Claire McLilian

CLAIRE McLILIAN
A SZÍV KÖZBESZÓL
A bájos kis tanítónő körül bőven legyeskednének a férfiak. De

Margaret Wesleynek jó oka van rá, hogy távol tartsa őket magától.
Főleg, ha egy tanítványa apjáról van szó. Még akkor is, ha a férfi
láttára, puszta gondolatára is hevesebben ver a szíve. Ha róla
álmodik! Dean Ross nem így gondolja. Amint megpillantja
Margaretet, rögtön tudja, megszerzi ezt a nőt. De valami történik,
amitől mindketten meggondolják magukat. A szív közbeszól.
Claire McLilian
Copyright © by Erdős Eta 1994
A borítón Szendrei Tibor festménye
Copyright © by ESÉLY KIADÓ Kft. 1994
Hungárián edition
Copyright © by ESÉLY KIADÓ Kft. 1994
All rights reserved! / Minden jog fenntartva!
A könyv bármelyik részének sokszorosítása, akár elektronikus, akár mechanikus módon,

beleértve bármilyen információtároló és visszakereső rendszert a kiadó írásos engedélye
nélkül tilos, kivéve a sajtóértékelés céljára idézett rövid részleteket!
ISSN 1217-1603
ISBN 963 583 001 7
Esély Kiadó és Kereskedelmi Kft.

1072 Budapest, Akácfa u. 24.
telefon/fax: 269-6768, 269-6769
Hungary
Felelős kiadó: Varga László igazgató
A sorozat főszerkesztője: Varga Lászlóné

Szerkesztő: Loósz Vera
Művészeti vezető: Szendrei Tibor
Szedés, tipográfia: Alföldi Nyomda Rt.
Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4800.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1994. évben
Claire McLilian 3 A szív közbeszól
Első fejezet
Margaret Wesley sóhajtolt, fáradtan nyújtózkodott. Érezte, mint

feszül telt keblén a pulóver, s mint mindig, most is enyhe pír jelent
meg arcán, és aranybarna szemével ijedten pillantott körbe a szobán.
Aztán megnyugodva ásított. Nincs benn egyetlen kisdiák sem. Ki
gondolta volna, hogy már ilyen fiatal korban pimaszul meresztgetik a
szemüket, tanárnőjük a kelleténél talán hetykébb idomaira? És nincs
itt egyetlen férfi tanár sem a kedves, szolgálatkész kollégái közül,
akik mind olyan szívesen hívnának meg egy szegény kislányt
vacsorára, és oldanák fel egy-két órára magányát. Persze, teljes
diszkréció mellett, hogy a feleségük semmit meg ne tudjon, se a
többi tanár, se az egész pletykás kisváros!
Hát nem! Ebből a pipihúsból nem lakomáznak. Margaret, korábbi
munkahelyén, Chicagóban, kétszer is beleesett ebbe a csapdába, és
köszöni, nem kér belőle még egyszer.
Inkább egyedül, mint ezekkel a hazug, üres és amúgy rövid ideig
tartó kapcsolatokkal!
Inkább egyedül? Kinézett az ablakon. Tavaszodott, pimaszul,
szívfájdítóan tavaszodott. Margaret, aki egész gyerekkorát
Chicagóban töltötte, mindig az írói fantáziának tudta be, amikor
regényekben olyasmit olvasott, hogy madárdal töltötte be a levegőt.
Persze ott, a nagyvárosban is hallott időnként madárfüttyöt. Kislány

korában, iskolába menet egyszer megállt az utcán, félrehajtott fejjel
nézett föl a göcsörtös fára, melynek egyik ágán kismadár dalolt, és
egyszerre töltötte el szívét a boldogsággal, és valami különös,
megmagyarázhatatlan fájdalom. Olyan sokáig állt a járókelők
hullámzó tengerében, hogy elkésett az első óráról, és nem tudta
megmagyarázni a tanító néninek, miért. Máig is fáj neki az a rossz
pont, amit akkor kapott.
És most ő a tanár néni. Vajon mit szólna, ha az egyik kislány azért
késne el az órájáról, mert madárdalt hallgatott az utcán? Remélte,
megsimogatná a fejét. Itt, Silverstownban azonban életre kelt, amit
olvasott. Itt valóban madárdallal telt meg a levegő tavasztájt, és a
silverstowni kislányok nem állnak meg tátott szájjal, csodálkozva
hallgatni, hanem természetesnek veszik, mint ő annak idején a
motorzúgást, a szirénák közelebbről-távolabbról odaszűrődő
jajgatását, a közeli gyár meghatározhatatlan mormogását és bűzét.
Ha neki lenne kislánya, itt szeretné felnevelni. Ha neki...!
Elhessegette a gondolatot.
De már késő volt. Brenda felállt papírokkal telezsúfolt íróasztala
mellől, és a fal mellett álló, öreg kávéautomatához lépett. Bedobott
egy érmét, és tenyerével kétszer erősen a gép oldalára csapott.
Teljesen szükségtelenül, mert a masina hangulatától függően adott
italt vagy nem, de Brenda meg volt győződve arról, hogy ha
megfelelő erővel kétszer rápaskol, akkor nem csak ad italt, de
ráadásul jobbat is.
Margaret nem nézett arra, de hátát szinte égette Brenda tekintete.
Brenda sok mindenről meg volt győződve, de elsősorban arról, hogy
Margaretnek szüksége van valakire, s hetente, kéthetente e
véleményét közölte is vele. Legutóbbi prédikációjának már legalább
tíz napja, és túl jó az alkalom, hogy kihagyja! Üres az iskola, ketten
maradtak. Margaret végzett a munkájával és mehetne is, de hová
siessen, nem várja senki. Az idő csodálatos, a nyitott ablakon

beáramló tavaszillat még egy eunuchban is szerelmi vágyat
ébresztene. Talán éppen ezért érezte úgy, hogy nem tudná elviselni a
beszélgetést. Télen még hazudhatta, hogy nincs szüksége senkire,
hogy egyedül akar maradni, de Brenda már akkor sem hitt neki.
Nem lehetett kikerülni. Brenda ugyanolyan ellenállhatatlan volt,
mint a hasonnevű hurrikán, amely két évvel ezelőtt söpört végig a
városon. Az elnök katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a
környéket, és állami segélyből építették újra az összedőlt házakat,
emelték ki az öbölből az elsüllyedt csónakokat, állították föl a kidőlt
villanyoszlopokat... Margaret akkor még nem itt élt, de vagy ezerszer
hallotta a történetet, ki hogyan vészelte át a nagy vihart, és szinte
minden alkalommal elsütötte valaki a tréfát, hogy hol jön ez a vihar,
ez a Brenda hurrikán, Brenda Simmonshoz?
Margaret elmosolyodott. Van benne valami. Pedig Brenda a
legrendesebb ember, akivel valaha is találkozott. Látszólag morcos,
de azt is olyan dohogó, túlzó módon teszi, hogy senki nem dől be
neki. Rekedtes hangja, megfésülve is rendezetlennek tűnő ősz haja, a
kezében állandóan füstölgő cigaretta, a napi húsz gyenge kávé, nyers,
néha kikötői munkásokat megszégyenítő kiszólásai, valójában
aranyszívű, törődő, figyelmes, anyáskodó nőt rejtenek, aki – bár be
nem vallaná –, egyedül van, nagyon egyedül.
Talán ezért olyan jó tanárnő, gondolta Margaret. És ezért nem
lehet elviselni, főleg, amikor igaza van.
Hallotta Brenda közelgő, nehézkes, fáradt lépteit. Felsóhajtott,
mint annyiszor, most is megadta magát sorsának.
Megfordult.
Brenda a rajztanár asztalának dőlve kortyolta kávéját, és átható
tekintettel nézte őt.
– Csinos vagy – bólogatott elismerőn.
Margaret nevetve rázta a fejét. Brendának ez a mániája. Szerinte a

szépségkirálynők elbújhatnának mellette.
No, mondjuk Miss Amerika talán nem, de a kisebb, helyi
szépségkirálynők minden bizonnyal. Margaret egész más
véleménnyel volt magáról. Oké, nem ronda, ezt hajlandó elismerni.
Megakad rajta a férfiak szeme, de ez semmit nem jelent. A férfiak
szeme minden nőn megakad, aki néhány fokkal szebb az ördögnél.
Főleg, ha karcsú, de a melle mintha nem is az övé volna, hanem egy
kétszer akkora nőé; főleg, ha mindenki tudja róla, hogy magányos, és
ettől máris könnyű prédának hiszik. Még a végén beképzelik
maguknak, hogy ők tesznek szívességet!
– Komolyan mondom – bólogatott Brenda. Kortyolt a kávéból,
kicsit lötykölgette a műanyag pohárban, hogy jobban felkeveredjék,
majd ivott még egy kortyot. Margaretnek határozottan úgy tűnt, ez a
kávé feketébb annál, mint amit neki szokott adni az automata. Talán
van abban valami, amit Brenda mond. De mi?
– Itt eltemeted magad – folytatta Brenda síri hangon. – Most még
fiatal vagy és szép, de meddig. Elmúltál húszéves.
Finoman fogalmaz, gondolta Margaret. Még két év, és elmúlt
harminc is.
– Megöregszel, megcsúnyulsz, és nem kellesz majd senkinek.
Akkor már késő bánat...
Margaret sóhajtott, s hogy időt nyerjen, a kávéautomatához ment.
Ugyanaz a sehová sem vezető beszélgetés minden alkalommal. A
szavak változtak, a sorrend is, a lényeg nem. Beletúrt táskájába,
kivett egy pénzdarabot és bedobta. Aztán eszébe jutott valami, és
kétszer erősen az automata oldalára csapott. Nem történt semmi. A
gép szomorúan villogott, mintha azt mondaná egyetlen, vöröses
szemével, már te is? Nem ezt vártam tőled!
Brenda szótlanul odalépett, és gumitalpú, férfias cipőjével
belerúgott. A gép méltatlankodva búgott, majd megjelent a kávé és a
pohár. Ebben a sorrendben. Először a kávé folyt ki, egyenesen a

lefolyóba, majd büszkén kipottyant az üres pohár.
– Nézz rám! – mondta Brenda a szokásosnál is rekedtebben. –
Ilyen akarsz lenni mint én?
Ez új volt. Mindketten óvatosan kerülték, hogy Brenda helyzetét
említsék. Brenda özvegy volt, tizenöt év házasság után, amely
Brenda szerint maga volt a mennyország, bár mindenki más úgy
emlékezett, hogy a férje meg ő szünet nélkül veszekedtek. Brenda
azóta egyedül él, és hallani sem akar arról, hogy bárkivel is
összekösse a sorsát.
Margaret ránézett. Új, eddig nem látott fájdalom tükröződött a
ráncos kedves, öreg arcon. Az okos, máskor mindig csillogó
szempárt mintha most egy könnycsepp homályosította volna el.
Margaret megadta magát. Az érvekre tudott volna felelni, de ez
ellen tehetetlen volt. Ennek a fájdalommal teli szempárnak nem
hazudhatja, hogy boldog egyedül, hogy nincs szüksége senkire, hogy
nem retteg a gondolattól, hogy így élheti le az egész életét, hogy
harminc év elteltével olyan lesz, mint Brenda. De Brendának
legalább tizenöt év boldogsága volt, még ha veszekedtek is.
– Ki, Brenda? – suttogta. – Mondd meg, hogy ki!
Az asszony szomorúságát mintha varázsló pálcája tüntette volna
el. Arcán vidáman szétszaladtak a ráncok, szeme felvillant.
– Méghogy ki? Bármelyik férfi, akit csak akarsz...
De Margaret félbeszakította.
– Egyet! Egyet mondjál, aki megfelel! Menjek el vacsorázni Mr.
Parkinsonnal, a számítástechnika-tanárral?
– Hát... – tűnődött Brenda bizonytalanul. – Szép hangja van.
– Brenda, az isten áldjon meg! Nem a kórusba keresünk tagot.
Akkora füle van, hogy ha sárkányrepülni akarna, nem kellene
felszerelést vennie. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy bármilyen
fizikai tevékenységhez kedve lenne. Egyet leszámítva – tette hozzá,
és enyhén elvörösödött. Mr. Parkinson egy lépést nem tett gyalog, és

egyetlen testmozgása a komputer billentyűinek nyomogatása volt. A
kalandot, izgalmat, szórakozást, művelődést, színházat, könyvet,
mozit és úgy általában mindent a számítógépes játékok jelentették
számára, egy dolgot kivéve, amelyet csodák csodája, nem csodálatos,
mindentudó masinájával, hanem mindenáron Margaret Wesleyvel
akart csinálni.
– Hát, ha nem... – vont vállat Brenda, mint egy rámenős eladó, és
rögtön új portéka dicséretébe kezdett. Evan Wallace, a Wallace
apuka. Elvált, középkorú, közepesen jóképű, közepesen gazdag.
Elfogadható körülmények között él, tűrhető kocsival jön a gyerekért.
Elég értelmes. Már vagy egy tucatszor beszéltek róla. Margaret
eleinte kifogásokat hozott fel, amelyekre Brenda mindig azonnal
kontrázott. Nem elég csinos? Dehogynem. Olyan szép homloka van.
És tudott mondani nem egy nőt és lányt, aki szívesen kivetette volna
hálóját Evan Wallace-ra, ha a férfi hagyta volna. De nem hagyta.
Úgy tűnik, másvalakire vár. Egy csinos, barna kis
művészettanárnőre.
Margaret visszafordult a gép felé. Újabb pénzt dobott be és
mélyen a gép szemébe nézett.
– Nem szeretem – mondta végül habozva. Aztán kivette a poharat
a tartályból, és szembefordult Brendával. – Az a bajom vele, hogy
nem szeretem!
– A szerelem... – kezdte volna az asszony, de Margaret félig sírva,
félig lelkesen, de leállíthatatlanul folytatta.
– Lehet, hogy öregszem, de annyira azért még sem, hogy
megalkudjak. Hogy feladjam az álmaimat. Talán tévedek, nincs már
időm, és bele kéne kapaszkodjak az első szalmaszálba. Akkor inkább
egyedül maradok, de vállalom a kockázatot.
Szónoklás közben hevesen gesztikulált, amit kávéspohárral a
kezében nem kellett volna. Az ital kifröccsent, és a meleg, barna
folyadék a kezére folyt. De most ez sem számított, amikor végre

kiadja magából mindazt, ami már ki tudja, mióta gyűlik benne.
– Kire vársz? – kérdezte Brenda halkan.
Margaret pedig lassan, elgondolkodó hangon, de magabiztosan
válaszolt. Olyan határozottan, amelyre nem is képzelte, hogy képes.
– Olyan férfit akarok, aki... – egy pillanatig habozott, majd
elmosolyodva folytatta –, aki vagy másfél fejjel magasabb nálam.
Karcsú, de izmos. Legyen gyengéd, de férfias. Az arca markáns,
mégsem durva. A szeme legyen olyan, mint egy tó, amelyben meg
akarok mártózni. Legyen olyan, hogy láttára megdobbanjon a
szívem, bizseregjen a hátgerincem, és gyengüljön el a lábam, de
érezzem magam biztonságban vele. Érezzem úgy, hogy semmi
bajom nem eshet, ha vele vagyok, ha hozzáérek, ha a vállára hajtom
a fejem. – Elhallgatott, kutató pillantást vetett Brenda arcára. Az
idősebb asszony arcán mosoly játszott, de nem gúnyos, kegyetlen,
hanem megértő, szeretettel teli, kicsit szomorú mosoly. Margaret
folytatta. – Legyen jól öltözött, mégsem aranyifjú. Tudod, legyen
valami kicsit slendrián rajta, amit szeretettel bosszankodva
megigazíthatok. Legyen jó humorú és művelt. Legyen megértő...
– És persze bolonduljon érted, legyen hűséges, gazdag és
mindehhez nőtlen is! Ébredj fel, Margaret! Szép, hogy álmodozol, de
ne rugaszkodj el ennyire a valóságtól! Ha a fele megvan ezeknek a
tulajdonságoknak egy férfiban, már megütötted a főnyereményt.
Vegyük például szegény megboldogult Pault.
Margaret kíváncsian hallgatta. Lassan több mint egy éve ismerte
Brendát, és tűrte, hogy az asszony anyáskodjon fölötte, de eddig még
nem hallotta, hogy szegény, megboldogult Paulnak hibái is lettek
volna. Most sem tudta meg, mik voltak azok. Autó fékezett odakinn,
és hallották, hogy nyílik a bejárati kapu. Egymásra néztek. Ki lehet
az ilyenkor? Ki lehet, aki nem ismeri annyira a helyi szokásokat,
hogy a kis oldalbejárathoz jöjjön, amit akkor használnak, ha zárva az

iskola?
Mindketten az ablakhoz léptek és kikukucskáltak. Nem volt
ismerős a kapu előtt álló, tömzsi terepjáró. Összenéztek, majd az ajtó
felé pillantottak. A folyosón puha, gyors léptek közeledtek, majd
lelassultak, mintha az idegen az ajtókon levő feliratokat olvasná.
Margaret valami különös borzongást érzett. Talán félelem volt, talán
várakozás, nem tudta volna megmondani. A szeme sarkából Brendát
figyelte. Az asszony látszólag olyan volt, mint mindig. Cinikus,
magabiztos, de ő jobban ismerte. Biztos volt benne, hogy ugyanolyan
izgatott, mint ő.
– Ki lehet az? – suttogta.
Abban a pillanatban kopogtak. Mindössze kétszer. Elég hangosan,
de nem túl tolakodón. – Szabad! – felelte a két nő kórusban, és
Margaret zavarában felkuncogott.
Aztán az ajtó kinyílt, és a torkán akadt a kuncogás. Elállt a
lélegzete, de a szája szabályosan tátva maradt. Megint valami, amiről
már többször is olvasott, de még soha nem történt meg vele. De most
nem tudta analizálni az érzéseit. Az is csak halványan, mint valami
vastag, puha függönyön keresztül jutott el tudatáig, hogy Brenda
halkan megszólal mellette.
– Nahát...!
Az ajtóban álló férfi jó egy méter nyolcvan magas lehetett. Sűrű,
sötét haját rövidre vágta, arcát mintha gránitdarabokból rakta volna
össze a szobrászkodó természet. Kicsit szabálytalan volt, kicsit
szögletes, de ahogy elmosolyodott, volt benne valami megnyerő
kedvesség, kisfiússág. Szeme kék volt. Ragyogó mélykék.
Margaretnek saját korábbi hasonlatát juttatta eszébe. Olyan kék, mint
egy tó, amelyben el akarna merülni. Tudta, hogy Brenda is erre
gondol mellette, és zavarba jött. Érezte, mint önti el a vörösség az
arcát, érezte, mint remeg a gyomra, dobban nagyot a szíve, érezte,
hogy a lába megremeg. Volt valami ebben az emberben, ami azt

súgta Margaretnek, hogy veszélyes. Veszélyes az ellenségeinek és
más módon, de veszélyes a nőkre. Valahogy kalandszagot árasztott.
És ugyanakkor volt benne valami megnyugtató. Margaret egy
pillanatra megszédült. Talán vannak csodák. Rég imádkozott
utoljára, de talán az Úr csodát művelt a kedvéért. „Érted jöttem”
mondja majd ez a remek férfi, vagy talán nem mond semmit, csak
magával ragadja, kis kétüléses repülőn utaznak valahová, valami kis
szigetre, ahol csak ketten lesznek, és egész nap szeretkeznek a forró
homokban a tengerparton a káprázatos napsütés alatt.
– Dean Ross vagyok – mondta a férfi, s egy pillanatra elhallgatott,
mint aki arra számít, ennyi is elég, ebből is tudják, mit akar tőlük.
Kellemes hangja volt. Nem az a hátgerinc csiklandozó bariton, amit
egy filmben raknának egy ilyen férfias fickó alá, de nyugodt hang,
olyan, amelyet jó hallgatni. A kiejtése idegen volt. Nem a helybéliek
lassú, vontatott beszéde. Nagyvárost idézett. És műveltséget,
valamelyik jobb egyetemet.
Mindketten értetlenül meredtek rá. Ross felnevetett, megcsóválta
a fejét, és nevetése mintha ragályos lett volna, Margaret érezte, mint
önti el a vágy, hogy vele nevessen.
– Bocsássanak meg, de megszoktam, hogy felismernek ahová
megyek. Megállok a benzinkútnál tankolni, és a kutas rám köszön.
Maga az új seriff? Beköltözök a házba, amelyet kibéreltem, amíg
nem találok magamnak valami véglegest, és még ki sem szállok az
autóból, elzúg mellettem egy tíz év körüli ördögfióka görkorcsolyán
és rám köszön. „Hello seriff, mizujs?” Azóta voltam a bankban, a
polgármesternél, megebédeltem egy falatozófélében, és mindenütt,
mintha régi ismerős volnék. Maguk az elsők, akiknek
magyarázkodnom kell. – Bocsánatkérőn tárta szét kezét, és Margaret
bár úgy érezte, meg sem tud mozdulni, legszívesebben odarohant
volna hozzá, hogy megölelje. Megrémült. Még soha nem érzett így,
csitri lány korában sem, amikor pedig szinte egész nap a másik
nemről álmodozott, amely naiv módon erősebbnek tartja magát.
– Szóval, Dean Ross vagyok, az új seriff – a férfi könnyedén
meghajolt, amit Margaret eddig csak filmekben látott, majd kérdő
pillantást vetett rájuk.
Margaret biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem képes
kinyögni. Még soha életében nem volt ilyen hálás azért, hogy Brenda
mellette van. Nem kellett csalódnia. Brenda bezzeg pillanatok alatt
lerázta magáról a bénultságot. Sőt. Gyanúsan jókedvűnek tűnt, szinte
megfiatalodott. Fürge léptekkel, szívélyesen kinyújtott kézzel sietett
Ross elé.
– Hát akkor üdvözöljük seriff. – Kezet ráztak, és Margaret látta,
mindketten elégedettek a másik kézszorításával. Nem puhány, de
nem is túl erős, nem hivalkodó. – Brenda Simmons vagyok, ennek az
iskolának az igazgatója még egy-két évig. – Aztán Margaretre
mutatott, és Margaret biztos volt benne, hogy sikerül még jobban
elvörösödnie, pedig meg volt győződve arról, hogy lehetetlen. – Ez a
hallgatag szépség mellettem pedig Margaret Wesley. Művészettanár,
és ha rajtam áll, az utódom az igazgatói székben.
Margaret eldöntötte, hogy megfojtja Brendát, mihelyt kettesben
maradnak. Tudta, hogy nem szép. Minek még ilyen idétlen
megjegyzésekkel is felhívni rá a figyelmet? Nem szép! Miért nem
képes Brenda felfogni? Lehet, hogy szép egy Mr. Parkinsonnak vagy
egy Wallace apukának, de nem ennek a remek fickónak, aki álmai
férfija lehetne, ha nem igyekezne kordában tartani az álmait.
De bármilyen meglepő is, Dean Ross láthatóan egyetértett
Brendával. Ugyanazzal az elismerő pillantással mérte végig Margaret
karcsú, mégis telt alakját, amelyet a lány huszonnyolc éves korára
már kezdett megszokni. De ebben a pillantásban volt valami más is,
valami veszélyes. Benne volt az erő, a hatalom érzése. Benne volt az
a magabiztosság, hogy ez a férfi érzi, megszerezheti őt. Nem
ácsingózás volt, amire Mr. Parkinsonnak telik, hanem a vadász

elismerő, elgondolkodó pillantása.
Margaret megborzongott. Maga sem tudta, mitől, saját
kiszolgáltatottságának érzésétől-e, vagy attól, hogy szíve mélyén
remélte, zsákmány lehet.
– Körbejárja a várost, seriff? Milyen kedves, hogy eljött
bemutatkozni – csevegett Brenda, mint aki mit sem vett észre a
kettejük között növekvő feszültségből.
Ross pillantása végre elszakadt Margarettől, és a lány mintha
hipnózis alól szabadult volna.
– Nem – mosolygott a férfi. – Nem csak udvariassági látogatás.
Ha már ideköltöztem New Yorkból, gondolom, be kell íratnom az
itteni iskolába a lányomat.
Második fejezet
Reggel hat óra volt. Margaret álomtól kócosan ült az ágya szélén.
Nézte a tapéta cifra mintáit, nézte a lábujjait, ahogy mozgatta őket,
mint kislánykorában is, amikor felkelés utána az ágy szélén ülve arra
gondolt, hogy nem akar iskolába menni. Mert nem akart iskolába
menni. Amióta itt dolgozik a silverstowni iskolában, most először
fordul ilyen elő vele. Persze olyan már volt, hogy nem érezte jól
magát, és otthon maradt néhány napra, de mindig sajgó szívvel,
kényszerűségből. Hiányzott neki a munka, az a jó érzés, hogy
taníthat, hogy az általa szeretett dolgokat megismertetheti a
gyerekekkel. A tudat, hogy Silverstown jövendő polgárai az amerikai
átlagnál kicsit jobban fogják ismerni a művészetet, nyitottabbak
lesznek, s ki tudja, talán boldogabbak is. Hiányoztak neki a
gyerekek. És természetesen hiányzott Brenda, a kollégáival való
beszélgetések.
De most egyszerűen nem akart bemenni. Még az iskola környékét
is el akarta kerülni. Az okot pedig egyetlen szóval meg tudta
mondani: Ross! Dean Ross!
Éppen elég volt a tegnapi megrázkódtatás. Nagyon jól emlékezett
arra az érzésre, arra a szörnyű és csodálatos érzésre, ami elfogta,
amikor a férfira pillantott. És még jobban emlékezett a sajgó vágyra,
amely éjszaka kerítette hatalmába. Nagyon is élénken éltek még

benne illetlen álmai.
De sajnos ugyanilyen élénken élt benne a tegnapi hideg zuhany.
Persze ő tehet mindenről. Miért is gondolta, hogy ez a pazar férfi
nőtlen? Milyen alapon feltételezte, hogy ilyen kincs gazdátlanul
hever? Hát nem megmondta Mariann Stone, az iskola testnevelő
tanára, hogy a férfiak vagy rondák, élhetetlenek és használhatatlanok,
vagy már valaki másnak a férjei? Már többször gondolt keserűen
arra, hogy egyet kell értenie Mariannával, csakhogy kettejük között
volt egy hatalmas különbség. Mariannt ez az utóbbi apróság nem
zavarta. Őt annál inkább.
Nem esett nehezére elképzelni, hogy is nézhet ki Mrs. Ross.
Élénken élt agyában a tegnapi jelenet, Dean Ross, amint behívja
kislányát. Az a büszkeség és szeretet az arcán, amikor a kislány
megjelenik és udvariasan, felnőttesen köszön és bemutatkozik.
Margaret talán még soha nem látott ilyen bájos kislányt. Haja hosszú,
szőke. Szeme, akár az apjáé. Ajka telt, arca tökéletesen ovális.
Olyan, amilyenről az ember azt hinné, elkényeztetett, túl szép baba.
De nem. Dorothy Ross kedves, szerény, udvarias kislánynak tűnik.
Olyannak, aki másodpercek alatt ujjai köré csavarja még a tanárait is,
ráadásul anélkül, hogy akarná, vagy észrevenné.
Dorothy Ross! Aki kiköpött az anyja! Margaretnek nem kellett
találgatnia. Ross maga mondta büszkén átkarolva a gyereket.
Margaretnek a szemét sem kellett behunynia, hogy maga előtt lássa a
férfi arcát. A kemény vonások meglágyultak, a kék szempár olyan
lett, mint a tavaszi égbolt.
Margaret nem tudta, hogyan volt képes végigcsinálni a jelenetet.
Úgy látszik, több akaraterő van benne, mint sejtette. Beszélgetett
néhány percet a kislánnyal, aki nyilvánvalóan ugyanolyan okos, mint
amilyen szép. Kezet rázott a búcsúzkodó Ross-szal, miközben
sikerült ellepleznie, hogy remeg a lába.
Vagyis nem sikerült teljesen ellepleznie. Brenda mindent látó

szemét nem kerülte el. De az asszonynak volt annyi tapasztalata,
hogy tudja, mikor hallgasson. Margaret legnagyobb csodálkozására
és megkönnyebbülésére egyetlen megjegyzést sem tett, amikor az új
seriff kislányával együtt távozott. Csak átkarolta Margaretet, és
szégyenlősen, röviden magához szorította.
Margaret az éjjeliszekrényen álló telefon felé nyúlt, majd
visszahúzta kezét. Természetesen beteget jelenthet. Nem mintha át
tudná ejteni Brendát. De mégis, mit mondhatna neki? Maga is érezte,
milyen szégyenteljes és megrázó az igazság. Nem akar bemenni,
mert fél, hogy találkozik Dean Ross seriffel, amikor a kislányát
hozza az iskolába, s ami még rosszabb, attól is retteg, hogy újra látja
a gyönyörű lányt, és elképzeli azt a gyönyörű asszonyt, aki az anyja
és ennek a férfinak a párja. A méltó párja. Nem esett nehezére
elképzelni, s a gyermeki vonásokat egy érett nő szépségére alakítani.
Egy dologban biztos volt. Nem akar ágyban maradni. Túlságosan
is kínzó érzéseket keltett benne saját lepedője, amelyet olyan
szégyenteljesen átizzadt az éjszaka. Felpattant és kisietett a
fürdőszobába. Zuhanyozott, aztán megszokásból ráállt a kis mérlegre
és látta, hogy a múlt héten orvul fölszedett két kiló felesleg eltűnt.
Legalább ennyi öröme legyen. Mielőtt felöltözött volna, megállt a
hatalmas, egész alakos tükör előtt, és igyekezett tárgyilagosan
szemügyre venni magát. Tűrhető alak, el kell ismernie. Izmos,
amolyan kompakt test. Nem túl magas, de nem is kerti törpe. Karcsú,
a combja hosszú, vádlija kellően ívelt. Hasa lapos, feszes, hála a
rendszeres testmozgásnak, melle telt, őszerinte teltebb a kelleténél.
Jobb volna, ha valami másra figyelnek föl rajta a férfiak. Mondjuk az
arcára.
Nem mintha különösen szépnek találta volna az arcát. Sima,
átlagos arcnak tartotta. Kicsit szabálytalan volt, szája a kelleténél
nagyobb, haja kuszán a szemébe lóg, pedig a szeme valóban szép.
Legalábbis akadt, aki ezt mondta. Valamikor régen, valamelyik

udvarlója aranytónak nevezte. Maga Margaret, jobb napjain hajlamos
volt egyetérteni vele. Máskor, amikor elégedetlen volt magával, és a
kákán is csomót keresett, unalmas, barna tehénszemnek látta.
Nézte magát a tükörben, és eszébe jutott valami. Dean Ross
pillantása nem a mellére tapadt. Nagyon is jól emlékezett, hogyan
mérte végig a férfi, mintha testének minden négyzetcentiméterét
fölbecsülné, de ez a tekintet nem időzött el a túlméretezett kebleken.
Végigfutott rajta, ahogy egész alakján is, és az arcán állapodott meg.
Margaret mérgében dobbantott.
– A pokolba veled, Dean Ross! – kiáltott fel mérgesen – Nem
fogok miattad itthon maradni. Nem engedem, hogy tönkretedd az
életem, hogy széttörd a maradék kis önbizalmamat! Nem érdekelsz!
A dühös kiabálástól valahogy jobb kedvre derült. Gyerekkorában
csinált ilyet, amikor nagyon haragudott valamiért. Kikiabálta
magából. Kicsit ijesztette, hogy egyre-másra térnek vissza
kislánykori szokásai a harminchoz közeledve, de engedett a
csábításnak.
– Gyűlöllek, Dean Ross! – harsogta vidáman, miközben fölvette
bugyiját és a melltartót. – Tojók rád, átkozott nőcsábász! –
fölrántotta a farmernadrágot és belebújt könnyű, vékony blúzába.
Csöngettek. Margaret el nem tudta képzelni, ki lehet az.
Mindenesetre vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe, fejének egy
dacos mozdulatával hátravetette barna haját és felkiáltott.
– Tojók rád. Ross! Kapd el Mariann Stone-t, ő biztosan kötélnek
áll.
Azzal kicsörtetett az előszobába, felrántotta az ajtót és ugyanazzal
a mozdulattal megkapaszkodott az ajtófélfában. Nem szólt semmit,
csak állt tátott szájjal, élete során másodszor is tapasztalva, milyen
az, ha az ember egyetlen mukkot nem tud kinyögni. Állt, és biztos
volt benne, hogy olyan, mint egy színjátszós fényreklám. Először
teljesen elfehéredett, amint kifutott belőle minden csepp vér, aztán

elvörösödött, amint eszébe jutott, miket kiabált az előbb.
Az ajtóban Dean Ross állt. Tegnap is hódító volt
farmernadrágban, amely kihívóan hangsúlyozta hosszú, izmos
combjait és kicsi, de tökéletes farát. Laza, kicsit megfakult pólóinge
szikár, erőteljes felsőtestet sejtetett. Ma azonban öltönyt viselt.
Világos, nyári öltönyt, mintás selyeminget és egyszerű, az öltöny
színével megegyező nyakkendőt. És az átkozott még jobban nézett
ki, mint tegnap. Kék szemében huncut fény csillogott, sötét haján
pedig a vidám tavaszi napfény. A kis kert előtt a dzsip parkolt, és az
utasülésről vidáman integetett Dorothy.
– Jó reggelt – köszönt vidáman Ross. Margaret már kezdett
reménykedni, talán nem hallotta meg a teli torokból üvöltözött
szidalmakat. De a férfi következő szavai eloszlattak minden reményt.
– Nagyon kedves, hogy tanáccsal szolgál – vigyorgott –, de sajnos
nem ismerem Stone-t. Remélem csinos.
– Csinos – felelte Margaret, s dacosan felszegte a fejét.
– Ó! – bólintott a férfi elégedetten. – És hol találom a hölgyet?
Margaretet elfogta a méreg.
– A hölgyet az iskolában találja. A tornateremben. De jó lesz
sietnie, mert nemsokára kezdődik a tanítás.
Ross az órájára pillantott. Margaret legszívesebben visszaszívta
volna ezt az utolsó mondatot. Jó egy óra van még a kezdésig.
– Gondolom nem azért jött, hogy a kolléganőimet tárgyalja meg
velem – mondta inkább epésen.
– Nem – bólogatott Ross. – Ami azt illeti sejtelmem sem volt
Miss Stone létezéséről, amíg olyan kedvesen figyelmembe nem
ajánlotta.
Margaret sokért nem adta volna, ha megnyílik alatta a föld, és
eltűnik a gunyorosan mosolygó kék szempár pillantása elől. Vagy
még jobb volna, ha a szempár tulajdonosa tűnne el! Egyszer és

mindenkorra.
– Nézze seriff, nem érek rá – hazudta. – Még dolgom van, mielőtt
bemennék, és...
– Tudom. Dolgozatokat javít – helyeselt a férfi olyan hangon,
hogy ha Margaret nem látja azt a vidám fényt a szemében, még
elhiszi, hogy komolyan beszél. Aztán a fény lassan kialudt, és Ross
valóban komolyan folytatta. – Nézze, Miss Wesley, szeretném
megkérni valamire. Tudom, hogy rövid ismeretségünk nem jogosít
fel rá, de talán hajlandó...
Elhallgatott egy pillanatra, és ez alatt a pillanat alatt gondolatok
tömege cikázott végig Margaret agyán. Randevút kér, ez volt az első
gondolata. Hát mégiscsak randevút kér. Tetszek neki annyira. A
ronda nőcsábász! Nem szabad belemennie – szinte mintha vészjelző
szirénázott volna, úgy visított benne egy hang. Hiába. Margaret
érezte, mint húzódik mosolyra a szája, s szinte utálattal hallgatta saját
hangját, milyen méztől csöpögő.
– Miben segíthetek, seriff?
– Elvihetné Dorothyt az iskolába.
Ross látta, hogy lehervad a mosoly a lány arcáról, és feltehetően
félreértette. Gyorsan folytatta.
– Sajnálom, hogy ezzel terhelem. Nem tenném, de kénytelen
vagyok rá. Tíz órakor Gibbs szenátorral találkozom Shooterbridge-
ben. Még nem jártam ott, de állítólag jó háromórás út. Dorothy pedig
még kicsi ahhoz, hogy egyedül menjen az iskolába. – Felemelte a
kezét, és megelőzte Margaret kérdését. – Majd jön érte az iskolabusz,
de még nem beszéltem meg. Gondoltam, az első néhány nap én
viszem az iskolába, míg egy kicsit megszokja a helyet.
Margaret ezt teljesen érthetőnek találta, sőt Ross, nem mintha
szüksége lett volna rá, még szimpatikusabbnak tűnt a számára. Csak
egy dolgot nem értett. Miért nem Mrs. Ross viszi a gyereket az
iskolába? De nem merte megkérdezni. Félt, hogy nem csengene elég

