Barbara Hannay

Igenis, kapitány!

Maryt zsarnok apja elszakítja a szerelmétől, Tom Pirellitől,

pedig a lány már a szíve alatt hordja gyermeküket. Később
hozzámegy egy kedves katonához, aki véletlenül Tom bajtársa
lesz a különleges alakulatnál Egy veszélyes bevetésen Mary
férje eltűnik, de előtte megígérteti Tommal, hogy ha baj történik,
gyámolítja a családját. A szerelmesek újra találkoznak, és
fellobban a régi láng...
 1. FEJEZET
Mary Carson tíz perccel éjfél előtt kibújt az ágyból. Teljesen fel volt öltözve, szíve a
torkában dobogott. A vastag szőnyeg tompította lépéseit, ahogy lábujjhegyen az ablakhoz
osont. Félrehúzta a függönyt, és kilesett a redőny rései között.
Tom odalent várt rá.
A sarkon állt, a világos fénykör peremén, amelyet az utcai lámpa vetett a járdára. Mary
felismerte a világító fehér pólót a fekete bőrdzseki alatt. A fiú egyenesen állt, csípőre tett
kézzel. Látszott rajta, hogy bármire képes lenne érte.
Tom Pirelli mindig is olyan volt, mint egy akcióhős, és ezen az enyhe észak-queenslandi
téli estén meg akart szökni Maryvel.
A lány hátán borzongás futott végig. Vigyázva lejjebb húzta a redőny egyik lemezét, hogy
jobban lássa Tomot. A fiú észrevette, és intett neki. Közben mosolygott a maga hanyag,
vonzó módján, aminek Mary sosem tudott ellenállni. Holnap ilyenkor már messze járnak
Townsville-től.
És öt Mary Pirellinek fogják hívni.
Egész héten csak a házasságára gondolt. A tanulmányai nem kötötték le, és amit a családi
asztalnál mondtak, azt elengedte a füle mellett. Számára a világ egy huszonkét éves katonából
állt, aki izgatóan mosolyog, és még izgatóbban csókol.
Tom jelentett neki mindent, és meg volt győződve róla, hogy nem tudna nélküle élni.
– Jövök, Tom – suttogta, majd elengedte a redőnyt, és visszahúzta a függönyt.
Remegő kézzel kapta fel a kis hátizsákot, amelybe egy váltás ruhát és tisztálkodószereket
csomagolt. Nem kockáztathatta meg, hogy nagyobb poggyásszal osonjon ki a sötét házból.
Még leejtene valamit, és felébresztené a szüleit, amivel mindent elrontana. Egyébként is Tom
mögött fog ülni a motoron, úgyhogy nem tud sok mindent magával vinni.
Könnyű csomaggal és még könnyebb szívvel utazik majd. Tommal!
Legszívesebben ujjongott volna a boldogságtól. Szinte a rajongásig szerette Tomot, és még
mindig alig hitte el, hogy az ugyanúgy szereti őt. Megütötte a főnyereményt. Egy lány sem
vetekedhet vele Ausztráliában. Mit Ausztráliában, az egész világon!
Kisurrant a folyosóra anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a szobájára, ahol annyi
éven át álmodozott. Most jön a dolog veszélyes része. Tudta, hogy a fényezett padlón
visszhangoznak a léptei, ezért elővigyázatosságból levette a cipőjét, és zokniban osont tovább.
Ha az apja felébred, minden elveszett.
Te jó ég, az apja! Mary megtorpant. Gyötörte a lelkiismerete. Természeteseti nem így akart
férjhez menni. Mielőtt megismerte Tomot, zavartalan volt a viszonya a szüleivel. Szörnyen
bántotta, hogy választania kell a családja és a férfi között, akit szeret.
Sajnos az apját nem lehetett rávenni, hogy változtassa meg a véleményét Tomról. Ezért
nem maradt más választásuk. Csak remélhette, hogy másképp gondolkodik majd, ha férj és
feleség lesznek. Akkor talán felismeri, hogy őket az ég is egymásnak teremtette!
Igazából nem kételkedett benne, hogy fel tudják majd nyitni a szülei szemét. Az apja
csodálni fogja Tomot, ha jobban megismeri. És Tom mintaférj lesz. Később persze mintaapa
is. Ha egyszer kijut a házból, minden rendben lesz.
Nagy levegőt vett, és lassan továbblopakodott. Az utóbbi hetekben sokat gyakorolta,
hogyan surranjon át a sötét házon. Tudta, melyik padlódeszka recseg a szülei hálószobája
előtt, és melyik az ebédlőben. Amikor mindkét veszélyes részt maga mögött hagyta,
fellélegzett.
Ahogy folytatta a kockázatos utat, hallotta a mosogatógép zúgását a konyhából. A lassú
mosogatóprogram a vége felé közeledett. Ennél kedvezőbb alkalomra nem is várhatna!
Amikor bugyborékolva lefolyik az utolsó mosogatóvíz, zajtalanul kinyithatja a bejárati ajtót.
 Végre kijutott a padlóval burkolt helyiségből. A csempézett folyosón állt. Az ajtótól jobbra
és balra beszűrődött az utcai világítás fénye az ökörszemablakokon. Néhány másodperc, és
szabad lesz.
A konyhából hallatszó gurgulázás és sustorgás volt a rajtjel. Gyorsan felkapta a cipőjét,
szorosan az ajtó mellé állt, és lassan elkezdte elfordítani a kilincset. Ha most nem csap zajt...
Csak most ne, amikor már majdnem sikerült! Most, hogy Tom odakint vár rá.
Mary már látta maga előtt a csillogást sötét szemében. Amikor odaér hozzá, először ráteríti
majd a bőrdzsekijét, aztán szorosan magához öleli, és újra meg újra a fülébe suttogja;
– Mary-Mary...
Ahogy résnyire kinyitotta az ajtót, mozgást érzékelt a nagy cserepes pálma mögött. Ijedten
engedte el a kilincset. Tompa csapódás hallatszott.
– Mi az ördögöt keresel itt? – mennydörgőn egy hang a sötétségből. Az apja hangja!
Mary kétségbeesett. Feltépte az ajtót és menekülni próbált, de az apja keze vaskapocsként
tartotta fogva.
– Nem! – kiabálta, és minden erejével próbált kiszabadulni. – Nem tarthatsz vissza!
Az apja lerántotta a hátizsákot a hátáról, visszahúzta a folyosóra, és becsapta az ajtót.
– Nem! – zokogott Mary. – Ezt nem teheted! Kérlek... Te nem értesz meg engem!
Végre sikerült kitépnie magát az apja szorításából. Átrohant a konyhán, a hátsó ajtó felé.
– Térj már észhez! – kiáltott utána az apja. Pár másodperc múlva beérte, és újból elkapta.
Mary védekezett, csapkodott maga körül, de az apja túl erős volt. Esélye sem volt, hogy
legyőzze.
– El kell engedned! – könyörgött. – Felnőtt ember vagyok. Ismerem a jogaimat! Carson
ezredes magánkívül volt a haragtól.
– Felnőttnek tartod magad? – támadt a lányára. – Egy felnőtt nem lopózna ki a házból
éjnek idején, hogy megszökjön egy olyan semmirekellő fickóval, mint Tom Pirelli!
– Tom nem semmirekellő! Nem is ismered!
Valaki felkapcsolta a lámpát. A fény elvakította Maryt. Könnyáztatta szempilláin át
meglátta az anyját, aki a konyhaajtóban állt. Mögötte feltűnt az unokatestvére, Sonia, aki tágra
nyílt, kíváncsi szemmel figyelte a jelenetet.
– Nem zárhattok be ide – szipogta a lány. – Nem hagyom, hogy tönkretegyétek az
életemet. Engedjetek elmenni!
– Légy észnél, Mary! – figyelmeztette az édesanyja.
– Nem, anya..., te legyél észnél! – kiáltott rá. Továbbra is hevesen védekezett, de
sikertelenül.
Hogy ne kelljen az apja haragtól izzó arcába néznie, Mary az anyjára összpontosított. Az
asszony gyengének és sebezhetőnek tűnt világos hálóingében, szokásos sminkje nélkül,
amelyet napközben úgy viselt, mint egy maszkot.
– Apa pártját fogod, pedig nem is ismered Tomot! – kiabálta panaszosán Mary. – Még csak
meg sem hívtátok hozzánk. Úgyhogy most azt teszek, amit jónak látok. Húszéves vagyok...
Elég idős ahhoz, hogy tudjam, mit akarok! Tommal szeretjük egymást, és jogunk van a saját
életünket élni. Ki kell mennem hozzá!
– Csak a holttestemen keresztül – vágta rá az apja. Elkapta a vállát, és a falnak nyomta.
– Ne légy durva, Ralph! – kérte Anne Carson.
Mary arcán könnyek folytak végig, a düh és a kétségbeesés könnyei. Tom a sarkon várja.
Mit gondolhat a világos konyhaablak láttán? Mit fog tenni, ha nem megy ki hozzá? Vajon
látja még valaha? Látnia kell! Senki sem sejti, mennyire szüksége van rá. Vágyott a
biztonságra, amelyet erős karjában érzett. Azt akarta, hogy ölelje és a nevét suttogja, újra és
újra, ahogyan szeretkezés közben szokta.
– Mary-Mary... Mary-Mary...
Az ezredes lazított a fogásán, de nem engedte el.
 – Hagyd abba a nyavalygást! – korholta. – Nem hittem volna, hogy az én lányom ennyire
ostoba is lehet, Ha magadhoz térsz, még hálás leszel nekem.
– Soha! – kiabálta Mary. Leírhatatlan gyűlöletet érzett az apja iránt. Rá sem tudott nézni. –
Elítéled Tomot, mert nem tiszt, és motorozik!
Az apja szitkozódott, és megrázta a vállánál fogva.
– Pirelli egy huligán, Mary. A rendőrfőnök személyesen kapta gyorshajtáson, és
verekedésbe keveredett egy éjszakai bárban. Ilyen embernek nem adom oda a lányomat. Ha
hozzád mer érni...
– Már rég megtette! – nevetett Mary diadalmasan. A győzelem érzése erőt adott neki, hogy
egyenesen az apja hideg, szürke szemébe nézzen. Ha tudná, mennyire vágyik Tom
érintésére...
– Hol van? – üvöltötte az ezredes. – Megölöm!
– Ralph, az ég szerelmére! – Anne Carson közelebb lépett, és óvatosan megérintette a
karját. – Ne üvölts! Késő éjszaka van. Menjünk a nappaliba, és beszéljünk meg mindent
nyugodtan.
– Nincs mit megbeszélni – tiltakozott Mary. – Miért nem látjátok be? Szeretem Tomot, és
ő is szeret engem. Nem tudok nélküle élni. Ha nem engedtek el, tönkreteszitek a jövőmet.
– Akkor máris tönkre van téve – gúnyolódott az apja.
Mary szívet tépőn zokogott. Hogyan lehetnek a szülei ennyire kegyetlenek a saját
lányukkal? Ügy érezte magát, mintha megkötözve a tomboló óceánba dobták volna. A lába
fölmondta a szolgálatot, és a földre rogyott. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt, egészen
a tengerfenékig. Az apja közben eleresztette, de Mary tudta, hogy felesleges meneküléssel
próbálkoznia. Összekuporodva guggolt, átölelte a térdét, és szomorúan sírdogált.
Szeretett volna meghalni. Egyszer csak megszólalt mellette Sonia.
– Megmondjam Tomnak, hogy nem mégy?
Mary felkapta a fejét. Unokahúga ott állt előtte, felöltözve, akárcsak az apja. Vajon tudtak
a tervéről? Sonia egy éve lakott náluk, amióta jogot tanult a James Cook Egyetemen. Mary
minden reggel magával vitte a városba, de különböző szakra jártak, így az egyetemen ritkán
találkoztak.
Nem voltak igazi barátnők, és Maryt nyugtalanította az a furcsa fény, amelyet most a lány
szemében látott. De nem hagyhatja, hogy Tom értelmetlenül várjon rá.
– A sarkon találod – suttogta gyorsan. – Mondd el neki, mi történt, és azt is, hogy ki fogok
találni valamit.
– Ne fáradj, Sonia – szólt közbe az ezredes –, ha valaki ma még beszél Pirellivel, az én
leszek. Az öklömmel tenném, ha nem félnék, hogy beperelnek súlyos testi sértésért.
Forrni kezdett a teavíz, amelyet Anne időközben feltett. Mialatt beledobta a csészékbe a
teafiltereket, és gőzölgő vizet öntött rájuk, Sonia közelebb lépett. A mosolya megnyerő lett
volna, ha nincs az a különös, izgatott fény a szemében.
– Akkor visszamegyek az ágyba – mondta Sonia álmosan, és lopva Maryre kacsintott. Ez
volt a jel. Mindent meg fog tenni, hogy üzenetet vigyen Tómnak. Maryt nem nagyon
vigasztalta ez a tudat.
– Hogyan jöttetek rá, mit tervezek? – faggatta a szüleit, mialatt Sonia kiment a konyhából.
– Sokan ostobának tartanak minket, katonákat, de jó megfigyelők vagyunk – válaszolta az
apja önelégült mosollyal.
Mary, aki még mindig a földön kuporgott, gyűlölködő pillantással válaszolt. Az ezredes
türelmetlenül sóhajtott.
– Szeretném megmagyarázni, miért ellenzem a dolgot. Nem bízom Pirelliben.
– Esélyt sem adtál neki!
– Mert nem érdemli meg. Ha a lányomról van szó, nem kockáztathatok. Pirelli nem tiszta.
– Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Mary.
 – Nos, mindenben ő az első. Az intelligenciatesztben, a nyelvvizsgákban és a lövészetben
is.
– Tényleg? Soha nem mondta. De miért szólnak ezek ellene?
A kérdés látszólag nyugtalanította az apját, de gyorsan összeszedte magát.
– Ha egy ilyen okos kölyök folyton úgy viselkedik, mint egy huligán, valami gond van
vele. De nem csak a pimasz fellépéséről van szó. A gyakorlatoknál soha nem lehetett tudni,
mit fog művelni. Túl sokat felesel, és megkérdőjelezi a parancsokat. Képtelen alárendelni
magát. Ezért tartottam vissza az előléptetését is.
– Ezt sem említette – mondta Mary halkan.
– Persze, hogy nem! – vágta rá az ezredes dühös arccal. – Pirellivel csődöt mondtunk,
Mary. Azok közé a katonák közé tartozik, akik szívesen játsszák a hőst. Mindig elöl akar
lenni. Értesz engem?
– Azt akarod mondani, hogy Tom merész?
– Azt akarom mondani, hogy ostoba. A mai estével végképp ezt bizonyította. Talán azt
hitte, nem fogok átlátni rajta?
– Óvatosan, Ralph – szólt közbe Anne Carson figyelmeztető hangsúllyal, de a férje nem
vett róla tudomást.
– Nem nekem kellene vigyáznom, hanem Marynek – vágott vissza Ralph. Letérdelt a lánya
mellé, és a vállára tette hatalmas tenyerét. – Pirelli csak szórakozott veled, hogy aztán
felültessen.
– Nem! – A szavai mérgezett nyílként csapódtak Mary szívébe.
– Igazat mondok, Mary. Ez a buta lányrablás csak bosszú.
– Ez nem igaz!
Mary alig kapott levegőt. Úgy érezte, mintha eltévedt volna a sűrű ködben. Nagy
fáradsággal felkelt, és a pohárszékbe kapaszkodott. Szeretett volna védekezni vagy
visszavágni valamivel.
– Tévedsz, apa, nem így van. Tom szeret, és el akar venni feleségül. Az ezredes
fensőbbségesen nevetett.
- Ébredj fel végre, Mary! Tényleg azt hiszed, hogy lett volna esküvő? Az az utolsó, amit
Pirelli tervez. Mondta egyébként, hogy nemsokára Perthbe, Ausztrália másik végébe
vezénylik?
– Nem! – sikoltott kétségbeesetten a lány.
– Pedig így van. – Az apja hangja egyszerre gyengéd lett, és barátságos. – Sajnálom, de a
ma esti kis kaland csak bosszú volt, amiért megakadályoztam az előléptetését. Felfogod
végre? Tom Pirelli csak felhasznált téged, gyermekem.
 2. FEJEZET
A tompa, vöröses éjszakai világítás mellett alig lehetett látni valamit a helikopter
fülkéjében. Hat terepruhás ember ült feszülten a helyén, mindannyian egy különleges
terroristaellenes osztag tagjai.
– Még öt perc a kiszállásig – szólalt meg a fejhallgatójukban a pilóta hangja.
Tom Pirelli még egyszer ellenőrizte a felszerelését. Minden bevetésre készen állt. A rádiót
és a többi készüléket szorosan magára szíjazta. Az automata fegyver is biztosítva volt, hogy
ne tudjon magától elsülni, miközben leereszkednek a sűrű délkelet-ázsiai őserdőbe.
Már nincs más hátra, csak várni. Egy rövid, felséges pillanatig otthon jártak a gondolatai a
családi tea ültetvény én, a távoli Észak-Queenslandben.
Az utóbbi időben sokat gondolt az otthonára. A hajnali ködfoszlányokra a hegycsúcsok
körül, a frissen sült kenyér illatára édesanyja konyhájában, a buján tenyésző páfrányokra a
nagyi melegházában... számtalan kép, melyekre szinte már túl élesen emlékezett.
Régen, nagyon régen volt, hogy utoljára meglátogatta a családját. Amióta az ausztráliai
különleges osztaghoz tartozott, annyi háborús övezetben vetették be, hogy szinte elvesztette a
kapcsolatot szeretett hazájával. Tényleg túl régen járt otthon.
Valaki megérintette a vállát, ami visszahozta a valóságba. Ed McBride hajolt oda hozzá, az
egyik bajtársa, aki ebben a küldetésben Töm egységével dolgozott.
– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte Ed hangosan, hogy túlkiabálja a motorzajt.
– Mit? – nézett rá kutatóan Tom, de a feszült arcból semmit sem tudott kivenni.
– Fogd ezt! – Ed egy karórát nyomott Tom kezébe. Nem valami modern kvarcóra volt,
hanem régimódi aranyóra. Látszott rajta, hogy egy civil nagy becsben tartott darabja lehetett.
Egyetlen jóakaratú szorítás tönkretehette volna. – Tedd el, és őrizd meg nekem!
– Te is tudsz vigyázni a holmidra.
– Kérlek, Tom, csak most az egyszer! Arra az esetre, ha valami történne velem.
Tom összeráncolta a homlokát.
– Ne beszélj butaságokat, Eddie. Ez a megbízás sétagalopp.
– Tudom, de mégis tedd meg nekem ezt a szívességet! Fogd már ezt az ostoba órát!
Tom megfordította az órát. Látta, hogy a hátuljára feliratot véstek. „Robert Edward
McBride-nak elismerésül. 1925. január 10.” – olvasta el az írást.
– A dédnagyapám órája volt – kiabálta Ed. – Mindig a következő nemzedék örökli. Az
apám adta nekem, én pedig el akarom tenni a fiamnak.
– A fiadnak?
– Igen.
Alig beszéltek a családjukról, mintha attól félnének, hogy ettől érzelgősnek és
tutyimutyinak tűnnek. De Tom tudta, hogy Ed nős, van egy kisfia, és a családja Virginiában
él. Látott egy fényképet a fiáról, melyen az apja sapkáját viselte. Az arca félig árnyékban volt,
de amennyire Töm emlékezett, Ed fia helyes, egészséges kölyök volt, csibészes mosollyal.
– Őrizd meg te a fiadnak! – mondta, és visszaadta az órát. – Nálad ugyanolyan
biztonságban van.
– Nem! - Ed annyira sürgetően kérte, hogy Tomnak rossz érzése támadt. – Tedd el... csak
most az egyszer!
– Ne beszélj ostobaságokat! – üvöltötte túl Tom a helikopter zaját. Mi ütött hirtelen Edbe?
A rohamcsapat tagjainál az az első, hogy megőrizzék a nyugalmukat. Nem lehet szó
félelemről vagy kétségekről.
Mélyen legbelül Töm érezte, mit akar mondani Ed. Volt valami előérzete, ami nem ritka a
katonáknál. Belső bizonyosság, hogy valami rosszul fog elsülni.
– Kérlek, Töm! – könyörgött tovább Ed. – Azt hittem, barátok vagyunk.
 – Úgy is van – erősítette meg Tom –, barátok és bajtársak.
Ami igaz is volt. Tom kedvelte a szőke, kék szemű amerikait rövid kefefrizurájával és
örökös mosolyával. Jó katona volt, és igazi bajtárs. Amerikaibb az amerikainál, de pontosan
az a fajta, akit remek fickónak szokás mondani.
Tom nem erőlködött, hogy összebarátkozzon vele. Magától alakult ki a barátság, és
időközben elválaszthatatlanok lettek. Megbíztak egymásban harc közben, ugyanaz volt a
véleményük a hivatásukról, és ugyanazokat a kitüntetéseket kapták meg. De leginkább a
humorérzékük kötötte össze őket, ami a legnehezebb pillanatokban is segített rajtuk. Egészen
mostanáig.
Tom megint az aranyórára nézett. Nem volt rajta semmi különös, leginkább eszmei értéke
lehetett. De egy bevetés előtt semmire sem szabad emlékezni. Ilyenkor csak zavarnak a
családi emlékek.
– Még egy perc a kiszállásig.
Ez volt a jel, hogy ideje kikapcsolni a biztonsági öveket, és felsorakozni a hátsó rámpához.
A helikopter lejjebb ereszkedett, és lelassított. A katonák szorosan egymás mellett álltak,
és az előttük álló bevetésre összpontosítottak. Ed az ötödik volt, Tom az egység vezetőjeként
utolsónak fog leereszkedni.
– Kérlek! – kiabálta még egyszer Ed, és Tom felé nyújtotta az órát.
A szakaszvezető átvetette a kötelet a rámpán, és ellenőrizte, elég hosszú-e.
Majd intett Zacnek, aki az első volt a sorban. Zac mindkét kezével kötelet, egyik lábat
átvetette rajta, kiugrott, és lesiklott a mélybe.
Tom felsóhajtott.
– Jól van, add ide – Elvette az órát, és az egyenruhája belső sebébe tette. – De csak a
bevetés végééig.
Az éjjellátó szemüvegen át is látta, hogy Ed megkönnyebbülten elmosolyodik.
– Köszönöm, cimbora! – kiáltotta, és felkészült az ugrásra.
 3. FEJEZET
Virginiában meleg nyár volt, Ethan mégis megfázott.
Mary áthajolt az asztalon, és a fia homlokára tette a kezét. Ethan éjjel kezdett el köhögni,
és reggelre az orra is bedugult. Ha lázas, ma nem engedi iskolába.
– Fáj a torkod? – kérdezte, miközben Ethan finnyásán kevergette a kukorica-pelyhet, majd
kedvetlenül ivott egy korty narancslét.
A fiú bólintott, és nagy barna kutyaszemmel nézett az édesanyjára. Ebben mester volt, és
fürtös szőke haja hihetetlenül illett a tekintetéhez, ahogy Mary az utóbbi napokban
megállapította.
– Miért nem jött haza apa július negyedikére? – faggatta a kisfiú. – Megígérte!
Mary felsóhajtott. Amióta megkapta a szörnyű hírt, hogy a férje eltűnt és valószínűleg
halott, azon fáradozott, hogy Ethan ne vegyen észre rajta semmit. A fia istenítette az apját, és
attól félt, a náthát nem baktérium, hanem inkább az apja kimaradása okozta.
– A katonák nem tehetik mindig azt, amit akarnak, kicsim – próbálta vigasztalni. – Biztos
vagyok benne, hogy apa jön, amint lehetséges.
Még mindig nem akarta elmondani a fiának az igazat, főleg azért, mert ő maga is abban
reménykedett, hogy tévedés az egész.
Sajnos Ethannek mintha lett volna egy hatodik érzéke. Észrevette, hogy az anyja
nyugtalanabb, mint általában. Ahogyan azt is, hogy a barátai egyszerre kesztyűs kézzel
bánnak vele, a nagyanyja különösen kedves hozzá, és a nagyapja egykedvű arckifejezéssel
álcázza magát.
A bizonytalanságot volt a legnehezebb elviselni. Mary csak annyit tudott, hogy Ed az
ellenséges vonalak mögött rekedt egy bevetés alkalmával. Nem mert belegondolni, mi
történhetett vele. Egy tiszt feleségeként mindig is tudta, hogy megeshet ilyesmi – különösen,
mert Ed ahhoz a különleges egységhez tartozott, amelyet a terrorizmus elleni harcban vetettek
be. Eddig sikeresen elnyomta ezt a tudatot, de most, hogy Ed valóban eltűnt, a szó mögött a
legváltozatosabb szörnyűségek rejtőztek.
– Mi van veled, anya?
Te jó ég, gondolta Mary, kis híján elsírta magát a fia előtt! Mosolyt erőltetett magára.
– Szeretnél ma itthon maradni, hogy kipihend magad? – kérdezte Ethant.
A fiú bólintott.
– Nézhetek tévét?
– Hát persze – válaszolta az anyja, mire Ethan rögtön felugrott, és eltűnt a szomszédos
nappaliban.
Mary elérzékenyülten nézett utána. Mielőtt megkapta a hírt Edről, Ethan szeretett iskolába
járni, de az utóbbi időben folyton lógatta az orrát. Azzal vigasztalta magát, hogy egy nap
kimaradás igazán nem számít. Ethan tényleg nem érzi jól magát, talán a vidám
gyerekműsorok öntenek belé egy kis lelket.
Mialatt a kisfiú letelepedett a szőnyegre egy zacskó pattogatott kukoricával, Mary ivott
még egy csésze kávét, és átgondolta, hogyan módosítsa a napirendjét.
A délelőttre tervezett tenisz mindenképpen kimarad, de ez nem gond. Csak fel kell hívnia
az egyik partnernőjét, hogy lemondja a játékot. A konyhapulton lévő telefon után nyúlt, és
éppen tárcsázni készült, amikor csengettek.
Meglepődve tette le a kagylót, és a cipőjét keresve körülnézett. Hol hagyhatta? És ahogy
kinéz! Reggel csak gyorsan megfésülködött, nem festette ki magát. Vajon ki jöhet ilyen
korán? A teniszklubbeli barátnői közül senki.
Talán a hadseregtől hoz valaki hírt Edről? Villámcsapásként hasított belé a gondolat.
Csakis rossz hír lehet, mert azt ígérték, egyébként nem zavarják.
 Dobogó szívvel halászta elő a papucsát az asztal alól. Remélem, jól vagy. Ed, mondta
magában, miközben belebújt. Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja!
Remegő kézzel nyitotta ki a bejárati ajtót.
– Jó reggelt, Mrs. McBride! Uramisten!
Mary azonnal felismerte a férfit. Tom volt az... Tom Pirelli. Nyolc hosszú év után. És úgy
bámul rá, mint egy kísértetre.
– Mary!
Az asszony képtelen volt megszólalni. Képtelen volt gondolkodni, levegőt venni, csak állt
ott némán, melléhez szorított kézzel. A jelent mintha eltörölte volna egy varázslat. Újra a
múltban élt.
A szíve úgy vert, ahogy régen, amikor Tom mellett volt. A mellkasában nyomást érzett, a
torka elszorult, és úgy érezte, mindjárt elveszti a talajt a lába alól.
A férfi a nyolc év alatt alig változott. Civilben volt, de fekete haját még mindig katonásan
rövidre vágva viselte. Talán kicsit érettebbnek, felnőttebbnek tűnt. Mintha az arca is
keskenyebb lenne, és már nem annyira fiúsán gondtalan, de egyébként a régi Tom állt előtte.
Ugyanaz a sötétbarna szempár, ugyanaz az ellenállhatatlan tekintet, férfias vonások és érzéki
száj.
Csak a szokásos hanyag mosolyra várt hiába, mert a férfi ugyanúgy meg volt döbbenve,
mint ő.
– Te vagy az? Mary Carson?
– Igen. Most már... Mary McBride.
– McBride? – Tom jól láthatóan összeszedte magát. – Azt akarod mondani, te vagy... Ed
felesége?
– Igen – válaszolta Mary. Tom arca hirtelen hamuszürkére vált. Az asszony mindent
megtett volna, hogy megkönnyítse a helyzetét. Honnan ismerheti Edet? Milyen kapcsolatban
állt vele? Meg akarta kérdezni, de a félelem és a bizonytalanság megakadályozta. – Én
vagyok Ed McBride felesége.
– Uramisten, Mary! Egyszerűen nem tudom elhinni. Én... – Tom megtörölte a homlokát. –
Fogalmam sem volt róla, hogy még mindig Amerikában vagy.
Mary hallgatott. Nem talált szavakat.
– Azt sem tudtam, hogy férjhez mentél – folytatta a férfi. – Csak annyit hallottam, hogy az
apádat visszahelyezték Ausztráliába, ezért azt hittem...
– Nem, Tom, nem mentem vissza a szüleimmel.
Tom visszafojtott egy éles megjegyzést, és Mary egyszerre életre kelt. A viszontlátás a feje
tetejére állította egész világát. Egy szakadékban találta magát, boldogság és kétségbeesés
között. Annak idején kisírta a szemét Tom miatt, és évekbe telt, hogy elfelejtse.
Ennél rosszabb időpontban nem is találkozhattak volna. Ha Ed itt lenne vele, talán tudná,
mi a teendő. De így, egyedül?
– Miért jöttél? – nyögte ki nagy nehezen.
Tom megrázta a fejét, mintha nem jutna eszébe, aztán lassan megszólalt.
– Ed miatt. Ugyanabban az egységben szolgáltunk.
– Tényleg? – Mary teljesen össze volt zavarodva. – Ezek szerint megtaláltátok? Senki sem
szólt. Egészséges?
– Félreértettél, Mary. Ed még mindig nem került elő.
– Vagy úgy.
Mary az ajtófélfának dőlt. Könnyek égették a szemét. Elviselhetetlennek érezte, hogy
egyszerre viszontlátja Tomot, de közben aggódik Edért. Megpróbálta összeszedni magát, de
nem tudta tovább visszatartani a sírást.
Tom szeme is nedvesen fénylett.
– Veled érzek, Mary – mondta halkan –, hidd el! Ed a legjobbak között volt.
 – Ne mondd ezt! Úgy beszélsz, mintha már halott lenne.
– De...
– Csak eltűnt, Tom, és még nem adtam fel a reményt. Bízom benne, hogy megtalálják, és
hazajön.
– Hát persze. Értem – vágta rá Tom gyorsan, de kerülte a tekintetét. Megértette
Maryt, ám sajnos nem tudta osztani a reményeit.
Elfogódott hallgatás következett. Tom nem tudta, hogyan viselkedjék, Mary pedig nem
merte behívni a házba. Mindenki mást behívott volna, de Tom esetében ez túl jelentőségteljes
lépés lenne.
– És te, Tom? – érdeklődött. – Te is megházasodtál?
– Nem.
A rövid szó olyan hatással volt Maryre, mint egy végtelenségig visszhangzó gongütés.
Gyorsan kérdezett valami mást.
– És mivel foglalkoztál az elmúlt években?
Tom vállat vont.
– Ugyanazzal, amivel a férjed... Védtem a szabad világot. – Merev tekintettel nézte Maryt.
– Van nálam valami a fiad számára. Ed azt akarta, hogy hozzam el neki.
A fia említése elég volt, hogy Mary megint kétségbeessen. Ő sem tudta levenni a szemét
Tom arcáról. Úgy érezte, mintha ebbe a pillanatba sűrűsödött volna minden kétség és
önmarcangolás, amit átélt. Ezernyi kérdés terhelte a lelkét, kérdések, melyeket nem tudott
feltenni, mert már túl késő volt.
És Tom? Benne vajon mi játszódik le? Mit gondol, mit érez, mit vár tőle?
Csak meg kellett fordulnia, hogy egyenesen belásson a nappaliba. Ethan kinyújtózva
feküdt a szőnyegen, és hangosan nevetett egy vidám gyerekműsoron. Sokkal jobban festett,
mint a reggelinél.
– Ethan ma nem ment iskolába – mondta a férfinak. – Náthás.
– Visszajöjjek, ha jobban lesz?
Mary elgondolkodott. Ésszerű lenne hagyni, hogy Tom még egyszer visszajöjjön? Biztos,
hogy nem. Csak meghosszabbítaná a kínjait.
– Meddig maradsz?
– Csak pár napig.
– Akkor nem rabolom az idődet. Fogadni mernék, hogy ezer dolgot kell még elintézned.
Egyébként is jót fog tenni Ethannek, ha kap valami ajándékot az apjától.
Tom a mellső zsebébe nyúlt.
– Egy órát hoztam.
– Egy órát? – nézett rá csodálkozva Mary.
– Azt hiszem, a McBride-ok családi órája.
– Jaj, ne!
Mary tudta jól, mennyire fontos az óra Ednek. Úgy tartotta, szerencsét hoz. Jelképes
jelentése van annak, hogy így kapja vissza. Semmi sem bizonyíthatná jobban, hogy Ed halott.
Ezúttal nem is próbálta meg visszafojtani a könnyeket. A kezébe temette az arcát, és
keservesen sírt.
– Mary...
Érezte a férfi kezét a karján. Csodálatos lenne, ha a vállán zokoghatna, de tudta, hogy nem
lenne helyénvaló.
Megtörölte az arcát, szipogott néhányat, majd bocsánatot kért.
– Ne haragudj, Tom, nem vagyok ilyen sírós, de a várakozás az idegeimre megy.
– Megértelek. Odaadom neked az órát, így nem izgatjuk fel feleslegesen a fiadat. Ha beteg,
amúgy sem akar látni senkit.
– Lehet, hogy igazad van.
 Tom kihúzott a zsebéből egy gyűrött borítékot.
– Soha nem voltam mestere a csomagolásnak... elnézést.
– Köszönöm. – Mary a borítékra meredt, amelyet Tom felé nyújtott. Rövid habozás után
elvette. – Nem értem, hogyan került hozzád az óra. Hiszen Ed eltűnt.
– Az utolsó bevetés előtt adta oda – magyarázta a férfi. – Azt mondta, őrizzem meg a
sikeres befejezésig.
– És utána nem tért vissza?
– Így van. – Tom lehajolt a csomagért, amelyet az ajtó elé tett, amikor becsöngetett. –
Gondoltam, egy ennyi idős fiúnak nem jelentene sokat az óra, úgyhogy hoztam magammal
játékot is.
– Nahát, Tom, milyen előrelátó vagy!
A férfi zavartan mosolygott.
– Nem tesz semmit. Eddel jó barátok voltunk, úgyhogy örömet akartam szerezni a fiának.
Mary most már úgy látta, udvariatlanság lenne a küszöbön váratni Tomot, mint egy
küldöncöt. El kell felejtenie a múltat, és mindent, ami azzal összefügg. Hiba lenne hamis
érzelgősségből megbolygatni a régi dolgokat.
Tom és az ő élete között nincs már kapcsolat. Idegenekké váltak. Ám Tom a férje barátja,
és ajándékot hozott Ethannek. Ez az egy, ami számít, minden más csak fájdalmat okozna.
A csomagra mutatott.
– Nem akarsz bejönni, és személyesen átadni az ajándékot Ethannek?
– Ha szerinted helyes...
– Persze, hogy helyes. Főzök friss kávét.
Az asszony oldalra lépett, hogy Töm bejöhessen. Magasabb volt, mint Ed, és a válla is
szélesebb. Szűknek tűnt a folyosó, ahogy végigment rajta.
A konyhában még nem rakodott össze, de ellenállt a késztetésnek, hogy gyorsan rendet
tegyen. Tom barátként jött, nem azért, hogy ellenőrizze, jó háziasszony-e. A pohárszékre tette
a borítékot az órával, és Ethan után nézett.
– Ethan! Látogatónk van! – kiabálta.
A kisfiú rögtön kiszaladt. Mary nagy küzdelmet vívott magával. Vajon Tom tudja, hogy
nem Ed Ethan vér szerinti apja? Gyors pillantást vetett rá, és megrémült az arckifejezésé tol.
Kérlek, Tom... ne nézd így azt a gyereket! – könyörgött némán.
Egy rövid, ijesztő pillanatig azt hitte, nem bírja ki a feszültséget, de aztán tétova léptekkel
odament Ethanhez, gyengéden magához ölelte, és megsimogatta szőke haját.
– Ő az én nagyfiam – mutatta be, és reménykedett, hogy nem túl bizonytalan a hangja. –
Ethan, drágám... Ő Tom, apa barátja.
Észrevette, hogy az utolsó szavaknál Tom a homlokát ráncolja. Meg kellett volna
mondania, hogy egykor az ő barátja is volt? Arra soha az életben nem lenne képes. Több volt
köztük, mint barátság, sokkal több, és erről örökre hallgatnia kell.
– Szia, Ethan! – nyújtott kezet Tom mosolyogva. A kisfiú félszegen simult az anyjához.
– Köszönj szépen Tomnak! – szólt rá Mary, és kicsit meglökte.
– Jó napot, uram! – mondta Ethan, és apró kezét engedelmesen a férfi tenyerébe tette.
Mary meglepetésére Tom leguggolt a fiú mellé, hogy egy magasságban legyenek.
– Hívj csak Tomnak! – javasolta.
– Jó napot, Tom!
– Édesapád sokat mesélt rólad. Abból, amit mondott, arra következtettem hogy szeretsz
lovagokkal játszani.
A kisfiú ünnepélyesen bólintott.
– Ez itt a tiéd.
Mary nagy megkönnyebbülésére Ethan figyelmeztetés nélkül megköszönte az ajándékot.
– Segítsek kicsomagolni? – kérdezte Tom.
 A kisfiú megint bólintott. A következő perceket azzal töltötték, hogy eltávolították a barna
csomagolópapírt, kinyitották a kartondobozt, és kivették a tartalmát.
– Hűha! – kiáltott fel lenyűgözve Ethan.
– A lovagok bent vannak a várban - magyarázta Tom, és megmutatta, hogyan kell kinyitni
a játék várat.
– Hűha! – mondta Ethan még egyszer. Benyúlt a nyíláson, és kivett egy csillogó páncélos
lovagot, ami egy fekete lovon ült.
– Hát nem remek, anya? – mutatta Marynek.
– Csodaszép – erősítette meg az anyja. – Szerencsés vagy, kicsim.
– Apa küldte? – érdeklődött a kisfiú. – Megígérte, hogy hoz nekem valamit. Mielőtt Mary
kijavíthatta volna, Tom válaszolt.
– Persze, fiam. Ez az egész apádtól van.
Mary elfordult, és a szájára tette a kezét. Közel állt hozzá, hogy hangosan felzokogjon.
– A katonák az íjjal és nyilakkal a fő toronyhoz tartoznak – folytatta Tom, és a helyükre
tette a figurákat.
– Ez pedig éppen a felvonóhídon vágtat át – tette hozzá lelkesen Ethan.
Mary csendben nézte őket, Annyira megindította a látvány, hogy megint a könnyeivel
küzdött. Nekilátott leszedni az asztalt, hogy elterelje a figyelmét, és feltette a kávét.
Egy idő után Tom felállt, és magára hagyta Ethant a lovagjaival. Maryhez lépett, aki éppen
egy kék-fehér cukortartót vett elő a szekrényből. Közben megakadt a szeme az asszony lábán,
és elmosolyodott. Mary követte a tekintetét, és észrevette, hogy az egyik lábán piros, a
másikon kék papucs van. Alighanem két pár papucs volt az asztal alatt, és sietségében felemás
párba bújt bele.
– Úgy látom, Mary-Mary, még mindig nehezen döntesz.
– Rohantam ajtót nyitni – védekezett az asszony, és előkotorta a másik két papucsot az
asztal alól. Miután pirosra cserélte a kéket, elégedetten nézett magán.
– Tessék, most legalább a színek rendben vannak – mondta piros blúzára mutatva.
Tom még mindig mosolygott, de Marynek úgy tűnt, mintha fájdalmas gondolatok
rejtőznének a mosoly mögött. Vajon a régi időkre gondol? A múltra, ami nem tartogatott
számukra közös jövőt?
– Ethan nagyon hasonlít rád – állapította meg a férfi egy idő után. – Ugyanolyan nagy
barna szeme van, és a szőke haj is a tiéd. Mary bólintott, de nem szólt semmit.
– Ed nagyon büszke rá – folytatta Tom.
Ethan meghallotta az apja nevét.
– Az apukám harcos – jelentette be büszkén.
– Így van, főnök.
A kisfiú csodálkozva nézett rá.
– Miért hívsz főnöknek?
– Csak úgy. Az apukád mindig így hívott, ha rólad beszélt.
Ethan hallgatott, de az alsó ajka remegett.
– Ed találta ki neki ezt a becenevet – szólt közbe Mary. – Senki sem hívja így... csak ő.
– Sajnálom. Nem tudtam – Tom a kisfiúhoz lépett, és a vállára tette a kezét. – Apád és én
jó barátok voltunk.
Ne beszélj múlt időben! – mondta magában Mary. Ethan okos gyerek, a legfinomabb
utalást is megérti!
– Tudod, mikor jön haza az apukám? – kérdezte Ethan.
– Nem – ismerte be Töm habozva.
Ethan szemében kihunyt a fény. Visszafordult a várhoz és a lovagokhoz, s némán játszott,
mintha most eszmélne rá a valóságra. A férfi nem zavarta meg, de érezte, hogy növekszik a
feszültség.
 Mary tejet vett elő a hűtőszekrényből, kitöltötte egy korsóba, és a cukortartóval együtt az
asztalra tette.
– Visszamehetek tévét nézni? – kérdezte egy idő után Ethan.
– Menj csak! – bólintott Mary.
A kisfiú egy pillanat alatt eltűnt, otthagyva a díszes fegyverzetű lovagokat. Mary
tanácstalanul nézett utána.
– Nem fogadta túl jól a híreket az apjáról – ismerte be.
– Időre van szüksége. Ez természetes.
Mary bosszúsan kapta fel a fejét.
– Miért teszel úgy, mintha Ed meghalt volna? Amíg esély van rá, hogy él, nem adhatjuk fel
a reményt. Nem így van? Tom mereven nézte az elhagyott várat.
– Nem hiszem, Mary, hogy van még esély.
– Miért vagy benne ennyire biztos? Én még mindig nem tudom, mi történt valójában. Ott
voltál? Tudsz többet mondani?
Tom odafordult hozzá. Az asszony csak most látta, mennyire fáradt. Árnyék ült a szeme
alatt, a szája sarkában elmélyültek a ráncok.
– Nagyon gyorsan kellett földet érnünk. Biztosan hallottál már efféle bevetésekről.
– Amikor egy helikopterből ereszkednek le kötélen?
– Pontosan. Befejeztük a küldetést a dzsungelben, és fel kellett volna húzni minket...
– Melyik dzsungelról beszélsz, Tom? – szakította félbe Mary. – Hol voltatok?
– Délkelet-Ázsiában.
– De melyik országban? Melyik őserdőben?
– Te is tudod, Mary, hogy erre nem szabad válaszolnom.
Az asszony felsóhajtott.
– Azért egy próbálkozást megért.
– A helikopter közvetlenül fölöttünk lebegett, mint máskor is – folytatta a beszámolót
Tom. – Olyan gyorsan el kellett tűnnünk, amilyen gyorsan csak lehet. Körülöttünk ellenséges
harcosok rejtőztek, és rettenetesen sötét volt. Olyan sűrű lomb borult fölénk, hogy még az
éjjellátó szemüvegekkel sem láttunk szinte semmit. Ezért nem is tudjuk pontosan, mi történt.
Amikor Edre került a sor, összegabalyodott a kötél...
– Jaj, ne! – nyögött fel Mary.
– Néha megakadhat egy fában, bokorban vagy az aljnövényzetben. Szinte soha nem szakad
el, de ezúttal sajnos megtörtént.
Mary lehunyta a szemét. Nem akarta látni a szörnyű képet, amely lelki szemei előtt feltűnt.
– És Ed lezuhant – mondta alig hallhatóan.
– Attól tartok, igen.
– Mi történt ezután? Nem találtátok meg? Tom mély lélegzetet vett, de nem válaszolt.
– Ugye, kerestétek? – faggatta tovább az asszony.
– Megpróbáltuk, de nem volt sok időnk. Folyamatosan lőttek minket, és a többi emberre is
gondolnunk kellett... – A férfi még hozzá akart tenni valamit, de másképp döntött, és
hallgatott.
– Szóval egyszerűen otthagytátok?
– Hidd el, Mary, ha rajtam múlott volna, még mindig keresném. De a hadseregben nem így
működnek a dolgok. Parancsokat kell teljesítenem. Amikor kértem, hogy visszamehessek, az
elöljáróm durván rám förmedt, és elutasított. Aztán meg már késő volt. Amikor végre
megkaptam az engedélyt, hogy legalább a holttestét felkutassam, már nyoma sem volt.
Tom a konyhaablakhoz lépett, és végignézett a barátságos kertvárosi utcán.
– Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy Ed nem jön vissza – mondta anélkül, hogy
megfordult volna. – Szinte biztos, hogy nem élte túl a zuhanást.
 Friss kávé illata töltötte be a konyhát. Mary tiszta csészéket vett elő. Közben a beszélgetés
megakadt, és az asszony egyre jobban zavarba jött. Azt kérdezte magától, vajon Tom
ugyanígy érez-e. Vajon ő is ugyanolyan furcsának találja, hogy ennyi év után itt ülnek, és Ed
haláláról beszélnek?
Ám nem csak Edröl volt szó. Hanem a közös múltjukról is Tommal. Attól is szenvedett,
ami Edét érintette, és attól is, ami öt és Tomot. Annyi minden eszébe jutott: amikor táncoltak
és nevettek, amikor Tom motorján robogtak, amikor a holdvilágos tengerparton ültek,
csókolták egymást és szeretkeztek...
Aztán az apja azt állította, Tom csak játszik vele, és mindennek vége volt.
– Kérsz tejszínt és cukrot? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.
– Csak egy kis tejet, köszönöm. – Tom figyelte Maryt, miközben tejet tölt, és hirtelen
elmosolyodott.
– Mi ennyire vicces? – nézett rá ingerülten az asszony. – A kifejezések, amiket használsz.
A tejet tejszínnek hívod... mint egy igazi amerikai.
Mary vállat vont.
– Végül is nyolc éve itt élek. Nem csoda, hogy más szavakat használok. Az ember egy idő
után már észre sem veszi a különbséget.
– De van különbség, ugye? – Tom ragaszkodott az ártatlan témához. – Alapvetően
ugyanazt a nyelvet beszélik Ausztráliában és Amerikában, de...
– Itt a paradicsomszósz például ketchup. Töm bólintott.
– A kétszersültet keksznek mondják, a kekszet süteménynek.
Mary mosolygott, miközben beszélt. Tom figyelte egy ideig, majd úgy tett, mintha a
konyhában nézne körül. Nem volt benne semmi különleges, de a férfi igyekezett mindent
pontosan bevésni az emlékezetébe: a sárgás falat, a fehér szekrényeket, a kék-fehér porcelánt,
Ethan rajzát a hűtőajtón...
Mary zavartan forgatta a csészéjét. Nem mert Tomra nézni, és tulajdonképpen már nem is
volt mit mondania.
– Hogy van a nagymamád? – kérdezte végül. – Remélem, még életben van. Alighanem
eltalálta a megfelelő beszédtémát, mert Tom ellazult.
– Arra mérget vehetsz – nevetett. – Szerintem a nagyi különleges szerződést kötött a
jóistennel. Valószínűleg megígérte, hogy a mennyben mindennap gnocchit főz majd
gorgonzola sajttal, ha addig élhet, ameddig akar.
– Mindig is imádtad a nagymamád gnocchiját – emlékezett vissza Mary.
– Így megjegyezted?
– Természetesen. – Mindent tudok, ami veled kapcsolatos, Tom, gondolta. – A nagyid
különleges ember. Nem mindenkinek van ilyen nagyanyja.
– Igazad van. – Tom vágyakozva sóhajtott. – Túl régen volt, hogy utoljára meglátogattam.
– Innen visszamégy Ausztráliába?
– Amint tudok.
Ismét kínos szünet következett, és ezúttal Tom volt az, aki megelégelte.
– Köszönöm a kávét – mondta, és gyorsan felállt –, de most már mennék.
– Hát persze. – Mary is felkelt, és az ajtóhoz kísérte a férfit.
Ha valaki látta volna, milyen hivatalosan fognak kezet a búcsúnál, eszébe sem jut, hogy
valaha szerették egymást. Talán Mary kicsit gyorsan húzta vissza a kezét, de ki lehet olvasni
ebből, hogy annak idején semmit sem akart jobban, mint hozzámenni Tomhoz?
Pár másodperc, és újra eltűnik az életéből. Teljesítette a küldetését: elhozta McBride-ék
családi óráját. Többet nem tehet értük. Mary már látta maga előtt, amint végigmegy a rövid
kerti ösvényen, majd élesen balra kanyarodik. Csak el innen, gondolhatja. Csak el innen.
Ám Tom nem mozdult a küszöbről. Állhatatosán nézte Maryt, majd egy örökkévalóság
után rekedt hangon megszólalt.
 – Boldog voltál, Mary-Mary?
Ez volt a kérdés, amitől Mary mindennél jobban félt! Mit mondhatna erre? Tom nem veszi
le róla a szemét. Ha hazudik, észreveszi, és ha hallgat...
Vajon elárulná a szeme? Vagy az ajka apró rezdülése? Egyben biztos volt: ki kell tartania
Ed mellett.
Összeszedte magát, és sugárzó mosolyt vetett Tomra.
– Természetesen boldog voltam. Ismered Edét, tudod, milyen kedves fickó. De több annál.
Nagyon jó ember.
– Ez igaz – helyeselt a férfi. – Nagyszerű ember. Szerencséd volt vele.
Bólintott, és sarkon fordult. Ezúttal tényleg menni készült. Mary utánanézett, és bebeszélte
magának, hogy Tom azt teszi, amit ő is akar. Hiba lenne újra életre kelteni a múltat. Mi
haszna lenne? Nincs visszaút.
Csak akkor döbbent rá, milyen végleges volt a búcsú, amikor Tom már majdnem kiért az
utcára. Töm Pirelli immár örökre elhagyta. Futólag felrémlett előtte egy kép. Újra Tomot látta
az utcasarkon, szorosan a lámpa alatt, ahogy őt várja, hogy megszöktesse, és feleségül vegye.
Hirtelen egy hangot hallott, ahogy halkan a férfi után szól.
– És te, Tom? Te boldog voltál?
A saját hangja volt az.
 4. FEJEZET
Ahogy Mary kimondta a kérdést, félelem fogta el. Pedig tulajdonképpen ez volt a
legegyszerűbb kérdés. Tom maga is feltette neki az imént. De valami mégsem volt rendben,
mert a férfi megtorpant, és szinte már sötéten nézett rá.
Vajon téved, vagy tényleg megharagította Tomot? Azért néz rá így, mert érzékeny pontra
tapintott, ami nyolc év alatt sem gyógyult be?
Azért érzi ezt a rémes félelmet, mert rossz a lelkiismerete?
Nem, nincs rá oka. Nyolc éve, azon a szörnyű éjszakán, amelynek élete legboldogabb
éjszakájának kellett volna lennie, Sonia elment Tomhoz, és mindent megmagyarázott. Mary
várt a férfi válaszára, de az nem érkezett meg. Tom többé meg sem próbált vele kapcsolatba
lépni.
Nem, Tom nem szenvedett úgy, mint ő. Nem küzdött egy szerelem ellen, ami nem
teljesülhet be, és lassan felemészti. És nem hordott magában szörnyű titkot, olyan terhet,
amely sötétnek és kiúttalannak mutatja a jövőt. Belépett egy különleges katonai egységbe, és
világszerte játszotta a hőst. Az állítólagos nagy szerelmére pedig nem gondolt többé.
Hát persze, hogy boldog volt. Micsoda megbocsáthatatlanul ostoba kérdés!
– Nem voltam olyan boldog, mint ahogyan megérdemeltem volna – hallotta Mary a
választ.
– És miért nem?
– Ezt te kérdezed? Éppen te, Mary?
Az asszony a mellére szorította a kezét.
Tom hagyott neki egy kis időt. Úgy tűnt, magyarázatra vár, de Mary nem tudott
magyarázatot adni. Ez az egész egy rémálom! Tom komolyan azt akarja mondani, hogy egész
idő alatt boldogtalan volt? És azt állítja, hogy ezért ő a felelős?
– Ugye nem engem hibáztatsz érte? – szólalt meg halkan.
– Miért ne tenném?
– Mert annak idején eltűntél, és nem próbáltál jelentkezni. Úgy látszott, nem jelent neked
semmit, hogy nem szöktünk meg együtt.
Tom hidegen elmosolyodott.
– Azt hittem, úgy cselekszem, ahogy te akarod.
Mary lélegzete elakadt.
– Miket beszélsz?
– Ne tegyél úgy, mintha nem emlékeznél rá. Hiszen te küldted hozzám az unokahúgodat.
– Így van. Azért, hogy elmondja, mi történt. Az apám...
– Sonia átadta az üzenetedet, hogy megváltozott a véleményed, és már akarsz hozzám
jönni feleségül. Mary arcából kifutott a vér.
– Ez... nem lehet igaz.
– Megváltozott a véleményed, Mary-Mary.
– Nem!
– Nem? – visszhangozta hitetlenkedve a férfi.
– Nem, soha! Hogy gondolhattad? Az apám elkapott, és megakadályozta, hogy elhagyjam
a házat. Hogyan hihetted, hogy nem akarok hozzád menni?
Tom lassan visszasétált, és megállt közvetlenül Mary előtt. Az asszony zavartan nézett rá.
Szédülni kezdett, és támaszt keresett. Tom megragadta a kezét, és behúzta a házba, majd
becsukta az ajtót.
– Beszélnünk kell – mondta rekedt hangon.
– Ne most! – tiltakozott Mary erőtlenül. – Mi lenne belőle?
 Menekülésre késztette a férfi kemény fogása, és az éber kifejezés a szemében. Nem, nem
akart a múltról beszélni. Túl veszélyes lenne. Túl sok emléket hoz vissza – például az első
estéét, amikor együtt táncoltak. Tom egyszer csak szorosan magához húzta. Ő pedig a vállára
hajtotta a fejét, és érezte az ajkát a halántékán...
Milyen butaság, hogy még mindig emlékszik arra a finom érintésre! Mindent el kell
felejtenie, különben...
– Tartozol nekem ezzel a beszélgetéssel, Mary – jelentette ki a férfi.
Nem lenne igazságos megtagadni tőle a lehetőséget. Nem lenne igazságos, és nem is lenne
egyenes. „Boldog voltál?” Ezzel a kérdéssel meg is kezdte a beszélgetést, aminek a folytatását
most Töm követelte.
De mi fog kisülni belőle? Mit nyernek vele az újabb fájdalmon kívül? Az órát nem lehet
visszaállítani. Ezenkívül tartott Tomtól – a hatástól, amelyet még mindig gyakorol rá.
És ott a még nagyobb félelem, hogy rájön az igazságra Ethannel kapcsolatban. ..
Töm a konyha felé húzta. Átvezette a vár és a széthagyott lovagok között, és lenyomta egy
székre. Az üres kávéscsészék még az asztalon álltak.
Megvárta, hogy Tom is leüljön vele szemben. A férfi áthatóan nézett rá, de nem törődött
vele.
– Mit mondott neked akkor éjjel Sonia, amikor a szüleim megakadályozták, hogy veled
menjek? – kérdezte határozottan.
– Azt, hogy az utolsó pillanatban másként döntöttél, és már nincs bátorságod megszökni
velem – válaszolta Tom habozás nélkül.
– Hazudott. Csak nem hitted el?
Tom egy ideig nem szólt semmit. A tekintete még áthatóbb lett, mintha képes lenne Mary
szívébe látni, és megállapítani, hogy igazat mond-e.
– Nem – ismerte be végül –, nem hittem neki. Azt mondtam, hogy kapcsolatban maradok
veled. Hogy új tervet szövünk, és találunk más utat. Mary a torkához kapott, mintha meg
akarna fulladni.
– Ezt Sonia nem mondta el nekem – bizonygatta. – Azt mondta, feldühödtél, és
kétszínűnek neveztél.
– A kis boszorkány! Még most is ki tudnám tekerni a nyakát!
Mary felsóhajtott.
– Drága próbálkozás lenne. Soniából közben ügyvéd lett, és nagyon érti a dolgát.

