Jenna Lee Joyce

Hatos fogat

Bianca 028
Eredeti cím: A Package Deal 1986
Megjelent: 1993. 05. 18.

Sharon hosszas latolgatás után elfogadja gazdag nagynénje ajánlatát, és öt gyermekével átköltözik
Rhodesboróba. Vidéken könnyebb a megélhetés, több időt fordíthat a csemetéire, s Diana néni anyagi
támogatásával végre befejezheti félbehagyott egyetemi tanulmányait is. A szomszédban lakó
polgármester magányos farkas hírében áll, mégis egyre többet foglalkoztatja a gondolat: milyen családapa
válna belőle. Sharon a férje halála óta először érzi, hogy talán mégis helye van az életében egy új
szerelemnek...

1. FEJEZET
Sam Jefferson befordult kocsijával a házához vezető, csendes, fákkal szegélyezett útra. Örült, hogy
végre itthon lehet. Egy hétig a polgármesteri értekezleten vett részt Atlantában, utána pedig még egy hetet
töltött Washingtonban, az értekezlet szóvivőjeként. Felemelő érzés és nagy megtiszteltetés volt, hogy
jelen lehetett az Egyesült Államok elnökével folytatott nyilvános vitán, de a hosszú repülőút Ohióig és a
vezetés hazáig alaposan kifárasztotta.
Amikor a repülőtér parkolójában beszállt öreg Buickjába, kiderült, hogy nem működik a
légkondicionáló. A nyár eleji hőségben a nyitott ablakok ellenére végtelenül hosszúnak tűnt az út
Rhodesboróig.
Levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és felgyűrte az ingujját, mégis folyt róla az izzadság.
Alig várta már, hogy otthon legyen, igyon egy hideg sört és lezuhanyozzon. Mosolyogva hajtott el
Diana Rhodes méltóságteljes, nagy villája előtt saját Viktória-korabeli házikója felé, amely hajdanán a
Rhodes család kocsiszínjeként szolgált. A repkénnyel befuttatott, régi épület festői látványt nyújtott, s
még a tervezett átalakítások nélkül is egész vagyont ért volna Chicago valamelyik külvárosában.
Sam hunyorgott az éles fényben. Elsősorban a magas megélhetési költségek miatt hagyta ott három
évvel ezelőtt a nagyvárost. Visszaköltözött szülővárosába, Rhodesboróba. Minden barátja és ismerőse
megdöbbent, amikor harmincöt esztendősen hátat fordított ígéretesen alakuló eredeti pályájának.
A leghíresebb chicagói ügyvédek tanácsa ellenére szakított a politikával, és otthagyta Michigan-
tóparti, kitűnő fekvésű, remekül berendezett legénylakását. Ahelyett, hogy elvállalta volna a felkínált
államügyészi állást, Rhodesboróban nyitott egy kis ügyvédi irodát, és a kisváros polgármestere lett.
Szabadidejében kedvtelésből az asztalosmesterséget űzte. Egyedül, minden segítség nélkül alakította át
lakássá a hajdani kocsiszínt, és olyan jól érezte magát az új körülmények között, mint még soha.
 Ahogy közeledett a kis házhoz, szokatlan látvány tárult a szeme elé. A nagy, füves térségen szerteszét
üres kartondobozok és szakadt csomagolópapírok éktelenkedtek. Mellettük néhány kerékpár hevert, és a
Rhodes-ház nyitott ablakaiból fülsiketítő rockzene harsogott.
- Mi a fene történik itt? - szaladt ki a száján.
Sikerült kikerülnie egy háromkerekű gyerekbiciklit, de a következő másodpercben ijedten taposott a
fékre. A visszapillantó tükörben ugyanis meglátta, hogy rémisztő sebességgel egy sárga kisautó közeledik
feléje hátulról.
Csak úgy tudta elhárítani az ütközést, hogy a pázsitra kormányozta kocsiját. A sárga kocsi -
kavicszáport szórva és porfelhőt hagyva maga után - lassítás nélkül továbbrobogott. Sam káromkodva
nézte, amint a kis járgány a nagy tölgyfától alig egy méternyire végre megállt. Villámgyorsan kipattant a
Buickból, hogy alaposan megmondja a véleményét az életveszélyesen közlekedő vezetőnek.
A Rhodes-házból ugyanakkor egy idegen nő futott ki.
- Michael Francis Markowski! Azonnal add ide az indítókulcsot! - A bájos kis hölgy villámló
szemekkel támadt a kocsiból kikászálódó langaléta, szőke fiúra.
- Csak a sebváltót akartuk kipróbálni, anyu! Tim megjavította, és most istenien működik! -
szabadkozott az ifjú óriás.
Jefferson félúton megállt, mert látta, hogy az ő szidalmaira már nincs szükség. Fogalma sem volt,
honnan kerültek ide ezek az idegen emberek. Annyi azonban kiderült, hogy a hullámos hajú, barna
asszonyka a sárga kocsi vezetőjének édesanyja. A nő arcát látva Sam megállapította, hogy a gyerek
helyzete nem éppen irigylésre méltó.
A polgármester haragja egy csapásra elszállt. Most már inkább részvétet érzett a fiú iránt. Szinte látta
önmagát fiatal korában, amikor vezetni tanult.
A magas, izmos gyerek bűnbánó arccal nyújtotta át a kulcsot az anyjának.
- Meg ne lássalak még egyszer így száguldozni! Kis híján összeütköztél ezzel az úrral. Mindnyájan
meghalhattatok volna... - Az asszony barna szeméből sütött a harag. - Eredj be a házba! Még
megbeszéljük a dolgot. Egy darabig biztosan nem vezethetsz.
- De anyu... - próbált tiltakozni Michael.
Az anyja egy dühös legyintéssel elhallgattatta:
- Semmi „de anyu”, barátocskám! Azonnal kérj bocsánatot az úrtól! - Ezután a kis kocsi másik
utasához fordult: - Timothy James, ne vigyorogj, hozzád is lesz még egy-két szavam!
Sam feltételezte, hogy a kisebbik fiú Michael öccse, bár a két gyerek egy cseppet sem hasonlított
egymásra. A sötét, göndör hajú és bogárszemű Timothy sokkal alacsonyabb és vékonyabb volt a
bátyjánál.
- A te viselkedésed is megbocsáthatatlan, Tim. Vidd be a kocsit a garázsba! - rendelkezett az asszony,
és a gyerek kezébe nyomta a kulcsot.
- Igenis, anyu. - Tim áttornázta magát a vezetőülésbe. A sebességváltó nagyot reccsent, amikor
elindult.
Az anyja csípőre tett kézzel nézett utána. Csak akkor fordult Sara és Michael felé, amikor
megbizonyosodott arról, hogy Tim baj nélkül megkerülte az ezüstszínű Buickot.
- Michael! - szólt rá sürgetően a fiára.
- Hát... - dadogott a nyurga fiatalember, és lesütött szemmel toporgott Sam előtt. - Sajnálom, uram -
bökte ki végül, - ígérem, többé nem fordul elő ilyesmi.
Sam megszorította a fiú feléje nyújtott kezét.
- Michael Markowski vagyok, és izé... Nem tudtuk, hogy más kocsi is jár errefelé.
- Sam Jefferson a nevem, Mike. Egyébként én sem számítottam rátok.
- Sharon Markowski vagyok, ennek a két közveszélyes száguldozó őrültnek az anyja - lépett a fiú
mellé az asszony, és a kezét nyújtotta.
Samet kellemes érzés töltötte el, amikor megfogta a keskeny kezet. A szükségesnél egy kicsit tovább
szorongatta.
- Diana Rhodes a nagynéném - magyarázta Sharon, miután Michael bement a házba. - Van egy rossz
hírem: mi leszünk a szomszédai.
Jefferson alig tudta eltitkolni a meglepetését. A tárgyalóteremben mindig elkápráztatta ellenfeleit
páratlan emlékezőtehetségével: most is rögtön rájött, kik ezek az emberek.
 Nagyra becsült szomszédja, Diana Rhodes, aki vezető szerepet játszott a városka társadalmi életében,
több ízben mesélt már neki özvegy unokahúgáról, aki a férje halála után magára maradt öt gyerekével.
Diana legutóbb arról panaszkodott, hogy Sharon nem hajlandó hozzá költözni Pittsburgből. Úgy látszik,
mégis másképp határozott, - vélte Sam.
Nem ilyennek képzelte Sharon Markowskit. Lélegzetelállítóan vonzó jelenség volt barna
őzikeszemével, hibátlan, hamvas arcbőrével. Édes, pisze kis orra és karcsú, formás alakja izgatóan hatott
a férfira.
- Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Markowski.
Az asszony hitetlenkedve mosolygott, és két kis nevetőgödröcske jelent meg az arcán.
- Körülbelül olyan örömet jelenthetünk a szomszédainknak, mintegy pestisjárvány. Maga igazán
nagyon udvarias, Mr. Jefferson.
- Őszintén szólva nem ilyennek képzeltem magát és a családját - vallotta be Sam. - Most, hogy már
nem forog veszélyben a testi épségem, semmi kifogásom az új szomszédság ellen. - Diana elmondása
alapján sokkal fiatalabbnak hitte a gyerekeket. Nem gondolta, hogy akad köztük még nála is magasabb.
Harmincnyolc éves létére igazán jó formában volt, de Michael mellett öregnek és nyápicnak érezte magát.
Azon is csodálkozott, hogy a családanya ilyen vérpezsdítően hat rá. Egyszeriben elfelejtette, mennyire
kimerítette a hosszú út. - Szóval mégis ideköltözött a nénikéjéhez - folytatta az ismerkedést.
- Hát igen.
Sharon elégedetten nyugtázta, hogy a férfi, akit az előbb még annyira ijedtnek látott, hamar
összeszedte magát. Di néni csupán annyit mesélt róla, hogy jó nevű ügyvéd volt Chicagóban, de otthagyta
a nagyvárost, megvette az elhanyagolt kocsiszínt a szomszédban, átalakította, és most itt él
Rhodesboróban. Megválasztották polgármesternek, és társadalmi tisztsége mellett ügyvédi tevékenységet
folytat. Egyébként a város híres alapítójának egyenes ági leszármazottja.
Körülbelül egykorúnak képzelte a polgármestert a nagynénjével. Most megállapította, hogy a
szomszéd legalább húsz évvel fiatalabb, mint hitte, ráadásul rendkívül vonzó és férfias. Bárcsak
nyugodtabb körülmények között ismerkedtek volna meg! A napokban költözött ide két kamasz fiával és
három kiskorú lányával. Azt sem tudja, mihez kapjon, annyi a tennivalója. Sajnálta, hogy éppen Michael
kinőtt és térd felett levágott farmernadrágjában, agyonmosott blúzban, mezítláb és festetlenül került
először Sam Jefferson szeme elé.
- Di néni tehát nem mesélt rólunk semmit. Pedig nem ártott volna felkészíteni magát a legrosszabbra -
mondta, és meglepődve látta, hogy Sam mosolyog.
- Mire kellett volna felkészítenie? - kérdezte a férfi. Hangja olyan sokat ígérően barátságos volt,
szemében annyi leplezetlen csodálat tükröződött, hogy Sharon szíve hevesebben kezdett dobogni.
Hirtelen fiatalnak, félszegnek és tapasztalatlannak érezte magát.
Sam Jefferson finom, nemesi származásra utaló arcvonásai arról árulkodtak, hogy megszokta a
jómódot, élvezi a hatalmat, és első osztályú nevelésben részesült. Ápolt, szőke hajában a halántékánál
ezüstös szálak csillogtak. Tekintete értelmet sugárzott, kifogástalanul viselkedett. A hosszú úton kissé
meg gyűrődött öltönyén látszott, hogy a legjobb szabó műhelyéből került ki.
Sharon nem is értette, hogyan elégedhet meg egy ilyen ember azzal, hogy egy legyen a sok ügyvéd
közül egy ilyen kis városban. Azt is furcsállotta, hogy a szomszéd úgy néz rá, mint aki rögtön ágyba akar
vele bújni.
- Öt gyerekem van - közölte mintegy pajzsként tartva maga elé ezt a tényt, amely megvédi a férfi
mohó pillantásától. - Biztosan ezt sem említette magának Di néni.
- Dehogynem - válaszolta Sam. Csak elfelejtette megmondani, milyen izgalmasan szép vagy, és hogy a
gyerekeid milyen nagyok, - tette hozzá gondolatban. - Már korábban is beszélt a családról, de magáról,
Mrs. Markowski nem sokat mesélt.
- Érthető. Minél kevesebbet tudnak rólunk, annál jobb. - Sharon mosolyogva nézett a hatalmas
árnyékot vető tölgyfákra, a két takaros házra és az ápolt kertre. - Soha többé nem lesz itt béke és
nyugalom - sóhajtotta.
- Amit Pittsburg elveszített, az nagy nyereség Rhodesborónak - jegyezte meg lovagiasan Sam. -
Engedje meg, hogy polgármesterként hivatalosan is üdvözöljem! Isten hozta a mi kis városunkban! Vagy
mondjam inkább úgy: isten hozta idehaza, Miss Rhodes?
Sharon most megint fiatalnak és gondtalannak érezte magát, akárcsak lánykorában.
 - Évek óta senki sem szólított Miss Rhodesnak... Nem állíthatom, hogy hazajöttem, hiszen nem itt
születtem. Di néni és az apám sokszor elmondták, hogy büszke lehetek a nevemre. Az őseim bátran
kiálltak az elveikért, a szabadságért. Nem volt könnyű dolguk, amikor idejöttek és felépítették a vadonban
a civilizáció egy darabját.
- Úgy beszél, mintha maga lenne a Rhodesborói Nőegylet elnöke - nevetett Sam.
- Di néni biztosan be akar majd szervezni a nőegyletbe. Hiszen most már én is rhodesborói lakos
vagyok... Ha jól tudom, maga is a város egyik alapítójának leszármazottja. Az egyetemet is az őséről
nevezték el.
- Valóban, de azért még nem lépek be a nőegyletbe.
- Miért nem? - kérdezte ártatlan képpel az asszony, de a nevetőgödröcskék elárulták, hogy tréfál.
- Mert remélem, elég nyilvánvaló, hogy férfi vagyok.
- Ez még nem akadály. A neve arra kötelezi, küzdjön a nők egyenjogúságáért. Képviselje a férfi nemet
a nőegyletben, Samuel Adams Jefferson!
- Diana elárulta a teljes nevemet?
Sharon bólintott.
- A nagynénje egyike azon keveseknek a városban, akik mindkét keresztnevemet tudják! Örülnek, ha
továbbra sem válna közismertté ez a történelmi név. Már eddig is sok bajom volt vele.
- Én a maga helyében büszke lennék rá. Vagy maga nem olyan elkötelezett, harcos egyéniség, mint az
ősei voltak?
- Sajnos nem. Még egyetlen forradalmat sem vezettem győzelemre, és nem fogalmaztam olyan
kiáltványt sem, amely befolyásolta volna a történelmet. - Sam zsebre vágta a kezét, és hanyagul
nekitámaszkodott a kocsijának. - És maga, Mrs. Markowski? Úgy látom, örökölte jeles őse, Rhodes
tábornok tüzes vérmérsékletét. Hallottam, milyen bátran szembeszállt a fiával. Nem tudom, nekem volna-
e merszem így rátámadni egy ifjú óriásra...
Sharon igyekezett nem túl feltűnően bámulni a jóképű férfit. Valóban nem illik a nőegyletbe, -
gondolta. Bár olyan meggyőzően érvel, hogy még a leghagyománytisztelőbb tag is megszavazná a
felvételét.
A hófehér ing megfeszült Sam széles vállán. A kigombolt ingnyak látni engedte sötét, göndör
mellszőrzetét. Az asszony megállapította, hogy Sam teste éppen olyan izmos, mint azoké a popénekeseké,
akikért tizenhárom éves lánya, Merry annyira rajong.
Sharon utoljára serdülőkorában érezte azt, amit most. Akkor volt számára egy férfi teste ilyen
titokzatos és lenyűgöző. Házasságban töltött évei után nem hitte volna, hogy újból találkozni fog ezzel a
szokatlan izgalommal, amivel most nem tudott mit kezdeni. Hirtelen rájött, hogy akadozik a beszélgetés.
Kétségbeesetten igyekezett emlékezni rá, mit is mondott Sam utoljára.
- Akié a jog, azé a hatalom - szólalt meg végül, és ökölbe szorított kis kezét felemelve a férfira
nevetett. - Michael még nem tudja, hogy ő az erősebb.
- Ígérem, nem árulom el neki - nyugtatta meg Sam.
Sharonnak eszébe jutott, hogy a fiai várják.
- Mennem kell - szólt. - Alaposan megmosom a fejüket. Sajnálom, hogy figyelmetlenek voltak, és
hálás vagyok magának, amiért ilyen ügyesen elkerülte a balesetet. - Elindult a ház felé, de néhány lépés
után visszafordult. - Remélem, van humorérzéke. Másképp nem fogja tudni elviselni a szomszédságunkat.
Mindenesetre azt tanácsolom, vegyen egy doboz füldugót.

- Hallom Michaeltól, hogy megismerkedtetek a szomszéddal - fogadta Sharont a konyhában Diana

néni.
- Szép kis bemutatkozás volt - mormogta az asszony, és hálásan elvette nagynénjétől a feléje nyújtott,
jégbe hűtött teát. - Sajnálom szegényt - tette hozzá, amikor hallotta, hogy Sam beindítja a Buickot, és
elhajt.
A férfi társaságában érzett felszabadult jókedve egy csapásra elpárolgott. Talán mégsem döntöttem
helyesen, amikor idehoztam a gyerekeket, - töprengett magában. Még egy hete sem vagyunk itt, és a fiúk
máris rossz fát tettek a tűzre.
Pittsburgben elég kilátástalan volt Sharon helyzete. Állandóan túlórázott, hogy a gyerekek semmiben
ne szenvedjenek hiányt, és nem maradt elég ideje arra, hogy rendesen foglalkozzon velük. Nem is
csodálkozott, amikor Michael és Merry egyre rosszabb osztályzatokat hozott haza az iskolából. Ekkor
döntötte el, hogy büszkeségét félretéve mégiscsak elfogadja nagynénje meghívását és családostól
Rhodesboróba költözik. Pedig lett volna más megoldás is. A szülei, akik annak idején ellenezték a
házasságát, szívesen támogatták volna, de Sharon inkább Di néni segítségét fogadta el. A nagynénje
kezdettől fogva nagyra becsülte Mike-ot, aki keményen dolgozott és tisztelte, imádta a feleségét.
A gyerekek eddig csak a nagyvárosi életet ismerték. Nem lesz nekik könnyű megszokni az új
körülményeket. Sharon mégis úgy érezte, ez a legjobb megoldás.
Nagyot kortyolt a teából, és belekezdett a mondókájába. Felelősségérzetről, megfontoltságról beszélt a
két fiúnak.
- Ma pedig dolgozni fogtok - fejezte be a lelki fröccsöt. - Kigyomláljátok a kertet.
A fiúk sóhajtva vették tudomásul az ítéletet, de Sharon nem kegyelmezett.
- Szóljatok, ha elkészültetek! Michael, te kénytelen leszel mostantól gyalog járni. Egy-két hétig
mellettem ülsz majd a kocsiban, és felfrissítjük a vezetési tudományodat.
Michael tiltakozni akart, de anyja eltökélt arca láttán jobbnak vélte, ha hallgat. Öccsével együtt szó
nélkül vonult ki a kertbe.
Alighogy a fiúk elmentek, kivágódott az ajtó, és Merry rontott be a konyhába. Kék szeme villámokat
szórt.
- Anyu, Cindy már megint...
Merry nyomában beviharzott a négyéves Cindy is.
- Nem is igaz! - kiáltotta felháborodva.
- De igenis, igaz, te kis szörnyeteg! - támadt angyalarcú kishúgára Merry. Cindy pityeregve az anyja
ölébe menekült.
- Mi történt már megint? - kérdezte Sharon, és lefejtette magáról a kislány kezét.
- Folyton a holmijaim között kotorászik! Elegem van belőle! Tönkretette a Duran Duran-szalagomat! -
Merry szája reszketett, szeme könnyben úszott. - A zsebpénzemből vettem, és most vége... - szipogta.
Rövid faggatás után kiderült, hogy Cindy a nővére engedélye nélkül babrálta a magnót és elrontotta azt
a kazettát, amin Merry kedvenc együttese játszott. A nagyobbik lány szigorú büntetést követelt ezért a
főbenjáró bűnért.
Sharon azt javasolta, próbálják meg visszatekerni a szalagot a kazettára.
Merry felszólította az anyját, tiltsa meg Cindynek, hogy a szobájában mászkáljon.
- Kulcsot akarok! Be kell zárnom az ajtót! - kiabált dühösen. - Fogadjunk, hogy mindjárt bőgni kezd,
és te mindent megbocsátasz neki!
- Próbálj megnyugodni! Nem szándékosan tette - kérlelte az anyja. Tudta, hogy Merrynek igaza van.
Cindy most is eljátszotta jól bevált szerepét. Halk szipogással kezdte, és egyre hangosabban bömbölt. A
kívülálló szemlélő azt hihette volna, ő a sértett fél. - Hagyd abba! - szólt rá legkisebb csemetéjére. Letette
az öléből, és az ajtó felé tuszkolta. - Ezentúl be ne tedd a lábad Merry szobájába engedély nélkül! Te meg
ne dühöngj már, Merry! - csillapította a nagyobbikat. - Sajnálom, Di néni - mondta szabadkozva, amikor
a két kislány végre kiment a konyhából.
- Mit sajnálsz? - kérdezte Diana, aki éppen egy pogácsával teli tepsit vett ki a sütőből. A rhodesborói
bank elnök-vezérigazgatójának arcán jókora lisztfolt éktelenkedett.
Sharon alig tudta visszafojtani a nevetését.
- Hát ezt a sok veszekedést és zűrzavart... - Felemelt két pár piszkos cipőt a padlóról, és bűnjelként
felmutatta. - Ezt az egész összevisszaságot - mondta elgondolkozva. - Meg tudnálak érteni, ha
visszaküldőnél minket Pittsburgbe. Láthatod, mennyi galibát okoznak a Markowski gyerekek. Egy hétig
uralkodtak magukon, udvariasak, engedelmesek voltak, de ma kimutatták a foguk fehérjét.
- Szerencsére. - Diana kisimított a homlokából egy hajtincset. Kék szeme vidáman csillogott. -
Kíváncsi voltam, meddig tart náluk ez a természetellenes állapot. Úgy látszik, most már kezdik magukat
otthon érezni.
- Nagyon is! Csak az a kérdés, meddig tudod elviselni őket. Feldúlják a megszokott, nyugodt életedet.
- A megszokott, nyugodt és szörnyen unalmas életemet - válaszolta Di néni. - Olyan voltam, mint
Pavlov kutyája; akkor ettem, ha megszólalt a csengő. Csak értekezletekből és gyűlésekből állt az életem.
Merő önzésből csábítottalak ide benneteket.
- Ugyan már! - hitetlenkedett Sharon. - Soha nem ismertem nálad érdekesebb sorsú embert.
Körülutaztad a Földet. Irigyellek az izgalmas élményeidért.
 - Ne gondold, hogy az utazási irodák színes kiadványai és a teli fényképalbumok boldoggá tesznek! -
mondta a nagynéni, miközben újabb adag kiszaggatott pogácsát rakott a tepsibe. - Dédnagyapád népes
család részére építtette ezt a hatalmas házat. Apád sajnos elköltözött innen, és máshol alapított családot,
én meg válogatós voltam és nem találtam olyan férfit, aki méltó lett volna arra, hogy gyerekeket szüljek
neki. El sem tudom mondani, mennyire örülök nektek. - Még mielőtt Sharon megszólalhatott volna,
Diana folytatta: - Tudom, hogy Pittsburg-ben is jól megvoltatok, de semmi értelme a külön háztartásnak,
amikor itt áll ez a nagy ház üresen. Egy napon úgyis te öröklöd. Szegény Mike-od rengeteget dolgozott a
gyerekeiért. Érthető, hogy nem kötött életbiztosítást, hiszen még olyan fiatal volt... ő sem akarná, hogy ti
bűnhődjetek a mulasztásáért. A pénzt, amit a pittsburgi házért kapsz, tedd félre a gyerekek
iskoláztatására! Hidd el, Mike is ezt tartaná a leghelyesebbnek!
Diana annak idején megértette, miért szeretettem bele Mike-ba, - gondolta Sharon könnyes szemmel,
és hálásan pislogott a nagynénjére. Úgy érezte, kötelessége volna a költségek egy részét magára vállalni,
bár Di néni váltig azt állította, hogy anyagilag sem jelent neki terhet a népes család.
- Miért nem engeded, hogy hozzájáruljak a kiadásokhoz? - kérdezte. - Keresnék egy félnapos állást.
Michael egymagában annyit eszik, hogy felborítja az egész költségvetésedet.
- Szó sem lehet semmiféle állásról - szögezte le Diana. - Elég lesz neked a tanulás. Megbeszéltük:
amíg be nem fejezed az egyetemet, én etetem és ruházom a gyerekeket. Csak egy év az egész. Majd ha
már taníthatsz, megbeszéljük a továbbiakat. Rendben?
- Van más választásom?
- Nincs! - jelentette ki bankelnöki szigorral a nagynéni, aztán kiszedte a sütőből az utolsó adag
pogácsát, és leült az asztalhoz. Segített szétválogatni Sharonnak egy nagy halom kimosott zoknit.
Csendben dolgoztak. Egyszerre csak meghallották, hogy valaki egy Bach-szonátái játszik a régi
pianínón.
- Ez Theresa - állapította meg Sharon. - Hol volt egész nap?
- A könyvtárszobában kuksolt, és a régi enciklopédiámat bújta - felelte Diana. - Micsoda tudásszomj!
- Nehogy elmondd valakinek! Nem talál majd barátokat, ha kitudódik a szenvedélye. Kinevetnék, hogy
tizenegy éves létére az enciklopédia a kedvenc olvasmánya.
Di néni jóízűen nevetett:
- Végre élet költözött ebbe a kriptába!
- Te pedig vagy szent vagy, vagy bolond - nevetett most már Sharon is.