közönyösen a hangja. Félt, hogy kiérződik a féltékenység a
hangjából, legfőképp mégis attól tartott, hogy a férfi
visszautasításnak venné, és Margaret nem az a fajta volt, aki
elutasítja, ha kéréssel fordulnak hozzá.
– Rendben – bólintott, és magára erőltette tanár nénis énjét. A
kocsihoz sietett, Dorothyra mosolygott. – Gyere, Dorothy! Most
reggelizem, és szerintem neked sem esne rosszul egy tea és egy
sonkás tojás.
Meg mert volna esküdni, hogy gyomorkorgást és irigy sóhajt hall
a háta mögül. Itt volt a lehetőség, hogy egy kicsit törlesszen Dean
Rossnak mindazért, amit vele művel. Kedélyesen, ártatlan hangon
folytatta.
– Behívnám apukád is reggelizni, de neki sietnie kell. Azért mi
ketten jól érezzük magunkat, ugye?
Dorothy visszamosolygott és kiugrott a kocsiból. Margaret
diadalmasan vonult a gyerekkel a házba. Már-már biztos volt abban,
hogy az övé az utolsó szó, amikor Ross kocsijának kormánya mögül,
szinte közönyösen odaszólt.
– Ja, nem is tudom, mikor érek vissza. Ha nincs terhére a gyerek,
haza is hozza?
És azzal elszáguldott, időt sem hagyva Margaretnek a válaszra. „A
pokolba veled!” – akarta mondani, de Dorothy miatt lenyelte. A
gyerek együttérző arccal nézett föl rá.
– Mindig ilyen – mondta. – Mindig az van, amit ő akar. Azért is
olyan jó rendőr. Tőle még a bűnözők is félnek – büszkélkedett.
– Meg tudom érteni őket – morogta Margaret, aztán erőt vett
magán. – Na gyere – mondta. – Lássuk azokat a tojásokat!
Harmadik fejezet
Dean Ross lelassított az útjelző táblánál. A térképet nem kellett

kinyitnia, emlékezett a falu- és városnevekre. Jó memóriája volt,
egyesek szerint túlságosan is jó. Jobbra kanyarodott, az U. S. 19-es
útra és gázt adott. Azon kapta magát, hogy fütyörészik.
Maga sem tudta volna megmondani, mikor tett utoljára ilyet. Az
utóbbi években kevés oka volt rá. Az utóbbi hetekben még kevesebb.
Nem az a fajta ember volt, aki szívesen visszavonul, aki elviseli, ha
meg kell hátrálnia. Pedig most ezt tette. Ezt kellett tennie. Abban a
pillanatban tudta, hogy így van, amikor rájött, hogy Dorothyt veszély
fenyegeti. Jól döntött, amikor elvonult ide, az isten háta mögé, ebbe a
kisvárosba. Egy pillanatig sem volt kétséges előtte. De mindvégig a
szájában érezte a vereség keserű érzését.
Sokak számára nyilván a lehető legjobb élet egy ilyen barátságos
kisváros rendőrfőnökének lenni. Az ember mindenkit ismer.
Kedélyesen él. Megvannak a törzshelyei, mindennap ugyanott
ebédel, minden hétvégén ugyanott sörözik ugyanazokkal az
emberekkel, és meghallgatja az állandóan ismétlődő helyi pletykákat
Ha valami baj történik, nincs sok gondja vele. Egy-két verekedés, az
ifjak eltöltenek egy éjszakát a zárkában, és kijózanodnak. Néhány
baleset, részeges férjek, akikkel megiszik maga is egy pohárral, s
közben barátságosan figyelmezteti őket. Gyilkosság aligha. Ha

mégis, a helybeliek általában előbb tudják, ki a tettes, mint ahogy a
rendőrség nyomozni kezdene. Ha pedig idegen a gyilkos, az ember
az FBI-ra passzolja az ügyet, és kárörvendően nézi a szövetségiek
kínlódását.
Szóval nem kétséges, hogy vannak, akik ennél jobbat elképzelni
sem tudnának maguknak. De nem Dean Ross, aki valamikor azzal az
elhatározással lépett erre a pályára, hogy ő lesz a legjobb, s aki
egészen mostanáig mindent el is követett, hogy így legyen. Nem
mondhatni, hogy élvezte a veszélyt; munkája részének tekintette.
Ugyanúgy, ahogyan az átvirrasztott éjszakákat, a sokszor napi
huszonnégy órából álló munkaidőt. Mindazt a koszt, nyomort,
gonoszságot, amelyet látott, amelyet el kellett viselnie.
Szembe kellett néznie vele, hogy ennek a Dean Rossnak az a
lépés, hogy Silverstowne-ba költözött, álmai feladását jelenti, azt,
hogy lemond karrierjéről, bár ez zavarta a legkevésbé. Rosst nem a
karrier érdekelte. Mintha egy nagy kórház egyik vezető sebésze
költözne le vidékre körorvosnak. Hiába mondja, mennyire fontos
munkát végezhet itt is, hogy sokat használhat, sokat segíthet, a szíve
mélyén érzi, hogy azért mégsem ugyanaz.
És akkor most vígan fütyörészik, jobb kezével önkéntelenül is
dobolja a ritmust Billy, a kocsi műszerfalán. És ráadásul egy nő
miatt! Egy nő miatt, akit legszívesebben abban a pillanatban a karjai
közé kapott volna, amikor életében először megpillantotta. Aki úgy
nézett rá hatalmas, barna szemével, hogy Ross egyszerre annak
érezte magát, ami lenni szeretett volna: nagy, erős, okos,
legyőzhetetlen, ellenállhatatlanul hódító. S közben furcsamód
iszonyú mamlasznak is. Valakinek, aki képtelen látszólag közömbös
hangon megkérdezni, van-e férje, barátja, valami állandó partnere. S
ha nincs, ugyan eljönne-e vele valamelyik este vacsorázni? Nem
sürgős, ráér ma is.
Ehelyett az ilyen gyermekes ügyeskedés. Nem mintha hazudott

volna. Valóban tízre kellett Shooterbridge-ben lennie, de csak azért,
mert ezt beszélte meg. És pontosan ezért beszélt meg ilyen korai
találkozót, hogy ilyen kitűnő ürügye legyen meglátogatnia Margaret
Wesleyt.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy Dean Rossnak az égvilágon
semmi lelkifurdalása nem volt, amiért a kislányát használja fel. Meg
volt győződve arról, hogy a mondás, miszerint a háborúban és a
szerelemben minden eszköz megengedett, teljesen igaz. Mint rendőr,
aki hadat viselt a bűnözők ellen, minden törvényes eszközt habozás
nélkül felhasznált. Mint férfi... nos, nem kellett panaszkodnia. Bőven
akadt barátnője, időnként több is, mint amennyit idővel bírt. De nem
tudta volna megmondani, mikor izgatta utoljára ennyire egy lány.
Mert Margaret Wesley izgatta. Attól a pillanattól fogva, hogy
először megpillantotta a tanáriban. Pontosabban attól a pillanattól,
hogy a szemébe nézett.
Margaret Wesleynek szép alakja volt. Nem kellett sok hozzá,
hogy észrevegye. Dean, mint a legtöbb férfi, olyan automatikusan
észlelte az ilyesmit, mint az autóvezető, ha sűrűsödik körülötte a
forgalom. Szóval a kis Miss Wesleynek jó alakja van, és ami azt
illeti, Dean Ross, az újdonsült rendőrfőnök részéről ennyiben is
maradt volna dolog. Ross, minek szépíteni a helyzetet, igazi
nőcsábász volt, aki úgy érezte, megbocsáthatatlan bűnt követ el, ha
nem is az emberiség, de önmaga ellen, ha egy jó nőt kihagy, de esze
ágában sem volt Dorothy tanárnőjével kezdeni. Tehát ahogy
végigfutott tekintete Margareten, működésbe lépett benne a leállító
automatika.
És ekkor nézett Margaret szemébe. Aranyló, barna szempár.
Nevető tekintet, amelytől az ember mosolyogni kíván. Fájdalmas
szempár, amelyből egy lélek szomorúsága árad. Megértő, barátságos
pillantás. És hozzá a bájos, kicsit szemtelen arc. A szabályosságot

megtörő érzéki ajkak. A rakoncátlan barna fürtök.
És abban a pillanatban új jelentést kapott a karcsú derék, a hosszú
comb, a telt keblek.
Dean Ross akkor úgy érezte, mindenre képes, hogy ezt a nőt
megszerezze. És így érez azóta is.
Este, miután Dorothyt lefektette, és egyedül nézte szobájában az
ablakon besütő holdfényt, új munkája, új körülményei helyett
Margaret járt az eszében. A közelébe sem szabad mennem, gondolta.
Messziről el kell kerülnöm. Amióta Sabine, Dorothy anyja a kislány
születésekor meghalt, Ross habzsolta a nőket, de arra gondosan
vigyázott, szerelmes ne legyen. Azt pedig, hogy ezzel a nővel csak
játsszon, nem tudta elképzelni.
Sokáig feküdt, gondolkodott, nem jött álom a szemére. Aztán kora
reggel felhívta Gibbs szenátort, és szinte gondolkodás nélkül beszélte
meg vele a tíz órát.
– Vigyázzon, Ross, nem fog ideérni! – nevetett Gibbs öblös
hangján a telefonba.
– Ott leszek, szenátor – nevetett vissza Dean. Tudta, hogyan lesz
ott idejében, és ettől a gondolattól az egész világ megváltozott
körülötte.
Véget ért a tanítás, és Margaret, oldalán Dorothyval tanácstalanul

állt az iskola előtt. Már meg sem lepődött azon, hogy újra
gyermekkori emlék ötlik az eszébe. Kislánykorában állt egyszer így,
az iskola kapujában, és várta, hogy érte jöjjön valaki. Nagyon
élénken élt még benne, milyen rémületet érzett akkor. Hogy
elfelejtették! Nem jönnek érte, és itt marad örökre.
Nem mintha a kis Dorothynak nem volna helye az iskolában
délután. Nem ürül ki az épület. A sportpályák mindig foglaltak, ma
próbál a színjátszó kör is, és ha valaki akar, mindig játszhat az iskola

számítógépein.
De a kis Dorothy nem úgy nézett ki, mint aki számítógépen akar
játszani, színdarabpróbán ücsörögni, vagy nézni mint kosaraznak a
nagyok. Margaret felé nyúlt, bizalommal pillantott rá kék szemével,
és megfogta a kezét.
Margaretet pedig elöntötte a harag. Hogyan képes valaki magára
hagyni ezt a gyereket?
– Anyukád nem szokott érted jönni?
Bármilyen jogosan is tette föl a kérdést, és bármilyen közömbösen
csengett is a hangja, érezte, hogy a szíve a normális ütem majd
kétszeresével dübörög. Pedig mit várhat? Hogy Dorothy anyukája
rossz anya? Netán alkoholista, és szegény Dean pont egy ilyen
szürke kis tanító nénire vár, mint ő?
– Anyuka nem él – felelte a gyerek olyan magától értetődő
természetességgel, hogy Margaret teljesen meghökkent. – Meghalt,
amikor megszülettem – folytatta Dorothy szomorúan. – Soha nem
láttam. – Aztán arcocskája felderült. - De apu azt mondja,
ugyanolyan vagyok.
Margaret nem tudta volna elmondani, mit érez. Szégyent, az
biztos. Sajnálatot. De mindenekfölött, bármilyen hihetetlenül és
embertelenül hangzik is, megkönnyebbülést.
Aztán az ellentmondásos érzések közül a szégyen és a sajnálat
kerekedett fölül, mutatván, hogy nem veszett ki belőle teljesen a jó
érzés csak azért, mert egy férfi a kelleténél jóval nagyobb hatással
van rá.
Magához szorította Dorothyt, megdöbbenve érezte, mennyire
boldoggá teszi, hogy a kislány szeretettel hozzásimul.
– Gyere, Dorothy! – mondta, és nagyot nyelt. – Hazamegyünk.
Apád megtalál nálam is, ha akar.
Útközben hazafelé Margaret többnyire hallgatott. Dorothy vígan

csacsogott, olyan nyíltan, mintha ki tudja milyen régóta ismernék
egymást. Margaret mint pedagógus, tisztában volt vele mennyivel
könnyebben kötnek barátságot kisgyerekek a felnőtteknél. Kutyával,
másik gyerekkel, szimpatikus felnőttel... más óra ketyeg bennük,
mint a felnőttekben. Mégis, meglepetésként érte a gyerekből feléje
áradó szeretet.
Dorothy eddigi életükről mesélt. New York-i lakásukról Az ottani
iskoláiról. Barátairól, akiket valószínűleg soha többé nem lát. De ír
nekik. És biztos, hogy ők is mind írnak majd. Margaret, aki jó
néhányszor volt szomorú tanúja vagy átélője, miként tör össze a
távolság, más életstílus öröknek hitt barátságokat, csak bólogatott.
Minek vegye el a kislány kedvét?
Dorothy pedig mesélt az egyedül vagy pótmamákkal töltött
estékről és éjszakákról, amikor apja dolgozott. Mesélt a váratlan
telefonokról, amikor apja otthagyott csapot-papot, és rohant, mert
valahol valami szörnyű bűntény történt. Aztán mesélt arról is, amikor
Dean Ross megsebesült, és napokig élet-halál között lebegett.
Margaret pedig megborzongott. Szinte olyan rettegést élt át, mintha a
férfit most fenyegetné veszély.
Dorothy szerencsére mindebből semmit sem vett észre. A
következő pillanatban már arról csacsogott, hogy le akarja rajzolni az
iskolát és a várost, meg Margaretet is a levélbe, amit a barátnőjének
küld.
Kellemesen telt volna a délután, ha Margaret nem fülel megállás
nélkül, és ugrik minden közeledő autó hangjára az ablakhoz. Dorothy
csendben tanult, majd rajzolgatott, Margaret pedig egy idő után úgy
döntött, ideje vacsorát készíteni.
Kiment a konyhába és munkára fogta Dorothyt. Spagettit készített
zöldséges mártással, és amíg ő a mártást készítette, a kislány terített.
Három személyre. Margaret sóhajtott, aztán ráhagyta. Mit tegyen?
Mondja azt a gyereknek, hogy apja nem kap enni? Tényleg? Hol van
az apja? Mennyi időt tölt annál a szenátornál? Ha délután indult
vissza, már akkor is itt kéne lennie.
Autó közeledett, majd lassított a ház előtt. Margaret
megfeledkezve ismét az ablakhoz ugrott.
– Nem apa kocsija – kuncogott mögötte Dorothy. – Annak
megismerem a hangját.
Margaret elszégyellte magát. Bolondot csinál magából egy
hatéves kislány előtt. Egyébként pedig Dorothynak igaza volt. Evan
Wallace sötétkék Pontiacja állt meg a ház előtt.
A Wallace apuka az elmúlt hetekben rendszeresen erre
kanyarodott. Odáig nem terjedt a bátorsága, hogy be is csengessen,
de többször is sikerült pont kéznél lennie, amikor Margaretnek
valami dolga volt, és felajánlhatta, hogy elviszi. Egyszer-kétszer
összeszedte magát annyira, hogy dudált és integetett Mint aki épp
arra jár, egy régi kedves ismerős. Hátha behívják. Margaret soha nem
hívta be.
Most viszont nem is találta olyan rossz ötletnek. Nagyon is
veszélyesnek tűnt a vacsora hármasban Dorothyval és csábító
apukájával. Gyorsan végiggondolta a lehetőséget. Evan Wallace-t
nem bátoríthatja fel túlságosan a dolog, mert négyesben lesznek. Ami
pedig Dean Rosst illeti, talán kifejezetten hasznos lesz, ha a férfi
látja, hogy van vetélytársa. Bár ki tudja. Lehet, hogy úgy dönt, nincs
kedve ezért a zsákmányért még küzdeni is. Mindenesetre spagetti
van bőven, és ha jól emlékszik, van a kamrában abból a hihetetlenül
finom vörösborból is, amit Brendától kapott.
Brendának tavaly hozott néhány üveggel Olaszországból egy volt
tanítványa, és bármennyire is tiltakozott Margaret, az asszony
rátukmált egy üveggel.
Margaret döntött. Életében először felemelte kezét, és vidáman
visszaintegetett Mr. Wallace-nak. Nem egészen az történt, mint
amire számított. A Wallace apuka nem pattant ki sötétkék

Pontiacjából, és száguldott felé, hanem barátságosan, kedélyesen
visszaintegetett.
Margaret megrémült. Lehet, hogy félreértettem valamit? Evan
Wallace nem érdeklődik iránta? Egyszerűen csak barátságos? Talán
valóban erre van dolga majd minden este, és ha már erre jár, megáll,
megnézi, hogy van kisfia tanár nénije?
Nem tűnt valószínűnek. Ennyire félénk lenne? Margaretnek
sejtelme sem volt, mit tegyen. Nem kezdhet el csábmosollyal,
hívogatón inteni, az azért túlzás lenne.
Egy megoldás maradt. Odamegy hozzá, beszélget néhány szót,
aztán csak úgy mellékesen, mint akinek abban a pillanatban jutott az
eszébe a dolog, behívja.
Majdnem sikerült is. Elindult az ajtóból a kertkapu felé vezető
keskeny, kavicsos utacskán, és úgy érezte, mintha csábító démonként
közeledne szegény, védtelen áldozata felé. Ahogy közelebb ért, meg
mert volna esküdni, hogy látja, mint guvad ki Mr. Wallace szeme.
Most az egyszer nem bánta. Most, amikor Dean Rosst is várja,
lendített önbizalmán.
Hirtelen minden egyszerűnek tűnt. Behívja Mr. Wallace-t, aztán
kimenti magát, és fölmegy a szobájába átöltözni. Most, hogy több
vendége van, érthető, ha kicsit kiöltözik. Eszébe jutott Dean Ross
elegáns, fantasztikus, világos öltönyében. Majd ő megmutatja!
Valami, ami nem túlságosan estélyi, de mégis hangsúlyozza, hogy ad
magára... Gondolatban már döntött is. Az a hosszú, kicsit felhasított
oldalú szoknya a világos selyeminggel pont megteszi.
Itt tartott gondolatban, amikor Mr. Wallace még egyet intett, aztán
a kék Pontiac motorja felzúgott, és a kocsi elszáguldott.
Margaret Wesley pedig ott állt döbbenten, értetlenül,
farmernadrágban, főzéshez fölvett otthoni trikóban és kócosan. A
szürkületből egy másik autó bukkant fel, amelynek közeledő
fényszórója elijeszthette a botránytól tartó Wallace apukát. Egy

szögletes, régimódi, kicsit piszkos dzsip. És benne Dean Ross!
A férfi leállította a motort és kiugrott a kocsiból, még mielőtt
Margaretnek ideje lett volna megmozdulni. Lassan elindult felé, és a
lány úgy állt ott, mint akit az övénél jóval nagyobb erő szegez a
földhöz. Ross pedig csak közeledett, közeledett, mintha egyenesen
nekitartana, mintha nem volna semmi, ami megállítaná. Margaret
érezte, hogy így is van. Ez a férfi át tud gyalogolni rajta, ha akar.
Menekülnie kéne! Ezt tenné, ha egy csöpp esze volna vagy annyi
akaratereje, hogy maradék józanságára hallgasson.
Ross közvetlen előtte állt meg, a lányt szinte megcsapta a férfi
testéből perzselő forróság. Kicsit lehajtotta fejét, és Margaret biztos
volt benne, hogy most megcsókolja. Tudta, hogy most kell tiltakozni.
Az utolsó esélye. Ha megengedi, ha csak egyszer is hagyja, hogy ez a
férfi átölelje, hogy az ajkát az övére tapassza, végleg elveszett.
De nem volt ereje tiltakozni. Legnagyobb megdöbbenésére, ajka
várakozásteljesen szétnyílt, arcát fölfelé fordította.
– Kedves, hogy kijött elém – hallotta Ross kicsit rekedtes hangján.
Kinyitotta a szemét. Mosoly játszott Ross ajka körül. Margaret meg
mert volna esküdni, hogy gunyoros volt.
Szótlanul megperdült, és visszasietett a házba. Pimasz csirkefogó!
– füstölgött. Micsoda úriember az olyan, aki visszaél a helyzettel? Be
kellene csapni az ajtót az orra előtt.
Nem volt ideje rá, mint ahogy arra sem, hogy a férfi aljasságán
elmélkedjék. Ross a maga hosszú, könnyed lépteivel követte, és
rögtön utána benyomult a házba. Dorothy abban a pillanatban ott
termett, nyakába vetette magát, és úgy csimpaszkodott rajta, mint
egy kismajom.
Nincs mit tenni! Az ellenség bejutott a várba.
Az hagyján, hogy bejutott. De milyen elégedetten csettintett,

amikor beleszagolt a levegőbe, és látta a három tányért az asztalon.
Levette a fedőt a szószról, és elégedetten bólintott.
– Megéreztem – mondta végül.
– Mit? – Margaret karját összefonva, fenyegető tekintettel állt a
konyhaajtóban. Hogy veszi a bátorságot ez férfi, hogy úgy
viselkedjen, mint aki itt lakik?
– Hogy spagetti lesz. Azt hiszem, pont illik majd hozzá a bor, amit
hoztam. Nem vagyok valami szakértő – bocsánatkérőn vigyorgott,
mintha Margaret azért hívta volna, hogy borászati kérdésekben a
véleményét kérdezze.
Biccentett az ajtó felé, és Dorothy, úgy rohant ki a kocsihoz, mint
a jól nevelt vadászkutya a zsákmányért.
Margaret nem tudta lenyelni mérgét.
– Olyan biztos volt benne, hogy meghívom vacsorára?
Ross legyintett.
– Mondjuk úgy, reméltem. Egész nap szinte egy falatot sem ettem,
és bíztam abban, hogy megszán.
– Ideszólhatott volna telefonon – próbálkozott tovább Margaret.
Ross bűntudatosan bólintott.
– Gondoltam, hogy nem hagyja magára a gyereket. De igaza van.
Legközelebb telefonálok. Nem lesz legközelebb, akarta mondani
Margaret, de Dorothy, kezében hatalmas szatyorral berobbant az
ajtón. Margaret gyorsan kikapta a kezéből, mielőtt leejtené, az
asztalra tette, és nekiállt kirakni a tartalmát: egy üveg vörösbort.
Margaret sem volt borszakértő, de annyit azért látott, hogy drága
lehetett. Egy hatalmas parfétortát, amit villámgyorsan berakott a
mélyhűtőbe, egy jókora konyhakész pizzát, s kínai vacsorát négy
személyre.
– Gondoltam, hátha mégsem főz – vigyorgott pimaszul a férfi.
Letelepedett az asztalhoz, és elégedetten nézte, ahogy Margaret

feltálalja a vacsorát. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan tervezte.
A lehető legjobbkor érkezett. Elég unalmasan telt a nap, de megérte.
Shooterbridge-ben másfél óra alatt végzett Gibbs szenátorral, s akár
indulhatott volna hazafelé. Akkor viszont kora délután otthon van, és
nincs mentsége rá, hogy ne menjen a gyerekért. Megfordult a
fejében, hogy hazamegy, délután alszik egyet, s csak aztán indul
Margarethez, de tisztában volt vele, milyen egy kisváros. Elég
feltűnő a kocsija, valaki meg észrevenné, és perceken belül eljutna a
hír Margarethez.
Inkább ott maradt délutánra Shooterbridge-ben, és beült egy
moziba. Nem volt valami nagy film, alig néhányan üldögéltek a
nézőtéren. Egy kemény zsaruról szólt, akinek bűnözők megölik a
családját, s Ross, miközben a vásznon a véres leszámolás pergett,
arra gondolt, milyen jól tette, hogy otthagyott mindent, és eljött ide,
ebbe az isten mögötti városkába. Tán a többi néző igen, de ő nem
érezte happy endnek. amikor a főhős lelőtte a bandavezért. Ő is ezt
tenné, ha valaki bántaná Dorothyt, de mit érne vele? Nem adhatná
vissza a gyerek életét.
A mozi után evett egy szendvicset Shooterbridge egyik kellemes
kávézójában. Szemrevaló pincérlány szolgálta ki, és Ross volt elég
tapasztalt ahhoz, hogy érezze, megbeszélhetne egy randevút. Furcsa,
szokatlanul kellemes érzés volt, hogy nem kívánja. Nem élt benne a
vágy, hogy ezzel a vonzó nővel találkozzék. Sem akárki mással.
Csak azzal az aranybarna szemű tanárnővel.
Aki most őt várja! Ezért aztán Dean Ross hatalmas kerülővel
hajtott vissza Silverstownba, hogy megismerje környéket, s hogy
elég későn érkezzék ahhoz, hogy Margaret Wesley kötelességének
érezze meghívni vacsorára.
Margaret talán még bájosabb volt, mint amilyenre emlékezett.
Ross maga is megdöbbent, milyen kínzó vágy fogta el a kapuban,
hogy karjaiba kapja és megcsókolja. Soha életében nem esett ilyen

nehezére uralkodni magán. De megtette. Meg kellett tennie. Ez nem
olyan lány, akit lerohanhatna. Ezzel a lánnyal finoman, gyengéden
kell bánni.
Margaret pedig vacsora közben legnagyobb meglepetésére érezte,
mint foszlik szét minden rossz érzése, tűnik el minden aggodalma.
Már nem bánta, hogy nem volt ideje átöltözni, és nem bánta, hogy
Mr. Wallace megfutamodott, és hármasban vannak. Sőt. Mr. Wallace
örök hálára kötelezte. Valahogy egyszer csak nem félt már Dean
Rosstól. Mire végeztek az étellel, azon kapta magát, hogy úgy
beszélgetnek, mintha ki tudja, mióta ismernék egymást. Úgy
beszélgettek, mintha olyan barátok volnának, akiknek sokszor meg
sem kell szólalniuk, mert értik egymás gondolatát. Értenek a másik
hallgatásából is.
Mire a vacsora végéhez értek, Dorothy azt kívánta, bárcsak
örökké tartana ez az este! Hogy minden este ilyen legyen. Kezükben
pohárral bevonultak a nappaliba, leültek a fotelbe. Dorothy a tévé elé
telepedett, és egy rajzfilmet nézett. Ők ketten pedig egymást.
Egyikük sem szólt. Margaret érezte, mint simogatja, cirógatja,
dédelgeti az a csodálatos, kék szempár. Úgy érezte, szerelmet vall,
hűséget ígér. És tudta, hogy ezt kell Rossnak kiolvasnia az
pillantásából is. Tudta, hogy szerelmes.
Úgy fél óra múlva a a rajzfilm véget ért. Ross az órájára pillantott.
Margaret felállt. Elnyomta magában a keserű sóhajt. Hiszen tudta,
hogy nem tarthat örökké!
Kikísérte őket, s egy pillanatra ismét megálltak egymással
szemben a kapunál, testük szinte összeért.
– Margaret... én... – kezdte a férfi.
– Igen?
– Én...
Margaret hálás volt a sötétnek, hogy nem látszik, milyen vörös az

arca. Hogy nem látszik lába remegése, és a reménykedés az arcán.
Soha, még kamaszlány korában sem várt ilyen dobogó szívvel
vallomást.
– Köszönöm – mondta végül Dean halkan.
Margaret nem tudta leplezni csalódását. Ajkába harapott, és
visszanyelte könnyeit. Némán állt, míg a férfi megkerülte a kocsit, és
beült a vezetőülésre.
Egyszer csak puha kezecske érintette az övét. Dorothy pillantott
fel rá. Leguggolt, a gyerek a nyaka köré fonta karját, átölelte, úgy
mondta:
– Margaret, eddig te vagy a legaranyosabb apu barátnői közül.
S mire Margaret bármit is válaszolhatott volna, már ott sem volt.
Kettő null ellenem, gondolta a lány keserűen. A távolodó lámpák
után nézett, míg el nem tűntek. A levegőben jácint illatát érezte.
Valahol megszólalt egy tücsök. Gyönyörű tavaszi este volt. S
Margaret Wesley magányosabbnak érezte magát, mint azelőtt.
Negyedik fejezet
– Végre láthatom a csodálatos barátodat. Már igazán kíváncsi

vagyok rá.
Mariann Stone, a tornatanárnő macskaszemével kíváncsi pillantást
vetett rá.
Margaret néhány másodpercig megpróbált úgy tenni, mint aki
nem hallja a megjegyzést. Az iratai között matatott, mintha keresne
valamit. Hiába. A téma túlságosan is érdekelt mindenkit. Mintha az
egész tanári szoba egyszerre hallgatott volna el. Mintha hatalmas
fülek nőttek volna a tisztelt kollégák fején.
Margaret vérvörösen pillantott föl.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ugyan már – dorombolta Mariann. – A fantasztikus Dean
Rossról. Állítólag bolondul utánad.
– Badarság – legyintett Margaret. – Egyszer vigyáztam a lányára,
ez minden.
Így is van, gondolta. Ez minden. Pedig lehetett volna több is.
Rajta múlott. Egy hét telt el, és azóta nem találkozott Dean Ross-
szal. Pedig nem volt könnyű elkerülnie. A férfi naponta jött
Dorothyért az iskolába, és hozta reggelenként. Margaret egyszer
vagy tíz percet ácsorgott két sarokkal odébb, amíg a rendőrfőnök

félreismerhetetlen kocsija el nem tűnt az iskola elől.
És amit más nem tudott, csak ő, Dean Ross, Silverstown újdonsült
rendőrfőnöke naponta felhívta telefonon. Látszólag semmi különös.
Barátságos érdeklődés, hogy érzi magát, tréfás panaszok, milyen
szokatlan Deannek a kisváros hangulata, egyszer vagy tíz percet egy
könyvről beszélgettek, amelyet véletlenül mindketten most olvastak.
És a háttérben végig az a nehezen megfogalmazható, de szinte
tapintható feszültség
Ross egyszer sem kért randevút, mindössze homályos célzásokat
tett arra, hogy a múltkori nem az utolsó közös vacsorájuk volt. Talán
arra várt, hogy Margaret meghívja. Margaretnek pedig eszében sem
volt. Túlságosan is élt benne annak a búcsúzkodásnak a hangulata.
Nem felejtette el, milyen kiszolgáltatottnak érezte magát akkor.
Kivel legyen őszinte, ha önmagával nem az? Be kellett vallania,
hogy Dean Ross aznap este azt tehetett volna vele, amit csak akar.
Hogy boldogan lett volna a szeretője, még akkor is, ha szíve mélyén
tudja vagy sejti, hogy a dolog nem tarthat soká. Te vagy a
legkedvesebb apu összes eddigi barátnője közül. Dorothy a maga
ártatlanságában rátapintott az igazságra. Nem lehet más, mint a
barátnők egyike a Dean Rossért rajongók hosszú sorában.
Szerencsére, akkor este megmenekült. Talán a kislány ottléte
mentette meg, talán az, hogy Ross fáradt volt az egész napos
shooterbridge-i úttól. De legközelebb nem biztos, hogy ilyen
szerencséje lesz. Legközelebb esetleg magával ragadja a szökőár, és
ki tudja, milyen sérülésekkel, milyen lelki sebekkel elborítva marad
ott a végén?
Mégis barátjaként emlegetik. Hízelgett a hiúságának, de
bosszantotta is a dolog.
Tévedett, ha abban reménykedett, hogy Mariann annyiban hagyja
a dolgot.
– Kíváncsi vagyok már erre a férfira. Minél többet hallok róla,

annál csodálatosabbnak tűnik. Ha így megy tovább, azt kell higgyem,
Robert Redford, Steven Segal, és Albert Einstein egy személyben. –
Nyújtózkodott, pompás testén megfeszültek az izmok. – Azt hiszem,
a végén csalódni fogok.
– Nem fogsz – vetette oda kurtán Margaret, s rögtön
legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Mariann pedig kíváncsi
pillantást vetett rá.
A két fiatal tanárnő eddig olyan közömbös, sem barátok, sem
ellenfelek viszonyban volt. Nemigen érintették egymás köreit.
Pontosabban Mariann nem tekintette vetélytársnak Margaretet.
Mariann habzsolta a férfiakat. Imádta meghódítani, szédíteni őket, és
ehhez minden adottsága megvolt. Jó száznyolcvan centi magas,
vörös hajú bombázó volt. A természet által tökéletesre alkotott testét
az állandó testgyakorlás ruganyossá, feszessé tette. Járása könnyed
volt, kicsit szexisen ringó, mint egy táncosnőé, és nem véletlenül.
Mariann táncot és aerobikot is tanított. Mariann nemes vad volt,
amilyen Dean Ross a férfiak között. Mindenki sejtette róla, hogy
csak az igazi, méltó partnerre vár, hogy valakit végképp csapdába
ejtsen.
Most közelebb lépett Margarethez, az asztalára tenyerelt, és
homorítva, mint egy pompás ragadozó, előrehajolt.
– Biztos, hogy nem érdekel? – kérdezte barátian. – Nem akarom
elrontani a játékodat.
– Nem rontasz el semmit – felelte mereven Margaret. Talán ez is
lesz a legjobb, gondolta. Ha Ross ráragad Mariannra, ami nem
kétséges, biztonságban érezheti magát. De azért fájt a dolog, nagyon
fájt.
– Kösz. – Mariann rámosolygott, és kecsesen elvonult. A
hatalmasra nőtt fülek újra normális méretűre zsugorodtak, mindenki
végezte tovább a dolgát. A kérdés eldöntöttnek tűnt. Kivéve Brendát.
Az asszony arcán konok, eltökélt kifejezés jelent meg, és

fenyegető léptekkel indult a kávéautomata felé. Margaret lehunyta
szemét, és megadta magát sorsának. Nem kellett soká várnia.
Hallotta a leeső érme csilingelését, a csattanást, ahogy Brenda
oldalba vágta a gépet, majd a közeledő férfias lépteket. Amikor egy
szék is csikordult mellette, ahogy Brenda odahúzta, Margaret
kinyitotta szemét.
– Megőrültél? – sziszegte Brenda. – Ha ez a nő ráveti magát,
szegényből semmi nem marad.
– Senki nem fogja sajnálni – sziszegte vissza ugyanolyan
mérgesen a lány. Irigyelni fogják, de ezt már nem akarta mondani. –
Szép pár lesznek – közölte inkább.
Komolyan is gondolta. Nem esett nehezére elképzelni, milyen
remekül mutatna együtt ez a két remekbe szabott ember. A magas,
sudár, izmos, széles vállú, férfias Ross, és a csaknem ugyanolyan
magas, ugyanolyan sudár és izmos, de nőies, nagyon nőies Mariann.
– A csudát – dühöngött Brenda. Egy hörpintéssel felhajtotta
gyenge kávéját, és kirángatta maga után Margaretet az udvarra. Várt,
míg elég távol nem érnek mindenkitől, mielőtt folytatta volna. –
Mariann nem illik hozzá. Látszólag igen. De nem minden a látszat.
Abban a férfiban több van, nekem elhiheted.
Margaret bármilyen rossz kedve volt is, csaknem felnevetett.
Brenda a férfiszakértő! Ennek ellenére gondolkodóba ejtette a dolog.
Brenda, bár soha nem volt szívtipró, általában jó emberismerő volt,
és ritkán tévedett bárki megítélésében is.
Lehajtott fejjel, komolyan társalogva mentek egymás mellett a
silverstowni iskola kertjének gereblyézett sóder-ösvényén. A
kertészek éveken át reménytelennek tűnő harcot vívtak a
gyerekekkel. Nem tudták annyiszor rendbetenni a kavicsos,
hangulatos kis ösvényt, hogy a rohangáló gyereklábak szét ne rúgják,
zilálják. Az iskola vezetősége már ott tartott, hogy enged a
kérésüknek, és lebetonoztatja az utat, ám Brenda kívánságára adtak

még egy lehetőséget. Az igazgatónő pedig a gyerekekre bízta az
utacska karbantartását, összehívta őket, elmagyarázta, miért nem
szeretné, ha lélektelen beton foglalná el itt is a természet helyét, és a
segítségüket kérte. Nem sokan bíztak abban, hogy eredményes lesz.
A gyerekek a legjobb esetben is megígérik, aztán minden marad a
régiben. A cinikusabbak úgy vélték, inkább csak ki fogják nevetni
Brendát a háta mögött.
Az idő végül Brendát igazolta. Néhányan próbáltak
magyarázatokat keresni, tetszetős elméleteket gyártani a
gyereklélektan elméleteinek figyelembevételével, valakinek az is
megfordult a fejében, hogy Brenda segítségével doktori disszertációt
ír. Brenda nevetett és legyint rá. Szerinte semmi különös nincs az
egészben, kár így felfújni.
Margaret jövője viszont szemmel láthatóan annál jobban izgatta.
Ha lehet, még komolyabb arcot vágott, megállt, szembefordult
Margarettel, kényszerítve a lányt, hogy a szemébe nézzen.
– Válaszolj, de őszintén! – parancsolt rá. – Tetszik neked?
Margaret kényszeredetten elmosolyodott.
– Nagyon jól tudod, hogy igen.
– Álmaid férfija?
A lány megpróbált közönyösen vállat vonni.
– Hát jóképű, az biztos, de egy embert nem lehet csakis a külseje
alapján megítélni. Nem tudom például, hogy...
Soha nem derült ki, hogy mit nem tud, mert Brenda ritkán hallható
erélyességgel szakította félbe.
– Hagyd a mellébeszélést, Margaret Wesley! Most velem
beszélsz, a csuda vigyen el! Álmaid férfija, vagy nem?
Margaret elpirult, lehajtotta fejét.
– Igen – suttogta. Aztán dacosan felszegte állát, és megismételte.
– Igen.
Furcsamód jólesett, mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg.

