március 12-én Ahmadábádból indult el, hogy tiltakozzon a
britek sómonopóliuma ellen. A közel 400 kilométeres út után –
amelyen több ezer tiltakozó csatlakozott hozzá – április 5-én
érkezett meg a tengerhez, Dandiba. Híveivel ezután a
tengerparton sólepárlókat építettek, hogy ezzel is csökkentsék
a sóeladásból addig nagy hasznot szerző gyarmatosítók
bevételét.
12 Az 1968-ban alapított La Raza Országos Tanács (National
Council of La Raza, jelenleg UnidosUS néven fut) nevében a „La
Raza” spanyolul fajt, rasszt jelent, és az egykori Spanyol
Birodalomból származó, spanyol ajkú bennszülött lakosságra
vonatkozott, de a 20. században, az Egyesült Államokban
leginkább a mexikói amerikaiakra használták.

Hetedik rész: Kötéltánc

1 A Jeruzsálemben 1964-ben megalakult Palesztinai

Felszabadítási Szervezet palesztin politikai és félkatonai
 szabadságjogi szervezet, amelynek célja az Izrael által
megszállt palesztin területek felszabadítása. Az ENSZ-ben 1974
óta megfigyelői státusszal rendelkezik. Az ENSZ és több mint
száz ország „a palesztin nép egyetlen legitim
megtestesítőjének” tartja.
2 Uris, Leon: Exodus (Exodus). Ford.: Békés András. Budapest,
Partvonal, 2014.
3 Az ugandai fővárosban, Kampalában 1976. július 4-én lezajlott
kommandós akcióban egyetlen izraeli katona veszítette életét,
az osztag parancsnoka, Jonatan Netanjahu alezredes.
4 A Bencijon Netanjahuval készült interjú angol nyelvű átiratát
lásd Noam: „Netanyahu’s father discusses the peace process:
excerpts from the exclusive Maariv interview (Part I)”,
PromisedLand.com, 2009. április 3.
5 Power, Samantha: A Problem from Hell: America and the Age of
Genocide. New York, Basic Books, 2002.
6 A lockerbie-i katasztrófaként is ismert terrorakcióra 1988.
december 21-én került sor, a Pan Am Londonból New Yorkba
tartó járatán. A skóciai Lockerbie fölött felrobbant és lezuhant
gép roncsai között 270-en lelték halálukat, a 189 amerikai
állampolgár mellett négy magyar is.
7 A balul elsült akcióból 2001-ben filmet is készített Ridley Scott,
amelyet A sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) címen
mutattak be.
8 Brazil szegénynegyed.
9 „O’Reilly Factor”, Fox News, 2011. március 30.
10 „Hannity”, Fox News, 2011. április 15.
 Obama, Barack: Dreams from My Father. New York, Times Books
11
1995.
12 „The Laura Ingraham Show”, Talk Radio Network, 2011.
március 30.
13 „The View”, ABC News, 2011. március 23.
14 „Today Show”, NBC, 2011. április 7.
15 „Anderson Cooper 360°”, CNN, 2011. április 25.
16 Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. Budapest, Flex, 1999. (A fordítás
Fritsch, Theodore: Die zionistischen Protokolle. Leipzig,
Hammer-Verl., 1924; Gottfried zur Beek: Die Geheimnisse der
Weisen von Zion. Charlottenburg, Verl. „Auf Vorposten”, 1919;
és Marsden, Victor E.: Protocols of the meetings of the learned
elders of Zion. Verl. Don Lohbeck, 1948. kiadások alapján
készült.)
17 Ez az első sikeres holdra szállást végrehajtó Apollo–11
legénysége volt, amelynek űrkapszulája 1969. július 24-én ért
vissza a Földre.
18 Az új-mexikói Roswellben 1947-ben állítólagos
ufószerencsétlenség történt.
19 Tupac „2Pac” Shakur és Christopher „Notorious B.I.G.” Wallace
a hiphop könnyűzenei szcéna egymással vetélkedő amerikai
rapperei voltak, mindkettejüket lelőtték (1996-ban, illetve 1997-
ben), ám azóta sem sikerült egyik gyilkossági ügyet sem
megoldani.
 Név- és tárgymutató

