Olajozottan - Anne Mather

Anne Mather: Olajozottan RKSZ 2003.6.
(c)
RKSZ 2003.6.
Anne Mather
Olajozottan
Ruth, az elkényeztetett milliomoslá ny azt hazudja á lmai férfijá nak, hogy gyermeket
vá r tő le. Mélyen hallgat ró la, hogy bá r Patrick kissé kapatosan csakugyan ná la tö ltö tte az
éjszaká t, való já ban kü lö n szobá ban aludtak. A férfi kö telesség-tudó an feleségü l is veszi
az á llító lagos kismamá t. De vajon mit szó l majd, ha kiderü l, hogy a csinos Ruth az orrá ná l
fogva vezette, és való já ban még szű z?
Anne Mather: Olajozottan RKSZ 2003.6. (c)
1. FEJEZET
Ruth azonnal kiszú rta a férfit, amint az belépett a szalonba. No persze nem mintha az
illető feltű nő en vonzó lett volna – legalá bbis semmiképp sem vonzó bb azokná l a
fiatalembereknél, akikkel Ruth egész este tá ncolt. Viszont idő sebb volt ná luk, szeme és
arcvoná sai kifejező bbek, és a bő re – tö bbi vendégéhez és az évszakhoz képest –
feltű nő en napbarnított.
A férfi megá llt Julie apja mellett a szalon kü szö bén. Talá n csak egy pillantá st akartak
vetni a mulatozó sokasá gra. Fergeteges buli volt, Mr. Stephenson azonban lá tható lag
nem élvezte a kemény rockot. Az idegen arcá ró l pedig Ruth semmit sem tudott leolvasni.
Szó , ami szó , amikor a két férfi rö viddel késő bb visszavonult, a lá ny furcsamó d
csaló dottsá got érzett.
Elindult, hogy a zsibongó tö megben felkutassa Julie-t, a bará tnő jét. Mikor megtalá lta,
félrevonta.
– Ki volt az ott, az édesapá d mellett?
– Talá n Patrick Hardy – fintorgott Julie. – Apa unokatestvére.
– Még sosem lá ttam.
– Nem is csoda. Venezuelá ban él, egy Puerto Roca nevű isten há ta mö gö tti
porfészekben. Csak évente egyszer jö n Angliá ba. Vegyész vagy fizikus, vagy valami
hasonló . Egy olajtá rsasá gnak dolgozik. Miért kérdezed?
Ruth vá llat vont.
– Csak kívá ncsi voltam.
Julie gyanakodva rá pillantott.
– Mi bajod? Meguntad Michaelt?
– Nagyon jó l tudod, hogy Michaellal csak jó bará tok vagyunk... legalá bbis ami engem
illet. Ez a Patrick viszont... – só hajtott fö l –...egészen má s.
– Mert idő sebb – á llapította meg szá razon Julie. – Harminc kö rü l lehet.
Bará tnő je a fü le mö gé simította aranysző ke tincseit.
– Ugyan, az nem kor!
– Ruth, ne butá skodj! Nem ismered a mondá st: „harminc fö lö tt ne bízz senkiben!”
Csak nem fogsz olyasvalakire szemet vetni, aki tíz évvel idő sebb ná lad?
– Egy szó val sem mondtam, hogy érdekel.
– Nem, de... bá rhogyan nézzü k is... – Julie elhallgatott.
– Hogyan nézzü k? Talá n nő s?
– Tudtommal nem. Azt hiszem, csak a munká já nak él. Angliá ban nincs is laká sa, azért
lakik ná lunk.
– É rtem – mosolyodott el Ruth. – Ne vá gj má r ilyen aggodalmas képet, Julie! Má r meg
sem kérdezhetem, ki ez az ismeretlen férfi?
Bará tnő je a fejét csó vá lta.
– Még pénze sincs, a fizetésén kívü l, természetesen.
– Na és? Nem mindegy? – vont vá llat Ruth ismét.
– Az apá dnak biztosan nem.
Joseph Farrell annakidején egy apró liverpooli ó cská sbolttal kezdte, onnan kü zdö tte
fö l magá t az orszá g egyik legnagyobb élelmiszer-ü zletlá ncá nak tulajdonosá vá . Mindig is
a pénzszerzés volt a legfő bb életcélja, s a csalá dja szá má ra még a legjobbat is kevesellte.
Amikor a felesége tizenhá rom éve meghalt, rö viddel azutá n, hogy a csalá d Londonba
kö ltö zö tt, szeretete kizá ró lag egyetlen lá nyá ra irá nyult, s minden pénzzel teljesíthető
kívá nsá gá t való ra vá ltotta.
Ruth jellemén ez furcsamó d nem ejtett csorbá t. Bará tsá gos, jó szívű fiatal nő vé vá lt,
aki az élettő l mindö ssze annyit vá rt, hogy a tö bbi ember szeresse ő t.
– Kérlek, Julie – makacskodott Ruth –, nem azt mondtam, hogy feleségü l akarok
menni hozzá !
– Tudom, de ismerem ezt a pillantá st. Ne csiná ld!
– Mit?
– Tudod te azt nagyon jó l – felelte Julie. Az ő csalá di há ttere egészen má sként festett,
mint Ruthé. Régi angol fö ldbirtokos csalá dbó l szá rmazott, s ezért a férfiak tekintetében
jó val igényesebb volt bará tnő jénél. – Nem iszunk valamit? Egy hatalmas pohá r rumos
jeges teá ra vá gyom!
– Ha akarod. De te is tudod, mennyi alkohol van benne. É n inká bb az ü dítő nél
maradok.
– Ahogy tetszik.
– Egyébként ó riá si a parti, Julie! Ö rü lö k, hogy kijö ttem hozzá tok a hétvégére.
– Vasá rnap is itt maradsz? Akkor reggeli utá n kilovagolhatná nk.
– Szívesen, ú gysem terveztem semmit holnapra. É s ki tudja, talá n kö zelebbi
ismeretséget kö thetek ezzel a venezuelai olajszakemberrel.
– Jaj, Ruth! – Julie égnek emelte a tekintetét. – Azt hittem, má r rég elfeledkeztél
Patrickrő l.
Bará tnő je elhú zta a szá já t.
– Hogyan is tehettem volna? – kérdezte mosolyogva.
Á m mikor nem sokkal éjfél utá n lefekvéshez készü lő dö tt, komolyan eltö prengett
rajta, miért foglalkoztatja ennyire Julie apjá nak unokatestvére. Talá n az lehet az oka,
hogy a férfi annyira má s volt, mint a fiú k a bará ti kö rébő l. Mindenesetre má r elő re ö rü lt
a vasá rnapnak, amely a férfi tá rsasá gá ban hatá rozottan izgalmasnak ígérkezett.
Ruth viszonylag korá n ébredt, lezuhanyozott, majd farmerba és testre simuló

ujjatlan pó ló ba bú jt. A hozzá illő kardigá nt a dereká ra kö tö tte. Vá llig érő , sű rű hajá t, mint
mindig, most is szabadon hagyta. Még egy leheletnyi festék, és kész.
A hallban az egyik alkalmazott az estély maradvá nyait tü ntette el. Alig mú lt nyolc
ó ra, s Ruth azon tö prengett, mikor kellett ennek a szegény fiatal nő nek felkelnie, hogy
nyolc ó ra elő tt ideérjen. Julie-ékná l mostansá g jó val kevesebb á llandó alkalmazott
dolgozott, mint régen, pedig a birtok jó l jö vedelmezett. A hatalmas há z legalá bb
há romszá z éves lehetett, de nemrég a pincétő l a padlá sig fö lú jítottá k. A kandalló k
mellett most má r minden szobá ban kö zponti fű tés volt, és mindenü tt szigetelt ablakok. A
há z ó don hangulata tová bbra is megmaradt, de immá r felszerelve a modern laká sok
minden kényelmével.
A fiatal nő rá mosolygott Ruthra, aztá n tová bb ü rítette a hamutartó kat, és szedte
ö ssze a poharakat. Ruth á thaladt az elő csarnokon és a szalonon, aztá n megá llt az ó riá si
ablak elő tt, és megcsodá lta a hó takaró alatt fekvő wiltshire-i tá jat.
Mikor végü l sikerü lt elszakadnia a lá tvá nytó l, visszasétá lt, hogy megkérdezze a
szobalá nytó l, mikor szolgá ljá k fö l a reggelit. A fiatalasszony azonban kö zben eltű nt, s
Ruth ú gy dö ntö tt, egyenesen a konyhá ba megy, Má r kislá nykorá ban is gyakran
megfordult Stephensonékná l hétvégeken vagy a nyá ri szü netben, s jó l ismerte Mrs.
Morrist, a szaká csnő t.
Ú gy belefeledkezett az emlékeibe, hogy az ú ton csaknem ö sszeü tkö zö tt egy férfival.

Az illető izmos, meleg kezével utá nakapott, nehogy elessen. Segítő készen á tkarolta
meztelen vá llá t, míg a lá ny visszanyerte az egyensú lyá t.
– Elnézést kérek! – Ruth fö lnézett, és egyenest Patrick Hardy arcá ba bá mult.
Lenyű gö zték a hatá rozott arcvoná sok, s a gyomra megmagyará zhatatlan okbó l
ö sszeszorult.
– Ugyan, az én hibá m volt! Elgondolkoztam – sietett megnyugtatni a férfi, Ruth pedig
azt gondolta: milyen csodaszép, mély hangja és erő s keze van! Sajnos Patrick elengedte.
– Lá ttam magá t tegnap az estélyen. Ugye maga Mr, Hardy?
A férfi ö sszerá ncolta a homloká t.
– Ezek szerint tö bbet tud ná lam, Miss... Miss...
– Farrell, de kérem, hívjon csak Ruthnak! Julie bará tnő je vagyok.
– É rtem. Manapsá g má r nem ismerem ki magam Julie bará ti kö rében. Mikor
kü lfö ldre kö ltö ztem, ő -még bentlaká sos iskolá ban tanult.
– Hallottam, hogy Venezuelá ban dolgozik. Hosszabb szabadsá gra jö tt?
– Néhá ny hétre. – A férfi megpró bá lt elmenni mellette. – Megbocsá t?
– Hogyne.
Ruth nem szívesen hagyta eltű nni, de fogalma sem volt ró la, hogyan nyú jthatná
hosszabbra a tá rsalgá st. A férfi udvariasan biccentett, majd maga is az ablakhoz lépett,
hogy megszemlélje a téli tá jat. Az angliai idő já rá s való színű leg épp az ellentéte a
venezuelai forró égö vi klímá nak, gondolta Ruth, Vajon hogyan viseli a hideget?
Elgondolkodva megá llt a szalon kü szö bén, s egy ideig figyelte Mr. Stephenson
unokatestvérét. Magas volt, széles vá llú , nem tú l izmos, de kisportolt. Vajon milyen érzés
lenne á tö lelni, hozzá simulni? Ruth megborzongott. Mi tö rtént vele? Azért szabadult el
így a képzelete, mert szemmel lá tható lag nem érdekli a férfit?
Sarkon fordult, és elindult a konyha felé. Félú ton szembe jö tt vele a szobalá ny.
– Na végre, hogy megtalá ltam, Miss Farrell! É pp most beszéltem a szaká csnő vel. Mrs.
Morris azt kérdezi, ó hajt-e a télikertben reggelizni. Eltart még egy darabig, míg
Stephensonék is fö lébrednek.
– Mr. Hardy is fö lkelt má r – mondta Ruth.
– Szó ljak Mrs. Morrisnak, hogy két személyre készítsen reggelit?
– Miért is ne?
A lá ny a télikert felé vette az irá nyt, s az elő csarnokbó l egy ú jsá got is magá val vitt.
Odaá t aztá n letelepedett egy napfényben fü rdő , kényelmes fonott karosszékbe, s
á tfutotta a vasá rnapi lap fő címeit. Titokban persze arra vá rt, hogy Patrick Hardy
csatlakozzon hozzá . Mikor a férfi végre megérkezett, ú gy tett, mintha észre sem venné.
– Jó reggelt! – ü dvö zö lte Patrick, és leü lt mellé.
Ruth meglepetést színlelt, majd ö sszehajtogatta az ú jsá got. Idő kö zben a szobalá ny is
megérkezett egy teli tá lcá val. Patrick jó leső en nekilá tott a reggelinek, a lá ny viszont
beérte egy pirító ssal és egy csésze ká véval.
Végü l a férfi is elérkezett a reggelit zá ró narancslekvá ros pirító shoz, Ruth pedig
homlokrá ncolva nézegette félig ü rített csészéjét. Julie-ék csak nescafét tartottak – ha
legalá bb még cappuccino lett volna!
– Nekem sem ízlik a ká vé – szó lalt meg Patrick, mintha csak olvasna a lá ny
gondolataiban. Megtö rö lte a szá já t egy szalvétá val. – Sajnos má r egészen hozzá szoktam
a venezuelaihoz.
Ruth felfigyelt.
– Az ottani teá t viszont ö ssze sem lehet hasonlítani az angollal. Ezért, ha itthon
vagyok, csak teá t iszom – folytatta. Ú jabb csészével tö ltö tt, és rá pillantott a lá nyra,
akinek ezú ttal feltű nt, hogy a férfi szeme nem is barna, mint ahogy sö tét bő rszíne alapjá n
feltételezte volna, hanem szü rke, s hogy Patrick hihetetlenü l á tható pillantá sokkal
méregeti ő t. Mivel kényelmetlenü l érezte magá t, gyorsan magá hoz ragadta a szó t.
– Má s dél-amerikai orszá gokban is já rt, Mr. Hardy?
– Hogyne, tö bben is. Persze néhá ny helyre még szeretnék elmenni, példá ul a
Tű zfö ldre, amely félig Chiléhez, félig Argentíná hoz tartozik. Nagyon érdekel ezeknek az
orszá goknak a tö rténelme is.
– Maga tö rténész?
A férfi elmosolyodott.
– Nem, vegyész vagyok. Ez viszont nem tart vissza attó l, hogy a szabadidő mben a
régi korok szépségeit kutassam.
– Sajnos az iskolai tö rténelemó rá n nagyon keveset tanultunk Venezuelá ró l. Csak arra
emlékszem, honnan kapta a nevét. Ha jó i tudom, Kolumbusz Kristó f fedezte fö l, és az
indiá nok cö lö pkunyhó i Velencére emlékeztették.
Patrick belekortyolt a teá já ba.
– Há t, majdnem. Az orszá got való ban Kolumbusz fedezte fel 1498-ban. A nevét
viszont egy má sik spanyoltó l, Alonso de Ojedá tó l kapta. Neki jutott eszébe Velence a
tengerre épü lt cö lö phá zakró l. A „Venezuela” elnevezés Kis-Velencét jelent. Tudta, hogy
az első spanyol telepü lés az egyik venezuelai szigeten, Cubaguá n épü lt?
– Nem, nem tudtam.
– Elő szö r kaló zok laktá k.
– De érdekes! – Ruth egész nap elhallgatta volna Patrick kellemes, mély hangjá t. – É s
maga hol dolgozik, má rmint milyen terü leten? Ott is tró pusi az idő já rá s, és az utca végén
má r az eső erdő kezdő dik?
– Ná lunk a tá borban viszonylag szá raz és forró a klíma, bá r egy hatalmas tisztá s
kö zepén fekszik. Az eső erdő egy-két ó rá nyira van tő lü nk. Ott á llandó an
kilencvenszá zalékos a levegő pá ratartalma, s mindig harminc fok fö lö tti a hő mérséklet.
– Ha ilyen mostohá k a kö rü lmények, miért él Venezuelá ban?
– Mint mondtam, nem lakom kö zvetlenü l az erdő ben. Gyakran já rok ü zleti ü gyben
Maracaibó ban, az orszá g má sodik legnagyobb vá rosá ban is, és a há zakban
természetesen van klímaberendezés.
– Tehá t az orszá g nem is annyira elmaradott, mint az ember gondolná ?
– Ugyan, dehogy! Amió ta a mú lt szá zad hú szas éveiben fekete aranyat talá ltak,
nagyot fejlő dö tt a gazdasá g, fő leg az elmú lt harminc évben.
– Fekete aranyat?
– Igen, kő olajat. – Patrick letette a csészéjét. – É s maga, Ruth, Londonban él?
– Igen.
– Mikor megy vissza?
– Való színű leg ebéd utá n. Ma délelő tt még kilovagolunk Julie-val. – A lá ny
elmosolyodott. – Szokott lovagolni, Mr. Hardy?
– Ha van rá lehető ségem.
– Akkor jö jjö n velü nk! – Ruth há tra tolta a székét.
Patrick lá tható lag fontoló ra vette, hogy elfogadja-e a meghívá st, s a lá nynak, míg a
vá laszra vá rt, megló dult a szíve.
– Nem hiszem, hogy Julie ö rü lne az ö tletnek – mondta a férfi végü l.
– Na és? Nem mindegy? – vá gta rá Ruth.
– Nem, nem egészen. – Patrick az ü vegfal felé fordult, a lá ny pedig durcá san
beharapta a szá já t. Az ismerő s fiú k kapva kaptak volna a lehető ségen, hogy a
tá rsasá gá ban lehessenek, ez a Patrick Hardy viszont lá tható lag észre sem veszi. Vajon
miért nem? Talá n inká bb a venezuelai szépségekre bukik? Hiszen Julie azt mondta, csak
a munká já nak él. Lehet, hogy tévedett? Ö nkéntelenü l felsó hajtott.
– Mi a baj? – kérdezte Patrick. – Mérges rá m, amiért elutasítottam a meghívá st?
Itt a nagy lehető ség!
– É s ha igen? – kérdezett vissza.
Patrick megvakarta a fü lét, majd elnéző mosollyal így vá laszolt:
– Akkor természetesen bocsá natot kellene kérnem.
Ruth nem tudott megszabadulni attó l az érzéstő l, hogy a férfi szó rakozik rajta, s ettő l
csak még inká bb haragra gerjedt. Mielő tt azonban vá laszolhatott volna, bejö tt a
szobalá ny, hogy leszedje az asztalt.
– Miss Julie felkelt má r? – kérdezte tő le. – Ki akartunk lovagolni.
– Egy ó rá ja vittem neki á gyba a reggelit. Nagyon rosszul érezte magá t, azt mondta,
rettenetesen fá j a feje. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen á llapotban képes volna
lovagolni, kisasszony.
– Akkor most rö gtö n fö lmegyek hozzá . – É s Patrickre egy pillantá st sem vetve
elhagyta a télikertet. Még mindig zsö rtö lő dö tt magá ban, mikö zben kettesével vette a
fokokat Julie szobá ja felé. Halkan bekopogott az ajtó n.
– Szabad!
Ruth belépett.
– Há t itt vagy! – kiá ltotta Julie boldogan. – Má r tö bbszö r is hívtalak a szobá dban, a
belső vonalon. Sajnos nem mehetek lovagolni, elég rosszul érzem magam.
– Mondtam, hogy ne igyá l olyan erő s koktélokat.
– Kérd meg Michaelt, hogy kísérjen el! Szívesen kö lcsö nadom neki a lovamat.
– Alig hiszem, hogy ebéd elő tt kikecmereg az á gybó l.
– Nem baj, legfeljebb egyedü l megyek.
– De ú gy nem olyan izgalmas! Lehet, hogy ebédig én is rendbe jö vö k. Lassan má r
hatnak a fá jdalomcsillapító k.
– É n inká bb annak ö rü lnék, ha rendesen kipihennéd magad. Akkor délutá n
elmehetü nk valahova. Addig meg csak eltö ltő m valahogy az idő t.
– Remek!
Mikor kilépett Julie szobá já bó l, Patrick épp szembe jö tt vele a folyosó n.
– Nos, mi a helyzet?
– Julie rosszul érzi magá t, ú gyhogy délig á gyban marad.
– É s maga még mindig lovagolni akar?
– Há t persze!
– Akkor magá val tartok.
Ruth mélyet lélegzett.
– Nagyszerű !
– Az istá lló ná l talá lkozunk.
– Rendben.
Fél ó rá val késő bb má r nyeregben ü ltek, és végiggaloppoztak a hó fö dte mező kö n.

Mikor egy kis erdő hö z érkeztek, ahol az á gak tú l alacsonyan nő ttek ahhoz, hogy
elférjenek alattuk, leszá lltak a ló ró l, és kantá ron vezették tová bb az á llatokat. Egy ideig
csö ndben baktattak egymá s mellett.
– Milyen szép a tél az idén! – só hajtott fel végü l Patrick. – Venezuelá ban sohasem
lá thatok havas erdő t, befagyott folyó kat. El sem tudja képzelni, mennyire vá gyik az
ember a télre a tró pusokon.
– Az első hó itt is csak két hete esett. Meddig marad Angliá ban, Mr. Hardy?
– Kö rü lbelü l hat hétig. Miért? – Ruth érezte, hogy elpirul.

– Csak megkérdeztem. Lenne kedve egyszer ná lunk ebédelni?
– Igazá n kedves – felelte Patrick, de hogy ez igent vagy nemet jelent-e, azt nem á rulta
el.
Most kü lö nö sen mélyre nyú ló á gak alatt tö rtettek keresztü l, s Ruth megbotlott egy
gyö kérben, a haja pedig beleakadt egy tü skebokorba. A férfi azonnal letérdelt mellé,
lehú zta a kesztyű jét, és ó vatosan, tincsenként lefejtette selymes hajá t a tö visekrő l. Ujjai
idő nként végigsimítottak az arcá n, s Rutht minden egyes alkalommal kéjes borzongá s
já rta á t. Végü l Patrick segített neki fö lá llni.
– Kö szö nö m szépen – mondta a lá ny. – Nem is tudom, maga nélkü l mire mentem
volna.
– Nem?
Ruth meglepetten fö lnézett.
– Mit akar ezzel mondani?
A férfi elfordult, fö lemelte a lovak kantá rjá t.
– Csupá n annyit, hogy maga az a fajta nő , aki nem riad vissza egy kis balesettő l, ha az
érdekei ú gy kívá njá k,
– Hogy érti ezt?
Patrick elő vette a zsebébő l a kesztyű jét.
– Maga valamiért fel akarta hívni magá ra a figyelmemet – mondta hű vö sen. - Hogy
miért, azt ne tő lem kérdezze.
– Hogyan merészel...?!
– Megkér, hogy lovagoljak ki magá val – folytatta zavartalanul a férfi – ső t, még meg
is hív az otthoná ba, holott alig két-há rom ó rá ja ismerjü k egymá st. É s amikor nem sikerü l
lépre csalnia, megpró bá lkozik a vilá g legő sibb trü kkjével: eljá tssza a bajba jutott gyenge
nő t. Azt hittem, a mai lá nyok má sok.
– Csak nem képzeli, hogy szá ndékosan botlottam bele abba a hü lye gyö kérbe, és
gabalyodtam bele a bokorba, hogy maga aztá n jó l megmenthessen?
– Miért, nem így tö rtént?
– Há t persze, hogy nem! – Ruth kirá ntotta a kezébő l a lova gyeplő jét, megmarkolta a
nyeregká pá t, és fö llendü lt a ló ra. Aztá n megsarkantyú zta az á llatot, és nekiiramodott.
Rá hasalt a ló há tá ra, hogy az á gak ne csapjanak az arcá ba.
2. FEJEZET
Mire Ruth visszatért a há zhoz, a tö bbiek má r rég megebédeltek. Julie izgatottan vá rta
az elő csarnokban.
– Hol voltá l ilyen soká ig? Má r aggó dtunk érted!
– Bocsá nat* – Ruth mosolyt erő ltetett az arcá ra. – Jó l elment az idő – tette hozzá
magyará zatképpen, és remélte, hogy Julie nem is sejti: Patrick Hardy az oka a
tá volmaradá sá nak.
– Há t, az ebéd mindenesetre má r kihű lt. Szó ljak Mrs. Morrisnak, hogy készítsen
neked egy omlettet vagy valami hasonló t?
– Ugyan, nem fontos! – Ruth kibú jt a vastag dzsekibő l, és a lépcső korlá tra akasztotta,
hogy késő bb fö lvigye a szobá já ba. – Majd bekapok egy szendvicset a konyhá ban. -
Megkö szö rü lte a torká t. – A tö bbiek hol vannak?
– Anyá ék Patrickkel a kö nyvtá rban ká véznak. É n csak kijö ttem, hogy megnézzem,
hol maradsz. Patrick azt mondta, ha negyedó rá n belü l nem érkezel meg, megkeres.
– Milyen kedves tő le! – felelte Ruth, pedig magá ban egészen má st gondolt.
– Szerintem is – sietett megjegyezni Julie. – Akkor menjü nk má ris a konyhá ba! Veled
tartok. Michael ebéd utá n elkö szö nt, és visszament Londonba. Tanulnia kell az
egyetemre, valami ilyesmit mondott.
– Igen, nekem is említette – bó lintott Ruth. Kettesben á tballagtak Stephensonék
tá gas konyhá já ba. – Tulajdonképpen ö rü lö k is neki, hogy elment. Néha nagyon fá rasztó
tud lenni.
Mrs. Morris épp a tű zhelyt tisztította, de azért szívesen vá llalkozott a
szendvicskészítésre. Még ká véval is megkíná lta a lá nyokat. Há rmasban leü ltek a
konyhaasztalhoz beszélgetni, á m a szaká csnő csakhamar elszunnyadt a kö tése fö lö tt.
Mindent ö sszevetve olyan meghitt, otthonos hangulat uralkodott a finom meleg
konyhá ban, hogy Ruth nemsoká ra megnyugodott, holott alaposan felkavarta a délelő tti
eset. Persze Julie-nak egy szó t sem szó lt az egészrő l.
– Itt maradsz éjszaká ra? – kérdezte most a bará tnő je.
A lá ny eredetileg legkéső bb a ká vé utá n fel akart kerekedni, hogy visszautazzon
Londonba, de má r kezdett alkonyodni. Télen nem szívesen vezetett sö tétben az
orszá gú ton.
– Miért ne? Csak szó lok apá nak.
– Remek.
Utá na sétá ltak egyet, és az Old Millben, egy kö zeli étteremben megteá ztak. Ruthnak
csak akkor jutott eszébe, milyen kényes helyzetbe hozta magá t, amikor má r a
vacsorá hoz ö ltö zkö dö tt. Végü l is Patrick Hardynak azt mondta, ma hazamegy Londonba.
A férfi reggeli megjegyzése alapjá n biztosan azt fogja gondolni, hogy miatta maradt itt.
Ruth fel-alá já rká lt a vendégszobá ban, és azon tö prengett, kimentse-e magá t a
vacsorá ró l. Késő bb viszont elvetette az ö tletet. Ő aztá n nem futamodik meg! Lemegy
szépen vacsorá zni, és megmutatja ennek a Patrick Hardynak, hogy egy fikarcnyit sem
érdeklő dik irá nta! Titokban viszont épp abban reménykedett, hogy ezzel megtö rheti a
férfi ellená llá sá t.
Az egyetlen gond az volt, hogy nem hozott magá val elég ruhá t. Hiszen csak egy
éjszaká ra érkezett. Az elő ző este viselt koktélruhá tó l eltekintve csak farmert és puló vert
csomagolt, azt meg nem veheti fel a vacsorá hoz. Kérjen kö lcsö n Julie-tó l? Má srészt
viszont Patrick talá n nem lá tta ő t tegnap, nem tudhatja tehá t, mi volt rajta. A fekete
kisestélyi szépen kiemelte fehér bő rét, selymes sző ke hajá t, s a kivá gá s hangsú lyozta
gö mbö lyű mellét. Ruth nem teketó riá zott tová bb: belebú jt a ruhá ba, és elhatá rozta, hogy
fittyet há ny a férfira.
Á m a szalonba menet, ahol Julie szü lei szoká s szerint a vacsora elő tti sherryjü ket
ittá k, izgalom fogta el. Patrick Hardyt is ott talá lta, s rö gtö n eszébe jutott, hogy a férfi
most biztosan azt hiszi: elő re megrendezte a belépő jét. Végtére is elég feltű nő en
kicsinosította magá t. Julie édesanyjá ra irá nyította a tekintetét, nem nézett Patrick felé.
Mrs. Stephenson, aki nem tudta, hogy ő k ketten má r ismerik egymá st, magá hoz
intette Rutht, hogy bemutassa neki a férje unokatestvérét. A sö tét ö ltö nyt viselő Patrick
vonzó bb volt, mint valaha, és a jelek szerint csö ppet sem érintette kínosan a helyzet.
– Má r talá lkoztunk Ruthszal – jelentette ki egyszerű en. – Ma együ tt reggeliztü nk.
– Ú gy van – helyeselt a lá ny, és zavartan kitért Julie anyjá nak meglepett pillantá sa
elő l.
Mrs. Stephenson mosolyogva biccentett.
– Szó val mindketten korá n kelő k vagytok?
– Az má r igaz – mosolygott vissza Patrick.
Marion, Julie édesanyja a lá nyt is megkíná lta sherryvel, majd mindannyian á tmentek
a szomszédos ebédlő be. Az asztalná l szerencsére nem akadozott a tá rsalgá s. Ruth a
tö bbiekkel együ tt élvezettel hallgatta Patrick dél-amerikai tö rténeteit. Csak késő bb
ébredt rá , hogy való já ban mérgesnek kellene lennie a férfira.
Mikor egyszer fö lnézett, észrevette, hogy Patrick elgondolkozva bá mulja ő t.
Pillantá suk talá lkozott, Rutht szinte megbaboná zta a szü rke szempá r. Mikor aztá n Julie
apja megszó lította a férfit, elmú lt a vará zs. Ez az egyetlen pillanat azonban elegendő volt
arra, hogy a lá nyon ismét végigfusson az a bizonyos megmagyará zhatatlan borzongá s.
Vacsora utá n visszatértek a szalonba teá zni, Mrs. Stephenson kiment a konyhá ba,
hogy beszéljen a szaká csnő vel, Ruth és Julie a kanapéra telepedett, a férfiak pedig az
ablak mellett á llva élvezték a szépen kivilá gított éjjeli kert lá tvá nyá t, és az á llattartá sró l
beszélgettek.
– Nem is mondtad, hogy Patrickkel reggeliztél – sú gta Julie bará tnő je fü lébe.
Ruth á rtatlanul pislogott vissza rá .
– Teljesen megfeledkeztem ró la!
– Ugye tudod, hogy nem hozzá d való ?
– Há t persze, hogy nem. – Ruth elhatá rozta, hogy nem beszél kü lö nö s gondolatairó l.
Julie-t azonban nem tudta megtéveszteni.
– Tegnap este még egészen odavoltá l érte! – jegyezte meg csú fondá rosan felvont
szemö ldö kkel.
– Ne butá skodj!
Ebben a pillanatban visszatért Mrs. Stephenson, és egy magazinnal a kezében leü lt a
két lá ny mellé. Rutht kissé feszélyezte a jelenléte, de Julie mamá ja lá tható lag teljesen
elmerü lt az olvasá sban.
– Csak annyit akartam megtudni, hogy kicsoda, hisz mondtam má r!
Bará tnő je kipirult arca lá ttá n Julie-t ú jra elfogta a kétely, de ő sem akart nyíltan
rá kérdezni a dologra az anyja elő tt.
– Menjü nk á t a kö nyvtá rba zenét hallgatni! Ott zavartalanul beszélhetnénk.
– Jó ö tlet! – pattant fö l Ruth.
Erre Mrs. Stephenson is felnézett.
– Má r mentek is?
– Csak a kö nyvtá rba, anya. Megmutatom Ruthnak az ú j CD-imet, ha nincs ellene
kifogá sotok.
– De há t ú gyis olyan ritká n vagy itthon! – Mrs. Stephenson a homloká t rá ncolta. –
Miért nem itt hallgattok zenét? Csak ne hangosítsd fel annyira! – A két férfi felé nézett. –
Kü lö nben is ö rü lnék neki, ha beszélgetnétek egy kicsit a vendégü nkkel. Ha idehozod a
CD-ket, Julie, én elvonszolom Patricket apá dtó l. Szegény biztosan halá lra unja má r
magá t. Tudod, hogy apá d ó rá kig képes beszélni a gazdasá gá ró l.
Julie felsó hajtott, és Ruth sem talá lta tú lzottan lelkesítő nek a kilá tá sokat. Most aztá n
lő ttek a kellemes beszélgetésnek.
– Há t jó – mondta végü l Julie —, hozom a lemezeket.
– Helyes. – É desanyja odafordult Ruthhoz. – Gyere, ü lj vissza, és meséld el, merre
lovagoltá l ma reggel!
Rö viddel késő bb Julie is visszajö tt, és berakta Anastacia ú j lemezét. Alig két szá mot
hallgattak meg, mikor hallottá k, hogy odakint megá ll egy autó .
– Majd én ajtó t nyitok! – pattant fö l Julie.
– Ki lehet az ilyen késő n? – tö prengett Mrs. Stephenson.
– Talá n Hayes szeretné megbeszélni a tá jfutó versenyt – felelte a férje.
De Julie egy fiatalembert kísért be a szalonba, akivel Ruth má r talá lkozott egyszer a
nyá ron. Peter Forrester volt az, a szomszédos birtok tulajdonosá nak a fia.
– Milyen kellemes meglepetés! – lelkendezett Mrs. Stephenson.
Peter kissé félszegen nézett kö rü l a helyiségben.
– Tulajdonképpen azért jö ttem, hogy meghívjam Julie-t egy koktélra. Nem tudtam,
hogy vendégü k van, Mrs. Stephenson. Természetesen nem is zavarok tová bb.
Julie erre olyan boldogtalan képet vá gott, hogy Ruth azonnal kijelentette:
– Ha szeretnél kettesben elmenni Peterrel valahová , nekem semmi kifogá som ellene.
– Menjü nk el négyen! – hangzott fö l ekkor mö gö ttü k Patrick Hardy baritonja. Ruth
ö kö lbe szorította a kezét, kö rmeit szinte belevá jta a tenyerébe. Semmire sem vá gyott
kevésbé, mint hogy ó rá k hosszat cseverésszen Patrick Hardyval. Mert az, hogy Julie és
Peter fő leg egymá ssal szeretne foglalkozni, még a felü letes szemlélő szá má ra is
nyilvá nvaló volt.
– Há t... én inká bb itt maradnék, Mrs. Stephenson – jelentette ki kapkodva. – Elég
fá radtnak érzem magam.
– No de Ruth, a te korodban? Ha akarod, hozatok neked egy ká vét, azzal néhá ny
ó rá ig még kihú zod.
– Nem, kö szö nö m – há rította el a lá ny, elhallgatva, hogy nem szereti a nescafét.
– Ká vézhatunk is valahol – javasolta Patrick, és odalépett hozzá juk a kanapéhoz.
Ruth haragos pillantá st vetett rá , de a férfi ezt mintha észre sem vette volna. A lá nynak
nem maradt má s vá lasztá sa, kö vette a má sik há rmat az elő csarnokba.
– Sharingben nyílt egy remek ú j kocsma – ú jsá golta Peter, míg a tö bbiek fö lvették a
kabá tjukat. – Ott ká vét is kapunk. Beeswing a neve, ismeritek?
– É n nem – mondta Patrick, mikö zben felhú zta a cipzá rt bélelt dzsekijén, amely még
jobban kiemelte széles vá llá t.
– Akkor az lesz a legjobb, ha Ruthszal utá nunk jö nnek a kocsival. Hozzá m sajnos má r
nem férnek be. Csak kétü léses az autó m.
– Semmi baj.
Ruth a bejá rat elő tt megvá rta, míg Patrick kihozza a kocsijá t a gará zsbó l. A férfi
belü lrő l kinyitotta az anyó sü lés ajtajá t, Ruth pedig beszá llt a pará nyi autó ba.
– Remélem, nem zavarja, hogy kissé szű ken vagyunk – gú nyoló dott a sofő r, mialatt
Ruth épp azon tö prengett, vajon hogyan sikerü lt a csaknem kétméteres Patricknek
bepréselnie magá t a kormá ny mö gé. – Azért já rok ilyen kis autó val, mert Londonban
nem kö nnyű parkolni. Hosszabb utakra ú gysem megyek vele, ezért béreltem épp ezt a
Minit.
– Nekem is kicsi az autó m – jegyezte meg Ruth, s kö zben azt gondolta: kit érdekel,
milyen kocsija van?
Rö viddel késő bb megérkeztek az otthonos kü lsejű téglahá zhoz, amely hatalmas,
villogó betű kkel hirdette magá ró l, hogy ő a Beeswing. A felirat alatt ó riá si neonméhecske
verdesett a szá rnyá val. A fiú k há tramaradtak, hogy bezá rjá k a kocsijukat, Ruthék pedig
elindultak az épü let felé.
– Ugye nem baj, hogy eljö ttü nk? – kérdezte aggodalmasan Julie.
– Dehogyis! – Ruth nem akarta elrontani a bará tnő je kedvét.
– Peter olyan ritká n ér rá !
– Hidd el, megértem. Betegyü k a kabá tokat a ruhatá rba?
Julie bó lintott.
A Beeswing a vá rtná l tá gasabbnak bizonyult. Tö bb bá rpulttal, ső t apró tá ncparkettel