– Akkor harcolj érte! – csattant Brenda.
– Nem – csóválta fejét a lány.
Ismeretségük óta először fordult elő, hogy Brenda tehetetlenül
meredt rá.
– Miért? – hüledezett.
Margaret lassan elindult. Úgy érezte, séta közben jobban össze
tudja foglalni a gondolatait.
– Mert félek tőle – kezdte.
– Ugyan már – vetette ellen Brenda, de Margaret makacsul
folytatta.
– Vagy talán magamtól. Félek attól, hogy túlságosan is elragadna.
Félnék ettől a kapcsolattól. Tudom, hogy meg tudnám hódítani. Adta
már jelét.
Látta a felcsillanó kíváncsiságot Brenda szemében, és
elmosolyodott. Nem kétséges, hogy mindent el kell majd mesélnie,
amit eddig jobbnak látott magában tartani. Majd később.
– Meghódíthatnám, de ki tudja, mennyi időre. Egy hétre? Vagy
annyira sem? Egy éjszakára? – Nem engedte, hogy az idősebb,
anyáskodó asszony közbevágjon, tőle szokatlan eréllyel magyarázott
tovább. – Oké, lehet, hogy hosszabb kapcsolat lenne. Talán féléves
is, vagy egyéves. És aztán? Annál rosszabb lenne utána. Amikor a
végén ott maradnék egyedül, kiégetten, reménytelenül. Azzal a
tudattal, hogy nem tudtam megtartani. És azzal a tudattal, hogy
megtaláltam az igazit, de kicsúszott a kezem közül. – Keserűen
elnevette magát. – Látod, így hiába próbálsz rábeszélni Mr.
Parkinsonra, vagy Evan Wallace-ra. Ha nem kezdek Dean Ross-szal,
talán előbb-utóbb sikerül rávennem magam, hogy engedjek az
igényeimből. Ha igen, akkor soha.
Brenda komolyan nézett rá. Habozva szólalt meg, mint aki keresi
a szavakat. Brenda, akiből csak úgy ömlik a szó... hihetetlen.
– Soha ne engedj az igényeidből, lányom! – mondta

ünnepélyesen. – Mindig a csúcsra törj! És ha elérted, ne bánd, hogy
lezuhansz utána. Én... – elhallgatott, aztán szinte hadarva, mint aki
kilöki magából a szavakat, folytatta – én boldogan éltem.
Megtaláltam azt a férfit, akinél nekem nem kellett különb. Tudom,
hogy azt mondják, sokat veszekedtünk. Igen. – Elmosolyodott. –
Tényleg sokat veszekedtünk. – Aztán mosolya szomorú lett, s
szomorúbb, mintha sírni kezdett volna. A szája körül még ott játszott,
de a szeme, nos a szeme mély bánatot tükrözött. – Bárcsak megint
veszekedhetnénk! – Brenda erőt vett magán, legyintett, kicsit
erőltetetten felnevetett. – Nem bánok semmit! Érted? Semmit.
Tizenöt évig boldog voltam, és hiába mondja mindenki, hogy
szörnyű, magányos vénasszony kezdek lenni, eszem ágában sincs
még egyszer férjhez menni. Mert mindenkit szegény Paulhoz
hasonlítok.
Átkarolta Margaret vállát.
– Ne félj a boldogságtól, kislány! Attól se félj, hogy véget ér!
Egyetlen hét, egyetlen nap belőle többet ér, mint egy egész életnyi
várakozás. Nem veszteséget kell érezned utána, hanem diadalt! Hogy
részed volt benne.
Margaret érezte a Brendából sugárzó szeretetet. Meghatotta az
asszony. Tudta, milyen nehéz lehetett neki volt férjéről beszélni. De
nem értett egyet vele.
– Más amiről te beszélsz. Ha Dean és én valóban összejönnénk, és
Dean egy idő után meghalna, szörnyű volna. Megszakadna a szívem.
De aztán valószínűleg képes volnék így érezni mint te. Boldog
volnék, hogy ismertem, és részem volt belőle. De nem akkor, ha
Dean egy idő múlva otthagyna egy másik nőért, vagy csak azért,
mert éppen rám unt. – A fejét csóválta. – Egy percig sem érezném
magam nyugodtan mellette. Ötvenmérföldes körzetben nincs nő, aki
ne akarná megszerezni magának.
– Rajtam kívül – közölte olyan öntudatosan Brenda, hogy

Margaret elnevetette magát.
– Különben is, ha ez a véleményed, ha ilyen nagyratörőnek kell
lennem, miért akartál rábeszélni, hogy randevúzzak Mr.
Parkinsonnal?
Őszinte kíváncsisággal fordult szembe Brendával. A másik nő a
fejét csóválta, mintha kivételesen nehéz fejű diáknak kellene
megmagyaráznia, hogy kettő meg kettő, bármennyire is különösen
hangzik, nem huszonnyolc.
– Eszembe sem jutott, hogy leragadnál nála. Azt akartam csak,
hogy kizökkenj abból a természetellenes magányból. Azt akartam,
hogy mire találkozol az igazival, megjöjjön kicsit az önbizalmad.
Tudd, hogy olyan nő vagy, aki az ujja köré csavarhatja a férfiakat, ha
akarja.
Megragadta Margaret karját, és váratlan erővel szorította meg.
– Harcolj érte, Margaret Wesley! Harcolj érte, mert ezt a férfit
neked teremtette a gondviselés! Ne engedd ki a kezedből! Ne hagyd,
hogy egy ilyen Mariann Stone elragadja előled!
Margaret hosszan, szomorúan nézett rá.
– Ha el tudja ragadni, hát vigye.
Aztán hirtelen úgy érezte, nem tudja elviselni a további
beszélgetést. Nem akarta hallani Brenda érveit, hogy meg kell
küzdenie Mariannal. Váratlanul sarkon fordult és futott, szaladt.
Brenda nem kiáltott utána. A bölcs asszony elég tapasztalt volt
ahhoz, hogy tudja, mikor kell valakit egyedül hagyni, hogy ne
sértődjék meg.
Margaret pedig rohant, ahogy a lába bírta. Azt sem nézte, merre,
csak futott, futott. Akkor nézett körül, amikor lihegve, fújtatva,
izzadtan megállt. A parkolóban volt. A távolból néhány gyerek
kíváncsian nézte. A csodába! – gondolta a lány. Nem ilyen sprinthez
öltözött. Valamivel térd alá érő nyári szoknya volt rajta, virágmintás
nyári blúz, amely most, hogy futás közben a felső gomb orvul
kigombolódott, az illendőnél többet mutatott fehér, csipkés, és
hihetetlenül vékony melltartójából. Trottőrsarkú cipőjét sem azzal a
céllal tervezték, hogy valaki ebben javítsa meg a százméteres női
síkfutás valamelyik rekordját.
Rendbe kell szednie magát. Gyorsan, mielőtt bárkivel is
találkoznék ilyen állapotban.
– Kergette valaki?
Margaret megrándult a hang hallatán. Nem kellett odanéznie,
hogy tudja, ki szólalt meg mellette. Minden rezdülését ismerte ennek
a hangnak. Hallotta álmában, hallotta vezetés közben, legnagyobb
megdöbbenésére még olyankor is néha, amikor tanított.
Dean Ross. A férfi megfogta a vállát, és gyengéden kényszerítette,
hogy ránézzen. Komoly, aggódó volt arca.
– Margaret – mondta, és különösen recsegett a hangja. – Azt
kérdeztem, kergette valaki?
A lány hirtelen rádöbbent, hogy nem gúnyból hangzott el a
kérdés. Megkönnyebbült. Felnevetett, életében először úgy érezte,
mintha némi fölényben volna Dean Ross-szal szemben.
– Nem, seriff – felelte, s mind a tíz ujjával a hajába túrva
félresöpörte a szemébe lógó tincseket. – Tudja, ez itt Silverstown.
Békés hely. Itt az emberek szaladnak néha anélkül is, hogy
megkergetnék őket.
Látható volt a megkönnyebbülés a férfi arcán. De ahogyan elmúlt
az aggodalom, úgy tért vissza a pimasz önbizalom és arrogancia.
– Értem – bólintott komolyan. – Jó levegő, kis kocogás. –
Pillantása végigfutott Margaret zilált ruházatán. – Odahaza New
Yorkban az ilyesmit olyan színes, csillogó tréningruhafélékben
szokták, meg mindenféle flancos, divatos cipőkben. Mennyivel
egyszerűbb ez a vidéki őszinteség.
Margaret hiába érezte, hogy a férfi megkönnyebbülésében

gúnyolódik vele, mégsem tudott lenyelni egy visszavágást.
– Látja? Itt pedig nem szokták kergetni az embert.
– Látom – bólintott Ross. Szomorúság érződött a szeméből, a lány
nem tudta volna megmondani az okát.
– Tényleg, miért jött ide New Yorkból? – kérdezte.
Tudta, hogy illetlen a kérdés, hogy kapcsolatuk, minden rejtett
mélysége ellenére sem jogosítja fel az ilyen tapintatlan
kíváncsiskodásra. De egyszerűen majd megveszett a kíváncsiságtól.
A férfi egy pillanatig habozott. Olyan keserűség érződött belőle,
hogy Margaret nehezen küzdötte le vágyát, hogy magához ölelje és
csókokkal borítsa el arcát. Aztán Ross, mintha gondolatban megrázta
volna magát, erőltetett jókedvvel felelt.
– Pontosan azért, mert itt nem kergetik meg az embert. Ilyen
helyen jó a rendőr dolga.
Maga nem ilyen, akarta mondani Margaret, de lenyelte. Érezte,
hogy ez már túl mély lenne, hogy valami okból, amit ő nem sejthet,
túlságosan fájdalmas a férfinak. Azonkívül rádöbbent, hogy inge
túlságosan is kacéran nyitott. Hogy az a nagyon is ledér, mondhatni
félvilági melltartó van rajta, amit tavaly vett valami őrült rohamában
a huszonhetedik születésnapján, amikor arra gondolt, hátha jön egy
férfi, akit el akar varázsolni vele. Azóta egyszer sem vette föl, csak
néha este, odahaza, a tükre előtt. Most pedig... igen, be kellett
vallania, hogy most Dean Rossra gondolva vette elő fiókja mélyéről.
Csak amikor fölvette, meg sem fordult a fejében, hogy ilyen hirtelen
tárja a férfi szeme elé.
Elvörösödött, és kapkodva, remegő ujjakkal kezdte
összegombolni a blúzát. Nagyon is tudatában volt, hogy így még
jobban felhívja a figyelmet, s ettől ujjai valahogy nem akartak
engedelmeskedni.
– Segíthetek? – A gáncs nélküli lovag keze gyengéden

félresöpörte az övét, és Margaret szégyenkezve, félig lehunyt
szemmel engedte, hogy Dean Ross begombolja ingét. Némi elégtételt
nyújtott, hogy érezte, a férfi keze is remeg.
Ötödik fejezet
Margaret úgy érezte, soha nem akar véget érni ez a nap. Csigaként
vánszorogtak a percek, az óra mutatója mintha direkt akarna csúfot
űzni belőle. Kínos találkozásuk után megpróbálta kerülni Dean
Rosst, és láthatóan az egész város segített neki, még ha nem is
önzetlenül. Az iskolanap régóta társadalmi eseménynek számított a
városkában. Eljött a polgármester, a nevezetesebb polgárok, mint a
benzinkutas, a boltosok, a kis, helyi üzemek tulajdonosai, vezetői,
akik mind az iskola szponzorai voltak. S persze eljöttek a volt
diákok, s a jelenlegiek büszke szülei, nagyszülei.
De most mintha mindannyian a seriffel akartak volna beszélgetni.
Az új rendőrfőnök esemény volt. Silverstown, ez a békés, csöndes
városka maga sem igazán értette, hogyan jutott egy ilyen tapasztalt,
kemény, nagyvárosi nyomozóhoz. Mintha egy huszadrangú kis
futballcsapat első osztályból kapott volna edzőt. Nemigen tudták
mire vélni, nemigen tudták, mihez kezdjenek vele. Mindenesetre
büszkék voltak rá.
Margaretnek nem volt nehéz tudnia, mikor merre van Ross. Elég
volt körülnéznie, és ahol a legtöbben álldogáltak, biztos lehetett
benne, hogy a kör közepén Dean áll. A férfiak kosárlabdáról és
futballról beszélgettek vele. Néhányan híres bűnügyekről kérdezték.
Volt, aki kerek-perec meg is kérdezte tőle, miért jött ide. Ross pedig
mosolyogva, jókedvűen válaszolta, hogy ezért a barátságos légkörért.
Boldogok voltak a választól.
Aztán természetesen körülrajongták a nők is. Ross pedig gálánsán,
de semmire sem kötelezően bókolt. Az idősebbeknek és
csúnyábbaknak ugyanúgy, mint a csinosabb, szégyenlős
kamaszlányként vihogó, piruló feleségeknek.
Aztán megjelent Mariann Stone. Pompás alakján testre simuló,
feszes, vékony anyagól készült fekete ruha volt. Mintha második bőr
lenne, úgy tapadt rá, és hangsúlyozta ki minden egyes porcikáját.
Kecsesen mozgott benne, egy gyönyörű ragadozó kecsességével.
Sötétvörös haja bronzosan ragyogott a napfényben. Ross épp a
felső tagozatosok kötélhúzó versenyét figyelte, de egyszer csak,
mintha varázserő vonzaná tekintetet, fordult oldalt.
Margaret a távolból figyelte. Mariann látszólag ügyet sem vetett a
férfira, úgy vonaglott át a tömegen. Megállt, beszélgetett valakivel,
aztán továbbment. Az egyik asztalnál megállt, evett egy kis salátát,
továbbindult, elkanyarodott, kacéran beszélgetett a helyi áruház
tulajdonosával, aki a rossz nyelvek szerint valamikor a szeretője volt.
De mindezen kitérők és megállók ellenére is céltudatosan és
következetesen Ross felé tartott.
A férfi pedig ott maradt. Nézte a kötélhúzó versenyeket, mintha
még soha nem látott volna izgalmasabbat, szurkolt, mint egy gyerek.
És nem ment odébb, oda, ahol a pantomimesek szórakoztatták a
látogatókat, sem oda, ahol a polgármester ette hamburgerét az egyik
árnyas fa alatt néhány tanár és szülő társaságában.
Margaret jól látta mindezt, és sóhajtott. Tudta, hogy így lesz. Ez a
két ember úgy vonzza egymást, mint a mágnes. Kár volt
reménykednie. Érezte még testén Ross ujjainak közelségét. Érezte a
férfiből áradó meleget, ahogy lélegzete szinte cirógatja a nyakát.
Ennyi jutott neki. A többi Mariann Stone-é.
Amikor Mariann megállt Ross mellett, Margaret úgy érezte,

megszakad a szíve. Látta, mint mosolyognak egymásra. Kezet
fognak. Ross mond valamit, és a lány felnevet. Gyönyörűen nevet.
Hátraveti hozzá a fejét, bronzvörös haja libben, hosszú nyaka
megfeszül.
Margaret egyszeriben kezdte megérteni azokat, akik képesek
valakit lelőni féltékenységből, a pillanat hatása alatt. De szerencsére
nem volt nála fegyver, és a természet bölcs előrelátása révén még
szerelmes nők sem képesek a pillantásukkal ölni.
Aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Nem is értette, eddig mi
késztette erre az önkínzásra, hogy figyelje, mint ragadja el előle
Mariann azt a férfit, akiről egy hete minden éjjel álmodik, aki kitölti
gondolatait, akinek pillantásától bizsergés fut végig a gerincén.
Megfordult, és szépen, lassan, nyugodt léptekkel távozott.
Remélte, nem fog senkinek feltűnni távolléte. Ismerte a programot.
Fél óra múlva kezdődnek a beszédek. Először Brenda, mint
igazgatónő. Ott kellene állnia mellette, de biztos volt benne, hogy
Brenda meg fogja bocsátani, ha nem így lesz. Utána a polgármester,
majd még néhány főszponzor. Tudta, hogy Rosst is felkérik,
mondjon néhány szót. Gondolta azt is, hogy Ross nem készült rá, és
el tudta képzelni a férfi fiús zavarát. De nem voltak kétségei. Ross
remekül fogja venni az akadályt. Folyékonyan és kellemesen beszél
majd. A férfiak még jobban kedvelik, mint eddig, a nők pedig még
jobban rajonganak érte.
Nem akarta látni, ahogyan Mariann utána odasiet, gratulál, s
mindezt úgy, hogy mindenkivel éreztesse, a férfi már hozzá tartozik.
Beült a kocsijába és elhajtott. Egyenesen hazament. Nem állt be a
garázsba, csak megállt a kapu előtt, berohant a házba, felsietett a
hálószobájába, és hasra vetve magát az ágyon keservesen zokogott.
Nem hallotta, hogy kocsi érkezik. Nem hallotta, hogy nyílik az
ajtó mögötte. Egyszerűen csak megérezte, hogy nincs egyedül. És
tudta, ki áll mögötte. A férfi jelenléte mintha betöltötte volna a

szobát.
Margaret nem mozdult. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon.
Sírása lassan kezdett alábbhagyni, de nem akart felnézni.
Nem is kellett. Ross közelebb lépett, és erős, mégis oly gyengéd
kezével finoman végigsimított Margaret fején.
A lány hagyta, és akarata ellenére is kéjes kis nyögés hagyta el
ajkát. A férfi pedig mintha csak erre a biztatásra várt volna, újra és
újra végigsimított rajta, a fején, a nyakán, a tarkója alatt.
Meleg, becéző, gyógyító érintése volt. Margaret elfelejtette előbbi
gyötrelmét. Elfelejtette kétségeit. Nem gondolt a jövőre, nem
érdekelte a múlt. Nem kérdezte, hogyan került oda a férfi. Csak az
számított, hogy ott van.
Teste akarata ellenére is ellazult, megadta magát, és átadta az édes
érintés gyönyörének. Agyának állandóan jelen lévő szigorú
kontrollja, amely amennyire csak vissza tudott emlékezni, mindig is
irányította életét és minden mozdulatát, kikapcsolt. Mintha csak most
az egyszer úgy döntött volna, hajlandó vágyaira, ösztöneire bízni
magát.
S Margaret nem bánta. Szégyentelenül kéjesen dorombolt, s
amikor végül megfordult, félig lehunyt szeméből vágy sütött.
A férfi fölé hajolt, s Margaret tudta, meg fogja csókolni. Nem
sejtette, mint a múltkor az ajtóban, amikor ráadásul elmaradt ez a
csók. Most biztos volt benne. Most kikerülhetetlen volt, és
természetes, mint az, hogy a tavaszt nyár követi.
Csak arra nem volt felkészülve, hogy az a csók ilyen édes lesz.
Érezte, mint nyílik szét ajka öntudatlanul is megadva magát
Rossénak. Érezte, hogy mintha elolvadna a férfi csókjától. Ross
pedig lassan, puhán, gyengéden csókolta. Mintha visszatartaná
magát. Kóstolgatta Margaret ajkát, egyenként, majd szájával
összehúzva, aztán nyelvével széttolva. A lány már úgy érezte, eszét
veszti, amikor a férfiban valami mintha robbant volna. Csókja egyik

pillanatról a másikra vad, heves lett. Keze, amely mostanáig szinte
lebegve cirógatta Margaretet, követelőzőn, birtoklón tapadt rá.
Margaret pedig olyan szenvedéllyel csókolt vissza, amely ismeretlen
volt a számára.
Most már nem önmaga volt, nem volt ura mozdulatainak. Keze a
maga akaratából mozdult. Átkarolta a férfi nyakát, ujjai
végigsimítottak tarkóján, a hajába túrt, és magához húzta.
Erőszakosan, szégyentelenül. Nem akarta, hogy ez a csók véget
érjen.
Ám amikor véget ért, mégsem bánta. Mert mintha csak azért
szakadt volna félbe, hogy új csodák kezdődjenek. Alig hasított
Margaretbe a kínzó hiány, amikor Dean ajka elszakadt az övétől,
újból felnyögött gyönyörében, ahogy a férfi puha, nedves szája
csókokkal halmozta el a nyakát. Margaret behunyta szemét. Nem
akart védekezni. Mutatni akarta hódítójának, hogy a vár megadta
magát, fenn a fehér lobogó.
Dean Ross pedig nem értette félre a jelzést. Keze pimasz
önbizalommal simított végig Margaret keblén. Annak a férfinak az
önbizalmával, aki tudja, hogy teheti. És annak a tapasztalt férfinak a
mozdulatával, aki nem akarja túl hamar megadni partnerének, amit
végül – mindketten tudják – megad.
Margaret megborzongott ettől az érintéstől. Érezte, mint
keményedik meg mellbimbója, s feszül várakozással, vággyal teli
melltartója csipkéjének.
Ross keze pedig lassan, finoman visszahúzódott. Tenyere
Margaret mellére tapadt, és összehúzódott, ahogy a pökhendin
meredő bimbót minden oldalról édesen szorította.
Margaret alig akart hinni a fülének. Mintha egy női hang kéjesen
azt nyögte volna, hogy még. És mintha az a női hang az övé lett
volna. De hisz ez lehetetlen, ő nem szokott ilyeneket mondani.
Bezzeg Dean Rossnak nem voltak ilyen kétségei. Nagyon is jól

hallotta a suttogott, halk kis könyörgést. Vagy talán nem is hallotta,
hanem érezte. Minden porcikájában érezte a lány kínzó vágyát. És
minden porcikájával viszonozta.
Margareten egy pillanatra átfutott a félelem. A kínzó,
szégyenteljes félelem, hogy nem lesz elég jó a férfinak, hogy Ross
csalódott lesz utána. A férfi, mintha megérezte volna ezt is.
Fölemelte fejét, a lány szemébe nézett. Ráhajolt, megcsókolta a
száját, majd újra a szemébe nézett.
– Csodálatos vagy – suttogta rekedten.
Margaret nem tudott válaszolni. A férfi keze eltűnt ingének
kivágásában. Végigsimított a csipkével fedett melleken, s Margaret
el nem tudta volna képzelni, hogy ilyen édes lehet a csipke érintése.
De még édesebb volt, amikor az erős, meleg férfikéz becsusszant
a csipke alá is.
Margaret utólag meg sem tudta volna mondani, hogyan került le
róla a ruha. Az biztos, hogy Dean kezdte vetkőztetni lassan, kínzón
érzékien, és a következő pillanatban máris mezítelenül,
szégyentelenül kitárulkozva feküdt az ágyon a férfi ölelésére várva.
Ő vetkőzött volna le? Ő tépte volna le magáról a ruhát, mert nem volt
türelme kivárni, amíg a férfi lehámozza róla a rétegeket? Akárhogy is
történt, nem bánta. Nem szégyellte magát. Sem megadását, sem
testét, amelyet olyan leplezetlen vággyal, rajongással nézett a férfi.
– Gyere! – szólalt meg Margaret, és ez alkalommal még csak nem
is kérdéses, hogy ő volt. Ross pedig letépte magáról a ruhát.
Margaret csodálattal eltelve nézte izmos, sudár testét. Csak akkor
hunyta be a szemét, és akkor is csak a gyönyörtől, amikor a férfi
meleg csókjai ismét elborították nyakát, majd vakmerőn lefelé
indultak.
Margaret tudta, mi következik, várta, és amikor megtörtént,
csodálatos volt.
Mámorító volt, amikor a férfi nyelve végigcikázott kínzóan merev

mellbimbóján. Amikor ajka rátapadt, mint az éhes kisgyereké, vágya
egyre csak nőtt. És leírhatatlan, szégyenteljesen gyönyörű, ahogy az
a finoman csókoló száj még lejjebb indult, a lány hasán
keresztülhaladva, csókösvényt hagyva, Margaret ölének rejteke felé.
Margaret azt hitte, elveszti az eszét. Teste ívben megfeszült,
ágyékát öntudatlanul is magasra tolta. Feje hátrahanyatlott, szemét
behunyva hagyta, hogy a férfi megcsókolja nőiességének puha
szirmát.
Ennél már nem lehet jobb, gondolta. De Ross tudta, hogyan
fokozza gyönyörét. Szája a csókösvényen visszafelé haladva tartott
újra Margaret ajka felé, és abban a pillanatban hatolt belé, amikor
nyelvük ismét találkozott.
Margaret nem volt ura mozdulatainak. Mintha nem is ő lett volna
az, a jól nevelt, szemérmes Margaret, aki mindig mindent kétszer is
meggondol. Mintha lelke mélyén lakott volna egy másik nő is, aki
most Ross csókjai hatására kiszabadult. Egy kéjvágyó, erotikus nő,
aki tudja, hogyan kell az örömet elfogadni és viszonozni.
Amikor végül a fellegekbe repítették a gyönyör hullámai,
Margaret kinyitotta szemét. Kékséget látott, átható kékséget. Kék
tavat, amelyben, úgy érezte, egész teste elmerül.
Hatodik fejezet
Természetesen abban a pillanatban szólalt meg a telefon, amikor

kéjesen elmerült a fürdőkád vizében. Nem veszem föl, gondolta
Margaret. Úgy tett, mint aki nem törődik vele. Régi kis babonája volt
ez. Ha úgy csinál, mintha nem venné észre, a tárgyak abbahagyják a
gonoszkodást. Fütyörészni kezdett, és az illatos, finom szappannal
beszappanozta bal karját. A telefon makacsul csengett. Vagy a
babona nem működött, vagy a telefonáló volt különlegesen makacs.
Fütty, jobb kar. A telefon elhallgatott.
Margaret arcán diadalmas vigyor jelent meg. Ma úgy látszik,
minden sikerül neki. Mert nem volt kétséges, hogy együttléte Dean
Ross-szal siker volt. Mindkét irányban. Nemcsak neki volt páratlan
élmény, hanem a férfinak is, ez biztos.
Margaret a meleg vízben elnyújtózva, szemét behunyva
emlékezett. Nem a szeretkezés arcpirító mozzanataira, hanem arra,
ahogyan utána elégedetten, kimerülten, és valahogy mégis erővel
eltelve elnyúltak egymás mellett. Emlékezett, mint hallgatta a férfi
ziháló lélegzését. Fejét a mellkasára hajtotta, és figyelte, mint lassul
le a szívverése normál ütemére. Emlékezett a férfit ellepő finom
izzadságra. Jószagú izzadság volt, ingerlő. Emlékezett arra, ahogy
ujja végigsimított a férfi gyomrán levő hegen, és arra gondolt, ez

annak a sebesülésnek a nyoma, amelyről Dorothy mesélt.
És emlékezett arra, mennyire nem bánt semmit. De a
legalapvetőbb érzése a csodálkozás volt. Nem ismert önmagára.
Margaret huszonnyolc éves korára nem volt teljesen tapasztalatlan.
Egyetemista korában volt egy hosszabb kapcsolata egyik
diáktársával, majd a szakítás után több futó kaland, többek között az
egyik öregedő professzorral is. Amikor rájött, hogy a kutyaharapást
szőrével mondás igazsága legfeljebb a kutyaharapásra vonatkozik, a
szerelmi bánatra nem, magába zárkózott. Nem mintha azóta nem lett
volna egyetlen kapcsolata sem. De mindegyik csak erősítette hitét,
hogy jobb nem próbálkozni. Nem mintha rosszképű, ügyetlen, önző
férfiakkal hozta volna össze a balsors, de valahogy mindig kicsit
keserű maradt a szája íze.
És miután nem hibáztathatta partnereit, egyre növekedett
meggyőződése, hogy őbenne van a hiba. Talán nem elég erotikus.
Talán nem képes átadni magát, csak annak, akibe igazán szerelmes.
Talán nem is képes igazán szerelmes lenni.
Mindez a múlt. Ma minden megváltozott. Most már tudta
Margaret Wesleyről, hogy izgató, gyönyört keltő, csodálatos partner
tud lenni. Most már tudta, mi az a mindent elsöprő, mindent
felülmúló gyönyör, amiről hallott, amiről olvasott ugyan, de soha
nem tapasztalta.
Körülbelül itt tartott gondolataiban, amikor megszólalt a csengő.
– Nem nyitom ki – mondta dacosan Margaret. – Nem veszem fel a
telefont, nem nyitok ajtót. Nem vagyok itthon. – Aztán, mielőtt
meggondolta volna, mit csinál, hangosan is elismételte. – Nem
vagyok itthon!
– Margaret! – hallotta odakintről Brenda ijedt hangját. – Valami
baj van?
A lány elmosolyodott. A jó öreg Brenda! Felállt, vizes testére

kapta a fürdőköpenyt, és kiszaladt ajtót nyitni. Nem gondolta volna,
hogy ennyire látszik rajta. Meggyőződve arról, hogy olyan, mint
máskor. De Brenda, amint meglátta, eltűnt arcáról az aggódó
kifejezés. Elnevette magát, összecsapta kezét.
– Hát ezért tűntetek el?
– Hogy érted ezt? – Margaret gyorsan elfordult, és visszasietett a
fürdőszobába.
Brenda izgatottan, tyúkanyóként követte.
– Mesélj már! – biztatta, mint egyik kamasz lány a másikat.
Margaret pedig újra elnyújtózott a vízben, és ártatlanul nézett rá.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte gonoszul.
– Hogyhogy mire? – füstölgött Brenda. – Mindenre, te álszent.
Először is, mi történt?
– Minden – Margaret kéjesen pislogott. – Csodás volt.
– Komolyan?
Margaretből pedig egyszer csak kitört a nevetés.
– Hát ennyire hihetetlen? Hát még te sem tudod elképzelni? –
Fogta a szappant, és ahogyan az egyik reklámban látta, kéjes,
erotikus mozdulatokkal szappanozni kezdte combját. És most úgy
látta, neki is olyan szép, karcsú, hosszú, mégis telt combja van, mint
annak a ragyogó modellnek a filmen.
– Nem az, csak... – Brenda elvörösödött, a fejét csóválta.
– Szerelmes vagyok – dalolta Margaret. – Igazad volt. Egyetlen
perc tökéletes boldogság mindent megér. Újjászülettem. Aggódtál
miattam?
Brenda ráncos, jóindulatú arcán huncut mosoly jelent meg.
– Ami azt illeti, az elején betegre aggódtam magam. Amikor
viszont kiderült, hogy a rendőrfőnök is eltűnt, kezdtem bízni abban,
hogy valami pontosan ilyen történik, mint amiről beszélsz. –
Felnevetett. Hirtelen odaugrott a kád mellé, lehajolt és szeretettel,
cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Láttad volna Mariannt.

Füstölgött. Valószínűleg soha életében nem járt így. A többiek
elhitték, hogy Rossnak valami hirtelen dolga akadt, de ő biztosan
nem. A női ösztön csalhatatlan.
Margaret kiszállt a kádból, és törülközni kezdett. Brenda lassan
elkomorodott, és óvatos, aggódó pillantást vetett rá.
– És most mi lesz?
Margaret csak sokára válaszolt. Húzta az időt a törülközéssel,
majd belebújt kopott, otthoni farmernadrágjába és megnyúlt, régi
pulóverébe. Nem tudta, mit mondjon. Mi lesz? Mi lehet? Talán
járnak egy ideig. Bízott benne. Nehéz volt elképzelni, hogy Dean egy
ilyen együttlét után fogja a nyúlcipőt. De meddig? Lehetetlen volt,
hogy sokáig. Előbb vagy utóbb ráun. Csakhamar diadalmaskodik
Mariann átütő szépsége. Azt is nehéz volt elképzelnie, hogy Dean
Ross sokáig itt maradjon Silverstownban. Margaretnek fogalma sem
volt, mi vezette a férfit a városba, de az nem volt kétséges, hogy
mindössze ideiglenes kitérőnek szánja.
Egy biztos: nem hihet abban, hogy Dean Ross mellette marad.
Nem lesz hatalmas esküvő, amelyre az egész város összegyűlik. Ami
azt illeti, nem lesz másmilyen sem. Nem fogja szíve alatt hordani
Dean gyermekét. Hirtelen sajgó fájdalom töltötte el a gondolatra. És
furcsamód éppen ez a fájdalom adott erőt a válaszhoz.
– Az övé leszek, amíg ő akarja – mondta csöndesen.
Brenda pedig némán, hitetlenkedve csóválta a fejét.
Hetedik fejezet
Dean Ross elgondolkodva feküdt az ágyán, és a lustán fölfelé

gomolygó cigarettafüstöt nézte. Ritkán gyújtott rá, csak különleges
alkalmakkor. A mai az volt. Tudta, hogy nem lett volna szabad
valami átlátszó kifogással eltűnnie az ünnepségről. Fel kellett volna
állnia a tölgyfa alatt felállított mikrofon elé, és néhány közhelyet
mondania, mint a többieknek. Hozzá egy-két gyönge poént, amit
azért megtapsolt volna a hálás közönség. Elvárták tőle. A kisvárosi
rendőrfőnöknek ez ugyanúgy a kötelességei közé tartozik, mint a
rend fenntartása. És Rossnak eddig eszébe nem jutott volna hogy
bármiért is elhanyagolja a kötelességét.
Főleg egy nő miatt.
Margaret Wesley valami más volt. Nem illett rá az „egy nő”
megnevezés. „A nő”, ez már jobb valamivel.
Benne van, hogy az, aki Margaretet birtokolja, már ha talán
birtokolni lehet, és nem a társának lenni, nos benne van, hogy annak
a szerencsésnek nem kell más.
De még pontosabbnak tűnt az a megfogalmazás, hogy akit
szeretek. És pontosan ez rémisztette meg Dean Rosst.
Nem akart szerelmes lenni. Nem akarta vállalni az ezzel járó
kiszolgáltatottságot. Éppen elég volt egyszer túlélnie, hogy
elvesztette, akit szeretett. Úgy szeretett, ahogyan nem hitte, hogy

még egyszer képes lesz rá. Csak a gyerek segített. És az, hogy a
munkájába temette magát.
És most ez a veszélyes fellángolás. Felnőtt férfikorában, amikor
azt hitte, már túl van az ilyesmin. Elvégre lassan harmincöt éves.
Nem gyerek már.
És ráadásul a legrosszabbkor. Amikor gyermeke iránti szeretete,
Dorothy féltése hivatása feláldozására kényszerítette. Akkor vállaljon
még egy elkötelezettséget?
Azon kapta magát, hogy a cigaretta a körmére ég. Halkan morgott
valamit, hogy ne ébressze fel a szomszéd szobában alvó Dorothyt, és
gyorsan elnyomta a csikket.
A fejét csóválta. Otthagyta az ünnepséget, és otthagyta a gyerekét.
És eszébe nem jutott azok alatt a fantasztikus, hihetetlen,
elragadtatott órák alatt.
Amikor észbe kapott, és vadul száguldva visszahajtott az
iskolához, már alig lézengtek ott néhányan. A szívébe markolt a
fájdalom és a lelkifurdalás.
Aztán megnyugodott, amikor megpillantotta a gyereket. Brenda,
az igazgatónő társaságában rajzolgatott az irodában. Brenda épphogy
csak felpillantott a papírból, amikor ő megérkezett.
– Végzett, seriff? – kérdezte.
– Igen... – bólintott végül az igazságnak megfelelően Dean.
– És sikerrel járt? – Volt valami az asszony hangjában, valami
túlzott közömbösség, amiből a férfi megérezte, hogy mindent sejt.
Elnevette magát.
– Teljes sikerrel.
– Örülök. – Brenda felállt, és megsimogatta a gyereket.
Azóta órák teltek el. Dean hazajött, megmosdatta és lefektette a
lányát. Maga pedig egy üveg sörrel leült a tévé elé, de utólag meg
nem tudta volna mondani, mi volt a műsor. A gondolatai ugyanúgy
Margaret és az életében bekövetkezett változás körül forogtak, mint

most.
Első érzéseit, a bosszankodást, hogy titka máris napvilágra került,
hogy a kisváros csámcsog a kalandján, meglepően hamar elsöpörte
egy másik érzés. A boldogságé. Sőt a büszkeségé. Miért ne vállalná
ezt a viszonyt? Margaret Wesley szép, kedves, értelmes nő,
bármelyik férfi boldog lehetne vele.
De jóval többről volt szó, mint az efféle logikáról. A lényeg az
volt, amit Dean Ross, most, éjszakai magányában kénytelen volt
bevallani magának, szerelmes ebbe a lányba. Szereti a mosolyát.
Félszeg, szinte szégyenlős pillantását. Szájának ívét. Karcsú, mégis
szépen ívelt alakját. Szereti kedvességét és humorát. Biztos volt
benne, hogy szereti még a hibáit is, még ha ebben a pillanatban egyet
sem tudott volna mondani.
Deannek sejtelme sem volt arról, Brenda pletykafészek-e, de
rádöbbent, nem is érdekli már. Ha holnapra az egész város tudni
fogja, hogy új rendőrfőnöke azért tűnt el az iskolai ünnepségről,
hogy lefektesse az egyik tanárnőt, hát legyen! Hamar észrevehetik
majd, hogy nem puszta kalandról van szó.
Azon kapta magát, hogy arról álmodozik, milyen is lenne
Margarettel együtt élni. Milyen lenne úgy hazaérni a munkából, hogy
a lány várja otthon. Úgy lefektetni Dorothyt, hogy utána kettesben
maradnak. Csendesen olvasgatnak egymás mellett, néha
beszélgetnek. Vagy szeretkeznek. Dean Ross, bár ma délután bőven
volt már része a dologból, határozottan úgy érezte, főleg
szeretkeznének.
Azon kapta magát, hogy nem rémiszti el a gondolat.
Elmosolyodott. Sabine halálakor el nem tudta képzelni, hogy még
egyszer így érezhet. És most megtörtént a csoda. A seb szép
csendben begyógyult. Ott maradt a nyoma, a heg egész életén át
elkíséri, de már nem fáj, nem sajog.
Még mindig szereti Sabine-t, de az emlékében élő nő iránti

szerelme már nem gátolja abban, hogy valódi, élő, hús-vér asszonyt
szeressen.
Talán mindez az eltelt időnek köszönhető. Talán annak, hogy
megismerte Margaretet.
Akárhogy is, kezdte szerencsés fickónak érezni magát Azért, hogy
el kellett menekülnie New Yorkból, hogy idekerült ebbe a
kisvárosba. Hogy itt élhet.
Itt tartott, amikor megszólalt a telefon. Döbbenetes, milyen lassan
halnak el a régi reflexek. Dean, ahogy az első csengetést meghallotta,
úgy reagált, mint annyi éven keresztül New Yorkban, gyilkossági
nyomozóként. Ugrott, hogy felkapja a kagylót, közben
automatikusan az órájára pillantott. Éjjel fél egy. Ki is van most
szolgálatban? A kövér Ceruccu? Nem rossz.
Aztán kapcsolt. Hiszen már nem New Yorkban van. Már nem
főfelügyelő, aki megszokta, hogy szinte minden éjjel riasztják, mert
valahol gyilkosság történt, és a helyi erők úgy érzik, nem tudnak
megbirkózni az üggyel. Hiszen ez Silverstown, Amerika egyik
legbiztonságosabb városa, ahol az elmúlt tíz évben mindössze három
emberölés volt, abból is az egyikről kiderült, hogy baleset, a másik
kettőt pedig átutazóban lévő idegenek követték el.
Hát már itt is? Első gondolata a harag volt, a gyűlölet. Aztán
valami harci kedv fogta el. Majd ő megmutatja! Nem engedi, hogy
Silverstownban is mindennapos legyen az erőszak. Rendet rak, kerül,
amibe kerül. Megmutatja a derék helybélieknek, hogy érdemes volt
bizalmat szavazniuk neki.
De mégis jól ismert hang reccsent a hallgatóba. John Leroux
hangja. John kollégája, majd főnöke volt New Yorkban sok-sok éven
keresztül. S hozzá a barátja is, az egyetlen, akit fájdalmas szívvel
hagyott ott, amikor elutazott. Ez valóban szerencsés nap.
– Mizujs John? Csak nem hiányzok? – Ismét az órájára pillantott.

