Jenny

Andrev Masov

A VIGASZDlJ NEVE RAY

Helent megijesztette a benne végbement változás.

Lélegzete elnehezült és érezte, hogy mellbimbói ágaskodni
kezdenek a felindulástól. Mindez nem kerülte el Raymond
figyelmét sem, olthatatlan vágy kerítette hatalmába…

Helen McKintosh, a vidéki könyvtárosnő harmadik

díjat nyer egy pályázaton. A nyeremény: egy teljes nap és
éjszaka Ray Bonddal, a népszerű popénekessel. Olyan
szép, hogy nem is lehet igaz! A baj csak az, hogy a sztár
helyett a cég menedzsere fogadja Helent a reptéren,
akinek történetesen szintén Ray a keresztneve. A lány
természetesen összetéveszti őt az énekes Ray-vel, s a fiú
meg is hagyja őt tévhitében. Egy darabig…
 Ön irigylésre méltó, mert minden egyes Jennyvel pikáns
olvasmányélmény vár Önre

Az eredeti mű címe: Ein Trostpreis namens Ray

Eredeti kiadás: 1988, BASTEI KIADÓ
Fordította: DANCSECS ZSUZSANNA
A bontót KUCSERA KATALIN tervezte
Címlapfotó: BASTEI KIADÓ
© 1988 by Bastei Verlag, Gustav H. Lübbe GmbH & Co
ISSN 0865-073 x
© Hungarian translation Dancsecs Zsuzsanna, 1990
Felelős kiadó: Drucker Tibor,
a TÉKA Könyvértékesítő, Könyvtárellátó és Könyvkiadó Vállalat
igazgatója
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
Készült Debrecenben, az 1990. évben
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
A nyomdai rendelés törzsszáma: 3240.66-14-2
Felelős szerkesztő: Dimák Márta
Műszaki szerkesztő: Kucsera Katalin

Élesen felberregett a csengő. Helen Mackintosh kritikus pillantást

vetett a mázzal teli lábasra. Éppen ánizsos aprósüteményt sütött és
egyáltalán nem volt ínyére, hogy megzavarták. Külön bosszantotta,
hogy ez a szabadnapján történik. Belekóstolt a mázba, és elégedetten
bólintott. Már majdnem készen volt. Újfent heves csengetés hallatszott.
– Ugyancsak sürgős lehet valakinek – mormolta Helen homlokát
ráncolva.
– Jövök már! – kiáltott bosszúsan.
Helen az észak-dakotai Aberdeen peremvárosában dolgozott
könyvtárosként, és nem volt könnyű megértetnie az itt lakókkal, hogy
szabadnapján ne zavarják. Itt mindenki ismert mindenkit, és ha
valakinek lejárt a kölcsönzési határideje, fogta magát és egyszerűen
eljött Helen lakására, bocsánatkérő mosoly kíséretében visszahozta a
könyvet, leült a konyhában és jóízűen elpusztított egy csomó
legendásan remek ánizsos aprósüteményt. Ha férfi volt az illető,
megpróbált randevút kérni, ami egyáltalán nem volt csoda, hiszen
Helen Mackintosh kifejezetten szép nő volt, vörösbe hajló
gesztenyebarna hajjal, ami kihangsúlyozta keskeny arcát. Nagy, érzéki
szája az előkandikáló tökéletesen ép, vakítóan fehér fogsorral éppolyan
nagy hatást tett a férfiakra, mint kifejező, smaragdzöld szeme.
– Szerda van, és én szabadnapos vagyok! – kiáltott hangosan,
miközben ajtót nyitott. – Te vagy az? – kérdezte meglepetten. – Talán
tűz van valahol, minek csapsz ilyen éktelen lármát?
Rita Pherson túlságosan izgatott volt, semhogy Helen bosszús
hangját tudomásul vegye, és ezúttal elmaradt az egyébként szokásos
elismerő dicséret is az aprósütemények ínycsiklandozó illatára
vonatkozóan.
– Találd ki, mi ez itt! – szólította fel villogó szemmel barátnőjét, és
meglobogtatott egy borítékot.
Helen becsukta az ajtót, barátnőjéhez fordult és miután futó
pillantást vetett a borítékra, így szólt:
– Nos, mindenesetre az én levelem. Elcsábítottad a postást? Hogy
került hozzád?
Rita figyelembe se vette a Helen hangjában bujkáló jóindulatú
iróniát, csak megrázta fekete fürtjeit.
– Nem is akarod tudni, mi ez? – sürgette türelmetlenül.
Követte barátnőjét a konyhába, ahol Helen kötényt kötött a rajta
levő farmer és póló elé, majd újra a süteménymáznak szentelte
figyelmét.
 – Dehogynem akarom – válaszolt kissé figyelmetlenül –, hacsak
nem a telefontársaság figyelmeztetéséről van szó.
Közben az ánizslikőrt kereste, ami majd megadja a máznak a
végső, összetéveszthetetlen ízt.
– Nyisd ki és olvasd föl – mondta a barátnőjének, aki csak erre
várt. Rita föltépte a borítékot, kihúzta a levelet és olvasni kezdte.
– De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott fel. – Nyertél!
– Na végre – jegyezte meg Helen szárazon, aki épp rábukkant a
likőrösüvegre. – Mit is mondtál?
Rita értetlenül nézve a barátnőjére, Helen orra alá dugta a levelet.
– Nyertél a „World Wide Music” pályázatán.
Néha olyan különösnek találta Helent. Soha nem zökkent ki a
nyugalmából, és a férfiakkal olyan hűvösen bánt, hogy Rita számára
megmagyarázhatatlannak tűnt, mégis miért rajzanak csapatostul
körülötte. Vélhetően éppen azért, mert ilyen elutasító, gondolta Rita, és
figyelte barátnőjét, aki most épp a levelet olvasta. Helen, akinek a
nagyszülei Írországból vándoroltak be, sokáig New Yorkban élt, ott is
járt egyetemre. Aberdeenbe azért jött, hogy eladja nagyszülei házát.
Aztán annyira megtetszett neki a ház, hogy inkább megtartotta és
felújíttatta. Ez másfél éve történt, és Rita úgy ismerte meg őt, hogy
akkori vőlegénye – mint a környék szinte valamennyi férfija –
megpróbált kapcsolatba kerülni Helennel. Természetesen az egészből
nem lett semmi, sőt miután Rita hosszasan megtárgyalta az ügyet
Helennel, szó szerint a sivatagba zavarta az ingatag vőlegényt.
Elmosolyodott erre a gondolatra. John ugyanis archeológus volt, és
most valahol Afrikában tevékenykedett egy ásatáson. Rita, aki a
polgármester mellett dolgozott, hálából megszerezte Helennek a
könyvtárosi állást.
Ahogy telt az idő, egyre jobban összebarátkoztak, jól megértették
egymást, csak Helen férfiakkal szembeni tartózkodása maradt talányos
Rita előtt. Úgy gondolta, bizonyára egy zátonyra futott kapcsolat lehet
az ok, de barátnője következetesen hallgatott erről a témáról.
– Micsoda hülyeség – mondta mérgesen Helen, miután
végigolvasta á levelet. – Muszáj volt épp a harmadik díjat
megnyernem? – A konyhaasztalra hajította a levelet, és a sütőhöz
fordult.
 – Ó, a fenébe, most még a mázat is elrontottam!
Gyorsan lekapta a lábast a tűzhelyről, és sistergő hangok töltötték
be a konyhát, ahogy beleállította a mosogatóba.
– De hát a harmadik díj egyszerűen fantasztikus! – ellenkezett Rita,
aki újra átfutotta a levelet.
– Egy nap és egy éjszaka Los Angelesben Ray Bond oldalán.
Szívesen cserélnék veled, különösen ami az éjszakát illeti. –
Sokatmondóan vihogott.
– Ray Bondnak meglehetősen rámenős híre van, és egyszerűen
fantasztikusan néz ki.
– Los Angelest már ismerem – válaszolt Helen szárazon. – Elég
kellemes város, ha van az embernek ideje és pénze. Ray Bondot viszont
nem ismerem. Netán James Bond testvére?
Rita csodálkozva kapkodott levegő után.
– Micsoda? Te nem ismered Ray Bondot? Az összes slágerlistát ő
vezeti – mondta értetlenül. – „Úgy szeretek, mint a forgószél”, ezt a
dalt már biztosan hallottad!
– Ja igen, persze – válaszolta Helen meglehetősen közömbös
hangon. – Nem éppen a szerénység megtestesítője a fickó, ugye?
Valószínű azonban, hogy ha közelről megismered, szertefoszlik ez a
ragyogó nimbusz.
Helennek nevetnie kellett Rita elképedt arca láttán.
– Jó, jó, ne idegeskedj! Bizonyára csodaszép, maga a megtestesült
férfiasság! Rendben van így? De te jól tudod, hogy én inkább a
klasszikus zenét szeretem. Ami a popvilágot illeti, ott te jobban
kiismered magadat.
– De hát Ray Bond bálványozott szupersztár – ragaszkodott
véleményéhez Rita, akit mélyen megrázott barátnője tájékozatlansága.
– Meg vagyok róla győződve, hogy nők százezrei mindent odaadnának,
ha a helyedben lehetnének. Miért vettél részt a pályázaton, ha nem
érdekel Ray Bond?
Helen megcsóválta a fejét, és huncut mosollyal a barátnőjére
nézett.
– Azt reméltem, hogy elnyerem vagy az első, vagy a második díjat.
Az első díj egy hathetes álomutazás a Karib-tengeren egy olyan
luxushajón, amilyet te még álmodni sem tudsz. A második díj egy
terepjáró kocsi, egy fekete Chevrolet Blazer. Érted már, hogy miért
bosszant a harmadik díj?
Rita értetlenül csóválta a fejét.
– Na de…
– Semmi de, segíts inkább – szakította félbe energikusan Helen. –
A mázat addig kell rákennünk a süteményre, míg nem merevedik meg.
Apró ecsetet nyomott a barátnője kezébe, és a tepsi fölé hajolt.
Helen örült, hogy Rita nem forszírozza tovább ezt a témát, ő maga
már régóta nem gondolt a pályázatra, és hogy éppen ő egy napot és egy
éjszakát nyert Los Angelesben, meglehetősen sokkoló hatással volt rá.
Chester Los Angelesben élt, de Helennek semmi kedve sem volt
találkozni vele.
Chester Reynolds vendégprofesszor volt New Yorkban, és Helen
halálosan beleszeretett. Ez az időszak egyszerűen álomszép volt. A
professzor gyakori Los Angeles i utazásai eleinte nem zavarták, de egy
alkalommal meg akarta lepni őt, és utánarepült. Összeszorította az
ajkait, amint eszébe jutott a kínos élmény: Chester felesége nyitott
ajtót, karján egy csecsemővel, és gyanútlanul invitálta befelé. Helen
lóhalálában menekült, és New Yorkban elkeseredetten vetette bele
magát az államvizsgára való tanulásba. A munka ugyan elterelte a
figyelmét, de teljesen még mindig nem heverte ki ezt a dolgot, pedig
ennek már két éve. Attól fogva mélységes bizalmatlanságot érzett
minden férfi iránt, valami olyasmit, amiről még Ritával sem tudott
beszélni.
– Kész – mondta Rita megkönnyebbülten, miután az utolsó
süteményt is bekente mázzal, és föllélegezve letette a kis ecsetet. –
Most mit fogsz csinálni? – kérdezte kíváncsian Helent.
– Elmosogatok – válaszolta Helen, és hangosan felnevetett
barátnője sértődött arca láttán. Tudta, hogy Rita kérdése a pályázatra
vonatkozott. – Miért, szerinted mit kellene tennem? – kérdezett vissza,
miközben bepakolta az edényeket a mosogatógépbe.
– Én a te helyedben elutaznék – válaszolta lelkesen Rita. Enyhén
elpirult. – Egy éjszaka Ray Bonddal, jaj! Ilyen élményt csak egyszer él
át az ember életében!
Ez a Ray Bond bizonyára minden éjszaka más nővel éli át ezt az
élményt, gondolta ironikusan Helen. Majd pont egy ilyen vidéki
virágszálra vár! De nem közölte gondolatát barátnőjével, hanem
komolyan csak ennyit mondott:
– Hát akkor utazz te!
– Hogy mit csináljak? – kérdezte Rita értetlenül.
– Utazz Los Angelesbe, és csábíttasd el magadat ezzel a zenésszel!
Rita megütközve kapta fel a fejét.
– Azt akarod mondani, hogy…?
– Úgy van, azt akarom mondani, hogy neked adom ezt a férfit meg
a repülőjegyet – biztosította Ritát szárazon. – Aztán ha visszajöttél,
majd elmeséled, mit mulasztottam.
– Tényleg megtennéd? – Rita egyszerűen nem akart hinni a
fülének. A gondolat, hogy találkozhatna bálványozott kedvencével,
egészen felizgatta. – Jól meggondoltad? Csak nehogy később megbánd.
– Á, egészen biztosan nem – mondta Helen határozottan. –
Egyszerűen semmi kedvem hozzá. Különben is, ezen a hétvégén rendbe
akarom hozni a kertemet, így sehogy sem felel meg nekem ez az
időpont.
Ezt ugyan most találta ki, de Rita annyira belelkesedett, hogy
esetleg Helen helyett ő utazhatna, hogy nem kérdezett többet. Csak
viharosan átölelte barátnőjét, majd izgatottan elrohant, hogy
szomszédjainak is szétkürtölje a nagy újságot.
Helen elgondolkodva nézett utána. Remélhetőleg nem csalódik
nagyot. Rita ugyan kedves lány volt, de a férfiakkal szemben
elképesztően naiv. Képes volt minden valamirevaló férfiba beleesni,
különösen, ha Johnra, volt vőlegényére egy picit is hasonlított.
Lélekben még mindig őt gyászolta. Helen megcsóválta a fejét. Ilyesmi
vele soha többet nem fordulhat elő, gondolta, és tökéletesen biztos volt
magában.
– Mi az, hogy eltűnt? Az ember elvesztheti a kulcscsomóját vagy a
hitelkártyáját, de egy popsztárt talán mégsem! – Raymond Chambers
forrt a dühtől. Közönségszervezőként ugyanis a „World Wide Music”
(WWM) által menedzselt sztárok programjának szervezése is az ő
feladatai közé tartozott. Nem volt éppen könnyű dolga! Idejének nagy
részét azzal töltötte, hogy meglehetősen önfejű művészek után
szaladgált, és ha szükséges volt, akár erővel is sajtó- és egyéb
programjaik betartására kényszerítette őket. Ray Bond különösen nehéz
eset volt.
– Nem érdekelnek a bocsánatkérései – sisteregte a telefonba. –
Azonnal kerítse elő nekem Bondot! Három órán belül itt legyen az
irodámban, megértette?
Dühösen lecsapta a kagylót. Pillantása a pályázat nyertesének
válaszlevelére esett. A díj az ő ötlete volt, de Raymond most őszintén
kételkedni kezdett benne, vajon igazán olyan jó-e, ahogy kezdetben
gondolta. Ray Bond nem volt éppen a legalkalmasabb alany ilyen
szerepre, és amit ennek a Helen Mackintoshnak a leveléből kiolvasott,
csak megerősítette az aggodalmát. Miért kellett pont egy ilyen vidéki
szobanövénynek megnyernie ezt a díjat! – gondolta rosszkedvűen. A
levélből szinte csöpögött a túláradó lelkesedés Ray Bond személyét
illetően, és Raymond őszintén aggódni kezdett. Az énekesről sok
mindent el lehetett mondani, csak éppen azt nem, hogy romantikus
alaptermészetű lenne, és ha ez a nő nem kifejezetten szép, valószínűleg
rá sem hederít. Hogy mi történne, ha a hölgy mégis jó külsejű,
Raymond azt is nagyon jól el tudta képzelni, csak épp sehogysem volt
ínyére a dolog.
Bond nőügyeinek egyszer s mindenkorra véget kell vetni! –
gondolta morcosan. El is határozta, komolyan beszél Ray-vel. De
ahhoz először meg kell találni! Valószínűleg most is egy nővel tűnt el,
és Raymond tudta, jó ideig eltart, míg megtalálják. Legutóbb egy teljes
hétig nem mutatkozott.
A telefon csengése szakította félbe gondolatait.
– Megtalálta? – kiáltott bele a kagylóba.
– Kit, Raymond? – hallotta főnöke nyugodt hangját a vonal másik
végén. Raymond legszívesebben a nyelvét harapta volna le, de már
késő volt.
– Ray Bondot, Jack: tegnap este óta… hát, szóval eltűnt.
Raymond tudta, semmi értelme sincs Jack Bradynek hazudni.
Főnöke már régóta igazgatta az üzletet, és jól ismerte az embereit.
Raymond biztos volt benne, hogy Bond eltűnéséről is tud már. A
„World Wide Music” Társaság elnökének következő szavai csak
megerősítették ezt a feltevést:
 – Ha értesüléseim nem csalnak, „006”-nak ma délután kellene a
reptérre mennie ez elé az észak-dakotai hölgy elé, igaz, Ray?
Jack hangja még mindig meglehetősen lágyan hangzott, de egy
árnyalatnyival mélyebben. Raymond tudta, mit jelent ez. Hogy Raynek
szólította, már a vihar előjele volt. A viharé, mely mindjárt kitör.
– Igen, Jack, igaz. – Raymond mélyet lélegzett. – Azt hiszem, Bond
már útban van hozzám.
– Úgy, azt hiszi. Akarja tudni, Raymond, hogy én mit hiszek?
– Természetesen, Jack.
– Igazán nagyszerű, hogy érdekli a véleményem. – Brady hangja
meglehetősen felerősödött, amikor folytatta. – Azt hiszem, hogy ez az
elfuserált Casanova valahol egy titkárnővel hentereg, és minden egyéb
más jár a fejében, csak éppen ez a dél-dakotai hölgy nem – csattant fel
Brady.
– Észak-dakotai, Jack – javította ki csendben Raymond, de Brady
nem is hallgatott rá. Már elkapta a gépszíj.
– Nagyon jól tudja, hogy fog reagálni a sajtó, ha kiderül, hogy ezt a
vidéki libát felültettük. Efféle nyilvánosságot nem engedhetünk meg
magunknak, Raymond. Bond következő turnéjára, amennyire tudom,
még nem keltek el a jegyek, és nehezen tudom elképzelni, hogy egy
olyan sajtóhír, hogy semmibe sem veszi a rajongóit, megtöltené a
koncerttermeket.
Ezt Raymond is tudta.
– Meg tudjuk találni Bondot, Jack – válaszolta. – Danny O’Toole-t
bíztam meg ezzel. Ha valaki, ő megtalálja.
– Nagyon remélem, Raymond – morogta Brady. – Ha megtalálták,
én is szeretnék vele néhány keresetlen szót váltani.
– Nem tudom, lesz-e rá idő – mondta Raymond, de Brady
bosszúsan félbeszakította. – Legyen. Ugyanis maga fog a reptérre
menni a hölgy elé. Biztos akarok lenni abban, hogy aki fogadja őt,
józan.
– De Jack, benne van a kiírásban, hogy a díj nyertesét álmai sztárja
személyesen üdvözli a repülőtéren.
– Azt fogja tenni, amit mondtam. Találjon ki valamit, Ray! Tőlem
akár szőke parókát is feltehet, és gitárt akaszthat a nyakába, Ray, ha
úgy tetszik, megértette?
 Ezzel Jack Brady befejezettnek tekintette a beszélgetést. Raymond
mozdulatlanul meredt a kezében lévő telefonkagylóra. Gyűlölte, ha
Raynek szólítják, és Jack Brady nagyon jól tudta ezt.
– Még hogy találjak ki valamit! – Benyomott egy gombot a házi
telefonkészüléken.
– Lizzy, jelentkezett már Danny?
– Nem, sajnos még nem, Mr. Chambers. Fölhívjam a csipogóján?
– Nem, nem, köszönöm, minden rendben.
Raymond nagy sóhajtással hátradőlt a karosszékben. Ha Danny
nyomon lenne, már magától is jelentkezett volna. Raymond tudta, hogy
ír származású munkatársa kitűnő ember, de persze csodákra ő sem
képes. Kivett egy cigarettát a csomagból, és rágyújtott. Úgy tűnik, nem
marad más hátra, mint lenyelni a békát és személyesen fogadni ezt a
Miss Helen Mackintosht.
– Helen Mackintosh – mondta ki hangosan a nevet. Így csak egy
besavanyodott falusi tanítónőt hívhatnak, aki régimódi, feltornyozott
frizurát és szemüveget visel. Hát ez érdekes lesz! Ha még egyszer a
kezem közé kerül Ray Bond, esküszöm, nem sok marad belőle! –
esküdözött Raymond fogcsikorgatva. Ma este moziba akart menni, és
tessék, most foglalkozhat ezzel a falusi „szépséggel”! Vélhetően
borzasztóan régimódi, hosszú, maga kötötte szoknyát hord, és Los
Angeles a szemében második Szodoma és Gomorra.
– Szép kilátások! – szitkozódott Raymond halkan, és újra elmerült
az állítólagos Helen Mackintosh levelében.
Amikor Helen Los Angelesben kiszállt a gépből, elviselhetetlen
hőség csapta meg. Ugyan Aberdeenben is nyár volt, de ezzel a
fojtogató, nehéz Los Angeles-i levegővel össze sem lehetett hasonlítani.
Miközben átsietett az indulási csarnokon és a megbeszélt találkozóhely
felé igyekezett, szemével a sajtó embereit kereste, akikről a WWM
bizonyára szép számban előre gondoskodott. A férfiak elismerő
pillantásait figyelembe se vette, ezt már New Yorkban és Aberdeenben
megszokta.
Igazán lehetetlen helyzet; a nagy izgalomban Rita elfelejtette
odaadni Ray Bond fényképét! – gondolta mérgesen Helen. De hát nem
ez volt az egyetlen bosszantó dolog. Helen nem kis csodálkozására Rita
tegnap este megjelent nála, teljesen ki volt borulva magából, és közölte,
mégsem tud Los Angelesbe repülni: volt vőlegénye, John visszatért
Afrikából, hogy feleségül vegye őt.
Helen először arra gondolt, lemond mindent, de Rita rábeszélésére
mégis elindult. A helye a repülőn már le volt foglalva, azonkívül Rita
írt egy levelet Helen nevében a WWM-nek, amelyben biztosra ígérte az
érkezését. Rita szerint ezt már nem szabad visszacsinálni.
Helen megtalálta a találkozóhelyet, de a sajtó képviselőinek még
mindig nyoma sem volt. Talán eltévesztették az időpontot, gondolta
Helen félig dühösen, félig megkönnyebbülve. Egyszerűen nem érezte
jól magát itt. Túlságosan jól emlékezett az utolsó alkalomra, milyen
reményteljesen és örömmel szállt ki akkor a repülőből, amikor Chestert
akarta meglepni. Összeszorult a szíve. Nos, most újra itt vagyok, és
nem hagyom, hogy ez a régi történet elrontsa a hangulatomat! –
gondolta.
Körülpillantott, de senkit sem látott, aki popsztárra emlékeztette
volna. Riporterek sehol. Nem maradt más hátra, mint várakozni.
Mindenesetre a WWM közönségszervező osztályának alaposan
megmondom a véleményemet, gondolta, és cigarettát vett elő.
– Megengedi? – A férfi, aki eddig nem messze tőle egy oszlopnak
támaszkodott, drága ezüst öngyújtót tartott elé.
– Köszönöm – mondta Helen, és figyelmesen megnézte a férfit, aki
harmincas évei közepén járhatott. Sötétszőke haja volt és olyan
mélykék szeme, amihez hasonlót Helen még sosem látott. A szem
intenzív kékje különös kontrasztban állt haja színével.
– Szintén vár valakit? – kérdezte a férfi, és elismerően szemlélte
Helent.
Helen érezte, hogy ha lehet, még nagyobb forróság önti el, mint
eddig. Idegesítette, hogy ez a vadidegen férfi pusztán a pillantásával fel
tudta izgatni, így válasza elutasítóbban hangzott, mint ahogy akarta.
– Ugyan mi másért ácsorognék különben itt? – felelte.
Látta, hogy a férfi szemöldöke magasba húzódik, és már meg is
bánta az ingerült hangot. – Bocsásson meg, iszonyú a hőség – mondta
egy elragadó mosoly kíséretében.
– Aberdeenből jövök, Észak-Dakotából, tudja, és ott…
Raymond Chambers körül hirtelen megritkult a levegő.
– Hogy honnan? – kérdezte hitetlenkedve.
 Helen meglepetten nézett rá.
– Aberdeenből – ismételte. – Az észak-dakotai Aberdeen-ből.
Észak-Dakota az Amerikai Egyesült Államok egyike.
Ebben a pillanatban Raymond egyáltalán nem úgy nézett ki, mint
az Egyesült Államok legnagyobb zenetársaságának legsikeresebb
menedzsere. Nem tudta levenni a szemét Helenről, csak csóválta a
fejét.
– Ön Helen Mackintosh – bökte ki végül.
Most Helenen volt a csodálkozás sora.
– Honnan tudja…? – hirtelen hangos nevetésben tört ki. – Ön Ray
Bond?
Raymond csak bólintott. Képtelen volt bármit is megmagyarázni.
Pillantása újra végigvándorolt Helenen, és érezte, hogy kiszárad a szája.
Micsoda nő! – gondolta, és áldotta a sorsát, hogy Danny nem találta
meg Ray Bondot. Helen igazán nem felelt meg annak a képnek, amit ő
előre lefestett róla. Lazacszínű sifonból készült nadrágkosztümöt viselt,
amely puhán fogta körül tökéletes alakját. Vöröses haja kibontva omlott
a vállára, szemét sötét napszemüveg takarta. Amikor levette a
szemüveget, Raymond tekintete egy huncutul csillogó, smaragdzöld
szempárral találkozott.
– Én is másmilyennek képzeltem magát – vallotta be Helen, és
mosolya ismét megmutatta hibátlan fehér fogsorát.
A férfi értetlen csodálkozását Helen már a szokásos
magabiztossággal viszonozta, de azért még eltartott egy ideig, amíg a
pulzusa ismét normálisan vert.
Időközben Raymond is magához tért. Végre átadta a virágcsokrot,
amiről a titkárnője gondoskodott.
– Isten hozta Los Angelesben – mondta melegen, és elvette Helen
csomagját. – Kint vár a kocsi.
Helen követte őt a repülőtéri csarnokon keresztül és mosolyognia
kellett, amikor észrevette, hogy a férfi folyton visszafordul hozzá.
Aztán Raymond hátára esett a pillantása, és egy pillanatra kétségei
támadtak afelől, vajon tényleg helyes-e, amit tesz. Eredetileg meg
akarta mutatni a beképzelt popsztárnak, hogy nem minden nővel tehet
azt, amit akar. Rita bőven mesélt az énekes botrányairól. De Bond
lényegesen szimpatikusabb volt, mint ahogy képzelte, és…
 Miféle ostobaság ez? – szakította félbe gondolatait bosszúsan. Ray
Bond javíthatatlan nőfaló. Csak ne kezdd mentegetni, csupán mert
másképp néz ki, mint ahogy elképzelted! – Némán ült be a hosszú,
fekete limuzinba. Borotvaszesz szolid illata ütötte meg az orrát, és alig
észrevehetően összerezzent, amikor a férfi a biztonsági öv becsatolása
közben hozzáért.
– Milyennek képzelte Ray Bondot? – kérdezte Raymond
kíváncsian, miközben a nehéz kocsi zajtalanul elindult.
Valahogy faragatlanabbnak – akarta mondani, de még idejében
javítani tudott. – …agresszívebbnek.
Helen röviden felnevetett, és hangjának mély, vibráló tónusa úgy
futott végig Raymond testén, mint az elektromos áram.
– A sajtó tudósításai alapján igazán nem szenved hiányt női
rajongókban – folytatta Helen, és kihívóan hozzátette: – Egyáltalán jut
még ideje zenélni?
– Öö… én épp most készülök egy hosszabb turnéra az Államokban
– válaszolta Raymond sietve.
– Igazán? Nos, őszintén remélem, hogy közönségszervező
osztályuk ezt a turnét jobban előkészíti majd, mint az én fogadásomat –
mondta Helen meglehetősen hűvösen. – A menedzsere nem lehet
valami nagy ász!
– Úgy gondolja? Tulajdonképpen én egész szimpatikusnak tartom.
Ezek szerint még sosem látott képet Rayről! – gondolta Raymond.
Fel kellene világosítanom a félreértésről. – De valami visszatartotta
ettől. Először meg akarta ismerni ezt a nőt egy kicsit közelebbről, és
ebből a szempontból igazán szerencse, hogy az igazi Ray Bond, úgy
tűnik, teljesen ismeretlen előtte. Ha most megmondaná neki, hogy ő az
a bizonyos „nem valami nagy ász”, az ismerkedésből semmi sem lesz.
– Aha – válaszolt Helen nem különösebben érdeklődve. – Észak-
Dakotába is jön?
– Azt hiszem, Minneapolisban játszunk. Messze van az magának?
– Ó, csak azért kérdeztem, mert a barátnőm, Rita, nagyon
lelkesedik magáért – válaszolta Helen hűvösen. – Én személy szerint
inkább komolyzenei koncertekre járok.
– Én is – felelte Raymond meggondolatlanul. Csak Helen
megütközött pillantására tudatosodott benne, hogy nem volt valami
épületes a válasza. – Úgy értem, nekem aligha van alkalmam Ray
Bond-koncertre járni, nem igaz?
Helen nevetésére megkönnyebbült. A fenébe is, figyelj jobban arra,
mit mondasz! – rótta meg magát. – Különben nyomban kiderül a
turpisság. Helen Mackintosh nem buta kislány.
– Maga csupa meglepetés – mondta vidáman Helen. – Azt hittem, a
saját zenéjén kívül nem ismer mást.
– Ó, Mozart sem rossz – replikázott Raymond. – És Leonard
Bernsteinért akár a saját fellépésemet is szívesen lemondanám.
Helen felhúzva a szemöldökét, vizsgálódva méregette a férfit.
Raymondnak össze kellett szednie magát, nehogy belecsókoljon szépen
ívelt nyakába. Egyszerűen el volt ragadtatva Helentől, és remélte, hogy
Danny nem tudja egyhamar előkeríteni Ray Bondot. Helen Mackintosh
túlságosan jó ennek a playboynak, villant át az agyán.