is rendelkezett, bá r ez utó bbi tö mve volt. Patrick épp ezért azt javasolta, hogy
telepedjenek le valamelyik bá r mellé. Peter szerencsére egy idő utá n levetkő zte kezdeti
félszegségét, Patrick pedig megcsillogtatta a humorá t, ú gyhogy Ruth lassan
megnyugodott. A tö bbieknek nem tű nt fel, hogy kissé szű kszavú . Egy csésze ká vé és egy
koktél utá n még a fá radtsá ga is elmú lt.
Aztá n Patrick indítvá nyozta, hogy pró bá ljanak szerencsét a tá ncparketten. Julie és
Peter kapva kapott az ö tleten, s má r el is indultak a tá ncoló k felé. Ruth hirtelen arra
eszmélt, hogy egyedü l maradt Patrickkel. Gyorsan megfordult, és megpró bá lt elillanni a
mosdó irá nyá ba.
A férfi azonban megragadta a karjá t.
– Most meg hová megy?
Ruth elvö rö sö dö tt.
– Maga mit gondol?
– Nem vá rhat még egy kicsit?
– Tessék? – A lá ny nem hitt a fü lének. – Csak tudom, hogy mikor kell egy bizonyos
helyre mennem?
– Nem hiszem, hogy ennyire sü rgő s volna – vitatkozott Patrick, és beható an
vizsgá lgatta tá rsnő je kipirult arcá t. – Egyszerű en csak nem akar kettesben maradni
velem.
– Mi lenne, ha elengedné a csukló mat?
– Nem tudom, mert nem engedem el. Legalá bbis most még nem. Tá ncolni akarok.
Ruthnak tá tva maradt a szá ja. A vele egykorú fiú k sosem mertek volna ilyen
gorombá n viselkedni vele. Annyira megdö bbent, hogy szó tlanul hagyta, hogy a férfi a
parkettre vezesse. Ott aztá n rö gtö n magá hoz hú zta, és diszkó foxot kezdett tá ncolni – de
kínos! – holott a tö bbi pá r kü lö n-kü lö n mozgott a zene ü temére. A lá ny finoman jelezte,
hogy nem tetszik neki a stílus, á m Patrick rá sem hederített, ő pedig egy idő mú lva má r
egészen kellemesnek talá lta a tá ncot. Meg persze azt is, hogy ilyen kö zel lehet a férfihoz,
hozzá simulhat az izmos testéhez, és érezheti a szívverését. Patrick egyik keze a csípő jén
nyugodott.
– No, nem is olyan rossz, ugye? – kérdezte kis idő mú lva a férfi. Pontosabban a fü lébe
suttogta.
Ruth megrá zta a fejét.
– Nem – vallotta be kissé rekedten.
– Bocsá natot kell kérnem magá tó l.
– Miért? – A lá ny felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, de ezzel tú l kö zel

kerü lt Patrick szá já hoz, ú gyhogy inká bb megint leszegte az á llá t. – Miért akar bocsá natot
kérni?
– A ma reggel tö rténtek miatt. Attó l tartok, nagyon udvariatlan voltam.
Ruth gyomra ismét a torká ig szaladt.
– Ugyan, nem tö rtént semmi – vá laszolta, amilyen nyugodtan csak bírta.
– Akkor nagy kő esett le a szívemrő l. Má skor nem szoktam így viselkedni. De
megvolt rá az okom.
– Mégpedig? – faggató zott Ruth, és egészen belesimult Patrick ö lelésébe.
A férfi azon nyomban visszahú zó dott, vá lasza viszont ugyanolyan udvarias volt, mint
eddig.
– Megpró bá lom elmagyará zni a helyzetet. Legutó bb, mikor tö bb hétre Angliá ba
jö ttem, Marion egész idő alatt megpró bá lt ö sszehozni valami tá voli rokoná val. –
Felsó hajtott. – Azt hiszem, Celiá nak hívtá k. Helyes lá ny volt, de egyá ltalá n nem az
esetem.
– É s most arra gyanakodott, hogy én vagyok az ú jabb feleségjelö lt? – kérdezte Ruth.
Elfojtotta magá ban a csaló dá st. Ha Patrick azért viselkedett vele olyan tá volsá gtartó an,
mert el akarta ü ldö zni magá tó l, akkor való színű leg ő sem az esete.
– Pontosan. – A férfi rá mosolygott, és mintha a kelleténél mélyebben nézett volna a
szemébe. – Ma délutá n viszont Marion elmesélte, ki maga, és nagyon ostobá nak éreztem
magam.
– Mi kö ze ennek ahhoz, hogy ki vagyok? – dö bbent meg Ruth.
Patrick rá nevetett.
– Nem is sejti?
– Nem, bö kje má r ki!
– Nos, maga Joseph Farrell lá nya, azaz hatalmas vagyon ö rö kö se, aki egészen
biztosan nincs rá szorulva arra, hogy egy szegény vegyész nyaká ba akaszkodjon.
A lá ny nagyot nyelt.
– É rtem – felelte.
– É n tehá t azt javaslom, felejtsü k el a ma reggel tö rténteket, és kezdjü k elö lrő l az
egészet! Mi lenne, ha tegező dnénk?
– Miért ne?
– Kérsz még valamit inni?
– Szívesen.
Visszaü ltek a bá rhoz. Most hogy má r nem érezte ú gy, nyomá s alatt á ll, Patrick igazá n
szó rakoztató , kellemes tá rsasá gnak bizonyult. De Ruth sajnos nemigen élvezte a
helyzetet. Rettentő en feszü lt volt, minden apró sá g elterelte a figyelmét. Á m amikor
Patrick épp má sfelé nézett, lopva a férfit figyelte.
Bá r vacsora elő tt nyilvá n megborotvá lkozott, Patrick á lla má ris kissé borostá s volt.
Karcsú , mégis izmos ujjai a whiskyspohá rra kulcsoló dtak. A kisujjá n gyű rű t viselt, a
csukló já n ízléses aranyó rá t, ingujjá t fö ltű rte, ú gyhogy lá tni lehetett napbarnított alkarjá t.
Ruth akaratlanul is elmélá zott rajta, vajon az egész teste ilyen bama-e. Mikor rá ébredt,
hová vezetnek ezek a gondolatok, gyorsan az ü res koktélos pohá rra szegezte a
tekintetét. Hiszen csupá n azért vonzó dik Patrick Hardyhoz, mert annyira kü lö nbö zik a
vele egykorú férfiaktó l! Ez mindö ssze az ú jdonsá g vará zsa, amely hamar elveszti a
vonzerejét.
Azt azonban mégsem tagadhatta, hogy Patrick alaposan kibillentette a lelki
egyensú lyá bó l.
3. FEJEZET
Há rom nappal késő bb Ruth éppen az á gyá n ü lve reggelizett, mikor megcsö rrent a
telefon. Mrs. Lawson, a há zvezető nő jü k a reggelivel együ tt természetesen az egyik
hordozható készü léket is a tá lcá ra tette, ú gyhogy a lá ny maga vette fö l a kagyló t.
– Farrell!
– Szervusz, Ruth, Patrick Hardy vagyok. Felébresztettelek?
– Nem, má r reggelizem – nyö gte ki Ruth, és remélte, hogy nyugodtan cseng a hangja,
bá r a szíve a torká ban dobogott.
– Ne haragudj, hogy ilyen korá n zavarlak, de szeretnélek meghívni ebédre, és nem
akartam, hogy valaki megelő zzö n.
– Má rmint ma? – Ruth hirtelen ú gy érezte magá t, mint az iskolá ban, amikor a taná r
vá ratlanul rö pdolgozatot íratott velü k.
– Igen, ma. Rá érsz?
Tulajdonképpen Lucy Fieldinggel, egy évfolyamtá rsá val kellett volna talá lkoznia, de
az rá ér késő bb is.
– Azt hiszem. Honnan telefoná lsz?
– A laká sombó l.
– Sajá t laká sod van? – kiá ltotta meglepetten Ruth. – Julie nem is mondta!
– Csak tegnap kö ltö ztem be. Egy ingatlanü gynö kségen keresztü l béreltem ki hat
hétre.
– É rtem – nyelt egyet Ruth. – É s mondd csak..., ez a laká s Londonban van?
– Há t persze. A Queen Mary's Gardensben, ha ez mond neked valamit. É pp a Regent's
Parkná l.
– Tudom, hol van. A Marylebone Roaddal szemben, ugye?
– Te aztá n tényleg jó l kiismered magad Londonban!
– Végtére is má r tizenhá rom éve itt lakom.
– Komolyan? Marion azt mesélte, csak hétéves korodban kö ltö ztél ide. Nem is lá tszol
ennyi idő snek!
– Ha most lá tná l, nem ez lenne a véleményed. – Ruth ö nkéntelenü l elmosolyodott.
– Végigmulatoztad az éjszaká t?
– Buli volt az egyetemen.
– É s most az á gyban ü lsz, és a há zvezető nő az ö ledbe rakta a reggeliző tá lcá t.
Szívesen ott lennék melletted.
Ruthnak megint felbukkantak a gyomrá ban azok a bizonyos lepkék.
– Mikor akarsz ebédelni? – kérdezte gyorsan.
– Mondjuk tizenkettő kor, kimegyek érted, ha megadod a címedet.
– Hogyne. – Ruth megvá rta, míg Patrick fö lírja az utcá t, aztá n reszkető kézzel lerakta
a kagyló t. Az elmú lt há rom napban majdnem sikerü lt szá mű znie a férfit gondolataibó l.
Azt persze nem akadá lyozhatta meg, hogy éjszaká nként á lmá ban kéz a kézben sétá ljon
vele a romantikus tró pusi eső erdő ben. Reggel azonban az efféle oktondi gondolatokat
azonnal kiverte a fejébő l. Most tehá t repesve vá rta a déli tizenkét ó rá t.
Mikor Patrick kocsija begö rdü lt az udvarra, ő má r fél ó rá ja felö ltö zve téblá bolt a
szalonban. Térd fö lé érő , khakiszínű szoknyá t vá lasztott, csillogó , fekete bő rcsizmá t és
szű k, barackszínű garbó t, amely jó l illett fehér bő réhez. A sző rmebéléses farmerdzseki
má r a széken vá rakozott, hajá t, mint mindig, most is kö zépen vá lasztotta el, és kibontva
hagyta.
Mrs. Lawson fö lvezette Patricket az első emeleti szalonba. Ruthnak rö gtö n feltű nt,
hogy a há zvezető nő alig bírja magá ba fojtani a kívá ncsisá gá t. Aligha egy Patrick-féle
férfira szá mított, s most való színű leg azon tö preng, hol ismerkedhettek meg egymá ssal.
– Szü ksége van még valamire, Miss Farrell?
– Nem, kö szö nö m, Mrs. Lawson. – A há zvezető nő visszavonult, és a lá ny sugá rzó
mosolyt kü ldö tt Patrick felé. – Iszol valamit, mielő tt elindulná nk? – kérdezte, és
meglepetten á llapította meg, hogy remeg a hangja. Nyilvá n a férfi is észrevette.
Nagyszerű en festett farmerban, tengerészpuló verben és bő rdzsekiben. Rutht egy
fikarcnyit sem érdekelte, hogy jó tíz évvel idő sebb ná la. Még az ő sz hajszá lak sem
zavartá k – épp ellenkező leg!
– Nem, kö szö nö m, vezetek. – Patrick érdeklő dve kö rü lnézett a helyiségben. – Szép
szoba!
– Apa egy híres belső építésszel rendeztette be a há zat. – A lá ny fö lkapta a kabá tjá t. –
Indulhatunk?
– Ha te sem akarsz inni, természetesen.
Ruth való já ban szívesen elkortyolt volna egy Scotchot. De hogy néz az ki, hogy egy
fiatal nő déli tizenkettő kor whiskyt szopogat?
– Nem, inká bb menjü nk! É hes vagyok.
Patrick Minije kö zvetlenü l a há z elő tt á llt. A férfi segített neki beszá llni, aztá n ő is
beszuszakolta magá t a kormá ny mö gé. Ruth elfintorodott, mikor eszébe jutott, hogy Mrs.
Lawson való színű leg a konyhaablakbó l lesi ő ket.
Pá r perc mú lva dö bbenten vette tudomá sul, hogy az egyik legfelkapottabb Notting
Hill-i vendéglő elő tt á lltak meg. Mikor megkérdezte, honnan ismeri Patrick a helyet,
amikor néhá ny napja tért vissza Venezuelá bó l, a férfi csak ennyit mondott:
– A tulajdonos jó bará tom.
Ami hamar kiderü lt, mert Patricket odabent kitö rő ö rö mmel fogadtá k, és azonnal el
is rá ngattá k mellő le. Ugyan elő bb bemutatta Ruthnak Marcó t és a fiá t, Andreast, á m
aztá n a férfiak ú gy belemerü ltek a beszélgetésbe, mintha ő ott sem lett volna.
A lá ny némá n kortyolgatta Martinijá t. Patrick egészen má s volt, mint a vele egykorú
fiú k. Emiatt Ruth egyrészt vonzó dott hozzá , má srészt kissé el is bizonytalanodott. Nem
tudott megszabadulni az érzéstő l, hogy a férfi nem veszi ő t komolyan. Azt sem értette,
miért tetszik neki annyira Patrick. Jó val idő sebb ná la, ezért má s, mint a tö bbiek, de ezen
kívü l igazá n nincs benne semmi kü lö nö s. Á tlagos csalá dbó l szá rmazik, á tlagos munká ja
van – attó l eltekintve, hogy kü lfö ldö n dolgozik.
É s hogy lehet az, hogy bá r évente csak egyszer já r Londonban, mégis ú gy ü dvö zlik az
emberek, mintha csak tegnap ment volna el?
Sejtette persze, hogy miért. Patrick épp ez a fajta ember. Nem hozzá k zavarba az
emberek, az idegen orszá gok. Okos, érdeklő dő férfi, aki senkinek sem tartozik
szá madá ssal, akirő l sugá rzik a fü ggetlenség. Ő viszont mindig arra tö rekedett, hogy
má sok szeressék. Patrick ö nbizalma ismeretlen volt szá má ra, hiszen ő vilá géletében a
szü lei tá mogatá sá bó l élt. Még az egyetemet is csak kedvtelésbő l végezte. Legalá bbis nem
jelentett szá má ra olyan kihívá st, amely testestü l-lelkestü l lefoglalta volna. Ruth hirtelen
azt kívá nta, bá rcsak lenne igazi életcélja.
Megint Patrickre pillantott. Még mindig lelkesen cseverészett. Jó ö tlet volt-e, hogy
elfogadta a meghívá st? A férfi lá tható lag teljesen elfeledkezett ró la! Hogy felhívja magá ra
a figyelmet, feltű nő mozdulattal eltolta magá tó l az ü res poharat.
– Kérsz még egy Martinit? – kérdezte Patrick.
– Kö szö nö m, nem. Ő szintén szó lva, lassan ennék valamit. – Lehet, hogy udvariatlanul
fogalmazott, de ez volt az igazsá g.
– Akkor menjü nk á t az étterembe! – Azzal a férfi ismét a bará tjá hoz fordult. –
Valamelyik este beugrom hozzá d, Marco, akkor nyugodtabban beszélgethetü nk. – Kiitta
a pohará t, és leugrott a bá rszékrő l. – Mi a mai ajá nlatod, Marco?
– A fettucini marinara remek. A nagymamá m receptje alapjá n készü lt. De nézzétek
csak végig az étlapot!
Mikö zben Patrick utá n ü getett a terített asztalok felé, Ruth má r meg is bá nta, hogy
olyan gyerekesen félbeszakította a két férfit, ahelyett hogy ő is hozzá szó lt volna a
beszélgetéshez. Hiszen ő sem szü letett némá nak! Patrick jelenlétében viszont még a
beszélő kéje is cserbenhagyta. É s ez a kö zjá ték sajnos alaposan elvette a kedvét is. Miutá n
helyet foglaltak, a férfi bocsá natkérő en megjegyezte:
– Elnézést, amiért kissé elbeszélgettü k az idő t! Marcó val csak évente egyszer
talá lkozunk, és ilyenkor sok mesélnivaló ja van az embernek.
Ruth vá llat vont.
– Semmi baj.
– Tetszik neked a hely?
– Eddig csak olvastam ró la.
– Nagyszerű en fő znek.
– Remek! – vetette oda Ruth foghegyrő l, és ide-oda forgatta kezében az ü res
borospoharat.
– Mi a baj? Az elő bb még olyan jó kedved volt!
– Semmi. Minden a legnagyobb rendben.
– Az jó . Ká r, hogy nem lá tszik rajtad. Mit szeretnél? Vö rö s– vagy fehérbort? Rendelek
egy ü veggel.
– Nekem aztá n mindegy.
Patrick erre homlokrá ncolva belemélyedt az itallapba. Ruth tudta, hogy ő miatta
mérges, de semmit sem tehetett ellene. Persze gyerekes dolog adni a durcá st. É s ha még
egyszer viszont akarja lá tni Patricket, amíg az Londonban van, ú gy kellene viselkednie,
hogy a férfi jó l érezze magá t a tá rsasá gá ban, és ne valaki má st vá lasszon legkö zelebb.
Erre a gondolatra hirtelen elszégyellte magá t. Letette a borospoharat.
– Sajná lom – mondta.
Patrick fö lpillantott az itallapró l.
– Igen?
– Igen. Alighanem egy kicsit gyerekesen viselkedtem.
A férfi felvonta a szemö ldö két.
– É s miért?
Ruth igazá bó l arra szá mított, hogy Patrick tiltakozni fog. Most aztá n szorult
helyzetbe kerü lt.
– Csak rosszkedvem van – mondta kitérő en.
– É rtem. Mindenesetre nem á rtana, ha kivá lasztaná nk a bort.
Az étel első rangú volt, s lassan-lassan enyhü lt kö ztü k a feszü ltség. Ú gy csevegtek
egymá ssal, mintha régi bará tok lennének, s má r há rom ó ra felé já rt, mikor elhagytá k az
éttermet. Odakint viharos szél fú jt, hó pelyhek kavarogtak kö rü lö ttü k. Ruth
legszívesebben elvonult volna Patrickkel valami kényelmes vendéglő be, hogy a kandalló
mellett elfogyasszanak még egy teá t.
Azonban csaló dnia kellett. A férfi ugyan bará tian belékarolt, de rö gtö n ki is
jelentette:
– Gyere, hazaviszlek. Négykor megbeszélésem van egy kollégá mmal a cégü nk

londoni anyavá llalatá ná l.
– Ká r – jegyezte meg a lá ny. – Ha sietsz, nem muszá j hazavinned. Mehetek taxival is.
– Annyi idő m azért maradt még.
A vezetés teljesen lekö tö tte Patrick figyelmét, ú gyhogy az ú ton szinte nem is szó ltak
egymá shoz. Mikor megá lltak a há z elő tt, Ruth még egyszer odafordult: hozzá .
– Kö szö nö m a meghívá st. Nagyon jó l éreztem magam,
– Tényleg? – Mintha gú nyos mosolyt lá tott volna á tsuhanni Patrick arcá n. – Há t,
akkor majd lá tjuk egymá st.
– Igen, majd hívjá l fö l!
Patrick bó lintott A lá ny bú csú képpen kezet nyú jtott neki, és kiszá llt.
Mikor a férfi elhajtott, Ruthon szokatlan levertség lett ú rrá .
Csaknem egy hét eltelt má r, és Patrick még mindig nem jelentkezett. Idő kö zben Ruth
édesapja megkérte a lá nyá t, hogy kísérje el az Egyesü lt Á llamokba, ü zleti ú tjá ra. Ő
azonban még nem dö ntö tte el, vele akar-e menni. Abban reménykedett, hogy Patrick
majdcsak fö lbukkan.
Így is tö rtént, méghozzá elég szokatlan formá ban: egyik délutá n hirtelen beá llított
hozzá . A lá ny természetesen nem szá mított rá , s mikor csö ngettek, azt hitte, a postá s jö tt.
Amint meglá tta Patricket az ajtó ban, azonnal tudatosult benne, hogy épp a legvacakabb
ruhá já ban pompá zik: rendet rakott az író asztalá n, s ehhez agyonmosott farmert és
elnyű tt puló vert vett fö l. Rá adá sul befő ttes gumival fogta ö ssze a hajá t.
– Szia! – mondta Patrick, s mély hangja megbizsergette Ruth gerincét. – Bemehetek?
– Hogyne! – Miutá n a lá ny becsukta az ajtó t, igencsak szorosan á lltak egymá s mellett
a szű k elő térben, ú gyhogy gyorsan hozzá tette: – Menjü nk fö l az emeletre!
– Menjü nk!
Ruth elő resietett, és kö zben ő szintén remélte, hogy takarító ruhá já val nem rontott el
mindent. Valamiért ragaszkodott ehhez az ó cska farmerhez. Az apjá tó l annyi pénzt
kapott ruhá kra, hogy kevés darab nő tt igazá n a szívéhez, ez a farmer azonban
kétségtelenü l ezen kevesek egyike volt.
A nappaliban hellyel kíná lta Patricket, a férfi azonban néhá ny percig némá n
nézelő dö tt. Aztá n végigmérte Rutht is, és megkérdezte:
– Megzavartalak valamiben?
A lá ny kicibá lta a befő ttes gumit a hajá bó l, és megrá zta a fejét.
– Ugyan má r! A takarítá s vá rhat. Kérsz valamit inni?
– Nem, kö szö nö m, most nem. – Patrick tekintete az egyik festményre esett. – Az a
Picasso való di?
– Nem, má solat. Az eredeti apa széfjében van.
– Ká r!
– Má skü lö nben nem fizetne a biztosító . Apa nem akar á llandó biztonsá gi szolgá latot
a há z kö rü l. – Vá llat vont. – Hogy vagy?
– Jó l. É s te?
– Kö sz, én is megvagyok. – A lá ny erő sen tö rte a fejét, mivel élénkíthetné fö l a
tá rsalgá st, de csak az idő já rá s jutott eszébe. – Ugye, milyen borzalmas vihar van odakint?
Patrick az eső á ztatta ablakokra pillantott.
– Igen, bá r én tulajdonképpen élvezem az ilyen idő t.
Ruth idegesen mosolyogva bó logatott.
– Gondolom – mondta megint Patrick –, tudni szeretnéd, miért jö ttem.
A lá ny ismét vá llat vont.
– Neked ehhez kü lö nleges ok kell?

– Há t hogyne! Vagy azt hitted, azért vagyok itt, mert nincs jobb dolgom ma délutá n?
Ruth ö sszekulcsolta az ujjait.
– Miért is ne? É n szoktam ilyet csiná lni..., já rom a vá rost, és bará tokat lá togatok.
– Há t, én nem szoktam. Ma reggel má r megpró bá ltalak felhívni, de senki sem vette
fö l a kagyló t. Még az ü zenetrö gzítő sem kapcsolt be. Ú gyhogy idejö ttem, gondoltam, ha
nem talá llak itthon, bedobok egy ü zenetet a levéllá dá ba.
– Délelő tt az egyetemen voltam, Mrs. Lawson meg szabadnapos. Mit akartá l tő lem
kérdezni?
– Hogy eljö ssz-e velem ma este vacsorá zni.
– Há t... nos...
– Tudom, hogy kissé késő n szó lok, de... igazá bó l egyá ltalá n nem akartalak
viszontlá tni.
Ruth nagyot nyelt.
– Nem?
A férfi a fejét rá zta.
– A mú ltkori alkalom utá n ú gy gondoltam, mégsem jö vü nk ki olyan jó l egymá ssal.
Bá r végü l egész kellemes volt az az ebéd Marconá l, de azt hittem, csak megjá tszod
magad.
– Miért tettem volna?
– Nem tudom. Mindenesetre az volt a benyomá som, hogy tö bbet akarsz tő lem, mint
amennyit nyú jthatok neked.
– É s... – Ruthnak megint kiszá radt a szá ja. – Akkor miért jö ttél ide?
Patrick leszegte a fejét.
– Azért, mert az érzéseket nem lehet ésszel irá nyítani.
Ruth egészen ö sszezavarodott.
– Ezzel meg mire célzol?
– Egyszerű en arra – nézett fö l a férfi –, hogy viszont akartalak lá tni.
– Aha! – Ruth mélyet lélegzett, Patrick meg idegesen beletú rt a hajá ba.
– Természetesen nem kö telező elfogadnod a meghívá st. Gondolom, amú gy is
terveztél má r valamit estére. De ha nem, szeretnélek elvinni vacsorá zni.
A lá nynak fogalma sem volt, mire vélje Patrick furcsa viselkedését. Most akkor
tetszik neki, vagy nem? Igazsá g szerint aznap estére még sehová sem ígérkezett el.
Amió ta visszajö tt Wiltshire-bő l, a legtö bb meghívá st visszautasította, mert fö l akarta
dolgozni magá ban a Patrick-ü gyet, É s most, hogy végre majdnem tú ltette magá t rajta,
megint felbukkan a pasas!
Hazudni fogok, dö ntö tte el.
– Sajnos – fordult a férfihoz – ma este egy bará tnő met lá togatom meg.
– Ká r!
A férfi csaló dott arca lá ttá n Ruth legszívesebben visszaszívta volna az egészet. De
ü gyesnek kell lennie. Má r csak az hiá nyozna, hogy a fickó azt higgye: csak csettint egyet,
és ő má r ugrik is!
– De... – folytatta habozva – esetleg holnap eljö hetnél hozzá nk vacsorá ra.
Patrick ö sszerá ncolta a homloká t.
– É desapá dnak nem lesz ellene kifogá sa?
– Ugyan, dehogy! Apa mindig ö rü l, ha vendégek jö nnek. Gyakran meghívom a
bará taimat.
– Rendben, akkor nagyon kö szö nö m a meghívá st. Mikorra jö jjek?
– Ha fél nyolcra idejö ssz, még egy sherry is belefér vacsora elő tt.
– Jó . – Patrick begombolta a dzsekijét. – Akkor most hagylak dolgozni.

Ruth bó lintott, és mosolyt erő ltetett az arcá ra. Legszívesebben a férfi nyaká ba borult
volna, és kö nyö rgö tt volna neki, hogy ne menjen. Ilyet még sohasem érzett.
Patrick tá vozá sa utá n má r egyá ltalá n nem volt kedve az író asztalá val foglalkozni.
Mindent visszagyö mö szö lt a fió kokba, aztá n há tradő lt, és Patrickrő l á brá ndozott.
Vacsorá ná l elmesélte apjá nak, hogy meghívta ő t má snapra.
– Julie apjá nak unokatestvére, azt mondod? Akkor biztosan idő sebb, mint a tö bbi
ismerő sö d, nem?
– Igen, harminc kö rü l lehet – vá laszolta Ruth fesztelenü l. – Miért kérdezed?
– Csak ú gy.
A lá ny lesü tö tte a szemét.
– Ha arra céloztá l, hogy érdeklő dik irá ntam, megnyugtathatlak. Csak bará tok
vagyunk. Patrick valamiért ellenzi az érzelmeken alapuló kapcsolatokat.
Joseph Farrell csodá lkozva meredt a lá nyá ra.
– Há t ezt meg honnan tudod? Azt hittem, csak rö vid ideje ismeritek egymá st!
– Onnan tudom, hogy mondta.
Apja elnyomott egy mosolyt.
– É rdekes lehet a fiú . Ö rü lö k, hogy megismerhetem.
A vacsorá ra Ruth alaposan kiö ltö zö tt. Testre simuló kezeslá bast vett fö l, vá llá ra
pedig há romszö gletű , Carmen-stílusú selyemkendő t borított. Még a hajá t is fö ltű zte, és a
halá ntéká ná l kihú zgá lt néhá ny tincset. Patrick azonban csak egyetlen csodá ló pillantá st
vetett rá , amikor bejö tt, ú gyhogy aká r meg is takaríthatta volna magá nak a fá radsá got.
Viszont legalá bb jó l megértették egymá st az apjá val. Ső t bizonyos tekintetben
hasonlítottak is egymá sra. Mindketten ugyanolyan kö rü lmények kö zö tt nő ttek fö l, és
minden segítség nélkü l sokra vitték a sajá t terü letü kö n. Nemsoká ra ö ssze is tegező dtek,
hiszen még korban sem á lltak egymá stó l olyan tá vol.
Ruth hamarosan ö tö dik keréknek érezte magá t, fő leg, amikor az élelmiszer-kémia
kerü lt szó ba. Rettentő en untatta a tá rsalgá s, ú gyhogy inká bb az italokat tö ltö gette, meg
gondoskodott ró la, hogy elég ropogtatnivaló legyen az asztalon.
A két férfi csak az est végére ébredt rá , hogy ő is ott van. Patrick bocsá natot is kért,
apja azonban lá tható lag élvezte az estét.
– Ugyan má r! – mondta. – Végre egyszer jó l szó rakoztam. Mindenképp meg kell
ismételnü nk, majd ha visszajö ttü nk az Á llamokbó l.
– Elutaztok? – kérdezte Patrick meglepő dve.
– Igen, jö vő kedden. Pontosabban az még nem biztos, hogy Ruth is velem jö n.
Legalá bb há rom-négy hétig ú ton leszü nk.
– Akkor én má r nem leszek itt, mire visszajö ttö k – mondta Patrick homlokrá ncolva.
– Ká r. Há t akkor majd megint meglá togatsz minket, ha ismét Londonban vagy.
– De hiszen az egy év mú lva lesz! – kiá ltotta Ruth leverten.
– Tulajdonképpen miért nem jö ssz gyakrabban Angliá ba, Patrick? – kérdezte az apja.
– Manapsá g ez igazá n nem jelenthet gondot.
– Jó l érzem magam Venezuelá ban. – Patrick az ó rá já ra pillantott. Má r fél tizenkettő is
elmú lt. – Azt hiszem, ideje indulnom. Kö szö nö m a szép estét!
– É n is kö szö nö m. – Ruth apja fö lá llt, hogy kezet rá zzon vele, aztá n a lá nyá hoz
fordult. – Kikísérnéd a vendégü nket?
– Há t persze, apa.
– Tényleg nagyon jó l éreztem magam – mondta a férfi, mialatt az elő szobá ban
fö lvette a kabá tjá t, és fö lhajtotta a gallért.
– Ennek ö rü lö k – felelte Ruth kö nnyed hangon.
– Te viszont nem annyira, ugye?