– Illik a képbe – jegyezte meg Töm gunyorosan.

– De... hogy is volt az az áthelyezés Perthbe? Nekem nem szóltál, hogy át akarod
helyeztetni magad.
– Mert nem akartam menni! – tört ki Tom, de aztán uralkodott magán, és lehalkította a
hangját. – Az apád szervezte meg, hogy megszabaduljon tőlem. Semmit sem tehettem ellene.
Mary képtelen volt felfogni, hogy ilyen igazságtalan volt velük a sors.
– Apa meggyőzött, hogy csak szórakozni akartál velem, és soha nem vettél volna el. Hogy
az egész csak bosszú volt, amiért megakadályozta az előléptetésedet. És hogy az áthelyezésed
Perthbe már régóta eldöntött dolog.
– Ebből egy szó sem volt igaz. Az apád intézte el az áthelyezést.
– Jaj, Tom! – zokogott fel Mary. – Ha csak még egyszer beszélhettünk volna!
– Megpróbáltalak felhívni.
– Pontosan abban az időben tűnt el a telefonom, rejtélyes módon.
– Hidd el, Mary, tényleg mindent megpróbáltam. Kerülgettem a házatokat... abban a
reményben, hogy láthatlak. Leveleket írtam neked. Perthből többször telefonáltam hozzátok
elváltoztatott hangon, de mindig ugyanaz volt a válasz: hogy nem akarsz velem beszélni. Az
utolsó hívásnál aztán azt a hírt kaptam, hogy az apádat áthelyezték Amerikába, és a családja
vele ment.
Mary bólintott.
– Apa a kapcsolatai segítségével elérte, hogy egy időre szerződést kössön vele a Pentagon.
De te, Tom... – Az asszony habozott. – Ugye, azért sikerült rendbe hoznod az életedet?
– Többé-kevésbé – mosolygott a férfi fanyarul. – Mindent megtettem, hogy elfelejtselek.
De akárhányszor eszembe jutottál, csődöt mondott az igyekezet. Végül, azt hiszem, sikerült.
Könnyű volt, Tom? Könnyű volt engem elfelejteni? – szerette volna kérdezni Mary. De
vajon joga van hozzá? Tom valószínűleg úgy látja, hogy ő viszonylag gyorsan
megvigasztalódott, és új életet kezdett egy másik férfival.
– Gyűlöltem a szüleimet – mondta, hogy másfelé terelje a beszélgetést.
– Aztán találkoztál Eddel – tette hozzá a férfi nagyon halkan, minden szemrehányás nélkül.
Egyszerűen megállapította, mi történt.
– Így van.
Mary nem mondhatta el, hogy házasságon kívül gyereke született egy idegen országban,
amit nem néztek jó szemmel sem a régimódi hadseregben, sem a családjában. Ed kivétel volt,
A mosolya melegséget és bizalmat sugárzott, mindenben a támasza volt.
– És te, Tom? – pillantott fel szégyenlősen.
– Már mondtam, hogy nem házasodtam meg – válaszolta a férfi zavartan, és a hajába túrt.
– Egyszer eljegyeztem egy lányt... Nagyjából huszonnégy óráig tartott. Részeg voltam,
amikor az ajánlatot tettem,
– Mindig is féktelennek tartottak - forgatta a szemét Mary. - Hogy én mién nem vettem
észre belőle semmit?
Tom vállat vont.
– Furcsa, ugye?
Az asszony kerülte a tekintetét. Arra céloz, hogy ö képes lett volna jobb emberré tenni?
– Akárhogy is – folytatta Tom –, már az apád egységében is problémás eset voltam. A
hadsereg némely előírásait egyszerűen nem tudtam megérteni. Például az őrséget, a
díszszemléket és az irodai szolgálatot. Amikor Perthben felfigyeltek a jó jegyeimre, az
átlagon felüli nyelvismeretemre, és persze arra, mennyire szeretem a szabadságot, jelentkezett
nálam a Special Air Services. Az a munka már sokkal jobban tetszett... Sok akció, főleg
külföldön, érdekes emberek, fontos bevetések Afganisztánban vagy Irakban.., Megtaláltam a
helyemet.
Hirtelen megszólalt a telefon. Mary ijedten összerezzent.
– Igen? – szólt bele a kagylóba elfúló lélegzettel.
– Te vagy az, kedvesem? – hallotta az anyósát.
– Szia, Susan!
– Nem tudtam, elérlek-e még a tenisz előtt.
Te jó ég, a tenisz! Mary az órájára nézett. Elfelejtette lemondani a délelőtti játszmát.
– Ethan megfázott. Ma nem engedtem iskolába.
Mialatt beszélt, Töm felállt, és a mosogatóba tette a kávéscsészéket. A zajokat a vonal
másik oldalán is hallani lehetett.
– Látogatód van? – kérdezte Susan McBride.
– Igen, Ed egy barátja – válaszolta Mary. – Egy egységben szolgáltak.
– Micsoda véletlen! – Susan hangja megremegett. – Hozott valami... hírt?
– Ed óráját hozta el, Susan.
– Uramisten, Mary! Ez azt jelenti... azt jelenti, hogy Ed...?
– Tom nem tudja, hol van Ed. Az utolsó bevetésük előtt bízta rá az órát.
 – Vagy úgy. Ed barátja sokáig marad? Akkor mindenképpen be kell mutatnod nekünk. Mi
lenne, ha eljönne vasárnap ebédre? Vagy ha rövid ideig marad, akkor holnap. Szívesen
megismernénk.
Mary befogta a kagylót.
– Ed édesanyja meghívott vasárnap ebédre. – Igyekezett, hogy ne látsszon rajta semmi,
mert alapjában véve nem örült ennek a meghívásnak. Tómnak nincs már helye az életében. –
Ha kevés az időd, holnap is jó lenne.
Imádkozott, hogy Töm ne fogadja el a meghívást. A találkozás Ed szüleivel csak
bonyolítaná a dolgokat. Már most is nehezére esett elrejteni az érzelmeit. Minden perccel nő a
veszély, hogy elárulja magát, és ha Ed szülei észrevesznek valamit...
– Szívesen elmegyek – mondta Tom. – Kérlek, mondd meg Mrs. McBride-nak, hogy én is
szeretném megismerni őket. A holnap nagyon jó lesz.

