Susan Napier

Emlékek nélkül

Nina festegetésből tengeti életét. Egy nap befogad a kis szigeten álló házába egy férfit, mert az
megsebesült a tomboló viharban. Mindjobban vonzódik a jóképű idegenhez, akit furcsa módon mintha
már ismerne valahonnan. Az együtt töltött napok alatt sorjában térnek vissza az elfelejtett két év
emlékei, mígnem teljesen összeáll a kép…

Eredeti címe: Secret Seduction (2000)

Megjelent: 2003. szeptember 18.

 1. FEJEZET

A tenger félelmetes haraggal tombolt, hatalmas hullámokkal ostromolta az öböl mentén magasodó
sziklákat. Az ütközésben szétmálló fehér tajtékot felkapta a szél, és beterítette vele a parti házakat.
Valahányszor egy-egy erős széllökés megdöngette az ablakot, Nina Dowling rémülten rezzent össze, és
azon imádkozott, hogy az öreg faépítményt nehogy darabjaira szaggassa a vihar.

Némileg megnyugtatta a gondolat, hogy a házikó még egyben van, pedig a Hauraki-öböl felett nem
először tombolt hasonló erejű égiháború. Szerencsére a gyöngyfüzérként húzódó szigetcsoportnak ez
a darabja, ahol ő letelepedett, az öböl déli részén helyezkedett el, ennek köszönhetően kevésbé volt
kitéve a vihar tomboló erejének.

Nina belemártotta az ecsetet a vízbe, és a rajztáblája fölé hajolt. Megpróbált a munkájára

összpontosítani, hiszen a festéshez nagy odafigyelésre és nyugodt kézre van szükség. George Franklin,
a megbízója kitérne a hitéből, ha a falevél erezete összefolyna. Növénytani szakértő létére nem hatotta
meg túlságosan a művészi szabadság. Elvárta, hogy a festmény a valóság minden részletét pontosan
adja vissza.

Óriásit dörgött az ég. Nina jobbnak látta, ha egy időre félreteszi a munkáját. Még a végén ijedtében
összemázolná a képet, és akkor kezdhetné elölről az egészet. Erre azonban sem ideje, sem kedve nem
volt. A polcon még egy halom falevél várt rá, ezeket fel kellett ragasztania. Egyébként a munkaadója
nem volt túlságosan bőkezű. Nina nemhogy nem élt nagylábon, épp csak kijött a fizetéséből. Mégis
ragaszkodott ehhez a biztos megélhetéshez, bár az igazi képeivel is kezdett már sikert aratni.

Hála istennek, a sziget nem bővelkedett pénzköltésre alkalmas helyekben, effélére nem volt ott
igény. A néhány száz lakos között voltak csendes, magányos életre vágyó betelepültek, akik nem a
vásárlás kedvéért vonultak ki a városból, az őslakosok pedig naponta áthajóztak Aucklandbe a
munkájuk miatt, sőt sokan csak a hétvégéket vagy a szünidőt töltötték az otthonukban.

A sziget jelentős részét természetvédelmi területté nyilvánították. A lakók tűzzel-vassal védték

földjüket a civilizáció „áldásai” ellen. Nem hagyták, hogy kávéházak, szállodák, villák és helikopter-
leszállók hada lepje el a tájat. Nyaranta csupán elvétve tévedt ide egy-egy turista, aki valamelyik közeli,
apró öbölben horgonyzott le a jachtjával, vagy komppal jött át Aucklandből.

A kompállomáson volt a sziget egyetlen üzlete, ahol szinte kizárólag a legszükségesebb dolgokat
lehetett megvásárolni. Nina azonban a kilenc hónap alatt, amióta itt élt, semmiben sem szenvedett
hiányt. Rájött, hogy bőven elég, ami ebben a kis boltban kapható, a többi csak a városi ember
felesleges szeszélyeit szolgálja.

Félretette a félig kész rajzot, és átment a nappaliba, hogy kinézzen a teraszajtón. Szörnyű látvány
fogadta. A félelmetes erővel dühöngő vihar óriási hullámokat korbácsolt a tengeren. A víz elárasztotta
a partot, egészen az öreg, göcsörtös törzsű platánokig ért. A vastag ágak gyufaszálaknak tűntek,
melyeket a gigászi erejű becsapódások bármelyik pillanatban leszaggathatnak. Az öböl széle fehérlett a
kivetett habtól. A hullámok, akár a megbokrosodott, szilaj paripák, kedvük szerint dobálták a hátukon
a kikötött csónakokat. Az embernek az volt az érzése, hogy itt az utolsó ítélet.

Bár még csak délután négy óra felé járt, mégis olyan sötét volt, mintha alkonyodna. Fenyegető,
fekete felhők lepték el az eget. Egymást követték a villámlások, egy-egy pillanatra megvilágítva a pokoli
jelenetet.

A természeti erők e kegyetlen, kiszámíthatatlan tombolása félelmet keltett a lányban, ugyanakkor

mélységesen elbűvölte őt. Bizonytalansággal, veszéllyel teli szépség – ez az érzés ihlette művei
megalkotásában.
 Alaposan lehűlt a levegő. Nina megborzongott. Szerencsére előrelátó volt, és begyújtott a
kandallóba. Lassan kellemes meleg árasztotta el a szobát, és az égő fa pattogása némileg elnyomta az
ádázul tomboló vihar hátborzongató süvöltését.

Bár Nina nem volt babonás, a kinti látvány rossz előérzetet keltett benne. Gyerekkorában mindig a
fejére húzta a takarót, hogy ne hallja az ég dörgését. Azt azonban tudta, hogy ez a mostani rossz érzés
nem az emlékeiből fakad. Nem is az zavarta, hogy egyedül van, hiszen ő maga választotta a magányt,
hogy testestül-lelkestül átadhassa magát az alkotásnak. Jól döntött. Az aprócska szigeten rátalált arra a
csendre és nyugalomra, amely elengedhetetlen feltétele a művészi munkának. Órákig a festésnek
szentelhette figyelmét anélkül, hogy bármi vagy bárki kizökkentette volna a formák és a színek
világából.

Azért ez mégsem teljesen igaz, jegyezte meg magában, amint a villanyt felkapcsolva megpillantotta
a heverő alól kikandikáló nedves, fekete orrocskát.

– Élsz még, Zorro? – paskolta meg bátorítóan a kistermetű, szürke kutyust, mire az még beljebb
húzódott a rejtekébe.

Nina tekintete hirtelen a teraszajtó üvegére szegeződött. Megijedt a saját tükörképétől. Mielőtt
hozzáfogott a festéshez, feltűzte félhosszú, barna haját. Egy-egy kibomlott tincs csigavonalban
göndörödött a vállára. Mivel a szigeten többnyire egyedül volt, egyre kevesebb gondot fordított a
külsejére.

Huszonhat éves volt, és szép lassan kezdett megbékélni önmagával, még ha nem találta is
kifogástalannak az alakját. Oldalra fordult, hogy még jobban szemügyre vegye az idomait. A dimbes-
dombos szigeten tett rengeteg sétától és biciklizéstől az izmai feszesre edződtek, ráadásul itt még azzal
a kísértéssel sem kellett szembenéznie, hogy a gyorséttermekben degeszre tömje magát
hamburgerrel.

Az ételre gondolva nagyot kordult a gyomra. Ray Stewart, a ház tulajdonosa a szomszédban lakott,
és úgy egyeztek meg, hogy Nina gondoskodik az étkezéséről. Mivel a férfi a nővérénél töltötte a
hétvégét, a lány nem tudta rászánni magát, hogy egymagának főzzön.

Éppen a hűtőszekrényhez lépett, amikor hihetetlen erejű széllökés rázta meg a házat, és az
esőcseppek vad dörömböléssel csapódtak a tetőre. Ez már túl sok volt szegény Zorrónak. Behúzott
farokkal iszkolt a konyhába, hogy a gazdája lába mellett keressen menedéket. Nem is találhattak volna
jobb nevet ennek a kis állatnak. A szeme köré nőtt fekete szőrkarikának köszönhetően tényleg úgy
festett, mintha maszkot viselne, akárcsak a híres filmhős.

Hirtelen hegyezni kezdte a fülét, a hátsó ajtóhoz rohant, és éktelen csaholásba kezdett.

– Zorro! – kiáltott rá a lány, és az ajtóhoz lépett, hogy megnyugtassa kedvencét. Amikor az üvegen
kipillantott, észrevette, mi izgatta fel annyira a kiskutyát. Egy ember körvonalai rajzolódtak ki a
sötétségben, amint a kanyargós, meredek úton a part felé igyekezett.

Csak nehogy az árokban kössön ki! – gondolta a lány. Zorro kipréselte magát a macskabejárón,
amelyet valószínűleg az előző lakó barkácsolt az ajtóra, és futásnak eredt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána Nina, de a fürge négylábú már túl messze volt ahhoz, hogy meghallja
a figyelmeztetést.

Nina attól félt, hogy a csöpp állatot elsodorja a szél. Kinyitotta az ajtót, hogy utánamenjen. Ekkor
hatalmas villám cikázott végig az égbolton. A fülsiketítő dörej hatására a lány rémülten
megtántorodott. A villám belecsapott az egyik öreg platánfába, amelynek a lombkoronája azonnal
lángra gyúlt.

Nina ráeszmélt, hogy nyomban cselekednie kell, hiszen a fa bármelyik pillanatban az idegen alakra
zuhanhat. Figyelmeztető kiáltása elhalt az éktelen tombolásban. Egy villám felvillanó fényében
tehetetlenül nézte végig, ahogy a lángoló lombkorona szikrázva leválik a fatörzsről, aztán az egész fa
kidől. Az ismeretlen valószínűleg csak az utolsó pillanatban vette észre a veszélyt, de akkor már késő
volt.

Ninának egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, de aztán legyőzte félelmét, és szaladni kezdett,
ahogy csak bírt. Bőrig ázva kereste az utat. Olyan sötét volt, hogy az orra hegyéig sem látott, ráadásul
folyton elcsúszott az iszapos sárban.

Hirtelen heves csaholásra lett figyelmes, mintha Zorro így akarta volna jelezni, merre menjen.
Néhány lépést tett a hang irányába, és látta, hogy a kutya izgatottan próbálja átrágni magát a kidőlt fa
ágainak sűrűjén, hogy a mozdulatlanul fekvő alakhoz férjen.

– Jól van? – kérdezte Nina a szerencsétlenül járt idegent.

Nem jött válasz. Valahogyan ki kell szabadítania őt a fa alól. Minden erejét bevetve küzdött, de
mindhiába: újra és újra lecsúszott a nedves fáról, ráadásul a kezét úgy felsértette, hogy csorgott belőle
a vér. Nem adta fel. Tovább próbálkozott, közben nyugtató szavakkal biztatta a sérültet.

Nagy nehezen sikerült megemelnie a fatörzset a vállával. Zorro befúrta magát a résen, majd
hamarosan előbukkant. Egy fekete kabát csücske volt a szájában.

Az ágak közül hangzó nyöszörgésből kiderült, hogy az áldozat férfi. Pokoli kínokat állhat ki szegény,
de életben van! A tudattól, hogy érdemes küzdeni, szinte emberfeletti erő szállta meg a lányt. Sikerült
még feljebb nyomnia és félretolnia a fát.

Letérdelt a férfi mellé. Még sosem látta ezt az embert, mégis titokzatos, megmagyarázhatatlan
szorongás vett rajta erőt. Megpróbálta összeszedni magát. Bárki legyen is, segítenie kell rajta. Először is
minél előbb a házba kell vinni. De mégis hogyan? Nina tisztában volt vele, hogy képtelen egyedül
becipelni a nehéz testet. Ha az idegen nem tud a saját lábán bemenni, mindenképpen segítséget kell
hívnia.

A férfi hirtelen megmozdította a fejét, és felnézett.

– Mi történt? – érdeklődött erőtlen hangon. Beszéde tiszta volt, és jól érthető. Szerencsére nem
szenvedett olyan súlyos sérülést, mint ahogy Nina feltételezte.

– Magára dőlt egy fa – világosította fel a lány. – Ápolásra van szüksége. Fel tud állni?

A sebesült szó nélkül az oldalára gördült, és kísérletet tett rá, hogy lábra álljon, de hosszú kabátja
igencsak hátráltatta ebben. Végül nagy nehezen felegyenesedett, és Nina vállára támaszkodott. A lány
megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a „betege” tud járni.

– Ott lakom – bökött az ujjával a konyhából kiszűrődő halvány fény felé. – Bírni fogja?

– Nincs más választásom, hacsak nem akar a hátára venni.

Ninát váratlanul érte az erős, határozott hang és a csípős válasz. Semmi gond. Ezek szerint őkelme
van annyira jól, hogy máris bolondot csinál a megmentőjéből.
 – Induljunk! – nógatta az idegent, mintha meg sem hallotta volna az élcelődését.

Zorro jókedvűen ugrándozott körülöttük. Heves farkcsóválásából úgy tűnt, rendkívül meg van
elégedve magával, és mindenképpen tudatni akarja a gazdájával, hogy hősies cselekedetéért
megérdemel valami finomságot.

A házhoz értek, bementek. Nina első dolga volt, hogy óvatosan megtörölgesse a beteg homlokát.
Aggódni kezdett, mert a vérzés sehogyan sem akart elállni.

A férfi utolsó erőtartalékait mozgósítva kibújt a cipőjéből, kihámozta magát sáros kabátjából, majd
kimerülten a heverőre dőlt. Nina közben a fürdőszobába ment forró vízért, fertőtlenítőért és
törülközőért. Amikor visszaért a nappaliba, a váratlan vendég lehunyt szemmel feküdt. Majdnem
felsikoltott ijedtében, de aztán megnyugodva vette észre, hogy a férfi lélegzik. Óvatosan kitisztította a
sebeit, miközben alaposabban szemügyre vette az idegen arcot. Furcsa, szorongással teli érzése még
most sem enyhült. Az azonban biztos volt: nem minden sarkon – helyesebben fa alatt – botlik ilyen
jóképű fickóba az ember lánya.

A férfi a harmincas évei derekán járhatott, az arca még alvás közben is megőrizte erőteljes vonásait.
A magas homlok, a vastag szemöldök, a hosszú, fekete szempilla, az egyenes vonalú orr és a széles áll
férfias határozottságról, magabiztosságról árulkodott. Nina meg mert volna esküdni rá, hogy a szeme
ugyanolyan sötétbarna, mint a haja, hiszen a barnás bór mellé el sem lehetett képzelni mást. Csupa
fekete holmiban volt, a pulóverében élesen kirajzolódtak felsőteste erőtől duzzadó izmai.

Festőnő létére Nina teljesen másképp viszonyult a fekete színhez, mint a hétköznapi emberek.
Elképesztő hatásokat lehet elérni ezzel a színnel, attól függően, mennyit visz fel belőle az ember a
vászonra. Ha úgy akarta, az árnyék lehetett könnyed, játékos, vagy éppenséggel ijesztő, de akár
mindkettő is egyszerre. Nem létezett még egy szín, amely ennyire meg tudta volna téveszteni az
embert, ennyire igénybe vette volna a képzeletét. A szemlélő még el sem döntötte, mit lát a képen,
máris elbizonytalanodott, vajon nem éppen a szöges ellentéte van-e a festményen annak, amit elsőre
látni vélt.

A lány hasonló bizonytalanságot érzett a kanapén fekvő férfi láttán, csakhogy ő nem holmi
érzékcsalódás volt. Remegő kézzel hajolt fölé, hogy folytassa a sebek fertőtlenítését.

Az idegen megrezzent a fájdalomtól, és kinyitotta a szemét, amely Nina legnagyobb meglepetésére

kéken csillogott.

– Á, maga az – állapította meg, mihelyt rájött, hol is van valójában. – Ezek szerint nem csak
képzeltem, hogy valaki tapogat.

Szóval végig magánál volt, fordult el zavarában a lány. Még szerencse, hogy a keze nem kalandozott
el olyan messzire, mint a szeme! Eszébe jutott, hogy talán meg kellene szabadítania betegét a vizes
pulóvertól, de végül elvetette az ötletet. Talán azért, mert ez nem csupán a férfi érdekeit szolgálná?

– Nagyobb baja is történhetett volna – terelte el saját aggasztó gondolatait a lány. – De mivel a
körülményekhez képest egészen jól van, talán bemutatkozhatnánk egymásnak. Én Nina Dowling
vagyok. És magát hogy hívják?

– Nina? – pillantott fel a férfi hitetlenkedve. Úgy tűnt, eszébe jutott valami erről a névről, mert
homlokát ráncolva kutatott az emlékei közt. Amint tekintete a lány szája fölött trónoló anyajegyre
siklott, arcvonásai megenyhültek. – Nina. Tényleg te vagy. Végre!

Úgy látszik, még sincs annyira jól, jegyezte meg magában a lány.
 – Hogy hívják? – faggatózott. Az idegen arcáról hirtelen eltűnt a derű. Tekintete egy csapásra üressé,
semmitmondóvá vált. – Szeretném megtudni a nevét. – Nina elbizonytalanodott. – Túl sokat kérek?

A férfi meredten és szó nélkül bámult megmentőjére, akit villámcsapásként ért a felismerés.
Rémülten kapta a szája elé a kezét.

– Semmire sem emlékszik? A saját nevére sem?

 2. FEJEZET

A férfi némán, elgyötörten hunyta be a szemét. Ninát elfogta a pánik. Mihez kezd, ha ez az ember
fogja magát, és kómába esik? Bár a sebei nem látszanak túl súlyosnak, belső sérülése azért még lehet.
Mi van, ha koponyatörést szenvedett?

Szemrehányást tett magának, amiért nem gondolt erre már korábban. Kétségbeesetten kezdett
töprengeni, hogyan kérhetne segítséget. Ray otthagyta neki a lakáskulcsát, úgyhogy átmehetne hozzá
telefonálni. De mégis kit hívjon fel? A szigeten egyetlen orvos sem volt, ilyen időben pedig aligha
szállnak tengerre, és valószínűleg helikoptert sem indítanak, hogy elvigyék a beteget Aucklandbe.

Gondolatban végigfutott a szomszédokon, hátha akad köztük valaki, aki tudna segíteni. Nemigen
ismerte őket, ráadásul a legtöbben az évnek ebben a szakában a városban tartózkodtak. Orvos pedig
nem is akadt köztük. De mégis! David Freeman pszichiáter – tehát orvosi egyetemet végzett. Előző
nap, amikor Nina kivitte Rayt a kikötőbe, David meg a felesége a terepjáróval éppen akkor gurult le a
kompról, és kiintegettek nekik.

Ez az! – csillant fel a lány szeme. Felugrott, de a kanapén fekvő idegen megmarkolta a nadrágszárát.

– Hová ilyen sietősen? – meredt fagyos tekintettel Ninára.

– Sehová. – Azzal a lány visszaült, nehogy felizgassa a beteget. Ha jó a sejtése az állapotát illetően,
nem lenne okos dolog magára hagyni. – Csak eszembe jutott, kitől kérhetnék orvosi tanácsot. Zorro!

A kiskutya egy csonttal a szájában ballagott be a konyhából. Gazdája ajándékozta meg az

ínyencfalattal, hogy elterelje figyelmét a vendég cipőjének csábító szagáról.

– Íme, az orvostudományok professzora – élcelődött a férfi.

– Most ő az, aki kell nekünk, ha nem is professzor – közölte a lány, és felállt. Az íróasztalhoz lépett,
felírt valamit egy papírra, majd összehajtotta. Magához hívta Zorrót, kivette a csontot a szájából, és a
nyakörve alá tette a papírt. – Vidd el ezt a levelet Dave-nek! Dave Freemannek, Ray barátjának, érted?

– Tisztában vagy vele, hogy egy kutyával beszélsz?

– Nem kerülte el a figyelmemet – vágott vissza Nina. – Fogalma sincs róla, milyen okos ez az állat.
Igaz, Zorro? – A kutyus figyelmesen hegyezte a fülét. – Most pedig szaladj!

Zorro izgatott csaholásba kezdett, kirobogott a konyhába, kipréselte magát a macskakijárón, és

eltűnt a sötétségben.

Nina visszament a kanapéhoz. Elégedetten, kissé diadalittas mozdulattal emelte fel a karját, és
hátrasimította zilált, nedves haját. Arra lett figyelmes, hogy a betege behatóan méregeti, méghozzá
nem az arcát, hanem a testét. Gyors pillantást vetett magára, és rémülten vette észre, mi keltette fel a
férfi figyelmét. A nedves póló Hozzátapadt a mellkasához, élesen kirajzolva keblének csábítóan ívelő
vonalát. Erre gyorsan összekulcsolta maga előtt a karját.

– Kell egy kis idő, amíg Dave ideér. Addig átöltözöm.

– Csak nyugodtan, nem zavarsz.

– A fürdőszobában – tette hozzá Nina sietve, színlelt nyugalommal. A szíve azonban majd kiugrott a
helyéből. Mi lelte, hogy egy vadidegen férfi jelentéktelen, ártatlan kijelentése ennyire felizgatja? Ez
biztosan annak köszönhető, hogy elég régen nem vetkőzött már le férfi jelenlétében.
 Gondolni sem akart ilyesmire.

– Addig tartsa a halántékán a törülközőt! – hagyta meg a betegnek, és bement a fürdőszobába.

Zuhanyozás közben minden erejével azon volt, hogy lehiggadjon – nem sikerült. Van egyáltalán a
földön olyan nő, aki meg tudná őrizni a nyugalmát, amikor egy görög isten hever a kanapéján?

A hajszárítás és az öltözködés kis időre más irányba terelte a gondolatait. Természetesen az iménti
kínos közjáték után ügyelt rá, hogy minél bővebb szabású pulóvert válasszon. Melegítőnadrágba bújt,
lófarokba kötötte a haját, és visszament a nappaliba.

A férfi közben elaludt. Nina felemelte a csuromvizes kabátot, és a fürdőszobába vitte. Máskor eszébe
sem jutott volna ilyesmit tenni, de most valami arra sarkallta, hogy átkutassa a jövevény zsebeit.
Remélte, kideríthet valamit a titokzatos idegenről.

Nem talált mást, csak egy kulcscsomót és egy nehéz, ezüstből öntött öngyújtót. Végigsimította a
hideg fémtárgyat, és az ujja egy érdes résznél megtorpant. A gyújtót a fény felé tartva valami írásra lett
figyelmes.

Némi fejtörés után sikerült megfejtenie a cifra betűket. Mintha már hallotta volna ezeket a szavakat,
de ez nem vitte előbbre a rejtély kibogozásában, sőt még több kérdés merült fel benne.

Visszament a nappaliba. Most már legalább a keresztnevét tudta a kanapén fekvő ismeretlennek.

Amikor le akarta tenni az öngyújtót az asztalra, a férfi kinyitotta a szemét.

– Felakasztottam a kabátját. Ez biztosan abból esett ki.

– Mi ez? – kérdezte a sebesült fáradt hangon. Nehézkesen felemelkedett, és a könyökére

támaszkodott.

– Egy ezüst öngyújtó.

– Tényleg? És mi különös van ebben?

– Semmi. – Nina minden erejével küzdött, hogy leplezni tudja az idegességét. – Egy nőtől kapta
ajándékba, aki valami szöveget is vésetett bele.

– Igen? Mit? – A férfi úgy tett, mintha fogalma sem lenne az egészről. Valószínűleg persze tudta,
miről van szó, mégis olyan ártatlan képet vágott, hogy Nina teljesen elbizonytalanodott.

– „Ryannek, soha nem múló szeretettel”. Ismerős?

A férfi szenvtelen arccal, kimerülten dőlt vissza.

– Nem. – Hangjából úgy tűnt, igazat beszél.

– A név sem mond semmit?

– Én… – csuklott el a hangja. – A fejem…

– Nagyon fáj? – érdeklődött Nina, de közben kopogtatásra lett figyelmes.

Na végre, sóhajtott fel megkönnyebbülten, és a konyhába szaladt, hogy beengedje David Freemant.
Amint kinyitotta az ajtót, halálra rémült: Dave egy mozdulatlan, szutykos szőrcsomót tartott a
karjában.
 – Mi történt?

– Semmi komoly – nyugtatta meg a doktor, miközben átadta neki az ázott jószágot. – Nem engedte,
hogy kisegítsem az autóból. Nem számított rá, hogy a terepjáróm egy kicsit magasabb a szokásosnál,
és fejjel lefelé landolt egy pocsolyában. Egyébként kifogástalanul teljesítette a feladatát.

– Szegény kiskutyám – vigasztalta Nina a pórul járt állatot. Végtelenül hálás volt neki, amiért elhozta
a doktort, ezért még azt is megbocsátotta, hogy Zorro megrázta a bundáját, és összevissza fröcskölte
így a konyhát sárral.

– Sajnálom, hogy ebben az ítéletidőben háborgatom, dr. Freeman – fordult Nina az orvos felé –, de
nem találtam más megoldást.

– Nem szólítana Dave-nek? A dr. Freeman olyan hivatalosan hangzik.

– Örömmel – felelte Nina, és részletesen beszámolt a történtekről.

Dave nem volt túl magas, de széles válla, és zömök testalkata ellensúlyozta alacsony termetét.
Annak ellenére, hogy már a hatvanas éveit taposta, és őszes hajában itt-ott ritkás foltok tűntek fel,
egész fiatalosan nézett ki. Ha nem viselt volna körszakállt, valószínűleg letagadhatott volna néhány
évet a korából.

– Azt hiszem, elvesztette az emlékezetét – zárta le a beszámolót a lány. – Még a nevét sem tudta
megmondani. És mivel erősen vérzik a feje, úgy gondoltam, talán koponyasérülése lehet.

– Ennyire azért aligha súlyos a dolog – nyugtatta meg Ninát a doktor, majd kinyitotta a táskáját, és
kiszedte a szükséges eszközöket. – Hadd nézzem a betegünket! Bár nem kifejezetten a
koponyasérülések szakembere vagyok.

– A nappaliban fekszik.

Bár az orvos nem tett rá utalást, Nina érezte, hogy nincs rá szükség a vizsgálat alatt. Amíg Dave a
beteggel foglalkozott, addig ő megszárította Zorro bundáját.

Egyszer csak szólították. A nappaliba szaladt. Dave a legnagyobb lelki nyugalommal tette el az
eszközeit.

– Szerencsére nem lett igaza, Nina – közölte. – A vérzést egy mély seb okozza. Arra kérem, hogy
kétóránként cserélje ki a kötést. Boldogulni fog?

Az orvos szavait hallgatva tudatosult a lányban, milyen mély aggodalommal tölti el a kanapéján
fekvő idegen, aki most még sápadtabbnak tűnt.

A beteget látva ráeszmélt, miért nem akarta Dave, hogy ott legyen a vizsgálatnál: túlságosan izgatott
volt. A sebesült be volt takarva, pulóvere és nadrágja a padlón hevert. Nina tekintete az izmos,
napbarnított karokra siklott, amelyek kilátszottak a takaró alól. Alig tudta megállni, hogy meg ne
érintse őket.

– Hacsak a betegünk nem rohan el ijedtében… – fordult a doktor felé.

A sebesültnek mosoly villant meg az arcán.

– Ugyan miért tenném? Eddig egész meggyőzően játszottad a nővérke szerepét.

 – Akkor semmi gond – szólt Dave. – Holnap reggel visszajövök. Meglátja, Ryan, addigra kutya baja
sem lesz.

– Nagyon remélem.

Alighogy a konyhába értek, Nina izgatottan kezdte faggatni a doktort.

– Jól hallottam, hogy Ryannek nevezte? Ő mondta meg a nevét? – A lányban felcsillant a remény,
hogy a beteg esetleg visszanyerte az emlékezetét.

– Nem egészen. Csak az öngyújtót mutatta meg. Végtére is valahogyan szólítanunk kell őt. Lehet
akár Ryan is, de biztos vagyok benne, hogy holnap reggel már mindenre emlékezni fog, és
személyesen mutatkozik be.

Nina nem volt ennyire derűlátó.

– És mi lesz, ha romlik az állapota? – aggodalmaskodott, miközben az orvos felvette az esőkabátját.

Látta a lányon, mennyire izgul a rá váró feladat miatt.

– A biztonság kedvéért itt hagyom a telefonomat. – Kivette a zsebéből a készüléket, és elmagyarázta,
hogyan működik. – Ezen a számon el tud érni – nyújtott át egy névjegykártyát az újdonsült
ápolónőnek. – Hívjon nyugodtan, ha gondja akad. Ha engem keres valaki, mondja meg neki, hogy
vegyen be két aszpirint, és bírja ki reggelig!

Bár Dave viccelődése némileg oldotta a feszültséget a lányban, mégsem volt teljesen nyugodt, sőt a
nappali felé fordulva páni félelem fogta el.

– Nem tudna itt maradni éjszakára?

Dave visszafordult az ajtóból, és komoly arccal nézett a házigazdára.

– Elárulná, mi nyomja a lelkét?

Nina lehajtotta a fejét. Szégyellte, hogy képtelen uralkodni magán, de nem bírta tovább magában
tartani a szorongását.

– Mi lesz, ha rájön, hogy elvesztette az emlékezetét? Rettenetesen nehéz lesz feldolgoznia.

Dave letette a táskáját, és a lány elé lépett.

– Magának sem volt könnyű, igaz?