Abbász, Mahmúd
Abdalláh, II. (jordán király)
Abdal-Vahháb, Muhammad ibn
Abdel-Azíz ibn Szaúd
Abdelláh bin Abdel-Azíz esz-Szaúd
Abdul-Muttalib, Omar Fáruk („alsónadrágos robbantó”)
Abedin, Huma
abortusz
Abu-Greibben történt túlkapások
adócsökkentés
adósságplafon emelésének elutasítása
Afganisztán
afganisztáni háború
Af-Pak stratégia
Afrikai Nemzeti Kongresszus
afroamerikaiak
Demokrata Párt és ~
elnökválasztási kampány és ~
Harold Washington polgármesteri kampánya és ~
 kettős tudat és ~
Martha’s Vineyard
Obama döntése az elnökjelöltségről és ~
rasszizmus a hadseregben és ~
szavazók diszkriminálása és ~
válságkezelési törvény és ~
zsidóság történelmi tapasztalata és ~
Ahmadínezsád, Mahmúd
AIG
AIPAC lásd Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottság
Air Force One
Akihito
al-Dzsazíra
Algéria
Alinsky, Saul
Alito, Samuel
állami opció
Allen, Thad
„alsónadrágos robbantó”
Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General
Agreement on Tariffs and Trade, GATT)
Amerikaiak a Jólétért szervezet (Americans for Prosperity)
Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottság (American Israel Public
Affairs Committee, AIPAC, zsidó lobbiszervezet)
Amerikai Orvosi Szövetség (American Medical Association)
amerikai politikai kultúra
Amos, James
Annan, Kofi
arab–izraeli konfliktus
~ háttere
Irán és az ~
Jeruzsálem és az ~
lásd még izraeli–palesztin konfliktus, hatnapos háború, jom
kippuri háború
Arab Liga
arab tavasz
lásd még egyiptomi forradalom (2011), Obama-kabinet
reakciója; líbiai katonai beavatkozás/polgárháború
(2011)
Arafat, Jasszer
ASEAN lásd Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége
Ásványkincsekért Felelős Hatóság (Minerals Management
Service, MMS)
el-Aszad, Bassár
el-Aszad, Háfez
atomsorompó-stratégiák
atomsorompó-szerződés (1970)
Atwater, Lee
autóipar
el-Avlaki, Anvar
Axelrod, David (Axe)
~ ideiglenes lemondása (2010)
2010-es félidős választások és ~
átmeneti időszak (2010) és ~
autóipari kezdeményezések és ~
beiktatás (2009) és ~
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és ~
Dodd–Frank-törvény és ~
egyiptomi látogatás (2009)
Elérhető Betegellátási Törvény és ~
Geithner megerősítése és ~
Holder és ~
kinevezések az első ciklusban és ~
klímaváltozási törvény és ~
kongresszusi beszéd (2009. február) és ~
obstrukciós stratégia és ~
válságkezelési törvény és ~
válság utáni gazdaság és ~
Wall Street-i kezdeményezések és ~
ELNÖKVÁLASZTÁSI KAMPÁNY:
~ Obama nyilvános beszédstílusáról
alelnökjelölt kiválasztása
dél-karolinai előválasztás
Demokrata Országos Konvenció
 előválasztási viták
faji kérdések
indianai és észak-karolinai előválasztások
iowai Jefferson–Jackson-vacsora
New Hampshire-i előválasztás
Obama baklövései és ~
Palin jelölése
szövetségi üzemanyagadó ügye
viták McCainnel
Wright és ~
Ayers, Bill
Bachmann, Michele
Bachus, Spencer
Bahrein
Bair, Sheila
Baker, James
Balfour-nyilatkozat (1917)
bankok lásd Dodd–Frank-féle Wall Street-i Reform és
Fogyasztóvédelmi Törvény; pénzügyi válság (2008); TARP;
Obama-kabinet
bankok mentőprogramja lásd TARP
Bank of America
Barak, Ehud
Barnes, Melody
Barofsky, Neil
bársonyos forradalom
Baucus, Max
Bauer, Bob
Bayh, Evan
Beach, Dave
Bear Stearns
Beck, Glenn
Begin, Menahem
Bellow, Saul
Belpolitikai Tanács (Domestic Policy Council)
Berman, Jeff
Bernanke, Ben
Bernstein, Jared
Betegvédelmi és Elérhető Betegellátási Törvény, röviden:
Elérhető Betegellátási Törvény (Patient Protection and
Affordable Care Act) (2010)
lásd még egészségügyi törvény(javaslat); Obamacare
Bethesdai Haditengerészeti Kórház
bevándorlás
~i törvények
~i reformok
DREAM-törvény
kitoloncolás
Bevándorlási és Vámhivatal (Immigration and Customs
Enforcement)
Beyoncé
Bhutto, Benazír
Biden, Beau
Biden, Jill
Biden, Joe
~ személyisége
2008-as választás és ~
afganisztáni háborús stratégia és ~
beiktatás (2009) és ~
Bin Láden elleni akció és ~
Bush-adócsökkentésről szóló megállapodás és ~
egyiptomi forradalom (2011) és ~
Elérhető Betegellátási Törvény és ~
életének tragédiái
iraki háború és ~
kongresszusi vezetés és ~
pénzügyi válsággal kapcsolatos tervezés és ~
válságkezelési törvény és ~
Biden, Maisy
bin Ali, Zein el-Ábidín
bin Láden, Oszáma
lásd még al-Káida; Bin Láden-akció
Bin Láden-akció
csapat bemutatása
 hivatalos bejelentése
időzítés
kivitelezése
közvélemény reakciója
Obama kampányígérete
szeptember 11. és a ~
végső döntés
„Black Hawk Down” akció
Blair, Dennis
Blair, Tony
Blanchard, Anita
Blankfein, Lloyd
Blinken, Tony
Bloom, Ron
Bloomberg, Michael
Bo (Obamáék kutyája)
Boccieri, John
Boehner, John
Bolten, Josh
Bond, Brian
Bond, Julian
Bork, Robert
Bosznia
Bowles, Erskine
Boxer, Barbara
BP lásd Deepwater Horizon olajkatasztrófája
Braun, Carol Moseley
Brazília
Bremer, Paul
Brennan, John
Bretton Woods
BRICS-államok (Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-
afrikai Köztársaság)
Bridges, Leon
Browner, Carol
Brown, Gordon
„Brown kontra Oktatási Bizottság” ügy
Brown, Lisa
Brown, Scott
Búazízi, Mohamed
Buber, Martin
Buchanan, Pat
buchenwaldi koncentrációs tábor
Buffett, Warren
Burns, Bill
Burr, Aaron
Bush, Barbara
Bush, George H. W.
Bush, George W.
Bush-kabinet
Bush, Laura
Byrd, Robert
Calderón, Felipe
Cameron, David
Camp David-i egyezmény (1978)
Cantor, Eric
Carney, Jay
Carson, Jon
Carter, Buddy
Carter, Jimmy
Cartwright, James „Hoss”
Carville, James
Casey, Bob
Cauley, Jim
CDC lásd Járványügyi és -megelőzési Hivatal
Central Park-i Ötök ügye
Cheney, Dick
Cheney, Liz
Chertoff, Michael
Chicago
Harold Washington polgármesteri kampánya
Michelle Obama gyökerei ~ban
 Obama házasságának első évei ~ban
Obama illinois-i állami szenátori időszaka
Obama közösségszervezői tevékenysége ~ban
Childs, Edith
Chile
Chisholm, Shirley
Chrysler
Chu, Steven
CIA lásd Központi Hírszerző Ügynökség
cinizmus
Citigroup
Clinton, Bill
lásd még Clinton-kabinet
Clinton, Hillary
egészségügyi kezdeményezés
elnökség átadása és ~
iraki háború és ~
Katrina hurrikán és ~
nemi szerepek és ~
Obama ~ iránti csodálata
szexista sztereotípiák és ~
elnökválasztási/elnöki kampány (2008):
~ kitartása
adománygyűjtés
afroamerikaiak és ~
baklövések
Demokrata Országos Konvenció
iowai jelölőgyűlés
kampányfogások
konfliktusok az Obama-kampánnyal
Lewis támogatása
nevadai jelölőgyűlés
New Hampshire-i előválasztás
szövetségi üzemanyagadó ügye
Szuperkedd
viták
MINT KÜLÜGYMINISZTER:
~ kinevezése
afganisztáni háborús politika és ~
Bin Láden-akció és ~
egyiptomi forradalom (2011) és ~
hadsereg dominanciája a Bush-kabinet alatt és ~
iráni nukleáris program és ~
izraeli–palesztin konfliktus és ~
Kína és ~
klímaváltozási törvény és ~
líbiai katonai beavatkozás és ~
nemzetbiztonsági csoport és ~
Clinton-kabinet
Clyburn, Jim
Coakley, Martha
Coburn, Tom
COIN (felkelésellenes hadművelet)
Collins, Susan
Coltrane, John
Comerford, Cristeta
Cone, James
Cooper, Anderson
Cox, Chris
Crist, Charlie
Crocker, Ryan
Crowley, James
Családi és Egészségügyi Szabadságról Szóló Törvény (Family
and Medical Leave Act)
Csehország
Daley, Bill
Daley, Richard J.
Daley, Richard M.
Darfur
Daschle, Tom
Davis, Allison
Davis, Danny
Davis, Miles
Davis, Miner, Barnhill & Galland
Davis, Raymond Allen
Davis, Rick
Davis, Ron
Davis, Sammy, Jr.
Dean, Howard
Decker, Anita
Deepwater Horizon olajkatasztrófája (2010)
Deese, Brian
Dél-Afrika
Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (Association of Southeast
Asian Nations, ASEAN)
Dél-kínai-tenger
DeMint, Jim
Demokrata Országos Konvenció
Demokrata Párt és demokraták
2010-es félidős választások és ~
afroamerikaiak és ~
bevándorlás és ~
Bill Clinton és ~
Bush-adócsökkentésről szóló megállapodás és ~
centristák
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és ~
 déli államok
Dodd–Frank-törvény és ~
egészségügyi törvény(javaslat)
guantanámói foglyok és ~
iraki háború és ~
izraeli–palesztin konfliktus és ~
Kína és ~
klímaváltozási törvény és ~
pénzügyi válság és ~
progresszív elvárásai
válságkezelési törvény és ~
Wall Street-i kezdeményezések és ~
DeParle, Nancy-Ann
Dillard, Kirk
Dimon, Jamie
Ditka, Mike
„A dobos-ösztön” (Martin Luther King)
Dodd, Chris
Dodd–Frank-féle Wall Street-i Reform és Fogyasztóvédelmi
Törvény (Dodd–Frank Wall Street Reform and Consumer
Protection Act) (2010)
Dole, Bob
Donilon, Tom
Donovan, Shaun
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics
Dowd, Maureen
DREAM lásd Kiskorú Menekültek Fejlesztése, Segélyezése és
Oktatása törvény
Dreams from My Father (Obama)
Du Bois, W. E. B.
Dudley, Bob
Duncan, Arne
Dunham, Ann (Obama édesanyja)
Dunham, Madelyn Lee Payne „Toot” (Obama nagyanyja)
Dunham, Stanley Armour (Obama nagyapja)
Dunn, Anita
Durbin, Dick
Dylan, Bob
Earth, Wind & Fire
Ebola-vírus
Edwards, John
egészségügy
egybiztosítós modell
elnökválasztási kampány és az ~
katonai kórházban ápoltak és az ~
Ted Kennedy és az ~
történelmi háttere
válságkezelési törvény és az ~
egészségügyi reform(javaslat)
egészségügyi törvény(javaslat)