– Tényleg érdekel? – kérdezett vissza csípő sen. Utá na legszívesebben fö lpofozta
volna magá t. De sajnos ezú ttal sem tudott megá lljt parancsolni az érzéseinek.
– Igen, tényleg érdekel. Elkíséred apá dat az Á llamokba?
– Majd meglá tjuk.
Patrick mélyen a szemébe nézett.
– É n annak ö rü lnék, ha itt maradná l.
– Komolyan mondod?
A férfi bó lintott.
– Holnap É szak-Angliá ba utazom a rokonaimhoz, és hétfő elő tt nem jö vö k vissza. Ha
te kedden elrepü lsz, nem talá lkozunk tö bbet.
Ruth nagyot nyelt.
– Há t, ennek én sem ö rü lnék.
Patrick azonban nem szó lt tö bbet. Arca hirtelen kifejezéstelenné vá lt. Némá n
kinyitotta az ajtó t, és elhagyta a há zat. Csak a kocsijá tó l szó lt vissza még:
– Jó éjszaká t, Ruth!
4. FEJEZET
Kedd reggel Ruth kivitte apjá t és annak titká rnő jét a reptérre. Miutá n elkö szö nt
tő lü k, és magá nyosan á tsétá lt a fogadó csarnokon, hirtelen nagyon ostobá nak érezte
magá t.
Miért is kellett mindená ron Angliá ban maradnia? Ugyan melyik nő mondott volna le
egy há romhetes New York-i bevá sá rló kö rú tró l csak azért, mert egy pasas, aki má r a
kezdet kezdetén kijelentette, hogy semmilyen kapcsolatra nem vá gyik, arra kérte, hogy
maradjon? É s a csü tö rtö k esti bú csú bó l ítélve még abban sem lehetett biztos, hogy a férfi
valaha is jelentkezik. Még hétfő n sem telefoná lt. Nyilvá n azt hiszi, hogy Ruth elutazott.
Hirtelen eszébe jutott valami. Hol is bérelt laká st Patrick? A Marylebone Roadon, a
Queen Mary's Gardensszel szemben, a Regent's Parkná l. É s a há zszá m? Azt ugyan a férfi
csak egyszer említette, de Ruthnak jó memó riá ja volt: 123. Vajon mikor talá lja otthon?
Legjobb lenne este hat és nyolc kö zö tt meglá togatni. Korá bban való színű leg nem megy el
otthonró l, és ha a délutá nt valahol má shol tö lti, elő bb nyilvá n hazamegy, hogy á tö ltö zzö n
a vacsorá hoz.
Arra a gondolatra, hogy talá n nemsoká ra ú jra lá thatja, Ruth rö gtö n jobb kedvre
derü lt. Remek hangulatban telt a nap az egyetemen. Az utolsó elő adá s fél hétkor ért
véget, ú gyhogy az egyetemrő l rö gtö n a Marylebone Roadra hajtott. Ú tkö zben egyszer
ugyan eszébe jutott, mit tesz majd, ha Patricknél nő vendéget talá l. Aztá n elvetette a
gondolatot, mondvá n, hogy akkor is rá ér ezen tö prengeni, ha való ban ez tö rténik.
A Cityben, mint esténként mindig, most is cammogott a kocsisor, Ruth ezért inká bb a
mellékutcá kat vá lasztotta. Alig mú lt hét ó ra, amikor befordult a Marylebone Roadra. Má r
csak a Queen Mary's Gardens felé vezető leá gazá st kell megkeresnie. Egész nap esett az
eső , most viszont ismét nulla fok alá sü llyedt a hő mérséklet. A kocsi kissé megcsú szott,
amikor Ruth lekanyarodott.
Egy kurta zsá kutcá ban á llította le az autó t, és kívá ncsian kö rü lnézett. Mindö ssze két
toronyhá zat lá tott a fá k kö zö tt, és a há zszá mokat má r ebbő l a tá volsá gbó l is kö nnyedén
ki tudta venni. Ö rü lt, hogy sikeresen célhoz ért. Mikor azonban elindult a 123-as szá mú
há z felé, megint szorongá s fogta el. Tulajdonképpen mire készü l? Meg akar lá togatni egy
férfit, aki minden való színű ség szerint soha tö bbé nem kereste volna fö l. Persze
legrosszabb esetben még mindig mondhatja, hogy a bará tnő je egy kö zeli kó rhá zban
fekszik...
A kapuban mélyet lélegzett, mielő tt belépett volna a folyosó ra. A levélszekrényrő l
leolvashatta, hogy Patrick a negyediken lakik. Mikor kiszá llt a liftbő l, kihú zta magá t, és
céltudatosan elindult. Kö zben figyelte a névtá blá kat. Armstrong, Thatcher, Beverson...
Hardy! Megvan! Gondolkodá s nélkü l megnyomta a csengő t. Nem kellett soká vá rnia,
mire kinyílt az ajtó , és Patrick magas, karcsú alakja megjelent a kü szö bö n. A férfi inge
félig ki volt gombolva, és a lá ny má r attó l félt, tényleg nő van ná la. Az biztos, hogy nem
vá rt vendéget, és Ruth hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Megkö szö rü lte a torká t.
– Szi... Szia! – nyö gte ki.
Patrick idegesen beletú rt a hajá ba.
– Há t te meg mit keresel itt? – kérdezte fejcsó vá lva.
– Bemehetek?
A férfi há trafordult, s Ruth má r szinte azt vá rta, nemet mond, de aztá n félreá llt egy
kicsit, hogy elférjen mellette. Ezek szerint mégsincs ná la nő , gondolta
megkö nnyebbü lten. Patrick bevezette az ízlésesen berendezett nappaliba.
Mikor a férfi begombolta az ingét, Ruth majdnem rá szó lt, hogy miatta igazá n ne
fá radjon, de még idejében meggondolta magá t. Inká bb mosolyra hú zta a szá já t.
– Apá m ma reggel elrepü lt az Á llamokba – kö zö lte.
– Való ban? – kérdezte Patrick az érdeklő dés legkisebb jele nélkü l.
– Igen. – A lá ny azt vá rta volna, hogy a férfi ö rü l neki, hogy ő Londonban maradt, és
nem is tudta igazá n elrejteni a csaló dá sá t. – Szép laká s! Milyen szerencséd volt, hogy
éppen...
– Miért jö ttél ide?
– Azt hittem, felhívsz, ha visszajö ttél a rokonaidtó l. Hogy megkérdezd, itt maradtam-
e.
– Miért tettem volna?
Ruth meghö kkenten nézett fö l. Mi végre ez a kérdező skö dés? É s miért viselkedik ú gy
Patrick, mintha betö rt volna a laká sá ba? Végü l kijelentette:
– Azért, mert megkértél rá , hogy maradjak.
A férfi megdö rzsö lte a nyaká t.
– Nézd, Ruth, sajná lom, ha...
– Ó , most má r értem! Ne is mondd tová bb! – Eleget hallott. A lá ny sarkon fordult, és
má r majdnem a bejá rati ajtó ná l já rt, amikor Patrick utolérte, és megmarkolta a vá llá t.
Tulajdonképpen csak fö l akarta tartó ztatni a lá nyt, hogy elmagyará zza neki a
helyzetet. Nem szá mított rá , hogy Ruth haja végigsimít az arcá n, és arra sem, hogy a lá ny
teljesen á tadja magá t az érintésének. A férfiban vá ratlanul heves só vá rgá s ébredt, s a
keze Ruth vá llá ró l lassan lejjebb vá ndorolt, gyö ngéden végigsimított a mellén,
á tkulcsolta a dereká t. Felnyö gö tt, és elő rehajolt, hogy megcsó kolja a lá ny nyaká t.
Ruth azonnal feléje fordult, és viszonozta a csó kot. Má skü lö nben egyetlen csó k nem
lett volna elég, hogy felébressze benne a vá gyat, de Patrickkel má s volt a helyzet.
Teljesen elveszítette az ö nuralmá t. É rezni akarta a férfi testét, magá hoz akarta szorítani,
hogy soha tö bbé ne engedje el.
Mikor Patrick rá ébredt, hova vezet a gyengéd becézgetés, mélyet lélegzett, aztá n
lefejtette nyaká ró l Ruth karjá t, és hevesen eltolta magá tó l a lá nyt.
Az esdeklő n meredt rá , de ő csak a fejét csó vá lta.
– Kérlek, ne nézz így rá m, Ruth, mert nem á llok jó t magamért.
– É s az olyan nagy baj volna? – kérdezte a lá ny leverten.
Patrick alaposan végignézett rajta. Á m mikor ismét eljutott az arcá ig, csak ennyit
mondott:
– Nem lett volna szabad idejö nnö d.
– Miért nem?
– Mert... mert akkor ez nem tö rtént volna meg.
– De hiszen épp te kértél arra, hogy ne kísérjem el apá t az Á llamokba!
– Tudom. – A férfi ö kö lbe szorította a kezét. – Nagy hiba volt.
Ruth gyomrá t gö rcsbe rá ntotta a keserű ség. Azért mégis fö ltette a nyelvére
kívá nkozó kérdést:
– Miért volt nagy hiba?
– Mert így hiú reményeket ébresztettem benned.
– Az igazá n az én dolgom, hogyan értelmezem a kijelentéseidet.
– Nem, nem egészen. É n is hibá s vagyok. Amint... – A férfinak elakadt a szava, és ú jra
megcsó vá lta a fejét. – Amint meglá ttalak, azonnal tudtam, hogy tá vol kell tartanom
magam tő led. Ezért tű ntü nk el Julie apjá val olyan hirtelen az estélyrő l.
– É rtem. – Ruth ö sztö nö sen há trá lt egy lépést.
Patrick a vá llá ra tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Nem, nem hiszem, hogy érted – mondta.

– Azt hiszem, mennem kell.
– É n viszont azt szeretném, ha maradná l – suttogta Patrick. – É s ez az, amit nem
értesz. – Hü velykujjá val megsimogatta a nyaká t, és a lá nyon jó leső borzongá s futott
végig. – Azt akarom, hogy itt maradj. Le akarok veled fekü dni. – Megint megrá zta a fejét.
– É s ezt nem csupá n a szexre értettem. Szeretkezni akarok veled.
Ruth egész testében megremegett.
– Ó , Patrick! – lehelte, és szívesen hozzá simult volna, de a férfi keze megakadá lyozta
benne. Ső t most még szorosabban markolta a vá llá t.
– Nem – jelentette ki mogorva elszá ntsá ggal. – Nem!
– Nem értem...
– Hogyan is érthetnéd? Akarlak, Ruth, soha így még nő t nem kívá ntam! De nem fogok
engedni a kísértésnek.
A lá ny kezdte ú gy érezni magá t, mintha vá ltakozva meleg és hideg vizet zú dítaná nak
rá . Mi értelme van annak, hogy a férfi szó val elcsá bítja, és aztá n azonmó d hozzá teszi,
hogy nem akar engedni a vá gyainak? Az ö rdö gbe, a huszonegyedik szá zadban élnek, és
Patrick nem szerzetes! É s kü lö nben is: ő aztá n tö bbszö r is értésére adta, hogy szívesen
lefekü dne vele!
– Patrick – nyö gte ki végü l –, miért mondasz ilyeneket?
A férfi elfintorodott.
– Egy korodbeli lá ny szá má ra való színű leg roppant régimó dinak tű nik a
viselkedésem, de sajnos ilyen vagyok.
– Mire célzol?
– Arra, hogy nem fekszem le mindenkivel. Még akkor sem, ha lá tom, hogy a nő
akarja.
– Gonosz vagy! – fakadt ki Ruth.
– Nem hinném. Egyszerű en ez az igazsá g. Aká r hiszed, aká r nem. Te legalá bbis má r
akkor kimutattad, hogy á gyba akarsz bú jni velem, amikor elő szö r talá lkoztunk
Stephensonékná l.
Ruth rémü lten há trahő kö lt. Minek nézi ez-a fickó ? Há t azt hiszi, ő mindenkivel így
viselkedik? Felbá torítja a férfiakat, ső t vá ratlanul betoppan hozzá juk?
– Szerintem tévedsz – jelentette ki gő gö sen.
– Nem, te tévedsz. Kívá nlak, bá r sokkal fiatalabb vagy ná lam, de... – vonta fö l a
szemö ldö két –...de amint má r Wiltshire-ben is megmondtam, nem akarok itt Angliá ban
viszonyt kezdeni, amely néhá ny hét mú lva ú gyis véget érne. Ezt sem neked, sem
magamnak nem kívá nom.
– De... akkor legalá bb lenne négy szép hét az életü nkben!
– Nem!
Ruthnak semmilyen bö lcs dolog nem jutott eszébe, és má r csak arra vá gyott, hogy
hazamehessen – hogy végre megszabaduljon a szü rke szempá r á tható pillantá sá tó l. De
mikor má r a kilincsen já rt a keze, Patrick hangja ismét megá llította.
– Remélem, a kö vetkező géppel elmégy New Yorkba.
A lá nyt hirtelen kirá zta a hideg, szorosabban ö ssze kellett hú znia magá n a kabá tot.
– Miért tenném? – vonta meg a vá llá t. – Nem csak miattad maradtam Londonban. –
É s amikor becsukta maga mö gö tt az ajtó t, arra gondolt: na, most jó l megadtam neki!
A lift felé menet azonban má r meg is bá nta az iménti megjegyzést. Ha Patrick utá na
jö tt volna, bizonyá ra bocsá natot kér miatta. De sajnos csalatkoznia kellett.
– Drá ga Julie, az, hogy te nyakig belezú gtá l Peter Forresterbe, még nem jelenti azt,
hogy én is azért lá tszom fá radtnak, mert á tmulatoztam az éjszaká t! Nincs semmi bajom,
csak egyszer-kétszer késő n keveredtem á gyba.
– Amikor ilyeneket mondasz, mindig tudom, hogy rá tapintottam a lényegre. Szó val,
ki az? Ismerem?
– Julie, kérlek...! – Ruthnak nehezére esett ú gy tennie, mintha egyá ltalá n nem
érdekelné a dolog. Amió ta kedd este eljö tt Patrick laká sá ró l, má r attó l is ö sszeszorult a
torka, ha csupá n rá gondolt. De szilá rdan eltö kélte magá ban, hogy nem fogja fö ladni, és
nem hagyja, hogy Patrick hü lyét csiná ljon belő le.
Julie viszont tú l jó l ismerte ő t.
– Hidd el, nekem bá rmit elmondhatsz! – unszolta kedvesen.
Ruth lerogyott egy fotelba, és idegesen hú zogatta szoknyá ja szegélyét. Szívesen
kipakolt volna mindent Patrickrő l. Julie viszont biztos azt vá gná a fejéhez, hogy ő má r az
elején megmondta, ne kezdjen ki vele. Vajon mibő l gondolta, hogy hibá t kö vet el? Csak a
hatodik érzéke sú gta neki, vagy tud valami kö zelebbit is Patrickrő l?
A lá ny a kezére szegezte a pillantá sá t.
– Há t – kezdte lassan – való ban férfi van a dologban, de ennél tö bbet nem mondok.
– De Ruth! Olyan komoly a helyzet, hogy má r aludni sem tudsz miatta? – Bará tnő je
elgondolkodva oldalra hajtotta a fejét. – Azt hittem, remekü l bá nsz a fiú kkal. Michaellal
példá ul...
– Ez egyszer nem így á ll a dolog – jegyezte meg Ruth inká bb csak sajá t magá nak.
Egy darabig hallgattak, s mikor Ruth végre fö lnézett, azt tapasztalta, hogy Julie
egészen kü lö nö s tekintettel méregeti. É s mielő tt még megkérdezhette volna, miért teszi
ezt, bará tnő jébő l má r ki is szakadt:
– Jaj, Ruth, borzalmas dolog jutott eszembe! Csak nem... Patrickrő l van szó ?
– Ha má r ennyire érdekel, ró la. – Ruth fö lá llt, és elkezdett fel-alá já rká lni a szobá ban.
– Elmeséltem volna neked, de nem akartam, hogy rö gtö n azzal kezdd: „É n
megmondtam!”
– Sosem tennék ilyet, de... – Julie tehetetlenü l fö lemelte a kezét. – Hogy az ö rdö gbe
tö rténhetett? Amikor a parti utá ni napon együ tt elmentü nk a kocsmá ba, ú gy festettél,
mintha egyenesen á ldozatot jelentene szá modra, hogy Patrickkel kell tö ltened az estét.
Talá lkoztatok azó ta?
Mivel Julie a tö rténet egy részét má r ú gyis kitalá lta, Ruth elmesélt neki mindent. Azt,
hogy együ tt ebédelt Patrickkel Notting Hillben, és hogy meghívta ő t vacsorá ra.
Természetesen a férfi laká sá n tett lá togatá st sem hagyta ki, és arró l is beszélt, Patrick
olyan furcsá n viselkedik, hogy nem tudja, mit gondoljon a kapcsolatukró l. Végü l
megkérdezte:
– Na, mi a véleményed?
– Elő szö r is nem értem, mit eszel egy olyan férfin, aki sokkal idő sebb és
tapasztaltabb ná lad. Ezzel nem arra céloztam, hogy naponta vá ltogatja a nő it, de lá ssuk
be: tíz év az tíz év.
Ruth mélyet lélegzett.
– Szerinte kettő nk kö zü l nem ő a tapasztaltabb.
– Ezt honnan veszed?
– Célzott rá , amikor meglá togattam a laká sá n.
– Jaj, Ruth! – Julie fö lá llt. – Lefekü dtetek má r egymá ssal?
– Sajnos nem – vallotta be Ruth nyíltan.
– Ezt most komolyan mondod? Azok utá n, hogy olyan furcsá n viselkedett veled?
– Az a baj, hogy amint rá gondolok... – Ruthnak kö nnyek szö ktek a szemébe, de
erélyesen pislogott egyet-kettő t. – Szeretem ő t, érted, és négy hét mú lva hazarepü l
Venezuelá ba. – Most má r kicsordult egy kö nnycsepp a szemébő l, s mikor bará tnő je
vigasztaló an á tkarolta, szabad folyá st engedett az érzéseinek.
Amint egy kicsit megnyugodott, Julie kijelentette:
– Mindig tudtam, hogy ez egyszer bekö vetkezik.
– Micsoda?
– Eddig olyan hű vö sen viselkedtél, ha valaki érdeklő dö tt irá ntad. Michaellal példá ul...
Most viszont fordítva van. Még ha nem is értem, hogy miért épp Patricket kellett
kipécézned.
– Mert annyira má s, mint a tö bbiek. Olyan kö telességtudó , ső t, ha igyekszik, még
kedves is. Valamiért má r akkor vonzó dtam hozzá , amikor elő szö r meglá ttam.
– É s most mi a terved? – kérdezte Julie. – Vagy ami a legfontosabb: ő mit gondol
ró lad?
– Fogalmam sincs.
– Az meg hogyan lehet?
– Egyszerű en nem tudom. Az biztos, hogy... hogy ő is vonzó dik hozzá m, legalá bbis
testileg.
– Ezek szerint mégis lefekü dtetek egymá ssal. Mindjá rt gondoltam.
– Nem. De amikor a laká sá n já rtam, akkor á tö lelt, de aztá n hirtelen ellö kö tt magá tó l,
és rá adá sul kijelentette, hogy az volna a legjobb, ha apa utá n utaznék az Á llamokba.
– Micsoda?
– Igen, ez nekem sem volt vilá gos. Egyik pillanatró l a má sikra teljesen megvá ltozott.
– É s azó ta nem jelentkezett?
– Nem – mondta Ruth, mikö zben Julie visszaü lt a fotelba. – Bá rcsak tudná m, mit érez
irá ntam!
– Ha akarod, megkérem anyá t, hogy hívjon meg mindkettő tö ket hétvégére.
Patricknek nem á ruljuk el, hogy te is jö ssz.
– Má r csak az kellene. Nem akarok a nyaká ba akaszkodni! Lehet, hogy egyszerű en el
kellene felejtenem az egészet.
– Meg tudod tenni?
– Tudod mit? Inká bb beszéljü nk má sró l! Mi a helyzet Peterrel? Boldogok vagytok?
– De még mennyire! – lelkesedett Julie, Ruth pedig ö rü lt, hogy ilyen kö nnyen
elterelte bará tnő je figyelmét.
Ruth csak sokkal késő bb engedélyezte magá nak, hogy ismét Patrickre gondoljon,
amikor má r az á gyban fekü dt. Ú jabb á lmatlan éjszaka kö vetkezett.
5. FEJEZET
Má snap, szombat délelő tt a két bará tnő vá sá rolni ment, aztá n Ruth kikísérte Julie-t
az á llomá sra.
Amint Ruth hazaért, má ris csö rgö tt a telefon. Michael Freeman volt a vonalban. A fiú
a Wiltshire-ben tö ltö tt hétvége ó ta má r tö bbszö r is jelentkezett, és megpró bá lta Rutht
meghívni valahová . A lá ny azonban mindannyiszor kifogá sokkal hozakodott elő . Michael
most egy partira szerette volna elvinni, és bá r Ruthnak semmi kedve sem volt bulizni, de
talá n mégis jobb, mint szombat este egyedü l otthon ü lni.
Így aztá n igent mondott Michaelnak, és a délutá n há tralévő részét azzal tö ltö tte,
hogy kitalá lja, mit vegyen fö l. Végü l bézs színű csípő nadrá g és fekete csipkeblú z mellett
dö ntö tt, amely alá csak melltartó t vett. Remekü l á llt neki az együ ttes, mégsem lelte
ö rö mét a tü kö rképében.
Michaelnak persze egészen má s volt a véleménye. Ő el volt ragadtatva, de nem á llta
meg, hogy hozzá ne tegye:
– Má r azt hittem, mosolyszü net van, vagy ú j bará tot talá ltá l.
– Ugyan, dehogy, Michael! – Ruth belebú jt a farmerkabá tjá ba. – Gyere, menjü nk! Hol
lesz a buli?
– Kensingtonban, a bará taimná l. Emlékszel még Frankre?
– A dobermannos fiú ra?
– Pontosan, ő az.
Mire megérkeztek, a há romszobá s laká s má r dugig tele volt, és olyan hangos zene
szó lt, hogy az ember a sajá t szavá t sem értette. Sajnos a konyha sem szolgá lt menekü lési
lehető ségként, mert má r az is megtelt. Ruth elhatá rozta, hogy a lehető legjobbat hozza ki
a helyzetbő l, és tá ncolni hívta Michaelt. így legalá bb ma éjszaka fog tudni aludni.
Rö viddel éjfél utá n aztá n hazavitette magá t Michaellal. A fiú szívesen maradt volna még,
de Ruthnak elege lett a bulibó l. Mikor a sportkocsi begö rdü lt Farrellék udvará ra, a lá ny
szá má ra nyilvá nvaló vá vá lt, hogy Michael nem fogja csak ú gy egyszerű en elengedni.
– Ne, Michael! – tiltakozott, mikor a fiú á t akarta karolni. – Ma este nem megy! Tú l
fá radt vagyok.
– Ruth, hiszen hetek ó ta nem lá ttalak! Ne legyél ilyen kegyetlen!
– Nem vagyok kegyetlen. Csak ma nincs hozzá hangulatom.
Azzal kiszá llt a kocsibó l.
Michael csodá lkozva bá mult rá , aztá n á thajolt az anyó sü lésen, és megkérdezte:
– Akarsz velem még egyá ltalá n talá lkozni?
– Há t persze! – Ruth mosolyt erő ltetett magá ra, és becsapta a kocsi ajtajá t. Megvá rta,
míg az autó kigö rdü l az udvarró l, aztá n keresgélni kezdte a laká skulcsá t. Nem talá lta
meg rö gtö n, s a fá k á rnyai hirtelen fenyegető en megnyú ltak. Má r-má r azt kívá nta,
bá rcsak ne kü ldte volna el Michaelt.
Ebben a pillanatban megmozdult valami a gará zs falá ná l, és Ruth rémü lten a szá ja
elé kapta a kezét. Mikor az illető végre beért a fénybe, lá tta, hogy Patrick az.
– Há t te meg mit keresel itt? – suttogta.
– Hol voltá l ilyen soká ig? – dö rrent rá a férfi vá lasz helyett.
Rutht ez annyira kihozta a sodrá bó l, hogy el is feledkezett az elő bbi ijedségrő l.
– Semmi kö zö d hozzá !
– Má r hogyne lenne kö zö m hozzá ! – A férfi má r kö zvetlenü l elő tte á llt, Ruth azonban
nem vett tudomá st villogó szemérő l. Nyugodtan folytatta tová bb a kulcskeresést.
– Mi az ö rdö gö t csiná lsz?

– Keresem a kulcsomat.
– Nő k! Minek cipelsz magaddal egy ekkora bő rö ndö t?
– Hopp, megvan!
Mielő tt még megakadá lyozhatta volna, Patrick má r ki is kapta a kezébő l a
kulcscsomó t, és kinyitotta az ajtó t. Fö lkattintotta az elő térben a villanyt, s mivel a lá ny
még mindig odakint á llt, megkérdezte:
– Te nem akarsz bejö nni?
– Hogy merészelsz így betö rni a laká sunkba? – fö rmedt rá Ruth, de azért kö zelebb
ó vakodott.
– Kutya hideg van odakint, és má r egy ó rá ja vá rlak – csapta be a férfi az ajtó t. – É s
nehezemre esik a beszélgetés mínusz tíz fokban. Ná latok meg ú gysem ébresztü nk fö l
senkit.
Ruthnak csak most tű nt fö l, hogy Patrick szokatlanul sá padt, s hogy kariká s a szeme.
– Honnan tudod, hogy egyedü l vagyok?
– Onnan, hogy kékre vertem az ö klö met az ajtó n. De nem nyitotta ki senki. – A férfi
rá mosolygott. – Nem megyü nk fö l?
Ruth vá llat vont.
– Ha akarod. – Kelletlenü l fö lbaktatott vele a lépcső n, s kö zben azon tö prengett, mit
akarhat tő le Patrick má r megint – az éjszaka kellő s kö zepén. Miutá n beléptek a
nappaliba, má r kissé jobban érezte magá t – mintha visszatért volna a való sá gba. A
kabá tjá t azonban nem vette le. Végtére is az á tlá tszó blú z alatt csupá n melltartó t visel.
– Nem kíná lsz meg valami itallal? Valamivel, ami á tmelegíti az embert? – kérdezte
Patrick a kü szö brő l. Imá dnivaló an festett a sö tétkék garbó ban, a nyitott kabá tban és a
sö tétszü rke nadrá gban.
– Teá ra gondolsz?
– De kérlek!
Ruthnak idő kö zben má r tea nélkü l is olyan melege lett, hogy nem bírta tová bb, és
ledobta a kabá tjá t a fotel tá mlá já ra.
– Mit szó lná l egy whiskyhez? Vagy fő zzek ká vét?
– A whisky jó lesz. Nem akarom, hogy fá radj miattam. – Majd gú nyosan hozzá tette: –
Most, hogy még a há zvezető nő sem á ll rendelkezésedre.
– Aká r hiszed, aká r nem, egyedü l is tudok ká vét fő zni.
– Tényleg? – Patrick végre kö zelebb jö tt, Ruth pedig kitö ltö tte a borostyá nszín italt
egy kristá lypohá rba. Mikö zben odaadta Patricknek a poharat, vigyá zott rá , nehogy
ö sszeérjen a kezü k.
A férfi egy hajtá sra megitta a whisky felét.
– Szó val, hol voltá l? – tudakolta.
Nem kapott vá laszt.
– Kérdeztem valamit!
– De még nem vá laszoltá l az én kérdésemre, és én kérdeztem elő bb! Mit keresel itt
ilyenkor?
– Aká r hiszed, aká r nem, rá d vá rtam.
– É s miért?
– Tényleg nem tudod?
– Nem.
A férfi ledö ntö tte a maradék whiskyt, majd odanyú jtotta a poharat.
– Kaphatok még egyet?
A lá ny só hajtva ú jra tö ltö tt, aztá n enyhén remegő hangon megkérdezte:
– Miért vá rtá l rá m?
Ezú ttal Patrick az egész poharat kiitta egy hajtá sra, aztá n letette a tá laló ra, és zsebre
dugta a kezét.
– Nyolc kö rü l Julie fö lhívott. Azt mondta, aggó dik érted.
Ruth elvö rö sö dö tt. Nagyon kívá ncsi volt, miféle mesét adhatott be Julie Patricknek,
hogy a férfi késő éjjel képes volt idejö nni.
– Ma délelő tt vá ltatok el, ugye?
– Igen. Julie tegnap éjjel itt aludt.
– Azt mondta, teljesen kikészü ltél, hogy nem tudsz aludni, és iszonyú an fá radtnak
lá tszol... Nem lehet, hogy tú l sokat bulizol?
Ruth karba fonta a kezét.
– Errő l van szó . De ezt Julie-nak is megmondtam.
A férfi á tható an nézett rá .
– Biztos, hogy ez az oka? Azt én is lá tom, hogy késő n jö ttél haza, de igazá n nem vagy
rossz színben!
– Jó l is érzem magam – vonta ínég a vá llá t a lá ny. – Te viszont még mindig nem
á rultad el, miért jö ttél ide. Ha Julie nyolckor hívott fel...
– É rtem – fintorodott el a férfi. – Arra célzó i, miért nem jö ttem elő bb. Meg is tettem.
Fél kilencre értem ide, de akkor a kisasszonyt má r nem talá ltam itthon. É s mivel senki
sem nyitott ajtó t, majdnem betö rtem a há zba. Julie elbeszélése utá n a legrosszabbra
szá mítottam..., ü res altató s fiolá kra satö bbi. Végü l az ereszcsatorná n fö lmá sztam az
erkélyedre. Legalá bbis azt hiszem, a te szobá d erkélye volt az. Sok-sok parfü mö s ü veget
és melltartó t lá ttam odabent.
Ruth megint elpirult.
– Nem lá tott meg senki?
– Szerencsére nem. Tényleg nem á rtana, ha á llandó biztonsá gi szolgá latot
alkalmazná tok. Egy pillanat alatt bejuthattam volna a há zba. Mindenesetre miutá n
lá ttam, hogy nem vagy itthon, én is elmentem. De valamiért nem hagyott nyugodni az
eset. – Lá tható lag nehezére esett bevallani a dolgot. – Ezért tö bbszö r is idetelefoná ltam,
és amikor még tizenkettő utá n sem vette fö l senki a kagyló t, idejö ttem. Erre pedig te... –
A férfi elhallgatott, vá dló pillantá st kü ldö tt Ruth felé. – Erre te végre megérkezel,
bosszantó an egészségesen, és rá adá sul nem is egyedü l! Azért nem hívtad be az illető t,
mert meglá ttá l?
– Természetesen nem lá ttalak. Ha nem vetted volna észre, majdnem meghaltam az
ijedségtő l, amikor elém toppantá l.
– É s hol voltá l? – Patricknek most má r elege volt abbó l, hogy neki kell
magyará zkodnia.
– Egy... egy partin.
– Hol?
– Kensingtonban, Michael bará tainá l.
– Michael az a ficsú r, aki hazahozott, és akivel Stephensonékná l egész este tá ncoltá l,
igaz?
– Igen, de nem ficsú r, hanem jó bará tom. – Ruth vigyá zott, hogy minél
kö zö nyö sebben csengjen a hangja. – É s miért is ne mehetnék vele buliba? Honnan
tudhattam volna, hogy Julie értesít téged? Gondolhattad volna, hogy felfú jja a dolgot...,
végtére is a rokonod! É s miért érezted hirtelen ú gy, hogy tö rő dnö d kell velem, mintha a
hú god lennék?
– Az ö rdö gbe is, pontosan tudod, hogy még véletlenü l sem testvéri szeretetet érzek
irá ntad! Hanem inká bb... inká bb... – A férfi elhallgatott.
– Fogalmam sincs, mirő l beszélsz. Szerintem jobb lenne, ha hazamennél.