Ninában hirtelen megelevenedett annak a napnak az emléke, amikor a szigetre érkezett. Izmai
görcsösen megfeszültek. Nem csodálkozott rajta, hogy Dave tud a dologról, hiszen egy ilyen kis helyen
gyorsan terjednek a hírek. Csak ne kellett volna beszélnie róla!

– Az én esetem teljesen más – vett erőt magán. – Én mindvégig tudtam, ki vagyok. Amikor a baleset
után magamhoz tértem, minden rendben volt. Legalábbis eleinte. Mindaddig, amíg rá nem jöttem,
hogy két teljes év kiesett az életemből. Ha belegebedtem, akkor sem voltam képes visszaemlékezni, mi
történt velem ez idő alatt. Egyébként valószínűleg semmi érdemleges. – Úgy tett, mintha valami
teljesen lényegtelen, hétköznapi dologról lenne szó.

– Azóta sem tértek vissza annak a két évnek az emlékei? – érdeklődött Dave.
 Nina megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a férfi szándékosan elengedte a füle mellett az utolsó
kijelentését. Hálás volt neki, amiért nem kezdte el feszegetni a kérdést, vajon honnan tudhatja valaki,
hogy nem történt vele semmi különös, amikor az égvilágon semmire sem emlékszik.

– Az egész egy nagy sötét folt – magyarázta Nina. – Ám minden rosszban van valami jó. Olyan,
mintha két évvel kevesebbet éltem volna, ezért ennyivel fiatalabbnak érzem magam.

– Sok nő megirigyelné ezért. – A férfi arca elkomorodott. – Úgy gondolom, Ryannél más a helyzet,
mint magánál. Szinte biztos, hogy a következmények is eltérőek lesznek. Az olyan baleseteknél, mint
amilyen vele is történt, nem ritka az emlékezetkiesés. Úgy kell elképzelni, mint egy elektromos
biztosítékot. Az agy az ütés hatására egyszerűen kikapcsol, így védekezve az őt érő ingeráradat ellen.
Ahogy a test kezdi visszanyerni az erejét, úgy tér magához fokozatosan az agy is. Majd meglátja.
Holnap reggelre, amikor felébred a betegünk, minden a helyére kerül a fejében.

Bár Nina megpróbálta követni az orvos okfejtését, azért néhány dolog homályos maradt előtte. De
most nem is az orvostudomány rejtelmei érdekelték, sokkal inkább az foglalkoztatta, mi lesz reggelig.

– Legalább tudnánk, mit keresett itt ebben a pokoli időben!

– Csak találgathatunk – túrt bele a férfi elgondolkodva a szakállába. – Az a legvalószínűbb, hogy

látogatóba jött valakihez. Maga jobban ismeri a szomszédokat, mint én. Kihez jöhetett? Nem ismerős
magának? Valószínűleg nem először jár itt, és máskor is a maga háza előtt kellett elhaladnia, amikor a
part felé ment.

Nina határozottan megrázta a fejét.

– Mérget mernék venni rá, hogy soha életemben nem láttam ezt az embert. Ha tudom, kit keres,
eligazítottam volna. Bárkinek szívesen segítek, de vendéglátásra nem vagyok berendezkedve.

Bár a szavai keményen hangzottak, a lelke legmélyét valamiféle érthetetlen, titokzatos, féltő
aggodalom és gyengédség járta át. Egyre jobban összezavarta az idegen jelenléte.

– Térjünk a lényegre! Van valami, amit rá tud adni, vagy hozzak néhány holmit reggel? – kérdezte
Dave.

– Majdcsak találok valamit. – A lánynak úgy rémlett, hogy Karl az egyik szekrényben felejtett egy-két
ruhadarabot, amikor utoljára nála járt.

Hirtelen léptek zaja hallatszott. Nina ijedten fordult meg, és megpillantotta az ajtófélfának
támaszkodó Ryant, aki érdeklődve bámult rá azzal, az elképesztően virító, tengerkék szemével.

A lány szíve a torkában dobogott. Hogy tudott eljönni az ajtóig, és vajon mióta állhat ott? Lehet,
hogy mindent hallott?

Fülig vörösödve sütötte le a szemét. A férfi testét mindössze egy sokat sejtető alsónadrág fedte.
Meg kell hagyni, a jóisten nem fukarkodott, amikor megteremtette ezt a bárányát. Az idegen izmos,
kisportolt alkata, férfias erőt sugárzó megjelenése valósággal elbűvölte a lányt. Mellét erős, fekete szőr
borította, mely lágy, selymes csíkban futott le egészen a köldökéig – legalábbis addig látszott. A
folytatást azonban nem volt nehéz elképzelni…

Nina zavartan köszörülte meg a torkát, és erőnek erejével a férfi szemébe nézett.

– A doktor úr éppen menni készül.

 – Én pedig a vécét keresem – vetette oda félvállról az idegen, miközben egy pillanatra sem vette le a
szemét ápolójáról.

– A folyosó végén, az első ajtó jobbra – bökött az ujjával Nina a megfelelő irányba.

Aggódva figyelte a sebesültet, aki fájdalmas léptekkel vánszorgott a célja felé.

– Talán nem kellene magára hagyni – mormogta eltűnődve.

– Igaza van – mentette meg a helyzetet az orvos. – Most az egyszer beugrom maga helyett, de aztán
tényleg indulnom kell.

– Rendben van. Csak egy utolsó kérés. Segítene az ágyba vinni? Az mégiscsak kényelmesebb, mint a
heverő.

Szó mi szó, a kérése nem volt mentes a hátsó gondolatoktól. A vihar még most sem csendesedett.
Mi lesz, ha le sem tudja hunyni a szemét a förtelmes égzengés miatt? Nem akarja egész éjszaka az
idegen arcát bámulni a nappaliban. Éppen elég, hogy cserélgetnie kell a kötést.
 3. FEJEZET

Ninát éktelen dörej verte fel álmából. A ház falai megremegtek, egy pillanatra azt hitte, hogy
rászakad a tető. A kandallóban már csak halványan pislákolt a tűz.

Eltelt egy kis idő, mire a szeme hozzászokott a sötétséghez, és meggyőződhetett róla, hogy a ház
egyben van. Kinézett az ablakon. Az ég még mindig nem tombolta ki magát. Rettenetes erejű
széllökések söpörtek végig a szigeten.

Koromsötét volt az éjszaka. Ninának hunyorítania kellett, hogy le tudja olvasni az óra mutatóinak
állását. Egy órával azelőtt nézett be a beteghez, aki az igazak álmát aludta. Remélhetőleg Dave-nek
igaza lesz, reggelre kipiheni magát, és magához tér.

Mindezt végiggondolva elhessegette az aggodalmát, és úgy döntött, hogy a következő kötözésig

olvas egy kicsit. Éppen a könyvéért nyúlt, amikor óriási csattanásra lett figyelmes. Úgy hangzott,
mintha a szél betört volna egy ablakot, de közben a nevét is hallotta, s ebből rögtön rájött, honnan
ered a zaj. Felpattant, és a hálószobához rohant. Zorro utána.

Kinyitotta az ajtót, és kitapogatta a villanykapcsolót. Ryan zavartan állt az ágy mellett.

– Mi történt? – kérdezte, de akkorra már magától is rájött, mi okozta a nagy csörömpölést. A padlón
apró darabokban ott hevert a lámpa, cseréptörmelékekkel, virágfölddel és növénymaradványokkal
keveredve. A festői látványt egy hatalmas víztócsa tette teljessé, amelynek közepén egy üvegpohár
szilánkjai csillogtak.

– Te vagy az, Nina? – A férfi a szeme elé kapta a kezét, mert hirtelen elvakította a lámpa erős fénye.
– Iszonyú szomjas voltam – magyarázkodott –, de a sötétben nem találtam meg a lámpát.

– Ne mozduljon! – mordult rá a lány, amikor Ryan kísérletet tett arra, hogy kievickéljen a romhalmaz
közepéből. A férfi mozdulatlanná dermedt, és értetlenül bámult megmentőjére. – Nem szeretném, ha
belelépne egy üvegszilánkba.

Nina a konyhába sietett, hogy seprűt és lapátot hozzon, majd nekiállt a takarításnak. Ryan egy
tapodtat sem mozdult, Zorro viszont annál élénkebb érdeklődést mutatott gazdája tevékenysége és a
sok érdekes újdonság iránt. Többször is rá kellett parancsolni, hogy ne szagolgassa az éles
cserépdarabokat, mígnem végül megunta, és sértődötten a nappaliba vonult.

– Hol bujkáltál? – kérdezte a férfi, amikor Nina végzett a munkával. Az embernek szinte az az érzése
támadt, mintha őt hibáztatná az imént történtekért.

El kell ismerni, a szemrehányás némileg jogos volt. Valószínűleg rettenetesen magányosnak és

elveszettnek érezte magát, amikor az éjszaka közepén felébredt, és azt sem tudta, hol van. Nina volt az
egyetlen, akinek a nevére emlékezett. Érthető, hogy őt hívta segítségül. Csak rá számíthatott.

– Épphogy átugrottam a nappaliba – próbálta kiengesztelni őt a lány, és adott neki egy pohár vizet,
amit Ryan egy hajtásra megivott. – Tudja, hol van?

– Persze hogy tudom. Nálad – vágta rá a beteg önelégült arccal.

– Úgy értem, mi a hely neve?

A férfi töprengve fogta meg az állát, mintha nehezére esne emlékezni.

 – Az orvos… valamilyen szigetről beszélt, nem? Talán egy kis sziget Auckland közelében. Mi is a
neve?

Bár a válasz nem volt éppenséggel kielégítő, Nina megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy a vendége
legalább Dave-re emlékszik.

– Shearwater szigetén vagyunk – segítette ki a férfit, miután az hiába próbálta felidézni a hely nevét.

Ryan kifejezéstelen arccal ismételte meg a hallott szót. Úgy látszott, semmit sem jelent számára.
Nina úgy gondolta, hamarosan megint el fogja felejteni. A lelkét végtelen szánalom és együttérzés
töltötte el a bizonytalan, talajt vesztett férfi iránt. Ugyanakkor oda nem illő érzések is keveredtek a
részvéthez, és ez igencsak zavarta.

Ryan viselkedésén pedig jól látszott, hogy tisztában van különleges vonzerejével, az önbizalma egy
cseppet sem szenvedett csorbát a baleset következtében.

– Honnan szedted elő ezeket? A padlásról? – méltatlankodott Karl ruháira mutatva.

Szó mi szó, elég viseltes, szedett-vedett holmi volt Ryan finom anyagból készült, igényes ruháihoz
képest. Amikor Nina bedobta az ázott, sáros ruhadarabokat a mosógépbe, megállapította, hogy mind
egy szálig neves divatcégektől vásárolt, drága holmi.

Mindez azonban nem jogosítja fel Ryant, hogy ilyen lekezelően bánjon velem, mérgelődött
magában.

– Igaz, hogy nem újak, de nem is a rongyoszsákból rángattam elő őket.

– Akkor honnan vannak? Talán a barátod hordja őket? – kérdezte a férfi gúnyos hangon. – Ugye nem
gondolod komolyan, hogy a szeretőd kopott ruháit vegyem magamra?

Nina indulatosan az ágyra dobta a pulóvert és a nadrágot, és csípőre tette a kezét. Mégis mit képzel
magáról ez az alak? Attól, hogy nem viselek jegygyűrűt, még lehetek házas. De úgy látszik, ez az
eshetőség meg sem fordul őkelme fejében, fortyogott magában.

– Ha tudni akarja, ezek az öcsém ruhái – jelentette ki. – Ha pedig meg akar gyógyulni, követnie kell
az orvos utasításait…

– Az öcséd ruhái? – szakította félbe a férfi emelt hangon.

Mégis hogy jön ahhoz, hogy üvöltözzön velem? Nekem lenne okom rá, hogy mérges legyek,
méltatlankodott magában a lány. Mi köze hozzá, hogy van-e barátom, vagy nincs? És miért néz ilyen
szemrehányóan? Egy biztos: nem azért, mert elítéli a házasságon kívüli kapcsolatot. Nem úgy fest,
mint aki a szerzetesi életmód híve.

A férfi furcsa viselkedésére Nina egyetlen magyarázatot talált: bizonyára összetéveszti őt valakivel.
Valószínűleg ezért volt úgy összezavarodva, amikor megmondta neki a nevét, és ezért is tegezte.

Így hát kénytelen volt tudomásul venni, hogy egy zavart elméjű emberrel van dolga, akinek mindent
a lehető legegyszerűbb módon kell elmagyaráznia. A dolgok legérthetőbb, legvilágosabb változata
pedig maga az igazság.

– Igen, jól hallotta, ezek az öcsém ruhái. Az ő neve Karl. Egy aucklandi cégnél dolgozik, ahol
szörfdeszkákat gyártanak. Néha meglátogat, de mindig itt felejt valamit, mert folyton csak a
sportoláson jár az esze. Most pedig öltözzön fel végre, mert a végén még megfagy itt nekem!
 Úgy látszik, a beteget meggyőzték Nina szavai, mert arcvonásai megenyhültek, és belebújt a ruhába.

– Most pedig gyorsan vissza az ágyba! – utasította az „ápolónő”. – Teljesen át van fázva.

Ryan nem sokáig kérette magát. A lány betakarta, jó éjszakát kívánt neki, majd az ajtóhoz lépett, és
leoltotta a villanyt.

– Kérlek, kapcsold vissza! – kiáltott utána a férfi.

Amint ismét világos lett, Nina megrökönyödve látta, hogy a beteg felült az ágyban. Odament hozzá,
és a vállára tette a kezét, hogy rávegye, feküdjön vissza. Ryan azonban hirtelen megragadta a csuklóját,
és suttogni kezdett:

– Nagyon kérlek, ne hagyj megint magamra! – esdekelt.

Nina látta rajta, hogy tényleg retteg az egyedülléttől, ezért biztatóan rámosolygott, és beleegyezett,
hogy ott marad, de szemlátomást ezzel sem nyugtatta meg egészen Ryant.

– Megígéred?

– Esküszöm – fogadkozott a lány, miközben azon töprengett, vajon mi játszódhat most le a férfi
fejében.

A válaszra nem kellett sokáig várni. Nina épp magyarázni kezdte, hogy egy pillanatra kimegy a
nappaliba egy székért, amikor Ryan felhajtotta a takarót.

– Ketten is elférünk itt – suttogta titokzatosan, és a kezét elkapva közelebb húzta a lányt az ágyhoz.

Ninának hirtelen egy hang sem jött ki a torkán. Hogy merészel így bánni velem ez az alak? – fortyant
fel magában. Észrevette azonban, hogy a férfi viselkedése közel sem botránkoztatta meg annyira, mint
amennyire egy ilyen helyzetben elvárta volna magától. Elvégre őt is alaposan megviselték a történtek,
és még a gondolattól is sajogni kezdett a háta, hogy az éjszakát kuporogva töltse egy kényelmetlen
széken. Nem. Ez nem elég mentség arra, hogy egy idegen férfi mellé bújjon az ágyba.

– Ez nem túl jó ötlet – utasította vissza az ajánlatot.

Ryan azonban nem adta fel egykönnyen.

– És ha szépen kérlek? – próbálkozott tovább rimánkodó hangon. Ragyogó kék szemének varázsa
megtörte a lány ellenállását, és Nina anélkül, hogy átgondolta volna tettének következményeit, a
takaró alá bújt. Hátat fordított a férfinak, az ágy szélére húzódott, és a szemét behunyva aludni készült.

A matrac közepén azonban volt egy mélyedés, ezért a lány akaratlanul egyre beljebb csúszott.
Felbátorodva vendéglátója közelségén, Ryan a derekára tette a kezét, és hozzásimult.

– Milyen jó illatú a hajad – suttogta.

Nina a nyakán érezte a leheletét. Nem tartotta helyesnek a dolgot, ugyanakkor jólesett neki a férfi
közelsége. Szinte már nem is emlékezett, mikor ölelte át utoljára valaki. Karl ismerte őt a legjobban, de
még ő sem vette észre, mennyire vágyik a gyengédségre, hiszen folyton csak magával volt elfoglalva.

Persze valamennyire saját magának is köszönhette ezt az állapotot, hiszen az utóbbi években
minden figyelmét és energiáját az kötötte le, hogy az egész világnak bizonyítsa megingathatatlan
függetlenségét és önállóságát. Már elfelejtette, milyen érzés megosztani valakivel a félelmet.
 Vihar idején mindig valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan erő kerítette hatalmába. Az elemek órák
óta tartó, szűnni nem akaró tombolása meglehetősen kimerítette az idegeit. Amióta az eszét tudja,
mindig rettegett a szélüvöltésétől és az eső csapkodásától, nem beszélve a villámlásról. Nem csoda
hát, hogy a menedéket nyújtó, ölelő karok védelmébe menekült.

– Miért vagyok ilyen gyáva nyúl? – fakadt ki. – Ilyen időben legszívesebben a föld alá bújnék.

Úgy tűnt, a férfi átérezte félelmét, mert még eresebben magához szorította.

– Hatalmas hőstett volt, hogy kimerészkedtél a házból, és megmentettél. Tudom jól, micsoda
önuralom és bátorság kellett hozzá.

Igazából nem nevezhető bátorságnak, Ninát inkább az embertársa iránti aggódás és segítőkészség
ösztönözte cselekvésre, az vette rá, hogy halálos rettegését feledje. Éppen közölni akarta ezt Ryannel,
amikor valami hirtelen szöget ütött a fejébe.

– Honnan az ördögből tudja ilyen jól, mi játszódott le bennem? – tette fel döbbenten a kérdést.

Semmi válasz. A lány szíve a torkában dobogott. Vajon miért viselkedik ilyen rejtélyesen ez a férfi?
Talán valami titkot rejteget?

Hirtelen mozdulattal az ágy szélére gördült, felkönyökölt, és kérdően Ryan szemébe nézett.

– Azt kérdeztem, honnan tudja mindezt – ismételte meg erélyes hangon.

A beteg rezzenéstelen arccal állta a lány fürkésző tekintetét.

– Nem volt nehéz kitalálni – válaszolta végül nyeglén, miközben Nina derekára tette a kezét. –
Akkorát üvöltöttél, hogy arra még a halottak is biztos feltámadtak a sírjukból.

Nagyon vicces, méltatlankodott magában a lány.

– Először azt hittem… – Olyan frissen éltek még benne a délután történtek, hogy elszorult a torka.

– Ennyire megviselt?

A férfi közönyös hozzáállása kihozta a sodrából Ninát.

– Hogy kérdezhet ilyet? Talán örömtáncot kellene lejtenem, amikor valaki majdnem meghal a
szemem láttára?

– Elnézést kérek, de az a valaki én voltam, és igenis érdekel, hogy ennyire aggódtál miattam.

Nina majd szétpukkadt dühében.

– De hiszen nem is ismerem magát! – förmedt rá a betegre. Mégiscsak túlzás, hogy valaki öncélú
bájolgásra próbál felhasználni egy ilyen komoly témát. Jobbnak látta, ha másra tereli a szót.

– Úgy látom, Dave-nek igaza volt. Hiszen már arra is emlékszik, hogy kiabáltam.

– Persze, mert az még a baleset előtt történt – magyarázta a férfi szenvtelen arccal. – Az utána
következő események viszont teljesen kiestek. A legelső emlékem az, amikor kinyitottam a szememet,
és megpillantottam az arcodat.
 A hangja gyanúsan csengett. Lehet, hogy csak arra emlékszik, amire akar? Elég valószínűtlennek
tűnt, hogy a saját nevét nem képes megmondani, míg olyan részleteket, mint a kiáltás és az orvosi
vizsgálat, tisztán fel tud idézni.

A férfi szeme lassan leragadt a fáradtságtól. Itt az alkalom, hogy próbát tegyek, örvendezett
magában Nina.

– Ryan? – szólította meg a félálomban lévő férfit.

És teljes sikerrel. Ryan kinyitotta a szemét, és mosolyogva nézett fel ápolójára.

A lány elbűvölten figyelte, mekkora változást idézett elő a férfi arcán a mosoly. Lággyá, szelíddé
varázsolta vonásait, eltörölte a gyanakvás és a mogorvaság minden jelét. Az ádáz szörnyetegből
egyszerre jóságos királyfi lett.

– Nézzenek oda! Eszébe jutott, hogy hívják.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a nevem. – A férfi arca ismét elkomorodott. – Ti kereszteltetek
el így Dave-vel. Sajnálom, ha csalódást okozok, de ez a név semmit sem mond nekem. Próbálok
emlékezni, de… úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem.

Ninának megesett rajta a szíve. Jól ismerte ezt a kínzó érzést.

– Akkor ne erőltesse tovább, inkább próbáljon meg aludni! Meglátja, kipihenten mindent másképp
lát majd – vigasztalta a hálótársát.

Talán reggelre a neve is eszébe jut, tette hozzá magában.

– Lehet, hogy másképp látok majd mindent, de semmi esetre sem szebbnek – válaszolta a férfi
keserű hangon, majd kidugta a kezét a takaró alól, és lágyan megérintette Nina arcát. – Amint látom,
te sem úsztad meg ép bőrrel.

A lány összerezzent az érintésre. El is feledkezett a sérüléséről, csak most jutott eszébe, hogy Dave
utasította, szorítson jeget a szemére, nehogy reggel óriási monoklival ébredjen.

– Fogalmam sincs, hogy történt – mondta, és óvatosan megtapogatta a duzzanatot.

– És ezek a karcolások? – aggodalmaskodott a férfi, és gyengéden végigsimította megmentője arcát.

– Akkor szerezhettem őket, amikor megpróbáltam a faágakat… – A torkán akadt a szó, mert Ryan
körberajzolta hüvelykujjával a szája vonalát.

– Olyan finom, selymes a bőröd. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha sebhely maradna rajta.
Fáj?

Vajon ha azt mondanám, hogy igen, a csókjaival próbálná enyhíteni a fájdalmamat? – villant át a
lány agyán, de gyorsan elhessegette ezt az ijesztően csábító gondolatot.

– Nem – vallotta be az igazat. Ám ha pokoli fájdalmak gyötrik, azt sem érezte volna, annyira
eltompította a férfi varázslatos érintése. Ryan ujjai finoman végigvándoroltak az arcán, a legapróbb
részleteket is kitapogatva.

Ninának erőnek erejével, hatalmas önuralom árán sikerült csak kiszabadulnia a bénító bűverő
fogságából. Érezte, hogy a férfi állhatatosan fürkészi az arcát.
 – Sajnálom – szólalt meg Ryan komoly hangon. – Tudom, nem nyúlhatok más tulajdonához.

– Pontosan! – rivallt rá a lány. Maga a feltételezés is dühítő volt, hogy van valakije, de még jobban
felháborodott azon, hogy a férfi úgy beszélt róla, akár egy használati tárgyról. – Méghozzá az én
magántulajdonomhoz.

A beteg arca hirtelen felderült.

– Azt akarod mondani, hogy teljesen egyedül élsz?

– Többnyire – válaszolt kurtán a lány.

Ez az átkozott kérdezősködés! Már így is túl sok mindent elárult magáról, pedig nem is ismeri ezt a
férfit. Mi van, ha kiderül, hogy egy hírhedt sorozatgyilkost fogadott az ágyába?

– A kis álarcos hősünket leszámítva, ugyebár.

Ezek szerint mégsem érhette olyan súlyos sérülés, hiszen Zorróra is emlékszik.

– A kutya Rayé, a szomszédomé. Tőle bérelem a házat. És ő nem bánja, hogy Zorro szinte mindig
nálam van.

– Nem a tiéd a ház? Mégis hogy vetődtél ide? Mit csinálsz, miből élsz?

Sortűzként záporoztak a kérdések. Úgy látszik, őméltósága könnyebben kérdez, mint válaszol,
jegyezte meg magában ellenségesen a lány.

Azon töprengett, hogyan elégíthetné ki a sebesült kíváncsiságát anélkül, hogy túl sokat elárulna
magáról. Ő maga sem értette, végül miért döntött amellett, hogy elmondja az igazat.

– Festészettel foglalkozom. Azaz festek.

Ryant szemlátomást igencsak meglepte a válasz. Értetlenkedve ráncolta össze a homlokát. A lány azt
hitte, nyomban hangos kacagásban tör ki.

– Jó áron el tudod adni a képeidet?

Jellemző a férfiak észjárására, húzódott mosolyra a háziasszony szája. Akár azt is kérdezhette volna,
milyen érzés festőművésznek lenni, melyik stílusirányzatot követi, vagy más effélét. De nem. Őt mint
az erősebbik nem képviselőjét természetesen a dolog üzleti oldala érdekelte. Talán még arra is képes
lett volna, hogy kiállítást rendezzen Nina festményeiből. Ezzel azonban elkésett, mert a szomszédos
sziget műkereskedésében rendszeresen megtették ezt.

– Az a lényeg, hogy nem halok éhen – vágta ki magát.

Ryan tekintete vizsgálódón siklott végig a lány takaró fedte testén, majd hamiskás mosolyra
húzódott a szája.

– De ahogy elnézem, nem állsz messze tőle.

– Nem értem – ment bele a játékba Nina –, pedig pezsgőn és osztrigán élek.

– De igazgyöngyre még nem akadtál, ugye?

Elég volt ránézni, a lány rögtön tudta, hogy nem szó szerint kell érteni a szavait.
 – Ahogy vesszük. – Nem feltételezte volna, hogy a vendége ilyen jó beleérző képességgel
rendelkezik. – Nagyon élvezem az egyedüllét nyugalmát.

Szüksége is volt erre az átélt fájdalmak után. Három éve halt meg a nagymamája, aki felnevelte őt.
Nagyon sokat szenvedett szegény, de az utolsó pillanatig sem adta fel, hősiesen harcolt a rák ellen,
amely szép lassan felfalta a testét.

Nina egész idő alatt önfeláldozóan ápolta az idős asszonyt, minden tőle telhetőt megtett, hogy minél
tovább együtt lehessenek. Kötelességének érezte, hogy legalább a töredékét visszaadja annak, amit
kapott tőle. Még gyerek volt, amikor a nagypapája meghalt, de rá is nagy szeretettel és hálával
emlékezett.

A temetésen fogta fel igazán, mit is jelent számára a nagymamája elvesztése. Teljesen magára
maradt. Senki sem volt többé, akire számíthatott volna.

Ettől a naptól kezdve indult el lefelé a lejtőn. Egy ideig csak sodródott az árral, művészi pályafutását
teljesen elhanyagolta, és jelentéktelen munkákból tengette életét. A céltalan, értelmetlen hányódás
után végre ráeszmélt, hogy ideje a saját lábára állnia, és végre megvalósítani régi álmát. Elhatározta,
hogy utazgatni fog. Remélte, hogy tapasztalatokkal és élményekkel gazdagon, megújult erővel veszi
kézbe majd az ecsetet.

Az elhatározást tett követte: a következő két év során keresztül-kasul utazgatott Ausztráliában,

azonban az, hogy eközben mi történt vele, és mi mindent látott, teljesen kitörlődött az agyából.
Elszakadt a film, amelyet csak a szigetre érkezése napján sikerült újra befűzni a gépbe. Itt végre
nyugalomra, belső békére talált, és a film zavartalanul forgott tovább – visszafelé azonban nem
pergett.

– Rengeteget köszönhetek ennek a helynek – tért vissza gondolatai birodalmából. – Az emberek

hajlamosak rá, hogy siránkozzanak az elszalasztott lehetőségek miatt. Én semmit sem bánok. Teljes
mértékben elégedett vagyok az életemmel, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi sem történik
véletlenül. Ha másképp alakul, valószínűleg most nem lennék itt, ezt pedig bizony nagyon bánnám.

Ryan hirtelen falfehér arccal felpattant, félelmetes, hörgésszerű hangot hallatva.

– Mi a baj? – kérdezte Nina halábra váltan.

– Semmi – bizonygatta a férfi. – Minden rendben.

A vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Bármennyire igyekezett, nem tudta leplezni, milyen
hatással vannak rá a hallottak. Izzadság-cseppek csillantak meg a homlokán, és fájdalmas tekintettel
nézett a lányra.

Vajon mit mondhattam, ami ennyire felzaklatta? – töprengett magában Nina. Bűntudatosan felült,
és átölelte a beteget, mire az reszketni kezdett.

– Ryan, mi a baj?

– Mondtam már, hogy semmi – nyögte ki a férfi erőlködve.

– Nincs rá szükség, hogy megjátssza itt nekem a hőst – förmedt rá Nina, de amint észrevette a férfi
szemében megcsillanó könnycseppeket, megenyhült a hangja. – Miért nem mondja el végre, mi
bántja?

– Csak egy múló görcs – préselte ki összeszorított fogai között Ryan.

 Látszott rajta, hogy pokolian szenved. Nina nem volt képes tétlenül nézni a kínlódását.

– Tudok segíteni?

– Hogy tudsz-e? Ölelj magadhoz szorosan! – Azzal visszadőlt, magával rántva ápolónőjét is. – Még
szorosabban! – követelte, és hozzásimult a lányhoz. – Véged, ha még egyszer elmozdulsz innen!

– Semmi baj – csitítgatta Nina, és olyan erősen ölelte magához, ahogy csak bírta. A férfi karja is
egyre követelőbben fogta át a testét. Alig kapott levegőt. Úgy érezte, mintha satuba zárták volna.