– Nem tudsz aludni?
Gunyoros nevetés hallatszott.
– Nemsokára te sem tudsz, nagyszájú. Godfrey eltűnt a szemünk
elől.
Dean úgy érezte, elsötétül előtte a világ. Jobb kezében tartotta a
telefont, a ballal megkapaszkodott az asztalban.
– Mondd még egyszer! – mordult rá. – Azt hiszem, rosszul
hallottam.
– Jól hallottad – nyugtatta meg kedélyesen Leroux. – Godfrey
eltűnt. Ne kérdezd, hogyan történhetett! Fogalmam sincs. Az
embereink éjjel-nappal a nyomában voltak. Kiderítem, ki szúrta el a
dolgot, és megnézheti magát. Soha életében nem jut följebb a
forgalomirányításnál.
– Nagyon megnyugtattál. – Dean Ross a válla alá szorította a
kagylót, s a hosszú telefonzsinórt kihasználva a bárszekrényhez
ment, és töltött magának egy derék adag Bourbont. – Ha Godfreynak
sikerül lelőni, utolsó gondolatom az a megnyugtató tudat lehet, hogy
nem léptetitek elő azt a marhát, aki elvesztette szem elől.
– Nyugodj meg! – csitította John. – Nem tudhatjuk, hol van.
Egyáltalán nem biztos, hogy utánad ment.
– Nyugodjak meg... – Dean hangja vészesen nyugodtnak hangzott.
– John, én azért hagytam ott a munkám, a karrierem és jöttem ide
eltemetkezni a világ végére, hogy Dorothy biztonságban legyen. De
ha Godfrey utánam jön... John, engem nem érdekel sem törvény, sem
a nyomozás érdekei. Én megölöm a rohadékot.
– Nyugodj meg! – szólt rá újra Leroux. De ez alkalommal
parancsolóan csattant a hangja. Olyan ember hangja volt ez, aki
nemcsak parancsoláshoz szokott, hanem ahhoz is, hogy habozás
nélkül engedelmeskednek neki. – Elkapjuk a fickót. Ha utánad megy,
annál jobb. Azon a környéken jóval kevésbé tud eltűnni, mint New
Yorkban. Nincsenek ismerősei, nincs az a tömeg, feltűnik az idegen.
– De Dorothy... – kezdte Dean. Leroux félbeszakította.
– Helyezd biztonságba! Nincs valami ismerősöd, akire néhány
napra, esetleg egy hétre rábízhatnád?
– Hát... – Dean agyában egymást kergették a gondolatok.
– Biztos, hogy van – előlegezte meg a bizalmat John. – Nem
ismernék rád, ha nem lenne már legalább egy barátnőd abban a
városban. De inkább kettő-három, ha több csinos nő is él a
környéken.
– Él – mosolyodott el Dean minden aggodalma ellenére. – De nem
érdekelnek.
– Micsoda? – Leroux meghökkent. – Ö... beteg vagy? –
érdeklődött tapintatosan.
– Felfogás kérdése. Egyesek szerint betegség. Mások azt mondják,
a lehető legboldogabb állapot. A költők egy része az egyik
álláspontot vallja, míg a másik fele...
– Miről beszélsz, az istenért? Elment az eszed?
– Vagy most jött meg. Szerelmes vagyok, John.
Hosszú csönd támadt, Dean már kezdte azt hinni, bontott a vonal.
Vagy John valami mérges légy csípésétől egyik pillanatról a másikra
elaludt a telefon mellett. Aztán halk, gyanakvó, hitetlenkedő hang
hallatszott.
– Hogy mi vagy?
– Szerelmes vagyok. – Dean meglepődött, milyen jólesik
kimondani. Nem hitte volna, hiszen egy dolog önmaga előtt vállalnia
a dolgot, és más kiállni vele a világ elé. De rájött, nemcsak hogy
képes kimondani, legszívesebben világgá kiáltaná. Hirdetést adna fel,
plakátokon tűzné ki a város minden pontján.
– Ó! – nyögte John. – És ki a szerencsétlen?
– A lányom tanárnője.
– És ő már tud róla?

Hát persze..., akarta mondani Dean, de elharapta. Miért olyan
biztos benne? Hiszen mondott ő egyetlen szót is Margaretnek az
érzelmeiről? Nem. Egyetlen, árva szót sem. Csak beállított hozzá,
rátört mint egy vadállat, és a magáévá tette. Nem mintha Margaret
tiltakozott volna, a férfit mégis lelkifurdalás fogta el.
– Még nem – ismerte el rövid tanakodás után. Aztán felderült a
hangja. – De holnap első dolgom lesz közölni vele.
– Ez kedves tőled – gúnyolódott John. Dean meg volt győződve
arról, hogy barátja nem fogja fel teljes egészében a helyzet
komolyságát. Még képes és azt hiszi, hogy az egész nem más az ő
számára, mint egy, a többinél valamivel komolyabb kaland.
– És mondd, kölcsönös az érzelem? – kérdezte a mindig praktikus
John.
Deannek pedig megint csak a torkán akadt a válasz. Hát persze,
akarta felelni, de inkább egy szót sem szólt. Honnan tudhatja, mit
érez iránta Margaret? Na jó, sejtheti, hogy nem éppen ellenszenves,
ha egyszer lefeküdt vele. De, hogy szereti-e? Valami azt súgta neki,
Margaret Wesley nem az a fajta lány, aki könnyedén, az első
alkalomra odaadja magát valakinek. De manapság mégsem veszik az
ilyesmit olyan komolyan, mint a szüleink korában. Semmi esetre sem
vonhat le túlzó következtetéseket.
– Holnap az első dolgom lesz, hogy megkérdezzem – felelte végül
az igazságnak megfelelően.
John több ezer mérföld távolságból, telefonon keresztül levonta a
következtetést, hogy segítenie kell barátjának eligazodni a lelki élet
rejtelmeiben. John maga boldog házasember volt, három szép gyerek
büszke apja, és hetente egyszer próbált a lelkére beszélni, hogy
házasodjon újra.
– Úgy értsem, van egy nő, akibe szerelmes vagy, de nem tud erről,
és te sem tudod, ő mit érez?
Dean bólogatott.
– Fantasztikus képességed van, hogy összefoglald a dolgokat –
közölte.
– De már beszéltél vele...? – tudakolta Leroux. – Tudod, hol
lakik? Követted hazáig?
Dean egy pillanatig nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.
– John, az ég szerelmére, nem szerelmes kamasz vagyok. Felnőtt
férfi, és Margaret nem az első nő az életemben. Hát persze hogy
beszéltem vele, és ha tudni akarod az igazat... – elhallgatott. Hirtelen
elszégyellte magát. Hiszen azt akarta mondani, hogy az egész
délutánt vele töltötte, és élvezte pazar testének minden gyönyörét. De
nem volt képes kimondani. Nem tudta elmondani John Leroux-nak.
Annak, aki jó tizenöt éve a barátja. Akivel együtt futottak a lányok
után megboldogult legénykorukban. Aki tanúja volt, amikor rövid, de
heves udvarlás után elvette Sabine-t. Aki azóta is testi-lelki jó
barátja, minden titkának tudója.
Nem. Neki sem. Olyan, mintha beszennyezné vele Margaretet és
az egész kapcsolatukat.
– Ha tudni akarom az igazat? – kíváncsiskodott John. Nem az az
ember volt, aki elmegy egy ilyen félbehagyott mondat mellett. Nem
azért volt az egyik leghatékonyabb rendőr New York városában már
évek óta.
– Ha tudni akarod az igazat, akkor holnap este legyél
telefonközelben. Hívlak, mihelyt megtudom, mikor lesz az esküvőm.
– Micsodád? – John hebegett. – Az es... es...
Dean döbbenten állt bérelt házának nappalijában. Nem is tudta,
hogyan csúszott ki a száján a dolog. Miféle agyrém ez? Mi történt
vele? Hiszen egy hete, ha ismeri Margaret Wesleyt. A házasság
pedig komoly dolog. Bármilyen nőcsábász volt is Dean Ross az
utóbbi években, a házasság, a család szent volt a számára. Legalábbis
a saját családja.
De nem is tűnt olyan rossznak az ötlet. Minél többet forgatta

agyában, annál jobbnak tűnt.
– Hát... az esküvőm – ismételte jámborul. – Legalábbis, ha
hozzám jön.
– Nos, ha így áll a dolog... – John Leroux praktikus természete
kezdett felülkerekedni. – Ebben az esetben az volna a legjobb, ha
rábíznád Dorothyt. Az esküvőt elhalasztod néhány napig, amíg el
nem kapjuk Godfreyt. Aztán, ha akarod, akkora lakodalmat csapsz,
amekkorát csak akarsz.
Dean előtt elsötétült a világ. Olyan erővel szorította a kagylót,
hogy ujjai elfehéredtek. Godfrey! Igaz, hogy is feledkezhetett meg
róla? Hát milyen hatással van rá ez a nő? Hogy képes elérni, hogy
megfeledkezzen mindenről, még arról is, ami most a legfontosabb
kell hogy legyen.
Anthony Godfrey. Az az ember, aki öt gyereket ölt meg, mielőtt
Dean Ross elfogta volna. Aki életveszélyesen megsebezte őt is.
Emlékezett a kórházban töltött hetekre. Az otthoni lábadozásra. De
akkor legalább az a jó érzése megvolt, hogy Godfrey lakat alatt van.
Mindörökre.
Aztán Godfrey megszökött. És előtte megesküdött, hogy elkapja
annak a rendőrnek a gyerekét, aki elfogta őt. Leroux emberei hamar a
nyomára bukkantak, de valaki felső szinten úgy döntött, ne fogják el
rögtön, hanem kövessék, így talán sikerül nyomára bukkanni
lappangó cinkosainak. Mindez rendjén is való volt mindenki szerint.
Kivéve Dean Rosst.
Dean úgy érezte, ő vállalta a veszélyt, amikor rendőrnek állt. De a
lánya nem. Rosszul volt a gondolatra, hogy Dorothynak valami baja
eshet. Az ő kis Dorothyjának! Aki, ahogyan nő, egyre jobban
hasonlít Sabine-ra.
Éjszakákon át nem tudott aludni, töprengett, mit tegyen. Hiába
nyugtatgatták, hogy nem tévesztik szem elől Godfreyt egy pillanatra
sem. Számára nem volt biztosíték. És ha mégis? Vagy ha Godfrey

valamelyik cinkosára bízza a dolgot?
Aztán újabb, rémes gondolatai támadtak. Mi történik akkor, ha
további Godfreyk támadnak? Olyanok, akik nem jelentik be előre
szándékukat. Úgy érezte, többé nem lesz képes egyetlen bűnözővel
sem szembeszállni, mert attól retteg majd, hogy Dorothyn állnak
bosszút.
Végül elmondta Johnnak, és ő tanácsolta, hogy vonja ki magát a
forgalomból, ameddig nem rendeződnek a dolgok. Amíg Godfreyt el
nem fogják újra. És az összes cinkosa lakat mögé nem kerül. Amíg
Deannek vissza nem tér az önbizalma, amíg újra olyan nem lesz,
mint volt.
Talán örökre. Ő szerezte ezt az állást is. Rengeteg ismerősén
keresztül tapintatosan érdeklődött, míg meg nem tudta, hogy egy
Silverstown nevű városka rendőrfőnököt keres. Innen fogva gyorsan
peregtek az események. A silverstowniak boldogok voltak, hogy
ilyen neves bűnüldözőhöz jutnak. Ross pedig azért, hogy végre távol
lehet minden veszélytől.
És néhány nap múlva megérkezett. Kibérelte ezt a házat, és új
életet kezdett.
Úgy tűnik, hiába. Mihez kezdjen? Arról szó sem lehet, hogy
Margaretnél helyezze el Dorothyt. Margaret nem szolgált rá, hogy
veszélybe sodorja. Megborzongott a gondolatra.
– Dean... – hallotta Leroux hangját. – Megegyeztünk? Elviszed
Dorothyt ahhoz a nőhöz, aztán...
– Mi az, hogy ahhoz a nőhöz! – harsant Dean. – Margaret nem az
a nő. Margaret a nő, akit szeretek...
– Helyes. Annál jobban vigyázhat Dorothyra.
– Nem.
John Leroux ismerte a barátját. Tudta, mikor nem érdemes
vitatkozni vele.
– Akkor bízd valaki másra! Te pedig tűnj el egy időre! Nem

lennék meglepve, ha Godfrey egyenesen Silverstownba tartana.
– Nem tudhatja, hogy itt vagyok – próbálkozott Dean.
– Tudhatja. Ne légy naiv, Dean! Godfreynak megvannak a maga
kapcsolatai. Nyilván szemmel tartott téged, nemcsak mi őt.
Dean maga sem tudta, hogy volt képes elköszönni Johntól,
megígérni, hogy holnap felhívja, aztán szép csendesen letenni a
telefont. Szíve szerint üvöltött, csapdosott volna. De megszokta,
hogy uralkodik magán. Lassan az ablakhoz lépett, majd kinézett.
Sötéten, fenyegetően remegtek a faágak a gyenge szélben. Tegnap
este még barátságosnak tűnt mindez. Békésnek a szörnyű nagyváros
után. De ma mintha minden fa, minden bokor mögött gyilkos
rejtőzne.
Nyolcadik fejezet
Margaret a nap első sugaraival kelt. Elégedetten nyújtózkodott,

nézte a szobája falán táncoló fénypöttyöket, aztán mintha kilökte
volna magából az ágy. Fölkelt, tornászott egy kicsit a kertben, s mire
lezuhanyozott és megreggelizett, még mindig nem volt annyi az idő,
mint máskor, amikor kelni szokott.
Kiült egy kávéval a teraszra, és átnézte az elmúlt napokban
összegyűlt lapokat, amelyeket nem volt ideje eddig elolvasni.
Margaret tudta, hogy Brenda meglepődik, ha tudomására hozza,
milyen szenvedélyesen szereti Deant. S még ha azt is tudná, milyen
vadul, érzékien szeretkezett vele tegnap! De ezt nem tudhatja meg.
Margaret gátlásai ebből a szempontból nem múltak el.
Különben minden szempontból mintha újjászületett volna. Eddig
álomszuszék volt, akibe reggel alig lehetett életet verni. Ezentúl
hajnalban kel, minden reggel tornászik, nem hanyagolja el, mint az
utóbbi időben túlságosan is. Eddig gátlásos, önbizalomhiányban
szenvedő lány volt, aki el nem tudta képzelni, hogy igazán, őszintén
tetsszen valakinek. Mostantól tudja magáról, hogy hódító, csodálatos
asszony. Eddig azok közé a nők közé tartozott, akik ha nem is
hidegek, de nem élvezik igazán a szexet. Azok közé a nők közé, akik
ha nem is tartják kellemetlennek a dolgot, a szívük mélyén meg
vannak győződve arról, hogy az egész főleg a férfiak örömét

szolgálja.
Mostantól ez is megváltozott. Tegnap délután óta tudja magáról,
hogy erotikus, csodálatos nő. Nincs az a férfi, aki tettetni tudná azt,
amit ő tegnap Dean szemében látott.
Olyan szenvedély volt ez, amelyet csak ő képes gyújtani. Vagy
mégsem? Mariann Stone ragadozó szeme és teste jutott eszébe, és
megborzongott. Aztán felnevetett. Dean utána jött. Ő kellett neki,
pedig Mariann szinte tálcán kínálkozott fel.
Azon kapta magát, hogy a napját tervezgeti. Pedig Brendával
tegnap hosszú haditanács után abban egyeztek meg, hogy ez a
legnagyobb hiba, amelyet elkövethet.
– Ne légy merev! – tanácsolta Brenda. – Élj úgy tovább, mint
eddig! Fogadd el az udvarlását! Menj vele vacsorázni, ha hív,
szórakozni, de ne mindig! Időnként ne érj rá! Ne ülj remegve, a
perceket számolva a telefon mellett! Érezni fogja, és elijeszted. A
férfiak ilyen szempontból olyanok, mint a kutyák. Annak hízelegnek,
aki kellően közönyös tud maradni velük. Aki mindenáron barátkozni
akar, azt megszagolják, aztán ügyet sem vetnek rá. Aki fél tőlük,
megharapják.
Margaret nem kérdezte, honnan szerezte Brenda mindezt az
életbölcsességet. Abba is igyekezett nem belegondolni, hogyan
hangzik mindez fordítva, milyen jó tanácsokkal bombázzák Deant a
jó barátai hasonló esetekben. Mert sajnos túlságosan is jól el tudta
képzelni. „Szedd fel, öregem, a másikat is, azt a bombázó
tornatanárnőt, aztán majd meglátod, melyik a jobb. Megőrültél?
Kocsit sem úgy veszel, hogy csak egyet próbálsz ki! Nem? Na,
ugye!”
Dühösen letette az újságot. Egyetlen cikket sem sikerült
negyedóra alatt elolvasnia. Rájött, hogy pontosan azt teszi, amitől
Brenda óva intette. Még reggel hét óra sincs, de ő máris remegve
várja Dean telefonját.
Vagy tán nem is a telefonját. Lehet, hogy ma reggel is megjelenik
arcán azzal a kisfiús mosollyal, és valami átlátszó ürüggyel, hogy ő
vigye Dorothyt iskolába. Biztosan így lesz. Hiszen a férfiak olyanok,
mint a gyerekek. Úgy érzik, összedől a világ, ha be kell vallaniuk az
érzéseiket. Biztosan így van. Brenda mondta ezt is.
Mintha egy felhő vonult volna el a nap elől, úgy tért vissza a
jókedve. Felpattant és besietett a konyhába. Ha jól gondolja, Dean
bármelyik pillanatban megérkezhet.
Kapkodva kávét készített. Kétszer is, mert előszörre remegő
kezével az egészet mellé löttyintette, amikor a főző tartályából a
szép, porcelán kiöntőbe akarta tölteni, amit a nagymamájától örökölt.
Aztán kenyeret szelt, felvágottat, sajtot, vajat, dzsemet és mézet tett
az asztalra.
Amikor mindennel megvolt, besietett a hálószobába, és a nagy
tükörben megszemlélte magát. Mert hiába szép a nagymama
kávésibrikje, jobb, ha a férfi szeme az ő domborulatain akad meg.
Elégedett volt a látvánnyal. Világos vászonnadrág volt rajta,
amelyben combja hosszúnak látszott, feneke kicsinek, ám kereknek.
Hozzá bő, vörös színű pulóver, amely vagy két számmal nagyobb
volt a méreténél, és a combja közepéig ért volna, ha nem fogja föl
egy övvel.
Margaret egy divatlapban látta a megoldást, és mostanáig nem
volt bátorsága alkalmazni. Valahogy úgy érezte, bármilyen csinosan
állna is rajta, nem neki való. Maradt inkább a hagyományos
ruháknál. Még szerencse, hogy öt évvel ezelőtt az akkori udvarlója
nála hagyta alig használt, vékony pulóverét. Még szerencse, hogy a
férfi mérete csak két számmal volt nagyobb az övénél. Mit kezdene
Dean ruháival? Elmosolyodott a gondolatra. Elveszne bennük.
Ugyanakkor meg is borzongott a gondolat gyönyörűségétől. Szerette
volna Dean valamelyik ruháját viselni, talán érezné rajta keresztül a

férfi bőrének érintését.
Csodálkozva nézte tükörképét.
– Margaret Wesley, te szégyentelen nőszemély – mondta
hangosan, és felnevetett. Tükörképe pedig visszanevetett rá. –
Szépek vagyunk – kacsintott Margaret.
De Dean Ross nem jött. Egyszer hallatszott csak közeledő autó
motorjának zúgása, és Margaret gyorsan leült, s kezébe vette az
újságot. Nem kell tudnia Deannek, hogy így várta. Brendának igaza
van. Aztán lecsapta a magazint, és felpattant.
A csudát! Lehet, hogy a férfiak szégyellik kimutatni érzéseiket, de
ő nem férfi. Tegnap délután megmutatta, hogy nagyon is nem az. Ő
nem szégyelli, amit érez. Kisietett a kertkapuhoz, és végignézett az
úton.
Lapos, sötét kocsit látott a sarkon. Keserű csalódást érzett. Dean
Ross helyett Mr. Wallace szokásos körútja. Aztán a kocsi elindult,
befordult a keresztútra, s Margaret látta, hogy nem a Wallace apuka
kék Pontiacja. Sötétebb, hosszabb, szögletesebb kocsi. Valószínűleg
régebbi is. Nem volt ismerős, és Margaret el nem tudta képzelni, ki
ülhetett benne. Akárki is, legszívesebben megfojtotta volna, amiért
nem Dean Ross az.
És Dean nem jött az iskolába sem. Margaret csaknem biztos volt a
dologban, mert ameddig csak lehetett, a parkolóban téblábolt minden
létező ürügyet kitalálva. Először visszament a kocsijához, mint aki
benne felejtett valamit a kesztyűtartóban. Aztán néhány percet
beszélgetett az egyik szülővel, aki a fejébe vette, hogy a kisfiából
híres festőművész lesz, és ennek első lépcsőfokát az iskola
művészettörténet-tanárától várta. Margaret már többször is próbálta
tapintatosan tudtára adni, hogy a fia attól még nem tehetséges, hogy
ugyanolyan színes köröket és háromszögeket mázol vászonra, mint
Betty, a shooterbridge-i állatkert kétéves csimpánza. Ami azt illeti,
az utóbbi időben inkább kerülte. Most boldog volt, hogy látja. Aztán
a csomagtartóban pakolászott. Nyilván mindenki azt hiszi, fontos
szemléltetőeszközöket hozott magával, azokat rendezgeti.
De az ismerős dzsip nem tűnt fel. Az viszont igen, hogy a felsős
diákok kis csoportban ácsorognak a háta mögött, és műélvezettel
szemlélik domború hátsófelét. Margaret dühösen fölegyenesedett,
lecsapta a csomagtartót, és kocsijának dőlve elszívott egy cigarettát.
Higgyenek, amit akarnak. Akkor is megvárja Dean Rosst!
Tévedett. Megkezdődött a tanítás, de Ross nem jött. Margaret a
szünetben próbálta megtalálni Dorothyt, biztos volt benne, hogy a
kislányból nem lesz nehéz kiszedni, mi történt. Elég szóba elegyedni
vele, s cserfes kis szájával már el is mondja, hogy apunak ma reggel
el kellett mennie valahová.
De Dorothyt sem találta. Nem tudta, mit tegyen. Más nő talán
megsértődött volna, de ő nem ilyen fajta volt. Talán betegek,
gondolta. Valami bajuk van. Itt vannak egy városban, ahol szinte
senkit nem ismernek még, nincs senki, aki a gondjukat viselné.
Nem esett nehezére meggyőznie magát, hogy telefonáljon. Nem
esett nehezére azt mondania magának, hogy az egész nem büszkeség
kérdése. Csak érdeklődik. Ha kiderül, hogy Dean jól van, mond egy-
két gúnyos szót, és leteszi a kagylót. Akkor aztán megnézheti magát
a férfi, ha még egyszer a közelébe merészkedik. Ha baja van, rohan,
hogy mellette legyen.
Mégis, a szíve olyan hevesen dobogott, miközben az egyik
szünetben tárcsázott, mintha az élete függne az eredménytől.
Hiába. A telefon kicsengett, de nem vette föl senki. Margaret
magában szitkozódva tette le a kagylót. Körülnézett. Látta, hogy
Brenda elgondolkodó pillantásokkal méregeti az íróasztala mögül.
Nem volt kedve beszélgetni az asszonnyal. Még vele sem. Kiment,
mint akinek sietős dolga van. Végig a folyosón, maga sem tudta
hová, miért.
Aztán a parkolóban találta magát. Megállt, felnézett, és a

napfénybe hunyorgott. Nem értette a dolgot. Nem volt kedve
visszamenni az iskolába. Nem akart Brendával találkozni. Nem
akarta látni Mariann kárörvendező arcát. Biztos volt benne, hogy
mindenki tudja már, hogy ilyen gyorsan ejtették. Hiába győzködte
magát, hogy lehetetlen, érzései erősebbek voltak.
Beült a kocsijába, és bekapcsolta a rádiót. A műszerfal óráján
látta, hogy van még jó öt perce a szünetből. Hátradőlt az ülésen,
behunyta a szemét. Dean, Dean... hol lehetsz? Miért tűntél így el?
Aztán a másik kérdés, legalább ilyen kínzón. Margaret, te bolond
lány! Miért nem vagy képes uralkodni magadon? Ha a férfinak jó
volt veled, úgyis megkeres újra. Ha te is rabul ejtetted őt, nemcsak ő
téged, nem kell aggódnod.
Autó közeledett, és Margaret kinyitotta szemét. Fekete, nagy,
régimódi kocsi. Lassan hajt végig a parkolón, mint aki keres valamit,
vagy ismerkedik a tereppel. Margaret ösztönösen lejjebb húzódott az
ülésen. Volt egy olyan rossz érzése, hogy akárki is üljön ebben az
autóban rosszban sántikál. Félelem fogta el. Nem akarta, hogy a
kocsi vezetője meglássa őt.
Nem tudta volna elmondani, miért. Teljes joggal tartózkodott itt,
nem követett el semmi rosszat. Mitől tart hát?
Megvárta, míg az idegen autó eltűnik, aztán kiszállt kis
Hondájából, és besietett az iskolába. Kellene szólni Deannek,
gondolta. Keserűen elmosolyodott. Hát ez az.
Délben ismét megpróbálta felhívni Deant, és újra sikertelenül.
Megvárta, hogy egyedül legyen az irodában, és próbálkozott a
rendőrségen is. Udvarias női hang közölte, hogy a rendőrfőnök úr
nincs benn. Miben segíthetnek?
Margaret letette a kagylót. Mit mondhatott volna? Azt, hogy
intézkedjenek, de gyorsan, mert megbolydult hormonjai egész testét
megbolondították? Hogy sürgős, létfontosságú ügyben van szüksége
a rendőrfőnök úrra, s személyesen őrá, senki más nem tudja

helyettesíteni.
Kicsit megkönnyebbült, hogy Brenda nem akart beszélgetni vele.
Az asszony rögtön tanítás után eltűnt, ami nem volt szokása, de
Margaretnek megvolt a maga baja, hogy ne ezen rágódjék.
Hazasietett ő is. Vásárolnia kellett volna, és ha nincs Dean, egy
ilyen szép napon minden bizonnyal kimegy az öbölbe, és rajzolgat
egy kicsit. De most szó sem lehet róla. Otthon kell lennie.
De még soha nem tűnt számára ilyen ridegnek az otthona. A
máskor oly barátságos kis ház szinte taszította. Gyűlölettel nézte az
ismerős tapétát, a falon lévő képeket, amelyeket annyi gonddal és
szeretettel válogatott össze.
Kiment a konyhába, és csinált néhány szendvicset, hogy aztán
érintetlen hagyja őket. Elővett egy könyvet, de nem tudott a szavakra
figyelni. Bekapcsolta a tévét, hogy legalább valaki beszéljen hozzá,
de a géphangtól még inkább egyedül érezte magát.
Telefonált. Először habozva, s hosszan kicsöngetve, mielőtt
csalódottan letette volna a kagylót. Majd egyre többször, egyre
kisebb szüneteket tartva, újra és újra makacsul próbálkozva.
A végén szinte hisztérikusan tárcsázott. Hirtelen kívülről látta
magát. Kócos, hiszen idegességében állandóan a hajába túr. Arca
megviselt, szinte őrült tekintet ül a szemében. És mindez miért?
Azért, mert valakit nem talál otthon. Na és?
Kényszerítette magát, hogy felálljon a telefon mellől.
Kényszerítette magát, hogy átöltözzön kényelmes, otthoni farmerba,
tornacipőbe, trikóba. Leerőltetett néhány falatot a torkán.
Aztán polcáról néhány gyerekeknek szóló művészeti könyvet vett
magához, és beült a kocsijába.
– Teljesen elment az eszed, Margaret Wesley – morogta közben.
Majd gázt adott, és elszáguldott.
Tudta, hol vett ki házat a férfi. Nem volt messze, legfeljebb

negyed óra. Margaret óvatos vezető volt, nem szeretett száguldani.
Most mégis, mintha valami ellenállhatatlan erő hatására nehezedett
volna a szokásosnál jobban a gázpedálra. Nem egészen tíz perc alatt
megtette a távot.
Csak akkor lassított le, amikor odaért, és a házszámot kereste.
Először túl is ment rajta, s a következő útkereszteződésben
visszafordult. De a fordulóban látott valamit, amitől görcsbe rándult
a gyomra. Egy fekete autót. Ma már harmadszor. A mellékutcában
állt. Margaret nem volt biztos benne, de úgy tűnt a számára, mintha
ülne valaki a vezetőülésen. Nem volt kedve odamenni és
megbizonyosodni. Megborzongott. Jobb lesz, ha a saját dolgával
törődik. Visszament a házig, amelynek kerítésén már kezdett
virágozni az orgonabokor.
Megállt a kapu előtt, kiszállt, és megnyomta a csengőt. Semmi.
Nem nyitottak ajtót. A ház lakatlannak, elhagyatottnak tűnt. Furcsa
volt. Margaret nemegyszer járt már tanítványainál és tudta, ha
nincsenek is otthon, ezer és egy jel elárulja, hogy gyerek lakik a
házban. A kertben egy-egy játék, falnak támasztott kis bicikli. A
széken valami plüssállatka. A locsoló mellett kis kanna. S ki tudja
még hány apróság, ami most eszébe sem jut. Csak a hiányukat látja.
Tanácstalanul nézett körül. Talán, ha bekopogtatna valamelyik
szomszédhoz. Mondhatja, hogy könyveket hozott Dorothynak, mert
megígérte a gyereknek.. Mondhatja, hogy...
Nem kellett semmit sem mondania. A túloldalon kinyílt egy ajtó,
és ismerős arc mosolygott rá. Evan Wallace.
Úristen! Sejtelme sem volt, hogy ő is itt lakik.
– Jó napot! – kiabált a férfi.
Margaret erőt vett magán és visszamosolygott. Hirtelen
tökéletesen látta a helyzet groteszkségét. Mr. Wallace nyilván azt
hiszi, hogy ő is ugyanazt az ártatlan kis játékot játssza. Valami
ürüggyel megjelenik az ajtaja előtt, de nem megy be. Hát nem!