Tom lassan lesétált a dombon, ahol Mary lakása is volt. Jobbra terült el az Arlingtoni
Nemzeti Temető, előtte pedig a Potomac folyó csillogott, amely itt kanyarogva haladt a
torkolat felé.
A nap melegen sütötte a hátát. Megkönnyebbülés volt ismét szabadon mozogni. Annyira
feldúlta a Maryvel való találkozás, hogy legszívesebben átgyalogolt volna az egész államon.
Milyen kiszámíthatatlan is a sors! Nyolc év után megint ott állt előtte Mary Carson, és
kiderült, hogy hozzáment egy másik férfihoz. Ráadásul a legjobb barátjához! Sőt, van egy fia
is. Ed fia.
Furcsa, hogy még mindig ennyire megérinti Mary szépsége és a lénye. Különös nőiesség
volt benne: egyfajta madonnaszerű finomság, amelyhez titokzatos, édes érzékiség
kapcsolódott, és ez ellenállhatatlanná tette.
Zsebre tette a kezét, kihúzta magát, és megpróbált szabadulni a feszültségtől. Mary... Az ö
Maryje... Összerezzent, amikor rájött, hogy még mindig így gondol rá.
Nyolc évvvel ezelőtt volt az ő Maryje. Aztán kitépte a képét a szívéből, meggyőzte magát,
hogy jobb lesz nélküle, és azt hitte, megszabadult a buta fiatalkori szerelemtől.
Most viszont rádöbbent, hogy semmit sem hevert ki. Összetört szíve azt súgta, hamar
gyógyírt találhatna a sebére.
Vajon Mary szereti Edet? Természetesen szereti. Egy olyan embert, mint Ed, nem lehet
nem szeretni. Hiszen ö maga is szinte a testvérét látta benne.
Képtelen volt elmondani Marynek a keserű igazságot. Az asszony nem ismeri a háború
borzalmait. Miért kínozza rémképekkel arról, mi minden történhetett a férjével?
Nem, nem bánta, hogy nem zúdította rá az igazságot, de egyvalamit azért bánt... mégpedig
azt, hogy elfogadta Ed szüleinek a meghívását. Sehová sem vezet, ha újra belekeveredik Mary
életébe!
A huszonnyolc éves Mary McBride már nem az ő húszéves Mary Carsonja, Csinos, szőke
nő kifejező barna szemmel, amilyen Mary is volt annak idején, de ezen kívül nincs köztük
hasonlóság. Idegen lett. egy amerikai férfi felesége, egy amerikai kisfiú anyja. Ami őt, Tomot
illeti, elvégezte a feladatot, amelyet elvállalt. Visszahozta Ed óráját. Itt az ideje, hogy magára
gondoljon, és a hazatérésre Millaa Millaába, ahol a szülei ültetvényei fekszenek. A saját
családjának nagyobb s ge van rá, mint McBride-cknak!
Léén a domb aljára, átszelte a nyüzsgö főutcát, és ment, egyre tovább... Közben otthon
jártak a gondolatai. Már nem Arlingtonban volt, az amerikai Virginja államban, hanem az
otthoni Queenslandben, Magnetic Islanden, a trópusi nap csillámló fényében...
 Az öreg erődhöz vezető keskeny úton ment éppen lefelé, és odalent találkozott egy fiatal
lánnyal, aki a földön kuporogva nagy nyilat formált letört ágakból.
Nyilván meglepett képet vághatott, mert a lány úgy érezte, meg kell magyaráznia, mit
művel.
– Fent ül a fán egy koala.
Tomot azonnal megragadta a látvány. A lány laza copfba fonva viselte szőke haját. Helyes
arca napbarnított volt, a piros-fehér csíkos trikó és a levágott szárú farmer kihangsúlyozta
karcsú alakját.
Amikor Tom nem válaszolt rögtön, sürgetően megismételte:
– Egy koala... ott fent. – Élénken a gumifa sűrű lombkoronájára mutatott. – Látja?
Tom kinyújtotta a nyakát, és az egyik alsó ágvillán csakugyan felfedezett egy szunyókáló
koalát. Alulról úgy festett, mint egy nagy, szürkésbarna szőrcsomó.
– Tényleg – bólintott. – Köszönöm, hogy megmutatta.
A lány már az első szavaknál felugrott, és gyorsan leporolta a nadrágját.
– Bocsásson meg – magyarázkodott elpirulva –, azt hittem, európai turista. Idejönnek, és
mindenképpen koalát akarnak látni. – Az ágakból kirakott nyílra mutatott. – Ezért örülnek, ha
jelet hagyok nekik.
– El tudom képzelni – bólintott Tom mosolyogva, és tovább akart menni, amikor eszébe
jutott még valami. – Az idegenforgalomban dolgozik?
– Nem, dehogy – pirult el megint a lány. – A szüleimnek van itt egy hétvégi háza. Sokszor
jövök le Townswille-ből, hogy egyedül legyek. A koalákat jelző nyilak egy régi szigeti
hagyományra vezethetők vissza.
Tom megint bólintott. Tovább kellett volna indulnia, de jobb belátása ellenére lázasan
gondolkodott a következő kérdésen,
– Akkor ez a nyíl a mai jó cselekedete?
A lány zavartan vállat vont.
– Lehet.
– Fölfelé megy, vagy visszafelé?
Meg mert volna rá esküdni, hogy a lány csak most ért ide. Ő is feltűnően sokáig habozott,
mielőtt válaszolt.
– Már visszafelé tartok.
Tom elmosolyodott, és a lány viszonozta a mosolyát. A szemének csodálatos barna színe
volt: mézsárga és ámbra keveréke. El lehetne veszni ebben a szempárban.
– Elkísérhetem? – tudakolta.
– Miért ne?
Mire az ösvény végére értek, Tom tudta, hogy a lány neve Mary Carson, és harmadéves
közgazdaságtan szakon. Az utóbbi hallatán nagyon megkönnyebbült, óiért azt jelentette, hogy
Mary legalább húszéves.
Amikor megemlítette, hogy a nagyszülei olasz bevándorlók, a lány nevetett.
– Akkor nem is jártam messze az igazságtól, amikor európai turistának hittem magát.
– Csak két nemzedéket tévedett.
Már mindketten nevettek, és Tom érezte, hogy egészen különleges viszony alakul ki
kettejük között. Nem a szokásos flört, nem is a szokásos barátság. Valami egészen más,
mélyebb dolog.
Elmondta Marynek, hogy hivatásos katona, amit az megjegyzés nélkül tudomásul vett.
Aztán megkérdezte, nincs-e kedve találkozni vele másnap, de addigra Mary észrevette a
motorját, és szégyenlősen visszautasította.
 5. FEJEZET
Mary nagy megkönnyebbülésére Ethan uzsonna után nem tiltakozott, amikor ágyba dugta.
Előre örült, hogy lesz egy nyugodt órája, amit magára szánhat, de csak tépelődött.
Pedig már a délelőttje is éppen elég nehéz volt. Először bevitték Tom lovagvárát a
nappaliba, és ott játszottak a szőnyegen. Aztán Mary felolvasott Ethan egyik kedvenc
könyvéből, végül dominóztak. Ahányszor Ethan ránézett nagy sötétbarna szemével, Töm arca
rémlett fel előtte.
Eddig mindenki azt mondta, Ethan az anyjára hasonlít. Igaz, mindkettejüknek barna szeme
és szőke haja van. De most, hogy viszontlátta Tomot, kétségei támadtak. A kifejezés Ethan
szemében, na és a kisfia szája annyira hasonlított az apjáéhoz, hogy attól tartott, mások is
észrevehetik.
Ha Ethan elgondolkodva ráncolja a homlokát, Tomot látja maga előtt. Ha összenéznek,
Tom szemébe néz, és ha Ethan mosolyog.,.
Vajon Tomnak feltűnt valami? Nem hitte, hogy sikerült palástolnia a megrázkódtatást,
amelyet a viszontlátás okozott. Tom egyszerűen belépett a konyhába, és mintha eltűnt volna
öt és fél év. Azok az évek, amikor elégedett feleség és anya volt. Amikor azt hitte, sikerült új,
boldog életet kezdenie.
Pedig nem volt könnyű. Nem sokkal azután, hogy Arlíngtonba költöztek, rettenetesen
összeveszett az apjával, mert nem volt hajlandó elvetetni a gyereket.
– Nem akarok olyan unokát, akit elrontanak Tom Pirelli génjei! – üvöltötte az apja
magából kikelve.
Azon a napon nőtt fel. Az undor, amelyet az apja kirohanása miatt érzett, kényszerítette,
hogy a saját kezébe vegye a maga és a gyermeke sorsát. Mivel biztos volt benne, hogy Carson
ezredes nem fogja megváltoztatni a véleményét, Ethan születése után hamarosan saját lakásba
költözött, és nyitott egy kis ügynökséget, amit otthonról is tudott irányítani.
Persze az apja megpróbálta megakadályozni, hogy elköltözzön.
– Elhagyod öreg szüléidet, és tönkreteszed az anyád életét – vetette a szemére az ezredes
újra meg újra.
De aztán találkozott Eddel, és minden megváltozott.
Mary szíve fájdalmasan összeszorult, amikor becsukta Ethan szobájának az ajtaját.
Végtelen délután áll előtte, ami nem hozhat mást, csak kínzó és vágyakozó gondolatokat.
Friss kávét főzött, és átment az irodájába. Bekapcsolta a számítógépet, hogy megnézze a
leveleit. Ha az ügyfelekre összpontosít, talán sikerül elterelnie a figyelmét.
Tévedett. Pár perc múlva összemosódtak a szeme előtt a szavak, és úgy rohanták meg az
emlékek, mint a gonosz szellemek. Az asztalra könyökölt, befogta a szemét, és próbált nem
Tomra gondolni.
Gondolj Edre! – biztatta magát.
Kezdettől tudta, hogy a kapcsolata Eddel soha nem lesz olyan merész és szenvedélyes,
mmt Tommal volt. Ésszerű döntés alapján házasodtak össze, mert a házasság mindkettejüknek
előnyös volt. Marynek szüksége volt az emberi melegségre, az együttérzésre és a támogatásra,
amelyet Ed tudott nyújtani. Ednek pedig családra volt szüksége.
Ed már azelőtt elmondta, hogy meddő, és nem képes gyermeket nemzeni, mielőtt megkérte
a kezét. Ez persze fájt Marynek, de meg is könnyebbült, mert így ő is tudott neki adni valamit.
Egy fiút, Ethant, aki kárpótolja a házasságából hiányzó szenvedélyért.
Ed csodálatos apa lett. Végtelenül büszke volt Ethanre, ahogy a kisfiú is rá. Mary abban
látta a legfontosabb feladatát, hogy jó felesége legyen Ednek.
 Igen, szerették egymást. Nem volt köztük izzó szerelem, nem volt köztük olyan
szenvedély, amely lángba borítja a világot, de a kapcsolatuk mély vonzalmon és valódi
tiszteleten alapult.
Sajnos most nem sokat segített az emlék, mert amint Edre gondolt, Tom jutott az eszébe.
Látta magát, amint újra a hálószobája ablakánál áll, és kiles a redőny rései között Tomra, aki
szorosan a lámpa mellett vár rá...
Figyelj a munkádra! – parancsolt magára.
Megdörzsölte a szemét, és a képernyőre nézett. El kellene küldenie néhány levelet. Egy
ügyfél azt akarta tudni, továbbküldte-e a nyomdába a reklámanyaga terveit. Egy másik az
iránt érdeklődött, mikor jelenik meg a hirdetése a tervezett táncestről a Washington Postban.
Egy harmadik...
Nem, ennek semmi értelme. A gondolatai folyton visszatértek a múltba, ahhoz a naphoz,
amikor először találkozott Tómmal a turistaúton. Félénkségből visszautasította a meghívását,
eszébe sem jutott, hogy a sors a saját útját járja...
Váratlanul találkoztak újra, egy éjszakai szórakozóhelyen, ahol Sonia a tizennyolcadik
születésnapját ünnepelte. Rábeszélte Maryt és néhány barátnőjét, hogy kísérjék el, és
koccintsanak vele annak örömére, hogy nagykorú lett.
Nagy volt a zaj és a tömeg, mint ezeken a helyeken általában. Amikor Mary belekortyolt a
koktéljába, a tarka lámpák ritmikus villogásában hirtelen Tom Pirellit ismerte fel.
Megijedt a heves hatástól, amelyet a fiú látványa keltett benne. Úgy tűnt, mintha egyszerre
egy másik világba került volna, aminek semmi köze a valósághoz.
Tom is felismerte, és rámosolygott. Lenyűgözte a mosolya. A fiú fesztelennek, szinte már
nemtörődömnek tűnt, de annyira érzéki volt, hogy Mary egész teste libabőrös lett.
– Ki ez? – kérdezte Sonia, aki éppen őt figyelte.
– Valami fickó a hadseregből.
– Szóval egyenruhás? – Sonia elfintorodott. – Ezek a legrosszabbak.
Mary elcsodálkozott ezen az ítéleten. Sonia mégiscsak ingyen lakik az apja házában, aki az
ausztrál hadsereg tisztje! De tudta, hogy sok lány osztja Sonia véleményét. Nem is teljesen
alaptalanul, mert némelyik fiatal katona tényleg féktelen civilben.
Távolról biztonságos volt Tom Pirellit csodálni, de amikor a fiú felállt és átvágott a
táncparketten, Mary szíve vadul kezdett dobogni.
Egyszerűen elragadó volt! Magas, sötét bőrű, nagyon olasz, és egy kicsit veszélyes.
Amikor odaért hozzá, a zenekar fülsüketítően hangos számba kezdett, úgyhogy egy szavát
sem értette, bár Tom majdnem ordított. Kénytelen volt lehajolni Maryhez, és egyenesen a
fülébe beszélni, hogy megértesse magát. A lány beszívta finom, friss illatát, amely alighanem
az arcszesze lehetett. Mary nem volt benne biztos, de az illat tetszett neki.
– Úgy néz ki, mintha félne tőlem – mondta Tom hangosan.
– Így van – válaszolta Mary ugyanolyan hangerővel.
– Igazán nem kellene! – kiabálta a fiú. – Remek ajánlást hozok a családomtól. Kérdezze
csak meg alkalomadtán a nagyanyámat! – nevetett. – Biztosítaná, hogy igazán kedves fiú
vagyok.
Mary is nevetett, és abban a pillanatban tudta, hogy ezúttal nem fogja visszautasítani. Tom
félig már meghódította a külsejével. A maradék munkát elvégezte remek humora, amellyel
megnevettette.
A hangos zenétől nemigen tudtak beszélgetni, így időről időre egymásra mosolyogtak,
majd tovább táncoltak anélkül, hogy megérintették volna egymást.
Amikor a barátnők közölték, hogy egy másik szórakozóhelyen akarják folytatni az estét,
Tom felajánlotta, hogy hazaviszi. Szívesen elfogadta volna az ajánlatot, de Sonia játszotta a
sértődöttet, így elbúcsúzott Tomtól, és elment a lányokkal.
 A következő hetekben megpróbálta elfelejteni. Azt mondta magának, felesleges bánkódnia
egy fiú miatt, akivel egyetlenegyszer táncolt, de a sors megint másként döntött.
Egy vasárnap, amikor a hetivásáron járt Linders Maliban, hogy ajándékot vegyen egy
barátnőjének, hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Amikor meglepetten hátrafordult. Tom
Pirellit látta az egyik pult mögött egy idős asszonnyal.
Mary úgy érezte magát, mint akibe villám csapott, ám most volt olyan bátor, hogy
beszélgetést kezdeményezzen.
– Bevásárol? – kérdezte Tom, amikor odaért a pulthoz.
– Csak körülnézek – válaszolta Mary. – És maga hogy kerül ide?
– Segítek a nagymamámnak. – A mellette álló törékeny asszonyhoz fordult. – Nagyi, ő
Mary. Mary, szeretném bemutatni Gina Pirellit, a Pirelli nemzetség szigorú úrnőjét.
Tom nagyanyja ősz hajú volt, apró és ráncos. Az unokájáéhoz hasonló sötétbarna
szempárral nézett a világba. De nem tűnt szigorúnak, éppen ellenkezőleg. A szeme jóságot és
melegséget sugárzott, és a mosolyában nem volt semmi hamis.
– Jó napot, Mary! – mondta erős olasz kiejtéssel.
– Nagyon örülök, Mrs. Pirelli.
Mary megszemlélte a kínálatot, amely nagy szürke zacskókból állt, Pirelli Tea felirattal. A
piackutatás-órán tanulták, mennyi minden múlik egy terméknél a vonzó csomagoláson, de a
véleményét megtartotta magának.
– Teát termesztenek? – kérdezte inkább.
– Igen. – Tom nagyanyja elé tartott egy zacskót. – Próbálja ki! Finom, és nagyon
egészséges. Az ültetvényünk az Athertoni Táblán van. Csak természetes módszerekkel
dolgozunk.
– Ennek nem tudok ellenállni – biztosította Mary, és előhalászta a táskájából pénztárcáját.
Ekkor Tom tréfásan átkarolta a nagyanyját.
– Nagyi, rá tudnád beszélni ezt az ifjú hölgyet, hogy randevúzzon velem?
Mrs. Pirelli szigorú arckifejezéssel tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Nem akar találkozni az én Totómmal? – húzta fel a szemöldökét.
– Öö, én... – Mary elpirult, és elhallgatott.
– Fél tőlem – vetette közbe Töm.
– Nem is arról van szó, hogy félek – próbálkozott újra Mary. – Inkább óvatos vagyok.
Mrs. Pirelli megfenyegette az ujjával.
– Bíznia kellene az unokámban. Nem látja, hogy segít nekem árulni? Igazán kedves fiú.
– Én is bízhatom benne? -–Mary kis híján hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy
Tom a nagyanyja mögé bújva rákacsint. Mrs. Pirelli felháborodva kapkodott levegő után.
– Persze, hogy bízhat benne! Az unokám. Jól ismerem.
– Ez nagyon megnyugtat.
Ezúttal mind a hárman elnevették magukat. Tom nagymamája megcsípte Tom, majd Mary
arcát.
– Tetszik nekem ez a lány, Toto – jelentette ki elégedetten.
Mary vett még két csomag Pirelli teát, és fülig beleszeretett Tom Pirellibe – a piac
közepén, a mezőgazdasági és kézműves termékekkel teli pultok között.
Amikor Tom megint megkérte, hogy találkozzanak, igent mondott. Még aznap este
táncolni mentek. Ezúttal Tom szorosan átölelve tartotta, és ő túl szerelmes volt, hogy
tiltakozzon. Az arcuk és a csípőjük összeért, ahogy lassan mozogtak a táncparketten. Tom
izmos testének érintésére Mary szinte elolvadt. A fiú ajka időnként a nyakához vagy a
halántékához ért.
Szinte remegett az izgalomtól, amikor Tom egy sötét sarokba vezette, és a fülébe suttogta:
– Ne aggódj, Mary, jó fiú leszek. Csak a szám... a tiédre vágyik...
 – Tényleg? – Maryt álmodozó, vágyakozó hangulatában egyáltalán nem érdekelte, jól fog-
e viselkedni Tom.
Aztán a fiú megcsókolta. Végtelenül sokáig csókolta, csodálatosan sokáig. Felségesen
sokáig...
– Anya!
Ethan hangja úgy hatolt át Mary tudatán, mint a ködön. Megfordult, és a fiára nézett, aki a
nyitott ajtóban állt.
– Mi az, kicsim?
– Már nem vagyok álmos. Felkelhetek?
Mary az órájára pillantott. Pontosan egy óra telt el, amióta Ethant ágyba dugta. A csészéje
még félig volt, de a kávé már rég kihűlt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Azt hiszem, már jobban vagyok.
Amikor este harmadszorra parancsolta ágyba a fiát, meggyőződött róla, hogy kutya baja.
– Most már ne butáskodj! – szólt rá szigorúan. – Mars az ágyba!
– De nem vagyok álmos! – tiltakozott Ethan, bár lecsukódott a szeme.
– Próbálj meg valami kellemesre gondolni – tanácsolta Mary. – Képzeld el, amit a
legjobban szeretnél!
Ethan sóhajtott, és lassan lehunyta a szemét. A sötét szempillák úgy terültek szét enyhén
kipirult arcán, mint az apró legyezők.
– Mit látsz magad előtt?
– Apa arcát.
– Nagyon jó, kicsim. Látsz még valamit?
– Nagyapa vörös kakasát.
– Remek. Még valamit? Valami igazán szépet?
– Igen, a várat, apa ajándékát.
– A várat Tom hozta, kicsim.
– De apa küldte! – Ethan kinyitotta a szemét. – Hát nem gyönyörű, anya? Egy barátomnak
sincs ilyen vára... Lovagok, lovak és fegyverek! Még felvonóhíd is van rajta!
– Tényleg nagyon szép, drágaságom, de most hunyd be a szemed, és álmodj a váradról! Itt
maradok, amíg el nem alszol.
Ethan kedvesen átölelte, majd álmosan az oldalára fordult. Mary csak ült a lámpa tompa
fényében, és nem mozdult: Tómra gondolt, Edre és a várra.
Ed soha nem hozott volna ilyen ajándékot a fiának. Kedves ember, de inkább józan, mint
romantikus. Baseballkesztyűt hozott volna, horgászbotot, vagy focilabdát. Mesebeli várat
semmiképpen.
Tom nagylelkű volt, hogy meghagyta Ethant abban a hitben: az apjától kapta az ajándékot.
Ami igaz is. A vér szerinti apjától! Ám ezt egyikük sem tudja.
– Micsoda szörnyű zűrzavar – suttogta maga elé. – Vajon mi lesz ebből?
 6. FEJEZET
Amikor Tom kiszállt az autóból McBride-ék háza előtt, tartott attól, ami következik. Az
egyszerű jó szándék, hogy visszaviszi az órát az eltűnt bajtárs fiának, emberi drámává
fejlődött.
Már az is kibillentette a nyugalmából, hogy viszontlátta Maryt. Az évek folyamán sikerült
elnyomnia az érzéseit, de egyetlen pillantás elég volt, hogy a szenvedély újra fellángoljon,
hevesebben, mint valaha.
Azért nem utasította el a meghívást, hogy tovább lehessen együtt az asszonnyal. Gyáva
lenne, ha nem ismerné el. És ez veszélyes, mert minden óra, amelyet a társaságában tölt,
közelebb viszi egy családi tragédiához.
Mary megérezte, hogy Tom szorong.
– Ne aggódj! – próbálta megnyugtatni. Ethan közben azzal foglalatoskodott, hogy
kicsatolja a biztonsági övét, és kipréselje magát az első ajtón. – Ed szülei kedves emberek, és
egyáltalán nem megerőltető beszélgetni velük. Van bennük tartás, jól viselik a helyzetet, és
nem fognak érzelmes jelenetet rendezni.
Tom hallgatott, és tovább nézte McBride-ék házát. Pontosan olyan volt, amilyennek lennie
kell a háznak, ahol Ed felnőtt: kétszintes, gondozott, fehér falakkal, szürke ablaktáblákkal,
cseréptetővel és verandával. Még a kerítésre felfutó mirtuszok is illettek a képbe finom
ibolyakék virágaikkal, nem is beszélve a szélben csapkodó csillagos-sávos lobogóról.
Eddig rendben volna, gondolta Tom. Viszont bemenni a házba és látni, milyen szoros
kapcsolatban áll Mary ezzel a családdal, hát, ez már nem lesz olyan egyszerű. Szinte úgy
érezte, nincs joga betörni ebbe a bensőséges körbe. Mi az ördögért fogadta el a meghívást?
A szülői házra gondolt, amely az Athertoni Táblák egyik szellős hegyoldalán állt. Mary
kétségkívül illene oda, sokkal jobban, mint ide.
Tom tudta, hogy idegen itt. Tisztában volt vele, hogy már nem tartozik Mary életéhez, és
ez összetörte a szívét.
Amikor Susan McBride belépett a nappaliba, már tudta, miért volt Mary hangja olyan
különös a telefonban: látszólag nyugodt, de feszültséggel teli. A felfedezés annyira
megdöbbentette, hogy majdnem leejtette a kancsó limonádét, amelyet a kezében tartott. Az
ausztrál vendég Ethan szemével nézett rá!
Pontosabban Ethan szeme hasonlított az idegenére. A tévedés kizárt. A hasonlóság
letaglózó volt, egyszerűen nem lehetett nem észrevenni.
A jégkockák csörögve ütköztek egymásnak, ahogyan bizonytalan kézzel letette az
üvegkancsót. Mindig is tudta, hogy Ethan vér szerinti apja ausztrál, de nem számított rá, hogy
valaha is találkozik vele. Vajon Frank is észrevette a hasonlóságot? Látszólag nem, mert
ártatlanul csevegett Tommal és Maryvel, miközben kedvesen megsimogatta Ethan szőke
fürtjeit.
– Helyezzétek magatokat kényelembe! – mutatott az ablak alatti padra. Apád mögött, a
párkányon minden éjjel égett az elektromos gyertya Edért. Susan McBride kezet nyújtott
Tomnak. A tenyere jéghideg volt,
– Üdvözlöm, Pirelli kapitány!
– Köszönöm, Mrs. McBride. Kérem, szólítson Tomnak!
– Csak ha maga Susannek hív.
Tom mosolygott, megmutatva egészséges fehér fogsorát. A mosolya tetszett Susannek,
ahogyan a kézfogása is. De ez a szempár! Semmi köze Mary szemének meleg, aranybarna
mézszínéhez. Sötétbarna, szinte fekete, és a pillantása pont olyan átható, mint Ethané.
 Mit jelentsen ez az egész? Susan McBride Maryre nézett. Látta rajta, hogy fáradt és
kimerült. Komor hangulat áradt belőle. Mintha a meleg nyári nap szürke ősszé változott
volna, amikor minden szemerkélő esőbe és szürke ködfelhőbe burkolózik.
– Nagymama! – Ethan átölelte Susan derekát vékony karjával, és gyengéden hozzásimult.
– Szia, kedvesem! – hajolt le Ed édesanyja, és átölelte a kisfiút. – Hogy van az én
nagyfiam?
Ethan válasz helyett még szorosabban hozzábújt. Susan McBride a gyerek puha szőke
hajába temette az arcát, és beszívta a sampon és a nyár illatát. Mennyire szereti ezt a kisfiút!
Néha azt kérdezte magától, vajon szerette-e ennyire a saját gyerekeit. A szülök szigorúbban
kezelik a gyerekeket, hogy felkészítsék őket az élet nehézségeire. Nagyszülőként viszont az
ember kedvére kényeztetheti az unokákat, a nevelést rá lehet hagyni a szülőkre.
– Van kedved összeszedni a friss tojásokat? – kérdezte.
– Hát persze! – Ethan már félig kint is volt az ajtón.
– De vigyázz rájuk! – szólt utána Susan, majd a vendégeihez fordult. – Kinek tölthetek egy
pohár limonádét? Van itthon jeges tea is, Mary.
– Jó lesz a limonádé.
– És maga, Tom?
– Én is limonádét kérek.
– Esetleg egy sört?
– Nem, köszönöm. A limonádé tökéletes.
Miután minden pohárba ital került, és megbeszélték, milyen időjárás várható, Susan
kimentette magát azzal az ürüggyel, hogy befejezi az ebédet.
– Segíthetek? – kérdezte Mary.
– Persze, szívem.
Susan McBride nem szerette sokáig kerülgetni a forró kását. Szívesen állította az
embereket kész tények elé. És ha ez még ebéd előtt megoldható, Frank, Ethan és Tom nélkül,
annál jobb.
– Halpástétomot készítettem – kezdte. – Csak meg kell melegíteni. Van hozzá friss saláta
is.
– Pompás. Mit segítsek?
– Felvághatnád a paradicsomot. – Susan vágódeszkát és éles kést tett Mary elé. – Tudja
már?
Mary lélegzete elakadt.
– Kicsoda? – értetlenkedett, hogy időt nyerjen. – Kire célzol?
– Pontosan tudod, hogy Tom Pirellire gondolok. A szeme, gyermekem. Olyan a szeme,
mint Ethané.
– Szóval észrevetted. – Mary kirakta maga elé a paradicsomokat. – Hát nem furcsa? – tette
hozzá rövid habozás után. – Szeleteljem vagy kockázzam?
– Kockázd fel – válaszolta türelmetlenül az anyósa. – Azt akarod mondani, hogy nincs
semmi kapcsolat Ethan és az ausztrál között? Hogy mindez véletlen?
Mary abbahagyta a munkát, és letette a kést. A fejében össze-vissza csapongtak a
gondolatok. A hazugság nem javítana a helyzeten. Éppen ellenkezőleg, csak rontana rajta.
Meg kell mondania az igazat.
– Van kapcsolat – vallotta be rekedt hangon. – A véletlen az, hogy Tom újra felbukkant.
Susan McBride bólintott, és karba tett kézzel a konyhaszekrénynek támaszkodott. Egy
ideig némán nézte Maryt.
– Akkor megismétlem a kérdést – szólalt meg végül. – Tudja? – Nem. – Mary megfogta a
kést, és egyforma kockákra vágta a következő paradicsomot.
– Biztos vagy benne? Akkor vaknak kell lennie. Ethan szinte a tükörképe.
– Úgy találja, hogy Ethan rám hasonlít.
 Az anyósa megint bólintott, most már kicsit oldottabban.
– Ez érthető. Biztosan a szőke haj miatt. Mi is úgy láttuk, hogy nagyon hasonlít rád. – A
mosogatóhoz lépett, és megmosta a salátát. – Gondolom, Ethannek nem mondtál semmit.
– Természetesen nem.
– Hogyan fogadta Tomot?
Mary felsóhajtott.
– Nem túl jól. Nem érti, hogy ha Tom hazajött, az apja miért nem. Sejti, hogy valami van a
dolog mögött, és Tomot teszi felelőssé érte.
Susan McBride hallgatott egy darabig.
– Ha Tom nem vett észre semmit, nem is kell neki szólnod, ugye? – mondta aztán.
– Jaj! – kiáltott fel Mary.
A kés megcsúszott, és elvágta az ujját.
– Mi történt?
– Semmi komoly. – Mary megvizsgálta a sebet. – Nem mély vágás, csak egy karcolás. –
Újra a kés után nyúlt. – Szerinted Tomnak nincs joga tudni, hogy van egy fia?
– Nincs! – vágta rá habozás nélkül az anyósa. – Gondold végig, Mary! Amikor terhes
voltál Ethannel, egy szót sem szóltál neki. Miért tennéd meg most?
Erőszakkal választottak szét minket, futott át Mary agyán. Csak akkor vettem észre, hogy
gyereket várok, amikor már késő volt. Hagytam, hogy elvakítsanak az apám hazugságai.
Szívesen elmondta volna részletesen, mi történt annak idején, ha nem annyira bonyolult.
Most egyébként sem volt rá elég ideje.
– Mary, kedvesem – folytatta Susan McBride –, akkor nem akartad ezt a Tomot a gyereked
apjának, és most már lényegesen többel tartozol szegény Ednek. Képzeld csak el, hogyan
viselné ezt az egészet! Ed szereti a fiadat. Mindig is a sajátjának tekintette, és eddig remek
apa volt.
– Igazad van – mondta Mary némi gondolkodás után. Felállt, és a salátástálba öntötte a
kockára vágott paradicsomot – Mindenekelőtt Ethanre és Edre kell gondolnom. Csak éppen...
jaj,mama, úgy tűnik, Tom nem is reménykedik, hogy Ed életben van!
Susan nem válaszolt azonnal, de végül határozottan felemelte a fejét.
– Nem akarok ilyesmiről hallani! Amíg nincs végleges hír, nem adom fel a reményt. Ebben
az utcában minden házban ég Edért éjszakánként egy gyertya. Haza fog jönni, drágám.
Hinned kell benne!
– Hát persze. – Mary gyorsan új elfoglaltságot keresett. – Elkészítetted már az öntetet?
– Találtam a boltban egy újfajta olasz öntetet. A hűtőszekrénybe raktam az üveget.
Mary kivette a szószt, és az asztalra tette.
– Mit mondjak, ha Tom Ethan korát kérdi? Legkésőbb akkor rá fog jönni.
– Döntsd el, ha odáig jutok. De az agglegényeket általában nem érdekli a gyerekek kora.
Megelégednek általános utalásokkal.
A hátsó konyhaajtó hangosan kinyílt, és megjelent Ethan, kezében egy kicsi fémvödörrel.
– Négy tojást találtam, nagymama! – újságolta büszkén, és feltartotta a vödröt. – És az
istállóajtót is becsuktam.
Mary és Susan jelentőségteljes pillantást váltott. Mindketten észrevették, milyen
boldognak látszik a kisfiú. Öröm ragyogott a szemében, mintha már el is felejtette volna a
meghűlést.