Ryan szép lassan megnyugodott. Szorítása egyre erőtlenebbé vált, végül a keze már csak ernyedten
nyugodott a lány csípőjén. Egyenletes szuszogása elárulta, hogy elaludt.

Nina testét jóleső fáradtság árasztotta el. Lehunyta a szemét, hogy rendezze a gondolatait. Egy
pillanat alatt mély álomba zuhant.

A pirkadat szürkés fényére ébredt, amely gyengén megvilágította hálótársa arcát. Szorosan egymás
mellett feküdtek, ugyanabban a helyzetben, ahogy elaludtak. Az ajkuk szinte összeért. Ryan álmában a
lány két combja közé fúrta a térdét. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire vágyik valakinek a
közelségére és féltő gondoskodására.

Még csak az hiányzik! – fortyant fel magában Nina, és hirtelen százával sorakoztatta fel az érveket,
miért nem helyes egy ágyban feküdnie egy férfival, akinek még a nevét sem tudja biztosan. Belső
parancsra azonnal véget kellett volna vetnie ennek a kényes helyzetnek, de nem mert megmozdulni,
nehogy felébressze Ryant. Nem maradt más választása, mint hogy rezzenéstelenül, csendben feküdjön
tovább, és átgondolja, hogyan fajulhattak idáig a dolgok.

Mi az ördög vitte rá, hogy ennyire a szívén viselje egy másik ember sorsát? Természetes, hogy
vészhelyzetben bárkinek segít – ezt mindenki megtenné. De az már érthetetlen, miért aggódik annyira
egy vadidegenért, hogy hatalmas együttérzésében még vonzalmat is kezd érezni iránta. És az még
ennél is szörnyűbb, hogy valószínűleg mindezt maga az áldozat is észrevette.

Nem volt téves a következtetés: Ryan most álmában átkulcsolta a lábával a combját, és még
szorosabban hozzásimult. Nina a ruhán keresztül is érezte a férfi izmos testét, amint egyre jobban
felhevül. Szinte már őt is magukkal sodorták a vágy hullámai, amikor hirtelen ráeszmélt, hová vezet ez
az egész, ha azonnal nem ad parancsot magának a visszavonulásra.

Megpróbálta kiszabadítani az egyik karját, mire a férfi méltatlankodva összeráncolta homlokát, és

meghiúsította a menekülési kísérletet.

– Nina! – suttogta szenvedélyes hangon, és elégedett mosoly jelent meg az arcán.

A szája gyorsan és határozottan siklott a lány ajkára, akit annyira megbénított a hirtelen csók, hogy
zavarában védekezni sem tudott. Vagy nem is akart? Testében ezernyi szikra izzott fel, amikor a férfi a
szájához ért. Érezte, ahogy Ryan keze végigsiklik a hátán, a derekától fölfelé, egészen a tarkójáig, majd
erősen tartja a fejét, csókja pedig egyre mohóbbá, követelőbbé válik. Nina ajka megadóan szétnyílt.

A parázsként izzó szenvedély szép lassan mindkettőjükben hatalmas lángra lobbant. Nina szinte
kábultan adta át magát a földöntúli gyönyörnek, amely egyúttal félelemmel töltötte el.

Amikor Ryan benyúlt a pulóvere alá, és hozzáért a bőréhez, hirtelen tudatosult benne, mi is történik
valójában. Szégyenkező mozdulattal tolta el magától a férfit.

– Elég!
 – Mármint az előjátékból? – kérdezett vissza Ryan, ragyogó mosollyal az arcán. – Akkor jöhet a
többi.

– Nem… én nem így gondoltam – nyögte ki nagy nehezen a lány. Nem volt túl meggyőző, mert Ryan
keze továbbvándorolt a testén. Kikutatta a legérzékenyebb pontokat, csaknem megtörve ezzel Nina
ellenállását.

– Megyek, elkészítem a reggelit – keresett kibúvót a lány.

Kipattant az ágyból, és habozás nélkül kisietett a szobából. Vissza sem mert nézni, nehogy a kék
szempár és az érzéki férfiajak láttán a végén még meggondolja magát.
 4. FEJEZET

Mielőtt a konyhába ment volna, kinézett a nappali ablakán. Nem sokat javult az idő. Már nem esett
annyira, a szél viszont továbbra is vad erővel süvített. Nyilvánvaló volt, hogy aznap sem indítanak
kompot a szigetre.

Kicsit elidőzött a nappaliban, át is öltözött, aztán a kinti látványhoz hasonlóan borús gondolatokkal
indult a konyhába. Zorro már türelmetlenül toporgott a tányérja körül.

– Jó reggelt!

Nina összerezzent a váratlan, harsány hangra. Megfordult. Ryan sugárzó arccal állt az ajtóban.
Csöppet sem zavartatva magát, fesztelenül bámulta vendéglátóját, a feje búbjától a lába ujjáig.

Nina melegítőnadrágban volt, de a bő pulóvert finoman vasalt, fehér blúzra cserélte, amelyet
egészen a nyakáig begombolt. Lófarokba kötött haja előrecsúszott a vállára, a férfi tekintete innen –
egészen véletlenül – folyton a domborodó mellére siklott.

Nina hiába ügyelt rá gondosan, hogy minél többet eltakarjon magából, szándékának pont az
ellenkezőjét érte el. Úgy érezte, a jövevény szinte felfalja a tekintetével.

– Lezuhanyoztam, nem baj? – törte meg a hallgatást a vendég, miközben az állát tapogatta. – A
szekrényben találtam egy borotvát.

A lány szinte a bőrén érezte a borostás arc izgató cirógatását. Már megbánta, hogy az első útja nem
a fürdőszobába vezetett. Le kellett volna mosnia magáról a férfi illatát, mert így nem tudta elfeledni a
gyönyörteljes érintéseket.

– Látom, a kandalló elé akasztottad a ruháimat – szólalt meg Ryan. – Szerinted megszáradtak már?

– Én… – Nina inkább elhallgatott, mert félt, hogy elcsuklik a hangja. Bármi történjék is, a férfi nem
láthatja meg rajta, mennyire felzaklatja a jelenléte. Még akkor sem, ha ilyen átható tekintettel néz rá.

Pedig amióta felkelt, erre a pillanatra készült. Belefájdult a feje a töprengésbe, hogyan szólítsa majd
Ryant. A magázódás – ráadásul egyoldalúan, hiszen a férfi tegezi őt – igencsak nevetséges lenne a
hajnalban történtek után. Végül a tegezés mellett döntött. És közben nagyon remélte, a vendégébe
szorult annyi lovagiasság, hogy nem beszél a történtekről. Mert az biztos, hogy ő semmi esetre sem
hozza szóba ezt a kínos ügyet.

– Egy kicsit várnod kell – válaszolta. Menekülni akart a férfi fürkésző tekintete elől, ezért hátat
fordított neki, és a kávéfőzővel kezdett el foglalatoskodni. – Kimostam a ruháidat, alighanem nedvesek
még.

– Köszönöm szépen.

Ryan hangjából őszinte öröm csengett, a lány azonban tudta, hogy ez nem pusztán a bizalmas
tegezésnek köszönhető.

– Nos, nekilátunk? – A háziasszony kávét és kenyeret tett az asztalra. – Gondolom, szörnyen éhes
vagy.

– De még mennyire! – mondta a férfi, és leült az asztalhoz. – Remélem, nem haragszik meg az
öcséd, hogy használom a dolgait.

– Nem hiszem – mosolyodott el a lány. – Nem valószínű, hogy betoppan. Sok a munkája.
 – Sosem lehet tudni. Mintha azt mondtad volna, hogy szeret szörfözni…

Nina fel akarta világosítani a vendégét, hogy a testvére él-hal ugyan a szörfért, de nem
öngyilkosjelölt. Csakhogy hirtelen rádöbbent, Ryan mindenre emlékszik, amit előző este mesélt neki!

Vajon ő is felfigyelt erre? Nina lázasan kezdte törni a fejét, milyen csellel deríthetné ki, hogy vajon
sokkal korábbi dolgokra is emlékszik-e.

– Dave itt hagyta a telefonját. Nem akarsz esetleg felhívni valakit? – kérdezte. Mivel Ryan egy szót
sem szólt, közvetlenebb hangon folytatta: – Gondolom, amint lehet, hazaindulsz.

A férfi arca elárulta, mennyire zokon vette ezt a megjegyzést.

– Persze, ha megmondod, merre menjek.

Nina félelme beigazolódott. Majdnem kiejtette kezéből a kávéskannát arra a gondolatra, hogy a
férfi, ki tudja, meddig, itt akar maradni nála.

– Tényleg nem tudod, kihez jöttél látogatóba?

Ryan megrázta a fejét.

– Azt hittem, hogy már… – Nina elharapta a mondatot. A világért sem akarta szóba hozni a
hajnalban történteket. Ryan azonban kitalálta a gondolatait.

– Kétségkívül le akartam feküdni veled, de ez még korántsem jelenti azt, hogy az agyam rendesen
működik. – Gúnyos arckifejezése még nyomatékosabbá tette érdes szavait. – Sajnálom, hogy csalódást
kell okoznom, de a szeretkezésnek semmi köze a józan észhez. A kettő igen távol áll egymástól, főleg
akkor, amikor az ember egy csábító illatú, fiatal nővel a karjában ébred. Tudod, a férfiaknak megvan az
a rossz szokásuk, hogy ilyenkor nem az eszükre, hanem az ösztöneikre hallgatnak. Az ösztönöm pedig
azt súgta, hogy az a nő, aki egy ártatlan csóktól is lázba jön, nem sokáig kéreti magát.

Nina arca vörös lett a méregtől. Szóval ez a kiállhatatlan alak így hálálja meg, hogy megmentette az
életét?!

Ryan azonban még nem fejezte be a mondanivalóját; nemcsak beledöfte, hanem meg is forgatta a
lányban a kést.

– Nem sok kellett hozzá, hogy beigazolódjon az elméletem, csak aztán ostoba módon elkezdtél
kényeskedni.

– Kényeskedni?

– Na jó, mondjuk úgy, hogy beijedtél – finomított a szavain Ryan, az arca azonban elárulta, hogy a
két kifejezés számára körülbelül ugyanazt jelenti.

Ninát majd szétvetette a méreg.

– Hogy jutna eszembe lefeküdni egy vadidegen férfival, akinek még a nevét sem tudom? Ez meg
sem fordult a fejemben, amikor beleegyeztem, hogy nem hagylak magadra. De talán inkább azzal
kellene foglalkoznod, normális dolog-e, hogy téged jobban izgat a szerelmi életed, mint az egészséged!

Ryan szótlanul nézett farkasszemet a lánnyal. Hasonlóan meredhet egymásra két verekedni készülő
fenevad, amikor éppen fogást keres egymáson.
 – Nem értem, miért hergeled fel magad ennyire – szólalt meg a vendég, és szemrebbenés nélkül
állta Nina gyilkos tekintetét. – Hiszen azt is csak te tudod, engem hogy hívnak, mivel tőled kaptam a
nevemet.

E szavak hirtelen bűntudatot keltettek a lányban. Hogyan is tehet szemrehányást ennek a beteg
embernek, akinek halvány fogalma sincs semmiről?

– Sajnálom… – szabadkozott.

Ryan azonban félbeszakította a bocsánatkérést.

– Azt hiszed, engem egyáltalán nem érdekel, hogy semmi sem jut az eszembe? Nem, nem mondtam
igazat. Ha tudnád, mi mindenre emlékszem! Tegyünk egy próbát! Kérdezz, amit csak akarsz! Napra
pontosan megmondom Picasso születésének dátumát. Esetleg a tartármártás receptjét is hallani
akarod? Egy élő lexikon áll előtted, tele adatokkal. De mi haszna mindennek, ha önmagamról az
égvilágon semmit sem tudok? – csapott indulatosan az asztalra az öklével.

Nina mélységesen megdöbbent azon, milyen érzéketlenül is bánik ezzel a szegény, szenvedő férfival.
Ryan tisztán látja, milyen embertelen helyzetben van, és nyilván mindent elkövet annak érdekében,
hogy kievickéljen belőle. Ő pedig ahelyett, hogy vigaszt nyújtana neki, újra és újra eszébe juttatta
kínzó, szánalmas állapotát.

– Nagyon sajnálom – szólalt meg bűnbánó arccal, és teletöltötte a csészéket gőzölgő kávéval.

A férfi gyanakodva kémlelte a műveletet. Nina nem tudta mire vélni a dolgot, végül rájött, hogy
talán nem kellett volna tejet és cukrot tennie a vendége kávéjába.

– Feketén szereted? – kérdezte.

– Nem tudom – nézett rá a férfi komoly arccal. – Elég, ha te tudod. – Azzal szájához emelte a csészét,
és óvatosan belekortyolt. – Hú, de finom! – ragyogott fel az arca. – Úgy látszik, jól ismered az
ízlésemet. Meg kell jegyeznem, hogyan készítetted. Hány cukrot tettél bele?

– Kettőt – felelte a lány bizonytalan hangon. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt
rajta. Elhatározta, hogy óvatosabb lesz, nehogy még egyszer ilyen lehetetlen helyzetbe kerüljön.

– Mit eszel? Rozskenyeret vagy pirítóst?

– Találd ki! – húzódott a férfi szája gyermekien ártatlan mosolyra. – Úgy tűnik, többet tudsz rólam,
mint én magam.

– Nincs túl nehéz dolgom – fakadt ki a lány, de abban a pillanatban meg is bánta a kemény szavakat.
– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.

– Jó, jó – szólalt meg a férfi fesztelenül. – Igazad van. Mellesleg eszem ágában sincs homokba dugni
a fejemet az igazság elől. Csak azt nem értem, miért épp te hányod ezt a szememre.

Ninának halvány fogalma sem volt róla, mire céloz a férfi. Törte a fejét, de nem tudta megfejteni a
rejtvényt. Szinte remegett az idegességtől.

A feszült csendet hangos kopogás törte meg. A lány felugrott, hogy ajtót nyisson. Ígéretéhez híven
Dave érkezett meg, bőrig ázva lépett be a lakásba.

– Remélem, nem ébresztettem fel magukat – köszöntötte a háziasszonyt, és kibújt a

gumicsizmájából. – Kénytelen voltam ilyen korán kelni, ugyanis a házunk kissé megsínylette az éjszakai
vihart, és a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy még ma helyrehozzam a károkat. Ez nem a magáé? –
fordult Ryan felé, és előhúzott egy bőrtáskát a kabátja alól.

A beteg futó pillantást vetett az ázott holmira, és szemlátomást hatalmas erőfeszítésébe került, hogy
megtalálja a megfelelő szavakat.

– Lehetséges – vetette oda félvállról.

– Sajnos, még most sem emlékszik semmire – világosította fel Nina az orvost, miközben lesegítette
róla az esőkabátot. – Hol találta?

– Az árokban – felelte Dave, és letette a táskát, hogy hozzákezdjen a vizsgálathoz. Miután
meggyőződött róla, hogy a seb szépen gyógyul, néhány összefüggéstelennek hangzó kérdést intézett
Ryanhez.

– Miért nem nézzük meg, mi van a táskában? – szólt közbe a háziasszony, mert észrevette, milyen
nehezére esik a vendégének válaszolnia. – Talán megtudunk valamit.

Dave nyugodt arccal leült az asztalhoz, és kért egy kávét.

– Előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy ha nem kap semmiféle támpontot, a betegünk
emlékszik-e valamire. Egyértelmű, hogy átmeneti emlékezetkiesésről van szó, ez a fejsérülések gyakori
következménye. Az is jellemző, hogy a tudatnak csak egy bizonyos része szenved károsodást – fordult
Ryan felé. – A gondolkodási képessége teljesen ép maradt, és a tanulás révén elraktározott
tudásanyagot elő tudja hívni. Viszont az emlékezetnek az a része, ahová az átélt élmények, arcok,
nevek kerülnek, jelenleg nem hozzáférhető.

– Tehát nem mentem át a vizsgán – fordította le az orvosi előadást érthető nyelvre Ryan. Látszott
rajta, mennyire zavarja a doktor fensőbbséges hangvétele.

Dave nem vette a lelkére az élcelődést, igyekezett megőrizni tárgyilagosságát.

– Szó sincs ilyesmiről, csupán fel akartam mérni az állapotát. Írja le a nevét! – tolt a beteg orra elé
egy jegyzetfüzetet.

Ryan szó nélkül a kezébe vett egy tollat, ám amikor a papírra helyezte, habozni kezdett.

– Rajta! – bátorította az orvos. – Írjon!

A férfi legyőzte szorongását, és papírra vetett négy betűt: Ryan

– Mit akar ezzel elérni? – kérdezte a lány, szemlátomást kételkedve az orvos módszerében. – Hiszen
megmondta neki, mit írjon.

Dave-et azonban nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából.

– Most már tudjuk, hogy jobbkezes – jelentette ki diadalittas hangon. Mivel a másik kettő kissé
értetlenül meredt rá, magyarázatba kezdett. – Nem feltétlenül igaz, hogy mindig az egyenes út a
célravezető. Néha egy kis kerülőt kell tenni. Ryan annyira meglepődött a kérésemen, hogy aligha
fontolta meg, melyik kezébe vegye a tollat. Ösztönösen a jobb kezével kezdett írni. Ha megkérdeztem
volna, hogy bal- vagy jobbkezes-e, biztosan nem tudta volna megmondani.

Az is csak akkor derült ki, hogyan szereti a kávét, amikor megkóstolta, villant át Nina agyán. Bár
elismerte Dave szaktudását és módszereit, mégis túl lassúnak találta a gyógyulást.
 – Tegnap este azt mondta, hogy néhány óra, és Ryan visszanyeri majd az emlékezetét.

– Reméltem csak, hogy reggelre jól lesz. De azt továbbra is fenntartom, hogy ez csak átmeneti
állapot – felelte az orvos. – Egyénenként változó ugyanis, mennyi ideig tart a zavar. Az egészet úgy kell
elképzelni, mint egy kirakós játékot. Kinek több, kinek kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy a
helyükre illessze az egyes darabokat. Hát akkor nézzük, mit rejt a táska! Egyetért? – fordul Ryan felé.

– Persze – felelte a férfi öntudatos arccal, és felállt az asztaltól.

Nina is félig felemelkedett, hogy kövesse, Dave szigorú pillantására azonban visszaült, és
megkérdezte az orvostól, milyen károkat okozott a vihar a házában. A szeme sarkából időnként Ryanre
sandított, aki a táska kipakolásával foglalatoskodott.

Amikor a beteg végre feléjük fordult, Nina nem bírta tovább, és odament hozzá.

– Mit találtál?

– Csupa agyonázott holmit: ruhákat, cipőket…

– Megmondtam – szakította félbe a lány. – Minden, amire egy hétvége alatt szüksége lehet az
embernek. A te ruháid?

– A méretüket tekintve rám valóak…

– Egyik sem ismerős? – vágott közbe ismét a háziasszony izgatottan.

– Nem. Ez is benne volt – tett az asztalra egy levéltárcát.

Nina alig várta, hogy a férfi kinyissa végre. Egy jogosítványt húzott elő belőle. A fénykép sajnos a
felismerhetetlenségig elmosódott, mégis az volt az érzése, hogy ez az ismerős, kék szemű arc néz
vissza róla.

Lázasan kezdte keresni a nevet az összefolyt sorok között.

– Ryan Flint – olvasta, és kíváncsian pillantott fel.

– Ryan Liam Flint – helyesbített a vendég, miután belekukkantott az iratba. Úgy tűnt, nincs több
hozzáfűznivalója a dologhoz, mert kifejezéstelen arccal meredt maga elé.

– Ezek szerint a tiéd az öngyújtó – jutott eszébe hirtelen a lánynak.

– Úgy fest a dolog – felelte a férfi közönyös hangon.

– Nincs valami más, ami közelebb vihet minket a megoldáshoz? – keresgélt Nina az idegen tárcában.
– Se hitelkártya, se névjegykártya, csupán némi aprópénz. Ahhoz képest, hogy vagyont érő ruháid
vannak, elég szegényes a csomagod.

– Talán éppen emiatt – vágott vissza Ryan némi éllel a hangjában.

Dave egyszer csak felállt, és a beteg mellé lépett.

– Örülök, hogy megismertem – nyújtott kezet neki, mintha Ryan legalábbis visszanyerte volna már
az emlékezetét. – Én Dave Freeman vagyok.

– Én pedig, mint kiderült, Ryan Flint. Ryan Liam Flint – fogott kezet az orvossal higgadt, elfogadó
mosoly kíséretében a beteg.
 – Milyen érzés kimondani? – érdeklődött Dave.

– Nem rossz, de addig, amíg nem vagyok teljesen biztos benne, hogy valóban ez a nevem, nem
nagyon szeretnék hozzászokni. Én már csak ilyen vagyok. Sosem adom fel. Amit egyszer a fejembe
veszek, tűzön-vízen át véghezviszem.

Anélkül, hogy akarta volna, Nina görcsösen megmarkolta az irattárcát.

– Ez igen nagy öntudatra és elszántságra vall – jegyezte meg Dave, és elgondolkodva simított végig a
szakállán. – Hány éves is maga?

– Harminchárom – világosította fel az orvost a lány, miután nagy nehezen megfejtette az elázott
jogosítványból a születési dátumot.

– Jól benne vagyok a korban, igaz? – viccelődött Ryan. – Ahhoz mindenesetre elég idős vagyok, hogy
tudjam, vannak dolgok, amelyekre nem érdemes emlékezni.

Nina erre rémülten rezzent össze, de a két férfi észre sem vette.

– Azért nem lenne baj, ha tudnánk a lakcímét – folytatta az orvos. – Természetesen

jelentkezhetnénk a rendőrségen, de gondolom, még egy kicsit várni akar, mielőtt bejelenti a saját
eltűnését.

Mivel humoros megjegyzésével nem érte el a kívánt hatást, Dave visszatért a komoly, tárgyilagos
hangvételhez.

– Tessék! Mire jó egy kiadós vihar? Így legalább kénytelen itt maradni és pihenni. Semmiképpen se
erőltesse, hogy újra magára találjon! Az a lényeg, hogy ne gondoljon az állapotára, és tegye azt, ami
jólesik. Meglátja, egyszer csak magától összeáll a kép. Ninánál a legjobb kezekben van.

A lány ijedtében elejtette a tárcát. Hiszen éppen ettől félt!

– Úgy gondolja, hogy Ryan végig nálam fog lakni?!

– Van valami akadálya? Elég nagy a ház, ketten is elférnek benne. – Az igaz, de nem szívesen döntök
Ray távollétében, hiszen…

– Nem hiszem, hogy bármi kifogása lenne ellene – vágott közbe az orvos. – Ő mindig is nagy
kalandor volt, Zorrót is az egyik vándorútjának köszönheti. És persze azt is, hogy a házában lakik. Maga
is hasonló helyzetben volt, és Ray nem küldte el, hanem befogadta, hogy nyugodtan át tudja gondolni
az életét. Azóta sem hagyta el a szigetet – nézett kissé szigorú tekintettel a lányra. – De ha mégis
jobbnak látja megbeszélni vele a dolgot, csak tessék, ne zavartassa magát! Ray a nővérénél van, nem?
Még egy kicsit itt hagyom a telefonomat, a számot pedig biztosan tudja. Esetleg tárcsázzak is maga
helyett?

– Rendben van – adta meg magát a lány nem túl nagy lelkesedéssel. – Csak az a baj, hogy éppen egy
sürgős munka kellős közepén tartok…

– Ne aggódj! – kapcsolódott be a beszélgetésbe maga az érintett is. – Megígérem, nem foglak
zavarni.

Dehogyisnem fogsz! – fortyant fel magában Nina. Hogy az ördögbe tudna a munkájára
összpontosítani, miközben egy ilyen észvesztően jóképű férfi jár-kel a lakásban?

– Talán adsz majd egy-két jó ötletet a gyógyuláshoz – tette még hozzá Ryan.
 – Aligha – vetette oda kissé nyersen a lány. Semmi kétség: a férfi az utolsó szóig hallotta, amiről
előző este beszélgettek Dave-vel.

A feltételezés hamar be is bizonyosodott.

– Te is baleset következtében vesztetted el az emlékezetedet?

Nina gyomra görcsbe rándult. Hatalmas erőfeszítéssel tudott csak parancsolni a tagjainak, nehogy
éktelen reszketésbe kezdjenek. De teljesen mindegy, hiszen így se, úgy se ússza meg, válaszolnia kell.
Ha most kielégíti a férfi kíváncsiságát, remélhetőleg többet nem jut eszébe, hogy feltépje a régi
sebeket.

– Amikor a szigetre jöttem, a komp hídján megcsúsztam, lezuhantam, és a fejem nekicsapódott a

hajó oldalának. – Elkezdte leszedni az asztalt, nehogy Ryan szemébe kelljen néznie. – Legalábbis így
mesélték. Nem emlékszem rá.

– Azóta sem? – A férfi hangjából ijedt csodálkozás csengett ki.

– Azóta sem – világosította fel a lány szenvtelen arccal, miközben az edényeket a mosogatóba
rámolta. – De nem érdekes. Nem vészes.

– Tényleg? – A férfi hangja megbicsaklott. – És mi van, ha azóta is kétségbeesetten keresnek a

hozzátartozóid?

– Kizárt dolog. – A kihallgatás csak nem akart véget érni. – Mielőtt idejöttem, rengeteget
utazgattam, de sehol sem vertem gyökeret. Független és szabad voltam, az összes holmim belefért egy
hátizsákba. Emiatt tehát nem kell aggódni.

Ryan nem úgy festett, mint akit meggyőztek a lány szavai. Nina azonban nem próbálta tovább
győzködni. Hátat fordított neki, és belelendült a mosogatásba.

– Itt az ideje, hogy induljak – törte meg a csöndet Dave. – A feleségem már biztosan
türelmetlenkedik.

– Várjon! Hozom a telefonját. Úgy döntöttem, nem hívom fel Rayt. – Ez jó alkalom volt, hogy néhány
pillanatra megszabaduljon vendége fürkésző pillantásaitól.

Amikor visszaért a konyhába, a két férfi éppen búcsúzkodott egymástól.

– Nem inna még egy csésze kávét? – próbálta Nina még egy kis időre ott tartani az orvost. Annak
gondolatára is elfogta a rémület, hogy egyedül kell maradnia az idegennel.

– Úgy látszik, a mi kis háziasszonyunk attól fél, hogy szőröstül-bőröstül felfalom – tréfálkozott Ryan.

És nem tévedett sokat.

– Mi a biztosíték rá, hogy nem valami csaló gazembert engedtem be a házamba, aki védtelen nőket
szemel ki áldozatul? – vágott vissza a lány szándékos rosszindulattal.

Dave töprengve vakarta meg a fejét.

– Emiatt felesleges nyugtalankodnia. Szakmai tapasztalataim alapján ezt teljesen valószínűtlennek

tartom – bizonygatta a tekintélyét latba vetve, de azért látszott rajta, hogy a női szeszélynek ez az
agyafúrt megnyilvánulása messze meghaladja a tudományát.
 Nina belátta, nincs értelme tovább vitatkozni. Félt, hogy még a végén kiszalad a száján valami, amit
soha nem árulna el senkinek magáról. Például az, mi történt az éjszaka.

– Nem szeretném tovább feltartani – fordult az orvoshoz, és visszaadta neki a telefont. – Üdvözlöm
a feleségét!

– Átadom. Jobbulást kívánok, Ryan!

Amint Nina becsukta a doktor mögött az ajtót, erős szorongás lett úrrá rajta. Fogalma sem volt róla,
mit kezd majd a rá váró feladattal. Úgy érezte, nagy fába vágta a fejszéjét.

Az elkövetkező pár nap azzal telt, hogy minden erejével próbált a munkájára összpontosítani, de
folyton azon kapta magát, hogy megint máshol jár az esze. Gondolatai szüntelenül a váratlan vendég
körül kalandoztak. Bármennyire figyelmesen bánt is vele Ryan, és elvégezte helyette a házimunka nagy
részét, még főzni sem engedte, elkerülhetetlen volt, hogy időnként egymásba ne botoljanak. És
ahányszor csak meglátta őt, Nina mindannyiszor teljesen összezavarodott.

A problémát az is tetézte, hogy az időjárás egy cseppet sem enyhült, így az egész napot összezárva
kellett tölteniük. A lányt egyre jobban nyomasztotta a szabad levegő, a természet hiánya.

Hogy enyhítse szorongását, előkotort néhány vázlatot, amelyeket nemrégiben készített egy-egy
csodálatos sétája alkalmával.

Ez egészen jó módszernek bizonyult. Már majdnem sikerült kiűznie Ryant a gondolatai közül, amikor
a férfi bekopogtatott hozzá, és a választ meg sem várva belépett a műterembe.

– Hoztam egy kis ennivalót – köszöntötte a lányt örömtől sugárzó arccal, és egy tányért nyújtott felé,
amelyen csábító illatú omlett gőzölgött. – Egész nap itt gubbasztasz – futott végig a tekintete a szobán.
– Körülnézhetek?

Felesleges volt engedélyt adni neki, hiszen máris javában vizsgálgatta a képeket és a berendezést. Ez
azért még sincs rendjén, hogy az utolsó mentsvárától, a magány utolsó szigetétől is megfossza Ninát.
Amint befejezte a szemlélődést, megállt a csendélet előtt, amelyen a művész éppen dolgozott. A lány
nagy levegőt vett, és felszólította Ryant, hogy hagyja el a műtermet, és ne merje betenni oda a lábát
még egyszer.