lásd még Betegvédelmi és Elérhető Betegellátási Törvény
Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO)
Egyesített Vezérkar
lásd még Mullen, Mike
Egyesült Autóipari Dolgozók (United Auto Workers)
Egyesült Királyság
Egyiptom
egyiptomi forradalom (2011), Obama-kabinet reakciója
Eikenberry, Karl
Eisen, Norm
Eisenhower, Dwight D.
el-Dzsubeir, Ádel
Elérhető Otthonátalakítási Program (Home Affordable
Modification Program)
Elérhető Otthonrefinanszírozási Program (Home Affordable
Refinance Program)
Ellison, Ralph
el nem kötelezett országok (Non-Aligned Movement)
Emanuel, Rahm
~ kinevezése
~ lemondása
afganisztáni háborús politika és ~
autóipari kezdeményezések és ~
Bin Láden-akció és ~
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és ~
Dodd–Frank-törvény és ~
egyiptomi látogatás (2009)
elnökség átadása és ~
Geithner megerősítése és ~
iraki háború és ~
Irán és ~
izraeli–palesztin konfliktus és ~
kinevezések az első ciklusban és ~
klímaváltozási törvény és ~
massachusettsi szenátorválasztás (2010) és ~
munka-magánélet feszültsége
New York-i mecsettel kapcsolatos botrány és ~
Oroszország és ~
pénzügyi válsággal kapcsolatos tervezés és ~
PR/sajtó és ~
terrorizmusellenes tevékenységek és ~
válságkezelési törvény és ~
Wall Street-i kezdeményezések és ~
Warren és ~
EGÉSZSÉGÜGYI TÖRVÉNY:
Clinton-kezdeményezés és ~
demokraták és ~
kongresszus két háza összevont ülésén elhangzó beszéd
 politikai kockázatok
sajtóvisszhang
szenátus törvényjavaslatának elfogadása a
képviselőházban
tárgyalások a közös törvényjavaslatról
végső szavazás
emberi jogok
lásd még egyiptomi forradalom (2011), Obama-kabinet
reakciója; líbiai katonai beavatkozás/polgárháború
(2011)
Emerson, Ralph Waldo
Eminem
Emory, Luke
Emory, Nate
energiapolitika
klímaváltozási törvény és ~
olajfúrás és ~
válságkezelési törvény és ~
ENSZ
atomsorompó-stratégia és az ~
Bush-kabinet politikája és az ~
feszültségek a nemzetbiztonsági csapaton belül és az ~
idealizmus és az ~
klímaváltozási konferencia (Koppenhága)
klímaváltozási törvény és az ~
 közgyűlés (UNGA)
Líbia és az ~
Pan Gimun vezetése
Erdoğan, Recep Tayyip
Erzsébet, II.
Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North
American Free Trade Agreement, NAFTA)
Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty
Organization, NATO)
észak-koreai nukleáris program
Északi-sarkvidéki vadvédelmi körzet
Európai Unió (EU)
Everett, Von
Exxon Valdez katasztrófája (1989)
„Fair Deal” gazdasági és szociális reformcsomag
Fairey, Shepard
faji kérdés
lásd még afroamerikaiak; Obama mint első afroamerikai
elnök; rasszizmus
Fannie Mae
Farrakhan, Louis
Fatah
Favreau, Jon (Favs)
Fed (az amerikai központi bank szerepét betöltő Szövetségi
Tartalékalap, Federal Reserve)
Fehér Ház
~ személyzete
Nyugati Oszlopsor
Ovális Iroda
Fehér Házi Tudósítók Vacsorája (2011)
fehér protestáns szavazók
Feinberg, Ken
Feinstein, Dianne
feketék lásd afroamerikaiak; faji kérdés
félidős választások (1994)
félidős választások (2006)
félidős választások (2010)
Fiat
Filipic, Anne
Fitzgerald, Mike
Fitzgerald, Peter
Flavin, Matt
„focilabda” (nukleáris csapásmérés kódjai)
Ford
Ford, Gerald / Ford-kabinet
Fort Hood-i lövöldözés (2009)
fosszilis üzemanyagok
lásd még Deepwater Horizon olajkatasztrófája
Fox News
„Föld-csúcstalálkozó” (1992)
Franciaország
Frank, Barney
Franken, Al
Freddie Mac
Fugate, Craig
Furman, Jason
G8
G20-csúcstalálkozó (London)
Galston, Marygrace
Gandhi, Indira
Gandhi, Mohandász Karamcsand
Gandhi, Radzsiv
Gandhi, Ráhul
Gandhi, Sonia
Gaspard, Patrick
Gates, Henry Louis
Gates, Robert (Bob)
~ kinevezése
~ lemondása
Bin Láden-akció és ~
egyiptomi forradalom (2011) és ~
európai rakétavédelmi rendszer és ~
guantánamói foglyok és ~
 iraki háború és ~
kegyeleti szállítások és ~
kormányban betöltött szerepe
líbiai katonai beavatkozás és ~
Maersk Alabama eltérítése és ~
McChrystal Rolling Stone-interjúja és ~
„Ne kérdezd, ne mondd!” törvény és ~
nemzetbiztonsági csoport és ~
részvétnyilvánító levelek és ~
szövetségi kormány gépezete és ~
AFGANISZTÁNI HÁBORÚS POLITIKA:
csapatkivezénylési döntés (2009)
McChrystal kinevezése
McChrystal-jelentés
Pentagon és az Obama-kabinet viszonya és ~
terrorizmusellenes tevékenységek és ~
GATT lásd Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény
gazdasági problémák, pénzügyi válság utáni állapot
bevándorlás és ~
deficit
enyhülése
Európai Unió
görög hitelválság (2010)
klímaváltozási törvény és ~
 massachusettsi szenátorválasztás (2010) és ~
munkanélküliség
Tea Party és ~
Gazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers)
gazdasági válság
lásd még pénzügyi válság (2008)
gazdaságpolitika
adósságplafon emelésének elutasítása
Bush-kabinet ~ja
Obama álláspontjai az elnökválasztási kampány során
szövetségi költekezés korlátozására tett republikánus
javaslat
lásd még Obama-kabinet; TARP
gazdaságpolitika, Obama-kabinet
Bush-adócsökkentésről szóló megállapodás
gazdaságösztönző támogatások
ingatlanpiaci kezdeményezések
keynesi elvek és ~
kongresszusi beszéd (2009. február) a ~ról
tervezés az átmeneti csapattal
lásd még Válságkezelési és Refinanszírozási Törvény;
Obama-kabinet, adópolitika
Geithner, Tim
genfi egyezmény
Gershwin-díj
Gibbs, Robert
Gilbert, Jeff
Gingrich, Newt
Giuliani, Rudy
Glass–Steagall-törvény (1933)
globális felmelegedés
globális pénzügyi rendszer
globalizáció
lásd még globális pénzügyi rendszer
GM (General Motors)
GMAC (General Motors Acceptance Corporation)
Goldman Sachs
Goodwin, Doris Kearns
Goolsbee, Austan
Gorbacsov, Mihail
Gore, Al
görög hitelválság (2010)
Graham, Lindsey
Grassley, Chuck
Greenspan, Alan
Gregg, Judd
guantánamói katonai börtön
Gyermek-egészségbiztosítási Program (Children’s Health
Insurance Program)
gyógyszerlobbi
H1N1-vírus
Hadászati Fegyverkorlátozási Egyezmény (Strategic Arms
Reduction Treaty, START)
hadsereg lásd nemzetbiztonság, Obama-kabinet és ~
Hadviselési Törvény
Hagel, Chuck
Halliburton
Ham, Carter
Hamad bin Ísza bin Szulmán el-Kalifa (bahreini király)
Hamász
Hámenei, Ali ajatollah
Hamer, Fannie Lou
Hannity, Sean
Harkin, Tom
Harper, Stephen
Harstad, Paul
Harwell, Carol Anne
Hasan, Nidal
Hátami, Mohammed
Hatch, Orrin
hatnapos háború (1967)
Hatojama Jukio
Havel, Václav
Hayward, Tony
Haywood, George
Hayworth, John David
hazafiság
Helms, Jesse
hidegháború
Hildebrand, Steve
Hill, Anita
Hill, Baron
hírszerzői közösség
lásd még Központi Hírszerző Ügynökség
hitelválság
Hizbulláh
Holbrooke, Richard
Holder, Eric
„alsónadrágos robbantó” és ~
faji kérdés és ~
holokauszt
Homeini ajatollah
Hoover, Herbert
Hughes, Langston
Hu Csin-tao
Hull, Blair
Huszein, Szaddám
Hynes, Dan
IAEA lásd Nemzetközi Atomenergia Ügynökség
Igazgatási és Költségvetési Hivatal (Office of Management and
Budget)
Igazságügyi Minisztérium
lásd még Holder, Eric
„Igen, képesek vagyunk rá!” szlogen
IMF lásd Nemzetközi Valutaalap
India
Indonézia
IndyMac
információszabadságról szóló törvény (Freedom of Information
Act)
infrastruktúra
ingatlanpiac
Ingraham, Laura
Inouye, Dan
internet
iraki háború
Irak és Irán közti háború
Iraki Vizsgálati Csoport (Iraq Study Group) beszámolója (2006)
Irán
lásd még iráni nukleáris program
iráni nukleáris program
iszlám
 lásd még muzulmán világ
Iszlám Dzsihád
Izrael
lásd még arab–izraeli konfliktus; izraeli–palesztin
konfliktus; Közel-Kelet
izraeli–palesztin konfliktus
Izraeli Védelmi Erők (Cva Hahagana Lejiszrael)
Jackson, Andrew
Jackson, Jesse
Jackson, Jesse, ifj.
Jackson, Lisa
Jackson, Quincy
Jacobs, Denny
Jakes, Thomas Dexter
Japán
Jarrett, Valerie
Járványügyi és -megelőzési Hivatal (Centers for Disease Control,
CDC)
Jarvis, Kristen
Jay-Z
Jefferson, Thomas
Jelcin, Borisz
Jemen
Jindal, Bobby
Joe, a vízvezeték-szerelő
Johansson, Scarlett
Johnson, Katie
Johnson, Lyndon B.
jóléti állam lásd szociális háló
jom kippuri háború (1973)
Jones, Emil
Jones, Jim
Jordánia
JPMorgan Chase
Juscsenkó, Viktor
Kadhafi, Moammer
lásd még líbiai katonai beavatkozás / polgárháború (2011)
Kagan, Elena
al-Káida
lásd még bin Láden, Oszáma; Bin Láden-akció;
terrorelhárítás/terrorizmusellenes intézkedések
Kaine, Tim
Kanada
Karzaj, Hámed
Kass, Sam
Kaszparov, Garri
Katrina hurrikán
Kaur, Gursaran
Kavandi, Janet
Kajáni, Ásfák Parvez
Keehan, Carol
Kennedy, Caroline
Kennedy, John F.
Kennedy, Patrick
Kennedy, Ted
betegsége
bevándorlási politika és ~
Bo és ~
Dodd és ~
egészségügy és ~
halála
kétpártiság és ~
Obama döntése az elnökjelöltségről és ~
Obama támogatása és ~
Kennedy, Teddy, ifj.
Kennedy, Vicki
Kereskedelmi Kamara (Chamber of Commerce)
Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization, WTO)
Kerry, John
Keyes, Alan
Keynes, John Maynard
keynesi közgazdaságtan/elvek
Khalidi, Rashid
Kína
~ vezetése
Egyesült Államok viszonya ~val a történelem során
G20-csúcstalálkozó és ~
iráni nukleáris program és ~
kereskedelmi praktikái
klímatörvény és ~
Obama ~ról alkotott nézetei
Obama látogatása (2009)
Tienanmen téri megtorlás
ujgurok és ~
King, B. B.
King, Martin Luther
kínvallatás/kínzás