Tom és Frank közben kényelembe helyezte magát a nappaliban. Frank mindent tudni akart
a fiáról, amit csak lehet, Tom elmondta neki, amit Marynek is – hogy Ed nem élhette túl a
zuhanást.
Maryvel ellentétben Frank McBride nyugodtan fogadta a hírt. Néhány percig hallgatott, és
az előtte heverő mexikói szőnyeg mintájára meredt.
 – Ed figyelmeztetett, hogy kemény bevetés lesz - mondta végül anélkül, hogy felnézett
volna. – Természetesen szépített. Tudta, hogy legfeljebb ötven százalék az esélye a túlélésre.
Vagy igen, vagy nem.
– A fia jó és bátor katona volt – biztosította Tom. – Büszke voltam a barátságára.
A férfiak csendben itták a limonádéjukat. Tom körülnézett. A komódon családi fényképek
álltak egy tarka virágcsokor mellett.
Több felvétel követte végig Ethan fejlődését, csecsemőkorától mostanáig. Volt még ott
néhány esküvői kép egy fiatal párról, akiket Töm nem ismert, és egy fotó Mary és Ed
esküvőjéről.
Tom szívét fájó csalódás töltötte be. Mary varázslatos menyasszony volt! Nem tudott
betelni a látványával. Minden részletet gondosan elraktározott: az arcát körülfogó szőke
tincseket, a hajába tűzött apró fehér virágokat, a csillogást barna szemében, és sugárzó
mosolyát. Az áttetsző fátyol csak növelte kecsességét.
Ed is rettentően boldognak látszott, ráadásul annyira büszke volt a tekintete, hogy Tom
szeme könnybe lábadt. A pohara után nyúlt, és olyan szorosan fogta, hogy kis híján
szétpattant. Frank McBride követte a pillantását.
– Igen, boldog nap volt az – jegyezte meg. – Mary remek lány.
Tom bólintott, és ivott egy korty limonádét.
– És nagyon okos – folytatta Frank. – Az ügynökségének kitűnő a híre, és a munka mellett
mindig figyelt rá, hogy ne hanyagolja el Ethant. Ahogy minket sem – tette hozzá. – És ez
nagy szó, ha belegondolok, Ed mennyire keveset tudott segíteni.
– Ezek szerint megütötték vele a főnyereményt – mondta Tom, és a jegyespárra mutatott. –
Ők kicsodák?
– A lányunk, Paula, és a férje, Bili. San Franciscóban élnek, úgyhogy ritkábban látjuk őket,
mint szeretnénk. De ez hamarosan megváltozik – mosolyodott el Frank McBride. – Paula jövő
hónapra várja az első gyermekét, és természetesen mi is ott akarunk lenni. Már régóta
vágyunk egy második unokára.
Susan McBride bedugta a fejét az ajtón, és félbeszakította Frankét.
– Készen van az ebéd – jelentette be, mire mindkét férfi megkönnyebbülten felpattant.

Amikor eljött az idő, hogy hazamenjenek, Ethan nyafogni kezdett. Maryt kimerítette az
este Tommal és Ed szüleivel, így szigorúbb volt vele a kelleténél.
– Nem akarok hazamenni veletek – ismételgette Ethan, és ellenségesen méregette Tomot. –
Itt akarok aludni... nagymamánál és nagypapánál. Kérlek, anya!
Mary nem tudta, mit tegyen. Gyűlölte ezt a sírós hangot. Ethan mostanában szokott rá,
hogy így vigye keresztül az akaratát. Mary tudta, hogy ezek a próbálkozások összefüggenek a
rossz hírekkel Edről, de fogalma sem volt, hogyan viselkedjen ilyenkor a kisfiával.
Ma még a szokásosnál is tanácstalanabb volt, mert úgy érezte, Tom figyeli, és tudta, hogy
Ethan nélkül kettesben fog vele maradni. Általában a nagyszülői. maguk kérték, hadd
maradjon náluk a kisfiú, de aznap Susan nem szólt semmit Most is hallgatott, de feszült
figyelemmel követte az eseményeket. Frank oldotta meg a helyzetet.
– Hagyd nálunk Ethant, Mary! – javasolta. – Amióta iskolába jár, úgyis ritkán látjuk, és
tudod, mennyire örülünk, ha itt van. Az ágya mindig meg van vetve Susan már biztosan
előkészítette a pizsamáját is.
– Jaj, de jó, nagyapa! – Ethan lelkesen ugrált.
– Nem is tudom... – Mary Tómra nézett, de bár ne tette volna!
Viszont addigra már senki nem volt kíváncsi a véleményére. Frank megfogta a boldog
Ethan kezét, és körbeforgatta. Susan karba tett kézzel, összepréselt szájjal nézte őket.
 Nem maradt más hátra, mint figyelmeztetni Ethant, hogy viselkedjen rendesen,
megköszönni Susannek a vacsorát, és elbúcsúzni. Mindez gyorsan ment. Mary egyszer csak
az autójában ült, útban hazafelé, kettesben Tommal.
Szorosan markolta a kormányt. Tom fesztelenül nézegette mellette a tájat. A dombokat
nagyrészt tölgyek juharfák és lucfenyők borították. Vajon emlékszik még a régi utazásaikra?
Amikor mögötte ült a motoron, és belekapaszkodott, kezét fekete bőrdzsekije alá csúsztatva?
Csak ne hatna rá ilyen erősen a közelsége! Tom idősebb, érettebb és vonzóbb volt, mint
annak idején. És ott ül mellette, túl közel, túl érzékien.
– Ethan szeretni való kisfiú.
Mary annyira elmerült az emlékeiben, hogy nem válaszolt azonnal.
– Néha félek, hogy elkényeztetem – vallotta be végül.
– Nem vagyok tanár, de nekem úgy tűnik, nincs vele semmi gond. Látnád a bátyám
gyerekeit! Azok aztán igazán ki tudják készíteni az embert!
– Majdnem elfelejtettem, hogy van egy bátyád. Mi van vele?
Tom arcán árnyék suhant át.
– Stefano két éve elvesztette az egyik lábát egy traktorbalesetben. Mary döbbenten nézett
rá.
– Szörnyű! És hogy van?
– Egy ideig nagyon rosszul viselte, de aztán kiheverte. – Mary nagy meglepetésére
elnevette magát. – Hogy őszinte legyek, ragyogóan érzi magát. Műlábat kapott, és remekül
elboldogul vele. Ha vendégségbe megy valahová, mindig vad történeteket talál ki a
balesetéről.
A tekintetük találkozott, és Mary megint érezte azt a sorsszerű vonzalmat, ami inkább csak
erősödött. Te jó ég, miért kell Tomnak így néznie rá?
Egyszerre úgy érezte, izzani kezd a belseje. Gyorsan az útra szegezte a tekintetét, és
megpróbált a környezetére figyelni. Éppen egy tó mellett hajtottak el, ahol csónakokat lehetett
bérelni. A parti kávézó kertje zöld-fehér napernyőivel hívogatott.
– Hogyan boldogultatok az ültetvényen Stefano nélkül?
– Inkább rosszul, mint jól – rázta meg a fejét Tom. – Közben apa is kénytelen volt
abbahagyni a munkát. Megkért, hogy lépjek ki a hadseregből, és menjek haza.
– De te nem akarsz, ugye?
Tom várt egy kicsit a válasszal.
– Hát... igazából pontosan ezt szeretném.
Mary erre nem számított.
– Otthagyod a Special Air Servícest?
– Így van. Egyre jobban vonz a gondolat, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életem
legyen. Reggel felkelnék, és azt csinálnám, amit az előző nap, és másnap is fogok. – Tom
bólintott, mintha magához beszélne. – Igen, Mary, hazamegyek, hogy teát termesszek Millaa
Millaa zöld lejtőin.
– Nehezen tudlak elképzelni ebben a szerepben – vallotta be az asszony,
– Miért, milyen képet őrzői rólam?
Mary érezte, hogy Tom figyeli, és ez elbizonytalanította.
– Úgy értem, nem vagy az a fajta, akit kielégítenek a teaültetvények.
– Én pedig biztosíthatlak róla, hogy szinte minden foglalkozás jobb, mint amilyet az utóbbi
tíz évben folytattam.
– Valószínűleg igazad van – helyeselt az asszony, bár furcsán nyugtalanította az ötlet, hogy
Tom visszamegy Ausztráliába, a családi fészekbe. Alighanem megházasodik majd, és
családot alapít.
 Akaratlanul is eszébe jutott az a nap Magnetic Islanden, amikor Ethan megfogant.
Meghívta Tomot a szülei hétvégi házába, és egyszer csak hatalmas vihar tört ki. Nem
közlekedtek a hajók, így kénytelenek voltak a szigeten éjszakázni.
Az elemek tombolása felszította a szenvedélyüket, és mialatt a vihar esőcseppeket és
faleveleket vágott az ablakhoz, vadul és önfeledten szeretkeztek.
Hagyd abba! Ne gondolj erre!
Hogy elterelje a figyelmét, be akarta kapcsolni az autórádiót, de nem jutott el odáig, mert
Tom megkérdezte:
– Ne haragudj a kíváncsiságomért, de... mindig is egy gyereket szerettetek volna?
Csak ezt a témát ne... csak ezt az egyet ne, Tom! – könyörgött magában Mary.
Megnedvesítette kiszáradt ajkát. Miért is ígérte meg az anyósának, hogy nem mond semmit
Tomnak? Milyen szívesen elmondaná az igazat Ethanről! Susan árulásnak tartja Eddel
szemben, de ha Ed meghalt...
– Hallottad, mit kérdeztem, Mary?
– Szerettünk volna egy játszótársat Ethannek, de...
– De?
Mary vállat vont.
– Egyszerűen... nem jött össze.
– De hát Ethan...
– I..igen. – Mary félelmében és zavarában tovább beszélt. – Megszületett Ethan, de az
újabb gyerek nem akart jönni. Nem is sejted, mennyit aggódtam emiatt. Gyakran olvasni róla,
hogy az anyák túlságosan elkényeztetik az egykéket.
Látta, hogy Tom kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Vajon mire gondol? A keze annyira
nedves volt az izgalomtól, hogy alig tudta tartani a kormányt. Kénytelen volt lopva
megtörölni a szoknyájában, egyiket a másik után.
Közben elérték Washington D. C. első elővárosait, és megnőtt a forgalom. Mialatt Tom
csendben meredt maga elé, Mary a lelkiismeretével harcolt. Minél többet gondolkodott rajta,
annál fontosabbnak tűnt, hogy elmondja az igazat Ethanről. Tomnak joga van tudni, hogy van
egy fia. Elmondja neki, méghozzá most.
Éppen el akarta kezdeni a gyónást, amikor eszébe jutott valami. Tom azt mondta, le akar
telepedni Ausztráliában, a családi ültetvényen. Nem fog zsarolásnak tűnni, ha épp most vallja
be, hogy Ethan az ő fia? Nem fogja azt hinni, hogy így próbálja magához kötni?
Talán mégis jobb lesz, ha hallgat, így nem árulja el Edét, és Tom sem fogja úgy érezni,
hogy csapdába esett.
Bíznia kell a jövőben. Ha Edet végleg halottnak nyilvánítják, amit természetesen nem
kívánt, még egyszer átgondol mindent, és eldönti a dolgot. Talán az lenne a legmegfelelőbb
időpont Tom és Ethan szempontjából is...
Amikor ezt elhatározta, nagy kő esett le a szívéről. És mégis... A feltáratlan titok úgy
tornyosult fölötte továbbra is, mint egy sötét, fenyegető felhő.
 7. FEJEZET
A délutáni nap már erejét vesztette, amikor elérték Washington D. C. központját. A városi
parkokban hosszúra nyúlt a fák árnyéka. Mary megkönnyebbülten állapította meg, hogy
hamarosan véget ér az út. Már nincsenek messze Arlingtontól.
Légy őszinte, Mary McBride! – korholta magát. – Egyáltalán nem könnyebbültél meg. Sőt
nehezedre esik elszakadni Tomtól.
A férfi fejében is ez járhatott, mert hirtelen felnézett.
– Tudod, hol van a Lincoln emlékmű? – kérdezte.
– Persze – válaszolta Mary –, sokszor voltam ott. Minden vendégnek megmutatják, aki
nem a szomszédos államokban lakik.
– Ez rám is érvényes, vagy túl nagy kerülő lenne?
– Nem – mondta Mary rövid tétovázás után. – Ezt a kívánságot teljesíthetem.
– Egyszerűen hajt a vágy, hogy ott álljak a lépcsőkön, felnézzek a nagy emberre, és
elolvassam a híres szavakat... az új nemzetről, az új államról, amely a szabadságon alapul.
– Megéri. Mélyen megérinti az embert – bólintott Mary.
– Végül is Ausztrália messze van innen, és ki tudja, mikor jutok el ide megint.
Mary szemébe könnyek szöktek. Pislogott, hogy lásson valamit az útból.
– Biztosan nem egyhamar.
Megállította az autót a folyópart közelében, ahol az emlékművet körülvevő park kezdődött.
Mindenhol turisták vártak a buszaikra. Az egyik fagylaltos előtt egy iskolás csoport állt. A
fiatal tanár, aki velük volt, alig tudta féken tartani őket.
Miközben Mary felment a görög templomra emlékeztető lenyűgöző épület lépcsőjén, az
első látogatására gondolt, amikor Eddel és Ethannel járt itt. Akkor tél volt, és a nehéz ruha
annyira kifárasztotta a kicsit, hogy a végén Ed cipelte.
Látta maga előtt Edet a lépcsőn – szőkén, a hidegtől kipirult arccal, sugárzó mosollyal.
Szinte áhítatosan merült el a gettysburgi beszédből való idézetben, ahogyan most Tom is, és
aznap este megkérte a kezét.
– Ma régi vágyam teljesült – jegyezte meg Tom, miután elolvasta a gránitba vésett
szavakat. – Az amerikaiak joggal büszkék erre az emlékműre. Mindig emlékeztetni fogja rá
őket, hogy „ezek a halottak nem haltak meg hiába”.
Edre céloz, de Ed nem halt meg, gondolta az asszony. Hinnünk kell benne, hogy életben
van. Megpróbálta szavakba önteni az érzéseit, de a hatalmas nyomás, amely alatt egész nap
állt, megakadályozta ebben. Ehelyett elsírta magát.
Tom odalépett mellé, de nem merte átölelni.
– Még mindig hiszel benne, hogy csoda történik, és Ed egy napon ott áll majd az ajtó előtt,
ugye?
– Nem kellene hinnem benne? Amíg nem biztos, hogy meghalt, hűtlen lennék, ha halottnak
tartanám.
– El tudom képzelni, mennyire nehéz neked. – Tom előhúzott egy zsebkendőt. – Maradj
így – mondta halkan. Letörölte az arcáról a könnyeket, majd összehajtotta a zsebkendőt, és
odaadta neki. Egy ideig még álltak a lépcsőn, és a mesterséges tavat nézték, ahol egy fiú
kenyeret dobált a kacsáknak.
– Vacsorázzunk együtt! – mondta Tom hirtelen.
Mary tépelődött. Tudta, hogy hiba lenne elfogadni a meghívást.
– Attól tartok, ez nem túl jó ötlet.
Tom megfogta a kezét.
– De szívesen tennéd, ugye?
 Te vagy az első szerelmem, gondolta az asszony. Az a férfi, akivel meg akartam szökni... a
gyermekem apja!
Érezte magán Tom tekintetét, és képtelen volt elrejteni, mi zajlik benne.
– Annyira össze vagyok zavarodva...
– Tudom. Nyugodtan hagyd rám a döntést.
– Hát... legyen.
Apró győzelem, de győzelem, mondta magában Tom, amikor visszamentek az autóhoz.
Átengedte Marynek az étterem kiválasztását. Mivel nem voltak kiöltözve, egy bisztróban
kötöttek ki, amelyhez kerthelyiség is tartozott.
Mary levest és salátát rendelt, Töm a hamburger mellett döntött.
– Nem mehetek úgy el Amerikából, hogy nem ettem hamburgert – magyarázta meg a
választást. – Hogy állsz a borral?
– Jöhet.
– Vörös vagy fehér?
– Te hívtál meg, válassz te!
Leültek egy asztalhoz a szabadban. Az asztalon égő gyertya lángja visszatükröződött Mary
szemében. Mintha nem lett volna az a nyolc év, gondolta Tom. Ez itt megint az én Marym.
– Mindkét kezemmel tudok egy-egy poharat tartani – mondta tréfásan az asszony. –
Úgyhogy vörös- és fehérbort is iszom.
– Nagyszerű. – Tom rendelt, és örült, hogy Mary minden pillanattal természetesebb és
szabadabb. Észrevette, mekkora nyomás alatt állt egész nap. – Egyébként tudod, hogy én
mindkét kezemet egyformán tudom használni?
– Tényleg? – nézett rá csodálkozva Mary.
– A szavamat adom rá.
– Írásnál is?
– Írásnál, dobásnál és lövésnél. Nagy előny a katonaságnál.
– Miért nem mondtad soha?
– Fogalmam sincs. Valószínűleg nem volt rá alkalmam.
Mary egy ideig némán meredt maga elé, aztán mély lélegzetet vett.
– Nagyon nehéz nekem most, Tom. Itt ülök veled... és erőlködöm, hogy ne gondoljak arra,
mi történhetett volna.
– Ez érthető.
– Talán túl fiatalok voltunk?
– Tényleg azt hiszed?
Mary sokáig hallgatott.
– Muszáj ezt hinnem, ha nem akarok kétségbeesni - válaszolta aztán halkan.
Tom nagyot sóhajtott.
– Lehet, hogy tényleg túl fiatalok és tapasztalatlanok voltunk, és elkábított minket az első
szerelem mámora.
A férfi maga sem hitte el, amit mondott. Maryt sem elégítette ki a válasz, mert a szeme
nedvesen fénylett, és megmaradt benne a szomorú kifejezés. Mégis sikerült úrrá lennie a
borús hangulaton.
– Nem akartalak félbeszakítani. – Mary mosolyt kényszerített magára. – Mesélj inkább
arról, mit fogsz kezdeni a családi ültetvénnyel!
Tom szívesen eleget tett a kérésnek. Mesélt a tervéről, hogy világszerte árusítja majd a
Pirelli teát. Marynek ez a szakmájába vágott. Határtalan volt a lelkesedése, mennyi lehetőség
rejlik ebben az ötletben.
– Meg kell mutatnom neked a fűszeres teareceptemet – vetette közbe. – Ez a nagy sláger
most az amerikai kávézókban. Mindenki másképp fűszerezi. Ha felveszed a választékba, nagy
sikered lehet vele.
 Mire kihozták az ételt, már lényegesen oldottabb volt a légkör, és a bor is megtette a
magáét. Mintha megbeszélték volna, nem ejtettek több szót a múltról. Később, amikor a
szilfák sűrű lombja alatt visszamentek az autóhoz, Tom megfogta Mary kezét. A régi idők
emlékére, beszélte be magának. Mary hagyta, amíg a csendes mellékutcába nem értek, ahol az
autó állt.
– Ne olyan gyorsan! – mondta Tom halkan, amikor az asszony megpróbálta elhúzni a
kezét. A fák árnyékában álltak, de az utcai lámpa fénye átszűrődött a lombokon, és
megvilágította Mary halvány arcát.
– Tom... – suttogta az asszony.
– Pszt! Elfelejtetted? Ma este én döntök.
Hogy vágyott rá, hogy megcsókolja az ö Maryjét! Az ajka lágy lehet, bársonyos, és érződik
rajta az eper íze, amelyet a vacsora után evett.
De amint Maryhez hajolt, visszatért az asszonyba a feszültség. Tom várt, hogy időt adjon
neki, de ö elfordult, és visszahúzódott.
– Jaj, Tom...
Csak egy suttogás volt, leheletfinom hang. A fény megint Mary arcára esett, és a férfi
kiolvasta varázslatos barna szeméből az üzenetet. Mélységesen szomorú üzenet volt,
fájdalommal, veszteséggel és az elvesztett boldogság gyászával keveredve. Tom úgy érezte,
megszakad a szíve.
– Visszaviszlek a szállodádba – mondta az asszony, és elővette a táskájából az autó
kulcsait.
A hátralévő út kényszeredett csendben telt. Amikor az épület elé értek, Mary megkérdezte:
– Mikor repülsz haza?
– Holnap, korán reggel – válaszolta a férfi.
Mary bólintott, aztán oldalra nézett.
– Azért jöttél Amerikába, hogy elhozd Ethannek az órát?
– Igen.
– Nagylelkű volt tőled.
– Ez minden, amit tehettem.
– Köszönöm, Tom.
Mary majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfit, de az utolsó pillanatban
mégsem tette meg.
– Annyi mindent meg kell köszönnöm! Azt, hogy jó barátja voltál Ednek. Ethan várát és a
mai vacsorát. És talán leginkább azt, hogy megértesz... Szavak nélkül is megértesz...
– Ugyan, hagyd – szakította félbe Tom, és kikapcsolta a biztonsági övet.
Kinyitotta az ajtót, és gyorsan kiszállt. Mary látta, hogy átmegy az autó előtt, aztán
kopogott a mellette lévő ablakon. Az asszony rossz előérzettel engedte le az üveget.
– Az én megértésemnek is van határa – mondta fojtott hangon Tom. – És nehogy azt hidd,
hogy könnyű volt téged viszontlátni... egy másik férfi feleségeként, a fia anyjaként.
Miután ezt elmondta, sarkon fordult, és eltűnt a szállodában anélkül, hogy hátranézett
volna.

Mary nyugtalanul dobálta magát az ágyban. Nem tudott elaludni. Bűntudat, vágy, remény
és fájdalom szaggatta a lelkét.
Öt és fél éve Mary McBride-Carsonnak hívják, és ezalatt minden energiáját a férjének és a
fiának szentelte. De Tom Pirelli egyszer csak felbukkant az életében, és rémisztő élességgel
tudatosodott benne, hogy a körülmények áldozata lett. Az apja és az unokahúga annak idején
önhatalmúlag beleavatkozott a sorsába.
Tom volt az ő sorsa. Húszévesen egyetlen életcélja volt: Tomot szeretni. Még most, nyolc
év után is övé volt a szíve.
 És Ed? Szegény Ed! Szegény jó, hűséges férj.
Micsoda szörnyű ellentmondás! Tisztességtelen, ha nem vallja be, mit érez Tom iránt,
viszont ha elmondja, azzal elárulja Edét. Hát tényleg nincs kiút?
Még mindig nehezére esett véglegesen elfogadni, hogy Ed meghalt, ahogy Tom állítja.
Ő maga abba a halvány reménybe kapaszkodott, hogy tévedésről vagy téves jelentésről van
szó. Makacsul hitt a lehetőségben, hogy Ed egy szép napon megjelenik az ajtóban – széles
mosolyával, vidám tekintetével. De Tom biztos benne, hogy nem jön vissza...
Mary oldalra fordította a fejét, és Ed fényképére nézett, amely az éjjeliszekrényen állt. A
képet megvilágította a holdfény. Tudta, hogy a házasságuk megegyezésen alapult. Ed első
szerelme nem teljesedett be, mert nem tudta megadni azt az örömöt a választottjának, hogy
anyává tegye.
Ed a maga részéről tudta, hogy Ethan szerelemgyerek. Talán azt is sejtette, hogy Mary
változatlanul szereti a gyermeke apját, de teljes egyetértésben úgy döntöttek, hogy nem
bolygatják a múltat.
A Tom iránti szerelme egészen más forrásból fakadt. Olyan volt, mint egy természeti erő,
ami benne tombol, megragadja, és nem hagyja nyugodni, akármennyire szeretné is
lecsillapítani.
Büszke volt rá, hogy ellenállt Tom csókjának, de nem volt boldog. Hát nem lett volna
megbocsátható egyetlen csók? Legalább lenne valamije, amire emlékezhet az előtte álló
években...
Megpróbálta elképzelni a csókot, és fájdalmas vágy áradt szét benne. Csak le kellett
hunynia a szemét, hogy maga előtt lássa Tomot... a járdán, a szilfák alatt, a sötét lombok
árnyékában.
Látta Tom szemét, amelyben parázslóit a szenvedély. Elképzelte, hogy megérinti borostás
arcát, végigsimít telt ajkán...
Vajon gyengéden csókolna?
Átadta magát ennek a vágyálomnak. Látta, ahogy Tom ajka egyre közeledik, de az érintés
pillanatában megváltozott a kép. A csók vadabb, szenvedélyesebb lett, hogy teljesen
kiélvezhesse a kurta pillanatot.
De ez a kép is eltűnt. Még a korábbi csókokat sem tudta visszaidézni. Az első csókjukat
sem. Amikor a férfi szája olyan közel ért volna hozzá, hogy az ajkuk összeér, utolsó szavait
hallotta: „Ne hidd, hogy könnyű volt téged viszontlátni... egy másik férfi feleségeként, a fia
anyjaként.”
Bárcsak Tom tudna a fiáról! Te jó ég, most mit tegyen? Miért nem volt okosabb? Miért
nem adja meg az ég, hogy meghozhassa a jó döntést?
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg világosodni kezdett. Mary még soha nem üdvözölte
ilyen hálásan a napfelkeltét. Ahogy a keleti látóhatár ki világosodott, felvett egy farmert meg
egy régi pólót, és lement a konyhába kávét főzni, és átlapozni a szakácskönyveket.
A sütés volt nála a gyógyír minden fájdalomra. Fogalma sem volt róla, honnan jött ez a
vonzalom. Az anyjától biztosan nem örökölte. Nem is azért sütött, hogy élvezze az
eredményt. A titok a folyamatban rejlett. Mérés, szitálás, keverés, dagasztás, gyúrás,
formázás: ezek a műveletek legtöbbször megnyugtató hatással voltak rá.
Legtöbbször.
Mert ma nem működött a jól bevált megoldás. Bár mogyorós keksz volt a listán Ethannek
és almafelfújt Franknek, a végén cseppet sem érezte jobban magát. Most már van itthon
valami, amivel megvendégelheti az apósát és a fiát a délutáni teánál. Csak a hangulat hiányzik
ahhoz a teához.
Tom visszarepül Ausztráliába, és soha nem látja többé. Két rövid napra visszatért az
életébe, hogy aztán végleg eltűnjön. Hogy lehet ezt elviselni?
Gyűlöllek, apa! Gyűlöllek, Sonia! Mindketten legyetek átkozottak!
 Forró vizet engedett a mosogatóba, és elkeseredetten nekiállt elmosni a sütő-formákat.
Legyen átkozott minden terrorista... és a mocskos háborújuk!
Mennyi időbe és erőfeszítésbe került, hogy békét kössön a sorsával, és új életet kezdjen
Eddel! És mindez miért? Ed eltűnt, valószínűleg halott, és helyette Tom Pirelli állt az
ajtóban...
Csillogóra fényezte a konyhaasztalt és a tálalót, majd kimerültén egy székre rogyott. Már
nincs más hátra, mint bámulni a telefont.
Felhívja Tomot? És ha igen... mit mondhatna neki? Alighanem még a szállodában van, ha
nem ment el túl korán, hogy utoljára körülnézzen Washingtonban.
Vajon egy hívással csak rontana az egészen? Nem kis dolog azt mondani valakinek, hogy
még mindig szereti, bár közben hozzáment egy másik férfihoz.
Még nehezebb lenne beismerni, mennyire megbánta, hogy nem hagyta magát megcsókolni
előző este...

Az ragadta ki Maryt a gondolataiból, hogy csengettek a bejárati ajtón. Szinte abban a