2. FEJEZET
Sam hanyagul az ágya mellé ejtette a törülközőt, és meztelenül a hűvös lepedők közé bújt. Azt hitte,
rögtön el fog aludni, olyan álmos volt. A csendet hirtelen elektromos gitár hangja verte fel.
Ijedten talpra ugrott. A házfalak megremegtek a hangszer húrjának minden rezdülésére. Sam idegei
pattanásig feszültek.
Kamaszok, - gondolta csüggedten. Mégiscsak jó lesz, ha megfogadom a szomszédasszony tanácsát, és
beszerzek egy doboz füldugót.
Visszafeküdt, de nem tudott elaludni, pedig fejére húzta a párnát. A zene kissé elhalkult, csakhogy az
ütemes rezgés nem szűnt meg.
Vágyakozva gondolt egy hideg sörre, ám az utolsó dobozt épp az előbb itta meg. Megtépázott
idegeinek valószínűleg jót tett volna egy dupla whisky is, azt meg nem bírta a gyomra.
Sokáig forgolódott, amíg végre sikerült álomba merülnie. Alig aludt egy szemhunyásnyit, amikor
csengettek.
Dühösen magára rántotta a köntösét, és lemászott a galéria létráján. Hangulata csak tovább romlott,
mert beverte a lábujját az odakészített deszkarakásba, amiből a létrát helyettesítő lépcsőt akarta
megépíteni.
Biztosan megint Mrs. Krouse akar szívességet kérni, - gondolta bosszúsan. Az utca túloldalán lakó
idős özvegyasszony macskája ugyanis hetenként legalább egyszer felmászott a fára, és ilyenkor mindig
neki kellett lehozni.
Egészen mostanáig türelmes és kedves volt az öregasszonyhoz. Még akkor is, ha feleslegesen ment át
hozzá, mert a cica közben magától lemászott. Soha nem tett szemrehányást, bár szívesen közölte volna,
hogy a macskamentés még akkor sem tartozik a polgármesteri teendők közé, ha az illető polgármester
történetesen egy hosszú létra boldog tulajdonosa. Most azonban, miközben fájdalomtól eltorzult arccal,
fél lábon ugrált az ajtó felé, szentül elhatározta, hogy amint elkészül a lépcső, apró darabokra hasogatja a
létrát.
Titokban azt remélte, ha az öreg hölgy meglátja hiányos öltözékét, akkor annyira megbotránkozik,
hogy többé nem háborgatja. Idegesen feltépte az ajtót.
- Mrs. Krouse, azt hiszem.. - kezdte mogorván, de senkit nem látott odakint. Erre zavartan hunyorogva
a hajába túrt. - Úgy látszik, képzelődöm - morogta maga elé, és már majdnem becsapta az ajtót, amikor
lent, úgy térdmagasságban megpillantott egy kislányt, aki kezében egy tányér pogácsával barátságosan
mosolygott rá.
- Hello, Mr. Jefferson! - köszöntötte a csöppség. - Cindy vagyok, és ezt hoztam magának.
- Hát... köszönöm - dadogta Sam, és gyorsan elvette a tányért. - Örülök, hogy megismerkedtünk,
Cíndy, és még egyszer köszönöm a pogácsát.
- Szívesen - csipogta a gyerek, és várakozásteljesen nézett a férfira.
Sam hátralépett, hogy becsukhassa az ajtót.
Pöttömnyi vendége ebben a pillanatban a nappaliban termett.
- Kaphatok a pogácsámhoz egy pohár tejet? - kérdezte. Leült a heverőre, és illedelmesen lesimította a
szoknyácskáját. - Ha nincs itthon tej, limonádé is jó lesz.
Viktória királynő sem viselkedhetett volna szertartásosabban, mint ez a kicsi lány. Világítóan vörös
haját két copfba fonták, arcán szeplők virítottak.
Sam kissé gyámoltalanul pislogott rá. Az idejét sem tudta, mikor beszélt utoljára ilyen kis gyerekkel.
Fogalma sem volt, hogyan bánjon vele.
- Sajnos csak vízzel szolgálhatok - mondta, és letette a tányért az ideiglenesen asztalnak használt
ládára.
- Nincs rajtad semmi a fürdőköpenyed alatt? - érdeklődött Cindy tágra nyílt szemmel.
- Hát. - dadogta rémülten a polgármester. - Az a helyzet, hogy aludtam...
- Nincs pizsamád?
- Nincs - válaszolta zavartan Sam, és nem is értette, hogyan engedhette idáig fajulni a társalgást.
Miután látta, hogy nem szabadulhat meg egykönnyen váratlan vendégétől, leült a házban található
egyetlen székre, és - amennyire lehetett - igyekezett összehúzni magán a köntöst.
- Nem tudom, mit szólna a mamám, ha így látna - közölte a kislány, és szigorúan méregette a
házigazdát. - Szerinte pizsama nélkül aludni cilivi... cilivizálatlan dolog.
- Civilizálatlan?
- Igen. - Cindy bólintott, és sugárzó mosollyal ajándékozta meg Samet. - Éppen így szokta mondani.
Te tudod, ki a bar... barbár? - Elégedetten sóhajtott, mert örült, hogy sikerült kimondani ezt a nemrég
tanult szót.
- Aki nem visel pizsamát? - találgatta a házigazda.
Cindy bólintott.
- A bátyáim olyanok.
Sam kis híján felnevetett, de a kislány komoly arcát látva türtőztette magát.
- Sajnálom, Cindy - mondta, és gyorsan témát váltott. - Te vagy a legkisebb Markowski gyerek?
- Én vagyok nálunk a bébi - válaszolta büszkén a kislány.
- Az anyukádat és a két bátyádat már ismerem.
- Michael és Tim is olyan szőrösek, mint te - jelentette ki Cindy.
Sam kezdte kényelmetlenül érezni magát. Összehúzta a köntöst a mellén, de a térdét nem tudta
eltakarni. Még soha senki nem tanulmányozta a külsejét ilyen alaposan. Markowski kisasszony igazán
távozhatna már, - gondolta.
A csöppség elgondolkozva összevonta a szemöldökét.
- Nem baj, ha szőrös vagy. Azért még szeretlek - jelentette ki.
- Nagy kő esett le a szívemről. - Sam felállt, és szorosabbra húzta magán az övet. Most még egyszer
megköszöni a pogácsát, aztán elküldi a pici lányt. - Hát akkor... Nagyon örültem neked, Cindy.
- Tudom - felelte öntudatosan a kislány, és felállt.
A férfi már azt hitte, elmegy, de Cindy megigazította a ruháját, megköszörülte a torkát, és dalra fakadt.
Jcfferson a falnak támaszkodva, döbbenten hallgatta az America című dal némileg átalakított
változatát. Első megrettenéséből magához térve megadta magát sorsának. Nincs mese, Markowskiék -
akár akarja, akár nem- muzsikálnak neki. S ha már választhat, inkább Cindyt hallgatja, mint azt az
idegborzoló fémzenét, ami még mindig idehallatszott.
Az előadás véget ért. Sam megtapsolta a művésznőt, Cindy pedig meghajolt, és visszaült a helyére.
- Tíz centet szoktam kapni egy dalért, de neked nem kell fizetni - mondta nagy kegyesen.
- Igazán nagyvonalú vagy - igyekezett komoly maradni Sam. Az alvásról már lemondott. Úgy kell
bánnom vele, mintha felnőtt lenne, - gondolta, és átment a konyhába. - Nézzük csak, mit adhatnék neked
inni... Üres a hűtőszekrényem, mert nem voltam itthon - szabadkozott. A mélyhűtőben szerencsére talált
egy doboz keményre fagyott narancslé sűrítményt. Éppen megpróbálta apróra törni a krumplinyomóval,
hogy felhígíthassa, amikor kopogtak.
- Szia, anyu! Gyere csak! Éppen bulit rendezünk Mr. Jeffersonnel.
- Kinek az ötlete volt? - kérdezte a nappaliba lépve Sharon.
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek ezért a bűbájos kis énekesnőért - mosolyodott el Sam. Remélte,
nem látszik rajta, mennyire megkönnyebbült, amikor meglátta a gyerek anyját. Most végre
megszabadulhat a kis betolakodótól. - Foglaljon helyet! - kérte a szomszédasszonyt, miközben egy
üvegkancsóban összekeverte az italt. Ő csodálkozott a legjobban, hogy most már örül a következő
perceknek, melyeket együtt tölthet ezzel a kél hölggyel. Az elbűvölő mamát szívesen látta volna
otthonában a lánya nélkül is.
- Igazán nagyon kedves magától, Mr. Jefferson... - udvariaskodott lesütött szemmel Sharon, és lopva a
férfit bámulta. Mivel derékig eltakarta a konyhapult, csak találgathatta, meddig ér a köntöse. Tudta, hogy
alatta meztelen. Abban bízott, hogy Sam nem merészkedik elő a pult mögül, míg el nem mennek.
A szürke bársonyköpeny éppen olyan színű volt, mint a férfi szeme, és kivágásában jól látszott
viselőjének izmos mellkasa. Úgy látszik, Cindy vagy a zuhany alól, vagy az ágyból rángatta ki a
szomszédot. Mind a két lehetőség nyugtalanította. Nem akart a széles ágyra gondolni, ami valószínűleg
fent van a galérián.
- Cindy már éppen elég idejét elrabolta – mentegetőzött. - Sajnálom, hogy zavarta. - Nem merte
megkérdezni, mennyit kért a lánya az előadott dalért. Cindy vándorénekesi pályafutása Pitlsburgben
egész jól jövedelmezett ahhoz, hogy ugrókötelet és más értékes játékokat vásárolhasson magának. Sharon
meg volt róla győződve, hogy legifjabb csemetéje Rhodesboróban sem hagy fel gyümölcsöző
tevékenységével.
Sam elkészült a narancslével. Fejét oldalra billentve fülelt.
- Milyen csend van - állapította meg.
- A fiúk a kertben dolgoznak. Szóltam, hogy halkítsák le a rádiót. - Sharon Cindy vállára tette a kezét.
- Gyere, menjünk! - sürgette a gyereket.
- Nagyon kérem... - szólalt meg a férfi. - Maradjanak még! - Jobban érezte magát, amióta Sharon
megjött. Felnőtt nőkkel könnyebben boldogult. Bedobta férfias vonzerejét. Ez a módszer a törvényszéken
is jól bevált az esküdteknél. - Örülök a pogácsának. Két csinos hölgy jelenlétében jobban ízlik, főleg, ha
olyan finom, mint amilyennek látszik.
Sharon esküdni mert volna, hogy a polgármester-választáson kivétel nélkül minden nő Samuel Adams
Jeffersonre szavazott. Letelepedett a kislánya mellé a heverőre. Örült, hogy nincs egyedül a férfival.
Cindy jelenléte gátat szabott illetlen képzelgésének.
Sam egy harmadik poharat rakott a tálcára. Az asztal felé igyekezve belebotlott egy földön heverő
nadrágszíjba, ráadásul érezte, hogy a köntösén meglazult az öv. Átkozta rossz szokását, hogy a ruháit
szanaszét szórja a padlón. Villámgyorsan visszamenekült a védelmet jelentő konyhapult mögé. Vendégei
szerencsére háttal ültek neki.
Gyorsan összeszedte ledobált zokniját, alsónadrágját. A zakóját, a cipőjét, az ingét és a nyakkendőjét
sajnos már nem volt ideje eltüntetni. Úgyis nagy itt a rendetlenség, nem lesz feltűnő, - gondolta.
Az asztalosműhelynek szolgáló sarokban az építőanyag mellett szerszámok hevertek. Az épülőfélben
lévő házban csak egy szék, egy heverő és a galérián elhelyezett ágy tanúskodott arról, hogy lakik itt
valaki.
- Parancsoljanak! - szólt Sam, és az ideiglenes asztalra tette a tálcát. - Asszonyom és kisasszony! Nem
valami előkelő teadélulán, de ez van. - Ráhunyorított Cindyre, és örült, hogy a kék szemű kislány
visszakacsint rá.
- Jó narancslét csináltál! - dicsérte meg a gyerek.
- A pogácsa is finom - fordult a házigazda Sharonhoz. - A nagymamámnál ettem ilyet utoljára.
 - Di néni ezt az édesanyja receptje szerint sütötte. A fahéjtól van ilyen jó íze. - Uramisten, kapott észbe
az asszony. Ez az ember azt fogja hinni rólam, hogy csak ételreceptekről tudok csevegni.
- A nagyanyáink jó barátnők voltak. Azt hiszem, együtt nevelkedtek - jegyezte meg Sam. - Az én
nagymamám Fridericks lány volt. A család nem idevalósi, csak később települtek Rhodesboróba.
Sharon boldog volt, hogy már nem a háztartásról van szó.
- Tudomásom szerint a Fridericks család valamikor a századforduló körül települt ide. A nagy
influenzajárványban meghalt a helybéli orvos is, így Fridericks doktort és feleségét tárt karokkal
fogadták.
Sam őszinte csodálattal nézett vendégére.
- Ilyen jól ismeri a város történetét?
- A köztudott, haszontalan, elcsépelt és felesleges adatok két lábon járó tárháza vagyok. Akárcsak
Theresa lányom - válaszolta kissé zavartan Sharon.
- A történelem sosem haszontalan és elcsépelt. Örüljön, hogy a lánya is olyan érdeklődő és művelt,
mint maga!
- Mike szerint a történelem unalmas butaság - kotnyeleskedett Cindy.
- A bátyádat sajnos csak a futballbajnokság eredményei érdeklik - szólt az asszony, és megsimogatta a
kislány selymes haját. - Nem lesz könnyű meggyőznöm, hogy izgalmas és érdekes dolog a múlttal
foglalkozni.
- Történelemből diplomázott talán az egyetemen?
- Dehogy - válaszolta bátortalanul Sharon. - Tanítóképző szakra jártam. Még egy évem hiányzik a
diplomához, ezért iratkoztam be a Jefferson Egyetemre. De mindig szerettem a történelmet.
Sam haragudott magára, amiért magyarázkodásra kényszerítette az asszonyt. Elmondta neki, mennyire
csodálja az akaraterejét, hogy öt gyerek mellett hajlandó tovább tanulni.
Sharon elmesélte, hogy vendéghallgatóként járt a pittsburgi egyetemre. Az ezt megelőző évekről nem
beszélt.
Sam feltételezte, hogy tanulmányait férjének halálakor, kényszerűségből kellett megszakítania. Arra
gondolt, amiről Sharon nem ejtett szót: házasságának éveire. Nagyon fiatalon mehetett férjhez, aztán
egymás után jöttek a gyerekek. Ennek ellenére tovább tanult, és ő mélységesen tisztelte ezért.
- Többek között azért költöztem Rhodesboróba, hogy megszerezzem a diplomámat - folytatta Sharon,
és közben azon törte a fejét, hogyan térhetnének át más témára. Már-már kínos, hogy csak róla
beszélgetnek.
A polgármester úr csupán jólneveltségből érdeklődik a tanulmányaim iránt. Udvariasságból, mert új az
ismeretségünk, - gondolta.
A férjével nem sokat beszélhetett tanulásról. Nem akarta megbántani Mike-ot, aki úgyis mindig attól
félt, hogy a felesége egyszer majd elhagyja őt egy műveltebb férfi kedvéért, aki társadalmilag is jobban
illik hozzá. Bezzeg Samnek nem lenne oka ilyesmitől tartani...
Sam Jeffersonből áradt az önbizalom. Már az sem zavarta, hogy csak egy köntös van rajta.
Kifogástalan modora még az asszony elfogódottságát is feloldotta.
Sharonnak nehezen sikerült eljátszania, hogy nincs rá hatással a férfi lenyűgözően vonzó teste.
Beszélgetés közben azonban lassan megnyugodott. Már nem kellett folyton nagyokat nyelnie, és nem
bámulta Sam izmos, meztelen combját, amely kilátszott a kurta köntösből. Más látnivaló is akadt a tágas
helyiségben. Megcsodálta a pompás kandallót, az ízléses faburkolatot, de tekintete újra és újra visszatért a
házigazdára.
- A Jefferson Egyetem híres a pedagógia szakáról - jegyezte meg Sam.
- Milyen büszkén mondja ezt - mosolygott Sharon.
- Nem az én érdemem, de örülök, hogy az én ükapám alapította az intézményt. Szerencsére azóta sem
lett alacsonyabb az oktatás színvonala. Nem szeretem a középszerűséget. - A férfi narancslevet öntött a
poharába, és kérdően nézett a vendégre: - Tölthetek?
- Nem, köszönöm, már így is... - Sharon csak most vette észre, hogy Cindy már nem ül mellette.
- Megszökött - erősítette meg a házigazda mosolyogva. - Biztosan talált magának érdekesebb
elfoglaltságot.
- Nekem is mennem kell - egyeneseden fel az asszony.
- Szintén érdekesebb elfoglaltság után néz? - Sam is felállt, és a vendég mellé lépett. Úgy tett, mintha
megsértődön volna. - Halálra untattam?
 - Ellenkezőleg - szaladt ki Sharon száján. Elállt a lélegzete, amikor megérezte a férfi arcszeszének
illatát. Sam csupasz, szőrös melle, amit a köntös nem takart, éppen a szeme magasságába került. -
Ellenőriznem kell, rendesen dolgoznak-e a fiúk.
- Dolgoztatja a barbárjait?
- Honnan tudja, hogy barbárnak nevezem őket?
- Megtárgyaltuk Cindyvel, kire illik ez a kifejezés. Tőle tudom, hogy barbárnak nevezi a fiúkat, mert
nem viselnek pizsamát. - A férfi most nem bánta, hogy zavarba hozza vendégét. Elégedetten nézte a
piruló asszonyt.
- Hiába beszélek nekik - panaszkodott Sharon. Hátralépett, hogy távolabb kerüljön Samtől, de ő
követte, és megsimogatta a haját, aztán játékosan az ujjára tekert egy tincset.
Sharon most már biztosan tudta, hogy a férfi közeledni akar hozzá, de nem volt ereje ellenállni.
Különben sem volt menekvés: hátulról nem engedte a heverő, elölről fogva tartotta a rászegeződő
bársonyos szempár.
- Sam! - tiltakozott elhaló hangon, amikor a házigazda átkarolta.
- Én is azok közé tartozom, akiket maga barbárnak nevez. Ne csodálkozzék, ha úgy is viselkedem! -
suttogta a férfi. Szorosabban magához ölelte az asszonyt, szájával gyengéden megérintette az arcát, és
Sharont elhagyta az ereje.
Képtelen volt védekezni, amikor Sam a nyelvével végigsimította az ajkát. Önkéntelenül átkarolta
Jefferson nyakát, aki egyre szorosabban ölelte magához, és nyelve az asszony ajkai közé hatolt. Sharon
beletúrt a hajába, és odaadóan viszonozta az egyre követelőzőbb, egyre szenvedélyesebb csókot. Amikor
megérezte a hozzásimuló test vágyakozó izgalmát, magához tért kábulatából, és igyekezett elhúzódni a
férfitől.
Sam vonakodva engedte el. Nem akarta lerohanni, nehogy az első csókjuk egyben az utolsó is legyen.
Mindkettejük lélegzete felgyorsult. Sharon csóktól bizsergő ajkára szorította a kezét. Meg sem tudott
szólalni, annyira megdöbbentette a testében feltámadó, évek óta nem tapasztalt sóvárgás. Utoljára akkor
érezte így magát, amikor fiatal lányként Mike egyre hevesebbé váló szerelmi játéka elől menekült.
Akkor - szűzen - megriadt és elgyengült a rátörő vágyakozástól. Most - érett asszonyként - már
pontosan tudta, mit akar tőle ez a tapasztalt férfi. Három hosszú év óta először támadt fel benne a vágy.
Sam észrevette szemében a zavart és az ijedtséget, de tudta, hogy Sharon is kívánja őt. Ellenállhatatlan
erő kényszerítette arra, hogy megcsókolja, és nem hitte volna, milyen csodálatos élmény lesz karjában
tartani ezt a bájos, kicsi és törékeny teremtést, akit alig ismert.
- Most bocsánatot kellene kémem, de egy barbártól nem várható el, hogy elnézésért könyörögjön.
- Nem, a barbárok valóban nem kérnek ilyenkor bocsánatot - helyeselt elfúló hangon Sharon. -
Csakhogy maga nem barbár módjára csókol...
- Tapasztalatból tudja?
Az asszony nem tudta, mit feleljen. Mike volt az egyetlen férfi az életében.
- Nem kell ahhoz tapasztalat. Olvastam ilyesmiről eleget. - Bizonytalanul mosolygott, és elindult az
ajtó felé.
Sam utánaeredt.
- Hajlandó némi tapasztalatgyűjtésre egy magamfajta barbárral? - kérdezte, és még mielőtt Sharon
válaszolhatott volna, hozzátette: - Vacsorázzon velem, holnap!
- De... nem lehet - hebegte az asszony.
- Ne keressen kifogást! Ígérem, tisztességesen fogok viselkedni. - Sam vigyorogva a köntöse zsebébe
süllyesztette kezét. - És rendesen felöltözöm.
Sharon nem válaszolt, csak elfogódottan bólintott, Cindyre van, aki vigyázzon, és nem is lenne rossz
egyszer újra férfitársaságban vacsorázni, - latolgatta.
Csak akkor tért egészen magához, amikor kint volt a házból. Sam Jefferson győzött. Biztosan
megszokta már, hogy mindig az történik, amit ő akar. Most sarkon kellene fordulni, visszamenni és
megmondani, hogy nem ér rá holnap este.
Sam az ablakból nézett utána. Kérlek, ne gondold meg magad! - fohászkodott magában, amikor látta,
hogy az asszony megtorpan. Aztán továbbindult, és a férfi úgy érezte, az ő erős akaratának
engedelmeskedik.
Ettől a gondolattól szinte újjászületett. Élénknek, tetterősnek érezte magát, mégsem volt kedve
felvenni a kezeslábast, hogy szorgoskodjék a ház körül.
 Inkább bemegyek az irodába, - határozta el. Két hét alatt biztosan sok elintéznivalóm gyűlt össze.

Az ügyvédi iroda Rhodesboro főutcáján, a bankkal szemben volt. Samet rengeteg üzenet várta. Egy
részük a polgármesternek szólt, a többit Jeffersonnek, az ügyvédnek címezték. A polgármester
irathalmaza jóval magasabbra tornyosult, mint az ügyvédé, de kevesebb figyelmet igényelt, ezért Sam
előbb ezt nézte át. Be kellett vallania magának, hogy ez az este nem alkalmas komoly munkára.
Hamarosan abbahagyta a hiábavaló kísérletezést. Képtelen volt figyelmét az aktáknak szentelni.
Őszintén örült, hogy már nincs benn a titkárnője. Hátradőlt kényelmes forgószékéten, lábát felrakta az
íróasztalra, és átadta magát az ábrándozásnak, Sharon Markowskira gondolt.
Nem emlékezett rá, mikor tartott a karjában utoljára ilyen izgalmas asszonyt. Még chicagói szeretője,
Carol sem simult hozzá soha ilyen szenvedélyesen. Amikor elköltözött a városból, békésen váltak el
egymástól A kapcsolatuk nem hagyott mély nyomokat Samben. A lány társaságában sosem érezte azt az
emésztő tüzet, amely közte és az őzikeszemű kis özvegyasszony között lángolt fel ma este.
Carol testileg-lelkileg szabad maradt mellette: csak szakmai sikerei érdekelték. Kétségkívül szép pár
voltak, jól festettek egymással, jókat szeretkeztek, és jókat beszélgettek. Többet nem is kívántak
egymástól.
Sharon éppen olyan értelmes és művelt, mint a chicagói barátnője. Az előkelő, mindig gondosan
kikészíteti Carol után Sharon természetes szépsége lenyűgözte a férfit. Biztosra vette, hogy remekül
összeillenének testileg, és azon töprengett, vajon az ágyon kívül is jól megértenék-e egymást. Ez az
asszony biztosan többet tud nyújtani testi kielégülésnél.
Még soha nem kívánt ennyire senkit, de arról nem volt meggyőződve, hogy okos dolog-e viszonyt
kezdeményezni egy ötgyermekes anyával. Eddig mindig nagy ívben elkerülte a házias nőket.
Az ördögbe is! Amíg az értelem szikrája pislákol bennem, ehhez fogom tartani magam, dünnyögte
magában.

3. FEJEZET
Résnyire kinyílt a hálószoba ajtaja, aztán bekukucskált Merry.
- Itt van! - jelentette. - Csuda klassz fej! - tette hozzá lelkesen, és besétált a szobába.
Sharon legszívesebben hangosan helyeselt volna. Lelki szemei előtt megjelent a széles vállú, izmos
férfi, akin nem volt más, csupán egy szürke köntös. Már vagy ezredszer tette fel önmagának a kérdést:
mit kezdhetne egy ilyen szívdöglesztő világfival ő, az ötgyerekes családanya?
Idegességében leejtette az egyik fülbevalóját.
- A fene egye meg! Még legalább öt perc kell, míg elkészülök - morogta, miközben a szőnyegen
keresgélt. - Csak egyszer tudnék pontos lenni!
- Ne izgasd magad, anyu! - vigasztalta Merry. - Mr. Jefferson elnézést kért, mert korábban érkezett.
Sharon az órára nézett. Sam valóban tíz perccel korábban jött a megbeszéltnél. Csak magára vethet, ha
a gyerekek kíváncsi pillantásainak kereszttüzében várakoznia kell. - Michael biztosan szkanderezni akar
vele, Theresa pedig rábeszéli, hogy játsszanak az új társasjátékkal. Cindy valószínűleg énekelni fog neki,
és Tim közben kifaggatja, milyen kocsijai voltak azóta, amióta vezetni tud. Merry most mindjárt lemegy,
és hódolatteljesen a lábai elé borul, annyira csodálja. És Di néni? Remélhetőleg a nagynénje nem próbálja
összeboronálni őket.
Gyorsan belebújt a cipőjébe, és egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Túlságosan mélynek találta a
ruhája kivágását. A színe sem tetszett. Merry délután rábeszélte, menjenek be a városba új ruhát venni, és
azt mondta, remekül áll neki ez az élénk barackszín. A selyemruha - legalábbis Sharon anyagi
helyzetéhez képest - szörnyen drága volt. Egy pillanatra arra gondolt, leveszi, és másnap visszaviszi az
üzletbe. Még jó, hogy nem dobta el a számlát.
- Istenien nézel ki! - közölte Merry. - Állati jól áll neked ez a szín! - Biztatóan megveregette az anyja
vállát. - Nyugi, ne törődj semmivel! Érezd jól magad!
Sharon nevetve magához ölelte a lányát.
- Köszönöm, drágám. Látod, még az ilyen öregasszony is ideges az első találkáján.
- Még hogy öregasszony! - bosszankodott Merry. Hátralépett, tüzetesen végigmérte anyját, aztán
rákacsintott. - Jó nő vagy, mami. - Odanyújtotta a táskáját. - Siess, mert Cindy megpróbálja rábeszélni
Samet, vigyétek magatokkal! Már fel is vette a legszebb ruháját.
 Sharon felsóhajtott.
- Ne félj, majd én vigyázok rá! Ha kell, bezárom a szekrénybe, nehogy utánatok szaladjon. Ma este
igazán nem lesz szükséged Cindy társaságára.
- Talán jó lenne, ha velünk jönne - mondta az asszony. Akkor nem kellene attól félnem, hogy kínosan
hallgatunk, - tette hozzá gondolatban. - Mr. Jefferson-nek ma nincs kedve egyedül vacsorázni -
magyarázta Merrynek. – Különben nem hívná meg a szomszéd rosszcsontok anyját. Michael és Tim
tegnap kis híján halálra gázolták szegényt.
Merry fölényesen csóválta a fejét.
- Anyu... tényleg ennyire gyermeteg vagy? A legklasszabb férfi vár rád odalent, hogy vacsorázni
vigyen, és te magaddal cipelnéd a gyerekedet? Akkor nem csinálhattok semmit...
Sharon elpirult, mert arra gondolt, milyen csodálatos érzés volt, amikor Sam megölelte, megcsókolta.
- Nem akarok semmit sem csinálni - mondta zavartan.
A nagylány még egyszer visszafordult az ajtóból.
- Ha nincs veled az a kis bőgőmasina, minden lehetséges - szólt sokat sejtetően, és már el is tűnt,
mielőtt az anyja válaszolhatott volna.
Sharon elcsodálkozott, milyen okos ifjú hölgy lett a lánya.
A lépcsőn lefelé menet zongoraszót hallott. Úgy látszik, a tizenegy éves Theresa olyan elmerülten
gyakorol, hogy észre sem vette a vendég érkezését. A társasjáték tehát szerencsére nem került elő a
szekrényből.
Kinézett az ablakon és látta, hogy a két fiú a kertben futballozik. A polgármester urat ezek szerint csak
Di néni, Merry és Cindy szórakoztatja.
A nappaliból kihallatszott Cindy csacsogása. Valószínűleg éppen most hívatja meg magát vacsorára.
Aztán Sam mély hangját hallotta, de nem értette, mit mond.
- Gyere gyorsan Cindy! Segíts nekem a konyhában! - kiáltotta ezután Merry.
A konyhaajtó becsapódott. A kicsivel már nem lesz gond.
Csak Di néni volt még hátra. Sharon félt, hogy a nagynénje agyondicséri őt a polgármester
szomszédnak. Amikor benyitott a nappaliba, úgy érezte magát, mint az őskeresztények, mielőtt az
oroszlánok elé vetették őket.

Sam felpattant a helyéről, amikor az asszony a szobába lépett.

Sharon gyorsan leroskadt a legközelebbi székre, mert a lába már-már felmondta a szolgálatot. Amikor
utoljára találkoztak, a férfi kócos és félmeztelen volt, mégis ellenállhatatlanul jóképűnek találta. Most
krémszínű selyemingben, könnyű, világos öltönyben feszített. Lélegzetelállítóan jól nézett ki.
- Jó estét! - köszöntötte elfúló hangon.
- Szép jó estét! - szólalt meg a bársonyos bariton, és az asszony hátán borzongás futott végig. A férfi -
mintha divatbemutatón lenne - megpördült a tengelye körül. - Nos, kiállom a vizsgát?
Sharon zavartan hallgatott, és azon tűnődött, meglátszik-e rajta, mennyire el van ragadtatva.
- Miféle vizsgát? - nyögte ki végül.
- Felöltöztem, ahogy egy civilizált emberhez illik - mondta Sam, de az asszony még mindig nem
értette, hova akar kilyukadni. Zavart pillantását elkapva a szomszéd vidáman hozzátette: - Ma este nem
leszek barbár. Megígérem, hogy az öltözködésemnek megfelelően, úriemberkent fogok viselkedni.
Sharon nevetett.
Diana Rhodes felállt kedvenc karosszékéből.
- Nem értem egészen pontosan, miről beszéltek, de nem is baj. Megnézem, mit művel Merry és Cindy
a konyhában. Jó volt elbeszélgetni, Sam.
- Köszönöm, Diana! - Sam lovagiasan a karját nyújtotta Sharonnak. - Jöjjön, szépasszony! Hét órára
foglaltattam asztalt a Colonialban - árulta el, és az asszony fülébe súgta: - Bízzék bennem! Nem lesz rám
panasza.
Sharon idegessége egy csapásra semmivé lett.
- Amit egy úriember ígér, azt be is tartja - mondta mosolyogva.
- Erre mérget vehet...
- Márpedig Sam Jefferson úriember - szögezte le az asszony.
- Sam Jeffersonnek csak a szája nagy - mormogta mintegy önmagának a férfi, amíg a kocsihoz mentek.
Sharon bizalmatlanul pislogott rá.
 - Tessék?
- Csak azt mondtam, remek gyerekei vannak - füllentette a szomszéd, és odaintett a gyepen focizó két
fiúnak. - Örülök, hogy ma este az egész csapatot megismerhettem.