~ betiltása
guantánamói foglyok és ~
kiotói jegyzőkönyv
Kirk, Ron
Kiskorú Menekültek Fejlesztése, Segélyezése és Oktatása
törvény (Development, Relief, and Education for Alien
Minors Act, DREAM)
Kissinger, Henry
Klain, Ron
Klaus, Václav
klímapolitika, Obama-kabinet
 energiahatékonysági előírások
fix összkvótás kereskedési rendszer
kiotói jegyzőkönyv és ~
koppenhágai csúcstalálkozó és ~
pénzügyi válság és ~
szén-dioxid-kibocsátás korlátozása
Tájékoztatási és Szabályozásügyi Hivatal és ~
törvénnyel kapcsolatos tárgyalások
üzemanyag-fogyasztási határértékek
zöldenergia-kezdeményezések
klímaváltozás
Bush-kabinet és ~
elnöki kampány és ~
jelentősége
kiotói jegyzőkönyv
Mexikói-öböl és ~
Obama szenátusi időszaka és ~
párizsi egyezmény
lásd még klímapolitika, Obama-kabinet
Klitzka, Laura
Koch fivérek
kongresszus
átmeneti időszak (2010)
bevándorlási politika és ~
 Dodd–Frank-törvény és ~
ellenzéki elnökségek és ~
kétpártiság hagyománya
massachusettsi szenátorválasztás (2010)
Obama beszéde az egészségügyi törvényről a ~ két házának
összevont ülésén
„szamárfülezés”
TARP-felügyelet és ~
irányítása
lásd még Demokrata Párt és demokraták; félidős
választások (2010); Republikánus Párt és
republikánusok; Válságkezelési és Refinanszírozási
Törvény
Kongresszusi Költségvetési Hivatal (Congressional Budget
Office)
konzervatívok ideológiája
~ a bevándorlási politikáról
~ a Dodd–Frank-törvényről
~ a gyermekétkezési törvényjavaslatról
~ a klímaváltozásról
~ a szeptember 11-ei összeesküvők peréről
~ a terrorizmusellenes eljárásokról
~ az egészségügyről
~ az ingatlanpiaci kezdeményezésekről
~ Henry Louis Gates letartóztatásáról
 adósságplafon emelésének elutasítása és ~
Bill Clinton és a ~
elnökválasztási kampány és ~
Holder és a ~
iráni Zöld Mozgalom és a ~
Legfelsőbb Bíróság kinevezései és a ~
Obama kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélet
Palin és ~
rasszizmus és ~
lásd még politikai polarizáció; Tea Party
kormányzati támogatás lásd szociális háló
Korszerű Kutatási Projektek Ügynöksége – Energia (Advanced
Research Projects Agency – Energy)
kőolaj lásd Deepwater Horizon olajkatasztrófája; fosszilis
üzemanyagok
Környezetvédelmi Minisztérium (Environmental Protection
Agency)
környezetvédelmi ügyek
klímaváltozás és ~
Malia Obama és ~
Obama gyermekkora és ~
lásd még Deepwater Horizon olajkatasztrófája;
klímaváltozás
Környezetvédő Szavazók Ligája (League of Conservation Voters)
közegészségügy
Közel-Kelet
lásd még arab–izraeli konfliktus; egyiptomi forradalom
(2011), Obama-kabinet reakciója; izraeli–palesztin
konfliktus; muzulmán világ
közmunkaprogram (Works Progress Administration)
közösségi média
Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency,
CIA)
iraki háború és ~
Bin Láden-akció és ~
iráni puccs (1951) és ~
kínvallatás és ~
napi elnöki tájékoztató és ~
Obama kinevezései az első ciklusban és ~
terrorelhárítás és ~
el-Kuvaiti, Abu-Ahmed
különleges műveletek
lásd még Bin Láden-akció
Különleges Műveletek Egyesített Parancsnoksága
külpolitika, Bush-kabinet
külpolitika, Obama-kabinet
amerikai hatás és ~
amerikai–ázsiai kereskedelmi szerződés
antidemokratikus trendek és ~ 174,
ASEAN
 Bush-kabinet politikája és ~
Egyesült Államok nemzetközi megítélése és ~
elnökválasztási kampány és ~
európai és közel-keleti látogatások (2008)
feszültségek a tanácsadói csapatban
G20-csúcstalálkozó (London)
hangsúly a diplomácián
kairói beszéd (2009)
Kína
Közel-Kelet
Mexikó
muzulmán világ és ~
nemzetbiztonsági csoport és ~
nemzetközi csúcstalálkozók
Obama hazafiasságának kritikája és ~
Obama kinevezései az első ciklusban és ~
önkényuralom és ~
pénzügyi válság és ~
sikerek
lásd még afganisztáni háború; atomsorompó-stratégiák;
egyiptomi forradalom (2011), Obama-kabinet reakciója;
globális pénzügyi rendszer; iraki háború;
nemzetbiztonság, Obama-kabinet és ~; Obama
hivatalos nemzetközi útjai
Külügyminisztérium
 lásd még Clinton, Hillary
Kupper, John
Kyl, Jon
LaHood, Ray
Lamb, Gary
Lambrew, Jeanne
Lander, Eric
Landrieu, Mary
Laskar-i-Tajjiba
Lavrov, Szergej
Lawrence, David Herbert
le Carré, John
Ledbetter, Lilly
Legend, John
Legfelsőbb Bíróság
Lehman Brothers
Lehrer, Jim
Leiter, Mike
Let’s Move! (Mozduljunk!) program
Lewis, John
Lew, Jack
Líbia
líbiai katonai beavatkozás/polgárháború (2011)
Liddy, Edward
Lieberman, Joe
Lilly Ledbetter Tisztességes Bérezési Törvény (2009) (Lilly
Ledbetter Fair Pay Act)
Limbaugh, Rush
Lincoln, Abraham
Lincoln-emlékmű
Link, Terry
Lippert, Mark
LMBTQ
lobbisták
Locke, Gary, kínai látogatás (2009)
Lopez, Jennifer
Love, Reggie
~ szerepe a Fehér Házban
ázsiai utazás (2010)
beiktatás (2009) és ~
Bin Láden-akció és ~
DREAM-törvény és ~
egyiptomi látogatás (2009) és ~
elnökség átadása és ~
elnökválasztási kampány és ~
kínai látogatás (2008)
koppenhágai csúcstalálkozó és ~
Sasha kosárcsapata és ~
Lowery, Joseph
Lu, Chris
Lugar, Dick
Lula da Silva, Luiz Inácio
Luntz, Frank
Lute, Douglas
Lyon, Norma
Madison, Dolley
Madison, James
Maersk Alabama eltérítése
Mailer, Norman
el-Máliki, Núri
Mandela, Nelson
„Marbury kontra Madison” legfelsőbb bírósági ügy
Marchionne, Sergio
Markey, Betsy
Markey, Ed
Marokkó
Marshall-terv
második intifáda
Massachusetts
egészségbiztosítási modell
szenátorválasztás (2010)
 „Massachusetts állam kontra Környezetvédelmi
Minisztérium” per
Massey Energy
Mastromonaco, Alyssa
McCain, John
~ személyisége
~ véleménye az afganisztáni háborús politikáról
bevándorlási politika és ~
Bin Láden-akció és ~
DREAM-törvény és ~
guantánamói foglyok és ~
hazafiság és ~
klímaváltozási törvény és ~
„Ne kérdezd, ne mondd!” törvény és ~
olajfúrási javaslat
ELNÖKVÁLASZTÁSI KAMPÁNY (2008):
~ gratuláló hívása
Bin Láden és ~
életkor és ~
iraki háború és ~
Joe, a vízvezeték-szerelő
Lieberman támogatása
New Hampshire-i előválasztás
Obama előválasztás utáni választási stratégiája és ~
 Obama jelölése és ~
Palin mint alelnökjelölt
pénzügyi válság és ~
republikánus jelölés
szövetségi üzemanyagadó ügye
viták Obamával
McCartney, Paul
McCaskill, Clare
McChrystal, Stanley
McClellan, Cornell
McConnell, Mitch
McDonough, Denis
McFaul, Michael
McKiernan, Dave
McRaven, William, szerepe a Bin Láden-akcióban
csapat bemutatása
időzítés
kivitelezés
rajtaütés tervezése
siker
végső döntés
média
lásd még közösségi média; sajtó
Medicaid
 lásd még szociális háló
Medicare
lásd még szociális háló
Medvegyev, Dmitrij
Medvegyev, Szvetlána
megszorítások
Merkel, Angela
Merrill Lynch
Messina, Jim
Mexikó
Miami Dade Főiskola
Micsiko (japán császárné)
Milbank, Dana
Miller, Tom
Miranda, Lin-Manuel
Mitchell, George
Mitchell, John
MMS lásd Ásványkincsekért Felelős Hatóság
Mohamed, Háled Sejk
Morell, Mike
Morel Montes, Cecilia
Morgan Stanley
Morrison, Toni
Moses, Bob
Moss, Otis, ifj.
Mosteller, Brian
Motlanthe, Kgalema
Mubárak, Hoszni
Mueller, Robert
Fort Hood-i lövöldözés és ~
Mullen, Mike
munkanélküliség
Muñoz, Cecilia
Murdoch, Rupert
Murkowski, Lisa
Murphy, Patrick
Múszavi, Mír-Hoszein
Muszlim Testvériség (al-Ihván al-Muszlimún)
muzulmán világ
arab tavasz
iftárvacsora a Fehér Házban
iráni forradalom és ~
Obama kairói beszéde (2009)
terrorelhárítás és ~
lásd még iszlám; Közel-Kelet
Mianmar
NAFTA lásd Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény
„Nagyszerű Társadalom” (Great Society) -kampány
Nakba
napi elnöki tájékoztató (President’s Daily Brief)
Napolitano, Janet
NASA lásd Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal
Nash, Diane
Nasszer, Gamel Abden
nativizmus
lásd még rasszizmus
NATO lásd Észak-atlanti Szerződés Szervezete
Nehru, Dzsaváharlál
„Ne kérdezd, ne mondd!” (Don’t Ask, Don’t Tell) törvény
Nelson, Ben
nem lásd nők
Németország
nemzetbiztonság (Obama-kabinet) ~ és csapaton belüli
feszültségek
diplomácia és ~
erkölcsi felelősség és ~
európai rakétavédelmi rendszer
Gates szerepe
haderők bevetésének ütemterve
hadsereg dominanciája a Bush-kabinet alatt és ~
iraki csapatkivonás
Irán
 kegyeleti szállítások
Maersk Alabama eltérítése (2009)
napi elnöki tájékoztató
nukleáris infrastruktúra modernizálása
„puha hatalmi eszközök”
lásd még afganisztáni háború; arab–izraeli konfliktus;
atomsorompó-stratégiák; izraeli–palesztin konfliktus;
külpolitika, Obama-kabinet; líbiai katonai
beavatkozás/polgárháború (2011);
terrorelhárítás/terrorizmusellenes intézkedések
Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency)
Nemzetek Szövetsége
Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (National Aeronautics
and Space Administration, NASA)
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (International Atomic
Energy Agency, IAEA)
Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF)
Neptunus Szigonya akció lásd Bin Láden-akció
Nesbitt, Marty
Netanjahu, Benjamin „Bibi”
New Deal
Nicholson, Marvin
Niebuhr, Reinhold
Nixon, Richard M.
Nobel-békedíj odaítélése Obamának (2009)
nők
munkakörülményei az Obama-kabinetben
nemi szerepek és ~
tisztességes bérezés
Nunn, Sam
Nunn–Lugar-törvény (Nunn–Lugar Act) (1991)