Céltudatosan megindult a Wallace-porta felé, és elégedetten látta,
mint hervad le a vigyor a férfi képéről.
Mire odaért, Mrs. Wallace is előkerült. Sovány, egérkeszerű,
szürke kis nő volt, aki aggódva nézett rá. Talán sejti a férje titkos
kerülőútjait, és most attól tart, hogy Margaret azért jött, hogy
szerelmet valljon Evannek? Margaretben szánalom és harag
kavargott. Hogyan alázkodhat meg egy nő ennyire? Miért nem áll a
sarkára? Miért hagyja, hogy a férje így megalázza?
Aztán eszébe jutott saját helyzete, és elvörösödött. Nincs mit a
szemére vetnie ennek a nőnek.
– Dorothynak hoztam néhány könyvet. Megígértem neki. Tudják,
Dorothy Rossnak. Ott lakik a túloldalon. – Értetlenül néztek rá, s
Margaret, mintha bizonyítania kéne állítását, fölemelte a kezében
tartott könyveket.
Mrs. Wallace egérkearcán mosoly jelent meg.
– Úgy érti... vagyis, arra a szőke kislányra gondol?
– Igen. – Bólintott lelkesen Margaret.
– Itt lakik szemben az apjával...
– Tudom.
Margaretet kezdte elfogni a türelmetlenség. Nem volt újdonság
számára, hogy az emberek többsége kicsit nehéz felfogású, mégsem
tudta megszokni igazán. Aztán erőt vett magán. Csak szép lassan.
– Megígértem a kislánynak, hogy kölcsönadok neki néhány
könyvet – magyarázta. – Bevittem az iskolába, de Dorothy nem volt
ott. Gondoltam, biztos beteg, és úgy döntöttem, elhozom neki. Ha
már egyszer ágyban van, legalább legyen mit olvasnia.
– Ágyban van? Beteg? – Mrs. Wallace sovány arcán rémület
jelent meg. – Remélem nem fertőző.
Margaret a szeme sarkából látta, mint sóhajt fel a férje.
– Nincsenek itthon – szólt közbe, és Margaret életében először

hálás volt neki.
– Úgy érti, elutaztak?
Mintha egy örökkévalóság lett volna az a néhány másodperc,
amely múltán Mr. Wallace válaszolt. Margaret biztos volt benne,
hogy örökké agyába ivódik a kép, örökre érezni fogja a tavaszi
napsütésben a hűvös szellőt, amely trikóját hátához tapasztja és haját
arcába fújja, és látni fogja a gyanakvás, megkönnyebbülés,
értetlenség közt ingadozva álló asszonyt. Férjét, akinek arcán valami
olyasmi látszik, hogy na, most már érted, miért vetettem rá szemet?
Aztán Evan végre megszólalt.
– Nekem nem szóltak, de úgy tűnt. Kora reggel mentek el, szinte
még sötét volt. Azért tudom csak, mert nem tudtam aludni, és
kimentem a konyhába egy pohár vizet inni.
Mrs. Wallace arca megrándult. Margaret sejtette, hogy bármit is
ivott Mr. Wallace a konyhában ma hajnalban, az nem víz vagy
üdítőital volt. De jobbnak látta nem kommentálni a dolgot.
– Akkor mentek valahová? Hajnalban? – hitetlenkedett.
A férfi bólintott.
– Olyan volt, mintha nyaralni mennének. A kislány hozta a
maciját. Ross pedig egy bőröndöt és egy nagy sportszatyrot.
– Értem. – Margaret bólintott, pedig éppen nem értett semmit.
Fejében kérdések tömege kavargott, alig várta, hogy egyedül legyen
és végiggondolhassa. Kell lennie valami válasznak.
Nem tudta volna megmondani, hogyan volt képes összegyűjteni
magában a lelkierőt, hogy ne szó nélkül rohanjon el a Wallace
családtól.
Megteázott, hogy ne bántsa meg őket. Az asszony egészen
felengedett, elmondta, hogy kislány korában színésznő akart lenni, de
szegények voltak, és nem tudták fizetni az énekórákat.
Margaret együttérzően hallgatta. Mr. Wallace leplezetlen

érdeklődéssel bámulta, a lánynak szinte viszketett a tenyere, hogy a
képébe löttyintse a teáját. Pont amikor elindult, előkerült Tom
Wallace is. A gyerek hétéves volt, és most rémülten meredt
tanárnőjére, láthatóan azon gondolkodott, mi rosszat tett.
Margaret lelkifurdalásában kölcsönadta neki az egyik könyvet a
kettő közül, amit Dorothynak hozott, bár Tomot inkább a baseball
érdekelte, mint a képzőművészet.
– Milyen kedves – ömlengett az asszony.
– Majd én visszaviszem, ha a gyerek végzett vele – sugárzott a
férje.
Margaret végül csaknem futva távozott.
Alighogy hazaért, csengett a telefon. Futott felkapni, aztán az
utolsó pillanatban megtorpant. Bolondság! Ugyan, miért képzeli,
hogy Dean hívja. Azok után, hogy eltűnt, s gyerekével együtt
váratlanul és rejtélyesen elutazott a városból? Nyilván Brenda az, aki
miután az iskolában nem beszélgettek, így akarja kipletykálni magát.
Vagy akárki más... mindegy! Senkihez sincs kedve.
Várta, hogy a hívó letegye a telefont, aztán a megkönnyebbülés
helyett kínzó hiányérzet fogta el, amikor hirtelen csönd lett. Fájó
csönd.
– Teljesen elment az eszem – morogta. Már kezdte bánni, hogy
egyáltalán találkozott Dean Ross-szal, nemhogy összejött vele.
Eszébe jutottak tegnapi érzései, Brenda biztatása. Bármilyen rövid
legyen is, megéri. Hát, nem gondolta egyikük sem, hogy ilyen rövid
lesz.
Elgondolkodott, mit érezne most, ha az történt volna, amiben
biztos volt, hogy történni fog. Ha tegnap Dean nem jön utána, hanem
ott marad az ünnepségen. Mariann Stone-nal. Fájna az is, biztos volt
benne. Talán ugyanígy, mint ez, most. Talán még jobban, nem lehet
eldönteni. Egy dolog biztos. Azt legalább értené.
Ijedtében ugrott egyet, amikor odakinn csöngettek. Nem lehet,

mondta. Ne reménykedj, te bolond!
De azért futott az ajtóhoz. Kinézett. A kertkapuban idegen férfi
állt. Ötven körül lehetett. Magas, izmosnak tűnő, de túlsúlyos, erősen
kopaszodó férfi. Olcsó, konzervatív szabású öltöny, régimódi
aktatáska, amelyet Margaret apja használt még valamikor fiatal
korában.
Ki lehet? Margaret nem volt biztos benne, de úgy tűnt neki, ezt az
alakot látta a fekete kocsi kormánykereke mögött.
– Mit óhajt? – kérdezte, és bosszantotta, hogy ellenségesen cseng
a hangja. Alapelvnek tartotta, hogy ameddig nem ad valaki okot az
ellenkezőjére, mindig, mindenkivel udvarias legyen.
– Elnézést, hogy zavarom, asszonyom – a férfi hangja fátyolos
volt, s mintha nehezen préselte volna ki magából a szavakat, de a
kiejtése művelt emberre vallott. Margaret körülnézett, de nem látta a
fekete autót. Pontosabban egyetlen autót sem látott, ami határozottan
furcsa volt errefelé. A legközelebbi buszmegálló több kilométerre
van innen, a helybeliek mindenhová járművel mennek. Az idősebbek
kocsival, a fiatalabbak, sportosabbak kerékpáron. Hogyan jött ez az
ember?
A férfi észrevette pillantását és elmosolyodott. Barátságos mosoly
volt, de valami rejtélyes ok miatt nem tette kedvesebbé az arcát.
Margaret megborzongott
– A barátom hozott – magyarázta. – Azt mondta, elugrik tankolni,
amíg nem végzek.
– Aha – bólintott Margaret. – De azt hiszem nem veszek semmit.
– Én pedig sajnos nem adok el semmit. – Ismét az a
lefegyverzőnek szánt, ám hideg mosoly. – Az egyik barátomat
keresem. Nem találom otthon, és gondoltam, esetleg ön segíthet.
– Barátját?
– Dean Rosst. Az új rendőrfőnököt.
Margaret úgy érezte, minden erő kifut a lábából. Remegő kézzel

kapaszkodott meg a kerítésben.
– Nem tudom hol van.
A férfi csalódottnak tűnt.
– Kár – sóhajtott. – Annyira bíztam Önben. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Messziről jöttem, hogy találkozzak vele. Igazán kár!
Margaret keze automatikusan mozdult. Kinyitotta az ajtót.
– Jöjjön be!
– Köszönöm. – A férfi meglepően gyorsan mozgott. Mire
Margaret észbe kapott, már odabenn volt a szobában. Körülnézett. –
Milyen szép itt. – Pillantása a szendvicsekre, a reggel kikészített
plusz terítékre esett. – Vár valakit?
Margaretet elfogta a méreg.
– Nézze, nem tudom, mit akar, de...
– Bocsánat, bocsánat... – A férfi megadóan felemelte két kezét. –
Szakmai ártalom.
Margaret a bárszekrényhez lépett.
– Maga rendőr?
– Úgy is lehet mondani – mosolygott a vendég.
Margaret nem egészen értette a választ. Valaki vagy rendőr vagy
nem, de talán téved. Biztosan mindenféle átmenet is van.
Technikusok, fényképészek, minden krimiben látja őket a bűntények
helyszínén. Mindenesetre töltött két pohár whiskyt, magának jéggel,
a vendég intett, hogy jég nélkül.
Megvárta, míg mindketten leülnek, azután kérdezte csak.
– Mégis, miből gondolta, hogy itt találja Rosst?
A férfi vállat vont.
– Rutin. Megszoktam, hogy megtaláljak embereket.
– De most mégsem találja Deant. Különben nem volna itt.
– Gyorsan vág az agya. Valóban nem találom. De talán segíthet.
– Sajnálom. – Margaret kortyolt az italból. Megfigyelte, hogy

vendége bár a szájához emelte a poharat, valószínűleg egyetlen
cseppet sem ivott. – Fogalmam sincs, hol találja Dean Rosst.
A férfi előredőlt a székben.
– Nekem megmondhatja. Tudom, hogy azt mondta magának,
senkinek ne árulja el, hol van. Nyilván ezt mondta. De nem tudta,
hogy meglátogatom. Régi jó barátok vagyunk.
Margaret sóhajtott. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ha
tudná hol van Ross, elmondaná ennek az alaknak. De a sors legalább
ettől a választástól megkímélte.
– Azt hiszem érhetően megmondtam, hogy sejtelmem sincs, hol
találja. Nem szoktam hazudni.
– Értem. Elnézést. – Az idegen különös, ravaszkás pillantást vetett
rá, s Margaret egyre inkább bánta, hogy beengedte a házba. – De azt
talán csak tudja, hol van a kislánya, Dorothy. Biztos örülne nekem,
ha látna.
– Azt sem tudom. Nézze, nem tudom, mi ez az egész, de kezd
kellemetlen lenni ez a faggatózás. Azt sem egészen értem, mit akar
tőlem. Alig néhányszor találkoztam Mr. Ross-szal. Annyit
mondhatok mindössze, hogy Dorothy ma nem volt iskolában.
– Ön pedig ma délután megpróbálta meglátogatni.
Margaret sápadtan meredt rá. A fekete autó. Most már biztos volt
benne.
– Mindegyik tanítványával ennyire törődik, tanárnő?
– Nem mindegyikkel. – Margaret felpattant, és az arca lassan
elvörösödött. – Van még kérdése?
A férfi felállt, lesimította nadrágját.
– Köszönöm a beszélgetést – mondta. – Nagyon tanulságos volt.
Még találkozunk.
A lány nem tudta eldönteni, minek vegye ezt, fenyegetésnek, vagy
búcsúzkodásnak. Kikísérte az idegent, s ahogy kiléptek, a kapu előtt
megjelent egy kocsi, és a férfi beszállt. Margaret szinte csalódást

érzett. Nem a félelmetes fekete kocsi volt. Vajszínű Chevrolet, az
oldalán az egyik autókölcsönző cég emblémájával.
Kilencedik fejezet
Teltek a napok, és Dean Ross nem került elő. Dorothy nem járt
iskolába, s Brenda tanítás után szinte köszönés nélkül rohant mindig
haza. Margaret kezdett beletörődni. Otthagyták, tudomásul kell
vennie. Ross nem szereti, mindössze pillanatnyi örömöt nyújtott a
férfinak. Ha eddig voltak is kétségei, jobb ha beletörődik. Nem tudja,
milyen titokzatos ok miatt kellett Deannek váratlanul elutaznia, de
nem tudott olyan okot elképzelni, ami megakadályozhatta abban,
hogy legalább egy cédulát írjon. Hogy felhívja, és annyit mondjon,
viszlát. Csak egy magyarázat létezhet. Nem fontos neki annyira.
Nyilván eszébe sem jutott.
Néhány nap teltével csaknem ennyire fájt neki Brenda
magatartása. Az első napokban még örült is, hogy nem kell
meghallgatnia a közhelyeit, miszerint minden jóra fordul, majd
meglátja, meg biztos jelentkezik majd, hidd el, hogy szeret. De
ahogy telt az idő, rájött, hogy pontosan ezt szeretné hallani. Még ha
nem is igaz.
Próbált a szünetekben beszélni Brendával, és rá kellett jönnie,
barátnője kerüli. Nyilván lelkifurdalása van, gondolta Margaret. Azt
hiszi, őt hibáztatom azért, hogy így jártam Deannel. A fejét csóválta.
Brenda ismerhetné már annyira, hogy tudja, vállalja a felelősséget a

döntéseiért.
Az ötödik nap döntött. Elege van ebből a bújócskából.
Ha Dean Ross eltűnt az életéből, az ő dolga. Senkit nem lehet
kötelezni arra, hogy szerelmes legyen. Talán szerencse is. Elgondolni
is rossz, milyen túlzsúfoltság lenne a bíróságokon. De azt nem
engedi, hogy ez a szerencsétlen, mégis édes emlékű kaland
Brendához fűződő barátságát is tönkretegye.
Szombat volt. Ilyenkor, ha nem volt más dolguk, általában közös
programot csináltak. Kirándultak, ha az idő engedte, de volt, hogy
beautóztak Shooterbridge-be vásárolni, kirakatokat nézni, vagy
moziba.
A csudába is! Erről miért mondjon le?
Az elhatározást tett követte. Szoknyába bújt, blúzt vett föl és
könnyű, tavaszias blézert, majd lelkiállapotához képest elégedett
pillantást vetett a tükörbe. Aztán előhozta a garázsból kis Hondáját és
lassan gurult Brenda háza felé.
Közben többször is hátrapillantott a visszapillantó tükörben, de
nem látta a fekete autót, sem a vajszínű bér-Chevroletet. Tudta, hogy
nevetségesen viselkedik, de nem volt képes megállni. Szeme újra és
újra a tükörre tévedt.
Vajon ki lehetett az az ember? Nyilván Dean egy volt kollégája
New Yorkból, akinek erre volt dolga a környéken, és gondolta,
meglátogatja. Lehetett volna udvariasabb is vele. Szegény fickó.
Biztosan kellemetlen meglepetés volt számára, hogy nem tud
találkozni Ross-szal, és arról nem tehet, hogy faragatlan, és olyan
különösen fenyegető a modora. Nem lehet minden New York-i
rendőr olyan, mint Dean. Szépen is néznének ki. Az ország egész női
lakossága New Yorkba akarna költözni. Elmosolyodott a gondolatra.
Leparkolt Brenda háza elé, a szokott helyére. Brenda háza
nagyobb volt, mint az övé és jóval elegánsabb is. Még akkoriban
vették, amikor összeházasodtak, és úgy tervezték, gyerekzsivaj tölti

meg a tágas szobákat. Aztán gyerek nem jött, Brenda férje meghalt,
és az asszony egyedül maradt. Többször is beszéltek arról, hogy el
kéne adnia a házat és valami kisebbe költözni, de Brenda az utolsó
pillanatban mindig meggondolta magát. Margaret kiszállt kocsijából,
fütyörészve ment a díszes, kovácsoltvas kapuhoz. Csak azért is jól
fogja érezni magát!
A kapu zárva volt. Nem értette a dolgot. Brenda a lehető
legritkább esetben zárta a kertkaput, olyankor, ha több napra utazott
el. Amikor valaki egyszer felelőtlenek nevezte, nevetve válaszolt.
Hadd menjen be a kertbe, aki csak akar. Mi kárt tehet? Legfeljebb
letép néhány szál virágot. Tegye! Biztosan romantikusabb, mint
boltban venni randevú előtt. És különben is. Ez itt Silverstown. Itt mi
veszély fenyegethetne? A házak jó részének kerítése sincs.
Margaret meg volt győződve, hogy Brenda otthon van. Biztosan
szólt volna, ha elutazik. S különben is. Látszik a házán, ahogyan
Rossén látszott, hogy lakatlan. Az egyik ablak nyitva volt, s mögötte
a csipkefüggöny békésen lebegett az alig érezhető szellőben. Halk
zenefoszlányokat sodort Margaret felé ez a szellő. Meg mert volna
esküdni, hogy Brenda háza felől. Vad, lüktető zene volt. Nem afféle,
amit Brenda hallgatott volna.
A lány kíváncsian nyújtogatta nyakát a sövény fölé. A garázsajtó
nyitva, Brenda öreg, de remek állapotban lévő Volvójának feneke
kivillan.
Csöngetett. A fejét csóválva várt. Nem értette a dolgot. Senki nem
jött ajtót nyitni. De a zene egyik pillanatról a másikra elhallgatott.
Egy megoldást tudott csak. Brendának vendége van. Akármilyen
hihetetlen is. Olyan vendége, aki miatt nem nyit ajtót a barátnőjének.
Az ilyen vendég pedig csakis ellenkező nemű lehet, és a kihallatszó
zenéből ítélve jóval fiatalabb nála.
Sok mindent megmagyarázott a dolog: miért rohan Brenda úgy

haza munka után, miért nem ér rá, de legfőképpen, miért nem meséli
el boldogan, hogy van valakije. Azért, mert szégyelli ezt a viszonyt.
Titokban akarja tartani. Egy nála jóval fiatalabb férfi! Úristen! Csak
nem valamelyik diák?
Margaret szinte rosszul lett a gondolattól. Visszaült kocsijába, de
annyi erőt sem érzett magában, hogy indítson. Nem! Brenda nem
tehet ilyet. Ha meg is kívánna egy ilyen fiatal fiút, soha nem engedné
meg pedagógusi lelkiismerete, hogy engedjen a csábításnak.
Közben saját tapasztalata azt súgta, nem olyan könnyű ellenállni a
csábításnak, mint eddig hitte. Igaz, az ő esetében Dean Ross volt a
csábító, férfias arcával, gyönyörű, izmos, mégis kecses alakjával.
Széles vállával, karcsú csípőjével, hosszú combjával, megmarkolni
valón kerek fenekével. És azzal a tengerként veszélyes tengerkék
szemével.
Brenda, Brenda... mibe keveredtél?
Hazament, de nem tudott megnyugodni. Többször is a telefon felé
nyúlt, de mindig visszahúzta a kezét. Mit mondjon? Első alkalommal
a sértett, megbántott barátnő beszélt volna belőle, ha nem uralkodik
magán és telefonál. Elmondta volna Brendának, hogy ő is
megosztotta minden titkát, és igazán elvárta volna, hogy... Marhaság,
legyintett. Brenda felnőtt nő, joga van ahhoz, hogy titkai legyenek.
Másodszor arról akarta biztosítani az asszonyt, hogy megérti őt,
bármit tesz is. De ez túl hamisnak, túl kegyesnek tűnt. Azonkívül
nem is volt igaz. Bármennyire is barátnőjének érezte Brendát, anyai
barátnőjének, nemigen tudta megérteni, hogyan őrülhetett meg
annyira, egy jóval fiatalabb férfival, egy fiúval folytasson titkos
szerelmi viszonyt.
Harmadszorra úgy gondolta, megpróbál közönyösen viselkedni,
mintha nem tudna semmiről. Hátha Brenda erre vár, és maga nyílik
meg előtte. Aztán elvetette ezt is. Nem volt kedve hazudni, s
különben is, amikor csöngetett, Brenda nyilván kinézett az ablakon,

és látta, hogy ő az.
Végül nem telefonált. De azért nem hagyta nyugodni a dolog.
Elhatározta, hogy a végére jár. Igazán nem akart nyomozni a
barátnője után, de úgy érezte, egy rejtély éppen elég az életében.
Leült kedvenc foteljébe, és haditervet készített.
Megfigyelhetné a házat. A filmekben mindig így csinálják. Ülnek
a kocsijukban, termoszból kávét isznak, aztán mindig történik
valami.
Hát erről le kell mondania. Semmi kedve nem volt esetleg egy fél
napot is a kocsijában ülve tölteni, egy termosz kávéval vagy anélkül.
Talán New Yorkban működik az ilyesmi, de itt, Silverstownban
biztosan nem. A környéken mindenki ismeri a kocsiját, és néhány óra
elteltével mindenki azon tanakodna, miért ücsörög ő ott. Azonkívül
arról is meg volt győződve, hogy biztos akkor történne valami, a gaz
csábító akkor hajtana el – Úristen, talán gördeszkán –, amikor őt a
természet néhány percre elszólítaná őrhelyéről.
Ha igazi nyomozó volna, a másik megoldás az lenne, ha
végigjárná a szomszédokat. Felmutatná igazolványát és szigorú
hangon megkérdezné, nem látott-e valamelyikük valami gyanúsat a
szomszédban? Nem? Biztosan? Fenyegető pillantás. Nem jön
valamelyik gyerek túlságosan sűrűn korrepetálni? Na, látja!
Figyelmeztetem, hogy eskü alatt vall.
Megrázta a fejét. Túl sok kalandregényt olvasott. Kell, hogy
legyen egyszerűbb megoldás.
Idáig már eljutott, csak azt nem tudta még, mi volna az, amikor
odakinn csöngettek.
Gondolatban végigfutott a lehetőségeken. Dean Ross az. Arcán
bocsánatkérő mosoly, kezében rózsacsokor. Kizárt. Nincs olyan
szerencséje. Brenda. Arcán bocsánatkérő mosoly, kezében egy üveg
csokilikőr. Talán.
Egyikük sem volt. Evan Wallace állt az ajtóban, arcán

bocsánatkérő mosollyal, kezében a művészeti könyvvel, amit
Margaret néhány nappal korábban hagyott náluk.
– Gondoltam, visszahozom.
Margaret sóhajtott.
– Igazán kár volt fáradnia. Tom behozhatta volna az iskolába.
– Nem volt nagy fáradtság – nyugtatgatta Mr. Wallace. – Amúgy
is vásárolni megyek, és pont útba esik.
Margaret átvette a könyvet. Csak egy futó pillantást vetett rá, és
látta, hogy valami sötét folt terjeng rajta. Vörösbornak vélte.
– Utána pedig Shooterbridge-be megyek – mesélte Evan Wallace,
mintha be kellene számolnia Margaretnek, mikor, merre jár. – Van
egy kis dolgom, a Bridge Hotelben találkozom egy üzletfelemmel.
– Helyes – bólintott egyetértően Margaret.
– Utána, gondoltam, elmehetnénk moziba... – kérdő pillantást
vetett a lányra.
Margaret vállat vont.
– Miért is ne?
– A mozi után pedig megvacsorázhatnánk Shooterbridge-ben.
Nem tud egy jó vendéglőt?
A lány elgondolkodott.
– A Colt kocsmáról jókat hallottam. Már többször is terveztem,
hogy egyszer kipróbálom.
– Remek – ragyogott Evan. – Akkor legyen a Colt kocsma!
Vacsora után pedig jólesne valami ital egy kellemes csöndes, zenés
helyen.
– Az Arany Szaxofon – vágta rá Margaret kapásból. – A legjobb
hely az egész városban.
– Csodálatos! – ragyogott Mr. Wallace. – Akkor mindent
megbeszéltünk. Két óra múlva itt vagyok magáért. Addig átöltözök.
Csinos legyen... – kacsintott. – Nem mintha most nem lenne az.
S ezzel fütyörészve távozott. Szinte még kék Pontiacjának kerekei

is vidám dallamra pörögtek.
Margaret pedig döbbenten állt a kertkapuban. Aztán kitört belőle a
nevetés.
Randevú Evan Wallace-szal! Ezt sem hitte volna. A fejét csóválta.
Végül is miért ne? Nem fogja megszegni elvét, hogy nem kezd ki
tanítványa apukájával. Dean Ross kivétel volt és az is marad. Eltölt
egy remélhetőleg kellemes estét Evannel, és kész. Ha a férfi többre is
számít, hát csalódni fog.
Tizedik fejezet
Dean Ross ketrecbe zárt vadként járt fel és alá szűk szállodai
szobájában. Csaknem egy hete tart már ez a lidércnyomás. Néha úgy
érezte, nem bírja elviselni. Csak az a gondolat adott erőt hozzá, hogy
ha végre sikerül pontot tenniük az ügy végére, újra együtt lehet
Dorothyval és Margarettel.
Nem tudta mit képzel a lány, de sejtette. Legszívesebben rohant
volna hozzá, hogy karjába kapja, lecsókolja szeméről a bánat
könnyeit. Hogy mindent megmagyarázzon, mindent jóvá tegyen.
De nem lehet. Éppen azért nem láthatja, mert szereti. Amiért
Dorothyt sem. Most csak az a fontos, hogy ne essen bajuk. Minden
más ráér.
Anthony Godfrey nem lebecsülendő ellenfél. Az elmúlt napok is
azt bizonyították. Ross több olyan jelzést kapott, hogy Godfrey itt
bujkál a környéken, sőt, hogy bandája is vele van. Mégsem sikerült
elkapni.
Pedig ahogy John Leroux felvázolta tervét, minden olyan
egyszerűnek és világosnak tűnt. Az élet viszont legritkábban alakul
úgy, mint a tervek.
John úgy képzelte, hogy ő eltűnik és üldözöttből üldözővé válik.
Godfrey óhatatlanul magára vonja a figyelmet, ha ezen a helyen
vadászik rá. Elfogják, és utána Ross élhet boldogan. Maradhat itt,

vidéken, ha ez a vágya, de nyugodtan visszatérhet New Yorkba is.
Várja a régi beosztása.
Leroux számításába több hiba is csúszott. Az egyik, hogy
alábecsülték Godfrey ügyességét. Hiába jött el John is és hozta
magával három legjobb emberét, a bűnöző mindig kicsúszott a kezük
közül. A másik probléma magában Rossban volt. Nem sejtette, hogy
ilyen nehezen viseli Margaret hiányát.
Egyszer még meg is szegte a konspiráció alapszabályát, és
felhívta a lányt. De hiába. A telefon hosszan, üresen csengett ki, és
nem vette föl senki. Ross eszével tudta, jobb is így. Úgy sem
magyarázhatta volna el, mi a helyzet. A lány, ha jól ítéli meg a
természetét, ragaszkodna hozzá, hogy megossza vele a veszélyt, és
találkozzanak. Mégis fájt a dolog. Annyira vágyott hallani a hangját!
Szinte mindent megadott volna érte.
Kopogtatás riasztotta föl álmodozásából. Mire az ajtó kinyílt, a
falhoz ugrott és hónaljtokjából előkapta pisztolyát.
John lépett be és becsukta maga mögött az ajtót. Pillantása
végigfutott a vetetlen ágyon, a mindent elborító rendetlenségen.
– Borostás vagy – jegyezte meg.
Ross vállat vont.
– Nem randevúzom.
– De igen.
Ross csodálkozva nézett barátjára. Reménység csillant a
szemében.
– Úgy érted, hogy...
– Nem. – John eléállt és megrázta. Leroux jó egy fejjel
alacsonyabb volt nála, és legalább húsz kilóval könnyebb, de ettől
még úgy megrázta, hogy Dean egy bármixer fedeles poharának
képzelte magát. – Ide figyelj, Ross, nem tudom elnézni, hogy így
elhagyod magad egy nő miatt.
– Margaret nem egy nő, hanem... – kezdte Dean, de John nagyot

lökött rajta, hogy a szekrénynek csattant.
Masszív darab volt szerencsére, egy régimódi szállodában.
– Tudom, tudom, ha nem hallottam százszor az elmúlt napokban,
akkor egyszer sem. Margaret nem nő, hanem földreszállt angyal.
Életed értelme és célja. Akkor is elegem van a sopánkodásodból.
Amióta ismerlek, mindig is rendszerető voltál. Soha nem viselted
volna el ezt a disznóólat magad körül. – Undorodva csóválta fejét. –
És soha nem hagytad így el magad. – Lehalkította hangját. – Még
Sabine halála után sem. – Fáradtan lerogyott az egyik fotelba, és
undorral félrelökött egy levetett inget a karfáról. – Ha nálad ez a
szerelem, hát én jobban kedveltelek úgy, hogy nem vagy szerelmes.
Dolgozni sem lehet veled. Beszélek hozzád, és azt veszem észre,
hogy nem rám figyelsz. Az a nő jár a fejedben. Jó, tudom, nem az a
nő, hanem... A fenébe is! Már engem is megkavarsz.
Ross csöndesen fölvette az inget a földről. Bocsánatkérőn
pislogott.
– Biztosan igazad van, John. Csak azt nem tudom, te mit tennél,
ha nem láthatnád a feleséged, a gyerekeid?
– Megmondom – csattant Leroux. – Nem hagynám el magam,
nem siránkoznék, hanem próbálnék mindent elkövetni, hogy
mihamarább újra találkozzunk. És mondok még valamit. Azt is
tudom, hogy te mit tennél, ha én volnék ebben a helyzetben.
Mellettem állnál, és ha mégis összetörnék, erővel rugdosnál tovább.
És pontosan ezt teszem én is.
– Kivel randevúzok? – kérdezte Ross. Az ágyhoz lépett, és gyors,
ügyes mozdulatokkal beágyazott.
– Csapdát állítunk Godfreynek – magyarázta John. Zakója
zsebéből karcsú, finom ezüst cigarettatárcát húzott elő, s abból
vékony, könnyű szivart. Másik zsebéből bőrtokból monogramos,
ezüst öngyújtót. Leroux a megszállottja volt. Nem dőlt be
hirdetéseknek, legújabb divatoknak. Mindenben az értéket kereste, és

általában meg is találta. – Kell valaki, aki előcsalogatja.
– Tudom. Én – bólintott Ross.
– Nem – rázta meg fejét a barátja. – Próbáltuk már, és nem vált
be. Nem kockáztat a gazember. El akar kapni téged is, de nem az
első helyen vagy a listáján. Előbb ártani akar neked. Fájdalmat
okozni. Nem fizikai fájdalomra gondolok.
– Dorothy – mondta halkan Ross.
– Például. De bárki megteszi, akit szeretsz.
– Na, nem! – Dean Ross elvörösödött. Karcsú testén megfeszültek
az izmok, ahogyan előrehajolt és barátja szemébe nézett. Kék szeme
fenyegetően csillogott. Nem sokan állták volna ezt a pillantást. Főleg
olyanok, akiknek már volt hozzá balszerencséjük.
John Leroux azon kevesek közé tartozott, aki nem hátrált meg. De
még ő sem állta ezt a pillantást. Lesütötte szemét.
– Nem – mondta Dean halkan, de határozottan. – Margaretet nem
engedem belekeverni. Még szerencse, hogy csak most kezdődött a
kapcsolatunk, és nem tudnak róla. Amíg titok, biztonságban van.
Tegyél meg egy szívességet! Felejtsd el Margaretet!
– Ha hagynád! – vigyorgott Leroux. – De mit csináljak, ha
állandóan róla beszélsz?
Ross a fejét csóválva kiegyenesedett.
– Ha nem Dorothy és nem Margaret, akkor kire gondolsz?
– Egy rendőrnőre. Egy szép, fiatal nőre, aki mellesleg remekül lő,
verekszik, és hadnagyi rangot visel. Vele fogsz randevúzni ma este
az Arany Szaxofonban.
– Úristen – nyögte Ross. – Randevú egy rendőrnővel.
– Térj észhez, Dean! – dühöngött Leroux. – Ha a valódi
szeretteidet nem tehetjük ki kockázatnak, akkor látszatra valaki
másnak kell udvarolnod. Ne aggódj, Sylvia nem egyenruhában lesz.
– De semmi kedvem udvarolni. Még falból sem.
– Pedig fogsz. Ma este megismerkedtek az Arany Szaxofonban.

Attól fogva pedig a lehető legkülönbözőbb nyilvános helyeken
találkoztok.
Ross legyintett.
– Godfrey nem fog bedőlni. Tudja, hogy eltűntem előle.
– Ha jól csináljátok, bedől. Sylvia papíron újságíró lesz, aki azért
jött ide, hogy veled beszéljen. A Godfrey-ügyről. Te elárulod neki,
hogy szerinted Godfrey a környéken van, és a lány úgy dönt, remek a
sztori, és itt marad. Egyre többször találkoztok az újságcikk miatt,
közben szép lassan összemelegedtek. Mindenki el fogja hinni.
– Margaret is.
– Margaret majd megbékél, amikor megtudja az igazat. Kapd el
Godfreyt a társaival együtt, és ha akarod, leszek tanú az esküvődön.
Leroux hirtelen elvörösödött. Legszívesebben leharapta volna a
nyelvét. Hogy mondhatott ekkora marhaságot. Hiszen egyszer már
volt Dean Ross tanúja, amikor Sabine-t vette el. A gyönyörű, kedves
Sabine-t, aki meghalt Dorothy születésekor.
Dean szomorkásán mosolygott rá.
– Oké, öregfiú. Semmi baj. Ami volt, az volt. Sabine-t még
mindig szeretem. Vagyis az emlékét. De az élet nem áll meg. Ha
ezen túl leszünk, igenis megkérem Margaret kezét, és nagyon
remélem, hogy hozzám jön. És leszel a tanúm. Nem vagyok babonás.
Barátja elégedetten felpattant. Kezet szorítottak.
– Este fél kilenckor az Arany Szaxofonban – búcsúzott Leroux. –
A lány a bárpultnál fog ülni. Nem lesz nehéz megismerned. Fekete
hajú, vörös ruha lesz rajta. Egyébként ő is megismer téged. Látta a
fényképedet és azt mondja, nem is lesz nehéz eljátszania, hogy beléd
szeretett.
– Ne kezdd megint! – mordult fenyegetően Ross.
John elnevette magát.
– Nyugalom. Férje van és szép, kétéves kisfia.
Dean döbbenten meredt rá. – És egy ilyen nőt akarsz te kitenni a

veszélynek?
– Ez a szakmája, öregfiú – veregette meg vállát atyáskodón a
barátja. – Ahogyan a tied is az volt valamikor.
A kirándulás eleve szörnyen indult. Margaret abban a pillanatban

megbánta, ahogy feltűnt a ház előtt Mr. Wallace kocsija, és a férfi
dudált, majd kipattant és elé jött. Az egész olyan rémesen
randevúszerű volt.
Nem mintha Evan Wallace olyan rosszul nézett volna ki. El kellett
ismerni, hogy egészen jóképű férfi, főleg most, hogy jól szabott sötét
öltönyt viselt, szőkés haját hátrafésülte és valamilyen hajzselével
rögzítette. Kicsit olasz selyemfiús külsőt kölcsönzött neki ez a haj, és
a konzervatív öltönyhöz nem teljesen illő vidám, színes nyakkendő.
Az alakja is tűrhető volt. Kisvárosban mindenki tud mindent a
szomszédairól, és Margaret előtt nem volt titok, hogy Evan
rendszeresen kosárlabdázik a helyi amatőr csapatban.
Nem is szegény, és annak alapján, amit Margaret eddig beszélt
vele, elmondhatta, nem is ostoba. Egérkeszerű feleségét és
ellenszenves fiát leszámítva egyetlen, ám óriási hibája volt, az hogy
nem ő Dean Ross.
De most már nem lehetett visszakozni. A lány mosolyt erőltetett
arcára és helyet foglalt a Pontiacban. Evan Wallace pedig sugárzó
képpel, mint aki végre megmutatja a világnak, kicsoda is ő,
megkerülte a kocsit és beült a kormány mögé.
Útközben Margaret kétségei kezdtek elmúlni. Evan végig
korrektül viselkedett. Nem bizalmaskodott, mindössze egyszer
próbálta kezét valamilyen ürüggyel Margaret combja felé csúsztatni,
de elég volt egyetlen rosszalló pillantás, hogy abbahagyja a
kísérletezést, és attól fogva tökéletes úriember legyen.
Kellemes útitársnak bizonyult. Margaret azt hitte, egész úton

hallgat majd, mint a csuka, de tévedett. Végig szóval tartotta. Mesélt
az üzletéről, ami Margaretet nem túlzottan érdekelte, pletykálkodott
a kisváros életéről, és beszélgettek filmekről, könyvekről, politikáról,
és meglepően tájékozottnak bizonyult.
Shooterbridge-ben – ami ugyan amerikai mértékkel kisvárosnak
tekinthető a maga másfél millió lakosával, ám a közelben ez volt a
metropolis – Margaret úgy döntött, nem megy vele üzleti
találkozójára. Bőven ellesz egy-két órát kirakatnézéssel.
Margaret szerette az efféle gondtalan, ráérős kirakatszemléket,
amikor a boltok zárva vannak. Sokan kinevették. Mi értelme akkor
nézni a kirakatokat, amikor nem tud megvenni valamit, ha
megtetszik neki. Margaret másként gondolkodott. Nem szeretett
elhamarkodva dönteni. Neki nagyon is megfelelt, hogy egy hétvégén
kényelmesen végigjárja a sétálóutcát, összehasonlítsa a kínálatot és
az árakat, amikor egy hétköznap bejön vásárolni, már tudja hová
megy és mit akar.
Hűvös volt, de ez sem zavarta. Összegombolta magán a kabátját
és viszonylag jókedvűen sétált végig a főutca csillogó kirakatai előtt.
Látott egy táskát, pont olyan volt, mint amilyet elképzelt magának,
de nem illett a kabátkához, amit két kirakattal odébb nézett ki. Aztán
látott egy csodálatos estélyi ruhát, amelyről egyszerűen nem tudta
levenni a szemét. Pontosan az a fajta ruha volt, amiről egy maga fajta
nő álmodozik, de soha nem venné meg. Azt az életformát képviselte,
amit csak filmeken vagy magazinok képein látni. Csodálatos partik,
estélyek világát jelentette, szabott szmokingban feszítő udvarias
férfiakét.
Margaret nem volt sznob, és általában úgy érezte, nagyon jól
megvan az ilyen csillogó bálok nélkül. De most túlságosan is közel
volt Dean Ross emléke. Egyszerűen nem tudta nem elképzelni magát
ebben a csodálatos ruhában, amint Ross-szal az oldalán megjelenik a

híres shooterbridge-i lövészbálon.
Behunyta a szemét. Egyszer neki is szabad álmodoznia. Szinte
hallotta a zenét. Látta magát, látta, ahogyan válla mezítelen ragyog a
fekete ruha kacér kivágásában, így a puha szoknya perdül a
táncparketten. És látta maga mellett Deant. Csodálatos volt, a
szmoking még jobban kiemelte karcsúságát, széles vállát. Sötét haja
ragyogott, szeméből vágy sütött.
Margaret szégyentelen bizsergést érzett. Elég ebből az álomból!
Kinyitotta a szemét. Egy ruha, amelyet nem vesz meg, és kész.
Semmi több.
De azért még egy vágyakozó pillantást vetett a kirakatba.
Tekintete mégsem a próbababán levő méregdrága estélyi ruhára
tapadt. Dean Rosst látta maga mellett. Nem szmokingban az igaz,
hanem sötét farmernadrágban és vastag, puha szövetdzsekiben, de
ugyanolyan férfias és csábító volt, mint az előbb, az álomképben.
Micsoda butaság! Hiszen álomkép ez is.
Margaret ismét behunyta a szemét. Várta, hogy újra megjelenik
előtte a lövészbál pompája, hallja a keringő dallamát, és látja, amint
bevonul Deannel az oldalán, majd táncra perdülnek. Az előbbi
álomképben Dean remekül táncolt.
Hiába. Behunyt szemmel is Deant látta ugyan, de dzsekisen,
farmerosan, ahogyan az előbb. Kinyitotta szemét. Dean egy lépéssel
mögötte állt, és őt nézte a kirakat üvegének tükrében. Vágytól
csillogott a szeme.
– Nem lehet – mondta Margaret halkan. – Nem igaz. – Ismét
behunyta szemét.
Gyengéd érintést érzett, és tudta, hogy mégis igaz. Vagy
hallucinációja már betegesen tökéletes. Nem baj. Ha a betegség azzal
jár, hogy érzi, de valóban érzi a férfi kezének melegét, hát nem is
akar egészséges lenni.
Egész testét elöntötte a forróság. Ebben a pillanatban