– Emlékeztetnek valamire a festményeid – közölte a férfi az ajtó felé menet. – Csak tudnám, mire!

– Biztosan eszedbe fog jutni – dörmögte a lány mogorva hangon, és igyekezett minél előbb becsukni
az ajtót a vendég mögött. Nem volt abban a hangulatban, hogy megpróbálja eloszlatni a férfi múltjára
boruló sűrű ködfátyolt. Végtére is nem lélekgyógyász ő, hanem festőművész.

Sokkal inkább foglalkoztatta a jelen, amely egyre súlyosabb teherként nehezedett rá. Képtelenség
volt elkerülni Ryant, és még annál is elképzelhetetlenebbnek bizonyult, hogy közömbös tudjon
maradni a jelenlétében.

Tisztában volt vele, hogy minden egyes beszélgetés, minden pillantás, minden érintés egy-egy
lépéssel közelebb viszi a hatalmas, tátongó szakadékhoz, amelybe hamarosan menthetetlenül
belezuhan, és akkor örökre elnyeli őt a koromsötét mélység.

Másnap reggel a sirályok fülsiketítő vijjogására ébredt a lány. A nap élénken ragyogó sugarai
bevilágították a szobát. Az ablakhoz lépett, és végignézett a tájon. A derűs, kék ég vidáman
tükröződött a tenger békés, sima vízén.
 Ninának mázsás kő esett le a szívéről. Ezen a napon a viharral együtt végre Ryan Flint is kivonul az
életéből, és szíve-lelke felszabadul a gyötrő vágy rabsága alól.
 5. FEJEZET

– Ryan! Ryan!

Semmi válasz. Vajon hol lehet? Nina még a fürdőszobába is benyitott. A zuhanyfülke nedves volt,
ezek szerint a férfi már felkelt. A lány bekukkantott a konyhába, majd a nappaliba, de sehol sem találta
vendégét. Elment volna búcsú nélkül? – ötlött fel benne a gondolat, miközben szomorúsággal teli
csalódottság ülte meg a lelkét.

Óvatosan benyitott a férfi szobájába. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Ryan táskája az ágy alatt
hever. Körülnézett. Micsoda rend és tisztaság! Még az ágy is be volt vetve. Úgy látszik, a vendég
rendszeretete nem szenvedett csorbát a baleset során.

Vajon a szülei nevelték bele ezt a jó tulajdonságot? Vagy talán a felesége szoktatta rá, hogy rendet
tartson maga körül?

Bár kézzel-lábbal hadakozott a gondolat ellen, hogy a férfi esetleg nős, az utóbbi napokban sokszor
ez a tudat mentette meg attól, hogy megadja magát Ryan ellenállhatatlan vonzerejének.

A nappaliba visszatérve észrevette, hogy a kandallóban tűz pislákol, és csak most tűnt fel neki, hogy
Zorro nem tekereg a lába körül. A kiskutya meglepően gyorsan a szívébe fogadta a vendéget, és Nina
bezárkózásának ehhez vajmi kevés köze volt.

A lány a teraszra lépett, és a part felé tekintett. Az egyik szigetlakó hajóját a vihar elsodorta a
kikötőből, s most egy kisebb csapattal együtt éppen azon fáradozott, hogy a dagály beállta előtt
visszavonszolja a helyére.

A szeme sarkából egy kis szürke szőrcsomót látott besurranni a szomszéd ház mögé. Ezek szerint Ray
hazatért, és már biztosan lázasan készülődik az élménybeszámolóra. Ilyenkor Ninának mindig a
legkisebb részletekig el kellett mesélnie, mi minden történt a szigeten Ray távollétében.

Máskor a lány már indult volna, hogy köszöntse őt, most azonban csupán egyetlen dolog
foglalkoztatta: Ray érkezése azt jelenti, hogy újra közlekedik a komp. Ebből pedig egyenesen
következik, hogy Ryan végleg elhagyja a szigetet.

Letaglózva ment vissza a konyhába. Most nyomát sem érezte semmi megkönnyebbülésnek.
Kedvetlenül lenyelt néhány falatot, miközben próbálta elnyomni magában a férfival kapcsolatos
érzéseit, amelyek mélységes félelemmel töltötték el, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan,
földöntúli erő mágnesként vonzotta őt Ryanhez.

Elhatározta, hogy kitakarítja a nappalit, hátha a munka segít elfelejteni a kínzó gondolatokat. Rá is
fért már a lakásra egy kis rendrakás, hiszen az utóbbi napokban eléggé elhanyagolt minden ilyesmit.
Ahogy a kanapé párnáját elmozdította, hogy kiszippantsa a ráncokban összegyűlt port, egy aranyzáras,
bór levéltárca pottyant a földre. Felvette, és óvatosan kinyitotta.

Elsőként egy hitelkártyát húzott elő, melyet Ryan Flint nevére állítottak ki. Talált még néhány
csekkszelvényt és egy köteg, drága papírból készült névjegykártyát. Remegő kézzel húzott ki egyet. Ez
állt rajta:

Ryan Flint

Kortárs Művészek Galériája

Honolulu, Sydney, Melbourne, Auckland

 Mintha derült égből csapott volna le a villám. Nina a rémülettől tágra nyílt szemmel gyűrte össze a
kártyát. Izzadságcseppek jelentek meg a homlokán, a szája kiszáradt, a torkában dobogott a szíve.
Bénultan rogyott le a kanapéra, és levegő után kapkodott.

Remélte, hogy az egész csak egy rossz álom. Hirtelen világosság gyúlt a fejében, mégis sok minden
zavaros maradt. Megpróbált erőt venni magán. Becsukta a levéltárcát, visszatette a párna mögé, majd
talpra ugrott, és kiviharzott a házból.

A nedves fűben loholva Ray háza felé tekingetett, de sehol sem látta a férfit, ahhoz pedig nem volt
ereje, hogy bekiabáljon neki. A bejárati ajtó nyitva állt. Nina kopogtatás nélkül lépett be a lakásba, és
egyenesen a konyha felé vette az irányt, ahol a telefon volt. Szinte kábultan emelte fel a kagylót.
Tárcsázott.

– Jó napot! – szólalt meg egy női hang a vonal másik végén.

A lánynak hirtelen egyetlen szó sem jött ki a torkán. Legszívesebben azonnal lecsapta volna a
hallgatót. Amikor felemelte a kezét, hogy a gyöngyöző izzadságcseppeket letörölje a homlokáról,
észrevette, hogy még mindig a markában szorongatja a névjegykártyát.

– Halló! Ki az? – kérdezte a nő türelmetlenül.

– Én… – nyögte ki a lány, de ennél tovább nem jutott. Hirtelen ráébredt, hogy meg sem nézte a
számot, mielőtt tárcsázott. – Ryannel szeretnék beszélni.

– Sajnálom, Mr. Flint jelenleg házon kívül van. A titkárnője vagyok. Miben segíthetek?

Nina erejét megfeszítve gondolkodott, milyen trükkel kellene a dolog végére járni.

– Mikor lehet elérni őt?

– Csak két hét múlva. Mr. Flint szabadságon van.

– Á, értem. Akkor talán jobb, ha a lakásán hívom fel.

– Sajnos nem adhatom meg a…

– Nem gond. Tudom az otthoni számát – szakította félbe a titkárnőt.

– Attól tartok, nem sokra megy vele. Mr. Flint elutazott. Már többször is próbáltam elérni a
mobiltelefonján, de nem vette fel.

Mert az a mobil biztosan valahol az árok mélyén hever, gondolta magában a lány.

– Ha mégis sikerül beszélnem vele, megmondom, hogy kereste. Ha megadja a nevét és a
telefonszámát…

Nina meg sem várta, hogy a titkárnő befejezze a mondatot, hiszen már megtudta, amit akart. Sőt
hirtelenjében túl sok mindent megtudott egyszerre.

Szinte összeomlott a felvillanó emlékek súlya alatt, amelyekről egy csapásra felszállt a sűrű,
áthatolhatatlan ködfátyol. Lavinaként árasztották el az elmúlt kilenc hónap eddig homályos képei,
féligazságai és hazugságai. Éles fájdalom markolt a szívébe, amikor felelevenedtek benne a
nagymamája halála utáni események. És ez még mind semmi ahhoz képest, ahogy Ryan Flint bánt
vele! Mi minden fűződik ehhez a névhez!
 Például az a csodaszép műterem, amelyet Auckland előkelő negyedében rendezett be. Nina titkon
mindig is arról álmodott, hogy egy szép napon majd kiállíthatja itt a műveit.

Az is eszébe jutott, amikor abban a drága étteremben mindenki szeme láttára megalázta őt az a
gazember. Vagy amikor a város legdrágább bárjában mélyen az önérzetébe gázolt, mire ő fogta magát,
és a nagyképű vigyort egy csattanós pofonnal jutalmazta.

Miért pont ő? Nem küldhetett volna valaki mást a sors, hogy próbára tegye a segítőkészségét? Az a
hír járta, hogy egykori szerencsejátékosként Ryan nyert egy lepusztult kiállítótermet Sydneyben,
amelyet felvirágoztatott, és néhány éven belül messze földön híres galériatulajdonos és mellesleg
milliomos lett belőle. Átkozott gazember!

Nina most már tisztában volt vele, miért ellenkezett teste-lelke kezdettói fogva a férfi jelenléte ellen.
Úgy látszik, a tudatalattija nem hagyta cserben. Az nem felejtett.

De még mennyire nem! Szép lassan az is az eszébe jutott, hogy ez az alak puskázta el az öccse életét.
Olyan hatalmas dühöt érzett, mint akkor, amikor történt a dolog.

Néhány nappal a nagymamájuk temetése után Karl azzal állt elő, hogy be akarja mutatni a testvérét
egy bizonyos Ryan Flintnek, ugyanis fülig szerelmes volt a férfi Katie nevű húgába, és azt remélte, hogy
így közelebb kerülhet a lányhoz.

Azonban még több hónap elteltével is csak titokban találkozhatott a szerelmével. Ryan szigorúan
odafigyelt a húgára. Úgy vélte, nem hagyhatja, hogy a tizenkilenc éves lány holmi hosszú hajú
csavargóval találkozgasson, aki az ideje nagy részét egy imbolygó deszkán tölti, és a kétes külsejű
barátai által szerzett alkalmi munkákból tengeti az életét.

Ninára hárult a hálátlan feladat, hogy meggyőzze Ryant, adja áldását a fiatalokra. Hiába bizonygatta
az öccsének, hogy teljesen alkalmatlan erre a szerepre, és valószínűleg sosem tudná elérni, hogy a férfi
beleegyezzen a házasságukba, őszintén szólva ő maga sem helyeselte Karl életvitelét, sőt titokban
egyetértett az ismeretlen férfival, amiért ekkora felelősségtudat él benne a húga iránt.

A megelőlegezett rokonszenv azonban egy csapásra elszállt, amikor először találkozott Ryannel, aki
Ninát hibáztatta az öccse züllött életmódja miatt. Ezzel elérte, hogy a lány Karl oldalára állt, és egy szót
sem szólt arról, hogy igazából nem tartja az öccsét elég érettnek a házassághoz, főleg nem egy olyan
tündéri teremtéssel, mint Katie.

Minden próbálkozást hiábavalónak érzett, hiszen kétsége sem volt afelől, hogy Katie végül úgyis a
bátyja parancsának fog engedelmeskedni. Karl azonban ezt nem látta, és annyira elvakította őt a
szerelem, hogy továbbra sem mondott le nősülési szándékáról.

Néhány nappal a találkozás után kábítószert találtak Karlnál, és letartóztatták őt. Katie azonnal
szakított vele, amikor a fiú azt a vallomást tette, hogy Ryan csempészte a holmijába a szert, azután
pedig feljelentette.

A tárgyalás előtt Karl véletlenül összefutott Ryannel, és behúzott neki egy hatalmasat. Ez volt az
utolsó jelenet, amelyet Nina fel tudott idézni. Katie persze végleg faképnél hagyta a fiút. Ryan
elégedett lehetett magával, elérte, amit akart.

Lépések zaja zökkentette ki Ninát a gondolatmenetéből. Gyorsan zsebre tette a névjegykártyát, és az

ajtóhoz szaladt.

– Jó napot, Ray! – köszönt lelkesen, de semmit nem látott, mert a szemébe tűző napsugarak teljesen
elvakították.
 – Jó reggelt! – szólalt meg egy jól ismert hang, ám a, lányban csak akkor tudatosult, ki is áll előtte,
amikor egy hideg, nedves kutyaorr végigszimatolta csupasz lábszárát. A szeme lassan hozzászokott az
erős fényhez, és nyugtázta, hogy a füle nem csapta be. Ryan képe rajzolódott ki előtte. Az öccse kopott
holmija helyett egy világos nadrág és egy finom anyagú, kék pulóver volt rajta. Meg kell hagyni, nem
nézett ki rosszul. Ezzel valószínűleg ő maga is tisztában volt, amint az a magabiztos mosolyából
kiderült.

Ninával forogni kezdett a világ. Fogalma sem volt róla, hogyan viselkedjen. Közölje kíméletesen a
férfival, hogy rájött a titkára?

– Nem kellett volna ennyire sietned, Nina – köszöntötte Ray a szomszédasszonyát, miközben egy
sétabottal a kezében a teraszra lépett. – Ryan már mindent elújságolt.

Te jó ég! Mindent? – rémült meg a lány, és zavartan sütötte le a szemét.

– Véletlenül futottunk össze a parton, és séta közben beszélgettünk – folytatta a férfi egykedvűen,
miközben a ház előtt álló padhoz vonszolta magát, és nagy sóhaj közepette leült. – Mesélte, hogy
megmentetted az életét, aztán odaadóan ápoltad. El sem tudom képzelni rólad, hogy ne segítettél
volna – dörzsölte meg fáradt lábát. – Pedig mekkora lelkierő kellett hozzá, hogy egyáltalán kinyisd az
ajtót abban az ítéletidőben.

– Nem volt olyan vészes – szerénykedett Nina, pedig még frissen élt benne annak a szörnyű viharnak
az emléke.

– Ne akard bemesélni nekem, hogy a cserepek gondoltak egyet, és csak úgy unalmukban leugráltak
tetőről! – élcelődött a szomszéd, és beletúrt borzas szakállába, amelynek köszönhetően széltől és
naptól cserzett arca még vékonyabbnak tűnt. – Úgy bosszant, hogy nem tudom megjavítani. Istenem,
ezzel a kézzel? – nyújtotta ki elgémberedett, bütykös ujjait.

Ray valamikor halászként kereste a kenyerét, így szinte állandóan a tengeren volt. Nem tudott
belenyugodni, hogy egykor acélos, izmoktól duzzadó teste lassanként elveszti minden erejét.

– Bill Sawyer biztosan elvállalja… – próbálkozott Nina.

– Még mit nem! Egész vagyont fizessek néhány szög beveréséért? – förmedt rá Ray. – Szó sem lehet
róla! Különben is Ryan felajánlotta, hogy segít, méghozzá ingyen.

– Ryan? – Alany nem akart hinni a fülének. Tekintete a szóban forgó személyre siklott, aki laza
testtartással üldögélt a teraszkorláton, és úgy tűnt, jót mulat Nina csodálkozástól megnyúlt
arckifejezésén.

– Igen, igen, jól hallottad – oszlatta el a lány kétségeit Ray. – Sőt nemcsak a tetőt javítja meg, hanem
az egész házat kicsinosítja, ami persze eltart majd néhány napig. Továbbra is nálad fog lakni.
Természetesen erre az időre elengedem a lakbéredet, hiszen Ryant etetned is kell…

– Ugye ezt nem gondolja komolyan? – tiltakozott Nina dühtől elcsukló hangon. – Ryan csak menjen
vissza oda, ahonnan jött!

– És az hol van? – kérdezte a vendég.

Nina hirtelen letette a fegyvert. Annyira bőszítette őt a férfi, hogy legszívesebben a szemébe vágta
volna az igazságot, amely az imént egy csapásra megvilágosodott előtte. Ezzel talán térdre
kényszeríthette volna. Csakhogy valami megmagyarázhatatlan, titokzatos erő visszatartotta ettől.
 – Maga szerint tudja egyáltalán, mi a különbség a kalapács és a fogó között? – fordult aztán Ray felé.
– Csak nehogy összedöntse a házát!

– Hogy mondhatsz ilyet? – kapta fel a fejét Ryan.

– Hogy mondhatok ilyet? – kérdezett vissza a lány gúnyos hangon, majd a férfihoz lépett,
megragadta a kezét, és vizsgálgatni kezdte puha, sima bőrét. – Így fest egy kétkezi munkás tenyere?
Szerintem a keze inkább olyasvalakiről árulkodik, akinek más dolga sincs, mint manikűröshöz járni.

Ryan pajkos pillantást vetett a dühös lányra.

– Mindig azt hittem, hogy a nők szeretik az ápolt kezű férfiakat – jegyezte meg alig hallhatóan.

Nina villámgyorsan elkapta a kezét. Mi az ördögért fogdossa ezt az alakot? Vigyázni kell vele, hiszen
a szívdöglesztő vonzerejével együtt a vadászkedve is igencsak ép maradt, és általában a lehető
legalkalmatlanabb pillanatokban bújt elő belőle.

Amikor annak idején leültek Karllal és Katie-vel, hogy a jövőjükről beszéljenek, akkor is nyíltan,
gátlástalanul tette egymás után a különböző, félre nem érthető megjegyzéseket és célzásokat.

Ezután ahányszor csak találkoztak, a lány testében érthetetlen módon valami bizsergető feszültség
támadt. Akkoriban igen gyakran robbantak ki köztük hevesebbnél hevesebb szócsaták. Nina szinte
beleremegett, amikor egy-egy meggyőző érve után ellenfele elismerően pillantott rá azzal a ragyogó
kék szemével. Látszott rajta, mennyire élvezi, amikor a lány kitartóan próbálja eltéríteni a szerinte
túlhaladott nézeteitől. Nina azt gondolta, hogy Ryant az új, szokatlan helyzet szórakoztatja ennyire,
hiszen az előző barátnője magazinok címlapjára való nő volt ugyan, ám valószínűleg sosem mert
ellentmondani neki.

– A fodrászoknak van ilyen kezük – mordult a férfira.

Ryan nem tudta leállítani magát. Nina tarkójára tette a kezét, és a hüvelykujjával beletúrt a hajába.

– Este szívesen megmosom a hajadat – ajánlotta színlelt hivatalossággal. – Kipróbálhatod, meddig

terjed a tudományom.

A lány fülig vörösödött. Ösztönösen hátrébb lépett, de így sem bírt megszabadulni attól a
gondolattól, amelyet a férfi tréfálkozása indított el benne. Szinte érezte, ahogy a zuhanyrózsából
kiáramló víz csiklandozva fut végig a bőrén, és egyszer csak mögé lép Ryan, gyengéden átöleli, majd
mosni kezdi – a haját…

– Próba szerencse – szólt közbe Ray a lány nagy megkönnyebbülésére. A legkevésbé sem nyugtatta
meg azonban, hogy a szomszédja a vendég pártján áll.

– Akkor sem maradhat itt! – ellenkezett, miközben erősen törte a fejét, milyen érveket hozhatna fel
a nemkívánatos személy távozása mellett. – A családja már biztosan halálra aggódja magát miatta.

Ninának eszébe jutott, hogy a férfi szülei Európában élnek. Katie-ről nem tudott, talán tanult
valahol.

– Esetleg a felesége…

Lopva Ryan felé sandított. A férfi arcáról lefagyott a mosoly.

 Amikor megismerkedtek, Ryan megrögzött agglegény volt, eszébe sem jutott elvenni az akkori
barátnőjét. Mint kiderült, az a tökéletes szépség is csak egy volt a sok közül. Ezt Nina Katie-től tudta
meg, amikor arról beszélgettek, miért ellenzi a férfi Katie házasságát Karllal.

– Egyáltalán nem lep meg a viselkedése. Sosem láttam még igazán szerelmesnek. Ez érthető is,
hiszen csak úgy bomlanak utána a nők, a kisujját sem kell megmozdítania értük. Tisztelt sorstársaink
szép lassan kiölték belőle az őszinte érzéseket, elfeledtették vele, hogy létezik odaadó, igaz szerelem.
Sosem fog megnősülni. De ha mégis, akkor vagy anyagi okokból, vagy pedig azért, mert teherbe esik a
barátnője.

Az emlékek hatására Ninát még jobban magával ragadta az indulat.

– Vagy talán túl merész a feltételezés, miszerint feleséged lenne?

– Csak annyira, mint az, hogy te férjnél vagy – vágott vissza a férfi rezzenéstelen arccal. – Ki tudja, mi
történt az elmúlt két évben?

– Tessék? Ugye nem gondolod komolyan, hogy képes lennék elfelejteni a saját esküvőmet? –
rikoltotta magánkívül. – Ha nem vetted volna észre, nem hordok jegygyűrűt.

– Miért, én talán igen? – dugta a kezét a lány orra elé Ryan.

– A férfiak általában nem viselik a jegygyűrűjüket.

– Olykor a nők is inkább otthon hagyják.

A célzás egyértelmű volt, főleg, hogy Katie mesélt egyet s mást a bátyja férjes asszonyokkal való
kalandjairól.

– Ha valaki az ujjamra húzná, soha többé nem venném le – tette csípőre a kezét öntudatosan Nina.

Ryan leszállt a korlátról, és a lány mozdulatát utánozva meredt rá.

– Akárcsak én!

Fájdalom, de Ninának be kellett látnia, ha a feje tetejére áll, akkor sem tudja elűzni a férfit a
szigetről. De hát miért nem veszi észre, hogy semmi keresnivalója sincs itt?

– Bárcsak látnátok magatokat! – rázkódott nevettében Ray. – Úgy érzem magam, mintha
kakasviadalon lennék. Ne marakodjatok tovább! – Őszes hajába túrt, és komoly arccal kijelentette: –
Én már úgyis eldöntöttem a kérdést: Ryan marad, és kész.

Hogy teheti ezt velem? – keseredett el magában Nina, de rögtön meg is bocsátott Raynek, hiszen
neki sejtelme sem lehet a történtekről. Mi lenne, ha kerek perec elmondaná, miért akar minél előbb
megszabadulni a kedves vendégtől? Nem, nem, így saját magát hozná kínos helyzetbe. De mégis,
hogyan várhatja el tőle Ray, hogy egy vadidegen férfival lakjon egy fedél alatt?

Hirtelen azonban minden búja-baja elszállt. Kaján vigyorral képzelte maga elé, ahogy Ryan minden
erejét bevetve, kétségbeesetten vergődik a tetőn, a cserepek között. Mivel minden figyelmét a
tömegvonzás leküzdésére fordítja, arra már nem marad energiája, hogy a tulajdonos egyre
indulatosabb és hangosabb utasításait kövesse, aki valószínűleg rég megbánta, hogy ingyen akarta
megúszni a javíttatást.

Ryan szánalmas kínlódására gondolva Nina hatalmas elégtételt érzett. Most majd megfogja őt!
Megkaparintotta a fegyvert, amellyel egy pillanat alatt leterítheti az ellenfelét, elérheti, hogy Ryan
megfizessen minden megaláztatásért és gonoszságért, amit az öccsével és vele művelt. Most már
mindent tud róla, és bármikor, egyetlen szóval eloszlathatja a ködöt a fejéből. Könyörtelen lesz a
bosszú!

– Hát akkor kénytelen leszek megbarátkozni a gondolattal – adta be a derekát, és gyorsan sarkon
fordult, nehogy kiderüljön, hogy igazából a pokolba kívánja ezt az alakot.

Már majdnem otthon volt, amikor Ryan utolérte.

– Szeretnék átöltözni – magyarázkodott a férfi –, csak azt hiszem, nincs olyan ruhám, amiben
dolgozhatnék. Tudsz adni valamit?

Nina válaszként közönyösen megrántotta a vállát. A férfi alighanem mondani akart még valamit,
mert elgondolkozva bámult a lányra.

– Csak egyet magyarázz meg nekem! – bökte ki végül. – Az egyik pillanatban ostorral akarsz elhajtani
innen, pár perccel később pedig könnyedén beleegyezel, hogy maradjak. Hogy van ez?

Szóval ezért loholt annyira utána!

– Egyszerűen csak meggondoltam magam – válaszolta hetykén Nina, és felszegett fejjel szívta be a
friss, sószagú levegőt.

A férfi ismét nyeregben érezte magát.

– Miért? Megváltozott rólam a véleményed?

– Nem, egyáltalán nem miattad – váltott éles hangra a lány. – Egyedül Ray kedvéért viselem el a
jelenlétedet, és ne gondold, hogy repesek örömömben. – Megsemmisítő pillantást vetett a hívatlan
vendégre.

A férfi elmélázva dörzsölte meg az arcát, pont úgy, mint amikor annak idején Nina hatalmas
pofonnal jutalmazta a viselkedését. Örülhet, hogy ennyivel megúszta. A lány legszívesebben miszlikbe
aprította volna, amikor azt javasolta, hogy Karl és Katie ügyét az ágyban beszéljék meg.

– Még mindig azt akarod, hogy elmenjek?

– Felőlem akár a fejed tetejére is állhatsz.

Abban a pillanatban, hogy kimondta, Nina meg is bánta a szavait, mert úgy látta, közönyös
viselkedésével nagyon megbántotta a férfit. Csodálkozva látta be, hogy saját magán sem tud
egykönnyen eligazodni. Ryan azon nyomban lecsapott megmentője gyenge pontjára, és csillogó
szemmel jelentette ki:

– Nem hiszek neked – fogta a tenyerébe Nina arcát. – Tudom, hogy csak megjátszod magad.

– Hagyj békén! – förmedt rá a lány, miközben a szíve majd kiugrott a helyéből.

Ryan azonban mintha meg sem hallotta volna a figyelmeztetést, hüvelykujját lassan, érzékien
végigcsúsztatta a lány ajkán, amely önkéntelenül megadta magát a kényeztetésnek.

Egyszerűen el kellene löknöm magamtól, gondolta Nina, de csak állt ott szerencsétlenül, mint Bálám
szamara.

– Ne ölelgess!
 – Nem szereted? – A férfi hangja éppoly lágy és gyengéd volt, mint az érintése, mellyel szép lassan
megtörte a lány ellenállását. – Mitől félsz? Miért nem hagyod, hogy történjen, aminek történnie kell?

Nina lehunyta a szemét, nehogy visszafordíthatatlanul elragadja őt a csábítójából áradó bűvös

varázserő.

– Már így is túl messzire mentünk.

– Ahogy akarod – engedelmeskedett Ryan, és levette a kezét a lány válláról. Nina úgy érezte, mintha
mázsás súlytól szabadult volna meg. – Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat. – Azzal
sarkon fordult, hogy bemenjen a lakásba, a küszöbön azonban megtorpant, és jelentőségteljes
pillantással nézett vissza Ninára. – Bár mindketten jól tudjuk, hogy igazából nem ezt akarod, kedvesem
– vetette oda félvállról, majd vidáman fütyörészve lépett be az ajtón.

A következő néhány napban mintha elhatározta volna, hogy a kínok kínjának veti alá vendéglátóját.
Újabb és újabb, kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb helyzetet teremtett, és szinte élvezte a lány
zavarát. Vajon mi volt ezzel a célja? És mégis mi oka volt rá, hogy így megszorongassa azt, akinek az
életét köszönheti?
 6. FEJEZET

– Hátul még hiányzik egy cserép – figyelmeztette Nina az alkalmi javítómunkást, amikor az már
lemászott a létráról, és éppen a szerszámokat tette a helyükre.

– Hamarabb is szólhattál volna – pillantott Ryan méltatlankodva a lányra, aki kényelmesen

heverészett egy nyugágyban.

– Csak most vettem észre – jelentette ki ártatlan arccal Nina, majd a tálért nyúlt, és süteménnyel
kínálta Rayt, amelyet annak hazatérése alkalmából készített.

Melegen sütött a nap, ezért Ryan levette az ingét. A lány áhítattal bámulta izmai játékát, amikor
ismét felfelé mászott a létrán.

– Nem néz ki rosszul a fiú, igaz? – közvetítette a jelenetet Ray, majd beleharapott a süteménybe. –
Nem ihleti meg a látvány a művésznőt?

Nina megdöbbent saját magán, hogy ennyire nem képes leplezni csodálatát.

– Először is ő nem fiú – magyarázta színlelt közönnyel –, másodszor pedig nem szoktam portrékat
festeni.

– Akkor nem értem, miért bámulod olyan elmerülten – vágott vissza Ray szenvtelen arccal.

– Még nekem is szembetűnő, mennyire ügyetlen.

– Hogy mondhatsz ilyet? Egészen jól elboldogul, ráadásul egyetlen szó nélkül. Még a rosszindulatú
szurkálódásaid sem vonják el a figyelmét.

– Fel nem foghatom, Ray, miért lelkesedik ennyire egy ilyen alak iránt.

Ha így mennek tovább a dolgok, a terve a végén dugába dől, még mielőtt megtenné az első lépést.
Ki gondolta volna, hogy a két férfi ilyen ragyogóan kijön majd egymással? Az embernek olyan érzése
támad, mintha már évek óta barátok lennének, pedig még csak két napja ismerik egymást.