pillanatban hallotta, hogy valaki szólítja.
– Itt vagy, Mary? – Mintha Tom hangja lett volna.
Úgy pattant fel a székről, mint a villám. Végigrohant a folyosón, és feltépte az ajtót.
Töm volt az. Az első reggeli napsugárra itt áll előtte, élénken és kipihenten.
– Jó reggelt! – köszönt a férfi.
– Szia, Tom!
– Remélem, nem zavarlak.
– Hát persze, hogy nem – nyugtatta meg Mary. Alig tudta eltitkolni, mennyire örül.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Tegnap este nem lett volna szabad úgy beszélnem
veled, amikor elbúcsúztunk.
– Én is azon gondolkodtam, hogy felhívlak – vallotta be Tom nagy meglepetésére az
asszony. – Bejössz? – lépett hátra.
– Szívesen. – Tom követte a házba. – Csodás illatokat érzek. Sütöttél valamit?
Mary bólintott.
– Ethan kedvenc süteményét, hátha másképp nem tudnám rávenni, hogy holnap iskolába
menjen.
– A fiadnak tényleg nagyon jó dolga van.
Az asszony bevezette a nappaliba, és útközben belepillantott a kandalló fölött lógó tükörbe.
A haját sütés előtt feltűzte egy teknőccsattal, de néhány tincs közben kiszabadult. A pólóján
liszt, zsír és kakaó nyomai... szörnyen néz ki!
Hogy ellensúlyozza a kedvezőtlen benyomást, különösen udvarias volt.
– Megkínálhatlak egy csésze teával? – kérdezte szertartásosan.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Tom ugyanolyan udvariasan.
A szőnyeg közepén állt, és olyan remekül festett, hogy Mary alig kapott levegőt. Pedig
csak farmer és egy sötétkék ing volt rajta. De bármit felvehetne. A fényes fekete hajhoz és a
szempárhoz, amelynek a színe az erős kávéhoz hasonlított, minden jól állt. Az asszony egy
örökkévalóságig tudta volna bámulni.
Mielőtt hellyel kínálhatta volna, a férfi megszólalt.
– Sajnálom, hogy tegnap este úgy rád támadtam.
– Nem kell elnézést kérned.
– Dehogynem. – Tom habozott. – És van itt még valami. – Zavartan megvakarta a fejét. –
Valószínűleg nem fogja megkönnyíteni az életedet, de muszáj elmondanom.
Mary szíve hevesebben kezdett verni.
– Ed és én több voltunk egymásnak, mint bajtársak. Barátok voltunk. Tényleg nagyon
szerettem, de beláttam, hogy nem jön vissza többé. Senki sem élhet túl egy ekkora zuhanást.
 Az asszony torka összeszorult.
– Kezdek beletörődni a gondolatba.
– Ez az igazság, Mary. Tudom. Ha nem így lenne, most nem beszélnék tovább.
Mary hallgatott.
– Látod... egyszerűen nem tudtam úgy elutazni, hogy nem mondom el, menynyit jelentesz
nekem még mindig.
Az asszony megszédült. Úgy érezte magát, mint egy táncosnő, akit feldobtak a levegőbe,
és reménykedik, hogy a partnere időben elkapja.
– Nem azt állítom, hogy az elmúlt nyolc évet végigbúsultam miattad – folytatta gyorsan
Tom. – Sőt bebeszéltem magamnak, hogy egészen száműztelek az emlékeimből, de...
– De?
A szeretett, most kissé szomorú mosoly megjelent a férfi arcán.
– Vagy visszamaradt bennem egy darabkád, vagy elvettél belőlem egy darabot. Nem
tudom pontosan, hogyan történt. Csak azt tudom, hogy soha nem felejtettelek el igazán. –
Tom közelebb lépett.
– Én is ugyanígy vagyok ezzel, Tom.
Másodpercekig álltak egymással szemben, és némán nézték egymást. A tekintetük
elmondta, amit szavakkal nem lehetett volna, és Mary egyszerre úgy érezte, ragyogóbb
világban él.
– Hagytam volna, hogy elutazz anélkül, hogy elmondanám, mit érzek irántad és ez nem
volt igazságos – ismerte be Mary őszintén. – De nem tudtam, hol és hogyan fogjak hozzá.
Minden annyira bonyolult! Elviselhetetlen a gondolat, hogy fájdalmat okozzak neked, viszont
Ed emlékét sem szeretném megbántani. Már-már bűnnek látom, hogy vágyom rád. Ó, Tom,
bár tudnám, mit kell tennem!
A férfi megint elmosolyodott.
– Bár segíthetnék, Mary-Mary! De ha ez vigasztal... a ma éjszakát én is végig. tépelödtem.
Tom kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. Sötét szeme ígéretesen csillogott, és
Mary egy rövid, kínnal teli pillanatig azt hitte, meg fogja csókolni. Akaratlanul is kinyitotta a
száját, de a férfi leengedte a kezét, és hátralépett.
– Megesküdtem rá, hogy nem fogok rád nyomást gyakorolni – jelentette ki. – Úgy
terveztem, elmondom, mit érzek, aztán eltűnők.
Mit mondhatott volna erre Mary? Hálás lehetett érte, hogy Tom nem csókolta meg. Ha
megtette volna, valószínűleg ugyanaz történik, mint akkor Magnetic Islanden.
Igen, hálás volt érte, legalábbis próbálta bemagyarázni magának. Megijesztették az erős
érzelmek, amelyeket iránta érzett. Még mindig férjnél van, vagy éppen most özvegyült meg,
és elmondhatatlanul kínozza a határtalan vágy. Még jó, hogy Tom önuralma mindkettejüknek
elég.
Mary védekezőén tette karba a kezét.
– Köszönöm a megértést – válaszolta. – Most tényleg képtelen vagyok dönteni. Talán
később, amikor már végleges hírt kapok Edről, ha hivatalosan is megerősítik, hogy meghalt...
Addig muszáj itt maradnom és várnom.
Tom ránézett sötét szemével.
– Ez így igazságos.
Igazságos? Tényleg igazságos lennék? – kérdezte magától Mary. Jól őrzött titkára gondolt,
és ismét feltámadt benne a lelkiismeret-furdalás. Tomnak joga van megtudni, hogy van egy
fia, de nem akarta feleslegesen kínozni. Hogyan tehetne a vállára egy ekkora terhet, mielőtt
hazautazik? Tom a harc és az erőszak világából jön. Békében, reménykedő szívvel kell
hazatérnie a családjához.
 El fogom mondani az igazságot, Tom, megígérem. Amint megjön a végleges hír, amint
megállapítják, hogy Ed halott, azonnal meg fogod tudni, hogy van egy fiad, mormolta
magában.
Megjátszott vidámsággal váltott témát.
– Mégiscsak megkínálnálak egy csésze teával. Kitűnő a fűszeres teám.
– Fűszeres tea? – Tom biccentett. – Jól hangzik.
– Kaphatsz néhány szendvicset is, ha éhes vagy. Van a hűtőben hideg csirke, és nemsokára
kihűl az almás felfújt.
 8. FEJEZET
Szép, nem túl meleg nyári nap volt, úgyhogy kint ettek a hátsó teraszon. Mary sárga térítőt
tett a fehér fonott asztalra, és felrakta a kedvenc kék-fehér étkészletét. Utána gyorsan elnézést
kért, és felszaladt a szobájába, hogy halványrózsaszín vászonblúzra cserélje foltos pólóját,
megfésülködjön, és felkenjen némi rózsaszín rúzst.
Tom nem szólt semmit a változásra, de Mary észrevette, hogy tetszik neki. Egyébként is
egyetértés uralkodott közöttük, kellemes, fesztelen volt a hangulat. Mialatt kint ültek, fűszeres
teát ittak, és csirkés szendvicset ettek, a férfi megcsodálta a kertet, amelyre Mary különösen
büszke volt. Körbeültette a teraszt begóniával és szegfüvei. Három virágtartót telerakott fehér
és ibolyakék petúniával, melyek mellett hatásos ellentétet alkotott a sötétzöld borostyán.
– Elbűvölő otthont varázsoltál a hadsereg szabványlakásából – dicsérte Tom.
– Köszönöm – mondta Mary zavartan, mert arra gondolt, mennyivel szívesebben rendezte
volna be ezt az otthont Tomnak és magának. – Most mondd meg őszintén, hogy ízlik a
fűszeres teám?
Tom kiürítette a kék-fehér csészét, és elmosolyodott.
– Nagyon finom. Talán kicsit túl sok fahéjat tettél bele... legalábbis az én ízlésemnek. De
elhiszem, hogy a teakedvelők szeretik.
– Arra mérget vehetsz – mosolygott sugárzón Mary. – Tényleg felvehetned a kínálatba.
Biztosan befutó lenne.
Tom erről nem volt száz százalékig meggyőződve.
– Az amerikaiaknak és az ausztráloknak nem ugyanolyan az ízléstik. Viszont ez az
almafelfújt... – Vett még egy nagy darabot a tányérjára. – ...ez kétségkívül ínyencség. Ha az
apám megkóstolná, berendezne neked Millaa Millaában egy kis teaszobát, ahol italokkal és
saját készítésű süteménnyel vendégelhetnéd meg a turistákat.
– Az nagyon tetszene.
Tom elmosolyodott.
– Az apám mindig szeretett volna egy kis kávézót nyitni Pirelli's néven.
Mary gondolatai elkalandoztak a jövőbe. Tom éppen készül hazaköltözni a családjához
Észak-Queenslandbe, hogy ott új életet kezdjen. Vajon ő része lesz valaha ennek az új
életnek?
Mennyire másként alakult volna minden, ha annak idején hozzámegy Tomhoz!
Megnyitotta volna a kávézót, amelyről Tom apja álmodik – egy romantikus faházban,
kilátással a ködbe vesző völgyre. A faházat fehérre és zöldre festette volna, a verandán
virágládák állnának, a letöröl virágtartók lógnának, díszítve a bejáratot...
– Sok turista keresi fel a Táblavidéket, ugye?
– Igen, nagyon kedvelik a környéket. Nyáron nincs olyan forróság, télen meg össze lehet
bújni a kandalló előtt.
Mary megint kénytelen volt arra gondolni, hogy másképp is történhetett volna minden. Ő
és Tom, meg persze Ethan. Természetesen ö is ott lenne. Az ültetvény minden sarkát
kikutatná, mindenhol felfedezne valami újat, és inkább kint élne, mint bent. Lennének vér
szerinti nagyszülei, és egy olasz dédnagyanyja... a bájos nagyi, akinek kávébarna szemét az
unokája is örökölte.
– Hogy vannak a szüleid? – hallotta Tomot valahonnan távolról. Ijedten kihúzta magát, a
csészéje után nyúlt, és két kézzel megmarkolta.
– Jól vannak, de már nincsenek együtt.
– Különköltöztek? – ráncolta a homlokát Tom. – Talán még el is váltak?
Mary bólintott.
– Igen. Az anyám elhagyta apámat, amint visszatértek Ausztráliába.
 – Meglepetésként ért a válás?
– Tulajdonképpen igen. Csak később ismertem fel, hogy voltak figyelmeztető jelek. Az
anyám mindig hallgatag volt, de azt hiszem, soha nem bocsátotta meg az apámnak, amit...
Amit akkor művelt, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, mondta kis híján.
– Szerintem egyszerűen elege lett belőle, hogy az apám folyton parancsolgatott neki,
– És most hol laknak?
– Különböző államokban. Ahogy az anyám újra ausztrál földre lépett, rögtön elhagyta apát,
és vett egy bájos kis homokkő házat Adelaide-ben. Most ott él a második férjével, és nagyon
boldog.
– Na és az apád?
– Leszerelt, és van egy kis kempingje Új-Dél-Walesben. Valószínűleg úgy vezeti, mint egy
tábornok, és halálra kínozza a vendégeket a rengeteg szabállyal és előírással.
– Gondolom, te azért maradtál, mert már hozzámentél Edhez.
Nem egészen így volt. Ám ezt Mary nem vallhatta be anélkül, hogy elárulná: Edét nem
Ethan születése előtt, hanem azután ismerte meg.
Tom hátradőlt, és felnézett a mélykék égre, amelyre fehér kondenzcsíkot húzott egy
sugárhajtású vadászgép. Majd újra előrehajolt, és az asztalra könyökölt.
– Akaratlanul is különös helyzetbe kerültünk, anélkül, hogy bármit tettünk volna érte.
Tudom, hogy sok mindent számításba kell venned. Nem csak Edre kell gondolnod, hanem
Ethanre és Ed szüleire is.
– Igen! – vágta rá az asszony dobogó szívvel. Töm kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az
arcát.
– Mégis megkérnélek, hogy azon is gondolkodj el, amit most mondani fogok.
A gyengéd érintés végtelenül boldoggá tette Maryt.
– Mit akarsz mondani? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy szeretlek, és mindig ott leszek, ha szükséged van rám. A hadseregben töltött
időnek örökre vége. Élve megúsztam, és tudom, hogy ez mekkora ajándék.
Mary a könnyeivel küszködött. Nagyon meghatódott, de a sírás ebben a pillanatban
mindent elrontana. Úgyhogy összeszedte magát, és futó csókot nyomott Tom kézfejére.
– Mary! – Tom felugrott, megkerülte az asztalt, és felhúzta a székről az asszonyt. Miután
egy másodpercre magához szorította, a nappaliba vezette, hogy még szorosabban átölelhesse.
– Ugye tudod, hogy egy nap szabad leszel számomra?
Mary a vállára hajtotta a fejét, és bólintott.
– Akkor majd eljövök, és érvényesítem régi jogaimat.
Az asszony megint bólintott, de ezúttal nem tudott uralkodni magán. Felemelte a fejét, és
Tomra nézett.
A férfi tekintetében olyan gyengédség volt, hogy megremegett a boldogságtól. Tom
ugyanúgy elérzékenyült. Erezte a keze enyhe remegésén, amellyel megfogta az arcát.
– Nem tudok úgy elutazni, hogy ne csókoljalak meg egyszer – suttogta Tom.
Az ajkuk összeért, és rögtön visszatért a csókjaik emléke. Igen, ilyen volt Töm csókja: lágy
és mégis erős. A könnyed érintés is elég volt, hogy lángba borítsa Maryt. Ez a vágykeltő,
szívet-lelket melengető, szenvedélyes csók...
A férfi olyan szorosan ölelte, hogy az egész testük összeért. Mary a nyaka köré fonta a
karját, és elsüllyedt az emlékekben, amelyek hirtelen jelenné váltak. Tom... az ő Tomja.
Minden feltört belőle, amit annak idején iránta érzett. Hozzá akart tartozni, fel akart
oldódni benne. Önfeledten hozzásimult, és átadta magát a szenvedélynek, amely
mindkettejüket magával ragadta.
Olyan volt ez a csók, mint egy természeti tünemény, olyan élmény, amely örökre az ember
szívébe vésődik. Egyszerűen összetartoznak. Tom a gyerekének az apja, a férfi, akit szeret. A
férfi, akit mindig is szeretett, és mindig is szeretni fog.
 Mindent megtettek, hogy ne érjen véget a csók, Mary úgy kapaszkodott a férfiba, mintha
az élete múlna rajta. Búcsú volt ez az ölelés, határozatlan időre. Holnap Tom visszarepül
Ausztráliába. Túl hamar, nagyon hamar...
Habozva engedték el egymást, és kábultan néztek egymás szemébe. Egyikük sem tudott
megszólalni.
– Péntek óta erre vágytam – vallotta be végül Tom. – Amióta egyszer csak előttem álltál.
– Én is ugyanígy voltam ezzel.
A férfi homlokon csókolta.
– Jobb, ha megyek, amíg még tudok gondolkodni.
– Nem akarom, hogy elmenj! – sóhajtott Mary, és hátralépett. – De nincs ma lehetőség.
Észnél kell lennünk.
– Használhatom a telefonodat? Hívok taxit.
– Hát persze. Kimentek a konyhába.
– Ma este még jelentkezem – mondta Tom, miután telefonált.
– Inkább felhívlak én – tiltakozott Mary. – Megvárom, amíg Ethan elalszik Utána neked is
aludnod kell – mosolygott. – Hosszú az út Ausztráliába.
Tom bólintott.
– Otthon most tél van – jegyezte meg mellékesen.
– A családod biztosan örül majd neked.
– Hajaj! Rég nem jártam otthon. Mary tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Örülök, hogy ma eljöttél. Köszönöm.
– Én is örülök, Mary-Mary. Odakint beállt egy autó a ház elé.
– Már a taxi lenne az? – Az asszony az ablakhoz szaladt, és kinézett. – Nem, az apósom és
Ethan.
Megfordult, és bizonytalanul pillantott Tomra. Az pár lépéssel mellette termett, és átölelte.
– Ne feledd, egy napon örökre az enyém leszel!
– Igen, Tom. Szeretlek!
– Én is szeretlek.
Együtt mentek a bejárati ajtóhoz. A kerti úton sietős léptek hallatszottak, majd megszólalt
a csengő,
– Anya... itt vagy?
– Itt vagyok, kicsim. – Mary kinyitotta az ajtót, és felkapta a fiát. Annyira izgatott volt,
hogy az üdvözlés meghatóbbnak tűnt, mint máskor. – Szervusz, Mary!
– Szervusz, Frank! – Mary az apósára mosolygott Ethan válla fölött, és remélte, nem veszi
észre, mi történt az imént. – Jó volt a hétvégétek?
– Csodaszép – mondta Frank, majd meglátta az asszony mögött Tomot, és zavarba jött. –
Jó napot, Tom!
Mary gyomra összerándult. Az apósa viselkedése elárulta, hogy a felesége időközben
beszélt vele. Tudja, hogy Tom Ethan apja.
– Csak búcsúzni jöttem – hallotta Töm hangját. – Holnap kora reggel hazautazom.
Frank McBride bólintott, és kezet nyújtott.
– Akkor kellemes utat kívánok! – mondta. – És még egyszer köszönöm, hogy hazahozta az
órát – tette hozzá furcsa hangsúllyal. – Biztosan sokat fog jelenteni Ethannek, ha majd
nagyobb lesz.
Mary nagy megkönnyebbülésére hamarosan megérkezett a taxi. Váltott még pár udvarias
szót Tommal, aztán kezet fogtak.
Tom lehajolt Ethanhez.
– Viszontlátásra, főnök! Tartsd mindig készenlétben a váradat!
Ethan félig lesütötte a szemét.
– Rendben, uram.
 Már nem maradt több mondanivaló. Tom átugrotta a bejárat előtti lépcsőket, végigsietett a
kerti úton, és beült a taxiba.
Mary, az apósa és Ethan integetett, amíg az autó be nem kanyarodott a sarkon.

– Nagyi? – szólt bele a telefonba Tom, és a füléhez szorította a kagylót.

– Én vagyok. Ki beszél?
– Én... Töm. Hogy vagy?
– Toto, édes fiam! Kitűnően érzem magam. Hol vagy most?
– Amerikában, mama... Washingtonban. Felébresztettelek?
– Nem, nem. Tudod, hogy mindig a nappal együtt kelek. Jó hallani a hangodat.
– Mostantól gyakrabban fogod hallani. Hazamegyek. Két napon belül otthon leszek.
– Két nap? Micsoda remek hír! Hívom az apádat, éppen reggelizik,
– Akkor ne zavard, nagyi! Inkább beszélgetek veled.
– Ahogy akarod. – Gina Pirelli rövid szünetet tartott. – És most áruld el, hogy vagy. Nincs
semmi bajod? Kapsz eleget enni?
– Makkegészséges vagyok, és nagyszerűen érzem magam. Nálatok minden rendben?
– Hála istennek, igen. Vidám a hangod, Totó. Boldog vagy?
– Igen, az vagyok.
– Mert szerelmes vagy, igaz?
Tom nevetve levetette magát az ágyra, és a mennyezetre nézett.
– Miből gondolod, nagyi? Gina Pirelli felhorkant.
– A nagyanyád vagyok, Totó, ne felejtsd el! A hangod elárult. Mesélj róla! Csinos?
– Nagyon csinos.
– Hol lakik?
– Itt, Amerikában.
– Hát, ez nem annyira jó hír. Hogy akarod megoldani?
– Majd megtalálom a módját. – Tom felegyenesedett, és megmarkolta a kagylót. – Újra
rátaláltam Maryre. Hosszú hallgatás következett.
– Maryre? – kérdezte végül Gina. – Arra a lányra, aki összetörte a szívedet?
– Igen.
– Szegény Totó! Tudod, mit csinálsz? – Soha nem tudtam jobban.
– Visszajön veled?
– Még nem. Mindent elmagyarázok, ha hazaérek. Kérlek, ne aggódj miattam! Minden
rendben lesz, nagyi.
– Szeretném elhinni, fiam, de gyere haza gyorsan! Látnom kell téged a saját szememmel,
hogy megbizonyosodjam róla, tényleg boldoggá tesz ez a Mary.
– Egyetértek. Kedden találkozunk... Nem, akkor nálatok már szerda lesz, Addig légy jó,
nagyi. Ciao!
– Ciao, Totó! Kellemes utazást kívánok!

Tom tisztában volt vele, hogy kissé kínos, ha egy harmincéves férfit így magával ragad egy
csók, de nem tehetett róla. Bár az utóbbi nyolc évben nem egy nőt csókolt, Mary olyan
hatással volt rá, hogy rögtön elfelejtette az összes többit.
Már amikor először finoman összeért az ajkuk, el volt veszve. Elveszett az asszony finom,
összetéveszthetetlen illatában, és eltelt a vággyal, hogy megérintse selymes bőrét, amelynek
olyan a tapintása, mint a virágsziromé. Felizgatta a közelsége és az elfojtott kis nyögések,
amelyek elárulták egyre növekvő odaadását.
Már annak idején is érezte azt a titokzatos, már-már varázslatos vonzerőt, amely még
mindig összekötötte őket, és új életre keltette a szerelmüket. A szerelem többé nem csak szó,
nem puszta képzelgés, valóban létezik. A szerelem az élet értelme!
 Semmi sem zavarhatta már a férfi boldogságát, még az a tény sem, hogy Mary Ed felesége.
Nem tartotta bűnösnek magát, amiért megcsókolta. A legkisebb bűntudatot sem érezte. Ha a
legapróbb esély lett volna rá, hogy Ed megtudja és megbántódik, nem megy el idáig. De Ed
soha nem fogja megtudni, így meg sem bánthatja.
Mary McBríde immár újra Mary Carson. Az ő Maryje! Amióta tudta, hogy árulás
választotta el őket egymástól, még inkább úgy érezte, hogy joga van így hívni. A sors adott
nekik még egy lehetőséget, amelyet nagyon is megérdemeltek.
Beült egy étterembe, hogy egyen valamit vacsorára. Utána visszament a szállodába.
.Zuhanyozás közben hamisan fütyörészett, majd alsónadrágban és pólóban kiment a
fürdőszobából.
Kiválasztott egy sört a jól felszerelt minibárból. Még túl korán volt ahhoz, hogy felhívja
Maryt, úgyhogy bekapcsolta a tévét, és elnyúlt az ágyon – egyik kezében a sörrel, másikban a
távirányítóval.
Elkerülte a híreket. Gyorsan végigkapcsolgatta a negyven csatornát. Valami könnyedre
vágyott, ami illik a hangulatához.
Miért nem hívja még Mary? Kezdett nyugtalankodni. Azzal ütötte el az időt, hogy az
asszonyra gondolt. Valószínűleg most fekteti le Ethant. Biztosan ő is olyan gondos anya, aki
ellenőrzi, mosott-e fogat a gyerek lefekvés előtt, és felolvas neki egy mesét. Látta őket maga
előtt – két szőke fej szorosan egymás mellett, megvilágítva az éjjeli lámpa halvány fényétől –,
és hallotta Mary hangját. Ugyanolyan dallamos volt, mint régen, csak a kiejtése változott
kicsit az amerikai tartózkodás alatt.
Most érhet véget a történet. Mary betakarja Ethant, lehajol, és homlokon csókolja.
Szerencsés fiú!
Megint eltelt egy félóra. Tom lassan tényleg ideges lett. Felállt, az ablakhoz ment, és
lenézett fényben fürdő Washingtonra. A kékes alkonyati derengés már régen sötétségbe
váltott. A főváros éjszakai képét utcai lámpák, autók fényszórói, színes fényreklámok és
kivilágított háztömbök uralták.
A fények mögött, a virginiai határ mellett, Mary foglalatoskodik valamivel. Ő meg közben
fel-alá járkál a hívására várva, mint rab oroszlán a ketrecében.
Újabb félóra elteltével nem bírta tovább, és tárcsázta Mary számát.
– Halló? – szólalt meg a vonal másik végén az asszony halk, nyomott hangon.
– Én vagyok, Mary. Ethan lefeküdt már?
– Nem.
Hallatszott, hogy Marynek nehezére esik a beszéd. Tómnak baljós előérzete támadt.
– Mi a baj, Mary? A hangod annyira más...
– Felhívtak a hadseregtől, Tom. Hihetetlen dolog történt.
– Micsoda?
– Ed hazajön.
– Hogyan?
– Ed életben van, Tom. – Mary szünetet tartott, hogy összeszedje magát. – Hazahozzák.
Már útban van, és holnap érkezik a Walter Reed Katonai Kórházba.
– Te jó ég! Micsoda... csodálatos hír! – Tom őszintén örült, hogy a barátja él, és egyben
megijedt a csalódástól, amelyet egyidejűleg érzett. – Alig tudom elhinni.
– Még én magam sem hiszem el.
– Mondták, hogy van?
– Nagyon rosszul, annak alapján, amennyit értettem. Az állapota válságos lehet. Még nem
mondtak részleteket, de alighanem hosszabb ideig kórházban kell maradnia.
Tom homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Valószínűleg.
 – Felhívtam Ed szüleit – folytatta Mary. – Még ma este Washingtonba akarnak jönni, hogy
itt legyenek, amikor a férjem megérkezik.
– Ott alszanak nálad?
– Felajánlottam nekik, de a hadsereg fenntart szállásokat a kórház közelében a
hozzátartozóknak.
– Gondolom. – Tom már nem örömet érzett, hanem mélységes nyugtalanságot. – És te,
Mary?
– Én itt maradok. Ha Ed megjön, gyorsan nála lehetek.
– Úgy értem, mit érzel? Mary tétovázott.
– Ha én azt tudnám! – ismerte be végül. – Olyan vagyok, mint akit elkábítottak, Biztosan a
megrázkódtatás miatt.
– Igen, az lehet az oka. Vigyázz magadra, Mary, és mindenekelőtt gondolj Ethanre!
Hogyan fogadta a hírt? Biztosan nagyon izgatott.
– Igen, nagyon – sóhajtott Mary. – Nem tudom, hogyan magyarázzam el neki, hogy az apja
még nagyon beteg.
– Segíthetek valamiben?
– Ó, Tom... ugyan miben? – Maryt cserbenhagyta a hangja, és kitört belőle a sírás.
– Mary! Semmi válasz.
– Mary, hallasz engem? Fél óra múlva ott vagyok nálad!
Az asszony azonban heves sírógörcsöt kapott, és nem válaszolt.
– Hallasz, Mary? – kérdezte még egyszer. – Kérlek, tarts ki! Mindjárt ott vagyok.
Az asszony fojtottan felsírt, majd letette a telefont.
Tom is letette a kagylót. Az ágy szélére ült, és a kezébe temette az arcát. Akármennyire is
küzdött ellene, csak egyetlen gondolat uralta az agyát. Másodszor is elvesztette a szerelmét.
Vajon el tudja majd viselni? Pillanatnyilag a halálnál is rosszabbnak tűnt Mary nélkül élni.
Miért nem ö zuhant le Ed helyett arról az átkozott helikopterről? Mindenkinek könnyebb
lenne. Ed egészségesen visszatért volna a feleségéhez és a fiához, s megspórolhatta volna ezt
a szörnyű kínt neki és Marynek.
Ehelyett rettenetes zűrzavart okozott. Számára Ed halott volt, és ebben a meggyőződésben
tévútra vezette saját magát, és másokat is. Pedig gondolhatta volna, hogy ha valaki csodát visz
véghez, hát az Ed McBride lesz, az a fenegyerek!
Elvakultságában felkereste Maryt még egyszer, és kiöntötte neki a szívét. Megcsókolta,
mintha rózsás jövő állna előttük, és ezzel feje tetejére állította az életét. Most vissza kell
vonnia az ígéretét, hogy még egyszer neki adja a szerelmét. A férje él, és hazajön. Neki pedig
nincs annyi erkölcsi tartása, hogy örüljön neki.
Görcsös, száraz zokogás tört fel a mellkasából. Annyira megrémült, hogy gyorsan
felugrott, és újra a telefon után nyúlt.
 9. FEJEZET
Negyedórával később Tom már egy taxiban ült, amely újból átvitte a Potomac folyón
Arlington felé. Enyhén szólva rosszul érezte magát. Forrtak benne az érzelmek, de kívülről
úgy festett, mint egy kőszobor.
Az alsó szinten minden ablak ki volt világítva, amikor a taxi megállt Mary háza előtt. Tom
nem akart zajt csapni a csengetéssel, úgyhogy bekopogott. Az asszony abban a pillanatban
nyitotta is az ajtót. Még finomabbnak és törékenyebbnek látszott, mint máskor, és a folyosó
éles fényében természetellenesen sápadt volt.
Amikor Tom közelebb ért hozzá, látta, hogy a könnyeivel már megbirkózott, de a szeme
még soha nem volt ilyen nagy és sötét. És ennyire szép.
– Hallottál közben valami újságot? – kérdezte tőle.
Mary megrázta a fejét.
– Remélem, nem gond, hogy idejöttem. – Amikor az asszony nem válaszolt, folytatta. –
Annyira kétségbeesett volt a hangod a telefonban! Látnom kellett, hogy jól vagy-e.
– Köszönöm, Tom.
A férfi az arcát fürkészte, és megpróbálta kitalálni, mit érez. Boldognak és meg-
könnyebbültnek kell lennie, amiért Ed hazatér. Biztos, hogy csak azért sírt, mert a sors
kegyetlen csapásai túlfeszítették az idegeit.
Mary elutasító és zárkózott arckifejezése elárulta, hogy nem osztja Tom kétségbeesését.
Nem kínozza annyira az érzés, hogy megtalálták az elveszett Paradicsomot, majd rögtön el is
veszítették.
Bementek a nappaliba, ahol Ethan párnahegyek között hevert a szőnyegen, és rajzfilmet
nézett csíkos pizsamájában. A haja még nedves volt, és az a fajta rózsás tisztaság sugárzott
róla, amelyet csak egy forró fürdő okozhat.
Tomot – nagy meglepetésére – úgy üdvözölte, mint egy jó barátot.
– Mesélt anya az apukámról? – faggatta.
Tom bólintott.
– Igen, mondta a nagy újságot.
– Ülj le, Tom! – kínálta hellyel Mary, és a búzavirágkék kanapéra mutatott. – Kérsz
valamit inni? Van itthon bor és whisky, de főzhetek kávét is.
– Köszönöm, nem kérek semmit... hacsak nem iszol velem te is.
– Azt hiszem, rám fér egy korty bor – döntött Mary.
– Akkor csatlakozom hozzád. Maradj csak itt! Megtalálom a bort és a dugóhúzót.
– Nem, nem – sietett ki Mary, mintha alig várná, hogy messzebb kerüljön Tomtól.
A férfi az órájára nézett. Már elmúlt fél tíz.
– Ma kivételesen tovább fennmaradhatsz? – kérdezte Ethant.
A kisfiú vállat vont.
– Anya azt akarja, hogy menjek aludni, de nekem még nincs kedvem.
– Pedig én azt hittem, egy ilyen okos fiú, mint te, szeretne nagy és erős lenni,
– Szeretnék is. – Ethan duzzogva lebiggyesztette az alsó ajkát. – De ezért még nem kell
lefeküdnöm.
Tom úgy tett, mintha megdöbbent volna.
– Dehogynem!
– Miért?
– Hát nem tudod?
Ethan előmászott a párnák közül.
– Mit nem tudok?
A férfi szigorúan nézett rá.
 – Azt hittem, minden okos fiú tudja, hogy alvás közben nő a legjobban. – Ez igaz? –
pillantott fel a kisfiú gyanakodva.
– Igen, bizonyított tény. Aki túl későn fekszik, törpe marad.
– Mekkora egy törpe?
– Nagyjából akkora, mint te most.
– Akkor nem nőnék tovább?
– Egy centimétert sem – rázta meg a fejét ünnepélyesen Tom, de Ethant nem lehetett ilyen
könnyen meggyőzni.
– Nem hiszek neked – mondta ki egyenesen, és sötét szemével Tomra meredt. – Anya
mondta volna, ha igaz lenne.
– Lehet, hogy nem is tudja. Ő nő, és a nők nem tudnak mindent a férfiakról. Ez ugyanis
férfidolog.
– Ó! – Ez végre hatott a kisfiúra. – Ezeket a hadseregben tanítják?
– Igen, ott. – A férfi felállt, és kinyújtózott. – Szóval, főnök, mit gondolsz? Ideje ágyba
bújni?
Ethan úgy nézett rá, mintha megbabonázta volna.
– Igen – bólintott készségesen.
– És ha gyorsan elalszol, hamarabb lesz reggel – fűzte hozzá Tom.
– Apa holnap jön.
– Így van,
Halk léptek jelezték, hogy Mary visszajött a konyhából. Behozott egy üveg bort és két
poharat.
– Mi az? – kérdezte halkan.
– Megyek lefeküdni – jelentette ki Ethan.
– Tényleg? – csodálkozott Mary.
– Tom elárulta nekem a titkot.
– Miféle titkot? – Az asszony annyira elsápadt, hogy Tom attól félt, mindjárt elájul.
– Most magyaráztam el Ethannek, hogy a fiúknak sokat kell aludniuk, ha nagyok és erősek
akarnak lenni – mondta halálosan komoly arccal.
– Vagy úgy... azt a titkot. – Mary fellélegzett. – Töltök gyorsan Tomnak egy pohár bort,
aztán felmegyek veled, és betakarlak. Jó lesz így, kisfiam?
Ethan figyelmét még mindig Tom kötötte le. A titok birtokában láthatóan nagy hatással
voltak rá az izmai, na meg a magassága.
– Megnézed a hálószobámat? – nézett fel rá. – Anya megengedte, hogy felállítsam a várat
az egyik sarokban. Nagyon jól illik oda.
– Mindjárt. – Tom Maryre nézett. – Ha nincs ellenedre, felviszem én Ethant.
Az asszony ellenkezni akart, de aztán meggondolta magát.
– Rendben – válaszolta. – Adj egy jóéjtpuszit, kincsem! Ethan engedelmeskedett. Utána
megfogta Tom kezét, és úgy ment fel vele a lépcsőn, mint egy engedelmes bárány. Mary
hitetlenkedve nézte.
– A lépcső mellett jobbra van a villanykapcsoló - kiabált utánuk, majd letette az üveget és
a poharakat, és lerogyott a kanapéra. A lába remegett a gyengeségtől. Örült, hogy egy
pillanatig egyedül lehet.
A hihetetlen újság után túl sok volt neki ez az utolsó megrázkódtatás. Amikor Ethan
titokról beszélt, kis híján összeesett. Egy rövid, szörnyű másodpercig azt hitte, Tom tud róla,
hogy Ethan az ő fia.
És most látta őket kéz a kézben felmenni a lépcsőn. Apa és fia...
Az erőm végére értem, mondta magában. Nem bírom tovább!
 Bizonytalan kézzel töltött magának egy pohár bort, és belekortyolt. A hír, hogy Ed hazatér,
teljesen kibillentette az egyensúlyából. Először egyszerűen nem akarta elhinni. Úgy tűnt,
mintha valaki gonosz tréfát űzne vele.
Mostanra győzte meg magát, hogy Ed csakugyan halott. Habozva bár, de elkezdett hinni
benne, hogy új életet kezdhet Tommal. A mai délután, amelyet együtt töltöttek, végtelenül
boldoggá tette. Annyira boldoggá, hogy a hír Ed hazatéréséről csalódást okozott neki.
Soha többé nem látlak, Tom, mormolta.
Rögtön utána jelentkezett a lelkiismeret-furdalás. Önző módon magadra gondolsz,
miközben Ed megjárta a poklot, korholta magát. Szörnyű sérülései lehetnek! Semmi kétség,
vele kell maradnia, és mindent meg kell tennie, hogy segítse a felépülését.
És Tom?
Hiányozni fog neki, még ha nagy bűnt követ is el ezzel. Nem tudta, lesz-e ereje tovább élni
nélküle. Miért is nem szakadhat kétfelé? Miért nem lehet egyszerre kötelességtudó asszony,
aki a férjével marad, és szenvedélyes Mary, aki követi Tomot a boldogságba?
Micsoda gyönyörű és egyben rettenetes gondolat! Abba kell hagynia a töprengést, nem
szabad tönkretennie magát. Még jó, hogy Töm fent van, és foglalkozik Ethannel. A jelenlegi
állapotában a legkisebb gonddal sem tudna megbirkózni.
Amióta Tom feltűnt nála pénteken, képtelen volt józanul gondolkodni. Sőt egyáltalán nem
tudott gondolkodni, és arra vágyott, hogy soha többé ne is kelljen,
Ivott egy nagy korty bort, majd még egyet. Annyira fáradt volt... végtelenül fáradt!
Lehajtotta a fejét a kanapé puha karfájára, felhúzta a lábát, és sóhajtva becsukta a szemét.
Egész éjjel nem aludt, és a mai nap olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút. Tom hívása
után féktelenül zokogott, mostanra már nem maradt könnye. Ki volt száradva, üres volt, a
végsőkig kimerült...