– Nem hiszem, hogy ezt akarod – mondta Patrick fesztelenü l. – Mint ahogy én sem
szeretnék elmenni. Ruth...
– Ne! – A lá ny há tat fordított neki. – Nem maradhatsz itt!
– Ruth, kérlek, ne kü ldj el! Nem lá tod, hogy megő rü lö k érted? Nem tudok enni, nem
tudok aludni! Mú lt kedd ó ta folyamatosan itt kö rö zö k a kö rnyéken, há tha véletlenü l
ö sszefutunk, mert nem merlek felhívni, nem merek eljö nni hozzá d, és nem merek tő led
bocsá natot kérni, mert annyira kívá nlak!
Ruth hitetlenkedve nézett rá . A férfi a szokott mély hangjá n beszélt, csak a szeme
csillogott furcsá n. Lehet, hogy kissé tú lzá sba vitte a whiskyzést.
– Hogy... hogy mondhatsz ilyet azok utá n, hogy kedden kidobtá l a laká sodbó l?
– Mert ez az igazsá g. – Patrick kinyú jtotta a kezét, és Ruth készségesen a férfihoz
simult. Kezét becsú sztatta a puló vere alá , hogy végre érezhesse a testét.
– Jaj, Ruth, sajná lom, hogy olyan lehetetlenü l viselkedtem! Igazad van, ki kell
haszná lnunk ezt a pá r hetet, amely még maradt... – Felsó hajtott, és gyengéden
végigsimított a lá ny há tá n. Olyan erő sen szorította, hogy Ruth érezte izgalmá t. Aztá n
megpró bá lta kigombolni a blú zá t.
– Kérlek, Patrick, ne itt!
A férfi kissé eltartotta magá tó l, és mélyen a szemébe nézett.
– Inká bb menjü nk a há ló szobá dba?
– Igen, csak elő bb elrakom a poharat, nehogy Mrs. Lawson azt higgye, rá kaptam az
italra. Menj elő re, mindjá rt jö vö k én is.
– Rendben. – Patrick megcsó kolta, aztá n az egyik fotel karfá já ra fektette a kabá tjá t.
Miutá n elhagyta a nappalit, Ruth mélyet lélegzett. Való já ban csak egyedü l akart
maradni néhá ny percig, hogy rendezhesse a gondolatait.
Ketten vannak a há zban, aká r mindegy is lenne, hol szeretkeznek. Csak ne lenne ez a
férfi ilyen bonyolult lélek!
Lement a konyhá ba, és tö ltö tt magá nak egy pohá r vizet. Lassan kortyolgatta, s
kö zben azon tö prengett, ne kü ldje-e mégis haza Patricket. O is kívá nta a férfit, mint még
soha senkit eddig az életben, de abban má r nem volt biztos, hogy Patrick is viszonozza-e
az érzéseit, vagy csak azért csapott le rá , mert épp nem volt má s nő a lá thatá ron.
De há t négy hét mú lva hazamegy Venezuelá ba, akkor pedig vége szakad a
kapcsolatnak. Miért ne ragadjá k há t meg a kíná lkozó alkalmat? Ruth végü l betette az
ü res poharat a mosogató ba, és elszá ntan elindult felfelé a lépcső n. Há ló szobá já nak ajtaja
résnyire nyitva á llt, a parketta enyhén ró zsaszínben já tszott az á gy mellett á lló
szecesszió s lá mpa fényében. Mielő tt Mrs. Lawson elutazott volna a hú gá hoz, még
visszahajtotta a tü rkizszínű á gytakaró t.
Az á gy kö zepén szü rke flanelnadrá gban, meztelen felső testtel ott fekü dt Patrick
Hardy, és mélyen aludt. Ki lá tott má r ilyet?
Ruth visszafojtotta a lélegzetét, és lá bujjhegyen odaó vakodott az á gyhoz, majd a férfi
fö lé hajolt. Félig-meddig arra szá mított, hogy Patrick csak tetteti az alvá st, és mindjá rt
á tö leli. Erre azonban hiá ba vá rt. Lá togató ja tényleg mélyen aludt. Tehá t ő mégsem olyan
fontos? Vagy tényleg tú l sokat ivott?
Bá rhogyan legyen is, tulajdonképpen szerencse, hogy így tö rtént. Ruthnak így
legalá bb marad ideje á tgondolni a dolgokat. É s ha holnap reggel Patrick mégis
megkívá nná ... Majd meglá tjuk! De-talá n jobb, ha a vendégszobá ban tö lti az éjszaká t.
Még egy utolsó pillantá st vetett az alvó ra. A férfi felső teste való ban olyan barna volt,
mint képzelte, s a hasá n, az ö vcsat fö lö tt fekete sző rzet sö tétlett. Ruthban ú jra feltá madt
a vá gy, és azon merengett, vajon milyen szerető lehet Patrick... Nem kellene má st tennie,
mint hogy fö lébreszti... Akkor megtudná . De nem! Majd akkor szeretkeznek, ha a férfi
teljesen magá ná l van, és kipihente magá t. Ruth ó vatosan kihú zta a há ló ingét a pá rna aló l,
lekapcsolta a villanyt, és lá bujjhegyen az ajtó hoz osont. A kü szö brő l még egyszer
visszafordult, és akaratlanul elmosolyodott.
Micsoda helyzet! Ki gondolta volna, hogy így végző dik az este?
Az idegen vendégszobai légkö rben korá bban ébredt a megszokottná l, ú gyhogy
néhá ny perccel nyolc utá n má r fö l is kelt. Egy pillanatra elgondolkodott, mit vegyen fel a
rö vid há ló ingre. A fü rdő kö penyét a szobá já ban tartotta, és nem akarta fö lébreszteni
Patricket. Inká bb az apja puló verét hú zza magá ra. Gyorsan á tszaladt az ő szobá já ba, és
kivett a szekrénybő l egy hosszú , bő puló vert, amely a combjá t verdeste. Majd lement a
konyhá ba, vizet tett fö l, és míg az felforrt, beleolvasgatott a vasá rnapi lapba.
É pp leforrá zta a teá t, mikor zajt hallott maga mö gü l, és há trafordult. Patrick á llt a
kü szö bö n, természetesen borotvá latlanul, kezét hanyagul a zsebébe sü llyesztette.
– Kérsz... – Ruth megkö szö rü lte a torká t – kérsz egy csésze teá t?
– Kérek. De nem kaphatnék elő bb egy fá jdalomcsillapító t? Iszonyú an hasogat a
fejem.
Ruth bó lintott, és kiszaladt a kamrá ba, a gyó gyszeres szekrénykéhez.
– Mrs. Lawson mindenre fel van készü lve – mondta visszajö vet. – Tessék.
Rá gó tabletta. – A férfi kezébe nyomta a dobozt, és ismét a teá val kezdett foglalkozni. –
Kérsz bele cukrot?
– Igen, két csapott kiskaná llal, ha lehet. – Patrick kö nyö kével az ajtó félfá nak
tá maszkodott, a nyaká t dö rzsö lte, és egészen kü lö nö s tekintettel méregette ő t.
Vajon mi já r a fejében? – tö prengett Ruth. Akadozva megkérdezte:
– Itt... itt akarunk teá zni, vagy menjü nk inká bb fö l?
– Maradjunk lent, ha nem fá zol – nézett Patrick a lá ny meztelen lá bá ra. A lá ny
elpirult.
– Nem, egyá ltalá n nem. – Letelepedett az egyik rusztikus konyhaszékre, és
Patricknek is helyet mutatott. A férfi azonban inká bb á llva maradt, ső t egy idő utá n
megindult fel-alá a konyhá ban. Itt egy lekvá ros bö dö nt vett alaposan szemü gyre, ott egy
konzervdobozt, mintha Venezuelá ban az ilyesmi ritkasá gnak szá mítana. Végü l megá llt
Ruth elő tt, és teljes terjedelmében kihú zta magá t.
– Hogyan ü lhetsz itt ilyen lelki nyugalommal, mintha semmi sem tö rtént volna? –
kérdezte á tható tekintettel.
Ruth megkö szö rü lte a torká t, letette a csészét, és villá mló szemmel meredt rá .
– Tessék?
A férfi elhú zta a szá já t.
– Ruth, ne viselkedj má r ilyen lekezelő en! – sziszegte ö sszeszorított foggal.
Odatá maszkodott mellé a konyhaasztalra. – Nem tudom, hogyan mondjam meg, de...
– Elő bb talá n azt á ruld el, mi a bajod! – csó vá lta meg a fejét Ruth. Felá llt, a
mosogató ba tette a csészéjét. Idegesítette, hogy a férfi má r megint rébuszokban beszél.
Vendége megragadta a vá llá t, és maga felé fordította.
– Te is nagyon jó l tudod, mire gondolok! Vagy te mindig ezt csiná lod? Má snap reggel
ú gy teszel, mintha semmi kü lö nö s nem tö rtént volna?
Ruth ö sszevont szemö ldö kkel méregette lá togató já nak elutasító arckifejezését.
Tényleg ez a férfi ö lelte, csó kolta ő t tegnap éjjel, hogy má r alig bírta kivá rni, hogy
szeretkezzenek egymá ssal? Vagy az egész csak az alkohol miatt volt?
É s vajon miért ilyen dü hö s? Inká bb neki lenne oka mérgelő dni! Végtére is Patrick az
éjszaka kö zepén rá tö rt, felizgatta, aztá n meg egyszerű en elaludt. Ennek nincs semmi
értelme! Ruthnak lassan elege volt a huzavoná bó l.
– Miutá n megittad a teá dat – kö zö lte fagyosan –, jobb lenne, ha elmennél. Mrs.
Lawson nemsoká ra hazaér, hogy megfő zze az ebédet. Nem akarom, hogy itt talá ljon.
Patrick ö kö lbe szorította a kezét.
– Arra ne legyen gondod! Má r itt sem vagyok. – Majd fejcsó vá lva hozzá tette: – É s bá r
nem ú gy festesz, mint aki bocsá natkérést vá r, akkor is szeretném elmondani, hogy
sajná lom, ami tö rtént.
– Mit sajná lsz? – A lá ny dö bbenten fö lnézett, és hirtelen megértette, mire célozgatott
Patrick egész idő alatt. A férfi ná la tö ltö tte az éjszaká t, az ő á gyá ban ébredt. Aztá n
félmeztelenü l talá lta ő t a konyhá ban, s nyilvá n arra is emlékszik még, hogy jó val éjfél
utá n bukkant fö l ná la. Alighanem azt hiszi, lefekü dtek egymá ssal.
De mielő tt még tisztá zhattá k volna a helyzetet, Patrick má r sarkon is fordult. Ruth
tudta, hogy utá na kellene szó lnia, á m hirtelen fö lébredt benne a kisö rdö g, és mégsem
tette. Patrick megérdemli, hogy egy-két napig bű ntudat gyö tö rje! Végtére is ő sem érzi
magá t valami fényesen az utó bbi idő ben. Arró l nem is beszélve, hogy tö bb tisztelet is
kijá r neki, mint amennyit a férfitó l kapott az éjjel. Aká r az alkohol a hibá s, aká r nem.
Patrick nagyképű en azt feltételezte, hogy ő tétová zá s nélkü l odaadja magá t neki azok
utá n, hogy két hétig feléje sem nézett. Most meg rá adá sul megveti ő t és sajá t magá t az
elképzelt éjszaka miatt.
Tétová n á csorgott a mosogató mellett, és a konyhaajtó t bá multa. Hagyja-e elmenni
Patricket, vagy ne? É s ha hagyja, vajon viszontlá tja valaha? É s vajon a tegnap este utá n
akarja-e még lá tni egyá ltalá n?
Hirtelen olyannyira eluralkodtak rajta az érzései, hogy a jó zan gondolkodá s utolsó
szikrá já t is kioltottá k benne. Lassan fö lbaktatott a lépcső n, belépett a szalonba. A sú lyos
fü ggö nyö k eltakartá k az ablakot. A lá ny elhú zta ő ket, és kinézett. Odakint vasá rnapi
nyugalom honolt. Idő nként fel-felpittyegett egy-egy madá r annak jeleként, hogy a tavasz
má r nem soká ig vá rat magá ra, a tá volbó l a Big Ben harangzú gá sá t sodorta feléje a szellő .
Mikor lépteket hallott maga mö gö tt, Ruth megfordult.
– Hol a kabá tom? – kérdezte Patrick fesztelenü l. A lá ny a fotelra mutatott, amelyre a
férfi elő ző este a kabá tjá t hajította. Patrick gyorsan felhú zta, és egyszerre sokkal
nyugodtabbnak lá tszott, ami azonnal fö lébresztette Ruthban a kü zdő szellemet.
– Talá lkozunk még?
Patrick zsebre vá gta a kezét.
– Az csak rajtad mú lik.
– Hogyan érted ezt?
A férfi felsó hajtott.
– Sajnos bá rmit is tennék vagy mondanék, nem tudnék vá ltoztatni a helyzeten.
Legfeljebb kívá nhatom, hogy bá rcsak ne tö rtént volna meg.
– Ezek szerint az lett volna a legjobb, ha soha nem is talá lkozunk?
Patrick tekintete hirtelen rá szegező dö tt.
– Nem, nem így értettem, Ruth... – Elakadt a szava, tehetetlenü l fö lemelte a kezét. –
Jaj, Ruth, tudod, hogy iszonyú an kívá nlak! De nem akarok...
– ..érzelmi kapcsolatot – fejezte be a lá ny reszkető hangon, és elfordult.
Patrick oda akart menni hozzá , de aztá n meggondolta magá t.
– Az ö rdö gbe is, má r rég nem vagyok ura az érzéseimnek! – fakadt ki. Ruth ajka
vá rakozó an szétnyílt, mire a férfi hozzá tette: – Néhá ny hét mú lva hazautazom, és téged
nem vihetlek magammal.
– Miért nem?
Patrick mélyet lélegzett.
– Pontosan tudod, miért nem. Te nem aká rmilyen lá ny vagy, hanem Joseph Farrell
lá nya, és én képtelen lennék rá , hogy ugyanazokat az életkö rü lményeket nyú jtsam neked
Venezuelá ban, mint amit itt megszoktá l.
– Honnan tudod te, hogy nekem mire van szü kségem?
– Pró bá ljunk meg ésszerű en gondolkodni, Ruth! Talá n magad sem tudod, hogy olyan
fényű ző kö rü lmények kö zö tt élsz, amilyenrő l má sok csak á lmodhatnak. Kezdjü k példá ul
a há zvezető nő vel. Még Venezuelá ban sem tudnék valakit megfizetni, aki ú gy
gondoskodik ró lad, mint Mrs. Lawson.
– Ez kapó ra jö n, mi? Így aztá n kö nnyen elhá ríthatod magadtó l a felelő sséget!
Megkaptad, amit akartá l, és agyő !
– Ruth, kérlek, ne mondj ilyet!
– Miért ne? Eddig elég lazá n fogtad fö l a dolgot!
– Mondtam, hogy sajná lom, vagy nem?
– Há t persze! „Sajná lom, Miss Farrell, de azt hiszem, lefekü dtem magá val, mert a sok
whisky miatt má r nem bírtam uralkodni magamon. Bocsá nat, nem fog tö bbé
elő fordulni.”
– Hagyd abba! – fö rmedt rá Patrick. – Ez ú gy hangzik, olyan... olyan...
– Ízléstelen? Ezt a szó t keresed? Ez az igazsá g. De nem szeretném, ha bű ntudatod
lenne, amikor majd megint a csinos venezuelai lá nyokat csá bítod!
– Ruth! – A férfi megragadta a vá llá t. – Há t mit mondjak? Mit vá rsz tő lem?
A lá ny a fejét rá zta, dú s haja végigsimított Patrick kézfején.
– Semmit.
A férfi szorítá sa erő sebb lett.
– Szerelmi vallomá st akarsz? – A szeme hirtelen egészen elsö tétü lt.
– Nem! – fordított há tat neki Ruth. – Tű nj el innen!
6. FEJEZET
Má snap reggel Ruth elrepü lt New Yorkba. Apja érte ment a reptérre, és azonnal lá tta
rajta, hogy valami nincs rendben, de szoká sa szerint nem faggató zott. Tudta, hogy a
lá nya elő bb-utó bb ú gyis elő jö n a dologgal, ha az segít rajta. Ruth a maga részérő l csupá n
annyit mondott, hogy egyedü l érezte magá t, és lá tni akarta az apjá t.
Joseph Farrell az Ö tö dik sugá rú ton, a Plazá ban bérelt ki egy lakosztá lyt. Teltek-
mú ltak a napok, s Ruth vá rosnézéssel, vá sá rlá ssal és a Central Park-beli kocogá ssal
mú latta az idő t. Esténként étteremben vagy az apja ü zletfeleinél vacsorá ztak. Néha egy-
egy estélyre is elmentek Long Islandre, színhá zba, moziba já rtak. Rutht egy ideig
lefoglaltá k a programok, á m egy idő mú lva akarva-akaratlanul is arra gondolt, hogy
amió ta eljö tt Londonbó l, Patrick bizonyá ra má s szó rakozá s utá n nézett.
Egy este, mikor apa és lá nya ismét vacsorá ra volt hivatalos, Ruth bekopogott az apja
há ló szobá já ba, ahol Joseph Farrell épp a csokornyakkendő jével viaskodott. Lá nya
tü relmesen megigazította a makacs nyakravaló t, majd megkérdezte:
– Van még egy kis idő nk, hogy beszélgessü nk?
– Fiá t persze, de ha nincs, akkor is rá szá njuk. Miért? Végre el akarod mesélni, miért
jö ttél utá nam?
– Te kezdettő l fogva tudod, hogy má s okom volt rá ?
– Há t persze! Hiszen ismerem az én kicsi Ruthomat! Arró l a Patrick Hardyró l van
szó ?
Lá nya dö bbenten rá meredt.
– Hogyan talá ltad ki?
– Jaj, kicsim, nem lennék sikeres ü zletember, ha nem rendelkeznék bizonyos
mértékű emberismerettel. Rá adá sul a lá nyom vagy..., téged való színű leg még jobban
megértelek.
– Mi a véleményed ró la?
– Hardyró l? Tetszik a fickó , de há t ezt te is tudod. Nem ejtették a feje lá gyá ra, és
tényleg nagyon ért a szakmá já hoz. Becsü lö m az ilyen embereket.
Ruth felsó hajtott.
– De há t nincs is vagyona!
– Na és! Szá mít az neked?
– Nekem nem, de neki igen. Mégis szerelmes vagyok belé. – Az utó bbi mondat
akaratlanul csú szott ki a szá já n.
Egy pillanatig néma csend borult rá juk.
– É rtem – mondta végü l az apja, – É s vele akarsz menni Venezuelá ba, ugye?
Ruth széttá rta a kezét.
– Bá rcsak ilyen egyszerű lenne!
Apja homlokrá ncolva nézett rá .
– Csak nem nő s?
– Ugyan, dehogy! – Ruth felsó hajtott. – Nem ezzel van a baj.
– Há t akkor mivel? – tü relmetlenkedett az apja.
– Há t... hallani sem akar ró lam tö bbé.
– Micsoda? Miért nem?
Ruth lehorgasztotta a fejét.
– Mert ő nem engedhet meg magá nak olyan fényű zést, amilyenhez én hozzá szoktam.
– É s milyen igaza van! – á llapította meg szá razon Farrell.
– De apa! Annyira azért nem vagyok elkényeztetve! Kü lö nben is tisztá ban vagyok
vele, hogy Venezuelá ban má s az élet, mint miná lunk.
– Egy eső erdő kö zepén? Ugyan má r! Minden olyan, mint otthon a Cityben! –
gú nyoló dott az apja, és fö lvette a frakkjá t.
– Apa, szeretem Patricket! Még soha nem szerettem ennyire senkit. Aká r a
dzsungelbe is utá namennék, és ú gy élnénk, mint Tarzan és Jane, csak az a lényeg, hogy
együ tt legyü nk!
– É s ő mit érez irá ntad? Má rmint attó l eltekintve, hogy nem akarja érzelmileg lekö tni
magá t. Még azt sem tudjuk, igazat mondott-e ezzel kapcsolatban.
– Mire célzol?
– Arra, hogy nem vagyok benne biztos, megbízható -e a fiú . Mi van, ha azért hiteget
téged, mert arra vá r, hogy rá bízzam az angliai kutatá saink vezetését?
– Apa! – csattant fö l haragosan Ruth, – Patrick nem ilyen!
– Honnan tudod? – Apja megigazította a pecsétgyű rű jét. – É s egyébként még nem
vá laszoltá l a kérdésemre.
Lá nya vá llat vont.
– Fogalmam sincs, mit érez irá ntam. Má rmint, hogy viszonozza-e az érzéseimet. Az
biztos, hogy vonzó dik hozzá m.
Apja fö lsó hajtott.
– Tényleg? – kérdezte gú nyosan.
– De én... – Ruth elhallgatott.
– Lá tom, lassan kö zeledü nk az eseményekhez, amelyek miatt idemenekü ltél hozzá m.
– Apa! – Ruth elfordult, és akadozva elmesélte, mi tö rtént kö zte és a férfi kö zö tt.
Elmondta, hogy Patrick késő éjjel felbukkant ná luk, hogy ott tö ltö tte az éjszaká t, és a
má snap reggeli beszélgetésrő l is beszá molt.
Mikor befejezte a mondó ká já t, nem mert apja szemébe nézni. Hallotta, amint fö lveszi
a cipő jét, zsebre rakja a tá rcá já t. S végü l, mikor má r azt hitte, apja annyira mérges rá ,
hogy nem is akar szó lni hozzá , Joseph Farrell azt mondta:
– Nos, Ruth, amennyire én lá tom, két dolgot tehetsz.
A lá ny fö lnézett, végigpá sztá zta apja arcá t, a szemrehá nyá s jeleit kereste. Nem talá lt
egyet sem.
– Micsodá t? – kérdezte halkan.
– Vagy elfelejted az egészet, és talá n az lenne a legjobb... Ne, vá rj! – kiá ltotta, amikor
Ruth hevesen tiltakozni akart. – Vagy megtalá lod a mó djá t, hogy rá bírd a fiú t, vigyen
magá val.
– Te beleegyeznél, hogy vele menjek?
– Bizonyos feltételekkel igen.
– Mégpedig?
– Elő szö r felajá nlom neki, hogy vegyen részt valamelyik kutató programomban. Így
legalá bb kiderü l majd, hogy ő szintén kö zeledett-e hozzá d. Mert ha igen, el fogja utasítani
az ajá nlatomat.
– Apa! – sikított Ruth magá n kívü l.
Apja vá llat vont.
– Ez az egyetlen megoldá s, kislá nyom. Gondolod, hogy minden erre tévedő
szerencsevadá sznak odaadom a lá nyomat?
– Patrick nem olyan – ismételte Ruth kétségbeesetten. – Apa, nem tehetsz neki ilyen
ajá nlatot! Hiszen nem is akar velem lenni!
– Akkor pedig még inká bb beszélek vele – rá ncolta apja a homloká t. – Ő szinte leszek
hozzá d, kicsim. Ez a férfi érdekel engem, és ha nem utaztam volna ide, bizonyá ra
talá lkozunk még egyszer-kétszer. Jó l megy az ü zlet, a boltok komoly nyereséget hoznak.
Szeretnék részt venni valamilyen kutatá sban. Leírhatná m az adó mbó l.
– Apa, ez kö zö nséges zsarolá s! Mi van, ha elfogadja?
– Akkor nem való hozzá d – szö gezte le az apja. – É s miutá n elutasította az
ajá nlatomat, még mindig elmagyará zhatom neki, miért tettem.
Két nappal késő bb Joseph Farrell villá mlá togatá st tett Angliá ban. Ruth négy napig
nyugtalanul bó klá szott New Yorkban, és a lehető legkellemetlenebb gondolatok
kavarogtak a fejében. Mikor az apja telefoná lt, hogy érkezik, kiment elé a reptérre.
– Na? – kérdezte tü relmetlenü l, mikö zben a sofő r ü gyesen keresztü lkormá nyozta a
kocsit a New York-i utcá kon. – Mit mondott?
Apja, aki eddig meglehető sen szű kszavú volt, most is csak ennyit felelt:
– Azt, hogy nem.
– Tehá t elutasította az ajá nlatot? – Ruthban fö ltá madt a remény.
– Igen. É rtésemre adta, hogy nincs szü ksége alamizsná ra, s hogy egymaga is képes
tá mogató kat keresni. Azt is hozzá tette, hogy fogalma sincs, miért gondolom azt, hogy
bá rmit is akarna tő led. Végtére is két hét mú lva visszarepü l Venezuelá ba, és nem szá mít
rá , hogy még egyszer talá lkoztok.
A reménysugá r kihunyt, s Rutht egészen beteggé tette a csaló dá s.
– Ez... ez minden?
Joseph Farrell egy darabig együ tt érző n vizsgá lgatta lá nya sá padt arcá t.
– Nem, nem hinném.
– É s miért nem? – kérdezte remegő hangon Ruth.
– Nos, a szavak ugyebá r ezt is, azt is jelenthetik, attó l fü ggő en, hogy milyen arcot vá g
hozzá juk az ember.
Ruth a homloká t rá ncolta.
– Mire célzol?
– Patrick a jelek szerint á lmatlansá gban szenved, és szemmel lá tható lag enni sem
igen szokott. Ha nem tudná m, hogy tévedek, azt hinném, hogy szerelmes beléd.
Erre Ruth olyan boldog lett, hogy egy szó t sem bírt kinyö gni. Csak nagy soká ra borult
az apja nyaká ba.
– Jaj, apa!
Az apja vá llat vont.
– Természetesen ez csupá n az én véleményem, de volt valami kü lö nö s a
pillantá sá ban, mikö zben a kutatá si tervekrő l beszélgettü nk. Tú l gyorsan mondott nemet.
Holott nem hinném, hogy elutasítana egy ilyen ajá nlatot, ha érzelmileg nem lenne
elkö telezve. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha egy fikarcnyit sem érdekelnéd, nyilvá n
elfogadta volna az á llá st. Vagy legalá bbis gondolkodá si idő t kért volna.
Ruth elfintorodott.
– É n rö gtö n megmondtam, hogy Patrick talpig becsü letes.
– Igen, való ban az. Ettő l fü ggetlenü l igen zá rkó zott.
– É s most mit tegyek? – A lá ny igyekezett derű s hangot megü tni. – Ugye... ugye nem
mondtad el neki, hogy...?
– Hogy nem fekü dtetek le egymá ssal? Természetesen nem. Miért tettem volna?
Ruth a tá ská ja szíjá t tekergette.
– É s szerinted... szerinted amellett, hogy nem eszik, azért jó l van?
– Tú l fogja élni, ha erre célzol – De mikor a lá nya ezt egy csö ppet sem talá lta
mulatsá gosnak, hozzá tette: – Jaj, Ruth, miért nem azokbó l a fiatalemberekbő l vá logatsz,
akik tucatjá val rajzanak kö rü lö tted?
– Hidd el, ezt má r én is szá zszor megkérdeztem magamtó l. Bá rcsak ne mentem volna
le Wiltshire-be a hétvégére, bá rcsak ne ismertem volna meg Patricket!
De csillogó szeme egészen má st mondott.
Az angliai utazá s miatt természetesen felgyü lemlett a munka, Joseph Farrell tehá t az
elkö vetkezendő estéket az ü zletfeleivel tö ltö tte. Mikor végre egy este volt idejü k
egymá sra, Ruth a ká véná l megjegyezte:
– Azt hiszem, holnap visszautazom Angliá ba.
– Miért?
– Talá lkoznom kell Patrickkel,
– Ő szintén szó lva csodá lkoztam rajta, mire vá rsz. É s mit fogsz tenni, ha nem akar
lá tni?
– Szerinted az lehetséges? – Ruth erre nem is gondolt.
Az apja habozott.
– Nem, szerintem nem – jelentette ki végü l. – Csak nem értem, miért nem vered má r
ki a fejedbő l ezt a Patricket. Lehet, hogy tetszel neki, de meg van ró la győ ző dve, hogy
ő rü ltség volna, ha ilyen rö vid idő utá n magá val vinne Venezuelá ba. É s hogy ő szinte
legyek, én is osztom a véleményét.
– Jaj, apa! – kiá ltotta Ruth megint, és a kezét tö rdelte, – Mondd csak, ha meg tudná m
győ zni ró la, hogy magá val kell vinnie..., hogy feleségü l kell vennie..., abba ugye
beleegyeznél?
– Végtére is nagykorú vagy, ha akarnék sem tudnék tenni ellene. Azt viszont nem
hiszem, hogy Patrick kö télnek á ll.
Ruth fö lá llt, az ablakhoz lépett, hogy apja ne lá ssa az arcá t.
– Ki tudja, talá n van rá mó d, hogy megvá ltoztassam a véleményét – mondta
csö ndesen.
Az apja a ká véjá t itta.
– Ha mégis meg tudná d győ zni, csak szó lj! Ragaszkodom hozzá , hogy elbú csú zzam az
egyetlen gyermekemtő l, mielő tt az há tat fordít a jó ö reg Angliá nak.
– Rendben! – Ruth most ismét odafordult hozzá , de az arcá ró l semmit sem lehetett
leolvasni. – Akkor most felhívom a repü lő teret, és megkérdezem, van-e még hely a
holnapi gépre.
Mikor a gép leszá llt Londonban, má r alkonyodott. Ruth taxival ment haza, ahol Mrs.
Lawson boldogan ü dvö zö lte. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy készítsen neki valami
harapnivaló t, pedig Ruth a repü lő n má r megebédelt.
Míg az uzsonná ra vá rt, felhívta Patricket a mobiljá n. A szá mot Julie készü lékérő l
sikerü lt ellesnie. Erélyesen eltö kélte, hogy keresztü lviszi a tervét. Azt a gondolatot, hogy
ez a bizonyos terv erkö lcsileg erő sen kifogá solható , tudatá nak mélyére szá mű zte. Hiszen
ha Patrick tényleg szereti ő t, mindkettejü knek jobb, ha végre egymá sra talá lnak, nem
igaz?
Mikor meghallotta a férfi hangjá t, remegni kezdett a térde.
– H... halló ! – nyö gte ki, majd megpró bá lt fesztelenü l beszélni. – Hogy vagy?
– Ruth? Te vagy az, Ruth?
– Igen, én. Megleptelek?
A vonal má sik végén egy pillanatig csend honolt, majd Patrick így szó lt:
– Ameriká bó l telefoná lsz? Apá d...
– Nem, nem – szakította félbe Ruth tü relmetlenü l. – Ma délutá n értem haza.
– Aha.
– Zavarlak?
– Nem, épp omlettet sü tö k.

Ruth ö sszeszedte a bá torsá gá t.
– Nekem is adsz belő le?
Ú jabb hallgatá s.
– Mit akarsz tő lem? – robbant ki végü l a férfibó l. – Azt hittem, azok utá n, amit
édesapá ddal megbeszéltü nk...
– Hiszen má r két hete nem lá ttuk egymá st! – Ruth elhatá rozta, hogy ha tö rik, ha
szakad, akkor is kikö nyö rö g tő le egy talá lkozó t.
– Tudom. É s én egy hét mú lva hazautazom.
– Ezért szeretnék még egyszer talá lkozni veled.
– Ruth, ennek az égvilá gon semmi értelme nincs! Ahá nyszor csak együ tt vagyunk,
fá jdalmat okozunk egymá snak.
– Pedig talá lkoznunk kell, Patrick! – A lá ny megmarkolta a kagyló t.
– Miért?
– Ezt nem telefonon kellene megbeszélnü nk.
Ismét csö nd tá madt, s Ruth má r-má r azt hitte, a férfi letette a kagyló t.
– Jó , rendben, á tugrom hozzá d – mondta végü l mégis.
– Inká bb én mennék hozzá d.
– Ne!
– Miért ne? Van ná lad valaki?
– Természetesen nincs – vá gta rá Patrick. – Szó val?
– Jó , rendben. Mrs. Lawson ú gyis éppen uzsonná t készít. Majd szó lok neki, hogy
csiná ljon még néhá ny szendvicset.
– Kö szö nö m, nem szü kséges. Elment az étvá gyam. – Azzal a férfi bú csú nélkü l letette
a telefont. Ruth fejcsó vá lva rakta helyre a kagyló t, majd végignézett magá n. Még mindig
az utazá shoz viselt nadrá gkosztü m volt rajta, ú gyhogy elhatá rozta, valami kényelmesebb
ö ltö zékbe bú jik.
Amikor csö ngettek, maga ment ajtó t nyitni, és remélte, hogy Patrick arcá n felfedezi
majd a viszontlá tá s feletti ö rö met. Apjá nak igaza volt: Patrick való ban lefogyott, de ettő l
semmit sem vesztett a vonzerejébő l. Az arca azonban nem á rult el semmit. Csak a
csillagok tudhatjá k, ö rü l-e a talá lkozá snak, s Ruth hirtelen elbizonytalanodott a tervét
illető en.
Még akkor sem tudta volna megmondani, mi megy végbe a férfiban, amikor beterelte
az elő térbe. Némá n a lépcső felé intett, és megpró bá lta visszanyerni elszá ntsá gá t. A
szalonban megkérdezte:
– Nem akarod levenni a kabá todat?
Patrick vá llat vont.
– Ú gyis mindjá rt elmegyek. – Aztá n fejcsó vá lva hozzá tette: – Jaj, Ruth, minek hívtá l
fö l? Amikor az apá d azt mondta, utá namentél Ameriká ba, azt hittem, nem talá lkozunk
tö bbé. É s bele is tö rő dtem. Most viszont... – tú rt idegesen a hajá ba –,...mit akarsz
megbeszélni velem?
– Ü lj le, igyá l valamit, aztá n majd elmagyará zom, miért hívtalak ide. – Ruth a bá rhoz
lépett. – Mit kérsz? – kérdezte, és maga is meglepő dö tt, mennyire hétkö z-napian cseng a
hangja.
– Semmit sem iszom, és nem is akarok bá jcsevegni veled. Mondd meg kereken, mirő l
van szó . De figyelmeztetlek: ha az ü gynek bá nni kö ze van apá d ajá nlatá hoz...
– Az apá mnak fogalma sincs az egészrő l! – mondta Ruth kitérő en.
Patrick felsó hajtott.
– Mirő l nincs fogalma?
Ruth megnyalta az ajká t.