– Én meg azt nem értem, miért viselkedsz vele ilyen ellenségesen. Nála belevalóbb fickót el sem
tudok képzelni. – Csintalan mosoly villant meg Ray arcán, majd hozzátette: – Nemsokára te magad is
belátod majd.

Nina hirtelen egy szót sem tudott kinyögni a döbbenettől. Ray korántsem volt olyan ártatlan, mint
ahogy azt eddig gondolta róla. Óvatosnak kell lennie vele, nehogy elárulja magát.

– Erre nem vennék mérget – igyekezett cáfolni az öreg feltételezését. – Ami engem illet, én még
abban sem bízom, hogy valaha békét kötök vele.

Ray hirtelen felállt a nyugágyból, és elindult a vendég felé, aki a munkát befejezve éppen leugrott a
létráról. Néhány lépés után azonban visszafordult.

– Nem lehetséges, hogy inkább a saját érzéseidben nem bízol? – szegezte a lánynak a kérdést
komoly arccal. – Mi mással magyaráznád, hogy szinte megfeszülsz, annyira próbálod gyűlölni őt?

A választ meg sem várta, sarkon fordult, váltott néhány szót a védencével, aztán bement a házba.

Ryan meghúzta a vizesüveget, és derűs arccal indult a lány felé.

– Na? – kérdezte, és a cserepek felé bökött. – Meg vagy velem elégedve?

 Ez azért enyhe túlzás, ennyire nem vagyunk jóban, gondolta magában ellenségesen Nina, és még
mielőtt kiguvadt volna a szeme a férfi izzadságcseppektől csillogó, izmos felsőtestének látványától,
gyorsan elkapta a tekintetét, hogy megnézze az elvégzett munkát.

– Egész csinos frizura. Ügyes fodrász vagy.

Ryan széles mosollyal jelezte, hogy megértette a viccet. Elvett a tányérról egy süteményt, és
beleharapott.

– A mindenit, ez isteni! – dicsérte a háziasszony remekét. – Raynek nem lehet rossz dolga, ha a
konyhád csak fele ennyire ízletes. Mindjárt megöl az irigység.

Nina elengedte a füle mellett a hízelgő szavakat. A férfi számára rengeteg alkalom kínálkozott, hogy
elhalmozza őt negédes bókjaival. Igen. Nina tervének éppen ez volt a hátulütője: ahhoz, hogy titkon
élvezhesse a férfi egyre kétségbeesettebb tapogatózását a bizonytalan sötétségben, gyakran kellett a
közelében lennie.

Olykor felmerült benne a kérdés, vajon kettőjük közül kit gyötör jobban ez a helyzet. Ryan ugyanis
folyton-folyvást kérdezősködött önmagáról, remélve, hogy egyszer csak összeáll benne a kép, és
visszanyeri régi énjét. Mivel Nina tervének részét képezte, hogy úgy tegyen, mintha segíteni akarna
neki, kénytelen volt válaszolni a kérdéseire, amelyek sokszor eszébe juttatták a kellemetlen emlékeket.
Egyetlen biztos kapaszkodója volt. A kezében tartotta az adut: mindent tudott Ryanről.

– Micsoda hőség! – terelte el a gondolatait a férfi, miközben letörölte az izzadságot a homlokáról. –

Ráadásul a tetőre iszonyatos erővel tűz a nap. Vigyázni kell, nehogy napszúrást kapjon az ember.

– Nem értem, miért panaszkodsz – intette le Nina. – Senki nem tartott pisztolyt a fejedhez, hogy
mássz fel oda. A te ötleted volt.

Ryan az ingét a karjára terítette, s közben elgondolkodva nézett a lányra, majd így szólt:

– Az fel sem merül benned, hogy egy kis mozgásra van szükségem? Egyébként a doktor úr is azt
javasolta, hogy foglaljam el magam. Szeretnék minél előbb meggyógyulni, de néha az az érzésem,
hogy te mindenáron meg akarod ezt akadályozni.

– Én? Ugyan, csak képzelődsz! – Nina felállt és elfordult, nehogy a férfi észrevegye rajta, milyen
kellemetlenül érinti őt ez a téma.

– Most meg hová mégy? – érdeklődött Ryan csodálkozva.

– A partra – felelte a lány, és lehajolt a fűben heverő vázlatfüzetéért. – Szeretnék még egy kicsit
rajzolni.

– Jó ötlet – szólalt meg a férfi a feje fölött. – Úgyis sétálni akartam. – Mielőtt Nina bármi
ellenvetéssel állhatott volna elő, Ryan már ki is vette a kezéből a füzetet.

– Ha annyira hiányzik a mozgás, akár hasznossá is tehetned magad. Bőven akad munka a ház körül.

– Ray szerint megérdemlek egy kis pihenést. Gondolom, fél, hogy lemarad valami életbevágóan
fontos dologról, amíg szundikál – nevetett Ryan. – A világért sem szeretnék szembeszegülni az
akaratával, ezért inkább elkísérlek.

Nem volt mit tenni, Nina belenyugodott a sorsába, és elindult.

 – Ray örömét leli abban, ha utasításokat osztogathat. Ez az élete – világosította fel Nina Ryant. –
Néhány évvel ezelőtt még egy halászhajó kapitánya volt. A nyakamat teszem rá, hogy még most is
mindennap tengerre szállna, ha nem kínozná a reuma, pedig már nem fiatal.

– Engem egyáltalán nem zavar, hogy úgy kezel, mint egy halászsegédet – magyarázta a férfi, és a
karját nyújtotta Ninának, hogy átsegítse az út és a part között húzódó töltésen. – Ellenkezőleg, ez alatt
a néhány nap alatt egészen a szívemhez nőtt az öreg.

A lány nem fogadta el a segítséget, inkább úgy döntött, hogy átugrik a töltésen. Ügyet sem vetett rá,
hogy a férfi halk nevetéssel nyugtázza nem túl sikkes földet érését, leporolta a nadrágját, majd elindult
a part nyugati felét szegélyező sziklák irányába. Ryan nemsokára utolérte.

– Szeretem hallgatni a tengerészekről szóló történeteit – folytatta. – Izgalmas lehetett, amikor az a

hatalmas tengeri „szörny” a hálójába akadt.

– Hát, az sem ma történt – lihegett a lány. – Már akkor hencegett vele, amikor én még egész kicsi
voltam.

– Tehát igaz, amit Ray mondott. – Ryan elégedett volt magával, hiszen hosszas kérlelés nélkül is
sikerült rábírnia a lányt, hogy beszéljen magáról. – Tudom, hogy gyerekkorodban mindig itt nyaraltál,
mert a ház, amelyben most laksz, a nagyapádé volt. Amikor ő meghalt, a nagyanyád eladta a házat, és
Ray vette meg. Tizenhárom éves lehettél akkoriban.

Úgy látszik, Raynek alaposan megeredt a nyelve a sörtől, amelyet a verandán ivott a vendéggel.
Vajon mi mindent fecsegett még ki?

– Tizenöt, ha ennyire érdekel – javította ki a lány. – A nagyanyámnak nagyon kevés volt a nyugdíja, s
azért adta el a házat, hogy taníttatni tudjon minket. Keserű csalódás volt neki, hogy Karl a szörfözés
miatt abbahagyta az iskolát, de soha nem mutatta ki a bánatát.

– Hány éves voltál, amikor meghaltak a szüleid?

– Csak az édesanyám halt meg – helyesbített Nina. Még most, olyan hosszú idő elteltével is
nehezére esett erről beszélni. Éppolyan erővel markolt a szívébe a fájdalom, mint húsz évvel ezelőtt. –
Az apám még él, de azt sem tudom, hol és kivel. Faképnél hagyta anyát, amikor terhes lett a
húgommal. Mivel nem voltak házasok, valószínűleg úgy vélte, nem köteles gondoskodni rólunk. Egy
évre rá felrobbant a gáztűzhely. Anya és a húgom szörnyet halt. Az apám nem tudott erről, de az is
lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekelte őt. Mindenesetre a temetésen nem jelent meg.

– Te hol voltál, amikor a baleset történt? – puhatolózott a férfi kíméletesen.

Rátapintott Nina fájó pontjára. A lány arca elborult, és eltelt egy kis idő, amíg erőt gyűjtött a
válaszhoz.

– Az egyik szomszédunk kertjében játszottam. Még ma is bűntudatot érzek, ha eszembe jut. Aznap
ünnepeltük a hatodik születésnapomat, éppen az én tortám sült a sütőben. Anya kiküldött a házból,
hogy be tudja csomagolni az ajándékomat.

– És Karl?

– Akkor ő még nem volt velünk. Nem a vér szerinti testvérem. A nagyszüleim fogadták örökbe,
miután magukhoz vettek. Nem akarták, hogy egykeként nőjek fel.
 Közben a sziklákhoz értek. Nina elkérte a füzetet Ryantől, kihúzott egy ceruzát a zsebéből, és
letelepedett. Megrökönyödve figyelte, amint a kísérője a legnagyobb lelki nyugalommal fogja magát,
és leheveredik elé a homokba.

– Fel kellene venned az ingedet.

– Minek? Nincs hideg – mosolyodott el a férfi.

– Ha fázni kezdesz, már késő lesz felöltözni – okoskodott a lány, de legkevésbé sem a férfi
egészségéért aggódott, sokkal inkább a kemény próbatételtől féltette magát, amely elé a közvetlenül
előtte heverő meztelen felsőtest látványa állította.

– Jó, jó – fogadott szót Ryan, azzal feltérdelt, és felvette az inget. Ezzel azonban pont az ellenkezőjét
érte el annak, amit a lány akart. Hiszen olyan közel került hozzá, hogy lehetetlenség volt másfelé nézni.
Az izmoktól duzzadó mellkas minden levegővételnél látványosan megemelkedett, majd visszasüllyedt,
mintha Ryan korábban legalábbis futott volna.

Barnán csillogó bőre alatt tisztán látszott, hogyan ver a szíve. Nina nem tudta levenni a szemét a
sötét szőrzetről, amely selymes sávban futott végig a férfi kőkemény hasán, egészen a mellbimbójáig.

Ryannek nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány rajta felejtette a szemét. Lassan felemelte a fejét, és
kérdőn nézett csodálójára.

– Ne félj, nem hívom ki a rendőrséget, ha megérintesz – mondta halkan.

Szóval rajtakapott, bosszankodott Nina. Ryan ismét kitalálta a legtitkosabb gondolatait. Jézusom,
micsoda ajánlat! Gyorsan belemerült a vázlatfüzet lapozgatásába, nehogy a végén engedjen a
csábításnak. Próbálta elhitetni magával, hogy a furcsa, felkavaró érzést csupán a Ryan ötlete elleni
felháborodás szülte.

– Miért tenném?

– Hiszen majd megöl a vágy, hogy hozzám érhess – leplezte le a férfi, majd megfogta Nina remegő
kezét, és a saját mellkasához érintve kis köröket írt le vele. A lány keze szép lassan elkezdett magától
mozogni, és a férfi mellbimbójánál kötött ki.

Ryan sem tétlenkedett. Módszeresen cirógatni kezdte a lányt, akit a ruhaanyagon keresztül is
teljességgel elvarázsolt a sok gyöngéd simítás. Lélegzet-visszafojtva adta át magát az érzéki
gyönyörnek. A melle szinte fájdalmasan megfeszülve áhította az érintést. Maga volt a megváltás,
amikor a férfi ujjai végre megtalálták a pulóver alatt keményen meredező mellbimbókat.

Nina a gyönyörtói bódultan, kéjesen nyögött fel. Amint az ajka szétnyílt, a férfi odahajolt hozzá, és a
száját mohón rátapasztotta.

Mintha ezer éve ismerte volna őt, Ryan minden pillanatban eltalálta, hogy éppen mire vágyik.
Csodás érzékkel repítette elképzelhetetlen magasságokba, majd mielőtt a csúcsra juttatta volna, keze
és ajka egy villanásnyi szünetet tartott, amivel a szenvedély egyre szilajabb hullámait korbácsolta fel a
lány testében.

Ninát majd szétvetette a gyönyör. Erőtlenül omlott a férfi karjába, és testét-lelkét átadta az egyre
perzselőbb vágynak.
 Ryan haditerve sikeresnek bizonyult: bevette a várat. Az ellenség tartalékai kifogytak. Az ostromló
erő porig rombolta a falait, felégetett minden menedéket. A férfi bármit tehetett vele, már nem volt
fegyver a kezében.

Bármit, kivéve egyetlen dolgot – a legfontosabbat. Ryan tisztában volt vele, hogy ezt semmiféle
trükkel, de még kényszerrel sem akarja elérni. Mi értelme is van a győzelmének, ha Ninát csupán az
ösztönei vezérlik? Egyedül akkor mondhatja el, hogy megérte az ostrom, ha a lány saját jószántából és
teljesen tudatosan adja oda magát.

Nina semmit sem vett észre a férfi tépelődéséből, mert kissé kibontakozva az ölelésből Ryan
övcsatjához csúsztatta a kezét, aki azonban hatalmas önuralommal meghiúsította a csábító
kezdeményezést.

– Mi a baj? – érdeklődött a lány remegő hangon. – Ha nem csal az emlékezetem, rajzolni jöttél –
préselte ki magából a mondatot a férfi, és eltolta a vágytól remegő kezet. Begombolta az ingét, és
visszafeküdt a homokba.

Nina teljesen értetlenül állt a dolog előtt. Hogy zavarát elrejtse, lehajolt, és keresni kezdte a ceruzát,
amely az imént csúszott ki a kezéből.

Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, amiért nem volt képes uralkodni a testén. Ha
Ryan nem fúj visszavonulót az utolsó pillanatban, akár még „az” is megtörténhetett volna… Amiatt
pedig egyenesen gyűlölte magát, hogy éppen a férfi parancsolt neki megálljt.

Amint fel akarta venni a ceruzát, egy hirtelen jött hideg zuhany hűtötte le a vágytól még mindig
hevült testét.

– Zorro! – kiáltottak rá egyszerre a kiskutyára, mert az megrázta magát, hogy az úszástól átázott
szőrét megszabadítsa a víztől.

– Te kis csirkefogó! – szidta Nina a kárörvendően vigyorgó szőrpamacsot.

Közben Ryan egy botot kotort elő a homokból, és a kutyus orra elé tartotta.

– Hozd vissza! – utasította az állatot, és a tengerbe hajította a botot. Zorro rohanni kezdett, mintha
puskából lőtték volna ki. Nagy csobbanással a vízbe vetette magát, és lelkesen kapálózott, hogy minél
előbb megkaparinthassa a zsákmányt.

– Hogy unatkozhatott szegény – fűzött magyarázatot Ryan a kutya játékos viselkedéséhez. – Csak
magunkkal voltunk elfoglalva…

– Remekül elvan egyedül – szakította félbe a lány, és mélyen belebújt a vázlatfüzetébe, nehogy fülig
vörösödjön.

Hála istennek Zorro kimentette a kínos helyzetből. Felvillanyozva rohant vissza, és a játszótársa elé
helyezte a fadarabot, aki azt újból messzire dobta.

– Lehet, hogy féltékeny volt – vetette oda félvállról.

Nina erőnek erejével próbált legújabb alkotása tárgyaira, az egymásba fonódó sziklatömbökre
összpontosítani.

– Jól gondold ám meg, mit teszel! – figyelmeztette a férfit. – Ha Zorro egyszer belelendül a játékba,
ember legyen a talpán, aki megállítja.
 – Ne félts engem! Legalább olyan kitartó vagyok, mint ő.

Valóban fáradhatatlanul dobta el újra és újra a botot.

Nina titkon figyelte a vidám hancúrozást. Végtelenül hálás volt Zorrónak, amiért elcsalta mellőle a
férfit. Más sem hiányzott volna, mint hogy feszengve keresgéljék az ostobábbnál ostobább témákat,
csak hogy eltereljék a figyelmet az iménti kínos jelenetről.

Ryant látszólag nem foglalkoztatták hasonló gondok, mert önfeledten ugrándozott a kutyával a
parton. Úgy festett, akár egy turista, aki a végsőkig kiélvezi a tengerparti nyaralás nyújtotta örömöket.
A tudatalattija biztosan megsúgta neki, hogy igazából pihenni jött, és semmi különös oka nem volt rá,
hogy éppen ezt a szigetet választotta. Az öböl ugyanis népszerű üdülőhely volt, főleg a tehetősebbek
körében, ő pedig, mint tudjuk, anyagiakban nem szűkölködött.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal megnyugtatta a lelkét Nina, és végre hozzáfogott a munkához,
amikor a férfi hirtelen előtte termett.

– Ideje, hogy hazamenjek – jelentette ki, miközben leporolta a nadrágját. – Ray már biztosan vár. –
Azzal sarkon fordult, ám néhány lépés után megállt és visszanézett. – Megvan a vacsoránk mára. Ray
egyik barátja hozott osztrigát.

Szinte kisfiús öröm ült ki az arcára, mintha eszébe jutott volna az a bizonyos közös vacsora. Karl
egyszer meghívta őt, Ninát és Katie-t egy iszonyú drága, előkelő étterembe, ahol osztrigát rendeltek.

Ryant nem hatotta meg túlságosan a fiú nagyvonalú gesztusa, sőt az aljas megjegyzései hatására a
békítő szándékú találkozó csúnya veszekedésbe torkollt. Még mielőtt kihozták volna az ételt, a
szerelmesek elszeleltek, Ryan pedig ahelyett, hogy némi megbánást mutatott volna, kényszerítette
Ninát, hogy addig üljön az asztalnál, amíg ő jól nem lakik.

Mindez lezajlott rövid egy óra alatt, de Ryan még mindig nem volt elégedett a teljesítményével. A
pincér szeme láttára nyomott búcsúcsókot a lány arcára, majd az utcára kísérte, és bedugta egy taxiba.

– Lehet, hogy nem is szereted az osztrigát – kiáltott most utána a lány.

– Dehogyisnem – ellenkezett a férfi, és jéghideg mosollyal mérte végig Ninát. – Egészen véletlenül
tökéletesen emlékszem, hogy ez egy csodás étel, többek között azért, mert kiváló hatással van a
férfiasságra. – Azzal megfordult, és elindult a ház felé.

Nina hosszan követte tekintetével a part mentén baktató férfit és a körülötte ugráló, mind kisebbnek
látszó szürke pontocskát. Egyre erősödött benne a gyanú, hogy Ryan titkol előle valamit, de a félelme,
hogy ez netán beigazolódik, egészen idáig visszatartotta a kíváncsiskodástól. Most mégis elhatározta,
ha törik, ha szakad, utánajár a dolognak, még ha tisztességtelen eszközökhöz kell is folyamodnia.

A hóna alá kapta a füzetét, és hazament. Miután meggyőződött róla, hogy Ryan nincs a házban, a
férfi szobájának ajtajához lépett, és óvatosan lenyomta a kilincset.

Az ágyhoz sietett, kivette alóla a táskát, és remegő kézzel húzta el a cipzárját. Az első dolog, ami a
kezébe akadt, a férfi méregdrága, a legkényesebb igényeknek is megfelelő, mindentudó telefonja volt.
Nina kíváncsiságból megnyomott rajta egy gombot, mire a kijelző felvillant. Ryan tehát feltöltötte.

Ezek szerint telefonált, mióta a szigeten van. Nina azonban még ennél is jobban megdöbbent azon,
hogy ő maga milyen jól tudja kezelni a telefont. Elsőre be tudta kapcsolni.

Biztos csak véletlenül találta el a kódot, gondolta.

 Lassan derengeni kezdett előtte valami. A nappaliba szaladt, és előkotorta Ryan bőrtárcáját a kanapé
párnája alól. Aztán visszasietett a szobába, előhúzta a hitelkártyát, és tárcsázta a rajta lévő számot.

– Én… a főnököm megbízásából telefonálok – jelentkezett be remegő hangon. – Elvesztette a

hitelkártyáját, és zároltatni szeretné a számláját… Ó, akkor biztosan félreértettem valamit – fejezte be
a beszélgetést, miután megtudta, amit akart. Valósággal fejbe kólintotta a felismerés: ez az aljas
gazember a bolondját járatja vele!

Ezek után minden lelkiismeret-furdalás nélkül kutatott tovább Ryan táskájában. Vajon tartogat még
valami meglepetést?

Egy gondosan összetekert pulóvert talált, amelybe valami tárgy volt belecsomagolva. Mit
dugdoshat?

Nina felült az ágyra, és kibontotta a pulóvert. Egy vastag könyv került elő belőle, melynek borítójáról
egy vékony, őszes hajú, öltönyös férfi mosolygott rá.

Egy könyv? – csodálkozott a lány. Mi oka lehet rá, hogy így elrejtette?

Tüzetesebben megvizsgálta a borítót, elolvasta a szerzők nevét. Még sosem hallott róluk.

A nevek alatt nagy betűkkel állt a cím: Emlék és emlékezet. Az emlékezetzavar különböző formái.

Tanácstalanul meredt maga elé. Mi az ördögért cipelhetett magával Ryan ilyesmit?

Abban a pillanatban, ahogy összeállt benne a kép, megjelent a férfi az ajtóban.

– Eleget láttál, vagy netán meg is akarsz motozni?

Nina szíve majd kiugrott a helyéből. A dühtől és a csalódottságtól szinte magánkívül markolta meg a
könyvet, felugrott, és az ajtóhoz rohant. Kipréselte magát a kővé dermedt férfi mellett, és minden cél
nélkül rohanni kezdett.

– Várj! – kiáltott Ryan, és utánairamodott. A nappaliba érve kérdőre vonta. – Miért nem hagysz fel
végre ezzel a…

– Még van képed megkérdezni, te nyomorult?! – tombolt a lány, és a férfi orra elé nyomta a
könyvet. – Ebből tanultad meg olyan meggyőzően a szerepedet, igaz?!

– Hadd magyarázzam meg…

– Nincs rá szükség, mindent tudok – vágott a szavába a lány. – Egész végig hazudtál! El kell ismerni,
kitűnő színészi alakítást nyújtottál.

– Úgy gondolod, szórakozásból álltam a fa alá? – védekezett a férfi. – Először tényleg nem
emlékeztem semmire.

– Felesleges tovább színészkedned. – Ninát majd szétvetette a méreg. Ez a gazember még most sem
hagy fel az olcsó kis meséjével! – Be tudom bizonyítani, hogy hazudsz. Véletlenül rábukkantam a
hitelkártyádra, amiről állítólag semmit sem tudtál. Akkor mégis miért hívtad fel a bankot, hogy zárolják
a számládat? – Haragtól remegve rántotta elő a bőrtárcát, és a könyvvel együtt Ryan lába elé dobta. –
Alaposabban körül kellett volna nézned, hiszen majd kiszúrta a szemedet.

A férfi megdörzsölte a szemét, mintha most ébredt volna álmából.

 – Mikor találtad meg? Még első éjszaka? – kérdezte bénultan.

Nina már nyitotta a száját, hogy helyeseljen. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatna, hogy
visszafizessen a férfinak minden gonoszságért, ugyanakkor nem akart okot adni neki a
szemrehányásra, hogy egészen idáig nem szólt a kiderült titokról. Azt pedig végképp el szerette volna
kerülni, hogy Ryan lopással vádolja.

– Nem – vallotta be az igazat. – Csak aznap akadtam rá, amikor Ray hazaérkezett. A kanapé párnája
mögött volt. Kivettem a hitelkártyát, és felhívtam az irodádat. A titkárnőddel való beszélgetés hatására
egyszerre minden kitisztult bennem, visszatértek az emlékeim…

– Komolyan? – hitetlenkedett a férfi. – Két napja mindenre emlékszel? És nekem miért nem szóltál
erről, kicsim?

A férfi hirtelen hangulatváltozása végleg kihozta Ninát a sodrából. Megbánta, hogy ilyen bizalmas
hangot ütött meg vele.

– Mégis ki vagy te, hogy mindenről be kellene számolnom neked? – tombolt dühében. – Csak hogy
tudd, nem mindenre emlékszem, de amire igen, az éppen elég ahhoz, hogy tudjam, micsoda aljas
gazemberrel van dolgom!

Ryan tehetetlenül, védtelenül bámult a lányra, akár a vadászaton bekerített róka, amelyre száz
puska csöve mered, és csak arra vár, hogy valaki meghúzza a ravaszt. A lövés hamarosan el is dördült.

– Csupán néhány hónap eseményeit tudom újra lepörgetni magamban, de azt kívánom, bár
maradtak volna ezek mind örök homályban – adta ki magából a mérgét Nina. – És akarod tudni, miért?
Mert pont ez az az időszak, amikor szemrebbenés nélkül tetted pokollá az öcsém…

– Ez minden? – A golyó csak súrolta a bekerített áldozat testét, ám ő nem adta fel a küzdelmet.
Haragtól eltorzult arccal lépett a lány elé. – És mi van azzal, ami abban az elmúlt két évben történt? – A
védtelen vad egy váratlan fordulattal nekiugrott támadójának, aki az imént kilőtte az utolsó golyót a
fegyveréből.

– Kérlek, hagyjuk ezt! Zárjuk le a témát!

– Nem, kicsikém, ne is álmodj róla! – emelte fel a hangját a férfi. Fenyegetően magasodott a lány
fölé, a szeme szikrát szórt. – Nem azért tettem tűvé érted a fél világot!

– Miről beszélsz? – Nina kezdett aggódni, hogy mégiscsak valami súlyos sérülés érhette a vendégét.

– Kettőnkről, drágaságom. Rólad és rólam.

Nina kővé dermedt.

– Kikérem magamnak! Hogy jössz ahhoz, hogy ilyeneket mondj?

– Hogy? Gondolkozz csak egy kicsit, és mindjárt rájössz! Vagy azért rejtőztél el ezen az isten háta
mögötti helyen, mert nem akarsz emlékezni? Egyet azonban jól véss az eszedbe! Ha kell, a világ végére
is utánad megyek. Nem tudsz elmenekülni az igazság elől. Ha tetszik, ha nem, együtt kell élned vele,
ahogyan én is teszem évek óta.

Nina lába alatt inogni kezdett a talaj.

– Hidd el, rettenetesen szeretnék emlékezni, de egyszerűen képtelen vagyok rá.

 – Ne aggódj, gondoskodni fogok róla, hogy minél előbb sikerüljön!

– És szerinted mi az, amire emlékeznem kellene? – kiáltott Nina.

Ryan arcán fölényes mosoly jelent meg.

– Mondjuk az együtt töltött csekély két évre, vagy esetleg említhetném a pénzt is, amit elloptál
tőlem.

– Micsoda? – kapkodott levegő után a lány. – És milyen két évről… – A torkán akadt a szó. Meg
kellett kapaszkodnia, hogy össze ne essen. – Azt akarod ezzel mondani, hogy te és én… hogy mi
ketten…? – Rémülten tapasztotta az ajkára a kezét.

– Igen, jól mondod. Együtt éltünk – jelentette ki a férfi diadalittas arccal.

– Hazugság! – kiáltott Nina, majd elsötétült előtte a világ.

– Hűtlen kedvesem – suttogta a férfi gyengéd hangon, és óvatosan lefektette a kanapéra a

magatehetetlen lányt. – Aludd ki magad, de meg ne ijedj, amikor kinyitod a szemedet! Még itt leszek.
Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen…
 7. FEJEZET

Nina nagyot ugrott ijedtében, amikor ajtót nyitott, és egy kék szempár nézett vele farkasszemet.

Ryan az elegáns, szürke öltönyben és a drága kabátban igencsak elütött a szegényes lépcsőház ütött-
kopott falaitól. A verekedés óta nem találkoztak, és Nina nem számított rá, hogy valaha még látni fogja
a férfit.

– Mit akar? – puhatolózott bizonytalanul.

– Nem beszélhetnénk meg odabent?

A lány kelletlenül engedett utat a látogatónak.

– Hogyha Karl miatt jött…

A férfi határozott pillantására a lány torkán akadt a szó. Ryan a legnagyobb nyugalommal levette a
kabátját, és az egyik szék támlájára terítette. Magabiztos, tekintélyt parancsoló megjelenése sehogyan
sem illett az aprócska, szerényen berendezett lakás hangulatához, ahová Nina a nagymamája halála
után költözött.

A férfi azonban körül sem nézett. Miközben levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét, végig
a lányt fürkészte. Tetőtől talpig végigmérte, a tekintete a blúza alatt kirajzolódó domborulatokon és a
csípőjén időzött legtovább, amely köré Nina, ha festett, általában csak egy nagy, kék leplet csavart.

A férfi arcán elismerő mosoly suhant át, miközben kigombolta az inge legfelső gombját.

– Nem iszunk valamit?

– Ko… konyakkal tudok szolgálni. – Bárhogy próbálta is, Nina nem tudta letagadni, hogy a férfi
mindent elsöprő vonzereje teljesen kiforgatja önmagából. Bement a picike konyhába, és kinyitotta a
szekrényt. Alighogy kivette a két poharat, a férfi mögötte termett, és átölelte a derekát. Egy határozott
mozdulattal maga felé fordította, a szekrényhez tolta, és ellentmondást nem tűrően az ajkára
tapasztotta a száját.

Egyre vadabbul és követelőbben csókolt, de Ninának meg sem fordult a fejében, hogy ellenálljon.
Épp ellenkezőleg: kéjesen hajtotta hátra a fejét, és reszkető ujjakkal gombolta ki csábítója ingét.