Egy ideig még a klasszikus zenéről beszélgettek, és épp
megállapították, hogy mindkettőjüknek Bach az igazi kedvence, amikor
a kocsi megállt a szálloda előtt, amelyben szobát foglaltak Helennek.
– Hát itt volnánk – mondta Raymond, és nem lehetett nem
észrevenni a csalódást a hangában. Hirtelen támadt egy ötlete: – Nem
éhes? – kérdezte reménykedve. Az eredeti terv szerint a WWM
székházában tartandó fogadásra kellett volna menniük, és ezt Helen is
tudta.
– Nem a központban várnak bennünket? – kérdezte a lány. – Azt
hittem, ott lesz a fogadás.
Raymond az órájára nézett.
– Egy kicsit később lesz, csak tíz órakor kerül rá sor – felelte
nevetve. – Ha nem túl fáradt a hosszú repülőúttól…
– Egyáltalán nem vagyok fáradt – szakította félbe gyorsan Helen,
és elpirult, amikor észrevette a férfi szemében felcsillanó örömöt. –
Úgy gondolom, enni is tudnék valamit – tette még hozzá.
Semmi kétség, tetszett neki a férfi, és figyelmeztette magát a
veszélyre. Ez itt egy nőfaló, és ő, Helen Mackintosh nem fog beleesni!
Csak ne lenne olyan hihetetlenül kék a szeme! Érezte, hogy újra elönti
a forróság, és a gyomrában a remegés sem az éhség jele volt. Azok
után, amennyit a repülőgépen evett…
 – Nagyszerű – mondta Raymond, aki észrevette a pirulást. – Akkor
megvárom az előtérben. Csak először szeretnék meggyőződni róla,
megfelelőnek találja-e a lakosztályt.
Kiszállva Helen egy pillantást vetett a szállodára. Nemigen tudta
elképzelni, hogy bárki is kivetnivalót találjon ezen az épületen. De nem
szólt semmit, csak követte Raymondot a luxushotel belsejébe.
– Elégedett? – Raymond az ajtónál állt, kezét összefonva a mellén,
és mosolyogva figyelte Helent.
– Ez egyszerűen fantasztikus – válaszolta elragadtatottan. Letette a
táskáját és ráült a széles, szürke drapériával bevont ágyra. Könyökére
támaszkodott, és huncut pillantással nézett fel Raymondra.
– Ez kárpótol a hűvös fogadtatásért. Igazán kíváncsi vagyok, mi
mindennel rukkol még elő az ön cége.
Raymond hirtelen csomót érzett a torkában, és ügy tűnt, mintha a
levegő hőmérséklete hirtelen emelkedett volna a szobában. Mit nem
adott volna érte, ha Helen mellett fekhetett volna az ágyon, és
végigcsókolhatta volna remekbe formált testét! Valószínűleg
egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról ezt a kívánságot, mert Helen
felállt, és enyhén rekedt hangon arra kérte, hagyja el a szobát,
zuhanyozni szeretne. – Bár a szomszéd szobában is megvárhat –
mondta, és ugyanabban a pillanatban már dühös is volt magára. Miért
mondasz ilyet? – dorgálta magát. Ugyanúgy megvárhat a szálló
halljában is. De valami belülről ösztönözte arra, hogy megtegye ezt az
ajánlatot, és persze Raymond azonnal el is fogadta.
Miközben Helen hideg zuhannyal hűtötte felhevült testét,
gondolatai a szomszéd szobában várakozó férfin jártak. Izgatta őt – ez
veszélyhelyzetet jelzett. Nem azért jött Los Angelesbe, hogy újfent
valami szerencsétlen afférba keveredjen, de meg kellett állapítania,
hogy pillanatnyilag mégis a legjobb úton van efelé. Ray Bond egészen
más volt, mint ahogy azt Rita lelkendező leírása alapján elképzelte.
Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez a férfi olyan gátlástalan
nőcsábász lenne, ahogy az az elbeszélésekből kitűnt. Ragyogóan néz ki,
tulajdonképpen túlságosan is elegáns ahhoz képest, hogy popsztár, és
Helen el tudta képzelni, hogy a nők buknak rá. De valami mégis
mindennek ellene szól, gondolta. Mintha szégyenlős lenne, nem,
inkább tartózkodó, javította ki magát gondolatban. És a szeme, ez az
őrülten kék szem, szintén nem vall egy Casanovára, aki csak játszik a
nőkkel, aztán eldobja őket, ha már kedvét töltötte velük. Nos, nem sok
kedve volt kipróbálni, vajon téved-e. Lassan megtörülközött, és elindult
a hálószobába, hogy felöltözzön. A legjobb, ha nem engedem odáig
fajulni a dolgokat, hogy Mr. Ray Bond megpróbáljon játszani velem,
határozta el. De tudta, nehéz lesz távol tartania magát tőle.
Épp a bugyiját akarta felhúzni, amikor megszólalt a telefon a
szomszéd szobában. Maga elé kapta a törülközőt, és automatikusan
kinyitotta az ajtót.
Raymond, aki egy kényelmes karosszékben ült, a lány láttán
felpattant, és hangosan felsóhajtott. Az első pillanatban Helen nem
tudta, mi történt a férfival, miért vonja össze a szemöldökét, miért a
pajkosan cikázó fény a szemében. Aztán végignézett magán és elpirult.
A vékony törülköző többet mutatott a testéből, mint amennyit takart.
Helen a melle elé kapta a kezét.
– Én… én azt gondoltam, talán fontos hívás – mondta, és
visszafojtotta a lélegzetét. Raymond közeledni kezdett feléje.
– Bizonyára a portás volt, talán kellemes itt-tartózkodást akart
kívánni – felelte Raymond anélkül, hogy szemét levette volna Helenről.
Sokkal szebb, mint gondoltam, állapította meg, miközben szeme ide-
oda járt Helen testén. A vöröses haj még kissé nedvesen csillogott az
ablakból ráeső nap fényében. Bőre enyhén barna, hibátlan melle nagy
és erőteljesen ívelt volt, és pillanatnyilag egyre jobban hullámzott.
Kitikkadt, amikor Helen lábára tekintett. Karcsú volt, tökéletesen
formált, és úgy tűnt, sehol sincs vége.
De a legcsodálatosabb a szeme volt! Tágra nyílt pupillákkal állta a
pillantását. Raymond úgy cselekedett, mintha belső parancsra tenné.
Helenhez lépett és átkarolta. A lány nem tiltakozott. Úgy bújt hozzá,
mintha csak erre várt volna.
Helen nem fogta fel, mi történik vele. Képtelen volt bármit tenni
vagy mondani. Kék szeme pillantása megbabonázta, teste a férfiéhoz
simult, fejét hátrahajtotta, hogy Ray megcsókolhassa.
A férfi ajka enyhén dohányízű volt. Ez volt az utolsó, amit észlelt,
aztán már nem gondolkodott. Csak élvezte, hogy Ray nyelve az ő ajkát
érinti, majd könnyedén és játékosan ínye belső oldalára siklik, hogy a
legtávolabbi zugba is befurakodhasson. Helen ajka elnyílt, és ő is átadta
magát a nyelvek játékának. Ő is végigkutatta nyelvével Ray száját,
egyetlen millimétert sem felejtve ki, mintha csak örökre az
emlékezetébe akarná vésni. Csókjuk egyre szenvedélyesebb lett.
Nyelvük vad duettje közben Helen egyáltalán nem volt tudatában
annak, hogy csípőjét ringó mozgással a férfiéhoz dörzsöli. A vér
zsibongott fülében, és halkan felnyögött, amikor Raymond a gerincét
kezdte masszírozni. Agyában egy apró, fehér pont kezdett növekedni,
egyre nagyobb lett, és félő volt, hogy azonnal elborítja a fejét.
Ökölbe szorította a kezét, és levegő után kapkodva eltaszította
magától a férfit. Szédült, és szék után tapogatózott.
Raymond felindultan állva maradt és csodálkozva nézett rá.
– Mi van veled? – kérdezte rekedten, és felé nyújtotta a kezét. –
Valami nem tetszik?
Helen még mindig levegő után kapkodott. Úgy tért ki Raymond
keze elől, mintha mérges kígyó érintésétől tartana. E pillanatban
minden érintés sok lett volna. Lassan lecsillapodott belső felindultsága,
és az éjjeliszekrényen lévő cigaretta után nyúlt. Rágyújtott; mélyen
leszívta a füstöt.
– Valószínűleg nagy tapasztalatod lehet az efféle üdvözlések terén –
mondta, és maga is csodálkozott, hogy a hangja milyen nyugodt és
fegyelmezett. – Ez is benne van a programban?
Raymond lassan leeresztette a kezét.
– Ez most premier – mondta meglehetős nyomatékkal hangjában.
Na, most megkaptad, tessék, gondolta. Itt az eredménye, hogy Ray
Bondnak adtad ki magadat. Egyáltalán nem csoda, hogy Helen
bizalmatlan. Amilyen szörnyű híre van ennek a Bondnak!
Helen némán nézett rá. Ő is akarta ezt a csókot. Ezt kénytelen volt
bevallani magának. Mi történik itt? – kérdezte magától. Minden
elhatározása romba dőlt, amint Ray a karjába vette. – Egyszerűen nem
szabad a közelembe eresztenem – határozta el, és fölállt.
– Felöltözöm, aztán mehetünk – mondta, és elnyomta a cigarettáját
egy kristály hamutartóban. – Nem tart sokáig. Foglaltál már asztalt?
Raymond ingatta a fejét. Ez a nő legalább olyan talányos, mint
amilyen szép. Az egyik pillanatban szenvedélyes és odaadó, a másikban
hűvös és megközelíthetetlen. Hosszan utánanézett, amikor eltűnt a
hálószobában.
 Tudta, mi történne, ha Ray Bond meglátná. Nem nyughatna, amíg
az ágyába nem cipelné, és Raymond máris elhatározta: nem hagyja,
hogy így legyen. Nem hitte, hogy Helen ellen tudna állni Ray Bond
vonzerejének. És már azt is tudta, hogyan tartsa távol Rayt Helentől.
Jenny, Ray barátnője féltékeny volt, és nem minden ok nélkül.
Raymond elhatározta, hogy felhívja a figyelmét Helenre. Ez nem volt
éppen fair, de Raymond tudta, Raynek minden idejét lefoglalja majd,
hogy bebizonyítsa ártatlanságát Jennynek. Raymond általában nem
szokott ilyesmit tenni, de ha belegondolt, Ray sem éppen korrekt
Jennyvel szemben. És ezzel időt nyerne, hogy Helennek felfedje, ki is ő
valójában. A fogadás! Raymond halkan elkáromkodta magát. Le kell
mondania, különben minden kiderül.
Felvette a telefont, és Jack irodájának számát tárcsázta. A főnöke
ugyan széttépné, ha kiderülne az igazság, de Raymondot ez ebben a
pillanatban a legkevésbé sem érdekelte.
Amikor Helen újra belépett a szobába, Raymond a kanapén ült és
egy képes újságot lapozott. Amint megpillantotta a lányt, fölugrott és
elismerően füttyentett. Helen mosolygott és pördült egyet.
– Elégedett vagy? – kérdezte, holott a választ a férfi arcáról
egyértelműen le lehetett olvasni.
– Egyszerűen észbontóan nézel ki – válaszolt Raymond az
igazságnak megfelelően. És egyáltalán nem túlzott. Helen olívazöld, bő
vászonszoknyát viselt a hozzá való blézerrel, alatta pedig egy fekete,
majdnem átlátszó csipkeblúzt, ami ugyan eltakarta a mellét, de
meglehetősen szabad teret engedett a férfiak fantáziájának. Amennyire
Raymond meg tudta ítélni, nem hordott melltartót, de nem is volt rá
szüksége. Nyelt egyet, és úgy érezte, a nyelve a szájpadlására tapad.
Nem, Helen Mackintosh tényleg túl jó lenne Ray Bondnak! A kérdés
most már csak az, vajon nem túl jó-e Raymond Chambersnek is. Ezt
még ma este kideríti, gondolta, és remélte, hogy legendás vonzereje
nem pont ma este hagyja cserben.
Ebben a pillanatban csöngött a telefon, és Helen fölemelte a
kagylót.
– Ki az, kérem? – kérdezett bele hitetlenül a kagylóba. – Igen,
kapcsolja, kérem! Rita! Ez aztán a meglepetés.
 Raymond nem hallotta, mit mond ez a bizonyos Rita, csak azt,
hogy Helen bólint és vidáman néz rá.
– Igen, megvan.
Vélhetően róla volt szó, és Raymond fölállt, mutatta Helennek,
hogy kint megvárja. A lány azonban megrázta a fejét és intett, csak
maradjon nyugodtan ülve.
– Mit és? – kérdezte, majd halkan felnevetett. – Egész helyes.
A hang a vonal másik végén valószínűleg tiltakozhatott, mert Helen
újra nevetett, és olyan pillantásokkal méregette Raymondot, amitől
egyik pillanatban melege lett, majd a hideg futott végig a hátán.
– Na jó, hát akkor legyen fantasztikus – vetette közbe vidáman
Helen, és Raymond lassan úgy érezte, az állatkertben van, csak éppen a
ketrec másik oldalán, a rács mögött.
– Na igen – hallotta Helen kissé rekedtes hangját - magas, széles
vállú és nagyon jól nevelt.
Mintha ironikusan csengett volna a hangja, vagy tévedne?
– Barnára sült és sötétszőke.
Igen, ez én vagyok, és hirtelen borzasztó gondolat villant át az
agyán. Ha Helen beszélgetőpartnere ismeri Ray Bondot, óhatatlanul
észre fogja venni, hogy ez a leírás nem illik az énekesre. Visszatartotta
a lélegzetét, úgy várta a fejleményeket.
Helen fürkésző pillantást vetett rá.
– Nem, nem hiszem – mondta, és Raymond fellélegzett. Úgy
látszik, nem tűnt fel a barátnőnek, hogy Ray Bond világosszőke,
meglehetősen alacsony és sápadt.
– Vacsorázni hívott, Rita – mondta Helen, és bosszúsan ráncolta a
homlokát. – Nem, természetesen nem. Vendéglőbe megyünk,
feltehetően a WWM költségére – folytatta nem kevés malíciával. A
férfi már épp felháborodottan föl akart ugrani, de az utolsó pillanatban
sikerült uralkodnia magán. Hogy magyarázhatta volna meg, hogy a
vacsorát saját zsebéből fizeti? Helen bizonyára azonnal gyanút fogott
volna, és talán még az irodában is rákérdezett volna a dologra.
– Igen, azt hiszem, igen – hallotta Raymond a lány halk hangját.
Aztán már csak a másik nő beszélt, és Helen olyan furcsán nézett őrá,
hogy újra meglehetősen ideges lett.
Aztán végre befejeződött a beszélgetés, és Helen hozzá fordult.
 – Mehetünk? – Helen talányos mosollyal nézett rá, és Raymond a
karját nyújtotta a lánynak. – Melyik éttermet választottad? – Maga is
csodálkozott, milyen könnyedén jön a szájára a bizalmas tegezés.
Akárki is ez a felettébb jó kiállású, vonzó férfi, Ray Bond nem lehet.
Ez most már biztos! Rita leírása alapján ez egyértelmű. Nos, meg fogja
tudni, és Helent kezdte szórakoztatni az események ilyetén alakulása.
– Úgy gondoltam, a Pálmába megyünk – mondta Raymond,
miközben kiléptek a folyosóra, és a liftre vártak. – Ott van a legjobb
homár egész Kaliforniában.
– A Pálma? Nem a Santa Monica Boulevardon van? – kérdezte
halkan Helen.
– De igen, ismered? – csodálkozott Raymond.
– Én… hm, hát hogy ismerem, az túlzás. Egyszer már
szándékomban volt ott vacsorázni – válaszolta bezárkózva. Micsoda
szerencsétlen véletlen, hogy Ray Los Angeles több ezer vendéglője
közül pont azt az egyet választotta ki, ahova annak idején ő akarta
meghívni Chestert… Gondolatai egy pillanatra a múlton merengtek,
Raymond, aki látta, hogy Helennek valami kellemetlen emlék jutott
eszébe, tapintatosan hallgatott.
Ez a nő percről percre jobban érdekel, gondolta, miközben a lift a
földszintre ért. Mosolyognia kellett, ha Jack arcára gondolt, amikor
megismeri Helent. A WWM főnöke nem volt éppen lelkes az iménti
telefonbeszélgetésnél, de elhitte, hogy Helen rosszulléte miatt kell
elhalasztani a fogadást. És Ray Bondot is kikapcsolta egyelőre. Bond
barátnője egészen magánkívül volt, amikor elmondta neki, hogy a
díjnyertes hölgy épp Ray esete. Raymondnak nem voltak kétségei
afelől, Jenny gondoskodni fog róla, hogy Ray ne kerüljön egyhamar
Helen közelébe.
Beszívta a lány parfümjének fanyar, finom illatát, és tudta, mindent
megtenne azért, hogy meghódítsa. Nem sejthette, hogy néhány perccel
ezelőtt Helen szinte szó szerint ugyanezt gondolta róla…
– Nem sajnálod, hogy még sohasem hallottalak énekelni? –
kérdezte Helen mosolyogva és odaadó pillantással tekintett
Raymondra. – Ugyan sokszor hallgattam a dalaidat a rádióban, de
szeretnélek egyszer élőben is hallani.
 Raymondnak majdnem cigányútra ment a bor. Óvatosan letette a
poharat az asztalra.
– Hát igen, én is sajnálom – bizonygatta ő is lelkesen. – Csak az a
probléma, hogy itt nincs zenekar, hogy kísérne – fűzte hozzá. Magának
pedig gratulált, hogy szerencsére olyan éttermet választott, ahol nincs
élő zene.
De Helen nem adta fel olyan könnyen.
– Biztos vagyok benne, hogy keríteni tudunk itt valahol egy gitárt –
erősködött, és odaintette a pincért.
Raymond megadóan lehunyta a szemét, így nem láthatta Helen
vidám tekintetét. Remélhetőleg nem túl muzikális az étterem
személyzete! – gondolta, de kívánsága nem talált meghallgatásra. A
pincér, miután megtudta, ki a vendég, lelkesen biztosította őket arról,
hogy igenis van gitárjuk.
– Sokszor hallottam a dalait a rádióban – mondta Raymondnak –,
igazán kitűnőek.
Raymond kényszeredett mosollyal nyugtázta a bókot. Még
szerencse, hogy nem tudja, hogy néz ki Ray! – gondolta, holott ebben a
helyzetben ez most lényegtelen volt. Amint az első hangot meghallja
tőle, Helen tudni fogja, hogy ő nem Ray Bond.
Gondolatai olyannyira kiültek szenvedő arcára, hogy Helennek
minden önuralmára szüksége volt, ha nem akart hangosan nevetni. Na
most aztán megvagy, jómadár! – gondolta és remekül szórakozott.
Helen Mackintosht nem lehet olyan könnyen az orránál fogva vezetni.
Ebben a pillanatban megérkezett a desszert, és Raymond arra kérte
a pincért, hogy csak vacsora után hozza a gitárt.
Miközben kedvetlenül turkált a csodálatos őszibarackkehelyben,
görcsösen gondolkodott, hogyan is menekülhetne ebből a szorult
helyzetből. Az este amúgy is egészen másképp alakult, mint ahogy
elképzelte magának. Helen nemcsak szép, de roppant intelligens is volt,
és frappáns megjegyzései, humora egyre jobban magukkal ragadták
Raymondot. Sokat mesélt Aberdeenről és Észak-Dakota nyers
szépségéről, de a férfi próbálkozásai elől, hogy személyéről is
megtudjon valamit, rendre ügyesen kitért. Éppen ellenkezőleg, „zenei
karrier”-jére vonatkozó célirányos kérdéseivel rendesen megizzasztotta
Raymondot.
 – Nem ízlik a desszert? – kérdezte tőle álszent szemforgatással.
– De, de – válaszolt Raymond, és bizonyítékul meglehetősen
nagyot kanalazott belőle. Úgy érezte magát, mint a halálraítélt, aki a
hóhérjával vacsorál. Hirtelen támadt egy ötlete:
– Attól tartok, csalódást kell neked okoznom – mondta megjátszott
sajnálattal, mintha csak most jutott volna eszébe, amit mondani akart. –
Sajnos, nem énekelhetem el az új dalaimat. Tudod, a jogokat eladtuk
egy lemezforgalmazási társaságnak, és ők minden nyilvános fellépést
letiltottak. És ez itt nyilvános fellépésnek számítana – tette hozzá
elégedetten.
Helen felvonta a szemöldökét. Nem is olyan buta, gondolta
elismerően és egy pillanatra elgondolkodott.
– Tudod mit, akkor énekeld az „Ez a föld az én hazám”-at, az
népdal, mindenki elénekelheti jogi viták nélkül, nem igaz?
– Igen, de az emberek…
– Az emberek örülni fognak, hogy élőben láthatják és hallhatják a
nagy Ray Bondot. Őket nem fogja érdekelni, mit énekelsz – szakította
félbe a férfit.
Raymond a bár felé tekintett, és kétségbeesetten látta, hogy ott áll a
pincér, kezében egy gitárral, és örömtől sugárzó arccal int feléje.
– Hm, hát nem is tudom – mondta Raymond sarokba szorítva.
Mielőtt végérvényesen blamálja magát Helen előtt, talán legjobb lenne
megmondani neki az igazat. Áthajolt a lányhoz. – Valamit be kell
vallanom neked – kezdte halkan, miközben mélyen Helen szemébe
nézett. De nem folytathatta tovább. Egy hangos, vidám hang
közvetlenül mellette meghiúsította a vallomást.
– Mindenütt kerestelek, Ray, és az iroda sem tudta, merre vagy.
Csak a Hilton portása mondta aztán, hol talállak benneteket… Danny
O’Toole mondat közben megállt, és elismerően füttyentett Helen
láttára. – Ja, így már minden világos – mondta mosolyogva, és az
asztalhoz húzott egy széket.
– Danny, ő Helen Mackintosh – mutatta be a lányt Raymond,
miközben gondolatai ide-oda cikáztak a fejében. Meg kell
akadályoznia, hogy barátja a megbízatásáról beszéljen, különben
mindennek vége.
 – Megtaláltam, Ray – mondta éppen Danny, és Raymond
összerándult. Első alkalommal örült annak, hogy Danny nem tudta
megjegyezni, nem szereti, ha rövidítve használják a nevét.
– Kit talált meg? – kíváncsiskodott Helen.
– Nos, hölgyem, egy bizonyos Henry Schneidert, vagy ahogy
többen ismerik…
– Frank Sinatrát – szakította félbe sietve Raymond. – Megkértem
Franket, énekeljen velem a következő televíziós show-műsoromban –
magyarázta Helennek, aki meglepődve nézett rá. Majd ismét Dannyhez
fordult. – És? Frankie boy beleegyezett?
– Igen, igen, hm. El volt ragadtatva az ötlettől – válaszolta Danny
zavartan. Tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, komoly kétségei
vannak Raymond elmeállapotát illetően.
– Üdvözöl és azt kérdezi, tehet-e még ezen kívül valamit érted.
– Nem, köszönöm, ez minden – mondta Raymond, és kisfiúsán
huncutul kacsintott Dannyre. – Helennek is nagyon tetszenek az új
dalaim.
Danny Raymondról Helenre nézett, majd ismét a barátjára, és
hirtelen mindent értő mosoly ragyogott fel az arcán. Nem kedvelte
különösebben Ray Bondot, és a kilátás, hogy megtréfálhatják,
szórakoztatta.
– És mindet Ray maga írta, Miss Mackintosh. Az ön neve olyan
ismerősen hangzik nekem. Írországból származik?
– Igen, az őseim írek – erősítette meg Helen. – Limerick környékén
éltek.
– Ön is ott született?
– Nem, én tősgyökeres New York i vagyok – válaszolta
mosolyogva Helen.
– Én Dublinban születtem – mondta Danny viszonozva a mosolyt.
– De Aberdeenben nőttem föl. Skóciában – tette még hozzá.
– És mi szél hozta ide? – kíváncsiskodott Helen.
– Már nem állhattam az örökös dudazenét – mondta Danny
viccelődve, és intett a pincérnek. Rendelés után újra Helenhez fordult.
– És ön, önt mi szél fújta New Yorkból Aberdeenbe?
Raymond ugyanezt a kérdést már föltette neki korábban, de Helen
ezúttal is kitérően válaszolt. Pillantása Raymondét kereste, és látta,
hogy a férfi le sem veszi róla a szemét. A bizsergés, amit egész este
érzett a bőrén, erősödött és újra enyhén remegni kezdett a gyomra…
Raymond is ideges volt. Éppen ideje eltűnni innen, gondolta. Eddig
minden simán ment, de jobb, ha az ember nem hívja ki a sorsot maga
ellen! Danny feltűnése eléggé megijesztette, még ha meg is mentette
attól, hogy zenei fellépésével esetleg végzetesen blamálja magát.
Elhatározta, visszaviszi Helent a szállodába, és kitálal neki. Miután
fizetett, figyelmeztette Dannyt egy állítólagos halaszthatatlan
teendőjére, és a kocsihoz kísérte Helent.
– Nagyon kedves a barátod – mondta Helen a kocsiba beszállva. –
Mit csinál a WWM-ben?
– Ó, Danny afféle mindenes – válaszolta Raymond, és beült a lány
mellé. Megmondta a sofőrnek a címet, és cigarettával kínálta Helent.
– Ügyel a koncertrendezők programjaira, megszervezi a szállást a
turnék során, mindig tudja, melyik étteremben érdemes vacsorázni és
ehhez hasonlók. Egyszerűen mindent el tud intézni.
– Még azt is, hogy Frank Sinatra hajlandó legyen közösen fellépni
veled?
– Hm, igen, azt is – válaszolta Raymond. Ez a Frank Sinatra-dolog
nem volt éppen épületes ötlet, de jobb abban a pillanatban nem jutott
eszébe. Kutató pillantást vetett Helenre, de úgy tűnt, a lány nem
kételkedik a szavaiban, sőt éppen ellenkezőleg. Újra elragadó mosollyal
nézett rá, ami nyugtalanította Raymondot. Hiába! Ha sztár vagy, még a
legokosabb nők is buta libaként viselkednek, és mindent, de mindent
elhisznek neked! – futott át a fején a gondolat.
Helen tisztában volt Raymond gondolataival, bosszús arca nem
hagyott kétséget efelől. Talán egy kicsit túl jól játszom a rajongó
szerepét, gondolta, de kitűnően szórakozott annak láttán, hogyan lesz az
állítólagos Ray Bond egyre bosszúsabb ennyi rajongás láttán. Na csak
várj, majd a szállodában! – gondolta Helen. Csak ott következik az
igazi előadás, vért fogsz izzadni, barátocskám! Elvégre megpróbálta őt
hülyének nézni. Eszébe jutott a vendéglői jelenet. Igazán bosszantó,
hogy Danny a legalkalmatlanabb pillanatban tűnt fel, akkor, amikor
már majdnem sikerült „Ray Bond”-ot sarokba szorítania. Egy pillanatra
elbizonytalanodott, amikor Danny Raynek szólította a mellette ülő
férfit, de végül is a Ray elég gyakori név. Még most is nevetnie kellett,
ha eszébe jutott Raymond arca, amikor a pincér megjelent a gitárral.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Raymond, és Helenre nézett.
– Csak arra gondoltam, mit szól majd a barátnőm, ha elmesélem
neki az esténket – válaszolta gyorsan. Ez a gondolat még jobban
felvidította, és újra nevetett. Szerencsére a kocsi épp megállt a szálloda
előtt, így nem kellett megmagyaráznia ezt az újabb nevetési rohamot.
Várakozva nézett Raymond-ra. Hirtelen furcsa feszültség támadt
köztük, és Helen érezte, hogy gyengül el a térde, amint Raymond
hozzáhajolt.
– Fáradt vagy? – kérdezte, és futólag megsimogatta az arcát.
Helen tudta, az lenne a helyes, ha most elbúcsúzna tőle. Akárki is
ez a férfi, sikerült neki szétzilálni a gondolatait. De ilyen könnyen nem
akarta elengedni. Hogyha tényleg együgyű vidéki libának tartja őt, aki
feltétel nélkül odaveti magát a nagy sztár lába elé, akkor tovább kell
játszania. Helen meg akarta tudni, meddig megy el a férfi ebben a
játékban.
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta kicsit remegő hangon. – Nem
akarnál feljönni egy pohár borra?
Elpirult, amikor észrevette, mennyire félreérthető ez a meghívás.
Ez nem az ő stílusa volt, és be kellett vallania magának, túllőtt a célon.
De Ray tetszett neki, és egyszerűen örült, hogy még egy ideig élvezheti
a társaságát.
Raymond az ajkába harapott. Hát így állunk, gondolta. A hölgy
kalandra vágyik, hogy elmesélhesse Aberdeenben a barátnőinek,
milyen volt az éjszaka a híres popsztárral! Keserű csalódás lett úrrá
rajta. Hogy is gondolhatta, hogy Helen Mackintosh más, mint a többi
nő? Eszébe jutott a pályázat jelmondata: „Egy nap és egy egész éjszaka
álmai sztárjával!” Ugyan nem egészen így gondolta, de ha Helen
feltétlenül akarja, hát megkapja ezt az éjszakát!
A liftben, míg Helen szobája felé haladtak, elfogódottan hallgattak
mindketten. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
Raymond nem tudta levenni a szemét Helen karcsú testéről. Szépsége
és természetessége éppúgy elragadta őt, mint nyíltsága és
talpraesettsége, és azt kívánta, bárcsak megmondta volna neki az igazat.
 Helenre is nagy hatással volt Raymond közelsége. Szűknek érezte a
liftet és levegőtlennek. Beszívta a férfi arcszeszének illatát, érezte teste
sugárzó melegét, pedig egy jó lépésre állt tőle.
Nem volt jó ötlet felhívni magamhoz – gondolta hirtelen
kijózanodva. Nem volt benne biztos, hogy ura tud-e maradni a
helyzetnek. De most már késő volt. A lift halk zökkenéssel megállt, és
ők kiszálltak.
Helen görcsösen gondolkodott valami kibúvón, amíg kinyitotta az
ajtót, de semmi sem jutott eszébe. Raymond belépett a szobába és
levette a zakóját.