Amikor Tom lejött, rögtön látta, hogy Mary elaludt. Kissé felhúzott lábbal,
összekuporodva feküdt a kanapén. A haja kibomlott, és aranylóan csillogott a lámpafényben,
mint a középkori festményeken a finom, áttetsző angyalszárnyak.
A férfi elérzékenyült. Mary csukott szemmel még jobban hasonlított a fiára. Ugyanaz a
ragyogó szőke haj. ugyanazok a hosszú szempillák, ugyanaz az érzékeny, minden
hangulatváltozást eláruló száj.
Lehajolt, és kivette az asszony kezéből az üres borospoharat. Mary nem mozdult. Utána
kivitte a majdnem teli üveget és a poharakat a konyhába, visszanyomta az üvegbe a dugót, és
betette a hűtőszekrénybe.
Halkan felment, hogy hozzon egy párnát és egy gyapjútakarót a hálószobából. Belépett az
Ethan szobája melletti helyiségbe, de az Mary irodája volt. Egy pillanatra megállt, és próbálta
elképzelni Maryt munka közben.
Az iroda tágas volt, és otthonos. Napközben rengeteg fényt kapott a hatalmas hátsó
ablakon át, és nem lehetett nem észrevenni a berendezésen, mennyire szereti Mary a
természetes anyagokat, A könyvespolcok világos fából készültek, mindenütt zöld növények
burjánzottak, és az egyik falon egy nagy parafa faliújság függött, amelyre fényképeket,
rajzokat, jegyzeteket és újságkivágásokat erősített. Az íróasztalon nagyobb kövek szolgáltak
papírnehezékként.
A képernyővédő is felkeltette a figyelmét. Egy felvétel volt az ausztrál esőerdőről: magas
fák, buja pálmák és páfrányok, rohanó patak, fölötte egy öreg, mohalepte kőhíd.
Töm már az ajtónál volt, amikor ösztönösen visszafordult. A kőhíd ismerősnek tűnt, és
egyszerre rájött, honnan. Az öreg kőhíd volt az Észak-Queenslandben, a Crystal Creek felett.
Dobogó szívvel nézte meg még egyszer a képet, és az emlék visszatért. Egy szeptemberi
szombaton elvitte Maryt motorral a Mount Specre. A kanyargós út a kőhídon át vezetett
tovább Paluma felé, ahol egy lejtős réten piknikeztek.
 Egy öreg gyapjútakarón heverésztek, és olasz ínyencségekkel etették egymást. Utána
legurultak a lejtön, mint kétjátékos kisgyerek, nevettek, csókolóztak, vágytól részegen, és azt
kívánták, bárcsak olyan helyen lennének, ahol senki sem zavarhatja meg őket.
Visszafelé megálltak a kőhídon a Crystal Creek felett, hosszan nézték a csobogó vizet, és
elhatározták, hogy összeházasodnak. Már akkor is tudták, hogy titokban kell megszökniük,
mert Mary szülei nem támogatnák a tervüket.
Nyilvánvaló, hogy Mary még emlékszik rá, milyen boldogságról álmodtak egykor. Nem
felejtette el a hosszú évek alatt, amíg Ed felesége volt. Tom szúró fájdalmat érzett, és gyorsan
kiment a szobából.
A következő ajtó már Mary hálószobájába nyílott. Tágas, ízlésesen berendezett, nagyon
tiszta helyiség volt, vastag fehér berber szőnyeggel leterítve. Az ajtóval szemben nyíló
erkélyajtót régimódi fehér pamutfüggöny takarta, a fésülködőasztalon kék váza állt sárga
rózsákkal. A kék, a sárga és a zöld szín határozta meg a szobát, így a helyiség a sok elszórt
dísztárgy mellett sem keltett zűrzavaros benyomást.
A nagy, kockás takaróval leterített mennyezetes ágy láttán heves féltékenységet érzett. De
uralkodott magán, és nem gondolt bele, hogy ez Ed és Mary hitvesi ágya. Kinyitotta a
ruhásszekrényt, és a felső polcon talált egy könnyű gyapjútakarót meg egy fehér csipkés
párnát.
Lement a nappaliba, megpróbálta Maryt kényelmesebb helyzetbe hozni, majd a feje alá
csúsztatta a párnát, és betakarta. Mary sóhajtott álmában, és résnyire kinyitotta a száját.
Tom nyögve hunyta le a szemét. Alig néhány órája, hogy szenvedélyesen csókolta ezt az
ajkat. És mi lett? Mary édes, rózsás szája immár másodszor is elveszett számára.
Az igazságtalanság ólomsúllyal nyomta Tom lelkét. Miért nem fekhet Mary mellé a
kanapéra? Miért nem ölelheti át, miért nem szeretheti? Miért nem mutathatja ki a
gyengédségét és a szenvedélyét, hogy a végén biztosítsa; újrakezdhetik az életüket? Ezt a
kezdetet maga a jóisten ajándékozta nekik, hogy kárpótolja őket a sok szenvedésért.
De ezek csak ostoba álmok. Minden lépés ebbe az irányba egyetlen szóval fogalmazható
meg: házasságtörés.
Tom égve hagyta az állólámpát a sarokban, halkan végigjárta a házat, hogy lekapcsolja a
többi villanyt, és megpróbálta száműzni a szívéből a sötétséget.
Végül visszament a konyhába, telefonon hívott egy taxit, és csendben elhagyta a házat,
hogy odakint várja meg. Bezárta az ajtót, és zsebre rakta a kulcsot.

Másnap reggel Mary felhívta, amikor még a szobájában reggelizett.

– Meg akarom köszönni neked a tegnap estét – mondta az asszony bevezetés nélkül.
Tom gyorsan lenyelte a falatot.
– Nincs mit megköszönnöd.
– Sajnálom, hogy elaludtam.
– Elfogyott az erőd.
– Tényleg kedves volt tőled, hogy törődtél Ethannel, és még engem is elláttál.
– Végül a kanapén aludtál?
Mary nevetett.
– Csodálkozni fogsz, de meglepően jól aludtam. Lehet, hogy gyakrabban kellene
használnom a kanapét. Mikor megy a géped? Már féltem, hogy nem tudlak elérni.
– Elhalasztottam az utat.
– Igen? – Zavart hallgatás következett. Mary valószínűleg nem számított erre. – Sajnálom
– szólalt meg végül. – Annyira örültél, hogy hazamehetsz.
– Ed a barátom, Mary. Nem repülhetek haza anélkül, hogy meglátogattam volna.
– Nem, természetesen nem.
– Megtudtál valami újat az állapotáról?
 – Nem – sóhajtott Mary. – Csak azt tudom, hogy egy tábori kórházból hozzák, és a hosszú
útra teletömték nyugtatókkal. Tíz óra körül várják a Walter Reed Katonai Kórházba.
Valószínű, hogy nem mehetek be hozzá rögtön, de természetesen ott leszek.
– Hát persze. – Újabb hosszú hallgatás következett. Töm elképzelte, ahogy Mary
kötelességtudó feleségként súlyosan sebesült férje ágyához siet. A csészéje után nyúlt, és ivott
egy korty langyos kávét.
– Hogy érzed magad?
– Megvagyok – válaszolta Mary. – Egy kiadós alvás mindig jó orvosság.
Tom szomorúan mosolygott maga elé. Mégis, mit várt? Hogy Mary azt fogja mondani,
kétségbe van esve, amiért megint el kell válniuk egymástól?
– Le kell tennem, Tom. Még sok elintéznivalóm van.
– Magaddal viszed Ethant a kórházba, vagy elküldöd iskolába?
– Egy gyenge pillanatomban megígértem, hogy ma itthon maradhat, mert ez különleges
nap. Persze nagyon izgatott, és én már nem tudom, jól döntöttem-e. A gyerekeket különben is
megijeszti a kórház. Talán csak akkor kellene bevinnem, ha már láttam Edét.
– Igen, ésszerűbb lenne, ha először te néznéd meg.
– Igen, igazad van.
– Vigyáz rá otthon valaki? – érdeklődött Tom.
– Megkérem valamelyik barátnőmet, hogy jöjjön át.
– Ha ez megkönnyíti a dolgokat, vigyázhatok Ethanre.
Mary nem számított erre az ajánlatra, és úgy tűnt, nem is tartja helyesnek.
– Köszönöm, Tom, de már így is eleget tettél értünk.
– Miért baj, ha hasznossá teszem magam? Nem terveztem mást, és Ethannel már
egyébként is jól kijövünk. Remek kisfiú.
Újabb hallgatás.
– Mary? – sürgette az asszonyt Töm.
– Tényleg okos ötlet ez, Tom?
– Mi kivetnivalót találsz benne?
Mary megint sóhajtott.
– Ethannel néha nehéz boldogulni.
– Nem olyasvalakinek, aki megtanult terroristákkal bánni. Bízhatsz bennem.
– Nos... tulajdonképpen miért is ne? Hétfő van, mindenkinek akad dolga.
– Akkor megegyeztünk – jelentette ki Tom. – Ezennel van egy új dadusod.
– Köszönöm, Tom.
– Most, hogy maradok még pár napot, bérelek egy autót – mondta a férfi. – Amint
elintéztem, indulok hozzád.
 10. FEJEZET
Amikor Mary háromnegyed tízkor megérkezett, Susan és Frank McBride már a Walter
Reed Katonai Kórház várótermében ült. Szívélyes, de könnyes volt az üdvözlés.
Mary reszketett. Odakint nyárias meleg volt, sőt talán enyhe forróság, de a kórházban a
légkondicionáló kellemetlenül alacsonyan tartotta a hőmérsékletet. Megdörzsölte meztelen
karját, és végignézett a fényesre sikált padlón, a gondosan elosztott virágtartókon és a falon
függő, híres katonai orvosokat ábrázoló bekeretezett portrékon.
Csak arra vágyott, hogy gyorsan vége legyen a délelőttnek.
És félt. Félt a nagybeteg Ed miatt. Félt maga miatt, Ed szülei miatt, és mindenekelőtt Ethan
miatt. Vajon lesz ereje megbirkózni ezzel a nehéz és rendkívüli helyzettel?
Egy hófehér hajú orvos sietett oda hozzájuk. A nyakában sztetoszkóp lógott.
– Mrs. McBride?
Mary és Susan egyszerre állt fel.
– Igen?
– Maga biztosan McBride kapitány felesége – fordult Maryhez az orvos.
– Igen. Mary vagyok, ők pedig itt Ed szülei... Susan és Frank McBride.
– Taylor doktor vagyok.
– Hogy van a fiam, doktor úr? – kérdezte Mary anyósa ijedt hangon a rövid, udvarias
bemutatkozás után
– Még nem végeztünk el minden szükséges vizsgálatot – jött a kitérő válasz.
– De meggyógyul? – faggatta Mary.
– Figyelemre méltó férje van, Mrs. McBride. – Taylor doktor gépiesen elmosolyodott, és
Ed szüleire nézett. – A fiuk nagyon erős szervezetet örökölt. Aligha élte volna túl bárki más
mindazt, amin keresztülment. Súlyosak voltak a sérülései, sokat nélkülözött, és mindeközben
nem kapott kielégítő orvosi ellátást.
De Mary nem éne be általánosságokkal.
– Pontosan milyen sérülései vannak?
– Több csontja eltört, ami az esés miatt nem csoda, de belső sérüléseket is szenvedett.
Ezenkívül átesett több trópusi fertőzésen is, ami szintén nem csoda, tekintve, hogy sokáig volt
a dzsungelben segítség nélkül. A fertőzések jelentik a legtöbb gondot. Előfordulhat, hogy
maradandó károsodást okoznak.
– Mikor fogja tudni biztosan, hogy rendbe jön-e? – kérdezett tovább Mary. – És mikor
láthatjuk?
– Nagyon hamar, lehet, hogy pár perc múlva – hangzott a tájékoztatás.
– Hála istennek!
– De ne maradjanak túl soká! – figyelmeztette őket az orvos. – Gondoljanak arra, hogy
McBride kapitány még mindig súlyos beteg.
– Észben tartjuk - ígérte Susan.
– El tudná mondani pontosan, mi történt vele? – szólalt meg most először Ed apja.
– Csak egy részét ismerem a történetnek – kezdte Taylor doktor. – Engem elsősorban az
orvosi problémák érdekelnek, és azok súlyosak. A katonai elöljárója majd megmondja, ki az,
aki részletes felvilágosítással szolgálhat. Annyit tudok, hogy a sok szerencsétlenség mellett
szerencséje volt, amiért a helyi katonaság találta meg, nem a terroristák. De most egyvalami
fontos: hogy McBride kapitány túlélje ezt a válságos állapotot.
– Túlélje? – ismételte gyanakodva Mary. – Ugye, ez nem azt jelenti, hogy maga szerint
nincs remény?
– Az ördögbe is! – csattant fel az apósa. – Talán azért ment át ennyi mindenen, hogy a
végén feladja? Több reményt is adhatna nekünk, doktor úr!
 – Mr. McBride – emelte fel a kezét békítőleg a doktor –, csak azt ismételhetem meg, hogy
a fiuk válságos állapotban van. Természetesen megteszünk mindent, amit tudunk, hogy újra
egészséges legyen.
– Persze... persze, bocsásson meg! – mentegetőzött Frank McBride, aki már szégyellte az
előbbi kitörést. – Tudjuk, hogy a legjobb kezekben van. Köszönjük, doktor úr.

Mary fázott. Reszketett, félt, és úgy érezte magát, mintha elkábították volna. Alig tudta
elviselni a nyomást a gyomrában, és amikor lábujjhegyen bement az elsötétített kórterembe,
attól tartott, összecsuklik a lába.
Ed a nagy ágyban feküdt. Megborotválták, és az arca fakó volt, csaknem sárga. Csövek
álltak ki belőle, az egyik karjából infúzió lógott. Az ágy fejénél egy nővér állt, és ellenőrizte
az ijesztően bonyolult orvosi berendezéseket.
– Jaj, ne! – nyögött fel Susan McBride Mary mögött, és zokogva hajtotta a fiatalasszony
vállára a fejét.
– Ugyan, ugyan... nincs semmi baj... – próbálta Mary megnyugtatni az anyósát. – Nem
szabad Edet felizgatnod.
Az ő szíve is a torkában dobogott, de bátran továbbment, és az ágy mellé lépett. Gondosan
odatettek egy széket, így le tudott ülni, hogy megfogja Ed kezét.
A férje lassan kinyitotta a szemét, felismerte, és erőtlenül elmosolyodott.
– Szia! – suttogta Mary. – Isten hozott itthon.
Odahajolt hozzá, és arcon csókolta. A férfi bőre hideg volt, és érdes.
– Megcsináltam – mondta Ed. – Az volt a sorsom, hogy hazajöjjek.
Mary alig tudta visszatartani a könnyeit. Ed próbált erősnek tűnni, de látta rajta, mekkora
erőfeszítésébe kerül a gyenge mosoly is. Mindig olyan melegen mosolygott! Az egész arca
ragyogott közben, és a jó kedve mindenkire átragadt, aki a közelében volt.
Évekkel ezelőtt egyszer elárulta a titkát: ha az arcod mosolyogni akar, hagyd. Ha nem,
vedd rá!
De most túl kimerültnak látszott ahhoz, hogy kövesse az aranyszabályt. A keze rémisztően
könnyű és törékeny volt Mary tenyerében.
– Kik ezek? – próbálta kivenni a felesége mögött állók arcát.
– Mi vagyunk, kisfiam – lépett közelebb az édesanyja. A beteg fölé hajolt, és homlokon
csókolta. – Hogy érzed magad?
– Nagyon jól, anya. Örülök, hogy látlak benneteket. Válasz helyett Susan elsírta magát.
–Ne sírj, Susan! – kérte a férje elcsukló hangon.
– Ne, ne sírj! – mondta Ed is. – Nincs semmi baj. Frank óvatosan megszorította a fia kezét.
– Boldog vagyok, hogy látlak – mondta közben. – Pedig Tom Pirelli biztosított róla, hogy
halott vagy – tette hozzá rövid szünet után. Ed még halványabban mosolygott.
– Ezért nem haragudhattok rá. Én is többször halottnak hittem magam. – Lehunyta a
szemét, majd egy idő után kinyitotta. - Hol van Tom? Elhozta az órát?
– Igen – vágta rá gyorsan Mary.
Ed megkönnyebbülten sóhajtott.
– Tudtam, hogy bízhatom benne. – Összeráncolt homlokkal nézett körül. – Hol van Ethan?
– Otthon, de holnap behozom.
– Rendben. Mindenképpen látnom kell a főnököt. Hogy van?
– Remekül – biztosította Mary. – Már nagyon vár.
Ed megint lehunyta a szemét. Mary ijedten fordult a nővérhez.
– Rosszabbul van?
– Az állapota változatlan – nyugtatta meg a nővér –, de pihenésre van szüksége.
 Hosszú volt a nap a kórházban. Mary fáradtan, kezdődő fejfájással ért haza. Úgy tervezte,
hogy vesz egy forró fürdőt, aztán pizzát rendel. Ethan megörült a pizzáért, ő pedig túl
kimerült volt a főzéshez.
Amikor bekanyarodott a bejárathoz, már hallotta az elektromos fúró átható zaját. Az egyik
fenti ablakból jött. Mit jelentsen ez? Semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy egy gép robaját
hallgassa.
Mi történhetett? Tom megígérte, hogy vigyáz Ethanre. Ez többnyire annyit jelentett, hogy
mogyoróvajas szendvicseket ken neki, felolvassa a kedvenc meséit, és közben dominózik
vele. Hogyan kerül a képbe egy fúró?
Kíváncsian és kissé idegesen állította le az autót Tom divatos fekete terepjárója mellett, és
a hátsó ajtón ment be a házba. Az éles zaj csakugyan az emeletről jött. Annyira hangos volt,
hogy senki sem szólt vissza, amikor felkiabált, hogy megérkezett.
Ingerülten felment a lépcsőn, és végigviharzott a folyosón, hogy véget vessen ennek az
ostobaságnak. Közben kiterített újságpapírokon gázolt át, amelyeken különböző szerszámok
hevertek.
Végül észrevette Ethant, aki a nyitott fürdőszobaajtóban állt.
– Mit csináltok? – kérdezte szigorúan.
– Szia, anya! Segítek Tomnak. – Ethan feltartott egy apró fémtárgyat. – Én adogatom neki
a csavarokat.
– Szia, Mary! – Tom kinézett a fürdőszobából. – Jó, hogy hazaértél – nevetett villogó
szemmel.
Mary közelebb lépett, és látta, hogy az ajtót kiemelték a tokjából. És ami még rosszabb:
Tom az ingét is levette, és Mary képtelen volt megállni, hogy ne bámulja a felsőtestét. Egykor
jól ismerte a férfi testét – hogy pontos legyen, a testének minden részletét –, de közben a
mellkasa és a válla szélesebb lett, a karja izmosabb, a hasa pedig kemény és napbarnított.
Majd kicsattant az egészségtől. És ez a látvány jobban kihozta a sodrából, mint a fúró éles
hangja.
– Jellemző az ausztrál férfiakra – kiáltotta tréfásan. – Miért kell nektek meztelen
felsőtesttel rohangálni, és az izmaitokat mutogatni?
Tom összeráncolta a homlokát.
– Nem akartam összepiszkolni az ingemet.
–Akkor emlékeztetlek, hogy Amerikában vagy. Ebben az országban vannak bizonyos
öltözködési szabályok. Például nem illik ruha nélkül szaladgálni. – A falnak támasztott ajtóra
mutatott. – És miért szeded szét a fürdőszobámat?
– Az ajtó rosszul zárt – válaszolta Tom teljes lelki nyugalommal. – Ethannel megjavítjuk.
Mary már éppen szemrehányást akart tenni, de még időben rájött, hogy nincs oka rá. Töm
csak szívességet tesz neki. Ethan valószínűleg elmondta, mennyit bosszankodott az elromlott
ajtó miatt.
– Azt reméltem, elkészülünk, mire hazaérsz – próbálta megenyhíteni a férfi.
– Ed közben elaludt. Ezért jöttem korábban.
Tom elkomolyodott.
– Hogy van? Tudsz már valami pontosabbat az állapotáról?
– Amióta felhívtalak délben, nem. Az orvosok újabb és újabb vizsgálatokat végeznek, és
leginkább a veséje miatt aggódnak. Úgy tűnik, nem működik rendesen.
– Lehet, hogy művese-kezelésre lesz szüksége?
– Lehet – sóhajtott Mary, és egy pillantással jelezte, hogy nem akar többet mondani Ethan
jelenlétében.
Tom megértette a célzást, és bólintott.
– Jól van, Mary. Ed kemény fickó.
 – Igen, az. – Mary közelebb ment, hogy megvizsgálja Tom munkáját. A férfi pont abban a
pillanatban fordult meg, így meglátta a félhold alakú sebet a hátán, amely majdnem a válláig
húzódott.
– Úristen, Tom! – kiáltott fel önkéntelenül. – Hogy történt?
– Kicseréltem a zárat, és most a sarokvasakat is hozzá kell igazítanom.
– Nem erre gondolok. Mi történt veled? Hol szerezted ezt a sebet?
– Ja, azt... – Tom tétovázott. – Egy emlék Afganisztánból... két évvel ezelőttről.
Mary elszégyellte magát. Nincs joga Tom testét bámulni. Megpróbálhatja bemesélni
magának, hogy csak a seb miatt aggódik, nem az izmait csodálja, de az nem lenne egyéb, mint
önáltatás.
Tom a szétterített újságokra mutatott.
– Ne haragudj a felfordulásért, utána gyorsan rendet rakok. Még két csavar, és készen is
vagyunk. Van még egy csavarod, cimbora? – kérdezte Ethant.
– Persze, főnök. – Ethan büszkén nézett fel az anyjára. – Tom tanítványa vagyok!
Mary nem tudott ellenállni a kisfiú nyilvánvaló örömének.
– Akkor biztosan izgalmas napod volt – simogatta meg a fejét. Ethan csillogó szemmel
bólintott. Mary gyorsan elfordult. Túl közel állt a síráshoz.
– Hol találtad a szerszámokat? – kérdezte Tomot.
– Néhányat a garázsban. Ami hiányzott, azt megvettük Ethannel a vaskereskedésben.
– Te vagy a legkörültekintőbb pótmama a világon – csodálkozott Mary. – Jó lesz, ha én is
hasznossá teszem magam. Rendelek pizzát. Nincs erőm főzni.
– Nem gond – vágta rá Tom. – A vacsora már készen van.
– Tessék?
– Semmi különös... bolognai spagetti. Csak meg kell melegítened, ha készen vagy.
Mary a falnak dőlt, és meglepetten nézett a férfira.
– Őszintén, Tom, meg kell mondanom... – Mary fájó halántékára szorította az ujjait. – Nos,
mit is mondhatnék? A köszönöm a legkevesebb. Töm zavarba jött, és a sarokvasakra
összpontosított.
– Ugyan már, Mary.
– Akkor most megnézem a postafiókomat – jelentette be az asszony. – És ha elkészültök,
veszek egy jó forró fürdőt.
– Parancsára, hölgyem! Mindjárt meglesz.

Tom megtartotta a szavát. Mire Mary felfrissülve, pólóban és farmerban kijött a

fürdőszobából, az újságok és a szerszámok eltűntek. A konyhából paradicsom, bazsalikom és
oregano csábító illata áradt.
– Minek van ilyen isteni illata? – szagolt bele a levegőbe.
Tom a tűzhelynél állt, és mosolyogva fordult meg.
– Neked. Mit tettél a fürdővízbe?
– Női titok – mosolyodott el Mary.
Kicsit csalódott volt, hogy Tom időközben visszavette az ingét.
– A nagyanyád receptje alapján főzted? – kérdezte, és a tűzhelyhez lépett.
– Legalábbis igyekeztem. – Tom lejjebb vette a lángot, és letette a fakanalat. – A spagetti
könnyen odaég melegítés közben. Ezt is a nagyitól tudom.
– Jól néz ki, és az illata még jobb. Köszönöm, Tom. – A garázs felöl egyenletes, tompa zaj
hallatszott, mintha labdát pattogtatnának a betonon. – Ethan kint játszik?
Tom igent intett.
– Ma különösen élénk.
 – Úgy látom, jót tesz neki a társaságod. – Mary elhallgatott egy percre, aztán folytatta: –
Félek a holnapi kórházi látogatástól. Hogyan készítsem fel rá Ethant, hogy az apja teljesen
megváltozott?
Ed nevének említése elég volt, hogy lehűtse a derűs hangulatot.
– Ethannel beszélgettünk egy kicsit erről – nyugtatta meg Tom.
– Mit mondtál neki?
– Nem sok mindent, Csak annyit, hogy bonyolult gépeket fog látni, olyan lesz a szoba,
mint egy űrhajó belseje. És hogy az apja nagyon fáradt és kába lesz a sok orvosságtól.
– Remélem, nem ijedt meg nagyon.
Tom elhúzta a száját.
– A látogatást mindenképpen rövidre kell fogni.
– Persze. Te is jössz? Ed feltétlenül látni akar.
– Holnap bemegyek hozzá, ha az orvosok engedik.
Mary bólintott. Furcsa volt így beszélni Tommal. Mintha nem történt volna köztünk
semmi. Mintha Tom csak Ed egyik barátja lenne, akit pár napja ismert meg.
– Jót fog tenni neki, ha találkoztok – mondta végül.
– Utána szívesen elviszem Ethant az iskolába. Vagy haza, ha azt akarod.
– Nem rabolhatom folyton az idődet.
– Egy pillanat, Mary. – Tom úgy emelte fel a kezét, mint egy közlekedési rendőr. – Ed
nem jó cimborám, hanem az egyik legjobb barátom. Hadd tegyek meg érte legalább ennyit!
Így te addig maradhatsz nála, ameddig akarsz.
~– Nagyon kedves és nagylelkű tőled, de...
Hirtelen úgy érezte, egyre magasabbra tornyosulnak fölötte a hazugságok, és lassan
megfojtják. Hogyan hallgathatja el Tom elöl az igazságot? Újból rádöbbent, mennyire
becsapta. Hiszen Ethan ugyanúgy Tom fia is, ahogyan az övé. A szerelmük gyermeke, élő
bizonyítéka viharos szenvedélyüknek, amely olyan váratlan véget ért. Képtelen volt
elképzelni az életét Ethan nélkül. Ha arra gondolt, hogy Tom kimaradt a fia első éveiből,
tökéletesen át tudta érezni a férfi veszteségét.
– Ne gondolkodj ennyit! – szakította félbe a töprengését Tom. – Mondj egyszerűen igent!
Nem maradok örökre. Addig hagyd, hogy segítsek, amíg itt vagyok. Amikor Mary nem
válaszolt, felvette az autó kulcsát az asztalról.
– Akkor ezt megbeszéltük.
– Még egyszer köszönöm. – Mary fáradtan mosolygott. – És nagyon hálás vagyok a
segítségedért, Tom, hidd el.
– Elhiszem, Mary. Most megyek.
– Nem eszel velünk?
– A szállodában vacsorázom.
– De hiszen te készítetted! – Mary megfogta a főzőkanalat, és megkeverte a spagettit. – Ez
túl sok Ethannek és nekem.
Mosolyogva fordult a férfi felé, de a mosoly lefagyott az arcáról, amikor meglátta a
tekintetét.
– Nem tartom jó ötletnek – mondta Tom olyan hangon, amely elárulta, mit gondol.
Veszélyes túl sokáig együtt lenniük. Veszélyes mindkettőjükre nézve.
Ed visszatérésével nincs már számukra közös jövő. A sötét felhők megint elborították az
eget, immár örökre. Soha többé nem tör át rajtuk a napsugár.
Tom elmondhatatlanul szenvedett emiatt, ugyanúgy, ahogy ő. Ezt olvasta ki a szeméből
Mary. Képtelen volt megszabadulni ettől a sötét gondolattól.
– Gondolod, hogy a sors játszik velünk? – kérdezte tőle.
A férfi egy ideig nem válaszolt. Némán szorongatta az autó kulcsait.
 – Nem hinném, hogy egyedül a sorsot kellene hibáztatnunk – sóhajtotta végül. – Nem
vagyunk ártatlan áldozatok, akiknek soha nem volt választási lehetőségük.
– Tényleg nem? Az életem néha egy flippergolyóra emlékeztet, amely összevissza
száguldozik a gépben. Szerintem nem volt túl sok választási szabadságom.
Tom zsebre tette a kulcsokat.
– Én nem így látom, Mary – ellenkezett komolyan. – Mindent, amit tettünk, saját
felelősségünkre tettük.
– Ezt hogy érted?
– Annak idején hittél az apádnak, és hozzámentél Edhez. Egyikre sem kényszerített senki.
Ez nagyon rosszulesett Marynek.
– Te pedig feladtad, hogy kapcsolatba lépj velem. Erre is ugyanaz vonatkozik?
– Azt hiszem – ismerte el őszintén Tom.
– És mindez hová vezet? Ne haragudj, Tom. Nem kellett volna ebbe belekezdenem. Ha itt
valaki ártatlan áldozat, az szegény Ed.
Tom mozdulatlanul állt, és nem szólt semmit. Egyedül a tartásán látszott, menynyire
feszült. Az udvarról még mindig hallatszott a labda pattogása.
Mary nem vette le róla a szemét.
– Tom – kezdte újra –, remélem, nem leszel rám dühös, hogy ezt elmondom, de ha még
szabad lennék... – Könnyek szöktek a szemébe. Letörölte őket a kézfejével. – Tegnap
megtehettük volna, és bármilyen nehezen vallom be... azt kívánom, bárcsak tegnap
szeretkeztünk volna. – A hangja remegett a felindulástól. – Ez nagyon önzőén hangzik?
– Ugyan, Mary! – Tom két lépéssel mellette termett, és átkarolta. – Nem te vagy itt az
egyetlen, aki önző. Nem érzed, hogy megörülök érted? Kétségbeesésbe taszít a gondolat,
hogy elveszítelek. Mégis helyes, hogy tegnap tartottuk magunkat. Képzeld el, mennyire
bántana minket a lelkiismeret utólag!
– Igazad van. – Mary felsóhajtott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Csak az a szörnyű,
hogy már nem tudom, mi a jó, és mi a rossz. A házasságtörés rettenetesen kínozna. Soha nem
bocsátanám meg magamnak, ha megbántanám Edét, de a szívem közben azt mondja, nem
lehet bűn téged szeretni.
Tom magához szorította.
– Rettenetes ez a helyzet, de egy jó mégis van benne. Legalább nyíltak és őszinték
vagyunk egymással és Eddel szemben. Egyikünk sem vethet semmit a másik szemére. És ez
fontos, akármi történjék is a jövőben.
Nyílt és őszinte... Egyikünk sem vethet semmit a másik szemére...
Mary mintha jéggé dermedt volna belül. Tom őszintének tartja, pedig hazudott neki
Ethanről. Mennyire másképpen beszélne most, ha tudná az igazat! Szinte rohamszerű
rémülettel vonta ki magát az ölelésből.
– Mi a baj, Mary?
Az asszony képtelen volt elmondani neki. Most még nem. Holnap reggel Tom bemegy Ed
betegágyához Ethan után. Ha most elmondaná, hogy Ethan az ő fia, örökre szétzúzná a két
férfi barátságát. Márpedig Ednek nagy szüksége van Tom támogatására.
Később majd beszélni fog...
– Ne nézz így rám, Mary. Mi van veled? Mitől ijedtél meg ennyire? Istenem, mit
válaszolhatnék erre? – gondolta az asszony.
– Ed... Ed semmit sem tud a közös múltunkról. Tudja, hogy volt valaki, akihez hozzá
akartam menni, de hogy pont az ö legjobb barátja az... ígérd meg, hogy semmit sem mondasz
neki holnap!
Tom megkönnyebbülten fellélegzett. Nyilván mást is gyanított Mary viselkedése mögött.
– Természetesen nem mondok neki semmit – ígérte. – Biztos voltam benne, hogy nem tud
rólunk. És most tényleg mennem kell.
– Igen, alighanem.
Tom mosolyt erőltetett az arcára.
– Vigyázz, nehogy odaégjen a spagetti!
 11. FEJEZET
Amikor Tom másnap a kórházba ért, Maryt és Ethant sehol sem látta. Bevezették Ed
szobájába. Megrémült, amikor látta, mennyire sápadt és erőtlen a barátja. Mielőtt bejött, a
kínokra gondolt, amelyeket Ed átélt, hogy felkészüljön a látványra. De ez sem segített. Pedig
nem Ed az első bajtársa, akit sebesülten, rossz állapotban lát. Egyvalamiben mind ugyanolyan
volt: igyekeztek kisebbíteni a bajt.
Ahogy az ágyhoz közeledett, Ed kinyitotta a szemét, és egy pillanatra előtűnt az egykori
sugárzó Ed McBride-mosoly halovány árnyéka.
– Tom, öreg cimbora – suttogta –, jó, hogy itt vagy.
Tom megfogta a kezét.
– Szia, Eddie! Te aztán jól kifogtad!
– Nagyon úgy fest a dolog.
Eleresztette a kezét, és az arcán olyan üres kifejezés tűnt fel, hogy Tom megdöbbent. Ült
az ágy mellett, és várta, hogy Ed jobban legyen. Hányszor óvták meg egymást a biztos
haláltól! Vajon most is sikerülhet?
Ed hamarosan magához tért.
– Nem akarsz gratulálni? – kérdezte. – Végül is véghezvittem valamit, amit még a híres
Pirelli kapitány sem merne megkockáztatni, Harminc métert zuhantam... az esőerdő közepén.
– Tudom, Eddie. Elfelejtetted, hogy ott voltam? Le vagyok nyűgözve. Már leírtalak. Ed
McBride-nak annyi, mondtam mindenkinek.
– Megmentett a vastag lombkorona. Minket, jenkiket elég nehéz elpusztítani.
– Szerencse, hogy a katonaság talált meg, nem a terroristák.
– Egyetértünk. - Ed próbált mosolyogni. – Mit szólsz az én Marymhez?
Tom megköszörülte a torkát.
– Mary... bájos és nagyon csinos. Szerencsés vagy.
– Ugye? Az tartott életben, hogy Maryre és Ethanre gondoltam. Erről jut eszembe...
Köszönöm, hogy elhoztad az órát.
Tom biccentett.
– Találkoztál Ethannel?
– Persze, Eddie. Remek fiú. Büszke lehetsz rá!
Ed sóhajtott, és megpróbálta arrébb tenni a fejét. Annyira fájt neki a mozdulat, hogy
eltorzult az arca.
– Amit mondani akartam... Ethan az én fiam, de...
– Ne erőltesd meg magad! – kérte Tom. – Ne beszélj!
– De muszáj. Tudnod kell... hiszen eljöttél csak az óra miatt... Egyébként is talán könnyebb
lesz utána a lelkem.
Tom várt, amíg Ed kiheveri ezt a rövid beszédet, és folytatni tudja.
– Ed az én fiam, de mégsem a fiam.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Azt, hogy nem én vagyok a vér szerinti apja.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Tom.
– Tizennégy évesen mumpszot kaptam, és meddő lettem. Nem lehet gyerekem.
Tom világa pillanatok alatt összeomlott. Úgy érezte, elnyeli egy hatalmas fekete üreg...
– Amikor megismertem Maryt, Ethan másfél éves volt. Ethan ausztrál, Tom.
A honfitársad.
Tom bele sem akart gondolni Ed szavaiba. Ethan apja nem ausztrál, Ethan apja Ed! Mary
mondta volna, ha nem ő... Nem! Az ördögbe is, nem!
 – Mennyi idős is most? – kérdezte, előre félve a választól. Ethan kora eddig nem érdekelte.
Egy kisfiú az egy kisfiú, és kész.
Ed szeme becsukódott.
– Augusztusban lesz hét. Hét!
Tom a kezébe temette az arcát, és megpróbált nyugodtan, szabályosan lélegezni. Ha Ethan
jövő hónapban lesz hétéves, csak egy lehetőség van: hogy az ö fia! Hogyan hallgathatta el
ennyi évig Mary? Lehetséges ez? Ennyire rosszul ismerné?
– Hé, Tom! Valami baj van?
A férfi rájött, hogy jobb, ha nem mutatja, mennyire megdöbbent. Minden izgalom
hátráltathatja Ed gyógyulását.
– Ne vedd a szívedre – vigasztalta Ed –, Mary már nem gondol arra az ausztrálra.
Boldogok vagyunk együtt.
– Hiszek neked, Eddie. – Tom leengedte a kezét, és vakon meredt maga elé. – Hát persze,
hogy boldogok vagytok! Mary nem találhatott volna jobb férjet... ahogyan Ethan sem jobb
apát.
Ed sóhajtva kinyitotta a szemét, arcán felszabadult mosollyal. Töm kényszerítette magát,
hogy mindent elfelejtsen, és a barátjára figyeljen. Most nincs idő az önsajnálatra. Ed nem
sejtheti, micsoda vihar dúl a lelkében, hiszen az életéért küzd.
A barátjának egyre nehezebben ment az összefüggő beszéd.
– Mindketten tudjuk, Tom, Maryre nehéz idők jönnek... nagyon nehéz idők...
Segítségre van szüksége...
– Csak semmi borús jövendölés – figyelmeztette Tom. – Kemény fickó vagy... Sőt,
véghezvitted a lehetetlent. Egészséges leszel, biztos vagy ok benne!
– Talán... mégsem – rázta meg a fejét lassan Ed. – Ha tudnád, mennyire fáradt vagyok... –
suttogta magába roskadva.
Tom torka összeszorult, annyira küzdött a könnyek ellen. Megfogta Ed kezét.
– Még az unokáidnak is mesélni fogod ezt az örült történetet, amely minden alkalommal
egy kicsivel őrültebb lesz. A végén már senki sem tudja majd, harminc vagy száz métert
zuhantál – mondta bizonytalan hangon.
A barátja nem válaszolt.
– Ki fogsz tartani, haver.
Bejött egy nővér, és a beteg fölé hajolt. Valami gond lehetett, mert összeráncolta a
homlokát, és megnyomta az övén hordott csipogót.
– Sajnos mennie kell, uram – küldte el Tomot udvariasan. – Hívtam Taylor doktort.
Tom elindult, de az ajtóból visszafordult. A legellentmondásosabb érzések töltötték be a
szívét. Szinte biztos volt benne, hogy Ed még akart valamit mondani, de az ápolónő eltakarta
előle, és pár másodperc múlva megérkezett az orvos.