Ryan gyönyörteljesen sóhajtott fel, amikor a lány a bőrébe mélyesztette a körmeit. Elengedte a
derekát, felemelte a csípője köré tekert leplet, és lehúzta róla az alsóneműt. Izgató mozdulatokkal
simogatni kezdte Nina combját, ő pedig türelmetlenül, kapkodva kikapcsolta a férfi övét, és
becsúsztatta kezét a nadrágjába.

A férfi térde keményen a lány lába közé hatolt, aki a vágytól szinte eszét vesztve várta, hogy Ryan
végre a magáévá tegye.

– Ne!

Nina rémült arccal riadt fel álmából. Szorongva nézett körbe, de megnyugodott, amint tudatosult
benne, hogy még mindig a szigeten lévő házban, a jól ismert bútorok között van.

A megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig, ugyanis megpillantotta vendégét, aki az ágy szélén
ülve figyelte őt.

– Ne! – tiltakozott ismét, bár most már kevésbé határozottan.

 – De igen – adta tudomására hidegvérrel a férfi. – Nem tudom, mit álmodtál, de én valóság vagyok.
– Azzal kisimított a lány arcából egy elszabadult, barna tincset, bizonyítandó, hogy igazat beszél. –
Jobban vagy? Szerencsére csak néhány pillanatra vesztetted el az eszméletedet.

Nina fülig vörösödött. Még a legélénkebb fantázia sem szülhet ilyen rövid idő alatt egy pikáns
részletekben gazdag, szégyentelenül szenvedélyes szerelmi jelenetet. Akkor tehát nem is a képzelet
szüleménye, amit az imént látott?

Minden erejével megpróbálta elhessegetni a gyötrő gondolatokat. Volt azonban valami, ami sehogy
sem hagyta nyugodni.

– Miért jöttél utánam, és egyáltalán hogy találtál meg?

– Szó mi szó, nem volt könnyű – magyarázta a férfi. – Tettél róla, hogy egyetlen nyomot se hagyj
magad után, a véletlen azonban a segítségemre sietett. Az egyik barátom húga a nyaralása alatt
vásárolt egy festményt. Tetszett a kép, ezért alaposabban megnéztem. Be kell vallani, igencsak
megváltozott a stílusod, de az aláírásod a régi maradt: az az egyszerű, szerény kis „N” betű. Ezután már
gyerekjáték volt előkerítenem téged.

– Mégis honnan tudtad, hogy ez az én aláírásom?

Ryan sosem állt szóba névtelen művészekkel, a galériáiban kizárólag híres festők méregdrága
alkotásait állította ki. Nina repesett volna örömében, ha egy ilyen mű értékének a töredékét megkapta
volna egy képéért.

– Hogyan is felejthettem volna el? – kérdezte a férfi színlelt komolysággal. – Hiszen a házunk falai
roskadásig vannak a képeiddel.

– Hazudsz! – Nina megbánta, hogy így kikelt magából, de a férfi igazán túlfeszítette a húrt. – Lehet,
hogy volt köztünk valami, de sosem egyeznék bele, hogy összeköltözzem azzal, aki rács mögé juttatta a
testvéremet.

– Nagyon jól tudod, hogy Karl csakis saját magának köszönhette a dolgot. Meglett az eredménye,
hogy azokkal az alvilági alakokkal cimborált. Néztem volna végig tétlenül, ahogy Katie-t is magával
rántja a fertőbe? – Ryan halálosan komoly, ellentmondást nem tűrő arccal meredt a lányra. –
Remélem, tanult a leckéből. Szerencséje van, megúszta pénzbüntetéssel.

Ninának nagy kő esett le a szívéről, ugyanakkor teljesen összezavarodott. Hogyha erre a dologra
rosszul emlékszik, lehet, hogy más, ennél sokkal nagyobb horderejű események is tévesen rögzültek
benne?

Kétségbeesetten kereste a kapaszkodót.

– Akkor sem igaz, amit kettőnkről mondtál! – próbálkozott. – Az öcsém biztosan beszélt volna róla.

Ám hirtelen eszébe jutott valami. Hiszen maga Karl közölte vele, hogy börtönbüntetésre ítélték.

Kétségbeesetten hadakozott a szörnyű következtetés ellen.

– Az lehetetlen! Én Ausztráliában voltam…

– Ugyan már! Velem voltál – fakadt ki a férfi. – Nem csodálkozom rajta, hogy a kedves testvéred
másképp tálalta neked a történteket. Nem volt ínyére, hogy belém szerettél. A fejébe vette, hogy a
barátnője után a nővérét is el akarom rabolni tőle, ezért mindenre képes volt, hogy szétválasszon
bennünket.

– Micsoda…?

– Elmagyarázom. Amikor eltűntél, az első dolgom az volt, hogy felhívtam Karlt. Azt mondta,
Ausztráliába utaztál, mert szeretnél végre magadra találni. Azt persze a világért sem akarta, hogy
ebben én legyek a segítségedre. Végig tudott róla, hol rejtőzöl, ahogyan azt is tudta, hogy a baleseted
óta nem emlékszel rám. Szándékosan nem mondta el egyikünknek sem az igazat, mégpedig azért,
mert irigyelte a boldogságunkat. Szerinted mi más oka lehetett rá, hogy ilyen aljas módon bánjon el
velünk?

Nina megbotránkozva pattant fel.

– Az egészet csak kitaláltad! – rivallt a férfira, aki eléje lépett, nehogy kimeneküljön a szobából.

– Hívd csak fel, és meséld el neki, hogy itt vagyok! – javasolta Ryan megingathatatlan
magabiztossággal. – Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá.

Nina kétségbeesetten igyekezett helyre tenni a dolgokat a fejében, és remélte, hogy az egészet csak
álmodja.

– Ha igaz, hogy szó nélkül elhagytalak, biztosan megvolt rá az okom. – Nagy önuralom árán sikerült a
férfi szemébe néznie. – Talán rajtakaptalak egy másik nővel az ágyban…

– Mindig is hű voltam hozzád. Érted? Mindig! Azóta is minden percben őrülten vágyom rád.

A lány a saját csapdájába esett, amelyből már csak egyetlen menekülési lehetőség volt.

– Azt akarom, hogy menj el! – utasította Ryant kemény hangon.

– Tudtam, hogy ez következik. – A férfi meglepő higgadtságot tanúsított, de mire Nina

megkönnyebbülten felsóhajthatott volna, hozzáfűzte: – Nem teszem meg neked ezt a szívességet.
Addig nem hagylak békén, amíg nem tisztázzuk a történteket.

– Hogyha arra a néhány dollárra gondolsz, amit állítólag elloptam tőled…

– Ha csak néhány dollárról lenne szó… – A lány falfehér lett az összeg hallatára. – Aznap reggel,
amikor eltűntél, még a páncélszekrényben volt, estére pedig veled együtt felszívódott.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy én vettem ki?

– Mert kettőnkön kívül senki más nem ismeri a zár kódját.

– Teljesen megőrültél! – védekezett Nina a szörnyű vád ellen. – Nézz csak körül! Úgy fest ez a lakás,
mintha dúskálnék az anyagi javakban? Mindenért, amit itt látsz, keményen megdolgoztam. De ha meg
vagy győződve róla, hogy én tettem, akkor miért nem jelentettél fel?

– Ha mást nem, hát azt megtanultam a szüleimtől, hogy a rendőrséget jobb nagy ívben elkerülni.

Nina összerezzent. Hirtelen mintha még egy darab lehullott volna a falból, amely elválasztotta őt a
múltjától.

– Hogyhogy? – érdeklődött, és valami azt súgta neki, hogy magától is tudja a választ a kérdésre.
 – A szüleimnek minden okuk megvolt rá, hogy kitérjenek a rendőrség útjából. Nem fűlött a foguk a
munkához, törvényen kívüli eszközökkel keresték a kenyérre valót. Persze csak afféle mazsolák voltak a
veszélyes bűnözőkhöz képest. – A lány fejében egyre jobban kezdett összeállni a kép, sőt Ryan
szüleinek a neve is ismerősnek tetszett. – Természetesen sehol sem éltek hosszabb ideig, állandóan
vándoroltak. Katie-t és engem csupán álcának használtak. Ugyan mi gyanús lehet egy utazgató
családban? Egy napon aztán úgy vélték, elég idős vagyok már ahhoz, hogy besegítsek nekik a
pénzszerzésben. Erre viszont én nem voltam hajlandó, így aztán rákényszerültem, hogy a saját lábamra
álljak. Nem szívesen bár, de Katie-t otthagytam velük, mihelyt azonban megfelelő helyzetbe kerültem,
magamhoz vettem. Szegényt igencsak megviselte a rendszertelen, vándorló életmód.
Kötelességemnek éreztem, hogy jó útra tereljem, és taníttassam. Épp elég, hogy egyszer
cserbenhagytam, úgy gondoltam, még egyszer nem tehetem ezt meg vele.

Nina tisztán emlékezett rá, amikor annak idején erről beszélgettek. Felelevenedett előtte a férfi
elszánt arca, és maga előtt látta azt is, ahogy a kicsi konyha padlóján fekszenek kimerülten. Tehát az
iménti álom valóban nem a képzelete szüleménye volt!

Szemmel láthatóan Ryan előtt is lejátszódott a történet, mert gunyoros mosolyra húzódott a szája.

– Megmondjam, miért nem mentél el a rendőrségre? – szólalt meg éles hangon a lány. – Mert
semmi bizonyítékod nincs ellenem.

– Nincs is rá szükségem – vetette oda félvállról a férfi. – Anélkül is tudom, hogy te voltál.

– És ez elég ok arra, hogy bosszút állj rajtam? – tette csípőre a kezét felindultságában a lány, és
közben megkönnyebbülés töltötte el a lelkét. Ryan csupán a pénzét akarja visszakapni, így tehát
nemsokára megszabadul tőle, mert rá fog jönni, hogy rossz ajtón kopogtatott.

Ninát sosem érdekelte a pénz. Teljesen hidegen hagyták a drága ruhák, az ékszerek, a vastag
pénztárca, hiszen tudta jól, hogy a boldogságot úgysem lehet megvásárolni.

– Eszemben sincs bosszút állni, csupán kártérítést követelek.

– Elmagyaráznád, mi a különbség a kettő között? – tette fel a kérdést a lány, de tudta, hogy hiába,
hiszen a válasz nyilvánvaló volt.

– Elmagyarázni nem tudom – felelte a férfi sokatmondó hanglejtéssel, és kihívóan sandított a lányra.
– De tehetünk róla, hogy a bőrödön érezd.

Nina erősen törte a fejét, mivel vághatna vissza a leghatásosabban, és úgy döntött, a férfi
büszkeségét veszi célba.

– Te magad mondtad, hogy elhagytalak. Miért futsz olyan szekér után, amelyik nem vesz fel?

– Úgy látom, félreértettél – állta a sarat Ryan. – Eszem ágában sincs térden állva könyörögni, hogy
engedj az ágyadba. Pont te leszel az, aki sírva fogsz kérlelni engem.

A lány szeme szikrát szórt.

– Örülök, hogy ilyen remek és ellenállhatatlan szeretőnek tartod magad, de vedd tudomásul, engem
nem tudsz meghatni az állítólagos képességeiddel.

– Ezt meglepetéssel hallom – tett rá még egy lapáttal a férfi. – A két év alatt majd megőrültél az
ölelésemért, minden alkalommal eszeveszett vággyal adtad oda a testedet. Akarod, hogy
bebizonyítsam?
 Egyszer már megtörtént, hogy Nina egy hasonló arcátlanságért hatalmas pofont kevert le a férfinak.
Most is közel állt hozzá, hogy megtegye, de az utolsó pillanatban visszafogta magát.

– Tűnj el innen! – ripakodott rá.

– Lassan a testtel, kicsikém! – intette őt nyugalomra a férfi. – Megoldható, hogy ne láss többé, de
ahhoz meg kell ölnöd.

Nina úgy érezte, ha Ryan nem megy ki a konyhába, rögtön meg is öli. Megrökönyödve figyelte, amint
egy nagy, kést vesz elő a fiókból, és felé nyújtja.

– Mit csináljak vele?

– Szeletelj hagymát! Vagy az nem kell a férfipörköltbe?

Nina kénytelen volt beismerni, hogy Ryant semmi sem lendíti ki magabiztos nyugalmából, ő meg
aztán végképp hidegen hagyja. Szó nélkül sarkon fordult, és a műtermébe vonult.

A megelevenedett emlékek hatására minden teljesen összekuszálódott a fejében. Azt sem érezte,
mennyi idő telt el így. Muszáj elfoglalnia magát valamivel, gondolta, mert különben belebolondul a
tépelődésbe. Hozzáfogott a paletta letisztításához, hogy másnap reggel rögtön el tudja kezdeni a
munkát.

Éppen elővett egy vásznat, hogy kifeszítse a festőállványra, amikor Ryan kiáltására lett figyelmes.

Kiment a konyhába. A férfi lezuhanyozva, átöltözve állt a tűzhely előtt, és három edényt vett ki a
sütőből.

– Kész a vacsora. Gyorsan átmegyek Rayért.

Nina megszokásból a konyhai kesztyűért nyúlt.

– Átviszem neki inkább – ajánlotta.

– Ahogy akarod – egyezett bele a férfi. – Csak úgy mellékesen közlöm veled, hogy nem érdemes
kisírni magadat Ray vállán a faragatlan tuskó miatt, aki betegséget színlelve próbál a közeledbe
férkőzni. Már réges-rég tájékoztattam mindenről.

– Mégis miről, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott a lány.

– Elsősorban az érkezésem valódi okáról.

– És én nem tudhatom meg, mi az? – Nina arcába szökött a vér a haragtól.

– De hiszen tudod. – Ryan elgondolkodva meredt rá. – Vissza akarom kapni azt a nőt, akit a világon
mindennél jobban szeretek.

Nina haragja hirtelen elszállt, átadva a helyét a kételynek. Ryan mesterien értett hozzá, hogyan
ingassa meg az ember lába alatt a talajt. Eddig mindig teljesen tárgyilagosan, testi vonatkozásban
beszélt a vágyról és szenvedélyről – a szerelem szóba sem került. Minek köszönhető ez a hirtelen
változás? Talán abban reménykedik, hogy Nina elhiszi a meséjét?

Jobban teszi, ha nem iszik előre a medve bőrére, szögezte le magában a lány. Egy érzelgős, öreg
agglegényt a kisujja köré csavarhat, de őt, Ninát más fából faragták.

– Ray ötlete volt, hogy megjavítsd a tetőt? – merült fel benne a gyanú.
 Ryan arcára elégedett vigyor ült ki.

– El kell ismerned, hogy jól járt velem. Látod, sajnos nem számíthatsz a segítségére az
elűzetésemben.

Amikor Nina megérkezett Rayhez a gőzölgő étellel, Ryan állítása rögtön beigazolódott.

– Ryannek teljesen igaza van. Nem törölheted ki csak úgy egyszerűen két év eseményeit az
emlékezetedből, mintha meg sem történtek volna. Az életedről van szó, Nina. Múlt nélkül nincsen
jövő. Hálásnak kellene lenned ennek a fiúnak, ahelyett hogy letámadod, hiszen neki köszönheted,
hogy egyáltalán derengeni kezdett benned valami.

Nina elgondolkodva ment haza. Ryan diadalittas, önelégült vigyorral várta. Jót tett volna a lány
lelkének, ha cserébe jó nagyokat fintoroghat a férfi főztjén, de szerencsétlenségére a vacsora fenséges
volt, és a jól választott bor remekül kiemelte a páratlan ízeket.

A nap aranysárga korongja fáradtan ereszkedett le a horizonton, hűvös éjszakát ígérve. A vendég
még vacsora előtt begyújtott a kandallóba. A lángnyelvek villogó tánca kellemes hangulatot varázsolt a
szobába. A langy melegben Nina fagyos hangulata is felengedett. Minden bosszúságát félretéve derűs,
fesztelen csevegésbe merült Ryannel, sőt olyan jó kedve kerekedett, hogy többször is hangosan
felkacagott.

Ryan elmesélte, hogyan tanult meg főzni.

– Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy ha felnövök, híres szakács leszek. A pályafutásomat egy
nagy szálloda konyháján kezdtem, mígnem a fejembe vettem, hogy jobb lenne a személyzeti hátsó
bejárat helyett a főbejáratot használni. Ezt meg is tehetem, amióta pókeren elnyertem a
kiállítótermet.

– Mi érdekelt jobban? A pénz vagy a művészet? – tért a lényegre a lány.

– Mindkettő – ismerte be Ryan lehengerlő őszinteséggel. – Azt hiszem, ezt is a szüleimnek

köszönhetem. Megtévesztésül általában tehetős műgyűjtőknek adták ki magukat.

– Neked nem kell megjátszanod magad, hiszen valóban az vagy – jegyezte meg Nina némi éllel a
hangjában.

Ryan hosszasan fürkészte az arcát, míg végül kibökte:

– A világ összes kincséről lemondanék, csak hogy veled tölthessek egy éjszakát.

Nina már majdnem bedőlt a mézédes bóknak, de az utolsó pillanatban észbe kapott.

– Te aztán érted a dolgodat – gúnyolódott. – Az a baj, hogy rám nem hatnak az efféle olcsó
közhelyek. – Azzal felállt az asztaltól, és kivitte a konyhába a tányérokat.

Amikor visszatért a nappaliba, Ryan a kandalló előtt feküdt.

– Nem ülsz ide mellém? – kérdezte lágy hangon, és Nina felé nyújtotta a kezét.

A lánynak már szólásra nyílt a szája, amikor tekintete a barnás színű takaróra siklott, amelyen a férfi
feküdt.

– Nina?
 Hirtelen elhalványult előtte a jelen, a képek, a hangok elmosódtak. Átlépett egy másik síkba – a
múltba. A lángok izzó fényében a meztelen férfitest fából faragott szobornak tűnt, amely lassan életre
kelt, és melegséget sugározva, gyengéden hozzásimult. Szenvedélyesen ölelte, behintette égető
csókjaival. A hátára fektette, és fölé hajolva csúsztatta a kezét a combjára. Végtelen magasságokba
röpítve őt, vad csókkal fojtotta belé a kéj sikolyát…

Ryan leeresztette a kezét, és felült.

– Mire gondolsz? – kérdezte, és lassan a takaróra tette a kezét. Csodálkozva, ám kissé elérzékenyülve
vette észre, hogy a lány merev tekintettel követi a mozdulatát. – Emlékeztet valamire ez a takaró? –
szegezte neki a kérdést alig hallhatóan. – Talán a kandallónk előtt lévő szőnyegre? A gyönyör csúcsa
volt számodra, amikor meztelenül ráfeküdtél, és a hatalmas, zöld szemeddel szinte könyörögtél, hogy
öleljelek át. Sosem hunytad be a szemedet, amikor megérintettelek és simogattalak. Még akkor is rám
néztél, amikor egybeforrt a testünk, és szinte felperzselt a szenvedély. Hihetetlen messzeségekbe
repültünk együtt, és te csak néztél és néztél…

A férfi hangja egyre halkabb lett, majd végül elhallgatott. A lánynak csak nagy nehezen sikerült
kievickélnie az érzelmek halálos örvényéből, amely majdnem a mélybe rántotta.

– Éppen ideje, hogy visszavonuljak – rebegte, és görcsösen kutatott valami elfogadható kifogás után,
hogy kibújhasson végre a férfi bűvös vonzereje alól. Megrémítette a tudat, hogy a lelke nyitott könyv
Ryan számára.

– Hosszú még az este, kicsim – ellenkezett a férfi gyengéd hangon, és hívogatóan tette a kezét maga
mellé. – Pont most akarsz itt hagyni, amikor már kezdtünk belemelegedni a beszélgetésbe?

Lehet, hogy tökéletesen belelátott a lány érzéseibe, de a kitartását tévesen ítélte meg. Még a
kisfiúsan ártatlan arckifejezése sem tudta eltántorítani Ninát.

– Biztos vagyok benne, hogy egyedül is jól fogod érezni magad.

– Úgy látom, nincs más választásom – vette tudomásul a férfi mosolyogva. – Azt azért nem tiltod
meg, hogy gondoljak rád, ugye?
 8. FEJEZET

Nina hatalmas lendülettel rugaszkodott neki a töltésnek, de kissé elszámította magát, és Ryan
karjában landolt a másik oldalon.

– Ne olyan hevesen! – intette a férfi, és amint visszanyerte az egyensúlyát, elengedte őt. – Még a
végén kitöröd a nyakadat.

– Sajnálom, de ha egyszer belelendülök, nehezen állok le.

– Vettem észre – mormogta a férfi barátságtalanul.

– Mit javasolsz ellene?

Három nap telt el azóta, hogy Ryan a kandalló előtt ecsetelte az együtt töltött szerelmes perceiket,
meggyőzve a lányt, hogy érzéki álmainak valós alapja van. Nina alaposan átgondolta a dolgot, és aztán
már azon mesterkedett, hogy a szavakat tettek is kövessék, de csalódnia kellett. Úgy látszik, a férfi
beérte azzal, hogy az emlékek felelevenítésével felcsigázta az ő érzékeit.

Célzásként Nina kihívóan végigsimított fehér blúzán, mintha homokot söpörne le róla. Ryan a füle
botját sem mozgatta. A lány nem adta fel: kigombolta fölül a blúzát, sokat sejtető betekintést engedett
ezzel a férfinak.

– Ne csináld ezt! – förmedt rá Ryan, és erőteljesen megragadta a csuklóját.

– Miért ne? – bizonytalanodott el a lány.

– Örülök, hogy ennyire akarod, de nem teszek semmit, amíg nem győződöm meg róla, hogy ez nem
csupán pillanatnyi fellángolás a részedről.

– És ha megkérlek rá?

Ryan nemrég azt jósolta neki, hogy egy nap könyörögni fog az öleléséért. Akkor legszívesebben
kikaparta volna a szemét ezért a kijelentésért, most pedig tessék! Az életét adná a férfi kegyeiért.

– Felőlem most azonnal, itt a homokban egymáséi lehetünk. Előtte azonban jól gondold át, miért
szöktél meg tőlem, mert még egyszer nem engedlek el!

– Mégis hogyan gondoljam át azt, amiről halvány fogalmam sincs? – kiáltott fel Nina csalódottan.

– Addig nem is lesz, amíg kézzel-lábbal hadakozol ellene. Mindent elkövetsz, hogy ne térjen vissza az
emlékezeted.

– Netán úgy gondolod, hogy megjátszom magam? – háborodott fel a lány. – Ne magadból indulj ki!

– Nem vitatom, hogy emlékezetkiesésed van, de szerintem nem a baleset okozta, az csak ürügy.
Éppen kapóra jött, hogy jó mélyre eláshasd magadban azokat a dolgokat, amelyekre nem akarsz
emlékezni. El akarod rejteni őket, mert nem mersz szembenézni a velük kapcsolatos érzéseiddel. Ezért
is tiltakoztál az orvosi vizsgálat ellen.

– Te is nagy ívben elkerülnéd az olyan alakokat, akik tétlenül nézik végig egy hozzátartozód
szenvedését – védekezett a lány. – Ha tudni akarod, egyetlen dolgot törölnék ki végleg a fejemből: azt,
hogy megismertelek. Miért pont erre kell emlékeznem?

Nina hirtelen sarkon fordult, és elindult hazafelé. Ryan némán baktatott a nyomában.
 Amint a házba értek, a férfi a szobájába sietett, és kisvártatva egy vastag borítékkal lépett be a
nappaliba.

– Ez elkerülte a figyelmedet, amikor a táskámban kutattál – jegyezte meg csípősen,.és egy köteg
fényképet tett az asztalra. – Egyszer majd nézd meg őket!

– Most nem lehet?

Ezek szerint Ryan kitart az álláspontja mellett, hogy készakarva térek ki a múltam elől, gondolta
Nina. Hogy meggyőzze az ellenkezőjéről, letelepedett a kanapéra, és eltökélten a kezébe vette a
képeket.

A férfi leült vele szemben, és fejét a tenyerébe hajtva, feszült kíváncsisággal várta a fejleményeket.

A kettőjükről készült felvételek egy boldog pár felhőtlen kapcsolatáról árulkodtak. A képek
különböző helyszíneken készültek, de a legmeghatározóbb egy nagy fehér villa volt, lélegzetelállítóan
gyönyörű kerttel és úszómedencével. A köteg utolsó képeit Nina csak futólag nézte át, mert azok
teljesen ismeretlen arcokat ábrázoltak. Az egyiken egy sötét hajú, kék szemű, egy év körüli kisfiú
mosolygott rá boldogan egy hintaló hátáról.

Nina ügyet sem vetett rá, közönyösen félretette. A férfi arca hirtelen elsötétült. Kinyújtotta a kezét,
kihúzta a köteg aljáról a képet, és a lány orra elé tartotta.

– Nem ismerős itt valami… vagy valaki? – kérdezte elcsukló hangon.

Ryan feszültsége hirtelen Ninára is átragadt. Véletlenszerűen kivett egy képet a többi közül, és
tanulmányozni kezdte.

– Erről a házról mintha halvány emlékfoszlányok villannának elő. Nini, ez itt te vagy!

A férfi nem volt tréfás kedvében.

– És a többiek? Nézd meg jobban az arcokat!

Nina unottan fordította el a fejét, mert a férfi majd kiszúrta a szemét a kisfiú képével. Semmi kedve
nem volt hozzá, hogy vadidegen emberekről és a porontyaikról társalogjon…

– Semmi? – faggatózott tovább Ryan ingerülten. Nina a szeme sarkából észrevette, hogy vendége
csalódottan horgasztja le a fejét, és a képet az ingje zsebébe rejti.

– Katie-re természetesen emlékszem. Még mindig Amerikában van?

Ryan arca felragyogott egy pillanatra.

– Kitűnően diplomázott – büszkélkedett. – Szünet nélkül bombázzák a jobbnál jobb

állásajánlatokkal.

Kihasználva az alkalmat, hogy másra terelődött a szó, Nina összerakta a képeket, és odanyújtotta a
köteget a férfinak.

– Maradjon nálad! – szólt Ryan komoly arccal. – Talán eszedbe jut valami, ha még néhányszor
átnézed. – Azzal felállt, és Rayhez indult.

Alany magára maradt, csak az értetlenség és a bizonytalanság nem hagyta el. Folyton a kék szemű,
angyalarcú kisfiú képét látta maga előtt. Nekiállt takarítani, hogy másfelé terelje a gondolatait.
 Ryan késő délután bukkant fel ismét, és lelkesen mesélte, hogy a szomszéd gyerekek egy nagy rakás
gallyat hordtak össze a parton, mert naplemente után tábortüzet gyújtanak.

– Lemegyünk megnézni? – kérdezte.

– Nézz csak fel az égre! Mindjárt szakad az eső, és hideg is lesz – törte le a lelkesedését a lány. Nem
igazán vágyott társaságra.

– Nem baj, viszünk ernyőt, takarót – hárította el a kifogást a férfi.

A lelkesedése lassan Ninára is átragadt.

A partra érve a lány lelkét öröm és hála öntötte el. Csodálatos érzés volt, ahogy Ryan átkarolta a
vállát, miközben összehúzódva gubbasztottak a takaró alatt, és figyelték a tűz körül táncoló, vidám
gyerekeket.

A lángoló farakás egyszer csak szikrákat hányva összeroskadt, és végtelenül békés, nyugodt csend
telepedett a kis csapatra. Mindannyian elbűvölve meredtek a vörösen izzó parázsra, amikor egy
totyogó, aprócska kisfiú megbotlott Nina lábában, és majdnem beleesett a tűzbe.

Ryan azon nyomban felugrott, és elkapta a csöppséget, akinek az édesanyja akkorra már odaért, és
megkönnyebbülten szorította magához a gyermeket. Hosszasan hálálkodva köszönetet mondott a
megmentőnek, majd Ninához fordult:

– Remélem, nem okozott fájdalmat a kicsi – mondta bocsánatkérően. – Tudja, mennyit esik egy
gyerek, amikor járni tanul.

– Fogalmam sincs – mormogta Nina kissé nyersen, és a tűz felé akart fordulni, de Ryan arcán
kétségbeesett bizonytalanságot fedezett fel.

Sejtelme sem volt róla, mi válthatta ki ezt a hirtelen hangulatváltozást, de érezte, hogy búcsút
mondhat a felhőtlenül vidám estének. Gondolt egyet, és felállt.

– Későre jár, hazamegyek – közölte.

Csak néhány lépésnyire hagyta maga mögött a parázsló farakást, máris arcon csapta a tenger felől
jövő hűvös fuvallat. A vékony talpon keresztül behatolt a cipőjébe a hideg, és csípősen futott végig a
testén.

Ryan egyszer csak felbukkant mögötte, a vállára terítette a takarót, és némán lépdelt mellette.

– Miért nem maradtál még? – kérdezte. A lánynak lelkiismeret-furdalása támadt a férfi miatt, hiszen
szegény annyira élvezte a mulatságot.

– Inkább veled szeretnék lenni – vallotta be. – Pedig biztosan érdekes lesz a…

Fülsiketítő zaj törte meg a csendet. Nina ijedtében felsikoltott, és ide-oda kapkodta a fejét.

– …tűzijáték – fejezte be a férfi a mondatot, miközben egy nagy, fehér tűzgolyó suhant felfelé a sötét
égbolton, ahol milliónyi, színesen szikrázó csillagocskára robbant, melyek hangos ujjongás kíséretében
szálltak alá és tűntek el a tenger vizében.