Az étteremben halk zene és hangulatos világítás fogadta a vendégeket. Az egykori postakocsi-állomás

megőrizte múlt századbeli hangulatát. Csak a facsillárokon világítottak a gyertyák helyett villanykörték.
A felszolgálók korabeli öltözetet viseltek.
- Amikor még kicsi voltam, gyakran elhozott ide Rhodes nagymama és Di néni. Mindig úgy éreztem
magam, mintha időgépen visszarepítettek volna a múltba - emlékezett Sharon.
- És most?
Az asszony nevetett. Barna szeme visszatükrözte a lámpák sárgás fényét.
- Most is megragadja a képzeletemet ez a hely. - Sam biztatására elmondta, hogy tizenkilencedik
századbeli ruhákat képzel a szomszédos asztaltársaságok tagjaira. - Nézze meg például azt a kövér urat ott
jobbra! Magas gallérban és selyem nyakravalóval beillene bankárnak egy vadnyugati filmben.
Sam odapillantott.
- Valóban. Csak a körszakáll és a brokátmellény hiányzik róla.
Sharon elégedetten bólintott.
- És kivel játszatná a faragatlan tehenészt?
- Jó kérdés. - Sam úgy tett, mintha nem tudná, hogy az asszony őrá gondol. - Itt ma este csupa finom
úriember vacsorázik. A barbárok a bárban iszogatnak. Be sem engednék őket ilyen előkelő étterembe. -
Lehúzogatta zakójának ujját, és lesöpört a hajtókájáról egy nem létező porszemet. - A maga kedvéért
mindent elkövettem, hogy tisztességesen nézzek ki ma este. Képzelje, kivételesen még meg is fürödtem,
mielőtt felvettem a legjobb ruhámat!
Sharon nagyot nevetett.
- Igazán mindent megtett, hogy senki ne sejtse az igazságot.
- Tehát úgy gondolja, sikerült álcáznom vad hajlamaimat?
- Száz százalékig - nyugtatta meg az asszony.
- Pedig ezek a hajlamok is jellemzőek rám - közölte mosolyogva Sam. - De ha egy ilyen gyönyörű
hölgy társaságában lehetek, megpróbálok úrrá lenni fékezhetetlen ösztöneimen... Maga tényleg gyönyörű,
Sharon - fordította komolyra a szót. - A legszebb nő az étteremben.
Tekintetük találkozott, és a férfi pillantása még a szavainál is több csodálatról árulkodott.
Sharon egészen felvillanyozódott.
- Köszönöm - suttogta, és fülig pirult. Zavarba jött, mert már nagyon régen nem kényeztették el ilyen
bókokkal. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a pincérnő felszolgálta az ételt, és Sam végre levette
róla a tekintetét.
- Igyunk a barátságunkra! - emelte koccintásra a poharát Jefferson.
Sharon is a poharáért nyúlt, és megismételte az áldomást. Szerette volna, ha a kapcsolatuk valóban
csak baráti maradna. Élvezte ezt az estét és a férfi társaságát, de életének ebben a szakaszában ennél
többre nem vállalkozhatott. Nem érzett magában elég erőt egy szerelmi kalandhoz. Azt a bizonyos csókot
azonban nem tudta elfelejteni, Sam tekintete is felkavarta, mégis elhatározta, ellenáll a férfiból sugárzó
vonzerőnek.
Egyszer csak észrevette, hogy - akárcsak előző nap - megint őróla, a gyerekkoráról, az egyetemi
éveiről beszélgetnek. Még soha senkinek nem mesélt ilyen őszintén a gondjairól, a terveiről, és soha senki
- sem a férje, sem Di néni - nem hallgatta olyan érdeklődéssel, mint most Sam.
- Imádok olvasni - magyarázta kávézás közben. - Szerintem az élet egyik legnagyobb ajándéka, hogy
az ember élvezni képes a leírt szót. Enélkül nyomoréknak érezném magam, és képtelen lennék eligazodni
a világban.
- Meglátja, magából nagyszerű tanítónő lesz - lelkesedett a férfi.
- Igyekezni fogok - ígérte az asszony. - Remélem, ha megszerzem a diplomát, állást is kapok valahol a
közelben. Nem szeretnék megint költözködni a gyerekekkel, és ahhoz sincs kedvem, hogy otthon
maradjak háztartásbelinek.
- Itt könnyen talál majd munkát. Egy ilyen kis településen, mint Rhodesboro, nem versengenek úgy a
tanítói állásokért, mint a nagyvárosokban. Esetleg majd én is segíthetek.
 - Előre is köszönöm. Nagyon fontos, hogy itt, helyben taníthassak. - Sharon felsóhajtott. - Öt félárvát
kell felnevelnem - mondta hatásosan, és színpadiasan a szívére szorította a kezét.
A férfi felnevetett, mert ez a mozdulat Cindyre emlékeztette.
- Nem kell meggyőznie. Hiszen már megígértem, mindent megteszek magáért.
- Ezt jó hallani - felelte vidáman Sharon.
- Most már tudom, kitől örökölte Cindy a színészi tehetségét.
- Igyekszem átadni neki a tudományomat.
- Akkor nekem végem van! - Sam rémülten a fejéhez kapott, mintha kétségbe lenne esve. - Mi lesz, ha
egyszer a Markowski hölgyek felhasználják ellenem ezt a képességüket?
- Hiszen csak az igazat mondtam. Talán nem vagyok ötgyerekes özvegyasszony?
- Valóban az. De azért én egy cseppet sem féltem magát.

Sharon remek hangulatban volt. Felszabadultan, könnyedén csevegett.

Ismerősei a férje halála óta valamennyien tiszteletteljes kímélettel kezelték. Senki nem mert volna úgy
tréfálkozni vele, mint most Sam.
A férfi a jelek szerint cseppet sem tartott attól, hogy Sharon esetleg sírva fakad, ha az özvegysége
kerül szóba, így az asszony még Mike halálának körülményeiről is beszámolhatott, anélkül hogy a
megszokott sajnálkozást végig kellett volna hallgatnia.
Sokáig gyászolta a férjét és tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni első szerelmét, gyermekei apját, de
tisztában volt azzal is, hogy nem sirathatja őt élete végéig. Ezt Mike sem kívánná tőle.
Sam kifejezte ugyan együttérzését, amikor megtudta, hogy Mike a szó szoros értelmében halálra
dolgozta magát és szívszélhűdés végzett vele, aztán igyekezett másra terelni a szót.
A kávé után még sokáig beszélgettek. Sharonnak sikerült rávennie a férfit, hogy meséljen magáról
Sam elmondta, miért vonult vissza szülővárosába és azt is, hogy soha, egy pillanatig sem bánta meg ezt
az elhatározását.
- Bölcs döntés volt - állapította meg Sharon.
- Tudom.
- Fogadni mernék, a szülei nem örültek...
- Az anyám fel volt háborodva. Honnan tudta?
Sharon megvonta a vállát.
- Tapasztalatból. A szülők szeretnek beleszólni gyerekeik életébe. Akkor is, ha már felnőtt az a
gyerek... - Csodálkozott, milyen őszintén tud beszélni ezzel a férfival, akit alig egy napja ismer, és akinek
az életútja annyira más, mint az övé. - Az én szüleim például nem titkolták, mennyire ellenzik a
házasságomat. Hozzámentem az első szerelmemhez, és fiatalon gyerekeket szültem, mert mind a ketten
nagy családot akartunk. Nem kellett anyagi gondokkal küszködnünk. Mike rengeteget dolgozott, de a
szüleim mégsem enyhültek meg iránta. Másképp képzelték el az életemet.
- Maga már fiatalon tudta, mit akar - mondta Sam. - Én csak akkor lázadtam fel, amikor már az
egészségem került veszélybe. Anyámnak minden vágya az volt, hogy én legyek az államügyész, pedig
levonhatta volna a tanulságot az apám sorsától. Ő is halálra dolgozta magát. Infarktusban halt meg,
akárcsak a maga férje.
- Én megértem az édesanyját is. Minden szülő becsvágyó, ha a gyerekéről van szó, akit évekig oly sok
gonddal óvott, irányított, nevelt.
- Maga is szembesül majd ezzel a gonddal. Úgy látom, igyekszik idejében felkészülni rá - jegyezte
meg Sam.
Sharon egy darabig hallgatott. Megdöbbentette, mennyire belelát a férfi a gondolataiba. Di néni azt
mondaná: rokon lelkek vagyunk. Sam pontosan olyan férfi, amilyet a szüleim szántak nekem, - gondolta.
- Nehéz egy szülőnek tudomásul venni, hogy a fia vagy a lánya a saját lábára áll. Amíg kicsik a
gyerekek, nem bizonytalankodhat az ember. Mindig tudni kell, mi jó nekik, mi nem. Aztán felnőnek, és
akkor már ők felelősek az életükért. Ilyenkor az anyjuk jobban teszi, ha nem avatkozik be a tetteikbe.
- Azt hiszem, maga nagyszerű anya. A gyerekei boldognak látszanak.
- Hiszen alig ismeri őket - nevetett Sharon. - Én sem vagyok tökéletes. Igyekszem kézben tartani a
gyeplőt, de öten öt felé ráncigálnak. Néha kénytelen vagyok felemelni a hangomat, hogy tudják, ki az úr a
háznál.
- Egy ilyen őzikeszemű asszony kiabálni is tud?
 - Már elfelejtette a tegnapi esetet a fiaimmal? - Sharonnak melege lett a férfi mosolyától. Gyorsan
másra terelte a szót. A régi kocsiszín felújításáról kérdezősködött.
Sam lelkesen számolt be a tervezett átalakításokról.
Az asszony őszintén csodálkozott, hogyan lehet ezt a nagy munkát egyedül, minden segítség nélkül
elvégezni.
- Ez a legjobb pihenés a szellemi munka után - állította a férfi, miután megnevettette Sharont első
asztalosmesteri próbálkozásának történetével.
Lassacskán kiürült körülöttük az étterem.
- Elbűvölő teremtés maga, Sharon - bókolt a férfi, amikor már a kocsi felé tartottak. Bókja nem volt
udvarias szólam. Kívül-belül gyönyörűnek látta az asszonyt. A jelenlétében úgy érezte, valósággal
újjászületik.
- Maga pedig rendkívüli ember, Sam - felelte Sharon. - Nem sok olyan férfit ismerek, aki egész este
odafigyel arra, amit egy nő mesél.
Jefferson kinyitotta a kocsi ajtaját, és besegítette.
- Őszintén érdekelt, amit mondott. Egyébként nem lehet okom panaszra. Maga is türelmesen
végighallgatta az építkezésről szóló beszámolómat.
- Mert engem is érdekelt... Tökéletes úriembert ismertem meg ma este, Sam Jefferson.
A férfinak most nehezére esett kifogástalan úriember módjára viselkedni. Sharon mosolygó ajkai láttán
nem tudott másra gondolni, csak a tegnapi csodálatos csókra, arra a mámorító ölelésre.
Beindította a kocsit, de a szükségesnél sokkal lassabban hajtott. Nem végződhet így ez az este, -
gondolta. Ha más nő ülne mellette, behívná egy búcsúpohárra a lakásába, aztán arra is sor kerülne, ami ez
után szokott következni.
Csakhogy Sharon nem olyan, mint a többi nő. Sam a világ minden kincséért sem kockáztatta volna
meg, hogy elveszítse a bizalmát. Gyalázatos gazember volna, ha ilyesmivel próbálkozna.
Ha a csókja fel is ébresztette az asszony érzékiségét, valami azt súgta neki, hogy Sharon ennél többre
most nem volna hajlandó.
Már a Rhodes-ház felé közeledtek, de még mindig nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Úgy érezte
magát, mint egy félszeg kamasz az első találkáján. Megcsókolja, ne csókolja?

Mi lesz, ha meghív magához? - töprengett Sharon. Talán nekem kellene meghívni őt? Bárcsak
tapasztaltabb lennék ezen a téren, akkor most tudnám, mi a teendő ilyenkor...
Soha életében nem került ehhez hasonló helyzetbe, hiszen a férjén kívül más férfival nem volt dolga.
Ha még egyszer megcsókol, biztosan az ágyban kötünk ki, - gondolta izgatottan.
Vágyakozott a férfi után, de tudta, hogy nem lenne helyes, ha szeretkezne vele.
Nem tehetem, - döntötte el. Pedig milyen jó lenne!
Befordultak az utcájukba. Látta, hogy otthon a nappaliban ég még a villany. A két fiú valószínűleg a
televíziót nézi. Hacsak nem nagyon izgalmas a film, meghallották a kocsi érkezését.
Azonnal haza kell mennie, nehogy a gyerekei kellemetlen kérdéseket tegyenek fel neki.
- Nem haragszik, ha egyenesen beállok a garázsba? - kérdezte tőle Sam.
- Dehogy - válaszolt azonnal. Ő sem akarta, hogy így érjen véget ez a szép este. Legalább elkísér az
ajtóig, és addig is együtt lehetünk, - gondolta. Vajon Sam is szeretné meghosszabbítani az együttlétünket?
- tűnődött.
A férfi behajtott a garázsba, leállította a motort, és átsietett a kocsi másik oldalára. Amikor kisegítette
Sharont, észrevette, milyen ideges az asszony.
Tudta, mit kellene tennie: pontosan azt, amit megtiltott magának. Sharon melle kiszálláskor véletlenül
a karjához ért. Amikor megérezte az asszony parfümjének illatát, majdnem elvesztette a fejét. Gyorsan
hátralépett, mert elhatározása vészesen megingott.
Összeszedte magát, és az ígéretére gondolt, miszerint egész este úriemberhez méltóan viselkedik. Ha
most megérintené Sharont, nem tudná megállni, hogy magához ne ölelje. Nem lehet, hiszen barátok... jó
pajtások... legalábbis ma este.
- Milyen kellemes idő van - jegyezte meg az asszony.
- Igen, csillagos az ég...
 Sharon mélyen beszívta a virágok, a nedves föld és a frissen kaszált fű illatát. Furcsa hiányérzete
támadt. Megkönnyebbült attól, hogy Jefferson nem akarja a házába csábítani, de nem bánta volna, ha
megfogná a kezét vagy megérintené a karját...
- Szeretem a nyári éjszakákat... - jelentette ki.
- Békések és hűvösek.
- Szereti a békét és a nyugalmat, igaz, Sam? - kérdezte a veranda lépcsőjéről. Megállt és a férfi felé
fordult. - Ugye megzavartuk a nyugalmát?
- Egy szóval sem állítottam ilyesmit - bizonygatta a szomszéd a homlokát ráncolva, jóllehet a
Markowski család érkezése valóban felkavarta a lelke nyugalmát. Csak egy kicsit másként, mint Sharon
gondolja.
- Nem mondta, de én tudom. Szeretnék bocsánatot kérni... - Az asszony óvatosan megsimogatta Sam
haját. - Borzasztóan sajnálom, hogy miattunk ráncolja a homlokát.
- Nem maguk miatt... - A férfi magához húzta Sharon kezét, és megcsókolta a tenyerét. Képtelen volt
elengedni az őzikeszemű asszonyt. Ha most megcsókolja és megérzi ajkainak ízét, nem fog tudni aludni.
Ennél csak az lenne rosszabb, ha nem csókolná meg... - Nem értek hozzá, de szerintem ahol egészséges
gyerekek laknak, ott mindig nagy a lárma - szögezte le.
Sharon bólintott. A polgármester még mindig szorongatta a kezét, és olyan gyöngéden nézett rá, hogy
beleborzongott.
- Egyelőre nincs okom panaszra a szomszédság miatt - szólt Sam, és az asszony fölé hajolt. Sharon
szemében a visszautasításnak még a nyomát sem fedezte fel. Gyengéden megcirógatta az arcát. - Sose
kérjen bocsánatot olyasmiért, amit el sem követett!
- Köszönöm az ingyenes jogi tanácsadást - súgta elfúló hangon Sharon, és közelebb lépett a férfihoz.
- Nem egészen ingyenes... - csókolta meg Sam finoman az asszony száját.

4. FEJEZET
Tim lenyűgözve nézegette Sam 1974-es Jensen Healy típusú sportkocsiját, és áhítattal simított végig a
csillogó krómozású elülső lökhárítón.
- Ez nem semmi! Szuperjárgány! - Észrevette a fényszóró mellett a horpadást, és sajnálkozó arcot
vágott.
Sam összehajtogatta a védőponyvát.
- A motornak a szokásos kisebb hibáktól eltekintve semmi baja, de a karosszérián bizony sok
javítanivaló akad.
A fiú lassan körüljárta a nagy fekete autót, és szemügyre vett minden karcolást.
Sam a gyereket figyelve megállapította, hogy ugyanolyan tiszteletteljes csodálattal szemléli a kocsit,
mint ő, amikor először látta. Eddig nem volt ideje felújítani, de arra ügyelt, hogy az állásban ne menjen
még jobban tönkre.
- Mit kell kijavítani a motoron? - érdeklődött Tim. Mielőtt kinyitotta volna a motorház fedelét,
megvárta Sam beleegyező bólintását.
- Működik, ugyan, de nagyon pocsék a hangja. Egyébként a kipufogóval is baj van - lépett közelebb
Sam.
Annyi idős lehetett, mint most Tim, amikor segített helyrepofozni az apjának egy régi Cadillacet. Az
1939-es modellen bütykölni legalább olyan izgalmas volt, mint később a kormány mögé ülni, és vezetni.
Szomorúan gondolt az apjára, aki még megérte az autó újjászületését, de vezetni már csak egyetlenegy
alkalommal vezethette.
Sam tudta, mit szeretne most a fiú. Zsebébe nyúlt, és kivette a slusszkulcsot.
- Indítsd be!
- Köszönöm - hálálkodott csillogó szemekkel Tim.

A durranás megremegtette az ablakokat. Sharon ijedtében majdnem kiejtette kezéből a fazekat, amit
épp akkor vett le a tűzhelyről.
- Jesszusom! - kiáltotta rémülten.
Merry és Theresa vacsorához terítettek.
- Mi volt ez?
 A dübörgés nem szűnt meg.
Sharon két lépéssel a konyhaablaknál termett. A rettenetes hang hallatán azt hitte, legalább ezer
motorkerékpár száguld át a kerten, de csak sűrű füstfelhőt látott előgomolyogni Sam garázsából.
Kivágódott a konyha ajtaja, és Michael rohant át a helyiségen a hátsó kijárathoz.
- Hallottad? - kérdezte futás közben.
Sharonnak halvány sejtelme sem volt, miről van szó. Hiába szólt Michael után, a fiú rá sem hederített.
Szívdobogva sietett utána.
A garázsban megpillantotta másodszülött fiát, aki egy félelmetesnek tűnő, fekete kocsi kormányánál
feszített. Michael elragadtatva állt a múzeumi darab mellett. Sam a kocsinak támaszkodott, és ugyanolyan
átszellemülten mosolygott, mint a fiuk.
Sharon befogta a fülét. Nem tudta túlkiabálni a motor dübörgését. Kénytelen volt odamenni Samhez és
meghúzogatni az inge ujját, hogy felhívja magára a figyelmet. A férfi - látva Sharon ijedtségét - intett
Timnek, állítsa le a motort.
Egy utolsó, valószínűleg gyújtáshibából származó csattanás után végre csend lett.
- Mi van? A motorral van baj? - kérdezte megkönnyebbülten az asszony.
- Azt hiszem - vigyorgott Sam. - Ugye kicsit hangosak voltunk?
- Enyhén szólva, - Sharon még mindig köhögött a füsttől. - Itt meg lehet fulladni.
- Tessék? - kérdezték mind a hárman egyszerre, mintha összeesküdtek volna a szegény, tudatlan
fehérnép ellen, aki nem értheti meg, milyen izgalmas, örömteli dolog ezt az özönvíz előtti csodajárgányt
újra üzembe helyezni.
Sharon valóban nem értette, mitől vannak ennyire elragadtatva.
- Na fiúk, miután sikerült felverni az egész környéket, ideje vacsorázni - szólt, és megsemmisítő
pillantást vetett Samre. Elindult a garázs kijárata felé, de meggondolta magát és visszafordult: - Jöjjön
maga is, Sam! Örülnénk, ha velünk tartana.
- Töltött sertésborda van - csábítgatta Michael a szomszédot. - Anyu istenien csinálja. Cseresznye
tortát is sütött.
- Anyu baromi jól főz - tette hozzá Tim.
Sam azzal a jól begyakorolt mosollyal nézett Sharonra, amivel sikerült elérnie, hogy minden nő őrá
szavazzon a polgármester-választáson.
- Nem tudok ellenállni a kiváló háziasszony meghívásának és az ínycsiklandozó vacsorának. - Nem
tudta levenni a szemét az asszony vékony blúzán kirajzolódó kebléről.
Sharon majd elsüllyedt zavarában. Gyerekei dicsérő szavaitól elpirult, és Sam tekintetétől melege lett.
A férfi úgy nézett rá, mintha őt akarná szőröstől-bőröstől felfalni vacsorára. A fiúk szerencsére semmit
sem vettek észre.
Önkéntelenül a férfi szájára nézett, és elképzelte bőrén az érzéki ajkak érintését.
- Megyek, szólok Merrynek, rakjon fel még egy terítéket - mondta, és kihátrált a garázsból. - Siessetek,
mert kihűl a hús! Már kivettem a sütőből.
Útközben valamennyire összeszedte magát. Talán csak képzelődtem, mert szeretném, ha ugyanannyira
kívánna, mint én őt, - gondolta.
Merry megdicsőült képpel terített meg a vendégnek. Sharon most már kételkedett benne, okos dolog
volt-e meghívni a férfit. Öt gyerek társaságában nem lesz olyan kedélyes és meghitt vacsorázni, mint a
Colonialban. Sam megszokta a nyugodt, békés agglegényéletet.
Nem mintha szégyenkeznem kellene a gyerekek miatt. Elvégre megtanítottam őket illedelmesen,
késsel-villával enni, csak hát ez az egyetlen időpont, amikor együtt a család, és mindenki beszámolhat a
nap eseményeiről.
Sharon büszke volt arra, hogy kamaszodó csemetéi, akik ebben a korban már rendszerint lázadnak a
szüleik ellen, még most is megbeszélik vele a gondjaikat. Ennek viszont az a következménye, hogy Sam
nem számíthat békés, nyugodt estére.
Meg kellett hívnom. Bármelyik más szomszédomat betessékeltem volna hasonló helyzetben, -
gondolta, miközben citromos vajjal locsolta a köretnek szánt brokkolit.
Különben sem akarok mást ettől az embertől, csak barátságot. Nem tudnék mit kezdeni most egy
szenvedélyes viszonnyal. Barátra azonban tényleg szükségem van. S ha ez a jó barát történetesen egy
személyben a legvonzóbb férfi, akivel valaha találkoztam, azért még nem kell feltétlenül ágyba bújnom
vele, - nyugtatta magát.
 - Sam megengedte, hogy segítsünk felújítani a régi kocsiját! - újságolta boldogan Tim, amikor
hármasban megérkeztek. Gyorsan kezet mosott a konyha melletti kis mosdóban.
Michael izgatottan tárgyalt az autószerelésről Sammel. Sharon olyan szakkifejezéseket hallott,
amelyekből egy szót sem értett. Örült, hogy a fiai érdeklődnek a műszaki dolgok iránt, mégis egy kicsit
feleslegesnek, kívülállónak érezte magát.
Di néni aznap este egy jótékony célú vacsorára volt hivatalos, ezért Merry Samet ültette az asztalfőre.
A külső szemlélő boldog családnak nézhette volna a társaságot. A mama az asztal egyik végén ült, a fiúk
jobboldalt, a lányok balra és a papa az asztalfőn.
A vendég szemmel láthatóan jól érezte magát. Sharon is feloldódott. Sam egy darabig a motor
teljesítőképességéről tárgyalt a fiúkkal, aztán sportról kezdtek beszélgetni.
Ezeknek a gyerekeknek nagyon hiányozhat egy felnőtt férfi társasága. A nagyapjukat sem ismerték.
Nemcsak a fiúk, hanem a lányok is odavoltak Samért. Lesték minden szavát, még ha olyasmiről beszélt
is, amihez nem értettek.
Sharon nem csodálkozott Merry rajongásán. A szőke nagylány, akit már nem lehetett gyereknek
tartani, de még felnőtt nőnek sem, sosem titkolta, mennyire tetszik neki a jóképű szomszéd. Az asszony
remélte, hogy Theresa és Cindy nem ragaszkodik majd ahhoz, hogy mostantól fogva Sam mindig velük
vacsorázzon.
A fiúk nem tettek megjegyzést, amikor a férfi vacsorázni vitte az anyjukat. Merrynek és Theresának a
jelek szerint egy cseppet sem tetszett, hogy ő csak a jó barátot látja Samben. Cindy, aki már nem
emlékezett az édesapjára, megkérdezte tőle egyszer, hogy Sam lesz-e ezentúl a papájuk. A kislány nem
nyugodott bele az elutasító válaszba, és Sharon most attól rettegett, hogy esetleg Samnek is felteszi ezt a
tapintatlan kérdést. Cindy az anyja mellett ült, aki felkészült rá, hogy vészhelyzetben azonnal
elhallgattassa.
- Soha életemben nem ettem ennél finomabb töltött sertésbordát - jegyezte meg Sam, amikor egy
pillanatra elakadt a társalgás.
- Megmondtam előre - büszkélkedett Michael, és kivette magának az immár negyedik szeletet a tálból.
Nagy rakás burgonyát is szedett mellé.
Sharon összeszorította a fogát, nehogy elnevesse magát, amikor elkapta Sam elképedt pillantását.
Szegénynek fogalma sincs arról, mekkora mennyiséget képes egy ilyen kamasz bekebelezni, - gondolta,
és hálás volt a férfinak, amiért nem tett megjegyzést a fia falánkságára.
Amikor a cseresznyetorta utolsó morzsája is elfogyott, a gyerekek szétszéledtek.
Sam kissé elfogódottan ült az asztalnál.
- Alaposan megrémíthet egy kívülállót ez az összevisszaság - szólt Sharon, aki élvezte a vihar utáni
csendet. - Legközelebb kétszer is meggondolja, elfogadja-e a meghívásunkat.
- Na tessék! Most megint azt hiszi, hogy megijedek néhány gyerektől - felelte Sam.
Olyan gyengéden nézett rá, hogy az asszonyon megint ugyanaz a borzongás futott végig, amelyet
akkor érzett, amikor megcsókolták egymást. Egészen másfajta pillantás volt ez, mint az a mohó, érzéki
vizsgálódás, amivel a garázsban szinte levetkőztette az éttermi vacsora után. Most már végképp nem
tudta, mit akar tőle ez az ember. Úgy viselkedik, mintha csak barátkozni akarna, de a pillantásával
egészen mást mond.
- Remekül neveli a gyerekeit - állapította meg elismerően Sam. - És nagyszerűen főz.
- Köszönöm... - Sharon elhatározta, hogy ügyet sem vet a férfi kihívó tekintetére. Úgy fogja kezelni,
mint szomszédot, mint jó barátot. Elkezdte leszedni az asztalt, a tányérokat a mosogatóba rakta.
Sam felállt, hogy segítsen.
- Maradjon csak ülve! Maga itt vendég - tiltakozott az asszony.
- Nem ülhetek tétlenül, miközben maga szorgoskodik. - A férfi egyik kezében egy halom tányért, a
másikban néhány tálat egyensúlyozott.
Sharon visszafojtotta a lélegzetét, mert féltette Di néni szép edényeit.
- Hol tanulta ezt? - kérdezte, amikor Sam végre ügyesen letett mindent a mosogató mellé.
- Az egyetemen. Tagja voltam egy afféle demokratikus közösségnek. Mindenkinek ki kellett vennie a
részét a házimunkából is. - A férfi vizet engedeti az edényekre, de Sharon elzárta a csapot.
- Nálunk is demokrácia van. Ma Tim és Merry mosogat. Az én feladatom véget ért a főzéssel és az
asztal leszedésével.
 - Micsoda szerencse, hogy ilyen ügyesen szervezi meg a házimunkát! - Sam az asszonyra nevetett, és
Sharon megcsodálhatta hibátlan fogsorát. - Ugyanis utálok mosogatni.
- Én is - vallotta be Sharon. - Megyek, összehívom az ügyeletes konyhai személyzetet. Én mára
befejeztem a munkát. Jövő héten kezdődik az egyetemen a nyári tanfolyam. Akkor már úgysem lesz több
szabad estém.

Sétálni indultak a ház mögötti erdőbe.