– Nem akarok iskolába menni!

Mary eltökéltsége odalett, amikor meglátta a fia dacos arcát. A kórház várótermében ültek
egymással szemben, két műbőrrel bevont széken.
– Ethan, kicsim... Az utóbbi két napban sem voltál. Gondolj arra, milyen jól fogsz
szórakozni! Hát nem hiányoznak a barátaid?
Ethan belesüppedt a székbe, és sötéten nézett az anyjára.
– Nem!
– De Luke-kal és Calebbel biztosan akarsz játszani.
– Nem.
Mary kezdett kétségbeesni.
– Mindig szerettél iskolába járni. Mi ütött beléd?
– Szerintem az iskola unalmas, és semmi kedvem odamenni.
 – És ha Tom elvisz a terepjáróján? Szeretnéd?
Ethan tétovázott. Sötét szemében vágyakozó kifejezés jelent meg. Az asszony
reménykedni kezdett, de hiába.
– Nem – mondta megint a fiú ugyanazzal az elutasító arccal.
– Tudom, kicsim – kezdte újra Mary –, hogy izgatott vagy apa miatt, de ö is azt szeretné,
hogy iskolába menj.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy nagyon sokszor mondta. Büszke rád, mert olyan okos vagy.
– Nem vagyok okos.
Mary meghökkent. Ethan még soha nem mondott ilyesmit.
– Miből gondolod, hogy nem vagy okos? – kérdezte tőle.
Ed dacosan elhúzta a száját, és nem nézett rá.
– Történt valami az iskolában, azért mondod?
A kisfiú idegesen előrecsúszott a széken, és mereven nézett Ed szobája felé.
– Nézd csak, anya – nyújtotta ki a kezét, – ott jön Tom!
Mary megfordult. Amikor meglátta a férfit, úgy érezte, mintha nagy tehertől szabadult
volna meg. De a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, mert a következő másodpercben
észrevette, milyen komoly a férfi arca.
Mi történhetett? Istenem, légy irgalmas!
Felugrott, és Tom elé szaladt.
– Ed rosszabbul van?
Tom, szokásával ellentétben, hallgatott. Mary még soha nem látta ilyen feldúltnak.
– Tom, mondd el, mi történt! Hogy van Ed?
– Nem tudom pontosan. – A férfi kis késéssel válaszolt, mintha nehezére esett volna
felfogni a kérdést. - Az ápolónő hívta Taylor doktort, és engem kiküldött.
– Jaj, ne! Rögtön érdeklődnöm kell utána! Te milyennek láttad?
– Fáradt volt, és nagyon gyenge. – Tom Ethanre nézett, aki Mary mellett állt.
– Azt mondtam Ethannek, elviszed az iskolába a terepjáróval. Töm bólintott. A zavart
arckifejezés helyét hideg megvetés vette át, ami nem kerülte el Mary figyelmét.
– Él még az ajánlat, ugye? – tudakolta.
Amikor a tekintetük találkozott, Marynek úgy tűnt, mintha engesztelhetetlen ellenséggel
állna szemben.
– Elviszem Ethant iskolába – jelentette ki Tom –, de valamikor a nap folyamán beszélnünk
kell. Ethan születésnapjáról – tette hozzá rövid szünet után.
Ethan születésnapjáról? Mary alig mert levegőt venni. A lába kis híján össze-csuklott.
Miről beszélhetett odabent a két férfi? Vajon a végén nélküle is kiderült az igazság?
Megütközve viszonozta a férfi pillantását. Nem volt ereje új gondokra. Ed a halállal küzd,
Ethan hirtelen nem akar iskolába menni, és most még ez is...
– Nem akarok iskolába menni! - Ethan vékony hangja mintha messzebbről jött volna. –
Nem kényszeríthetsz rá! Nem megyek!
– Ethan – kiáltotta Tom, és egy ugrással Mary mögött termett.
Az asszony megfordult, és látta, hogy Ethan a kijárat felé rohan. Tom követte. Ő is azt
akarta tenni, de a lába felmondta a szolgálatot. Remegve a falnak dőlt, és figyelte, ahogy Tom
nem sokkal a nagy forgóajtó előtt elkapja a fiát.
– Hála az égnek! – suttogta.
Tom leguggolt Ethan elé, a vállára tette a kezét, és higgadtan magyarázott neki valamit.
Mary nem értette, mit mond, de úgy látszott, a kisfiú megnyugodott. Az arcáról eltűnt a dacos
kifejezés.
Egy idő után egyezséget köthettek, mert Töm felállt, megfogta Ethan kezét, és lassan
visszasétáltak Maryhez. Az asszony aggódó arccal nézett rájuk.
 – Ethan velem jön – jelentette be Tom higgadtan.
Mary új, szinte parancsoló hangszínt vélt felfedezni a hangjában.
– Elviszed az iskolába?
– Először még tisztázunk néhány dolgot.
Semmi kétség, Töm hirtelen másképpen beszél Ethannel. Vajon mién ez a változás? És mit
akar tisztázni a fiával?
Mivel a kisfiú előtt nem kérdezhetett, meg kellett bíznia Tomban, annak ellenére, hogy
olyan furcsán beszélt Ethan születésnapjáról. Hirtelen mintha Tom nagy. anyját hallotta volna;
megbízhat az unokámban. Igazán kedves fiú,
– Felhívom Mrs. Spencert, és tudatom vele, miért késik Ethan – mondta. A kisfiú
kelletlenül ráncolta a homlokát, de miután Tomra nézett, kisimultak a vonásai. Mary fájó
szúrást érzett a szívében.
– Köszönöm, Tom. Dél körül felhívlak.
– Jó – mondta a férfi, mintha valami mellékes dologról lenne szó.
– Most mindenképpen meg kell néznem Edét.
– Remélem, nem romlik az állapota.
– Én is remélem. – Mary lehajolt a fiához, és puszit nyomott az arcára. – Ne próbálj még
egyszer elrohanni! Megígéred?
Ethan bólintott.
– Igen, anya.
– És légy kedves Tómhoz! – Szeretett volna többet mondani, de Ed pillanatnyilag
fontosabb volt. Gyorsan felegyenesedett. – Még egyszer köszönöm, Tom. Megfordult, és
elsietett Ed szobája felé.

Tom csodálkozott rajta, mennyire nyugodt maradt. Legalábbis látszólag. Halkan beszélt,
lassan ment, és kerülte a heves mozdulatokat. De a belsejében hatalmas vihar tombolt.
A kisfiú, akinek a kezét fogja, az ő fia! A közös gyermekük Maryvel. Még azt is tudta,
mikor fogant meg Ethan. Azon az estén történhetett, amikor a váratlan ítéletidő miatt
Carsonék hétvégi házában éjszakáztak. A természet tombolása annyira magával ragadta őket,
hogy átadták magukat a szenvedélynek, és nem törődtek a lehetséges következményekkel.
De az éjszaka nem múlt el nyomtalanul. Ezt bizonyítja a kicsi Ethan a szőke fürtjeivel, aki
nem akar többet iskolába menni.
Gratulálok, Pirelli kapitány! Apa lett!
Sajnos nem vonhatja felelősségre Maryt. Ed most fontosabb. Amíg Ed nem gyógyul meg,
vele kell törődnie. A saját ügyei várhatnak.
Kéz a kézben sétáltak át Ethannel a kórház mögötti árnyas parkon.
– Tetszik itt? – kérdezte a kisfiút.
Ethan bólintott.
– Leüljünk egy padra, vagy szívesebben ülnél a fűben?
– Inkább üljünk a fűre.
– Ahogy akarod. – Tom letelepedett, és egy vastag juhar törzsének dőlt. Ethan előtte
guggolt, átfogta felhúzott térdét, és mereven bámulta a talajt. – Akarsz beszélni az iskoláról?
A kisfiú hallgatott.
Tom kiválasztott egy hosszabb fűszálat, letépte, és a szájába vette.
– Te is szeretsz füvet enni? – érdeklődött.
Ethan meglepődött, és bólintott.
Tom letépett egy másik fűszálat, és odaadta neki.
– Kóstold meg ezt!
 Ethan megrágcsálta a fűszálat, majd elmosolyodott. A szeme újra csillogott. Egyszerűen
elbűvölő volt. Tom eddig csak azt látta, miben hasonlít Maryhez, de most titokban a saját
vonásai után kutatott. A végén úgy találta, hogy a szemük hasonlít a legjobban.
– Milyen a tanárnőd? – kérdezte később.
A kisfiú vállat vont.
– Savanyú?
Ethan habozott.
– Az mit jelent?
– Szigorú... rosszkedvű.
– Értem.
– Mrs. Spencer hamar feldühödik?
– Igen. Néha kiabál is velünk.
– Kiállhatatlanok a kiabálós tanárok. Minden gyerekkel kiabál?
– Igen.
– Kellemetlen.
Egy szajkó leszállt a fűbe, felcsípett egy rovart, és eltűnt a zsákmánnyal az ágak között.
Tom és Ethan elgondolkodva figyelte.
– Szerinted miért haragszik meg olyan hamar Mrs. Spencer?
Ethan nekilendült.
– Azért, mert nem tetszik neki, ahogyan rajzolok.
– Tessék? – Tom őszintén meglepődött. – De hát nagyon jók a képeid! Az egyiket a hűtő
ajtaján én is megcsodáltam.
– De rossz kezemben tartom a ceruzát.
– Melyikben?
Ethan ünnepélyesen felemelte mindkét kezét. Tom lélegzete elakadt. Finom borzongás
futott végig a hátán.
– Azaz mindkét kezeddel tudsz rajzolni? – szólalt meg rövid szünet után.
– Igen – vágta rá ragyogó arccal Ethan. Örült, hogy Tom megértette őt. – Néha az egyikkel
rajzolok és írok, néha a másikkal. Ez nem tetszik Mrs, Spencernek. Azt akarja, hogy mindenre
csak a jobb kezemet használjam, de nem tudom megszokni.
Tom elérzékenyült.
– Ez azért van, mert kétkezes vagy.
A kisfiú elgondolkodott,
– És az rossz? – kérdezte végül.
– Egyáltalán nem – bizonygatta Tom. – Nézz csak ide!
Elővett egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát a zsebéből, és jobb kezével rajzolt egy mókust.
Majd megismételte mindezt a bal kezével is.
– Hűha! – kiáltott fel izgatottan Ethan. – Te is rajzolsz mindkét kezeddel... akárcsak én!
– Pontosan.
Ethan összeráncolta a homlokát.
– És ez hogy lehet?
– Mi... mindketten ezzel a képességgel születtünk, ami cseppet sem hátrány. Sőt, ha
idősebb leszel, rá fogsz jönni, hogy egyenesen hasznos. Mindkét kezeddel tudsz például
labdát dobni, vagy labdát elkapni. A sporttársaid irigykednek majd.
– Akkor nem lesz bajom belőle?
Tom megrázta a fejét.
– Semmiképpen, fiam.
Ethan elvette a füzetet, és úgy nézte a két, mókust, mint valami remekművet. Tómnak
támadt egy ötlete.
– Tudod, mi kell neked Mrs. Spencer óráira? Egy karóra.
 – Olyan, mint amilyet apa hazaküldött veled?
– Nos, az talán túl értékes, de útközben bemehetünk egy boltba, és kereshetünk egyet
neked. Ha a jobb csuklódon viseled, mindig tudni fogod, melyik kezeddel kell írni.
Ethan a jobb csuklójára pillantott, és biccentett.
– Egy óra nem lenne rossz. Köszönöm, Tom. Ezt akartad mondani anyának... úgy értem, a
születésnapomról? Az óra ajándék a születésnapomra?
– Valami olyasmi – mosolygott Tom elégedetten.