Obama, Auma (Obama féltestvére)
Obama, Barack, id. (Obama édesapja)
Obama, Barack H.
~ beiktatása (2009)
~ dohányzási szokásai
~ East View Park-i otthona
~ házassága első évei
~ illinois-i állami szenátori időszaka (1997–2004)
~ illinois-i állami szenátori kampánya (1995)
~ indonéziai gyermekévek
~ jogi praxisa
~ kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélet
~ Nobel-békedíja
~ nyilvános beszédeinek stílusa
~ szövetségi kongresszusi kampánya (2002)
~ tanulmányai
~ udvarlása
~ újraválasztási kampány bejelentése (2011)
hit és ~
kosárlabda és ~
KÖZÖSSÉGSZERVEZŐI TAPASZTALATA:
autóipari kezdeményezések és ~
DREAM-törvény és ~
elnökválasztási kampányszervezők és ~
illinois-i állami szenátori időszak és ~
környezetvédelmi ügyek és ~
politikai ambíció és ~
Saul Alinsky és ~
IDEALIZMUSA:
~ döntése a szenátorjelöltségről
~ döntése az elnökjelöltségről
egészségügyi törvényért folytatott kampány és ~
faji kérdés és ~
INTELLEKTUÁLIS FEJLŐDÉSE:
~ tinédzseréveiben
ENSZ és ~
Gandhi és ~
Harvard Jogi Kara és ~
hazafiság és ~
környezetvédelmi ügyek és ~
LMBTQ-csoporthoz tartozók és ~
társadalmi mozgalmak tanulmányozása és ~
társadalmi változás és ~
zsidók történelmi tapasztalata és ~
SZERTEÁGAZÓ GYÖKEREI:
~nek összeegyeztetése
elnökválasztási/elnöki kampány és ~
hite a közös amerikai értékekben és ~
külpolitika és ~
politikai ambíciói és ~
SZÜLŐI SZEREPE ÉS CSALÁDI ÉLETE:
elnöksége és ~
elnökválasztási kampány és ~
első évek
szenátori időszakok alatt
POLITIKAI AMBÍCIÓI:
döntése az elnökjelöltségről és ~
Harold Washington polgármesteri kampánya és ~
Harvard Jogi Kara és ~
illinois-i állami szenátori kampánya és ~
kételyek a ~val kapcsolatban
Michelle Obama a ~ról
munka és magánélet egyensúlya és ~
POLITIKAI MEGGYŐZŐDÉSE:
elnökválasztási kampánya és ~
kétpártiság
közös amerikai értékek/értékrend
polgárok bizalma
reform vagy forradalom és ~
Harold Washington polgármesteri kampánya és ~
lásd még idealizmusa (fent)
ELNÖKSÉGGEL KAPCSOLATOS TAPASZTALATOK:
Air Force One (elnöki különgép)
barátságok
beiktatás és ~
BlackBerry
családi utazás
családot támogató személyzet
döntéshozatal
első hetek
Fehér Ház személyzete és ~
Fehér Házi Tudósítók Vacsorája
felelősség
figyelem megosztása
főparancsnoki szerep
karácsonyi ünnepek és ~
katonai kórházban tett látogatások
kongresszusi beszéd (2009. február) és ~
közvélemény elvárásai és ~
Martha’s Vineyardon töltött nyaralás
menedékek
mindennapok tapasztalatai
napi elnöki tájékoztató
nemzetközi csúcstalálkozók és ~
névtelenség elvesztése
nukleáris csapásmérés elrendelése („focilabda”)
Ovális Iroda
Ovális Iroda ebédlője
önbizalomhiány
rendíthetetlenség
részvétnyilvánító levelek
rezidencia
sajtó és ~
sörfőzés
„a Szörny”
társasági élet
titkosszolgálati védelem
választói levelek
zene és ~
ELNÖKVÁLASZTÁSI KAMPÁNY (2007–2008):
~ jelentette stressz
adománygyűjtés
afroamerikaiak
alelnökjelölt kiválasztása
baklövések
Clinton–Obama-találkozó az előválasztás után
családi élet az ~ alatt
dél-karolinai előválasztás
Demokrata Országos Konvenció
előválasztási viták
előválasztás utáni választási stratégia
faji kérdések és ~
„Fel vagytok pörögve? Mi az, hogy!” szlogen
győzelmi előrejelzések
„Igen, képesek vagyunk rá!” szlogen
indianai és észak-karolinai előválasztások
iowai Jefferson–Jackson-vacsora
iowai jelölőgyűlés
iraki háború és ~
iraki–afganisztáni út (2008)
Izrael és ~
jelöltség bejelentése
Joe, a vízvezeték-szerelő és ~
konzervatív retorika és ~
közvélemény-kutatás/felmérés
McCain személyisége és ~
nevadai jelölőgyűlés
névtelenség elvesztése
New Hampshire-i előválasztás
nyilvános beszéd lásd beszédek (lent)
önkéntesek lásd elnökválasztási kampány szervezői (lent)
pennsylvaniai előválasztás
pénzügyi válság és ~
polgárjogi mozgalom és ~
Power és ~
részvétel
szerencsét hozó amulettek és rituálék
szervezet növekedése
szövetségi üzemanyagadó ügye
Szuperkedd
táskavivők
titkosszolgálati védelem
Toot halála és ~
„vakmerő remények” szlogen
választás napja
viták McCainnel
Wright-videó
lásd még elnökválasztási kampány szervezői (lent)
ELNÖKVÁLASZTÁSI KAMPÁNY SZERVEZŐI:
családiasság érzése és ~
dél-karolinai előválasztás és ~
Demokrata Országos Konvenció és ~
előválasztás utáni választási stratégia és ~
indianai és észak-karolinai előválasztások és ~
iowai művelet és ~
kampányműveletek és ~
Szuperkedd és ~
DÖNTÉS AZ ELNÖKJELÖLTSÉGRŐL:
afrikai út és ~
első fekete elnök szerepe és ~
félelem a győzelemtől
iowai látogatások és ~
Kennedyvel való konzultáció
más jelöltek és ~
Michelle Obama és ~
polgárjogi mozgalom és ~
Reiddel való konzultáció
Rouse-terv
vegyes érzelmek a stábban
BESZÉDEK:
beiktatás (2009)
Bin Láden likvidálásának bejelentése
egészségügyi törvényről (kongresszus két háza összevont
ülésén)
ENSZ-közgyűlésen
Favreau (Favs) és ~
Fehér Házi Tudósítók Vacsorája (2011)
gondolatok Toot haláláról
helyzetértékelő (2011)
iowai Jefferson–Jackson-vacsora
jelölést elfogadó beszéd a Demokrata Országos Konvención
(2004)
kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélettel
kapcsolatos sajtótájékoztató (2011)
kongresszusi beszéd (2009. február)
Miami Dade Főiskola diplomaosztója (2011)
muzulmán világról (kairói ~)
nemzetközi ~ „algoritmusa”
Nobel-békedíj átadásakor
nukleáris ügyekről (Prága)
rasszizmusról (2008)
Rhodes és ~
terrorizmusellenességről (2009)
vezérszónoki beszéd a Demokrata Országos Konvención
(2004)
SZÖVETSÉGI SZENÁTORI KAMPÁNY (2004):
2004 eleji lendület
döntés a jelöltségről
hit a közös amerikai értékekben és ~
iraki háború és ~
 vezérszónoki beszéd a Demokrata Országos Konvención és
~
SZENÁTORI IDŐSZAK (2005–2008):
családi élet a ~ alatt
ingatlanbuborék és ~
iraki háború és ~
Katrina hurrikán és ~
klímaváltozás és ~
kollégák
névtelenség elvesztése
nukleáris ügyek és ~
republikánus fölény és ~
stáb
türelmetlenség
választói kapcsolatok
Obamacare
lásd még egészségügyi törvény(javaslat)
Obama hivatalos nemzetközi útjai
Ázsia (2009)
Ázsia (2010)
Brazília (2011)
buchenwaldi látogatás (2009)
Cseh Köztársaság (2009)
Drezda (2009)
 Egyiptom (2009)
G20-csúcstalálkozó (London)
India (2010)
koppenhágai csúcstalálkozó
külpolitikai diplomáciára helyezett hangsúly és ~
lakossági fórumok és ~
NATO-csúcstalálkozó (Németország 2009) és ~
normandiai megemlékezés (2009)
oroszországi látogatás (2009)
Szaúd-Arábia (2009)
Törökország (2009)
Obama-kabinet
adópolitika
bevándorlási politika
döntéshozatali folyamat
elnökség átadása és ~ lásd még kinevezések az első
ciklusban (lent)
etikai szabályok
first lady szerepe lásd még Obama, Michelle Robinson
fluktuáció (2010)
Igazságügyi Minisztérium és a Fehér Ház elkülönítése és ~
„jó kormányzás” kezdeményezések
kereskedelempolitika
kétpárti céljai
kormány gépezete és ~
közegészségügyi törvény
közhangulat
munka-magánélet egyensúly hiánya
nehézségek (2010)
oktatáspolitika
sokszínűsége
„túl sokat akar” bírálat
lásd még az egyes szakterületeknél
PÉNZÜGYI VÁLSÁG KEZELÉSE:
autóipari kezdeményezések
ingatlanpiaci kezdeményezések
tervezés az átmeneti csapattal
lásd még Obama-kabinet; válságkezelési törvény
KINEVEZÉSEK AZ ELSŐ CIKLUSBAN:
gazdasági csapat
kétpárti célok és ~
nemzetbiztonsági csoport
stábfőnök
PENTAGON ÉS ~ VISZONYA:
afganisztáni háborús politika és ~
hadsereg dominanciája a Bush-kabinet alatt és ~
„Ne kérdezd, ne mondd!” törvény és ~
PR:
 2010-es félidős választások és ~
Bush-adócsökkentésről szóló megállapodás és ~
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és ~
Dodd–Frank-törvény és ~
kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélet és ~
szeptember 11-ei összeesküvők pere és ~
válságkezelési törvény és ~
válság utáni gazdaság és ~
lásd még sajtó, média
Obama, Malia Ann
Obama, Michelle Robinson
~ a család biztonságáról
~ anyai szerepe és a családi élet
~ hatása („Michelle-hatás”)
~ házassága első évei
~ házassága kezdeti nehézségei
~ kertje a Déli Pázsiton
~ stábja
~ tanulmányai
~ véleménye a Tea Partyról
afrikai út (2006)
audiencia az angol királynőnél
Barack Obama döntése a szenátorjelöltségről és ~
Barack Obama döntése az elnökjelöltségről és ~
Barack Obama Nobel-békedíj-átadása és ~
Barack Obama szenátori időszaka és ~
Barack Obama szenátori kampánya és ~
Barack Obama vezérszónoki beszéde a Demokrata
Országos Konvención és ~
beiktatás (2009) és ~
Bin Láden-akció és ~
brazíliai körút (2011)
Cape Canaveral-i látogatás (2011)
East View Park-i otthona
elnökség átadása és ~
faji kérdések és ~
Fehér Ház személyzete és ~
illinois-i állami szenátori kampány és ~
indiai utazás (2010)
Joining Forces (Erők egyesítése), katonacsaládok programja
konzervatívok támadásai
Let’s Move! (Mozduljunk!) gyermekétkezési programja
munka és magánélet egyensúlya és ~
nemi szerepek és ~
névtelenség elvesztése és ~
szövetségi kongresszusi kampányról (2002)
Trump és ~
FIRST LADYKÉNT SZERZETT TAPASZTALATAI:
 családi élet és ~
irányítás elvesztése
karácsonyi ünnepek
nemzetközi utazás
„Nép Háza” és ~
zene és ~
ELNÖKVÁLASZTÁSI KAMPÁNY:
afroamerikaiak és ~