Sharon megint az egyetemről beszélt. Nem esett nehezére őszintén feltárni a gondjait.
- A félévembe ugyan nem számít be, de újra hozzá akarok szokni a tanuláshoz, ezért iratkoztam be erre
a tanfolyamra. Sok éve már annak, hogy egyetemre jártam. Talán már nem is fog úgy az agyam, mint
régen.
Később elhallgattak, és élvezték az erdő csendjét. Az asszony tízéves korában járt itt utoljára. Örült,
hogy viszontláthatja gyermekévei színhelyét.
Egy madárka vidáman csicsergett felettük a fán, a párja válaszolt dalára. Az úton mezei egér futott át,
és eltűnt a tavalyi avarban. Csak harkálykopácsolás és vadgerlék turbékolása hallatszott.
- Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném minden ideges, agyonhajszolt embernek az ilyen erdei sétákat -
mondta Sam. - Eleinte úgy tűnik, mintha csend lenne, de ha jobban odafigyelünk, kiderül, mennyi élőlény
vesz körül bennünket. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mi, emberek is csak a világmindenség parányi
részecskéi vagyunk, és ez valahogy megnyugtat. - Felmászott egy sziklára, és hívogatóan helyet kínált
maga mellett Sharonnak. - Pihenjünk itt egy kicsit!
- Hiszen ez az én sziklám! - kiáltotta örvendezve az asszony. - Annak idején ide jártam, ha magányra
vágytam, ha bántott valami, és ha gondolkozni akartam. - Úgy örült, mintha egy régi kedves barátjával
találkozott volna. A szikla mögött patak csordogált. - Kicsi koromban úgy képzeltem, az erdő szelleme
nekem állította ide ezt a követ. Varázssziklának neveztem el. Itt mindig feleletet találtam a kérdéseimre. -
Felmászott Sam mellé, és álmodozva lehunyta a szemét. A lemenő nap utolsó sugara vörösen csillant meg
a haján.
Sam elragadtatva nézte. Nemcsak a szépségét csodálta. Nem ismert még asszonyt, akiből ennyi erő és
báj sugárzott volna. Sharon testét látva szinte fájóan vágyakozott arra, hogy magáévá tegye. Az asszony
melle minden lélegzetvételnél vékony blúzának feszült. Sam szerette volna megsimogatni hosszú, formás
combját.
Olyan volt most, mint Loreley, a férfiakat vesztükbe csalogató rajnai sellő. Könnyen felboríthatja a
lelki egyensúlyomat, a gondosan felépített életvitelemet, - vélte Sam. Az öt gyerekre gondolt és arra,
milyen következményekkel járhat az esetleges viszonyuk. Sharonnak férjre van szüksége. Sam tisztelte a
házasság intézményét, ugyanakkor ragaszkodott nyugodt, szabad életéhez, függetlenségéhez.
- Most is azt hiszi, hogy ennek az erdőnek a szelleme tette ide magának ezt a sziklát? - kérdezte.
Sharon kinyitotta a szemét. A varázslat elszállt.
- Dehogy hiszem. Már tudom, hogy gleccserfolyam görgette ide Kanadából. Elsodorta, mint a valóság
a gyermekkori álmokat.
- A valósággal pedig szembe kell néznünk.
- Nem baj. Nem is olyan szörnyű az...
- Hát, néha bizony elég szörnyű. - Sam hangja olyan józanul csengett, hogy Sharon - miközben
megpróbált lemászni a szikláról - meglepve kapta fel a fejét. Megcsúszott a lába, és lezuhant volna, ha a
férfi nem kapja el. Önkéntelenül belekapaszkodott Sam vállába, aki magához ölelte. Az asszony
odasimult izmos mellkasához.
Jefferson mélyet sóhajtott. Fájdalmas arckifejezése megdöbbentette Sharont.
- Megmentette az életemet. Köszönöm, és sajnálom, hogy...
- Én sajnálom - vágott a szavába Sam, és elhúzódott tőle. Mielőtt Sharon megszólalhatott volna, a
kezét nyújtotta: - Jöjjön, mert ránk sötétedik és eltévedünk!
- Mi a baj? - kérdezte riadtan Sharon.
A férfi csak nézte a melegséget sugárzó barna szempárt, és halkan káromkodott.
- A fene egye meg! Akarom is, meg nem is - suttogta elkeseredve, és magához ölelte az asszonyt.
Szájával gyengéden megérintette az ajkát. - Hadd csókoljalak meg! - könyörgött.
Sharon szíve majd kiugrott a helyéről. Nem talált szavakat. Minden elhatározása semmivé lett.
Legalább annyira vágyott erre a pillanatra, mint Sam. Érezte testén a férfi feszülő vágyát. A gyengéd csók
soha nem tapasztalt, mindent elsöprő érzelmeket váltott ki belőle. Ajka szétnyílt, és készségesen
befogadta a férfi nyelvét. Testestől-lelkestől átadta magát ennek a csodálatos érzésnek.
Végül is Sam volt az, aki elhúzódott.
- Abba kell hagynunk - szólt kifulladva. - Különben nem állok jót magamért.
Sharon egész testében reszketett.
- Sajnálom.
- Megmondom őszintén, megijesztesz - mondta a férfi rekedten.
- Hogyhogy? - kérdezte döbbenten az asszony.
- Egész életemben kerültem a házias nőket. Sosem vonzott a tartós szerelem, a házasság, a
gyermekáldás gondolata.
Mintha kést forgattak volna Sharon szívében.
- Értem - suttogta.
Sam nyomorúságosan érezte magát. Tudta, hogy megbántotta ezt a kedves asszonyt. Akármennyire
kívánta, nem volt képes elfogadni azokat a feltételeket, amelyek ezzel a kapcsolattal járnának. Becsületes
embernek tartotta magát, ezért nyíltan kimondta:
- Kívánlak, és a gyerekeidet is kedvelem. Ha csak hozzád érek, elvesztem a fejem és azonnal ágyba
akarok bújni veled, de nem lenne helyes, ha megtenném. Neked férjre van szükséged, nem szeretőre, én
pedig nem lennék jó családapa. Harmincnyolc éves vagyok, és eddig mindig jól éreztem magam
magányos farkasként.
Sharon lehajtotta a fejét.
- Köszönöm, hogy őszinte vagy, így legalább nem csinálok magamból bolondot.
- Én vagyok a bolond.
Sokáig hallgattak, végül Sam a kezét nyújtotta.
- Azért lehetünk jó barátok?
Sharon összeszedte magát.
- Hát persze - mondta, és megfogta a férfi kezét.
Így indultak el a hazafelé vezető úton.

5. FEJEZET
Sam már egy órája ült, állát tenyerébe támasztva az erdőben, mégsem jutott ötről a hatra, Sharon
„varázssziklája” nem segített rajta.
Már az is szokatlan lelkiállapotáról árulkodott, hogy hitt a szikla varázserejében. Üldögélés közben
csak egy dolog világosodott meg számára: soha többé nem lesz az élete olyan nyugodt és gondtalan, mint
eddig volt.
Öt gyerek költözött a szomszédba. Aranyos, jól nevelt gyerekek. Kedveli mindegyiket. Mindennap
találkozik valamelyikükkel. Az élete megváltozott, de erről nem csak a gyerekek tehetnek...
Valójában az anyjuk, ez a csodálatos, vonzó teremtés dúlta fel a nyugalmát. Amióta elhatározta, hogy
egy ujjal sem érinti meg többé, ha összefutottak, csak röviden, az udvariasság kedvéért váltottak néhány
szót. Ő pedig tovább kínlódott. Kívánta az asszonyt, és már önmaga előtt sem tudta letagadni egyre
sürgetőbb vágyakozását.
Elátkozta magát könnyelmű ígéretéért, hogy minden körülmények között úriemberként fogviselkedni.
Most aztán beleesett a maga ásta verembe.
Lehet, hogy az asszony már el is felejtette ezt az ígéretet, de Sam nem engedhette meg magának a
feledékenységet. Csak érzelmektől mentes barátságról lehet köztük szó. Az életről vallott elvei, kialakult
szokásai nem engedik, hogy olyan nőt szeressen, mint Sharon. Nem veheti nyakába öt gyerek gondját.
Egy igazi úriember betartja a szavát. S ha ez az úriember ráadásul megrögzött agglegény, nem kezdhet
viszonyt olyan asszonnyal, akiről kezdettől fogva tudja, hogy nem futó kalandra való.
Töprengését lépések zaja és halk kuncogás zavarta meg.
- Szervusz, Theresa!
Álmodozása tárgyának ifjabb kiadása lépett elő a bokrok közül.
- Szia! - üdvözölte a kislány. - Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
Sam lemászott a szikláról.
 - Megismertelek a kuncogásodról. Egyébként is ilyenkor szoktunk itt találkozni - nézett az órájára. -
Vacsoráztatok már?
Theresa bólintott.
- Megzavartalak? - kérdezte.
- Nem. Éppen egy érdekes madarat figyeltem és reméltem, jön valaki, aki megmondja, milyen faj -
mutatott Sam egy közeli bokorra. - Ott, az a kis piros nyakú...
- Kolibri - állapította meg első pillantásra a kislány.
Elmerülten nézték, hogy szürcsöli a parányi tollas jószág a nektárt egy virág kelyhéből.
- Te is pontosan tudtad, hogy ez egy vörösbegyű kolibri - mondta szemrehányóan Theresa, amikor a
madárka elrepült.
- Persze, csak kíváncsi voltam, megismered-e. Tudod a latin nevét is?
- Archilochus colubris! - vágta rá büszkén a kislány.
- Mi a fene! Te még ezt is tudod? Én meg azt reméltem, ma én leszek a győztes.
Mind a ketten szenvedélyes ornitológusok voltak, és folyton versenyeztek, ki ismer fel több madarat.
- Tegnap te nyertél! - emlékeztetett a kislány.
- Persze, mert erdei rigónak néztél egy költöző rigót. De ma egyenlítettél.
- Sajnos kettővel vezetsz - mondta Theresa, és elővette zsebéből a noteszét. Rendszeresen feljegyezte a
megfigyelt madarakat. Nemcsak a nevüket és a megfigyelés helyét írta fel, hanem le is rajzolta
mindegyiket.
- Ha elárulod, min nevetgéltél, amikor megláttál, megígérem, hogy a következő két madárnál befogom
a számat.
A kislány elpirult.
- Hát... - kezdte. - Éppen úgy ültél ott, mint az a szobor, amit Di néni könyvében láttam. Egy férfit
ábrázol, aki ugyanilyen sziklán ül.
Sam nevetett.
- Rodin Gondolkodója. Úgy látszik, téged nemcsak a zene és a természet érdekel, hanem a
képzőművészet is.
A kislány mosolyogva bólintott.
Együtt próbálták megkeresni a kolibri fészkét. Sam rájött, miért szeret ennyire együtt lenni Theresával.
A kislány egészen olyan volt, mint az anyja. A haja színe, a nagy őzikeszeme, ahogyan a fejét oldalra
billenti - mindez Sharonra emlékeztette. Ilyen lehetett az asszony gyerekkorában.
Arra gondolt, milyen izgalmas dolog lenne figyelemmel kísérni, ahogyan az öt testvér felcseperedik.
Sharont nem szeretheti anélkül, hogy a gyermekeit ne szeretné.
Eddig még nem találkoztam olyan nővel, akinek érdekelte volna a gyerekkora. Sharonról meg mindent
szeretnék tudni, - gondolta.
Elbúcsúzott Theresától.
Otthon már a küszöbön várta Cindy, hogy elénekelje neki aznapi dalát. Sam megtapsolta, és kifizette a
tízcentes tiszteletdíjat.
Alighogy a csöppség elment, Merry, a legidősebb Markowski lány kopogott be hozzá.
- Szia, Merry! Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
A nagylány nem válaszolt, csak pirulva bámult rá.
- Valami baj van?
- Nincs, csak... - dadogott Merry. - Ezt véletlenül a mi ládánkba dobta a postás.
Sam elvette a levelet.
- Az anyám írta.
- Az anyád? - csodálkozott Merry,
Sam majdnem elnevette magát. Ez a gyerek azt hiszi róla, hogy a gólya hozta.
- Nagyon kedves asszony az édesanyám. Ha eljön Rhodesboróba, feltétlenül bemutatlak neki.
- Ugye csodálatos asszony a mamád? - mosolygott csábosan Merry.
Sam ebben a pillanatban rádöbbent: ez a kis csitri, aki a lánya lehetne, tetszeni akar neki!
A kínos csendet a telefon csengése törte meg.
- Üdvözlöm az anyádat! - kiáltotta a férfi a távozó Merry után.
 Hamarosan személyen is üdvözölhette Sharont. Hazafelé tartva Mrs. Krouse-tól - akinek a macskáját
megint le kellett hozni a fáról - azon gondolkozott, helyesen tette-e, hogy otthagyta a létrát az
öregasszonynál. A galéria lépcsője már elkészült, így neki nincs többé szüksége rá. Mégiscsak jobb lett
volna elhozni... Mrs. Krouse képes és felmászik rá.
- Jaj! - kiáltotta Sharon és Sam egyszerre, amikor összeütköztek. Az asszony élelmiszerrel telt
papírzacskója elszakadt, tartalma a földre szóródott.
A citromok teniszlabdaként ugráltak az úton, aztán a fűbe gurultak. Két cipó és néhány doboz is
kipotyogott a zacskóból.
- Ó, igazán sajnálom!
- Én vagyok a hibás. Nem vettem észre, hogy,..
- Nem, én voltam ügyetlen. - Sharon felemelte az összenyomódott kenyereket. - Jesszusom, Sam, a
cipőd...
Egy doboz tojás éppen a férfi lába előtt tört össze, és ráfröccsent a cipőjére és a zoknijára. Sam
meredten nézte, hogyan csöpög lábáról a nyúlós, ragacsos massza.
- Szép fényes lesz tőle a cipőm! - Nevetett, de jókedve rögtön elszállt, amikor Sharonra nézett. Az
asszony barna szeme könnyben úszott, szája reszketett. - Ide figyelj, nem dőlt össze a világ! Megyek és
veszek neked egy doboz tojást - próbálta megnyugtatni.
Sharon arcán végigcsurogtak a könnyek.
- A cipőd... a kenyér... Merry festi magát... Michael parancsolgat... Tim szóba sem áll velem... és
folyton csak zavarunk téged... - dadogta összefüggéstelenül. - Nem csoda, ha kerülsz minket.
Sokért nem adta volna, ha nem szaladnak ki a száján ezek a panaszos szavak. Az erdei séta, a
fájdalmas beszélgetés óta egyfolytában Sam után vágyakozott. Érzelmeit már úgyis elárulta az a
szenvedély, mellyel a csókját fogadta, de azt akarta, hogy a férfi sohase tudja meg, mekkora bánatot
okozott az elutasításával.
Barátságosan akart viselkedni a szomszédjával. Ne tudja meg Sam, milyen nyugtalanul forgolódik az
ágyában, amikor arra ébred, hogy megint róla álmodott, és milyen hevesen dobban meg a szíve,
ahányszor meglátja!
Most aztán elárulta magát. Ma minden összeesküdött ellene, és ez akis véletlen baleset jelentette az
utolsó cseppet a pohárban.
Az átvirrasztott éjszaka után sorra összeveszett a gyerekekkel. Michaelt, aki eddig engedelmes volt,
most mintha kicserélték volna: mindenben ellentmondott neki. Tim bezárkózott a szobájába. Merry
zokogva azzal vádolta, hogy tönkreteszi az életét, mert nem engedi, hogy kilószám kenje az arcára a
festéket. Ma még a nyugodt, kiegyensúlyozott Theresa is szembeszállt vele. Úgy látszik, követni akarja
idősebb testvéreit a felnőtte válás rejtelmes útjain.
Nem csoda, hogy Sharon idegei felmondták a szolgálatot.
Sam ijedten nézte. Amit most elsorolt, nem elég indok arra, hogy ennyire kiboruljon. Szerette volna
megvigasztalni, a karjába venni. Felszedegette az útról a szétszóródott dolgokat, megkereste a fűben az
elgurult citromokat, az egészet egy kupacba rakta, aztán megölelte az asszonyt.
- Drágám, ne sírj! Minden rendbe jön. Nincs semmi baj. A cipőmet majd kitisztítom.
- Jó... - Sharon igyekezett visszanyelni könnyeit, de Sam izmos testének közelsége, kedves,
megnyugtató hangja csak fokozta kétségbeesését. Most már kudarcba fulladt szerelmüket siratta.
Sam végigsimogatta a hátát. Hálás volt a sorsnak ezért a kis balesetért. Így legalább néhány percig
élvezheti Sharon testének melegét.
- Mindig így zokogsz, ha eltörsz egy tojást? - kérdezte.
- Dehogy! - szipogta Sharon, és megpróbálta összeszedni magát. - Csak még sosem vágtam egy
tucatnyit senki lábához. Igazán sajnálom. - Elhúzódott a férfitól, aki megcsókolta a feje búbját.
Samnek nehezére esett elengednie az asszonyt. Felemelte az állát, és mélyen a szemébe nézett:
- Mindent jóvátehetsz azzal, ha bejössz hozzám és végignézed, ahogy kitisztítom a cipőmet.
Olyan kedvesen nézett rá, hogy Sharon nem tudott ellenállni a meghívásnak. Tudta, hogy nagy hibát
követ el, ha kettesben marad vele, de elege volt már a következmények fontolgatásából. A pokol minden
kínját elszenvedte már, mert le akarta gyűrni a vágyakozását. Ennél talán még az is jobb volna, ha
belemenne egy szenvedélyes, futó kalandba. Úgy érezte, egy kis időre el kell felejtenie a gyerekeket.
Felnőtt társaságra van szüksége. Persze a megértő és segítőkész Di nénivel is beszélgethetne, de most erős
férfivállakra vágyik...
 - Pár perc múlva utánad megyek - felelte, és bevitte a konyhába a zacskó tartalmát.

Öt perccel később a szomszédban ült, és hálásan fogadta a pincehideg pohár bort, amivel a mezítlábas
házigazda vendégszeretően megkínálta.
- Tim fellocsolja az utat, Michael meg elment a boltba kenyérért és tojásért.
- Megnyugodtál egy kicsit? - kérdezte Sam.
Sharon csak most jött rá, hogy zokogásával mennyire megijeszthette az előbb. Nem baj, - gondolta,
hiszen ő is ludas mindabban, ami történt. Ha nem tölteném álmatlanul miatta az éjszakákat, nem vesztem
volna össze a gyerekekkel. Kényelmesen hátradőlt a heverőn.
- Már sokkal jobban vagyok. Mi van a cipőddel?
- Olyan, mint az új - mutatott a konyhapultra a férfi. A cipők fényesre kefélve már egy újságpapíron
száradtak. Sam letelepedett az asszony mellé, akinek szeme még mindig vörös volt a sírástól. - Fáradtnak
látszol. Sokat dolgozol?
Sharon hátrahajtotta a fejét, és lehunyt szemmel felsóhajtott.
- Nem túlzottan. Kezdünk beleszokni az új életbe. Di néni megtartotta a takarítónőjét. Pittsburgben
sokkal elfoglaltabb voltam. - Csak az a baj, hogy amint elalszom, rólad álmodom és felriadok, - gondolta.
- Sok bajod van a gyerekekkel? - kérdezte Sam. Magában hozzátette: Te sem tudsz aludni
éjszakánként?
- Vannak napok, amikor nem könnyű az anyjuknak lenni. Nem csoda, ha ilyenkor sírva fakadok egy
tucat tojás miatt. - Higgye csak Sam, hogy a gyerekek miatt bőgtem!
A férfi megtöltötte Sharon kiürült poharát. Kicsit csalódott volt, hogy nem miatta karikás az asszony
szeme, de aggódott is érte.
- Rossz napod volt, anyácska? - kérdezte, és szilárdan eltökélte, hogy kizárólag baráti vigaszt fog
nyújtani neki.
- Nagyon. - Sharon hozzásimult a férfihoz, és belekortyolt a borba. Tudta, ha többet iszik egy
pohárnál, mindent kifecseg, ami eszébe jut, mégis tovább iszogatott.
- Van kedved beszélni róla? - Sam is felhajtotta az italát, hogy eltompuljon, de a bor éppen ellenkező
hatást váltott ki belőle. Elfelejtette szilárd elhatározását, vállára húzta az asszony fejét, és beletúrt a
hullámos fürtökbe.
- Ne! - tiltakozott Sharon. - Elfelejtetted, amit mondtál? Mihez kezdesz egy ekkora családdal?
- Nem felejtettem el. Arra is emlékszem, hogy felajánlottam a barátságomat. Egy jó baráttal meg kell
osztani a gondokat is. Neked pedig gondjaid vannak, barátnőm.
- Nincs kedvem erről beszélni. - Sharon meglengette az üres poharat. - Kaphatnék még?
Kicsit már az ital hatása alá került, - gondolta Sam.
- Nem fog megártani?
- Nem - vágta rá elszántan Sharon. - Az az igazság, hogy nem a gyerekek okozzák nekem a
legnagyobb gondot, hanem te - jelentette ki hirtelen elhatározással.
- Értem. - Megártott neki a bor. Én nem csíphetek be, nekem kell megálljt parancsolnom, -
figyelmeztette magát Sam, de kíváncsisága felülkerekedett a józan eszén. - Szóval kettőnkről akarsz
beszélni?
- Miért hiszed azt, hogy nem vagyok hajlandó egy szerelmi kalandra?
A férfi nagyot nyelt.
- Feltételezem - nyögte ki. Már megbánta a kíváncsiságát.
Sharon elgondolkozva nézett a poharába. Már nem ízlett neki a bor.
- Gondolom, sok nő volt az életedben - mondta, és előrehajolt, hogy az asztalként, szolgáló ládára
tegye a poharát, de elvesztette az egyensúlyát.
- Akadt néhány - válaszolta Sam, és elkapta az asszony karját.
Sharon eltolta a férfi kezét.
- Néhány? Mennyi? Száz, ezer?
- Azért az túlzás. Nem vagyok éppen szerzetes, de Don Jüan sem. - Jefferson nem szerette, ha a múltját
firtatták, bár érdekelte, mit forgat Sharon a csinos kis fejében,
- Volt köztük olyan, aki a barátod is volt? - Sharon ismét megtántorodott kissé, és belekapaszkodott a
férfi vállába.
- Persze. Van, aki még most is az.
 - De a legtöbben csak szeretők voltak, ugye? - faggatta tovább az asszony, és mereven nézte Sam
száját.
- Sharon! - figyelmeztette a férfi, amikor közel hajolt hozzá.
- Sam... - suttogta az asszony.
- Istenem! - Sam meg sem tudott mozdulni. Nem védekezett. Sharon szája az ajkához közeledett.
A bor feloldotta az asszony gátlásait. Nyelve hegyével körbesimogatta Sam ajkát, majd lassan behatolt
a szájába. A férfi sóhajtva adta fel ellenállását, viszonozta a csókot, és szorosan magához ölelte Sharont.
Gyengéden lefektette a heverőre és ráborult.
Sharon boldogan ölelte magához.
- Még mindig csak a barátom akarsz lenni? - kérdezte.
Sam feldúltan nézte a kipirult arcot, a várakozó ajkakat.
- Nem - válaszolta.
- Szeress, Sam! - kérlelte suttogva az asszony.
- Nem! - ismételte meg a férfi halkan, de határozottan.
Sharonnak mintha kést döftek volna a szívébe. Egy csapásra semmivé lett a csodálatos érzés, amit a
csók ébresztett benne.
- Nem kívánsz?
Sam megpuszilta az orra hegyét, a halántékát, a fülcimpáját. Minden erejét megfeszítette, hogy
sikerüljön uralkodnia magán.
- Kívánlak, drágám, de ma este nem lehet...
Tudta, hogy így is kellene cselekednie, mégsem tudta elengedni Sharont. Mit számít, ha még egy
percig a karjában tartja? Azzal mentegette magát, hogy az asszony kedvéért teszi. Így talán könnyebben
elviseli az elutasítást.
- Még mindig attól félsz, hogy az egész családom a nyakadba szakad? - kérdezte Sharon, és
nyugtalanul mozgolódott alatta.
- Nem - mondta Sam elfulladó hangon. - Az isten szerelmére, maradj már nyugton! - Félt, ha az
asszony tovább ficánkol, képtelen lesz betartani az elhatározását.
Sharon egy pillanat alatt kijózanodott, és mozdulatlanná dermedt.
Sam még egyszer, utoljára megcsókolta, aztán eltávolodott tőle.
Az asszony felült. Zavartan, sértődötten nézett maga elé. Szégyellte magát, amiért így letámadta a
szomszédot. Sam pontosan tudta, mit érez most Sharon. Felállt, a kezét nyújtotta neki, felsegítette és újra
átölelte.
- Azt mondtad rólam egyszer, hogy úriember vagyok. Egy úriember pedig nem él vissza a helyzettel,
ha a hölgy túl sok bort ivott.
- Kedves tőled, hogy szabadkozol, de nem vagyok részeg.
- Nem vagy részeg, de nem is olyan vagy, amilyen máskor szoktál leírni.
Jefferson megvárta, amíg az asszony kicsit lecsillapodik, aztán hazakísérte.
Némán ballagtak a kerti úton, mint két jó barát, aki már mindent megbeszélt.
- Köszönök mindent - mondta a veranda lépcsőjén Sharon.
- Ha valóban úgy érzed, van mit megköszönnöd, akkor eljössz velem holnap vacsorázni.
- Baráti vacsora lesz? - érdeklődött az asszony,
- Majd meglátjuk. Érted jövök - válaszolta Sam, és egy futó csókkal elbúcsúzott.

6. FEJEZET
Már alkonyodott. Sam megmutatta Sharonnak azt a helyet, ahol őseinek háza állt. Jó néhány
nemzedékkel előbb építették, akárcsak a Rhodes család házát, de amikor a nagyszülők meghaltak,
lakatlanul maradt. Még mielőtt Sam apja határozhatott volna az épület sorsáról, a természet eldöntötte a
kérdést. A házba villám csapott, és leégett. Csak az alapfalak maradtak meg.
- Mióta visszaköltöztem Rhodesboróba, sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy feltámasztom, mint
főnixmadarat a hamvaiból. Rengeteg szép emlékem fűződik hozzá.
Mesélt a háromszintes ház faragott lépcsőkorlátairól, az olasz márványból rakott kandallókról, az
értékes festményekről. Ötéves koráig élt itt, egészen addig, amíg az apja be nem társult abba a jól menő
chicagói ügyvédi irodába, amelyben később Sam is dolgozott.
 - És miért nem vágtál bele az építkezésbe? - kérdezte Sharon, miközben kirázott egy kavicsot a
cipőjéből.
- Nem láttam értelmét. Először is: a ház a kézműves díszítések nélkül soha nem lenne olyan, mint
régen volt. Másodszor: minek nekem egy hat hálószobás palota? A ti régi kocsiszínetek nagyon megfelel
egy magányos farkasnak. Szerencsém volt, hogy Diana eladta nekem.
Szavai arra emlékeztették Sharont, mennyire élvezi Jefferson a magányt, az agglegényéletet. Ezt
mindig szem előtt kell tartanom, - figyelmeztette magát. Sam lehet a barátom, esetleg a szeretőm, de
ennél többre nem számíthatok.
- Szép ez a telek - mondta az asszony, miközben a göcsörtös törzsű öreg tölgyes jávorfákban
gyönyörködött. Az elburjánzott gaz helyébe virágágyást és zöld pázsitot képzelt, éppolyan ápoltat, mint
Di nénié.
Kézen fogva járták körül a területet.
Akárhogy is alakul a kapcsolatunk, - gondolta Sharon, Sam közelsége mindig erőt fog adni nekem.
Kezdettől fogva vonzotta valami ehhez az emberhez, valami, ami megkülönböztette Jeffersont azoktól
a férfiaktól, akiket Mike halála óta megismert. Ez a vonzalom több volt testi vágyakozásnál. Sam
különleges, rendkívüli ember, - állapította meg.
Ijedten vette észre, hogy nem figyelt a férfira. Nyilván most is azokról a tervekről mesél, amelyeket
már vacsora közben is említett.
- Hogy jutott eszedbe éppen egy ifjúsági központ építésére felajánlani a telket? - kérdezte.
- Családi hagyomány - válaszolta Sam. - Az első itteni iskolát és az egyetemet is a Jefferson család
tagjai alapították. Ez a hely éppen megfelel erre a célra. Közel van az iskolához, és itt ér véget az utca,
mögötte már kezdődik az erdő. Itt senkit nem zavar a fiatalok lármája. Amíg hangosak, addig biztosan
nem törik rosszban a fejüket - tette hozzá nevetve.
Sharon is nevetett, és arra gondolt, hogy Sam tulajdonképpen nem is lenne rossz apa. Igaz, más dolog
kamaszokkal dolgozni, és megint más dolog együtt élni velük.
- Szereted a gyerekeket?
- Kénytelen vagyok szeretni őket - vigyorgott Sam. - Ők a jövendőbeli választók. Szeretnék még
sokáig polgármester maradni.
- Remélem, meghálálják, amit értük teszel.
- Majd kiderül...
A férfi elmesélte, hogyan fogadták a rhodesborói középiskolások az ifjúsági központ tervét
Felajánlották, hogy - ha a várostól telket és építőanyagot kapnak - maguk építik fel.
- És a nagyvonalú polgármester mindezt meg is ígérte.
- Nem pusztán nagylelkűségből tettem. A telek értékét levonhatom az adóalapomból.
- Akkor is szép tőled.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen nagylelkűnek születtem - tréfálkozott Sam, de jólesett neki az asszony
megjegyzése. Megmutatta, hova tervezi az épületet, az udvart, a kertet. - Remélem, egy-két hét múlva
már nekiláthatunk az előkészületeknek - magyarázta büszkén.
Tervéről az étteremben lett először említést, és ott javasolta azt is, hogy nézzék meg együtt a helyszínt.
- Vacsora előtt, még világosban kellett volna idejönnünk. Jó lesz, ha a lábad elé nézel - mondta, és
rápillantott az asszony körömcipőjére.
- Csizmát kellett volna húznom. Miért nem szóltál előre?
Sam az órájára nézett.
- Korán van még. Van kedved eljönni hozzám megnézni a tervrajzokat?
- Ez olyasmi, mint a bélyeggyűjtemény? - mosolygott Sharon.
A férfi színpadias, kéjsóvár pillantást vetett rá.
- Még nem tudom. Jössz?
Az asszony nem válaszolt rögtön. Ez a nap a barátság jegyében telt egészen mostanáig, de ha egyedül
lesznek a lakásban, könnyen áldozatul eshetnek annak a kölcsönös vonzalomnak, ami kimondatlanul is
érezhető volt egész este.
Az előző napra gondolt, amikor egy nyomasztó délelőtt után két pohár bor hatására már kész lett volna
szeretkezni Sammel.
- Ma korán kellene lefeküdnöm. Holnap kezdődik a tanfolyam - mondta kitérően.
- Én is korán kelek. Reggel értekezletre kell mennem.
 Nevetséges ez a fontolgatás, - gondolta Sharon. Sam tegnap azt mondta: majd meglátjuk. Lássuk tehát,
mit hoz a sors!