– Arró l, hogy gyermeket vá rok.
Egy teljes percig hallgatá s ü lte meg a szobá t, Patrick kő vé vá ltan meredt rá . Aztá n
végigjá ratta rajta a tekintetét, mintha bizonyítékok utá n kutatna. Végü l megkérdezte:
– Biztos vagy benne?
– Há t persze – vonta meg a vá llá t a lá ny. – Kü lö nben nem mondaná m.
– De... de hogyhogy ilyen hamar meg lehetett á llapítani?
– Akarod lá tni a tesztcsíkot? – Ruth kutakodva kö rü lnézett, mintha a szó ban forgó
bű nö s papírdarabot itt rejtette volna el a nappaliban. Nagy kocká zatot vá llalt, de Patrick
szerencsére a vá rakozá snak megfelelő en viselkedett.
– Má r csak az hiá nyzik!
– Nagyon... nagyon mérges vagy rá m?
– É n? – A férfi megint só hajtott. – Hogyan lennék rá d mérges! – Já rká lni kezdett a
szobá ban, – Te jó ég, micsoda helyzet!
Ruth a bá r felé mutatott.
– É s most kérsz valamit inni?
– Igen, egy konyak jó lesne. – Patrick belezuhant az egyik fotelba, és megint
végigszá ntotta ujjaival a hajá t. – Micsoda helyzet! – ismételte ú jra meg ú jra.
Mikor Ruth odavitte neki a konyakot, megragadta a lá ny csukló já t.
– Biztos, hogy én vagyok az apa? – fö rmedt rá fagyosan.
Ruth elhú zta a kezét, és megdö rzsö lte a csukló já t.
– Hogyan kérdezhetsz ilyet?
– De kérlek! É n is voltam hú széves egyetemista!
– É n viszont nem fekszem le fű vel-fá val! – csattant fel Ruth.
– Tényleg nem? – Patrick egy pillanatra a lá ny égő arcá ba bá mult, aztá n gú nyosan
megemelte a pohará t. – Há t erre inni kell!
Ruth há tat fordított neki. Azon tű nő dö tt, hogyan érezné most magá t, ha való ban
gyermeket vá rna. Há t ennek a férfinak ez is mindegy? Odafordult hozzá , és kijelentette:
– Most má r tudod, miért akartam beszélni veled.
Patrick megitta a konyakot, majd belebá mult az ü res pohá rba.
– Gondolom, szó sem lehet ró la, hogy elvetesd a gyereket?
Ruth a fejét rá zta.
– Az apá d tud ró la?
– Nem. – Ez legalá bb igaz volt.
– Akkor meg miért jö tt vissza Angliá ba? Miért tett nekem ilyen ő rü lt ajá nlatot?
Nyilvá n ő is tudta, hogy elutasítom, és megszü ntetem veled a kapcsolatot.
Ruth lesü tö tte a szemét.
– Mert azt mondtam neki, hogy veled akarok menni Venezuelá ba.
– Mit akarsz? – meredt rá rémü lten Patrick.
– Szeretlek – jelentette ki Ruth remegő hangon.
Patrick nyelt egyet.
– É s mit fog szó lni az apá d, ha megmondod neki, hogy vá randó s vagy?
– Errő l... errő l majd csak akkor szó lok neki, ha... ha...
A férfi a homloká t rá ncolta.
– Ha?
– Ha feleségü l vettél.
– Megő rü ltél? Hiszen nem is ismerjü k egymá st!
– Hogyan lehetsz ilyen kegyetlen? Végü l is lefekü dtü nk egymá ssal!
Patrick arckifejezése hirtelen megvá ltozott. Má r-má r gyengédség sugá rzott ró la,
mintha csak most ébredne rá , mirő l is van szó . Vá ratlanul fö lá llt, á tkarolta Rutht, és
magá hoz hú zta.
– Meglá tod, minden rendben lesz – mondta rekedten. – Tudom, hogy az egész
kalamajka az én hibá m. – Elő rehajolt, megcsó kolta a lá ny fü lét. – Csak olyan vá ratlanul,
olyan hirtelen jö tt! Adj egy kis idő t, hogy megbará tkozhassam a gondolattal, hogy az én
gyermekemet hordod a szíved alatt.
Ruth remegni kezdett, a férfi pedig még szorosabban magá hoz vonta.
– Ugyan – suttogta –, nyugodj meg! Ne haragudj azért, amit mondtam! Tényleg
kegyetlen dolog volt, de... egyszerű en fejbe kó lintott a hír. – Végigsimított a lá ny selymes
hajá n. – Apá dnak viszont feltétlenü l szó lnod kell a dologró l.
– Nem. – Ruth elhú zó dott tő le. – Azt nem tehetem!
– Biztosan nem harapja le a fejedet, és mindenképp tudnia kell ró la. Hiszen
gyakorlatilag egyedü l leszel a terhességed alatt. Addig nem nyugszom, amíg nem tudlak
biztonsá gban.
Ruth eltolta magá tó l.
– Ez azt jelenti, hogy semmiképp sem akarsz magaddal vinni?
– Hallgass meg, Ruth! – kérte nyugodt hangon Patrick. – Mindegy, mi van kö ztü nk,..,
és még ezt sem tudjuk pontosan..., akkor sem lennék képes kitartatni magam az apá ddal.
– Ezt nem is kéri tő led senki.
– Vá rj! – só hajtott a férfi. – Nézd, az a kutatá si program, amelyet felajá nlott nekem... –
Pillantá sa a lá ny hasá ra vá ndorolt. – Szó val ez az ú j helyzet mit sem vá ltoztat a
véleményemen. Nem akarok Angliá ban dolgozni. É n Venezuelá ban élek, és mindenképp
vissza akarok térni oda.
– Hiszen tudom...
– Kérlek, hadd mondjam végig! Vá randó s vagy, és megértem, hogy meg akarod
tartani a gyereket. É s ha hozzá m akarsz jö nni feleségü l..., felő lem még arró l is lehet szó .
De egyedü l megyek Venezuelá ba.
– Nem! – Ruth ö kö lbe szorította a kezét. – Ha a feleséged leszek, akkor melletted a
helyem!
– Venezuelá ban? – A férfi égnek emelte a tekintetét. – Ruth, te egy gazdag ember
elkényeztetett egyetlen leá nyká ja vagy! Mellettem nem élhetnéd azt az életet, amelyet
megszoktá l..., mindegy, hol élek. Két hét mú lva má r a pokolban is szívesebben lakná l,
mint mellettem! É rtsd meg, kérlek!
– Akkor meg mit csiná ljak? Menjek hozzá d, és maradjak Angliá ban?
– Igen.
– É s évente egyszer majd lá tjuk egymá st?
– Akkor természetesen gyakrabban idejö nnék. É vente há rom hó nap szabadsá gom
van, amelyet eddig arra haszná ltam, hogy a vilá got já rtam. Most téged lá togatná lak meg.
– Milyen nagyvonalú ajá nlat! – Ruth most má r nem bírta tová bb leplezni a
csaló dottsá gá t. – Pedig nem kényszeríthetsz rá , hogy itt maradjak!
Patrick megdö rzsö lte a nyaká t.
– Gondold végig, Ruth! Eddig egyetlen szalmaszá lat sem kellett keresztbe tenned
egész életedben. Venezuelá ban má shogy mennek a dolgok. Nem engedhetek meg
magamnak há zvezető nő t. É s mi lesz az egyetemmel?
A lá ny elfordult tő le, megdö rzsö lte a karjá t. A bomba egészen má sként robbant, mint
szá mított rá , hacsak... Visszafordult a férfihoz.
– Ha nem viszel magaddal, elvetetem a gyereket!
– Ezt nem mondod komolyan!
– Dehogynem! – Ruth tudta, hogy Patrick nagyon erkö lcsö s ember. Ezt biztosan nem
bírja majd ö sszeegyeztetni a lelkiismeretével.
– Tényleg azt hiszed, hogy az apá d megengedné?
– Apá mnak egyrészt semmi kö ze hozzá , má srészt meg biztos, hogy az én pá rtomat
fogná ! – Ruth nagyon meggyő ző en beszélt. Magá ban azért szorított, nehogy Patrick
szavá n fogja.
A férfi arca elsö tétü lt.
– Te mindig keresztü lviszed az akaratodat, ugye?
– Csak... csak ha nem megy má sként.
Patrick a fejét rá zta.
– Szerinted az apá d elengedne Venezuelá ba, ha tudná , hogy vá randó s vagy?
– Aligha – szö gezte le a lá ny. – É s ezért nem fogom neki egyelő re elmondani.
– Akkor majd én megteszem!
– Ha meg mered tenni, megmondom neki, hogy el akartad vetetni a gyereket!
– Te kis... – Patrick elhallgatott, megtartotta magá nak a megjegyzést. – Na jó , ha
mindená ron akarod. Végü l is nem én fogom megbá nni a dolgot...
Ruth pislogott.
– Ez... ez azt jelenti, hogy magaddal viszel?
Patrick lehajtotta a fejét.
– Há t, magammal semmiképp sem vihetlek. Ha odakö ltö zö l, má s szá llá s utá n kell
néznem. Egyelő re a bará tommal, John Howarddal lakom egy kis há zban... neked meg be
kellene oltatnod magad malá ria és sá rgalá z ellen. Nem hiszem, hogy mindezt egy hét
alatt meg tudná nk oldani. – Ú jra fö lnézett. – Emellett pedig az egész há zassá gi cécó t is le
kell bonyolítani.
– Igen. – Ruth nem mert a szemébe nézni. – De én fehérben és templomban akarok
eskü dni!
– Az nagyon idő igényes. Maradjunk egyelő re az anyakö nyvvezető nél!
– Nem! – A lá ny megmakacsolta magá t. Mindegy, milyen eszkö zö kkel kényszerítette
ki ezt a há zassá got, akkor sem éri be egy hivatalos formasá ggal. – Az apá mnak biztosan
vannak ö sszekö ttetései.
– Nekem nincs szü kségem templomi eskü vő re.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Ruthnak végigfutott a há tá n a hideg. – Talá n azt, hogy
a pokolba kívá nod az egész helyzetet, és a legszívesebben nem is vennél feleségü l, mert...
Kö nnyek szö ktek a szemébe, és Patrick azonmó d megenyhü lt.
– Ruth! – mondta rekedten. – Kérlek, ne vá gj ilyen elkeseredett képet! Há t nem lá tod,
hogy csak a legjobbat akarom neked? Nagyon kü lö nbö ző életet éltü nk eddig. Ha
bevallaná m, hogy magammal akarlak vinni Venezuelá ba, akkor ö nző alak volnék.
Ruth meglepetten fö ltekintett. Mit is mondott? Hogy magá val akarja vinni?
– Patrick... – pihegte remegő hangon, mire a férfi egy lépéssel mellette termett,
magá hoz ö lelte, és a hajá ba fú rta az arcá t.
– Jaj, Ruth! – suttogta. – Má r akkor is el voltam ragadtatva tő led, amikor meglá ttalak
Stephensonék estélyén. É s amikor má snap ö sszefutottunk a hallban, végképp elvesztem.
Ruth még mindig hitetlenkedve bá multa.
– De utá na olyan elutasító an bá ntá l velem. – jegyezte meg szemrehá nyó an.
– Tudom. Elő szö r is nem akartam, hogy Marion megint ö sszehozzon valakivel..., ezt
má r mondtam..., és amikor megtudtam, hogy Joseph Farrell lá nya vagy, arra gondoltam,
hogy ú gysem lehet kö ztü nk semmi, bá rmennyire vonzó dom is hozzá d.
– De há t miért nem?
Patrick egy karnyú jtá snyira eltartotta magá tó l.
– Hiszen tudod. Soha nem hittem volna, hogy az apá d elfogad a vejéü l, és azt sem,
hogy volna olyan nő , aki hajlandó lenne velem jö nni Venezuelá ba. Ezért akartalak tá vol
tartani magamtó l. Meglehető sen kevés sikerrel, amint lá tod.
Ruth a két tenyerébe fogta a férfi arcá t.
– Jaj, Patrick! – suttogta. – É n meg azt gondoltam, utá lsz.
– Hogyan is tehetném? – A férfi tekintete azonban kü lö nö ssé vá lt. – De
figyelmeztetlek, Ruth, ha ö sszehá zasodunk, nincs visszaú t. Ha nem érzed jó l magad
Venezuelá ban, nem foglak hazaengedni. Most má r nem! – Sokatmondó an a lá ny hasá ra
pillantott, s Ruth érezte, hogy az arcá ba tolul a vér.
– Ne mondj ilyet! – kérte, mert Patrick tekintete alatt elszégyellte magá t, eszébe
jutott a hazugsá ga.
– De hiszen ezt meg kell beszélnü nk! – makacskodott a férfi. – A gyerek, aki benned
nö vekszik, az én gyerekem is. A feleségem leszel. Ezek nem jelentéktelen dolgok, és én
nem akarok fejetlenü l belevá gni a há zassá gba. Ami engem illet, meglehető sen régimó di
vagyok. Ha megnő sü lö k, nem tervezem be a vá lá st.
Ruth egyre kényelmetlenebbü l érezte magá t.
– Miért kell ilyesmirő l beszélnü nk?
– Mert valamiért ú gy érzem, te csupá n jó kis kalandnak fogod fö l az egészet. Mintha
ez a gyerek orvossá got jelentene minden bajodra. De ez nem így van. É n má r tö bb
kudarcba fulladt há zassá got lá ttam, pedig nem sokkal a vá lá s elő tt ott is szü letett gyerek.
Á ltalá ban azért mentek tö nkre a kapcsolatok, mert a nő boldogtalan volt, vagy
unatkozott, vagy mindkettő . A há zassá g szerző dés..., betartandó egyezség. Legalá bbis ez
az én á llá spontom, és remélem, te is egyetértesz.
Ruth megborzongott. Nem azért, mert ú gy érezte, nem felel meg a férfi elvá rá sainak,
hanem azért, mert mindez olyan jó zanul és tá rgyilagosan hangzott. Há t Patrick
egyá ltalá n nem hallgat az érzéseire? É s irá nta vajon mit érez?
Nagy nehezen ú rrá lett az idegességén.
– É s az érzések? – kérdezte. – Mit érzel irá ntam?
A férfi elmosolyodott.
– Nekem sokkal egyszerű bb a helyzetem. A feleségem leszel, a gyermekem anyja.
Megteszek minden tő lem telhető t, hogy boldog legyél.
É s szeretni nem szeretsz? – vá gta volna a fejéhez Ruth. Hirtelen elfogta a kétely. Mi
lesz, ha tényleg zá tonyra fut a há zassá guk, vagy ha nem sikerü l az első hetekben való ban
teherbe esnie? Mit fog szó lni Patrick, ha megtudja, hogy mégsem vá r gyereket? Adja be
neki, hogy elvetélt, vagy mondja meg az igazat?
Erre egyelő re gondolnia sem szabad. É rezte, hogy a férfi viszonozza a szerelmét, még
ha nem is meri kimondani. Ha majd együ tt laknak, minden megoldó dik. Kü lö nben is a
huszonegyedik szá zadban élnek. Patrick nem venné csak azért feleségü l, mert gyereket
vá r tő le!
7. FEJEZET
A Simó n Bolivar nemzetkö zi repü lő tér kö zvetlenü l a tenger mellett fekü dt, csaknem
harminc kilométerre Caracastó l.
Ruth izgatottan kapcsolta ki a biztonsá gi ö vet. Végre elérkezett á lmai céljá hoz,
Venezuelá ba, kezdő dhet az ú j élete. Kicsit furcsá n érezte magá t, mikor arra gondolt,
hogy néhá ny perc mú lva talá lkozik ú jdonsü lt férjével. Tulajdonképpen épp olyan
zavarban volt, mint azon az estén, amikor végre sikerü lt rá beszélnie Patricket, hogy
vegye el feleségü l.
Az elmú lt négy hétben viszont alig vá ltozott az élete. Még csak á gyba sem bú jtak
Patrickkel! Hiszen a férfinak pusztá n egy hete maradt, hogy Londonban elintézzék a
formasá gokat. Rutht viszont annyira lekö tö tte az eskü vő re való készü lő dés, hogy
egyszer sem tudta ő t meglá togatni. Nem akadt lehető ség arra, hogy kö zelebb kerü ljenek
egymá shoz. Való já ban csak a ná széjszaka ígérkezett az első és egyetlen alkalomnak,
hogy egymá séi lehessenek.
De természetesen itt is kö zbeszó lt a sors: az eskü vő reggelén Patrick azt az utasítá st
kapta, hogy má r aznap éjjel repü ljö n Venezuelá ba. Ugyanis a repü lő téri dolgozó k
sztrá jkra készü ltek, s a férfi felettesei attó l tartottak, hogy néhá ny nappal késő bb má r
egyá ltalá n nem tudna visszatérni.
Mintha csak tegnap lett volna, ú gy emlékezett Ruth a szavaira, amelyekkel
elbú csú zott:
– Talá n jó is, hogy nem fekü dtü nk le egymá ssal – mondta Patrick. – Félek, hogy a
nagy izgalom á rtana a gyereknek. Ú gy értem, most mindkettő tö k egészségére figyelnem
kell, és ha ú jra kettesben maradok veled, nem biztos, hogy vissza tudom fogni magam.
Ruth – akinek erre természetesen megint: eszébe jutott a hazugsá ga – mélyen
elvö rö sö dö tt, amit a férfi persze félreértett.
– Csak annyit akartam mondani, hogy nem vagyok vadá llat. Sajná lom, hogy aznap
éjjel teljesen elvesztettem a fejemet, és épp errő l az oldalamró l ismertél meg elő szö r.
Ruth felsó hajtott.
– Mi lenne, ha elö lrő l kezdenénk, mintha mi sem tö rtént volna?
– Az nem lesz olyan egyszerű – simogatta meg gyö ngéden a lá ny hasá t Patrick. – De
ha azt szeretnéd, hogy az első Puerto Roea-i éjszaká nkat tekintsü k a ná széjszaká nknak,
há t semmi akadá lya. Akkor ú jra kezdhetjü k a dolgokat.
Az elkö vetkező há rom hétben Ruth alig bírt magá val. Elmondja valakinek, hogyan
csalta bele Patricket a há zassá gba? Hiszen csak azért tette, mert szereti.
Minél tová bb voltak tá vol egymá stó l, anná l inká bb nő tt benne a feszü ltség. Végtére is
elő bb-utó bb le kell fekü dnie vele, hogy a gyerek nagyjá bó l idő ben érkezzen.
Kilépett a repü lő gépbő l a lépcső re, s szinte a vá llá ra telepedett a nedves forró sá g. Az
érkezési oldalon természetesen Patricket kereste, de sehol sem sikerü lt a férfi atléta
termetét, marká ns arcá t felfedeznie a tö megben. De furcsa! Szerencsére a csomagkiadó
épp a kapu mellett volt, ú gyhogy amíg vá rakozott, magá hoz vette a bő rö ndjeit.
Hol marad Patrick? Valahogy nem vette tő le jó néven a késést. Végü l is a férfi azt
hiszi, vá randó s, ú gyhogy nyilvá n nem képzeli azt, hogy egyedü l fogja fö lpakolni a nehéz
bő rö ndjeit a kiskocsira. Kü lö nben is ő akart Caracasban talá lkozni, hogy a lá nynak ne
kelljen még egyszer repü lő gépre ü lnie Maracaibó ig. A telefonban azt mondta,
nagyszerű ek az utak a két vá ros kö zö tt, így autó val is, kényelmesen odajutnak.
Két napig lesznek ú ton, kétszer szá llodá ban éjszaká znak, és ú gy tekintenek majd az
egészre, mint valami megkésett ná szú tra. Így Ruth legalá bb kicsit megbará tkozhat az
orszá ggal és az emberekkel. A fiatal nő pedig természetesen ö rü lt, hogy néhá ny napig
kettesben lehet Patrickkel, mielő tt megismeri a munkatá rsait.
A férfinak viszont se híre, se hamva. Ruth aggó dni kezdett. Mi van, ha nem is akar
vele tö bbé talá lkozni? Ha baleset érte? Kihez forduljon? Miért nem szó lt otthon a
mobiltelefon-tá rsasá gnak, hogy kü lfö ldi hívá sokat is engedélyezzenek? Akkor most
telefoná lhatna neki.
Még egyszer kö rü lnézett. Ekkor azonban valaki megfogta a karjá t.
– Mrs. Hardy? – kérdezte az illető jellegzetesen amerikai tá jszó lá ssal.
Mrs. Hardy? Eltelt néhá ny pillanat, mire megértette, hogy ő rá céloznak. Megfordult.
A mö gö tte á lló férfi magas volt – majdnem olyan magas, mint Patrick sö tétbarna hajú ,
barna szemű , és kétségkívü l az egyik legjó képű bb férfi, akivel valaha talá lkozott.
– John Howard vagyok. Patricknek sajnos kö zbejö tt, valami, ú gyhogy engem kért
meg, hogy jö jjek el magá ért.
Má s kö rü lmények kö zö tt Ruthnak biztosan hízelgett volna a férfi csodá ló pillantá sa.
Most viszont annyira csaló dott volt, hogy alig tudott mosolyt erő ltetni az arcá ra.
– Ö rvendek, Ruth... Hardy vagyok, de hiszen ezt: má r ú gyis tudja.
– Isten hozta Venezuelá ban, Mrs. Hardy! – John Howard ragyogó mosolyt villantott
rá . – Elnézést, hogy megvá rattam, de azt hiszem, rosszul szá mítottam ki az idő t.
Ruth legyintett, aztá n megkérdezte:
– É s a férjem merre já r, Mr. Howard?
– Jaj, kérem, hívjon csak Johnnak!
– Rendben, de akkor tegező djü nk!
– Szívesen! – John tová bbra is mosolygott. – Szó val, Patrick még a laborban van. A
fő nö kü nk ma délutá nra ö sszehívott egy megbeszélést, ahonnan nem hiá nyozhat.
Hirtelen jö tt dolog volt, és azt ü zeni, hogy nagyon sajná lja. Feltétlenü l eljö tt volna.
– É rtem – só hajtott Ruth. – É s most?
John fö lvette a két bő rö ndjét.
– Most kiballagunk a kocsimhoz, és Caracasba megyü nk, ahol egy pompá s szá llodai
lakosztá ly vá r rá d.
– Lakosztá ly? – visszhangozta dö bbenten Ruth.
– Há t persze. Patrick azt szerette volna, ha rendesen kipihened az utazá st, mielő tt
elindulná nk a maracaibó i dzsungeltá borba.
Kifelé menet a lá ny legszívesebben torka szakadtá bó l sikoltozott volna. Má r megint
nem ú gy tö rténnek a dolgok, ahogy szá mított rá . Késő bb aztá n ö sszeszedte magá t, és
elhatá rozta, hogy nem fogja John Howardon kitö lteni a mérgét. Szegény végü l is igazá n
nem tehet az egészrő l. Titokban viszont azon tö rte a fejét, nem azért kö vetkeznek-e be
sorra ezek a bosszú sá gok, mert becsapta Patricket. Még az is lehet, hogy ez a bü ntetés.
Ugyan, ostoba baboná k! Ruth azért mégis annak ö rü lt volna a legjobban, ha a férje
fogadja, és még ma este bepó toljá k igencsak sü rgő s teendő jü ket.
A repü lő tértő l hú szpercnyire fekü dt a vá ros. Ú tkö zben harminc méter mély
szakadékok mellett hajtottak el, melyek meredek falá n semmilyen nö vényzet nem tudott
megkapaszkodni. Idő nként sziklá k torlaszoltá k el az utat, s a csempézett alagutakbó l
szépséges, tá gas hídra hajtottak fö l. Venezuela való ban nem elmaradott orszá g tö bbé. A
fekete arany legalá bb a felső bb rétegnek meghozta a nyugati vilá g gazdagsá gá t.
Egyre csak fö lfelé kapaszkodtak a hegyekben, s végü l má r ezer méter magasan
já rtak a tengerszint felett. A víz csupá n elmosó dott kékségnek lá tszott odalent a
feneketlen mélységben. É s ekkor meglá ttá k Caracast. Furcsa lá tvá ny az irdatlan hegység
kö zepén egy felhő karcoló kkal teli vá ros. Má ra Caracas ipari és pénzü gyi szempontbó l
vilá gvá rossá nő tte ki magá t, de a helységet az első telepesek is szerethették, hiszen
kedvező éghajlata és festő i építményei miatt „mennyei telepü lésnek” keresztelték.
Elő szö r az iparnegyeden hajtottak keresztü l, aztá n egy irodaépü letekkel ö vezett
avenida kö vetkezett. Nemsoká ra sű rű bb lett a forgalom, a délutá ni forró sá gban emberek
tolongtak az utcá kon. Ruth érdeklő dve kukucská lt kifelé. A legtö bb já ró kelő kalapot
vagy kendő t viselt, ú gyhogy ő is elhatá rozta, hogy az első adandó alkalommal beszerez
magá nak egy sombreró t. Itt egy színes ruhá kba ö ltö zö tt indiá n asszonyt lá tott, gyerekkel
a há tá n, ott egy spanyol apá cá t, aki egy csapat iskolá s lá nyt vezetett. A vá ros kö rü l
pá rafelhő be burkoló zott ó riá sokként emelkedtek a fenséges hegyek.
Sajnos hamar lefordultak a fő utcá ró l, és megá lltak egy ugyancsak lenyű gö ző szá lloda
elő tt. Azonnal libériá s inas szaladt elébü k, s kinyitotta nekik az ajtó t. Ruth egy pillanatra
azt hitte, menten gutaü tést kap – a klimatizá lt autó utá n elviselhetetlen hő ség csapta
meg. Gyorsan beá llt a szá lloda napernyő je alá .
John kivette a kocsibó l a bő rö ndö ket, és az alkalmazottnak nyú jtotta.
– A lakosztá lyodat má r elő készítették – mondta aztá n Ruthnak. – Gondolom, fel
akarod frissíteni magad a hosszú ú t utá n.
Ruth habozott. Bá r a reptérrő l idefelé nem sokat beszélgettek, mert annyira
lekö tö tte a lá tvá ny, mégis ú gy érezte, rokonlélekre talá lt a férfiban. Végtére is ő itt az
egyetlen ismerő s – és az egyetlen kapcsolat Patrickhoz. Nem ö rü lt neki, hogy John
magá ra akarja hagyni. Megkö szö rü lte a torká t.
– É s te hová mégy?
– Van egy kis ü zleti elintéznivaló m, aztá n pedig be kell jelentkeznem a szá llodá ba.
Utá na viszont érted jö vö k, elviszlek vacsorá zni, ha nincs ellene kifogá sod.
– Há t persze, hogy nincs! De miért nem itt szá llsz meg?
– Eszemben sincs! – John még egyszer végignézett az impozá ns építményen. – Te
viszont biztosan otthon érzed magad.
Ruthnak tö bb sem kellett. Odasétá lt a szá llodai inashoz, bará tsá gosan rá mosolygott,
aztá n kivette a kezébő l a bő rö ndö t, és visszatette a csomagtartó ba.
John kétségbeesetten kikapta a má sikat a kezébő l.
– A te á llapotodban ezt igazá n nem volna szabad csiná lnod!
Patrick ezek szerint elmesélte neki, hogy „vá randó s”. Nyilvá n meg kellett valamivel
indokolnia, hogy megrö gzö tt agglegény létére hirtelen egy feleséget vará zsol elő a
kalapbó l.
– Ha annyira akarod, vedd el a bő rö ndö t, John – mondta végü l –, de ebben a
szá llodá ban nem maradok, megértetted?
John ú gy bá mult rá , mintha megő rü lt volna. Ugyan ki mondana le ö nszá ntá bó l arró l a
lehető ségrő l, hogy egy ilyen helyen tö ltse az éjszaká t? A férfi persze nem tudhatta, hogy
Ruth jó l ismeri az ilyen fényű ző hoteleket, hiszen az Ö tö dik sugá rú t minden jobb
szá llodá já ba bejá ratos. Most azonban fö lfogta, hogy a Venezuelá ba kö ltö zés hatalmas
vá ltozá st jelent majd, s ú gy gondolta, jobb lesz mindjá rt az első napon elkezdeni.
John még egyszer megpró bá lta maradá sra bírni, aztá n az értetlen szá llodai
alkalmazotthoz fordult, és elmagyará zta neki spanyolul, hogy a „senora” meggondolta
magá t. Elrendezte a bő rö ndö ket a csomagtartó ban, kinyitotta Ruthnak az anyó sü lés
ajtajá t, majd beü lt a kormá ny mö gé. Kö zben szemrehá nyó pillantá st vetett a lá nyra.
– Patrick nem fog ö rü lni ennek – jelentette ki.
– Majd ü gyelek rá , hogy neked ne legyen ebbő l gondod.
– Tehá t akkor az én szá llodá mban akarsz megszá llni?
– Miért is ne?
Az Hotel de las flores az ó vá rosban á llt. Sajnos a tizennyolcadik és tizenkilencedik

szá zadi nagy fö ldrengések utá n nem sok eredeti spanyol telepes épü let maradt meg, á m
itt-ott azért felderengett a mú lt. A plaza Bolivá r mö gö tt példá ul meredek utcá cská k
kú sztak fö l a hegyre, melyek ö reg fá kkal beü ltetett, ó don há zak á ltal hatá rolt terekbe
torkollottak.
Ruth szobá ja nagyon is kellemesnek bizonyult, bá r klímaberendezés helyett
mindö ssze egy régimó di ventilá tor nyikorgott a mennyezeten. Az ablakbó l kilá tott a
szá lloda kertjére, ahol olyan színpompá s tró pusi virá gok, bokrok illatoztak, amelyeket
Angliá ban csak ü veghá zakban lá t az ember. Ruth csak néhá nyat ismert fö l kö zü lü k, mint
a bougainvilleá t, amelyet szinte teljesen beá rnyékolt egy hatalmas trombitafolyondá r,
mely Angliá ban csak két méter magasra nő . Kolibrik szívogattá k a virá gok nektá rjá t, és
Ruth dö bbenten á llapította meg, hogy ezek való ban roppant apró cska madarak.
Lezuhanyozott, majd ledő lt egy kicsit. Két ó rá val késő bbre beszélték meg a vacsorá t
a szá lloda éttermében Johnnal, aki elment, hogy talá lkozzon az ü zletfeleivel.
Hét ó ra felé lenge vá szonruhá já ban kisétá lt a szobá bó l, hogy pontosan érkezzen a
vacsorá ra.
– No, milyen a szobá d? – érdeklő dö tt a férfi, miutá n leü ltek.
– Nagyon kellemes. Kü lö nben is jobban tetszik ez a hely, mint az elő bbi ultra-modern
betontö mb. – A lá ny elégedetten kö rü lnézett a kis étteremben. – Szépek ezek a faragott
fehér bokszok, a kert virá gairó l má r nem is beszélve. – Jó leső en felsó hajtott. – Nem
hittem volna, hogy Venezuela ilyen gyö nyö rű !
– Pedig az. – John megemelte a pohará t, és koccintottak. – De Puerto Rocá t ö ssze
sem lehet hasonlítani Caracasszal.
Ruth a kö nyö kével megtá masztotta az á llá t.
– El akarsz rettenteni?
– Ugyan, dehogy! – hebegte zavartan John. – Csak... Hogy is mondjam? Ott sokkal
nyomasztó bb a klíma, nincsenek kényelmi berendezések, mint itt, és... Mindenesetre kell
egy kis idő , míg az ember megszokja ott az életet. De azt hiszem, te egész jó esélyekkel
indulsz. Mivel friss há zasok vagytok, való színű leg mindenhol a hetedik mennyorszá gban
éreznéd magad.
– Gondolod? – Ruth nem volt ennyire biztos magá ban, ezért ú gy dö ntö tt, ideje má sró l
beszélni. – Elmondaná d, mi van a tá nyéromon?
– Az étel neve hallaca. Helyi kü lö nlegesség. Ízlik?
– Nem vagyok benne biztos. Ez itt baná nlevél, ugye? – fintorgott Ruth.
– Igen, de azt nem kell megenni. A kukoricá s tészta belsejébe apró ra vá gott csirke–,
marha– és disznó hú s kerü l, olajbogyó , hagyma és vegyes idényzö ldség. Tulajdonképpen
fő leg kará csonykor fogyasztjá k, de megkértem a szaká csot, hogy ez egyszer tegyen
kivételt a kedvü nkért. Szerintem ez a legmegfelelő bb fogá s arra, hogy megszerettessü k
valakivel a venezuelai konyhá t. Nem olyan csípő s, mint a tö bbi étel.
Ruth rá mosolygott, és bá tran a szá já ba vett egy nagyobb falatot. Miutá n ivott egy
korty bort is, megkérdezte:
– É s vacsora utá n mihez kezdü nk?
– Fogalmam sincs. Azt hittem, pihenni szeretnél. A te á llapotodban...
– Ugyan, amiatt ne aggó dj! – vá gta rá Ruth sietve, majd magyará zatképpen
hozzá tette: – Hiszen nem repü ltem egész nap. Kis részletekben tettem meg az utat.
Elő szö r New Yorkba mentem, mert apá nak megint ott akadt dolga, aztá n Fort
Lauderdale-be, Floridá ba, ú gyhogy csak há rom-négy ó rá kat ü ltem egyhuzamban
repü lő gépen. Egyá ltalá n nem vagyok fá radt.
– Ezek szerint szeretnél vá rost nézni?
– Ha lehet... – Ruth szeme fö lcsillant.