Demokrata Országos Konvenció
faji kérdések
győzelmi előrejelzések
iowai Jefferson–Jackson-vacsora
jelöltség bejelentése
konzervatívok támadásai
nyilvános szereplései
szülőség és családi élet
választás napja
Obama mint első afroamerikai elnök
Obama, Natasha (Sasha)
Obama, Sarah Onyango (Obama mostoha nagyanyja)
Obey, Dave
obstrukció
Odierno, Ray
Oil Spill Liability Trust Fund
oktatáspolitika, Obama-kabinet
Olmert, Ehud
online
~ adományok/támogatások
~ kapcsolati hálók
~ piactér
„Only in America” (Brooks & Dunn)
Orme, Greg
Oroszország
Országos Gazdasági Tanács (National Economic Council)
Orszag, Peter
Ortiz, Marie
oslói megállapodás (1993)
Ovális Iroda
öbölháború
önkényuralom/diktatúra
Egyiptom
Havel az ~ról
Közel-Kelet
Oroszország
örmény népirtás
őssejtkutatás
ösztönzőcsomag lásd Válságkezelési és Refinanszírozási
Törvény
P5+1 csoport
Padrón, Eduardo
Pahlavi, Mohammed Reza (iráni sah)
Pakisztán
lásd még Bin Láden-akció
Palesztina/palesztinok
lásd még izraeli–palesztin konfliktus
Palesztinai Felszabadítási Szervezet, PFSZ (Munazzamat al-
Tahrír al-Filasztíníja)
Palesztin Hatóság (asz-Szulta al-Vataníja al-Filasztíníja)
Palin, Sarah
Palmer, Alice
Pan Am 103-as járata elleni merénylet (1988)
Panetta, Leon
Pan Gimun
Parcell, Emily
Parti Őrség
Patrick, Deval
PATRIOT-törvény
Paul, Ron
Paulson, Hank
Pawlenty, Tim
Payne, Charles (Obama nagyanyjának testvére)
Payne, Margaret Arlene (Obama nagyanyjának testvére)
Peck, Leo
Pelosi, Nancy
Pence, Mike
Penn, Sean
Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Hivatal (Consumer Financial
Protection Bureau)
pénzügyi szektor
lásd még Dodd–Frank-féle Wall Street-i Reform és
Fogyasztóvédelmi Törvény; Obama-kabinet; TARP
pénzügyi válság (2008)
lásd még G20-csúcstalálkozó; gazdasági válság; TARP;
Válságkezelési és Refinanszírozási Törvény
Peresz, Simon
Perriello, Tom
Petraeus, David
Pfeiffer, Dan
Philip, Pate
Phillips, Richard
Piñera, Sebastián
piramisok
„Plessy kontra Ferguson” ügy
Plouffe, David
Podesta, John
polgárjogi törvény (1964)
polgárjogi mozgalom/menetek/aktivisták
politikai polarizáció
lásd még obstrukció
Pollard, Jonathan
Pomeroy, Earl
Posedel, Jeremiah
Powell, Colin
Power, Samantha
Pritzker, Penny
„A Problem from Hell”: America and the Age of Genocide (Power)
progresszív korszak
Project VOTE! (1992)
Putyin, Vlagyimir
Rabin, Jichak
rakétavédelmi rendszerek telepítésének tilalmáról (Anti-
Ballistic Missile Treaty, ABM) szóló egyezmény
Ramos, Mike
Rand, Ayn
Rasmussen, Anders
Rasmussen, Lars Løkke
rasszizmus
Rattner, Steve
Ray
Reagan, Ronald
Reed, Jack
Reid, Harry
Remsburg, Cory
Republikánus Párt és republikánusok
2010-es félidős választások és ~
bevándorlás és ~
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és ~
DREAM-törvény és ~
egészségügyi törvény és ~
energiapolitika és ~
ENSZ és ~
faji kérdések és ~
guantánamói foglyok és ~
izraeli–palesztin konfliktus
Kína és ~
klímaváltozási törvény és ~
költségvetési hiány és ~
„Ne kérdezd, ne mondd!” törvény és ~
Obama kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélet
pénzügyi válság és ~
politikai polarizáció és ~
szabályozás és ~
szövetségi költekezés korlátozására tett javaslat
TARP és ~
válságkezelési törvény és ~
 lásd még Bush, George W.; McCain, John; politikai
polarizáció; obstrukció
Reynolds, Mel
Rhodes, Ben
Rice, Condoleezza
Rice, Susan
Riedel, Bruce
Riley, Bob
Roberts, John
Robinson, Craig (Obama sógora)
Robinson, Fraser C., III. (Obama apósa)
Robinson, Marian (Obama anyósa)
Rochon, Steve
„Roe kontra Wade” per
Rogers, Ray
Romer, Christina
Romney, Mitt
Roosevelt, Franklin D.
lásd még New Deal
Roosevelt, Theodore H.
Ross, Dennis
Roth, Philip
Rouse, Pete
Rousseff, Dilma
Rove, Karl
Rózsaszín Kód: Nők a Békéért (Code Pink: Women for Peace)
Ruanda
Rubin, Bob
Rubio, Marco
Rumsfeld, Donald
Rush, Bobby
Russert, Tim
Ryan, Jack
Ryan, Paul
sajtó
2010-es félidős választások és a ~
afganisztáni háborús politika és a ~
a massachusettsi szenátorválasztásról (2010)
Bush-adócsökkentésről szóló megállapodás és a ~
Deepwater Horizon olajkatasztrófája és a ~
deficitről
egészségügyi törvényért folytatott kampány és a ~
egyiptomi forradalom (2011) és a ~
elnökséggel kapcsolatos tapasztalatok és a ~
energiapolitika és a ~
Fehér Házi Tudósítók Vacsorája
G20-csúcstalálkozó és a ~
guantánamói foglyok és a ~
 hadsereg dominanciája a Bush-kabinet alatt és a ~
Henry Gates letartóztatása és a ~
ingatlankezdeményezések és a ~
katonai kórházban tett látogatások és a ~
koppenhágai csúcstalálkozó és a ~
kormány nehézségei (2010) és a ~
Legfelsőbb Bíróság és a ~
Maersk Alabama eltérítése és a ~
Obama kenyai születéséről szóló összeesküvés-elmélet és a
~
politikai polarizáció és a ~
republikánus obstrukciós stratégia és a ~
Trump és a ~
válságkezelési törvény és a ~
Wall Street-i kezdeményezések és a ~
lásd még konzervatívok ideológiája
Salazar, Ken
Samore, Gary
Santelli, Rick
Sarkozy, Nicolas
Saron, Ariel
Scalia, Antonin
Schäuble, Wolfgang
Schiliro, Phil
Schumer, Chuck
Scowcroft, Brent
Sebelius, Kathleen
sertésinfluenza
sértettség narratívája
Shaheen, Billy
Shahzad, Faisal
Sharpton, Al
Sheehan, Michael
Shelby, Richard
Shomon, Dan
Shuttlesworth, Fred
Sidwell Friends (iskola)
Signator, Mike
Simas, David
Simon, Paul
Simon, Sheila
Simpson, Alan
Sinatra, Frank
Smith, Gayle
Smoot, Julianna
Snowe, Olympia
Soetoro-Ng, Maya (Obama féltestvére)
Solis, Hilda
Solyndra
Sorensen, Ted
Sotomayor, Sonia
Souter, David
Souza, Pete
„Sörcsúcs”
Spalding, Esperanza
spanyolnátha
Specter, Arlen
Sperling, Gene
START lásd Hadászati Fegyverkorlátozási Egyezmény
Stephanopoulos, George
Stern, Todd
Stevens, Chris
Stevens, John Paul
Stevens, Ted
Stewart, Mitch
Streep, Meryl
Stupak, Bart
Suleiman, Omar
Summers, Larry
Sunstein, Cass
Sutley, Nancy
Sutphen, Mona
Sutton, Sam
Svanberg, Carl-Henric
Swann, Barbara
Sweet, Lynn
szabályozás
lásd még Dodd–Frank-féle Wall Street-i Reform és
Fogyasztóvédelmi Törvény
Szadat, Anvar
Szádi
szakszervezetek
esz-Szaúd, Abdelláh bin Abdel-Azíz (Szaúd-Arábia királya)
Szaúd-Arábia
szeptember 11-ei terrortámadás
Szingapúr
Szingh, Manmóhan
Szíria
Szobcsak, Anatolij
szociális háló
lásd még New Deal
Szolzsenyicin, Alekszandr
Szomália
Szovjetunió
lásd még hidegháború
szövetségi üzemanyagadó ügye (2008)
Szuezi-csatorna
Tajvan
Tájékoztatási és Szabályozásügyi Hivatal (Office of Information
and Regulatory Affairs)
tálibok
lásd még afganisztáni háború
TARP (Pénzügyieszköz-mentő program, Troubled Asset Relief
Program)
társadalombiztosítás lásd szociális háló
Team of Rivals (Goodwin)
Tea Party
Teng Hsziao-ping
terhelési próba
terrorelhárítás/terrorizmusellenes intézkedések
~ Bush-kabinet alatt
~ Obama-kabinet alatt
lásd még afganisztáni háború; Bin Láden-akció;
guantánamói katonai börtön
terrorizmus
lásd még al-Káida; terrorelhárítás / terrorizmusellenes
intézkedések
Tewes, Paul
Thein Sein
The Two-Income Trap (Warren–Tyagi)
Thomas, Clarence
Thomas, Ed
Thompson, Bennie
Tienanmen téri megtorlás
Timberlake, Justin
„Tiszta Levegő” törvény (Clean Air Act) (1963)
Titcomb, Bobby
titkos megfigyelések
Tocqueville, Alexis de
Toot
lásd még Dunham, Madelyn Lee Payne
tornádók
Törökország
Trinity United Church of Christ (Chicago)
lásd még Wright, Jeremiah A., ifj.
Truman, Harry S.
Trump, Donald
Tunézia
Tutu, Desmond
tüntetések
Tyagi, Amelia
U2
Ukrajna
Upper Big Branch bányaszerencsétlenség (2010)
üzemanyag-fogyasztási határértékek
vahhábita fundamentalizmus
választás (2008) lásd Clinton, Hillary, elnökválasztási/elnöki
kampány; Obama, Barack H., elnökválasztási kampány
választókerületi határok meghúzása
Válságkezelési és Refinanszírozási Törvény (2009) (röviden:
válságkezelési törvény)
„Van egy álmom” (Martin Luther King)
Védelmi Minisztérium
lásd még Gates, Robert (Bob)
Ven Csia-pao
Világbank
Vilsack, Tom
Vivian, Cordy Tindell
Volcker-paragrafus
Volcker, Paul
Wagoner, Rick
Wall, Payton
Wall Street
lásd még Dodd–Frank-féle Wall Street-i Reform és
Fogyasztóvédelmi Törvény
Walsh, Larry
Walter Reed Hadikórház (Walter Reed Army Medical Center)
Warner, John
Warren, Elizabeth
Warren, Robert Penn
Washington, George
Washington, Harold
Washington Mutual
Waxman, Henry
Weather Underground
Webb, Brad
Weinstein, Jeremy
West, Cornel
West Point
Whitaker, Cheryl
Whitaker, Eric
WHO lásd Egészségügyi Világszervezet
Wiesel, Elie
Wilson, Joe
Wilson, Kaye (Kaye mama)
Wilson, Wellington
Winfrey, Oprah
Wisner, Frank
Wonder, Stevie
Wood, Diane
Woodward, Bob
Wright, Jeremiah A., ifj.
WTO lásd Kereskedelmi Világszervezet
Wurzelbacher, Joe (Joe, a vízvezeték-szerelő)
Wynton Marsalis Quintet
Young, Andrew
Zájid an-Nahaján, Mohamed bin
Zardári, Ászif Ali
ez-Zarkávi, Abu-Muszab
Zöld Klíma Alap (Green Climate Fund)
Zuma, Jacob
zsidók az Egyesült Államokban
Képmelléklet
 Anyai nagyszüleim kansasiak voltak, és röviddel Pearl Harbor bombázása előtt
szöktek meg. Nagyapám Patton seregében szolgált, nagyanyám pedig egy
repülőgépgyártó üzem futószalagja mellett dolgozott.