megfeledkezett mindenről. Mr. Wallace-ról, Brendáról. Arról, hogy
Dean úgy eltűnt. Csak egy dolog létezett a számára. Az érintés.
Kinyitotta a szemét. Már az sem érdekelte, álom-e vagy valóság a
férfi, aki mellette áll. Számára valóság. Az egyetlen valóság.
Nem is lehet más. Dean gyengéden maga felé fordította és
magához ölelte. Margaret úgy érezte, felolvad ebben az ölelésben. A
férfi a hajába temette arcát. Magába szívta illatát. Tenyere Margaret
hátára tapadt, s szinte égette a lányt a férfiból sugárzó szenvedély.
Aztán felnézett. Fátyolos volt a pillantása, csókot kérő. Ajkai félig
szétnyílva, nedvesen várakoztak.
Nem sokáig. Dean szája ragadozó madárként vetette rá magát, s
gyengéden tépte, marcangolta, nyelvével cirógatta.
Margaret pedig átadta magát a csóknak. Ott, a shooterbridge-i
főutca kellős közepén, mindenki szeme láttára.
A férfi kapott először észbe. Elhúzódott, és vágytól égő szemével
szeretettel nézte a lányt.
– Gyere! – suttogta.
Margaret pedig nem kérdezte, hová. Nem kérdezte, miért. Csak
ment. Fogta Dean kezét, és érezte, hogy hozzá tartozik. Csak ez
számított.
Nem tudta, miért tűnt el a férfi, de szerelme erősebb volt, mint
kíváncsisága. Erősebb volt, mint büszkesége. Tán nem lett volna így,
ha nem érzi Deanből ugyanazt a szenvedélyt, ami őt is rabul ejtette.
De lehetetlen volt nem éreznie. Ha nem lett volna elég a férfi
kezének alig észrevehető remegése, ha nem érezte volna altestével a
férfi vágyát, amikor az előbb hozzásimult, akkor is elég lett volna
egyetlen pillantás Ross szemébe.
Különös dolgot látott, amikor a szemébe nézett. Saját szenvedélye
tükörképét. Érezte, mint nyeli el az a kékség, hogy szinte elmerül
benne, feladva saját magát. De közben érezte a fordítottját is. Hogy
most lesz csak önmaga. S hogy Dean ugyanígy nem tud ellenállni az
ő szemében kavargó örvénynek. Ugyanúgy húzza maga felé, es a
férfi nem is védekezik.
Nem mentek messzire. Alig százméternyire emelkedett a Bridge
Hotel impozáns épülete. Ross pedig egyenesen oda tartott. Margaret
itt vált el Evan Wallace-tól, aki a hotelban találkozott egyik
washingtoni üzletfelével. A lány kicsit kényelmetlenül érezte magát.
Nem akart találkozni Evannel. Nem szégyelli Rosst, vállalja a
viszonyt, de el tudta képzelni, mit érezne Evan, ha látná, hogy a nő,
akit ő hozott ide, más férfival vonul fel valamelyik szobába, mert egy
pillanatig sem volt kétséges a számára, hogy ez fog történni.
Ijedt, kérő pillantást vetett Deanre. Ő pedig szó nélkül is értette.
Bólintott.
– Itt várj – suttogta, aztán elengedte Margaret kezét, és már el is
tűnt.
Margaret csaknem utánakapott. Nem lehet, gondolta. Mindjárt
véget ér az álom. Miért is törődött azzal, hogy észreveszik? Dean
elment, itthagyta megint, és ki tudja, mikor találkoznak újra.
Szerencsétlenül érezte magát. Most, hogy egyedül maradt,
kérdések tömege cikázott agyában. Vajon véletlen a találkozás, vagy
Dean szándékosan intézte így? Egyetlen szót sem beszéltek, és ez így
is tűnt helyesnek, hiszen mindent elmondtak egymásnak szemükkel,
érintésükkel, de előbb-utóbb a szavaknak kell következniük.
Deannek el kell mondania, miért tűnt el. És meg kell értenie, nem
teheti ezt még egyszer vele.
Itt tartott gondolataiban, amikor egy gyerek lépett mellé és egy
cédulát nyomott a kezébe. Tizennégy év körüli kamasz fiú volt, és
mielőtt továbbsietett volna, kíváncsi, elismerő pillantással mérte
végig.
Margaret hevesen dobogó szívvel nyitotta ki a levélkét. „Második

emelet, huszonhármas szoba. Ha a lépcsőn jössz, senki nem lát meg.
A lépcsőház felől balra az első ajtó. Siess, szerelmem!”
Margaret elolvasta újra, majd harmadszor is. Nem mintha nem
fogta volna föl első olvasatra. Második emelet, lépcső, világos. De a
befejezés. Igaz volna? Vagy csak a csábítás trükkje? Ugyan miért?
Hiszen a férfinak tudnia kell, hogy már elcsábította.
Esetleg biztosra akar menni, attól tartva, hogy ő meggondolja
magát? Vagy élvezi az ilyen kegyetlen játékot egy védtelen női
szívvel?
Volt még vagy egy tucat lehetőség, mint az, hogy az egész nem
más, mint afféle nagyvárosias fordulat, amelynek írója nem
tulajdonít semmi jelentőséget.
De végül is ott volt, amit Margaret szeretett volna hinni, csak nem
mert. Hogy ez az igazság. Hogy Dean Ross teljesen komolyan
gondolja. Hogy nem rutinból került a papírra ez a szó.
Akárhogy is legyen, nem kétséges, hogy követi az utasításokat.
Bement a Bridge Hotelbe. Gyorsan körülnézett. Nem látta Evant,
sem más ismerőst. Átvágott az előcsarnokon és a következő
pillanatban már az üres lépcsőházban volt.
Elmosolyodott. Dean ismeri az embereket. A lift előtt sokan
álltak, de a lépcsőház szinte ijesztően üres volt. Úgy érezte magát,
mint egy összeesküvő. Mintha első randevújára szégyenlősen osonó
kislány volna. Mintha a kaland íze fűszerezné találkozásukat.
Felfutott a második emeletre. Meg kellett állnia, úgy dobogott a
szíve. Ennyire nem lehet rossz kondícióban. Egy pillanatig habozott,
aztán kikukucskált a folyosóra. Nem látott senkit.
Elindult az ajtó felé. Még oda sem ért, amikor az ajtó kinyílt, és
két erős, meleg férfikéz ragadta meg.
Mintha a Paradicsomba repítették volna. Margaret úgy érezte,
megáll az idő, más dimenzióba került.
Dean ajka az övére tapadt, és vadul csókolta, mintha be akarná

hozni a lemaradást. Margaret pedig hasonló hevességgel válaszolt.
Az első alkalommal sem volt benne kétely vagy bizonytalanság.
Most másodszorra pedig csodás biztonságérzet fogta el. Tudta, hogy
jó lesz. Tudta, hogy azt adja a férfinak, amire szüksége van.
Ki tudja, meddig csókolták egymást. Aztán Dean felkapta, s
mintha nem is volna súlya, olyan könnyedén vitte az ágyhoz. Lassan
tette le és mellé térdelt. Szeme szeretettel simított végig a lány arcán,
finom, karcsú nyakán, vágyakozó testén. Margaret pedig fürdött
ebben a pillantásban.
A férfi keze pedig varázsos játékba kezdett. Mintha virtuóz
művész játszana egy mesterhangszeren. Cirógatta a vállát, a mellét, a
nyakát, arcát, hogy Margaret legszívesebben dorombolt volna.
Simogatta hosszú combját, s egyre följebb merészkedett. Eltűnt a
szoknya alatt és szégyentelen dolgokat művelt. Margaret pedig
behunyva szemét átadta magát a fürge kezeknek.
Aztán meggondolta magát. Felült, átkarolta a férfi nyakát és maga
mellé húzta Deant az ágyra. Puha, duzzadt, érzéki ajka meleg
csókokkal borította a férfi arcát, száját, nyakát, s közben az ő keze
kezdett ugyanolyan illetlenül finom kalandozásba.
Dean pedig nyögött, hánykódott, kezével Margaret hajába túrt.
– Te boszorkány – suttogta.
Margaret felnevetett. Tetszett neki a dolog. Igen. Ő Kirké, aki
elvarázsolja a férfiakat. Igaz, mitológiai elődjével ellentétben nem
disznóvá. És nem is mindegyiket. Csak ezt az egyet. Ezt az átkozott,
jóképű, ellenállhatatlan, kiszámíthatatlan alakot.
Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a férfi úgy érezze, nem bírja
tovább az édes kínzást. Megragadta Margaret kezét és ajkához
emelte. Egyenként megcsókolta a finom ujjakat, majd felült. Kócos
volt, szeme homályos a vágytól. A fejét csóválta, mintha nem akarná
elhinni, amit lát, majd elmosolyodott.
– Boszorkány vagy – ismételte.

– Akkor égess el! – felelte rekedtes hangon Margaret.
S a férfiban mintha megint robbant volna valami. Fenyegetően
felmordult, aztán letépte magáról a ruhát. De nem tudott olyan gyors
lenni, hogy megelőzze Margaretet.
Vadul estek egymásnak, mintha bántani, és nem szeretni akarnák
egymást. Hol voltak első együttlétük gyengéd simogatásai,
cirógatásai? A finom, lágy csókok, testet alig súroló puszik?
Vad harapások voltak, mintha két ragadozó viaskodna.
Mégis! A harapások nem fájtak, a szorítások édesek voltak. A
szenvedély egyre jobban elragadta őket. Kiáltva, sikoltva gurultak az
ágyon. Dean felállt, magával ragadta Margaretet, aki karjával,
lábával átölelte, úgy kapaszkodott belé.
Dean letette az üres íróasztalra, szemben a tükörrel. Margaret egy
volt kolléganőjétől hallott már ilyesmiről, de el nem tudta képzelni,
hogy valaha is hagyja, hogy vele csinálják. Hát még, hogy így
élvezze! Oldalt pillantott, hogy lássa magukat, és szeme itta
tükörképüket. Nemcsak érezte szerelmét, látta is. Látta, mint
feszülnek meg hátán az izmok. Látta izmos combját, feszes fenekét.
Aztán már nem látott semmit. Nem hallott semmit. Színes
csillagok kavarogtak körülötte. Tudta, hogy felrobbant a világ, és
most együtt kering részeivel.
Az ágyon tért magához. Dean mellette lihegett. Elmosolyodott,
amikor a lány kinyitotta szemét.
– Szeretlek – suttogta.
– Szeretlek – visszhangozta Margaret.
Dean Ross pedig elégedetten magához húzta. Nem szóltak többet.
Ezzel az egy szóval elmondtak mindent. Legalábbis egyelőre.
Később még sok megbeszélnivalójuk lesz. De mindez ráér.
Margaret hallgatta a férfi nyugodt, egyenletessé váló légzését, és
egy hét óta először, végre mély, egészséges álomba merült.
Tizenegyedik fejezet
Lassan ébredezett. Valami nincs rendjén, érezte. Átölelte az ágy

melege, mégis, hiányzott valami. Valaki. Behunyt szemmel,
félálomban kinyúlt. Semmi. Morogva odébb húzódott. Hiába. Az
ismerős, szeretett férfitest melege sehol.
Most már kinyitotta szemét. Egyedül feküdt az ágyon, csak az
összegyűrt ágynemű jelezte Dean nyomát.
Nem lehet, gondolta. Nem bírom elviselni. Behunyta szemét.
Vissza az álom biztonságába. Ha majd újra felébred, Dean is itt lesz
mellette. Feküdt, fülében hallotta vére lüktetését. Tudta, hogy Dean
elment. Itthagyta, amíg ő aludt.
Azt hitte sírni fog. De mintha kiszáradtak volna könnyei. Újra
kinyitotta a szemét, felült és lehorgasztott fejjel bevonult a
fürdőszobába. Beállt a forró zuhany alá. Milyen jólesett volna fáradt
testének ez a zuhany, ha Dean ott marad vele! Milyen boldog lenne
most!
Megrázta a fejét. Nem akar erre gondolni. Jó volt, csodálatos volt,
ez a lényeg.
Kilépett a zuhanyozóból és a vastag, puha törülközővel
ledörzsölte magát. Szinte hihetetlen volt a gondolat, hogy ezt a testet
alig néhány órája még Dean ölelte.
Csak amikor felöltözött, vette észre a cédulát. Gyomra

összerándult, remegő kézzel vette föl az asztalkáról és olvasta el.
„El kell mennem. Majd mindent megmagyarázok. Bízzál bennem!
Szeretlek. Dean”
Lassan leült az ágy szélére, és újra meg újra elolvasta a levelet.
Boldogság és harag között ingadozott. Szereti. Igaz kell, legyen.
Különben miért írná? Tudta persze, hogy vannak, akik szerelmet
hazudnak, de Dean vajon miért tenné? Nem kért tőle vallomást. Nem
kért tőle ígéretet.
De ha szereti, miért tűnt el előle? Nem tudott olyan okot
elképzelni, ami megmagyarázta volna. A szerelem számára azt
jelentette, hogy együtt akar lenni azzal, akit szeret. A szerelem
bizalmat jelent. Azt, hogy megosztom a társammal a gondjaimat.
Nem tudta volna megmondani, meddig ült magába roskadva, kezei
között forgatva a szállodai levélpapírra írt üzenetet. Mindenesetre
szürkült már, mire észbekapott. Hiszen nem egyedül jött
Shooterbridge-be.
Órájára pillantott. Mindjárt hét. Ő pedig hat órát beszélt meg
Evannel. Felugrott, és sietve megfésülködött. Aztán lopva, mint egy
tolvaj, szégyenkezve, mint olyan asszony, aki bűnözött, kilopakodott
a folyosóra, és lesietett a lépcsőn.
Evan a szálloda bárjában várta. Türelmetlennek tűnt, és a pulton
előtte levő pohár valószínűleg nem az első lehetett. Margaret a nők
ősi taktikáját követve nem védekezett.
Összeszedte magát, és bájos mosolyt vetett a férfira.
– Csodálatos ruhát láttam – lelkendezett. – Azt hiszem a jövő
héten visszajövök és megveszem. Remélem maga is jól érezte magát.
– Sóhajtott egyet. – Majd éhen veszek.
Evan Wallace néhány másodpercig habozott csak. Aztán a sértett
férfihiúságot legyőzte benne az úriember udvarló gálánssága.
– Akkor irány a vacsora! – harsogta. Fizetett, és a kelleténél több

borravalót hagyva, mint egy császár vonult ki Margaret oldalán.
Milyen kevés kell az önbizalomhoz, tűnődött közben a lány. Evan
attól érzi magát hódítónak, hogy vele van. Vele, aki mindig is
csúnyának tartotta magát, színtelennek, érdektelennek. Egészen
mostanáig. Amíg meg nem látta magát Dean Ross szemének
tükrében. S most, hogy Dean felébresztette nőiességét, kezdi
észrevenni a csodáló férfipillantásokat. Biztos volt benne, hogy a
bárban az összes férfi utánafordult, az egekbe repítve ezzel Evan
kukorékoló hiúságát.
Elmentek az étterembe. Nem volt messze, tíz perc múlva ott
voltak. Evan a portásfiú kezébe nyomta a slusszkulcsot, és otthagyta
kocsiját a Parkolni tilos tábla alatt. Margaret eközben azon
gondolkodott, melyik filmben is látta ezt. Nem emlékezett, csak arra,
hogy ott jól állt a hősnek. Evannek nem annyira. De Margaretet
egyre kevésbé zavarta a dolog. Végül is vannak előnyei, ha az
embernek két férfi udvarol. Az egyik a mennyekbe repíti, a másik
elviszi utána vacsorázni.
És az volt az igazság, hogy valóban farkaséhes volt. Wallace, aki
ínyenctudományával akarta elkápráztatni, és különböző csigákat,
békákat akart rendelni á la mindenféle, megdöbbent, amikor
Margaret kis kezének egyetlen mozdulatával megállította és a
főpincérre mosolygott.
– A legnagyobb – nyomaték kedvéért a kezét is kitárta – , a
legeslegnagyobb steaket kérem. És hozzá rengeteg sültkrumplit.
A főpincér arcán cinkos mosoly jelent meg.
– Igen asszonyom – bólintott. – Még valami?
– Ja, igen. A lehető leggyorsabban – közölte Margaret.
Szegény Evan magára maradt a csigáival. Margaret viszont
néhány perc múlva akkora adag steaken lakmározott, amekkorához
még életében nem volt szerencséje. A főpincér kitett magáért.
Evan gyakorlatlanul ügyetlenkedett a csigával. Láthatóan még

soha nem volt a kezében az a hosszú, különleges villa, amelyet jobb
éttermekben erre a célra tartanak.
Margaret miután villámgyorsan befalt néhány hatalmas darabot a
marhaszeletéből, a segítségére sietett. Ügyesen kikanalazta a héjból
az ételt és kedves mosollyal a férfi szájába dugta.
Evannek jólesett a figyelmesség, annál rosszabbul, hogy
ügyetlennek bizonyult.
– A csudába az ilyen vacakokkal! Miért nem jó ezeknek a kés
meg a villa? Pálcikával már megtanultam enni. De ez a hülye tű!
Maga hol tanult meg bánni vele?
– Párizsban – mosolygott a lány.
Attól fogva úti emlékekről beszélgettek. Most, hogy volt közös
témájuk, Wallace szinte kinyílt. Mint kiderült, imádna utazni, de
nehéz otthagynia az üzletet és a családot is. Ha egyedül menne, a
felesége megsértődne. Ha vele... – nem fejezte be a mondatot.
Margaret, aki elvből feleségpárti volt, kivételesen megértően
pislogott rá. Egészen addig, amíg nem kezdte azt érezni, hogy Evan
arra céloz, utazzanak el együtt valahová. Nem mondta ki, de nehéz
volt nem kiérezni szavai értelmét.
Margaretnek eszében sem volt, hogy vele utazzék bárhová is, de
nem akarta megbántani. Megpróbálta elterelni a témát. Bedobta a
társalgásba Silverstown legfrissebb pletykáját. A városka egyik
vezető polgárának felesége megszökött a benzinkutassal. Jól sejtette.
Evan azonnal lecsapott és zaftosán kommentálta a dolgot. Közölte
véleményét, hogy szerinte az a férfi, akivel ilyet tesznek, meg is
érdemli. Nem szabad elhanyagolni az asszonyt, akkor nem fog
elszökni. Jelentőségteljes pillantást vetett Margaretre. A lány
magában sóhajtott. Kezdett elege lenni partneréből. Meddig tart ez a
bújócska? Evan sanda célzásai, és az ő tettetett naivsága, mintha nem
értené, miről van szó.
Talán élveznie kellene a dolgot. Tudta, sok nő szereti az ilyen

játékot. Nem is akar mást a férfiaktól, csak a hódításnak, a
szédítésnek ezt a játékát. Úgy látszik, őt nem ilyen fából faragták.
Aztán hirtelen megfagyott benne a vér.
– Képzelje, kit láttam – lelkendezett Evan.
– Kit? – kérdezte rosszat sejtve Margaret.
– Rosst, az új seriffünket Senki nem tudja, hol lehet, erre ő itt éli
világát Shooterbridge-ben. – Lehalkította hangját, cinkosán közelebb
hajolt. – Lefogadom, hogy nővel volt. Olyan elégedett képet vágott,
mint a macska, miután belefetyelt egy egész pohár tejszínt. Micsoda
csirkefogó – tűnődött. – Az egész város úgy tudja, hogy elutazott.
Mondtam is magamban, miféle dolog az, hogy még meg sem
melegszik a székében, és máris elutazik. Jól kifogtuk. Híres New
York-i nyomozó... teszek rá. A mienk békés város. De ha már van
egy rendőrfőnökünk, az ne tűnjön el alig egy héttel azután, hogy
hivatalba állt.
Margaret vérvörös arccal hallgatott. El kellett ismernie, hogy van
valami igazság Evan érvelésében, mégsem bírta elviselni, hogy
Deant bírálják.
– Vajon ki lehet az a nő? – tűnődött Evan. – Hm. Nem lepődnék
meg, ha Silverstownból volna valaki. Majd megvesznek érte az
asszonyok! – A fejét csóválta. – Pedig szerintem nem is olyan
jóképű. De még a feleségem is. Majd elolvadt, amikor meglátta. És
ott van az a tornatanárnő. – Nagyot nyelt, és Margaretnek nem esett
nehezére észrevenni a sóvárgást a szemében. – Leplezetlenül
kacérkodott vele az iskolai ünnepségen. Igaz, maga nem láthatta,
mert korán elment.
– Nem éreztem jól magam. – Margaret lesütötte a szemét.
– Mondhatom, vérlázító volt. És micsoda gyönyörű nő! – Hirtelen
észbe kapott. – Persze messze nem olyan elbűvölő, mint maga,
Margaret.
A lány úgy érezte, kezd elege lenni. Tüntetően megtörölte száját a

szalvétával és az összegyűrt szalvétát a tányérba dobta. Evan az
órájára pillantott.
– Még van időnk elmenni az Arany Szaxofonba...
Fizetett és távoztak. Margaret most korántsem érezte olyan
hódítónak magát, mint az előbb. Mariann Stone-ra gondolt, amint
Deannel kacérkodik, és elöntötte a féltékenység. Igaz, hogy Dean
utánajött, de ki tudja, nem beszélték-e meg valamit Mariannal előtte?
Talán miatta tűnt el. Akármit is mond Evan Wallace, nem ejti át.
Tudja ő jól, hogy Mariann Stone szebb nála. Sokkal szebb. Evan
pillantása is önmagáért beszélt. Hirtelen világos volt a számára, hogy
ő csak pótlék Evan számára, amint ő is mindig csak férfipótlékként
tudott gondolni a Wallace apukára. Evan vele próbálkozik, mert nála
lát reményi a sikerre. Mariannról érzi, hogy más ligában játszik, mint
ő.
Legszívesebben hazament volna, de hallgatagon, engedelmesen
baktatott a férfi mellett. Kocsijuk ott volt, ahol hagyták, a tábla alatt.
A portás alig észrevehetőn kacsintott, és Evan összegyűrt bankjegyet
nyomott a kezébe.
– Lefogadom, hogy felez a rendőrrel – morogta, miután
beszálltak. S Margaret arra gondolt, nem is olyan hülye.
Az Arany Szaxofon egész Shooterbridge legfelkapottabb helye
volt. A csillagászati beugrók ellenére is állandóan tömve, és
hétvégeken sokszor komoly protekció kellett hozzá, hogy bejusson
valaki. Margaret egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Evan
Wallace be fog jutni. Olyanfajta embernek ismerte, aki gondosan
megtervezi akcióit, lehetőleg semmit nem bíz a véletlenre. És a
„Margaret Wesley meghódítása”- terv fontos része volt a
szórakozóhely.
Margaret, miközben átfurakodtak a bejárat előtt várakozó
tömegen, arra gondolt, hogyha nem volna Dean, a férfi fáradozása
talán sikerrel is járna. Nem azért, mert annyira tetszik neki, hanem
mert az erős, folyamatos ostrom valószínűleg legyőzné védelmét. De
így nem. Nincs az az udvarlás, ígéret, ami felérne számára Dean
Ross egyetlen mosolyával.
Pillanatok alatt bejutottak. Evan súgott valamit az ajtónálló fülébe,
és az udvariasan betessékelte őket. Előbukkant a sötétből a
teremfőnök is, és egy homályos sarokasztalhoz vezette őket.
Impozáns volt a dolog, Evan nőtt is volna a lány szemében, ha
nem rontja le a hatást azzal, hogy büszkén ránéz, amolyan, „na, mit
szólsz, mi mindent el nem tudok intézni” pillantással. Margaret nem
volt nagy világi nő, de volt egy olyan érzése, hogy komoly férfinak
az ilyesmi föl sem tűnik, annyira természetes.
Biztos volt benne, hogy Dean Ross ugyanilyen könnyedén bejött
volna, és olyan nyilvánvalóan, mintha otthon menne át egyik
szobából a másikba. Dean... vajon hol lehet?
Nem akart ezen rágódni. Úgy döntött, jól érzi magát. Wallace
pezsgőt rendelt, ő pedig ráhagyta. Hadd kábítsa el az ital! Hadd
felejtse el, hogy szerelme időnként eltűnik, hogy legjobb barátnője
minden jel szerint valami szörnyű ügybe keveredett!
Táncoltak is. Lassú számot, és hagyta, hogy Evan magához ölelje
és a vállára hajtsa fejét. Csak akkor tolta el magától, amikor a
nyakába akart csókolni. Visszaült a helyére, és a szájához emelte a
poharat. Talán nem kellett volna eddig sem elmennem, gondolta.
Most már nehéz lesz leállítanom.
Az ajtót nézte. Új pár jött be. A teremfőnök mintha a semmiből
termett volna előttük és terelte őket a legjobb asztal felé.
Ez a pár úgy vonult be, ahogyan nekik kellett volna. Mint akik ide
tartoznak. Mint akiknek eszébe sem jut, hogy ne legyen hely
számukra. Gyönyörű nő. Hosszú, a háta közepéig érő koromfekete
haj. Büszke, értelmes, ovális arc. Hatalmas, fekete szempár, érzéki
ajkak. Telt keblek, Margaret a sajátját kicsinek érezte ezekhez képest.
De ez a nő magas is volt, hosszú combú, ringó járású. Nő létére

nagyon magas, majdnem akkora, mint partnere, aki csaknem
százkilencven centi. Margaret jól tudta. Nagyon is jól. Ismerte annak
a százkilencven centinek minden négyzetcentiméterét. Alig néhány
órája, hogy csókjaival borította el.
Dean Ross!
Megmerevedett. Abban a pillanatban nem tudott volna
megmozdulni akkor sem, ha az élete múlik rajta. Elsötétült előtte
minden. Mintha sötét fátylon keresztül nézte volna a ragyogó párt,
ahogy bevonulnak, egymásra mosolyognak, majd leülnek. Dean
mond valamit, a nő felnevet. A pincér készségesen hajol feléjük.
Dean rendel, aztán körülnéz. Pillantása figyelmes, éber. Mint azé az
emberé, aki megszokta, hogy mindig résen legyen. Mintha ellenséget
kutatna.
Aztán tekintete megakadt Margareten. Pillantásuk
összekapcsolódott. Nézték egymást. Egy pillanatra mindkettejüknek
megszűnt minden más. Nem hallották a zsúfolt szórakozóhely
hangjait. A zenét, a vidám nevetést. Nem hallották partnerük
csodálkozó kérdéseit. Nem láttak semmit, csak egymást.
És Margaret hirtelen rádöbbent a helyzet keserű
igazságtalanságára. Dean minden bizonnyal azt hiszi, hogy Evannel
van. Vagyis, hogy a partnere. Hogy megcsalja őt! Egyszeriben
minden érzéke tiltakozni kezdett a gondolat ellen. Meg kell mondani
neki! Meg kell értetnie vele!
Már mozdult, amikor valami visszatartotta. Ugyan miért? Hisz mit
tesz Dean? Egy gyönyörű nővel szórakozik, azután, hogy őt úgy
otthagyta a szállodai szobában. „El kell mennem. Majd mindent
megmagyarázok. Bízzál bennem. Szeretlek. Dean”
Keserűen elmosolyodott. Hát persze, hogy el kel mennie, ha
egyszer randevúja volt ezzel a szépséggel. Bízzon benne! Ugyan
miért? Csak mert azt mondja?
De valami keserűen tiltakozott benne, az úgy védte Deant, mintha

az élete függne tőle. Azért bízzál benne, amit átéltél vele, te buta,
veszekedett ez a belső hang. Azért, amit a szemében láttál. Amilyen
szenvedélyt gyújtottál benne. Hidd el, hogy más nem képes erre.
Lelkének másik fele sem hagyta magát. Ugyan miért ne lenne
képes? Elszakította pillantását Deanről és újra szemügyre vette
partnernőjét. Tudta, hogy nem szokásos kisebbrendűségi érzéséről
van szó, ha úgy érzi, ez a nő szebb nála. Ritka, feltűnő szépség volt, a
maga módján még Mariannál is különb. Mariann pompás ragadozó,
fantasztikus test. Van benne valami állati. Egyes pszichológusok
szerint a férfiakat megvadítja az ilyen. Margaret nem tudta, mit
gondoljon. Ám ez a nő nem ilyen volt.
Látszott rajta az éber figyelem, a gyors észjárás. Ez a nő nem
akárki!
Közben megérezte, hogy Dean ugyanazt teszi, mint ő. Evan
Wallace-t tanulmányozza. Vajon mit gondolhat róla? Arra gondol,
hogy ezzel az alakkal képes Margaret utánam találkozni? Vagy
féltékeny? Bárcsak az lenne, kívánta a lány keserűen.
Dean féltékeny volt. Minden akaraterejét össze kellett szednie,
hogy ne ugorjon föl, rohanjon oda, és üsse le a fickót. Tudta, hogy
igazságtalan. A lány nem ígért semmit, igaz, ő nem is kérdezte. Csak
betoppant az életébe, feltételezve, hogy nincs senkije, és elvárta,
hogy az övé legyen. Pedig milyen alapon gondolta, hogy egy ilyen
csodálatos lány, mint Margaret, magányos? Semmi oka nem volt
feltételezni. És semmi joga elvárni, hogy szakítson a barátjával
miatta.
Alaposan végigmérte a fickót. Elég jóképű, állapította meg
keserűen.
Arra figyelt föl, hogy Sylvia nem túl finoman megrúgja az asztal
alatt.
– Hé, ébresztő! Ha jól tudom, magának most udvarolnia kellene!
Dean bambán meredt rá.

– Nem tudom, magának milyen elképzelései vannak a dologról, de
mifelénk nem így szokták.
Dean még egy pillantást vetett Margaret felé. Látta, hogy az az
átkozott férfi éppen mond valamit a lánynak. Margaret halványan
elmosolyodik. Keserű féltékenysége már-már szinte fojtogatta.
Összeszedte minden akaraterejét. Megmutatja ennek a lánynak,
hogy vele nem lehet játszani. Ő is talál mást, ha akar. Most örült csak
igazán, hogy Leroux rendőrnője ilyen csinos. Mert el kellett
ismernie, hogy Sylvia remekül nézett ki. Értelmes, bátor asszony
volt, és Dean biztos volt benne, hogy ha valami személyes köze
volna hozzá, nem engedné, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát.
Egyszerűen nem értette a nő férjét.
Érdekes. Mostanáig fel sem tűnt neki, milyen csinos. Persze,
hiszen szerelmes Margaretbe, megszokta, hogy kollégának ne nézze
a külsejét. Régi szabály volt ez, amelyet mindig betartott.
Mindkettejüket veszélybe sodorhatja, ha munkatársnővel kezd
kapcsolatot.
Sylviára mosolygott. – Bocsásson meg. Elgondolkodtam.
Margaret úgy érezte, megszakad a szíve. Már nem tartotta olyan
jó ötletnek, hogy féltékennyé tegye a férfit. Úgy érezte, olyan
játszmába kezdett, amelyet csak ő veszíthet el. Hirtelen nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy végigcsinálja ezt a szörnyű színjátékot.
Ő ennél az asztalnál mosolyogva, kacérkodva szegény Evannel, aki
semmiről nem tehet, s alig háromméternyire egy más asztalnál Dean
Ross egy másik nő társaságában láthatóan jól érzi magát.
Elég!
Váratlanul felpattant. Wallace csodálkozva nézett rá. Már kezdett
reménykedni, hogy sikerül megpuhítania Margaretet, és tessék! Úgy
ugrik föl, mintha darázs csípett volna a fenekébe.
– Valami baj van? – kérdezte bosszúsan.
– Igen – nyögte Margaret. – Haza akarok menni!

– De hisz csak nemrég érkeztünk...! – Wallace kezdett komolyan
bosszankodni. Ennek a nőnek sejtelme sincs, mit fizetett ő azért,
hogy bejussanak. Nem olcsó dolog egy ilyen nőnek imponálni, de
úgy gondolta, megéri. Margaret Wesley azóta izgatta a fantáziáját,
amikor először megpillantotta vagy másfél évvel ezelőtt. Mit számít
ehhez képest, hogy egy kisebb vagyont csúsztatott az ajtónálló
kezébe, és nem is most, hanem délután, amikor idejött megbeszélni,
hogy legyen helyük.
És akkor haza akar menni! Ki a csuda ismeri ki magát a nőkön?
– Ne haragudjon. – Margaret érezte a férfi neheztelését. – Nem
érzem jól magam. Iszonyúan megfájdult a fejem.
Wallace arca megrándult. Allergiás volt a női rosszullétekre. A
felesége mestere volt a jól időzített rosszulléteknek és fejfájásoknak.
Amúgy is többet ivott a kelleténél és csak nehezen tudott uralkodni
magán. Keze megfeszült a poháron.
– Kérem – mondta Margaret halkan.
Wallace egy korttyal felhajtotta italát, és felállt. Intett a pincérnek,
ezüsttollával aláírta a számlát és elindult kifelé. Úgy félúton járhatott,
amikor megpillantotta Rosst. Megtorpant, döbbenten meredt rá, aztán
fejét csóválva ment tovább. Akármilyen valószínűtlennek tűnt is,
nem tudta kiverni fejéből a gondolatot, hogy összefüggés van a
rendőrfőnök és Margaret Wesley váratlan fejfájása között.
Tizenkettedik fejezet
Sápadt napsütéssel köszöntött rá a vasárnap reggel. Esőfelhők

szennyezték az eget, a hűvös szélben mintha fázósan remegtek volna
a falevelek.
Margaret összehúzta magán a fürdőköpenyt. Az ablaknál állt,
nézte a szürke égboltot, és a felhők résén néha-néha kibukkanó
szegényes napsugarakat.
A külső kép mintha saját hangulatát tükrözte volna. Vigasztalan
szürkeség. Dermesztő hidegség. Alig valami reménysugár, de azt is
perceken belül eltakarja a fenyegető, egyre sötétedő felhőtakaró.
Esni fog. Nem érdekes. Essen, legyen özönvíz! Az sem érdekli.
Álmos volt, de nem tudott aludni. Kiment a konyhába, készített
egy erős kávét és pirítóst. Aztán ült az étkezőasztalnál, a gőzölgő ital
fölé hajolva. Nem nyúlt az ételhez. Nem is látta. Gondolataiban
máshol járt.
Az Arany Szaxofont látta lelki szemeivel. Rosst, amint a nőhöz
hajol. Mintha acélos marok rántotta volna görcsbe a gyomrát.
Miért is volt ilyen gyenge? Miért nincs benne annyi erő, hogy
vállalja szerelmét? Mitől félt? Botránytól? Megaláztatástól?
Bármelyik jobb lett volna, mint ez szenvedés. Oda kellett volna
mennie Deanhez és számonkérni a dolgot. Ott, az előtt a koromfekete
hajú szépség előtt. Valljon csak színt az átkozott nőcsábász. „Bízzál

bennem”, írta a levelében. Ugyan, miért? Mit tett Dean, amivel
kiérdemelte volna a bizalmat?
És mit tett ő? Undor, harag fogta el a gondolatra. Beengedte a
házba Evant egy búcsúpohárra. Pedig sejthette hogy a férfi nem
elégszik meg ennyivel. De bízott abban, hogy kordában tudja tartani.
Megborzongott, ahogy maga előtt látta az egész kínos jelenetet.
Mintha nem lett volna vége. Wallace lázas könyörgése. Ölelése,
tapogató keze. Csókjai arcán és nyakán, amelyeket alig tudott
kikerülni.
Talán csak ezért engedte be, mert lelkifurdalása volt. A férfi végig
duzzogott egész úton hazafelé Shooterbridge-ből, és Margaret érezte,
hogy az ő hibája mindez, ő rontotta el az estét. Nem akarta, hogy
haraggal váljanak el. Talán nem csak erről volt szó. Nem akart
egyedül maradni, legalább magának bevallhatja az igazságot. Még az
is megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha vigaszt keresne egy másik
férfi mellett.
De nem gondolta igazán komolyan. Ez abban a pillanatban
kiderült, hogy kettesben maradtak. Margaret egyszerűen nem bírta
elviselni egy másik férfi közeledését. Ahogy egyre rámenősebb lett
Evan, úgy növekedett benne az undor, míg a végén szabályos, sírós,
hisztérikus rohamot kapott. Ez vetett véget az estének. Wallace
csöndesen távozott. Ő pedig egyedül maradt. Nagyon egyedül.
Senki nincs mellette. Aztán az önsajnálatot hirtelen harag váltotta
föl. Miért nincs? Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy ilyen
pillanatokban az ember mellett legyenek? Brenda a megoldás.
Margaret hangosan szónokolva járt fel-alá nappalijában.
– Nem érdekel, milyen kalandba bonyolódott, akkor is a legjobb
barátnőm. És ha kell, rátöröm az ajtót. Szükségem van rá.
Megmondom neki. Brenda, szükségem van rád. Ezt fogom mondani.
Miután kellőképp feltüzelte magát, leült a telefon mellé. Dühödt,

gyors mozdulatokkal tárcsázott. Megvárta, hogy a másik oldalon
fölvegyék a kagylót, aztán köszönés helyett eltökélten megszólalt.
– Brenda, szükségem van rád.
Ijedt gyerekhang válaszolt.
– Mindjárt adom Brenda nénit.
Margaret pedig kővé dermedten ült. Mi ez? Egészen mostanáig
biztos volt benne, hogy Brendának valami viszonya van. Talán a
szeretője gyereke tart telefonügyeletet? Az egész olyan rémesen
valószínűtlennek tűnt. És hozzá ismerős is volt ez a hang. Margaret
majdnem meg mert volna esküdni, hogy Dorothy Rosst hallotta.
Lassan, remegő kézzel letette a telefont.
– Nem lehet – motyogta.
De közben nagyon is jól tudta, hogy lehet. Nem értette az okát, de
kezdett rájönni, hogy Brenda és Ross valahogy összefogott a háta
mögött. Az a két ember, akitől legkevésbé várta volna.
Előre dőlt, kezébe temette arcát és zokogni kezdett. Megszólalt a
telefon, de nem vette föl. Biztos volt benne, hogy Brenda az. Nem
akarta hallani a hazugságait.
Sokára hallgatott el a készülék. Margaret fölemelte könnyes
tekintetet, és szinte gyűlölettel nézte. Aztán eszébe jutott valami.
Brenda nyilván idejön. Nem akart találkozni vele. Most nem.
Később, ha összeszedte magát, a szemébe kell hogy nézzen. Amint
Rossnak is. Nem történhet meg vele az, ami tegnap. Nem engedi,
hogy így elveszítse az eszét. Nem lehet ilyen kiszolgáltatott. Nem
fog bizseregni az ágyéka, remegni a lába a férfi puszta látványától.
De tudta, áltatja magát. Hiszen most, a férfi puszta gondolatától is
bizsergett és remegett. Gyorsan öltözködni kezdett. Farmert húzott,
vastag pulóvert és vízhatlan, kapucnis kabátot. Lábára magasszárú
edzőcipőt. Aztán kihozta kocsiját a garázsból és elszáguldott. Éppen
befordult a sarkon, amikor a tükörben meglátta Brenda öreg