Hason fekve tanulmányozták a padlóra terített tervrajzot.

- Szerintem ide kellene elhelyezni a játékautomatákat - bökött Sharon a földszinti nagyterem egyik
sarkára.
Sam valami beleegyezésfélét motyogott.
- És ez lehetne a tornaterem - mutatott egy másik négyzetre az asszony.
- Tessék? - kérdezte szórakozottan a férfi. Nem is nézett a papírra.
- Tornaterem okvetlenül kell - erősködött Sharon.
- Persze. - Sam kivette az asszony kezéből a ceruzát, és ráírt valamit a tervrajzra. - Majd megbeszélem
az építésszel. - Idegesen félrelökte a ceruzát. - Nemcsak emiatt csaltalak ide.
- Hanem miért?
- Miután értesz a kamasz korosztályhoz és érdekel ez a terv, szeretném, ha részt vennél az ifjúsági
központ vezetőségének munkájában. Úgy vettem észre, sikerült felkelteni az érdeklődésedet.
Sharon mindenre számítolt, csak erre nem. Meglepetésénél csak csalódottsága volt nagyobb. Úgy tett,
mint aki nagyon felháborodik.
- Ó, te... te gazember!
Sam csak vigyorgott.
- Tudhattam volna, te... te nagy politikus! - fenyegette öklével a férfit Sharon.
Jefferson hanyatt fektette a szőnyegen, és leszorította a csuklóját.
- Néha kénytelen az ember valamilyen cselhez folyamodni, ha el akarja érni a célját - mondta, és
szorosan fogta mindkét kezét.
Sharon észrevette, hogy a férfi szeméből eltűnik a vidámság. A lélegzete is elállt.
- Minden hájjal megkent alak vagy te, polgármester úr!
- Menthetetlen vagyok - válaszolta Sam, és az asszony fölé hajolt. Megcsókolta, és Sharon behunyt
szemmel, mindenről megfeledkezve élvezte ajkának érintését. A férfi kérdően suttogta a nevét.
- Igen! - válaszok tétovázás nélkül az asszony.
Sam beletúrt dús hajába, felemelte a fejét a szőnyegről, és magához ölelte.
Sharon karja a férfi nyaka köré fonódott, s az asszony utat engedett szájában kutató nyelvének.
Sam az oldalára gördült, és magával húzta a szorosan hozzásimuló Sharont. Csípőjénél fogva szorította
magához, hogy az asszony érezze feszülő, férfias izgalmát. Hangosan felsóhajtott, és csókokkal borította
el Sharon arcát.
- Olyan vagy, mint egy tűzijáték - mormolta. - Édes, ellenállhatatlan tűzijáték! - kedveskedett, és
nyelvével az asszony fülének körvonalát követte.
Sharon nekifeszült a testének, és megremegett a becézgetésétől. Mellbimbói megmerevedtek a
simogatástól.
Sam türelmetlenül gombolta ki a blúzát, aztán a melltartó kapcsát nyitotta ki. Csókolgatni kezdte a
fedetlen kebleket, és felváltva szájába vette, gyengéden szopogatta a rózsás bimbókat.
Sharon halkan felnyögött. A férfi kissé felemelkedett, és kigombolta az ingét. Aztán megint
csókolóztak, és csupasz mellkasát az asszony kebléhez szorította. Sharon érezte a bőrén Sam mellének
szőrzetét, és ez csak fokozta azt a gyönyört, amit a csók váltott ki belőle.
- Kívánlak, Sharon - suttogta rekedten a férfi. - Fogadj magadba! El akarok süllyedni benned.
- Ó, Sam! - lehelte az asszony. - Én is akarlak téged!
- Ne itt, a szőnyegen! - ült fel Jefferson.
Sharon a vállára hajtotta a fejét, és átölelte a nyakát. Merészen játszott a tűzzel, semmi más vágya nem
volt, mint elégni ebben a szenvedélyben. Természetesnek, helyénvalónak érezte mindazt, ami történik.
Sam a karjába kapta, és elindult vele felfelé a lépcsőn.
Sharonnak egy pillanatra eszébe jutottak a gyerekei. Hányszor magyarázta nekik, hogy nem tehetik
mindig azt, amit szeremének? Az ember nem engedhet minden pillanatnyi vágyának. Képmutató lennék?
- gondolta. De annyira kívánom őt!
A férfi megérezte, hogy habozik.
- Bízz az érzéseidben, drágám! Csodálatos lesz! - Bátorítóan mosolygott, és szédülten az asszony
illatától, csókokkal borította a nyakát.
 Sharon végleg megadta magát. Nemcsak anya vagyok, hanem nő is, - gondolta. Sam őszintén
megmondta, hogy ebből a kalandból nem lehet tartós kapcsolat, de én vállalom a felelősséget azért, amit
teszek.
A férfi lefektette az ágyra.
- Az isten is nekem teremtett - súgta. Odatérdelt mellé, levetkőztette és áhítatosan nézte a testét.
Sharonon nem látszott meg, hogy öt gyereket szült. Telt melle feszes volt, hasa lapos, csípője kerek.
Sam szinte elszédült a gondolattól, hogy mindez az övé lesz. A selymes, csillogó gesztenyebarna
fürtök, a nagy barna szempár, az érzéki száj, a gyönyörű alak - mindez maga a megtestesült nőiesség,
Most már senki nem veheti el tőle ezeket a boldog pillanatokat.
Szeme elhomályosult a vágytól, Sharon pedig érezte és élvezte ezt a szenvedélyt. Sam vetkőzés
közben sem vette le róla a tekintetét.
- Gyönyörű vagy - mondta halkan.
Sharon lélegzetvisszafojtva nézte a ruhátlan férfit.
- Te is szép vagy, Sam - suttogta. Megcsodálta széles vállát, keskeny csípőjét, hosszú, izmos lábát és
ágaskodó férfiasságát. Jóleső borzongás futott végig a gerincén.
- Csodálatos lesz! - ígérte újra Sam, és ráborult az asszonyra.
Sharon felsóhajtott, és a férfi nevét suttogta újra meg újra, míg ő fáradhatatlanul simogatta és az arcát
csókolgatta.
Sam keze mindenütt ott volt. Felderítette az asszony testének minden rejtekét. Combjának belső
oldalát cirógatta, már majdnem a kéj csúcsáig izgatta, de az utolsó pillanatban elhúzta a kezét.
Az asszony megvonaglott. Kezével ő is felfedező útra indult. Simogatta Sam izmos vállát, hátát. A
férfi lélegzete felgyorsult, amikor Sharon a férfiasságához ért. Gyengéden cirógatta az ujja hegyével,
viszontkínozva a férfit, míg végül Sam kérte, hogy hagyja abba.
Mindketten reszkettek, Sam széttárta az asszony combját és - erélyesen, mégis gyengéden - mélyen
belehatolt. Érezte, amint Sharon teste megfeszül, hallotta a zihálását, de még uralkodott magán. Karjára
támaszkodott, és kérdőn nézett az asszonyra.
Sharon kinyitotta a szemét és mosolygott.
- Nincs semmi baj, csak... csak... már régen nem...
- Nem akarok fájdalmat okozni - suttogta Sam. Minden idegszálával igyekezett visszafogni magát.
- Nem fáj. - Az asszony magához vonta a fejét, és megcsókolta. Most már a gyengédségéért, a
kíméletességéért is szerette a férfit. - Szeress, Sam! - mondta sürgetően. - Kérlek!
A férfi óvatosan mozogni kezdett. Először lassan, aztán amikor Sharon átvette mozgása ütemét,
felgyorsult, és magával ragadta az asszonyt a gyönyör csúcsa felé. Sharon felsikoltott, amikor az üdvözítő
robbanás küszöbén a feszültség szinte elviselhetetlenné vált. A következő pillanatban Sam is eljutott a
beteljesedésig.
Zihálva kapaszkodtak egymásba.
- Igazad volt - lihegte Sharon. Úgy érezte, soha életében nem volt része még ilyen mindent elsöprő
élményben.
- Miben? - kérdezte a férfi, és megfordult. Magára húzta Sharont, a hajába túrt, és megcsókolta.
- Abban, hogy szédületes volt - súgta az asszony.
Sam a vállára vonta a fejét.
- Hihetetlenül szép volt.
- Hihetetlenül - ismételte álmosan Sharon, és megcirógatta a férfi fülét.
Sam megfogta a kezét, és a tenyerébe csókolt.
- Köszönöm - mondta. Hálás volt a sorsnak, hogy hosszú évek óta ő az első férfi ennek a fiatal,
egészséges és szenvedélyes asszonynak az életében. Védelmezően ölelte magához, és Sharon megérezte,
hogy a vágya újjáéledt.
- Drágám - súgta Sam. - Nem tudok betelni veled.
Nem volt könnyű visszatérni a valóságba. Sharon a legszívesebben örökre Sam ágyában maradt volna,
de tudta, ideje hazamenni. Felöltözött, és indulni készült.
- Még egyet útravalónak - mondta, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy az asszony
beleszédült. Már majdnem megkérte, tegye még egyszer a magáévá, de a férfi reszkető kezekkel eltolta
magától. - Jobb lesz, ha most indulsz, különben a reggeli értekezletemből és a tanfolyamodból nem lesz
semmi. Hazakísérlek.
 Akármit hoz a jövő, ezt az estét sosem felejtem el, - gondolta Sharon.
Sam az asszony vállát, Sharon a férfi derekát ölelte. Így mentek némán Di néni háza felé. Élvezték a
csendet és egymás közelségét.
Amikor megérkeztek a veranda elé, Sam szenvedélyes csókkal búcsúzott. Néhány másodpercig Sharon
körül ismét eltűnt a világ. Egész testében reszketett.
- A fenébe az értekezlettel és a tanfolyammal t - suttogta a férfi. - Gyere vissza hozzám, és maradj
velem reggelig!
Ebben a pillanatban a konyhában felgyulladt a villany, és beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki.
Sharon magához tért bódulatából.
- Nem lehet - mondta, és vonakodva bár, de kiszabadította magát Sam karjából.
- El is feledkeztem a gyerekeidről - mondta a férfi.
- Én nem. Hozzám tartoznak. Részei az életemnek. - Sharon a ház felé nézett, hogy megállapítsa,
meghallották-e őket odabent.
- Soha, egy pillanatra sem felejted el a gyerekeidet?
Az asszony a fejét rázta,
- Akkor sem, amikor szeretkezünk?
Sharonnak rosszulesett ez a kérdés.
- Nagyon jól tudod, hogy akkor semmi másra nem gondoltam.
- Bocsáss meg! - sütötte le a szemét a férfi. - Ez nem volt szép tőlem. Ugye akkor csak az enyém
voltál? - Újra átölelte és gyengéden megcsókolta.
- Igen - felelte halkan az asszony, és hozzásimult.
Most ismerte fel Michael és Tim hangját. Azon vitatkoztak, mi a finomabb, a csokoládékrém vagy a
karamellkrém. Merry is kifejtette a véleményét. Sharon egy csapásra visszatért megszokott életéhez, egy
olyan világba, ahol fiúk és lányok küszködnek a felnőtté válás nehézségeivel. Itt érezte otthonosan magát.
Az az élet, amit a férfi ízleltetett meg vele ma este, újdonság volt számára és nem tudta, lesz-e Samnek
türelme kivárni, míg beleszokik ebbe a kettősségbe.
A konyhaablakból ki szűrődő fényben meglátta a férfi hívogató tekintetét. Megrázta a fejét,
megsimogatta Sam arcát, és a nevét suttogta.
- Holnap este várlak - szólt a férfi, és mielőtt Sharon válaszolhatott volna, már el is tűnt.
Sharon habozott. Bárcsak aludnának már a gyerekek, - gondolta. Megérintette kipirult arcát. Félt, hogy
meglátszik rajta az, ami történt. Talán jobb lenne lábujjhegyen megkerülni a házat és a főbejáraton
belopakodni.
- Megjött az anyu - rikkantotta Michael, amikor mégiscsak benyitott a konyhaajtón.
Sharon mélyet lélegzett, és lesimította a haját. Hunyorgott az erős fényben.
- Jól érezted magad? - kérdezte Merry.
- Elég sokáig vacsoráztatok - jegyezte meg Michael.
- Civilizált emberek nem habzsolnak úgy, mint te - bökte oldalba a bátyját Merry.
- Elmentünk a régi Jefferson-telekre, aztán Sam megmutatta a leendő ifjúsági központ tervrajzait -
Sharon ivott egy pohár vizet, hogy kicsit lehűtse magát. -A többiek már lefeküdtek?
- Igen. Megnéztünk egy filmet a tévében. Ifjúsági központ épül? - kérdezte kíváncsian Merry.
- Nézd meg majd te is a tervrajzot! Tetszeni fog.
- Izgalmas program lehetett - gúnyolódott Michael. - Jó sokáig tartott. Majdnem éjfél van, és holnap
korán kell kelned.
- Mike! - szólt rá Merry. - Úgy beszélsz anyuval, mintha az apja lennél.
- Én vagyok a férfi a háznál.
- Kinevezted magad családfőnek - szólt közbe Tim.
- Egyikőtök sem férfi. Mr. Jefferson mellett taknyos kölykök vagytok - jelentette ki ellentmondást nem
tűrően Merry.
- Nincs még egy jó film a tévében? - kérdezte Sharon. Semmi kedve nem volt most a gyerekekkel
vitatkozni. Michael az órájára nézett és ki akart menni a konyhából, de az anyja visszatartotta. - Itt
felejtetted a tányérodat és a kanaladat.
Michael úgy bámult a csokoládékrémtől maszatos edényre, mintha most látná először.
- Mosd el és tedd a helyére! - szólt rá Sharon.
Tim a mosogatónál állt, és a tányérját öblítette.
 - Egy igazi férfi elmosogat maga után. Láttál már Sam házában mosatlan edényt?
- Ő egyedül lakik, de itt van elég nő erre a célra - vágott vissza Michael, de azért ő is elmosta a tányért.
Észrevette anyja és húga bosszús pillantását, mire megkérdezte: - Talán valami rosszat mondtam?
Merry szeme szikrákat szórt.
- Tisztára férfi soviniszta lett belőled, Michael - jegyezte meg tudálékosan.
- Apu sem mosogatott soha.
- Ő sem volt tökéletes - szólt Tim. - Egyébként te nem vagy ő.
- Még mindig jobban hasonlítok rá, mint te! - kiáltotta Michael, és rájuk csapta az ajtót.
Shason megsajnálta Timet.
- Michael nem gondolta komolyan – vigasztalta.
- De igenis! - dühöngött Tim. - Tényleg hasonlít a papára, és úgy is viselkedik, mint ő. Akármennyire
igyekszem, sose leszek olyan fiú, amilyet apu kívánt magának! - Még mielőtt Sharon visszatarthatta
volna, felrohant a szobájába.

7. FEJEZET
Sharon a konyhaasztalra könyökölve fásultan a kávéscsészéjébe meredt. Álmos volt. Alig aludt
valamit az éjszaka. Lelkiismeret-furdalás kínozta a gyerekek miatt, azon tépelődött, van-e joga néha
elszökni mellőlük.
Ó, Sam, akad-e helyed az én bonyolult életemben? - sóhajtotta.
Timért különösen aggódott. Most hallotta először tőle, hogy úgy érzi, csalódást okozna az apjának.
Akármennyire is igyekezett, nem tudta meggyőzni a gyereket arról, hogy nincs igaza. Hiába mondta
neki, milyen büszke lenne a papa a jó osztályzataira, a kézügyességére, Timnek fájt, hogy a sportokban
nem ér el olyan kimagasló sikereket, mint annak idején az édesapja és most Michael.
Michaellal is megpróbált Timről beszélni, de nem ment vele semmire. Legidősebb gyermeke folyton a
Sammel való kapcsolatára terelte a szót.
Este, amikor zuhanyozás után végre ágyba bújt, úgy érezte, hatan hatfelé húzzák. Álmában az öt
gyereket és Samet látta, és hasztalanul igyekezett mindegyikük kedvében járni.
Még alig világosodott, amikor felébredt. Hajnali hatkor már a konyhában üldögélt, és újra feltette
magának azokat a kérdéseket, amelyek egész éjszaka foglalkoztatták.
Miért morcos Michael? Hiszen szereti Samet. Mégis idegeskedik, ha az anyja két óránál hosszabb időt
tölt vele. És Timothy? Fájt a szíve a kisebbik fiáért. Be kell bizonyítani neki, hogy Mike ugyanúgy
szerette, mint a többi gyerekét.
Most szinte neheztelt a férjére, amiért cserbenhagyta őket. Folyton túlórázott, fittyet hányt a
munkavédelmi előírásokra, míg végül megölte a kimerültség.
Azért vállalt annyi túlmunkát, hogy mindent megadhasson a családjának. Pedig Sharon sokszor
elmagyarázta: egészen jól megvolnának a luxus nélkül is, amivel elkényeztette őket. Mike be akarta
bizonyítani Sharon szüleinek, hogy jól választott a lányuk. Érzékenysége, büszkesége tette tönkre ezt a
nagy, erős embert.
Sharon kedvetlenül rágcsálta a pirítóst. Nem lehet mindenkit egyszerre boldoggá tenni, de meg kell
próbálni.
- Mindent el kell követni... - mormolta.
- Bizony! - helyeselt Diana Rhodes, aki éppen lejött a lépcsőn. - Magadat bátorítod, vagy gyakorolod,
mit mondj a gyerekeknek?
- Magamnak mondtam.., Én ébresztettelek fel?
- Dehogy! - Di néni vizet eresztett a teáskannába, és feltette a tűzhelyre. - Minél öregebb vagyok, annál
korábban ébredek. Pedig most már megérdemelnék egy kis reggeli lustálkodást. - Elővett egy csészét, és
belelógatta a teászacskót. - Ilyen az öregség! Kevés alvás, semmi kávé... - Ujjaival türelmetlenül dobolt a
konyhaasztalon, míg felforrt a víz. - Mi a gond? Megbántad, hogy ideköltöztél?
Sharon kihörpintette a kihűlt kávét.
- Nem. Tudom, hogy szívesen látsz bennünket. Azért aggódom, mert félek, nem tudok eleget
foglalkozni azokkal, akiknek szüksége lenne rám.
Diana leforrázta a teát.
- Sam is közéjük tartozik?
 - Sam? - Sharon kereste a megfelelő szavakat. - Azt hiszem, neki nincs szüksége rám... - mondta
megfontoltan. Kíván engem, az biztos, de akar-e ennél többet? - tette fel magában a kérdést. Nem
valószínű. Eddig is nagyon jól megvolt egyedül.
Diana leült az asztalhoz.
- Szerintem szüksége van rád.
- Nem hiszem. Néhányszor elmentünk együtt vacsorázni vagy sétálni, de ez még nem jelent semmit.
Mostanáig egyedül élt, és esze ágában sincs ezen változtatni. - Azt remélte, Di, a nagynénje nem veszi
észre, hogy nem mondott el mindent. Mire lenne jó, ha elmesélné, hogy reménytelenül beleszeretett a
szomszédjukba?
- Én ebben nem vagyok ennyire biztos - nézett az unokahúgára jelentőségteljesen Diana.
- Jó barátok vagyunk, és remélem, azok is maradunk. Semmi több. - Sharon nem tudott Di néni
szemébe nézni. Még soha senkinek sem hazudott ilyen folyékonyan. - Tudom, mit akarsz mondani. Hogy
minden férfinak kell egy jó feleség, és Sam mostanáig csak azért nem nősült meg, mert nem találta meg
az igazit.
Diana rejtélyesen mosolygott.
- Elcsépelt szöveg, de attól még igaz lehet.
- Di néni! Csak nem akarsz vele összeboronálni?
- Tudod, kislányom, az utóbbi három évben volt alkalmam megismerni Samet. Ez az ember keres
valamit, amit itt, Rhodesboróban csak részben talált meg. Én azt hiszem, te is keresel valamit. Talán
éppen egymásban találjátok meg azt, ami hiányzik az életetekből. - Az idős hölgy nem várta meg a
választ. Felállt és felment fürödni.
Sharon megint egyedül maradt a konyhában. Öntött magának még egy csésze kávét, és igyekezett
elhessegetni a sötét gondolatokat.

Rufus Isaac Jefferson patinás bronzszobra feliratos kőemelvényen állt, és Sharonra mosolygott. Az
asszony egy árnyékos padon ült a parkban, és visszamosolygott rá. Már sokkal jobban érezte magát, mint
reggel.
Gyalog ment be az egyetemre, a mozgás felélénkítette. Néhány csésze kávé segítségével sikerült ébren
maradnia egész délelőtt.
Az előadások és a viták érdekesek és hasznosak voltak. A hallottak csak megerősítették abban, hogy
jól választotta meg jövendőbeli hivatását. Már alig várta, hogy taníthasson.
Akármennyire érdekelte is azonban a tanfolyam, gondolatai újra meg újra visszatértek Samhez és
ahhoz a semmihez sem hasonlítható élményhez, amit a férfi karjában élt át. Az érzelmeknek olyan széles
skálája tárult fel előtte, amiről eddig sejtelme sem volt.
Alaposan szemügyre vette Rufus Jeffersont. Ha a szobrász hű volt a valósághoz, akkor Sam tökéletes
mása híres ősének. Egyformán daliás az alakjuk, beható a tekintetük és érzéki a szájuk.
Most a szobor szemét nézte. Talán a rávetődő fény játéka okozta, de úgy látta, a szoboralak pajkosan
hunyorog rá. Vajon Rufusnak is olyan gyengédséget és melegséget sugárzó acélszürke szeme volt, mint
kései utódának? Talán a hangja is olyan bársonyos volt, mint Samé? Vajon neki sem tudtak ellenállni a
nők? Az ő karjában is megfeledkeztek mindenről?
Őrület! - gondolta. Hiszen ez csak egy bronzszobor!
Jeffersonék híresek voltak a jótékonykodásukról, de az asszony biztosra vette, hogy a család férfitagjai
valami ördögi praktikát is örököltek őseiktől. Hogyan tudná másképp megmagyarázni azt a szenvedélyt,
ami rabul ejtette? Ha erre gondolt, egész teste bizsergett.
- Ideülhetek? - szólalt meg váratlanul egy női hang.
- Természetesen. - Sharon örült, hogy valaki eltereli a figyelmét érzéki ábrándjairól. - Ugyebár maga
Mrs. Bennett? - kérdezte a magas, vörös hajú asszonyt, a délelőtti előadók egyikét. - Sharon Markowski
vagyok.
- Diana Rhodes unokahúga?
Sharon bólintott.
- Örülök, hogy megismerhetem. Szólítson csak Arlene-nek! Már sokszor fel akartam keresni a Rhodes-
házban. - Arlene leült, és jóleső nyögés kíséretében lerúgta a cipőjét. - Isteni érzés. Egész nyáron mezítláb
vagy saruban jártam. Elkényeztettem a lábamat.
 - Én is így vagyok ezzel. - Sharon felemelte a lábait, hogy megmutassa, rajta sincs már cipő. - Honnan
tudja, hogy Di a nagynéném?
- Ebben a városban mindenki mindent tud - felelte Arlene.
Sharon ijedten összerezzent. Ha ez igaz, nemsokára az egész város azt beszéli, hogy ő Sam szeretője.
- Különben is - folytatta Mrs. Bennett a névsorokban láttam, hogy a következő tanévre két Markowski
gyerek is beiratkozott az iskolába.
- Persze, hiszen maga a felső tagozat igazgatónője - jutott Sharon eszébe.
- Úgy van. Biztosan furcsállta, miért beszéltem az előadásomon az alsó tagozatról. Tudja, nekem
határozott elképzeléseim vannak az alaptantervről, ezeket akartam megismertetni a hallgatóimmal.
Rhodesboróban még nem is olyan rossz a helyzet, de máshol, szerte az országban sok gond van a
gyerekek olvasási kultúrájával. Reggeltől estig a bárgyú videót bámulják, és unalmasnak tartják az
olvasást. A mi dolgunk megszerettetni velük a jó könyveket, felkelteni a tudásvágyukat. - Arlene
bosszúsan legyintett. - A legtöbb pedagógus fél, hogy untatja a növendékét, ezért inkább meg sem tanítja
az alapfogalmakra. Sokan úgy kerülnek a középiskolába, hogy nem tudják a nyelvtant, halvány fogalmuk
sincs a helyesírásról és... Bocsásson meg - nevette el magát Arlene hogy ennyit beszélek, de mostanában
csak ezek a kérdések foglalkoztatnak. A mai előadásom nem volt igazán jellemző rám. Igyekeztem
visszafogni magam.
- Nagyon jó előadás volt. Nekem is sok erőfeszítésembe került, míg a gyerekeim megtanulták a
nyelvtant és a helyesírást.
- Akkor végre találtam egy szövetségest! - Örvendezett Arlene. - Itt akar tanítani, ha befejezte a
tanulmányait?
- Szeretnék, de csak egy év múlva pályázhatok állásra. Ősszel kezdem el az utolsó évemet az
egyetemen.
- Le a kalappal! - bólintott elismerően Mrs. Bennett. - Öt gyerek mellett ez igazán tiszteletre méltó
vállalkozás.
- Azt is tudja, hogy öt gyerekem van?
- Mondtam már, hogy itt mindenki mindent tud. Egyébként a férjem, Doug a középiskolai
futballcsapat edzője. Kapott egy levelet, ami a maga fiáról szól. Ugye Michaelnak hívják a gyereket?
Sharon bólintott.
- Michael pitisburgi edzője írt a férjemnek. Doug már alig várja, hogy megismerhesse a fiút. Nagyon
ráfér már a csapatra egy jó hátvéd.
Jóízűen elbeszélgettek. Kiderült, hogy sok mindenben megegyezik a véleményük. Éppen az ilyen
eszmecserék hiányoztak Sharonnak, amióta elköltöztek Pittsburgből, hiszen - akárcsak a gyerekeknek -
meg kellett válnia régi barátaitól.
- Jó napot! Hát itt bujkál a két csinos hölgy, akit keresek - szólalt meg egy férfihang.
- Szia, Sam! - köszönt meglepődve Arlene. - Örülök, hogy látlak, bár gyanús vagy nekem. Úgy
mosolyogsz, mint aki forral ellenünk valamit. – Sharonhoz fordult és a fülébe súgta: - Óvakodjék ettől az
embertől! Mindenkit levesz a lábáról.
Milyen igaz, - gondolta Sharon. Szíve gyorsabban dobogott, amióta meghallotta Sam hangját. Úgy
elgyengült, hogy ha nem ült volna, a térde biztosan felmondja a szolgálatot.
Jefferson hanyagul vállára vetett zakóban állt előttük. Hófehér ingének gallérját kigombolta, és
meglazította a nyakkendőjét. Kezét csípőre tette, és Sharon csak arra tudott gondolni, hogyan simogatták
a testét ezek a finom ujjak.
Rosszulesett neki, hogy a férfi ilyen élénk és vidám, miközben ő úgy érezte magát, mint akin átment az
úthenger. Úgy látszik, a polgármester úr remekül aludt. Könnyű neki. Nincs öt gyereke.
- Igazságtalan vagy, Arlene - mondta közben Sam. - El sem tudod képzelni, hogy szívesebben
ebédelek veletek, mint egyedül?
- De igen. Aztán amikor tele van a szánk, és nem tudunk tiltakozni, ráveszel mindkettőnket, hogy
vállaljunk hetenként egyszer ügyeletet az ifjúsági központban.
Sam sértődött képet vágott, de kénytelen volt beismerni, hogy valóban önkénteseket toboroz.
- Honnan tudod? - kérdezte, és Arlene-hez fordult, bár a legszívesebben csak a másik, kecses kis barna
asszonyt nézte volna.
 - Doug is részt vett a városi tanács ülésén. A férjem egyébként kezdettől fogva helyeselte az ifjúsági
központ felépítését - mondta Arlene Sharonnak. - Most, hogy megválasztottuk ezt a lelkes, fiatal
polgármestert, talán lesz is belőle valami.
Megkondult a templomtorony harangja.
Arlene megkereste a cipőjét a pad alatt, és felállt.
- Sajnálom Sam, mennem kell. Doug vigyáz a gyerekekre és megígértem, hogy ebédidőre otthon
leszek. Talán Sharon hajlandó lesz veled ebédelni. - Elbúcsúzott és kezében a cipőjével elsietett.
Sharon is el akart indulni, de Sam megfogta a karját.
- Gyere! Ott áll a kocsim a másik oldalon.
- Sajnos, én sem érek rá, haza kell mennem. Reggel óta nem voltam otthon, nem tudom, mi van a
gyerekekkel.
- Ezt komolyan mondod, vagy csak kifogást keresel, mert nem akarod, hogy rábeszéljelek a társadalmi
munkára? - A férfi nem akart elszakadni Sharontól. Reggel óta egyfolytában rá gondolt. Az iskolai
választmány ülésén olyan szórakozott volt, hogy kis híján lekéste a szavazást.
- Mondtam már, hogy elvállalom. - A városháza előtt Sharon megállt és elköszönt. - Köszönöm a
kedves meghívást. Viszontlátásra!
- Sharon...
Sam hangjának nehéz volt ellenállni. Az asszony a szemébe nézett.
Sam egész teste megfeszült. Életveszélyes ezekbe a nagy, barna szemekbe nézni, - gondolta.
- Szeretnék veled ebédelni.
- Én is szeretném, de meg kell néznem, mi a helyzet otthon. - Sharon nem is sejtette, mennyi
érzékenységet, sebezhetőséget olvas ki szeméből a férfi. - Már tegnap is elmondtam, mekkora
felelősséget jelent öt gyerek. Értsd meg: nem zárhatom be őket a szekrénybe, ha nincs időm foglalkozni
velük...
A férfinak most már kedve lett volna felpofozni önmagát, amiért csak magára gondolt.
- Hát persze. Megértem én. Gyere, drágám, hazaviszlek! Megnézed, mi újság, aztán elmegyünk
ebédelni. Egyébként tényleg számítok a segítségedre. Csak úgy sorjáztak belőled a remek ötletek, amikor
a tervrajzokat nézegettük. Szeretnék még értekezni veled az ifjúsági központról.
Sharon végül is engedett. Talán, ha Sam látja, mennyire szükség van rá odahaza, letesz a meghívásról.