– Miért ne? – mosolyodott el a férfi.
Csodá latosan sikerü lt az este. Ekkorra má r kellemesen lehű lt a levegő , Ruthnak még
a dzsekijét is fö l kellett vennie. Végigsétá ltak az ó vá roson, aztá n taxival elhajtottak az
irodá knak és ü zleteknek otthont adó , hatalmas Centro Bolivá rig, amelyet a négysá vos
avenida Bolivá r fö lé építettek. Végü l fü ggő vasú ttal fö lmentek az Avila-hegyre, és
élvezték az éjszakai vá ros lá tvá nyá t.
– A kö dö s erdő n á t el lehet jutni Galipanba – mondta John hazafelé.
– Az micsoda?
– Ha ú gy tetszik, oá zis. Nagyon kellemes hely.
– É s a kö dö s erdő ?
– Az erdő olyan magasan fekszik, hogy szinte á llandó an kö d ü li meg. Rengeteg
pá frá ny és moha nő benne.
Ruth bó lintott.
– Mindenképp visszajö vö k még ide. Mindenesetre nagyon kö szö nö m, hogy
kö rbevezettél.
– Ugyan, egy ilyen csinos nő t bá rmikor.
A lá ny rá mosolygott, majd ú gy tett, mintha elnyomna egy á sítá st, hogy legyen oka
visszavonulni a szobá já ba. De miutá n Johnnal jó éjszaká t kívá ntak egymá snak, és ki-ki a
szobá já ba tért, még soká ig nem jö tt á lom a szemére. Tú lsá gosan izgatott volt. Odasétá lt
az ablakhoz, kinézett az éjszakai kertre. Mikö zben beszívta a virá gok édes illatá t, arra
gondolt, hol lesz holnap ilyenkor: Patrick karjá ban!
Milyen lehet a há z, amelyet kettejü k szá má ra bérelt? Hogyan fogja vá rni? Két kü lö n
há ló szoba lesz? Vagy franciaá gyban alszanak majd?
Kérdés kérdés há tá n! Ruth végü l felsó hajtott. Bá rcsak Patrick is olyan nyílt és
kö nnyen kezelhető volna, mint John Howard! – gondolta. De aztá n megrá zta a fejét. Ha
Patrick John lenne, nem is vonzó dna hozzá , és soha nem ment volna hozzá feleségü l.
Nem, olyannak szereti Patricket, amilyen.
De vajon ő is viszonozza az érzéseit?
8. FEJEZET
Bá r John és Ruth korá n reggel elindult, késő délutá n volt má r, mire Maracaibó ba
értek. Ruth attó l tartott, nem lá thatja má r napfénynél Puerto Rocá t.
Az ö tszá z kilométeres ú t ellenére kényelmes utazá s esett az autó pá lyá n. Elhajtottak
há rom nagyvá ros, Maracay, Valencia és Barquisimeto mellett, és egész ú ton nagyszerű
kilá tá s tá rult eléjü k. Ö t ó ra felé értek a Maracaibo-tó hoz, amely északon a Karib-
tengerbe torkolt. A tó fö lö tt á tívelő , csaknem kilenc kilométer hosszú híd építészeti
mestermunká nak szá mított, és lá tvá nynak sem volt utolsó . Á m az ipartelepekkel
megtű zdelt tó partot ö ssze sem lehetett hasonlítani Caracas szépségével.
Utá na dél felé tartottak, Puerto Roca irá nyá ba. Innen má r nem volt olyan kellemes az
ú t, erő sen kanyargott, s egymá st érték rajta a ká tyú k.
– Nemsoká ra odaérü nk – mondta biztató an John, mikor észrevette Ruth pillantá sá t.
Rá mutatott a Maracaibo-tó ra. – Képzeld, majdnem kilencven kilométer széles,
szá zhetven kilométer hosszú , és a kö zepe felé kétszá zö tven méter mély. Szá zá val folynak
bele folyó k és patakok az Andokbó l és a Sierra de Perijá bó l. Egyes szakemberek szerint
nem is tó , hanem inká bb folyó , hiszen sodrá sa is van.
– Az egész tó édesvizű ?
– Nem, nem teljesen. Ahol talá lkozik a Venezuelai-ö bö llel, természetesen
á rapá lyhatá sok is érik, ú gyhogy folyamatosan á ramlik bele a só s víz.
– É rtem. – A vízben á lló olajfú ró kutak erdeje az esti szü rkü letben valahogy
fenyegető en hatott. Nemsoká ra besö tétedik, holott még hat ó ra sincs. Angliá ban ilyenkor
még sü t a nap!
Mire végre célhoz értek, való ban koromsö tét lett, de a kis telepü lésen természetesen
mű kö dö tt a kö zvilá gítá s. Az emberek egy része a há zak verandá já n ü ldö gélt, egyesek
zenét hallgattak, má sok beszélgettek. Vajon nemsoká ra megismerem ő ket? – tö prengett
Ruth. Ebben a pillanatban azonban inká bb egy frissítő zuhanyra és egy hatalmas, puha
á gyra vá gyott volna – benne Patrickkel.
– Megjö ttü nk! – John leá llította a kocsit a hajszá lra egyforma há zak egyike elő tt,
dudá lt egyet, és kiszá llt.
Ruth a bejá rati ajtó ra meredt. Azt vá rta, hogy Patrick bukkan fel a kü szö bö n, és
ö rö mmel ü dvö zli ő ket. Nem ez tö rtént, bá r odabent égett a villany. Habozva kinyitotta a
kocsi ajtajá t. Alaposan kifá rasztotta az utazá s, de az még jobban fá jt, hogy Patrick megint
nem azt teszi, amit tennie kellene. John is csodá lkozott. Fejcsó vá lva odasietett a há zhoz,
és bekopogott az ajtó n.
Egy pillanattal késő bb kinyílt az ajtó , és Ruth megszaporá zta a lépteit, á m mindö ssze
egy karcsú , fekete hajú lá nyt lá tott a kü szö bö n. Ki lehet ez? John talá n rossz helyre
hozta? Mikor kérdő pillantá st vetett rá , a férfi odabiccentett neki, aztá n a lá nyhoz
fordult.
– Szervusz, Elena! Patrick hol van?
– Caracasba ment, hogy megkeressen benneteket.
– Micsoda? – á mult el John. – De há t miért?
– Mert aggó dott értetek. Végü l is a senora tegnap nem a szá llodá ban éjszaká zott.
– Te jó ég! Arra persze nem gondoltam, hogy egyenesen odatelefoná l a szá llodá ba! A
mobilomat pedig való színű leg nem hallottam ú tkö zben. Mikor ment el?
– Má r tegnap este elindult...
– Akkor remélem, hogy a szá llodá ban megkapja a kellő felvilá gosítá st. – John
rá tá maszkodott a kilincsre. – Kö szö njü k a segítségedet, Elena. Most elmehetsz. Majd én
kö rbevezetem Mrs. Hardyt a há zban.
Elená nak nem volt ínyére a dolog.
– Patrick arra kért, vá rjam meg, amíg visszajö n.
– De ez csak arra az esetre vonatkozott, ha elő bb érne haza, mint mi – felelte John
szá razon. – Mrs. Hardy most nyugodtan szeretne kicsomagolni. Ha mindená ron
hasznosítani szeretnéd magad, tegyél fö l vizet, és fő zz egy ká vét! – A vá lla fö lö tt kérdő
pillantá st vetett Ruthra. – Vagy inká bb teá t szeretnél?
A lá nynak vá laszra sem maradt ideje.
– Nem vagyok szolgá ló lá ny! – tiltakozott durcá san Elena. – Az meg biztos, hogy egy
idegen nő há zá ban nem fő zö k ká vét! – Azzal mérges pillantá st vetett Ruthra, és elszaladt.
A lá ny csodá lkozva nézett Johnra.
– Sajná lom, ha kellemetlenséget okoztam.
– Ugyan, ugyan, én kérek elnézést! – A férfi intett, hogy kö vesse. – Gyere, menjü nk
be! Micsoda fogadtatá s!
John alig tette le a bő rö ndö ket a szegényesen berendezett nappaliban, amikor
odakint megá llt egy autó . Rö gtö n ezutá n hevesen becsaptá k a kocsi ajtajá t, és valaki
becsö rtetett a há zba.
– Elena! – sü vö ltö tte Patrick.
Amikor beért a nappaliba, Ruth térde megremegett.
– Sze... szervusz, Patrick! – suttogta idegesen. – M... megjö ttem!
– Azt lá tom! – robbant ki a férfibó l. Mérgesen odafordult Johnhoz. – Hol az ö rdö gben
voltatok? Majdnem beleő rü ltem az aggodalomba! Végü l a szá llodá dban azt mondtá k, ma
reggel korá n elindultatok.
– Ne haragudj! Bíztam benne, hogy elérsz a mobilomon.
– É n pedig még nem tudok kü lfö ldi hívá sokat fogadni – vetette kö zbe Ruth.
Patricket azonban nem érdekelték a bocsá natkérések. Ruthhoz fordult.
– Egyá ltalá n miért mentél John szá llodá já ba?
– Mert a má sik tú l személytelen és... tú l drá ga volt. Egyébként sem akartam egyedü l
ott maradni, ú gyhogy rá beszéltem Johnt, vigyen magá val.
– É s miért nem szó ltatok?
John vá llat vont.
– Mint má r említettem, nem szá mítottam rá , hogy felhívod a szá llodá t. Nem tudtam,
hogy Rutht nem lehet mobilon elérni. Az enyémet pedig való színű leg nem hallottam a
nagy nyü zsgésben.
– SMS-t is kü ldtem. Az is elkerü lte a figyelmedet?
– De kérlek, Patrick, te is tudod, milyen az itteni telefonhá ló zat. Néha napokig is
eltart, mire egy ü zenet megérkezik.
A há zigazdá t lá tható lag nem győ zte meg teljesen, de aztá n csak ennyit mondott:
– Való színű leg nagyon kimerü ltem. Ne haragudj, hogy így neked tá madtam!
– Semmi baj! – legyintett John. – Akkor én megyek is. Holnap talá lkozunk!
Végre kettesben maradtak, de Ruth nem volt benne biztos, hogy e pillanatban ö rü l-e
ennek.
– Mit csiná ljunk? – kérdezte, és lopva a férfira pillantott.
Patrick a komó dra hajította az autó kulcsot.
– Gondolom, elő szö r zuhanyozni szeretnél. Egyébként én is. Menj elő re, én addig
fő zö k egy teá t.
– Nagyszerű ö tlet! – Ruth megnyalta az ajká t. Há t még rendesen ü dvö zö lni sem
hajlandó ? Tú l nagy elvá rá s volna egy ö lelés? A férfi azonban má r meg is indult a
folyosó n, hogy megmutassa neki az apró cska fü rdő szobá t.
– É s hol a há ló ?
Patrick belö kte a szemkö zti ajtó t.
– Itt.
A helyiségben mindö ssze egy hatalmas, szú nyoghá ló s franciaá gyat lá tott, egy
komó dot és egy ná dfonatú széket. Mikor Ruth megfordult, hogy megkérdezze, hol van a
szekrény, ahová a ruhá it tehetné, a férje má r el is tű nt. Só hajtva felkapta a
piperetá ská já t, és beballagott az ú gynevezett zuhanyzó ba. Mivel minden ruhá ja a
bő rö ndben volt, azt kellett visszavennie, amit az ú ton is viselt.
Mire visszatért a nappaliba, két személyre terített asztal vá rta. Patrick épp
tü kö rtojá st halmozott egy salá talevelekkel díszített tá lra. Amint meglá tta Rutht a
kü szö bö n, azonnal nekiszegezte a kérdést:
– Elá rulná d, mit csiná ltá l tegnap éjjel?
A lá ny tehetetlenü l széttá rta a kezét.
– Hiszen John má r elmondta. Vá rost néztü nk, aztá n az ő szá llodá já ban éjszaká ztam.
– Az ő szobá já ban?
– Micsoda? De kérlek! Minek nézel engem... vagy ő t? Azt hittem, bará tok vagytok!
Még azt is tudta, hogy vá randó s vagyok, és...
– Há t persze! Azért mondtam el neki, nehogy kö zeledni merjen hozzá d. – A férfi
beható an nézte a nő t. – Szó val, hogyan is volt tová bb? Mit csiná ltá l, miutá n
bejelentkeztetek a szá llodá ba?
Ruthnak a haragtó l az arcá ba tolult a vér.
– Megnéztü k a vá rost. Mit hittél? Hogy egész este csak ü lü nk és malmozunk?
– Nem, épp hogy nem erre gondoltam. – Patrick megtö rö lte a kezét, Ruth pedig
felsó hajtott. Mit kö vetett el má r megint? Miért viselkedik ú gy, mint akit felszarvaztak?
Ekkor eszébe jutott Elena.
– Még gyanú sítgatsz engem? Szerinted mit éreztem, amikor egy idegen nő nyitott
ajtó t, aki lá tható lag nagyon otthonosan mozog a há zadban?
– Miféle idegen nő ? – visszhangozta Patrick meglepetten. – Csak nem Elená ra
gondolsz?
– Mivel ő az egyetlen nő nemű lény, akivel eddig volt szerencsém Puerto Rocá ban
megismerkedni, való színű leg ő az.
– Elena nem nő ! Csak egy gyerek!
– Való ban? – Ruth nagyon igyekezett, hogy megő rizze ö nuralmá t, á m ekkorra má r
kö nnyek szö ktek a szemébe. Igaz, fá rasztó napja volt. – Mindenesetre ú gy beszélt ró lad,
mintha nagyon is kö zeli kapcsolatban lennétek.
– Ez meg mit jelentsen?
De Ruth erre má r nem tudott vá laszolni. Tehetetlenü l rá meredt, és kö zben azt
gondolta, nem lesz tartó s a há zassá guk, ha Patrick mindjá rt az első nap ilyen lehetetlenü l
viselkedik. Alig egy ó rá ja vannak együ tt, és má ris veszekednek. Elnyomta feltö rni
készü lő zokogá sá t, aztá n sarkon fordult, és kiszaladt a szobá bó l.
– Ruth! – á llította meg Patrick goromba hangja. A férfi a nappali kö zepén á llt, szeme
haragosan villogott. – Meg ne merd tenni még egyszer, hogy faképnél hagysz, ha hozzá d
beszélek!
– Ugyan miért maradnék itt? Hogy hallgassam a szemrehá nyá saidat? – kérdezte
remegő hangon. – É s mindö ssze azért, mert bará tsá gos voltam egy olyan emberhez, aki
téged helyettesített?
– Arra kértem, hogy menjen érted, nem arra, hogy helyettesítsen!

– Ne légy má r ilyen gyerekes! – Ruth megint há tat fordított neki, és lehorgasztotta a
fejét. Dú s haja az arcá ba hullott. Mindjá rt sírva fakad. – John nagyon bará tsá gos és
figyelmes volt, amit ró lad aztá n igazá n nem lehet elmondani!
– Ruth... – kezdte Patrick.
A lá ny megrá zta a fejét.
– Kérlek, egy szó t se tö bbet! – Má ris megeredtek a kö nnyei. – Menj innen, hagyj
engem békén!
De a férfi nem tette meg neki ezt a szívességet. Odalépett hozzá . Ruth a nyaká ban
érezte meleg leheletét, szíve a torká ban dobogott.
– Sajná lom! – suttogta Patrick. – Lehetetlenü l viselkedtem.
– Az biztos – Ruth maga elé meredt.
– Meg tudsz nekem bocsá tani?
– Miért tenném? – Ennyire nem akarta megkö nnyíteni a férfi dolgá t.
– Jaj, Ruth!
Só hajá ra a lá ny megborzongott. Patrick á tfogta a vá llá t, majd gyengéden
végigsimított a karjá n, aztá n magá hoz szorította ő t. Elő rehajolt, végigcsó kolta a nyaká t.
Mikor megérezte izgalmá t, Ruth megmarkolta a férfi combjá t. Végü l Patrick
megfordította, szá jon csó kolta, a lá ny pedig vá rakozó an hozzá simult, és engedelmesen
szétnyitotta ajká t. Mindegy volt má r, mi tö rtént korá bban. Egyedü l az szá mított, hogy
Patrick az egyetlen férfi, aki kielégítheti a biztonsá g és a szeretet utá ni vá gyá t.
Azt is sejtette, hogy Patrick ugyanígy érez. A férfi hirtelen kissé eltolta magá tó l, és
mélyen a szemébe nézett.
– A vacsora...
– Nem... nem is vagyok éhes.
– É n igen, de csak rá d! – Patrick fö lemelte, és a fü lébe suttogta: – Há t nem veszed
észre, hogy azért viselkedtem ilyen lehetetlenü l, mert iszonyú an féltékeny vagyok?
Méghozzá minden férfira, aki csak rá d néz! Jaj, Ruth, fogalmad sincs, mennyire kívá nlak!
Aztá n a há ló szobá ba vitte, és gyengéden lefektette az á gyra. Hosszú csó kot vá ltottak,
majd Patrick vá ratlanul felegyenesedett. Mikor Ruth tartó ztatni akarta, mosolyogva így
szó lt:
– Mindjá rt visszajö vö k.
Ruth a boldogsá gtó l megrészegü lten vá rakozott, kö zben révetegen bá multa a
szú nyoghá ló t. A férfi nemsoká ra való ban visszatért, haja még nedves volt a
zuhanyozá stó l, dereká ra tö rü lkö ző t tekert. Ruth vá gyakozva kinyú jtotta a karjá t, Patrick
pedig lefekü dt mellé, és selymes hajá ba fú rta az arcá t.
Mikor Ruth felébredt, sö tét volt a szobá ban, s egy pillanatra azt sem tudta, hol van.
Aztá n hirtelen elö ntö tte az emlékezés édes hullá ma. Mosolyogva megfordult, és Patrick
utá n tapogató zott. A férfi azonban nem volt ott.
Ruth felü lt, és meglá tta a férfit. Az ablakná l á llt, testének kö rvonalai kirajzoló dtak a
holdfényes éjszakai kert elő tt. A lá ny egy ideig csak nézte ő t, szívét szinte elemésztette
az irá nta érzett szerelem. Olyan gyengéd, olyan megértő volt, holott Ruth pontosan
érezte, mennyire vá gyik rá , s ö rü lt, hogy végre megadhatta neki a vá rva vá rt
beteljesü lést.
Elő szö r hihetetlenü l izgatott volt, nem is tudta elengedni magá t. De Patricknek aztá n
sikerü lt a kezdeti fá jdalmat csodá latos, lü ktető vá ggyá vá ltoztatnia, s Ruth végre bibliai
értelemben is a feleségévé lett.
Félretolta a szú nyoghá ló t, és fö lkelt az á gybó l. Patrick hozzá fordult.
– Mit csiná lsz, kedvesem? – suttogta a lá ny. – Nem tudsz aludni?

A sö tétben nem lá tta a férfi arckifejezését, ú gyhogy az ajtó hoz szaladt, hogy
fö lkapcsolja a villanyt. Beletelt néhá ny má sodpercbe, mire a szeme megszokta az éles
neonfényt. Csak ekkor vette észre Patrick megvető tekintetét. Alighanem rá jö tt az
igazsá gra.
– Miért tetted? – A férfi ismét a dereká ra tekerte a tö rü lkö ző t, Ruth pedig szégyellte
magá t a meztelensége miatt.
– M... mire célzol? – kezdte a kö ntö rfalazá st.
– Pontosan tudod, mire célzok, lá tom rajtad. Te jó ég, Ruth, há t nem jutott eszedbe,
hogy egy férfi észreveszi, ha szű z lá nnyal van dolga? Miért hazudtá l?
A lá ny kö nyö rö gve nézett rá .
– Azért, mert... mert hozzá d akartam menni feleségü l.
– Ajaj! – A férfi elfordult tő le. – Hogyan lehettem ilyen ő rü lt, hogy bedő ltem neked?
Ruth feléje nyú jtotta a kezét.
– Há t... – kezdte remegő hangon –...há t tényleg annyira nagy bű nt kö vettem el?
– Az ö rdö gbe, há t mit képzelsz? – fö rmedt rá Patrick. – Komplett hü lyét csiná ltá l
belő lem!
– Dehogyis!
– Dehogynem. Ezért is nem meséltél apá dnak az á llító lagos gyerekrő l. Vagy ő t is
beavattad a tervbe?
– Nem!
– Há t, ez meglep. Pedig azt hittem, apuci bá rmit megtenne az ő elkényeztetett
szemefényéért!
– De kérlek!
– Miért, nincs igazam? – Patrick nyugtalanul megindult le-fö l a szobá ban. – Ha arra
gondolok, hogy így be tudtá l csapni! Tényleg elhittem, hogy terhes vagy.
– Mert egyébként is mindent el tudtá l ró lam képzelni! – papriká zó dott fö l Ruth is. –
Soha nem gondoltad volna, hogy te vagy az első férfi az életemben, ugye?
A férfi megá llt, és elképedt pillantá st vetett rá .
– Szerinted ez mentség?
– Miért, nem?
– Nem! – dobbantott Patrick haragosan. – Hazugsá gokkal kényszerítettél bele a
há zassá gba! Pontosan tudod, kü lö nben sosem engedtem volna, hogy ide gyere.
– Jaj, Patrick! – Az elmú lt szépséges ó rá k utá n Rutht mélyen megrendítették a férfi
szavai. – Ne mondj ilyet!
– Miért is ne? Ez az igazsá g, és te is pontosan tudod, hogy nem akartam érzelmileg
lekö tni magam.
– Na ez az! Há t amikor észrevetted, hogy szű z vagyok, miért... miért...?
– Miért nem hagytam abba? Mert férfi vagyok, és nem gép. Van egy pont, ahonnan
má r nincs visszaú t.
– Ne legyél ilyen! – kö nyö rgö tt a lá ny elkeseredetten.
– Miért, milyen legyek? – fordult el Patrick.
– Mit... – kezdte Ruth remegő hangon –...mit akarsz tenni?
– Még nem tudom.
A lá ny mélyet lélegzett.
– É n a magam részérő l visszamegyek Angliá ba.
– Nem! – A férfi dü hö dten visszafordult hozzá , és villá mló tekintettel méregette. –
Arró l aztá n szó sem lehet! Legalá bbis még nem!
– De há t... miért nem? Ha ú gyis megbá ntad ezt a há zassá got...
– A kettő nek semmi kö ze egymá shoz. Egyszer má r hü lyét csiná ltá l belő lem, még
egyszer nem fogom hagyni magam. Itt a tá borban bará taim és kollégá im élnek. Mit
gondolná nak ró lam, ha a megérkezésed utá n rö gtö n vissza is mégy?
Szó val nem is ró lam van szó ... vagy ró lunk! – gondolta Ruth. Csak és kizá ró lag a
lá tszat fontos!
– Engem aztá n nem érdekelnek a tö bbiek! – fortyant fö l hevesen.
– Az lehet – lépett oda hozzá Patrick.
– Elvá lok!
– Tudod, mi a véleményem a vá lá sokró l. Most má r há zasok vagyunk, és ennyiben is
maradunk.
– Ha el akarok vá lni, mert tö nkrement a há zassá gunk, minden tová bbi nélkü l
megtehetem. Nem akadá lyozhatod meg.
– Tényleg nem? Hol a mobilod? – A férfi kiment a nappaliba, fö lkapta Ruth retikü ljét,
kirá ntotta a telefont, és elgö rbítette a ká rtyá t. Ruth, aki kö vette ő t, tá tott szá jjal bá multa.
– É s ha el merészeled hagyni a tá bort, vagy elmondod bá rkinek is, hogyan á ll a dolog
kettő nk kö zö tt, majd megtudod, kivel á llsz szemben!
Kinek képzeli magá t ez az ember?
– Nem tű rö m, hogy parancsolgass nekem!
– Ó , és mit akarsz tenni ellene? – Patrick megint hozzá lépett, ő viszont ijedten
há trahő kö lt. Az ö kle azonban nem sokat jelentett a férfi ellenében: pá rja egyszerű en
fö lemelte, és bevitte a há ló szobá ba. Csö ppet sem gyengéden dobta le az á gyra. Ott akarta
hagyni a lá nyt, de Ruth á tkarolta a nyaká t, s lá gyan megcsó kolta. Patrick egy pillanatig
kü zdö tt még, á m aztá n lehullott a dereká ró l a tö rü lkö ző , s a bő rén érezte a lá ny forró
testét.
– Atyavilá g! – nyö gte ki még, mielő tt elvesztette volna a fejét, és ú jra birtokba vette
volna a feleségét.
9. FEJEZET
Má snap reggel Ruth szokatlanul ö sszetö rve ébredt. Néhá ny percig fekve maradt, és a
mennyezetet bá multa. Talá n má r tíz ó ra is elmú lt, gondolta, és fö lpattant az á gybó k Az
ablakhoz szaladt, hogy életében elő szö r szemü gyre vegye Puerto Rocá t napfénynél is.
Vidá man kitá rta a spalettá kat, de ettő l olyan forró sá g zú dult be a szobá ba, hogy a
lélegzete is elakadt. Mély levegő t kellett vennie, hogy egyá ltalá n á llva tudjon maradni. A
tá bor tulajdonképpen éppú gy festett, mint má s falvak, amelyeken keresztü lhajtottak
Johnnal, azzal a kü lö nbséggel, hogy az itteni há zak tö bbsége való színű leg elő regyá rtott
elemekbő l épü lt, s ettő l az egész telepü lés modernebbnek lá tszott.
Egyetlen lelket sem lá tott. A szomszéd há z elő tt is csak a kiterített ruha lobogott a
szélben, s Ruth el is gondolkozott rajta, megkérje-e az apjá t, hogy ajá ndékozza meg ő ket
egy ruhaszá rító géppel. Azzal is kö nnyebb volna a há zimunka. Felsó hajtott, belebú jt
meglehető sen gyű rö tt vá szonruhá já ba, és mezítlá b kiballagott a konyhá ba.
Alig dobta ki az elő ző estérő l maradt, érintetlen tü kö rtojá sokat, alig tette be a
piszkos edényeket a mosogató ba, mikor kopogtak az ajtó n. Talá n Patrick lesz az, aki meg
akar győ ző dni ró la, jó l van-e. A lá ny boldogan kiszaladt az ajtó hoz, de odakint egy
negyvenéves forma nő t talá lt.
– Jó reggelt! – Az idegen belépett.
– Jó reggelt!
– Maga nyilvá n Mrs. Hardy. É n Judith Carter vagyok. A férjeink kollégá k.
– É rtem.
– Rosszkor jö ttem? – nézett kö rü l az asszony a nappaliban, ahol még mindig ott
vá rakoztak Ruth félig nyitott bő rö ndjei.
– Ugyan, dehogy! Megkíná lhatom valamivel?
– Nem akarom soká ig zavarni.
– É ppen teá t fő zö k – jelentette ki Ruth, magá ban pedig hozzá tette: má r ha
megtalá lom a szü kséges kellékeket.
– De kérem, miattam ne fá radjon! Csak meg akartam hívni magukat egy partira a
klubba. Utó lagos eskü vő i mulatsá g, ha így jobban tetszik. Tudom, hogy kicsit elkéstü nk
vele, de eddig nem volt rá alkalom.
Ruth, akinek kö zben eszébe jutott, hogy Patrick má r tud az ő hazugsá gá ró l, idegesen
megdö rzsö lte a kö nyö két.
– Nagyon kedves magá tó l, de...
– Csak semmi de! Patricknek nincs joga hozzá , hogy kisajá títsa! Ritka esemény,
amikor ú j hö lgy érkezik a kö rü nkbe. Má r alig vá rjuk, hogy megismerhessü k magá t.
Ruth kétségbeesetten kutatott valami hihető kifogá s utá n. Mindenképpen meg
akarta beszélni a dolgot Patrickkel.
– Nem tudom, hogy a férjem...
– Ne aggó djon! Bertie, az én férjem má r fö lkészítette Patricket. Higgye el, tud ró la.
No, most viszont hagyom, hadd csomagoljon ki nyugodtan. De nehogy tú lzá sba vigye!
– Tessék? – meredt rá meghö kkenten Ruth.
– Nem akar hő gutá t kapni, igaz?
– Jaj, értem. Nem, nem szeretnék. – A lá ny meglehető sen ostobá nak érezte magá t.
Egy pillanatra azt hitte, má r Judith is tud az á llító lagos terhességérő l.
– Nos, lassan indulnom kell. Akkor ma este talá lkozunk.
– Igen. – Ruth mosolyt erő ltetett az arcá ra, és visszament a konyhá ba. Tü relmetlenü l
vá rta, hogy forrjon a víz. Szíve szerint inká bb lezuhanyozott volna, de valahol azt olvasta,
hogy a forró sá gban a tea a legjobb. Vajon miért nincs itt klímaberendezés?
Persze nem is a meleg viselte meg a leginká bb, hanem az elő ző esti borzalmas
veszekedés. Minduntalan akö rü l forogtak a gondolatai. Mert az, hogy Patrickkel utá na
még egyszer szenvedélyesen szeretkeztek, még kö zel sem jelenti azt, hogy a férfi meg is
bocsá tott neki.
Az ablakhoz lépett és kikö nyö kö lt. A há zuk a telepü lés szélén á llt, a tá volban má r
lá tni lehetett az ő serdő t. Felsó hajtott. Vajon mi lesz így vele? Patrick nem akar tő le
elvá lni. Talá n titokban ú gy gondolja, ad neki még egy esélyt. Egy Patrick-féle férfi csak
nem fél ennyire a szó beszédtő l!
Akaratlanul is végigsimított a homloká n. Iszonyatosan melege volt. Felkapott egy
régi ú jsá got, hogy legyezgesse magá t, á m nem ért el vele sokat. Egyszerre annyira
megszédü lt, hogy meg kellett markolnia az ablakpá rká nyt. Igyekezett mélyen,
egyenletesen lélegezni. Mikor ajtó csapó dá st hallott maga mö gö tt, hevesen ö sszerezzent,
és megperdü lt. Ez aztá n megadta a kegyelemdö fést. Elsá padt, homloká n izzadsá g
gyö ngyö zö tt.
Patrick érkezett haza. Szobormerev arckifejezését hirtelen aggodalom vá ltotta fö l,
mikor meglá tta a feleségét.
– Ruth! – kiá ltotta rémü lten, és két lépéssel mellette termett. – Borzalmasan festesz!
– Ú gy... ú gy is érzem magam! Jaj, Patrick, azt hiszem, mindjá rt elá julok!
– Ugyan, ugyan, ne ess kétségbe! – Egészen atyaian hangzott, és Ruth má ris jobban
lett, csak az a frá nya szédü lés mú lt volna el. A férfi fö lemelte, á tvitte a há ló szobá ba.
Kö nyö kével félrehajtotta a szú nyoghá ló t, és most gyengéden fektette le feleségét az
á gyra.
– Reggeliztél má r? – kérdezte fö legyenesedve.
– Nem, addig még nem jutott...
– Tegnap este sem ettél semmit, pedig muszá j! Még ha ú gy is érzed, hogy ebben a
melegben nem vagy éhes. A klímaberendezést egyébként rö videsen megjavítjá k.
– Sajná lom, hogy ilyen á llapotban talá ltá l rá m. Tulajdonképpen ki akartam takarítani
a konyhá t, és...
– Ne butá skodj! Nem kell takarítanod. Má r beszéltem Manuelá val, a takarító nő mmel.
Ezentú l minden nap jö n.
– De há t...
– Enni majd a klubban eszü nk.
Ruth szédü lése lassan alá bbhagyott. Felkö nyö kö lt.
– Hiszen én is tudok fő zni!
– Tényleg? – Patrick, aki épp azon volt, hogy kimenjen a konyhá ba, mert sípolni
kezdett a teafő ző , há trapillantott rá a vá lla fö lö tt.
A fiatal nő visszahanyatlott a pá rná ra.
– Mindenképpen ilyen cinikusnak kell lenned? – kérdezte.
A férfi vá llat vont, és kiment a szobá bó l. Ruth hallotta, amint a konyhá ban az
edényekkel csö rö mpö l. É pp fö l akart kelni, amikor Patrick visszatért egy tá lcá val a
kezében.
– Csak maradj ott, ahol vagy!
Letette a tá lcá t az á gyra, kitö ltö tt két csésze teá t, majd az á gy lá bá ná l lévő fonott
karosszékbe telepedett. Ruth há lá san kortyolgatta a teá t, bá r nagyon szégyellte magá t
amiatt, hogy ő maga nem bírta elkészíteni. Holnap reggel azzal kezdi a napot, hogy jó l
bereggelizik. Nem akarta, hogy Patrick megint ilyen tehetetlen á llapotban talá ljon rá .
– Jobban vagy?
– Igen, kö szö nö m – mondta, és megkö szö rü lte a torká t. – Má skor is haza szoktá l
jö nni délben?
Patrick a homloká t rá ncolta.
– Eddig á ltalá ban a klubban ettem.
– É s este?
– A kérdéseidbő l arra kö vetkeztetek, hogy mégis itt maradsz.
Ruth szomorú an bá multa.
– Há t azt akarod, hogy elmenjek?
A férfi fö lá llt.
– Csak annyit á llapítottam meg, hogy a jelek szerint megbékéltél a helyzettel.
Ez a megjegyzés annyira meglepte Rutht, hogy elő szö r nem is tudta, mit vá laszoljon,
Á m aztá n kitö rt belő le:
– Ha nem tudná d, kedvesem, a huszonegyedik szá zadban élü nk. Talá n a feleséged
vagyok, de semmiképp sem a tulajdonod! – Patrick azonban csak a vá llá t vonogatta, és
indulni készü lt. – Hová mégy?
– Utá nanézek, van-e itthon valami ehető – felelte foghegyrő l a férfi, majd
ö sszekészítette a csészéket a tá lcá ra.
– É n is fő zhetek! – tá molygott ki a lá ny az á gybó l.
– Szerintem a mai napot tö ltsd azzal, hogy megbará tkozol az itteni klímá val. Nem
ö rü lnék, ha még egy beteg nő vel is foglalkoznom kellene.
– Vagy ú gy! – nézett fö l haragosan Ruth. – Tudod, mi vagy te?
– Nekem aztá n mindegy, mi a véleményed ró lam. É s ezentú l nem is kell tekintettel
lennem rá d..., hiszen modern, felvilá gosult nő vagy, mint az imént kiderü lt, s ami a
legfontosabb: nem vá randó s.
A lá ny ö kö lbe szorította a kezét, de nem szó lt semmit. Azt kívá nta magá ban, bá rcsak
vissza tudna vá gni a férfinak valamivel.
Kö vette férjét a konyhá ba, végignézte, amint az tü zetesen á tvizsgá lja a
hű tő szekrényt és az éléskamrá t. Patrick végü l egy „hervido” feliratú konzervdobozt
vará zsolt elő , amelynek tartalma csirke– és marhahú sbó l készü lt, jukká val, jamsz-
gyö kérrel és tö kkel ízesített ragunak bizonyult. A férfi kikanalazta az ételt egy lá bosba,
majd Ruthhoz fordult.
– A tá borban van egy bolt, ahol mindent lehet kapni.
– Tudom, John má r mesélt ró la – vá gta rá azonnal Ruth. Mikor azonban észrevette,
hogy Patrick arckifejezése megvá ltozik, má r azt kívá nta, bá rcsak tartotta volna a szá já t.
– Azt javaslom, menjü nk el ma délutá n vá sá rolni.
– Rendben.
A ragu hihetetlenü l finom volt, a lá nynak igazá n nem kellett erő t venni magá n, hogy
megegye. Utá na szerencsére ú jra erő re kapott, és a ká vét má r egyedü l fő zte meg. Még
mindig rosszul érezte magá t a melegben, Patrickkel ellentétben, aki most letelepedett
egy fotelba, és iratokat tanulmá nyozott. Ruth leü lt hozzá , és vadul legyezte magá t.
– Mesélj valamit a munká dró l! – kérte végü l. – Ma még visszamégy?
Patrick fö lnézett.
– Nem, ma má r nem vá rnak vissza a finomító ban.
A lá ny félrebillentette a fejét.
– Biztos azt hiszik, egyedü l szeretnél maradni az ú jdonsü lt feleségeddel.
– Meglehet.
– É s, így van?
– Ami engem illet, részemrő l a kapcsolatunknak vége. Elég vilá gosan fejeztem ki
magam?
– Ezt nem mondod komolyan! – rémü lt meg Ruth.
– Dehogynem!
– De mú lt éjszaka...
– Mú lt éjszaka ú gy viselkedtem, mint egy anyá masszony katoná ja, á m ez nem fog
tö bbé elő fordulni.
– De há t..., de há t kívá ntá l. Má rmint...
A férfi tekintete megfagyott.
– Az má r igaz, mivel én is csak ember vagyok, méghozzá férfi. De ha megint
kielégü lésre vá gyom, majd szakmabelihez fordulok. Azt legalá bb kifizetem, és nem kell
érte fö lá ldoznom a szabadidő met!
– Hogy... hogyan mondhatsz ilyet? – sikoltotta Ruth magá nkívü l.
– Á llapodjunk meg valamiben! Há zasok vagyunk, és ezen nem tudok, vagyis nem
akarok vá ltoztatni. De csak há ztartá si segéderő t lá tok benned, semmi tö bbet.
Ruth fö lugrott.
– É s ha nem fogadom el a hü lye feltételeidet?
– Ezt má r mú lt éjszaka megbeszéltü k – kö zö lte Patrick szenvtelenü l. Meg sem
pró bá lta feltartó ztatni az ajtó hoz lépő lá nyt.
Aki ettő l elbizonytalanodott, és még egyszer visszafordult.
– Ugye nem vá rod el tő lem, hogy így éljek?
– Miért ne? Sok nő csiná lja.
– De én nem vagyok „sok nő ”! É n én vagyok, Ruth Farrell!
– Há t, ezen elő bb kellett volna gondolkoznod. É n a magam részérő l nem sajná llak.
Sajá t magadnak kö szö nheted a bajt, amelybe kerü ltél.
– Jaj, gyű lö llek! – Ruth elnyomta feltö rő zokogá sá t. – Julie rö gtö n megmondta, hogy
ne kezdjek ki veled!
– É s igaza is volt, nem?
– Patrick, kérlek...!
– Csak el ne kezdj kö nyö rö gni! – nézett rá megvető en a férfi. – Soha nem bírtam a
megalá zkodó nő ket.
Ruthnak nem volt má s vá lasztá sa; fejcsó vá lva elhagyta a szobá t. Ú tkö zben azonban
kö nnyek szö ktek a szemébe, ú gyhogy végü l egyenesen a há ló szobá ba futott, ahol
levetette magá t az á gyra. Komolyan gondolta, tényleg gyű lö l! – ismételgette magá ban
zokogva.
Valamikor aztá n elaludhatott, mert arra ébredt, hogy Patrick rá zza a vá llá t. Még
mindig félá lomban a há tá ra fordult, s ö nkéntelenü l kinyitotta a szá já t. Nem sejtette,
milyen igéző en hat a férfira.
– Patrick? – kérdezte csodá lkozva, és kinyú jtotta a kezét, hogy megérintse férjét.
– Ruth! – csattant fö l a férfi, s ő csak ekkor dö bbent rá , hogy má r nem abban az
eszményi, gyengéd há zassá gban él, amelyrő l á lmodozott. Egy pillanatra azt képzelte,
vonzalmat olvas ki Patrick szemébő l, de aztá n ú jra megjelent az arcá n az az egykedvű ,
szenvtelen kifejezés.
– Ha el akarsz jö nni velem vá sá rolni, akkor fö l kellene kelned és á tö ltö znö d.
A lá ny felkö nyö kö lt, má sik kezével beletú rt a hajá ba. Talá n csak az alvá s tette, vagy
az, hogy kissé megnyugodott, de egyszerre má r nem is zavarta a hő ség.
– Fö lkelsz vagy nem?
Amint Ruth fö ltá pá szkodott, a férfi sarkon fordult, és kiment a szobá bó l.
A lá ny vá llat vont, levetkő zö tt, és beá llt a zuhany alá . Felfrissü lve, igéző kü lső vel tért
vissza a nappaliba, de Patrick, aki még mindig a papírjaival volt elfoglalva, egy
pillantá sra sem méltatta. Amint Ruth megjelent, fö lá llt, és az ajtó hoz lépett.
– Indulhatunk? Aká r gyalog is mehetü nk.
A lá ny elnyomott egy só hajt, és kö vette. Odakint viszont érdeklő dve nézett kö rü l, s
néhá ny pillanatra meg is feledkezett bá natá ró l. Bal kéz felé, a lejtő s ú t végén még a
tó parton lévő olajkutakat is lá tta. Néhá ny fú ró torony a vízben á llt, és még ilyen
tá volsá gbó l is irdatlan méretű nek tű nt. A tá bor is nagyobbnak bizonyult, mint hitte.
Patrick elmesélte neki, hogy csaknem ezer ember lakik Puerto Rocá ban: mérnö kö k,
kutató k a csalá djukkal, valamint szerelő k és egyéb munká sok. Az is lá tszott, hogy
való ban a dzsungelbe vá gott, hatalmas tisztá s kö zepén vannak. Az á polt kertek mö gö tt a
tá volban ott magasodott a liá nokkal á tsző tt, mélyzö ld ő serdő , ahonnan még a papagá jok
rikoltozá sá t is hallani lehetett.
Ú tkö zben Patrick tö bb ismerő sének is bemutatta Rutht. A lá ny persze a nevek jó
részét azonmó d elfelejtette, de annak szívbő l ö rü lt, mikor egy bizonyos Pauline
Desneyvel is megismerkedhetett. A vele egyidő s fiatalasszony az egyik labortechnikus
felesége volt. Pauline is szó ba hozta a klubban tartandó ö sszejö vetelt, Ruth pedig
titokban remélte, hogy képes lesz majd uralkodni magá n, hisz Patrick csak já tszani, fogja
a szerető férjet a bará tai elő tt.
Végre megérkeztek a bolthoz. Patrick nem tú lzott: itt aztá n mindent megkapott, amit
szeme-szá ja megkívá nt. Csak abban nem volt biztos, mennyi pénz á ll a rendelkezésére.
– Azt veszü nk, amit szeretnél – mondta Patrick, aki kitalá lta a gondolatait. – Nem
vagyok olyan szegény, hogy nyomorognunk kellene.
Mire a pénztá rhoz értek, Ruth színü ltig pakolta a bevá sá rló kocsit. Gomez
rá mosolygott Patrickre.
– Amint lá tom, szavá n fogta az asszony, senor.
– De hogy visszü k haza ezt a sok holmit? Elmégy a kocsiért?
– Ne aggó dj, drá gá m! Antonio há zhoz szá llítja az á rut.
„Drá gá m”-nak hívott, gondolta Ruth, és reménykedve fö lpillantott a férjére. Az
azonban a szoká sos fagyos tekintettel nézett vissza rá .
10. FEJEZET
A Puerto Roca-i sportklubban nem csupá n a szabadidejü ket tö lthették el kellemesen