– Te is iszol valamit? – kérdezte és a hűtőszekrényhez lépett.
– Igen, szeretnék – válaszolta rekedt hangon Helen. –
Rendelhetnénk is valamit.
Raymond megfordult.
– Rendben – mondta röviden, és felemelte a telefont. – Pezsgőt?
Talán ez a megfelelő ital e pillanatban, nem?
Helen kérdőn tekintett rá.
– Milyen pillanatban? – kérdezte álszenten, holott pontosan tudta, a
férfi mire gondol.
– Hát az álmaid sztárjával töltendő éjszakához, ahogy ez a
reklámszövegben áll – válaszolta Raymond gúnyosan.
Helent meglepte a változás, ami a férfi viselkedésében végbement.
Hirtelen olyan komoly lett. Lassan hozzálépett, kivette a kezéből a
kagylót, és visszatette a helyére. Egész közel álltak egymáshoz, és a
férfi kék szemének pillantásától Helen ismét megborzongott.
– Ki vagy te? – kérdezte halkan, és önkéntelenül simogatásra
emelte a kezét. Amikor megérintette a férfi arcát, összerezzent.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett vissza Raymond.
Nehezére esett gondolkodni. Helen közelsége, testének melege
szemlátomást nyugtalanította.
– Pontosan tudod te azt – válaszolta Helen. Egyre nehezebben
lélegzett és érezte, amint mellbimbói lassan megkeményednek.
Mindez nem kerülte el Raymond figyelmét. Olthatatlan vágyat
érzett, és mintha mi sem lenne természetesebb, átölelte Helent és
magához vonta. A lány teste melegen, puhán simult hozzá, fejét
hátrahajtotta. Érzéki szája csábítóan csillogott, szemében az odaadás
fénye ragyogott. Raymond lehajolt hozzá és megcsókolta.
Mintha egy csapásra minden gát átszakadt volna bennük. Helen
belekapaszkodott Raymond vállába, és szenvedélyesen viszonozta a
csókot. A férfi kezébe vette Helen mellét, és lágyan simogatta. A lány
halkan felnyögött és még szorosabban simult hozzá, anélkül, hogy
közben szájuk elengedte volna egymást. Türelmetlenül gombolta ki
Raymond ingét, mindkét kezével érezni akarta izmos, meleg testét.
Raymond először a blézert majd a blúzt vetette le Helenről, miközben a
lány a szoknyáját húzta le. Eközben csók követett csókot, ajkuk mintha
összeforrt volna. Majd Raymond ajka végigsiklott Helen nemesen ívelt
nyakán egészen a melléig és ott megállapodott. Helen úgy érezte,
meggyullad a férfi becézése alatt. Miután Raymond megszabadította őt
bugyijától is, hosszú combjaival átkulcsolta a férfit, és kész volt
befogadni őt.
Mindketten felnyögtek, amikor Raymond hirtelen beléhatolt. Így
összeforrva érték el az ágyat, ahol Helen vonaglani kezdett a
gyönyörtől, fejét ide-oda vetve. Annyira kívánta Raymondot, mint még
soha senkit. Ebben a pillanatban teljesen mindegy volt, ki ez a férfi és
mit tesz vele. Ha csaló vagy szélhámos lett volna, akkor sem tett volna
mást. Már Raymond sem játszott. Minden porcikájával kívánta ezt a
különös asszonyt, és szabad folyást engedett érzelmeinek. Miközben
szerelmi játékuk ritmusa felgyorsult, végérvényesen feladta, hogy
gondolkodjon. Most csak Helen számított, ő és közös gyönyörük, amit
egymásnak nyújtottak, s amellyel együtt jutottak el a csúcspontra.
Amikor Helen felébredt, sötét volt a szobában. A nyitott ablakon
keresztül beszűrődtek a város éjszakai neszei. De nem ez a zaj ejtette
csodálatba, hanem a mellette alvó férfi nyugodt, egyenletes lélegzése.
Helen a könyökére támaszkodott és figyelte az alvó Raymondot.
Miután tegnap bódultan szeretkeztek a szalonban lévő heverőn,
bementek a hálószobába, hogy ott folytassák szenvedélyes játékaikat.
Ezúttal már nyugodtabbak voltak, több időt szenteltek egymás testének
felkutatására. Raymond bevallotta, hogy ő nem Ray Bond, és Helennek
nevetnie kellett elképedt arcán, amikor elmondta neki, ő ezt már régóta
tudja. Gyengéden beletúrt a férfi hajába, ami még mindig nedves volt
az extázistól. Tulajdonképpen pánikot kellene éreznem, gondolta
Helen. Tudta, hogy ez számára több, mint futó kaland. Pedig
megesküdött, hogy többé egy férfiban sem bízik meg. A csalódás
Chesterrel kapcsolatban még fájó seb volt, és mégis… Raymond
egészen más! – gondolta bizakodva.
Ebben a pillanatban Raymond kinyitotta a szemét, és rámosolygott
Helenre.
– Ezek szerint nem álmodtam – suttogta rekedten, és magához
vonta a lányt. Csókja lágy volt és gyengéd, egyáltalán nem követelő.
Helent mégis elöntötte az izgalom hulláma, és hosszú, meztelen
combját a férfiéhoz dörzsölte.
– Telhetetlen vagy – suttogta Helen fülébe, és a következő
pillanatban csodálkozva felnyögött, mert a lány ujjai hasáról egy kicsit
lejjebb vándoroltak.
– Csaló – válaszolta felindultan Helen –, és ez itt vajon micsoda?
A következő pillanatban már a férfi fölé került és mélyen a
szemébe nézett. Amit ott látott, csak még jobban fölkorbácsolta
érzékeit, és amikor Raymond gyengéden tenyerébe zárta hullámzó
melleit, hátravetette a fejét, és ritmikus mozgásba kezdett.
Mozdulataik harmóniájában Helen érezte, nem sokáig tud már
uralkodni magán. Ilyesmit azelőtt egy férfival sem élt át; hangosan
felsikoltott, amikor nem sokkal később elérte a csúcspontot. Raymond
is utolérte őt, szinte azonos időben tetőzött gyönyörük.
Kimerülten gurult le Helen Raymondról, és szorosan hozzábújt. A
férfi karjaiba vette a lányt, és gyengéden végigcsókolta forró arcát.
Helen nem hallotta, mit suttogott, csak elégedetten mormolt valamit,
majd mély álomba merült.
Amikor újra felébredt, sütött a nap, kávé és pirítós friss illata
töltötte be ínycsiklandozóan a szobát.
– Mit szólnál egy kiadós reggelihez? – kérdezte Raymond.
Mosolyogva állt az ajtóban, két pohár pezsgővel a kezében. Csak egy
törülköző takarta izmos testét.
– Most azonnal? – kérdezte Helen, és félrehajtotta a paplant. Kissé
álmosan nyújtózkodott és provokálón nézegette Raymondot.
A férfi közelebb jött és odanyújtotta az egyik pohár pezsgőt.
– Te…
 Sajnos ebben a pillanatban megszólalt a telefon, és Helen játékos
szemforgatásba kezdett. Nagyon szívesen meghallgatta volna, mit akart
Raymond mondani. Biztos volt benne, hogy tetszett volna neki.
– Igen, tessék – szólt bele a kagylóba. – Téged keresnek, Danny az.
Raymond kezébe nyomta a telefont, felkelt és elindult zuhanyozni.
A fürdőszobában érdeklődve vizsgálgatta magát a földig érő nagy
tükörben.
– Úgy nézel ki, mint aki szerelmes, Helen Mackintosh – mondta
magának, és ujjheggyel végigsimított a testén, ami úgy tűnt, még
mindig izzik Raymond szenvedélyes érintésétől. Beállította a zuhanyt,
és élvezte, ahogy a meleg víz végigsimogatja a bőrét.
Raymond már teljesen felöltözve ült a szalonban a gazdagon terített
reggelizőasztal mellett, amit a pincér az imént tolt be a szobába.
Amikor Helen belépett, felállt és gyengéden szájon csókolta.
– Azonnal be kell mennem az irodába – előzte meg a lány kérdését.
– A főnököm dühöng, mert tegnap este se téged, se engem nem tudott
elérni.
Felvonta a vállát és beleharapott egy pirítósba.
– Én ugyan felhívtam Jacket és elmondtam neki, hogy te
akadályoztatva vagy – csippentett a szemével sokatmondóan –, de úgy
tűnik, előkerült Ray Bond, és a sajtósok közösen akarnak lefotózni
benneteket.
– Elbocsátanak, ha megtudják, hogy elcsábítottál? – kérdezte
kíváncsian Helen. Kettévágott egy grépfrútot, és elkezdte gondosan
szétválasztani az egyes gerezdeket, hogy aztán könnyebben
kikanalazhassa őket.
Raymond csodálattal nézte. A lány mozdulatai kecsesek,
természetesek voltak, mégis elegánsak.
– Ezt is Aberdeenben tanultad? – kérdezte, és hangjának meghitt
tónusára Helen önkéntelenül felkapta a fejét. A férfi kék szemének
kifejezése egyértelmű volt. Ő is érezte bensejében a vágyat.
Rámosolygott Raymondra.
– Ezt New Yorkban tanultam, amikor… – Chesterrel, akarta
mondani, de az utolsó pillanatban sikerült kijavítania magát – a
barátaimmal vitaminkúrát tartottam – felelte végül. – Nekem is be kell
mennem az irodába?
 – Ma délután – magyarázta Raymond, majd az órájára pillantott. –
A nagyszerű Raynek ugyanis csak akkor van ideje, mert előtte még a
stúdióba kell mennie. Valami nem stimmel az új videoklippel, néhány
jelenetet újra kell forgatni. Ha van kedved, megnézheted. Én is ott
leszek.
Helen megígérte, hogy gondolkodik a dolgon, majd búcsúzóul
hosszan, odaadóan megcsókolta Raymondot.
– Hiányozni fogsz – suttogta halkan, és szorosan a férfihoz bújt.
– Nekem már most hiányzol – viszonozta Raymond ugyanolyan
halkan. – Találkozunk a stúdióban vagy az ebédnél. A kocsi a sofőrrel a
rendelkezésedre áll, ha akarod.
Ezzel eltűnt az ajtó mögött, és Helen idegesen cigarettára gyújtott.
Szerelmes volt és boldog, de valami nem hagyta nyugodni.
Az ablakhoz lépett, letekintett az élénk forgalmú Wilshire körútra,
ahol a ragyogó napsütésben siető emberek olyan látványt nyújtottak,
mint egy hangyaboly. Határozott mozdulattal elnyomta a cigarettát,
bement a fürdőszobába, hogy megfésülködjön és egy kicsit kifesse
magát. Elégedett volt a tükörképével. A kék, bolerószerűen szabott
vászonblúz és a hosszú krémszínű szűk szoknya, melynek oldalsliccei
kiemelték barnára sült, hosszú lábait, kiválóan alkalmasnak látszottak a
városbeli csavargáshoz. Megpróbált időben odaérkezni a stúdióba.
Kíváncsi volt erre a Ray Bondra, még akkor is, ha meg volt róla
győződve, hogy Raymond mellett eléggé halvány figura lehet csak.
Abban a pillanatban, amint kis fekete lakktáskáját a vállára akasztotta,
csöngött a telefon.
A portás volt, azt mondta, egy nő keresi, felengedheti-e.
– Nem, lejövök a hallba – döntötte el gyorsan Helen. Szíve a
torkában dobogott. Nem várt semmiféle látogatót, és Raymond sem
említette, hogy esetleg idejön valaki az irodából. Rossz előérzettel
lépett a lifthez, és lement a szálló halijába.
– Jenny Sacknek hívnak – mutatkozott be a fiatal nő, akit a portás
Helenhez vezetett. Nagyon fiatal volt, talán huszonhárom-huszonnégy
éves lehetett, és kifejezetten csinos. Hosszú, szőke haja gazdagon
koszorúzta keskeny arcát, alakja fiús volt. Az egyetlen, ami zavarólag
hatott, a mély, lila karika a szeme alatt. Semmi kétség, Jenny Sack sírt.
 – Az én nevem Helen Mackintosh – mutatkozott be Helen is, és
leült Jenny mellé. – Mit tehetek magáért?
Jenny szomorúan nézett rá világoskék szemével.
– Békén hagyhatná Rayt – mondta halkan. Én a… – egy pillanatra
habozott – menyasszonya vagyok – fejezte be a mondatot.
Helen úgy érezte, mintha kihúzták volna lába alól a talajt, és ő mély
szakadékba zuhanna. A hangja felmondta a szolgálatot, csak néhány
köhintés után tudott megszólalni.
– Maga Ray menyasszonya? – kérdezte még mindig hitetlenül.
Jenny az ajkába harapott.
– Hivatalosan nem jegyeztük el egymást – felelte egy kis habozás
után. – Ray ugyan mindig megígéri, de sohasem ér rá. A munkája,
tudja? – Csodálattal nézett Helenre. – Maga nagyon szép – mondta
halkan, de Helen nem hallotta.
Ez a szemét alak! – gondolta kétségbeesve. – Így becsapni engem!
– Érezte, mindjárt sírni fog, de nem a fájdalomtól, inkább a dühtől. A
tény, hogy vakon megbízott Raymondban, csak rontott a helyzeten.
Te vagy a legbutább liba a Csendes-óceánon túl és az Atlanti-
óceánon innen – gondolta. Nem volt elég tanulságos Chester esete?
Nem. Persze, Helen Mackintosh nem tanul, ő beleszeret az első
jöttmentbe, aki az útjába kerül. A ténynek, hogy Raymond Chambers a
legvonzóbb és legelragadóbb férfi, akivel életében találkozott, most
nincs semmi jelentősége.
– Biztosíthatom, Jenny, fogalmam sem volt róla, hogy Raynek
menyasszonya van – mondta a mellette ülő, feszülten figyelő nőnek.
– Elhiszem, Helen – válaszolta Jenny. – Nem maga az első nő,
akivel megcsal, de megígérte nekem…, és hát hamarosan
összeházasodunk, tudja.
Helen mélyet lélegzett. Na várj csak, Raymond Chambers! –
gondolta dühösen. – Ezt még megkeserülöd! – Megfogta Jenny karját
és óvatosan megsimította.
– Ne aggódjon, Jenny, majd elsimítjuk a dolgot. Ne féljen, úgy
megleckéztetem, hogy sokáig nem fogja elfelejteni, ezt elhiheti nekem.
– De ugye nem bántja? – kérdezte félénken Jenny. – Alapvetően jó
ember ő, csak a nőknek nem tud ellenállni. Persze, a legtöbb esetben
nagyon könnyű dolga van – tette még hozzá, és egy gyors
oldalpillantást vetett Helenre.
– Igen, ebben igaza van – válaszolta Helen összepréselt ajkakkal. –
Nos, én is egy vagyok a tisztelt Mr. Chambers terjedelmes hódítási
listáján – tette hozzá gondolatban. – De gondoskodni fogok róla, hogy
megemlegesse a velem való találkozást – esküdött magában.
Jenny túláradó hálával köszönetet mondott Helennek, és még
egyszer elnézést kért, ha esetleg zavarta volna. Miután elment, Helen
még egy ideig mozdulatlanul ült a karosszékben. Alig tudta elhinni,
amit az imént hallott. Minden olyan szép volt, és ő tényleg elhitte, hogy
a férfi is vonzódik hozzá. A felismerés, hogy felültette őt, fizikai
fájdalmat okozott neki. Az órájára pillantott. Már majdnem dél volt, de
most egy falatot sem tudott volna enni. Sétál egyet, hátha el tudja
terelni a gondolatait. Nem bírta volna elviselni, hogy egyedül üljön a
lakosztályában, és maga előtt lássa az ágyat, amelyen még nem sokkal
ezelőtt hihetetlen boldogságot élt át.
Jack Brady forrt a dühtől.
– Gondoskodjon róla, hogy ez az ír dáma pontosan megjelenjen a
fotózásra – harsogta éppen, és Raymond automatikusan bólintott.
– Persze, Jack – mondta gyorsan. Jack Brady lekicsinylő pillantást
vetett a technikusok, szerkesztők és osztályvezetők gyülekezetére, akik
éppen az irodájában tartózkodtak. Végül Ray Bondon állapodott meg a
tekintete, aki mosolyogva nézett rá.
– Az egyetlen, ami ebben az „óvodában” biztos, az az
adóbevallásom – morogta Jack. – Hagyja már abba a vigyorgást, Bond
– kiáltott rá a sztárra. – Egyetlen szoknya sincs a közelben, ne pazarolja
ellenállhatatlan vonzerejét, még elkopik!
Ray Bond mérgesen felugrott.
– Na de, Jack, meg kell…
– Magának pontosan meg kell jelennie azokon a programokon,
amiket szervezünk – fojtotta belé határozottan a szót Jack. –
Magyaráztassa el magának a menedzserével a szerződését, ha esetleg
nem fogta volna fel az abban foglaltakat. Én csináltam valakit magából,
és egyáltalán nem nehéz úgy intézni a dolgokat, hogy újra eltűnjön a
süllyesztőben. Remélem, világosan fejeztem ki magamat.
 Ray Bond lenyelte a választ, és lehorgasztotta a fejét. Raymond is
úgy találta, jobb, ha nem mondja ki, ami már a nyelvén volt. Nem volna
fair egy már úgyis legyőzött embert még jobban megalázni, de
elhatározta, ő is beszélni fog Rayvel a viselkedéséről. Danny elmesélte
neki, hogy a kislány, akivel Ray eltűnt, majd kisírta a szemét, amikor
Ray néhány bankjegyet nyomott a kezébe búcsúzóul a szolgáltatásaiért
egy futó csók kíséretében. Raymond örült, hogy ő hozta el Helent a
repülőtérről.
– Ennyi – hallatszott Jack hangja. – Raymond, kérem, maradjon
még egy pillanatra!
Amikor egyedül maradtak, Jack kivett egy hosszú szivart a külön
erre a célra beépített szekrénykéből, és Raymondot is megkínálta, de ő
meglepetten visszautasította. Már megint miben töri a fejét a vén róka?
– kérdezte magában telve bizalmatlansággal, miközben leült Jack
mellé.
Jack Brady élesen vizsgálgatta legjobb emberét, ahogy Raymondot
nevezte mindig, ha ő épp nem volt ott, aztán felnevetett.
– Ugye lehetetlen alaknak tart engem, Ray?
Már megint ezt a gyűlölt névrövidítést használta.
– Nyugodtan bevallhatja. Zsarnok, kioktató, harsány, régi vágású
kényúr, nem igaz?
Rágyújtott a szivarjára, és a beépített szekrényből tálcán csiszolt
üveget és két poharat vett elő.
– Iszik velem egyet? – kérdezte barátságosan. – Régi brandy,
Spanyolországból. Igazi ritkaság.
Raymond elképedve bólintott. Sok mindent el tudott képzelni
Jackről, de ilyen modort őszintén szólva nem.
– Cheer’s!
Ittak egy kortyot, és Jack Brady elégedetten csettíntett a nyelvével.
– Felhozattam a személyes aktáit, Raymond – kezdte el a
beszélgetést hirtelen. – Maga még meglehetősen fiatal.
– A koromat nem róhatja fel nekem, Jack. Ezért a szüleim felelősek
– válaszolt nyugodtan Raymond. Nem tudta, mit akar tőle a főnök.
– Igaz – mondta Jack mosolyogva. – Amúgy milyen?
– Mi milyen? – kérdezte Raymond értetlenül.
 – Hát az aberdeeni leányzó – válaszolta nyersen Jack. – Ne akarja
nekem bemesélni, hogy potyára hazudik a főnökének, kivéve ha a nő
legalább olyan szuperul néz ki, mint Maureen O’Hara fénykorában.
Raymond úgy érezte, mintha valaki kalapáccsal fejbe verte volna.
– Ő…Ő egyszerűen csodaszép – bökte ki végül. Hogy a fenébe
tudta meg Jack?
– Gondoltam – morogta elégedetten Jack Brady. – Szeretném végre
megismerni ezt a csodálatos fehérnépet, világos? Szeretném megtudni,
milyen az a nő, aki az utódom fejét úgy elcsavarta, hogy képes volt érte
az állását kockáztatni. Gyakran foglalunk szobát a Hiltonban,
Raymond, és az igazgató jó barátom.
Raymondnak időre volt szüksége, míg felfogta, mit is mondott
tulajdonképpen Jack Brady. De Jack nem hagyott neki időt arra, hogy
megeméssze a hallottakat.
– Nem szeretem, ha hazudnak nekem, még egy nő miatt sem,
legyen az akár a First Lady – mondta halkan és előrehajolt. – De ez
esetben szemet hunyok. Ezt a felfuvalkodott Bondot ugyanis én sem
szenvedhetem – tette még hozzá. – Ezenkívül épp előterjesztettem
előléptetésre az igazgatótanácsban.
– Igen, Jack, de…
– Semmi de, Raymond – szakította félbe sietve Jack Brady. – Én
már öreg vagyok ehhez az üzlethez. Az emberek már nem egy nyelven
beszélnek velem. Van egy tanyám Spanyolországban, Jerezben. Sherryt
fogok főzni, és ezt a nemes párlatot inni.
Hangosan nevetett, és ivott még egy kortyot.
– Maga veszi át ezt a munkát, Raymond. Ha nem, vegye úgy, hogy
ki van rúgva. Fél éve van, hogy bedolgozza magát. Csak egyetlen
szavas választ kérek. És most menjen, és tartsa távol ezt a Bondot
Helen Mackintoshtól.
Raymond elhagyta az irodát, és hitetlenül csóválta a fejét. Ez a
legfurcsább kinevezés volt, amit életében átélt, de pontosan Jackre
vallott. Jack titkárnőjét megkérte, hogy hívja fel a stúdiót, és amikor
megtudta, hogy Helen még nincs ott, elhatározta, hogy érte megy.
Nagyon kíváncsi volt, mit szól majd a lány az új fejleményekhez és a
házassági ajánlathoz. Házassági ajánlat? Megállt és hangosan
felnevetett.
 – Hozzám jössz-e, drágám? – mondta.
– De Mr. Chambers, én már tíz éve férjnél vagyok – válaszolta a
titkárnő, és elpirult.
Raymond rámosolygott és csókot nyomott a homlokára.
– Nagyon helyes, Mrs. Stangelove, nagyon helyes.
A titkárnő fejcsóválva nézett utána.
Ez a munka néhány embert túlságosan is igénybe vesz – gondolta,
és energikusan hátrasimította a haját. – Ez a szegény Mr. Chambers is
teljesen ki van borulva. – Majd egy vágyakozó sóhaj elnyomása után
még hozzátette: – Tulajdonképpen kár!
– Miss Mackintosh egy fél órával ezelőtt hagyta el a szállodát, Mr.
Chambers – közölte udvariasan a portás.
– Nem mondta, hová megy? – kérdezte Raymond türelmetlenül.
A portás hűvös pillantással mérte végig.
– Egy pillanat, uram, utánanézek.
Néhány másodperc múlva visszajött.
– Sajnálom, uram, de Miss Mackintosh nem hagyott üzenetet.
Raymond elhagyta a szállodát, és leintett egy taxit az utcán.
Valószínűleg a stúdióba ment, gondolta. Bemondta a címet és hátradőlt
az ülésen. Egy percig sem kételkedett abban, hogy Helen ugyanolyan
meglepett lesz, ha előadja neki házasodási szándékát, mint ő maga volt,
amikor elhatározta, hogy megkéri a lányt. Minél többet gondolkozott
rajta, annál megalapozottabbnak tűnt előtte az elhatározása. Boldogan
fütyörészett. Annak ellenére, hogy csak tegnap ismerte meg, úgy érezte,
Helen hozzá tartozik. És biztos volt benne, hogy a lány is hasonlóan
érez.
A kocsi megállt a „World Wide Music” hatalmas
stúdiókomplexuma előtt, amelynek hamarosan ő, Raymond Chambers
lesz az igazgatója. És lesz néhány olyan ember, nem is kevés, aki
nemcsak meglepődik, de kifejezetten dühös lesz ezért. Ám ez nem az ő
problémája.
Raymond felszaladt a videostúdióhoz vezető lépcsőn. Biztos volt
benne, hogy el tudja majd látni ezt a feladatot. Különösen, ha Helent ott
tudhatja az oldalán. Nincs olyasmi, amit mi ketten ne tudnánk
megoldani, gondolta vidáman, és kinyitotta a felvevőhelyiség ajtaját.
Majd szinte megmerevedett a hihetetlen látványtól, ami eléje tárult.
 A felvevőcsoport Ray Bond körül tüsténkedett, aki egy eléggé
hiányos öltözetű, vörös hajú nővel az ölében ült, a nő olvatag mosollyal
nézett rá, és karját a sztár nyaka köré fonta.
Amikor Helen a férfi értetlen arcát meglátta, szúró fájdalmat érzett,
mert Raymond nagyon sebzett benyomást keltett. De eztán hamarosan
győzött a düh és a csalódás.
– Halló, Raymond – üdvözölte őt hűvösen. – Ray bele akar venni
engem az új videoklipjébe, mit szólsz hozzá?
Rámosolygott Ray Bondra és hangosan felnevetett, amikor a sztár
megkísérelte megcsókolni. Játékosan oldalt hajtotta a fejét, így a csók
csak a nyakát érte. De ez is túl sok volt Raymondnak! Azonkívül alig
volt a lányon valami, hisz a leheletvékony selyempongyolát a
legnagyobb jóakarattal sem lehetett öltözéknek tekinteni.
– A videoklip készen volt – mondta Raymond hűvösen, és közelebb
lépett hozzájuk. – Ki engedte meg, hogy egyszerűen eldobd? – támadt
dühösen Rayre.
Helen kecsesen lesiklott Ray öléből, és Raymondra nézett. De a
férfi pillantásra sem méltatta, kizárólag csak Bonddal foglalkozott, aki
most szintén felállt.
– Azt hittem, tetszeni fog az ötlet – védekezett a sztár, és Helenre
nézett. – Végtére is néhány dologért kárpótolnunk kell Miss
Mackintosht, nem igaz?
– Aha, és mi lenne az, ha szabad tudnom? – csattant fel Raymond
jeges hangja. – Úgy látom, nagyon is jól érti, hogy mindenből kivegye
a részét.
– Nos, akárhogyan is, de elég sokat kellett várnia „álmai férfijára”
– válaszolta hűvösen Ray, és Helen keze után nyúlt. Raymond elsápadt,
Helen pedig legszívesebben a nyakába ugrott volna, hogy megcsókolja.
Nem szabad, hogy a körülmények megzavarjanak, gondolta elszántan,
és összeszedte magát. Jennynek házasságot ígért, engem pedig csak
egyszerűen el akart csábítani, hogy ostoba férfiasságát kielégítse.
Odaadóan pillantott Rayre.
– De most végre megtaláltalak, drágám – mondta, és igyekeznie
kellett, hogy az ellenérzés, amelyet Ray csókja keltett benne, ne üljön
ki egyértelműen az arcára.
 Raymond nem akart hinni a szemének. Ez nem az a Helen
Mackintosh volt, akitől még ma reggel meghitt boldogságban, egy
csodálatos szerelemmel eltöltött éjszaka után elvált!
Olyan erősen harapta össze a fogait, hogy állkapocscsontja
láthatóan előreugrott. A személyzet lélegzet-visszafojtva figyelt. Úgy
tűnt, csak Helen és Ray nem vesznek észre semmit.
– Ahogy akarod, Ray – mondta Raymond nem kis önuralommal. –
Akkor új klipet csinálunk – vele.
Helenre mutatott. – A pályázat kiírásában úgyis szerepel egy
felvétel az álmok sztárjával – folytatta szárazon. – Legalább ezen is
túlleszünk.
Magához intette a rendezőt és a maszkmestert, és röviden
megbeszélte velük a szükséges változtatásokat. Helent megpróbálta
figyelmen kívül hagyni, akit ez nem akadályozott meg abban, hogy
Rayjel szórakoztassa magát. Egyre gyakrabban pillantgatott Raymond
felé, de a férfi levegőként nézett át rajta. Ez csak még jobban
bosszantotta, és egyre erőteljesebben flörtölt Bonddal. A zenész
hiúságát roppant módon legyezgette ennyi csodálat, és egyre forróbb
pillantásokat vetett a lányra.
Raymond feltűnés nélkül figyelte Helent, és ahogy erősödött a két
fiatal nevetése, úgy lett ő egyre dekoncentráltabb. Dühösen felugrott és
rámordult Helenre.
– Meddig akarod még játszani a „végzet asszonyá”-t? Ez itt munka,
efféle dolgokat a szabadidődben intézz el, ne itt!
Helen csípőre tette a kezét. Csak erre várt:
– Ó, a menedzser úr mérges. Valószínűleg, mert nem ővele játszom,
igaz? Túl olcsón akarsz mindent, Raymond!
A stúdióban a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Raymond arcvonásai megmerevedtek, amikor lassan Helenhez lépett és
szorosan megállt előtte. A lány megremegett és nemcsak a félelemtől.
– Azért jöttem, hogy feleségül kérjelek – mondta olyan halkan,
hogy Helenen kívül más nem hallhatta. – De ahogy látom, bolondot
csináltam magamból. Nagyon sajnálom, hogy ennyire csalódnom
kellett benned, de azt nem tűröm, hogy szabotáld a munkámat.
Megértetted?
 Helen egy pillanatra megrendült. Feleségül? Feleségül akarta őt
kérni? Szíve megdobbant, de aztán eszébe jutott Jenny.
– Hány nőnek ígértél már házasságot? – kérdezte ugyanolyan
halkan. Belenézett a férfi szemébe, és dühe, bosszúsága azonnal
elpárolgott. Hajlandó volt hinni neki. Számára is felejthetetlen élmény
volt ez a szerelmes éjszaka, és ha most nyíltan mindent elmondana
neki, megbocsátana.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett vissza Raymond
értetlenül. – Természetesen egynek sem. Azt hiszed, az a hobbim, hogy
házassági ajánlatot teszek minden nőnek?
– Nem, hát persze hogy nem – mondta Helen csalódottan. Csak
Jennynek és nekem – gondolta rezignáltan. Leejtette a vállát. A
lehetőséget, hogy bevallja az igazságot, elszalasztotta a férfi.