Sharon legnagyobb meglepetésére az ajtót zárva találták. A kilincsen sűrűn teleírt üzenőtábla lógott.
- Jó ötlet - jegyezte meg a férfi.
Sharon szórakozottan bólintott, és olvasni kezdett.
Ő találta ki, hogy a család tagjai a táblán üzenjenek egymásnak. A gyerekek ráírták, hol vannak és
mikor jönnek haza. Még Cindy is odafirkálta a nevét Di néni üzenete alá. Diana magával vitte a kislányt a
barátaihoz.
- A fiókáid tehát kirepültek a fészekből - állapította meg Sam. - Gyere, használjuk ki az alkalmat!
- Álljon meg a menet! Végig kell gondolnom a dolgot - keresett valami kibúvót Sharon, és megbotlott
a lépcsőn.
Sam ölbe kapta.
- Kénytelen vagyok erőszakot alkalmazni.
- Ne! Azonnal tegyél le!
- Ha így kiabál, asszonyom, összeszalad a szomszédság - figyelmeztette Sam, csókkal hallgattatta el.
Amióta csak meglátta az egyetem parkjában, azon törte a fejét, milyen ürüggyel csókolhatná meg.
Sharon nem tudott tiltakozni. Mire megszólalhatott volna, már Sam háza előtt találta magát. Jefferson
itt végre letette.
- Sam, mit forralsz ellenem? - kérdezte az asszony levegő után kapkodva.
- Elviszlek ebédelni - felelte a férfi, miközben a kulcsot kereste a zsebében.
- Aki látott bennünket, egészen másra gondol. - Sharon már nem védekezett, amikor Sam újra
megölelte. A szemébe nézett és azt kívánta, bár örökre a karjában maradhatna.
Sam a vállával lökte be az ajtót. Megint felemelte és fel akarta vinni Sharont a galériára, de ő
belekapaszkodott a lépcső korlátjába.
- Nem, nem lehet! Azt mondtad, ebédelni megyünk!
- Ha figyelembe vesszük a gyerekek üzeneteit és a határidőnaplómat, van két szabad óránk.
 Sharon most elfordította a fejét a csók elől.
- Ne ellenkezz, drágám! Érzem, te is akarod...
- Nem igaz! - tiltakozott az asszony szikrázó szemmel. - Engedj el te... te gazember!
Sam nevetve felcipelte a galériára.
- Persze hogy elengedlek - mondta, és letette az ágyra.
Sharon a falhoz simult.
- Ide figyelj, Sam Jefferson! Ebből elég! Ha azt hiszed, hogy... Mit csinálsz?
A férfi kioldozta a nyakkendőjét.
- Levetkőzöm - közölte, és kihúzta az inget a nadrágjából.
- Azonnal hagyd abba! - parancsolt rá az asszony, amikor az ing a szőnyegre hullott. - Nehogy levedd
a nadrágodat is! - Felugrott az ágyról, és lefogta Sam kezét, aki lefejtette magáról az ujjait, és átfogta a
derekát.
- Rendben van. Te akarod lehúzni a nadrágomat?
Sharon félig komolyan, félig nevetve feleselt:
- Eszedben sem volt ebédelni és az ifjúsági központról beszélgetni. - Megpróbálta eltolni magától a
férfit. Keze közben Sam melléhez ért, s megérezte az arcszesz illatát Elállt a lélegzete.
- Na látod! Te is akarod.
- Nem igaz! - perelt Sharon. - Mondd meg, mi lesz a feladatom az ifjúsági központban, aztán eressz el!
- Most fogod teljesíteni honleányi kötelességedet. - Sam lehajolt az asszonyhoz és ingerkedve a
fülcimpáját harapdálta. - Nevezetesen: boldoggá teszed Rhodesboro polgármesterét.
- Hát nincs olyan törvény, ami megvéd engem? - Sharon megremegett, mert a férfi a nyelve hegyével a
nyakát simogatta.
- De van. De csak akkor véd meg, ha egy közalkalmazott megfenyeget, hogy kirúg az állásodból, ha
nem teszel a kedvére... - fenyegetőzött tréfásan Sam, és lehúzta Sharon cipzárját.
A ruha a padlóra csúszott.
- Sam. nem lehet...
- Dehogynem. Nincs más dolgunk. Most csak az enyém vagy. Fáradtnak látszol. Nem ártana, ha kicsit
lepihennél.
Sharon megint megpróbálta lefogni a férfi kezét, nehogy tovább vetkőztesse.
- Inkább a saját ágyamban kellene lepihennem.
- Mindenki tudja, hogy egy jó kis délutáni szeretkezés roppant üdítően hat az emberre... - Sam
kiszabadította egyik kezét az asszony szorításából, és ujjait a melltartó csipkéje alá csúsztatta.
Sharon lélegzete felgyorsult.
- Ez illetlenség.
- Valóban az. Most barbárok leszünk - felelte Sam, és száját az asszony ajkára tapasztotta. Kihasználta,
hogy Sharon elgyengült a csókjától, és az ágy felé terelte.
- Nem tudod, mit jelent az a szó, hogy nem?
- Nem mondtál nemet - felelte a férfi. Ekkor már az ágyon feküdtek.
- Én... én igenis megmondtam, hogy nem lehet - dadogta Sharon.
Sam a csupasz keblét csókolta, aztán felült, és pillanatok alatt meztelenre vetközött. Ruháit kapkodva a
földre dobálta.
- Bebizonyítom, hogy lehet - mondta, és ráborult az asszonyra.
- Mrs. Krouse! - kísérletezett utoljára Sharon. - Állandóan a verandáján kuksol, és a szomszédait lesi.
- Ma szerda van - mormolta két csók között Sam. - Ilyenkor a metodistáknál szolgálja fel a Rotary
Klub tagjainak ebédjét.
Sharon idegesen fészkelődött.
- Nem kellene neked is ott lenni?
- Nem. Én egy másik klub tagja vagyok. Mi csütörtökön jövünk össze.
Kezével, ajkával becézgette az asszony testét. - Ölelj át, drágám! - kérte, és a fenekénél fogva magához
vonta Sharont. - Az ölelésed legalább annyira kell nekem, mint az, hogy benned legyek...
Sharon átölelte a férfi nyakát, és egész testével Samhez simult, aki ütemesen mozgott, hogy az asszony
érezze feszülő vágyakozását, de visszatartotta magát, késleltette az egyesülést.
Sharon felnyögött.
 - Ez az! Kívánj csak úgy, ahogy én kívánlak! - suttogta a férfi rekedten. Nyelvével a mellbimbókat
cirógatta, közben keze Sharon combjai közé siklott.
Az asszony reszketett. Felemelte csípőjét, és nekifeszült a kutató ujjaknak.
- Még nem, szerelmem! Várj! - súgta Sam, és elhúzta a kezét. Megvárta, míg Sharon kissé
megnyugszik. Beletúrt hullámos hajába, aztán újra kezdte a kínzó, boldogító játékot.
- Sam! - sikoltotta Sharon, de a férfi még késleltette a kielégülését. Most a szájával, nyelvével folytatta
azt, amit eddig az ujjaival művelt. Felizgatta, megvárta, míg megnyugszik, majd újrakezdte, míg végül az
asszony minden porcikája az ígért és megtagadott beteljesülésért remegett. Sóhajtva könyörgött Samnek.
újra és újra a nevét suttogta, míg végre teljesült a vágya.
A férfi egyetlen mozdulattal beléhatolt.
- Most, drágám, most! - lihegte. - Érkezzünk meg együtt!
Sharon a vállába kapaszkodott. Sam egyre hevesebben mozgott. Együtt értek el a csúcsra. Egyszerre
elégültek ki, és lassan lebegtek vissza a mennyországból a földre.
Még mindig szorosan ölelték egymást. Percek teltek el, míg elkezdték érzékelni maguk körül a
valóságot.
Sam felkönyökölt.
- Ez még csodálatosabb volt, mint tegnap - súgta, és megpuszilta az asszony orra hegyét. - Szédületes
vagy, drágám.
- Csak a parancsát teljesítettem, polgármester úr - lehelte levegőért kapkodva Sharon.
- Ahogy egy jó honleányhoz illik... - Sam megcsókolta az asszony vállát. - Nem ütne össze valami
ebédet a város engedelmes honleánya, még mielőtt a polgármestere éhen hal?
- Lehetetlen alak vagy, Sam Jefferson. - Sharon belecsípett a férfi fenekébe, és elégedetten nézte,
hogyan tűnik el Sam arcáról az öntelt mosoly.

8. FEJEZET
- Anyu! Küldj fel szögeket! - kiáltotta Tim az ifjúsági központ félig kész tetejéről.
Sharon napellenzőt formált kezével a szeme fölé. Ijedten látta, hogy Tim egy gerendán lovagol, és
lábával a levegőben kalimpál.
- Vigyázz, Timothy! - szólt, és le nem vette szemét a fiáról, miközben szögeket rakott egy zacskóba.
- Ugyan már, anyu!
- Ne félj, nem lesz semmi baja! - szólalt meg mellette egy hang. Sara elvette az asszonytól a szögeket,
és Merry kezébe nyomta. - Add oda Bennettnek, az edzőnek! Éppen most indul a tetőre.
- Miért engeded, hogy Tim felmásszon? Még csak...
- ...tizennégy éves - fejezte be a mondatot a férfi. - Már majdnem tizenöt - tette hozzá. Átölelte az
asszony vállát, és kivezette a nyüzsgésből. Körbejárták az új épületet.
- Timnek fent van a helye - mondta Sam, amikor már senki nem volt a közelükben.
- Fent van a helye? - hitetlenkedett Sharon, - Miért nem lent dolgozik, mint Michael?
- Michaelnak nincs más választása - magyarázta nyugodtan Sam.
Az asszony csípőre telte a kezét.
- Te intézkedtél így?
A férfi felkapta, leültette a fűbe, és mellételepedett.
- Itt senki sem intézkedik. Mindenki önként csinál mindent. A helyzet az, hogy Michaelnak tériszonya
van.
- Nem is tudtam - csodálkozott őszintén Sharon.
- Ő sem gyanította. Tegnap felajánlotta, hogy felerősíti a tetőgerendát. Felmászott a tetőre, akkor
láttam, hogy fél. Tim utánament, és rábeszélte, jöjjön le.
- És Michael ebbe beletörődött? - Az asszony elképzelte, mennyire sérthette ez az eset a nagyfiú
hiúságát.
- Igen, hála az öccse tapintatosságának. Tim igazán nagyszerűen viselkedett.
Sharon izgatottan felugrott.
- Akkor sem maradhat odafönt! Hiszen még gyerek!
- Várj! - szólt rá Sam.
Az asszony sóhajtva visszaült.
 - Michael is gyerek még - mondta Jefferson. - Őérte nem aggódnál?
- Nem, mert ő... - Sharonnak már a nyelvén volt, hogy Michael erősebb és idősebb az öccsénél, de
aztán elgondolkozott. - Igaz, Tim sem csecsemő már.
Sam bólintott.
- Nagyszerű fiú. Nem csúfolta a bátyját a tériszonyáért. Pedig azt hittem, kigúnyolja Michaelt
örömében, hogy végre valamiben ügyesebb nála.
Sharon idegesen tépkedte a füvet.
- Jó, hogy ezt elmondtad. Köszönöm. Tim mindig gyengébbnek érezte magát Michaelnál. Nehezen
viselte el, ha a bátyja az erejével kérkedett.
- Sejtettem. Itt az építkezésen megszabadul a kisebbségi érzésétől. Megmutathatja, mit tud.
- Büszke vagyok a tanulmányi téren elért sikereire. Ő a legjobb tanuló az osztályban, de tudom, hogy
ez nem elég neki. Más babérokra is vágyik.
- Az az igazság, Sharon, hogy mi, úgynevezett értelmiségiek állandóan bizonyítani akarjuk, hogy
erősek és edzettek vagyunk.
Az asszony a fejét csóválta.
- Persze. Hiú férfiak! Miért olyan fontos ez nektek?
- Hogy miért? - Sam gondolkozott, aztán vállat vont. - Talán azért, mert a nők nem szívesen bújnak
ágyba egy puhány alakkal.
- Ugyan már!
- Légy őszinte! Te sem utálod, ha megbizonyosodhatsz a testi erőmről.
- Férfinak lenni többet jelent, mint az ágyban bizonyítani.
Sam nyújtózkodott.
- Igazad van, de az ágyban sokkal kellemesebb megtenni, mint fent a tetőn...
- Ezt jobb, ha nem tudják a fiaim.
- Ne félj, nem mondom meg nekik! - A férfi összekulcsolta a tarkóján a kezét, és a hátára feküdt. - Fő,
hogy te tudod.
Sharon nem válaszolt. Azon töprengett, vajon Samnek többet jelent-e az együttlétük a pillanatnyi
örömnél, élvezetnél.
Szívvel-lélekkel szerette a férfit és természetesnek tartotta, hogy odaadja magát neki, megosztja vele a
gondjait, de tudta, hogy mások - például a gyerekek és a legtöbb rhodesborói lakos - elítélnék őt ezért.
A jó híre egy csapásra odalenne, ha kitudódna, hogy a polgármester szeretője. Egy egyedülálló férfi azt
csinál, amit akar. Nem szólják meg érte. Viszont egy asszonytól - különösen, ha ötgyerekes özvegy -
elvárják, hogy makulátlan életet éljen.
Egyre kevésbé tudják titokban tartam a kapcsolatukat. Ha ez így megy tovább, mindenki rajtuk fogja
köszörülni a nyelvét. Ráadásul Sam sosem zavartatja magát. Mások előtt is fesztelenül fogja a kezét,
bizalmasan átöleli a vállát.
Sharon attól tartott, hogy már az egész város szájára vette őket, főleg azok után, ami előző este történt.

Vacsora után Sam bekopogott a Rhodes-házba, és sétálni hívta Sharont. Alkonyatkor az erdőben a
patak partján, egy mohos tisztáson szeretkeztek. Utána nagy kerülővel mentek haza, és elsétáltak Mrs.
Krouse háza előtt.
Az idős asszony szokás szerint a verandán nézelődött a hintaszékéből, és meglátta őket, amint egymást
átölelve ballagtak.
Sharon el akarta engedni a férfit, de ő szorosan fogta a vállát.
- Integess neki, Sharon!
- De Sam...
- Integess és mosolyogj! - utasította a férfi, és udvariasan odaköszönt Mrs. Krouse-nak. - Ne vágj már
ilyen bűntudatos képet! Nincs abban semmi, hogy együtt sétálunk.
Sharon is odaintett a szomszédasszonynak.
- Igen, de mi nem csak sétáltunk.
- Azt nem kötjük az orrára.
Sharon megint el akart szakadni Samtől, de ő nem hagyta.
- Engedj el! Mrs. Krouse közismert pletykafészek. Képzelem, miket fog összehordani rólunk.
 - Ha levenném a kezemet a válladról, rosszabbul járnál. Akkor ugyanis a csodás melledet fognám -
mondta a férfi olyan arckifejezéssel, mintha az időjárásról csevegne. - Legalább lenne miről mesélni Mrs.
Krouse-nak. - Hogy szavainak nyomatékot adjon, hüvelykujjával az asszony melléhez közelített.
Sharon megbotlott, mire Sam nevetve magához szorította.
- Lehetetlen alak vagy!
- Nem, csak mohó! - A férfi lehajolt, és gyengéden Sharon fülébe harapott.
Mrs. Krouse érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Mit gondol most rólunk? - jajdult fel Sharon.
- Ki? Mrs. Krouse? - Sam leszakított egy narancsszínű virágot, és Sharon hajába tűzte. - Mióta
ideköltöztem, minden facér nővel megpróbált összeboronálni. Most már láthatja, hogy kár tovább
fáradoznia. - Ekkor a szomszédasszony szeme láttára hosszan, szenvedélyesen megcsókolta Sharont, és
ügyet sem vetve az asszony tiltakozására, odaintegetett közben Mrs. Krouse-nak, aki – hogy jobban
lásson - annyira előrehajolt, hogy majdnem kieseti a hintaszékből. - Szép esténk van, Mrs. Krouse!
Sharon még most is elpirult, ha erre a jelenetre gondolt. Sam viszont egy cseppet sem jött zavarba.
Nem érdekelte, mit beszélnek róluk.

- Mi jár a fejedben? - zökkentette ki gondolataiból a férfi. - Még mindig Timért aggódsz?

Sharon egy pillanatig azt sem tudta, miről beszél Sam.
- Nem, már nem. Köszönöm, hogy alkalmat adtál neki a bizonyításra.
- Szívesen. Én is voltam tizennégy éves, Timmel sok a közös vonásunk. - Sam elhallgatott, aztán
megkérdezte: - Ugye Michael az apjára ütött?
- Honnan tudod?
- Hát az izmait biztosan nem tőled örökölte, törpikém.
- Még hogy törpike?!
- Te vagy a világ legédesebb törpikéje.
Sharon megsértődött. Nem volt ugyan magas, de hogy törpikének nevezzék, az mégiscsak túlzás.
Dühösen kilépett egy marék füvet.
- Majd én megmutatom neked, mit tud egy törpike! - A fűcsomót Sam képébe vágta és felpattant, hogy
elfusson, de a férfi gyorsabb volt.
Elkapta a karját, és leteperte a fűbe.
- Na kicsim, most megbüntetlek!
- Szállj le rólam, te nagy ló! - felesek az asszony.
- Előbb megfizetsz a szemtelenségedért!
Sharon kapálózva védekezett. Fejet ide-oda vetette, nehogy a férfi megcsókolja, azonban Samnek
egészen más volt a szándéka. Egyik kezével lefogta az asszony mindkét kezét, a másikkal pedig addig
csiklandozta, míg Sharon kegyelemért nem esdekelt.
- Győztem?
- Igen... csak hagyd már abba! - lihegte az asszony. Szégyenében a föld alá süllyedt volna, ha most
meglátja őket valaki.
- Gyertek dolgozni! - hallották hirtelen Michael hangját. - Vagy egész nap itt akartok henteregni?
Sharon sóbálvánnyá dermedt. A fia mögött ott állt Merry és Theresa is. A látvány - hogy anyjuk
vidáman birkózik a férfival - hármukra háromféleképpen hatott.
Michael haragosan nézett rá, Theresa kuncogott, Merry nagy kék szeme tágra nyílt a döbbenettől.
- Jesszusom! - suttogta zavartan Sharon.
- Vége a pihenőnek - szólt nyugodtan Sam. Felállt, és felsegítette az asszonyt. - Munkára fel!
Sharon úgy kapaszkodott a kezébe, mint fuldokló a mentőövbe. Hallotta, hogy Sam beszél a
gyerekekkel, de a szavak értelme nem jutott el a tudatáig. Szíve vadul dobogott. Csak akkor tért magához,
amikor a gyerekek otthagyták őket, és visszamentek dolgozni.
Sam leveregette nadrágjáról a fűszálakat.
- Ne vágj már ilyen megszeppent képet, drágám! Örülj neki, hogy volt rajtunk ruha.
- Ne kiabálj! Még jó, hogy nem mondod be a hangosbeszélőbe, hogy viszonyunk van.
A férfi gyengéden maga felé fordította Sharon arcát, de ő nem nézett rá.
- Ne ess kétségbe! Láttak már ennél cifrábbat is a városligetben.
- Lehet - válaszolta Sharon. - De az ilyen kisvárosban mások az erkölcsök, mint például Chicagóban.
 - Na, ne mondd! Elfelejtetted, hogy itt születtem, és én vagyok a polgármester? Jobban ismerem őket,
mint te.
Sharon dühbe gurult. Egy cseppet sem tartotta mulatságosnak azt, ami történt, és Sam jókedvét látva
egyre mérgesebb lett.
- Nem érdekel! Ha te lennél az állam kormányzója, akkor is azt mondanám, hogy fogalmad sincs az
itteni erkölcsi normákról.
Sam kezdte elveszíteni a türelmét.
- És neked van fogalmad róla?
- Több is, mint neked - vágott vissza az asszony.
- Akkor jelöltesd magad a legközelebbi polgármester-választáson! - szólalt meg mellettük egy hang.
Diana lépett kettejük közé, és beléjük karolt. - Ne veszekedjetek! - szólt, és halkan hozzátette: - Ha csak
nem akarjátok elszórakoztatni egész Rhodesborót.
- Jaj nekem! - suttogta Sharon, amikor észrevette, hogy az építkezésen mindenki őket bámulja. Jó
sokan voltak. A fél város eljött az önkéntes munkára. - Bárcsak láthatatlanná válnék - fohászkodott.
Sam nevetett, és Sharon szerette volna pofon vágni, de Di néni szorosan fogta a karját.
- Viselkedj úgy, mint Sam! - javasolta. - Ha te is nevetsz, hamarabb elfelejtik az egészet.
- Ilyenek vagyunk mi, kisvárosiak - csúfolódott Sam, de elhallgatott, mert meglátta az asszony
megsemmisítő pillantását. Ha a tekintetével ölni tudna, én már koporsóban feküdnék, - gondolta. Nem
akarta tovább feszíteni a húrt. Elbúcsúzott a két asszonytól, és felmászott a tetőre. Estig le sem jött onnan.

Sharon berakta az edényeket az elemózsiás kosárba, és hazaindult a gyerekeivel. Örült, hogy Sam
elmélyülten beszélget Doug Bennett-tel, és remélte, nem veszi észre a távozásukat.
Persze nehéz lett volna nem észrevenni a hatos fogatot. Sam integetett nekik, de az asszony nem vett
róla tudomást. Minél messzebb akart most lenni a férfitól. Ma már eleget szórakoztatták a
rhodesboróiakat. Semmi kedve nem volt tovább táplálni a helybéliek pletykaéhségét. Ma este nem lesz
séta! - határozta el.
Nem akarta, hogy a gyerekek észrevegyék a nyugtalanságát. Cindy, aki egész nap futkározott, addig
nyafogott, míg Sharon a karjára nem vette. A kislány olyan nehéz volt, mint a só. Odanyújtotta a fiának.
- Michael, légy szíves, hozd!
- Mi van veled, anyu? - kérdezte gúnyosan a fiú, és a vállára ültette Cindyt.
- A húgod álmos. Haza kell vinni. Induljunk már! - A szeme sarkából látta, hogy Sam még mindig az
edzővel beszélget.
Michael - ügyet sem vetve anyja türelmetlenkedésére - Cindyvel a nyakában kis hölgyrajongóival
csevegett.
- Gyere már! - szólt rá Sharon.
- Sajnálom, lányok, de haza kell vinnem a családomat. Viszlát! - búcsúzott el végre Michael, és
elügetett.
A félig már alvó Cindy most felébredt, és boldogan kacarászott a magasban.
- Michael! Lassabban! - kiáltotta Sharon, aki nem tudott lépést tartani a fiával.
- Neked volt sietős - feleselt a fia, de megállt és megvárta, míg a többiek utolérik.
- Gyerünk, Mike! Lovagoljunk! - csiripelte Cindy.
Michael megint futásnak akart volna eredni, de Sharon visszatartotta.
- Látod, mit csináltál? Teljesen felébresztetted Cindyt. Most majd nem akar lefeküdni. Elment az
eszed? - Amint ezt kimondta, már meg is bánta. Feleslegesen és igazságtalanul támadt a fiára. - Michael,
sajnálom, de...
A fiú a szavába vágott.
- Tudom. Összevesztél a barátoddal. Ezért most rosszkedvű vagy, és velem kiabálsz.
A gyerekek visszafojtották lélegzetüket, és várták a vihart.
Sharon lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
- Nem vesztem össze a barátommal - mondta megfontoltan. - Nincs barátom.
- Akkor Sam kicsodád? - kérdezte Michael. Sharon még soha nem látta ilyen ellenségesnek a fiát. -
Talán a sze...
- Hagyd már abba, Mike! - szólt a bátyjára Tim.
Mindnyájan tudták, mit akart mondani Michael.
 Sharon látszólag nyugodtan megkérdezte:
- Michael, téged zavar, ha néha elmegyek Sammel sétálni vagy vacsorázni?
A fiú összeszorította a száját, és nem válaszolt. Most a megszólalásig hasonlított az apjára. Amikor
Mike nem volt képes szavakba foglalni a gondolatait, ugyanilyen képet vágott.
Sharon kétségbe esett. Vajon a többi gyerek is úgy érzi, megcsalta az apjukat? Hogy szégyellni való a
kapcsolata Sammel?
Mindenki hallgatott. Sharon összeszedte magát.
- Zavar valakit közületek, hogy találkozom Sammel?
Az örökkévalóságig tartó csendet Cindy hangocskája törte meg:
- Én szeretem őt…
- Én is - csatlakozott hozzá kórusban Tim és Theresa.
Merry csak ezután szólalt meg:
- Én eleinte féltékeny voltam egy kicsit. De csak egész kicsit. Szerintem irtó klassz dolog, hogy
velejársz.
Sharon megkönnyebbülten rámosolygott a lányára, aztán Michaelhoz fordult, aki még mindig konokul
hallgatott, majd sarkon fordult, és elindult a kicsivel hazafelé.
Feltétlenül beszélnem kell vele, - gondolta Sharon. Csak azt nem tudom, négyszemközt, vagy inkább a
többiek előtt...
Mire hazaértek, Cindy megint elbóbiskolt Michael vállán. Merry felvitte a szobájába, és lefektette.
Sharon a gyerekek arcát figyelte. Úgy látta, Timmel és Theresával nem lesz gondja, de máskor mindig
vidám elsőszülött fia feltűnően morcosan viselkedett. Úgy döntött, mégis jobb lesz, ha négyszemközt
próbálj a rávenni, öntse ki a szívét.
Hirtelen nem volt jobb ötlete, mint rábeszélni Michaelt, kísérje el vásárolni a közeli, éjszaka is nyitva
tartó élelmiszerboltba.
Egy darabig némán ültek a kocsiban, aztán Michael megszólalt:
- Ki vele, anyu! Mit akarsz mondani? Tudom, hogy a tej nem sürgős. Két liter van még a
hűtőszekrényben.
- Igyunk meg valahol egy kólát, ahol nyugodtan beszélgethetünk!
Sharon tudta, hogy a közeli bárokban találkozhatnak a fiú valamelyik barátjával, ezért egy külvárosi
kisvendéglőhöz hajtott.
Leültek az asztalhoz, és az asszonynak az a furcsa érzése támadt, hogy egyszer már átélte azt, ami
most történik. Csak akkor a fiatalember, aki szemben ült vele, Michael apja volt. Külsőre nagyon
hasonlítanak egymásra, de Michael egészen más egyéniség.
- Szereted Samet? - kérdezte kertelés nélkül a fiú.
- Mit szólnál, ha szeretném? - kérdezett vissza Sharon, és lélegzetét visszafojtva várta a választ.
Michael az asztalra könyökölt.
- Számít valamit, hogy én mit szólok hozzá?
- Igen, számít - felelte az anyja. Tudta, hogy szavaival kiszolgáltatottá teszi magát, mégis kimondta: -
Soha nem tennék olyat, amitől te és a testvéreid boldogtalanok lennétek.
A fiú a szemébe nézett, aztán elismerően füttyentett.
- Ez igen! Ezzel azt akarod mondani, hogy fontosabbak neked a gyerekeid, mint a szerelem?
- Igen - felelte az asszony. Remélte, nem kerül sor arra, hogy választania kell. - Hallani akarom a
véleményedet.
- Nem is tudom - kezdte határozatlanul Michael.
Sharon nem sürgette. Ismerte a fiát. Megéri türelmesnek lenni. Michael könnyebben ki tudja fejezni
magát, mint az apja.
- Nincs semmi kifogásom Sam ellen - kezdett bele hosszas hallgatás után a fiú. - Csak... ő nem az apu.
- Belebámult a poharába, és megrázogatta a jégkockákat. - Te vagy az anyám és... rémes arra gondolni,
hogy te és Sam... Persze nem tartozik rám.
- Tényleg nem tartozik rád, de ha téged zavar... - Sharon kereste a megfelelő kifejezést - hogy meghitt
kapcsolat van közöttünk... Ugye úgy érzed, hűtlen vagyok az apádhoz?
Michael felkapta a fejét. Zavartan mosolygott, és a vállát vonogatta.
- Hülyeség, tudom. Hiszen apu már régen meghalt...
 - Egyáltalán nem hülyeség. Én is éreztem ilyesmit. Nagyon szerettem apádat. Tudnod kell, hogy bármi
is történik, soha senki nem foglalhatja el a helyét a szívemben. Ne gondold, fiam, hogy elfelejtettem őt!
Amikor beleszerettem, fiatalabb voltam, mint te most. Boldogan éltem vele tizenhét évig...
Michael félredobta a szívószálat, és felhajtotta a kólát, aztán megtörölte a száját a keze fejével, és az
anyjára vigyorgott.
Sharon érezte, hogy győzött.
- Kösz, hogy ilyen őszinte voltál, anyu, és nagyon sajnálom...
- Mit?
- Hogy ostobán viselkedtem.
- Nem, Mike. A te helyedben más is megzavarodott volna egy kicsit.
- Én vagyok a férfi a családban. Nekem kell vigyáznom mindnyájatokra.
- Megtennél valamit a kedvemért, Mike?
- Persze.
- Élvezd, hogy tizenhat éves vagy, és engedd, hogy a családi gondokat én oldjam meg! Eddig is
mindent megtettél a testvéreidért és értem. Ennél többet apád sem kívánna tőled.
Michael félrebillentette a fejét, és az anyjára nevetett: - Hát ezt megbeszéltük.
- Akkor indulhatunk?
A fiú felpattant, és nagyvonalúan kifizette a számlát.
- A vendégem voltál - mondta. Amikor elindultak a kocsi felé, megtorpant. -Mike-nak szólítottál -
állapította meg. Élete tizenhat és fél évé alatt az anyja mindig Michaelnak nevezte, hogy
megkülönböztesse az apjától.
- És? Van ellene valami kifogásod?
- Nincs.
Sharonnak nagy kő esett le a szívéről. Ezentúl mindent megbeszélhet a nagy-fiával. Rádöbbent, hogy
Mike már majdnem felnőtt férfi.
Karonfogva lépkedtek a kocsitól a házuk felé.
Az ajtó előtt Michael megszólalt:
- Akarok még valamit mondani, anyu. Meg kell bizonyosodnod arról, hogy Samet nemcsak a tested
érdekli.
- De Michael! - háborodott fel az asszony.
- Kénytelen vagyok figyelmeztetni erre. Tudom, milyenek vagyunk mi, férfiak. Légy óvatos,
anyukám!
- Ígérem, óvatos leszek - felelte Sharon. Nem tudta pontosan, sírjon-e, vagy nevessen. - És sajnálom,
hogy veszekedtem veled.
- Semmi vész - bizonygatta a fiú, és szeretettel magához ölelte az anyját.