A férfi elragadtatva emelte tekintetét a magasba, ám észrevette, hogy Nina eltűnt mellőle.
Körülnézett. A lány fülére tapasztott kézzel kuporgott a nedves homokban.
 – Mi a baj? – térdelt mellé aggódva.

– Én… nagyon félek. – Olyan halkan beszélt, hogy a férfi alig értette meg a szavait. – Tudom, hogy
gyerekes dolog, de nem bírom elviselni ezt a lármát.

– Nem kell félned – nyugtatgatta a férfi. – Nem érhet baj.

– Csak… ez a hangos ropogás, meg a füst… Teljesen kikészülök tőle, magam sem tudom, miért. –
Valóban. Rémülten rezzent össze, mintha közvetlenül mögötte lőttek volna ki egy rakétát.

– Tényleg nem tudod? – Ryan az egyik kezével gyengéden átkarolta, és magához húzta. Nina
menedéket keresve rejtette könnytói ázott arcát a férfi vállgödrébe. – Tényleg nem?

– Nem… én… anyám… és Laurie – dadogta a reszkető lány. – A haláluk óta olyan szörnyű elviselni…

– Próbálj emlékezni! – bátorította őt a férfi, akinek heves szívdobogását még a vastag pulóveren
keresztül is érezni lehetett. – Azt mesélted, hogy a szomszéd kertjében voltál, amikor a robbanás
történt.

– Így is volt! – kapta fel a fejét a lány, és tágra nyílt szemmel meredt faggatójára, miközben
görcsösen markolta a karját. – Vagy mégsem? – A hangja megremegett az elképedéstől. – Igen, igen,
most már emlékszem. Át kellett volna mennem a szomszédba, de otthon maradtam. Anya átküldött,
hogy be tudja csomagolni az ajándékomat. Igazságtalannak tartottam, hogy Laurie maradhat, én pedig
nem, elvégre a születésnapom volt. Titokban belestem a kulcslyukon, amikor hirtelen…

Az emlékek kíméletlenül a szívébe markoltak.

– Mindent láttam, érted? – borult zokogva a férfi karjába. – Hirtelen lángra lobbant minden. A
robbanás ereje kiszakította a konyhaajtót, és a földhöz csapott. Amikor kinyitottam a szememet, azt
hittem, a pokolba kerültem. Körülöttem szerteszét cserépdarabok hevertek, anyát és Laurie-t mintha a
föld nyelte volna el.

A lány kimerülten kapkodott levegő után. Ryan gyengéden, vigasztalóan simogatta a fejét, akár egy
síró kisgyereknek, hiszen Nina valóban újra az a rettegő kislány volt, aki egy szörnyű tragédiát élt át.

– Féltem, hogy meg fog szidni, ha megtalál – folytatta el-elcsukló hangon. – Nem fogadtam szót, a
szomszédba kellett volna mennem. Úgy éreztem, az egész miattam történt, mert nem
engedelmeskedtem. Kiszaladtam az udvarra, és felültem a hintára, mintha mi sem történt volna. A
szomszédasszony bevitt magához. Nemsokára megjelentek a tűzoltók, és a nagyszüleim is
felbukkantak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg szemtanúja voltam az eseményeknek, azt
hitték, a kertben játszottam. Később magam is elhittem, de ez nem igaz. Egyszerűen csak elhárítottam
a szörnyű igazságot!

Egyszerre minden bánat és szenvedés előtört belőle, amelyet hosszú évekig magába fojtott.

– Annyira féltem, hogy engem hibáztatnak majd a…

– Nyugodj meg! – csitítgatta a férfi. – Véletlen baleset volt. Senki nem tehetett róla.

Sokat jelentett a lánynak Ryan gyengéd hangja, ölelése, simogatása.

– Csak azt nem értem, miért pont most jutott eszembe mindez – vetődött fel benne, miután
magához tért a roppant megrázkódtatásból.
 – Talán könnyebb szembesülni a borzalmakkal, ha melletted van valaki, akiben megbízol – suttogta a
férfi lágy, szeretetteljes hangon. – A félelemre legjobb gyógyír a bizalom.

– Rettenetesen ráz a hideg. – Nina egész testében reszketett, és tudta jól, hogy ez nem kizárólag a
hűvös éjszakai levegő hatása.

– Szegénykém, ez most alaposan megviselt. – Ryan a vállára terítette a takarót, átkarolta, és

hazaindultak.

A lakásba lépve Ryan jól megpakolta fával a kandallót. Megfordult, és észrevette, hogy Nina ledobta
magáról a takarót. Szó nélkül odalépett hozzá, és a nyakára tapasztotta az ajkát.

– Ryan… – Az emlékek borzalmát valami egészen más érzés váltotta fel, amely legalább annyi kételyt
vetett fel a lányban. Az esze azt súgta, hogy vigyáznia kell a férfival, de nem tudta legyőzni a
varázserőt, amely mágnesként vonzotta. A férfias határozottság, az erős karok biztonságos menedéket
nyújtottak, és egyszerre őrjítő, ellenállhatatlan vágyat keltettek benne.

– Ölelj át! – lihegte sóváran, és mohón szívta be a férfi illatát, amely a végtelen gyönyör és a teljes
odaadás pillanatait idézte fel benne.

– Forró fürdőt kellene venned – javasolta Ryan, bár ez igencsak nehezére esett, mert a lány ajka
éppen a nyakán kalandozott.

– Majd te felmelegítesz – ellenkezett Nina, és kéjesen hajtotta hátra a fejét.

Ryan azonban nem hagyta magát.

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet – fejtette le magáról a lány karját.

Nina eltökélte, hogy bebizonyítja az ellenkezőjét. A nyelve hegyével lassan körberajzolta a férfi ajkát.

– Szerintem viszont igen – rebegte, és csókra áhítozva hunyta le a szemét.

Nem kellett sokáig várnia. A férfi átölelte, és erősen megmarkolta a fenekét. Nina már-már
beteljesedni látta forró vágyait, amikor Ryan érdes hangja hideg zuhanyként hűtötte le.

– Nem tudod, mit teszel.

– Nem? – Bizonyítékként, hogy nagyon is tudatában van a cselekedeteinek, a férfi pulóvere alá
csúsztatta a kezét.

Az ostromlott halk szitkozódás közepette megragadta Nina csuklóját, és elhúzta onnan. A lány még
most sem adta fel. Az egyik lábával izgatóan végigsimította a férfi combjának belső felén.

– Ne ellenkezz! – szólította fel „áldozatát”, hogy megtörje végre az ellenállását. – Inkább segíts
emlékeznem, milyen csodálatos szerető…

A férfi szenvedélyes csókkal fojtotta belé a szót, de nem tartott sokáig a varázs: Ryan megragadta a
vállát, és szigorú szemmel meredt rá.

– Őrizzük meg a józanságunkat! – figyelmeztette Ninát. – A történtek után nem lenne helyes
olyasmit tenned, amit később megbánhatsz.

Nina kénytelen-kelletlen elengedte a férfit, de látta rajta, hogy nem teljes meggyőződésből mondta,
amit mondott.
 – Bármilyen furcsán hangzik is, sokkal könnyebbnek érzem magam – közölte szelíd határozottsággal,
majd csábító mozdulattal levette a pulóverét, amely alól előbukkant formás felsőteste a csipkés
melltartóval. – Soha életemben nem voltam ennyire észnél, mint ebben a pillanatban.

Lassan a földre eresztette a pulóvert, és érezte, hogy a férfi tekintete mohón tapad pihegő keblére.
Hatásosan a melltartója kapcsához csúsztatta a kezét, mintha arra akarná felhívni Ryan figyelmét, hogy
az bizony a legkisebb érintésre kinyílhat. Az egyik ujját a pánt alá dugta, és egészen a válláig követte
annak vonalát.

– Mégiscsak le kellene zuhanyoznom – suttogta, és izgató előadását a másik oldalon is

megismételte. – Addig lesz időd átgondolni, mit akarsz tenni. – Azzal elindult, de mielőtt kilépett volna
a szobából, kikapcsolta a melltartóját, és a padlóra ejtette.

A küszöbön megtorpant, és a melle előtt összefont karral fordult a férfi felé.

– Tudod, hol találsz meg.

A fürdőszobába érve levetkőzött, a zuhany alá állt, és hátrahajtott fejjel élvezte az arcába csapódó
forró vízsugarat.

Hirtelen hűvös levegő legyintette meg a testét. Az az érzése támadt, hogy áll mögötte valaki, de
rögtön elhessegette a gondolatot.

Mégsem képzelődött: a dereka köré fonódó kar, a vállába mélyedő finom harapás, végül a mellét
megmarkoló erős kéz kellő bizonyítékot szolgáltatott erre.

– Tudtam, hogy be fogsz jönni – suttogta, miközben csábítóan ingatta a testét.

– Még ne örülj! – válaszolt a férfi durcás hangon, de a szavai egyben a gyönyörteljes kaland ígéretét
rejtették magukban. Igen. Nina bájitala kifejtette hatását.

A lány már az első érintésektől a fellegekben járt. A férfi keze-minden porcikáját érintve, lassan vette
birtokba a testét, a legérzékenyebb területeket is kitapintva, miközben szomjasan nyalta le
fülcimpájáról az odatévedt vízcseppeket.

Ujjai izgató, körkörös játékától a lány mellbimbója megtelt vérrel, és folytatást követelve rózsaszín
keménységgel meredezett. Nina szinte eszét vesztette a gyönyörtől. Megpróbált szembe fordulni a
férfival, de gyengéd ellenállásba ütközött. Hátranyúlt, megmarkolta Ryan kemény ülepét, mire a férfi
még hevesebben szorította magához.

Megszűnt körülötte a világ, a meleg vízsugár elmosta minden kételyét és szorongását. Bármire kész
volt a szeretője karjában. Szenvedélyesen vetette hátra a fejét, és forrón olvadt össze az ajka a
férfiéval.

A combja közben odaadóan nyílt szét a férfi ujjai előtt, melyek már-már az ájulásig fokozták
izgalmát.

– Ryan… – lihegte vágytól szomjasan.

A férfi azonban hirtelen megfosztotta az öleléstől, megragadta a csuklóját, és a falhoz tapasztotta a

tenyerét. Megfogta a csípőjét, és finom mozdulattal széttolta a lábát. A két test vágyakozó feszültsége
forró egyesülésben oldódott fel.
 Ryan gyengéd, lágy mozgása lassan vad ütemre váltott, egyre mélyebbre csalva a lányt az érzéki
gyönyörök sűrű erdejében. Halk sikoly tört fel Ninából. Ryan a csípőjénél fogva maga felé fordította, és
szenvedélytől lángoló tekintettel a szemébe nézett. Megemelte a lányt, aki a lábával szorosan
átkulcsolva fogadta magába ismét a férfit.

– Emlékszel? Egyik nap emlékeztettelek, mi mindentől jössz lázba – húzódott dévaj mosolyra a férfi
szája. – Én sem adom ám alább!

Nina megértette a célzást. Szorosan csimpaszkodott lábával a férfi csípőjén, így annak keze szabadon
indulhatott ismét izgató vándorútjára. Tenyerébe fogta a lány telt keblét, és körkörös mozdulatokkal
simította le róla a rácsorgó vizet.

Még mindig mereven állva a tekintetét, erőteljesen magához szorította. Nina teste megfeszült, majd
a minden tagját megtöltő, földöntúli gyönyör hatására éles sikoly szakadt ki belőle. Erőtlenül,
ernyedten hullott a férfi karjába, aki szintén a csúcsra ért, és hangosan felnyögött. A lány húsába
mélyesztette az ujjait, behunyt szemmel hátravetette a fejét, és a teste elemi erővel megremegett.

Tompán bizsergő tagokkal, kimerülten támaszkodtak a falnak. Nina megpróbált kibújni a férfi karjai
közül, de szívét melengető ellenállásba ütközött. Ryan letérdelt, és a kedvesét is lehúzta maga mellé.

– Nem menekülsz előlem – szólalt meg játékosan fenyegetőzve, és Nina fölé hajolt.

– Komolyan? – kérdezte a lány hitetlenkedve, de kíváncsian várta, mi következik. Elbűvölten figyelte,

amint a vízcseppek leperegnek a férfi izmos hátáról.

Se szó, se beszéd, Ryan ajka és keze ismét kalandozni kezdett. Valóban, Nina újra élvezettel adta meg
magát a bűvös vonzerőnek. Zihálva ért fel ismét a csúcsok csúcsára. Csak akkor tudatosult benne, hogy
még mindig a zuhanyfülkében vannak, amikor a férfi felállt, hogy elzárja a vizet.

Ryan felsegítette, megtörölte, bevitte a hálószobába, és óvatosan az ágyra fektette. Épphogy bebújt
a takaró alá, a férfi mellé feküdt, és lágyan simogatni kezdte a hátát és a fenekét. Egyre jobban
belelendült a játékba, míg a végén ledobta a takarót, és a nyelvével kezdte kényeztetni Nina testét.

– Ryan… – tiltakozott a lány erőtlenül. Túl sokáig kellett nélkülöznie a férfi szerelmét ahhoz, hogy
most ne használjon ki/minden egyes vele töltött pillanatot. Annak idején szinte az eszét vesztette Ryan
hevességétől és határozottságától, most pedig a végtelen hosszú ölelésétől és csókjaitól érezte magát
a hetedik mennyországban. A lényegen azonban ez egy cseppet sem változtatott: szenvedélyes
együttlétük vágyaik mámorító, gyönyörteljes beteljesülésébe torkollt.

– Most már rémlik valami? – kérdezte Ryan, miközben szorosan összeölelkezve, boldog
kimerültségben kuporogtak a takaró alatt.

– Talán igen – rebegte Nina, és csókot nyomott szeretője vállára.

– És bánod?

– Egy cseppet sem – ismerte be a lány, de abban a pillanatban egy sötét, nyugtalanító gondolat
fogant meg a fejében. Lehet, hogy hamar véget ér a csodálatos álom?

Az a lényeg, hogy Ryan most mellette van. És ő az együttlétük minden egyes pillanatát
felszabadultan élvezni akarja, amíg csak teheti. A legapróbb részlet, mozdulat, minden elejtett szó
varázserővel hatott. A férfi kifogyhatatlan ötlettárral rendelkezett, folyton előállt valami lehengerlően
izgató újdonsággal. Meg kell hagyni, tökéletes szerető volt.
 Nem vesztegették az időt. Mindent megtettek, hogy végre kárpótolják magukat – és elsősorban
egymást – a külön töltött hónapok sivárságáért. Újra és újra kimerülten borultak a párnára, elaludtak,
majd egymás karjában ébredtek, és a szerelmes sugdolózás, nevetgélés újra és újra vad, szenvedélyes
ölelkezésbe csapott át.

Amikor végre rászánták magukat, hogy kikászálódjanak az ágyból, a nap már magasan járt. Az ebéd
helyettesítette a reggelit is.

Nina úgy tett, mintha meg sem hallaná a férfi célozgatásait a megkésett reggelit illetően. Aztán
gondolt egyet, fogta Ryan telefonját, és felhívta az öccsét.

Az üzenetrögzítő jelentkezett. Bár nem erre számított, Nina mégis úgy döntött, hogy üzenetet hagy,
de nem közöl igazi tényeket, inkább csak néhány utalást tesz a helyzetére.

– Halló, itt Nina beszél. Vissza tudsz hívni Ray számán? Beszélnünk kell! Ryan a szigeten van, és én…
Minél előbb hívj!

Másnap délután a teraszra lépve Nina Karllal találta szemben magát.

Talán jobb lett volna, ha világosabban fogalmaz a telefonban. Alig ismert rá az öccsére. Az ápolatlan,
kétes külsejű figura helyett egy elegáns férfi feszített előtte. Vállig érő, szőke haját lófarokba fogta, és
az öltözéke is szokatlanul rendezett volt. Tiszta, világos tekintete arról árulkodott, hogy minden
bizonnyal felhagyott a kábítószer-fogyasztással.

A vízi sportért azonban valószínűleg azóta is élt-halt, amióta Nina utoljára látta, mert a válla
szélesebb volt, mint valaha, és borostás arcát erősen lebarnította a nap.

– Hol van? – kérdezte anélkül, hogy köszöntötte volna nővérét.

– A partra ment Zorróval. – Nina még mindig földbe gyökerezett lábbal állt. – Hogyhogy eljöttél?

– Beszélni akarsz velem, nem? – dörmögte az öccse kissé mogorván. – Tessék, hallgatlak. Mióta van
itt?

– Egy hete…

– Tessék?! Egy hete? És csak most hívtál fel? – Összeráncolta a homlokát, és kérdően fürkészte
nővére arcát. – Csak nem feküdtél le vele?

Egyértelmű volt a válasz, Nina ugyanis fülig vörösödve sütötte le a szemét.

– Az isten szerelmére! Miért teszed ezt velem? – csattant fel Karl. – Kilenc hónapja minden követ
megmozgatok, hogy távol tartsam tőled ezt a fickót, te meg tárt karokkal visszafogadod! Tudod, mit
jelent ez? Újabb két évet kell várnod, hogy benyújthasd a válókeresetet!

– Micsodát? – Nina megtántorodott, mintha fejbe vágták volna. Bénultan rogyott le az egyik székre.

– Ez azt jelenti, hogy… Azt hittem… Mesélte, hogy együtt éltünk, de… Tényleg a felesége voltam?

Karl halálra vált arccal nézte végig szavai hatását.

– Úgy értelmeztem az üzenetedet, hogy már mindenre emlékszel – hebegte zavarában.

– Néhány dolog valóban kitisztult bennem, de ez egyáltalán nem. Mikor volt az…

– Még csak három hónapja ismertétek egymást…

 – Biztos, hogy rólam és róla beszélsz? – Az egész hihetetlenül valószínűtlennek hangzott, mégis
tovább omlott a széles, kemény fal, amely eltakarta Nina elől a múltját.

– A disznó! Rég el kellett volna mondania neked! – méltatlankodott Karl. – Mi a célja ezzel az aljas
játékkal? – Dúlva-fúlva megfordult, és kirohant az utcára.

Nina magára maradt gyötrő gondolataival. Két év emlékeinek fénye aludt ki benne – azé a két évé,
amikor megismerkedett Ryan Flinttel, beleszeretett, és feleségül ment hozzá. Kéz a kézben az oltár elé
álltak, hogy kimondják a boldogító igent, és örök szerelmük zálogául gyűrűt húztak egymás ujjára…

Kábultan pillantott a kezére. Sehol egy gyűrű…

Hirtelen feleszmélt kábulatából. Felugrott, a hálószobába rohant, s egy széket húzott a szekrény elé.
Felállt rá, hogy elérje a felső fiókot, ahonnan kopott bőrtáskát halászott elő. Még az érkezése napján
dobta be ide, és azóta hozzá sem nyúlt.

Zakatoló szívvel pattintotta fel a kapcsot. Elsőként egy vastag boríték akadt a kezébe. Ki sem
nyitotta, de azonnal rájött, hogy az esküvői képek vannak benne. A táska mélyén talált egy
kulcscsomót és egy levéltárcát. Sorban kivette belőle a papírokat: az útlevelét, az anyakönyvi kivonatát
és egy házasságlevelet, amelyet Ryan Liam Flint és Nina Dowling nevére állítottak ki.

A táska aljáról egy zsebkendőt húzott elő. Széthajtogatta. Egy aranygyűrű rejlett benne, az ő
jegygyűrűje, melyet Ryan adott neki szeretete és tisztelete jeléül…

Újra a táskába nyúlt. Egy vastag papírköteg akadt a kezébe. Elképedve meredt a rengeteg pénzre.
Tényleg ellopta Ryantól? Nem, az lehetetlen! Kézzel-lábbal hadakozott a szörnyű gondolat ellen, ám
hirtelen rémülten kapta fel a fejét. Hová mehetett Karl? Az imént annyira dühös és feldúlt volt, hogy
bármire képes lehet…

Lélekszakadva rohant ki a teraszra, és tekintetével kétségbeesetten pásztázta végig a partot. Elhűlve

pillantotta meg őket. A két férfi egymással szemben állt. Egyre hevesebb kézmozdulatok kíséretében
vitáztak, míg végül összeakaszkodtak, mint két mérges kakas. A kiskutya hangosan csaholva ugrálta
körbe a dulakodókat.

Nina habozás nélkül kiloholt az utcára, átmászott a mólón, és felváltva üvöltötte a háborúskodók
nevét, megkísérelve lecsillapítani a kedélyeket.

Testvére a hang irányába fordult. Erre Ryan, kihasználva a pillanatnyi előnyt, hátulról megragadta
ellenfelét, és a földre rántotta. Karlnak azonban még idejében sikerült megmarkolnia a férfi ruháját, és
magával húzta őt. Egymásba kapaszkodva gördültek végig a nedves fövenyen.

– Hagyjátok abba! – kiáltott Nina.

Tehetetlenül nézte végig, amint Ryan kiszabadította az egyik karját a szorításból, és állon vágta az
öccsét, aki ettől harcképtelenné vált.

A férfi vérszemet kapott. Újabb ütésre készült, mire Nina minden erejét mozgósítva lefogta a kezét.

– Meg akarod ölni?!

Ryan döbbenten bámult rá, majd elrántotta a kezét, és hanyatt dőlt a homokban.

Karl lassan magához tért. Felült, és duzzadt arcát tapogatta. Nina elővett egy zsebkendőt, letérdelt,
és óvatosan törölgetni kezdte a vért a fivére szájáról.
 – Elégedett vagy a műveddel? – kérdezte szemrehányó hangon a bűnöst. A nagy izgalomban meg is
feledkezett arról, amiről az imént értesült: Ryan az, akinek örök hűséget esküdött, és akit valami
rejtélyes okból elhagyott.

– Ne avatkozz bele! – förmedt rá a férfi, és feltápászkodott. Szemmel láthatóan zokon vette, hogy
Nina a testvére pártjára állt. – Egyszer s mindenkorra le kell zárni ezt az ügyet.

A lány összerándult az erélyes hang hallatán, ám amikor jobban megnézte a férje arcát, rájött, hogy
Ryant nem a bosszúvágy vezérli. Karl valószínűleg olyasmit vágott a fejéhez, amivel mélyen az
önérzetébe gázolt. Hát ennyire fontos neki a büszkesége! Ninában csak most tudatosult, milyen
megalázó érzés lehet egy ilyen férfi számára, ha elhagyja a felesége.

Igen ám, csakhogy ez egyáltalán nem jogosítja fel arra, hogy véresre verjen egy védtelen fiút.

– Az erőszak sehová sem vezet – rivallt a férjére, hogy észhez térítse. Közben védőpajzsként hajolt az
öccse fölé, de igazából Ryant akarta ezzel megvédeni. Úgy ismerte a testvérét, mint a rossz pénzt,
tisztában volt vele, hogy az ő részéről koránt sincs még lezárva az ügy. Mérget mert volna venni rá,
hogy amint összeszedi az erejét, és nagy nehezen lábra áll, az első dolga az lesz, hogy ráveti magát a
haragosára, és az egész csetepaté kezdődik elölről.

Ryant megtévesztette a lány védelmező testtartása. Megbántva érezte magát.

– A fenébe ezzel a félnótással! – szitkozódott. – Nina aggódó tekintettel nézett fel, de akkorra a férfi
már elindult a part mentén. – A fenébe mindkettőtökkel! – hallatszott egyre távolabbról. Másodszor is
cserbenhagyta az a nő, aki az életet jelentette számára.

Nina valami titokzatos, külső erő hatására felegyenesedett, hogy utána rohanjon és
megmagyarázza…

Abban a pillanatban Karl iszonyatos erővel megragadta a csuklóját, és visszarántotta.

– Itt maradsz!

– Engedj el, kérlek! – könyörgött a nővére, s tekintetével kétségbeesetten csüngött a távolodó férfi
látványán, aki a gáton átjutva egyre közelebb ért a házhoz. Ninának igyekeznie kellett, ha tisztázni
akarta férjével a félreértést. – Azonnal utána kell mennem.

– Először meghallgatsz engem – parancsolta Karl. – Hidd el, jobban megérted majd a dolgokat.
Engem is és őt is.

A rejtélyes kijelentés felcsigázta Nina érdeklődését, így felhagyott a szabadulási kísérlettel, és

kíváncsian fürkészte a testvére arcát.

– Minden oka megvolt rá, hogy így bánjon velem – kezdett a fiú a vallomásba. – Először is a húga
miatt. Ami köztem és Katie közt történt, csupán félreértés volt. Fiatal voltam, tapasztalatlan, pedig
olyan különlegesnek éreztem magamat. Az addigi életem során először fordult elő velem, hogy végre
képes voltam kibújni a nyomorult balfácán szerepéből. Azt hittem, meg tudom váltani a világot,
ehelyett egyre mélyebbre süllyedtem. – Elhallgatott, és szomorú szemmel nézett a nővérére. –
Tulajdonképpen Katie nem belém volt szerelmes, hanem egy álomképbe, amelyet saját maga fabrikált.
Flint az első perctől fogva tökéletesen átlátta a helyzetet. Egyszerű dolga volt. Csak fel kellett nyitnia a
húga szemét, hogy ő is észrevegye, nem az ő fajtájából való vagyok. Az álom szertefoszlott.
Megesküdtem, hogy egy nap bosszút állok rajta. Ismersz, milyen haragtartó vagyok… – A komoly,
bűnbánó hangot elégedett mosoly oldotta fel. – Amikor elhagytad, úgy éreztem, eljött az én időm.
Végre mindenért megfizethetek neki. Hogy őszinte legyek, élvezettel néztem végig a gyötrődését.
Elégtétellel töltött el, hogy egyre jobban kifordul önmagából. Semmi pénzért nem árultam volna el
neki, hol talál rád, annál is kevésbé, mivel meg voltam győződve róla, hogy neked így a legjobb.
Annyira boldognak és kiegyensúlyozottnak látszottál… Ráadásul ott volt az a pénzzel kapcsolatos dolog
is…

– Szóval igaz? – kérdezte Nina megrökönyödve, és a pénzkötegre pillantott, amely a nagy izgalom
közepette a kezében maradt. – Ez az övé, én pedig elloptam.

– Igen, az övé, de nem te loptad el, hanem én. Mégpedig azon a napon, amikor elhagytad őt.
Délelőtt felhívtál, és megkértél, hogy azonnal menjek el hozzád. Teljesen magad alatt voltál. Könnyek
közt panaszoltad el, milyen boldogtalan vagy. Az történt ugyanis, hogy Flint néhány napra elutazott, és
én ugyanazon a napon készültem Sydneybe. Egy hirtelen sugallatra úgy döntöttél, hogy elkísérsz.
Gyorsan összepakoltad a holmidat, közben én telefonon rendeltem még egy jegyet. A nagy sietségben
majdnem otthon felejtetted az útleveledet. Kinyitottad a páncélszekrényt, hogy kivedd, és akkor
megláttam a pénzt. Amikor nem figyeltél oda, gyorsan elemeltem, és a hátizsákodba csempésztem.
Azután hazamentem a csomagomért. Megbeszéltük, hogy a repülőtéren találkozunk, de hiába
vártalak. Belenyugodtam, hogy biztosan meggondoltad magad. Ryan azonban kinyomozta a hotel
számát, ahol megszálltam, és felhívott. Faggatott, hogy merre vagy.

Nina figyelmesen hallgatta végig a testvére elbeszélését, amely egészen eddig a pontig világos és
követhető volt. Itt azonban elvesztette a fonalat. Annyi biztos, hogy nem repült Ausztráliába. De akkor
vajon mit csinált helyette?

Erőnek erejével kutatott valami fogódzó után. Rémlett neki, hogy egy taxisofőr lihegve szaladt utána,
mert nem fizetett. Lassan kirajzolódott előtte Auckland kikötőjének a képe is, amint a repülőtérre
menet elhaladtak mellette.

Nemsokára élesen leperegtek előtte annak a napnak a történései, amikor elhagyta Ryant. A kikötői
sétányhoz érve pirosra váltott a lámpa. A taxi lefékezett. Nina felkapta a hátizsákját, és gondolkodás
nélkül kiugrott az autóból. Szinte önkívületi állapotban követte a szigetre induló hajók kikötőjét jelző
táblákat. Képtelenségnek tartotta, hogy egy távoli kontinensre, egy vadidegen városba utazzon, amikor
gyermekkorának hőn szeretett, mennyei paradicsoma szinte egy macskaugrásnyira volt tőle. Az
ösztönei azt súgták, hogy csakis ott jöhet rendbe az élete.

Most, hogy minden tisztázódott benne, egészen más kérdés motoszkált a fejében.

– Miért hagytad, hogy Ryan azt higgye, én loptam el a pénzét? – szegezte a kérdést az öccsének
kertelés nélkül.

A válasz hosszasan váratott magára.

– Nem mondhattam el neki – ismerte be végül Karl, majd szégyenkezve hozzátette: – Nem tudhatta
meg, mivel a pénz egy részét már elköltöttem.

Nina sóbálványként meredt a testvérére, aki bocsánatkérően emelte fel a kezét. – Amikor először
meglátogattalak, az egész házat felforgattam a pénz után. Meg is találtam, és vettem belőle. Túl
könnyen jutottam hozzá ahhoz, hogy a következő ittlétemkor ellen tudjak állni a kísértésnek.

Nina szólni sem bírt a döbbenettől.