Fájdalmasan dühös pillantással nézett Raymondra.
– Ostoba dolog, de nálam rossz helyen kereskedsz. Mások
boldogsága árán én nem vagyok képes berendezni az életemet.
Így igaz, gondolta, és könnyeivel küszködött. Jaj, csak el ne sírja
magát! – futott át az agyán. Még nem számolt le teljesen ezzel a
lelkiismeretlen Raymond Chambersszel.
Megígérte Jennynek, hogy megleckézteti, és meg is fogja tenni. Ha
belehal is!
Raymond elgondolkodva nézte a lányt. Érzései vegyesek voltak, de
nem tudta ebben a pillanatban okát adni, hogy miért.
– Nem akarnál ma velem vacsorázni? Akkor mindent újra
megbeszélhetnénk – kérdezte halkan, és Helen karjára tette a kezét.
Helen visszahőkölt.
– Ne nyúlj hozzám – sziszegte. – Már elígérkeztem Ray-nek, és
hogy vacsora után mit csinálunk, azt még nem beszéltük meg.
Csókot dobott Ray felé, aki nagy érdeklődéssel figyelte a jelenet
alakulását.
– Valószínű azonban, hogy nem lesz időm számodra – mondta
hidegen. De nem volt képes Raymond szemébe nézni, túlságosan fájt
volna.
– Ahogy akarod – mondta a férfi tompán, és sarkon fordult. –
Folytatjuk! – kiáltotta és tapsolt. – Paul elmondja nektek, milyen
átalakításokra lesz szükség, hogy Helen bekerülhessen a jelenetbe. – A
maszkmesternőhöz fordult. – Hozza rendbe a sminkjét! – intett
megvetően Helen felé. – És törölje le, kérem, az arcáról ezt az ártatlan
vonást! Nem illik hozzá.
Nem törődött a maszkmesternő csodálkozó pillantásával, Helen
dühös arcát sem vette figyelembe, kívülről nyugodtan leült a rendezői
székbe, és cigarettára gyújtott.
– Siessetek – kiáltott a stáb felé. – Jack Brady szeretné megismerni
Miss Mackintosht.
Milyen kifürkészhetetlen a sors, gondolta ironikusan. Tíz perccel
ezelőtt még közös jövőről álmodozott ezzel a nővel, és most meg
kellett állapítania, hatalmasat csalódott! Nem tévesztette szem elől
Helent, miközben Paul, a rendező megbeszélte vele a jelenetet. A lány
zavartnak látszott, ám Raymond nem vette ezt észre. Gondolatai az
éjszakánál kalandoztak, amit együtt töltöttek. Egyszerűen nem tudta
elhinni, hogy az a nő, akit a karjaiban tartott és szerette őt, és aki most
gátlástalanul flörtöl ezzel a felfuvalkodott zenésszel, egy és ugyanaz a
személy. Pedig így volt. Raymond megcsóválta a fejét. Nem tudta, mi
történt Helennel, és nem is volt kedve megtudni. Legalábbis most nem.
Jack Brady-vel folytatott beszélgetésére gondolt és a jövőjére.
Tervekre, amelyekben Helen főszerepet játszott. Keserűen felnevetett.
Az egyetlen, ami Helent e pillanatban érdekelni látszott, az a szerep,
amit Ray Bond oldalán játszhat.
Felőlem – gondolta Raymond, és újabb cigarettát vett elő a
csomagból. – Nem fogom visszatartani, hadd rohanjon a vesztébe! De
érzései, amik annak láttára támadtak, ahogy Ray Helent átkarolta,
ellene mondtak elhatározásának. Távol kell tartanom magamat tőle –
gondolta bosszúsan. – Különben még megfeledkezem magamról.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Mackintosh.
Jack Brady százkilencvenöt centis impozáns nagyságával
emelkedett fel íróasztalától és kezet nyújtott Helennek.
– Már sokat hallottam önről, Mr. Brady – válaszolta az igazságnak
megfelelően Helen, és óvatosan Jack kezébe tette a kezét. De a
kézfogás meglepően gyengéd volt. Brady kitalálta, mire gondol Helen,
és szívből felnevetett.
– Nem vagyok szörnyeteg, Miss Mackintosh – harsogta –,
különösen nem ilyen szép hölgy jelenlétében.
 Raymond odavolt a csodálkozástól. Erről az oldaláról nem ismerte
a főnökét. Sohasem hitte volna, hogy elragadó tud lenni, de most
kifejezetten az volt. Helennek mindenesetre tetszett, ezt látta, amikor
ránézett. Kipihentnek látszott, és szórakoztatták Brady bókjai.
Raymondnak eszébe jutott az autóút. Ray még a stúdióban maradt,
mert egy felvételt meg kellett ismételni, így Helen és Raymond egyedül
jöttek az irodába. A köztük levő feszültség egyértelműen érzékelhető
volt, de egyikük sem tette meg az első lépést, hogy esetleg tisztázzák a
dolgokat. Mindketten megkönnyebbültek, amikor végre megérkeztek a
WWM székházába. Amikor kezük a kocsiból való kiszállásnál
véletlenül összeért, visszahőköltek.
Nem kétséges – gondolta Raymond –, az erotikus vonzerő még
mindig él köztük, talán erősebb is, mint volt, de ez csak megnehezíti a
helyzetet.
Helent is hasonló gondolatok gyötörték, miközben lelkesen
mosolygott Jackre, aki itallal kínálta. Pillantása újra meg újra
Raymondra tévedt, de a férfi maszkszerűen zárkózott arcáról semmiféle
érzelmet nem tudott leolvasni.
– Ahogy hallom, elcsavarta a jó öreg Ray fejét, Helen – mondta
éppen Jack Brady. – Bizonyára tudja, hogy ő az én legjobb emberem.
Igazán kitűnő az ízlése.
Hangosan nevetett és felemelte a poharát.
– Sok boldogságot! Nem éppen könnyű dolog olyasvalakivel együtt
élni, aki szerelmes a munkájába.
Helen éppen azt kérdezte magától, honnan az ördögből szerzett
ilyen gyorsan tudomást Jack Brady az ő legyeskedéséről Ray Bond
körül, amikor Raymond hűvös hangját hallotta.
– Helennek az a véleménye, hogy Ray Bond álmai férfija, Jack –
mondta Raymond anélkül, hogy Helenre nézett volna. – Minden úgy
történik, ahogy a hirdetéseinkben ezt kitaláltuk.
Helen figyelmét nem kerülte el a férfi hangjában bujkáló keserűség,
de nem törődött vele. Mérges volt, hogy Raymond így kiadta őt a
főnökének.
– Ó, valóban? – kérdezte Jack csodálkozva, és tekintete ide-oda járt
Helen és Raymond között. Ő is észrevette Raymond éles hangját. – Hát
igen, nem maga az első, akit Ray elbűvöl – mondta aztán. –
Mindenesetre azok után, amit Raymond mesélt magáról, azt hittem,
maga hamarabb átlát majd rajta. De hát mindenki maga szerzi be a
tapasztalatait, amelyek közül néhány bizony elég fájdalmas.
Azt lehet mondani – gondolta Helen, és újra Raymondra nézett.
Szoborszerű, merev arccal ült a férfi, és egyáltalán nem nézett Helen
felé. A lány azt kérdezte magától, feltűnt-e vajon Raymondnak Jack
szavainak iróniája. Valóban beleszeretett, átlátott rajta, és nem ő volt az
első. Újra eszébe jutott Jenny szenvedő arca. Nagyon is át tudta érezni
ezt a fájdalmat; valakiben csalódni, akit szeretünk, holott épp hogy csak
megismertük. Úgy látszik, Raymondon még Jack Brady sem lát át,
pedig már elég régóta ismerik egymást. Mi mással magyarázható, hogy
Jack jellemtelennek festette le Ray Bondot, amikor Raymond sokkal
rosszabb volt?
– Nos, való igaz, hogy Raynek nincs ellenére egy-egy kaland –
válaszolta hűvösen Helen - de ő legalább nyílt lapokkal játszik, amit
más férfiakról nemigen lehet elmondani.
Feszülten várta, hogyan reagál Raymond, de a férfi csak lassan
feléje fordította a fejét, és teljesen értetlen pillantással végigmérte.
Helen megrendült. Vagy Raymond Chambers kitűnő színész, vagy ő
követett el valami végzetes hibát! Ennek a végére kell járni. A kérdés
csak az volt, hogyan. Hiszen Raymond viselkedése semmi kétséget sem
hagyott afelől, hogy a lehető legkevesebbet akar érintkezni vele, és ő
sem lehetett biztos abban, nem rukkol-e elő legközelebb valami újabb
színjátékkal.
– Azt hiszem, kevesebbet kellene foglalkoznunk díjnyertes
hölgyünk magántermészetű problémáival – mondta Raymond hűvösen
–, inkább nézzük, hogy tudjuk betartani a tervezett programot. Ami a
személyes dolgaidat illeti, azzal bizonyára Ray Bond majd behatóan
törődni fog – fűzte még hozzá gúnyosan. – Éjjel-nappal a
rendelkezésedre áll. Különösen éjszaka képes nagy teljesítményekre, ha
elfogadsz tőlem egy tippet.
– Megtarthatod a tanácsaidat – sziszegte Helen dühösen. – Úgy
látom, neked erre nagyobb szükséged van, mint bárki másnak.
Raymond arrogánsan felhúzta a szemöldökét, de lenyelte a csípős
választ, mert látta, hogy Jack Brady élesen figyel.
 – Ha Raynek és Helennek nincs más programja – nem vette
figyelembe Helen rosszalló felszisszenését –, akkor két-három órán
belül rendezhetnénk egy sajtókonferenciát. Egyetértesz, Jack?
– Tőlem lehet. Helen?
Helen Jack Brady felé fordult és mosolyt erőltetett az arcára.
– Természetesen, Jack. Ray bizonyára oda tud engem vinni a közös
ebédünk után.
– Én nem tudom, kérdezze meg őt – mondta Jack, és Raymondra
mutatott. Helen is, Raymond is értetlenül néztek Jackre.
– Ja, vagy úgy! Ray Bondra gondolt? Persze hogy megteszi.
Feltehetően akkor is, ha nem kéri rá. Ilyen ragyogó alkalmat, hogy
együtt lehessen egy szép nővel, a mi sztárunk sohasem mulasztana el.
Jack fölállt és kezet nyújtott Helennek.
– Sajnálom, Helen, hogy még egy kicsit le kell foglalnom
Raymondot, de van még egypár üzleti dolgunk, amit meg kell
beszélnünk egymással. Nem fog sokáig tartani, ha akarja, megvárhatja.
– Nem, nem fontos – utasította vissza az ajánlatot Helen anélkül,
hogy Raymondra nézett volna. – Sétálok még egyet, mielőtt Rayjel
találkozom, igazán érdekes ez a városrész.
Kilépett és a lifttel lement a földszintre. Gondolataiba merülve
sétálgatott Los Angeles művésznegyedének utcáin. Valami, amit Jack
mondott, mélyen érintette és aggasztotta. De nem tudott
visszaemlékezni rá, mi volt az.
– Á, ugyan – mondta hangosan magának. Majd csak eszébe jut.
Sokkal fontosabb volt, hogy Raymond minden önuralma ellenére is
eléggé megviseltnek látszott.
– Úgy kell neked, kékszakáll – suttogta halkan maga elé. És mégis,
ha arra a szomorú pillantásra gondolt, valami görcsbe rántotta a
gyomrát. Köszönettel tartozik Raymond Chambersnek ezért a
tapasztalatért, amit nem fog egyhamar elfelejteni.
– Raymond, szeretném hallani, mi az ördög folyik itt
tulajdonképpen.
Jack Brady szivarra gyújtott és megtöltött két poharat brandyvel, az
egyiket Raymondnak nyújtotta.
– Nos, Jack, meg kell mondanom, hogy én sem tudom pontosan.
 Raymond nagyot kortyolt az italából, és rágyújtott. Zavartan
szántott végig ujjaival dús haján. A tanácstalanság jele volt ez, amit
Jack még sohasem látott nála.
– Amikor ma reggel otthagytam Helent a szállodában, még
szerettük egymást, legalábbis azt hittem.
Raymond mélyen leszívta cigarettája füstjét.
– Aztán azt, ami négy órával azután a stúdióban történt, ugyanúgy
nem értem, mint ön.
Jack Brady keze fejével megdörzsölte az arcát.
– Hát igen, fiam, ne vegye annyira a szívére! Tévedett, ilyesmi
előfordul, ha nők is belekerülnek a játékba.
De maga is érezte, nem hangzik túl vigasztalóan, amit mond.
– Vajon mi okozhatott négy ólra leforgása alatt ekkora változást
Helenben?
– Nem tudom, Jack – felelt Raymond, és tenyerével végigsimított
az arcán. – És őszintén szólva nem is nagyon érdekel.
Jack Brady ránézett, és nem kis kételkedés ült ki az arcára.
Egy percig sem hitte, hogy Raymondnak mindegy lenne Helen
viselkedése. Raymond maga sem volt meggyőződve, hiszi-e, amit
mond. De ennek most nem volt jelentősége. Keveset aludt az éjszaka,
haza akart menni, hogy kipihenje egy kicsit magát, és néhány órára
elfelejtse Helent és nyugtalanító gondolatait. Elbúcsúzott Jacktől és az
irodájába ment, hogy néhány utasítást adjon a titkárnőjének a fotózás
időpontját illetően. Elhatározta, a holnapi napot Malibu strandján fogja
tölteni, messze a WWM-től és Helentől.
– Mr. Chambers, egy fiatal nő vár önre az irodájában – tudatta
Lizzy, amikor Raymond belépett.
– Egy fiatal nő?
Elgondolkodott, de nem jutott eszébe, hogy valakivel is találkozót
beszélt volna meg.
– Ha énekelni akar, akkor…
– Nem, nem fiatal tehetségről van szó – szakította félbe Lizzy
sietve a főnökét. – Miss Mackintosh miatt szeretne beszélni önnel.
– Helen miatt?
Raymond egyszerre éber lett.
– Ki az, és honnan…?
 – Rita Pherson vagyok, Aberdeenből jöttem, Helen a barátnőm –
felelte egy tiszta, éles hang Raymond irodájából. A nő, aki az iroda
ajtajának támaszkodott, csinos volt, kicsi, fekete hajú, és nagyon
energikus benyomást tett. – És aggódom miatta.
Hát akkor nincs egyedül, gondolta Raymond, és elnyomott egy
sóhajtást. Elég gyakran átélte már, hogy a pályázatok nyerteseinek
rokonai feltűntek irodájában, és informálták őt félelmeikről. Általában
arról volt szó, mennyi rosszat hallottak már a nagyvárosról, és aggódtak
hozzátartozóik épsége miatt.
– Helen már nem gyerek, Miss Pherson – mondta Raymond, és
bevezette az irodájába, ahol hellyel kínálta. Igazán nem – fűzte hozzá
gondolatban. – Úgy gondolom, nagyon is jól tud vigyázni magára. –
Ebben ugyan már nem volt annyira biztos, különösen, ha a mai nap
eseményeire gondolt.
– Ebben én nem vagyok ennyire biztos – visszhangozta Rita a ki
nem mondott gondolatokat, és Raymond meglepetten nézett rá.
– Elárulná, mire gondol?
– Természetesen.
Rita alig tudta levenni a szemét Raymondról. Még sosem látott
ilyen elbűvölő férfit, mint ez a Raymond Chambers, és azt kérdezte
magában, vajon Helen megismerkedett-e. vele. Pont neki való lenne –
gondolta.
– Már órák óta hiába próbálom elérni Helen Mackintosht.
Különben ismeri?
– Igen.
– Igen? Jó, szóval nem tudom elérni, sem a szállodában, sem az ön
irodájában nem tudták megmondani, hol van. Aztán amikor a
titkárnőjétől megtudtam, hogy a fogadást lemondták…
– Csak elhalasztották – szakította félbe Raymond, de Rita nem
figyelt rá.
– …azonnal repülőre ültem, hogy magam nézzek utána a
dolgoknak. Az az igazság, én tehetek róla, hogy Helen egyáltalán itt
van. Tudja?
Raymond ezt nem tudta, így hát meghallgatta Rita történetét a
harmadik díj okozta csalódásról, Helen rajongásáról a klasszikus zene
iránt, és a fiatal archeológusról, Johnról.
 – És maga írta a levelet, mert eredetileg maga akart jönni helyette.
Igaz?
– Igen, így van – pirult el Rita. – De hát ez még nem bűn, nem
igaz?
– Nem, természetesen nem – válaszolt szórakozottan Raymond.
Hirtelen néhány dolog világossá vált előtte. A levél sehogyan sem illett
Helenhez, sokkal inkább ehhez a rajongó libához, aki annyira meg akart
ismerkedni Ray Bonddal.
– De miért aggódik, Miss Pherson? – kérdezte Raymond
barátságosan. – Helen a legjobb kezekben van Ray Bondnál.
Rita nem vette észre a férfi hangjában bujkáló iróniát.
– Biztos ön abban, hogy az a férfi, akivel most Helen van, Ray
Bond? – kérdezte halkan.
– Ó, abban tökéletesen biztos vagyok – válaszolta Raymond.
Sajnos – tette hozzá gondolatban. – Ki más lenne?
Rita egy kis ideig habozott, és Raymond, akit érdekelni kezdett a
dolog, bátorította.
– Na igen – mondta végül Rita –, felhívtam Helent azon az estén,
amikor megérkezett. Akkor nála volt ez az állítólagos Ray Bond.
– Állítólagos – vetette közbe Raymond, és elnyomott egy mosolyt,
bár bensejében megszólalt a riasztócsengő.
– Igen, én beszéltem Helennek Ray Bondról, megpróbáltam leírni
őt. Mindenesetre az a férfi, aki akkor a szobában ült, nem Ray Bond
volt.
– Ezt meg is mondta neki? – Raymond mereven ült a széken.
– Persze, hát mit gondol!
Rita dühbe gurult. Hogy lehet ez a férfi ennyire nyugodt, amikor
Helen talán veszélyben van?
– Tehát kezdettől fogva tudta – mondta Raymond halkan, inkább
csak magának.
– Micsodát?
– Miss Pherson, ha a barátnője tudta, hogy az a férfi nem Ray
Bond, akkor minden rendben van, nem igaz?
– Rendben van? Semmi sincs rendben – ellenkezett energikusan
Rita. – Fogalma sincs… – Nem folytatta, mert nem volt benne egészen
biztos, hogy egy idegennek elmesélhet-e ilyen személyes dolgokat. De
valahogy megbízott ebben a férfiban.
Raymond érezte a vívódását, és hallgatott, nehogy valami oda nem
illőt mondjon. Végül Rita folytatta.
– Úgy tűnt, Helenre mély benyomást tett az a férfi, és szerintem…
– Újra megállt a beszédben.
– Igen – mondta Raymond bátorítóan, akinek alig sikerült
türtőztetni a kíváncsiságát.
– Nos, azt hiszem, Helen nem a megfelelő férfiba szeretett bele.
Raymond nem szólt semmit, csak hitetlenül nézett Ritára.
– Azt mondta magának, hogy bele… beleszeretett abba a férfiba? –
kérdezte végül.
– Azt mondta: „Úgy hiszem, igen”, amikor megkérdeztem, komoly
dologról van-e szó – erősítette meg Rita, aki nem értette, miért
ragyogott úgy fel hirtelen Raymond arca.
– Na igen, de ez még nem jelent semmit – tette hozzá a férfi.
– Még hogy nem jelent semmit! Hát magának fogalma sincs a
dolgokról! – kiáltott élénken Rita. – Évek óta ismerem Helent, tudom,
milyen különösen viselkedik a férfiakkal szemben. Soha nem beszél
erről, de bizalmatlanságának biztosan egy férfi az oka. Feltehetően egy
nős szatír, aki a csillagot is lehazudta neki az égről, aztán
cserbenhagyta. Ezért menekült New Yorkból – fejezte be határozottan a
mondókáját.
Raymond hallgatott. Ez persze mindenre, ami történt, más fényt
vet. De akkor is, Helen büntetést érdemel, és ő még hagyja egy ideig
főni a saját levében. Így becsapni őt! És majdnem sikerült. Tényleg
féltékeny lett!
Felállt és kezet nyújtott Ritának.
– Köszönöm, hogy eljött hozzám – mondta és barátságosan
ránevetett. – Nem kell aggódnia, magam veszem kézbe a dolgot.
De még mennyire, Helen Mackintosh! – gondolta vidáman.
Kikísérte Ritát.
– Nyugodtan visszamehet Aberdeenbe.
– Holnap délig még maradok – mondta Rita. – Ha lenne olyan
kedves és megadná Helennek a címemet meg a telefonszámomat! Ön
bizonyára előbb találkozik vele, mint én.
 – Persze, természetesen – mondta készségesen Raymond, és elvette
a cédulát, amit Rita nyújtott feléje. – Lizzy kérem, gondoskodjon egy
autóról Miss Pherson részére. A kocsi és a sofőr holnap délig a
rendelkezésére áll, ha úgy gondolja. Szívesen elvinném én is a
szállodába, de sajnos el kell még intéznem néhány dolgot.
Hangulata egy csapásra megjavult, és ezt titkárnője figyelmét sem
kerülte el.
Rita sokig nézett még a férfi magas alakja után. Ez lenne a
megfelelő férfi Helen számára, gondolta és Lizzyhez fordult, aki éppen
a garázzsal telefonált.
– Minden menedzser ilyen kedves a WWM-nél? – kérdezte Rita
kíváncsian.
– Csak azok, akik húszezer dollár fölött keresnek havonta –
válaszolta a titkárnő vidáman.
– Ó, és hány ilyen van itt?
Lizzy cinkosan kacsintott.
– Egy! – mondta és ujjával az ajtóra mutatott, amely mögött
Raymond eltűnt.
– Helló, drágám, végre megjöttél. Már egy órája várlak. Ray Bond
hangja szemrehányóan csengett, amikor Helenhez lépett és arcon
csókolta, mielőtt még válaszolhatott volna. Kezében hatalmas vörös
rózsacsokrot szorongatott.
– Ray, örülök, hogy látlak.
Helen eléggé meg volt lepve és zavartan mosolygott, amikor a
malomkeréknyi rózsacsokrot megkapta.
– Csak ilyen hűvösen? Ez oly kevés – sóhajtotta Ray, teátrálisan a
szívére tett kézzel. – Reméltem, hogy jobban örülsz.
Helennek kellemetlen volt ez a cirkusz, különösen, amikor
észrevette, hogy a portás figyeli őket.
– Legyen szíves a kulcsot – mondta hűvösen. – 1006-os szoba.
A portás rezzenéstelen arccal nyújtotta feléje a kulcsot, és a
bokszok felé fordult.
– Van itt egy üzenet az ön számára, Miss Mackintosh.
Érezhető vonakodás volt a hangában, majd folytatta:
– Egy órával ezelőtt Mr. Chambers hagyta itt önnek.
 Helen elpirult Raymond nevének hallatán. Szó nélkül elvette a
borítékot és a lift felé indult. Már a sajtókonferencián is olyan furcsán
méregette Raymond, mintha szórakoztatta volna valami. Ez eléggé
elbizonytalanította őt, és igencsak kellett igyekeznie, hogy a megfelelő
választ adja az újságírók kíváncsi kérdéseire.
Mit akarhat még Raymond? – gondolta idegesen. Már épp föl
akarta tépni a borítékot, amikor észrevette, hogy Ray még mindig
mellette áll, és láthatóan eszében sincs elmenni.
– Felmegyek, zuhanyozni szeretnék és átöltözni – közölte vele
bosszúsan. Már csak az hiányzik, hogy ez a ficsúr is rám tapadjon! –
gondolta felindultan.
– Csak nem akarsz így elküldeni? – kérdezte Ray sértődötten. –
Azok után, ami ma történt velünk?
Megfogta Helen kezét, és mielőtt még a lány tiltakozhatott volna,
beszállt vele a liftbe.
– Tizedik emelet – mondta a liftesfiúnak, és újra Helen felé fordult.
– Még sosem találkoztam ilyen izgató nővel, mint te – suttogta a lány
fülébe, és szorosan magához vonta.
Helen kiszabadította magát a férfi szorításából, és eltolta magától.
Nagy hiba volt Raymondot Rayjel féltékennyé tenni.
– Hát ez mind nagyon szép – mondta kissé ziláltan –, de én most
nem vagyok efféle játékokra hangolva.
Ray megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Oké, bébi. Nekem van időm. És te azok közé tartozol, akikre
érdemes várni.
Helen automatikusan mosolygott. Rám ugyan várhatsz! – gondolta
dühösen. Megdörzsölte a karját, ahol az imént Ray megszorította és
elgondolkodott. Óvatosan kell bánnom vele, gondolta, miközben Ray a
lemezéről és a turnéjáról kezdett el regélni, amelynek sikere, ahogy ő
mondta, Michael Jacksonét is elhomályosítja majd.
Megígérte Jennynek, hogy megleckézteti Raymondot, és ehhez
szüksége volt Rayre. Lopva ránézett a férfira. A különbség Raymond és
az énekes között hihetetlen volt: Raymond magas, karcsú, kisportolt és
elbűvölő. Ray jóval alacsonyabb volt, mint ahogy Helen elképzelte, és
arcán a kicsapongó életmód egyértelmű jeleket hagyott. Ezenkívül
hajlamos volt a hízásra, viselkedése szemtelen volt. Raymond
előzékeny modorára gondolva szíve egy pillanatra hevesebben kezdett
dobogni. Hogy csalódhatott ekkorát ebben a férfiban? Megesküdött
volna rá, hogy talpig úriember, közben pedig csak egy pitiáner,
gátlástalan szélhámos. Csak az a baj, hogy szerelmes belé.
A lift megállt, és Helen határozott lépésekkel sietett a szobája felé.
Ray Bond követte és kíváncsian nézett körül a lakosztályban.
Elismerően füttyentett.
– Nem rossz – mondta és lehuppant a kanapéra. – Adsz nekem egy
hideg italt, bébi?
– A hűtőszekrényben találsz mindenfélét – válaszolta Helen
hűvösen. – Érezd magad otthon – tette még hozzá gúnyosan, majd a
hálószobába ment, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön.
Bezárta az ajtót, átnézett Rayn, aki csókot dobott feléje, és remegő
kézzel felbontotta Raymond levelét. „Barátnőd, Rita Pherson Los
Angelesben van. Találkozni szeretne veled. Láthatóan aggódik miattad
és Ray Bond miatt. Ne feledkezz meg a holnap esti fogadásról!
Raymond”
A borítékban Raymond névjegye volt lakásának címével. Helen
kivette, és a táskájába rakta. Majd levetkőzött és a zuhany alá állt.
Egyáltalán nem tetszett neki, hogy már attól is összezavarodott, ha csak
rágondolt. Pedig így volt. Bizsergett a bőre, és visszatért a remegés a
gyomrába. Raymond Chambers nyugtalanította Helent, bármennyire is
igyekezett magának bebeszélni az ellenkezőjét. Sőt ha őszinte akart
lenni magához, a bosszúhoz csak Jenny miatt ragaszkodott.
Tulajdonképpen miért is? – gondolta Helen, miközben
megtörülközött és kiment a fürdőszobából. Azért-e, mert hazudott neki,
vagy azért, mert megmutatta neki, mi a szenvedély?
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül a szobában, és
ijedten megfordult. Ray Bond állt az ajtófélfának támaszkodva, és
gátlástalanul méregette őt.
– Még szebb vagy, mint gondoltam – mondta sokatmondó
mosollyal, és elindult a lány felé. Helen felegyenesedett és kimérten
tekintett Rayre.
– Azonnal tűnj el! – sziszegte halkan. Kezének energikus
mozdulatával megakadályozta, hogy Ray válaszoljon. – Egy szót se!
Kifelé!
 Szeme dühösen szikrázott, és egyáltalán nem keltett félénk
benyomást. Ray Bond megrándította a vállát.
– Jó, jó, bébi, csak ne idegeskedj – mormolta bosszúsan. – Csak
látni akartam, kivel fogom az éjszakát…
– Mars!
Helen hangja pengeélesen csattant, és dühösen Ray felé indult. Ray
egy ugrással az ajtón kívül termett, és Helen kulcsra zárta a hálószoba
bejáratát. Levegő után kapkodva lerogyott az ágyra.
Az lesz a legjobb, Helen Mackintosh, ha a következő géppel
hazarepülsz! – gondolta, és felvette a kombinéját. Először Raymond,
most meg ez az elvetélt Casanova. Egy kicsit sok a jóból! Majd kihúzta
magát, és dacosan felvetett állal nézett szembe a tükörképével.
– Nem, ezúttal nem futamodsz meg! – mondta elszántan. – Egyszer
elég volt!
Chesterrel való afférja mindenesetre meggyőzte, a problémákat
nem úgy kell megoldani, hogy elszaladunk előlük. Nem fog kitérni
Raymond útjából, határozta el és elővette a névjegyet a táskájából.
Éppen ellenkezőleg!
– Látogatód lesz ma, kedves szívtipró – suttogta. – És ezt a
látogatást nem fogod egyhamar elfelejteni.
De először Ritát kell fölhívni és megnyugtatni, gondolta. A telefon
után nyúlt és közölte a központtal barátnője szállodájának a számát.
Miközben a kapcsolásra várt, hallotta, hogy Ray Bond a szomszéd
szobában türelmetlenül fel s alá járkál. Még egy probléma, gondolta, és
mosolygott. Mindenesetre ez legyen a legkisebb gondja. Ezzel a
felfuvalkodott popsztárral nem lesz különösebben nehéz elbánni,
legalábbis Helen ezt remélte…
– Miért nem jelentkeztél? Annyira aggódtam.
Rita hangja meglehetősen szemrehányó volt, és Helen csak
nehezen tudta fékezni kitörő nevetését.
– Hadd mutassam be Ray Bondot – mondta ehelyett, és jókedvűen
szórakozott Rita elképedésén.
– Ó, Mr. Bond… én… ez… nagyon örülök, hogy megismerhettem
– dadogta elpirulva, mint egy iskolás lány.
 – Tehát ön az az elragadó barátnő, akiről Helen annyit mesélt –
búgta Ray, akinek láthatóan hízelgett Rita csodálata. Figyelembe sem
vette Helen meglepett pillantását, és magabiztosan mosolygott.