Dél körül Ed állapota annyit javult, hogy Mary egy időre magára hagyhatta. Vett egy
szendvicset és egy kávét a büfében, és kiment, hogy keressen egy nyugodt helyet.
A szomszédos park peremén, a rózsakertben talált egy szabad padot, de az első falat után
letette a szendvicset. A híg kávé sem ízlett neki. Ezenkívül megígérte, hogy felhívja Tömőt.
Nincs értelme tovább halogatni a beszélgetést.
Idegesen beütötte a számot. Tom rögtön felvette.
– Maradj ott, ahol vagy – közölte vele a férfi. – Mindjárt odamegyek.
– Idejössz? – Mary csodálkozva nézett körül. – Mégis, hol vagy?
– Nagyjából ötven méterre mögötted. Itt vártam a hívásodat. Ethan iskolában van.
Mary sarkon fordult. Töm nagy léptekkel sietett felé. Az arca komoly volt, és zárkózott.
Mary sejtette, hogy vár még rá ma egy megpróbáltatás.
– Hogy van Ed? – érdeklődött Töm, amikor odaért mellé.
– Nincs életveszélyben, de az orvosok nem akarnak mondani semmit. Úgy tűnik, gyorsabb
javulásra számítottak.
– Az orvosok néha türelmetlenek.
– Valószínűleg. – Mary várt, amíg Tom leült mellé. – Hogy sikerült rávenned Ethant, hogy
elmenjen az iskolába? Csodát teszel ezzel a gyerekkel!
Tom megfontolta a választ.
– Tudod, miért nem akart Ethan iskolába menni? – kérdezte végül olyan hangon, amely
Maryt bírósági kihallgatásra emlékeztette.
– Biztosan azért, mert izgult Ed miatt.
– Az is szerepet játszhatott, de a tulajdonképpeni ok a tanárnője... Mrs. Spencer. Elvárja
tőle, hogy csak a jobb kezét használja íráshoz és rajzoláshoz.
– Ezt nem mondta Ethan – védekezett Mary.
Tom élesen nézett rá oldalról.
– Neked talán fel sem tűnt, hogy a fiad kétkezes?
– Nem voltam benne biztos...
– Mivel én is az vagyok, adtam neki néhány ötletet, hogyan teheti elégedetté a tanárnőt –
folytatta Töm, egyre fagyosabb hangon.
Mary feladta a bújócskát.
– Tudom, mire célzol– jelentette ki. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Magam
akartam elmondani.
– Mikor?
– Ma délután... vagy holnap...
Tom gúnyosan nevetett.
– Elég rossz időpontot választottál.
A férjed megelőzött.
– Kérlek, Tom! Legalább próbálj megérteni!
– Megpróbállak, de ez az újság nyolc évet késett.
– Nyolc éve nem tudtam elmondani. Azt hittem, áthelyeztetted magad Permbe, hogy
megszabadulj tőlem.
 – Talán tényleg ezt hitted, de képtelen vagyok felfogni, hogyan hihetted el az apádnak ezt
az egészet. És azt még kevésbé, hogyan hozhattad a világra a fiunkat anélkül, hogy legalább
megpróbáltál volna kapcsolatba lépni velem.
Mary nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Mire észrevettem, hogy terhes vagyok, már eltűntél az életemből – zokogta.
Tomot nem hatotta meg a kétségbeesése.
– És most? – faggatta éles hangon. – Péntek óta vagyok itt, azóta eltelt öt nap. Vasárnap
mesteri előadást tartottál, amellyel állítólag a szerelmedet bizonyítottad. ..
– Kérlek, ne, Tom! – könyörgött Mary. – Az nem előadás volt.
Tom arca kicsit megenyhült.
– Mégsem mondtál semmit arról, hogy van egy fiam – emlékeztette. – Tényleg azt várod,
hogy csak úgy elfogadjam, és azt mondjam, jó, rendben, én megértelek?
– Annyira sajnálom, Tom... Szörnyen sajnálom!
A férfi felugrott, mintha képtelen lenne tovább nyugodtan ülni mellette.
– Tudom, hogy ez nem szép búcsú, de én most eltűnők. Itt nincs számomra hely.
Mary is felállt.
– Ne menj, Tom! Nem tudom elviselni, hogy haragban váljunk el.
– Te nem tudod elviselni? Talán azt hiszed, nekem könnyű? Hosszú évekig hányódtam a
világban, magányos farkas voltam. És most, hogy végre hazatérnék, megtudom, hogy itt kell
hagynom egy kis Pirellit... a vér szerinti fiamat, akit pár napja ismertem meg.
– Akkor maradj – könyörgött Mary. – Maradj, és mindent rendbe hozunk!
– Mi értelme lenne? Te, Ed és Ethan... egy család vagytok. Ha maradok, mindent elrontok
– nézett rá nyíltan Tom. – Nem, Mary. Egész délután rajtunk gondolkodtam. Az lesz a
legjobb, ha visszamegyek a Föld másik oldalára, és békén hagylak benneteket.
– Ed tudja, hogy te vagy Ethan apja? – kérdezte az asszony félve.
Tom megrázta a fejét.
– Csak egy ausztrálról beszélt, akit régen ismertél. Azt hiszi, jó ideje elfelejtetted.
– Nem akarod még egyszer meglátogatni Edét?
– Nem, Mary. Mindent megtesznek érte, és a legjobb orvosság a szerető család. Csak
útjában állnék a gyógyulásának.
Mary már nem törődött vele, hogy könnyek folynak le az arcán. Rég feladta, hogy letörölje
őket. Szörnyű volt elválni Tómtól, és még szörnyűbb, hogy haragban válnak el. Ráadásul
megint egy félreértés miatt.
– Bár rögtön sarkon fordultam volna, miután átadtam Ed óráját! – mondta Tom rekedten,
majd elsietett anélkül, hogy visszafordult volna.
 12. FEJEZET
Két héttel később a postás levelet hozott Tomnak a Pirelli ültetvényre. A levél az ausztrál
védelmi minisztériumtól jött. Értesítették Tomot, hogy volt bajtársa, Ed McBride kapitány
belehalt súlyos sérüléseibe.
„Minden reményt keltően alakult” – állt a levélben. – „A törések kezdtek begyógyulni, és
úgy tűnt, csodát tesz a művese-kezelés. Az orvosok már a veseátültetésen gondolkodtak, de a
szíve egyszer csak nem bírta tovább, és a szervezete védekezőrendszere összeomlott.”
A továbbiakban megkérték Tomot, hogy repüljön Amerikába, és az ausztrál hadsereg
nevében vegyen részt a gyászszertartáson az Arlingtoni Nemzeti Temetőben.
Tom nem magától a temetéstől félt, hanem attól, ami utána jön: a fogadástól Mary
házában. Végül aztán úgy alakult, hogy a szertartás után sokáig feltartották a hadsereg
képviselői. Mire odaért Maryhez, a gyászolók már mind ott voltak, és senki sem vette észre,
hogy megérkezett.
Mary a nappali közepén állt fekete ruhában, szorosan hátrakötött hajjal, és ott fogadta a
vég nélküli részvétnyilvánításokat. Tom első pillantásra észrevette, mennyire megváltozott az
eltelt rövid idő alatt. Érettebb, de bajosabb is lett. Valahogy megszépítették a fájdalommal teli
hetek, amelyeken átment.
Valaki megérintette Tom hátát. Amikor megfordult, Susan McBride állt mögötte.
– Annyira sajnálom, hogy Ednek nem sikerült felépülnie – mondta az asszonynak az
üdvözlés után. – Nagyon megérdemelte volna.
– Legalább utoljára visszatalált hozzánk - mosolygott Ed édesanyja. – Örülök, hogy itt van,
Tom. Meg akartam köszönni a gyönyörű levelet és a virágokat. És nem csak ezt – tette hozzá
rövid szünet után –, hanem... mindent.
Tom kicsit meghajtotta a fejét. Nem egészen értette, mire céloz Susan.
– Láttam Ethant a temetésen – jegyezte meg. – Hol van most?
– Mary egyik barátnőjénél – válaszolta Susan McBride. – Ott vele egykorú gyerekekkel
játszhat.
– Jó, hogy megkímélték a halotti tortól.
– Mi is így gondoltuk. Jöjjön, Tom, üljünk le a kanapéra! Mutatni szeretnék magának
valamit.
A dohányzóasztalon nagy fényképalbum hevert. Susan kérés nélkül kinyitotta.
– Nem akar belenézni? Családi képek vannak benne.
Tomnak semmi kedve nem volt végignézni az emlékeket Mary és Ed boldog éveiről, de
nem akarta megbántani Susant, ezért úgy tett, mintha érdeklődve lapozgatná az albumot.
– Főleg az első oldalakra gondoltam. – Az asszony kinyitotta az albumot a megfelelő
résznél. – Ott vannak az első képek Ethanről.
Tom csodálkozva nézett rá, és titkos egyetértést vélt kiolvasni a szeméből. Tudja, hogy ő
Ethan apja!
– Mesélt Mary Ethanröl és rólam? – kérdezte.
– Úgy érti, arról, hogy Ethan a maga fia? – Susan mosolygott. – Mondta, de anélkül is
tudtam volna. A szeme, tudja... Le sem lehetne tagadni a hasonlóságot.
Tom hirtelen szörnyen fontosnak érezte, hogy alaposan megnézze a képeket. Kezdetben
csak sejteni lehetett a csecsemőben a mai Ethant, de aztán egyre jobban hasonlított rá.
Ahogyan az apjára is.
– Amikor másfél éves korában megismertem Ethant, a szeme már olyan sötét volt, mint a
magáé – mesélte Susan McBride. – Elbűvölő gyerek volt.
Lassan továbblapozott, hogy Tom végigkövethesse Ethan fejlődésének minden egyes
fokát. Egy fénykép a duplájára volt nagyítva. A nagyjából egyéves Ethant ábrázolta, amint
bizonytalan léptekkel az anyjához szalad. Mary a gyepen térdelt kitárt karral, hogy biztosan
elkaphassa az apróságot. Sugárzó mosolya egyszerre tükrözött boldogságot és anyai
büszkeséget.
Tom nem tudott betelni a felvétellel.
– Nagyon kedves, hogy megmutatta ezeket a képeket – suttogta rekedten. Alig tudott
megszólalni a megindultságtól.
– Maga Ethan apja, joga van hozzá, hogy lássa – válaszolta Susan. – Mary elmondta, miért
utazott rögtön haza, amint megtudta, hogy Ethan a maga fia. Tom a kezére meredt, és
hallgatott.
– Nagy megrázkódtatás lehetett hirtelen megtudni, hogy van egy fia – folytatta Ed anyja. –
Mégis volt ereje maga helyett másokra gondolni. Maga nagyon nagylelkű. Lovagias, ahogy
régen mondták.
Tom még mindig hallgatott.
– Nem is sejti, mekkora ajándék volt nekünk a fia – bizonygatta Susan, és óvatosan
megfogta Tom karját. – Ednek nem lehetett saját gyermeke, de hihetetlenül büszke volt
Ethanre.
Tom nagy nehezen összeszedte magát.
– Mindig tanulságos két oldalról látni a dolgokat – mondta végül. – Köszönöm.
– Mi köszönjük, Tom. Elvesztettük Edet, de a kisfiú, akit a sajátjaként nevelt, mindig a
családunkhoz fog tartozni... Mindegy, mit hoz a jövő.
Tom nem tudta pontosan, vár-e választ, de az asszony levette a válláról a döntést: tovább
lapozgatott.
– Ez a kép Ethan ötödik születésnapján készült. Mary és Ed aznap itt volt nálunk...
Mary nagyon kimerült. Az utóbbi hetekben álmatlan éjszakák váltották egymást
gondterhelt nappalokkal. Minden erejét felemésztette, hogy Ed életéért aggódjon és közben
lehetőleg minél kevesebbet gondoljon Tomra. Folyamatosan remény, félelem, bűntudat és
vágy között őrlődött. Mostanra ereje végére ért.
A temetés utáni fogadás megint csak nagy fegyelmet követelt. Közben a legtöbb vendég
hazament, és végre Tom keresésére indulhatott. Már a temetőben észrevette. Sötétzöld
egyenruhájában, a Special Air Services homokszínű sapkájában vonzóbb volt, mint valaha.
Röviden üdvözölték egymást, de később Töm nem ment többet a közelébe.
Mary magukra hagyta az utolsó vendégeket, és egyik szobáról a másikra járt, míg egyszer
csak meglepődve megtorpant. Tom és Ed anyja egymás mellett ült a kanapén a nappaliban,
összedugták a fejüket, és nagy egyetértésben fényképeket nézegettek.
Mary rögtön tudta, hogy csakis Ethan képei lehetnek. A szíve kétszer olyan gyorsan vert,
mint rendesen. Mit mondhatott az anyósa Tomnak?
Susan McBride felemelte a fejét, mintha megérezte volna Mary jelenlétét. Rögtön utána
Tom is felnézett. A tekintetük találkozott. Mary legszívesebben kitárt karral a nyakába ugrott
volna. Hogyan hathat rá egy másik férfi ennyire erősen, épp ezen a napon, még ha az első
szerelme volt is?
Susan gyorsan felállt.
– Elhanyagoltam a többi vendéget – szabadkozott. – Ugye, megbocsát, Tom?
Mentében biccentett Marynek, majd elhagyta a szobát.
Mary egyedül maradt a férfival. Lassan odament hozzá, és azon gondolkodott, mit
mondjon neki. A fél napot azzal töltötte, hogy barátokkal és ismerősökkel beszélgetett
anélkül, hogy egyszer is zavarba jött volna. De az egyetlen embernél, aki tényleg számít, nem
találja a szavakat. Olyan dühösen utazott el, és azóta nem is jelentkezett! Vajon még mindig
haragszik? Akkor aligha nézegetné Ethan képeit.
Amikor odaért mellé, Tom félretolta az albumot, és felállt.
– Szia, Mary!
 – Szia, Tom! – Mary alig kapott levegőt. – Nagyra becsülöm, hogy ilyen messzire
elutaztál, hogy megadd a végtisztességet Ednek.
– Szívesen tettem. Nagyon megható volt az ünnepség.
Mary bólintott.
– Furcsán hangzik, de azt hiszem, Ednek is tetszett volna.
– Ebben biztos vagyok.
Egy ideig zavart hallgatás uralkodott. Végül Töm törte meg a csendet.
– Megerőltető délelőtt áll mögötted.
– Igen. – Mary a fényképalbumra mutatott. – Te pedig megtaláltad a fényképeket.
– Ed édesanyja mutatta meg őket. Rohamtempóban pótoltam be Ethan első éveit.
– És mit szólsz hozzá?
– Látszik a képeken, hogy kezdettől fogva kedves kisgyerek volt – válaszolta Tom mosoly
nélkül. – Biztosan ezért készítettetek ennyi felvételt róla.
– Ethan mindig is jól mutatott a fényképeken – mondta az asszony, és összekulcsolt kezére
meredt.
– Fáradtnak tűnsz, órák óta talpon vagy. Miért nem ülsz le?
Mary szót fogadott. Magában azért fohászkodott, nehogy az idegei felmondják a
szolgálatot. Nem sírni, csak most nem sírni...
Tom is visszaült, jelentős távolságra tőle.
Mary megnézte a fényképet, amelyet Susan utoljára mutatott Tomnak. Ed és Ethan volt a
képen, amely egy pikniken készült egy meleg nyári napon. Ed nevetett, olyan vidáman és
felhőtlenül, ahogyan senki sem tudott rajta kívül.
– Ed tudta, hogy te vagy Ethan apja – szólalt meg halkan.
Tom összerezzent.
– Bevallottad neki?
Az asszony megrázta a fejét.
– Valószínűleg megérezte, és egy nap megbizonyosodott róla. Ethan egy látogatása után
történt, amelyen szóba jött a kétkezűség. Hogy megvigasztalja, Ed elmesélte, milyen ügyesen
használod mindkét kezed, és ezután... Hát, nem kell ahhoz Einsteinnek lenni, hogy összerakja
a dolgokat.
– Felizgatta magát?
– Ha igen, nekünk nem mutatta. – Mary a zsebkendőjét keresgélte. – Csak annyit mondott,
hogy senkit sem akart volna jobban Ethan apjának. Sőt megkért, hogy ezt mondjam el neked.
Tom alig tudott tovább beszélni.
– Nem kérdezett részleteket?
– Nem – rázta meg a fejét Mary. – Nem akart kínos helyzeteket. Jaj, Tom! Olyan jó ember
volt!
Az asszony nem bírta tovább. Forró könnyek ömlőitek végig az arcán. Tehetetlenül
leengedte a kezét, amellyel a zsebkendőt fogta.
Töm közelebb húzódott, és átölelte. Mary hagyta. Belekapaszkodott, és szívszaggatóan
zokogott.
Sokáig tartott, amíg megnyugodott, és finoman eltolta magától Tomot. Csak ültek némán
egymás mellett, nem törődve az idővel. Mindegyikük elmerült a saját gondolataiban. Mary
szólalt meg először.
– Ed jó ember volt – hangsúlyozta még egyszer. – Nem érdemeltem meg.
– Dehogynem – ellenkezett Tom. – Nagyon sokszor mondta, mennyire boldoggá teszed.
– Legalábbis megpróbáltam. – Mary megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Utána kicsivel
jobban érezte magát. – És te, Tom? Mit akart tőled Maguire ezredes? Láttam, hogy a temetés
után félrevont, hogy megbeszéljen veled valamit.
Tom bólintott.
 – Az ezredes egy új terrorista tűzfészekről beszélt, amely aggasztja a Pentagont. Azt
akarja, hogy részt vegyek a bevetésen.
– Nem! – tiltakozott hevesen Mary. – Szó sem lehet róla! Ugye, visszautasítottad? –
megragadta Tom karját. – Mondd, hogy visszautasítottad!
– Nem utasítottam vissza.
– Nem teheted ki magad megint ekkora veszélynek! Gondolj Edre! Egyébként is
leszereltél.
– A leszerelésem még nem hivatalos.
Mary elengedte, és az ölébe ejtette a kezét. Láthatóan küzdött, hogy összeszedje magát.
– De hát ott akarod hagyni a hadsereget!
Tom nem válaszolt. Áthatóan nézte Maryt, mintha a lelke mélyére akarna pillantani, hogy
kifürkéssze legtitkosabb gondolatait.
– Miért éppen te, Tom? – suttogta az asszony.
– Ismerem a környéket egy korábbi bevetésről. Fél évig voltam ott titkos ügynök, így jól
ismerem az ottani embereket és a terepet. A helyi nyelvet is beszélem.
– Biztosan van valaki más is, aki megfelel a feltételeknek. – Mary nem értette, hogyan
kockáztathatja Tom értelmetlenül az életét. – Kérlek, ne menj, Tom! Túl veszélyes.
– Nem veszélyesebb a többi bevetésnél, amelyen részt vettem.
– De hát mind veszélyes volt! – kiáltott fel Mary kétségbeesetten. Tom szemén látszott,
hogy egyre türelmetlenebb.
– Ugyan, Mary! Évek óta űzöm ezt a hivatást.
– Igen, de én nem tudtam róla. Azelőtt volt, mielőtt...
Mielőtt újra találkoztunk, és másodszorra is beléd szerettem! – fejezte be magában a
mondatot.
Vajon Töm sejti, mire gondol? Vajon elítéli, amiért itt ül mellette fekete ruhában, és nem
Ed, hanem ő jár a fejében? Lehet, hogy megvetendő, de képtelen változtatni ezen.
– Semmit sem kellett volna mondanom – jelentette ki rövid szünet után Tom. –
Már így is túl sok mindenen mentél keresztül.
– Pontosan erről van szó, Tom. Veled is megtörténhet az, ami Eddel. Hogyan
kockáztathatod meg?
Tom elfintorodott.
– Ugye, nem fogadod el oknak, hogy fontosnak tartom a szabad világ védelmét?
– Nem, már nem. – Mary az egyenruha gallérjára tűzött kitüntetésekre mutatott. – Már
eleget tettél az úgynevezett szabad világért.
– Meghat, hogy így aggódsz értem. Komolyan, Mary.
– Meghat? – Az asszony elképedve nézett rá. – Meghat, hogy aggódom érted? Hát nem
tudod, hogy meghalok a félelemtől, ha megint háborúba mégy?
Kimerülten hátradőlt, és lehunyta a szemét. Tom nem akarja megérteni. Süket füleknek
prédikál.
Hirtelen új ötlete támadt.
– Talán meg kellett volna kérdeznem, nincs-e más okod is elfogadni a megbízást.
Eltekintve a vágytól, hogy megmentsd a szabad világot – fűzte hozzá jól hallható gúnnyal.
Tom előrehajolt, és a térdére könyökölt.
– Elhatároztam, hogy új életet kezdek, de szükségem van egy lélegzetvételnyi szünetre.
Először tisztába kell jönnöm néhány dologgal. Mary idegesen simította le a ruháját.
– Például velem?
– Veled is – biccentett Tom.
– Tehát már nem tudod, hányadán állsz velem. – Ez nem kérdés volt, hanem inkább
szomorú megállapítás.
– Csak azt tudom, hogy mindkettőnknek időre van szüksége.
 Micsoda ostobaság! – mondta magában Mary. Miért lenne szükségünk időre? Szeretlek,
Tom. Szerettelek jóval Ed előtt, és szeretni foglak jóval Ed után is. Számomra te vagy az
egyetlen férfi a világon, de ezt nem mondhatom el neked. Most nem.
Tomnak igaza van. Túl korai lenne közös jövőről beszélni. Akármit érez is Tom iránt, a
férjét is szerette. Ed halála hatalmas űrt hagyott az életében. Neki is idő kell, hogy
meggyászolja, és átsegítse Ethant a veszteségen. De miért kell emiatt Tomnak ekkora
veszélybe sodornia magát?
– Meddig fog tartani ez a megbízás? – kérdezte Mary.
Tom vállat vont.
– Nehéz megmondani, de nem néhány napról van szó, annyi biztos. Ha összeszámoljuk,
mennyi időbe telik az előkészítés, a tervezés és a megvalósítás, nagyjából egy év jön ki.
Egy év! Mary felállt, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, ahonnan belátta a kertet.
Egy év. Miért nem rögtön egy egész élet?
Négy évszak. Először jönnek a nyár utolsó hetei, aztán az ősz a hervadó virágokkal és a
fákról hulló színes levelekkel. A tél mintha soha nem akarna véget érni, mindent hidegbe és
sötétségbe burkol. Aztán még ki kell várni a tavaszt, és csak utána lesz újra nyár.
Mary eddig minden évszaknak megtalálta a maga szépségét, de most csak arra tudott
gondolni, hogy tizenkét hosszú hónap áll előtte. Tizenkét aggódással, bizonytalansággal teli
hónap. Tizenkét hónap, amely alatt a sors ellene fordulhat.
A magány és a hallgatás tizenkét hónapja.
Tom egy különleges egység tagja, úgyhogy nem írhat leveleket, és nem telefonálhat,
Mindennek titokban kell maradnia, ami vele kapcsolatos, A Special Air Servicesről soha nem
írnak az újságokban, és az érdeklődésre nem érkezik válasz. A saját családja sem tudhat róla
semmit.
Mary Tom felé fordult. A férfi is felkelt, és megállt a kanapé előtt. Éles tekintettel
méregette, mintha így akarná kényszeríteni, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez.
Vajon készen állok rá? – gondolkodott Mary. Valójában csak arra vágyott, hogy örökre
Tommal maradjon, de talán ez a próbaév a büntetés, amiért elvette tőle a fia első éveit.
– Mindennap rád fogok gondolni, reggeltől estig – mondta mély sóhajjal.
– Ez rám is érvényes.
– És kérlek. Tom, légy óvatos! Vigyázz magadra!
– Vigyázni fogok, megígérem! – A férfi elmosolyodott. – A bajtársaim golyóállónak
tartanak. Hogy viccelődhet ilyen komoly dologgal? Mary semmit sem érzett, csak
kétségbeesést, és Tom nem akarja megvigasztalni.
Mégis...
Mégis, valahol mélyen belül hallotta a remény halk hangját. Ha bátran kivárja, amíg Tom
újabb veszélyekkel néz szembe, a tizenkét hónap sem fog örökké tartani.
 13. FEJEZET
A benzinkutas Millaa Millaában leírta az utat Marynek a Pirelli ültetvényig. Orrhangú
kiejtése és közvetlen stílusa a múltra emlékeztette, és eszébe juttatta, milyen régóta nem járt
Queenslandben.
Megfordult, és kicsi bérelt autójával bekanyarodott a megadott irányba. A keskeny út a
nyugati irányban húzódó dombokat követte. Lankás, lapos völgyekben és köves patakágyban
végződő rétek szegélyezték.
Mary szíve gyorsabban vert, mint általában. Ideges volt, és az idegessége egyre fokozódott,
ahogyan közeledett az ültetvényhez.
– Ugyanolyan, mint Amerika – állapította meg Ethan, és kíváncsian nyomta az orrát az
ablaküveghez.
– Ugyanolyan, mint Amerikának az a része, amelyet ismersz – javította ki az édesanyja. –
Ez itt a Táblavidék, ahol sok eső esik. Ezért ilyen zöld minden.
Előzőleg meglátogatták Mary anyját Dél-Ausztráliában. Ott minden hervadt volt, és száraz.
Ethan egy fekete-fehér tehenekből álló csordára mutatott. A tehenek kitaposott ösvényen
ballagtak a fejöház felé.
– Kár, hogy Tomnak nincsenek tehenei. A teaültetvény unalmas.
– Biztosan sok állat van az ültetvényen – vigasztalta az anyja.
– És játszhatok majd velük?
– Majd meglátjuk, kicsim,
Az úttól jobbra a mezőt gondosan vágott bokrok váltották fel. Figyelj a „tea” szóra,
gondolta Mary. A következő pillanatban meglátta a táblát a szélesre tárt kapu mellett. „Pirelli
Teaültetvény” – olvasta el a feliratot.
Behajtott a birtokra vezető úton, és végigment a lenyűgöző udvarházig, amely egy domb
oldalában állt. Az épületet fehérre festett téglából emelték, és világító kék cserép fedte.
Mindkét szintet nyitott, oszlopos folyosó vette körül. Az alsó verandáról lépcső vezetett a
gyönyörű, teraszosan kialakított kertbe.
Mary az órájára nézett. Délután négy óra. Kiváló időpont! Senki sem gondolja, hogy meg
akarja hívatni magát vacsorára. És ha esetleg rosszkor jön, úgy tehet, mintha nem érne rá
sokáig, mert várják a barátai uzsonnára Cairnsban vagy Townswille-ben.
Mégsem mert egyenesen a ház előtt leparkolni. Az autóbejáró alsó végénél állt meg, egy
hatalmas diófa alatt. Megfogta Ethan kezét – inkább a maga, mint Ethan megnyugtatására –,
és gyalog tették meg a hátralévő utat.
Vajon Tom mit szól majd hozzá, hogy ilyen hirtelen megjelenik nála? Lehet, hogy túl
merésznek, vagy egyszerűen őrültnek fogja tartani.
Csak annyit tudott, hogy szüksége van Tomra. Minden nap kínszenvedés volt nélküle.
Ahogy letelt az egy év, megrendelte a repülőjegyeket, és összecsomagolt. Két hetet töltöttek
az anyjánál, ami a viszontlátás örömével telt, és most itt van.
Már majdnem elérték a bejárati ajtót, amikor éles kiáltozást hallott. Egy kislány rohant elő
a sarok mögül rövid kék ruhában.
– Nem, Steve! – sikította magas hangon. – Hagyd abba! Nem leszek elrabolt hercegnő!
Egy kalóznak öltözött kisfiú futott szorosan a nyomában. Fekete szemellenzőt és piros-
fehér csíkos homlokpántot viselt, és hevesen hadonászott egy fából faragott tőrrel és egy
kötéllel.
– Állj meg! – követelte. – Az árbochoz akarlak kötözni!
Elrohantak Mary és Ethan mellett. Látszólag észre sem vették őket. Már majdnem a túlsó
saroknál jártak, amikor hirtelen megtorpantak. Mary gyanította, hogy testvérek, alighanem
Tom bátyjának a gyerekei. A kislány fiatalabb volt, mint Ethan, a fiú nagyjából egy évvel
idősebb.
– Anya dolgozik, apa a városba ment – jelentette be kérdezés nélkül a kislány. – A nagyin
és rajtunk kívül nincs itt senki.
Mielőtt Mary válaszolhatott volna, Ethan megelőzte.
– Tom Pirellit keressük.
A kislány csodálkozva nézett rá.
– Úgy beszélsz, mint a televízióban!
– Amerikai vagyok – vágta rá büszkén Ethan.
– És hogy hívnak?
– Ethan.
– Én Frannie vagyok, ő pedig a bátyám, Steve. – A kisfiúra bökött, aki közben levette a
szemellenzőt, és megigazította a homlokpántot. – Tom bácsi nincs itthon.
– Nem tudjátok, mikor jön haza? – kérdezte Mary.
Steve vállat vont.
– Senki sem mondta.
– De azért tudjátok, hol van? Mindkét gyerek megrázta a fejét.
– Apa szerint valahol Közép-Keleten – mondta Steve –, de Tom bácsi soha nem árulja el,
hová megy.
Mary keserű csalódást érzett. Napok óta erre a pillanatra készült!
– Ez azt jelenti, hogy még a hadseregnél van?
A gyerekek bólintottak.
– És tényleg nem hallottatok róla semmit?
– Beszéljen inkább a nagyival – javasolta Frannie. – Ő biztosan többet tud mondani.
– Maryt keresi?
A szomszédasszony áthajolt a kerítésen, úgy figyelte Tomot, aki hiába csöngetett a bejárati
ajtónál.
– Igen.
– A hadseregtől jött? Akkor megmondhatom, hol van Mary.
Tom másodpercek alatt ott állt előtte.
– Ausztráliába utazott a fiával, hogy meglátogassa az édesanyját Adelaide-ben. Azt
hiszem, az valahol délen van.
– Nem hagyott itt címet?
– Nálam nem. – A szomszédasszony összeráncolta a homlokát. – Maga is Ausztráliából
jött? Talán rokon?
– Csak egy barát, Mennyi ideje ment el Mary?
– Körülbelül egy hónapja. Ha engem kérdez... nem hinném, hogy visszajön. Nagyon nehéz
volt ez az év a férje halála után. Most az édesanyjára van szüksége.
– Köszönöm a felvilágosítást – búcsúzott Tom.
Megfordult, és végigment az utcán. Mary újra Ausztráliában van. Miért nem várta meg?
Nem tudta, hogy eljön érte?
Egy idő után megállt, elővette a telefonját a zsebéből, és beütötte McBride-ék számát.
– Mrs. McBride? Itt Tom Pirelli.
– Tom! Hogy van? Honnan beszél?
– Arlingtonból. Meg akartam látogatni Maryt.
– Sajnálom, de Mary Ausztráliában van. Nem tudta?
– Nem hagyott véletlenül egy címet vagy egy telefonszámot?
– Furcsa módon nem – válaszolta Susan. – Felhívott minket Adelaide-ből, de fogalmam
sincs, ott van-e még. Nem tudja az édesanyja címét?
– Nem.
 Tom sietve befejezte a beszélgetést. Semmi sem derült ki belőle. Sajnos még Mary
anyjának az új vezetéknevét sem tudja. Pedig elhatározta, hogy mindent rendbe hoz, amint
hazaér!

A nagyi születésnapját úgy ünnepelték, ahogyan Pirelliék szerették. A verandán összetolták

az asztalokat, hogy elférjen a népes család. A fehér terítős asztalok roskadoztak a tenger
gyümölcseitől, salátáktól, tésztáktól és különböző olasz ínyencségektől.
Ezen a délutánon senki sem dolgozott. Az egész család összegyűlt: a nagyi, Tom szülei, a
bátyja, Stefano, Stefano felesége, Angéla, és a három gyerek: Steve, Frannie és Lisa. Tom
mindenkit felismert, amikor kiszállt a taxiból a ház előtt.
Két szőke fejet is felfedezett a jelenlévők között: egy nőét és egy kisfiúét. Kis híján megállt
a szívverése. Mary és Ethan!
Mary és a fia felugrott a többiekkel együtt, amikor megpillantották őt. Mary, aki a nagyi
mellett kapott helyet, viharosan átölelte az öreg hölgyet.
Ethan csatlakozott a többi gyerekhez, és kirohant velük az érkező elé.
– To-om! – kiabálták teli torokból, annyira elnyújtva a rövid magánhangzót, amennyire
csak lehet.
A férfi megállt, és Maryt nézte. Hogy kerül ide, és hogyan érte el, hogy így befogadja a
család? Csak erre gondolt, miközben a gyerekek – Ethant is beleértve – körbetáncolták, és
ölelgették.
– Viszem a zsákodat – ajánlotta fel Steve.
– Túl nehéz.
– Van egy új barátunk – szólt közbe Frannie. – Amerikai, és Ethannek hívják.
– Szia, Ethan! – köszöntötte Tom a kisfiút, de továbbra is csak Maryt látta. A kis társaság
végül elérte a teraszt, ahol folytatódott a szívélyes üdvözlés. Tom szülei, Stefano, Angela...
mindenki első akart lenni. A nagyi és Mary maradt utoljára.
– Boldog születésnapot! – mondta Tom, és átölelte a nagymamáját. – Remélem, sikerült a
meglepetés.
A nagyanyja megállíthatatlanul zokogott, ami nem volt rá jellemző.
– Annyira örülök, hogy itthon vagy, Toto – szipogta. – Mindenki nagyon aggódott. Ha
történt volna valami...
– Ugyan, mi történhetett volna? – mosolygott Tom, és Maryhez lépett. Mindenki elnémult,
vagy csak neki tűnt úgy? A világ ebben a pillanatban elcsendesedett számára.
– Szervusz, Tom! – szólalt meg Mary.
– Szervusz, Mary! – nyögte ki Tom.
– Még hogy meglepetés! – nevetett a mama elégedetten. – A miénk legalább annyira jól
sikerült!
Mintha mindenki azt várta volna, hogy átöleli Maryt, és megcsókolja. Az asszony szőke
haja csillogott a napsütésben. Az arcának olyan színe volt, mint a zsenge rózsasziromnak.
Egyszerű fehér ruhát viselt tarka virágmintával. Úgy festett, mint egy ragyogó nyári nap.
Tom szájon csókolta. Csak úgy futólag, hogy ö is alig vette észre, de a többieknek elég volt
ennyi. Nevettek, és folytatták a beszélgetést.
– Hozz még egy széket, Steve! Fausto, tölts egy pohár bort a fiadnak üdvözlésül! – kiabálta
Tom édesanyja.
Mindannyian koccintottak a hazatérő egészségére, majd visszaültek a helyükre. Tom a
nagyi és Mary közé tolta a székét.
– Remélem, nem haragszol, hogy itt vagyunk Ethannel – kezdte halkan Mary.
– Mikor érkeztetek?
– Két hete. Csak egy rövid látogatást terveztem, de az édesanyád és a nagymamád
rábeszélt, hogy maradjunk. Ethan szó szerint kivirult.
 Tom mélyen Mary barna szemébe nézett.
– Miért jöttél, Mary?
Az asszony közelebb hajolt.
– Nem bírtam tovább nélküled - suttogta.
Tom azt hitte, álmodik, de mielőtt válaszolhatott volna, a bátyja közbevágott.
– Hé, Tom, mesélj végre a kalandjaidról!
Tom nem tudta, dühös legyen-e, amiért félbeszakította, vagy hálás. Felemelte a poharat, és
rámosolygott a társaságra.
– A háborús történetek várhatnak. Ma van a nagyi születésnapja, és örülök, hogy újra
itthon lehetek.
– Mindig is jól állt neked az egyenruha – jegyezte meg az édesanyja –, de ami sok, az sok.
ígérd meg, hogy nem mégy vissza többet!
– Maradok – mondta Tom nyomatékosan. – Megígérem. Valaki adott neki egy teli tányért
a tenger friss gyümölcseivel. Alig maradt hely rajta a citromkarikáknak.
– Végig a Pirelli-féle tenger gyümölcseiről álmodtam – ismerte be nevetve a férfi. –
Vegyél a tányéromról, Mary! Már biztosan elfelejtetted, micsoda ínyencségek kerülnek elő a
tengerből Észak-Queenslandben. Később beszélünk – tette hozzá jóval halkabban.
Már késő délután volt, mire végre kettesben maradtak. Tom közben átöltözött. Farmerban
és pólóban sokkal ismerősebbnek tűnt.
– A hozzátartozóim szándékosan nem mutatkoznak – állapította meg –, de azért inkább
sétáljunk egyet!
Mary megkönnyebbülten követte.
– Az utóbbi hetekben varázslatos sétautakat találtam – mondta.
– És melyik a kedvenced?
– Legjobban a domb körül szeretek sétálni, a kis kunyhóig, ahonnan belátni az egész
völgyet. Úgy tűnik, lakatlan, és onnan a legszebb a kilátás. Tom mosolygott a maga fesztelen
módján.
– Jó választás, Mary. Akkor irány a kunyhó!
Az ösvény a teaültetvények között vezetett. Éppen olyan széles volt, hogy kényelmesen
elfértek egymás mellett. Mary szinte lángolt a várakozástól. Annyira szerette volna tudni,
hogy Tom örül-e neki! De a férfi hallgatott, és ő nem merte egyenesen megkérdezni.
– Remélem, nem volt túl nagy megrázkódtatás itt találni Ethant és engem – kezdte
akadozva.
Tom még mindig nem szólalt meg.
A kerítéshez értek, amely mögött a házikóhoz vezető út kezdődött. Tom rálépett az alsó
drótra, és felemelte a felsőt, hogy Mary át tudjon bújni közöttük. Nagy meglepetésére az
asszony tétovázott.
– Tom – kezdett bele még egyszer –, zavar, hogy idejöttem?
A férfi olyan komolyan nézett rá, hogy kezdett félni.
– Attól függ, miért jöttél - válaszolta.
– Már mondtam. Azért jöttem, mert... – Mary elhallgatott, aztán rájött, hogy csak
nyíltsággal és bátorsággal érheti el a célját. – Azért jöttem, mert még mindig szeretlek, és
hozzád akarok menni feleségül.
Alighogy kimondta, szégyenében elpirult. Gyorsan lehajolt, felemelte a ruháját, és átbújt a
nyíláson. Tom elengedte a drótot, és könnyedén átugrotta a kerítést.
Egy ideig szótlanul sétáltak egymás mellett. Tom egyszer csak megállt, elkapta Mary
vállát, és maga felé fordította. Az asszony szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéből.
– Ne nézz ilyen rémülten, Mary-Mary.
– Még szép, hogy rémülten nézek – védekezett az asszony. – Te jelentesz nekem mindent,
és néha attól félek, nem bocsátasz meg nekem Ethan miatt.
 Tom a fejét csóválta.
– Nincs jogom haragudni rád. Hiszen nem is sejthetem, milyen nehéz lehet fiatalon
gyereket várni, azzal a tudattal, hogy a gyerek apja elhagyott.
– Akkor nem haragszol?
A férfi mosolygott.
– Ilyen kedves házassági ajánlat után?
Mary megint elpirult.
– Szóval te is szeretnéd?
– Jaj, Marym! Meg fogom mutatni neked, mennyire.
Magához ölelte, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Mary-Mary – suttogta közben. – Hiba volt másodszor is elmenni. Túl hosszú volt ez az
év.
– Gyötrelem volt.
Minden újabb csók megmutatta, mennyire szeretik egymást. Minden újabb gyengédséggel
nőtt a bizonyosság, hogy hosszú tévelygés után végre célba értek.
Talán át is adták volna magukat a szenvedélynek, ott a dombon, a langyos esti szélben, ha
Tom nem tér észhez az utolsó pillanatban.
Finoman eltolta magától Maryt.
– Biztos vagy benne, hogy hozzám akarsz jönni? – kérdezte.
– Igen – súgta az asszony. – Teljesen biztos vagyok benne.
– Az én Marym! – A férfi kézen fogta, és nagy léptekkel továbbment. – Gyere velem a
kunyhóhoz! Túl régóta várunk.
– Állj! – kiáltotta kifulladva Mary. – Ebben a cipőben nem tudok olyan gyorsan menni.
– Akkor viszlek – jelentette ki Tom, és könnyedén felkapta.
– Feleslegesen fáradsz. A házikó zárva van.
Tom meg sem hallotta a kifogást, továbbsietett. Úgy cipelte Maryt, mintha pihekönnyű
lenne. Egy széllökés a völgy felöl az arcukba fújta Mary szoknyáját. Kénytelen volt két kézzel
lefogni.
– Nem törhetünk be csak úgy a kunyhóba. Az illetéktelen behatolás lenne.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Érdeklődtem egy ingatlankereskedőnél.
– Miért?
– Mert beleszerettem a kis házba – vallotta be Mary kissé zavartan. – Gyönyörű terveket
szőttem, de az az aljas tulajdonos nem akarja eladni.
– Nincs szerencséd.
Közben elérték a kunyhó mögötti gyümölcsöskertet. Elöl több sor öreg narancsfa állt,
mögötte mangó és avokádó nőtt. Az ágak között már látszott a piros tető és a szürke kémény.
A kerítésre fehér és piros folyondár kúszott fel.
– Komolyan be akarsz törni? – aggódott Mary, amikor Tom a térdével belökte a kertkaput.
– A Special Air Servicesnél szolgáltam. A betörés a szakterületem – nevetett a férfi.
– Csak volt. Töm. Most már civil vagy, és akárhogy is próbálom, nem tudom elképzelni,
hogy betörsz egy idegen házba. Kérlek, ne tedd!
– Akkor is ilyen makacs leszel, ha már házasok leszünk? – kérdezte Tom tréfásan.
– Csak ha megszeged a törvényt.
A férfi óvatosan letette Maryt, de továbbra is ölelte.
– Bízz bennem, kedvesem – kérte, és arcát az asszonyéhoz szorította. – Hát nem
emlékszel? Toto igazán kedves fiú.
Mary elnevette magát.
– Az igazán kedves fiúk tartják magukat a törvényekhez.
 – Ahogyan én is. – Tom a szabad kezével a nadrágzsebébe nyúlt, és elővett egy kulcsot.
Játékosan feldobta a levegőbe, majd ügyesen elkapta. – Vigyázat, hölgyem! Odafigyelhetne,
mit mond a kunyhó tulajdonosáról! Cseppet sem aljas, és feltett szándéka, hogy a maga
szeretője lesz.
Mary csodálkozva nézett rá.
– A tiéd a házikó?
– Most láthatod, milyen okos húzás volt engem választani. Nem csak engem kapsz meg,
hanem a kis házat is.
A bejárati ajtóhoz vezette az asszonyt, és bedugta a kulcsot a zárba.
– Átvigyelek a küszöbön? – kérdezte.
– Talán várjunk vele az esküvőig – döntött Mary, és belépett a kunyhóba. Odabent
kíváncsian körülnézett.
– Tom! – kiáltotta lelkesen. – Ez gyönyörű! Nézd a kandallót... és ezt a helyes kis konyhát!
Már most beleszerettem a fenyőfa szekrényekbe és a piros edénytartó kampókba a falon!
– Örülök neki. – Tom kinyitott egy ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő. – Akkor
vásároltam ezt a házat, amikor eldöntöttem, hogy előbb-utóbb otthagyom a hadsereget.
Szerettem volna saját otthont, közel a családomhoz, de nem az ellenőrzésük alatt. A kunyhó
megfelelőnek tűnt.
– Gyönyörű, És hihetetlenül tiszta!
– Ez Angela érdeme. Ő tartotta rendben. Mit gondolsz, megfelel az igényeinknek? Kicsi,
de felhúzhatunk rá egy emeletet... egy szobával Ethannek.
– Nagyon tetszene neki.
– Akkor egyetértesz a választásommal?
– Az nem kifejezés! – Mary nem tért magához a csodálkozástól. – Tökéletes, Tom, és a
tiéd. Ez a legfontosabb. Őszintén le vagyok nyűgözve.
– Ha kibővítjük egy emelettel, építhetünk még egy fürdőszobát, és egy szobát a babának.
– Miféle babának? – pillantott rá félénken Mary.
– A mi babánknak – vágta rá Tom olyan tekintettel, amelytől Marynek hirtelen melege lett,
mintha testes vörösbort ivott volna.
– Ó, Tom! Nagyon szeretnék még egy gyereket!
– És ezúttal mindkettőnké lesz. Kezdettől fogva.
Mary Tom vállára hajtotta az fejét.
– Sok mindent elmulasztottál Ethannél. Ha tudnád, mennyire sajnálom!
– De a jövő a miénk. – Tom a hálószobába vezette, amely meglepően nagy volt, de
egyszerűen berendezett. Az ablakból csodálatos kilátás nyílt a völgyre. A nyugati látóhatár
vörösen izzott a lenyugvó nap fényében, és a völgyekben már leszállt a szürkület, Mary nem
hitte volna, hogy valaha ennyire boldog lesz.
Tom átkarolta.
– Itthon vagyunk, Mary-Mary.
– Igen, itthon vagyunk.
A nő számára Tom ölelése volt az igazi otthon. A kunyhó, a kert és a csodás környék csak
kellemes ráadás.
– Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy velem – suttogta Tom. – Így minden értelmet
kapott.
Mary szorosan hozzásimult.
– Olyan sokáig vártunk, most mégis úgy érzem, hogy nem érdemeltünk meg ekkora
boldogságot.
– Szeretlek, Mary. Mindent megteszek, hogy boldog légy. Ezt megígérem. – Tom
belecsókolt a hajába. Az asszony megfordult, és csillogó szemmel nézett rá,
– Én is szeretlek, Tom... Jobban, mint hogy el tudnám mondani.
 – Ez lesz a feladatunk... hogy kölcsönösen boldoggá tegyük egymást.
– Így van, Tom.
Mosolyogva néztek egymás szemébe. Az ígéret, amelyet most tettek, legalább annyira
komoly volt, mint az, amelyet az oltár előtt tesznek majd.
Tom elkezdte levetkőztetni Maryt, aki tiltakozás nélkül engedte. A férfi egyik ruhadarabot
vette le róla a másik után, míg végül az asszony meztelenül állt előtte.
– Félek, hogy a terhességtől kicsit megváltoztam – szabadkozott.
– Megváltoztál? – Tom átfogta a mellét. – Gyönyörű vagy, Mary… Szebb vagy, mint
valaha.
Megcsókolta Mary mellbimbóját, mire az megremegett a vágytól.
– Sejted egyáltalán, mennyire kívánlak? – kérdezte Tom, miután ő is levetkőzött.
– Ha annyira, amennyire én téged, én vagyok a legboldogabb nő a világon – válaszolta
Mary ünnepélyesen.
Egy ideig csak álltak egymással szemben anélkül, hogy megérintették volna egymást.
Mindegyikük magába itta a másik látványát.
– Emlékszel még arra az éjszakára, amikor az utcán vártál rám a lámpa alatt? – szólalt meg
Mary.
Tom bólintott.
– Soha nem fogom elfelejteni. Láttalak egy pillanatra az ablakban, aztán mindennek vége
lett.
– Most nem kell tovább várnod.
A férfi lehúzta magával Maryt az ágyra, és végre örökre egyesültek. Csordultig telt szívvel
szerették egymást, ahogyan soha többé nem fogják, akárhányszor is szeretkeznek a következő
években.
Ez volt a kibékülés és a jutalom éjszakája. Amit a sors elvett tőlük, most végre bőkezűen
visszaadta.