9. FEJEZET
Diana korábban érkezett Sharonnal a nőegylet összejövetelére, mert még a napirend előtt szerette
volna bemutatni az unokahúgát a hölgyeknek, akik kis csoportokba verődve társalogtak.
Az első, akit felismert közülük Sharon, a szomszédasszony, Lydia Krouse volt.
Kellemetlen érzése támadt. Ezek biztosan róla beszélnek. Udvariasan, de kissé tartózkodóan
üdvözölték, s a bemutatkozások után Mrs. Krouse félrehívta.
- Sharon, kedvesem - fontoskodott. - Azok után, amiket ma este hallottam, kötelességemnek érzem,
hogy figyelmeztessem: a helybéliek sok mindent összehordanak magáról és Samről.
- Miket mondanak? - kérdezte látszólag nyugodtan Sharon.
Mrs. Krouse a füléhez hajolt:
- Ada Grant fűnek-fának azt meséli, mekkora feltűnést keltettek maguk ketten az építkezésnél. Én
persze rögtön megvédtem magát. Meg vagyok róla győződve, hogy meg tudja magyarázni a történteket.
Láttam, mennyire vonzódnak egymáshoz, ezért remélem, hamarosan esküvőre hív majd a harang.
- Hát... egyelőre... - dadogott Sharon.
- Nincs oka zavarba jönni, kedvesem. Mondtam is Adának, manapság mások az erkölcsök, mint ami
időnkben. Sam biztosan tudja, mi a kötelessége. Utóvégre magának öt szép gyereke van, és ő sem akárki
a mi kis városunkban.
 Sharon torka összeszorult. Mrs. Krouse kíméletesen tudtára adta: Rhodesboro közvéleménye elvárja,
hogy Sam - ha már hírbe hozta - vegye is el feleségül.
Szerencsére ebben a pillanatban megkezdődött a gyűlés.
- Később még beszélünk - súgta Mrs. Krouse, és csatlakozott a többiekhez.
Sharon leroskadt a legközelebbi székre. Szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Nagy lelki erővel
összeszedte magát, mert tudta, hogy árgus szemekkel figyelik.
Sürgősen szakítanom kell Sammel, még mielőtt Di nénit és a gyerekeket is meghurcolnák miattam.
Rosszul tettem, hogy hittem Samnek. Óvatosabban kellett volna viselkednünk. Ha így folytatjuk tovább,
kitör a botrány, - gondolta keserűen.
Észre sem vette Sam érkezését, aki felment az emelvényre. Amikor beszélni kezdett, Sharon szíve
összeszorult. Szerelmes volt ebbe a férfiba, és tudta, hogy nem lehet közös jövőjük. Nem mert ránézni,
nehogy a körülötte ülők kiolvassák szeméből az érzéseit. Minek újra és újra alkalmat adni a szóbeszédre,
ha úgysem lehet szó házasságról?
Bárcsak eltűnhetnék innen! Időre van szükségem, hogy erőt gyűjthessek a szakításhoz.
Sam befejezte ékesszóló beszédét, amelyben ragyogó jövőt jósolt Rhodesboró-nak. Mindenki lelkesen
tapsolt. A polgármester meghajolt, és szemével Sharont kereste. Már előadás közben észrevette, hogy az
asszony a hátsó sorban ül, és nem néz rá.
A nőegylet elnökének dicshimnuszát hallgatva Sharon Markowskira gondolt. Lehet, hogy
alábecsültem az érzelmeimet? - tűnődött. Tulajdonképpen mi az, amit érzek? Kedvelem őt? Nem, ennél
sokkal többről van szó. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Egyre jobban kívánom... de jó lesz
vigyázni! Nem szabad folyton őt bámulnom...
Sharon kivágott ruhájának, fedetlen vállának látványa egészen megbolondította. Csak arra tudott
gondolni, milyen jó lenne kezével, szájával az asszony csodaszép, meztelen mellét cirógatni.
Zavartan megköszörülte a torkát, és kezét mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette. Még csak az
hiányozna, hogy a hölgyek észrevegyék a vágyakozását... Akkor aztán tényleg lenne miről pletykálni.
Inez Graham köszönő szavaira tért magához. Hála istennek, vége van, - gondolta. Majdnem felkiáltott
örömében, amikor Inez bejelentette, hogy a hivatalos program után már csak a sütemény és puncs
elfogyasztása van hátra.
- Isten hozta a nőegyletben, Sharon! - szólt mosolyogva Arlene Bennett. - Már nagyon ránk fért egy
kis vérfrissítés, ugye, Diana? Szükségünk van fiatal, lelkes tagokra. - Nem várta meg Di néni válaszát. -
Remélem, hamarosan belép a mi kis egyletünkbe. Sajnos nem ígérhetem, hogy minden összejövetelünk
olyan izgalmas lesz, mint a mai. Sam remek szónok, és látványnak sem utolsó.
- Csatlakozom az előttem szólóhoz - szólalt meg Diana. - Figyelmeztetlek, Arlene, ha unalmas
gyűléseket ígérsz, ne csodálkozz, ha Sharonnak nem lesz kedve a nőegyleti tagsághoz.
- Igazad van - nevetett Mrs. Bennett. Belekarolt Sharonba, és a frissítőkkel megrakott asztalhoz
vezette. - Hallom, hogy foglalkozik a város történetével. Remélem, tart majd néhány előadást.
- Lehet róla szó.
Sharon most semmiképpen nem akart találkozni Sammel. Szerette és vágyakozott utána, de tisztában
volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. Szeretett volna minél előbb eltűnni innen, de nem akarta
megbántani a hölgyeket.
Annyira félt a találkozástól, hogy görcsbe rándult a gyomra. Az összejövetel már a végéhez közeledett,
és szerencsére Sam még mindig nem jött oda hozzá. Már a beszédéből is kiderült, hogy újra akarja
választatni magát a következő törvényhozási szakaszra. Most azzal van elfoglalva, hogy elbűvölje, és
megnyerje magának a rhodesborói asszonyokat.
Úgyis megválasztják, - gondolta Sharon. Nemcsak azért, mert elbűvölő a mosolya és behízelgő a
modora. Mindenki tudja, hogy Samuel Adams Jefferson méltó utóda híres őseinek. A meggyőző,
feddhetetlen férfiúból csak úgy sugárzott az életerő, a tettrekészség és a szenvedély.
Sharon tudott volna egyet-mást mesélni a szenvedélyességéről. Azt is csak ő tudta, milyen remek testet
takar a férfi jól szabott öltönye, és hogy milyen akkor, amikor...
Nem bírt tovább egy helyben maradni. Túlságosan meleg volt a teremben. Letette a puncsospoharát,
intett a nagynénjének, mormolt valamit a friss levegőről és kisomfordált.
Mélyen beszívta a hűvös levegőt. A házból kihallatszott a beszélgetés moraja. Sam nevetését is hallani
vélte, és egész testén borzongás futott végig. Könnybe lábadt a szeme, mert arra gondolt, ezentúl nélküle
kell élnie.
 Nekidőlt az egyik öreg szilfának - azon kevesek egyikének, ami túlélte a néhány évvel ezelőtt pusztító
szilfavészt.
Nekem is túl kell élnem... Akármit hoz a sors, harcolnom kell. Talpon kell maradnom Sam nélkül is.
Megfordult, mert lépéseket hallott.
Jefferson jött utána.
- Diana megkért, hogy vigyelek haza. Ő még marad egy kicsit. Van valami halaszthatatlan
megbeszélnivalója Inez Grahammel.
Az asszony néhány másodpercig hallgatott, aztán bólintott.
- Beszélnem kell veled, Sam.
- Csak nincs valami baj?
- Ne itt. Menjünk hozzád!
- Rendben van. - A férfi megfogta Sharon karját, és a kocsihoz vezette az asszonyt. Bizonytalan, rossz
érzése támadt. Reszkető kézzel dugta az indítókulcsot a gyújtáskapcsolóba. - A tegnapi napról akarsz
beszélni, vagy más nyomja a szívedet?
- Ami tegnap történt, csak része az egésznek.
- Értem. - Sam beindította a kocsit. Megijedt, mert az asszony szemében könnyek csillogtak. Vajon mi
történhetett tegnap óta?
Félt, hogy Sharon szakítani akar. Nem engedem el! - gondolta. Hiszen szeretem, és ez több testi
vágyakozásnál. Szerelmes vagyok belé!
Sharon a heverőn ülve várta, hogy Sam behozza a kávét. Csodálkozott, mennyit változott a ház, amióta
nem járt itt. A faborítás elkészült, már csak a könyvespolcok hiányoztak a kandalló két oldaláról.
A nagy helyiséget - tarka színfoltokként a fényesre lakkozott parkettán - keleti szőnyegek osztották
ketté nappalivá és ebédlővé. Az antik bútorok - amelyek az ősi családi fészekből származtak és a nagy
tűzvész előtt szerencsére raktárba kerültek - jól megfértek, ízléses összképet alkottak a ma készült
darabokkal.
Az asszony tudta, hogy odafent a galérián a fürdőszoba és az ágy között még hiányzik a padló. Néhány
napon belül biztosan az is elkészül. S mindezt Sam egyedül csinálta, néhány barkácskönyv segítségével.
A szerszámokat és a még fel nem használt parkettát kihordta a garázsba.
- Nem akarok műhelyt csinálni a lakásból - mondta. - Még néhány hét és minden olyan lesz,
amilyennek elképzeltem.
A megrögzött agglegény tökéletes otthona, - állapította meg Sharon. Egy hálószoba, egy fürdőszoba,
kicsi, de jól felszerelt konyha. Az egykori kocsiszín mintaszerű legénylakás lett.
Sam letette az asztalra a tálcát a gőzölgő kávéval. Az asszony annyira belemerült gondolataiba, hogy
csak akkor vette észre, amikor mellette ült.
- Halljain, mi a baj! - mondta a férfi, és tenyerébe vette Sharon kezét.
Sharon a szemébe nézett.
- Lydia Krouse jóvoltából az egész város rólunk beszél.
A férfi arca megrándult.
- Mit hallottál?
- Tudod te azt nagyon jól. Egy ilyen kisvárosban semmi sem marad titokban, különösen, ha a
polgármesterről van szó. - Sharon azt hitte, Sam tiltakozni fog, de ő csak bólintott. A hangja nyugodtan
csengett, de a szeméből sütött a harag.
- Szerinted most mit tegyünk?
Sharon összeszedte minden bátorságát. Elhatározta, hogy őszinte lesz.
- Szeretlek, Sam, és ha te nem szeretsz annyira, mint én téged, akkor vége köztünk mindennek.
A férfi tekintetéből egy csapásra elillant a harag. Alig tudott megszólalni, annyira megkönnyebbült.
- Mondd ezt még egyszer! - szólt rekedten.
- Szeretlek - ismételte meg nyugodtan az asszony.
Sam az ajkához emelte a kezét, s belecsókolt a tenyerébe. Sharon szívében felizzott a remény szikrája
a sötét szempárból sugárzó gyengédség láttán. Talán mégis? Lehet, hogy Sam viszontszereti, lehet, hogy
ő is azt szeretné, ha együtt maradnának?
A férfi az ölébe ültette, és magához szorította.
- Édes Sharon! Nem is tudod, mit jelent nekem, amit most mondtál. - Hozzám tartozik, - gondolta. Az
én kis Sharonom! Lehajolt, és száját az asszonyéra tapasztotta.
 Ő a párom! Nélküle már élni sem tudnék. Csak vele lehet teljes az életem, - ujjongott magában az
asszony. Szeretjük egymást!
- Szeretek veled lenni. Szeretem a hangod muzsikáját. Szeretem, ha elmeséled, mit csináltál egész nap,
és szeretem elmondani neked, hogyan telt a napom. Szeretem, hogy törődsz velem. Egyszóval csodás
kincs vagy. Mindent szeretek rajtad - törtek elő a szavak Samből.
Sharon a vállára hajtotta fejét, és az arcát figyelte. Ha már régóta házasok lesznek, és a mindennapok
taposómalmában egyszer-egyszer elhomályosul a szerelem csodája, felidézi majd ezeket a meghitt
pillanatokat és erőt merít az emlékezésből.
- Én is így vagyok ezzel, Sam. Szeretem, ahogy a fecsegésemet hallgatod, szeretem a
figyelmességedet, és szeretem, ahogyan a gyerekekkel bánsz. Szeretlek hallgatni, amikor a város
jövőjéről álmodozol. Szeretem a szemedet, a mosolyodat, a testedet.
Sam boldogan mosolygott.
- Drágám! Nagyszerű, hogy egymásra találtunk. Nem mindegy, mit hordanak össze az öreg
pletykafészkek?
- Egyetértek - mormolta Sharoa
Sam újra megcsókolta.
- Borzasztóan megijedtem. Azt hittem, elveszítelek. Szükségem van rád.
- Soha nem veszítesz el. Te is kellesz nekem.
A férfi ölben vitte fel Sharont a galériára.
Vágyakozásukat visszafogva szertartásosan, hosszan, szinte ünnepélyesen szerelmeskedtek. Reszkető
kezekkel vetkőztették le egymást, és meztelenül az ágyra vetették magukat. Sokat akartak adni és kapni.
A kölcsönös vallomás a szerelem új mélységeit tárta fel előttük. Sharon még soha nem volt ilyen
merész és kezdeményező. Ajkával, kezével izgatta a férfit, aki olyan odaadónak és érzékenynek
bizonyult, mint eddig még soha. Érezte, hogy nem sokáig bírja már türtőztetni magát. Ő is végigcsókolta
az asszony bőrének minden négyzetcentiméterét. Vallomását újra és újra Sharon fülébe súgta.
Amikor végül összeforrtak, mozgásuk összhangja minden eddiginél tökéletesebb volt. A szó szoros
értelmében eggyé váltak. Soha nem tapasztalt gyönyörökben részesítették egymást ezen az éjszakán.
Sharon belekapaszkodott a férfiba, arcát a mellére szorította. Hallgatta Sam szívének dobogását.
- Sharon... édesem... - A férfi suttogása kiáltássá vált, amikor átadta magát a beteljesülésnek. Egy
pillanatra egész teste megfeszült, aztán borzongás futott végig rajta, és az asszonnyal egyszerre élte át a
pillanat csodáját.
Mozdulatlanul, egymást átölelve feküdtek, amíg egyenletessé nem vált a lélegzésük. Nem akartak
elszakadni egymástól. Sam csak nagy sokára mozdult meg. Magára húzta az asszonyt, és a hátát
simogatta.
- Mondtam már, hogy imádom a testedet? - kérdezte Sharon.
Sam összekulcsolta kezét az asszony fenekén.
- Mondtad, de nem bánom, ha megismétled. Szeretem hallani. Én is imádom minden porcikádat.
- Sam, én olyan boldog vagyok! - Sharon legördült a férfiról, és mellékuporodott. - Annyira féltem!
Azt hittem, neked nem kell a szerelem és a házasság.
Sam egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt,
- Izgalmas dolog téged szeretni - mondta végül.
Sharon a szemébe nézett, aztán felük, és mellére húzta a lepedőt. Azt remélte, Sam eloszlatja hirtelen
támadt kételyeit.
- És a házasságról mi a véleményed? Azt is izgalmasnak tartod?
Sam sokáig hallgatott. Felült, háta mögé gyömöszölte a párnát, nekidőlt, és a mennyezetet bámulta.
Amikor megszólalt, az asszony minden álma semmivé lett.
- Minek annyira sietni?
Sharon lehunyta a szemét. Szívét vasmarokkal szorongatta a fájdalom.
- Azt hittem, a szerelem házassággal jár.
- Nem is tudom - felelte elgondolkozva Sam. - Most vagyok először szerelmes. Nincs annyi
tapasztalatom, mint neked.
- Én pedig a házasság nélküli szerelemben vagyok tapasztalatlan. - Az asszony felkelt, és összeszedte a
ruháit.
- Sharon, hidd el, igazán szeretlek!
 - Én is téged. - Az asszony felöltözött. Nem mert Samre nézni, nem akarta megnehezíteni a szakítást. -
És most mi lesz velünk? - kérdezte színlelt nyugalommal. Szidta magát: Hogy lehettem ilyen ostoba?
Miért hittem, hogy a szerelmi vallomás egyúttal házassági ajánlat is?
- Sharon! Adj egy kis időt! - Sam is felkelt, és felhúzta a nadrágját.
Az asszony úgy érezte, megszakad a szíve. Csalódás érte, és megalázottnak érezte magát, de tudta,
hogy nem tehet szemrehányást, hiszen Sam már a kapcsolatuk kezdetén megmondta: csak szerelmi
viszonyról lehet szó közöttük.
- Mennyi időre van szükséged? - kérdezte. - Napokra? Hetekre? Évekre?
Sam nem akarta kimutatni, mennyire el van keseredve. Milyen egyszerű lenne most térdre hullva
megkérni a kezét. Csakhogy ott van az öt gyerek... Az egész élete megváltozna.
- Sharon, nem vagyok biztos, hogy jól tennénk, ha összeházasodnánk. Nem tudom, képes lennék-e
mindazt megadni neked, amire szükséged van. - Idegesen járkált fel-alá. - A gyerekeidnek apa kell és
neked társ, aki segít felnevelni őket. Nem tudom, illik-e hozzám ez a szerep. Nem akarom boldogtalanná
tenni a gyerekeidet.
Az asszonynak megroggyant a térde. Leült az ágyra.
- Nagyszerűen bánsz velük, és ők szeretnek téged... - Fogalmad sincs róla, de én tudom, milyen jó apa
lennél, - gondolta. - Szülőnek lenni mindig kockázatos vállalkozás - folytatta fennhangon. Senki sem
tudhatja előre, milyen apa vagy anya válik belőle. Az ember igyekszik, és megtesz mindent, ami tőle
telik.
- Ez az! Ezt mondom én is. Én még nem vállalhatom ezt a kockázatot. Nem tudom, elég-e annyi,
amennyi tőlem telik. Öt gyereket nevelni túl nagy felelősség. - A férfi szerette volna magához ölelni és
megvigasztalni Sharont, de érezte, hogy az asszony lélekben eltávolodott tőle. - Mondtam már: én nem
tudom elképzelni magam apaszerepben. De ez még nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk egymásról! -
tört ki belőle.
- De igen, azt jelenti. Igazad volt, nem elégszem meg egy szerelmi kalanddal. Azzal ártanánk
leginkább a gyerekeknek, ha így folytatnánk tovább. - Sharon összekulcsolta a karját és minden erejét
összeszedte, nehogy felzokogjon. Most nem sírhatok, - ismételgette magában kétségbeesetten. Majd
később...
Utoljára Mike halálakor érezte magát ennyire nyomorúságosan. Ez a mostani bánat talán még
rosszabb, mert Sam él, és ahányszor meglátja majd, annyiszor fog újra felszakadni a seb. S mivel
szomszédok, elkerülhetetlen a mindennapos találkozás.
Sam nem tudott válaszolni. Tisztában volt vele, hogy felbecsülhetetlen értékű kincset veszít el ebben a
pillanatban. Sharonnak igaza van, ha így folytatják, a városban kitör a botrány, ami valóban ártana a
gyerekeknek, de az sem válna a javukra, ha ilyen bizonytalan lelkiállapotban feleségül venné az anyjukat.
Így engedjem el? Lehetetlenség, - tépelődött. Az egyetlen asszonyt, akit igazán akarok, az egyetlent,
akit annyira szeretek, hogy belepusztulnék, ha elveszíteném?
Átkozta magát, amiért nem érez elég erőt ahhoz, hogy nyakába vegye az egész Markowski családot.
Ha nem tud a gyerekeknek jó apjuk lenni, Sharont sem érdemli meg.
Szerette volna legalább búcsúzóul még egyszer, utoljára magához ölelni az asszonyt. Odament hozzá,
de Sharon eltolta a kezét.
- Nem! Kérlek, ne érj hozzám!
- Sajnálom, hogy fájdalmat okozok - suttogta Sam. - Gyűlölöm a gondolatát is, hogy elveszítelek.
- Tudom - felelte szomorúan Sharon.
- Kérlek, azért ne gyűlölj...
- Nem gyűlöllek, Sam. - Az asszony felállt, és lassan a lépcsőhöz ment. - Sajnálom. Kár értünk.
A férfi utánanézett.
- Én is sajnálom - suttogta elfúló hangon. - Soha életemben semmit nem sajnáltam ennyire.

10. FEJEZET
Sharon figyelmét sem a szociológia, sem a pszichológia, sem a történelem nem tudta lekötni. Képtelen
volt tanulni. Hallgatózott, a gyerekek szobáiból kiszűrődő hangokat figyelte. Végül feladta a hiábavaló
kísérletezést, és becsukta a könyvét. Az óra hajnali fél kettőt mutatott.
 Eloltotta az íróasztallámpát. Remélte, sikerül még néhány órát aludnia. Cindy csúnya vírusfertőzést
szedett össze. Már nem hányt, de még hőemelkedése volt és köhögött.
Bekukkantott a kislány szobájába. Cindy békésen aludt. Úgy látszott, ő túljutott a betegség nehezén, de
este már Merryn és Timen is mutatkoztak a fertőzés első jelei. Étvágytalanul turkáltak az ételben, és a
szemük lázasan csillogott.
Felment a lépcsőn, és megállt a folyosón. Lehet, hogy este csak képzelődött? Merrynek és Timnek
kutya baja? Halkan benyitott a nagylányok hálószobájába. Mind a ketten aludtak, de Merry nyugtalanul
mocorgott álmában.
Sóhajtva visszament a szobájába. Hirtelen megrohanta a fáradtság. Cindy valószínűleg megfertőzi az
egész társaságot, - gondolta.
Az ablakhoz lépett, és kibámult az éjszakába. Meglátta a juharfa lombján átszűrődő fényt Sam
ablakában. Tehát ő sem alszik. Vajon rám gondol? - tűnődött. A férfi néhány hét alatt fontos részévé vált
az életének, és most feneketlen ürességet érzett a szívében.
Közeledett a november. Két hónap telt el a szakításuk óta, és még mindig Sam-ről álmodott minden
éjszaka. A lelke mélyén nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vége köztük mindennek. Álmában a
férfi szerette őt és megígérte, hogy jó apja lesz a gyerekeinek.
Napközben mindig sokkal tisztábban látta a helyzetet. Sam nem szereti eléggé. Nem vállalja azokat a
kötelezettségeket, amik a kapcsolatukkal járnának. Hiú remény arra várni, hogy egyszer majd
megváltozik az álláspontja.
Az elmúlt hetekben a gyerekek sokszor találkoztak Sammel. Theresa gyakran látta őt az erdőben a
varázssziklán üldögélni. Talán ott mégis meggondolja magát, - reménykedett eleinte Sharon, de minden
eltelt nap csak rácáfolt bizakodására. Abban biztos volt, hogy ott, ahol abbahagyták, nem folytathatják ezt
a viszonyt, mert nem tudná elviselni a rhodesboróiak rosszallását, pletykáit. Sam nem tudja, milyen jó apa
válna belőle.
Talán mind a ketten hibásak voltunk, és most egyformán szenvedünk, - gondolta keserűen.
Di néni látta a kínlódását, de nem szólt egy szót sem. Bölcsen megtartotta magának a véleményét.
Egyszer telefonált Lydia Krouse és megnyugtatta: amióta okosan viselkedik és nem mászkál Sammel,
abbamaradt a pletykálkodás. Sharon válasz nélkül lecsapta a kagylót.
Eleinte a gyerekek sem voltak tapintatosabbak. Kérdezősködtek: miért, nem találkoznak már?
Megmagyarázta nekik, hogy Sam és ő rájöttek, nem illenek egymáshoz. Ezentúl csak jó barátok lesznek.
Ettől kezdve nem faggatták többé.
Homlokát a hűvös ablaküveghez szorította, és perlekedett a sorssal: Miért hozta össze Sam
Jeffersonnel? Minden találkozásuk megviselte.. Ha meglátta a polgármestert, nem tudott másra gondolni,
csak az együtt töltött, gyengéd órákra.
Utoljára néhány nappal ezelőtt beszélt vele. Éppen a kimosott ágyneműt hajtogatta össze a konyhában,
amikor fékcsikorgást és közvetlenül utána gyermek-sírást hallott.
A szíve majd kiugrott a helyéről. Cindy nevét kiáltozva lélekszakadva rohant ki a házból.
- Nincs semmi baj! - biztosította már messziről Sam, aki a síró kislány mellett térdelt. - Csak a
háromkerekű biciklijét gázoltam el.
- Hála istennek! - sóhajtotta megkönnyebbülve Sharon. Látta, hogy a gyereknek haja szák sem görbült,
csak nagyon megijedt.
Sam viszont szánalmasan nézett ki. Halálsápadt arcára kiült a döbbenet. Reszkető kézzel simogatta
Cindy haját.
- Szerencsére a lányod nem ült a biciklin. Hallottam a recsegést, aztán a sírást. Még soha ilyen gyorsan
nem ugrottam ki a kocsiból.
- Eltörött a biciklim - szipogta Cindy. - Ott felejtettem az úton...
Sharon felemelte a kislányt, és magához szorította.
- Jól van, drágáin, ne sírj! Nincs semmi baj.
Cindy feje felett a férfira nézett, és pontosan el tudta képzelni, mit érezhetett a baleset pillanatában,
Sam olyan képet vágott, mint aki súlyos merényletet követett el. Annyira megriadt, hogy Sharon a
legszívesebben odament volna hozzá, hogy őt is megvigasztalja. Ha két hónappal előbb történik ez, most
megölelem és megcsókolom, - gondolta.
- Te nem tehetsz semmiről - mondta olyan könnyedén és barátian, amennyire csak tőle telt.
- Iszonyú érzés volt. Még most is egészen ki vagyok borulva. Hadd vegyek neki egy új biciklit!
 Cindy rögtön abbahagyta a sírást.
- Ugye megengeded, anyu?
Sharon letette a kislányt, megfogta a kezét, és elindult vele a ház felé.
- Erről még beszélünk.
- Most akarom megbeszélni! - ellenkezett Cindy. - Új biciklit akarok!
- Ejnye! Elég legyen már! - szólt rá az anyja, Cindy szája megint sírásra görbült.
- De anyu!
- Eredj szépen haza! Mindjárt megyek utánad. - Sharon mosolyogva nézett a kislány után, aki
engedelmesen megfordult, és bement a házba.
- Nem gondolod, hogy túl szigorú voltál? - kérdezte Sam. - Szegénykének megszakad a szíve a
biciklijéért.
- Ki fogja bírni. - Sharon csak ekkor döbbent rá, hogy egy szál blúzban áll a hideg, októberi szélben.
Fázott és szeretett volna már odabent lenni a melegben. Nehezére esett közömbösen, elfogulatlanul
viselkedni. Minél hamarabb túl akart lenni ezen a beszélgetésen.
- Az a helyzet, hogy Cindy már nagyon unta a háromkerekűjét. Hónapok óta könyörög, vegyek neki
egy rendes kerékpárt. Most persze megörült az ajánlatodnak. Ha azonnal megkapja a kétkerekűt, soha
nem tanulja meg, hogy vigyázni kell a holmijára - magyarázta, és sarkon fordult.
- Én vagyok a hibás. - Sam megfogta a vállát, és maga felé fordította az asszonyt. - Figyelmetlen
voltam. Jóvá kell tennem a hibámat, különben furdal a lelkiismeretem.
Sharon reszketett. A férfi érintése felidézte az emlékeket. Meg kell szabadulnia Samtől, különben
elgyengül és a nyakába borul,
- Sajnálom, de szó sem lehet új kerékpárról. Amikor ideköltöztünk, nyomatékosan figyelmeztettem a
gyerekeket, hogy ne hagyják szét a játékaikat. Cindy nem fogadott szót. Most viselje a
következményeket!
A férfi észrevette, mennyire didereg Sharon, és megdörzsölte a karját. Jó ürügy volt ez arra, hogy
megérinthesse. Szerette volna megölelni és csókjaival megvigasztalni, de tudta, hogy ezt nem teheti.
- Te tudod...
Az asszony bólintott és indulni akart, de Sam nem engedte el a karját.
- Sharon, én...
Sharont megdöbbentette a férfi megtört hangja. A szemében zavart látott és gyengédséget, ettől
teljesen elkábult. Érezte, hogy Sam szereti, akarja őt, és nehéz neki távol maradni tőle, de azt is érezte,
hogy még mindig nem kész teljesíteni a feltételeit. Ezt már nem tudta elviselni. Újra nekiindult, és a férfi
ezúttal elengedte.
- Fázom. Mennem kell...
- Ránk férne egy jó, erős kávé.
- Nem hiszem, hogy helyes lenne...
- Félsz velem kettesben maradni?
Sharon felsóhajtott.
- Nem félek - felelte, és lesütötte a szemét. Nem mondott igazat. Még olyan semleges környezetben
sem mert volna kettesben maradni a férfival, mint a konyha.
- Akkor bizonyítsd be!
Az asszony dacosan felszegte az állát, és a férfi szemébe nézett. Próbára teszem magamat, - gondolta.
Most majd kiderül, tudok-e úgy viselkedni, mintha Sam nem jelentene nekem többet, mint egy jó barátot.
- Rendben van. Egészen átfáztam. Talán a kávé majd felmelegít.
Sharon látszólag minden figyelmét a kávéfőzőnek szentelte, de gondolatait az asztalnál ülő férfi
foglalkoztatta.
Mindketten zavartan hallgattak.
Az asszony törte meg a csendet. Letette a két csészét.
- Parancsolj! Tej nélkül, két kanál cukorral.
- Én sem felejtettem el ám semmit...
Sharon keze megremegett, és kilöttyintette a kávét. Idegesen itatta fel zsebkendőjével a térítőről a
barna foltot.
- Szándékosan nehezíted meg a dolgomat?
 - Amióta elhagytál, tudom, milyen a szenvedés. Annyira hiányzol... Fogalmam sincs, meddig bírok
meglenni nélküled.
Sharonnak kibuggyantak a könnyei, de nem tudott megmozdulni, hogy letörölje az arcát. A szavak
nehezen törtek elő belőle:
- Változott valami azóta?
- Csak annyi, hogy jobban szeretlek, mint valaha - felelte a férfi szomorúan. Felállt és kiment a
konyhából.
Az asszony nem nézett utána. Hallotta, amint becsukódik az ajtó. Most végre gátlástalanul sírhatott.