– Úgy gondoltam, szívesen találkozol még egy rajongóddal, Ray –
mondta Helen álszenten. – Ezért hívtam meg Ritát, hogy vacsorázzon
velünk.
Édesen elmosolyodott, amikor észrevette Ray dühös tekintetét. Ezt
az estét másképp képzelted, ugye! – gondolta elégedetten.
Raynek nem maradt más választása, mint hogy jó képet vágjon a
dologhoz, és úgy tegyen, mintha el lenne ragadtatva az ötlettől.
De Helen egyéb változtatásokat is tervezett még, s bár tudta, ez
sem fog különösebben tetszeni a sztárnak, de nem érdekelte.
– Hol találkozunk? – kérdezte nyugodtan, és a barátnőjére nézett. –
Nekem még van egy kis elintéznivalóm, nem tart sokáig, legfeljebb egy
óra – biztosította Ritát, és szeme sarkából figyelte Rayt, aki dühösen fel
akart ugrani.
– Ray, nem ismersz véletlenül egy jópofa éttermet, ahol
elüldögélhetünk és beszélgethetünk?
Ray Bond majd szétpukkadt, de fogcsikorgatva bólintott.
Rita értetlenül tekingetett hol Rayre, hol Helenre.
– De… – kezdte volna az ellenkezést, Helen azonban sietve
félbeszakította.
– Légy olyan drága, és törődj egy kicsit az én harmadik díjammal,
amíg visszajövök, jó? Sajnos muszáj elmennem, nagyon fontos.
Rita Rayre nézett, aki épp szétrobbanófélben volt.
– Igen, szívesen – mondta újra Helenre nézve. – Remélem, tudod,
mit csinálsz – tette hozzá halkan.
Helen nevetett.
– Te meg remélem, tudod, meddig mehetsz el – válaszolt Helen, és
Ritához hajolt.
– Hogy van John?
Rita a haja tövéig elvörösödött.
– Tegnap eljegyeztük egymást – suttogta. – Csodálatos volt.
– Na, akkor minden rendben – mondta Helen, és az órájára nézett.
– Tehát egy óra múlva a „Musso és Frank” grillbár-ban.
 Ray ötlete volt a vendéglő; gyakori találkozóhelye volt más
zenészekkel.
Helen elbúcsúzott tőlük, és taxiba ült. Bemondta Raymond címét,
és hátradőlt az ülésen. Pontosan eltervezte, mit fog majd mondani, de
ahogy közeledett célja felé, egyre idegesebb lett. Amikor megérkezett
és kifizette a taxit, már egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy
helyesen cselekszik, amikor csak így betoppan Raymondhoz.
Mi van, ha éppen Jennyvel veszekednek? – gondolta, és habozott.
Kis gondolkodás után be kellett vallania magának, hogy
határozatlanságának egészen más oka van.
Ami bizonytalanná tette, az az emlékezés volt szenvedélyes
szerelemben eltöltött éjszakájukra. Nem volt benne biztos, meg tudja-e
őrizni hűvösségét, ha Raymond esetleg a karjába veszi és megcsókolja.
Szíve a torkában dobogott, amikor belépett a Lincoln sugárúton lévő
bérházba. A portás telefonon jelentette be őt. Nem hallotta, mit mondott
Raymond, de bizonyára azt, hogy felmehet, mert az idős úr felengedte.
A liftben még egyszer ellenőrizte a külsejét. Egyszerű szürke
vászonkosztümöt választott erre az alkalomra, ami jól kiemelte az
alakját, de anélkül, hogy túlzottan feltűnő lett volna. Mégis, hirtelen
úgy érezte, meztelen, amikor Raymond ajtaja előtt állt.
Éppen csöngetni akart, amikor az ajtó kinyílt, és ő felemelt kézzel
megtorpant.
– Örülök, hogy látlak – mondta Raymond nyugodtan, és egy kicsit
oldalt lépett. – Kint maradsz? – kérdezte, hogy Helen nem mozdult.
Nagyot nyelt, amikor szorosan a férfi mellett belépett a lakásba. A
férfi illata közösen töltött éjszakájuk emlékét idézte. Nyugi, biztatta
magát, és remélte, hogy Raymond nem veszi észre keze remegését.
– Iszol valamit? – kérdezte a férfi, miután bevezette Helent a tágas
szalonba, ahonnan lélegzetelállítóan szép kilátás nyílt a Csendes-
óceánra.
– Nem – válaszolta Helen gyorsan, és a következő pillanatban már
meg is bánta. Kiszáradt a szája, és borzasztó szomjúságot érzett.
– Attól félsz, hogy leitatlak és elcsábítlak? – kérdezte gúnyosan
Raymond. – Eddig nem úgy tapasztaltam, hogy italra lenne szükséged a
jó hangulathoz.
 A beszélgetés egészen más irányt vett, mint azt Helen tervezte.
Éppen ideje volt, hogy magához ragadja az irányítást.
– Így van – válaszolta. – Teljesen elegendő, ha egy igazi férfi van a
közelben.
– Akárki? – kérdezte mosolyogva Raymond, és átnyújtott Helennek
egy poharat. – Vagy egy bizonyos férfira gondolsz?
Az ital nagyon jólesett Helennek.
– Természetesen Ray Bondra gondolok – hazudott a lány, és várta a
hatást, ami azonban kiábrándító volt. Féltékenységnek semmi nyoma.
– Ray? – nevetett szívből Raymond. – Hát ezt nem mondhatod
komolyan!
– Mi ütött beléd? – kérdezte Helen megütközve. Még ki is nevet! –
Ray egy…
– …buta, beképzelt, elfuserált Casanova. Ezt akartad mondani,
nem?
Raymond lassan közeledett a lány felé. Helen szédülni kezdett.
– Ami engem viszont ennél az értelmetlen beszélgetésnél sokkal
inkább érdekelne, az, hogy tulajdonképpen miért jöttél ide.
Már szorosan a lány előtt állt és kivette a kezéből a poharat. Helen
nem mozdult, csak felnézett Raymondra. Kába volt, és egyébként jól
működő fejét üresnek érezte. „Szeretlek” – muzsikálta valami belül, és
bár Raymond nem hallhatta, bizton kiolvashatta a szeméből.
Végtelenül gyöngéden érintette Raymond ujja az állát,
végigsimított az ajkán, ami nedvesen csillogott, és erre az érintésre
szétnyílt.
– Raymond, ne – suttogta elhaló hangon, karját a férfi nyaka köré
fonva.
– Miért küzdesz ellene? – kérdezte a férfi halkan, és lágyan
érintette ajkaival a lány száját. Majd tovább becézte az orrát, a szemét,
a homlokát, míg végül megállapodott a fülénél. Óvatosan fogai közé
vette a fülcimpáját, és gyengéden beleharapott.
Helen már nem tudta, miért is jött eredetileg ide. Raymond érintése
uralta minden gondolatát, fogva tartotta érzéseit, és sóhajtva simult a
férfihoz.
– Ó, drágám – suttogta rekedten. – Megőrjítesz.
Raymond mosolygott és lágyan végigsimított a lány haján.
 – Csak boldoggá akarlak tenni, Helen – mondta ő is rekedten, és
követelőzően birtokba vette a lány száját.
De hisz azt teszed, gondolta növekvő izgalommal Helen. Kezét a
férfi inge alá csúsztatta, és simogatni kezdte izmos mellét. Raymond
szíve élénken dobogott; a forróság, ami bőréből sugárzott,
megborzongatta Helent. Még egy utolsó gondolat feltűnt valahol, hogy
ellenálljon, de az is elillant, amikor Raymond levette róla a kosztümöt,
és megsimogatta a mellét.
– Mi van… Jennyvel - akarta kérdezni, de nem tudta befejezni a
mondatot, mert Raymond kigombolta a blúzát, és nyelvével kezdte
becézni rózsaszín mellbimbóit, amik azonnal felágaskodtak, és Helen
már nem gondolkozott semmin.
Belekapaszkodott a férfi vállába, az felemelte, és a zöld-fehér
színpárra hangolt hálószobába vitte. Ott óvatosan az ágyra tette, és egy
pillanatra mosolyogva méregette a lányt. Majd gyorsan kibújt a
nadrágjából, levette az ingét, és Helen mellé feküdt.
– Elbűvölő vagy – suttogta Helen izgatottan, és hajlékonyan
segített Raymondnak, aki minden darab ruhát nagy élvezettel vett le
róla. Tökéletes testének minden centiméterét csókokkal borította,
miután megszabadította a ruhától, és Helen alig tudott uralkodni
magán, mikor végül az utolsó ruhadarab, apró bugyija is lekerült róla.
Hevesen bújt a férfihoz, és halkan felsikoltott, amikor Raymond
szájával igyekezett felkutatni legintimebb testrésze titkait. A vágy
hullámai elöntötték, és keze görcsösen markolta a lepedőt. Raymond
gyönyöre is közeledett az elviselhetőség határához; elárasztotta a
Helenből áradó forróság.
– Kérlek, Raymond, kérlek, gyere!
Helen hangosan kiabált, de a zihálástól alig lehetett érteni, mit
mond.
Azért Raymond tudta, mire gondol.
Helen odaadóan kínálta fel testét. Heves mozdulattal egyesültek,
majd vágyuk ritmikus hullámzásában rövid idő múlva közös eksztázist
éltek át.
Kimerülten feküdtek, és hosszú ideig csak nézték egymást.
– Fontos találkozóm van – mondta végül Helen, és apró csókokkal
hintette be Raymond izzadságtól csillogó arcát.
 – Fontosabb, mint hogy velem légy?
– Igen, ebben az esetben igen – válaszolta Helen mosolyogva, és
ügyesen kitért a férfi újabb ölelése elől.
– Hol a zuhany? – kérdezte, és elismerően füttyentett, amikor
követte Raymondot a fürdőszobába. Álomszép volt ez a fehér és fekete
márványba álmodott építészeti remekmű a kerek fürdőkáddal, amelybe
pezsgőfürdőt is beleépítettek, és a hatalmas tükörrel, amely majdnem
egy teljes falat befedett.
– Mindjárt jövök – mondta, és kituszkolta Raymondot. A hideg víz,
amellyel lehűtötte felhevült testét, az agyát is mozgásba hozta.
Mit tettél? – kérdezte magát józanul. – Ahelyett, hogy
megleckéztetted volna, ahogy eltervezted, a karjaiba zuhantál.
Kirázta a vizet a hajából, és a törölköző után nyúlt. Hirtelen
hangokat hallott a szalonból. Gyorsan szárazra dörgölte magát, és
belebújt a ruhájába.
Ekkor megpillantotta Jennyt, aki kisírt szemmel ült a kanapén.
Előtte állt Raymond fürdőköpenyben, kezében pohárral. Helen érezte,
hogy kiszárad a szája.
Hát ez nem lehet igaz! – gondolta kétségbeesetten, és megdörzsölte
a szemét. Pont most kellett Jennynek idejönnie?
Helent heves lelkiismeret-furdalás kezdte gyötörni, és összerezzent,
amikor Raymond hangosan nevetett.
– Most már minden világos – hallotta a férfi hangját, és Jenny
könnyekkel áztatott arcából két értetlen szem meredt Raymondra.
– Itt van nálam – mondta még mindig nevetve, és leült Jenny mellé
a kanapéra. – Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle magad.
Jenny félénk pillantást vetett a hálószoba ajtaja felé, és meglátta
Helent. Felugrott, Helen felé indult.
– Igaz, amit Raymond beszél, hogy szereti önt és éppen együtt
voltak?
Helen nem hallotta ki Jenny hangjából a reménykedő felhangot.
Pillantását Raymondra szegezte, aki még mindig nevetve ült a kanapén.
– Sajnálom, Jenny – válaszolta Helen remegő hangon –, ugyan
megígértem, hogy megleckéztetem Rayt, de ahogy maga is látja,
bizony kudarcot vallottam.
Raymondhoz lépett, aki időközben felállt.
 – Ha megmagyarázhatnám… – kezdte volna a férfi, de Helen
beléfojtotta a szót.
– Ki kíváncsi a siralmas kifogásaidra? – szitkozódott dühösen. –
Hogy vagy képes nyugodtan ülni és nézni, hogyan szenved Jenny? Ez
már egyszerű cinizmus!
Helen majd szétrobbant a dühtől, zöld szeme szikrát szórt.
Raymond megbabonázva nézte, kinyújtotta a karját, és át akarta ölelni.
– Hadd magyarázzam meg végre ezt a félreértést – mondta, és
kisfiúsan nevetett. Az elragadtatást, amit Helen dühe váltott ki belőle,
egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról.
– Nincs okod, hogy Jenny miatt haragudj rám…
Nem tudta tovább mondani. Helen teljes erőből pofon vágta, öt ujja
helye vörösen égett a férfi arcán.
– Igazán utolsó alak vagy – kiáltotta a lány könnyeivel küszködve.
Nemcsak a düh, de a szégyen is égette, hogy ismét lefeküdt vele.
Jenny tátott szájjal figyelte a jelenetet. Hogy valaki csak úgy
egyszerűen megpofozza Jack Brady befolyásos, nagyhatalmú
helyettesét és utódját, belefojtotta a szót.
– Igen, de… – kezdte volna, de Raymond félbeszakította.
– Fogd be a szádat, Jenny! – parancsolta vészjóslóan halkan. Még
sosem pofozták meg, először ezt kell megemésztenie. Mindenesetre
Helen túl messzire ment, és ha még csak nem is hajlandó meghallgatni
őt, akkor tőle akár a vesztébe is rohanhat.
– Csak beszéljen nyugodtan, Jenny – mondta Helen, és
megsemmisítő pillantást vetett Raymondra. Teljesen magánkívül volt.
A pofon neki legalább annyira fájt, mint a férfinak. Mégis, valahogy
ettől jobban érezte magát. Csak nem szabad arra gondolnia, mi lesz
most vele és Raymonddal.
– Igen, ha tényleg szereti Raymondot, akkor minden rendben van –
mondta Jenny félénken. – Azt hiszem, akkor…
Helen nem figyelt Jennyre, mert Raymondot tartotta szemmel, aki
mozdulatlanul állt előtte és nézte őt.
– Semmi sincs rendben, Jenny – tiltakozott gyorsan Helen. – Ne
könnyítsük meg ennyire a helyzetét!
– Igen, de…
 – Semmi de – mondta Helen elszántan. – Még van egy
megbeszélésem, aztán azonnal eltűnök. Hihet nekem, Jenny. Elegem
van Los Angelesből.
Sarkon fordult, és az ajtóhoz rohant. Kint nekidőlt a lift falának, és
végre szabad folyást engedett érzelmeinek. Rázkódott a teste a görcsös
sírástól, amikor tudatosodott benne, hogy sohasem láthatja viszont
Raymond Chamberst. A borzasztó csak az volt, hogy soha életében nem
szeretett még egyetlen férfit sem úgy, mint őt. És ezen nem változtatott
az sem, hogy csak egy napja ismerte, és az sem, hogy foglalt volt.
Normál esetben talán túltette volna magát Jennyn, hiszen a szerelemben
nincs jótékonykodás. És neki kellett Raymond, ez első pillanattól
kezdve világos volt. De ahogy a férfi Jennyvel szemben viselkedett, ezt
egyszerűen nem bírta elviselni.
Amikor a lift leért a földszintre, Helen már összeszedte magát.
Kilépett az utcára, és taxi után nézett. Szerencséje volt, hamar kapott
kocsit, egy negyedóra múlva már megérkezett az étterembe, ahol Rita
és Ray Bond már egy jó órája vártak rá.
– Jól szórakoztatok? – kérdezte Helen, miközben odaült hozzájuk.
Rita felhevült arccal fordult barátnője felé, aki nem tudta
megfejteni, hogy az ok vajon a bor vagy az izgalom.
– Csodálatos – mondta Rita, és elragadóan mosolygott Ray Bondra,
aki azonban már csak Helenre figyelt.
– Csodálatos volt – javította ki magát sóhajtva Rita, de a következő
pillanatban már újra mosolygott.
– Ray szinte mindenkit ismer itt – mesélte lelkesen, és
megszorította Helen karját. – Látod azt a kövér pasit ott hátul azzal a
kiglancolt szőkével?
Helen követte Rita pillantását, aztán megrázta a fejét.
– Még sosem láttam – mondta nem túl nagy érdeklődéssel.
– Híres producer, aki épp tizenötödször nősül – súgta cinkosan
Rita.
– Ezt a szőkét vette el? – kérdezte Helen udvariasan. A pletyka
meglehetősen hidegen hagyta, de tudta, hogy barátnője él-hal az ilyen
történetekért.
– Ugyan, természetesen nem – elegyedett bele a beszélgetésbe Ray
Bond is. – Akkor valószínűleg nem vele szórakozna. Nem gondolja? –
Hangosan nevetett a saját vélt szellemességén, és Rita is zavartan
vihogott.
– El tudom képzelni, Ray, hogy nem vagy valami nagy
véleménnyel a házasságról – mondta barátságos hangon, jeges mosoly
kíséretében Helen.
– Mindenesetre én sem tudom elképzelni, hogy mondjuk öröm
lenne nekem veled a házasság.
Ray megütközve nézett rá.
– Mi ütött beléd, Helen? – kérdezte Rita csodálkozva. Ennyire
hevesnek már rég látta a barátnőjét.
– Á, semmi, sajnálom, Ray – válaszolt Helen bocsánatkérően. Nem
volt éppen fair dolog Rayt büntetni azért, amit Raymond követett el.
Ray? Raymond? Újra valami megfoghatatlan rossz érzés suhant át rajta,
mintha valami fontos láncszem kimaradt volna a dolgokból. Ugyan,
ugyan, gondolta eltökélten, már meg kísérteteket kezdek látni.
Szórakozni szeretnék ma este, és nem akarok Raymondra meg Jennyre
gondolni.
– Ettetek már? – kérdezte. Még csak az kellene, hogy Raymond
miatt az étvágya is elmenjen.
– Nem, megvártunk téged – válaszolta habozva Rita. Érezte, hogy
Helennel valami nincs rendben és elhatározta, megtudja, mi a baj.
– Rendelünk? – kérdezte Ray, aki hallgatagon figyelte a két
barátnőt. – Farkaséhes vagyok.
Kikérte a pincér tanácsát, aki borzasztóan örült, hisz nem
mindennap ül a vendégek között egy Ray Bond. Ráérősen kortyolgatták
italaikat, miközben a vacsorára vártak.
– Te tényleg meglehetősen népszerű vagy, Ray – mondta Helen,
amikor látta, hogy a pincér a sarokasztalnál beszélget valakivel, és
feléjük int.
– Úgy gondolod? – kérdezte Ray gondolataiba feledkezve, és Helen
fülét megütötte az énekes megváltozott hangja.
– Igen. Mindenesetre a pincér azonnal felismert.
Ray elégedetten nevetett és hátradőlt.
– El is várom tőle. Végtére is az unokabátyám.
Várta a reakciót Ray Bond ugyan beképzelt volt és nagy nőcsábász,
de semmi esetre sem ostoba. Gyorsan észrevette, hogy Helennél nincs
mit kereskednie. És ezt nagyon sajnálta, mert őszintén tetszett neki a
lány.
– Az unokabátyád? – kérdezte zavarodottan Helen. Majd hirtelen
fölnevetett.- Már értem – mondta, és elismerően nézett Rayre. – Ez a
trükköd, igaz?
Ray hunyorított és bólintott. – De ne áruld el senkinek, különben
rontod az esélyeimet. Azonkívül ezért a jelenetért fejedelmi borravalót
kap.
– Azt akarja ez jelenteni, hogy ön fizet bizonyos embereknek, hogy
felismerjék? – kérdezte csodálkozva Rita.
– Igen, bébi, pontosan ezt teszem – válaszolta Ray, akinek észre
kellett vennie, hogy ezzel bizony sokat esett az ázsiója. – De nemcsak
én, mások is így csinálják.
– De hát miért?
Ray megvonta a vállát.
– Ilyen a Los Angeles-i showbusiness – mondta keserűen. – Vagy
betartod a szabályokat, s akkor felül maradhatsz, vagy nem, és akkor
maholnap el is tűnsz a süllyesztőben.
Egy pillanatra elhallgattak.
– És ez nagyon kemény dolog, Helen, elhiheted nekem. Csak
Raynek, akarom mondani Raymondnak köszönhetem, hogy az
ismeretlen Henry Schneiderből megcsinálta a szupersztár Ray Bondot.
Helen hirtelen felkiáltott, de olyan hangosan, hogy a szomszéd
asztalnál ülők egyszerre odafordultak.
– Mit mondtál az imént?
– Azt mondtam, hogy a karrieremet Raymond Chambers-nek
köszönhetem. Ő…
– Raynek nevezted?
Ray nevetett.
– Igen, ha bosszantani akarom, mindig így nevezem. Az egyetlen,
akitől eltűri, hogy így hívja, az Jack Brady. Ja igen, és Danny
természetesen. Neki ugyanis a Raymond egyszerűen hosszú. Lusta
fickó, mint minden ír.
Rita csodálkozva ült a helyén. Ő nem vett részt a beszélgetésben,
de világos lett számára, hogy az a Raymond Chambers, akivel ő olyan
kedvesen elbeszélgetett, nem akárki, hanem Helen szerelme. És ő még
el is árulta neki.
– Helen, azt hiszem, elkövettem egy ostobaságot – bukott ki belőle,
és részletesen beszámolt barátnőjének a Raymonddal folytatott
beszélgetéséről.
– Minden rendben van, kedvesem, hiszen nem tehetsz semmiről.
Helen úgy érezte, mintha jeges marok szorította volna össze a
szívét, amikor Ray felé fordult kérő tekintettel a szemében.
– Válaszolnál egy kérdésemre, Ray?
– Ha azt akarod kérdezni, feleségül vennélek-e, a válaszom: igen.
De azonnal abbahagyta a viccelődést, amikor Helen könyörgő
tekintetét észrevette.
– Na, ki vele, angyalom! – mondta, és érezte, lassan kiszárad a
szája.
Micsoda nő! - gondolta. A hírnevem felét odaadnám, ha szeretne.
Mit a felét, az egészet! Az itala után nyúlt.
– Van neked egy Jenny Sack nevű, nagyon féltékeny barátnőd?
Ray önkéntelen mozdulattal feldöntötte a poharát, és a bor
kicsordult a hófehér damasztabroszra. Már éppen válaszra nyitotta a
száját, amikor pillantása az ajtóra esett.
– Ahogy látom, nem sok értelme lenne tagadni – mondta lemondó
mosollyal. – Legjobb, ha őt magát kérdezed.
A bejárat felé mutatott, ahol Jenny Sack állt valakivel, akit Helen
ismert, és aki nyakát nyújtogatta jobbra-balra. Láthatóan keresett
valakit.
– Danny, Jenny! – kiáltotta, nem törődve azzal, hogy minden
vendég feléje fordult. – Itt vagyunk!
– Danny O’Toole – mormolta bosszúsan Rita. – Hát persze. Ki más
találhatott volna meg itt? Ez a fickó a legelviselhetetlenebb alak, akit
csak el tudok képzelni.
Danny meglátta őket, és intett. Majd utat tört feléjük a zsúfolt
étteremben, és maga után húzta Jennyt.
– Halló, Ray – üdvözölte az énekest, aki felállt és Jennyt nézte. –
Kisasszony! – ez Ritának szólt. Majd Helen felé fordult. – Isten óvja
Írországot! – mondta halkan, majd hozzátette: – És magát is kedvesem.
Mit tett Raymonddal?
 – Később, Danny, később.
Helen felállt, hogy átadja a helyét Jennynek.
– Feltétlenül telefonálnom kell – közölte a társasággal, és a
bárpulthoz lépett. A mixer megmutatta neki a telefont egy hátsó
szobában, melynek falán azoknak a hírességeknek a fényképei lógtak,
akik valaha az étterem vendégei voltak. Remegő kézzel tárcsázta
Raymond számát.
Remélhetőleg otthon van! – gondolta szinte szuggerálva. Otthon
kell hogy legyél - mondta magában, de hiába, a vonal végén senki sem
válaszolt. Csüggedten tette a helyére a kagylót és lerogyott egy poros
székre. Tenyerébe hajtotta a fejét, és kétségbeesetten meredt maga elé.
Micsoda idióta vagyok! – gondolta. – Hogy lehettem olyan ostoba,
hogy elhittem, Raymond ilyet tenne velem! – Felemelte a fejét, de
továbbra is ülve maradt, és gondolataiba mélyedt.
Bizonyára nagyon csalódott volt, amikor ma este ezt a szörnyű
jelenetet rendeztem, gondolta keserűen. Holott csak hagynom kellett
volna, hogy kibeszélje magát, s egyszerre minden kiderült volna. De
talán még nincs késő. Holnap a videofelvételeknél még találkoznak, és
akkor lesz alkalma megmagyarázni mindent, feltéve, ha Raymond
meghallgatja. Sóhajtva felállt, és visszament az asztalhoz.
Jenny felugrott, amikor Helen belépett, és boldogan ragadta meg a
lány kezét.
– Ray mindent megmagyarázott nekem – mondta sugárzó
mosollyal –, …úgy gondolom, hogy maga és Ray…
Hirtelen félbehagyta a mondatot, és zavartan nézett Helenre.
– Raymond mondta nekem, hogy maga gyönyörű, és jobb, ha Ray
körmére nézek, ha maga feltűnik a láthatáron – magyarázta kissé
összefüggéstelenül.
– Ebben igaza is van – vetette közbe kényszeredett mosollyal Ray.
– Helen csodálatos nő, aki nemcsak engem vitt kísértésbe.
Átkarolta Jennyt, és szájon csókolta.
– Ünnepélyesen megígérem, hogy megjavulok, drágám. Rendben?
– Korábban ilyen alkalmakkor pezsgőt ittak – vetette közbe Danny
huncut kacsintással. – De úgy látszik, ez a mai fiataloknál már kiment a
divatból.
 Mindenki nevetett, és Ray pezsgőt rendelt. Rita és Danny beható
értekezést folytattak az ír kávé elkészítésének legkülönbözőbb
módjairól, Ray és Jenny pedig kéz a kézben ültek egymás mellett.
Helen kihasználta a kedvező alkalmat, hogy újra telefonáljon, de
Raymond még mindig nem volt otthon. Végül is aztán rámondott
néhány mondatot az üzenetrögzítőre, és ismét visszatért a társasághoz.
Rita látta, hogy a gondolatai máshol járnak, és biztatóan megsimogatta
a karját.
– Meglátod, minden rendbejön – mondta halkan, de Helen csak a
fejét rázta.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos – mondta kételkedve. –
Raymond úgy érezhette magát, mint én, amikor egyszeriben Chester
feleségével álltam szemben.
– Ezt a történetet egyáltalán nem ismerem – mondta Rita óvatosan,
és figyelmesen nézett Helenre.
De Helen csak megrázta a fejét, és mosolygott.
– Már nem is fontos – mondta, és a pohara után nyúlt. – A kérdés
most az, ad-e nekem Raymond még egy lehetőséget vagy nem.
– Elég ostoba lenne, ha nem tenné – mondta Rita mély
meggyőződéssel.
– Hát, Jack, ennyi a történet.
Raymond magasra emelte a poharát, és kedvtelve nézegette a benne
levő borostyánszínű italt, ami a kovácsoltvas tartóban lévő gyertya
fényében titokzatosan fénylett.
– Aki azt mondta, hogy borban az igazság, bizonyára ismerte a
cherryt – mondta komoran.
Jack Brady nevetett.
– A régi Rómában még nem volt cherry, Raymond.
– De bizonyára voltak vörös hajú brit rabszolganők.
– Nagyon nehéz, fiam?
Raymond ránézett a főnökére. Nem várta volna, hogy Jack képes
romantikus érzelmekre vagy azok megértésére, pedig így volt. Jack
felhívta, hogy érdeklődjön, hogy áll a dolog Helennel és Ray Bonddal.
Amikor látta, hogy Raymond nincs éppen beszédes kedvében,
egyszerűen magához rendelte a lakására, ami még sohasem fordult elő.
Jack Brady mindig szigorúan elválasztotta az üzletet a magánélettől.
Raymond most már azt is tudta, miért. Brady háza Hollywoodban, a
Nichols kanyonban a nyugalom szigete volt. Direkt a kanyon
emelkedőjére építették, kívülről nem volt valami bizalomkeltő, de a
házból álomszép kilátás nyílt a városra. Raymond nem akarta elhinni,
hogy Jack ezt valaha is feladja, és Európába megy.
– És tényleg azt hiszi, nincs már lehetőség arra, hogy Helent
meggyőzze? – kérdezte elgondolkodva Jack.
Raymond felvonta a vállát.
– Nem tudom, Jack. Annyi itt a félreértés, hogy Jerry Lewis egy
vagyont fizetne a történetért, ha megfilmesíthetné.
Jack nevetett a híres amerikai komikus nevének hallatára.
– És ő játszaná az ön szerepét, úgy gondolja? Na, talán még
meggondolom. Csakhogy ahhoz először happy end kell. Boldogtalan,
tragikus kimenetelű történetek az operába valók és nem a moziba. Ott
senki nem akar ilyesmit látni.
Erre már Raymond is elnevette magát, és Jackre emelte a poharát.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez esetben összejön a boldog
vég.
– Ugyan – vetette el Jack utódja kétkedését. – Nekem határozott
férfiakra van szükségem, nem lekvárra. Az ön helyében én nem
üldögélnék itt ilyen nyugodtan, már rég a szállodában lennék, és
elővezetnék a hölgynek néhány keresetlen szót.
Raymond önkéntelenül megtapogatta az arcát.
– A hölgy rendkívül temperamentumos – mondta mosolyogva,
miközben arra gondolt, milyen gyönyörű volt Helen dühösen. Kiszáradt
a szája, amikor további részletek jutottak eszébe, többek között a lány
csillogó szeme, amint meztelenül feküdt mellette, és szerelmesen nézett
rá.
– Azt hiszem, igaza van, Jack – mondta, és felállt. – Felhívom a
szállodában, és elmegyek hozzá.
– A telefon az előszobában van. – Az „előszoba” egy jókora
csarnoknak is beillett volna, így Raymond jó ideig kereste a telefont,
míg megtalálta egy csomó régi újság alatt.
A Hilton portása mély sajnálattal közölte, hogy Miss Mackintosh
még nem érkezett vissza a szállodába. Raymond lassan a helyére tette a
kagylót, és visszament a szalonba.