Volvójának orrát feltűnni kapuja előtt.
Nem volt semmi célja. Elmehetne Shooterbridge-be, de a város
most csak kellemetlen emlékeket ébresztene benne. Lehet, hogy
találkozna Deannel. Nagy volt a kísértés. De lehet, hogy a férfi
megint azzal a nővel van. Margaret nem óhajtotta kitenni magát az
összehasonlításnak.
Az öbölbe tartott. Arra a helyre, ahol sziklás a part, ezért jó időben
is kevesen járnak arra. A tó innen, ha ha hosszában nézte és kicsit
megdolgoztatta képzeletét, tengernek tűnt. Óceánnak, amelynek
túloldalán ott van az öreg Európa.
Pedig a tó másik oldalán nincs semmi, csak egy ugyanolyan
kisváros, mint Silverstown. Akár meg is lehetne cserélni őket. Talán
ott is él egy szerelmes tanárnő, talán egész Amerika minden ilyen
kisvárosában él. Talán nem mindenütt tanárnő. Van, ahol irodában
dolgozik, van, ahol gép mellett valami zajos üzemben. Margaret
mégis úgy érezte, mind egyformák. Nők, akik szerelmet várnak az
élettől és hűséget, szeretetet a férfitól, akit szeretnek. Nők, akik nem
tudnak, talán nem is akarnak hódítani. Akik nem érzik magukat
egésznek a társuk nélkül.
S talán mindegyiknek megvan a maga Dean Rossa? Talán nem
mind olyan jóképű. Biztos, szögezte le Margaret elégedett
elfogultsággal. Talán nem is mindegyik tűnik el ilyen hirtelen és
ilyen érthetetlenül. De a lényeg ugyanaz marad.
Kiült az egyik sziklára, s a vizet nézte. A máskor kék tó most
szinte zöldesnek tűnt. Haragos hullámok ostromolták a partot, fehér
tajtékukban volt valami ijesztő. S mintha messze, távol a tajtékos
hullámok képviselték volna az élet egyetlen jelét. Eltűntek a
madarak, biztos helyre húzódtak még a sirályok is. Margaret szép
napokon nyulakat, de még őzeket is látott már errefelé. Most még
egy árva katicabogarat sem sikerült megpillantania.
Aztán mégis meglátott valamit, és meghökkent. Azt látta, amit a

legkevésbé várt. Egy csónakot. Szilárd, viharbíró csónaknak tűnt, de
mégis. Ki az az őrült, aki ilyet időben vízre kívánkozik? Valami
megszállott horgász lehet, intézte el a kérdést gondolatban Margaret,
de nem tudta levenni tekintetét a hullámokon bukdácsoló csónakról.
A jármű erre tartott, és kisvártatva motorjának döngését is elhozta
a szél. A motor fel-felpörgött, ahogy a csónakot irányban tartotta
vezetője. Margaret nem tudta volna megmondani miért, de
visszahúzódott a fák közé.
Volt valami baljós az egész képben. Egy filmen látott hasonló
képet, vészesen száguldó sötét felhők alatt, fenyegető vízpartján,
sötét fák között... egy nőt üldöztek. Jó film volt, két napig alig aludt
utána. Talán ez jutott eszébe. Talán egyszerűen emberkerülő
hangulata volt. De nagyon örült döntésének, amikor a csónak közel
ért, és megismerte vezetőjét. Az a férfi volt, aki a napokban
meglátogatta és Deant kereste.
Néhány pillanatig úgy tűnt, a szél és a hullámok parthoz verik a
csónakot, de a férfi ügyesen kézben tartotta és sikerült kikötnie.
Kiugrott a partra és egy kiálló sziklára tekerte a kötelet. Szemerkélni
kezdett az eső. Margaret felhajtotta viharkabátja kapucniját. A férfit
viszont nem zavarta, hogy fedetlen fővel van. Az ég felé emelte
tekintetét, és hagyta, hogy az esőcseppek verjék arcát.
Margaret meleg pulóvere ellenére is fázni kezdett. Mégsem tudta
rászánni magát, hogy induljon. A kíváncsisága erősebb volt. Ki lehet
ez az ember? Dean kollégájának mondja magát, de van benne
valami, amitől nehéz elhinni. Az biztos, hogy ismeri Rosst.
Az idegen felé nézett. Margaret megbénult a félelemtől.
Bolondság, gondolta. Miért félnék? Nem csináltam semmi rosszat.
De a félelem nem mindig ésszerű. Újra elfogta annak a régen látott
filmnek a hangulata és megborzongott. De nem a hidegtől.
A férfi nem őt nézte. Újabb alak jelent meg a szikla melletti

ösvényen. Margaret mozdulatlanul ült és örült, hogy a fák elrejtik
szem elől. Az érkező társa szöges ellentétének tűnt. Alacsony volt és
vékony. De amikor leért és hátravetette viharkabátja kámzsáját,
Margaret úgy látta, van a két férfiban némi hasonlóság. Nem is az
arcukban. Talán inkább a tekintetükben. Valami egyformán
fenyegető.
– Pocsék az idő – morogta az érkező.
Margaret meglepődött, milyen tisztán hallja a hangját. Aztán
rájött, hogy a szél a tó felől fúj, az hozza el hozzá a hangokat. Nem
bánta. Elvei ellen való volt, hogy hallgatózzék, de nem tudta kiverni
fejéből a gondolatot, hogy rá tartozik az, ami odalenn történik.
– Hát még ebben az átkozott csónakban – dühöngött a másik. –
Mondhatom jó ötlet volt, hogy horgásznak álcázzam magam, úgy
nézzek körül az öbölben. Egyetlen csónak sem futott ki ezen kívül.
Ennél feltűnőbb nem is lehetnék. Te megtudtál valamit?
A másik vállat vont.
– A lány tiszta, az már biztos. Tegnap követtem. Egy Wallace
nevű hapsival volt szórakozni. Nem tudom, miből gondoltad, hogy
köze van Rosshoz.
– Megérzés – dünnyögte a társa, hogy Margaret alig hallotta a
hangját. – Nem szokott félrevezetni.
– Hát most félrevezetett. De beültem a helyi kocsmába egy italra.
– Nem lep meg. A fordítottján csodálkoznék.
– Gúnyolódj csak, Anthony. Miattad vagyunk itt, te akarod
kicsinálni Rosst és a lányát.
Margaret rémületében csaknem felsikoltott. Alig tudott uralkodni
magán, hogy ne pattanjon fel és rohanjon, hogy figyelmeztesse
Deant. De hát hová rohanna? Sejtelme sincs, hol a férfi. És meddig
jutna, ha észrevennék? Újra eszébe jutott a filmbéli üldözés. A lány
ott kisportolt volt, és kitartóan futott, jóval kitartóbban, mint ahogyan

ő tudna, s üldözői mégis állandóan a nyomában maradtak.
Talán eljutna a kocsijáig. De nem! Leküzdötte a pánikot és figyelt.
Meg kell tudnia mindent, amit csak lehet. Azzal segíthet a legtöbbet.
Az Anthony nevű közelebb lépett alacsonyabb társához, és
hatalmas kezével megragadta a torkát. A másik elkapta a csuklóját,
de akár egy vasrudat rángatott volna.
– El akarom kapni Rosst és a lányát, és el is fogom! – mordult a
férfi. – Te pedig segítesz. Akárcsak a többiek. – Elengedte. Az
alacsonyabb férfi a torkához kapott, megmasszírozta a nyakát,
mielőtt megszólalt volna. De akkor úgy folytatta, mintha mi sem
történt volna.
– Szóval bementem a helyi kocsmába egy italra. Tudod, ilyen
időben tele a kocsma, az ember könnyen talál beszélgetőpartnert,
főleg, ha hajlandó fizetni egy kört.
Anthony bólintott. Kevés haja az esőtől a fejére tapadt. Margaretet
valamelyik múzeumban látott rémisztő maszkra emlékeztette.
– Szóval fizettem egy kört. Elég tűrhető whiskyt adnak –
bólogatott az emberke. – És hallottam valami érdekeset.
Várt, mint aki azt akarja, hogy a másik kérdezzen. Mint aki fel
akarja csigázni az érdeklődést. Tán így akart bosszút állni az
előbbiért. De a nagydarab nem kérdezett. Nem sürgette, csak állt és
nézte. Sűrű szemöldökéről vízcseppek csöpögtek. Margaret nem
tudta levenni a szemét róla. Talán a férfi megérezte, mert
felpillantott. Margaret abban a pillanatban lesütötte tekintetét.
Rettegve, mozdulatlanul ült.
– Nem láttál errefelé senkit? – kérdezte a nagydarab társától.
– Nem – felelte az csodálkozva. Margaret hálát adott
szerencséjének, hogy nem itt állt meg a kocsijával, hanem vagy egy
kilométernyire, a kilátónál. Sétálni akart.
– Szóval, azt hallottam a kocsmában – folytatta végül a fickó –,

hogy az iskola igazgatónője vagy egy hete bezárkózik a házába.
Szinte ki se jön. Tudod, milyenek az ilyen kisvárosok. Mindenkinek
minden feltűnik.
– Na és?
A kicsi dühösen gesztikulált.
– Mi az, hogy na és? Én kiteszem a lelkem, találok valami
nyomot, te pedig ennyit tudsz mondani?
A nagydarab lustán, unottan mellé lépett, elkapta. Félelem látszott
a kicsin, ismét megpróbálta lefejteni a torkára kapcsolódó acélos
ujjakat. Ismét hiába. Amikor a kopasz elengedte, valamivel tovább
dörzsölte nyakát, mint az előbb.
– Esküszöm, nem vagy teljesen normális, Godfrey.
– Esküszöm, egyszer megfojtalak.
A kicsi pedig, mintha ezzel minden rendben volna közöttük,
folytatta. – Hát nem érted? Az a nő afféle társasági intézmény itt.
Jön-megy, meglátogat másokat. Estig marad az iskolában,
csoportokat szervez, meg ilyenek. Ismered ezeket a minden lében
kanál nőszemélyeket.
– Csak ilyeneket ismerek.
– Na, látod! Erre fogja magát, és egyik napról a másikra
bezárkózik. Ki nem dugja az orrát a házból, legfeljebb vásárolni.
Munka után úgy rohan haza, mintha parazsat dugtak volna a
fenekébe. És pont azóta, hogy Ross a gyerekkel eltűnt.
– Gondolod, hogy Ross nála bujkál?
– Még jobb. Szerintem nála helyezte el a gyereket. Nem a kis
tanárnőnél.
A nagydarab úgy nézett rá, hogy Margaret azt hitte, ismét
fojtogatja egy kicsit. De nem. Torz, ijesztő mosoly jelent meg arcán.
– Majd meglátjuk, Törpe! Majd meglátjuk! Megszárítkozunk,
rendbe szedjük magunkat, és meglátogatjuk a hölgyet.
Leoldotta a csónakot a szikláról, és tartotta, amíg társa bele nem

ugrott. Aztán utána szökellt, meglepően könnyen ekkora emberhez
képest. Majd felbúgott a motor, és a csónak a hullámokkal szemben
haladva bukdácsolni kezdet a túlpart felé.
Margaret, mihelyt eltűntek szeme elől, teljes sebességgel futott a
kocsija felé. Méghogy ő nem olyan kitartó, mint annak az angol
horrorfilmnek a hősnője! Olyan sebességgel futott, amelytől kétszáz
méter után fáradtan le kellett volna rogynia, ám eszébe sem volt
lassítani. Mintha szervezete érezte volna a szükséget, s olyan
tartalékokat mozgósított, amelyek létezéséről Margaretnek fogalma
sem volt.
Izzadtan, zihálva érkezett a kilátóhoz. Nem volt egyedül. Egy
kiránduló család nézte érdeklődéssel, ahogyan komoly vágtázóhoz
illő sprinttel megteszi az utolsó száz métert.
– Látod, kislányom, a néni biztosan naponta kocog – nevelte a
túlsúlyos apuka túlsúlyos kislányát.
– Jó fáradt – felelte méla undorral a gyermek.
Margaret nem hallotta tovább az épületes társalgást. Beugrott a
kormány mögé és indított. Csikorgó kerékkel száguldott vissza a
városba. Egyenesen Brenda házához. Útközben végig rémeket látott.
Minden egyes kocsiban, amely feltűnt, a bűnözők autóját vélte
felfedezni. Már csaknem Brendához ért, amikor eszébe jutott valami.
Ha jól értette a társalgást, a két csirkefogónak társa is van. Mi van
akkor, ha telefonon értesítik, hogy figyelje Brenda házát? Akkor
ahelyett, hogy segítene, csak még nagyobb bajt csinál.
Lassított, amikor a városba ért. Egyrészt működött benne a józan
ész, amely azt súgta, hogy ha elüt valakit, azzal senkinek sem segít,
csak nehezíti a helyzetet. Másrészt fontolóra kellett vennie a
lehetőségeket.
Az egyik ezek közül az volt, hogy egyenesen a rendőrségre megy.
Dean ugyan nincs a hivatalában, de valakit csak találna.
Valakit, aki bolondnak nézné. Egy kihallgatott beszélgetés.

Titokzatos idegenek a tóparton... Ugyan már.
Mire Brendához ért, kész volt a terve. Két saroknyira barátnője
házától megállt, és egy fülkéből felhívta telefonon. Hosszan, nagyon
hosszan csöngött a készülék.
– Vedd föl! – suttogta Margaret kétségbeesetten. – Kérlek, vedd
föl!
Végre kattanás hallatszott, majd lihegő kislányhang.
– Dorothy? Itt Margaret. Tudod, apu barátnője.
Hosszú csönd volt a válasz. A gyereknek nyilván ezerszer is
elmondták, hogy bárki jelentkezik is, tagadja le magát. Valószínűleg
a telefont sem lett volna szabad fölvennie, de nem bírta az állandó,
szüntelen csöngetést.
– Dorothy... – bíztatta Margaret. – Tudom, hogy te vagy az! Add
Brendát, légy szíves!
Mintha sírás hallatszott volna, aztán felhangzó Brenda rekedtes
hangja.
– Margaret?
Nem volt idő hosszas magyarázkodásra. Margaret igyekezett a
lehető legrövidebben elmondani, mit hallott a tóparton. A többi, a
nagy beszélgetés, a számonkérés ráér. Most a gyerek biztonsága a
lényeg.
Még be sem fejezte, amikor Brenda felharsant.
– Dorothy! Azonnal csomagolj!
Nem az a fajta volt, aki az időt vesztegetné.
– Hová viszed? – kérdezte Margaret. – Vagy nem akarod
megmondani? Még mindig titkolóztok előttem?
– Ne értsd félre, kicsi Margie-m... csak arról van szó...
– Nem értem félre, de most nem erről van szó. Tudod már; hová
viszed?
– Nem – vallotta be Brenda. – Valahová jó messzire. Talán

elmegyünk Shooterbridge-be, és megszállunk egy hotelben.
– Nem jó – vágta rá Margaret. – Megtalálnak. Ezek a csirkefogók
mindenre képesek. Jobb ötletem van.
Brenda sóhajtott.
– Csak azt ne mondd, hogy vigyem hozzád a gyereket.
– Pedig pontosan azt mondom.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Brenda határozottan. – Ross
kitekerné a nyakam. Nem akar belekeverni,
– Már belekevert – vitatkozott Margaret. – Különben sem vagyok
veszélyben. Rám már nem gyanakodnak. És amúgy sem mehetsz el
hazulról. Ha eltűnsz Dorothyval együtt, tűvé teszik értetek az
országot. Ha viszont otthon vagy és gyanútlanul fogadod ezt az
alakot, ahogyan én is, azt hiszik, tévedtek.
– Van benne valami. És utána visszahozzuk Dorothyt.
– Majd meglátjuk – bólintott Margaret. – Először is vigyük el.
Csomagold össze minden holmiját. Vigyázz, semmi árulkodó jel ne
maradjon. Akárkik is ezek az emberek, nem estek a fejükre.
Apróságokra is ügyelj. Ne maradjon elöl olyan kazetta, amit Dorothy
hallgatott. Nem biztos, hogy elhiszik, hogy egy ötvenéves hölgy
rajong a Guns and Rosesért.
– Ötvenkettő – közölte Brenda méltóságteljesen. – És nem is
olyan rossz zene.
– Brenda! – tört ki Margaret. – Igazán felnőhetnél már! Ezek az
emberek nem tréfálnak. Én láttam őket. Öt perc múlva ott vagyok a
kerted végében, ahol a kutya kitúrta egy helyen a kerítést. Bemegyek,
segítek összecsomagolni.
Letette a kagylót. Sóhajtott. Úristen, mibe keveredett. Legalább
értené.
Tett egy kört a kocsival, ahogyan a krimikben látta, aztán megállt
Brenda kertjének végében. Még szerencse, hogy ilyen sportosan
öltözött, nem nagy kedve lett volna valamelyik rendesebb ruhájában

átmászni a kerítés alatt.
Brenda már várta. Sápadt volt az arca, idegesen harapdálta ajkát.
Megölelte, teljes erővel magához szorította.
– De jó, hogy újra látlak.
– Erről még beszélünk! – mondta Margaret fenyegetőn. – Azt
hittem, barátok vagyunk. És akkor jön valaki, megkér rá, hogy tarts
valamit titokban, és megteszed. – Gyanakodva nézett rá. – Téged is
meghódított. Annak a csirkefogónak egy nő sem tud ellenállni.
Brenda a fejét csóválta.
– Az a csirkefogó halálosan szerelmes beléd. Azért nem akart
belekeverni. Távol akart tartani az ügytől, mert féltett. Hát nem érted,
te kis buta?
Margaret konokul csóválta a fejét.
– Ha valaki szeret valakit, nem hazudik neki. Bízik benne. A
segítségét kéri.
– Margaret, hát nem érted?
– Nem.
De nem tudták folytatni. Dorothy tűnt fel, kis hátizsákjával.
Felragyogott az arca, amikor megpillantotta Margaretet.
– Nálad fogok lakni? – kérdezte ujjongva.
Margaret diadalmas pillantást vetett Brendára.
– Igen, kicsim.
Brenda a fejét csóválta.
– Kígyót melengettem a keblemen.
– És megcsípett? – kérdezte a kislány ijedten.
A két nő felnevetett.
– Nem – nyugtatta meg Brenda.
Gyorsan végignézték a lakást. A konyhából eltüntették szem elől a
nagy üveg kólát, a benti asztal alatt találtak egy játékot, a
szemétkosárban egy gyerektojás dobozát. A tévét átkapcsolták a

rajzfilmadóról és eltüntették a mesefilmes videókazettát. Margaret
ezzel sem elégedett meg, de Brenda megnyugtatta, hogy miután ők
elmentek, nekilát, és átkutatja a lakást.
Búcsúzóul még egyszer megölelték egymást. Brenda fölemelte
Dorothyt és megcsókolta, a gyerek pedig kis kezével átkarolta a
nyakát.
– Köszönöm, Brenda néni.
Margaret látta, hogy könnyek csillognak Brenda szemében.
Elfordult.
– Na gyerünk! – mondta. – Vár a kerítés.
Először ő bújt át a kutyák által kikapart lyukon, majd Dorothy
követte könnyedén. Végül Brenda átadta a hátizsákot és egy
műanyag szatyorban a kislány könyveit, játékait.
Csöndben autóztak hazáig, mindketten gondolataikba merültek.
Margaret azon tűnődött, milyen különös is az élet. Reggel milyen
céltalannak, értelmetlennek tűnt minden. Most pedig, ha nem is
boldog, de legalább van értelme az életének. Minden cselekedetének.
Meg kell mentenie ezt az ártatlan gyereket attól az őrülttől, aki
valamiért ártani akar neki.
De hogy boldog lett volna? Azt már nem. Nem hazudott
Brendának. Valóban úgy érezte, hogy Ross csúnyán cserbenhagyta.
És akkor még szó sem esett a tegnapi szépségről, akivel látta.
Kíváncsi volt, Dorothy min tűnődik. Nem kellett soká várnia,
megtudta. Amikor megálltak a garázsajtó előtt, a kislány arca hirtelen
felderült.
– Apu meg idejön, ugye? – kérdezte.
Margaretnek majd megszakadt a szíve. Milyen jó lenne azt felelni,
hogy igen kicsim, persze hogy idejön. De nem tehette.
Válaszolnia sem kellett. Dorothy leolvasta arcáról. Kis gyerekarca
elkomorodott, szájacskája lekókadt. Aztán a homlokát ráncolta.
– Biztosan megint dolgozik. Apu régen is mindig akkor utazott el,

amikor dolgozott.
– És akkor ki vigyázott rád? – kérdezte Margaret, hogy fenntartsa
a beszélgetést, ne hagyja szegény gyereket azon rágódni, hogy az
apja eltűnt.
– Hát mindig valamelyik barátnője – felelte vidáman a kislány.
Margaret pedig néhány pillanatig kővé dermedten ült a kocsiban.
– Úgy kell neked. Te kérdezted! – motyogta magában.
Tizenharmadik fejezet
Ross tudta, hogy bárkinek is hiába panaszkodna. Mindenki azt

felelné, ne ugráljon, el tudnak képzelni kellemetlenebb helyzetet is.
A látszat valóban ez volt. Azt tették, amit John Leroux elvárt tőlük.
A lehető legtöbb helyen mutatkoztak együtt. Egymás kezét fogva
sétáltak Shooterbridge főutcáján. Elmentek Silverstownba, és két és
fél órás út során majd mindegyik benzinkútnál megálltak, és
igyekeztek úgy viselkedni, hogy megjegyezzék őket. Egymást
átölelve álltak az eresz alatt, míg a kutas ellenőrizte az olajszintet és
rosszízű műkávét ittak közös papírpohárból.
Országúti büfékben álltak meg reggelizni – négyszer –, és evés
közben szerelmes pillantásokat vetettek egymásra.
Közelről a két szerető társalgása nem volt olyan üdítő.
– Kedvesebben, az ég áldja, Ross! – mosolygott elbűvölően
Sylvia. – Ne mondja, hogy annyira nehéz esik! Még a végén csorba
esik a női önérzetemen.
Ross savanyúan elmosolyodott.
– Szerintem a maga női önérzete semmitől nem csökkenne,
Sylvia. Amerre megyünk, a férfiak kigúvadt szemmel, csorgó nyállal
bámulják. Mit számít akkor az az egy, aki közömbös a maga bájaira?
Az is csak azért, mert másba szerelmes.
– Már megint kezdi – nevetett az asszony. – Most már igazán

kíváncsi vagyok arra a csodalényre.
– Látta tegnap este.
– Láttam. Azt is, hogy majd szétrobbant a féltékenységtől. De
nem beszéltem vele. Tényleg szeretném tudni, mivel hatott magára
ennyire.
Aztán szeretettel megfogták egymás kezét az asztalon keresztül.
Bárki látta is őket, meg volt győződve, hogy lángoló szerelem tanúja.
Silverstownba nem mentek be, az már túl feltűnő lett volna.
Godfrey tudja, hogy Ross miatta tűnt el. Gyanút fogna, ha ellensége
egyszer csak besétálna a városba. Különben is, Ross úgy érezte, ezt
már nem bírná elviselni. Olyan közel van kislányához és
szerelméhez, és nem látogathatja meg őket! A várostól húsz
kilométerre béreltek ki egy házat, és bezárkóztak. Az
ingatlanügynök, aki a kezükbe nyomta a kulcsot, távozáskor Rossra
kacsintott. Nem volt kétséges, hogy hamarosan a fél város tudni
fogja, hogy itt éli a mézesheteit.
Azt viszont már nem kell senkinek sem tudnia, hogy nem
kettesben vannak a házban. Velük van Leroux is, és még két,
különlegesen kiképzett embere.
Margaret minderről semmit sem tudott. Bezárkózott a házba
Dorothyval. Még szerencse, hogy rossz idő van, senkinek nem tűnhet
fel. Tanult Brenda hibáiból. Nála nem fog olyan zene kihallatszani az
utcára, amelyről mindenki tudhatja, hogy nem ő hallgatja.
Dorothy csöndesen játszott, Margaret pedig a hűtőszekrényben
kutatott, hogy valami ebédnek valót találjon. Békés, családias
vasárnapnak tűnt. Azt leszámítva, hogy Margaret rettegve figyelte a
kinti hangokat. Amikor odakinn egy kocsi megállt a ház előtt, a lány
remegő kezébe kapta a legnagyobb konyhakést, és úgy lopakodott az
ablakhoz.
Evan Wallace kék Pontiacja volt. A férfi virággal a kezében,

tétován toporgott az ajtó mellett. Margaret megsajnálta, de nem
engedheti be. Most már átélte Brenda dilemmáját. Hiába ígérné meg
Mr. Wallace, hogy nem szól senkinek. Túl nagy a kockázat. Mi van
akkor, ha véletlenül elszólja magát, úgy, hogy neki fel sem tűnik?
A lány letette a konyhaasztalra a kést. Szomorúan csóválta a fejét.
Tudta, hogy becsukta a garázsajtót, nála nincsenek árulkodó jelek,
mint Brendánál. Evan nem tudhatja, hogy odahaza van. Mégis.
Lelkifurdalása volt.
Aztán a férfi szótlanul letette a virágot az ajtaja elé és elment,
anélkül hogy csöngetett volna.
De Margaret nem tudott igazán megnyugodni. Tovább figyelte a
neszeket, és mire elkészült a főzéssel, kezdte idegbetegnek érezni
magát.
Tudta, hogy erőt kell vennie idegességén. Nem készülhet teljesen
ki. Itt van ez a gyerek a gondjaira bízva. Nem roppanhat össze.
Mégis, állandóan eszébe jutott az a rettenetes alak. Látta maga előtt a
durván faragott arcot, a koponyára tapadó nedves hajat, és ahogy a
rettenetes marok kinyúl és megragadja a kisebb ember torkát.
Ettől az embertől még talán Dean mellett is félne. Elmosolyodott.
Nem igaz. Dean mellett nem félne semmitől. Nem azért, mert Dean
biztosan meg tudná védeni, hanem azért, mert együtt lennének. Most
már megértette, amit egy újságcikkben olvasott. Egy
repülőszerencsétlenség túlélőivel készítettek riportot. Az egyik nő
elmondta, nem félt. Azt hitte, meg fognak halni, és azt hitte a férje is.
Megfogták egymás kezét, csak ez számított.
Dean, Dean... hol lehetsz?
Idegesen ugrott, amikor megszólalt a telefon. Egy pillanatig
habozott, fölvegye-e. Aztán nem tudott ellenállni. Fölemelte a
kagylót és gyanakvó, ijedt hangon hallózott bele.
A vonal túlvégén Dean Ross, úgy érezte, megszakad a szíve. Nem

azért hívta Margaretet, hogy beszéljen vele. Egyszerűen hallani
akarta a hangját. Úgy gondolta, majd leteszi... De erre nem számított.
Erre a fájdalommal, félelemmel teli hangra. Erre a segélykérő
hangra.
– Margaret – sóhajtotta akarata ellenére is.
– Dean! – zokogta a lány. – Istenem, Dean, te vagy...
Most már nem tehette le.
– Margaret, mindent megmagyarázok. Nem most, hanem amikor
lezárul ez a rémes ügy. Nem lett volna szabad felhívnom téged,
veszélybe sodorhatlak...
– Már nem. – Margaret önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy
maga elé képzelte a férfi meglepetését.
– Hogyhogy? – Ross hangja megváltozott. A szerelmes férfi
hangja most a hivatását végző nyomozóéval keveredett.
– Dorothy itt van nálam. Brenda van veszélyben. – Margaret
néhány szóval felvázolta a történteket. Dean nem szakította félbe,
csak akkor szólalt meg, amikor a lány végzett.
– Zárkózz be! Ne engedj be senkit! Még a postást sem. Rendőrt
sem. Csak engem, vagy aki rám hivatkozik. Ha én küldök valakit, azt
fogja mondani, kétszázhármas szoba. Ezt más nem tudhatja.
– Rendben – bólintott Margaret. Látta, hogy Dorothy abbahagyta
a játékot, és csillogó, tágra nyílt szemmel nézi a telefont. – Dean,
akarsz beszélni a lányoddal? – kérdezte. De nem kapott választ.
Eltartott néhány másodpercig, mire rájött, hogy a férfi letette a
telefont.
Kétszázhármas szoba, gondolta. Vajon ki jelentkezik ezzel a
jelszóval? Talán éppen az a szép, fekete nő. Szerette volna
megkérdezni Deantől, kicsoda. De nem volt módja rá, sem a többi
kérdésre, amelyet előbb vagy utóbb, de fel kell tegyen a férfinak.
Az ablakhoz húzott egy széket és olvasni kezdett. Dorothy a tévét

nézte, a gyerekműsort. Margaret épp vagy századszor kezdte újra a
mondatot, amelyre nem tudott figyelni, amikor ismét megszólalt a
telefon.
Ez alkalommal Brenda hívta.
– Látogatóm volt – mesélte vidáman. – Ugyanaz, aki neked.
Margaret gyomrába hasított a hideg félelem.
– Nem esett bajod?
– Ugyan miért esett volna? Nem gyanakszik rám. Nagyon
udvariasan viselkedett. Ha nem ilyen volna a helyzet, még azt
mondanám, finoman udvarolt is...
– Brenda! – szólt rá Margaret. – Tudod, ki ez az ember...
– Tudom, de azért jólesik, ha valaki nem úgy néz rám, mint egy jó
öreg bútordarabra.
Margaret a fejét csóválta. Sejtette, hogy Brenda visszafojtott
feszültségét adja ki ezzel a cinikus magatartással. De szerette volna
végre azt hallani, mi történt valójában. Kisvártatva erre is sor került.
– Nekem is azt mondta, Rosst keresi – mesélte Brenda. – Olyan
jól csinálta, hogy ha nem figyelmeztetsz előre, bedőltem volna neki.
Előadta, hogy Dean kollégája volt New Yorkban, és megtudta, hogy
egy veszedelmes nő, aki bosszút esküdött Ross ellen, kiszabadult.
Azért jött, hogy figyelmeztesse Deant.
– Nem rossz. Figyelmeztesse saját magára. Mondhatom, pofátlan
egy alak.
– Amikor megmondtam neki, hogy sejtelmem sincs, hol a
rendőrfőnök, amiben még csak nem is hazudtam, rátért a lényegre.
Hogy igazából, arra gondolt, talán tudom, hol lehet a kislány. Mert
kire is bízhatná Ross a gyerekét, mint az iskola igazgatónőjére?
– És mit feleltél? – kérdezte Margaret hevesen dobogó szívvel.
Félt, hogy ha Brenda esetleg rossz választ adott, ez a Godfrey vagy
valamelyik barátja visszatér.
– Ó, hát felháborodtam – nevetett Brenda. – Megmondtam a

fickónak, hogy szégyellheti magát a barátja. Megmondtam neki, ha
látja Rosst, üzenem, a szemem elé ne kerüljön. A bűnözők az ő
dolga, de a gyereknek iskolába kell járnia. Ki hallott már ilyet?
Beírat egy gyereket, aztán másnap se szó se beszéd nem jön
iskolába? Ha valami baja van, jelentsen beteget! – Brenda
felsóhajtott. – Attól tartok rémes, bürokrata hárpiának képzelhet.
Margaret felnevetett. Végre tiszta szívből, egészségesen.
– Micsoda igazságtalanság... – gúnyolódott.
– Nem – panaszkodott Brenda. – Valóban ilyen vagyok. Minden
egyes nap alig tudtam megállni, hogy ne vigyem magammal szegény
gyereket az iskolába. Hiába mondta, hogy nagyon jól érzi magát
itthon is! Minden délután leadtam neki az anyagot, hogy ne maradjon
le, de még így is. Pedig emlékszem, amikor én voltam kislány,
mennyire szerettem néhány napot lógni...
Beszélgettek még vagy negyedórát, és közben mindketten
megnyugodtak egy kicsit. Mire Margaret letette a kagylót, már nem
látta olyan reménytelennek a helyzetet. Legalábbis Dorothyét nem.
Mert ami őt és Deant illeti, nem változott a véleménye.
Lassan jött el az este. Délután tanult egy kicsit Dorothyval, aztán
korán ágyba dugta a gyereket, ám ő nem mert lefeküdni, még
pizsamára vetkőzni sem. Valahogy úgy érezte, felöltözve nagyobb
biztonságban van.
Ruhástul dőlt végig az ágyon a hálószobájában. Olvasólámpája
égett, de nem volt könyv a kezében. Gondolkodott, aznap már vagy
ezredszer járta be agya ugyanazokat az utakat. Épp a tegnap este
történteknél tartott megint, amikor halk koppanásra riadt. Valami az
ablakának ütődött. Felugrott, és halkan sikoltott. A szája elé kapta a
kezét. Nem lehet! Villámgyorsan a kapcsolóhoz ugrott és lekapcsolta
a kisvillanyt. Aztán a fal mellett az ablakhoz lopakodott és
kikukucskált. Hátrahőkölt, amikor újabb kis kavics ütődött az
üvegnek. Nem tudta, mit tegyen. Lehet, hogy barát az. De hogyan
mondja a jelszót, ha ő nem nyit ablakot? Nem üvöltheti bele az
éjszakába, hogy kétszázhármas szoba! De az is lehet, hogy kitartó
hódolója, Evan az, aki így próbál romantikusan randevúzni vele.
Akárhogy is, meg kell tudnia. Résnyire nyitotta az ablakot, és
óvatosan kinézett.
– Ki az? – suttogta.
– Én – hallatszott a válasz. Margaret abban a pillanatban
megismerte ezt a hangot. Olyan megkönnyebbülést érzett, hogy
legszívesebben felkiáltott volna örömében. Dean az! De belebújt a
kisördög.
– Ki az az én? – kérdezte szigorúan.
– Margie, én vagyok az. Dean. Kapcsold le a lámpát, és tárd ki az
ablakot!
Margaret halkan felnevetett.
– A lámpát már az előbb lekapcsoltam, az ablakot pedig nem
tárom ki. Úgysem tudsz beugrani az emeletre. Különben is, azt
mondtad, csak azt engedjem be, aki megmondja a jelszót.
– Kétszázhármas szoba, a csuda vigyen el. Most pedig azonnal
tárd ki az ablakot, és kapcsold le a lámpát a másik szobában is, mert
kiszűrődik a fény. Ha azt hiszed, látszanak abban a hátulról jövő,
gyenge fényben az izgalmas körvonalaid, nagyon tévedsz.
Margaret elpirult. Gyorsan átment a másik szobába. Valóban égve
hagyott egy kisvillanyt, hogy ne féljen Dorothy, ha felébred. Hogyan
lehetett ilyen bolond, hogy megfeledkezett róla? Lekapcsolta a
villanyt. Néhány másodpercig állt, hallgatta a kislány egyenletes,
nyugodt légzését, aztán visszament saját szobájába. Nem látott
senkit, de tudta, hogy Dean odakinn van a kertben, és régóta nem
tapasztalt biztonságérzet fogta el. Kinyitotta az ablakot.
A következő pillanatban feltűnt Dean. Az egyik fa mögül bukkant
elő. Nesztelenül, mint egy tolvaj surrant át a kerten, aztán ahogy a
házhoz ért, mászni kezdett. Margaret döbbenten nézte, mint halad

fölfelé villámsebesen. Mintha a ház minden kis kiálló szegletét azért
készítették volna, hogy kapaszkodót találjon. A földszinti ablak
biztonsági rácsát, az ereszcsatornát, a kis díszpárkányt...mindent.
Szép kis erkélyjelenet, gondolta. Semmi udvarlás, sehol a szép
szavak. Nyisd ki az ablakot, oltsd le a villanyt, már mászok is. De
megállj, Dean Ross, ha azt hiszed, hogy most is szó nélkül a tied
leszek! Szeretlek, de ennek vége.
Hevesen dobogó szívvel állt odébb, hogy a férfi bemászhasson az
ablakon, s a következő pillanatban Dean benn is volt. Egy macska
ügyességével ugrott a szobába, első mozdulatával becsukta az
ablakot, s a falhoz lapulva, hosszan meredt kifelé.
Margaret bármennyire is értette és bármennyire is elhatározta,
hogy nem enged a kísértésnek, kezdett megsértődni. Hát hogyan bírja
ki ez az alak, hogy ne kapja a karjába?
Dean a következő pillanatban, mintha gondolataiban olvasott
volna, megfordult. Elmosolyodott. A sötét éjszakában, amelybe alig
csempészett némi világosságot a bágyadt holdfény, szinte csak a
szeme világított.
– Margaret – szólalt meg rekedten. Lassan kinyúlt, meleg tenyere
végigsimított a lány arcán. Margaret behunyta a szemét. Nem volna
szabad engednem, gondolta. Nem hagyhatom, hogy hozzám érjen,
mert akkor nem tudok ellenállni. Azt tesz velem, amit akar. És amit
igazából én is akarok, tette hozzá bűntudatosan.
Elhúzódott.
– Nem nézed meg Dorothyt?
Csak sejtette, hogy a férfi bólint. Lábujjhegyen, mint két
összeesküvő lopakodtak a két szobát elválasztó ajtóhoz. Dean
bement, Margaret pedig az ajtóban maradt. Nem tartozik rá az a
meghitt pillanat, amikor Ross végre viszontlátja gyermekét.
Dean sokáig benn volt. Amikor kijött, Margaret a sötétben nem

látta, csak megérezte, hogy mellette áll.
– Köszönöm – suttogta a férfi.
Margaret a mellére hajtotta fejét. Aztán legyőzte magát. Gyorsan
megfordult, és visszament saját hálószobájába. Lehúzta a rolót, és
felkapcsolta a villanyt.
Mindketten hunyorogtak a váratlan fényben. Margaret meg mert
volna esküdni, hogy könnycseppeket lát csillogni a férfi szemében.
– Margaret – mondta ismét Dean és közelebb lépett.
A lány tiltakozóan nyújtotta ki kezét.
– Ne! – mondta. – Nem akarom.
– De hát... – Dean csodálkozva nézett rá, mint egy megbántott
kisgyerek.
– Nem, Dean Ross. Nem csinálhatod ezt velem. Lehet, hogy
számodra ez természetes, de engem tönkretesz.
– Margaret, hadd magyarázzam el...
– Nincs mit elmagyarázni. – Margaret arcán megfeszültek az
izmok. Ajka remegett. Ha Dean valamivel jobban ismeri, meg sem
próbálja most meggyőzni. – Feltűnsz az életemben, elragadsz, mint
egy szélvihar, aztán eltűnsz. Aztán ismét megjelensz, és én nem
kérdezek semmit, a tiéd vagyok, de mire felébredek, helyetted egy
cédula, hogy bízzak benned.
– És, hogy szeretlek – emlékeztette csöndesen Dean.
– Miért bíznék benned, Dean Ross? Mivel érdemelted ki a
bizalmamat? Azzal, hogy megőrülök, ha meglátlak, hogy elolvadok
az érintésedtől? Nem tagadom, bevallom, büszke lehetsz rá, ha
akarsz. Vagy azért bízzak benned, mert elég a szemedbe néznem, és
elveszítem a józan eszemet? Gondolom, nem én vagyok az egyetlen
nő, aki így jár. Hányadik vagyok a sorban, Dean?
– Nincs semmiféle sor – bosszankodott a férfi. – De ha volna,
biztosíthatlak, te volnál az első.
– És Mariann? – duzzogott Margaret.