Sharon elfordult az ablaktól. Ideje abbahagyni a felesleges tépelődést olyasmiről, amin úgysem
változtathat. Visszabújt az ágyba, eloltotta a lámpát, és lehunyta a szemét. Olyan fáradt volt, hogy rögtön
el is aludt.
Egy óra múlva heves hányingerre ébredt. Amint a fürdőszobába ért, mindent kiadott magából. A
vécécsésze mellett térdelve sietős lépéseket, aztán félreérthetetlen hangokat hallott. Odafent is öklendezett
valaki.
- Jézusom! - mormolta elgyengülve.
Most már biztos, hogy kitört a családban a járvány. Mindig egyszerre betegedett meg a gyerekeivel.
Utoljára meg Cindy születése előtt lettek mindnyájan influenzásak, de az sokkal enyhébb lefolyású volt a
mostaninál.
Eddig csak fázott, most már kilelte a hideg. Érezte, hogy felszökik a láza. Kimerülten
nekitámaszkodott a fürdőkádnak. Nem tudta, lesz-e ereje felmenni és megnézni a gyerekeket.
- Szedd össze magad! Valamelyikük rosszul van. Mellette a helyed - mondta magának.
Ki vánszorgott a fürdőszobából, de újra rosszul lett. Nagyot nyelt, és a lépcsőkorlátba kapaszkodva
megpróbált felmenni. Félúton ajtónyílást hallott, aztán meglátta Merryt, amint a vécé felé rohan.
- Jaj, ne! - sóhajtotta és leült a lépcsőre. Hallotta, hogy Merry lehúzza a vécét.
A következő pillanatban a fiúk szobája felől jött a szörnyű, öklendező hang.
Sharonnak nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia az emeletre és ágyba fektetnie Merryt.
Miután ellátta a gyerekeket, magára húzott egy pongyolát, és fogvacogva ágyba bújt. Mielőtt lázas
félálomba merült, arra gondolt: mi lesz a családdal nélküle?

Reggel kilenckor Sam farmernadrágban és pólóban ült a konyhában. A kávéját iszogatta, és egy vastag
könyvet lapozgatott. Elhatározta, hogy az egész napot egy tőle eddig idegen tudományág
tanulmányozásával fogja tölteni.
Riadtan böngészte dr. Benjámin Spock hétszáz oldalas művének tartalomjegyzékét. Cumisüveg helyett
pohár. A csecsemőkor problémái olvasta. - Egy egész fejezet szól csak az ujjszopásról! - mondta
hangosan. Átlapozta azokat az oldalakat, amelyekre egyelőre nem volt szüksége. A szoptatásról és más
csecsemőkori kérdésekről szóló háromszázhatvan oldalt nyugodtan kihagyhatom, - gondolta. Kikereste a
Háromtól hatéves korig című fejezetet.
Ha szükség lesz rá, majd áttanulmányozom a könyv első felét is, - gondolta. Egyelőre elég, ha csak az
olyan korúakról olvasok, mint Sharon gyerekei, akiket örökbe akarok fogadni.
Megörült, mert az első mondatból megtudta, hogy „a gyermekek ebben a korban rendszerint
könnyebben kezelhetők”. „A három év körüli gyerekek az érzelmi fejlődésnek abba a szakaszába
érkeznek, amikor úgy érzik, hogy édesapjuk és édesanyjuk nagyszerű emberek. Szüleiknek azzal
bókolnak, hogy olyanok szeretnének lenni, mint ők, olyan ruhákat akarnak hordani, ugyanazokat a
szavakat akarják használni, mint ők” - olvasta tovább.
Sam fellélegzett. Most már biztos, hogy elboldogul a csintalan Cindyvel. A következő soroknál
azonban szorongó érzés fogta el. „Amikor hangsúlyozom, mennyire kellemesek a gyermekek ebben a
három és hat év közötti korban, részben ki vételt kell tennem a négyévesekkel. A négyéves gyermek
gyakran akaratos, hangoskodik, kihívó a magatartása... A képzelt veszélyektől való félelem gyakori ebben
a korban” - folytatta Spock doktor.
Sam megriadt. Ha nincs tisztában az alapfogalmakkal, nem fog tudni megbirkózni öt különböző korú
gyerek felnevelésének cseppet sem könnyű feladatával. Különösen a félelemérzésről szóló rész ijesztette
meg. Hogy segítsen majd Cindynek, ha a kislány fél a haláltól, a sötétségtől, a békáktól, a kutyáktól, a
tűztől vagy a szörnyektől? Minden kérdésre mást kell felelni. Betéve kell tudnia ezt a részt, nehogy kárt
okozzon hibás válaszaival a gyerek érzékeny lelkében.
- A fene egye meg! - káromkodott. - Nem lapozhatom fel a könyvet, ahányszor kérdez valamit!
Amikor kifejtette Sharonnak, hogy nála jobb apát érdemelnének a gyerekei, őszintén beszélt. Az
utóbbi néhány héten azonban rájött, hogy senki sem szeretheti ezt az öt emberkét nála jobban. Idővel - ha
nagyon igyekszik - talán megtanulja a gyereknevelés alapszabályait is.
Mi mást tehetnék? Szeretem őket és az anyjukat. Majd én megmutatom, hogy azért is jó apjuk leszek!
A könyvesboltban a sok gyereknevelési mű közül dr. Spock nevezetes Csecsemőgondozás,
gyermeknevelés című munkáját választotta. Elvégre nem ért volna meg kétszáz kiadást, ha nem ez lenne a
legjobb ebben a műfajban. Ha gondosan átrágja magát rajta, bátrabban vállalkozhat a mostohaapa
szerepére.
Fogalma sem volt arról, hogyan kell felnevelni egy gyereket, de azt pontosan tudta, hogyan nem
szabad. Tőle mindenesetre sokkal több figyelmet, odaadást és szeretetet fognak kapni a Markowski
csemeték, mint amennyit ő kapott annak idején a szüleitől. Az ő apjának soha nem volt ideje vele
foglalkozni, leszámítva azt a néhány hónapot, amíg együtt bütykölték az öreg Cadiliecet. A papa csak a
munkájával, az érvényesülésével törődött, a mamát pedig lefoglalták a jótékonysági egyletben vállalt
bokros teendői. Így hát Sam kénytelen volt megelégedni a házvezetőnők társaságával, de közben
rettenetesen hiányoztak neki a szülei.
A Markowski gyerekekkel nem lesz nehéz dolga, hiszen Sharon igazán tökéletes anya. Csak követni
kell a példáját... vagy egyszerűen be kell fogni a száját. Ez történt akkor is, amikor elgázolta Cindy
biciklijét. Most már megértette, menynyire igaza volt az asszonynak, amikor nem engedte meg, hogy újat
vegyen helyette a kicsinek.
Mintaapa akart lenni. Már nem emlékezett rá, mikor születelt meg benne a nagy elhatározás. Talán az
évadnyitó futballmérkőzésen, ahol dagadt a melle a büszkeségtől, mert Michael remek szögletet rúgott?
Vagy amikor Theresa elnyerte a város nagydíját a Mit jelent nekem amerikainak lenni? című
dolgozatával? Esetleg, amikor megtudta, hogy Merryt beválasztották a nyolcadikos mazsorettek közé?
Vagy Tim látogatása után, aki éppen Samet választotta riportalanynak A város sikeres polgára című
cikkéhez?
Az is lehet, hogy akkor érett meg benne az elhatározás, amikor elgázolta Cindy biciklijét. A halálos
félelem és az ijedtség, amit akkor érzett, rádöbbentette, mennyire fontos neki ez a kislány. Legalább
annyira része az életének, mint az anyja. Nem halogathatja már tovább a dolgot, teljesíteni fogja a
kötelességét.
Nagyon magányosnak érezte magát frissen tatarozott otthonában. Mindent elért, amit csak el lehet érni
Rhodesboróban. Szerette a polgármesteri tisztséget, és az ügyvédi irodája is jól ment, de Sharon és a
gyerekek hiányát semmi nem tudta pótolni. Már nem volt elég neki, hogy az emberek szeretik és tisztelik.
A szeretett asszony elismerésére vágyott.
Sharon ugyan sohasem mondta, de ő tudta, milyen keserű csalódást okozott neki. Közel került hozzá és
a családjához, de nem merte vállalni az ezzel járó kötelezettségeket.
- Felelőtlen, gyáva alak vagy - szidta magát.
Akkor azt hitte, nemesen, önfeláldozóan, kizárólag Sharon és a gyerekek érdekében cselekszik.
Becsapta önmagát is. Most már tudta: nem volt ő sem nemes lelkű, sem önzetlen. Egyszerűen gyáva volt.
Két hónapig tartott, amíg legyőzte kételyeit. Nem bírja tovább a magányt. Amióta nem járt el esténként
Sharonnal, a gyerekek egyre ritkábban látogatták meg.
Bekapcsolta a rádiót. Emberi hangra vagy zenére vágyott, hogy ne csak a kandallón álló óra egyhangú
ütéseit hallja.
Megszólalt az ajtócsengő. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy nem az óra jelzi az időt.
Biztosan megint Mrs. Krouse lesz, - gondolta. Most legalább jól megmondja a véleményét a
szomszédasszonynak, aki pletykálkodásával annyira megbántotta Sharont. Elszántan nyitott ajtót.
- Ide figyeljen, Mrs. Krouse... Te vagy az, Theresa? - Sam a csodálkozástól a száját is nyitva felejtette.
A kislány hideglelősen reszketett.
- Gyere át, Sam! Nem bírom tovább egyedül. Segítened kell!
- Persze hogy segítek, kicsikém. - A férfi betessékelte a vacogó gyereket. Feltűnt neki, hogy Theresán
a kemény hideg ellenére nincs kabát. Nagy baj lehet odaát. Sharon nem engedné ki a kislányt kabát
nélkül. És miért nincs Theresa ilyenkor az iskolában?
 - Mindenki beteg - közölte a kislány. Megfogta Sam kezét, és az ajtó felé húzta a férfit. Nagy, barna
szeméből könnyek peregtek, válla megremegett. - Most mit csináljak? - szipogta.
Sam ráadta az anorákját, aztán segélykérően rápillantott az asztalon heverő nyitott könyvre.
- Nyugodj meg, Theresa! Mindjárt megyek.

11. FEJEZET
- De jó lenne meghalni! - nyögte Sharon.
A gyomra megint görcsbe rándult, a halántéka lüktetett. Ha most nyugodtan fekszem, talán nem kell
megint kirohanni a fürdőszobába, - gondolta. Már úgysincs semmi a gyomromban, amit kihányhatnék.
Éjszaka mindenki megbetegedett, csak Theresa maradt talpon. Minden az ő nyakába szakadt.
Valaki hideg vizes borogatást rakott a homlokára.
- Köszönöm, de inkább törődj a többiekkel! - mondta. - Én jól vagyok.
- Nem úgy nézel ki.
Theresa hangját valahogy furcsának, szokatlannak találta. Betegebb vagyok, mint hittem, hallucinálok,
- gondolta.
- Igyál! Sok folyadékra van most szükséged.
Megérezte ajkai közt a szívószálat, és engedelmesen inni kezdett. Képzelete furcsa játékot űzött vele:
Samet vélte látni az ágya mellett. Mintha ő lenne az az irgalmas ápolónővér, aki gondoskodik róla. Nála
alkalmatlanabb embert el sem tudott képzelni erre a szerepre. Lázálmában azonban Sam pontosan tudta,
mi a teendő. Sharon kiszáradt szervezetének éppen erre a citromos italra volt szüksége.
- Anyu, anyu! - hallotta messziről Cindy hangját. Önkéntelenül fel akart kelni, de valaki visszanyomta
az ágyra.
- Maradj fekve, drágám! Majd én gondoskodom Cindyről.
Fáradtan kinyitotta a szemét, és meglátta a föléje hajló férfit. Mégsem képzelődött?
- Sammy! Mit keresel te itt?
- Vödröket ürítgetek, ágyakat húzok, mosok, és mindenkibe belediktálok egy kis limonádét - felelte a
férfi. - Felhívtam az orvost, de azt mondta, sok a dolga. Dühöng a járvány. Van még valami kívánságod?
Sharon ebben az állapotában még az ördög segítségét is elfogadta volna. Megrázta a fejét.
- Hogy van Di néni?
- Jobban, mint te - felelte Sam. - Aludj egyet, Sharon! Ne aggódj, én mindent elintézek.
A folyosó végén, a rózsaszín-fehér gyerekszobában álomba ringatta Cindyt. Amíg él, nem fogja
elfelejteni, mit érzett, amikor a gyerek bizakodóan hozzásimult. Szerencsére senki nem láthatta, hogy
könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Óvatosan az ágyra fektette a kislányt, és megcsókolta a
homlokát. A gyerek bőre már hűvös volt.
Tim és Merry estefelé jobban lett. Di néninek már az étvágya is visszatért. Már csak Mike és Sharon
szenvedett a magas láztól. A nagydarab, erős Michael annyira legyengült, hogy Samnek kellett a
fürdőszobából visszatámogatnia az ágyába. Mike egyetlen szóval sem tiltakozott, amikor Jefferson
kijelentette, hogy fel fogja hívni a futballcsapat edzőjét, és megmondja neki, tanítványa nem vehet részt a
következő mérkőzésen.
Mike és Sharon lázát Sam gyógyszerrel és borogatással igyekezett csillapítani. Este elégedetten
állapította meg, hogy fáradozása nem volt hiábavaló. Theresa egész nap segített a betegápolásban.
Később együtt ültek le vacsorázni, Sam nem értette már, miért gondolta, hogy nem lesz jó apjuk ezeknek
a gyerekeknek. Sose hitte volna, mekkora öröm azokért fáradozni, akiket szeret.

Vacsora után még egyszer benézett Di nénihez.

Sharon nagynénje az ágyában ült, és mutatóujjával fenyegetően rábökött:
- Remélem, végre észhez tértél, és most már itt maradsz nálunk.
Sam egy darabig tátott szájjal bámult, aztán elnevette magát.
- Eltaláltad.
Diana megkönnyebbülten mosolygott.
- Férfi kell ide. Az esküvő után átköltözöm a kocsiszínbe.
- Szó sem lehet róla! Nem menekülhetsz el. Szükségünk van rád.
- Ha jobban belegondolok, el is hiszem. Jó éjszakát, Sam!
 Megint kettesben üldögéltek Theresával a konyhában. Azt játszották, hogy a család minden tagját egy-
egy madárhoz hasonlították. Mike lett a falánk keselyű, aki válogatás nélkül mindent megeszik. A tudós
Timet teljes egyetértésben nevezték ki bagolynak. Merry búbos vöcsök volt, és Cindy vörösbegyfióka. Di
nénit Theresa büszke hattyúnak látta.
- Még betegen is olyan, mint egy királynő.
Samnek más volt a véleménye. Diana - az előbb elhangzott megjegyzései alapján - inkább éles szemű
sasra emlékeztette.
- És anyu szerinted milyen madár? Én azt mondom, ökörszem. Ül a fészkén, és őrzi a fiókáit.
- Nem is tudom... - Sam alaposan fontolóra vette a kérdést. - Igaz, hogy fészeklakó, de nem olyan
jelentéktelen, barna tollú jószág, mint az ökörszem. Mexikóban láttam egy gyönyörű kolibrit, az
Archilochus alecandrit. A tojó egyedül neveli a fiókáit. Anyád éppen olyan, mint az a csillogó,
színpompás madár. Mindig fürge és vidám. Könnyedén gondoskodik a családjáról.
Theresa hálás közönségnek bizonyult. Figyelmesen hallgatta Sam madártani kiselőadását.
- Ezt szépen mondtad. Ugye nagyon szereted anyut?
- Igen, nagyon, kis hattyúm - válaszolta a férfi mosolyogva. Jólesett ezt valakinek nyíltan, kertelés
nélkül megvallania.
- Kis hattyú vagyok? - kérdezte tágra nyílt szemmel a kislány.
- Világos. Már nem vagy rút kis kacsa. Szép lány lett belőled.
Theresa elpirult.
- Bárcsak te lehetnél a férjem! De azért annak is fogok örülni, ha a papám leszel. Épp egy ilyen jó fej
hiányzik a családból.
Sam hallgatott. Nem először fordult elő ezen a napon, hogy úgy érezte, a meghatottságtól gombóc nőtt
a torkában. Theresa bizalmát értékes ajándékként fogadta. Nagyot nyelt.
- Köszönöm, Theresa, de nem gondolod, hogy ezt a mamáddal is meg kellene beszélnem? Hátha nem
akar feleségül jönni hozzám. Ne is szólj addig a többieknek!
- Mike és Tim is örülne, ha velünk maradnál. Anyu sem szomorkodik soha, ha te itt vagy.
Sam erre nem válaszolt. Tudta, mennyire megbántotta Sharont. Ő okozta a sötét karikákat az asszony
szeme alatt.
Szeretett volna rögtön odamenni hozzá, és jóvátenni mindent, de nem akarta kihasználni a
gyengeségét. Megvárja, amíg kialussza magát, meggyógyul, és akkor kéri meg a kezét. Addigra lesz ereje
Sharonnak megkérdezni, hogyan lett úrrá a gyávaságán. Az asszony helyében ő sem bízna egy magafajta
Önző, szánalmas alakban.
Mindent meg fogok magyarázni, - fogadkozott magában. Hinnie kell nekem!

Sharon tétován nyitotta ki a szemét. A sötét szobába beszűrődő holdfényben tisztán látta az
éjjeliszekrényen álló lámpát. Már nem mosódtak össze a tárgyak körvonalai. Jobban vagyok, - állapította
meg. A feje még zúgott, és nagyon gyengének érezte magát. Semmi kedve nem volt felkelni. Jólesően
nyújtózkodott.
Alszom még egy kicsit, - gondolta. Nem emlékezett pontosan mindenre, csak azt tudta, hogy az egész
család megbetegedett, és Theresa ápolt mindenkit. Nem, nemcsak Theresa. Valaki segített neki...
Valaki szeretettel, fáradhatatlanul gondoskodik mindnyájukról. Hát persze! Ki más lehetne a
mentőangyal, mint Sam?
Elmosolyodott. Ez a kedves, nagylelkű férfi nem hagyta őket cserben! Milyen kár, hogy... Lehunyta a
szemét. Kinyújtott keze egy meleg testbe ütközött. Talán az egyik gyerek bújt mellé?
- Sam! - kiáltotta meglepődve.
- Megyek! - A férfi egy szál alsónadrágban kipattant az ágyból, és az ajtóhoz rohant.
- Csukd be az ajtót! - suttogta ijedten Sharon. - Nem szaladgálhatsz így... Nem lenne helyes, ha így
látnának a lányok. Di néni egyenesen szívszélhűdést kapna...
- Olyan betegek, hogy észre sem vennék - morogta álmosan a férfi. A félhomályban is látta, hogy az
asszony szeme élénken csillog. Örült, hogy jobban van, de kicsit zavarba jött. Amíg Sharon ápolásra
szorult, tudta, mi a teendője. De mi lesz most? - Becsukta az ajtót, és visszament az ágyhoz.
Az asszony felkapcsolta az éjjeli lámpát.
- Ne merészelj ide feküdni!
 - Nincs benned irgalom? Álmos vagyok - dünnyögte Jefferson. Lefeküdt Sharon mellé, magára húzta a
paplant, és lehunyta a szemét.
Az asszony már majdnem rászólt, amikor eszébe jutott, mekkora hálátlanság lenne felzavarni Samet,
aki egész nap talpon volt. Eloltotta a lámpát.
- Sam! - suttogta. - Még mindig szeretlek.
- Tudom. - A férfi átölelte, és magához szorította. - Szeretlek... a gyerekeket is... Di nénit is... De most
aludjunk!
Sharon meghatottan hallgatta a férfi egyenletes lélegzését. Ki akart élvezni minden percet, amíg
mellette fekszik. Úgysem marad itt...
Mit mondjak a gyerekeknek, ha együtt találnak minket az ágyban? - futott át az agyán. Majd csak
kitalálok valamit, nyugtatta meg magát.
Csodálatos érzés volt a férfi közelsége. Hozzásimult, nagyot sóhajtott, és becsukta a szemét.
Amikor felébredt, Sam még mindig átölelve tartotta. Szabadulni próbált a karjából, de a férfi egyre
erősebben szorította magához.
- Sam - súgta neki. - Engedj el!
A férfi szuszogott.
- Soha... soha többé - motyogta félálmában. - Hozzám tartozol. Most már tudom. - Lehunyt szemmel
mosolygott. Nem lázálmában beszélt. Teste nem volt forró, arcán nem virítottak lázrózsák.
Talán álmában suttog? Az asszony gyengéden felrázta.
- Sam! Miket beszélsz?
A férfi ijedten nézett rá.
- Valami baj van? Mit hozzak? - kérdezte, és felkönyökölt.
- Már jobban vagyok - közölte Sharon. Kibújt az ágyból. Nem akart a férfi közelében maradni.
- Gyere vissza!
- Eszemben sincs!
Sam megbánta, hogy rászólt. Sharonnak nem parancsolgathat. Előbb meg kell győznie, ha akar valamit
tőle.
Az asszony az ajtó felé indult.
- A feleségem leszel! - jelentette ki kurtán Sam. Bravó, Jefferson! - kapott észbe. Te aztán értesz
hozzá, hogyan kell megkérni egy nő kezét!
- Olyan álmos vagy, hogy azt sem tudod, mit beszélsz. Nyugodt lehelsz, elfelejtem, amit most
mondtál.
- Ne! Nehogy elfelejtsd! - ugrott fel Sam. Kinyújtotta a karját, de az asszony kitért előle. - Bocsáss
meg! - suttogta. Olyan kétségbeesett képet vágott, hogy Sharon szinte megsajnálta.
- Bárcsak a feleséged lehetnék, Sam! Szeretlek - mosolygott rá.
A férfi arca felderült.
- Még nem mondtam el mindent. Részt akarok vállalni az életedből, a gondjaidból. Ülj le,
beszélgessünk! Rengeteg mondanivalóm van.
- Ne haragudj, szerelnék előbb bemenni a fürdőszobába!
- Megint rosszul vagy? - kérdezte ijedten Sam.
- Nem. Megtennéd a kedvemért, hogy felveszel valamit? Még nem vagyok elég erős ehhez a
látványhoz...
Sharon gyorsan lezuhanyozott, megmosta a haját és a fogát. Átizzadt hálóinge helyett tiszta pongyolát
vett fel.
Amikor visszajött, Sam farmernadrágban és pólóban ácsorgott az ablaknál. Mosolyogva fordult felé.
Az asszony sejtette, miről akar beszélni. Azon töprengett, minek köszönheti ezt a pálfordulást. Eddig is
tudta, hogy elképzelni sem lehet Samnél jobb apát és férjet, de úgy látszik, most már a férfi is rájött erre.
Egy ideig csendben üldögéltek.
- Nem is tudom, hogy kezdjem. Szeretlek, és nem bírom tovább nélküled. Itt akarok maradni veletek.
Megengeded? - kérdezte elbizonytalanodva Jefferson.
- Hát persze. - Sharon elindult feléje, de két lépésnyire megtorpant. - Alaposan végig kell gondolnunk
mindent. Tisztában vagy vele, mit vállalsz magadra? Végül is mindegy. Ügyvéd vagy. Ha később
meggondolod magad, találsz jogi kiskaput, hogy megszabadulj tőlünk.
Sam felháborodott.
 - Az eddigi viselkedésem csak múló beszámíthatatlanságnak tulajdonítható. Életfogytiglani bűnhődést
érdemelnék érte.
- Kényszermunkával súlyosbítva? Mert ez vár rád, ha feleségül veszel. Gondoltál már erre?
- Egész jól megálltam a helyemet ápolónőként - vágott vissza a férfi.
- Nagyszerű voltál, de ezzel még nincs vége a rád váró nehézségeknek. Néha meg kell tiltani valamit,
amikor egyszerűbb lenne beleegyezni. Időt kell szentelni a gyerekeknek olyankor is, amikor szívesebben
lennél egyedül. És...
- És szeretni kell őket - vágott közbe Sam. Magához ölelte az asszonyt. - Sam Jefferson, a megrögzött
agglegény ezennel könyörögve kéri, vess véget a nyomorúságának, és fogadd be a családodba.
- Én is nyomorúságosan éreztem magam, drágám.
- Ennek most vége. Már beszéltem Dianával. Megengedte, hogy ideköltözzem.
- És mi lesz a házaddal? Ezért dolgoztál annyit?
- Majd ott fogjuk tölteni a szabadságunkat - nevetett Sam. - Mit szólsz hozzá?
- Remek! - lelkendezett az asszony, és szenvedélyesen, szerelmesen megcsókolta.
- Ez hiányzott a legjobban - suttogta Sam.
Sharon az ágy felé húzta.
Jefferson kioldotta az asszony pongyolájának övét, és meleg tenyerét a keblére borította. Sharon teste
lángra lobbant. Már nem remélte, hogy legtitkosabb álma egyszer valóra válik.
- Szeretlek. Szeress, Sam! Itt és most, rögtön!
- Nem lehet - sóhajtotta a férfi, és a szája elé kapta a kezét.
- De miért?
- Bocsáss meg, drágám, de azt hiszem, most hányni fogok...