 – Elmegyek, egy kicsit autózom – közölte Jackkel. – A friss levegő
biztos jót fog tenni.
Elbúcsúzott a főnökétől, és lassan a kocsijához ment. Miközben
Hollywood utcáin keresztülhajtott, folyton Helenre gondolt. Tudta, ez
az a nő, akire egész életében várt, és biztos volt benne, hogy a lány is
szereti őt. Elhagyta a Freewayt és rátért a Wilshire körútra. –
Egyszerűen csak odamegyek Helenhez. Valamikor csak haza kell
jönnie, és akkor meg fogom győzni róla, hogy nincs más választása,
hozzám kell jönnie feleségül. – Tetszett neki az elhatározás, és vidáman
fütyörészve leparkolt a szálloda előtt. Kettesével szedte a lépcsőket, és
belépett az előcsarnokba.
– Óvatosan Ray, el ne ess!
Helen balról támogatta az énekest, Danny O’Toole jobbról. Ray
Bond óvatosan rakta a lábait, és ingatta a fejét.
– Ez a pezsgő igazán klassz volt – mondta, és hangja ugyanolyan
bizonytalan volt, mint a járása.
– Hát persze, Ray. Mindig mondom, hogy az alkoholtól óvakodj.
Különösen te, hisz annyira nem bírod.
Helen, Rita és Jenny nagyot sóhajtottak. Majd összenéztek, és
valamennyien nevettek egy nagyot.
– Biztos vagy benne, hogy jó, ha valamennyien hozzád megyünk?
– kérdezte Rita habozva Helent.
– Hát persze – válaszolta a lány. – Csak segítetek nekem elhelyezni
ezt a híres popsztárt. Ez ellen a portásnak bizonyára nem lesz semmi
kifogása. Azonkívül igazán butaság lenne, ha Jenny és Ray most
indulnának haza Oceanside-ba. Taxiba kellene ülnünk, mert Jenny nem
tud vezetni, aztán holnap ismét taxival visszajönni. Nálam nyugodtan
elalhatnak a kanapén, és holnap valamennyien kipihenve mehetünk a
fogadásra.
Danny is bólogatott.
– Én hazaviszem Ritát – ajánlotta fel barátságosan. – Úgyis arrafelé
megyek.
– Jó – válaszolta Rita rövid habozás után. – De először valahogy fel
kell vinnünk Rayt.
Ez nem is volt olyan egyszerű. De aztán néhány fáradságos
manőver után végre a tizedik emeleten voltak, és Helen
megkönnyebbülten nyitotta ki szobája ajtaját. Lefektették Rayt a
kanapéra, és Jenny óvatosan vetkőztetni kezdte az énekest. Helen
átölelte Ritát, aki bátorítóan nézett rá.
– Ne aggódj Raymond miatt – suttogta. – Biztos vagyok benne,
hogy minden rendbe jön.
– Remélem, igazad lesz – mondta Helen távolról sem olyan
bizakodóan. – Raymond joggal gondolhatja, hogy becsaptam.
– Ugyan – vetette ellen energikusan Rita. – Vagy szeret, és akkor
minden további nélkül túlteszi magát ezen, vagy nem szeret.
– És akkor? – kérdezte kíváncsian Helen.
Rita happy endbe vetett hite egyáltalán nem nyugtatta meg.
Rita huncutul mosolygott.
– Ez butaság. Nem ismerek olyan férfit, aki ellen tudna állni neked.
– De azért még nem biztos, hogy feleségül is akar venni – mondta
Helen. Ahogy Chester sem, tette hozzá gondolatban.
Rita kitalálta, mi jár barátnője fejében.
– Arra a Chesterre gondolsz? – kérdezte. – Felejtsd el – tanácsolta,
amikor Helen bólintott. – Végül is már megkérte egyszer a kezedet,
vagy nem?
– De igen – ismerte el Helen. – De ahogy én arra reagáltam,
bizonyára elvette a kedvét attól, hogy még egyszer megismételje az
ajánlatát.
Elpirult, amikor eszébe jutott a stúdióban lejátszódott jelenet.
Félmeztelenül ült Ray ölében, és kitörölhetetlenül emlékezetébe
vésődött Raymond boldogtalan arckifejezése.
– Csak várd ki türelmesen – javasolta Rita titokzatosan. – Az az
érzésem, Raymond közelebb van hozzád, mint hinnéd.
Nem sejthette, mennyire igaza volt Ha Helen tudja, hogy Raymond
épp a Hilton bárjában ül egy brandy mellett, nem lett volna ilyen
nyugodt így azonban levetkőzött, és Rayhez lépett, aki nyugtalanul
forgolódott a kanapén.
– Hozassak valami altatót neked? – kérdezte. Ray bólintott, mire
Helen fölhívta a portát. Az éjszakai portás megígérte, hogy egy boyjal
felküldi a kért gyógyszereket. Helen kinyitotta a bejárati ajtót, és leült
Ray mellé.
 – Nagyon szereted Raymondot, igaz? – kérdezte az énekes kissé
akadozó nyelvvel, de Helen azonnal megértette.
– Igen, nagyon.
Eszébe jutott Raymond kedvessége, gyöngéd érintése. Az izgalom
hulláma futott át a testén. Csak egy bugyi és a selyem köntöse volt
rajta, amit hirtelen fázósan húzott össze magán. Ray észrevette az
összerezzenést, és a lány karjára tette a kezét.
– Ne félj, minden rendben lesz – ígérte.
Ebben a pillanatban kopogtak.
– Nyitva van – kiáltott Helen, és körülnézett, mivel takarhatná be
magát. Nem kell a boynak feltétlenül félmeztelenül látni őt. Ray
nevetve visszahajtotta a takarót, és Helen gyorsan mellébújt.
Kinyílt az ajtó. Helen szívverése majdnem elállt.
Raymond egyetlen pillantással fölmérte a helyzetet. Elsápadt, és
önkéntelenül ökölbe szorult a keze. De aztán uralkodott magán, az
asztalhoz lépett, és óvatosan rátette a virágcsokrot, amit magával
hozott. Majd Ray és Helen felé fordult, akik az ijedtségtől szinte
megmerevedve feküdtek. Helen szólásra nyitotta a száját, de hang nem
jött ki a torkán. Csak a fejét ingatta és könyörgően nézett Raymondra.
Jaj, ne – hallotta a hangot kalapácsszerűen a fejében. Ugye, ez csak
lidérces álom! – gondolta, de sajnos valóság volt. És mindehhez Ray
hangosan nevetni kezdett.
– Nos, Ray, mindig is kifinomult humorérzéked volt – hallotta
Helen Raymond hangját. Tompán érkeztek csak hozzá a szavak, de így
is nagyon jól kihallotta belőlük a jeges hideget, ami vasmarokként
szorította össze a szívét.
Nem így van – formálta ajka hangtalanul a szavakat, de csak némán
nézett Raymondra. Szeme megtelt könnyel, amikor látta, hogy a fiú az
ajtó felé indul.
– Kérlek, ne menj el – suttogta végre alig hallhatóan, de ekkor már
nagyot csattant az ajtó Raymond mögött.
Ray még mindig nevetett, mikor Helen lassan magához tért.
– Hagyd abba – kiáltott szenvedő hangon, és Ray azonnal elnémult.
Teljesen józannak tűnt a pillantása, amikor Helenre nézett, és végtelen
gyengédséggel megsimogatta a lány haját.
 – Nem tudom miféle védőszentetek lehet nektek, íreknek, amelyik
a szerelemért felelős, de úgy tűnik, merev részegen hever az ír
Olimposzon, és eszében sincs törődni azzal, ami itt történik – mondta
halkan, és magához vonta a görcsösen zokogó Helent.
– Most aztán mindennek vége – nyögte sűrű csuklások közepette a
lány. – Ezt a történetet senki sem hiszi el nekem, legkevésbé Raymond.
Ahhoz ő túl józan.
Ray bólintott.
– Hát tényleg részegnek kell lenni ahhoz, hogy hihetővé váljék. De
mégis azt hiszem, meg kell magyarázni. Jennyt kell segítségül hívnunk,
azt hiszem… Au! – kiáltott fel fájdalmasan, mert Helen könyöke
hirtelen az oldalába mélyedt.
– Megígérted nekem, hogy megkíméled Jennyt a nőügyeidtől –
mondta Helen haragosan.
– Ez igazán jó ötlet – hallatszott Jenny hangja a hálószobából. –
Szabad tudnom, mit keresel Ray ágyában?
Ray és Helen gyors pillantást váltottak egymással, és mindketten
nevetésben törtek ki, bár Helen arca még mindig nedves volt a
könnyektől. Remélte, hogy másnap, ha Raymonddal találkozik, jobb
formában lesz, és el is határozta, aludni tér, Ray majd elmagyaráz
mindent Jennynek. Aznapra már nem akart több komplikációt.
– Istenem, hogy néz ki, kedvesem?
Eve, a maszkmesternő összecsapta a kezét, amikor Helent
megpillantotta.
– Tegnap még teljesen rendben volt. Kísértetjárás volt magánál?
– Fárasztó éjszakánk volt – válaszolt Ray Helen helyett
sokatmondó pillantással.
– Meg tudod csinálni a felvételt?
Helen határozottan bólintott.
– Csak rosszul aludtam, ennyi az egész – válaszolta. Maga is
megrémült, amikor reggel tükörbe nézett. Különben mindig csillogó
szeme most különösen tompán, élettelenül fénylett, és a sötét karikák is
átvirrasztott éjszakára utaltak.
Eve rosszallóan nézett Rayre.
– Erről is te tehetsz – mondta szemrehányóan.
Ray megrázta a fejét.
 – Kivételesen nem – védekezett nyugodtan. – Jenny és én Helennél
töltöttük az éjszakát.
Eve meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Ti, ketten?
Hirtelen oldalpillantást vetett Jennyre, aki szerényen ült a sarokban.
– Na, ez valami egészen új. Már megint mit követtél el?
– Semmit – mondta Ray vidáman.
– Hagyjátok abba az ostobaságokat – kiáltott közéjük Paul. – Nincs
sok időnk, elég rendesen elkéstetek.
Helen a rendezőhöz fordult.
– Mr. Chambers mikor jön? – kérdezte, és attól félt, mindenki
hallja, hogy dobog a szíve.
– Egyáltalán nem jön, Helen – válaszolt barátságosan Paul, és
kutatóan méregette a lányt. – Én sem értem teljesen. Különben mindig
részt vesz a felvételeken, de legalábbis benéz, hol tartunk – sóhajtotta. –
De ma vasárnap van, az idő gyönyörű. Biztosan a strandon sütteti a
hasát a nappal.
Meglobogtatott egy terjedelmes papírlapot.
– Ezt a titkárnőjétől kaptam. Egy csomó utasítás – nevetett. – Az
egyik magára vonatkozik, Helen.
– Igen? Mi lenne az?
Paul még erőteljesebben nevetett.
– Nem szabad jóvágású férfiak közelébe engednem. Bizonyára rám
gondolt. Tehát tartsa távol magát tőlem!
Egy pillanatra elhallgatott.
– Persze ez nem jelenti azt, hogy én ne közeledhetnék magához.
Helen kurtán felnevetett. Tehát Raymond kerül! – gondolta
szomorúan. – Hát erre számíthattam. – Éles fájdalom hasított a szívébe,
és félő volt, hogy a térde fölmondja a szolgálatot. Kapaszkodó után
nyúlt, és egy meleg, erőteljes kéz szorítását érezte.
– Minden rendben, Helen, rám támaszkodhat – mondta egy meghitt
hang.
– Ó, Danny, de jó, hogy itt van!
Helen leült a székre, amit Danny varázsolt elő valahonnan.
– Mindjárt rendben leszek.
 Danny O’Toole ott maradt Helen mellett, és elgondolkodva
figyelte. Nagyon jól ismerte a nőket, tudta, mikor boldogtalanok. És
Helen Mackintosh boldogtalan volt.
– Raymond!
Nem kérdés volt, állítás.
Helen bólintott.
– Azt hiszem, nagy ostobaságot csináltam – mondta halkan.
Röviden elmesélte, mi játszódott le előző este.
– És most azt hiszi, az orránál fogva vezettem – fejezte be
lemondóan a történetet.
Danny hitetlenkedve csóválta a fejét, és végigsimított rőt haján.
– Hát ez tényleg nem valami fényes történet – mormolta
gondolataiba mélyedve. – Ha Ray…
– Az istenért, ne mondjon mindig Rayt, ha Raymondra gondol! –
tört ki Helen önkéntelenül. – Ez volt az oka mindennek!
Danny meglepetten nézett rá. Helen idegeivel tényleg nincs minden
rendben – gondolta aggódva. Úgy látszik, a dolog komolyabb, mint
hittem. Elgondolkodott.
– Bocsásson meg, Danny – mondta ebben a pillanatban
megbékélve Helen, és a férfi karjára tette a kezét. – Maga nem tehet
semmiről. Az én hibám.
– Malibu – kiáltott fel hirtelen Danny, és tapsolt. – Ott van egy
strand, amit Raymond nagyon szeret, és szinte mindig odamegy, ha ki
akar kapcsolódni.
Csak mosolygott Helen értetlen tekintetén, és bátorítóan
megveregette a vállát.
– A jó öreg Danny majd kézbe veszi a dolgokat – mondta biztatóan.
– Végtére is elég nagy vagyok eltűnt emberek felkutatásában. Ezt Ray
is bizonyíthatja. Több alkalommal megtaláltam már a legeldugottabb
szerelmi fészekben is.
– Na, na. Csak ne túlozz! – hallatszott a háttérből Ray hangja. – Mit
gondol rólam Helen?
– Még a legrosszabb is túl jó – felelte Danny vigyorogva.
– Tűnj el – fenyegetőzött Ray. – Most végre felhasználhatod
nyomkereső és diplomata tehetségedet – tette hozzá.
Helenhez lépett és megfogta a kezét.
 – Nagyon ideges vagy? – kérdezte barátságosan.
Helen bólintott.
– Első alkalommal fordul elő, hogy kamera elé állok – magyarázta.
De igazából nem ez volt az oka annak, hogy szinte minden ízében
remegett, és Ray sejtette az igazi okot.
– Ha valakinek sikerül Raymondot meggyőzni, az Danny – mondta
halkan. – Már évek óta ismerik egymást, és Raymond vakon bízik
Dannyben.
Helen halkan sóhajtott. Most amúgy is képtelen lett volna bármin is
változtatni, így jobbnak látta a filmfelvételekre koncentrálni. Ez
legalább egy kicsit elterelte a figyelmét. Ő ugyanis nem osztotta Ray
véleményét Raymondról. Lehet, hogy jól ismerték egymást, és barátok
is voltak, de Helen nem tudta elképzelni, hogy Raymond bárkiben
vakon megbízott volna. Különösen nem azok után, amit vele
kapcsolatban élt át. Ismét úrrá lett rajta az az érzés, amit akkor élt át,
amikor Chesterrel kapcsolatos tervei kártyavárként omlottak össze.
Raymond most éppen így érezheti magát, villant át a fején.
Bizonyára pokolba kíván engem.
– A pokolba veled! – ugrott fel szitkozódva Raymond, és a bogár
felé csapott, ami megcsípte. Miután elhessegette a szemtelen látogatót,
visszahuppant strandgyékényére.
Malibu strandja általában meglehetősen zsúfolt volt, de néhány
meredekebb szikla mögött Raymondnak sikerült felfedeznie egy kissé
nyugodtabb részt, ami eddig elkerülte a napimádók figyelmét.
Lehunyta a szemét, és átengedte magát azoknak a nyomasztó
kérdéseknek, amiktől egész éjszaka és reggel nem tudott szabadulni. Mi
ütött Helenbe? – gondolta tanácstalanul. – Azt hittem, szeret. Teljesen
biztos voltam benne. – Rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és
bosszúsan méregette a kezében lévő cigarettát. – Amióta megismertem
Helent, minden megváltozott. És nem éppen pozitív irányban –
gondolta kedvetlenül. Megint arra kellett gondolnia, amikor a karjaiban
tartotta. A szemében csak szerelmet és gyengédséget látott.
– De hát ez nem lehet igaz – mormolta, és nyitott tenyérrel
belecsapott a homokba. – Ennyire hihetően Marlene Dietrich sem tud
szerepet játszani.
 Nem tudta elfogadni, hogy csalódhatott ennyire Helenben. Pedig
nem volt más választása. Nem emlékezett, hogy valaha is lett volna
ilyen helyzetben. Teljesen tanácstalan volt a jövőt illetően. A legjobb
lesz, ha távol tartom magam Helentől, amíg vissza nem megy
Aberdeenbe, gondolta. Csak ne vágyódna ennyire utána! Az emlékezés
a lány mosolyára, hajlékony, szenvedélyes testére egyre jobban kínozta
és tudta, ez még sokáig így lesz. Helen Mackintosh nem az a nő volt,
akit az ember olyan egyszerűen kitörölhet az emlékezetéből. Raymond
kinyújtózott, és megpróbált elaludni.
Amikor felébredt, érezte, hogy figyelik. Kinyitotta a szemét.
Dannyt látta néhány méterre, amint őt méregeti állhatatosan.
– Danny? Mit csinálsz te itt?
Raymond felemelkedett.
– Meghagytam neked, hogy törődj Helennel.
Danny rosszallóan csóválta a fejét.
– Mit gondolsz, miért vagyok itt? – kérdezte. Felállt, lerázta a
homokot a nadrágjáról, és lassan közelebb lépett.
– Nagyon is törődöm vele, sőt aggódom miatta.
Raymond összeszorította a száját. Még egy madár, akit Helen
Mackintosh az ujja köré csavart! – gondolta lehangoltan. Danny
tulajdonképpen nagyon egészséges gondolkodású volt, nem kis
mutatvány lehetett behálózni. Talán az homályosította el a józan
ítélőképességét, hogy Helen is ír származású volt, vélte Raymond.
– Aha – mondta kurtán. – Eltűnt? Akkor semmi ok az aggodalomra.
Ha megtalálod Rayt, tudni fogod, hol van Helen.
Danny keresztbe fonta a karját.
– Fantasztikus, a nagyfőnökök is megirigyelhetnék a
magabiztosságodat.
Raymond fenyegetően felvonta a szemöldökét, de Danny nem
akarta figyelembe venni ezt a vészjelet, ami arra utalt, hogy talán túl
messzire ment. Ekkor lendült csak bele igazán.
– Mondanék valamit, Raymond.
Ritkán hívta a főnökét teljes nevén, többnyire csak ha dühös volt
rá.
– Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny vén szamár!
 – Ezt magyarázd meg, Danny O’Toole – követelte Raymond, és
teljes nagyságában Danny fölé magasodott. A két férfi felindultan
méregette egymást, és egy pillanatra úgy tűnt, dulakodás lesz a vége.
Aztán Danny zsebre tette ökölbe szorult kezét. Raymond ebben a
percben sajnálta, hogy Danny főnöke. Egy baráti verekedéssel talán le
tudta volna vezetni azt a feszültséget, ami az utóbbi időben kínozta.
– A legnagyobb örömmel, főnök – felelte Danny. Kék szeme
szikrázott, vörös haja szinte lángolt a napsütésben. – Azt hiszem, óriási
hibát követsz el. Helen Mackintoshsal nincs semmi zűr, számomra
ehhez nem fér kétség.
– Igazán? – nyújtotta meg a választ Raymond. – Értelmesebbnek
tartottalak.
Megfordult, és a víz felé indult. Danny követte.
– Amikor tegnap beléptem a szobájába, ott feküdt…
– Ray Bonddal a kanapén a takaró alatt. Tudom – szakította félbe
gyorsan Danny. – És?
– És? – Raymond olyan hirtelen lendülettel fordult meg, hogy
Danny önkéntelenül védekezően kapta maga elé a kezét. – Ezt
kérdezed? – kiáltotta. – Milyen bizonyíték kell még arra, mennyire…
számító?
Danny megvonta a vállát.
– Ha Rayjel akart volna lefeküdni, talán az ágyat használták volna,
nem gondolod?
– Nem feltétlenül – válaszolt Raymond lecsendesedve.
Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor Helen és ő ugyanazon a
kanapén szeretkeztek. Éppen ez volt az egyik ok, amiért tegnap este
olyan sokkos állapotban hagyta el a szobát. Nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy Helen és Ray ugyanúgy…
– Nagyon jól lehet szeretkezni a kanapén is – mondta hűvösen. –
És pontosan ezt…
– …nem tették azok ott ketten – szakította félbe ismét Danny. –
Egész este együtt voltunk, Ray, Helen, Rita, Jenny és én. Ray
túlságosan is be volt rúgva ahhoz, hogy…
– Jenny is ott volt? – kérdezte meglepetten Raymond. – Hát ez
egyre szebb! Vélhetően nyugodtan aludt a szomszéd szobában,
miközben ezek…
 Danny sóhajtva a homlokához emelte a kezét.
– Hogy lehet valaki a WWM főnöke, aki ennyire ostoba? – tört ki
belőle. – Te tényleg nem látod a fától az erdőt. A boyra vártak, akinél
Helen fejfájás elleni tablettát rendelt Raynek.
– Vagy úgy! És míg így édes kettesben, közös takaró alatt
várakoztak, a jó Helen ápolta a szegény, ártatlan Rayt. Így volt? Nem,
Danny, egyáltalán nem hat meg a történeted. Valami jobbat is
kitalálhattál volna.
Danny lemondóan felsóhajtott, szótlanul megfordult és eltűnt a
sziklák mögött. Raymond lehajolt, felvett egy követ, ami a szikláról
gurult le, és dühösen a tengerbe hajította. Helennek még Dannyvel is
sikerült összeugrasztania! Legfőbb ideje, hogy eltűnjön ez a nő! –
gondolta dühösen Raymond.
– Mit mondott? – Helen egészen közel hajolt Dannyhez, és
könyörgően nézett rá. – Értem – mondta csendesen Danny megindult
arcát látván. – Tudni sem akar rólam, igaz?
– Ezt talán nem mondanám – ellenkezett Danny.
– Hát?
Danny megvonta a vállát
– Úgy gondolja, nagy adag dinamittal vagy megtöltve, és
veszélyesnek tartja a hatástalanítást – adta vissza Raymond szavainak
lényegét nem egészen pontos szöveghűséggel Danny.
De Helen nem volt humoros kedvében. Hirtelen elfordult, mert
nem akarta, hogy Danny lássa, milyen mélyen megsebezte Raymond
visszautasítása.
– Ne vedd úgy a szívedre, Helen – próbálta vigasztalni Danny, és
megsimogatta a lány vállát – Talán még meggondolja magát.
Helen dühösen sarkon fordult. Könnyek csorogtak végig az arcán,
szeme harciasan villogott.
– Csak nem gondolod komolyan, hogy nyugodtan kivárom, amíg a
nagyságos úrnak sikerül legyőznie a büszkeségét és kegyeskedik
legalább meghallgatni a magyarázatomat? Nem vagyok az
alkalmazottja, hogy csak úgy egyszerűen parancsolgasson nekem.
– Mi történik ott hátul? – hallatszott Paul türelmetlen hangja. –
Vége a szünetnek, Helen? Akkor jöjjön, kérem, vissza! Két órán belül
készen kell lennünk, különben Mr. Chambers leharapja a fejünket.
 Helen összeszorította a száját, és fenyegető pillantást vetett
Dannyre, nehogy annak eszébe jusson kinevetni őt. Épp most jelentette
ki, hogy nem hajlandó aszerint táncolni, ahogy Raymond fütyül, és
íme, máris azt teszi. Még csak jelen sem kell lennie! Csípőre tette a
kezét és elfoglalta a Paul által kijelölt helyet.
– És most próbáljon meg érzékien és csábítóan mosolyogni, Helen!
Helen felvillantotta hibátlan fogsorát, és a kamerába nézett. A
rendező felugrott a székéből, és Helenhez rohant.
– Nem fogpasztareklámban szerepel, Helen – emlékeztette a lányt,
és a tarkóját simogatta. – És vicsorognia sem kell. Később idehozhatja
az ebédjét, ha éppen bele akar harapni valamibe. Később. – Egy lépést
hátrált és felemelte a kezét
– Ne vágjon olyan arcot, mintha a Drakula bosszúját forgatnánk!
Hangja egyre erősödött, a végén már majdnem üvöltött.
Ray Bond, aki Helen mellett állt, rámosolygott a lányra.
– Ne gondolj folyton arra, mit teszel majd Raymond Chambersszel,
ha a kezed közé kerül – javasolta. – Gondolj inkább arra, mi mindent
tehettél volna velem, ha Jenny és Raymond nem lenne – tette még
hozzá halkan.
Helen elmosolyodott. Lehet, hogy Ray erkölcstelen alak, de profi.
És Helennek most pontosan erre volt szüksége. Valakire, aki lépésről
lépésre megmondja neki, mit csináljon, aki eltereli a figyelmét.
– Ez az! – harsogta Paul, és mindkét kezével hevesen csapkodott
maga körül. Az operatőr elérkezettnek látta az időt a forgatásra, és
bekapcsolta a kamerát. A felvételek további részét Helen valóságos
kómában élte át. Emberek, vezényszavak, maszk, smink, és mielőtt
még magához térhetett volna, valaki megveregette a vállát.
– Jól csinálta – mondta Paul, és kezet nyújtott
– Volt már rosszabb statisztánk is – mosolygott Ray. – Várj meg
odakint, oké?
Miközben Helen az öltözőbe ment, ahol Eve leszedte róla a
sminket és a parókát, még látta, hogy Danny és Paul élénken
vitatkoznak, de nem törődött vele. A zuhany alatt újra Raymondra
kellett gondolnia.
Vajon hol lehet most? Bizonyára békésen napozik Malibu
strandján, és nem is gondol rám…
 – Hogy engedhetted ezt meg? – veszekedett Raymond Dannyvel,
miután még egyszer megnézték a Rayjel és Helennel készült
videofelvételt – Helen pocsékul játszik. Így nem lehet piacra dobni a
klipet. Ugyan az emberek jól szórakoznának, de nem hiszem, hogy
Helen és Ray örülnének, ha köznevetség tárgyává lennének.
Raymond irodájában ültek, és a férfi örült, hogy mégis rászánta
magát személyesen ellenőrizni a felvételt. Hogy tulajdonképpen Helen
miatt jött vissza, az senkire sem tartozik.
– Szerencsére Helen még nem utazott el, így még egyszer
felvehetjük a kritikus részeket. Ez lesz a legdrágább klip, amit valaha is
gyártottam. Elmegyek Helenért, te próbáld meg Rayt felhajtani valahol.
– Nincs szükség nagyobb kutatóexpedícióra. Amennyire tudom,
Helen és Ray együtt mentek el. Azt hiszem, ebédelni akartak.
– Úgy, ebédelni – mondta komoran Raymond. – És Jennyt is
magukkal vitték gardedámnak?
– Nem tudom – habozott Danny –, azt hiszem, ő már hazament.
– Nekem ugyan mindegy – dohogott Raymond. De az arckifejezése
az ellenkezőjéről tanúskodott – Akkor legalább megspórolunk egy utat.
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Keresd meg Evet és Pault. Időközben átnézhetitek együtt azokat a
jeleneteket, amiket említettem.
Danny némán bólintott. Gondolkodott, megmondja-e Raymondnak,
amit Paul mondott Helenről.
– Ray, Paul úgy gondolta…
– Ne nevezz folyton Raynek – kiáltott fel dühösen Raymond. – Már
hallani sem bírom ezt a nevet.
– Bocsánat, Raymond – mondta Danny, és elfojtott egy mosolyt.
Csak dühöng, ez jó jel. Úgysem hiszem el, hogy hidegen hagy Helen,
még ha írásba adod is.
– Akartál valamit mondani? – kérdezte Raymond, aki még mindig
strandhoz volt öltözve: kifakult farmert, fehér pólót és könnyű papucsot
hordott.
– Paulnak, hm, nem tetszettek Helen dilettáns próbálkozásai, hogy
szexi legyen – mondta Danny habozva. – Meg kell mondanom, hogy…
 – Végtére is még sohasem állt kamera előtt – szakította félbe
Raymond nyersen. Idegesítette Danny mosolya. – Mi olyan
nevetséges? – kiáltott a barátjára.
– Ó, semmi, egyáltalán semmi. Csak nem tudom, miért véded
ennyire Helent. Hiszen te magad…
– Nagyon jól tudom, mit mondtam, az emlékezetem még kiválóan
működik.
Raymond borzasztóan ingerült volt, és az ügynek egyáltalán nem
használt, hogy tisztában volt vele: Dannynek mindenben igaza van.
Helen tényleg csapnivalóan játszott, Raymond előtt sem volt ez
kétséges, mégis magától értetődő természetességgel vette védelmébe a
lányt. Végtére is szeretem őt, gondolta önkéntelenül, és egy pillanatra
elmerengett.
Való igaz volt, szerette Helent, mindazok ellenére, ami történt
köztük, vagy talán éppen azért? Nem volt rá ideje sokáig gondolkodni
rajta.
– Lemondok a tusolásról – mondta Dannynek, és felállt. A lift felé
indultak. – Egy óra múlva a stúdióban.
– Oké, Raymond.
Miközben a lift a földszint felé suhant, Raymond folyton arra
gondolt, vajon mit csinál most Helen. Egyrészt örült, hogy van ürügye
felkeresni a lányt, másrészt tartott tőle, mi vár rá. Örült, hogy Danny
nem hívta fel előzetesen Helent, meg akarta lepni a lányt.
– Gyere be, Ray!
Helen az ágyra tette a ruhát, amit épp a bőröndbe akart csomagolni,
és mosolyogva megfordult
Mozdulata félbemaradt amikor Raymondot pillantotta meg az
ajtóban.
– Ahogy hallom, nem engem vártál – mondta a férfi, és becsukta az
ajtót.
Helen érezte, hogy elpirul.
– Nem, tényleg nem – mondta, és örült, hogy a hangja nem remeg
túlságosan. Nem nézett Raymondra, elindult a hűtőszekrény felé.
Megpróbálta leplezni a bizonytalanságát
– Iszol valamit?
 – Nem, köszönöm – válaszolt a férfi hűvösen. – Azért vagyok itt,
mert gond van a videofelvételekkel.