Ha valaki Hawaiin nő fel, annak alanyi jogon járnak a hegyvidéki erdőkben tett
séták és a tengerparton, lustálkodással töltött napok; csak ki kell tennie a lábát a
házból.
Láthatóan nagyon büszke vagyok a lendítésemre.
 Édesanyám, Ann Dunham lázadt a konvenciók ellen, ugyanakkor gyanakvással
tekintett a platformokra vagy a kizárólagosságra. „A világ nagyon bonyolult, Bar –
mondta nekem. – De éppen ezért olyan érdekes.”
 Nagyanyám és én az édesanyámmal, aki aznap vette át a Hawaii Egyetemen
antropológusi diplomáját.

Apám, id. Barack Obama Kenyában nőtt fel, és közgazdaságtant tanult a Hawaii
Egyetemen – itt ismerkedett meg anyámmal –, majd pedig a Harvardon. Miután
elváltak, visszatért Afrikába.
Édesanyám a féltestvéreimmel, Maya Soetoro-Nggel (balra) és Auma Obamával.

Az esküvőnkön. Michelle édesapja és Nagypapa már nem lehettek ott, de azon a

napon a világ legszerencsésebb férfijának éreztem magam.
Szemem fényei.
Régimódi, „rekeszes” beszédet tartok az illinois-i Chillicothe-ban a szenátusi
kampányom elején.
A 2004-es bostoni Demokrata Országos Konvenció vezérszónokaként, hihetetlenül
fiatalon. Valószínűleg ez volt az utolsó nap, amikor anélkül jelenhettem meg egy
nyilvános helyen, hogy felismertek volna.

Michelle-lel a Konvención elmondott beszédem után.

A Konvenció után Michelle-lel és a lányokkal egyhetes lakóautó-körútra indultunk
Illinois állam déli részén. A lányok ekkor kóstoltak bele először a kampányéletbe.

A 2004-es választás utáni éjszaka. Még senki sem nyert ekkora különbséggel
Illinois szenátusi választásainak történetében. A lányokat a konfetti jobban
lenyűgözte.
 2004. november 2-án választottak meg a szövetségi szenátusba.

Zöldfülű szenátorként rávettem Pete Rouse-t, hogy legyen a stábfőnököm.

Hatalmas tudása mellett megingathatatlan becsületessége és egyenessége miatt
igazi kincsnek számított; mindenki csak úgy emlegette: „a 101. szenátor”.
A kongresszus fekete képviselőcsoportjának tagjaként együtt dolgozhattam egyik
példaképemmel, John Lewis képviselővel.

Amikor Washingtonba érkeztem, a 99. voltam a rangsorban, és ez átmeneti

irodámon is meglátszott. Nagyszerű csapatomnak köszönhetően azonban óriási
lendülettel vethettem magam a munkába.
Szenátorként tett első hivatalos tengerentúli utamon, 2005 augusztusában Dick
Lugar republikánus kollégámmal bejártunk egy létesítményt az ukrajnai
Donyeckben, ahol hagyományos fegyverek megsemmisítését végezték.

Kenyai utunkon, 2006 augusztusában Michelle-lel úgy próbáltuk felhívni az

emberek figyelmét a gyors HIV-szűrésre, hogy magunk is elvégeztettük a tesztet.
Az utak mellett végig tömegek gyűltek össze a fogadásunkra.
2007. február 10-én jelentettem be, hogy indulok az elnökválasztáson. Nagyon
hideg volt Springfieldben, de alig tűnt fel. Úgy éreztem, Amerika egyik lényegi
igazságára sikerült rátapintanunk.
 A texasi Austinban kampányolunk. A remény túlméretezett jelképévé, milliónyi
különböző álom megtestesítőjévé váltam, és féltem, hogy eljön majd az idő, amikor
csalódást kell okoznom a támogatóimnak.
A kampány miatt sokat voltam távol a lányoktól. Mégis: egy nap az Iowai Állami
Vásáron játékokkal, finomságokkal és dodzsemezéssel – felülmúlhatatlan!
2007-ben a terepen dolgozó kampányszervezőim társaságában beviharzunk Tom
Harkin éves steaksütésére. Iowai sikerünket jórészt ezeknek a megállíthatatlan
fiatal munkatársaknak és önkénteseknek köszönhettük.

Kevesebb mint egy hónappal az iowai jelölőgyűlés előtt rendezvényt tartottunk Des
Moines-ban. Oprah konferált fel engem, és elég sokan eljöttek.
 2008. július 24-én beszédet mondtam a berlini Győzelmi oszlopnál, amelyben
kifejtettem, hogy az előttünk járó nemzedék lebontotta az Európát kettéosztó falat,
nekünk pedig az a feladatunk, hogy más, kevésbé látható falakat bontsunk le
osztályok, fajok és vallások között.

Ugyanabban a hónapban, miközben a gazdaság már szabadesésben volt, McCain

megkérte Bush elnököt, hogy hívja össze mindkét párt kongresszusi vezetőit a
Fehér Házba, és próbáljunk meg egyezségre jutni egy mentőcsomagot illetően.
Kampányom tervezőjével, David Plouffe-fal, közvetlenül az előtt, hogy felmentem a
színpadra, és elfogadtam a demokrata jelöltséget. David visszafogott
személyisége ragyogó stratégát rejtett.
John McCainnel egy kis kampányszünetet tartottunk, hogy 2008. szeptember 11-
én New Yorkban lerójuk a kegyeletünket. Néhány napon belül a nagy bankok,
amelyek közül soknak alig pár saroknyira volt a központja, elkezdtek összeomlani.
David Axelrodban nemcsak remek stratégára, de rokon lélekre is leltem. 2002-ben,
kedvezőtlen esélyekkel induló szenátusi kampányomban kezdtünk együtt dolgozni,
és egyik legbizalmasabb tanácsadómmá vált. Rendíthetetlen utazási igazgatóm, a
könnyeden sármos Marvin Nicholson (hátul jobbra) közben minden részletre
ügyelt.

Legnagyobb gyűlésünket október 19-én tartottuk, amikor Missouri államban, a St.

Louis-i Gateway Archnál mondtam beszédet. Körülbelül százezren jöttek el.
Az esőben kampányolok a virginiai Fredericksburgben, kevesebb mint hat héttel a
választás előtt.

Marian Robinsonnal, az anyósommal együtt figyeljük a választási eredményeket.

„Ez az egész kezd túl sok lenni” – mondta nekem. Tudtam, mire gondol.
A választás estéjén több mint kétszázezer ember jött el ünnepelni a chicagói Grant
parkba. Malia aggódott, hogy senki sem lesz ott, mert útközben egyetlen autóval
sem találkoztunk.
Ez a kedvenc fotóm arról az estéről: a Lincoln-emlékmű lépcsőjén összegyűlt
emberek tranzisztoros rádión hallgatják az elnökséget elfogadó beszédemet.
 Mielőtt kimentem volna, hogy letegyem a hivatali esküt, elmondtam egy imát.

Ugyanarra a Bibliára esküdtem fel, amelyen Abraham Lincoln is tette a beiktatásán,

1861. március 4-én.
Tengernyi amerikai. Amikor a lobogó zászlókon megcsillant a nap, olyan volt, mint
egy óceáni áramlat. Akkor megígértem magamnak, hogy igyekezni fogok a lehető
legjobbat nyújtani nekik.

A beiktatási menet közben. Mint mindig, most is Michelle ejtett ámulatba

mindenkit.
 Első napom a Resolute-asztal mögött. Az asztalt 1880-ban kaptuk ajándékba
Viktória királynőtől, és egy elhagyott brit hajó deszkáiból készítették, amelyet egy
amerikai bálnavadászhajó legénysége mentett meg az elsüllyedéstől.
Az volt a nap legjobb része, ha benéztek hozzám a lányok.
 Rahm elújságolja, hogy a képviselőház elfogadta a mérföldkőnek számító
klímatörvény-tervezetet. Stábfőnököm ilyen győzelmek után napokon át a
fellegekben járt.