– Milyen Mariann? – nézett döbbenten a férfi. Margaret először
azt hitte, tetteti magát. El nem tudta képzelni, hogy a fantasztikus
Mariann Stone-t csak így elfelejtse valaki.
– Szexi tornatanárnőnk. Az a macskaszemű, ragadozó mozgású
szépség, aki úgy adta a lapot az ünnepségen.
Dean legyintett.
– Ha te nem volnál, észrevenném. De akkor sem kezdenék vele.
Elv nálam, hogy nem kezdek a lányom tanáraival.
– Csakugyan? – gúnyos volt a lány hangja.
– Mint ahogy te sem kezdesz az apukákkal, ha jól tudom –
vigyorgott a férfi.
Közelebb jött, és Margaret ijedten hátrébb lépett.
– Igen, de az más – védekezett a lány. Nem akarta abbahagyni a
vitát. Elég egy kis megingás, és elragadja a szenvedélye. És ki tudja,
mikor lesz még egy esély rá, hogy megmondja a magáét. Dean
eltűnik titokzatos ügyeire hivatkozva, ő pedig megint magában
füstölöghet.
– Téged szeretlek – tette hozzá halkan.
– Én is szeretlek téged, Margaret – suttogta Dean és közelebb
lépett. Margaret tovább hátrált volna, de háta a falnak ütközött.
Nem volt menekvés. A lány nagyon jól tudta. Nem azért, mert
sarokba szorították, hanem mert meglátta azt a csillogást a férfi
szemében. Erőtlennek érezte magát ezzel szemben. Mintha a férfiból
kicsapó vágy egész testét lángra lobbantotta volna.
De feje az eddigiekkel ellentétben hűvös maradt. Most nem áltatta
magát. Nem hazudta magának, hogy minden rendben lesz. Hogy
mostantól összetartoznak. Tudta, hogy nem. Nem tud bízni a
férfiban, nem tud remélni. Az, amit elhatározott helyes. Meg kell
szakítania ezt a kapcsolatot.
De addig is... most még egyszer... utoljára.
Engedett, ahogy a szíve mélyén valószínűleg rögtön tudta, hogy

engedni fog.
Még vadabbul vetette magát az ölelésbe, mint legutóbb. Hiszen ez
az utolsó. Ki kell élveznie minden kis részletét. El kell raktároznia
agyában, hogy sokáig emlékezhessen rá. Talán örökké.
Átvette Deantől a kezdeményezést. Átkarolta a férfit, rátapadt.
Csókolta, közben remegő ujjai ügyetlenül vetkőztették. Dean pedig
először átadta magát a női erőszaknak, aztán vadul visszacsókolt.
Margaret nem bíbelődött tovább az inggombokkal. Egyszerűen
letépte az inget, s mint örömkiáltást, hallotta a finom anyag
reccsenését.
Dean nem bánta. Mordult egyet,és Margaret haját megmarkolva
hátra feszítette a fejét és a nyakába csókolt.
Megvadulva tépték, cibálták le egymásról a ruhát. Csak annyi
józan ész maradt meg bennük, hogy mindezt halkan tegyék, nehogy
felébredjen a szomszéd szobában békésen alvó Dorothy.
Nem jutottak el az ágyig. A földön gurulva, birkózva, ölelve és
összetapadva szeretkeztek. Aztán együtt, egyszerre jutottak el a
gyönyör csúcsára.
Kimerülten feküdtek egymás mellett. Nem érezték, hogy kemény
a padló, nem érezték, hogy hideg. Csak azt érezték, hogy így kellene
maradniuk mindörökre.
Ez adott Margaretnek erőt. A lány fölkelt és halkan kiment a
fürdőszobába. Alaposan lezuhanyozva, haját hátul gumival
összekötve, fürdőköpenybe burkolózva jött elő. Táskájából előhúzta
a vészhelyzetekre tartalékolt cigarettát. Rágyújtott, és a füstön
keresztül összehúzott szemmel méregette Deant.
A férfi láthatóan elégedetten feküdt az ágyon.
– Menj el! – suttogta Margaret.
Dean lassan kinyitotta szemét. Úgy nézte Margaretet, mintha meg
akarna bizonyosodni, komolyan gondolja-e. Látnia kellett, hogy igen.
Margaret szeme könnyes volt, cigarettát tartó keze remegett. De

aranybarna szeméből sütött az eltökéltség
– Margaret, már csaknem vége a dolognak – sóhajtott férfi.
– A dolognak, amelyről nem akartál beszélni velem – helyesbített
Margaret.
Dean Ross sóhajtott.
– Nem kellemes beszélni róla. Anthony Godfrey, a nagydarab
kopasz veszélyes, őrült bűnöző. Gyerekeket rabolt. Váltságdíjért,
meg csak úgy, szórakozásból is. A szülők hol viszontlátták épségben
gyermekeiket a váltságdíj kifizetése után, hol nem. Nagy erőkkel
nyomoztunk, gondolhatod. Nekem valahogy személyes ügyemmé
vált. Presztízskérdést csináltam belőle, de nem csak erről volt szó.
Minden egyes alkalommal, amikor Godfrey lecsapott, arra
gondoltam, mit éreznék én azoknak a szülőknek a helyében. Tudod,
azt mondják, bizonyos mesterségekből száműzni kell az érzelmeket.
Ilyen az enyém is. De most nem tudtam. Éjjel-nappal dolgoztam,
hogy elkapjam Godfreyt. Felhasználtam minden tudásomat,
tapasztalatomat, összeköttetésemet. Végül valahol sikerült csapdát
állítanom neki és elfogtam. De csak egyedül. A bandája nélkül.
A férfi felállt, mezítelen teste ragyogott. Margaret csodálattal
nézte. Dean az asztalhoz lépett, kivett egy cigarettát és Margarethez
hajolt. A lány tüzet adott neki saját, égő cigarettájáról. Közben
egymás szemébe néztek. Dean szeme most mélykék volt. Fenyegető,
mint alkonyatkor a vihar előtti tenger. Margareté, az aranybarna most
szinte sárgásán világított.
Dean nagyot sóhajtva húzódott hátra. Érezte, ez nem az ölelés
ideje, hanem a számadásé.
– Azt hittem, megnyugszom, amikor elfogtam Godfreyt. De nem
így történt. Megkezdődött a szokásos hercehurca. Godfrey ügyvédje
elmegyógyászati vizsgálatot kért, a bűnözőt egyik
elmegyógyintézetből a másikba szállították. Biztos voltam benne,
hogy élete végéig vígan él valamelyik luxusszanatórium

kényelmében. És közben bántatlanul fenyegetett. Hogy ha kiszabadul
megöli Dorothyt. Ha pedig nem, a kinti embereivel végezteti el.
– És én nem tehettem semmit ellene, érted? Semmit! – Dean egy
pillanatra felemelte hangját, s utána mindketten aggódva füleltek a
szomszéd szoba felé. De Dorothy egyenletes szuszogását hallották
csak.
Margaretet elöntötte a szánalom hulláma a férfi hangjából
kiérződő keserűség hallatán.
– Így kerültem ide – folytatta Dean csöndesen. – Azt hittem, ha új
életet kezdek, megszabadulok a régi terheitől is. Nem sikerült.
Margaret nem tudott ellenállni a vágynak, hogy kinyúljon és puha
kezével végigsimítson a férfi arcán. De közben valami végtelen
keserűség is elfogta.
Tökéletesen átérezte, mit jelenthet a férfinak szakmai dicsősége
csúcsán visszavonulni. És valóban, mit nyújtat Dean Rossnak
Silverstown? Margaret Wesleyt a szakmai sikerek helyett.
– Nemsokára elkapjátok azt az embert és visszatérhetsz – mondta
keserűen.
– Nem – rázta a fejét Dean. – Nem megyek vissza, nem tudnék.
Olyan vagyok mint a kötéltáncos, aki egyszer leesett és utána fél a
magasban.
Margaret visszahúzta a kezét.
– Hamar belejönnél újra.
– Van még valami. – A férfi erős kezével megfogta Margaret állát,
és fölemelte, hogy a lány a szemébe nézzen – Nem akarok már
visszamenni. Megtaláltam a helyem. Itt, veled.
– Dean, ne! – Margaret lerázta magáról a férfi kezét, elhallgattatni
nem tudta.
– De igen. Meg kell hallgatnod. Rád tartozik. Kettőnkre.
Margaret, én... – elhallgatott, kereste a szavakat, aztán
elmosolyodott, mint aki rájött, hogy a legegyszerűbb megoldás a

legjobb. – Margaret, szeretlek. El akarlak venni feleségül. Veled
akarok élni. Azt akarom, hogy Dorothynak kistestvére legyen, akinek
te vagy az anyja.
Margaret biztos volt benne, hogy most megszakad a szíve. Hiszen
ez az amire várt, amit mindennél jobban kívánt. Semmire nem
vágyott jobban, mint erre. És tudta, el kell utasítania.
– Nem lehet – nyögte ki. Nem is próbálta letörölni az arcán
végigfolyó könnycseppeket.
– Miért? – kérdezte döbbenten Dean. Erre nem számított. Talán
férfihiúságból. Talán a miatt a szenvedély miatt, amivel ez az
alapvetően szemérmes nő átadja magát neki. Biztos volt abban, hogy
Margaret szereti őt. Tudta róla, hogy egyedül él, nincs komoly
udvarlója, akkor? Kell lennie valami magyarázatnak.
– Mert nem válna be, Dean. Édes álom az egész, amelyet nem
gondolsz komolyan. Otthagynál egy idő után, amikor már nagyon
vonzana a nagyváros, a régi életed. Amikor beleunnál abba, hogy
kisvárosi seriff legyél egy unalmas tanárnő oldalán.
Dean sok mindent tudott volna mondani Margaretre, de azt, hogy
unalmas egyáltalán nem. De nem volt alkalma közölni. Margaret,
most, hogy végre módja volt rá, félbeszakíthatatlanul szónokolt.
– Szeretlek Dean. Túlságosan is. Éppen ezért nem leszek a
feleséged. Tudod, amikor megismertelek, Brenda azt mondta, ne
féljek. Tart, ameddig tart. Az emlék megmarad. – Nagyot nyelt. –
Nem is bánom a dolgot. – Tartozott ezzel az igazságnak. Tartozott
ezzel Deannek. – De nem akarom, hogy néhány év múlva legyen
vége. Akkor, amikor már nem bírnám elviselni a szakítást. Így is ép
elég nehéz lesz.
Dean értetlenül csóválta fejét.
– Margaret, nem mondhatod komolyan. Miért hagynálak ott?
Hiszen szeretlek!
– Kétszer már eltűntél. – Csattant föl Margaret.

– Éppen azért, mert szeretlek – próbálta megmagyarázni Dean.
Margaret a fejét rázta.
– Eltűntél, mert nem bíztál bennem. Miért nem mondhattad el, mi
a helyzet? Miért nem tudtad elmesélni az egész átkozott történetet,
ahogyan most, és úgy elmenni.
Dean Ross komolyan nézett rá.
– Mert ismerlek, Margaret. Tudom, hogy nevetségesen hangzik
ilyen rövid idő után. De ismerlek, ismerem azt a nőt, akit el akarok
venni feleségül. Velem akartál volna jönni, Margaret. Nem az a fajta
vagy, aki csöndben otthon ül, míg a férje vissza nem tér a harcból. Te
meg akartad volna osztani velem a veszélyt.
– Mint az a fekete nő? – kérdezte a lány és gyűlölte a hangjából
kihallatszó féltékenységet.
– Az a nő rendőr, Margaret. Ez a dolga. Ezért kapja a fizetését.
– Én pedig ezért szeretlek. Ez is valami.
– Látod – bólintott Dean szinte elégedetten. – Pontosan ettől
tartottam. Emiatt nem szólhattam neked. Te meg vagy győződve
arról, hogy a veszélyben a szeretett férfi mellett a helyed. Nem
hiszem, hogy le tudtalak volna beszélni róla.
Margaret szomorúan nézett rá.
– Nem tudtál volna. Igenis, hiszek abban, hogy azoknak, akik
szeretik egymást, össze kell tartaniuk a bajban. – Keserűen
elmosolyodott. – Számomra ez nem kímélet, Dean. Ha így érzed,
nagyon mást tartasz a szerelemről, mint én.
A férfi át akarta ölelni, de Margaretben most megvolt a kellő erő,
hogy elutasítsa. Fájt neki, ahogyan az is, hogy fájdalmat kell okoznia
Deannek. De inkább most, mint később. Deannek nyilván nem ő kell,
hanem egy vélemény, önálló akarat nélküli nő. Bármennyire is
szereti Deant, nem lehet ilyen a kedvéért. Igenis, azt várja a férfitól,
akivel megosztja életét, hogy ne zárja ki legfontosabb döntéseiből.
– Kérlek, most menj el! – suttogta.

Dean lehorgasztotta fejét. Úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán
szótlanul öltözni kezdett. Margaret nem bírta elviselni a látványt.
Megfordult, fejét a falnak támasztotta.
Ross megállt mögötte. Habozott, többször is kinyúlt, végül nem
érintette meg a lány vállát. Margaret lassan megfordult.
– Köszönöm, hogy vigyázol a lányomra – mondta a férfi.
Margaret bólintott. Nem volt ereje ahhoz, hogy bármit is
mondjon. Túl messzire ragadták volna a szavak, ahonnan nincs
visszaút.
– Hála annak, hogy figyelmeztettél, lesben álltunk Brenda
házánál. Láttuk bemenni Godfreyt.
– Elfogtátok? – Margareten végigfutott a megkönnyebbülés
hulláma. De közben némi csalódást is érzett. Hiszen akkor Dean
magával viszi Dorothyt. És ez az utolsó kapocs.
– Nem – Dean kék szeme jégként, fagyosan, fenyegetőn
csillogott. – Követtük a tanyájukig. Rajtuk ütöttünk, és az egész
bandát sikerült elfognunk. De Godfrey maga megint megszökött.
– Úristen! – nyögött fel Margaret.
– Ne félj! Nem eshet bajod. Rád nem gyanakszik, most már
nincsenek segítőtársai. Egyszer már elfogtam, hát elfogom még
egyszer, és most gondom lesz rá, hogy többé ne árthasson senkinek.
– Dean! – Margaret könyörögve nézett rá. Nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy a férfi, aki szeret, öljön.
A férfi a fejét csóválva nézte. Aztán átölelte, s a lány érezte, mint
ernyed el izmos testében érintésétől valamelyest az az emberfeletti
feszültség. Egy pillanatig azt hitte, Dean meg fogja csókolni. És
tudta, hogy védekezni fog. De a férfi talán megérezte, vagy csak a
gyors búcsú, a visszafojtott érzelmek híve volt. Mindössze Margaret
hajába hajtotta fejét, sóhajtott. Aztán megszólalt.
– Oltsd el a villanyt.
Margaret a kapcsolóhoz lépett. Hallotta, hogy nyílik az ablak.

Mire felnézett, Dean Ross már nem volt a szobában. Ellen akart állni
a kísértésnek, de nem volt elég erős hozzá. A nyitott ablakhoz lépett,
kihajolt. De nem látott senkit. Csak a hold nézett le rá sápadtan.
Tizennegyedik fejezet
Másnap úgy érezte, megőrül. Nem akarta otthagyni Dorothyt. De

nem teheti meg, hogy otthon marad. Talán feltűnne valakinek. Talán
valamilyen módon megtudná az őrült és gyanúsnak találná. Persze
megtehetnék, hogy csapdát állítanak neki a házban, de a háta
borsózott a gondolattól, hogy Dorothyt használják csaléteknek.
Vidámságot erőltetve magára búcsúzott a gyerektől. Megígértette
vele, hogy jó kislány lesz, s ő maga megígérte, hogy siet haza. Aztán
fájó szívvel távozott.
Talán erre gondolt Dean, futott át az agyán. Az ember nem képes
objektíven gondolkodni, ha félt valakit. De nem! Jól döntött tegnap!
Hiszen Dorothy gyerek, ő pedig felnőtt nő, aki képes maga vállalni a
sorsát.
Mégis, maradt benne valami rossz érzés.
Odabenn az iskolában is megpróbált jókedvűnek és gondtalannak
látszani. Soha életében nem esett még ilyen nehezére a tettetés, de
soha nem is volt még szüksége rá. Brenda együttérző pillantásokkal
méregette a szünetekben. Ő már csak tudja milyen ez, maga is átélte.
Tanítás után indult volna haza, már a táskáját vette, amikor egyik
tanártársa beszélgetni akart vele. Mit mondhatott volna? Sietek haza,
mert vár egy hatéves kislány, akit reggel bezártam a házba?
Maradt, beszélgetett, jó fél órával később indult csak el. A

folyosón elkapta az egyik művészettagozatos kislány, a parkolóban
pedig Evan Wallace.
Margaret barátságosan intett felé, a férfi képe pedig felderült. Elé
sietett.
– Magát várom – közölte.
– Engem? – Margaret zavarban volt. Bármennyire is kikosarazta
Deant, nem akarta, hogy hírbe hozzák Mr Wallace-szal.
– Beszélnünk kell! – mondta a férfi drámai hangon. Úristen,
gondolta a lány. Sejtette, mire megy ki egy ilyen beszélgetés.
Gennyes vallomás, ígéretek. Valakitől, akit nem szeret. Nem. Szó
sem lehet róla.
– Sajnálom, Evan – felelte hűvösen. – Azt hiszem fölösleges.
– Nem! – A férfi megmakacsolta magát. – Nem hiszem, hogy túl
sokat kérek. Mindössze egy beszélgetést. Meg kell hallgatnia! Ne
féljen, nem leszek erőszakos. Nem kell meghívnia magához, ha tart
tőlem. Beülünk valahová.
– Talán holnap. Vagy holnapután – próbálkozott Margaret.
– Most – csattant Evan. – Margaret, nem vagyok bolond. Semmi
dolga, ráér. Ha most nem hallgat meg, miért szánna rám időt holnap?
Margaret lopva körülnézett. Úgy vette észre, senkinek nem tűnt
fel a beszélgetés, bárki azt hiheti, hogy Mr. Wallace a gyereke
fejlődéséről beszélget. De meddig? Még egy percig, kettőig?
Alaposan végigmérte Evan Wallace-t, s alig ismert rá a máskor
inkább félénk, udvarias férfira.
– Margaret, én elválok – zihálta Evan.
Margaret pedig legszívesebben üvöltött volna vele, hogy ne állja
útját. Legszívesebben erővel lökte volna félre az útból. Evan pedig
tovább szónokolt, a lány nem figyelt, nem jutottak el tudatáig a
szavak, csak a lejtésük, a belőlük áradó őrült szenvedély. S közben a
neve, újra és újra felhangzik a neve.
– Margaret – sírja Evan. – Margaret.

De közben a lány nem őt látta. És nem látta az angol irodalom
tanárát, aki kocsijához menet kíváncsi pillantásokkal méregette őket.
Ha látta volna sem érdekli.
Gondolataiban otthon járt. Dorothyt látta maga előtt. Ott a helye.
Nála. Attól csak nem fog gyanút Godfrey, ha ő leráz egy erőszakosan
alkalmatlankodó udvarlót?
Szinte felujjongott, olyan öröm fogta el a megkönnyebbüléstől,
hogy döntött. Felnevetett. S csodák csodájára, eltalálta az egyetlent,
amivel elhallgattathatta a férfit. Evan csodálkozva meredt rá.
Margaret pedig tudta, hogy sértő amit tesz, de már mit sem törődött
vele. Nevetett felszabadult örömében.
Aztán szó nélkül sarkon fordult és beült a kocsijába. Az ablakon
keresztül látta, mint torzul el a férfi arca a haragtól. Nem érdekes.
Dorothy vár!
Dorothy várta, de nem volt egyedül. Margaret felsikoltott a
rémülettől, amikor meglátta az idegent a nappalijában. Menekülni –
ez volt az első gondolata. De utána rögtön elsöpörte valami
vadállatias harci kedv. Nem engedi bántani ezt a gyereket. A szemét
kikaparja ennek az alaknak, ha kell!
De az idegen nem úgy tűnt, mint aki bántani akarná Dorothyt.
Pont ellenkezőleg. Nagyon is jóban voltak. Margaret tudatáig lassan
eljutott, hogy mindketten a földön kuporognak négykézláb a
szétszórt építőkockák között.
– Margaret! – kiáltotta Dorothy örömmel. – Itt van John bácsi.
– Látom, kicsim – mosolygott a lány. Savanyúbban tette hozzá. –
Csak azt nem tudom, hogyan jutott be.
Az idegen felállt. Lesimította nadrágját, kezet nyújtott.
– Bocsásson meg. John Leroux vagyok. Dean volt főnöke és
állandó barátja.
– Hm. – Margaret érezte, hogy ez az igazság, de azért piszkálta,

hogy betörnek hozzá.
– Mintha valami hasonlóval nemrég megkeresett volna egy
Godfrey nevű úr. Magának is csak azt mondhatom, amit neki.
Sejtelmem sincs, hol van Dean.
Leroux hosszan, komolyan nézett rá, és Margaret érezte, mint önti
el a balsejtelem.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Most már értem, miért beszél állandóan magáról – bólogatott a
férfi.
– Valami baj van – szögezte le Margaret. Most már biztos volt
benne.
Leroux sóhajtott.
– Dean megsebesült. Megtalálta Godfreyt és... – elhallgatott, aztán
a gyerekre nézett, aki tágra nyílt, kíváncsi tekintettel nézett fel rájuk.
A fejét csóválta. – Úgy is meg fogja tudni. Nyilván tele lesznek vele
a lapok, erről beszél majd az egész város. Dean megölte Godfreyt.
– És ő? – Margaret döbbenten tapasztalta, hogy nincs benne
semmi rossz érzés amiatt, hogy a férfi, akit szeret, ölt. Tudta, hogy
Dean ettől nem gyilkos. Lett volna még gyorsabb, még ügyesebb,
hogy neki ne essen baja.
Aztán minden más gondolat kiszállt agyából. Dean! Látnia kell!
Mellette kell legyen! Deannek nem eshet baja, ha ő vele van. Fogja a
kezét, és...
Rohant az ajtó felé.
– Hé – futott utána Leroux. – Nem is kérdezi, hol van?
– Nem – kiabált vissza Margaret. – Egyetlen műtővel ellátott
rendelő van a városban.
– Margaret – kiáltott utána Leroux. – Meg sem kérdezi, mi baja?
De a lány már nem tudott válaszolni. Olyan tempóval kanyarodott
ki háza elől, amilyent kis kocsijának még nem kellett elviselnie. Mi
baja? Nem mindegy? Nem veszteget értékes perceket azzal, hogy

orvosi szakszavakat hallgat, valakitől, aki még csak nem is orvos.
Tudta, mire megy ki a játék. John Leroux vissza akarja tartani. Fel
akarja készíteni. Szükségtelen. Bármi történjék is, neki Dean mellett
a helye.
Szinte csak felvillanó foltokként látta a többi kocsit, a házakat.
Silverstown közlekedőit aznap a gondviselés védte a Margaret
Wesley nevű veszedelemtől. Viszont alig negyedóra múlva már ott
volt a rendelő előtt.
Igaz, ez a negyedóra örökkévalóság volt a számára. Hiszen, ha
Dean meghal, mindegy, hogy egy perccel vagy napokkal érkezik
később. Nem teheti jóvá. Dean egyszer már hosszan feküdt élet-halál
között. És akkor is Anthony Godfrey golyójától.
Csikorogva fékezett a rendelő előtt. Nem állította le a motort, csak
kiugrott a kocsiból.
– Dean, azaz Ross seriff? – kérdezte a portáspultnál ülő lányt.
Annak tágra nyílt a szeme a kíváncsiságtól. Szótlanul bökött a
műtő feliratú szoba felé.
Margaret megtorpant. Felnézett a vörös lámpára. Nem világított.
Újra a lányra pillantott.
– Bemehetek? – kérdezte ijedten.
– Gondolom – vont vállat a nővér.
Margaret nem értette. Vagy bemehet, vagy nem. Egy műtét nem
olyasmi, ahová az ember csak úgy besétál.
Aztán kíváncsisága diadalmaskodott. Az ajtóhoz lépett, és
óvatosan benyitott.
Hátakat látott. Fehér köpenyes hátakat. A műtőasztal körül álltak.
Margaret nagyot nyelt. Itt van hát Rossnál. De miért nem égett kinn a
vörös fény? Miért jöhet be? Miért nem világít a műtőasztal fölötti
hatalmas lámpa?
Csupa kérdés, amire egyetlen logikus választ tudott adni. Dean

meghalt.
Csöndesen sírni kezdett. Nem volt ereje megmozdulni, csak állt az
ajtóban, és halkan sírt. Nem zokogott. Annál túlságosan jobban fájt.
– Szeretlek, Dean – mondta. Nem érdekelte, hogy megtudják.
Nem érdekelte a jó híre. Meg kell mondania Deannek, még ha már
késő is. Talán igazuk van azoknak, akik szerint a halott körül még
egy ideig ott lebeg a szelleme.
– Akkor hozzám jössz feleségül? – hallatszott egy vidám hang.
A lánynak elállt a lélegzete. Lehetetlen! Ha itt lebeg is a szellem,
meg nem szólal. Hacsak...
– Te gazfickó – mondta. Megfordult, és ki akart menni a műtőből,
minél messzebb innét, de a köpenyes hátak mögül előbukkant Dean,
s két hosszú lépéssel mellette termett és megragadta a vállát.
– Végre itt vagy. Nem mész sehová.
– Azt hittem, meghaltál – szipogta Margaret.
– Nem haltam meg. – Dean sértődötten nézett rá. – De ha
akarod...,érdekes, azt hittem örülni fogsz.
Margaret nehezen uralkodott magán, hogy alaposan meg ne rázza.
Hát ez az ember nem érti meg, milyen rossz ez? Hogy ő csaknem
beleőrült a félelembe és az aggodalomba?
– Az a barátod, Leroux azt mondta, megsebesültél... – szipogta.
– Azt nem mondta, mi történt? – tudakolta Dean.
– Nem. – Margaret elvörösödött. – Azt hiszem, akarta mondani,
de nem hallgattam meg. Rohantam ide. Azt hittem...
– Jól tetted – mosolygott rá a férfi. – Itt a helyed. Mellettem. Vagy
élet-halál között kell lebegjek ahhoz, hogy beismerd?
– Mi történt veled? – nézett rá szigorúan a lány.
– Godfrey golyója horzsolta a vállamat. – Lehúzta ingét a válláról
és megmutatta a sebet. Margaretet azokra a horzsolásokra
emlékeztette, amilyeneket nyaranta táborozásokkor naponta többet is
ellátott. Minden valamirevaló fiúgyerek ilyenek tucatjait szerzi be

birkózás, biciklizés, foci és egyéb mulatságok közben.
– Ez? – meredt rá döbbenten.
– Ha tudnád, hogy csípett a fertőtlenítő – panaszkodott Dean.
– De ez a sok fehér köpenyes. Azt hittem, műtenek. – Margaret a
műtőasztal felé pillantott. De egy lelket sem látott. Amíg ők
beszélgettek, mindenki kisurrant. Hogy nem vette észre? Hiszen
mellette kellett, hogy elmenjenek!
– Ja? Csak beszélgettünk. Töviről hegyire el kellett mesélnem
nekik az egész esetet. Rendes fiúk – gonoszul csillogott a szeme. –
Megígérték, hogy mindannyian eljönnek az esküvőnkre. Az egyik
doki pedig – erős, határozott kezével gyengéden megfogta Margaret
kezét – ismer egy remek szülészt.
Margaret szótlanul állt. Sírás fojtogatta. Csodálatos volt a férfi
kezéből perzselő édes meleg. Dean lehúzott inge alól izgatóan
látszott ki izmos, férfiasan szőrös mellkasa. Milyen jó érzés
odasimulni ehhez a domború mellkashoz. A férfi vállára hajtania
fejét. Aztán a horzsolásra tévedt a tekintete. Elmosolyodott, de még
meg sem állapodott a mosoly az arcán, a szemében, máris jeges
rémület töltötte el.
Hiszen Dean csakugyan megsebesült. Senki nem csapta be őt. Ha
az a golyó csak néhány centivel odébb megy, Dean talán nem él,
talán valóban falfehéren, csövekkel telitűzdelve fekszik a
műtőasztalon.
Nem tudná elviselni. Nem tudná elviselni a gondolatot, hogy
minden nap, amikor Dean munkába megy, úgy búcsúzzon el tőle,
hogy talán utoljára látta.
Egyszeriben megértette a férfit. Hogy miért féltette őt ennyire.
Dean egyszer már elvesztett valakit, akit szeretett.
Dean Ross pedig megigazította az ingét, tíz ujjával a hajába túrva
megfésülködött és ünnepélyesen köhintett.
– Szóval a helyzet úgy áll, Miss Wesley, hogy szeretném

megkérni a kezét.
Margaret nehezen állta meg, hogy ne ugorjon rögtön a nyakába.
– De seriff, ez komoly döntés.
– Megígérem, hogy ezentúl mindent megosztok veled. Jót és
rosszat.
– És a veszélyt?
– Nem lesz több veszély – mosolygott a férfi.
– Dean Ross! Te mellébeszélsz!
– Hát legyen! – sóhajtott Dean. – Győztél, te boszorkány. Hiszen
Godfrey bandáját sem fogtuk volna el nélküled. Megosztom veled a
veszélyt is, mert hozzám tartozol. De azt nem tilthatod meg, hogy ne
akarjalak megvédeni ezentúl mindentől és mindenkitől.
Margaret a férfi szemébe nézett. Érezte, hogy szemében
szorgalmasan gyülekeznek a könnycseppek, és kisvártatva elindulnak
lefelé, sós csíkokat húzva arcán. Nem volt ereje tovább kínozni
Rosst.
– Ezt el is várom – suttogta.
Aztán hagyta, hogy Dean a karjába kapja, és édes csókokkal
lecsókolja a könnyeket, hogy izgató csókkal szétnyissa ajkát, hogy
őrjítő simogatásaival fellobbantsa vágyát.
Csak akkor tiltakozott, amikor a férfi könnyedén fölemelte, és a
puha, párnázott vizsgáló asztalhoz vitte.
– Dean... ne... bejöhetnek.
A férfi felemelte fejét, és elbűvölően kölykös mosoly játszott
szája szélén.
– Nem fognak. Mondtam, hogy az egyiküknek van egy szülész
barátja...
– De mit gondolnak, hogy mi itt... – akarta mondani Margaret, de
elhallgatott. Rájött, nem érdekli, mit gondolnak. Nem érdekli, mit
mondanak róla. Csak az, hogy ő Deané lehet, és a férfi az övé. Most
már biztos benne.
Felnevetett.
– Akkor mire vársz? – kérdezte fátyolos hangon.
Dean pedig nem szavakkal válaszolt.

Claire McLilian - A Szív Közbeszól

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Claire McLilian - A Szív Közbeszól

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A bájos kis tanítónő körül bőven legyeskednének a férfiak. De

All rights reserved! / Minden jog fenntartva!

A könyv bármelyik részének sokszorosítása, akár elektronikus, akár mechanikus módon,

Esély Kiadó és Kereskedelmi Kft.

A sorozat főszerkesztője: Varga Lászlóné

Margaret Wesley sóhajtolt, fáradtan nyújtózkodott. Érezte, mint

Persze ott, a nagyvárosban is hallott időnként madárfüttyöt. Kislány

siessen, nem várja senki. Az idő csodálatos, a nyitott ablakon

Margaret nevetve rázta a fejét. Brendának ez a mániája. Szerinte a

pohár. Ebben a sorrendben. Először a kávé folyt ki, egyenesen a

és enyhén elvörösödött. Mr. Parkinson egy lépést nem tett gyalog, és

folyadék a kezére folyt. De most ez sem számított, amikor végre

hogy a kis oldalbejárathoz jöjjön, amit akkor használnak, ha zárva az

hogy a lába megremeg. Volt valami ebben az emberben, ami azt

ácsingózás volt, amire Mr. Parkinsonnak telik, hanem a vadász

amely éjszaka kerítette hatalmába. Nagyon is élénken éltek még

Vagyis nem sikerült teljesen ellepleznie. Brenda mindent látó

Legalábbis akadt, aki ezt mondta. Valamikor régen, valamelyik

teljesen elfehéredett, amint kifutott belőle minden csepp vér, aztán

még jobb volna, ha a szempár tulajdonosa tűnne el! Egyszer és

iskolába? De nem merte megkérdezni. Félt, hogy nem csengene elég

Dean Ross lelassított az útjelző táblánál. A térképet nem kellett

közben barátságosan figyelmezteti őket. Gyilkosság aligha. Ha

Ehelyett az ilyen gyermekes ügyeskedés. Nem mintha hazudott

pillantás. És hozzá a bájos, kicsit szemtelen arc. A szabályosságot

Véget ért a tanítás, és Margaret, oldalán Dorothyval tanácstalanul

próbál a színjátszó kör is, és ha valaki akar, mindig játszhat az iskola

Útközben hazafelé Margaret többnyire hallgatott. Dorothy vígan

amire számított. A Wallace apuka nem pattant ki sötétkék

fényszórója elijeszthette a botránytól tartó Wallace apukát. Egy

Az hagyján, hogy bejutott. De milyen elégedetten csettintett,

Letelepedett az asztalhoz, és elégedetten nézte, ahogy Margaret

hogy karjaiba kapja és megcsókolja. Soha életében nem esett ilyen

Margaret hálás volt a sötétnek, hogy nem látszik, milyen vörös az

– Végre láthatom a csodálatos barátodat. Már igazán kíváncsi

vagy tíz percet ácsorgott két sarokkal odébb, amíg a rendőrfőnök

– Kíváncsi vagyok már erre a férfira. Minél többet hallok róla,

Az asszony arcán konok, eltökélt kifejezés jelent meg, és

kérésüknek, és lebetonoztatja az utat, ám Brenda kívánságára adtak

Furcsamód jólesett, mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg.

– Soha ne engedj az igényeidből, lányom! – mondta

– Rajtam kívül – közölte olyan öntudatosan Brenda, hogy

Margaret hiába érezte, hogy a férfi megkönnyebbülésében

– Segíthetek? – A gáncs nélküli lovag keze gyengéden

Amikor Mariann megállt Ross mellett, Margaret úgy érezte,

tudta, ki áll mögötte. A férfi jelenléte mintha betöltötte volna a

veszti, amikor a férfiban valami mintha robbant volna. Csókja egyik

Bezzeg Dean Rossnak nem voltak ilyen kétségei. Nagyon is jól

Mámorító volt, amikor a férfi nyelve végigcikázott kínzóan merev

Természetesen abban a pillanatban szólalt meg a telefon, amikor

ujja végigsimított a férfi gyomrán levő hegen, és arra gondolt, ez

A lány elmosolyodott. A jó öreg Brenda! Felállt, vizes testére

cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Láttad volna Mariannt.

Dean Ross elgondolkodva feküdt az ágyán, és a lustán fölfelé

elvesztette, akit szeretett. Úgy szeretett, ahogyan nem hitte, hogy

Margaret és az életében bekövetkezett változás körül forogtak, mint

Még mindig szereti Sabine-t, de az emlékében élő nő iránti

– Mizujs John? Csak nem hiányzok? – Ismét az órájára pillantott.

– És ő már tud róla?

De nem is tűnt olyan rossznak az ötlet. Minél többet forgatta

sem. Számára nem volt biztosíték. És ha mégis? Vagy ha Godfrey

– Akkor bízd valaki másra! Te pedig tűnj el egy időre! Nem