Hát persze, gondolta Helen, aki egy pillanatra már azt remélte,
talán miatta jött Raymond
– Hogyhogy gond? – kérdezte, miután kevert magának egy italt. –
Valami nem sikerült?
– Úgy is lehet mondani – válaszolt Raymond, és leült egy
karosszékbe. Szíve hevesen kalapált, amikor látta Helen kecses
mozdulatait, ahogy a ruháit csomagolta.
– Paul nincs megelégedve a színészi teljesítményeddel, és meg kell
mondanom, én is láttalak már jobbnak – mondta nem minden célzás
nélkül.
Helen azonnal elértette a megjegyzést.
– Mindig is tudtam, hogy kettőnk közül te vagy a jobb színész –
felelte élesen.
Raymond fölugrott a karosszékből, és egyetlen ugrással Helen
mellett termett.
– Ne feszítsd túl a húrt, Helen – sziszegte fenyegetően, és
megragadta a lány csuklóját. – Nem állok jót magamért.
Ujjai bilincsként fogták körül Helen csuklóját, a lány megpróbált
kiszabadulni a szorításból, de Raymond erősebb volt. Szorosan egymás
mellett álltak, és Raymond közelsége, testének melege most sem
tévesztett hatást. Helen érezte, hogy térde elgyengül, szégyenszemre
mellbimbói megmerevedtek.
– Eressz – sziszegte haragosan és felemelte a fejét, hogy a férfi
szemébe nézzen. Nagy hiba volt!
Raymond szeme egyértelműen elárulta, hogy ő is felindult a lány
közelségétől. Tekintete megbabonázva tapadt Helen szájára. A lány
egyszerre abbahagyta a védekezést. Raymondhoz bújt, nedvesen
csillogó ajka elnyílt.
– Te… te boszorkány – szakadt ki rekedten Raymondból, mielőtt
lehajolt, hogy megcsókolja a lányt.
Helen egy pillanat alatt lángra lobbant. Lehunyt szemmel várta
Raymond szájának szenvedélyes érintését. De a férfi hirtelen elengedte.
Helen csodálkozva kinyitotta a szemét, s látta, hogy Raymond az ajtó
felé néz.
 Ő is arrafelé tekintett és Rayt pillantotta meg az ajtófélfának
támaszkodva.
– Amint látom, Dannynek igaza volt, hogy mindkettőtöket itt
találom – jegyezte meg Raymond hűvösen. Újra pókerpofát öltött,
semmit sem árult el a bensőjében dúló indulatokról
– Igaz, igaz – előzte meg sietve Helen Rayt, aki már épp
magyarázkodni kezdett volna. – Mi lesz most a filmmel?
– Paulnak az a véleménye, hogy a jeleneteket Helennel és veled
meg kell ismételni – felelt Raymond Rayhez fordulva. – Kedves lenne
tőletek, ha befáradnátok a stúdióba, nem tart tovább az egész egy
óránál.
Helen nem mutatta, mennyire bántja, hogy Raymond őt figyelemre
sem méltatja, de forró düh kezdte elönteni a bensejét. Mit képzel
magában ez a csirkefogó? – gondolta.
– A gépem két óra múlva indul – mondta dacosan, mielőtt Ray
válaszolhatott volna. – Attól tartok, keresned kell valaki mást
helyettem.
Raymond diadalmasan húzott elő egy repülőjegyet a belső
zsebéből.
– Már megoldottam a problémát. Átírattam a helyedet egy ma esti
gépre. Jack Brady személyes utasítására – fűzte hozzá gyorsan, amikor
észrevette, hogy Helen szeme veszélyesen megvillan. – Úgy gondolta,
szívesen vinnéd magaddal a kész felvételt.
Ebben igaza is volt, Helent mégis ingerelte az a magabiztosság,
amellyel Raymond és Jack egyszerűen rendelkeztek vele. De nem látta
értelmét most ezt szóvá tenni.
Raymond letette az asztalra a repülőjegyet, és az ajtó felé indult.
– Lent megvárlak benneteket – mondta, és pimasz pillantást vetett
Helenre. – Minél jobban sietsz, annál előbb megszabadulsz tőlem.
Aztán eltűnt, és Helen dühösen a kanapéra rogyott – Ez a
szörnyeteg! – kiáltotta, s Rayre nézett. – Úgy kezel engem, mintha a
tulajdona lennék.
Ray szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Ez csak egy kis kóstoló abból, ami vár még rád.
– Hogyhogy? – kérdezte Helen. – Ugyan mi várhat még rám?
– Úgy gondoltam, majd ha a felesége leszel…
 Helen fúria módjára ugrott fel.
– Felesége? Ennek a… a pasának? Soha! – mondta magából
kikelve. – Honnan veszed, hogy hozzámennék?
Ray védekezően emelte fel a kezét.
– Én csak két dologhoz értek igazán – mondta vidám kis szikrákkal
a szemében. – A zenéhez és a nőkhöz. És a viselkedésed alapján
mindenre következtethetek, csak arra nem, hogy hidegen hagyna
Raymond.
– A szerelemhez két emberre van szükség – replikázott Helen, aki
nem akarta bevallani, hogy Raynek igaza van.
– Így igaz – mosolygott Ray. – És én még sohasem láttam ilyennek
Raymondot, mint amióta téged megismert.
Helen elcsendesedett. Még ha igaz lenne sem változtat a tervein.
Visszamegy Aberdeenbe. Raymond nagyon megbántotta. Szüksége volt
a távolságra, hogy felkavart lelkét újra megnyugtassa.
– Hogy hívják? – kérdezte Ray, ki egy pillanatra sem vette le a
szemét Helenről.
– Kit? – kérdezett vissza Helen értetlenkedve, miközben könnyű
vászonblézert vett magára.
– Azt a fickót, aki annyira belemászott a lelkedbe, hogy egyetlen
férfiban sem mersz megbízni.
Helen hirtelen megmerevedett.
– Miből gondolod?
– Hát ehhez nem kell különösebben nagy tudomány – mondta Ray
halkan. Helenhez lépett, és a vállára tette a kezét – Nem kell
elmesélned, ha nem akarod. Csak arra gondoltam, talán kicsit
megkönnyebbülnél.
Helen figyelmesen nézett rá. Ezt nem gondolta volna Rayről. A
férfi kitalálhatta a gondolatait, mert zavartan felemelte a kezét
– Hosszan beszélgettem Jennyvel – kezdte. – Nagyon nagyra tart
téged, különben én is – tette még hozzá mosolyogva.
– Chester – mondta Helen automatikusan. Ez volt az első alkalom,
hogy valakinek beszélt erről, és igazán jót tett neki. – Nős és két
gyereke van.
Ray halkan füttyentett.
– És te nem tudtad, igaz?
 – Persze hogy nem – felelte Helen.
– Ő… mi… szóval az államvizsga után össze akartunk házasodni.
A professzorom volt
– És azóta…
– …azóta óvatosabb vagyok a férfiak ígéreteit illetően – szakította
félbe Helen. – Még ha Raymond Chambersnek is hívják őket – tette
hozzá csendesen.
Aztán eszébe jutott, hogy Raymond lent várakozik a kocsiban. Ray
is igyekezett, mert tudta, Raymond nem szereti, ha megváratják. És
most már meglehetősen régóta vár…
A stúdióhoz vezető úton mindenki hallgatag volt az autóban, és
Helen megkönnyebbült amikor a nehéz kocsi végre megállt a WWM-
komplexum előtt. A két férfi között érezhető volt a feszültség. Helen
titokban néha Raymond felé nézett, de a férfi arcáról semmiféle
érzelmet nem lehetett leolvasni, és ez ingerelte a lányt. A szobájában
lejátszódó iménti jelenet teljesen összezavarta. Őszintén be kellett
vallania magának, hogy egyszerűen nem tudott eligazodni ezen a férfin.
Néha körüludvarolja őt, ilyenkor úgy érzi, többet jelent neki egy futó
kalandnál, máskor sértően hűvös, és úgy kezeli őt, mint egy idegent.
Magad tehetsz róla – mondta egy belső hang. Helen Rayre nézett,
aki bátorítóan mosolygott rá. Hiba volt Raymondot Rayvel féltékennyé
tenni, de amikor azt hitte, hogy Jennyvel kapcsolatban nem mondta el
az igazat, azonnal Chester és a hazugságok jutottak az eszébe, így
egyszerűen nem tudott uralkodni magán. És most már késő volt
Raymondnak Chesterről és erről a szerencsétlen kapcsolatról beszélni.
Nem érdekelné, és egy szavát sem hinné el.
– Megérkeztünk – jegyezte meg Raymond kinyitva a kocsiajtót.
– Menjetek csak előre, Eve már vár benneteket. Nekem még
telefonálnom kell.
– Eve? Hol van Paul? – kérdezte Ray kíváncsian.
– Paul már nem jött vissza – felelte Raymond. Egy pillanatra
habozott és Helenre nézett. – Paul… nos, úgy véli, Helen nem alkalmas
erre a jelenetre…
Helen az ajkába harapott. Igaz, hogy eléggé műkedvelő módjára
hozta a jelenetet, de végül is nem profi színésznő.
– És te mit gondolsz? – kérdezte feszülten. – Sikerülni fog?
 Raymond különös tekintettel mérte végig.
– Én úgy gondolom, te mindent meg tudsz csinálni, ha akarod –
magyarázta, de nem volt valami hízelgő a hangja. – Különben nem
lennék itt, és nem mentem volna érted.
Helen szó nélkül bólintott. A férfi hihetetlenül jól festett egyszerű
pólójában, farmerban és a könnyű vászonblézerben, és izmos teste,
sima bőre még élénken élt a lány emlékezetében.
– Ki veszi át a rendezést? – elegyedett bele a beszélgetésbe Ray is.
– Csak néhány rövidke jelenetről van szó, amit meg kell ismételni –
felelte Raymond, de közben nem vette le a szemét Helenről. – Majd én
veszem át az irányítást, és Danny segít nekem.
– Te? – futott ki Helen száján önkéntelenül a kérdés, mielőtt még
meggondolta volna. De már késő volt visszaszívni. Raymond
összeszorította száját, szeme fenyegetően résnyire szűkült.
– Igen, én – mondta kimérten. – Talán nem hiszed, hogy meg
tudom csinálni?
– Dehogynem!
Helen elpirult, amikor eszébe jutott, melyik jeleneteket kell
megismételni. Az egyikben félig meztelenül Ray ölében ül, a másikban
pedig volt egy csókjelenet is, amikor Raynek elég szenvedélyesen
kellett közelednie hozzá. Ezzel a jelenettel különben is nehézségei
voltak. Most Raymond vigyázó pillantásaitól kísérve el sem tudta
képzelni az egészet. De nem szólt semmit, csak követte Rayt a
stúdióba, ahol a felvételeket akarták elkészíteni..
Ray hirtelen megállt, és átkarolta a lányt.
– Ne félj, megcsináljuk – suttogta bátorítóan. Sejtette, mi megy
végbe Helenben. – Felejtsd el, hogy Raymond ott ül a kamera mellett
és figyel. A legjobb, ha semmire sem gondolsz, legfeljebb a legutolsó
születésnapodra és ehhez hasonlókra. Én is mindig így csinálom, ez
segíteni szokott.
Helen mosolygott, Ray tényleg minden tőle telhetőt megtett, hogy
segítsen neki. De azt pontosan tudta, nem lesz képes úgy viselkedni,
mintha Raymond ott sem lenne. Egész más lenne a helyzet, ha vele
kellene leforgatnia a jelenetet. A gondolatra, hogy Raymonddal feküdne
az ágyban a kamera előtt, vagy az ő szenvedélyes érintésére várna,
hideg futott végig a hátán. Inkább nem, gondolta. Elgondolni sem lehet,
mi történne akkor.
- Hát itt vannak újra! - Eve barátságosan üdvözölte Helent, és
lesegítette róla a blézert.
– Üljön ide – mondta egy székre mutatva, ami a hatalmas,
megvilágított tükör előtt állt – Sietnünk kell egy kicsit – folytatta nem
éppen lelkesen. – Úgy látszik, ma a nagyfőnök személyesen fogja
ellenőrizni a munkálatokat.
– Jack Brady? – Helen hanga meglepetten csengett. – Mindennel
ilyen behatóan foglalkozik?
Eve felvonta a vállát, miközben alkoholos vattával végigtörölte
Helen arcát.
– Szerencsére általában nem. Lenne is itt felfordulás! – tette hozzá
nevetve. – Azoknak ott fent, fogalmuk sincs, hogy mennek itt a dolgok,
és csak föltartanak bennünket a munkában.
– És Raymond? Azt hallottam, ő veszi át a rendezést, mert Paul…
Félbeszakította a mondatot, nem akarta Evet zavarba hozni. Nem
tudta, vajon beszélt-e Paul a maszkmesternővel a sikertelen
felvételekről.
– Paul nem sokra tartja magát – mondta Eve zavartalanul. – De hát
maga nem profi, és véleményem szerint ehhez képest nagyon is jól
csinálja. Paul nagyon türelmetlen, és ha a munkájáról van szó, nem
ismer tréfát.
Raymond sem, gondolta Helen, de nem szólt semmit. Mégis, Eve
mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Mr. Chambers egészen más – mondta, és Helen rajongó kifejezést
látott felgyúlni a maszkmesternő szemében. – Vele egyszerűen
fantasztikus együtt dolgozni.
– Tényleg? – Helen hangja hitetlenkedve csengett, és Eve
meglepetten tekintett rá.
– Ő semmivel sem követel többet az embereitől, mint saját magától
– magyarázta lelkesen. – Biztosan átveszi magával külön is azt a
jelenetet, ami nem sikerült.
Észrevette Helen ijedt tekintetét, és felnevetett.
– Nem kell félnie. Nagyon türelmes ember. Ha elsőre nem sikerül,
addig fogja gyakorolni, amíg végre klassz lesz.
 Helen nem világosította fel Evet, hogy éppen ettől ijedt meg. Nem
tudná elviselni, ha Raymond gyakorolná vele az ágy- és csókjeleneteket
Roppant izgatott lett, és csak abban reménykedett, hogy talán sikerül
neki olyan meggyőzően játszani a jelenetet, hogy Raymond nem tartja
majd szükségesnek a külön próbát Persze lehet, hogy csak azért is
megteszi. Ez jellemző lenne rá. Belenézett a tükörbe, és mosolygott.
Hát csodálkozni fog, ha megpróbálja. De az arc a tükörből már kevésbé
magabiztosan nézett vissza rá.
– Mi történt, valami baj van? – kíváncsiskodott Eve. – Lámpaláz?
Hirtelen olyan sápadt lett.
– Igen, egy kicsit ideges vagyok – felelte gyorsan Helen. Már csak
az hiányzik, Eve kitalálja, mi bajom. De Eve ettől fogva elmélyedt
Helen sminkelésében.
– Fantasztikusan nézel ki, bébi – hallotta Helen Ray hangját a háta
mögött.
Eve megfordult.
– Kifelé, ez itt női szakasz – kiáltotta mérgesen.
– Nyugalom, drágám – mondta Ray nevetve, és bocsánatkérően
emelte maga elé a kezét, miközben becsukta az ajtót. – Csak
figyelmeztetni akartalak benneteket, hogy Raymond vizsgálati körúton
van, úgy látszik, még a sminket is személyesen ellenőrzi.
Ebben a pillanatban kopogtak.
– Nem szabad – mondta Helen. Semmi kedve sem volt
Raymonddal találkozni.
– Szabad – kiáltotta Helennel egyidőben Eve. A két nő meglepetten
nézett egymásra, és hirtelen nevetésben tört ki.
– Igazán nagyszerű, hogy itt mindenki ilyen vidám – jegyezte meg
hűvösen a belépő Raymond. Pillantása Rayre esett és bosszúsan vonta
fel a szemöldökét
– Remélem, hogy ez a kitűnő hangulat megmarad akkor is, ha
megkezdjük a felvételeket.
Meglátta Helent a tükörben, és elismerően húzta el a száját.
– Nagyon jól nézel ki – állapította meg. – Gratulálok, Eve.
Helen az ajkába harapott Nagyon is jól értette, hogy a bók a
külsejének és nem a munkájának szól.
Eve elpirult.
 – Köszönöm, Mr. Chambers – lehelte elhalóan, és odaadóan nézett
Raymondra. A férfi Rayhez fordult.
– Készen vagytok?
Amikor Helen és Ray bólintott, Raymond kinyitotta az öltöző
ajtaját. Mielőtt kiment, visszafordult.
– Jack Brady is itt lesz. Meglehetősen haragos, amiért az előző
felvétel nem sikerült – Kihívó pillantást vetett Helenre. – Gondoskodni
fogok róla, hogy ezúttal sikerüljön.
Helen mélyet sóhajtott. – Remélem is, Raymond – mondta
szándékos visszafogottsággal. – Ugye, nem kell emlékeztetnetek rá,
hogy a gépem öt óra múlva indul. – Egy pillanatra megállt és hűvös
mosolyt erőltetett az arcára. – És mindenképpen el akarok utazni vele.
Raymond közömbösen bólintott. – Nem foglak megakadályozni
benne… – De a szája, miközben ezt mondta, kitikkadt. Arra gondolt,
hogy talán sohasem látja viszont Helent. Gyorsan kifordult a szobából,
anélkül, hogy még egyszer ránézett volna, így nem láthatta azt a
szomorú tekintetet sem, amit Helen küldött utána.
A világosítók és a stúdió egyéb személyzete már mindent
előkészítettek. Helen újra csak csodálni tudta azt a tökéletes
összhangot, amellyel egymás keze alá dolgoztak. Ray kissé ideges volt
ugyan, de a lány ezt annak tudta be, hogy Jack Brady is jelen volt.
Nagyon szívélyesen üdvözölte Helent, ami egy kicsit erősítette a lány
önbizalmát.
Ha nem is mutatta, Raymond célzásai „színészi” képességére
vonatkozóan meglehetősen sértették. Figyelte a férfit, amint
utasításokat osztogatva körüljárta a stúdiót. Egészen más, mint a
magánéletben, gondolta. Úgy tűnt, nem zavartatja magát Jack Brady
jelenlététől, és nyugalma a többiekre is jótékony hatással volt
Amikor Helen mellé ért, ránézett és biztatóan rákacsintott. Helen
szíve megdobbant. Megőrültél, gondolta. Te most csak egy szereplő
vagy a sok közül, semmi több. Mégis azt képzelte, sokkal több volt a
férfi tekintetében egyszerű kedvességnél. Mielőbb még tovább fűzhette
volna gondolatait, Danny lépett hozzá.
– Na, lámpalázas? – kérdezte mosolyogva, és bátorítóan a vállára
tette a kezét.
 – Á, ugyan, egyáltalán nem – felelt Helen. Persze, hazudott.
Borzasztóan ideges volt, és nem elsősorban a felvétel, hanem Raymond
közelsége miatt.
Danny behatóan méregette. Mindentudóan vonta fel a szemöldökét,
amikor észrevette, hogy Helen le nem veszi a szemét Raymondról.
– Ma sikerülni fog – mondta. – Raymond érti a mesterségét.
Elővett egy kis dóznit a nadrágzsebéből, és cigarettát kezdett
sodorni.
– Erről meg vagyok győződve – válaszolta Helen csendesen.
És Dannynek igaza lett. Raymond, ellentétben Paullal, aki
állandóan üvöltözött, halk utasításokat adott, de mindenki azonnal
követte őket. Végre elérkezett a pillanat; Helen következett. Nyelt
egyet, amikor Raymond hozzá lépett.
– Nyugi – mondta a férfi. – Még egyszer megbeszéltem a jelenetet
Rayjel, egyszerű az egész. Hozzálépsz, megpördülsz előtte, mint ahogy
legutóbb is tetted, aztán a karjaiba omolsz.
Tartott egy rövid szünetet, és kutatóan nézett Helenre.
– Aztán megcsókoljátok egymást. Gondolod, sikerülni fog, hogy
lehetőség szerint erotikusnak látsszék?
– Ez nem lehet gond – mondta Helen. – Ray mámorítóan csókol.
A következő pillanatban legszívesebben leharapta volna a nyelvét
de már késő volt Raymond arca bezárult.
– Helyes, elfelejtettem, hogy összeszokott pár vagytok. Hát akkor
nem lehet semmi probléma.
Megfordult, mielőtt még Helen bármit mondhatott volna, és újra
elfoglalta a rendezői széket
Danny Helen mellé lépett.
– Figyelem, felvétel! – kiáltotta, és Ray felé intett.
– Csapó! – adta ki az utasítást, és Ray elkezdett mozogni a zene
ritmusára. Nyitogatta a száját, mintha énekelne, de persze hang nem jött
ki a torkán. Azt majd a hangstúdióban alákeverik, magyarázta Helennek
Danny.
– Különben a jó öreg Raynek levegő után kellene kapkodnia.
Táncolni is meg énekelni is, nem megy az együtt.
Ebben a pillanatban Danny megérintette Helent.
– Figyelem, te következel – suttogta a lány fülébe. – Most!
 Ezzel egyszerűen betolta a színpadra. Helen igyekezett nem
Raymondra nézni, inkább Rayt kereste a szemével. Megtette azokat a
lépéseket, amiket tegnap egy koreográfus tanított be neki, néhányszor
megpördült és közben folyamatosan mosolygott. Ez volt a
legfárasztóbb. Tegnap még fél órával a felvételek után is fájtak az
arcizmai. Ray gyakorlottan a karjaiba kapta, és száját az övére
tapasztotta.
Helen lehunyta a szemét. Ugyanaz volt a probléma, mint tegnap.
Érezte, hogyan merevedik meg, amint Ray ajka az övét érinti. Csak
enyhe viszolygást érzett, szó sem volt erotikáról, vagy ahogy Paul
követelte, szenvedélyről. Nem tudta megjátszani magát. Helen sosem
játszott, különösen nem, ha érzelmekről volt szó.
Úgy látszik, Raymond is úgy találta, hogy a jelenet nem elég
szexis.
– Ennyi! Abbahagyhatjátok! – kiáltotta. Elindult Helen és Ray felé,
akik már elengedték egymást.
– Sajnálom, Ray – mondta mosolyogva. – Ha valaki látja Helent,
nem hiszi el rólad, hogy tüzes szerető lennél.
Aztán Helenhez fordult és elgondolkodva nézett rá.
– Hát veled mit tegyünk? – kérdezte inkább csak magától. –
Szerinted mi lehet a baj?
– Nem tudom eljátszani azt, amit nem érzek – válaszolta a lány
csendesen. Aztán harciasan fölvetette a fejét, várva Raymond gúnyos
megjegyzését. De ez a megjegyzés váratott magára, és Raymond még
figyelmesebben nézett rá.
– Megmutatom neked, én hogy képzelem – mondta csendesen, és
Ray helyére lépett. – Megismételjük a jelenetet – adta ki az utasítást
Dannynek, és Helenre nézett, aki még mindig nem mozdult. – Értetted,
amit mondtam?
Helen kétségbeesetten nézett rá.
– Úgy gondolod, te fogod Rayt helyettesíteni?
Raymond mosolygott, és Helennek ez a mosoly valahogy
fenyegetőnek tűnt.
– Igen, pontosan úgy gondolom. Remélem, nincs ellene kifogásod!
 Helennek rengeteg kifogása volt, de csak nehezen tudta volna őket
– így mindenki előtt – megfogalmazni. Hol fázott, hol melege volt, a
melle idegesen hullámzott.
Raymond észrevette ezt, és felvonta a szemöldökét.
– Nem kell semmitől tartanod – mondta nyersen. – Nem fogok
visszaélni a helyzettel, ha ez a gondod. Próbálj meg úgy tekinteni, mint
egy edzőpartnert.
Dannyhez fordult, hogy néhány utasítást adjon neki, és közben
pillantása Jack Bradyra esett, aki távolról figyelte a felvételeket. Úgy
állt ott karba tett kézzel, mintha semmi köze sem lenne a dolgokhoz.
Raymond tudta, hogy a látszat csal. Jack kitűnő megfigyelő volt, és
kíváncsian várta, mit fog majd neki mondani a felvételek befejezése
után.
– Kész? – kérdezte Raymond, és jelt adott Dannynek.
– Figyelem, felvétel! – kiáltott Danny.
Helennek ezúttal senkire sem volt szüksége, hogy megmondja, mit
csináljon. Megpördült, és szemét nem vette le Raymondról. Szíve
őrülten dobogott az izgalomtól, majd amikor végre sikeresen landolt
Raymond karjaiban, várakozástelien hunyta le a szemét. Izgató érzés
kerítette hatalmába, amikor beszívta a férfi már jól ismert arcszeszének
illatát és testének melege körülfonta őt. Ajkai elnyíltak, feje kissé
hátrafeszült. Néhány másodperc után felpillantott.
Raymond állhatatosan nézte, és Helen összerezzent a férfi kék
szeme bensőséges tekintetére. Egy pillanatra meglágyult az
arckifejezése. Helen visszatartotta a lélegzetét. De aztán árny suhant át
a férfi arcán, mintha valami kellemetlenség jutott volna eszébe, és a
pillanat oda volt.
– Éppen így szeretném látni kettőtökkel is – mondta kissé rekedten,
de aztán gyorsan összeszedte magát. Sietve elengedte Helent.
– Értitek már? – tette még hozzá, és felváltva nézett hol Rayre, hol
Helenre.
– Semmi gond – felelt Ray, és Helen is bólintott, még mindig
felindultan azoktól az érzésektől, amiket Raymond érintése váltott ki
belőle. Raynek fogalma sincs semmiről, gondolta, miközben
visszament a helyére. Sohasem tudom ugyanazt érezni vele szemben,
mint Raymonddal. A felismerés, mennyire kívánja a férfit,
ökölcsapásként érte. Tudta, nem lesz egyszerű ma itt találkozni vele, de
hogy még mindig ilyen megsemmisítő hatással van rá, még így is
meglepte. Szeretem, cikázott át rajta villámként a gondolat. Az ördögbe
is, hát szeretem!
Raymondra nézett, aki éppen Jack Bradyvel beszélgetett és gyorsan
elkapta a pillantását, amikor a két férfi feléje fordította a fejét. De miért
pont őt? – kérdezte kétségbeesetten. Először Chester, aztán meg
beleszeret egy ilyen bonyolult lelkivilágú férfiba! Tudnom kellett volna
előre, ennek nem lesz jó vége. Butaság! – válaszolta belül egy hang. –
Te ugyanúgy szereted őt, mint ahogy ő szeret téged. Hát vak vagy?
– Nem – mondta halkan de négy óra múlva visszarepülök
Aberdeenbe és el fogom…
– Nekem szól, Helen?
Hirtelen összerezzent, amikor közvetlenül a háta mögött felcsendült
Jack Brady hangja.
– Én… nem, Jack. Én, hm, csak még egyszer memorizáltam a
szerepemet – mondta sietve. Egyéb nem jutott hirtelen eszébe, ám Jack
Brady meglehetősen hitetlenkedve nézett rá.
– Nem is tudtam, hogy szövege is van, Helen – mondta
mosolyogva. – Maga jó… – folytatta, mielőtt Helen bármit is
válaszolhatott volna –, ha Raymond Chambersszel játszik.
Helen a haja tövéig elpirult, arca tüzelt.
– Raymond kiváló rendező – felelte. – Mindent olyan érthetően el
tud magyarázni.
Jack hangosan nevetett ezen a nyilvánvaló mellébeszélésen, de
jobbnak tartotta nem forszírozni a dolgot.
– Egyéb képességei is vannak, Helen – mondta röviden. Olyan
képességek, amelyekkel akármelyik nőt boldoggá tehetné, tette hozzá
gondolatban.
– Ó, igen, tudom – szaladt ki Helen száján önkéntelenül. – Már úgy
értem, hogy bizonyára kitűnő menedzser is – próbálta meg menteni a
menthetőt.
Jack kutató pillantást vetett rá. Nagyon is megértelek, Raymond,
gondolta. Helen ragyogó nő. Nagy kár lenne, ha nem lenne belőletek
semmi, bár pillanatnyilag nagyon is úgy néz ki a dolog.
 Miközben újra visszahúzódott a háttérbe, hogy onnan figyelje az
eseményeket, különösen nagy figyelmet szentelt a két fiatalnak.
Mosolyogva vette észre, hogy Helen és Raymond lopva figyelik
egymást, majd gyorsan elkapják a tekintetüket, ha a másik feléjük
fordul.
Kell hogy legyen valami megoldás! – gondolkodott. De bizonyára
nem túl egyszerű. Ismerte Raymondot. Büszke természet, nem tűrné,
hogy valaki egyszerűen a sorsába avatkozzon. És Helen! Ezen a téren
semmivel sem maradt le Raymond mögött.
Hirtelen támadt egy ötlete! Ez lesz az első alkalom, hogy jót teszel
valakivel, Ray Bond! – gondolta. – És a legjobb az egészben, hogy nem
is fogsz tudni róla.
– Ennyi! – mondta Ray három órával később, és
megkönnyebbülten dőlt hátra a rendezői székben. A forgatócsoport
lelkesen tapsolt, de Raymond Helen és Ray felé intett, akik épp akkor
keltek ki az ágyból.
– Nekik köszönjétek – mondta szárazon. Egy törülközővel letörölte
az izzadságot a homlokáról. – Most először is egy zuhanyra van
szükségem – fordult Dannyhez, aki mellette állt. – Megcsinálod a
kópiát Helennek?
– Természetesen, szívesen – mondta Danny. – Nem akarsz
elbúcsúzni tőle?
Raymond a csoport felé nézett, aminek középpontjában Helen és
Ray álltak. Épp a forgatócsoport gratulációit fogadták.
– Csak zavarnék – válaszolta hűvösen.
– Raymond, te…
– Nincs szükségem kioktatásra, magam is tudom, mit kell tennem,
világos? – szakította félbe bosszúsan barátját. – Csináld meg a kópiát,
és vidd el Helennek a szállodába.
Az órájára pillantott.
– Még van másfél órád. Elviheted a szolgálati kocsit, s egyben
kiviheted Helent a reptérre.
– Igen, de… – kezdte volna Danny, de Raymond már felállt és a
kijárat felé indult, ügyet sem vetve rá.
Helen elégedetten nevetett, amikor Danny hozzálépett, hogy
gratuláljon. – Jó volt?
 Danny kényszeredetten mosolygott.
– Tényleg kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezte.