Egy maratoni vasárnapi megbeszélés a gazdasági stábommal, többek között

(balról jobbra) Larry Summersszel, Tim Geithnerrel és Christy Romerrel.
A szenátusi többség vezetőjével, Harry Reiddel hamar megtaláltuk a közös hangot.
Eltérő korunk és hátterünk ellenére jól kijöttünk egymással.

Michelle-lel mindig meg tudtuk nevettetni egymást, még a Fehér Házban töltött
első hónapok nehézségei közepette is. Nagyban megkönnyítette a dolgunkat, hogy
mellettünk volt jóbarátunk és vezető tanácsadóm, Valerie Jarrett.
 Bo nagy lelkesedéssel fedezte fel a Fehér Házat. Ted és Vicki Kennedytől kaptuk
ajándékba a kiskutyát. Érkezése rögtön otthonosabbá varázsolta a helyet.

A gízai piramisoknál tett látogatás alázatra tanít, mert emlékeztet minket arra, hogy
az élet megy tovább – akkor is, amikor mi már sehol sem leszünk.
 Gázai palesztinok a 2009. június 4-ei kairói beszédemet nézik a tévében.
Kampányom során ígéretet tettem rá, hogy meg fogom szólítani a világ
muzulmánjait. Hittem abban, hogy a békés egymás mellett élés első lépése a
nyugati és a muzulmán világ közötti feszültségek tudomásulvétele.

Sonia Sotomayornak gratulálok, épp mielőtt beiktatták volna a Legfelsőbb Bíróság

bírájának. Úgy gondoltam, hogy élettapasztalata hozzájárul majd, hogy a bíróság
döntései a való világon alapuljanak.
 Denis McDonough az egyik legközelebbi külpolitikai tanácsadóm és jóbarátom
volt. Rendkívüli módon odafigyelt a részletekre, önként jelentkezett a legnehezebb,
hálátlan feladatokra, és nem ismert fáradtságot.

Nicolas Sarkozy francia elnökkel és Angela Merkel német kancellárral – két olyan
különböző jellem, mint a tűz és a víz – a 2009. júliusi G8-csúcstalálkozón.
 Ben Rhodes a Nemzetbiztonsági Tanács szövegírójaként kezdte, és
nélkülözhetetlen segítőtársammá vált. Számíthattam rá, hogy nemcsak a
stílusomat, de a világnézetemet is tükröző beszédeket készít elő nekem.
Vlagyimir Putyin dácsájában vendéglátónk többek között hosszú monológgal
fogadott minket, amelynek során részletesen beszámolt az orosz nép által a
felfuvalkodott amerikaiaktól elszenvedett minden vélt vagy valós
igazságtalanságról, csalásról és megaláztatásról.
 Mindig vidámabb volt az utazás, ha a lányok is velem tartottak. A képen a
nyolcéves Sasha úgy vonul át a Kreml folyosóin, mint egy miniatűr, ballonkabátos
titkos ügynök.

Személyi asszisztensemmel, Reggie Love-val vállaltuk, hogy segítünk Sasha

negyedikes kosárcsapata edzésében. Amikor csapatuk, a Vipers 18 : 16-ra
megnyerte az iskolai bajnokságot, miközben tövig rágtuk a körmünket, Reggie-vel
úgy ünnepeltünk, mintha legalább az egyetemi kosárbajnokság döntője lett volna.
 Robert Gibbs szóvivővel (középen), aki fanyar humorával és csalhatatlan
ösztöneivel gyakran kihúzott minket a csávából, és Reggie Love-val, aki sokszor
megizzasztott a kosárpályán.

Olvasásra szánt, lopott percek. Sosem élvezhettem sokáig a nyugalmat.

 Részben azzal győztem meg Michelle-t az elnökválasztáson való indulásom
mellett, hogy ha nyerek, a világ gyermekei másképp tekintenek majd magukra és a
lehetőségeikre. Már csak ezért is megéri indulni.
Még mindig a fülemben cseng, amint Bob Dylan előadta a „The Times They Are A-
Changin’” című számának izgalmas feldolgozását. Utána kezet fogott velem, és
szó nélkül felszívódott.
 A Dover légitámaszponton Eric Holder igazságügyi miniszterrel és legfőbb
ügyésszel (a kép jobb szélén), tizennyolc, Afganisztánban elhunyt amerikai földi
maradványainak fogadásán. Az elnökök ritkán vettek részt ezeken a kegyeleti
szállításokon, de fontosnak éreztem, hogy a hadsereg főparancsnokaként
szembenézzek a háború valódi árával.
Az afganisztáni csapatkivezénylés közzététele 2009. december 1-jén a West Point
katonai akadémián. Elnökként az egyik legnehezebb döntés volt számomra, hogy
még több fiatalt küldjek ki a frontra.

Találkozás bátor fiatal férfiakkal és nőkkel Afganisztánban, 2010 márciusában.

Hihetetlenül fellelkesítettek.
 Először Normandiában találkoztam Cory Remsburg főtörzsőrmesterrel. Pár hét
múlva indult a tizedik bevetésére, Afganisztánba. A véletlen újra összehozott
minket a Bethesdai Haditengerészeti Kórházban, miután súlyosan megsebesítette
egy pokolgép. Az évek során tartottuk a kapcsolatot, többször meglátogattam.

Nemzetbiztonsági stábom tagjai a West Pointon. A csapatkivezénylési terv

megvitatásával töltött hosszú órák során aprólékosan átrágtuk az afganisztáni
stratégiai céljainkat, nehogy félrecsússzon az ügy.
II. Erzsébet királynő testesítette meg az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság
különleges kapcsolatát. Michelle-lel mindig nagyon élveztük a társaságát.

Hu Csin-tao elnökkel Pekingben, a Nép Nagy Csarnokában.

 A Roosevelt Szobában Joe Bidennel és munkatársainkkal állva tapsolunk 2010.
március 21-én, amikor az egészségügyi törvényt megszavazta a kongresszus.
Rákban elhunyt anyámra és a hozzá hasonló amerikaiakra gondoltam, akiknek már
régóta szükségük lett volna erre.

Jon Favreau szövegírómmal áttekintjük a kongresszus két háza összevont ülésén

az egészségügyi reformról tartandó beszédemet. Nem lehetett könnyű szöveget
írni nekem, mert kíméletlen kritikus voltam.
 Az Elérhető Betegellátási Törvény beiktatását ünnepeljük Kathleen Sebelius
egészségügyi miniszterrel és Nancy Pelosi házelnökkel. Nancynél keményebb,
tehetségesebb stratégát nem ismertem a törvényhozás terén.

Hintaértekezlet a mindenre kíváncsi, tizenegy éves Maliával. Itt éppen az

olajömlésről kérdezget.
Tájékoztatót hallgatunk a Deepwater Horizon katasztrófájáról a Mexikói-öbölben.
Az Egyesült Államok Parti Őrségének főparancsnoka, Thad Allen admirális (bal
oldalon ül) és Lisa Jackson környezetvédelmi miniszter (jobb szélen ül)
nélkülözhetetlen szerepet játszottak az olajömlést kezelő csapat irányításában.

A Nemzetbiztonsági Tanács atrocitások megelőzéséért és emberi jogokért felelős

munkatársa, Samantha Power, aki jóbarátom és két lábon járó lelkiismeretem volt.
 Nem érzem úgy, hogy felérnék a Nobel-békedíjjal kitüntetett, nagy hatású
személyiségekhez. Ehelyett tettekre buzdító felhívásnak tekintettem a díjat.

Úton Joe-val a Dodd–Frank Wall Street-i Reform és Fogyasztóvédelmi Törvény

aláírására. Betartottam az ígéretemet, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó.
Cserébe bölcs tanácsokat – és egy fivért kaptam.
2010. augusztus 31-én arra készülök, hogy bejelentem az iraki harcok befejezését
ugyanannál az íróasztalnál, amelynél Bush elnök kihirdette a kezdetüket. Ami késik,
nem múlik: végül betartottam az ígéretemet, hogy véget vetek az iraki háborúnak.
 2011. május 1-jén nemzetbiztonsági csapatommal figyeljük, amint a
Haditengerészet SEAL-osztaga megrohamozza Oszáma bin Láden rejtekhelyét. Ez
volt elnökként az első és utolsó eset, hogy élőben követhettem nyomon egy
katonai akciót.

Vacsora az újdelhi elnöki palotában Manmóhan Szingh miniszterelnökkel, egy

rendkívül bölcs és tisztességes emberrel.
 Mahmúd Abbász elnök, Hoszni Mubárak elnök és Benjamin Netanjahu
miniszterelnök az órájára néz, hogy hivatalosan lement-e a nap. Mivel a muzulmán
Ramadán időszaka volt, meg kellett bizonyosodni arról, hogy aznapra véget ért-e a
böjt, és vacsorához ülhetünk-e.

Felkészülök a sajtósok fogadására a demokraták jelentős vereségével záruló 2010-

es félidős választások másnapján.
 Hálás voltam a családommal töltött minden egyes percért. Varázslatos élmény
volt velük megcsodálni a Megváltó Krisztus szobrát Rio de Janeiróban.

Nyolc éven át a Nyugati Oszlopsoron tett séta foglalta keretbe minden napomat –
a munkába járás egyperces gyaloglást jelentett.
 Tartalom

Előszó

Első rész – A tét

1
2
3
4

Második rész – Igen, képesek vagyunk rá!

5
6
7
8
9

Harmadik rész – Renegát

10
11
12
13

Negyedik rész – A jó ügy

 14
15
16
17

Ötödik rész – Ilyen a világ

18
19
20
21

Hatodik rész – Hordóba zárva

22
23
24

Hetedik rész – Kötéltánc

25
26
27

Köszönetnyilvánítás
A képek jegyzéke
Jegyzetek a magyar kiadáshoz
Név- és tárgymutató
Képmelléklet
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus
EB Garamond – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0
Roboto – Apache License 2.0