a tá borlakó k, hanem jó kat is ehettek. Volt itt fényű ző étterem, minden igényt kielégítő
koktélbá r, ó riá si, éjszaka kivilá gított ú szó medence, kilenclyukas golfpá lya, szá mos
tenisz– és fallabdapá lya, és természetesen nem hiá nyzott a focipá lya sem. A
sportcsarnokban idő nként tá ncestet rendeztek, s hetente egyszer mozifilmeket is
vetítettek. A klub jelentette a telepü lés tá rsadalmi és kulturá lis kö zpontjá t, s mivel a
finomító ban há rom mű szakban dolgoztak, az étterem és a bá r éjjel-nappal nyitva tartott.
Ruth szá má ra minden ú j és izgalmas volt, és mikor a tö bbiek kitö rő lelkesedéssel
ü dvö zö lték, egy idő re meg is feledkezett a gondjairó l. Ezen az estén kü lö nö s gonddal
ö ltö zkö dö tt, s néha mintha még Patrick is kedves tekintettel méregette volna.
Elő szö r a bará tokkal és a kollégá kkal megvacsorá ztak az étteremben, ahol az
ü nnepelt pá rt ü ltették a hosszú asztal végére. Jó szá ndékú tréfá k is felrö ppentek,
melyeket a férje nevetve hessentett el. Emellett pedig olyan figyelmes volt Ruth-hoz,
ahogyan a lá ny mindig is elképzelte a kapcsolatukat. Még ha tisztá ban volt is vele, hogy
mindez csupá n színlelés, legalá bb néhá ny ó rá cská ra megfeledkezhetett a való sá gró l.
Talá n tö bbet kellene vele tá rsasá gba já rnom, ha az emberek ennyire megvá ltoztatjá k ő t,
gondolta.
Evés utá n együ tt á tballagtak a koktélbá rba, ahol Patrick fizetett néhá ny kö rt. Ruth
egyszerre John Howard mellett talá lta magá t.
– Mondd csak! – mosolygott rá – tulajdonképpen miért nem nő sü ltél még meg?
– Mert még nem talá ltam meg az igazit – vonogatta a vá llá t a férfi.
– Nem unalmas itt egyedü l, bará tnő nélkü l?
John visszamosolygott rá .
– Tö bb facér férfi él errefelé, mint gondolná d, nem beszélve azokró l, akiknek a
csalá dja az Á llamokban maradt. A nő knek á ltalá ban nem tetszik Puerto Roca. Sokan nem
bírjá k a hő séget, vagy attó l félnek, hogy a gyerekek nem kapná k meg a megfelelő
színvonalú oktatá st. Caracasban természetesen van nemzetkö zi iskola. De ha má r olyan
messze lakik a csalá d, aká r az Á llamokban is maradhatnak.
– É rtem – mondta Ruth, magá ban pedig azt gondolta: még ha elő bb-utó bb meg is jö n
az a gyerek, akkor is legalá bb ö t év, mire ilyen gondjaink adó dná nak.
– Má r megint csapod a szelet a-feleségemnek? – kérdezte Patrick kedélyesen, Ruth
azonban jó l lá tta a szemén, hogy való já ban bosszantja a helyzet, John is leszű rhette a
megfelelő kö vetkeztetést, mert sü rgő sen kimentette magá t.
– Ugyan má r! – marasztalta Ruth. – Szívesen beszélgetnék még veled. – Kihívó
pillantá st vetett a férjére. – Vagy talá n akarsz valamit, drá gá m?
A férfi arckifejezése megkeményedett.
– Pontosan! A fő nö kö m, Randall professzor épp most érkezett meg a feleségével.
Szeretnélek bemutatni.
Ruth sajná lkozó pillantá st vetett Johnra.
– Elnézést! Késő bb biztosan lá tjuk egymá st.
Randall professzor ö tvenes évei végén já rt, és elbű vö lő en kedves férfi volt. A felesége
kicsivel magasabb és vagy hú sz évvel fiatalabb ná la. Egy legutolsó divat szerinti milá nó i
modellt viselt, és való színű leg a londoni Intercontinental fogadá sá n is ugyanolyan jó l
mutatott volna, mint a venezuelai dzsungel szélén fekvő szabadidő kö zpontban. Ruth
ö rö mmel elfogadta a meghívá st, hogy egyszer ná luk teá zzanak.
Késő re já rt má r, amikor Patrickkel hazamentek. A férfi arcá ró l egy csapá sra

lehervadt az eddigi jó kedv. Ruth vá rt rá egy ideig a nappaliban, a nevén szó lította, de a
férje csak nem vá laszolt. Mikor aztá n a keresésére indult, a vendégszobá ban bukkant rá ,
ahol Patrick éppen vetkő zö tt. Szó val má r egy á gyban sem akar aludni velem! – gondolta
Ruth. Végigfutott a há tá n a hideg.
– Mit... mit csiná lsz? – dadogta.
– Nem lá tod?
A lá ny egy darabig csak bá multa. Nem fért a fejébe, hogy egy ilyen szép este utá n
hogyan viselkedhet vele Patrick ennyire elutasító an. Végü l sarkon fordult, becsapta
maga mö gö tt az ajtó t, és lenyelte a kö nnyeit. Mennyire bolond volt! Azt képzelte, hogy
csellel rá veheti Patricket a há zassá gra? Azt gondolta, hogy a férfi nem lesz mérges rá ?
Csak azért, mert szereti?
Há t szereti ő t Patrick egyá ltalá n?
Bebotorká lt a há ló szobá ba, és aznap má r má sodszor vetette le magá t
kétségbeesetten az á gyra. Mi az ö rdö gö t csiná ljon? Hogyan fogja kibírni az elkö vetkező
napokat, heteket? Meg kell pró bá lnia jobb belá tá sra bírni Patricket!
Furcsa, gondolta Ruth két héttel késő bb, milyen kö nnyen hozzá szokunk a vá ratlan
helyzetekhez. Ha az eskü vő elő tt valaki azt mondja neki, hogy két ember élhet ú gy egy
fedél alatt, hogy odahaza kerü lik egymá st, kifelé viszont eljá tsszá k a turbékoló gerlepá rt,
kinevette volna az illető t. Pedig ő k most ezt tették Patrickkel.
A kezdet kezdetén nehezen viselte el a férfi hű vö s modorá t, de a tö bbiek annyira
kedvesek voltak hozzá , hogy ebbő l erő t meríthetett. Ső t a kö rnyezete el is terelte a
figyelmét. Mert bá r Patrick a mú ltkor azt mondta, hogy a kapcsolat má r nem is létezik, ez
azért nem fedte teljesen a való sá got. Hiszen együ tt laktak, s együ tt já tszottá k a
nyilvá nossá g elő tt ugyanazt a komédiá t. Ruth szerencsére ö sszebará tkozott Pauline
Desneyvel és Judith Carterral, így nem maradt sok ideje a tö prengésre. Szinte minden
reggel eljá rt velü k a klubba, ahol ú sztak vagy teniszeztek.
Á ltalá ban megpró bá lt kitérni a férfi ú tjá bó l, néha azonban mégis rá szorult a
segítségére. Egyszer példá ul eldö ntö tte, hogy há zimunká t fog végezni: szebbé vará zsolja
a há zat. Azt tervezte, hogy varrat néhá ny pá rná t a nappaliba, és berendez a konyhá ban
egy bá rpultot. Ehhez viszont rendbe kellett raknia az éléskamrá t, hogy a felső bb
polcokon legyen hely az italoknak. Szokatlan persze, hogy egy há zban a konyhá ban
legyen a bá r, de ú gyis a hű tő bő l kellett elő venni a jeget a koktélokhoz.
Aznap Manuéla nem jö tt dolgozni, mert a lá nya megbetegedett, ú gyhogy Ruth
egyedü l á llt neki a rendraká snak. É pp egy konzervdoboz utá n nyú lt, amikor valami
megmozdult a sarokban. Elő szö r azt hitte, csó tá ny, és hamar visszahú zta a kezét. Az
illető á llat azonban egyre tö bb és tö bb lá bat mutatott fel, míg végü l teljes pompá já ban
elé nem tá rult: koromfekete ó riá spó k volt. Ruth dermedten figyelte, amint a pó k
végigaraszol a falon, mígnem ö sszeszedte magá t, és rá csapta az ajtó t.
É s most? Rá pillantott arany Rolex ó rá já ra – apja ajá ndéká ra. Ö t ó ra felé já rt az idő ,
Patrick ilyenkor néha hazajö n teá zni, mielő tt á tö ltö zne a teniszhez. De a férfit mégsem
riaszthatja egy pó k miatt, még akkor sem, ha az a pó k sokkal nagyobb, mint amekkorá t ő
eddig életében lá tott. Á m arra a gondolatra, hogy megint kinyissa az ajtó t, azonnal jeges
rémü let fogta el.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejá rati ajtó , s kisvá rtatva Patrick lépett a konyhá ba.
– Mi az ö rdö gö t csiná lsz itt? Hirtelen á tvedlettél há ziasszonnyá ?
Ruth elfintorodott.
– Nem, csak egy bá rt akarok berendezni, de...
– De?
– Az éléskamrá ban egy pó k lakik.
Patrick a homloká t rá ncolta.
– Milyen pó k?
– Fekete, és sző rö s a lá ba.
A férfi szó tlanul betessékelte a nappaliba.
– Van valahol ü res befő ttes ü vegü nk?
– Az ü res ü vegeket Manuela a szemetes melletti nejlonzacskó ba szokta rakni.
Patrick bó lintott, és kiment a konyhá ba. Ruth hallotta, amint nyílik az éléskamra
ajtaja.
Ö t perccel késő bb a férfi visszajö tt.
– Kitettem a pó kot.
– Sajná lom, hogy téged zaklattalak vele, de...
– Nagyon jó l tetted. Veszélyes lehetett volna rá d.
– Micsoda? – Ruthnak megremegett a térde. – Meg is... meg is ö lhetett volna?
– Nem, annyira azért nem sú lyos a helyzet. De ha megcsíp, utá na elég rosszul érzed
magad.
– De jó , hogy hazajö ttél!
A férfi azonban fagyosan nézett rá , és kurtá n hozzá tette:
– A jö vő ben bízd Manuelá ra a rendraká st, akkor tö bbé nem kell ilyesmivel zaklatnod
engem!
A helyzeten tehá t a pó k sem vá ltoztatott.
Az egyetlen ember Puerto Rocá ban, akit Ruth – Patricken kívü l – ki nem á llhatott,
Elena Formentes volt. A lá ny apja az olajfú ró kutakná l dolgozott, ő pedig az édesanyja
halá la ó ta otthon vezette a há ztartá st.
Rö viddel azutá n, hogy Patrick ö t évvel ezelő tt idekö ltö zö tt, Elená t megtá madta
néhá ny részeg idénymunká s, és Patrick mentette meg. Azó ta a lá ny meg volt ró la
győ ző dve, hogy le kell ró nia ná la a há lá já t, ső t bizonyos mértékig vonzó dott is a férfihoz,
amit az csupá n gyerekes képzelgésnek tekintett. Ezt mesélte legalá bbis Pauline,
mikö zben kettesben napfü rdő ztek a klubban.
Ruth bekente magá t nap tejjel.
– Elena mindenesetre gyű lö l engem – jelentette ki. Kö zben ú gy tett, mintha nem
csupá n az nem érdekelné, mit érez irá nta a lá ny, hanem az sem, hogyan viszonyul
Patrick Elená hoz.
– É n Elena miatt nem aggó dnék – felelte Pauline, akit nem lehetett ilyen kö nnyen
megtéveszteni. – Patrick egészen biztos, hogy nem érdeklő dik irá nta.
– Mibő l gondolod?
Pauline a napszemü vege fö lö tt rá nézett.
– Viccelsz? Csak észrevetted, milyen képet vá g a férjed, ha szegény John két
méternél kö zelebb merészkedik hozzá d! Szinte tapintható a levegő ben a féltékenység!
– Ne butá skodj, Pauline!
– Komolyan mondom. Soha nem hittem volna, hogy Patrick így is képes viselkedni.
Ruth a hasá ra fordult, megtá masztotta á llá t a kö nyö kével, és szomorú an azt
gondolta: bá rcsak ez volna az igazsá g! De amit Pauline féltékenységnek vél, az való já ban
bosszú sá g, amely mindig elfogja Patricket, ha azt lá tja, hogy a felesége a kö rü lmények
dacá ra jó l szó rakozik. Lassan jó bará tok lettek Johnnal, s a férfi kissé pó tolta Patricket. A
két férfi nem egy mű szakban dolgozott, ú gyhogy John néha reggelente megjelent a
medencénél, és csatlakozott a hö lgyekhez. Ruth tudta, hogy John kedveli ő t, de soha nem
jutott volna eszébe, hogy szá ndékosan féltékennyé tegye Patricket.
De vajon mi tö rténne, ha megpró bá lná ? Talá n akkor Patrick tö bbet foglalkozik majd
vele. Vonzó gondolat.
Tíz nappal késő bb lehető sége nyílt rá , hogy az ö tletet a gyakorlatban is megvaló sítsa.
Reggelente szá ndékosan csak azutá n kelt fö l, miutá n Patrick má r elhagyta a há zat.
Zuhanyozá s utá n teá t vagy ká vét fő zö tt, s ejtő zö tt egy kicsit a konyhá ban, mielő tt
felö ltö zö tt volna. Mikor Manuela megérkezett – á ltalá ban ú gy kilenc kö rü l jö tt –, elindult
a klubba, hogy talá lkozzon a bará tnő ivel.
Az elmú lt napokban viszont egyre nehezebben kelt fö l, s ezen a bizonyos reggelen
kínzó fejfá já ssal ébredt, ami szintén szokatlan volt ná la. Még zuhanyozá s elő tt bevett két
fá jdalomcsillapító t, de utá na is fö lkavarodott a gyomra a reggeli gondolatá ra. Teá t is alig
bírt fő zni, s azon tö prengett, nem volt-e tú l sokat a napon.
Mivel nem akarta, hogy Manuéla aggó dni kezdjen, csak azért is elvá nszorgott a
klubba, pedig csak tízre beszéltek meg talá lká t Pauline-nal. Addig is helyet foglalt az
á rnyékos verandá n, és nézte a medence melletti nyü zsgést. Alig tíz perc mú lva megjelent
mellette John Howard, és beleroskadt a mellette lévő fonott karosszékbe.
– Végre egyszer egyedü l talá llak! – mosolygott rá szélesen. – Hozhatok neked
valamit inni? Gyü mö lcslevet vagy egy csésze ká vét?
– Nem, kö szö nö m – felelte Ruth, aki még mindig émelygett egy kicsit. A medencére
pillantott. – Ú szni készü lsz?
– Majd késő bb. É s te? – A férfi olyan csodá ló pillantá st vetett rá , mintha má r alig
bírná kivá rni, hogy végre fü rdő ruhá ban is meglá thassa a lá nyt, bá r annak testre simuló
felső része így is megfelelő en érvényre juttatta gö mbö lyű keblét. Ha Patrick néz így rá , az
megindított volna valamit Ruthban. Johnnal azonban má s volt a helyzet.
– Nem tudom – jelentette ki nevetve. – Talá n késő bb, ha má r egy kicsit jobban érzem
magam.
– Miért? Mi a bajod?
– Fogalmam sincs. Ma reggel fejfá já ssal ébredtem, s miutá n bevettem két tablettá t,
még há nyingerem is volt.
– Patrick tud ró la? – John a lá ny hasá ra pillantott, akit azonnal elfogott a bű ntudat.
– Nem, természetesen nem. Egyébként sem azzal kapcsolatos. – Nem mondhatja el
Johnnak, hogy való já ban nem is vá randó s! – Csak tú l sokat napoztam tegnap, vagy az étel
á rtott meg.
– Jobban kellene vigyá znod magadra! – jelentette ki gondoskodó an a férfi, s Ruth
szomorú an á llapította meg, hogy John sokkal jobban aggó dik miatta, mint Patrick.
– Jó l vagyok – kö zö lte. – Neked ma nem kell dolgoznod?
– Csak délutá n. Miért? Tehetek érted valamit?
Ruth a karjá ra tette a kezét.
– Milyen kedves vagy hozzá m, John! – bukott ki belő le.
John megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Boldog vagy itt, Ruth? – kérdezte. – Má rmint igazá n boldog? Néha ú gy érzem,
Patrick elhanyagol egy kicsit.
– Jaj, John! – A lá ny segélykérő en nézett rá .
– De hiszen lá tom! Patrick majdnem minden délutá n itt van, teniszezik a fiú kkal,
ú szik, az estét pedig a bá rban tö lti. Mikor marad rá d ideje?
Ruth elhú zta a kezét.
– Kérlek, John! Az a leghelyesebb, ha nem beszélü nk errő l.
– Rendben, rendben, semmi kö zö m hozzá . De ma reggel olyan... olyan tö rékenynek

lá tszottá l. Levegő vá ltozá sra van szü kséged. Jó t tenne egy kis kirá ndulá s. Mit szó lná l
hozzá , ha holnap elmennénk a Cataratas de la luná hoz?
– Cataratas de la luna? A „luna” holdat jelent, ugye? Mi az?
– A Hold-vízesések. – John a dzsungel mö gö tt emelkedő hegységre mutatott. – Az
Andok lá bá ná l talá lható k, ú gy két-há rom ó rá nyira innen autó val. Tö bb hegyi folyó zubog
le huszonö t méter magasró l. Lenyű gö ző lá tvá ny.
– Jó l hangzik. Szívesen megnézném, de meg kell beszélnem Patrickkel.
– É n nem szó lnék neki.
– Mégiscsak a férjem.
– Az utó bbi idő ben ez nem lá tszik rajta.
– De kérlek, John!
A férfi fö lá llt.
– Ott jö n Pauline. Megyek, ú szom egyet. Gondolkodj el az ajá nlaton!
Délutá n négy kö rü l Ruth hazament. Kora este akart vá laszt adni Johnnak, miutá n
beszélt Patrickkel. Végtére is mi kifogá sa lehetne a férjének ellene, hogy egy bará tjá val
menjen kirá ndulni? Patrick ú gysem foglalkozik vele. Kü lö nben is csak á rtalmatlan
tú rá ró l van szó , és ő nem akar semmit Johntó l.
Á mde minél inká bb kö zeledett a tea ideje, anná l idegesebb lett. Alig tette fö l a vizet
forrni, Patrick má r meg is érkezett, a nappali kisasztalá ra hajította az aktatá ská já t, és
belezuhant egy fotelba. Ruth kilépett a konyhá bó l, hogy ü dvö zö lje, s hirtelen megsajná lta
a férjét. Néha, amikor Patrick egyenest a laborbó l jö tt haza, olyan kimerü ltnek lá tszott,
hogy legszívesebben odament volna hozzá , hogy megsimogassa az arcá t. Ahogy most is.
Ehelyett csak ennyit mondott:
– Mindjá rt kész a tea.
– Az jó . – Patrick fö lkapta az ú jsá got, és kinyitotta.
– Kellemes napod volt?
– Elmegy. É s neked?
Ruth megnyalta az ajká t.
– Nagy baj volna, ha holnap délutá n nem lennék itthon?
Patrick fö lkapta a fejét az ú jsá gbó l.
– Miért, mit csiná lsz?
– Meghívtak egy kirá ndulá sra.
– Tényleg? Kicsoda? – A férfi arckifejezése nemigen bá torította Rutht folytatá sra.
– Nem mindegy?
Patrick ö sszehú zta a szemét.
– Csak nem John Howard?
A lá ny felsó hajtott.
– É s ha igen?
Patrick dü hö dten az asztalra hajította a lapot.
– Ugyan miért hívja el kirá ndulni a feleségemet?
Ruth vá llat vont.
– Gondolom, rendszeresen talá lkoztok a klubban! Csak nem kezdtél ki vele?
Most má r a lá nynak is elege lett.
– Nem!
– Akkor azt magyará zd meg, hogy miért egyedü l téged hívott meg, miért nem
viszitek mondjuk Pauline Desneyt is? – villogott haragosan Patrick szeme.
De most má r Ruth is felpapriká zó dott.
– Talá n, mert azt hiszi, elhanyagolsz!

– Aha! – dü hö dö tt fö l még jobban a férfi. – Szó val mindent elmondtá l neki?
– Természetesen nem. Senkivel sem beszélem meg a gondjainkat. Nincs szü kség rá ,
hogy az egész tá bor errő l suttogjon.
– Ezt magam is így lá tom. De még mindig nem vá laszoltá l a kérdésemre. Miért
egyedü l téged hívott meg?
– Mert... mert kedvel engem. Ma reggel kü lö nben is rosszul éreztem magam, azért
gondolta, hogy levegő vá ltozá sra lenne szü kségem. Fö l akar vinni a hegyekbe, ahol
frissebb és hű vö sebb a levegő .
Patrick elfintorodott.
– Há t persze, mert azt hiszi, hogy terhes vagy! Szegény marha! Na, majd jó l
megmondom neki a véleményem!
– Mit akarsz tenni? – remegett meg Ruth szá ja széle.
– Nagyon ó vatosan bá nok majd vele. Hiszen még azt sem tudja, hogy tő lem nem... – A
férfi elhallgatott. – Csak nem ejtetted magad teherbe vele?
A lá nynak leesett az á lla.
– Egyetlen alkalmat sem hagysz ki, hogy megalá zz, ugye?
– Azt hittem, má r megszoktad. – Patrick kihozta a konyhá bó l a teá skanná t és a
sü teményestá lat. – Beü lsz velem a nappaliba?
– Ú gysem menne le egy falat sem a torkomon. Tő led... tő led egyenesen beteg lesz az
ember.
– É n a magam részérő l enni akarok. Egyébként szerintem nem kellene elfogadnod
John ajá nlatá t. Mondd meg neki..., mondd azt, hogy én akarom megmutatni neked a
Hold-vízeséseket. – Kérdő n fö lpillantott. – Oda akart vinni, nem?
Ruth bó lintott.
– É s ha nem szeretnék neki csaló dá st okozni?
Patrick leü lt az asztalhoz.
– Csak nem akarod, hogy ö sszevesszü nk Johnnal? – A lá ny a fejét rá zta. – Na, akkor
jobb lesz, ha most lefekszel egy kicsit. Borzalmasan nézel ki.
Ruth szó tlanul elhagyta a nappalit, a há ló szobá ig azonban nem jutott el. Idő kö zben
olyan rosszul lett, hogy a fü rdő szobá ba kellett menekü lnie, ahol kö nnyített há borgó
gyomrá n. Csak akkor vette észre, hogy Patrick kö vette, amikor a férfi gyö ngéden
megfogta a vá llá t.
– Gyere, ö blítsd ki a szá d! – Aztá n fö lemelte, és bevitte a há ló szobá ba.
Ahogy megérezte a férfi testének melegét, Ruth legszívesebben széles mellkasá ra
hajtotta volna a fejét. Erre azonban nem adó dott alkalma. Patrick gyorsan letette az
á gyra, majd gú nyosan megjegyezte:
– Sosem hittem volna, hogy ennyire undorodsz tő lem. De egyszerű en nem akarom,
hogy Johnnal kettesben kó szá lj a hegyekben. Amint lesz egy szabadnapom, elviszlek oda.
– Azzal elhagyta a szobá t, Ruth pedig igyekezett elhessenteni az imént tá madt
gondolatá t.
Csak nem esett má ris teherbe, holott mindö ssze kétszer szeretkeztek Patrickkel?
11. FEJEZET
Egy héttel késő bb má r tudta az igasá got. A terhességi teszt pozitív lett. A sors fintora,
gondolta, azok utá n, hogy elő szö r épp ezt akarta elhitetni Patrickkel. De mivel a férfi
ú gyis meggyanú sította azzal, hogy talá n Johntó l terhes, ú gy dö ntö tt, egyelő re nem szó l
neki.
Há rom hétre rá Patrick egy napon vá ratlanul felbukkant a medence mellett, ahol
Ruth épp Pauline-nal és Johnnal beszélgetett.
– Na, lá tom, alaposan kényelembe helyeztétek magatokat! – Természetesen csípő s
megjegyzés volt, és Pauline sokatmondó an Ruthra pillantott. „Há t nem megmondtam?” –
ü zente a tekintete.
– Milyen kedves, hogy egyszer reggel is élvezhetjü k a tá rsasá godat, Patrick! –
mondta hangosan. – Mi tö rtént? A levegő be rö pü lt a finomító ? Nem is hallottuk a
robbaná st.
Patrick leguggolt melléjü k, és elmosolyodott.
– Nekem má r nem is lehet szabadnapom?
– Dehogynem! – vonta fel a szemö ldö két Pauline. – Egyébként má r ú gyis meg
akartam kérdezni: mikor hívtok végre meg magatokhoz? Ruth má r csaknem két hó napja
itt van, mi pedig még a há zatokat sem lá ttuk Pete-tel.
Ruth kínosan érezte magá t, Patrick azonban fesztelenü l így vá laszolt:
– Majdcsak eljö n az ideje annak is, Pauline. Tudod, milyen az, ha frissen há zasodott
az ember.
– Miért, milyen? – avatkozott kö zbe John. – Ez engem is érdekelne!
Ruthnak elakadt a lélegzete, és Patrick is elfintorodott.
– Egy napon majd rá jö ssz magad is – felelte kitérő en.
– Mondd csak, miért nem lá tszik rajtad, hogy friss há zas vagy? – John fö lá llt, beható
pillantá st vetett Ruthra, majd folytatta: – Ha Ruth az én feleségem volna, minden
alkalmat megragadnék, hogy megmutassam az embereknek, mennyire boldog vagyok.
Patrick is fö legyenesedett, és megvető en lebá mult Johnra.
– De Ruth nem a te feleséged, nem igaz, John? Még ha néha meg is fordul a fejedben
ez a gondolat.
– Mire célzol? – John ö kö lbe szorította a kezét.
– Hagyjá tok abba! – sikoltotta Ruth. – John, felejtsd el, amit Patrick mondott!
– Lá tod, hogy a feleségem mennyire aggó dik miattad? – meredt a má sik férfira
morcosan Patrick.
– Talá n azért, mert idő kö zben rá jö tt, hogy érted nem érdemes aggó dni!
– De az is lehet, hogy arra a kö vetkeztetésre jutott, te vagy az oka mindennek, John!
– Há t ez nevetséges! – Pauline is odaá llt melléjü k. – Két felnő tt férfi, és ú gy
veszekednek, mint az iskolá sok! John, hagyd abba a hü lyéskedést, és hozz nekem valamit
inni!
Patrick megragadta felesége csukló já t.
– Te pedig velem jö ssz. Elmegyü nk a Hold-vízesésekhez.
A lá ny meghö kkenten nézett rá .
– Most? Eddig miért nem szó ltá l ró la?
– Mert azt akartam, hogy meglepetés legyen. – Patrick fö lvette a strandtá ská já t, Ruth
pedig vá llvonogatva a tö bbiekhez fordult.
– Ezek szerint mennem kell – mondta.
John szeme egészen elsö tétü lt.