Helen elhúzta a száját. – Hát, ha muszáj…
– Lebeszélnélek arról, hogy színésznőként akard megkeresni a
kenyeredet – válaszolta őszintén Danny. – És azt sem tudom megígérni,
hogy Jack Brady programra tűzi ezt a klipet.
– Én nem tartom rossznak, de…
– ...de nem is jó, Helen. Remélem, nem veszi rossz néven tőlem az
őszinteséget.
Helen és Danny összerezzentek. Nem hallották Jack Brady lépteit.
– Hát persze hogy nem, Jack – biztosította őt Helen. Azért hangján
jól érződött a csalódás.
Jack Brady elgondolkodva méregette a lányt.
– Nagy örömömre szolgálna, ha velem vacsorázna – mondta aztán.
– Sajnálom, Jack, de a gépem…
– Vettem magamnak a bátorságot, és töröltettem a jegyét –
szakította félbe Jack mosolyogva. Látta a lány arcán, hogy ő viszont
egy cseppet sem tartja ezt mulatságosnak.
– Raymond kérte meg rá?
Jack meglepetten nézett rá. Aztán különös mosoly terült szét az
arcán.
– Sajnálom, Helen, az én ötletem volt.
Látta, hogy Helen elpirult, amiért így elárulta magát ezzel a
kérdéssel.
– Nem nézi ki belőlem, hogy magamtól is eszembe jut vacsorára
hívni egy ilyen gyönyörű teremtést?
Helen halkan felnevetett.
– Dehogyisnem, Jack, csak…
– Ne aggódjon a visszaútja miatt – szakította ismét félbe Brady a
lányt. – Az én magánrepülőm bármikor a rendelkezésére áll, és
visszaviszi Aberdeenbe. És a reptérre kocsit fogok rendelni, ami
gyorsan és biztosan hazaviszi.
Rövid szünetet tartott.
– Ha már egyszer a fogadtatás nem sikerült, szeretnék gondoskodni
róla, hogy legalább a búcsúztatása stílusos legyen.
 Helen még jobban elpirult, amikor Jack a félresikerült érkezést
hozta szóba. Tulajdonképpen nagyon is jól sikerült – gondolta. Az első
Raymonddal töltött éjszakára emlékezve hirtelen szúrást érzett a
mellében. Miért nem maradhatott minden úgy, mint akkor?
Buta, romantikus liba! – szidta magát a következő pillanatban. –
Magadat okolhatod érte. Miért kellett feltétlenül megpróbálnod játszani
Raymonddal? De hát ő is lehetetlenül viselkedett velem! – védte magát.
– Azonkívül nem tudtam, hogy Jenny nem a barátnője! – Hiábavaló
ezért most szemrehányást tennie magának. Ekkor vette észre, hogy Jack
még mindig válaszra vár.
– Elfogadom a meghívását, Jack – nyögte ki végül.
– Nagyszerű, Helen. Hét órára rendeltem asztalt a „La Bella
Fontaná”-ban. A Wilshire körúton van, nem messze a szállodájától.
Tehát nyugodtan átöltözhet. Háromnegyed hétre magáért megyek,
rendben?
Helen beleegyezően bólintott, elbúcsúzott Jacktől, és összeszedte a
holmiját.
– Jól hallottam? – csattant fel Ray Bond hangja közvetlen közelről.
– Jack meghívott vacsorázni?
Helen mosolyogva nézett rá.
– Igen, meghívott. Mi van ezen csodálkoznivaló?
Ray Bond hitetlenkedve nézett Helenre. – Nem emlékszem rá,
hogy Jack valaha is részt vett volna valamelyik felvételen, vagy
bármelyik alkalmazottját valaha is vacsorára hívta volna.
– Én nem vagyok az alkalmazottja – vetette ellen Helen nyugodtan.
– És miért ne mehetne Jack azzal szórakozni, akivel akar?
Mindenesetre különös, gondolta magában. Bizonyára oka van rá.
Elhatározta, hogy nem töri a fejét ezen, egyszerűen csak örül a
vacsorának. Jack Brady nagyon kellemes ember, és Helennek nem
voltak kétségei afelől, hogy időben megkapja a magyarázatot is.
– Persze, hogy voltak hátsó gondolataim, Helen – vallotta be Jack
őszintén, és felemelte a pezsgőspoharát. – És tudtam, hogy felteszi
nekem ezt a kérdést. Örülök, hogy várt vele a vacsora végéig.
Helen viszonozta Jack mosolyát. A vacsora fejedelmi volt, Jack
Brady pedig szórakoztató társalgó. Letette a poharát az asztalra és
keresztbe tette a lábait.
 Jack Brady elismerő pillantást vetett rá.
– Nem csoda, ha az én legjobb emberemnek csak maga jár a
fejében.
Helen meglepetten hajolt előre.
– Úgy gondolja…
– Raymondra nem lehet ráismerni, amióta maga megjelent, Helen.
Ezt gondolom.
Jack Brady habozott egy pillanatig. – És aggódom.
Helen a pohara után nyúlt és ivott egy kortyot. – De Raymond
tudni sem akar rólam, Jack. Ezt egyértelműen ki is mutatta.
Jack a homlokát ráncolta, és egy előkelő szivart húzott elő.
Körülményesen kibontotta csomagolásából, és rágyújtott.
– Tudja, Helen, most mondhatná nekem, hogy ehhez semmi
közöm, és igaza lenne. – Elhallgatott és kutatóan nézett a lányra. – Nem
aggódom Raymond lelki élete miatt, ha erre gondol – folytatta –, de
maga érdekel engem. Az elmúlt napokban figyeltem magát, és tudom,
ha valakit szeret, az Raymond Chambers. Nem tudom, hogy ő is
szereti-e magát, csak feltételezem. – Élvezettel szívta a szivarját. –
Egy-két órán belül elrepül, aztán már semmi dolga sem lesz a WWM-
mel. Szeretném tudni, mi történt maguk között. – Felemelte a kezét,
hogy elejét vegye Helen tiltakozásának – Vegye úgy, hogy ez az én
szeszélyem, Helen!
Helen a fejét ingatta.
– Nem úgy van, ahogy gondolja, Jack.
– Én egyáltalán nem gondolok semmit.
Helen Jackre nézett, és igenlően intett, amikor a férfi kérdőn
felemelte a pezsgősüveget, hogy töltsön. Remegett a keze, és
cigarettára gyújtott. Összeszorította az ajkait, hogy leplezze reszketését.
Jacknek mindez nem kerülte el a figyelmét.
– Szereti őt, igaz? – kérdezte halkan.
Helen bólintott.
– Nem Raymond hibája – suttogta. Hirtelen kitört belőle. Talán
Jack atyai magatartása tette, mindenesetre teljesen megbízott benne.
Először akadozva, aztán egyre folyékonyabban mesélt Chesterről
és magáról. Jack nem szakította félbe, figyelmesen hallgatta. Minél
többet mesélt Helen, annál biztosabb volt benne, hogy a terv, amit
kieszelt, kitűnő.
– Helen, na végre! Tegnap egész este próbáltalak hívni, de nem
vetted fel. Hol voltál? – Rita Pherson hangja idegesen csengett a
telefonban.
Helen vidáman mosolygott.
– Nagyon későn jöttem haza. Jack Brady a rendelkezésemre
bocsátotta a magángépét, és kocsit is rendelt elém a repülőtérre.
– Jack Brady? A WWM főnöke? Óriási! Mesélj!
– Na jó – adta meg magát Helen. – Ebédelhetünk együtt.
Fél órával később a barátnők kedvenc olasz vendéglőjükben ültek.
Ritát majd szétvetette a kíváncsiság.
– Na gyerünk, mesélj már – sürgette a barátnőjét, miután rendeltek.
– Hogyhogy ez a Jack Brady a saját gépét adta alád? Mi van
Raymonddal? És Ray Bond? Kibékült Jenny-vel? Mikor mutatják be a
klipet a televízióban? Jaj, Helen, ne csigázz már!
– Szívesen mesélnék már, de szóhoz sem engedsz jutni – mondta
nevetve Helen. Kinyitotta a táskáját, és cigarettát vett elő. Miután
rágyújtott, Ritára nézett és felvonta a vállát.
– Vacsorázni voltam Jack Bradyvel – kezdte, és ismét szomorú lett,
amikor erre az estére gondolt. Olyan dolgokat mesélt el ennek az
embernek magáról, amiket még soha senkinek. A kapcsolatát Chesterrel
és a szerelmét Raymond iránt.
– Na és? – kérdezte Rita kíváncsian. – Milyen ember?
– Ki?
– Hogyhogy ki? – visszhangozta Rita elhűlten. – Hát Jack Brady.
Azt hittem, vele vacsoráztál. Mindenesetre ezt mondtad.
Szünetet tartott, és Helen homlokára tette a kezét.
– Mondd csak, nem vagy te beteg?
Helen megcsóválta a fejét.
– Nem, semmi bajom. Csak éppen elkalandoztak a gondolataim.
– Raymond Chambers felé, igaz?
Rita aggodalmas pillantást vetett a barátnőjére. Ez a dolog
komolyabb, mint gondolta. Ilyen szétszórtnak még sosem látta Helent.
– Mi történt? – akarta tudni.
– Semmi, épp ez az.
 Helen szeme könnybe lábadt, és gyorsan megtörölte a kezével.
Micsoda ostoba helyzet, gondolta dühösen, csak nem fogok sírni
miatta.
– Ő… még csak ki sem jött a reptérre – mondta hüppögve.
Rita rövid gondolkodás után így szólt:
– Ha magángéppel jöttél, persze hogy nem lehetett ott. Honnan
tudhatta volna, mikor indulsz?
Helen sóhajtott
– Igazad van, Rita. De ha tudta volna, akkor sem jön.
Rita megcsóválta a fejét.
– Az a gyanúm, óriási ostobaságot követtél el, kedvesem – jegyezte
meg. – A legjobb, ha elmeséled a történetet az elejétől kezdve.
Helen az órájára nézett. Még volt egy kis ideje az ebédidő végéig,
és az sem különösebben nagy tragédia, ha később ér vissza a
könyvtárba, gondolta. – Hát jó – egyezett bele. – Megpróbálom
elmondani.
Ebben a pillanatban a pincér felszolgálta az ebédet, és Helen
megvárta, míg újra elmegy.
– A javát már úgyis tudod – mondta. – Nem is tudom megmondani
neked, hol is volt a hiba tulajdonképpen.
– De én igen – felelte halkan Rita. – Valószínűleg ugyanúgy
viselkedtél Raymonddal szemben is, mint a többi férfival. Mikor
hagysz már fel végre ezzel az átkozott bizalmatlansággal?
– Ki mondta neked, hogy én nem bízom a férfiakban?
Rita megfogta Helen kezét.
– Ezt senkinek sem kell mondania. Magam is látom. Csak azt
kérdezem folyton, miért?
Elhallgatott és várakozóan nézett Helenre.
– Nem gondolod, hogy beszélni kellene erről?
– Már megtettem – felelte Helen -, de nem hiszem, hogy segített.
Habár be kellett vallania magának, hogy a Jack Bradyvel töltött
este után jobban érezte magát. A rövid beszélgetést Ray Bonddal nem
számította, az csak afféle előjáték volt. De hát sem Ray, sem Jack
Brady nem tud változtatni azon a tényen, hogy ők Raymonddal nem
tudnak összejönni. Beszámolt Ritának azokról az áthidalhatatlan
nehézségekről, ami elválasztotta őket.
 – Olyan, mintha meg lenne babonázva. Akármit teszek, félreérti.
Feladtam.
– Nem gondolod, hogy esetleg Raymond is így van ezzel? – tette
fel egy kis idő múltán a kérdést Rita.
– Hogy érted ezt?
– Annak alapján, amit elmondtál, könnyen lehet, hogy Raymond
szintén azt hiszi, te értesz félre mindent, amit ő tesz. Azonkívül
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy teljesen ártatlan vagy a
helyzet kialakulásában.
Helen felháborodottan tiltakozni akart, de Rita leintette.
– Az a gyanúm, féltékennyé akartad tenni Raymondot, és ez jobban
sikerült, mint eltervezted. Nos, azt hiszem, Raymond Chambers nem az
a férfi, akivel játszani lehet.
– Kösz – hangzott Helen lakonikus válasza. – Ehhez a
felismeréshez nincs szükségem barátnőre, magam is rájöttem.
Felállt, és pénzt tett az asztalon levő kis tálkára.
– Vissza kell mennem dolgozni – mondta. – Ha akarsz, holnap este
meglátogathatsz. Megnézhetnénk a videofelvételt.
– Príma ötlet – lelkesedett Rita. – Nincs ellenedre, ha Johnt is
magammal viszem? – kérdezte pironkodva.
– Hát persze hogy nincs. Ezek szerint minden rendben van –
jegyezte meg Helen mosolyogva.
– Egyszerűen csodálatos – mondta túláradó lelkesedéssel Rita. – Ne
aggódj! Van egy olyan érzésem, hogy Raymonddal kapcsolatban
minden rendbe jön.
Rita és az ő érzései! – gondolta Helen rezignáltan, amikor már újra
a könyvtárban ült. Nem hitt benne, hogy lesz még valaha is esélye
Raymondnál. Kezére támasztotta a fejét, és felsóhajtott. A férfi
gyengédsége, szenvedélyes ölelése jutott eszébe, miközben könnyei
lassan legördültek az arcára. Nincs közös jövőjük, gondolta, és a
pokolba kívánta büszkeségét, ami megakadályozta abban, hogy
egyszerűen elmenjen Raymondhoz és meggyőzze a szerelméről.
– De hát ez őrültség, Jack – mondta Raymond hitetlenkedve –,
Aberdeen a legvidékebb vidék. Ugyan ki ismerné ott Ray Bondot?
– Éppen azért küldöm oda, Raymond – válaszolta Jack Brady. –
Csináljon reklámot, aggassa tele a környéket plakátokkal, tőlem
megvesztegetheti a disc-jockey-t és a helyi rádiót is. Azt akarom, hogy
Ray fellépjen ott A szerződést az aberdeeni koncertirodával már
megkötöttük.
Egy papírlapot tartott magasba.
– Már csak a polgármesterrel kell aláíratni.
Raymond a fejét csóválta.
– De miért nem küldi Dannyt? – kérdezte bosszúsan. – Ilyen
feladatokra ő a legalkalmasabb.
– Dannyre itt van szükségem – szakította félbe Jack. – Azonkívül
azt akarom, hogy minden abszolút rendben legyen. Ezért küldöm a
legjobb emberemet.
Raymond hűvösen nézett a főnökére.
– A maga ötlete volt, vagy Helen Mackintoshé?
Jack Brady nevetett.
– Gondoltam, hogy nem tudok túljárni az eszén, Raymond –
mondta nyugodtan. – Az én ötletem volt. Meg van elégedve?
Raymond hitetlenkedve nézett Jackre, de végül is csak ennyit
mondott: – Ahogy akarja, Jack. Maga a főnök.
Jack bólintott. – Szeretném, ha megtenne nekem még egy
szívességet, Raymond.
Felnyúlt a polcra, és levett róla egy videokazettát.
– Elvinné ezt Helennek? Megígértem neki, hogy elküldöm.
Raymond csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Sztrájkol a posta, Jack?
– Nem erről van szó. Csak arról, hogy ön teljesíti egy idős ember
apró szeszélyét.
Átnyújtotta neki a kazettát, és Raymond sóhajtva átvette. – Ha ez a
kívánsága!
– Föltétlenül – bólintott Jack Brady. – Tulajdonképpen Raynek
akartam odaadni, amikor a hét végén fellép Aberdeenben, de azt
hiszem, maga erre sokkal jobban megfelel.
Nem kerülte el a figyelmét, mennyire elsápadt Raymond Ray Bond
nevének említésére. Elégedetten elnyomott egy mosolyt. Minden terv
szerint halad.
– Van még valami, Jack?
 – Nem, ennyi lenne csak. A gép startra kész. Szeretném, ha azonnal
indulna. Bejelentsem Helennél?
Raymond habozott.
– Azt hiszem, nem szükséges – mondta lassan. – Biztosan
megtalálom.
– Nagyon remélem, fiam – mondta Jack halkan, miután Raymond
elhagyta a szobát. – Mindkettőtök számára remélem – tette még hozzá.
Lizzy meglepetten nézett fel, amikor Raymond beviharzott az
irodájába, és az asztalára hajított egy videokazettát.
– Szükségem van ennek a Helen Mackintoshnak a címére –
parancsolta dühösen. – Aztán mondja le a megbeszéléseimet a
következő három napra!
– Természetesen. Mr. Chambers. Szabadságra megy?
Raymond olyan megsemmisítő pillantást vetett a titkárnőjére, hogy
Lizzy jobbnak látta hallgatni, és sürgősen lapozgatni kezdett a kartonok
között. Leeresztett szempillája alól figyelte főnökét, és hevesen
összerándult, amikor az hatalmas robajjal bevágta maga mögött az
ajtót…
Huh! – gondolta megkönnyebbülten. Úgy látszik a beszélgetés
Jackkel nem volt valami kellemes. Hamar megtalálta, ami keresett, és
telefonon közölte Raymonddal a kért címet.
Raymond visszatette a telefont, felállt és az ablakhoz ment.
Elgondolkodva gyújtott rá egy cigarettára. Nagyon szeretném tudni, mit
mesélhetett Helen a főnöknek a közös vacsora alkalmával – gondolta.
Gondolatai az előző esténél jártak. Egy teljes órát várt a repülőtéren, de
Helen nem jött. Jack üzenetrögzítőjéből tudta meg, hogy a „La Bella
Fontaná”-ban található. Raymond azonnal odament, mert aggódott
Helen miatt. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor megpillantotta
Helent és Jacket, békésen vacsorázva. Még idejében sikerült
észrevétlenül visszahúzódnia, de nem kerülte el a figyelmét, hogy azok
ott ketten kitűnően szórakoztak
– És most ez a különös megbízatás – mormolta maga elé. Nos, meg
fogja tudni, mi történt ezen az estén, és mi van azon a videoszalagon,
amit Jack futárral küld Helennek. A házi telefon zümmögése szakította
félbe a gondolatait. A kocsiügyelet volt.
– A kocsi lent várja, Mr. Chambers.
 – Köszönöm, Rick, tíz perc múlva ott vagyok.
Szerencsére mindig volt az irodájában egy utazásra kész bőröndje
tiszta fehérneművel és néhány inggel, mert elég gyakran megtörtént,
hogy váratlanul kellett elutaznia. Kinyitotta a bőröndöt, és átvizsgálta a
tartalmát. Majd beletette a videokazettát, és bekattintotta a zárat.
– Nos, Helen, végre színt kell vallanod – morogta fenyegetően.
Nem fog addig elmenni tőle, amíg meg nem tudja, miféle játék folyik
itt. Még ha az egész éjszaka rámegy is.
– Ó nem, ez egyszerűen nevetséges – törölte le Rita a nevetéstől
kicsordult könnyeit, és Helen igazat adott gondolatban Dannynek,
amiért lebeszélte a színészi pályáról. A felvétel tényleg katasztrofális
volt.
– Mondd csak, Helen – kérdezte fuldokolva John - leadják a
televízióban is?
Helen nyugodtan válaszolt.
– Természetesen nem, hová gondolsz? Ezzel Ray Bond karrierje
egy csapásra befuccsolna!
Helen nappalijában ültek a tv előtt, és most már harmadszorra
nézték meg az ominózus videofelvételt Helennel és Rayjel.
– Isztok még valamit? – kérdezte Helen. – Hozok bort a konyhából.
Kinyitotta a hűtőszekrényt, és egy pillanatra a borosüveggel a
kezében nekidőlt a konyhaasztalnak. Egyszerűen nem volt szíve
megkérni Ritáékat, hagyják végre magára, pedig legszívesebben ezt
tette volna. Minden egyes jelenetnél arra kellett gondolnia, hogyan
próbálta őket Raymonddal. Az emlék vasmarokkal szorította össze a
torkát. Majd kihúzta magát, mosolyt erőltetett az arcára, és újra
visszatért a nappaliba.
Ebben a pillanatban csengettek. Helen meglepetten kapta fel a fejét.
– Meghívtál még valakit? – kérdezte Ritát, aki tagadóan intett a
fejével.
Helen John kezébe nyomta az üveget, és az ajtóhoz ment.
– Igen, tessék… micsoda! Te?
Azt hitte, megindul a föld a lába alatt, amikor Raymondot meglátta.
Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, úgy megszédült. Egy
pillanatra lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Nem álmodott.
Értetlenül nézett Raymondra.
 – Bejöhetek? – kérdezte a férfi halkan. A Helennel való viszontlátás
őt is meglehetősen kilendítette az egyensúlyából, holott számára nem
volt meglepetés. Behatóan nézett a lányra, és érezte, hogy szárad ki a
szája. Amikor belépett és elment Helen mellett, összeért a kezük, mire
mindketten összerándultak, mintha áramütés érte volna őket.
– Erre – suttogta rekedten Helen, és előrement a nappaliba. Rita és
John kíváncsian nézték a látogatót.
– Na ne, ez… helló, Mr. Chambers! – üdvözölte Rita Raymondot,
és felugrott.
– Miss Pherson, örülök, hogy látom.
Raymond Johnnal is kezet fogott, és a televízió felé intett.
– Amint látom, éppen jókor jöttem – mondta, és felemelte a kezét,
amelyben egy kis csomagot tartott – Itt hozom a második részt –
mondta Helen felé fordulva. A lány még mindig nem tért magához,
kezét háta mögött összekulcsolva támaszkodott a kanapénak. Térdei
elgyöngültek, gyomrába visszatért a jól ismert remegés.
– A második részt? – kérdezte csodálkozva.
Raymond levetette a zakóját, és leült.
– Jack ajándéka – mondta elnyújtva, és hűvösen méregette Helent.
A lány reagálása elbizonytalanította. Úgy látszik, erre nem számított.
– Nem tudtál róla?
– Nem. Mit csinálsz itt?
– Jack küldött Aberdeenbe, hogy készítsem elő Ray Bond
fellépését.
Helen nem akart hinni a fülének. Azonnal megértette, mit jelent ez.
Jack Brady egy csirkefogó, egy aljas…! – gondolta. Szándékosan
küldte el ezt a kazettát Raymonddal hozzá, mindazok után, amit
kettőjükről mesélt neki.
– Ray Bond Aberdeenbe jön? – kérdezte lelkesen Rita.
– Igen, úgy tűnt, Jack Bradynek szívügye ez a turnéba beszúrt
kitérő. Én mindenesetre lebeszéltem róla.
Magasba tartotta a kazettát. – Talán ezen van a megoldás.
– Hm, talán a legegyszerűbb, ha megnézzük, mi van rajta. Nem
gondolja, Mr. Chambers? – javasolta Rita.
– Jó ötlet – válaszolta Raymond, anélkül, hogy szem elől
tévesztette volna Helent. Egyszerűen elragadó, gondolta, és elöntötte a
vágy forró hulláma. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy hagytam
elmenni!
Helen lehorgasztotta a fejét, amikor a férfi gondolatait leolvasta
annak arcáról. Egész testében reszketve leült a kanapéra.
– Tőlem – egyezett bele és John kicserélte a kazettát a
videorekorderben.
Valamennyien feszülten meredtek a képernyőre, amelyen megjelent
a WWM márkajele, egy földgömb, hangjegyekből font koszorúval
övezve.
Aztán elkezdődött a film.
– Ó, nem! – kiáltott fel néhány másodperc múlva Helen. –
Sajnálom, de én ezt nem tudom tovább nézni! – kiáltotta, és kikapcsolta
a készüléket.
– Ne légy ünneprontó – tiltakozott Rita. – Annyira azért nem lehet
rossz.
De Helen megcsóválta a fejét. Sejtette már, mi van a szalagon.
Tekintete Raymondot kereste. Úgy tűnt, a férfi élvezi zavarát,
mindenesetre kihívóan mosolygott. Helen ökölbe szorította a kezét.
Danny egyszerűen bekapcsolva hagyta a kamerát, amikor Raymond
megmutatta neki, hogy képzeli el a szenvedélyes jelenetet. És Helennek
semmi kedve sem volt látni magát a képernyőn Raymond bensőséges
ölelésében. Ezt most igazán nem tudta volna elviselni.
Hirtelen Raymond felállt, és mellé ült a kanapéra. Helen
pánikszerűen odébb húzódott.
– Miért nem akarod megnézni? – kérdezte csöndesen a férfi. – Én
mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, mi van még rajta.
Helen olyan intenzíven érezte a férfi testének kisugárzását, mintha
mellette feküdt volna. Könnyű nyári ruha volt rajta, de ebben a
pillanatban ez is égette a bőrét. Remélhetőleg hamarosan elmegy,
gondolta. Észrevette, hogy mindenki őt nézi, és végül is beleegyezett:
– Na jó, úgy látszik, kisebbségbe kerültem.
John újra bekapcsolta a készüléket, és Raymond észrevétlenül
közelebb húzódott Helenhez, akit a karfa megakadályozott abban, hogy
kitérjen a közeledés elől.
 – Mi akar ez lenni? – sziszegte halkan, amikor combjuk összeért.
Egyszerre fázott és melege volt, amikor a férfi átkarolta, és mint aki
oda sem figyel igazán, simogatni kezdte.
– Micsoda? – kérdezett vissza álszenten Raymond, és rámosolygott
Helenre.
Helennek majdnem elakadt a lélegzete, amikor vidáman látta
csillogni a férfi mélykék szemét. Pulzusa hevesen vert, lassan valami
megfoghatatlanul meghitt érzés kerekedett rajta fölül. Érezte, hogy az
izgalom egyre fokozódik benne, és görcsösen gondolkodott, mit tehetne
ellene. A férfi lábának érintését nem lehetett nem figyelembe venni, és
szinte felháborodottan vette tudomásul, hogy lassan kiszárad a szája.
Ebben a pillanatban a képernyőre nézett, és úgy érezte, mintha
valaki megütötte volna. Raymond is megbabonázva figyelt. A filmben
épp karjaiba vette Helent, és megcsókolta, hogy megmutassa, hogy is
kell azt. A csók minden kétséget kizáróan szenvedélyes volt. Helen
behunyta a szemét, és nagyot nyelt, amikor visszaemlékezett akkori
érzéseire. A forróság, ami a bensejét égette, egyre elviselhetetlenebb
lett. Nem mert Raymondra nézni. De hallotta, hogy a férfi is egyre
nehezebben lélegzik. Reszketve fordította a fejét Raymond felé, és a
szemébe nézett. Raymond az ő száját nézte, mire Helen ajka remegni
kezdett. Nagyon lassan, anélkül, hogy levette volna róla a tekintetét, a
férfi hozzá hajolt.
Helen úgy ült ott, mintha megbabonázták volna. Elnyílt az ajka és
behunyta a szemét. De régóta vágyott erre! A szíve hevesen dörömbölt,
keze hol ökölbe szorult, hol kinyílt. Teljesen megfeledkezett róla, hogy
nincsenek egyedül. Ebben a pillanatban csak ők ketten léteztek. Helen
halkan felnyögött, amikor ajkaik találkoztak, és Raymond nyakára
fonta a kezét. Úgy tűnt, tüzes láva folyik ereiben, nem vér. Szorosan a
férfi testéhez simult.
Még látták, hogy Rita és John összeszedik a holmijaikat, és
csendben kiosonnak. Aztán Helen hátradőlt a kanapén, és testével
segített Raymondnak, aki sietősen vetkőztetni kezdte.
– Milyen régóta várok már erre a pillanatra – mondta rekedt
hangon, vad csókokkal borítva a lány mellét. Nyelvével becézte a
kemény mellbimbókat; Helen úgy érezte, elég a vágytól.
 – Kérlek, drágám, még! – követelőzött izgatottan, de erre semmi
szükség nem volt. Raymondot különben sem lehetett volna megfékezni.
Szempillantás alatt levetkőzött, és Helent is megszabadította az utolsó
ruhadaraboktól. Egy pillanatra megállt, és csak csodálta Helen tökéletes
testét.
– Szeretlek! Az ördögbe is, az őrültségig szeretlek!
Helen boldogan nevetett. Igen, tudta.
– Végre – suttogta, és Raymond felé nyújtotta a karját. – Gyere ide!
Raymond hozzábújt és nyelve vándorolni kezdett a lány testén,
megtalálva legérzékenyebb pontjait is. Helen ide-oda vetette a fejét,
gyönyörűségében Raymond vállába mélyesztette a körmeit.
Magához húzta a férfit, és tudomására hozta, kész befogadni őt.
Raymond ráhajolt, és Helen még szorosabban kulcsolta át a férfi
hátát. Azonnal közös ritmust talált a testük, amely nagyon hamar a
gyönyör csúcsára ringatta őket.
Raymond még egy utolsó kiáltással felmagasodott, majd Helen
mellé zuhant.
Testük verejtékben úszott az izgalomtól és az erőfeszítéstől.
Helen gyengéden félresimította a nedves fürtöket Raymond
homlokából.
– Drágám, gondolod, hogy ezúttal is filmeztek bennünket? –
kérdezte mosolyogva, mikor észrevette, hogy a videorekorder még
mindig be van kapcsolva.
– Aligha. Hacsak nem gondolja valaki, hogy még mindig mankóra
van szükségünk az egymásra találáshoz.
– Nos, ilyen veszély nincs – mondta Helen.
– De a legszebb az egészben, hogy megmentettük az emberiséget
attól, hogy új abb kóstolót kapjon színészi tehetségemből.
Raymond nevetett.
– Egyvalamit meg kell hagyni, drágám. Az imént egyszerűen
észbontó voltál, de ez most már csak rám tartozik.
Raymond közelebb vonta Helent magához, és gyengéd csókkal
adott nyomatékot mondanivalójának.
 A következő kötet

TE MINDIG MASRA GONDOLSZ

A vonzó, ám önfejű gyermekpszichológus, Catherine
szabadidejében egy roskatag farmon dolgozik, ahol a veszélyeztetett
fiatalkorúak valódi életközösségben élnek. Egy nap váratlanul
felbukkan az ugyancsak vonzó és önfejű film- és TV-producer,
Norman, és közli, ő örökölte a farmot és el akarja adni. Ennyi vonzerőt
és önfejűséget azonban már alig bír el az amúgy is omladozó farm!
Pedig Catherine-hez és Normanhez képest a vásott gyerekek is csak
ártatlan báránykák…