– Ne gondold, hogy nyerészkedésből titkoltam el előled a múltadat. Úgy gondoltam, azzal segítek a
legtöbbet, ha nem emlegetem Ryant, amíg te magad nem érdeklődsz felőle. Egyébként az előbb
elmondtam neki, hogy én loptam el a pénzt, és a szavamat adtam, hogy az egészet visszafizetem.
Neked is megígérem.

Szépen hangzott, csak éppen nehéz volt elhinni. Karl és az ő híres ígéretei… Nina azért reménykedett
benne, hogy az öccsének ezúttal nem csak a szája jár. És volt valami, amit már nem bírt tovább
magában tartani.

– Szeretem Ryant – vallotta be, részben saját magának. – Tudom, hogy mindig is szerettem, te pedig
folyton azzal állsz elő, hogy boldogtalan voltam. Hogy lehet ez? Talán nem is előle menekültem,
hanem valami egészen más okból?

Az öccse zavartan kapta el a tekintetét, és morzsolgatni kezdte a véres zsebkendőt.

– Nem mondhatom meg.

– Nem lehet, vagy nem akarod?

Karl válasz helyett felállt, és olyat tett, amit még soha életében. Átölelte a nővérét.

– Félek, hogy valami rosszat mondok, úgyhogy inkább hallgatok – rejtélyeskedett. – Annyit elárulok,
hogy Ryan semmiről sem tehet. A következő komppal elmegyek. Már eddig is épp elég bajt okoztam. –
Levette a kezét a lány válláról, és szeretete jeléül gyengéden megpaskolta a hátát. – Most pedig siess!
Már biztosan vár!
 9. FEJEZET

Nina döbbenten torpant meg Ryan szobájának nyitott ajtaja előtt. A férfi táskája nyitva az ágyon
hevert, ő maga pedig serényen pakolta bele a holmiját.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – fakadt ki a lány.

– Vár az üzlet.

Micsoda olcsó kifogás! Az elmúlt napok során többször is felhívta az irodát, és minden egyes
alkalommal büszkén újságolta, milyen jól boldogulnak nélküle az alkalmazottai.

– Hiszen még legalább egy hét van a szabadságodból!

– Akkor megyek be az irodámba, amikor akarok – jelentette ki Ryan fölényes hangon, és

megtapogatta a homlokán éktelenkedő duzzanatot, amelyet a párbaj során szerzett.

Nina mindenképpen szerette volna tisztázni vele a történteket, ez a törekvése azonban

meglehetősen egyoldalúnak bizonyult. Az összes lehetséges érvet felsorakoztatva, hosszasan próbálta
bizonygatni, hogy egyáltalán nem állt szándékában az öccse pártját fogni. Ryan közömbös arca és
semmitmondó, kurta válaszai azonban elárulták, hogy a férfit nem hatja meg túlságosan a
mentegetőzés.

Nina azzal vigasztalta magát, hogy az elkövetkezendő néhány napban bőven lesz még idejük
elemezni a közös múltjukat – és persze nem utolsósorban a közös jövőjüket. Ám csalódnia kellett. Ryan
összecsomagol, és elmegy anélkül, hogy tiszta vizet öntenének a pohárba.

A férfi egyetlen rántással behúzta a táskája cipzárját, és körülnézett, hogy nem felejtett-e ki valamit.
Még a maradék pénzét is visszakérte.

A lány teljesen tanácstalanul, szorongva követte a nappaliba. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy
Ryan az a fajta férfi, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, tűzzel-vassal sem lehet eltéríteni a
szándékától. Mégsem hagyhatta annyiban a dolgot.

– Sok mindent szeretnék megbeszélni veled – próbálkozott bátortalanul.

Ryan rezzenéstelen arccal hozta be a kabátját, és a kanapé támlájára terítette.

– Nem hiszem, hogy lenne bármi megvitatnivalónk. Szerintem már mindent megtárgyaltunk.

Nina gyomra görcsbe rándult a jéghideg, közönyös szavak hallatán.

– Tudod, mivel érdemelte ki a drágalátos öcsikéd azt a balegyenest? Óva intett tőle, hogy bármire is
kényszerítselek. Istenem, milyen igaza volt! Az égvilágon senki nem befolyásolhat a döntésedben. Én a
legkevésbé. – Megfogta Nina kezét, és elmerengve simította meg az ujja hegyével a fiók mélyéről
előkerült gyűrűt. – Ha tudnád, milyen boldogsággal tölt el, hogy visszahúztad az ujjadra – mondta
szomorú hangon –, de sajnos ez cseppet sem változtat a dolgok állásán.

– Ezt én is tudom, de azzal semmit sem oldunk meg, ha megfutamodunk a probléma elől.

Ryan tekintete egy csapásra fenyegetően elsötétült.

– Ezt éppen te mondod? – vágta Nina fejéhez metsző hangon, de rögtön meg is bánta. – Ne
haragudj, nem akartalak megbántani – esedezett bocsánatért, és megcsókolta felesége kezét. –
Éppúgy, ahogy te sem akarsz nekem fájdalmat okozni.
 A megbocsátás jeléül Nina gyengéden megsimogatta az arcát.

– De mégis sikerült, igaz?

Ryan lassan felemelte a fejét, és bánatos szemmel nézett a feleségére.

– Bevallom, jó néhányszor elátkoztalak, amiért szó nélkül faképnél hagytál. Rettenetesen restellem,
de akkor azt hittem, hogy egyszerűen eldobtál, mint egy használt alsóneműt. – Mielőtt Nina
válaszolhatott volna, Ryan gyengéden a szájára tapasztotta a kezét. – Az elmúlt kilenc hónapban volt
elég időm átgondolni, helyesen tettem-e, hogy megkértem a kezedet. Persze nem azért, mintha nem
szerettelek volna, sőt éppen ellenkezőleg. Talán jobb lett volna még egy kicsit várni az esküvővel.
Szörnyű lelkiállapotban voltál a nagymamád halála miatt, és úgy gondoltam, a házasság vigaszt nyújt
majd, és meggyógyulsz. Én csak jót akartam…

Elgondolkodva jártatta körbe a tekintetét a szobán, majd ismét Ninához fordult.

– Csak itt, ezen a szigeten jöttem rá, mennyire melléfogtam. Az egész lényedből sugárzik, hogy
megtaláltad, amire mindig is vágytál, és amit én nem voltam képes megadni neked. Ha tetszik, ha
nem, bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba. Mivel bizonyíthatnám jobban az irántad érzett
végtelen szerelmemet, mint azzal, hogy félre-állok a boldogságod útjából? – Reményt vesztett arccal
kotorászott a zsebében, és elővette az ezüst öngyújtót, amelyet Nina az érkezés napján talált nála. –
Szeretném, ha ezt megtartanád.

Nina tágra nyílt szemmel meredt az értékes darabra.

– De hiszen tőlem kaptad a születésnapodra – mondta, és még csak meg sem lepődött, hogy
hirtelen felvillant előtte az eddig homályba vesző részlet.

– Éppen ezért – ragyogott fel a férfi arca, és a felesége kezébe nyomta az öngyújtót. – Talán segíteni
fog, hogy ne felejts el, és akkor egy szép napon visszatérsz hozzám, hogy beteljesedjen a rávésett
mondat.

Nina a kezében tartott tárgyra pillantott, és újra elolvasta a bizalmas szavakat.

– Soha nem múló szeretettel. – Egy versből vette az idézetet, nem is maradt meg belőle más a
fejében, csak ez az egy sor. – Most is ugyanígy érzek irántad.

– Tudom, kedvesem. De olykor a leglángolóbb szerelem sem elég a boldogsághoz. Ez a sors

szeszélye.

– Mi elől menekültem? – tette fel a lány nyíltan a kérdést, amelyre az öccsétől nem kapott választ.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy elhallgatnak előle valamit. De vajon mi lehet az? – Kérlek, mondd el!
Vagy annyira szörnyű, hogy beszélni sem tudsz róla?

Ryan borús tekintete elárulta, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó. Egyik lábáról a másikra
állt, s gondterhelten törte a fejét, hogyan is kezdjen hozzá, amikor nagy megkönnyebbülésére harsány
dudaszó törte meg a csendet.

– Chas lesz az – bújt ki ügyesen a válasz alól, és felkapkodta a holmiját. – Kivisz a kompig. Rendes
tőle.

– Ne kísérjelek el?

Ryan megrázta a fejét.

 – Inkább ne. Ne nehezítsük meg még jobban a búcsút! – Azzal a felesége vállára tette a kezét, és
mindketten kimentek az utcára.

Ryan kezet fogott Rayjel, majd lehajolt, és megvakargatta Zorro nyakát.

– Viszlát, öreg cimbora! – köszönt el a kutyustól. – Aztán vigyázz ám a gazdira!

Végül Nina elé lépett. Hosszasan néztek egymás szemébe, majd összeborultak, és egy utolsó,
szenvedélyes csókban tapadt össze az ajkuk.

Indulni kellett. Ryan kibontakozott az ölelésből, és anélkül, hogy még egyszer visszanézett volna,
beült az autóba, amely néhány pillanat múlva eltűnt a kanyarban. Nina üres tekintettel révedt a
semmibe.

Zorro fájdalmasan nyüszített. Az ölébe vette a kis jószágot, hogy megvigasztalja. Valószínűleg ő is
most érezhette meg, hogy a kedvenc játszópajtásának távozása olyan veszteség, amelyet az égvilágon
senki és semmi nem pótolhat.

Három nap múlva Nina a komp korlátjának támaszkodva bámulta a hajót rángató erőszakos
hullámokat. Nem akart leülni, mert félt, hogy elkapja a tengeribetegség. Az is lehet, hogy csak
izgalmában nem volt képes sokáig egy helyben maradni.

Még Ryan elutazása napján elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, utánamegy. Nem kapkodta el a
dolgot. Miután a képeit elvitte egy galériába, alaposan kitakarította a házat, végül bepakolt a
hátizsákjába. Habozott az indulással, mert tartott tőle, mit fog szólni Ryan, ha beállít hozzá. De még
ennél is jobban félt a saját érzéseitől, éppen ezért fel sem merte hívni a férfit, hogy értesítse az
érkezéséről. A harmadik nap reggelére elhessegette kételyeit, és úgy érezte, nem késlekedhet tovább.

Amint a hajó megkerülte a földnyelvet, amely az öblöt elválasztotta a nyílt tengertől, a hullámok
kissé lecsendesedtek. Nina leült, és a táskája oldalzsebéből előhúzott egy borítékot.

Egészen idáig nem merte megnézni az esküvőről készült fényképeket. De most, hogy elhatározta,
visszatér a férjéhez, úgy gondolta, illő lenne az életének ezt a részét is előbányászni a tudatalattijából.

Csak három éve történt, hogy oltár elé álltak, de mintha évszázadok teltek volna el azóta. Egy
idegen, távoli korszak pillanatait örökítették meg a képek, főleg Ryan látszott teljesen másnak. Az egyik
jelenet egyértelműen ezt igazolta. Kettejüket ábrázolta, amint a fekete esküvői autó oldalának
támaszkodva beszélgetnek. Ryan arca szinte kisfiúsan fiatalos volt, nyugodtnak, gondtalannak látszott,
egész lényéből bizakodás áradt.

Nina mindig is ezt a férfias tartást csodálta benne. Amiért és akiért egyszer felelősséget vállalt, azért
a szívét-lelkét kitette – a feleségéért, a húgáért, de a munkájáért is. Közben pedig egy percre sem
vesztette el a jókedvét és az életerejét. Képes volt mindennek meglátni a jó oldalát. Azóta ez a jó
tulajdonság sajnos csaknem teljesen kiveszett belőle, és a felesége most úgy érezte, ez részben neki
köszönhető.

Vele ellentétben Nina már akkoriban lelki gondokkal küszködött, ez első ránézésre sütött a
fényképről. Kerek arca boldogság helyett bizonytalanságot tükrözött.

Ez most sem volt másként. Egy változás azért történt azóta, és ez az előnyére vált: jó néhány kilót
leadott. A fotókat nézegetve egészen elszörnyedt, mennyivel teltebbek voltak az idomai.
 Önkéntelenül a hasára tette a kezét. Most sem volt igazán elégedett az alakjával, de nem rémlett
neki, hogy valaha ilyen kövér lett volna. Úgy nézett ki, mint aki…

Bele sem mert gondolni, mitől nézett úgy ki, de csak nem tudott elsiklani a dolog felett. Egyre csak a
krémszínű menyasszonyi ruha alatt domborodó idomait vizsgálgatta. Egyre erősebb lett benne a
gyanú. Elgyötörten hunyta be a szemét, és hirtelenjében viharos gyorsasággal kezdtek pörögni előtte a
képek, egybemosva a múlt és a jelen történéseit.

Kinyitotta a szemét, mert úgy érezte, nyomban elájul. A fel-felvillanó jelenetek azonban így sem
halványultak. Bármennyire összefacsarodott is a szíve, kénytelen volt szembenézni a szörnyű
igazsággal. Remegő kézzel újból átlapozta a képeket. Nem képzelődött: ő volt a menyasszony –
méghozzá terhesen!

Még igazából el sem jutott a tudatáig a dolog, máris jelentkezett egy újabb, még kínzóbb felismerés:
Ryan heves indulatkitörése, amikor a nappaliban azt a fotót…

A hintalovas kisfiú!

Ninával forogni kezdett a világ. Kábultan csúsztatta vissza a fényképköteget a borítékba, majd az
egészet a táskájába tette. Erőtlenül ejtette a kezét az ölébe, és üveges tekintettel bámult a
messzeségbe.

Ledőlt a fal. A jelen börtönéből most már szabadon kiléphetett a folyosóra, mely a múltba vezetett,
és útközben az összes helyiségbe bekukkanthatott. Céljához érve azonban a pokolban találta magát.
Megpróbálta elfojtani a kínzó gondolatokat és a velük járó elviselhetetlen fájdalmat.

A hajó hamarosan kikötött. Nina az utolsók közt hagyta el a fedélzetet. Elszokott a tömegtől, a
nyüzsgéstől. Régen nem járt már a városban. Az első arra járó taxit leintette. Legszívesebben megkérte
volna a vezetőt, hogy lassítson, mert a célja felé közeledve egyre jobban elszállt az ereje. Rettegett a
gondolattól, hogy vajon mi vár rá.

Amikor az autó a széles bevezető útra kanyarodott, és megállt a hatalmas, fehér villa előtt, Nina alig
volt magánál az idegességtől. Szédelegve szállt ki, majdnem összeesett. A taxisofőr észrevette, hogy
valami baj van, mert habozás nélkül megfogta a csomagját, és egészen a bejáratig vitte.

– Minden rendben? – érdeklődött, és kedvesen rámosolygott utasára. – Orvost kellene hívnia –

tanácsolta laza közvetlenséggel, amely nyilvánvalóan a munkájából fakadt: rengeteg emberrel
kapcsolatba kerülve megszokta, hogy beleavatkozzon vadidegenek magánéletébe. – Hölgyem, ön vagy
nagyon beteg, vagy terhes.

– Egyik sem – válaszolta a lány, de alighogy kimondta, újabb nyugtalanító kétely szállta meg.

Ugyan mitől ilyen biztos a dolgában? Az első terhességét is a féktelen szenvedélyének köszönhette.
Egyetlenegyszer vesztette el az eszét, és meg is lett az eredménye. Most talán nem történhetett meg
ugyanez? Hiszen a szigeten számtalanszor élvezte Ryan ölelését.

Reszkető kézzel adta oda a pénzt a sofőrnek, aki udvariasan elköszönt, és elhajtott a ház elől. Nina
előkereste a táskájából a kulcscsomót, és gondolkodás nélkül kiválasztotta a megfelelő kulcsot.
Bedugta a zárba, és kinyitotta az ajtót.

Zakatoló szívvel lépett a hatalmas előcsarnokba. Első pillantásra megállapította, hogy semmi sem
változott azóta, amióta kitette innen a lábát. Ryan egy percre sem adta fel a reményt, hogy egy nap
visszatér hozzá a szerelme, és hogy megkönnyítse számára a hazatérést, gondosan ügyelt rá, hogy a
ház a legapróbb részleteiben is megőrizze a régi képét.
 Nina sorban benézett a földszinti helyiségekbe. Könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Minden
ugyanolyan volt, mint hajdanán. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre itthon van, és újrakezdheti az
életét.

Újra, de másképp, töprengett, miközben a széles lépcső aljához ért. Egy pillanatra megtorpant, hogy
felkészüljön a megerőltető feladatra, végül nagy levegőt vett, és elindult felfelé.

A lépcső felénél járva motor zúgására lett figyelmes. Kisvártatva kocsiajtó csapódása és
beszédhangok ütötték meg a fülét. Továbbment, mintha mi sem történt volna. Éppen a lépcső tetejére
ért, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Hallotta, amint valaki gyors léptekkel keresztülmegy az előcsarnokon,
majd megszólalt a jól ismert hang:

– Hogyhogy nem látta őt bejönni, Teresa?! Hiszen a holmija itt van az ajtóban! – Ryan meg sem várta
a házvezetőnő válaszát, hanem megfordult, és hármasával véve a fokokat, lélekszakadva rohant fel a
lépcsőn. Sejtette, merre kell mennie. – Várj! – kiáltott Nina után, pedig nem is látta őt.

Nina már elkanyarodott a hosszú folyosón. Gazdagon, kifinomult ízléssel berendezett szobák egész
sora előtt haladt el, de egy pillantást sem vetett rájuk. Céltudatosan ment az egyetlen zárt ajtó felé.

Amikor odaért elé, egy pillanatig habozott, de aztán minden erejét összeszedve a kilincs felé nyúlt. A
hideg fém helyett azonban egy erős férfikezet érzett a tenyerében. Ryan az utolsó pillanatban ért oda,
és megakadályozta, hogy a felesége benyisson abba a szobába. Annyira kifulladt a futásban, hogy a
lihegéstől egy szót sem volt képes kinyögni.

– Engedj be! – követelte Nina, és felháborodott pillantást vetett a férfi kezére, amely meggátolta
szándékában. Egyedül az tartotta vissza az erőszakos lépéstől, hogy észrevette a Ryan ujján
megcsillanó jegygyűrűt.

– Ray felhívott, és elmondta, hogy hajóra szálltál – közölte a férfi nyugalmat erőltetve magára, hogy
lecsillapítsa a kedélyeket. – Azonnal a kikötőhöz hajtottam, de te már…

– Eressz be!

– Megkértem Teresát, hogy főzzön egy kávét – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna az
asszony felszólítását. – Gyere, menjünk a szalonba! Ott mindent nyugodtan megbeszélhetünk…

– Nincs rá szükség – szakította félbe újra a lány. – Mindent tudok. Szó szerint mindent, azt is, amit
kíméletből elhallgattál előlem. Nem kell többé megóvnod a múltamtól. Tudod, bármennyire szörnyű is
az igazság, a bizonytalanság még annál is rosszabb. És most kérlek, eressz be!

A férfi engedett a kívánságnak. Az ajtó kinyílt. Egy gyerekszoba látványa fogadta őket. Nina tekintete
egy nádszékben ücsörgő, óriási barna mackón akadt meg. Odament hozzá, és megsimította a fejét,
mintha bátorítást várna tőle. Körülnézett. Az egyik falat egy játékokkal és képeskönyvekkel teli polc
fedte. Levett egy könyvet, átlapozta, majd az ablak alatt álló rácsos ágyhoz lépett. Hosszasan nézegette
a mennyezetről lelógó színes figurákat, majd gondolt egyet, és a komód tetejére támasztott
képkeretért nyúlt.

Ryan aggódva figyelte feleségét, aki egyre merevebben bámulta a képet. A kék szemű, fekete hajú
kisfiút, aki hintalovon ülve, boldogan mosolyog.

– Liam… – suttogta alig hallhatóan, miközben újra átélte a szörnyű pillanatokat, amikor a sors
elragadta tőle szeretett gyermekét, és vele együtt az érzéseit, a tudatának egy részét is.

Visszatette a képet a szekrényre, és a gyerekágy szélébe kapaszkodott.

 – Éppen járni tanult – jegyezte meg eltűnődve, s üres tekintettel bámult ki az ablakon.

A férje mögéje lépett, és vigasztalóan a vállára tette a kezét, mire Nina megfordult, és tágra nyílt
szemmel, értetlenül bámult rá.

– Még csak egyéves volt! – tört fel belőle a fájdalom. – Helyette miért nem inkább én…?

– Ne is gondolj ilyesmire! – szakította félbe a férfi. – Az én hibám volt. Ha nem ragaszkodtam volna
hozzá, hogy kivigyelek titeket a kikötőbe…

– Ne beszélj így! – tiltakozott a lány, és Ryan nyaka köré fonta a karját. – Véletlen baleset volt.

A rendőrségi vizsgálatok legalábbis ezt állapították meg. A jegyzőkönyv szerint a robbanást a

motorcsónak elektromos rendszerében fellépő rövidzárlat okozta. Éppen üzemanyaggal töltötték fel a
tankját, és valószínűleg egy apró szikra gyújtotta lángra. Nina ösztönösen rávetette magát a kisfiúra,
hogy megvédje a testét a lehulló roncsoktól, de akkor már késő volt.

A mentősök elvették tőle a gyereket, akin nem látszott semmilyen sérülés. Nina biztosra vette, hogy
másnap már haza is hozhatják a kórházból. Annál lesújtóbb volt a hír, hogy a benzinkutason kívül Liam
is az életét vesztette.

– Olyan békés volt a kis arcocskája, mintha aludna – suttogta sírástól elfojtott hangon Nina.

– Szerelmem, ha tudnád, milyen-boldogsággal tölt el, hogy végre képes vagy meggyászolni a fiunkat.
Erősnek mutattad magad, hogy ne érezzék bűntudatot, valójában pedig magadba fojtottad az összes
fájdalmadat. Liam halála után egyre jobban megváltoztál. Először csak az ecsetet raktad le, aztán már
enni sem akartál. A végén a kisfiunk nevét sem ejtetted ki a szádon, sőt a szobájába sem léptél be
többé. Éjszakánként szörnyű rémálmok gyötörtek. Egy nap aztán annyira magával ragadott a bánat…

– …hogy megszöktem – fejezte be Nina a mondatot. – Mivel ő meghalt… azt gondoltam… Azt
gondoltam, hogy csak miatta vettél feleségül.

– Te kis butuska – mondta a férje lágy hangon, és szeretetteljes mosolyt küldött felé. – A
terhességed csak bátorságot adott, hogy meg merjem kérni a kezedet. Már jóval előtte törtem a
fejem, hogyan álljak eléd, hogy légy a feleségem. Féltem, hogy kikosarazol. De amikor megtudtam,
hogy gyereket vársz, már biztos lehettem a dolgomban.

– Ezek szerint nem csak kényszerből vettél el?

– Dehogyis! – biztosította Ninát Ryan. – Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam.

Nina tekintete egyszerre elsötétült, és csüggedten hajtotta le a fejét.

– Mi a baj? – faggatta őt a férje aggódó hangon. – Valami rosszat mondtam?

– Tudom, hogy mindig is meleg családi fészekről és sok gyerekről álmodtál, hiszen neked ez
gyerekként nem adatott meg. Lehet, hogy én nem leszek képes teljesíteni a vágyadat. Halálosan
rettegek attól, hogy megint elveszítem a gyermekemet.

Ryan a tenyerébe fogta felesége arcát, és telehintette csókokkal.

– Attól, hogy Liam nincs köztünk, egy család maradtunk, hiszen örökké itt él a szívünkben. Az a
lényeg, hogy együtt vagyunk.

Hosszú percekig álltak némán, szorosan összeölelkezve. Végül Ryan törte meg a hallgatást.
 – Már biztosan jéghideg a kávénk. – Azzal kéz a kézben elindultak a szalonba.

– Szeretnék mutatni valamit – mondta aztán a férfi, de Nina hátizsákját megpillantva kissé
elbizonytalanodott. – Itt maradsz, ugye?

– Hát persze! Szegény öreg Raynek új szakácsnő után kell néznie.

– Á, már értem. Amikor telefonon beszéltem vele, rögtön beleegyezett, hogy eladja nekünk a házát.
Biztosan kell neki a pénz, hogy végre felvegyen egy rendes házvezetőnőt.

– A ház a szigeten… a miénk lesz? – hitetlenkedett a lány.

– Ha te is akarod… – Ryan úgy örült, akár egy gyerek, amiért sikerült meglepetést szereznie
kedvesének.

Nina éppen a férje nyakába akart ugrani, amikor valami éles hangra lett figyelmes. Mintha egy kutya
nyüszített volna. Abban a pillanatban egy apró szőrgombolyag suhant át az előszobán, egy fekete
zoknival a szájában.

– Hozod vissza azonnal, te kis csibész?! – kiáltott utána Teresa, és kiviharzott a konyhából.

Ninának sikerült elkapnia a fürge kis állatot, és az ölébe vette.

– Jó napot, Mrs. Flint! Örülök, hogy hazajött. Kipihente magát? – köszöntötte őt a házvezetőnő,
mintha egy kéthetes nyaralásból tért volna vissza.

– Köszönöm, Teresa. Elárulná végre valaki, honnan került ide a mi kis barátunk?

– A menhelyről – világosította fel a házigazda. – Tegnap hoztam el. Mi legyen a neve?

Nina meghatottan pillantott a férjére, majd az ölében pihegő kiskutyára.

– A Csibész szerintem egészen találó – jegyezte meg, és mosolyogva nézett Teresára, aki ragyogó
arccal vette át az állatot, és visszament a konyhába.

– Őt akartad megmutatni? – kérdezte Nina, amint kettesben maradtak.

– Igazából valami másra gondoltam. – Ryan kézen fogta feleségét, és a kertbe vezette. Az
úszómedence mellett hátramentek az öreg szerszámoskamrához, amelyet már évek óta nem
használtak.

– Az ég szerelmére, mit…? – Hirtelen Nina torkára forrt a szó. Nem akart hinni a szemének. A
rozzant, omladozó bódé helyén világos, barátságos műterem állt. A legnagyobb művész sem
kívánhatott volna magának ennél tökéletesebb munkahelyet.

– Azért csináltattam, hogy ne kelljen mindig a szigetre utaznod, ha nyugodtan akarsz dolgozni.
Tetszik?

– Csodálatos! De én is tartogatok számodra egy meglepetést. – Elővette a zsebéből Ryan

öngyújtóját, és felé nyújtotta. – Ryannek, soha nem múló szeretettel. – A férje nyaka köré fonta a
karját, és sugárzó szemmel nézett rá. – Mostantól fogva mindent elkövetünk, hogy a bevésett mondat
beteljesedjen.
 UTÓHANG

Nina friss virágot tett a vázába, majd felegyenesedett. Mozdulatlanul állva, némán meredt a fekete
gránitba vésett szövegre.

Szeretett fiunk

Liam Robert Flint

Élt egy évet

Éppen ma lenne tízéves – állapította meg magában az asszony, és nehéz szívvel vált meg a sírtól. A
kis templomba indult, ahol összeházasodott Ryannel.

Alig csukta be maga mögött a temető kapuját, amikor fürgén nyargalni kezdett felé egy kutya, egy
botot szorongatva a fogai közt. Két éktelenül visítozó gyerek szaladt a nyomában, akiket egy sportos
testalkatú, jóképű férfi próbált hasztalan utolérni.

Amint Csibész a gazdaasszonyához ért, lefékezett, és izgatottan tette a lába elé a fadarabot.
Kisvártatva a gyerekek is odaértek.

– A papa megígérte, hogy holnap elvisz minket a szigetre, és az egész hétvégét ott tölthetjük! –
ujjongott a kisebbik, egy szőke, borzas fejű, angyalarcú kislány. – Ray nagypapa pedig megmutatja,
hogyan kell cápát fogni.

– Hűha, az nagyon izgalmas lesz – mondta az anyukája, és kisimította a kislány ruháját. – És te mit
fogsz csinálni, Tony?

A vékonyka fiú hatalmas, zöld szemével az édesanyjára pillantott.

– Lemegyek a partra, és festek egy bálnát a papának – felelte a hat évének teljes magabiztosságával,
aminek volt is alapja, hiszen már több műve világhírű műterem falát díszítette… a tulajdonos
irodájában.

Egy öntudatos, híres művész nem hagyhatja, hogy egy ilyen tökmag felvágjon előtte.

– Tudd meg, Sara, a bálna sokkal nagyobb és veszélyesebb, mint a cápa.

Válasz helyett a kishúga kiöltötte rá a nyelvét.

– Nem volt könnyű megtalálni a kis bestiát – szólalt meg a büszke apa, és szeretetteljes pillantást
vetett a feleségére. Alig kapott levegőt. Lihegve túrt bele a hajába, melyben már megvillant egy-egy
ősz tincs.

– Nem fogtok unatkozni nélkülünk? – kérdezte Sara a hétvégére célozva.

– Ne aggódj, kicsim! Majdcsak kitalálunk valamit, amivel elütjük az időt – nyugtatta meg az
édesanyja.

A férjére sandított, akinek rejtélyes mosolya láttán rögtön tudta, mire gondol. Egyetértését kifejezve
visszamosolygott rá. Kis ideig cinkosan néztek egymás szemébe, mígnem hangos kacagásban törtek ki.

A gyerekek nem értették, szüleiket mi derítette ilyen jókedvre, de velük együtt nevettek ők is.

A boldog pillanatot örökre a szívükbe zárták…