– Vigyá zz magadra!
– Csomagoltattam az étteremben ennivaló t – jelentette ki Patrick, mikö zben Ruth
beszá llt a terepjá ró ba.
– Nagyszerű .
A hegyi utacska részben a dzsungelen keresztü l vezetett, s néha olyan gö rö ngyö s
volt, hogy Ruthnak meg kellett kapaszkodnia az ü lésben. Patrick ugyan nagyon ó vatosan
vezetett, néhá ny ká tyú t azonban csak ú gy tudott kikerü lni, ha hirtelen félrerá ntotta a
kormá nyt. Kö zben olyan kö zel kerü ltek a szakadék széléhez, hogy a lá nynak
kényszerítenie kellett magá t, hogy ne nézzen le a mélybe. Hogy elterelje a figyelmét,
Patrick rengeteg érdekes dolgot mutatott neki. Itt egy kü lö nlegesen ékes tollazatú
papagá jt, ott egy ü ltetvényt, s az egyik kanyarbó l lenyű gö ző en szép kilá tá s nyílt a
Maracaibo-tó ra.
Minél magasabbra értek, anná l kellemesebb és frissebb lett a levegő . Egyszer aztá n
elértek egy kis hegyi falucská hoz, ahol a há zak a sziklá khoz simultak. É pp egy
kecskenyá jat hajtottak keresztü l a telepü lésen. A falu végén Patrick leá llította a kocsit, és
kiszá llt.
– Hova mégy? – kiá ltotta utá na csodá lkozva Ruth.
– Mindjá rt visszajö vö k. Vá rj meg itt! – Ezt az utasítá st meg is takaríthatta volna,
Ruthnak ugyanis esze á gá ban sem volt kiszá llni. A rá zkó dá stó l még mindig émelygett, és
fá jt a há ta is. Szerencsére idefö nt kellemesen hű vö s volt a levegő , s friss szellő fú jdogá lt.
Patrick nemsoká ra ismét felbukkant, és a lá ny nagy szemet meresztett rá . A férfi
mö gö tt ugyanis egy venezuelai paraszt kullogott, két lovat vezetett kantá rszá ron.
– Nem szá llsz ki? – kérdezte a férfi vidá man. – Még jó kis tú ra á ll elő ttü nk. Arra
gondoltam, a maradékot ló há ton tesszü k meg. Így sokkal kö zelebb merészkedhetü nk a
vízeséshez, és a sziklá k tetején piknikezhetü nk.
Rutht nem lelkesítette fö l a lovaglá s gondolata. Má r most is ú gy érezte, hogy minden
izma sajog. Á m épp mikor szó lni akart Patricknek, a férje arcá ra esett a tekintete. Annak
pillantá sa ismét olyan volt, mint az első kö zö s Puerto Roca-i éjszaká jukon, amikor
Patrick még nem tudta az igazat. Ezek szerint való ban komolyan gondolta, hogy a lehető
legkellemesebbé teszi szá má ra a kirá ndulá st. A lovaglá ssal csak ö rö met akart szerezni
neki, és Ruthnak esze á gá ban sem volt elrontani a jó kedvét.
Elszá ntan kiugrott a terepjá ró bó l, és elő halá szta a sombreró já t a há tsó ü lésrő l.
– Melyik lesz az én lovam?
– A pej.
Felü ltek, és megindultak egy keskeny ö svényen, amely egy szurdok szélén kígyó zott
fö lfelé. A szakadék aljá n folyó csobogott, amelyet – Patrick elmondá sa szerint – a
vízesések tá plá ltak. Déli egy kö rü l má r messzirő l hallottá k a zubogá st, s nem sokkal
késő bb a ritká s erdő bő l kijutottak a kopá r fennsíkra, ahonnan nagyszerű kilá tá s nyílt a
lezú duló víztö megre. Mö gö tte az Andok szü rkés sziklacsú csai szabdaltá k a mélykék eget.
Egy ideig némá n élvezték a lá tvá nyt, aztá n Patrick egy kiszö gelléshez vezette a
feleségét, ahonnan ugyan még lá tni lehetett a vízesést, de má r nem volt olyan éktelenü l
nagy a zaj. Ruth megkö nnyebbü lten lerogyott a fű be, mikö zben Patrick kipakolta a
kosarat.
– Mit kérsz?
A lá nynak azonnal felkavarodott a gyomra.
– Csirkecombot vagy inká bb szendvicset?
– Semmit, kö szö nö m – jelentette ki Ruth, és a hasá ra fordult.
Patrick fö lá llt, majd odaguggolt mellé. Ruth nem mozdult. Az elmú lt hetek
megtanítottá k rá , hogy ilyenkor meg se moccanjon.
– Sajná lom, hogy reggel olyan lehetetlenü l viselkedtem.
Ruth dö bbenten odafordult hozzá .
– Há t... gondolom, a tö bbiek má r el is felejtették.
– É s te? – A férfi vá gyakozva végigjá ratta rajta a tekintetét.
– Miért kérded? Talá n érdekel?
Patrick letépett egy fű szá lat, és rá gcsá lni kezdte.
– Igen – vallotta be – érdekel.
Ruth vá llat vont, és ismét a vízesést bá multa. Mikor Patrick megsimogatta meztelen
karjá t, olyan érzése tá madt, mintha tű zijá ték gyulladt volna a belsejében. A vá rakozá s
még a rosszullétét is elfeledtette vele. Patrick kö zben becsú sztatta a kezét a blú za alá , és
ciró gatni kezdte, Ruth pedig a há tá ra gö rdü lt. Só vá rogva á tö lelte a férfi nyaká t, az pedig
megsimogatta lapos hasá t, majd á tfogta a mellét. Amikor becézgetni kezdte a
mellbimbó já t, Ruth má r alig vá rta, hogy eggyé vá lhasson vele. Olyan soká ig kellett
nélkü lö znie!
Mélyen a férfi szemébe nézett, s kiolvasta belő le az emésztő vá gyat. Mivel az ú ton
idefelé egy lélekkel sem talá lkoztak, csak az Andok hegycsú csai lesznek tanú i ú jonnan
fellá ngolt szerelmü knek. Ö sztö nö sen szétnyitotta az ajká t.
– Csó kolj meg!
Patrick lehajolt hozzá .
– Iszonyatosan viselkedtem ma reggel! – suttogta. Ajka végigsimított a lá ny szá já n. –
Megérteném, ha nem akarná d megtenni.
Ruth azonban magá hoz hú zta.
– Ó , Patrick... – sú gta a fü lébe. – Soha nem tennék ilyet!
A férfi viszonozta az ö lelést, majd a há tá ra fordult, és Ruth most rajta fekü dt.
– Szü kségem van rá d – lihegte a férfi, s beletú rt a lá ny hajá ba. – De ha meglá tlak
ezzel a John Howarddal, menten vö rö s kö d ereszkedik a szemem elé!
Ebben a pillanatban Ruth testén éles fá jdalom hasított végig. Izzadsá g gyö ngyö zö tt a
homloká n, s Patrick azonnal lá tta rajta, hogy valami nincs rendben. Ó vatosan lefektette a
lá nyt a hű vö s fű re, és kisimította a hajá t izzadt, sá padt arcá bó l.
– Ruth! – kiá ltotta aggó dva. – Mi tö rtént? Csak nem félsz tő lem?
A lá ny tehetetlenü l megrá zta a fejét.
– É n... jaj! Nagyon fá j! – Má r megint érezte az éles rá ndulá st. Kétségbeesetten a
hasá ra szorította a kezét.
– Te jó ég, mi van veled? – kiá ltotta Patrick, immá ron rémü lettel a hangjá ban.
– Jaj... jaj..., Patrick, ö lelj meg!
– Hozok segítséget! – mondta a férfi.
De Ruth elkeseredetten kapaszkodott belé.
– Kérlek, ne hagyj magamra!
Aztá n elsö tétü lt kö rü lö tte a vilá g.
A fá radsá gos visszaú ton Ruth rö vid idő re tö bbszö r is magá hoz tért. Az első
alkalommal egy lovon talá lta magá t Patrickkel a há ta mö gö tt, aki a nyeregben tartotta, és
a má sik lovat kantá ron vezette maguk utá n. Má sodszor pedig a terepjá ró ban tért
magá hoz, amely eszeveszett tempó ban szá guldott lefelé a gö rö ngyö s ú ton. A férfi,
amikor csak tehette, há trapillantott a kormá ny mö gü l, szemében mindannyiszor
kétségbeesett, kérdő kifejezés ü lt. Ruth szívesen elmondta volna neki, hogy mindenért ő
a hibá s. Hiszen még nem szó lt Patricknek a terhességérő l. Csak sajnos beszélni sem volt
ereje.
A legkö zelebbi emléke négy fehér fal volt, amelyek furcsamó d egyre tá volodtak tő le.
Homá lyosan érzékelte, hogy egy kó rhá zi á gyon fekszik, és épp a folyosó n toljá k.
Iszonyatos fá jdalom gyö tö rte. Az is lehet, hogy altató t adtak, gondolta, mielő tt ismét
elfeketedett volna minden a szeme elő tt. É s ezú ttal jó soká ig nem tért magá hoz.
Mikor ismét kinyitotta a szemét, egy szobá ban fekü dt, melyet halvá nyan
megvilá gított az éjjeliszekrényen lévő kislá mpa fénye. Elő szö r csupá n ö sszefü ggéstelen
képek tolultak fel benne, de aztá n rá jö tt, mi tö rtént, és kö nnybe lá badt a szeme:
elveszítette Patrick gyerekét!
Mielő tt azonban kizokoghatta volna a bá natá t, nyílt az ajtó , s egy idő sebb á poló nő
lépett be. Elő szö r is letö rö lgette Ruth arcá t, aztá n megjegyezte:
– Ugyan, ugyan, Mrs. Hardy! Hiszen maga még nagyon fiatal!
– Elvesztettem a gyereket, ugye?
A nő vér bó lintott.
– Elő fordul az ilyesmi. De legkö zelebb eszébe ne jusson kilovagolni a hegyekbe!
– Csak... csak a férjemnek szerettem volna ö rö met szerezni vele.
– Neki is tudnia kellett volna, hogy a vá randó s nő knek nem tesz jó t az ilyesmi.
– Ő … nem tudta, hogy vá randó s vagyok – kö zö lte kifejezéstelen arccal Ruth.
– Hogyan?
– Nem mondtam meg neki.
– Miért nem?
– Az hosszú tö rténet.
– É rtem. – Az á poló nő fö lvette a hő mérő t az éjjeliszekrényrő l. – Most elő szö r is
megmérjü k a lá zá t. – Kö zben a pulzusá t is ellenő rizte. – Nagyszerű . Hogy érzi magá t?
A lá ny há trasimította a hajá t.
– Azt hiszem, egész jó l, de... hol a férjem?
– Dr. Rodriguez fél tizenegy tá jban hazakü ldte. Nem akarta, hogy még ő is ö sszeessen
itt nekü nk, annyira kimerü ltnek lá tszott.
– Szegény Patrick! – só hajtott a lá ny. – Nagyon mérges volt?
– Mérges? Dehogy! Iszonyú an aggó dott magá ért. Most viszont ne bá nkó djon,
egyelő re az a fontos, hogy ú jra erő re kapjon. Mit szó lna egy tá nyér leveshez vagy egy
csésze teá hoz?
– Nem tudom. Nem vagyok éhes, de talá n egy kis teá t innék.
– Rendben, mindjá rt hozok egy csészével. Maga pedig ne aggó djon: még sok-sok szép
gyerekü k lehet, ha azt akarjá k. É s a férjét elnézve szerintem az ő részérő l sem lesz
akadá lya!
Ruth érezte, hogy elpirul, de azért há lá san mosolygott. Miutá n a nő elhagyta a szobá t,
ismét visszasü ppedt ború s gondolataiba. Patrick végtére is csak azért vette el, mert azt
hitte, hogy gyermeket vá r. Aztá n megtudta, hogy becsapta, és most, két hó nappal késő bb
kiderü l, hogy elment a gyerek. Az a gyerek, akirő l ő azt hiszi, a bará tjá tó l szá rmazik.
Mit gondolhat ró la Patrick? Talá n azt, hogy Ruth szá ndékosan tette kocká ra a baba
életét? Erre a gondolatra a lá ny felzokogott.
Mikor má snap hajnalban bekukucská lt a nap a szobá ba, má r sokkal ró zsá sabb
színben lá tta a vilá got. Eszébe jutott, milyen kedves és gyengéd volt Patrick, mielő tt a
fá jdalom beléhasított volna. De aztá n ismét a jó zansá g kerekedett felü l. Vajon miért
viselkedett vele Patrick olyan kedvesen? Talá n csak a testi szü kségleteit akarta
kielégíteni? Azt végü l is soha nem tagadta, hogy Ruth tetszik neki. A lá ny felsó hajtott, és
csö ngetett a nő vérért.
A kö nnyű reggeli utá n, nyolc ó ra tá jban megérkezett dr. Rodriguez vizitre.
Szerencsére a tá rsalgá s nem tartott soká ig.
– Néhá ny nap mú lva felépü l, Mrs. Hardy – mondta. – Ha van kedve hozzá , aká r má r
ma délutá n is fö lkelhet, és sétá lhat egy kicsit.
Miutá n az orvos elhagyta a szobá t, Rutht má r majdnem szétvetette a tü relmetlenség.
Hol marad Patrick? Elment dolgozni, anélkü l hogy meglá togatta volna? Nyílt az ajtó , és
Ruth vá rakozó an felnézett, de csalatkoznia kellett. Csak egy fiatal nő vér érkezett.
– Jó reggelt, señ ora Hardy. – A fiatal nő megá llt az á gy végében, és szenvtelen
tekintettel méregette. Ruthnak csak most jutott eszébe, hogy Pauline egyszer elmesélte:
Elena Formentes félá llá sban dolgozik a helyi kó rhá zban.
– Jó reggelt, Elena! – ú gy tett, mintha nem venné észre a lá ny lá zadozó tekintetét. – El
is felejtettem, hogy itt dolgozol.
Elena fö lvonta a szemö ldö két. Hosszú , sö tét haja most szigorú kontyban ü lt a feje
bú bjá n, rajta a nő véri fityulá val, így nagyon is felnő ttesen, higgadtan festett volna, ha
nincs az a kü lö nö s csillogá s a szemében.
– Miért nem megy vissza oda, ahonnan jö tt, señ ora? Most má r ú gysem tudja sakkban
tartani Patricket!
Ruth ijedten ö sszerezzent a vá ratlan tá madá sra.
– Tessék? – kérdezte halkan.
– Azt mondtam: menjen haza Angliá ba! Patrick megmondta nekem, hogy csak a
gyerek miatt há zasodtak ö ssze! – A lá ny szeme megvillant.
Ruth nem hitt a fü lének.
– Patrick... Patrick el... elmesélte neked, hogy... hogy...
– Hogy terhes? Há t persze. Nem is voltam rá mérges. Hiszen tö bb hétre ment
Angliá ba, és én aztá n tudom, milyen erő s benne a vá gy! De végre meghalt a gyerek, má r
nincs mivel zsarolnia ő t!
– Most aztá n ki innen! – Ruthnak esze á gá ban sem volt, hogy tová bb hallgassa a
gyilkos megjegyzéseket. – Azonnal hagyd el a szobá mat!
Elena megvető en fö lnevetett.
– É s mit csiná l, ha nem engedelmeskedem? Sajá t kezű leg akar kidobni? Aligha,
hiszen még fö l sem tud kelni, señ ora!
– Ki innen! – ordította Ruth magá nkívü l, mikö zben má r nyílt is az ajtó , és belépett a
nappalos nő vér.
– Señ orita Formentes, maga meg mit keres itt? Ez nem a maga osztá lya!
Elena az ajtó hoz ment.
– Má r épp indulni készü ltem, fő nő vér. – Azzal Rutht egy pillantá sra sem méltatva
elhagyta a szobá t. Ruthnak csak akkor tű nt fel, hogy ő is egész testében reszket, amikor a
fő nő vér odalépett az á gyá hoz.
– Mi tö rtént? Mit mondott señ orita Formentes, hogy ennyire kijö tt a sodrá bó l?
A lá ny megrá zta a fejét.
– Semmit... egyá ltalá n semmit. Kérem..., gondoskodjon ró la, hogy ne jö jjö n tö bbet
ide!
– Há t persze. Beszélek dr. Rodriguezzel az esetrő l.
– Jaj, ne, arra igazá n semmi szü kség! – Ruth nem akart senkit sem bajba sodorni. –
Csak nem akarom lá tni tö bbé.
– Ahogy kívá nja, señ ora – mosolygott rá a nő vér. – Most viszont azt javaslom,
fekü djö n vissza, és nyugodjon meg!
A lá ny némá n engedelmeskedett.
– Nem jö tt meg a férjem? – kérdezte halkan.
– Nem, de még korá n van.
– Tíz ó ra! – nézett rá kö nyö rgő en a fő nő vérre.
– Megkérdezem, mit tudnak ró la a tö bbiek. Ne aggó djon, minden rendben lesz.
Á m Ruth tudta, hogyha való ban minden rendben lenne, akkor Patrick má r rég
megérkezett volna. Mi lehet a baj? Természetesen Elena megjegyzései já rtak a fejében.
Eddig azt hitte, egyedü l John tudott az á llító lagos terhességérő l. Ő viszont biztosan nem
mesélte el Elená nak. Csakis Patrick lehetett. Az is lehet persze, hogy Elena magá tó l jutott
erre a kö vetkeztetésre. Mostanra má r nyilvá n az egész falu tudja, hogy elvetélt.
Déltá jban Patrick még mindig nem bukkant fel, és a fő nő vér telefonon sem tudta
elérni. Ruth ezért ú gy okoskodott, hogy a férje reggel szoká s szerint munká ba ment, és
csak este fog benézni hozzá . Ez viszont csak egyet jelenthet: Patrick haragszik rá , mert
má r megint becsapta.
Há romkor, mikor ismét bejö tt a nő vér, má r kö zel á llt a sírá shoz. A nő mö gö tt
azonban ismerő s alakot vélt fö lfedezni.
– Apa, apa! – kiá ltotta meglepetten.
Joseph Farrell hatalmas léptekkel szelte á t a szobá t, leü lt az á gya mellé, és megö lelte,
mire Ruthnak azonnal megeredtek a kö nnyei. A férfi egy ideig szó tlanul simogatta a
hajá t, aztá n kissé eltolta magá tó l, letö rö lte zsebkendő jével a kö nnyeit, és megkérdezte:
– Na, na, há t így ü dvö zli az ember a rég nem lá tott apjá t? Mi lenne, ha mosolyogná l?
Ruth szá ja széle megremegett.
– Honnan... honnan tudod, hogy itt vagyok?
– Há t mit gondolsz?
– Patricktő l.
– Persze. Tegnap este hívott fö l. Illetve itt akkor má r éjjel kettő kö rü l lehetett. Elég,
soká ig beszélgettü nk, aztá n szereztem repü lő jegyet Caracasba, onnan pedig
Maracaibó ba. É s íme, itt vagyok!
– Mit... mit mondott el neked Patrick?
– Mindent.
– Mindent? – visszhangozta síró san Ruth.
– Igen. Azt, hogyan vetted rá ő t a há zassá gra, és hogy mi tö rtént, miutá n rá jö tt a
csalá sra.
– Jaj, ne! – kiá ltotta a lá ny, és a tenyerébe temette az arcá t.
– Miért? Nekem talá n nincs jogom megtudni? Engem érdekel csak igazá n, hogy
mihez kezd az életével az egyetlen leá nyom!
– Te ezt nem értheted.
– Mibő l gondolod? Végü l is még nem ítéltelek el..., még nem.
– Tudom, de...
– Semmi de! – rá zta meg a fejét Farrell. – Amit tegnap alakítottá l, az aztá n tényleg
tö bb a sokná l. Tudsz ró la, hogy az életedet kocká ztattad? – Aggó dva rá pillantott, Ruth
pedig lesü tö tte a szemét.
– Csak ö rö met akartam szerezni Patricknek.
– Ez a jelek szerint nem sikerü lt.
– Nem. – A lá ny ismét fö lnézett. – Nagyon... nagyon dü hö s?
– Patrick? – Apja levegő utá n kapkodott. – Te jó ég, Ruth, az egyetlen ember, akinek
joga van haragudni, az te vagy! Há t nem érted?
– Dehogynem. – Ruth ú gy festett, mint aki bá rmelyik pillanatban ú jra sírva fakad.
Joseph Farrell titokban megfeddte magá t a nyers hangsú ly miatt.
– Akkor jó – jelentette ki. – Hagyjuk ezt! Tulajdonképpen csak azért jö ttem, hogy
megnézzem, hogy vagy, és hogy megtudjam, mik a terveid.
– Hogy érted ezt?
– Nos, a tö rténtek utá n... idő re lenne szü kséged, hogy ismét magadra talá lj.
– Miért? Hiszen nem vagyok beteg!
– Testileg talá n nem, de a lelked alaposan megsérü lt.
Ruth visszasü ppedt a pá rná ba.
– Tulajdonképpen miért jö ttél ide, apa? Patrick kért meg rá ?
Apja vá llat vont.
– Nem érdekes. Itt vagyok, és visszaviszlek Angliá ba.
– Ne! – sikoltott fö l a lá ny kétségbeesetten.
– Má shova is mehetü nk. Nyaralhatunk egy kicsit. Mit szó lná l Gö rö gorszá ghoz?
– De Patrick...!
– Ő t csak bízd rá m!
– Miért? Mit mondott?
– Egyetértett azzal, hogy kikapcsoló dá sra van szü kséged, kicsim. Sü rgő sen ki kell
kerü lnö d ebbő l a koszfészekbő l!
– De há t a felesége vagyok!
– Hiszen mondtam, hogy Patrick is egy véleményen van velem – só hajtott az apja. –
Igazad van, nem volt kö nnyű meggyő znö m. De aztá n belá tta, hogy helytelenü l
viselkedett, még akkor is, ha csellel vetted rá a há zassá gra. Végtére is azon az estén
való ban azért já rt ná lunk, hogy téged elcsá bítson. Aká r teherbe is eshettél volna. –
Elfintorodott. – Nos, vá ltoznak az idő k. Azt viszont má ig sem értem, hogyan volt képes
olyan borzalmasan bá nni veled, miutá n rá jö tt a hazugsá gra. É s ezt meg is mondtam neki.
– Jaj, apa, miért tetted?
– Valakinek fö l kellett nyitnia a szemét. No, most pedig dö ntsd el, hova utazzunk el,
ha má r felépü ltél.
– Nem akarok elmenni innen, apa. Puerto Roca az otthonom, mert Patrick itt is él.
– Ezt nem tudom és nem is akarom elfogadni. – Apja hirtelen felá llt, Ruth pedig az
á gynemű be mélyesztette a kö rmeit.
– Lá tni akarom Patricket! Miért nem jö tt még el hozzá m?
Joseph Farrell a fejét csó vá lta.
– Ha hallgatsz még egyá ltalá n a szavamra, kislá nyom, akkor most
engedelmeskedned kell.
A lá ny dö bbenten fö lpillantott.
– Miért akarsz kényszeríteni rá , hogy elhagyjam a férjemet?
– Mert azt hiszem, hogy hibá t kö vettél el, és remélem, neked is kinyílik a szemed, ha
végre visszakerü lsz Angliá ba.
– Kérlek, apa, elő szö r Patrickkel akarok beszélni! Nem kü ldenéd ide?
Apja bú csú zó ul még megcsó kolta a homloká t, Ruth azonban lá tta rajta, hogy
megingathatatlan a dö ntése. A férfi aztá n szó nélkü l elhagyta a szobá t, Ruth pedig ott
maradt az á gyban, és vá rta a férjét.
Lassan besö tétedett, de Patrick még mindig nem jö tt.
12. FEJEZET
Ruth nyugtalanul forgoló dott ide-oda a keskeny kó rhá zi á gyon. Amint elszunnyadt,
rö gtö n rémá lmok gyö tö rték. Elena és Patrick, amint szeretkeznek a szú nyoghá ló s
franciaá gyban...
Hajnali há romkor végü l fö lü lt az á gyban. Szíve vadul dobogott, és egyszerű en nem
bírta tová bb. Bizonyossá got kell szereznie. Gondolkodá s nélkü l kiugrott az á gybó l, és
megkereste a fü rdő kö penyét. Aztá n kinyitotta az ajtó t, és kikukucská lt a folyosó ra.
Odakint félhomá ly honolt, csak az éjszaká s nő vér szobá já bó l szű rő dö tt ki némi fény.
Ha balra indul el a folyosó n, észrevétlenü l kiosonhat a lépcső há zba.
Rö viddel késő bb sikerü lt kijutnia az utcá ra. Innen má r nem volt messze a há zuk. A
klubba menet rengetegszer já rt erre, ú gyhogy sö tétben is gond nélkü l megtalá lta az utat.
Meztelen lá ba ugyan kisebesedett a kavicsos ö svényen, de ez sem érdekelte. El kell jutnia
Patrickhez, hogy megtudja, miért nem lá togatta meg.
Legnagyobb dö bbenetére a nappaliban fényt lá tott. Mikor á tlépte a kü szö bö t,
azonnal észrevette a férfit. Patrick elgondolkozva ü lt a fotelban, fel sem tű nt neki, hogy
má r nincs egyedü l. Kö nyö két a térdére tá masztotta, és egész testhelyzete kétségbeesést
sugá rzott. Mellette égett a kislá mpa, s tompa fénybe burkolta széles vá llá t, hatá rozott
arcá t.
– Patrick! – suttogta Ruth. A férfi ö sszerezzent, és ijedten fö lnézett.
– Ruth, te meg mit keresel itt? – kiá ltotta hitetlenkedve.
– Mivel nem lá togattá l meg, nekem kellett eljö nnö m hozzá d.
Patrick felsó hajtott, aztá n odasietett hozzá , és a karjá ba zá rta, forró csó kokat hintett
az arcá ra, és minduntalan a nevét suttogta.
– Jaj, Patrick. szeretlek!
A férfi csodá lkozva rá pillantott.
– Ez azt jelenti, hogy mégsem hagysz el?
– Miért hagyná lak el? Hogyan jut ilyesmi az eszedbe?
Patrick nem vá laszolt, egyszerű en magá hoz ö lelte, mintha soha tö bbé nem akarná
elengedni. Ú gy szorította, hogy a lá ny is érezhette, mire vá gyik leginká bb. Egy idő utá n
Patrick észrevette, hogy Ruth mezítlá b érkezett.
– Gyalog jö ttél a kó rhá zbó l?
– Pró bá ltam stoppolni, de nem já rt arra senki – mosolygott rá a lá ny, majd
kigombolta Patrick ingét, hogy széles mellkasá ra hajthassa a fejét. – Itt maradhatok?
– Há t azt hiszed, olyan bolond vagyok, hogy még egyszer elengedlek? Elő szö r viszont
megmosom a lá bad, nehogy elfertő ző djö n.
Felemelte és a kanapéra fektette a lá nyt. Aztá n elszaladt egy lavó r langyos vízért, és
alaposan megtisztogatta Ruth talpá t. Mereven erre ö sszpontosított, mert ha egyszer is
fö lnézett volna kö zben, képtelen lett volna folytatni. Mikor elkészü lt, félretolta a lavó rt,
és megfogta a lá ny kezét.
– Mielő tt még elveszteném a jó zan eszemet, meg kell tudnom, miért jö ttél ide.
– Mert nem lá togattá l meg.
Patrick lehajtotta a fejét.
– Apá d nem mondott semmit?
– Mirő l? – nézett rá ijedten Ruth. A férfi felsó hajtott.
– Apá d pillanatnyilag nem néz rá m jó szemmel. Ezt biztosan mondta. De ez még
mindig semmi ahhoz képest, hogy én mennyire megvetem magam.
– Jaj, Patrick!
– Nem tudom, hogyan kérjek elnézést az elmú lt szö rnyű idő szakért, de muszá j
megbocsá tanod nekem.
– Nekem kell megbocsá tanom? Azt hittem, fordítva van.
– De kedvesem, egyedü l az én hibá m, hogy nem mondtad el nekem – a sajá t
férjednek! –, hogy gyermeket vá rsz!
– Hiszen hazugsá ggal csaltalak bele a há zassá gba!
Patrick a szá já hoz emelte a lá ny kezét, és minden egyes ujjá t kü lö n-kü lö n
megcsó kolta.
– Drá gá m, ha nem lettem volna beléd szerelmes, pisztollyal sem tudtá l volna
kényszeríteni.
– De... de há t azt hitted, gyereket vá rok.
A férfi szó tlanul vá llat vont.
– É s amikor rá jö ttél, hogy még szű z vagyok, nagyon megharagudtá l.
– Há t persze. Egyetlen férfi sem szereti, ha á tverik – só hajtott Patrick. – Ú gy
dö ntö ttem, bosszú bó l kínozlak egy kicsit. Gonosz, ö nző ö tlet volt, fő leg az adott
kö rü lmények kö zö tt. De honnan tudhattam volna, hogy má r az első alkalommal teherbe
ejtettelek? – Elmosolyodott, mikor Ruth enyhén elpirult. – Mondtam má r valaha is, hogy
gyö nyö rű vagy?
– De kérlek, Patrick! – hú zta el a lá ny a kezét.
– Rendben, abbahagyom – pillantott rá a férje gyengéden. – Tegnap... vagyis inká bb
tegnapelő tt aztá n elhatá roztam, hogy megmutatom neked a Hold-vízeséseket, és
bebizonyítom, hogy nem is vagyok olyan gonosz, mint amilyennek hiszel. Jaj, ha csak
arra gondolok, mennyire féltékeny voltam, ha John a kö zeledbe merészkedett! Tudtam,
hogy elő bb-utó bb szerelmet kell vallanom neked, kü lö nben megő rü lö k,., John miatt. É s
épp amikor el akartam mondani neked, hogy szeretlek és nem tudok nélkü led élni, jö ttek
a fá já sok. – Rö vid hallgatá s utá n folytatta. – El sem tudod képzelni, milyen szö rnyen
éreztem magam: ott á lltam a lakatlan fennsíkon, és fogalmam sem volt, mi tö rtént veled!
– Jaj, Patrick!
– Mindegy, szerencsére még idejében odaértü nk a kó rhá zba. De még akkor sem
tudtam elképzelni, mi bajod lehet. Azt hittem, vakbélgyulladá s. É s amikor dr. Rodriguez
elmondta, hogy elvesztetted a gyereket, rettentő en bű nö snek éreztem magam. –
Felsó hajtott. – Rodriguez aztá n hazakü ldö tt. Ott viszont nem talá ltam a helyemet. Muszá j
volt beszélnem valakivel, ú gyhogy elmentem a klubba, és talá lkoztam Johnnal.
– Johnnal?
– Igen. Rö gtö n szó ba hozta a reggeli veszekedést, és égre-fö ldre eskü dö zö tt, hogy
soha az életben hozzá d sem ért. É n pedig elmondtam neki, mi tö rtént, meg azt is, hogy a
kezdet kezdetén még nem is voltá l terhes.
Ruth gyengéden megsimogatta az arcá t.
– É n meg azt hittem, mérges vagy rá m.
– Mérges? É n? Az ö rdö gbe, az volt az egyetlen vá gyam, hogy egészségesen
visszakapjalak! Természetesen nagyon bá ntott, hogy elvesztettü k a gyereket, de nekem
te még anná l is fontosabb vagy. – Elő rehajolt, gyengéden megpuszilta a lá nyt, aki erre
á tkarolta a nyaká t.
– Aztá n pedig fö lhívtad az apá mat?
– Igen. Magá nkívü l volt, amiért ilyen á llapotban felvittelek a hegyekbe. É n erre
elmeséltem neki az egész tö rténetet, amitő l aztá n még inká bb haragra gerjedt. Azt
mondta, arra sem vagyok méltó , hogy a lá badat megcsó koljam, s hogy az ilyen férfi
bü ntetést érdemel. Még azt is hozzá tette, hogy gondoskodni fog ró la, ne okozhassak
neked tö bbé fá jdalmat.
– De Patrick!
– Hiszen megértem ő t. Te vagy az egyetlen gyermeke, az egyetlen ember, aki igazá n
kö zel á ll hozzá . Azon nem is há borodott fö l, hogy hazudtá l nekem. Azt gondolta, hogy
azért vettelek el, mert szeretlek. De azt, hogy késő bb olyan butá n viselkedtem veled,
nem bocsá totta meg, ső t azzal fenyegető zö tt, hogy az ö sszes jó nevű angol ü gyvédet a
nyakamra kü ldi, ha nem egyezem bele a vá lá sba.
– Há t ezért nem lá togattá l meg a kó rhá zban?
– Részben igen, részben meg azért, mert tudtam, hogy igaza van. Má r én is
elhatá roztam, hogy elengedlek, ha te is ú gy akarod.
Ruth nagyot nyelt.
– É s... és most?
Patrick elgondolkodva nézett rá , aztá n ö lbe kapta.
– Azt teszem, amit kívá nsz – jelentette ki.
– É n legszívesebben melletted aludnék el – suttogta a lá ny. – É s te?
Patrick bó lintott, á tvitte a há ló szobá ba, és a sarká val belö kte az ajtó t maguk mö gö tt.
Négy hó nappal késő bb Ruth és Patrick egymá s mellett fekü dt a Margarita-sziget

homokstrandjá n. A lá ny lustá n az oldalá ra fordult, és vá gyakozó pillantá st vetett a
férjére.
– Alszol? – suttogta halkan.
Patrick fö ltolta a napszemü vegét a homloká ra, s kinyitotta a szemét.
– Nem, dehogy. Mit szeretnél?
Ruth elmosolyodott.
– Csak beszélgetni szeretnék.
A férfi odafordult hozzá .
– Hallgatlak.
Ruth tü relmetlenü l végigjá ratta a tekintetét Patrick izmos testén.
– Csó kolj meg! – suttogta.
A férfi szíves-ö rö mest engedelmeskedett, s Ruth nemsoká ra olvadozott az
ö lelésében.
– Azt hittem, beszélgetni akarsz – jegyezte meg Patrick mosolyogva.
– Ú gy is van. – Ruth megsimogatta a férje há tá t. – Csak szeretek hozzá d érni.
– Ha így folytatod, elő bb-utó bb nem lesz kedvem beszélgetni – vallotta meg ő szintén
a férfi, ú gyhogy Ruth kelletlenü l elhú zó dott tő le. Fö lü lt, és a karjá val á tkulcsolta a térdét.
– Valamit... valamit el kell mondanom.
– Mit?
– Megint... babá t vá rok.
Patrick fö lugrott.
– Biztos vagy benne?
A fiatal nő bó lintott.
– Baj?
– Micsoda? – hü ledezett a férfi. – Hogyan kérdezhetsz ilyet? Má r miért lenne baj?
– Ezek szerint... ö rü lsz neki?
Patrick lehajolt, megcsó kolta a vá llá t, aztá n lehú zta ró la a bikini egyik pá ntjá t.
– Há t persze, hogy ö rü lö k neki – suttogta rekedten. – É s te?
Ruth megmozgatta a vá llá t, mert Patrick becézgetésére kellemes bizsergés futott
végig a gerincén.
– É n is nagyon boldog vagyok. Má r alig vá rom, hogy mocorogni kezdjen! Patrick
levette a szemü veget, aztá n gyö ngéden visszanyomta Rutht a homokba.
Csó kja pontosan elmondta, mit érez irá nta.
Mikor végü l fö lemelte a fejét, hogy a lá ny szemébe nézzen, Ruth megjegyezte:
– Volna még egy kérdésem. Tulajdonképpen má r hetek ó ta foglalkoztat a dolog.
– Mirő l van szó ?
– Há t... Elená ró l.
– Mondjad csak!
– Be... bejö tt hozzá m a kó rhá zban, és arra célozgatott, hogy... szó val, hogy ti ketten... –
Ruth elhallgatott. – Tudod, mire gondolok.
Patrick gyengéden megharapta a fü lét.
– Igen, lehet, hogy Elena meg én valaha tö bbek is voltunk, mint jó bará tok – suttogta.
A lá ny bó lintott.
– Hinni fogsz nekem – kezdte mosolyogva a férfi –, ha elmondom, hogyan á ll a
helyzet való já ban?
– Hogy?
– Elena soha nem jelentett szá momra semmit... legalá bbis soha nem lá ttam benne a
nő t. Ő pedig apapó tlékra talá lt bennem, ö rü lt, hogy valaki végre ú gy bá nik vele, ahogyan
megérdemli.
Ruth karcsú kezével á tkulcsolta a nyaká t.
– Igen, hiszek neked.
– Ez minden, amit tudni akartá l?
A lá ny elpirult.
– Há t persze!
– Elena netá n azt is mondta, hogy tudott a terhességedrő l, és hogy én csak a gyerek
miatt vettelek el?
Ruth hevesen bó logatott.
– Honnan tudod?
– Mert aznap délutá n megjelent ná lam, és bü szkén beszá molt ró la, mi tö rtént a
kó rhá zban.
– Jaj, ne!
– De igen. Ne feledd, hogy Elena tulajdonképpen félig gyerek még, bá r elég felnő ttes
a megjelenése.
– De honnan tudott a terhességemrő l? Te mesélted el neki?
Patrick gyengéden megsimogatta a hajá t.
– Kinéznéd belő lem?
– Nem. Má srészt viszont... Johnnak is elmondtad.
– De azt is elmagyará ztam, miért tettem. Hogy ne kezdje csapni neked a szelet. –
Patrick vá llat vont. – Elená nak viszont egy szó t sem szó ltam ró la. Magá tó l jö hetett rá .
– Miért nem mondtad ezt el nekem?
– Hogy ne gondold azt, hogy talá lkoztam Elená val, míg te a kó rhá zban voltá l.
– Bevallom, félig-meddig arra szá mítottam, hogy ott talá lom ná lad.
– Tényleg? – Patrick ismét megcsó kolta. – Nos, ha való ban annyira kívá ntam volna
Elená t, aligha megyek el nélkü le két hó napra Angliá ba!
– Való színű leg nem. Csak sajnos iszonyú an féltékeny vagyok – kacsintott rá Ruth.
– Aká rcsak én, ugye? – A férfi letolta a má sik pá ntot is. – Szerintem hagyjuk nyugodni
a mú ltat. Sokkal fontosabb dolgunk van.
Ruth bó lintott, aztá n boldogan egymá s karjá ba omlottak.

Olajozottan - Anne Mather

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Olajozottan - Anne Mather

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Anne Mather: Olajozottan RKSZ 2003.6.

Ruth viszonylag korá n ébredt, lezuhanyozott, majd farmerba és testre simuló

Ú gy belefeledkezett az emlékeibe, hogy az ú ton csaknem ö sszeü tkö zö tt egy férfival.

Fél ó rá val késő bb má r nyeregben ü ltek, és végiggaloppoztak a hó fö dte mező kö n.

– Kö rü lbelü l hat hétig. Miért? – Ruth érezte, hogy elpirul.

A Beeswing a vá rtná l tá gasabbnak bizonyult. Tö bb bá rpulttal, ső t apró tá ncparkettel

– Miért? – A lá ny felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, de ezzel tú l kö zel

– Gyere, hazaviszlek. Négykor megbeszélésem van egy kollégá mmal a cégü nk

– Neked ehhez kü lö nleges ok kell?

– Jó . – Patrick begombolta a dzsekijét. – Akkor most hagylak dolgozni.

– Te viszont nem annyira, ugye?

– Nem, nem hiszem, hogy érted – mondta.

– Mi az ö rdö gö t csiná lsz?

– Fogalmam sincs, mirő l beszélsz. Szerintem jobb lenne, ha hazamennél.

– Nem, épp omlettet sü tö k.

Ruth megnyalta az ajká t.

Az Hotel de las flores az ó vá rosban á llt. Sajnos a tizennyolcadik és tizenkilencedik

– Ha lehet... – Ruth szeme fö lcsillant.

– Arra kértem, hogy menjen érted, nem arra, hogy helyettesítsen!

– Mit csiná lsz, kedvesem? – suttogta a lá ny. – Nem tudsz aludni?

A Puerto Roca-i sportklubban nem csupá n a szabadidejü ket tö lthették el kellemesen

Késő re já rt má r, amikor Patrickkel hazamentek. A férfi arcá ró l egy csapá sra

– Rendben, rendben, semmi kö zö m hozzá . De ma reggel olyan... olyan tö rékenynek

– Talá n, mert azt hiszi, elhanyagolsz!

John szeme egészen elsö tétü lt.

Négy hó nappal késő bb Ruth és Patrick egymá s mellett fekü dt a Margarita-sziget

You might also like